A zsenik iskolája
A művészi becsvágy játékai
Ők tudják, mi a szerelem
Vének leszünk és ráncosak, |
Nagy felhő-hintánk csupa láng… |
Weöres Sándor
Ha egyetértünk Schopenhauerral abban, hogy akármely egyén élete – ha egészében tekintjük – tragédia, és epizódjaiban szemlélve komédia, Berlioz Emlékiratai, úgy látom, gyászosabbak a komédia-, mint a tragédiarészükben.
Liszt Ferenc
Hans von Bülowhoz,
1873. július 8.
Történik: Lyonban, 1864. szeptember végén
Polgári szalon egy vidéki francia városban a második császárság idején. A ház gazdája komolyan vette Guizot jelszavát, hogy gazdagodjatok meg! Mostanában gazdagodik. Már gázzal világítja csillárjait. Színes dísztárgyak, drapériák mindenütt. Hiába, a nagy párizsi világkiállítások évtizedében vagyunk, s a technika is meg az ízléstelenség is hamar terjed, mióta ezzel mérik a rangot és módot.
Baloldalt bejárat kintről, jobb felé nyílnak a többi szobák. Hátul nagy, ún. franciaablak, habos fehér muszlinfüggönnyel, ami elé behúzható még egy sötét bársonydrapéria is.
Kandalló. Ég a tűz benne.
A kandalló párkányán egy kis óra jár.
Este van. 9 óra elmúlt.
A kandalló előtt egy idős hölgy ül, olvasgat a hordozható petróleum-díszlámpa fénye mellett. Fekete gálaruhájában van. Özvegy Fornier-né, született Duboeuf Estella, most 69 éves.
A város: Lyon, idő: 1864. szeptember.
Estella, a szobalány
A SZOBALÁNY
40–50 év közötti cseléd, elég sok helyen szolgált már ahhoz, hogy tudja, nem érdemes törnie magát, s csak annyira kell szolgálatkésznek lenni, amennyire muszáj. Jobbról jön, kis hordozható petróleumlámpával. Kicsit hangosabban beszél a kelleténél. Megágyaztam.
A SZOBALÁNY
Az ablakhoz megy, behúzza előtte a bársonyfüggönyt. Későre jár.
ESTELLA
Úgy látszik, soká tart a hangverseny.
A SZOBALÁNY
Azt a lámpát ne oltsuk el?
ESTELLA
Látja, hogy még olvasok.
A SZOBALÁNY
Tesz-vesz, de nem megy ki azért se. Máskor ilyenkor már itthon vannak.
ESTELLA
Biztos sok ráadást kértek, s nem akar vége lenni.
A SZOBALÁNY
Na tetszik látni, legjobb lesz lefeküdni.
ESTELLA
Mondja, miért kiabál maga mindig, ha velem beszél?
A SZOBALÁNY
Lehet. Az ember megszokja. Ahol szolgáltam, mindenütt volt öregasszony. És majdnem mind süket volt. Közben a kandallót piszkálja, de inkább csak azért, hogy maradjon.
ESTELLA
Ne oltsa el a tüzet.
A SZOBALÁNY
Ahogy guggol. Kipattan a szikra, kiég a szőnyeg, kigyullad a ház – az én béremből ne vonják le.
ESTELLA
Én majd vigyázok.
A SZOBALÁNY
Feláll. Éjfélig?
ESTELLA
Éjfélig vagy hajnalig. Amíg hazajönnek. Ha már nem mentem el a koncertre, legalább szeretném tudni, milyen volt.
A SZOBALÁNY
Tessék képzelni, az előző helyen is az egyik öregasszony olyan kíváncsi volt…
ESTELLA
Nem vagyok süket.
A SZOBALÁNY
Nem kiabálok… Hogyha feljött hozzám a vőlegényem, a kisöreg menten ott termett a konyhában, ott sertepertélt. Hátha meghall valamit.
ESTELLA
Elfordítja a fejét. Magához még most is járkálnak „vőlegények”?
SZOBALÁNY
Az még az előző helyen volt… Hát aztán? Nem vagyok én olyan öreg.
A SZOBALÁNY
Csak áll. Azért jöhetnének.
ESTELLA
Csendesen. Jönnek.
A SZOBALÁNY
Én nem hallom.
ESTELLA
Most csukták be a kaput. Feláll.
A SZOBALÁNY
Lejjebb csavarja a petróleumlámpát. Legalább ne mondja az ügyvéd úr, hogy sokat fogyasztunk.
Kintről hangok.
Itt félhomály.
Estella, a szobalány, Adolphe, Loulou, majd Charlotte
ADOLPHE
Lép be elsőnek. Estella veje, 40–50 év közötti vidéki ügyvéd, de útban afelé, hogy képviselő legyen Párizsban. Micsoda kivilágítás!… Jó estét, kedves mama.
LOULOU
Fut be, talán ez az első estélyi ruhája. Drága nagymama, gyönyörű volt! Nyakába ugrik. Olivér olyan aranyos fiú, egész idő alatt cukorkával tömött. A végén már ránk is pisszegtek. Nagyon köszönöm, hogy átadtad neki a jegyet… Angyal vagy!
ADOLPHE
A kandalló előtt áll, gallérját gombolja, kiabál kifelé. Charlotte! Charlotte! Tudod, ki volt az, aki felköszönt nekünk a második sorból?…
LOULOU
Elterül egy fotelban. A szünetben legalább harmincan mutatkoztak be. Olivért már majdnem megütötte a guta, annyi fiatalember jött oda hozzánk. Bontja le a haját közben.
ADOLPHE
Letolja a lábáról előbb az egyik, majd a másik escarpinjét. Charlotte! A polgármesterék igazán kedvesek voltak, nem találod? Oly bájos asszonyka… Leül, a tűz felé tartja a lábát. Szobalányhoz. Miért hagyja kialudni a tüzet? Hangosan. Charlotte! Neked mi a benyomásod?
A SZOBALÁNY
A cipőket szedte össze, most ráfúj a tűzre, hogy kicsap a hamu.
CHARLOTTE
Szép asszony, 40 felé jár. Csodálatos toalettben, de már ő is kezében hozza a cipőit. Ezt a rongyot én még egyszer nem veszem fel! Jó estét, drága anyám – mért nem tetszik már lefeküdni? Szobalányhoz. Gombolja ki a derekamat! Könnyű a polgármesternének oly bájosnak lenni, amikor Párizsból hozatja minden toalettjét… Ne tépje le a gombokat! Hirtelen. Tépje le, tépje le!
ESTELLA
Elhárítja a Szobalányt. Hagyja csak… Maga gombolgatja ki a lányát. Pedig igazán csinos ez a ruha.
CHARLOTTE
Ugyan már, anyám, honnan tudja maga, mi most a divat?
ESTELLA
Ami szép, az mindig szép.
ADOLPHE
Ez az!… Köszönöm, drága anyósom.
CHARLOTTE
Magának jó, anyám, maga már túl van mindenen.
ADOLPHE
A Szobalányhoz, aki némán szórakozik rajtuk. Mért nem mozog? Ahol eddig szolgált, ott talán bent hagyták a levetett cipőt a szalonban?
A SZOBALÁNY
Valamit morog. Szedi össze a cipőket.
ESTELLA
Szelíden, hogy más témára terelje a szót. Nem mondtátok még, hogy hogy vezényelt Berlioz úr!
ADOLPHE
Prímán! Bele se nézett a kottába. Ez az igazi művészet. Én is így szoktam elmondani a védőbeszédeimet.
ESTELLA
És különben, milyen?
ADOLPHE
Ó, egész más, mint a mi vidéki karmestereink… Amikor kijött, végignézett rajtunk, gomblyukában a becsületrend, s nekem eszembe jutott, hogy íme, ő egyike ama negyven embernek, akit már életükben halhatatlannak nevezhetünk, aki külföldön is annyi dicsőséget szerzett e hazának, akkor én nem azt kiáltottam, hogy éljen Berlioz, hanem azt kiáltottam: éljen Franciaország!… Többen oda is néztek… ő is.
CHARLOTTE
Tévedsz. Arra nézett oda, hogy én a zsebkendőmet lobogtatni kezdtem.
LOULOU
Két lába a levegőben, hogy a Szobalány jöjjön oda, és húzza le a cipőit. Akkor nézett oda, amikor Olivér leejtette az egyik staniclit, és a cukrozott gesztenye lepotyogott a földszintre. Rengeteget nevettünk, mert épp az a bácsi ült alattunk, akinek a koponyája ezüstből van, hisz ismered, nagymama, az a tábornok… és Olivér azt súgta, hogy „kopog a bádogtető”.
ESTELLA
Kedves Loulou, amikor mi fiatalok voltunk…
LOULOU
Felugrik, s kedves viharzással nagyanyjához. Tudjuk, nagymama, akkor mi tiszteltük az öregeket, mindig illedelmesek voltunk, a fiatalemberekkel nem nevetgéltünk…
ESTELLA
Igenis, ez így volt.
LOULOU
Elkapja Estella derekát. De mi mások vagyunk, mi fiatalok vagyunk, mi szeretünk táncolni…
LOULOU
Egyedül forog tovább, valami Offenbach-melódiát dúdolva.
ESTELLA
Ezt énekelték talán a hangversenyen?
LOULOU
Á… Olivértől tanultam.
A SZOBALÁNY
Dúdolja tovább az Offenbachot.
ADOLPHE
Inkább hozza be a papucsomat.
A SZOBALÁNY
El. Némán. De az Offenbach-ritmusra mozogva.
Estella, Adolphe, Loulou, Charlotte
ESTELLA
De mondjátok már, hogy néz ki az a Berlioz úr? Valamikor ismertem a családját.
LOULOU
Ugratja. De az még a múlt században volt… Még a nagy forradalom előtt.
ESTELLA
Nem a múlt században, kislányom. Ennyit még te is tudhatsz számolni. Már Napóleon javában császár volt akkoriban.
LOULOU
Szinte meghatódik. Drága nagymama. De az még az a nagy Napóleon volt.
ESTELLA
Igenis, a nagy Napóleon. Nagyon jól emlékszem, amikor indult Moszkvába, a kertünk alatt ment el…
LOULOU
Hogy te mikre nem emlékszel?… Nagy Napóleon elment a kert alatt… És hol jött vissza?
ADOLPHE
Csend legyen! Először is nem kell annyit mondogatni, hogy I. Napóleon milyen nagy volt. Talán III. Napóleon kicsi? Nézze meg az ember… Folytassa csak, nagymama. Én nagyon örvendek, ha majd el tudjuk mesélni társaságban, hogy a mi családunk kiváló emberekkel állt összeköttetésben… Tessék!
ESTELLA
Nem voltam én összeköttetésben velük. Még mit nem?
ESTELLA
Igen, igen… a Berlioz gyerekek. De én akkor már nagylány voltam. Bálozó. Nekem is voltak udvarlóim.
ESTELLA
Voltak. Bizony! Tűnődik. Hektor? Rázza a fejét. Hiába, már nincs előttem. A neve igen. Szinte hallom, ahogy anyja kiabálja: Hektor! Nevet. Az anyjára emlékszem jól. Lehetetlen kalapokat viselt még kint a szőlőben is. Olyan furcsa hangja volt: Hektoor!
ADOLPHE
Na jól van, nagymama, ebből már nemigen születik családi hagyomány… Még az is lehet, hogy az a Hektor egy kutya volt. Nevet. Hektor!
ESTELLA
Komolyan. Nem. Hektor a Berlioz doktorék fiúgyermeke volt. Ez a híres.
CHARLOTTE
Menjen, anyám, lefeküdni. Szép álmokat… Megcsókolja a homlokát.
ADOLPHE
Aranyosak ezek az öregek… Elásítja a végét.
ESTELLA
Az ajtóban. Charlotte, nem tetszik nekem ez az új szobalányod.
CHARLOTTE
De hisz a mama mondta, hogy ez jó lesz, mert már nem fiatal.
ESTELLA
Udvarlói vannak. Még most is.
Mennydörgésszerű zene.
Ők megmerevednek, mint egy élőkép.
ADOLPHE
Elsőnek ocsúdik. Mi az?
LOULOU
Az ablakhoz szalad, félrebillenti a bársonyfüggönyt. Ó… fáklyászene!
ADOLPHE
Charlotte! Mondd, mi van ma? Tudtommal nekem nincs ma sem névnapom, se születésnapom. Mért kapok én ma fáklyászenét?
CHARLOTTE
Biztosan megtudták, hogy fel akarsz lépni képviselőnek, s most felkérnek, hogy lépjél föl.
ADOLPHE
Akkor beszédet kell mondanom… Hol a cipőm?
Estella, Adolphe, Loulou, Charlotte, a szobalány
A SZOBALÁNY
Be papuccsal. Fáklyászene! Fáklyászene! Estella fülébe. Fáklyászene!
ADOLPHE
Adja már a cipőmet. Átveszi. Nem a papucsot! Ledobja.
A SZOBALÁNY
Húzza szét a bársonyfüggönyt. Fáklyászene! A fehér muszlinfüggönyön a kinti fáklyák fényei, muzsikusok és instrumentumaik óriás árnyékai, s fölöttük, mint egy viharmadár: a karmester árnyéka.
MIND
Felnéznek erre az árnyékra. Berlioz!
ADOLPHE
A cipőmet! Kiszalad.
Estella, Adolphe, Loulou, Charlotte, Adolphe, majd Charlotte, majd Loulou, majd a Szobalány nélkül
CHARLOTTE
És hátha nem is neki szól, hanem nekem. Odanézett, amikor a zsebkendőm lengettem… A cipőmet! Kiszalad.
LOULOU
Éjjelizenét nem szoktak mamáknak adni. A mama nevetséges… Hol a cipőm? Kiszalad.
A SZOBALÁNY
Még eddig egyetlen helyemen se kaptunk fáklyászenét. Felkapja a kis petróleumlámpát, lengeti.
A SZOBALÁNY
Jelt adok. Így szokás.
Kintről csengetés.
A SZOBALÁNY
Leteszi a földre a lámpát. Most jön a bukéta! Kiszalad.
ESTELLA
Maga is nagy árnyékká válik a lámpa előtt, szeme ott fönt, azon a másik árnyékon. Azért egész jól bírja még magát… Ez a híres.
A zene egetverő fináléban.
Estella és a Szobalány
A SZOBALÁNY
Egy levéllel és egy óriási virágcsokorral. Itt a bukéta. Meg egy levél. Özvegy Fornier-né, született Duboeuf Estella… Ehhez mit szól?
A zene elhallgatott. Csend.
ESTELLA
Átveszi, közben. Választ várnak?
A SZOBALÁNY
Egy hordár volt. Elment… A virággal mit csináljak?
ESTELLA
Olvas. Tegye le. Összehajtja a levelet. Menjen ki az előszobába, s ha Berlioz úr becsenget, mondja neki, hogy nem fogadhatom, már lefeküdtem. Holnap válaszolok levelére.
Csengetés.
ESTELLA
Itt van. Ne várakoztassa sokáig. Bizonyára neki is rosszak már a lábai.
Csengetés.
ESTELLA
Milyen türelmetlen…
Estella, Adolphe, Charlotte, Loulou, majd a Szobalány
ADOLPHE, CHARLOTTE ÉS LOULOU
Be jobbról, még utolsó mozdulatok a nyakkendőn, frizurán, cipőkanállal. Összevissza beszéd. Csengettek!… Te csak maradj!… Csinálj rendet!… Hol az a lány?
CHARLOTTE
Jaj, mama, legalább maga mért nem megy lefeküdni?
ESTELLA
Megyek már. Indul.
A SZOBALÁNY
Balról, az ajtóban. Berlioz úr nem megy el, azt mondja, ha nem fogadják, beugrik a Rhône-ba.
ADOLPHE
Berlioz úr itt van? Ki mondta, hogy nem fogadjuk?
ESTELLA
Csendesen. Én… Berlioz úr olyan ajánlatot tett nekem levelében, amire csak ezt felelhettem.
ADOLPHE
Csendesen. Ajánlatot?
LOULOU
Ajánlatot? A nagymamának?
CHARLOTTE
Loulou, tessék kimenni.
Estella, Adolphe, Charlotte, a Szobalány
ADOLPHE
Ez a fáklyászene eszerint önnek szól?
CHARLOTTE
A mama sohasem beszélt erről a „liaison”-járól.
ESTELLA
Kihúzza magát. Lányom, nekem semmiféle liaisonom nem volt és nem is lesz.
A SZOBALÁNY
Szárazon. Berlioz úr azt mondja, hogy már a múltkori levelére sem kapott választ.
MIND
A nagymamára bámulnak. Kintről valami robaj, aztán csend.
A SZOBALÁNY
Küldjem a Rhône-ba?
ADOLPHE
Felugrik. Egy halhatatlant? Az én küszöbömről? Abban a városban, amely ma őt
királyian fogadta? Mit szólna hozzá a polgármester? A császár?… A kultúrvilágról nem is beszélve.
CHARLOTTE
Drágám, beszélned kell vele.
CHARLOTTE
Mert te vagy a férfi.
ADOLPHE
Igazad van. A Szobalányhoz. Küldje be!
ESTELLA
Várjon! Adolphe-hoz. Én erre az emberre alig emlékszem. Egyszer régen írt nekem, én nem válaszoltam. A koncertjére azért se mentem el. Felőlem lehet akármilyen híres ember, de ön se felejtse
el, hogy ebben a házban az én lelkem békéje mindennél előbbrevaló. Szobalányhoz.
Most már mehet. Indul ő is, ellenkező irányba.
ADOLPHE
A hölgyek csak vonuljanak vissza. Rakosgatni kezd. Egy-kettő!
CHARLOTTE
Indul. Visszanéz. Mit csinálsz?
ADOLPHE
Elpakolom a törékeny holmit.
Adolphe, majd Hektor
ADOLPHE
Még gyorsan eldug egy kristályvázát.
Kopogás.
ADOLPHE
Felugrik. Némán próbálja az üdvözlőszavakat… Majd hangosan. Lehet.
HEKTOR
Most 61 éves, már csonttá égett. Alig van hús rajta. Feje: anatómiai leckén egy koponya,
csak rajta felejtették a zilált őszülő üstököt. Csupa csont és szíjas ín, görcsös izom. Beharapott szája
tökéletes önfegyelmet, zárkózottságot mutat. Hirtelen halálos elernyedései éppoly meglepőek, mint hirtelen
és hosszan tartó lobogásai. Fekete frakk, nyakában laza máslira kötött selyemkendő. Gomblyukában a
becsületrend.
ADOLPHE
Elébe siet. Uram, amikor én ma este a hangversenyterem egyik páholyában tapsoltam
önnek, s nőm kendőjét lobogtatta, mi remélni sem mertük, hogy még ugyanazon estén mi leszünk ama
szerencsések…
HEKTOR
Elhárítja. Bocsánat, uram, hol van Estella? Csak talán nem beteg?
ADOLPHE
Mindjárt rátérek… Mert valóban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az ön személyében a francia
géniusz…
HEKTOR
Róla beszéljen, uram. Kétségbe vagyok esve, hogy mi van vele. Megkapta a levelemet?
ADOLPHE
Anyósom visszavonult, s engem kért meg, hogy…
HEKTOR
Megragadja. Rosszul lett? Éreztem.
ADOLPHE
Az ön látogatása egy kissé talán valóban hirtelen jött. S ezért, mint mondtam, engem kért meg…
HEKTOR
Hirtelen? Amikor negyvenhat éve készülök már erre a találkozóra? Hol van Estella?… Mondja meg az igazat:
mást szeret?… Van valakije?
ADOLPHE
Uram, én nagyon sok mentséget találok rá, hogy ön félbeszakítja mondataimat. Ön kivételes lény, és zaklatott
lelkiállapotban van, mindazonáltal…
HEKTOR
Egyszerűen. Én csupán egy sokat szenvedett ember vagyok, aki halála előtt még egy
kísérletet tesz, hogy megtalálja a boldogságot.
ADOLPHE
Vállat von. Mit csináljak? Megint félbeszakított.
Csend.
HEKTOR
Beszéljen, uram. Hallgatom.
ADOLPHE
Köszönöm. Épp azt óhajtottam megjegyezni, hogy engem a törvényszék elnöke sem szokott félbeszakítani… Berlioz mozdulatára. Kérem, ne szakítson félbe. Mindjárt rá fogok térni az
anyósomra, akit ön gyermekkori ismeretségük jogán Estellának nevez… Újabb mozdulat. Kérem, ne türelmetlenkedjék. Ha negyvenhat évig várt, talán egy percet még kibírhat.
HEKTOR
Nem bírok ki. Már odakint az előszobában rosszul lettem. Éreztem, hogy eláll a szívverésem.
ADOLPHE
Ne ijesszen meg. Foglaljon helyet.
HEKTOR
Leül. Ne féljen, úgysem halhatok meg addig, amíg… Elhallgat.
HEKTOR
Amíg… Pont. Elmosolyodik. Látja, uram, önmagamat is félbeszakítom, ha felesleges
dolgokat akartam volna kimondani. Ez szolgáljon vigasztalására félbemaradt körmondataiért.
ADOLPHE
Megengedi, hogy pár kérdést föltegyek?
HEKTOR
Mint, ha jól értettem, bírósági ember?
ADOLPHE
Nem, kérem, hanem mint ennek a családnak a feje.
HEKTOR
Estella, tudtommal, már nem kiskorú.
ADOLPHE
Nem. Ellenkezőleg. Abban a korban van, amelyben éppoly kevéssé tehetjük ki őt a szóbeszédnek, mint egy fiatal
lányt.
HEKTOR
Hanyagul. Családom régi ösmeretségben van az ön anyósának családjával.
Látogatásomban senki nem találhat semmilyen kivetnivalót.
ADOLPHE
De a városi zenekar élén? Fáklyászenével?! Gondolja meg, uram, hogy én közéleti ember vagyok.
Nagymértékben bírom polgártársaim bizalmát, talán képviselőjük is leszek, ki tudja?
HEKTOR
Polgártársai majd azt fogják hinni, hogy a fáklyászenét ön kapta. Hogy eljöttem hódolni az ön politikai zsenijének.
HEKTOR
Várom a kérdéseit.
ADOLPHE
Bizalmasan. Mondja, volt önök között… valami?
HEKTOR
Én némán szerettem őt, s azóta emlékét őrzöm lelkem oltárán.
HEKTOR
Mondottam: negyvenhat éve.
ADOLPHE
Uram, ez a hűség megható, de már oly nagy, hogy – hogy is mondjam – nem normális.
HEKTOR
Nem normális? Feláll. Kinek van joga az én fájdalmaimra és reményeimre azt
mondani, hogy nem normális? A franciákat én tanítottam meg rá, hogy merjenek őrültek lenni. Hány rozsdás
láncot tépett le magáról az emberiség az én egetvívó muzsikám hallatára! Ó, nemcsak zenekart, kihúzott
kardommal forradalmakat vezényeltem, hogy a királyok térdre estek a Tuilériák erkélyén, és a
Rákóczi-indulómmal egy nemzetet, igen, egy nemzetet ráztam föl a Duna partjain. Ausztria beléreszketett. Én, én
szedtem kottára Faust elkárhozását és Rómeó szerelmét… Ledöntöttem a koncerttermek falait, hogy semmi se
válasszon el többé minket sem a pokoltól, sem a mennyországtól… Önök mindehhez tapsoltak, zsebkendőjüket
lengették, sőt: páholyjegyet váltottak hozzá. Mert azt hitték, ez a bohóc a páholybérlők számára őrjöng, szenved
és pusztítja magát. És ha egyszer, egyetlenegyszer elindulok egy gyermekkori álmom nyomában, hogy utolérjem,
mielőtt még a koporsóba tesznek – amikor az örök hűség vallomásával akarom lezárni életemet: kinek van joga
eltiltani engem a legszerényebb reménységtől, hogy szerethessem azt, akit szeretek? Kinek? Kinek van joga a
romantika századában, itt Európában, amely az én zenémből tanulta a szabadságot, de csak játszani a
szabadságot, mert lélekben rabszolga maradt, mint ön is, kinek van joga azt mondani nekem, aki lélekben szabad
vagyok, hogy játsszam a normálist?… Tud erre felelni? Érti, hogy mit kérdezek öntől? Azt, hogy miért kell nekem
egyedül a normálist játszanom?
Kis csend.
ADOLPHE
Zavartan. Én úgy értettem, hogy… Elakad.
HEKTOR
Folytassa csak nyugodtan, nem szólok közbe. Nos?
ADOLPHE
Nem is úgy értettem. Hanem… Nem tudom folytatni.
HEKTOR
Ne erőltesse magát. Ezt én úgysem öntől kérdezem, hanem az utókortól. De azt a választ én már nem fogom
meghallani… Adjon inkább egy pohár vizet.
ADOLPHE
Szétnéz, de a kancsót és a poharakat is elpakolta. Keresgél, bútorok mögött, fél szeme
vendégén: észreveszi-e?.
HEKTOR
Magának mondja. Az utókor igazságot adhat, de már egy pohár vizet nem.
ADOLPHE
A sezlon alól elővarázsolta a vizeskészletet. Boldogan nyújtja. Kedves uram, no,
felnőttek vagyunk, férfiak, nem vagyunk már gimnazisták, nézze meg az ember. Beszéljünk okosan.
HEKTOR
Megnedvesíti száját, iszik, majd. Én Estellával akarok beszélni.
ADOLPHE
Nem akarom kiábrándítani, de felette is eljárt az idő… Éppen önnek, aki, gondolom szabadon bejárhat az
Operába, a kis hátsó kapun, bekopoghat – a női öltözőkbe, mindennap láthatja a kis balett-táncosnőket –
csinosak, mi?
HEKTOR
Majd bemutatom önt nekik.
ADOLPHE
Igazán? Köszönöm. Szoktam Párizsba járni. Legutóbb is megnéztem a Kaméliás hölgyet. Mit szól hozzá?
Kíváncsi vagyok a véleményére. Nemde remekmű?
ADOLPHE
Nem látta? Művészember létére? Érdekes. Pedig az a nő ahogy ott haldoklik…
HEKTOR
Uram, telik az idő.
ADOLPHE
A témánál vagyunk, uram. A megoldásnál. A megoldás: Párizs.
ADOLPHE
Egy vidéki város mindig egy vidéki város. Rosszabb egy falunál. De ha, teszem azt, mi Párizsba költöznénk. A
feleségem ott megnyitná szalonjait, bolondul a művészekért, híres írókért, ön felé is lengette zsebkendőjét, látta? az első emelet bal háromból, nálunk találkozhatna Párizs krémje, önt is mindennap szívesen látjuk, elhozhatja
magával a kollégáit, a többi halhatatlant, elkísérheti feleségemet a színházba, még ő se látta a Kaméliás hölgyet…
ADOLPHE
Leinti, s folytatja. Tudom, a nagymama… Mondok jobbat. Itt van a kislányom.
Abban a korban van, mint Estella, mikor ön megismerte. Nézze meg a fényképét: szakasztott nagyanyja. De fiatal
és üde. Ugyanakkor határozott zenei tehetség, amit a nagyanyjáról már nem lehet elmondani. Évek óta tanul
zongorázni, mármint a kislányom, de ön ismeri ezeket a vidéki zongoratanárokat… Ha ön adna neki hetenként
egy-két zongoraleckét, mint Liszt Ferenc ama genfi hölgynek, esetleg kiművelhetné a kislányom hangját, s ön
ringathatná magát abban az illúzióban, hogy lám, negyvenhat esztendő óta semmi sem változott, itt van Estella,
ifjonti bájában, csak éppen Lujzának hívják.
HEKTOR
Fejezze ki hódolatomat Lujzácskának…
ADOLPHE
A család barátai Loulou-nak becézik… Behívjam?
HEKTOR
Ne. Én a kis Loulou nagymamájával akarok beszélni.
ADOLPHE
Rendben van. Megpróbálom. Hány percet óhajt?
HEKTOR
Ha így kérdezi, csak azt válaszolhatom, hogy maradék életem minden percét szeretném az ő közelségében
eltölteni.
ADOLPHE
Egy félóra elég lesz?
HEKTOR
Egy óra! Legalább egy óra!
ADOLPHE
Maradjunk háromnegyed órában… A kandallóórára mutat, s megnézi a magáét is. Önnél is ennyi van? Helyes. Amint látja, nem vagyok kőszívű. Indul az ajtó felé,
majd megfordul. Hogy félreértés ne legyen, meg kell jegyeznem, hogy az anyósomnak bár van
némi vagyona, de ebben a korban az már félig-meddig az örökösöké. Ezt nem mint jogász mondom, de ismerem
az életet. Egy családban mindig zavart szokott okozni, ha partecédula helyett eljegyzési kártyát kapnak az
örökhagyótól.
HEKTOR
Esküszöm, hogy nem érdekel Estella hozománya.
ADOLPHE
Csak úgy mondtam… Indul, majd hirtelen. Talán önnek van nagyobb személyes
vagyona?
HEKTOR
Szárazon. Atyám után örököltem százezer frankot.
HEKTOR
Eladtam egy vidéki házat.
ADOLPHE
Igen… Nem mozdul.
HEKTOR
Mint a Konzervatórium könyvtárosa rendszeres havi fizetést élvezek.
HEKTOR
Kétszáztizenhat frank.
ADOLPHE
És mint akadémikus?
HEKTOR
Úgy nem kapunk semmit.
ADOLPHE
Önök ingyért lettek halhatatlanok? Mit megtakarít ezen az állam!
HEKTOR
Szerzeményeim után kapom a megillető szerzői jogokat.
HEKTOR
Egy-kétezer frankot évente.
ADOLPHE
Mert a felét ellopják. Tudom. Miért nem bízza ezt egy jó ügyvédre? Én megdupláznám ezt magának. A címemet
megmondhatja barátainak is.
HEKTOR
Aztán ha meghívnak mint karmestert. Most éppen Oroszországba készülök.
ADOLPHE
Állami megrendelések?
HEKTOR
Szerencsére nem vagyok kegyeltje a hatalomnak.
ADOLPHE
Ezen is lehetne segíteni…
HEKTOR
Uram, én a meggyőződésemet…! Az asztalra vág.
Adolphe, Hektor, Charlotte
CHARLOTTE
Benyit. A nagy hangra. Mi történik itt?
ADOLPHE
Semmi, drágaságom. Már csak politizálunk… A feleségem. Mit szól hozzá?
CHARLOTTE
Nagyon örülök. Anyámat szíve mélyéig meghatotta az ön ragaszkodása. S reméli, letett gyászos gondolatairól.
ADOLPHE
Letett, letett. Mondd meg anyósomnak, hogy fáradjon be.
HEKTOR
Csak ha ő is akar.
CHARLOTTE
Berliozt nézi. De vigyázni fog rá, ugye? Ő már nem fiatal…
HEKTOR
Ha egy szentképet odaadnak egy hivő lélek elé, kell-e bizonygatni, hogy vigyázni fog rá…
CHARLOTTE
Elmosolyodik. Elhiszem, Berlioz úr. Kimegy.
Adolphe, Hektor
ADOLPHE
No látja, őt már meg is főzte. Ha egy nőnek azt mondják: szentkép…
ADOLPHE
Mindegy: családban marad. „Szentkép.” Nekem nem jutna eszembe ilyesmi. „Szentkép – hivő lélek”… Hol lehet az ilyesmit megtanulni?
ADOLPHE
Hja, persze, a romantika!
Adolphe, Hektor, Charlotte
CHARLOTTE
Kis titokzatos mosollyal bólint, s egy erre a célra szolgáló piszkafával meggyújtja a csillár
gázlángjait… Anyám kérésére.
HEKTOR
Mint akit minden ereje elhagyni készül… Istenem.
ADOLPHE
Különben én is a romantika gyermeke vagyok. Kedves szüleim regényes nevet adtak nekem a keresztségben…
CHARLOTTE
Pszt! Adolphe… most tűnjünk el. Megy is ki jobbra.
ADOLPHE
Megnézi óráját, s az ajtóból vidáman. Nini, már le is telt egy negyedóra! El. Az ajtót nyitva hagyja.
HEKTOR
Magában. Gyilkos. Életemet megrövidítette egy harmadával. És merően
nézi az ajtót, kicsit hátrálva, amíg –.
Hektor és Estella
ESTELLA
Megjelenik a nyitott ajtóban, ebben az árnyéktalan és könyörtelen klinikai fényben. Megáll. Jó estét, Berlioz úr.
HEKTOR
Megfogózkodik. Estella… Semmit se változott…
ESTELLA
Felnéz a csillárra, kicsit hunyorogva. Gondoltam, ez a fény elűzi innen a hamis
illúziókat.
HEKTOR
…Ugyanaz a hideg megvetés, ugyanaz a közöny. Ugyanaz a részvétlen ragyogás.
ESTELLA
Foglaljon helyet, Berlioz úr.
HEKTOR
Lassan leereszkedik egy székbe. Csendesen. Estella… Kék csillag.
ESTELLA
Leül a kandalló mellé. Valóban, régi ismerősök vagyunk, Berlioz úr… Ön még
serdülő fiúcska volt.
ESTELLA
Őszintén bevallom, nem nagyon… Megengedi, hogy ezt a kézimunkát folytassam?
HEKTOR
Én mindenre emlékszem.
ESTELLA
Igazán? Pedig milyen régen volt. Mit csinált azóta, Berlioz úr?… Mit csinált az elmúlt fél században?
ESTELLA
Ó, pedig én azt hittem, hogy Párizsban az élet csupa vidámság. Ünneplés, siker…
HEKTOR
Párizs – egy temető. Engem is ott temettek el.
ESTELLA
Ugyan? Annyit olvasunk a hírlapokban az ön sikereiről. Most is bemutatták egy operáját, ha jól tudom.
HEKTOR
Örülnék, ha nem tévesztene össze sem Gounod-val, sem Meyerbeerrel. Az ő operáikat szokták bemutatni. Az
enyéimet nem.
ESTELLA
A Faust? Tapogatózva kérdezte.
HEKTOR
Súgva. Azt Gounod írta. Én a Faust elkárhozását írtam. De azt nem játsszák.
ESTELLA
Pedig biztosan szép lehet… És hogy van a családja? Úgy emlékszem, voltak nővérei.
HEKTOR
Hirtelen. És volt egy unokafivérem. Ő is ott nyaralgatott a nagyapa szőlőjében. Gaston. Az a jó táncos. Akkoriban már hadnagy volt…
ESTELLA
Én aztán elég hamar férjhez mentem. Aztán jöttek a gyerekek. Kettőt eltemettem. Kettőt fölneveltem. Már húsz
éve özvegy vagyok. Nagy idő.
HEKTOR
Mért nem válaszolt a levelemre… Amit akkor írtam, húsz éve, amikor megtudtam, hogy meghalt a férje?
ESTELLA
Nagy gyászomban én csak a részvétlevelekre válaszoltam… Különben is, én olyan lusta levélíró vagyok, Berlioz
úr, ha tudná!
HEKTOR
Esetleg feláll. Én abban a levélben már akkor feltártam szívemet… Akkor először.
Most pedig…
ESTELLA
Pszt, a lányom itt van a szomszéd szobában.
ESTELLA
Én kértem meg, hogy maradjon itt a közelemben.
HEKTOR
Mondja meg akkor neki, hogy nincs szükség a jelenlétére.
ESTELLA
Eleve úgy rendelkeztem, hogy akkor is maradjon, ha esetleg szólnánk, hogy menjen el.
HEKTOR
Ennyire félt ettől a találkozástól?
ESTELLA
Ó, nem. Csupán meglepőnek találom az ön kitartását. S én nem szeretem a meglepetéseket. Mi itt vidéken nagyon
nyugodtan élünk.
HEKTOR
De sokat mondogatja: vidék, nyugalom, család, férj, gyerekek…
ESTELLA
Mert ez az igazság. Mindig igyekeztem jó családanya lenni.
HEKTOR
Hiába igyekezett. Az igazság az, hogy közben ön mindvégig ott ragyogott az én életem sötét boltozatán.
ESTELLA
Felnevet. Ó, múzsa voltam? Múzsa?
HEKTOR
Ez nem nevetnivaló.
ESTELLA
Bocsásson meg, de ha ön látta volna az én napi foglalatosságaimat – mert a tyúkültetéstől a lekváreltevésig minden
az én nyakamban volt, s csináltam is –, akkor bizonyára ön se mondaná ily lelkesen rólam, hogy múzsa vagyok,
múzsa! mint azok a híres párizsi szépasszonyok, a Madame de Staël, a Madame Récamier, a Madame
d’Agoult… Nevet.
HEKTOR
Nem olyan. Ezek a porban vannak. Hanem olyan, mint Dante Beatricéje.
ESTELLA
Minden nő boldog lehet, ha ilyesmit hall.
HEKTOR
Ilyesmit nem hallhatnak a nők. Csak a kiválasztottak. Ezer évben egyszer.
ESTELLA
De azért boldog vagyok, hogy ilyen illúziók miatt a gyerekeim nevelését nem hanyagoltam el.
HEKTOR
Önnek nem az volt a földi hivatása, hogy gyerekeket szüljön és érdektelen házaséletet éljen…
ESTELLA
Berlioz úr, megtiltom!
HEKTOR
Igaza van. Bocsásson meg. Adja a kezét… De ha tudná, hogy nincs nagyobb keserűség annál, mintha öregen
látjuk, hol rontottuk el az életünket.
ESTELLA
Nem adja oda a kezét. Látja, kedves Berlioz úr, és mégis mindenáron azt akarja,
hogy én is valami ilyen keserű felismerésre jussak. Mért nem akar meghagyni engem abban a szent tudatlanságban,
hogy az életem úgy volt jó, ahogy volt. És legyen áldott érte az Úr neve.
HEKTOR
Adja ide a kezét. Bocsánata jeléül.
ESTELLA
Most odanyújtja. Berlioz úr, azt hittem, hogy ön szeret szenvedni.
HEKTOR
Őszintén. Higgye el, asszonyom, nekem a szenvedés sem okoz tiszta örömöt, mert
tönkretesz mindent a reflexió. Az, hogy mindent olyan dermesztő világosan látok. Az értelmem csak kacagni tud
azon, amit csinálok. Most is. Hogy szorongatom az ön kezét. Csakugyan, mint egy gimnazista.
ESTELLA
Akkor engedje el, és nem fog kacagni senki.
HEKTOR
Mióta vágytam rá, megérinteni a kezét. S nem engedi el.
ESTELLA
Pszt, a lányom… Elvonná.
HEKTOR
Egy szót se szólok. Némán csókolja a kezét.
ESTELLA
Hangosan. Azt hiszem, Berlioz úr, lassan kihűl a szoba.
HEKTOR
Halkan. Könyörüljön meg rajtam, mint apáca egy elesett emberen, mint egy jó
nővér…
HEKTOR
Lázasabban, de még mindig halkan. Hisz azt a sebet, amelytől szenvedek, ön
ütötte…
ESTELLA
Mit tehetnék önért?
HEKTOR
Felugrik. Egyszerű. Szökjünk meg! Kint vár a kocsim. Két nap múlva indulok
Szentpétervárra. Mint egy nagyhercegnőt, úgy viszem magammal.
ESTELLA
Felállt. Alig jut szóhoz. Megőrült.
HEKTOR
Mért? Liszt Ferenc is szöktetett asszonyt. Neki lehetett?
Hektor, Estella, Charlotte
Voltak, Charlotte.
CHARLOTTE
A küszöbön. Nyilván a megbeszélés szerint. Parancsol, anyám…
ESTELLA
Oda se néz. Menj ki most. Vagy hozzál be fát… Egy kis beszédem van Berlioz úrhoz.
CHARLOTTE
Átmegy a szobán a bal oldali ajtóhoz.
ESTELLA
Ide hallgasson, uram… Megvárja, amíg Charlotte beteszi maga mögött az ajtót.
Hektor, Estella
ESTELLA
…Most tanúk nélkül vagyunk… Ön joggal kérdezhette, hogy miért nem akartam fogadni önt. Egy
öregasszonynak is meglehetnek a maga hiúságai. Én húszéves voltam, amikor utoljára látott. Vagy huszonegy. Ha
már oly kegyelettel emlékszik rám, azt akartam, hogy emlék maradjak. De nem, ön a valóságot akarta. Ezt a
szomorú és nevetséges valóságot. Jó! Akkor hát gyújtsuk meg a lámpákat, s ha ez sem elég, tessék: jöjjön
közelebb, nézzen az arcomba. Felemeli az asztali lámpát.
HEKTOR
Is felragad egy lámpát. Nem! Ön nézzen rám! Nézze ezeket a mély ráncokat, ősz
hajamat, dúlt lelkem zavarát szemem tükrében. Néha minden ok nélkül leroskadok, és zokogok… Ötven év óta
útban vagyok maga felé. Eddig tekintettel voltam a konvenciókra. A döntő lépéstől mindig visszarettentem. Most
már elég! Úgy akarok meghalni, hogy az ön ölébe hajtsam fejem.
Kis csend.
Hektor, Estella, Charlotte
CHARLOTTE
Be, egy hasáb fával. Elveszítettek valamit?
ESTELLA
Igen. Leteszi a lámpát.
CHARLOTTE
Nézi őket. Mi történt itt? Berlioz úr, ön visszaélt azzal, hogy én odakint voltam. Leteszi a fát. Pedig megígérte… Átöleli anyját. Hogy
dobog a szíved.
HEKTOR
Semmi olyat nem mondtam, amit az ön jelenlétében is meg ne ismételhetnék.
CHARLOTTE
Tudom, képes rá. Hallottam azt is, hogy mikkel kezdte. Szégyellhetné magát.
ESTELLA
Csitt!… Látja, Berlioz úr, milyen szigorú bíráink a fiatalok.
HEKTOR
Majd egyszer ők is megtanulják…
CHARLOTTE
Mit tanulunk meg? Szeretném tudni.
HEKTOR
Hogy minden lemondás az életünkben egy-egy öngyilkosság volt. De akkor már verhetik fejüket a falba. A kandalló előtt. Rádobja a hasábfát.
ESTELLA
Azt hiszem, Charlotte, mégis jobb, ha kimégy.
CHARLOTTE
Hagyja anyám, az ilyen tanítások leperegnek rólam.
HEKTOR
…Minden érzésnek és minden gondolatnak egyszer be kell teljesednie. Dobálja a fát. Ebben a tekintetben tökéletes egyetértésben van a szívem, mely Shakespeare-től tanulta a
szenvedélyt, az eszemmel, mely Descartes-tól tanulta a mindhalálig logikus gondolkozást.
ESTELLA
Túl magas ez már nekünk, Berlioz úr.
HEKTOR
Feláll. Minden tizenhat éves lány megértené: legyen a feleségem, Estella.
CHARLOTTE
Anyám, én ezt nem tűröm, én szólok a férjemnek.
ESTELLA
Hagyjad. Berlioz úr öregember, ne tegyük ki annak, hogy egy fiatalabb férfi megleckéztesse.
HEKTOR
Mit tartozik ez bárki másra? Szabadok vagyunk. Leróttuk adónkat a társadalomnak, én alkottam, ön szült… És
leróttuk adónkat az istennek, mert mindketten sokat szenvedtünk.
ESTELLA
Először is, Berlioz úr, öregek vagyunk. Ezt már az előbb kölcsönösen megállapítottuk. Másodszor pedig: nem is
egyformán öregek. Ön jó néhány évvel fiatalabb nálam.
ESTELLA
Harmadszor pedig: tegye le azt a piszkavasat, mert a végén csakugyan leüt vele valami vázát.
HEKTOR
Visszateszi a kandalló rostélyára, morogva. Nem számít, mondom.
ESTELLA
Engem az anyám – a te drága nagyanyád, Charlotte – mindig arra tanított, hogy nem jó, ha az az illető fiatalabb.
És ő bölcs asszony volt. Ha nem is olyan bölcs, mint a maga bölcsei.
HEKTOR
Erre az ellenvetésre is felkészültem jó előre. Papírt vesz elő. Már húsz éve gyűjtöm
az adatokat. A világtörténelem megcáfolja az ön bölcs mamáját. Esetlen szemüveget is tesz fel. Tessék: Kleopátra első férje tíz évvel volt fiatalabb a nőnél…
ESTELLA
Kleopátra! Nevet. Soha nem jutott eszembe, hogy Kleopátra nyomába lépjek.
HEKTOR
Ahogy tetszik. Vannak újabb példáim. Balzac istenítette Madame de Bornyt, aki éppen húsz évvel volt idősebb
nála. Tovább megyek…
ESTELLA
Hagyja. Tegye el azt a papírt. És üljön le. Ezzel az ostrommal ön meghódíthatott volna bárkit. A világ legszebb
asszonyait. A császárnét is. Azt mondják, nagyon édes asszony.
HEKTOR
Az. De a férje tökfejű. Ahogy az már lenni szokott.
ESTELLA
Lehet. Ezt még nem hallottam. A vőm tiszteli az uralkodót… No, üljön le, ha mondom. Úgy ni!
CHARLOTTE
Nem tudom, hogy nem kéne-e inkább megnézni az órát…
ESTELLA
Ülj csak le te is, Charlotte, ide mellém. Meglátod, Berlioz úr magától rá fog jönni, hogy rossz helyen csöngetett
be. Hirtelen. Mondja csak, uram, milyen színű volt az én hajam?… Hiába nézi. Most
már ősz teljesen. Akkor milyen volt?
ESTELLA
Hm… no? Charlotte-hoz. Ne súgj.
HEKTOR
Azt hiszem… szőke. Lehunyja a szemét. Szőke! Esküszöm.
ESTELLA
Sajnálom, barna volt. Gesztenyebarna. Ugye, Charlotte?
CHARLOTTE
Csodálkozva nézi anyját, majd igent int.
HEKTOR
Most is látom magam előtt, áll fent a sziklán, egy kék szalag a hajában, lobog a szélben gyönyörű szőke haja…
ESTELLA
Kék szalag? Újabb tévedés! Soha életemben nem viseltem kék szalagot. Utálom a kék színt. Ugye, Charlotte?
HEKTOR
Vigyázzon, kedves asszonyom, a hamis tanúzást az isten is bünteti. Benyúl a belső zsebébe.
HEKTOR
Azért. Üresen visszahúzza a kezét.
ESTELLA
Élénken. Attól félek, Berlioz úr, hogy ön a képzeletének rabja. Emlékezni vél olyan
dolgokra, amelyek talán nem is voltak.
HEKTOR
Még a múltamból is ki akar forgatni? Hát az a szőlő sem volt igaz, ahová nyaralni eljártunk, ott Miolanban?
ESTELLA
Szinte tapsol. Újabb tévedés, Berlioz úr. Nem Miolan volt, hanem Meylan…
ESTELLA
Ön mindenre rosszul emlékszik. Miolan, szőke haj, kék szalag… Berlioz úr, lehet, hogy mi nem is ismerjük
egymást?
HEKTOR
Ön ott állott a sziklán. Kék szalaggal a hajában.
ESTELLA
A mi szőlőnkben nem is volt szikla.
HEKTOR
Mielőtt idejöttem volna, tegnap délután elzarándokoltam abba a szőlőbe. Elővesz egy darab követ, leteszi az asztalra. Ezt onnét törtem le, arról a szikláról. Újabb holmikat rakosgat ki. Ezt a fakérget arról a gesztenyefáról, amelyen a hinta lógott… Egy kis ág. Ez a sűrű szederbokor a présház ajtajában nőtt. Odafönt a hegyen. Emlékszik?
ESTELLA
Mondd Charlotte, beszéltem-e én nektek valaha is erről a szőlőről?
HEKTOR
Ne bolondítson már meg.
ESTELLA
És ami most a legfontosabb, ne haragudjék, de önre aztán egyáltalán nem emlékszem. Már játszik
vele. Pedig az öregek memóriája, már ami a régi dolgokat illeti…
HEKTOR
Belső zsebéből előránt egy kék szalagot. És erre, erre sem emlékszik?… Az öné
volt!
ESTELLA
Érdekes… Talán ezt is tegnap találta meg valahol?
HEKTOR
Ezt negyvenhat éve hordom itten a szívem fölött.
ESTELLA
Hajához teszi. Hogy kifakult ez is… Hogy jutott magához? Ellopta?
HEKTOR
Ön elveszítette. Én megtaláltam…
HEKTOR
Kedves kis Charlotte, engedje meg, hogy így szólítsam, hiszen az apja lehetnék – Elmosolyodik. –, ez persze csak olyan formula…
HEKTOR
Nem hagyna most magunkra?
CHARLOTTE
Ha anyja mellett állt vagy ült, most átfogja anyja vállát. Most nem. Mert megint
felizgatta az anyámat. Úgy dobog a szíve…
HEKTOR
Az a jó. Az azt jelenti, hogy most már kezd emlékezni. Nyomon vagyunk.
CHARLOTTE
Nagyra van azzal a kék szalaggal…
ESTELLA
Menj csak, kislányom. Nyugodtan.
CHARLOTTE
Homlokon csókolja anyját. De azért az ajtót nyitva hagyom. Indul. Ehhez tartsa magát. El jobbra.
Hektor, Estella
HEKTOR
Csitt, ne szóljon… Milyen illata van még ennek a kis töppedt, hamvaskék szedernek… Mért remeg úgy? Az asztalon rakosgat. Itt folyik az Isère. Itt volt a nagypapa háza. És a kanyargós
Isère mögött, a távolban, ott tündökölt az örök hóval borított jeges szépség, a Mont Blanc…
ESTELLA
Nem is a Mont Blanc volt, hanem a Bella Donna.
HEKTOR
Ugye, emlékszik már maga is?
ESTELLA
De ön mindent túloz… Önnek minden hegy már a Mont Blanc.
HEKTOR
Miért? Én a Mont Blancot is meg akartam hódítani… S itt volt egy tó, a kert aljában…
HEKTOR
Esténként a békák brekegtek benne.
ESTELLA
Ez már igaz. A békák.
HEKTOR
Ugye? És a Bella Donna csúcsán még ott volt az alkonyi fény. Fölötte pedig ott ragyogott egy kék csillag. Stella Montis.
ESTELLA
A Kaszás-csillag.
HEKTOR
Ön este átjött hozzánk. Én elbújtam a sötét ebédlőben, és játszani kezdtem a kis flótámon Orfeusz búcsúdalát: „J’ai perdu mon Euridice… rien n’égale à mon malheur.” Már akkor is Gluck volt az eszményképem – ön mellett. Az unokabátyám átszólt: inkább zongorázzál, Hektor!… Önök aztán táncoltak. Akkor jött divatba a valcer.
ESTELLA
Szeméhez érinti kendőjét.
HEKTOR
Maga most másra gondol.
ESTELLA
Ó, nem, nem. Én csak arra gondoltam, hogy volt – nincs.
HEKTOR
Itt volt. Nem érezte?
ESTELLA
Berlioz úr, hálás vagyok az érzésekért, amelyeket oly híven megőrzött irántam. Feláll.
HEKTOR
Felugrik. Azt hiszi, hogy egy könnycseppel, amit az Isten tudja, kiért ejtett, engem
most már lerázhat?
ESTELLA
Megint kezdi? Hiába kezdi.
HEKTOR
Addig ismétlem, amíg igent fog mondani. Az ajtóhoz megy, behúzza.
HEKTOR
A tenger is ismétli magát. És mi a tenger az én keserűségemhez képest.
ESTELLA
Ha ilyen mélakóros, menjen orvoshoz.
HEKTOR
Én boldogságra születtem. Örömhimnuszokat akartam írni. De amikor megtudtam, hogy ön férjhez ment, egy
misémben megírtam a világ végét. Az olyan világvége volt, hogy amit majd az Isten fog csinálni, az már csak
utánérzés lesz, plágium.
ESTELLA
Nem szeretem ezeket a rossz tréfáit.
HEKTOR
Helyes. Mondja azt, hogy Isten, és hinni fogok az Istenben. Mondja azt, hogy Hektor, és hinni fogok
önmagamban. És meg fogom találni a harmóniát.
ESTELLA
Nem kezdek új illúziókat. Minden nappal rövidül az életem. Mi van már hátra nekem?
HEKTOR
Olyan boldogságot ígérek, hogy meg fogjuk állítani az idő futását. Fel fog kiáltani ön is az én Faustommal: oly szép
vagy, pillanat!
ESTELLA
Az én életemet egyetlen férfi töltötte be. Az a férjem volt.
ESTELLA
Az ő emlékének élek. Egyedül.
HEKTOR
Nem igaz! Kimondta, s most már nem vonhatja vissza.
ESTELLA
Remeg a felindulástól. Halkan. Most pedig távozzék!
HEKTOR
Most már éppen nem. Most már tovább mondom… Tudja, hogy találtam én ezt a szalagot?
ESTELLA
Takarodjék! Megfogja a kis ezüstcsengőt…
HEKTOR
Már mellette. Fogja a kezét, hogy ne csengethessen. Suttogva. Én ott voltam a
présházban, 1816. szeptember 15-én… Egy szerdai nap volt. Délután 3 óra. Megfigyeltem, hogy maga arra
szokott sétálni. Ott rejtőztem a taposókádban.
HEKTOR
Nem. Most már nem. Beszélni akartam magával. Vallani akartam. Akkor először… És maga jött, csakugyan.
Megismertem a lépteit. Besurrant. Ott állt meg az ajtóban. Egy lépésnyire tőlem. Egy szederinda meg is vérezte
a kezét. Hallottam lélegzetét, mint most. Ekkor újabb léptek…
HEKTOR
De igaz. És jött Gaston, az unokabátyám. Skarlátpiros egyenruhában.
ESTELLA
Könyörüljön rajtam. Leroskad a székbe.
HEKTOR
Együtt vele térdre rogy, így mondja. Maguk se könyörültek rajtam. Arra ítéltettem,
hogy lássak és halljak mindent. És amikor megint kisurrantak onnét, én előmásztam rejtekemből, és leborultam
a földre, amely még forró volt, és haraptam a földet, ömlött a könnyem, csupa sár lett alattam a döngölt agyag,
ennek az agyagos sárnak az íze itt van a számban, ezt érzem azóta is minden csókban… Ahogy
kezét csókolja, hirtelen felnéz rá. Drágám, mi van magával? Rosszul van?… Szóljon!
ESTELLA
Nem. Nem vagyok rosszul. Pedig most meg kéne halnom…
HEKTOR
Jó. Haljunk meg együtt.
ESTELLA
Velem? Egy ilyen személlyel?
HEKTOR
Istennőm, múzsám, eszményképem, madonnám. Ottan a port nyelve, esküvel fogadtam, hogy másnap katonának
állok, kapitány leszek, tábornok, egy új Bonaparte, meghódítom a világot, és eljövök önért, és elragadom ettől
a hadnagytól…
ESTELLA
Gaston két nap múlva elutazott. Többé nem láttam. Nem is írt.
HEKTOR
A gyáva hadnagy! Tudom. Meg is akartam ölni őt ezért. Vívni tanultam egy szőlőkaróval…
ESTELLA
Megsimítja Hektor fejét.
HEKTOR
De Napóleon Szent Ilonára került. A katonaiskolákat mind bezárták. És én nem tudtam meghódítani a világot.
ESTELLA
Milyen drágán kell fizetnem érte, hogy elkövettem azt a ballépést.
HEKTOR
Elkövette – de glóriában! Én láttam. Az üdvözült lelkek sikolthatnak úgy, amikor Isten színe elé lépnek. Én
hallottam. Ne szégyellje! A szenvedély az asszonyok egyetlen erénye. Minden egyéb kitalálás, hazugság. Ön ott
szállott a mennybe, a szemem láttára. Az a sikoly olyan volt, mint a születő csillagok fénye. Szeplőtelen kék
lobogás… Azóta én ezt a csillagot kergetem, sápadt holdként, hegedűszóval.
ESTELLA
Azt hittem, ötven év penitenciája elég. A mindennap megújuló robot és győzelem. Az a sok habfehér pelenka,
fényes ingmell és megstoppolt zokni. Ezek alá akartam temetni múltamat. Meg a gyerekek jeles bizonyítványa.
Még latinul is én tanultam velük. A lányomnak hozományt gyűjtöttem, és olyan stafírungot! Minden párnahéj egy
madeira-remekmű…
HEKTOR
Így vesztegette drága idejét. Ujjait csókolja. Amikor tudta, hogy meghalunk, és vége.
ESTELLA
Volt egy férjem. Ki mit se sejtett. Érette csináltam.
HEKTOR
Feláll. Mégis meghalt. És meghaltak a gyerekei. És a többi is meg fog halni. Ha
másokért élünk, senkinek nem marad semmije.
ESTELLA
Ez volt a sorsom.
HEKTOR
Nem igaz. Az a magasztos szenvedély, amellyel odaadta magát egy fajankónak…
ESTELLA
Ne bántsa őt. Az én fájdalmam is lehet szent. Feláll.
HEKTOR
Egy méltóbb partner oldalán ez a szent szenvedély tovább loboghatott volna.
ESTELLA
Ön gyermek volt. Bocsánat: serdülő.
HEKTOR
Már nem vagyok az.
HEKTOR
Amikor a boldogság küszöbén állunk…
ESTELLA
Ó, fél lábbal a sírban.
HEKTOR
Épp ez a csodálatos.
ESTELLA
Nevetnének rajtunk. Minő ízléstelenség, mondanák. Két múmia, és most kezdik… Pfuj!
HEKTOR
Csodálni fognak. Olyan nászindulót írok, amelynek hangjára az emberiség letérdel, s könnyekkel szemében nézi,
hogy mi ketten, éppoly halandók, mint bárki más e földön és éppolyan élnivágyók, igenis: két lelkes múmia,
elindulunk kézen fogva, hogy legyőzzük a szerelem legnagyobb ellenségét.
HEKTOR
Nem. Az öregséget… Ezt várja tőlünk az emberiség. Minden előttünk járó nemzedék emiatt szenvedett, de nem
mert megmukkanni sem, mert rászóltak, kuss, öreg vagy, te vénség, ne bogározz! De az én muzsikámat nem lehet
elhallgattatni. Százezer generáció néma vágya fog feldörömbölni benne… Kétszáz vonós, kétszáz fúvós, ütősök.
Énekkar. És eltörpül mellette Lohengrin nászindulója. Pám-pám-pá-pám! – ez is zene? Wagnert kifütyülik!
ESTELLA
Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Önt elkápráztatják a művészi ambíciók…
HEKTOR
Bocsásson meg. Igaza van. Egy hangjegyet nem írok le többé. Tűzbe dobom, amit eddig írtam. Minden percem
az öné lesz.
ESTELLA
Jövőre hetvenéves leszek.
ESTELLA
Ez nem szerelem. Csak meglátott engem, ott. Nekem is voltak fiaim. Tudom, hogy min mennek keresztül a
kamaszkorban…
HEKTOR
Annál jobb, ha tudja. Hogy nem rózsavíz a szerelem. Az ilyen titkok hozzátartoznak.
ESTELLA
Tartsa meg az ilyen titkait.
HEKTOR
És ha Gaston jelentkezett volna? Az ő titkaival?
ESTELLA
Most már neki is ugyanezt mondanám.
HEKTOR
Hála Istennek. Féltem, hogy még mindig őt szereti.
ESTELLA
Nagyon szerettem. Majdnem meghaltam utána. De nem haltam meg, csak eltemettem magam.
HEKTOR
Ezzel a szóval ne tréfáljunk. Mert hamarosan megtudjuk, mit jelent igazából.
ESTELLA
Öreg vagyok, gonosz vagyok. Kérdezze meg a cselédeket. Gyűlölöm a fiatalokat. Ami volt, elmúlt.
HEKTOR
Tegnap, hogy ott jártam Meylanban, ezt nem mondtam el, bementem a présházba is…
ESTELLA
Hagyjon már engem azzal a szörnyű présházzal, igazán megszenvedtem érte. Indulatosan járkál. Mit kezdi mindig?
HEKTOR
…Bementem a présházba, leborultam a földre, körülöttem dongtak a darazsak, és a föld éppolyan forró volt, mint
akkor. És én éppúgy sírva fakadtam.
ESTELLA
Ez egy fixa idea, amelyhez nekem már semmi közöm nem lehet. Elfordul. Kérem,
ne űzzön csúfot belőlem.
HEKTOR
Felejtse el, ami közben volt.
HEKTOR
Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Megint leégett a fa. Megrakjam? Letérdel.
ESTELLA
Hagyja… Gaston is azt mondta, hogy szeret. A férjem is azt mondta, hogy szeret. Hazudtak.
HEKTOR
Esküszöm, hogy szeretem.
ESTELLA
Ők is esküdöztek… ojjé!
HEKTOR
De én megkérdezném tőlük, mint Hamlet, hogy krokodilust ennének-e önért? Kiveszi a piszkavasat. Megfogja a vas tüzes, izzó végét. Sápadtan áll. El fogja hinni nekem, hogy szeretem.
ESTELLA
Vállat von. Majd. – Harmadszorra nem rontom el az életemet. Visszafordul. Mi történt? Halottsápadt… Hektor!
HEKTOR
Csakhogy egyszer így szólt.
ESTELLA
Szent isten… füstöl a keze! Tegye le azonnal!
HEKTOR
Addig nem, amíg nem hiszi el, hogy szeretem.
HEKTOR
Hogy az életemnél jobban szeretem.
HEKTOR
…hogy Hektor engem az életénél jobban szeret.
ESTELLA
Hogy Hektor engem jobban szeret az életénél. Már fogja is a vasat, hogy kivegye a kezéből. Bolond, jaj de bolond.
HEKTOR
Ne húzza, odasült a bőrömhöz… Leül. Végre leejti a piszkavasat.
ESTELLA
Mutassa a kezét. Megrázza a csengőt. Olajat rá… Letérdel elébe.
HEKTOR
Semmi, semmi. De tudja, én nem bírom a testi fájdalmat – csak a lelkieket.
ESTELLA
Hogy csinálhat ilyet?
Hektor, Estella, Charlotte
CHARLOTTE
Jobbról. Valami baj van?
ESTELLA
Hozzál egy kis olajat.
HEKTOR
Véletlen… Csak egy kis baleset…
Hektor, Estella
Charlotte nélkül.
HEKTOR
Azt mondják majd: legénykedett, és nem bír ki egy kis fájdalmat…
ESTELLA
De hisz ön remeg…
HEKTOR
Az ajtó felé. Ne engedje be. Röstellem magam.
ESTELLA
Feláll. Megy az ajtóhoz. Ott megáll. Olyan tisztán emlékszem most már mindenre. Ott folyt az Isère… Az egyik szüreten szagos szőlőt hozott oda nekem.
HEKTOR
Igen… Sérült kezét simogatja.
ESTELLA
Csak hogy figyelmét elterelje, vidáman. És a szüretelő lányok, hogy mit énekeltek… Emlékszik?
HEKTOR
Nem is tudom én már.
ESTELLA
Jaj, dehogyisnem tudja…
ESTELLA
Már be is vette az olajos üveget, s dalolva jön, halkan –.
|
|
Le mal d’amour est une maladie |
|
|
L’herbe du pré est tant soulagère |
ESTELLA
Daloljon, kedvesem. Ápolja közben a kezét.
|
|
L’herbe du pré ne peut pas le guérir… |
HEKTOR
Nem emlékszem már…
ESTELLA
Muzsikus létire kéreti magát. Na fújja csak, majd kijavítom „Derrière…”
HEKTOR
|
|
Dérrière chez nous il y a-t-un vert bocage, |
|
|
Le rosignol y chante tous les jours, |
|
|
Là il y dit dans son charmant langage: |
|
|
Les amoureux sont malheureux toujours. |
ESTELLA
Becsomagolta a kezét. Így ni! Még egy csókot is nyom rá. Feláll.
KETTEN
|
|
Sur le bord du Cher il y a-t-une fontaine |
|
|
Ou sur un frêne nos deux noms sont taillés. |
ESTELLA
Közben hátrakerült, és a kandallón megállította az órát, s énekelve jön vissza a dal végére. Hogy vége lett, nagyot nevetnek. Így ismétli.
|
|
Ou sur un frêne nos deux noms sont taillés. |
HEKTOR
Látja, nem is kellett kijavítania. Úgy énekeltem, mint amikor kórista voltam az Operett Színházban. Nevet. Annak is van vagy negyven éve.
ESTELLA
És nevetni, mikor nevetett utoljára?
HEKTOR
Azt hiszem, most nevettem életemben először.
ESTELLA
Mégiscsak volt valami haszna ebből a találkozásból.
Hektor, Estella, Charlotte
CHARLOTTE
A férjem azt mondja, hogy ugyancsak későre jár. Nézi az órát. Nem értem…
Kis csend.
CHARLOTTE
Csak most állhatott meg.
ESTELLA
Igen, amikor Berlioz úrral olyan jót nevettünk… Isten vele, barátom, ígérem, ezentúl én is sokat fogok gondolni
azokra a szép napokra, hogy is mondta? Miolanban… Jaj, ne fancsalodjék el megint. Szeretném megőrizni emlékben a mosolyát. Kezét nyújtja.
CHARLOTTE
Hátat fordít, ott hátul, ahol áll, ne legyen tanúja senki ennek a búcsúnak.
HEKTOR
Mosolyog. Homlokához érteti Estella kezét. Mikor látjuk egymást?
ESTELLA
Mához egy évre, ha önnek nem alkalmatlan.
HEKTOR
Mosolyogva. Boldogan – ha még nem haltam meg akkorra.
ESTELLA
Mosolyogva. Ha Genfben nem, majd a túlvilágon.
HEKTOR
Az ajtóban még meghajol mosolyogva. Irigylem Dantét, neki nemcsak Beatricéje volt, hanem hite is – efféle randevúkban. Mosolyogva meghajol. Még int egyet. El.
ESTELLA
A szoba másik végéből mosolyogva int utána.
Estella, Charlotte
Hektor nélkül.
Odakint csapódik az ajtó.
CHARLOTTE
Kezdi felhúzni az órát, aztán megindítja.
ESTELLA
Készítsd ki Adolphe talárját. Holnap tárgyalása van. Majd én átvasalom reggel.
CHARLOTTE
Kifordul erre, nézi az anyját, megindult kis mosollyal, részvéttel. Bólint. Jó…
ESTELLA
S mondd meg ennek a szobalánynak, hogy takarítson itt jobban. Amikor Berlioz úr letérdelt, poros lett a nadrágja. Azt hittem, kisül a szemem. Megfordul, indul. De azért nem kell elküldened ezt a szobalányt. Felőlem maradhat. Az ajtóban. Aludj jól. El.
Charlotte, majd Adolphe
CHARLOTTE
Lassú, szórakozott mozdulatokkal helyre rak egy vázát, majd egy másikat, gépiesen…
ADOLPHE
Halkan be. Otthoni köntösben, égő szivarral. No? Mi volt?
CHARLOTTE
Nem felel. Gyorsabban rakosgat.
ADOLPHE
Kiturbékolták magukat?
CHARLOTTE
Már viharos gyorsasággal rakosgat, csak úgy csattannak keze alatt a tárgyak.
ADOLPHE
Megnéztem közben a szerzői jogra vonatkozó rendelkezéseket. A szerző halála után ötven évig kapja a család
a százalékot. Kiszámítottam…
CHARLOTTE
Odacsapja az asztalhoz az egyik díszedényt. Mondd, miféle érzelmeket nyújtottál
te nekem? Szembefordul vele.
CHARLOTTE
Megfognád te értem a tüzes vasat? Megállítanád az időt?… Hozzád beszélek!… Ennél krokodilhúst?… Mit
kaptam én tőled? Miféle szerelmet? Felelj!… Tudod te egyáltalán, hogy mi a szerelem? Elkezd
nevetni. Földhöz csap egy vázát. Én sem tudom – nem tudom meg soha! Váza. Soha! Váza. Soha… Megáll, kezében marad a váza,
és csendes, meghatott elandalodással mondja. Ők, ők tudják, mi a szerelem.
Függöny
Antipygmalion, avagy a szobrász álma
Oh, le désespoir de Pygmalion, qui aurait pu créer une statue et qui ne fit qu’une femme!
Alfred Jarry
Hogy oda lehetett Pygmalion! Szobrot alkothatott volna, s csak egy asszony lett belőle.
Szobrászműterem, egy magas ház felső emeletén. Este van. Csak a kis lámpa ég a széles heverő mellett. Az állványokon készülő szobrok nedves lepedőkbe csomagolva és egy-két madárijesztő forma faváz, amelyre még nem rakták föl az anyagot. Az ún. „gerüszt”.
A műterem közepén forgatható állvány, nagyobb szobor számára. Erre van felállítva egy szép, fiatal nő. Nekünk háttal, meztelenül. Vagy épp csak annyi drapériával, amennyit a közerkölcs őrei az előadás időpontjában mint minimumot megkövetelnek. Modell, minidrappal. Egyik kezében almát tart. Kész és látható szobor ne legyen a színen, már csak azért sem, hogy a maga ilyen vagy olyan formanyelvével ne beszéljen bele az itt következő jelenetbe.
Zavarná a figyelmet.
Különben is: a műterem tulajdonosa nem nagyon dolgozik. Élvezi az életet, mert új életet kezdett. Élvezi a szabadságot, mert sikerült elválnia a feleségétől. Barátnőjét rajzolgatja látható gyönyörűséggel. A bejárati üvegajtón áttetsző üveg. Van még egy kisebb ajtó. Ezen csak függöny lóg. Ez a főzőfülkébe nyílik.
A sarokban mosdó, előtte paraván.
BULCSÚ
Bírod még?… Tündér vagy… Világosan érzem, hogy veled nemcsak új élet kezdődött számomra, hanem egy új korszak is… Hogy egy szobrász megvalósítsa magát, ahhoz kell a test, a hús… ezért olyan mélységesen emberi művészet a szobrászat. Olyan mélységesen férfias… A te szépséged az a gyújtószerkezet, amelytől a szobraim úgy fognak hatni, mint megannyi hidrogénbomba.
BULCSÚ
Ez az! Imádom, hogy mindjárt ásítasz, ha a mesterségről kezdek el beszélni. Az ásításodat úgy fogom fel, mint a mai ifjúság könyörtelen kritikáját arra az önző, szerző, fogyasztó, fagyasztó társadalomra, amelynek mindeddig én is a kiszolgálója voltam… Újabb ásításra. Egy picit tartsd még magad, drágám. A két csípőd között olyan őrjítően gazdag a bőrfelület… ahogy ott minden összefut… a Gluteus maximus! A csodálatos Fascia lumbodorsalis! Az imádnivaló Spina inferior! Semmi disznóságot nem mondtam, drágám, ezek mind szakkifejezések. A főiskolán az anatómia kötelező volt. Egy kis ásításra. Mindjárt leszállhatsz, aztán idejössz mellém a díványra, és lazíthatunk. Illetve csak te… Lehet, hogy a XXI. Század művészetét onnan fogják számítani, hogy én téged fölfedeztelek. Te vagy az új Tahiti… Te vagy a fűszerszigetek… Te vagy a Húsvét-szigetek valamennyi bálványa… Te vagy Noa-Noa… Teérted hagytam ott a feleségemet, mint egy megunt civilizációt… Feléd hajózok… Egy fél év óta egyfolytában feléd hajózok… Énekel. „Holdvilágos bűvös éjjel jártam messze tájon. Árkon-bokron átszökellve, túl az
Óceánon…”
NOA-NOA
Enni kezdi az almát.
BULCSÚ
Vénusz megeszi az aranyalmát. Noa-Noa fütyül az ógörög mítoszokra. Jó étvágyat, szivem. S milyen szépen látszik a hátadon is, hogy tűnik el a gyomrodban az alma. Falatonként. Minden izmod dolgozik. Szeretsz?… Ne is beszélj. Csak ints igent a fenekeddel. Köszönöm. A válaszod úgy hatott rám, mint egy égi szózat, mint egy kinyilatkoztatás. Mondd még egyszer, mondd, hogy igen. Ez az igen nekem többet jelent, mintha pap előtt, fehér fátyolban örök hűséget esküdnél… Beszélgessünk… Almát nem adsz? Nem? Kár. Én sem ebédeltem. Látod, a paradicsomban Éva megfelezte az almáját. De Noa-Noa túlteszi magát a bibliai mítoszokon is. Noa-Noával nincs eredendő bűn! Noa-Noával, ha korgó gyomorral is, de visszatalálok az ártatlanság állapotába. Énekel. „Hol édes, fűszeres a lég, csak illat és madárdal…” És nincs az az angyal, lángpallossal, aki minket innen kiűzzön.
Kintről, valahonnan a folyosóról a lift ajtajának a csapódása.
Nincs az az angyal… Elhallgat. Valaki jön, csapódott a liftajtó. Elkattintja a kislámpát. Nem nyitunk ajtót senkinek.
A műteremben teljes sötétség, csak a bejárati ajtó opálüvegén át dereng valami világosság.
Hangja csendesen. Látod, milyen jó így?
Az ajtó homályos derengését odakint elfogja egy árnyék, s mindjárt rá éles csengetés.
Hangja suttogva. Meg kéne tanítani az emberiséget, hogy a szobrokat is így élvezze, csupán az ujjai hegyével. Olyan táblákat kéne kiakasztani a múzeumokban, hogy semmit a szemnek, mindent a kéznek. Az emberiség el van maradva a tapintási kultúra terén.
Újabb csengetés.
Ne törődj vele. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy aki az ajtó előtt áll, jót akarjon nekünk… És nem akarhat olyan jót, amilyen jót mi akarunk egymásnak… Folytatja a megkezdett gondolatát. …Képzeld el, hogy az elsötétített Louvre-ban is így játszhatnám a milói Vénusszal, kerekecske-dombocska, merre szaladt a nyulacska… Imádom benned, hogy egyáltalán nem vagy csiklandós… Azt hiszed, ez a játék nem volna ezerszer méltóbb…
Csengetés.
Zavartalanul folytatja. …méltóbb a szerelem istennőjéhez, mint az, hogy szemüvegükön bámulják őt hülye és jól nevelt turisták? Szerintem Malraux megengedné. Mindent megengedne, mint te is… Szeretsz? Igazán? Olyan ízesen tudod ezt mondani. A szerelem úgy sugárzik belőled, hogy szinte szikrázik a bőröd. Kis villámok ugrálnak ki belőled, akárhol érintelek…
Sűrű, szaggatott csengetés.
Ez lehet a házmester. Nem érdekes. Lehet a táviratkihordó, nem érdekes. Lehet egy szobrász kolléga… Lehet egy őrült amerikai, aki szobrot akar vásárolni… de ennek a valószínűsége rendkívül csekély…
LÍVIA
Hangja. Bulcsú! Itthon vagy?
BULCSÚ
Pszt! Erre az egyre nem gondoltam… Ez Lívia. A feleségem… Maradjunk csendben… Ne, ne ijedj meg, csak nem képzeled, hogy beengedem?
LÍVIA
Hangja kintről. Bulcsú! Pénz áll a házhoz…
Ettől kezdve magabiztosan, ütemesen kopogtat az ajtón.
BULCSÚ
Halkan. Hogy jön hozzá, hogy csak így ránk törjön.
LÍVIA
Hangja. Bulcsú, eladtam egy szobrodat… Pénzt hozok!
BULCSÚ
Halkan. Muszáj beengedni. Hol a ruhád?
NOA-NOA
Hangja. Nem tudom.
BULCSÚ
Ne sírj, egyetlen Noa-Noám, csak ne sírj… Maradj szépen ott, ahol vagy, majd én megkeresem.
Nagy robaj, valamit feldöntött.
BULCSÚ
A lámpa… Ezt meghallotta. Hangosan, álmos hangon. Ki az?
LÍVIA
Hangja. Én vagyok! Pénzt hozok!
BULCSÚ
Halkan. Adok rád valamit. Hangosan. Nyitom már… Csak magunkra veszünk valamit… Halkan. Így maradj, te drága… várj, ezt a lepedőt…
Bulcsú felgyújtotta a függőlámpát, az erős fényben a műterem közepén a forgatható állványon immár lepedővel leterítve látjuk Noa-Noát – vagy mondjuk inkább: a körvonalait.
Egész jól nézel ki. Csak ne mozogj.
Miközben kötözi rá a lepedőt, ahogy a készülő szobrokra szokás, halkan mondja.
Jobb, ha nem találkoztok. Az elvált asszonyok a legféltékenyebbek… Náluk már csak az özvegyasszonyok féltékenyebbek… Meglátod, az exnőm első dolga lesz benézni a paraván mögé, a konyhába… Várj egy kicsit, lazíthatsz. Nem szoktam ilyen merev szobrokat csinálni. Hátulról lazábbra próbálja igazítani Noa-Noa térdeit.
LÍVIA
Hangja. Bulcsú, miért nem nyitsz ajtót?
BULCSÚ
Harsányan. Alkotok! Halkan. Bizony isten egyszer igazából is megcsinállak ebben a pózban. Noa-Noa hátsó felén igazítja a lepedőt.
Szeretsz?… S mint aki választ kapott. Milyen jól el tudunk mi beszélgetni. Belecsókol a bebugyolált nőbe.
BULCSÚ
Hangosan. Mi volna? Magány, magány… Rideg magány! Még egy csók. Az elvált férjek rideg magánya – ez van! Megy ajtót nyitni, énekel. „Csak illat és madárdal, s egyszerre csak találkozék”… Észreveszi Noa-Noa fehérneműjét a paraván tetején. Lekapja, s a dívány alá hajítja. „…Egy csodás tündérleánnyal.” Az ajtóban visszafordul, megnézi a művét. Látszik a lélegzeted, próbáld visszafogni. Öt percig a búvárok is kibírják. Levágom, kirúgom, és utána lemegyünk kettesben vacsorázni… Hangosan. Nyitom, nyitom! Halkan. Imádlak, Noa-Noa.
Kinyitja az ajtót, Lívia a küszöbön áll.
BULCSÚ
Nahát, Lívia! te vagy az?
LÍVIA
Nem ismerted meg a hangomat? Így elfelejtettél?
BULCSÚ
Tudod, hogy van az félálomban… azt álmodom, hogy te csengetsz – és csakugyan te csengetsz. Hogy jutott eszedbe, hogy megkeressél ebben a remetelakban?… Ja, igen, pénzt hoztál. Add ide.
LÍVIA
Igazad van. Postán is elküldhettem volna.
BULCSÚ
Bocsáss meg. Tudod, mit? Gyere menjünk le egy kávéra… meghívlak… Várj, cipőt húzok. Ahogy ellép az ajtóból, Lívia belép a szobába.
LÍVIA
Szétnéz. Szóval itt alkotsz? Csak egy csöppet teszi idézőjelbe az igét.
BULCSÚ
Vagy inkább: döglök.
LÍVIA
Azt hittem, amióta én nem vagyok, az ihlet lázában élsz. Egyik remekmű a másik után.
BULCSÚ
Nem, Lívia. Amióta elszakadtunk egymástól, már nem potyogtatom olyan szaporán a remekműveket, mint boldog házaséletünk alatt. Megszűntem aranyat tojó tyúk lenni, minden kiállításon kitüntetve. Megszűntem köpi-köpi szamarad lenni.
LÍVIA
Lefordítja. Semmi pénzed nincs?
BULCSÚ
A kávédat azért még ki tudom fizetni. Indulna. De ha csakugyan pénzt hoztál, bevallom, a legjobbkor hoztad… Mennyit?
LÍVIA
Ó… miért nem telefonáltál?… Ha baj van…
LÍVIA
Látod, én hívtalak. Nem felelt a telefonod.
BULCSÚ
Diadalmasan. Kikapcsolták! Ezt is elértem. Tízévi osztályonfelüli jólét után, végre ki van kapcsolva a telefonom.
BULCSÚ
Isteni! Ott vagyok, ahol főiskolás koromban. Minden erőm megfeszítésére szükség van, ha feljebb akarok jutni. Szükség van megint a fogamra, a körmeimre, az álmaimra… És nincs szükség a telefonomra… Hány telefonba került, hogy egy nagyobb megrendelést szereztél nekem?
LÍVIA
Hány telefonba? Egybe. Csak tudtam, hogy kinek kell telefonálni.
BULCSÚ
De közben az ezer melléktelefon. Ápolni a kapcsolatokat. Halló, Miki! Peti! Gabi! Te vagy az, Bözsi?… Szervusz, Ági! Jó napot, Gyulus! És a rengeteg Tomi, Toncsi, Tivi, Tihi, Tibi, akikkel mind azért voltunk ilyen mindent lehengerlő haverságban, mert tehettek értünk valamit.
LÍVIA
Most mondtad, Tibi.
BULCSÚ
Nem tudom. Csak mondtam. Még nem született meg. Még nem nevezték ki… De te már szeretnél vele jóba lenni. Hát én kiléptem a vonalból. Fellázadtam. Érted?… Fellázadtam!
LÍVIA
Mit kiabálsz? Fellázadtál. A lázadás sikerült. Hogy velem mi van, nem érdekes… Boldog lehetsz. Boldog vagy?
BULCSÚ
Emelt fővel. Azt hiszem – igen. S hogy Lívia mosolyogva áll vele szemben, ő is mosolyog, így mondja. Boldog.
LÍVIA
Változatlanul mosolyogva. Te, ne mondd ilyen önelégülten, ilyen szemtelenül, ilyen teleszájjal, mert megöllek.
BULCSÚ
Ne haragudj, Lívia, de ha azt mondom, hogy nem vagyok boldog, mindjárt egy expedíciót szervezel, és meg akarsz menteni… Még csak ez hiányzik!… Boldog vagyok! Boldog vagyok! Boldog vagyok!
LÍVIA
Neked sikerült. Hányszor akartam én is boldog lenni ez alatt a tíz év alatt. Hányszor gondoltam rá: most elhagylak…
BULCSÚ
Megtorpan, majd hirtelen. Figyelmeztetlek, ne lovald bele magad túlságosan a boldogtalanságba. Én nem szervezek mentőexpedíciót. Nem vagyok jótétlélek.
LÍVIA
Körbe hordozza szemét a műteremben, s közben nagyokat lélegzik.
BULCSÚ
Megyünk? Remek duplát főznek itt a sarkon…
LÍVIA
Még egy szippantást engedj… Ez a jó műteremszag!… Hogy hiányzik ez nekem… Csak ez hiányzik… Imádom a gipsz illatát… A friss agyag illatát… A nyirkos lepedők illatát…
Mielőtt túlságosan közel menne Noa-Noához. Bulcsú odaugrik, és visszafogja.
LÍVIA
Imádom belehelni a készülő szobrok illatát. Csecsemőszaguk van.
BULCSÚ
Gondolod?… Ne felejtsd el, hányszor kaptál csalánkiütést a szagoktól.
LÍVIA
De nem agyagszagtól!
BULCSÚ
Kezébe nyom egy darab agyagot. Parancsolj!
LÍVIA
Leül a díványra, szagolgatni kezdi. Azért egész más a szaga, ha meg van mintázva.
Közömbösen leejti maga mellé az agyagot. Remélem, nem tételezed föl, hogy azért jöttem, mert ki akarok békülni.
BULCSÚ
Nem tételezem föl. Azért jöttél, mert pénzt hoztál… Rosszul hallottam?…
LÍVIA
Jól hallottad… Lehajtja a fejét.
BULCSÚ
Most mi bajod?… Mi történt?
LÍVIA
Kitör. Odalent láttam, hogy minden régi szobrodat lehordattad az udvarra.
BULCSÚ
És ezért sírsz? Túl vagyok rajtuk. Csak zavarnának itt.
LÍVIA
Ne haragudj… De az mind én vagyok… És hogy nézek ki! A legtöbbiken már letört az orrom… Ott állok a pályaudvar kormától maszatos nyakkal, piszkos altesttel, a fejemet leszarják a galambok… Harminc példányban…
BULCSÚ
Mit csináljak? Egy meghaladott stílus… Kegyelmesen. Ma már téged is másként csinálnálak.
LÍVIA
Engem már többet nem csinálsz, Bulcsú, sehogy… De a régiek fájnak, hiába. Én emlékszem mindegyikükre. Hogy születtek – micsoda szerelemben. Azt mondtad, mindig újra kell ismerkedned a testemmel. Az Ezeregyéjszakából olvastál fel erotikus részleteket…
BULCSÚ
A könyvet feltűnés nélkül berugdossa az ágy alá. Igazán?
LÍVIA
Igen, mert azt mondtad, hogy neked felfűtött test kell. Azt jobban tudod mintázni… Hol az Ezeregyéjszaka?…
LÍVIA
Elveszett? Egy olyan jó kiadás?
BULCSÚ
Nem tudok ügyelni mindenre.
LÍVIA
Hogy körülnézett. Micsoda rendetlenség van itt!
BULCSÚ
Kérlek, nehogy elkezdj takarítani!
LÍVIA
Félsz, hogy felfedezem a titkaidat?
BULCSÚ
Titkaim?… Nekem?… Hát nézz szét!
LÍVIA
Nana! Ha benyúlnék az ágy alá, nem tudom, hogy nem találnék-e ott egy női melltartót.
LÍVIA
Nem visel melltartót?
LÍVIA
Olyan tökéletes nő, hogy melltartó se kell neki?
BULCSÚ
Nem kell melltartó neki, mert nincs melle.
LÍVIA
Meghökkent. És nem félsz a gyermekvédelemtől?
BULCSÚ
Nem azért nincs melle, mert fiatalkorú, nem azért nincs melle, mert leoperáltatta, hanem azért nincs melle, mert nincs teste sem…
BULCSÚ
Abszolút torzó. Nem létezik.
LÍVIA
Amikor jöttem, mintha beszélgettél volna.
BULCSÚ
Szinte felkacag. A falakkal? Az ilyen rideg magányban az ember legfeljebb üvöltözik vagy hallgat. De nem beszélget.
LÍVIA
Nagyon magányos lehettél mellettem. Mert tíz éven át te vagy üvöltöztél, vagy hallgattál.
Kis csend.
BULCSÚ
Ez lehet, hogy attól is volt, hogy nem tudtam magam kifejezni… Művészileg.
LÍVIA
És most, hogy én nem vagyok, most sikerül kifejezned magad?
BULCSÚ
Nem akarja megsérteni Líviát, azért inkább csak hümmögve mondja. Azt hiszem… talán…
LÍVIA
A féltékenységtől sápadt hangon. Hála ennek a szobornak?
BULCSÚ
Lelkében derülve. Hála… Hála bizony… Hála neki…
LÍVIA
Ez hát a jövőd… Ezt már én nem ismerem… Megmutatod?
BULCSÚ
Tudod, hogy én nem vagyok mutogatós. Pláne, amikor még csak félig kész valami… Meg aztán ez egy más stílus… Egy merész stílus… Meglepne téged… Nem is biztos, hogy neked tetszenék… Sőt, biztos, hogy nem tetszenék.
LÍVIA
Aki közben felugrott, és szemügyre vette a „szobrot”. Száraz… Egész száraz a lepedő rajta… Mért nem locsolod gyakrabban?
LÍVIA
Felveszi az erre a célra szolgáló vízipuskát, s permetezni kezdi. Közben. Milyen szépen kijön a mellének a vonala… Akarattal csináltál neki ilyen melleket?
BULCSÚ
Mormogva. Azt hiszem, tökéletes mellek… Én nagyon meg vagyok velük elégedve.
LÍVIA
Nincs alacsonyan a feneke?
BULCSÚ
Most már kirobban. Én a szobromnak oda teszem a fenekét, ahova nekem tetszik! Van alkotói szuverenitás… Én a szobrom fenekét, ha felteszem oda, ahol mások a fejüket viselik, az én szobrom akkor is tökéletes lesz.
LÍVIA
Még szerencse, hogy az Isten nem engedi meg magának ezt a művészi szabadságot.
BULCSÚ
Olyan biztos vagy benne? Ha visszagondolok egykori barátainkra… Te, hogy azok micsoda seggfejek voltak!… Mi az? Mit nézel?… Na, gyere! Menjünk kávézni.
LÍVIA
Felvett valamit a földről. Egy karkötő. Te vetted neki?
LÍVIA
Miért?… Mióta elváltunk, te karkötőt hordasz?
BULCSÚ
Miért ne? Egy magányosságra ítélt férfitól minden kitelik.
LÍVIA
Rá se megy a csuklódra.
BULCSÚ
Üvöltve. Az orromban viselem! Mint a medve. Hogy ha feljössz, megtáncoltathass.
LÍVIA
Mit hisztizel?… Rajtam a sor, hogy hisztizzek, én nem hisztizek.
BULCSÚ
A vérnyomásunk. Fölmegy, leesik. Igazad van. Jót fog tenni egy fekete… Mindkettőnknek. Megyünk?
LÍVIA
Egy fekete?… Nem is tudom. Mostanában nem szoktam este kávézni. Szeretek aludni éjszaka. Jól aludni. Rájöttem, hogy ez is valami.
LÍVIA
Ez nem egészen életnagyság… Ugye?
BULCSÚ
Dühös. Ez egészen életnagyság!
LÍVIA
Ha leveszed róla ezt a lepedőt, nem lehet nagyobb, mint egy kerti törpe.
BULCSÚ
Ordít. Akkor is életnagyság!
LÍVIA
És nem fáraszt ki téged mostanában egy ilyen nagyobb alkotás?
BULCSÚ
Engem? Á! Frissít!
LÍVIA
Ne mondd!… És hogy csinálod?
BULCSÚ
Ment… Azt hiszem, ez az új stílus nagyon fekszik nekem.
LÍVIA
Az fontos… És nem volt semmi meglepetés?
BULCSÚ
Finoman. A szépség mindig meglepetés.
LÍVIA
Sokat dolgoztál rajta?
BULCSÚ
Már mosolyog. Az alkotó munkának van egy olyan periódusa, amikor az idő megszűnik.
LÍVIA
Mosolyog ő is. Mint a szerelemben.
BULCSÚ
Gondolod?… Érdekes. Igen, van valami hasonlóság.
LÍVIA
És ez pótolni is tudja? A szerelmet?
LÍVIA
Te most teljesen nő nélkül élsz?
LÍVIA
De hisz ez lehetetlen!
BULCSÚ
Tudod, hogy engem mindig izgatott a lehetetlen.
LÍVIA
Nem szabad így élni. Nyugtass meg, hogy azért van valakid.
BULCSÚ
Hát… Hirtelen. Nem, nem! Nem fogok beugrani!… Nincs senkim! Senkim!
LÍVIA
És ez nem okoz valami lelki zavart? Komplexust?
BULCSÚ
Ez kedves tőled… De ha ilyen pontos értesüléseid vannak a magány depresszív hatásáról, gondoskodhattál volna utódról. Egy helyettesről. Az elhagyott férjek ügyetlenek.
LÍVIA
Mondd, bemehetnék egy percre a fürdőszobádba?
BULCSÚ
Vigyorogva. Ott sincs senkim. Annál kevésbé, mert nincs is fürdőszobám… Egy mosdó… Parancsolj!
LÍVIA
Érdeklődéssel. Konyha?
BULCSÚ
Ironikusan. Parancsolj! Tekintsd meg!
LÍVIA
Akarod, hogy kotyvasszak valamit?
BULCSÚ
Belesápad. Határozottan. Lehetetlen, Lívia. Semmi nincs itthon. Hirtelen. De tudod, mit? Menjünk le ide a sarokra. Van egy isteni vendéglő! Nagyszerű ötlet!
LÍVIA
Megvetően. Vendéglő?
BULCSÚ
Egy szót se! Ellenkezést nem tűrök. Annál kevésbé, mert meg akarom hívatni magam. Általad. Meghívsz?
BULCSÚ
Van pénz nálad, csakugyan?
BULCSÚ
Indulás! Képzeld el, micsoda pletyka lesz belőle, hogy együtt meglátnak.
LÍVIA
Nem, Bulcsú, ne hidd, hogy én most azért jöttem, mintha ki akarnék békülni.
BULCSÚ
Dehogyis hiszem! De egy éhező szobrászt meghívhatsz vacsorára, még ha a volt férjed is… Menjünk! Indulás!
LÍVIA
Gondoltam is rá, hogy meghívlak. Úgy terveztem, hogy ma együtt vacsorázunk.
BULCSÚ
Milyen kedves. Előbb is mondhattad volna… Bevallom, nagyon éhes vagyok. Ez a „Szobornak” is szól. Akkor megyünk!
LÍVIA
Nem hiszed? Itt a bizonyíték! Kinyitja a szatyrát. Már mindent meg is vásároltam a vacsorához.
BULCSÚ
Kis csend után, rezignáltan. Te mindig mindenről tökéletesen gondoskodtál. Emeltebb hangon, hogy a „Szobor” is értse. Akkor nem megyünk!
LÍVIA
Így legalább nem kell tartanod attól, hogy az emberek pletykázni kezdenek. Feleslegesen.
BULCSÚ
Elviseltem volna. Határozottan. Akkor lássunk neki, Lívia. Pakold ki a szatyrod. A gyomromban valami ugrál. Nyilván az éhségtől. Nem akarok fekélyt kapni. Rajta!
LÍVIA
Angyalian. Én úgy gondoltam, Bulcsú, hogy talán friss vacsorát csinálok.
BULCSÚ
Tompán. Érdemes? Nekem?
LÍVIA
Olyan régen etted az én főztömet.
BULCSÚ
A győzelem reménye nélkül, de ellenáll. Tökéletesen kielégít a vendéglői koszt. És hogy nem kell várni a pincérre… A gyomornedveim nem rongálnák feleslegesen a gyomorfalamat… Menjünk le a vendéglőbe! Kérlek szépen.
LÍVIA
Megleszek én is, hamar. Meglátod. Kukta van?
LÍVIA
Nem baj. Egy picit tovább fog tartani. De egy fél óra múlva eszünk. Eltűnik a konyhában.
BULCSÚ
Noa-Noához, halkan. Látod, Noa-Noa, milyenek a nők? És én mégis szeretlek téged… Csodálatos vagy ebben a mozdulatlanságban… Imádlak.
LÍVIA
Hangja. Nekem szóltál?
BULCSÚ
Hangosan. A falaknak! Megszoktam, hogy velük beszélgessek! Halkan Noa-Noához. Te mindig olyan tökéletes modell voltál… Ugye, kibírod? Ezt a félórácskát?
LÍVIA
Bulcsú! Akarod, hogy vadasan csináljam?
LÍVIA
Hangja. Háromnegyed óra.
BULCSÚ
Nem! Nem bírom a vadast… Bárhogy, csak ne vadasan. Noa-Noához. Maradunk a félórában. Akkor villámgyorsan megvacsorázunk, villámgyorsan levágom és villámgyorsan kidobom. A vacsorából neked is hagyunk. Jól főz… Itt van. Vigyázz!
LÍVIA
Jön ki, valamit kavarva. Ezt a szobrot kinek csinálod?
LÍVIA
Megrendelés nélkül csinálsz ekkora szobrot?
LÍVIA
Nem csodálom, ha nincs pénzed.
BULCSÚ
Van. Te hoztál. Nem?
LÍVIA
Ó, ez csak egy fél szobor ára.
BULCSÚ
Hogyhogy egy fél szobor ára? Én tudtommal nem csináltam fél szobrokat.
LÍVIA
Élénken, precízen. De a házasságunk alatt csináltad. …Minden szobrodnak, amit az elválásunkig csináltál, a fele az enyém. Az ügyvédem mondta. Nagyon ügyes ügyvéd! Művészválásokban specialista.
BULCSÚ
Te feküdtél a díványon, és én dolgoztam, de a szobor közös. Mi?
LÍVIA
Közös szerzemény. Jogilag ez olyan, mintha társszerzők volnánk.
BULCSÚ
És te most kettőbe is vágod őket?… Érdekesek lehetnek.
LÍVIA
Ó, nem. Csak a pénzt, amit kapok értük.
Fazékjában keverve az ételt, el.
BULCSÚ
Noa-Noához, halkan. Rosszat érzek. Elosonunk, amint lehet. Majd a lépcsőházban felöltözöl. Már épp leemelné Noa-Noát. Te vagy a jövőm. A jövőmet nem kockáztathatom…
LÍVIA
Vissza. Mondd, Bulcsú, ha ennek a készülő szobornak nincs gazdája, én megvenném… Van pénzem, mit kérsz érte?
BULCSÚ
Nem eladó, mondtam.
LÍVIA
Mégis. Nagyon szeretném.
BULCSÚ
Ottmaradt nálad minden régi szobrom, az nem elég?
LÍVIA
Vennék egy nagy kalapácsot, és összetörném. Vadul kavar. Féltékeny vagyok rá! Féltékeny! Érted? Az én régi szobraim nevében.
BULCSÚ
Mit akarsz? Két fővárosi parkban ott áll az aktod, bronzba öntve. Nem beszélve a vidéki városokról. Egyetlen kolléga felesége sincs olyan jól képviselve a köztereken, mint te.
BULCSÚ
Pár száz évig. Pár ezer évig.
LÍVIA
Azokat is összetöretem, beöntetem!
LÍVIA
Muszáj lesz. Pláne, ha újból férjhez megyek. Mint a vízfolyás, úgy mondja. A jogi helyzet az, hogy mint mással férjezett asszony tiltakozhatom az ellen, hogy felismerhető képmásaim álljanak nyilvános helyeken, pláne ruhátlanul. A szobrokat bevonják, és te kártérítést fizetsz a fővárosnak, illetve a vidéki városoknak. Az ügyvédem mondta.
BULCSÚ
Azért ebbe belesápadt. Képes volnál? Képes volnál a műveimet elpusztítani?
LÍVIA
Ezt igen. Ezt már most is. A többit csak akkor, ha férjhez megyek… Szinte dévajul.
Na? Eladod?… Add el nekem!… Üzlet.
BULCSÚ
Mert nem. Nagy lélegzetet vesz. Szeretem.
LÍVIA
Erről rád ismerek. Amikor engem mintáztál, már akkor is észrevettem, hogy jobban szereted a szobrot, mint a modelljét… Mennyit szenvedtem emiatt.
LÍVIA
És most?… Most melyiket szereted jobban?
BULCSÚ
Odamegy a szoborhoz, megpaskolja a fenekét. Mit mondjak?… Olyan nehéz válaszolni. Ma inkább ezt a szobrot szeretem.
LÍVIA
Na, a modelled nem örülne, ha ezt hallaná.
BULCSÚ
Miközben a lepedőn át Noa-Noát simogatja. Ő ezt megérti… Nagyon jól megérti.
BULCSÚ
Az… Intelligens… nagyon.
LÍVIA
Azért jó, hogy nem hallja.
BULCSÚ
Nem olyan sértődékeny.
BULCSÚ
Mint általában a nők.
LÍVIA
Rendkívüli teremtés lehet… Hogy hívják?
LÍVIA
A rendkívüli teremtést.
LÍVIA
Ó, milyen szép nevet találtál neki.
BULCSÚ
Amilyet megérdemel.
LÍVIA
Engem egy időben folyton Elin-Pelinnek hívtál.
LÍVIA
Utáltam. Szerencsére hamar abbahagytad.
BULCSÚ
Egy bolgár írót hatvan éven át hívtak Elin-Pelinnek, és nem panaszkodott.
LÍVIA
Ha együtt maradunk, lehettem volna én is Noa-Noa?
BULCSÚ
Kicsit hallgat, majd komolyan. Nem.
LÍVIA
Noa-Noa csak egy van?
BULCSÚ
Noa-Noa más típus. Noa-Noában van valami délszaki önfeledtség.
BULCSÚ
Viszont te sokkal precízebb vagy.
LÍVIA
Például amikor megszerveztem neked a görögországi körutazást.
BULCSÚ
De tudod, nekem most olyan nő kell, aki meg tudja szervezni az utazást a lelkem mélységei felé. Aki az egész európai művészettörténelemből csak engem ismer, és mondjuk még Michelangelót, de nem ismeri a zsüritagokat, a művészeti előadókat, a műkritikusokat, a galériatulajdonosokat… És aki nem üti be az orrát a legjobb kollegáim magánéletébe, csak azért, hogy egy-egy pályázat eldöntése előtt a hitelesség nagyobb látszatával megrágalmazhassa őket… Csináltad? Csináltad! Ne tagadd!… Aki nem tudja, kik azok a legügyesebb ügyvédek, akik képesek voltak neked ilyen ördögi tanácsokat adni…
LÍVIA
Honnan is tudná, abban az ő délszaki önfeledtségében? Mit érdeklik őt… Ügyvédek!
BULCSÚ
Nagyon jól látod őt. Ismered?
LÍVIA
Lassan, súllyal. Szerencséjére, nem.
BULCSÚ
Pedig ő nagyon becsül téged.
LÍVIA
Ennyire biztos a dolgában? Ó, a kis kurva.
BULCSÚ
Lívia, te soha életedben ilyen szavakat nem mondtál. Amikor a Nemzeti Színházban a Tojást játszották, te tiltakozó leveleket írtál az újságoknak, mert ez a szó elhangzott a színpadon.
LÍVIA
Ott nem volt helyénvaló. De most, itt, helyénvaló. És különben is, én is fejlődhetek… Szóval, mit mondott rólam az a kis…
LÍVIA
Miért? Talán nem az?
BULCSÚ
Nem a méretekről van szó.
LÍVIA
Persze hogy nem. Arról van szó, hogy…
BULCSÚ
Befogja Lívia száját. Engem sértesz meg, ha kimondod. És a művészetemet. A szobor felé is szól. Tudom, hogy csak tréfából mondtad. Csak tréfa!
LÍVIA
Szólni akar, nem tud.
BULCSÚ
Nem komoly… nem komoly!…
LÍVIA
Hogy egy pillanatra kiszabadul. Komoly!
BULCSÚ
Sebesen. Mi ugyanis megszoktuk, hogy ezt a szót bármire használjuk. Ez a szó a mi szánkban régen elvesztette eredeti jelentését. Ez a szó tulajdonképpen már mindent jelent, csak éppen azt nem. Az értelmező szótárban is benne van a példák közt, hogy ha nem jön a villamos, akkor úgy mondjuk, hogy nem jön az a kurva villamos. És ha elromlik a vízcsap, az a ká vízcsap. És aki nem csinálja meg, az a ká vízvezeték-szerelő. Tekintet nélkül arra, hogy maszek-e vagy állami. Minden és mindenki lehet ká, csak a ká nem ká.
LÍVIA
Jól van, drágám. Ha ezért nem lehet rá mondani, akkor nem mondom. Majd inkább a villamosra. És rá mit mondhatok? Hogy társad, szerelmed, menyasszonyod? Angyalod? Őrzőangyalod?
BULCSÚ
Látod, ezek már sokkal adekvátabb kifejezések.
LÍVIA
És az, hogy adekvát, az nem sérti?… Mert latinul bizonyára nem tud a lelki gyermeked.
BULCSÚ
Látod, ez is egy hozzá illő szép kifejezés volt. Lelki gyermekem. Az.
LÍVIA
Éreztem, éreztem, éreztem, hogy a lányod lehetne! El a konyhába.
BULCSÚ
Noa-Noához. Bocsáss meg neki. Nem tudja, hogy mit beszél… Féltékeny… Mit csináljunk, féltékeny… De te nagyszerűen viselkedtél. Volt valami félelmetes a mozdulatlanságodban. Hogy átforrósodott rajtad ez a vizes lepedő. Mint lázas gyermeken. Milyen jó lesz majd ezt letépni rólad…
LÍVIA
Vissza a konyhából egy hosszú, véres késsel. Szelíden szól. Tudod, Bulcsú, én nagyon, de nagyon sajnálom, hogy nem találtam itt Noa-Noát.
BULCSÚ
Képzelem… Honnan van az a nagy izé…
LÍVIA
Disznóölő kés. Hoztam. Gondoltam, hogy konyhaeszközöknek még híjával vagytok. Pedig szinte biztosra jöttem. A házmesterné is mondta, hogy látta feljönni hozzád a nőt, de nem látta elmenni.
BULCSÚ
Te mennyi borravalót adsz az én házmesteremnek?
LÍVIA
Lényegesen többet, mint te. De megnyugtatlak, neki nem a pénz számít. Imádna egy véres tragédiát a házában. Vagy legalábbis egy kiadós botrányt. Sikolyokkal és verekedéssel. Élete álma az, hogy az újságíróknak nyilatkozzék. Tavaly beesett a férje a liftaknába. De nem is írtak róla. Benned nagyon bízik: híres ember, rendezetlen családi élettel… Reméli, kisül majd belőled valami. Engem is ezért informál.
LÍVIA
Sajnos. Én ugyanis olyan szépen elterveztem magamban, hogy mit mondok majd Noa-Noának. Úgy készültem erre a találkozóra.
BULCSÚ
Mit akartál mondani neki?
LÍVIA
Leül Noa-Noa lábához. Meg akartam kérni, hogy legyünk barátnők.
BULCSÚ
Ismerjük ezt a módszert. Megérezted benne, hogy nagylelkű, önzetlen teremtés.
LÍVIA
Persze hogy az. Tudom. A te közeledben minden nő nagylelkű lesz és önzetlen. Neked külön képességed van, hogy felgyújtsd bennünk az önfeláldozás szenvedélyét. Mit gondolsz, engem mi hozott ide?
BULCSÚ
Tegyük fel, hogy a házmesterné jól informált…
LÍVIA
Mintha nem is hallaná. Azt mondtam volna Noa-Noának – ugye, szólíthatom így? –: Nézd, Noa-Noa, vigyázzunk együtt erre az emberre, mert most fogja elkövetni élete legnagyobb ostobaságát…
BULCSÚ
Háromszögről szó sem lehet!
LÍVIA
Ezt melyikőtök mondja? Mindegy… Engem eddig is csak a művészi pályád érdekelt.
BULCSÚ
Elég baj az. Azért kell most újrakezdenem, nullpontról.
LÍVIA
…megsúgok neked valamit, Noa-Noa. Mert nem szeretném, ha Bulcsú is hallaná. Egy művészi pályát nem lehet újrakezdeni. Ha Picasso elhatározza, hogy ezentúl ordító giccseket csinál, mindenki csodálni fogja. Milyen zseniális, mert még ilyet is tud… Bulcsú sohasem fog tudni kibújni abból a skatulyából, amely már belenőtt a húsába.
BULCSÚ
Add ide azt a kést. Megmutatom, hogy nem félek belevágni a húsomba.
LÍVIA
Az üzletember ügyes trükkje, fogják rá mondani.
BULCSÚ
Ezért váltam el az üzletasszonytól.
LÍVIA
Egyenest Bulcsúhoz. Most mennyi időt töltesz el a bronzöntőkkel, a kőfaragókkal, a szállítással, a hivatalos ügyekkel?
LÍVIA
Ezt nagyon meg fogod bánni. Nem beszélve arról, hogy a szegénység jóval költségesebb életforma, mint a jólét. S ezért éppúgy szükséged van pénzre, mint eddig, vagy még jobban.
BULCSÚ
Ne beszélj annyit róla. Add ide a pénzt, amit hoztál.
LÍVIA
Neked nem segély kell, hanem rendbe kell hozni a dolgaidat.
BULCSÚ
A gyámságod alá akarsz helyezni?
LÍVIA
Csak szeretném magam feláldozni a te oltárodon… Mi volna például… ha elintézném, hogy valamelyik szobrodat kicsinyített formában műanyagban sokszorosítsák… Amolyan íróasztaldísznek. Minden eladott példány után százalékot kaphatnánk.
BULCSÚ
Szirén, szirén, ne kísérts!
LÍVIA
Elvihetnéd egyszer Noa-Noát is Görögországba.
BULCSÚ
Noa-Noa fülét viasszal fogom betömni, hogy ne hallja a csábénekedet.
LÍVIA
Meglátod, neki semmi kifogása sem lesz. Egy kis kompromisszum.
BULCSÚ
Kompromisszum? De mit akarsz tulajdonképpen?
LÍVIA
Téged… Félig… Ennyit még a bíróság is megítélne nekem belőled. Hirtelen. Azt hiszem, sül a vesepecsenye! Felugrik. Pardon! Kiszalad.
BULCSÚ
Noa-Noához. Érzed? Tulajdonképpen az orrunkat is be kéne tömni viasszal. A vesepecsenye illata! Ezek a legerősebb szálai a hűség hálójának. Azt hiszem, benne vagyok. Mi volna, Noa-Noa, ha ma este hármasban vacsoráznánk? Azt hiszem, egy kis kompromisszumba igazán belemehetnénk… Mindig mondtam neked, hogy Lívia egy… A belépő feleségéhez… rendkívüli asszony vagy te, Lívia.
LÍVIA
Gondolkozzál az ajánlatomon.
BULCSÚ
Gondolkoztam. Lehet róla szó.
LÍVIA
Beszéld meg Noa-Noával is.
BULCSÚ
Mit beszéljek? Áll az alku… No?
LÍVIA
Hogy kezet fog vele Bulcsú, hozzá húzódik. Mondd, ebben a gyors elhatározásodban nem vezetnek téged mellékszempontok?
BULCSÚ
Lívia karjaiban szinte. Miféle mellékszempontok?
LÍVIA
Hogy téged talán az ajánlatomban nem is az üzleti rész érdekel, hanem valami más.
BULCSÚ
Mi más érdekelne, Lívia, mint a bomba üzlet, a préselt műanyag szobrocskákkal.
LÍVIA
Félek, hogy ez nálad csak ürügy.
BULCSÚ
Fülig úszom az adósságban, Lívia.
LÍVIA
Ezt csak úgy mondod.
BULCSÚ
Ott vannak szögön a fizetési felszólítások.
LÍVIA
Ismerlek… Én felajánlom a kisujjamat, és neked mindjárt minden kellene.
BULCSÚ
Megnyugtat, ha azt mondom, csak a pénz?
LÍVIA
Végeredményben igazad is lehet. Itt vagyunk kettesben…
BULCSÚ
Megpróbálok úgy viselkedni, mintha nem volnánk egyedül.
LÍVIA
Azt hiszed, Bulcsú, olyan könnyű nekem egy fél év után azt mondani: itt vagyok?
BULCSÚ
Mélyen. Tudom én azt.
LÍVIA
Mért nem tudsz akkor várni egy kicsit?
LÍVIA
Nagyon kedvesen, mintha kedvességével akarná kárpótolni. Én nem azért jöttem el, értsd meg.
BULCSÚ
Mért sértesz meg azzal, hogy feltételezed, hogy nem tudok másra gondolni?
LÍVIA
Ti mindig arra gondoltok. Most mit csináljak? Mondd, annyira akarod?
BULCSÚ
Az embert persze elfoghatja a remény. De aztán megérti.
LÍVIA
Nem, nem! Te ezt nem értheted meg… Ez a féléves aszkézis. Ez engem páncélba zárt. Ezt nehéz áttörni.
BULCSÚ
Vigyázz! Nem fog odaégni a vesepecsenye?
LÍVIA
Törődöm is én vele! Leül a díványra. Olyan régen beszélgettünk így egymással… Most mért nem ülsz ide?… A hús már odaégett. Gyere!
BULCSÚ
Nem akarom, hogy azt hidd, hogy túl rámenős vagyok.
LÍVIA
Hogy annak idején mennyi időmbe és fáradságomba került, amíg a művészi fantáziádat sikerült teljesen rám koncentrálni… Eleinte nagyon csapongott. Pedig, ha megnézed a nagy festőket, láthatod, mindig ugyanazt a nőt festik. Botticellinek minden nője ugyanaz… A Raffaelé is… A Rubensé is… A Leonardóé is…
BULCSÚ
Nála még a fiúk is ugyanazok.
LÍVIA
Látod. A Renoiré. A Modiglianié… Mert ők rájöttek, hogy a művészettörténelemben sokkal jobban érvényesülnek a monogám festők. Könnyebb felismerni a képeiket… Látnak egy tojásfejű nőt, s mindjárt tudják, hogy egy Modigliani, s hogy százezret ér… Azt hiszem, Bulcsú, elérkezett a pillanat, hogy gondolj egy kicsit a művészettörténelemre. A művészettörténelem honorálja a hűséget.
Rámosolyog Bulcsúra, és bemegy a paraván mögé.
BULCSÚ
Magában. Uramisten, most segíts!
LÍVIA
Hangja a paraván mögül. Mondd, Bulcsú, be van zárva az ajtó?… Azért nem szeretném, ha Noa-Noa ránk nyitna. Egy pillanatra kinéz.
BULCSÚ
Lehetetlen, hogy ránk nyisson. Hogy Lívia eltűnt, megint magában. Csoda, csoda! Valami csodának kell jönnie… Kis csend. Hangosan. Lívia, meg kell mondanom – mielőtt még teljesen levetkőznél…
LÍVIA
A paraván mögül. Ó, Bulcsú, már teljesen levetkőztem, de tudod, hogy nem szeretek meztelenkedni. A táskámban van a hálóingem, kérlek, add be!
BULCSÚ
Előveszi a hálóinget. Te igazán mindig mindenre gondolsz.
BULCSÚ
Megszagolja, bedobja. Elszántan. Lívia, mivel isten nem avatkozott be… Elakad a hangja.
LÍVIA
Előjön, hálóingben. Azt hiszem, szeretted ezt a hálóingemet.
BULCSÚ
Azt hiszem… Nézi Líviát, a „Szobrot”. Kénytelen vagyok én beavatkozni.
LÍVIA
Bízz rá mindent a jóistenre. Meglátod, csillagom, össze fogunk mi szokni, szépen, megint. A táskájából előhúz egy felfújható gumipárnát, és fújni kezdi.
LÍVIA
Kispárna. Fújja. Magamnál hordom… Nem szeretek idegen parfümöt érezni. Tudod, hogy allergiás vagyok a szagokra. Fújja, huzatot tesz rá, patyolja.
BULCSÚ
Lívia, egy vallomással tartozom.
LÍVIA
Felesleges. Minden előre meg van bocsátva.
BULCSÚ
Minden? Mindjárt meglátjuk… Noa-Noa azért nem fog ránk nyitni, mert Noa-Noa itt van.
LÍVIA
Szétnéz. A bejelentés nem lepte meg. Az ágy alá mutat.
LÍVIA
Tovább vizsgálódik. S rájön. A „Szobor” felé közeledik. Víz?
LÍVIA
Hamarébb is gondolhattam volna… A kispárnát ledobja a díványra. Kisasszony, vége az inkognitójának.
BULCSÚ
Ne beszélj latinul!
LÍVIA
Helló?… A kamu almás!… Ezt sem érti?… Kislány, elég a bújócskából! Ipi-apacs! Ki vagy számolva. S hogy semmi eredmény, Bulcsúhoz. Beszélj te vele! Talán rád jobban hallgat. Mondd neki, hogy vegye le ezt a dunsztkötést.
BULCSÚ
Nem mondhatom. Ez minden, ami rajta van.
LÍVIA
Majd elfordulok. Leül háttal nekik. Mi az? Nem tudod megszólítani?
A „Szobor” nem mozdul.
BULCSÚ
Szorongva. Nem… Noa-Noa, mi van veled?
LÍVIA
Szakszerűen. Biztosan merevgörcsöt kapott. A hivatásos modellek hajlamosak a katatóniára.
BULCSÚ
Kiabál. Ne mondj olyan szavakat, amiket én se értek… És különben se hivatásos… Csak nagyon megharagudott rám.
LÍVIA
Haragszik? Menjen el!
BULCSÚ
Látod, Noa-Noa, mi gyönyörű dolgokat akartunk együtt megvalósítani.
LÍVIA
Most kezdesz udvarolni?
BULCSÚ
Múlt időben, feltételes módban… Így se szabad? Noa-Noához. Hiába. Úgy látszik: a lehetetlent akartuk.
LÍVIA
Szívem, mondd meg neki kereken, hogy menjen el.
BULCSÚ
Noa-Noa, én igazán hittem benne, hogy a te szépséged az ujjaim érintésétől lesz halhatatlan… Szükségem volt rád, hogy új életet kezdhessek… Kérlek, menj bele ebbe a kis kompromisszumba. Mondd, hogy belemégy.
LÍVIA
Otthonosan leül a díványra, felgyújtotta a kislámpát, valami magazint kezd lapozgatni. Mellékesen. Belemegy?
BULCSÚ
Zavartan. Nem válaszol… Mondd, hogy igen, Noa-Noa!
LÍVIA
Ha jól emlékszem, Michelangelo ilyenkor nagyot ütött kalapácsával a szobrára, és úgy mondta neki, hogy szólalj meg. Persze nem szólalt meg.
BULCSÚ
De Pygmalionnak megszólalt, mert csókokkal ébresztette.
LÍVIA
Felnevet. Próbáld meg!
LÍVIA
Miért ne?… Én tudom, mi a kompromisszum.
LÍVIA
Olvas. Magyarázd meg neki. Nyugodtan… Ráérek.
BULCSÚ
Hevesen. Noa-Noa! Engedd meg, hogy megcsókoljalak… Lívia megengedte… De ezen a lepedőn át nem érzem a bőröd szikrázását… Veszi le a lepedőt.
A Szobor – szobor. Egy nagy darab agyagtömb, itt-ott kiütköző emberi formákkal. Csend.
LÍVIA
Elmerülve a képes újságban. Te, olvastad a cikket a pisztrángok szerelmi életéről? Rendkívül érdekes.
BULCSÚ
Lívia… Noa-Noa nincs! Agyaggá változott!
LÍVIA
Szórakozottan felpillant az újságból. Na és aztán? Mondtam, hogy jobban kell locsolni, mert beszárad…
BULCSÚ
De hisz én locsoltam!… Az álmaim! Az életem! A művészetem! A jövőm! A boldogságom!
LÍVIA
Közben felkelt, szakszerűen nézi a művet. Ó, te Antipygmalion, te!… Mert most már, remélem, mondhatok latin szavakat.
BULCSÚ
De hát engem most gyilkosságért letartóztatnak.
LÍVIA
Ugyan, drágám, a házmesterné majd azt fogja mondani, hogy látta elmenni a nőt… És lehet, hogy csakugyan látta is elmenni.
BULCSÚ
Hogy ment volna el, amikor még most is itt van… Megfogja az agyagtömböt, s erre csendesen. Ilyen hamar kihűl egy ember? Mit gondolsz, Lívia, mikor történhetett?… Egyszer imádkoztam, hogy Isten tegyen csodát.
LÍVIA
Na, látod? Az Isten volt. Nem te.
BULCSÚ
De… Én egész idő alatt azt kívántam, hogy bár ne volna itt… Leveti magát a díványra. Én akartam!… Én kívántam!… Én csináltam!… Én öltem meg!
LÍVIA
Leül melléje. Hátha nem is volt itt? A házmesterné majd azt fogja mondani, hogy nem is látta bejönni.
BULCSÚ
Hogy nem volt itt…? Felüvölt. Csak emlékszem?!
BULCSÚ
Énekeltem is… Hogy találkoznék egy csodás tündérleá-áhány-nyal…
LÍVIA
Felnevet. Emlékszem! Játszottál velem.
BULCSÚ
Hirtelen feltérdel a díványon. Megmozdult!
Csend. Mereven nézik.
LÍVIA
Mint szobor – nem is rossz.
Kis csend.
Kis csend.
LÍVIA
Azért nem mondhatni, hogy nem termelsz.
BULCSÚ
Csak nem képzeled, hogy ezt eladom?
LÍVIA
Minden szobrodra ezt mondod, amikor új.
Kis csend.
BULCSÚ
Gondolod, hogy megveszik?
LÍVIA
Majd szólok Gyulusnak.
LÍVIA
Akitől most függnek a vásárlások.
BULCSÚ
Pszt… Halkan, de egyre rögeszmésebben. Hátha nem vált egészen sárrá… Az érzékszervek, azt mondják, tovább élnek… Vagy lehet, hogy ott van belül… Lázasan. Csak be van tapasztva. Csak ruha rajta ez az agyag!… Egy tok! Mint amikor az iszapban megfürdünk, és ránk szárad… Üvöltve. Noa-Noa! Hallasz?
Csend.
LÍVIA
Puhán felugrott Bulcsú mellől a díványról, és felkapta az asztalról a hosszú konyhai kést.
LÍVIA
Miért ne? Csendesen. Azt hiszed, én kevésbé gyűlölöm azért, mert sárrá változott? A halottak is sárrá változnak. Na és?
Hátulról belevágja a kést Noa-Noába.
Csend.
LÍVIA
Na látod… Nincs belül senki.
Csend. Nézik.
BULCSÚ
Most már maradjon ott a kés a hátában. Így tökéletes… Egy szobrász álma. Egy szobrász álma az életről és a szabadságról.
LÍVIA
„Egy szobrász álma”… jó cím! Késsel a hátában… Olyan jó pop-artos. Látod, Bulcsú, most egy picit csakugyan a társszerződ voltam.
BULCSÚ
Nagyon… Igaza van az ügyvédnek.
LÍVIA
Nagy nyikorgással elfordítja a szobrot a forgatható állványon.
LÍVIA
Éppen odanézett a díványra… Tessék szépen hátat fordítani, Noa-Noa… Úgy! S odamegy a díványhoz, Bulcsú mellé. Azért nem akarok felesleges szenvedést okozni neki… S ahogy a fekvő szobrász fölé hajol, egy-egy rövid csók közt. Te Rubens… Te Botticelli… Te Modigliani!
Hosszabb csók, de…
BULCSÚ
Hirtelenül letaszítja magáról Líviát, aki lehuppan a földre. Csak nem fogunk szerelmeskedni?… Csak nem fogjuk hagyni lemenni a függönyt?… Egyre ordenárébban, mint egy vásári kikiáltó. Amikor ki tudja, mennyi pénzes pali ül a nézőtéren!… Elárverezzük legújabb alkotásomat!… Hölgyeim és uraim! Elsősorban: uraim! Életnagyságú női aktszobor! Leszól valakinek a nézőtérre. Önt nem érdekelné? Egy szép életnagyságú Glutaeus maximus? Vagy egy kis életnagyságú Spina inferior? A két csípő körül élethűen kidolgozott bőrfelülettel! Ahogy itt minden összefut! Uraim, tessék, tessék! Kikiáltási ár: tízezer! Ki ád többet érte? Tessék feljönni és megtapogatni: micsoda formagazdagság! Egy szobrász álma! Tízezer először… Időálló sztriptíz! Tízezer másodszor!… És ki tudja, hátha megelevenedik…
LÍVIA
Ott valaki nyújtja a kezét.
BULCSÚ
Tizenkétezer először!
BULCSÚ
Tizenötezer először!
LÍVIA
Felugrik a földről. Húszezer! Hallod? Húszezer először, huszonötezer másodszor… Ez az! Így tovább! Felverjük százezerig… Imádlak – te Antipygmalion!
Függöny
Te Imre, itt valami ketyeg, avagy credo quia absurdum
II. II. SZÍNÉSZNŐ (Goneril)
Történik a Lear király előadásán, egy vendégjáték során, más világrészben – sőt: a másvilág határán.
Mezei Andrásnak válaszolva
Kezdjük az élménnyel.
Úgy rémlik, megtörtént, s nem álmodtam.
Ültem egy zsúfolt színházi teremben, a legelső sorban. A terem hosszú volt, mint a régi moziké. De oldalsó vészkijáratok nélkül. Hátul, a bejárati ajtónál az ellenőrök kiabáltak, mert még sokan voltak, akik be akartak jönni. Mintha valami tévedés folytán dupla annyi jegyet adtak volna el, mint ahány hely volt. Azért lassan be is sodródott mindenki. Sok jó ember kis helyen is elfér. Egy tűzoltó adogatta be a pótszékeket.
Igazi táblás ház volt.
Ez volt életem legizgalmasabb színházi estéje.
És még csak nem is egyszerűen azért, mert ilyen túlzsúfolódó helyen az embert elfoghatja a kósza szorongás. Hogy hogy fogok kijutni innen, ha valami történnék? Sőt, még csak nem is azért, mert fel voltam készülve rá, hogy valami történni fog.
Felkészítettek rá.
Már a szálló halljában.
Oda jött értünk kitűnő barátunk, a mindig derűs, szinte kirobbanó kedvű színházi ember – igazi latin temperamentum –, de ezúttal komor volt és ünnepélyes.
S feltűnt az is, hogy egyedül jött. Holott abban maradtunk, hogy a feleségét is hozza. Az érdeklődésre, hogy mi van az asszonykával, csak annyit mondott, tartózkodva: – Nem akarom őt feleslegesen életveszélynek kitenni.
A taxiban mégis elmondta, hogy a színház igazgatója névtelen levelet kapott – ha tovább játssza ezt a darabot, fel fogják robbantani a színházát. Ez a mai előadás a válasz a levélre. Bátor igazgató.
Hozzátette még, hogy pániktól azért ne féljünk. A színészek nem tudják. A közönség sem.
S hogy nem babra megy a játék, mindjárt mutatott is a taxiból egy romba dőlt mozit. Friss rom volt.
A hír, hogy hamarosan a levegőbe repülhetünk, minket, magyarokat felvillanyozott. Semmi tehetségünk nincs rá, hogy ilyenkor komorak legyünk és ünnepélyesek. Mindjárt viccelni is kezdtünk, mert Pestről jöttünk, s megszoktuk, hogy a közép-európai ember a történelem abszurdumaival szembetalálkozva: viccelni kezd. Pláne, ha egyebet csinálni úgy sem tud, szegény közép-erópai, mert máris karon fogva vezetik át a tömegen, a nézőtér első sorához, s még a széket is megfújják, ahová leül. Ki tudna ellenállni ennek a mindent lehengerlő, igazi latin-amerikai vendégszeretetnek. Még szerencsésnek is mondhatja magát a szegény közép-európai, hogy ilyen sikeres darabhoz egyáltalán jegyet kapott. Szinte az utolsó pillanatban. Alig pár perccel a robbantás előtt.
Persze, azt jó lett volna tudni, hogy ki fog minket felrobbantani és miért. De kísérőnk suttogásából csak annyit értettünk, hogy ők… Ők!… Kik ezek az ők? Túl bonyolult itt a helyzet, hiába. Annyi világos volt, hogy ők nem szeretik ezt a színdarabot. A szerzőjét sem.
Hiába rakták be a sok pótszéket. A bejáratnál egyre nagyobb volt a tömeg. Kikéredzkedni, kitörni – most már reménytelen. Le voltunk dugaszolva.
– Ebbe belekerültünk, mint Pilátus a krédóba!
– Hogy jövök én ahhoz, hogy egy idegen drámaíróért haljak hősi halált? – mondtam. – Vannak nekem saját darabjaim, azokért szívesen meghalok, ha kell…
A kísérőnk, otthon hagyott kis feleségére gondolva, megbotránkoztatónak találhatta nevetgélésünket. Még komorabb lett és még ünnepélyesebb. Megpróbáltuk kifejteni előtte, hogy a közép-európai ember számára a vicc az önvédelemnek éppoly hatásos fegyvere, mint a sivatagi struccnak a homok, amelybe a fejét dughatja.
Azt hiszem, ebben a magyarázatban is cinizmust gyanított. Pedig nem is voltunk cinikusok. Hogy magyarázzam meg? Nekem is minden sejtem tiltakozik az ellen a gondolat ellen, hogy tíz-húsz perc múlva egy színház romjai alatt heverjek, együtt ezzel a lelkes közönséggel, a jegyszedő nénikkel, a súgóval, az ügyeletes tűzoltóval és a három kínai istennel, akik most fent a színpadon épp az emberi jóságról vitatkoznak – s ugyanakkor pontosan tudom, hogy amikor a romba dőlt színház képe megjelenik majd odahaza a televízió képernyőjén, mindenki éppolyan természetesnek, hihetőnek (esedékesnek?) tartja ezt is, mint a többi természeti és történeti katasztrófát, amelyről esténként rendszeresen értesül. Ezek a katasztrófák mindig másokkal történnek, s legtöbbször a túlsó féltekén történnek. Ezért olyan hihetők. S hogy most én is a túlsó féltekén vagyok, s hogy az én bőröm van a vásáron? Ez az, ami viszont hihetetlen. Sorsunknak, esélyeinknek szemfájdító színjátszásával a logika mit is tudna kezdeni? Marad a vicc. Olyasmi, hogy na! ebbe aztán belekerültünk, mint Pilátus a Credo, quia absurdum-ba…
Amikor a függöny felment, csend lett. Ez az ideális közönség: tolong, zajong, s aztán egy pissz nélkül figyel.
Hogy mit is mond odafent a három kínai isten.
Pár perc telhetett el, amikor a nézőtéren egy pótszék összerogyott. Biztosan ketten is ültek rajta vagy hárman. Forró hullám futott végig rajtam. S a kínai isteneken is. A sárga smink alatt elsápadtak, s amelyikük beszélt, annak elakadt a szava.
Világos. Ők is tudják.
De ettől kezdve minden szavuknak új távlatot adott a szorongás. Mélyebb lélegzeteket vettek. Néha indokolatlannak látszó nagy szünetet tartottak. Egy-egy mondatuk valami belső fájdalomtól hirtelen felfénylett, s erősebb áram csapott ki belőle…
Hátuk mögött ott volt az óriás Jó Csönd-Herceg.
Mit vett észre ebből a közönség? Semmit. Csak azt a feszültséget, amitől a légkör feltöltődött. Csak azt, hogy valami valószínűtlenül izgalmas előadást lát.
Ezért mondhattam tehát, hogy ez volt – nekem is ez volt – életem legizgalmasabb színházi estéje.
– És felrobbantatok?
– Nem tudom. Szünetben eljöttünk a színházból. Nekem elég volt ebből egy felvonás. „Akinek ennyi kéj kevés…” – dúdoltam magamban a vészjósló édes dallamot. Ebből a szerájból jobb lesz megszökni. Persze, nem is történt semmi. Másnap elsétáltam arra, hogy megnézzem: helyén van-e a színház.
– A színház a helyén volt…
– Az igen. De az én lelkiismeretem kevésbé.
– Csalódtál, hogy nem egy romhalmazt találsz a színház helyén. Ugye?
– Röstellem bevallani, így van. S ennek a csalódásnak a tükrében megláthattam, hogy tulajdonképpen cinkosa vagyok a merénylőknek. Persze, csak ha nem az én bőrömről van szó, és ha nem nekem kell a bombát elhelyezni…
De ez már átvezet a második kérdésedhez.
– Hogy milyen célból írtál ebből színdarabot?
– Világos, hogy milyen célból. Hogy akik a szünetben igyekszünk meglógni a „forró helyekről”, vagy akik a másik féltekén békén élünk, egy félórán át azért hallgassuk csak a pokolgépek ketyegését – mert vannak – a székünk alól vagy az elfojtott szorongásaink alól. (Figyeled-e, hogy a nukleáris fegyverekbe öltözött hatalmakról egy idő óta már nem is nagyon illik beszélni? A téma kiment a divatból – a H-bomba halmozása nem.) Hallgassuk csak a ketyegéseket tehát: bevallott félelemmel – és viccelődve, ha tetszik.
Ezért különösen örülök, hogy a tévé a darabot közvetítette, s hogy megismételte. Egy olyan közöny feloldásáról van szó, amelyért a tévék jóvoltából kialakuló világraszóló információözön is felelős. A tömegkommunikáció, amilyen mértékben közel hozza az eseményeket – el is távolít tőlük. Itt csak a költő érzékenysége segíthet. Hogy a mai Sangháj és a mai Guernica is szívünkhöz oly közel legyen…
De nemcsak a közöny ellen. Az elkeseredés ellen is írtam.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy a költő rokona a terroristának. Mindketten fel akarják rázni a világtörténelem közönyös kibiceit.
– És a költő kiveszi a pokolgépből a gyújtószerkezetet?
– Pontosan. A jó mű hozzájárul emberi érzékenységünk ébren tartásához. És ha a közvélemény igazán érzékeny, a legelkeseredettebb terrorista is kevésbé érzi majd szükségét, hogy bombát robbantva rázza fel a világot. Rábízza ezt a munkát a költőkre.
A színpadon egy 180º-kal elfordított Színpad van.
Mintha hátulról, a horizontfüggöny felől látnánk be rá.
A díszletnek – bár alig van díszlet – így a festetlen visszája fordul elénk.
S e fonák díszletek között, a fordított Színpadon – ha jelenésük van – a színészek is nekünk háttal játszanak. A Színpad túlsó felén – úgy, hogy minket is szembevakít – van egy Rivalda lámpasora. Egy Ellen-Rivaldáé. S belelátunk természetesen egy Ellen-Súgólyukba, amelyben ott ül az Ellen-Súgó – élő vagy viaszfej, mindegy. Ha az Ellen-Függöny, amelynek szintén a visszáját látjuk – felmegy, e Fordított Színpadon túl elvben látnunk kéne egy Ellen-Nézőteret, Ellen-Páholyokkal és Ellen-Közönséggel. De mivel a fiktív Ellen-Nézőtér sötét, s az Ellen-Rivalda a szemünket kápráztatja – nem látunk semmit belőle.
Valahogy úgy képzeljék el, hogy e játékban a színház és benne mi nézők mintha egy szembeállított tükörben folytatódnánk, duplázódnánk.
De mit szaporítjuk a szót? Pontosan azt látjuk, amit Arany János ily röviden és világosan tudott leírni.
|
Erdő, terem, kulisszák, kortinák, |
|
Mind léc, papír, vászon, kötél – fonák. |
Itt elöl, a kulisszák mögött, ügyelői asztal, mikrofon, telefon. A másik sarokban egy öreg Tűzoltó, aki éppen olvas.
Még a függöny nem ment fel, a nézőtér elsötétül, s halljuk az I. Színész – Lear király – második felvonásbeli végszavát, erősítőkön át, megrázóan.
|
Miket, még nem tudom, de amiken |
|
Megrémül a föld. Azt vélitek, |
|
Hogy sírok? Én nem sírok, bár elég |
|
Okom van sírni. Százezer darabra |
|
Törjék előbb e szív, mint én sírok. – |
ÜGYELŐ
Megjelenik, s a mikrofonba súgja. Függöny! Függöny!
Függöny fel.
S ezzel párhuzamosan látjuk összecsapódni a Színpad túlsó felén a fonák Ellen-Függönyt.
A Színpadon két színész marad. Lear király és a Bolond.
Tompa taps hallatszik. Pontosabban: Ellen-Taps.
ÜGYELŐ
A mikrofonba. Tapshoz… Tapshoz…
II. SZÍNÉSZ – A BOLOND
Feláll, felvesz egy papírból hajtogatott repcsit a földről, s felénk hátraszól. Úgy látszik, itt is középiskolásoknak adták el a házat. A legszebb jelenetek alatt ezek a kémrepülőgépek köröztek a fejünk körül. Kidobja a repcsit, felénk. Majd megy hátra ő is, ki az Ellen-Függönyön, meghajolni.
Oldalról közben bejött két Színésznő – Regan és Goneril –, mentek ők is meghajolni. Az Ellen-Függöny elől visszaáramlanak a Színpadra, majd megint kimennek. Viszik magukkal az I. Színészt – a Lear királyt.
Eközben.
ÜGYELŐ
A Tűzoltóhoz, aki egy vastag könyvben elmerülve ül. Maguknál a diákoknak nem kell Shakespeare?
A TŰZOLTÓ
Nem figyelt, vagy nagyothall. Mi?
ÜGYELŐ
Hangosabban. A diákoknak itt nem kell a klasszikus?
TŰZOLTÓ
Felnéz a könyvéből. Uram, mit vár maga az ifjúságtól, amikor a felnőttek rossz példával járnak elöl? Ebben a hónapban már volt nálunk két repülőgép-eltérítés, egy vonatrablás, három bankrablás, ugyancsak három nagykövetrablás; felrobbantottak…
I. SZÍNÉSZ-LEAR
Visszajött, megáll mögötte. Pszt! Várjunk ezzel! Mire kimondja, lehet, hogy már eggyel több robbantás lesz a statisztikában.
I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN
Amikor jöttünk, én folyton arra gondoltam, hogy mikor fogja valaki eltéríteni a repülőgépet.
II. SZÍNÉSZNŐ-GONERIL
Hülyeség… De milyen érdekes lett volna!
I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN
Hülyeség. Persze… De látod, amikor Londonból elindultunk, valami lehetett, mert leszálltunk Dublinban, a menetrendtől eltérően.
GONERIL
Ugyan! Nem volt semmi. Kiderült.
A BOLOND
A gépen semmi. De Dublinban polgárháború volt. Az is semmi.
GONERIL
Amiről annyit beszélnek, az sohasem következik be…
A BOLOND
Csak azt szeretném tudni, hogy ezt te optimizmussal mondtad vagy pesszimizmussal.
GONERIL
…Lásd újabb világháború.
A BOLOND
Ellenérveimet egy váratlan atombombázás után majd odafönt mondom el.
LEAR
Muszáj addig várni? Esetleg hamarább is randevúzhattok ott – hatunk. Randevúz-hatunk.
Itt valahol elöl közben megszólalt egy telefon, de senki se törődik vele. Csörög.
DIREKTOR
Be. A karzaton mindenki tökmagot rágott, és köpte le a héját! Szeretném tudni, hogy egyáltalán van-e itt ügyeletes rendőrtiszt…
LEAR
Hol van az én papír repülőgépem? Haza akarom vinni emlékbe… Babérkoszorú helyett.
DIREKTOR
Rutinból. Jó voltál… Jók voltatok… Nagyon jók voltatok!
LEAR
Kérlek, ne mondd ezt így!
DIREKTOR
De… Miért? Nagyon jól ment minden.
LEAR
De mi ma csakugyan nagyon jók voltunk!
DIREKTOR
Azt mondom én is. Jók voltatok. Te is!
LEAR
Te ezt úgy mondod, mint máskor. De mi másképp voltunk jók… Tegyük fel, hogy minden mindegy – mondtam magamban… Hogy ez az utolsó dobásunk… Az utolsó esélyünk… Hogy nincs tovább! Csend. Kitör. Mért nem veszi már föl valaki azt a rohadt telefont?
Nem veszik fel. Csörög tovább.
DIREKTOR
Jó módszer. Hattyúdal-módszer. Hogy nincs tovább… Nagyon jó módszer. Mindenkinek meglehet a maga módszere. Schiller például rohadt almát szagolt.
LEAR
Nem értitek… Nem baj…
GONERIL
Finom döfésként. Ha Peter Brook vendégszerepelne itt a Lear királlyal, azért biztosan nem jutna senkinek se az eszébe, hogy papír repülőgépeket hajigáljon…
A BOLOND
Miért ne? Kész üzlet. Az ifjúság protestál, van miről írni. Nem tudtok világszinten gondolkozni. Féltitek a tökmagtól a színház művészi színvonalát.
DIREKTOR
Dühös. Mi már egy ilyen elmaradt színház vagyunk. Még ha egy ilyen fejlett országban vendégszereplünk is. Egy ilyen Szotyoláliában!
LEAR
Nem bírjátok megérteni? Ez itt egy kivételes, ünnepi előadás. A fiatalok, ők igen, ők értik. Megjelent előttük egy óriás… Mit csináljon ilyenkor egy kamasz? Hogy bizonyítsa be, hogy ő is valaki? A tanárait se bírja elviselni. És most egy Shakespeare hengerelje le?
DIREKTOR
Ne, ne!… A világért se! Majd lehengerli őt a rendőrség. Megy ki. Vegyétek már föl azt a telefont, könyörgök. El.
A BOLOND
Nem érdemes. A feleségem. Meg van hűlve, és a szállodában maradt. Stopperórával kezében várta a szünetet, hogy kiveszekedhesse magát velem. A Tűzoltóhoz, jó hangosan. Mondja, öregem, szállodát is robbantottak már maguknál?
TŰZOLTÓ
Fel se néz. Kettőt.
A BOLOND
Úgy látszik, itt tüdőgyulladással is egészségesebb lesz neki az utcán sétálgatni. Felveszi a kagylót. Halló…
LEAR
A Tűzoltóhoz, hangosan. És színházat? Eddig hányat… izéltek?
TŰZOLTÓ
Még nem, egyet se. Mozit igen… De azért fel vagyunk készülve rá. Nekem is vizsgáznom kell, tetszik látni, ROBBANTÁSTECHNIKA ÉS GYAKORLATI TŰZSZERÉSZET-ből.
LEAR
És tudja már az anyagot?
TŰZOLTÓ
Annyi felesleges dolog van benne! Vastag a könyv, hogy több pénzt kapjon az író… Tessék mondani, mért kell nekem tudni a plasztikbomba technológiáját – amikor nyugdíj előtt állok? A bevezető részt szeretem: a merényletek világtörténete. Ez szép! Rövid áttekintés. Herosztrátesztől Matuska Szilveszterig… Bizalmatlanul. De mért érdekli ez magát? Egyáltalán, miféle országból jöttek maguk? Felcsattan. Tessék eltenni azt a cigarettát!
A BOLOND
A telefonba. Nem értem!… Mit mond? A többiekhez.
Gyerekek, csendesebben!… A beálló csöppnyi csendben a telefonba megint. Jó. Azonfelül kinyalhatod a… a jelenlevő hölgyekre tekintettel nem folytatom. Leteszi a kagylót.
REGAN
Hogy van a feleséged?
GONERIL
Nem neki mondtad?
A BOLOND
Kivételesen nem.
A BOLOND
Mindegy. Engem. Téged, akárkit. Issza a kávéját. Kihűlt a kávém… Valami beugratás. Azt mondta, hogy hagyjuk abba az előadást… mert… hülyeség… Elhallgat.
LEAR
Mert bomba fog robbanni a színházban.
Kis csend, persze.
A BOLOND
Ezt te honnan tudod?
LEAR
Amikor jöttem be, a kiskapuban állt egy gimnazista lány. Hogy autogramot akar, mutatja. Kitép egy papírt a noteszéből. Ideadja. Valami már van ráírva. Tessék! Odaadja a papírt. A lány közben eltűnt.
A BOLOND
…Ezen az van, hogy első figyelmeztetés. Nekem most azt mondták: második figyelmeztetés… A harmadikig talán megihatom a kávémat.
REGAN
Ez tényleg hülyeség…
A BOLOND
Hülyeség… Persze…
GONERIL
Árnyalati kérdőjellel. Hülyeség?… S hogy senki sem válaszol, Learhez, támadólag. Te mért nem mondtad? Zsebre vágsz egy ilyen figyelmeztetést, és játszol nyugodtan.
LEAR
Nyugodtan? Nem. A lehetőség, hogy esetleg a levegőbe röpülünk, megragadta a képzeletemet. Izgatottan játszottam. Most már talán elhiszitek, hogy úgy éreztem: egy kicsit jobban is, mint máskor. Ő is kávézni kezd.
REGAN
Te hiszel ebben?… Szerinted ez hihető?
LEAR
Nyugodtan, tűnődve. Ha hiszek benne, nem azért hiszek, mert hihető. Inkább azért, mert hihetetlen.
GONERIL
Egyre szebb! Kitör. Miért kellett ebbe a városba jönni? Éppen ebbe a városba jönni?… Hülyeség! Mérgesen el.
A BOLOND
Hát nem is lesz valami nagy dicsőség egy ilyen lehetetlen országban a levegőbe röpülni… Odahaza mindenki rajtunk fog röhögni. A viccek! A viccek! Képzeld el a vicceket, majd otthon, ebből az alkalomból. Röhögni kezd. Minél nagyobb egy nemzeti katasztrófa, annál több a vicc.
LEAR
Mohács után is mennyi vicc születhetett. De azok is elvesztek. Kár.
A BOLOND
Nem is kellenek viccek. Már maga a gyász lesz röhögséges. Fekete keretben a teljes színlap.
REGAN
Miután ezt a lehetőséget fölmérte. Az ember nem válogathatja meg a partnereit, tudom. De együtt szerepelni egy partecédulán – hát nem! van, akivel nem… Ugye, nem történik semmi? Mondd, hogy nem!
A BOLOND
Nézd, tudomásul kell vennünk, hogy mi egy pokolgépesített földgolyón élünk…
LEAR
Ez az! Nyugtasd meg… Pokolgép. Csak így tovább! Minél többet hallunk róla, pokolgép a bankban, pokolgép a postán, pokolgép a repülőgépen, annál kevésbé hisszük el, hogy egyszer csak mi is felrobbanhatunk.
REGAN
Ugye, hogy hihetetlen? Te is azt mondod, hogy ez hihetetlen.
LEAR
Hi-he-tet-len! És mitől is lehetne ilyen biztonságérzetem, ha nem attól a rengeteg rémségtől, ami másokkal történik? A világtörténelem mindennapi távoli rémségei – minél többet hallunk róluk, annál messzebb vannak tőlünk. A borzalmakról szóló információk özönében lassan visszanyerjük paradicsomi gyanútlanságunkat. Érzed?
LEAR
Dehogyisnem. Figyeld meg, hogy az esti híradókat csupa önfeledt Ádámok és Évák nézik… És tudod, mit szólnak, ha azt látják, hogy egy vendégszereplő társulatra rárobbantották a színházat?… „Velünk ilyen nem történhetik…” Ezt mondják.
REGAN
Ha valakit felrobbantanak, annak oka van. De hogy minket…? Miért?
LEAR
Ajjaj! Ezer oka is lehet!
BOLOND
Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még sehol sem robbantottak föl minket.
REGAN
Ne hülyéskedj! Azt kérdeztem, hogy miért. Minket – miért?
LEAR
Miért? Például azért, mert nem tetszik nekik az előadás. Volt, ahol rossz kritikát kaptunk?
LEAR
Itt pedig felrobbantanak. Ez is kritika. Abszolút, őszinte kritika. El kell viselni.
REGAN
Most siklik csak a hangja a felsőbb regiszterekbe. Elviselni?… Elviselni?… Azt, hogy felrobbantsanak?… Ezt elviselni?
LEAR
Az újságkritikát talán könnyű?
REGAN
Egyszerűen azért, mert művészileg nem tetszettünk nekik…
LEAR
Komolyan veszik a művészetet. Mi is. De lehet kisebb ok is. Mondjuk, eszmeileg nem tetszünk nekik. Vagy fajilag. A nemtetszésben nincsenek éles határok… Vagy vallásilag. Vagy nyelvileg. Vagy geopolitikailag… Milyen okokból is szokták még az emberek egymást kiirtani?
REGAN
Te is mondtad, hogy jók voltunk.
LEAR
Jók! De Shakespeare-t játszottunk…
REGAN
Shakespeare-re miért allergiásak?
LEAR
Inkább azt kérdeznéd, hogy miért ne? Ugyanazért, amiért Brechtre vagy Gorkijra vagy Madáchra vagy Szomoryra – te a főiskolán nem tanultál színháztörténetet? Shakespeare író volt. Nem elég? Most jut eszembe: kopasz is volt. Súgva. Szakálla volt. Fülbesúgva.
Angolszász… Fehér bőrű… Körülnéz, majd. Titokban katolikus volt. Más hang, megrovással. Csak titokban volt katolikus. Már felháborodva. Négert hozott a színpadra. Fokoz. Rosszat írt Dániáról! Aztán amit Shylockról írt – az a rokonszenv! –, az az ellenszenv! És a szonettjei! Alapos gyanú van rá, hogy fiúhoz szóltak. Még alaposabb a gyanú, hogy mégis nőhöz szóltak. S ha még bír fokozni. És Csehországnak tengert adott!… Egy közismerten szárazföldi országnak… Nem folytatom… És mi ennek az óriási bűn… – Keresi a megfelelőbb szót, megvan. – botrány -halmazatnak a cinkosai vagyunk. Bűn- és botránytársak… Ne is reméljünk méltányosabb ítéletet: döntsék ránk a színházat!
DIREKTOR
Jön vissza. Nem lesz semmi baj, már telefonáltam a rendőrségre…
DIREKTOR
Hogy huligánok vannak a nézőtéren, és hogy a jegyszedőnők nem bírnak velük. Igen, szotyolaügyben.
BOLOND
Ide is telefonált valaki…
DIREKTOR
Szóval, semmi vész. A közönség jól fogadott. A sajtó mellettünk lesz…
A BOLOND
Ne mondjuk el neki?
LEAR
Semmi, semmi… Maradjon meglepetésnek.
DIREKTOR
…Beszélnek arról, hogy valami díjat kapunk. Aranynimfát – vagy ilyesmit. Én is hallottam. De maradjon meglepetésnek.
A többiek ellenállhatatlan röhögése olyan ambivalens, hogy a Direktor is velük nevet.
GONERIL
Jön, szendvicset vagy banánt harapdál. Ő mit mond? Szerinte lehetséges, hogy felrobbantsák a színházat?
A BOLOND
Aranybomba… S röhög tovább.
DIREKTOR
… Bár már látnám.
LEAR
Gonerilhez. Meglepetésnek szántuk neki az előadás végére – és te most elárulod.
A BOLOND
Direktornak. Amikor majd robbantanak, tegyél úgy, mintha nem is sejtetted volna… Csodálkozz!
GONERIL
Jó, jó, de azért nem tudom, hogy nem kéne-e bejelenteni a közönségnek. Aki fél, menjen haza!
DIREKTOR
Közben eléggé felforrt a méreg benne, hogy most szinte szelíden szólaljon meg. Mindenki. A bátrak is. Menjenek haza… És mi is…
GONERIL
Gyors visszavonulás. Én személy szerint nem hiszem. Ha fel akartak volna robbantani, miért nem tegnap robbantottak föl? Tegnap volt a protokoll.
REGAN
Hogy te milyen jól tudod, hogy mikor kell minket felrobbantani!
GONERIL
Most ő sértődik meg. Úgy beszéltek velem, mint ha én akarnálak titeket felrobbantani. Amikor én éppen azt mondtam, hogy nem hiszem… De nekem teljesen mindegy. Maradjon csak itt a közönség. A pénzéért.
DIREKTOR
Nem kell pánikot kelteni. Mi az idegeinkkel dolgozunk.
LEAR
Igazad van. Maradjunk a szotyolánál.
DIREKTOR
Gúnyolódni se kell.
LEAR
Nem gúnyolódom. Tudom, hogy a szotyola elleni küzdelem csak taktika. És nem művészi hitvallás, nem világnézet…
DIREKTOR
Te megint csak azokat az eszményi huligánjaidat véded. A robbantókat nem védenéd, esetleg?
LEAR
Boldogan! Tudod te azt, hogy az a Gavril Princip, aki Ferenc Ferdinándot lelőtte, költő is volt? Ismerek egy öreg hölgyet, ifjúkorában hivatásos merénylő volt. Valahogy nem akasztották fel… Most nyolcvanévesen is sugárzik belőle a fiatalság, a szellem, a tisztaság. Nagy kár, hogy a merénylők legtöbbször illegalitásban élnek. Nehéz velük barátkozni.
DIREKTOR
Szóval, mit mondtak azok az angyali merénylők?
A BOLOND
Hogy felrobbantanak.
A BOLOND
Mi is mondtuk: hülyeség.
DIREKTOR
És mit mondtak még? Hogy csak minket?
A BOLOND
Boldogabb volnál, ha a többi színházat is? Vagy úgy találod, hogy mi olyan elhanyagolható mennyiség vagyunk, hogy ha csak minket robbantanak föl, az semmi?
DIREKTOR
Ahhoz képest, hogy az egész világot is bármikor felrobbanthatják – ez tényleg semmi.
A BOLOND
Látjátok, ez a robbantás mindenkinek meghozza a humorát.
DIREKTOR
Egy kis turnézó együttes!
DIREKTOR
Beszéljünk másról.
Csend.
GONERIL
Gyerekek, én nem akarok pánikot kelteni, de itt valami ketyeg.
Pillanatnyi csend.
DIREKTOR
Kitör. Én nem hallok semmit. És szeretném közölni veletek, hogy ha ez az előadás abbamarad, a biztosító nem fizet meg semmit. És nincs a világon akkora valutakeret, amelyből kitelne a pönálé… A többi város ezek után már nem is fog fogadni minket. Tapsol. Kezdjük a harmadik felvonást!
Megszólal a telefon.
A BOLOND
A harmadik figyelmeztetés.
DIREKTOR
Nem vesszük föl!… Azt mondtuk, hogy beszéljünk másról.
Elhallgatnak. Csönd. Csak a telefon csörög.
REGAN
Ha elgondolom, hogy mennyi sok kedves diák meg diáklány van ma a színházban… Az előadás előtt kinéztem a függönyön – olyan helyesek… Küldjük őket haza!
DIREKTOR
Azt mondtam, hogy beszéljünk másról!
A telefon csak csörög.
LEAR
Emlékeztek Leslie Howardra? Ő is színész volt. Shakespeare-színész. Az egész dolog azzal kezdődött, hogy a németek lelőtték a repülőgépét. Göring haragudott rá.
DIREKTOR
Ti csakugyan képtelenek vagytok másról beszélni?
Kis csend. A telefon csörög.
GONERIL
Úgy szeretném hallani a hangjukat…
LEAR
Szerintem a végzetet nem illik ilyen sokáig várakoztatni. Vedd föl!
DIREKTOR
Majd én beszélek velük. A telefonhoz megy, fölveszi. Majd a II. Színészhez. Téged keresnek…
A BOLOND
Átveszi a kagylót.
DIREKTOR
A felesége… Látjátok, nem kell úgy beszarni. Megy. S közben. Ne húzzuk tovább a szünetet! Mért nem kezdünk?… A viharjelenethez ide mindig jön egy takarás! El.
BOLOND
A telefonba. …Jól… Jól… És te?… Nincs semmi…
Egy díszletmunkás közvetlenül elöl, szinte az orrunk elé, felállít egy díszletet. Hogy meglegyen a takarás. A visszáját látjuk. Rajta van a jelzés: LEAR III. S vörös festékkel egy friss fölirat.
UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS
ELŐADÁST ABBAHAGYNI
KÖZÖNSÉGET HAZAKÜLDENI
MÉG HÁROM PERC
Az utolsó sor mintha be se volna fejezve, kicsit csorog is belőle a vörös festék.
GONERIL
Integetni kezd a telefonáló II. Színésznek, mutatja, hogy három – hogy megvan a harmadik figyelmeztetés.
A BOLOND
Hangot vált. A búcsú szenvedélyével. Szívem! Szeretlek!… Nem, nem mondhatok semmit. Nem szabad pánikot kelteni… Nem – pé-vel… Pá-ni-kot… Akármi történik – szerettelek! Leteszi a kagylót. Képzeljétek el, ha itt marad idegenben, egyedül. A nyelvet se tudja… Szegénykém…
REGAN
Nagyon kérlek, most már ne vicceljetek! Elég volt!
A BOLOND
Én nem viccelek. Én most már komolyan hiszek benne… Telefonálás közben egyszerre csak rájöttem, hogy nincs édesebb dolog, mint hinni abban, hogy három perc múlva…
REGAN
Ne mondd ki! Befogja a fülét.
A BOLOND
Mért esik jól hinnem benne? Skandálva. Mért esik jól hinnem benne?… Mért esik jól hinnem benne?!
A TŰZOLTÓ
A könyvével. Van itt, kérem, a függelékben egy fejezet a pszichés faktorokról… Ha a művész urakat esetleg érdekli… Hogy miért élvezett Matuska Szilveszter, amikor vonatot robbantott…
LEAR
Pfuj, pfuj! nem ilyen merénylőkről álmodom én. Engem ilyenek ne robbantsanak föl. Pfuj, Matuska!
A BOLOND
Matuska!… Gyerekkoromban még meséltek róla. Milyen öreg lehet már! Hosszú fehér szakálla van, mint a Mikulásnak. Märklin-vasutat hoz a jó gyerekeknek, viadukttal és pokolgéppel… Matuska! Hol vagy, Matuska?!
Csend.
A BOLOND
Te Imre, itt valami csakugyan ketyeg… Tisztán hallom, hogy valami ketyeg. A Tűzoltó körül hallgatózik. Maga nem hallja?
A BOLOND
Bízzátok rám! Kiabálva. Hány óra?
A TŰZOLTÓ
Elővesz egy ócska nikkel kronométert – s azt az időt mondja, ami éppen van.
A BOLOND
Felszabadultan. Kellemes hangja van az órájának.
A TŰZOLTÓ
Füléhez tartja, csodálkozva. Ennek? Vállat von, indul. De előbb a duzzadó ócska aktatáskáját felteszi a székre, amelyen ült. S aztán kisétál. Még visszaszól. Aztán nem cigarettázunk! El.
ÜGYELŐ
A mikrofonba, sietősen. A harmadik felvonás szereplőit a színpadra!
LEAR
Ez az igazi szorongás, ami ilyenkor elfogja az embert. És hiába reménykedem, nem fog történni semmiféle csoda – nem szakad le a csillár, nem robban föl a színház –, nincs menekvés, föl kell mennem a színpadra. Félek. És ettől a félelemtől, bárhogy is szeretném, nem szabadulok meg, tudom, mindhalálig… Ezért keresztényi alázattal elfogadom a félelmet. Nem tusakodom tovább ellene… Bevallom: félek… Félek a villámlástól, a földrengéstől. Félek egyedül. Félek a tömegben. A harmadik emelettől fölfelé félek, hogy leugrom. Ha a sor közepén ülök, félek, hogy rám jön a szükség. Félek a haláltól, a tetszhaláltól, a megsemmisüléstől. Ámen… De legfőképpen mindig ettől: kilépni a közönség elé. Kimegy a színpadra.
ÜGYELŐ
Mikrofonba. Függöny!
DIREKTOR
Gyorsan be. A függöny felmenetele előtt már elkezdődik a vihar… Mennydörgés!
Mennydörgés.
LEAR
Befordul. Ne! Kérlek ne!… Én elmondom úgy a vihart, hogy nem lesz szükség mennydörgésre – csak könyörgök, ne mennydörögjetek… Ha mégis történnék valami… látni akarom a végzetet. Hallani akarom, ahogy jön – a halk lépéseit…
DIREKTOR
Izgatottan. Viharjelenetet, mennydörgés nélkül…
LEAR
Lehet, hogy felrobban a színház, és te tökéletes előadást akarsz?
DIREKTOR
Imponáló öntudattal. Köszönöm, hogy megfogalmaztad színigazgatói hitvallásomat.
A BOLOND
Én nem bánom, dörömböljetek, ha tetszik, de ha így dörömböltök, én a színpadon összecsinálom magam.
Egy intésre a mennydörgés elhallgat. Ettől kezdve zajtalan villámfények lobbanása világítja meg a színpadot…
Az Ellen-Függöny felmegy.
A BOLOND
Ketyeg… Esküszöm, hogy itt valami ketyeg.
REGAN
Gyerekek, menjünk haza!
DIREKTOR
Ne csinálj pánikot!… Valami ketyeg – na és?
LEAR
A Színpadon nekünk háttal.
|
|
Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar… |
LEAR
Visszafordul felénk, és súgva. Én is hallom, ketyeg… – majd az Ellen-Közönség felé, folytatva a verset –.
|
|
Felhő, omoljatok le, míg a tornyot |
|
|
S a szélvitorlát elsüllyesztitek! |
LEAR
Köpenyét fejére borítja, s megint visszasúgja. Ketyeg… Ketyeg… Némán kering a néma viharban.
A BOLOND
Nincs itt a tűzoltó, és ketyeg.
REGAN
Learre. Ő is hallja. Most már én is hallom. Te nem hallod?
DIREKTOR
De. Hát aztán? Én nem hallucinálhatok?… Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
REGAN
Nem egészen… Ta-ak, ta-ak, ta-ak…
A BOLOND
Tuk-tuk-tuk-tuk-tuk…
GONERIL
Ti-ti-ti-ti-ti-ti…
Mindnyájan úgy járkálnak, tesznek-vesznek, hogy félszemük azon van: mi ketyeghet.
Meg-megállnak, hallgatóznak.
Közben.
LEAR
Folytatja.
|
|
Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek |
|
|
Kengyelfutói a tölgyhasgató |
|
|
Mennykőnek, hamvasszátok el |
GONERIL
Én azért ilyen körülmények között nem átkozódnám ennyire. Mi ez az állandó tititititi?
LEAR
Leszól. Nem telt még le a három perc? S folytatja.
|
|
Villám, döngesd laposra e kemény |
DIREKTOR
Felsúg neki, lelkesen. Ne törődj semmivel! Gyönyörű, amit csinálsz… Folytasd… Tik-tak-tik-tak.
Éles pukkanás.
Itt mindenki behúzza a fejét, vagy a földre veti magát.
LEAR
Feltartott két kézzel, mint egy áldozó főpap befordul felénk, és így mondja. Eldurrantottak egy tökmagos staniclit… Rohadt huligánok! S ebben a pozícióban maradva, égre kiáltóan folytatja.
|
|
Minden csirát, miből a háládatlan |
ÜGYELŐ
A II. Színésznek, súgva. Színpadra!
A BOLOND
Felfut a színpadra, s előremegy egészen az Ellen-Rivaldáig, rákezd a szövegére, de nem fontos, hogy mi értsük. „Ó, komám, az udvari szentelt víz többet ér száraz házban, mint ez az esővíz házon kívül. Jó komám, eredj, és kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embereken, sem a bolondon.”
Közben Lear neki háttal, velünk szemben a Direktorhoz beszél.
LEAR
Mit csináljak? Félek…
DIREKTOR
Semmi baj! Dobd be a privát halálfélelmedet… Csodálatos leszel! Tik-tak-tik-tak!
LEAR
Súgva. A lábamon se tudok állni, úgy remegek.
DIREKTOR
Jó ötlet! Térdelj le!
A BOLOND
Felemelt hanggal ismétli a végszót. …„Sem a bolondon!”
LEAR
Továbbra is háttal a partnerének, velünk szemben, térdre esik, s megrendítő halkan mondani kezdi a legharsányabb Shakespeare-sorokat. Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!
S ezután négykézláb mászkálva a színpadon, folytatja.
|
|
Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim. |
|
|
Titeket én nem vádollak, elemek, |
NÁTHÁS FELESÉG
Sietve megjelenik, s diszkréten int a II. Színész felé, jelezné, hogy itt van. Súgva mondja, eldugult orral. Angyalom… Úgy aggódtam…
A BOLOND
Lear további tirádája alatt, sziszegve. Ez hiányzott! A női előérzet! A finom ösztön – ő megsejti a veszélyt… Az isten akárhová tegyen, miért jöttél utánam? Hát nem tudod, hogy minket nem szabad komolyan venni? Eddig csak hülyéskedtünk – erre idejössz a te nagy próféta lelkeddel, s aztán megnézhetjük magunkat. Tudd meg, ha itt történik valami, azért te vagy a felelős… Mindig mindent elrontasz! Elkeseredetten leül. Nevet vagy sír – mindegy, úgyis minden belefér a szerepébe.
NÁTHÁS FELESÉG
Mindig haragszik, ha utánajövök. Sírni kezd. De két orrfúvás között. Mi ketyeg itt?
Ettől kezdve ő is beáll keresni, hogy mi ketyeg.
LEAR
Közben folytatja.
|
|
Nem adtam országot, nem híttalak |
|
|
Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni. |
|
|
Teljék be hát borzasztó kedvetek. |
A BOLOND
Felugrik, s énekelni kezdi, szerepe szerint. Meg is ismétli a dalt egyszer-kétszer.
|
|
Ember, ki szivén gyalogol |
|
|
Jajgat, ha majd tüskébe hág |
|
|
S elveszti csendes álmait. |
LEAR
Közben megint felénk fordulva, a Direktorhoz. Te, én mélyen meghajolva bocsánatot kérek a közönségtől. Megmondom, hogy elnézésüket kérem, ha ez a mai előadás nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk… de nem mi tehetünk róla…
DIREKTOR
Nem csinálunk pánikot.
LEAR
Fojtogat valami… szólni se tudok…
DIREKTOR
Fütyöréssz! Ebbe a jelenetbe minden belefér… Siker lesz!
LEAR ÉS A BOLOND
Összeölelkeznek, s a dalt fütyörészve sétálni kezdenek a színpadon.
DIREKTOR
Súgva. Így tovább! Óriási! Folytassátok… Ne törődjetek semmivel! A három perc régen letelt!
A BOLOND
A dal nótájára énekelni kezdi.
|
|
A három perc régen letelt! |
|
|
A három perc régen letelt… |
DIREKTOR
Bedőltünk nekik!… Blöff volt az egész! Blöff!… Blöff!… Blöff!
NÁTHÁS FELESÉG
Megtalálta a Tűzoltó táskáját, s miután megbizonyosodott felőle, hogy az ketyeg, felmutatja. Ez ketyeg!
A többiek elugranak mellőle.
NÁTHÁS FELESÉG
Mit csináljak vele? Férjének mutatja.
LEAR
Kikapja a kezéből. Nincsenek eszményi merénylők! Minket már egy ronda, öreg, nyugdíj előtt álló bürokrata fog felrobbantani… Minket és a világot… Befordul a színpadra, nevetve odadobja a táskát a Bolondnak.
|
|
De mit kacagok, mint a bolond? |
A BOLOND
Visszadobja neki. Nesze neked! A tűzoltónak álcázott planetáris atom-Matuska krisztkindlije-e!
LEAR
A táskával.
|
|
Kezében villámösztökével? |
ÜGYELŐ
Ez nem Shakespeare!
DIREKTOR
Shakespeare-i, az a lényeg.
A BOLOND
Már nála a táska.
|
|
Érett gyümölcs vagy föld, |
LEAR
Labdáznak.
|
|
Ha holnap sem lesz a végítélet: |
A táska leesik.
Egy ugyanolyan pukkanás, mint az előbb.
Teljes sötétség.
És teljes csend. Majd afféle ordenáré filmhíradózene. A színpad fölött kigyullad egy fényújság. Futnak rajta az épp aznapi hírek. De két hír között ez is: ISMERETLEN TETTESEK FELROBBANTOTTAK EGY SZÍNHÁZAT. AZ ÁLDOZATOK SZÁMA…
A színház kivilágosodik.
A villanyújság a fényben csak homályosan és olvashatatlanul fakón fut tovább. A rikító zene is lehalkul, alig hallhatóvá. A függöny előtt áll egy talpától a feje búbjáig gézbe pólyált alak, csak az egyik szemének és a szájának van némi nyílás hagyva.
ELLEN-SÚGÓ
Shakespeare-előadás volt. S amint a régi vicc mondja: mindenki meghalt, csak a súgó maradt életben. Én vagyok a súgó… Ott ültem a súgólyukban. Súgólyuk! Hol van az már!… Nem is hittem, hogy ezúttal megúszom. Megúsztam a III. Richardot, a Gyilkosok a ködbent… Úgy látszik, a természet gondoskodni kíván róla, hogy egy tanúja azért maradjon minden rémségnek, minden csodának. S milyen jó, hogy ez a tanú én vagyok… Csodálatos előadás volt! A színészek a privát halálfélelmük sokkjai alatt, de a halál félelmét mégis legyőzve – rendkívülit produkáltak. Hogy mi lett velük? Elmondhatom. Hivatásuk teljesítése közben érte őket a halál, így mind a mennyországba jutottak. Együtt a színház többi dolgozójával… Sőt, együtt az egész közönséggel, mert a kivételes művészi élmény mindnyájukat a megszentelő kegyelem állapotába hozta. Ritka dolog, hogy egy egész színház üdvözüljön. Több száz ember – a vértanúság pálmaágával szálljon föl a mennyországba…
Most először – a mi fülünknek is hallhatóan! – csendes ketyegés kezdődik, ami a következőkben folyton erősödik.
Ketyegés. Ketyegés. Ketyegés.
SÚGÓ
Idegesebben, hangot váltva. Kedves közönség – elnézést kérünk, ha ez a mai előadás, nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk. Nem mi vagyunk az okai… Hirtelen kiborulva. Itt valami megint… tak-tak-tak… Mindenki maradjon a helyén! Szinte fölénnyel. Majd én mindenről tanúskodom! Eltűnik.
Az erősítőkőn át egy metronóm lusta kattogása betölti a színházat.
Vége
NB. A tapshoz a színészek pálmaággal, angyalszárnnyal, a mennyei boldogságuk attribútumaival jelenhetnek meg. S a mise Credójának a dallamával intonálhatják a kora atomkori variánst:
– Cre-e-do, qui-a-ab-su-ur-dum! |
A ketyegés befejezése képernyőn
Abból a színházból, hol a fenti darabot eljátszanák, a néző azzal az érzéssel távozhat, hogy ő is sorra kerülhet. Hiszen a darabbeli hallucinált ketyegés után végül egy igazit is hallott, esetleg épp a saját széke alól. Vagy a csillárból. A színdarab befejező effektusa éppen ez a nézők feneke alá vagy a feje fölé „kivetített” félelem volt. A nézőtéren hallható ketyegés.
Televízióban az effektus elsikkad. A rivaldán át könnyű egy pokolgépet a közönség közé vágni. A képernyőn át ez lehetetlen. Az akvárium üvegfalán nem hatol át a félelem.
Ezért a darabnak – amikor a tévében került előadásra – más befejezést írtam. Megkísértve majdnem a lehetetlent, hogy a mindennemű természeti és történeti csapás ellen magát tökéletesen bebiztosítottnak érző tévénéző is egy pillanatra hallani vélje azt a ketyegést – „sua res agitur”.
Ebből a célból született meg a darab végének ez a másik változata.
A kép egy pillanatra elsötétül. A színház tehát felrobbant. Most megjelenik a képernyőn a tűzoltó, közelről, teljes díszben. Nemcsak a sisakja ragyog, ő is. |
|
|
|
TŰZOLTÓ
Hát ez is megvolt… Először robbantottam színházat, és ugye, milyen szépen sikerült… Mondhatnám: falrengető siker volt. Meg kell adni, az előadás is egész jó volt. A színészek kitettek magukért. Én sem akartam hát szégyenben maradni! Tudom én azt, hogy mi a totális színház, meg az a – ensemble játék… Hát igyekeztem… Azt szokták mondani, hogy az igazi, szép, gusztusos tragédiák végén csak a súgó marad életben. Kérem szépen, itt nálunk még a súgó sem maradt életben.
|
|
Egy pillanatig gondolkozik, majd kis rezignációval jegyzi meg. |
|
…Kár, hogy a kritikusok sem maradtak életben. Milyen szépet írhatnának az én első színházrobbantásomról. Mert a színházban én még csak debütálok… Persze, nem is lehet tőlem olyan eredményt várni, mint a mai fiataloktól, akik igazán megkapnak mindent, hisz ha elküldik őket valamelyik háborúba a világ végére, tonnaszámra dobálhatják a bombát, ahová csak jólesik… De azért ne mondja nekem senki, hogy „tata, maga már kiesett a világtörténelem fősodrából”… Meg hogy „mi az, öregem, itt maguknál színházat nem izélnek?”… |
|
Magában röhögve, súgva mondja, közbevetőleg. |
|
TŰZOLTÓ
Kimondani nem merik, babonából… Csak úgy mondják, hogy „színházat nem izélnek”?
|
|
A röhigcsélésből hirtelen komolyra vált, s szinte sértett méltósággal kérdezi vissza. |
|
|
|
…Miért éppen színházat nem, uram?! |
|
Majd elvigyorodik, s bizalmas cinkossággal újra megkérdezi, mint ami teljesen magától értetődő. |
|
|
Szeretettel mutatja a formáját.
|
|
TŰZOLTÓ
Miért éppen színházat, nem – uraim?! Hát nem szép dolog, hogy egy egész színház egyszerre mennybe megy – a színészek, a közönség, a kritikusok?… Mert mi kell hozzá? Ahol az ember jár, szépen ott felejt egy olyan szép… Egy olyan gusztusos, kövér aktatáskát… Az aktatáska ott marad a széken, ahol ültem… vagy a sötét előszobában. És úgy csinál, hogy tik-tak. De hát ki veszi azt észre, hogy egy kicsit ketyeg?… Miért, maguk most talán hallják?…
Csend. Csend…
TŰZOLTÓ
Na, és ha hallják. Ketyeg, mondják. Valami ketyeg. Biztosan a gázóra ketyeg… Vagy már meg se hallják… Mert hamar megszokják ám az emberek…
|
|
|
|
|
Tisztán hallatszik valami gyors ketyegés.
|
|
A Tűzoltó ügyet sem vet rá, nem hallja. Kényelmesen elhelyezkedik.
|
|
|
|
TŰZOLTÓ
Csend van… Nyugalom van… Béke van… Konszolidáció van… Emelkedő életszínvonal van… Eredményes tárgyalások vannak…
Megszólal a telefon.
|
|
A tűzoltó ezt sem hallja. Hisz süket.
|
|
|
|
…Én csak nevetni tudok azon, hogy az emberek milyen békésen ülnek otthon, és még csak nem is képzelik… |
|
Nevet.
A díszlet hátsó felén – mint már egyszer láttuk, láthatatlan kéz írásával ez íródik fel:
|
|
|
|
UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS
MÉG EGY PERC…
|
|
Tűzoltó folytatja megkezdett mondatát.
|
|
|
|
TŰZOLTÓ
…Hogy velük… velük ilyesmi megtörténhetik…
Szól a telefon, és egyre erősebben a ketyegés.
|
|
Függöny
A zsenik iskolája
Becsvágyó eszmék képtelen csodákra |
sarkallják elmém: hogy lehetne gyarló |
körmömmel utat vájni e kemény |
világon, börtönöm gránitfalán, |
s mert nem lehet, önnön gőgjükbe fúlnak. |
Shakespeare: II. Richard
(Somlyó György ford.)
Néma szereplő: A MÁSIK RAB
Börtöncella.
Nincs szükség pittoreszk részletezésekre. A díszlet tehát ne igyekezzék valamilyen ország büntetés-végrehajtási intézményét rekonstruálni. Inkább jelzés legyen, a teljes elzártság jelzése. És ennek fokozottabb hangsúlyozására: egy ajtó. Jól bezárva, megvasalva. Ez vezethetne ki innen a szabadságba.
De az ajtó nem nyílik ki. Csak a kémlelőablak rajta, ha kívülről kinyitják, nagy csattanással.
Kopár, fehér falak.
Egy villanykörte lóg a mennyezetről, az világít.
Két ágy.
Az egyik ágy üres. Ennek a gazdája, a Rab, most éppen a földön hasal, s gyűjti az erejét, ki tudja, hányadik fekvőtámaszához. Eltökélten igyekszik jó kondícióban tartani a testét meg a szellemét is. Célja van. Ki akar szabadulni.
A tökéletesedés útja nehéz, de az apró győzelmek meg-megújuló örömmel járnak. Így
Rabunk is szinte állandó eufóriában van. Abban a boldogságban úszik, amely a szentekre és a sikeres
dilettánsokra jellemző. Nem beszélve most a kétségnek elkerülhetetlen pillanatairól, amelyek persze annál
keservesebbek. Hiszen csak a testet kell legyőzni, csak akarni kell, és akkor minden ajtó megnyílik. A
mennyországé, a kiadóé, a börtöné…
Ekkora reménytelenségben ekkora önbizalommal élni csak folytonos doppingolással lehet. Megfigyelhettük, hogy az optimizmushoz feltétlenül szükséges az optimizmus szünet nélküli propagandája is. Ezért olyan beszédes a Rabunk is. Minden pillanatban meg kell győznie magát róla, hogy egy lépéssel közelebb van a szabadsághoz. S ez nem kis feladat. Hisz az egész látható világmindenség arról akar meggyőzni, hogy a szabadság lehetetlen. A betonfalak, a vasak az ajtón, a cellatársa testi-lelki tohonyasága, az őrök lépései odakint… Az autoszuggesztiónak, couéista bebeszélésnek minden forszára és lendületére szükség van, hogy a börtönapparátussal szemben fel lehessen venni a küzdelmet, s méghozzá az egyenrangúság érzetével. A Rab tehát nemcsak a testi kondíciójára ügyel, és nemcsak az eszét jártatja, hanem folyton beszél is.
Hajtja a magáét.
Beszél most is, miközben végzi az izomfejlesztő gyakorlatait.
Van, kinek beszéljen.
A másik ágyon fekszik a Másik Rab. Mozdulatlanul, szótlanul, közönyösen. Bámulja a mennyezetet. Ki tudja, mióta? Talán már évek óta. S feltehetően ezt fogja csinálni, amíg csak itt van. Az élete fogytáig.
Ő tehát csak néma szereplő.
A RAB
Hason fekve a földön. Ez volna a legegyszerűbb. Feküdni, és várni, hogy mindennek vége legyen… De nem, azért sem! Már öt fekvőtámasszal megint többet csináltam, mint tegnap. Számolod?… Hát csak számold!… Kinyomja magát. Tessék! Még egyszer! Tudod, milyen izmok erősödnek ezzel?… Semmit se tudsz… Leereszkedik. Hogy lehet valaki olyan hülye marha?… Gyors fekvőtámaszok, s ennek ütemére mondja. Hülye-marha! Hülye-marha! Leül a földre. Számoltad? Szusszan egyet. Látod… Ha nem volnál olyan érzéketlen lajhár, olyan vastag bőrű rinocérosz, most bocsánatot kérnék tőled a hülye-marháért. De neked úgyis mindegy, nekem pedig jólesik mondani. Guggolásból fel s vissza. Hülye… marha… Hülye… marha… Jógi ülésben marad. Hogy milyen izmok? Na? Lélegzésgyakorlatok közben folytatja. A szárnyizmok… Amelyekkel kirepülök innét. Hosszú lélegzés, amellyel az emelkedettség állapotába kerül. Majd. A szabadmadár-izmok… Ilyen izmok dolgoznak a mellkasomban, a karomon, a lábamon. Minden tagomon szárnyak nőnek. Mint Hermész bokáin… Mellékesen, tanítólag. Hermész: görög isten. De hirtelen
átéléssel. Istenszárnyak… Behunyt szemmel, mozdulatlanul ül. Szárnyak – emelnek… Érzem, hogy emelnek. Hirtelen felcsattanó jókedvvel. Isteni szárnyas bokáim… Szárnyas tüdőm… Megfogja a két fülét. Szárnyas fejem… Nem is beszélve arról a szárnyas kis faltörő kosomról, amely legjobban szeretne már kitörni innét… Türelem, na! Meglesz az is! Elveti magát a padlón, végighengeredik, s közben. Türe-le-em!… Én ki fogok repülni innét! Én paplanos ágyban fogok aludni, vánkosok, matracok, dunnák bányájában. Szinte énekel. Minden este megyek majd a tol-las bál-ba! Felkönyököl, s szinte elámulva. A tollas bálba… bizony. Az édesmama mondogatta így, amikor aludni küldött… Hirtelen felugrik, és gyors, fárasztó tornába kezd. Én va-gyok-a hülye-marha! Hülye-marha! Nem-sza-bad-a ma-má ra-gon-dol-ni, kettőt, gyöngí-ti-az aka-rate-rőt! Nem-sza bad-a mamá-ra-gon-dolni! Egy határozott dobbantással vége a tornának. Maga elé néz, merően, koncentrálva. Nőkre kell gondolni! Nőkre! Friss, fiatal nőkre… Nem azokra, akik már voltak. Na! Újakra! Eddig még sohase látott nőkre… Muszáj! Az emlékek mindig csak lehúznak. Nem kellenek emléknők. Új
nők kellenek. Akik még csak most serdülnek, és nem
is sejtik, a buták, hogy én leszek majd az isteni férfi az életükben. Várjatok a szerelemmel, szívecskéim, sietek!… Gondoljatok rám erősen, amikor nem tudtok aludni… Új nők, új nők! Szép, fejlett fiatal asszonykák, mit is tudjátok ti még a mézeshetek boldogságában, hogy velem fogjátok megcsalni a férjeteket. Én már tudom! Há… Felnevet. Mint a szaloncukrot a selyempapírból, úgy bontogatlak titeket… rózsaszín cukorfalatok… Hunyt szemmel. Olyan nehéz titeket ide passzírozni, át ezen a sok vastag betonfalon. Nem is csoda, ha az arcotok mindig lemarad. Elmosódik. Mintha egy fehér fátyol volna rajta… Egy atomsugár is beledöglene ennyi betonfalba!… Ti lesztek mégis az én szabadító angyalaim. Hozzátok röpülök ki innét, a ti puha ágyatokba… Várjatok rám! Pá, pá! Kinyitja a szemét. Értük nem alszom éjszakákon át. Vannak, akik nem alszanak, mert félnek, hogy álmukban meghalnak. Én sem alhatok, nehogy elaludjam a szabadító ötletet. A nagy pillanatot, amikor éppen eszembe jutna a legzseniálisabb gondolatom. Élénken. Mert azt nem tagadhatod, hogy a gondolataim egyre zseniálisabbak. Úgy jelennek meg az eszemben, mint az üstökösök… Ahogy felragyognak! Leül a Másik Rab ágya szélére. Képzeld el, ha egy üstököst elszalasztanék. Mint aki elaludt a
váróteremben. „Kalauz úr, hol
az én üstökösöm?” – „Most ment el, már csak a farka látszik.” Hirtelen rossz érzéssel. Mondd, nem kellett volna meglenni már az őrök váltásának?… Az időérzékem szerint most esedékes… Pszt. Feláll. Semmi…
Csend. S a csendben hirtelen felhangzik kívülről valami ütemes lábdobogás.
A RAB
Felujjong. Ez az! Figyelted? Másodpercnyi pontossággal dolgozik az időérzékem. Kezdek olyan tökéletes lenni, mint egy svájci óra. Visszaül, de feszültebb, fölajzottabb. Na, akkor egy perc, és bekopog a barátunk. Hosszú is volna neki ez a huszonnégy órás szolgálat, ha én nem volnék. Szegény! Már nem is tud meglenni nélkülem. Én vagyok neki a morfium. Az ember nem is hinné, hogy egy börtönőr ilyen nehezen bírja a börtönt. Igaz, nem egy Othellónak való foglalkozás az övé. Minden
második nap otthagyni a feleségét, és huszonnégy órán keresztül azon töprengeni itt a fogház folyosóin, hogy ki
bújik be otthon a felesége ágyába. A fogházlelkész úr vagy a hóhér, vagy a gondnok úr?… Szegény ember! Néha megesik rajta a szívem. Mellékesen, gyorsan magának. Csak semmi részvét!… Teremtettem egy börtönőrt, aki ki fogja nyitni a börtönöm ajtaját… Hogy mikor? Egy hét múlva? Egy év múlva? Mindegy! Ki fogja nyitni… Hangosan. Ki fogja nyitni. Én már tulajdonképpen nem is vagyok rab… Hirtelen elhallgat. Csend. Majd szorongva kérdi. Mondd! Mért nem kopogtatott még be? Máskor, ahogy kezdi a szolgálatát, a legelső az, hogy idejön. Mert láthatatlan szálakon
idehúzom. Mert a hálómban van. Mert nem tud nem idejönni. Na, gyere már…! A féltékenység kibírhatatlan. Hadd kínozzalak meg egy kicsit…
Csend.
A RAB
Idegesen. Hány perce annak, hogy a váltás volt?… Kettő? Öt? Felugrik. Több?… Elromlott az időérzékem. Mennyi lehet az idő? Hiába mélyedek magamba, nem mondja bennem semmi az időt. Az ilyen túl precíz szerkezeteknek ez a nagy hibájuk szokott lenni: a túlérzékenység. De ha csak három perc telt is el… Annyi eltelt, nem? Mondjuk, kettő. Kettő biztosan. Kettő is nagyon sok… Érzem, most jön, most fog bekopogni. Meglátod.
Csend.
A RAB
Te! Nekem már az intuícióm sem működik. Nem kopog! Csak nem történt vele valami? Vagy a feleségével?!…
Nyugalom! Na, nyugalom! Tegyük fel, hogy semmi idő nem telt el. Most van az őrök váltása. Nulla percről
indulunk… Nagyon lassan számlálni kezd. E-e-egy… ke-et-tő-ö… há-á-á-r… Hirtelen felordít. Csak nem ölte meg a feleségét ez a vadbarom? A féltékenység kiszámíthatatlan. Te, miket mondtam én neki tegnapelőtt? Nem mondtam valami túl erőset?… Én azért nem lehetek felelős, bármit csinált. A gyilkosságot az ember mindig szabad akaratából követi el. Na nem?… Szerinted? Kis csend, majd jóleső játékos átéléssel. Hazamenet megiszik az ember egy deci pálinkát, az utcán egy sofőr majdnem elüt, és még ő kiabál, hogy hülye-marha, nem tud vigyázni?
Odahaza a konyha földjén megint mászik egy nagy svábbogár, és a hokedlin ott hever a balta. Ilyenkor szokott svungba jönni az a szabad akarat, és persze az ember kicsinálja a feleségét. Persze, az ilyen gyilkos aztán vagy felmegy a padlásra, és felköti magát, vagy pedig jelentkezik a rendőrségen. Megteheti. Megvan neki a szabad akarata. Az övé… Én meg kereshetek egy másik foglárt magamnak… Mondd, mi volna, ha kikopognék az ajtón? Csak kell tudnom, hogy mi történt… Szólalj meg már! Látod, hogy a kritikai érzékem se működik. Ha most kidörömbölök, és nem gyilkolt, akkor kiszolgáltattam magam. Óriási presztízsveszteség. De ha nem dörömbölök: megőrülök. Megy az ajtó felé felemelt ököllel. Meg-őrülö-ök!
Csattan az ajtón a kukucskáló cirkli vaslapja. Valaki kívülről kinyitotta.
A RAB
Megáll. Kezét leereszti. Elfordul. Magában morogja. Így megvárakoztatni… S úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a zajt.
A cirklin át halk pisszegés.
A RAB
Háttal áll az ajtónak. Unottan. Na?… Mi van? Hogy telt otthon az idő, foglár úr? Az ajtóhoz ballag, közben. Hogy viselkedett az asszonyka? A lyuknál, gyorsan, suttogva. Gyanús jelek? Az asszony táskájában, az ágyban vagy a szemétben? Kis csend, s máris suttogja tovább szuggesztíven. Foglár úr, ne hagyja megtéveszteni magát a látszattól. Higgyen egy sokat tapasztalt férfinak. A nők hűtlensége nem abban szokott megnyilatkozni, hogy lanyhábbak a szokottnál. Ellenkezőleg, foglár úr, forróbbak lesznek a hitvesi ágyban. És ez több szempontból is érthető…
Csattanás. A cirklit kívülről bezárták. Kis csend.
A RAB
Na ja! Ez is érthető… Egy forró pillanat emlékét piszkáltam meg a foglár úr lelkében. Drasztikus voltam? Muszáj volt. Othello helyett egy kielégített papucsférjet kaptam vissza. Biztos kedvenc ételét főzte neki az asszony. Jegyezd meg, öregem, ezt az aranymondásomat: nehezünkre esik kételkedni egy olyan asszony hűségében, aki remekül főz… Családirtásról persze szó se volt. Ellenkezőleg. Szerelem volt, mézeshetek-intenzitással… Persze! Telehold van, tavasz, virágoznak az orgonák. Idebent mi könnyen elfeledkezünk az időjárási tényezőkről. A foglár úr hazamenet nem ivott meg csupán egy féldecit. A nyitott ablakon kiáradt a friss hagymás rostélyos illata és a rádió hangja. Valami szentimentális nápolyi dal. És a foglár úr lelkében már a kapu előtt elválaszthatatlanul összekapcsolódott a hagyma és a szerelem, a rostélyos képzete, Nápoly és a felesége feneke. Az életörömök eme nagy koalíciójával szemben az én eddigi taktikám gyengének bizonyult. Hiába győztem meg őt a felesége bűnéről. A foglár úr lélekben letérdelt a hitvese előtt, és lélekben zokogva megbocsátott neki… Ez persze nekem ezerszer jobb, mintha idő előtt agyonütötte volna… Újabb aranymondás: egy szerelmes férjet még mindig sokkal könnyebb féltékennyé tenni,
mint egy özvegy férjet. Bár az utóbbira is van példa… Azt be kell ismernem, hogy az asszony pillanatnyi győzelmet aratott. Hja, olyan előnyökkel rendelkezik, amikkel nekem nehéz versenyezni: asztal, ágy… Asszonyom, éppen ezért bejelentem, hogy kénytelen leszek erősebb módszerekhez folyamodni. Már eddig is nagyon sok rosszat mondtam önről. Ezentúl kíméletlen leszek. Csakis az ön becsületén, sőt lehet, hogy csakis az ön hulláján át tudok innen kilépni. Van ebben valami jelképes: egy asszony méhéből jöttem a világra, s egyszer majd – meglátod! – hasonló kapun fogok kilépni a szabadságra…
Halk kopogás az ajtón.
A RAB
Figyeled, milyen illedelmes. Az ajtó felé. Nem szabad! Rabtársához. Most megtöröm. Megkérdem tőle, hogy milyen a felesége köldöke. Ettől megőrül… Szabad!
A cirkli kinyílik.
A RAB
Ha a foglár úr könnyíteni akar a lelkén, én meghallgatom. Csak semmi álszemérem! Egy életfogytiglanos rab diszkréciója felér egy gyóntató papéval. Nem szólva a szerelmi tapasztalatokról… Részleteket! A válla, a combja, a szája – minden számít –, a köldöke… Mintha idézne valamit. „Aranytálban gyöngyszem köldöke…” Mellékesen a Másik Rabnak. Most letegezem. Kifelé. No, beszélj fiam!
Kívülről már rázza az ajtót az Őr.
A RAB
Csak nyugodtan… Egy-két részletet… Fülét odahajtja a cirkli lyukához. Közben az elragadtatott csodálkozás szisszenéseit hallatja. …Cöcö!… Á-á!… Na jól van, jól van! Maradjunk csak a köldökénél, és azért nem kell sírni… Ó-ó! A tenyerével befogja a lyukat, mint a telefonkagylót szoktuk, ha valaki feltartóztathatatlanul beszél. Befordul. Most aztán belevész a részletekbe. Nagyon szórakoztató ez az anatómiai lecke. De az ő felesége nekem nem cél, csak eszköz. Ebből a passzív féltékenységből át kell vezetnem őt az aktív féltékenységbe. A cselekvésbe. Igazán nem csodálnám, ha a felesége egyszer csakugyan megcsalná ezt a siránkozó hülyét. Mit tudhat ezen szeretni? Belehallgat a lyukba. …Aha… aha…! Na jól van. De inkább azon gondolkoznál, hogy valamit tenni kéne. Nem, fiam! Itt már nem prevencióra van szükség, hanem tettenérésre. Ennek módozatain gondolkozzék, testvérem, szabad óráiban… Helyes. Eljön az ajtóból.
A cirkli vasa lassan bezárult.
A RAB
Gondolkozni fog. Azt mondja. Téved. Nem ő fog gondolkozni. Én fogok gondolkozni helyette. Én fogok beleprogramozni a fejébe. Nincs akarata. Én akarok. Nincs őr. Én vagyok… Sikerült felébresztenem a féltékenységét a főfoglárra, a börtönigazgatóra… Lélektanilag nekem nagyon fontos, hogy a feletteseit halálosan gyűlölje. Fel az igazságügy-miniszterig. Már gyűlöli… Te, az Isten érezhette magát így, amikor rájött, hogy egész jól tud teremteni. Hogy milyen jól megy neki a teremtés: kitalálja a világosságot, és lőn világosság, kitalálja a poloskát, és csíp… Te igazán hálás lehetsz, öregem, az igazságszolgáltatásnak. Mózes csak hasból írta meg a teremtés hat napját, és te páholyból végignézheted. Én vagyok a te égő csipkebokrod. Megkövetelhetném, hogy vedd le a saruidat a jelenlétemben… Tulajdonképpen nem is tudom, hogyhogy nem szerettél belém? Hogy a csodálat, amelyet érezned kell irántam, hogy nem változott imádattá… Ez is megjön. Lefekszik a Másik Rab mellé az ágya szélére. Kevés embernek adatott meg, hogy életfogytiglan együtt lehessen egy életfogytiglanos lángelmével. És ráadásul egy szimpatikus lángelmével. Nem tudom, hogy Einsteinnel hogy jöttél volna ki. És látod, mennyi műveltség is ragad itt rád
mellettem. Einstein: a relativitás atyja… A peched csak az, hogy én innen egyszer csak kirepülök. Ezért vagy te ilyen szomorú – ugye? Hogy elveszítesz… De azt hiszem, emléknek is nagyszerű leszek majd. A kedvességem, a fizikumom, az aranymondásaim… És amikor majd a rabkórházban haldokolsz, rá fogsz jönni, hogy nem éltél hiába. És ott, immár a halottas ágyadon ellenállhatatlan vágyat fogsz érezni, hogy beszélj rólam. Láttál egy géniuszt, alkotás közben… Ígérd meg, hogy beszélni fogsz rólam! Ne vigyél a sírba magaddal! Az emberiségnek joga van hallani rólam. Nem foszthatod meg ettől a jogától… Képzeld el, ha a négy evangélista nem tudott volna írni…
A Másik Rab átfordul az ágyon, hátat fordít.
A RAB
Most mért teszel úgy, mintha aludnál? Igaz, neked lehet. Még aludni is. Téged nem ítélt az Isten arra, hogy zseniális legyél. Nekem ez a mellékbüntetésem. Zseniális vagyok, és egyre zseniálisabb… Nevet. Emlékszel, kezdetben még milyen hülye terveket szövögettünk? Hülye-marha terveket. Akkor még te is benne voltál! Akkor még lelkesedtél te is, bizony… Hogy majd szerzünk egy vasdorongot, és azzal fogjuk leütni az őrt… Mint két Monte Cristó!… Istenem, hogy az ember mindig milyen alul kezdi. Mint az ősember. Hol van az már? A vasdorong… Nevet. Győzött a szellem!
A Másik Rab dob egyet magán, átfordul, s olyan erővel, hogy a mi rabunk leesik az ágyról.
A RAB
A földön, négykézláb. Pedig így van. Én már magasan fölötted lebegek, öregem. Mert én az élet fejlődésének a feltartóztathatatlanságával török föl, és egyre följebb. Ahogy a majomból ember lett, úgy lett belőlem zseniális ember, és úgy lesz belőlem szabad ember, és rengeteg kis zsenit fogok majd nemzeni… Ül a földön, sajgó fenekét tapogatja. … Én ugyanis bele vagyok kalkulálva az emberiség fejlődésébe… én egy nélkülözhetetlen láncszem vagyok… Feltápászkodik. Te egy hülye orangután vagy, én pedig egy missing-link. Most legalább tudod, mi a különbség köztünk. Me-e! Mit bámulsz? Te vagy a mocsár, és te vagy a bivaly a mocsárban, te vagy a mocsári teknőc, az őshüllő… Hozzád beszélek! Hogy lehet valaki ilyen tehetetlen, érzéketlen, lusta, tohonya massza? Élő hulla. Ilyen salak, ilyen selejt, ilyen selek! Elnézi mozdulatlan rabtársát. És nem is tudom, hogy lehet ezen a rabkoszton ilyen rondán meghízni… Gyorsan elkezd tornázni, pillekönnyedséggel. Mindig frissen, egyet-kettőt! mindig fitten! Megáll. Szusszan egyet. Látod, én megőriztem magam. A derekam nem szélesebb, mint érettségiző diák koromban volt. Folytatja a tornát. É-épp testben
é-épp lélek! É-épp testben…
A cirkli kinyílik.
A RAB
Tornázik tovább. Maga az, porkoláb úr? Mondja, nem tűnt fel magának, hogy amikor maga szolgálatban van, mások mindig szabadságon vannak?
Pisszegés.
A RAB
Én most tornázom és gondolkozom. Fejére áll. Ez elősegíti az agy vérellátását. Azt mondják, a fogházigazgató úr ma megint megtalálhatatlan. Vajon hol lehet? Csak nem randevúzik valahol? Talpra ugrik. És hogy a fogházlelkész úr tegnapelőtt elkésve futott be a kivégzésre, alig tudták magához pofozni az elítéltet, hogy megkapja az utolsó vigasztalást. Odamegy a lyukhoz. Bizalmasan. Ha esetleg egy reverendagombot találna otthon a kanapén… Egy pillanatra a lyukhoz hajolt, de már folytatja is. Egy angyal, egy madonna… persze. Ilyenek miatt vannak tele a börtönök, foglár úr. Elsétál az ajtóból. Jegyezze talán föl ezt az aranymondásomat: ha egy angyal házasságot tör, egyúttal összetöri a hitünket az ártatlanságban… És ez több, mint szomorú, foglár úr. Ez… ez… A Másik Rabhoz mintegy mellékesen. Most fogok rátérni a lényegre… A lyukhoz megy. Ez az, ami vért kíván, foglár úr. Maga ezt még nem tudhatja, foglár úr, hogy mi ez. Maga még nem gyilkolt. Bár ne is kéne. Nem jó az. Hej, mért is nem vagyok én most szabad ember! Nem kéne a foglár úrnak így gyötörnie magát… Odahajtja a fülét a cirkli lyukához. Madonnaarc, persze… Befogja
tenyerével a lyukat, s így mondja a Másik Rabnak. Ez egyelőre elég. Nem szabad elsietni. Van időnk! Elkapja tenyerét a lyuktól. Valamit beletettek kívülről. Egy fényképet. Mi ez?
A cirkli födele lecsapódott. A fogházőr elment.
A RAB
Kezében a fényképpel, mint aki világosságot keres. A madonna! Gúnyos részvéttel elneveti magát, és nézni kezdi a képet. Hátha ez az angyalarc meggyőz engem is… Hogy azért mégse olyan nagy kurva a feleségünk… Te, mennyi rosszat mondtam én már erről az asszonyról. Olyan bánatosan néz, mintha tudná. Hirtelen. Semmi részvét! Inkább egy kis testgyakorlás… Frissen-fitten… De nem tornászik, csak nézi a képet. Szórakozottan mondja közben. Erotika ellen legjobb a sport. Többen mondták… Majd hirtelen. Te, milyen régen nem láttam én női arcot. Inkább a többi részletre koncentráltam. Ahogy nézi merően a képet, mellékesen mondja. Semmi sem egyszerűbb, mint elképzelni egy nő fenekét, köldökét, az erogén zónákat… én például mindig pont olyan mellet tudtam elképzelni, amilyenre éppen kedvem volt… S ami eddig annyira hiányzott: itt van az arc is. Mennyi mindent tudtam már róla! Az édes arany lencsét a bal melle alatt… Hogy nem hajlandó borotváltatni a hónalját. Hogy milyen a bőre szaga, a hajának az íze, ha beleharapsz, és herseg a fogaid közt… A hőmérsékletét, hogy milyen hűvös, hogy milyen forró… És
látod, most kezd csak igazán tetszeni nekem, hogy az arcát is látom. Úgy látszik, engem a nőkben is a szellemi
részük tud igazán megejteni… Csakugyan van benne valami angyali… Odamegy a Másik Rab
ágyához. Nem találod? Mi az, talán nem tetszik? A szemét nézd… Csakugyan: mint egy Madonna.
És most képzeld hozzá azt az arany lencsét a melle alatt… Elkapja a képet. Hogy
nézel te rá? Elkezdted a szád nyalogatni… Jó is volna, mi? Azt hittem már, ez a brómos fogházkoszt kiölte belőled
a férfiasság utolsó szikráját is. És nézd a kövér disznót! Ez kéne neki… Magához szorítja a képet. Hogy én rosszat beszéltem róla, az más. Taktikából csináltam. És különben is: nem ismertem.
Tudtam róla, hogy milyen az ágyban. De nem tudtam, hogy milyen a lelke… Előveszi a képet, megnézi, elteszi. Aztán leül az ágya szélére. Vége! Nem csinálom tovább. Neked volt igazad. Nem kell a szabadság. Elég ez a négy fal. Nem kell nő. Elég vagyok én magamnak.
A Másik Rab megmozdul, felkönyököl.
A RAB
Persze, te azt szeretnéd, hogy én csak strapáljam magam tovább. Szó sincs róla! Nekem nem kell a szabadság!
Ilyen áron nem kell! Azért majdnem megindul önnön sorsa fölött. Legföljebb itt
fogok megrohadni én is, mint te. De én nem fogom tovább rágalmazni… Megint előveszi a képet. És ha megkörnyékezne a kétségbeesés, majd fel fog emelni az a gondolat, hogy egy tiszta nő
becsületének az oltárán áldoztam föl a szabadságomat. Féltve nézi a képet. És ő nem
fogja megtudni soha, de soha… Mostantól kezdve én is a mennyezetet fogom nézni. Hátradől. Csakhogy nekem nehezebb lesz. Egy ilyen nyughatatlan szellemnek… Sakkozhatnánk fejben…
Nem tudsz sakkozni? Kár. Ide hallgass! Mivi vovol nava hava mava davár nyevel veven beve szévél gevet
névénk? Hülyeség! Túl könnyű. Ki tud több híres embert mondani? Végigmegyünk az ábécé betűin… Ki kell
találni, amire a másik gondolt. Barkochba. Ez meg túl nehéz? Csacsi-pacsi! Számfeletti heregolyómat fogyasztottam el reggelire. Kissé népiesen. Ef-ef. Na? Fölöstököm fölös tököm. Térjünk át a kettős számrendszerre. Nem
érdekelne? És ha filmeket mesélnénk egymásnak? Remekül elszórakoznánk. Ide figyelj: „Hősvértől pirosult
gyásztér, sóhajtva köszöntlek” – mondd meg, hány betű volt ebben a sorban… Mondj akármennyit, tíz betű, száz
betű, csak mondj valamit! Értsd már meg, muszáj lesz valamivel agyonütni a hátralevő életemet. Tanuljunk nyelveket! Találjunk ki nyelveket! Bizonyítsuk be egymásnak Isten létét… Csend, majd. Igazad van. Semmi sem pótolhatja azt, hogy szabad akartam lenni. Felnéz. Mit bámulsz? Mit akarsz tőlem? Rosszabb vagy, mint egy hóhér. Nem, öregem, te nagyon tévedsz! Én nem leszek visszaeső. Azt hiszed talán, hogy én nem tudom elfogadni ezt a börtönt? Dehogyisnem… Ez az a hely, amely legjobban beleillik ebbe a kopár világmindenségbe. A virág, a szerelem, a madárfészek: csupa nonszensz, stíluszavar. Egyes-egyedül a börtön az, ami tökéletes harmóniában van a Hold krátereivel, a kihűlt Napokkal. Fütyülök arra a zöldövezetre a börtön és a Tejút-rendszer között. Én be fogom csapni magam előtt a szabadulás ajtaját. Az ajtóhoz megy, megveri, s kikiált. Foglár úr! A Másik Rabhoz. Mindent bevallok neki. Éljenek boldogul. Veri az ajtót. Foglár úr!… Nehogy még isten őrizz, agyonüsse ezt az édes kis nőt a vadbarom. Veri az ajtót. Foglár úr!… Bár ez a tahó paraszt igazán nem érdemli meg. Micsoda lelke van ennek a bugrisnak? Mellette él, és kételkedni mer az angyal tisztaságában. Egy koppantás az ajtón. Majd hirtelen. Milyen boldogtalan lehet
mellette a felesége! Szerencsétlen asszony!… Hogy egy ilyen hülye, hiszékeny férj mellett élje le az életét? Nem!… Börtönbe vele! Én megmentem tőle az angyalt!…
Csattanás. A cirklit kívülről kinyitották.
A RAB
A lyukhoz hajol, s lázasan suttogja kifelé. Foglár úr, nincs semmi kétség,
megnéztem a fényképet: a maga felesége egy nagy ká. Kiles a lyukon. Foglár úr,
legyen erős, férfiak vagyunk… Befordul. Elrohant. Féltékenységi roham.
A cirkli ajtaja nyitva marad.
A RAB
Felveszi az ágyáról a fényképet. Bocsásd meg, szívem, hogy megint
megrágalmaztalak, de nem bírom el, hogy egy méltatlan emberé legyél. Te arra vagy hivatva, hogy übermencseket
hozz a világra… Majd igyekszünk… Azt hiszem, génjeim megtalálták a nekik való nőt. Minden sejtem őt kívánja.
Most fognak csak igazából szárnyaim nőni… Nincs többé előttem akadály! Egy konkrét nő lett az életcélom…
Elég a lírából! Nincs időm. Ma éjszaka én ezt az angyalt meg akarom tanítani rá, hogy mi is az igazi szerelem.
Konkrét nő! Konkrét aktus! Veri az ajtót. Foglár úr!… Ja, itt van? Foglár úr, maga
mindig olyan jó volt hozzám. És tudja, nekem nincs sok kockáztatni valóm. Egy-két gyilkossággal több vagy
kevesebb a lelkemen. Foglár úr, rajtakapom én magának az asszonyt. A többit meg csak bízza rám…
Kívülről erélyesen rácsapják a lyukra a fedőt.
A RAB
Visszahőköl. Elszámítottam magam? Az ilyen állami alkalmazottak, úgy látszik, csakugyan hisznek a fegyintézetek javító
hatásában. És most csalódott bennem… Akkor is: visszajön. Öt percet adok neki, hogy belenyugodjon a felesége
elvesztésébe. Még senkinek se kellett erre öt percnél több… Jobb kezével megfogja a bal keze
csuklóját, s az egész jelenet során így tartja, de feltűnés nélkül. Öt perc múlva bekopog, és
akkor rátérhetünk a konkrétumokra. Számlálgatja is magában. Mindenekelőtt kell
egy civil ruha. Ezt szerezze be. Az ajtót hagyja nyitva. Csináljon rövidzárlatot… Ez három… Aztán nyugodtan
eltűnhet a folyosóról, hogy minél kevésbé gyanakodjanak rá. A fegyőröket nagyon megbüntetik, ha kiderül, hogy
elősegítettek egy szökést. Én megértem a törvény szigorát. Hogy épp egy fegyőr, a törvényesség őre,
megszöktessen egy rabot!… Meg fog szöktetni. A Másik Rabhoz. Szólj közbe!
Annyit igazán mondhatsz: jó, nem jó. Mindegy hogy mire mondod. Ha a jóra mondod, hogy nem jó, az sem baj.
Csak halljam – na! Hangsúllyal, kihívóan ismétli. Meg fog szöktetni. Csend. Te sem tagadod, hogy meg fog szöktetni. Ő még talán nem is tudja. Ő azt hiszi, hogy még
nem döntött. Járkál a folyosón. Mit érez?… Szerelmet? Á… Részvétet? Ugyan! Csak az az egy jár az eszében,
hogy mi lesz, ha rájönnek, és őt lecsukják. Na és aztán, foglár úr! Cseréljünk helyet! A Másik
Rabhoz. Átéltem őt a szíve mélyéig. Meg fog szöktetni. Én átadom neki a priccsemet, ő pedig nekem a helyét a felesége ágyában. A Másik Rabhoz. Most se mondasz ellent? Olyan biztos, hogy a felesége beenged? Egy ilyen tiszta nő?… Próbáljuk őt is átélni… Az se utolsó érzés: szép fiatal nőnek lenni. Fekszem az ágyban, és arra gondolok, milyen hosszú is ez a huszonnégy óra, amíg a férjem odavan. Az ablak alatt valaki fütyülni kezdi a kedvenc dalomat. Azt a szép nápolyi szerenádot, amit úgy imádok! A férjem is mindig ezt szokta fütyülni… Álmodom? De hisz már nyitja a kaput!… Hangváltás. Majd elfelejtettem. El kell kérnem a férjtől a kapukulcsot is. Ezek zavarnak, ezek a konkrétumok… Kapukulcs! Én megértem Michelangelót, aki félig benne hagyta szobrait a márványban. Akit nagyon érdekel, vegyen egy vésőt, és faragja tovább. Ami eztán jön, már olyan unalmas. Ordenáré. Banális… Átmászni a falakon. Átöltözni civilbe. Futni az éjszakában. Felfütyülni egy nőnek. Kapukulcs! S aztán idill. Leül. Muszáj ezt végigcsinálni?
A MÁSIK RAB
Krákog egyet.
A RAB
Na, azért nem kell izgulni. Csak leülhetek?… Az Isten is megpihent a teremtésben. Egy kicsit gyönyörködök én is a művemben. Hiszen lényegében készen van… Szép munka… Nagyon szép munka… Hirtelen. Ez a gőg, a gőg, a művészgőg: ez az én nagy hibám. Hogy erről nem tudok leszokni! Alázat kéne, egy kis alázat. De mit csináljak, ha nem megy. Nem bírok alázatos lenni. Képmutatás volna. Milyen igaza van Goethének: „Nur Lumpen sind bescheiden.” Goethe: német költő – a Michelangelo viszont olasz szobrász volt… Te is büszke lehetsz egy kicsit. Neked is részed van a művemben. Mint ahogy a világ teremtésében része van a Sátánnak. Nevetgél. Akaratlanul is munkatársam voltál. Túlságosan is megszerettem volna itt, ha kedvesebb vagy, vagy okosabb… Mit tudom én, még az is lehet, hogy szenvedélyes barátságra gyúlok irántad. Na és? Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. A börtön természetellenes életforma. Meg aztán egy ilyen magamfajta alkotó nem korlátozhatja a szenvedélyeit az emberiségnek csak az egyik felére… De légy nyugodt, olyan undorító vagy, hogy már csak ezért is menekülni akartam innen. A te lustaságod büdösebb, mint a sarokban a kübli. A te lustaságod büdösebb, mint – mit mondjak? –, mint te vagy. Valamikor még reménykedtem, hátha sikerül téged besugároznom, hogy az
én zsenialitásom azért hatni fog rád. Hogy te leszel az én izotópom. Hiába! Az Isten mindenhatóságának is megvannak a korlátai. Például nem tud teremteni egy magához hasonló másik Istent. Én se tudtam. Így hát maradtál küblinek… Odamegy hozzá. Van a nyugalmadban valami bosszantó. Mondd, ha életveszedelemben volnék, kinyújtanád értem a kisujjadat? Megrázza a vállánál, aztán lihegve nézi. Sokat elnéztem az arcodat, amikor aludtál. Ezt a kifejezéstelen, közönyös, brutális arcot. Soha nem tudtalak átélni. Elfordul. Valószínűleg azért, mert nincs mit. A küblit se tudom átélni ott a sarokban… téged se! A maga ágyához megy. Most azért meghallgatom a te füleddel – hogy is hangzott ez? Hátradől. Megismétli, idézve. „A küblit se tudom átélni ott a sarokban… téged se.” Hirtelen felül. Mondd, lehet, hogy te gyűlölsz engem?… Ez egészen valószínűtlen. Feláll. Bármilyen érdekes volna, nem mélyedhetek el benned. Sajnálom.
Az angyal még megérezné rajtam a mocsárszagot. Nevetséges! Hogy gyűlölnél? Idegesek vagyunk, annyi az egész. Négy fal között… Nem csoda. Láttad ezt a börtönt kívülről is? Micsoda falak, micsoda kapuk, rácsok, láncok! És belül hány ember, hány lázas fő, epedő szív… Ennyi kielégítetlen férfivágy, lefojtva. Ó, ha egy ilyen atombombában én lehetnék a gyújtószerkezet! Nem csoda, ha itt mindnyájan megőrülünk. Én a mániás, te a depressziós – haha, ez a munkamegosztás! két agyvelő: egy betegség. Én, te, ő – ő is őrült, az őr. Elmebeteg foglár, már rab is volt. Ő – ő. Mi az? Őrült őr ült… Ó, mennyivel egyszerűbb volna, ha olyasmiről beszélgetnénk – mondja, a gólyahír virágzik-e előbb vagy a kankalin? Emlékszik még, uram, a körömpörkölt ízére? Mint két nyugdíjas, mint két rab – mint két ember –, akik belenyugodtak, hogy most már életfogytiglan emberek maradnak…
Az ajtón zaj.
A RAB
Elvigyorodik. Visszajött. Őrült őr ülni fog.
Nyílik az ajtó. Bedobnak egy csomag összegöngyölt civil ruhát. Az ajtó nyitva marad.
A RAB
Nem igaz! Az ütőeremen számoltam az időt. Az öt perc réges-rég letelt. Még ha figyelembe veszem, hogy az
izgalomtól gyorsabban vert a pulzusom… Akkor is. Már semmi, de semmi reményem nem volt. Lihegve leroskad az ágya szélére. Öt perc? Mondd, nem őrülsz bele? Egy örökkévalóság volt…
Borzasztó, hogy az embert milyen hamar el tudja fogni a kétség. Na! Mondd, hogy nyugodjam már meg! Persze
hogy késett, ha közben már beszerezte a civil ruhát is. S már át is rohant a túlsó szárnyra. Ezt az őrt tényleg
besugároztam. Feláll. A foglár úr intelligenciája ugrásszerűen fejlődik. A
csomagot szétteríti, valami koppan a földön, a Rab felveszi. A kapukulcs. Bravó!… A zsebben
fésű, tükör. Mintha tudná, hogy szerelmi légyottra készülök. Tornázni kezd.
Frissen-fitten! Szinte táncol. Aki teremt, kilép önmagából, mint ahogy én kilépek
ebből a börtönből. Fújni kezdi a szentimentális nápolyi dallamot. Ezt fütyülöm
majd az ablak alatt. „Beereszthetsz, drágám, ne félj, nem ütlek én agyon…” Megáll. Szinte
meghatódva. Hogy az ember vágyai milyen váratlanul teljesülnek! Ledobja a csíkos
zubbonyát. Engem megszöktet a férj, én pedig megszöktetem a feleségét. Vendéglőt fogok nyitni.
Imádom szórakoztatni az embereket és kizsákmányolni… Elfelejtettem megkérdezni a férjtől: hogy főz a felesége?… Vendéglő a Szép Porkolábnéhoz… Ez nem jó! Ne emlékeztessen semmi a börtönre. Egy nyitott terasz valahol
a pálmafák alatt. Vendéglő a Szabad Madárhoz! Fújja a dalt. De hirtelen.
Búcsúzzunk! A Másik Rabhoz megy. Nem! Nem! Semmi börtön-szentimentalizmus…
De utoljára bevallom: titokban mindig irigyeltelek. Te… te szemétláda! Én, sajnos, leragadtam az intellektuális
bűnözésben. Fölébe hajol. Ó, ez a csodálatra méltó, állati, blőd brutalitás! A szellem
szikrája nélkül. Hidd el, én is tudom, csak az igazi műremek, amin van valami vérnyom.
A lámpa egyet villan.
A RAB
Felugrik. Mindjárt elalszik! Gyorsan a zsebtükörbe néz, megnyálazza
a haját. Rámosolyog magára. Nemcsak okos vagyok, hanem szép és boldog is…
Sötét lesz.
A RAB
Hangja. Hát nem a legrosszabbkor csinálja ezt a rövidzárlatot?! Felnevet. S fütyülni kezdi az előbbi nápolyi dallamot. Épp csak elkezdi.
Kis csend. Majd megint felhallatszik a füttyszó. Diadalmasan, de egyre távolabbról, a folyosóról.
Csend.
A villany kigyúl.
Az ajtó tárva.
A RAB
Mint a játék elején, hason fekszik a földön. A feje véres. Mellette egy vasdorong. Az is véres.
A Másik Rab ágya üres.
A ruháscsomag nincs sehol.
A RAB
Végtelenül lassan fekvőtámaszban felemelkedik, és hosszan úgy marad, aztán végleg visszacsuklik a földre.
Függöny.
Elképzelhető, hogy egy figyelmes rendező udvariatlanságnak fogja tartani a közönséggel szemben, hogy a dráma csúcsjelenete teljes sötétségben, és méghozzá párbeszéd nélkül zajlik le. Az is valószínű, hogy a színészek, szokásuk szerint, meg fogják kérdezni: hogy is ütötte le a rabot a Másik Rab? elölről? hátulról? s két kézzel fogta-e a vasdorongot vagy csak eggyel?.
Ezért közlöm tehát a drámának ezt a jelenetét is.
Feltételezve, hogy a sötétben látunk, s hogy a ki nem mondott gondolatokat halljuk.
Tehát, hogy a színházban mondani szokás:.
– Visszamegyünk!.
Először is visszajön a Másik Rab a ruháscsomaggal meg egy törülközővel. A ruhát
visszadobja a földre, ahol volt. A törülközővel letörölgeti a vasdorongot, s a törülközőt odaadja a Rabnak,
törülközzék meg ő is a vértől. Közben a vasdorongot visszadugja rejtekébe, az ágya alá. Visszafekszik az
ágyára.
A RAB
Letörli magáról a vért, a törülközőt kidobja, s behajtja az ajtót, hogy az is úgy álljon, ahogy
volt… Aztán ahogy próbákon szokás egy jeleneten végigfutni. Tornázom… Markíroz egy tornamozdulatot, mellékesen mondja. Frissen-fitten! Táncmozdulat,
közben sebesen idézi. Aki teremt, kilép önmagából, mint ahogy én kilépek ebből a börtönből…
A folytatást keresve. …Börtönből. Eszébe jut: fütyülnie kell, tehát
rövid füttyel intonálja a nápolyi dallamot, s harsányan felkiált. „Beereszthetsz, drágám, ne félj,
nem ütlek én agyon!” Nincs rajta már a zubbony, tehát csak mondja. Most vetem
le a zubbonyt… S folytatja a szöveget. Hogy az ember vágyai milyen váratlanul
teljesülnek… Sommázva. Jön a vendéglő, szórakoztatás, kizsákmányolás – „hogy
főz a felesége?” – a Szép Porkolábnéhoz… Egy nyitott terasz valahol a pálmafák alatt… Ez az első
mondat, amely a memorizált szövegben hirtelen szíven ütötte. Fanyarul elmosolyodik. S csendesen
megismétli… Valahol a pálmafák alatt. Majdnem megindultan. A
Szabad Madárhoz!… És fütyörésztem. A motívumot fütyüli. A Másik Rab ágyához megy. Nyel
egyet. S újra mondja a búcsúszavakat, de észrevehetően más hangsúlyokkal, mint az elébb. A naiv
vallomást most inkább iróniával, s a sértéseket kirobbanó dühvel. Búcsúzzunk! Nem, nem,
semmi börtön-szentimentalizmus… Bevallom: mindig irigyeltelek. Te… te szemétláda! Fölébe hajol,
de úgy, hogy majdnem fojtogatni kezdi. Ó, ez az állati, blőd brutalitás!… Hidd el, én is tudom,
csak az az igazi műremek, amin vér van… vér…
A lámpa egyet villan.
A RAB
Felnéz. Ne aludj el! A zsebtükörbe néz, közben csendesen. Nemcsak okos voltam, hanem szép és boldog is…
A lámpa fénye vörösen izzóvá lesz.
A RAB
Kedves rosszallással. Hát nem a legrosszabbkor csinálja ezt a rövidzárlatot… S még
nevettem is. Nézi magát a tükörben, illetve nézi a tükörben a mögötte megmozduló Másik
Rabot. És fütyörésztem… Hamisan, ügyetlenül belekezd, de hirtelen iszonyattal
eltátja a száját, mint aki kiáltani akar…
A MÁSIK RAB
Megmozdult, leszállt az ágyáról, elővette a vasbunkót, s ő fütyüli tovább a dalt. Kitűnő hallása van. Egy füttyművész.
A RAB
Dermedten nézi a tükörből a kényelmes lassúsággal feléje közelítő fütyörésző Halált. A torkához nyúl. Hiába. Amit mond – csak szeretné mondani. Kiáltani kéne, és nem jön ki hang a torkomon. Nem bírok szembefordulni vele. Nem engedelmeskedik a térdem. Várj, egy gombóc van a torkomban. Meg akarom mondani, hogy hány betű is volt: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek…”
A MÁSIK RAB
Valószínűtlenül zajtalan és puha ütéssel most üti agyon a Rabot. A jelenet hasonlít egy némafilm lassított jelenetéhez. Közben szépen cifrázva fütyüli tovább a nápolyi szerenádot.
A RAB
Elterül a földön, a fejéből ömleni kezd a vér, de zavartalanul folytatja tovább a megkezdett mondatot. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője…” Mit csinálsz te velem? Csak nem akarsz megölni? Figyelj rám, hirdetni fogom, hogy milyen nagy ember vagy, hogy megöltél, csak ne ölj meg, most már úgyis te vagy a zseni…
A MÁSIK RAB
Közben földre dobta a véres dorongot – zajtalanul –, s most felkapja a ruháscsomagot, és kimegy vele a cellából. Az ajtó nyitva marad. A füttyét tovább halljuk, de nem úgy, mint az imént, elhalóan, hanem – megafonokkal felerősítve – egyre erősebben. Ahogy a Rab kába fejében zeng tovább a füttyszó, a végső hangrobbanásig…
A RAB
Görcsösen ránduló szívének végső aritmiás ritmusára. Hülye-marha… Fekvőtámaszba nyomja ki magát. Gyilkos-Isten… Végleg összecsuklik, és elterül a földön, mozdulatlanul.
Másodszor függöny
Finish
Aztán eltipegnek a patkányok is, |
Búsan húzva maguk után a hosszú és szőrtelen |
Farkukat s a végső svábbogár szól: |
Mester! Igazán kár önért! |
Főkönyvelők rémlenek fel a homályban |
Darázs Endre: Műteremrészlet
CHARLES, entomológus, Elise férje
Történik Londonban, a XIX. század elején, S. Richard lakásán.
A verseket Vargha Balázs írta
Kopár szoba. Egyetlen bútordarab: hátul az alkóvban egy függönyös ágy.
Ajtó, ablak.
Kandalló, ég benne a tűz.
A földön három kupacban kéziratpapírok.
Az utcáról kétfajta énekhang is beárad ide. Volt idő, amikor London a világ legzeneszeretőbb fővárosa volt. Ennek élnek a hagyományai… Egy csendesen elvonuló társaság az angol himnuszt zümmögi lassú tempóban, szinte mint egy gyászindulót. Ennek a zümmögő kórusnak a hangja lassan elvész…
Nem úgy a másik ének. Ez változatlan erővel zeng valahonnan a közvetlen közelből. Valószínűleg az ablak alól. Öreg alkoholista nő hangja, egy perecárusnőé, aki a kor divatos musicaljeiből ad elő részleteket, például Gay Koldusoperá-jából, vagy pedig maga fabrikál hasonló slágereket a legújabb szenzációkról: Napóleon bukásáról, postarablókról, azokról a gyilkosságokról, amelyekben neki magának is része volt. Ez a zenei műsor jellegzetesen kommerciális, mert az énekesnő két strófa között a pereceit árulja: „Friss ropogós a perec! Friss perec!” Aztán megint folytatódik a szomorú rémballada.
Richard egyedül, odakintről a perecárusnő hangja s néha a feje
RICHARD
Csak egy háziköntös van rajta, alatta semmi. Meztelen lábáról a papucsait is el-elhagyogatja. Papírhalmai közt ücsörög a földön. Négykézláb mászik át egyiktől a másikhoz. Öreg ember, aki versenyt fut a korral, s így minél öregebb, annál aktívabb. Most tehát: egy hatvanöt éves férfi. Ha így halad, hetvenéves korában még inkább férfi lesz. Hetvenöt éves korában pláne. Ha minden jól megy… Látható élvezettel turkál a papírjai közt. Önfeledten dudorászik közben. Az angol himnusz dallamát fújja, nagy szünetekkel, de diadalmasan. Nyilvánvalóan átvette az utcán elvonuló társaságtól. Szórakozottan fújja tovább, munkájában elmerülve, egy-egy karmesteri ökölrázással is megtoldva a dallamot. Pu-pu-pu pu-pu-pu… tu-tu-tu tu-tu-tu…
ANNA
Hangja a ház tövéből, az utcasarokról. Amikor elölről kezdi a Vőlegényéről szóló Balladát.
Körülbelül eddig juthat el, amikor Richard elhallgattatja.
RICHARD
Önnönmagát, a maga dudorászását félbeszakítva, hirtelen. Hát ezt nem lehet kibírni! Felugrik, az ablakhoz megy, kikiált. Hé! Hé! Perec!… Csalogányom!
ANNA
Öreg bűnözőnő, sárgára festett hajjal. Ahogy a hívásra megjelenik, benyújt egy perecet.
RICHARD
…Kanárimadaram! Csak arra szeretném megkérni, hogy fogja be a csőrét!
RICHARD
Szerényen. Dolgozom.
ANNA
Mit ír? Valami jó rémdrámát? Gyilkossággal, zenével? Mert azt imádom.
ANNA
Kár. Letűnik. S folytatja.
RICHARD
Közben kihajolt, és lekiabált. Hiába kritizálja, amit csinálok. Én nem alkuszom meg! Az én színpadomra nem fog felvonulni a londoni alvilág. A kurvák, a Szegény Dzsonik meg holmi kimustrált méregkeverőnők! Eljön az ablaktól, leül, vár.
Csend.
RICHARD
Csendes elégtétellel. Most megsértődött. Most végre csendben marad. Rakosgatni kezdi a papírjait. A gyilkosok rendkívül érzékeny lelkűek.
ANNA
Feje feltűnik az ablakban. Nézi Richardot.
RICHARD
Most mit akar?… Tudja, hogy nem bírok dolgozni, ha néznek.
ANNA
Nem mozdul. Richard úr…
ANNA
Én tudom, hogy ön egy finom úr, Richard úr. Híres író, parlamenti képviselő… De ha egy ilyen finom úrnak minden cuccát eltranszformálták adóhátralékba, Richard úr! akkor én azt mondom, hogy maga nyugodtan írhat ezek után a londoni alvilágról… Lebukik, mert –.
RICHARD
Hozzávágja a maradék perecét. Sátán! Sátán!…
ANNA
Megint megjelenik a perecdarabot rágva. …és nem fog leesni az aranygyűrű az ujjáról. Richard mozdulatára. Megint rosszul mondtam? Jó… „Eltranszferálták.” Letűnik.
RICHARD
Elkezd röhögni. Hát nem szép az élet?… Most kezdem csak megtanulni, hogy milyen szép az élet… Elveti magát a földön, szétterjesztett két kezével kéziratpapírjait kotorja magához, azokkal játszik, becézi őket. Most kezdődik az élet!… Egy papírról: „A művészet oltára” – vígjáték két részben… Micsoda ötlet! Marha voltam, hogy eddig nem írtam meg… „Első szerelem” – lírai tragédia… Majd most, most jöttök ti!… „Hálószoba. Az ágyon egy fiatal nő zokog. Az ablakon bemászik egy fiatalember… – Asszonyom, hetek óta figyelem önt. Ön boldogtalan…” „A fiatal hölgy felugrik. – Jaj! ki ön?”
ANNA
Megjelent az ablakban. Csak én vagyok, Richard úr.
RICHARD
A földön fekve marad. Erőtlenül. Mit akarsz? Mit akarsz megint?… Nem látod,
hogy dolgozom?
ANNA
Erre járnak. Megint. Kocsival.
RICHARD
Hirtelen felül. Végrehajtók?
RICHARD
Tudják jól, hogy most már semmim sincs. És az álmaimat nem vihetik el… Kezdődő hisztériával. Ne jöjjenek be! Ne jöjjenek be! Mára elég volt! Mit akarnak még tőlem?
ANNA
Richard úr! És ha én nem a tragikus sorsú férjemről és vőlegényemről énekelnék, hanem Richard úrról?
RICHARD
Nem hiszem, hogy rajtam segítene, de a maga boltjának bizonyosan rosszat tenne. Nem ajánlom, hogy
változtasson a jól bevált repertoárján.
ANNA
Miért ne? Rágyújt.
|
|
Egy finom úrnak vége van! |
|
|
Egy drámaíró úrnak vége van! |
|
RICHARD
Azt hiszi, hogy ez valami nagyon szellemes?
ANNA
Majd kimozogja magát. Mért? Magának se jön ki úgy egyből az a dráma.
Énekel.
|
|
Holmiját a végrehajtó vitte el! |
Friss perec! Friss perec! Friss perec!… Ide még aztán kell valami. Hogy még micsodáját mi vitte el.
RICHARD
Jó is volna, mi? De téved! A lelkem az enyém. Az marad. Az nekem munkaeszköz. A törvény védi. Azt nem vihetik el.
ANNA
Köszönöm! Diadalmasan feldalol.
|
|
A lelkét az ördög vitte el! |
RICHARD
Slusszpoénnak nem rossz, de kérem, tekintsen el tőle.
ANNA
Ja?… De azt énekelhetem, hogy súlyos kórság állt magába?
RICHARD
Helyes. Hivatkozzék megrendült egészségi állapotomra. Bár soha olyan jól nem éreztem magam, mint éppen ma.
De ha feltűnnek ezek az új végrehajtó urak, közölheti velük, hogy gyengélkedem.
ANNA
Súlyosan gyengélkedik.
RICHARD
Az attól függ, hogy mennyire agresszívek. Nagyon kérem, feleslegesen ne súlyosbítsa a betegségemet.
ANNA
Nem vagyok én orvos… De ha nagyon rámenősek, azért mondhatom, hogy lepra. Jó?
ANNA
…A francbetegség se szimpatikus magának?
RICHARD
Nemet int. Ha már eddig megúsztam, most kapjam meg?
ANNA
Hát milyen betegség van még? Ko… Elhallgat.
ANNA
Eléggé bizalmatlanul. Kólika? Én a kolerára gondoltam, csak nem merem kimondani. Mert biztos kijavít, hogy az nem kolera, hanem – az oxfordi kiejtés szerint – korela.
RICHARD
Kolera. De ne mondja.
ANNA
Nézze, én majd mondom, ami nekem éppen eszembe jut, és maga meg csak kussoljon. Ha én folyton arra gondolok, hogy mit nem szabad mondani, pont azt találom mondani.
RICHARD
Nagyon finom pszichológia.
ANNA
Így kottyantottam ki a bíróság előtt, hogy a vőlegényem benne volt a buliban. – Ki ne mondd! – Ki ne mondd!
– Ki ne mondd! – Kimondtam… Ha nem akasztják föl, agyonver… Ilyenkor be kell dobni valami véreset. Überolni kell!
RICHARD
Mérgezzen meg! Mi az magának? Majd kiteszek egy cédulát az asztalra, hogy öngyilkos lettem. Rizikó sincs!
ANNA
Magát elpusztítani? Bolond leszek! Mit gondol, mért árulom én a perecet a maga ablaka alatt? Nekem még terveim vannak magával. Felragyogó gondolattal. Ricsi úr!… Mondja, arról nem lehetne szó, hogy maga itt elnyúlik a parkettán, és halottnak tetteti magát?
RICHARD
Erre már csak egy elutasító fejrázás a válasz.
ANNA
Én meg idehívom őket az ablakhoz. S egy mozdulattal önre mutatok.
Énekel.
RICHARD
Hagyja abba! Egyre ócskább és egyre kültelkibb. Ilyennel nem tréfálunk!
ANNA
Hisz maga ajánlotta, hogy mérgezzem meg!
RICHARD
Igazából!… Az nagy különbség!
ANNA
Három percig csak vissza tudja tartani a lélegzetét?
RICHARD
Ó! Hogy a rossz színház hogy meg tudja mérgezni az emberek képzeletét! Már megbocsásson! De ha maga az
én színházamba járt volna, ahol finom tónusú dialógusokon pallérozhatta volna alvilági ízlését, most nem sértene
meg azzal, hogy ilyen vásári komédiából kölcsönzött burleszk megoldással próbálna megmenteni a végrehajtóktól.
ANNA
Ó, eszem azt a finnyás gusztusát! És ha képviselő létére lesittelik az adósok börtönébe? Az mi lesz?
Szalonvígjáték?
RICHARD
Az államférfira hiába apellál. Csak volt. Társadalmunk reprezentatív személyisége? Béke poraira. A színpadi
szerzők szövetségének elnöke?… Legyen neki könnyű a föld… Mert ezentúl csakis a művészet számít. És a
művészetben nincs megalkuvás. A bútoraimat elvihetik, a személyemet megalázhatják, de az ars poeticámat…
az ars poeticámat…
ANNA
Illemtudóan el is fordul. Jó, jó, jó! Ha nem, hát akkor nem.
RICHARD
Attól pedig engem ne féltsen, hogy elvisznek az adósok börtönébe. Az ellen van papírom!
ANNA
Jó! Ne csináljon semmit. Maga egy finom úr… Én majd csak leülök az én kis sámlimra, és eldalolgatok magáról
a maga aktív közreműködése nélkül.
ANNA
Csak úgy általánosságban. Hogy milyen szomorú gyász szakadt erre a há-áz-ra-a! Letűnik. De rezegteti sokáig az utolsó szótagot.
RICHARD
Pattog, de nem túl hangosan. Ez nála egy fixa idea… Ha nincs bátorsága ahhoz,
hogy megmérgezzen – hiába, maga is öregszik –, rendben van, de akkor nincs ahhoz joga, hogy elparentáljon…
Sem konkrétan, sem általánosságban… Nullaponton vagyok, de nem vagyok hullaponton!
ANNA
Hangja. Jó rím! Nullapont – hullapont.
RICHARD
Megtiltom, hogy felhasználja!… Felveszi az egyik papírt. Szeretettel nézi… „Hálószoba. Az ágyon egy fiatal nő zokog”… Eltűnődik. Hálóingben? Hálóingben. Miért ne? Hálóingben… „Az ablakban megjelenik egy fiatalember”… Még nem kell bemászni!… „Megjelenik.
Csend. Majd: Asszonyom…”
ANNA
Megjelenik, s egy váratlan szenzáció hatása alatt, gyorsan lihegi. Ricsi úr! Van
itt egy úr, aki azt mondja, hogy ő nem visz, ő hoz!
RICHARD
Rendíthetetlenül, mint aki ezt nem is hallotta. „…Hetek óta figyelem önt. Ön boldogtalan”… Majd továbbra is földön ültéből, méltósággal és mellékesen. Mondja meg neki, asszonyság, hogy nem tud olyasmit hozni, ami megérné nekem azt az öt percet, amelyet esetleg elvesz tőlem. Csöndes fenséggel. A lelkem és az időm az enyém…
ANNA
Éneke kintről, most és a továbbiakban be-behallatszik.
|
|
Egy drága úrnak vége van, |
|
|
Egy drámaíró úrnak vége van! |
|
Perec, perec, friss a perec!
|
|
Amije volt, a végrehajtó vitte el… |
Perec, perec! Perecet vegyenek!
Közben persze Bernstein már rég bejött…
Richard, Anna és Bernstein, az antikvárius
BERNSTEIN
Valamiféle vászonba csomagolt holmival be. Drága képviselő úr, mester!
Bocsásson meg, hogy engedelem nélkül török be önhöz.
RICHARD
Bernstein! Udvari szállítóm! Ha tudom, hogy maga jön, még kevésbé engedem be. Hogy fájhat magának látni ezt
a pusztítást… Kopár falak!
BERNSTEIN
Az a fontos, hogy a mester megvan! Semmi baja… Mindenféle hírrel van tele a város.
BERNSTEIN
A rosszaktól a legrosszabbig.
RICHARD
Tudom. Én terjesztem őket. Anna énekére. Hallja? A szócsövem.
BERNSTEIN
Amint látom, a rossz híreknek… némi alapjuk… azért van. Ezt a lakást jól kirámolták. Mondja, azokat a szép
Piranesi-metszeteket is elvitték?
RICHARD
Róma látképei. Római börtönök. Addio! Addio!
BERNSTEIN
Másnak talán el sem adom. De az a gondolat, hogy ön alkotás közben remekműveken pihentesse a tekintetét,
arra ösztönzött, hogy a legszebb dolgaimat könnyű szívvel felajánljam önnek. Piranesi metszetén egy sötét börtön
talán arra fogja ihletni, hogy drámát írjon életfogytiglanos rabokról…
RICHARD
Nem is rossz ötlet. Hogy gondolja?
BERNSTEIN
Nekem nincsenek gondolataim. Nekem csak műtárgyaim vannak. Parancsolja, hogy berendezzük megint a lakást?
Van még egy-két Piranesim.
RICHARD
Hagyja, drága Bernstein. Úgy nézzen rám, hogy egy Jóbot lát ülni a szemétdombján, aki belenyugodott abba,
hogy semmije sincsen… Piranesi?! „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve.”
BERNSTEIN
Gyanakodva. Jóbról akar talán drámát írni?
RICHARD
Gondolja?… Az az előbbi téma, az életfogytiglanos rabokkal jobbnak látszik.
ANNA
Közben elhallgatott, és néha feltűnik a feje az ablakban. Hallgatózik.
BERNSTEIN
Mert úgy átélte itt Jóbot. Gondoltam…
RICHARD
Hehe! Ugye, a szegény Jób? Látja, magát is hogy megtéveszti a látszat. Mert ez a nagy szegénység: látszat… Jöjjön közelebb! Súgva. Én csak most kezdek rájönni, hogy milyen gazdag vagyok. Az a ganéjdomb, amin ülök, aranyból van. Aranyganéj! Én nem egy Jób, én egy Dárius vagyok, egy Krőzus vagyok. Egy Midas király. Amihez hozzányúlok, arannyá válik. Pontosabban: amihez csak a tollammal hozzányúltam. Kikiált. Heló, Nebántsvirágom, mért nem árulja a pereceit?! Tönkre fog menni, ha mindig tekintettel van rám. Gondolhatja, hogy ha Bernstein úr itt van, akkor nem dolgozom!
ANNA
Az ablakban. De most már Dzsoniról énekelek.
RICHARD
Hűtlen!… Bernsteinhez. Dzsoni a vőlegénye volt. Felakasztották.
BERNSTEIN
Részvétem, asszonyom.
ANNA
Ugyanis megöltük a férjemet.
BERNSTEIN
…Részvétem, asszonyom.
ANNA
Régen volt. De a közönség sose unja meg. Ez az üzlet titka: friss perec és régi sláger. Rákezdi.
|
|
|
Dzsoni, te Dzsoni, te jómadár. |
|
|
Vagány élet – csúf halál, |
|
|
Dzsoni, te Dzsoni, te csókkirály. |
|
RICHARD
Már az első soroknál intett neki, hogy letűnhet, s hogy ez végre megtörtént – suttogva –, Bernsteinnek. Ugye, nem hallotta meg ez a nő, amikor azt mondtam, hogy Krőzus vagyok.
BERNSTEIN
De. Csak feltehetően nem tudja, mit jelent.
RICHARD
Suttogva tagolja. Krőzus vagyok!… Ezek a végrehajtók – az Isten angyalai! –
elvitték az ócska szekrényeimet és persze, kiszórták belőlük a régi kézirataimat. Most olvasgatom őket. Hát tudja,
Bernstein, hogy én milyen zseniális voltam!
BERNSTEIN
Mester! Most mért szerénykedik?
RICHARD
Vagyok? Bernstein, gondolja?… Igazán gondolja? Szívből?
BERNSTEIN
Ön olyan helyzetben van, uram, hogy nem kell feltételeznie, hogy bókolunk önnek.
RICHARD
Szó nélkül, sietve feltápászkodik, és megöleli Bernsteint. Szeretem, ha az emberek
így mondják meg nekem – minden bók nélkül, köntörfalazás nélkül, hímezés-hámozás nélkül, keményen a
szemembe vágva –, hogy zseniális vagyok.
Ez persze játék volt. Összenevetnek.
BERNSTEIN
Ilyen príma mondatokat pazarol rám. Kár belém… Legalább jegyezze fel!
RICHARD
Fel van jegyezve. Amit mondtam, már idézet volt. Ebből a paksamétából. Felhasználom. Ne féljen! Felhasználom.
BERNSTEIN
Soha ilyen jó formában nem láttam önt, képviselő úr. Az utóbbi időben rosszul nézett ki. Bevallom, aggódtam
önért.
RICHARD
Hát persze! Folyton a végrehajtóktól rettegtem. Egy pánik volt az életem.
BERNSTEIN
De hisz ön képviselő. Önnek mentelmi joga van.
RICHARD
A személyemre. Engem nem vihetnek el az adósok börtönébe. Még az hiányoznék! De a holmimat vihetik. S mindeddig azt hittem, hogy meg se tudnék lenni a kedves képek, szőnyegek, karszékek nélkül… Mind a maga boltjából! De főként az a közönséges, brutális tempó, amivel hétről hétre beállítottak ide… Foglaltak, vagy valami színes cédulát hoztak… Végrehajtók? Ítéletvégrehajtók, Bernstein! Hóhérok! Fél lábbal a sírban voltam, Bernstein.
BERNSTEIN
Nyugodjék meg! Na!
RICHARD
A szorongások. Az éjszakáim! Nem kaptam levegőt. Csak ülök az ágyamon, szabályos halálfélelemmel: jön-e
a kocsi? Kilométerekről hallom: jön… jön! A vér csendesen kifut belőlem… Pedig legtöbbször nem is ők jöttek.
Inkább jöttek volna mindig ők… De aztán jöttek is, mindig. Én pedig, ahelyett hogy drámatémáim bonyolításán
törtem volna a fejem, fél éjszakákon át beadványokat fogalmaztam a kincstárhoz, kimutatva követeléseik
tarthatatlanságát. Szakértője lettem a pénzügytannak. Ma reggel aztán megint megállt egy kocsi a ház előtt. Ez
már egy olyan nagyobb bútorszállító kocsi volt… Négy fekete lóval. Stráfszekér. Így mondják?
BERNSTEIN
Csendesen. Azért ez megrázó lehetett.
RICHARD
Csak semmi részvét, kedves Bernstein. A szerencsétlenség csak a tehetségtelen írónak borzasztó. Az ugyanis
éppen olyan hülye marad a szerencsétlenségben, mint volt a jólétben… A jólétben mindnyájan elhülyülünk.
Amikor képviselőt csináltak belőlem, rövid idő alatt éppen olyan hülye lettem, mint akármelyik hivatalos író! A
protokoll!… Hirtelen. Sőt! Még hülyébb. Sokkal hülyébb. Mert míg a többiek
közéleti szereplésük révén szépen megtollasodtak, én… Nézzen szét!… Ennyi maradt. Semmi. Nullpont… De
megérdemlem. Az árulásom bére.
ANNA
Frissen és harsányan rákezdi, láthatatlanul.
|
|
|
Tollforgatók meg nem tollasodnak. |
|
|
Megtollasodni tudni kell. |
|
|
Szerző urak vagyont nem szereznek. |
|
|
Vagyont szerezni tudni kell. |
|
|
Tollforgatók meg nem tollasodnak stb. |
|
RICHARD
Miközben Anna énekel. Hallgatózik. Énekel, és közben hallgatózik… De ez a nullpont, ó, Bernstein, ez a nullpont egy új élet kezdete.
BERNSTEIN
Maga is megilletődötten. Örülök, hogy jelen lehetek egy ilyen irodalomtörténeti pillanatnál… Folytatná.
RICHARD
Belevág. Köszönöm! Megtalálta a helyes szót. Ez irodalomtörténeti pillanat, bizonnyal
az.
BERNSTEIN
Szeretnék hozzájárulni e pillanat emlékezetessé tételéhez…
Meghatott csendjükben a kinti ének.
Anna énekéből.
|
Meghalni meg tud bármelyik hülye, |
De élni, élni, élni tudni kell! |
|
ANNA
Feltűnik. Zavarja, hogy magáról énekelek, Ricsi úr?
RICHARD
Életem be nem vallott vágya volt, hogy miután bekerültem az Athenaeum Clubba, az Akadémiába, a Parlamentbe,
bekerüljek a közismert alvilági alakok galériájába… Köszönöm a propagandát. Búcsút int.
ANNA
De a pereceimet azért árulhatom?
RICHARD
Ha Bernstein urat nem zavarja…
BERNSTEIN
A gazdasági életben én a szabad verseny elvét vallom.
ANNA
Friss a perec! És letűnik. De a kiabálása a következőkben elég rendszeresen behallatszik.
RICHARD
És mivel akar hozzájárulni?
BERNSTEIN
Hoztam valamit.
RICHARD
Nem, nem, Bernstein, ne ébressze fel szívemben a bírvágy ördögét.
BERNSTEIN
Valamit, amire régen fáj a foga.
RICHARD
Nem, Bernstein! Ennek a pillanatnak a nagyszerűsége abban van, hogy mindent elvittek tőlem. Ne sértsük meg a pillanat stílusegységét. Csak semmi poéngyilkolás… Én olyan koldus lettem most, kedves Bernstein, és olyan gazdag, hogy tőlem elvenni nem lehet többé semmit – de adni se lehet nekem semmit.
Kis csend.
BERNSTEIN
Ezt se jegyzi fel?
RICHARD
Megjegyeztem. Nem fogom elfelejteni. Semmit nem romlik a memóriám.
BERNSTEIN
Ez valóban rendkívüli.
RICHARD
Azt akarja mondani, hogy az én koromban…? Tudja maga, Bernstein, hogy hány éves az a hölgy, akinek, hogy
is mondjam, betöltöm az életét? Teljesen és hiánytalanul betöltöm!
BERNSTEIN
És hol van most a kislány? Iskolában?
RICHARD
Ne gúnyolódjék, Bernstein. Még maga is lehet öreg korára szerelmes. Az antikvárius pillantására. Nem, nincs eldugva az ágyban sem… Tudja, milyen nehéz volt ezt az ágyat megmentenem a
hiénáktól. Egy darab bútort itt hagyhatnak, mondták. Lehetőleg munkaeszközt. „Itt hagyjuk az íróasztalt.” „Nem,
uraim, az ágyat. Én még elég fiatalnak érzem magam, hogy az ágy szélén ülve, mint régen, remekműveket írjak.
De ahhoz már mégis túl koros vagyok, hogy az íróasztal tetején szerelmeskedjem.”
BERNSTEIN
Bizonyára elragadó lehet a fiatal hölgy. És ő mit szólt ehhez az irodalomtörténeti pillanathoz?
RICHARD
Halkan. Nem tudja. Szerencsére, nem tudja. Nem kívánhatom tőle, hogy emelkedett
lélekkel fogadja. Hogy túltegye magát osztálya előítéletein.
BERNSTEIN
Nincs Londonban?
RICHARD
Nincs. Nincs! A földgolyó túlsó felén van, az Óceániai szigetvilágon. Feltehetően Új-Kaledóniában. Egzotikus
rovarok gyűjtésében segédkezik férjének, aki kiváló entomológus. Tehát úgy is mondhatjuk, a legnagyobb
mértékben nincs Londonban… Hát azt képzeli, tudnék én dolgozni, ha ő itt volna? Amint látja, az istenek valóban
mindent megtettek, hogy beköszöntsön az angol drámairodalom új virágkora, mely talán nem lesz méltatlan
Shakespeare korához. A többi már rajtam áll. Leül a földre. Megbocsásson! Az idő
drága. A virágkor nem várathat soká magára. S Új-Kaledóniából ma már tizenkét hét alatt ide lehet hajózni…
Kikiált. Angyalom! Most fogja be a száját! Nekem is élnem kell!
BERNSTEIN
De amit hoztam! Tekintse meg! Bontogatja.
RICHARD
Földi javak nem érdekelnek többé. Papírjaiba merülten. Csak a szellemiek.
RICHARD
A remekművek közül is csak az, amit én csinálok!
BERNSTEIN
Erre az egyre nem mondhat nemet.
RICHARD
Föl se nézve. Szent önzésemben mindenre nemet mondok!
BERNSTEIN
Nem indul. Rengeteg papírjából lassan csomagolja ki a szobrot, amelyet hozott.
RICHARD
Mi lesz? A látogatási idő letelt. Az életem véges. Gondolja meg, Shakespeare az én koromban már vissza is vonult
a színpadtól. Nem beszélve arról, hogy már halott is volt. Én mikor engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy
visszavonuljak? Nem is beszélve arról… Ahogy megpillantja a lelepleződött szobrocskát az
antikvárius kezében. Mi ez?
BERNSTEIN
Őt hoztam el. Shakespeare. Régóta kérte, hogy kandallójának ő legyen méltó dísze. Most feltűnt a piacon. Ritka
szép példány.
RICHARD
Lassan feláll, gyöngéden átveszi. Szegény Vilmos! Hogy ő is milyen veszélyeknek
van még mindig kitéve… Képzelje el, Bernstein, ha tegnap hozza, ma őt is eltranszferálják… Már talán be is volna
olvasztva… Pedig szép példány. Csakugyan szép példány. Ritkán látni Shakespeare-ben ilyen szép példányt.
Kis csend.
BERNSTEIN
Tudtam, hogy ön imádja Shakespeare-t…
RICHARD
Csak épp a foga közt kérdőleg morogva. M-mi?
BERNSTEIN
Hogy ön imádja őt.
BERNSTEIN
Egy kopár szentély – és benne semmi más, csak az istenség szobra. Mint a görög templomokban…
BERNSTEIN
Egy festő ecsetjére méltó jelenet ez: az angol drámaíró elhelyezi kandallóján az avoni hattyú szobrát…
Megfestetem! Bizony isten, ezt megfestetem. Közkedvelt reprodukció lesz belőle az angol otthonok falán.
Nagyszerű példa, hogyan becsüljük meg múltunk értékeit! Az a néma tisztelet, amellyel ön áll előtte…
RICHARD
Hatalmasat köp a kandallóra felállított szoborra. Ez a fölényes mosoly a pofáján!
Most is… Könnyű neki, onnan a halhatatlanságból… Bocsásson meg, Bernstein, hogy oly udvariatlanul nem
feleltem az előbb a kérdéseire, de a nyálat gyűjtöttem… Ez most jólesett.
BERNSTEIN
Én… én azt hittem, hogy ön…
RICHARD
Jól hitte. Imádom. Imádom Shakespeare-t. Mondjuk: imádom is. Akarja látni, ahogy térdet hajtok előtte?… Tessék!
BERNSTEIN
Ön ilyen ellentétes érzésekre képes egyszerre?
RICHARD
Miért ne? Tudja, hogy milyen ellentétes jellemű embereket írok meg ugyanezzel a kézzel? Ugyanezzel a szívvel?
BERNSTEIN
Úgy látszik, ön előfutárja lesz annak a legújabb divatnak, amit romantikának hívnak.
BERNSTEIN
Ez. Térdhajtás. Köpés. Együtt. Végletek.
RICHARD
Új divat? Ez? Ne mondja! Shakespeare-re. Hisz ezt is ő találta ki! Együtt a színfalhasogatással meg a tréfás sírásókkal… Látja? Benne van a keze minden ízléstelenségben… Hogy zseni? Zseni! Persze, mert rájött arra a ravasz kis titokra, hogy ne csak a jó színészekre gondolj, amikor szerepet írsz, hanem a rosszakra is, akik olyan rosszak, mint a bűn, de ők is mennybe akarnak menni. És ők vannak többen!… Nincs az a vérszegény, sápadt naiva, akinek én is ne tapsoljam véresre a két tenyerem, ha bejön tébolyult Ophéliaként, és rágyújt a dalocskára: „Holnap Szent Bálint napja lesz…” Már énekel. „Holnap Szent Bálint napja lesz…”
ANNA
Csak ez hiányzott neki, már cifráz is rá egy vulgáris változatot.
|
|
|
Holnap Szent Bálint napja lesz, |
|
|
Anyám a bálba nem ereszt, |
|
RICHARD
Közben. Hallja? Már minden utcasarkon énekel egy Ophélia. Ez a Shakespeare engem nem hagy élni… Az ablakhoz megy. Ide hallgasson, maga Végletek Asszonya! Csendet kérek! Igenis, dolgozom… Nem, drágám, hanem azon, hogy hogy kéne korszerű drámát írni. Azt hiszi, az elmélet semmi?…
ANNA
Az ablakban. Holnap csakugyan Szent Bálint napja lesz. Farsangi nap! Ilyenkor csak lehet mulatni?
RICHARD
Egy összeesküvés hálójában vagyok. Ott Shakespeare, kint a pereces asszony. Mind cinkosok.
ANNA
Már fújja is tovább, a friss rögtönzés feltartóztathatatlan örömével.
|
|
|
Ha bálba anyám nem ereszt, |
|
|
Hát Isten neki, fakereszt, |
|
|
Holnap Szent Bálint napja van, |
|
|
Nem táncolhatom ki magam, |
|
|
Mégse leszek boldogtalan, |
|
|
Ágyba bújok, de nem magam, |
|
BERNSTEIN
Még javában Anna éneke közben. Akkor hát elvigyem?
RICHARD
Kimutat. Vigye!… Vigye!
RICHARD
Hogy képzeli? Csak a testemen keresztül!… Hát nem látja, hogy úgy vagyok vele, mint Jákob az angyallal? „Nem engedlek el addig, míg meg nem áldasz!” Ezért birkózom én veled, te!… Mától kezdve úgy fogom írni a műveimet, hogy folyton szembenézek vele… Most már farkasszemet fogunk nézni egymással, Vili!… A napot az égről inkább elviheti, mint őt innen. Tudja, mit álmodik Hastings a börtönben a halála előtt? Na, Bernstein, feleljen! Na?
BERNSTEIN
A halála előtt? Azt, hogy meghal. Nem?
RICHARD
Helyes a felelet, Bernstein. Akár tudta, akár kiszámította, jeles. És kinek meséli el ezt az álmát Hastings? Na? Kinek? Logikus: a hóhérjának. Micsoda jelenet! És a hóhér megkérdezi Hastingstől, hogy mi történt vele a halála után… Tudja, mit mond Hastings?
RICHARD
Ha nem emlékszik, nem tudhatja. Ilyet kitalálni nem lehet. Ilyet csak „ő” tud kitalálni… „Álmom az életem túlélte”… Ez a mondat biztatóbb ígéret nekem arra, hogy a halál után azért jöhet valami, mint a Jézus Krisztus biztatása – pedig ez is szép! –, hogy „ma még együtt leszel velem a paradicsomban”…
BERNSTEIN
Uram, az angol egyház nem szereti az efféle összehasonlításokat.
RICHARD
Uram, ha én kicsit is törődtem volna azzal, hogy mit szeret az egyház, nem mentem volna drámaírónak…
BERNSTEIN
A jelen körülményei között…
RICHARD
A jelen körülményeim között pláne! Így kifosztva csakis istentagadó lehetek. Jó lecke volt ez a mai! Olyan mélyre
kerültem, hogy nem lehetek többé tekintettel sem a prűd egyházra, sem a prűd úristenre. A földön vagyok? Leül. Tessék, a földön vagyok. Már mosolyog. De
gondolja meg, hogy azóta a kétszáz év óta, ami szegény Shakespeare Vilmos halála óta eltelt – Bernstein, hisz pontosan most van kétszáz éve, hogy meghalt Shakespeare! Kétszáz év, mi az neki? –
gondolja meg, hogy azóta hány admirális, bankár, király, püspök, kurva és antikvárius volt Angliában, de
drámaíró, igazából csak egy – aki most itt ül a földön… Na, Bernstein, ehhez mit szól?
BERNSTEIN
A pillanat valóban kivételes…
RICHARD
Ha csak ezt tudja hajtogatni, inkább ne mondjon semmit. A pillanat ugyanis sokkal kivételesebb, mint maga gondolja.
BERNSTEIN
Érzem én, csak nehezen tudom kifejezni szavakban…
RICHARD
Megértem. Talán énekelje el tiszteletemre az angol himnuszt. Az annyi mindent kifejez.
BERNSTEIN
Örülök, hogy a humora is így kezd visszatérni.
RICHARD
Persze, persze, csak tréfáltam… A himnusztól egyelőre eltekintünk.
Csengetés. Kintről húzzák, de itt bent szól a csengő.
RICHARD
Csittet int Bernsteinnek. Majd halkan. Ezt a csengőt elfelejtették elvinni. Kár… Egy gyűjtő megvehetné. Műveim lélekharangja.
Újabb csengetés.
BERNSTEIN
Lehet, hogy visszajöttek?
RICHARD
Felugrik. Azt mondja?… Ezek a hiénák megszagolták a szobrot. Shakespeare-szagra jönnek! Felkapja a szobrot. Hova rejtse? Kiszól az ablakon, suttogva. Maga csak énekeljen! Überoljon! Malária, kolera, lepra… Nem vagyok babonás! A legsúlyosabban gyengélkedem! Bernsteinhez. Tudja-e, hogy ezeknek joguk van hatóságilag felfeszíttetni a lakásomat? A Shakespeare-szobrot bedobja az ágyra, a függöny mögé. De merjék csak rám törni az ajtót. Micsoda interpellációt csinálok belőle! „Ez hát az angol otthonok biztonsága, uraim?”
BERNSTEIN
Most próbálják a zárban a kulcsokat.
RICHARD
A parlament le fogja sütni a szemét szégyenletében…
ANNA
Odakintről.
|
|
|
Hiába bújsz el, megtalál. |
|
|
Oltott mész lesz a szemfedeled, |
|
|
Kutyák vonítják gyászéneked. |
|
BERNSTEIN
Közben, egy olyan műértő finom elragadtatásával, akitől a triviális szépség sem idegen. Ebben valóban van valami shakespeare-i.
Richard, Anna, Bernstein és Elise
ELISE
Csinos, fiatal nő, be. Megtorpan.
RICHARD
Elise, drágám! Isten hozott! Bernstein úr előtt nem szükséges komédiáznunk. Diszkrét ember. És hű barát. Akkor
is jön, amikor mindenki más elmarad…
ELISE
Csöpp tartózkodással. Richardom, olyanokat énekelnek az utcán rólad…
RICHARD
Hogy lepra? Nem komoly! Csók.
ELISE
Bernsteinhez kedvesen, a csók közben. Uram, számítok a diszkréciójára… És
főként ne tételezze fel rólam, hogy besurranó tolvaj vagyok.
BERNSTEIN
Világért se! A besurranó tolvajok jobban vannak informálva… Gesztus az üres lakásra.
ELISE
De mért nem nyitottak nekem ajtót? Én biztatom a kormányost, a kapitányt, az árbocmestert – gyorsabban! minél
gyorsabban! Tizenegy hét alatt itt voltunk Új-Kaledóniából. Ez rekord. Úgy vágytam már utánad. Szerencsére
jó hátszelem is volt… És te nem nyitsz ajtót! Te csúnya! Csók. Rossz vagy! Csók.
RICHARD
Féltem, hogy megint a végrehajtók. Már a hideg kilel, ha csengőszót hallok.
ELISE
De drágám, ha már mindent elvittek, mitől félsz?
RICHARD
A kérdés logikus. De a csengőfrász nem ilyen logikus. Féltenünk már nincs mit, de ő megmarad.
ELISE
Nem dugtál el valakit az ágyban? És nem onnan e zavar?
RICHARD
Csak Shakespeare van ott…
ELISE
Egy Shakespeare! éppen elég! Nagyon biszexek az ő szonettei… Ó, de szép szobor!
BERNSTEIN
Örülök, hogy tetszik önnek… Mester, ne haragudjék, hogy megzavartam alkotói munkájában… Búcsúzik.
ELISE
Belevág. Te dolgozol? Hát mért nem mondod, hogy rosszkor jövök?
RICHARD
Ó, semmi, semmi. Csak olvasgattam itt a régi jegyzeteimet. Valamivel agyon kellett ütnöm az időt, amíg te
megjössz.
ELISE
Akarod, hogy én is elmenjek? A terhedre vagyok?
BERNSTEIN
Majdnem manifeszt iróniával felkiált. Egy múzsa?!
RICHARD
Nagyon kérlek, maradj!
ELISE
De csak ha megígéred, hogy nem is fogsz velem törődni. Ígérd meg!
RICHARD
Könyörgök, ne csinálj problémát abból, hogy itt vagy mert akkor én is problémát csinálok belőle.
ELISE
Úgy fogom itt meghúzni magam, mint egy kis légy a szoba sarkában. Nem fogok zümmögni se. Csak nézlek…
Nézlek… Megengeded?…
BERNSTEIN
Mester, azt hiszem, az avoni hattyú egyre ironikusabban mosolyog önre onnan a kandallóról.
RICHARD
Bernstein felé vágva, finoman. Az ironikus mosoly, kedves Bernstein, nagyon sokszor csak az irigykedő mosoly leplezője.
Kis csend, s ahogy aztán őszintén összenevetnek, abban ott van életünk elháríthatatlan, de oly kellemes nyomorúságainak felismerése.
BERNSTEIN
Mesterem, asszonyom… Meghajolt. Indul.
RICHARD
Bernstein! Bernstein! Halló! Ha esetleg én is feltűnnék a piacon. Valami ritka szép portrészobor formájában. Tudja, arra mindig vevő vagyok.
BERNSTEIN
Annak is bizonyára eljön az ideje. El.
Richard, Anna és Elise
ELISE
Egy pillanatnyi csönd után. Hát ez itt most elég szörnyű… Legalább egy széket itt hagyhattak volna.
RICHARD
Itt hagyták az ágyat… Na?
ELISE
Nem, nem! Ha dolgozol, a világért sem akarlak kizökkenteni az ihletedből. Tegyél úgy, mintha itt se volnék.
RICHARD
Amikor itt vagy?! S hámozza ki a nőt a kabátjából.
ELISE
Látod, a férjem engem sokkal jobban megbecsül. Nemcsak arra kellek neki. Boldog, ha vele együtt gyűjtöm a lepkét.
RICHARD
Más az irodalom és más az entomológia. Ruhakigombolás.
ELISE
Biztos? Egy igen tehetséges német költőről olvastam, úgy hívják, hogy Johann Wolfgang von… nem tudom, mi, hogy ő a legszebb verseinek a ritmusát a szeretett hölgy hátán kopogtatta le. Pedig az illető két évvel még idősebb is nálad. Utánanéztem.
RICHARD
Drágám, hisz nekem sincs egyéb vágyam, mint hogy legmélyebb drámai szituációimat a te öledben találjam fel. Sikeres újabb fázis a vetkőztetésben.
ELISE
Szenvedélyesen megöleli. Köszönöm, Richard, ezt a bizalmat… Fel fogod találni a szituációidat. Nem fogsz csalódni! Ledőlnek az ágyra. Majd váratlanul, objektívabb hangon. És mit írsz?
RICHARD
Felül, s egy gesztussal csak úgy általánosságban. A szerelemről.
RICHARD
Azzal kezdődik, hogy egy fiatal nő fekszik az ágyban…
RICHARD
Mindegy. És a nyitott ablakon bemászik egy férfi… Majd felolvasom, ha meglesz.
RICHARD
Leírva. De a fejemben meg a jegyzetekben… Gondoltam arra is, hogy írok egy olyan darabot, hogy két
életfogytiglanos rab ül a börtönben.
ELISE
És mit csinál a két rab?
ELISE
Némi tartózkodással. Ez is szerelmes darab?
RICHARD
Miért ne?… Az egyik rab szerelmes lesz a börtönőr feleségébe. Na?
RICHARD
Meg, de nem ő, hanem a másik… Így mindjárt más, nem?
RICHARD
Persze azt tudnod kell, hogy nálam minden a dialógusban bontakozik ki.
ELISE
Ó, én azt tudom! A férjem is mindig mondja, hogy senki se tud úgy dialógust írni, mint te.
ELISE
Imádja a színdarabjaidat. Minden este felolvas belőled egy jelenetet. Úgy mulat, hogy majd leszakad az ágy…
RICHARD
Nem tudtam, hogy a ti hálószobátokban is ilyen töretlen – ez a mi kis háromszögünk.
ELISE
Mondd, és te komolyan gondolod azt, ahol egy nőhöz bemászik valaki?
RICHARD
Komolyan? Főművemnek szánom. Miért?
ELISE
Mert mintha már olvastam volna ilyesmit valahol.
RICHARD
Szó nélkül elsétál az ágytól. Ezek a szavak nagyon szíven ütötték. Majd csak ennyit. Nem szoktam plagizálni.
ELISE
Tudom. Épp azért mondom. Nehogy önkéntelenül… Mondd, te mostanában állva dolgozol?
ELISE
Mert lehet állva is. Az a német költő, akiről az előbb beszéltem, az a von izé, az állva
dolgozik.
RICHARD
Pedig két évvel idősebb.
ELISE
Igen. De van neki egy álló íróasztala.
ELISE
És te most mire ülsz?
RICHARD
Ezen az utókor nem fog nevetni.
ELISE
Nem esik nehezedre?
RICHARD
Tessék! Talpra szökik. Tessék! Megint leül.
ELISE
Tapsol. Hát ezt nem csinálná utánad az az illető, ha két évvel fiatalabb volna nálad, akkor se… Megvan a neve: Goethe… De most már dolgozz! Nem zavarlak… Csend. Súgva. Csak nézlek.
Csend.
Richard törökülésben ül. Mindenre elszántan bámul maga elé. A háta mögül Elise nézi őt, merengve… Az ablakban megjelenik Anna asszony feje… Továbbra is csend.
ANNA
Ne nézze… Nem szereti.
Azért nézik.
ELISE
Halkan Annához. Amikor olyan szép… Csend. Magának is tetszik?
Csend.
RICHARD
Anélkül, hogy visszafordulna. Azon tűnődöm, hogy ha a férjed találna egy szép, rendkívüli, egzotikus lótetűt valahol Új-Melanéziában…
ELISE
Új-Kaledóniát akartál mondani, szívem.
RICHARD
Vagy Új-Guineában vagy az Új-Hebridákon. Egy eddig soha nem látott lótetűt, amelynek ő a keresztapja lehetne – vajon mondanád-e neki azt, hogy ezt a lótetűt a szakirodalomban mintha már láttad volna valahol?… Hogy az ő eredeti lótetűje plágium? Válasz helyett Elise kitörő zokogását hallja, erre fordul meg, erre
pattan föl.
ELISE
Könnyek közt. Hogy te milyen, de milyen szívtelen vagy!… Amikor tudod, hogy a férjem imádja a te dialógusaidat, te akkor is a legcsúnyább férget emlegeted vele kapcsolatban… Hagyjál!… Neked csak az jut eszedbe: a ló… Beszél, de minden sírásba fullad.
ANNA
Az ablakból. Bizony nem volt szép, Richard úr, hogy a nagyságos asszony férjét csak úgy lótetűnek nevezte.
RICHARD
Maga ne szóljon bele! Elise mellett térdelve. Bocsáss meg nekem… Lehet, hogy rosszul választottam meg a példát. Ironikus voltam. De én a saját színdarabomhoz kerestem párhuzamot… Nem mondhattam, hogy olyan, mint egy fecskefarkú pillangó… Nana! Nyugodj már meg!…
ANNA
Miért ne mondhatta volna? Miért ne mondhatta volna a nagyságos asszony férjével kapcsolatban azt, hogy egy fecskefarkú pillangó?
ELISE
Ti mindig olyan komplikáltak vagytok… Újabb keserűségi roham.
RICHARD
Annához, kitör. Maga meg mit áll ott az ablakban?
ANNA
Felhúzza a vállát. Olyan hivatalos személyek.
RICHARD
Ezek egymásnak adják a címemet.
ANNA
Csupán figyelmeztetni akartam…
RICHARD
Őket figyelmeztesse, hogy itt hiába keresnek. Semmit se találnak.
ELISE
A beállt csendben, csendes, de átható sírdogálása hallatszik.
ELISE
Velem már nem is foglalkozol… Vele diskurálsz.
RICHARD
Dehogyisnem. Csak nem akarom, hogy most bejöjjenek ezek a csúnya, hivatalos személyek.
ELISE
Akkor csukd be az ajtót!
RICHARD
Attól még vígan bejönnek.
ELISE
Te másnak is adtál kulcsot, amíg én odavoltam!
ELISE
Adtál! Adtál! Adtál!
RICHARD
Annához. Mondja meg nekik kereken, hogy beteg vagyok.
ANNA
Magabiztosan és derűvel. Mondtam. Annál inkább be akarnak jönni.
ANNA
Azt mondtam: pestisgyanús.
ANNA
Egészen lázba jöttek.
ELISE
Add ide a ruhámat!… Nem maradok tovább!… Megint csak vele diskurálsz. Megyek!
RICHARD
Most elmenni…? Amikor minden olyan szép kezd lenni… Nyugtatná. Vetkőztetné. Közben Annához. Műsort nekik!
RICHARD
Hogy semmim sincs. Hogy nem vagyok! Hogy én se vagyok.
A csengő viharosan megszólal.
EGY HANG
A törvény nevében!
RICHARD
Felugrik, letépi a csengőt. Így!
Kintről gúnyos nevetés, és egy csengő, odakintről, szól tovább.
ANNA
Is nevet. Ezeken nem könnyű kifogni, Ricsi úr!… Überoljak?
RICHARD
Tud? Még a pestist is lehet überolni?
ANNA
Szerényen. Megpróbálhatom.
RICHARD
Egy dalt az abszolút abszenciámról! S újfent Elise-nek szenteli magát.
RICHARD
Tudja! Akinek akkora intuíciója van…
ANNA
Személyeskedni azért nem muszáj…
ELISE
Nekem nem mondasz soha ilyeneket. Rossz vagy! Megöleli.
ANNA
Ricsi úr! Hallja?… Hiába, Richard Elise mellől már nem reagál a szólításra. Nem hallja… Szóval ez hát az abszolút abszencia. Elfordul. S rákezdi.
RICHARD
Nem lehet úgy elmélyedve, hogy erre fel ne horkanjon. Hagyja abba! Olcsó, vacak, ordenáré!
ANNA
Csak a hangot próbálgattam… Tudok én másképp is. Harsányan zengő részvéttel. Új dallam.
|
|
|
Egy szerző úr, kit az élet üldözött, |
|
|
Ma délután jobb hazába költözött… |
|
Benéz. Na? ehhez mit szól? S ahogy Richard nem válaszol. Abszolút! S folytatja a gyászdalt.
|
|
|
Itt a földön már sehogy se boldogult, |
|
|
Fogta magát, csendesen megboldogult. |
|
RICHARD
Elise-től. Most mért sírsz?
ANNA
Énekel tovább.
|
|
|
Segget mutatott Angliának, |
|
|
S átadta lelkét védangyalának. |
|
ELISE
Végre felel Richardnak. Azért sírok, szívem, mert most nekem is olyan szép, szomorú gondolataim támadnak… Én szeretek sírni, mert utána aztán olyan jó. Úgy elpuhul az ember…
ANNA
Amennyire tőle telik: áhítattal.
|
|
|
Nincs itt helyén a durva szó, |
|
|
Suttogjuk könnyes finoman: |
|
ELISE
Látod, szívem, gyászruhát is azért szeretek viselni. Ha az ember egy gyászruhából bújik ki, az mindjárt sokkal izgalmasabb. Akarod, hogy legközelebb mély gyászban jöjjek?… Alatta is csupa-csupa fekete selyemben. Jó?
RICHARD
Jó… talpig gyászban.
ELISE
Semmi, igazán semmi… Csak arra gondoltam, hogy ha meghalsz, lehet, hogy a férjem nem is engedi meg, hogy
gyászoljalak… Nem haragszol?
ELISE
Csak erről a szomorú énekről jutott az eszembe… És nem lesz többet kulcsom ehhez a házhoz!… De majd
biztosan csinálnak neked egy szép szobrot. És úgy fogok piacra járni, hogy mellette menjek el. És majd mindig
azt fogom mondani: szervusz, Ricsi!
RICHARD
Elérzékenyült kissé. Milyen szép is volna, hogy ha már a feleségemmé nem
tehettelek, legalább az özvegyem lehetnél.
ELISE
Most csakugyan olyan, mintha egyedül volnánk a világon.
ANNA
Benéz, s a legtermészetesebb hangon. Csak lakatosért mentek. Fel fogják törni az ajtót.
RICHARD
Felugrik. Kivándorlok! Elmegyek francia írónak! Megtanulok franciául. Eldobom az anyanyelvemet!
ELISE
Aki a hírre szintén felült az ágyban, s elkezdett öltözködni. Mondd, nem volna egyszerűbb inkább kifizetni az adódat?
RICHARD
Nem! Nem! Goldoni is elment francia írónak. Amikor Velencében már fojtogatták, elment Párizsba.
ELISE
A férjem már a jövő évi adóját is előre kifizette. Azt mondja, legszívesebben tíz évre előre kifizetné az adót. Ő ilyen.
RICHARD
Ő ilyen. Mert puritán. Mert bűntudata van a pénz miatt. De nekem nincs bűntudatom a pénz miatt!
RICHARD
Ha a világ minden pénze az enyém lesz – e papírokban itt több arany van, mint Alaszka és Kalifornia összes bányájában –, nekem akkor se lesz bűntudatom! Nem lesz!… Nem lesz!
ELISE
Jó. Nincs bűntudatod. És nem lesz bűntudatod. De akkor mért kiabálsz?
RICHARD
Csakugyan? Mért kiabálok?… Miért?
ANNA
Ricsi úrnak minden oka megvan, hogy kiabáljon, mert most már nem a cuccot fogják elvinni, hanem őt.
ELISE
Téged? Hova visznek?
RICHARD
A maga rémballadákra járó fantáziája!
ELISE
Nem engedem, hogy elvigyenek!
RICHARD
Engem nem is lehet elvinni.
ANNA
Hő! Láttam én már karón varjút.
RICHARD
Én megengedem, hogy magának óriási élettapasztalata van, a büntetőjogban is bizonyára szerzett némi jártasságot, de az angol alkotmánytan kívül esett az érdeklődési körén… Én ha akarnék, se mehetnék börtönbe. Nekem ugyanis mentelmi jogom van…
ELISE
Jaj de jó! Már úgy megijedtem. Van mentelmi jogod?
RICHARD
Annához, hogy majd Elise is érthessen belőle. Maga persze ezt a kifejezést még nem is hallotta?
ANNA
Mit szól hozzá: hallottam. Hallottam, amikor mondták, hogy szarnak a maga mentelmi jogára.
ANNA
Most megint mit mondtam rosszul? Nem úgy mondják?
RICHARD
Úgy mondják, ha mondják, de nem mondják. Jobb társaságban nem mondják. Egy futó görcsös mosoly Annára, hogy ezzel is pontot tegyen.
ANNA
Hol van itt jobb társaság? S letűnik az ablakból. Pere-ec! Friss a pere-ec!
ELISE
Én látogatni foglak! Sűrűn lefátyolozom magam, és látogatni foglak! Az adósok börtönében is!
RICHARD
Szívem. Hős vagy. De az nem lehet, hogy nekem felfüggesszék a mentelmi jogomat.
ANNA
Hangja. Nem lehet? Haha! S megjelenik az ablakban.
Én is azt mondtam, hogy nem lehet, hogy felfüggesszék a vőlegényemet. Egy olyan derék, szép fiút… És mit tesz isten? Felfüggesztették! Ehhez mit szól?
ELISE
Mondd! Nem volna helyesebb, ha elrejtőznél?
RICHARD
Csendes iróniával. Talán ide a függöny mögé? Hogy onnan cibáljanak elő? Nem, nem! Ezt az effektust hagyom a francia vígjátékíró kollégáimra… Gyere vissza, ha elmentek a kellemetlen látogatók. Egy félóra múlva. Annyi se kell. Légy nyugodt. Itt találsz.
ELISE
Lehet, hogy már nem is jönnek.
ANNA
Ezek? Nyugodt lehet. Jönnek. Csak közben megisznak egy áldomást a Háromfarkú Hableánynál. Rákerül majd az is a maga kontójára, Ricsi úr!… Meg a lakatos óradíja. Meg a zab!
ANNA
Hát a lovaknak. Kocsival jöttek ám magáért…
RICHARD
Sürgetné Elise-t indulásra. Eredj most, szívem!
ANNA
Csak azért is. Hogy fogja maga ezt a sok költséget mind megkeresni?
RICHARD
Hogy hogy?… Remekművekkel. Leül a földre a papírhalmai közé.
RICHARD
Várlak! Tu-u, Isten veled!
Richard és Anna
ANNA
Bekönyököl, eléggé bizalmasan. Szeretem elnézni, ahogy dolgozik. Ahogy írja azokat a szépséges darabjait…
RICHARD
Inkább énekeljen.
ANNA
Ráérünk… Mondja, Ricsi úr…
RICHARD
Szeretném megkérni, ne szólítson Ricsi úrnak.
ANNA
Ricsi úr, ide hallgasson! Látja, az én boltom milyen jól megy? A magáé meg így-úgy… Mi volna, ha fuzionálnánk, drága művész úr?
RICHARD
Elkezd röhögni. Dráma és perec!
ANNA
Igen, igen! Valami ilyesmire gondoltam. Be lehetne minket iktatni a külföldi turistacsoportok programjába. Nekem erre volna egy kész tervem… Eltűnik az ablakból.
RICHARD
Közben egyre csak kántálja. Dráma és perec! Felugrik, s már az ablaknál, kifelé. Friss, ropogós a drámai sósperec!… Drámát vegyenek!
ANNA
Megjelenik az ajtóban. A tervem… Egy pillanatig nézi a kiabáló Richardot. Majd. Ha nem, hát nem! Nekem nyolc… Besétál.
RICHARD
Is befordul az ablaktól. Liheg. Kimerült. Most látszik: halálosan nyúzott. Csendesen mondja. Egy kis nyugalmat szeretnék végre.
ANNA
Gúnyosan. Ó, bocsánat, hogy zavarom a mestert. De az imént egy perecet vett, és elfelejtette kifizetni.
RICHARD
Igen, igen, persze… A szögön lógó ruháinak a zsebeit forgatja ki. Mennyi is az?
ANNA
A tegnapit is kifizeti?… Meg a tegnapelőttit? Nevet. Hát mért nem markol bele valamelyik aranybányájába? A lábával megpiszkálja a papírokat.
RICHARD
Kérem, ne nyúljon hozzá!
ANNA
Kikotorom azt a sok aranyat alóla?… Ricsi úr! Ricsi úr! Nagyon kicsi úr lett már magából!
ANNA
Kidob? Ricsi úr? Nem vagyok magának eléggé előkelő? Várjon csak…
ANNA
Kidobott… Mert maga nem szereti az alvilágot, ugye? Kikiált az ablakon. Na, mi lesz? Hol a nyavalyában maradtok!? Befordul, elkezd nevetni. Aztán ha az illetők itt lesznek, meg ne sértse ám őket. Mert az illetők nem lesznek olyan ildomosak, mint én.
ANNA
Akik jönnek magáért.
ANNA
Mért van úgy betojva? Egyszer mindenkit eltranszparentálnak.
Richard, Anna és A Lakatos
A LAKATOS HANGJA
Egy tökrészeg ember hangja. Hun az a honatya?… Hun az a honatya?
ANNA
Ez már önt keresi, möszjő.
A LAKATOS
Szerszámládájával, feszítővasával. Idebolondítják az embert, aztán tárva az ajtó. Annához. Ancsikám! Idebolondítják az embert, de az nem bolondság, hogy téged itt talállak. Richardhoz. Uram, hogy fogják ezt nekem elszámolni? Csak puffra idehívtak!
A LAKATOS
Körülnéz, mért ne kiabáljon? Az ágyon behúzva a függöny. Csendesebben. Ott a honatya? Közelebb megy az ágyhoz, hallgatózik. Majd. Kifingott?
ANNA
Hát ha most nem kiabál ki a függöny mögül, hogy ilyen szavakat nem illik használni elit társaságban – akkor csakugyan kifingott.
RICHARD
Igenis, tiltakozom az efféle mocskos szavak ellen!
ANNA
Finom úr! Nem viseli el a nemes lelke, hogy ne a legszebben beszéljünk a drámaíró honatyáról.
A LAKATOS
Ó, pardon… Azt akartam kérdezni, hogy a honatya csakugyan megboldogult…? És ha megboldogult, akkor ki
fogja nekem megtéríteni a költségeimet? Megemeli a Shakespeare-szobrot. Mennyi réz lehet ebben?
RICHARD
Tegye le, kérem, annak az értéke meghaladja a maga követelését.
A LAKATOS
Vége a háborúnak, lement a réz ára. A ládájába dobja a szobrot. Richardhoz. Uraságod bizonyára rokona a megboldogultnak. Hát ilyen az élet. Fogadja részvétemet. Magának se fog itt sok leesni. Nagyon le van robbanva ez a ház. Végtelen megvetéssel. Papírok! Felkapja a ládáját.
A LAKATOS
Sajnálja? Ezt a kis, vacak rezet sajnálja? Már Richard orra előtt hadonászik. Sajnálja a szegény embertől?
ANNA
Hagyd a fenébe!… Már jönnek… Bízd rájuk!
Kolompolás hallatszik, megint. Közeledőben. És elkínzott kutyák tutuló vonyítása…
A LAKATOS
Szájharmonikát vesz elő, s valami vidám dalt kezd játszani.
RICHARD
Hát jól van! Csomagoljunk. Egy kis kikapcsolódás igazán rám fér. Menjünk az adósok börtönébe, zacskókat
ragasztani. Állítólag az megnyugtat… A legnehezebb gályarabságot hagyom itt. Arra voltam ítélve, hogy leplezzem
le társadalmunk visszásságait, s egyúttal újítsam meg ezt a dögrováson levő angol drámát… Azt hittem,
életfogytiglan ezt kell csinálnom. De úgy látszik: mégis van kegyelem. Vége a kényszermunkának. Mehetek az
adósok börtönébe… Zacskók! Zacskók!
ANNA
Ne játssza meg magát… Ezek nem végrehajtók.
RICHARD
Törvényszéki emberek. Letartóztatási paranccsal.
A LAKATOS
Pisszt int neki, s figyelmeztetőleg a függönyös ágyra mutat. Ancsikám!… A honatya.
ANNA
Szálljon le a fellegekből… Ezek sintérek. Nem hallja?
Csend. Holott közben szól a kolomp, harmonika, ugatnak a kutyák.
ANNA
Összeszedik a kóbor kutyákat, a döglött patkányokat. S amikor járvány van: a betegeket és a halottakat.
A LAKATOS
Abbahagyja a muzsikálást. Ez hiányzik még, hogy én hazahordjam innen a ragályt! Ez nem volt benne a költségvetésben!
RICHARD
Hülyeség! Londonban nincs semmiféle járvány!
De kintről már hallatszik a sintérek kocsiját kísérő vidám kórus.
|
Hiába bujsz el, megtalál. |
Oltott mész lesz a szemfedeled, |
Kutyák vonítják gyászéneked. |
|
ANNA
Közben, derűsen. London kikötőváros. Kalkuttából befut egy hajó. Egy szapora patkánycsaláddal… Elmosolyodik. Meg aztán: én énekeltem pestisről. Nem elég az?… „Oltott mész lesz a szemfedeled?”… Hallja? Sláger lett… „Isten veled!”… „Isten veled!”… Itt vannak.
RICHARD
Lehet, hogy én csakugyan ott fekszem a függöny mögött, és alszom. S csak álmodom most ezt… Hogy a házam
előtt kolompolnak, mint amikor a szemétért jönnek. Csakhogy engem akarnak elvinni… Hová?
RICHARD
Akkor meg nem volna sokkal jobb, ha én igazából?… Int a függöny felé. Irigylem őt. Jó neki. Csakugyan, hogy hallgat. Nem törődik többé a nyelv tisztaságával. Vajon neki is úgy kihegyesedett-e az orra, mint általában a halottaknak?… A halál természetellenes. Az egyetlen természetellenes a világban. Mindenbe belenyugszunk, mindenhez hozzászokunk. Ebbe nem…
ANNA
Dehogyisnem. Tudja maga, hogy csak az hal meg, aki megkívánja a halált? Ha csak egy pillanatra is… Ezért táncol nekünk a halál.
Richard, Anna, A Lakatos, I. és II. Sintér
I. és II. SINTÉR
Hogy valóban sintérek-e, azaz olyan közegészségügyi dolgozók, akik járványok idején különleges hatalommal vannak felruházva – vagy ismerős végrehajtók, akik ezt a maskarát találták ki maguknak karneválra –, ezt csak akkor fogjuk megtudni, ha a rendező döntött, hogy ilyen vagy olyan értelmezésben fogja játszatni őket. Tokszerű fűzöld ruhában, fekete köpenyben, melynek csuklyáját alkalomadtán a fejükre húzhatják. Arcuk az álluktól a szemükig fehér gézzel be van kötve.
I. SINTÉR
Hatalmas méretű alak. Már nem fiatal. Az arcát borító fehér pólya alól kiütközik őszes szakálla. Keveset mozog, mozdulata lassú és feltartóztathatatlan. Ahová lép, ami felé kezét mozdítja, amire ránéz: az övé. Itt is, ahogy belépett, birtokba vette a házat.
II. SINTÉR
Mozgása puhább, szinte táncszerű, de valami lassú ütemre. Pavane. Fiatalabb a társánál. Később az a benyomásunk, hogy irodalombarát és hipochonder. De ez nem biztos. Hisz nemcsak arcuk van elmaszkírozva.
A LAKATOS
Ünnepi indulóként játssza harmonikáján az „Epermirigy, döghalál” dallamát.
I. SINTÉR
Csak áll, mozdulatlanul az ajtóban. Szétszagol. Int a társának. A füstölőt!
II. SINTÉR
Annának. Parazsat!
ANNA
A dalt dúdolva a kandalló elé guggol, parazsat kotor össze.
RICHARD
Nem akar félni, de elfogja őt a félelem. A gyomra remeg, hiába. Mit akarnak itt?
I. SINTÉR
Szarkasztikusan, kétértelműen. Transzferálunk.
RICHARD
Önök bizonyára tudják, mi a mentelmi jog.
I. SINTÉR
A mi mesterségünk nagyon demokratikus. Előttünk nincs rang és kiváltság. Patkány és király egyre megy.
II. SINTÉR
Odaadja Annának a füstölőt, s puha léptekkel Richardhoz megy. Ne álljon ellen,
uram. Délelőtt az egyik család ellenállt. Hogy ők nem adják ki a papát… A társához, mint valami
jó viccet, eleveníti fel az esetet. Hogy nekünk… a papát… ők… nem… Nem is
folytatja, csak nevetnek ezen a hihetetlen abszurdumon. Édesen nevetnek. Majd hirtelen.
Hová dugta?
ANNA
A kandalló elől. „Hiába bújsz el, megtalál!”
RICHARD
Itt nincs elbújva senki. Semmi.
II. SINTÉR
„Senki. Semmi.” Körültekintő fogalmazás. Precíz felelet… Általában ezzel kezdik. Társához. Megfigyelted, hogy mindenütt ezzel kezdik?
I. SINTÉR
Ráérünk… A szag úgyis mindent elárul. Érzi?
I. SINTÉR
Nekünk az ilyesmihez már jobb orrunk van.
II. SINTÉR
A szentség illata. Nem érzi? A zsenialitás illata! A szent életű szerzetesek meg a zsenik nagyon hamar kezdenek
szagot kapni. Némelyik már az életében. A különbség csak az, hogy a zseni inkább a fejtől büdösödik, a szent
pedig a lábtól.
I. SINTÉR
Itt is kezd már nehéz lenni a levegő.
ANNA
Odaviszi a füstölőt, parázzsal.
I. SINTÉR
Valami indiai illatosítót szór rá, s meglóbálja az ágy felé.
II. SINTÉR
Képzelje el, uram. Ha így állhattunk volna Shakespeare halottas ágyánál… De hát ez nem volt egy Shakespeare.
Sajnos.
RICHARD
Rekedten. Honnan tudja? Honnan tudja ilyen jól?
II. SINTÉR
Egy ilyen sóher!
RICHARD
Miért? Shakespeare után mi maradt? Tudja?
I. SINTÉR
Shakespeare? Melyik volt az?
II. SINTÉR
Hisz emlékszel! Maradt utána egy ágy. Három zsebkendő. És huszonhat színdarab.
ANNA
Richardnak. Huszonhat színdarab. Ez a Ricsi úr meg egész életében csak három
színdarabot írt.
ANNA
Ja, ha maga az egyfelvonásosokat is számolja…
II. SINTÉR
Ötöt. Na! Pedig mennyivel tovább élt, mint Shakespeare. Hány évet is?
RICHARD
Csendesen. Hatvannégy évet.
Csend lett.
II. SINTÉR
Maga, mint afféle védőügyvédje a megboldogultnak, mit tud felhozni mentségére?
RICHARD
Nemigen maradt ideje írásra… Tetszik tudni: a közélet.
Ezen először a lakatos kezd el röhögni. Aztán a többiek is, mind. Végül már Richard is nevet. Mit csináljon? Nevet.
RICHARD
…Beszédeket tartott.
II. SINTÉR
Röhög ő is a többiekkel együtt. Na hallja, rossz ügyvéd maga! Ilyen hülye
mentségeket tud csak kitalálni.
I. SINTÉR
Három plusz kettő. Ez minden?
Ki-kipukkan az újabb nevetés.
RICHARD
Drámaterve rengeteg maradt. Ez itt tulajdonképpen mind az… Nyúl le a papírokért. Egyet felvesz. „A művészet oltára.”
Ellenállhatatlan röhej.
II. SINTÉR
Kiveszi a kezéből. Egy cím… Uram! Drámaterveket nem lehet előadni. Finomkodva. Menjünk el ma este színházba, és nézzünk meg egy szép vígjátéktervet. „A művészet oltára.”
I. SINTÉR
Füstöld ki belőle a miazmát! Odatartja a füstölőt.
II. SINTÉR
Fölébe tartja a papírt, az lángra lobban. Elégett.
I. és II. SINTÉR
Nanana! Összenéznek.
I. SINTÉR
Minek van itt olyan patkányszaga?
II. SINTÉR
Ennek a sok papírnak.
I. SINTÉR
Aha! Ez hát a rágcsálók fészke.
II. SINTÉR
Ezekből a papírokból is ki kell füstölni a miazmát. A kandallóhoz szolgáló csípővassal felvesz egy darab papírt. Olvassa. „Egy nő fekszik az ágyon…”
RICHARD
Ezek a papírok én vagyok! Ha vasfogóval hozzányúlnak, az én húsomat tépdesik…
II. SINTÉR
Csak megfüstöljük. A kandalló parazsa fölé tartja. Lángra lobban. Elégett… Örüljön neki, ez a legbiztonságosabb fertőtlenítés. Másikat vesz fel. Olvassa. „Bemászik egy férfi.”
I. SINTÉR
Micsoda? Rámászik? Micsoda ocsmány disznólkodás? Égesd el!
II. SINTÉR
Bedobja a tűzbe. Elégett.
I. SINTÉR
Testi-lelki miazmáktól óvj meg minket, uram! A papírokat mind el kell égetni!… Ezt az egyház is tanácsolja!
RICHARD
Mi rossz van ezekben? Kihúz egy papírt a halomból, megnézi, mutatja. Nézzék!
I. SINTÉR
Lassan olvasva. „Szeretem, ha az emberek hímezés-hámozás nélkül a szemembe vágják, hogy zseniális vagyok”… Kinek?
ANNA
Hát Ricsi úrnak! Elkapja a papírt, s rákezdi, együtt a többiekkel. Nem hímezünk, nem hámozunk – és nem bókolunk – és köntörfalazunk… Közben a papír labdává gyűrve ide-oda röppen. Richard hiába próbálja elkapni.
II. SINTÉR
Háta mögé dugja a papírt, megállítja a játékot. Uram, mit kapkod? Bedobja a papírlabdát a tűzbe.
RICHARD
Utánanéz, de fáradtabb, hogysem utána ugorjon. Nyel egyet.
II. SINTÉR
Mi az, uram, maga némán tűri, hogy elégessük egész örökségét? Felmarkol egy nagy kazal papírt. Hő, micsoda patkánypisiszag! Bedobja a kandallóba.
RICHARD
Utána akarja vetni magát, de lefogják.
II. SINTÉR
Törvény van rá, hogy tűzre a fertőző hulladékkal.
RICHARD
És ha mégis felkel, és előjön, és keresi a kéziratait?… Vannak csodák! Hogy dolgozott ma egész nap! Tanú is van rá. Hogy milyen frissen, milyen munkakedvvel. Egy új élet küszöbén állott. Annához. Maga látta.
I. SINTÉR
Miközben egy-egy kéziratot beleejt a tűzbe. Uram, Uram, én se vagyok már mai
gyerek. Maga se. Mi tudjuk, hogy ötven éven felül már nem lehet új életet kezdeni.
ANNA
Pedig virgonc volt! Hajaj! Még szerelmeskedett is. Hempergett az ágyon!
I. SINTÉR
Ez általában így van. Az utolsó nap mindig feldobja az embert. A pacák azt hiszi: övé a világ. Aztán: nyekk! Ez
klasszikus.
RICHARD
Ha ennyire halottnak hiszik, mért mondanak mindig rosszat róla?
II. SINTÉR
Felnevet. Éppen, mert halott. Ön nem tudja, hogy az angol törvények a halott
rágalmazását nem büntetik.
RICHARD
Élesen. Mert a halottat már nem áll érdekében rágalmazni senkinek!
Nagy nevetés erre.
II. SINTÉR
Ön nagyon naiv, uram. Ön nem látta soha A rágalom iskoláját?
II. SINTÉR
Egy francia színdarab.
RICHARD
Elkapja a gallérjánál. Hiába heccelsz! Tudod te jól, hogy ki írta. Angol író írta!
II. SINTÉR
Még birkózás közben, de fölényesen. Angol író nem írhatta… A drámaírás Angliában nem reprezentatív műfaj!… Nekünk vannak regényíróink, nekünk vannak költőink… Nekünk nincsenek drámaíróink!
Már a földön hemperegnek.
RICHARD
És ne is legyenek, ugye? Öklözi a Sintért, vagy próbálja. Azért mondod! Hogy aki van, az se legyen!
II. SINTÉR
Térdel rajta. Három zsebkendő marad utána!… Három reprezentatív zsebkendő. Többiekhez. Tisztelegjetek a három reprezentatív zsebkendőnek!
I. SINTÉR, A LAKATOS, ANNA
Haptákban elkezdik az angol himnuszt.
II. SINTÉR
Hülyék!… Hisz nem volt egy Shakespeare!
I. SINTÉR
Na és ha egy Shakespeare lett volna! Mondd már! Diadalmas beatharsánysággal intonálja.
EGYÜTT
Beategyüttesként.
|
|
|
Oltott mész lesz a szemfedeled! |
|
|
Oltott mész lesz a szemfedeled! |
|
|
Oltott mész lesz a szemfedeled! |
|
RICHARD
Szálljon le a mellemről… Szálljon le rólam…
II. SINTÉR
Tessék énekelni!
RICHARD
Szállj le… Nem bírom…
II. SINTÉR
Énekelni!… Na! Szépen!
Csend. Majd.
RICHARD
Arra az ütemre, ahogy lovagolja őt a Sintér.
|
|
Oltott mész lesz a szem-fedelem! |
II. SINTÉR
Leugrik róla. Na, látod, hogy tudsz te énekelni. Csak akarni kell.
RICHARD
Csakugyan, a földön elnyúlva, de most már magától is énekli, szinte beathangerővel. Legalábbis így kezdi.
|
|
Ol-tott mész-lesz-a szem… |
Csend.
A LAKATOS
Ez is ki fog itt nekünk… – A függönyre pillant. – nyiffanni.
ANNA
Lustán-közönyösen az ágyhoz megy, széthúzza a függönyt. Ha eddig nem vették volna észre…
RICHARD
A feltételezett hulla én vagyok. Most már elvihetnek.
ANNA
Odamegy hozzá, fölé hajol. Na, drága szentem, ebbe a játékba maga aztán jól befuccsolt. Próbáljon felkelni. Egy ilyen virgonc úr, rajta! S hogy Richard nem mozdul. Hát ilyen jó magának itt a földön feküdni? Na ja, tulajdonképpen az a legjobb. Pláne, ha valaki megkívánta azt az abszolút abszenciát. A Sintérekhez. Mit álltok itt? Legalább segítnétek. Egyedül cipekedjem vele?
Sintérek ahogy felkapják, merő alázatosság mind a kettő. Sebesen, egymás szavába vágva beszélnek.
II. SINTÉR
Tréfa volt. Farsangi tréfa volt.
I. SINTÉR
Maga csapott be minket.
II. SINTÉR
Micsoda tréfás ember!
I. SINTÉR
De mi nem haragszunk.
II. SINTÉR
Ellenkezőleg. Sok sikert kívánunk!…
Letették az ágyra. S ahogy hajlongva, hátrálva kivonulnak.
I. SINTÉR
…A színpadon és a szerelemben!
II. SINTÉR
Új életéhez, amelyet most kezd el hatvanöt éves korában!
A LAKATOS
Tessék mondani, nem lesz nekem ebből valami bajom?
I. SINTÉR
Á! ezekre az emberekre nincs vadászati tilalom.
II. SINTÉR
Akkor folytassuk! Fütyörészve kilejt. Egy házzal tovább!
El a két Sintér és A Lakatos. Kintről megint a csengőszó, kutyaugatás, szájharmonika. De ez a zenebona most távolodóban.
Richard, Anna
ANNA
Most legalább látja maga is, hogy nem érdemes meghalni. Még több rosszat mondanak rólunk, mint életünkben. Fáj a szíve, mi? Persze hogy fáj. A posztumusz becsületsértés duplán fáj. De az is elmúlik. Csend. Mi az, valamit mondani akar? Csend. Látja, Ricsi úr, jobban tette volna ha…
Elhallgat.
Csend. S a csendben.
RICHARD
Nem Hastings – Clarence…
ANNA
Megnézi, behúzza a függönyt.
Richard, Bernstein
BERNSTEIN
Be. Hóna alatt Richard szobrával. Utólag kopogtat. Mester! Elhoztam az ön portréját. Most tűnt fel a piacon. Biztosíthatom, ritka szép példány. Leteszi a szobrot a sugólyukra vagy annak a helyére.
ANNA
Ezt a szobrot most már a sírjára teheti.
BERNSTEIN
Az ágyhoz megy, de nem lebbenti el a függönyt. Hogy történt?
ANNA
Félrebeszélt. S vége volt.
ANNA
Olyan volt, mintha megint kijavított volna valakit. De hogy kit?
ANNA
„Nem Hastings, hanem Clarence.”
BERNSTEIN
Eltűnődik. Saját magát javította ki.
BERNSTEIN
Ne zavarjuk… Az álmát.
ANNA
Mondom, hogy nem él.
BERNSTEIN
Hát aztán?… Az álmát, mondtam.
ANNA
Nini. Egy fecskefarkú pillangó!
Richard, Bernstein, Elise és Charles
ELISE
Talpig feketében, férje karján.
CHARLES
Feleségem előérzete a fekete ruhával, és a hírek, amelyek a városban szárnyra keltek, úgy látszik,
beigazolódtak… Elise, ne sírj, hidd el, én vesztettem többet, én leghűségesebb olvasója voltam.
ELISE
Charles, azért megengeded, ugye, hogy én is gyászolhassam őt egy picit. Nem leszel féltékeny, ugye, nem?
CHARLES
Mint angol úriember, ígérhetem, hogy nem. Egy halott túl nagy hendikeppel indul. Nem versenyezhet velem. Mint entomológus, most kezdek igazán féltékeny lenni. Ismerem a rovarvilág erkölcseit, a Meloides Hornia hímjei a döglött Coleopterek nőstényeivel is megpróbálkoznak. A halál ínycsiklandozóvá teszi számunkra még az idegen fajú rovart is.
BERNSTEIN
Ó, szép rovarvilág!
ELISE
Charles, ne felejtsd el, hogy azért én nem vagyok ízeltlábú.
CHARLES
Nem szakmai sovinizmusból mondom, de a mi lelkünk és a rovarok lelke sokban rokon. Mindnyájunkban van fogékonyság a halál szépségeire.
ELISE
A félkörben, amellyel a szobrot körülveszik. Amikor olyan szép… Olyan szép, mintha élne.
Csend.
CHARLES
Kíváncsi vagyok, hogy az a német költő, akit te úgy szeretsz…
CHARLES
Az mit fog mondani, amikor meghal. Biztos valami nagyon szellemeset fog mondani.
Richard, Bernstein, Anna, Elise, Charles és a Lord Mayor
LORD MAYOR
Teljes díszben, be. Értesültem a nagy veszteségről. Kinek fejezhetem ki, a főváros nevében, részvétemet?
CHARLES
Feleségemnek! Ő volt a drámaköltő múzsája. Plátóilag.
LORD MAYOR
Részvétem, asszonyom.
ELISE
Richard csak akkor tudott igazán dolgozni, ha néztem… S én néztem, néztem… Csak néztem.
LORD MAYOR
Vigasztalja az a gondolat, hogy ő a nemzeti panteonban nyer nyughelyet. A Westminster harangja fog zúgni fölötte.
ELISE
Ó, szegény Richard, hogy ezt nem érte meg! A Westminster harangja… Mindig a szobor felé. Richardom, mit mulasztasz!
LORD MAYOR
Hát igen. Temetni mi nagyon tudunk.
CHARLES
Mondd, Elise, nem kéne érdeklődni, hogy hogy is van az örökséggel? Nincs-e végrendelet?
ANNA
Az jó volna! Lesz, aki kifizesse a sok adósságot. Tudják maguk, hogy csak perecért mennyivel tartozik?
BERNSTEIN
Piranesit se fizette ki, Shakespeare-t se fizette ki, saját magát se fizette ki.
CHARLES
Pardon. És a szerzői jog? Darabjai után a bevétel tíz százaléka, mától ötven éven át…
Csend.
ELISE
Itt volt egy csomó papír. Azt mondta, az mind az enyém lesz.
LORD MAYOR
Prózában kezdi, de lassan úgy recitálja, mint miséző pap a szentleckét. Az elmeorvosi szempontból ép végrendelkező képességhez az kell, hogy a végrendelkezés időpontjában öntudatánál legyen, tudja, hogy végrendelkezik, végrendeletének tartalmát megértse, a végrendelete alapjául szolgáló vagyonának a terjedelmét legalább körvonalaiban és az egyes részek hozzávetőleges értékarányát ismerje, rendelkezési horderejét felmérni tudja, képes legyen akaratát nyilvánítani, elhatározásában sem tévedés, sem a jogtalan befolyásolás valamelyik faja ne vezesse, és végül elhatározásainak pszichológiai hátterében kóros elmeképződmények (téveszmék, érzékcsalódások, hangulat- és ösztönanomáliák, elmegyengülés stb.) ne szerepeljenek…
CHARLES
Köszönöm!… Látod, Elise, most sem örököltünk.
BERNSTEIN
Nem tudom, hogy ebben az ünnepi pillanatban nem volna-e illendő, ha elénekelnénk tiszteletére az angol himnuszt. Elkezdi.
Körülbelül három-négy taktust énekelnek. A Lord Mayor energikus mozdulattal elhallgattatja őket.
LORD MAYOR
Azt hiszem, ez azért túlzás! Megboldogult barátunk végtére is, nem volt egy… egy miniszter. Elmegy.
Nyomában indulnak a többiek.
ELISE
Visszaint a szobor felé. Szervusz, Ricsi…
BERNSTEIN
Fölveszi Richard szobrát, azzal megy ki. Azért milyen fölényesen tudsz mosolyogni most már te is…
ANNA
Utolsónak megy ki. A bögyömben volt, hogy megmondjam neki: Ricsi úr, mennyivel jobban tette volna, ha velem fuzionál. El.
A színpad üres.
Hátul az ágyon a behúzott függöny picit meglebben. Semmi. Mégis. A függöny aljában megjelenik egy meztelen láb. A papucsát keresi.
Aztán szétnyílik a függöny. Richard kandikál ki. Na jól van, mindenki elment. A kandallóhoz megy, kikotor néhány félig megmaradt papírt. Lekuporodik a földre, kirakja maga elé ezt a zsákmányt. Mindjárt jókedvre is derül tőle.
Ahogy tűnődik maradék kéziratai fölött, szórakozottan dúdolgatni kezdi az angol himnuszt.
RICHARD
Pám-pám-pám-pám-pápám tám-tám-tám-tám-tátám táhám táhám táhám…
ANNA
Egy pillanat múlva szintén rágyújt a maga balladájára.
|
|
|
Egy szerző úr, kit az élet üldözött, |
|
|
Ma délután jobb hazába költözött. |
|
|
Itt a földön már sehogyse boldogult, |
|
|
Fogta magát, csendesen megboldogult… |
|
RICHARD
Végül nem bírja tovább. Heló! Galli-Curci! Szeretném megkérni, hogy pihentesse egy kicsit gyönyörű hangját!
ANNA
Feje megjelenik az ablakban. Melózik?
ANNA
Elragadtatva nézi, majd bizalmasan, cinkosan, súgva énekli.
|
|
|
Mert meghalni meg tud bármelyik hülye, |
|
|
De élni, élni, élni tudni kell! |
|
Függöny
A darab értelmezéséhez.
Ha egy papírszalag két végét úgy ragasztjuk össze, hogy közben fordítottunk egyet rajta, a végtelennek valami ördögi láncszemét sikerül megcsinálnunk. Akármelyik pontján indulunk el, színét, visszáját bejárjuk a szalagnak, s a végén persze ugyanott vagyunk, ahol elindultunk.
Ilyenfajta egyszer megcsavart végtelen Möbius-szalag ez a kis színdarab is.
Azt az enyhe szédületet, amelyet a szerző a nézőiben kiváltani szeretne, amikor a végén ugyanahhoz a pillanathoz kanyarítja el a drámát, ahol elkezdődött, át lehet váltani egy groteszkebb hatásra.
Így:
Amikor a függöny felmegy, már vagy húsz darab egyforma gipsz-Shakespeare és ugyanannyi gipsz-Richard sorakozik a kandallón. A cselekmény folyamán Bernstein behozza ebből is, abból is a huszonegyediket, s leteszi a többi mellé.
A darab végén elképzelhetjük, hogy ha ez továbbra is így megy: végtelen hosszú sorban fognak állni a kandallón a Shakespeare-ek s a Richardok.
|