A zsenik iskolája

27 rövid dráma

 

 

 

 

A zsenik iskolája

A művészi becsvágy játékai

 

 

 

 

Ők tudják, mi a szerelem

Burleszk és tragédia
Vének leszünk és ráncosak,
és szivünkben virágosak.
Nagy felhő-hintánk csupa láng…

Weöres Sándor

 

Ha egyetértünk Schopenhauerral abban, hogy akármely egyén élete – ha egészében tekintjük – tragédia, és epizódjaiban szemlélve komédia, Berlioz Emlékiratai, úgy látom, gyászosabbak a komédia-, mint a tragédiarészükben.

Liszt Ferenc

Hans von Bülowhoz,

1873. július 8.



Szereplők
HEKTOR
A SZOBALÁNY
LOULOU, az unoka
ADOLPHE, a vő
CHARLOTTE, leánya
ESTELLA, a nagymama

 

Történik: Lyonban, 1864. szeptember végén

 

Polgári szalon egy vidéki francia városban a második császárság idején. A ház gazdája komolyan vette Guizot jelszavát, hogy gazdagodjatok meg! Mostanában gazdagodik. Már gázzal világítja csillárjait. Színes dísztárgyak, drapériák mindenütt. Hiába, a nagy párizsi világkiállítások évtizedében vagyunk, s a technika is meg az ízléstelenség is hamar terjed, mióta ezzel mérik a rangot és módot.

Baloldalt bejárat kintről, jobb felé nyílnak a többi szobák. Hátul nagy, ún. franciaablak, habos fehér muszlinfüggönnyel, ami elé behúzható még egy sötét bársonydrapéria is.

Kandalló. Ég a tűz benne.

A kandalló párkányán egy kis óra jár.

Este van. 9 óra elmúlt.

A kandalló előtt egy idős hölgy ül, olvasgat a hordozható petróleum-díszlámpa fénye mellett. Fekete gálaruhájában van. Özvegy Fornier-né, született Duboeuf Estella, most 69 éves.

A város: Lyon, idő: 1864. szeptember.

 

Első jelenet

Estella, a szobalány

 

A SZOBALÁNY

40–50 év közötti cseléd, elég sok helyen szolgált már ahhoz, hogy tudja, nem érdemes törnie magát, s csak annyira kell szolgálatkésznek lenni, amennyire muszáj. Jobbról jön, kis hordozható petróleumlámpával. Kicsit hangosabban beszél a kelleténél. Megágyaztam.

ESTELLA

Jó.

A SZOBALÁNY

Az ablakhoz megy, behúzza előtte a bársonyfüggönyt. Későre jár.

ESTELLA

Úgy látszik, soká tart a hangverseny.

A SZOBALÁNY

Azt a lámpát ne oltsuk el?

ESTELLA

Látja, hogy még olvasok.

A SZOBALÁNY

Tesz-vesz, de nem megy ki azért se. Máskor ilyenkor már itthon vannak.

ESTELLA

Biztos sok ráadást kértek, s nem akar vége lenni.

A SZOBALÁNY

Na tetszik látni, legjobb lesz lefeküdni.

ESTELLA

Mondja, miért kiabál maga mindig, ha velem beszél?

A SZOBALÁNY

Én kiabálok?

ESTELLA

Most is.

A SZOBALÁNY

Lehet. Az ember megszokja. Ahol szolgáltam, mindenütt volt öregasszony. És majdnem mind süket volt. Közben a kandallót piszkálja, de inkább csak azért, hogy maradjon.

ESTELLA

Ne oltsa el a tüzet.

A SZOBALÁNY

Ahogy guggol. Kipattan a szikra, kiég a szőnyeg, kigyullad a ház – az én béremből ne vonják le.

ESTELLA

Én majd vigyázok.

A SZOBALÁNY

Feláll. Éjfélig?

ESTELLA

Éjfélig vagy hajnalig. Amíg hazajönnek. Ha már nem mentem el a koncertre, legalább szeretném tudni, milyen volt.

A SZOBALÁNY

Tessék képzelni, az előző helyen is az egyik öregasszony olyan kíváncsi volt…

ESTELLA

Nem vagyok süket.

A SZOBALÁNY

Nem kiabálok… Hogyha feljött hozzám a vőlegényem, a kisöreg menten ott termett a konyhában, ott sertepertélt. Hátha meghall valamit.

ESTELLA

Elfordítja a fejét. Magához még most is járkálnak „vőlegények”?

SZOBALÁNY

Az még az előző helyen volt… Hát aztán? Nem vagyok én olyan öreg.

ESTELLA

Elmehet.

A SZOBALÁNY

Csak áll. Azért jöhetnének.

ESTELLA

Csendesen. Jönnek.

A SZOBALÁNY

Én nem hallom.

ESTELLA

Most csukták be a kaput. Feláll.

A SZOBALÁNY

Lejjebb csavarja a petróleumlámpát. Legalább ne mondja az ügyvéd úr, hogy sokat fogyasztunk.

 

Kintről hangok.

Itt félhomály.

 

Második jelenet

Estella, a szobalány, Adolphe, Loulou, majd Charlotte

 

ADOLPHE

Lép be elsőnek. Estella veje, 40–50 év közötti vidéki ügyvéd, de útban afelé, hogy képviselő legyen Párizsban. Micsoda kivilágítás!… Jó estét, kedves mama.

LOULOU

Fut be, talán ez az első estélyi ruhája. Drága nagymama, gyönyörű volt! Nyakába ugrik. Olivér olyan aranyos fiú, egész idő alatt cukorkával tömött. A végén már ránk is pisszegtek. Nagyon köszönöm, hogy átadtad neki a jegyet… Angyal vagy!

ADOLPHE

A kandalló előtt áll, gallérját gombolja, kiabál kifelé. Charlotte! Charlotte! Tudod, ki volt az, aki felköszönt nekünk a második sorból?…

ESTELLA

Nagy siker volt?

LOULOU

Elterül egy fotelban. A szünetben legalább harmincan mutatkoztak be. Olivért már majdnem megütötte a guta, annyi fiatalember jött oda hozzánk. Bontja le a haját közben.

ADOLPHE

Letolja a lábáról előbb az egyik, majd a másik escarpinjét. Charlotte! A polgármesterék igazán kedvesek voltak, nem találod? Oly bájos asszonyka… Leül, a tűz felé tartja a lábát. Szobalányhoz. Miért hagyja kialudni a tüzet? Hangosan. Charlotte! Neked mi a benyomásod?

A SZOBALÁNY

A cipőket szedte össze, most ráfúj a tűzre, hogy kicsap a hamu.

CHARLOTTE

Szép asszony, 40 felé jár. Csodálatos toalettben, de már ő is kezében hozza a cipőit. Ezt a rongyot én még egyszer nem veszem fel! Jó estét, drága anyám – mért nem tetszik már lefeküdni? Szobalányhoz. Gombolja ki a derekamat! Könnyű a polgármesternének oly bájosnak lenni, amikor Párizsból hozatja minden toalettjét… Ne tépje le a gombokat! Hirtelen. Tépje le, tépje le!

ESTELLA

Elhárítja a Szobalányt. Hagyja csak… Maga gombolgatja ki a lányát. Pedig igazán csinos ez a ruha.

CHARLOTTE

Ugyan már, anyám, honnan tudja maga, mi most a divat?

ESTELLA

Ami szép, az mindig szép.

ADOLPHE

Ez az!… Köszönöm, drága anyósom.

CHARLOTTE

Magának jó, anyám, maga már túl van mindenen.

ADOLPHE

A Szobalányhoz, aki némán szórakozik rajtuk. Mért nem mozog? Ahol eddig szolgált, ott talán bent hagyták a levetett cipőt a szalonban?

A SZOBALÁNY

Valamit morog. Szedi össze a cipőket.

ESTELLA

Szelíden, hogy más témára terelje a szót. Nem mondtátok még, hogy hogy vezényelt Berlioz úr!

ADOLPHE

Prímán! Bele se nézett a kottába. Ez az igazi művészet. Én is így szoktam elmondani a védőbeszédeimet.

ESTELLA

És különben, milyen?

ADOLPHE

Ó, egész más, mint a mi vidéki karmestereink… Amikor kijött, végignézett rajtunk, gomblyukában a becsületrend, s nekem eszembe jutott, hogy íme, ő egyike ama negyven embernek, akit már életükben halhatatlannak nevezhetünk, aki külföldön is annyi dicsőséget szerzett e hazának, akkor én nem azt kiáltottam, hogy éljen Berlioz, hanem azt kiáltottam: éljen Franciaország!… Többen oda is néztek… ő is.

CHARLOTTE

Tévedsz. Arra nézett oda, hogy én a zsebkendőmet lobogtatni kezdtem.

LOULOU

Két lába a levegőben, hogy a Szobalány jöjjön oda, és húzza le a cipőit. Akkor nézett oda, amikor Olivér leejtette az egyik staniclit, és a cukrozott gesztenye lepotyogott a földszintre. Rengeteget nevettünk, mert épp az a bácsi ült alattunk, akinek a koponyája ezüstből van, hisz ismered, nagymama, az a tábornok… és Olivér azt súgta, hogy „kopog a bádogtető”.

ESTELLA

Kedves Loulou, amikor mi fiatalok voltunk…

LOULOU

Felugrik, s kedves viharzással nagyanyjához. Tudjuk, nagymama, akkor mi tiszteltük az öregeket, mindig illedelmesek voltunk, a fiatalemberekkel nem nevetgéltünk…

ESTELLA

Igenis, ez így volt.

LOULOU

Elkapja Estella derekát. De mi mások vagyunk, mi fiatalok vagyunk, mi szeretünk táncolni…

CHARLOTTE

Loulou!

LOULOU

Egyedül forog tovább, valami Offenbach-melódiát dúdolva.

ESTELLA

Ezt énekelték talán a hangversenyen?

LOULOU

Á… Olivértől tanultam.

A SZOBALÁNY

Dúdolja tovább az Offenbachot.

ADOLPHE

Inkább hozza be a papucsomat.

A SZOBALÁNY

El. Némán. De az Offenbach-ritmusra mozogva.

 

Harmadik jelenet

Estella, Adolphe, Loulou, Charlotte

 

ESTELLA

De mondjátok már, hogy néz ki az a Berlioz úr? Valamikor ismertem a családját.

LOULOU

Ugratja. De az még a múlt században volt… Még a nagy forradalom előtt.

ESTELLA

Nem a múlt században, kislányom. Ennyit még te is tudhatsz számolni. Már Napóleon javában császár volt akkoriban.

LOULOU

Szinte meghatódik. Drága nagymama. De az még az a nagy Napóleon volt.

ESTELLA

Igenis, a nagy Napóleon. Nagyon jól emlékszem, amikor indult Moszkvába, a kertünk alatt ment el…

LOULOU

Hogy te mikre nem emlékszel?… Nagy Napóleon elment a kert alatt… És hol jött vissza?

ADOLPHE

Csend legyen! Először is nem kell annyit mondogatni, hogy I. Napóleon milyen nagy volt. Talán III. Napóleon kicsi? Nézze meg az ember… Folytassa csak, nagymama. Én nagyon örvendek, ha majd el tudjuk mesélni társaságban, hogy a mi családunk kiváló emberekkel állt összeköttetésben… Tessék!

ESTELLA

Nem voltam én összeköttetésben velük. Még mit nem?

ADOLPHE

Most mondta.

ESTELLA

Igen, igen… a Berlioz gyerekek. De én akkor már nagylány voltam. Bálozó. Nekem is voltak udvarlóim.

LOULOU

Nagymama…

ESTELLA

Voltak. Bizony! Tűnődik. Hektor? Rázza a fejét. Hiába, már nincs előttem. A neve igen. Szinte hallom, ahogy anyja kiabálja: Hektor! Nevet. Az anyjára emlékszem jól. Lehetetlen kalapokat viselt még kint a szőlőben is. Olyan furcsa hangja volt: Hektoor!

ADOLPHE

Na jól van, nagymama, ebből már nemigen születik családi hagyomány… Még az is lehet, hogy az a Hektor egy kutya volt. Nevet. Hektor!

ESTELLA

Komolyan. Nem. Hektor a Berlioz doktorék fiúgyermeke volt. Ez a híres.

CHARLOTTE

Menjen, anyám, lefeküdni. Szép álmokat… Megcsókolja a homlokát.

ADOLPHE

Aranyosak ezek az öregek… Elásítja a végét.

ESTELLA

Az ajtóban. Charlotte, nem tetszik nekem ez az új szobalányod.

CHARLOTTE

De hisz a mama mondta, hogy ez jó lesz, mert már nem fiatal.

ESTELLA

Udvarlói vannak. Még most is.

 

Mennydörgésszerű zene.

Ők megmerevednek, mint egy élőkép.

 

ADOLPHE

Elsőnek ocsúdik. Mi az?

LOULOU

Az ablakhoz szalad, félrebillenti a bársonyfüggönyt. Ó… fáklyászene!

ADOLPHE

Charlotte! Mondd, mi van ma? Tudtommal nekem nincs ma sem névnapom, se születésnapom. Mért kapok én ma fáklyászenét?

CHARLOTTE

Biztosan megtudták, hogy fel akarsz lépni képviselőnek, s most felkérnek, hogy lépjél föl.

ADOLPHE

Akkor beszédet kell mondanom… Hol a cipőm?

 

Negyedik jelenet

Estella, Adolphe, Loulou, Charlotte, a szobalány

 

A SZOBALÁNY

Be papuccsal. Fáklyászene! Fáklyászene! Estella fülébe. Fáklyászene!

ADOLPHE

Adja már a cipőmet. Átveszi. Nem a papucsot! Ledobja.

A SZOBALÁNY

Húzza szét a bársonyfüggönyt. Fáklyászene! A fehér muszlinfüggönyön a kinti fáklyák fényei, muzsikusok és instrumentumaik óriás árnyékai, s fölöttük, mint egy viharmadár: a karmester árnyéka.

MIND

Felnéznek erre az árnyékra. Berlioz!

ADOLPHE

A cipőmet! Kiszalad.

 

Ötödik jelenet

Estella, Adolphe, Loulou, Charlotte, Adolphe, majd Charlotte, majd Loulou, majd a Szobalány nélkül

 

CHARLOTTE

És hátha nem is neki szól, hanem nekem. Odanézett, amikor a zsebkendőm lengettem… A cipőmet! Kiszalad.

LOULOU

Éjjelizenét nem szoktak mamáknak adni. A mama nevetséges… Hol a cipőm? Kiszalad.

A SZOBALÁNY

Még eddig egyetlen helyemen se kaptunk fáklyászenét. Felkapja a kis petróleumlámpát, lengeti.

ESTELLA

Mit csinál?

A SZOBALÁNY

Jelt adok. Így szokás.

 

Kintről csengetés.

 

A SZOBALÁNY

Leteszi a földre a lámpát. Most jön a bukéta! Kiszalad.

ESTELLA

Maga is nagy árnyékká válik a lámpa előtt, szeme ott fönt, azon a másik árnyékon. Azért egész jól bírja még magát… Ez a híres.

 

A zene egetverő fináléban.

 

Hatodik jelenet

Estella és a Szobalány

 

A SZOBALÁNY

Egy levéllel és egy óriási virágcsokorral. Itt a bukéta. Meg egy levél. Özvegy Fornier-né, született Duboeuf Estella… Ehhez mit szól?

 

A zene elhallgatott. Csend.

 

ESTELLA

Átveszi, közben. Választ várnak?

A SZOBALÁNY

Egy hordár volt. Elment… A virággal mit csináljak?

ESTELLA

Olvas. Tegye le. Összehajtja a levelet. Menjen ki az előszobába, s ha Berlioz úr becsenget, mondja neki, hogy nem fogadhatom, már lefeküdtem. Holnap válaszolok levelére.

 

Csengetés.

 

ESTELLA

Itt van. Ne várakoztassa sokáig. Bizonyára neki is rosszak már a lábai.

A SZOBALÁNY

El.

 

Csengetés.

 

ESTELLA

Milyen türelmetlen…

 

Hetedik jelenet

Estella, Adolphe, Charlotte, Loulou, majd a Szobalány

 

ADOLPHE, CHARLOTTE ÉS LOULOU

Be jobbról, még utolsó mozdulatok a nyakkendőn, frizurán, cipőkanállal. Összevissza beszéd. Csengettek!… Te csak maradj!… Csinálj rendet!… Hol az a lány?

CHARLOTTE

Jaj, mama, legalább maga mért nem megy lefeküdni?

ESTELLA

Megyek már. Indul.

A SZOBALÁNY

Balról, az ajtóban. Berlioz úr nem megy el, azt mondja, ha nem fogadják, beugrik a Rhône-ba.

ADOLPHE

Berlioz úr itt van? Ki mondta, hogy nem fogadjuk?

ESTELLA

Csendesen. Én… Berlioz úr olyan ajánlatot tett nekem levelében, amire csak ezt felelhettem.

ADOLPHE

Csendesen. Ajánlatot?

LOULOU

Ajánlatot? A nagymamának?

CHARLOTTE

Loulou, tessék kimenni.

 

Nyolcadik jelenet

Estella, Adolphe, Charlotte, a Szobalány

 

ADOLPHE

Ez a fáklyászene eszerint önnek szól?

ESTELLA

Nekem.

CHARLOTTE

A mama sohasem beszélt erről a „liaison”-járól.

ESTELLA

Kihúzza magát. Lányom, nekem semmiféle liaisonom nem volt és nem is lesz.

A SZOBALÁNY

Szárazon. Berlioz úr azt mondja, hogy már a múltkori levelére sem kapott választ.

ADOLPHE

Némán leül.

MIND

A nagymamára bámulnak. Kintről valami robaj, aztán csend.

A SZOBALÁNY

Küldjem a Rhône-ba?

ADOLPHE

Felugrik. Egy halhatatlant? Az én küszöbömről? Abban a városban, amely ma őt királyian fogadta? Mit szólna hozzá a polgármester? A császár?… A kultúrvilágról nem is beszélve.

CHARLOTTE

Drágám, beszélned kell vele.

ADOLPHE

Miért nekem?

CHARLOTTE

Mert te vagy a férfi.

ADOLPHE

Igazad van. A Szobalányhoz. Küldje be!

ESTELLA

Várjon! Adolphe-hoz. Én erre az emberre alig emlékszem. Egyszer régen írt nekem, én nem válaszoltam. A koncertjére azért se mentem el. Felőlem lehet akármilyen híres ember, de ön se felejtse el, hogy ebben a házban az én lelkem békéje mindennél előbbrevaló. Szobalányhoz. Most már mehet. Indul ő is, ellenkező irányba.

ADOLPHE

A hölgyek csak vonuljanak vissza. Rakosgatni kezd. Egy-kettő!

CHARLOTTE

Indul. Visszanéz. Mit csinálsz?

ADOLPHE

Elpakolom a törékeny holmit.

A NŐK

Mind el.

 

Kilencedik jelenet

Adolphe, majd Hektor

 

ADOLPHE

Még gyorsan eldug egy kristályvázát.

 

Kopogás.

 

ADOLPHE

Felugrik. Némán próbálja az üdvözlőszavakat… Majd hangosan. Lehet.

HEKTOR

Most 61 éves, már csonttá égett. Alig van hús rajta. Feje: anatómiai leckén egy koponya, csak rajta felejtették a zilált őszülő üstököt. Csupa csont és szíjas ín, görcsös izom. Beharapott szája tökéletes önfegyelmet, zárkózottságot mutat. Hirtelen halálos elernyedései éppoly meglepőek, mint hirtelen és hosszan tartó lobogásai. Fekete frakk, nyakában laza máslira kötött selyemkendő. Gomblyukában a becsületrend.

ADOLPHE

Elébe siet. Uram, amikor én ma este a hangversenyterem egyik páholyában tapsoltam önnek, s nőm kendőjét lobogtatta, mi remélni sem mertük, hogy még ugyanazon estén mi leszünk ama szerencsések…

HEKTOR

Elhárítja. Bocsánat, uram, hol van Estella? Csak talán nem beteg?

ADOLPHE

Mindjárt rátérek… Mert valóban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az ön személyében a francia géniusz…

HEKTOR

Róla beszéljen, uram. Kétségbe vagyok esve, hogy mi van vele. Megkapta a levelemet?

ADOLPHE

Anyósom visszavonult, s engem kért meg, hogy…

HEKTOR

Megragadja. Rosszul lett? Éreztem.

ADOLPHE

Az ön látogatása egy kissé talán valóban hirtelen jött. S ezért, mint mondtam, engem kért meg…

HEKTOR

Hirtelen? Amikor negyvenhat éve készülök már erre a találkozóra? Hol van Estella?… Mondja meg az igazat: mást szeret?… Van valakije?

ADOLPHE

Uram, én nagyon sok mentséget találok rá, hogy ön félbeszakítja mondataimat. Ön kivételes lény, és zaklatott lelkiállapotban van, mindazonáltal…

HEKTOR

Egyszerűen. Én csupán egy sokat szenvedett ember vagyok, aki halála előtt még egy kísérletet tesz, hogy megtalálja a boldogságot.

ADOLPHE

Vállat von. Mit csináljak? Megint félbeszakított.

 

Csend.

 

HEKTOR

Beszéljen, uram. Hallgatom.

ADOLPHE

Köszönöm. Épp azt óhajtottam megjegyezni, hogy engem a törvényszék elnöke sem szokott félbeszakítani… Berlioz mozdulatára. Kérem, ne szakítson félbe. Mindjárt rá fogok térni az anyósomra, akit ön gyermekkori ismeretségük jogán Estellának nevez… Újabb mozdulat. Kérem, ne türelmetlenkedjék. Ha negyvenhat évig várt, talán egy percet még kibírhat.

HEKTOR

Nem bírok ki. Már odakint az előszobában rosszul lettem. Éreztem, hogy eláll a szívverésem.

ADOLPHE

Ne ijesszen meg. Foglaljon helyet.

HEKTOR

Leül. Ne féljen, úgysem halhatok meg addig, amíg… Elhallgat.

ADOLPHE

Amíg?

HEKTOR

Amíg… Pont. Elmosolyodik. Látja, uram, önmagamat is félbeszakítom, ha felesleges dolgokat akartam volna kimondani. Ez szolgáljon vigasztalására félbemaradt körmondataiért.

ADOLPHE

Megengedi, hogy pár kérdést föltegyek?

HEKTOR

Mint, ha jól értettem, bírósági ember?

ADOLPHE

Nem, kérem, hanem mint ennek a családnak a feje.

HEKTOR

Estella, tudtommal, már nem kiskorú.

ADOLPHE

Nem. Ellenkezőleg. Abban a korban van, amelyben éppoly kevéssé tehetjük ki őt a szóbeszédnek, mint egy fiatal lányt.

HEKTOR

Hanyagul. Családom régi ösmeretségben van az ön anyósának családjával. Látogatásomban senki nem találhat semmilyen kivetnivalót.

ADOLPHE

De a városi zenekar élén? Fáklyászenével?! Gondolja meg, uram, hogy én közéleti ember vagyok. Nagymértékben bírom polgártársaim bizalmát, talán képviselőjük is leszek, ki tudja?

HEKTOR

Polgártársai majd azt fogják hinni, hogy a fáklyászenét ön kapta. Hogy eljöttem hódolni az ön politikai zsenijének.

ADOLPHE

Köszönöm.

HEKTOR

Várom a kérdéseit.

ADOLPHE

Bizalmasan. Mondja, volt önök között… valami?

HEKTOR

Én némán szerettem őt, s azóta emlékét őrzöm lelkem oltárán.

ADOLPHE

Mióta – azóta?

HEKTOR

Mondottam: negyvenhat éve.

ADOLPHE

Uram, ez a hűség megható, de már oly nagy, hogy – hogy is mondjam – nem normális.

HEKTOR

Nem normális? Feláll. Kinek van joga az én fájdalmaimra és reményeimre azt mondani, hogy nem normális? A franciákat én tanítottam meg rá, hogy merjenek őrültek lenni. Hány rozsdás láncot tépett le magáról az emberiség az én egetvívó muzsikám hallatára! Ó, nemcsak zenekart, kihúzott kardommal forradalmakat vezényeltem, hogy a királyok térdre estek a Tuilériák erkélyén, és a Rákóczi-indulómmal egy nemzetet, igen, egy nemzetet ráztam föl a Duna partjain. Ausztria beléreszketett. Én, én szedtem kottára Faust elkárhozását és Rómeó szerelmét… Ledöntöttem a koncerttermek falait, hogy semmi se válasszon el többé minket sem a pokoltól, sem a mennyországtól… Önök mindehhez tapsoltak, zsebkendőjüket lengették, sőt: páholyjegyet váltottak hozzá. Mert azt hitték, ez a bohóc a páholybérlők számára őrjöng, szenved és pusztítja magát. És ha egyszer, egyetlenegyszer elindulok egy gyermekkori álmom nyomában, hogy utolérjem, mielőtt még a koporsóba tesznek – amikor az örök hűség vallomásával akarom lezárni életemet: kinek van joga eltiltani engem a legszerényebb reménységtől, hogy szerethessem azt, akit szeretek? Kinek? Kinek van joga a romantika századában, itt Európában, amely az én zenémből tanulta a szabadságot, de csak játszani a szabadságot, mert lélekben rabszolga maradt, mint ön is, kinek van joga azt mondani nekem, aki lélekben szabad vagyok, hogy játsszam a normálist?… Tud erre felelni? Érti, hogy mit kérdezek öntől? Azt, hogy miért kell nekem egyedül a normálist játszanom?

 

Kis csend.

 

ADOLPHE

Zavartan. Én úgy értettem, hogy… Elakad.

HEKTOR

Folytassa csak nyugodtan, nem szólok közbe. Nos?

ADOLPHE

Nem is úgy értettem. Hanem… Nem tudom folytatni.

HEKTOR

Ne erőltesse magát. Ezt én úgysem öntől kérdezem, hanem az utókortól. De azt a választ én már nem fogom meghallani… Adjon inkább egy pohár vizet.

ADOLPHE

Szétnéz, de a kancsót és a poharakat is elpakolta. Keresgél, bútorok mögött, fél szeme vendégén: észreveszi-e?.

HEKTOR

Magának mondja. Az utókor igazságot adhat, de már egy pohár vizet nem.

ADOLPHE

A sezlon alól elővarázsolta a vizeskészletet. Boldogan nyújtja. Kedves uram, no, felnőttek vagyunk, férfiak, nem vagyunk már gimnazisták, nézze meg az ember. Beszéljünk okosan.

HEKTOR

Megnedvesíti száját, iszik, majd. Én Estellával akarok beszélni.

ADOLPHE

Nem akarom kiábrándítani, de felette is eljárt az idő… Éppen önnek, aki, gondolom szabadon bejárhat az Operába, a kis hátsó kapun, bekopoghat – a női öltözőkbe, mindennap láthatja a kis balett-táncosnőket – csinosak, mi?

HEKTOR

Majd bemutatom önt nekik.

ADOLPHE

Igazán? Köszönöm. Szoktam Párizsba járni. Legutóbb is megnéztem a Kaméliás hölgyet. Mit szól hozzá? Kíváncsi vagyok a véleményére. Nemde remekmű?

HEKTOR

Nem láttam.

ADOLPHE

Nem látta? Művészember létére? Érdekes. Pedig az a nő ahogy ott haldoklik…

HEKTOR

Uram, telik az idő.

ADOLPHE

A témánál vagyunk, uram. A megoldásnál. A megoldás: Párizs.

HEKTOR

Nem értem.

ADOLPHE

Egy vidéki város mindig egy vidéki város. Rosszabb egy falunál. De ha, teszem azt, mi Párizsba költöznénk. A feleségem ott megnyitná szalonjait, bolondul a művészekért, híres írókért, ön felé is lengette zsebkendőjét, látta? az első emelet bal háromból, nálunk találkozhatna Párizs krémje, önt is mindennap szívesen látjuk, elhozhatja magával a kollégáit, a többi halhatatlant, elkísérheti feleségemet a színházba, még ő se látta a Kaméliás hölgyet…

HEKTOR

Bocsásson meg…

ADOLPHE

Leinti, s folytatja. Tudom, a nagymama… Mondok jobbat. Itt van a kislányom. Abban a korban van, mint Estella, mikor ön megismerte. Nézze meg a fényképét: szakasztott nagyanyja. De fiatal és üde. Ugyanakkor határozott zenei tehetség, amit a nagyanyjáról már nem lehet elmondani. Évek óta tanul zongorázni, mármint a kislányom, de ön ismeri ezeket a vidéki zongoratanárokat… Ha ön adna neki hetenként egy-két zongoraleckét, mint Liszt Ferenc ama genfi hölgynek, esetleg kiművelhetné a kislányom hangját, s ön ringathatná magát abban az illúzióban, hogy lám, negyvenhat esztendő óta semmi sem változott, itt van Estella, ifjonti bájában, csak éppen Lujzának hívják.

HEKTOR

Fejezze ki hódolatomat Lujzácskának…

ADOLPHE

A család barátai Loulou-nak becézik… Behívjam?

HEKTOR

Ne. Én a kis Loulou nagymamájával akarok beszélni.

ADOLPHE

Rendben van. Megpróbálom. Hány percet óhajt?

HEKTOR

Ha így kérdezi, csak azt válaszolhatom, hogy maradék életem minden percét szeretném az ő közelségében eltölteni.

ADOLPHE

Egy félóra elég lesz?

HEKTOR

Egy óra! Legalább egy óra!

ADOLPHE

Maradjunk háromnegyed órában… A kandallóórára mutat, s megnézi a magáét is. Önnél is ennyi van? Helyes. Amint látja, nem vagyok kőszívű. Indul az ajtó felé, majd megfordul. Hogy félreértés ne legyen, meg kell jegyeznem, hogy az anyósomnak bár van némi vagyona, de ebben a korban az már félig-meddig az örökösöké. Ezt nem mint jogász mondom, de ismerem az életet. Egy családban mindig zavart szokott okozni, ha partecédula helyett eljegyzési kártyát kapnak az örökhagyótól.

HEKTOR

Esküszöm, hogy nem érdekel Estella hozománya.

ADOLPHE

Csak úgy mondtam… Indul, majd hirtelen. Talán önnek van nagyobb személyes vagyona?

HEKTOR

Szárazon. Atyám után örököltem százezer frankot.

ADOLPHE

Igen… Ez minden?

HEKTOR

Eladtam egy vidéki házat.

ADOLPHE

Igen… Nem mozdul.

HEKTOR

Mint a Konzervatórium könyvtárosa rendszeres havi fizetést élvezek.

ADOLPHE

Az mennyi?

HEKTOR

Kétszáztizenhat frank.

ADOLPHE

És mint akadémikus?

HEKTOR

Úgy nem kapunk semmit.

ADOLPHE

Önök ingyért lettek halhatatlanok? Mit megtakarít ezen az állam!

HEKTOR

Szerzeményeim után kapom a megillető szerzői jogokat.

ADOLPHE

Körülbelül?

HEKTOR

Egy-kétezer frankot évente.

ADOLPHE

Mert a felét ellopják. Tudom. Miért nem bízza ezt egy jó ügyvédre? Én megdupláznám ezt magának. A címemet megmondhatja barátainak is.

HEKTOR

Aztán ha meghívnak mint karmestert. Most éppen Oroszországba készülök.

ADOLPHE

Állami megrendelések?

HEKTOR

Szerencsére nem vagyok kegyeltje a hatalomnak.

ADOLPHE

Ezen is lehetne segíteni…

HEKTOR

Uram, én a meggyőződésemet…! Az asztalra vág.

 

Tizedik jelenet

Adolphe, Hektor, Charlotte

 

CHARLOTTE

Benyit. A nagy hangra. Mi történik itt?

ADOLPHE

Semmi, drágaságom. Már csak politizálunk… A feleségem. Mit szól hozzá?

HEKTOR

Meghajol.

CHARLOTTE

Nagyon örülök. Anyámat szíve mélyéig meghatotta az ön ragaszkodása. S reméli, letett gyászos gondolatairól.

ADOLPHE

Letett, letett. Mondd meg anyósomnak, hogy fáradjon be.

HEKTOR

Csak ha ő is akar.

CHARLOTTE

Berliozt nézi. De vigyázni fog rá, ugye? Ő már nem fiatal…

HEKTOR

Ha egy szentképet odaadnak egy hivő lélek elé, kell-e bizonygatni, hogy vigyázni fog rá…

CHARLOTTE

Elmosolyodik. Elhiszem, Berlioz úr. Kimegy.

 

Tizenegyedik jelenet

Adolphe, Hektor

 

ADOLPHE

No látja, őt már meg is főzte. Ha egy nőnek azt mondják: szentkép…

HEKTOR

Nem neki mondtam.

ADOLPHE

Mindegy: családban marad. „Szentkép.” Nekem nem jutna eszembe ilyesmi. „Szentkép – hivő lélek”… Hol lehet az ilyesmit megtanulni?

HEKTOR

Ma már sehol.

ADOLPHE

Hja, persze, a romantika!

 

Tizenkettedik jelenet

Adolphe, Hektor, Charlotte

 

HEKTOR

Jön?

CHARLOTTE

Kis titokzatos mosollyal bólint, s egy erre a célra szolgáló piszkafával meggyújtja a csillár gázlángjait… Anyám kérésére.

HEKTOR

Mint akit minden ereje elhagyni készül… Istenem.

ADOLPHE

Különben én is a romantika gyermeke vagyok. Kedves szüleim regényes nevet adtak nekem a keresztségben…

CHARLOTTE

Pszt! Adolphe… most tűnjünk el. Megy is ki jobbra.

ADOLPHE

Megnézi óráját, s az ajtóból vidáman. Nini, már le is telt egy negyedóra! El. Az ajtót nyitva hagyja.

HEKTOR

Magában. Gyilkos. Életemet megrövidítette egy harmadával. És merően nézi az ajtót, kicsit hátrálva, amíg –.

 

Tizenharmadik jelenet

Hektor és Estella

 

ESTELLA

Megjelenik a nyitott ajtóban, ebben az árnyéktalan és könyörtelen klinikai fényben. Megáll. Jó estét, Berlioz úr.

HEKTOR

Megfogózkodik. Estella… Semmit se változott…

ESTELLA

Felnéz a csillárra, kicsit hunyorogva. Gondoltam, ez a fény elűzi innen a hamis illúziókat.

HEKTOR

…Ugyanaz a hideg megvetés, ugyanaz a közöny. Ugyanaz a részvétlen ragyogás.

ESTELLA

Foglaljon helyet, Berlioz úr.

HEKTOR

Lassan leereszkedik egy székbe. Csendesen. Estella… Kék csillag.

ESTELLA

Leül a kandalló mellé. Valóban, régi ismerősök vagyunk, Berlioz úr… Ön még serdülő fiúcska volt.

HEKTOR

Emlékszik?

ESTELLA

Őszintén bevallom, nem nagyon… Megengedi, hogy ezt a kézimunkát folytassam?

HEKTOR

Én mindenre emlékszem.

ESTELLA

Igazán? Pedig milyen régen volt. Mit csinált azóta, Berlioz úr?… Mit csinált az elmúlt fél században?

HEKTOR

Szenvedtem.

ESTELLA

Ó, pedig én azt hittem, hogy Párizsban az élet csupa vidámság. Ünneplés, siker…

HEKTOR

Párizs – egy temető. Engem is ott temettek el.

ESTELLA

Ugyan? Annyit olvasunk a hírlapokban az ön sikereiről. Most is bemutatták egy operáját, ha jól tudom.

HEKTOR

Örülnék, ha nem tévesztene össze sem Gounod-val, sem Meyerbeerrel. Az ő operáikat szokták bemutatni. Az enyéimet nem.

ESTELLA

A Faust? Tapogatózva kérdezte.

HEKTOR

Súgva. Azt Gounod írta. Én a Faust elkárhozását írtam. De azt nem játsszák.

ESTELLA

Pedig biztosan szép lehet… És hogy van a családja? Úgy emlékszem, voltak nővérei.

HEKTOR

A húgom meghalt.

ESTELLA

Ó…

HEKTOR

Hirtelen. És volt egy unokafivérem. Ő is ott nyaralgatott a nagyapa szőlőjében. Gaston. Az a jó táncos. Akkoriban már hadnagy volt…

ESTELLA

Én aztán elég hamar férjhez mentem. Aztán jöttek a gyerekek. Kettőt eltemettem. Kettőt fölneveltem. Már húsz éve özvegy vagyok. Nagy idő.

HEKTOR

Mért nem válaszolt a levelemre… Amit akkor írtam, húsz éve, amikor megtudtam, hogy meghalt a férje?

ESTELLA

Nagy gyászomban én csak a részvétlevelekre válaszoltam… Különben is, én olyan lusta levélíró vagyok, Berlioz úr, ha tudná!

HEKTOR

Esetleg feláll. Én abban a levélben már akkor feltártam szívemet… Akkor először. Most pedig…

ESTELLA

Pszt, a lányom itt van a szomszéd szobában.

HEKTOR

Hallgatózik?

ESTELLA

Én kértem meg, hogy maradjon itt a közelemben.

HEKTOR

Mondja meg akkor neki, hogy nincs szükség a jelenlétére.

ESTELLA

Eleve úgy rendelkeztem, hogy akkor is maradjon, ha esetleg szólnánk, hogy menjen el.

HEKTOR

Ennyire félt ettől a találkozástól?

ESTELLA

Ó, nem. Csupán meglepőnek találom az ön kitartását. S én nem szeretem a meglepetéseket. Mi itt vidéken nagyon nyugodtan élünk.

HEKTOR

De sokat mondogatja: vidék, nyugalom, család, férj, gyerekek…

ESTELLA

Mert ez az igazság. Mindig igyekeztem jó családanya lenni.

HEKTOR

Hiába igyekezett. Az igazság az, hogy közben ön mindvégig ott ragyogott az én életem sötét boltozatán.

ESTELLA

Felnevet. Ó, múzsa voltam? Múzsa?

HEKTOR

Ez nem nevetnivaló.

ESTELLA

Bocsásson meg, de ha ön látta volna az én napi foglalatosságaimat – mert a tyúkültetéstől a lekváreltevésig minden az én nyakamban volt, s csináltam is –, akkor bizonyára ön se mondaná ily lelkesen rólam, hogy múzsa vagyok, múzsa! mint azok a híres párizsi szépasszonyok, a Madame de Staël, a Madame Récamier, a Madame d’Agoult… Nevet.

HEKTOR

Nem olyan. Ezek a porban vannak. Hanem olyan, mint Dante Beatricéje.

ESTELLA

Minden nő boldog lehet, ha ilyesmit hall.

HEKTOR

Ilyesmit nem hallhatnak a nők. Csak a kiválasztottak. Ezer évben egyszer.

ESTELLA

De azért boldog vagyok, hogy ilyen illúziók miatt a gyerekeim nevelését nem hanyagoltam el.

HEKTOR

Önnek nem az volt a földi hivatása, hogy gyerekeket szüljön és érdektelen házaséletet éljen…

ESTELLA

Berlioz úr, megtiltom!

HEKTOR

Igaza van. Bocsásson meg. Adja a kezét… De ha tudná, hogy nincs nagyobb keserűség annál, mintha öregen látjuk, hol rontottuk el az életünket.

ESTELLA

Nem adja oda a kezét. Látja, kedves Berlioz úr, és mégis mindenáron azt akarja, hogy én is valami ilyen keserű felismerésre jussak. Mért nem akar meghagyni engem abban a szent tudatlanságban, hogy az életem úgy volt jó, ahogy volt. És legyen áldott érte az Úr neve.

HEKTOR

Adja ide a kezét. Bocsánata jeléül.

ESTELLA

Most odanyújtja. Berlioz úr, azt hittem, hogy ön szeret szenvedni.

HEKTOR

Őszintén. Higgye el, asszonyom, nekem a szenvedés sem okoz tiszta örömöt, mert tönkretesz mindent a reflexió. Az, hogy mindent olyan dermesztő világosan látok. Az értelmem csak kacagni tud azon, amit csinálok. Most is. Hogy szorongatom az ön kezét. Csakugyan, mint egy gimnazista.

ESTELLA

Akkor engedje el, és nem fog kacagni senki.

HEKTOR

Mióta vágytam rá, megérinteni a kezét. S nem engedi el.

ESTELLA

Pszt, a lányom… Elvonná.

HEKTOR

Egy szót se szólok. Némán csókolja a kezét.

ESTELLA

Hangosan. Azt hiszem, Berlioz úr, lassan kihűl a szoba.

HEKTOR

Halkan. Könyörüljön meg rajtam, mint apáca egy elesett emberen, mint egy jó nővér…

ESTELLA

Igyekezni fogok…

HEKTOR

Lázasabban, de még mindig halkan. Hisz azt a sebet, amelytől szenvedek, ön ütötte…

ESTELLA

Mit tehetnék önért?

HEKTOR

Felugrik. Egyszerű. Szökjünk meg! Kint vár a kocsim. Két nap múlva indulok Szentpétervárra. Mint egy nagyhercegnőt, úgy viszem magammal.

ESTELLA

Felállt. Alig jut szóhoz. Megőrült.

HEKTOR

Mért? Liszt Ferenc is szöktetett asszonyt. Neki lehetett?

ESTELLA

De nem engem.

 

Tizennegyedik jelenet

Hektor, Estella, Charlotte

Voltak, Charlotte.

 

CHARLOTTE

A küszöbön. Nyilván a megbeszélés szerint. Parancsol, anyám…

ESTELLA

Oda se néz. Menj ki most. Vagy hozzál be fát… Egy kis beszédem van Berlioz úrhoz.

CHARLOTTE

Átmegy a szobán a bal oldali ajtóhoz.

ESTELLA

Ide hallgasson, uram… Megvárja, amíg Charlotte beteszi maga mögött az ajtót.

 

Tizenötödik jelenet

Hektor, Estella

 

ESTELLA

…Most tanúk nélkül vagyunk… Ön joggal kérdezhette, hogy miért nem akartam fogadni önt. Egy öregasszonynak is meglehetnek a maga hiúságai. Én húszéves voltam, amikor utoljára látott. Vagy huszonegy. Ha már oly kegyelettel emlékszik rám, azt akartam, hogy emlék maradjak. De nem, ön a valóságot akarta. Ezt a szomorú és nevetséges valóságot. Jó! Akkor hát gyújtsuk meg a lámpákat, s ha ez sem elég, tessék: jöjjön közelebb, nézzen az arcomba. Felemeli az asztali lámpát.

HEKTOR

Is felragad egy lámpát. Nem! Ön nézzen rám! Nézze ezeket a mély ráncokat, ősz hajamat, dúlt lelkem zavarát szemem tükrében. Néha minden ok nélkül leroskadok, és zokogok… Ötven év óta útban vagyok maga felé. Eddig tekintettel voltam a konvenciókra. A döntő lépéstől mindig visszarettentem. Most már elég! Úgy akarok meghalni, hogy az ön ölébe hajtsam fejem.

 

Kis csend.

 

Tizenhatodik jelenet

Hektor, Estella, Charlotte

 

CHARLOTTE

Be, egy hasáb fával. Elveszítettek valamit?

ESTELLA

Igen. Leteszi a lámpát.

CHARLOTTE

Nézi őket. Mi történt itt? Berlioz úr, ön visszaélt azzal, hogy én odakint voltam. Leteszi a fát. Pedig megígérte… Átöleli anyját. Hogy dobog a szíved.

HEKTOR

Semmi olyat nem mondtam, amit az ön jelenlétében is meg ne ismételhetnék.

CHARLOTTE

Tudom, képes rá. Hallottam azt is, hogy mikkel kezdte. Szégyellhetné magát.

ESTELLA

Csitt!… Látja, Berlioz úr, milyen szigorú bíráink a fiatalok.

HEKTOR

Majd egyszer ők is megtanulják…

CHARLOTTE

Mit tanulunk meg? Szeretném tudni.

HEKTOR

Hogy minden lemondás az életünkben egy-egy öngyilkosság volt. De akkor már verhetik fejüket a falba. A kandalló előtt. Rádobja a hasábfát.

ESTELLA

Azt hiszem, Charlotte, mégis jobb, ha kimégy.

CHARLOTTE

Hagyja anyám, az ilyen tanítások leperegnek rólam.

HEKTOR

…Minden érzésnek és minden gondolatnak egyszer be kell teljesednie. Dobálja a fát. Ebben a tekintetben tökéletes egyetértésben van a szívem, mely Shakespeare-től tanulta a szenvedélyt, az eszemmel, mely Descartes-tól tanulta a mindhalálig logikus gondolkozást.

ESTELLA

Túl magas ez már nekünk, Berlioz úr.

HEKTOR

Feláll. Minden tizenhat éves lány megértené: legyen a feleségem, Estella.

CHARLOTTE

Anyám, én ezt nem tűröm, én szólok a férjemnek.

ESTELLA

Hagyjad. Berlioz úr öregember, ne tegyük ki annak, hogy egy fiatalabb férfi megleckéztesse.

HEKTOR

Mit tartozik ez bárki másra? Szabadok vagyunk. Leróttuk adónkat a társadalomnak, én alkottam, ön szült… És leróttuk adónkat az istennek, mert mindketten sokat szenvedtünk.

ESTELLA

Először is, Berlioz úr, öregek vagyunk. Ezt már az előbb kölcsönösen megállapítottuk. Másodszor pedig: nem is egyformán öregek. Ön jó néhány évvel fiatalabb nálam.

HEKTOR

Nem számít!

ESTELLA

Harmadszor pedig: tegye le azt a piszkavasat, mert a végén csakugyan leüt vele valami vázát.

HEKTOR

Visszateszi a kandalló rostélyára, morogva. Nem számít, mondom.

ESTELLA

Engem az anyám – a te drága nagyanyád, Charlotte – mindig arra tanított, hogy nem jó, ha az az illető fiatalabb. És ő bölcs asszony volt. Ha nem is olyan bölcs, mint a maga bölcsei.

HEKTOR

Erre az ellenvetésre is felkészültem jó előre. Papírt vesz elő. Már húsz éve gyűjtöm az adatokat. A világtörténelem megcáfolja az ön bölcs mamáját. Esetlen szemüveget is tesz fel. Tessék: Kleopátra első férje tíz évvel volt fiatalabb a nőnél…

ESTELLA

Kleopátra! Nevet. Soha nem jutott eszembe, hogy Kleopátra nyomába lépjek.

HEKTOR

Ahogy tetszik. Vannak újabb példáim. Balzac istenítette Madame de Bornyt, aki éppen húsz évvel volt idősebb nála. Tovább megyek…

ESTELLA

Hagyja. Tegye el azt a papírt. És üljön le. Ezzel az ostrommal ön meghódíthatott volna bárkit. A világ legszebb asszonyait. A császárnét is. Azt mondják, nagyon édes asszony.

HEKTOR

Az. De a férje tökfejű. Ahogy az már lenni szokott.

ESTELLA

Lehet. Ezt még nem hallottam. A vőm tiszteli az uralkodót… No, üljön le, ha mondom. Úgy ni!

CHARLOTTE

Nem tudom, hogy nem kéne-e inkább megnézni az órát…

ESTELLA

Ülj csak le te is, Charlotte, ide mellém. Meglátod, Berlioz úr magától rá fog jönni, hogy rossz helyen csöngetett be. Hirtelen. Mondja csak, uram, milyen színű volt az én hajam?… Hiába nézi. Most már ősz teljesen. Akkor milyen volt?

HEKTOR

Az ön haja?

ESTELLA

Hm… no? Charlotte-hoz. Ne súgj.

HEKTOR

Azt hiszem… szőke. Lehunyja a szemét. Szőke! Esküszöm.

ESTELLA

Sajnálom, barna volt. Gesztenyebarna. Ugye, Charlotte?

CHARLOTTE

Csodálkozva nézi anyját, majd igent int.

HEKTOR

Lehetetlen.

ESTELLA

Bizony.

HEKTOR

Most is látom magam előtt, áll fent a sziklán, egy kék szalag a hajában, lobog a szélben gyönyörű szőke haja…

ESTELLA

Kék szalag? Újabb tévedés! Soha életemben nem viseltem kék szalagot. Utálom a kék színt. Ugye, Charlotte?

HEKTOR

Vigyázzon, kedves asszonyom, a hamis tanúzást az isten is bünteti. Benyúl a belső zsebébe.

CHARLOTTE

Hallgat.

HEKTOR

Azért. Üresen visszahúzza a kezét.

ESTELLA

Élénken. Attól félek, Berlioz úr, hogy ön a képzeletének rabja. Emlékezni vél olyan dolgokra, amelyek talán nem is voltak.

HEKTOR

Még a múltamból is ki akar forgatni? Hát az a szőlő sem volt igaz, ahová nyaralni eljártunk, ott Miolanban?

ESTELLA

Szinte tapsol. Újabb tévedés, Berlioz úr. Nem Miolan volt, hanem Meylan…

HEKTOR

A név nem számít.

ESTELLA

Ön mindenre rosszul emlékszik. Miolan, szőke haj, kék szalag… Berlioz úr, lehet, hogy mi nem is ismerjük egymást?

HEKTOR

Ön ott állott a sziklán. Kék szalaggal a hajában.

ESTELLA

A mi szőlőnkben nem is volt szikla.

HEKTOR

Mielőtt idejöttem volna, tegnap délután elzarándokoltam abba a szőlőbe. Elővesz egy darab követ, leteszi az asztalra. Ezt onnét törtem le, arról a szikláról. Újabb holmikat rakosgat ki. Ezt a fakérget arról a gesztenyefáról, amelyen a hinta lógott… Egy kis ág. Ez a sűrű szederbokor a présház ajtajában nőtt. Odafönt a hegyen. Emlékszik?

ESTELLA

Mondd Charlotte, beszéltem-e én nektek valaha is erről a szőlőről?

CHARLOTTE

Nem, anyám.

ESTELLA

Látja.

HEKTOR

Ne bolondítson már meg.

ESTELLA

És ami most a legfontosabb, ne haragudjék, de önre aztán egyáltalán nem emlékszem. Már játszik vele. Pedig az öregek memóriája, már ami a régi dolgokat illeti…

HEKTOR

Belső zsebéből előránt egy kék szalagot. És erre, erre sem emlékszik?… Az öné volt!

ESTELLA

Érdekes… Talán ezt is tegnap találta meg valahol?

HEKTOR

Ezt negyvenhat éve hordom itten a szívem fölött.

ESTELLA

Hajához teszi. Hogy kifakult ez is… Hogy jutott magához? Ellopta?

HEKTOR

Ön elveszítette. Én megtaláltam…

ESTELLA

Hol?

HEKTOR

Kedves kis Charlotte, engedje meg, hogy így szólítsam, hiszen az apja lehetnék – Elmosolyodik. –, ez persze csak olyan formula…

CHARLOTTE

Tessék?

HEKTOR

Nem hagyna most magunkra?

CHARLOTTE

Ha anyja mellett állt vagy ült, most átfogja anyja vállát. Most nem. Mert megint felizgatta az anyámat. Úgy dobog a szíve…

HEKTOR

Az a jó. Az azt jelenti, hogy most már kezd emlékezni. Nyomon vagyunk.

CHARLOTTE

Nagyra van azzal a kék szalaggal…

ESTELLA

Menj csak, kislányom. Nyugodtan.

CHARLOTTE

Homlokon csókolja anyját. De azért az ajtót nyitva hagyom. Indul. Ehhez tartsa magát. El jobbra.

 

Tizenhetedik jelenet

Hektor, Estella

 

HEKTOR

Csitt, ne szóljon… Milyen illata van még ennek a kis töppedt, hamvaskék szedernek… Mért remeg úgy? Az asztalon rakosgat. Itt folyik az Isère. Itt volt a nagypapa háza. És a kanyargós Isère mögött, a távolban, ott tündökölt az örök hóval borított jeges szépség, a Mont Blanc…

ESTELLA

Nem is a Mont Blanc volt, hanem a Bella Donna.

HEKTOR

Ugye, emlékszik már maga is?

ESTELLA

De ön mindent túloz… Önnek minden hegy már a Mont Blanc.

HEKTOR

Miért? Én a Mont Blancot is meg akartam hódítani… S itt volt egy tó, a kert aljában…

ESTELLA

Csak tavacska.

HEKTOR

Esténként a békák brekegtek benne.

ESTELLA

Ez már igaz. A békák.

HEKTOR

Ugye? És a Bella Donna csúcsán még ott volt az alkonyi fény. Fölötte pedig ott ragyogott egy kék csillag. Stella Montis.

ESTELLA

A Kaszás-csillag.

HEKTOR

Ön este átjött hozzánk. Én elbújtam a sötét ebédlőben, és játszani kezdtem a kis flótámon Orfeusz búcsúdalát: „J’ai perdu mon Euridice… rien n’égale à mon malheur.” Már akkor is Gluck volt az eszményképem – ön mellett. Az unokabátyám átszólt: inkább zongorázzál, Hektor!… Önök aztán táncoltak. Akkor jött divatba a valcer.

ESTELLA

Szeméhez érinti kendőjét.

HEKTOR

Maga most másra gondol.

ESTELLA

Ó, nem, nem. Én csak arra gondoltam, hogy volt – nincs.

HEKTOR

Kicsoda?

ESTELLA

A fiatalságom.

HEKTOR

Itt volt. Nem érezte?

ESTELLA

Berlioz úr, hálás vagyok az érzésekért, amelyeket oly híven megőrzött irántam. Feláll.

HEKTOR

Felugrik. Azt hiszi, hogy egy könnycseppel, amit az Isten tudja, kiért ejtett, engem most már lerázhat?

ESTELLA

Megint kezdi? Hiába kezdi.

HEKTOR

Addig ismétlem, amíg igent fog mondani. Az ajtóhoz megy, behúzza.

ESTELLA

Unalmas lesz.

HEKTOR

A tenger is ismétli magát. És mi a tenger az én keserűségemhez képest.

ESTELLA

Ha ilyen mélakóros, menjen orvoshoz.

HEKTOR

Én boldogságra születtem. Örömhimnuszokat akartam írni. De amikor megtudtam, hogy ön férjhez ment, egy misémben megírtam a világ végét. Az olyan világvége volt, hogy amit majd az Isten fog csinálni, az már csak utánérzés lesz, plágium.

ESTELLA

Nem szeretem ezeket a rossz tréfáit.

HEKTOR

Helyes. Mondja azt, hogy Isten, és hinni fogok az Istenben. Mondja azt, hogy Hektor, és hinni fogok önmagamban. És meg fogom találni a harmóniát.

ESTELLA

Nem kezdek új illúziókat. Minden nappal rövidül az életem. Mi van már hátra nekem?

HEKTOR

Olyan boldogságot ígérek, hogy meg fogjuk állítani az idő futását. Fel fog kiáltani ön is az én Faustommal: oly szép vagy, pillanat!

ESTELLA

Az én életemet egyetlen férfi töltötte be. Az a férjem volt.

HEKTOR

Meghalt.

ESTELLA

Az ő emlékének élek. Egyedül.

HEKTOR

Nem igaz! Kimondta, s most már nem vonhatja vissza.

ESTELLA

Remeg a felindulástól. Halkan. Most pedig távozzék!

HEKTOR

Most már éppen nem. Most már tovább mondom… Tudja, hogy találtam én ezt a szalagot?

ESTELLA

Takarodjék! Megfogja a kis ezüstcsengőt…

HEKTOR

Már mellette. Fogja a kezét, hogy ne csengethessen. Suttogva. Én ott voltam a présházban, 1816. szeptember 15-én… Egy szerdai nap volt. Délután 3 óra. Megfigyeltem, hogy maga arra szokott sétálni. Ott rejtőztem a taposókádban.

ESTELLA

Hallgasson.

HEKTOR

Nem. Most már nem. Beszélni akartam magával. Vallani akartam. Akkor először… És maga jött, csakugyan. Megismertem a lépteit. Besurrant. Ott állt meg az ajtóban. Egy lépésnyire tőlem. Egy szederinda meg is vérezte a kezét. Hallottam lélegzetét, mint most. Ekkor újabb léptek…

ESTELLA

Nem igaz!

HEKTOR

De igaz. És jött Gaston, az unokabátyám. Skarlátpiros egyenruhában.

ESTELLA

Könyörüljön rajtam. Leroskad a székbe.

HEKTOR

Együtt vele térdre rogy, így mondja. Maguk se könyörültek rajtam. Arra ítéltettem, hogy lássak és halljak mindent. És amikor megint kisurrantak onnét, én előmásztam rejtekemből, és leborultam a földre, amely még forró volt, és haraptam a földet, ömlött a könnyem, csupa sár lett alattam a döngölt agyag, ennek az agyagos sárnak az íze itt van a számban, ezt érzem azóta is minden csókban… Ahogy kezét csókolja, hirtelen felnéz rá. Drágám, mi van magával? Rosszul van?… Szóljon!

ESTELLA

Nem. Nem vagyok rosszul. Pedig most meg kéne halnom…

HEKTOR

Jó. Haljunk meg együtt.

ESTELLA

Velem? Egy ilyen személlyel?

HEKTOR

Istennőm, múzsám, eszményképem, madonnám. Ottan a port nyelve, esküvel fogadtam, hogy másnap katonának állok, kapitány leszek, tábornok, egy új Bonaparte, meghódítom a világot, és eljövök önért, és elragadom ettől a hadnagytól…

ESTELLA

Gaston két nap múlva elutazott. Többé nem láttam. Nem is írt.

HEKTOR

A gyáva hadnagy! Tudom. Meg is akartam ölni őt ezért. Vívni tanultam egy szőlőkaróval…

ESTELLA

Megsimítja Hektor fejét.

HEKTOR

De Napóleon Szent Ilonára került. A katonaiskolákat mind bezárták. És én nem tudtam meghódítani a világot.

ESTELLA

Milyen drágán kell fizetnem érte, hogy elkövettem azt a ballépést.

HEKTOR

Elkövette – de glóriában! Én láttam. Az üdvözült lelkek sikolthatnak úgy, amikor Isten színe elé lépnek. Én hallottam. Ne szégyellje! A szenvedély az asszonyok egyetlen erénye. Minden egyéb kitalálás, hazugság. Ön ott szállott a mennybe, a szemem láttára. Az a sikoly olyan volt, mint a születő csillagok fénye. Szeplőtelen kék lobogás… Azóta én ezt a csillagot kergetem, sápadt holdként, hegedűszóval.

ESTELLA

Azt hittem, ötven év penitenciája elég. A mindennap megújuló robot és győzelem. Az a sok habfehér pelenka, fényes ingmell és megstoppolt zokni. Ezek alá akartam temetni múltamat. Meg a gyerekek jeles bizonyítványa. Még latinul is én tanultam velük. A lányomnak hozományt gyűjtöttem, és olyan stafírungot! Minden párnahéj egy madeira-remekmű…

HEKTOR

Így vesztegette drága idejét. Ujjait csókolja. Amikor tudta, hogy meghalunk, és vége.

ESTELLA

Volt egy férjem. Ki mit se sejtett. Érette csináltam.

HEKTOR

Feláll. Mégis meghalt. És meghaltak a gyerekei. És a többi is meg fog halni. Ha másokért élünk, senkinek nem marad semmije.

ESTELLA

Ez volt a sorsom.

HEKTOR

Nem igaz. Az a magasztos szenvedély, amellyel odaadta magát egy fajankónak…

ESTELLA

Ne bántsa őt. Az én fájdalmam is lehet szent. Feláll.

HEKTOR

Egy méltóbb partner oldalán ez a szent szenvedély tovább loboghatott volna.

ESTELLA

Kiről beszél?

HEKTOR

Magamról.

ESTELLA

Ön gyermek volt. Bocsánat: serdülő.

HEKTOR

Már nem vagyok az.

ESTELLA

Késő.

HEKTOR

Amikor a boldogság küszöbén állunk…

ESTELLA

Ó, fél lábbal a sírban.

HEKTOR

Épp ez a csodálatos.

ESTELLA

Nevetnének rajtunk. Minő ízléstelenség, mondanák. Két múmia, és most kezdik… Pfuj!

HEKTOR

Csodálni fognak. Olyan nászindulót írok, amelynek hangjára az emberiség letérdel, s könnyekkel szemében nézi, hogy mi ketten, éppoly halandók, mint bárki más e földön és éppolyan élnivágyók, igenis: két lelkes múmia, elindulunk kézen fogva, hogy legyőzzük a szerelem legnagyobb ellenségét.

ESTELLA

Mit? A halált?

HEKTOR

Nem. Az öregséget… Ezt várja tőlünk az emberiség. Minden előttünk járó nemzedék emiatt szenvedett, de nem mert megmukkanni sem, mert rászóltak, kuss, öreg vagy, te vénség, ne bogározz! De az én muzsikámat nem lehet elhallgattatni. Százezer generáció néma vágya fog feldörömbölni benne… Kétszáz vonós, kétszáz fúvós, ütősök. Énekkar. És eltörpül mellette Lohengrin nászindulója. Pám-pám-pá-pám! – ez is zene? Wagnert kifütyülik!

ESTELLA

Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Önt elkápráztatják a művészi ambíciók…

HEKTOR

Bocsásson meg. Igaza van. Egy hangjegyet nem írok le többé. Tűzbe dobom, amit eddig írtam. Minden percem az öné lesz.

ESTELLA

Jövőre hetvenéves leszek.

HEKTOR

Szeretem.

ESTELLA

Ez nem szerelem. Csak meglátott engem, ott. Nekem is voltak fiaim. Tudom, hogy min mennek keresztül a kamaszkorban…

HEKTOR

Annál jobb, ha tudja. Hogy nem rózsavíz a szerelem. Az ilyen titkok hozzátartoznak.

ESTELLA

Tartsa meg az ilyen titkait.

HEKTOR

És ha Gaston jelentkezett volna? Az ő titkaival?

ESTELLA

Most már neki is ugyanezt mondanám.

HEKTOR

Biztos?

ESTELLA

Biztos.

HEKTOR

Hála Istennek. Féltem, hogy még mindig őt szereti.

ESTELLA

Nagyon szerettem. Majdnem meghaltam utána. De nem haltam meg, csak eltemettem magam.

HEKTOR

Ezzel a szóval ne tréfáljunk. Mert hamarosan megtudjuk, mit jelent igazából.

ESTELLA

Öreg vagyok, gonosz vagyok. Kérdezze meg a cselédeket. Gyűlölöm a fiatalokat. Ami volt, elmúlt.

HEKTOR

Tegnap, hogy ott jártam Meylanban, ezt nem mondtam el, bementem a présházba is…

ESTELLA

Hagyjon már engem azzal a szörnyű présházzal, igazán megszenvedtem érte. Indulatosan járkál. Mit kezdi mindig?

HEKTOR

…Bementem a présházba, leborultam a földre, körülöttem dongtak a darazsak, és a föld éppolyan forró volt, mint akkor. És én éppúgy sírva fakadtam.

ESTELLA

Ez egy fixa idea, amelyhez nekem már semmi közöm nem lehet. Elfordul. Kérem, ne űzzön csúfot belőlem.

HEKTOR

Felejtse el, ami közben volt.

ESTELLA

Szavak!

HEKTOR

Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Megint leégett a fa. Megrakjam? Letérdel.

ESTELLA

Hagyja… Gaston is azt mondta, hogy szeret. A férjem is azt mondta, hogy szeret. Hazudtak.

HEKTOR

Esküszöm, hogy szeretem.

ESTELLA

Ők is esküdöztek… ojjé!

HEKTOR

De én megkérdezném tőlük, mint Hamlet, hogy krokodilust ennének-e önért? Kiveszi a piszkavasat. Megfogja a vas tüzes, izzó végét. Sápadtan áll. El fogja hinni nekem, hogy szeretem.

ESTELLA

Vállat von. Majd. – Harmadszorra nem rontom el az életemet. Visszafordul. Mi történt? Halottsápadt… Hektor!

HEKTOR

Csakhogy egyszer így szólt.

ESTELLA

Szent isten… füstöl a keze! Tegye le azonnal!

HEKTOR

Addig nem, amíg nem hiszi el, hogy szeretem.

ESTELLA

Elhiszem, el…

HEKTOR

Hogy az életemnél jobban szeretem.

ESTELLA

Elhiszem… jó…

HEKTOR

…hogy Hektor engem az életénél jobban szeret.

ESTELLA

Hogy Hektor engem jobban szeret az életénél. Már fogja is a vasat, hogy kivegye a kezéből. Bolond, jaj de bolond.

HEKTOR

Ne húzza, odasült a bőrömhöz… Leül. Végre leejti a piszkavasat.

ESTELLA

Mutassa a kezét. Megrázza a csengőt. Olajat rá… Letérdel elébe.

HEKTOR

Semmi, semmi. De tudja, én nem bírom a testi fájdalmat – csak a lelkieket.

ESTELLA

Hogy csinálhat ilyet?

 

Tizennyolcadik jelenet

Hektor, Estella, Charlotte

 

CHARLOTTE

Jobbról. Valami baj van?

ESTELLA

Hozzál egy kis olajat.

HEKTOR

Véletlen… Csak egy kis baleset…

CHARLOTTE

El.

 

Tizenkilencedik jelenet

Hektor, Estella

Charlotte nélkül.

 

HEKTOR

Azt mondják majd: legénykedett, és nem bír ki egy kis fájdalmat…

ESTELLA

De hisz ön remeg…

HEKTOR

Az ajtó felé. Ne engedje be. Röstellem magam.

ESTELLA

Feláll. Megy az ajtóhoz. Ott megáll. Olyan tisztán emlékszem most már mindenre. Ott folyt az Isère… Az egyik szüreten szagos szőlőt hozott oda nekem.

HEKTOR

Igen… Sérült kezét simogatja.

ESTELLA

Csak hogy figyelmét elterelje, vidáman. És a szüretelő lányok, hogy mit énekeltek… Emlékszik?

HEKTOR

Nem is tudom én már.

ESTELLA

Jaj, dehogyisnem tudja…

HEKTOR

Fáj.

ESTELLA

Már be is vette az olajos üveget, s dalolva jön, halkan –.

 

    Le mal d’amour est une maladie
    L’herbe du pré est tant soulagère

 

HEKTOR

Sziszeg.

ESTELLA

Daloljon, kedvesem. Ápolja közben a kezét.

 

    L’herbe du pré ne peut pas le guérir…

 

HEKTOR

Nem emlékszem már…

ESTELLA

Muzsikus létire kéreti magát. Na fújja csak, majd kijavítom „Derrière…”

HEKTOR

 

    Dérrière chez nous il y a-t-un vert bocage,
    Le rosignol y chante tous les jours,
    Là il y dit dans son charmant langage:
    Les amoureux sont malheureux toujours.

 

ESTELLA

Becsomagolta a kezét. Így ni! Még egy csókot is nyom rá. Feláll.

KETTEN

 

    Sur le bord du Cher il y a-t-une fontaine
    Ou sur un frêne nos deux noms sont taillés.

 

ESTELLA

Közben hátrakerült, és a kandallón megállította az órát, s énekelve jön vissza a dal végére. Hogy vége lett, nagyot nevetnek. Így ismétli.

 

    Ou sur un frêne nos deux noms sont taillés.

 

HEKTOR

Látja, nem is kellett kijavítania. Úgy énekeltem, mint amikor kórista voltam az Operett Színházban. Nevet. Annak is van vagy negyven éve.

ESTELLA

És nevetni, mikor nevetett utoljára?

HEKTOR

Azt hiszem, most nevettem életemben először.

ESTELLA

Mégiscsak volt valami haszna ebből a találkozásból.

 

Huszadik jelenet

Hektor, Estella, Charlotte

 

CHARLOTTE

A férjem azt mondja, hogy ugyancsak későre jár. Nézi az órát. Nem értem…

ESTELLA

Megállt az idő.

 

Kis csend.

 

CHARLOTTE

Csak most állhatott meg.

ESTELLA

Igen, amikor Berlioz úrral olyan jót nevettünk… Isten vele, barátom, ígérem, ezentúl én is sokat fogok gondolni azokra a szép napokra, hogy is mondta? Miolanban… Jaj, ne fancsalodjék el megint. Szeretném megőrizni emlékben a mosolyát. Kezét nyújtja.

CHARLOTTE

Hátat fordít, ott hátul, ahol áll, ne legyen tanúja senki ennek a búcsúnak.

HEKTOR

Mosolyog. Homlokához érteti Estella kezét. Mikor látjuk egymást?

ESTELLA

Mához egy évre, ha önnek nem alkalmatlan.

HEKTOR

Mosolyogva. Boldogan – ha még nem haltam meg akkorra.

ESTELLA

Mosolyogva. Ha Genfben nem, majd a túlvilágon.

HEKTOR

Az ajtóban még meghajol mosolyogva. Irigylem Dantét, neki nemcsak Beatricéje volt, hanem hite is – efféle randevúkban. Mosolyogva meghajol. Még int egyet. El.

ESTELLA

A szoba másik végéből mosolyogva int utána.

 

Huszonegyedik jelenet

Estella, Charlotte

Hektor nélkül.

 

Odakint csapódik az ajtó.

 

CHARLOTTE

Kezdi felhúzni az órát, aztán megindítja.

ESTELLA

Készítsd ki Adolphe talárját. Holnap tárgyalása van. Majd én átvasalom reggel.

CHARLOTTE

Kifordul erre, nézi az anyját, megindult kis mosollyal, részvéttel. Bólint. Jó…

ESTELLA

S mondd meg ennek a szobalánynak, hogy takarítson itt jobban. Amikor Berlioz úr letérdelt, poros lett a nadrágja. Azt hittem, kisül a szemem. Megfordul, indul. De azért nem kell elküldened ezt a szobalányt. Felőlem maradhat. Az ajtóban. Aludj jól. El.

 

Huszonkettedik jelenet

Charlotte, majd Adolphe

 

CHARLOTTE

Lassú, szórakozott mozdulatokkal helyre rak egy vázát, majd egy másikat, gépiesen…

ADOLPHE

Halkan be. Otthoni köntösben, égő szivarral. No? Mi volt?

CHARLOTTE

Nem felel. Gyorsabban rakosgat.

ADOLPHE

Kiturbékolták magukat?

CHARLOTTE

Már viharos gyorsasággal rakosgat, csak úgy csattannak keze alatt a tárgyak.

ADOLPHE

Megnéztem közben a szerzői jogra vonatkozó rendelkezéseket. A szerző halála után ötven évig kapja a család a százalékot. Kiszámítottam…

CHARLOTTE

Odacsapja az asztalhoz az egyik díszedényt. Mondd, miféle érzelmeket nyújtottál te nekem? Szembefordul vele.

ADOLPHE

Mi a baj?

CHARLOTTE

Megfognád te értem a tüzes vasat? Megállítanád az időt?… Hozzád beszélek!… Ennél krokodilhúst?… Mit kaptam én tőled? Miféle szerelmet? Felelj!… Tudod te egyáltalán, hogy mi a szerelem? Elkezd nevetni. Földhöz csap egy vázát. Én sem tudom – nem tudom meg soha! Váza. Soha! Váza. Soha… Megáll, kezében marad a váza, és csendes, meghatott elandalodással mondja. Ők, ők tudják, mi a szerelem.

 

Függöny

 

 

 

Antipygmalion, avagy a szobrász álma

Oh, le désespoir de Pygmalion, qui aurait pu créer une statue et qui ne fit qu’une femme!

Alfred Jarry

 

Hogy oda lehetett Pygmalion! Szobrot alkothatott volna, s csak egy asszony lett belőle.



Szereplők
BULCSÚ
LÍVIA
NOA-NOA
Hangok a nézőtérről

 

Szobrászműterem, egy magas ház felső emeletén. Este van. Csak a kis lámpa ég a széles heverő mellett. Az állványokon készülő szobrok nedves lepedőkbe csomagolva és egy-két madárijesztő forma faváz, amelyre még nem rakták föl az anyagot. Az ún. „gerüszt”.

A műterem közepén forgatható állvány, nagyobb szobor számára. Erre van felállítva egy szép, fiatal nő. Nekünk háttal, meztelenül. Vagy épp csak annyi drapériával, amennyit a közerkölcs őrei az előadás időpontjában mint minimumot megkövetelnek. Modell, minidrappal. Egyik kezében almát tart. Kész és látható szobor ne legyen a színen, már csak azért sem, hogy a maga ilyen vagy olyan formanyelvével ne beszéljen bele az itt következő jelenetbe.

Zavarná a figyelmet.

Különben is: a műterem tulajdonosa nem nagyon dolgozik. Élvezi az életet, mert új életet kezdett. Élvezi a szabadságot, mert sikerült elválnia a feleségétől. Barátnőjét rajzolgatja látható gyönyörűséggel. A bejárati üvegajtón áttetsző üveg. Van még egy kisebb ajtó. Ezen csak függöny lóg. Ez a főzőfülkébe nyílik.

A sarokban mosdó, előtte paraván.

 

BULCSÚ

Bírod még?… Tündér vagy… Világosan érzem, hogy veled nemcsak új élet kezdődött számomra, hanem egy új korszak is… Hogy egy szobrász megvalósítsa magát, ahhoz kell a test, a hús… ezért olyan mélységesen emberi művészet a szobrászat. Olyan mélységesen férfias… A te szépséged az a gyújtószerkezet, amelytől a szobraim úgy fognak hatni, mint megannyi hidrogénbomba.

MODELL

Ásít egyet.

BULCSÚ

Ez az! Imádom, hogy mindjárt ásítasz, ha a mesterségről kezdek el beszélni. Az ásításodat úgy fogom fel, mint a mai ifjúság könyörtelen kritikáját arra az önző, szerző, fogyasztó, fagyasztó társadalomra, amelynek mindeddig én is a kiszolgálója voltam… Újabb ásításra. Egy picit tartsd még magad, drágám. A két csípőd között olyan őrjítően gazdag a bőrfelület… ahogy ott minden összefut… a Gluteus maximus! A csodálatos Fascia lumbodorsalis! Az imádnivaló Spina inferior! Semmi disznóságot nem mondtam, drágám, ezek mind szakkifejezések. A főiskolán az anatómia kötelező volt. Egy kis ásításra. Mindjárt leszállhatsz, aztán idejössz mellém a díványra, és lazíthatunk. Illetve csak te… Lehet, hogy a XXI. Század művészetét onnan fogják számítani, hogy én téged fölfedeztelek. Te vagy az új Tahiti… Te vagy a fűszerszigetek… Te vagy a Húsvét-szigetek valamennyi bálványa… Te vagy Noa-Noa… Teérted hagytam ott a feleségemet, mint egy megunt civilizációt… Feléd hajózok… Egy fél év óta egyfolytában feléd hajózok… Énekel. „Holdvilágos bűvös éjjel jártam messze tájon. Árkon-bokron átszökellve, túl az Óceánon…”

NOA-NOA

Enni kezdi az almát.

BULCSÚ

Vénusz megeszi az aranyalmát. Noa-Noa fütyül az ógörög mítoszokra. Jó étvágyat, szivem. S milyen szépen látszik a hátadon is, hogy tűnik el a gyomrodban az alma. Falatonként. Minden izmod dolgozik. Szeretsz?… Ne is beszélj. Csak ints igent a fenekeddel. Köszönöm. A válaszod úgy hatott rám, mint egy égi szózat, mint egy kinyilatkoztatás. Mondd még egyszer, mondd, hogy igen. Ez az igen nekem többet jelent, mintha pap előtt, fehér fátyolban örök hűséget esküdnél… Beszélgessünk… Almát nem adsz? Nem? Kár. Én sem ebédeltem. Látod, a paradicsomban Éva megfelezte az almáját. De Noa-Noa túlteszi magát a bibliai mítoszokon is. Noa-Noával nincs eredendő bűn! Noa-Noával, ha korgó gyomorral is, de visszatalálok az ártatlanság állapotába. Énekel. „Hol édes, fűszeres a lég, csak illat és madárdal…” És nincs az az angyal, lángpallossal, aki minket innen kiűzzön.

 

Kintről, valahonnan a folyosóról a lift ajtajának a csapódása.

 

Nincs az az angyal… Elhallgat. Valaki jön, csapódott a liftajtó. Elkattintja a kislámpát. Nem nyitunk ajtót senkinek.

 

A műteremben teljes sötétség, csak a bejárati ajtó opálüvegén át dereng valami világosság.

 

Hangja csendesen. Látod, milyen jó így?

 

Az ajtó homályos derengését odakint elfogja egy árnyék, s mindjárt rá éles csengetés.

 

Hangja suttogva. Meg kéne tanítani az emberiséget, hogy a szobrokat is így élvezze, csupán az ujjai hegyével. Olyan táblákat kéne kiakasztani a múzeumokban, hogy semmit a szemnek, mindent a kéznek. Az emberiség el van maradva a tapintási kultúra terén.

 

Újabb csengetés.

 

Ne törődj vele. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy aki az ajtó előtt áll, jót akarjon nekünk… És nem akarhat olyan jót, amilyen jót mi akarunk egymásnak… Folytatja a megkezdett gondolatát. …Képzeld el, hogy az elsötétített Louvre-ban is így játszhatnám a milói Vénusszal, kerekecske-dombocska, merre szaladt a nyulacska… Imádom benned, hogy egyáltalán nem vagy csiklandós… Azt hiszed, ez a játék nem volna ezerszer méltóbb…

 

Csengetés.

 

Zavartalanul folytatja. …méltóbb a szerelem istennőjéhez, mint az, hogy szemüvegükön bámulják őt hülye és jól nevelt turisták? Szerintem Malraux megengedné. Mindent megengedne, mint te is… Szeretsz? Igazán? Olyan ízesen tudod ezt mondani. A szerelem úgy sugárzik belőled, hogy szinte szikrázik a bőröd. Kis villámok ugrálnak ki belőled, akárhol érintelek…

 

Sűrű, szaggatott csengetés.

 

Ez lehet a házmester. Nem érdekes. Lehet a táviratkihordó, nem érdekes. Lehet egy szobrász kolléga… Lehet egy őrült amerikai, aki szobrot akar vásárolni… de ennek a valószínűsége rendkívül csekély…

LÍVIA

Hangja. Bulcsú! Itthon vagy?

BULCSÚ

Pszt! Erre az egyre nem gondoltam… Ez Lívia. A feleségem… Maradjunk csendben… Ne, ne ijedj meg, csak nem képzeled, hogy beengedem?

LÍVIA

Hangja kintről. Bulcsú! Pénz áll a házhoz…

 

Ettől kezdve magabiztosan, ütemesen kopogtat az ajtón.

 

BULCSÚ

Halkan. Hogy jön hozzá, hogy csak így ránk törjön.

LÍVIA

Hangja. Bulcsú, eladtam egy szobrodat… Pénzt hozok!

BULCSÚ

Halkan. Muszáj beengedni. Hol a ruhád?

NOA-NOA

Hangja. Nem tudom.

BULCSÚ

Ne sírj, egyetlen Noa-Noám, csak ne sírj… Maradj szépen ott, ahol vagy, majd én megkeresem.

 

Nagy robaj, valamit feldöntött.

 

BULCSÚ

A lámpa… Ezt meghallotta. Hangosan, álmos hangon. Ki az?

LÍVIA

Hangja. Én vagyok! Pénzt hozok!

BULCSÚ

Halkan. Adok rád valamit. Hangosan. Nyitom már… Csak magunkra veszünk valamit… Halkan. Így maradj, te drága… várj, ezt a lepedőt…

 

Bulcsú felgyújtotta a függőlámpát, az erős fényben a műterem közepén a forgatható állványon immár lepedővel leterítve látjuk Noa-Noát – vagy mondjuk inkább: a körvonalait.

 

Egész jól nézel ki. Csak ne mozogj.

 

Miközben kötözi rá a lepedőt, ahogy a készülő szobrokra szokás, halkan mondja.

 

Jobb, ha nem találkoztok. Az elvált asszonyok a legféltékenyebbek… Náluk már csak az özvegyasszonyok féltékenyebbek… Meglátod, az exnőm első dolga lesz benézni a paraván mögé, a konyhába… Várj egy kicsit, lazíthatsz. Nem szoktam ilyen merev szobrokat csinálni. Hátulról lazábbra próbálja igazítani Noa-Noa térdeit.

LÍVIA

Hangja. Bulcsú, miért nem nyitsz ajtót?

BULCSÚ

Harsányan. Alkotok! Halkan. Bizony isten egyszer igazából is megcsinállak ebben a pózban. Noa-Noa hátsó felén igazítja a lepedőt. Szeretsz?… S mint aki választ kapott. Milyen jól el tudunk mi beszélgetni. Belecsókol a bebugyolált nőbe.

LÍVIA

Hangja. Mi van?

BULCSÚ

Hangosan. Mi volna? Magány, magány… Rideg magány! Még egy csók. Az elvált férjek rideg magánya – ez van! Megy ajtót nyitni, énekel. „Csak illat és madárdal, s egyszerre csak találkozék”… Észreveszi Noa-Noa fehérneműjét a paraván tetején. Lekapja, s a dívány alá hajítja. „…Egy csodás tündérleánnyal.” Az ajtóban visszafordul, megnézi a művét. Látszik a lélegzeted, próbáld visszafogni. Öt percig a búvárok is kibírják. Levágom, kirúgom, és utána lemegyünk kettesben vacsorázni… Hangosan. Nyitom, nyitom! Halkan. Imádlak, Noa-Noa.

 

Kinyitja az ajtót, Lívia a küszöbön áll.

 

LÍVIA

Szervusz.

BULCSÚ

Nahát, Lívia! te vagy az?

LÍVIA

Nem ismerted meg a hangomat? Így elfelejtettél?

BULCSÚ

Tudod, hogy van az félálomban… azt álmodom, hogy te csengetsz – és csakugyan te csengetsz. Hogy jutott eszedbe, hogy megkeressél ebben a remetelakban?… Ja, igen, pénzt hoztál. Add ide.

LÍVIA

Igazad van. Postán is elküldhettem volna.

BULCSÚ

Bocsáss meg. Tudod, mit? Gyere menjünk le egy kávéra… meghívlak… Várj, cipőt húzok. Ahogy ellép az ajtóból, Lívia belép a szobába.

LÍVIA

Szétnéz. Szóval itt alkotsz? Csak egy csöppet teszi idézőjelbe az igét.

BULCSÚ

Vagy inkább: döglök.

LÍVIA

Azt hittem, amióta én nem vagyok, az ihlet lázában élsz. Egyik remekmű a másik után.

BULCSÚ

Nem, Lívia. Amióta elszakadtunk egymástól, már nem potyogtatom olyan szaporán a remekműveket, mint boldog házaséletünk alatt. Megszűntem aranyat tojó tyúk lenni, minden kiállításon kitüntetve. Megszűntem köpi-köpi szamarad lenni.

LÍVIA

Lefordítja. Semmi pénzed nincs?

BULCSÚ

A kávédat azért még ki tudom fizetni. Indulna. De ha csakugyan pénzt hoztál, bevallom, a legjobbkor hoztad… Mennyit?

LÍVIA

Ó… miért nem telefonáltál?… Ha baj van…

BULCSÚ

Elváltunk.

LÍVIA

Látod, én hívtalak. Nem felelt a telefonod.

BULCSÚ

Diadalmasan. Kikapcsolták! Ezt is elértem. Tízévi osztályonfelüli jólét után, végre ki van kapcsolva a telefonom.

LÍVIA

Borzasztó.

BULCSÚ

Isteni! Ott vagyok, ahol főiskolás koromban. Minden erőm megfeszítésére szükség van, ha feljebb akarok jutni. Szükség van megint a fogamra, a körmeimre, az álmaimra… És nincs szükség a telefonomra… Hány telefonba került, hogy egy nagyobb megrendelést szereztél nekem?

LÍVIA

Hány telefonba? Egybe. Csak tudtam, hogy kinek kell telefonálni.

BULCSÚ

De közben az ezer melléktelefon. Ápolni a kapcsolatokat. Halló, Miki! Peti! Gabi! Te vagy az, Bözsi?… Szervusz, Ági! Jó napot, Gyulus! És a rengeteg Tomi, Toncsi, Tivi, Tihi, Tibi, akikkel mind azért voltunk ilyen mindent lehengerlő haverságban, mert tehettek értünk valamit.

LÍVIA

Ki az a Tibi?

BULCSÚ

Miféle Tibi?

LÍVIA

Most mondtad, Tibi.

BULCSÚ

Nem tudom. Csak mondtam. Még nem született meg. Még nem nevezték ki… De te már szeretnél vele jóba lenni. Hát én kiléptem a vonalból. Fellázadtam. Érted?… Fellázadtam!

LÍVIA

Mit kiabálsz? Fellázadtál. A lázadás sikerült. Hogy velem mi van, nem érdekes… Boldog lehetsz. Boldog vagy?

BULCSÚ

Emelt fővel. Azt hiszem – igen. S hogy Lívia mosolyogva áll vele szemben, ő is mosolyog, így mondja. Boldog.

LÍVIA

Változatlanul mosolyogva. Te, ne mondd ilyen önelégülten, ilyen szemtelenül, ilyen teleszájjal, mert megöllek.

BULCSÚ

Ne haragudj, Lívia, de ha azt mondom, hogy nem vagyok boldog, mindjárt egy expedíciót szervezel, és meg akarsz menteni… Még csak ez hiányzik!… Boldog vagyok! Boldog vagyok! Boldog vagyok!

LÍVIA

Neked sikerült. Hányszor akartam én is boldog lenni ez alatt a tíz év alatt. Hányszor gondoltam rá: most elhagylak…

BULCSÚ

Megtorpan, majd hirtelen. Figyelmeztetlek, ne lovald bele magad túlságosan a boldogtalanságba. Én nem szervezek mentőexpedíciót. Nem vagyok jótétlélek.

LÍVIA

Körbe hordozza szemét a műteremben, s közben nagyokat lélegzik.

BULCSÚ

Megyünk? Remek duplát főznek itt a sarkon…

LÍVIA

Még egy szippantást engedj… Ez a jó műteremszag!… Hogy hiányzik ez nekem… Csak ez hiányzik… Imádom a gipsz illatát… A friss agyag illatát… A nyirkos lepedők illatát…

 

Mielőtt túlságosan közel menne Noa-Noához. Bulcsú odaugrik, és visszafogja.

 

BULCSÚ

Nem!… Nem!…

LÍVIA

Imádom belehelni a készülő szobrok illatát. Csecsemőszaguk van.

BULCSÚ

Gondolod?… Ne felejtsd el, hányszor kaptál csalánkiütést a szagoktól.

LÍVIA

De nem agyagszagtól!

BULCSÚ

Kezébe nyom egy darab agyagot. Parancsolj!

LÍVIA

Leül a díványra, szagolgatni kezdi. Azért egész más a szaga, ha meg van mintázva. Közömbösen leejti maga mellé az agyagot. Remélem, nem tételezed föl, hogy azért jöttem, mert ki akarok békülni.

BULCSÚ

Nem tételezem föl. Azért jöttél, mert pénzt hoztál… Rosszul hallottam?…

LÍVIA

Jól hallottad… Lehajtja a fejét.

BULCSÚ

Most mi bajod?… Mi történt?

LÍVIA

Kitör. Odalent láttam, hogy minden régi szobrodat lehordattad az udvarra.

BULCSÚ

És ezért sírsz? Túl vagyok rajtuk. Csak zavarnának itt.

LÍVIA

Ne haragudj… De az mind én vagyok… És hogy nézek ki! A legtöbbiken már letört az orrom… Ott állok a pályaudvar kormától maszatos nyakkal, piszkos altesttel, a fejemet leszarják a galambok… Harminc példányban…

BULCSÚ

Mit csináljak? Egy meghaladott stílus… Kegyelmesen. Ma már téged is másként csinálnálak.

LÍVIA

Engem már többet nem csinálsz, Bulcsú, sehogy… De a régiek fájnak, hiába. Én emlékszem mindegyikükre. Hogy születtek – micsoda szerelemben. Azt mondtad, mindig újra kell ismerkedned a testemmel. Az Ezeregyéjszakából olvastál fel erotikus részleteket…

BULCSÚ

A könyvet feltűnés nélkül berugdossa az ágy alá. Igazán?

LÍVIA

Igen, mert azt mondtad, hogy neked felfűtött test kell. Azt jobban tudod mintázni… Hol az Ezeregyéjszaka?…

BULCSÚ

Nem is tudom.

LÍVIA

Elveszett? Egy olyan jó kiadás?

BULCSÚ

Nem tudok ügyelni mindenre.

LÍVIA

Hogy körülnézett. Micsoda rendetlenség van itt!

BULCSÚ

Kérlek, nehogy elkezdj takarítani!

LÍVIA

Félsz, hogy felfedezem a titkaidat?

BULCSÚ

Titkaim?… Nekem?… Hát nézz szét!

LÍVIA

Nana! Ha benyúlnék az ágy alá, nem tudom, hogy nem találnék-e ott egy női melltartót.

BULCSÚ

Haha!

LÍVIA

Nem visel melltartót?

BULCSÚ

Nem.

LÍVIA

Olyan tökéletes nő, hogy melltartó se kell neki?

BULCSÚ

Nem kell melltartó neki, mert nincs melle.

LÍVIA

Meghökkent. És nem félsz a gyermekvédelemtől?

BULCSÚ

Nem azért nincs melle, mert fiatalkorú, nem azért nincs melle, mert leoperáltatta, hanem azért nincs melle, mert nincs teste sem…

LÍVIA

Torzó?

BULCSÚ

Abszolút torzó. Nem létezik.

LÍVIA

Amikor jöttem, mintha beszélgettél volna.

BULCSÚ

Szinte felkacag. A falakkal? Az ilyen rideg magányban az ember legfeljebb üvöltözik vagy hallgat. De nem beszélget.

LÍVIA

Nagyon magányos lehettél mellettem. Mert tíz éven át te vagy üvöltöztél, vagy hallgattál.

 

Kis csend.

 

BULCSÚ

Ez lehet, hogy attól is volt, hogy nem tudtam magam kifejezni… Művészileg.

LÍVIA

És most, hogy én nem vagyok, most sikerül kifejezned magad?

BULCSÚ

Nem akarja megsérteni Líviát, azért inkább csak hümmögve mondja. Azt hiszem… talán…

LÍVIA

A féltékenységtől sápadt hangon. Hála ennek a szobornak?

BULCSÚ

Lelkében derülve. Hála… Hála bizony… Hála neki…

LÍVIA

Ez hát a jövőd… Ezt már én nem ismerem… Megmutatod?

BULCSÚ

Tudod, hogy én nem vagyok mutogatós. Pláne, amikor még csak félig kész valami… Meg aztán ez egy más stílus… Egy merész stílus… Meglepne téged… Nem is biztos, hogy neked tetszenék… Sőt, biztos, hogy nem tetszenék.

LÍVIA

Aki közben felugrott, és szemügyre vette a „szobrot”. Száraz… Egész száraz a lepedő rajta… Mért nem locsolod gyakrabban?

BULCSÚ

Én locsolom.

LÍVIA

Felveszi az erre a célra szolgáló vízipuskát, s permetezni kezdi. Közben. Milyen szépen kijön a mellének a vonala… Akarattal csináltál neki ilyen melleket?

BULCSÚ

Mormogva. Azt hiszem, tökéletes mellek… Én nagyon meg vagyok velük elégedve.

LÍVIA

Nincs alacsonyan a feneke?

BULCSÚ

Most már kirobban. Én a szobromnak oda teszem a fenekét, ahova nekem tetszik! Van alkotói szuverenitás… Én a szobrom fenekét, ha felteszem oda, ahol mások a fejüket viselik, az én szobrom akkor is tökéletes lesz.

LÍVIA

Még szerencse, hogy az Isten nem engedi meg magának ezt a művészi szabadságot.

BULCSÚ

Olyan biztos vagy benne? Ha visszagondolok egykori barátainkra… Te, hogy azok micsoda seggfejek voltak!… Mi az? Mit nézel?… Na, gyere! Menjünk kávézni.

LÍVIA

Felvett valamit a földről. Egy karkötő. Te vetted neki?

BULCSÚ

Add ide!

LÍVIA

Miért?… Mióta elváltunk, te karkötőt hordasz?

BULCSÚ

Miért ne? Egy magányosságra ítélt férfitól minden kitelik.

LÍVIA

Rá se megy a csuklódra.

BULCSÚ

Üvöltve. Az orromban viselem! Mint a medve. Hogy ha feljössz, megtáncoltathass.

LÍVIA

Mit hisztizel?… Rajtam a sor, hogy hisztizzek, én nem hisztizek.

BULCSÚ

A vérnyomásunk. Fölmegy, leesik. Igazad van. Jót fog tenni egy fekete… Mindkettőnknek. Megyünk?

LÍVIA

Egy fekete?… Nem is tudom. Mostanában nem szoktam este kávézni. Szeretek aludni éjszaka. Jól aludni. Rájöttem, hogy ez is valami.

BULCSÚ

Akkor… Maradunk…

LÍVIA

Ez nem egészen életnagyság… Ugye?

BULCSÚ

Dühös. Ez egészen életnagyság!

LÍVIA

Ha leveszed róla ezt a lepedőt, nem lehet nagyobb, mint egy kerti törpe.

BULCSÚ

Ordít. Akkor is életnagyság!

LÍVIA

És nem fáraszt ki téged mostanában egy ilyen nagyobb alkotás?

BULCSÚ

Engem? Á! Frissít!

LÍVIA

Ne mondd!… És hogy csinálod?

BULCSÚ

Hogyhogy hogy?

LÍVIA

Egyből?

BULCSÚ

Persze.

LÍVIA

Ment mindjárt?

BULCSÚ

Ment… Azt hiszem, ez az új stílus nagyon fekszik nekem.

LÍVIA

Az fontos… És nem volt semmi meglepetés?

BULCSÚ

Finoman. A szépség mindig meglepetés.

LÍVIA

Sokat dolgoztál rajta?

BULCSÚ

Már mosolyog. Az alkotó munkának van egy olyan periódusa, amikor az idő megszűnik.

LÍVIA

Mosolyog ő is. Mint a szerelemben.

BULCSÚ

Gondolod?… Érdekes. Igen, van valami hasonlóság.

LÍVIA

És ez pótolni is tudja? A szerelmet?

BULCSÚ

Tökéletesen.

LÍVIA

Te most teljesen nő nélkül élsz?

BULCSÚ

Hát… nagyjából.

LÍVIA

De hisz ez lehetetlen!

BULCSÚ

Tudod, hogy engem mindig izgatott a lehetetlen.

LÍVIA

Nem szabad így élni. Nyugtass meg, hogy azért van valakid.

BULCSÚ

Hát… Hirtelen. Nem, nem! Nem fogok beugrani!… Nincs senkim! Senkim!

LÍVIA

És ez nem okoz valami lelki zavart? Komplexust?

BULCSÚ

Ez kedves tőled… De ha ilyen pontos értesüléseid vannak a magány depresszív hatásáról, gondoskodhattál volna utódról. Egy helyettesről. Az elhagyott férjek ügyetlenek.

LÍVIA

Mondd, bemehetnék egy percre a fürdőszobádba?

BULCSÚ

Vigyorogva. Ott sincs senkim. Annál kevésbé, mert nincs is fürdőszobám… Egy mosdó… Parancsolj!

LÍVIA

Az ajtóra. És az?

BULCSÚ

Konyha.

LÍVIA

Érdeklődéssel. Konyha?

BULCSÚ

Ironikusan. Parancsolj! Tekintsd meg!

LÍVIA

Akarod, hogy kotyvasszak valamit?

BULCSÚ

Belesápad. Határozottan. Lehetetlen, Lívia. Semmi nincs itthon. Hirtelen. De tudod, mit? Menjünk le ide a sarokra. Van egy isteni vendéglő! Nagyszerű ötlet!

LÍVIA

Megvetően. Vendéglő?

BULCSÚ

Egy szót se! Ellenkezést nem tűrök. Annál kevésbé, mert meg akarom hívatni magam. Általad. Meghívsz?

LÍVIA

Meg!… Meg!

BULCSÚ

Van pénz nálad, csakugyan?

LÍVIA

Persze!

BULCSÚ

Indulás! Képzeld el, micsoda pletyka lesz belőle, hogy együtt meglátnak.

LÍVIA

Nem, Bulcsú, ne hidd, hogy én most azért jöttem, mintha ki akarnék békülni.

BULCSÚ

Dehogyis hiszem! De egy éhező szobrászt meghívhatsz vacsorára, még ha a volt férjed is… Menjünk! Indulás!

LÍVIA

Gondoltam is rá, hogy meghívlak. Úgy terveztem, hogy ma együtt vacsorázunk.

BULCSÚ

Milyen kedves. Előbb is mondhattad volna… Bevallom, nagyon éhes vagyok. Ez a „Szobornak” is szól. Akkor megyünk!

LÍVIA

Nem hiszed? Itt a bizonyíték! Kinyitja a szatyrát. Már mindent meg is vásároltam a vacsorához.

BULCSÚ

Kis csend után, rezignáltan. Te mindig mindenről tökéletesen gondoskodtál. Emeltebb hangon, hogy a „Szobor” is értse. Akkor nem megyünk!

LÍVIA

Így legalább nem kell tartanod attól, hogy az emberek pletykázni kezdenek. Feleslegesen.

BULCSÚ

Elviseltem volna. Határozottan. Akkor lássunk neki, Lívia. Pakold ki a szatyrod. A gyomromban valami ugrál. Nyilván az éhségtől. Nem akarok fekélyt kapni. Rajta!

LÍVIA

Angyalian. Én úgy gondoltam, Bulcsú, hogy talán friss vacsorát csinálok.

BULCSÚ

Tompán. Érdemes? Nekem?

LÍVIA

Olyan régen etted az én főztömet.

BULCSÚ

A győzelem reménye nélkül, de ellenáll. Tökéletesen kielégít a vendéglői koszt. És hogy nem kell várni a pincérre… A gyomornedveim nem rongálnák feleslegesen a gyomorfalamat… Menjünk le a vendéglőbe! Kérlek szépen.

LÍVIA

Megleszek én is, hamar. Meglátod. Kukta van?

BULCSÚ

Kukta? Ja? Nincs!

LÍVIA

Nem baj. Egy picit tovább fog tartani. De egy fél óra múlva eszünk. Eltűnik a konyhában.

BULCSÚ

Noa-Noához, halkan. Látod, Noa-Noa, milyenek a nők? És én mégis szeretlek téged… Csodálatos vagy ebben a mozdulatlanságban… Imádlak.

LÍVIA

Hangja. Nekem szóltál?

BULCSÚ

Hangosan. A falaknak! Megszoktam, hogy velük beszélgessek! Halkan Noa-Noához. Te mindig olyan tökéletes modell voltál… Ugye, kibírod? Ezt a félórácskát?

LÍVIA

Bulcsú! Akarod, hogy vadasan csináljam?

BULCSÚ

Úgy gyorsabb?

LÍVIA

Hangja. Háromnegyed óra.

BULCSÚ

Nem! Nem bírom a vadast… Bárhogy, csak ne vadasan. Noa-Noához. Maradunk a félórában. Akkor villámgyorsan megvacsorázunk, villámgyorsan levágom és villámgyorsan kidobom. A vacsorából neked is hagyunk. Jól főz… Itt van. Vigyázz!

LÍVIA

Jön ki, valamit kavarva. Ezt a szobrot kinek csinálod?

BULCSÚ

Nem eladó.

LÍVIA

Megrendelés nélkül csinálsz ekkora szobrot?

BULCSÚ

Képzeld!

LÍVIA

Nem csodálom, ha nincs pénzed.

BULCSÚ

Van. Te hoztál. Nem?

LÍVIA

Ó, ez csak egy fél szobor ára.

BULCSÚ

Hogyhogy egy fél szobor ára? Én tudtommal nem csináltam fél szobrokat.

LÍVIA

Élénken, precízen. De a házasságunk alatt csináltad. …Minden szobrodnak, amit az elválásunkig csináltál, a fele az enyém. Az ügyvédem mondta. Nagyon ügyes ügyvéd! Művészválásokban specialista.

BULCSÚ

Te feküdtél a díványon, és én dolgoztam, de a szobor közös. Mi?

LÍVIA

Közös szerzemény. Jogilag ez olyan, mintha társszerzők volnánk.

BULCSÚ

És te most kettőbe is vágod őket?… Érdekesek lehetnek.

LÍVIA

Ó, nem. Csak a pénzt, amit kapok értük.

 

Fazékjában keverve az ételt, el.

 

BULCSÚ

Noa-Noához, halkan. Rosszat érzek. Elosonunk, amint lehet. Majd a lépcsőházban felöltözöl. Már épp leemelné Noa-Noát. Te vagy a jövőm. A jövőmet nem kockáztathatom…

LÍVIA

Vissza. Mondd, Bulcsú, ha ennek a készülő szobornak nincs gazdája, én megvenném… Van pénzem, mit kérsz érte?

BULCSÚ

Nem eladó, mondtam.

LÍVIA

Mégis. Nagyon szeretném.

BULCSÚ

Ottmaradt nálad minden régi szobrom, az nem elég?

LÍVIA

Nem.

BULCSÚ

És pont ez kéne?

LÍVIA

Pont ez.

BULCSÚ

Miért?

LÍVIA

Vennék egy nagy kalapácsot, és összetörném. Vadul kavar. Féltékeny vagyok rá! Féltékeny! Érted? Az én régi szobraim nevében.

BULCSÚ

Mit akarsz? Két fővárosi parkban ott áll az aktod, bronzba öntve. Nem beszélve a vidéki városokról. Egyetlen kolléga felesége sincs olyan jól képviselve a köztereken, mint te.

LÍVIA

Már nem sokáig.

BULCSÚ

Pár száz évig. Pár ezer évig.

LÍVIA

Azokat is összetöretem, beöntetem!

BULCSÚ

Megőrültél?

LÍVIA

Muszáj lesz. Pláne, ha újból férjhez megyek. Mint a vízfolyás, úgy mondja. A jogi helyzet az, hogy mint mással férjezett asszony tiltakozhatom az ellen, hogy felismerhető képmásaim álljanak nyilvános helyeken, pláne ruhátlanul. A szobrokat bevonják, és te kártérítést fizetsz a fővárosnak, illetve a vidéki városoknak. Az ügyvédem mondta.

BULCSÚ

Azért ebbe belesápadt. Képes volnál? Képes volnál a műveimet elpusztítani?

LÍVIA

Ezt igen. Ezt már most is. A többit csak akkor, ha férjhez megyek… Szinte dévajul. Na? Eladod?… Add el nekem!… Üzlet.

BULCSÚ

Tompán. Nem.

LÍVIA

Mért nem?

BULCSÚ

Mert nem. Nagy lélegzetet vesz. Szeretem.

LÍVIA

Erről rád ismerek. Amikor engem mintáztál, már akkor is észrevettem, hogy jobban szereted a szobrot, mint a modelljét… Mennyit szenvedtem emiatt.

BULCSÚ

Á… képzelődtél.

LÍVIA

És most?… Most melyiket szereted jobban?

BULCSÚ

Odamegy a szoborhoz, megpaskolja a fenekét. Mit mondjak?… Olyan nehéz válaszolni. Ma inkább ezt a szobrot szeretem.

LÍVIA

Na, a modelled nem örülne, ha ezt hallaná.

BULCSÚ

Miközben a lepedőn át Noa-Noát simogatja. Ő ezt megérti… Nagyon jól megérti.

LÍVIA

Olyan intelligens?

BULCSÚ

Az… Intelligens… nagyon.

LÍVIA

Azért jó, hogy nem hallja.

BULCSÚ

Nem olyan sértődékeny.

LÍVIA

Mint én?

BULCSÚ

Mint általában a nők.

LÍVIA

Rendkívüli teremtés lehet… Hogy hívják?

BULCSÚ

Kit?

LÍVIA

A rendkívüli teremtést.

BULCSÚ

Noa-Noa.

LÍVIA

Ó, milyen szép nevet találtál neki.

BULCSÚ

Amilyet megérdemel.

LÍVIA

Engem egy időben folyton Elin-Pelinnek hívtál.

BULCSÚ

Csakugyan?

LÍVIA

Utáltam. Szerencsére hamar abbahagytad.

BULCSÚ

Egy bolgár írót hatvan éven át hívtak Elin-Pelinnek, és nem panaszkodott.

LÍVIA

Ha együtt maradunk, lehettem volna én is Noa-Noa?

BULCSÚ

Kicsit hallgat, majd komolyan. Nem.

LÍVIA

Noa-Noa csak egy van?

BULCSÚ

Noa-Noa más típus. Noa-Noában van valami délszaki önfeledtség.

LÍVIA

Ő önfeledt?

BULCSÚ

Viszont te sokkal precízebb vagy.

LÍVIA

Én precízebb?

BULCSÚ

Sokkal precízebb.

LÍVIA

Például amikor megszerveztem neked a görögországi körutazást.

BULCSÚ

De tudod, nekem most olyan nő kell, aki meg tudja szervezni az utazást a lelkem mélységei felé. Aki az egész európai művészettörténelemből csak engem ismer, és mondjuk még Michelangelót, de nem ismeri a zsüritagokat, a művészeti előadókat, a műkritikusokat, a galériatulajdonosokat… És aki nem üti be az orrát a legjobb kollegáim magánéletébe, csak azért, hogy egy-egy pályázat eldöntése előtt a hitelesség nagyobb látszatával megrágalmazhassa őket… Csináltad? Csináltad! Ne tagadd!… Aki nem tudja, kik azok a legügyesebb ügyvédek, akik képesek voltak neked ilyen ördögi tanácsokat adni…

LÍVIA

Honnan is tudná, abban az ő délszaki önfeledtségében? Mit érdeklik őt… Ügyvédek!

BULCSÚ

Nagyon jól látod őt. Ismered?

LÍVIA

Lassan, súllyal. Szerencséjére, nem.

BULCSÚ

Pedig ő nagyon becsül téged.

LÍVIA

Ennyire biztos a dolgában? Ó, a kis kurva.

BULCSÚ

Lívia, te soha életedben ilyen szavakat nem mondtál. Amikor a Nemzeti Színházban a Tojást játszották, te tiltakozó leveleket írtál az újságoknak, mert ez a szó elhangzott a színpadon.

LÍVIA

Ott nem volt helyénvaló. De most, itt, helyénvaló. És különben is, én is fejlődhetek… Szóval, mit mondott rólam az a kis…

BULCSÚ

Megtiltom!…

LÍVIA

Miért? Talán nem az?

BULCSÚ

Nem az!

LÍVIA

Nagy?

BULCSÚ

Nem a méretekről van szó.

LÍVIA

Persze hogy nem. Arról van szó, hogy…

BULCSÚ

Befogja Lívia száját. Engem sértesz meg, ha kimondod. És a művészetemet. A szobor felé is szól. Tudom, hogy csak tréfából mondtad. Csak tréfa!

LÍVIA

Szólni akar, nem tud.

BULCSÚ

Nem komoly… nem komoly!…

LÍVIA

Hogy egy pillanatra kiszabadul. Komoly!

BULCSÚ

Sebesen. Mi ugyanis megszoktuk, hogy ezt a szót bármire használjuk. Ez a szó a mi szánkban régen elvesztette eredeti jelentését. Ez a szó tulajdonképpen már mindent jelent, csak éppen azt nem. Az értelmező szótárban is benne van a példák közt, hogy ha nem jön a villamos, akkor úgy mondjuk, hogy nem jön az a kurva villamos. És ha elromlik a vízcsap, az a ká vízcsap. És aki nem csinálja meg, az a ká vízvezeték-szerelő. Tekintet nélkül arra, hogy maszek-e vagy állami. Minden és mindenki lehet ká, csak a ká nem ká.

LÍVIA

Jól van, drágám. Ha ezért nem lehet rá mondani, akkor nem mondom. Majd inkább a villamosra. És rá mit mondhatok? Hogy társad, szerelmed, menyasszonyod? Angyalod? Őrzőangyalod?

BULCSÚ

Látod, ezek már sokkal adekvátabb kifejezések.

LÍVIA

És az, hogy adekvát, az nem sérti?… Mert latinul bizonyára nem tud a lelki gyermeked.

BULCSÚ

Látod, ez is egy hozzá illő szép kifejezés volt. Lelki gyermekem. Az.

LÍVIA

Éreztem, éreztem, éreztem, hogy a lányod lehetne! El a konyhába.

BULCSÚ

Noa-Noához. Bocsáss meg neki. Nem tudja, hogy mit beszél… Féltékeny… Mit csináljunk, féltékeny… De te nagyszerűen viselkedtél. Volt valami félelmetes a mozdulatlanságodban. Hogy átforrósodott rajtad ez a vizes lepedő. Mint lázas gyermeken. Milyen jó lesz majd ezt letépni rólad…

LÍVIA

Vissza a konyhából egy hosszú, véres késsel. Szelíden szól. Tudod, Bulcsú, én nagyon, de nagyon sajnálom, hogy nem találtam itt Noa-Noát.

BULCSÚ

Képzelem… Honnan van az a nagy izé…

LÍVIA

Disznóölő kés. Hoztam. Gondoltam, hogy konyhaeszközöknek még híjával vagytok. Pedig szinte biztosra jöttem. A házmesterné is mondta, hogy látta feljönni hozzád a nőt, de nem látta elmenni.

BULCSÚ

Te mennyi borravalót adsz az én házmesteremnek?

LÍVIA

Lényegesen többet, mint te. De megnyugtatlak, neki nem a pénz számít. Imádna egy véres tragédiát a házában. Vagy legalábbis egy kiadós botrányt. Sikolyokkal és verekedéssel. Élete álma az, hogy az újságíróknak nyilatkozzék. Tavaly beesett a férje a liftaknába. De nem is írtak róla. Benned nagyon bízik: híres ember, rendezetlen családi élettel… Reméli, kisül majd belőled valami. Engem is ezért informál.

BULCSÚ

Rosszul.

LÍVIA

Sajnos. Én ugyanis olyan szépen elterveztem magamban, hogy mit mondok majd Noa-Noának. Úgy készültem erre a találkozóra.

BULCSÚ

Mit akartál mondani neki?

LÍVIA

Leül Noa-Noa lábához. Meg akartam kérni, hogy legyünk barátnők.

BULCSÚ

Ismerjük ezt a módszert. Megérezted benne, hogy nagylelkű, önzetlen teremtés.

LÍVIA

Persze hogy az. Tudom. A te közeledben minden nő nagylelkű lesz és önzetlen. Neked külön képességed van, hogy felgyújtsd bennünk az önfeláldozás szenvedélyét. Mit gondolsz, engem mi hozott ide?

BULCSÚ

Tegyük fel, hogy a házmesterné jól informált…

LÍVIA

Mintha nem is hallaná. Azt mondtam volna Noa-Noának – ugye, szólíthatom így? –: Nézd, Noa-Noa, vigyázzunk együtt erre az emberre, mert most fogja elkövetni élete legnagyobb ostobaságát…

BULCSÚ

Háromszögről szó sem lehet!

LÍVIA

Ezt melyikőtök mondja? Mindegy… Engem eddig is csak a művészi pályád érdekelt.

BULCSÚ

Elég baj az. Azért kell most újrakezdenem, nullpontról.

LÍVIA

…megsúgok neked valamit, Noa-Noa. Mert nem szeretném, ha Bulcsú is hallaná. Egy művészi pályát nem lehet újrakezdeni. Ha Picasso elhatározza, hogy ezentúl ordító giccseket csinál, mindenki csodálni fogja. Milyen zseniális, mert még ilyet is tud… Bulcsú sohasem fog tudni kibújni abból a skatulyából, amely már belenőtt a húsába.

BULCSÚ

Add ide azt a kést. Megmutatom, hogy nem félek belevágni a húsomba.

LÍVIA

Az üzletember ügyes trükkje, fogják rá mondani.

BULCSÚ

Ezért váltam el az üzletasszonytól.

LÍVIA

Egyenest Bulcsúhoz. Most mennyi időt töltesz el a bronzöntőkkel, a kőfaragókkal, a szállítással, a hivatalos ügyekkel?

BULCSÚ

Keveset. Semmit.

LÍVIA

Ezt nagyon meg fogod bánni. Nem beszélve arról, hogy a szegénység jóval költségesebb életforma, mint a jólét. S ezért éppúgy szükséged van pénzre, mint eddig, vagy még jobban.

BULCSÚ

Ne beszélj annyit róla. Add ide a pénzt, amit hoztál.

LÍVIA

Neked nem segély kell, hanem rendbe kell hozni a dolgaidat.

BULCSÚ

A gyámságod alá akarsz helyezni?

LÍVIA

Csak szeretném magam feláldozni a te oltárodon… Mi volna például… ha elintézném, hogy valamelyik szobrodat kicsinyített formában műanyagban sokszorosítsák… Amolyan íróasztaldísznek. Minden eladott példány után százalékot kaphatnánk.

BULCSÚ

Szirén, szirén, ne kísérts!

LÍVIA

Elvihetnéd egyszer Noa-Noát is Görögországba.

BULCSÚ

Noa-Noa fülét viasszal fogom betömni, hogy ne hallja a csábénekedet.

LÍVIA

Meglátod, neki semmi kifogása sem lesz. Egy kis kompromisszum.

BULCSÚ

Kompromisszum? De mit akarsz tulajdonképpen?

LÍVIA

Téged… Félig… Ennyit még a bíróság is megítélne nekem belőled. Hirtelen. Azt hiszem, sül a vesepecsenye! Felugrik. Pardon! Kiszalad.

BULCSÚ

Noa-Noához. Érzed? Tulajdonképpen az orrunkat is be kéne tömni viasszal. A vesepecsenye illata! Ezek a legerősebb szálai a hűség hálójának. Azt hiszem, benne vagyok. Mi volna, Noa-Noa, ha ma este hármasban vacsoráznánk? Azt hiszem, egy kis kompromisszumba igazán belemehetnénk… Mindig mondtam neked, hogy Lívia egy… A belépő feleségéhez… rendkívüli asszony vagy te, Lívia.

LÍVIA

Gondolkozzál az ajánlatomon.

BULCSÚ

Gondolkoztam. Lehet róla szó.

LÍVIA

Beszéld meg Noa-Noával is.

BULCSÚ

Mit beszéljek? Áll az alku… No?

LÍVIA

Hogy kezet fog vele Bulcsú, hozzá húzódik. Mondd, ebben a gyors elhatározásodban nem vezetnek téged mellékszempontok?

BULCSÚ

Lívia karjaiban szinte. Miféle mellékszempontok?

LÍVIA

Hogy téged talán az ajánlatomban nem is az üzleti rész érdekel, hanem valami más.

BULCSÚ

Mi más érdekelne, Lívia, mint a bomba üzlet, a préselt műanyag szobrocskákkal.

LÍVIA

Félek, hogy ez nálad csak ürügy.

BULCSÚ

Fülig úszom az adósságban, Lívia.

LÍVIA

Ezt csak úgy mondod.

BULCSÚ

Ott vannak szögön a fizetési felszólítások.

LÍVIA

Ismerlek… Én felajánlom a kisujjamat, és neked mindjárt minden kellene.

BULCSÚ

Megnyugtat, ha azt mondom, csak a pénz?

LÍVIA

Végeredményben igazad is lehet. Itt vagyunk kettesben…

BULCSÚ

Megpróbálok úgy viselkedni, mintha nem volnánk egyedül.

LÍVIA

Azt hiszed, Bulcsú, olyan könnyű nekem egy fél év után azt mondani: itt vagyok?

BULCSÚ

Mélyen. Tudom én azt.

LÍVIA

Mért nem tudsz akkor várni egy kicsit?

BULCSÚ

Tudok, várok.

LÍVIA

Nagyon kedvesen, mintha kedvességével akarná kárpótolni. Én nem azért jöttem el, értsd meg.

BULCSÚ

Mért sértesz meg azzal, hogy feltételezed, hogy nem tudok másra gondolni?

LÍVIA

Ti mindig arra gondoltok. Most mit csináljak? Mondd, annyira akarod?

BULCSÚ

Az embert persze elfoghatja a remény. De aztán megérti.

LÍVIA

Nem, nem! Te ezt nem értheted meg… Ez a féléves aszkézis. Ez engem páncélba zárt. Ezt nehéz áttörni.

BULCSÚ

Vigyázz! Nem fog odaégni a vesepecsenye?

LÍVIA

Törődöm is én vele! Leül a díványra. Olyan régen beszélgettünk így egymással… Most mért nem ülsz ide?… A hús már odaégett. Gyere!

BULCSÚ

Nem akarom, hogy azt hidd, hogy túl rámenős vagyok.

LÍVIA

Hogy annak idején mennyi időmbe és fáradságomba került, amíg a művészi fantáziádat sikerült teljesen rám koncentrálni… Eleinte nagyon csapongott. Pedig, ha megnézed a nagy festőket, láthatod, mindig ugyanazt a nőt festik. Botticellinek minden nője ugyanaz… A Raffaelé is… A Rubensé is… A Leonardóé is…

BULCSÚ

Nála még a fiúk is ugyanazok.

LÍVIA

Látod. A Renoiré. A Modiglianié… Mert ők rájöttek, hogy a művészettörténelemben sokkal jobban érvényesülnek a monogám festők. Könnyebb felismerni a képeiket… Látnak egy tojásfejű nőt, s mindjárt tudják, hogy egy Modigliani, s hogy százezret ér… Azt hiszem, Bulcsú, elérkezett a pillanat, hogy gondolj egy kicsit a művészettörténelemre. A művészettörténelem honorálja a hűséget.

 

Rámosolyog Bulcsúra, és bemegy a paraván mögé.

 

BULCSÚ

Magában. Uramisten, most segíts!

LÍVIA

Hangja a paraván mögül. Mondd, Bulcsú, be van zárva az ajtó?… Azért nem szeretném, ha Noa-Noa ránk nyitna. Egy pillanatra kinéz.

BULCSÚ

Lehetetlen, hogy ránk nyisson. Hogy Lívia eltűnt, megint magában. Csoda, csoda! Valami csodának kell jönnie… Kis csend. Hangosan. Lívia, meg kell mondanom – mielőtt még teljesen levetkőznél…

LÍVIA

A paraván mögül. Ó, Bulcsú, már teljesen levetkőztem, de tudod, hogy nem szeretek meztelenkedni. A táskámban van a hálóingem, kérlek, add be!

BULCSÚ

Előveszi a hálóinget. Te igazán mindig mindenre gondolsz.

LÍVIA

Igyekszem…

BULCSÚ

Megszagolja, bedobja. Elszántan. Lívia, mivel isten nem avatkozott be… Elakad a hangja.

LÍVIA

Előjön, hálóingben. Azt hiszem, szeretted ezt a hálóingemet.

BULCSÚ

Azt hiszem… Nézi Líviát, a „Szobrot”. Kénytelen vagyok én beavatkozni.

LÍVIA

Bízz rá mindent a jóistenre. Meglátod, csillagom, össze fogunk mi szokni, szépen, megint. A táskájából előhúz egy felfújható gumipárnát, és fújni kezdi.

BULCSÚ

Idegesen. Mi az?

LÍVIA

Kispárna. Fújja. Magamnál hordom… Nem szeretek idegen parfümöt érezni. Tudod, hogy allergiás vagyok a szagokra. Fújja, huzatot tesz rá, patyolja.

BULCSÚ

Lívia, egy vallomással tartozom.

LÍVIA

Felesleges. Minden előre meg van bocsátva.

BULCSÚ

Minden? Mindjárt meglátjuk… Noa-Noa azért nem fog ránk nyitni, mert Noa-Noa itt van.

LÍVIA

Szétnéz. A bejelentés nem lepte meg. Az ágy alá mutat.

BULCSÚ

Víz-víz!

LÍVIA

Tovább vizsgálódik. S rájön. A „Szobor” felé közeledik. Víz?

BULCSÚ

Tűz.

LÍVIA

Hamarébb is gondolhattam volna… A kispárnát ledobja a díványra. Kisasszony, vége az inkognitójának.

BULCSÚ

Ne beszélj latinul!

LÍVIA

Helló?… A kamu almás!… Ezt sem érti?… Kislány, elég a bújócskából! Ipi-apacs! Ki vagy számolva. S hogy semmi eredmény, Bulcsúhoz. Beszélj te vele! Talán rád jobban hallgat. Mondd neki, hogy vegye le ezt a dunsztkötést.

BULCSÚ

Nem mondhatom. Ez minden, ami rajta van.

LÍVIA

Majd elfordulok. Leül háttal nekik. Mi az? Nem tudod megszólítani?

BULCSÚ

Halkan. Noa-Noa!

 

A „Szobor” nem mozdul.

 

LÍVIA

Előbújt?

BULCSÚ

Szorongva. Nem… Noa-Noa, mi van veled?

LÍVIA

Szakszerűen. Biztosan merevgörcsöt kapott. A hivatásos modellek hajlamosak a katatóniára.

BULCSÚ

Kiabál. Ne mondj olyan szavakat, amiket én se értek… És különben se hivatásos… Csak nagyon megharagudott rám.

LÍVIA

Haragszik? Menjen el!

BULCSÚ

Látod, Noa-Noa, mi gyönyörű dolgokat akartunk együtt megvalósítani.

LÍVIA

Most kezdesz udvarolni?

BULCSÚ

Múlt időben, feltételes módban… Így se szabad? Noa-Noához. Hiába. Úgy látszik: a lehetetlent akartuk.

LÍVIA

Szívem, mondd meg neki kereken, hogy menjen el.

BULCSÚ

Noa-Noa, én igazán hittem benne, hogy a te szépséged az ujjaim érintésétől lesz halhatatlan… Szükségem volt rád, hogy új életet kezdhessek… Kérlek, menj bele ebbe a kis kompromisszumba. Mondd, hogy belemégy.

LÍVIA

Otthonosan leül a díványra, felgyújtotta a kislámpát, valami magazint kezd lapozgatni. Mellékesen. Belemegy?

BULCSÚ

Zavartan. Nem válaszol… Mondd, hogy igen, Noa-Noa!

LÍVIA

Ha jól emlékszem, Michelangelo ilyenkor nagyot ütött kalapácsával a szobrára, és úgy mondta neki, hogy szólalj meg. Persze nem szólalt meg.

BULCSÚ

De Pygmalionnak megszólalt, mert csókokkal ébresztette.

LÍVIA

Felnevet. Próbáld meg!

BULCSÚ

Te biztatsz?

LÍVIA

Miért ne?… Én tudom, mi a kompromisszum.

BULCSÚ

Ő nem tudja.

LÍVIA

Olvas. Magyarázd meg neki. Nyugodtan… Ráérek.

BULCSÚ

Hevesen. Noa-Noa! Engedd meg, hogy megcsókoljalak… Lívia megengedte… De ezen a lepedőn át nem érzem a bőröd szikrázását… Veszi le a lepedőt.

 

A Szobor – szobor. Egy nagy darab agyagtömb, itt-ott kiütköző emberi formákkal. Csend.

 

LÍVIA

Elmerülve a képes újságban. Te, olvastad a cikket a pisztrángok szerelmi életéről? Rendkívül érdekes.

BULCSÚ

Lívia… Noa-Noa nincs! Agyaggá változott!

LÍVIA

Szórakozottan felpillant az újságból. Na és aztán? Mondtam, hogy jobban kell locsolni, mert beszárad…

BULCSÚ

De hisz én locsoltam!… Az álmaim! Az életem! A művészetem! A jövőm! A boldogságom!

LÍVIA

Közben felkelt, szakszerűen nézi a művet. Ó, te Antipygmalion, te!… Mert most már, remélem, mondhatok latin szavakat.

BULCSÚ

De hát engem most gyilkosságért letartóztatnak.

LÍVIA

Ugyan, drágám, a házmesterné majd azt fogja mondani, hogy látta elmenni a nőt… És lehet, hogy csakugyan látta is elmenni.

BULCSÚ

Hogy ment volna el, amikor még most is itt van… Megfogja az agyagtömböt, s erre csendesen. Ilyen hamar kihűl egy ember? Mit gondolsz, Lívia, mikor történhetett?… Egyszer imádkoztam, hogy Isten tegyen csodát.

LÍVIA

Na, látod? Az Isten volt. Nem te.

BULCSÚ

De… Én egész idő alatt azt kívántam, hogy bár ne volna itt… Leveti magát a díványra. Én akartam!… Én kívántam!… Én csináltam!… Én öltem meg!

LÍVIA

Leül melléje. Hátha nem is volt itt? A házmesterné majd azt fogja mondani, hogy nem is látta bejönni.

BULCSÚ

Hogy nem volt itt…? Felüvölt. Csak emlékszem?!

LÍVIA

Rám emlékszel.

BULCSÚ

Énekeltem is… Hogy találkoznék egy csodás tündérleá-áhány-nyal…

LÍVIA

Nekem énekeltél…

BULCSÚ

Játszottam vele!…

LÍVIA

Felnevet. Emlékszem! Játszottál velem.

BULCSÚ

Hirtelen feltérdel a díványon. Megmozdult!

LÍVIA

Ez már nem.

 

Csend. Mereven nézik.

 

LÍVIA

Mint szobor – nem is rossz.

 

Kis csend.

 

BULCSÚ

Gondolod?

LÍVIA

Koncepciózus.

 

Kis csend.

 

BULCSÚ

Talán igen.

LÍVIA

Azért nem mondhatni, hogy nem termelsz.

BULCSÚ

Csak nem képzeled, hogy ezt eladom?

LÍVIA

Minden szobrodra ezt mondod, amikor új.

 

Kis csend.

 

BULCSÚ

Gondolod, hogy megveszik?

LÍVIA

Majd szólok Gyulusnak.

BULCSÚ

Ki az a Gyulus?

LÍVIA

Akitől most függnek a vásárlások.

BULCSÚ

Pszt… Halkan, de egyre rögeszmésebben. Hátha nem vált egészen sárrá… Az érzékszervek, azt mondják, tovább élnek… Vagy lehet, hogy ott van belül… Lázasan. Csak be van tapasztva. Csak ruha rajta ez az agyag!… Egy tok! Mint amikor az iszapban megfürdünk, és ránk szárad… Üvöltve. Noa-Noa! Hallasz?

 

Csend.

 

LÍVIA

Puhán felugrott Bulcsú mellől a díványról, és felkapta az asztalról a hosszú konyhai kést.

BULCSÚ

Ne!!

LÍVIA

Miért ne? Csendesen. Azt hiszed, én kevésbé gyűlölöm azért, mert sárrá változott? A halottak is sárrá változnak. Na és?

 

Hátulról belevágja a kést Noa-Noába.

 

Csend.

 

LÍVIA

Na látod… Nincs belül senki.

 

Csend. Nézik.

 

BULCSÚ

Most már maradjon ott a kés a hátában. Így tökéletes… Egy szobrász álma. Egy szobrász álma az életről és a szabadságról.

LÍVIA

„Egy szobrász álma”… jó cím! Késsel a hátában… Olyan jó pop-artos. Látod, Bulcsú, most egy picit csakugyan a társszerződ voltam.

BULCSÚ

Nagyon… Igaza van az ügyvédnek.

LÍVIA

Nagy nyikorgással elfordítja a szobrot a forgatható állványon.

BULCSÚ

Mit csinálsz?

LÍVIA

Éppen odanézett a díványra… Tessék szépen hátat fordítani, Noa-Noa… Úgy! S odamegy a díványhoz, Bulcsú mellé. Azért nem akarok felesleges szenvedést okozni neki… S ahogy a fekvő szobrász fölé hajol, egy-egy rövid csók közt. Te Rubens… Te Botticelli… Te Modigliani!

 

Hosszabb csók, de…

 

BULCSÚ

Hirtelenül letaszítja magáról Líviát, aki lehuppan a földre. Csak nem fogunk szerelmeskedni?… Csak nem fogjuk hagyni lemenni a függönyt?… Egyre ordenárébban, mint egy vásári kikiáltó. Amikor ki tudja, mennyi pénzes pali ül a nézőtéren!… Elárverezzük legújabb alkotásomat!… Hölgyeim és uraim! Elsősorban: uraim! Életnagyságú női aktszobor! Leszól valakinek a nézőtérre. Önt nem érdekelné? Egy szép életnagyságú Glutaeus maximus? Vagy egy kis életnagyságú Spina inferior? A két csípő körül élethűen kidolgozott bőrfelülettel! Ahogy itt minden összefut! Uraim, tessék, tessék! Kikiáltási ár: tízezer! Ki ád többet érte? Tessék feljönni és megtapogatni: micsoda formagazdagság! Egy szobrász álma! Tízezer először… Időálló sztriptíz! Tízezer másodszor!… És ki tudja, hátha megelevenedik…

LÍVIA

Ott valaki nyújtja a kezét.

EGY HANG

Tízezer!

MÁSIK HANG

Tizenkétezer!

BULCSÚ

Tizenkétezer először!

EGY HANG

Tizenháromezer!

MÁSIK HANG

Tizenötezer!

BULCSÚ

Tizenötezer először!

EGY HANG

Húszezer!

LÍVIA

Felugrik a földről. Húszezer! Hallod? Húszezer először, huszonötezer másodszor… Ez az! Így tovább! Felverjük százezerig… Imádlak – te Antipygmalion!

 

Függöny

 

 

 

Te Imre, itt valami ketyeg, avagy credo quia absurdum



Szereplők
I. SZÍNÉSZ (Lear)
II. SZÍNÉSZ (a Bolond)
I. SZÍNÉSZNŐ (Regan)
II. II. SZÍNÉSZNŐ (Goneril)
Direktor
Tűzoltó
Ügyelő
Náthás Feleség
Ellen-Súgó

 

Történik a Lear király előadásán, egy vendégjáték során, más világrészben – sőt: a másvilág határán.

 

 

 

 

 

Mezei Andrásnak válaszolva

 

Kezdjük az élménnyel.

Úgy rémlik, megtörtént, s nem álmodtam.

Ültem egy zsúfolt színházi teremben, a legelső sorban. A terem hosszú volt, mint a régi moziké. De oldalsó vészkijáratok nélkül. Hátul, a bejárati ajtónál az ellenőrök kiabáltak, mert még sokan voltak, akik be akartak jönni. Mintha valami tévedés folytán dupla annyi jegyet adtak volna el, mint ahány hely volt. Azért lassan be is sodródott mindenki. Sok jó ember kis helyen is elfér. Egy tűzoltó adogatta be a pótszékeket.

Igazi táblás ház volt.

Ez volt életem legizgalmasabb színházi estéje.

És még csak nem is egyszerűen azért, mert ilyen túlzsúfolódó helyen az embert elfoghatja a kósza szorongás. Hogy hogy fogok kijutni innen, ha valami történnék? Sőt, még csak nem is azért, mert fel voltam készülve rá, hogy valami történni fog.

Felkészítettek rá.

Már a szálló halljában.

Oda jött értünk kitűnő barátunk, a mindig derűs, szinte kirobbanó kedvű színházi ember – igazi latin temperamentum –, de ezúttal komor volt és ünnepélyes.

S feltűnt az is, hogy egyedül jött. Holott abban maradtunk, hogy a feleségét is hozza. Az érdeklődésre, hogy mi van az asszonykával, csak annyit mondott, tartózkodva: – Nem akarom őt feleslegesen életveszélynek kitenni.

A taxiban mégis elmondta, hogy a színház igazgatója névtelen levelet kapott – ha tovább játssza ezt a darabot, fel fogják robbantani a színházát. Ez a mai előadás a válasz a levélre. Bátor igazgató.

Hozzátette még, hogy pániktól azért ne féljünk. A színészek nem tudják. A közönség sem.

S hogy nem babra megy a játék, mindjárt mutatott is a taxiból egy romba dőlt mozit. Friss rom volt.

A hír, hogy hamarosan a levegőbe repülhetünk, minket, magyarokat felvillanyozott. Semmi tehetségünk nincs rá, hogy ilyenkor komorak legyünk és ünnepélyesek. Mindjárt viccelni is kezdtünk, mert Pestről jöttünk, s megszoktuk, hogy a közép-európai ember a történelem abszurdumaival szembetalálkozva: viccelni kezd. Pláne, ha egyebet csinálni úgy sem tud, szegény közép-erópai, mert máris karon fogva vezetik át a tömegen, a nézőtér első sorához, s még a széket is megfújják, ahová leül. Ki tudna ellenállni ennek a mindent lehengerlő, igazi latin-amerikai vendégszeretetnek. Még szerencsésnek is mondhatja magát a szegény közép-európai, hogy ilyen sikeres darabhoz egyáltalán jegyet kapott. Szinte az utolsó pillanatban. Alig pár perccel a robbantás előtt.

Persze, azt jó lett volna tudni, hogy ki fog minket felrobbantani és miért. De kísérőnk suttogásából csak annyit értettünk, hogy ők… Ők!… Kik ezek az ők? Túl bonyolult itt a helyzet, hiába. Annyi világos volt, hogy ők nem szeretik ezt a színdarabot. A szerzőjét sem.

Hiába rakták be a sok pótszéket. A bejáratnál egyre nagyobb volt a tömeg. Kikéredzkedni, kitörni – most már reménytelen. Le voltunk dugaszolva.

– Ebbe belekerültünk, mint Pilátus a krédóba!

– Hogy jövök én ahhoz, hogy egy idegen drámaíróért haljak hősi halált? – mondtam. – Vannak nekem saját darabjaim, azokért szívesen meghalok, ha kell…

A kísérőnk, otthon hagyott kis feleségére gondolva, megbotránkoztatónak találhatta nevetgélésünket. Még komorabb lett és még ünnepélyesebb. Megpróbáltuk kifejteni előtte, hogy a közép-európai ember számára a vicc az önvédelemnek éppoly hatásos fegyvere, mint a sivatagi struccnak a homok, amelybe a fejét dughatja.

Azt hiszem, ebben a magyarázatban is cinizmust gyanított. Pedig nem is voltunk cinikusok. Hogy magyarázzam meg? Nekem is minden sejtem tiltakozik az ellen a gondolat ellen, hogy tíz-húsz perc múlva egy színház romjai alatt heverjek, együtt ezzel a lelkes közönséggel, a jegyszedő nénikkel, a súgóval, az ügyeletes tűzoltóval és a három kínai istennel, akik most fent a színpadon épp az emberi jóságról vitatkoznak – s ugyanakkor pontosan tudom, hogy amikor a romba dőlt színház képe megjelenik majd odahaza a televízió képernyőjén, mindenki éppolyan természetesnek, hihetőnek (esedékesnek?) tartja ezt is, mint a többi természeti és történeti katasztrófát, amelyről esténként rendszeresen értesül. Ezek a katasztrófák mindig másokkal történnek, s legtöbbször a túlsó féltekén történnek. Ezért olyan hihetők. S hogy most én is a túlsó féltekén vagyok, s hogy az én bőröm van a vásáron? Ez az, ami viszont hihetetlen. Sorsunknak, esélyeinknek szemfájdító színjátszásával a logika mit is tudna kezdeni? Marad a vicc. Olyasmi, hogy na! ebbe aztán belekerültünk, mint Pilátus a Credo, quia absurdum-ba…

Amikor a függöny felment, csend lett. Ez az ideális közönség: tolong, zajong, s aztán egy pissz nélkül figyel.

Hogy mit is mond odafent a három kínai isten.

Pár perc telhetett el, amikor a nézőtéren egy pótszék összerogyott. Biztosan ketten is ültek rajta vagy hárman. Forró hullám futott végig rajtam. S a kínai isteneken is. A sárga smink alatt elsápadtak, s amelyikük beszélt, annak elakadt a szava.

Világos. Ők is tudják.

De ettől kezdve minden szavuknak új távlatot adott a szorongás. Mélyebb lélegzeteket vettek. Néha indokolatlannak látszó nagy szünetet tartottak. Egy-egy mondatuk valami belső fájdalomtól hirtelen felfénylett, s erősebb áram csapott ki belőle…

Hátuk mögött ott volt az óriás Jó Csönd-Herceg.

Mit vett észre ebből a közönség? Semmit. Csak azt a feszültséget, amitől a légkör feltöltődött. Csak azt, hogy valami valószínűtlenül izgalmas előadást lát.

Ezért mondhattam tehát, hogy ez volt – nekem is ez volt – életem legizgalmasabb színházi estéje.

– És felrobbantatok?

– Nem tudom. Szünetben eljöttünk a színházból. Nekem elég volt ebből egy felvonás. „Akinek ennyi kéj kevés…” – dúdoltam magamban a vészjósló édes dallamot. Ebből a szerájból jobb lesz megszökni. Persze, nem is történt semmi. Másnap elsétáltam arra, hogy megnézzem: helyén van-e a színház.

– A színház a helyén volt…

– Az igen. De az én lelkiismeretem kevésbé.

– Csalódtál, hogy nem egy romhalmazt találsz a színház helyén. Ugye?

– Röstellem bevallani, így van. S ennek a csalódásnak a tükrében megláthattam, hogy tulajdonképpen cinkosa vagyok a merénylőknek. Persze, csak ha nem az én bőrömről van szó, és ha nem nekem kell a bombát elhelyezni…

De ez már átvezet a második kérdésedhez.

– Hogy milyen célból írtál ebből színdarabot?

– Világos, hogy milyen célból. Hogy akik a szünetben igyekszünk meglógni a „forró helyekről”, vagy akik a másik féltekén békén élünk, egy félórán át azért hallgassuk csak a pokolgépek ketyegését – mert vannak – a székünk alól vagy az elfojtott szorongásaink alól. (Figyeled-e, hogy a nukleáris fegyverekbe öltözött hatalmakról egy idő óta már nem is nagyon illik beszélni? A téma kiment a divatból – a H-bomba halmozása nem.) Hallgassuk csak a ketyegéseket tehát: bevallott félelemmel – és viccelődve, ha tetszik.

Ezért különösen örülök, hogy a tévé a darabot közvetítette, s hogy megismételte. Egy olyan közöny feloldásáról van szó, amelyért a tévék jóvoltából kialakuló világraszóló információözön is felelős. A tömegkommunikáció, amilyen mértékben közel hozza az eseményeket – el is távolít tőlük. Itt csak a költő érzékenysége segíthet. Hogy a mai Sangháj és a mai Guernica is szívünkhöz oly közel legyen…

De nemcsak a közöny ellen. Az elkeseredés ellen is írtam.

– Ezt hogy érted?

– Úgy, hogy a költő rokona a terroristának. Mindketten fel akarják rázni a világtörténelem közönyös kibiceit.

– És a költő kiveszi a pokolgépből a gyújtószerkezetet?

– Pontosan. A jó mű hozzájárul emberi érzékenységünk ébren tartásához. És ha a közvélemény igazán érzékeny, a legelkeseredettebb terrorista is kevésbé érzi majd szükségét, hogy bombát robbantva rázza fel a világot. Rábízza ezt a munkát a költőkre.

 

 

 

 

 

 

A színpadon egy 180º-kal elfordított Színpad van.

Mintha hátulról, a horizontfüggöny felől látnánk be rá.

A díszletnek – bár alig van díszlet – így a festetlen visszája fordul elénk.

S e fonák díszletek között, a fordított Színpadon – ha jelenésük van – a színészek is nekünk háttal játszanak. A Színpad túlsó felén – úgy, hogy minket is szembevakít – van egy Rivalda lámpasora. Egy Ellen-Rivaldáé. S belelátunk természetesen egy Ellen-Súgólyukba, amelyben ott ül az Ellen-Súgó – élő vagy viaszfej, mindegy. Ha az Ellen-Függöny, amelynek szintén a visszáját látjuk – felmegy, e Fordított Színpadon túl elvben látnunk kéne egy Ellen-Nézőteret, Ellen-Páholyokkal és Ellen-Közönséggel. De mivel a fiktív Ellen-Nézőtér sötét, s az Ellen-Rivalda a szemünket kápráztatja – nem látunk semmit belőle.

Valahogy úgy képzeljék el, hogy e játékban a színház és benne mi nézők mintha egy szembeállított tükörben folytatódnánk, duplázódnánk.

De mit szaporítjuk a szót? Pontosan azt látjuk, amit Arany János ily röviden és világosan tudott leírni.

 

 
Erdő, terem, kulisszák, kortinák,
 
Mind léc, papír, vászon, kötél – fonák.

 

Itt elöl, a kulisszák mögött, ügyelői asztal, mikrofon, telefon. A másik sarokban egy öreg Tűzoltó, aki éppen olvas.

Még a függöny nem ment fel, a nézőtér elsötétül, s halljuk az I. Színész – Lear király – második felvonásbeli végszavát, erősítőkön át, megrázóan.

 

 
… oly dolgokat teszek –
 
Miket, még nem tudom, de amiken
 
Megrémül a föld. Azt vélitek,
 
Hogy sírok? Én nem sírok, bár elég
 
Okom van sírni. Százezer darabra
 
Törjék előbb e szív, mint én sírok. –
 
Bolond! Megőrülök.

 

ÜGYELŐ

Megjelenik, s a mikrofonba súgja. Függöny! Függöny!

 

Függöny fel.

 

S ezzel párhuzamosan látjuk összecsapódni a Színpad túlsó felén a fonák Ellen-Függönyt.

A Színpadon két színész marad. Lear király és a Bolond.

Tompa taps hallatszik. Pontosabban: Ellen-Taps.

 

ÜGYELŐ

A mikrofonba. Tapshoz… Tapshoz…

II. SZÍNÉSZ – A BOLOND

Feláll, felvesz egy papírból hajtogatott repcsit a földről, s felénk hátraszól. Úgy látszik, itt is középiskolásoknak adták el a házat. A legszebb jelenetek alatt ezek a kémrepülőgépek köröztek a fejünk körül. Kidobja a repcsit, felénk. Majd megy hátra ő is, ki az Ellen-Függönyön, meghajolni.

Oldalról közben bejött két Színésznő – Regan és Goneril –, mentek ők is meghajolni. Az Ellen-Függöny elől visszaáramlanak a Színpadra, majd megint kimennek. Viszik magukkal az I. Színészt – a Lear királyt.

 

Eközben.

 

ÜGYELŐ

A Tűzoltóhoz, aki egy vastag könyvben elmerülve ül. Maguknál a diákoknak nem kell Shakespeare?

A TŰZOLTÓ

Nem figyelt, vagy nagyothall. Mi?

ÜGYELŐ

Hangosabban. A diákoknak itt nem kell a klasszikus?

TŰZOLTÓ

Felnéz a könyvéből. Uram, mit vár maga az ifjúságtól, amikor a felnőttek rossz példával járnak elöl? Ebben a hónapban már volt nálunk két repülőgép-eltérítés, egy vonatrablás, három bankrablás, ugyancsak három nagykövetrablás; felrobbantottak…

I. SZÍNÉSZ-LEAR

Visszajött, megáll mögötte. Pszt! Várjunk ezzel! Mire kimondja, lehet, hogy már eggyel több robbantás lesz a statisztikában.

I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN

Amikor jöttünk, én folyton arra gondoltam, hogy mikor fogja valaki eltéríteni a repülőgépet.

II. SZÍNÉSZNŐ-GONERIL

Hülyeség… De milyen érdekes lett volna!

I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN

Hülyeség. Persze… De látod, amikor Londonból elindultunk, valami lehetett, mert leszálltunk Dublinban, a menetrendtől eltérően.

GONERIL

Ugyan! Nem volt semmi. Kiderült.

A BOLOND

A gépen semmi. De Dublinban polgárháború volt. Az is semmi.

GONERIL

Amiről annyit beszélnek, az sohasem következik be…

A BOLOND

Csak azt szeretném tudni, hogy ezt te optimizmussal mondtad vagy pesszimizmussal.

GONERIL

…Lásd újabb világháború.

A BOLOND

Ellenérveimet egy váratlan atombombázás után majd odafönt mondom el.

LEAR

Muszáj addig várni? Esetleg hamarább is randevúzhattok ott – hatunk. Randevúz-hatunk.

 

Itt valahol elöl közben megszólalt egy telefon, de senki se törődik vele. Csörög.

 

DIREKTOR

Be. A karzaton mindenki tökmagot rágott, és köpte le a héját! Szeretném tudni, hogy egyáltalán van-e itt ügyeletes rendőrtiszt…

LEAR

Hol van az én papír repülőgépem? Haza akarom vinni emlékbe… Babérkoszorú helyett.

DIREKTOR

Rutinból. Jó voltál… Jók voltatok… Nagyon jók voltatok!

LEAR

Kérlek, ne mondd ezt így!

DIREKTOR

De… Miért? Nagyon jól ment minden.

LEAR

De mi ma csakugyan nagyon jók voltunk!

DIREKTOR

Azt mondom én is. Jók voltatok. Te is!

LEAR

Te ezt úgy mondod, mint máskor. De mi másképp voltunk jók… Tegyük fel, hogy minden mindegy – mondtam magamban… Hogy ez az utolsó dobásunk… Az utolsó esélyünk… Hogy nincs tovább! Csend. Kitör. Mért nem veszi már föl valaki azt a rohadt telefont?

 

Nem veszik fel. Csörög tovább.

 

DIREKTOR

Jó módszer. Hattyúdal-módszer. Hogy nincs tovább… Nagyon jó módszer. Mindenkinek meglehet a maga módszere. Schiller például rohadt almát szagolt.

LEAR

Nem értitek… Nem baj…

GONERIL

Finom döfésként. Ha Peter Brook vendégszerepelne itt a Lear királlyal, azért biztosan nem jutna senkinek se az eszébe, hogy papír repülőgépeket hajigáljon…

A BOLOND

Miért ne? Kész üzlet. Az ifjúság protestál, van miről írni. Nem tudtok világszinten gondolkozni. Féltitek a tökmagtól a színház művészi színvonalát.

DIREKTOR

Dühös. Mi már egy ilyen elmaradt színház vagyunk. Még ha egy ilyen fejlett országban vendégszereplünk is. Egy ilyen Szotyoláliában!

LEAR

Nem bírjátok megérteni? Ez itt egy kivételes, ünnepi előadás. A fiatalok, ők igen, ők értik. Megjelent előttük egy óriás… Mit csináljon ilyenkor egy kamasz? Hogy bizonyítsa be, hogy ő is valaki? A tanárait se bírja elviselni. És most egy Shakespeare hengerelje le?

DIREKTOR

Ne, ne!… A világért se! Majd lehengerli őt a rendőrség. Megy ki. Vegyétek már föl azt a telefont, könyörgök. El.

A BOLOND

Nem érdemes. A feleségem. Meg van hűlve, és a szállodában maradt. Stopperórával kezében várta a szünetet, hogy kiveszekedhesse magát velem. A Tűzoltóhoz, jó hangosan. Mondja, öregem, szállodát is robbantottak már maguknál?

TŰZOLTÓ

Fel se néz. Kettőt.

A BOLOND

Úgy látszik, itt tüdőgyulladással is egészségesebb lesz neki az utcán sétálgatni. Felveszi a kagylót. Halló…

LEAR

A Tűzoltóhoz, hangosan. És színházat? Eddig hányat… izéltek?

TŰZOLTÓ

Még nem, egyet se. Mozit igen… De azért fel vagyunk készülve rá. Nekem is vizsgáznom kell, tetszik látni, ROBBANTÁSTECHNIKA ÉS GYAKORLATI TŰZSZERÉSZET-ből.

LEAR

És tudja már az anyagot?

TŰZOLTÓ

Annyi felesleges dolog van benne! Vastag a könyv, hogy több pénzt kapjon az író… Tessék mondani, mért kell nekem tudni a plasztikbomba technológiáját – amikor nyugdíj előtt állok? A bevezető részt szeretem: a merényletek világtörténete. Ez szép! Rövid áttekintés. Herosztrátesztől Matuska Szilveszterig… Bizalmatlanul. De mért érdekli ez magát? Egyáltalán, miféle országból jöttek maguk? Felcsattan. Tessék eltenni azt a cigarettát!

A BOLOND

A telefonba. Nem értem!… Mit mond? A többiekhez. Gyerekek, csendesebben!… A beálló csöppnyi csendben a telefonba megint. Jó. Azonfelül kinyalhatod a… a jelenlevő hölgyekre tekintettel nem folytatom. Leteszi a kagylót.

REGAN

Hogy van a feleséged?

A BOLOND

Nem tudom.

GONERIL

Nem neki mondtad?

A BOLOND

Kivételesen nem.

LEAR

Kit kerestek?

A BOLOND

Mindegy. Engem. Téged, akárkit. Issza a kávéját. Kihűlt a kávém… Valami beugratás. Azt mondta, hogy hagyjuk abba az előadást… mert… hülyeség… Elhallgat.

LEAR

Mert bomba fog robbanni a színházban.

 

Kis csend, persze.

 

A BOLOND

Ezt te honnan tudod?

LEAR

Amikor jöttem be, a kiskapuban állt egy gimnazista lány. Hogy autogramot akar, mutatja. Kitép egy papírt a noteszéből. Ideadja. Valami már van ráírva. Tessék! Odaadja a papírt. A lány közben eltűnt.

A BOLOND

…Ezen az van, hogy első figyelmeztetés. Nekem most azt mondták: második figyelmeztetés… A harmadikig talán megihatom a kávémat.

REGAN

Ez tényleg hülyeség…

A BOLOND

Hülyeség… Persze…

GONERIL

Árnyalati kérdőjellel. Hülyeség?… S hogy senki sem válaszol, Learhez, támadólag. Te mért nem mondtad? Zsebre vágsz egy ilyen figyelmeztetést, és játszol nyugodtan.

LEAR

Nyugodtan? Nem. A lehetőség, hogy esetleg a levegőbe röpülünk, megragadta a képzeletemet. Izgatottan játszottam. Most már talán elhiszitek, hogy úgy éreztem: egy kicsit jobban is, mint máskor. Ő is kávézni kezd.

REGAN

Te hiszel ebben?… Szerinted ez hihető?

LEAR

Nyugodtan, tűnődve. Ha hiszek benne, nem azért hiszek, mert hihető. Inkább azért, mert hihetetlen.

GONERIL

Egyre szebb! Kitör. Miért kellett ebbe a városba jönni? Éppen ebbe a városba jönni?… Hülyeség! Mérgesen el.

A BOLOND

Hát nem is lesz valami nagy dicsőség egy ilyen lehetetlen országban a levegőbe röpülni… Odahaza mindenki rajtunk fog röhögni. A viccek! A viccek! Képzeld el a vicceket, majd otthon, ebből az alkalomból. Röhögni kezd. Minél nagyobb egy nemzeti katasztrófa, annál több a vicc.

LEAR

Mohács után is mennyi vicc születhetett. De azok is elvesztek. Kár.

A BOLOND

Nem is kellenek viccek. Már maga a gyász lesz röhögséges. Fekete keretben a teljes színlap.

REGAN

Miután ezt a lehetőséget fölmérte. Az ember nem válogathatja meg a partnereit, tudom. De együtt szerepelni egy partecédulán – hát nem! van, akivel nem… Ugye, nem történik semmi? Mondd, hogy nem!

A BOLOND

Nézd, tudomásul kell vennünk, hogy mi egy pokolgépesített földgolyón élünk…

LEAR

Ez az! Nyugtasd meg… Pokolgép. Csak így tovább! Minél többet hallunk róla, pokolgép a bankban, pokolgép a postán, pokolgép a repülőgépen, annál kevésbé hisszük el, hogy egyszer csak mi is felrobbanhatunk.

REGAN

Ugye, hogy hihetetlen? Te is azt mondod, hogy ez hihetetlen.

LEAR

Hi-he-tet-len! És mitől is lehetne ilyen biztonságérzetem, ha nem attól a rengeteg rémségtől, ami másokkal történik? A világtörténelem mindennapi távoli rémségei – minél többet hallunk róluk, annál messzebb vannak tőlünk. A borzalmakról szóló információk özönében lassan visszanyerjük paradicsomi gyanútlanságunkat. Érzed?

REGAN

Nem.

LEAR

Dehogyisnem. Figyeld meg, hogy az esti híradókat csupa önfeledt Ádámok és Évák nézik… És tudod, mit szólnak, ha azt látják, hogy egy vendégszereplő társulatra rárobbantották a színházat?… „Velünk ilyen nem történhetik…” Ezt mondják.

REGAN

Ha valakit felrobbantanak, annak oka van. De hogy minket…? Miért?

LEAR

Ajjaj! Ezer oka is lehet!

BOLOND

Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még sehol sem robbantottak föl minket.

REGAN

Ne hülyéskedj! Azt kérdeztem, hogy miért. Minket – miért?

LEAR

Miért? Például azért, mert nem tetszik nekik az előadás. Volt, ahol rossz kritikát kaptunk?

REGAN

Volt. Volt.

LEAR

Itt pedig felrobbantanak. Ez is kritika. Abszolút, őszinte kritika. El kell viselni.

REGAN

Most siklik csak a hangja a felsőbb regiszterekbe. Elviselni?… Elviselni?… Azt, hogy felrobbantsanak?… Ezt elviselni?

LEAR

Az újságkritikát talán könnyű?

REGAN

Egyszerűen azért, mert művészileg nem tetszettünk nekik…

LEAR

Komolyan veszik a művészetet. Mi is. De lehet kisebb ok is. Mondjuk, eszmeileg nem tetszünk nekik. Vagy fajilag. A nemtetszésben nincsenek éles határok… Vagy vallásilag. Vagy nyelvileg. Vagy geopolitikailag… Milyen okokból is szokták még az emberek egymást kiirtani?

REGAN

Te is mondtad, hogy jók voltunk.

LEAR

Jók! De Shakespeare-t játszottunk…

REGAN

Shakespeare-re miért allergiásak?

LEAR

Inkább azt kérdeznéd, hogy miért ne? Ugyanazért, amiért Brechtre vagy Gorkijra vagy Madáchra vagy Szomoryra – te a főiskolán nem tanultál színháztörténetet? Shakespeare író volt. Nem elég? Most jut eszembe: kopasz is volt. Súgva. Szakálla volt. Fülbesúgva. Angolszász… Fehér bőrű… Körülnéz, majd. Titokban katolikus volt. Más hang, megrovással. Csak titokban volt katolikus. Már felháborodva. Négert hozott a színpadra. Fokoz. Rosszat írt Dániáról! Aztán amit Shylockról írt – az a rokonszenv! –, az az ellenszenv! És a szonettjei! Alapos gyanú van rá, hogy fiúhoz szóltak. Még alaposabb a gyanú, hogy mégis nőhöz szóltak. S ha még bír fokozni. És Csehországnak tengert adott!… Egy közismerten szárazföldi országnak… Nem folytatom… És mi ennek az óriási bűn… – Keresi a megfelelőbb szót, megvan. –   botrány -halmazatnak a cinkosai vagyunk. Bűn- és botránytársak… Ne is reméljünk méltányosabb ítéletet: döntsék ránk a színházat!

DIREKTOR

Jön vissza. Nem lesz semmi baj, már telefonáltam a rendőrségre…

LEAR

Szotyolaügyben?

DIREKTOR

Hogy huligánok vannak a nézőtéren, és hogy a jegyszedőnők nem bírnak velük. Igen, szotyolaügyben.

BOLOND

Ide is telefonált valaki…

DIREKTOR

Szóval, semmi vész. A közönség jól fogadott. A sajtó mellettünk lesz…

A BOLOND

Ne mondjuk el neki?

DIREKTOR

Miről van szó?

LEAR

Semmi, semmi… Maradjon meglepetésnek.

DIREKTOR

…Beszélnek arról, hogy valami díjat kapunk. Aranynimfát – vagy ilyesmit. Én is hallottam. De maradjon meglepetésnek.

 

A többiek ellenállhatatlan röhögése olyan ambivalens, hogy a Direktor is velük nevet.

 

GONERIL

Jön, szendvicset vagy banánt harapdál. Ő mit mond? Szerinte lehetséges, hogy felrobbantsák a színházat?

A BOLOND

Aranybomba… S röhög tovább.

DIREKTOR

… Bár már látnám.

LEAR

Gonerilhez. Meglepetésnek szántuk neki az előadás végére – és te most elárulod.

A BOLOND

Direktornak. Amikor majd robbantanak, tegyél úgy, mintha nem is sejtetted volna… Csodálkozz!

GONERIL

Jó, jó, de azért nem tudom, hogy nem kéne-e bejelenteni a közönségnek. Aki fél, menjen haza!

DIREKTOR

Közben eléggé felforrt a méreg benne, hogy most szinte szelíden szólaljon meg. Mindenki. A bátrak is. Menjenek haza… És mi is…

GONERIL

Gyors visszavonulás. Én személy szerint nem hiszem. Ha fel akartak volna robbantani, miért nem tegnap robbantottak föl? Tegnap volt a protokoll.

REGAN

Hogy te milyen jól tudod, hogy mikor kell minket felrobbantani!

GONERIL

Most ő sértődik meg. Úgy beszéltek velem, mint ha én akarnálak titeket felrobbantani. Amikor én éppen azt mondtam, hogy nem hiszem… De nekem teljesen mindegy. Maradjon csak itt a közönség. A pénzéért.

DIREKTOR

Nem kell pánikot kelteni. Mi az idegeinkkel dolgozunk.

LEAR

Igazad van. Maradjunk a szotyolánál.

DIREKTOR

Gúnyolódni se kell.

LEAR

Nem gúnyolódom. Tudom, hogy a szotyola elleni küzdelem csak taktika. És nem művészi hitvallás, nem világnézet…

DIREKTOR

Te megint csak azokat az eszményi huligánjaidat véded. A robbantókat nem védenéd, esetleg?

LEAR

Boldogan! Tudod te azt, hogy az a Gavril Princip, aki Ferenc Ferdinándot lelőtte, költő is volt? Ismerek egy öreg hölgyet, ifjúkorában hivatásos merénylő volt. Valahogy nem akasztották fel… Most nyolcvanévesen is sugárzik belőle a fiatalság, a szellem, a tisztaság. Nagy kár, hogy a merénylők legtöbbször illegalitásban élnek. Nehéz velük barátkozni.

DIREKTOR

Szóval, mit mondtak azok az angyali merénylők?

A BOLOND

Hogy felrobbantanak.

DIREKTOR

Minket.

A BOLOND

Ja.

DIREKTOR

Hülyeség.

A BOLOND

Mi is mondtuk: hülyeség.

DIREKTOR

És mit mondtak még? Hogy csak minket?

A BOLOND

Boldogabb volnál, ha a többi színházat is? Vagy úgy találod, hogy mi olyan elhanyagolható mennyiség vagyunk, hogy ha csak minket robbantanak föl, az semmi?

DIREKTOR

Ahhoz képest, hogy az egész világot is bármikor felrobbanthatják – ez tényleg semmi.

A BOLOND

Látjátok, ez a robbantás mindenkinek meghozza a humorát.

DIREKTOR

Egy kis turnézó együttes!

A BOLOND

Potomság!

LEAR

Bagatell!

DIREKTOR

Beszéljünk másról.

 

Csend.

 

GONERIL

Gyerekek, én nem akarok pánikot kelteni, de itt valami ketyeg.

 

Pillanatnyi csend.

 

DIREKTOR

Kitör. Én nem hallok semmit. És szeretném közölni veletek, hogy ha ez az előadás abbamarad, a biztosító nem fizet meg semmit. És nincs a világon akkora valutakeret, amelyből kitelne a pönálé… A többi város ezek után már nem is fog fogadni minket. Tapsol. Kezdjük a harmadik felvonást!

 

Megszólal a telefon.

 

A BOLOND

A harmadik figyelmeztetés.

DIREKTOR

Nem vesszük föl!… Azt mondtuk, hogy beszéljünk másról.

 

Elhallgatnak. Csönd. Csak a telefon csörög.

 

REGAN

Ha elgondolom, hogy mennyi sok kedves diák meg diáklány van ma a színházban… Az előadás előtt kinéztem a függönyön – olyan helyesek… Küldjük őket haza!

DIREKTOR

Azt mondtam, hogy beszéljünk másról!

 

A telefon csak csörög.

 

LEAR

Emlékeztek Leslie Howardra? Ő is színész volt. Shakespeare-színész. Az egész dolog azzal kezdődött, hogy a németek lelőtték a repülőgépét. Göring haragudott rá.

DIREKTOR

Ti csakugyan képtelenek vagytok másról beszélni?

 

Kis csend. A telefon csörög.

 

GONERIL

Úgy szeretném hallani a hangjukat…

LEAR

Szerintem a végzetet nem illik ilyen sokáig várakoztatni. Vedd föl!

DIREKTOR

Majd én beszélek velük. A telefonhoz megy, fölveszi. Majd a II. Színészhez. Téged keresnek…

A BOLOND

Átveszi a kagylót.

DIREKTOR

A felesége… Látjátok, nem kell úgy beszarni. Megy. S közben. Ne húzzuk tovább a szünetet! Mért nem kezdünk?… A viharjelenethez ide mindig jön egy takarás! El.

BOLOND

A telefonba. …Jól… Jól… És te?… Nincs semmi…

 

Egy díszletmunkás közvetlenül elöl, szinte az orrunk elé, felállít egy díszletet. Hogy meglegyen a takarás. A visszáját látjuk. Rajta van a jelzés: LEAR III. S vörös festékkel egy friss fölirat.

 

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS

ELŐADÁST ABBAHAGYNI

KÖZÖNSÉGET HAZAKÜLDENI

MÉG HÁROM PERC

 

Az utolsó sor mintha be se volna fejezve, kicsit csorog is belőle a vörös festék.

 

GONERIL

Integetni kezd a telefonáló II. Színésznek, mutatja, hogy három – hogy megvan a harmadik figyelmeztetés.

A BOLOND

Hangot vált. A búcsú szenvedélyével. Szívem! Szeretlek!… Nem, nem mondhatok semmit. Nem szabad pánikot kelteni… Nem – pé-vel… Pá-ni-kot… Akármi történik – szerettelek! Leteszi a kagylót. Képzeljétek el, ha itt marad idegenben, egyedül. A nyelvet se tudja… Szegénykém…

REGAN

Nagyon kérlek, most már ne vicceljetek! Elég volt!

A BOLOND

Én nem viccelek. Én most már komolyan hiszek benne… Telefonálás közben egyszerre csak rájöttem, hogy nincs édesebb dolog, mint hinni abban, hogy három perc múlva…

REGAN

Ne mondd ki! Befogja a fülét.

A BOLOND

Mért esik jól hinnem benne? Skandálva. Mért esik jól hinnem benne?… Mért esik jól hinnem benne?!

A TŰZOLTÓ

A könyvével. Van itt, kérem, a függelékben egy fejezet a pszichés faktorokról… Ha a művész urakat esetleg érdekli… Hogy miért élvezett Matuska Szilveszter, amikor vonatot robbantott…

LEAR

Pfuj, pfuj! nem ilyen merénylőkről álmodom én. Engem ilyenek ne robbantsanak föl. Pfuj, Matuska!

A BOLOND

Matuska!… Gyerekkoromban még meséltek róla. Milyen öreg lehet már! Hosszú fehér szakálla van, mint a Mikulásnak. Märklin-vasutat hoz a jó gyerekeknek, viadukttal és pokolgéppel… Matuska! Hol vagy, Matuska?!

 

Csend.

 

A BOLOND

Te Imre, itt valami csakugyan ketyeg… Tisztán hallom, hogy valami ketyeg. A Tűzoltó körül hallgatózik. Maga nem hallja?

A TŰZOLTÓ

Tessék?

A BOLOND

Bízzátok rám! Kiabálva. Hány óra?

A TŰZOLTÓ

Elővesz egy ócska nikkel kronométert – s azt az időt mondja, ami éppen van.

A BOLOND

Felszabadultan. Kellemes hangja van az órájának.

A TŰZOLTÓ

Füléhez tartja, csodálkozva. Ennek? Vállat von, indul. De előbb a duzzadó ócska aktatáskáját felteszi a székre, amelyen ült. S aztán kisétál. Még visszaszól. Aztán nem cigarettázunk! El.

ÜGYELŐ

A mikrofonba, sietősen. A harmadik felvonás szereplőit a színpadra!

LEAR

Ez az igazi szorongás, ami ilyenkor elfogja az embert. És hiába reménykedem, nem fog történni semmiféle csoda – nem szakad le a csillár, nem robban föl a színház –, nincs menekvés, föl kell mennem a színpadra. Félek. És ettől a félelemtől, bárhogy is szeretném, nem szabadulok meg, tudom, mindhalálig… Ezért keresztényi alázattal elfogadom a félelmet. Nem tusakodom tovább ellene… Bevallom: félek… Félek a villámlástól, a földrengéstől. Félek egyedül. Félek a tömegben. A harmadik emelettől fölfelé félek, hogy leugrom. Ha a sor közepén ülök, félek, hogy rám jön a szükség. Félek a haláltól, a tetszhaláltól, a megsemmisüléstől. Ámen… De legfőképpen mindig ettől: kilépni a közönség elé. Kimegy a színpadra.

ÜGYELŐ

Mikrofonba. Függöny!

DIREKTOR

Gyorsan be. A függöny felmenetele előtt már elkezdődik a vihar… Mennydörgés!

 

Mennydörgés.

 

LEAR

Befordul. Ne! Kérlek ne!… Én elmondom úgy a vihart, hogy nem lesz szükség mennydörgésre – csak könyörgök, ne mennydörögjetek… Ha mégis történnék valami… látni akarom a végzetet. Hallani akarom, ahogy jön – a halk lépéseit…

DIREKTOR

Izgatottan. Viharjelenetet, mennydörgés nélkül…

LEAR

Lehet, hogy felrobban a színház, és te tökéletes előadást akarsz?

DIREKTOR

Imponáló öntudattal. Köszönöm, hogy megfogalmaztad színigazgatói hitvallásomat.

A BOLOND

Én nem bánom, dörömböljetek, ha tetszik, de ha így dörömböltök, én a színpadon összecsinálom magam.

 

Egy intésre a mennydörgés elhallgat. Ettől kezdve zajtalan villámfények lobbanása világítja meg a színpadot…

 

DIREKTOR

Függöny – most!

 

Az Ellen-Függöny felmegy.

 

A BOLOND

Ketyeg… Esküszöm, hogy itt valami ketyeg.

REGAN

Gyerekek, menjünk haza!

DIREKTOR

Ne csinálj pánikot!… Valami ketyeg – na és?

LEAR

A Színpadon nekünk háttal.

 

    Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar…

 

LEAR

Visszafordul felénk, és súgva. Én is hallom, ketyeg… – majd az Ellen-Közönség felé, folytatva a verset –.

 

    Felhő, omoljatok le, míg a tornyot
    S a szélvitorlát elsüllyesztitek!

 

LEAR

Köpenyét fejére borítja, s megint visszasúgja. Ketyeg… Ketyeg… Némán kering a néma viharban.

A BOLOND

Nincs itt a tűzoltó, és ketyeg.

DIREKTOR

Hallucinálsz.

REGAN

Learre. Ő is hallja. Most már én is hallom. Te nem hallod?

DIREKTOR

De. Hát aztán? Én nem hallucinálhatok?… Tik-tak-tik-tak-tik-tak…

REGAN

Nem egészen… Ta-ak, ta-ak, ta-ak…

A BOLOND

Tuk-tuk-tuk-tuk-tuk…

GONERIL

Ti-ti-ti-ti-ti-ti…

 

Mindnyájan úgy járkálnak, tesznek-vesznek, hogy félszemük azon van: mi ketyeghet.

Meg-megállnak, hallgatóznak.

 

Közben.

 

LEAR

Folytatja.

 

    Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek
    Kengyelfutói a tölgyhasgató
    Mennykőnek, hamvasszátok el
    Ez ősz fejet!

 

GONERIL

Én azért ilyen körülmények között nem átkozódnám ennyire. Mi ez az állandó tititititi?

LEAR

Leszól. Nem telt még le a három perc? S folytatja.

 

    Világot rengető
    Villám, döngesd laposra e kemény
    Kerek világot!

 

DIREKTOR

Felsúg neki, lelkesen. Ne törődj semmivel! Gyönyörű, amit csinálsz… Folytasd… Tik-tak-tik-tak.

 

    Rombold el a
    Természet műhelyét…

 

Éles pukkanás.

 

Itt mindenki behúzza a fejét, vagy a földre veti magát.

 

LEAR

Feltartott két kézzel, mint egy áldozó főpap befordul felénk, és így mondja. Eldurrantottak egy tökmagos staniclit… Rohadt huligánok! S ebben a pozícióban maradva, égre kiáltóan folytatja.

 

    … s egyszerre fojts meg
    Minden csirát, miből a háládatlan
    Ember keletkezik!

 

ÜGYELŐ

A II. Színésznek, súgva. Színpadra!

A BOLOND

Felfut a színpadra, s előremegy egészen az Ellen-Rivaldáig, rákezd a szövegére, de nem fontos, hogy mi értsük. „Ó, komám, az udvari szentelt víz többet ér száraz házban, mint ez az esővíz házon kívül. Jó komám, eredj, és kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embereken, sem a bolondon.”

 

Közben Lear neki háttal, velünk szemben a Direktorhoz beszél.

 

LEAR

Mit csináljak? Félek…

DIREKTOR

Semmi baj! Dobd be a privát halálfélelmedet… Csodálatos leszel! Tik-tak-tik-tak!

LEAR

Súgva. A lábamon se tudok állni, úgy remegek.

DIREKTOR

Jó ötlet! Térdelj le!

A BOLOND

Felemelt hanggal ismétli a végszót. …„Sem a bolondon!”

LEAR

Továbbra is háttal a partnerének, velünk szemben, térdre esik, s megrendítő halkan mondani kezdi a legharsányabb Shakespeare-sorokat. Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!

 

S ezután négykézláb mászkálva a színpadon, folytatja.

 

    Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim.
    Titeket én nem vádollak, elemek,
    Kegyetlenséggel!

 

NÁTHÁS FELESÉG

Sietve megjelenik, s diszkréten int a II. Színész felé, jelezné, hogy itt van. Súgva mondja, eldugult orral. Angyalom… Úgy aggódtam…

A BOLOND

Lear további tirádája alatt, sziszegve. Ez hiányzott! A női előérzet! A finom ösztön – ő megsejti a veszélyt… Az isten akárhová tegyen, miért jöttél utánam? Hát nem tudod, hogy minket nem szabad komolyan venni? Eddig csak hülyéskedtünk – erre idejössz a te nagy próféta lelkeddel, s aztán megnézhetjük magunkat. Tudd meg, ha itt történik valami, azért te vagy a felelős… Mindig mindent elrontasz! Elkeseredetten leül. Nevet vagy sír – mindegy, úgyis minden belefér a szerepébe.

NÁTHÁS FELESÉG

Mindig haragszik, ha utánajövök. Sírni kezd. De két orrfúvás között. Mi ketyeg itt? Ettől kezdve ő is beáll keresni, hogy mi ketyeg.

LEAR

Közben folytatja.

 

    Én nektek soha
    Nem adtam országot, nem híttalak
    Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni.
    Teljék be hát borzasztó kedvetek.

 

A BOLOND

Felugrik, s énekelni kezdi, szerepe szerint. Meg is ismétli a dalt egyszer-kétszer.

 

    Ember, ki szivén gyalogol
    S kíméli kérges lábait,
    Jajgat, ha majd tüskébe hág
    S elveszti csendes álmait.

 

LEAR

Közben megint felénk fordulva, a Direktorhoz. Te, én mélyen meghajolva bocsánatot kérek a közönségtől. Megmondom, hogy elnézésüket kérem, ha ez a mai előadás nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk… de nem mi tehetünk róla…

DIREKTOR

Nem csinálunk pánikot.

A BOLOND

Tuk-tuk-tuk…

LEAR

Fojtogat valami… szólni se tudok…

DIREKTOR

Fütyöréssz! Ebbe a jelenetbe minden belefér… Siker lesz!

LEAR ÉS A BOLOND

Összeölelkeznek, s a dalt fütyörészve sétálni kezdenek a színpadon.

DIREKTOR

Súgva. Így tovább! Óriási! Folytassátok… Ne törődjetek semmivel! A három perc régen letelt!

A BOLOND

A dal nótájára énekelni kezdi.

 

    A három perc régen letelt!
    A három perc régen letelt…

 

DIREKTOR

Bedőltünk nekik!… Blöff volt az egész! Blöff!… Blöff!… Blöff!

NÁTHÁS FELESÉG

Megtalálta a Tűzoltó táskáját, s miután megbizonyosodott felőle, hogy az ketyeg, felmutatja. Ez ketyeg!

 

A többiek elugranak mellőle.

 

NÁTHÁS FELESÉG

Mit csináljak vele? Férjének mutatja.

LEAR

Kikapja a kezéből. Nincsenek eszményi merénylők! Minket már egy ronda, öreg, nyugdíj előtt álló bürokrata fog felrobbantani… Minket és a világot… Befordul a színpadra, nevetve odadobja a táskát a Bolondnak.

 

    De mit kacagok, mint a bolond?
    Hisz sírnom kellene…

 

A BOLOND

Visszadobja neki. Nesze neked! A tűzoltónak álcázott planetáris atom-Matuska krisztkindlije-e!

LEAR

A táskával.

    Láttátok a fergeteget,
    E barna parasztot,
    Kezében villámösztökével?

 

ÜGYELŐ

Ez nem Shakespeare!

DIREKTOR

Shakespeare-i, az a lényeg.

A BOLOND

Már nála a táska.

 

    Érett gyümölcs vagy föld,
    Lehullanod kell…

 

LEAR

Labdáznak.

    Ha holnap sem lesz a végítélet:
    Beások a föld közepéig,
    Lőport viszek le…

 

A táska leesik.

Egy ugyanolyan pukkanás, mint az előbb.

Teljes sötétség.

És teljes csend. Majd afféle ordenáré filmhíradózene. A színpad fölött kigyullad egy fényújság. Futnak rajta az épp aznapi hírek. De két hír között ez is: ISMERETLEN TETTESEK FELROBBANTOTTAK EGY SZÍNHÁZAT. AZ ÁLDOZATOK SZÁMA…

A színház kivilágosodik.

A villanyújság a fényben csak homályosan és olvashatatlanul fakón fut tovább. A rikító zene is lehalkul, alig hallhatóvá. A függöny előtt áll egy talpától a feje búbjáig gézbe pólyált alak, csak az egyik szemének és a szájának van némi nyílás hagyva.

 

ELLEN-SÚGÓ

Shakespeare-előadás volt. S amint a régi vicc mondja: mindenki meghalt, csak a súgó maradt életben. Én vagyok a súgó… Ott ültem a súgólyukban. Súgólyuk! Hol van az már!… Nem is hittem, hogy ezúttal megúszom. Megúsztam a III. Richardot, a Gyilkosok a ködbent… Úgy látszik, a természet gondoskodni kíván róla, hogy egy tanúja azért maradjon minden rémségnek, minden csodának. S milyen jó, hogy ez a tanú én vagyok… Csodálatos előadás volt! A színészek a privát halálfélelmük sokkjai alatt, de a halál félelmét mégis legyőzve – rendkívülit produkáltak. Hogy mi lett velük? Elmondhatom. Hivatásuk teljesítése közben érte őket a halál, így mind a mennyországba jutottak. Együtt a színház többi dolgozójával… Sőt, együtt az egész közönséggel, mert a kivételes művészi élmény mindnyájukat a megszentelő kegyelem állapotába hozta. Ritka dolog, hogy egy egész színház üdvözüljön. Több száz ember – a vértanúság pálmaágával szálljon föl a mennyországba…

 

Most először – a mi fülünknek is hallhatóan! – csendes ketyegés kezdődik, ami a következőkben folyton erősödik.

 

Ketyegés. Ketyegés. Ketyegés.

 

SÚGÓ

Idegesebben, hangot váltva. Kedves közönség – elnézést kérünk, ha ez a mai előadás, nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk. Nem mi vagyunk az okai… Hirtelen kiborulva. Itt valami megint… tak-tak-tak… Mindenki maradjon a helyén! Szinte fölénnyel. Majd én mindenről tanúskodom! Eltűnik.

 

Az erősítőkőn át egy metronóm lusta kattogása betölti a színházat.

 

Vége

 

 

 

 

 

NB. A tapshoz a színészek pálmaággal, angyalszárnnyal, a mennyei boldogságuk attribútumaival jelenhetnek meg. S a mise Credójának a dallamával intonálhatják a kora atomkori variánst:

 

– Cre-e-do, qui-a-ab-su-ur-dum!

 

 

 

 

 

A ketyegés befejezése képernyőn

Abból a színházból, hol a fenti darabot eljátszanák, a néző azzal az érzéssel távozhat, hogy ő is sorra kerülhet. Hiszen a darabbeli hallucinált ketyegés után végül egy igazit is hallott, esetleg épp a saját széke alól. Vagy a csillárból. A színdarab befejező effektusa éppen ez a nézők feneke alá vagy a feje fölé „kivetített” félelem volt. A nézőtéren hallható ketyegés.

Televízióban az effektus elsikkad. A rivaldán át könnyű egy pokolgépet a közönség közé vágni. A képernyőn át ez lehetetlen. Az akvárium üvegfalán nem hatol át a félelem.

Ezért a darabnak – amikor a tévében került előadásra – más befejezést írtam. Megkísértve majdnem a lehetetlent, hogy a mindennemű természeti és történeti csapás ellen magát tökéletesen bebiztosítottnak érző tévénéző is egy pillanatra hallani vélje azt a ketyegést – „sua res agitur”.

Ebből a célból született meg a darab végének ez a másik változata.

 

A kép egy pillanatra elsötétül. A színház tehát felrobbant. Most megjelenik a képernyőn a tűzoltó, közelről, teljes díszben. Nemcsak a sisakja ragyog, ő is.

Egy halk pukkanás.

 

TŰZOLTÓ

Hát ez is megvolt… Először robbantottam színházat, és ugye, milyen szépen sikerült… Mondhatnám: falrengető siker volt. Meg kell adni, az előadás is egész jó volt. A színészek kitettek magukért. Én sem akartam hát szégyenben maradni! Tudom én azt, hogy mi a totális színház, meg az a – ensemble játék… Hát igyekeztem… Azt szokták mondani, hogy az igazi, szép, gusztusos tragédiák végén csak a súgó marad életben. Kérem szépen, itt nálunk még a súgó sem maradt életben.

Egy pillanatig gondolkozik, majd kis rezignációval jegyzi meg.

…Kár, hogy a kritikusok sem maradtak életben. Milyen szépet írhatnának az én első színházrobbantásomról. Mert a színházban én még csak debütálok… Persze, nem is lehet tőlem olyan eredményt várni, mint a mai fiataloktól, akik igazán megkapnak mindent, hisz ha elküldik őket valamelyik háborúba a világ végére, tonnaszámra dobálhatják a bombát, ahová csak jólesik… De azért ne mondja nekem senki, hogy „tata, maga már kiesett a világtörténelem fősodrából”… Meg hogy „mi az, öregem, itt maguknál színházat nem izélnek?”…

Magában röhögve, súgva mondja, közbevetőleg.

TŰZOLTÓ

Kimondani nem merik, babonából… Csak úgy mondják, hogy „színházat nem izélnek”?

A röhigcsélésből hirtelen komolyra vált, s szinte sértett méltósággal kérdezi vissza.

 

 

…Miért éppen színházat nem, uram?!

Majd elvigyorodik, s bizalmas cinkossággal újra megkérdezi, mint ami teljesen magától értetődő.

 

 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel mutatja a formáját.

TŰZOLTÓ

Miért éppen színházat, nem – uraim?! Hát nem szép dolog, hogy egy egész színház egyszerre mennybe megy – a színészek, a közönség, a kritikusok?… Mert mi kell hozzá? Ahol az ember jár, szépen ott felejt egy olyan szép… Egy olyan gusztusos, kövér aktatáskát… Az aktatáska ott marad a széken, ahol ültem… vagy a sötét előszobában. És úgy csinál, hogy tik-tak. De hát ki veszi azt észre, hogy egy kicsit ketyeg?… Miért, maguk most talán hallják?…

 

Csend. Csend…

 

TŰZOLTÓ

Na, és ha hallják. Ketyeg, mondják. Valami ketyeg. Biztosan a gázóra ketyeg… Vagy már meg se hallják… Mert hamar megszokják ám az emberek…

A Tűzoltó derül ezen.

 

 

 

Tisztán hallatszik valami gyors ketyegés.

 

A Tűzoltó ügyet sem vet rá, nem hallja. Kényelmesen elhelyezkedik.

 

 

 

TŰZOLTÓ

Csend van… Nyugalom van… Béke van… Konszolidáció van… Emelkedő életszínvonal van… Eredményes tárgyalások vannak…

 

Megszólal a telefon.

 

A tűzoltó ezt sem hallja. Hisz süket.

 

 

 

…Én csak nevetni tudok azon, hogy az emberek milyen békésen ülnek otthon, és még csak nem is képzelik…

 

Nevet.

A díszlet hátsó felén – mint már egyszer láttuk, láthatatlan kéz írásával ez íródik fel:

 

 

 

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS

MÉG EGY PERC…

 

Tűzoltó folytatja megkezdett mondatát.

 

 

 

TŰZOLTÓ

…Hogy velük… velük ilyesmi megtörténhetik…

 

Szól a telefon, és egyre erősebben a ketyegés.

 

Függöny

 

 

 

A zsenik iskolája

Tragédia egy hangra
Becsvágyó eszmék képtelen csodákra
sarkallják elmém: hogy lehetne gyarló
körmömmel utat vájni e kemény
világon, börtönöm gránitfalán,
s mert nem lehet, önnön gőgjükbe fúlnak.

Shakespeare: II. Richard

(Somlyó György ford.)



Szereplők:
A RAB
Néma szereplő: A MÁSIK RAB

 

Börtöncella.

Nincs szükség pittoreszk részletezésekre. A díszlet tehát ne igyekezzék valamilyen ország büntetés-végrehajtási intézményét rekonstruálni. Inkább jelzés legyen, a teljes elzártság jelzése. És ennek fokozottabb hangsúlyozására: egy ajtó. Jól bezárva, megvasalva. Ez vezethetne ki innen a szabadságba.

De az ajtó nem nyílik ki. Csak a kémlelőablak rajta, ha kívülről kinyitják, nagy csattanással.

Kopár, fehér falak.

Egy villanykörte lóg a mennyezetről, az világít.

Két ágy.

Az egyik ágy üres. Ennek a gazdája, a Rab, most éppen a földön hasal, s gyűjti az erejét, ki tudja, hányadik fekvőtámaszához. Eltökélten igyekszik jó kondícióban tartani a testét meg a szellemét is. Célja van. Ki akar szabadulni.

A tökéletesedés útja nehéz, de az apró győzelmek meg-megújuló örömmel járnak. Így Rabunk is szinte állandó eufóriában van. Abban a boldogságban úszik, amely a szentekre és a sikeres dilettánsokra jellemző. Nem beszélve most a kétségnek elkerülhetetlen pillanatairól, amelyek persze annál keservesebbek. Hiszen csak a testet kell legyőzni, csak akarni kell, és akkor minden ajtó megnyílik. A mennyországé, a kiadóé, a börtöné…

Ekkora reménytelenségben ekkora önbizalommal élni csak folytonos doppingolással lehet. Megfigyelhettük, hogy az optimizmushoz feltétlenül szükséges az optimizmus szünet nélküli propagandája is. Ezért olyan beszédes a Rabunk is. Minden pillanatban meg kell győznie magát róla, hogy egy lépéssel közelebb van a szabadsághoz. S ez nem kis feladat. Hisz az egész látható világmindenség arról akar meggyőzni, hogy a szabadság lehetetlen. A betonfalak, a vasak az ajtón, a cellatársa testi-lelki tohonyasága, az őrök lépései odakint… Az autoszuggesztiónak, couéista bebeszélésnek minden forszára és lendületére szükség van, hogy a börtönapparátussal szemben fel lehessen venni a küzdelmet, s méghozzá az egyenrangúság érzetével. A Rab tehát nemcsak a testi kondíciójára ügyel, és nemcsak az eszét jártatja, hanem folyton beszél is.

Hajtja a magáét.

Beszél most is, miközben végzi az izomfejlesztő gyakorlatait.

Van, kinek beszéljen.

A másik ágyon fekszik a Másik Rab. Mozdulatlanul, szótlanul, közönyösen. Bámulja a mennyezetet. Ki tudja, mióta? Talán már évek óta. S feltehetően ezt fogja csinálni, amíg csak itt van. Az élete fogytáig.

Ő tehát csak néma szereplő.

 

A RAB

Hason fekve a földön. Ez volna a legegyszerűbb. Feküdni, és várni, hogy mindennek vége legyen… De nem, azért sem! Már öt fekvőtámasszal megint többet csináltam, mint tegnap. Számolod?… Hát csak számold!… Kinyomja magát. Tessék! Még egyszer! Tudod, milyen izmok erősödnek ezzel?… Semmit se tudsz… Leereszkedik. Hogy lehet valaki olyan hülye marha?… Gyors fekvőtámaszok, s ennek ütemére mondja. Hülye-marha! Hülye-marha! Leül a földre. Számoltad? Szusszan egyet. Látod… Ha nem volnál olyan érzéketlen lajhár, olyan vastag bőrű rinocérosz, most bocsánatot kérnék tőled a hülye-marháért. De neked úgyis mindegy, nekem pedig jólesik mondani. Guggolásból fel s vissza. Hülye… marha… Hülye… marha… Jógi ülésben marad. Hogy milyen izmok? Na? Lélegzésgyakorlatok közben folytatja. A szárnyizmok… Amelyekkel kirepülök innét. Hosszú lélegzés, amellyel az emelkedettség állapotába kerül. Majd. A szabadmadár-izmok… Ilyen izmok dolgoznak a mellkasomban, a karomon, a lábamon. Minden tagomon szárnyak nőnek. Mint Hermész bokáin… Mellékesen, tanítólag. Hermész: görög isten. De hirtelen átéléssel. Istenszárnyak… Behunyt szemmel, mozdulatlanul ül. Szárnyak – emelnek… Érzem, hogy emelnek. Hirtelen felcsattanó jókedvvel. Isteni szárnyas bokáim… Szárnyas tüdőm… Megfogja a két fülét. Szárnyas fejem… Nem is beszélve arról a szárnyas kis faltörő kosomról, amely legjobban szeretne már kitörni innét… Türelem, na! Meglesz az is! Elveti magát a padlón, végighengeredik, s közben. Türe-le-em!… Én ki fogok repülni innét! Én paplanos ágyban fogok aludni, vánkosok, matracok, dunnák bányájában. Szinte énekel. Minden este megyek majd a tol-las bál-ba! Felkönyököl, s szinte elámulva. A tollas bálba… bizony. Az édesmama mondogatta így, amikor aludni küldött… Hirtelen felugrik, és gyors, fárasztó tornába kezd. Én va-gyok-a hülye-marha! Hülye-marha! Nem-sza-bad-a ma-má ra-gon-dol-ni, kettőt, gyöngí-ti-az aka-rate-rőt! Nem-sza bad-a mamá-ra-gon-dolni! Egy határozott dobbantással vége a tornának. Maga elé néz, merően, koncentrálva. Nőkre kell gondolni! Nőkre! Friss, fiatal nőkre… Nem azokra, akik már voltak. Na! Újakra! Eddig még sohase látott nőkre… Muszáj! Az emlékek mindig csak lehúznak. Nem kellenek emléknők. Új nők kellenek. Akik még csak most serdülnek, és nem is sejtik, a buták, hogy én leszek majd az isteni férfi az életükben. Várjatok a szerelemmel, szívecskéim, sietek!… Gondoljatok rám erősen, amikor nem tudtok aludni… Új nők, új nők! Szép, fejlett fiatal asszonykák, mit is tudjátok ti még a mézeshetek boldogságában, hogy velem fogjátok megcsalni a férjeteket. Én már tudom! Há… Felnevet. Mint a szaloncukrot a selyempapírból, úgy bontogatlak titeket… rózsaszín cukorfalatok… Hunyt szemmel. Olyan nehéz titeket ide passzírozni, át ezen a sok vastag betonfalon. Nem is csoda, ha az arcotok mindig lemarad. Elmosódik. Mintha egy fehér fátyol volna rajta… Egy atomsugár is beledöglene ennyi betonfalba!… Ti lesztek mégis az én szabadító angyalaim. Hozzátok röpülök ki innét, a ti puha ágyatokba… Várjatok rám! Pá, pá! Kinyitja a szemét. Értük nem alszom éjszakákon át. Vannak, akik nem alszanak, mert félnek, hogy álmukban meghalnak. Én sem alhatok, nehogy elaludjam a szabadító ötletet. A nagy pillanatot, amikor éppen eszembe jutna a legzseniálisabb gondolatom. Élénken. Mert azt nem tagadhatod, hogy a gondolataim egyre zseniálisabbak. Úgy jelennek meg az eszemben, mint az üstökösök… Ahogy felragyognak! Leül a Másik Rab ágya szélére. Képzeld el, ha egy üstököst elszalasztanék. Mint aki elaludt a váróteremben. „Kalauz úr, hol az én üstökösöm?” – „Most ment el, már csak a farka látszik.” Hirtelen rossz érzéssel. Mondd, nem kellett volna meglenni már az őrök váltásának?… Az időérzékem szerint most esedékes… Pszt. Feláll. Semmi…

 

Csend. S a csendben hirtelen felhangzik kívülről valami ütemes lábdobogás.

 

A RAB

Felujjong. Ez az! Figyelted? Másodpercnyi pontossággal dolgozik az időérzékem. Kezdek olyan tökéletes lenni, mint egy svájci óra. Visszaül, de feszültebb, fölajzottabb. Na, akkor egy perc, és bekopog a barátunk. Hosszú is volna neki ez a huszonnégy órás szolgálat, ha én nem volnék. Szegény! Már nem is tud meglenni nélkülem. Én vagyok neki a morfium. Az ember nem is hinné, hogy egy börtönőr ilyen nehezen bírja a börtönt. Igaz, nem egy Othellónak való foglalkozás az övé. Minden második nap otthagyni a feleségét, és huszonnégy órán keresztül azon töprengeni itt a fogház folyosóin, hogy ki bújik be otthon a felesége ágyába. A fogházlelkész úr vagy a hóhér, vagy a gondnok úr?… Szegény ember! Néha megesik rajta a szívem. Mellékesen, gyorsan magának. Csak semmi részvét!… Teremtettem egy börtönőrt, aki ki fogja nyitni a börtönöm ajtaját… Hogy mikor? Egy hét múlva? Egy év múlva? Mindegy! Ki fogja nyitni… Hangosan. Ki fogja nyitni. Én már tulajdonképpen nem is vagyok rab… Hirtelen elhallgat. Csend. Majd szorongva kérdi. Mondd! Mért nem kopogtatott még be? Máskor, ahogy kezdi a szolgálatát, a legelső az, hogy idejön. Mert láthatatlan szálakon idehúzom. Mert a hálómban van. Mert nem tud nem idejönni. Na, gyere már…! A féltékenység kibírhatatlan. Hadd kínozzalak meg egy kicsit…

 

Csend.

 

A RAB

Idegesen. Hány perce annak, hogy a váltás volt?… Kettő? Öt? Felugrik. Több?… Elromlott az időérzékem. Mennyi lehet az idő? Hiába mélyedek magamba, nem mondja bennem semmi az időt. Az ilyen túl precíz szerkezeteknek ez a nagy hibájuk szokott lenni: a túlérzékenység. De ha csak három perc telt is el… Annyi eltelt, nem? Mondjuk, kettő. Kettő biztosan. Kettő is nagyon sok… Érzem, most jön, most fog bekopogni. Meglátod.

 

Csend.

 

A RAB

Te! Nekem már az intuícióm sem működik. Nem kopog! Csak nem történt vele valami? Vagy a feleségével?!… Nyugalom! Na, nyugalom! Tegyük fel, hogy semmi idő nem telt el. Most van az őrök váltása. Nulla percről indulunk… Nagyon lassan számlálni kezd. E-e-egy… ke-et-tő-ö… há-á-á-r… Hirtelen felordít. Csak nem ölte meg a feleségét ez a vadbarom? A féltékenység kiszámíthatatlan. Te, miket mondtam én neki tegnapelőtt? Nem mondtam valami túl erőset?… Én azért nem lehetek felelős, bármit csinált. A gyilkosságot az ember mindig szabad akaratából követi el. Na nem?… Szerinted? Kis csend, majd jóleső játékos átéléssel. Hazamenet megiszik az ember egy deci pálinkát, az utcán egy sofőr majdnem elüt, és még ő kiabál, hogy hülye-marha, nem tud vigyázni? Odahaza a konyha földjén megint mászik egy nagy svábbogár, és a hokedlin ott hever a balta. Ilyenkor szokott svungba jönni az a szabad akarat, és persze az ember kicsinálja a feleségét. Persze, az ilyen gyilkos aztán vagy felmegy a padlásra, és felköti magát, vagy pedig jelentkezik a rendőrségen. Megteheti. Megvan neki a szabad akarata. Az övé… Én meg kereshetek egy másik foglárt magamnak… Mondd, mi volna, ha kikopognék az ajtón? Csak kell tudnom, hogy mi történt… Szólalj meg már! Látod, hogy a kritikai érzékem se működik. Ha most kidörömbölök, és nem gyilkolt, akkor kiszolgáltattam magam. Óriási presztízsveszteség. De ha nem dörömbölök: megőrülök. Megy az ajtó felé felemelt ököllel. Meg-őrülö-ök!

 

Csattan az ajtón a kukucskáló cirkli vaslapja. Valaki kívülről kinyitotta.

 

A RAB

Megáll. Kezét leereszti. Elfordul. Magában morogja. Így megvárakoztatni… S úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a zajt.

 

A cirklin át halk pisszegés.

 

A RAB

Háttal áll az ajtónak. Unottan. Na?… Mi van? Hogy telt otthon az idő, foglár úr? Az ajtóhoz ballag, közben. Hogy viselkedett az asszonyka? A lyuknál, gyorsan, suttogva. Gyanús jelek? Az asszony táskájában, az ágyban vagy a szemétben? Kis csend, s máris suttogja tovább szuggesztíven. Foglár úr, ne hagyja megtéveszteni magát a látszattól. Higgyen egy sokat tapasztalt férfinak. A nők hűtlensége nem abban szokott megnyilatkozni, hogy lanyhábbak a szokottnál. Ellenkezőleg, foglár úr, forróbbak lesznek a hitvesi ágyban. És ez több szempontból is érthető…

 

Csattanás. A cirklit kívülről bezárták. Kis csend.

 

A RAB

Na ja! Ez is érthető… Egy forró pillanat emlékét piszkáltam meg a foglár úr lelkében. Drasztikus voltam? Muszáj volt. Othello helyett egy kielégített papucsférjet kaptam vissza. Biztos kedvenc ételét főzte neki az asszony. Jegyezd meg, öregem, ezt az aranymondásomat: nehezünkre esik kételkedni egy olyan asszony hűségében, aki remekül főz… Családirtásról persze szó se volt. Ellenkezőleg. Szerelem volt, mézeshetek-intenzitással… Persze! Telehold van, tavasz, virágoznak az orgonák. Idebent mi könnyen elfeledkezünk az időjárási tényezőkről. A foglár úr hazamenet nem ivott meg csupán egy féldecit. A nyitott ablakon kiáradt a friss hagymás rostélyos illata és a rádió hangja. Valami szentimentális nápolyi dal. És a foglár úr lelkében már a kapu előtt elválaszthatatlanul összekapcsolódott a hagyma és a szerelem, a rostélyos képzete, Nápoly és a felesége feneke. Az életörömök eme nagy koalíciójával szemben az én eddigi taktikám gyengének bizonyult. Hiába győztem meg őt a felesége bűnéről. A foglár úr lélekben letérdelt a hitvese előtt, és lélekben zokogva megbocsátott neki… Ez persze nekem ezerszer jobb, mintha idő előtt agyonütötte volna… Újabb aranymondás: egy szerelmes férjet még mindig sokkal könnyebb féltékennyé tenni, mint egy özvegy férjet. Bár az utóbbira is van példa… Azt be kell ismernem, hogy az asszony pillanatnyi győzelmet aratott. Hja, olyan előnyökkel rendelkezik, amikkel nekem nehéz versenyezni: asztal, ágy… Asszonyom, éppen ezért bejelentem, hogy kénytelen leszek erősebb módszerekhez folyamodni. Már eddig is nagyon sok rosszat mondtam önről. Ezentúl kíméletlen leszek. Csakis az ön becsületén, sőt lehet, hogy csakis az ön hulláján át tudok innen kilépni. Van ebben valami jelképes: egy asszony méhéből jöttem a világra, s egyszer majd – meglátod! – hasonló kapun fogok kilépni a szabadságra…

 

Halk kopogás az ajtón.

 

A RAB

Figyeled, milyen illedelmes. Az ajtó felé. Nem szabad! Rabtársához. Most megtöröm. Megkérdem tőle, hogy milyen a felesége köldöke. Ettől megőrül… Szabad!

 

A cirkli kinyílik.

 

A RAB

Ha a foglár úr könnyíteni akar a lelkén, én meghallgatom. Csak semmi álszemérem! Egy életfogytiglanos rab diszkréciója felér egy gyóntató papéval. Nem szólva a szerelmi tapasztalatokról… Részleteket! A válla, a combja, a szája – minden számít –, a köldöke… Mintha idézne valamit. „Aranytálban gyöngyszem köldöke…” Mellékesen a Másik Rabnak. Most letegezem. Kifelé. No, beszélj fiam!

 

Kívülről már rázza az ajtót az Őr.

 

A RAB

Csak nyugodtan… Egy-két részletet… Fülét odahajtja a cirkli lyukához. Közben az elragadtatott csodálkozás szisszenéseit hallatja. …Cöcö!… Á-á!… Na jól van, jól van! Maradjunk csak a köldökénél, és azért nem kell sírni… Ó-ó! A tenyerével befogja a lyukat, mint a telefonkagylót szoktuk, ha valaki feltartóztathatatlanul beszél. Befordul. Most aztán belevész a részletekbe. Nagyon szórakoztató ez az anatómiai lecke. De az ő felesége nekem nem cél, csak eszköz. Ebből a passzív féltékenységből át kell vezetnem őt az aktív féltékenységbe. A cselekvésbe. Igazán nem csodálnám, ha a felesége egyszer csakugyan megcsalná ezt a siránkozó hülyét. Mit tudhat ezen szeretni? Belehallgat a lyukba. …Aha… aha…! Na jól van. De inkább azon gondolkoznál, hogy valamit tenni kéne. Nem, fiam! Itt már nem prevencióra van szükség, hanem tettenérésre. Ennek módozatain gondolkozzék, testvérem, szabad óráiban… Helyes. Eljön az ajtóból.

 

A cirkli vasa lassan bezárult.

 

A RAB

Gondolkozni fog. Azt mondja. Téved. Nem ő fog gondolkozni. Én fogok gondolkozni helyette. Én fogok beleprogramozni a fejébe. Nincs akarata. Én akarok. Nincs őr. Én vagyok… Sikerült felébresztenem a féltékenységét a főfoglárra, a börtönigazgatóra… Lélektanilag nekem nagyon fontos, hogy a feletteseit halálosan gyűlölje. Fel az igazságügy-miniszterig. Már gyűlöli… Te, az Isten érezhette magát így, amikor rájött, hogy egész jól tud teremteni. Hogy milyen jól megy neki a teremtés: kitalálja a világosságot, és lőn világosság, kitalálja a poloskát, és csíp… Te igazán hálás lehetsz, öregem, az igazságszolgáltatásnak. Mózes csak hasból írta meg a teremtés hat napját, és te páholyból végignézheted. Én vagyok a te égő csipkebokrod. Megkövetelhetném, hogy vedd le a saruidat a jelenlétemben… Tulajdonképpen nem is tudom, hogyhogy nem szerettél belém? Hogy a csodálat, amelyet érezned kell irántam, hogy nem változott imádattá… Ez is megjön. Lefekszik a Másik Rab mellé az ágya szélére. Kevés embernek adatott meg, hogy életfogytiglan együtt lehessen egy életfogytiglanos lángelmével. És ráadásul egy szimpatikus lángelmével. Nem tudom, hogy Einsteinnel hogy jöttél volna ki. És látod, mennyi műveltség is ragad itt rád mellettem. Einstein: a relativitás atyja… A peched csak az, hogy én innen egyszer csak kirepülök. Ezért vagy te ilyen szomorú – ugye? Hogy elveszítesz… De azt hiszem, emléknek is nagyszerű leszek majd. A kedvességem, a fizikumom, az aranymondásaim… És amikor majd a rabkórházban haldokolsz, rá fogsz jönni, hogy nem éltél hiába. És ott, immár a halottas ágyadon ellenállhatatlan vágyat fogsz érezni, hogy beszélj rólam. Láttál egy géniuszt, alkotás közben… Ígérd meg, hogy beszélni fogsz rólam! Ne vigyél a sírba magaddal! Az emberiségnek joga van hallani rólam. Nem foszthatod meg ettől a jogától… Képzeld el, ha a négy evangélista nem tudott volna írni…

 

A Másik Rab átfordul az ágyon, hátat fordít.

 

A RAB

Most mért teszel úgy, mintha aludnál? Igaz, neked lehet. Még aludni is. Téged nem ítélt az Isten arra, hogy zseniális legyél. Nekem ez a mellékbüntetésem. Zseniális vagyok, és egyre zseniálisabb… Nevet. Emlékszel, kezdetben még milyen hülye terveket szövögettünk? Hülye-marha terveket. Akkor még te is benne voltál! Akkor még lelkesedtél te is, bizony… Hogy majd szerzünk egy vasdorongot, és azzal fogjuk leütni az őrt… Mint két Monte Cristó!… Istenem, hogy az ember mindig milyen alul kezdi. Mint az ősember. Hol van az már? A vasdorong… Nevet. Győzött a szellem!

 

A Másik Rab dob egyet magán, átfordul, s olyan erővel, hogy a mi rabunk leesik az ágyról.

 

A RAB

A földön, négykézláb. Pedig így van. Én már magasan fölötted lebegek, öregem. Mert én az élet fejlődésének a feltartóztathatatlanságával török föl, és egyre följebb. Ahogy a majomból ember lett, úgy lett belőlem zseniális ember, és úgy lesz belőlem szabad ember, és rengeteg kis zsenit fogok majd nemzeni… Ül a földön, sajgó fenekét tapogatja. … Én ugyanis bele vagyok kalkulálva az emberiség fejlődésébe… én egy nélkülözhetetlen láncszem vagyok… Feltápászkodik. Te egy hülye orangután vagy, én pedig egy missing-link. Most legalább tudod, mi a különbség köztünk. Me-e! Mit bámulsz? Te vagy a mocsár, és te vagy a bivaly a mocsárban, te vagy a mocsári teknőc, az őshüllő… Hozzád beszélek! Hogy lehet valaki ilyen tehetetlen, érzéketlen, lusta, tohonya massza? Élő hulla. Ilyen salak, ilyen selejt, ilyen selek! Elnézi mozdulatlan rabtársát. És nem is tudom, hogy lehet ezen a rabkoszton ilyen rondán meghízni… Gyorsan elkezd tornázni, pillekönnyedséggel. Mindig frissen, egyet-kettőt! mindig fitten! Megáll. Szusszan egyet. Látod, én megőriztem magam. A derekam nem szélesebb, mint érettségiző diák koromban volt. Folytatja a tornát. É-épp testben é-épp lélek! É-épp testben…

 

A cirkli kinyílik.

 

A RAB

Tornázik tovább. Maga az, porkoláb úr? Mondja, nem tűnt fel magának, hogy amikor maga szolgálatban van, mások mindig szabadságon vannak?

 

Pisszegés.

 

A RAB

Én most tornázom és gondolkozom. Fejére áll. Ez elősegíti az agy vérellátását. Azt mondják, a fogházigazgató úr ma megint megtalálhatatlan. Vajon hol lehet? Csak nem randevúzik valahol? Talpra ugrik. És hogy a fogházlelkész úr tegnapelőtt elkésve futott be a kivégzésre, alig tudták magához pofozni az elítéltet, hogy megkapja az utolsó vigasztalást. Odamegy a lyukhoz. Bizalmasan. Ha esetleg egy reverendagombot találna otthon a kanapén… Egy pillanatra a lyukhoz hajolt, de már folytatja is. Egy angyal, egy madonna… persze. Ilyenek miatt vannak tele a börtönök, foglár úr. Elsétál az ajtóból. Jegyezze talán föl ezt az aranymondásomat: ha egy angyal házasságot tör, egyúttal összetöri a hitünket az ártatlanságban… És ez több, mint szomorú, foglár úr. Ez… ez… A Másik Rabhoz mintegy mellékesen. Most fogok rátérni a lényegre… A lyukhoz megy. Ez az, ami vért kíván, foglár úr. Maga ezt még nem tudhatja, foglár úr, hogy mi ez. Maga még nem gyilkolt. Bár ne is kéne. Nem jó az. Hej, mért is nem vagyok én most szabad ember! Nem kéne a foglár úrnak így gyötörnie magát… Odahajtja a fülét a cirkli lyukához. Madonnaarc, persze… Befogja tenyerével a lyukat, s így mondja a Másik Rabnak. Ez egyelőre elég. Nem szabad elsietni. Van időnk! Elkapja tenyerét a lyuktól. Valamit beletettek kívülről. Egy fényképet. Mi ez?

 

A cirkli födele lecsapódott. A fogházőr elment.

 

A RAB

Kezében a fényképpel, mint aki világosságot keres. A madonna! Gúnyos részvéttel elneveti magát, és nézni kezdi a képet. Hátha ez az angyalarc meggyőz engem is… Hogy azért mégse olyan nagy kurva a feleségünk… Te, mennyi rosszat mondtam én már erről az asszonyról. Olyan bánatosan néz, mintha tudná. Hirtelen. Semmi részvét! Inkább egy kis testgyakorlás… Frissen-fitten… De nem tornászik, csak nézi a képet. Szórakozottan mondja közben. Erotika ellen legjobb a sport. Többen mondták… Majd hirtelen. Te, milyen régen nem láttam én női arcot. Inkább a többi részletre koncentráltam. Ahogy nézi merően a képet, mellékesen mondja. Semmi sem egyszerűbb, mint elképzelni egy nő fenekét, köldökét, az erogén zónákat… én például mindig pont olyan mellet tudtam elképzelni, amilyenre éppen kedvem volt… S ami eddig annyira hiányzott: itt van az arc is. Mennyi mindent tudtam már róla! Az édes arany lencsét a bal melle alatt… Hogy nem hajlandó borotváltatni a hónalját. Hogy milyen a bőre szaga, a hajának az íze, ha beleharapsz, és herseg a fogaid közt… A hőmérsékletét, hogy milyen hűvös, hogy milyen forró… És látod, most kezd csak igazán tetszeni nekem, hogy az arcát is látom. Úgy látszik, engem a nőkben is a szellemi részük tud igazán megejteni… Csakugyan van benne valami angyali… Odamegy a Másik Rab ágyához. Nem találod? Mi az, talán nem tetszik? A szemét nézd… Csakugyan: mint egy Madonna. És most képzeld hozzá azt az arany lencsét a melle alatt… Elkapja a képet. Hogy nézel te rá? Elkezdted a szád nyalogatni… Jó is volna, mi? Azt hittem már, ez a brómos fogházkoszt kiölte belőled a férfiasság utolsó szikráját is. És nézd a kövér disznót! Ez kéne neki… Magához szorítja a képet. Hogy én rosszat beszéltem róla, az más. Taktikából csináltam. És különben is: nem ismertem. Tudtam róla, hogy milyen az ágyban. De nem tudtam, hogy milyen a lelke… Előveszi a képet, megnézi, elteszi. Aztán leül az ágya szélére. Vége! Nem csinálom tovább. Neked volt igazad. Nem kell a szabadság. Elég ez a négy fal. Nem kell nő. Elég vagyok én magamnak.

 

A Másik Rab megmozdul, felkönyököl.

 

A RAB

Persze, te azt szeretnéd, hogy én csak strapáljam magam tovább. Szó sincs róla! Nekem nem kell a szabadság! Ilyen áron nem kell! Azért majdnem megindul önnön sorsa fölött. Legföljebb itt fogok megrohadni én is, mint te. De én nem fogom tovább rágalmazni… Megint előveszi a képet. És ha megkörnyékezne a kétségbeesés, majd fel fog emelni az a gondolat, hogy egy tiszta nő becsületének az oltárán áldoztam föl a szabadságomat. Féltve nézi a képet. És ő nem fogja megtudni soha, de soha… Mostantól kezdve én is a mennyezetet fogom nézni. Hátradől. Csakhogy nekem nehezebb lesz. Egy ilyen nyughatatlan szellemnek… Sakkozhatnánk fejben… Nem tudsz sakkozni? Kár. Ide hallgass! Mivi vovol nava hava mava davár nyevel veven beve szévél gevet névénk? Hülyeség! Túl könnyű. Ki tud több híres embert mondani? Végigmegyünk az ábécé betűin… Ki kell találni, amire a másik gondolt. Barkochba. Ez meg túl nehéz? Csacsi-pacsi! Számfeletti heregolyómat fogyasztottam el reggelire. Kissé népiesen. Ef-ef. Na? Fölöstököm fölös tököm. Térjünk át a kettős számrendszerre. Nem érdekelne? És ha filmeket mesélnénk egymásnak? Remekül elszórakoznánk. Ide figyelj: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek” – mondd meg, hány betű volt ebben a sorban… Mondj akármennyit, tíz betű, száz betű, csak mondj valamit! Értsd már meg, muszáj lesz valamivel agyonütni a hátralevő életemet. Tanuljunk nyelveket! Találjunk ki nyelveket! Bizonyítsuk be egymásnak Isten létét… Csend, majd. Igazad van. Semmi sem pótolhatja azt, hogy szabad akartam lenni. Felnéz. Mit bámulsz? Mit akarsz tőlem? Rosszabb vagy, mint egy hóhér. Nem, öregem, te nagyon tévedsz! Én nem leszek visszaeső. Azt hiszed talán, hogy én nem tudom elfogadni ezt a börtönt? Dehogyisnem… Ez az a hely, amely legjobban beleillik ebbe a kopár világmindenségbe. A virág, a szerelem, a madárfészek: csupa nonszensz, stíluszavar. Egyes-egyedül a börtön az, ami tökéletes harmóniában van a Hold krátereivel, a kihűlt Napokkal. Fütyülök arra a zöldövezetre a börtön és a Tejút-rendszer között. Én be fogom csapni magam előtt a szabadulás ajtaját. Az ajtóhoz megy, megveri, s kikiált. Foglár úr! A Másik Rabhoz. Mindent bevallok neki. Éljenek boldogul. Veri az ajtót. Foglár úr!… Nehogy még isten őrizz, agyonüsse ezt az édes kis nőt a vadbarom. Veri az ajtót. Foglár úr!… Bár ez a tahó paraszt igazán nem érdemli meg. Micsoda lelke van ennek a bugrisnak? Mellette él, és kételkedni mer az angyal tisztaságában. Egy koppantás az ajtón. Majd hirtelen. Milyen boldogtalan lehet mellette a felesége! Szerencsétlen asszony!… Hogy egy ilyen hülye, hiszékeny férj mellett élje le az életét? Nem!… Börtönbe vele! Én megmentem tőle az angyalt!…

 

Csattanás. A cirklit kívülről kinyitották.

 

A RAB

A lyukhoz hajol, s lázasan suttogja kifelé. Foglár úr, nincs semmi kétség, megnéztem a fényképet: a maga felesége egy nagy ká. Kiles a lyukon. Foglár úr, legyen erős, férfiak vagyunk… Befordul. Elrohant. Féltékenységi roham.

 

A cirkli ajtaja nyitva marad.

 

A RAB

Felveszi az ágyáról a fényképet. Bocsásd meg, szívem, hogy megint megrágalmaztalak, de nem bírom el, hogy egy méltatlan emberé legyél. Te arra vagy hivatva, hogy übermencseket hozz a világra… Majd igyekszünk… Azt hiszem, génjeim megtalálták a nekik való nőt. Minden sejtem őt kívánja. Most fognak csak igazából szárnyaim nőni… Nincs többé előttem akadály! Egy konkrét nő lett az életcélom… Elég a lírából! Nincs időm. Ma éjszaka én ezt az angyalt meg akarom tanítani rá, hogy mi is az igazi szerelem. Konkrét nő! Konkrét aktus! Veri az ajtót. Foglár úr!… Ja, itt van? Foglár úr, maga mindig olyan jó volt hozzám. És tudja, nekem nincs sok kockáztatni valóm. Egy-két gyilkossággal több vagy kevesebb a lelkemen. Foglár úr, rajtakapom én magának az asszonyt. A többit meg csak bízza rám…

 

Kívülről erélyesen rácsapják a lyukra a fedőt.

 

A RAB

Visszahőköl. Elszámítottam magam? Az ilyen állami alkalmazottak, úgy látszik, csakugyan hisznek a fegyintézetek javító hatásában. És most csalódott bennem… Akkor is: visszajön. Öt percet adok neki, hogy belenyugodjon a felesége elvesztésébe. Még senkinek se kellett erre öt percnél több… Jobb kezével megfogja a bal keze csuklóját, s az egész jelenet során így tartja, de feltűnés nélkül. Öt perc múlva bekopog, és akkor rátérhetünk a konkrétumokra. Számlálgatja is magában. Mindenekelőtt kell egy civil ruha. Ezt szerezze be. Az ajtót hagyja nyitva. Csináljon rövidzárlatot… Ez három… Aztán nyugodtan eltűnhet a folyosóról, hogy minél kevésbé gyanakodjanak rá. A fegyőröket nagyon megbüntetik, ha kiderül, hogy elősegítettek egy szökést. Én megértem a törvény szigorát. Hogy épp egy fegyőr, a törvényesség őre, megszöktessen egy rabot!… Meg fog szöktetni. A Másik Rabhoz. Szólj közbe! Annyit igazán mondhatsz: jó, nem jó. Mindegy hogy mire mondod. Ha a jóra mondod, hogy nem jó, az sem baj. Csak halljam – na! Hangsúllyal, kihívóan ismétli. Meg fog szöktetni. Csend. Te sem tagadod, hogy meg fog szöktetni. Ő még talán nem is tudja. Ő azt hiszi, hogy még nem döntött. Járkál a folyosón. Mit érez?… Szerelmet? Á… Részvétet? Ugyan! Csak az az egy jár az eszében, hogy mi lesz, ha rájönnek, és őt lecsukják. Na és aztán, foglár úr! Cseréljünk helyet! A Másik Rabhoz. Átéltem őt a szíve mélyéig. Meg fog szöktetni. Én átadom neki a priccsemet, ő pedig nekem a helyét a felesége ágyában. A Másik Rabhoz. Most se mondasz ellent? Olyan biztos, hogy a felesége beenged? Egy ilyen tiszta nő?… Próbáljuk őt is átélni… Az se utolsó érzés: szép fiatal nőnek lenni. Fekszem az ágyban, és arra gondolok, milyen hosszú is ez a huszonnégy óra, amíg a férjem odavan. Az ablak alatt valaki fütyülni kezdi a kedvenc dalomat. Azt a szép nápolyi szerenádot, amit úgy imádok! A férjem is mindig ezt szokta fütyülni… Álmodom? De hisz már nyitja a kaput!… Hangváltás. Majd elfelejtettem. El kell kérnem a férjtől a kapukulcsot is. Ezek zavarnak, ezek a konkrétumok… Kapukulcs! Én megértem Michelangelót, aki félig benne hagyta szobrait a márványban. Akit nagyon érdekel, vegyen egy vésőt, és faragja tovább. Ami eztán jön, már olyan unalmas. Ordenáré. Banális… Átmászni a falakon. Átöltözni civilbe. Futni az éjszakában. Felfütyülni egy nőnek. Kapukulcs! S aztán idill. Leül. Muszáj ezt végigcsinálni?

A MÁSIK RAB

Krákog egyet.

A RAB

Na, azért nem kell izgulni. Csak leülhetek?… Az Isten is megpihent a teremtésben. Egy kicsit gyönyörködök én is a művemben. Hiszen lényegében készen van… Szép munka… Nagyon szép munka… Hirtelen. Ez a gőg, a gőg, a művészgőg: ez az én nagy hibám. Hogy erről nem tudok leszokni! Alázat kéne, egy kis alázat. De mit csináljak, ha nem megy. Nem bírok alázatos lenni. Képmutatás volna. Milyen igaza van Goethének: „Nur Lumpen sind bescheiden.” Goethe: német költő – a Michelangelo viszont olasz szobrász volt… Te is büszke lehetsz egy kicsit. Neked is részed van a művemben. Mint ahogy a világ teremtésében része van a Sátánnak. Nevetgél. Akaratlanul is munkatársam voltál. Túlságosan is megszerettem volna itt, ha kedvesebb vagy, vagy okosabb… Mit tudom én, még az is lehet, hogy szenvedélyes barátságra gyúlok irántad. Na és? Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. A börtön természetellenes életforma. Meg aztán egy ilyen magamfajta alkotó nem korlátozhatja a szenvedélyeit az emberiségnek csak az egyik felére… De légy nyugodt, olyan undorító vagy, hogy már csak ezért is menekülni akartam innen. A te lustaságod büdösebb, mint a sarokban a kübli. A te lustaságod büdösebb, mint – mit mondjak? –, mint te vagy. Valamikor még reménykedtem, hátha sikerül téged besugároznom, hogy az én zsenialitásom azért hatni fog rád. Hogy te leszel az én izotópom. Hiába! Az Isten mindenhatóságának is megvannak a korlátai. Például nem tud teremteni egy magához hasonló másik Istent. Én se tudtam. Így hát maradtál küblinek… Odamegy hozzá. Van a nyugalmadban valami bosszantó. Mondd, ha életveszedelemben volnék, kinyújtanád értem a kisujjadat? Megrázza a vállánál, aztán lihegve nézi. Sokat elnéztem az arcodat, amikor aludtál. Ezt a kifejezéstelen, közönyös, brutális arcot. Soha nem tudtalak átélni. Elfordul. Valószínűleg azért, mert nincs mit. A küblit se tudom átélni ott a sarokban… téged se! A maga ágyához megy. Most azért meghallgatom a te füleddel – hogy is hangzott ez? Hátradől. Megismétli, idézve. „A küblit se tudom átélni ott a sarokban… téged se.” Hirtelen felül. Mondd, lehet, hogy te gyűlölsz engem?… Ez egészen valószínűtlen. Feláll. Bármilyen érdekes volna, nem mélyedhetek el benned. Sajnálom. Az angyal még megérezné rajtam a mocsárszagot. Nevetséges! Hogy gyűlölnél? Idegesek vagyunk, annyi az egész. Négy fal között… Nem csoda. Láttad ezt a börtönt kívülről is? Micsoda falak, micsoda kapuk, rácsok, láncok! És belül hány ember, hány lázas fő, epedő szív… Ennyi kielégítetlen férfivágy, lefojtva. Ó, ha egy ilyen atombombában én lehetnék a gyújtószerkezet! Nem csoda, ha itt mindnyájan megőrülünk. Én a mániás, te a depressziós – haha, ez a munkamegosztás! két agyvelő: egy betegség. Én, te, ő – ő is őrült, az őr. Elmebeteg foglár, már rab is volt. Ő – ő. Mi az? Őrült őr ült… Ó, mennyivel egyszerűbb volna, ha olyasmiről beszélgetnénk – mondja, a gólyahír virágzik-e előbb vagy a kankalin? Emlékszik még, uram, a körömpörkölt ízére? Mint két nyugdíjas, mint két rab – mint két ember –, akik belenyugodtak, hogy most már életfogytiglan emberek maradnak…

 

Az ajtón zaj.

 

A RAB

Elvigyorodik. Visszajött. Őrült őr ülni fog.

 

Nyílik az ajtó. Bedobnak egy csomag összegöngyölt civil ruhát. Az ajtó nyitva marad.

 

A RAB

Nem igaz! Az ütőeremen számoltam az időt. Az öt perc réges-rég letelt. Még ha figyelembe veszem, hogy az izgalomtól gyorsabban vert a pulzusom… Akkor is. Már semmi, de semmi reményem nem volt. Lihegve leroskad az ágya szélére. Öt perc? Mondd, nem őrülsz bele? Egy örökkévalóság volt… Borzasztó, hogy az embert milyen hamar el tudja fogni a kétség. Na! Mondd, hogy nyugodjam már meg! Persze hogy késett, ha közben már beszerezte a civil ruhát is. S már át is rohant a túlsó szárnyra. Ezt az őrt tényleg besugároztam. Feláll. A foglár úr intelligenciája ugrásszerűen fejlődik. A csomagot szétteríti, valami koppan a földön, a Rab felveszi. A kapukulcs. Bravó!… A zsebben fésű, tükör. Mintha tudná, hogy szerelmi légyottra készülök. Tornázni kezd. Frissen-fitten! Szinte táncol. Aki teremt, kilép önmagából, mint ahogy én kilépek ebből a börtönből. Fújni kezdi a szentimentális nápolyi dallamot. Ezt fütyülöm majd az ablak alatt. „Beereszthetsz, drágám, ne félj, nem ütlek én agyon…” Megáll. Szinte meghatódva. Hogy az ember vágyai milyen váratlanul teljesülnek! Ledobja a csíkos zubbonyát. Engem megszöktet a férj, én pedig megszöktetem a feleségét. Vendéglőt fogok nyitni. Imádom szórakoztatni az embereket és kizsákmányolni… Elfelejtettem megkérdezni a férjtől: hogy főz a felesége?… Vendéglő a Szép Porkolábnéhoz… Ez nem jó! Ne emlékeztessen semmi a börtönre. Egy nyitott terasz valahol a pálmafák alatt. Vendéglő a Szabad Madárhoz! Fújja a dalt. De hirtelen. Búcsúzzunk! A Másik Rabhoz megy. Nem! Nem! Semmi börtön-szentimentalizmus… De utoljára bevallom: titokban mindig irigyeltelek. Te… te szemétláda! Én, sajnos, leragadtam az intellektuális bűnözésben. Fölébe hajol. Ó, ez a csodálatra méltó, állati, blőd brutalitás! A szellem szikrája nélkül. Hidd el, én is tudom, csak az igazi műremek, amin van valami vérnyom.

 

A lámpa egyet villan.

 

A RAB

Felugrik. Mindjárt elalszik! Gyorsan a zsebtükörbe néz, megnyálazza a haját. Rámosolyog magára. Nemcsak okos vagyok, hanem szép és boldog is…

 

Sötét lesz.

 

A RAB

Hangja. Hát nem a legrosszabbkor csinálja ezt a rövidzárlatot?! Felnevet. S fütyülni kezdi az előbbi nápolyi dallamot. Épp csak elkezdi.

 

Kis csend. Majd megint felhallatszik a füttyszó. Diadalmasan, de egyre távolabbról, a folyosóról.

Csend.

A villany kigyúl.

Az ajtó tárva.

 

A RAB

Mint a játék elején, hason fekszik a földön. A feje véres. Mellette egy vasdorong. Az is véres.

A Másik Rab ágya üres.

A ruháscsomag nincs sehol.

A RAB

Végtelenül lassan fekvőtámaszban felemelkedik, és hosszan úgy marad, aztán végleg visszacsuklik a földre.

 

Függöny.

 

 

 

 

 

Elképzelhető, hogy egy figyelmes rendező udvariatlanságnak fogja tartani a közönséggel szemben, hogy a dráma csúcsjelenete teljes sötétségben, és méghozzá párbeszéd nélkül zajlik le. Az is valószínű, hogy a színészek, szokásuk szerint, meg fogják kérdezni: hogy is ütötte le a rabot a Másik Rab? elölről? hátulról? s két kézzel fogta-e a vasdorongot vagy csak eggyel?.

Ezért közlöm tehát a drámának ezt a jelenetét is.

Feltételezve, hogy a sötétben látunk, s hogy a ki nem mondott gondolatokat halljuk.

Tehát, hogy a színházban mondani szokás:.

– Visszamegyünk!.

Először is visszajön a Másik Rab a ruháscsomaggal meg egy törülközővel. A ruhát visszadobja a földre, ahol volt. A törülközővel letörölgeti a vasdorongot, s a törülközőt odaadja a Rabnak, törülközzék meg ő is a vértől. Közben a vasdorongot visszadugja rejtekébe, az ágya alá. Visszafekszik az ágyára.

 

A RAB

Letörli magáról a vért, a törülközőt kidobja, s behajtja az ajtót, hogy az is úgy álljon, ahogy volt… Aztán ahogy próbákon szokás egy jeleneten végigfutni. Tornázom… Markíroz egy tornamozdulatot, mellékesen mondja. Frissen-fitten! Táncmozdulat, közben sebesen idézi. Aki teremt, kilép önmagából, mint ahogy én kilépek ebből a börtönből… A folytatást keresve. …Börtönből. Eszébe jut: fütyülnie kell, tehát rövid füttyel intonálja a nápolyi dallamot, s harsányan felkiált. „Beereszthetsz, drágám, ne félj, nem ütlek én agyon!” Nincs rajta már a zubbony, tehát csak mondja. Most vetem le a zubbonyt… S folytatja a szöveget. Hogy az ember vágyai milyen váratlanul teljesülnek… Sommázva. Jön a vendéglő, szórakoztatás, kizsákmányolás – „hogy főz a felesége?” – a Szép Porkolábnéhoz… Egy nyitott terasz valahol a pálmafák alatt… Ez az első mondat, amely a memorizált szövegben hirtelen szíven ütötte. Fanyarul elmosolyodik. S csendesen megismétli… Valahol a pálmafák alatt. Majdnem megindultan. A Szabad Madárhoz!… És fütyörésztem. A motívumot fütyüli. A Másik Rab ágyához megy. Nyel egyet. S újra mondja a búcsúszavakat, de észrevehetően más hangsúlyokkal, mint az elébb. A naiv vallomást most inkább iróniával, s a sértéseket kirobbanó dühvel. Búcsúzzunk! Nem, nem, semmi börtön-szentimentalizmus… Bevallom: mindig irigyeltelek. Te… te szemétláda! Fölébe hajol, de úgy, hogy majdnem fojtogatni kezdi. Ó, ez az állati, blőd brutalitás!… Hidd el, én is tudom, csak az az igazi műremek, amin vér van… vér…

 

A lámpa egyet villan.

 

A RAB

Felnéz. Ne aludj el! A zsebtükörbe néz, közben csendesen. Nemcsak okos voltam, hanem szép és boldog is…

 

A lámpa fénye vörösen izzóvá lesz.

 

A RAB

Kedves rosszallással. Hát nem a legrosszabbkor csinálja ezt a rövidzárlatot… S még nevettem is. Nézi magát a tükörben, illetve nézi a tükörben a mögötte megmozduló Másik Rabot. És fütyörésztem… Hamisan, ügyetlenül belekezd, de hirtelen iszonyattal eltátja a száját, mint aki kiáltani akar…

A MÁSIK RAB

Megmozdult, leszállt az ágyáról, elővette a vasbunkót, s ő fütyüli tovább a dalt. Kitűnő hallása van. Egy füttyművész.

A RAB

Dermedten nézi a tükörből a kényelmes lassúsággal feléje közelítő fütyörésző Halált. A torkához nyúl. Hiába. Amit mond – csak szeretné mondani. Kiáltani kéne, és nem jön ki hang a torkomon. Nem bírok szembefordulni vele. Nem engedelmeskedik a térdem. Várj, egy gombóc van a torkomban. Meg akarom mondani, hogy hány betű is volt: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek…”

A MÁSIK RAB

Valószínűtlenül zajtalan és puha ütéssel most üti agyon a Rabot. A jelenet hasonlít egy némafilm lassított jelenetéhez. Közben szépen cifrázva fütyüli tovább a nápolyi szerenádot.

A RAB

Elterül a földön, a fejéből ömleni kezd a vér, de zavartalanul folytatja tovább a megkezdett mondatot. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője…” Mit csinálsz te velem? Csak nem akarsz megölni? Figyelj rám, hirdetni fogom, hogy milyen nagy ember vagy, hogy megöltél, csak ne ölj meg, most már úgyis te vagy a zseni…

A MÁSIK RAB

Közben földre dobta a véres dorongot – zajtalanul –, s most felkapja a ruháscsomagot, és kimegy vele a cellából. Az ajtó nyitva marad. A füttyét tovább halljuk, de nem úgy, mint az imént, elhalóan, hanem – megafonokkal felerősítve – egyre erősebben. Ahogy a Rab kába fejében zeng tovább a füttyszó, a végső hangrobbanásig…

A RAB

Görcsösen ránduló szívének végső aritmiás ritmusára. Hülye-marha… Fekvőtámaszba nyomja ki magát. Gyilkos-Isten… Végleg összecsuklik, és elterül a földön, mozdulatlanul.

 

Másodszor függöny

 

 

 

Finish

Aztán eltipegnek a patkányok is,
Búsan húzva maguk után a hosszú és szőrtelen
Farkukat s a végső svábbogár szól:
Mester! Igazán kár önért!
..
Főkönyvelők rémlenek fel a homályban
S öltenek ördögi alakot.

Darázs Endre: Műteremrészlet



Szereplők
S. RICHARD, drámaíró
ANNA, perecárusnő
ELISE, Richard szeretője
CHARLES, entomológus, Elise férje
BERNSTEIN, antikvárius
I. SINTÉR
II. SINTÉR
A LAKATOS
A LORD MAYOR

 

Történik Londonban, a XIX. század elején, S. Richard lakásán.

 

 

A verseket Vargha Balázs írta

 

 

 

 

 

Kopár szoba. Egyetlen bútordarab: hátul az alkóvban egy függönyös ágy.

Ajtó, ablak.

Kandalló, ég benne a tűz.

A földön három kupacban kéziratpapírok.

Az utcáról kétfajta énekhang is beárad ide. Volt idő, amikor London a világ legzeneszeretőbb fővárosa volt. Ennek élnek a hagyományai… Egy csendesen elvonuló társaság az angol himnuszt zümmögi lassú tempóban, szinte mint egy gyászindulót. Ennek a zümmögő kórusnak a hangja lassan elvész…

Nem úgy a másik ének. Ez változatlan erővel zeng valahonnan a közvetlen közelből. Valószínűleg az ablak alól. Öreg alkoholista nő hangja, egy perecárusnőé, aki a kor divatos musicaljeiből ad elő részleteket, például Gay Koldusoperá-jából, vagy pedig maga fabrikál hasonló slágereket a legújabb szenzációkról: Napóleon bukásáról, postarablókról, azokról a gyilkosságokról, amelyekben neki magának is része volt. Ez a zenei műsor jellegzetesen kommerciális, mert az énekesnő két strófa között a pereceit árulja: „Friss ropogós a perec! Friss perec!” Aztán megint folytatódik a szomorú rémballada.

 

Himbálózott
A kötélen,
Körbeforgott
A kötélen,
Szegény Dzsoni
A kötélen…
 

Első jelenet

Richard egyedül, odakintről a perecárusnő hangja s néha a feje

 

RICHARD

Csak egy háziköntös van rajta, alatta semmi. Meztelen lábáról a papucsait is el-elhagyogatja. Papírhalmai közt ücsörög a földön. Négykézláb mászik át egyiktől a másikhoz. Öreg ember, aki versenyt fut a korral, s így minél öregebb, annál aktívabb. Most tehát: egy hatvanöt éves férfi. Ha így halad, hetvenéves korában még inkább férfi lesz. Hetvenöt éves korában pláne. Ha minden jól megy… Látható élvezettel turkál a papírjai közt. Önfeledten dudorászik közben. Az angol himnusz dallamát fújja, nagy szünetekkel, de diadalmasan. Nyilvánvalóan átvette az utcán elvonuló társaságtól. Szórakozottan fújja tovább, munkájában elmerülve, egy-egy karmesteri ökölrázással is megtoldva a dallamot. Pu-pu-pu pu-pu-pu… tu-tu-tu tu-tu-tu…

ANNA

Hangja a ház tövéből, az utcasarokról. Amikor elölről kezdi a Vőlegényéről szóló Balladát.

 

    Mint az óra
    Sétálója
    Himbálózott
    Balra-jobbra.
    Mint az óra
    Mutatója
    Körbeforgott
    Napról napra.
    De nem ütött
    Mint az óra,
    Nem ütött már
    Senkit soha…

 

Körülbelül eddig juthat el, amikor Richard elhallgattatja.

 

RICHARD

Önnönmagát, a maga dudorászását félbeszakítva, hirtelen. Hát ezt nem lehet kibírni! Felugrik, az ablakhoz megy, kikiált. Hé! Hé! Perec!… Csalogányom!

ANNA

Öreg bűnözőnő, sárgára festett hajjal. Ahogy a hívásra megjelenik, benyújt egy perecet.

RICHARD

…Kanárimadaram! Csak arra szeretném megkérni, hogy fogja be a csőrét!

ANNA

Melózik?

RICHARD

Szerényen. Dolgozom.

ANNA

Mit ír? Valami jó rémdrámát? Gyilkossággal, zenével? Mert azt imádom.

RICHARD

Soha!

ANNA

Kár. Letűnik. S folytatja.

 

    Himbálózott
    A kötélen,
    Körbeforgott
    A kötélen.
    Szegény Dzsoni…

RICHARD

Közben kihajolt, és lekiabált. Hiába kritizálja, amit csinálok. Én nem alkuszom meg! Az én színpadomra nem fog felvonulni a londoni alvilág. A kurvák, a Szegény Dzsonik meg holmi kimustrált méregkeverőnők! Eljön az ablaktól, leül, vár.

 

Csend.

 

RICHARD

Csendes elégtétellel. Most megsértődött. Most végre csendben marad. Rakosgatni kezdi a papírjait. A gyilkosok rendkívül érzékeny lelkűek.

ANNA

Feje feltűnik az ablakban. Nézi Richardot.

RICHARD

Most mit akar?… Tudja, hogy nem bírok dolgozni, ha néznek.

ANNA

Nem mozdul. Richard úr…

RICHARD

Mi az?

ANNA

Én tudom, hogy ön egy finom úr, Richard úr. Híres író, parlamenti képviselő… De ha egy ilyen finom úrnak minden cuccát eltranszformálták adóhátralékba, Richard úr! akkor én azt mondom, hogy maga nyugodtan írhat ezek után a londoni alvilágról… Lebukik, mert –.

RICHARD

Hozzávágja a maradék perecét. Sátán! Sátán!…

ANNA

Megint megjelenik a perecdarabot rágva. …és nem fog leesni az aranygyűrű az ujjáról. Richard mozdulatára. Megint rosszul mondtam? Jó… „Eltranszferálták.” Letűnik.

RICHARD

Elkezd röhögni. Hát nem szép az élet?… Most kezdem csak megtanulni, hogy milyen szép az élet… Elveti magát a földön, szétterjesztett két kezével kéziratpapírjait kotorja magához, azokkal játszik, becézi őket. Most kezdődik az élet!… Egy papírról: „A művészet oltára” – vígjáték két részben… Micsoda ötlet! Marha voltam, hogy eddig nem írtam meg… „Első szerelem” – lírai tragédia… Majd most, most jöttök ti!… „Hálószoba. Az ágyon egy fiatal nő zokog. Az ablakon bemászik egy fiatalember… – Asszonyom, hetek óta figyelem önt. Ön boldogtalan…” „A fiatal hölgy felugrik. – Jaj! ki ön?”

ANNA

Megjelent az ablakban. Csak én vagyok, Richard úr.

RICHARD

A földön fekve marad. Erőtlenül. Mit akarsz? Mit akarsz megint?… Nem látod, hogy dolgozom?

ANNA

Erre járnak. Megint. Kocsival.

RICHARD

Hirtelen felül. Végrehajtók?

ANNA

Olyasmik.

RICHARD

Tudják jól, hogy most már semmim sincs. És az álmaimat nem vihetik el… Kezdődő hisztériával. Ne jöjjenek be! Ne jöjjenek be! Mára elég volt! Mit akarnak még tőlem?

ANNA

Richard úr! És ha én nem a tragikus sorsú férjemről és vőlegényemről énekelnék, hanem Richard úrról?

RICHARD

Nem hiszem, hogy rajtam segítene, de a maga boltjának bizonyosan rosszat tenne. Nem ajánlom, hogy változtasson a jól bevált repertoárján.

ANNA

Miért ne? Rágyújt.

 

    Jaj, vége van!
    Egy finom úrnak vége van!
    Egy drámaíró úrnak vége van!

RICHARD

Azt hiszi, hogy ez valami nagyon szellemes?

ANNA

Majd kimozogja magát. Mért? Magának se jön ki úgy egyből az a dráma.

 

Énekel.

 

    Holmiját a végrehajtó vitte el!

 

Friss perec! Friss perec! Friss perec!… Ide még aztán kell valami. Hogy még micsodáját mi vitte el.

RICHARD

Jó is volna, mi? De téved! A lelkem az enyém. Az marad. Az nekem munkaeszköz. A törvény védi. Azt nem vihetik el.

ANNA

Köszönöm! Diadalmasan feldalol.

 

    A lelkét az ördög vitte el!

 

RICHARD

Slusszpoénnak nem rossz, de kérem, tekintsen el tőle.

ANNA

Mért?

RICHARD

Babonás vagyok.

ANNA

Ja?… De azt énekelhetem, hogy súlyos kórság állt magába?

RICHARD

Helyes. Hivatkozzék megrendült egészségi állapotomra. Bár soha olyan jól nem éreztem magam, mint éppen ma. De ha feltűnnek ezek az új végrehajtó urak, közölheti velük, hogy gyengélkedem.

ANNA

Súlyosan  gyengélkedik.

RICHARD

Az attól függ, hogy mennyire agresszívek. Nagyon kérem, feleslegesen ne súlyosbítsa a betegségemet.

ANNA

Nem vagyok én orvos… De ha nagyon rámenősek, azért mondhatom, hogy lepra. Jó?

RICHARD

Ne mondja. Jó?

ANNA

…A francbetegség se szimpatikus magának?

RICHARD

Nemet int. Ha már eddig megúsztam, most kapjam meg?

ANNA

Hát milyen betegség van még? Ko… Elhallgat.

RICHARD

…Kólika.

ANNA

Eléggé bizalmatlanul. Kólika? Én a kolerára gondoltam, csak nem merem kimondani. Mert biztos kijavít, hogy az nem kolera, hanem – az oxfordi kiejtés szerint – korela.

RICHARD

Kolera. De ne mondja.

ANNA

Nézze, én majd mondom, ami nekem éppen eszembe jut, és maga meg csak kussoljon. Ha én folyton arra gondolok, hogy mit nem szabad mondani, pont azt találom mondani.

RICHARD

Nagyon finom pszichológia.

ANNA

Így kottyantottam ki a bíróság előtt, hogy a vőlegényem benne volt a buliban. – Ki ne mondd! – Ki ne mondd! – Ki ne mondd! – Kimondtam… Ha nem akasztják föl, agyonver… Ilyenkor be kell dobni valami véreset. Überolni kell!

RICHARD

Mérgezzen meg! Mi az magának? Majd kiteszek egy cédulát az asztalra, hogy öngyilkos lettem. Rizikó sincs!

ANNA

Magát elpusztítani? Bolond leszek! Mit gondol, mért árulom én a perecet a maga ablaka alatt? Nekem még terveim vannak magával. Felragyogó gondolattal. Ricsi úr!… Mondja, arról nem lehetne szó, hogy maga itt elnyúlik a parkettán, és halottnak tetteti magát?

RICHARD

Erre már csak egy elutasító fejrázás a válasz.

ANNA

Én meg idehívom őket az ablakhoz. S egy mozdulattal önre mutatok.

 

Énekel.

 

  Szívhalál
  Szép halál!

RICHARD

Hagyja abba! Egyre ócskább és egyre kültelkibb. Ilyennel nem tréfálunk!

ANNA

Hisz maga ajánlotta, hogy mérgezzem meg!

RICHARD

Igazából!… Az nagy különbség!

ANNA

Három percig csak vissza tudja tartani a lélegzetét?

RICHARD

Ó! Hogy a rossz színház hogy meg tudja mérgezni az emberek képzeletét! Már megbocsásson! De ha maga az én színházamba járt volna, ahol finom tónusú dialógusokon pallérozhatta volna alvilági ízlését, most nem sértene meg azzal, hogy ilyen vásári komédiából kölcsönzött burleszk megoldással próbálna megmenteni a végrehajtóktól.

ANNA

Ó, eszem azt a finnyás gusztusát! És ha képviselő létére lesittelik az adósok börtönébe? Az mi lesz? Szalonvígjáték?

RICHARD

Az államférfira hiába apellál. Csak volt. Társadalmunk reprezentatív személyisége? Béke poraira. A színpadi szerzők szövetségének elnöke?… Legyen neki könnyű a föld… Mert ezentúl csakis a művészet számít. És a művészetben nincs megalkuvás. A bútoraimat elvihetik, a személyemet megalázhatják, de az ars poeticámat… az ars poeticámat…

ANNA

Illemtudóan el is fordul. Jó, jó, jó! Ha nem, hát akkor nem.

RICHARD

Attól pedig engem ne féltsen, hogy elvisznek az adósok börtönébe. Az ellen van papírom!

ANNA

Jó! Ne csináljon semmit. Maga egy finom úr… Én majd csak leülök az én kis sámlimra, és eldalolgatok magáról a maga aktív közreműködése nélkül.

RICHARD

Tegye azt!

ANNA

Csak úgy általánosságban. Hogy milyen szomorú gyász szakadt erre a há-áz-ra-a! Letűnik. De rezegteti sokáig az utolsó szótagot.

RICHARD

Pattog, de nem túl hangosan. Ez nála egy fixa idea… Ha nincs bátorsága ahhoz, hogy megmérgezzen – hiába, maga is öregszik –, rendben van, de akkor nincs ahhoz joga, hogy elparentáljon… Sem konkrétan, sem általánosságban… Nullaponton vagyok, de nem vagyok hullaponton!

ANNA

Hangja. Jó rím! Nullapont – hullapont.

RICHARD

Megtiltom, hogy felhasználja!… Felveszi az egyik papírt. Szeretettel nézi… „Hálószoba. Az ágyon egy fiatal nő zokog”… Eltűnődik. Hálóingben? Hálóingben. Miért ne? Hálóingben… „Az ablakban megjelenik egy fiatalember”… Még nem kell bemászni!… „Megjelenik. Csend. Majd: Asszonyom…”

ANNA

Megjelenik, s egy váratlan szenzáció hatása alatt, gyorsan lihegi. Ricsi úr! Van itt egy úr, aki azt mondja, hogy ő nem visz, ő hoz!

RICHARD

Rendíthetetlenül, mint aki ezt nem is hallotta. „…Hetek óta figyelem önt. Ön boldogtalan”… Majd továbbra is földön ültéből, méltósággal és mellékesen. Mondja meg neki, asszonyság, hogy nem tud olyasmit hozni, ami megérné nekem azt az öt percet, amelyet esetleg elvesz tőlem. Csöndes fenséggel. A lelkem és az időm az enyém…

ANNA

Éneke kintről, most és a továbbiakban be-behallatszik.

 

    Vége van,
    Jaj, vége van,
    Egy drága úrnak vége van,
    Egy drámaíró úrnak vége van!

Perec, perec, friss a perec!

 

    Amije volt, a végrehajtó vitte el…

 

Perec, perec! Perecet vegyenek!

 

Közben persze Bernstein már rég bejött…

 

Második jelenet

Richard, Anna és Bernstein, az antikvárius

 

BERNSTEIN

Valamiféle vászonba csomagolt holmival be. Drága képviselő úr, mester! Bocsásson meg, hogy engedelem nélkül török be önhöz.

RICHARD

Bernstein! Udvari szállítóm! Ha tudom, hogy maga jön, még kevésbé engedem be. Hogy fájhat magának látni ezt a pusztítást… Kopár falak!

BERNSTEIN

Az a fontos, hogy a mester megvan! Semmi baja… Mindenféle hírrel van tele a város.

RICHARD

És mind rosszak!

BERNSTEIN

A rosszaktól a legrosszabbig.

RICHARD

Tudom. Én terjesztem őket. Anna énekére. Hallja? A szócsövem.

BERNSTEIN

Amint látom, a rossz híreknek… némi alapjuk… azért van. Ezt a lakást jól kirámolták. Mondja, azokat a szép Piranesi-metszeteket is elvitték?

RICHARD

Róma látképei. Római börtönök. Addio! Addio!

BERNSTEIN

Másnak talán el sem adom. De az a gondolat, hogy ön alkotás közben remekműveken pihentesse a tekintetét, arra ösztönzött, hogy a legszebb dolgaimat könnyű szívvel felajánljam önnek. Piranesi metszetén egy sötét börtön talán arra fogja ihletni, hogy drámát írjon életfogytiglanos rabokról…

RICHARD

Nem is rossz ötlet. Hogy gondolja?

BERNSTEIN

Nekem nincsenek gondolataim. Nekem csak műtárgyaim vannak. Parancsolja, hogy berendezzük megint a lakást? Van még egy-két Piranesim.

RICHARD

Hagyja, drága Bernstein. Úgy nézzen rám, hogy egy Jóbot lát ülni a szemétdombján, aki belenyugodott abba, hogy semmije sincsen… Piranesi?! „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve.”

BERNSTEIN

Gyanakodva. Jóbról akar talán drámát írni?

RICHARD

Gondolja?… Az az előbbi téma, az életfogytiglanos rabokkal jobbnak látszik.

ANNA

Közben elhallgatott, és néha feltűnik a feje az ablakban. Hallgatózik.

BERNSTEIN

Mert úgy  átélte  itt Jóbot. Gondoltam…

RICHARD

Hehe! Ugye, a szegény Jób? Látja, magát is hogy megtéveszti a látszat. Mert ez a nagy szegénység: látszat… Jöjjön közelebb! Súgva. Én csak most kezdek rájönni, hogy milyen gazdag vagyok. Az a ganéjdomb, amin ülök, aranyból van. Aranyganéj! Én nem egy Jób, én egy Dárius vagyok, egy Krőzus vagyok. Egy Midas király. Amihez hozzányúlok, arannyá válik. Pontosabban: amihez csak a tollammal hozzányúltam. Kikiált. Heló, Nebántsvirágom, mért nem árulja a pereceit?! Tönkre fog menni, ha mindig tekintettel van rám. Gondolhatja, hogy ha Bernstein úr itt van, akkor nem dolgozom!

ANNA

Az ablakban. De most már Dzsoniról énekelek.

RICHARD

Hűtlen!… Bernsteinhez. Dzsoni a vőlegénye volt. Felakasztották.

BERNSTEIN

Részvétem, asszonyom.

ANNA

Ugyanis megöltük a férjemet.

BERNSTEIN

…Részvétem, asszonyom.

ANNA

Régen volt. De a közönség sose unja meg. Ez az üzlet titka: friss perec és régi sláger. Rákezdi.

 

  Húsz éve, hogy
  Felkötének…
  Ma is rólad
  Szól az ének,
  Dzsoni, te Dzsoni, te jómadár.
  Vagány élet – csúf halál,
  Dzsoni, te Dzsoni, te csókkirály.

RICHARD

Már az első soroknál intett neki, hogy letűnhet, s hogy ez végre megtörtént – suttogva –, Bernsteinnek. Ugye, nem hallotta meg ez a nő, amikor azt mondtam, hogy Krőzus vagyok.

BERNSTEIN

De. Csak feltehetően nem tudja, mit jelent.

RICHARD

Suttogva tagolja. Krőzus vagyok!… Ezek a végrehajtók – az Isten angyalai! – elvitték az ócska szekrényeimet és persze, kiszórták belőlük a régi kézirataimat. Most olvasgatom őket. Hát tudja, Bernstein, hogy én milyen zseniális voltam!

BERNSTEIN

Mester! Most mért szerénykedik?

RICHARD

Vagyok? Bernstein, gondolja?… Igazán gondolja? Szívből?

BERNSTEIN

Ön olyan helyzetben van, uram, hogy nem kell feltételeznie, hogy bókolunk önnek.

RICHARD

Szó nélkül, sietve feltápászkodik, és megöleli Bernsteint. Szeretem, ha az emberek így mondják meg nekem – minden bók nélkül, köntörfalazás nélkül, hímezés-hámozás nélkül, keményen a szemembe vágva –, hogy zseniális vagyok.

 

Ez persze játék volt. Összenevetnek.

 

BERNSTEIN

Ilyen príma mondatokat pazarol rám. Kár belém… Legalább jegyezze fel!

RICHARD

Fel van jegyezve. Amit mondtam, már idézet volt. Ebből a paksamétából. Felhasználom. Ne féljen! Felhasználom.

BERNSTEIN

Soha ilyen jó formában nem láttam önt, képviselő úr. Az utóbbi időben rosszul nézett ki. Bevallom, aggódtam önért.

RICHARD

Hát persze! Folyton a végrehajtóktól rettegtem. Egy pánik volt az életem.

BERNSTEIN

De hisz ön képviselő. Önnek mentelmi joga van.

RICHARD

A személyemre. Engem nem vihetnek el az adósok börtönébe. Még az hiányoznék! De a holmimat vihetik. S mindeddig azt hittem, hogy meg se tudnék lenni a kedves képek, szőnyegek, karszékek nélkül… Mind a maga boltjából! De főként az a közönséges, brutális tempó, amivel hétről hétre beállítottak ide… Foglaltak, vagy valami színes cédulát hoztak… Végrehajtók? Ítéletvégrehajtók, Bernstein! Hóhérok! Fél lábbal a sírban voltam, Bernstein.

BERNSTEIN

Nyugodjék meg! Na!

RICHARD

A szorongások. Az éjszakáim! Nem kaptam levegőt. Csak ülök az ágyamon, szabályos halálfélelemmel: jön-e a kocsi? Kilométerekről hallom: jön… jön! A vér csendesen kifut belőlem… Pedig legtöbbször nem is ők jöttek. Inkább jöttek volna mindig ők… De aztán jöttek is, mindig. Én pedig, ahelyett hogy drámatémáim bonyolításán törtem volna a fejem, fél éjszakákon át beadványokat fogalmaztam a kincstárhoz, kimutatva követeléseik tarthatatlanságát. Szakértője lettem a pénzügytannak. Ma reggel aztán megint megállt egy kocsi a ház előtt. Ez már egy olyan nagyobb bútorszállító kocsi volt… Négy fekete lóval. Stráfszekér. Így mondják?

BERNSTEIN

Csendesen. Azért ez megrázó lehetett.

RICHARD

Csak semmi részvét, kedves Bernstein. A szerencsétlenség csak a tehetségtelen írónak borzasztó. Az ugyanis éppen olyan hülye marad a szerencsétlenségben, mint volt a jólétben… A jólétben mindnyájan elhülyülünk. Amikor képviselőt csináltak belőlem, rövid idő alatt éppen olyan hülye lettem, mint akármelyik hivatalos író! A protokoll!… Hirtelen. Sőt! Még hülyébb. Sokkal hülyébb. Mert míg a többiek közéleti szereplésük révén szépen megtollasodtak, én… Nézzen szét!… Ennyi maradt. Semmi. Nullpont… De megérdemlem. Az árulásom bére.

ANNA

Frissen és harsányan rákezdi, láthatatlanul.

 

  Tollforgatók meg nem tollasodnak.
  Megtollasodni tudni kell.
  Szerző urak vagyont nem szereznek.
  Vagyont szerezni tudni kell.
    Okuljatok,
    Fiatalok,
    Jobb hivatást
    Válasszatok!
  Tollforgatók meg nem tollasodnak stb.

RICHARD

Miközben Anna énekel. Hallgatózik. Énekel, és közben hallgatózik… De ez a nullpont, ó, Bernstein, ez a nullpont egy új élet kezdete.

BERNSTEIN

Maga is megilletődötten. Örülök, hogy jelen lehetek egy ilyen irodalomtörténeti pillanatnál… Folytatná.

RICHARD

Belevág. Köszönöm! Megtalálta a helyes szót. Ez irodalomtörténeti pillanat, bizonnyal az.

BERNSTEIN

Szeretnék hozzájárulni e pillanat emlékezetessé tételéhez…

 

Meghatott csendjükben a kinti ének.

 

Anna énekéből.

 

 
Meghalni meg tud bármelyik hülye,
De élni, élni, élni tudni kell!

RICHARD

Ismétlés nincs!

ANNA

Feltűnik. Zavarja, hogy magáról énekelek, Ricsi úr?

RICHARD

Életem be nem vallott vágya volt, hogy miután bekerültem az Athenaeum Clubba, az Akadémiába, a Parlamentbe, bekerüljek a közismert alvilági alakok galériájába… Köszönöm a propagandát. Búcsút int.

ANNA

De a pereceimet azért árulhatom?

RICHARD

Ha Bernstein urat nem zavarja…

BERNSTEIN

A gazdasági életben én a szabad verseny elvét vallom.

ANNA

Friss a perec! És letűnik. De a kiabálása a következőkben elég rendszeresen behallatszik.

RICHARD

És mivel akar hozzájárulni?

BERNSTEIN

Hoztam valamit.

RICHARD

Nem, nem, Bernstein, ne ébressze fel szívemben a bírvágy ördögét.

BERNSTEIN

Valamit, amire régen fáj a foga.

RICHARD

Nem, Bernstein! Ennek a pillanatnak a nagyszerűsége abban van, hogy mindent elvittek tőlem. Ne sértsük meg a pillanat stílusegységét. Csak semmi poéngyilkolás… Én olyan koldus lettem most, kedves Bernstein, és olyan gazdag, hogy tőlem elvenni nem lehet többé semmit – de adni se lehet nekem semmit.

 

Kis csend.

 

BERNSTEIN

Ezt se jegyzi fel?

RICHARD

Megjegyeztem. Nem fogom elfelejteni. Semmit nem romlik a memóriám.

BERNSTEIN

Ez valóban rendkívüli.

RICHARD

Azt akarja mondani, hogy az én koromban…? Tudja maga, Bernstein, hogy hány éves az a hölgy, akinek, hogy is mondjam, betöltöm az életét? Teljesen és hiánytalanul betöltöm!

BERNSTEIN

Harminc.

RICHARD

Haha!

BERNSTEIN

És hol van most a kislány? Iskolában?

RICHARD

Ne gúnyolódjék, Bernstein. Még maga is lehet öreg korára szerelmes. Az antikvárius pillantására. Nem, nincs eldugva az ágyban sem… Tudja, milyen nehéz volt ezt az ágyat megmentenem a hiénáktól.  Egy  darab bútort itt hagyhatnak, mondták. Lehetőleg munkaeszközt. „Itt hagyjuk az íróasztalt.” „Nem, uraim, az ágyat. Én még elég fiatalnak érzem magam, hogy az ágy szélén ülve, mint régen, remekműveket írjak. De ahhoz már mégis túl koros vagyok, hogy az íróasztal tetején szerelmeskedjem.”

BERNSTEIN

Bizonyára elragadó lehet a fiatal hölgy. És ő mit szólt ehhez az irodalomtörténeti pillanathoz?

RICHARD

Halkan. Nem tudja. Szerencsére, nem tudja. Nem kívánhatom tőle, hogy emelkedett lélekkel fogadja. Hogy túltegye magát osztálya előítéletein.

BERNSTEIN

Nincs Londonban?

RICHARD

Nincs. Nincs! A földgolyó túlsó felén van, az Óceániai szigetvilágon. Feltehetően Új-Kaledóniában. Egzotikus rovarok gyűjtésében segédkezik férjének, aki kiváló entomológus. Tehát úgy is mondhatjuk, a legnagyobb mértékben nincs Londonban… Hát azt képzeli, tudnék én dolgozni, ha ő itt volna? Amint látja, az istenek valóban mindent megtettek, hogy beköszöntsön az angol drámairodalom új virágkora, mely talán nem lesz méltatlan Shakespeare korához. A többi már rajtam áll. Leül a földre. Megbocsásson! Az idő drága. A virágkor nem várathat soká magára. S Új-Kaledóniából ma már tizenkét hét alatt ide lehet hajózni… Kikiált. Angyalom! Most fogja be a száját! Nekem is élnem kell!

BERNSTEIN

De amit hoztam! Tekintse meg! Bontogatja.

RICHARD

Földi javak nem érdekelnek többé. Papírjaiba merülten. Csak a szellemiek.

BERNSTEIN

Egy remekmű.

RICHARD

A remekművek közül is csak az, amit én csinálok!

BERNSTEIN

Erre az egyre nem mondhat nemet.

RICHARD

Föl se nézve. Szent önzésemben mindenre nemet mondok!

BERNSTEIN

Nem indul. Rengeteg papírjából lassan csomagolja ki a szobrot, amelyet hozott.

RICHARD

Mi lesz? A látogatási idő letelt. Az életem véges. Gondolja meg, Shakespeare az én koromban már vissza is vonult a színpadtól. Nem beszélve arról, hogy már halott is volt. Én mikor engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy visszavonuljak? Nem is beszélve arról… Ahogy megpillantja a lelepleződött szobrocskát az antikvárius kezében. Mi ez?

BERNSTEIN

Őt hoztam el. Shakespeare. Régóta kérte, hogy kandallójának ő legyen méltó dísze. Most feltűnt a piacon. Ritka szép példány.

RICHARD

Lassan feláll, gyöngéden átveszi. Szegény Vilmos! Hogy ő is milyen veszélyeknek van még mindig kitéve… Képzelje el, Bernstein, ha tegnap hozza, ma őt is eltranszferálják… Már talán be is volna olvasztva… Pedig szép példány. Csakugyan szép példány. Ritkán látni Shakespeare-ben ilyen szép példányt.

BERNSTEIN

A piacon.

RICHARD

A piacon.

 

Kis csend.

 

BERNSTEIN

Tudtam, hogy ön imádja Shakespeare-t…

RICHARD

Csak épp a foga közt kérdőleg morogva. M-mi?

BERNSTEIN

Hogy ön imádja őt.

RICHARD

Ühm…

BERNSTEIN

Egy kopár szentély – és benne semmi más, csak az istenség szobra. Mint a görög templomokban…

RICHARD

Hhüm…

BERNSTEIN

Egy festő ecsetjére méltó jelenet ez: az angol drámaíró elhelyezi kandallóján az avoni hattyú szobrát… Megfestetem! Bizony isten, ezt megfestetem. Közkedvelt reprodukció lesz belőle az angol otthonok falán. Nagyszerű példa, hogyan becsüljük meg múltunk értékeit! Az a néma tisztelet, amellyel ön áll előtte…

RICHARD

Hatalmasat köp a kandallóra felállított szoborra. Ez a fölényes mosoly a pofáján! Most is… Könnyű neki, onnan a halhatatlanságból… Bocsásson meg, Bernstein, hogy oly udvariatlanul nem feleltem az előbb a kérdéseire, de a nyálat gyűjtöttem… Ez most jólesett.

BERNSTEIN

Én… én azt hittem, hogy ön…

RICHARD

Jól hitte. Imádom. Imádom Shakespeare-t. Mondjuk: imádom  is.  Akarja látni, ahogy térdet hajtok előtte?… Tessék!

BERNSTEIN

Ön ilyen ellentétes érzésekre képes egyszerre?

RICHARD

Miért ne? Tudja, hogy milyen ellentétes jellemű embereket írok meg ugyanezzel a kézzel? Ugyanezzel a szívvel?

BERNSTEIN

Úgy látszik, ön előfutárja lesz annak a legújabb divatnak, amit romantikának hívnak.

RICHARD

Az meg mi?

BERNSTEIN

Ez. Térdhajtás. Köpés. Együtt. Végletek.

RICHARD

Új divat? Ez? Ne mondja! Shakespeare-re. Hisz ezt is ő találta ki! Együtt a színfalhasogatással meg a tréfás sírásókkal… Látja? Benne van a keze minden ízléstelenségben… Hogy zseni? Zseni! Persze, mert rájött arra a ravasz kis titokra, hogy ne csak a jó színészekre gondolj, amikor szerepet írsz, hanem a rosszakra is, akik olyan rosszak, mint a bűn, de ők is mennybe akarnak menni. És ők vannak többen!… Nincs az a vérszegény, sápadt naiva, akinek én is ne tapsoljam véresre a két tenyerem, ha bejön tébolyult Ophéliaként, és rágyújt a dalocskára: „Holnap Szent Bálint napja lesz…” Már énekel. „Holnap Szent Bálint napja lesz…”

ANNA

Csak ez hiányzott neki, már cifráz is rá egy vulgáris változatot.

 

  Holnap Szent Bálint napja lesz,
  Dideli-dadeli-dum.
  Anyám a bálba nem ereszt,
  Dideli-dadeli-dum.

RICHARD

Közben. Hallja? Már minden utcasarkon énekel egy Ophélia. Ez a Shakespeare engem nem hagy élni… Az ablakhoz megy. Ide hallgasson, maga Végletek Asszonya! Csendet kérek! Igenis, dolgozom… Nem, drágám, hanem azon, hogy hogy kéne korszerű drámát írni. Azt hiszi, az elmélet semmi?…

ANNA

Az ablakban. Holnap csakugyan Szent Bálint napja lesz. Farsangi nap! Ilyenkor csak lehet mulatni?

RICHARD

Egy összeesküvés hálójában vagyok. Ott Shakespeare, kint a pereces asszony. Mind cinkosok.

ANNA

Már fújja is tovább, a friss rögtönzés feltartóztathatatlan örömével.

 

  Ha bálba anyám nem ereszt,
  Hát Isten neki, fakereszt,
  Dideli-dadeli-dum.
  Holnap Szent Bálint napja van,
  Dideli-dadeli-dum.
  Nem táncolhatom ki magam,
  Dideli-dadeli-dum.
  Mégse leszek boldogtalan,
  Ágyba bújok, de nem magam,
  Dideli-dadeli-dum.

BERNSTEIN

Még javában Anna éneke közben. Akkor hát elvigyem?

RICHARD

Kimutat. Vigye!… Vigye!

BERNSTEIN

Shakespeare-t.

RICHARD

Hogy képzeli? Csak a testemen keresztül!… Hát nem látja, hogy úgy vagyok vele, mint Jákob az angyallal? „Nem engedlek el addig, míg meg nem áldasz!” Ezért birkózom én veled, te!… Mától kezdve úgy fogom írni a műveimet, hogy folyton szembenézek vele… Most már farkasszemet fogunk nézni egymással, Vili!… A napot az égről inkább elviheti, mint őt innen. Tudja, mit álmodik Hastings a börtönben a halála előtt? Na, Bernstein, feleljen! Na?

BERNSTEIN

A halála előtt? Azt, hogy meghal. Nem?

RICHARD

Helyes a felelet, Bernstein. Akár tudta, akár kiszámította, jeles. És kinek meséli el ezt az álmát Hastings? Na? Kinek? Logikus: a hóhérjának. Micsoda jelenet! És a hóhér megkérdezi Hastingstől, hogy mi történt vele a halála után… Tudja, mit mond Hastings?

BERNSTEIN

Nem tudom.

RICHARD

Ha nem emlékszik, nem tudhatja. Ilyet kitalálni nem lehet. Ilyet csak „ő” tud kitalálni… „Álmom az életem túlélte”… Ez a mondat biztatóbb ígéret nekem arra, hogy a halál után azért jöhet valami, mint a Jézus Krisztus biztatása – pedig ez is szép! –, hogy „ma még együtt leszel velem a paradicsomban”…

BERNSTEIN

Uram, az angol egyház nem szereti az efféle összehasonlításokat.

RICHARD

Uram, ha én kicsit is törődtem volna azzal, hogy mit szeret az egyház, nem mentem volna drámaírónak…

BERNSTEIN

A jelen körülményei között…

RICHARD

A jelen körülményeim között pláne! Így kifosztva csakis istentagadó lehetek. Jó lecke volt ez a mai! Olyan mélyre kerültem, hogy nem lehetek többé tekintettel sem a prűd egyházra, sem a prűd úristenre. A földön vagyok? Leül. Tessék, a földön vagyok. Már mosolyog. De gondolja meg, hogy azóta a kétszáz év óta, ami szegény Shakespeare Vilmos halála óta eltelt – Bernstein, hisz  pontosan  most van kétszáz éve, hogy meghalt Shakespeare! Kétszáz év, mi az neki? – gondolja meg, hogy azóta hány admirális, bankár, király, püspök, kurva és antikvárius volt Angliában, de drámaíró, igazából csak egy – aki most itt ül a földön… Na, Bernstein, ehhez mit szól?

BERNSTEIN

A pillanat valóban kivételes…

RICHARD

Ha csak ezt tudja hajtogatni, inkább ne mondjon semmit. A pillanat ugyanis sokkal kivételesebb, mint maga gondolja.

BERNSTEIN

Érzem én, csak nehezen tudom kifejezni szavakban…

RICHARD

Megértem. Talán énekelje el tiszteletemre az angol himnuszt. Az annyi mindent kifejez.

BERNSTEIN

Örülök, hogy a humora is így kezd visszatérni.

RICHARD

Persze, persze, csak tréfáltam… A himnusztól egyelőre eltekintünk.

 

Csengetés. Kintről húzzák, de itt bent szól a csengő.

 

RICHARD

Csittet int Bernsteinnek. Majd halkan. Ezt a csengőt elfelejtették elvinni. Kár… Egy gyűjtő megvehetné. Műveim lélekharangja.

 

Újabb csengetés.

 

BERNSTEIN

Lehet, hogy visszajöttek?

RICHARD

Felugrik. Azt mondja?… Ezek a hiénák megszagolták a szobrot. Shakespeare-szagra jönnek! Felkapja a szobrot. Hova rejtse? Kiszól az ablakon, suttogva. Maga csak énekeljen! Überoljon! Malária, kolera, lepra… Nem vagyok babonás! A legsúlyosabban gyengélkedem! Bernsteinhez. Tudja-e, hogy ezeknek joguk van hatóságilag felfeszíttetni a lakásomat? A Shakespeare-szobrot bedobja az ágyra, a függöny mögé. De merjék csak rám törni az ajtót. Micsoda interpellációt csinálok belőle! „Ez hát az angol otthonok biztonsága, uraim?”

BERNSTEIN

Most próbálják a zárban a kulcsokat.

RICHARD

A parlament le fogja sütni a szemét szégyenletében…

ANNA

Odakintről.

 

  Epermirigy, döghalál!
  Újra itt van, körbejár,
  Hullaházba invitál,
  Hiába bújsz el, megtalál.
  Oltott mész lesz a szemfedeled,
  Kutyák vonítják gyászéneked.
    Tu-u, Isten veled!
    Tu-u, Isten veled!

BERNSTEIN

Közben, egy olyan műértő finom elragadtatásával, akitől a triviális szépség sem idegen. Ebben valóban van valami shakespeare-i.

 

Harmadik jelenet

Richard, Anna, Bernstein és Elise

 

ELISE

Csinos, fiatal nő, be. Megtorpan.

RICHARD

Elise, drágám! Isten hozott! Bernstein úr előtt nem szükséges komédiáznunk. Diszkrét ember. És hű barát. Akkor is jön, amikor mindenki más elmarad…

ELISE

Csöpp tartózkodással. Richardom, olyanokat énekelnek az utcán rólad…

RICHARD

Hogy lepra? Nem komoly! Csók.

ELISE

Bernsteinhez kedvesen, a csók közben. Uram, számítok a diszkréciójára… És főként ne tételezze fel rólam, hogy besurranó tolvaj vagyok.

BERNSTEIN

Világért se! A besurranó tolvajok jobban vannak informálva… Gesztus az üres lakásra.

ELISE

De mért nem nyitottak nekem ajtót? Én biztatom a kormányost, a kapitányt, az árbocmestert – gyorsabban! minél gyorsabban! Tizenegy hét alatt itt voltunk Új-Kaledóniából. Ez rekord. Úgy vágytam már utánad. Szerencsére jó hátszelem is volt… És te nem nyitsz ajtót! Te csúnya! Csók. Rossz vagy! Csók.

RICHARD

Féltem, hogy megint a végrehajtók. Már a hideg kilel, ha csengőszót hallok.

ELISE

De drágám, ha már mindent elvittek, mitől félsz?

RICHARD

A kérdés logikus. De a csengőfrász nem ilyen logikus. Féltenünk már nincs mit, de ő megmarad.

ELISE

Nem dugtál el valakit az ágyban? És nem onnan e zavar?

RICHARD

Csak Shakespeare van ott…

ELISE

Egy Shakespeare! éppen elég! Nagyon biszexek az ő szonettei… Ó, de szép szobor!

BERNSTEIN

Örülök, hogy tetszik önnek… Mester, ne haragudjék, hogy megzavartam alkotói munkájában… Búcsúzik.

ELISE

Belevág. Te dolgozol? Hát mért nem mondod, hogy rosszkor jövök?

RICHARD

Ó, semmi, semmi. Csak olvasgattam itt a régi jegyzeteimet. Valamivel agyon kellett ütnöm az időt, amíg te megjössz.

BERNSTEIN

Búcsúzom.

ELISE

Akarod, hogy én is elmenjek? A terhedre vagyok?

BERNSTEIN

Majdnem manifeszt iróniával felkiált. Egy múzsa?!

ELISE

Köszönöm, uram.

RICHARD

Nagyon kérlek, maradj!

ELISE

De csak ha megígéred, hogy nem is fogsz velem törődni. Ígérd meg!

RICHARD

Könyörgök, ne csinálj problémát abból, hogy itt vagy mert akkor én is problémát csinálok belőle.

ELISE

Úgy fogom itt meghúzni magam, mint egy kis légy a szoba sarkában. Nem fogok zümmögni se. Csak nézlek… Nézlek… Megengeded?…

BERNSTEIN

Mester, azt hiszem, az avoni hattyú egyre ironikusabban mosolyog önre onnan a kandallóról.

RICHARD

Bernstein felé vágva, finoman. Az ironikus mosoly, kedves Bernstein, nagyon sokszor csak az irigykedő mosoly leplezője.

 

Kis csend, s ahogy aztán őszintén összenevetnek, abban ott van életünk elháríthatatlan, de oly kellemes nyomorúságainak felismerése.

 

BERNSTEIN

Mesterem, asszonyom… Meghajolt. Indul.

RICHARD

Bernstein! Bernstein! Halló! Ha esetleg én is feltűnnék a piacon. Valami ritka szép portrészobor formájában. Tudja, arra mindig vevő vagyok.

BERNSTEIN

Annak is bizonyára eljön az ideje. El.

 

Negyedik jelenet

Richard, Anna és Elise

 

ELISE

Egy pillanatnyi csönd után. Hát ez itt most elég szörnyű… Legalább egy széket itt hagyhattak volna.

RICHARD

Itt hagyták az ágyat… Na?

ELISE

Nem, nem! Ha dolgozol, a világért sem akarlak kizökkenteni az ihletedből. Tegyél úgy, mintha itt se volnék.

RICHARD

Amikor itt vagy?! S hámozza ki a nőt a kabátjából.

ELISE

Látod, a férjem engem sokkal jobban megbecsül. Nemcsak  arra  kellek neki. Boldog, ha vele együtt gyűjtöm a lepkét.

RICHARD

Más az irodalom és más az entomológia. Ruhakigombolás.

ELISE

Biztos? Egy igen tehetséges német költőről olvastam, úgy hívják, hogy Johann Wolfgang von… nem tudom, mi, hogy ő a legszebb verseinek a ritmusát a szeretett hölgy hátán kopogtatta le. Pedig az illető két évvel még idősebb is nálad. Utánanéztem.

RICHARD

Drágám, hisz nekem sincs egyéb vágyam, mint hogy legmélyebb drámai szituációimat a te öledben találjam fel. Sikeres újabb fázis a vetkőztetésben.

ELISE

Szenvedélyesen megöleli. Köszönöm, Richard, ezt a bizalmat… Fel fogod találni a szituációidat. Nem fogsz csalódni! Ledőlnek az ágyra. Majd váratlanul, objektívabb hangon. És mit írsz?

RICHARD

Hogy mit írok?

ELISE

Most mit írsz?

RICHARD

Felül, s egy gesztussal csak úgy általánosságban. A szerelemről.

ELISE

Mondd el!

RICHARD

Azzal kezdődik, hogy egy fiatal nő fekszik az ágyban…

ELISE

Ki ez a nő?

RICHARD

Mindegy. És a nyitott ablakon bemászik egy férfi… Majd felolvasom, ha meglesz.

ELISE

Ennyi van meg?

RICHARD

Leírva. De a fejemben meg a jegyzetekben… Gondoltam arra is, hogy írok egy olyan darabot, hogy két életfogytiglanos rab ül a börtönben.

ELISE

És mit csinál a két rab?

RICHARD

Beszélgetnek.

ELISE

Némi tartózkodással. Ez is szerelmes darab?

RICHARD

Miért ne?… Az egyik rab szerelmes lesz a börtönőr feleségébe. Na?

ELISE

És megszökik?

RICHARD

Meg… Nem!

ELISE

Igen vagy nem?

RICHARD

Meg, de nem ő, hanem a másik… Így mindjárt más, nem?

ELISE

De.

RICHARD

Persze azt tudnod kell, hogy nálam minden a dialógusban bontakozik ki.

ELISE

Ó, én azt tudom! A férjem is mindig mondja, hogy senki se tud úgy dialógust írni, mint te.

RICHARD

Igazán?

ELISE

Imádja a színdarabjaidat. Minden este felolvas belőled egy jelenetet. Úgy mulat, hogy majd leszakad az ágy…

RICHARD

Nem tudtam, hogy a ti hálószobátokban is ilyen töretlen – ez a mi kis háromszögünk.

ELISE

Mondd, és te komolyan gondolod azt, ahol egy nőhöz bemászik valaki?

RICHARD

Komolyan? Főművemnek szánom. Miért?

ELISE

Mert mintha már olvastam volna ilyesmit valahol.

RICHARD

Szó nélkül elsétál az ágytól. Ezek a szavak nagyon szíven ütötték. Majd csak ennyit. Nem szoktam plagizálni.

ELISE

Tudom. Épp azért mondom. Nehogy önkéntelenül… Mondd, te mostanában állva dolgozol?

RICHARD

Nem.

ELISE

Mert lehet állva is. Az a német költő, akiről az előbb beszéltem, az a  von  izé, az állva dolgozik.

RICHARD

Pedig két évvel idősebb.

ELISE

Igen. De van neki egy álló íróasztala.

RICHARD

Neki van.

ELISE

És te most mire ülsz?

RICHARD

A földre. Leül.

ELISE

Elneveti magát.

RICHARD

Ezen az utókor nem fog nevetni.

ELISE

Nem esik nehezedre?

RICHARD

Egy csöppet se.

ELISE

A felállás?

RICHARD

Tessék! Talpra szökik. Tessék! Megint leül.

ELISE

Tapsol. Hát ezt nem csinálná utánad az az illető, ha két évvel fiatalabb volna nálad, akkor se… Megvan a neve: Goethe… De most már dolgozz! Nem zavarlak… Csend. Súgva. Csak nézlek.

 

Csend.

 

Richard törökülésben ül. Mindenre elszántan bámul maga elé. A háta mögül Elise nézi őt, merengve… Az ablakban megjelenik Anna asszony feje… Továbbra is csend.

 

ANNA

Elise-nek. Pssz!

ELISE

Mi az?

ANNA

Ne nézze… Nem szereti.

 

Azért nézik.

 

ELISE

Halkan Annához. Amikor olyan szép… Csend. Magának is tetszik?

ANNA

Nagyon.

 

Csend.

 

ELISE

Mondd, megy?

RICHARD

Micsoda?

ELISE

A munka.

RICHARD

Anélkül, hogy visszafordulna. Azon tűnődöm, hogy ha a férjed találna egy szép, rendkívüli, egzotikus lótetűt valahol Új-Melanéziában…

ELISE

Új-Kaledóniát akartál mondani, szívem.

RICHARD

Vagy Új-Guineában vagy az Új-Hebridákon. Egy eddig soha nem látott lótetűt, amelynek ő a keresztapja lehetne – vajon mondanád-e neki azt, hogy ezt a lótetűt a szakirodalomban mintha már láttad volna valahol?… Hogy az ő eredeti lótetűje plágium? Válasz helyett Elise kitörő zokogását hallja, erre fordul meg, erre pattan föl.

ELISE

Könnyek közt. Hogy te milyen, de milyen szívtelen vagy!… Amikor tudod, hogy a férjem imádja a te dialógusaidat, te akkor is a legcsúnyább férget emlegeted vele kapcsolatban… Hagyjál!… Neked csak az jut eszedbe: a ló… Beszél, de minden sírásba fullad.

RICHARD

De nem… de nem…

ANNA

Az ablakból. Bizony nem volt szép, Richard úr, hogy a nagyságos asszony férjét csak úgy lótetűnek nevezte.

RICHARD

Maga ne szóljon bele! Elise mellett térdelve. Bocsáss meg nekem… Lehet, hogy rosszul választottam meg a példát. Ironikus voltam. De én a saját színdarabomhoz kerestem párhuzamot… Nem mondhattam, hogy olyan, mint egy fecskefarkú pillangó… Nana! Nyugodj már meg!…

ANNA

Miért ne mondhatta volna? Miért ne mondhatta volna a nagyságos asszony férjével kapcsolatban azt, hogy egy fecskefarkú pillangó?

ELISE

Ti mindig olyan komplikáltak vagytok… Újabb keserűségi roham.

RICHARD

Annához, kitör. Maga meg mit áll ott az ablakban?

ANNA

Megint keresik.

RICHARD

Kik, megint?

ANNA

Felhúzza a vállát. Olyan hivatalos személyek.

RICHARD

Akik reggel?

ANNA

Mások.

RICHARD

Ezek egymásnak adják a címemet.

ANNA

Csupán figyelmeztetni akartam…

RICHARD

Őket figyelmeztesse, hogy itt hiába keresnek. Semmit se találnak.

ANNA

Magát  megtalálják.

ELISE

A beállt csendben, csendes, de átható sírdogálása hallatszik.

RICHARD

Mi baj?… Megint?

ELISE

Velem már nem is foglalkozol… Vele diskurálsz.

RICHARD

Dehogyisnem. Csak nem akarom, hogy most bejöjjenek ezek a csúnya, hivatalos személyek.

ELISE

Akkor csukd be az ajtót!

RICHARD

Attól még vígan bejönnek.

ELISE

Te másnak is adtál kulcsot, amíg én odavoltam!

RICHARD

Dehogyis!

ELISE

Adtál! Adtál! Adtál!

RICHARD

Annához. Mondja meg nekik kereken, hogy beteg vagyok.

ANNA

Magabiztosan és derűvel. Mondtam. Annál inkább be akarnak jönni.

RICHARD

Súlyos beteg.

ANNA

Pláne!

RICHARD

Hogy ragályos.

ANNA

Azt mondtam: pestisgyanús.

RICHARD

És?

ANNA

Egészen lázba jöttek.

ELISE

Add ide a ruhámat!… Nem maradok tovább!… Megint csak vele diskurálsz. Megyek!

RICHARD

Most elmenni…? Amikor minden olyan szép kezd lenni… Nyugtatná. Vetkőztetné. Közben Annához. Műsort nekik!

ANNA

Miről?

RICHARD

Hogy semmim sincs. Hogy nem vagyok! Hogy én se vagyok.

 

A csengő viharosan megszólal.

 

EGY HANG

A törvény nevében!

RICHARD

Felugrik, letépi a csengőt. Így!

 

Kintről gúnyos nevetés, és egy csengő, odakintről, szól tovább.

 

ANNA

Is nevet. Ezeken nem könnyű kifogni, Ricsi úr!… Überoljak?

RICHARD

Tud? Még a pestist is lehet überolni?

ANNA

Szerényen. Megpróbálhatom.

RICHARD

Egy dalt az abszolút abszenciámról! S újfent Elise-nek szenteli magát.

ANNA

Ha tudnám, mi az.

RICHARD

Tudja! Akinek akkora intuíciója van…

ANNA

Személyeskedni azért nem muszáj…

ELISE

Nekem nem mondasz soha ilyeneket. Rossz vagy! Megöleli.

ANNA

Ricsi úr! Hallja?… Hiába, Richard Elise mellől már nem reagál a szólításra. Nem hallja… Szóval ez hát az abszolút abszencia. Elfordul. S rákezdi.

 

  Ricsi úr volt,
  Ricsi úr nincs…

RICHARD

Nem lehet úgy elmélyedve, hogy erre fel ne horkanjon. Hagyja abba! Olcsó, vacak, ordenáré!

ANNA

Csak a hangot próbálgattam… Tudok én másképp is. Harsányan zengő részvéttel. Új dallam.

 

  Egy szerző úr, kit az élet üldözött,
  Ma délután jobb hazába költözött…

Benéz. Na? ehhez mit szól? S ahogy Richard nem válaszol. Abszolút! S folytatja a gyászdalt.

 

  Itt a földön már sehogy se boldogult,
  Fogta magát, csendesen megboldogult.

RICHARD

Elise-től. Most mért sírsz?

ANNA

Énekel tovább.

 

  Segget mutatott Angliának,
  S átadta lelkét védangyalának.
  Jobb hazába költözött,
  Eliziumba költözött.

ELISE

Végre felel Richardnak. Azért sírok, szívem, mert most nekem is olyan szép, szomorú gondolataim támadnak… Én szeretek sírni, mert utána aztán olyan jó. Úgy elpuhul az ember…

ANNA

Amennyire tőle telik: áhítattal.

 

  Nincs itt helyén a durva szó,
    Hogy meghalálozott
  Suttogjuk könnyes finoman:
    Eliz-Eliz-Eliz…
    Eliziumba távozott.

ELISE

Látod, szívem, gyászruhát is azért szeretek viselni. Ha az ember egy gyászruhából bújik ki, az mindjárt sokkal izgalmasabb. Akarod, hogy legközelebb mély gyászban jöjjek?… Alatta is csupa-csupa fekete selyemben. Jó?

RICHARD

Jó… talpig gyászban.

ELISE

Felzokog.

RICHARD

Mi baj?

ELISE

Semmi, igazán semmi… Csak arra gondoltam, hogy ha meghalsz, lehet, hogy a férjem nem is engedi meg, hogy gyászoljalak… Nem haragszol?

RICHARD

Dehogyis!

ELISE

Csak erről a szomorú énekről jutott az eszembe… És nem lesz többet kulcsom ehhez a házhoz!… De majd biztosan csinálnak neked egy szép szobrot. És úgy fogok piacra járni, hogy mellette menjek el. És majd mindig azt fogom mondani: szervusz, Ricsi!

RICHARD

Elérzékenyült kissé. Milyen szép is volna, hogy ha már a feleségemmé nem tehettelek, legalább az özvegyem lehetnél.

ELISE

Most csakugyan olyan, mintha egyedül volnánk a világon.

ANNA

Benéz, s a legtermészetesebb hangon. Csak lakatosért mentek. Fel fogják törni az ajtót.

RICHARD

Felugrik. Kivándorlok! Elmegyek francia írónak! Megtanulok franciául. Eldobom az anyanyelvemet!

ELISE

Aki a hírre szintén felült az ágyban, s elkezdett öltözködni. Mondd, nem volna egyszerűbb inkább kifizetni az adódat?

RICHARD

Nem! Nem! Goldoni is elment francia írónak. Amikor Velencében már fojtogatták, elment Párizsba.

ELISE

A férjem már a jövő évi adóját is előre kifizette. Azt mondja, legszívesebben tíz évre előre kifizetné az adót. Ő ilyen.

RICHARD

Ő ilyen. Mert puritán. Mert bűntudata van a pénz miatt. De nekem nincs bűntudatom a pénz miatt!

ELISE

Mert nincs pénzed.

RICHARD

Ha a világ minden pénze az enyém lesz – e papírokban itt több arany van, mint Alaszka és Kalifornia összes bányájában –, nekem akkor se lesz bűntudatom! Nem lesz!… Nem lesz!

ELISE

Jó. Nincs bűntudatod. És nem lesz bűntudatod. De akkor mért kiabálsz?

RICHARD

Csakugyan? Mért kiabálok?… Miért?

ANNA

Ricsi úrnak minden oka megvan, hogy kiabáljon, mert most már nem a cuccot fogják elvinni, hanem őt.

ELISE

Téged? Hova visznek?

RICHARD

A maga rémballadákra járó fantáziája!

ELISE

Nem engedem, hogy elvigyenek!

RICHARD

Engem nem is lehet elvinni.

ANNA

Hő! Láttam én már karón varjút.

RICHARD

Én megengedem, hogy magának óriási élettapasztalata van, a büntetőjogban is bizonyára szerzett némi jártasságot, de az angol alkotmánytan kívül esett az érdeklődési körén… Én ha akarnék, se mehetnék börtönbe. Nekem ugyanis mentelmi jogom van…

ELISE

Jaj de jó! Már úgy megijedtem. Van mentelmi jogod?

RICHARD

Annához, hogy majd Elise is érthessen belőle. Maga persze ezt a kifejezést még nem is hallotta?

ANNA

Mit szól hozzá: hallottam. Hallottam, amikor mondták, hogy szarnak a maga mentelmi jogára.

RICHARD

Asszonyság!

ANNA

Most megint mit mondtam rosszul? Nem úgy mondják?

RICHARD

Úgy mondják, ha mondják, de nem mondják. Jobb társaságban nem mondják. Egy futó görcsös mosoly Annára, hogy ezzel is pontot tegyen.

ANNA

Hol van itt jobb társaság? S letűnik az ablakból. Pere-ec! Friss a pere-ec!

ELISE

Én látogatni foglak! Sűrűn lefátyolozom magam, és látogatni foglak! Az adósok börtönében is!

RICHARD

Szívem. Hős vagy. De az nem lehet, hogy nekem felfüggesszék a mentelmi jogomat.

ANNA

Hangja. Nem lehet? Haha! S megjelenik az ablakban. Én is azt mondtam, hogy nem lehet, hogy felfüggesszék a vőlegényemet. Egy olyan derék, szép fiút… És mit tesz isten? Felfüggesztették! Ehhez mit szól?

ELISE

Mondd! Nem volna helyesebb, ha elrejtőznél?

RICHARD

Csendes iróniával. Talán ide a függöny mögé? Hogy onnan cibáljanak elő? Nem, nem! Ezt az effektust hagyom a francia vígjátékíró kollégáimra… Gyere vissza, ha elmentek a kellemetlen látogatók. Egy félóra múlva. Annyi se kell. Légy nyugodt. Itt találsz.

ELISE

Lehet, hogy már nem is jönnek.

ANNA

Ezek? Nyugodt lehet. Jönnek. Csak közben megisznak egy áldomást a Háromfarkú Hableánynál. Rákerül majd az is a maga kontójára, Ricsi úr!… Meg a lakatos óradíja. Meg a zab!

RICHARD

Miféle zab?

ANNA

Hát a lovaknak. Kocsival jöttek ám magáért…

RICHARD

Sürgetné Elise-t indulásra. Eredj most, szívem!

ANNA

Csak azért is. Hogy fogja maga ezt a sok költséget mind megkeresni?

RICHARD

Hogy hogy?… Remekművekkel. Leül a földre a papírhalmai közé.

ELISE

Jó munkát! Pá!

RICHARD

Várlak! Tu-u, Isten veled!

ELISE

El.

 

Ötödik jelenet

Richard és Anna

 

ANNA

Bekönyököl, eléggé bizalmasan. Szeretem elnézni, ahogy dolgozik. Ahogy írja azokat a szépséges darabjait…

RICHARD

Inkább énekeljen.

ANNA

Ráérünk… Mondja, Ricsi úr…

RICHARD

Szeretném megkérni, ne szólítson Ricsi úrnak.

ANNA

Ricsi úr, ide hallgasson! Látja, az én boltom milyen jól megy? A magáé meg így-úgy… Mi volna, ha fuzionálnánk, drága művész úr?

RICHARD

Elkezd röhögni. Dráma és perec!

ANNA

Igen, igen! Valami ilyesmire gondoltam. Be lehetne minket iktatni a külföldi turistacsoportok programjába. Nekem erre volna egy kész tervem… Eltűnik az ablakból.

RICHARD

Közben egyre csak kántálja. Dráma és perec! Felugrik, s már az ablaknál, kifelé. Friss, ropogós a drámai sósperec!… Drámát vegyenek!

ANNA

Megjelenik az ajtóban. A tervem… Egy pillanatig nézi a kiabáló Richardot. Majd. Ha nem, hát nem! Nekem nyolc… Besétál.

RICHARD

Is befordul az ablaktól. Liheg. Kimerült. Most látszik: halálosan nyúzott. Csendesen mondja. Egy kis nyugalmat szeretnék végre.

ANNA

Gúnyosan. Ó, bocsánat, hogy zavarom a mestert. De az imént egy perecet vett, és elfelejtette kifizetni.

RICHARD

Igen, igen, persze… A szögön lógó ruháinak a zsebeit forgatja ki. Mennyi is az?

ANNA

A tegnapit is kifizeti?… Meg a tegnapelőttit? Nevet. Hát mért nem markol bele valamelyik aranybányájába? A lábával megpiszkálja a papírokat.

RICHARD

Kérem, ne nyúljon hozzá!

ANNA

Kikotorom azt a sok aranyat alóla?… Ricsi úr! Ricsi úr! Nagyon kicsi úr lett már magából!

RICHARD

Hagyjon magamra.

ANNA

Kidob? Ricsi úr? Nem vagyok magának eléggé előkelő? Várjon csak…

RICHARD

Nem dobtam ki.

ANNA

Kidobott… Mert maga nem szereti az alvilágot, ugye? Kikiált az ablakon. Na, mi lesz? Hol a nyavalyában maradtok!? Befordul, elkezd nevetni. Aztán ha az illetők itt lesznek, meg ne sértse ám őket. Mert az illetők nem lesznek olyan ildomosak, mint én.

RICHARD

Kikről beszél?

ANNA

Akik jönnek magáért.

RICHARD

Végrehajtók?

ANNA

Mért van úgy betojva? Egyszer mindenkit  eltranszparentálnak.

 

Hatodik jelenet

Richard, Anna és A Lakatos

 

A LAKATOS HANGJA

Egy tökrészeg ember hangja. Hun az a honatya?… Hun az a honatya?

ANNA

Ez már önt keresi, möszjő.

A LAKATOS

Szerszámládájával, feszítővasával. Idebolondítják az embert, aztán tárva az ajtó. Annához. Ancsikám! Idebolondítják az embert, de az nem bolondság, hogy téged itt talállak. Richardhoz. Uram, hogy fogják ezt nekem elszámolni? Csak puffra idehívtak!

RICHARD

Ne kiabáljon.

A LAKATOS

Körülnéz, mért ne kiabáljon? Az ágyon behúzva a függöny. Csendesebben. Ott a honatya? Közelebb megy az ágyhoz, hallgatózik. Majd. Kifingott?

ANNA

Hát ha most nem kiabál ki a függöny mögül, hogy ilyen szavakat nem illik használni elit társaságban – akkor csakugyan kifingott.

RICHARD

Igenis, tiltakozom az efféle mocskos szavak ellen!

ANNA

Finom úr! Nem viseli el a nemes lelke, hogy ne a legszebben beszéljünk a drámaíró honatyáról.

A LAKATOS

Ó, pardon… Azt akartam kérdezni, hogy a honatya csakugyan megboldogult…? És ha megboldogult, akkor ki fogja nekem megtéríteni a költségeimet? Megemeli a Shakespeare-szobrot. Mennyi réz lehet ebben?

RICHARD

Tegye le, kérem, annak az értéke meghaladja a maga követelését.

A LAKATOS

Vége a háborúnak, lement a réz ára. A ládájába dobja a szobrot. Richardhoz. Uraságod bizonyára rokona a megboldogultnak. Hát ilyen az élet. Fogadja részvétemet. Magának se fog itt sok leesni. Nagyon le van robbanva ez a ház. Végtelen megvetéssel. Papírok! Felkapja a ládáját.

RICHARD

A szobor marad!

A LAKATOS

Sajnálja? Ezt a kis, vacak rezet sajnálja? Már Richard orra előtt hadonászik. Sajnálja a szegény embertől?

ANNA

Hagyd a fenébe!… Már jönnek… Bízd rájuk!

 

Kolompolás hallatszik, megint. Közeledőben. És elkínzott kutyák tutuló vonyítása…

 

A LAKATOS

Szájharmonikát vesz elő, s valami vidám dalt kezd játszani.

RICHARD

Hát jól van! Csomagoljunk. Egy kis kikapcsolódás igazán rám fér. Menjünk az adósok börtönébe, zacskókat ragasztani. Állítólag az megnyugtat… A legnehezebb gályarabságot hagyom itt. Arra voltam ítélve, hogy leplezzem le társadalmunk visszásságait, s egyúttal újítsam meg ezt a dögrováson levő angol drámát… Azt hittem, életfogytiglan ezt kell csinálnom. De úgy látszik: mégis van kegyelem. Vége a kényszermunkának. Mehetek az adósok börtönébe… Zacskók! Zacskók!

ANNA

Ne játssza meg magát… Ezek nem végrehajtók.

RICHARD

Törvényszéki emberek. Letartóztatási paranccsal.

ANNA

Frászt!

A LAKATOS

Pisszt int neki, s figyelmeztetőleg a függönyös ágyra mutat. Ancsikám!… A honatya.

ANNA

Szálljon le a fellegekből… Ezek sintérek. Nem hallja?

 

Csend. Holott közben szól a kolomp, harmonika, ugatnak a kutyák.

 

RICHARD

…Farsangi tréfa.

ANNA

Összeszedik a kóbor kutyákat, a döglött patkányokat. S amikor járvány van: a betegeket és a halottakat.

A LAKATOS

Abbahagyja a muzsikálást. Ez hiányzik még, hogy én hazahordjam innen a ragályt! Ez nem volt benne a költségvetésben!

RICHARD

Hülyeség! Londonban nincs semmiféle járvány!

 

De kintről már hallatszik a sintérek kocsiját kísérő vidám kórus.

 

 
Epermirigy, döghalál,
Újra itt van, körbejár,
Hullaházba invitál,
Hiába bujsz el, megtalál.
Oltott mész lesz a szemfedeled,
Kutyák vonítják gyászéneked.
 
Tú-ú, Isten veled!
 
Tú-ú, Isten veled!

ANNA

Közben, derűsen. London kikötőváros. Kalkuttából befut egy hajó. Egy szapora patkánycsaláddal… Elmosolyodik. Meg aztán: én énekeltem pestisről. Nem elég az?… „Oltott mész lesz a szemfedeled?”… Hallja? Sláger lett… „Isten veled!”… „Isten veled!”… Itt vannak.

RICHARD

Lehet, hogy én csakugyan ott fekszem a függöny mögött, és alszom. S csak álmodom most ezt… Hogy a házam előtt kolompolnak, mint amikor a szemétért jönnek. Csakhogy engem akarnak elvinni… Hová?

ANNA

Nem álmodja.

RICHARD

Akkor meg nem volna sokkal jobb, ha én igazából?… Int a függöny felé. Irigylem őt. Jó neki. Csakugyan, hogy hallgat. Nem törődik többé a nyelv tisztaságával. Vajon neki is úgy kihegyesedett-e az orra, mint általában a halottaknak?… A halál természetellenes. Az egyetlen természetellenes a világban. Mindenbe belenyugszunk, mindenhez hozzászokunk. Ebbe nem…

ANNA

Dehogyisnem. Tudja maga, hogy csak az hal meg, aki megkívánja a halált? Ha csak egy pillanatra is… Ezért táncol nekünk a halál.

 

Hetedik jelenet

Richard, Anna, A Lakatos, I. és II. Sintér

 

I. és II. SINTÉR

Hogy valóban sintérek-e, azaz olyan közegészségügyi dolgozók, akik járványok idején különleges hatalommal vannak felruházva – vagy ismerős végrehajtók, akik ezt a maskarát találták ki maguknak karneválra –, ezt csak akkor fogjuk megtudni, ha a rendező döntött, hogy ilyen vagy olyan értelmezésben fogja játszatni őket. Tokszerű fűzöld ruhában, fekete köpenyben, melynek csuklyáját alkalomadtán a fejükre húzhatják. Arcuk az álluktól a szemükig fehér gézzel be van kötve.

I. SINTÉR

Hatalmas méretű alak. Már nem fiatal. Az arcát borító fehér pólya alól kiütközik őszes szakálla. Keveset mozog, mozdulata lassú és feltartóztathatatlan. Ahová lép, ami felé kezét mozdítja, amire ránéz: az övé. Itt is, ahogy belépett, birtokba vette a házat.

II. SINTÉR

Mozgása puhább, szinte táncszerű, de valami lassú ütemre. Pavane. Fiatalabb a társánál. Később az a benyomásunk, hogy irodalombarát és hipochonder. De ez nem biztos. Hisz nemcsak arcuk van elmaszkírozva.

A LAKATOS

Ünnepi indulóként játssza harmonikáján az „Epermirigy, döghalál” dallamát.

I. SINTÉR

Csak áll, mozdulatlanul az ajtóban. Szétszagol. Int a társának. A füstölőt!

II. SINTÉR

Annának. Parazsat!

ANNA

A dalt dúdolva a kandalló elé guggol, parazsat kotor össze.

RICHARD

Nem akar félni, de elfogja őt a félelem. A gyomra remeg, hiába. Mit akarnak itt?

I. SINTÉR

Szarkasztikusan, kétértelműen. Transzferálunk.

RICHARD

Önök bizonyára tudják, mi a mentelmi jog.

I. SINTÉR

A mi mesterségünk nagyon demokratikus. Előttünk nincs rang és kiváltság. Patkány és király egyre megy.

II. SINTÉR

Odaadja Annának a füstölőt, s puha léptekkel Richardhoz megy. Ne álljon ellen, uram. Délelőtt az egyik család ellenállt. Hogy ők nem adják ki a papát… A társához, mint valami jó viccet, eleveníti fel az esetet. Hogy nekünk… a papát… ők… nem… Nem is folytatja, csak nevetnek ezen a hihetetlen abszurdumon. Édesen nevetnek. Majd hirtelen. Hová dugta?

ANNA

A kandalló elől. „Hiába bújsz el, megtalál!”

RICHARD

Itt nincs elbújva senki. Semmi.

II. SINTÉR

„Senki. Semmi.” Körültekintő fogalmazás. Precíz felelet… Általában ezzel kezdik. Társához. Megfigyelted, hogy mindenütt ezzel kezdik?

I. SINTÉR

Ráérünk… A szag úgyis mindent elárul. Érzi?

RICHARD

Nem.

I. SINTÉR

Nekünk az ilyesmihez már jobb orrunk van.

II. SINTÉR

A szentség illata. Nem érzi? A zsenialitás illata! A szent életű szerzetesek meg a zsenik nagyon hamar kezdenek szagot kapni. Némelyik már az életében. A különbség csak az, hogy a zseni inkább a fejtől büdösödik, a szent pedig a lábtól.

I. SINTÉR

Itt is kezd már nehéz lenni a levegő.

ANNA

Odaviszi a füstölőt, parázzsal.

I. SINTÉR

Valami indiai illatosítót szór rá, s meglóbálja az ágy felé.

II. SINTÉR

Képzelje el, uram. Ha így állhattunk volna Shakespeare halottas ágyánál… De hát ez nem volt egy Shakespeare. Sajnos.

RICHARD

Rekedten. Honnan tudja? Honnan tudja ilyen jól?

II. SINTÉR

Egy ilyen sóher!

RICHARD

Miért? Shakespeare után mi maradt? Tudja?

II. SINTÉR

Tudom.

I. SINTÉR

Shakespeare? Melyik volt az?

II. SINTÉR

Hisz emlékszel! Maradt utána egy ágy. Három zsebkendő. És huszonhat színdarab.

ANNA

Richardnak. Huszonhat színdarab. Ez a Ricsi úr meg egész életében csak három színdarabot írt.

RICHARD

Ötöt.

ANNA

Ja, ha maga az egyfelvonásosokat is számolja…

II. SINTÉR

Ötöt. Na! Pedig mennyivel tovább élt, mint Shakespeare. Hány évet is?

RICHARD

Csendesen. Hatvannégy évet.

 

Csend lett.

 

II. SINTÉR

Maga, mint afféle védőügyvédje a megboldogultnak, mit tud felhozni mentségére?

RICHARD

Nemigen maradt ideje írásra… Tetszik tudni: a közélet.

 

Ezen először a lakatos kezd el röhögni. Aztán a többiek is, mind. Végül már Richard is nevet. Mit csináljon? Nevet.

 

RICHARD

…Beszédeket tartott.

II. SINTÉR

Röhög ő is a többiekkel együtt. Na hallja, rossz ügyvéd maga! Ilyen hülye mentségeket tud csak kitalálni.

I. SINTÉR

Három plusz kettő. Ez minden?

 

Ki-kipukkan az újabb nevetés.

 

RICHARD

Drámaterve rengeteg maradt. Ez itt tulajdonképpen mind az… Nyúl le a papírokért. Egyet felvesz. „A művészet oltára.”

 

Ellenállhatatlan röhej.

 

II. SINTÉR

Kiveszi a kezéből. Egy cím… Uram! Drámaterveket nem lehet előadni. Finomkodva. Menjünk el ma este színházba, és nézzünk meg egy szép vígjátéktervet. „A művészet oltára.”

I. SINTÉR

Füstöld ki belőle a miazmát! Odatartja a füstölőt.

II. SINTÉR

Fölébe tartja a papírt, az lángra lobban. Elégett.

RICHARD

Gazember!

I. és II. SINTÉR

Nanana! Összenéznek.

I. SINTÉR

Minek van itt olyan patkányszaga?

II. SINTÉR

Ennek a sok papírnak.

I. SINTÉR

Aha! Ez hát a rágcsálók fészke.

II. SINTÉR

Ezekből a papírokból is ki kell füstölni a miazmát. A kandallóhoz szolgáló csípővassal felvesz egy darab papírt. Olvassa. „Egy nő fekszik az ágyon…”

RICHARD

Ezek a papírok én vagyok! Ha vasfogóval hozzányúlnak, az én húsomat tépdesik…

II. SINTÉR

Csak megfüstöljük. A kandalló parazsa fölé tartja. Lángra lobban. Elégett… Örüljön neki, ez a legbiztonságosabb fertőtlenítés. Másikat vesz fel. Olvassa. „Bemászik egy férfi.”

I. SINTÉR

Micsoda? Rámászik? Micsoda ocsmány disznólkodás? Égesd el!

II. SINTÉR

Bedobja a tűzbe. Elégett.

I. SINTÉR

Testi-lelki miazmáktól óvj meg minket, uram! A papírokat mind el kell égetni!… Ezt az egyház is tanácsolja!

RICHARD

Mi rossz van ezekben? Kihúz egy papírt a halomból, megnézi, mutatja. Nézzék!

I. SINTÉR

Lassan olvasva. „Szeretem, ha az emberek hímezés-hámozás nélkül a szemembe vágják, hogy zseniális vagyok”… Kinek?

ANNA

Hát Ricsi úrnak! Elkapja a papírt, s rákezdi, együtt a többiekkel. Nem hímezünk, nem hámozunk – és nem bókolunk – és köntörfalazunk… Közben a papír labdává gyűrve ide-oda röppen. Richard hiába próbálja elkapni.

ANNA

Erre csörög a dió…

II. SINTÉR

Háta mögé dugja a papírt, megállítja a játékot. Uram, mit kapkod? Bedobja a papírlabdát a tűzbe.

RICHARD

Utánanéz, de fáradtabb, hogysem utána ugorjon. Nyel egyet.

II. SINTÉR

Mi az, uram, maga némán tűri, hogy elégessük egész örökségét? Felmarkol egy nagy kazal papírt. Hő, micsoda patkánypisiszag! Bedobja a kandallóba.

RICHARD

Utána akarja vetni magát, de lefogják.

II. SINTÉR

Törvény van rá, hogy tűzre a fertőző hulladékkal.

RICHARD

És ha mégis felkel, és előjön, és keresi a kéziratait?… Vannak csodák! Hogy dolgozott ma egész nap! Tanú is van rá. Hogy milyen frissen, milyen munkakedvvel. Egy új élet küszöbén állott. Annához. Maga látta.

I. SINTÉR

Miközben egy-egy kéziratot beleejt a tűzbe. Uram, Uram, én se vagyok már mai gyerek. Maga se. Mi tudjuk, hogy ötven éven felül már nem lehet új életet kezdeni.

ANNA

Pedig virgonc volt! Hajaj! Még szerelmeskedett is. Hempergett az ágyon!

I. SINTÉR

Ez általában így van. Az utolsó nap mindig feldobja az embert. A pacák azt hiszi: övé a világ. Aztán: nyekk! Ez klasszikus.

RICHARD

Ha ennyire halottnak hiszik, mért mondanak mindig rosszat róla?

II. SINTÉR

Felnevet. Éppen, mert halott. Ön nem tudja, hogy az angol törvények a halott rágalmazását nem büntetik.

RICHARD

Élesen. Mert a halottat már nem áll érdekében rágalmazni senkinek!

 

Nagy nevetés erre.

 

II. SINTÉR

Ön nagyon naiv, uram. Ön nem látta soha  A rágalom iskoláját?

ANNA

Mi az, színdarab?

II. SINTÉR

Egy francia színdarab.

RICHARD

Elkapja a gallérjánál. Hiába heccelsz! Tudod te jól, hogy ki írta. Angol író írta!

II. SINTÉR

Még birkózás közben, de fölényesen. Angol író nem írhatta… A drámaírás Angliában nem reprezentatív műfaj!… Nekünk vannak regényíróink, nekünk vannak költőink… Nekünk nincsenek drámaíróink!

 

Már a földön hemperegnek.

 

RICHARD

És ne is legyenek, ugye? Öklözi a Sintért, vagy próbálja. Azért mondod! Hogy aki van, az se legyen!

II. SINTÉR

Térdel rajta. Három zsebkendő marad utána!… Három reprezentatív zsebkendő. Többiekhez. Tisztelegjetek a három reprezentatív zsebkendőnek!

I. SINTÉR, A LAKATOS, ANNA

Haptákban elkezdik az angol himnuszt.

II. SINTÉR

Hülyék!… Hisz nem volt egy Shakespeare!

I. SINTÉR

Na és ha egy Shakespeare lett volna! Mondd már! Diadalmas beatharsánysággal intonálja.

 

    Oltott mész lesz…

 

EGYÜTT

Beategyüttesként.

 

  Oltott mész lesz a szemfedeled!
  Oltott mész lesz a szemfedeled!
  Oltott mész lesz a szemfedeled!

RICHARD

Szálljon le a mellemről… Szálljon le rólam…

II. SINTÉR

Tessék énekelni!

RICHARD

Szállj le… Nem bírom…

II. SINTÉR

Énekelni!… Na! Szépen!

 

Csend. Majd.

 

RICHARD

Oltott…

I. SINTÉR

Nem halljuk!

RICHARD

Arra az ütemre, ahogy lovagolja őt a Sintér.

 

    Oltott mész lesz a szem-fedelem!

 

II. SINTÉR

Leugrik róla. Na, látod, hogy tudsz te énekelni. Csak akarni kell.

RICHARD

Csakugyan, a földön elnyúlva, de most már magától is énekli, szinte beathangerővel. Legalábbis így kezdi.

 

    Ol-tott mész-lesz-a szem…

 

Csend.

 

A LAKATOS

Ez is ki fog itt nekünk… – A függönyre pillant. – nyiffanni.

ANNA

Lustán-közönyösen az ágyhoz megy, széthúzza a függönyt. Ha eddig nem vették volna észre…

RICHARD

A feltételezett hulla én vagyok. Most már elvihetnek.

ANNA

Odamegy hozzá, fölé hajol. Na, drága szentem, ebbe a játékba maga aztán jól befuccsolt. Próbáljon felkelni. Egy ilyen virgonc úr, rajta! S hogy Richard nem mozdul. Hát ilyen jó magának itt a földön feküdni? Na ja, tulajdonképpen az a legjobb. Pláne, ha valaki megkívánta azt az abszolút abszenciát. A Sintérekhez. Mit álltok itt? Legalább segítnétek. Egyedül cipekedjem vele?

Sintérek ahogy felkapják, merő alázatosság mind a kettő. Sebesen, egymás szavába vágva beszélnek.

II. SINTÉR

Tréfa volt. Farsangi tréfa volt.

I. SINTÉR

Maga csapott be minket.

II. SINTÉR

Micsoda tréfás ember!

I. SINTÉR

De mi nem haragszunk.

II. SINTÉR

Ellenkezőleg. Sok sikert kívánunk!…

 

Letették az ágyra. S ahogy hajlongva, hátrálva kivonulnak.

 

I. SINTÉR

…A színpadon és a szerelemben!

II. SINTÉR

Új életéhez, amelyet most kezd el hatvanöt éves korában!

A LAKATOS

Tessék mondani, nem lesz nekem ebből valami bajom?

I. SINTÉR

Á! ezekre az emberekre nincs vadászati tilalom.

II. SINTÉR

Akkor folytassuk! Fütyörészve kilejt. Egy házzal tovább!

 

El a két Sintér és A Lakatos. Kintről megint a csengőszó, kutyaugatás, szájharmonika. De ez a zenebona most távolodóban.

 

Nyolcadik jelenet

Richard, Anna

 

ANNA

Most legalább látja maga is, hogy nem érdemes meghalni. Még több rosszat mondanak rólunk, mint életünkben. Fáj a szíve, mi? Persze hogy fáj. A posztumusz becsületsértés duplán fáj. De az is elmúlik. Csend. Mi az, valamit mondani akar? Csend. Látja, Ricsi úr, jobban tette volna ha…

 

Elhallgat.

 

Csend. S a csendben.

 

RICHARD

Nem Hastings – Clarence…

ANNA

Megnézi, behúzza a függönyt.

 

Kilencedik jelenet

Richard, Bernstein

 

BERNSTEIN

Be. Hóna alatt Richard szobrával. Utólag kopogtat. Mester! Elhoztam az ön portréját. Most tűnt fel a piacon. Biztosíthatom, ritka szép példány. Leteszi a szobrot a sugólyukra vagy annak a helyére.

ANNA

Ezt a szobrot most már a sírjára teheti.

BERNSTEIN

Az ágyhoz megy, de nem lebbenti el a függönyt. Hogy történt?

ANNA

Félrebeszélt. S vége volt.

BERNSTEIN

Mit mondott?

ANNA

Olyan volt, mintha megint kijavított volna valakit. De hogy kit?

BERNSTEIN

Mit mondott?

ANNA

„Nem Hastings, hanem Clarence.”

BERNSTEIN

Eltűnődik. Saját magát javította ki.

ANNA

Megnézi?

BERNSTEIN

Ne zavarjuk… Az álmát.

ANNA

Mondom, hogy nem él.

BERNSTEIN

Hát aztán?… Az álmát, mondtam.

ANNA

Nini. Egy fecskefarkú pillangó!

 

Tizedik jelenet

Richard, Bernstein, Elise és Charles

 

ELISE

Talpig feketében, férje karján.

CHARLES

Feleségem előérzete a fekete ruhával, és a hírek, amelyek a városban szárnyra keltek, úgy látszik, beigazolódtak… Elise, ne sírj, hidd el, én vesztettem többet, én leghűségesebb olvasója voltam.

ELISE

Charles, azért megengeded, ugye, hogy én is gyászolhassam őt egy picit. Nem leszel féltékeny, ugye, nem?

CHARLES

Mint angol úriember, ígérhetem, hogy nem. Egy halott túl nagy hendikeppel indul. Nem versenyezhet velem. Mint entomológus, most kezdek igazán féltékeny lenni. Ismerem a rovarvilág erkölcseit, a Meloides Hornia hímjei a döglött Coleopterek nőstényeivel is megpróbálkoznak. A halál ínycsiklandozóvá teszi számunkra még az idegen fajú rovart is.

BERNSTEIN

Ó, szép rovarvilág!

ELISE

Charles, ne felejtsd el, hogy azért én nem vagyok ízeltlábú.

CHARLES

Nem szakmai sovinizmusból mondom, de a mi lelkünk és a rovarok lelke sokban rokon. Mindnyájunkban van fogékonyság a halál szépségeire.

ELISE

A félkörben, amellyel a szobrot körülveszik. Amikor olyan szép… Olyan szép, mintha élne.

 

Csend.

 

CHARLES

Kíváncsi vagyok, hogy az a német költő, akit te úgy szeretsz…

ELISE

Ja igen, tudom.

CHARLES

Az mit fog mondani, amikor meghal. Biztos valami nagyon szellemeset fog mondani.

 

Tizenegyedik jelenet

Richard, Bernstein, Anna, Elise, Charles és a Lord Mayor

 

LORD MAYOR

Teljes díszben, be. Értesültem a nagy veszteségről. Kinek fejezhetem ki, a főváros nevében, részvétemet?

CHARLES

Feleségemnek! Ő volt a drámaköltő múzsája. Plátóilag.

LORD MAYOR

Részvétem, asszonyom.

ELISE

Richard csak akkor tudott igazán dolgozni, ha néztem… S én néztem, néztem… Csak néztem.

LORD MAYOR

Vigasztalja az a gondolat, hogy ő a nemzeti panteonban nyer nyughelyet. A Westminster harangja fog zúgni fölötte.

ELISE

Ó, szegény Richard, hogy ezt nem érte meg! A Westminster harangja… Mindig a szobor felé. Richardom, mit mulasztasz!

LORD MAYOR

Hát igen. Temetni mi nagyon tudunk.

CHARLES

Mondd, Elise, nem kéne érdeklődni, hogy hogy is van az örökséggel? Nincs-e végrendelet?

ANNA

Az jó volna! Lesz, aki kifizesse a sok adósságot. Tudják maguk, hogy csak perecért mennyivel tartozik?

BERNSTEIN

Piranesit se fizette ki, Shakespeare-t se fizette ki, saját magát se fizette ki.

CHARLES

Pardon. És a szerzői jog? Darabjai után a bevétel tíz százaléka, mától ötven éven át…

 

Csend.

 

ELISE

Itt volt egy csomó papír. Azt mondta, az mind az enyém lesz.

LORD MAYOR

Prózában kezdi, de lassan úgy recitálja, mint miséző pap a szentleckét. Az elmeorvosi szempontból ép végrendelkező képességhez az kell, hogy a végrendelkezés időpontjában öntudatánál legyen, tudja, hogy végrendelkezik, végrendeletének tartalmát megértse, a végrendelete alapjául szolgáló vagyonának a terjedelmét legalább körvonalaiban és az egyes részek hozzávetőleges értékarányát ismerje, rendelkezési horderejét felmérni tudja, képes legyen akaratát nyilvánítani, elhatározásában sem tévedés, sem a jogtalan befolyásolás valamelyik faja ne vezesse, és végül elhatározásainak pszichológiai hátterében kóros elmeképződmények (téveszmék, érzékcsalódások, hangulat- és ösztönanomáliák, elmegyengülés stb.) ne szerepeljenek…

CHARLES

Köszönöm!… Látod, Elise, most sem örököltünk.

BERNSTEIN

Nem tudom, hogy ebben az ünnepi pillanatban nem volna-e illendő, ha elénekelnénk tiszteletére az angol himnuszt. Elkezdi.

 

Körülbelül három-négy taktust énekelnek. A Lord Mayor energikus mozdulattal elhallgattatja őket.

 

LORD MAYOR

Azt hiszem, ez azért túlzás! Megboldogult barátunk végtére is, nem volt egy… egy miniszter. Elmegy.

 

Nyomában indulnak a többiek.

 

ELISE

Visszaint a szobor felé. Szervusz, Ricsi…

BERNSTEIN

Fölveszi Richard szobrát, azzal megy ki. Azért milyen fölényesen tudsz mosolyogni most már te is…

ANNA

Utolsónak megy ki. A bögyömben volt, hogy megmondjam neki: Ricsi úr, mennyivel jobban tette volna, ha velem fuzionál. El.

 

Tizenkettedik jelenet

A színpad üres.

Hátul az ágyon a behúzott függöny picit meglebben. Semmi. Mégis. A függöny aljában megjelenik egy meztelen láb. A papucsát keresi.

Aztán szétnyílik a függöny. Richard kandikál ki. Na jól van, mindenki elment. A kandallóhoz megy, kikotor néhány félig megmaradt papírt. Lekuporodik a földre, kirakja maga elé ezt a zsákmányt. Mindjárt jókedvre is derül tőle.

Ahogy tűnődik maradék kéziratai fölött, szórakozottan dúdolgatni kezdi az angol himnuszt.

 

RICHARD

Pám-pám-pám-pám-pápám tám-tám-tám-tám-tátám táhám táhám táhám…

ANNA

Egy pillanat múlva szintén rágyújt a maga balladájára.

 

  Egy szerző úr, kit az élet üldözött,
  Ma délután jobb hazába költözött.
  Itt a földön már sehogyse boldogult,
  Fogta magát, csendesen megboldogult…

RICHARD

Végül nem bírja tovább. Heló! Galli-Curci! Szeretném megkérni, hogy pihentesse egy kicsit gyönyörű hangját!

ANNA

Feje megjelenik az ablakban. Melózik?

RICHARD

Melózom.

ANNA

Elragadtatva nézi, majd bizalmasan, cinkosan, súgva énekli.

 

  Mert meghalni meg tud bármelyik hülye,
  De élni, élni, élni tudni kell!

 

 

Függöny

 

Utószó a finish-hez

A darab értelmezéséhez.

Ha egy papírszalag két végét úgy ragasztjuk össze, hogy közben fordítottunk egyet rajta, a végtelennek valami ördögi láncszemét sikerül megcsinálnunk. Akármelyik pontján indulunk el, színét, visszáját bejárjuk a szalagnak, s a végén persze ugyanott vagyunk, ahol elindultunk.

Ilyenfajta egyszer megcsavart végtelen Möbius-szalag ez a kis színdarab is.

Azt az enyhe szédületet, amelyet a szerző a nézőiben kiváltani szeretne, amikor a végén ugyanahhoz a pillanathoz kanyarítja el a drámát, ahol elkezdődött, át lehet váltani egy groteszkebb hatásra.

Így:

Amikor a függöny felmegy, már vagy húsz darab egyforma gipsz-Shakespeare és ugyanannyi gipsz-Richard sorakozik a kandallón. A cselekmény folyamán Bernstein behozza ebből is, abból is a huszonegyediket, s leteszi a többi mellé.

A darab végén elképzelhetjük, hogy ha ez továbbra is így megy: végtelen hosszú sorban fognak állni a kandallón a Shakespeare-ek s a Richardok.

 

 

 

Antikrisztus szupersztár

Egy abszolút hatalom játékai

 

 

 

 

A pávatoll



Szereplők
AGRIPPINA
NERO
BRITANNICUS
PALLAS
INAS

 

Claudius hálóterme. Az ablaktáblák, az erkélyre vivő bronzajtó csukva. Lámpák égnek. A függöny, amely mögött az ágy van, összehúzva. A hálóhelyhez vezető lépcsőn, a függöny előtt Agrippina ül. Gondolataiban elmerülve, egy pávafarktollal játszik. Agrippina 37–38 év körül járhat, nagyon szép asszony. Hosszú tunicában van, mezítláb. Ahogy az ágyból kikelt. Ő képviseli az erkölcsöt a palotában. Könnyű dolga van: elődje Messalina volt. Bár Messalina sohasem ölte volna meg Claudiust. Agrippina viszont megölte. Épp az imént. A pávatoll mérgezve volt. Claudius holtteste bent fekszik a függöny mögött. Nem látjuk, s nem is fogjuk meglátni.

Agrippina friss özvegyi kontemplációjában is nagyon éber. Lépéseket hallott, feláll, hogy kellő serenitasszal fogadja, aki ide belép. Magára teríti ünnepélyes stóláját. Pallas jön, az államminiszter. Agrippina szövetségese és szeretője. Egy gyors pillantás a függöny felé, s már csókolja is Agrippinát, a szenvedély rutinjával. Amint kibontakoznék, Agrippina visszafogja, magára húzza.

PALLAS

Halkan. A császár? A függöny felé int.

AGRIPPINA

Minden hangfogó nélkül. Le van szarva!

 

Ölelkeznek.

 

PALLAS

Mindig suttogva. Hogy van a császár?

AGRIPPINA

Nevet. Köszöni a kérdésedet. Jól. Feláll.

PALLAS

Suttogva. Szép vagy.

AGRIPPINA

Hangosan. Nem hallom!

PALLAS

Picit hangosabban. Szép vagy.

AGRIPPINA

Hango-sab-ban!

PALLAS

Hangosan kiáltja. Szép…

AGRIPPINA

Ez az!

PALLAS

Folytatja, kiáltva. …idő… van!

AGRIPPINA

Meghiszem azt!… Mi van a városban?

PALLAS

Megint halkan, ahogy betegszobában szokás. Olyan a hangulat, mintha mindenki azt remélné, hogy ma történni fog valami. Minden párt mozgolódik.

AGRIPPINA

Mi? Mit csinál? Nem értem. Beszélhetsz hangosan. Mondtam már.

PALLAS

Felszabadultabban. Mint kocsiverseny finisében. Már kötik a fogadásokat: ki lesz a befutó – Nero vagy Britannicus?

AGRIPPINA

A császárról mit beszélnek?

PALLAS

A templomokban imádkoznak a felépüléséért.

AGRIPPINA

Le kellett volna csukatnom az orvosát. Tudtam, hogy fecsegni fog.

PALLAS

Csak fecsegjen. Ő legalább nem azt fecsegi, hogy meghalt a császár.

 

Csend.

 

AGRIPPINA

Ezt is mondják?

PALLAS

Aki úgy imádja a gyomrát, mindig el is rontja. Máskor is imádkoztak érte. És máskor is megsegítették az istenek. Vigyázzon rá ön is, császárné.

AGRIPPINA

Mit tudunk mi tenni a végzettel szemben?

PALLAS

Ne menjünk elébe. Korai volna.

AGRIPPINA

Korai? Tegnap a császár nyilvánosan kitüntette Britannicust. Ezért kezdődtek el azok a fogadások. Tegnapig nem volt kétes, hogy ki lesz az utódja. Korai? Inkább azt mondhatnád, hogy elkéstünk. Figyelem a testőrtiszteket. Tegnap óta előre tisztelegnek Britannicusnak. S milyen ragyogó szemmel! Úgy látszik, ők is fogadtak. És nem Neróra fogadtak… Félek a folyosón járni. Hirtelen. Mi van a római helyőrséggel? Húszezer embert tartunk itt fegyverben.

PALLAS

Bizonytalan mozdulatot tesz.

AGRIPPINA

A parancsnokok? Akiket előléptettem?

PALLAS

Lábhoz tett nyelvvel várják, ki lesz a győztes.

AGRIPPINA

Hiénák! Mennyi idő alatt tudnál felhozni Rómába egy megbízható légiót?

PALLAS

Már tegnap elindult egy.

AGRIPPINA

Bravó! Mikor lesz itt?

PALLAS

Hogy a városba bejöjjön, ahhoz császári engedély kell.

AGRIPPINA

Megadom!

PALLAS

A függöny felé pillant.

AGRIPPINA

Kis mosollyal. Megcseréltük a szerepet. Eddig én kuksoltam a függöny mögött az államtanácsban. Most ő van a függöny mögött… Menj be hozzá! Kérdezd meg szépen tőle, hogy vajon bejöhet-e az a légió.

PALLAS

Ő is mosolyogva, de azért furcsálló-gyanakvó pillantást vetve Agrippinára, felmegy a lépcsőn. Már a függöny szárát fogja, hirtelen apropóra. Ja! A papok szerint szerencsétlen nap ez a mai.

AGRIPPINA

Ezt mért mondod? Te hiszel ebben? Elfordul. Ez rossz hír volt. Felizgatta.

PALLAS

Én nem. De ön hisz benne. Csendben eltűnik a függöny mögött.

 

Agrippina számára elviselhetetlenül hosszú csend.

 

PALLAS

Ki. Szótlanul. És mosolytalanul.

 

Csend.

 

AGRIPPINA

Na? Jöhet a légió?

PALLAS

Minél gyorsabban. Meghajol. Császárné!

AGRIPPINA

Közel megy hozzá. Halkan, parancsolóan. És ragyogjon az arcod, amikor kilépsz innen!

PALLAS

Farkasszemet nézve Agrippinával, mosolyogni kezd.

AGRIPPINA

Felszabadult, ideges nevetéssel, végre! hogy nem egyedül kell viselnie a titkát… Ölelj meg!

PALLAS

Nem mozdul.

AGRIPPINA

A kárpit felé intve. Ha eddig nem zavart.

PALLAS

Megöleli.

AGRIPPINA

Hogy támaszt érez, szinte ráomlik. Császárné akarok lenni, végre!

PALLAS

Eltartja magától, nézi. Császárné? Hat éve az vagy.

AGRIPPINA

Császár felesége! Mi az? Egy császár anyjához képest? Kibontakozik. Nem akarok többet függöny mögött ülni. Mint egy halott…

PALLAS

A papok azt mondják…

AGRIPPINA

Most már nem érdekel! Hirtelen. Mit mondanak? Szerencsétlen nap. Hallottam… Szilajon. Kérdés, kinek.

PALLAS

Pontosan délben, amikor a Nap delelőre ér – az a perc szerencsés.

AGRIPPINA

Az egyik bezárt ablaktáblához megy, kicsapja. Beárad a vakító napfény. Agrippina szinte megszédül, ahogy égnek fordított arcára rázúdul ez a vakító fény. Behunyja, elfödi a szemét. De a szemhéján, az ujjai húsán át is látja a Napot. Szinte felsikolt. Hány óra van?! Mért nem szóltál elébb? Hány perc van még délig? Megfogja az ablak két fáját, kinyitja a szemét. Belenéz a Napba.

PALLAS

Szisszentve. Vigyázz!… Britannicus!

AGRIPPINA

Mintha nem venné észre a belépő Britannicust. A császár ma délben a palota erkélyéről üdvözölni akarja legkedvesebb légióját. Ügyeljen rá, hogy a légió itt legyen!

BRITANNICUS

Az oszlop mellett áll. Tizenöt éves, és máris kisemmizett. Érzékeny idegrendszer. Egy kis Hamletnek indul. Császárné! Pallas felé is bólint. Apámat keresem.

AGRIPPINA

Már előtte áll. Nem lehet zavarni. A császár nem volt jól az éjjel. Én virrasztottam.

BRITANNICUS

Látszik. Sápadt. Pihenjen le, császárné. Felváltom.

AGRIPPINA

Elnézi egy pillanatig a választ váró Britannicust. Majd lassan. Megnézem, hogy van… Megkérdem, mit óhajt… és kit… látni. Felmegy a lépcsőn, méltóságos lassúsággal – vagy időt akar nyerni? A függönynél visszafordul, s visszamosolyog Britannicusra. Biztatásul? Gúnyból? Eltűnik.

BRITANNICUS

Pallashoz, halkan. Hogy van az apám?

 

Kis csend.

 

BRITANNICUS

Mért nem beszél?

 

Lehet, hogy Pallas azon a ponton van, hogy kimondja az igazságot. De ebben a pillanatban váratlanul jókedvű kacagás hallatszik a függöny mögül. Agrippina nevet. Aztán kissé elhalkul a kacagás, afféle gerlebúgásba – most ült le az ágy szélére Agrippina… Még egy-két kaccanás…

 

PALLAS

Miután túl van az első meglepetésen, és azon az ezt követő gondolatán is, hogy Agrippina a bűntudattól talán megőrült, immár felszabadultan s elég hangosan, hogy odabent Agrippina is meghallhassa, szinte kiáltva mondja. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy a császár ereje teljes birtokában van! Nevetni kezd ő is, versenyt a függöny mögött kacarászó Agrippinával. Ne dőljön be, hercegem, azoknak a mendemondáknak, hogy a császár beteg, sőt! hogy a császár… meghalt! Hahaha!

AGRIPPINA

Kijön a függöny mögül, a bent kezdett nevetéssel. Enni kér!… Tapsol. Hogy egy ilyen kákabélűben micsoda mohóság lakozik. A maga ruhájára. És hogy ez a ruha a betegápolásra emlékezteti! A szolgafiúhoz, aki közben bejött. Reggelit! Lucullus módra! A ruhájára. Hogy érzi rajta az éjszakai verítéknek és hányásoknak a szagát… Egy kis szobalányhoz. Azt a perzsa ruhámat vedd elő, a felkelő napokkal… Forduljanak el!… Drága Pallas, a császár csodásan gyors felépülésének örömére ma délelőtt tegyük túl magunkat azokon a kissé szigorú erkölcsi normákon, amiket én honosítottam meg a palotában… Közben a szobalány leple mögött átöltözik. Zenét! Zenét!… Mondd, Britannicus, ti serdülők azt mindig jobban tudjátok: ki most a legdivatosabb dalénekes Rómában?… Nem tudod? Nem baj, majd Nero megmondja. Nero mindent tud. Pallashoz. Nero, Nero, hol van Nero? Nagyon hiányzik a császárnak.

BRITANNICUS

Indulni készül. Azt hiszem, rám nem lesz szüksége apámnak.

PALLAS

Agrippinára néz. Azt hiszem, herceg, most jobb, ha ittmarad.

BRITANNICUS

Szobafogság?

PALLAS

Nem fog unatkozni. Zenét akar? Meglesz. S mint hallottam, még lesz egy kis katonai parádé is az ablak előtt. Kár volna kihagyni. El.

AGRIPPINA

Megfordul. Britannicushoz. „Szobafogság?” Ezt nem kedvelem önben, a gyanakvásnak ezt a szellemét. Kedves szigorral. Most büntetésből igenis itt marad! Tessék leülni! „Szobafogság?” Szobafogság! Nevet, majd gyöngéden. Soha ne felejtse el, Britannicus, hogy én önnek nemcsak mostohaanyja vagyok, s gonosz mostoha! hanem unokanővére is. Szerető unokanővére… Engem úgy megrendített, amikor az ön édesapja kivégeztette az ön édesanyját. Mi lesz a két árvával? Higgye el, a rokoni szív, az a bizonyos unokanővéri szív szólalt meg bennem, amikor engedve nagybátyám unszolásának, ideköltöztem a palotába, s a végén – hogy a pletykáknak vége legyen –, hát igen, feleségül mentem hozzá. Odahajol Britannicushoz, halkan. Ma sem tudom, hogy jól tettem-e. Hirtelen. Bocsánat! Nem hallotta?… Azt hiszem, szólított… A függöny felé. Igen, csillagom! Már hozzák is a reggelit! A közben bejövő inas tálcáját megmustrálja, ebbe-abba belekóstol. Mindig fél, hogy megmérgezik… Akkor már inkább engem – nem? Látja, ez a pávatoll az én mesterségem címere. Ha egyszer majd a szenátus kegyeskedik engem istennővé nyilvánítani, lehet, hogy csak a halálom után, ezzel a pávatollal fognak a szobrászok ábrázolni. A tehénszemű Héra, a szép fenekű Vénusz, Minerva a bagollyal és Agrippina a pávatollal. Mert ezzel kellett minden éjszaka kicsiklandozni az isteni Claudius gyomrából, amit nagy falánkságában napközben összezabált. Most már értheti, kis  cousinom,  hogy én se fizettem olcsó lakbért itt a császári lakosztályban. Felveszi a hatalmas tálcát, a reggelivel. Kérdezte az elébb, hogy van az apja… Reggelire ennyit pakol be. Nem panaszkodhatunk.

BRITANNICUS

Láthatom őt?

AGRIPPINA

Amint megreggelizett, persze! El a függöny mögött.

NERO

Előlép egy oszlop mögül. Most tizennyolc év körül jár. Hipofízis-túltengéses, hormonzavaros kamaszkorából szerencsésen kilábolva: hirtelen-szép fiatalember lett belőle. Ami kövérségnek ígérkezett rajta, kezd izommá fejlődni. Pisszt int Britannicusnak. Halkan, szenvedélyesen beszél. De lehet, hogy csak azért, mert elhatározta, hogy halkan és szenvedélyesen fog beszélni. Végre! Csakhogy befejezte! Nem szokása ennyit beszélni… Nem akartam az ő jelenlétében találkozni veled, mert tervem van, és ő úgy olvas bennem, mint nyitott könyvben. Gondolod, hogy hallgatózik?

AGRIPPINA

Kacagása a függöny mögül.

NERO

Elhúzza a száját. Ez majdnem beismerés volt. Súgva. Hallgatózik.

BRITANNICUS

Ha apám ébren van, talán mégse.

NERO

És ha igen? Legyek nyitott könyv!… Britannicus, idejövet találkoztam egy színésszel, mondta, hogy fogadást kötött rá, hogy én leszek a császár. Erre én fogadtam vele, hogy te leszel a császár. Az esélyeink körülbelül egyenlőek. Te édesgyerek vagy, én csak fogadott fiú, de idősebb. Britannicus, legyünk igazából is testvérek! Esküdjünk meg, hogy nem bántjuk egymást. Ígérd meg, hogy nem fogsz megölni, ha császár leszel… Britannicus, érzem, hogy van bennem tehetség, hadd, hogy kifussam magam! Ha császár leszel…

BRITANNICUS

Szomorúan inkább. Az apám még él, Nero, és remélem, hogy sokáig élni fog.

NERO

Jó! Esküdj meg az apád életére, hogy nem fogsz bántani… Vallomásként. Tudod, a birodalom népeit én inkább szórakoztatni szeretném, és nem kormányozni. Én nem bánom, ha te császár leszel. De esküdj meg!

BRITANNICUS

Azt hiszem, nekem több okom van félni tőletek.

NERO

Én is megesküszöm. Amire akarod… Kis csend, majd hirtelen, nagyon halkan. Te az apád életére, én az anyám életére. Jó?

BRITANNICUS

Jó.

NERO

Szenvedélyesen megöleli. Ez a mi testvéri szerződésünk áldást fog hozni Rómára. Aranykort.

BRITANNICUS

A gladiátorok is meg szokták ígérni, mielőtt kimennek az arénába, hogy nem ölik meg egymást… Aztán muszáj nekik.

NERO

Mert rabszolgák! Ha császár leszel: isten leszel. És az isten maga a szabadság… Olvastad a görög drámaírókat? Aiszkhüloszt?

BRITANNICUS

Nem jutottunk el addig. Épp Aiszkhülosz lett volna feladva, amikor megölték a nevelőmet.

NERO

Majd együtt olvassuk. Ő írta meg legjobban, hogy milyenek az istenek. Idézve. „Zeusz letaszítja a halandókat reménységük büszke csúcsáról, anélkül hogy erőszakhoz folyamodnék, mert egy istennek semmi sem kerül erőfeszítésébe…” Még lelkesebben. „Egy istennek semmi se kerül erőfeszítésébe.” Jó mondat. Te, Britannicus, én már rájöttem, hogy csak istennek érdemes lenni – vagy görög drámaírónak… Ez is jó mondat – nem?

AZ INAS

Közben megjelent a pohár narancslével. Mielőtt szólhatna –.

BRITANNICUS

Kiveszi a kezéből, s felszalad a lépcsőn, a behúzott függönyű alkóv felé.

NERO

Mit akarsz?

BRITANNICUS

Amiről te szavalsz: a szabadságomat!

AGRIPPINA

Meztelen felsőtesttel kihajol a függönyön, félig nevetősen. Nem szabad! És eltűnik.

BRITANNICUS

Vérvörösen. Bocsánat… Nem tudtam… Zavartan áll, kezében a pohárral.

NERO

Mint akit hirtelen düh fogott el. Anyám után leskelődsz… te! Nekimegy Britannicusnak, repül a pohár. Kurva Messalina kurva fia!

BRITANNICUS

Apámnak akartam…

NERO

Ki az apád?… Tudod is te, ki az apád, te fattyú!

BRITANNICUS

Védekezik, eközben. Nem vagyok fattyú!

NERO

Üt. Az ütésen látszik, milyen kisportolt, izmos kis bika. A kocsiversenyek majdani verhetetlen győztese.

Mi vagy akkor?… Mi vagy?… Mi vagy? Pontosan és kimérten üt.

AGRIPPINA

Megjelenik a függöny mögül, még igazgatja magán a lángoló Napokkal ékes áttetsző selyemruháját. Hagyjátok abba! Mit gondolnak odakint az emberek? Hogy ebben a palotában ölik egymást?… Britannicus, másodszor kell figyelmeztetnem önt az illendőségre… Tudja, miért…

BRITANNICUS

Bocsánatot kérek.

AGRIPPINA

Én arra gondolok, hogy ön szinte a testvérem… Nem történt semmi. De az apák nehezebben viselik el, ha a fiuk rájuk lebbenti a családi alkóv függönyét.

BRITANNICUS

Bocsánatot kérek tőle is.

AGRIPPINA

Ajánlom, ne kerüljön most elébe. Majd én igyekszem szószólója lenni… Vár. Engem vár. És egy császárt nem illik várakoztatni. Feleségének legkevésbé. Kiszól a muzsikusokhoz. Egy kis muzsikát… Az első hangra. Nem! Olyat, amilyet régebben játszogattak itt az udvarnál… Ez az! Ugye, hogy tudják? Britannicus mamájának volt ez a kedves dala. „Ó, hümen, hümenaión…!” Indulna a függöny felé.

NERO

Begörcsölt, konok, duzzogó kamaszként. Ha kijöttél onnan, maradj itt. Ne menj vissza!

AGRIPPINA

Meglegyinti a pávatollal. Erőszakos vagy… Ó, ha csak anya lehetnék!

NERO

Elkapja az anyja kezét. Nem engedlek be hozzá!

AGRIPPINA

Nero!… Nem vagy már gyerek – bolond! Élénken. Ugye, milyen nagy fiam van már? Még huzakodik vele, hogy kiszabadítsa csuklóját, de épp hogy erről elterelje a figyelmet. Ki gondolta volna, hogy így kinövi magát az a kövér kisfiú? Az a kis dagadt… A múltkor jártak itt görögök: – „Apolló isten!” – kiáltották.

NERO

Erre elereszti anyját, kihúzza magát egy kicsit. Görögök mondták?

AGRIPPINA

„A rózsaujjú hajnal játszik a fürtjei közt.” Ők mondták. Hajnalban született, csakugyan. A felkelő Nap előbb érintette az ő kis testét, mint a földet… Ezért viselek felkelő Napokkal ékes ruhát – ilyen ünnepi alkalmakkor. Futó nyugtalansággal. Hány óra van? Az ablakhoz fordul, felpillant a Napra, szórakozottan kiint a tömegnek. De amit igazában keres, a katonaságot, nem látja. Ezek a római vízórák, napórák olyan összevissza járnak. Soha nem lehet tudni, mennyi az idő. Neróhoz. Egy negyedórácskára engedj! Aztán jövök vissza hozzád… Amikor kisfiú voltál, mindig a szememet csókolgattad…

NERO

Olyan szép vagy… Mozdulna feléje.

AGRIPPINA

Csak áll a fiával szemben, elfátyolozódó tekintettel. Énekelj addig, én szép Apolló-istenfiam! Felmegy a lépcsőn. Int a zenészeknek, akik erre hangosan kezdenek játszani.

NERO

Elragadtatva dalolni kezdi Messalina kedves nászi dalát. „Ó, hümen, hümenaióin…”

AGRIPPINA

Egy pillanatig hallgatja, egész testével hallgatja ezt a vadul játékos szerelemdalt. Majd a függöny mögé… Jövök, császárom! Eltűnik. S bentről hallatszik ki a nevetése.

NERO

Egy pillanatra elhallgat, de csak azért is rágyújt megint. Énekel tovább. Vöröslő fülekkel, szégyenkezve, de énekel. Minél jobban kacag bent az anyja, annál hangosabban énekel. Azért is énekel, hogy hangjával elfödje a szerelmi jelenetet, hogy legalább ő ne hallja – de azért is énekel, hogy ezzel a szerelmi dallal – tulajdonképpen nem is dal ez, hanem ősi szilaj szatírkiáltozás –, jelen legyen ő is anyja nászánál. Csak azért is énekel! Úgy énekel, hogy mindenről elfeledkezik. Énekel.

PALLAS

Be. Felajzottan. A császárné?

BRITANNICUS

Házaséletet él. Nem hallja?

 

Kintről kürtszó, hosszan.

 

NERO

Még ezt is túlénekelni igyekszik.

AGRIPPINA

Kilépett a függöny mögül, földig érő vörös palástban. Mindenre elszántan. Mereven áll. Pallasra néz: mi lesz?.

PALLAS

Dél van.

NERO

Önfeledten énekel tovább.

AGRIPPINA

A légió?

 

S kintről felharsan a kiáltás: Éljen Nero!

 

NERO

Elragadtatva énekel tovább.

AGRIPPINA

Téged éltetnek!… Nem hallod?

NERO

Hirtelen elhallgat. Így tetszett nekik a dalom?

PALLAS

Ezek katonák. Egy légió.

NERO

Azért, úgy látszik, jó ízlésük van. Az erkélyajtóhoz megy. Kivágja. Beárad itt is a vakító déli nap. Nero integetni kezd, mind a két kezével, mint győztes sportolók.

 

Őrjöngő örömmel tör ki a kiáltás. Éljen Nero császár!

 

NERO

Császár! Visszafordul. Élénken Britannicushoz. A vitánk! Én azt mondtam: isten. Te azt mondtad: rabszolga, testvérgyilkosságra ítélt gladiátor. Most elválik, kinek lesz igaza! Kilép az erkélyre, a fényre. Integetni kezd.

 

Mindent elsöprő éljenzés odakint. A császár! A császár!

 

BRITANNICUS

Nero császár – apám életében?

AGRIPPINA

Claudius már egy fél napja halott.

 

Csend.

 

BRITANNICUS

Apám!… Hirtelen nekiindul, majd egyre lassúbb léptekkel közeledik a függönyhöz. Azt csendesen szétnyitja, eltűnik mögötte.

PALLAS

Most kezdődhetnek az elszámolások. Seneca Neróra fogadott velem, tíz talentumban, Pollióval Britannicusra, tizenkettőben, Pollio Petroniusszal szintén tizenkettőben, hogy Claudius életben marad – tízszeres pénzt fizet, százhúsz talentumot…

AGRIPPINA

Úgy kell neki! A gatyája is rámegy. Hosszan nevet, majd elhallgat. Ugyanúgy ül a lépcsőn, eltűnődve, mint a jelenet kezdetén. A pávatollal játszik, most is. Ezzel a pávatollal öltem meg. Ezen volt a méreg…

 

Csend.

S a csendben felhallatszik Nero dala. Kicsit mutálósan, kicsit idétlenül.

 

Agrippina és Pallas kérdően, hitetlenkedve egymásra néznek. Hallgatják.

 

PALLAS

Belejön…

 

Függöny

 

 

 

Az Isten tökké válása, a tök Istenné válása



Szereplők
NERO
SENECA
BÁBJÁTÉKOS

 

Terem a palotában. Mindegy, milyen. Lehet valami utalás a gyászra. Egy karszék kell.

Seneca és a Bábjátékos van a színen.

 

BÁBJÁTÉKOS

Szerény fiatalember, frissen készült bábuit mutogatja.

SENECA

Claudiusnak nem túl nagy a feje? Beledugja a kezét. Mint egy bokszkesztyű. Mozgatja.

BÁBJÁTÉKOS

A címből indultam ki. Ha Claudius tökké válásáról szól a darab, akkor legyen tökfej.

SENECA

Nem röcög a feje. Claudiusnak röcögött a feje.

BÁBJÁTÉKOS

Ennek? Átveszi. Pardon… Tikkesen remeg kezén a Claudius-fej. S szinte hasbeszélőként megszólaltatja, idézve Claudius hebrencs beszédét. „Én vagyok az isteni Claudius, és felszálltam közétek, kedves istenkollégák…” Basszus hangon. „Nem értem, mit karattyolsz?” Másik kezén már egy Herkules-fej van. Claudius ettől megijed. Altesti hangot hallat. „Bo-bocsánat, a szeleim…” Herkulesként. „No látod, hogy tudsz te értelmesen is beszélni.”

SENECA

Ez jó rész. Nem?

BÁBJÁTÉKOS

Isteni! Claudiusként. „A lelkemet is így leheltem ki!” Alhang.

SENECA

Pedig szinte fél kézzel írtam. Menipposz szatíráit vettem példaképül. De olyan könnyedén ment…

BÁBJÁTÉKOS

A tragédiaíró Seneca mellett most már egy szatíraíró Senecát is számon tarthat az utókor. Mennyi műfajban mester!

SENECA

Nem, nem a dicsőségért! Szinte fiziológiai szükséglet volt ez most nálam… Te megérted: muszáj néha kikapcsolódni. Valamit hallott. Tedd vissza őket a dobozba! Újabb műfaj: temetésrendezés.

NERO

Be. Kézirattal. Gyönyörű ez a gyászbeszéd, Seneca! Nézze könnyeim nyomát a papíron… Köszönöm.

SENECA

Pedig nem sok időm volt. A halott nem vár. Mondhatni, fél kézzel írtam. Démoszthenész beszédeit vettem példaképül. A Bábjátékosra, mellékesen.  A pompes funèbres  embere.

BÁBJÁTÉKOS

Meghajol. Császár!

NERO

Én hány lépésre állok majd a ravataltól?… Körülbelül így! A Bábjátékos ládikójától méri a távolságot. Vannak problémáim. Cédulát vesz elő. Ja igen. Meghajolok-e Claudius holtteste előtt? És ha igen, az elején-e, vagy inkább a beszéd végén?… Vagy kétszer is?… Elvégre ő is császár, én is császár. De úgy is fel lehet fogni, hogy ő most már isten.

SENECA

Az elején nem kell. Ő is csak császár. De a beszéde során felséged fogja őt mintegy az istenek közé beiktatni. A végén meg lehet hajolni előtte.

NERO

Mélyen?

SENECA

Félmélyen. Inkább csak egy gesztus. A gyászolóknak érezniük kell, hogy felséged is ott van – mintegy az Olümposz küszöbén.

NERO

Nagyon messze vagyok én még attól, Seneca! Nagyon sok jótettet kell még nekem addig is végbevinnem. Seneca, mi volna, ha megszüntetném a halálbüntetést? Egyetlen tollvonással?

SENECA

Szárazon. Azt mondanák: bűntudata támadt Claudius hirtelen halála miatt.

NERO

És ha azt mondanák: meglátszik rajta, hogy filozófus volt a nevelője? Mint Nagy Sándornak! Én azt akarom, hogy amikor majd engem temetnek, egy fiatal császár álljon oda a koporsóm mellé, és mondhassa: „Nem volt isten, de azért tett az emberiségért valamit!” Felemeli karját. Ave Caesar!

SENECA

Megkérdezhetem, hogy most kit búcsúztat? Claudiust vagy saját magát?

NERO

Nyel egyet. Hogy van a szöveg?

SENECA

Leül. Vesz egy tekercset. Kezdené. Pardon… Egy másik tekercset vesz. Ez az! Súgva. „Claudius, császár”…

NERO

A nevét azért tudom.

SENECA

„Ravatalod mellett állva…”

NERO

„Claudius császár!” Váratlanul. Túl bizalmas ez a közelség. A Bábjátékoshoz. Vigye hátrébb a ravatalt… Úgy valahogy… Emeltebb hangon. „Claudius, császár! Ravatalod mellett állva, földre kellene szegezni szemünket a fájdalomtól…”

SENECA

„De mi inkább…”

NERO

„De mi inkább az égre vetjük, hogy lássuk, amint nem halandó részed az istenek közé felszáll.”

SENECA

Jó pénzért erre lesz is tanú.

NERO

„Jó pénzért…” Megfordul. Mért mond ilyet? Hátha csakugyan látni fogjuk Claudius mennybemenetelét? Hiszen isten.

SENECA

Folytassuk. „Oltárt…”

NERO

Én itt beleszövöm: „Nem ígérek pénzjutalmat annak, aki Claudiust mennybe szállni látja, és tudom, hogy lesz rá tanú.” És ezután folytatom. „Oltárt állítunk itt neked…” Mit szól hozzá?

SENECA

Ha gondolja.

NERO

Mért ne mondhatnám én azt, amit a szívem diktál? Maga azt hiszi, én nem szerettem Claudiust?

SENECA

Más a gyász és más a gyászbeszéd. Két műfaj.

NERO

Britannicus? Hol van Britannicus? Irigylem Britannicust, ő nyugodtan gyászolhat, én meg ezt a gyászbeszédet magolom.

SENECA

A gyászhoz emlékek kellenek. Mi emléke van önnek Claudiusról?… Hogy fekszik a kiságyban, és félálomban érzi, hogy az apja megigazítja a takaróját… Van ilyen?

NERO

Fekszem a kiságyban, és két ember jön be a szobába. Tudom, hogy meg akarnak gyilkolni. És akkor a párnám alól kibújik egy kígyó, és ők elszaladnak. Lehet, hogy álmodtam?

 

Csend.

 

SENECA

Én akkoriban nem voltam Rómában. Nem tudhatom. Én meg száműzetésben voltam. Én is minden éjszaka vártam, hogy két ember bejön a szobámba.

NERO

Vajon ki küldte azt a két embert? És ki küldte a kígyót? Álmodtam? Mért ilyeneket?… Igaza van, nekem nincsenek olyan emlékeim, amelyek a fiúi gyászhoz kellenek. Ott hagytuk abba, hogy „oltárt állítunk”… A gyászbeszédhez nem kellenek emlékek, csak emlékezet kell. Az van. „Oltárt állítunk tovatűntöd helyén.”

SENECA

Szép. Nem?

NERO

Mintha már olvastam volna valahol. Mindegy.

SENECA

Nem tetszik a beszéd?

NERO

Tökéletes. Mint minden, amit maga leír.

SENECA

Aki eddig olvasta, annak tetszett.

NERO

Olvastatja? Körbejár? A barátai már betéve tudják? „Figyeld! most fogja azt mondani, hogy oltárt állítunk.” Erre én: „Oltárt állítunk…”

SENECA

És el lesznek ragadtatva az ön előadói tehetségétől.

NERO

És a zugtörténetírók feljegyzik: „Nero volt az első uralkodó, aki más ékesszólására szorult… Mert Caesar, ugyebár, remek szónok volt, Augustusról nem is beszélve, és Tiberius zseniális iróniája, és Caligulán nem is látszott, hogy elmebeteg, amikor szónokolt, és a lüke Claudius is összeszedte magát a szónoki emelvényen… Bezzeg Nero csak azt gajdolta, amit Seneca megírt.” …Azt a sok magasztos közhelyet! Szinte énekli. „Tovatűntöd hellyén”… „Tovatűntöd hellyén!”

SENECA

Feláll. Ne nekem rója fel, ami a műfaj sajátossága. A halotti beszédnek megvannak a maga sémái. Vannak mulatságosabb műfajok is. Odadob egy papírtekercset. Ezt is én írtam! Kihúzza magát. A Szellem úgy röpdös, ahogy neki tetszik.

NERO

Olvassa. „Az isteni Claudius tökké válásáról szóló komédia.”

SENECA

Már szerző. A cím még nem végleges. Kicsit hosszú. Nem? Talán észrevette, hogy Nero ujjain számlálja. Tizenkilenc szótag. Élénken. Épp erről beszéltünk: a magasztos közhelyeket nem lehet sokáig bírni. Kell a kikapcsolódás. A műfajváltás. Ez az. Nem?

NERO

Olvassa, felpillant. De.

 

Csend.

 

SENECA

Mintegy magyarázatul. A Szellem… Elhallgat. Levegőben marad a szó is, a mozdulat is, hogy – röpdös… röpdöshet…

 

Aggódva figyelik Nero arcát.

Csönd.

 

NERO

Olvasás közben egyszer csak elneveti magát.

SENECA

Hol tart?

NERO

Amikor Claudius végignézi a saját temetését. Olvas közben, és önfeledten fel-felröhög.

SENECA

Ja? Azt én is szeretem… Felszabadultan a Bábjátékoshoz. Mutasd meg a bábukat!

NERO

Claudius…? Bábu? Nem olvas tovább, és olyan sápadt figyelemmel várja, hogy előtűnjék a dobozból Claudius feje, mintha a koporsóját bontanák föl…

BÁBJÁTÉKOS

A ládája mellett guggolva szedi elő a torzfejeket. Héraklész… Hermész… Claudius. Félve mutatja föl. Nem túl merész-e a karikatúra?.

NERO

Némán és elháríthatatlanul nyúl a Claudius-fejért. Felhúzza a kezére. Szembenéz vele. Nem lehet tudni: üvölteni fog-e, elsírja-e magát, vagy nevetni fog?.

SENECA

Milyen?

 

Csend.

 

NERO

A Bábjátékoshoz. Te csináltad?

BÁBJÁTÉKOS

Feláll. Sápadt. Kezében a többi bábuival. Igen.

NERO

Csendesen. Nagy művész vagy.

BÁBJÁTÉKOS

Lehet röcögtetni a fejét. Így!

NERO

Ott remeg a kezén Claudius tökfeje. Olyan, mint egy öreg cipész… Nem is volt olyan rossz cipész. Kár, hogy már nem adta át nekem a mestersége művészetét… Na? Na? Füléhez tartja. Hiába. Hallgat. Sírba vitte magával az uralkodás titkát. A másik kezét kinyújtja egy másik bábuért. Hermészért. A Bábjátékos ráhúzza. Megérdemled, Claudius, hogy kirúgtak a mennyországból… Hogy van a szöveg? Ettől kezdve Seneca néha súg neki, ám Nero egyre ihletettebb szárnyalással mondja, és váltja pillanatonként, a két szöveget. Claudiusként kezdi. „Jaj, hová visznek engem?” Hermészként. „A pokolba, Claudius.” Neróként, szónoki szárnyalással. „Ravatalod mellett állva, földre kellene szegeznünk a szemünket a fájdalomtól…” Claudiusként. „Mi-mit csinál itt ez a fiatalember?” Hermészként. „Gyászbeszédet mond fölötted, ó, Claudius!” Claudiusként. „É-érdekes, hát én csakugyan me-meghaltam?” Neróként. „De mi inkább az égre vetjük, hogy lássuk, amint nem halandó részed az istenek közé felszáll.” Claudiusként. „Jaj de gyönyörűen mondja!” Hermészként. „Úgy állsz itt, mint egy csökönyös szamár. Mars a pokolba!” Neróként. „Oltárt állítunk itt neked!” Claudiusként. „Isten vagyok! Hallod?” Hermészként. „Tök vagy! A két karod vékony, mint a tök indája.” Neróként. „Tovatűntöd helyén szobor fogja hirdetni isteni szépséged. Mint amikor győztes csatáid után a diadalszekéren álltál.” Claudius. „Jaj de jó ezt hallani!” Hermész. „A fenekedet mutattad az ellenségnek!” Senecához mellékesen. Mi jön a diadalszekér után?

SENECA

A tisztes magánélet. A mértékletesség evésben és ivásban… Felkacagott, s szenvedélyesen, mint egy felismerést. Tegnap megszerezted a hatalmat, Nero – és most megszerzed hozzá a Szellem szabadságát.

NERO

Már benne van a játékban, nem hagyja kizökkenteni magát. Még sebesebben, mint az előbb, még simábban, s szinte hangtalanul. „Legnagyobb hadvezér! És legjobb családapa.” Hermész. „Vérfertőző, parázna!” Neróként. „A mértékletesség tüköre.” Hermész. „Disznó, gödény, kefekötő, haspók!”

SENECA

Elragadtatva. Milyen zökkenő nélkül megy a hangváltás! Az ellentétek harmonikus egysége…

NERO

Kezében a két bábuval folytatja a hármas jelenetét. Beleszédülve, sebesen, néma szájmozgással.

SENECA

Közben. A Szellem mindenre képes. Önmaga ellentétére is! Bármikor gondolhatod az ellenkezőjét annak, amit gondolsz. Bármikor mondhatod az ellenkezőjét annak, amit mondasz. Ezért isteni a Szellem… Érzed?

NERO

Bólint, s folytatja suttogva skizoid játékát.

SENECA

A Szellem?: Isten.

NERO

Hirtelen. És a császár?! Szembefordul vele. Én! Én mi vagyok? Én mire vagyok képes? Tehetem-e az ellenkezőjét annak, amit teszek? Amikor fösvény vagyok, lehetek-e nagylelkű? Amikor irgalmas, lehetek-e kegyetlen?

SENECA

Zavarban, dadog. Erre még nem gondoltam. Ez csakugyan az istenség kritériuma. A cselekvés szférájában nincs ilyen szabadság.

NERO

Mért nincs? Meg kell próbálni! Lehet-e a hűség hűtlenség? A szeretetem jele: halál? Lehetünk-e olyanok, mint az isten?

SENECA

Már sápadt, hátrál.

NERO

Birtokot és villát adományozok neked ezért a mai leckéért!

SENECA

Köszönöm!

NERO

Semmiség! A Claudius-fejjel mint bokszkesztyűvel gyomron vágja Senecát. Bármikor tehetem az ellenkezőjét annak, amit teszek. Üt. Hogy fejezzem ki a hálám? A kor legnagyobb filozófusának lehettem a tanítványa! Üt. Mit kívánsz a császártól? Megkapod, és megkapod hozzá az ellenkezőjét is. Pénzt kapsz, sok pénzt! Üt. Mi az, ami röpdös? Ami úgy röpdös, ahogy neki tetszik?

SENECA

Irgalom!

NERO

Helyes! és mi az irgalom ellentéte? Megáll. Könnyekkel öntöztem a gyászbeszédet, amit írtál, Démoszthenész. Szobrot neki, mondtam. Megy feléje. Hol a szöveg?

BÁBJÁTÉKOS

A földre mutat. Ott.

NERO

Senecához. Edd meg! Nem érted? Edd meg, amit megírtál!

SENECA

Szájához viszi a papírt.

NERO

Nem lehet ízetlen. Én megsóztam… És most majd megtudod, hogy hosszú-e, amit írsz. Megenni! Az egészet! Velem bemagoltatni – azt lehet? Nézi Senecát, aki rágja a kéziratot. Szobrot állíttatok neked és oltárt, mert új Nagy Sándort neveltél a világnak. Ezt már úgy mondja, mint akinek megszakad a szíve.

 

Függöny

 

 

 

Nero, a legjobb fiú



Szereplők
NERO
AGRIPPINA
POPPAEA
SENECA
ELSŐ ÉS MÁSODIK BÉRGYILKOS

 

Nero új palotájának, az Aranypalotának fogadóterme. Nero karosszékében ül. Előtte a két bérgyilkos.

 

NERO

Egy negyedóra múlva jelentkeztek. Jelszó?

KÉT BÉRGYILKOS

Egyszerre. A legjobb anya!

NERO

Ha elébb szükségem van rátok, tapsolok. Így… Még beszélnem kell ma délután azokkal, akik legközelebb állnak hozzám… Feleségem, nevelőm. Már jönnek!… Higgyétek el, nemcsak nektek nehéz. A gyászt nekem kell viselni.

 

A két bérgyilkos el.

 

POPPAEA

Be.

NERO

Felugrik, elébe megy, szó nélkül hosszan megcsókolja.

SENECA

Is bejött Poppaea nyomában.

POPPAEA

Drágám…

NERO

Egy gyengéd mozdulattal elhallgattatja. S anélkül hogy Poppaeát elengedné, megszorítja Seneca kezét, hosszan. Csend. Mi ez a csend? Végül annyit mond. Milyen jó, hogy itt vagytok most mellettem.

POPPAEA

Hol volnánk?

NERO

De ugye, velem maradtok?

POPPAEA

Drágám…

NERO

Szükségem van rátok.

SENECA

Mi történt, császárom?

NERO

Élénken. Megkezdődött az életem második fele. Vajon lesz-e olyan hosszú, mint az első fele volt? Leül, nézi őket. Talán szabadabb leszek, de biztosan magányosabb.

SENECA

Nero, ne engedd be lelkedbe a magány filozófiáját… Nagyon csábító, a legcsábítóbb… Amikor én számkivetésben voltam Korzika szigetén…

NERO

Az anyád még élt akkor, Seneca?

SENECA

Az anyám? Hogy is volt… Én imádtam az anyámat…

POPPAEA

Szokott zsenialitásával. Drágám, gyászolni fogjuk őt, gyászolni fogjuk őt, mindhalálig! Átöleli.

SENECA

Kit?

POPPAEA

Halkan diszkrécióra inti. Pszt!

NERO

Nem akartam megmondani. Mintha azzal, hogy hallgatok, visszatarthattam volna őt az élők között, ha csak öt percre is… S hiába titkolóztam. Simogatja Poppaea fejét. Ez az asszony olvas a gondolataimban, felfogja a rejtett bánatom…

POPPAEA

Olyan természetes ez, Nero, hiszen szeretlek.

SENECA

De miről van szó?

NERO

Egyszerűen. Meghalt az anyám, Seneca… Azt hiszem, meg kéne kérnünk a szenátust, hogy nyilvánítsák istennővé.

 

Csend.

 

SENECA

Persze… De hogy történt?

NERO

Egyszerűen. Meggyilkoltattam.

 

Csend.

 

NERO

Akkor is… A fájdalmam akkora, hogy majd beleszakad a szívem… Forduljatok el, mit nézzétek a könnyeimet… Halkan. Üvölteni szeretnék a kíntól. Teleüvölteni a palotát: – Súgva. – meghalt az anyám!… Hangtalanul. Meghalt az anyám! De nem szabad sírnom. Jó szatíratéma volna neked, Seneca: egy anyagyilkos fiúi könnyei. Ne haragudj: annál keserűbben nem bánthat engem senki, ahogy én vádolom most magam… Feláll. Ne higgyétek, hogy ez a fájdalom meg ez az önvád csak most ébredt föl bennem, hogy megtörtént… Mielőtt elszántam volna magam a gyilkosságra, már ugyanilyen könnyek közt sirattam őt. Még csak mérsékelni se tudtam a fájdalmamat. Lementem a föld alatti kincstárba, magamra zárattam a dupla ólomajtókat: – Fürdik az aranyban – mondták odakint az őrök. És én csak üvöltöttem: – Anyám! Szeretlek!… Persze, senki se hallotta.

POPPAEA

Nyugodj meg, drágám, ne emészd magad…

NERO

Most már nem is. Minek. Túl vagyok rajta. Ő is túl van. Ő most már a világ végezetéig halott, én meg már a világ végezetéig anyagyilkos… De amikor még előtte voltunk, amikor még másként is lehetett volna – akkor nem lehetett nem emészteni magam… Értsétek meg: én mindig imádtam az anyámat…

SENECA

Vannak érzelmek, amelyek végletességükben közelebb vannak az ellentétükhöz, mint önmagukhoz. Ilyen a szeretet is.

NERO

Fejét rázza. Ne mondd normálisnak azt, ami abnormális. Poppaeát is imádom, és képtelen volnék rá, hogy elpusztítsam. Magához szorítja. Drágám, ígérd meg, hogy túlélsz engem, ígérd meg, hogy nem halsz meg… Ígérd meg, hogy ha kell, halhatatlan leszel.

POPPAEA

Túléllek, Nero – egy perccel! Hiszen a leggyorsabban ölő méregnek is kell egy perc. Élénken. Őt is méreggel…?

NERO

Méreggel? Gondolod? Csend. Majd hozzáteszi. Jobb lett volna?

SENECA

Hogy történt?

POPPAEA

Te ott voltál? Nézted?

NERO

Nem. Nem mertem végignézni. Úgy intéztem, hogy bizonyos távolságra legyen. Hogy csak a hangját halljam… Egyszer még hallani akartam a hangját. Azt reméltem, hogy szólítani fog. Hogy úgy hal meg, hogy az én nevemet mondja. Kis döbbent csend után hozzáteszi, szinte meghatott örömmel. Így is volt. Nagyon élénken középre jön. Senecához és Poppaeához. Ti vagytok a két gyilkos… A két leghűségesebb bérgyilkosomat küldtem rá. Megeskettem őket, hogy nem hagyják szenvedni. Végighallgatni nekem a véget nem érő halálhörgést! Megesküdtek. Egy percig se fog tartani. Remekül dolgoztak… Így álltak vele szemben, mint most ti. Senecához. Nálad van a kard. Poppaeához. Nálad a zsineg és tőr. Na gyertek, gyertek… Némán, közönyösen… Na! Gyertek már! Ti vagytok a végzet!

 

Seneca és Poppaea egy lépést közelednek. Megigézve, csakugyan átveszik a szerepet. A két Bérgyilkos szerepét.

 

NERO

Ott megálltok! Úgy!… Olyan az egész, mint egy szertartás. Én azt kérdezem: Ki küldött?

POPPAEA

Nero küldött.

NERO

Agrippinaként, méltósággal. „Ha a császár azért küldött, hogy hogylétem felől érdeklődjék, mondjátok meg neki, hogy jól érzem magam”… Instrukcióként, halkan, izgatottan. Közelebb! szó nélkül. Még egy lépést… Seneca, emeld fel a kardod!

SENECA

Zavartan áll, nem mozdul. Nem… Tőlem ne kívánd…

NERO

Hülye!… Akkor nálam a kard… Egy lépést, Poppaea!

 

Most ők ketten Poppaeával a gyilkosok. Feltartóztathatatlan, lassú, dobbantó lépéssel közelednek Seneca-Agrippina felé.

 

SENECA

Hirtelen felsikolt.

NERO

Valahogy így! Ezt a sikolyt mintha ma halottam volna… Más hangon. „Nero nem azért küldött, hogy az egészségedről kapjon hírt.”

POPPAEA

Csúfondárosan, szinte nevetve. „Hanem a halálodról, Agrippina!”

NERO

Hirtelen haraggal nyakon vágja Poppaeát. Egy rohadt zsoldos így nem beszélhet az anyámmal!… Áll mérgesen Poppaeával szemben, aki az arcát fogja. S ez most már Poppaeának szól. Te se!

POPPAEA

Farkasszemet néz Neróval, halkan. Most is véded?

NERO

Most is imádom.

 

Csend.

 

POPPAEA

Mintha mi sem történt volna. Leszek én Agrippina.

NERO

Elbűvölten áll, és nézi a Poppaea alakjában felsejlő Agrippinát.

 

Csend.

 

POPPAEA

Halkan, instrukcióként, heccelődve. Még egy lépést!… Mintha szertartás volna… Hol a kardod, Nero? Emeld rám… Senki se mozdul. Csend. Hirtelen üvöltve, mert már ő Agrippina. „Mire vártok?” Széttépte magán a ruhát. „Ide döfjetek! Ahol Nero kijött!”

SENECA

Mint aki kissé rosszul lett. Hagyjátok már abba… Ki látott ilyen szerelmeseket. Leül, elémelyedve.

POPPAEA

Csendesen riszálja magát Nero előtt. Na?… Na?… Na, mi az? A végén megmenekülök?

NERO

Hirtelen nekiugrik, átöleli, egy kis tusakodás után az ágyra dobja, ott öleli vagy fojtogatja. Közben. Nem!… Nem!… Nem menekülsz meg!… Te… Te… Te drága…

POPPAEA

Segítség!… Gyilkos!… Megöl!

NERO

Elfulladva maga is. Ez az!… Ez az! Tapsol.

KÉT BÉRGYILKOS

A kiáltozásra bejönnek, dobbantva. A legjobb anya!

POPPAEA

Kifulladt, liheg. Nero!… Ne ölj meg!… Szeretlek!

NERO

Ez az… Ezt kell kiáltani… Pontosan ezt…

AZ EGYIK BÉRGYILKOS

Almát vesz elő, rágni kezdi.

NERO

A küzdelemben maga is kimerülve, lihegve leszáll az ágyról.

POPPAEA

Mozdulatlanul hever az ágyon, de zihál.

NERO

A bérgyilkosokhoz. Valahogy így… ugye?

MÁSODIK BÉRGYILKOS

Ja!

POPPAEA

Vékony kis hangon. S aztán megnézted, drágám?

NERO

Meg… Felméri a szobát, döbbenten, mintha csak most lépett volna be ide. Sötét volt. Semmit se láttam. Csak valami fehérséget a fehér ágyon… Egy lámpát kértem…

ELSŐ BÉRGYILKOS

Odamegy az ágyhoz, mint egy lámpával.

NERO

Merően nézi Poppaea-Agrippinát.

POPPAEA

Felül az ágyon, és szembenevet Neróval.

NERO

Továbbra is, mint aki egy halottat néz, de egyre növekvő szerenitásszal. S aztán megszólal. Nem is tudtam, hogy ilyen szép volt.

POPPAEA

Ragyogva erre a bókra. Tetszettem?

NERO

…Te gyönyörűm!

POPPAEA

Felpattan az ágyról, megöleli Nerót. Hogy tudsz te udvarolni… Te!

NERO

Poppaea válla fölött a két brávóhoz. Mit szóltok hozzá? Olyan ez, mint egy macska, nem is lehet agyonverni.

MÁSODIK BÉRGYILKOS

Tréfás népiességgel. Dehunnem! Nevet.

NERO

Hallgassatok!… Elfelejtitek, hogy gyászban vagyok… Elképzelem, hogy nem fog üldözni többé – és ennek se tudok örülni. Csend.

SENECA

Élénken. Jó mondat!… Ezzel kéne kezdeni a levelet, amelyben jelentjük anyád halálát a szenátusnak. Feláll. Ez a következő lépés, erre kell most gondolnunk.

NERO

Hevesen reagál. Hogyisne! Még mit nem? Á, kibújt a szög a zsákból… Fel akarsz jelenteni a szenátusnak: az anyagyilkos Nero! Hogy majombőr zsákba varrjanak, hogy a tengerbe hajítsanak… Azt hiszed, nem tudom a törvényt? Tavaly is aláírtam egy ilyen kivégzést. Akkor azt mondtad, hogy a statisztikák szerint kétévenként fordul elő anyagyilkosság a birodalomban… Én most rontottam a statisztikát.

SENECA

Nem érdekes a törvény. Rád nem vonatkozik.

NERO

Áll, merően nézi Senecát. Ugye, nem?… Én is ebben reménykedem.

SENECA

Nem, hidd el, hogy nem.

NERO

Ugyanúgy. Vagy csak be akarsz ugratni… Kitör. Muszáj nekem vállalni ezt az anyagyilkosságot?

SENECA

Tanácstalanul pillant Poppaeára. Ha tudtok jobbat?

POPPAEA

Élénken. Mért nem akarod vállalni az anyagyilkosságot? Csak a dicsőségedre szolgál.

NERO

Jól hallott volna? Dicsőségemre?…

POPPAEA

Dicsőségedre, mert a hatalom mellé most szerezted meg a szabadságot… Írj a szenátusnak, Nero, de csak annyit, hogy nyilvánítsa ünneppé a mai napot. Ez a nap a hatalom elnyerésének napja. Ünnepnap. Örömünnepnap!

NERO

És ha majd álmaimban megjelenik?… Ő… Meg tudja tenni. Akiben olyan iszonyú akaraterő volt. Az anyák különben se bírnak elszakadni. Visszajönnek az árvájuk mellé… S majd jön ő is, csuromvéresen. Mint amikor megszült engem.

POPPAEA

Még mindig gyereknek tekinted magad… Huszonnégy éves kisbaba, aki sír, hogy jaj, mit fog mondani megint a mama… Én tudom, hogy mit fog mondani a mama – azt, hogy „nem szabad, Nerocska”. Ezt se szabad, azt se szabad… Nem veheted feleségül, akit szeretsz. Nem válhatsz el attól, akit utálsz… Mit ijedezel? Örülj, hogy megtörtént. Réges-rég meg kellett volna már tenned, Nero.

NERO

Ezt mondod?

SENECA

Úgy dupláz rá, hogy disztingvál. Bocsáss meg, császárné – engedd meg, hogy ebben a bizalmas körben már így szólítsalak –, bocsáss meg, úrnőm, de ellent kell mondanom neked. Nero pontosan tudta, hogy mikor kell megölnie az anyját. Ő nem tévesztette el a dátumot. Tegnap korai lett volna, holnap késő lett volna. Ma kellett megölnie. Az államférfiak legritkább és legnagyobb képessége ez: a taktusérzék.

NERO

Lehet, hogy mint muzsikus és mint színész tanultam meg, hogy mikor kell bevágni.

SENECA

Jól vágtál be, Nero! Ezt a szenátus is méltányolni fogja.

NERO

Azt mondod?

SENECA

A szenátus tudja, hogy Agrippina fenyegette Róma szabadságát. Hatalomra tört. A testőrgárdát a maga befolyása alá akarta vonni…

NERO

Ez biztos?

SENECA

Adataim vannak.

NERO

Hamarabb is megmondhattad volna.

SENECA

Ma tudtam meg én is.

NERO

Tudtad – és mégse akartál az anyagyilkos Nero pribékje lenni… „Emeld fel a kardod, Seneca” – mondtam. „Nem, tőlem ezt ne kívánd!” Így volt?

SENECA

Zavarban. Tudod, hogy ami a fizikai akciót illeti, az nem az én kenyerem.

NERO

Az derogál neked.

SENECA

De helyeslem, feltétel nélkül helyeslem.

 

Következik a vallatás. A gyors kérdésekre a gyors feleletek. Ha Seneca egyetlen válasza egy pillanatot késne: meghalna. Ezt tudja Nero is, Seneca is.

 

NERO

Mint államférfi?

SENECA

Mint államférfi. Csak csodálni tudom ezt a tettet.

NERO

Mint filozófus?

SENECA

Ennek a tettnek olyan az evidenciája, mint Arisztotelész logikájának.

NERO

Mint az „Erkölcsi levelek” szerzője?

SENECA

Majd egyszer megírom a Felsőbbrendű Erkölcsről szóló leveleimet. És ebből fogok kiindulni, ebből a tettből.

NERO

Mint római polgár – patrícius?

SENECA

Róma története azzal kezdődött, hogy Romulus megölte Remust. Nincs kettős hatalom.

NERO

Mint pedagógusom? Tanítómesterem?

SENECA

Minden pedagógus tudja, hogy bizonyos koron túl az anyai befolyás ártalmas lesz…

POPPAEA

Aki már unja ezt. Hogy a császár nem tud kifogni Senecán. És odaveti az igazi érvet. A birodalmat nem kormányozhatja egy anyámasszony katonája. Erről van szó… És nem is bírtalak volna sokáig szeretni. Itthagytalak volna…

NERO

Hova mentél volna?

POPPAEA

A férjemhez.

NERO

Az én feleségem vagy!

POPPAEA

Most már, azt hiszem, lehetek.

SENECA

A legsürgősebb most megfogalmazni a levelet a szenátushoz.

NERO

Te jössz a szenátussal, és a szenátus majd jön a majombőr zsákkal.

SENECA

Nincs többé, aki izgassa ellened a szenátust.

NERO

Nincs többé… nincs többé… nincs többé… nincs többé…

SENECA

„Alig tudom elhinni, hogy nem üldöz többé: de ennek se örülök.” Szép, nemes mondat. Illik a császárhoz és a legszeretőbb fiúhoz. Ezzel kezdjük a levelet… Nagyon jó mondat.

NERO

Jobb, mint gondolod. Ezzel fogjuk befejezni.

SENECA

De kéne egy jó mondat az elejére is. Hogy mellbe vágja a szenátust.

NERO

Egy kijelentő mondat. „Nincs többé anyám.” Másik kijelentő mondat: „Megölettem.” Ez mellbe vág. Nem?

SENECA

„Nincs többé anyám.” Ez szép…

POPPAEA

„Nincs többé anyám.” Nagyon szép.

NERO

„Nincs többé anyám…”

 

Csengetnek.

 

SENECA

Senki se háborgathat! Államügyek!… Ki az?

NERO

Ó… egészen elfelejtettem, hogy tegnap meghívtam őt délutáni teára… A bérgyilkosokhoz. Engedjétek be!

POPPAEA

Kit?

NERO

Az anyámat. Senecához. S itt kéne most kifejtened az érveidet, hogy miért volt helyes eltenni láb alól Agrippinát… Hogy mit szól hozzá az államérdek, a filozófia, az erkölcs, a pedagógia, a római hagyomány… Kérlek, diktáld! Hirtelen a bejárat felé. Ide hozzátok! drága anyám, hogy vártalak! Kitárt karral indul Agrippina elébe.

SENECA

Hova menjen? Én nem bírok halottat nézni! Elfordul. Még ez hiányzott…

POPPAEA

Csendesen. Nem kell megijedni… Minden csak komédia volt.

AGRIPPINA

Be, nyitott hordszéken, amelyet két szép szál germán fiú hoz. Látnivalóan arra törekedett, hogy elragadó legyen. Strucctollas pompában.

SENECA

…Mi ez?

NERO

Kisegíti anyját a gyaloghintóból. Megcsókolja a kezét, a két szemét. Boldog vagyok, anyám, hogy eljöttél. A legjobb anya, a legjobb fiúhoz. A két germán fickóhoz s a két bérgyilkoshoz. Elmehettek… Egy újabb negyedórácskára. Karonfogva vezeti be anyját. Amíg vártam rád, rólad beszélgettünk.

AGRIPPINA

Folytassátok! Amikor annak idején Claudius házában beszereltettem a lehallgatókészülékeket, tulajdonképpen csak azért csináltam, hogy meghalljam, amit rólam mondanak. Hogy milyennek találják az új ruhámat, a frizurámat… Szinte sajnáltam, amikor aztán ez a kíváncsiság elfajult holmi politikai érdeklődéssé. És hogy azok az elmés lehallgatószerkezetek is a hírszerzés eszközei lettek. Neróhoz. Nálad hogy működnek? A két vendéghez. Folytassátok!

NERO

Majd kipukkad jókedvében, unszolja ő is a vendégeit. Folytassátok! Anyjához. Seneca levelet akar írni a szenátusnak. Most fogalmazza.

AGRIPPINA

Milyen ügyben?

NERO

Képzeld, a te ügyedben.

SENECA

Á… csak beszéltünk.

AGRIPPINA

Nagyon érdekel.

NERO

Miért titkolódzol, Seneca? Ebben a levélfogalmazásban is csodáltam, hogy milyen sokoldalú a tudása: államférfi, pedagógus, moralista… Mit tudom én!

POPPAEA

Ne firtassa, asszonyom. Meglepetést készítettek.

AGRIPPINA

Annál inkább firtatom. Imádok mindent előre tudni, és utálom a meglepetéseket. Tegnapelőtt hajóra szálltam – arra a díszhajóra, amit ajándékoztál nekem –, a hajó egyszerre csak kettévált, elsüllyedt. Még szerencse, hogy jól tudok úszni. A múlt héten leszakadt a mennyezet a hálószobámban. Micsoda meglepetés volt ez is! Szerencsére épp a toaletton voltam.

NERO

Anyám, amúgy is tele vagyok rémlátásokkal magáért – most mért tetézi? Ma éjszaka is egy olyan szörnyű álmom volt. Most meséltem el nekik… Csókolja az anyja kezét. Csakhogy itt van, hogy nincs semmi baja!… Mutassa magát! Sehol semmi vérfolt?

AGRIPPINA

Miféle vérfolt?

NERO

Nem is tudtam, hogy ilyen szép vagy…

AGRIPPINA

Hogy hízeleg! Képzelem, amikor nem vagyok itt!

NERO

Akkor is mondtam – ugye, Poppaea?

POPPAEA

Valami rémlik.

NERO

Ide ülj, anyám, ebbe a karosszékbe.

AGRIPPINA

Ez nem a császár helye? Azért leül.

NERO

A lábához ül. Ez a császár helye!

AGRIPPINA

Folytassátok hát a beszélgetést!

NERO

Gyere, Poppaea, ülj le te is a mama lábához!

AGRIPPINA

Igen, igen, és beszélgessetek, mintha én itt se volnék.

POPPAEA

Leült, és most elkezd nevetni. Nem bír magával, úgy nevet.

NERO

Ilyen boldogságot hozol te közénk, anyám.

AGRIPPINA

Örülök, hogy ilyen vidámnak látlak titeket…

NERO

Is kacag, versenyt kacag Poppaeával.

AGRIPPINA

Ezek bolondok… Már ő is nevet. Ez ragadós… Neked is nevethetnéked van talán, Seneca?

SENECA

Hogyne! Nevetgélni próbál. Hahaha!

 

Nevetnek, kitartóan és frenetikusan, mind a négyen.

 

AGRIPPINA

Engem is megnevettettek… A könnyeit törli. Mit akartál írni a szenátusnak, Seneca?

SENECA

Nem fontos, nem fontos…

POPPAEA

Megmondjam? Kis csend.

AGRIPPINA

Tőle kellett volna mindjárt kérdeznem… Szóval?

NERO

Mondd meg, Poppaea!

POPPAEA

Nero ma azzal jött… Nero ma azzal jött… Nerót nézi, hogy is mondja tovább. Nero ma azzal jött…

SENECA

Nero ma azzal jött, hogy téged istennővé kéne nyilvánítani, Agrippina.

 

Teljes csend.

 

NERO

Felkel, odamegy Senecához, homlokon csókolja. Bravó! Tudta az anyám, amikor téged hazahozatott Korzikáról, hogy te vagy a legokosabb ember a birodalomban.

SENECA

És ezért Agrippinának mindhalálig leghálásabb szolgája.

NERO

Túlozni azért nem muszáj.

SENECA

Mindhalálig – mondtam.

POPPAEA

Istenem!… Istennő!

AGRIPPINA

Istennő?… Már az életemben? Ez nem szokás… Komolyan gondoljátok?

NERO

Miért? Én is gondoltam már rá, hogy magamat esetleg istenné nyilváníttassam…

AGRIPPINA

Micsoda esztelenség!… Nero, azért mindennek van határa! Claudiust is csak halála után nyilvánították istenné. Csakugyan mérges.

NERO

Ő is kezd mérges lenni. Mi hasznom belőle halálom után?

AGRIPPINA

Áldozni fogunk neked, fiam.

NERO

Áldozni fogtok, ti? Az jó lesz! Ezt már humorral mondja.

POPPAEA

Miért ne lehetne Nero isten, ha ő istennek érzi magát?… Na?

AGRIPPINA

Ha mindenáron ragaszkodtok hozzá, ám írja meg azt a levelet Seneca a szenátusnak.

NERO

Megint kitör belőle a nevetés, és visszatelepszik anyja lábához. Látod, Seneca, nem bújhatsz ki! Muszáj lesz megírnod azt a levelet.

AGRIPPINA

Ha én istennő leszek, az jó precedensül szolgálhat majd neked is, fiam.

NERO

Szedd össze akkor jól az eszed, Seneca. Most már az én bőrömről is szó van. Olyan levelet kell írnod, hogy megtapsolja a szenátus, amikor hallja Agrippina mennybemenetele…

 

Kis csend. Mosolyogva nézik Agrippinát.

 

AGRIPPINA

Végignéz rajtuk, figyelmesen. Aztán feláll.

NERO

Mi az?

AGRIPPINA

A kocsihordozóimat! Haza kell mennem. Ő tapsol.

KÉT BÉRGYILKOS

Egy pillanatra be. A legjobb anya!

NERO

Semmi, semmi!… Az anyám marad még egy negyedórácskát… Agrippinához. Nem engedhetlek el, amíg nem érzem, hogy boldog vagy.

AGRIPPINA

Még világossal akarok hazatérni. Nyugtalan vagyok.

NERO

Adok kíséretet.

AGRIPPINA

Nem kell! A testőrségemtől megfosztottál. Ez a két germán fiú maradt mindössze… Bennük megbízom. Úgy szeretnek, mintha az anyjuk volnék. Vagy még jobban.

NERO

Ne tégy féltékennyé.

AGRIPPINA

Jó, jó… Mennem kell. A palatiumi lakásomból kidobattál. Messze lakom. Amíg hazaérek.

NERO

Itt maradsz éjszakára.

AGRIPPINA

Nem!

NERO

Együtt vacsorázunk.

AGRIPPINA

Nem szoktam vacsorázni. Az a sok ellenméreg, amit beszedtem, teljesen tönkretette a hasamat.

NERO

Azzal léptem a trónra, hogy megtanítom Rómát félelem nélkül élni…

AGRIPPINA

Ez olyan művészelképzelés volt. Nem reális.

NERO

Akkor is! Ma már ott tartok, hogy akit nálam feljelentenek, annak a vagyonán osztozom a feljelentővel. Ez az én lehallgatókészülékem. Kérdezted. Mondhatom, tökéletesen működik. A leghűségesebb híveid idejönnek hozzám, és a fülembe súgják, hogy intrikálsz ellenem a szenátussal. Hogy a befolyásod alá akartad vonni a testőrséget.

AGRIPPINA

Hagyj elmennem!

NERO

Nem engedhetlek el, amíg nem érzem, hogy boldog vagy. Mondtam már!… Légy boldog! Légy boldog! Értetted? Légy boldog!

AGRIPPINA

Látjátok? Micsoda zsarnok.

NERO

Az vagyok. Mit tehet egy zsarnok a boldogságodért?

AGRIPPINA

Nem annyit, mint egy rabszolga.

NERO

Cserélek az egyik germán legényeddel. Cipelem a hordszékedet keresztül Rómán… Cserélek mind a két legényeddel. Ölben viszlek hazáig.

AGRIPPINA

Már nevet. Nem lehet! Még mit nem… Úgyis eleget suttogták Rómában, hogy mi ketten túlságosan is szerettük egymást… Nem, nem!

NERO

Nem szerethetjük egymást eléggé. Kérj valamit, valami egészen rendkívülit… Hadd lássa Róma, mire vagyok képes. Akármit kérsz…

POPPAEA

Vigyázz, Nero, mert még az én fejemet fogja kérni.

NERO

Anyjához. Akarod… Poppaeára érti. Na?

AGRIPPINA

Poppaeához. Ne vedd komolyan. Mindig ilyen volt. Gyerekkorában szerette azt mondogatni, hogy ha meghalok, kikapar a földből.

NERO

Ezt most is mondom.

 

Csend.

 

AGRIPPINA

Elengedhetsz. Ma délután boldog voltam.

 

Hirtelen átöleli a fiát, aki viharosan csókolni kezdi.

 

KÉT BÉRGYILKOS

Be. A legjobb anya!

NERO

Letelt a negyedóra.

AGRIPPINA

Kibontakozik. A bérgyilkosokhoz. Küldjétek be a két germán kocsihordozómat…

 

A két bérgyilkos összenéz, nem mozdul.

 

NERO

Ez a két derék fiatalember fog téged most hazavinni.

 

Int. A két bérgyilkos felveszi a gyaloghintót.

 

AGRIPPINA

Hova lettek az én germán fiúim?

NERO

Ne haragudj. Féltékenység. Mondtam. Irigyeltem a szereteted tőlük… A bérgyilkosokhoz. Az eskü.

MÁSODIK BÉRGYILKOS

Tudjuk.

NERO

Anyjához. Rájuk bízhatod magad nyugodtan. Besegíti anyját a kocsiba.

AGRIPPINA

Ha meg akarok szabadulni tőlük, majd azt mondom: tetszik nekem ez a két kísérőm. Mind nevetnek. A bérgyilkosok is.

NERO

Várj!

POPPAEA

Mit tartod vissza folyton? Mindjárt sötétedik.

NERO

Sebesen, lelkesen. Ó, még annyi mindent akartam neked mondani, anyám. Megmutatni ezt a palotát. A titkos szerkezeteket. Mert azért nekem is van egy s más… Megránt egy függönyzsinórt. Gépi zene kezdődik. Titkos muzsikáló szerkezet! Másik mozdulat. Virág kezd hullani a mennyezetről. Most indulhattok!… A gépeket is befogtam, anyám, hogy boldogságot árasszanak ránk…

AGRIPPINA

Visszainteget nekik a hordszékéből. Ó, te művészlélek!… Seneca!… Poppaea! Milyen szép délután volt ez! El.

NERO

Még az oszlopokig szalad, s onnan kiáltja. Anyám! Szeretlek! Hirtelen megfordul. Megrántja a zsinórt. A zene és a virághullás abbamarad. Folytassuk a levelet a szenátushoz. Leül a székébe. De kifelé figyel.

POPPAEA

Dúdolja tovább, vidáman, az abbamaradt muzsika dallamát.

NERO

Írj majd, Seneca, egy értekezést, hogy a gyilkosság is lehet irgalom. Ezt persze ne a szenátusnak. Túl magas volna ez nekik. Az orvosok ezt tudják… Felugrik. Nekem nagyon fontos volt, hogy ma délután boldog legyen… Úgy rendeztem meg ezt a délutánt, mint egy tragédia utolsó felvonását. Ha én ezt megírnám, pályázhatnék vele jövőre a görögországi drámai versenyen… A dráma, szerintem: modell az élethez… Éreztétek ennek a jelenetnek a példaszerű harmóniáját? Csend.

AGRIPPINA

Sikolya. Kintről, nem messziről. Majd ennyi:

…Nero!

NERO

Int, hogy ne féljenek. Rövid lesz. Megesküdtek.

POPPAEA

Hogy elfödje a hangot, harsányabban énekel, dobol.

NERO

Seneca, folytasd a levelet! „Nincs többé anyám. Megölettem”… Ő most már a világ végezetéig halott, én meg már a világ végezetéig anyagyilkos vagyok. De amikor még előtte voltunk, amikor még másként is lehetett volna – akkor emésztettem igazán magam. Nem lehetett nem emésztenem magam… Mindig imádtam az anyámat.

SENECA

Ezt a szenátusnak!

NERO

Nem… A szenátusnak csupán a te érveidet. Az állam üdvéről. Agrippina intrikáiról… S végül… Elhallgat.

 

A két bérgyilkos be. Egyiknél kard, a másiknál zsineg és tőr.

 

ELSŐ BÉRGYILKOS

A legjobb anya…

MÁSODIK BÉRGYILKOS

…volt. Egy percig se tartott.

NERO

Bólint, mint aki tudomásul vette. S folytatja a mondatát. S végül: nem fog üldözni többé – és ennek se tudok örülni. Senecára és Poppaeára tekingetve, lassan közeledik feléjük. Aztán hirtelen nekik ugrik. Ti vettetek rá! Ti vettetek rá!… Én nem akartam! Én csak megkérdeztem… Kipróbáltalak titeket! A földre kényszeríti őket, és veri. Ti vettetek rá! Ti vagytok az anyám gyilkosai! Ti vagytok a felelősek!… Majd csendesen. Én ártatlan vagyok. Otthagyja őket. Megyek és megnézem. Egy lámpát…

ELSŐ BÉRGYILKOS

Kimegy.

NERO

Felsegíti a földről Poppaeát és Senecát. Milyen jó, hogy itt voltatok mellettem… Köszönöm. Búcsút int nekik, s el az egyik bérgyilkossal, aki az oszlopnál egy égő lámpával várja.

 

Függöny

 

 

 

Az epheboszi özvegy



Szereplők
NERO
POPPAEA MINT KATONA
PETRONIUS
SZÍNIGAZGATÓ
AKASZTOTT EMBER

 

Szín: Utcai mimus brettlije. Tehát színpad a színpadon. A színes kortina előtt a Színigazgató. Valahol egy trombitát fújnak. Az előadás kezdetét jelzik vele.

 

IGAZGATÓ

Hölgyeim és uraim! Római polgárok! A címeket és a szokásos bevezetést elhagyom. A tárgyra térek. Pantomimot fogunk bemutatni, közkívánatra. S mint minden pantomim, ez is a szerelemről szól. Címe: „Az özvegy.”

PETRONIUS

Kilép. Csuklóján fehér bandázs. Vagy hosszú szárú kesztyű. Pardon. Pontosabban: „Az efezuszi özvegy.” Ez a címe.

IGAZGATÓ

Ő a szerző – mondanom se kell. Ő persze jobban tudja. Engedjék meg, hogy bemutassam. Caius Petronius, a legmagasabb állami tisztségek viselője, volt bithiniai prokonzul, majd konzul…

PETRONIUS

Kérem, hagyjuk a címeket!

IGAZGATÓ

Figyelik? Ezt a viselkedést? Ja! Ő az, akit az elegancia mesterének neveznek. De hát hagyjuk a címeket… A darabban ő lesz a hulla.

PETRONIUS

Pardon. Pontosabban: az egyik hulla.

IGAZGATÓ

A szerző közbeszól. Ő ugyanis ezt jobban tudja. Ő lesz a hullák egyike.

PETRONIUS

A darabom ugyanis arról szól…

IGAZGATÓ

Pardon, hogy most én szólok közbe. De ne mondja el a darab tartalmát. A szerzők ezt mindig hosszú lére eresztik. Kérem, tessék elfoglalni helyét a szarkofágban.

PETRONIUS

Rövid leszek. Ujjain mutatja az effektusok sorát. Sikoly. Kolbász. Szerelem a bokor mögött. Az akasztott ember megszöktetése…

IGAZGATÓ

Elég! Legalább a csattanóját ne lője le!… A csattanó ugyanis az lesz, hogy a szarkofágban fekszik egy előkelő halott…

PETRONIUS

Megkérhetem, hogy ön se lője le?…

IGAZGATÓ

Csupán annyit – Petroniusra –, a csattanó ő lesz.

PETRONIUS

Ebben a darabban én azt akartam megírni…

IGAZGATÓ

Mindjárt kezdjük.

PETRONIUS

Minden részlet fontos. Ha valami kimarad…

IGAZGATÓ

Már merő szelídség. A darabok nem azon buknak meg, ami kimarad belőlük.

PETRONIUS

De a fokozás!

IGAZGATÓ

Tudom: sikoly, kolbász, szerelem. Széthúzza a függönyt, s int Petroniusnak, hogy távozzék. De ezt a legmélyebb hódolattal teszi.

PETRONIUS

A darab alapeszméjét előre meg kéne fogalmazni, mert félreértik.

IGAZGATÓ

Bízza rám, konzul úr!

PETRONIUS

El.

IGAZGATÓ

Hogy a függöny összecsapódott Petronius után. Az elegancia mestere! Amint szerző lesz, ennyire nem tud viselkedni. Locsog, fecseg, fontoskodik. A nagy pléhpofa! Észre se veszi, hogy milyen nevetséges. A színházban már mindenki csak röhög rajta. Azért is adtam neki szerepet, hogy önök is röhöghessenek egy kicsit. Szerző a színpadon!… A darab főszerepeit különben mind műkedvelők adják elő, a legmagasabb körökből. A legeslegmagasabb körökből… Nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy a közönség cinkosságára számítva, ne szúrjon oda a dilettánsoknak, a szakmabeliek megvetésével. Ellenállhatatlan vágy hajtja őket, hogy a hivatásos színészek kenyerét elegyék. Hirtelen. Függöny!

 

A függöny megindul, de megáll, mert –

 

PETRONIUS

Hangja, öblösen, már a sírból. A darab alapeszméje!

IGAZGATÓ

Ja!… Az alapeszme: a nők síron túli hűtlensége. Függöny!

 

A függöny, mely az elébb megindult, most végleg felgördül.

 

IGAZGATÓ

A színhely, amint látják, egy temető…

PETRONIUS

A szarkofágból felemelkedik. Pontosabban: az efezuszi temető.

IGAZGATÓ

Mindegy.

PETRONIUS

Nem mindegy. Visszafekszik.

IGAZGATÓ

A színhely, amint látják az efezuszi temető – de hogy miről látják, hogy ez épp az efezuszi temető…?

PETRONIUS

A szarkofágból. Épp azért kell bemondani, mert nem látszik.

IGAZGATÓ

Bemondtam… Az efezuszi temetőben éjfélkor két hulla beszélget. Az egyik a szarkofágban nyugszik, a másik az akasztófán lóg. A bokorban ott kuporog az akasztott ember felesége, várja az alkalmat, hogy lelopja férjét a szégyenteljes kötélről. Az akasztófa mellett épp azért áll a Katona, hogy a hulla ellopását megakadályozza…

PETRONIUS

Felemelkedik a szarkofágban. Ha már bejelentette, hogy két hulla beszélget, talán hagyja, hogy rátérjünk a dialógusra. Abból úgyis minden kiderül.

IGAZGATÓ

A szerző azt hiszi, hogy egy pantomimban érvényesülhetnek az ő dialógusai. Prokonzul úr – ez némajáték. Tátogó szájjal mutogatja: némajáték.

PETRONIUS

Ki engedte meg, hogy pantomimet csináljanak a darabomból?

IGAZGATÓ

A közönség imádja a pantomimet.

PETRONIUS

A pantomim megöli a drámát. Tiltakozom!

IGAZGATÓ

Majd a végén!

PETRONIUS

Ez nem némajáték! Ez egy társalgási darab! És én társalgok. Mint hulla. Az Akasztott emberhez. „Látja, barátom, mire vezet a latorkodás. Maga a bitón lóg, szégyenszemre, bezzeg én halálomban is e díszes és kényelmes márványszarkofágban pihenhetek. A társadalmi megbecsülés a síron túl is elkísér”… Ha mindenáron akarják, itt jöhet egy kis némajáték. A másik hulla kezdjen el forogni a kötélen… Érdekes effektus.

AKASZTOTT EMBER

Forogjon a szerző, ha érdekes effektust akar. Itt most már mindenki instrukciót ad?

PETRONIUS

Csupán fölvetettem… Bocsánat. Visszafekszik.

IGAZGATÓ

Bizalmasan. Ez az a pillanat, amikor a szerző forog a sírjában.

 

Kintről sikoly, és kezét tördelve egy nő jön be, fekete fátyolban és tragikus álarccal. A nő: Nero.

 

IGAZGATÓ

Közeledik a dráma címszereplője, az özvegy. A legjobb férjnek leghűségesebb felesége. Gyorsan, súgva. Hogy ki játssza, nem árulhatom el. Inkognitó!

NERO

Egy sikollyal leborul a szarkofág lábához, és zokog.

IGAZGATÓ

Íme, a feleségek felesége! Napok óta éhezik, s itt akar kiszenvedni a férje szarkofágjánál. Nyugodtak lehetnek, hajnalra itt fog heverni élettelenül.

 

A Katona, akit álarca mögött már fölismerhettünk, Poppaea – észreveszi az özvegyet, és feléje settenkedik.

 

IGAZGATÓ

De az özvegy sarkában ott a kísértés… Szintén magas rangú személy. Én nem mondok semmit. De élve a pantomimnek azzal a szabadságával, hogy hölgyek is szerepelhetnek benne… Sokat jelentően elhallgat.

PETRONIUS

Bocsánat… A katonának van itt előbb egy játéka…

NERO

Ne haragudj, Petronius, de így nem lehet játszani! Lekapja az álarcát. Átéltem. Koncentráltam. Elfelejtettem, hogy császár vagyok. Elfelejtettem Rómát. Epiruszban voltam…

PETRONIUS

Efezuszban.

NERO

Efezuszban. Mindegy.

PETRONIUS

Nem mindegy.

NERO

Kiabál. Akárhol voltam! Nő voltam! Özvegy voltam! Éhes voltam! És ki akartam lehelni a lelkem, itt az epidauruszi temetőben… És erre te közbeszólsz, hogy a katonának van itt előbb egy játéka. Leül. Jó, akkor csinálja meg a katona a játékát. Én várhatok.

POPPAEA

Nekem az a feladatom, hogy csábítsam el az özvegyet.

PETRONIUS

A kolbász. Nem vette elő a kolbászt!

POPPAEA

Ja?… Neróhoz. Előveszem a kolbászt, és ő megérzi a szagát. Persze!… Ez csakugyan kimaradt. Köszönöm, drága Petronius…

IGAZGATÓ

Egy darab nem attól bukik meg, ami kimarad belőle.

NERO

Miért kell az a kolbász? Megtetszik nekem a katona… Gyere ide! Felteszi az álarcát. S a két óriás álarc mintha csókolóznék. Ez egy jó játék!… Ha játékot akarsz.

PETRONIUS

Már térdel fölöttük a szarkofágban. Ez jó, ez nagyon jó, zseniális, de később. Az özvegynek a hasán keresztül hatol a tudatáig a katona jelenléte… Ezért kell az a kolbász.

NERO

Értem… Nem érti. Nagyon érdekes… Ezt játszom én is. Nem tudok dönteni a férjem és a kolbász között… Habozok.

PETRONIUS

Nem egészen erről van szó.

NERO

Dehogynem. Nagyon jó lesz. A szarkofágban itt a férjem… Imádom… Látod, Petronius, én téged milyen átéléssel tudnálak szeretni, ha hagynál… És ott a kolbász. Tépelődni kezdek. Ingadozom. Mintha kétfelé volnék elkötelezve. És nem tudok választani…

PETRONIUS

Nem! A gyomornedvek hatása a tudatra!

NERO

A konfliktusomat akarom kiélezni.

PETRONIUS

Majd később… Most a személyiség különböző szféráiról van szó. A tudat még hűséges a férjhez, de a zsigerek már a kolbászért üvöltenek. A könnyeid még érettem hullnak, császárom, de közben a kolbászt harapdálod – önfeledten. Ez a játék!

NERO

Gyanús szelídséggel. Nem, Petronius. Én megcsinálom a tépelődési jelenetet, és ha neked nem tetszik, eldobom… Feküdj be a koporsódba – te pedig vedd elő a kolbászt!

PETRONIUS

Visszahúzódik. Csak segíteni akartam.

NERO

Jó, hogy szóltál. Ha nem tetszik, csak mondd meg nyugodtan. Nekem a szerző szava szentírás. Azzal ne törődj, hogy császárod vagyok. Petronius, elárulok egy titkot: én az embereket nem kormányozni, hanem szórakoztatni akarom… Sikert akarok, Petronius, sikert!… Ott tartottunk, hogy választanom kell a márványkoporsó és a fokhagymás kolbász között. Micsoda vígjátéki konfliktus! S micsoda történelmi jelkép! Mert itt nemcsak az erebusi özvegy választ, hanem Nero császár is. Az előkelőséget választom-e avagy a népet? Te fekszel ott hideg koporsódban: római erkölcs! Patríciusmorál! Az a koporsó az ország talpköve. Téged válasszalak-e? Vagy a fokhagymás kolbászt? Tépi magán a ruhát, gyűri az arcát. Felnéz. Petronius ne leskelődj ki folyton a koporsóból, így nem tudom átélni ezt a világtörténelmi konfliktust.

PETRONIUS

Nero, ne felejtsd el: a személyiség szférái, tudat, zsigerek és Efezusz! Eltűnik a koporsóban.

NERO

Zenét kérek! Tépelődési zenét… Jobbra-balra néz, imbolyog.

 

Közben kürt, fuvola és dob.

 

IGAZGATÓ

Az efeboszi özvegy most ingadozik.

 

Pillanatnyi csend.

 

MIND

Mintha azt várnák, szól-e Petronius.

IGAZGATÓ

Semmi! Lehet folytatni. Zene folytatódik.

NERO

Tépelődik. Hirtelen megáll. Felőlem nyugodtan kidughatod a fejed, Petronius. Az se zavar jobban, mintha nyiszogtatod a szarkofágot… Azt hiszed, én nem érzem meg azt, ha játék közben a szerző rossznak tart? A fényt csak a szemem fogja fel, a gyűlölet sugárzását a tarkóm is. A gyűlöleted átsüt az ólomkoporsón, márványszarkofágon, mindenen. De én azért megpróbálom a magam vitatható tehetségével diadalra vinni a darabodat… Zenét!

 

A zene közben elhallgatott, most izgatottan folytatódik.

 

NERO

A döntés mozdulatával a Katonát játszó Poppaeához megy, és óriás álarcaikat szerelmesen egymás felé fordítják.

POPPAEA

A kolbász!

NERO

Lélekben én már túl vagyok a kolbászon… Katona kell! Szerelmi vágyat a zenébe! Erotikát! Erotikát! A zene érzéki lesz.

IGAZGATÓ

A katona és az efeboszi özvegy eltűnik a bokrok mögött. A beteljesülés nagy pillanata! A cselekmény a másik vonalon viharos gyorsasággal pereg tovább! Az akasztott ember felesége lelopja a férjét a kötélről…

 

Ezt látjuk. S azt, hogy az akasztott ember, feleségével karöltve, eloson.

 

IGAZGATÓ

A katona ocsúdik szerelmi mámorából. Íme: az akasztófa üres. A katona kétségbeesik. Az özvegy vigasztalja. A katona kesereg. Az özvegynek eszébe jut férje. Tegyék fel azt az akasztófára. A katona örül az ötletnek… Az efeboszi özvegy…

 

Mindezt látjuk a pantomim túlzott jelbeszédével.

 

IGAZGATÓ

Az efeboszi özvegy a katonával a szarkofághoz megy. Kiemelik a hullát… Mi van? Megálltunk?

POPPAEA

Ez nem él.

NERO

Ne beszélj! Mutogass! Pantomim.

POPPAEA

Ez borzasztó!

NERO

Miért vagy úgy meglepve? Az csak természetes, hogy a temetőben, a szarkofágban halottat találsz.

POPPAEA

De ez igazán halott. Fel vannak vágva az erei.

NERO

Petroniusnak?

POPPAEA

Elfolyt a vére.

NERO

Nem is lélegzik?

POPPAEA

Nem.

NERO

Pulzusa?

POPPAEA

Nincs.

NERO

Látjátok, én mindig mondtam, hogy a drámaírókra vigyázni kell… Nehezen bírják a premierizgalmakat… De nekem az az érzésem, hogy Petronius már felvágott erekkel jött a premierre. Csak elkötötte… Eleve tudta, hogy meg fog sértődni. Most mondd; Hát nem mindegy lett volna neki, hogy Erebusz, vagy Efebusz?

 

Nyögés.

 

NERO

Mi az? Mondott valamit?

POPPAEA

Igen… Azt, hogy nem mindegy… Ez volt az utolsó szava. Végleg vége.

NERO

Én úgy érzem, mintha a gyűlölete tovább sugároznék. Felmegy a lépcsőn, benéz a koporsóba. Megint megtanultam tőled valamit, Petronius. A szerző ne pezsgővel és virággal kedveskedjen a színészeinek, hanem vágja fel az ereit. Petroniusom, arbiter elegantiarum – csakugyan ez volt a legelegánsabb premierajándék… Nézz oda.

POPPAEA

Milyen fehér az arca!

NERO

Kezd olyan lenni, mint egy klasszikus szerző.

POPPAEA

Ez a színházasdi nagyon izgalmas volt. Ezentúl minden este játsszunk valamit!

IGAZGATÓ

Elnézést kérünk, de a váratlan gyászeset miatt a mai előadást befejezzük. Függöny!

 

A kortina lemegy.

 

IGAZGATÓ

A pénzt nem adjuk vissza. Befejezett drámában volt részük… Amint látják, a pantomim nem ölte meg a drámát… Felemeli a hangját. És a csattanó nem lett lelőve.

 

Függöny

 

 

 

A szerelem hatalma



Szereplők
NERO
POPPAEA
A MÁGUS

 

Nero és Poppaea hálószobája.

Minden szögön diadalkoszorúk. Mintha egy öreg, nyugdíjas színésznő otthonában volnánk.

Az előtérben egy perzsa mágus guggol valami tűztartó rézedény előtt. Zarathustra papja, szája előtt könnyű batisztkendővel, homloka hamuval megjelölve. Meg-megpiszkálja a parazsat, s halk dünnyögések közt imádkozik.

Különben sötét van.

Poppaea a kereveten hasal, s egy fonálra függesztett színes korongocskával, jojóval játszik.

Arca kifestve, érezhetően azzal a kihívó szeszélyességgel, amelyet csak ő engedhet meg magának. A haja magasra, toronymagasra tupírozva, arannyal befonva. Ezt a császárné-bálványfejet vékony, hosszú, törékeny nyak viseli, s egy nem kevésbé törékeny, filigrán test. (Nofretete-arányok!) Afféle harang alakúan bővülő, rövid, eléggé átlátszó ruhácskában van, amelyet mintha azért hoznának néha divatba, hogy minden nő állapotosnak lássék, és az állapotosok ne látszódjanak annak.

Poppaea nem látszódik annak.

Magas sarkú cipői az ágy előtt hevernek.

 

POPPAEA

Agrippinának csináltál mágiát?

MÁGUS

Szöszmötöl a tűzön, majd udvariasan és kitérően. A császári udvarban mindenkinek csináltam mágiát.

POPPAEA

De Agrippinának, amíg élt…

MÁGUS

Csináltam.

POPPAEA

Mit akart?

MÁGUS

Hogy te halj meg. Azt akarta.

POPPAEA

Ó… látod, milyen ügyetlen mágus vagy. Ő halt meg, nem én…

 

Nevet, és jojózik tovább.

 

MÁGUS

Nem mindig vagyok ügyetlen. Ha te kéred, nem leszek ügyetlen.

POPPAEA

Mit tudsz csinálni?

MÁGUS

A tűz hatalmával mindent… Te csak mondd az ellenségeid nevét. Én elsuttogom a leghatalmasabb istennek, és… Csillogó szemmel egy mozdulatot tesz, mutatja: végük.

POPPAEA

Várj csak!… Agrippina – meghalt. Lepida – meghalt. Octavia – meghalt… Már alig maradt valaki. Kit mondjak? A férfi ellenségek nem számítanak, csak a nők. Azok meg nincsenek. Tudod, min veszem észre, hogy nincsenek? Hogy egyre hízom, hogy zavartalanul hízom. Ebben a nagy biztonságban egészen ellustulok. Meg hogy most nem szabad mozognom se. Nemsokára olyan kövér leszek, mint egy római matróna. Pfu-uj!… Ha olyan mindentudó vagy, te perzsa, azt mondd meg, hogy meddig fogok én még hízni.

MÁGUS

Udvariasan rámosolyog, és varázsolgat tovább. Közben. Rúg már?

POPPAEA

Felnevet. Kezd.

MÁGUS

Könnyű jósolni. Még négy és fél hónap, aztán karcsú leszel megint.

POPPAEA

Még ha azt mondtad volna, hogy négy és fél nap, hogy négy és fél óra… Az is sok lenne. Ebben az örökös egyedüllétben… Ha az a tűz mindent tud, nem tudnád idevarázsolni nekem Nerót?

MÁGUS

Hol van a császár?

POPPAEA

Hol volna? Énekel. Tizenhat órája ment el. Azóta feltehetően egyfolytában énekel. Hogy lehet valaki ilyen nagy művész, és nem érzi meg, hogy vágyom utána?… Hozd ide őt. Hozd ide őt! Nem bírom. Kell!… Rekedjen be minden riválisa! Aztán adják oda neki az összes nagydíjat, aranynimfát, babérkoszorút, és ő pedig jöjjön haza!… Ezt üzenem a leghatalmasabb istennek, ezt suttogd el neki… S ha még további szívességekre hajlandó – szakadjon le a színházban a csillár, csapjon belé a mennykő, égjen porig, és Nero pedig jöjjön haza, maradjon itthon, és énekeljen nekem!

MÁGUS

Magában gajdol valamit, kis pálcikákat tesz a tűzre.

POPPAEA

Te érted, amit ilyenkor mondasz?

MÁGUS

Szent szöveg. Érteni nem muszáj.

POPPAEA

Mondd úgy, hogy megértsem. Mondj valami jót.

MÁGUS

Jó az élet… jó az élet…

POPPAEA

Ez zagyvaság.

MÁGUS

Szent szöveg.

POPPAEA

Nekem mondj jót!… Hogy hamarosan megszabadulok terhemtől. Hogy fiú lesz. Hogy császár lesz. Hogy a hasam nem lesz ráncos a szülés után. Hogy Nero itt fog énekelni az ágyam mellett… Mondj jót!

MÁGUS

Zavartalanul és mosolyogva dünnyög tovább magában.

POPPAEA

Mért nem beszélsz? Aki nem mond semmit, olyan, mintha rosszat mondana. Mért mondasz rosszat? Hirtelen. Hagyd abba! Leszáll az ágyról. Izgatottan. Érzem, hogy rosszat mondtál. Megszoktad ebben a családban… Taníts meg engem a mágiára!

MÁGUS

Tilos. Rómaiaknak tilos.

POPPAEA

A rómaiaknak minden tilos, itt a palotában minden szabad.

MÁGUS

Csak nekünk szabad csinálni, perzsáknak, és a végén minket is mindig megölnek.

POPPAEA

Mert megérdemlitek. Lekuporodott a tűz mellé. Imádom bámulni a tüzet. Igazad van: jó az élet… jó az élet… Imádom hallgatni a perzsa meséket. A királynéról, aki tűzzé változik és kígyóvá és keselyűvé és kakassá is nő létére, kukorékoló kiskakassá – amivé csak akar… Taníts meg a mesékre és mágiára. Imádnám belesuttogni a tűzbe Nero versenytársainak nevét. Hogy rekedjenek be, mind! A híres énekesek… Mit kell mondani?

MÁGUS

Ez nagyon szelíd mágia volna. Nevet.

POPPAEA

Majd ha belőlem is öreg, féltékeny, intrikus római matróna lesz, akkor majd megtaníthatsz az igazi mágiára. És akkor majd úgy hullanak a szenátorok és a feleségeik, mint ősszel a legyek… Nevet.

MÁGUS

Belőled sohasem lesz olyan római matróna.

POPPAEA

Köszönöm. Látod, tudsz te nekem jót is mondani.

 

Kintről ütemes taps, cifrázó ritmusban.

 

MÁGUS

A császár?

POPPAEA

Végre! Vége a dalnokversenynek! Hallod? A tapsolók és az autogramkérők egész eddig kísérik. Győzött! Megint győzött! Felugrik.

MÁGUS

Gyorsan szedi össze a holmiját, valami rongyba csomagolja.

POPPAEA

Félsz, hogy rajtakap a boszorkánymesterségen?

MÁGUS

Kerüld őt ma te is.

POPPAEA

Látod, milyen gonosz vagy? Amikor tudod, hogy mennyire vártam. Hirtelen. Miért? Mi van mára a Nero csillagaiba írva? Csend. Tudni akarom! Hogy Nero belépett, már neki, denunciálva. Ilyen csillagjós! Jobban olvas a csillagokban, mint az augurok az állatbélben, és nem akar beszélni. Nem mondja meg, hogy mi vár ma ránk a csillagok szerint…

NERO

Be, ügyet se vetve semmire, a heverő mellől felveszi Poppaea kézitükrét, kitátja a száját, és figyelmesen vizsgálni kezdi a torkát. Úgy van öltözve, ahogy a színpadról lejött. Fél méterrel magasabb a szokottnál. Kothurnusban jár. Aranycsillagokkal telehintett görögös inget visel és kitharadalnok öltönyt. Kezében lant volt, ledobta. Fején arany babérkoszorú. Az arca erősen kifestve.

POPPAEA

Drágám, mi az?

NERO

A torkára mutat, s hangtalanul mondja: a torkom.

POPPAEA

Berekedt?

NERO

Némán bólint.

POPPAEA

Szeme a mágusra villan.

MÁGUS

Halkan. Műhiba. Előfordul.

POPPAEA

Mutassa!

NERO

Á-á!

POPPAEA

Én nem látok semmit.

NERO

Tátott torkával a mágushoz fordul. Á-á!

POPPAEA

Mit akar tőle? Nem béljós ő, hanem csillagjós.

MÁGUS

Azért jártas vagyok az orvosi tudományban. Őfelsége torka csakugyan kíméletre szorul.

NERO

Két kezével melengetni kezdi a torkát. Rekedten köhécsel.

POPPAEA

Ezt ne mondtad volna, te perzsa! Őfelsége mostantól kezdve csak mutogatni fog, mint egy süketnéma. Összedőlhet Róma, én meghalhatok, szülhetek – őfelsége meg se fog mukkanni. Ma este nincs szerelem, nincsenek államügyek: őfelsége torka kíméletre szorul. Majd megkeresem azt a hosszú selyemsálat, amivel bebugyolálhatjuk a torkát.

NERO

Hízelkedve, hálásan megcsókolja.

POPPAEA

Szóval, szerelem azért van… Imádsz?

NERO

Int: igen.

POPPAEA

Mondd, hogy imádsz.

NERO

Int: lehetetlen szólnia.

POPPAEA

Azért is meg foglak szólaltatni… Ma este a császár nekem még énekelni fog.

NERO

Hangtalanul felnevet: olyan nincs!.

POPPAEA

Fog! Fog… Énekelni fog, beszélni fog. Én ma este még hallani akarom a hangját.

NERO

Nevetve tiltakozik.

POPPAEA

A bűntudatánál fogom meg. Nerónak legérzékenyebb pontja: a bűntudata. Csak ezt kevesen tudják.

NERO

Leveti magát az ágyra, úgy nevet.

POPPAEA

Vékony hangon. Ha most arra gondolok, hogy mi mindent tanultunk mi az iskolában vallástanórákon – hogy az isten szeretett egy földi nőt, Jupiter szerette Lédát és Danaét, és a többit… És nekem most itt ül az ágyamon az isteni férjem, és semmit se tud felmutatni szerelme jeléül. Valami méltót, valami istenit. Amit a hittanórákon majd taníthatnának magáról és rólam. Nero mozdulatára. Hogy bikává változik vagy hattyúvá, vagy aranyesővé. Nem érdekes. Jupiter ezt már mind megcsinálta. Tudja, mit? Változzon Orpheusszá! Magának könnyű, akinek olyan szép hangja van…

NERO

Pengetni kezdi a lantját.

POPPAEA

És daloljon!

NERO

A torkára mutat: nem.

POPPAEA

Ki látott ilyen megkukult istent? Spórol a hangjával a fellépésre. Rajtam spórol… Hagyja már abba azt az idétlen pötyögtetést! Lekuporodik egy sarokban. Mérges. Majdnem sír. És én még Jupitert emlegettem… A legutolsó koszos, csipás férfi is megszerzi magának a legremekebb nőket, csak azzal, hogy beszél, beszél, hogy lyukat beszél a hasukba… Maga még erre se képes, és csodálkozik, ha elhagyom.

NERO

Lehúzódik melléje, ölelné.

POPPAEA

Hagyjon! Nem szeretem, amikor hallgat. Félek. A süketnémák a legmérgesebb emberek. Mondjon valamit! Mondja azt, hogy gyűlöl. És szeretni fogom… Igazad lesz, mágus, a jóslatoddal. Mit is mondtál? Mit fog ma csinálni Nero? Milyen szörnyűséget?

NERO

Felugrik.

MÁGUS

Én nem mondtam semmit.

POPPAEA

De, de! Én tudom. Aki nem beszél, abban csak gyűlik a méreg. Attól minden kitelik…

NERO

Már megragadta a mágust.

POPPAEA

Hagyja! Nem mondott semmit. Épp az, hogy ő sem mondott semmit.

MÁGUS

Hogy Nero elengedte, gyorsan igyekszik el.

POPPAEA

Visszaszólítja. Kérlek, kedves mágus, ne hagyj magamra. Ha már a férjem néma, legalább te szórakoztass. Tudsz szép meséket?

MÁGUS

A küszöbön. Mágus vagyok, nem mesemondó.

POPPAEA

Perzsa vagy. Minden perzsa tud meséket. Neróhoz. Azért szökik, mert ő is fél magától.

NERO

Visszapenderíti a mágust a szobába.

POPPAEA

Nem kell félned Nerótól. Nero imád mindent, ami titokzatos, ami keleti. Minden családban van valami legenda, amiről a kamaszok álmodozhatnak. S tudod, mi a császárcsalád legendája? Megsúghatom: Cleopatra. A keleti királynő. Neróéknál a kopaszodó férfiak is arról ábrándoznak unalmas feleségük mellett, hogy hátha lesz egyszer nekik is olyan szerencséjük, mint Antonius bácsinak volt, mint Caesar bácsinak volt, akiket az isteni Cleopatra néni az ágyába cipelt!… Mit gondolsz, lett volna-e belőlem valaha is római császárné, ha nincs bennem egy icipici keleti vér? Neróhoz. Imádsz?

NERO

Elragadtatással csókolja.

POPPAEA

Nem baj, hogy formátlan vagyok?

NERO

Mozdulattal: „dehogyis vagy az” – s csókolja.

POPPAEA

Ha ekkora lesz a hasam, akkor is szeretni fogsz?

NERO

Egy még sokkal nagyobb hasat mutat neki, és megcsókolja.

POPPAEA

Hallod, mágus, ha te tudsz a gondolatokban is olvasni, és nemcsak a csillagokban, mondd meg gyorsan, hogy mit gondol most Nero.

MÁGUS

Zavartalanul hazudik. Nero császár fejében az a gondolat fogamzott meg…

 

Csöppnyi csend.

 

…hogy milyen isteni cselekedettel tudná kifejezni szerelmét Poppaea iránt.

NERO

Diadalmasan ujjong: a mágus révén fölénybe került.

POPPAEA

És mit talált ki? Miféle néma vallomást?

NERO

Úgy tesz, mint aki fel akar szállani.

POPPAEA

Ó… hattyú! Az örök, sablonos hattyú! Én nem tudom, hogy Léda óta mért mindig ez jut eszébe a férfiaknak.

NERO

Tiltakozik: nem hattyú. S újból úgy tesz, mintha felemelkednék a levegőbe.

POPPAEA

Pacsirta?

NERO

Már mérgesen tiltakozik: nem az.

POPPAEA

Úgy látszik, mégse pacsirta… De kedves barátom, ha maga nem beszél, el kell viselnie, hogy mi néha rosszul olvasunk a gondolataiban.

NERO

Odamegy Poppaeához, átfogja, s mintha vele együtt akarna felemelkedni a földről. Majd megáll, s a mágusra néz.

POPPAEA

Most fejti meg. A mennybe akar szállni, velem együtt, a te segítségeddel, mágusom.

NERO

Örömében majdhogy a sarokba nem vágja Poppaeát, de elkapja. Nevetnek.

MÁGUS

Nem lehetetlen. Illés próféta és Zarathustra még életében a mennybe szállt. Ez be van bizonyítva. Az egyik kollégám, Simon mágus, a napokban szintén felemelkedett a levegőbe. Sokak szeme láttára. Ez azért nincs bebizonyítva.

POPPAEA

És engem is felvinnél az égbe, szívem? Illés próféta és Zarathustra biztosan lent hagyták a földön a feleségüket…

MÁGUS

Ők lent hagyták.

POPPAEA

…De mi már olyanok vagyunk, mint a légtornászok. Földön, égben örök partnerek.

NERO

Átölelve tartja Poppaeát, felemelkedésre készen. A mágusra pillant.

MÁGUS

Dünnyögni kezd, de látnivalóan izzad.

POPPAEA

Lehet, hogy csak azért, hogy megmentse a helyzetet. Hirtelen kibontakozik. Nem, nem, Nero, én nem szállok fel veled az égbe. Most nem. Majd ha meglesz a pici. Én féltem őt egy ilyen légi utazástól.

MÁGUS

Simon mágus is kificamította a bokáját a leszállásnál.

POPPAEA

Látod? Én még az ágyról is olyan óvatosan lépek le. Nem akarom, hogy ez a gyerek is elmenjen, mint az előzők.

NERO

Karjába veszi, s az ágyra fekteti. Ott marad mellette.

POPPAEA

Valami mást találjatok ki, de ugyanilyen szépet.

NERO

Felugrik, két karját felemelve, közeledik a mágus felé.

MÁGUS

Nem érti. Mi az?

POPPAEA

Felült az ágyon. Talán, hogy mágiával meg tudsz-e valakit ölni?

NERO

Nem, nem! Felkap egy írótáblát, ráír valamit. A mágus elé tartja, majd Poppaea elé.

MÁGUS

Hangosan olvassa. Halottat feltámasztani.

POPPAEA

Halottat feltámasztani!… Biztosan a meghalt gyerekeinkre gondolt. Nero mozdulatára. Meg aztán, ja persze, járt nála a napokban az öreg Pontius Pilátus. Nyugdíjügyben. Tőle is ezt kérdezte. Biztosan hallottad, hogy ő Jeruzsálemben egyszer kivégeztetett valakit, s az a harmadik napon föltámadt…

MÁGUS

Beszélik.

POPPAEA

Hogy csinálta?

MÁGUS

Élénken. Ó, a halottak föltámasztásának nagyon sok módszerét ismerjük.

POPPAEA

Látod, ez Nerót nagyon érdekli. Beszélj! Maga mellé vonja Nerót, így hallgatják.

MÁGUS

Természetesen, minden módszer csak addig lehet hatályos, amíg a lélek még ott kering a test körül.

POPPAEA

Hová is menne szegény?

MÁGUS

Egy idő múlva a szél elviszi őt onnan. Dél felé röpülnek a jó lelkek, észak felé a gonoszak. A tűz mellett kuporogva, sebesen mondja. Az élet jó… A meleg jó… A tűz az élet… Ne engedjétek kihűlni a halott testet. Élő test melegével melegítsétek. A tűz láng és füst. Fújjatok az elhunyt testébe füstöt… A tűz a testben: tűz a barlangban. A kilenc lyuk valamelyikén távozott el a lélek. Ugyanott térhet vissza… leheljetek a halottba levegőt. Dörzsöljétek a testét, mert a mozgásból újjászületik a tűz…

POPPAEA

Ezek biztos módszerek?

MÁGUS

Egyik se biztos.

POPPAEA

Más módszer nincs?

MÁGUS

Eretnek módszerek. Amelyek nem a tüzet tartják az élet forrásának, hanem a nedvességet. Ezek szerint ökörvizeletet kell az elhunyt szájába tölteni. Az ilyen módszerekkel elért feltámadásnak énelőttem semmi értéke nincs.

POPPAEA

De ez legalább biztos módszer?

MÁGUS

Még csak az sem. Akiken kipróbálták, többnyire halva maradtak.

POPPAEA

Nincs biztos módszer?

MÁGUS

Van.

POPPAEA

Mi az?

NERO

Felugrik, úgy érdekli a válasz.

MÁGUS

Egyetlen biztos módszer van. Feláll ő is, szemben Neróval, mosolyogva mondja. A szeretet.

 

Csend.

 

Ha valaki igazán szereti a halottat, az fel tudja támasztani.

 

Kis csend.

 

Ezért is szokott olyan ritkán sikerülni a halottak feltámasztása. Jeruzsálemben, az sikerült.

POPPAEA

Hirtelen elkezd nevetni. Fokozódó, szinte hisztériás nevetéssel. Ez aztán igazán Nerónak való kísérlet volna!… Ezzel aztán megmutathatná a szerelmét!… Mint Orpheus, a dalnok Orpheus, a szeretet bajnoka, aki úgy szereti az ő Eurüdikéjét, hogy visszahozta a halálból…

NERO

Is nevetni kezd.

POPPAEA

Görcsös nevetések közt. Mert dalolni nem dalol, de az alvilágba, ugye, lemenne értem…?

NERO

Letérdel előtte, átfogja a térdét.

POPPAEA

Ez hiányzott! Csak ez hiányzott… Nevet. Ezt ne mondtad volna, te ostoba perzsa! Jóra biztattad… Mozdulatlan-mereven áll Nero ölelésében. Beképzelte magának, hogy szeret. És most majd mindenáron bizonyítani is akar. Hirtelen haraggal. Engem ne simogasson! Engem ne becézzen! Elrúgja magától Nerót.

NERO

A földön.

POPPAEA

Ahogy távolodik tőle. Milyen halálnemet talált ki nekem, barátom? Méreg? Zsineg? Tőr? Vigyázzon, ha a fejemet levágatja, azt azért nehéz lesz majd visszaragasztani.

MÁGUS

A szeretet nem ismer lehetetlent.

POPPAEA

Biztassad! Tépjen ízekre, majd összeragaszt a szerelme. Mert az ő szerelme varázskenőcs. Az élet forrása!

MÁGUS

Semmi sem biztos, még a halál sem. Semmi sem lehetetlen, még a föltámadás sem.

POPPAEA

Neked legyen mondva! Temessenek el téged mint tetszhalottat, aztán támadj föl a föld alatt. Neróhoz, csendesen. De téged arra kérlek, Nero, ha engem megölsz, igazából ölj meg. S akkor már az se lesz baj, ha nem tudsz föltámasztani.

MÁGUS

Csak azokat nem tudjuk föltámasztani, akiket nem szeretünk.

 

Csend.

 

NERO

Mereven áll, a szeme Poppaeán.

POPPAEA

Hirtelen pánik fogja el. Mit nézel úgy? Mit nézel úgy rajtam? Van éppen elég halottad, támaszd fel őket. Hálásak lesznek. Az anyád…

MÁGUS

Túl régen meghalt.

POPPAEA

A nagynénéd. A tanítód. A feleséged…

MÁGUS

Vajon szeretted-e őket, császár?

NERO

Fejét rázza: nem.

POPPAEA

Öld meg ezt a perzsát!

NERO

Fejét rázza: nem.

MÁGUS

Csak azt tudjuk feltámasztani, akit magunknál is jobban szeretünk.

POPPAEA

Sikolt. A gyerekeinket!

NERO

Vállat von.

POPPAEA

Igaz. Hisz alig ismerte őket… Majd szülök magának egy fiút. Az nem elég?

MÁGUS

Egy feltámasztási szenzáció általában jó hatással szokott lenni a közvéleményre.

POPPAEA

Iróniával, szomorúsággal. Az más. Ha el kell terelni a figyelmet a politikai bajokról… Felveszi a kis játékszerét, jojózni kezd. Ez a kis ébenfa korong mindig visszaszáll a tenyerembe… Aztán hirtelen elkapja a korongot, s abbahagyja a játékot. De mi lesz, ha egyszer elszakad a selyemfonál? Mindegy. Próbáljuk meg!… Ne félj, szívem, ez is csak olyan lesz, mint amikor a légtornászok eldobják és megint elkapják egymást. Rajta! életre-halálra… Kezdhetjük? Csend.

NERO

Alig észrevehetően biccent.

POPPAEA

Jó… Én kezdem… Hogy röpítsenek minket a szenvedélyek…

MÁGUS

Leguggolt a tűz elé, és most csendesen elkezd gajdolni. Halkan duruzsolja a szent szöveget. Mindig ugyanazt a mondatot. A tempót aszerint váltja, hogy gyorsítani vagy fékezni akarja-e Nero és Poppaea párharcát. Csillogó szeme folyton rajtuk van. Közben egy fémpálcikával, a megfelelő ritmusban, ütöget is valami zengő fémhasábot.

POPPAEA

Most húzta elő az említett hosszú selyemsálat. Ezzel kezd szórakozottan játszani, s közben, éles hangon és sebesen, beszélni kezd. Szinte csevegő hangon kezdi a provokációt. Levelet kaptam a férjemtől, a volt férjemtől… Ó, hát csak talán szabad leveleznünk. Unja magát abban a távoli provinciában, és feltételezi, hogy én meg itt unom magam. A császári palotában.

NERO

Dühbe jött, de fütyörészni kezd.

POPPAEA

Aggódik, szegény, értem. Hogy mi lesz velem, ha maga megbukik, ha elkergetik… Úgy látszik, valami újabb összeesküvés készül. S ha sikerül…

NERO

Lekapja fejéről a koszorút, felemeli.

POPPAEA

Gondolja, hogy a művészetéből megélünk? Hogy mint dalénekes éppolyan jól fog keresni?

NERO

Végigmutat a koszorúkkal teleaggatott falon.

POPPAEA

Koszorúkat nyer, és légiókat veszít. Persze, ha a katonái nem kapnak zsoldot. Mióta is?

NERO

Levesz egy különlegesen szép koszorút a falról.

POPPAEA

Az olimpiai babérkoszorú! Az is sokba került az államnak. Hirtelen őszintén. És nekem! Hogy gyűlölöm a maga aranykoszorúit! Mindegyikért egy félnapi egyedülléttel fizettem. Félnapi? Ma éppen tizenhat órát vártam magára!

NERO

Hirtelen odalép hozzá, és odaadja neki az aranykoszorúját.

POPPAEA

Ha meghalok… Hirtelen eldobja a koszorút. Ez így nem megy. Nem szabad magunkon elérzékenyedni. Kezdjük újra. Mágus! Tempó.

MÁGUS

Gyorsabb tempóban kezdi ütögetni a fémtömböt.

POPPAEA

Ez az!

NERO

Köhint.

POPPAEA

Mi az? Talán a lelkiismerete akar megszólalni? Ó, dehogyis, csupán a ma esti újabb fellépésre készül. Nincs sok ideje. Tempó!… Mondja, barátom, hogy is van ez? Maga akkor szerepel, amikor kedve szottyan? Maga akkor is a színpadra léphet, amikor a kutya se hívja? Ez aztán a mindenhatóság. Mint egy kurva, aki akkor is tud szerelmeskedni, amikor nem jön be hozzá senki… Látom, gyűlik magában a méreg. Ki fog pukkanni, barátom. Mint a béka, amikor felfújta magát. Ezt is tanítják az iskolában. A béka akkora akart lenni, mint az isten.

NERO

Hogy türtőztesse magát, méltósággal elfordul.

POPPAEA

Egyre könyörtelenebb. Hogy maga már isten? Azt mondja? Na ja! Egy olyan szenátusban megszavaztatott isten. Egy olyan szótöbbséggel csinált isten. Szavazógéppel kipréselt isten. Melléje megy. Lehet, hogy maga azért türtőzteti magát, mert a picire gondol, aki a hasamban van? Látja, ő isten lesz. Tudom. Igazi isten. Mostanában az asszonyok gyakran ábrándoznak arról, hogy hátha ők hozzák világra a világ megváltóját… Mire gondol? Tudja, a maga közönye rosszabb, mintha ütne. Vigyázz, te, mert a végén én gyilkollak meg téged, és nem biztos, hogy kedvem lesz aztán feltámasztani… Állnak egymással szemben. Poppaea furcsán elneveti magát, és a kezében levő selyemsálat átveti Nero nyakán. Mit ijedezik? Csak be akartam kötni a torkát ezzel a selyemsállal. Ha olyan kényes. De ha nem kell… Lehúzza a sálat Nero nyakából, otthagyja őt, lassan a kerevethez megy. Leül. A sál egyik végét a maga nyakára tekeri. A mágushoz. Hagyd most ezt a zenét.

 

Csend.

 

POPPAEA

Csodálkoztok, hogy hogy kipakolok. A szerelmes asszonyok tudnak csak igazán kipakolni. Nekik mindig több van a bögyükben. Több, mint a közönyös vagy a gyűlölködő asszonyokéban… Na, folytathatod, mágus! Feláll.

MÁGUS

Zenélni, dünnyögni kezd.

POPPAEA

Azt hiszem, most már egyenesben vagyunk. Ez most már megint olyan, mint egy szertartás. Megy, szinte magától… Azt mondják, tegnap egy Nero-szoborba belecsapott a villám. Mért sápadt el barátom? Egyelőre nem magába csapott. Maga mindig kitalál valami új mutatványt. De a végzet is, látja. Mit tervez most? Kocsiversenyt? Bikaviadalt? Keresztényeket a fenevadak elé? És persze, maga is fellép mint oroszlán. Vagy úszóbajnokként fog talán legközelebb bemutatkozni? Ez, látja, megint méltó volna magához. Leúszik a Tiberisen egész a tengerig – a hasa alatt egy ügyes búvárral. Úszik, és közben énekel. Hosszú a Tiberis, előadhatja összes műveit. A vízben.

NERO

Idegesen felnevet, s a jojóval játszik, ügyetlenül, mintha csak az érdekelné.

POPPAEA

A hálás nép majd kiissza a Tiberist… Van még egy ötletem: gyújtsa fel Rómát…

 

Csend.

 

NERO

Kitépi a játékszere fonalát.

MÁGUS

Elhallgat.

POPPAEA

Pardon, már megtette.

NERO

Felüvölt, torkaszakadtából. Nem igaz! Nem én csináltam!

POPPAEA

Barátom! A ma esti fellépésre így már végképp nem lesz hangja. Felugrik, odamegy az indulattól remegő Neróhoz. Közben mellékesen a mágushoz. Mondj közben valami mesét, mágusom.

MÁGUS

Hevesen rákezd… „A királyné akkor elővett egy kést, amelyre héber nevek voltak írva, és egy kört rajzolt vele a terem közepére.”

POPPAEA

Ez az! A nyakába kötött sál szabadon maradó végét rátekergeti megint Nero nyakára. S komolyan mondja. Most úgy össze vagyunk kötve, mint menyasszony és vőlegény… Egyre gyorsabban fűzi össze magát Neróval. Tengelye körül forogva – mintha most ő volna valami eleven jojó – pergeti föl nyakára a selymet. Mindketten forognak és keringenek. Rituális tánc ez, halálos balett.

MÁGUS

Közben folytatja. „Egyszerre megjelent előttük a szörnyeteg, oroszlán alakban. Tátott szájjal rontott a királynéra. De az kitépte egy szál haját, a haj éles karddá változott, ezzel kettévágta az oroszlánt. De most az oroszlán feje skorpióvá lett. A királyné pedig kígyóvá, és a skorpióra vetette magát. Mire ez sassá változott, a kígyó meg keselyűvé. Ekkor a sasból macska lett, a királynéból pedig farkas…”

NERO

Karjaiban tartva a selyemsállal többszörösen hozzákötözött Poppaeát. Poppaea! Mi van veled?

POPPAEA

Semmi, semmi…

MÁGUS

„…Sokáig hevesen viaskodtak, a macska látta, hogy a farkas legyőzi, és nagy, piros gránátalma alakját vette föl. Darabokra hasadt, és a magjai szétszóródtak a terem padlózatán…”

POPPAEA

Egy csöpp sikolya.

MÁGUS

„Most a farkas átváltozott kakassá, hogy felszedje a magokat…”

NERO

Poppaea! Poppaea! Ne komédiázz! Mért csinálsz így?… Tekeri le nyakukról a sálat.

MÁGUS

„Az egyik mag beleesett a vízbe, és hallá változott. A királyné még nagyobb hallá, és utánamerült…”

NERO

Hogy Poppaea nyakáról levágja a sálat. Egy kardot! Kést!

MÁGUS

Felugrik. hosszú kést kap elő, s nyiszálni kezdi a selyemsálat. Közben.

„Mind a két hal lángnyelvvé változott…” Karjába veszi Poppaeát, lefekteti a kerevetre.

NERO

Jól játssza… Azt játssza, hogy meghalt. Élethűen játssza… Na! Abbahagyhatod!… Sebesen. Egyszer egy barátommal fogadtunk, hogy mennyi ideig tud a vízben maradni. Még most is ott van. Megnyerte a fogadást.

MÁGUS

Ahogy figyelmesen vizsgálja a fekvő Poppaeát. Tollat tart a szája előtt. Pszt!

 

Csend.

 

NERO

Meghalt?

MÁGUS

Felemelkedik. Meg.

NERO

Játszik.

MÁGUS

Már nem.

NERO

Tetszhalott.

MÁGUS

Igazi.

NERO

Akkor is támaszd föl.

MÁGUS

Az emberiség fel fog támadni. Ezt megígérte az Úr, Zarathustra által.

NERO

Az emberiség nem érdekel. Őt támaszd föl!

MÁGUS

Poppaea fölé hajol, mintha a szájába akarna lehelni.

NERO

Én hozzá se nyúltam. Ő akart engem megölni… Fel fog támadni, meglátod. A zsidókban megvan az örök élet szikrája… Éleszd föl! Na!

MÁGUS

Felemelkedik, égnek tartott kézzel. Kántálva, hatalmas hangon. Mozdulatlan, halott és hideg test. Felelj! Mi az, ami önmagát mozgatja…?

 

Csend.

 

EGY HANG

A Nap!

MÁGUS

Mi az, ami újjászületik?

EGY HANG

A Hold!

MÁGUS

Mi az, ami a hideg gyógyszere?

NERO

A tűz, tudom. Ne szélhámoskodj itt tovább! Ez nem az ő hangja volt. A te hangod volt.

MÁGUS

A Hangok itt voltak. A Hangoknak médium kell. Van-e jobb médium, mint egy gyakorlott hasbeszélő? Kántálni kezd. Kérlek, lélek, kérlek a tűzre, a vízre…

NERO

Elég! Menj innen!

MÁGUS

Talán olvassunk fel neki Nero írásaiból. Azt mondják, azoknak is csodás hatásuk van.

NERO

Nem veszi fel a sértést. Ki tudja?

MÁGUS

Figyelje majd a testet. Az élet úgy tér vissza belé, mint a szerelem. A karját szétcsapja, a fejét hátraveti…

NERO

Mondd, amikor itt ültetek a tűz előtt, és én jöttem – tudtad már, hogy meg fogom ölni?

MÁGUS

Tudtam.

NERO

Mért nem ütöttél agyon, amikor bejöttem? Mért? Átkozott! Kilöki. A tűztartó edényhez jön. Leül elébe. Háttal a holttestnek. Csendesen beszél. Csak ő marad fényben. Körülötte lassan minden sötét lesz. Gyere vissza, Poppaea… Mit mondjak, hogy visszagyere?… Szeretnék megint veszekedni veled. Tudom, hogy hallasz… A halottaknak a hallása még sokáig épen marad. Akarod, hogy énekeljek neked?… Most már úgyis mindegy. Látod, már azt se bánom, hogy tönkremegy a hangom. Van egy szép dal, a halott nimfa siratásáról. Csak az a baj, hogy nagyon szomorú. S nem akarom, hogy sírjál. Nem elég neked, hogy meghaltál? Tudod, mindig féltem, hogy milyen lesz, ha meghalsz. Hát ilyen… Ne haragudj. De azért te is tehetsz róla. Én csak egy egész picit húztam meg a nyakadon azt a sálat. Azért nem kell mindjárt meghalni. Semmi célod nem volt az életben. Folyton unatkoztál. Ez az igazság. Ezért törtél le ilyen könnyen… A római asszonyok nem halnának meg egy kis nyakszorítástól. És ők visszajönnek, az első hívó szóra. Most is itt köröznek, érzem. Agrippina, Octavia… Sohasem árulták el, hogy van lelkük. Most igen. Hess! menjetek vissza a pokolba!… De te maradj még, Poppaea. Ne hagyd, hogy valamilyen szél elsodorjon innen északnak vagy délnek. Olyan jólesik elbeszélgetni veled… Tudod, mióta isten lettem, az emberek elveszítették azt a képességüket, hogy beszélgetni tudjanak velem. A szenátorok is dadognak a jelenlétemben. Mióta isteni vagyok, a tyúkszemvágó is folyton belevág a lábamba. A nagy megtiszteltetéstől. Hogy sikerült megfognia az isten lábát. Te nem félsz tőlem. Ha skorpió voltam, kígyó lettél… Tűz voltam, te is tűz voltál. Gyere vissza, Poppaea, folytassuk az életet. Tanítsuk meg az embereket az egyetlen érdemes életre. Rómában a házastársak is úgy élnek egymás mellett, ahogy a sírkövükön látni: méltóságteljesen, megkövült borzalomban. Mi azt szerettük egymásban, hogy változni tudtunk. Nem is egymást szerettük, hanem a magunk színeváltozásait. Ebben a szerelemben egy Proteus voltam. Te meg egy Protea – kis büdösöm. Nyolc évszázadnyi római erény és hősiesség és erkölcs után és szellemi korlátoltság után, mi elkezdtük a játék korszakát. A szerelemét. Ha már muszáj volt zsarnoknak lennem, túljátszottam a zsarnokot. Ezt a szívességet tudtam nyújtani az emberiségnek. Hogy utánam ismerje föl a zsarnokokat. Az ügyes, képmutató zsarnokokat is… Ehhez kellettél nekem, kis Proteám. Te azt hitted, hogy én szerepeket játszom. Én mindig a császárt játszottam, aki mindent megenged magának. A zsarnokot… Aki megengedte magának azt is, hogy megölje, akit legjobban szeret. Maga elé nézve. Ha lehetséges volt, hogy egy ember megölje, akit legjobban és igazán szeret, akkor minden lehetséges a világon. Mától kezdve minden lehetséges a világon. Artikulálatlanul énekelni kezd, hosszan. Majd egy kiáltással. Euridikém, gyere vissza!

MÁGUS HANGJA

Van föltámadás!

 

Az ajtóban ott áll a Mágus frakkban, s mellette ezüst vértezetben egy fiatalember: Sporus – Poppaea fiúhasonmása, reinkarnációja.

 

NERO

Mi az?

MÁGUS

Föltámadt…

NERO

Ez? Poppaea?

MÁGUS

Látod, szakasztott Poppaea… Csak éppen fiú lett… Egy kis műhiba.

NERO

Némán, figyelmesen körbejárja. Hirtelen elkezd nevetni, viharosan. Ez az! Ezt szerettem Poppaeában, hogy ilyen rendhagyó tudott lenni. Sohasem ugyanaz… Mindig kitalált valamit. Egy új fülönfüggőt… Most fiú lett. Micsoda ötlet. Volt már kígyó, tűzvész… Poppaea – Protea… Most kiskakas… Egyszer eljátszotta az anyámat. Ez igaz?

MÁGUS

Vizsgáld meg!

NERO

Férfi vagy?

POPPAEA-SPORUS

Igen, Nero.

NERO

Nagyszerű! Bizonyítsd be!… Húzd ki a kardod. Öld meg ezt a mágust.

POPPAEA-SPORUS

Kihúzta a kardját. Most térdre rogyasztja maga előtt a mágust.

NERO

Közben csevegve. Tudod, ha az ember élettársa meg egy pap túl jóban vannak – az egyiket a kettő közül el kell tenni láb alól… Hol egyiket, hol másikat…

POPPAEA-SPORUS

Felülről lefelé mellbe döfte a térdelő mágust. Az elvágódott. Most átlép rajta. Bejön.

NERO

Jól van, kis büdös, bele se sápadtál. Kiáltva. Hirdessétek ki: egyetlen szavammal az alvilágba küldtem Poppaeát, és visszahoztam onnét, mint Orpheus, még tökéletesebb alakban!… Ma éjszaka mindenki ünnepelje Poppaea feltámadását.

 

Kintről kürtök zenéje.

 

NERO

Poppaeához. A fellépés elmarad. Veled maradok. Na, kis büdös, féltél, mi? Azt hitted, ugye, hogy nem szeretlek eléggé?

 

Függöny

 

 

 

Antikrisztus szupersztár

Amit Pál evangéliumi tehetségével ér el, azt szeretné Nero is elérni: a lelkiismeret felhőjét eloszlatni… Ez a lehetetlen kötéltáncos császár úgy áll előttünk, mint valami rendkívüli ember, mint Szent Pál szörnyű másodpéldánya, mint az Apokalipszisnek, Szent János e nagyszerű vallási szatírájának méltó hőse.

Teixeira de Pascoaes: Pál

 



Szereplők
NERO
LOCUSTA
PÁL
PÉTER
Két bérgyilkos
ELSŐ BÉRGYILKOS
MÁSODIK BÉRGYILKOS

 

Az Aranypalota egyik terme. Trónterem.

Nero a terem közepén térdel. A trónus lépcsőjén. Égnek tárt karral, látnivalóan imádkozik.

 

NERO

„Nemes harcot harcoltam. A versenypálya végén tartok. Megőriztem a hitem. A győzelmi koronát Istenemtől várom.”

LOCUSTA

Öreg méregkeverőnő. Elegáns kozmetikai szalonja volt valamikor, ott árulta a mérget is. Egy idő óta csak Nerónak dolgozik, s a palotában lakik. Bejön, megáll, nézi, mit csinál Nero. Ez micsoda? Ez a szöveg?

NERO

Az új stílus egyik remeke. Nem tudok betelni vele. Olyan lendülete van. Elhiszem neki, hogy feltör az égig. Hallgasd csak! Ezt a fokozást, ezt az elragadtatást: „Biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket az Istennek szeretetétől, amely vagyon a mi Urunkban.”

LOCUSTA

Keresztény szöveg. Hogy jutottál hozzá?

NERO

Felállt. A postai cenzúra be szokta szolgáltatni nekem az apostolok levelezését. Egy új próza van születőben. Cicero nem tudott ilyet: „A győzelmi koszorúmat Istenemtől várom.”

LOCUSTA

Csak azt nem tudom, hogy ezekkel a mondatokkal egy kocsiversenyre készül-e most, vagy a halálra?

NERO

Hirtelen, őszintén. Én sem tudom. Majd egy pillanat múlva. Rengeteg tervem előtt úgy nyílik ki a jövő, mint a legszélesebb aréna, és minden kocsit én hajtok – a hiányzó zápfogam helyén pedig itt van már az a kis kapszula, amit adtál, a gyorsan ölő méreggel. Csak egy pöccintés kell a nyelvem hegyével…

LOCUSTA

És aztán szét is kell harapni.

NERO

Szét fogom harapni, Locusta, szét fogom harapni. Lesz bennem annyi bátorság, hogy szét fogom harapni. A disznók hogy reagáltak rá?

LOCUSTA

Pompásan. Egyetlen sivítás, és végük volt.

NERO

Tudod-e, hogy egész más az élet így, mióta be van építve a testembe a halálom? Mint aki nyelvével a fogát piszkálja.

LOCUSTA

Vár valakit vacsorára?

NERO

Nem. Nyugodtan elmehetsz sétálni. Vagy színházba. Biztatólag. Nem én lépek fel.

LOCUSTA

Akkor mégiscsak vár valakit.

NERO

Mondom, hogy elmehetsz sétálni, vagy lefekhetsz.

LOCUSTA

Kit vár?

NERO

Ezt a kötelességtudást! Láthattad, a szakácsnak is kimenőt adtam. Olyan vendégeim lesznek, akik nem méltányolnák a kolibripástétomot.

LOCUSTA

Keresztényekkel barátkozik? Nem nehéz kitalálni, ha Pál apostol leveleit olvassa.

NERO

Bal felé mutat. Ott a levélíró.

LOCUSTA

Ó…

NERO

Jobb felé mutat. És ott a társa, Péter… Péter és Pál, kellemesen alliterál a neve ennek a két zsidónak.

LOCUSTA

Megengedi, hogy köszöntsem őket? Legalább az egyiket…

NERO

Bal felé int. Menj arra, és szólj, hogy Pál bejöhet. A távozóhoz. Mondd, Locusta, te keresztény vagy?

LOCUSTA

Az ajtóban megáll. Elég buta dolog volna, ha erre igent felelnék, s ha egy hosszú élet után, amelyet méregkeveréssel töltöttem el, végül is teológiai nézeteim miatt végeztetnél ki. El.

NERO

Nyelvével megpiszkálja fogát. Tapsol.

A KÉT BÉRGYILKOS

Be.

NERO

Mennyi keresztény van a börtönökben?

ELSŐ BÉRGYILKOS

Tegnap hatezren voltak.

NERO

Kétezer még biztos van belőlük. Hozzatok ide a kertbe kétezer keresztényt… Szükségem van érvekre abban a vitában, amelyet itt most folytatni fogok. A tét nagy. Az érvek sem lehetnek kicsik.

PÁL

Be. Láncokban. Az első pillanatban az tűnik fel rajta, hogy kopasz, tündökletesen kopasz, hogy eléggé csúnya arcú, rövidlátó, a szeme örökös gyulladásban van. Azután feltűnik az is, hogy amikor beszél, megszépül. Magába húzódó és lobbanékony, mint az epileptoid emberek. Mindig kész arra, hogy az érveivel együtt magát is odadobja az igazság serpenyőjébe.

NERO

A bérgyilkosokhoz. Vegyék le róla a láncokat.

PÁL

Én éppen olyan szabad vagyok láncokban, mint nélkülük.

NERO

Engem kötnek meg – a te láncaid. És szeretek én is szabad lenni. Hogy Pál láncai lehulltak. Így ni! Int a bérgyilkosoknak, hogy elmehetnek. Így mégis egyenlő emberként beszélgethetünk. Nem vagy fölényben.

PÁL

Én annyit szenvedtem istenemért, hogy abból te már elvenni semmit se tudsz. Hozzátenni is keveset. Éheztem, szomjaztam, rongyoskodtam, gyalogoltam…

NERO

Háromszor megvesszőztek, ötször megbotoztak, kétszer hajótörést szenvedtél… Ismerem az életrajzod. Többször megírtad.

PÁL

Meg is haltam.

NERO

Ezt nem tudtam. Általam?

PÁL

Nem. Haragomban… Egy dührohamban. Jupiterként kezdtek imádni. De Péter föltámasztott.

NERO

Az más. Már azt hittem, téged is kivégeztettelek. Sajnáltam volna… Tudod, veletek, keresztényekkel úgy vagyok, hogy amikor találkozunk, nehéz rájönni, hogy még a kivégzés előtt vagytok-e vagy már utána. A legtöbbje fejébe veszi, hogy a vértanúsága után meglátogat éjszaka. Ők is így szoktak jönni, láncot csörgetve. Mind az én bőrömre akar csodát csinálni.

PÁL

A test emberei meghalnak, és aztán porrá, hamuvá és mocskos sárrá lesznek, a lélek emberei a halálban is újjászületnek.

NERO

Lehet. Azért én örülök neki, hogy még élsz. Merő önzés. Jobban szeretek élőkkel vitatkozni, mint halottakkal. A halottak sokkal csökönyösebbek. Mindig ugyanazt hajtogatják. Szellemileg elmaradottabbak, mint az élők. Az ember pedig azt hinné, hogy az utolsó pillanatok nagy élménye, aztán a túlvilág, megtágítja a horizontjukat… Nem. Hidd el, nem érdemes meghalni. Az ember korlátoltabb lesz, mint előtte…

PÁL

Belevág. Hiszem, hogy az örökkévalóságban részem lesz Isten végtelen bölcsességében is.

NERO

Úgy legyen! De itt a földön is próbáljunk némiképp bölcsnek lenni.

PÁL

Szerencsétlen ember. Törődj a lelkeddel! S ahhoz nem bölcsesség kell, hanem bűnbánat.

NERO

Amíg császár vagyok, arra vagyok ítélve, hogy törődjem az alattvalóimmal is. Az emberiséggel. Ezért javasolnám mai tárgyalásunk első napirendi pontjának, hogy – mi legyen az emberiség sorsa?

PÁL

Az emberiség immár megindult az Isten országa felé. A legnagyobb városok sűrűn lakott negyedeiben a lakosság zöme keresztény. Korinthosz kikötőnegyedében, vagy itt Rómában, a Tiberisen túli negyedben…

NERO

Belevág. Hidd el, a legsötétebb nyomornegyedben nem álltok olyan jól, mint itt a császári palotában. Néha úgy érzem magam, mintha én volnék itt az egyetlen nem keresztény. Hirtelen feláll a trónusáról, odamegy Pálhoz. Mondd, Pál, te, aki olyan nagy térítő és még nagyobb taktikus vagy, nem gondoltál rá soha, hogy a császárt is megtérítsd? Egy keresztény Neróval az élen hátha vidámabban kocogna az emberiség Isten országa felé.

PÁL

Tartózkodva. A mi szemünkben nincs különbség a kikötői rakodómunkás és a római császár között.

NERO

Ennek igazán örülök!

PÁL

Csakhogy neked azért kéne most a kereszténység, Nero, mert ingatag hatalmadban nem tudsz hová kapni támaszért. Hadd idézzek én neked egy közmondást, amit még sátorlapkészítő koromban hallottam: senki sem vet pedig új foltot az ócska ponyvára, mert az új folt még jobban elszakítja a régi ponyvát, és nagy szakadás leszen. Nevet.

NERO

Az ócska ponyva én vagyok… Akkor meg mért mondtad azt a hajón, amikor Róma felé tartva viharba kerültél, hogy „ne félj, Pál, a császár elé kell néked állnod”?

PÁL

Ha ilyen jó kémeid vannak, akkor azt is tudhatod, hogy én minden levelemben és beszédemben megbélyegezlek téged: „te vagy a bűn embere, a romlás fia.”

NERO

Úgy van! Ezt a thesszalonikaiakhoz írott második levélben írtad… Évek óta nagy érdeklődéssel olvasom a leveleidet. És élvezettel.

PÁL

Nem neked szóltak.

NERO

Átéltem. Korinthosziaknak írtál? Úgy olvastam, mintha egy korinthoszi dokkmunkás volnék. Thesszalonikába írtál? Én voltam a jobb útra térő thesszalonikai örömleány. A rómaiaknak írtál? Átéltem, hogy én vagyok a római császár, a bűn embere, a romlás fia – átéltem azt is, már ne haragudj, hogy én vagyok az a kocsihajtó, aki a versenypálya végén a győzelmi koronát istenemtől várom.

PÁL

Indulatában majdnem fölkacagva. Micsoda gőg van a te szívedben, hogy annyi mocskos bűn után, még jutalomban reménykedsz?

NERO

Csak az Istentől. Aki abban különbözik a földi bíráktól, hogy nem szükségszerűen reagál büntetéssel a bűnre. Fizethet megbocsátással is.

PÁL

Visszahúzódva. Megbocsátással, de nem jutalommal!

NERO

A megbocsátás nekem már jutalom. Hirtelen, de ártatlan képpel. És jutalommal miért nem?

PÁL

Mert ez nem férne össze Isten végtelen igazságosságával.

NERO

Gondolod? Igen, igen – ez kétségtelenül nehéz dilemma. De túltehetjük magunkat rajta. Amikor én Istenként szoktam ügyeket intézni – bizonyára tudod, van efféle funkcióm is –, mindig csinálok valami paradox dolgot. Hol ezt, hol azt. Birtokot adok egy összeesküvőnek, kivégeztetek egy hű jó barátot…

PÁL

Az Istenhez méred magad?! Te!

NERO

Félreértesz. Én egyáltalán nem hiszek a római istenekben. Magamban sem. Nem hallottad? A múltkor is nyilvánosan levizeltem Jupitert. Alig lehetett elsimítani. Hirtelen egy centire Pál arcától. Elkomorodtál? Összeszűkült a pupillád? Milyen merev lett az arcod! Akárcsak a szenátoroké… Áll tovább Pál orra előtt, kicsit elmosolyodik. Pál, Pál! Gondolhattam volna, hogy te, aki olyan jó katonája vagy istenednek, mint általában a jó katonák, a szíved mélyén tiszteled az ellenség generálisait is.

PÁL

Megvetem őket. És velük együtt a pogány istenteleneket.

NERO

Lassan felemeli a kezét, és megérinti Pál hatalmas homlokát. Mi ez itt?

PÁL

Régi sebesülés nyoma.

NERO

Itt ért a villám a damaszkuszi úton. Ugye? Amikor a lovadról leestél… És az istentelen Saulból istenes Pál lett. Már elfelejtetted?… Saul!

PÁL

Azt akarod állítani, hogy ugyanúgy az Isten különleges akaratából van ez a mi mai találkozásunk?

NERO

Nem fogom azt állítani, hogy velem is éppúgy célja van a te istenednek, mint veled volt. Pál fordulása: csoda volt. Nero fordulása – te is mondod –, taktika. Villám itt nem csapdos. Égi szózat nem hallatszik. A hasonlóság csak az, hogy én is bukófélben vagyok. Erről a trónusról. Ahogy mondtad. De tudom, hogy te egyedül ezért a pillanatért jöttél Rómába. Nyomornegyedeket másutt is találtál volna. De Rómában van a császár. A világ ura. Hát itt vagyok… Pál apostol!

PÁL

Sok vallás van most Rómában. Mért éppen a kereszténységet tünteted ki a közeledéseddel, Nero?

NERO

Azzal kezdeném, hogy a bázisunk azonos. Nemcsak te és az istened, én is népszerű vagyok a szegénynegyedekben. A besúgóink is legtöbbször azonosak. Az a sok borbély, masszőr, kocsihajtó, prostituált, kocsmáros és felszolgáló pincér: mind keresztény, és mind az én emberem. Nekik köszönhetem, hogy eddig minden összeesküvést, amit a szalonokban, fürdőkben és gyaloghintók mélyén szőttek ellenem, idejében leleplezhettem.

PÁL

Ha csak ennyit tudsz a kereszténységről, nagyon keveset tudsz.

NERO

Tudom, hogy egy modern isten már nem fog beköltözni a tágas márvány oszlopcsarnokokba. Lent keres lakást magának, a nagyvárosokban, a sűrűn lakott negyedekben. Ahogy mondtad.

PÁL

Nem ez a lényeg.

NERO

Felcsattan. Ne játssz velem úgy, mint egy vásári szerencsejátékos: „Itt az Isten, hol az Isten!” Mit akarsz elnyerni tőlem? A trónomat? A hitemet?

PÁL

Egy Nero hite! Nevet, majd.

 

Csend.

 

NERO

Lehet, hogy erősebb lábon áll, mint a trónom. Ezzel nem mondtam sokat. Egy pillanat, folytatja. Nemcsak a bázisunk közös. Mestered a szeretetet prédikálta. És szeretett-e valaki olyan szenvedélyesen, olyan megszállottan, olyannyira válogatás nélkül mindent, ami él és mozog, mint én?… Ha elmondanám, hogy kiket s miket szerettem!

PÁL

Bujálkodásaiddal hivalkodsz? Ez nemhogy közelebb hozna, hanem örökre eltávolít téged az igazi szeretettől.

NERO

Kicsit hallgat, majd. Biztos?

PÁL

Biztos.

NERO

Kár… Nem miattam kár. Csak az emberiséget sajnálom. Amíg ezt beleveritek majd minden serdülő fiú és kislány fejébe…

PÁL

Azt remélted talán, te bolond császár, hogy egy keleti vallás jó takaróul fog szolgálni szemérmetlen tetteidhez?

NERO

Nekem tetszik a Kelet, igaz, gondoltam is rá, hogy oda teszem át a birodalom székhelyét.

PÁL

Kár lett volna.

NERO

Neked meg tetszik Róma.

PÁL

Amit csinálni lehet belőle, az.

NERO

A régi római erkölcs alapján… Ez inkább kérdés volt. Elárulhatom neked, az a régi római erkölcs merő képmutatás. A szenátusban érvényes, az ágyban nem.

PÁL

Nem a képmutatás a legnagyobb veszély. Sőt. A képmutatás már egyik formája a bűn elleni küzdelemnek. A képmutatás elvben már elfogadja a mi erkölcsi kódexünket. Kis csend.

NERO

Mondd, Pál – a mesteretek megkeresztelt volna engem?

 

Csend.

 

PÁL

Nem tudom. Én nem ismertem őt. Csend. Sokat hallom én ezt, a hátam mögött, vádként mondják. „Milyen apostol az, aki nem ismerte az Urat?” Csak futólag láttam, villámfényben, a damaszkuszi úton. Azóta vannak gyulladásban a szemeim. De mi nem ettünk együtt, nem vándoroltunk együtt, nem halásztunk együtt. Péterrel halászott. Velem nem… Ezt nekem annyit mondták, hátam mögött és szemtől szembe, hogy én ebből programot csináltam.

NERO

A karszékére int.

PÁL

Bólint, elfogadja, leül. Miért tetszett az Istennek tizenkét apostola mellé kiválasztania engemet is, aki sohasem láttam őt? Mert mostantól kezdve olyan nemzedékek jönnek, akik ugyancsak nem látták őt. És ez nagy különbség! Könnyű a többieknek, akik látták. Péter szeméből most is mindig megered a könny, ha eszébe jut a mester. Hogy milyen csodálatos volt, hogy milyen szeretetre méltó! Nekem nem jutott ebből semmi. Egy villámcsapás csak… Azt kérded, megkeresztelt volna-e téged? Lehet. Csakhogy más volt az egyház helyzete, amikor ő a földön járt, és más most. Hogyan szerethessék őt azok, akik sohasem látták? Magamból indultam ki. Hogy szeretni tudjam őt, úgy szeretni, ahogy szeretném szeretni, ahogy Péter is szereti, akinek két arcát már véresre marta a sor sírás – és jobban is, mint Péter! Miért ne? Ahhoz az kell, hogy folyton veszélyben tudjam őt.

NERO

Veszélyben? Őt? Aki a mennyországban ül, az Atya jobbján?

PÁL

Egy hozzá illően nagyméretű veszélyben. Mert ha veszélyben tudom őt, akkor féltem őt, ha féltem őt, akkor szeretem őt… Hogy ingadozás nélkül szeretni tudjam Krisztust, akit sose láttam, ahhoz kell nekem egy Antikrisztus… Csend. És kell gyűlölet és aszkézis. Csend. És kell a pokol, hogy ő a mennyországban ülhessen, az Atya jobbján.

NERO

Szegény emberiség.

PÁL

Feláll. Neked az a bajod, császár, hogy mindig csak erre a nyomorult, siralomvölgyében vándorló emberiségre gondolsz. Nem tud felszárnyalni a lelked az Istenhez?… Szinte ragyog. Föl a szíveket! Hozzá!

NERO

Szegény Isten… Nehogy aztán ő is a pokolban végezze! Kettőt tapsol. Hívatom Pétert. Majd vele megegyezem.

KÉT BÉRGYILKOS

Be.

NERO

Pál elmehet… Te meg hozd be a másik öreg zsidót.

ELSŐ BÉRGYILKOS

El.

PÁL

Arra számítasz, hogy Péter naiv, és hinni fog neked? Igaz, huszonöt éve itt él Rómában, és még mindig vidéki. De éppen azért megvan benne a vidéki emberek gyanakvása is… Nem fog megkeresztelni téged. Mint aki megenged magának némi bizalmasságot, azzal a mosollyal, amellyel papok vagy orvosprofesszorok néha kiadnak egymáson. Péter, Róma püspöke, vagy ahogy a hívek becézik: pápája – papája – ma is szívből utálja a rómaiakat.

NERO

Remélem, hogy ezen az alapon remekül meg fogjuk egymást érteni. Én is szívből utálom a rómaiakat.

PÁL

Pált az egyik bérgyilkos kiengedi.

NERO

A bérgyilkost a küszöbön megállítja egy pillanatra. Pszt… Békén hagyni… Kíváncsi vagyok, hogy írja majd meg a velem való találkozást. Ebben az ő jó modern prózájában.

BÉRGYILKOS

El Pál nyomában.

 

A másik ajtó nyílik.

 

PÉTER

Be. Nyomában a másik bérgyilkossal.

NERO

A római császár üdvözli a római pápát. A bérgyilkoshoz. A láncokat!… Megőrizhetem-e ezeket a láncokat mint szent ereklyét?

PÉTER

Miért hívattál, császár?

NERO

A palotám, úgy tudom, épp a te egyházkerületed meg a Linus püspöké között a határon fekszik…

PÉTER

Hozzám tartozik.

NERO

Nagyon örülök. Kérlek, végy fel a hitújoncok közé. Apostoltársad ugyanis megkeresztelt az előbb.

PÉTER

Melyik?

NERO

Pál.

PÉTER

Lassan bólint, mint aki tudja, hogy ezt csakis Pál tehette. Pál magát az Isten bolondjának szokta mondani. Meg hogy ő magát mindenkinek a szolgájává teszi, csak hogy a többséget megnyerje.

NERO

Pál figyelmeztetett, hogy te nem szereted a rómaiakat.

PÉTER

Én meg akartam már szökni ebből a városból, de az országúton találkoztam az Úrral, és ő visszatérített. És tudom, hogy nem arra tértem vissza, hogy a császári kegyelemben sütkérezzek, hanem hogy vértanúságot nyerjek.

NERO

Nem fogadsz be – a nyájadba?

PÉTER

Simon mágus pénzt is kínált. Porrá égettem.

NERO

Hatalom?

PÉTER

Herodes Agrippára férgeket bocsátottam.

NERO

Nana!… Visszahőköl, ez a precedens nem tetszik neki. Van azért különbség egy vidéki kiskirály és a birodalom császára között. Aki ráadásul már meg is van keresztelve.

PÉTER

Most elfutja a főpásztori harag. Hát akkor az oldásnak és kötésnek azzal a hatalmával, amely rám bízatott, kimondom…

NERO

Belevág. Vissza akarod venni tőlem a keresztséget?

PÉTER

Igen. Bármilyen példátlan cselekedet, megteszem.

NERO

Ne tedd, kérlek! Ne tedd!

PÉTER

Neked csak hivalkodás volna a keresztség. Tetteiddel megcsúfolnád.

NERO

De kényesek lettetek ti mind! Hát ki volt kedves a mestered előtt? A bűnös, mindig a bűnös. Őket vendégelte, őket biztatta. Az adószedőket, a paráznákat, a megfeszített latrokat. Van-e nagyobb bűnös nálam?

 

Csend.

 

PÉTER

Hogy keresztelt meg téged Pál apostol, vízzel?

NERO

Vízzel.

PÉTER

Az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében?

NERO

Pontosan.

PÉTER

Elfordul. Próbálj akkor ezentúl keresztényien élni.

NERO

Akkor most, kérlek szépen, Péter, keresztelj is meg.

PÉTER

Most már dühös. Keresztelni csak egyszer lehet!

NERO

Hazudtam neked, Péter. Bocsáss meg. Nem vagyok megkeresztelve. De mivel te beleegyeztél, most már pótoljuk ki ezt a hiányt. Letérdel, hátraszól a bérgyilkosnak. Vizet! Folytatja. Azt hiszem, illendőbb is, hogy a te kezedből kapjam a keresztséget. Nem a protokoll miatt mondom. De ennyi bűnt lemosni, azt hiszem, csak a pápa tudhat. A bérgyilkoshoz, aki egy edényt szagolgat. Hülye! Abban illatszer van… Az meg bor! Kikiált. Vizet!

BÉRGYILKOS

Vizet!

NERO

Ezt a legnehezebb találni ebben a palotában…

PÁL

Berobban. Vizet? Keresztvizet? Mit készülsz tenni, Péter?

PÉTER

Kihúzza magát. Megtisztítani egy bűnöst a bűneitől.

NERO

Ez az! Térdelve. Ne is törődj vele, Péter. Ő még nem ismeri fel ennek a pillanatnak a nagyszerűségét.

PÁL

Felismertem benned, Nero, a bűn emberét, a veszedelemnek fiát. Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, aki maga ül be Istenként Istennek templomába – El-elfulladva már. – Isten gyanánt mutogatván magát… Isten… Isten…

NERO

Felállt, szelíden. Tőletek tanultam: ha valaki szereti az Istent, olyan lesz, mint az Isten.

PÁL

Halljátok? Hallod, Péter? Nem így jövendölte-e Ézsaiás Isten ellenségének szavait: „Trónomat Isten csillagai fölé emelem… Egyenlő leszek Istennel.” Tessék: Itt van!… Ő az Antikrisztus.

 

Csend.

 

PÁL

Mától kezdve ez legyen a te neved.

NERO

Engem Péter meg akart keresztelni. Ugye, Péter…?

PÉTER

Dániel megírta, hogy egy ravasz király hamis ígéretekkel elcsábítja Isten apostolait.

PÁL

Odamegy Péterhez, megöleli. Örülök, hogy megerősítesz a próféták szavával.

NERO

Nem vagyok Antikrisztus.

PÁL

Váratlanul szelíden. Kérlek, testvérem, vállald ezt a szerepet. Tudod, hogy az egyháznak szüksége van egy ellenségre, egy fenevadra… Divinatorikusan. Látom a tengerből kikelni a Bestiát, párduchoz hasonlatos, és a sárkány átadta neki trónját, hatalmas birodalommal. Hatalom adatik a fenevadnak negyvenkét hónapra.

NERO

Ingerült, ideges, fél. Nekem ne szabj határidőket!

PÁL

Most igazán fölébe emelkedik. Te élni és uralkodni fogsz, Nero, a világ végezetéig.

NERO

Péterre néz, segélykérőn. A pápa…

PÉTER

Enyémek a mennyország kulcsai. Tied a poklok kulcsa.

NERO

Kezdettől fogva csavarta az orrom a ti poklotoknak a bűze. Hát erre kellett! Felül a trónusára. Tárgyaljunk tovább. Tapsol. Ahogy egy Antikrisztushoz illik.

KÉT BÉRGYILKOS

Bejön.

NERO

Azóta is a vizet keresitek?… Megjött a kétezer keresztény?

BÉRGYILKOS

Igen. Felsorakoztak a kertben.

NERO

A katonai raktárból hozassatok ki kétezer zsákot. Megmártani szurokban és kénben. A keresztényekre ráhúzni a zsákokat, nyaknál bekötni, csak a fejük legyen kint. Aztán húzzátok fel őket a kertben a lámpaoszlopokra… Meggyújtani. Biccent.

KÉT BÉRGYILKOS

El.

NERO

Simán folytatja Péter és Pál felé. Éjszakai kivilágítás. Élő fáklyákkal. Nektek ez kétezer embert jelent. Testvért. Kétezer ismerős arcot, amelyen láttátok felragyogni a hitet. Mennyi munkátok fekszik ebben a kétezer emberben! Nem is látszik ki a zsákokból más, csak az a kétezer fej, amelyre vizet csorgattatok. Emlékszel rájuk, Péter?… Pál? Édes kis szüzek, szelíd öregasszonyok, jókedvű római férfiak…

 

Kintről egy üvöltés.

 

NERO

Ez szomszédotok volt egy szeretetvacsorán… Most már mint fura denevérek lógnak a lámpaoszlopokon. Felfigyel, várja az újabb üvöltést.

 

Csend.

 

NERO

Várják az újjászületést, amit ígértél nekik, Pál. És az a kénszagú anyaméh, amelyben most rugdalóznak, mindjárt lángra kap, és akkor újjászületnek… Az iszonyatban… És megátkoznak titeket. És megátkozzák Krisztusukat. Maga jön izgalomba attól, amit mond. Hiába minden, mégiscsak szadista. Érzitek a kétséget a szívetekben? A híres hit – hova lett? Na, Péter és Pál, olyan biztos, hogy ti mindig jót is cselekedtek? Felugrik. Olyan biztos, hogy ti nem a Sátánnak dolgoztok?

PÉTER

A kétezer vértanú halálából újabb kétezer fog támadni.

 

Csend.

 

PÁL

Újabb húszezer. Kétszázezer!

NERO

Biztos?

PÉTER

Majd meglátod.

NERO

Én? Most már bajosan. És ti sem látjátok meg. Ezzel a kétséggel és bizonytalansággal a szívünkben fogunk meghalni. Ti is. Én is.

 

Csend.

 

PÉTER és PÁL

Összeölelkezik.

NERO

Nagyon helyes. Így menjetek Krisztusotok elébe. Kétezer káromkodó keresztény hívetek kíséretében. Egy ilyen ostoba tárgyalás után… Ha ugyan vár még reátok az Isten. Ha még nem fordult el tőletek. Oly buzgó és oly korlátolt apostolaitól… Kiáltva. Ha ugyan él az Istenetek, és nem pusztul el veletek együtt. Közel megy hozzájuk. De én élek, és élni fogok. Ugye? Ezt megígértétek. Mert én az Antikrisztus vagyok. Tőled lettem azzá, Pál. Te neveztél el, és aminek nevet adunk, az van attól fogva. Te találtál ki engem, Pál. Te hoztál a világra… Most már nem lehetek többé nem Antikrisztus. Felismertem magamban az antikrisztusság jegyeit. Üldözöm a keresztényeket, és üldözöm a zsidókat, imádom a látványos tragédiákat, élő fáklyákkal világítani nektek az utat a kárhozatba, és imádok komédiázni, megismertem a hatalom abszolutumát, és meg vagyok győződve róla, hogy az emberek úgy szeretnek, mint jó apjukat. És szívből óhajtom: bár általam lehessen vége a világnak, most vagy bármikor. Úgy legyen. Ámen.

 

Kintről fellobogó fények.

Csend.

Aztán kukorékolni kezd egy kakas.

Megint csend.

 

PÉTERNEK

Elered a könnye, előhúzza azt a kendőt, amelyet erre a célra mindig magánál hord, törölgeti az arcát.

PÁL

Semmi, semmi… Csak a nagy fény. A kakasok azt hiszik, megvirradt.

PÉTER

Sírás közben. Megtagadtam…

NERO

Nézi őket, megrendül, hogy látja: ezek is milyen egyszerű, esendő emberek. Itt áll az éjszakában egy galileai halász, egy sátorponyva-kereskedő Tarsisból és egy római császár… És itt dől el a következő húsz évre, hogy a boldogságot akarja-e az emberiség, vagy a sírást, a szerelmet-e, vagy a test szégyenét… A következő húsz évre és a következő húsz évszázadra… Ha drámaíró volnék, és megírnám ezt a jelenetet egy olyan közönség számára, amely már tudja az eredményt, biztosan úgy írnám meg, hogy ami itt történt, annak meg kellett történnie. De itt most egymásnak bevallhatjuk, hogy szabadok voltunk. Hogy másként is cselekedhettünk volna…

 

Kintről megszólal valami vidám ének. Egyre többen kapcsolódnak bele.

 

PÉTER és PÁL

Felfigyelnek, felderül az arcuk.

NERO

Nem káromkodnak. Tévedtem… Énekelnek.

PÉTER

Még patakzó könnyekkel rágyújt maga is a dalra.

   
    Üdvösségnek tüzes lángja,
    Éjsötétben fénylő fáklya…
   

PÁL

Folytatja.

   
    Bűnök alá rakott máglya –
    Égesd porrá vétkemet!
   

PÉTER és PÁL

Együtt, egymásnak intve, elölről kezdik.

   
    Háromszor szent sakramentum,
    Hétpecsétes dokumentum,
    Százszor boldog misztérium,
    Ezeréves impérium
    Égesd porrá vétkemet,
    Lobbantsd lángra szívemet.
   

NERO

Mi ez a bosszantó, primitív nóta?

PÉTER

Dalolás közben, ragyogó arccal. Egyik utódom fogja szerezni. Énekel.

   
    Százszor boldog misztérium
    Ezeréves impérium…
   

NERO

Ilyen dalokért nem érdemes a jövőbe látni. Int a bérgyilkosoknak. Vigyétek! Hirtelen. Péter – az utódaid ugyanilyen palotában fognak lakni!

PÁL

Megmondotta Ezékiel: „Ő volna hát az a férfi, aki megremegtette a földet?” Haragosan felnevet, kacag.

PÉTER és PÁL

Énekelve el, káprázó szemmel a nagy odakinti világosságtól.

   
  Szent szeretet, égi mámor,
  Színarannyal izzó hámor,
  Szenvedélyre gyújtó ámor
    Lobbansd lángra szívemet…

NERO

Egyedül, utánozza a pattogó, rímes himnuszt. Papapappa, papapappa, papappa, papapa… Micsoda olcsó, csilingelő versek. Mindent feladtam volna. Mindent. Például Rómát, a birodalmat. Jupitert pláne… De van, amiben nem lehet megalkudni… A klasszikus örökség, ez az… Kiáltva. Athénban felsültél, Pál. Ott kiröhögtek téged. Ezért haragszol Athénra. Én is azért nem kellek nektek, mert Apolló fia vagyok. A Felkelő Nappal születtem… Feláll, lejön a trónról, járkál. Utolsó leheletemig kitartok, és meghalok, ha kell, a trochaeusi verslábakért, Anakraeon és Sappho üteméért, az anapestusért, a jambusért!… Az ajtóból kikiált. Ez az én krédóm!

 

Kintről ének.

 

NERO

Befordul. Nyelvével mintha fogát feszegetné. Kiveszi szájából a méregkapszulát. Lesz bátorságom el is harapni. Leül a trón lépcsőjére. Második napirendi pont. Visszateszi a szájába a kapszulát, galuskásan mondja. Micsoda művész pusztul el bennem. Szétharapja, vár.

 

Kintről elhalóan az ének.

 

NERO

Úgy ülök itt, mint aki üríteni akar, és nem tud.

LOCUSTA

Be. Egész jó volt a színház… Mióta a szépségápolási intézetemet föladtam, és ideköltöztem a palotába, ez volt az első szabad estém… Magával mi van?

NERO

Rekedésem van. Halálrekedésem van. Nem tudok meghalni. Impotens vagyok a halálban…

LOCUSTA

Szétharapta?

NERO

Szétharaptam, Locusta, szétharaptam.

LOCUSTA

És mit érzett?

NERO

Mintha kandiszcukrot rágtam volna… Nem megy. Élek. Úgy látszik, ez a két alliteráló öreg zsidó megátkozott. Örök életre vagyok ítélve.

LOCUSTA

Fölcsattan. Akkor meg ne becsmérelje az én mesterségemet. Ki látott ilyet? Hogy magát örök életre kárhoztatták, arról én nem tehetek… De akkor ne mondjon olyat, hogy én kandiszcukrot adtam magának arzenikum helyett. El.

NERO

Még csak huszonkilenc éves vagyok, és már halhatatlan.

 

Kintről egyre vakítóbb fény. És megint harsányabban szól a kardal. Az egész színház – körös-körül – zeng.

 

Függöny

 

 

 

Nero, a legjobb anya

Álom


Szereplők
NERO
Két bérgyilkos
EGYIK BÉRGYILKOS
MÁSIK BÉRGYILKOS
LOCUSTA
AGRIPPINA
SENECA
SZENT PÉTER
SZENT PÁL
POPPAEA

 

Minden előzetes reminiszcencia nélkül is félreérthetetlenül sugallja a zene valami érzéki szerelemnek az emlékét – s a másik hang, a disznóölésé: a halálét.

A paraván előtt könnyű lepedőjébe belegabalyodva alszik Nero. Rosszul alszik.

 

NERO

Álmában. Jaj a hasam… Jaj a hasam…

AZ EGYIK BÉRGYILKOS

Bejön és bizalmasan közli. Nero a legjobb anya!

NERO

Álmában. Jaj a hasam…

A MÁSIK BÉRGYILKOS

Claudius is imádta a hasát, ő is mindig elrontotta. Nero mit evett? Neróhoz. Császárom, mit ettél?… Hallod? Császárom!… Mit ettél?

NERO

Nyög.

AZ EGYIK

Békát evett.

NERO

Ökröndözik.

A MÁSIK

A béka könnyű étel. Párizsiasan vagy pikáns mártással én is imádom. Nincs is jobb annál.

AZ EGYIK

Na ja! De nem élve.

NERO

Jaj, jaj!… Szabadítsatok meg a kínjaimtól… Rúg, rúg… Érzem, hogy rúg! Artikulálatlan, halk, hosszú jajgatásba fullad a szava.

A MÁSIK

Ki merészeli rúgni a császárt?

AZ EGYIK

Röhög. A trónörökös. A kis trónörökös. Az ugrál már a császár hasában.

A MÁSIK

Meghatódott. Gondoskodik utódról is!… Igazad van. Nero a legjobb anya.

AZ EGYIK

Nagy nap ez a mai! Jobban mondva: nagy éjszaka. Nemhiába áll az a fényes csillag a palota fölött. A császár szülni fog!

EGYÜTT

Igazunk van: Nero, a legjobb anya!

NERO

Sikít.

A MÁSIK

Te, ezek már a tolófájások. Mit csináljunk?

AZ EGYIK

Kést húz elő. Mi leszünk a legjobb bábák.

A MÁSIK

Milyen igazad van! Hogy is szülhetne egy császár másként, mint császármetszéssel? Ő meg egy nyitott borotvát húz elő.

NERO

Most már ordít. Ne!… Ne!… Jaj ne!

 

Ugyanilyen hangon felharsan a disznósivítás mindenfelől.

 

A MÁSIK

Úgy látszik, a császárok jobban szeretik, ha pávatollal csiklandozzák a torkukat. Nevetnek.

NERO

Felfordult a gyomrom… Pávatollat!

LOCUSTA

Feje megjelenik a paraván fölött a magasban, mint akinek ez a természetes magassága. Egy óriásnő. És egész fiatal még. Egy emlék ő, Nero gyerekkorából.

AZ EGYIK BÉRGYILKOS

Gyere, menjünk a fenébe. Nero úgyse velünk álmodik.

A MÁSIK

Hát kikkel?

AZ EGYIK

Akiket már kicsinált, mindig azokkal.

 

Félrehúzódnak.

 

NERO

Lassan lefejti magáról a rátekeredett selymeket, de azoknak hosszú cafrangjai – mint holmi polipkarok – a továbbiakban is visszafogják hol a kezét, hol a lábát. A mozgásában minduntalan akadályozott ember képét nyújtja. Feláll. Engedj be, Locusta!

LOCUSTA

Hogyisne! Nem holmi találkahely ez! Ide csak asszonyok jöhetnek be.

AZ EGYIK BÉRGYILKOS

Röhögve közbeszól. Nyugodtan beengedheted őt, Locusta, a szamártejben fürdő római úriasszonyok közé, mert amióta Nero lenyelte azt a kis békaporontyot, már maga se tudja, hogy fiú-e vagy lány. Hogy brekeke vagy brakaka.

NERO

Nagyon fáj a hasam, Locusta. Még soha sem éreztem ilyen fájdalmakat. Neked mindenre van orvosszered. Ápoljatok engem – annyi asszony van odabent…

LOCUSTA

Ismerem az ilyen beszédet. Még mit nem! Férfiaknak ajtón kívül a helyük! Hosszan nevet.

NERO

Puha ágyak vannak odabent. És minden csupa tükör. És a paravánok mögött asszonyok vetkőznek… Látod, hogy ismerem már a járást.

LOCUSTA

Ez nem bizonyít semmit. Minden szépségápolási intézetben tükrök vannak és paravánok.

NERO

Máskor beengedtél. Kézen fogva vezetett az anyám…

LOCUSTA

Ilyen kisfiú, és már leselkedni szeretne. Nézze meg az ember!

NERO

Tudod, Locusta, én imádtam az anyámat.

AGRIPPINA

Feje megjelenik a Locustáé mellett a paraván fölött. Haja leeresztve, arcán szürkésfehér, rászáradt, rücskös maszk van. Felismerhetetlen. Ő is egy óriásnőnek látszik.

NERO

Nyugtalanul. Ki ez az asszony?

LOCUSTA

Nem kell olyan kíváncsinak lenni. Az én vendégeimnek biztosítva van az inkognitójuk. Mint reklámszöveget, úgy mondja. Nyári szeplők ellen használjon Locusta-féle szépségpakolást.

NERO

Nyűgös gyerekként kérdi egyre. Ki ez az asszony?

LOCUSTA

Ha a császárnak fáj a hasa, ő fogja majd megcsiklandozni a császár torkát… kuc-kuc!

NERO

Hogy hívják most a római császárt?… Tudom én is, itt a nyelvemen a neve… Na!

LOCUSTA

Nevet. Titok! Titok! Titok!

AGRIPPINA

Mondd, Locusta, hogy illenék nekem a gyászruha?

LOCUSTA

Már megint kit akar gyászolni? Csak nem a… Elhallgat.

AGRIPPINA

De bizony őt. A fiamat.

NERO

Ki ez az asszony? Egy szerencsétlen anya. Milyen fájdalom lehet neki elveszíteni a fiát. Ó, az anyasors! Zokogni kezd, tragikusan. Az anyasors! Ez vár hát reám is?

A KÉT BÉRGYILKOS

A sarokban bőgni kezd. S közben fenik a késeiket.

LOCUSTA

Szaporán mondja, mint egy begyakorolt és sokszor ismételt leckét. A gyászruha majdnem minden nőnek nagyszerűen illik. A gyászruha diadalmi ruha. Túléltem valakit – ezt jelenti a gyászruha. A gyászruha csak azoknak a nőknek nem illik, akik valóban gyászolnak. Mert azoknak a sírástól vörös lesz az orruk, és bánatukban lefogynak vagy elhíznak, egyszóval kimennek a formájukból. De önt, asszonyom, ez a veszély nem fenyegeti… Ön mindig elragadó, amikor gyászol!

NERO

Hogy lehet elviselni azt a gondolatot, ó, asszonyok, hogy halandót hozunk a világra?… Feleljetek!

LOCUSTA

Fekete kalap! Fekete táska! Fekete kesztyűk!… Fekete napernyő!… Ki az, aki így össze tudja hangolni a kellékeket? Mint egy reklámszöveget. Temetésre vásároljon Locustánál gyémántból készült műkönnyeket!

NERO

Isteni igazságtalanság! Hogy ezen a földön a fájdalmat és a gyászt mind-mind az anyáknak kell viselni!

LOCUSTA

Szülés közben a legtöbb nő ugyanígy átkozódik. De amikor először mellükre veszik a babát, már boldogok, és nem győznek gyönyörködni a magzatukban. Hogy szopik! Milyen mohón szopik az édes!

NERO

Locusta, te hülye vagy. Hogy képzeled, hogy én férfi létemre szoptatni fogok?

LOCUSTA

Igazad van, császárom, te csak hozd a világra a trónörököst, és a többit bízd az asszonyokra. Téged is dajkák szoptattak.

NERO

A számban érzem még az első csepp tejnek az ízét. Keserűmandulaíze volt…

LOCUSTA

Fölcsattan. Azt ne mondja senki, hogy azért kékültél el, amikor a mellemre vettelek, mert ciánkáliumot kentem a cicimre!

NERO

Eszeveszetten ugrál a hasamban ez az átkozott béka!

AGRIPPINA

Mondd, Locusta, kreáltál-e mostanában valamit?

LOCUSTA

Kreáltam.

AGRIPPINA

Valami új illatot?

LOCUSTA

Nem, illatot nem.

NERO

Félre. Mindig hazudik. Érzik ezt a rémes disznóhizlaldaszagot?

AGRIPPINA

Megöl a kíváncsiság, hogy vajon mit kreálhattál?

LOCUSTA

Ezt a szép pávatollas kalapot. Előhúzza.

AGRIPPINA

Micsoda pávatoll! Császári fejdísz!

NERO

Félre. Fogadni mernék, hogy annak is mandulaillata van.

LOCUSTA

Kiveszi a tollat a kalapból. Nagyon praktikus. Mert ha valamelyik hozzátartozónk sokat evett, és meg akar könnyebbülni, csak kihúzzuk a kalapunk mellől a pávatollat, és megcsiklandozzuk azt a torkos torkocskát egy ilyen szép pávaszemes pávatollal.

AZ EGYIK BÉRGYILKOS

Nero békát evett!

A MÁSIK

Elevenen ette meg a békaporontyot.

AZ EGYIK

Nero hasában a béka nagyra nőtt!

NERO

Agrippinához. Mondd, édes, boldog voltál, amikor engem a szíved alatt viseltél? Milyen érzés volt? Amikor én is először rúgtam itt bent neked?

AGRIPPINA

Jó érzés volt. Anyacsászárnői érzés volt. Tudtam, hogy egy császári fiút fogok a világra hozni.

NERO

Én is! Én is!… Anyám, azt hiszem, hogy nemsokára nagyanyacsászárnővé teszlek…

AZ EGYIK BÉRGYILKOS

Egy világbirodalom trónörököse most fog a világra jönni.

AGRIPPINA

Mi a jelszó?

A KÉT BÉRGYILKOS

Együtt. A legjobb anya!

NERO

Én vagyok a legjobb anya!

AZ ELSŐ

Akkor most ön jöjjön velünk, Madame!

AGRIPPINA

Nero! Szeretlek!

 

Édes-kéjes lassúsággal szól az „Ó, hümen, hümenaion”.

 

NERO

Vedd le a maszkot!

AGRIPPINA

Nevetve ledobja, alatta egy másik maszk van.

NERO

Azt is!… Azt is! Mondtam már, hogy a földből is kiáslak, szerelmem.

AGRIPPINA

Dobálja le magáról a véget érni nem akaró rétegét a fátylaknak, maszkoknak.

LOCUSTA

Inkognitó! Mondtam, hogy mi sokat adunk az inkognitóra.

NERO

Azt is!… Az utolsót is!

AGRIPPINA

Már csak egy halálfej marad egy boton. És most ledobja a pávatollat, amely valami láthatatlan fonálon függeszkedve, pörögve, végtelen lassúsággal szálldos lefelé az egyre lassúbb, „Ó, hümen, hümenaion” zenére. Mintha megállt volna körülötte az idő.

NERO

Kapdos a pávatoll után. Meg akarok szabadulni a terhemtől. Elkapja.

 

Lent, ahol Nero fetrengett, most vaksötét lesz és a sötétből Nero halálsikoltása hallatszik, mint aki zuhantában sikolt. A sikoltás hangja – mint a gyorsulva távolodó hangok – egyre mélyül, végül olyan lesz, mint holmi távoli vadkanröfögés. Fent, a paraván pereme rózsaszín budoárfényekben dereng.

 

LOCUSTA

Kacag. Nero megint rosszat álmodott.

AGRIPPINA

Leveszi a halálfejálarcot. Szép és fiatal. Minden éjszaka azt álmodja, szegénykém, hogy megölték.

SENECA

Egyszer azok is meghalnak, Madame, akik folyton félnek a haláltól.

AGRIPPINA

Kokettül. Biztos? nem hozhattam én világra egy Istent?

SZENT PÉTER

Feje feltűnik magasan a paraván fölött. Senkinek az imája nem hat fel hozzánk az égbe boldogult Nero császár lelkiüdvösségéért.

SZENT PÁL

Feje a sötét magasban. Pokolba az olyan elvetemült zsidóval vagy keresztyénnel, aki imádkozni merészelne érte!

POPPAEA

A nők sorában megjelenik, vagy akár lent a földön. Könyörüljetek Nero császáron, aki minden akart lenni.

 

Függöny

 

 

 

És most ki következik?

A fenevad, amelyet láttál, volt és nincs: és a mélységből jő fel, és megy a veszedelemre. És a föld lakosai csodálkoznak (akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe e világ alapítása óta), látván a fenevadat, amely vala és nincs, noha van.

János: Jelenésekről 17,8



Szereplők
NERO
A VAK SZOBRÁSZ
Két bérgyilkos
EGYIK BÉRGYILKOS
MÁSIK BÉRGYILKOS

 

A trónterem. A trónus lépcsőjén Nero fekszik, császári díszruhájában. Bíborköpenyege vérétől feketén foltos. Szívében hatalmas tőr. Mellette egy kis utazótáska.

Valamelyik teremből zene hallatszik, az „Ó, hümen, hümenaión…” Az egyik oldalról benéz az Egyik Bérgyilkos, kezében nyitott kés. A másik oldalról a Másik Bérgyilkos. De ez menten visszakapja a fejét. Az Egyik meg eltünteti a kést.

 

AZ EGYIK BÉRGYILKOS

Megint itt vagy? Azt hiszed, nem láttalak?

A MÁSIK BÉRGYILKOS

Előrejön. És te? Te mit keresel itt?

AZ EGYIK

Előrébb jön, megy rá. Nem azt, amit te, tudd meg!

A MÁSIK

Röhögni kezd. Dehogyisnem! Hol az a nagy kés?

AZ EGYIK

Egy pillanat! És a te hasadban lesz. Rá akar ugrani.

A MÁSIK

Nekem egy nyitott borotva van a tunikám alatt. Kerülgetik egymást, mint két birkózó.

AZ EGYIK

Le akarod vágni a fejét!

A MÁSIK

Ki mint él, úgy ítél!

 

Éppen egymásnak mennének.

 

AZ EGYIK

Hirtelen. Vigyázz, rálépsz!

 

Mindketten megmerevednek.

 

A MÁSIK

Óvatosan kikerüli Nerót. Látod, Nero, mindig csak visszajövünk hozzád, leghűségesebb bérgyilkosaid. Mint a kerge birkák. Mint holmi bűnözők…

AZ EGYIK

Nem vagyunk kerge birkák, és nem vagyunk bűnözők. Hála istennek, ártatlan a kezünk az ő vérétől. Gyerünk innét, itt nincs semmi érdekes.

A MÁSIK

De nagyra vagy az ártatlanságunkkal! Önző kutya vagy! Tudd meg! Csak magadra gondolsz. Mert rá persze nem gondolsz. Hogy mennyivel jobban járt volna, ha mi végzünk vele. A részvét és szakértelem együtt csodákra képes. „Felség, egy percig se fog tartani… pardon, felség, szabad a nagy ártériáját?” Mert minekünk van anatómiai képzettségünk!

AZ EGYIK

Ne kiabálj. Halott van a szobában. Nem illik. Előveszi a kését, valami inkrusztált ékkövet akar kiszedni a trónus támlájából.

A MÁSIK

Súgva. Minden előképzettség nélkül ölte meg magát. Képzeld el, milyen fusi munka volt ez… Egy ilyen műértő császár! És ő maga nem volt amatőr.

AZ EGYIK

A feleségét ő csinálta ki.

A MÁSIK

Á, véletlen volt.

AZ EGYIK

Véletlen?

A MÁSIK

Véletlen.

AZ EGYIK

Pedig azt mondják, szép és gyors munka volt.

A MÁSIK

Tudod, kolléga, a művészetben mindig akadnak őstehetségek… Annál szomorúbb látni az elmúlását egy ilyen spontán tehetségnek, aki végül is nem ismerhette meg az ölés örömét.

AZ EGYIK

Talán most, hogy megöngyilkolta magát.

A MÁSIK

Á… Az öngyilkosság, szerintem, nem számítható az elsőrendű élvezetek közé.

AZ EGYIK

Én eddig mindig azt hittem, hogy ezek a fényes bigyók itt ékkövek… Nem tudtam, hogy az üvegipar ilyen fejlett. Eldobja, amit kifejtett. Keresgél tovább.

A MÁSIK

Te, nekem az az érzésem, hogy a művészet nagyon meg fogja sínyleni Nero halálát. Azt hiszed, hogy az utódjának majd fontos lesz a kultúra? Galba! Egy öreg katonatiszt! Érdekli is azt, hogy van-e nekünk anatómiai képzettségünk! A mennyiség fog számítani, hogy mit teljesítesz – és nem a nívó. Nagyon igazuk van azoknak a kultúrfilozófusoknak, akik pesszimistán látják a jövőt. A Szellem válsága… Hirtelen felugrik. Mit találtál? Adod ide?

AZ EGYIK

Nero táskájában kotorászott. Tessék!… Ezt pakolta be magának. Paróka, arcfesték. Meg a lantja. A könnyű úti lant. Megpöngeti. Vidéki turnéra indult. Hová? Talán a lázadó légióit akarta művészetével megszelídíteni. Nem is lett volna bolondság. Fegyvertelenül megjelenik Galba táborában. „A császár!” Galba üvölt: „Felkoncolni!” De akkor Nero már dalol. Egy császár dalol a hűtlen katonái előtt… Pöngeti a lantot.

A MÁSIK

„Csapodár gárdám! – Térj vissza hozzám!”

AZ EGYIK

Ne ilyen ordenárén… A pillanat feszült. Egyszer van csak ilyen a világtörténelemben. Most kell megmutatni, mire képes a művészi tökéletesség. Az ihlet… Magába száll.

A MÁSIK

Az ihlet! Milyen más, ha ihlettel csinálunk valamit.

AZ EGYIK

Múzsa, segíts!

 

Csend.

 

A MÁSIK

Megvan?

AZ EGYIK

Meg… Köszönöm, Apolló! Énekelni kezd, fenségesen.

 

 
Sok csatát próbált verekedni bátor
Farkasállkapcsú, haragos vitézek;
Róma sorsát ma kezetekbe adtam
 
Hű katonáim.

 

A MÁSIK

Felzokog. Hogy te milyen univerzális művész vagy!

AZ EGYIK

Csak semmi érzelgősség! Folytatja az éneket.

 

 
Döfjetek szíven, kebelem kitárom…

 

A MÁSIK

Jaj nem! Nem, Nero, nem!

AZ EGYIK

Könyörtelenül.

    Tépjetek széjjel!…

 

A MÁSIK

Térdre hull, s maga is énekelve. Ne-em! Nem!

 

Sírni kezd.

 

AZ EGYIK

Nagy fordulattal.

 

    … Vagy öleljetek meg!
  S mennydörögjétek közös indulattal:
    Éljen a császár!

 

A MÁSIK

Felugrik. Éljen a császár!…

AZ EGYIK

Hirtelen gyors, vad ritmusban, amely magával sodorja a könnyei közt boldogan nevető Második Bérgyilkost.

  Ez itt a régi-régi-régi jó
  Provinciális légi-légió…

Prózában. …a hűséges, a lázadó, az ingatag!

Megint ének.

 

  Melyet megillet minden földi jó:
  A prémium, a dupla rum,
  Expanzió
  És penzió.

AZ ELSŐ ÉS MÁSODIK BÉRGYILKOS

Együtt.

 

  Fegyverre hát a győ- a győ-
  A győzelemre, édes légió

A MÁSIK

Boldogan táncol tovább.

AZ EGYIK

Hát igen. Valahogy így. Egy hűtlen asszonyt is vissza lehet hódítani, csak azt nem érdemes…

A MÁSIK

És a légiót?

AZ EGYIK

Ez a turné nem sikerült. Nero halott. És Galba holnap bevonul Rómába.

A MÁSIK

Akkor talán vágjuk le Nero fejét.

NERO HANGJA

Ez hát a hűség?

 

A két bérgyilkos dermedten áll: mi volt ez?

 

AZ EGYIK

Tudod, nekem van egy olyan érzésem, hogy manapság nemcsak a művészet abszurd, hanem az élet is. A lét.

VAK SZOBRÁSZ

Be. Öreg ember, aki a vakságához beszerzett valami vizionáló képességet. De semmi báva révület nincs benne, inkább derűs és szapora beszédű, mint aki a látomásaival nagyszerű kárpótlást kapott elveszett szeme világáért. Ingyen mozit. Na, mintha csak most lett volna, hogy Claudius halotti maszkját megcsináltam. S azt mondják, ma megint eljött a császárhalál napja… Mennyi nép az utcán! Még engem is megtáncoltattak… Hol a hulla? Én csak akkor láthatom meg az embereket, ha már meghaltak. Az ujjaim bögyével… A halottak már nem csiklandósak… Nero szobrait jól ismerem… Csakhogy a szobrok!… Szobrász vagyok, tudom, hogy a szobrok mindig hazudnak. Csak a halotti maszkok nem…

AZ EGYIK

Belerúgsz a császárba. Felségsértés!

VAK SZOBRÁSZ

A döglött oroszlánok már nem állnak bosszút. Letérdel Nero fejénél. Kíváncsi vagyok rá, milyen volt az életben… Lassan ráereszti a két kezét Nero arcára, de nem érinti, csak mintha valami vékony légpárnán át tapogatná… Friss halott… Még nem is hűlt ki egészen… Mikor lesz a temetés?

AZ EGYIK

Ha túl erős lesz a palotában a szag… Hagyni kell a népet. Hadd mulasson, amíg lehet… Ki tudja, mikor lesz megint császárhalál.

VAK SZOBRÁSZ

Galba öreg.

AZ EGYIK

Hát aztán? Nero fiatal volt. És itt van.

A MÁSIK

Mondd, papa, neked feltétlenül szükséged van Nero fejére?

VAK SZOBRÁSZ

Hacsak nem kívánod azt, hogy a hátsó feléről csináljam meg a halotti maszkot.

A MÁSIK

Gondoltam, levághatnánk a fejét. Úgysincs semmi emlékünk róla. Kinyit egy borotvaszerű kést. Nagyon jól értünk az anatómiához. Így szinte olyan lesz, mintha mi öltük volna meg.

VAK SZOBRÁSZ

És majd Galbának is ezt fogjátok mondani. Ugye? Hátha előléptet.

A MÁSIK

De amikor mi úgy szeretjük Nerót.

AZ EGYIK

Mondtam már, hogy gyerünk innét, itt nincs semmi érdekes.

A MÁSIK

Nero feje az érdekes!

 

A két bérgyilkos kimegy, kezükben nyitott késsel.

 

VAK SZOBRÁSZ

Két keze Nero arcán, fölébe hajlik, halkan mondja, átható gyűlölettel. Nero – a bestia! Több mint tíz éven át megtűrt téged a világ. Te voltál a véres fenevad, amelynek homlokára egy név vala írva: Titok… Mert a nevedet se mertük kimondani, és most itt fekszel véredben. Bestia – Nero… Alig érinti az arcot, úgy radarozza Nerót. Fiatal, húsos arc. Kicsi áll. Milyen izmos állkapocs. Érzéki száj. Vastag bikanyak. Alacsony, sima homlok… És ez a durcás, lepittyedő száj… Felemeli két kezét, üres tekintetét. Halld meg, világ, a bizonyságot! A fenevad, amelytől rettegtél: volt és nincs! Feláll. Halljátok az örömhírt! Jövel, jövel! Én megmutatom néked a nagy paráznának kárhoztatását, akivel paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráználkodásának borával megrészegedtek a föld lakosai… Kering nevetve.

NERO

Közben felült, kihúzta melléből a színpadi tőrt, összecsukja, beteszi a táskájába. Amit vértócsának néztünk, összegöngyölíti, szintén a táskájába teszi. Feláll.

VAK SZOBRÁSZ

És most látom Rómát ülni a véres fenevad hullája fölött… Ujjongj, Róma!

NERO

Kedves mester. Szeretném megkérni, ne óbégasson.

VAK SZOBRÁSZ

Ön kicsoda?

NERO

A halotti beszédeket szoktam mondani elhunyt császárok fölött. Funerátor, mint ön, kolléga.

VAK SZOBRÁSZ

Vannak halálesetek, amikor az emberben a szakmai objektivitást elhomályosítja a fájdalom vagy az öröm… Meghalt Nero, kolléga úr! A fenevad! A bestia! Kaputt!… Mit szól hozzá?

NERO

Szép halott!

VAK SZOBRÁSZ

Tudja, hány áldozatáról csináltam én halotti maszkot?… Most végre megcsinálhatom a gyilkosét is. Felrakhatom a pontot az i-re. Ahogy a viaszt lágyítja. De nagy élvezettel nyomom majd rá az arcára ezt a viaszpakolást.

NERO

Róma siratja Nerót… A jó Nerót. A szép Nerót…

VAK SZOBRÁSZ

Átkozza!

NERO

Imádja! Róma zokog!

VAK SZOBRÁSZ

Róma röhög! Táncol… Nézze, én megértem, hogy magának az a hivatása, hogy mentegesse. Az ügyvédek is mentegetik védenceiket… Elhallgat. Na? Hallja?

 

Zene.

 

NERO

Akkor mért tűrték?

VAK SZOBRÁSZ

Mert egyszer minden zsarnok megbukik. Egyszer minden zsarnok csomagol… És ez olyan, de olyan szép, hogy ez mindenért kárpótol.

NERO

Átveszi a zene ütemét. Hogy szólt a zene akkor is, amikor Nero császár lett. Hogy kiáltották a légiók, kint a palota előtt: éljen a császár! Az emberek boldogak voltak. Felfedezték Nero arcán a dundi gyerekek természetes jóságát. Végre egy piknikus császár – mondták. Kezdődik az aranykor.

VAK SZOBRÁSZ

A legfertelmesebb bűnök kora!

NERO

Hát aztán?… Sohasem titokban vétkeztem. Hanem parádésan. Még rá is játszottam egy kicsit. Így tanítottam meg az embereket a bűn természetrajzára. Úgy fognak engem használni a következő századok, mint egy tökéletes bűnhatározót. Majd jönnek az új fenevadak, és az emberek felkiáltanak: „De hisz ez egy Nero!” Hangváltás. Ezt a védencem nevében mondtam, mint ügyvéd… Köszönet neked, halott császár! Megtanítottál jó előre nevetni a zsarnokon.

VAK SZOBRÁSZ

Kínjukban nevettek, akik nevettek. A halálukban nevettek. Az utolsó pillanatukban nevettek. Amikor felismerték a zsarnok ellenállhatatlanul nevetséges nyomorúságát. Akkor nevettek… Én láttam őket, hogy nevettek. A szülőanyja, Agrippina… Ismerte? Britannicus. Ismerte? Seneca. Ismerte? Octavia, az első felesége, Poppaea, a második felesége. Ismerte? Ismerte? Ismerte?

NERO

Felkapja a lantját, játszani kezd rajta. Közben mondja. Igen – mintha már hallottam volna ezeket a neveket… Ezek mind Nerónak fogják köszönhetni halhatatlanságukat… Lassú, győzelmi tánclépéseket tesz Nero holttestének hűlt helye körül. Én vagyok az a mulatságos árnyék, aki meg fogok jelenni a falon minden ezután jövő zsarnok trónja mögött.

VAK SZOBRÁSZ

Kicsoda maga?

NERO

Táncos vagyok! Nerónak mutatom az utat, fel az istenek közé… A homéroszi kacagásoktól hangos Olimposzra. A megistenülés eksztázisában táncol.

VAK SZOBRÁSZ

Talán a pokolba… Látja, kolléga úr, mert ha művész, akkor pláne kolléga, én a halottak arcát, mielőtt a viaszpakolást ráteszem, meg szoktam csókolni. Egy testvéri csókot adok neki. Engesztelésül… Ezt a bestiát azonban nekem nincs kedvem megcsókolni.

NERO

Megállt. Akkor a földet fogod megcsókolni… Egy-kettő, végezd a dolgodat! Hadd látom, hogy csinálsz viaszlenyomatot egy Isten arcáról.

VAK SZOBRÁSZ

Letérdelt és négykézláb tapogatja a földet. Keresi a halottat.

NERO

Az utókornak, amelyet Nero túlél!

VAK SZOBRÁSZ

Szorongással. Hol van? Hol van a hulla?… Nero! Hol vagy Nero?… Rémületében ordítva. Hova lett a bestia!?

NERO

Elkapja a szobrász két csuklóját. Megmondtam, hogy ne ordibálj! Bejönnek!

VAK SZOBRÁSZ

Kicsoda maga? Maga nem is a temetésrendezés embere… Maga nem kolléga…

NERO

Két kezét fogva térdre ereszkedik mellette. Nem! Én egy isten vagyok.

VAK SZOBRÁSZ

Kínjában tréfálkoznék. Haha! Nem csodálkozom, ha ilyet mond. Rómának ma már több istene van, mint lakója.

NERO

Csókolj meg!… Ismersz? A szobrász két kezét hozzáérteti a maga arcához.

VAK SZOBRÁSZ

Megrettenve elkapná a kezét. De hisz ez egy Nero! Elfullad a hangja.

NERO

Már a szobrász nyakán a keze. Látod, mondtam, hogy nem kell úgy ordibálni. Ugye, mondtam? Arról mindnyájan megfeledkeztek, hogy a zsarnok azért bukik meg, hogy aztán visszajöhessen… Amikor a legnagyobb a népünnepély. Amikor táncolnak… Most szorítja csak meg igazán. Ó, hogy csak egyetlen nyaka volna ennek az ujjongó római népnek, hogy egyetlen szorítással megfojthatnám!

 

Ledobja a földre a megfojtott embert.

 

Nem akartál engem megcsókolni. Most csókold a földet! Lassan feláll mellőle. A tigris már kölyökkorától tigris. De ha egyszer embervért kóstolt, akkortól lesz emberevő tigris…

 

Körös-körül teljes csend.

 

A népünnepélynek vége. Felmegy a trónushoz, beleül. Eddig láttátok a Bestia játékait. Ezentúl lássátok magát a Bestiát… Aki volt, aki nincs, noha van. Mindörökkön örökké!

 

Eltökélten, mozdulatlanul ül a trónusán.

 

BÉRGYILKOSOK

A színpad két oldalán megjelennek. Kezükben nyitott borotva. Nerót keresik a földön. Mi történt? Nero a trónusán ül. És él! Az egyik haptákba vágja magát. Erre a másik is. Csillog a szemük. Két kiscserkész. Parancsra várnak. Közelről és forrón szól az „Ó, hümen, hümenaión…”

AZ EGYIK BÉRGYILKOS

Kezében a nyitott borotvával, szolgálatkészen kérdi Nerótól. És most ki következik?

 

Fürkészve jártatják szemüket a közönségen, biztató mosollyal.

 

Függöny

 

 

 

Ketten egy személyben

Álarcos játékok

 

 

 

 

Papa elment a harmincéves háborúba

Variációk egy XVII. századi francia népi komédia témájára sok zenével és zenebonával


Szereplők
A MAMA
A LEÁNYKA
A VAD LOVAG

 

 

Történik egy toronyszobában a Harmincéves háború nyolcadik évében (1626-ban).

 

 

Toronyszoba. Ablak, vasalt ajtó. Bútor olyan kevés, mint egy börtönben. Az is. Börtön, ezúttal a nők önkéntes börtöne. Van egy szabályos, bár primitív kerekes kút benne.

Mama és Leánykája korabeli barokk puffos bársonyruhákban. A Mama daliás szépasszony várúrnő – a szerelmi ostromok és az ő kemény ellenállása már kissé megviselték.

 

LEÁNYKA

Kialakulatlan hangú kamaszlány – akár fiú is játszhatja. Rendületlenül festi, sminkeli az arcát. Most is ezt csinálja.

 

Az ajtón néha egy-egy nagy durranás – ököllel ütik, bele-belerúgnak. A két nő ilyenkor összerázkódik vagy csuklik egyet. Ha félnek is, várják is ezeket a durranásokat, kiszámolják: na most! És némán összenevetnek.

 

MAMA

Súgva. Ne törődjünk vele! Tegyünk úgy, mintha nem is hallanánk. Vesz valami edényt, és azzal kolompolni kezd.

FÉRFIHANG

Basszusban, kintről. Drágaságom, nyisson ajtót!

MAMA

Elhallgatott a zajcsinálással. Halkan. Mit mondott?

LEÁNYKA

Anélkül, hogy a sminkelést abbahagyná. „Drágaságom, nyisson ajtót.” A szokott szöveg.

MAMA

Halkan. Szellemi elmaradottságára jellemző, hogy mindig ezt hajtja, újat nem is bír kitalálni. Megint veri tovább, vadul a lábasedényt.

FÉRFIHANG

A lehető legcsábítóbban kezdi.

Csak egy pillanatra nyissa ki az ajtót…

LEÁNYKA

Súgva. Azt mondja, hogy…

MAMA

Súgva. Nem érdekel! Ne is figyelj oda! Zörögj te is valamivel, hogy ne is halljuk undok beszédét. Otromba csábszavait.

LEÁNYKA

Én azért azt imádom hallani, amikor rákezdi: „Engedjen be, szívem szerelme…” Ebbe mindig úgy beleborzongok… De ez még csak sokára jön.

 

Festékestégelyeit ütögeti össze.

 

FÉRFIHANG

„Hófehér bőrét villanni hogy lássam!”

LEÁNYKA

A mama bőre!… A szokott szöveg.

MAMA

Hangosabban! Ezt neked meg se lett volna szabad hallanod.

LEÁNYKA

Hű, már mennyit hallottam!

MAMA

Elég baj az. De ismételve válik bennünk méreggé a szó.

FÉRFIHANG

És azt a pirosan elnyíló, virágszirmokhoz oly hasonló… dacos és mohó…

LEÁNYKA

Azt hiszem, ez a mama szája lesz.

MAMA

Fojtottan. Hangosabban!… Hisz egyre paráznább!

FÉRFIHANG

Közben. Harmatos ajakát.

LEÁNYKA

Mondtam – „ajakát”.

MAMA

Akkor is – hangosabban! Nem hallgathatjuk, midőn a részletekben elmerül.

LEÁNYKA

Most majd a mama nyaka jön.

FÉRFIHANG

Hattyút vélek látni, tovaringva a tó vizén…

MAMA

A nyakát markolászva, kicsit hisztériásan. Legjobb volna talán megfojtanom magam, és úgy vetni véget e megaláztatásnak, mely véget érni nem akar… Hurkot vetni e híres hattyúnyakra!

FÉRFIHANG

Büszke hattyú, ne ússz el tőlem. Mondd, mit szeretsz? A tenyeremből etetnélek…

MAMA

Sírni kezd. Ez sok.

LEÁNYKA

Ez mért sok?

MAMA

Mert éhes vagyok… Máskor legalább ebédszünetet hágy.

FÉRFIHANG

Ambróziát ennél vagy inkább bifszteket?

MAMA

Befogja a fülét. Ezt a csábítást nem bírom hallani… Súgva. Ha tovább folytatja, megadom magam.

FÉRFIHANG

Hideg lazacot vagy habos rolátát…

MAMA

Mit mond?… Valami jót?

LEÁNYKA

Undorító dolgokat mond, rántott békát, sült egeret…

MAMA

A rántott békát én imádom… Egy sóhaj. – Majonézzel.

LEÁNYKA

Öklével veri az asztalt, vad ritmusban, minden edény táncol rajta, s fújni kezdi a maga csinálta ritmusát, kora beat hangerővel.

 

  Tata-tatta-tatta-tatta
  Tatata-tatta-tatta-tá-á…

 

Látszik az ajtó vasalt kilincsén, hogy kívülről ütemesen verik.

 

FÉRFIHANG

A Leányka hangfüggönyén csak itt-ott törnek át a továbbiakban egy szakácskönyv címszavainak töredékei. Ad libitum.

MAMA

Leült, legyezi magát. Ó, mily kimerítő egy ilyen szerelmi ostrom… Tartsd magad, kislányom, szerencsére hangerővel te is jól bírod… Addig én istenhez fohászkodom, hogy nyolc év után vezérelje haza a ház urát és védelmezőjét. A székből fél térdre ereszkedik. Csak a papában lehet már reményünk!

LEÁNYKA

Fújja a már kész kialakult ritmusra a maga csinálta alkalmi dalt.

 

  Papapa – Pappa – Pappa – Pappa…
  Papa már nyolc éve hogy elment
  A harmincéves háborúba
  papapa – pappa – pappa – pappa
  Még huszonkét évig odalesz!
  Huszonkét évig – odale-esz!

Aztán ismétli, mert nem bírja nem énekelni.

 

  Papa már nyolc éve hogy elment
  A harmincéves háborúba…

MAMA

Még fél térden, hittel. Visszajön! Visszajön! Visszajön!

LEÁNYKA

Közben könyörtelenül énekel.

MAMA

Feláll, most egy heroina. Elég! Miféle huszonkét esztendőket jósolgatsz te nekem? Nem volt elég tán mártíriumnak már ez a nyolc év is? Még huszonkettő? Ó!… Férj nélkül. De agresszív udvarlók ostromának annál inkább kitéve… És a saját leányom méri reám ezt a szörnyű büntetést. Mit vétettem én ellened? Mondd!

FÉRFIHANG

Az asztrológusok mondták…

LEÁNYKA

Hallja. Az asztrológusok mondták…

FÉRFIHANG ÉS LEÁNYKA

Együtt. …Hogy ez egy harmincéves háború lesz. Nyolc év már letelt belőle. Marad huszonkettő.

MAMA

Jó is volna! Még huszonkét évig rúgni-verni az ajtómon! Ugye, jó volna! Ő üti, ő rúgja most innen belülről az ajtót. Tudd meg, te sátán, hogy a férjem visszajön, visszajön! Hamarább, mint gondolnád. Visszajön! Visszajön! S lesz öröm, lesz öröm, lesz öröm! Veri két öklével az ajtót. Visszajön, ha megérzi, hogy milyen veszedelemben forgok. Visszafordítja lovát, és vágtatva fog igyekezni haza… Lesz öröm!… Lesz öröm!… Csemegével etetem még a paripáját is!

FÉRFIHANG

Tovább! Tovább! Üsse, rúgja az ajtót! Testének közelsége átéget mindenen…

MAMA

Még jobban veri. Hallgasson! Egy gyermek van velem!… Visszajön! Biztos, hogy visszajön, mert nemcsak én, hanem a lánya is veszélyben van! Megérzi.

FÉRFIHANG

Nyolc év már letelt. Marad huszonkettő.

MAMA

Leroskad az ajtónál. Huszonkét év még? Nem! Huszonkét év hosszabb, mint maga az örökkévalóság. Sírni kezd.

LEÁNYKA

Mi baj, mama?

MAMA

Nyűgösen. Megfájdult a két öklöm… És éhes is vagyok.

LEÁNYKA

A kúthoz megy, lekiabál a visszhangos, feneketlen mélybe. Ebédet kérünk!

MAMA

Szenvedőleg. Küldi-e?

LEÁNYKA

Rángatja a láncot, a mélyből vödörzene. Ebédet kérünk!

MAMA

Mit mond a szakács?

LEÁNYKA

Hallgat.

 

Vödörzene.

 

MAMA

Felugrik. Csak nem fogtak talán össze kiéheztetésünkre?… Éhes vagyok… A mártíromság, melyet e toronyszobába zárkózva felvállaltam, nem súlyosbítható kiéheztetéssel.

LEÁNYKA

Ebben a nagy mártíromságban máris borzasztóan elhíztál, mama!

MAMA

Apádnak kedvére való volt az én júnói termetem. Hozzá lennék hűtlen, ha fogyasztanám magam. S én hűtlen nem leszek… Ebédet! Egy júnói termet igényeihez illő bőséges ebédet!

LEÁNYKA

Az ajtó felé. De neki, úgy látszik, a sovány nők jobban tetszenek… Nincs ebéd! Nincs ebéd!

MAMA

Ilyen méltatlan eszközökkel akarja megtörni az ellenállásunkat. Férfi ez?… Férfi ez?

 

Csend.

 

MAMA

Most persze hallgat. Hangosabban. Hát férfi ez?

 

Csend.

 

LEÁNYKA

Vagy el is ment… Lehetséges volna, hogy egy ily kitartó udvarló végül is feladja az ostromot?

MAMA

Ne hidd! Az ily parázna sosem fogy ki az oktalan reményből. Miként az árus emberek mondják: fut a pénze után.

 

Hallgatóznak. Csend.

 

LEÁNYKA

Hahó!

MAMA

Leányom, az ellenséggel nem kezdhetünk el fraternizálni.

LEÁNYKA

Szerintem már nincs is itt.

MAMA

Biztos valamilyen ravasz ostromtervet fundál ki ellenünk… Lelkesen. Vajon mi vár még reánk? Torlaszoljuk el jól az ajtót. Nehogy betörje szörnyű faltörő kosával.

LEÁNYKA

Máskor is jöttek már kérők a mamához. Mindig csak a mamához.

MAMA

Bizony, kislányom, megszámlálni is szinte lehetetlen, hogy hány kérőt vertem vissza eddig – furfanggal, erővel. Kettőt meg is mérgeztettem – a gyóntatóm feloldozott, és azóta is hetente rózsafüzért mondok a lelkükért… Egyet pedig kiheréltettem, bár ez még azután is sokáig visszajárt. Ki hitte volna? Ebből megtanulhatod, hogy mily rejtélyes és mily nehezen legyőzhető a természet hatalma… De eme legújabb udvarlómnak az agresszivitása minden eleddigiét messze felülmúlja.

LEÁNYKA

Egész fiatalságomat ebben a szörnyű toronyszobában töltsem el tehát?

MAMA

Ó, ez a toronyszoba valamikor a várbörtön céljaira szolgált, és most a szabadságot jelenti nekem.

LEÁNYKA

Börtön ez most is, hiszen úgy élünk itt, mint a rabok.

MAMA

Panaszkodsz?

LEÁNYKA

Csak a mamát ostromolják, úgyis csak a mamát.

MAMA

Ostrom kéne neked is talán?

LEÁNYKA

Nem kellene ostrom. Kinyitnám én az ajtót már egy kis csöndes kopogtatásra is.

MAMA

Az első jöttmentnek. Ugye? Mert gavallérokra vágyik a pisis lány. Ily könnyen felejted, hogy ki az anyád? Erre szolgált tehát az én állhatatosságom példája? Lányom, ha nem tudnád: anyád a hitvesi hűség fényes tüköre. Három vármegyéből lovag és jobbágy úgy tekint fel e toronyra, mint a női erény szentségtartójára.

LEÁNYKA

Elutazás előtt, úgy látszik, a papa erényövet lakatolt a mamára.

MAMA

Ily középkori eszközökhöz apád sosem folyamodott volna. Ő maga volt a megtestesült bizalom, s az ő bizalmából merítem az erőt az ellenálláshoz.

HANG

A kútból. Kész az ebéd!

 

S lent megrántották a láncot.

 

MAMA

Végre! Tekerni kezdi a kút egyik karját. Nehéz forgatni. Úgy látszik, ma nagy ebédet küld fel a szakács.

LEÁNYKA

A másik oldalon tekeri.

 

A kút nyikorgásának az ultrahangok birodalmába fel-felsikló dallama.

 

LEÁNYKA

Közben munkadalként fújja, keservesen elnyújtott ritmusban.

 

  Papa nyolc éve hogy elment
  A harmincéves háborúba…

MAMA

Közben.

 

  Az első év de nehezen telt el.
  A második még nehezebben…

 

LEÁNYKA

Tata-tatta-tatta-tatta…

MAMA

Prózaibb témára váltva. Lehet, hogy egy egész ökröt küld fel a szakács… Folytatja a maga munkadalát.

 

  A harmadikban három udvarlóm volt.
  Egy remete, egy katona és egy pap…

 

LEÁNYKA

Melyikkel történt ama kis baleset?

MAMA

A remetének mérget kevertettem a borába.

LEÁNYKA

Ez nem érdekes…

MAMA

Nem is tudom akkor, hogy miféle balesetre gondolsz.

LEÁNYKA

Egyre nehezebb tekerni a kerekes kutat. Fújja megint a nótáját.

 

  …Még huszonkét évig odalesz.

 

MAMA

 

  A negyedik évben négy udvarlóm volt.
  A protestáns hadak fővezére…

 

LEÁNYKA

Ha ez ökör, ez egy hizlalt ökör.

 

A vödörben ülve feltűnik a Vad Lovag. Busa haj, bajusz és szakáll.

 

VAD LOVAG

Csak külsőleg vad, mert különben derűs. Hódolatom, hölgyem, s neked is, kis leányka… Ha már eddig felhúztak, kérem, segítsenek is ki ebből a vödörből. Félek, hogy beleszorultam. Alabárdját keresztbe rakja a kút káváján, nehogy visszapörögjön vele a vödör.

MAMA

Hogy törne le a két kezem, amellyel segítettem felhúzni a kútból ezt a rémet. Tudtam, hogy valami ravasz hadicselt forralt…

VAD LOVAG

Továbbra is a vödörben. Nem, asszonyom! Megpróbáltatásainak sora ezennel véget ért. Békét hozok és kegyelmet kérek. Előhúzza fehér kendőjét. Feladom az ostromot. S engesztelődése jeléül, kérem, nyújtson kezet.

MAMA

Maradjon csak szépen ott a vödörben.

 

Harangozás kezdődik kintről, majd vidám kürtzene.

 

LEÁNYKA

Hallod, mama? Úgy látszik, vége lett a harmincéves háborúnak! Sikerült nyolc év alatt befejezni…

VAD LOVAG

Nem, leánykám. A harmincéves háború még tart tovább. Mégis örömünnep van máma. A sziklaszilárd erkölcsű hölgy napja. Önt ünneplik, asszonyom. Papírt vesz elő. Az otthon hagyott feleségek fele a háború első évében már elbukott. A háború második évében már csak egytizedük maradt tisztán… Mit szaporítsam a szót: aki nyolc éven túl is hűséges bírt maradni, csak egyetlenegy volt… Tisztelet és dicsőség neki!

LEÁNYKA

Éljen a mama! Éljen! Éljen!

A VAD LOVAG

A templomokban Te Deumot énekelnek. Érdemes hadba vonulni. Van női hűség! Harangszó dicséri.

MAMA

És nyugodtan lehet szerelmeskedni – a többinek.

A VAD LOVAG

Mindenkinek, drága szerelmem. Tehát nekünk is. Mert az ön ellenállása többé nem képezhet akadályt. Az angyalok is tapsolnak önnek. Hallja? Mit akar még ennél többet? Diadalát fokozni úgyis lehetetlen. Nyújtsa kezét!

MAMA

Haha! Ez volt tehát az igazi hadicsel! Templomi zászlókra festik a képem – és a zászlókat az ágyam elé paravánnak tehetem. Kislányom, eresszük vissza ezt a cinikus lovagot a kút fenekére!

A VAD LOVAG

Sikeresen visszakapaszkodik. Úrnőm, te nem tudod, hogy miféle ember a férjed.

MAMA

Őt akarod rágalmazni?… A kútba! A kútba!… Rágalmazni akarod őt? Idegen nőkhöz járt talán? Megmondhatod az igazat, mert most már úgy is meggyilkollak… Kihez járt?… Felelj!… Kihez járt?

A VAD LOVAG

Hozzád.

 

Csend. Azaz: zene.

 

MAMA

Hogyhogy hozzám járt?

LEÁNYKA

 

  Papa nyolc éve hogy elment.
  A harmincéves háborúba…

 

MAMA

Nyolc éve nem láttam őt.

A VAD LOVAG

Nyolc év óta számtalanszor volt már itt a várban. Így kémkedik utánad.

MAMA

Mennyire nem ismered, te vad lovag, a férjemet. A férjem feltétlenül bízik bennem – ezért vagyok én is hozzá feltétlen hűséggel.

A VAD LOVAG

Bízik? Haha! Kémkedik, sőt álruhába bújva próbára is tesz tégedet. Mert semmiféle bizonyság nem elég a bizalmatlannak. Emlékszel-e egy bizonyos remetére?

MAMA

Bús magányom harmadévében tűnt fel itt egy szent életű remete, aki aszkézisének tövises gallyakból vetett ágyára óhajtott volna engem lefektetni…

A VAD LOVAG

Ő volt! A férjed!

LEÁNYKA

Vele történt a baleset?

MAMA

Jaj! Én meggyilkoltatám őt. Erényem védelmében özveggyé lettem, s te pedig árva… Mérget tétettem a remete italába… A tisztaság keresése végül is férjgyilkossá tett. Miért is tusakodtam a szerelmi vágyak ellen? Kisebbik bűn helyett nagyobb bűnbe estem. Mentem volna bordélyházba inkább… Felzokog. Vagy a remetének tövises gallyakból vetett ágyára.

A VAD LOVAG

Csitt, asszonyom, ne a gyermek előtt!

LEÁNYKA

Soha nem jön vissza a papa! Sírni kezd.

A VAD LOVAG

Is elérzékenyül. Jól van… Jó… De azért nem kell hogy túlságosan emésszétek magatokat.

MAMA

Özvegyek lettünk! Árvák lettünk! Megmérgeztük a papát.

A VAD LOVAG

A méregadag nem volt halálos. És az igazi szeretők sok mindent kibírnak. A remete a mérgezést egy kis hasfájással szerencsésen élve megúszta.

MAMA

Igazán? Nemhiába imádkoztam minden héten rózsafüzért érte.

LEÁNYKA

És hol van most a remete bácsi?

A VAD LOVAG

Ő volt az, aki nemsokára visszajött ide mint a protestáns hadak főkapitánya.

LEÁNYKA

És vele is esett valamilyen baleset?

MAMA

Nem is tudom már. Hiszen annyian voltak… Nem káptalan az én fejem.

A VAD LOVAG

Esett… Megesett…

MAMA

Akkor én mégiscsak özveggyé lettem. Jaj nekem!

LEÁNYKA

Tessék megmondani már, árva vagyok-e vagy sem.

A VAD LOVAG

Nem lettél árva, kislányom, mert utána még ahány katona, pap, árus ember, olasz inzsellér, spanyol orvos és bánatos magyar emigráns csak feltűnt a várban – kalandra szomjazón – erőszakkal szerelmet követelvén…

MAMA

Ah, ne is mondd tovább! Hogy az mind ő lett volna?… A férjem? A férjem? És én minddel mily rútul bántam el… Megöl a bánat!

A VAD LOVAG

Most ne szakíts félbe! Az igazi még hátravan… Ismétli. Magyar emigráns, orosz bojár, kurdisztáni herceg…

MAMA

A szép kurd herceg?

LEÁNYKA

Azzal mi történt?

A VAD LOVAG

Nem hagyja kizökkenteni magát. …Szép kurd herceg, angol hajóács, németalföldi arcképfestő és az a sok-sok egymást felváltó vad lovag…

 

Pillanatnyi csend.

 

LEÁNYKA

Az mind te voltál – papa?

A VAD LOVAG

Egyre magasabb tenor hangon. Én!… Én!… Én! Egy mozdulattal leveszi egybeszabott parókáját és szakállát. Prózában kérdi. Most már kisegíttek ebből a vödörből?

LEÁNYKA

Kisegíti és csókolja is mindjárt.

MAMA

Döbbenten hallgat, s csak a viharzó zene készíti elő a szavát. Így szólal meg végül. Ó, ez az átkozott bizalmatlanság! Ki a megmondhatója annak, hogy én mit szenvedtem ezért. Hát azt hiszed, te vad lovag, mert most már az maradsz örökre az én szememben, hiába is dobod el álszakálladat – te mongol, angol, kurdisztáni, holland, spanyol, arab –, hogy süket hangszer voltam én kísértő dalokat pengető ujjaidnak érintése alatt… Tévedsz, te férficinizmus szörnyeteg képviselője, akit valamikor férjemként bírtalak. Tévedsz! Mert bennem is dalra gyúlt a vágy… És milyen dalra!… Hiszen én közben majd megvesztem Ámor nyilától… A Lovag mozdulatára, prózában közbeveti. Csitt! persze, e gyermek még kiskorú, mondod, mert egyszeriben milyen jó apa lettél… De mi van abban, ha bevallom, hogy sajnálom, hogy nem gyakoroltam a hitvesi szerelmet azzal a sok kósza katonával, pappal és szép kurd herceggel, aki ezen ajtó mögött a kegyeimért esdett? Mi van ebben? Hiszen még csak házasságot sem törtem volna.

A VAD LOVAG

Tenor. Azért a dolog nem olyan egyszerű.

MAMA

Erre csak fokozódó indulattal. Mi vagy te talán, mit képzelsz, Isten, hogy elbújsz a vattaszakállad mögé, és megpróbáltatásokat zúdítasz a szegény halandóra?

A VAD LOVAG

A legbecsültebb nő te lettél ebben az egész hadrakelt Európában. Letérdel. Madonnám!

MAMA

És a legmegalázottabb! Már üti. Untad a hitvesi ágyat, táborba mentél, és ott meguntad a tábort… Se itt, se ott nem voltál, te Mohamed koporsója!… Te hadiszökevény, te hitvesi ágy szökevény!… Most már tudom, hogy miért tart ily soká ez a harmincéves háború… Ne félj! Megírom én ezt a protestáns hadak főkapitányának. Nagyon jó emberem…

A VAD LOVAG

A pofonok közben is röhög. Elfelejted, drágám, hogy ő is én voltam.

LEÁNYKA

Szintén röhög, ül a széken és fújni kezdi.

 

  A papa nyolc éve, hogy elment
  A harmincéves háborúba
  És közben folyton itthon volt!

 

MAMA

Közben erőt vett magán, kihúzta magát, s most hidegen – talán prózában – kijelenti. Ez a váratlan viszontlátás engem megrendített… Nyolc éven át állhatatosan ki tudtam tartani az egyedüllétben – s ezt most már folytatom. További nyolc éven át, kérlek, ne közeledj hozzám. Bizalmatlanságodnak ez legyen a büntetése.

A VAD LOVAG

Próza. Erre éppen kérni akartalak… Hogy ezentúl úgynevezett fehér házasságban éljünk.

MAMA

Én… én akarlak büntetni ezzel. Érted?

A VAD LOVAG

Meg vagyok én már büntetve, drágám… Kislányom, kérlek…

LEÁNYKA

Engem a papa ne küldjön ki innen! Én nem akarom a mamát most egyedül hagyni.

MAMA

Nézz ki, lányom, az ablakon – hogy milyen szép processzió jár a vár körül…

A VAD LOVAG

És fogd be a füled!… Mamához csendesen, már szinte szoprán hangon. Emlékszel-e arra a szép kurd hercegre?… Az is én voltam…

MAMA

Ó, én szerencsétlen!… De hát te, aki annyi életveszélyből épen visszatértél, akinek a méreg meg se kottyant… Aki magad vagy a túlélés csodája…

A VAD LOVAG

Koloratúr. Meg van írva: aki elveszíti életét, megnyeri azt – de aki elveszíti férfiasságát, soha vissza nem nyeri azt.

MAMA

Ez meg van írva?

A VAD LOVAG

Meg, meg…

MAMA

Most már értem, miért tiltja az egyházunk a szentírás olvasását. Túlságosan lehangoló könyv.

LEÁNYKA

Visszafordulhatok?

MAMA

Most már nyugodtan.

A VAD LOVAG

Még nem!…. Súgva. Van a szerelemnek egy fura titka, amelyről nem tud a Biblia. Ha fogyatékos férfiúi személyemet e vad lovag szakálla mögé bújtatom… – Felteszi az álszakállt. – azt hiszem… – Mélyülő hangon. – még van remény. Ölelni akarja… S mint egy ellenállhatatlan szép régi emléket idézi, kontrabasszban. „Engedjen be, szívem szerelme…”

LEÁNYKA

Megborzong az ablakban. Ju-uj!

A VAD LOVAG

Átélve, mélyen. Add ide magad… Te hűtlen, te parázna…

MAMA

Pofon vágja a Vad Lovagot.

A VAD LOVAG

Mi volt ez?

MAMA

Ne haragudj, de nem tehetek másként. E maskarában nem bírom felfedezni benned a hites férjemet.

A VAD LOVAG

Szomorúan leveszi megint az álszakállt. Tenorban. De e maskara nélkül még kevésbé fedezed föl.

MAMA

De, de, most a férjem vagy! Csókolja.

A VAD LOVAG

Közben, szinte szoprán hang. A test szerint már soha többé.

MAMA

Ragaszd hát vissza a bajuszt és szakállat!… Nem bírom elviselni vágyaim emésztő éhségét.

A VAD LOVAG

Ha éhes vagy, asszonyom, azon is lehet segíteni. A kúthoz megy, belehajol, belekiált. Szakács! Küldj fel egy sült kappant!

MAMA

Felpattan. Most már örökre csak sült kappan? Amikor engem másmilyen éhség gyötör? Férje két lábát elrántva – fejjel lefele beleejti őt a kútba.

 

A gyorsulva zuhanó test zenéje.

 

MAMA

Előveszi a rózsafüzért. Nyugodjék békében…

 

Most ért feneket a Vad Lovag.

 

MAMA

Egy miatyánk, tíz üdvözlégy… Nem hetente. Mindennap. Kezdi is, némán.

LEÁNYKA

Visszafordulhatok?

MAMA

Most már igen.

LEÁNYKA

Hova lett a papa?

MAMA

Némán imádkozva a kútra mutat… Nyekk!

LEÁNYKA

Duzzogva. Ezért kellett nekem kinézni az ablakon. Mert a papát megölni nem illik egy növendék leányka előtt… Ugye?

 

Lentről erősebben a körmenet éneke – litánia. Olyasmi hallatszik, mint: „szüzesség tüköre… az erény szentségtartója.”

 

LEÁNYKA

Lehet, hogy megint feltámad?

MAMA

Csak az udvarlók támadnak fel… Majd ha nagy leszel, megnézed az operában a Csodálatos Mandarint… De a férjek nem támadnak fel. A férjekben nincs elég életerő.

LEÁNYKA

Rákezdi.

 

  A papa nyolc éve, hogy elment…

 

MAMA

Leánya éneke közben. És most már tényleg odalesz egy egész örökkévalóságig!

 

Hirtelen elhallgatnak. Csend.

 

LEÁNYKA

Mintha valaki kopogtatott volna!

 

Csend.

 

MAMA

Boldogan. Mintha valaki csizmával rúgná az ajtót!

LEÁNYKA

Vadul sminkelni kezdi magát.

MAMA

Ne törődjünk vele! Tegyünk úgy, mintha nem is hallanánk. Veszi az edényt, hogy kolompoljon De nem is hallatszik semmi…

 

Függöny

 

 

 

Varjú a varjúnak

Régi francia haramiatörténet színpadra vagy bábszínpadra

1837-ben André Panon du Hazier báró, aki a francia vásári komédiáknak első gyűjtögetője volt, jegyezte fel ennek a játéknak a meséjét, Ornans-ban egy fogadóban, ahol evégett három napon át időzött. François de Roux írta dialógusokba, betűhíven. Közli Jean Variot: Théâtre de Tradition populaire, Marseille, 1942.



Személyek
Haramiák
RABLÓVEZÉR
TUSKÓLÁB
SÁTÁNPOFA
HALSZEMŰ
MAMA
A lányai
HORTENZIA
PAULINA
KLEMENTINA

 

A szín jobb felén a rablóbarlang bejárata. Kövekkel elbarikádozva. Hogy félreértés ne essék, van egy tábla is fölötte, a táblán iromba betűkkel festve az írás: „Vigyázat! Rablóbarlang.”.

A szín másik felén keresztút. Itt is van felírás egy útjelző táblán: „Bécs felé – Majland felé.”.

Közbül egy lombokkal díszített függöny jelzi az erdőt. Történik azokban az időkben, amikor a királyok és a császárok sok legényt vittek el katonának, s közülük sokan megszöktek, és útonállók lettek.

 

Első jelenet

Tuskóláb, Sátánpofa, Halszemű.

 

A három rabló a barlangban hasal vagy térdel. Puskájuk hosszú csöve a mellvédre támasztva, az út felé irányozva. Csak a fejük látszik.

 

TUSKÓLÁB

Éhes vagyok!

SÁTÁNPOFA

Fázok!

HALSZEMŰ

Félek!

TUSKÓLÁB

Nehéz mesterség ez. Üres hassal útonállni…

SÁTÁNPOFA

Hideg földön hálni… Már egészen összezsugorította tagjaimat a csúz.

HALSZEMŰ

És előbb-utóbb felakasztanak. Ajjajaj!

TUSKÓLÁB

Azt beszélik, a siralomházban azt ehetik a szegény elítélt, amit megkíván. Mintha csak terhes asszony volna. Én majd kolbászt kérek.

SÁTÁNPOFA

Én forró bablevest. Abban van kolbász is.

HALSZEMŰ

Én pálinkát, mert az bátorságot ád az elkövetkezendőkhöz.

TUSKÓLÁB

Mi vagyunk a legszerencsétlenebb útonállók. Senki se jár ezen az úton.

SÁTÁNPOFA

Az utolsó élőlény az a diák volt, aki ezt a szép cégért festette nekünk.

HALSZEMŰ

Mióta ezt a táblát kiraktuk, mindenki elkerül minket. S olyan félelmetes ez az elhagyatottság!

TUSKÓLÁB

A madár se jár erre! Legalább egy verebet lőhetnénk, ha már püspököt nem.

SÁTÁNPOFA

Se veréb, se püspök.

HALSZEMŰ

A vezérünk is itthagyott… Én félek.

TUSKÓLÁB

Valaki jön!… Hallod?

HALSZEMŰ

Jaj!… Bújjunk el!

 

Második jelenet

Tuskóláb, Sátánpofa, Halszemű, Rablóvezér.

 

RABLÓVEZÉR

Jön az úton. Régies zsandár- vagy katonaruhában. Nagy batyuban hozza a többi katonaruhát.

SÁTÁNPOFA

Kiles. Zsandár… Főzsandár… legalábbis kapitány.

HALSZEMŰ

Meneküljünk! Mind eltűnnek a barlangban.

RABLÓVEZÉR

Tuskóláb!… Sátánpofa!… Halszemű! Egymás után felütik a fejüket. Nem megmondtam nektek, hogy szemmel tartsátok az utat?

HALSZEMŰ

Hisz ez a vezérünk! Csakhogy megjöttél!

RABLÓVEZÉR

Mától kezdve kapitányotok vagyok.

HALSZEMŰ

Zsandárok leszünk? Éljen!

RABLÓVEZÉR

Nem leszünk zsandárok, csak zsandárruhába bújunk. Hogy nagyobb legyen irántunk a bizalom. Bedobja a ruháscsomagot, csizmát. Átöltözni! Angyalbőrbe! Egy-kettő! De aztán ragyogjon az a csizma!

TUSKÓLÁB

Jön ki. Már előbb rajta volt a katonanadrág és csizma, csak nem látszott. Kívül ragyog, de belül szögek vannak benne. Kapca helyett szögek.

RABLÓVEZÉR

Pofon vágni készül. Tanuld meg, hogy egy igazi katona nem panaszkodik.

TUSKÓLÁB

Jó, jó, cimbora, megtanulom én… Elfordul félve.

RABLÓVEZÉR

Hátba vágja. Kapitányod vagyok!

TUSKÓLÁB

Igenis, kapitány!

RABLÓVEZÉR

Azért! A pofon elmaradt.

SÁTÁNPOFA

Kimászik, illeg-billeg. Medáliát is adjál, komám!

RABLÓVEZÉR

Nem komázunk! Újabb pofonhoz készül.

HALSZEMŰ

Előjön. Remegjetek tőlem, bitang útonállók!

RABLÓVEZÉR

Ezt vágja nyakon. Nem tűröm a tréfát!… Sorakozó! Vi-gyázz!

A HÁROM RABLÓ

Igyekszik katonásan felállni.

RABLÓVEZÉR

Mától kezdve itt rend lesz és fegyelem. Megértettük?… Erre azt felelitek: igenis, kapitány!

A HÁROM RABLÓ

Igenis, kapitány!

RABLÓVEZÉR

Azért… Hiába írattunk cégért azzal a kóborló diákkal, egyre kevesebb utas jár errefelé!

HALSZEMŰ

Mi van ide kiírva, kapitány?

RABLÓVEZÉR

Hát nem tudsz olvasni, te tahó ?

HALSZEMŰ

Nem… Nem tudunk.

RABLÓVEZÉR

Akkor most tanuljatok meg. Hátra arc!

A HÁROM RABLÓ

Megfordul, a barlang felé.

RABLÓVEZÉR

Olvassátok utánam! Ide az van fölírva, hogy „Vendégfogadó”…

A HÁROM RABLÓ

Vendégfogadó…

RABLÓVEZÉR

Most már tudtok olvasni. Hátra arc! Pihenj!… Megtudtam, hogy hamarosan erre jön egy postakocsi, mert a másik úton leszakadt a híd.

HALSZEMŰ

Éljen!

RABLÓVEZÉR

Pofa be!… Tanulj illendőséget. A postakocsiban három előkelő úrikisasszony utazik. Csak a mamájuk kíséri őket. Tuskóláb! Te elébük mégy. Légy kedves és udvarias hozzájuk, ahogy egy császári zsandárhoz illik. No mutasd meg, mit fogsz velük csinálni?

TUSKÓLÁB

Röhög.

RABLÓVEZÉR

Egy-kettő! Mutasd, mit csinálsz… Ők ketten ott a kisasszonyok. Rajta!

TUSKÓLÁB

Szégyellem én azt megmutatni.

RABLÓVEZÉR

Fenyegeti. Kedvesen integetsz nekik – megértetted?

TUSKÓLÁB

Mit integessek?

RABLÓVEZÉR

Így ni!

TUSKÓLÁB

Így?

RABLÓVEZÉR

Úgy is jó lesz. Elvégre a zsandárok se zárdában nevelkedtek. Persze egy kapitány úr, az más!… Annak tudnia kell, hogy mi a komilfó. Most megyek, és rizsport hintek a hajamra. Ha a dámák megérkeznek, szóljatok. De finoman, mert kitaposom a beleteket. Bemegy a barlangba.

 

Harmadik jelenet

Tuskóláb, Sátánpofa, Halszemű.

 

TUSKÓLÁB

Inkább kolbászt hozhatott volna.

SÁTÁNPOFA

Nehéz mulatság ez a zsiványélet.

HALSZEMŰ

Nem nekem találták ki. Ha puskalövést hallok, a hideg futkároz a hátamon.

SÁTÁNPOFA

Nincs is jobb, mint ülni otthon a kemence padkáján.

TUSKÓLÁB

Miért lettem én útonálló?

HALSZEMŰ

Hát én miért lettem?

SÁTÁNPOFA

Megházasodni, az volna jó!

HALSZEMŰ

Eljátszadozni a pulyákkal…

TUSKÓLÁB

Majd eljátszadozik lábunkkal a szél.

HALSZEMŰ

Ha legalább védőszentünk volna, mint a többi tisztességes embernek. Mért nincs az útonállóknak védőszentjük. Miért?… Ekkora gyertyát égetnék előtte. Mutatja.

SÁTÁNPOFA

Dehogyis nincsen! Krisztus oldalán a jobb lator, az felméne a paradicsomba… Így mondta a pap.

HALSZEMŰ

A fene egye meg, de honnét vegyek neki gyertyát?

TUSKÓLÁB

Lopni kéne. A templomból.

HALSZEMŰ

A lopott gyertyára csak fintorog egy védőszent.

TUSKÓLÁB

Vagy elandalodik, hogy ő is latorkodott ám.

SÁTÁNPOFA

Akármilyen nagy lator volt, ha egyszer felteszi a glóriát a fejére, többet le se pök minket. Azontúl már csak kanonokokkal komázik. Nehéz mesterség ez, mennyei pártfogó nélkül.

HALSZEMŰ

Nyugdíj nincsen.

SÁTÁNPOFA

Az nincs.

 

A postakocsi kürtje.

 

TUSKÓLÁB

Hallod? A postakocsi… Integessünk.

HALSZEMŰ

Nekem már futkározik a hideg a hátamon.

 

Negyedik jelenet

Tuskóláb, Sátánpofa, Halszemű, s a Mama, három lányával.

 

MAMA

Három lányával sétálva jön az úton, mindnyájan tele ékszerekkel. A postakocsi istrángjának is most kellett elszakadnia. Minden utazás némi bosszúsággal jár.

HORTENZIA

Élvezze a természetet, anyám.

PAULINA

Egy kis séta egészséges.

KLEMENTINA

Anyám gyomra úgyis nehezen bírja a kocsirázást.

MAMA

Épp az hiányzott, hogy emlegesd. Máris háborog a gyomrom. Jaj, üljünk le! Leülnek. Jaj!

SÁTÁNPOFA

Tuskólábhoz. Integess nekik.

TUSKÓLÁB

Egyszerűbb volna leütni őket, és kész.

HALSZEMŰ

Az nem komilfó.

HORTENZIA

Hol az útitáska?

PAULINA

Az ezüst flakonban van a repülősó.

KLEMENTINA

Dörzsöljük meg a szívét otkolonnal. Gombolgatják anyjuk ruháját.

HALSZEMŰ

Közben. Forduljunk el.

TUSKÓLÁB

Miért?

HALSZEMŰ

Mert olyan előkelőek. Elfordul.

SÁTÁNPOFA

Elfordulhatunk. Úgyis csak a mamust vetkőztetik. Elfordul.

TUSKÓLÁB

Én mit csináljak?

SÁTÁNPOFA

Integess!

TUSKÓLÁB

Integetni kezd.

MAMA

Úgy, úgy!… De nem jár erre senki, ugye?

RABLÓVEZÉR

Kijön a barlangból. Hát ti mit csináltok?

SÁTÁNPOFA és HALSZEMŰ

Pszt! Mutogatnak hátra.

MAMA

Felsikolt. Hangokat hallok!… Férfihangokat. Meneküljünk! Felugrálnak.

RABLÓVEZÉR

Álljanak meg, hölgyeim! Érezzék magukat biztonságban.

MAMA

Jaj! A gyomrom még jobban háborog.

HORTENZIA

Jaj! Ezek császári zsandárok!

PAULINA

Szent isten! Mit keresnek itten a zsandárok?

KLEMENTINA

Már itt is? Meneküljünk!

RABLÓVEZÉR

Hölgyeim, nekünk egy a jelszónk: béke és biztonság. Mi azért vagyunk itt, hogy megvédjük a védtelen utasokat.

HORTENZIA

Nincs szükségünk védelemre.

PAULINA

Köszönjük.

KLEMENTINA

Ágyő!

RABLÓVEZÉR

Sötét brigantik lappanganak az erdőn. S csak az alkalomra lesnek, hogy kirabolják önöket.

MAMA

Ez hiányzott éppen. Tudtam, hogy valami kellemetlenség ér ezen az úton… Rablók!

RABLÓVEZÉR

De mi ártalmatlanná tesszük őket. Tessék idébb jönni. Van itt egy kellemes fogadó.

HORTENZIA

Miért menjünk odább?

RABLÓVEZÉR

Jöhet egy eltévedt golyó.

HALSZEMŰ

Csakugyan?… Akkor bújjunk el.

RABLÓVEZÉR

Hátba vágja.

MAMA

Uram, ön…

TUSKÓLÁB

Ha nem szólítja kapitánynak, magát is pofon vágja. Már ugrik is el.

MAMA

Kapitány, ön kissé keményen bánik az embereivel. De hol van a fogadó?

RABLÓVEZÉR

Itt ni!

MAMA

De hisz erre az van kiírva, hogy „Rablóbarlang.”

TUSKÓLÁB

Úgy látszik, a mamus tud olvasni.

RABLÓVEZÉR

Ármányos diákja, annak még egyszer kitekerem a nyakát. Hirtelen. Ez itt ugyanis egy olyan fogadó, amelyet elfoglaltunk a rablóktól, és most átutazó szállást rendeztünk be, védtelen hölgyek számára. Kerüljenek beljebb.

HORTENZIA

A mamának friss levegőre van szüksége.

TUSKÓLÁB

Befelé, befelé, mondta a kapitány.

MAMA

Milyen sötét!

RABLÓVEZÉR

Minden barlang sötét, hát még egy rablóbarlang. Hirtelen. Ékszereiket!

MAMA

De kapitány!

RABLÓVEZÉR

Most már nem vagyok kapitány. A többi rablóhoz. Fogjátok le őket.

MAMA

Elájulok.

RABLÓVEZÉR

Előbb az ékszereket!

HORTENZIA

Aranyos kapitány…

RABLÓVEZÉR

Nincs kapitány! Az aranyat!

PAULINA

Látnivalóan ön a császári rendőrség gyöngye…

RABLÓVEZÉR

A számból vette ki! A gyöngyöket is!

KLEMENTINA

Ön nagyon rokonszenves minekünk, kapitány, s az ilyesmi kölcsönös szokott lenni. Nemde?

TUSKÓLÁB

De bizony, de!

RABLÓVEZÉR

Fogd be a szád! A kölcsönről én tárgyalok.

HORTENZIA

Kegyelmezzen nekünk!

PAULINA

Hisz ön is ember!

KLEMENTINA

Tekintse fiatal korunkat.

MAMA

Jaj de jól mondja!

HORTENZIA

Vagy legalább tekintsen erre a szenvedő anyára.

PAULINA

Aki nem tud semmiről.

KLEMENTINA

Aki belepusztul, ha minket elveszít.

 

Egyre gyorsabban.

 

HORTENZIA

Mindent bevallunk.

PAULINA

Töredelmesen.

KLEMENTINA

S mindenünket odaadjuk.

HORTENZIA

Irgalom.

PAULINA

Kegyelem.

KLEMENTINA

Esendő lányok vagyunk.

HORTENZIA

Többé nem tesszük.

PAULINA

Ne tegye tönkre a jövőnket!

KLEMENTINA

Hisz még előttünk az élet.

HORTENZIA

Esküszünk anyánk szenvedéseire.

PAULINA

Hogy visszatérünk az erény útjára.

KLEMENTINA

Ha muszáj.

HORTENZIA

De hallgassa meg a részleteket.

RABLÓVEZÉR

Elég! Engem nem érdekel, hogy hol és mikor léptek le az erény útjáról. Az ékszereket!

 

Egyszerre dobálják le magukról az ékszereket a lányok.

 

HORTENZIA

Tessék! Tessék!

PAULINA

Örülök, hogy megszabadulok tőlük.

KLEMENTINA

Égette a bőrömet ez a melldísz, nézze!

HORTENZIA

Megadjuk a címeket is, hogy kinek kell odaadni.

PAULINA

Így könnyebb dolga lesz.

HORTENZIA

Ezt a kancellár fiának.

PAULINA

Ezt magának a kancellárnak.

KLEMENTINA

Ezt az illetékes megyéspüspöknek.

RABLÓVEZÉR

Rakja el az ékszereket. Majd bolondok leszünk!

RABLÓK

Nevetnek.

HORTENZIA

Kapitány, ön megfeledkezik hivatásáról!

RABLÓVEZÉR

Akkor feledkeznék meg, ha nem magamnak tartanám meg.

PAULINA

Úgy látszik, zsandárkörökben is lábra kapott a korrupció.

MAMA

Csitt!

KLEMENTINA

Avagy talán ön álzsandárkapitány?

MAMA

Lányom, ne takinírozd a kapitány urat.

SÁTÁNPOFA

Hát a szép kisasszony azt hiszi, hogy mi igazi zsandárok vagyunk? Höhöhöhö!

HALSZEMŰ

Hogy minket a császár fizet? Jó is volna. Hihihi!

TUSKÓLÁB

Az úgy volt, hogy mi csak a nagyobb bizodalom végett öltöttük föl az angyalbőrt. Hehehehe!

RABLÓVEZÉR

Kapiskáljátok már, cicavirágok?

MAMA

Ó, egek!

HORTENZIA

Micsoda? Önök bűnözők?

RABLÓVEZÉR

Így is lehet mondani.

PAULINA

Szégyelljék magukat!

RABLÓVEZÉR

Vigyázz a szádra, te kis pisis…

KLEMENTINA

Pofon vágja a Rablóvezért. Maga fogja be a száját!

SÁTÁNPOFA

Megfenyítsem? Kapitány?

KLEMENTINA

Ti akartok hozzánk nyúlni?

HORTENZIA

Te nyomorult, tudod te azt, hogy kitől szabad lopni és kitől nem?

PAULINA

Ismeritek ti a bűnözés tízparancsolatát? Az útonállás erkölcsi kódexét?

RABLÓVEZÉR

Úri dámákat levetkőztethetsz: ez az első parancsolat.

HORTENZIA

Csakhogy mi is a brancsba tartozunk, kolléga!

PAULINA

Ezt már felérhették volna ésszel.

KLEMENTINA

Ezen a pályán több ész kell, bogaram.

MAMA

Kiket szültem én? Kiket szoptattam én?… Egek!

 

Elalél.

 

HORTENZIA

Szegény mama.

PAULINA

Ne félj, túléli.

KLEMENTINA

Egyszer úgyis meg kellett tudnia.

HORTENZIA

Addig legalább nyugodtan tárgyalhatunk eme fusizó útonállókkal. A rablókhoz. Adjátok csak vissza az ékszereket!

RABLÓVEZÉR

Ne tegyen már ilyet velem a kisasszony!

HORTENZIA

Egy-kettő! Rablótól nem rabolunk.

TUSKÓLÁB

Volna szíve?

HORTENZIA

Egyáltalán, banditák vagytok ti?

RABLÓVEZÉR

Ön kételkedik bennünk? Ön sérteget? Kisasszony, ha férfi volna, pisztolyom csöve elé állítanám.

PAULINA

Elég a szavalásból! Tetteket kérek. A gyémántokat!

RABLÓVEZÉR

Soha!

KLEMENTINA

Te koszos betyár, add meg nekünk a köteles tiszteletet. Mi a legjobb társasághoz tartozó szélhámosnők vagyunk.

HORTENZIA

Csak a legfelsőbb körökben működünk.

PAULINA

Bejáratosak vagyunk az udvarhoz.

KLEMENTINA

Vőlegényeink is befolyásos brigantik.

HORTENZIA

Megtorló intézkedéseket kaptok a nyakatokba.

PAULINA

Ti tetűtolvajok!

KLEMENTINA

Nektek még a híreteket se hallottuk.

TUSKÓLÁB

Kegyelem! Térdre esik.

SÁTÁNPOFA

Irgalom szegény fejünknek! Kezet akar csókolni.

HALSZEMŰ

Tekintsenek éhező családunkra. Leborul.

HORTENZIA

Nincs kegyelem!

PAULINA

Ti megszegtétek a bűnözők szolidaritását!

KLEMENTINA

A törvényt! A betyárbecsületet!

TUSKÓLÁB

Kapitány, én úgy szégyellem magam.

SÁTÁNPOFA

Adjunk vissza mindent!

HALSZEMŰ

Ne tegyék tönkre a jövőnket!

RABLÓVEZÉR

Rendben van. Mindent visszaadok. Tessék! Pakolja ki az ékszert a zsebéből. De nem félelemből, hanem mert a becsületre hivatkoztak.

HORTENZIA

Ahogy rakja fel az ékszereket, gúnyosan. Még a becsületet mered a szádra venni?

PAULINA és KLEMENTINA

Becsület ezeknél. Kacagnak.

RABLÓVEZÉR

Fogadják legalázatosabb kézcsókomat.

HORTENZIA

Mama, ébredjen! Azóta megcsinálták a postakocsi istrángját.

PAULINA

Hohó, előbb hozzatok ki mindent a barlangból!

A RABLÓK

Húzódnak be a barlangba.

MAMA

Most mit gondolhat rólatok ez a bandita, ó szűzanya?

HORTENZIA

Fütyülök rá, hogy mit gondol rólunk egy bandita.

PAULINA

Aki ráadásul ostoba tökfej!

KLEMENTINA

Olyan ostoba, hogy visszaadja az ékszereket.

MAMA

Megmondtam én jó előre, hogy minden utazás valami bosszúsággal jár.

 

Hallatszik a postakocsi kürtje.

 

A RABLÓK

Szegényes holmit hordanak ki a barlangból.

TUSKÓLÁB

Megjártuk.

SÁTÁNPOFA

Felsültünk.

HALSZEMŰ

A szép terv füstbe ment.

TUSKÓLÁB

A rabláson is már csak az urak keresnek.

SÁTÁNPOFA

Micsoda ékszereik voltak! Láttad azt a fülbevalót?

HALSZEMŰ

Sok hűhó semmiért.

RABLÓVEZÉR

Egy igazi betyár nem panaszkodik.

TUSKÓLÁB

De én éhes vagyok.

SÁTÁNPOFA

Én fázok…

HALSZEMŰ

Én félek…

A NŐK

Közben kacagva nézegetik az újabb zsákmányt, amellyel elvonulnak.

Függöny

 

 

 

Szőrmókus, aki nélkül nem élet az élet

Baszk maskara


Szereplők
GONZALVE, 35 éves
GONZALVE FELESÉGE – azaz SZŐRMÓKUS –, 30 éves
INEZ, szobalány, 25 éves
CARMEN, a másik szobalány, 20 éves
FOGADÓS, meglett férfi
FOGADÓSNÉ, koros asszony
ZARÁNDOK, aggastyán

 

Történik Spanyolországban, a Pireneusok között, a XVIII. század elején.
 

Első kép

Gonzalve szobája. Kell bele dívány, s körülötte némi rendetlenség. Egy ajtó, egy ablak.

 

GONZALVE

Lovag és férj. Felveszi az asztali csengőt, megrázza, s vár. Megint megrázza, vár.

 

Kis csend. Majd nyílik az ajtó.

 

INEZ

Szobalány, be. Parancsoljon, szenyor!

GONZALVE

Végre!… Leesett valahová a pipám szipókája. Nem segítene megkeresni?

INEZ

Már megint?… Mióta itt vagyok, mindennap elvész kétszer-háromszor.

GONZALVE

Hát olyan kellemetlen, ha bejön néha hozzám?

INEZ

Jó, jó, csak nem szeretném, ha az úrnőm ránk nyitná az ajtót.

GONZALVE

Azt én sem!

 

Bezárja kulcsra az ajtót.

 

INEZ

Jaj! Ne! Mit mondunk, ha valaki be akar jönni?

GONZALVE

Bízza rám. Majd kitalálok valamit. A szerelem találékonnyá teszi az embert. És én olyan szerelmes vagyok…

INEZ

Ha a szenyor olyan találékony, megtalálhatná egyszer egyedül is azt a szutykos szipókáját. Lustán jár fel s alá, nézelődik, majd feláll egy székre, hogy a polcon megnézze.

GONZALVE

Egyedül? Amikor az életemnek ezek a fénypontjai, ahogy látom magát itt hajladozni, nyúladozni, ahogy kivillannak a kis bokái… Veszek magának egy pár áttört harisnyát.

INEZ

Rózsaszínt!

GONZALVE

Rózsaszínt, persze hogy rózsaszínt… Egy ilyen fekete szépséghez az illik igazán… Méretet vehetek?… Megengedi? Megfogja a lábát.

INEZ

Jaj, ne tessék csikolni. Különben is ugyanolyan méretű a lábam, mint az úrnőmé. Vegyen róla méretet az úr. Leugrott a székről.

GONZALVE

Ne emlegesse folyton a feleségemet. Babonás vagyok.

INEZ

Ugye, egyszerre hogy inába szaladt a bátorsága… Hát hol veszett el az a fránya szipóka?

GONZALVE

A – díványon!

INEZ

Mindjárt gondoltam. De én a díványon nem keresem ám.

GONZALVE

Pedig higgye el, sokkal kényelmesebb ilyesmit a díványon keresni, mint a földön vagy a szekrény tetején… Egy ilyen jó puha díványon… Vonszolja.

INEZ

Ne…

GONZALVE

Csitt, szívem… Leülteti.

INEZ

Pedig ha most a felesége benyitna…

GONZALVE

Mondtam már, hogy ne fesd a falra…

 

Nyitná valaki az ajtót. S már kopog is.

 

INEZ

…mert megjelenik. Tessék! Itt is van. Engedjen!… Kellett az úrnak? Felpattan.

 

Kopogás.

 

GONZALVE

Hátha nem is ő?

FELESÉG

Kintről. Gonzalve! Miért nem nyitsz ajtót?

GONZALVE

Ő!… Most mit csináljunk? Hangosan. Nyitom!

INEZ

Most megmutathatja a szenyor, hogy milyen találékony. Rendbe szedi magát. Kopogás szünet nélkül.

GONZALVE

Nyitom, angyalom, nyitom már! Halkan. Mit mondjak neki?

INEZ

Pimaszul. A szenyor zseniális, nem én.

FELESÉG

Kintről. Gonzalve, kivel beszélgetsz? Ki van még odabent? Veri az ajtót.

INEZ

Én vagyok itt, Inez, a szobalány!

GONZALVE

Közben. Psz-sz-sz!

INEZ

Most már hiába pisszeg az úr. Tessék inkább kinyitni az ajtót.

FELESÉG

Hangja. Gonzalve, nyisd ki az ajtót!

INEZ

Szenyor, nyissa ki az ajtót!

GONZALVE

Nekem asszonyok ne parancsolgassanak! Nem nyitom!

INEZ és a FELESÉG

Egyszerre. Ajtót!

GONZALVE

Én vagyok az úr a háznál!

INEZ és a FELESÉG

Egyszerre. Ajtót, ajtót! Ajtót!

GONZALVE

Nem, nem, és nem!

FELESÉG

Hangja. Gonzalve! A türelmemnek van határa! Tudod hogy milyen erős vagyok.

GONZALVE

Éppen azért nem nyitom ki!

 

Recseg az ajtó. Betört.

 

FELESÉG

Be. Hát így vagyunk?! Mi történik itt?

GONZALVE

Én nem is tudom.

FELESÉG

Legalább kitalálnál valamit a mentségedre.

INEZ

Pedig a szenyor találékony!

FELESÉG

Azért mert az úr bezárkózott veled a szobába, még nem sértegetheted. Ehhez csak nekem van jogom.

INEZ

Hangoskodva. Szép dolog ez. Látom. Már összefognak ellenem. Nekem mukkanni se szabad. Az én nevem…

FELESÉG

Hallgass!

INEZ

Ez az!

GONZALVE

Távozzék, kérem!

FELESÉG

A házunktól is! Vidd a motyódat!

INEZ

Megyek is! Keresek magamnak olyan helyet, ahol a szobalányok is megmondhatják a véleményüket. El. Becsapja az ajtót.

GONZALVE

Drágám, te olyan rendet tudsz tartani, hogy a spanyol király akármelyik tábornoka megirigyelheti.

FELESÉG

Most már hiába bókolsz. Végeztem veled.

GONZALVE

Mit akarsz csinálni?

FELESÉG

Itthagylak. Elegem volt a szobalány-históriákból. Hároméves házasságunk óta ez volt a hatodik szobalány, akivel kikezdtél. Gyerekünk nincs…

GONZALVE

Még lehet!

FELESÉG

Csapodár férfitól az se kell!

GONZALVE

Hirtelen letérdel. Az életem a tiéd!

FELESÉG

Női büszkeségem megtiltja, hogy tovább szeresselek… Isten veled, Gonzalve! És szállj magadba. El.

GONZALVE

Egyetlenem!… Egyikük azért itt maradhatott volna. Feláll. Most ki fogja fölvarrni a köpenyegem gombjait? Ki fog nekem inget vasalni? És egyáltalán, hol vannak az ingeim?… És ha meg akarom siratni a feleségemet, hol találok zsebkendőt? Kicsapja az ablakot. Drágám!… mondd, hol tartod a zsebkendőimet?

 

Kocsirobogás.

 

GONZALVE

Vissza az ablaktól. Még csak integetni sem tudok utána. Elment. Ah, egy elhagyott férfi élete!… Sírnék, de nincs mibe… Nem kellett volna elengednem a feleségemet. Vagy legalábbis a szobalányt nem… A fene egye meg, még csak rá se tudok gyújtani. Hova a csudába dugtam el azt a pipát!… Kereshetem magam. Nem élet ez!… Se zsebkendő, se feleség, se szobalány. Felveszi köpenyegét. Most kereshetem őket széles e Spanyolországban.

 

Gyors függöny

 

Második kép

Az előfüggönyön felírás vagy tábla: „Fogadó”.

Zarándokok kórusa hallatszik

 

FOGADÓS

Kijön a függöny elé. Kiabál hátrafelé. Tele a szálló!… Soha ilyen búcsújárást!… Feleség, hallod?!

FOGADÓSNÉ

Oldalt megjelenik, lámpával. Hallom, na!

FOGADÓS

Asszony, csukd be a kaput, nehogy valamelyik szent életű zarándok megszökjék az éjjel fizetés nélkül.

FOGADÓSNÉ

Csukom már! El.

FOGADÓS

Carmen!

CARMEN

A másik oldalról megjelenik, szintén lámpással. Itt vagyok.

FOGADÓS

Te meg, Carmen, nézd meg, jutott-e mindenkinek szalmazsák!

CARMEN

Odamegy hozzá, csendesen. Megnéztem már, rendben van minden.

FOGADÓS

Halkan. Nem néz ide a feleségem, adj egy csókot gyorsan.

CARMEN

Telhetetlen!

FOGADÓS

Jó kedvem van. Egyszer esik esztendőben manresai búcsú. Áldott legyen a manresai szent Szűz… Tele a szálló, Carmen, tele a szálló! Veszek neked holnap a búcsúban egy szép selyemkendőt.

CARMEN

És a feleségének mit vesz?

FOGADÓS

Rózsafüzért. Hogy ne unja el magát!

 

A zarándokok kórusa csendesedik.

 

FOGADÓS

Halkan. Hadd nyitva éjszakára az ajtód!

 

Kocsi zaja.

 

CARMEN

Valaki jön. Úgy látszik, nem sok nyugtunk lesz ma éjszaka.

FOGADÓS

Kiáltva. Mondjad neki, asszony, hogy tele a szálló, menjen máshová!

GONZALVE

Hangja távolabbról. Hej, gazda, ne hagyjon már éjszakára idekint a kapu előtt! Jól megfizetem a szállást!

FOGADÓS

Gazdag embernek látszik. Hová tegyük, Carmen?

CARMEN

Az emeleti szobából felzavarom az egyik búcsúst a padlásra. Mindjárt lesz hely! S már szalad is ki.

FOGADÓS

Harsányan. Nyissatok kaput annak az úrnak! El.

 

Harmadik kép

Az előfüggöny fölment. A fogadó szobája.

Két nagy ágy benne. Mosdó. A falon Fülöp király képe meg szentkép, előtte mécses. Az egyik ágyban hortyog egy öreg zarándok.

 

Nyikorogva nyílik az ajtó.

 

CARMEN

Be. Parancsoljon, uram. Ez az innenső ágy az öné.

GONZALVE

Be. Köpenyben, porosan. De itt valaki hortyog!

CARMEN

Egy zarándok, uram.

GONZALVE

Én mással nem hálok egy szobában. Vagy ha már hálnék, semmi esetre sem egy hortyogós vénemberrel.

CARMEN

Bezzeg, ha Fülöp király kérne szállást, annak odaadná a másik ágyat, ugye? Pedig az is hortyogós bácsika lehet már.

GONZALVE

Tudom, tudom, mióta Fülöp király egyszer búcsúsok közé keveredett, minden csuklyás zarándokról azt kérdi a nép: vajon nem őfelsége-e… Pakolja csak ki innét ezt a vénembert.

CARMEN

Volna szíve, egy törődött aggastyánt…?

GONZALVE

Itt egy arany.

CARMEN

Az más. Kiabál. Hallja bácsi! Egy-kettő, iszkiri, föl a padlásra!

ZARÁNDOK

Felriad. Hő! Tűz van?

CARMEN

Föl a padlásra!

ZARÁNDOK

Fáj a lábam! Térden csúszva jöttem idáig.

CARMEN

Nekem pedig megjelent álmomban a manresai szent Szűz, és azt mondta… „Költsd fel, leányom, azokat a zarándokokat, akik paplanyos ágyban alusznak, és mondd meg nekik: micsoda érdem térden csúszva jönni hozzám, és közben paplanyos ágyban aludni? Aludjanak puszta földön.”

ZARÁNDOK

Ezt mondta? Leteszi lábát az ágyról.

CARMEN

Ezt.

ZARÁNDOK

És odafönt a padláson nincs se ágy, se dikó?

CARMEN

Csak döngölt, kemény föld.

ZARÁNDOK

Leszáll. Akkor megyek.

CARMEN

Van fent egy zsák borsó. Abból szórhat a dereka alá. Úgy még nagyobb lesz az érdem.

ZARÁNDOK

Köszönöm, leányom. Kicsoszog, óriási rózsafüzérét vonszolva maga után.

GONZALVE

Pompás egy lány maga! Mi a neve? Maga a szobalányok gyöngye.

CARMEN

Carmen vagyok, szenyor.

GONZALVE

Itt van a harmadik arany, Carmen. De üljön már le egy csöppet, ne vigye el az álmom.

CARMEN

Köszönöm, uram, de mennem kell, mert a gazda éjszakánként… inspiciálni szokott.

GONZALVE

Ejnye, ejnye, be kár, be kár!

CARMEN

Uraságod pedig bizonyára pihenni szeretne. Jó éjszakát! Indul is, marad is.

GONZALVE

Megkérhetem, hogy hajnalban költsön fel?

CARMEN

Majd bekopogok, uram.

GONZALVE

De ha mélyen aludnék, csak jöjjön be nyugodtan, és rázzon föl. Jó?

CARMEN

Majd beküldöm a fogadóst, az úgy felrázza uraságodat – még nyakon is önti egy kancsó vízzel.

GONZALVE

Pedig, ha alkalmat adna, kisasszonyom, hogy elbeszélgessünk a világ dolgairól…

 

Kint szól a kapu kolompja.

 

GONZALVE

Tudja, kisasszony, a tudást szeretjük megosztani egymással.

CARMEN

Bocsásson meg, uram, de csengetnek odakint.

GONZALVE

Hagyja! Tele a szálló…

CARMEN

Akkor is meg kell nézni. Játékosan. Mert hátha a spanyol király van kint.

GONZALVE

Pedig olyan jól belejöttünk a beszélgetésbe.

 

A csengő egyre szól.

 

CARMEN

Kikiált. Megyek már! Gonzalvéhoz. Szenyor, a viszontlátásra… Gyorsan el.

GONZALVE

Hát nem angyal? De, angyal. S nincs igazam, ha úgy vonzódom a szobalányokhoz? De, igazam van. A szépségük még olyan hamvas, mint a falusi lányoké, az eszük pedig már úgy jár, mint egy kitanult városi… Pontosan. Hallották, hogy kitette innen ezt az öreg zarándokot?… Most itt a dupla ágy, és mire jó? Az egyik felébe lefekszem… – csizmáját lerúgja, egyiket a másik után… – és a másik meg olyan itt, mint egy eleven szemrehányás. Vetkőzik, közben. Szinte az égre kiált: egy nőt belém!… Épp az hiányzik, hogy rám nyisson ez az angyal: Itt látna lyukas harisnyában. Mióta a feleségem elhagyott, olyan pacuhán nézek ki, hogy rám se köpnek az asszonyok. Ez az ing is!… Hiába, hites feleség nélkül nem élet az élet! Bedobja magát az ágyba. Hideg az ágy! Brr! Nincs aki bemelegítse… Tüsszent. Az ember náthát kap. Tüsszent. És bég egy zsebgeddőb sincs, abibe az orrobat fújhatdáb. Én vagyog az igazi zaráddok, bert a legszebb dők bagabrahagydak.

 

Kopogás.

 

GONZALVE

Ez ő! Hangosan. Biggyárt! A takaróba fújja az orrát. Lehet!… Tessék!… Parancsoljon!

 

Az ajtó lassúdadan nyikordul.

 

CARMEN

Megjelenik.

GONZALVE

Áhítattal. Csakugyan ő.

 

Csend.

 

CARMEN

Csendesen. Ugye, most felzavartam első álmából?

GONZALVE

A valóság szebb, mint az álom.

CARMEN

Jaj, de szégyellem magam.

GONZALVE

Nincs miért, kisasszony, igazán nincs miért.

CARMEN

Megengedi, hogy becsukjam az ajtót?

GONZALVE

Éppen kérni akartam.

CARMEN

Becsukja az ajtót, és hangosabban. Még rosszat gondolhatnának rólunk.

GONZALVE

Senki sem merészel önről rosszat gondolni, kisasszony.

CARMEN

Uraságod se gondol rosszat rólam?

GONZALVE

Én?! Feltételezné rólam?…

CARMEN

Hát hogy így bejöttem. Éjnek idején…

GONZALVE

Felül az ágyban. Az én nagyrabecsülésem kegyed iránt nem függ a napszakoktól.

CARMEN

És uraságod nem is kérdezi, miért jöttem be ide?

GONZALVE

Én nem akarom feszegetni, kisasszony.

CARMEN

Sokáig tépelődtem, itt az ajtaja előtt, míg bekopogtam.

GONZALVE

Még szerencse, ha úgy döntött, hogy bekopogott.

CARMEN

Hiába, muszáj volt bekopognom.

GONZALVE

Érzem én is, mi ez a muszáj, ez a végzet, ez a felsőbb hatalom, amely hajt minket egymás felé! Feltérdel.

CARMEN

Uraságod már az első pillanatban olyan figyelmes volt, olyan kegyes, olyan… hogy is mondjam… Mert nehogy azt tessék hinni rólam, hogy én más vendégeinkkel is ilyen merészségre ragadtatom magam. Soha!

GONZALVE

Nagyon helyes, kisasszonyom, én imádom a szűzi tartózkodást, ha az másokkal szemben nyilvánul meg.

CARMEN

Mások félreértenék…

GONZALVE

Félre. Mások.

CARMEN

Kiabálni kezdenének.

GONZALVE

Mások. Én nem.

CARMEN

Talán csúnya szavakat is mondanának.

GONZALVE

Mások!

CARMEN

Kikérnék maguknak, hogy miért molesztálom őket.

GONZALVE

Mások!

CARMEN

De uraságod más, mint mások.

GONZALVE

Örülök, hogy ezt észrevette.

CARMEN

És mégis, úgy félek…

GONZALVE

Csak bátorság, kisasszonyom!

CARMEN

Még mindig habozok…

GONZALVE

Ne habozzon!

CARMEN

Ki merjem-e mondani?

GONZALVE

Merje! Mondja! Bátran! Ki vele! Ragadtassa magát, amire akarja! Már áll az ágyban.

CARMEN

Jaj, ne tessék kikelni az ágyból!

GONZALVE

Visszaül. Pardon… megfeledkeztem magamról.

CARMEN

Ugyanis arról van szó…

GONZALVE

Hogy… hogy?…

CARMEN

Szégyellem magam.

GONZALVE

Angyal, angyal, angyal! De most már ne gyötörjön tovább.

CARMEN

Könnyű az úrnak, ott az ágyban… a meleg dunna alatt…

GONZALVE

Felkeljek?

CARMEN

Jaj, nem, ellenkezőleg!

GONZALVE

Ellenkezőleg?! Ó…

CARMEN

Érzem, hogy pirulok.

GONZALVE

Tudja mit, kisasszonyom, fújjuk el a mécsest.

CARMEN

Ne, ne, ne!

GONZALVE

Elforduljak?

CARMEN

Az jó lesz.

GONZALVE

Elfordul. Akkor most mondja!

CARMEN

Az igazságot?

GONZALVE

Azt! Azt!

CARMEN

Tetszik látni, már uraságod is kiabál.

GONZALVE

Csak azért, mert szeretem az igazságot, a meztelen igazságot!

CARMEN

Megmondjam?

GONZALVE

Meg!

CARMEN

Azért jöttem be, mert sehol az egész fogadóban nem találtam egyetlen… egy…

GONZALVE

Rekedten. Micsodát? Micsodát nem talált?

CARMEN

Ágyat. Üres ágyat.

GONZALVE

Ó…

CARMEN

Hát ezért.

GONZALVE

Angyal.

CARMEN

Most kimondtam. Sikerült… De tessék elfordulva maradni!

GONZALVE

De ha csak egy ágy hiányzik, az van itt!

CARMEN

Szipog. Elgondoltam, hogy milyen rossz lesz egy éjszakát puszta földön tölteni. Mert nem mindenki zarándok, hogy azt szeresse… Uraságod se zarándok, én se vagyok zarándok…

GONZALVE

Puszta földön aludni, kész öngyilkosság. Az egyháznak kéne eltiltani. Bűn! Égre kiáltó bűn!

CARMEN

Könnyen reumát kaphat az ember.

GONZALVE

Ezt én igazán nem venném a lelkemre!

CARMEN

Köszvényt! Csúzt! Podagrát!

GONZALVE

Ilyen fiatalon!

CARMEN

És az ember teste tele lesz kék meg zöld foltokkal másnapra.

GONZALVE

Zöld foltok? Hol?… Nem, nem!

CARMEN

Szerencsére van ebben a szobában egy üres ágy – gondoltam.

GONZALVE

És milyen jól gondolta, mert csakugyan van. Itt van ni! Az üres ágy! A hívogató ágy!… Csak arra vár, hogy beleugorjon egy kis mókus.

CARMEN

Engem is ez hívogatott.

GONZALVE

Van benne paplany!

CARMEN

…Meg dunyha!

GONZALVE

…Meg párna!

CARMEN

És a másik felében egy művelt, sokoldalú úriember.

GONZALVE

A boldogságtól rugózik az ágyban. Aki nagyon, de nagyon unatkozott volna, ha egyedül marad éjszakára.

CARMEN

De most már nem fog unatkozni.

GONZALVE

Ellenkezőleg!

CARMEN

Ellenkezőleg? Hát mire tetszik gondolni?

GONZALVE

Hogy boldog leszek, ha lesz kivel elcsevegni, elszórakozni…

CARMEN

Azt igen.

GONZALVE

Még rövid is lesz az éjszaka.

CARMEN

Akkor ne is húzzuk tovább az időt…

GONZALVE

Ne bizony! Minden perc drága! Fújjuk el a mécsest!

CARMEN

Sürögni kezd. Megigazítom a lepedőt.

GONZALVE

Hogy szeretem nézni, ahogy így hajladozik!… A párnát is!

CARMEN

Megpatyolom a párnát.

GONZALVE

Milyen édesen mondja. „Megpatyolom.”

CARMEN

Még egy mozdulat, és…

GONZALVE

És kész! Fújjuk el a mécsest!

CARMEN

Egy pillanat!… Ugye, nem tetszik majd aztán kiabálni rám?

GONZALVE

Én magára? Te angyal!

CARMEN

És nem tetszik akarni megverni engem?

GONZALVE

Hova gondolsz? Én és a brutalitás?

CARMEN

És nem tetszik majd azt mondani rám, hogy rafinált vagyok?

GONZALVE

Imádom a rafinériát – de soha nem mondom… Most fújjuk el a mécsest.

CARMEN

Egy pillanat… Kinyitja az ajtót.

GONZALVE

Itt akar hagyni?!

CARMEN

Csak behívom azt a bácsit, aki idekint várakozik… Tessék, uram, tessék! Ez az úr itt az ágyban volt szíves felajánlani önnek egy fekvőhelyet.

SZŐRMÓKUS

Bő köpenyben, cekkerekkel, be.

GONZALVE

Ki ez a torzonborz szörnyeteg? Ki ez az undorító szőrmókus?

CARMEN

A mókus, aki csak arra vár, hogy beugorjon a hívogató ágyba.

SZŐRMÓKUS

Elváltozott, mély hangon – mert ő Gonzalve felesége. Köszönöm, uram, hogy nagylelkűen meghívott hálótársának.

GONZALVE

Hívta az ördög! Csak ez a rafinált szobalány…

CARMEN

Már rafinált vagyok…

GONZALVE

Agyonütöm!

CARMEN

Ön és a brutalitás?!

GONZALVE

Üvölt. Ne izgasson! Ne izgasson!

CARMEN

Angyalian. Azt ígérte, hogy nem fog kiabálni.

GONZALVE

Nem, nem! Nem is!

SZŐRMÓKUS

Ez az úr miért rágja a párnát?

CARMEN

Bizonyára rossz szokása. Gyerekkori.

GONZALVE

A dühtől halk hangon. Én azért rágom ezt a párnát, tisztelettel, mert üvölteni volna kedvem… érti, uram, üvölteni, mint egy sivatagi oroszlán…

SZŐRMÓKUS

Ez a fogadtatás, enyhén szólva, barátságtalan.

GONZALVE

Enyhén szólva.

SZŐRMÓKUS

Sértő.

GONZALVE

Csakhogy észrevette.

SZŐRMÓKUS

Ezek után én kénytelen leszek visszavonulni.

GONZALVE

Helyes, tegye azt!

CARMEN

Szó sincs róla! Ez az úr itt felkínálta az ágyat. A legnagyobb vendégszeretettel.

SZŐRMÓKUS

Ez igaz?

GONZALVE

Igaz, de…

CARMEN

Semmi de! Azt mondta, hogy puszta földön aludni kész öngyilkosság.

GONZALVE

Csakhogy…

CARMEN

Semmi csakhogy! Azt is mondta, hogy ezt nem veszi a lelkére.

SZŐRMÓKUS

Nemes lélek.

CARMEN

És hogy boldog, ha lesz kivel elcsevegni, elszórakozni.

SZŐRMÓKUS

Részemről a boldogság!

CARMEN

Az ő kérésére megpatyoltam a párnát is.

SZŐRMÓKUS

A kezét, uram! Látszik, hogy ön igazi spanyol vendégszeretettel várt engem… Ezek után boldogan maradok.

CARMEN

Örülök, hogy így egymásra találtak.

SZŐRMÓKUS

Pénzt ad. Fogadja el ezt a zacskó aranyat a kisasszony.

GONZALVE

De tőlem ne számítson semmire! Hallja?

CARMEN

Megrázza a zacskót. Bőségesen meg vagyok jutalmazva, uraim. Nyugodalmas jó éjszakát. El.

GONZALVE

Mennyi pénze van önnek, hogy csak úgy dobálja az ilyen perszónáknak?

SZŐRMÓKUS

Uram, házigazdai mivolta nem jogosíthatja fel önt, hogy indiszkrét kérdéseket intézzen hozzám.

GONZALVE

Ó, bocsánat!

SZŐRMÓKUS

Forduljon, kérem, a másik oldalára!

GONZALVE

Miért? Mit akar csinálni?

SZŐRMÓKUS

Le akarok vetkőzni, uram!

GONZALVE

Már el is fordultam, uram. Elfordul.

SZŐRMÓKUS

Húzza fejére a paplant!

GONZALVE

Megteszi, és a paplan alól a közönség felé, morfondírozva. Különös ember! Sok pénze van, és hogy tud parancsolni. Ki tudja?…

SZŐRMÓKUS

Ledobja gyorsan köpenyét, bebújik az ágyba. Uram, az én jelenlétemben nem szokás dünnyögni.

GONZALVE

Csak a paplan alatt dünnyögtem.

SZŐRMÓKUS

Ott se.

GONZALVE

Félre. Olyan szemtelenül viselkedik, hogy nem lehet más, mint… mint… megvan!

SZŐRMÓKUS

Mi van meg?! Bolha?!

GONZALVE

Magában. Megvan. Ő a spanyol király.

SZŐRMÓKUS

Megmondtam, hogy elég a dünnyögésből! Ha bolhát fogott, végezze ki némán.

GONZALVE

Igenis, felség. Kiugrik az ágyból.

SZŐRMÓKUS

Mi… mit mond?

GONZALVE

Bocsánat… gondoltam… Bókol.

SZŐRMÓKUS

Ne táncoljon itt!

GONZALVE

Magában. Vigyáz az inkognitójára… pszt! S milyen liliomfehér volt a keze is. Mint Velazquez képén az infánsoknak.

SZŐRMÓKUS

Hajlandó-e végre befogni a száját, igen vagy nem?

GONZALVE

Befogom, befogom. Vissza az ágyba.

SZŐRMÓKUS

Ne mondja, hanem tegye! Csend. Megértette? Csend. Azt kérdeztem, megértette?

GONZALVE

Mammogva. Igenis: nem mondom, hanem teszem.

SZŐRMÓKUS

Na végre!

 

Csend.

 

SZŐRMÓKUS

Hallja?… Siket maga?

GONZALVE

Félénken. Igenis… nem.

SZŐRMÓKUS

Ebben a szobában egy légy zümmög.

GONZALVE

Igazán?

SZŐRMÓKUS

Hallja vagy nem hallja?

GONZALVE

Nem hallom.

SZŐRMÓKUS

Akkor maga siket!

GONZALVE

Nem vagyok siket.

SZŐRMÓKUS

Még felesel? Házigazda létére!

GONZALVE

Magában. Milyen szeszélyes ma őfelsége.

SZŐRMÓKUS

Ne dünnyögjön! Fogja meg.

GONZALVE

Parancsára! De mit?

SZŐRMÓKUS

A legyet!

GONZALVE

Hol van? Feláll az ágyban.

SZŐRMÓKUS

Mit tudom én? Keresse meg! Maga a házigazda, vagy nem?

GONZALVE

Csakhogy ezek a közönséges házilegyek nagyon kitanultak, az ember hiába hajkurássza őket… Végigsétál az ágyon.

SZŐRMÓKUS

Ne lépjen a hasamra!

GONZALVE

Ó, bocsánat! Majdnem megfogtam… Most! Valamit feldűt. Csörömpölés.

SZŐRMÓKUS

Megvan?

GONZALVE

A mosdótál.

SZŐRMÓKUS

És a légy?

GONZALVE

Mindjárt, mindjárt!

 

Újabb dűtés-borítás.

 

SZŐRMÓKUS

Maga kétbalkezes!

GONZALVE

Ezek a közönséges házilegyek…

 

Törik valami.

 

SZŐRMÓKUS

Biztos a mennyezeten van.

GONZALVE

Az ember hiába hajkurássza őket…

SZŐRMÓKUS

Tegye fel a széket az asztalra!

GONZALVE

Felteszi, felmászik. Most ne tessék beszélni.

 

Kis csend, és iszonyatos robaj.

 

GONZALVE

Leesett. Jaj!… Jaj a lábam!

 

Verik a falat a búcsúsok.

 

HANGOK

Csend legyen!… Felverik a házat!… Nem hagyják az embert aludni!… Fogadós!

GONZALVE

Jajgat.

SZŐRMÓKUS

Igazuk van! Maga nem hagyja az embert aludni.

GONZALVE

Én csak azt csináltam, amit maga mondott.

SZŐRMÓKUS

De azt nem mondtam, hogy ilyen ostobán csinálja!

GONZALVE

Most!… Megvan! Megvan a légy! Éljen!

SZŐRMÓKUS

No végre!

GONZALVE

Halkan. Dehogyis van, de így talán békén hagy. Hangosan. Nincs zümmögés, lehet aludni. Mert a légy, kérem, csakugyan szemtelen jószág…

SZŐRMÓKUS

Hallgasson, kérem, aludni szeretnék.

GONZALVE

Parancsára. Lefekszik.

SZŐRMÓKUS

Lenne szíves kissé távolabb húzódni tőlem?

GONZALVE

Ó, pardon! Magában. A fene akar melléje húzódni, ha százszor király is… Jó éjszakát!

SZŐRMÓKUS

Azt, azt, jó éjszakát!

 

Csend. Majd horkolás.

 

GONZALVE

Kétségbeesetten felül.

SZŐRMÓKUS

Nézze meg az ember! Most meg horkol!

GONZALVE

Én?!

SZŐRMÓKUS

Fújja a kását!

GONZALVE

Én?

SZŐRMÓKUS

Húzza a lóbőrt!

GONZALVE

Engedelmet kérek, de én épp azt vettem észre, hogy tenkegyed horkolt.

SZŐRMÓKUS

Rólam feltételezni ilyet! Vendéglátó létére! Szégyellje magát!

GONZALVE

Magában. Akár király, akár nem király, jobb lett vón a szobalány.

SZŐRMÓKUS

Mit beszél maga a szobalányokról? Adok én magának! Húzza föl a hálóingét… és gyömöszölje be a szájába. Segít is neki. Le egészen a gigájáig. Így majd nem lesz horkolás. Nézze meg az ember!

GONZALVE

Fuldoklik. Megfulladok!

SZŐRMÓKUS

Még mindig jobb, mintha engem nem hagy aludni. A vendéget! A vendéglátó!…

GONZALVE

Hörög.

SZŐRMÓKUS

Gondoljon arra, a szenvedés mindnyájunk közös sorsa… Lefekszik. Az enyém is. Elkezd sikoltozni.

GONZALVE

Fojtott hangon. Mi az? Szent isten!… Mi az? Kikrákogja az inget.

 

A sikoly fokozódik.

 

GONZALVE

Mi baja van, uram?… Hé, jó uram!… Uram! Uram! Mi baj?

SZŐRMÓKUS

Jajgatva. Vajúdok, uram.

GONZALVE

Áll az ágyban. Micsoda? Mit csinál uraságod?

SZŐRMÓKUS

Rám jött a szülés… Ezek már a tolófájások.

GONZALVE

Ez nem a király! Ez a királyné!

SZŐRMÓKUS

Gyújtson világot, kérem. Jajgat. Hívjon valakit, a gazda feleségét… és segítsen maga is!

GONZALVE

Rémülten. Én?

SZŐRMÓKUS

Mit bámul? Maga tán azt hitte, hogy a gólya hozza a gyereket?

GONZALVE

Nem, uram. De azt sem hittem volna eleddig, hogy férfi hoz világra gyereket. Most már látom, hogy ez milyen alaptalan előítélet volt… Éljen a természet legújabb vívmánya: a szakállas anya! Leszáll az ágyról.

SZŐRMÓKUS

Ne filozofáljon most, hanem hívjon valakit.

GONZALVE

Kiszól az ajtón. Hé, fogadós úr! Gazduram!

SZŐRMÓKUS

Az asszonyt hívja! Azt mondtam.

GONZALVE

Bocsánat, uram, de ugye, a férfiszemérem mégis azt kívánja, hogy inkább férfiak legyenek jelen… De ha önt ilyenkor nem zavarják a nők, ám legyen… Fogadósné!

HANGOK

Egyik oldalról, másik oldalról, alulról, felülről. Csend legyen!… Nem tűrjük tovább!… Ki kiabál itt mindig?… Aludni akarunk!

SZŐRMÓKUS

Maga tutyimutyi fráter!

GONZALVE

Uram, ha ön nem állna anyai örömök előtt, ezt a sértést itt nyomban megtorolnám… Azt igazán nem láthattam előre, hogy a férfi, aki a szobámba befekszik, a kilencedik hónapban van… Ilyesmi is csak velem történik meg. Mióta a feleségem elhagyott, űz engem a balsors.

HANGOK

Csend legyen! Pofa be!…

 

Ajtó nyílik.

 

CARMEN

Be. Kezében mécses. Uraim, az egész szálló a feje tetején áll. Hálóinges zarándokok jöttek le az irodába…

GONZALVE

Pszt.

CARMEN

Mi van itt?!

GONZALVE

Csoda. A spanyol király lebabázik.

CARMEN

Sikolt egyet. A mécsest elejti. Lezuhan.

GONZALVE

Ez elájult… Most legalább megnézem, dobog-e a szíve?

 

Ajtó nyílik.

 

FOGADÓSNÉ

Be. Kezében lámpás. Uram! Ön tönkretett egy jóhírű szállodát! Az ilyen garázda vendégeket mi úgy dobjuk ki innét…

GONZALVE

Csitt, asszonyom! Ez a szakállas férfi itt a spanyol királyné.

FOGADÓSNÉ

Sikolt egyet. A lámpát elejti. Lezuhan.

GONZALVE

Ez is elájult… De azért én inkább a szobalány réklijét gombolom ki. Letérdel.

FOGADÓS

Be. Kezében fáklya. Uram, én egy megértő szállodatulajdonos vagyok…

GONZALVE

Jöjjön, jöjjön, uram, a legjobbkor, hisz épp egy bábára van szükség, csak arra kérem, ne ájuljon el, mint ezek a hölgyek itt.

FOGADÓS

Elájultak? Nagyszerű. Legalább zavartalanul beszélgethetünk…. Mondja, uram, részeg maga?

GONZALVE

Nem!

FOGADÓS

Úri becsületszavára?

GONZALVE

Nem!

FOGADÓS

Esküszik?

GONZALVE

Esküszöm.

FOGADÓS

Helyes. Akkor beszéljünk az üzletről. Én egy megértő szállodatulajdonos vagyok. Tudok szemet hunyni. De akkor tessék fizetni, kérem. Fizesse ki egy napra az egész szállodát, és csinálhat, amit akar. Negyven arany!

GONZALVE

Uram, itt a spanyol király…

FOGADÓS

Nem érdekel. Én önnel tárgyalok. Negyven arany.

GONZALVE

Egy infáns van születőben.

FOGADÓS

Nem érdekel. Negyven arany.

GONZALVE

Történelmi pillanat…

FOGADÓS

Térjünk a tárgyra: negyven arany.

GONZALVE

Csakhogy…

FOGADÓS

Negyven arany.

GONZALVE

Tessék! Itt a negyven aranya. Odaadja.

FOGADÓS

Köszönöm, uram, látszik, hogy ön egy igazi hidalgó.

GONZALVE

De meg szeretném magyarázni…

FOGADÓS

Ne fárassza magát, szenyor. Nálam csak az szokott magyarázni, aki nem fizet… Ön fizetett, tehát csinálhat, amit akar. Táncolhat, kiabálhat, énekelhet obszcén dalokat, hozhat be kutyát, kecskét, hölgyeket is, ha tetszik. Magyarázatra nincs szükségem. Én egy megértő fogadós vagyok. Szeretné, ha itthagynám ezeket az elalélt nőket?

GONZALVE

Igen…

FOGADÓS

Akkor viszem őket. Suttogva. Carmen, drágám, pintyőkém, térj magadhoz…

CARMEN

Ó, te vagy az? Felül.

FOGADÓS

Vigyázz aranyvirágom, itt a feleségem.

CARMEN

Vigyázok. El.

FOGADÓS

Hé, asszony, tápászkodj már föl, mert bizisten oldalba rugdoslak.

FOGADÓSNÉ

Mit ráncigálsz, te vén ragyabunkó, megyek már, megyek! Felkel, és el.

HANGOK

Csend legyen már végre! Ezt nem lehet kibírni!

FOGADÓS

Micsoda? Még ezeknek a tetves búcsúsoknak áll följebb? Veri a falat. Fogjátok be a lepcsest, nézze meg az ember! Örüljetek, hogy igazi hidalgóval lakhattok egy födél alatt!

HANGOK

Méltatlankodva. Ó!

FOGADÓS

Ez a hidalgó olyan hidalgó, hogy fizetett értetek is!

HANGOK

Áhítatos csodálkozással. Ó-ó!

FOGADÓS

Így kell ezekkel bánni, szenyor. Tessék csak mulatozni tovább, kedvére. Meghajol. El.

GONZALVE

Könnyű ezt mondani… Amikor azt se tudom a hálótársamról, hogy nő-e vagy férfi?… Hiába, mióta a feleségem elhagyott, szaporodnak a problémák.

 

Kis csend. Majd –

 

SZŐRMÓKUS

Női hangon. Gonzalve!

GONZALVE

Felriad. Szent isten! Ki az…?

SZŐRMÓKUS

Férfi hangon. Én.

GONZALVE

Ikrek. Egy lány, egy fiú.

SZŐRMÓKUS

Gonzalve!

GONZALVE

Ön engem keresztnevemen szólít?

SZŐRMÓKUS

Igen, drágám, mert szeretlek.

GONZALVE

Nagyon megtisztel! Magában. Ilyen az én szerencsém: belém szeretett egy szakállas nő.

SZŐRMÓKUS

Gonzalve, drágám, ne dünnyögj folyton magadban.

GONZALVE

Milyen bizalmas!

SZŐRMÓKUS

Gonzalve! Csókolj meg!

GONZALVE

Félrebeszél. Úgy látszik, fellépett a gyermekágyi láz.

SZŐRMÓKUS

Egy csókot, Gonzalve.

GONZALVE

Lehet, hogy az utolsó kívánsága… Mégse tagadhatom meg. Átmászik hozzá.

SZŐRMÓKUS

Ó… még!… Még egyszer!

GONZALVE

Bocsánatot kérek, de az ön szakálla túlságosan szúrja a számat.

SZŐRMÓKUS

Csak ez a baj?… Egy pillanat! Leveszi a szakállát. És csókolj meg, de igazán!

GONZALVE

Á-á-á!… De hisz ön! De hisz te! Ez nem igaz! Kiugrik.

SZŐRMÓKUS

De igaz, Gonzalve, én vagyok.

GONZALVE

Orvost! Megbolondulok! Hallja meg az egész világ: megtaláltam a feleségemet!

SZŐRMÓKUS, azaz megint FELESÉG

Ne kiabálj, Gonzalve, felébreszted a picit.

GONZALVE

Miféle picit?

FELESÉG

Akit világra hoztam az előbb.

GONZALVE

Mióta voltál te teherben?

FELESÉG

Kilenc hónapja.

GONZALVE

Nem is vettem észre.

FELESÉG

Mert te csak a szobalányokat figyelted.

GONZALVE

Bocsáss meg, drágám. De hát hol az a pici? Nem hallom a hangját.

FELESÉG

Az ilyen újszülöttek még nem beszélnek.

GONZALVE

Ja?

FELESÉG

Ez minden, amit ilyenkor mondani tudsz?

GONZALVE

Bocsáss meg nekem, drágám. Letérdel az ágy mellé.

FELESÉG

Tovább!

GONZALVE

Többet nem udvarolok szobalányoknak.

FELESÉG

Tovább!

GONZALVE

Minden gondolatom a tiéd lesz.

FELESÉG

Tovább!

GONZALVE

Szeretni foglak! Imádni foglak.

FELESÉG

Tovább!

GONZALVE

Még? Mit még?… Mit akarsz még, drágám?

FELESÉG

Egy csókot, Gonzalve.

GONZALVE

Csakugyan levetetted a szakállad?

FELESÉG

Levetettem, szívem.

GONZALVE

Akkor… Bebújik melléje.

 

Kis csend. Odakint világosodik. Kopogás.

 

GONZALVE

Hogy az embert ilyenkor se hagyják békén… Tessék!

 

Nyílik az ajtó.

 

CARMEN

Be. Jesszusom, ezek az urak összefeküdtek!

 

Megint elejti a gyertyát.

 

GONZALVE

Vegye fel a gyertyatartót, és felesleges újból elájulnia.

CARMEN

De kurtán-furcsán tetszik velem beszélni… Hát nem uraságod kért meg, hogy jöjjek be kora hajnalban, gyengéden felkőtögetni…

GONZALVE

Pszt!

CARMEN

Hogy az én két szemem…

FELESÉG

Kiugrik az ágyból. Ezentúl én költögetlek, Gonzalve, Gonzalve. Egy-kettő, ki az ágyból! Indulunk!

GONZALVE

Felkel. Vigyázz, drágám, szülés után…

FELESÉG

Azzal te ne törődj!

GONZALVE

Öltözködik. És a gyereket hogy visszük?

FELESÉG

Majd beteszem a kofferba.

GONZALVE

Nem engedem az utódomat megfullasztani!

FELESÉG

Ne kiabálj, Gonzalve, ez a baba csak egy baba. A bazárban vettem.

GONZALVE

Becsaptál?

FELESÉG

Felébresztettem benned az atyai érzéseket. Odahaza majd igyekezz, hogy legyen egy igazi kisbabánk, mához egy évre.

FOGADÓS

Be. Jó reggelt kívánok!

GONZALVE

Képzelje, uram, ez az úr itt a feleségem.

FOGADÓS

Uram, csak az magyarázkodik, aki nem tud fizetni… Viszontlátásra, szenyor! Erre parancsoljon… segíthetek?

FELESÉG

El, a Fogadóssal.

GONZALVE

Carmen drágám, elveszítettem a pipám szipókáját, ha megtalálná… itt a címem.

FELESÉG

Be. Gonzalve!… Mit találtam? Mutatja a szipókát.

GONZALVE

Visszaveszi a címet. Jobb lett volna a spanyol király.

 

Függöny

 

 

 

Kalóz

Az igazságra szomjazók játékai

 

 

 

 

A Szfinx, avagy búcsú a kellékektől

Találkoznak. Miféle találkozás ez? Titok.
Cocteau – Oidipusz és a Szfinx találkozójáról


Szereplők
IOKASZTE
OIDIPUSZ
TIRÉZIÁSZ
EGY NÉMA FIÚ

 

A találós kérdéseket feladó Szfinx maga is egy örök talány.

Talányos a félemberi-félállati lénye, talányos a mosolya, és a legtalányosabb a halála. Tudjuk, öngyilkos lett, amikor Oidipusz járt nála. A tiszte az volt, hogy egy négyszemközt lezajló dialógus végén megölje az eléje táruló idegent. Így is ábrázolják sokszor: lemészárolt fiatalemberek szétszórt csontjai között. Oidipuszt azonban nem ölte meg. Sőt, beszélgetésük végén a Szfinx maga lett öngyilkos.

Ezzel megnyitotta az utat Oidipusznak a trónra és az anyja ágyába.

Az Oidipusz-komplexumhoz hozzátartozik ez a Szfinx-komplexum is.

Mert semmiféle családi Labdakida-átok, és semmiféle alvilági végzet, semmiféle jóslatokkal játszó isteni szeszély, és semmiféle freudi mechanizmus nem felelős annyira Oidipusz bűnéért, mint amennyire felelős ez a Szfinx, aki feltartóztathatta volna Oidipuszt a végzetes úton, s ehelyett éppen szabaddá tette neki az utat. Holott a Szfinx mindent tudott. Egyrészt, mert mindentudó volt, vagy majdnem mindentudó. Másrészt, mert kivallatta a látogatóit. Oidipuszt is.

Minden öngyilkosság kérdőjelet ad fel, de különösen talányos, hogy miért lett öngyilkos a Szfinx, hogy egy rémes jövő küszöbéről miért ugrott a mélybe ez a tiszte szerint nagyon is házőrző-városőrző Szép Szörnyeteg…

Mert a Szfinx szép volt. Minden vázakép tanúskodik róla. Mint ahogy szép volt, még nem is olyan régen, az óriási gizehi Szfinx is. „Csupa szépség, csupa kellem, elragadóan mosolyog”, írták róla, amíg szét nem lőtték az orrát a mameluk tüzérek, akik céltáblának használták ezt a tíz méter átmérőjű bájos arcot.

És mégsem a szépségével vagy a csábos dalával vitte romlásba a Szfinx a látogatóit, hanem az intelligenciájával.

Ennek ugyan Heine ellentmondani látszik, amikor a Dalok Könyvé-hez szolgáló méltán híres Előszavában a Szfinxről úgy ír, mint akinek oroszlánkörmei közt szerelmi halált hal a látogatója. Tehát afféle XIX. századi szirént, végzetes nőt lát benne. De figyelmesebben olvasva a versét, a csalogány szavából megtudunk még valamit erről a szerelmi halálról. Azt, hogy ez innen is, de túl is van az érzékiség határain.

 

 
O, schöne Sphinx!
O, Liebe! was soll es bedeuten,
Dass du vermischest mit Todesqual
All deine Seligkeiten?…

 

A vázaképek pillanatfelvételei is úgy mutatják a Szfinxet és férfilátogatóit, amint önfeledten társalognak, bizalmas-izgalmas beszélgetésbe merülve, magyarán: „lelkiznek”, vagy valami magasröptű filozófiai problémát szerválgatnak egymásnak.

Ki volt tehát ez a Szfinx, aki szellemi erejével lebilincselte a férfiakat? Nem volt parázna. A leírások hangsúlyozzák, hogy ércből való szűz keblei voltak. A barlangja sem volt kéjbarlang. Sokkal inkább egy kékharisnya szalonja, ahová a férfiak elmentek beszélgetni az élet értelméről, s otthagyták az életüket.

Ki volt ez a szörnyalak, akinek az arcát megszépítette a műveltsége és a szelleme? Ki volt ez a szép Csodapók, aki a metafizikai problémák hálójában ejtette meg az áldozatait?

Meg efféle egzisztencialista kérdésekkel:

– Reggel négy lábon, délben két lábon, este három lábon jár, mi az?

S a külseje!

Oroszlántest, griffmadárszárnyak, fémkeblek s a hatalmas egyiptomi fejdísz. Valami papi szemfényvesztést gyanít az ember. Hiszen ez a félelmetes és fura szörnyeteg funkciójára nézve nagyon fontos állami szerv volt, amolyan idegenellenőrző hatóság, aki keresztkérdéseknek veti alá a Thébába érkező turistákat. Vajon a thébai államrezon kit bújtatott be ebbe a prémből-tollból-aranyból szerkesztett tokba, miféle Okos Nőt, aki a biztonsági szempontok szerint ki tudta szűrni a politikailag gyanús idegeneket?

De menjünk csak tovább!

Ha ez volt a funkciója, miért mondta föl a szolgálatot Oidipusz jöttére? Miért nem pusztította el Oidipuszt, aki igazán eléggé gyanús és veszélyes idegennek látszott? Sőt, épp ellenkezőleg: miért nyitott neki szabad utat a királyi palotába? S miért tetézte meg mindezt a maga öngyilkosságával, egy merész ugrással a mélybe, megszüntetve Théba szenzációját: a Szfinx-kultuszt és a Szfinx-pánikot?

Oidipusz az első pillanattól fogva gyanús lehetett, amint betette a lábát Thébába. A királygyilkosság után érkezett, s éppen azon a delphii úton, amelyen Laiosz király nemrég elindult, s amelynek egy keresztezésénél egy ismeretlen fiatalkorú tettes a királyt agyonütötte. Oidipusz: sánta fiatalember. És épp annyi idős, mint az eltűnt trónörökös, akinek születése után átfúrták a bokáját. S a jövevény menten be is akar ülni Laiosz király üres trónjába, mert jelentkezik szellemi párviadalra a Szfinxnél, miután közhírré tették, hogy aki a Szfinxet legyőzi, megkapja a királyságot. Nagyon texasi rendőrségnek kellett lennie Thébában, hogy ez az ambiciózus kalandor ne szúrjon szemet. És a Szfinxszel folytatott négyszemközti beszélgetés során (szép vázaképek maradtak erről is) bizonyára elmondta, amit sohase titkolt, hogy egy jóslat elől szalad, nehogy apjának gyilkosa legyen – és szalad egy pletyka elől, miszerint nem az az apja, akit eddig annak hitt.

Ki hát az apja Oidipusznak?

Vagy ki volt az apja?

Thébában is ismerik a jóslatot: az agyonütött királynak azt üzente Apolló, hogy a fia kezétől fog meghalni.

Az Oidipusz-kulcs pontosan beleillett a thébai zárba.

S amennyire gyanús volt ez a fiatalember, annyira veszélyes is. A jóslat, amit a nyakában hozott, ha beteljesül, a városra is dögvész száll. Apagyilkosság, vérfertőzés…

A bűnhődés, effélékért, pláne, ha eltussolják, kollektív szokott lenni.

Miért nem ölte meg őt a Szfinx, akinek pedig ez volt a mestersége? Miért lett öngyilkos a Szfinx? A szakadékba miféle titkot vitt magával a Szfinx?

Ki volt a Szfinx?

Nem a híres találós kérdések voltak a legfogasabb kérdések. A Szfinx maga a titok.

Érdekes dialógus lehetett a halála előtti utolsó beszélgetése. Az Oidipusszal folytatott párjelenet.

A drámaíró, ha a maga műfajának detektívfogásaival kotorászni kezd a Szfinx ócska oroszlánbőrében, egy harminc-harmincöt év körüli asszonyt talál benne elbújva, belebújva, s ez az asszony: Iokaszte, a királyné.

Egyedül ő szerette Oidipuszt annyira, hogy mindenre hajlandó volt, csakhogy megmenthesse életét a fiúnak. A fiának.

Hajlandó volt a pokolba küldeni Théba városának polgárrémisztő és idegenellenőrző üres masinériáját.

Cselekednie kellett.

Hisz a fia életéről volt szó.

 

 

 

 

 

A Szfinx barlangja.

Tulajdonképpen inkább egy kapualjhoz hasonlít. Az egyik kapuján bejön az áldozat, s a másikon távozik a szakadékba. Ha a méretei meg a dekoratív cseppkődrapériák nem tévesztenének meg, nyugodtan kimondhatnánk: egy cső.

Ide húzza be a Szfinx az áldozatait.

A bejárati nyílásán ajtó van. Nehéz ajtó. Védeni kell a Szfinxet a rablóktól. Magányos hölgy, sok ékszerrel.

A másik nyílás a szabadba nyílik. Itt nem kell ajtó, se kerítés. Mély szakadék van alatta. Ennek peremén fogadja Szfinx a látogatóit. A háziasszony és a vendég a mélyből felnyúló két kőtű hegyében ül, mintegy bárszékeken. A kapuzat íve keretbe foglalja őket.

Mögöttük a nagy ég, a szomszéd hegyek csúcsai, s valahol lentebb Théba városa.

Ez a legendás hely, s mint a legendás helyek általában: szomorúan szegényes.

Éjszaka van.

A barlang hátsó nyílásában, sziklára kiülve, egy asszony sütteti magát a holdfényben. Iokaszte.

Mozdulatlanul ül. Egész teste be van tekerve fekete bársonyba. A felső végét átvetette a fején, a másik vége pedig lelóg valahova a semmibe. Eléggé önálló és excentrikus nő ahhoz, hogy ebben az archaikus, Homérosz előtti világban ilyen egyáltalán nem korhű ízléssel öltözködjék.

Csak az arca meg a két szabadon levő karja foszforeszkál fehéren.

Amikor ilyen csend van, mint most is, különös fémes hangokon hallhatóvá is lesz a csend.

Aztán ezek is elhallgatnak. A hangok.

A barlang bejáratának faajtaját nyitja valaki kívülről. Nehezen, nyikorogva nyílik, ritkán használhatják. Fáklyafénnyel jön be két alak. Elöl egy kamasz fiú, ő hozza a fáklyát. Mögötte egy öreg, szikár férfi, keze a fiú vállán. Tiréziász ő, a vak jós.

Tiréziász lélegzésén érezni, hogy meredek úton hágott fel ide.

 

Első jelenet

Iokaszte, Tiréziász és a néma fiú

 

TIRÉZIÁSZ

Szedd elő, fiacskám, a Szfinxet. Az oroszlánbőrt, az aranykebleket, a diadémot. Mindjárt jön a királyné.

IOKASZTE

Anélkül, hogy megmozdulna. Már itt vagyok.

TIRÉZIÁSZ

Leszokott róla, hogy a hang felé forduljon. Olyan csendben ültél.

IOKASZTE

Bámultam a szakadékban az áldozataim csontját. Jó nekik.

TIRÉZIÁSZ

A Szfinx áldozatai hevernek odalent, királyné.

IOKASZTE

Feláll, s magányos sziklájáról ügyesen átlép a barlangnyílás szegélyére, s innen le a barlang kövére. Gyors léptekkel jár. Fiatal nő, nincs negyvenéves se. Finoman disztingválsz. De belebújok abba az oroszlánbőrbe, felrakom az aranykebleket, az ezüst álarcot, a fejdíszt… És velük a vállamra veszem a Szfinx minden bűnét. Ingerülten a fiúhoz. Hozod már?

TIRÉZIÁSZ

Ne ijesztgesd, nagyon félénk fiú.

IOKASZTE

A legbátrabb lehetne. Az egyetlen, akinek nem kell félnie a Szfinxtől… Ő látja, hogy hogy készül. Ledobja a fekete bársonyruháját. Siess már! Vak vagy te is? Nem látod, hogy egy szál ingben állok itt?

TIRÉZIÁSZ

Ki kell porolni az oroszlánbőrt. Fertőtleníteni is kell. Régen viselted… Kár levenni még a ruhádat.

IOKASZTE

Utálom. Nehéz. Megfojt. Nem bírom megszokni a gyászruhát… Jó huzatos ez a barlang. Legalább lehűt egy kicsit az éjszakai hegyi levegő, mielőtt belebújok abba a másik szörnyű tokba. Kiáll a barlang peremére, háttal Tiréziásznak.

TIRÉZIÁSZ

Eddig szeretted.

IOKASZTE

Miért ne?… A jó királyné, aki éjszakánként vérivó szörnyeteg… A szűzi életet élő királyné, aki ismeretlen férfiakat fogad egy elhagyott barlangban… Nevet. Befordul. Persze, csupán lelki beszélgetésre.

TIRÉZIÁSZ

És csupán az állam érdekében.

IOKASZTE

Leül, továbbra is gúnyos jókedvében. Bizony. Elbeszélgetek velük az életről és a halálról, mert ilyenkor kotyogják ki legjobban a politikai meg üzleti titkokat.

TIRÉZIÁSZ

A városalapító Kadmosz király óta szolgál minket ez az oroszlánbőr. De soha olyan eredményesen, mint amióta te vagy benne a Szfinx.

IOKASZTE

Az érdemeim! Ecseteld csak őket… Három perzsa kémet lepleztem le. Egy nemzetközi szentélyfosztogatót. Egy szökésben levő egyiptomi adószedőt. És azokat a hettita összeesküvőket, akik utaztak volna haza, hogy átvegyék a hatalmat…

TIRÉZIÁSZ

Az egész ismert világ hálás neked, mint Szfinxnek. Te vagy a legjobb őre a nemzetközi rendnek.

IOKASZTE

Ez új! Eddig csak azt mondogattátok, hogy én vagyok Théba házőrző kutyája. Végre kezditek elismerni, hogy a jelentőségem már túlnőtt ezen a szar városon. Feláll. Hagyjuk! Elég volt! Vége!… Te gyerek, hagyd abba a porolást! Tekeri magára a bársonyruháját. Keressetek egy másik bolond királynét magatoknak, aki hajlandó belebújni abba a vedlett oroszlánbőrbe.

TIRÉZIÁSZ

Most, hogy meghalt a király, nagyobb szükség van a Szfinxre, mint valaha. Ki fog minket nyomára vezetni a király gyilkosának?

IOKASZTE

Belevág. Ezért utáltam meg! Mert ez is gyászruha lett. Miféle adósságot fizettettek velem Laiosz királyért? Nappal a sírjánál áldozok fekete bársonyban, éjszakánként meg a gyilkosa után nyomozok, egy egérpisiszagú oroszlánbőr bugyogóban… Most már sápadt a haragtól. És a végén a halotti ruhám lesz ez a maskara!

TIRÉZIÁSZ

Mitől félsz?

IOKASZTE

Mitől? Nem tudtam, hogy süket is vagy. Mintha nem hallottad volna a dobszót meg a hirdetményt, hogy aki megöli a Szfinxet, király lehet Thébában. Tudtom nélkül doboltatta ki Kreon. Nem te adtad neki ezt az ötletet?

TIRÉZIÁSZ

Ne félj, a Szfinx halhatatlan.

IOKASZTE

Halhatatlan. Mert ha egy ambiciózus fiatalember a hátamba döfi a tőrét ebben az elhagyott barlangban, holnap éjszaka Kreon felesége boldogan fog belebújni a véremtől párolgó oroszlánbőrbe. Paposan kántálva. A Szfinx halhatatlan… Hirtelen. De én még élni szeretnék. Mert én még nem éltem.

TIRÉZIÁSZ

Ne félj, a felsőtestedet az aranypáncél tökéletesen védi. S ha beülsz a sziklák közé, a derekadon alul is hozzáférhetetlen vagy.

IOKASZTE

…Már régóta. De: mint, aki nem akarja ilyen ironikus hangsúllyal sem taglalni női elhanyagoltságát, ilyenkor a fanyar panaszból gyorsan a politikai intrikába veti magát. Most is. Azért nem értem, hogy Kreonnak miért kellett kihirdetnie, hogy az én holttestemen át a trónra léphet akármilyen kalandor. Az emberek elkezdenek tippelni, mint egy sportversenyen, ki lesz a király? És elfelejtik, hogy Kreont is tippelhetnék… Mindig ilyen zseniális ötletei voltak!

TIRÉZIÁSZ

Egy futó mosolyával igazat adott Iokaszténak. Majd finoman, mintha nem is a saját koncepciója volna, amelyet előad. Fivéred bizonyára arra gondolt, hogy Thébában kezd nagyon népszerűtlen lenni a Szfinx, és ezzel a hajtóvadászattal növelheti a saját népszerűségét.

IOKASZTE

Ezt is tőlem lopta, ezt az ötletét! Én találtam ki a Szfinx-ellenes intézkedéseket. Mindig megjutalmaztam a fazekasokat, amikor ronda szörnypofával festették vázáikra a Szfinxet. Véres karmokkal ülök egy fiatalember hulláján… Ez az! mondtam. Ez az igazi művészet! És megvettem a vázát egy aranyért. A királyné hálája… rebegte a boldog fazekascsalád. A vázát éjszaka összetörtem, és a boldog fazekasra rágyújttattam a házát. Hadd égjen bent családostul. A Szfinx bosszúja… mondták aztán fazekas-körökben.

TIRÉZIÁSZ

Már hallotta ezt a történetet, de azért kivárja a végét, s folytatja a magáét. Fivéred bizonyára arra is gondolt, hogy hirdetése eredményeképp előbújnak a titkos trónkövetelők.

IOKASZTE

Hogy én kilövöm neki a gyönge bikákat. Hát nem!

TIRÉZIÁSZ

Férjed és fiad után Kreon a legközelebbi férfirokonod…

IOKASZTE

Azért se lesz király belőle!

TIRÉZIÁSZ

Kinek őrzöd így a trónt?

IOKASZTE

A fiamnak.

 

Csend. Majd –.

 

IOKASZTE

Amíg életben van, én visszavárom őt.

TIRÉZIÁSZ

És mi a jele annak, hogy életben van?

IOKASZTE

Az, hogy visszavárom őt.

 

Csend. Majd –.

 

IOKASZTE

Bárki jön ide, a Szfinx barlangjába, ha még nincs meglett férfikorban, az első kérdésem hozzá, amint kettesben maradunk: ki az anyád? ki az anyád? mondd! ki az anyád?… Istenem, ha azt mondaná: az anyám Iokaszte… Elhallgat. Nem bírja tovább mondani. Majd. – Aztán megölöm őket.

TIRÉZIÁSZ

A fiad meghalt.

IOKASZTE

Sikoltás helyett csak ennyit mond csendesen. Egyetlen kisfiam… Meglepő nyugalommal. Azt mondják, kivitték őt az erdőbe, és otthagyták. Az egyetlen fiamat.

TIRÉZIÁSZ

Ha több lett volna, a többi is meghalt volna.

IOKASZTE

…Igen. Azért is éltem úgy. Mint egy szűz. Tizenhat éve nem volt férfi az ágyamban… Mióta a fiamat kiloptátok a bölcsőből… Senkim sem volt. A királlyal is csak a trónon találkoztam. Egyszer-kétszer még, eleinte, beengedtem. De nekem nem kellett úgy a szerelem, hogy utána rám jöjjenek Théba tudós asszonyai, és az élet nyomait kutassák bennem a király parancsára. Én lettem az az őserdő, amelyben elpusztultak a többi gyerekeim… Az egyik után lázas betegen felkeltem, és megpofoztam a királyt. Megértette ő is, hogy minek szeretni annak, aki annyira fél.

TIRÉZIÁSZ

Királyné, nemsokára ideér az a fiatalember…

IOKASZTE

Engem már hiába kecsegtetsz bármiféle fiatalemberrel… A jó uralkodó az, aki tud uralkodni magán. Én tudok. Úgy kellett elmennem minden nemzeti ünnepen a királyi gárda sorfala előtt, hogy egy pillanatra rá ne villanjon a szemem egyik katonára sem. Pedig éreztem a tekintetüket. Mint aki egy rács előtt megy végig, és a rácson át rásüt a nap. A félig lehunyt pilláimon vibrált a tekintetük. Beleszédültem. Fekete karikák ugráltak előttem… És nézni, hogy a gyaloghintómat vivő óriásnak a bőre alatt hogy játszadoznak az izmok! Ha előrehajoltam volna, és a fülébe súgom: én ne hordozzalak téged?

TIRÉZIÁSZ

Szfinxnek is, királynénak is te mindig tökéletes voltál.

IOKASZTE

Odamegy Tiréziászhoz, közel hozzá, s az arcába mondja, csendesen, számonkérően. Ki ítélhetne meg engem, hogyha nem volnék az?

TIRÉZIÁSZ

Az vagy.

IOKASZTE

És hogyha nem leszek az?

TIRÉZIÁSZ

Tizenhat éven át tudtál uralkodni magadon.

IOKASZTE

Vagy inkább: te rajtunk. A szörnyű jóslatoddal. A királyt rettegésben tartottad, engem meddőségben. Most, hogy az uram meghalt, mondd, mi értelme volt ennek?

TIRÉZIÁSZ

Jóslat volt, hogy a fiad megöli az apját.

IOKASZTE

Jóslat volt? Te jósoltad. Miért jósoltad?

TIRÉZIÁSZ

Mert így volt megírva.

IOKASZTE

És így történt?

TIRÉZIÁSZ

Nem tudjuk, hogy történt.

IOKASZTE

Nézzék csak, milyen nemtudomka lesz, ha arról van szó, ami két hete történt. Úgy látszik, csak akkor vagy olyan biztos a dolgodban, ha arról van szó, ami majd évek múlva történhetik… Értsd meg, te hamis jós, tizenhat éven át feleslegesen szenvedtünk.

TIRÉZIÁSZ

Királyné, nem vagyunk egyedül.

IOKASZTE

Ez a gyerek? Hisz minden államtitkot tud. Ezt ne tudhassa? Különben is: néma… Ha én nem szégyellek levetkőzni előtte, te mit szemérmeskedsz?

TIRÉZIÁSZ

Ez a hely nem alkalmas erre a vitára.

IOKASZTE

És az én ágyam alkalmas volt? A fiam bölcsője alkalmas volt? Mert ott kezdődött. A méhem alkalmas volt? Mert ott folytatódott.

TIRÉZIÁSZ

Királyné! Emlékeztetlek, hogy egy gyanús idegen érkezett Thébába. Fogadkozik, hogy legyőzi a Szfinxet. Útban van errefelé…

IOKASZTE

A szokott váltással megint az államügyekkel magát tökéletesen elfoglaló politikusnő, vagy mondjuk inkább üzletasszony hangján. Persze! Alig várom, hogy a szemébe nézhessek… Na, gyere ide, fiam, hozd azt a bőrbugyogót. Ha jól kitakarítottad, talán nem kapok kiütéseket tőle, mint a múltkor… Várj, segíts már levenni előbb ezt a szörnyű gyászruhát.

 

A néma fiú odahordta közben a Szfinx alkatrészeit. Aranyos, zománcos, drágakövekkel kirakott darabokból áll a felső rész. Az alsó fele oroszlánbőr. A kezekre is oroszlánmancsok kerülnek kesztyűként.

 

TIRÉZIÁSZ

Kicsit ceremóniásan közben, hol mormogásba, hol kántálásba forduló hangon. Városunk egészségének hatékony védője, ó, Szfinx. Áthághatatlan márványküszöb, sarkaiból kifordíthatatlan kapu, messze tekintő torony a város fölött, biztos bástyánk… Miként a fehér vérsejtek őrt állnak az élő szervezetben, és felfalják az idegen betolakodót…

IOKASZTE

Ugye, mondtam, hogy egérpisiszaga van ennek az oroszlánbőrnek. Tessék, szagold meg!… Ha vendégem megérzi ennek a szagát, elmegy a kedve velem bájcsevegni.

TIRÉZIÁSZ

Állj úgy, hogy ne feléje fújja a szél.

IOKASZTE

A bőröm beissza azt a szagot. Utálom magam benne. Piros foltokat kapok az egész testemen.

TIRÉZIÁSZ

Permetezd be, fiacskám, egy kis pézsmaillattal.

IOKASZTE

Olyan drága volna egy új oroszlánbőr?

TIRÉZIÁSZ

Egy új oroszlánbőr még sokkal büdösebb.

IOKASZTE

Egészséges állatszag. De ez barlangi dohszag, keveredve a molyirtószerrel, a fertőtlenítővel… A néma fiúhoz. És itt is csinálj vele valamit, te gyerek, mert ez a rész mindig felhorzsolja a combomat… Felpróbálom. Fordulj el egy kicsit. Tiréziászhoz, miközben belebújik az oroszlánbőrbe. Hány éves a kísérőd?

TIRÉZIÁSZ

Kelletlenül. Nem tudom, mellettem hat éve szolgál.

IOKASZTE

A mellrészt!… A Szfinx aranyból kovácsolt szűzleánykebleit… Ezzel a két rubinpöttyel. Megcsókolja a két mellbimbót. Muszáj egy kicsit csókolgatni, hogy ne vakuljon meg a fényük. Ragyogjon a Szfinx melle!… Miközben felcsatolja. Tökéletesen illik rám ma is. Mintha rám öntötték volna.

TIRÉZIÁSZ

Fiam, állj ki a kapuba, nem látsz-e fáklyafényt az úton.

IOKASZTE

Eredj csak, a fejdíszt én is fel tudom tenni. Kötekedve Tiréziászhoz. Félted a kisfiút, hogy elcsábítom? Ideje volna… Ne félj, csak élesítem rajta a körmeimet…

TIRÉZIÁSZ

A fiad lehetne.

 

Kis csend, majd –.

 

IOKASZTE

Nagyon nyugodt hangon. Te mered még a fiamat eszembe juttatni? Nem hallottad az előbb, hogy én a királyt is megpofoztam? Hát tudd meg, épp azért néztem őt meg magamnak, mert elgondoltam, hogy ekkora lehetne most a fiam… Rámosolyogtam. És szerettem volna összecsókolni.

TIRÉZIÁSZ

Nem őt féltem…

IOKASZTE

Ingerülten. Dehogyisnem!

TIRÉZIÁSZ

…téged féltelek.

IOKASZTE

Engem aztán ne!

TIRÉZIÁSZ

Az államot. Könnyen veszélybe kerül, ha az uralkodó királyné fiatalemberek közt keresi a kegyenceit.

IOKASZTE

Pfuj, pfuj, pfuj! Dicsérgeti a tökéletes királynét, és közben miket képzel rólam!

TIRÉZIÁSZ

Nem zavartatva magát, folytatja. Szenvtelenül, oktatólag. Emlékezz Phaedrára. Beleszeretett az ifjú Hippolitoszba. Mi lett belőle? Öngyilkos lett.

IOKASZTE

Mivel?

TIRÉZIÁSZ

Méreggel. Azt hiszem.

IOKASZTE

Túl szelíd halál. Ha az ember büntetni akarja magát, akkor büntesse. S hirtelen a jól felkészült vitatkozó szellemi fölényével. Csakhogy Hippolitosz Phaedra férjének fia volt. Neki magának mostohafia. Természetes, hogy bűnhődnie kellett. Ez már majdnem vérfertőzés. Messze zengő mély hangon ezentúl. Vérfertőzés… Figyeled? Ha ezt az álarcot felteszem, még a hangom is más… „Vér-fer-tő-zé-és!”

TIRÉZIÁSZ

Az álarcba be van építve egy rezonáló tölcsér. Próbálj énekelni!

IOKASZTE

Zengő, öblös hangon. Reszkessetek! Bűnösök, reszkessetek !… Saját hangján. Ha ez az álarc az arcomon van, nemcsak a hangom változik meg, hanem a gondolataim is. Csupa öblös gondolatom támad… „Halál az ellenségre”… „Erős vár a mi istenünk!”… „Az állam én vagyok”… „Kémek és felforgatók, reszkessetek!”… Hu-u-ú!

TIRÉZIÁSZ

Felszabadultan, elragadtatva. Ez az, ez az! Ez az, ami téged fölébe helyez minden más város uralkodójának… Ó, hogy szeretem ezt hallani, királyné, amint kiárad belőled a bosszúállás lelke. Még! Töltse be a völgyet az alvó város fölött! Riadjon fel Théba népe villámterhes szavaktól…

IOKASZTE

Mit mondjak még?

TIRÉZIÁSZ

Mondd azt, hogy halál a király gyilkosára. Körben a hegyek verjék vissza a szódat, hogy ne távozhasson az átok a város felől… „Halál a király gyilkosára!”

IOKASZTE

„Halál…” Hirtelen. Jön a fiúd. Mit mutogat?

A NÉMA FIÚ

Néma beszéddel Iokasztéhoz.

IOKASZTE

Fáklyafény a hegy lábánál. Azt mondja.

TIRÉZIÁSZ

Tehát jön. Csakugyan.

 

Kis csend. Rekedt madárhangok.

 

TIRÉZIÁSZ

A keselyűk már észrevették. Felébredtek, és levegőben körözve várják, hogy lecsaphassanak majd a holttestére.

IOKASZTE

Théba lakói is észrevették. Kiülnek a városfalakra. A gyerekek lekváros kenyeret majszolnak…

TIRÉZIÁSZ

És te készen vagy, királyné?

IOKASZTE

Még nem.

TIRÉZIÁSZ

Siess!

IOKASZTE

Amíg fölér ide…

TIRÉZIÁSZ

Fiatalember.

IOKASZTE

Igen. Láttam őt este az ablakomból, a függöny mögül. Bámulta a palotát, és arra gondolt, milyen lenne királynak lenni benne.

TIRÉZIÁSZ

És te?

IOKASZTE

Én meg arra, hogy milyen lenne meghalni a kezétől… Azt hiszem, jó király is lenne belőle.

TIRÉZIÁSZ

Miért gondolod?

IOKASZTE

Láttam. Mondom.

TIRÉZIÁSZ

Siess!

IOKASZTE

Itt a Szfinx arany fejdísze. Kérlek Tiréziász, tedd a fejemre… Várj, a kezedbe adom… A vak ember kezét úgy irányítja, hogy megkoronázhassa őt.

TIRÉZIÁSZ

Meghatódva önnön fenségétől. Oroszlántestű Szfinx, íme, a Tudás koronája! Egyesüljön benned Erő és Értelem, Mindenhatóság és Mindentudás, hogy Théba hét kapuján be ne jöjjön a rontás a városba, hogy dögvész, kolera, pestis ne érjen minket bosszulatlan bűnökért…

IOKASZTE

Siess, mert csakugyan ideér!

TIRÉZIÁSZ

Röviden és robbanó intenzitással. Kutasd ki férjed gyilkosát! Az igazi gyász a bosszú!…

IOKASZTE

Tizenhat éve gyászolok így a fiam után. Bosszúra szomjasan. Mindenkitől csak őt kérdezem.

TIRÉZIÁSZ

Kicsit meghökkent, de azért atyailag kérdi. És mit tudtál meg róla?

IOKASZTE

Sokat. Semmit. Mindent. Hogy átfúrták a bokáját, és úgy akasztották egy fára. Hogy Xouthosz volt a rabszolga neve, aki az erdőbe vitte őt…

TIRÉZIÁSZ

Az emberek mindent beszéltek.

IOKASZTE

Magánkívül már. De hisz a saját fülemmel hallottam a kisfiam oá-oázó hangját…

TIRÉZIÁSZ

Az az erdő olyan messze van, királyné.

IOKASZTE

Nekem ne mondd, hallottam. Lángolt a mellem, szinte robbant a tejtől, nem tudtam aludni, egész éjjel az én picim nyirvákolását hallottam. Oá-oá… És nappal is.

TIRÉZIÁSZ

A képzelet becsap minket, mint a visszhang.

IOKASZTE

De ha ott lógott a fán!

TIRÉZIÁSZ

Olyan régen volt az, királyné.

IOKASZTE

Régen? Te bolond vagy. A múlt éjjel is hallottam. Te nem tudod azt, hogy a csecsemők milyen szívósak? Száz esztendeig akarnak élni, mind. Olyanok, mint a piciny magok. Hallottál te az egyiptomi fáraók sírjában a búzaszemekről?

TIRÉZIÁSZ

A városból hallatszott fel egy újszülött hangja.

IOKASZTE

Hogy neked mindenre van valami szörnyen okos magyarázatod! Csakhogy én ezer gyerek között is megismerem az ő hangját… Jó, hogy azt nem mondod, hogy a párzó macskák nyávogását hallom éjszakánként. Elneveti magát, majd mint a legnyilvánvalóbb dolgot mondja. Hogy téveszthetném össze a hangját, amikor egyetlen nap se múlott el azóta, hogy ne hallottam volna?… Oá-oá, oá-oá!… Ezért vagyok én olyan jó kutyája Théba városának, éber házőrző kutya, aki folyton hegyezi a fülét… Az ám! Tizenhat év óta. Fáradtan és kötelességtudóan. Erről a mai kliensemről mit kell tudnom?

TIRÉZIÁSZ

Azon az úton jött, amerre a férjedet utoljára látták.

IOKASZTE

Fáradt, rutinérveléssel. Az a legforgalmasabb út. Mindenki Delphiibe jár jóslatért.

TIRÉZIÁSZ

Indulatos, nagyravágyó fickó… Igen, Delphiiben járt ő is. Tudd meg, mit mondott neki Apolló. A delphii Sybillának sokkal jobb információi szoktak lenni, mint nekünk.

IOKASZTE

Felkuporodik egy kiálló sziklára. Ja, nagyobb a forgalma… Már jön! De nagyon lassan jön… Tűnjetek el!

TIRÉZIÁSZ

Ha megtudsz valamit Laiosz király haláláról…

IOKASZTE

Közbevág. Bízd rám, hogy én mit akarok megtudni!

TIRÉZIÁSZ

A rendreutasító hang megsértette. Ennyit mond. Úgy látszik, Thébában egy vén vak jósra hárul a feladat, hogy nyomozzon a felkent királynak büntetlenül grasszáló gyilkosa után.

IOKASZTE

Feltette az álarcot, öblösebb hangon. Nagyon helyes, legalább most megosztottuk a feladatot.

TIRÉZIÁSZ

Gyere, fiacskám, vezess engem a magam útján.

IOKASZTE

Utánaszól. És hogy hívják azt a fiatalembert, aki talán a halálom lesz?

TIRÉZIÁSZ

A kapuból visszafordul, így mondja. Oidipusz.

IOKASZTE

Oidipusz… Furcsa név. Sohasem hallottam ezt a nevet.

TIRÉZIÁSZ

Kísérőjével el.

 

Sötét lesz, odakint holdfény.

 

Második jelenet

Iokaszte egyedül

 

IOKASZTE

Itt hagytak megint!… Kiáltani kéne… És nem lehet kiáltanom utánuk. Itt hagytak megint, ahogy ott hagyják a halottat a temetőben. Az se kiálthat, és nekem se lehet kiáltanom. Ki jön el értem? Hátha senki se jön. Hátha senki se nyitja ki többé az én aranykoporsómat. Hátha itt hagynak örökre, mint a múmiát a festett nagybőgőtokban, itt hagynak, mint a szkafandert a csillagok között, mint a döglött hernyót a selyemgubóban… Ki lesz az én feltámasztóm? Hogy rágom ki magam ebből a… ebből a… Rázza, veti magát a Szfinx-tokban, már kétségbeesett sírások közt. Micsoda kínzóeszközt találtak ki nekem! Ha szögekkel volna belül kiverve, és úgy zárnák rám a koporsómat, akkor se szenvednék jobban, mint ahogy ennek az oroszlánnak az ölében szenved az én ölem, és ahogy ebben a rubinköves szűz mellvértezetben szenved a mellem… Vasszűz foglya vagyok, meddő asszony, aranyba foglalt sterilitás! Nem halljátok a borostyánkőbe fagyasztott féreg kiáltását…?

 

Kintről imbolygó fáklya fénye.

 

Harmadik jelenet

Iokaszte, Oidipusz

 

OIDIPUSZ

Hangja. Szfinx! Merre vagy?… Hé! Szólalj meg! Szfinx!

IOKASZTE

Ki vagy?

OIDIPUSZ

Égő fáklyával megjelenik az ajtóban. Ember. Okos, izmos fiú, alig túl a kamaszkoron. Szinte vidáman. Ha te vagy a Szfinx, az első kérdésedre már megfeleltem. Ezt kipipálhatjuk. Mennyi van még?

IOKASZTE

Már vártalak – Oidipusz.

OIDIPUSZ

Rosszkedvűen. Ha meg tudod, ki vagyok, mit kérdezed?

IOKASZTE

Azt hittem, már inadba szállt a bátorság.

OIDIPUSZ

A sajgás inkább. Ez a meredek hegy! A bokám megint megdagadt.

IOKASZTE

Ülj le.

OIDIPUSZ

Nem ül le. Várom kérdésed.

IOKASZTE

Ki az anyád?

OIDIPUSZ

Nehezebbet nem tudsz kérdezni?

IOKASZTE

Azt bízd rám, hogy én mit kérdezek. Anyád neve?

OIDIPUSZ

Nevet. Anyja neve, születési helye és ideje…

IOKASZTE

És ha én épp ezeket akarom tudni?

OIDIPUSZ

Egy kopár barlangban felveszik az ember adatait. Ez tehát a nagy találkozás a Szfinxszel!

IOKASZTE

Csalódtál?

OIDIPUSZ

Kicsit járkál, hátramegy. Izgalmasabbnak képzeltem.

IOKASZTE

A szent helyek mindig nagyon egyszerűek. Mire rájössz a varázsukra – idő kell.

OIDIPUSZ

Mire rájövök, már itt se vagyok. A párkányra ül. Odalent táplálom a madarakat. Mintha egy arra szálló keselyűt heccelne. Kui-kvi-i! Jó is volna! Hess! Várj sorodra!… A kilátás azért nagyon szép. A hétkapujú Théba… Mintha csak a kezem kéne kinyújtani érte.

IOKASZTE

A városból még szebb a kilátás. Onnan meg idelátni.

OIDIPUSZ

Páholyból nézhetik, hogy bukfenceznek a mélybe, akiknek túlságosan megtetszett Théba városa. Felugrik a szikláról, beljebb jön. Olyan ez, mint egy kocsma, pénzesebb turisták számára. Ki is lógathatnál egy cégért: „A Szfinx barlangjához.”

IOKASZTE

Csakhogy ez csakugyan a Szfinx barlangja, Oidipusz.

 

Kis csend.

 

IOKASZTE

Ha el akarsz menni, most még elmehetsz, Oidipusz.

OIDIPUSZ

Nem megyek el.

IOKASZTE

Miért jöttél ide?

OIDIPUSZ

Szeretnék király lenni Thébában. Tetszik nekem ez a város. A palota. Azt mondták, aki legyőzi a Szfinxet, az itt király lehet.

IOKASZTE

És hogy akarod legyőzni a Szfinxet?

OIDIPUSZ

Úgy, hogy te találós kérdést mondasz, és én majd megfejtem.

IOKASZTE

Gondolod?

OIDIPUSZ

Persze. Azért vagyok Oidipusz, hogy megfejtsem a rébuszaidat. Rajta! Kérdezz!

IOKASZTE

Ki az anyád?

OIDIPUSZ

Azt hittem, olyasmit kérdezel, hogy mi az, ami reggel négylábon, délben háromlábon…

IOKASZTE

Még rákerülhet arra is a sor, most az anyád nevét kérdeztem.

OIDIPUSZ

Talán már akadt olyan látogatód, aki úgy megijedt tőled, hogy elfelejtette még az anyja nevét is?

IOKASZTE

De sokat kerülgeted. Szégyelled talán?

OIDIPUSZ

Hogy szégyellném? Egy királynét?

IOKASZTE

Királyné?…

OIDIPUSZ

Az.

IOKASZTE

…Hol?

OIDIPUSZ

Hát Korinthoszban. Odavaló vagyok.

IOKASZTE

Most már szinte türelmetlenül. Akkor meg mit kockáztatod itt az életedet? Korinthoszban úgyis király leszel.

OIDIPUSZ

Csakhogy Korinthosz nem tetszik nekem. Itt pedig minden tetszik… Te is tetszel nekem. Mondd, nem lehetnék király úgy, hogy te életben maradj? Hozatnék neked Egyiptomból egy hím szfinxet. Aztán szülhetnél kis szfinxeket… Biztos nagyon okos kis szfinxek lennének… Most mért sírsz? Laiosz király nem gondolt soha rá, hogy neked párt szerezzen?

IOKASZTE

Nem.

OIDIPUSZ

Mennyi idős vagy?

IOKASZTE

Ezeréves és szűz.

OIDIPUSZ

Én ismertem vénkisasszonyokat, azok azért nem ilyenek voltak. Kedvesen. Nem volt ilyen hetykén álló mellük.

IOKASZTE

Ó, ez csak arany. Megkopogtatja, kong.

OIDIPUSZ

Üres. Úgy látszik, nincs szíved.

IOKASZTE

Tedd ide a kezed.

OIDIPUSZ

Á, attól olyan fényes, hogy mindenki odateszi a kezét.

IOKASZTE

Félsz?

OIDIPUSZ

Dehogyis… Egy ilyen kellemes pézsmaillatú oroszlántól csak nem ijedek meg? Különben is elhatároztam, hogy kedves leszek hozzád, mert hátha akkor könnyebb kérdéseket fogsz feladni. Nem félek… Megfogja a Szfinx mellét. Jé, olyan forró itt ez az arany, mintha mindig sütné a nap.

 

Egy pillanat, majd –.

 

IOKASZTE

Most valakire gondoltál.

OIDIPUSZ

Igen.

IOKASZTE

Azért nem kell elpirulni.

OIDIPUSZ

Nem azért pirultam el. És mért pirultam volna el?

IOKASZTE

Egy korinthoszi kislányra?

OIDIPUSZ

Nem.

IOKASZTE

Akkor?

OIDIPUSZ

Ha mindenáron tudni akarod – a királynéra.

IOKASZTE

Hirtelen. Melyikre?

OIDIPUSZ

Iokasztéra. A thébai királynéra… Mondd, milyen asszony ez a Iokaszte? Csend. Hogy nem tudsz erre felelni? Mindentudó vagy, és a legegyszerűbb kérdésre nem tudsz felelni… És nem megy most férjhez?

IOKASZTE

Mért érdekel?

OIDIPUSZ

Csak. Sokáig álltam a palota előtt. S egyszer csak a függöny mögött megláttam egy arcot. A királyné! Mondd, mi volna, ha feleségül kérném?

IOKASZTE

De nagy gyakorlatod lehet az asszonyok lerohanásában! Idejössz Thébába, belesel a palota ablakán, és már azt képzeled, tied a királyné. Nem mondom… Ki se nézné az ember belőled!

OIDIPUSZ

Á, ha az ember még nem volt nővel, épp akkor tudja a sikert a legkönnyebben elképzelni. Nekem muszáj nagyon merésznek lenni, hogy ne vegyék észre, hogy még szűz vagyok.

IOKASZTE

Innentől pár replikában nagyon gyors a párbeszéd. Hány éves vagy?

OIDIPUSZ

Tizenhat. Mondd, kinek őrzi a királyné a trónt?

IOKASZTE

A fiának!

OIDIPUSZ

Mi van vele?

IOKASZTE

Eltűnt. S az anyja visszavárja.

OIDIPUSZ

Hogy hívták a fiát?

IOKASZTE

Nem érte meg a névadást.

OIDIPUSZ

Egy jó férfi kéne a házhoz, hogy megint gyereket csináljon a mamának. Ezt én mondom!

 

Csöppnyi csend, majd Iokaszte óvatosan.

 

IOKASZTE

Nem öreg még?

OIDIPUSZ

Nem!… Nem mondhatni. Nem nagyon.

IOKASZTE

Iokaszte most sokkal kevésbé szabad, mint eddig.

OIDIPUSZ

Miért? Van valakije?

IOKASZTE

Nincs. Nem hiszem.

OIDIPUSZ

Hát akkor? Hamar letelik a gyászév. Mit gyászév? A gyász fél év. A gyászhónap.

IOKASZTE

Csakhogy Kreon nem fog neki engedélyt adni az új házasságra.

OIDIPUSZ

Nincs joga!

IOKASZTE

Ő a legközelebbi férfirokon – az elveszett fiún kívül.

OIDIPUSZ

Hol van az megírva, hogy Kreon legyen a király?

IOKASZTE

Az biztos, hogy a thébaiak örülhetnének egy új királynak. A Labdakida ház roskadozik a sok bűn alatt.

OIDIPUSZ

Te csakugyan egy nagyon erkölcsös vénkisasszony lehetsz. Már ne haragudj! Hogy lehet így beszélni a Labdakida házról? És épp egy thébai nőnek! Mert azért te az vagy. A Labdakidáknál nagyszerűbb família nincs is a világon…

IOKASZTE

De a bűneik…

OIDIPUSZ

A bűneik is isteniek! Antiope bűne mi volt? Zeusz szerelme! Belőle támadtak az ikrek, a városfalak csodás építői. Ha ráhajtom a fülem Théba köveire, ma is hallom a lantos Amphion muzsikáját benne. Micsoda zene van itt a kövekben is!

IOKASZTE

Hogy te miket nem tudsz!

OIDIPUSZ

Thébáról mindent! Itt a bűnösök is mások. Kadmosz megölte Árész sárkányát, jó, ezt nem kellett volna, le is szolgálta a büntetést, és aztán? Árész hozzáadta a lányát feleségül. Aphroditétől való lányát – még a neve is! – megint zene – Harmónia! Drága ősszülők, akiknek lakodalmán minden isten megjelent – vagy ezt is elfelejtették talán a thébaiak? –, s most az öreg házaspár két szelíd sárkányként éldegél az elíziumi mezőkön. A sárkányölő, aki maga is sárkány lett! Érzed, hogy milyen lélekemelő ez? A sárkányölő és a sárkányfogakból egy népet támasztó. Hirtelen. Azt tudod, hogy Kadmosz meg istennek lett a nagyapja…?

IOKASZTE

Hogy is?

OIDIPUSZ

Hát Szemelé révén a Dionüszoszé. És így Zeusz apósa.

IOKASZTE

Igen, igen, ezek a családfák!

OIDIPUSZ

Elmondjam?

IOKASZTE

Ne, ne!

OIDIPUSZ

Amikor beléptem a keleti kapun – én ugyanis most Delphiből jövök –, behunytam a szemem, és úgy mentem tovább, mint egy vak, jobbra fordultam, balra fordultam, még száz lépés, mondtam magamban, és ott leszek Herkules templománál.

IOKASZTE

És odataláltál?

OIDIPUSZ

Pontosan! Legelőször ugyanis Herkulesnél akartam tisztelegni, mert ő Théba legnagyobb szülötte.

IOKASZTE

Persze!

OIDIPUSZ

Herkulesre! Ha én is fia lehetnék ennek a városnak! Kadmosz király sárkányfog-veteményéből… Mit nem adnék érte!

IOKASZTE

Mit adnál érte?

OIDIPUSZ

Mit? A fél szememet… Nem! Mind a két szemem világát odaadnám érte.

IOKASZTE

Nevet. Hiszen te behunyt szemmel is úgy tudsz tájékozódni…

OIDIPUSZ

Persze…

 

Jókedvűen, önkéntelenül összenevetnek.

 

OIDIPUSZ

Hogy még jobb kedvük legyen, behunyt szemmel, kinyújtott két kézzel tapogatózik maga elé. Így mondja. Théba város fia vagyok… utat a világtalannak…!

IOKASZTE

Tréfálkozva. Mondd meg nekem, ó, világtalan Oidipusz – na, most valami könnyű kérdést! –, mit jelent az, hogy Oidipusz?

OIDIPUSZ

Kihívóan előtte. Felgerjedő, lángra lobbanó, rámenős – ezt jelentem.

IOKASZTE

Nevet. Vettem észre.

OIDIPUSZ

És a te neved mit jelent?

IOKASZTE

Fojtogató.

 

Majd –.

 

IOKASZTE

De azt is jelenti, hogy ölelő.

OIDIPUSZ

Az én nevemnek is van egy másik jelentése. Még igazabb, mint az előző. Oidipusz – azaz Dagadtbokájú.

IOKASZTE

Oidipusz lábát nézi. Hallgat. Majd. Csakugyan. És mitől ilyen dagadtak?

OIDIPUSZ

Sokat ácsorogtam a palota előtt, meg hegyet másztam, ilyenkor megdagadnak.

IOKASZTE

Mondtam már, hogy ülj le, Oidipusz.

OIDIPUSZ

Nem ülök le. Várom a kérdésedet.

IOKASZTE

Mit kerestél Delphiben? Milyen jóslatot?

OIDIPUSZ

Én?… a múltamat.

IOKASZTE

Aki olyan fiatal…

OIDIPUSZ

Belevág. A születése mindenkinek olyan messze van, hogy senki sem emlékezik rá.

IOKASZTE

Azért nem kell a Sibyllához menni. Azt minden anya elmondja a fiának.

OIDIPUSZ

Már akinek van.

IOKASZTE

Fia?

OIDIPUSZ

Anyja. Hisz én épp azt mentem el megtudni, hogy a korinthoszi asszony az anyám-e csakugyan?…

 

Csend.

 

OIDIPUSZ

A nagyobb fiúk mostanában azzal kezdtek el csúfolni, hogy mit keresek én ott Korinthoszban, a palotában, hiszen engem az erdőben szedtek föl.

IOKASZTE

Az erdőben? Hol?

OIDIPUSZ

Ott voltam a lábamnál fogva felakasztva. Átszúrt bokákkal, mint egy nyúlfióka. Hol? Azt nem mondták.

 

Csend.

 

IOKASZTE

És ha most megint megkérdezném, ki az anyád?

OIDIPUSZ

Látod: nem tudom. A világ legkönnyebb kérdését adtad föl. Mindenki más tudna felelni rá… Dühös kamasznevetéssel. Ez aztán a potyakérdés! Hogy ki az anyád?

IOKASZTE

A Sibylla mit mondott? Hisz ezért mentél Delphibe.

OIDIPUSZ

Hogy kerüljem az apámat is meg az anyámat is. Ezt mondta. De hogy kik azok? Arról hallgatott. Csak kerüljem őket! Kiket?… Kiket?… Ki az anyám? Ki az apám? Te tudod?

IOKASZTE

Én már tudom.

OIDIPUSZ

Persze hogy tudod! Ti mindentudó ravasz vénasszonyok! De nem mondtok meg semmit kereken. Csak játszotok velünk. Behúztok az ilyen egérfogókba… Csend. Majdnem sír. Majd. Most megölsz?

IOKASZTE

Lehúzza nagy karmos kesztyűjét, egyiket is, másikat is.

OIDIPUSZ

…Mielőtt megölsz – mondd meg nekem, hogy ki az anyám… Ígérd meg! Ezt az egyet… Hogy amikor megfojtasz: a fülembe súgod a nevét. Hogy ha esetleg az alvilágban is megkérdik tőlem: ki volt az anyád, Oidipusz?

IOKASZTE

Eldobja a csigolyaroppintó kesztyűit. Felmutatja a két kezét. Ezektől félsz?… Ezektől?

 

Kis csend.

 

OIDIPUSZ

Fölényben van, már érzi. Nem is akarsz megölni engem?

IOKASZTE

Nem, nem, nem!

OIDIPUSZ

Mi az? Csak nem sírsz? Odamegy hozzá, átöleli a nyakát. De nehéz egy ilyen Szfinxen eligazodni… Mondd, az asszonyok mind ilyenek?

IOKASZTE

Jólesik a kezed érintése.

OIDIPUSZ

Az ember nem is hinné, hogy az aranypikkelyek alatt ilyen sima és lágy legyen a tested…

IOKASZTE

Amikor jöttél, itt ültem a kövön, és egyre csak arra gondoltam, hogy a legjobb volna csendesen lecsúszni innen a mélybe…

OIDIPUSZ

Azt mondják, a Szfinx halhatatlan.

IOKASZTE

Csak feleslegesen sokáig él… De most örülök, hogy nem haltam meg egy fél órával ezelőtt.

OIDIPUSZ

Ne beszélj már butaságokat. Hogy te csakugyan halandó vagy? Ki hiszi ezt el?

IOKASZTE

Annyiszor elképzeltem, hogy egyszer eljön ez a pillanat… A legnagyobb csodák olyan váratlanul történnek.

OIDIPUSZ

Mondd, te nem félsz annyi ékszerrel egyedül egy ilyen elhagyott helyen?

IOKASZTE

Még senki se mert ilyen közel jönni hozzám.

OIDIPUSZ

És ha te nem ölsz meg engem, attól nem félsz, hogy én megölhetlek?

IOKASZTE

Ne öljél meg engem, fiam. Én akarlak királlyá tenni téged Thébában.

OIDIPUSZ

Elhúzódik tőle. Majd. Mondd, ez megint nem lesz valami – csapda?

IOKASZTE

Ezért jöttél. Hogy király legyél Thébában.

OIDIPUSZ

És ha azt mondom, hogy most mégis inkább haza akarok menni?

IOKASZTE

Itt vagy otthon, Oidipusz.

 

Oidipusz hirtelen megfordul, hogy elrohanjon.

Váratlanul előtte áll Tiréziász.

 

TIRÉZIÁSZ

Hova siet, fiatalember?

OIDIPUSZ

Miután a ma éjszakai diskurzus után mindketten életben maradtunk, a Szfinx is, meg én is, gondolom, elmehetek.

TIRÉZIÁSZ

Ami eddig volt, az nem érvényes. Aki a Szfinx elé járul, az előbb megfürdik a szent Dirke forrásban. Ön ezt elmulasztotta.

OIDIPUSZ

Tudom, tudom! Dirke! Akit Amphion egy bika szarvára kötözött, és a testét egy forrás vizébe dobta…

TIRÉZIÁSZ

A katonák majd mutatják az utat…

IOKASZTE

Vigyázz, Oidipusz!

OIDIPUSZ

Érzi, hogy csapda, de mindegy. Imádok lubickolni a thébai mitológiában. El.

IOKASZTE

Siess vissza, Oidipusz! Iokaszte királyné reggel itt akar veled találkozni! Nevet. Segítsetek már kibújni ebből az oroszlánbőrből…

TIRÉZIÁSZ

Maradj csak benne! Még nincs itt a reggel.

IOKASZTE

Reggel örömünnep kezdődik Thébában!

TIRÉZIÁSZ

A város még gyászban van.

IOKASZTE

A halott királyért a gyászidő letelt. Hirdesd ki!

TIRÉZIÁSZ

A halott király vére még bosszúért kiált az égre.

IOKASZTE

Általános amnesztia. Ezt is hirdesd ki!

TIRÉZIÁSZ

Milyen alkalomból?

IOKASZTE

Új királyt koronázunk.

TIRÉZIÁSZ

Tudtam! Tudtam, hogy amint özvegy leszel, bele fogsz szeretni az első kalandorba, aki feltűnik Thébában… Mondd, ugye, nem igaz? Nem szerettél bele?

IOKASZTE

Nevet, kacag. Hogy beleszerettem-e?… Jaj, szedjétek már le rólam ezt a fejdíszt, te gyerek!… Hogy beleszerettem-e? Azt kérded? Drága Tiréziász!… Már tizenhat évvel ezelőtt beleszerettem, amikor először a karomban tartottam őt… Tudod, milyen imádni való volt? Anyaszült meztelenül – ahogy mondom. Csókoltam, ahol értem… Mit bámulsz úgy azokkal az üres szemeiddel? Nem érted? Túl talányosan beszélek? Nem érted a Szfinx talányait? Ő a fiam!

TIRÉZIÁSZ

…Ó, az én jóslataim!

IOKASZTE

Most már megsütheted a jóslataidat!… Szétpattan rajtam ez a melltartó, fiacskám, ha nem fűzöd ki gyorsan… Látod, te nagy rémlátó, akkor került elő a fiam, amikor az apját már elveszítette.

TIRÉZIÁSZ

Persze hogy elveszítette, amikor megölte.

 

Pillanatnyi csend.

 

IOKASZTE

Ezt most azért találtad ki, hogy megpróbáld elpusztítani. Megint. Ha elsőre nem sikerült.

TIRÉZIÁSZ

Úgy látszik, tiszteletre méltó Szfinx, hogy ezúttal elmulasztottad feladni a látogatódnak a legalapvetőbb rutinkérdéseket. Különben bizonyára bevallotta volna, hogy Delphiből Théba felé jövet szembetalálkozott egy kocsival, hogy a kocsiban ült egy bácsi. Az valami megjegyzést tett rá. Mire ő leütötte a bácsit is meg a kocsist is… A kocsis túlélte. Sajnos.

IOKASZTE

Nem igaz, az nem lehet igaz!

TIRÉZIÁSZ

Azt persze nem tudhatta, hogy az a bácsi – ráadásul – az apja volt. De úgy látszik, az apja volt. Ha te mondod.

IOKASZTE

Nekimegy. A férjem hullájával akarod most agyonverni a fiamat!

TIRÉZIÁSZ

Épp az, hogy a fiad! Ez a végső bizonyíték. Ez teszi fel a koronát az egész nyomozásra. Így szólt a jóslatom: a fiú meg fogja gyil…

IOKASZTE

Fogd be a szád! Hallottam eleget… Hát nem! Nem fogok érveket szállítani ellene. Senkinek nem fogom elárulni, hogy ő a fiam… Neki magának se… Nem lesz meg az örömöd, hogy beteljesült a jóslatod. És őt sem fogja kínozni az a gondolat, hogy apagyilkos.

TIRÉZIÁSZ

A gyilkos fiatalember különös ismertetőjele: deformált bokák… Csakugyan, nem akarod, mint Szfinx, kihallgatni a király kocsisát?

IOKASZTE

De! Hogy örökre elhallgasson. Kihúzza magát. Théba új királyának pedig olyan új bíborköntöst csináltatok, hogy befedje a bokáit.

TIRÉZIÁSZ

Tegyél le erről a trónutódlási tervről, királyné. Dirke forrásánál reggel meg fogják találni egy dagadt bokájú korinthosi fiatalember holttestét. Feltehetően azonos Laiosz király gyilkosával… A Szfinx elmulasztotta végrehajtani rajta az ítéletet. Végrehajtják rajta Kreon katonái… De azért holnap reggel mindenki borzongva fogja emlegetni a Szfinxet, az igazság őrét. Nem először végzi el a piszkos munkát a Szfinx helyett egy kivégző osztag.

IOKASZTE

Tépi le magáról az oroszlánbőrt. Ó, hogy ez a Szfinx nem tudott már hamarébb megdögleni! Hogy kiszabadul, fut az ajtóhoz. Fiam!… Fiam, vigyázz! Nyitni akarja, de furfangosan be van zárva. Mit csináltál ezzel az ajtóval?

TIRÉZIÁSZ

Bezártam. Biztonsági intézkedés.

IOKASZTE

Egyetlen – édes – fi-am! S hogy aztán összecsuklik az ajtó előtt, csendesen mondja. Menekülj… menj vissza Korinthoszba… Ott vár téged az egyetlen édesanyád.

TIRÉZIÁSZ

Ne biztasd! A hegyről levezető úton is állnak katonák, dorongokkal.

OIDIPUSZ

Véresen, tépett ruhában, de kívül a barlangon, mint aki a visszautat keresi. Szfinx! Szfinx! Te csaló Szfinx! Hová küldtetek engem? Miféle csapdába? Dirke forrása körül minden bokorban gyilkosok vannak… Gyilkosok jönnek a nyomomban! Dárdát hajigálnak felém… Az ajtóhoz szögeznek, mint egy denevért… Oá!… Jaj, oá…!

IOKASZTE

Nagyon halkan. Egyetlen… édes… fiam…

OIDIPUSZ

Átfúrják megint a bokámat vasakkal!… Mért zártad be a kapudat, te átkozott csaló?

TIRÉZIÁSZ

Most megátkozott téged.

IOKASZTE

Felugrik. Engem? Engem soha! Én tisztán élek az álmaiban…

OIDIPUSZ

…Átkozott szörnyeteg!

IOKASZTE

Ezt átkozza! Ezeket! Veri szét a Szfinx kellékeit.

OIDIPUSZ

Közben. Jaj! Fáj!… Tudom most már a választ minden kérdésedre! Kérdezz! Felelek! Most legyőzlek, te rémség. Azt kérdezted, hogy ki vagyok, megmondtam, hogy ember… Most már tudom, hogy minden kérdésedre csak egy válasz van, hogy: ember. Addig mondom, amíg megdöglesz belé: ember, ember, ember! Hallod? Agyonkövezlek ezzel a szóval: ember… Aki él: ember. Aki két lábon jár: ember. Aki három lábon: ember… Aki négy lábon: ember. Egyre lassabban, kimerülve, vérét vesztve. Aki már járni se tud: ember… Akit lábánál fogva a fára felakasztanak: ember… Csend. Majd. Akit a szülei az erdőbe kitesznek: ember…

IOKASZTE

Gépiesen tépte-szaggatta fia minden kiáltására a Szfinx darabjait. És most kiszakad belőle egy kérdés, a fájdalom emlékével. És akit megölnek, mielőtt megszületett?

OIDIPUSZ

Ember! És most megint élénken. Akit vasakkal üldöznek. Akit az ajtódhoz szögeznek. Ember. A magam sorsával felelek neked, te dög! És minden testvérem sorsával. Minden titoknak nyitja az ember… Na! Kérdezz akármit, hadd vághassam rá, hogy ember!… Amíg meg nem halok: em-ber… em-ber… Elhalóan, akadozva, utána még sokáig. Ember… ember…

TIRÉZIÁSZ

Nyugtalanul. Mit csinálsz, királyné?

IOKASZTE

Rongyokat nyújt oda neki. Nézd, hogy minden szavával hogy gyilkolja a Szfinxet Oidipusz! És a maradékot hajigálja szét, le a mélységbe. És már szinte diadalmasan kérdezi, kiáltva. Ki az, aki minden szörnyeteget megöl?

OIDIPUSZ

Megint új erővel, harsányan. Ember! Akinek majd szárnyai lesznek, és felröpülhet az égbe: ember!

IOKASZTE

Aki aranykort hoz Thébába?

OIDIPUSZ

Diadalmasan vágja rá. Ember!

TIRÉZIÁSZ

A jövő rémes előérzetével a két kezét rászorítja a maga világtalan két szemére. Felordít. És aki szégyenében a két szemét kivájja?!

OIDIPUSZ

Visszaordítja. Ember!

 

Csend lett.

 

IOKASZTE

Kisfiú, söpörd ki innen a Szfinxet. Meleg nap jön, és az ilyen kétéltűek húsa mindjárt megbüdösödik… Csak oda le a mélybe!

 

Madarak rekedtes kiáltása.

 

IOKASZTE

Már felébredtek a dögmadarak. Gyertek, egyetek Szfinxet! Maga is kezdi hajigálni a szfinx darabkáit. Keringőzzetek együtt a Szfinxszel, amíg a mélybe hull!… Itt vannak a gyilkos mancsai! Egy szorítás, és a fiatal gerincek csigolyáit úgy roppantotta szét, mint a spanyol hóhérok garótája… Nesztek! Most pusztult el végleg a szörnyeteg, a falánk, fagocita Szfinx!

TIRÉZIÁSZ

Na jó, elpusztult. És most mi lesz?

IOKASZTE

Vége annak a hosszú éjszakának. Kel fel a nap…

 

Csakugyan, világosodik.

 

TIRÉZIÁSZ

A fiúhoz. Nyisd ki a kaput, fiam. A boldogult Szfinx megígérte Oidipusznak, hogy reggel itt fog találkozni a királynéval…

IOKASZTE

Várj! Tükröt!… Gyorsan rendbe szedi magát.

 

S amíg nyitják a kaput, feláll egy kőre, a napfénybe…

 

IOKASZTE

Én vagyok Iokaszte, az özvegy királyné, akit láttál tegnap a palota ablakában – megismersz-e engem, Oidipusz?

OIDIPUSZ

Még a földön. Sokkal, de sokkalta szebb vagy, mint tegnap…

IOKASZTE

Gratulálok neked, Oidipusz. Tanúja voltam annak a gyönyörű küzdelemnek, amelyet a Szfinxszel folytattál. Mióta Théba áll, te voltál az első, aki felelni tudtál a kérdéseire.

OIDIPUSZ

Felkönyököl. Hova lett a Szfinxecske?

IOKASZTE

Szégyenében öngyilkos lett… Az egykori áldozatok csontjaival ott hevernek az ő csontjai is, lent a szakadékban… Dicsőséges nap ez neked. Oidipusz király!

OIDIPUSZ

Felugrik. Csapda! Megint egy csapda, tudom.

IOKASZTE

Bemutatlak Théba népének. Induljunk a palotába.

OIDIPUSZ

A Szfinx barlangjából élve még nem jutott ki emberfia. Lent a bokrokban ott ülnek Kreon katonái, és kezdődik megint…

IOKASZTE

Én nem engedem, hogy bántsanak.

OIDIPUSZ

Egytől félek csak, hogy a végén megint a lábamnál fogva akasztanak fel, mint a lőtt nyulat… Oá!

IOKASZTE

Én melletted leszek.

OIDIPUSZ

De akkor örökre! Ígérd meg!

IOKASZTE

Ígérem.

OIDIPUSZ

Úgy menjünk le innen, mint király és királyné…

IOKASZTE

Úgy megyünk le.

OIDIPUSZ

Az még nem elég. Mint férj és feleség.

IOKASZTE

Nem!

OIDIPUSZ

Már pedig ebből a csapdából másként engem kihozni nem tudsz.

IOKASZTE

Tiréziász…

TIRÉZIÁSZ

Nyersen. Mit akarsz kérdezni tőlem?

IOKASZTE

Hogy mit csináljak?

TIRÉZIÁSZ

Mit faggatsz engem. Én már tizenhat évvel ezelőtt megmondtam, hogy mi lesz. Nevet, hosszan, keserűen.

IOKASZTE

De hisz ez lehetetlen!

OIDIPUSZ

Csak melletted érzem biztonságban magam… Félek egyedül. Szorosan öleli.

IOKASZTE

Az utolsó ítéleten ha kérdik, akkor is meglesz a mentségem erre… Lecsúszik Oidipusz lábához. Uram, királyom, engedd meg, hogy megkenjem olajjal a lábad.

TIRÉZIÁSZ

Elkínzottan, felkiált. Királyné!

IOKASZTE

Szelíden, ahogy a földön térdel. Mi az, Tiréziász, Phaedrát akarod talán idézni?

TIRÉZIÁSZ

Nem! Hiszen már úgyis döntöttél. És már minden úgyis öröktől el volt döntve. A fiúhoz. Adj neki olajat.

 

A királyné kúrálja a király beteg lábait. Közben.

 

OIDIPUSZ

Meglátod, Iokaszte, mégiscsak aranykort fogunk mi hozni Thébába. Az embereknek eszébe se fog jutni, hogy volt egyszer egy Szfinx-korszak… Nyomozás, kémkedés, üldözés, kivégzés. A sötétség korszaka. Brr!

TIRÉZIÁSZ

Miért gondolod, ó, király, hogy a napfénnyel kevesebb lesz a bűn, a gyilkosság, vérfertőzés, öngyilkosság és a többi, mint éjszaka volt.

OIDIPUSZ

Ti öregek, persze, ezt nem értitek. Az új rendszer alapja az, hogy ezentúl semmilyen bűnre nem lehet majd azt mondani, hogy államtitok. Mindent nyilvánosságra hozunk, közzéteszünk… Érted már? Mindenki tudni fog mindenkiről mindent.

TIRÉZIÁSZ

Mindent, de mindent?

OIDIPUSZ

Mindent, de mindent.

TIRÉZIÁSZ

Ez már azt jelenti, hogy mindennek az ellenkezőjét is…

OIDIPUSZ

Ez az aranykor, Tiréziász. Olyan szépen süt a nap, tartsd az arcodat te is a nap felé…

 

Valami távoli csengőszó.

 

OIDIPUSZ

Barikák ezüst csengője… jó jel!

TIRÉZIÁSZ

Valami rekedt diadallal. Tévedsz, ifjú király… Thébában így jelzik, ha valamelyik házban kitör a pestis vagy a lepra.

IOKASZTE

Felugrik. Nem, nem! Messze van még!

TIRÉZIÁSZ

…Hogy jön a minden eddiginél súlyosabb léptű végzet.

IOKASZTE

Öleli Oidipuszt, befogja a fülét. Ne hallgass rá! A város legszélső házai közt jár még csak a csengős ember… Még van időnk! Csókolja Oidipuszt.

TIRÉZIÁSZ

Tessék! Még öt perce sincs, hogy elkezdődött az aranykor… És már giling-giling! Giling-giling!

OIDIPUSZ

…Neked is milyen jó pézsmaszagod van. Csókolóznak tovább.

A NÉMA FIÚ

Előrejön, a közönségnek mondja. Itt most már csakugyan mindenkiről mindenki tud mindent… Pillanatok kérdése: Oidipusz is.

Függöny

 

 

 

Fiatal nők, kékben és pirosban



Szereplők
JÁNOS
MÁRTA
HEMMELERNÉ
BORKA
NYOMOZÓ

 

Történik Budapesten vagy bármilyen megszállt városban, a háború vége felé

 

Bútorozott szoba. A legszükségesebb bútorok mellé – ágy, asztal, szék, szekrény –, ide kerül be mindaz a legfeleslegesebb kacat, ami egy-egy polgári család lassú elszegényedése során a parton marad: egy-egy dísztárgy, amelyről ötven év után kiderül, hogy már új korában is divatjamúlt volt…

Egy ajtó az előszobába, egy kisebb a fürdőszobába, s egy az utcára.

A szobát egy fiatalember bérli. Jobban mondva: bérelte a mai napig. Épp elköltözőben van. Behívták katonának. Itt most mindent elborít a hirtelen csomagolás és a csomagolni nem tudás rendetlensége. A szoba közepén katonaláda. Nyári reggel. A nyitott ablakon át napfény, porolás zaja, villamosok csengője, rádiószó. A bevetett ágyon a fiú fekszik egy lánnyal. Alszanak. Úgy, ahogy elaludtak, miután szerelmük súlya alatt hajnaltájt leroskadtak az ágyra. Nem volt idejük, gyakorlatuk se, hogy a ruhát ledobják magukról. Ebben a harsány reggelben ők csak alszanak. Édesen, boldogan, önfeledten.

1944.

Megszólal valahol kint az előszobában a telefon. Sokáig szól. A fiú felébred rá. Eszmélkedik. A telefon elhallgat. Felvették a kagylót.

 

 

Első jelenet

HÁZIASSZONY

Hangja, mint akit túl korán és feleslegesen zavartak. Nincs! Elutazott! Bevonult! Hallatszik, amint levágja a kagylót, s mindjárt utána csapódik egy ajtó.

 

Pedig nem vonult be. Itt ül az ágyon. Odakint nyár van, békés zsivajgás. És itt alszik mellette a szerelmese… A fiú lecsúszik az ágyról, letérdel, és úgy nézi a lányt. Kintről felharsan egy verkli, valami ósdi dallammal, amely épp attól válik elbűvölően eredeti és már-már művészi hatásúvá, hogy agyon van nyúzva ki tudja, mióta, és mégis él. „Egy kisasszony Pozsonyban, krinolinban…” Egy mozdulatával, amellyel lesimította a szoknyáját, a lány elárulja, hogy fent van ő is.

 

JÁNOS

Az ágy mellett térdelve. Látod, hogy nem volt ebben semmi bűn.

MÁRTA

Kinyitotta a szemét, nézi a mennyezetet, elmosolyodik.

JÁNOS

Látod… semmi, de semmi bűn.

MÁRTA

Anélkül, hogy megmozdulna. S mintha egy szentenciát mondana csengő hangon. Az attól függ, hogy kinek mi tilos.

JÁNOS

Várja, hogy Márta folytassa, de nem, elhallgatott. Így hát újra kezdi. Megérte… Nem?

MÁRTA

Erre nem felel. Azt hiszem, elaludtunk.

JÁNOS

Mit álmodtál? Mert aki először alszik valahol, hisz tudod…

MÁRTA

Tűnődve, majd. Szerencse, hogy nem vagyok babonás. Anélkül, hogy megmozdulna, nyúl a vekkeróráért. Felemeli a feje fölé, nézi. Nem csengetett…

JÁNOS

A kinti zenére mondja, amely most a dal végét cifrázza. Hát nem jobb reggeli ébresztő ez? Látod, érdemes nálam aludni.

MÁRTA

Már a telefont is hallottam az előbb. Az ébresztett.

JÁNOS

Akkor is érdemes itt aludni, nem?

MÁRTA

Most néz először a fiúra, kis kötekedő mosollyal. Elismerő oklevél kéne?

JÁNOS

Boldogan, hogy jókedvű a lány, áradóan folytatná. Mindnyájan azt várjuk. Az oklevelet. És meg is érdemelnénk. Én is, és az udvaron, ez a kintornás. És a reggel, ezért a napsugárért. És a lakás…

MÁRTA

Éppen! Jaj, ez a lakás… Nem is tudom, hogy lehetett ekkora rendetlenséget csinálni. Most néz először széjjel.

JÁNOS

Ezt most olyan szépen mondtad. Ezt már úgy mondtad, mint egy feleség… Na, hogy tetszik az otthonunk? Most látod először napfénynél.

MÁRTA

Nézi, bólogat, de visszatér az órára. Mondd, te zártad el a vekkerórát?

JÁNOS

Mondd, hogy megérte.

MÁRTA

Ha valaki nem vonul be azért, mert gyűlöli a háborút…

JÁNOS

Belevág. És ha valaki nem vonul be azért, mert szereti az életet… Most tudom csak, mi az, szeretni az életet. Téged.

MÁRTA

Most mi lesz?

JÁNOS

Folytatjuk. Megtanuljuk még jobban szeretni az életet. Felveti magát az ágyra.

MÁRTA

Egy behívóval a zsebedben?

JÁNOS

Diadalmasan. Lejárt! Elaludtuk!

MÁRTA

Jó is volna, ha ezzel csak úgy lehetne viccelni.

JÁNOS

Honnan tudod, mennyit aludtunk? Hátha már vége… Pszt!… Hallottad? Most mondják a rádióhíreket. Lehet, hogy éppen most jelentik be: a mi végre-valahára beteljesedett szerelmünk örömére a népek befejezték a második világháborút… Miért ne? Igazán megtehetnék. Rendkívüli alkalom, és ők is csak jól járnának vele – a népek.

MÁRTA

Ha rajtuk múlna… Le akar szállni az ágyról.

JÁNOS

Maradj, meglehet, hogy van egy őrült japán, aki belebújt a torpedójába, és most százkilométeres sebességgel száguld a tenger színe alatt… Gyere, állítsuk meg őt is. Szegényt.

MÁRTA

Kibontakozik. Nem, sietnem kell, borzasztóan sietnem kell.

JÁNOS

Ne, ne… Még ne…

MÁRTA

De, muszáj…

JÁNOS

Felül.

Akkor gondolj arra az őrült magyarra, akinek a vonatja másfél óra óta döcög nélküle a front felé.

MÁRTA

Nem elég a baj?… Ő is felült. Elkéstem máris – nagyon.

JÁNOS

Úgy elkéstél, szívem, hogy most már nem érdemes haza se menni. Tudod mit? Házasodjunk össze.

MÁRTA

Nem válaszol.

JÁNOS

Most már igazán nem mondhatsz nemet. Tessék igent mondani. Játszik. Egy bűnös éjszaka után, kisasszonyom, én tudom a kötelességemet.

MÁRTA

Megenyhülve, megilletődve – mégis. Hogy lehet valaki ennyire, de ennyire bolond?

JÁNOS

Csak azért is. Csíkos nadrág! Zsakett! Cilinder… Cilinder? A cilinder túlzás, de hogy lásd szerelmem nagyságát, legyen cilinder is. „Ha felteszem, magasság, ha leteszem, mélység.” Pont. Ilyen az én szerelmem is. Fehér kesztyű! Ez mind kapható a kölcsönzőben. Úgy fogok kinézni, mint egy igazi úriember, illetve egy elmebeteg majom. „Kisasszony, engedje meg, hogy tiszteletemet tegyem nagyra becsült családjánál. Szándékaim komolyak.”

MÁRTA

Nevet. Ezt nem ágyban szokás mondani.

JÁNOS

Hát akkor?

MÁRTA

… Előtte.

JÁNOS

Jobb későn, mint soha.

MÁRTA

Honnan tudod te, hogy milyen az én családom?

JÁNOS

Borzalmas. Biztos, hogy borzalmas. Sürgősen alapítsunk egy másikat. Jó?

 

Kint megszólal a telefon.

 

MÁRTA

Jó is volna… Hallgatnak, majd. Megint téged keresnek.

 

A csengetésre hirtelen elhallgat, viszont felcsattan a telefonba beszélő.

 

HÁZIASSZONY

Hangja. Nincs! Nincs! Mondtam már!… Majd. Hogyhogy nem hiszi?

MÁRTA

Elbújjak?

JÁNOS

Á… nem jön be.

 

Tévedett. Nyílik az ajtó.

 

Második jelenet

HEMMELERNÉ

Ő a háziasszony, hosszú fehér hálóingben, hajtincsei spulnikra tekerve, foga még a pohárban. Dermedten áll meg a küszöbön. Tulajdonképpen sikítani volna kedve. Óriásit sikítani, hogy szaladjon össze az utca. Azt hitte, üres a szoba, nincs bent senki. S ketten is vannak a szobában. Az ágyban! A lakója, nővel!… De mielőtt kieresztené a hangját, János ráköszön.

JÁNOS

Kezit csókolom – elforduljunk?

HEMMELERNÉ

Fennakad a hangja. Még ő szégyellje tán magát? Hogy itt áll hálóingben, melynek nyakán a pertlit elmulasztotta bekötni. Egy bizonyos, hogy ilyen szituációban ő szóba nem elegyedhet egy férfival. Természetesen a köszöntést sem viszonozhatja. Még egy biccentés erejéig sem. Úgy kell viselkednie, mintha az ágyban nem volna senki, és ő nem is jött volna be. Egy úriasszonnyal ugyanis meg nem történhetik az, ami most vele megtörténik. Döntött. Visszavonul. Azzal a méltósággal, amelyhez nem érhet fel ez a szenny… Keblét elfödi, fejét elfordítja, maga is elfordul, lassan kilép az ajtón, s beteszi maga után.

 

Csend.

 

Harmadik jelenet

MÁRTA

Nem is mondtad, hogy őrült.

JÁNOS

Egyszer a Csalogány utcában a fejére esett a háztetőről két párzó macska… Azóta nem bírja a szerelmeseket.

 

Hirtelen erélyes kopogtatás odakintről az ajtón, s egyre fokozódó erővel.

 

JÁNOS

Figyeled? Ő nem látott semmit, de azért mérhetetlenül fel van háborodva a látottakon.

MÁRTA

Tisztára a Sors-szimfóniát kopogja. Ti-ti-ti-tá! Ti-ti-ti-tá!

JÁNOS

Ujjával karmesterként beintene, de nem stimmel. Elrontotta.

HEMMELERNÉ

Hangja. Tóth úr!… Tóth úr!… Magát keresik… Telefon! És veri az ajtót, csontos bütykeivel, könyörtelenül.

MÁRTA

Nekem mindig azt mondtad, hogy egészen kedves öregasszony.

JÁNOS

Nem akartalak elijeszteni… De soha nem volt még ennyire boszorkány.

MÁRTA

Ez azt jelenti, hogy sohasem volt még nő nálad?

 

Összenevetnek.

 

HEMMELERNÉ

Két öklével veri az ajtót. Tele-fo-o-on!

JÁNOS

Azt hiszem, inkább azt nem tudja megbocsátani, hogy elaludtam a behívómat. Képzeld el, egy ezredes özvegye!

HEMMELERNÉ

Rúgja az ajtót. Telefon!… Telefon!… Telefon!

JÁNOS

Kiált. Hallottam! Nem érdekel! Tessék megmondani, hogy nem vagyok itthon… Bevonultam katonának! Ülök a vonaton! Tömegsírban vagyok eltemetve! A dörömbölés elhallgat.

HEMMELERNÉ

Hangja azzal válik metszővé, hogy váratlanul szelídebb lesz. Csakhogy az illető tudja, hogy Tóth úr nem vonult be. Az illető kint várta az állomáson. Az illető azt kérdezi, hogy mi van Tóth úrral.

JÁNOS

Mártához. Mi van velem? Hirtelen harsányan. Boldog vagyok! Ezt mondja meg mindenkinek: boldog vagyok!… Ez az igazság: itthon vagyok, boldog vagyok. Kis csend. Mártához, mint aki hirtelen meg akar magyarázni valamit, ami magától értetődik. Ha az életemmel kell fizetnem ezért az éjszakáért, hajnalért, ezért az ébredésért – megérte. Boldog vagyok. A csendre. Látod? Elhallgatott… Mondd, hogy neked is megérte.

MÁRTA

Az ajtóra, halkan. Vigyázz!

 

Résnyire nyílik az ajtó, lassan, nyikorogva.

 

HEMMELERNÉ

De csak a keze és a hangja – mindkettő remeg a felindulástól, miközben a telefonkészüléket benyújtja. Hogy kegyed boldognak érzi-e magát vagy sem, az a kegyed magánügye… Én egy ezredes özvegye vagyok, uram! Érti ezt? Egy feltörő zokogás elfojtja a hangját.

JÁNOS

Hallod? Most jön még az, hogy egy lelkipásztor anyja.

HEMMELERNÉ

És ön nem kötelezhet engem az amúgy is mérsékelt lakbér fejében, hogy pornográf üzeneteket mondasson be velem a telefonba. Mert hogy maga mitől boldog… Tóth úr! Elfullad a hangja.

MÁRTA

Te… nem szerelmes ez beléd?

JÁNOS

Fejét rázza, várjuk csak a folytatást.

HEMMELERNÉ

Maga elfeledkezett arról, hogy én egy lelkipásztor anyja vagyok…

JÁNOS

Na, ez is megvolt.

HEMMELERNÉ

Engem kegyed nem vonhat be erkölcstelen üzelmeibe. Nálam még egyetlen szobaúr se vetemedett ilyesmire… Toporzékolva rázza a telefont.

JÁNOS

Kiugrik az ágyból, hogy végre átvegye tőle, mielőtt még a földhöz vágná.

HEMMELERNÉ

Ez nálam soha nem volt megengedve. Hogy idehozzanak egy… egy…

JÁNOS

Vigyázzon, Hemmeler néni, most ne mondjon csúnya szavakat. Itt van a… menyasszonyom.

HEMMELERNÉ

Erre nyilván elájult, mert szó nélkül, ernyedten kiengedi kezéből a telefont.

JÁNOS

Becsukja az ajtót, a kagylót elfödi, Mártához. Kimondtam. Ez volt az eljegyzésünk… Hemmelernére. Hála neki. Telefonba. Halló!… Na?… Szervusz! Elaludtam… Ellenkezőleg, boldog vagyok. Bol-dog va-gyok. Nagyon boldog… Elhallgat.

MÁRTA

Közben felugrott és most odasúgja neki – egy tapétaajtóra mutatva. Ez a fürdőszoba?

JÁNOS

Igent int. S odaszól. Van forró víz is.

MÁRTA

Gyorsan bemegy. Az ajtót félig nyitva hagyja.

JÁNOS

A telefonba. Jó, találj ki valamit. Angyal vagy, szervusz. Leteszi a kagylót. Borka volt. Évfolyamtárs az egyetemről. Azt mondja, ha nem vigyázok, főbe lőnek. Meg akarja menteni az életemet. Valamikor szerelmes volt belém. Azt hiszem. De már vége. Jó kolléga – kollegina – őrangyal… És az angyaloknak nincs nemük. Az ablaknál. Micsoda reggel! Nem hiszem, hogy Ukrajnában ilyen szépek volnának a reggelek… Mondd, hol lehet most a front?

 

Lentről valaki fölkiabál.

 

JÁNOS

…Micsoda? …Mért menjek be? Becsukja az ablakot. Az egyik ablaktábla törött. Úgy látszik, hiába szerettük egymást, mégse lett vége a háborúnak. Hangosan. De azért megérte! Igaz, hogy megérte?

MÁRTA

A fürdőszobaajtóban megjelenik, fésülködés közben ingben. Mit akarsz most csinálni?

JÁNOS

Örülni annak, hogy itt vagy. Örökre csak ezt. Bámulja, elragadtatva. Hogy mit veszítettünk, te Márti! Hány száz, ezer ilyen pillanatot… Hogy állsz a fürdőszobaajtóban, levetett blúzzal, fésülködöl, és szakasztott úgy nézel ki, mintha a feleségem volnál… Mit akarok? Sürgősen feleségül akarlak venni. Világos. Mert ha elképzelem, hogy már egy év óta lehetnénk ilyen boldogok!… Hogy mit vesztettünk eddig… Gyere! Hozzunk be valamit ebből a rengeteg veszteségből.

MÁRTA

Most nem lehet.

JÁNOS

Leveti magát az ágyra. Egy örökkévalóságon át hiányozni fog ez az egy év.

MÁRTA

Eddig is túl sokat kockáztattunk. Ne élj vissza azzal, hogy én úgyis nemet mondok… Mert hátha nem tudok nemet mondani. Látod, ma éjszaka is – feljöttem.

JÁNOS

Megbántad?

MÁRTA

Nem, nem, nem bántam meg.

JÁNOS

Megtörtént. És nem dőlt össze a világ.

MÁRTA

Elmosolyodik. Pedig még bombáztak is ma éjszaka – úgy rémlik. Visszamegy a fürdőszobába.

JÁNOS

Ahogy fekszik az ágyon. Nem dőlt össze a világ, sem a bombázástól, sem attól, hogy János és Márta együtt töltöttek egy éjszakát. Egyévi várakozás és vágyakozás után. Megtörtént. És nem sötétül el a nap. Ellenkezőleg. Hiába! Te máris szaladsz. Megint szaladsz. Mindig szaladsz.

MÁRTA

Az ajtóban. „Megint”, „mindig”? Hisz most vagyok itt először.

JÁNOS

Felugrik, tényleg indulattal. Mert mindig annyira szaladtál, hogy még csak fel se jöttél.

MÁRTA

Mennem kell.

JÁNOS

Most már úgyis mindegy.

MÁRTA

Nem mindegy.

JÁNOS

Ha hazamégy, otthon agyonvágnak. Ugrik. Együtt megyünk, és vállalom a felelősséget.

MÁRTA

Nem.

JÁNOS

Nem szeretsz?

MÁRTA

Nagyon szeretlek, és éppen azért nem. Megcsókolja. Nagyon szeretlek, és éppen ezért. – Megcsókolja. Búcsúzunk. Nagyon szeretlek, és épp ezért – szervusz.

JÁNOS

Elkapja. Csakhogy én is nagyon szeretlek, és épp ezért – nem szervusz. Fogja a lány kezét, fojtottan mondja, sebesen. Azt hiszed, nem tudom talán, hogy mi van e mögött. Réges-rég rájöttem én.

MÁRTA

…Mire? Feszülten.

JÁNOS

De megígérem, hogy én mindig tiszteletben fogom tartani a meggyőződésedet.

MÁRTA

Lassan. Ha meg tudod, akkor beláthatnád, hogy nem nagyon járhatok fel hozzád, és nem lehetünk egymáséi, egyelőre nem.

JÁNOS

Nyilvánvaló, hogy kölcsönösen lenéznénk egymást a családoddal.

MÁRTA

A családommal?… Szinte felszabadultan. Ó, az én családom…! Nevetni kezd.

JÁNOS

Ha te nem tudsz elszakadni attól az életformától, amelyben neveltek, rendben van, én mindent elkövetek majd, hogy biztosítsam neked.

MÁRTA

Hirtelen, meghatottan összevissza csókolja a fiút. Hogy te milyen, de milyen nagylelkű vagy! És nevet, boldogan.

JÁNOS

Egyre határozottabban, egyre lovagiasabban. Én már eddig is sokat gondolkoztam ezen. De ma reggel döntöttem. Nem akarlak kiszakítani abból a környezetből…

MÁRTA

Jó, jó, jó… te! Csókolja.

JÁNOS

Örülök, hogy ilyen örömet szereztem. Nem is hittem… Igazán nem is hittem.

MÁRTA

Hogy boldogan kinevette magát. Jó itt, nálad, látod, az ember csakugyan elfeledkezik mindenről… Mindenről.

 

Csengetnek.

 

JÁNOS

Ránéz Mártára, aki sápadtan áll. Ne félj, nem a családod… Úgy látszik, már értem jönnek.

MÁRTA

Halkan, gyorsan. Ha a háziasszonyod nem nyitna ajtót?

JÁNOS

Egy ezredes özvegye? Leül, könyvet vesz elő, olvasni kezd.

MÁRTA

Mit csinálsz?

JÁNOS

Némi fensőbbséggel. Várom a végzetet.

 

Csengetés.

 

MÁRTA

Félig kinyitja az ajtót, s halkan kiszól. Asszonyom, ha lehet, mondja azt, hogy János nincs itthon. Behajtja az ajtót. János széke mögé megy, megsimítja a fejét. Legalább szépet olvasol?

JÁNOS

Nem tudom. Beismerő mosoly, most fordítja meg kezében a könyvet, amit rosszul nyitott ki. Aztán le is dobja a földre, s megfogja a vállán Márta kezét.

 

Csengetés.

 

MÁRTA

Gyors, csendes szóval. Nem tudom, hogy a rádió mit mondott, de csak azt mondhatja, hogy most kezdődik igazán. Nagyon kell vigyáznunk.

 

Most nyitották ki a kinti ajtót.

 

HEMMELERNÉ

Hangja. Nincs itthon!

BORKA

Hangja. Most beszéltem vele telefonon…

JÁNOS

Kikiált. Borka! Már szökik is fel a székéből, az ajtóhoz, felcsapja. Borka!… S nyilván a háziasszonynak. Hogy tetszik olyat mondani, hogy nem vagyok itthon?

 

Negyedik jelenet

BORKA

Csinos fiatal lány, piros nyári ruhában. Megtorpan az ajtóban. …Nem tudtam, hogy vannak nálad. Mártához, szeretné kimagyarázni magát. Bocsásson meg, igazán csak azért jöttem, mert az apám katonaorvos, és felhívtam telefonon, és azt mondta, hogy János menjen hozzá el, megvizsgálja, és hátha tudna adni egy bizonyítványt, hogy közbejött valami idegdolog… és ezért nem vonult be.

JÁNOS

Bemutatásképpen. Mondtam – az őrangyal.

MÁRTA

Én igazán csak örülök, hogy Jánosnak ilyen jó barátai vannak. Vigyáznak rá. Hirtelen. Jobban, mint én.

JÁNOS

Borka, te vagy az első, akinek megmondom: Márta a menyasszonyom.

MÁRTA

Hogy elhallgattassa. János…

BORKA

Mivel egyszer már elhatározta, hogy hős lesz, itt az alkalom, hogy most hős legyen, ezért a legőszintébb lelkesedéssel mondja. Hát ez igazán nagyszerű, nagyon, de nagyon örülök! És mikor volt az eljegyzés?

JÁNOS

Öt perce.

MÁRTA

Ebből láthatja, hogy ez még inkább csak tervezgetés… remény. Mindketten nagyon reméljük.

JÁNOS

A Márta családja ugyanis… Neked magyarázom? Tudhatod te is otthonról, mik azok az előítéletek!

MÁRTA

János, nekem mennem kell. Borkához. Bocsásson meg, épp indultam.

BORKA

Az ablakhoz megy, hogy ne kelljen tanúnak lenni a búcsúzásnál.

JÁNOS

Mikor látlak?

MÁRTA

Nem tudok időpontot mondani.

JÁNOS

Rekedten, halálosan megbántva már. Egy óra múlva?

MÁRTA

Ugyan! Lehetetlen!

JÁNOS

Délután.

MÁRTA

Fejét rázza. Majd felhívlak.

JÁNOS

Hol?

MÁRTA

Csend, majd. Búcsúzzunk.

JÁNOS

Felesleges. Ma még nem vonulok be… Este feljössz.

MÁRTA

Nem jövök fel.

JÁNOS

Mondd, Borka, hány napig tudja az életemet meghosszabbítani az apád?

BORKA

Zavartan, hogy mindezt hallgatnia kellett. Hogy érted?

JÁNOS

Nyersen. Hány napig tud Pesten tartani? Mennyire tud őrültnek nyilvánítani?

BORKA

Nyersen. Nem tudom. A kórházból ő sem beszélhetett nyíltan. Azt mondta: aha, szóval az a fiú, akinek már volt idegösszeroppanása… Ezt azért mondta, hogy te majd mondd ezt.

JÁNOS

Türelmetlen. És egy idegösszeroppanás mennyi? Három nap? Egy hét?

BORKA

Nem tudom. Talán. Az ilyesmit ellenőrzik.

JÁNOS

Mártához. Két nap múlva. Helyes? Itt nálam.

MÁRTA

Mire való ez? János!…

JÁNOS

És az akkor mire való volt – Tompán, de kimondja. – …feljönni?

MÁRTA

Ne most!

JÁNOS

Kitör. Hát mikor máskor, ha ez az utolsó találkozásunk, ha se ma, se holnap… De mire való volt ez a mai éjszaka? Irgalmasság?

MÁRTA

Ha nem hiszed el, hogy szeretlek…

JÁNOS

Belevág. Elhiszem… Mikor találkozunk?

MÁRTA

Ha randevú nélkül nem hiszed el, hogy szeretlek, vedd annak, aminek akarod. Irgalmasság volt.

JÁNOS

Nem úgy viselkedtél! Ez az ágy a tanú! Hazudsz!

BORKA

Akarata ellenére elvörösödött. János…

JÁNOS

Miért? Nem lehet nekem igazából is idegösszeroppanásom? A bolondok nem szemérmesek.

MÁRTA

Már majdnem sírva, de most már konokul. Irgalmasság volt! A bevonuló katonáknak joguk van egy éjszakához.

JÁNOS

Megfogja a csuklóját. És a szökevényeknek?

BORKA

Hogy ne legyen tanúja tovább. Leszaladok, veszek cigarettát.

JÁNOS

Egyikünk se cigarettázik.

BORKA

Visszajövök.

MÁRTA

Maradjon. Talán jobb is, ha így válunk el.

JÁNOS

Gyűlölettel?

MÁRTA

Nekem is meglehet a magam behívója, és még csak dezertálni sem érdem előle.

JÁNOS

Atyai behívó. Márti, gyere haza, minden meg van bocsátva.

MÁRTA

Mért tartasz vissza, ha ennyire megvetsz?

JÁNOS

Mert még ez is ezerszer jobb, mint reménytelenül vágyódni utánad…

MÁRTA

Azt mondtad, hogy a háznak van egy másik kijárata is.

JÁNOS

Félsz, hogy a papa a kapu előtt vár? Kinyomoztatott?… Át az udvaron és a hátsó épületben. Van a házban fogorvos, pedikűr és madártenyésztő – ha alibire van szükség. Elfordul, és csendesen folytatja, amit megkezdett. Maradj, mert iszonyú lesz reménytelenül vágyódni utánad… Hol tanultátok ezt, miféle zárdában, hogy csak egyszer adjátok oda magatokat, aztán zsupsz, ki az ágyból, mintha mi sem történt volna… Mindezt a megdöbbent és megigézett Borka arcába mondja. Az inasotokkal csináljátok? A kocsisotokkal? mert az nem ember? annak mindegy, ha beledöglik is, hogy felforrt a vére, mert belétek szagolt… egy pillanatra… Üvöltve. Mit állsz itt? Nem érted? Takaro-odj! Elfödi az arcát.

BORKA

Már elment.

MÁRTA

Csakugyan, már jóval előbb csendesen kiment az ajtón.

 

Ötödik jelenet

JÁNOS

Visszafordul. Márta!… Leül az ágy szélére. Mintha az ütőerem volna felnyitva… Ne haragudj, hogy mindezt itt, előtted… Borzalom!

BORKA

Dehogyis haragszom. Gondold azt, hogy a húgod vagyok, és kész.

JÁNOS

Pláne!

BORKA

Az nagyon is szép, hogy ennyire szerethetik egymást az emberek.

JÁNOS

Ennyire? Mit tudhatod te, hogy mennyire. Jobban. Sokkal jobban. Mindennél jobban. Egy éve tart. Öt perc itt, öt perc ott… Van, amikor hetekig nem is látom. Kérdezd meg apádtól, kaphat-e ilyesmitől egy férfi idegösszeroppanást. Én nem kaptam, csak megőrültem – meg-ő-rül-tem ér-te. Képzeld el, hogy istenigazából meg se csókolhattam soha. Ma éjjel jött fel először, azzal, hogy segít csomagolni. Hát nem csomagoltunk. Gondolhatod. Hirtelen. Bocsáss meg, mondd, te szűz vagy?

BORKA

Nem jut hirtelen válaszhoz.

JÁNOS

Mert én most neked a bátyád vagyok. Nekem megmondhatod.

BORKA

Élénken. Túl élénken. Ó, előttem nyugodtan beszélhetsz, akármit. Ajjaj!

JÁNOS

Akkor meg mit beszéljek! Úgyis tudod. Hirtelen felugrik, kinyitja az ablakot, kihajol, kinéz. Nem látom.

BORKA

Biztosan a másik kapun ment ki.

JÁNOS

Óvatos. Ha senki nem látja, nem bűn. Ilyenek ezek az úrilányok.

BORKA

Miért?

JÁNOS

Mert így nevelik őket. Te csak tudod, téged is így neveltek. Hogyhogy miért? Te talán vállalnád a világ előtt, hogy legénylakáson töltötted az éjszakát?

BORKA

Ne ülj ki úgy az ablakba.

JÁNOS

Ne félj, annyira nem vagyok oda. Pedig az ilyen nőkért szoktunk elpusztulni.

BORKA

Ne bántsd.

JÁNOS

Összetartotok.

BORKA

Nem azért…

JÁNOS

Ilyen nőkért! Mennyivel jobb lett volna, menni el, hajnalban, a vonatommal. Most semmi sem bántana, legfeljebb az egészséges halálfélelem. Mint a többit, a vagonban. A marhavagonban. A jó, egészséges, állati halálfélelem. És nem ez a ronda, gyomorfacsaró kifosztottság – hogy legjobb volna meghalni. Meghalni, de mindjárt.

BORKA

Odaugrik, átöleli. János!

JÁNOS

Mondom, hogy ne félj. Elég borzalmat láttál már úgyis… Még mit nem!

 

Lentről kiabálás.

 

JÁNOS

Mi az? Ők is az életemet féltik?

BORKA

Ki van adva, hogy ezen az útvonalon be kell csukni minden ablakot. Bemondta reggel a rádió.

JÁNOS

Én meg azt hittem, hogy valami egészen mást mond be. Leszáll. Lekiált. Becsukom, na, ne féljen! Közben. Hogy megváltozott az utca is reggel óta! Nyitva voltak az ablakok, sütött a nap, szólt a verkli, és én azt hittem, érdemes élni. És most nézz oda, már a redőnyöket is leeresztették. Hogy meg tud változni minden… Egy fél óra alatt. Hirtelen. Mondd meg az apádnak, hogy köszönöm a szívességét, de szerintem nem érdemes élni.

BORKA

Nem mondom meg.

JÁNOS

Miért nem?

BORKA

Mert én nem változtam meg. És ha elhatároztuk, hogy lesz…

JÁNOS

Ne mondd! Szegénykém. Idejössz lelkesen… Legyint.

BORKA

Engem ne sajnálj!

JÁNOS

Idejössz, és találsz egy kuplerájt. Tudod, mi ez? Hallottad már ezt a szót egyáltalán? Nemcsak annyit jelent, hogy nagy rendetlenség.

BORKA

Tudom.

JÁNOS

Nem akart mást, se viszontlátást, se házasságot… Csak  azt.

BORKA

Lehetett valami nagyon fontos oka, hogy ilyen hirtelen elment. Biztos, hogy oka volt…

JÁNOS

Hogy már megkapta, az volt… Majd hirtelen. Mondd, lehet, hogy ennyire csalódott bennem? Kipróbált, és így el tudott hagyni… Többet remélt.

BORKA

Hogy véget vessen ennek a témának, amely tényleg meghaladja az ő teherbíró képességét, kezdi mondani a magáét gyorsan. Te, azt hiszem, itt volna az ideje, hogy felhívjuk az apámat. Itt a címe. Ő most éjjel-nappal bent van a kórházban. Kitesz egy névjegyfélét.

JÁNOS

Nálatok ez hogy van? Apádat nagyon zavarná, ha megtudná, hogy feljössz hozzám?

BORKA

Mondtam neki, hogy feljövök.

JÁNOS

Délelőtt. Életmentés. Ja. De nem így…

BORKA

Én így jöttem fel. Telefonálni kezdene.

JÁNOS

Így. Barátságból, kollegialitásból…

BORKA

Igen. Miért ne?

JÁNOS

Irgalmasságból. De legalább szerelmet nem hazudva hozzá. És így tiszta ügy. Jó is, hogy feljöttél. A szerelemben borzalmasan csalódtam. Ebben nem lehet csalódni. „Éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni…” Hogy van tovább? Boldogtalan szerelmeseknek… mit tudom én – megsimogatni a homlokát. Ilyesmit…

 

Kis csend.

 

BORKA

Jó. Ha minden sikerül, megkérlek, búcsúzásul simítsd meg a homlokom. Viharosan elkezd tárcsázni utána.

JÁNOS

Nincs senkid?

BORKA

Megrázza a fejét: nincs. Tárcsáz. Elrontottam. Tárcsáz.

JÁNOS

Volt olyan pillanat, amikor mi is találkozhattunk volna… Vagy majdnem volt…

BORKA

A telefonba. A főorvos urat keresem… a lánya…

JÁNOS

Megmondod neki, hogy tőlem telefonálsz?

BORKA

Megrázza a fejét: nem.

JÁNOS

Ugye?… Látod, te hős! Nevetnek.

 

Kint csengetnek.

 

JÁNOS

…Azt hiszem, késő.

BORKA

Már hívják… Apjára érti.

HEMMELERNÉ

Hangja – ahogy az ajtón kiszól. Kit keresnek?

BORKA

Befogja a kagylót. Bizakodással. Nekem is azt mondta, hogy nem vagy itthon.

HEMMELERNÉ

Hangja. Én már nem is tudom, hogy mit mondjak… Nézze meg maga!

JÁNOS

Menj be ide! Csak felesleges magyarázkodás volna, és még belekevernék az apádat… Kiveszi a kezéből a kagylót, leteszi.

BORKA

Nem!

JÁNOS

Tuszkolja. De… de… Aztán ki az előszobán át! Gyorsan ráhajtja a fürdőszobaajtót.

 

Kinyílik a bejárati ajtó.

 

Hatodik jelenet

HEMMELERNÉ

Az ajtóban. Úgy látszik, itthon van… Magát keresik, Tóth úr!

NYOMOZÓ

Megjelenik Hemmelerné mögött a nyitott ajtóban. De még az előszobában. Ezek itt milyen ajtók?

HEMMELERNÉ

Fürdőszoba, konyha és az én hálószobám. Óhajtják azt is megtekinteni? Kacéran. Bár az nem kiadó.

NYOMOZÓ

Még rákerülhet a sor, nagyságos asszonyom.

HEMMELERNÉ

Ó!… Különben ezredes volt a férjem.

NYOMOZÓ

Bocsánat – méltóságos asszonyom –, a lakásnak hány kijárata van?

HEMMELERNÉ

Ez az egy, amin bejöttek.

NYOMOZÓ

Hátraszól a társához. Te itt maradsz az előszobában. Senki sem távozhat. Most lép be. Jó napot… Remélem, nem zavarunk túlságosan.

JÁNOS

Kérem… Egy kis rendetlenség van.

NYOMOZÓ

Szétnéz. Annál jobb. Egy rendetlen szoba már majdnem olyan, mint egy töredelmes vallomás. Valami igazolványt villant meg. Államrendőrség! Körbesétál. Tetszik nekem ez a szoba. Olyan meghitt…

HEMMELERNÉ

Huszonkét pengő. Ágyneművel és takarítással.

NYOMOZÓ

Tóth úr boldog lehet… Á, családi képek! Nézelődik.

JÁNOS

Nem az én családom.

NYOMOZÓ

Mindegy. Imádom az idegen családi képeket… Elképzelem, hogy örökbe fogadnak…

HEMMELERNÉ

Kegyed árva fiú?

NYOMOZÓ

Egyelőre még nem. De a természet rendje, ugyebár… És én számolok ezzel. Mondhatnám úgy, hogy lélekben már árva vagyok. És ezért a rokoni érzés nagyon könnyen fellobban bennem. Fogékony vagyok a családi kapcsolatokra. Szeretném mintegy magamhoz kötni az embereket, minél szorosabban. Fiatalokat, öregeket… Álom!… Amikor modernizálták a rendőrséget, hoztak hozzánk egy pszichológust. Ő azt mondja, hogy nálam ez egy komplexum.

HEMMELERNÉ

Ez egy olyan komplexum, amire kegyed büszke lehet.

NYOMOZÓ

Ápolom is… Nekem például nem volt szakállas nagyapám. Nem furcsa? Mindenkinek volt szakállas nagyapja, vagy Kossuth-szakállas, vagy császárszakállas nagyapja. De volt. Nekem nem.

HEMMELERNÉ

Diszkréten. Ott van egy.

NYOMOZÓ

Ó, észrevettem mindjárt.

HEMMELERNÉ

Meleg víz is van. Minden reggel befűtök a fürdőszobában.

NYOMOZÓ

Tóth úr elköltözik?

HEMMELERNÉ

Tóth úr ugyanis…

JÁNOS

Belevág. Én ugyanis bevonulóban voltam. Jobban mondva vagyok. És csak az egészségi állapotom…

NYOMOZÓ

Gyanús részvéttel. Heveny vakbélgörcs… ugyebár? Avagy idegösszeroppanás?

JÁNOS

Inkább az utóbbi.

NYOMOZÓ

Jobb. Sokkal jobb. Nem kell operálni. Viszont… Vállat von.

JÁNOS

Viszont?

NYOMOZÓ

Vagy elhiszik, vagy nem.

HEMMELERNÉ

Ön komoly érdeklődő?

NYOMOZÓ

A szoba iránt – nem.

HEMMELERNÉ

Mert ne higgye, hogy nekem csak a pénz számít. Ha az érdeklődő rendes, szolid, rokonszenves… pláne ha állami alkalmazott… Aki otthont keres, családot… Fokozódó szívességgel.

NYOMOZÓ

Tényleg zavarba jön. De méltóságos asszonyom!

HEMMELERNÉ

Én megszámítom húsz pengőben. A nagyapáról van egy szép olajfestményem is. Művészi munka. Beakaszthatnánk ide, az ágyával szemben.

NYOMOZÓ

Én inkább a látogatók iránt érdeklődöm. Holmi hölgylátogatók iránt.

HEMMELERNÉ

Megfellebbezhetetlenül. Ide nőt nem lehet hozni!

NYOMOZÓ

Valami női holmit talált, s ebből az alkalomból, malíciával.Ezt minden lakója be is tartotta?

HEMMELERNÉ

Élesen. Akár betartotta, akár nem, ez önnek precedensül nem szolgálhat!

NYOMOZÓ

Elébe vág. Este tizenegy óra előtt három perccel ide feljött egy fiatal nő…

HEMMELERNÉ

Uram, nincs alku! Nekem elveim vannak. Tolná el az ajtóból.

NYOMOZÓ

Világoskék ruha, szandál. Sima barna haj… Mártára illő dolgokat mond.

HEMMELERNÉ

Nézze, fizessen harminc pengőt, és azt hozhat fel, akit akar!

 

Kimegy, becsapja az ajtót.

 

Hetedik jelenet

NYOMOZÓ

Jánoshoz. Hová tette?

JÁNOS

Mit?

NYOMOZÓ

Kit. A nőt.

JÁNOS

Lovagias elszántsággal. Miféle nőt?

NYOMOZÓ

Esetleg noteszből. Naplemente a rakparton, vacsora a sarki hentesnél, séta a ház előtt kapuzárásig. Ezt a nőt.

JÁNOS

Hallgat.

NYOMOZÓ

Némaságot nem érdemes szimulálni. Az még egyetlen katonaszökevénynek se tett jót. Nos?

JÁNOS

Mondja, maga a család megbízásából nyomoz?

NYOMOZÓ

Hülyeséget sem érdemes szimulálni.

JÁNOS

Ha bajuk van velem, tessék, rendelkezésükre állok. Én felelek magamért. Ha úgy tetszik, akár mehetünk is.

NYOMOZÓ

Nem megyünk. Az ablaknál. Pompás lőállás. Az egyik ablaktábla még hiányzik is. Előveszi revolverét. Célozgat. A sarkon befordult a menet. Lassít egy kicsit… Ezt jól kiválasztották… És itt ez a pompás erkély. Itt igazán páholyból lehet egy merényletet elkövetni. Kinyitotta az erkélyajtót, kiment.

 

Lentről kiabálás.

 

NYOMOZÓ

Én vagyok, marhák! Gyorsan bejön. De amint látja, mi sem alszunk.

JÁNOS

Nem tudom, miről beszél.

NYOMOZÓ

De azt csak tudja, hogy hová lett a vendége?

JÁNOS

Elment.

NYOMOZÓ

Nincs neki olyan szerencséje. Tudja, hogy eddig már hányszor kicsúszott a kezünkből? Röpcédulák az állomáson, amikor a katonavonatokat búcsúztatják. Gyári szabotázs. A személyleírást mindig megkaptuk. Későn.

JÁNOS

Összetévesztik valakivel.

NYOMOZÓ

Mert aki itt töltötte az éjszakát magával, az egy jól nevelt úrilány. Ugyebár?

JÁNOS

Pontosan.

NYOMOZÓ

Aki este tíz órakor már otthon alszik, fehér ágyában a selyempaplan alatt… Ne vicceljünk. Lehet, hogy magát becsapta. Ezek mindig becsapják a legközelebbi hozzátartozóikat. Csakhogy mi nem vagyunk se a mamájuk, se a vőlegényük. Minket nem lehet becsapni. Hol van?

JÁNOS

Elment.

NYOMOZÓ

Egy katonaszökevény ne legyen ilyen lakonikus.

JÁNOS

Elment.

NYOMOZÓ

Maga nem is tudja, hogy milyen rosszul áll a szénája. Nem kell sok rosszindulat hozzá, és magát főbe lövik. Hol a barátnője?

JÁNOS

Mit adnék érte – ha tudnám. Az életemet. Szívesen. Ezért.

NYOMOZÓ

Ne legyen ilyen lírai. Majd ráér erre a búcsúlevélben. Maradjunk a tényeknél. Az illető gyanús személy ide bejött, feljött. A házmester éjszaka nem engedte ki. A kaput figyeltetjük.

JÁNOS

Melyiket?… Az első vagy a hátsó kaput – hogy a tényeknél maradjunk.

 

Csend.

 

NYOMOZÓ

Egy félóra múlva itt fog elvonulni a menet. Ha hallgatta a rádiót, maga is tudja. Ezeket az utcákat két nap óta figyeltetjük. A jelentések szerint tegnap este ebbe a házba bejött egy fiatalasszony. Kék ruha, szandál, barna haj satöbbi, akinek a személyleírása nekünk nagyon gyanús. Mondhatnám, ismerős. Magával jött be. Elmenni nem látták. Ki volt az?

JÁNOS

A menyasszonyom.

NYOMOZÓ

Rákiált. Közelebbit!

JÁNOS

Nem tudok.

NYOMOZÓ

Nem?

JÁNOS

Nem.

NYOMOZÓ

A menyasszonyáról?

JÁNOS

Akkor sem.

NYOMOZÓ

Jó, tegyük fel, hogy nem tud róla semmit. Tegyük fel, hogy kisétált a hátsó kapun, amit elmulasztottunk figyeltetni. De azt talán meg tudná mondani, hogy hol és mikor fognak legközelebb találkozni.

JÁNOS

Sehol és semmikor.

NYOMOZÓ

A menyasszonyával?

JÁNOS

Szakítottunk.

NYOMOZÓ

Pont, mielőtt én jöttem.

JÁNOS

Pontosan.

NYOMOZÓ

Kár. Mert ha tíz perc alatt nem kerül elő, magát mint katonaszökevényt főbe lövik. Saját érdekében kérem, hogy segítse a nyomozást. Adatokat kérek. Csend. Valamit csak tud. A szeme színét, a bőre szagát, a mellét, ahogy áll, a bokáját, hogy vastag-e vagy vékony, ezt csak nem konspirálta el egy éjszakán át, itt az ágyban? Előveszi a revolverét, az asztalra üt vele. Adatokat! Csend. Az exmenyasszonyáról csak lehet.

JÁNOS

Hálás vagyok magának, hogy halálom előtt eloszlatott bennem egy félreértést. Most értem meg a menyasszonyom viselkedését irányomban. Megszabadított a kétségbeeséstől. Visszaadta a hitemet. A szerelmemet.

NYOMOZÓ

Adatokat!

JÁNOS

Természetesen, ha tudnék, se mondanék.

NYOMOZÓ

Nem?

JÁNOS

Nem.

NYOMOZÓ

Vigyázzon, én megmondtam…

JÁNOS

Könnyű szívvel halok meg.

 

Kis csend.

 

BORKA

Hangja a fürdőszobából. Já-ános!… Elment már az az ember?

NYOMOZÓ

Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ott van. Felrántja az ajtót. Kisasszony, jöjjön csak elő!

JÁNOS

Téved, ez egy kollegina, aki most jött fel ide… Elhallgat.

 

Nyolcadik jelenet

BORKA

Bokáig fürdőlepedőbe burkolózva kilép a fürdőszobából. Bocsánat, de most már szeretnék végre felöltözni… Hova lett a harisnyatartóm? Éjszaka te mindent úgy szétdobáltál. Beletúr az ágyba.

NYOMOZÓ

Bizony, siessen is, kisasszony, ne várakoztassa soká a rabkocsit.

JÁNOS

Ez tévedés.

NYOMOZÓ

Tudom, magánál nem volt senki, és az is régen elment.

JÁNOS

Borkához. Mire való ez?

BORKA

Szégyelled, hogy itt voltam nálad. Ó, te…

JÁNOS

Azt remélem, látja, hogy semmi köze ahhoz, akit maga keres? Ez a szőke haj nincsen benne semmilyen személyleírásban.

NYOMOZÓ

Borkához. Mikor jött be ide?

BORKA

Tegnap. Érdekes, egyáltalán nem vagyok álmos. De azért szívesen visszafeküdnék.

NYOMOZÓ

Jánoshoz. Maga miért tagadta le?

JÁNOS

Úrilány. Nem akartam kiszolgáltatni.

NYOMOZÓ

Hol a ruhája?

BORKA

Azt keresem. Nem látja? Jánoshoz. Hova tetted? Remélem, nem tépted össze teljesen…

NYOMOZÓ

Úrilány.

BORKA

Micsoda kupleráj van itt.

NYOMOZÓ

Tessék?

JÁNOS

Egy katonaorvos lánya.

NYOMOZÓ

Ezzel óhajtja indokolni talán a kisasszony erőteljesebb kifejezéseit?

BORKA

Ó, az a tiszti leányképző, ahová én jártam…!

 

Nevet.

 

JÁNOS

Egy katonaorvos lánya. Gondolom, most már eléggé nyilvánvaló, hogy nem azonos azzal, akit maga keres.

NYOMOZÓ

A kisasszony azt állítja, hogy még tegnap este feljött ide. Mi vitte erre az elhatározásra?

BORKA

Engem?… hogy ide?…

NYOMOZÓ

Igen, egy legénylakásra.

BORKA

Hirtelen odamegy hozzá, és a fülébe sugdos valamit, majd… Hát ezért. Aztán nevetni kezd, kihívóan.

NYOMOZÓ

Egy pillanatot vele nevet, majd elkomorodva. Én szolgáltam az erkölcsrendészeten, de úgy látszik, nem ismerem az életet.

BORKA

Nyomozó úr, olyan kevés az idő, amit Jancsival tölthetek. Ő megy a háborúba, nekem meg  shoppingolni  kell a Belvárosban – jaj, mit is?… Megérthetné…

NYOMOZÓ

Útban vagyok?

BORKA

Jánosba karol. Igent int… Nagyon.

NYOMOZÓ

Nézi őket, majd lassan felveszi a telefon mellől a névjegyet. A kedves papa?

BORKA

Megrebben. Igen.

NYOMOZÓ

Feljött egy legénylakásra. Hirtelen. Miért jött fel? De most úgy feleljen, hogy a barátja is hallja. Nézzen rá! A szemébe! Hangosan!

BORKA

Jánossal szemben. Nagyon régen vágytam erre. Kívántam… Kicsit elfordul.

NYOMOZÓ

Neki mondja.

BORKA

Jánosnak. Kívántalak! Egyedül voltam otthon. Nem bírtam tovább.

NYOMOZÓ

És hogy mit szólnak hozzá?

BORKA

Nem érdekel! Miért?… Nincs ebben semmi. Eszébe jutott a lecke, ennek hangsúlyával. A bevonuló katonáknak joguk van egy éjszakához. Meg aztán… Lefegyverző őszinteséggel. Meg aztán szeretem. Nagyon szeretem. És nagyon régen.

NYOMOZÓ

Veszi a telefont. Tárcsázni kezd.

JÁNOS

Mit csinál?

NYOMOZÓ

Mellékesen. Felhívom a papát. Maguk engem nem fognak becsapni… Én szolgáltam az erkölcsrendészeten. Vannak tapasztalataim. Itt valami nem stimmel. Az utolsó szám előtt megáll. Most vigyázzon, mert vagy kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát, vagy pedig az, és a papa kitagadja… Fenntartja, hogy tegnap este óta itt van?

BORKA

Mosolyogva. Isten és ember előtt.

NYOMOZÓ

Befejezi a tárcsázást. Meglátjuk… Revolverrel szívesebben fenyegetek valakit, mint így. Ha maguknak ez jó. Telefonba. A főorvos urat keresem. Államrendőrség. Hozzájuk. No, kisasszony.

JÁNOS

Borka!

BORKA

Ne félj, ezért még nem kell feleségül venned.

NYOMOZÓ

Telefonba. Igen. Az. Van itt egy fiatal hölgy, aki a főorvos őrnagy úr lányának mondja magát. Egy hónapos szobában találtunk rá. A fiatalember éppen szökésben van a katonaságtól… Csend. De mivel minden öltözete egy fürdőlepedő, és itt töltötte az éjszakát… Elhallgat, csend, majd. Rendben van, én viszont teljesíteni fogom a kötelességemet. Lecsapja a kagylót. Azt hiszem, a maga apja inkább doktor úr, mint katonatiszt. Jánoshoz. Azt állítja, hogy magát régóta kezeli, hogy magának idegösszeroppanása van, és hogy a lánya az ő tudtával tölti itt az éjszakát. Apai áldásával.

BORKA

Azért nem kell feleségül venni engem.

NYOMOZÓ

A kisasszony innen elmegy tisztiorvosi vizsgálatra. És erről írást is kap, postán. A kedves papa mehet civil orvosnak. Jánoshoz. Magát pedig katonai bíróság elé állítják.

BORKA

Miért? Megvan, akit keresett?

NYOMOZÓ

Én egy másik nőt keresek, akire a személyleírás stimmel. Ha az megkerült volna…

BORKA

Kék ruha, szandál?… Én vagyok az. A hajamat egy kicsit kiszőkítettem.

NYOMOZÓ

Maga?… Egy magyar katonatiszt lánya?

BORKA

Egy doktor úré… Beszélt vele. Majd. Miért ne? Bárcsak sok ilyen magyar katonatiszt volna.

NYOMOZÓ

Megáll előtte, közelről nézi. Tudtam, hogy most nem csúszik ki a kezünkből… Tudtam, hogy itt van valahol… Éreztem. Majd szinte vallomásnak ható őszinteséggel. Nem ilyennek képzeltem magát…

BORKA

Farkasszemet néz vele, mosolyog. Nem tudja elhinni rólam, hogy bátor vagyok?… Hogy van bátorságom röpcédulákat osztogatni a katonavonat előtt, a maga embereinek az orra előtt?… Ehhez is kell némi bátorság, ezt bevallani magának… Most már elhiszi?

NYOMOZÓ

Nem emlékszem, hogy láttam volna…

BORKA

Mosolygó biztonsággal belevág. Én igen!

NYOMOZÓ

Folytatja koncentrált tűnődéssel. Fénykép se volt magáról, fénykép se, csak személyleírás. És én mégis azt hittem: ismerem. Hol láthattam? Hogy hol? Az álmaimban. A költők álmukban tovább írják a verseiket, én pedig álmomban tovább nyomozok… maga is biztosan álmodott már velem. Ne tagadja! A bűnözők mindig velünk álmodnak.

BORKA

Nem vagyok bűnöző.

NYOMOZÓ

Akkor is! Hogy egyszer lebukik, elfogják… Álmodott velem. Hogy jön egy szörnyű pók maga felé. Menekülni akar, nem tud, nincs felöltözve. Sikoltani akar… Na! Csend, majd hirtelen kétségekkel. Nem, nem, nem! Azért nekem is van némi emberismeretem. És nem is csak az erkölcsrendészetről. Itt valami nem stimmel.

BORKA

Megnyugtathatom, hogy maga nekem nem okoz csalódást. Jön, jön, egy szörnyű pók… Itt van! Elbűvölő természetességgel. Sikoltsak?

NYOMOZÓ

A vőlegénye tudott a maga tevékenységéről?

BORKA

Ugyan! Csak nem kötöm az orrára? Még hogy bajba hozzam? Találkozni is alig mertem vele… Ezért aztán folyton szakítani akart. És mindennek elmondott.

JÁNOS

Borka!

BORKA

Egyszer neked is meg kell tudnod az igazságot.

JÁNOS

Bocsáss meg azért, amit ma itt hallottál.

BORKA

Én megbocsátok.

NYOMOZÓ

Eddig méregette. Most hirtelen. Hol a ruhája?

BORKA

Nincs meg.

NYOMOZÓ

Mutassa magát!

BORKA

Nem lehet, pucér vagyok.

NYOMOZÓ

Majd meglátjuk!

BORKA

Nincs joga.

NYOMOZÓ

Akkor hol a ruhája?

BORKA

Elégettem. Bent a fürdőszobában. Féltem, hogy nyomra vezet.

NYOMOZÓ

Be a fürdőszobába.

 

Kilencedik jelenet

JÁNOS

Megőrültél? Tudod, miről van itt szó?

BORKA

Persze hogy tudom.

JÁNOS

Nem éri meg…

BORKA

Dehogyisnem. Nekem megérte.

JÁNOS

Azt mondod? Megérte?

BORKA

Olyan régen szerettem volna estétől reggelig veled lenni. Most ez is megvolt.

JÁNOS

De hisz nem volt meg!

BORKA

Ha szereted őt, mondd, hogy megvolt, hogy velem volt meg az éjszakád… Tegyél úgy! Látod, nekem egyáltalán nem esik nehezemre… Tőlem el se lehetne venni… Én többé oda se adnám senkinek ezt az éjszakát. Nem, nem!

 

Tizedik jelenet

NYOMOZÓ

Ki, kezében elszenesedett ruhadarabokkal. Ennyi maradt. Milyen színű volt?

BORKA

Világoskék. Mondom.

 

Csengetés.

 

NYOMOZÓ

Ne mozduljanak. Kinyitja az ajtót, kiszól, halkan. Állj félre!… Méltóságos asszony, tessék ajtót nyitni. Maga is az ajtó mögé húzódik.

HEMMELERNÉ

Előbb csak a hangja. Jöjjön csak, jöjjön!… Én szemet húnyok. Ilyen világban!… Ha szeretik egymást… Vezeti be Mártát. Most meg nem akar bejönni…

 

Tizenegyedik jelenet

MÁRTA

Kék ruha, szandál stb. Megáll az ajtóban. Meglátja a Nyomozót. Hátranéz. Látja, mögötte is állnak.

 

Csend.

 

NYOMOZÓ

Mi az? Mért nem üdvözlik egymást? Váratlan hangváltással. Felsőbíróságaink  Elvi Határozatai ban olvastam egy érdekes kúriai döntvényt: „aki magát egy nő férjének színleli, és ezt arra használja föl, hogy vele özösüljön…” Csakhogy itt egy nő színlelte magát a férfi szeretőjének. Erről vajon mit döntene a királyi Kúria?

 

Csend.

 

MÁRTA

Azt hiszem, eltévesztettem az emeletet.

 

Odakintről rendkívül gyors, idegenszerű katonazene.

 

NYOMOZÓ

Igen, már a helye be van töltve. Ez a kisasszony vállalta a szerepet, hogy feljött ide, éppen ilyenféle kék ruhában, és itt töltötte az éjszakát. És természetesen vállalja ennek a szerepnek minden rendőri konzekvenciáját.

MÁRTA

Én voltam itt az éjjel.

NYOMOZÓ

Ahá! És nem bírja, hogy bitorolják a helyét. Ilyen féltékeny… Közel megy hozzá. Látja, maga már sokkal inkább hasonlít az én álmaim asszonyához… Még mindig túl szép nekem, de ez most már nem zavar. Érzem magában a született ellenfelet… Ez a kisasszony már majdnem megtévesztett. Én szolgáltam az erkölcsrendészeten, de hogy a szüzeknek is ilyen jó dumájuk legyen! Mártához. Hogy híjják magát!… Na! Jánoshoz. Mit tud róla?

JÁNOS

Hallgat.

NYOMOZÓ

A nevét!

 

Csend.

 

NYOMOZÓ

Micsoda maga? Zsidó isten talán, hogy nincs neve?

 

Csend.

 

NYOMOZÓ

Jánoshoz. Magának is jobb lesz, ha szépen elmesél mindent a menyasszonyáról, mielőtt még özvegy menyasszony lenne belőle.

 

Csend.

 

NYOMOZÓ

Nem?

MÁRTA

Ő nem tud rólam semmit.

NYOMOZÓ

Persze, mert minek is hozta volna őt bajba. Ugye?… Nem kötött semmit az orrára. Már hallottam!… Nagy lelkek! Jánoshoz. Válasszon!… Igen, igen, a két nő között!… Válasszon!… Tudom, hogy nehéz. Kényes. De talán fordítsunk egyet a dolgon. Borítsunk fátyolt erre az éjszakára, és fogja kézen azt, akivel együtt akar élni… Garantálom, hogy elmehetnek… Hölgyeim, Páris almája nem volt olyan értékes, mint az a csók, amit ettől a fiatalembertől kaphatnak… Olyan nehéz a választás?

BORKA

Megnézem, mi ez a zene? Kinyitja az ajtót, kimegy az erkélyre.

 

Tizenkettedik jelenet

NYOMOZÓ

Jöjjön vissza! Megőrült? Elugrik az ajtóból. Vigyázzanak! Lövések zaja.

 

Itt bent az ajtó egyik üvege betörik, a mennyezetről vakolat hull le.

 

JÁNOS

Ki akar rohanni az erkélyajtón.

NYOMOZÓ

Elkapja. Felesleges!

JÁNOS

Megsebesült!

NYOMOZÓ

Nem. A legjobb mesterlövészeket állítottam fel az utcán. Ne reménykedjék, és ne aggódjék. Vége van.

JÁNOS

Hátrébb húzódik, Márta mellé.

MÁRTA

Mi volt ez? Nem értem.

JÁNOS

Miért jöttél vissza?

MÁRTA

Nem akartam, hogy haraggal válj el tőlem… Látni akartalak. Megmondani, hogy boldog vagyok, hogy megérte.

JÁNOS

Megfogja a kezét. Elmondta helyetted.

MÁRTA

Ő?

JÁNOS

Te voltál ő… Most mért hallgatsz? Te tartod azt a fészket, ahonnét egy madár átrepült az ő vállára. Nálad hallgatott, nála énekelt. Egy félórán át csudálatosan énekelt… Most mért hallgatsz? Mint az erdők fái, olyan elhatárolhatatlanok vagytok ti egymástól, asszonyok. Mért vagytok hát féltékenyek?

MÁRTA

Az ő őszinteségével akarlak szeretni… Átöleli.

NYOMOZÓ

Most már hiába kapaszkodnak egymásba. Most már nem gilt.

MÁRTA

Befejezi a mondatot. Egyszerűen. Most már talán nem is kell elválnunk többé.

NYOMOZÓ

Kiszól az ajtón. A körözött személy meg egy katonaszökevény!

JÁNOS

Amíg odavoltál, egy tükörben tovább néztelek téged… És végre megismertelek… Ezt is összetörték.

NYOMOZÓ

Indulás!

JÁNOS

Felkiált. Milyen kár, hogy nem voltál nagyobb bizalommal hozzám… Most lehetne nekem is miért meghalnom!

 

Kimennek mindketten. Az ajtó becsapódik utánuk.

 

Tizenharmadik jelenet

HEMMELERNÉ

Az én boldogult férjem a legszebben dekorált tisztek közé tartozott. Az volt a specialitása, hogy komitácsikra vadászott. Tudja, kik voltak azok a komitácsik?

NYOMOZÓ

Eljön az ablaktól. Terítse le! Az ágytakaróra int. Azzal. Leül, tárcsázni kezd.

HEMMELERNÉ

Amíg leveszi az ágytakarót… Képesek voltak rálőni a mieinkre. A házakból. Nők is voltak köztük. Megáll az ajtóban.

NYOMOZÓ

A telefon mellől. Elvonultak. Már nem lőnek.

HEMMELERNÉ

Jó, jó… Meghajolva kimegy.

NYOMOZÓ

Telefonba. Á, főorvos úr? A lányával baj történt. Amikor a vendégek bevonultak, egy ház erkélyéről merényletet akart elkövetni… Én nem akarok rosszat magának, de én a maga helyében egy golyót röpítenék a fejembe. Leteszi a kagylót.

HEMMELERNÉ

Ahogy bejön. Az én Mihályom mindig azt mondta, hogy a háború az öregeknek jó. A háborúban az öregek megszabadulnak azoktól az undok fiataloktól, akik mindig csak előléptetést akarnak, meg lébecolni akarnak…

NYOMOZÓ

Tetszik nekem ez a szoba.

 

A falakon az a rengeteg szakállas vénség, öregasszony, roskatag aggastyán mintha mind minket nézne, és mintha megszaporodtak volna, annyian vannak már…

 

HEMMELERNÉ

Amikor leterítettem, láttam. Tényleg teljesen pucér volt. Pucér, mint egy fehér féreg. Miért? Lébecolni akart?

NYOMOZÓ

Feláll, megrázza a fejét. Nem, hogy jobban higgyünk neki, azért.

 

Függöny

 

 

 

Lélegzetvisszafojtva

Tragédia, tánclépésekben


Szereplők
FIÚ
LÁNY
A VILLA TULAJDONOSA
FELESÉGE

 

Történik egy nyári éjszaka

 

Emeletes családi ház nappali szobája. Kellemes, puha, vonzó berendezés.

Alacsony, széles ablak nyílik a kertre. Ez az ablak a fiatalok számára bejáratul fog szolgálni ma éjszaka.

A szoba igazi bejárata az a nagy, kétszárnyú ajtó, amely feltehetően az előszobába vagy kisebb hallba nyílik, ahonnét belső falépcső vezet fel az emeletre, a hálószobák felé. Ez a falépcső rézsútosan beépítve vonul a szoba hátsó felén. Aki felmegy rajta, nem látszik, de a lépése zaja itt bent a szobában hallatszik.

A szülők, a család fent alszanak. Feltehetően fent alszanak.

Hirtelen támadt zápor zaja, barátságos mennydörgéssel. Néha egy-egy villám fénye is, de ez sem fenyegetően.

A kertre néző ablakon végigcsurog a nagy szemű eső.

Az ablak előtt feltűnik a két fiatal árnyéka. A lány nevetése is hallatszik, így nevetnek azok, akiknek sikerül eső elől eresz alá szaladni.

A fiú kaparászni kezd az ablakon, benyitja, egy pillanatig tájékozódik – szerencséje van, nincs itt senki –, s máris átlépett az alacsony ablakpárkányon. Elővesz egy kis zseblámpát, ennek ugráló fényénél még egy gyors környezetszemle. De mint aki nagyon jól meg akarja jegyezni, hogy mi hol is van. S közben kiszól, így beszélget a lánnyal.

 

 

Első jelenet

Amíg a lány bejön a szobába

FIÚ

Jöhetsz…

LÁNY

Ki lakik itt?

FIÚ

Kinézett az előszobába is. Elég gyorsan tájékozódik. Vissza az ablakhoz.Semmi gáz. Gyere be… Na!

LÁNY

Ki lakik itt? Azt kérdeztem.

FIÚ

Ki lakna?… Mondtam már. Mi!

LÁNY

Kik az a mi?

FIÚ

Attól félsz, hogy egy galerit bújtattam el itt a sötétben?… Ki lakna itt? A családom. Nem tetszik?

LÁNY

Kapukulcsod nincs a házhoz?

FIÚ

Van. Csak a bejárati ajtó túl nagy zajt csap. Ne ébresszük fel az ősöket, ha nem muszáj.

LÁNY

Nincs egy esernyőd?

FIÚ

Minek?

LÁNY

Te már páholyból nézed, de én agyonázom. Egyre jobban esik.

FIÚ

Átlépsz az ablakpárkányon, és te is páholyból nézed… Gyere!

LÁNY

Csakhogy én nem lépek át az ablakpárkányon.

FIÚ

Egészen alacsony… Segítek.

LÁNY

Ha nálatok ilyen könnyű betörni, mért nem raktok rácsot a földszinti ablakokra?

FIÚ

Volt. Csak tavaly leszerelték.

LÁNY

Miért?

FIÚ

Hogy ha éjszaka erre sétálok egy lánnyal, és elkap a zápor, akadálytalanul behozhassam. Felvilágosult szüleim vannak.

LÁNY

Erre kellek én is neked. Beráncigálsz az ablakon, lefekszünk, kész.

FIÚ

Már mérges. Odakint a vasúti töltésen igen? Itt a díványon nem?

LÁNY

Azt mondtam, adj egy ernyőt!

FIÚ

Leül a díványra, meghintázza magát, mintha most próbálná ki először. Nagyon jó dívány.

LÁNY

Nem szoktam idegen helyre bemászni.

FIÚ

Ez valami allergia?

LÁNY

Hülye.

FIÚ

Látod, megmagyarázni nem tudod.

LÁNY

És te mit mondasz az anyádnak, ha itt talál?

FIÚ

Ahogy a díványon hintázza magát. Ó, az én anyám! Semmi más óhajtása nincs, csak az, hogy engem boldognak lásson… Hogy örülne…

LÁNY

Épp ez hiányzik. Ernyőt kérek!

FIÚ

Feláll, az ablakhoz megy. Bizalmasan. Alszanak.

LÁNY

Hol?

FIÚ

Valahová felmutat. Ott.

LÁNY

Hol ott?

FIÚ

Itt megy a lépcső. Megy fel az emeletre… Fent van a hálószobájuk. A középen széles családi ágy. Körülbelül ott. A falon fényképek. Az én gyerekkori fényképeim.

LÁNY

Sokszor hozol nőt ide?

FIÚ

Most először… Gyere be! Már fogja a lány könyökét, hogy besegítse. Az országúton olyan forgalom van, és a reflektorok mind idevilágítanak…

LÁNY

Nana! Nagyon ki volt ez csinálva, hogy pont itt sétálunk, pont a ti családi házatok előtt, amikor megered az eső…

FIÚ

Mi volt kicsinálva? A családi ház vagy az eső?

LÁNY

Nem haragosan. Minden… Egy rövid csók. Minden, minden, minden! Amíg ültünk a töltésen, addig is folyton az eget nézted.

FIÚ

Feküdtünk.

LÁNY

Feküdtünk. De az eget nézted.

FIÚ

Te is az eget nézted.

LÁNY

Én nem is tudhattam mást nézni. Néztem, hogy mennek a felhők. De te azt nézted, hogy jönnek. A jó kiadós viharfelhők.

FIÚ

Jöttek is!

LÁNY

Mondom, hogy az egész egy cső volt. Ki volt csinálva. Hogy azt mondhasd: másszunk be ennek a háznak az ablakán.

FIÚ

Itthon vagyunk… Nem?

LÁNY

Épp az! Hogy aztán holnap már mesélhesse az anyád a barátnőinek, hogy az ő fiához az ablakon másznak be éjszaka a lányok.

FIÚ

Nem szoktam mesélni neki.

LÁNY

Nem vagy jóba vele?

FIÚ

Nagyon jóba vagyunk. Mindent elmondunk egymásnak.

LÁNY

Csak épp ezt nem.

FIÚ

Ezt nem.

LÁNY

Pedig ez érdekli a legjobban.

FIÚ

Akkor se.

LÁNY

És ha kérdezi, hogy mért van leverve a festék az ablakpárkányról?

FIÚ

Hallgatok.

LÁNY

Aztán talál egy gombot a díványon. „Miféle gomb ez?”

FIÚ

Nem tudom, mama.

LÁNY

„Itt valaki az éjszaka belelépett a virágágyakba!”

FIÚ

Nem tudom, ki lehetett, mama.

LÁNY

Hirtelen, méreggel. Azért is letaposom a virágait… Mit képzel, hogy bemászok hozzád?… Nem mászom be!… Milyen virág volt itt?

FIÚ

Rózsa.

LÁNY

Rózsa?

FIÚ

Mondj egy színt! Piros. Gyümölcsöt, na!

LÁNY

Alma.

FIÚ

Látod. A virág meg mindig rózsa. De ha nem szúrta össze a lábad, akkor lehet más is: ibolya, árvácska, liliom… írisz…

LÁNY

Azálea… Ilyen is van. Olvastam.

FIÚ

Ez nagyon szép, maradjunk ennél… Hirtelen valami fényre. Te! Valaki idevilágított. Egyenest ránk!

LÁNY

Á, csak villámlott.

FIÚ

Milyen gyönyörű vagy így, villámfényben, ahogy rád tapad a ruha.

LÁNY

Páholyból! Lennél csak ebben a vizes… Tüsszenteni akartam… Ebben a vizes ruhában!

 

Mennydörgés.

 

FIÚ

Szinte természettudományos objektivitással kezdi. A nyári viharok néha rettenetesek tudnak lenni… Van, amikor tyúktojás nagyságú jég esik. A csirkéket is egyből agyonüti. Gyermekkoromban én nagyon féltem, amikor villámlott és mennydörgött. Elhallgat, majd hirtelen. Gyere be! Szeretném, ha bejönnél. Kis csend. Száraz torokkal. Ha hozok neked egy esernyőt, bejössz?

LÁNY

Ezen elneveti magát. Hozzál!

FIÚ

Átmegy gyorsan a szobán, ki a nagy nyitott ajtón az előszobába… A szín egy pillanatig üres.

LÁNY

Közben szó nélkül bemászik az ablakon. S már veti le magáról vizes ruháját.

 

Második jelenet

Amíg gyerekük lesz, közben elmegy az első vonat

FIÚ

Be. Nem veszi észre a lányt. Az ablakhoz megy, kihajol. Hol vagy? Hova lettél?

LÁNY

Mondd! Hol csavarhatnám ki a blúzomat?

FIÚ

Megfordul, felfedezi. Nem találtam esernyőt… Végigcsúsztatja kezét a lány testén. Te drága…

LÁNY

Azért vettem le, mert nagyon vizes volt.

FIÚ

Ezt az esőt az Isten küldte.

LÁNY

És a náthát is az Isten küldi, amit kapni fogok. Nincs valami villanykályhátok?

FIÚ

Nincs… De mellettem is megmelegedhetsz. Ahogy átfogja. Ugye, milyen jó páholyból nézni az esőt… Az anyám mindig azt mondja, májusi eső aranyat ér.

LÁNY

Hagyd már ezeket a hülye őskori bölcsességeket. És honnan veszed, hogy most május van? Június van. Különben is már alig esik. Kibontakozik. Megszáradok. Hazakísérsz?

FIÚ

Mi az? Félsz?

LÁNY

Miért? Mitől kéne félni?… Tőled? Tőlük?

FIÚ

Senkitől.

LÁNY

Valahogy olyan furcsa itt nálatok. Egész más, mint amilyennek képzeltem.

FIÚ

Nem is látsz semmit.

LÁNY

A szaga is más.

FIÚ

Szétszagol. Hogyhogy más? Milyen?

LÁNY

Más… Mióta laktok itt?

FIÚ

Nem is tudom.

LÁNY

Már itt születtél?

FIÚ

Igen.

LÁNY

Pedig egész modern háznak látszik.

FIÚ

No és? A szüleim is nagyon modernek. Ilyenek vagyunk.

LÁNY

Nálatok mindig ilyen csend van?

FIÚ

Valamit hümmög, hogy még nagyobb.

LÁNY

Nálunk mindig van valami zaj vagy kiabálás, vagy húzogatják a bútorokat, becsapják az ajtót…

FIÚ

És éjszaka?

LÁNY

Akkor is.

FIÚ

A te szüleid sohasem alszanak?

LÁNY

Néha. De akkor meg horkolnak… Figyeled? Itt olyan csend van, hogy a lélegzet se hallatszik.

FIÚ

Elállt az eső.

LÁNY

Te!… Ezek ébren vannak.

FIÚ

Megrezzen. Csend. Nem hallok semmit.

LÁNY

Épp az. Visszafojtják a lélegzetüket… Ne mozogj! Most… hallod?

FIÚ

Nem… Mit?

LÁNY

A csendet.

FIÚ

Azt igen… Abszolút csend…

 

Némán, hosszan csókolóznak. Hirtelen távoli vonatsípolás.

 

FIÚ

Nincs abszolút csend. Hallod? Három kilométerre van egy híd. A vonat mindig sípol előtte… Ilyen messziről idehallatszik. Csodálatos éjszaka ez a mai.

LÁNY

Kitépi magát. Nem tudom, hogy mi lelkesedni való van ezen? Mintha három kilométeres körzetben mindenki visszafojtaná a lélegzetét, és minket figyelne, ugrásra készen. A mama, a papa, fent a családi ágyban…

FIÚ

Pszt!

LÁNY

Még hangosabban. Mondtam, hogy cső ez az egész! Kelepce, kelepce! Az előbb ez a zuhé, hogy behurcolj ide. Most meg ez a csend, hogy mozdulni se tudjak… Add ide a ruhám!

FIÚ

Ne kiabálj!

LÁNY

Nem érdekel. Megyek haza. Otthon kiabálhatok.

FIÚ

Fojtottan, de keményen, ahogy a karjában tartja. Még mit nem! Mit képzelsz?… Itt vagyunk. Most már maradunk!

LÁNY

Ugyanúgy. Azt se tudom, hova hoztál! Azt se tudom, ki vagy!… Engedj! Haza akarok menni!

 

A közeledő vonat hirtelen erősödő zaja.

 

LÁNY

A fiú karjaiban egyszer csak elkezd nevetni, ellenállhatatlanul. Azt mondod, hogy a vonatot is…

 

Ledőlnek a díványra.

 

LÁNY

…Hogy ezt a vonatot is az Isten küldte most nekünk…

 

Felszabadult nevetésüket is elfödi a csattogó vonatzaj. Ez hirtelen úgy erősödik, hogy szinte meghaladja, amit a fül elviselni tud. De azután még gyorsabban, mint jött, elhalkul. Teljes csend.

 

LÁNY

Pszt!… Ne mozdulj!

 

Csend. Mozdulatlanul fekszenek.

 

FIÚ

Még!

LÁNY

Nem!… Valami megreccsent!

FIÚ

Á… semmi.

LÁNY

De… biztos felébredtek a vonatra.

FIÚ

Megszokták. Annál jobban alszanak.

 

Csakugyan hallatszik egy halk pattanás, utórezgéssel, mintha egy húr pattant volna.

 

LÁNY

Megint… Mondtam, hogy ne mozogj!

FIÚ

Nem tudom kivárni, amíg megint jön egy vonat.

LÁNY

Menetrendetek nincs?

FIÚ

Erre elkezd röhögni, a nevetés átragad a lányra, s visszafojtva, pukkadozva nevetnek.

 

A rázkódástól a dívány megzendül. Egyetlen rugó, de a többi rárezonál.

 

LÁNY

Ne röhögj!… A rugók!

FIÚ

Felül. Mi van a rugókkal?

LÁNY

Süket vagy? Elmehetnél fajdkakasnak. Az se hall semmit, amikor dürrög.

FIÚ

Csendesen hintázni kezdi magát a díványon.

 

A rugók megszólalnak. Most már több is.

 

FIÚ

Nem dürrögök. Hallom.

LÁNY

Felül ő is. Minden rugó külön muzsikál. Fel vannak hangolva. Egy egész zenekar.

FIÚ

Te is! Egyszerre!… Ha eltaláljuk a kellő ritmust – e-egy, ket-tő, há-rom!… – kijön egy nászinduló… Rajta!

LÁNY

És lejön az anyád az emeletről, a nászinduló hangjaira, bokáig érő fehér hálóingben.

FIÚ

Pizsamát hord!

LÁNY

Ebből az ünnepi alkalomból elővesz egy régi hálóinget. Az jobban illik a lángpalloshoz… „Egy nő! A házamban! Kislányom, maga mit keres itt?”… Mondd! Nem lehetne azt az ajtót bezárni?

FIÚ

De… Dehogynem! Felugrik, indul.

LÁNY

Hirtelen. Psszt!

FIÚ

Megtorpan.

LÁNY

Vigyázz!

FIÚ

Hallottál valamit?

LÁNY

Int: igen.

FIÚ

… Fent?

LÁNY

Te… A padló!

FIÚ

Ja? Nyikorog? Óvatosan próbál lépni.

 

Most halljuk először: a parkettkocka átható nyikordulását. De ezt is szinte a zenei szférában.

 

LÁNY

Nyikorog? Nyávog.

FIÚ

Megmerevedik. Egyik lába a levegőben. Eddig soha nem nyávogott… Lehet, hogy az egyik parketta rossz… Várj, keresek egy másikat, amelyik nem nyávog. Próbálja.

 

A második parkettkocka is nyikorog. De másként.

 

LÁNY

Felkiált. Nyávog. Diadalmasan. Nyávog!

FIÚ

Csitt!

LÁNY

Ne nekem mondd, hanem annak a hülye padlónak!

FIÚ

Várj, talán ez itt… Indulni akar, de megint megdermed. Az istenit!

 

A parketta újabb konkrét zenei effektusa.

 

LÁNY

Végre egy egészséges káromkodás! Már azt hittem, ezt a nyávogó padlót is lelkesedve fogod ünnepelni.

FIÚ

Próbáld meg te! Irány az ajtó!

LÁNY

Gondolod? Óvatosan feláll. Lépni akar.

FIÚ

Vigyázz!… Recseg!

PARKETTKOCKA

…Nyrr…

LÁNY

Próbálgatja, de ő is fél lábon állva marad. Ezek a parkettkockák el vannak aknásítva. Nekem is nyávog. Most mit csináljunk?

FIÚ

Túl mohók voltunk. Próbáljunk úgy mozogni, mint az űrhajósok. Ússzál felém!

 

A lány még nem is moccan, a parketta már idegesen reccsen.

 

LÁNY

Nyávog.

FIÚ

Oldalt?

OLDALSÓ PARKETTA

Szinte ultrahangon válaszol: nyikorogni fog.

LÁNY

Nyávog.

FIÚ

Várj…

LÁNY

Mire várjak? Szeretnék továbblépni.

PARKETTKOCKÁK

Innen is, onnan is felelgetnek egymásnak.

FIÚ

Lépni próbál. Nekem is recseg. Egyre jobban.

LÁNY

Rossz a hallásod. Nem recseg, nyávog.

FIÚ

Most mit csináljunk?

LÁNY

Ti laktok itt. Neked kéne ismerned az aknamezőtök tervrajzát.

FIÚ

Próbálja. Egyre több parketta recseg.

LÁNY

Ebből nekem elég!… Legalább az ablakhoz jussak el. El akarok menni!

 

Félbemaradt mozdulataik: balett, a parkettkockák koncertjére.

 

FIÚ

Sz! Ne mozdulj!

LÁNY

Igenis mozdulok, megyek!

FIÚ

Az egy sziget, ahol állasz. Nem lehet lelépni róla. Gondold, hogy hajótöröttek vagyunk.

LÁNY

Már a sziget is nyávog.

FIÚ

Lehet, hogy vulkáni sziget, és süllyedünk. Vagy jön a dagály, és elborítja a szigetet. Vagy a tengerár, a tengerrengés… Lehet, hogy nem is sziget, hanem egy cethal háta… Ha szerencsénk van, elúszik velünk az ajtóhoz.

LÁNY

Te csak ne irányítsd a cethalat az ajtóhoz! El akarok menni. Ússzon az ablakhoz.

FIÚ

Soha! Inkább lemerül velünk a tenger fenekére. És ott nincs többé nyávogás. Nincs recsegés. Csend lesz. Abszolút csend.

 

Egy pillanatig csakugyan szinte megfogható, abszolút csend.

 

LÁNY

Mondom, hogy kelepce ez az egész. Mások lekötözik a nőt, leitatják, altatót adnak be neki, te meg ide szegezel engem erre az egyetlen parkettkockára, amelyik pontosan úgy nyávog már, mint a többi. Próbálja, csakugyan. Ez rosszabb, mint az elvarázsolt kastély! Úgy nevet, hogy már majdnem sír.

 

A lány nevetéséhez a parkett szolgál halk xilofonkísérettel.

 

FIÚ

Mondd, hallottál Nizsinszkijről?

LÁNY

Nem érdekel. Nem hallottam. Ki az?

FIÚ

Orosz táncos. Tánc közben elveszítette a súlyát. Tudott repülni.

LÁNY

Majd legközelebb vele randevúzzál. Én sajnos nem tudok repülni.

FIÚ

Megtanítalak. De ígérd meg, hogy nem repülsz el.

LÁNY

Jó… Megígérem.

FIÚ

Csakhogy előbb be kell csukni az ajtót.

LÁNY

Akkor most fogd be a füled. Indulna. Lépni akarok.

FIÚ

Várj! Sakkozni tudsz?

LÁNY

Sakkozni?

FIÚ

Próbáljuk meg lóugrás szerint.

 

Lábukkal kirajzolják a levegőben az utat, egyszerre lépnének.

 

Parkettzene. Duplán. Fellépett a kétszólamúság.

 

LÁNY

Befogja a fülét. Erre felébredtek!

 

Csend.

 

Fél lábon, félig-meddig a levegőben állnak, csakugyan, mint holmi lovacskák vagy megijedt tengericsikók.

 

FIÚ

Én az E 3-ra, te az E 5-re. Rajta!

 

Ugyanaz a játék.

Parkettzene. Zenemű. Kezd kirajzolódni a kompozíció. Mereven megállnak megint. Csend.

 

LÁNY

Te, én most rábízom magam az aknaszedők ihletére. Búcsúzzunk!

FIÚ

Vezéreljen a jóisten!

LÁNY

Odanyújtja csókra a homlokát. Az ajtónál találkozunk…

FIÚ

S ha nem: emléked örökké fogom őrizni.

LÁNY

Int neki: majd mint aki tojástáncot jár, az ajtóhoz szökdécsel. Nem nyávogott!

FIÚ

De.

LÁNY

Egyszer. Egy egész picit.

FIÚ

Egy aknából ennyi már halálos.

LÁNY

Már azt hittem, magamtól is tudok röpülni.

FIÚ

Első szárnypróbálgatásnak nem volt rossz… Csukd be az ajtót, és gyere! Zárd kulcsra!

LÁNY

Jó, masszív ajtó. Ezen nem fog áthallatszani a nászindulónk… Csukni akarja.

 

Az ajtó velőtrázó nyikorgása. Ezzel átléptünk az akusztikának egy másik tartományába.

 

FIÚ

Sz-sz! Mit csinálsz?

LÁNY

Az ajtó… Mért nincs megkenve?

FIÚ

Nincs megkenve, mert nem szoktuk becsukni.

LÁNY

Akkor hogy csukjam be?

FIÚ

Vigyázva!

LÁNY

Lassan próbálja megmozdítani.

 

Az ajtó fájdalmasan feldalol. Érzelmekben gazdagon.

 

LÁNY

Megtorpan. Még rosszabb. Ez hiányzott még a zenekarhoz: egy éneklő fűrész.

FIÚ

Emeld meg egy kicsit.

LÁNY

Gondolod? Próbálja.

 

Az ajtó, kissé más hangon, de még idegtépőbben nyikorog.

 

FIÚ

Jobban!… Jobban emeld!

LÁNY

Jaj…

FIÚ

Mi van?!

LÁNY

Túlemeltem. Kijött…

 

Az ajtó, sarkaiból kiemelve, lengedezik, majd dőlni kezd.

 

FIÚ

Felugrik, odafut, elkapja. Ezt jól megcsináltad!

LÁNY

Én? Elengedi az ajtót.

FIÚ

Talán én? De legalább ne engedd el!

LÁNY

De elengedem. Felöltözöm. Elmegyek.

FIÚ

Egyedül nem tudom visszatenni.

LÁNY

Akkor úgy hagyod. Hol a ruhám?… Megyek! Szervusz. Nekem ebből elég volt. Nem hallgatom a szemrehányásaidat. Öltözik, némán.

FIÚ

Most, hogy megvan a baj, elhagysz… Hát szervusz!

LÁNY

Megáll. Tisztára úgy beszélsz, mintha gyereket csináltam volna neked.

FIÚ

Erre elkezd röhögni, úgy röhög, hogy nem bírja tartani az ajtót, lefekteti a földre.

LÁNY

Ő is elkezd nevetni, állnak az ajtó két végénél, nevetnek.

FIÚ

Az ajtóra. Mit gondolsz, fiú vagy lány?

LÁNY

Kislány.

FIÚ

Meg kéne keresztelni.

LÁNY

Gondolod?

FIÚ

Felőlem maradhat pogány… De valami nevet azért adjunk neki.

LÁNY

…Philoméla.

FIÚ

Honnan veszed?

LÁNY

Nem tudom. Már olvastam…

FIÚ

Nem rossz… Éjszaka énekel a philoméla.

LÁNY

Nyikorog.

FIÚ

Csattog. A philoméla csattog.

LÁNY

Vegyük fel a picikét… Philoméla, Philoméla…

 

Felemeli az ajtót.

 

LÁNY

Mondd, hány kilóval született?

FIÚ

Ó, én nem panaszkodom… De a sarkai, meg ezek a zsanérok… Három zsanér!

LÁNY

Ne nevettess, mert elejtem.

FIÚ

Tegyük vissza a helyére. Tudod, milyen nehéz három zsanért visszadugni?

LÁNY

Te, ez egyre nehezebb.

FIÚ

Úgy is kell… Szépen gyarapodunk a súlyunkban… Philoméla rohamosan fejlődik. Na, hó-rukk!… Tartod?

LÁNY

Csúszik…

FIÚ

Várj – te fogd itt, én fogom ott. Helyet cserélnek. Így jobb?

LÁNY

Rosszabb.

FIÚ

Akkor vissza az egész. Megint helyet cserélnek. A három lyukba egyszerre kell beletalálni…

LÁNY

Muszáj egyszerre?

FIÚ

Csakis úgy érvényes… Rajta… Lassan…

LÁNY

Bent van?

FIÚ

Egyik… A legalsó.

LÁNY

Elsőre nem rossz eredmény.

FIÚ

Húzzuk ki!

LÁNY

Muszáj?

FIÚ

Muszáj… Addig kell próbálni, amíg sikerül.

LÁNY

Gyorsan vagy lassan?

FIÚ

Most csináljuk gyorsan. Egyetlen mozdulattal… Hó-rukk! Bent van?

LÁNY

Félig… Légy szíves, és ne vigyorogj, olyan szemtelenül.

FIÚ

Te csak visszafojtod a nevetést. De te is nevetsz. Azt hiszed, nem érzem? Attól rázkódik az ajtó.

LÁNY

Kipukkan belőle a nevetés. Ne nevettess, mert kijön.

FIÚ

Is nevet. Hátha épp ettől rázódik bele.

LÁNY

Hajlandó vagy komolyan venni?

 

Csend.

 

FIÚ

Komolyan. Igen.

 

Kis csend.

 

LÁNY

Mondd… Nem kéne megkenni?

FIÚ

Gondolod, hogy költsem föl az anyámat? „Mama, nincs egy kis krémje?”

LÁNY

Baltátok nincs?

FIÚ

Balta? Minek? Játsszunk indiánosdit? Vagy verjük szét Philomélát szilánkokra?

LÁNY

A baltát az ajtó alá kell dugni, s akkor jól lehet emelni.

FIÚ

Az emelés már megtörtént. Kiemelted.

LÁNY

Konyha, kamra, sufni?

FIÚ

Ott kint.

LÁNY

Add ide a zseblámpát. Átveszi, kimegy.

FIÚ

Az ajtót tartja, csendesen beszél hozzá. Látod, Philoméla, mennyi baj van veled! Te is olyan vagy már, mint a nemzetközi helyzet. Itt bedugják, ott kijön. Pedig milyen jó volna, ha hagynád magad helyrerakni. Szépen megolajoznánk. Öröm volna veled együtt élni… Hangosan suttogva. Jössz már? Huhu!

 

Harmadik jelenet

Még két vonat elmegy

LÁNY

Baltával be. A konyhaasztalon volt.

FIÚ

Az anyámnak olyan ösztönei vannak. Látod. Mindenre gondol. Kikészítette.

LÁNY

Elég rendetlen a konyhátok. Nem tudom, hány napja állhat az edény mosatlanul.

FIÚ

Beteg a takarítóasszony pár napja. Különben olyan rend van nálunk…

LÁNY

Na, próbáljuk meg!

FIÚ

A nemzetközi helyzetet egy baltával megoldani?… Add ide! Én alul megemelem, te felül tartod. Gondolj arra, hogy Közel-Keletet tartod a kezedben.

LÁNY

Kileng.

FIÚ

Szinte hasal a földön, ahogy a baltával bajlódik. Akkor gondolj arra, hogy milyen jó lesz e mögött a baromi vastag ajtó mögött végigfeküdni a díványon. Szólhat a nászinduló… Te, én bevallom: nekem kell a szerelemhez a családi fészek melege, de kell az a biztonság is, hogy nem törnek ránk az…

 

Egész közelről egy erre jövő vonat robaja…

 

FIÚ

Vonat! Felugrik. A bölcsőbe Philomélával! Gyorsan földre ejtik az ajtót. Elkapja a lányt, és belehullnak a fotelba.

 

A vonat, amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik. Csend.

 

A fiatalok mozdulatlanul maradnak a fotelban.

 

LÁNY

Súgva. Még!

FIÚ

Nem lehet.

LÁNY

Ez a vonat nem sípolt…

FIÚ

Ellenvonat volt.

LÁNY

Ne törődj semmivel!… Még!

 

Megszólal a fotelnak eddig nem hallott rugózenéje. Már el is hallgat. Csend.

 

LÁNY

Mi az?

FIÚ

Meghallják.

LÁNY

Fojtottan, dühvel, gyorsan. Gyáva, gyáva, gyáva!

FIÚ

Hallgat.

LÁNY

Gyorsan. Egyszer. Gyáva!

FIÚ

Hallgass!

LÁNY

Elkezd nevetni. Suttogni lehet, ugye?… Csak hangosan ne mondjam… Hangosan. Jaj, de gyáva, gyáva anyámasszony katonája!

FIÚ

Nem akarom, hogy felébredjenek.

LÁNY

Fent vannak. Réges-rég fent vannak.

FIÚ

Nem igaz.

LÁNY

De. De ők is gyávák.

FIÚ

Azt akarod, hogy lejöjjenek?

LÁNY

Azt, azt, azt!

FIÚ

Ne kiabálj!

LÁNY

Te meg ne fojtogass!

FIÚ

Akkor hallgass!

LÁNY

Azért se! Most már azt akarom, hogy jöjjenek be. Kiáltva. Jöjjenek le!

FIÚ

Mit akarsz? Mit akarsz?

LÁNY

Jöjjenek le! Látni akarlak, hogy állsz előttük. Mit mondasz nekik… Megmondod-e, hogy a menyasszonyod vagyok. Hogy feleségül akarsz venni… Hirtelen, elnyújtott kiáltással. Jóes-té-ét!

 

Csend.

 

FIÚ

Majdnem zokogva. Tudod, mit csináltál? Tudod, mit csináltál?

LÁNY

Most már konokul. Itt vagyok a házatokban. Mit tesznek úgy, mintha aludnának. Még egyszer, még hangosabban. Jóes-tét!

FIÚ

Felugrik.

 

Csend.

 

LÁNY

Mit ijedezel? Ők is gyávák! Egyformák vagytok. Képmutatók vagytok.

FIÚ

Hallgass!

LÁNY

Gúnyosan, nevetve. Szemet hunynak!… Hogy milyen aljasok – szemet hunynak, nehogy kénytelen legyél feleségül venni. Mert ők ezt úgy tudják a maguk kispolgári, villatulajdonos fejükkel, ők ezt megtanulták, hogy ha rajtakapnak egy fiút meg egy lányt, annak következményei vannak.

FIÚ

Elég legyen!

LÁNY

Azért is nevet, ezzel kínozza magát és a fiút. Megbeszéltétek, hogy ha zajt hallanak, ne is törődjenek vele… Az anyád a kerítőd!

FIÚ

A lány fölé hajol, az arcába csap.

 

Csend. S a csendben távolról vonatsípolás. Meghallották.

 

FIÚ

Halkan. Dobd le ezt magadról.

LÁNY

Nem.

FIÚ

De.

LÁNY

Nem. Azért se.

FIÚ

Miért nem?

LÁNY

Mert gyávák vagytok. Gyávák vagytok mind. Mozdulatlanul, mereven tartja magát.

 

A gyorsvonat közeledő zaja.

 

FIÚ

Ha nem volnának itthon?… Ha egyedül volnánk?… Ha senkim se volna?… Akkor igen?

LÁNY

Lehet.

 

A vonat zaja berobban a szobába.

 

FIÚ

Felugrik.

LÁNY

Hangosan. Hova mégy?

FIÚ

Átkiabálva a zajt. Megnézem, hogy csakugyan alszanak-e?

LÁNY

Rávilágít a Fiúra a zseblámpával. Vigyázz, drágám, borzasztóan csikorog a lépcső.

FIÚ

Felnevet. Vigyázzak? Csak arra vigyázzak? Egy mozdulat. Most látjuk, hogy a kezében ott a balta. Indul.

LÁNY

Mi az nálad?

FIÚ

Az ajtóból. Visszafordul. Nem ismered? Megszületett a második gyerekünk. Nagyon agresszív a kölyök… El.

 

A vonat zaja, csattogása most erősebben és hosszabban, mint bármikor eddig. De ezen át is halljuk, hogy a falépcsőn dobogva megy fel a Fiú. Ezek a zajok elektronikus zenébe átfogalmazva: azt az indulatot fejezik ki, amely a Fiút úgy hajtja fel a lépcsőn, hogy most már mindegy: legyen ő a Végzet.

 

LÁNY

Felkel, megkeresi egy kislámpa kapcsolóját, felgyújtja. Viselkedése ellentétes a tomboló zajjal. Otthonos érdeklődéssel szétnéz, birtokba veszi a szobát. Megtalálja a lámpa mellett a tranzisztoros rádiót. Felkattintja. Megnéz pár fényképet a falon, az asztalon.

 

Lágy zene. S a vonatrobogásnak közben lassan vége… Így aztán csak a zene.

 

LÁNY

Áll a szoba közepén. Felfigyel. S közben önfeledten dúdolja, amit a rádió játszik. Ledobott blúzát felteszi egy szék támlájára, hogy ne gyűrődjék. A szoknyáján valami pecsétet talál, azt kapargatja.

FIÚ

Harsány röhögéssel, dübörögve jön le a lépcsőn.

LÁNY

Felfigyel. Mi ez? Visszakuporodik a fotelba. Minden eshetőségre készen, feszülten figyel. Kicsit alattomosan és ugrásra készen.

 

Negyedik jelenet

A negyedik vonat elmegy, értelmetlenül

FIÚ

Be. S csak nevet. A balta nincs nála. Jó zene… A rádióhoz megy. Megerősíti. Rázza is magát hozzá.

LÁNY

Te! Rólad egyetlen fénykép sincs itt.

FIÚ

Csúnya gyerek voltam! Engem nem fényképeztek! Táncol.

LÁNY

Mi van veled?

FIÚ

Leveti magát egy másik fotelba, és nevet, nevet, görcsösen.

LÁNY

Megbolondultál?

FIÚ

A szüleim… A kedves szüleim!… Az angyalok!

LÁNY

Felül. Mi lett velük? Nagyon kedvesen és csendesen. Gyere ide hozzám… Ne törődj velük… Bújj ide, na!

FIÚ

Feltápászkodik, még mindig egy-egy görcsös nevetéssel, odamegy a lány mellé, megáll… Kimaradtak!… Nincsenek is itthon…

LÁNY

Hogyhogy?

FIÚ

Mit tudom én! Moziba mentek… Kirepültek. Huss!

LÁNY

Ilyenkor?

FIÚ

Lakodalomba mentek… Elutaztak. Kivándoroltak.

LÁNY

És te nem tudtad?… Nem tudtad, hogy nincsenek itthon?

FIÚ

Ránéz. Csönd. Vállat von. Elfelejtettem.

LÁNY

Feláll. És mi meg itt járkáltunk lábujjhegyen. Mint a hülyék… Ha valaki látott volna minket…

FIÚ

Mímeli túlzottan. Mi voltunk Marcel Marceau egy űrutazási pantomimban… Mi voltunk az aknamezőre tévedt tiltott határátlépők…

LÁNY

De most nem recseg! Ide-oda lépked, szinte tánc ez is. Most nem nyikorog!… Most nem nyávog!… Most nincs nászinduló! Felugrik a díványra, azon táncol. A zenekar, amelyik befészkelte magát a rugók közé: nyugalomba ment! Szinte röpdös a díványon, mint egy labda.

FIÚ

És nem volt senki, de senki, akit felébreszthettünk volna.

LÁNY

Mozdulatlanul áll a díványon. Te! Hogy milyen hülye, értelmetlen volt…

FIÚ

Legalább kiderült… Most már azt csináljuk, ami tetszik. Odamegy a lányhoz, átfogja a lábát.

LÁNY

Egy mozdulattal elrúgja. Hagyj békén!

FIÚ

Mi bajod?… Csalódtál valamiben?

 

Csend.

 

LÁNY

Leszáll a díványról, körbejár a szobában, eloltja a rádiót, a kislámpát. S közben. Philoméla testvérkéjét hol hagytad, drágám?

FIÚ

Fönt… Hirtelen. Mondd, ugye, te is tudtad, hogy nincsenek itthon… Amikor hagytad, hogy fölmenjek. Mondd, hogy tudtad.

LÁNY

Nevet, vállat von. Nem mondom.

FIÚ

Örüljünk neki, hogy így történt. Meg akarja ölelni.

LÁNY

Elhárítja. Nem veszed észre, hogy most már az egésznek semmi értelme sincs?

FIÚ

Ha fent találtam volna őket – akkor volna értelme?

LÁNY

Mit csináltál volna?

FIÚ

Nem tudom… Nem tudom, mi történt volna.

LÁNY

Semmit se tudtál? Semmit se akartál?

FIÚ

Csendesen. Azt hiszem, amit a törvény előre megfontolt tettnek nevez, az is mindig csak rögtönzés.

 

Vonatsípolás.

 

LÁNY

Látod, a vonatnak sincs most már semmi értelme.

 

Mozdulatlanul állnak egymással szemben. Így hallgatják az elrobogó vonat zaját is.

 

FIÚ

Ez az erkölcs. Amíg volt Isten, nem engedett csókolózni. Most nincs Isten, és most sem enged.

LÁNY

Szó nélkül öltözködni kezd.

 

Csend. S valami zaj.

 

LÁNY

Hirtelen. Jönnek!

FIÚ

Az ablak felé mozdul. A szűkölő állat félelme vett erőt rajta.

LÁNY

Itt hagysz?

FIÚ

Megáll. Felemeli a földről az ajtót. Gyere! Mögéje állnak.

 

Ötödik jelenet

A jelen emléke

Az előszobában villany gyúl ki.

 

NŐI HANG

Azt ne mondd… Egy félórája integettem neked, hogy induljunk már.

FÉRFI HANG

Ahogy unottan, ásítozva megy fel a lépcsőn. Nem lehet elsőnek eljönni. Dúdol valami diákdalt. Visszaszól. Én nem tudom, minek kell a nőknek is érettségi találkozó!… Olts el odalent!

NŐI HANG

Ugye, hogy milyen öregek voltak mind?

 

A Fiú meg a Lány az ajtó alól tekintetükkel követik, a dobogás nyomán, a fejük fölött felmenő Szülőket. Közben az előszobában sötét lett.

 

LÁNY

Súgva. Nem tudtad, hogy érettségi bankettra mentek?

FIÚ

Fejét rázza. Elfelejtettem.

LÁNY

Kijön az ajtó alól. Jól eltoltuk ezt az éjszakát.

FIÚ

Biztos?… Próbálj csak visszaemlékezni rá… Emlékszel, egy nyári este együtt sétáltunk a töltésen. Néztük a felhőket, hogy mennek, hogy jönnek…

LÁNY

Esett az eső.

FIÚ

Itthon vagyunk. Ez a mi házunk.

LÁNY

Ezt csak úgy mondod.

FIÚ

Nem hiszed? Gyere be!

LÁNY

Kapukulcsod nincs a házhoz?… Te jössz, hogy talán egy galeri van bent, attól félek… Adj egy ernyőt.

FIÚ

Nincs.

LÁNY

A rádióra is azt mondtad, hogy nincs.

FIÚ

Mert nem akartam, hogy kinyisd.

LÁNY

De azt mondtad, hogy a fal tele van a gyerekkori fényképeiddel.

FIÚ

Odafönt.

LÁNY

Odafönt szép gyerek voltál?

FIÚ

Gondolod, hogy minden ki van csinálva? A családi ház? Meg az eső?… Látod, igazi szüleim vannak… Fürdik az anyám. Énekel az apám.

 

Hallatszik is odaföntről.

 

LÁNY

A fürdőszobában eresztették a vizet, és valaki azt énekelte, hogy ez út hazámba visszavisz… Igazad van, ez is mintha csak most lett volna. Mondd, és mi lett a kislányunkkal?

FIÚ

Nagyon nehezen nevelhető gyerek volt. Folyton nyikorgott. Azt hiszem, féltékeny volt a szerelmünkre. Nem akarta, hogy kistestvérkéje legyen. Csak ő, csak ő! Azt akarta, hogy csak ő legyen a személyi kultuszunk kizárólagos tárgya… Ezért aztán felakasztottuk az ajtófélfára.

LÁNY

Ilyen szörnyű szülők!

FIÚ

Te csak ne beszélj! Az azáleát ki taposta le?

LÁNY

Egy csöppet elneveti magát.

FIÚ

Odamegy hozzá, megrendülten. Milyen gyönyörű voltál, ott villámfényben, ahogy rád tapadt a ruha.

LÁNY

Gyöngéden megöleli.

FIÚ

Most próbáljuk meg, hogy tudunk-e repülni? Ugye álmodtad már azt, hogy röpülsz álmodban?… Micsoda boldogság! Nem is a repülés, hanem a bizonyosság, hogy  tudok  repülni. Hiszen én mindig tudtam, hogy tudok repülni, csak nem hitték volna el… Csak akarni kell, és máris suhansz te is a föld fölött, egy arasznyira… Eljutottunk a súlytalanság állapotába… Abszolút csend van, és nem recseg a padló. Felemeli, viszi. Olyan könnyűek vagyunk, mintha a Holdon lennénk.

LÁNY

Suttogva. Tegyél le!

FIÚ

Majd a díványra. Ott fogunk majd igazán repülni. Tudod, hol van bennünk a repülőközpont? Ahogy ölben tartja, a lány fenekére üt. Valahol itt. Ahol a madárnak a farktollai vannak. A szárnyakkal csak csapkodni lehet. Nem az igazi!… A mozdulatlan lebegés fent az égben. A súlytalanság. Az itt lakott bennünk… Lassan leteszi a lányt a díványra, lefekteti, éppen ráejti magát… Szeretsz?

LÁNY

Nincs nászinduló.

FIÚ

Dehogy nincs! S már kezdi is fújni Mendelssohn nászindulóját.

LÁNY

Csitt!

 

Csend.

 

FIÚ

Mi az?

LÁNY

Telefonálnak… Odafönt. Most tárcsázott.

FIÚ

Hirtelen rátörő félelme súlya alatt, kapkodó magabiztossággal. Megkérdi a pontos időt. Elállt az órája. Megkérdi a pontos időt… Fáj a vakbele. Mentők… Korán akar felkelni… Tűzoltókat hív. Az elektromos hősugárzó tüzet csinált…

LÁNY

Ne beszélj! Hallgass!

 

Csend. S a csendben hallatszik, hogy jönnek le a lépcsőn.

 

FIÚ

Nem igaz!

LÁNY

Nem hallod?

FIÚ

Megálltak.

LÁNY

Jönnek.

FIÚ

Visszafordulnak!

LÁNY

Fejét rázva. Nem.

FIÚ

Felugrik, valami állati kétségbeesés uralkodik rajta. Az is baj volt, hogy te mindig gyűlölted az anyámat…

 

Vonatsípolás. Majd csend.

 

FIÚ

Szinte nyugodtan. Meglátod, hogy semmi okod nem volt a gyűlöletre. Kiugrik az ablakon. Elszalad az éjszakába.

 

Hatodik jelenet

Az utolsó vonat megállt

A FÉRFI HANGJA

Ki van odabent?

 

Kis csend.

 

A VILLA TULAJDONOSA ÉS FELESÉGE

Be. Fiatalok még, 30–40 között. Az asszonyon hosszú hálóing, s ezen fésülködőköpeny.

 

A FÉRFI

Akárki van itt, figyelmeztetem, ellenállás felesleges, a rendőrség útban van. Felgyújtja a villanyt.

 

Most először: erős, szinte vakító fény.

 

FELESÉG

Egy nő!

FÉRFI

Gyerek még.

FELESÉG

Na!… Csak korán kezdi. Határozottan. Mondja, mit keres maga itt?

LÁNY

Én se képzeltem ilyen fiatalnak magukat…

FÉRFI

Hogy jött be ide? Erre feleljen?! A bejárati ajtó zárva volt.

LÁNY

Nagyon esett az eső. Azért jöttünk be.

FÉRFI

A társa hol van? Hallottam a hangját. Férfihangot hallottam.

LÁNY

Hol van? Nem tudom. Jobban félt maguktól, mint én. Int az ablak felé.

FÉRFI

Az ablakon át megpróbál kitekinteni. …Túl sötét van.

 

A közeledő vonat zaja.

 

FELESÉG

Azt nézd meg, mi hiányzik!

LÁNY

Itt vagyok. Motozzanak meg!

FELESÉG

És a fiúja? Mondja, nem ebből a szomszédos javítóintézetből látogatott át hozzánk?

FÉRFI

A kérdés teljesen akadémikus. Egy ilyen magánlaksértés után, na hallod, úgyis odakerül.

LÁNY

Kiről beszél? Engem a maguk fia hozott ide.

 

Idebent csend. Kintről egy közeledő tehervonat erősödő csattogása.

 

FELESÉG

Az én fiam?!

LÁNY

Egyre hangosabban, hogy a vonat zaját túlkiáltsa. A maguk fia! A maguk imádott fiacskája! Aki becipelt ide engem, az ablakon. Aki egész éjszaka egyébről se tudott beszélni csak az anyukájáról, aki… Ahogy nézi őket, látja, hogy valami nem stimmel. Elhallgat.

 

Némán állnak. Vonatrobaj.

 

FELESÉG

Elég csendesen. De hisz nekünk soha nem volt gyerekünk.

LÁNY

Inkább csak szájmozgással… Egy fiú.

FÉRFI

Fejét ingatja. …Soha.

LÁNY

Az ablakra néz. Mintha kérdezné: hová menekülhetett szegény…

 

A vonat zaja mindent elföd. De hirtelen egy még erősebb sikoltása a fékeknek. A vonat nagy csikorgással lassít, majd megáll.

 

Egymásra néznek: mi ez?

 

FELESÉG

Talán valaki meghúzta a vészféket…

FÉRFI

Órájára pillant. Tehervonaton?

FELESÉG

Hirtelen élénken. Nekünk nincs fiunk. És most adok csak hálát az istennek, hogy nincs.

LÁNY

Én szívesen hozzámentem volna.

 

Csend.

 

FÉRFI

Valamit kezdett mondani. Hogy egész éjszaka miről beszélt?

LÁNY

Majdnem sírásba forduló görccsel. Magukról… Magukról… Értik ezt? Magukról!

 

Csend. A töltés felől valami zaj.

 

FÉRFI

Majd a rendőrség kideríti, ki volt…

FELESÉG

Már itt lehetnének.

FÉRFI

Az ablaknál. Valami történt a töltésen. Lehet, hogy ott álltak meg.

LÁNY

Most jön ki belőle a sírás.

FELESÉG

Nem értem… Nem értem…

FÉRFI

Idegességében, már csak azért is, hogy beszéljen. Az az ajtó? Miért van ott az az ajtó?… A hálószobánk előtt egy fejszét találok. Itt meg az ajtó…

LÁNY

Könnyein át, elmosolyodik. Ők voltak a mi gyerekeink… Az ott Philoméla.

 

Csend.

 

FÉRFI

Philoméla!… Feleségéhez. Hallod? Philoméla…

FELESÉG

Tulajdonképpen nekünk is lehetne egy akkora fiunk. Az érettségi találkozóra sokan elhozták a fiukat…

FÉRFI

Lányhoz. Ha utánamenne, és találkoznék vele…

FELESÉG

Igen, igen! Mondja meg neki, hogy egyáltalán nem haragszunk.

FÉRFI

Nem vagyunk olyan emberevők! Kedélyes hanggal próbálkozik. Még mit nem!

LÁNY

Azt ő tudja! Mondta, hogy milyen kedvesek lesznek hozzám is.

FÉRFI

Feleségére néz. És mondja meg neki, hogy szeretnénk megismerni.

FÉRFI

Hozza vissza!… Igen, igen! Ha egyszer máskor erre járnak, csengessenek be!

LÁNY

Lehet, hogy odakint vár! Ahogy szalad ki. Visszahozom.

 

Hetedik jelenet

Filozófia

FÉRFI

A napokban olvastam a filozófus Alain egyik könyvében egy szép passzust…

FELESÉG

Gyorsan rendezget. Tegyük inkább helyre ezt az ajtót… Ha csakugyan visszajönnének…

 

Felemelik.

 

FÉRFI

Idéz. „Amikor a feltételezett tolvajt meghallottam az ajtó mögött…”

FELESÉG

Most képzeld el, hogy valóban nekünk is lehetne már egy nagy fiunk.

FÉRFI

És egy ilyen unokánk! Nevet.

FELESÉG

Valamit kezdtél mondani: hogy a tolvaj, a feltételezett tolvaj…

FÉRFI

Igen, igen… „Hogy a kulcslyukon át hallgatom a visszafojtott lélegzetét, és az ő lélegzete az én lélegzetem volt.”

 

Nyolcadik jelenet

Elvégeztetett

LÁNY

Bejön. Némán megáll. Csend. …Késő.

 

A villa tulajdonosai mozdulatlanul, kezükben az ajtóval.

 

Függöny

 

 

 

Mennyből egy angyal



Szereplők
A FIÚ
AZ ASSZONY
A FÉRFI

 

Egy lakótelepi toronyháznak valamelyik nem tudom, hányadik emeleti lakásában. Forró nyári este, vasárnap, mindenütt minden ablak nyitva. Az ablakokon és a falakon ki- át- és behallatszik a különböző televízió- és rádióadók késő esti műsora. Szórakoztató zeneszámok, filmdialógusok stb.

Lakószoba. Az ágyon egy nő zokog. Nem szól senki másnak a sírása – egyedül van a lakásban. Most csapták rá, most zárták rá az ajtót. Megszégyenülés, tehetetlenség és reménytelenség van ebben a zokogásban.

Hirtelen indulattal felpattan, és kifut a csöpp előszobába, és nyitni akarja a bejárati ajtót. Rázza.

 

AZ ASSZONY

Itt vagy még? Ne zárd rám az ajtót!… Azt hiszed, nem tudom, hogy kint lapulsz az ajtó előtt? Hova tetted az én kulcsomat?… Addig verem az ajtót, amíg kijönnek a szomszédok… Veri az ajtót. Abbahagyja. Úgy látszik, elment… Csendesen visszajön a szobába. A sírásnak az utóhüppögése még megrázza. Az ablakhoz megy. Milyen egyszerű volna most… De hirtelen kiabálni kezd annak, aki most léphetett ki a kapun. Gyere vissza!… Tessék visszajönni! Akihez kiabál, nem reagál erre. Úgy látszik, megy tovább vagy beült az autójába. Az asszony elnyújtottan hajítja utána a végső kétségbeesés sikolyát. Mire visszajössz, már nem találsz!… Engem már nem találsz!

EGY HANG

Valamelyik ablakból. Ab-la-ak! Hagyják már abba ezt a cirkuszt!… Hogy nem tudják csukott ablaknál elintézni?

AZ ASSZONY

Jó, jó, jó… Nem hangosan, de mégis annak, aki rendre utasította. De nagyra vannak, akik azt hiszik, hogy náluk minden rendben van. Becsapja az ablakot.

 

Ettől kezdve a kinti zajok sokkal tompábban hallatszanak.

 

AZ ASSZONY

Kitör belőle megint a sírás, az ágyra veti magát, és a párnába fúrja a fejét. Az így elfullasztott hangján. Nem… Nem… Én ezt nem bírom tovább… Aztán gyorsan kifújja az orrát, és tárcsázni kezd egy számot. Jaj, ne haragudj!… Nem tudtam, hogy ennyire késő van… Jó neked! Ilyen kánikulában én nem bírnék aludni… A rutin panasza, ki tudja, hányadszor. Anyám, én ezt nem bírom tovább!… Az anyjával szólva régi hangsúlyok is visszajárnak, gyereklogikátlanság és gyerekbánat. Annál inkább, mert az anyja, feltehetően unja a megszokott panaszokat, aludni szeretne. Ezért is lesz – gyerekesen – akaratoskodóbb, nyűgösebb az asszony panasza. Most kell rájönnie, hogy csakugyan menthetetlenül és teljesen egyedül van. Addig nem nyugszik, amíg meg nem öl! Ő is szenved, tudom… Féltékeny…

 

Rövid, éles csengetés az ajtón.

 

AZ ASSZONY

Valaki becsengetett… Nem nyitok ajtót. Még ha akarnék, se tudnék. A szomszédból szokott ilyenkor átjönni az az asszony, szívcsöppeket hoz. Valériánát. És cserébe meséljem el neki a lelkemet… Miért, te egyáltalán nem vagy kíváncsi rá, hogy mi van a lányoddal?… Botrány volt. A szokásos hétvégi műsor. Túl hosszú a vasárnap neki. Nem bírja ki. Eddig én azt hittem, fél a botránytól. Már ezt se. Neki ez is mindegy. Mire majd előkerül, leissza magát. Ha előkerül. Ilyen állapotban lehet, hogy karambolozni fog… Mert addig nem nyugszik, amíg valami nem történik… Várj, kinyitom a rádiót.

 

Rádió. Totóeredmények.

 

AZ ASSZONY

Dehogyis totózunk! Szerintem, úgyis az a baja, hogy túl jól megy neki. Ő meg azt mondja, hogy nekem túl jó a dolgom… Muszáj kinyitni, mert itt a falakon is áthallatszik minden… Hát ha altatót vettél be, akkor aludj, anyám! Majd én is keresek itthon altatót, beveszem, és én is aludni fogok, szépen. Megmondtam neki, hogy nem fog viszontlátni… Arra megy ki minden, hogy végezzek magammal… Jó, elzárom, majd megpróbálok szordinóval beszélni.

 

A rádiót elhallgattatja.

 

AZ ASSZONY

Egyáltalán nem szordinóval. Szerintem nem véletlen, hogy ilyenkor a pálinkát is kint hagyja nekem az asztalon. Hogy legyen miből erőt merítenem… Nevet. Nem, nem iszom, jaj, dehogyis… Pedig iszik. Miért, ha azt mondanám, hogy öngyilkos leszek, most idejönnél, anyám?… Na? Mondom… Te engem nem is arról akarsz lebeszélni, hogy öngyilkos legyek, hanem csak arról, hogy neked ne jelentsem be előre… Már játszik, ugratja az anyját. Hogy neked ne lehessen lelkiismeret-furdalásod a temetésen… Nem esküszöm meg!… Édes anyukám, ne sírj, na!… Látod, neked is kéne egy szomszéd, aki ilyenkor bevinne neked valériánát…

 

Mióta a rádiót elhallgattatta, valamelyik közeli ablakból áthatóan szól Csajkovszkij I. vonósnégyesének szívszorongatóan szomorú lassú tétele. Magnóról vagy hanglemezről szól, mert amikor vége lesz, más nem jön utána. Hamar kiderül, hogy ahonnét hallatszik, ott jóformán mindig csak ezt hallgatják, mániásan meg-megújrázva, a megittasodásig.

Egy erőteljes koppantás az ablaküvegen. Egy árnyék az ablakban.

 

AZ ASSZONY

Mindig a telefonba. Szent isten! Valaki áll az ablakban, és engem néz… Honnan beszélnék? Hazulról! Igen, itt a tizenegyedik emeleten…

 

Valaki türelmetlenül ütögeti az ablakot, és most benyomta. A kinti zaj és Csajkovszkij most hangosan.

 

AZ ASSZONY

Egy gyerek!

A FIÚ

Ne tessék megijedni!… Már felnőtt vagyok!…

AZ ASSZONY

Telefonba. Leteszem! Mondom, hogy nem vagyok részeg! Lecsapja a kagylót.

A FIÚ

Csakugyan ne tessék most inni… Nem tesz jót.

 

Kis csend.

 

AZ ASSZONY

Hogy mászott ide fel?

A FIÚ

Csak átmásztam. Ugyanezen az emeleten lakunk… Itt lakom… Meg akartam kérdezni, hogy nincs-e valamire szüksége a néninek… Annyira tetszett sírni…

AZ ASSZONY

Nem fél, hogy leesik?

A FIÚ

Azért kellett benyomni az ablakot, hogy kapaszkodni tudjak. Amikor csukva volt, megijedtem. Még szerencse, hogy nem tetszett kilincsre zárni. Kicsit liheg.

AZ ASSZONY

És a lába alatt van valami?

A FIÚ

Persze, ez a párkány. Az a fontos, hogy ne csússzon meg az ember lába. Ezért jöttem mezítláb.

AZ ASSZONY

Azt hiszem, azért jobb volna, ha bemászna.

A FIÚ

Persze, ha meg tetszik engedni…

AZ ASSZONY

Segítsek?

A FIÚ

Megy egyedül… Gyerekjáték… Behuppan a szobába. Nevet. Akkor hát itt vagyok!… Olyan sokáig visszatartottam a lélegzetemet, hogy most muszáj ilyen nagyokat lélegezni.

AZ ASSZONY

Ha a szülei megtudják! Nagyon ki fog kapni… De azt hiszem, még én is.

A FIÚ

Nem tudják meg.

 

Kis csend: a bizonyosság. Az asszony kérdései a hulló kő gyorsulásával érnek a tényhez.

 

AZ ASSZONY

Anyukád…?

A FIÚ

Nem él.

AZ ASSZONY

…Mióta?

A FIÚ

Tíz éve. Már tíz éve…

AZ ASSZONY

Mibe halt meg?

A FIÚ

Öngyilkos lett.

AZ ASSZONY

Nagy lélegzetet vesz hirtelen, hiszen sejtette, tudta: ezt várta. És elkezd sírni. Csendes, tiszta sírással. Nem magáért sír. Egy másik szegény, ismeretlen asszony sorsa ütötte szíven, azt siratja. Meg aztán siratja úgy általában az asszonyok sorsát.

A FIÚ

Ne tessék sírni… Én éppen ezért jöttem, hogy megkérjem, ne tessék úgy kétségbeesni. Nem érdemes. Én tudom… Tessék elhinni nekem.

AZ ASSZONY

Elhallgat. Megtörölgeti a szemét. S csendesen mondja, mert belátja az összefüggéseket. Hát… ezért jöttél át, ilyen nyaktörő úton?

A FIÚ

Ezért… Hirtelen élénkebben, magyarázóan. Csengettem én előbb. S hogy nem tetszett ajtót nyitni, kicsit megijedtem.

AZ ASSZONY

Nagyon derék fiú vagy.

A FIÚ

Nem akarja, hogy dicsérjék. A Csajkovszkijra. Tetszik ezt hallani? Dúdolja is. Rá-rá-rá-rá… A vége, itt! ez a legszebb! Hat és fél perc ez a tétel. Akkor tettem föl, amikor kimásztam. Hogy tudjam, mennyi idő telik el… Vége!

 

A zene elhallgatott.

 

A FIÚ

Élénken folytatja. Ugyanis rendkívüli körülmények közt az ember elveszíti az időérzékét. Sarkadinál olvastam egy fiúról, aki egy kútban töltött egy álló napot, és közben azt hitte, hogy az egész nem tartott csak egy-két órát.

AZ ASSZONY

Én azt hittem, hogy az idő ilyenkor hosszabbnak látszik.

A FIÚ

Én is! De tetszik látni, épp ellenkezőleg, rövidebbnek… Nevet. Azért nekem épp elég hosszú volt, amíg átmásztam.

AZ ASSZONY

Nyelt egyet. Öt perc?

A FIÚ

Lehet. Annyi lehetett, kábé. Az órámat levettem, hogy ha leesek, azt azért mégse törjem össze. Az apám küldte, nagyon jó óra. Automata. Attól jár, hogy én élek.

AZ ASSZONY

Mért mindig ezt a szomorú lemezt hallgatod?

A FIÚ

Nagyon tetszenek már unni?

AZ ASSZONY

„Na, megint szól a búval bélelt muzsika!” – szokta mondani a férjem… De nekem tetszik.

A FIÚ

Halkan fütyüli. Kicsit búvalbélelt. Nevet.

AZ ASSZONY

Jó füled van.

A FIÚ

Ha annyit hallom. Az őslemezt még anyuka kapta a névnapjára egy ismerősétől. Kint volt ösztöndíjas, és ezt hozta neki. Kint nagyon olcsó a lemez. Az apám ezért is féltékeny volt. De azért hagyta, hogy hallgassuk… S fütyöli megint tovább.

AZ ASSZONY

Mondd! Itt történt?

A FIÚ

Anyukával? Dehogyis. Hisz talán ez a lakónegyed még meg se volt akkor.

AZ ASSZONY

Persze…

A FIÚ

Otthon.

 

Csend.

 

A FIÚ

…Az apám aztán nem akart tovább abban a faluban maradni. Aztán azt mondta, hogy nem bír abban az országban sem maradni. Kiment dolgozni Algériába.

AZ ASSZONY

Nekünk is van ott ismerősünk.

A FIÚ

Az apám olajat fúr.

AZ ASSZONY

Testvéreid?

A FIÚ

Nincsenek. Egy se. Jó volna… Tulajdonképpen nem. Jobb, hogy nincs.

AZ ASSZONY

Nagymamáddal élsz?

A FIÚ

Nem. Egyedül. Én már felnőtt vagyok.

AZ ASSZONY

Folyton kérdezősködöm. De látod, én semmit, de semmit se tudok rólad. Te pedig mindent tudsz rólunk.

A FIÚ

Itt csakugyan vékonyak a falak. Minden áthallatszik, de minden.

AZ ASSZONY

Minden?

A FIÚ

Minden.

AZ ASSZONY

Nem is csak az, ha veszekszünk?

A FIÚ

Kitér, de határozott. Minden.

AZ ASSZONY

…Ha jóba vagyunk? Kicsit nevet, úgy kérdi.

A FIÚ

Az is. Nincs abban semmi.

AZ ASSZONY

A te szüleid szerették egymást?

A FIÚ

Nagyon!

AZ ASSZONY

Akkor miért kellett az édesanyádnak meghalnia?

A FIÚ

Ezen én is nagyon sokat gondolkozom azóta. Maga mit gondol?

AZ ASSZONY

Féltékeny volt az apád?

A FIÚ

Nagyon.

AZ ASSZONY

Alaptalanul?

A FIÚ

Hevesen. Nem ez a lényeg!

AZ ASSZONY

…Hát igen. Én is azt hiszem. Nem ez a lényeg. De ezt nem mondja ki senki. Te borzasztóan okos fiú lettél ebben a sok gondolkozásban.

A FIÚ

Később aztán sok mindent elolvastam, ami az öngyilkosságról szól. Kiderült, hogy nyáron felszökik a statisztika. Vasárnap pláne.

AZ ASSZONY

És most kiszámítottad, hogy féltékenység, nyár, szomorú vasárnap! Még fel is nevet ezen.

A FIÚ

Nem kellett nagyon számítgatnom.

AZ ASSZONY

Anyukád is – nyáron?

A FIÚ

Igen.

AZ ASSZONY

Hirtelen. Mondd, ugye, megcsókolhatlak?

A FIÚ

…Köszönöm szépen.

AZ ASSZONY

Megcsókolja. És köszönöm… Tulajdonképpen nekem is lehetne már egy ilyen nagy fiam. Vagy majdnem. Nem?

A FIÚ

Á!… Még biztosan nem.

AZ ASSZONY

Kisebb?

A FIÚ

Az inkább…

AZ ASSZONY

Nincs.

A FIÚ

Pedig szeretne?

AZ ASSZONY

Szeretnék.

A FIÚ

Ha megint meg akar csókolni, ne mondja azt, hogy a fia lehetnék.

AZ ASSZONY

Bemászik egy kisfiú. És nézzenek oda! Miket tud mondani! Voltál már szerelmes? Hogy nem válaszol, ugratja. Na. Kiderül, hogy még nem is voltál.

A FIÚ

Vagyok.

AZ ASSZONY

Komolyan?

A FIÚ

Komolyan.

AZ ASSZONY

Talán bizony verseket is írsz?

A FIÚ

Írok. Mit szól hozzá.

AZ ASSZONY

Mondj el egyet!

A FIÚ

Nem kell kéretni. Mondja, szavalja, skandálja ellenállhatatlanul. „Sötétben mozdul a kamasz, számlálja toronyóra ütését. Habos holdfény s az ablakkeret vörhenyes árnya borul az ágyra. – Sóhajt: Lányok, mért kerültök el? ma tudnék szeretni, lányok…”

AZ ASSZONY

Nagyon szép! És igaz is?

A FIÚ

Így igaz… Tetszett?

AZ ASSZONY

Tetszett.

A FIÚ

Akkor bevallom: nem is én írtam.

AZ ASSZONY

Nem baj.

A FIÚ

Én magamtól még soha nem tudtam így kifejezni magam. Nincs tehetségem… Csend, majd. Amikor átjöttem ide, nem akartam lepillantani, nehogy szédülni kezdjek. Kiválasztottam egy csillagot, a Nagy-Göncöl hátsó kerekét – azt néztem, végig.

AZ ASSZONY

Nem is tudtam, hogy innét lehet látni csillagot.

A FIÚ

A lakásból nemigen lehet. Az utcáról se.  Otthon  lehetett. Én gyerekkoromban úgy ismertem már az eget, akár a tenyeremet… Tessék csak eloltani a villanyt!… Nézze!

AZ ASSZONY

Tulajdonképpen miért nem tegezel vissza? Ha már csakugyan felnőtt vagy…

 

Ettől kezdve a Fiú kerüli a megszólítást.

 

A FIÚ

Az embernek az az érzése, hogy ilyen magasból nagyobbnak látja a csillagokat. Az apám mondta, hogy Afrikában amikor repültek, öklömnyi nagyoknak látszottak a csillagok.

AZ ASSZONY

Szép lehetett.

A FIÚ

És alattuk meg a rengeteg olajkút csúcsán a lobogó lángok…

AZ ASSZONY

Mi minden évben utazunk valahova. De ilyesmit még sohase láttunk… Mesélj!

A FIÚ

Ugye, nem baj, hogy átjöttem?

AZ ASSZONY

Ó, remélem, uram, hogy majd máskor is megtisztel kedves látogatásával.

A FIÚ

Ez azt jelenti, hogy most menjek el?

AZ ASSZONY

Nem… Csak felgyújtom a villanyt.

A FIÚ

Én szívesen maradok.

AZ ASSZONY

Tulajdonképpen nem is tudnálak kiereszteni. Valahol elhánytam a kulcsot.

A FIÚ

Akkor hát maradok.

AZ ASSZONY

Ki főz rád?

A FIÚ

Be vagyok fizetve. Vendéglőben.

AZ ASSZONY

És vasárnap? Melegítsek neked vacsorát? De meg kell mondanom, hogy én nem vagyok valami híres háziasszony.

A FIÚ

Az anyám se szeretett főzni. Mindig mirelitet melegített. Most persze visszasírja az apám, amikor a szárított tevehúst eszi.

 

Nevetnek.

 

AZ ASSZONY

Azért felfogadnál engem házvezetőasszonynak?

A FIÚ

Persze. Csend. Ez komoly. Az apám akart is keresni valakit, mielőtt elment. Hogy lakásért főzzenek rám. De aztán nem volt már ideje foglalkozni ezzel is.

AZ ASSZONY

Valami kis rosszízű nevetéssel, amely a férjének szól. Úgyis azt mondják rám, hogy az a bajom, hogy nem dolgozom semmit. Egy pillanatnyi csend. Jön fel a lift.

A FIÚ

Megértette, hogy valószínűleg most jön meg a férj. Nyugodtan mondja, mintegy a vizit summázataként. Ha stopperórával mértük volna az időt: kiderülne, hogy alig vagyok itt tíz perce… Hirtelen. Ugyanúgy nem lehet mérni ezt az időt idebent, mint kint a párkányon, ahol szédül az ember… Én azt már sokszor elképzeltem, hogy átjön… átjössz…

 

Nyitják az előszobaajtót.

 

AZ ASSZONY

Megjött!

A FIÚ

Elhúzza a száját. Agyonüt?

AZ ASSZONY

Talán nem… Egy lelkes háziasszony hangján kezd kiabálni. Gyere, gyere! Nézd már!… Milyen kedves vendégünk van!

A FÉRFI

Bejött. Egy pillanatnyi csend. A kedves vendégnek már nem volt ideje felöltözni. Húzza csak fel nyugodtan a cipőjét, fiatalember.

A FIÚ

Nincs cipőm. Így jöttem…

A FÉRFI

Azt hittem, hogy már csak a Váci utcán lehet mezítlábas cigánygyerekeket látni. Mert az a magyar Piccadilly. Írják…

AZ ASSZONY

Itt lakik a házban.

A FÉRFI

Komfortos ház.

AZ ASSZONY

Tudod jól, hogy milyen állapotban hagytál itt!

A FÉRFI

De jött ez a mezítlábas, és megvigasztalt.

AZ ASSZONY

Megmentett… Ő mentett meg attól…

A FÉRFI

Mitől? Kimondani sincs bátorságod, hát még megcsinálni.

AZ ASSZONY

Volt! El voltam szánva! El voltam szánva mindenre!

A FÉRFI

De jött az angyal. Az őrzőangyal. Mentőangyal.

AZ ASSZONY

Nincs jogod gúnyolódni!

A FÉRFI

Megadtam a tiszteletet. Angyal! Hirtelen. Ki adott neked kulcsot ehhez a lakáshoz?

A FIÚ

Senki.

A FÉRFI

Kulcs nélkül jöttél be? A kulcslyukon? Én amikor elmentem, kétszer ráfordítottam a kulcsot. És most is rá volt fordítva kétszer… Hogy jöttél be?

A FIÚ

Ott.

A FÉRFI

Az ablakon?

A FIÚ

Igen.

A FÉRFI

Az ablakhoz megy, kinéz. Hülyének néztek?

AZ ASSZONY

Ne hajolj ki úgy az ablakon.

A FÉRFI

Én nem fogok kiesni… Azt mondod, hogy ezen a párkányon másztál át ide?

A FIÚ

Próbáltam az ajtón bejönni. Csöngettem. De nem nyitottak ajtót.

A FÉRFI

És miért volt olyan ellenállhatatlanul fontos neked ide bejönni? Átintegetett neked az ablakból a néni?

AZ ASSZONY

Szégyelld magad!

A FÉRFI

Nem először találok itt szomszédokat. Egyszer egy nyugdíjas bácsi konyakozott itten. Húsvétkor egy szabadságos kiskatonát találtam itt.

AZ ASSZONY

Ne higgyen neki! Ez nem igaz! Egy szó se igaz!

A FÉRFI

Lehet, hogy a katona is angyal volt. Nevet. Mindenki angyal!… Csak én vagyok ördög, ugye? A részeg emberek filozofálgatásával. Jó, hát akkor ördög vagyok. Mert annak is kell lenni. Angyal is van. Ördög is van. Elvégre az ördög is isten teremtménye. Meg a farkas is. Meg a sakál is… Mondj még ilyen állatot!

A FIÚ

Róka.

A FÉRFI

Róka! Jó, jó!… Róka. Én is mondani akartam. És kettőnk közül melyikünk a róka? Te vagy a róka, aki tyúkot lopni jársz… Vagy én vagyok a róka? Aki elharapom egy kiskakas nyakát… Öreg nyugdíjas már volt. Szabadságos katona már volt. Kiskakas még nem volt… Tudsz-e már kukurikulni?

AZ ASSZONY

Árva gyerek.

A FÉRFI

Árva? Szegény fiú! Ki fog akkor téged megsiratni?

AZ ASSZONY

Nem engedem, hogy hozzányúlj!

A FÉRFI

Egy ujjal se fogok hozzányúlni… Felőlem: elmehet… Elmehet!

AZ ASSZONY

Hát akkor köszönöm, hogy átjött. Örülök, hogy megismertem. Jó éjszakát. Egy anyai csók a homlokára…

A FÉRFI

El is fordulhatok.

AZ ASSZONY

Nem szükséges… És most: tűnés! Tűnés!

A FÉRFI

Úgy látszik, mégiscsak illendő volna elfordulnom. Nehezen tud megválni tőled, az árva…

A FIÚ

Már megyek.

 

Indulna, de a férfi elébe áll.

 

A FÉRFI

Mit akar?

AZ ASSZONY

Mért állod el az útját?

A FÉRFI

Én nem állom el.

AZ ASSZONY

Engedd, hogy kimenjen!

A FÉRFI

Az ajtón? Miért kell egy angyalnak ajtó?

AZ ASSZONY

Engedd ki! Azt mondtad, mehet…

A FÉRFI

Én engedem… Mehet… Isten hírével… Ott, ahol bejött.

 

Csend.

 

A FIÚ

Nem… Nem!… nem merek…

AZ ASSZONY

Jaj, istenem…

 

Csend.

 

A FÉRFI

Há! Gondoltam én mindjárt, hogy ennek a fiúdnak is csináltattál egy kulcsot a lakáshoz… Még hogy a párkányon mászott át! Mert mit el nem lehet hitetni azzal a hülye férjjel!… Kifelé!

A FIÚ

Ha lenézek, szédülök. Most sokkal magasabb, mint volt.

A FÉRFI

Ott jött, vagy nem ott jött?

AZ ASSZONY

Ott jött. De még egyszer nem engedem!

A FÉRFI

Persze, kifogyott a szusz. Most kivan a gyerek. Hát reszkető térdekkel nem is nagyon biztonságos.

A FIÚ

…Az autók odalent most csak akkorák, mint a bogarak.

A FÉRFI

Úgy látszik, az erejével együtt elhagyta a bátorsága is.

 

A fiú felugrott az ablakpárkányra.

 

AZ ASSZONY

Ne! Nem bírom nézni!

A FIÚ

A csillagok sokkalta nagyobbak lettek…

 

A fiú a párkányon áll.

 

A FÉRFI

Ne nézz oda! Forduljunk el!

AZ ASSZONY

Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos!

A FÉRFI

Ne kiabálj! A cirkuszban is csend van, amikor elkezdődik a nagy szám fent a kupolában… Rágyújtasz?

AZ ASSZONY

Halkan. Gyilkos…

 

A csendben, valamelyik távolibb nyitott ablakból egy ócska operett slágere hallatszik valami egykori, múzeumi felvételről.

 

A FÉRFI

Megmondtam, ugye hogy megmondtam: ha legközelebb rajtakaplak valakivel, az megjárja.

AZ ASSZONY

Ennek a fiúnak az anyja… Elhallgat.

A FÉRFI

Beszélhetsz nyugodtan. Már kimászott. Mi van az anyjával?

AZ ASSZONY

Öngyilkos lett.

A FÉRFI

Szegény. Családi terheltség. Így mindjárt érthetőbb lesz az ő öngyilkossága is… Nem kell befogni a füled. Nem hallod?

AZ ASSZONY

Ne nyúlj hozzám!

A FÉRFI

…Jól nevelt fiú. Nem fog sikítani. Diszkrét szerető… Hogy földet ér, az meg nem is hallatszik föl ilyen magasra… Vékony csontú kis kakas volt.

AZ ASSZONY

Kínozol… Úgy beszélsz róla, mintha már vége volna. Élvezed… Engedd el a kezem!

A FÉRFI

…Régen volt, amikor utoljára így fogtuk egymás kezét.

AZ ASSZONY

Gyilkos… Hóhér…

A FÉRFI

És ha igen? Féltékenység: enyhítő körülmény. Te pláne megbocsáthatod.

AZ ASSZONY

Normális vagy te?

A FÉRFI

Nem tudom… Tőle is megkérdezted, amikor bemászott? Nem vagyunk azok.

AZ ASSZONY

Öt percig tartott, amíg átjött.

A FÉRFI

Akkor még nincs a feleúton se… Ne nézz ki! maradj… Imádkozni, azt lehet. Őt most úgyis csak az imádság tartja – így mondják.

AZ ASSZONY

Verseket is írt…

A FÉRFI

Az ábrába ez belefér. Versek! És ez a felhergelt kamaszképzelet… Így imádod? Le is térdelsz?

AZ ASSZONY

Nézd! Nézd, hogy remegett tőled! Itt állt, amikor bejöttél… Megizzadt a talpa… Itt a két lábnyoma….

A FÉRFI

Rossz jel. Az izzadt láb csúszik.

 

Az asszony leborult a földre. Veri öklével a padlót.

 

A FÉRFI

Összetöröd magad…

AZ ASSZONY

Ne nyúlj hozzám!

A FÉRFI

Csitt, csitt! Felteszlek az ágyra.

AZ ASSZONY

Egyetlen lépést se tett soha senki se értem… Egyetlen lépést se!

A FÉRFI

Ne kiabálj!

AZ ASSZONY

Mindenki tudja meg!…

 

A férfi felkattintott valami kis rádiót. A műsort záró időjárásjelentés egy forró augusztusi napról.

 

AZ ASSZONY

Ne fogd be a szám! Hallják meg! Elfullad a hangja.

 

A férfi felteszi a nőt az ágyra. Birkóznak, ölelkeznek.

 

HANGOK

Ablak! Ablak! Ilyen későn ne tessék rádiózni!

 

Kint ablakcsapódások.

Megszólal valahonnan a Csajkovszkij-vonósnégyes.

 

A FÉRFI

Hallod? Ez a búvalbélelt muzsika! Megint.

AZ ASSZONY

Hazaérkezett… Hazaérkezett! Ti-rá-rá-rá, ti-rá… Dúdolja a fájdalmas dallamot, most mégis diadalmasan.

A FÉRFI

Látod, nem vagyok gyilkos. Na, mit szólsz?

HANG

Ablak!

AZ ASSZONY

Csendesen, nem ellenségesen, de cáfolhatatlan érvénnyel. De. Akkor is. Az vagy. Gyilkos.

 

Ölelkeznek.

 

Egy pillanatig hallatszik még a Csajkovszkij-vonósnégyes, szívet szorító fájdalommal…

 

Függöny

 

 

 

Kalóz

Novella mikrofonra

Egy férfi fekszik a fűben, a dombon, hallgatja a madarakat – a hosszú légiúttól kissé zúgó füllel –, s bámulja a másfél percenként elhúzó óriásgépeket, hogy milyen lomhák, és hogy szemmel láthatólag hogy veszítik súlyukat, ahogy emelkednek… Olyan kényelmesen heverészik ott, mintha ajándékba kapta volna ezt a nyárvégi délutánt. Még a cipőfűzőjét is kioldotta.

Nem messze innét, alig száz méterre, lent a domb lábánál óriási üvegfalú csarnok. A nemzetközi repülőtér főépülete. A dombról jól be lehet látni a repülőtér életébe. Kirándulóhely lett ez a domb.

A közeli padon egy öregember újságot olvas. A hozzátartozó kisfiú, valamivel odébb, a földet piszkálja.

Madárhangok.

Valami ritkán hallható madár hangja is. Tiü-tiü-prrr-tiü-tiü…

Ezt aztán egy percre elborítja egy felszálló repülőgép robaja.

Majd ugyanolyan hirtelen csend lesz. S a csendben megint a madárhangok. Köztük az ismeretlen, ritkán hallható madárnak a hangja: Tiü-tiü-prrr-tiü-tiü.

Milyen madár? Mindegy. Hiszen azoknak az embereknek se tudjuk a nevét, akik a jelenetben majd beszélgetni fognak. Sem a fiatalemberét nem tudjuk, sem az öregemberét, sem a rendőrét (sőt, róla még azt se tudjuk, hogy igazi rendőr-e, vagy csak afféle ügybuzgó állampolgár, aki mindjárt fontoskodik és intézkedik, ha meglát egy idegent, levetett cipővel s madárfüttyöt hallgatva – pláne). A motozónak sincs neve. Persze, semmi se volna egyszerűbb, mint nevet adni a szereplőknek. De ettől meg felesleges fontosságot kapnának. Elnehezednének. Tegyük fel, hogy a padon most újságot olvasgató öreg nyugdíjasról megtudjuk, hogy Dr. Anton Stauffernak hívják. Ettől mindjárt olyan lenne, mintha egy húszkilós ólomdarabot tettünk volna a zsebébe. Vagy egy húszkilós sajtot.

Rövid a történet. A figurák is tünékenyek. Az egyikük el is száll. Ne hurcoljanak hát magukkal túlsúlyt. Maradjanak névtelenek. A figyelmes olvasó úgysem fog összetéveszteni egy rendőrt egy gyanús idegennel. (Rádióban meg úgyis világos: ki kicsoda, hiszen mindegyik figura más-más színész hangján beszél.) Csak az unokának van neve – Bobó. Így szólítja őt a nagyapja.

– Bobó!… Bobó! Ez milyen gép volt?… Na?… Bobó! Nem tudsz felelni, ha kérdezlek?… Bobó! Mit piszkálsz ott a földön? Téged a bogarak jobban érdekelnek, mint a legmodernebb repülőgépek?

Semmi válasz. A nevelési csőd nyilvánvaló.

Ilyen egyoldalú párbeszédbe nemigen illik beleszólni, de a fiatalember beleszól. S ráadásul olyan hangon, mint aki semmi felháborítót nem talál a gyerek viselkedésében. Mintha egy mintagyerekről volna szó, úgy kérdi:

– Az unokája?

– Az. – S az öreg a további beszélgetést elvágja azzal, hogy eltűnik nyitott újságja mögött. Így nem veszi észre, hogy a fiatalember feláll, és odajön melléje. Levetett cipőjét a kezében hozza. Persze hogy nem is lehetett hallani a lépteit.

– Szabad ez a pad?

Nem mindjárt jön a felelet, s nem is túl szívesen.

– Csak tessék!

– Nem zavarja, hogy levetettem a cipőmet?

– Ha úgy gondolja, hogy itt már kívül került a civilizáción…

Az újság hangos zörgetése zárja le a mondatot. De a fiatalember azért beszél tovább.

– Szörnyű, hogy bedagadt a lábam a cipőbe a hosszú úton! Érdekes, hogy a repülőgépen légkondicionálás van, de mégis megérezzük valahogy a kinti ritkább levegőt. A régi típusú töltőtollakból kibugyog a tinta, és a láb megdagad… Nem zavarja, ha a zoknit is leveszem?

– Ez a domb éppúgy a magáé, mint az enyém… Ön tehát valamelyik géppel érkezett?

– Igen… S azt hiszem, baj lehetett a légkondicionálással. A fogam is sajgott útközben. A fog gyökerén lapuló kis gennyzacskók kitágulnak a csökkenő légnyomásnál. Itt lent aztán elmúlt… Milyen isteni ez a fű! Mint a selyem… Szinte harmatos…

– A mi időnkben nagy reklámot csaptak a természetes gyógymódnak. Vizes fűben mezítláb járkálni. Doktor Kneipp módszere. Nem hallott róla? Sokan esküdtek rá. Mi azért mégse húztuk le a cipőnket. Ma lehet. Ezt is lehet. Mindent lehet. A múltkor is a Bahnhofstrassén láttam egy egész csomó mezítlábas hippit… Szan zsén… Lehet, hogy a legjobb családok fiai…

– Hogy megnyugtassam, én nem vagyok a legjobb családok fia…

Ennek a mondatnak nem volt megnyugtató hatása az öregre. Gyanakvóbb lett és kötekedőbb.

– Maga hogyhogy nem ment be a városba? Aki repülőgépen jár, annak sietős a dolga… Magának nincs semmi sietős dolga?

– Nincs… Illetve van… Van. Például, hogy kijöjjek napozni ide. Meg hogy lerúgjam a cipőm. Hogy hallgassam ezt a madarat… Milyen madár ez?

– Nem hallok semmiféle madarat.

Már nem is lehet hallani, mert megint felszállt egy gép. Fölöttük zúg.

Az öreg túlkiabálja.

– Ez milyen gép? Bobó! Ez milyen gép?… Kapsz egy frankot, ha megmondod, hogy ez milyen!… Na!

Hogy Bobó nem válaszol, s a gép zúgása elhal, a nagyapa szinte röstelkedve magyarázza.

– Tavaly még érdekelte őt minden, ami a repüléssel összefüggött… Biztosan a bogarakat nézi. Mostanában a bogarak érdeklik… Én emlékszem, amikor Blériot átrepülte a csatornát. És engem most is minden érdekel. Télben-nyárban kijövök ide. Én szemtanúja voltam annak is, uram, amikor hetven februárjában az a nagy gép a levegőben… pukk!… Ugyanolyan típusú gép volt, mint ez, amelyik most elment.

– Már alig látszik… Lehet, hogy épp ez volt az én gépem.

– Ez?

– Aha… Most már csakugyan nem látszik… Jó utat!

– Hogy ez volt az a gép, amelyikkel idejött?

– Amelyikkel tovább kellett volna mennem. Csak gondolom. Olyan nagy itt a forgalom…

– Hogy magának ezzel a géppel kellett volna továbbmennie?

– Nem tudom pontosan, de lehet… A menetrend szerint körülbelül most kéne indulnia… Mennyi az idő? Nincs órám.

– De hát hogy maradt le róla?

– Hogyhogy hogy? Ültem ott lent abban az üvegbarakkban… Vártam, hogy engem is szólítson a hangszóró. Engem – túlzás, szóval, hogy bemondják a járat nevét. Úgy éreztem, valami kábulat ül rá az agyamra – az agyakra, mert gondolom nem egyedül voltam ezzel az érzéssel. Elég volt végignézni az apatikus várakozók hosszú sorain… És akkor arra gondoltam, hogy milyen jó volna inkább a zöld fűben heverészni. Hallgatni a madarakat… Éppilyen madárcsicsergésre vágytam, mint ez… Figyeli? Megint rákezdett. Csakugyan, milyen madár ez? Azt mondja: tiü-tiü-prrr…

– Viccel!

– Persze. Miért ne viccelhetnék… Elindultam. Le a mozgólépcsőkön, önműködően szétnyíló üvegajtókon át, keresztül egy alagúton. A feljárónál volt egy tábla: egy sematikus atya kézen fogva vezet egy sematikus gyereket. Mellettük nyíl. Hogy merre menjek tovább… S ahogy kibújtam a föld alól, egyszerre csak itt várt ön – sematikusnak egyáltalán nem mondható unokájával… Nem beszélve a zöld fűről, meg ezekről a színes kis madarakról. Mintha nem is Közép-Európában volnánk, hanem valami egzotikus szigeten.

– Önnek akkor most kárba veszett a repülőjegye?

– Lehet… Vagy nem. Nem tudom. Lehet, hogy érvényesítik egy másik járatra.

– De mivel fogja megmagyarázni? Ez így egyszerűen nem hihető… Ezt magának senki se hiszi el…

– És az, ami odalent van, az hihető? Nézze, az üvegfalakon átlátszik, hogy hogy nyüzsög bent a sok ember. Várják, hogy szólítsák őket. „Róma, Kairó, Távol-Kelet felé a 14-es kijárat!” Erre szépen beállnak a sorba, és mennek… Ilyenek voltak régen a táborok. A végén már mindegy, hogy mi történik az emberrel. Csak álljon sorba!

– Uram! Ezen a repülőtéren egy évben hatmillió ember fordul meg. De sohasem szokott előfordulni, hogy valaki csak úgy lelépjen a sorból.

– Hát én leléptem. Egy délutánra.

– Ha nem tudná, ön benne van egy elektronikus nyilvántartásban. Ha bárhol a világon megnyomnak egy bizonyos gombot, ennek a járatnak az utaslistáján megjelenik az ön neve. Gondolt erre?

– Erre nem is gondoltam, de köszönöm, hogy emlékeztet rá…

– Nem tudom, miért találja ezt olyan mulatságosnak? Én nem találom ezt mulatságosnak… Különösnek találom. Sőt… Sőt… Több, mint különösnek.

– Aki kilép a rendszerből, az gyanús. Pláne egy ilyen rendszerető országban. Mondja meg kereken, hogy gyanúsnak talál.

Megint egy repülőgéprobaj…

A gyanú tényleg megérett az öregemberben. Amint beszélni tud, már kérdez is, izgatottan, mert érzi, hogy a kérdése elevenbe fog vágni.

– Maga hol hagyta a csomagját?… Ha szabad kérdeznem. Mert ha utas, akkor kellett lenni csomagjának… Hol a csomagja?

– Ebben az országban mindenkinek ilyen hotelportás-reflexei vannak?

– Micsoda beszéd ez? Maga elfelejti, hogy egy civilizált országban van, ahol nem szokás a sétatereken levetni a cipőt…

– És ahol nem szeretik az olyan utast, aki csomag nélkül érkezik.

– Pláne, aki isten tudja, miféle táborból jött! Azt emlegette… Mondta vagy nem mondta?

– Mondtam… Tulajdonképpen nem is értem, hogy a madarak is miért nem menekülnek el az ilyen környékről… Hogy ideérkezik a fertelmes olaj- meg gázszag!… És ez a zaj! Ha én madár volnék, máshová mennék fütyörészni.

– Mit mond? Nem értem, mit mond… Mondja hangosan!

– Azt, hogy függesszük fel a társalgást, amíg ez a gép elmegy.

A pokoli zajnak még nincs is vége, a gyerek kiabál.

– Nagypapa! Ugye, ez sündisznó?

– Mi bajod van?

– Gyere ide!… Nézd, milyen érdekes!

– Mit kiabál?… Rossz a hallásom.

– Úgy látszik, sündisznót talált.

Az öreget nem lelkesíti a sündisznó.

– Ne nyúlj hozzá, Bobó! Megszúr!… Bottal verd agyon!

– Nem fogja agyonverni… A gyerekek már tudják, hogy a szuperszonikus gépeknél mennyivel nagyobb ritkaság egy ilyen kedves eleven tűpárna, vagy egy szép szarvasbogár, vagy egy kedves, hosszú giliszta, ahogy a földből kíváncsian előtekerőzik…

– Tessék! Semmi akadálya! Talál itt férget maga is… Bobó! Van már egy játszótársad!

– Igaza van. Legyen valami értelme, hogy leléptem a menetrendről…

S mielőtt otthagyja az öreget:

– Hogy a gyanakvását némileg csökkentsem: van csomagom. Illetve volt… Azóta biztos átrakták egyik gépről a másikra. Most már valószínűleg útban van valamerre Távol-Kelet felé… Így annál inkább a sündisznóknak szentelhetem ezt a délutánt.

Nevetve megy el onnan, ugrándozva.

– …Azért, ha az ember talpa nem szokta meg, eléggé szúrós ez a fű.

A madárfütty. Egyszer. Kétszer.

 

– Téged nem szúr meg a sündisznó?

– Nem. Látod… Fogd meg!

– Nagypapa azt mondta, hogy ha megszúrom magam, tetanuszt kapok, és akkor le kell vágni a kezem, és meg is halhatok…

– Ide teszem a tenyeredre. Ne félj!

– Ő se fél?

– Nem fél. És ezért nem bánt.

Bobó nevet. De a nevetését elnyeli egy újabb gép robaja…

Ennek hirtelen van vége, mintha elvágták volna.

 

Egy idegen áll mellettük.

– Uram, megkérhetem, hogy igazolja magát?

Az ismeretlen férfi a nagypapával jött.

Amíg a fiatalember előveszi a papírjait, az öreg az unokáját szedi ráncba.

– Bobó! Tüstént eldobod azt az állatot!

– Nem!

Bobó még szívósan ellenáll. Ő igen.

Az utas papírjai már az idegennél vannak. Úgy lapozza, hogy látszik, ért hozzá. Biztosan rendőr, ha civilben van, akkor is.

– Tud valami magyarázatot rá, hogy miért szakította meg az utazását?

– Kinéztem a váróterem ablakán, és láttam ezt a kis zöld dombot. Gondoltam egyet…

– Ön ilyen szenvedélyes természetbarát?

– Köszönöm ezt a mentőkérdést, de nem mondhatom magam afféle természetbarátnak, aki szeret felmászni mindenféle hegycsúcsra. Nem, belőlem nem élne meg itt az idegenforgalom.

A fiatalember tárcája is sorra kerül. A fényképek benne.

– Ezek az ön gyerekei?

– Hasonlítanak. Nem?

– Élnek?

– Hála istennek, igen.

– Elnézést, hogy a legrosszabbat feltételezem…

– Kérem, kérem! Megértem. Ön arra kíváncsi, hogy vajon nincs-e okom haragban lenni az élettel. De látja, megvannak a szálak, amelyek az élethez fűznek: három élő gyerek… Azonkívül a vakondokok, a giliszták… Itt a tanú úr. Spontán rokonszenvet árultam el irántuk.

– A repülőtéri várócsarnokot elviselhetetlen hangyabolynak nevezte. Kivégzőtábornak.

– Úgy rémlik, csak azt mondtam, hogy tábor.

– Abban benne volt, ahogy mondta…

– Mi volt benne? Hogy a kivégzendők közt érzem magam? Vagy hogy nekem támad kedvem egy kis tömegkivégzéshez?

– Vegye fel a cipőjét! Jöjjön velem! Még el fogja érni a gépét. Sok az ellenőrzés. A maga gépe is biztos késve indul.

– És ha nincs kedvem továbbutazni… Tegyük fel.

A nagypapa szakértő.

– A merénylőknek az a trükkje, hogy feladják a pokolgépet csomagként, és maguk szépen lemaradnak…

Bobó közben sírdogált.

Még halljuk, hogy a nagyapja vígasztalja.

– Inkább örülnél, hogy nem szúrt meg!

Repülőgép robaja. Pár pillanatig…

 

A rendőr meg a fiatalember már az aluljáró folyosóin mennek.

– Az öregúrnak igaza volt, hogy odahívott engem. Magának is jobb. Képzelje csak el, ha a maga gépe útközben üzemhiba folytán a tengerbe esik, és maga lemaradt róla…

– Akkor szerencsém volt. Nem?

– Én nem mondanám. Az utasoknak általában egy pillanat alatt végük. Áldozatok lesznek. A család megkapja a nagy kártérítést. De magával itt elkezdődnék egy évekig taró bűnügyi história. Hogy milyen szervezetekkel állhatott összeköttetésben. A biztosító társaságok mindent elkövetnének, hogy a maga nyakába varrják az egészet… Az ügyvédje majd bizonyítani próbálja, hogy maga elmebeteg… Szóval jobb, ha felszáll.

– Elő szokott fordulni, hogy valaki így le akarjon maradni?… Hogy azt mondja, elég volt ebből…

– Vannak raplis milliomosok.

– Ha az volnék?

– Nézze, aki egy nagyobb bankbetétet elhelyez nálunk, az objektíve akkor is támogat minket, ha szubjektíve tagadja a mi civilizációnkat.

 

Beértek közben a csarnokba. Annak a forgalma, zaja hallatszik. Érthetetlen mondatok mindenfelől, élőbeszédben és megafonokon. Főként városok nevei.

– Itt menjen be a függöny mögé… Semmi. Csak megmotozzák. Addig én visszatartom a gépet… Nyugodtan. Megvárjuk.

A csarnokban minden szék foglalt. A várakozók szeme a kivilágított táblákon. Reménytelenül késik minden járat.

Egy hang a csarnokban:

– Odanézz! Eddig úgy volt, hogy harminc perccel indul később, most már negyvenöttel.

 

A motozófülkében. A fiatalember beszél.

– Hogy engem most így levetkőztet, azt tökéletesen megértem. Mezítláb járkáltam a parkban, kifejeztem undoromat a szennyezett levegő miatt, feltűnő volt az is, hogy nincs karórám, talán zálogba raktam… Az ingem is levegyem?

– Legyen szíves… Úgy… Forduljon meg!

– De ha én robbantani akarnék, én mindezt nem csinálom. Ellenkezőleg, igyekeznék olyan tipp-topp úriember lenni, mint ön…

Ez jólesik a motozónak, felnevet.

– Köszönöm a bókot.

– …Aztán vennék egy krokodilbőr aktatáskát, a csuklómon nekem is lenne egy ilyenfajta aranykarkötős, vízhatlan és ütésálló karóra, hogy ha a roncsokkal együtt kihalásszák a zürichi tó vizéből a törpeharcsák által gondosan letisztított csontvázamat, a karórám zavartalan ketyegése akkor is hirdesse a „Patek” márka dicsőségét…

A motozó közben fel-felröhög. Szereti, ha szórakoztatják. Ebben a sivár rutinmunkájában.

– Kezdek fázni… Röviden: logikus világban élünk, a repülőgép-robbantáshoz is logika kell, és a logika szerint ön sokkal inkább látszik repülőgép-robbantónak, mint én.

Ezen a motozó úgy nevetgél, mintha csiklandoznák.

– A nadrágját felveheti.

– A szigorú logika szerint helyesebb volna, ha felcserélnénk a szerepet, s ön hagyná magát megmotozni általam… Bár, esküszöm, semmi kedvem hozzá. Motozási szándékkal egy másik emberhez nyúlni – távol áll tőlem.

– Ez az elmélet érdekes, s nincs ellentétben a modern pszichológia eredményeivel… Amikor nálunk népszavazást rendeltek el, hogy az országunk belépjen-e az atomhatalmak közé, én igennel szavaztam. Ön nemmel szavazott volna… Lehet, hogy végső soron én robbantáspárti vagyok… Egy okkal több, hogy én ellenőrizzem önt, és ne ön engem… A zakóját is felveheti…

– Mondja, hány bombát talált eddig, így elmotozgatva?

– Bombát egyet se. De hogy ennek az aprólékos motozásnak mi az értelme? Nézze. A porcelánt úgy találták fel, hogy az aranycsinálás titkát kutatták. Mi merénylőket keresünk, és közben tetten érünk néhány hasiscsempészt. Így aztán az egész bolt kifizetődik. És a közvélemény látja: mindent bedobtunk a légikalózok ellen… Kérem a következőt!

 

A fülkén kívül megint erősebb a várócsarnok zaja.

 

A civil rendőr már várt rá.

– Ide, a tizennégyes kijárathoz megyünk… – Valakinek odaszól: – Mehet! – S búcsúzik. – Uram, jó utazást! Reméljük, máskor nemcsak tranzitutasként tiszteli meg országunkat. Ha szereti a természetet, szolgálhatunk havasokkal, gleccserekkel, tengerszemmel, állatritkaságaink között megszemlélheti a kényelmesen fényképezhető muflonjainkat…

A turbómotorok robbanásszerű zaja, közelről.

 

A domboldalon… Itt most van közeledőben ez a zaj.

Madarak pityegnek.

Bobó csendesen sírdogál.

Nagyapja biztatja.

– Ezt még megvárjuk, aztán megyünk szépen haza… Na mondd szépen, hány DC 8-at, hány DC 10-et, hány Boeinget láttál ma?

Most vonul el felettük a gép, mindent elborító zajjal.

Egy pillanat az egész.

– Most mit sírsz?… Mit sírsz?… Hogy elmászott az a nyomorult tüskésdisznó?… Nézd, ez a gép is hogy megy fölfelé… Már tűnik el a felhők közt… – Hirtelen. – Te, Bobó! Mi volt ez? Látod?… Micsoda villanás!… Nézd! Nézd!

– Nem nézem! Hova ment el a sündisznóm?

– …Bobó, itt megint valami óriási dolog történt… Bobó! Ne sírj! Értsd meg, felrobbant!… Pukk! Bobó!… Számolod? Holnap tele lesznek vele az újságok… Hallod?… Bobó! Na ugye, hogy érdemes volt ma is kijönni…

Bobó csak sír, vigasztalhatatlanul.

A fényt követően most ér ide, tompa hangon, egy robbanás lágy léglökése.

 

 

 

C’ est la guerre

Játékok a háború árnyékában

 

 

 

 

Háromszoros halállal

Egy szabályos tragédia
Történik Budapesten, szimultán: 1920. augusztus 3-án, a gróf Tisza István meggyilkolása miatt folyamatba tett bűnper főtárgyalásának második napján, valamint 1918. október 31-én, a Róheim villában


Szereplők
KRUCSAY MARGIT, telefonkezelőnő
GRÓF TISZA ISTVÁN
BÁRÓ LUKACHICH GÉZA, tábornok
GRÓF TISZA ISTVÁNNÉ
GRÓF ALMÁSSY DENISE
SZTANYKOWSZKY TIBOR, zászlós
DOBÓ ISTVÁN, tengerész őrmester
ZOLTÁN LÁSZLÓ, ezredes, a haditörvényszék elnöke
MONDADA JENŐ, százados-hadbíró
SZTUPKA LÁSZLÓ, őrnagy-hadbíró, ügyész
I. ÚJSÁGÍRÓ
II. ÚJSÁGÍRÓ
III. ÚJSÁGÍRÓ
FÉNYES LÁSZLÓ
KLIMES, postaigazgató
DÖMÖTÖRY LÁSZLÓ, öreg inas
FENESI SÁNDOR, kisinas
Cselédek
BUGYINÉ
BABICSNÉ
RÁKÓCZY SÁNDOR, csendőr őrmester
valamint a haditörvényszék tagjai, a főtárgyalás közönsége, katonák, csendőrök, a telefonközpont alkalmazottai

 

Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna – a magam drámáit és drámaterveit számba véve – a tragikummal, oly tiszta állapotban, mint abban a témában, amelyet itt igyekszem feldolgozni.

A téma egyik fele közismert: gróf Tisza István meggyilkolása 1918. október 31-én délután a Hermina úti Róheim villában. Mondhatnám, olyan közismert, mint egy olajnyomat. Az őszirózsás forradalom első napjának délutánján frontról hazatérő katonák behatolnak a gróf lakására, aki szinte fel van készülve erre a látogatásra, s rövid szóváltás után, melynek során az egykori miniszterelnökön számon kérik háborús szenvedéseiket, agyonlövik.

Azt hiszem, már ez a valamikor agyonklisírozott jelenet se volt híjával annak, amit a „tragédia illatának” nevezhetünk. Gyerekkoromban hányszor hallottam ezt elmesélni! S bárki mesélte is, mintha a megengesztelődés szelleme lebegett volna a véres kép fölött. Mintha a több mint négyesztendős háborúban meglódult világ végre valamiféle egyensúlyát találta volna meg – egy pillanatra – azon az őszi késő délutánon, amikor az az ember, aki talán tusakodva s talán a legrosszabb előérzetekkel, de vállalta a világháború kirobbantását, a frontkatonák fegyverétől halálosan megsebezve, összeesik. Tegyük-e hozzá, hogy Geszten, a gróf falujában, már délben, tehát a gyilkosság megtörténte előtt néhány órával, kitették a gyászlobogót a kastélyra? Mintha mindenki úgy érezte volna, hogy Tisza halálában benne van valami a „tragikusan szükségszerű” végből. S ki tudja? Talán még Tisza is így érezte. Ez is benne volt, emlékszem, a mesélők hangjában. „Szépen tudott meghalni”, mondták róla azok is, akik a leghatározottabban bűnösnek tartották az első világháború minden szenvedéséért. Szépen, mert nem próbált menekülni és nem próbált ellenállni, holott volt nála fegyver, s gyakorlott pisztolypárbajozó volt. „De hát mért nem védte magát?” S emlékszem az egyik kommentárra: „Úgy érezte, hogy egy magyar miniszterelnök nem foghat fegyvert saját katonáira.” Úgy érezte? ki tudja. Kisinasa, a Gesztről felhozott Fenesi Sándor, aki az alagsorból leselkedett, azt vallotta a tárgyaláson, hogy hallotta, amint a gazdája maga vezényelte a tüzet. Ez persze egyáltalán nem valószínű. Az elnökölő hadbíró ezredes le is torkollta a túl élénk fantáziájú parasztlegénykét. (Arany János Tengerihántás-ában éjszaka azt a nagy tüzet – valahol Geszt és Szalonta között – vajon nem efféle mitomán fiúk-lányok ülik-e körül?)

A legtöbb politikai gyilkosság emlékét a politikai vagy hazafias elfogultságból fakadó érzések fátyolozzák. A tehetetlen keserűség érzése. Vagy a szégyené. Vagy az undoré. Hol meg egy olyan titokzatosság ül rajta, hogy minden utólagos interpretáció kétséges és gyanús marad. Az efféle gyilkosságok alkalmatlanok rá, hogy egy tragédia központjába kerüljenek, legföljebb kísérőjelenségei lehetnek egy igazán tragikus halálnak. (Mint a Hamletének: a Poloniusé, a Rosenkrantzéké, a Claudiusé – megannyi szenzációs halál –, de központi helyet legföljebb holmi rémdrámában, balladában vagy burleszk komédiában kaphatna.) Tisza halálának volt valami katartikus jellege. Nemcsak a nagy gyűlölet engedett föl iránta. (Legkövetkezetesebb ellenfele, Károlyi Mihály, koszorút küld a halottaságyhoz.) Hanem kitartó hívei is holmi istenítéletként fogadták el bálványuk ledöntését, s halála körülményeit besorolták nagysága ismertetőjegyei közé, sőt, még a gyilkosokra is találtak mentőszavakat – mondván: „sokat szenvedett katonák voltak, négyéves frontszolgálat után.”

 

Mindez azonban, azt hiszem, soha nem bírt volna arra a gondolatra, hogy drámába foglaljam, ami a Róheim villában történt az őszirózsás forradalom első délutánján.

 

Viszont ugyanennek a napnak ugyanerről a délutánjáról ismertem egy másik történetet, s évek óta kísértett a gondolat, hogy ezt megírjam. Megejtően szép történet. A kisemberről, aki beleszól a történelembe.

Egy telefonoskisasszonyról, aki a Teréz Központban végbevitte a maga forradalmát. Ugyancsak messzire kiható következményekkel. Hiszen ha nem kapcsolja ki Tisza telefonvonalát…

Igen, az ismeretlen kezelőnőnek, Krucsay Margitnak a története fatális kapcsolatban állt a Tisza Istvánéval.

Véletlenül bukkantam rá erre a történetre.

Pár esztendővel ezelőtt Szabó Imre professzor a kezembe adott egy ritka, annak idején bizalmasnak szánt kiadványt, melynek címe: „Gr. Tisza István meggyilkolása miatt folyamatba tett bűnper főtárgyalása a M. Kir. Budapesti Hadosztálybíróság mint Ítélőbíróságnál Budapesten, 1920. év augusztus–szeptember havában. Kizárólag hivatalos használatra. Kézirat gyanánt.” A több mint kétszáz oldalas sűrűn nyomtatott szöveg a főtárgyalásnak csak az első tizenkilenc napját öleli fel – amiért a sajtó alá rendező Dr. Littomericzky Nándor hadbíró százados mentegeti is magát az Előszóban. A csonkán maradt kiadvány (impresszum nélkül, az említett Előszó gépírással, a százszámra megidézett tanúk vallomásainak egyre sötétebb és kibogozhatatlanabb rengetegével) inkább valami XVI. századi hitvita vagy inkvizíciós peranyag illegális kiadásának látszik, mintsem egy modern jogászi publikációnak. Ámde épp ez a barokkos formátlanság és zsúfoltság egy mai írónak többet ígér, mint az afféle szöveg, amelyet okos és tapintatos oknyomozók, szövegkritikusok és sajtó alá rendezők előzőleg már megnyesegettek.

A tárgyaláson vissza-visszatérő kérdés: ki volt-e kapcsolva akkor délután Tisza telefonja? és vajon ki kapcsoltatta ki? Hogy a Tisza-gyilkosság sikerült, abban szerepe volt az elnémult telefonnak. (A Tisza őrizetével megbízott csendőrök Tisza konyhájáról nem kaptak enni, a kaszárnyába meg nem bírtak telefonálni, hogy nekik ebédet küldjenek, így aztán délután mérgesen és éhesen faképnél hagyták a posztjukat. Tisza telefonálni akart újabb csendőrökért, nem sikerült. Amikor aztán meglőtték, felesége telefonálni akart orvosért, a szomszédban volt a Bethesda kórház, gyors segítség talán megmenthette volna – de a telefon megint süket volt.) A bíróságot azonban nyilvánvalóan egyéb okból érdekelte a Tiszáék telefonja. Ha kiderítik, hogy felsőbb helyről jött az intézkedés a telefon kikapcsolására, ezzel a telefondróttal talán sikerül az aznap frissen alakult Nemzeti Tanács valamelyik tagját, esetleg magát Károlyi Mihályt – jelképesen legalábbis – a vádlottak padjára hurcolni.

Ezért citálták be tanúnak Krucsay Margitot. Fontos beosztásban volt. Az egész háború alatt ő kapcsolta a monarchia legfőbb vezetőinek a telefonját. Úgy is hívták az ő kapcsolótábláját, hogy a „méltóságos gép”. Az 1920-as tárgyaláson, az elnök első kérdésére kiderült, hogy Krucsay Margitot azóta elmozdították, s hogy ügyészségi és fegyelmi eljárás van ellene folyamatban. Miért? Mert Krucsay Margit megsértette a hivatali titoktartást. Mikor? Természetesen október 31-én, a kora délutáni órákban. Munkahelyén végighallgatta Lukachich városparancsnok egymás után folytatott gyors telefonjait – ez volt az a Lukachich, a hírhedt véres kezű Lukachich, akit Károlyi a forradalom délelőttjén nagylelkűen megmentett a lincseléstől, és hazajuttatott az otthonába – s aki hazulról menten telefonálgatni kezdett megbízható tiszttársainak, hogy gyülekezzenek két csoportban a Mária utca sarkán és a Kálvin téren, s vonuljanak a Magyar utcán át az Astoria hátsó, őrizetlen bejáratához, és hányják kardélre a Nemzeti Tanácsot – s Krucsay Margit a készülő katonatiszti puccsról hírt adott az Astoriába, Fényes Lászlónak.

Lám, egy kis pont szerepe a történelemben! Egy telefonkezelőnő, forradalmi időben, a hivatali titoktartásnak forradalmi erkölcsi alapon való értelmezésével megmenti a Nemzeti Tanácsot… A történetnek szinte népmesei színei is voltak. Íme, a tárgyalási jegyzőkönyvből idézem:

 

TÁRGYALÁSVEZETŐ: Mit gondolt ön, kötelességét teljesíti akkor, amikor szolgálatban állván, a fenti hírt, azt a telefonbeszélgetést – amit nem is lett volna szabad meghallani – megjelenti a Nemzeti Tanácsnak?

TANÚ: Nem, én csak azért közöltem Fényessel a dolgot, mert őt 1917-ben megismertem, amikor a parlamentben szóvá tette a telefonkezelőnők ügyét, s azt hittem, hogy esetleg véletlenül tartózkodik az Astoriában, s így meg fog menekülni…

TÁRGYALÁSVEZETŐ: Mikor ismerte meg Fényest?

TANÚ: 1917-ben, mikor ő a parlamentben szóvá tette ügyünket, amikor a telefonkezelőnőket a rendőrök megrugdalták. És ő volt az egyetlen, aki eljárt az érdekünkben, hogy a fizetésünket felemeljék…

 

Hát ezért. Hát ezért lett a kis telefonkezelőnőknek ideálja Fényes László. Ezért vállalták, hogy megszegik a hivatali esküjüket is, és megmentik őt Lukachich tiszti különítményétől. Őt és a forradalmat.

A postáskisasszonyok, akiknek a becsületéért és megélhetéséért szót emelt, most jelentették neki, hogy vigyázat: jön Lukachich, támad az ellenforradalom.

A többi már rutinintézkedés volt. Krucsay Margit erről is beszámolt a bíróság előtt. Az ő telefonját követően, délután háromkor megjelent a Teréz Központban Fényes László, és azt mondta: „Ezeknek a herkópátereknek a telefonját most már kapcsolják ki!” És otthagyott egy matrózt.

Ezért nem működött hát ezen a délutánon Tisza telefonja.

Krucsay Margit és Tisza István története egy időben és egymással párhuzamosan futott. De akármilyen csattanósan feleltek is egymásra, nem látszott valószínűnek, hogy egyetlen drámai koncepcióban összeférjenek.

 

Egyszer aztán megint böngésztem ezt az irdatlan, sűrű szedésű tárgyalási anyagot. S gróf Almássy Denise-nek terjedelmes vallomásában (aki koronatanúként szerepelt, mert jelen volt a gyilkosságnál, meg is sebesült) egy meglepő momentumra bukkantam. A gyilkosság délelőttjén Tisza levelet küldött Lukachichnak, mint „erős embernek”, hogy „csináljon valamit”. A levelet az Almássyék házmestere, Konrád vitte el.

Ez volt tehát a Lukachich telefonjainak az előzménye. A Tisza levele, amit a hazatérő Lukachich az íróasztalán talált. Tisza tetteket vár tőle. Lukachich tehát elkezdett telefonálgatni. A telefonokat lehallgatta Krucsay Margit, és értesítette Fényes Lászlót. Fényes bement a telefonközpontba, és elrendelte, hogy ezeknek a tegnapi uraknak többet ne kapcsoljanak semmiféle hívást. Ezzel megnémult Tisza telefonja is. Hiába hívtak volna ezután erősítést, orvost… A kör bezárult. A délelőtti levéllel felidézett végzet beteljesedett.

Már közhely, hogy a mi időnkben milyen nehéz – talán lehetetlen is? – tragédiát írni. A Múzsánk iróniáját látom abban, hogy amikor végre rávezet igazi tragédiaösszefüggések felismerésére, egyúttal úgy szétdobálja térben és időben a színtereket és nézőpontokat, hogy csak egy efféle, két hasábba tördelt, szimultanista drámában tudtam a cselekményt összefogni, holott a cselekmény belső kohéziója mindennél erősebb.

Vagy arra a világra akart talán fintort vágni a Múzsa, amelyiket telefondrótok és telekommunikációs csatornák tartanak úgy-ahogy egyben?

Az effajta szerkesztés az olvasást bizonyára megnehezíti – ezért az olvasó elnézését kérem.

 

A Róheim villa hallja. Este. A kép, amit látunk: 1918. október 31.

A hang, amit közben hallunk: 1920. augusztus 31. A gyilkosság tárgyalásáról a hangok.

 

Tisza István áll a hall hátterében, kezében revolver.

Mozdulatlanul áll. Feje fölött ég a csillár – így még több árnyék ütközik ki az arcán. Szakálla is sötét még, ha őszes is…

Szemüvege villog a lámpafényben.

A hall emeletes, fent galéria. Ezt most nem látjuk. Tiszától jobbra nyitott ajtó a szalonba. Balra faállvány.

Mi az előszobából látjuk a hallt, egy üvegajtón át, az előszobában álló Sztanykowszky Tibor szemszögéből, aki fedezte a merénylőket.

A kép előterében, nekünk háttal, fel-feltűnik egy-egy katonaruhás alak fél sziluettje, keze, felemelt puskája. Ők azok, akik végrehajtják Tiszán az ítéletet.

A nézőpontunkat innen az előszobából úgy változtatjuk, hogy ha a merénylők valamelyike elmozdul, és elibénk áll, mi közöttük mindig ráláthassunk Tiszára.

A kép, amelyet látunk, bármilyen éles is – felidézett kép. Húsz hónappal vagyunk Tisza halála után. 1920. augusztus 3. A főtárgyalás második napja.

 
 
A hang,

SZTANYKOWSZKY TIBOR

hangja, a Budapesti Hadosztálybíróság tárgyalóterméből. Sebesen beszél. …Én a hallt az előszobától elválasztó ajtó mögött álltam az előszobában, az ajtó be volt téve. Bejövetelünk zajára bejött egy idősebb úrinő…

Hátul, Tiszától jobbra, a szalon ajtajában megjelenik Tisza Istvánné. Kezét riadtan felkapja, és a férje mellé siet.

De hirtelen megmerevedik a kép. Egy pillanatra.

 
 

A tárgyalásvezető százados közbeszólt.

MONDADA JENŐ

hangja. Egyedül?

S ezzel Tiszáné is mozog tovább.

 
 

SZTANYKOWSZKY

Hangja. Egyedül. Én úgy emlékszem, hogy a gróf már bent volt. Várt minket…

Tiszáné a férje elé akar állni, az elhárítja. S valamit mintha mondana is.

 
 

SZTANYKOWSZKY

Hangja. Tisza megkérdezte, hogy mit akarnak tőle.

A választ viszont tisztán halljuk, egy fiatal férfihang ez.Tisza Istvánt keressük!

S mindjárt ezután egy másik férfihangot is hallunk, ez a másik előttünk álló katona hangja.Tegye le azt a fegyvert!

Tisza lassan, oldalvást kinyújtja a kezét a revolverrel…

 
 

SZTANYKOWSZKY

Hangja. Tisza a revolvert egy tőle jobbra levő állványra tette le.

Tisza mozdulata egy pillanatra megáll a levegőben – mint mindig, ha a tárgyalásvezető közbeszól.

 
 

MONDADA

Hangja. Rögtön?

SZTANYKOWSZKY

hangja. A felszólítás után rögtön, talán két-három pillanat múlva…

 

Egy pillanatig csend.

 

Tisza most fejezi be a megkezdett mozdulatot.

 
 

Váratlanul és valószínűtlenül erősen hallatszik a revolver koppanása az állványon.

SZTANYKOWSZKY

hangja. Mikor Tisza letette a fegyvert, megint valami olyasmit kérdezett, hogy mit akarnak tőle…

Látszik, hogy mozdul Tisza szája. Mond valamit, beszél, elég hosszasan.

 
 

Közben.

SZTANYKOWSZKY

hangját halljuk. Nem tudom biztosan, hogy mennyi idő telhetett el, de lehet, hogy még többet is mondott…

Tisza szája hangtalanul mozog.

 
 

 

Csend.

 

 

 

Tisza összeszorított szájjal áll.

A harmadik katona hangja élesen csattan, mint aki belevág egy másik szavába. Maga az oka, hogy annyi embert a vágóhídra hurcoltak!

Túlságosan is erős fegyvercsattogás.

Az üvegajtón át látjuk: az egyik katona fegyvere „fertig”-ben.

 
 

Csend.

 

Elsüti.

Füst. Semmit nem látunk.

Lövés.

 

_________

Mostantól a kép is a tárgyalóterem.

És a tárgyalótermi hangok.

A négy vádlott közül az egyik áll. Zászlós egyenruhában. Ő az, aki beszél, Sztanykowszky. Fiatal ő is, mint a többi vádlott-társa.

Még halljuk a második lövést.

 

SZTANYKOWSZKY

Mikor az első két lövés eldördült, és a gróf oldalt eldőlt, akkor bejött egy fiatalabb hölgy, később tudtam meg, hogy Almássy Denise grófnő…

Szinte önkéntelenül oldalt fordul – a hallgatóság sorában ott ül Almássy Denise, arcán az egykori sebesülés behegedt nyomával, s hogy megtalálja, egy meghajlásnak induló mozdulatot tesz feléje. A grófnő mereven visszanéz. Nem fogadja el az üdvözletet.

 
 

…Kiáltozni kezdtek. Az asszonyok. Jajgattak. Ráborultak. Azt hiszem, ki akarták vinni… Nem tudom, mit akartak vele csinálni.

 

Kopogás.

Az emelvényen a hosszú asztalnál. A tárgyalásvezető Mondada Jenő kopogott. Százados. Mellette ül az elnök, egy ezredes. Három ülnök és két pótbíró – ezek szintén századosok.

Két hadnagy a jegyzőkönyvvezető.

Az ügyész, Sztupka László, őrnagy hadbíró.

 
 

MONDADA JENŐ

Menjünk csak vissza! Hogy került maga az előszobába?

SZTANYKOWSZKY

A Hermina út keresztezésénél szálltunk ki az autóból.

MONDADA

Az autóban voltak fegyverek?

SZTANYKOWSZKY

Mannlicherek.

MONDADA

Hány darab?

SZTANYKOWSZKY

Nem tudom.

MONDADA

Töltve voltak?

SZTANYKOWSZKY

Valószínűleg töltve voltak. A forradalomban minden fegyver töltve volt.

MONDADA

Önnél volt fegyver?

SZTANYKOWSZKY

Nálam nem volt fegyver, csak a Frommer-pisztoly. Ez töltve volt.

MONDADA

Hány óra lehetett, amikor a Hermina út keresztezésénél kiszálltak az autóból?

SZTANYKOWSZKY

Úgy négy és öt között.

MONDADA

Nem később?

SZTANYKOWSZKY

Óra nem volt nálam.

MONDADA

Sötét volt már?

SZTANYKOWSZKY

Sötétes. Teljesen sötét még nem volt. Az eső csepegett, szitált, köd volt…

_____________

 

A kép: a Hadosztálybíróság folyosója.

 

A nyári melegben néhányan a nyitott ablakoknál levegőznek. Az ablakokból a szűk kaszárnyaudvarra és szemben a rácsos, bedeszkázott ablakokra lehet látni.

Egy újságíró szivarozik az ablakban.

Egy másik újságíró most jön ki a tárgyalásról. Csendesen csukja be maga mögött az ajtót.

 
 

Hangfoszlányok.

 

Ő is ideáll az ablakba.

 

 

 

Int, nem kér.

EGYIK

Szivart?

MÁSIK

Köszönöm.

EGYIK

Otthagytad? Ennyire unalmas?

MÁSIK

Ilyen ügyben akik legkevésbé érdekesek, azok a vádlottak.

EGYIK

Ilyen ügyben? Mért? Láttál már talán ilyen ügyet? Ott voltál talán Julius Caesar gyilkosainak a perénél? Elsőrendű vádlott Brutus… Másodrendű vádlott Cassius…

Kicsit nevetnek.

Majd komolyan, hittel.

 

 

…Éppen olyan világtörténelem ez is. Tisza holttestén át léptünk ki a világháborúból…

Ezt már halkan mondja.

 

…a forradalmakba.

MÁSIK

Miért nem ülsz be?

Egyik – egy mozdulat a szivarjára, hogy nem tud róla lemondani…

Aztán kedélyesen mondja is.

 
 

EGYIK

Ezt jobban élvezem, mint a világtörténelmet.

______

A Róheim villa kapujában. Este. 1918. október 31.

 

Ködös, esős idő. Már sötét van. A villa is sötét, a redőnyei le vannak engedve.

Négy hosszú köpenyes katona megy be, egymás után a kiskapun. Inkább csak az árnyékuk látszik.

A kísérő hangok a tárgyalásról, 1920.

 

SZTANYKOWSZKY

Hangja… Ha jól emlékszem, a nagy kapu már ki volt nyitva, s mi a mellette levő kis kapun mentünk be. A villát az utcáról is kert választja el.

…Felhaladtunk a lépcsőn, mely az előszobába vezetett…

_________

A Róheim villa előszobája. Este.

Továbbra is a tárgyalás hangjai.

 

Egy csendőr áll a hall ajtajában.

 

Valaki elébe áll.

 

A csendőr, puskáját karjára akasztja, lazán szalutál, s kimegy a kertre nyíló ajtón.

Három katona közvetlenül a gép előtt bemegy a hallba.

SZTANYKOWSZKY

Hangja. …Egy csendőr állt a hall ajtajában. Egyikünk odalépett hozzá, mondott neki valamit…

…Erre a csendőr a puskáját a karjára akasztotta, s elment.

 

…Én az ajtót kissé nyitva, körülbelül így tartottam.

A hall ajtajánál.

A lassan kihajtott ajtó. A hall üres.

 
 

 

A csendben kis nyikorgás.

 

MONDADA

Hangja. Gróf Tisza István már a hallban volt, amikor bementek?

SZTANYKOWSZKY

Hangja. Nem… Nem tudom… Egyszer csak ott volt.

A kép – mintha ugrott volna: ott áll a hall végében Tisza, kezében a revolver.

A tárgyalásvezető ahogy megszólal: a kép kimerevedik.

 
 

MONDADA

Emelt hangon. A vádlottak kihallgatása után következik a bizonyító eljárás. Elsőnek idézve van özvegy gróf Tisza Istvánné…

A merev kép mintha megint ugrott volna: Tisza mellett, ott áll a felesége – amint az előbb láttuk.

 
 

…aki azonban a család képviselője által orvosi bizonyítványt terjesztett be, mely szerint kihallgatása olyan lelki izgalmakat válthat ki…

Egyre közelebbről látjuk a két alakot. Az öltözködésük, a pillanatképpel elkapott mozdulatuk és a felvétel stílusa: jellegzetesen század eleji.

 
 

…mely nevezettre nézve életveszedelmet jelent. Ezek szerint következik gróf Almássy Denise…

A képen, harmadiknak megjelenik az ő feje is. Most még sebesülés nyoma nélkül.

Csak Almássy Denise arca – a Róheim villában, per 1918. Fényképszerűen.

 

 

…magánzónő, gyulai lakos…

 

__________

Tárgyalóterem.

 

Almássy Denise arca (per 1920), közelebbről, filmelevenséggel, a sebesülés nyoma rajta…

 
 

MONDADA

Beszédét az előzők folytatásaként halljuk. Adja elő, kérem, a grófnő, mily események adódtak elő a Róheim villában 1918. október 31-én, Tisza István gróf személyével kapcsolatban.

Almássy Denise lélegzetet vesz. De látnivalóan nem tudja, hol kezdje.

 
 

Kis csend.

A hallgatóság a tárgyalóteremben. A vallomásra várakozás feszültsége. Mozdulatlan arcok. Most látszik csak: a legjobb társaság van itt. A húszas évek elejének eleganciája. Az arcok között egy csöpp hangsúlyt kaphat – mert később szerepelni fog – báró Lukachich Gézáé. Civilben van, de fejtartása, hajviselete elárulja, hogy katona.

 
 

MONDADA

Kisegítő kérdését halljuk közben. Hány órakor jött a grófnő a villába?

Továbbra is a hallgatóságot láttuk: ahogy felengedett, mozdult a vallomás elkezdésével.

ALMÁSSY DENISE

Hangja. Reggel volt. Mihelyt felkeltem, azonnal mentem. Az utcán lövöldöztek… és Tisza Istvánt átkozták. Baj nélkül megérkeztem a Róheim villához. Az anyám házmestere kísért el… Becsengettünk… Az inas eresztett be, s azt mondta, nyolc csendőr van itt a kegyelmes úrnak őrizetére. Én bejelentettem ottlétemet.

___________

A Róheim villa hallja. Nappal. 1918. október 31.

 

Almássy Denise – az előttünk már ismert színtéren. Nyugtalanul járkál, néha megáll, szórakozott figyelemmel megnéz valamit.

A szalonajtó nyílik: Tisza megjelenik.

Ettől kezdve filmszerűen fut a történet, csak az éles vágások jelzik, hogy aki elmondja, rapszodikusan beszél.

A dialógus a képpel szinkronban:

1918. október 31.

Hirtelen lendülettel.

TISZA

Jó reggelt.

ALMÁSSY DENISE

Tudom, hogy nagy felelősség rám nézve, ha arra kérem, hagyja el a villát, akár autón, akár gyalog, de ha itt marad, az a biztos halál.

Tisza előbbre jött.

TISZA

Igen, ez a biztos halál.

ALMÁSSY DENISE

Amerre jöttem, mindenütt csak azt hallottam: Tisza… Tisza…

TISZA

„Vesszen Tisza!”

ALMÁSSY DENISE

Itt van a Bethesda kórház, száz méterre sincs ide…

 

Csend.

 

ALMÁSSY DENISE

Vagy az Erzsébet nőiskola. Ott igazán nem fogják keresni.

TISZA

Közintézetre nem akarok veszedelmet vinni magammal.

ALMÁSSY DENISE

A városnak ezen részében csak talán lakik egy barátja, ismerőse…

Tisza megrázza a fejét.

TISZA

Hívatlanul?

ALMÁSSY DENISE

És arra nem gondol, hogy egyszer rendet is kell itten csinálni? És hogy akkor szükség lesz Tisza Istvánra… Menjünk le vidékre. Engedje meg, felhívatom a sofőrt.

TISZA

A sofőr fél. A legutóbbi merénylet óta, amelyet a parlament előtt követtek el ellenem, a sofőr fél. Majdnem őt találták el.

Az ablakhoz közeledik, megáll.

ALMÁSSY DENISE

…Akkor?

TISZA

Itt maradok.

…Hallja?

ALMÁSSY DENISE

Valaki kiabál.

TISZA

„Vesszen Tisza!” …Sokan kiabálják.

Tiszáné jön be.

TISZÁNÉ

Kérem, jöjjön el az ablaktól, mindjárt be fognak lőni.

TISZA

Csak azt nézem, van-e valamerre út, kivinni egy levelet… Gondoltam rá, hogy rendet kell csinálni, de nem majd egyszer, hanem most. Lukachich városparancsnoknak írtam. Erőskezű ember. Ha a katonái mind a forradalmárokhoz álltak, tisztjei még talán vannak…

Almássy Denise-nek mutatja a levelet.

 

…El tudná ezt juttatni Lukachichhoz?

ALMÁSSY DENISE

Itt van velem az anyám házmestere… Konrád.

TISZA

Tegye majd az inge alá. Meg ne találják nála.

_______

A bíróság folyosója, 1920.

 

A két újságíró az ablakban beszélget. Az egyikük szivarozik.

 
 

MÁSIK

Ez nem bűnügy… Ez egy garden party, egy operabál… Itt van az egész jó társaság. Akit nem idéztek be tanúnak, az reklamál a katonai ügyészségen.

EGYIK

Az idén még nem lehet utazni a Dolomitokba, sem a Riviérára… Ó, a szép, régi fürdőlevelek! A megjelent előkelőségek listája! Ugyanezt a listát most leadhatjuk a törvényszéki rovatban. Kicsi ország – egy lista.

Közben a tárgyalóterem ajtaja kinyílt, Lukachich jön erre.

A két újságíró észreveszi.

Ahogy leszáll az ablakpárkányról.

 
 

AZ EGYIK

Vigyázz… Lukachich.

LUKACHICH

Örvendek, hogy a sajtó olyan figyelmet szentel ennek a tárgyalásnak. A ma reggeli újságok kellő hangsúllyal harangozták be.

EGYIK

Történelmi esemény, kegyelmes uram.

LUKACHICH

Alkalmas arra, hogy kellő kommentárokkal nevelje a népet… Apropó, az imént elhangzott az én nevem. A grófnő említette, hogy Tisza István levelet írt nekem, halála előtt pár órával. Ez így volt. Súlyt helyezek rá, hogy ezzel kapcsolatban az újságok megírják azt is, hogy én kész voltam Tisza parancsát követni… Hogy engem nem félemlített meg a csőcselék, meg hogy előzőleg behurcoltak az Astoriába, Károlyi elé… De kijöttem, és már aznap délben megint kész voltam széttaposni a forradalom fészkét. Ezt írják meg!

MÁSIK

S hogyhogy nem sikerült széttaposnia, mégse, nagyméltóságodnak?

LUKACHICH

Nem tudom. Mire mi az Astoriához értünk, Károlyiék már felszedték a sátorfájukat… Talán árulás történt. Vagy a gondviselés nem akarta?… Büntetni akart minket. Ezt a szegény országot. De írják meg! Mert ez az igazság.

Sarkon fordul, megy vissza a terembe.

 

 

EGYIK

Ez is szerepelni akar a holnapi lapokban.

MÁSIK

Gondolod, hogy csak blöffölt?

EGYIK

Mit tudott volna csinálni? Minden ezred felesküdött a forradalomra… A tömeg Lukachich fejét követelte. Tiszánál is jobban gyűlölték. Károlyi úgy szöktette meg őt az Astoriából, civil ruhában. Hátsó kijáraton. A Magyar utcán. Nem akarta, hogy vér szennyezze be a forradalmat…

MÁSIK

És legalább becsületszavát vette, hogy nem fog ugrálni?

EGYIK

Azt hiszem, ezt elmulasztotta.

Vállat von.

…No és ha becsületszavát veszi?

__________

A Róheim villa ebédlője. Nappal.

 

Tisza egy rejtett faliszekrény előtt áll, iratokat rak bele. Az iratokat a felesége és Almássy Denise hordja a szomszédos dolgozószobából.

Az ebédlőasztal már meg van terítve.

A tárgyalást halljuk. A dialógus.

 

ALMÁSSY DENISE

Hangja, ahogy a tárgyaláson mondja. …Azon iratait, amelyekre súlyt helyezett, hogy mint dokumentumok a forradalmárok által fel ne fedeztessenek, átraktuk íróasztalából az ebédlő falába beépített szekrénybe, ahol nagyon takarva vannak, s első tekintetre nem is látszik, hogy az szekrény…

Az inas bejön, mond valamit Tiszának – Tisza int, a szekrényajtót láthatatlanná teszik.

 
 

…A csendőr őrmester jelentkezett.

Már ott áll az őrmester az ajtóban.

 
 

…Kérte tőlünk, hogy elmehessenek.

MONDADA

Hangja. Miért akartak elmenni a csendőrök?

_____

Tárgyalóterem.

A tárgyalás szövege folytatódik.

 

ALMÁSSY DENISE

Mert azt mondták, hogy ők éhesek.

Egy oldalpillantás.

A csendőr őrmester és a csendőrei, rabruhában ülnek a tanúk között.

A bíróság nem akarja firtatni, de szeretne részleteket.

 
 

ELNÖK

Éhesek?

ALMÁSSY DENISE

A nagybátyámnak az volt az álláspontja, hogy van parancsnokságuk, annak a kötelessége, hogy kenyeret küldjön a csendőröknek.

ELNÖK

Igen, ez nagyon szabályszerű álláspont…

MONDADA

Őrmester! Maguk fordultak kenyérért a felettes hatóságukhoz?

Az őrmester felpattan.

 
 

 

ŐRMESTER

Nem lehetett, mert a telefon el volt romolva.

ALMÁSSY DENISE

Mikor láttuk, hogy a telefonozás nem sikerül, a csendőrök egy része elment…

Az őrmester szólni akar. De a tárgyalásvezető indulatos megvetéssel leinti.

 

Az őrmester leül.

MONDADA

Őrmester, üljön le!

ALMÁSSY DENISE

Öt óra tájban közeledő lövést hallottunk. Már égett a villany – eloltottam. Már egész közel voltak a lövések…

_______

A Róheim villa szalonja, majd hallja. Este. 1919.

 

Sötétben áll Tisza, a felesége és Almássy Denise. Csak a hallból esik rájuk fény. Mozdulatlanul állnak.

Felidéződik a jelenet: jelenben, 1919.

 

Lövés.

 

Csend.

 

Éles csengetés.

 

Csend.

 

Az inas jön be, az öreg Dömötöry László, sírva.

 
 

DÖMÖTÖRY

Kegyelmes úr, itt vannak.

 

Kis csend.

 

DÖMÖTÖRY

Kegyelmes úr, ugorjon ki az ablakon.

 

Kis csend.

 

TISZA

No, László, kik vannak itt?… Ki érkezett most?… Ki érkezett?… No, beszélj már!

Az inas suttogva mondja, sírástól elakadó hangon.

 
 

DÖMÖTÖRY

Nyolc katona jött. Kegyelmes uramat halálra keresik.

 

Kis csend.

 

TISZA

Hű cselédem voltál. Az Isten áldjon meg.

A sötét szalonból látjuk – Tiszáékon és az üvegajtón át –, hogy a hallba egymás után jönnek be a hosszú köpenyes fiatal katonák puskával. Még csak az árnyékukat látjuk.

 
 
Közben.

ALMÁSSY DENISE

Hangját halljuk, ahogy a tárgyaláson mondja tovább a történetet. És nem az inasnak, inkább önmagának mondta: nem ugrom én sehová – ahogy éltem, úgy fogok meghalni… Az inas kiment a belső szobából. Mi pár pillanatig még együtt maradtunk, hallgattuk, ahogy csoportosulnak… Majd mind a hárman kiléptünk.

Árnyékok az üvegajtón.

Széthúzzák az üvegajtót.

A világos hall előttünk.

Szemben a katonák, az ajtónyílásra hátrahúzódnak.

Robaj.

 

MONDADA

Hangja. Egyszerre?

A kép erre egy pillanatra megmerevedett.

 
 

ALMÁSSY DENISE

Igen. Nagybátyám nyitotta ki az ajtót, s mindhárman kiléptünk… A három katona egyenes sorban, egymás mellett, egész közel egymáshoz, a szalonajtó előtt állt. A fegyvert így fogták mind a hárman.

Közelről látjuk – Tiszáék szemével – a három katonát. Hátul az előszobában Sztanykowszky.

 
 

…Egy negyedik a hall előszobájában, az ajtóban állt. Ennek csak a sziluettjét láttam messziről, mivel természetesen azokra néztem, akik közvetlenül előttünk álltak, s minden pillanatban azt hittem, hogy eldördül a lövés. Ez azonban nem történt meg. Mert azzal kezdték…

 

Kis csend.

 

TISZA

Kit keresnek?

_________

A tárgyalóterem.

 

A három katona arca, több évvel látszódnak öregebbnek most a vádlottak padján. A szemük Almássy Denise-en.

Ő is rájuk nézve mondja.

 
 

ALMÁSSY DENISE

Mondták, hogy Tisza István grófot keresik, és kérdezték, mi van a kezében. Ugyanis a revolverét magával hozta, és felhúzva maga előtt tartotta. Ő nagyon nyugodtan felelt: „Az enyémben revolver, a tietekben puska.” Azt mondták: tegye le. Ezt kétszer, háromszor vagy többször is megismételték, de ő habozott. Aztán végigjártatta a szemét rajtuk, és a mögöttük levő Sztanykowszkyn.

Sztanykowszky arca közelről.

 
 

…Látni lehetett a szeméből, hogy számlálja őket. Az inas jelentette, hogy nyolcan vannak… Eszembe jutott, amit délelőtt mondott. Ha mód van a védekezésre, akkor lőni fog. De másként nem fog embert ölni…

…A tükör előtti állványra letette a revolvert. Erre felszólították a nagynénémet, és engem is, hogy távozzunk.

Az egyik vádlottra mutat.

 
 

…Dobó úgy szólította meg a nagynénémet: a kegyelmes asszonyhoz van-e szerencsénk? Ő azt mondta: igen, ő az. Erre Dobó azt mondta: menjen ki innen a másik szobába. Ő azt felelte: nem megy. – Legalább álljon félre! – Nem!… Akkor kezdődött az a nekünk hosszúnak tetsző párbeszéd, hogy ki az oka a sok bajnak, a háborúnak, a vérnek, a nyomorúságnak és mindennek, amit a háború okozott. Nagybátyám azt felelte: Azt nem tudom, fiam, én nem. Akkor történt az a kijelentés…

Végigjártatja a szemét a vádlottakon.

 
 

…Melyikük is mondta? Hogy ő nyolc évig volt katona, hogy négyszer sebesült meg, hogy a felesége közben hűtlen lett hozzá – egy közönséges kifejezést használt, amit én nem ismerek, s így nem tudom reprodukálni… Ki tehet erről? – kérdezte. Felsorolta a háború minden szerencsétlenségét és ebben az ő személyes bajait. Ki tehet minderről? Közbeszólt nagybátyám: Én nem tudom, fiam, én nem. Folytatták az a túlsó is, a középső is – és maga is…

Rámutat sorban a vádlottakra.

 
 

…Igen, maga is – a felszólalásaikat. Nagybátyám most már egyáltalán nem szólt többé hozzájuk. Ekkor Dobó a fejét hátrafordította, s azt kérdezte Sztanykowszkytól: Megvan-e az összeköttetés? Ez azt felelte: Igen, végig megvan. Ekkor Dobó azt mondta…

Dobóra néz.

 

Farkasszemet néznek.

 

A bíróság Dobóra tekint.

…„Kegyelmes úr, ütött a végső óra.”

 

…Ekkor egynegyed hatot ütött az óra.

_________

A Róheim villa hallja. Este. 1919.

Az emberi hangok: 1920.

A zenélő óra és a pisztoly hangja: 1919.

A kandallón álló empire óra, melynek ingája sebesen jár, negyed hatot mutat.

Egyetlen ezüstös csendülés.

 

ALMÁSSY DENISE

Hangja. Nagybátyám reám nézett… Itt a vég… Eszembe jutott, hogy egyszer anekdotaszerűen mondotta: ha valakit megtámadnak, a fegyverre kell ugrani, azt kell eltéríteni, mert a közvetlen veszély a fegyverben van. Ez jutott eszembe, mert hallottam, hogy egyet kiáltott… „hrrr!”

Szemben a katonák.

Tiszának egy artikulálatlan kiáltása.

 

ALMÁSSY DENISE

hangja. …Előreugrott…

Tisza a két katona fegyverét nyomja lefelé.

 
 

…Ebben a pillanatban ugrottam én is a velem szemben levőre…

Két ránk irányuló puskacső.

 

Egyikből is, másikból is lövés.

 

Füst.

 

 

…Ebben a pillanatban eldördültek a lövések.

 

Egymás után két lövés.

 

__________

Kép: a tárgyalóterem.

Hang: szinkronban a képpel.

 

MONDADA

Grófnő, előbb már jelezte, hogy a telefon dél óta nem kapcsolt. A központ jelentkezett?

ALMÁSSY DENISE

Jelentkezett, de nem kapcsolt.

MONDADA

Mikor lehetett a telefonon megint beszélni?

Almássy Denise csak áll, gondolkozik eltűnődve.

 
 

ALMÁSSY DENISE

Nem lehetett…

 

Csend.

 

S látszik, nagyon erősen próbál visszaemlékezni.

Élénken.

 
 

…Ahogy a lövések eldördültek, éreztem, hogy nagybátyám rám dől egy kicsit, és hogy dől el. Azután pontosan nem emlékszem, hogy hogyan dűltünk el… Mikor kinyitottam a szememet, nagynénémet a túlsó oldalon láttam mellette feküdni… Minden pár pillanat alatt történhetett… Ő ott feküdt… Rettenetes puskafüst volt…

___________

A Róheim villa hallja. Este.

A felidéző és a felidézett hangok már összekeverednek.

Füst.

A hall üres.

A földön két kezére támaszkodó Almássy Denise véres arcát látjuk.

Csend.

Nagybátyja arca fölé hajol.

ALMÁSSY DENISE

Hangját halljuk tovább, folytatólagosan, ahogy a tárgyaláson tanúvallomását mondja. …Nagybátyám még élt, s annyit mondott: „a fejem”… Végigtapogattam a fejét, ott nem éreztem semmit. Mondtam is nagynénémnek: úgy látszik, téved, a fején nincs…

Tisza fekvő alakján idegesen végigszökik egy női kéz.

 
 

…A mellén sem volt látható elöl semmi. Az első lövés, amit én észrevettem, a haslövés volt. Csak rövid pillanatokig élt már ezután…

Almássy Denise feltérdepel. Arcán végighúzza a kezét. Megnézi. Suttogva odaszól a földön fekvő Tiszánénak.

 
 

ALMÁSSY DENISE

Orvost…

Tiszáné megmozdul, felül, körülnéz, aztán hirtelen felugrik, és a falra szerelt telefonhoz megy. Leakasztja, tekeri.

 
 

 

Csend.

 

MONDADA

Hangja, immár a tárgyaláson beállott csendet törve meg. Nem gondoltak arra, hogy orvosi segítséget hívjanak?

ALMÁSSY DENISE

Hangja türelmetlenül. Gondoltunk rá, de a telefon ki volt kapcsolva.

Továbbra is a földön térdelő Almássy Denise szemszögéből – rajta keresztül – látjuk, hogy az alagsori feljáróból kinéznek, némán és mozdulatlanul Tisza cselédei: a már ismert Dömötöry László, Bugyiné, valamint Fenesi Sándor, a kisinas.

 
 

MONDADA

Hangja. Orvost… Mégis…

Mintha az arcokról emlékeznék…

 

ALMÁSSY DENISE

Hangja. A kisinast, igen, elküldtük orvosért.

 

Fenesi Sándor mozdul.

 

 
 

…A szomszédban volt a Bethesda kórház.

 

Csend.

 

TISZÁNÉ

…Halló!… Halló!… Halló!… Nem hallják?… Én beszélek!… Megölték a férjemet!… Halló!

 

Csend.

 

ALMÁSSY DENISE

Hangja, ahogy a tárgyaláson mondja. …A telefon ki volt kapcsolva.

________

A tárgyalóterem.

Hang: szinkronban.

Klimes postaigazgató tanúskodik.

 
 

MONDADA

Ön, mint a posta igazgatója, mivel magyarázza azt a sajátságos körülményt, hogy gróf Tisza István lakásán aznap délután a telefon nem működött?

KLIMES

Sehol sem működött. A Nemzeti Tanács katonái megszállták a központot.

MONDADA

Mondták, hogy a Nemzeti Tanácstól jöttek?

KLIMES

Valamit mondtak, hogy a Nemzeti Tanács nevében vagy a forradalom nevében…

MONDADA

És ha egy gróf Tisza István telefonja jelentkezett?

KLIMES

Formális parancsunk volt rá, hogy ne kapcsoljunk.

MONDADA

Egy olyan vezető államférfinak?

KLIMES

A parancs úgy szólt: „herkópáternek se”. Ez a kifejezés, azt hiszem, pontosan az előző rezsim vezető államférfiaira vonatkozott.

MONDADA

Kitől kapta ezt a parancsot?… Ezt is a katonák mondták?

 

Megfordul.

KLIMES

A Nemzeti Tanács egyik tagjától…

…A letartóztatásban itt jelenlevő Fényes Lászlótól… Ő volt a nemzetőrség parancsnoka… Ő jött ellenőrizni, hogy a katonák végrehajtották-e a parancsot.

A tárgyalásvezető kicsit gúnyosan.

 

MONDADA

Ő is a forradalom nevében?

Fényes László a vádlottak sorában.

 
 

KLIMES

Neki nem kellett igazolnia magát. Róla mindenki tudja, hogy a Nemzeti Tanács tagja. És hogy a forradalom egyik…

A tárgyalásvezető elvágja.

 

 
 

MONDADA

Elrendelem a szembesítésüket.

Fényes László felé.

Fényes már áll.

…Járt ön a telefonközpontban október 31-én?

FÉNYES

Jártam.

MONDADA

Mivel magyarázza azt a sajátságos körülményt, hogy gróf Tiszáék lakásán a telefon nem működött? Ezért nem állt módjukban az őrségre kirendelt csendőröknek kenyeret hozatni, az elégedetlen csendőröket másokkal felváltani, erősítést kérni… És végül orvost.

FÉNYES

Én rendeltem el, hogy szüntessék meg a telefonkapcsolásokat – általában. Illetve, hogy csak jelszóra kapcsoljanak.

MONDADA

Mi indította erre az intézkedésre?

FÉNYES

Az elővigyázatosság.

MONDADA

Hogy Tisza István gyilkosai zavartalanul dolgozhassanak.

FÉNYES

A Tisza István élete ellen szőtt tervekről mi nem tudtunk. De tudtunk egyéb tervekről, amelyeket…

Megkeresi szemével Lukachichot.

 

…amelyet Lukachich tábornok úr szőtt a Nemzeti Tanács tagjainak az élete ellen.

MONDADA

Ne térjen el a tárgytól!

FÉNYES

Most térünk a tárgyra…

MONDADA

Kérem a következő tanúkat!

_____

A hadbíróság folyosója.

 

Az ablakból látjuk, egy fiatal nőt vezetnek át az udvaron. Rabruhában van. Fegyőrök kísérik. Ő Krucsay Margit.

A két újságíró az ablakon kihajolva nézi.

A hangok is folyosói hangok.

 

MÁSIK ÚJSÁGÍRÓ

Újabb tanúkat hoznak?… Vagy vádlottakat?

EGYIK ÚJSÁGÍRÓ

Azt remélik, hogy a telefondrót elvezet a gyilkosság értelmi szerzőjéhez. Valahová föl…

HARMADIK ÚJSÁGÍRÓ

Ezeknek a katonajogászoknak nincs érzékük a világtörténelemhez… „Kihallgatták a Teréz Központ egyik postáskisasszonyát”… Talán ezt adjam az újságban az első oldalra, főcímként, nagybetűkkel?

______

A tárgyalóterem.

A szöveg és a tárgyalás jegyzőkönyvi anyagából.

Krucsay Margit áll a bíróság előtt. Fegyőr kíséretében.

 
 

JEGYZŐ

Krucsay Margit, hivatalnoknő, budapesti lakos, érdektelen.

MONDADA

A telefonközpontban van alkalmazásban?

Kis mosollyal, esetleges láncaira.

 

KRUCSAY MARGIT

Nem, kérem, rab vagyok a gyűjtőfogházban. Csak voltam a telefonközpontban. Az ügyészségen mint kommunista ellen volt ellenem eljárás, és ebből kifolyólag a hivatalban is fegyelmit indítottak.

MONDADA

Milyen beosztásban volt ön 1918. október hó utolsó napjaiban?

KRUCSAY MARGIT

Telefonkezelő voltam a Teréz Központban.

MONDADA

Kapott-e valakitől parancsot a forradalom napján a telefon mikénti kezelésére vonatkozólag?

KRUCSAY MARGIT

Kértem és kaptam.

 

Kis csend.

 

…Én telefonáltam az Astoriába, ahol a Nemzeti Tanács székelt.

MONDADA

És mit telefonált?

A jelenet annyira érdektelen, hogy vannak, akik szállingóznak ki a teremből.

 
 

KRUCSAY MARGIT

Hogy vigyázzanak, mert Lukachich tábornok megbízható tisztjeivel a Nemzeti Tanács legyilkolására készül.

A mozgás megszűnt.

Nagy csend a teremben.

EGY HANG

Maga volt?!

Lukachich tábornok felállva kiáltja ezt a neki háttal álló tanú felé.

Krucsay Margit nem néz hátra. Kicsit elmosolyodik.

 
 

KRUCSAY MARGIT

Lukachich tábornok úr… Megismerem a hangját.

LUKACHICH

Kérem a tisztelt Hadosztálybíróságot, méltóztassanak a legalaposabban kikérdezni a tanút erre az esetre vonatkozóan… Okom van ezt kérni. Tisza István gróf nekem küldte utolsó írásos utasítását… A politikai végrendeletét.

Felindultan áll.

 

Egy szó az elnökkel.

ZOLTÁN LÁSZLÓ

Ezredes, elnök. A Magyar Királyi Budapesti Hadosztálybíróság helyt ad báró Somorjai Lukachich Géza tábornok kérésének.

______

Inzert, plakát.

Közben Lukachich hangja. A tárgyalás jegyzőkönyvei és egy korabeli újságinterjú alapján.

Korabeli plakát, a főtárgyaláson látott Lukachich arca, amint akasztófák fölé hajol. Vértől csöpögő betűkkel volt erre a plakátra írva: Lukachich, a hóhér.

 
 
Közben.

LUKACHICH

Hangja a tárgyalóteremből. Miután harmincegy hónapig vezettem a 20-as honvédhadosztályt, és kiérdemeltem a Mária Terézia-rendet, a Lipót-rend nagykeresztjét, valamint a Monte San Gabriele védelméért…

 

Kis csend.

 

Valaki köhintett.

 

…Igen, a Monte San Gabrielét nagyon nagy véráldozat után fel kellett adnom, de ez csakis árulás miatt történt… Kiérdemeltem Schönburg hercegnek a Legfelsőbb Szolgálat nevében kifejezett legmelegebb köszönetét…

ZOLTÁN EZREDES

Hangja. Köztudomású, hogy a tábornok úr a tábornoki kar legszebben dekorált tagja volt…

LUKACHICH

Hangja. Ötvenhárom éves koromra!

…Feljöttem Budapestre honvédkerületi parancsnoknak, bevezettem a statáriumot, és ezért egy mesterségesen szított gyűlölet központjába kerültem. Ez a gyűlölet a forradalom napján tetőfokára hágott. Amidőn József körúti lakásom ablakán kitekintettem, uszító plakátokat láttam, és az utcán diffamáló dalokat énekeltek ellenem. Tudtam, hogy cselekednem kell. Tudtam, hogy Tisza István is ezt várja tőlem… Üzenetet is küldött. Méltóztattak hallani. Az utcán járni számomra nem volt biztonságos. Telefonálni kezdtem megbízható tiszttársaimnak…

_____

Teréz Központ.

Hangok: a helyszínről, és a tárgyalásról is.

Az egyik gép előtt – ez az úgynevezett „méltóságos gép” – Krucsay Margit ül. Bár a tárgyalás és az októberi forradalom között még két év se telt el, észrevehető az öltözködésben, hajviseletben a különbség. Ezek a postáskisasszonyok itt még 1918 októberében, az utolsó világháború előtti divatot képviselik, szegények.

A kapcsolóteremben van Klimes igazgató is.

A gépen kigyullad egy lámpa.

 
 

KRUCSAY MARGIT

Megint Lukachich telefonál.

Amíg a kapcsolást csinálja.

 

…Az előbb a bosnyák ezredek tisztjeivel beszélt, hogy vigyék a katonáikat az Astoriához, és fogják el a Nemzeti Tanácsot.

A képen mindenki mozdulatlan lesz.

 
 

MONDADA

Hangja. Feleljen, kisasszony, hogyan egyezteti össze hivatali esküjével, hogy belehallgat olyan beszélgetésekbe, amelyeket nem is lett volna szabad meghallania, sőt ezeket a beszélgetéseket a kollégái előtt nyilvánosságra hozza, s felteszem: kommentálja…

KRUCSAY MARGIT

Hangja, a tárgyalásról. Nem kellett kommentálni, megvolt erről mindenkinek a véleménye.

 

A kapcsolóteremben egy alak megmozdul:

 

KLIMES

A hóhér!… Lukachich…

Krucsay Margit, fején a hallgatóval.

 

KRUCSAY MARGIT

Valamelyik katonatiszt barátját hívta fel… Azt parancsolja neki, hogy az egyik csoport legyen egy félóra múlva a Mária utcában a Jézus Szíve-templomban, civilben, de a szolgálati revolverrel. Egy másik csoport meg a Kálvin téren gyülekezik.

A Teréz Központban, akik ezt hallják, a faliórára pillantanak. Fél kettő.

 

Lázasabban.

Megint kigyullad ugyanaz a lámpa.

Mind ezt nézik, megbabonázva.

KRUCSAY MARGIT

Már bontott!

 

EGY HANG

Nem kell kapcsolni neki, én azt mondom, nem kell kapcsolni neki…

Krucsay kapcsol.

 
 

…Mégis kapcsol neki.

Krucsay Margit, hallgatva a beszélgetést, referálja.

 

 

 

A lámpa egy pillanatra kialudt, s már megint ég.

KRUCSAY MARGIT

Ugyanazt mondja… Találkozó a templomban, feltűnés nélkül… Szolgálati revolver. Bontott… Találkozó a Kálvin téren… Feltűnés nélkül megközelíteni az Astoriát.

 

EGY POSTÁSKISASSZONY

És te kapcsolsz ennek?

Krucsay Margit kapcsol. S közben.

KRUCSAY MARGIT

Kapcsolok… És amikor befejezte, értesíteni fogom az Astoriát.

_______

Kép: tárgyalóterem.

Hangok: tárgyalóterem.

 

MONDADA

És senki se volt, kisasszony, az ön kollégái és főnökei között, aki figyelmeztette volna önt, hogy szolgálatban állván nem jelenthet senkinek, amit telefonon kihallgatott?

Klimes igazgató arca, – szeretné magára vonni Krucsay Margit figyelmét.

Krucsay Margit odapillant, s nyugodtan mondja.

 
 

KRUCSAY MARGIT

De igen, Klimes igazgató úr mondta, hogy vigyázzak, mert ha ezek az idők elmúlnak, én még nagyon megüthetem a bokámat…

MONDADA

Látja… Bár azt hiszem, az igazgató úr ennél határozottabban is állást foglalhatott volna.

Élesen.

KRUCSAY MARGIT

Semmit nem ért volna. Ha megtiltja, akkor is telefonálok.

A kérdés is éles.

MONDADA

Megszegve hivatali esküjét?

KRUCSAY MARGIT

Igen.

MONDADA

Annak a tudatában, hogy milyen súlyos a hivatali eskü megszegése?… Nem tartozik válaszolni a kérdésemre, ha nem akar… Miért?

KRUCSAY MARGIT

Csak azt ismételhetem el, amit ott mondtam…

_____

A Teréz Központ.

Krucsay Margit arca, közelről. Hol beszél? A bírái előtt? A főnöke előtt? Az Isten előtt?.

Krucsay Margit kigyúlva áll a postaigazgatóval szemben.

 
 

KRUCSAY MARGIT

Az egyik fülemen be, a másikon ki… Így ment át rajtam egy egész világháború. A hadijelentések! A sok Hőfer – mielőtt még meghamisították volna a híreket. Sokkal több vérrel ment át rajtam ez a világháború, mint amennyiről tud a világ… Elsőnek hallottam meg a veszteségeket, és a haditervekből kiszámíthattam, hogy másnapra hány embert fognak megölni. És nem rendültem meg, és nem árultam el semmit… pedig már akkor üvölteni kellett volna… És hallottam Tisza telefonjait hol egyik, hol másik császárral, és az álmomban is megismerem Lukachich hangját, ahogy jelenti Boroevicsnek, hogy a Monte San Michelén és a Monte San Gabrielén holnap feláldozza a székesfehérvári 17-eseket, és ugyanott pusztult utána a debreceni 3-as, a nagyváradi 4-es ezred, a budapesti 1-es… És Boroevics csak azt mondta: köszönöm. És én hallgattam, mint a sír, pedig a vőlegényem is ott volt a fehérvári 17-esek között…

…És amikor az öcsém azt mondta, hogy harmadszor már nem bír a frontra visszamenni, – rejts el, mondta –, ez most volt a nyáron – talán neki mondtam volna el, hogy mindennap hány logós katona kivégzésére ad parancsot Lukachich, amikor a háborúnak már semmi, de semmi értelme nem volt…?

Hirtelen.

…Soha nem volt!

…De akkor már ezt a király is mondta. Hallottam. Őt is hallottam. „Nincs értelme!” Ezzel a két fülemmel hallottam. „Nincs értelme!” – mondta a király. De ezt se árultam el, pedig el kellett volna… Kikiabálni kellett volna a háztetőkről a húszezer pesti lógósnak, szegényeknek, hogy igazatok van, a király is mondja már: nincs értelme… De hallgattam. Egyik fülemen be, a másikon ki. És a kivégzések! Egyik fülemen be, a másikon ki. És a győztesek tervei Magyarországgal! Hogy mit fognak elvenni tőlünk. Egyik fülemen be, a másikon ki.

Elkínzottan nevet, hosszan.

Majd csendesen.

 
 

…Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy a számon törjön ki az igazság.

…Hogy nem szabad engedni tovább.

Most tör csak ki rajta a sírás.

Leborul a kapcsolótáblára.

 
 

KRUCSAY MARGIT

Zokogása.

…Hogy tovább nem…

A keze, amint, szinte függetlenül a zokogó asszonytól, keresgéli a drótok közt a megfelelő kapcsolót.

 

Majd.

 

Hirtelen.

Egy sikoltással.

…Astoria? A Nemzeti Tanácsot keresem… Nem tudom kit…

…Fényes Lászlót!

…Vigyázzanak!

_______

Tárgyalóterem.

Krucsay hangja visszacsuklott a valóságba. Tárgyalás, börtön, ellenforradalom… 1920.

Krucsay Margit arca – ez a két év persze megviselte. Könnyes az arca.

Csendesen ismétli.

 
 

KRUCSAY MARGIT

Igen, megmondtam: vigyázzanak…

Mondada, a letartóztatott Fényes László felé, aki megrendülten ül, s hallgatja Krucsay Margit vallomását.

 
 

MONDADA

Fényes László – emlékszik ön erre a telefonhívásra?

Fényes László feláll.

FÉNYES LÁSZÓ

Pontosan… Csak nem tudtam, kinek kell megköszönnünk – a Nemzeti Tanács nevében… Köszönöm, kisasszony.

Mondada belevágott.

A bíróság tagjaihoz.

MONDADA

Ezért rendreutasítom.

...Van-e valakinek kérdése a tanúhoz?

SZTUPKA LÁSZÓ

Hadbíró őrnagy. Nekem van.

MONDADA

A haditörvényszék ügyészéé a szó.

SZTUPKA

Tudatában volt-e ön annak, hogy milyen hordereje lehet ennek a telefonnak az Astoriában?

Nyugodt fölénnyel, szinte sugárzik.

 

KRUCSAY MARGIT

De hisz azért csináltam.

SZTUPKA

Miért tette?

KRUCSAY MARGIT

Hogy ne öljék meg őket.

SZTUPKA

Ön fegyelmezett tisztviselő volt az egész háború alatt… Holott kockán volt a vőlegénye élete, testvéröccse élete… Miért tette? Október 3l-én elkapta a forradalom láza?

KRUCSAY MARGIT

Nem… Hanem eszembe jutott, hogy ott van az Astoriában az ideálom.

Mozgás a teremben.

Krucsay Margit lefegyverző természetességgel folytatja.

Az elnök kopogása.

 

KRUCSAY MARGIT

Ugyanis nekem Fényes László volt az ideálom, mert 1917-ben ő a parlamentben szóvá tette az ügyünket, amikor a telefonkezelőket a rendőrök megrugdalták…

Élénken.

…Meg eljárt abban az ügyben is, hogy a postások nyugdíját emeljék… Igazán nem hagyhattam, hogy őt Lukachich felkoncolja.

Mint aki túlságosan kiszolgáltatta magát, kicsit elszégyellve magát.

Hogy a teremben érezhetővé vált meghatottságot elűzze, a tárgyalásvezető határozottan folytatja.

 

 

…Azt hiszem, ezért is csináltam.

 

MONDADA

Fényes László! s ezután ön elrendelte, hogy a telefonközpont ne kapcsoljon.

FÉNYES

Igen… Gyanús telefonokat ne kapcsoljon.

MONDADA

Például, ha egy Tisza István telefonja jelez…

Nem állja meg, belekiált.

FÉNYES

Ne kapcsolják!

LUKACHICH

Inkább pusztuljon el, megfelelő védőőrizet nélkül, megfelelő orvosi segítség nélkül!

FÉNYES

Engedélyt kérek, hogy feleljek a tábornok úrnak.

Ezt meg sem várva Lukachich felé fordul.

…Önnek 31-én reggel Tisza István levelet küldött Konrád inassal… Igen… Ön telefonált a megbízható tiszteknek, hogy hányják kardélre a Nemzeti Tanácsot… Igen?… A kisasszony ezt jelentette nekem, és én elrendeltem, hogy ezentúl a herkópáternek se kapcsoljanak… Öt perc múlva Tisza erősítést akart kérni a villája elé… Később pedig orvost… Telefonálni egyszer se tudtak. Tisza meghalt… Mondja, tábornok úr, a katonai reálban, növendék korában elemeztek-e maguk görög tragédiákat?

Csend. Majd.

Lukachich arca. Nem egészen érti az összefüggést.

…Mert most elemezhet egyet.

A tárgyalásvezető a segítségére siet.

MONDADA

Tábornok úr, természetesen nem kell felelnie… Fényes Lászlót rendreutasítom ezért az ide nem tartozó kérdéséért, amellyel azt a látszatot óhajtotta volna kelteni, mintha Tisza István gróf halála, mit tudom én, végzetszerű lett volna… A tárgyalást folytatom.

Papírról nézi.

…Következik Fenesi Sándor urasági inas kihallgatása. 17 éves, geszti lakos, érdektelen…

Egy fiatal fiút vezetnek a tanúk padjához.

 

 

_______

A Róheim villa hallja. Este.

 

Tisza halála, megint. Most úgy, ahogy a kisinas látta.

Tisza és a két nő ugyanúgy áll, amint már láttuk őket.

De a pincelejáratból látjuk őket, alulról, furcsa rövidülésben és hatalmasoknak…

Ugyanígy a katonákat is néha. Főként a bakancsukat látjuk.

A hang: a tárgyalásról.

 
Közben.

FENESI SÁNDOR

Hangja. …Én a kisebbik inas voltam a kegyelmes úréknál. A katonák engem leküldtek a hallból a pincébe – menj le innen, rád itt nincsen szükség – mondták. De én csak annyira mentem le, ahonnét még kileshettem…

A lábakat látjuk.

 

MONDADA

Hangja. És így mindent hallott?

FENESI

Hangja. Igenis, hallottam, hogy a katonák beszélgettek a kegyelmes úrral, hogy ő okozta a háborút, hogy őmiatta pusztult el az a sok ember… Tudom, fiam, mondta a kegyelmes úr, de én nem tehettem mást, ez volt az én sorsom…

MONDADA

Hangja. Nana! Ne beszéljen itt nekünk összevissza! Magának túl nagy a képzelete!

De a fiú nem hagyja abba. Mondja, hogy otthon, Geszten, mesélik és mesélni fogják.

 
 

FENESI

Hangja. Tisztán hallottam, hogy még azt is mondta: megérdemlem…

…És akkor a gróf úr maga vezényelte a tüzet.

 

Sortűz.

 

Füst borít el mindent.

 

 

Egy test zuhanása.

_______

A bíróság folyosója. 1920.

 

Az ablakban a két újságíró. Nézik, ahogy lent az udvaron vezetik, két fegyőr közt, Krucsay Margitot.

A Harmadik Újságírónak mondja az Egyik.

Hangok a helyszínről: 1920.

 

EGYIK

Nyugodtan megírhatod a lapodban az első oldalon, a legnagyobb betűkkel: „Kihallgatták a Teréz Központ egyik postáskisasszonyát.”

Milyen csöpp a nő odalent.

 
 

HARMADIK

Egy ilyen kis pont?

EGYIK

A világtörténelemben… Látod.

 

Most tűnik el az udvarról Krucsay Margit.

Üres az udvar.

 
 

Függöny.

 

 

 

Idézés, ítélet

Tragédia egy felvonásban


Szereplők
RADVÁNYI ÁKOS, az apa
Lányai:
MARGIT
ELLA
VIKTOR
EGY IDEGEN

 

Történik 1919 áprilisában, Váradon

 

Kis kerti ház. Mi volt eredetileg? Gyümölcsaszaló vagy kerti szerszámok raktára? A család nagyfia birtokba vette, és legényszállássá alakította át.

Régen volt.

Hiszen annak is már öt éve, hogy elment.

A diákos polcokon könyvek, folyóiratok. Diákos az íróasztal is.

A falon Hufnagel nagyméretű metszete: Varadinum.

Hátul egy benyíló, priccsel. Ezt egy könnyű függöny rekeszti el.

A függöny mögött egy kis lámpa. Arra is kendő van dobva. Így itt, az első helyiségben félhomály van, s e világos függöny előtt a jelenlevőknek csak a sziluettje látszik.

Három alak ül az előtérben, a háttérvilágítás előtt, egy kis asztal körül.

Mozdulatlanok.

 

Első jelenet

Némán ülnek az asztal körül: Ella, Margit, Viktor. A lányok gyászban.

 

Csend. Amikor már elviselhetetlen.

 

MARGIT

Elkezd nevetni.

ELLA

Visszafojtott hangon, de eréllyel. Csend legyen!… Hogy nem tudod egy kicsit fegyelmezni magad.

MARGIT

Bocsáss meg.

ELLA

Tisztán éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött. Éreztem a tarkómon a lélegzetét. Megint csend.

MARGIT

…Megmozdult. Nem?

ELLA

Most már hiába beszélsz. Nem mozdult meg. A nevetéseddel elrontottad… Pedig már a hátam mögött állt. Valamit közölni akart.

VIKTOR

Hagyjuk abba mára.

ELLA

Mi van magával? Tegnap is már olyan türelmetlen volt… Dolga van?

VIKTOR

Nemcsak a halottakra kell gondolni, az élőkre is. Maga mondta, hogy jelentkezett egy másik fogolytárs, hogy itt lappang a városban…

ELLA

Halkan. Csitt!

 

Csend.

 

VIKTOR

Hiába… látja.

ELLA

De, de… Mégis… Hátha.

 

Csend.

 

ELLA

Máskor ilyenkor már táncol az asztal, zeng-bong a gitár a falon, és alig győzzük jegyezni az üzenetet… Te belenevettél…

MARGIT

Bocsáss meg, nem akarattal csináltam.

VIKTOR

Én azt hiszem, amennyire Lászlót ismertem, és ott kint az ember igazán megismeri egymást, ő csak örül annak, ha a húgai most is jókedvűek…

ELLA

Senki se szereti, ha kinevetik őt. Pláne, akik már meghaltak.

MARGIT

Bocsáss meg… Bocsáss meg… Bocsáss meg… Mit mondjak!

ELLA

Már itt volt.

VIKTOR

Lehet, hogy mástól ijedt meg. Ahogy idejött, látta hogy a város meg van szállva. Meglátta, hogy mi van, és sürgősen elment. Ha én szellem volnék, én is meggondolnám, hogy hazalátogassak-e ezentúl… Mi a lágerben folyton idéztük Ferenc Józsefet. Ott kaptuk a hírét, hogy meghalt, hát megidéztük. Egészen odaszokott. Amikor reccsent a barakk, már mondtuk, megjött a Ferenc Jóska.

MARGIT

Elneveti magát, majd gyorsan. Bocsánat!

VIKTOR

De amikor kitört a forradalom, őfelsége nem jött többet. Világos: nem tetszett neki, hogy elűzték a cárt. Ebből látja, hogy az emberek a haláluk után is megőrzik a politikai elfogultságaikat.

ELLA

Az nem lehet, hogy most már mindenki elhagyjon minket. Még ő is.

VIKTOR

Mindenki?… Ellácska – mindenki?

ELLA

Tulajdonképpen maga mért maradt itt? Nem lett volna jobb magának is elmenekülni? Azt mondják, ma reggel még volt egy vonat…

VIKTOR

Sokan itt maradtak. Maguknak is üzent az az egykori fogolytárs – pedig az aztán biztos nagyon kompromittált ember lehet, ha a csucsai frontról jött… Valami parancsnokféle lehetett ott is, nem? Csöpp csend. S hogy nincs válasz, folytatja, könnyedén. A munkástanács tagjai is – állítólag – mind itt maradtak. Értelmetlen hősködés, a románok most szedik össze őket.

ELLA

Borzasztó! Maga is mondja, hogy értelmetlen…

VIKTOR

Azt hittem, maguk azt természetesnek fogják találni, ha én itt maradok. Nem fogják kérdezni: miért?

MARGIT

Nem én kérdeztem.

ELLA

Mert te önző vagy, és csak magadra gondolsz.

VIKTOR

Ellácska, hagyjuk abba ezt a mai napra… Azt hiszem, olyan dolgok történtek itt az elmúlt huszonnégy órában, hogy mindnyájunknak máson jár az eszünk.

MARGIT

Jaj de jó! Végre! Felugrik. A hátsó benyíló függönyét elhúzza, és a függöny mögé rejtett lámpáról lekapja a kendőt. Ma igazán semmi, de semmi kedvem nem volt ehhez az egész szellemidézéshez.

 

Viktor is felállt közben. Ella marad egyedül ülve, az asztalra ejtett két elnehezült kezével. A meztelen villanykörte kemény fényében.

 

ELLA

Hidd el, Margitkám, hogy nagyon sok helyen csinálják mostanába n ugyanezt. Ez a háború annyi, de annyi családot szakított szét… Ki tud abba belenyugodni, hogy akiket látott felnőni, készülni az életre – nézd ezeket a könyveket, az íróasztalon ott vannak László utolsó jegyzetei, már sárgul a papír… Mit is akartam mondani?

VIKTOR

Hogy a hátramaradottak nem tudnak belenyugodni.

ELLA

Hátramaradottak? Már az is szörnyű, hogy azt mondja: hátramaradottak. Én azt nem mondtam, hogy hátramaradottak. Én csak azt mondtam, hogy van, amibe nem lehet belenyugodni… Csendesen. Nézd meg azt az írást az asztalon.

MARGIT

Sokat néztem már, Ellácskám.

ELLA

Egy félbehagyott mondat… Hirtelen, nagyon élénken és természetesen. Ne higgyétek, hogy én valami csodát várok. Én tudom, hogy nincsenek csodák. Én tudom, hogy László meghalt. S hogy az is milyen értelmetlen volt! Megölték. Viktorhoz. Maga elmondta. Vége. Én csak az emlékeket szeretném őrizni. Az ember azt hinné, semmit se felejt, pedig folyton felejt. Én nem akarom őt elfelejteni! Ezért írtam magának is, hogy jöjjön ide hozzánk, lakjon nálunk, és beszéljen róla. Ezért írtam másoknak is… Ezért akarok hinni még ebben az asztaltáncoltatásban is… úgy, mint az a sok ezer más árván maradt anya és nővér és feleség, aki ugyanígy csapja be magát vele… Ültünk itt csendben, félhomályban, asztalra ejtett kézzel, és akkor minden az eszünkbe jut… Szavak… Hangsúlyok… Hangok… A lélegzetvétele… Az érintése… A bőrének melege. Mert én nemcsak ezeket a könyveket és írásokat akarom őrizni utána, meg amiket maga hazahozott tőle, a tárcáját, revolverét… Hanem hogy milyen volt, amikor kézen fogva mentünk iskolába, és hogy milyen volt, amikor gyalogolt a hóban, valahol Szibériában. Mert én ezt annyit elképzeltem, hogy ez is olyan már nekem, mintha fogtam volna a kezét. És úgy mentünk volna együtt abban a rettenetes hidegben.

VIKTOR

Szelíden megfogja a kezét, de azért mosolyogva. Higgye el, Ellácska, ott nem is volt hó, ahol mi voltunk, csak sivatag és folytonos szél, amely úgy hordta a homokot, a kavicsot, hogy csak úgy kopogott. Mint a jégeső. Mint valami száraz jégeső. Száraz, forró jégeső.

ELLA

Szorítja Viktor kezét. Ez az! Látja, ezt még nem mondta… Beszéljen! Ha már nem sikerült a szeánsz…

MARGIT

Énekelve szinte. Bocsá-ánat!

VIKTOR

Nem mondtam? Azt hittem, mióta itt lakom, már igazán mindent elmondtam. Lehet, hogy ez a forró kavicseső kimaradt?… Tudja mit? Megnézem, hogy csakugyan itt maradt-e Váradon az az egykori fogolytárs. Ha itt maradt, idehozom. Együtt talán csak sikerül összeraknunk az emlékeket. Én elmondom,  hogy  kopogott, ő azt:  hogy  csíptek a skorpiók. Erről nekem eszembe jutnak a mérges kígyók… Ő akkor jön a kolerás kutakkal…

MARGIT

Inkább azokkal a lengyel ápolónőkkel jöjjenek… Azzal a madonnaarcúval… Hogy is volt?

VIKTOR

A madonnaarc! Ott tanultam meg, hogy az mi mindent takarhat… Szegénykét, fürdött a patakban, amikor agyonlőtték. Pucéron.

ELLA

A fehérek? A vörösök?

VIKTOR

Nem mindegy? Hímek. Kalandvágyók. Megszállottak. Desperádók… Speciel őt, lehet, hogy a fehérek.

ELLA

Ezt, úgy látszik, csak Margitnak mesélte el. Hogy volt?

VIKTOR

Legalább tíz ilyet elmeséltem már.

ELLA

Ezt  nem.

VIKTOR

Visszajövök, és elmondok még tízet… Adja ide annak a vörösparancsnoknak a címét, hadd lássuk, megelőzöm-e nála a román  patrouille -t.

MARGIT

Ne menj most el. Már egész sötét van!

VIKTOR

Épp azért biztonságosabb.

MARGIT

Kijárási tilalom van!

VIKTOR

Legalább kisebb a valószínűsége, hogy ismerősökkel találkozom.

MARGIT

Nem, nem, nem! Nem engedlek… Inkább folytassuk a szeánszot. Megígérem, hogy nem fogok nevetni.

ELLA

Maguk tegeződnek?

VIKTOR

Nevet. Hol így, hol úgy…

ELLA

Ó…

VIKTOR

Éppen akartam proponálni, hogy tegeződhetnénk talán mi is, Ellácska. Ha már így befogadtak ide a fivérük remetelakába.

ELLA

Majd ha feljön vacsorázni. Papának vannak még jó érmelléki borai. Egyet felbontunk. Így szárazon nem érvényes.

VIKTOR

Van nekem itt egy kis italom. Kicsit játssza. Hol is van, hol is van?

ELLA

Egy csikóbőrös kulacsocska?

VIKTOR

Csak afféle ütött-kopott kincstári kulacsocska. Előveszi. Kínálja.

ELLA

Így? Úgy érti: pohár nélkül.

VIKTOR

Így az igazi… Szervusz.

 

Kart karba öltve isznak.

 

MARGIT

Amíg az ünnepélyes aktus folyik, felteszek valamit a gramofonra.

ELLA

Közben. Légy szíves, ne! Még nem telt el a gyászév! Viktornak. Akkor, szervusz… Margitra néz. Ti nem legalizáljátok?

MARGIT

Mit? A pertut? Összenevet Viktorral. Ó, mi már legalizáltuk. Mondd, Ella, te már számot vetettél vele, hogy mi tulajdonképpen most egy legénylakáson vagyunk?… Hirtelen. Ne haragudjatok, ma olyan bolond kedvem van. Magam se tudom, miért.

VIKTOR

Ilyenek a kislányok. Nem lehet tudni, mért van bolond kedvük. Meghajol. Hölgyeim, érezzék magukat addig is otthon ezen a legénylakáson, amelyet jóvoltukból van szerencsém birtokolni. Igyekszem vissza, lehetőleg együtt azzal az ismeretlen jó baráttal.

ELLA

Vacsorára legyenek itt! Tudja, hogy papa szereti, ha pontosan tálalunk.

MARGIT

Viktor mellett. Ne menj el! Megfogja a karját.

VIKTOR

Tudod, hogy hány megszállást csináltam én végig? Volt olyan város, amelyik tízszer cserélt gazdát. Gyenyikin kozákjai! Azok igen! Nem fogok megijedni a román királyi hadseregtől. Cserkészcsapat… Ellához. Add ide azt a címet !

MARGIT

Közben. Amíg a forradalom tartott, ki se mozdultál, tegnap óta meg mindig csak mégy… csak mégy…

VIKTOR

Könnyű volt hősködni a kommünben azoknak, akik olyan nagyon hősködtek… Most hol vannak?

ELLA

A címet adja. Ez például itt, ezen a címen… Azt hiszem, azért üzent, mert reméli, hogy nálunk nagyobb biztonságban lehet.

VIKTOR

Feltéve, ha nem súgja be valaki a románoknak, hogy milyen szerepe volt a fivéreteknek az orosz forradalomban.

ELLA

Milyen szerepe? A végén mindig kiderül, hogy semmiről semmit se tudunk. Csak azokról a madonnaarcokról. Hirtelen. Lehet, hogy ez, akit idehoz, többet tud? Tudja, papát legjobban az izgatja, hogy lett a fiából odakint bolseviki.

VIKTOR

„Tudod, papát legjobban az izgatja…” A címre. S most az ügyész úr is várja ezt az új tanút?

MARGIT

A címre. Ismered?

ELLA

Miért ne ismerné? Ő is azt írja, hogy László barátja volt.

VIKTOR

Nézi a címet. Buharából? Omszkból? Tomszkból? Krasznojarszkból? Nagy falu Ázsia… De lehet. Minden lehet. Ha megtalálom, ez is kiderül. Ha megtalálom… Mert azt kéne kívánnom, bár sikerült volna kicsúsznia innen neki is, a Vörös Hadsereg utolsó csapataival… A saját érdekében. Indul.

MARGIT

Engedd meg, hogy veled menjek!

VIKTOR

Megrázza a fejét: nem! Mosolyogva. Vacsorára itt leszek. El.

MARGIT

…veled megyek! De marad.

 

Második jelenet

Ella, Margit

 

ELLA

Most egészen elemében van. Hogy meg van szállva a város… Szereti a veszélyt… Bátor.

MARGIT

Az. Egy fiókhoz megy, kinyitja.

ELLA

Mit nézel?

MARGIT

A revolvert is itthon hagyta.

ELLA

Azt is el kéne valahová rejteni. Én nem akarom beszolgáltatni… Az is emlék.

MARGIT

Kiveszi, a fogását próbálgatja. Szegény…

ELLA

Mindenütt házkutatás lesz. Képzeld el, ha László hazajött volna, és őt is rejtegetnünk kéne… Erre gondolj, ha valaki menedéket kér.

MARGIT

Visszatette a fiókba a revolvert, nagy koppanással. Persze. Kis csend, majd hirtelen. Te, én éjszaka itt voltam nála.

 

Csend.

 

ELLA

Mit csináltál itt?

MARGIT

Jaj, te miket tudsz kérdezni… Együtt voltunk… Hajnalban futottam föl a házba. Már egészen világos volt… És olyan tavasz volt!

ELLA

A szeretője lettél?

MARGIT

Igent int, majd hirtelen. Mondd, te nem vagy szerelmes belé?

ELLA

Nem.

MARGIT

Mert csak most jut eszembe, hogy hátha… Mért ne? És akkor az borzasztó volna, hogy én ilyeneket elmondok neked. Hozzábújik. Ugye, nem vagy féltékeny?

ELLA

Nem, egyáltalán nem. De azért azt hiszem, nagy meggondolatlanság volt odaadnod magad.

MARGIT

Én megbízom benne.

ELLA

De te vagy megbízhatatlan. Arra nem gondoltál, hogy idekötöd… Most már látom: miattad maradt itt. Mit akarsz? Hogy nem tudom, hány évi hadifogság után most a megszállók vigyék el?

MARGIT

Menjen el, én majd vele megyek.

ELLA

S hogy papa mit szól hozzá?

MARGIT

Neki nem! Egy szót se… Te, ugye, biztos, hogy reggel ő nem látott meg, amikor keresztülfutottam a kerten?… A szobája ablaka, ott fönt az emeleten, felhúzott redőnnyel, olyan volt, mint egy nyitott szem.

ELLA

Azt hiszem, ilyenkor a lánynak… az asszonynak, arra van szüksége, hogy simogassák – nem, nem, most nem szabad nyugtalankodnod semmin, ne törődj semmivel…

MARGIT

Milyen jó vagy.

ELLA

Szárazabban. Gondolod? Lehet. Hogy a mama nincs – bennem nőtt ki valami anyai szív… Egy afféle pótanyai pótszív. Nevet. Ennek sokszor meg kell küzdenie a természetes testvéri féltékenységgel.

MARGIT

A benyíló priccséhez megy. Ledől rajta, nézi a mennyezetet. Csend. Majd. Nekem ma éjszaka azt mondta, hogy látta a fényképeinket Lacinál… Akkor szeretett meg minket.

ELLA

Téged.

MARGIT

És hogy Laci sokat beszélt rólunk.

ELLA

Ha azért csináltad, mert úgy gondolod, hogy tartoztál ezzel a bátyád barátjának…

MARGIT

Élénken. Ellácskám, ez igazán az eszembe sem jutott.

ELLA

Miért? Ez mindenki szemében a legérvényesebb mentséged lehetne.

MARGIT

Miért kell mentség rá? Fekszik a priccsen, mosolyog.

ELLA

Túl könnyedén veszed a dolgokat… Bocsáss meg, tényleg úgy beszélek, mint egy féltékeny öreg nővér…

MARGIT

Lehet, hogy a vérünkben van. A kaland. Viktor szerint…

ELLA

Viktor akármit beszélhet, a mi fivérünk nem olyan volt, amilyennek ő leírja.

MARGIT

Az ember változhat. Te is változtál. Én is változtam, tudom.

ELLA

Én is azt hittem, amikor érettségi után László berendezkedett ebben a kis, üres kertészlakban, hogy azért kellett ez neki, hogy nőket hozzon ide.

MARGIT

És miért kellett?

ELLA

Hogy eldugja papa elől a könyveit.

MARGIT

Ezeket?

ELLA

Kihúz egy könyvet. Nézd, mik vannak a Verne-kötésben. A címlapon: Grant kapitány gyermekei, és belül: A nő és a szocializmus.

MARGIT

Hasra fordul, nevet. De azért a nő is ott van! A nő is…

ELLA

Indulata kitör. De ezen a priccsen nem henteregtek nők – teelőtted.

MARGIT

Ránéz, lassan föláll. Mondd, te, ugye, Lászlót is csak azóta tudod ilyen fenntartás nélkül szeretni, amióta meghalt?

 

Csend. Szomorúan állnak egymással szemben.

 

ELLA

Halkan. Jön valaki!

MARGIT

Ugrik, kinyitja a fiókot, s a revolvert gyorsan belesüllyeszti az egyik felakasztott kabát zsebébe. Mereven állnak.

ELLA

…Semmi, papa jön csak. Fellélegzett.

MARGIT

Papának el ne mondd – amit elmondtam…

 

Harmadik jelenet

Ella, Margit, Apa

 

APA

Ötvenen valamivel túl járó férfi, érzékenysége már hipochondria, logikája már skrupulozitás. Ő is gyászol. Fekete nyakkendő. No, mi az? Azt hittétek, hogy egy szellem érkezik, ugye? Legjobb úton vagyok, hogy hamarosan az legyek. Borzongat a derekam, ami a kezdődő influenza csalhatatlan jele. És ez a spanyoljárvány most kezd a leggyilkosabb lenni, hogy kimentünk a télből. Gondoljátok, hogy nyáron is szövődményes tüdőgyulladás lesz a népbetegség?… Négyesztendős háborúra egy négyesztendős epidémia?

MARGIT

Persze hogy fázik, apám, ha áprilisi este így sétálgat a kertjében…

APA

Ki este, ki hajnalban… De a derekam csak nekem borzong. Klasszikus szimptóma.

ELLA

Hátha csak képzelődik.

APA

Na! A képzelődés sem rossz melegágya a járványoknak. Régen is tudták: aki fél a pestistől, megkapja.

ELLA

Meg ez az áprilisi bolond idő. Az ember nem is tudja, hogy öltözzék.

APA

Ez az! Képzelődés plusz időjárási tényezők. Egyre jobban alátámasztod a valószínűséget, hogy megkapjam a spanyolt.

ELLA

Nem fogom engedni, hogy kimozduljon a házból.

APA

Nincs is kedvem. De ha muszáj volt elmennem a kollégám temetésére. Hát ne emlékezzék az ember a mulandóságra, ha egy temetésről jön haza?

ELLA

Véletlen, hogy kit ér a járvány.

APA

Akinek felnőtt gyerekei vannak, mégiscsak inkább tarthat a nagy Kaszástól, mint akinek egyéves csecsemője sír otthon. Mint például boldogult kollégámnak. Ebből kiszámíthatod a sanszaimat.

MARGIT

Odamegy hozzá. Mért kell ilyenekről beszélni?

APA

Gondolod, hogy kellemesebb, ha a politikai helyzetről kezdünk beszélni? Ha nem tudnátok, tegnap óta idegen impérium alatt élünk. A falon függő régi váradi metszetet nézi, zsebéből nagyítót vesz ki, azzal. Ezen a metszeten még látszik a lovas Szent László-szobor. Kolozsvári Márton és György alkotása. Koraibb a Gattamelátánál és a Colleoninál. Itt áll a várban, a Boldogasszony-temploma előtt. A törökök aztán bevették a várost, és az európai renaissance legelső szabadon álló lovas szobrát beolvasztották ágyúnak… Vajon miről beszélgethetett háromszáz évvel ezelőtt a török impérium első napjaiban egy váradi jogtudós a lányaival? Na, ki találja ki? Én megmondom: arról, hogy haj, haj! négyszáz évvel előttünk, a tatárdúlás idején mi volt a város sora. Nevet. Ennél talán mégiscsak vidámabb téma: a személyes mulandóságunk. Miután rájött, hogy Viktor nincs itt. A vendégünk hova lett?

MARGIT

Vacsorára itt lesz. Vagy itt lesznek. Elment megkeresni Lászlónak azt a fogolytársát, aki ma reggel üzenetet küldött…

APA

Egyszóval: egy újabb tanú! Emlékeztetni rá, hogy az élő gyerekeim mellett van egy halott is… És hogy az ő sorsáért is éppúgy felelős vagyok. Még mindig. És egyre inkább. Ezen a tényen az ő tragikus halála semmit se változtatott. Sőt. Leül, Margithoz. Kérdezted, hogy mért kell nekem efféle gyászos témákról beszélnem. Azért, mert ma benéztem egy sírba, amikor a göröngyöt a koporsó után dobtam… Azért, mert odafent a fűtött szobában is borzongat a derekam… Azért, mert két nagy felnőtt lányt itt hagyni, támasz nélkül, majdnem olyan felelőtlenség, mint itt hagyni egy egyéves csecsemőt…

MARGIT

Nem fogom, apám, azzal vigasztalni, hogy majd megállunk a lábunkon.

APA

Nem fejeztem be… Számba vettem: kikre számíthatok… Szembenéz velük. Ezért jöttem le. Viktorral akartam beszélni.

ELLA

Egy alig észrevehető pillantással Margitra, lehetőleg könnyed hangon. Viktor, azt hiszem, szinte a családhoz tartozik.

APA

Effajta gondolatok nem hagytak nyugodni ma hajnal felé sem… Ellához. Örülök annak, amit mondasz… Viktorról.

MARGIT

Szeretné elvinni a témát Viktorról. Ó, pedig én inkább azt hittem, azért jött le papa ide a kerti házba, mert szeretne részt venni egy kis asztaltáncoltatásban. Vallja be már! Kíváncsi a szellemekre!

APA

Nagyon nyugodtan, szinte súlyosan. Az én kérdéseim úgy mennének át az ilyen jelenéseken, mint a kard az árnyékon… Nektek elég annyi, hogy érezzétek a fivéretek fizikai, vagy hogy mondjam? metafizikai közellétét. Azt mondjátok, hogy a múltkor megzendült a gitárja a falon. Egyszer meg megreccsent a padló. A múlt éjszaka én is hallani véltem egy ilyen zörejt. De engem ez nem érdekel. Én jogot tanultam, jogot tanítok, és a mesterségem gyakorlata szerint kérdéseket adok föl neki. Csakhogy az effajta kérdésekre nem szoktak visszakopogni választ a szellemek… Kis csend, majd mintha már egyenest a fiától kérdezné. „Miért tetted?” – „Hogy kerültél a forradalmárok közé?” – „Mi közöd volt neked az oroszokhoz?”

MARGIT

Élénken. Tadzsikokhoz, türkménekhez, nyenyecekhez, vogulokhoz…

APA

A tettenérés örömével. Ohó! Ez a minősítés csak látszólag súlyosbít. Majdnem mentő jellege van. Az ifjúságban mindig van romantika, s minden ázsiai néptörzsben, minél kisebb, minél kihalóbb, rokont vél fölfedezni. Félre a romantikával! Maradjunk az oroszoknál.

MARGIT

Élénken, ő is a játék örömével. Azért se félre a romantikával! Ahogy Viktor elmondta: nagyszerű kaland volt, amit ott csináltak.

APA

Hallottam. Kis csend, majd mint aki a legnehezebbre tér át. Az ügyészségi elnök fia is kommunista lett. Elesett Csucsánál. Vörös zászlóval leborítva tették le a családi sírboltba. És az apa, az esztelen tiszaeszlári vérvád főügyésze emelt fővel megrendelhette a kőfaragónál az epitáfiumot: „Itt nyugszik ifjú Bary József, elesett a magyar föld védelmében”… És én mit vésessek rá arra a bukharai sírra? Azt, hogy elesett romantikából? kalandvágyból? mert gusztust kapott a rafinált szadizmusra? Kis csend. Ismerem én is a Viktor barátunk történeteit.

ELLA

Kicsit rekedten. Bízza ezt rájuk. Akikkel együtt harcolt, biztosan tudják, hogy mit írjanak rá a fejfájára.

APA

Felőlem emlékművet is emelhetnek neki. Akkor sem érdekel, hogy propagandából mit fognak ráírni.

MARGIT

Én tudom, mit fognak ráírni. Azt, ami a Rulikovszky-emlékműre van írva. Itt, az utcánk végében. Azon tanította nekem a papa a betűket… „Rulikovszky Kázmér, lengyel születésű orosz dzsidás százados. A magyar szabadság pártolásáért kivégeztetett 1849. augusztus 28-án… Béke hamvaira.” A név és a dátum más lesz. Az orosz és magyar szó fölcserélendő. És persze a mi Lacinkról nem írhatják, hogy volt dzsidás százados, hanem csak azt, hogy volt honvéd önkéntes…

APA

Egy apa, ezek szerint, jobban válogassa meg, hogy milyen szövegeken tanítja a gyerekeit olvasni… Ha nem akar, a természet rendjét felforgatva, gyászt viselni értük. Feláll. Margithoz. Amit mondtál, plauzibilisnek látszik. A kalandvágy is plauzibilisnek látszik. A kettő együtt: kizárja egymást… Járkál. Tehát megint ott tartok, mint amikor az első és meg nem erősített hírek jöttek: hogy bolseviki lett, hogy valami parancsnok lett, hogy elfogták, hogy kivégezték… De miért? de miért? Mi köze volt hozzájuk?… Végigkutattam, mint holmi buzgó, zöldfülű vizsgálóbíró a tárgyi nyomokat. Az egész tényanyagot. A könyveket, bennük az aláhúzott részeket. Ezekből kialakult, hogy mi érdekelte. A folyóiratok – ahol szenvedélyesen érdekelte valami, ott az ujjával vágta föl. Az ő szellemi képe is kialakult: egy teoretikus. El tudom képzelni, hogy ő is tanár lesz a jogakadémián. Megengedem, az enyéimnél radikálisabb nézetekkel – Somló Bódog utóda. Vagy akár Ágoston Péteré.

ELLA

Verseket is írt. Amit ott hagyott az íróasztalán, félbe, az vers akart lenni.

APA

Az én diák koromban még kötelezőek voltak a poétikai gyakorlatok. Én is írtam verseket… Egy költőből nem lesz hadvezér!… Minél inkább firtatom: a miértek szaporodnak. Minél több tanút hoztok ide a házhoz, hogy beszéljenek róla: a miértek szaporodnak… Margithoz. Azt kérdezted, hogy talán asztalt táncoltatni jöttem én is ide? Erre én azt mondom: miért ne? Mivel semmiféle racionális magyarázatot nem kapok senkitől, hogy mért fogott fegyvert a fiam odakint, s hogy mért halt meg: hajlandó vagyok bármilyen irracionalizmust elfogadni. Az okkultizmust is, a szellemidézést is, az asztaltáncoltatást is… Leült. Na, hogy kell csinálni? Hadd röhögjenek a túlvilági szellemek rajta, hogy félredobva rációt és judiciumot, logikát, disztinkciót és argumentációt, a büntető jog és eljárás tanára egy bicegő asztaltól kérdi: mi is az igazság?

MARGIT

Leül, de inkább csak játékból. Kopogj, kedves szellem!

ELLA

Leül. Azzal szokta kezdeni… „Nem számítottam rá, hogy meghalok, még szép időt szerettem volna veletek élni.”

APA

Kis keserű felnevetéssel. Ezt mindenki mondhatja!

 

Csend.

Kopogás.

 

APA

Ilyen egyszerű? Még idézést se kell küldeni? Elő se kell vezettetni?… És már itt kopog?

 

Negyedik jelenet

Ella, Margit, Apa, Viktor

 

VIKTOR

Be. Bocsánat… Úgy látom, rosszkor…

MARGIT

Te kopogtál?

VIKTOR

Nevet, úgyhogy nem lehet tudni, mennyire játszik. Miért? Valaki kopogott?

MARGIT

Már felugrott. Te kopogtál, te kopogtál… Úgyis tudom, hogy te kopogtál… Hirtelen apjához. Mi ugyanis ma pertut ittunk Viktorral. Ella is.

APA

Hol az újabb tanú? Hol hagyta?

VIKTOR

Úgy látszik, már elkapták, elvitték.

ELLA

Honnan tudták meg a címét?

VIKTOR

Valakinek megmondhatta… Láttam én már néhányszor, hogy az ilyesmi hogy megy.

MARGIT

Még szerencse, hogy te épségben hazaértél.

APA

Feláll, s nyugodtan, hangsúllyal visszakérdi. Hogy megy?

 

Kis csend.

 

VIKTOR

Hogy hogy keresnek meg egy bujkáló kommunistát?

APA

Igen!

VIKTOR

Hát… És most belemegy abba, hogy arról beszél, amiről az Apa kérdi: a fia sorsáról. Például megjelennek a fehérek a tábor kapujában. Tudják, hogy valamikor itt alakult meg a Nemzetköziek Vörös Gárdája… Jönnek átfésülni a tábort: nem lappang-e itt egy-kettő ebből a híres gárdából?

 

A család néma sorfala előtt Viktor lassanként felveszi a razziázó szerepét. Hol felveszi, hol leteszi.

 

VIKTOR

Egy magyart könnyű megtalálni egy szibériai kisvárosban… De másik nyolcszáz magyar közt, egy magyar táborban… Na! vörös van-e köztetek?

 

Az előtte állók megrázzák a fejüket: nem, nincs.

 

VIKTOR

Belenéz az arcukba. A pillanatot túl feszültnek érzi – lazít. Valahogy így…

APA

Fiamat is így fogták el?

VIKTOR

Körülbelül.

ELLA

De ha mi azt mondjuk, hogy nincs köztünk…

VIKTOR

Akkor a fehér tiszt azt mondja, hogy én tudom, hogy itt van. S ha nem adjátok ki, megtizedellek benneteket… Na?… S már kezdik számlálni az embereket. Egy, kettő, három, négy…  tíz , tizenegy, tizenkettő…  húsz

MARGIT

Nem igaz! Laci nem volt ott. Ha ott van, előlép.

ELLA

Hol volt?

MARGIT

Akárhol. Ott nem volt. Őt mindenütt nagyon ismerték. A sorakozónál nem állt be a többiek közé… Elbújt egy barakkban.

ELLA

Erre nem gondoltak.

VIKTOR

Dehogyisnem. Közben egy másik tiszt a barakkokat fésülte át.

ELLA

Szembefordul Margittal. És ő az a másik tiszt. Maga feltűnően hasonlít Radványi Lászlóra.

MARGIT

Örömmel belemegy a játékba, mosolyog. Nem én vagyok az.

ELLA

Pedig ezek a szeme alatti karikák arról árulkodnak, hogy ön is azok közé tartozik, akik a szabadságot hirdetik, és ezen a címen mindent megengednek maguknak.

VIKTOR

Felnevetett. Nem mondták ilyen választékosan, de a lényeg ez volt.

MARGIT

Talán irigyli, hadnagy úr?

VIKTOR

Nagyon pontos! A fehér légió egyik hadnagya végezte a tisztogatást.

ELLA

Egy ilyen válaszra én mit csinálhatok?

MARGIT

A helyszínen megtorolod. „Vetkőzz le!” – mondod, és megkorbácsolsz.

APA

Nem hiszem, hogy ez a mozgóképszínházi stílus ennyire uralkodó lett volna végeredményben azonos iskolázottságú, egykori káundká katonatisztek között – még ha figyelembe veszem is a polgárháborúk rendkívül primitivizáló hatását…

ELLA

Mint aki átadja a helyét. Folytassa, papa!

APA

Lassan kezdi, „kívül” állva. Polgárháborúk idején a bizonyító és büntető eljárások formálisak és sommásak szoktak lenni… Ha én folytatnám – a cár nevében ítélkező katonai ügyész nevében –, mégis megkérdezném… Margit előtt állva. Feleljen a kérdésemre: idegen felségre felesküdött katona létére mért avatkozik bele Oroszország tragikus és szomorú polgárháborújába? Majd kis csend után helyesbít. Feltehetően úgy mondanám:  Szent  Oroszország… et cetera.

MARGIT

Laci erre biztosan tudott volna mondani valami okosat.

VIKTOR

Felpattanni egy jó lóra, kézbe kapni egy jó pisztolyt, miközben a többiek, az élhetetlenek, hülyén rostokolnak tovább a fogolytáborban, várván, hogy a svájci vagy svéd vöröskereszt egyszer hazaszállítja őket…

APA

Pszichologice én el tudnám fogadni forradalomban való részvétel indítóokaként a kalandvágyat – teoretice dettó –, de akkor éppúgy állhatott volna a fehérek közé is. Egy jó kozák ló, egy angol fegyver ott is akadt volna.

VIKTOR

A kalandhoz, kedves bátyám, hozzátartozik a véletlen. Nem oda állt, hanem ide állt.

APA

Véletlen? Hogy a magyarok mindig ide álltak? Mindig és most is? Ázsiában is? Közép-Európában is?… Véletlen? Ilyen következetességgel? Ilyen szimmetriával? Nem tudom, hogy egy óhitű cári ügyész mennyire ismerheti a kálvini predesztináció tanát, de ha ismerné, most azt kérdezhetné öntől, fiam – Már Margithoz beszél. –, talán inkább valami eleve elrendelés, a történelem végzése sodorja magukat a forradalom felé… Ez nem is kérdés. Állítás. A kalandozások óta le nem higgadó forrongó-rossz vérük, az hajtja magukat – ezt a civilizált népek történetírói már annyiszor, de annyiszor, de annyiszor megállapították magukról.

 

Csöppnyi csend.

 

MARGIT

Engem most ki fognak végezni?

 

Csend.

 

ELLA

Hogy hagyhatták?… Ez lehetetlen! Hát nem voltak barátai a városban, a táborban? Nem indítottak offenzívát, hogy visszavegyék a várost? Viktorhoz. Ugye, megcsinálták?

VIKTOR

Elképzelhető. Mint ahogy most is elképzelhető… És akkor Váradon holnap megint munkástanács van – és az fésülteti át a várost… Ahogy kedves bátyám mondaná: teoretice elképzelhető. De akkor ugyanúgy elképzelhető az is, hogy a visszavonuló fehérek magukkal vigyék Lacit. Túszként.

MARGIT

Azon a hangon, amelyben a szomorúság és a játék derűje szinte egy. Élhetek még tovább? Leül hátul a díványra.

ELLA

Lehet, hogy még életben van?

VIKTOR

Hangot vált. Bocsássanak meg! Én kezdtem – indítványozom: fejezzük is be. Ami történt, azon nem lehet változtatni. Ez a játék sebeket tép fel. Nagyon frissek még ezek a sebek.

APA

Csupán olyan, mint a helyszíni szemle – ötezer kilométerre a helyszíntől…

MARGIT

Viktornak igaza van, hagyjátok ezt abba!

APA

Hát éppen teérted csinálom?… Viktorhoz. Vagy mint egy szellemidézés, olyan. Már benne vagyunk. És senki se tudja, hogy mit kopog ki nekünk az asztal… Nagyon élénken ismétli Viktor előbbi szavait. Megjelennek a fehérek a tábor kapujában. Tudják, hogy valamikor itt alakult meg a Nemzetköziek Vörös Gárdája. Jönnek átfésülni a tábort…

VIKTOR

Újrakezdjük?

APA

Az előbb maga kezdte, most én kezdem. A latin azt mondja: ha ketten csinálják ugyanazt, az nem ugyanaz.

VIKTOR

És én most ki leszek?

APA

Aki vagy! Tanú. Talán koronatanú… Hirtelen. Hol a fiam?

VIKTOR

A kórházbarakkban. A tífuszosok között.

APA

Biztosra mehetek?

VIKTOR

A bejárat melletti ágyban, a fal felől fekszik.

 

Kis csend. Merően állnak egymással szemben.

 

APA

Hirtelen nagy lélegzetet vesz, kiszakítja magát az idézés bűvöletéből. Igaza van. Hagyjuk abba!… Nekünk tovább kell élnünk. Mind fellélegeznek, de senki se tud más témát kezdeni.

VIKTOR

Hogy elhárítsa: kimondja, amire gondolnak. A helyzettől telhető könnyedséggel mondja. Szibériában már megszokhatták ezt a hadifoglyok…

APA

Megtorpan előtte. Mit?

VIKTOR

Mosolyog is hozzá. Hogy a folyton cserélődő hatalom azzal gyanúsít, hogy az ellenpárthoz tartozom.

 

Kis csend.

 

APA

Miért jött ide hozzánk?… Úgy viselkedett, mint aki a családhoz tartozik…

VIKTOR

Tartozás… Ha szükségük volna a segítségemre… Hogy itt legyek…

APA

Szinte anekdotázó hangra vált. Tudjátok-e, hogy a középkorban ez a város arról volt híres, hogy itt senki sem mert hamisan esküdni?… Azt mondtuk, hogy Szent László sírja közelében nem lehet. De én inkább azt hiszem, hogy nagyon jó jogászok voltak azok a váradi jogászok… Messze földről ide jártak igazságért.

VIKTOR

Most is jók.

APA

Gondolja? Hirtelen. Egyetlen kérdést még! Mégis… Azt mondta: „A bejárat melletti ágyban, a fal felől fekszik.” S az előző párbeszédet folytatja. S mit gondol? Megadja magát?

VIKTOR

Az a légiós hadnagy is ezt remélte. Tévedett. Két golyót kapott.

APA

És a fiam?

VIKTOR

A parancs úgy szólt: élve kell elfogni.

APA

Élve! Mért teketóriáztak – Kirobbanó, számon kérő elkeseredéssel. – egy kalandorral?!

VIKTOR

A hevesség zavarba ejti. Ezt most hogy kérdi, kedves bátyám?… Most mint micsoda?

APA

Mint egy Rulikovszky Kázmér apja… Nem érti? Nem baj. Az se baj, ha azt hiszi, hogy megőrültem.

VIKTOR

Azt hiszem, kopogást hallottam.

APA

Semmit se hallott! Kopogtat az asztalon. Én kopogok. Semmiféle okkultista hókuszpókusz nem fogja most már eltéríteni a figyelmünket… Mert ha a fiam fegyverrel ellenállt… ha le kellett őt fegyverezni… elhurcolni…

 

Kopogás, csakugyan.

 

ELLA

Ki az?

 

Ötödik jelenet

Ella, Margit, Apa, Viktor, Az Idegen

 

AZ IDEGEN

Negyven év körüli polgári ruhás ember, belép. Jó estét… Kicsit megkéstem. Szétnéz, de már csak Viktort nézi.

APA

Kihez van szerencsénk?

AZ IDEGEN

Én vagyok az, aki egy cédulát küldtem a címmel, hogy ha már itt járok – mert a hegyekből erre vitt a… sajnos a visszavonulás útja…

ELLA

De hisz innen már nem is juthat tovább. Nem fél, hogy elfogják?

AZ IDEGEN

Már elfogtak. Alig egy órája. Katonák jöttek értem, egy civil hozta őket. Pontos címre. A civilnek nem láttam jól az arcát. S mindjárt el is tűnt, ahogy jött. Csak annyit mondott: ő  az . Így inkább csak a hangjáról tudnám agnoszkálni… A kaszárnyában aztán, ahova elcipeltek, az őrmester szerencsére elhitte, hogy én nem vagyok én… Előbb azt hittem, hogy életmentő hiszékenységét a karikagyűrűmnek köszönhetem. De aztán megtudtam, hogy Landler Jenő Újfaluban van pár ágyúval és egy páncélvonattal, és hogy betelefonált a váradi rendőr-főkapitánynak: lövetni fogja a várost, ha csak a haja szála is meggörbül egyetlen kommunistának… Mennyi ismerős arc! A család tagjaihoz. Mindegyiken ott egy vonás, egy villanás, amely a halott barátra emlékeztet. Jólesik találkozni a halhatatlanságnak ezzel a legemberibb formájával, a családi hasonlósággal… Ugyanaz a tekintet.

APA

Mondják, igen.

AZ IDEGEN

Viktorhoz. De úgy rémlik, mintha mi is találkoztunk volna.

VIKTOR

Vállat von, egy mozdulat: meglehet.

AZ IDEGEN

Az egykori hadifoglyok, pláne, ha leszedik a szakállukat, sokszor felismerhetetlenek… Nem tapasztalta?

VIKTOR

De.

AZ IDEGEN

Ön melyik táborban volt?

 

Kis csend.

 

VIKTOR

Elég volt a nyomozásból. Találkoztunk kint is és alig egy órával ezelőtt is… Az apához. Nem hazudtam: azért jöttem ide, hogy ha szükségük lesz a segítségemre… segítsek… A bűntudat, a jóvátétel reménye – ez hozott ide. Ha már mindenáron kapcsolatba akarják hozni a szibériai poklot azzal a mennyországgal, ami itt fogadott…

APA

Elég!… Dekkolni itt lehetett legjobban, az áldozat családjánál. Mi?

VIKTOR

Tegnap óta már nem kellene dekkolnom. Mégis maradtam… És akartam maradni.

ELLA

…Elnézte a gyászunkat!

VIKTOR

Az nem tűnt fel, hogy tegnap óta még nem jártak itt idegen katonák? Kellemetlen kérdéseket feltenni, házkutatást csinálni?… És nem is fognak.

APA

Miért járnának?

VIKTOR

Megnézni például, hogy a Verne Gyula-regények tényleg a Hold-beli utazásról szólnak-e?

APA

Most már nyilván tudják, akiknek tudni kell, hogy nem arról szólnak.

ELLA

Margithoz. És te eltűrted az érintését?

VIKTOR

Margit, ne válaszolj! A szónoki kérdésekre nem lehet felelni… De szónoki kérdéseket feltenni sem érdemes.

ELLA

Margithoz. Amit csináltál, a természet ellen van.

VIKTOR

Margit mellett. Mondd, úgy érzed: a természet ellen van?

ELLA

Ez hiányzik még magának, hogy a bűnét teljesen kiélvezze.

VIKTOR

A hadifogsággal együtt szerencsére túl vagyok azon a korszakomon, hogy a lelki szubtilitásokat magamban megfigyeljem. Egyetlen szenvedély tölt el… És ha úgy született, hogy egy halott hadifogolytársam zsebében női fényképeket találtam…? Annál halálosabb.

APA

Kalandor, talán gyilkos, halottrabló… Folytassam? Nincs kinek. Istenben nem hiszek, és megszűnt az állam is, amelynek ügyésze ön ellen vádat emelhetne… Hogy emeljek én vádat a szibériai hadifoglyok egy forradalmi csoportjának elárulásáért? Hol az érvényben levő paragrafus? Az illetékes bíróság? Az ítéletvégrehajtó… Olyan világ jön, amelyben büntetlenül élhet tovább… Elmehet.

VIKTOR

Margithoz. Gyere!

APA

Nincs joga őt magával hívni!

VIKTOR

Önnek pedig már nemigen van módjában feltételeket szabni… Margithoz. Jössz?

MARGIT

A fogashoz megy, felveszi a kabátját. Mehetünk… Ella, indítsd el a gramofont… Hadd halljak valami zenét, amíg végigmegyek a kerten… Számomra ma letelt a gyászév… És valami más kezdődik el.

ELLA

Ez kell neked?

 

Valami ordináré, recsegő, szentimentális dallam a gramofonon.

 

MARGIT

Ez! Pontosan ez! Gyere, Viktor!

APA

Te…! Elhallgat.

MARGIT

El, nyomában Viktorral.

 

Hatodik jelenet

APA

Az Idegenhez, aki mozdulna. Vigyázzon! maga most nem kockáztathatja az életét.

 

Mereven állnak. A zene szól.

 

ELLA

Felsír. Istenem…! Indul a gramofonhoz. Elzárom… ez borzasztó!

APA

Hagyjad… Kiáltva. Ebben a zajban nem érzik annyira, hogy milyen üres lett a ház! Hogy ne kezdjen el sírni: énekelni kezd, együtt a gramofonnal.

ELLA

Megáll előtte, mereven, ügyetlenül. Megpróbálom majd gondoskodásban pótolni –, amit elvesztettél vele. Hogy ne érezd a hiányát.

APA

Bólogat rá, majd. Mindig fogom érezni… Olyan volt, mint a bátyja vagy mint az anyátok…

ELLA

Túlságosan szerettük őket. Azért mentek el olyan könnyen.

APA

Mindegyiket vitte valami…

ELLA

A nyugtalan vérük.

APA

Hírnév. Szabadság. Szerelem.

ELLA

Kiáltva. És mit értek el?… Mit értek el?

 

A gramofon lejárt. Csend.

 

APA

Halkan. Az efféle érv nem állja meg a helyét. Demagóg ügyvédek használnak ilyen érveket. Mit értek el? Nem számít… Egy eszmét nem kompromittálhat az, hogy aki többre tartja az életénél, az elveszti érte az életét.

 

Hetedik jelenet

Ella, Margit, Apa, Viktor, Az Idegen

 

ELLA

Valaki jön.

MARGIT

Az ajtóban.

APA

Itt hagytál valamit?

MARGIT

Bejön. Visszajöttem.

ELLA

Odamegy hozzá, viharosan átöleli. Látod… Látod… Mégiscsak jó kislány vagy! Nagyon, de nagyon bánkódtunk volna utánad…

APA

Köszönöm. Most már megmondhatom, hogy belepusztultam volna a gondolatba, hogy azé a férfié leszel.

MARGIT

Felnevet, és hosszan nevet, nehezen hagyja abba.

ELLA

Most ezen mi a nevetnivaló? Idegesen. Apa beszél, és te nevetsz. Igazán olyan komolytalan vagy!

MARGIT

Mert ha apa olyan jól tudja, hogy nincs bíróság és nincs paragrafus és nincs ítéletvégrehajtó, akkor mért nem osztott maga igazságot?

APA

Leül. Egyszerűen. Bízzuk mégis az Istenre. Majd az utolsó ítéletnél ezt is eligazítja… Ha lesz.

ELLA

Ezeket a könyveket azért égessük el. Hátha a „vőlegényed” ránk fogja küldeni a rendőrséget.

MARGIT

Nem fogja ránk küldeni.

ELLA

Elfogult vagy. Mint mindig.

MARGIT

Okom mindig volt rá, most is van.

ELLA

Bízol benne? – most is? Hogy nem fog feladni minket? Minket is…

MARGIT

Bízhatom.

ELLA

A szerelem elvette az eszedet.

MARGIT

Gondolod?… Lehet. Elvette. Csakugyan elvette.

ELLA

Igen, igen, a legkomolyabban gondolom. Hogy otthagytad, ezt nem fogja megbocsátani nekünk. Mindig láttam rajta, amikor még rajongtam érte, hogy halálosan hiú.

MARGIT

Kérlek, hagyd most már őt… és ne félj, nem fog bosszút állni… Ami itt van, a kerti házban, maradjon minden a helyén. Ahogy volt, amikor öt évvel ezelőtt a bátyám elment. Élénken. Nem tudom, mi fájt neki jobban: hogy minket elhagy, vagy ezeket a könyveit.

APA

Az Idegenhez. Azt hiszem, nem a legbiztonságosabb hely lesz ez most…

AZ IDEGEN

Leül. Ha idejében elmegyek azzal a vonattal, amely az állomáson ma hajnalban még várt rám, lehet, hogy most nagyobb biztonságban volnék, de nagyobb bizonytalanságban is. Ahogy idejöttem, a Körös-hídon megállított egy belényesi román, hogy merre találja a „Domnu Munkástanácsot”, mert építkezik, és fát akar szerezni magának a püspöke erdejéből… Így hát érdemes volt itt maradnom…

MARGIT

Elővette zsebéből a revolvert. Ez is egy emlék tőle. Tegyük a többihez… A félbehagyott versekhez, folyóiratokhoz, tiltott könyvekhez… Pár órát még legyen tökéletes ez a kis kerti ház, mint holmi emlékmúzeum… Mert aztán Viktor csakugyan ránk küldi a rendőrséget. Megtalálják a holttestét a kertünk mögött és jönnek… és mindent felforgatnak…

ELLA

Viktor holttestét? Mit beszélsz?

AZ IDEGEN

Ki szolgáltatott igazságot?

MARGIT

Akit legjobban megcsalt…

 

Csend.

 

MARGIT

Én öltem meg. A bátyám fegyverével. Leteszi az asztalra a revolvert. Az súlyosan koppan az asztal lapján.

APA

Halkan, de szinte kiáltva. Mint a bátyja… Éppen, mint a bátyja!… Mért csináltad?

 

Függöny

 

 

 

Magnificat, avagy a hősiesség iskolája

Tragédia két részben


Szereplők
S. PÉTER, 55 év körül
ILONA, lánya, 26–28 éves
CS. ATTILA, ny. hadnagy, 65–70 éves
OTTÍLIA, felesége, vele egykorú
LÁTOGATÓ, fiatal hóhérsegéd

 

Messze kezdem. Harminc évvel ezelőtt…

Írtam egy drámát akkoriban, Hősök nélkül címen. Egy hűvösvölgyi villában játszódott. Mondjuk úgy: a hatalom birtokosai körében. S abból a felismerésből született, hogy milyen nagy és bevallatlan ellentét van a magyar úriosztály – akár a legjobbjainak is – nemes stílusa és erkölcsi teherbírása között. Hogy a viszonylag legjobb magatartás sem bírja ki a legkisebb megrázkódtatást sem, a viharos lezüllés veszélye nélkül.

Azért elevenítem ezt fel, mert annak a drámának a mélyén, amely itt következik, ugyanennek a felismerésnek az élménye (úgy látszik, örökre belém csökött emléke, traumája) lappang.

Ami nagyjából természetes is, hiszen ez az új dráma is ugyanarról a társadalomról szól.

Szeretném még egyszer végigpróbálni benne a hősi magatartás nosztalgiájának és lehetetlenségének az ellentéteit.

Az egykorinál talán általánosabb tanulsággal. Hiszen azóta én is megtanulhattam, hogy a Hamlet-től a nálunk mostanában bemutatott Alekszej Tolsztoj-darabig – Rakéta – vagy magyar példákat véve: Németh László első társadalmi drámáitól – Villámfénynél, Papucshős – Csurka István Szájhős-éig és Sarkadi Oszlopos Simeon-jáig az újkori drámairodalomnak általános témája az igazi tett lehetetlensége, s pláne a hősi magatartás lehetetlensége.

Így tehát a fentebb említett szándékhoz járul ez a másik: hátha tudnék a modern drámának ebben a témakörében egy új variációval szolgálni.

Számot vetve mindazzal, ami volt s van: nem leleplezni akarok (ezt már csinálták s csináltuk eleget, s épp ezért nem is igen érdekel senkit), hanem a nem érvényes létezésnek a gyökereit szeretném föltárni, például véve egy olyan társadalmat, amely a közelmúltból nemes tölgykoronáival és hűdött csonkjaival integet felénk.

Mióta volt gyanús a magyar úri osztály, hogy nem érvényes, amit tesz? Már Rákóczi így panaszolta a nemesekről:

„…rossz nevelésük a becsület és a virtus ábrándképeit vetíti eléjük, és gyakran ezek kormányozzák őket.”

Ezt szerettem volna itt megírni.

A morális fenn az ernyő nincsen kast.

 

Első rész

Szín: egy pesti Duna-parti lakás nappali szobája. Kilátással a Gellért-hegyre – persze a Szabadság-szobor nélkül.
 

Első jelenet

Attila, Ottília, Ilona hangja

 

Egy öreg házaspár van a színen, s a szomszéd szobára figyelnek. Hajnal.

 

ATTILA

Csendben van.

OTTÍLIA

Megnéztem az imént. Elaludt. Ültében…

ATTILA

Hála istennek! Csak aludná át ezt a hajnalt, ezt a reggelt, ezt a napot…

OTTÍLIA

Éjfél után, amikor úgy elkezdett fázni, a teájába tettem egy kis altatót is. De olyan ideges volt, kihányta. Azért most mégiscsak elaludt. Így alszik… Mutatja. Ugrásra készen.

ATTILA

Mire felébred, már nem lesz férje. Mint akit megcsonkolnak az operálóasztalon… Ha aztán még alszik egy sort, mi se leszünk…

OTTÍLIA

Nagyon halkan. Hallgass!

ATTILA

Azt mondod, alszik.

OTTÍLIA

Akkor is. Nem akarom, hogy ilyeneket mondjál. Nem elég neked ez a gyász? Nem elég? Tetézni akarod?!

 

Kis csend.

 

ATTILA

Ne sírj.

 

A csendben valami zaj.

 

ATTILA

Az első villamos… Most megy át a Ferenc József-hídon.

OTTÍLIA

Azt hiszem, ezen az éjszakán ami még barna hajam volt, az is teljesen megőszült… Most már tiszta fehér lesz a hajam. Ezt is megértük. Látod, ilyen az ember, csak magára gondol, ilyenkor is.

ATTILA

Szinte mániásan. Mindenki mindig csak magára gondol. Nekem is csak magunkon járt az eszem. Egész hosszú éjszaka.

OTTÍLIA

Most már ő is mániásan, egy vég nélküli vita kiolajozott járata ez. Semmi okod sincs rá, hogy most tépelődj. Semmi, de semmi.

ATTILA

Nem tépelődöm. Minek? Döntöttem. A mánia után jön a mániás derű. Szépen elindulunk majd a Ferenc József-hídon. Kéz a kézben. Olyan hangon kezd beszélni, mintha szerelmi ajánlatot tenne az öregasszonynak.

OTTÍLIA

Nem!

ATTILA

De. Egyre szorosabban fogjuk majd egymás kezét… A híd közepén megállunk. Megcsókoljuk egymást…

OTTÍLIA

Erőtlen tiltakozással, amely már majdnem kokettéria. Fényes nappal, a híd közepén… Olyanokat beszélsz!

ATTILA

Milyeneket? Amikor jegyben jártunk, akkor nem beszéltünk ilyeneket?

OTTÍLIA

Most udvarolsz. Csak azért, hogy levegyél a lábamról. Hirtelen kitör a rémület belőle. De nem, nem, nem!… Nem!

ATTILA

Nyugodj meg. Ne gondolj semmire… Na… Látod…

OTTÍLIA

Elgyengült, panaszos hangon. A fiunkra gondoltam. Képzeld el, ha a hírt megkapja. Idegenben. Belebolondul. Mért tették?

ATTILA

Majd gondoskodom róla, hogy megtudja:  tisztán  haltunk meg… Erre gondolj te is. És meglátod, nem lesz nehéz. Na!

OTTÍLIA

Tudom. Kéz a kézben.

ATTILA

Azt akarod, hogy a fiunk, ha a háború végén hazajön, leköpjön minket?

OTTÍLIA

Hallgass!… Élénken, gyorsan. Ez a másik hanglemez. Az ezredszer elhangzó panasz és szemrehányás. Ez is olyan most nálad, mint amikor folyton kártyáztál. Még, még, még! Te mindig olyan mániás voltál. Nem bírsz megállni, nem bírod abbahagyni… Rád ismerek. Erről az elvakult szenvedélyről.

ATTILA

Most az egyszer.

OTTÍLIA

Mindig azt mondtad: „Most az egyszer”… „Most az egyszer, Ottília”.

ATTILA

Utoljára. Most az egyszer tényleg utoljára… Szépen kérlek – Ottika… Ottíliácska… Megint a szerelmes hang.

OTTÍLIA

Nem tudom… Nem tudom… Megpróbál kitérni. Nem is tudom már, hogy miről beszélsz. Ez a mai éjszakai szörnyű virrasztás… Csak legalább Péter jönne haza. Hol marad?… Én azt hiszem, nemcsak beleőszültem, hanem bele is zavarodtam… És te is! Belezavarodtál te is ebbe a virrasztásba. Ezért jönnek elő a mániáid.

ATTILA

Hallgat, majd a csend után egészen más hangon. Nem volna csoda. De sajnos, nagyon is magunknál vagyunk.

OTTÍLIA

Biztos?… Olyan biztos ez?

 

Csend.

 

ILONA

Hangja a szomszéd szobából. Egy nyugodt, túlzottan is nyugodt hang. Hány óra van?

OTTÍLIA

Ilona… Látod?… Most felébredt.

 

Csend.

 

ILONA

Hangja. Hány óra van?

ATTILA

Buzgón, hangosan. Megnézzük… Megnézzük… Felpattintja a zsebóra fedelét. Az öreg kronométert. Mit mutat.

ILONA

Már szemrehányó kiáltása. Mért hagytak elaludni?

OTTÍLIA

Korán van még, Ilona drágám… Még csak most ment el az első villamos.

 

Második jelenet

Attila, Ottilia és Ilona

 

ILONA

Egy felszakadó sikoltással. Már?! Az ajtóban áll. Fiatal nő, sötét ruhában.

ATTILA

Nagyon korán van… Érdekes, megállt… Lehet, hogy a nagy izgalomban elfelejtettem tegnap felhúzni?… Hány óra lehet? Nem régen állhatott meg.

ILONA

Bejött. Élénken, gyorsan beszél. A tompa kétségbeesésből át ebbe a röpke egzaltáltságba. Nem! Ne nyúljon hozzá! Hagyja úgy!… Attila bácsi, adja nekem az óráját!

ATTILA

Túlzott buzgalommal. Hogyne! Hogyne! Nagyon szívesen.

ILONA

Ne haragudjék, hogy elkérem. Hadd őrizze nekem ennek az éjszakának az idejét… Lassúdva. Megállt magától. Szép tőle… Az ingaórákat ilyenkor meg szokták állítani, ugye? Kis csend, majd hirtelen. Lehetséges volna, hogy már megtörtént?

OTTÍLIA

Nem, nem, lehetetlen. Túl korán van!

ILONA

Villámgyors rákérdezéssel. Mikor van a kivégzés? Mit mondtak?

ATTILA

Zavartan, csendesebben. Azt nem mondták… Nekünk nem mondták.

OTTÍLIA

Nem, nem! Az nem volt meg. És még annyi minden történhetik. Annyiszor van, hogy az utolsó pillanatban hozzák a kegyelmet.

 

Csend.

 

ILONA

Regényekben.

 

Csend.

 

OTTÍLIA

Légy nyugodt, nem történt még semmi. Édesapád sincs még itthon. Ő biztos, hogy hazajön előtte. Nem maradhat mellette… csak egy bizonyos ideig. Ez is nagy szó, hogy beengedték.

ATTILA

Rendkívüli! Soha nem hallottam ilyenről.

ILONA

Ha engem beengednek, én végig mellette maradnék. Az utolsó pillanatig.

OTTÍLIA

Esztelenség!

ILONA

Papot adnak melléje, hogy kísérjen, nem? A feleség mért nem kísérheti? Jézust is kísérte az anyja.

OTTÍLIA

Őt kérd, ő adjon vigaszt. Máriához imádkozzunk.

ILONA

Ilyenkor nem kell vigasz. Jogunk van a kétségbeeséshez. Ezt Jézus anyja is nagyon jól tudja.

OTTÍLIA

De még mennyire kell a vigasz. Nekünk is, és neki is. Ezért jó, hogy ott van mellette apád. Ő megtalálja a hangot. Egy olyan bölcs ember…

ILONA

Ne vigasztalja! Mentse meg!

OTTÍLIA

Azt hiszed, Ilonkám, hogy apád nem tesz meg mindent, de mindent?

ILONA

De, de, de! Csakhogy az ember olyan hamar elfogad mindent, ami körülötte történik. Ha embert gyilkolnak, azt is.

ATTILA

Annál többet már nem lehet tenni, amit édesapja tesz.

ILONA

Tudom. Csend. És megmenti?

OTTÍLIA

Annyi minden történhetik egy éjszaka.

ILONA

Az, hogy elmúlik. Vége. És hogy nem tudtunk semmit, de semmit se csinálni.

OTTÍLIA

Feküdj le egy kicsit. Próbálj aludni. Fel fogunk költeni, amikor apád megjön. Egy negyedórányi álom is jót tesz. Szükség van még az erődre.

ILONA

Ó, ha a nászéjszakát végig tudtam csinálni – eszembe se jutott, hogy aludni kéne… Elkezd nevetni.

OTTÍLIA

Jaj, istenem, te, te… Kitör belőle a sírás.

ATTILA

Ne sírj mindig!

ILONA

Mért sír? Hát nem azt mondta, még lehet, hogy kegyelmet kap?

ATTILA

Buzgón. Hogy édesapja nem jött haza, az is jót jelenthet.

ILONA

A legrosszabbnál rosszabb most már úgyse jöhet… Maguk menjenek lefeküdni. Nem maguknak való már ez a virrasztás.

ATTILA

Jaj, dehogy hagyjuk most magára!

ILONA

Én majd itt csendben megvárom apát… Lekönyökölt az asztalhoz. A karikagyűrűjével matat. Játszom tovább a gyűrűmmel. Van az a babona, hogy ha egy gyűrűt egy tárgy fölött lógatunk… Ezen a kis cérnaszálon van a gyűrű – látják? –, és a gyűrű magától mozgásba jön. És a mozgásából lehet látni, hogy annak a tárgynak a gazdája él-e, vagy már nem él. Ha így körbejár a gyűrű, az azt jelenti, hogy él… Ha le s fel járna, az azt jelentené: János halott.

OTTÍLIA

De drágám, hisz nincs itt semmilyen tárgy, ami a Jánosé. Ki kéne tenni valamit. Egy fényképet, egy levelet vagy a cigarettatárcáját…

ILONA

Nézzék! Nézzék! Nézzék! Hogy milyen erővel él… Hogy jár körbe a gyűrű… Most válaszol. Én vagyok az a tárgy, aki a Jánosé vagyok… Figyelik?

OTTÍLIA

Szelíden. Ilonkám, mozgatod a kezed.

ILONA

Lecsapja a gyűrűt az asztalra. Hát persze hogy mozgattam, amikor azt akartam, hogy éljen… Milyen lendülettel járt körbe. A cérna egészen belevágott az ujjamba… Halálos nyugalommal, majdnem élénken. Tudják maguk, mért mondják azt, hogy akasztott ember házában nem szabad kötélről beszélni?

OTTÍLIA

Ilonkám!

ILONA

Folytatja. Én most jöttem rá. Mert folyton rá gondolunk, és akkor persze minden olyan lesz, mintha épp  arról  gondolnánk rá. Hogy az ujjamon itt van ez a cérna… Meg hogy megállt az óra. Vissza is adom az óráját, Attila bácsi, nekem nem kell. Hisz én most már úgyis mindig csak rá fogok gondolni. Akármiről beszélnek… A rossz dolgokról éppen úgy, mint a jó dolgokról. Nekem nem mondhatják, hogy van valami, amiről nem szabad beszélni… Erről a mai éjszakánkról eszembe jut a nászéjszakánk. A nászéjszakánkról ez a mai éjszakánk. Ezentúl nem lesz semmi, ami elválassza a legeslegjobbat a legeslegrosszabbtól… Élénken. Attila bácsi, emlékszik maga, hogy János mindig milyen jobbnál jobb tréfákat tudott csinálni? Nevetni kezd, megint. Hogy milyen viccei voltak neki… És hogy az apám milyen nehezen viselte el ezeket… Vacsoráztunk a Vadászkürtben. A másik teremben valami miniszteri bankett volt. Ott ült az egész kormány. „Ezek adják el a hazát” – morogta a papa a bajusza alatt, és bánatában a legnehezebb húsokat rendelte. János meg odacsúsztatott egy tízpengőst a kávésfiúnak, hogy kezdje el kiabálni végig az éttermen: „Quisling Béla kegyelmes urat kérik a telefonhoz!”… Persze hogy mindenki a miniszterelnökre nézett… Ilyen ötlet! Hogy Quisling Béla kegyelmes urat kérik a telefonhoz… Senki se mert szólni a fiúnak, hogy hagyja abba…. A papa feszengeni kezdett. „Egy kissé túl erős volt, János” – súgta oda. A papának semmi, de semmi humorérzéke nincs.

 

Élénken feláll, a telefonhoz megy, tárcsázni kezd.

 

ATTILA

Közben. „Quisling Béla kegyelmes urat… kérik a telefonhoz”… Micsoda ötlet!

OTTÍLIA

És ez olyan jó vicc?… Lehet… Jouer avec le feu… Kinek akarsz telefonálni, Ilonkám?

ILONA

A telefonnál. Nem veszik fel.

ATTILA

Borzasztó korán van még.

ILONA

Mert megállt az órája? Minden perccel azt érzem, hogy túl késő kezd lenni… És közben elmulasztunk valamit… De mit?… Mért nem válaszolnak?… Kitör. Hát valamit csak lehet még csinálni?… Vegyék már föl! Ott biztosan mindenki talpon van.

OTTÍLIA

De kinek telefonálsz?

ILONA

A fogházba. Hogy mondják meg az apámnak: ne vigasztalja, mentse meg!

 

Harmadik jelenet

Attila, Ottilia, Ilona és Péter

 

PÉTER

Közéleti kitűnőség, az erkölcsi fenntartással kollaborálók köréből. Hogy köszönjek? Jó reggelt?… Az Isten legyen irgalmas hozzánk?

ILONA

Leteszi a kagylót. Mért hagytad ott?

PÉTER

Ameddig maradhattam, maradtam. Kis csend. Ő is kért, hogy jöjjek vissza hozzád.

ILONA

Azt hiszi, hogy nekem nagyobb szükségem van most rád?

PÉTER

Jobb, ha most mi együtt vagyunk.

ILONA

Te úgyse tudsz velem maradni, hisz utazol.

PÉTER

Ha eddig el tudtam halasztani az utamat…

ILONA

Felesleges. Miattam most már ne halaszd tovább. Élesen. Akkor is ott kellett volna maradnod mellette! Vagy már nem bírtad tovább a tréfáit, ugye? Mert tréfált most is, biztosan, most igazán. Valld be! De te sohase bírtad… Meséld csak el Ottília néninek, hogy hogy volt ott a Vadászkürtben, mert úgy látszik, ő sem tudja értékelni János humorát.

PÉTER

Mi van veletek?… Nem értem. Történt valami?

ILONA

Nem illik vicceket mesélni?… Úgy találod, hogy túlságosan jókedvű vagyok?

PÉTER

Szeretném hinni, hogy valami alapja is van.

 

Csend.

 

PÉTER

Azt hittem, talán történt valami.

 

Csend.

 

ILONA

Én is. Csend. Majd egészen más hangon. Ottília néni olvasmányaiban ilyenkor érkezik fehér kendővel egy küldönc. Kis csend. Nem érkezett meg? Majd megint egy kis csend, és még halkabban. De azért lehet, hogy elindult? Hisz én is azt kérdezem: történt valami?

PÉTER

Életünk legnehezebb órája következik. Próbáljunk imádkozni.

ILONA

Nem, nem, nem! Ezzel nem vesztegethetjük most az időt. Meg kell mentened. Nincs még valaki, akinek telefonálhatnál? Aki még meg tudná akadályozni?

PÉTER

Tudod, hogy az elmúlt három napban mindent megpróbáltam.

OTTÍLIA

A svájci útját is folyton elhalasztotta emiatt.

PÉTER

Az a legkevesebb… Ugyan.

ILONA

Nincs valaki, akinek egyszer szívességet tettél, és most épp olyan helyen van, hogy…? Csend. Hirtelen. Próbáltad megszöktetni?

PÉTER

A siralomházból nem lehet megszöktetni senkit.

 

Csend.

 

ATTILA

Ott találkoztatok?

OTTÍLIA

Halkan. Hagyd most őket.

 

Csend.

 

PÉTER

Hajnalodik. Imádkozzunk.

ILONA

Nem. Őt akarom hallani. Mit üzent?

PÉTER

A végső gondolatai is feléd szállnak.

 

Kis csend.

 

ILONA

Ilyeneket ő még a siralomházban sem mond.

PÉTER

A lényeg ez volt.

ILONA

Mondom, hogy őt akarom hallani. Az ő szavait. Csend. Bementél…

PÉTER

Az nem olyan egyszerű… Rengeteg udvaron és folyosón át, s mindenütt vasajtók, mindegyiken külön zár, külön lakat… Mindenütt külön igazoltatás… Először voltam ilyen helyen, gondolhatjátok.

ILONA

Megbántad, hogy bementél hozzá?

PÉTER

Természetesen, nem bántam meg. De ahogy várakoztattak az irodákban, ahogy kikérdezték, ahogy bemondták a nevemet, ahogy minden tartózkodás nélkül végigmustráltak… Szubaltern közegek… Bocsáss meg, nem magamról akartam beszélni, te kérdezted.

OTTÍLIA

Nagyon, nagyon érdekes, amit mond. Hogy az emberi méltóságérzésnek milyen megalázásával jár egy ilyen helyen már a puszta látogatás ténye.

ILONA

Hol találtad őt?

PÉTER

Az utolsó folyosót különös gonddal őrizték. A kísérőm itt szólt hozzám először. Annyit mondott: itt vannak a halálosak.

ILONA

Szinte önkéntelenül. Többen is vannak? Ó, szegények…

OTTÍLIA

Megrendítő lehetett.

PÉTER

Élénken. Igen, eszembe jutott Dante, aki élő létére látta a kárhozott lelkeket. Gyorsan enyhít. Ezek a pillanatok nagyon intenzívek. Sok minden beléjük fér – Dante is.

ILONA

Egyedül volt?

PÉTER

Egyedül.

ILONA

Beszélj, beszélj, beszélj…

PÉTER

Kártyázott. Pasziánszot rakott ki. Amikor meglátott, összecsapta a kártyát. „Nem érdekes – mondta –, reggelre kártya nélkül is meg fogom tudni” – és nevetett.

ILONA

Nevetett? És erre ő is felderül. Te mit mondtál?

PÉTER

Természetesen megkérdeztem, hogy mit akart megtudni a kártyákból.

ILONA

Amire?

PÉTER

Amire ő: „Hogy van-e túlvilág.”

ILONA

Így: „Hogy van-e túlvilág.” S persze nevetve, ezt is.

PÉTER

Nevetve. Szinte kéjesen. A szokott ironikus hangján.

ILONA

Amit te mindig olyan nehezen bírtál.

PÉTER

Vannak pillanatok, amelyekben én nem tartom megengedhetőnek az iróniát.

ILONA

Ez olyan volt?

PÉTER

Ez?… Elhallgat, mint aki tűnődik a helyes válaszon. Egy ilyen pillanatban minden megengedhető. Nem lepett volna meg, ha átkozódik, ha zokog, én tulajdonképpen arra voltam felkészülve, hogy fizikailag összetört állapotban fogom találni… Sohasem látszott túlságosan teherbírónak.

ILONA

Sohasem ismerted!

PÉTER

Megengedem, hogy bizonyos tekintetben félreismertem.

ILONA

Micsoda elégtétel lett volna neked, ha összetörve találod, aki az ajtónyitásra elájul, mert azt hiszi, most viszik…

ATTILA

Ilona, engedje meg, hogy közbeszóljak, annak idején én láttam néhány kivégzést, még az első világháborúban – hát mondhatom, hogy a legbátrabb katonák is elvesztették az uralmukat a fizikumuk fölött. Nem részletezem.

ILONA

Ő nem vesztett el semmit. Ő csak nevetett. Összecsapta a kártyát. „Nem érdekes, reggelre kártya nélkül is fogom tudni.” Folytasd!

PÉTER

A maga válaszát idézi. „Mit akartál megtudni?”

ILONA

Jánosként, boldogan. „Hogy van-e túlvilág”… A nevetésének az ízét érzem a számban. És utána elkezdett téged bátorítani. Ne tagadd. Ugye, hogy bátorított? „Fel a fejjel, öregúr”… Ha nem is így, de bátorított.

PÉTER

Én természetesen megrendült lélekkel léptem be a siralomházba.

ILONA

Szóval bátorított. A szokásos iróniával? Vagy részvéttel?

PÉTER

Nem tudok visszaemlékezni a szavaira. Nem is tartom lényegesnek.

ILONA

Kár. Szeretném tovább érezni a számban a nevetésének a jó ízét… Rabruhában volt?

PÉTER

Nem. Ilyenkor visszakapják a saját ruhájukat.

ILONA

Abban a szürke nyári flanellban volt, amikor elfogták. Szereti ezt a ruháját. Olyan jól áll neki… Világoskék ing, bordó nyakkendő…

PÉTER

Nyakkendő nélkül.

ILONA

Úgy… Persze. Élénken. Mindig szeretett kihajtott gallérral járni. Te azért is mindig a plafonon voltál… Ugye, nincs megbilincselve?

PÉTER

Nincs.

ILONA

Megkínozták?

PÉTER

Nem tudom. Nem beszélt róla.

ILONA

Ütések nyoma?

PÉTER

Nem láthattam. A feje fölött lógott egy villanykörte, tulajdonképpen árnyékban volt az arca.

ILONA

Nem kérdezted meg?… Hogy bántották-e?

PÉTER

Nem… Illetve, ő valamilyen apropóból kitért erre…

ATTILA

És mit mondott – igen?

PÉTER

Nem. Azt mondta, nem.

ILONA

Talán nyel egyet, majd. De azt, ugye, megkérdezted tőle, hogy – „mondd, mért csináltad?” Csend. Majd érezhetően az apja hangsúlyával. „Miért csináltad?”

PÉTER

Meg, megkérdeztem, mert érthetetlen, még az ő kissé excentrikus természetével is összeférhetetlen, hogy hónapok óta azzal foglalkozzék, hogy szökött hadifoglyokat lásson el hamis papírokkal meg fegyverrel – mert a tárgyaláson ez is kiderült, hogy fegyverrel is… Emlékszel azokra a furcsa csengetésekre? Titi-tá-titi-tá – ezek voltak az ügyfelei. Ezek megmenekültek, viszont ő…

OTTÍLIA

Halkan, férjének inkább. Azok megmenekültek, mert nem árulta el őket – hallod? Hallod, Attila?

ILONA

Belevág. Mit felelt? Mit felelt a kérdésedre? Kérlek, szó szerint mond:… Ismétli. „Mért csináltad?”

PÉTER

Lassan, nem a legszívesebben idézi. „Maga, papa, hazafias cikkeket ír, és a sorok között szidja a németeket… A németek intellektuális érzékenysége az utóbbi időben rohamosan hanyatlik, s félek – bármilyen jó fordítóik vannak – nem értik ezt a virágnyelvet. Gondoltam: én érthetőbben fogalmazok. Így került az aktatáskámba az a bomba” – mert nem hiszem, tudták-e: egy ötkilós bomba volt az aktatáskájában, amikor elfogták.

OTTÍLIA

Ki gondolta volna ezt? Épp róla?

ILONA

Te a válaszon, azt hiszem, éppúgy felháborodtál, mint a bombán.

PÉTER

Szó nélkül végighallgattam.

ILONA

Hallgattál? Lehet. De ahogy ezt elmondtad, éreztem a felháborodás ízét…

PÉTER

Érezhetnéd a többi ízt is: például a tehetetlen részvét ízét, mintha hamu volna az ember szájában. És még csak nem is csupán a férjed sorsa, hanem a haza sorsa, amelyik majdnem olyan éppolyan reménytelen… S ezt ott, a tehetetlen részvét ízét, ezt ott százszorosan éreztem. Ott, a siralomházban.

ILONA

Amit ő csinált, az azt bizonyítja, hogy nem vagyunk tehetetlenek.

PÉTER

Partizánháború a Bugaci pusztán?

ILONA

Sikerülhetett volna.

PÉTER

Egy volnáért meghalni…

ILONA

Lehet. Látod.

PÉTER

Biztatnád?

ILONA

Jaj, dehogyis.

PÉTER

Na, ugye.

ILONA

Nem volt szüksége biztatásra.

PÉTER

Mindig volt benne hajlandóság a hazárdjátékra.

ILONA

Nem nevezném szerencsejátéknak azt, amelyben csak a veszteség lehetett az övé.

PÉTER

És csak az övé?… Mindnyájunk bőrét vitte a vásárra. Azt hiszed, ezentúl nem lesz nagyobb az ellenőrzés, a bizalmatlanság, az ingerültség… Hogy hányan fogják meginni ennek a levét. A németek is tudnak kombinálni. Biztos, hogy engem is figyeltetnek. Eddig is, most még inkább.

ATTILA

Azt hiszem, ez pontosan így van.

OTTÍLIA

Mért volna így? Nincs így! Nem kell az ördögöt a falra festeni! Változatlan udvariassággal kezelik. Maga mondta. Tegnap is, hogy a látogatást kérte.

PÉTER

Gondolhatják, hogy nem a szép szememért. Minél rosszabbul állnak, annál inkább rászorulnak azokra, akiknek értékes kapcsolataik vannak semleges országokkal… Tudják, hogy most is indulnom kell, sőt már kellett volna. Pedig, higgyék el, én sohasem raktam féket a nyelvemre.

OTTÍLIA

Ezért szerettem mindig hallgatni a maga beszédeit a parlamentben is! A szónoki művészet teteje! „C’est l’art de tout dire, sans être mis à la Bastille!” Mindent megmondani, anélkül hogy a Bastille-ba csukjanak érte. Ezt Galiani abbé mondta Madame D’Épinay-nak. Az egész idézet tulajdonképpen úgy kezdődik: „Savez-vous…”

ILONA

Váratlanul, szinte fuldokolva. Kérem, Ottília néni, ne tartson itt most franciaórát… Most mit ülnek itt? Menjenek el, menjenek sétálni, vagy feküdjenek le! Nekem még rengeteg beszélgetni valóm van az apámmal. Mindent tudni akarok: mit mondott? Az utolsó szóig. Minden szó fontos… Nekem még rengeteg beszélgetni valóm van a férjemmel, értik?

OTTÍLIA

Az Egyetemi-templomot mindig korán nyitják. Oda bemegyünk…

ATTILA

Nekünk is van még éppen elég beszélgetni valónk egymással. Jó is, hogy most elküld minket, Ilona.

OTTÍLIA

Én nem megyek! Beszélgetni én nem megyek. Mindig csak tépelődik. Azt akarja…

ATTILA

Hirtelen, hangsúllyal belevág, leállítja. Imádkozni fogunk. Igazad van. Imádkozni mindnyájunk bűnös lelkéért.

OTTÍLIA

Mióta ez történt, folyton tépelődik… Mire való ez a tépelődés – mondd?

ATTILA

Gyere már, Ottília, útban vagyunk.

ILONA

Kérem, könyörgök, most menjenek. Bocsássanak meg, hogy jövök én hozzá, hogy elküldjem magukat. Így megsérteni? Amikor mindig olyan jók hozzánk… Most is, a legnagyobb bajban…

ATTILA

Ne mondjon ilyet! Nem vagyunk mi jók!

OTTÍLIA

Most már én mondom: gyere, Attila!

ILONA

Majd jöjjenek vissza. Úgyis kell az apámnak segíteni a csomagolásban.

PÉTER

Ha megyek is, nem viszek magammal semmit.

ATTILA

Rekedten. Mikor utazol, kegyelmes uram?

PÉTER

Hagyjuk ezt most. Nem tudom. Nem is gondolok rá.

ATTILA

Ugyanis a fiunknak…

OTTÍLIA

Élénken. Au revoir!… Au revoir!

ATTILA

Okvetlenül találkoznunk kell.

PÉTER

Jó, jó, Attila, még látjuk egymást… Au revoir!

 

Attila és Ottília el.

 

Negyedik jelenet

Péter és Ilona

 

PÉTER

Ez az Ottília abban látja az élete értelmét, hogy mindenkit megtanítson franciául visszaköszönni.

ILONA

Szegények – kedvesek. Mindig megjelennek, ha valami baj van. Bár János erre azt szokta mondani: mindig baj van, ha Attiláék megjelennek. Csakugyan, olyanok, mint két öreg vészmadár. Mért nem mondtad meg nekik, hogy mikor utazol? Biztosan küldeni akarnak valamit a fiuknak.

PÉTER

Mert nem tudom. Mert nem is akarok gondolni rá. Már régen ott kellene lennem… Rosszkor jött ez az utazás.

ILONA

Mért nem mondod úgy, ahogy érzed? Rosszkor jött neked ez a… mi tragédiánk. Kérlek, utazz el még ma.

PÉTER

Ugyan!

ILONA

Jobb lesz. Velem nem kell törődnöd. Látod, élek… Játszom…

PÉTER

Mit csinálsz?

ILONA

Új játék. A gyűrűmmel játszom.

PÉTER

Ő nem kapta vissza a karikagyűrűjét, amit elvettek tőle. Elmondta a börtönigazgatót rablónak, mindennek.

ILONA

Jobb így. Mért cibálják le az ujjáról halála után?

PÉTER

Azt mondja, hogy lenyelte volna… Úgy örökre megőrizte volna…

 

Kis csend.

 

ILONA

Ennél szebbet nem is mondhattál volna.

PÉTER

Micsoda reggel van! Mintha minket gúnyolna ez a nagy ragyogás. Nekünk itt a Gellérthegy kel föl minden reggel az első napfényben… A pogányság itt felejtett hatalmas áldozóköve. Fején a Habsburgok citadellájával… Már talpig napfényben áll.

ILONA

Kibírtad volna, mellette maradni a végső percig?

PÉTER

Nem tudom. Elküldött.

ILONA

Mivel küldött el? Hogy mondta? Szó szerint!

PÉTER

„A karikagyűrűmért még tartozom egy tréfával a fogházigazgatónak.”

ILONA

Érzed-e ebből is, hogy micsoda férfi?

 

Csengetés, élesen.

 

ILONA

Sikollyal. Kegyelmet kapott! Hozzák a hírt! Kirohan. S már jön is vissza egy fiatalemberrel. Ez az úr keres minket.

 

Ötödik jelenet

Péter, Ilona és a Látogató

 

LÁTOGATÓ

Mint aki kínosan igyekszik megadni a módját. Ritka alkalom nekem, hogy egy ilyen igazán szép úri házban tiszteletemet tehetem…

PÉTER

Rutin szívélyességgel. Részemről a megtiszteltetés…

LÁTOGATÓ

Szó sincs róla! Részemről! Részemről! Kicsit korai órában bátorkodtam becsengetni, de ma mindnyájunk számára hamarább kezdődött a nap. Talán le se tetszettek feküdni az éjszaka?

PÉTER

Kihez van szerencsém?

LÁTOGATÓ

Bizalmas hangsúllyal. Onnan jövök.

PÉTER

Tessék helyet foglalni… Történt valami fordulat?

LÁTOGATÓ

Fordulat, fordulat – jól tetszik mondani: van egy fordulat… Szabad ideülnöm az ablakkal szemben. Becsületszavamra, nem voltam még olyan lakásban, ahonnan ilyen szép kilátás nyílott.

PÉTER

Ideges kényszerrel folytatja a témát. Dicsérik. Aki először lép be otthonunkba, azt pláne meglepi… Elnézést, hogy a tárgyra térek: nemde, a vőm ügyében jön.

LÁTOGATÓ

Ja.

ILONA

Látta?

LÁTOGATÓ

Mi az hogy!

PÉTER

Száraz torokkal. Gyújtson rá!… Mikor látta?

LÁTOGATÓ

Most.

ILONA

Ugye, hogy él? Ugye, mondtam?!

PÉTER

Beszéljen, kérem. Miben lehetünk a szolgálatára? Megértheti, hogy olyan állapotban vagyunk, amikor rettegve – és reménykedve! – várjuk a híreket. Ön egy fordulatról beszélt. Mi történt?

LÁTOGATÓ

Egy ruha kéne.

PÉTER

Ruha?

LÁTOGATÓ

Férfiruha.

PÉTER

Neki?

LÁTOGATÓ

Hümmögéssel jelzi, hogy igen.

PÉTER

Amikor én ma éjszaka együtt voltam vele, nem vettem észre, hogy hiányt szenvedett volna öltözék tekintetében. Nyakkendő nem volt rajta, de különben…

LÁTOGATÓ

Arra a szép galambszürke flanellruhára tetszik gondolni. Tegnap este, amikor benéztünk hozzá, nekem is mindjárt szemembe ötlött… Hát kérem, ahelyett kéne valami más. Kis csend után magyarázóan. Amikor reggel a börtönigazgató úr meg az ügyész úr bementek hozzá, hogy felolvassák, miszerint a hivatalból felterjesztett kegyelem a legfőbb helyen elutasításra talált – akkor, kérem, ez a flanellruha már nem volt meg. A körmével apró rongyokra tépte. De még az alsó ruháját is. És azt mondta: tolvajokra nem hagyok semmit… És ezt állítólag azért csinálta, mert a letétbe helyezett értéktárgyait az irodán elmanipulálták… Pedig tudhatta volna, hogy a testi ruha nem azokra száll, hanem – régi uzus szerint – az ítéletvégrehajtókra… Minket rövidített meg. De ezt ő bizonyára nem tudta. Ezért bátorkodtam eljönni.

 

Csend.

 

ILONA

És most meztelenül várja…

LÁTOGATÓ

Megint hümmög.

PÉTER

Hozd elő a legjobb sötét ruháját.

ILONA

Persze…

LÁTOGATÓ

És fehérneműt is.

ILONA

El.

 

Hatodik jelenet

Péter és a Látogató

 

LÁTOGATÓ

Csendesen. Nem akartam mondani a hölgy előtt, de már végrehajtottuk…

PÉTER

Az ítéletet?

LÁTOGATÓ

Ja… Úgy, ahogy volt. Az ügyész úr azt mondta, kössünk egy törülközőt a derekára. A pap azt mondta, hogy ez a legnagyobb erkölcstelenség, s ő nem is fogja odanyújtani a feszületet egy ilyen pucér férfinak. De a maga veje csak nevetett, és azt mondta, Jézus is csak ilyen pucér volt a keresztfán. Erre kellő figyelmeztetésben részesült: „Így ne beszéljen szent dolgokról, testvérem.” Nagyon oktalanul viselkedett… Mindenkit megsértett. A papot. Az igazgató urat, hogy tolvaj. Az ügyész úr pláne beperelhette volna őt becsületsértésért. Hitler is megkapta a magáét, meg a kormányzó úr is… Oktalanság volt ez a részéről. Ilyenkor nekünk félre kell tennünk a humanizmust. A mester hozzá se nyúl, rábízza a tanulókra.

PÉTER

Úgy tör ki belőle, hogy az már szinte üvöltés. Elég!

LÁTOGATÓ

Olyan filozófiával, hogy az általánosításból Péternek is jut. Én nem kiabálnék.

 

Csend.

 

PÉTER

Mért jött ide tulajdonképpen?

LÁTOGATÓ

A ruhákért. Mondtam. Az nekünk jár. Abból minket nem szokás kisemmizni… Vagy sajnálja tőlünk?

 

Hetedik jelenet

Péter, a Látogató és Ilona

 

ILONA

Be. Azt hiszem, ez megfelelő. A csíkos sötétkék…

LÁTOGATÓ

Ez nagyon jó lesz, kezét csókolom.

ILONA

A reggel olyan hűvös. Odaadom a sálat.

LÁTOGATÓ

…Akkor felöltőt is adhatna a nagyságos asszony. Van hogy egy félórát is elácsorog az ember szabad ég alatt.

PÉTER

A felöltője az előszobában lóg.

LÁTOGATÓ

Ja? Láttam. Most már gátlástalanul. Szoktak egy kis pénzt is adni nekünk. Borravalóféle…

ILONA

A zakó zsebébe beletettem a pénztárcáját.

LÁTOGATÓ

Cigit is lehet küldeni. Vannak elegáns emberek, akik előhúznak egy cigarettatárcát, felpattintják, minket is megkínálnak: „Dohányzik, barátom?” Az ilyen úri tónusnak mindenki örül. Már látják, hogy nem az jön, hogy éljen a független Magyarország és a többi…

PÉTER

Tessék! Vigye el emlékbe.

LÁTOGATÓ

Köszönöm… Monogramos.

PÉTER

Ne zavarja.

LÁTOGATÓ

Nem. Van már… Hát én akkor elmegyek. Tetszik tudni, a szakmánkban éppen olyan dinasztiák szoktak lenni, mint a királyokéban. És ez nem is véletlen. Régebben a királyok is gyakorolták ezt a mesterséget. Nagy Péter cárról közismert, személyesen hajtotta végre az ítéleteit. Meg Clovis, a francia király… Ennek vége, mert aztán jött, kérem, a munkamegosztás. Mi nem uralkodunk, az uralkodók meg… Elhallgat. De tetszik ismerni azt a kifejezést: egy király, egy cigány. Hát kérem, ez még abból az időből adódik, amikor mi egy asztalnál ettünk a királyokkal.

ILONA

Mondja – ugye, viszontlátom őt?

 

Kis csend.

 

LÁTOGATÓ

Csendesen kezdi. Ismeri maga a történetet a feldarabolt Pintyáról? Bedobálták zsákba, aztán a zsákot feltették a lovára. A lova meg hazament. Egyre élénkebben. „Jaj, Pintyám, küldtél nekem valamit?” És veszi le az asszony a zsákot. – „Jaj, Pintyám, húst küldtél nekem?” És akkor ráakad a fejére. „Jaj, Pintyám! Elveszett a te fejed?” – és úgy elkezdett sírni, hogy a jóisten nem tudott már enni se, se aludni, mert úgy sírt az asszony. Játékosan, kedvesen, jó ízzel mesél. Azt mondja a jóisten: hallod, te két galamb, menjetek ahhoz a szegény cigányasszonyhoz, és mondjátok neki, hogy ne sírjon, mert már a jóisten se tud enni se, hogy már nincsen az Istennek még maradása se, még enni se tud. Hanem ilyen két galambot, mint ti vagytok, fogjon meg, és vágja el a nyakukat, de csepegtessen Pintyára három csepp vért, és akkor az ő Pintyája fel fog kelni, és még százszor szebb lesz…

ILONA

Feltámadt?

LÁTOGATÓ

Fel az. „Jaj de nagyot aludtam!” – mondta. „Aludnál te még mindig, ha én nem cseppentettem volna rád két galamb vérét.” Ha meg nem haltak, még ma is élnek… Na, Isten áldja! Nekem nem szokásom mondani, hogy a viszontlátásra.

PÉTER

Az előszobában…

LÁTOGATÓ

Köszönöm… El.

 

Nyolcadik jelenet

Péter és Ilona

 

ILONA

Él! Látod, él még! És már nincs is túl korán. Kérlek, gondold végig, nincs-e valaki, akinek tudnál még telefonálni. Képzeld el, ha holnap vagy egy év múlva azt mondja valaki: „De hát mért nem szóltál nekem?”

PÉTER

Egy év múlva ezt már könnyű lesz bárkinek mondania.

ILONA

A noteszod tele van címekkel…

PÉTER

Lassan tárcsázni kezdi a telefont.

ILONA

Halkan. Ez ki?

PÉTER

Telefonba. Felkelt a kegyelmes úr? S már le is nyomja a villát.

ILONA

Meg se vártad a választ.

PÉTER

De. Azt mondta, nem kelt fel… Próbáljunk lélekben túl lenni rajta. Én ezt az egész háborút is úgy nézem, mintha túl volnánk rajta. S akkor kevésbé zavar, hogy még lőnek.

ILONA

Te végig úgy beszéltél vele, végig egy éjszakán, mintha egy hullával beszéltél volna… Így kevésbé zavart, hogy még lélegzett. Mintha görcsbe rándult volna. Ezt nem lett volna szabad. Ezt nem lett volna szabad!

 

Megszólal a telefon.

 

ILONA

Akárki lesz, megkéred, hogy segítsen.

PÉTER

Felvette a kagylót. Szervusz… Utazom… Átadom a köszöntésedet… A Vöröskereszt elnöke, mint tudod, egy nagy humanista család sarja, értékelni fogja ezt a finoman megfogalmazott üdvözletet. Találóan fejezed ki ezzel hazánk helyzetét. Ne csodálkozz, ha az a  bon mot  odakint karriert csinál…

ILONA

Szuggesztíven, súgva. Mentse meg Jánost! Akárkivel beszélsz, mondd neki, hogy mentse meg!

PÉTER

…Bizonyára a füledbe jutott, hogy vőmmel  malheur  történt. Amennyiben… Csend, majd más hangon. Letette a kagylót… Csend. Nincs mit tenni. Látod.

ILONA

…Viccet mesélt?

PÉTER

A magyar történelemnek vannak olyan időszakai, bár lehet, hogy az egész történelmünk ilyen időszakokból áll, amikor egy keserű tréfa fejezi ki legtalálóbban a helyzetünket…

ILONA

Nem mindegy, hogy ki mondja a viccet… Hol és mikor. Nem mindegy. Siralomházban. Egy merénylet után, az igen! Az kifejez valamit, hogy összecsapom a kártyát, hisz reggelre úgyis megtudom, van-e túlvilág… Meg hogy emlékeztetem a gyilkosokat, ha mással nem, azzal a meztelen testtel, amellyel születtem, szerettem – hogy az ember fiát ölik… Csak nevessenek rajtam, ha tudnak, ahogy ott állok pucéron, vagy süssék le szemüket, hátha ez még segít rajtuk…

PÉTER

Ilona…

ILONA

Hallgass! Megint rosszat akarsz mondani róla. Látom az arcodon.

PÉTER

János már nem él… Meghalt. Hajnalban.

ILONA

Hogy fázhatott ott a kis udvaron. A hajnalok hűvösek… A falon túl már jártak az első villamosok. Csikorogva fordulnak ki a Széll Kálmán tér felől. Csengetnek… Mondtam, hogy rosszat akarsz mondani róla. A legrosszabbat. Hogy nincs… Nincs? Azt mondod? Pedig, ha meglengetem a gyűrűt, az úgy jár körbe, hogy majd kiszakítja a csuklóm. Tehát van… Az előbb volt itt valaki, és azt mondta, hogy él. Tehát van… És semmi, de semmi meglepő nem volna abban, hogy ő is bejöjjön most az ajtón, kétsoros, sötétkék, csíkos öltönyében. Megfognám a kezét: „Gyere, feküdj le. Te is nagyon fáradt lehetsz…” Valami zaj kint. Hallod? Itt van! Mégiscsak jó, hogy elküldtük neki a felöltőt is… Mindig jól állt neki… Megindul az ajtó felé.

 

Kilencedik jelenet

Péter, Ilona, Ottília és Attila

 

OTTÍLIA, ATTILA

Be.

OTTÍLIA

Jaj, mi történt?

ATTILA

Elkapja Ilonát. Elájult…

 

Egy pillanatra: Függöny

 

Második rész

Ugyanott. Egy óra múlva. A csomagolás rendetlensége. Déli napfény. A szomszéd szobából a redőny leeresztésének robaja.
 

Első jelenet

Attila, Péter, Ottília

 

OTTÍLIA

Bejön. Leeresztettem a redőnyt szegénykémnél. Arra se ébredt fel.

ATTILA

Az a jó: aludni, az lesz a rossz: felébredni.

PÉTER

Eressze már le, drága Ottília, itt is a redőnyt. Túl erős ez a tűző délelőtti nap a szememnek.

OTTÍLIA

Leeresztette a redőnyt. Így most jobb. Elnéztem az előbb, milyen gyulladt a szeme a virrasztástól.

PÉTER

Majd a vonaton pihentetem. Az elsötétített Európa a legjobb kúra fáradt szemeknek.

ATTILA

Ottíliácska, leeresztetted a redőnyt, most már menj át szépen Ilonához.

OTTÍLIA

Most mért akarsz mindenáron megszabadulni tőlem? Mit főztél ki megint? Péterhez. Nem akarom egyedül hagyni vele.

ATTILA

Ön- és közveszélyesnek tart engem a feleségem. Ezt is megértük. Felnevet, röviden.

OTTÍLIA

Jó, jó… Próbálja folytatni az előző témát. Azt mondják, még Svájcban is elsötétítés van.

ATTILA

Az van, hát az van!

OTTÍLIA

Hogy még azok a boldog svájciak is sötétben kuksolnak!… Nem érdekes?

ATTILA

Nem.

PÉTER

Érdekes… Szerintem is, érdekes… De több magyarázat is lehet rá. Egy. Szolidaritásból a szenvedő Európával. Kettő. Bűntudatból. Három. Boldogságuk túlságosan is ragyogó látványával nem akarják kihívni a sorsot…

ATTILA

Négy. Nem akarnak útbaigazítást adni az angolszász bombázóknak.

OTTÍLIA

Ó, milyen nemes lélekre vall ez is! Látja, jól mondta Péter, a szolidaritás náluk az első motívum.

ATTILA

Nana! Rájuk reccsentett Hitler:  auslöschen !  – s erre sietve eloltották a lámpát. Nevet kicsit. Ki vagyunk szolgáltatva neki. Punktum. Mindenki.

PÉTER

Nono! A lelkiismeret szabadsága…

ATTILA

Mesebeszéd! Mindenki ki van szolgáltatva neki. Mindenki. A szövetségesek teljes hadiereje kellene hozzá, hogy valamennyire dacolhassanak vele… Neked megvan, Péter? Neked megvan, Ottília? Mit gondolsz, hány hadosztályunknak kéne lenni, hogy mi is nemet mondhassunk?

OTTÍLIA

Végy példát Péterről. Nézz rá! Ő sem adta be a derekát, pedig nincsenek hadosztályai. Ő megtalálta a helyes  attitude -öt.

PÉTER

Mit érek vele, ha az ország nem vett példát rólam. Ugyanezt az  attitude -öt vállalva, talán szerencsésebben, de mindenesetre tisztábban léphetne ki az ország is ebből a háborúból a béketanácskozás ítélőszéke elé.

OTTÍLIA

Hallod, Attila, hallod?

ATTILA

Könnyű annak, aki teheti… tisztán lépegetni a különféle ítélőszékek elé.

PÉTER

Könnyű nekem? Ejha! Úgy látom, kedves Attila, a te idegeidet túlságosan megviselte az a tragédia, amelynek, mint házunk barátja, itt tanúja voltál.

ATTILA

Igenis, könnyű neked! Vannak, akiknek mindig akad valami szép  attitude -jük… De mit csináljon az, aki piszkos? Az előbb fürödjön meg! Lehet fürdeni, lehet! Budapest fürdőváros, Budapest a Duna partján fekszik.

OTTÍLIA

Bocsásson meg neki, Péter, de ez az ember nincs magánál.

ATTILA

Menj most ki! Már megkértelek elégszer, hogy menj ki.

OTTÍLIA

Azt mondja, hogy legjobb volna megölni magunkat.

ATTILA

Fals hangon. Mit beszél összevissza ez az asszony? Nem is értem.

PÉTER

Azt hiszem, kedves Ottília, hogy Ilona csakugyan várja magát. Nyugodjék meg, és nyugtassa meg őt is.

OTTÍLIA

Hogy még én beszélek… Összevissza? Éjjel-nappal egyebet se hajtogatsz, csak azt, hogy haljunk meg, haljunk meg… Felsír. Ennél már csakugyan jobb a halál! Bemegyek Ilonához. El.

 

Második jelenet

Péter, Attila

 

ATTILA

Láttam, hogy itt az a nagy autó a ház előtt. Amelyiket érted szoktak küldeni… Ez azt jelenti, hogy ma csakugyan utazol?

PÉTER

Gondoltam rá, hogy esetleg úgy alakul… De akkor is túl korán jött. Egy csomó írást még el is kéne előbb égetnem… Minden baráti levelezés alkalmas manapság arra, hogy hurkot fonjon egy-két ártatlan ember nyakára… Vagy esetleg rátok bízhatnám ezeknek a paksamétáknak a tűzhalálát, Attila bátyám?

ATTILA

Inkább nem… Itt a kandalló. Rakd a tűzre a leveleidet magad, kegyelmes uram. Saját kezűleg.

PÉTER

Mi van veled? Furcsa vagy. Úgy látszik, Ottília sem alaptalanul panaszkodik rád.

ATTILA

Nem alaptalanul. Köhint. Péter, te megígérted egyszer, hogy utazásod előtt szakítsz nekem pár percnyi időt.

PÉTER

De hisz itt vagyok. Parancsolj velem… Bizonyára sok olyan dolgot kell majd elmondanom odakint a fiatoknak, amit nem akartok levélre bízni.

ATTILA

Egyre több az olyan levél tőle, ami feketével át van mázolva. Pedig ő is tudja, hogy van cenzúra.

PÉTER

Mondd el, amit üzenni akarsz. Sok levelet viszek így, a fejemben. Vannak  mnemotechnikai  módszereim.

ATTILA

Én nem üzenek sokat, csak annyit! Hangsúllyal. Vér nem tapadt szüleid kezéhez, szégyen nélkül emlékezhetsz rájuk, tisztán haltak meg. Csend. Stop. Csend. Alig több egy tízszavas táviratnál. Csend. Átadod?

PÉTER

De hát miféle vér tapadhatna a kezetekhez? Miféle szégyen… Nem értem.

ATTILA

Mi a Gestapo besúgói vagyunk. Már érted?

 

Csend.

 

ATTILA

A helyzet az, hogy bizonyos emberek mindent elkövetnek, hogy tőlünk egyet-mást megtudjanak… Izgatottan, halkan. Bocsáss meg, nem hallgatózik itt senki?

PÉTER

Légy nyugodt. Nem hiszem, hogy rajtatok kívül volna még itt besúgó.

ATTILA

Mert amit most mondok… Péter, hallgass meg: mi senkiről se mondtunk olyasmit, ami veszedelmet hozhatott volna rá. Életveszedelmet… Rólad se, Péter… Pedig talán ez érdekli legjobban őket. Hogy te kikkel érintkezel, kiket fogadsz, kikkel telefonálsz… Hirtelen. A feleségem!

 

Harmadik jelenet

Péter, Attila, Ottilia

 

OTTÍLIA

Be.

PÉTER

Ilona hogy van?

OTTÍLIA

Jól. Azt üzeni, jól. Maga csomagoljon nyugodtan, Péter… Ilona arra kéri, utazzék még ma. Mindkettőjüknek jobb… Szerintem is… Segítsek talán levinni ezeket a papírokat a kazánházba?

ATTILA

Ne nyúlj hozzájuk!… Jobb, ha én mondom, hogy ne nyúlj hozzájuk.

 

Csend.

 

OTTÍLIA

Megmondtad?… Istenem…

ATTILA

Meg.

PÉTER

Meg. Megmondta.

OTTÍLIA

Most mit képzel rólunk?

PÉTER

Ezért jártatok hát ide mindig olyan szorgalmasan, könyvtárt rendezni, franciaórákat adni, segíteni a csomagolásban, gyászruhát varrni a lányomnak? Minden szekrény, fiók nyitva volt előttetek.

OTTÍLIA

Ezt a hangot nem érdemeljük meg, Péter. Mi hosszú éjszakákon át megtanácskoztuk Attilával, hogy mi az, amit elmondhatunk, s hogy mi az, aminek épp az ellenkezőjét mondjuk. S látja, nem is történt soha semmi baja.

PÉTER

Bocsássanak meg, lehet, hogy csakugyan az őrangyalaim voltak… Ennek már csak Isten lehet a tudója…

ATTILA

Csendesen. Nekünk se volt könnyű: hazudni, hazudni, hazudni. Megpróbáltuk orruknál fogva vezetni a németeket.

PÉTER

Lehet, hogy túl jól sikerült?

OTTÍLIA

Ezt most mért mondja?

ATTILA

Aki megértette a célzást, lassan. Képzelheted, hogy minket is mennyire megrázott, hogy Ilona férjét elfogták.

OTTÍLIA

Élénken. Azóta pláne nem hagynak nyugton. Fenyegetnek, hogy villannyal fognak kínozni, ha nem beszélünk.

ATTILA

Mondom, hogy jobb meghalni.

OTTÍLIA

Hirtelen kitörő kétségbeesett kéréssel. Próbáljon megmenteni minket, Péter!

PÉTER

Maguk a boldog öregség jelképei voltak, Philemon és Baucis, úgy emlegettük.

ATTILA

Nekünk – elvégeztetett.

PÉTER

Öreg barátom, én is kálvinista vagyok, tudom, mi a predesztináció. De azért ne legyünk fatalisták.

ATTILA

Mondd csak, mondd… Itt már az Isten se segíthet.

OTTÍLIA

Bízzál Péterben… Péter, ugye, megment minket?

PÉTER

Mondja meg Ilonának, hogy rendben van. Utazom. Egy negyedóra múlva indulok. Még búcsúznom is kell tőle.

OTTÍLIA

Igen… Halkan. De most szentelje nekünk ezt a negyedórát. El.

 

Negyedik jelenet

Péter, Attila

 

Kis csend.

 

PÉTER

Nem hallgat senki. Őszintén felelj. A vőmről mit jelentettetek?

ATTILA

Mondtam, hogy vér nem tapad a kezünkhöz.

PÉTER

Hagyjuk a nagy szavakat. Elhiszem. De mégis, valami apróságot, mondtatok?

ATTILA

Ha kérdezték, hogy kik járnak hozzád, mondtuk, hogy nem jár senki. Valaki csak megfordul itt – mondták. Nekünk az volt a célunk, hogy rólad eltereljünk minden gyanút. Például azt se mondtuk el, hogy milyen furcsán csengettek, akik a vődet keresték. És hogy ő sokat énekelt, és mindig ugyanazt. Mintha jelszó lett volna… Nekünk is csak később tűnt fel az.

PÉTER

Most, hogy mondod… Csakugyan… De azt, ugye, elmondtátok, hogy hozzájuk járnak vendégek… Elvégre fiatalok. Mi sem természetesebb. Ugye?

ATTILA

Azt mi nem tudhattuk, hogy János benne van valamiben.

PÉTER

Elfelejtette megmondani nektek. Akkor rá is jobban vigyáztatok volna.

ATTILA

Gúnyolódhatsz. A fiunknak azért megmondhatod: tisztán haltunk meg. Ezért ha találkozol vele odakint, mondd meg neki: mocsoktalan nevet örököl… Ha volna mit hagynunk a fiunknak, bankbetétet, sarokházat, ez az egész sokkal, sokkal kevésbé volna érdekes. Akkor talán meg se kéne halnunk. Egy-két pötty a családi néven! Szinte vidáman. Egy-két denunciálgatás még nagyon jól megfér azzal a tizenkét szobás svábhegyi villával! De ebben a nagy szegénységben kényesek vagyunk a nevünkre. Ezért meghalunk.

PÉTER

No persze, ez még mindig a legegyszerűbb. Annak, aki meghal. S ezt ma sokkal inkább tudom, mikor láttam a halálba menni a vőmet. Nincs itt a lányom, kimondhatom: a halál: megfutamodás.

ATTILA

Ez nagyon szép volt. Majd megmondom Ottíliának, hogy tényleg mindent elkövettél. De mit csinálhatnék egyebet? Súgjam be a Gestapónak azt, hogy bombákat rejtegetsz a kandallóban, csak hogy élni hagyjon? Hogy  lauf -ot adjon?

PÉTER

Miért ne? Ott a kandalló. Nézz belé… Na!

ATTILA

Tudom, hogy nincs… És ha volna, se mondanám.

PÉTER

Jó, nincs – de mért ne mondjad?

ATTILA

Mért? Mert elhiszik… Azért… Aztán téged is – fel ugyan nem akasztanának, annál te azért mindig ügyesebb vagy…

PÉTER

Hogyhogy? Gondolod, hogy én nem követhetek el olyasmit?

ATTILA

Főbenjárót? Nem.

PÉTER

Mostanában a kevés is elegendő…

ATTILA

De te mindig tudtad, hogy mikor hol a határ.

PÉTER

Mennyi  lauf -ot kapnál a megbízóidtól egy kiadós, főbenjáró összeesküvés denunciálásáért?

ATTILA

Nem tudom. Nem gondolkoztam rajta. Sajnos, még azt se mondhatom, hogy ilyenen mint hazafi szeretnék álmodozni, és nem mint besúgó… Ki hinné el nekem, hogy mi tudjuk csak igazán gyűlölni a megbízóinkat: a szolgáik? Váratlanul. Van ilyen? Már igazán esedékes volna – valami jó, kiadós összeesküvés… Hirtelen. Ha van, nekem ne mondd el!

PÉTER

Mennyi  lauf -ot kapnál?

ATTILA

Annyit mindenesetre, hogy kihúzhatnám vele a háború végéig… Mi az, talán gusztusod támadt megkóstolni a börtönéletet, kegyelmes uram?

PÉTER

Hogy mire támadt gusztusom? Mondjuk inkább: egy kis hazárdjátékra. Jó is, hogy jönnek az asszonyok. Hogy ők is hallják… Jobban vagy, Ilona?

 

Ötödik jelenet

Péter, Attila, Ilona és Ottilia

 

ILONA, OTTÍLIA

Be.

ILONA

Úgy látszik, a te rendíthetetlen egészségedet örököltem. Akkor se tudok igazából összeomlani, amikor pedig jó volna.

OTTÍLIA

Ugye, beszélt ezzel a makacs öregemberrel?

PÉTER

Elkezdtem. Folytatom… Nézd, Attila bácsi, itt a könyvszekrény mögött van a falban egy rejtekhely. Látod? Itt őrzöm a bizalmas naplóimat. A lányom se tudott róla. Ugye, Ilona… A lényeges dolgokat persze nem írtam naplóba. De ez is valami. Na?

OTTÍLIA

Mire gondol, Péter?

ILONA

Talán arra, hogy ezentúl ti rejtegessétek.

ATTILA

Ottikám, a szerelmünkre kérlek, a fiunk boldogságára, menjünk most el – ezt ne hallgassuk tovább. Mi már döntöttünk.

PÉTER

Arról van szó, hogy Attila bácsiékat életveszélyes fenyegetésekkel rá akarják bírni, hogy rólunk információkat adjanak… De ők inkább a halált választják… Muszáj? Nincs-e vajon egy másik alternatíva? Például, ha én most elmesélném, hogy mik azok a lényeges dolgok, amiket elég óvatos voltam, kihagyni a naplójegyzeteim közül. Érdekelne titeket?

ATTILA

Ne kísérts! Ne kísérts!

PÉTER

Olyasmit, hogy milyen módon lehet megnehezíteni a németeknek szóló szállításaink útjait. Miért ne? Hogy milyen palotaforradalomra készülnek odafönt a Várban… Hogy milyen svájci széfekben van a pénz egy ellenkormány költségeire…

ATTILA

Én befogom a fülemet! Ránk nem szabad titkokat bízni.

PÉTER

Titok? Van-e Magyarországon titok?

ATTILA

Akkor se! Elnyújtva kiáltja. Rá-ánk nem sza-bad titkokat bíz-ni!

PÉTER

Mért nem? Holnapután ilyenkor én egy semleges országban vagyok. Akkor már mesélhettek a kontómra, amit akartok…

ATTILA

Beszélj csak, beszélj! Úgyse hallok semmit. Trá-rá! rá-rá-rárá! Befogja a két fülét.

PÉTER

Mint aki süketnek beszél, úgy artikulál. Lauf! Lauf! Lauf! Laufot kínálok!

OTTÍLIA

Hallgass már ide… azt mondja, ő elutazik.

 

Csend.

 

ATTILA

Most érti meg, csendesen. És nem is jössz vissza?

PÉTER

Egyszer. Majd ha vége lesz… ennek az egésznek.

OTTÍLIA

Milyen jó ember!… Hallod, Attila?

ATTILA

Honnan tudhatom, hogy ez most az isteni gondviselés kegyelme-e vagy az ördög kísértése?

PÉTER

Szinte könnyedén, mesélősen hazudik, de élvezettel, meggyőzően, illúziókat mond el, inkább Ilonának, mint a két öregnek, viszont ezek a két öreg számára életmentő valóságok. A külső szemlélő szemével nézve az én életem távol áll a látványos hősiességtől. Rólam senki sem tételezhetné fel, hogy bombákat hordozok az aktatáskámban. Talán még a lányom se… Ő legkevésbé. Elfogult… „Óvatos duhaj” – gondolják rólam. „Könnyű neki” – ahogy méltóztattad te is kifejezni magad, kedves Attila bátyám. Nem, nem! Nem szemrehányásképp mondom. Ellenkezőleg. Örülök neki, hogy így félreismertek. Ez azt jelenti: sikerült megőriznem az inkognitómat. Jól álcáztam magam. Egybefolytam a többi parlamenti, főrendiházi és kaszinótaggal. Terepszínű voltam. Hogy a Gestapo szaglászott utánam? Azt mondjátok? Nem komoly. Mindenki gyanús, aki él. Meg aztán túl sok az ügynöke – már megbocsássatok –, és olyan kevés az igaz magyar ember… Most már megmondhatom: azokban a tűzre szánt levelekben semmi érdekes nincs. Nem vagyok bolond papírra bízni azt a telefonszámot, amelyet, ha felhívok és bemondok egy jelszót, kisiklanak a vonatok, leszakadnak a vasúti hidak… et cetera. Nem akarnátok, esetleg, jegyezni, amiket mondok?

OTTÍLIA

Nem, nem Péter! Dehogyis!

ATTILA

Nekünk is megvannak a magunk fejlett mnemotechnikai módszereink.

PÉTER

A lányom férje, ő volt az egyetlen, aki sejtett valamit. Igyekezett a maga módján, szintén csinálni valamit. A hősiességnek néha nagyon szubjektív indítékai vannak. De hisz ez a szép benne.

ILONA

Tinektek nem volt egy közös szavatok, egy közös gondolatotok…

PÉTER

Ő fiatal volt. Nem tudta, hogy kell az ilyesmit okosan csinálni. Nálam nem fognak ötkilós bombákat találni, még ha megmotoznának is a határon. De tévedés az, hogy a veszélyes élet szeretete csupán a fiatalok privilégiuma.

ATTILA

Rekedten. Most már mondj konkrétumot.

PÉTER

Épp rá akartam térni. A tábornoki kar nagyobbik fele hazaáruló. Hogy lehetne ártalmatlanná tenni őket? Többféle tervet gondoltam végig. Első: egy társasvacsora az állatkerti Gundelnál. Körös-körül fák. Remek felvonulási terület egy megbízható ezrednek… Mit szólsz hozzá?

ATTILA

Azt hiszem, kivihető.

OTTÍLIA

És ha most elmegy, ki csinálja meg?

ATTILA

Ottília, ilyet nem kérdezhetsz.

PÉTER

Nem is mondanám meg. Jobb, ha nem tudják. Nincsenek kitéve annak, hogy valami fizikai vagy morális presszióra elárulják.

OTTÍLIA

Igaza lehet. Attila nem bírja a fájdalmakat. S azt mondják: villanyoznak…

ATTILA

Az öregemberek véres ingerültségével. Ne próbálj a fogorvosok várószobáiban szerzett tapasztalataidból messzemenő következtetéseket levonni… Hirtelen. Hagyjuk ezeket, Ottília. Hidd el, jobb meghalni.

PÉTER

Jó. De úgy szánjátok el magatokat, hogy én nem fogom átadni az üzenetet a fiatoknak. Hogy ti emelt fővel mentetek a halálba.

ATTILA

Ezt nem teheted! Neki tudnia kell, hogy mi tiszták voltunk.

PÉTER

Nem!

ATTILA

Megindul a pletyka: miért csinálták? Tudnia kell, hogy nem ártottunk senkinek.

PÉTER

Nem! Kényszeríteni akarlak, hogy életben maradjatok.

OTTÍLIA

Hirtelen elkezd sírni, majd. Ne haragudjanak… Nem azért sírok, mert talán megmenekülhetünk, hanem azért, mert olyan jó, érezni ezt a szeretetet… Ez az igazi hősiesség, Péter, amit maga csinál… Egy ilyen öreg, kopott házaspár élete is fontos magának… Mások azt mondták volna: patkányok, pusztuljanak! Zokog.

ATTILA

Na… Gondolj arra, milyen szépen éltünk… Gondolj a fiunkra!

OTTÍLIA

Riadtan. Ezt most mért mondod? Hogy éljünk? Hogy meghaljunk?

ATTILA

Gyere, menjünk már! Péter utazik… Sétálunk egyet, és közben mindent megbeszélünk.

OTTÍLIA

Sikoltva. Én nem megyek át veled a hídon!

PÉTER

Most már, azt hiszem, nyugodtan átmehetnek… Isten áldjon, Attila bátyám… Engedd meg, hogy Ottíliát megcsókolhassam… A fiúnak üzennivalótok ezek szerint nincs. Vagy csak ennyi: viszontlátásra a háború után!

OTTÍLIA

Viszontlátásra! Köszönjük.

PÉTER

Ilonára vigyázzanak!

OTTÍLIA

Mindig melletted leszünk!… Holnap is jövünk… Estefelé, jó lesz, kedvesem?

ATTILA

Azért neked, Péter, még mindig könnyebb… Nem hiszem, hogy a viszontlátásra. El Ottíliával.

 

Hatodik jelenet

Péter, Ilona

 

ILONA

Apám, mire való volt ez?

PÉTER

Azt hiszem, a kiscserkészek ilyenkor beírhatják a noteszukba: egynapi jó cselekedet.

ILONA

Hazudtál nekik. Hogy te micsoda hős vagy… Egy szó se volt igaz az egészből.

PÉTER

Blöfföltem…? Lehet-e több a mi hősiességünk lehetősége?

ILONA

Biztos? Biztos?… Ezt ma mondod? Épp nekem?

PÉTER

A hősiesség a tetteket jelenti, és nem a mártíriumot. Tettekre nincs lehetőség. Mártíriumra van.

ILONA

Van! Azoknak, akik nem olyan ügyesek, hogy megússzák… Akik nem olyan ügyesek, hogy megint felül maradjanak… Mint annyiszor… Most már tudom, miért vállaltad, hogy kijárod magadnak egy utolsó látogatásra az engedélyt, hogy becsengetsz a fogházba, hogy végigmégy a folyosókon, még a „szubaltern közegek” pillantását is kibírtad… Mentél, hogy megnézd: mit lehetne örökölni utána. Nem az aranygyűrűjét, nem a ruháját… Elhallgat.

 

Csend.

 

PÉTER

Rekedten. Hanem?

ILONA

Csendesen, majdnem szomorúan. A dicsőséget. Amiért ő fizetett. És te nem… Mert amit elmondtál, az mind hazugság. Lehet, hogy a svájci aranyletét nem. A többi az.

PÉTER

Megmentettem két szerencsétlen ember életét. Ha hazudtam, értük hazudtam… Különben az aranyletétről is csak azt tudom, mint akárki más. Ne hidd, hogy be vagyok avatva.

ILONA

De elültetted a magját egy csodálatos legendának. Gyökértelen legenda, azért a távollétedben majd szépen kivirágzik… A végén csak fog itt történni valami. Hisz már történik is. Valami kísérlet az ország megmentésére. S majd rebesgetik: benne volt a kezed… Ne haragudj, túl nagy a veszteségem ahhoz, hogy megbocsátó tudjak lenni… Most már ezért is mondom: mindkettőnknek jobb lesz, hogy most elutazol… Becsomagoltál? Segíthetek valamit?

PÉTER

Azt mondod, hogy jókor jön nekem ez az elutazás?

ILONA

Persze. Most aztán csakugyan a legjobbkor.

 

Kintről autóduda.

 

PÉTER

Beszélgessünk… Van időm.

ILONA

Gondolod, hogy tudunk? Hogy van még egymásnak mondanivalónk? Csend, majd objektív, társalgási hangon. Remélem, kellemes időd lesz az utazáshoz. Sem túl meleg, sem túl hideg. Csend. Az itthon hagyott téli öltönyeidet, ha alkalom adódik rá, apránként utánad küldöm.

PÉTER

Mindenre gondolsz… Mit nevetsz?

ILONA

Ne haragudj. Csak eszembe jutottak azok a jóízű mondatok. Amikor jöttödre összecsapta a kártyát…

PÉTER

„Nem érdekes! Reggelre kártya nélkül is meg fogom tudni…”

ILONA

Ez az!

PÉTER

Meg hogy „maga, papa hazafias cikkeket ír, és a sorok között szidja a németeket”…

ILONA

Nem bántó nevetéssel. Jól megmondta neked!

PÉTER

Elismerem. Majd komolyra fordítva csendesen folytatja. Nagyszerű ember volt a férjed.

ILONA

Ezt vártam…

 

Megint még sürgetőbb dudálás.

 

ILONA

A végén elkésed a vonatot.

PÉTER

S amikor megkérdeztem tőle, hogy „mit akarsz megtudni?”

ILONA

Nem, nem! Most már indulj! Túl sokat kezdesz kockáztatni.

PÉTER

„Hogy van-e túlvilág”… Ő mondta. Kezdi felhúzni a redőnyt.

ILONA

Mi az?

PÉTER

Szeretnék elbúcsúzni még ettől a látványtól. Ki tudja, mi marad meg a városból, mikorra viszontlátom?… Ezek a szép budai hegyek… Hangosan, az ablakból lekiált. Hé! Sofőr! Nincs szükségem a kocsira! Nem utazom!… Köszönöm, isten áldja! Megint Ilonához, mintegy folytatja. Ezek a hegyek, mondom, sohasem egyformák. Én még nem láttam őket kétszer ugyanabban a fényben…

ILONA

Itthon maradsz?

PÉTER

Egyelőre. Amíg nem visznek. Gondolom, Attiláék is adnak nekem vagy huszonnégy óra  lauf -ot. Hogy azért átérjek a határokon. Majdnem vidáman. Képzeld el a meglepetésüket. Holnap ilyentájt – gondolják, nyugodt lélekkel tehetik – feljelentenek. Utána visszasündörögnek ide. És én itt ülök az íróasztalom mögött. „Mit csinálsz itthon?” „Várom, hogy a németek értem jöjjenek.”

ILONA

Ezt nem teheted. Ki az ablakon. Sofőr! Hé!… Hova lett? Mért ment el?

PÉTER

Elment… Hogy is ne tehetném? Rövid a kardod… toldd meg egy lépéssel. A szép halál sem feltétlenül a fiatalok privilégiuma.

ILONA

Micsoda embertelen, ostoba hiúság!

PÉTER

Meg aztán legalább Attila bácsi is megtanulja, hogy azért nem lehet egészen bűntelenül denunciálgatni. Egy kis vérfolt azért mindig ragad… Bevallom, egy ideje már kezdett nekem is gyanús lenni, hogy Attiláék mért járogatnak ilyen buzgón hozzánk. Még hullajtottam is elébük néha egy-két kisebb értesülést, és figyeltem, ahogy nyelnek egyet, és kapnak utána. Álhírek voltak. Nevet. Most ugyanezt nagyban… Tudod-e, hogy Attila bácsi valamikor katonatiszt volt, snájdig főhadnagy? Nagy kártyás, aztán valami váltóügy, a rangját elvették, s azóta a felesége tartja, már több mint harminc éve… Hja, a szerelem hatalma.

ILONA

Nem, nem, nem! Nem fogják megtenni! Ezt nem lehet!

PÉTER

Megteszik.

ILONA

Utánuk megyek!

PÉTER

Hagyd! Olyan élvezettel hazudtam nekik. Az ilyen élvezetért fizetni illik… Ha már hősök nem lehetünk… Hadd hősködjünk egy kicsit. Jólesett, fenemód jólesett elképzelni legalább, hogy mi mindent tehetnék. Elképzelni, hogy lekapom azt a sok bitang hazaáruló tábornokot… Elvégre én is Jókai-regényeken nevelkedtem. Utolsó fejezet: vacsora az állatkerti Gundelnál! Még a menüt is milyen jól össze tudnám állítani: Gombócleves, hogy a torkukra akadjon… Rák meridon Ocskay László módra… Vaddisznó Quisling módra…

ILONA

Hogy ismerem ezt az öngyilkos hányaveti vidámságot! De nekem ebből elég volt!

PÉTER

Lehet, hogy ez csakugyan ragadós?… Hogy megirigyeltem a vőmuramat, aki az akasztófa alól a mennybe szállt azzal a kihívó kurázsijával, fölényével, brutális vicceivel, amiket bomba helyett közibénk vágott… Én is kaptam a bőröm alá néhány repeszdarabot… A magyar hősiesség lehetőségeiről beszéltünk. Tenni nemigen tudunk, de parádézni…? Nevet. Parádézni!… Hirtelen. Mi az?

 

Kintről zaj, kiabálás.

 

ILONA

Az ablaknál. Mi az?!… Jaj! Egy ember átmászott a híd korlátján…

PÉTER

Hülye!… Hisz  lauf-ot adtam neki!

ILONA

Ne nézz ki… Az asszony is mászik utána…

PÉTER

Mégiscsak nagy szó az első szerelem…

ILONA

Imádkozni kéne értük. Nem jut eszembe semmi…

PÉTER

Gyere el az ablaktól!

ILONA

Látni akarom…

 

Csend.

 

PÉTER

Már leszedték őket – nem?

ILONA

Nem. Az emberek megálltak. A villamosok is. De csak némán nézik őket… A miatyánkot akarom mondani magamban. Nem megy. Idegesen. „Miatyánk, miatyánk…” Hagyjuk! Azt úgyse mondom ki többé, hogy megbocsátok az ellenünk vétkezőknek.

 

Távoli kiabálás zaja.

 

ILONA

Ami most történt, olyan volt, mint valami istenítélet. Hiába adtál nekik  lauf -ot.

PÉTER

De hisz megszabadítottam őket a félelemtől.

ILONA

A bűntudattól nem… A fiuknak azért majd mondd azt, hogy tisztán haltak meg.

PÉTER

Mondtam, hogy nem utazom.

ILONA

Miért nem? Csend. Nyugodtan utazhatsz most már… Attila bácsiék a Dunába vitték magukkal együtt a te parádés hősiességed utolsó sanszait. Megmentették az életed, ha tudni akarod. Érted-e már? Nem tudsz változtatni a sorsodon. Tagoltan. A sorsodon – nem tudsz változtatni…

PÉTER

Én meg akartam halni. Te tudod, hogy én meg akartam halni. Megpróbáltam becsapni a világot… Öljenek meg!… Hirtelen. Lehet, hogy célja van még velem az Istennek? Úgy kifundáltam az egészet, mint egy szép, gusztusos, országraszóló összeesküvést. „Várom, hogy a németek értem jöjjenek, kedves Attila bácsi.” És vártam volna őket. Emelt lélekkel… Itt vártam volna őket… Mondd, Ilona, annyian meghalnak itt körülöttem. Engem mért nem hagyott az Isten meghalni?…

ILONA

Gőgös vagy, mint mindig… Két ember sodródik valahol a Duna fenekén, azokkal a szép hazugságokkal, amiket rájuk bíztál, és te a Gondviselést emlegeted. Hogy az ügyel rád… És rájuk?… Mért képzeled, hogy többet érsz az öreg besúgóknál?

PÉTER

Amikor itt voltak, nem volt bűntudatuk. Ha volt is, eloszlott. Könnyű szívvel mentek el. Felmentést kaptak.

ILONA

Mert a hazugság légkörében elhitték a saját hazugságaikat is. Hogy ártatlanok… De odakint süt a nap… A Duna folyik… Ki-ki maga mesterségét folytatja… A nap süt, a besúgó besúg… és a lelkiismeretbe beleáll az elviselhetetlen fájás.

PÉTER

És én? Én mit csinálok? Nekem mi a mesterségem?

ILONA

Megérezték, hogy blöfföltél nekik. Hogy valami nem stimmel… Hogy most is ők fognak alul maradni. Hogy a végén elfognak téged is, börtönbe kerülsz, és ez is az ő lelküket nyomja… Ezt akartad, nem?… Aztán egy kicsit veszekedtek, egy kicsit szégyenkeztek, egy kicsit sírdogáltak… Akkor értek a hídra, ahonnan az a másik út nyílik, felfelé – felfelé… Tisztán meghalni! Úgy látszik, hogy a végén ez nagy kísértés lehet.

PÉTER

Reménytelen minden… Marad ez a rettenetes tehetetlenség… Ez a tehetetlenség szégyenletesebb, mint ha pucérok volnánk.

ILONA

Majdnem nevetve. Mit szólnál hozzá, ha én most elkezdenék énekelni itt az ablakban, mint azok a szerencsétlen, őrült asszonyok, a szirének?

PÉTER

Ne bolondozz már!

ILONA

De, de… az ének hálója leérne a Dunáig…

PÉTER

Ereszd le a redőnyt!

ILONA

Már nem kell… Milyen rövid ideig tart minden iszonyat. Már oszlik a csoportosulás a hídon. A villamosok járnak.

 

Váratlanul, odakintről, az előszoba felől élesen gyors, ideges csöngetés.

 

PÉTER

Kitör. Ki az megint? Mit keresnek itt? Meztelenek vagyunk! Semmink sincs!

 

Csengetés.

 

PÉTER

Ha a férjedet keresik, mondd, hogy nincs itthon.

ILONA

Csak ennyit? Ennyit mondjak? Semmi mást?

PÉTER

És mondd, hogy jöjjenek azért be…

 

Kintről, most már félreismerhetetlenül a csengőszó, és az előszoba felé távozó Ilona dúdolása, egyre kivehetőbben: „Mag-ni-i-i-fi – cat anima mea…”.

 

PÉTER

Utánakiált. Az elvégezetlen tetteket… nincs más hátra… el kell végezni.

 

Függöny

 

 

 

Mint a gyümölcs a fán

…Leur oeil fixe m’attire au fond de l’infini
J’y cours. Ne fermez pas la porte funéraire.

V. Hugo

…A mélységből szemük merőn tekint reám.
Futok. A gyászkapu maradjon még kitárva.

Nemes Nagy Ágnes ford.



Szereplők
ZITA, 20–22 éves
GYÖRGY, ugyanannyi

 

Történik Magyarországon, a háború végén

 

Kórházi különszoba. Éjszaka. A fekete papírral beragasztott ablakok zárva. A háttért egy nagy, fehér paraván foglalja el, mögötte feltehetően betegágy, s a betegágyban nagybeteg. Nincs magánál. Már nincs is. Látni, hallani nem is fogjuk. Kilátszik a paraván mögül az infúziót szolgáltató szerkezet csúcsa.

Elöl, egy kis olvasólámpa fényénél egy fiatal ápolónő olvas. A könyv mulatságos lehet, mert néha hangosan felnevet. Közben hosszú, befont hajával játszik.

Mellette egy kis vekkeróra egyszerre csak berregni kezd. Az ápolónő feláll, felgyújtja a nagy villanyt, bemegy a paraván mögé. A hangját halljuk.

 

ZITA

Hangja. Már megint felébresztem… Nincs nyugtunk egymástól… látja… Mindjárt meg is vagyunk. Észre se tetszett venni… Úgy ni!… Aludjunk szépen tovább. Egy félóra múlva megint jövök… Kijön az ágyra akasztható táblával. Álmodjon valami szépet… A fiáról… Ennek én már hiába beszélek. Valamit ír a táblára, és leteszi az asztalra. Beigazítja megint a vekkerórát. Hirtelen kitör. Jaj de szörnyű nehéz itt a levegő! Hogy mit tud még mindig kiizzadni magából egy ilyen összeaszott öregasszony! Eloltja a lámpát, kinyitja az ablakot. Kint vaksötétség. Kihajol az ablakon, nagyot lélegzik. Felnéz egy emeleti ablakra. Szólít valakit. Psz!… Psz!… Ti is szellőztettek? Hátára fordul az ablakpárkányon, úgy beszél felfelé. Te hogy bírod ki egyáltalán azzal a sok gangrénással? Én ezért nem bírom a sebesülteket… A szag miatt… De már itt is legszívesebben gázálarcot tennék fel… Ilyenkor én mindig vidám regényt szeretek csak olvasni. Mindig ugyanazt. Minden haldokló mellett ezt olvasom, már tisztára saláta… Á, nincs magánál. Majd kölcsönadom. Gyere le érte… Jó, cserélünk… A modern regényeket én azért nem szeretem, mert engem borzasztóan felizgatnak. Az jó, de mégis… És a Halálos tavasz-nak már a címétől is megőrülök… Én imádom a szerelmes regényeket, de csak akkor, ha nem vagyok egyedül… Ha ott van kéznél a férfi… Nem tudom, mikor jön, szolgálatban van. De jön. Azért jó különszobásnak lenni. Hozd le a Halálos tavasz-t… Hosszú ez az éjszaka! Máskor meg rövid. Nevet. Jaj! és ez a forróság. Csak úgy ömlik a falakból a hőség. Nagyon nyomott a levegő. Én is majd megfulladok. Pedig igazán nincs rajtam semmi… Mindent ledobtam… Na hallod! Nevet. Ez a köpeny, meg a hajam… Nem elég az?

 

Nyílik az ajtó. Az ajtónyítással a homályos-kék folyosói lámpa fénye. Egy ember áll az ajtóban.

 

GYÖRGY

Az ajtóban, fiatalember, civilben. Halkan köszön. Jó estét.

ZITA

Ki az? Felszól. Várj, valaki bejött. A férfihoz. Nehogy villanyt gyújtson. Mit akar?

GYÖRGY

Az anyámat keresem. Nem itt van?

ZITA

Maga az? Hazaengedték?

GYÖRGY

Igen… Hogy van az anyám? Ugye, nem késtem el?

ZITA

Alszik… Engem nem ismer meg?

 

Csend.

 

ZITA

És ha úgy mondom, hogy – engem nem ismersz meg?

GYÖRGY

Nem. Nem tudom… Láttam olyat, hogy a saját nevét is elfelejtette valaki, meg hogy az anyját hogy hívják… Az emberből kiesik az, amit itthon hagyott…

ZITA

Belevág. Maga nem felejtette el az anyját, és semmit… Nem kell úgy mentegetőzni. Becsukogatja az ablakot. Nem emlékszik rám, és kész. Mért is kéne emlékeznie?

GYÖRGY

Felvillantja a zseblámpáját. Fekete papírból légoltalmi előírásoknak megfelelő fényvédő van a lámpán, így nagyon irányított a fénycsóvája. Ezzel Zita arcába világít. Nézi. Emlékszem – a nevére is –, Zitácska.

ZITA

Gúnyosan. Csakhogy meg tetszik ismerni György úrfinak.

GYÖRGY

Az arcával együtt már a hangja is ismerős. Bocsásson meg, hogy nem ismertem meg mindjárt. Hány évig is éltünk egy házban?… Végig? Nem?… És ápolónő lett? Vagy barátságból van itt az anyám mellett?… Látja, a hajára külön is emlékszem. Régen is így viselte. Ugye?

ZITA

Nem így viseltem! Fokozódó, fojtott gyűlölettel. Mit világít a szemembe? Mit vallat? Mi közöm nekem magukhoz? Mit képzel? Ápolónő vagyok. Ide vagyok beosztva. Kész.

GYÖRGY

Igen. Persze, emlékszem arra is, hogy maguk soha nem kedveltek minket valami nagyon.

 

Közben letette az asztalra a lámpát, amely vakító fehér foltot vet a paravánra.

 

ZITA

Azóta kiderült az is, hogy nekünk volt igazunk. Már akkor.

GYÖRGY

Tulajdonképpen még érthető is. Nekünk fönt a nagy lakás. A főorvos úr mindenhová kocsin jár. A mama zongorál… És milyen szép ruhákban járt… Ugye, milyen szép asszony volt a mama?

ZITA

Nyersen. Ne próbálja kiforgatni! Ha mi lakunk fent az emeleten és maguk a szuterénban, akkor is gyűlöltük volna magukat.

GYÖRGY

Annál szebb, hogy most mégis ápolja az anyámat, Zita.

ZITA

Semmi szépség nincs benne. Csinálom… Még jó, hogy nem félti az anyját attól, hogy tudom is én, mit csinálok vele… Hogy kicsinálom.

GYÖRGY

Ugyan már!… Indulattal. Hallgasson!

ZITA

Mért? Azt hiszi, nem csodálkoznak rajtam, hogy milyen türelmes vagyok? „Te tisztára bolond vagy!” Hányszor hallom én ezt!

GYÖRGY

Tudom, hogy jó kezekben van.

ZITA

Meg hogy külön szoba, külön ápolónő, extra kiszolgálás! Hogy jön hozzá?

GYÖRGY

Feszesen, megvetően. Igaz is, hogy jön hozzá? Ezt a kórházat az apám építette. Róla is van elnevezve.

ZITA

Csak volt. Mindegy… Hát igen, ezért kivételeznek vele… Felcsattan, megint a szólam. De hogy közben a mi katonáink odafönt a sebészeten milyen körülmények közt vannak!… Érzi a szagot, ami bejön?

GYÖRGY

Ez a sötétség, ez a sötét éjszaka odakint… Ez az egyetlen mentség…

ZITA

Már szellőztetni se lehet! Csapkodja be az ablaktáblákat.

GYÖRGY

Vigyázzon! Fölébred.

ZITA

Kómában van.

 

Csend.

 

GYÖRGY

Ez a zaj?

ZITA

Igen. Nehezen lélegzik.

GYÖRGY

Így küszködik azért a kis oxigénért…

ZITA

Villanyt gyújt. Szemben áll Györggyel. Azért legyen nyugodt. Jó kezekben van az anyja. Virágot is szoktam hozni neki a kertből.

GYÖRGY

Látja.

ZITA

Mit lássak? Hirtelen. Mit bámul úgy rajtam? Hogy ilyen könnyen vagyok öltözve? Nem tudhattam, hogy beállít. A vőlegényemet pedig úgy fogadhatom, ahogy nekem tetszik.

GYÖRGY

Bocsánat…

ZITA

Régen is mindig majd felfalt a szemével. Nem tudtam, hogy bújjak.

GYÖRGY

Elnézést kérek. Nem emlékszem.

ZITA

Mit akar itt? Mért jött ide? Éppen éjszaka! Kiszámította?

GYÖRGY

Kérem, ne kiabáljon…

ZITA

Fél, ugye? Hogy rajtakapják. Nézi Györgyöt. Részvét nélkül. Hogy maga hogy néz ki!

GYÖRGY

Civil ruhája csakugyan nincs rászabva, nagyon piszkos. Nincsenek vonatok. Egy szenesvagonban jöttem.

ZITA

Civilben?

GYÖRGY

Civilben. Hát aztán… Hirtelen. Amikor megkaptam a hírt, hogy az anyám beteg, mindjárt szabadságot kértem.

ZITA

És adtak?

GYÖRGY

Adtak.

ZITA

De azért nem örülne, ha elkapná egy őrjárat, és igazoltatnák.

GYÖRGY

Itt nem kapnak el.

ZITA

Tudja, hogy hány lógóst meg szimulánst elkaptak már itt?

GYÖRGY

Rólam nem tud senki. Éjszaka jöttem.

ZITA

Csak én… Így bízik bennem?

GYÖRGY

Igen. Majd. Mindenkiben.

ZITA

És honnan ez a nagy bizalom?

GYÖRGY

Kabalából. Hátha ez segít… Akármit csináljanak velem, én bízni fogok az emberekben. Megfogadtam.

ZITA

Eddig sikerült?

GYÖRGY

Eddig igen…

 

Csend.

 

GYÖRGY

Hirtelen szorongással. Lélegzik?

ZITA

Kicsit hallgat, majd. Lélegzik.

GYÖRGY

Igen, hallom én is… Talán elő kéne készíteni rá, hogy itt vagyok. Áll a paraván előtt. Látnivalóan neki is nagy elhatározásra van szüksége, hogy belépjen mögéje. Magának kéne előbb beszélnie vele. Azt mondani, hogy hírt kapott rólam. Aztán, hogy telefonáltam, már a városból… Aztán egyszerre csak ott állok az ágya mellett… Tudja, hányszor elképzeltem ezt?… „Egész úton hazafelé”… Pontosan.

ZITA

Az órára néz. Nemsokára adok neki injekciót. Majd Györgyre. Maga tulajdonképpen meddig akar itt maradni?

GYÖRGY

Én azt gondoltam, hogy most már együtt lehetek vele.

 

Csend.

 

GYÖRGY

Addig – itt maradhatok?

ZITA

Odamegy hozzá. Nézd, Gyuri, az nem olyan egyszerű. Nekem van egy vőlegényem. Katonatiszt. Sokáig van mindig szolgálatban. Éjfélig, éjfél utánig. Tudod, sok a katonaszökevény meg a megbízhatatlan elem…

 

Elhallgat.

 

GYÖRGY

Idejön?

ZITA

Mostanában, hogy különszobás vagyok…

GYÖRGY

Bemegyek a paraván mögé. Nem zavarlak titeket.

ZITA

Ne haragudj, hogy megkérdem. De a papírjaid rendben vannak?

GYÖRGY

Olyan szorgalmas a vőlegényed? Szolgálaton kívül is?

ZITA

Ő hisz abban, amit csinál.

GYÖRGY

Látod, én jobb véleménnyel vagyok róla, mint te. Nyugodtan ittmaradok, jöjjön ide.

ZITA

A kabala? Benne is bízol?

GYÖRGY

Van neki is anyja. Vagy volt. Ebben a tekintetben mindig marad a férfiakban egy szikra szolidaritás. Ebben bízom.

ZITA

Majdnem nevetve. Mondd, Gyuri, és arra nem gondolsz, hogy a vőlegényem esetleg féltékeny is lehetne?

GYÖRGY

Talán ezt a kórházi paravánt mégse fogja összetéveszteni a vőlegényed, akármilyen féltékeny természetű is, a pikáns bohózatok paravánjaival.

ZITA

Na na! Én még annyi szerelemre éhes embert nem láttam sehol, mint a kórházakban. Nemcsak a doktorok, az ápolónők – mit akarsz? Hosszúak az éjszakák – de a betegek, a sebesültek, a haldoklók! Vannak róluk legendák. Hát én mondhatom, hogy ezek nem legendák. Ágy – az ágy… Test – az test. Amíg csak lélegzik…

GYÖRGY

A féltékeny vőlegény. Lehet, hogy igazad van. Egy banánhéjon is el lehet csúszni. De tudod, ha én a veszélyeket így kiszíneztem volna, amik rám várnak, soha nem indultam volna el, amikor a hírt megkaptam.

ZITA

Nem fantázia, amit mondok. A vőlegényem máris féltékeny.

GYÖRGY

Erről, azt hiszem, én nem tehetek.

ZITA

Lehet. De mégis rád féltékeny. Elkezd nevetni – játékosan, kihívóan. Majd. Magára féltékeny, Gyuri úr.

GYÖRGY

Most már ne tréfáljon, kérem. Én beülök az anyám ágya szélére, és maguk csináljanak, amit akarnak.

ZITA

Ezt nem tudom, hogy hogy képzeli?

GYÖRGY

Ha pedig a vőlegényét zavarja a jelenlétem, ma éjszaka majd másutt piheni ki a szolgálat fáradalmait.

ZITA

Maga akkor se maradhat itt.

GYÖRGY

Ki tiltja meg?

ZITA

A törvény.

 

Csend.

 

ZITA

Gondolja, hogy a beteg mamát elfogadják mentségnek, ha rajtakapják, hogy mi ketten egy fedél alatt voltunk egy egész éjszaka? Csend. A maga érdekében mondom. Magát csukják le érte. Engem nem. De képzelheti, hogy nekem sem kellemes…

GYÖRGY

Tompán. Melyik törvény – a sok közül?

ZITA

Tudja maga jól.

GYÖRGY

Elfelejtettem, hogy ezek a törvények a táborkerítésen túl is érvényesek.

ZITA

Azért figyelmeztetem. Ezt nagyon komolyan veszik. A fajgyalázást.

GYÖRGY

Lehet. Egy hétig tartott, míg hazajutottam. Most nem megyek el innen.

ZITA

Én pedig nem fogok éjszakára együtt lenni… Nem folytathatja.

GYÖRGY

Belevágott. Menjen el maga!

ZITA

Én? Én? Átéléssel hazudik. Ha én nem teljesítem a kötelességemet a beteg mellett, és valami baj lesz, ellenem eljárás indul! Sikoltva. Ha meghal az anyja, maga a felelős.

GYÖRGY

Váratlanul, élénken, halkan. Lehet, hogy még meg lehet menteni?… Azt mondja, hogy még meg lehet menteni?… Hogy még lehet, hogy élni fog?

ZITA

Vállat von. Az egyik orvos szerint ez egy újabb agyvérzés, a másik szerint fellépett az urémia. Ezért nincs magánál.

GYÖRGY

Melyik – jobb?

ZITA

Az urémiának van gyógyszere. Azt kapja. Félóránként. A holmiját kezdi összeszedni. De most majd nem kapja.

GYÖRGY

Mit akar?… Mit csinál?

ZITA

Természetesen elmegyek… Kidobott.

GYÖRGY

Az ajtóhoz megy. Bezárja. A kulcsot zsebre teszi. Nem megy el.

ZITA

Akármikor tudok csengetni az ápolóknak, vagy kiabálni az ablakon.

GYÖRGY

Vigyázzon! Most már én is azon a ponton vagyok, amikor nekem már minden mindegy… Tegyen úgy, mintha én nem volnék itt.

ZITA

Mosolyogva, megvetően végigméri, lassan odébbsétál, nézegeti a könyveit, leül, az egyikbe belelapoz. Cilike! Hányadszor olvasom… Felnéz. Nem tudom, hogy ebben a szobában ki van most közelebb a halálhoz… A mama vagy a fia.

GYÖRGY

Tíz nappal ezelőtt, amikor a munkatáborból megszöktem, remélni sem mertem, hogy ezt a pillanatot egyáltalán megérem.

ZITA

Szökevény is?

GYÖRGY

Mit csodálkozik? Sejtette.

ZITA

Jó orrom van.

GYÖRGY

Megérezte rajtam a halálraítéltet. A felkoncolandót.

ZITA

Csak azért, hogy még láthassa? A paraván felé intett.

GYÖRGY

Csak azért.

ZITA

Hogy tudják imádni az anyjukat….

 

Kopogás.

 

ZITA

Pszt!

GYÖRGY

A vőlegénye?

ZITA

Megrázza a fejét: nem. A nővér… a sebészetről. Azt hiszem.

 

Újabb kopogás. Nyitni próbálják az ajtót.

 

ZITA

Mint akit inkább mulattat a helyzet. Mit fog ez most rólunk gondolni?

GYÖRGY

Előveszi a kulcsot, odaadja. Nyissa ki! S maga bemegy a paraván mögé.

 

Ütemes koppantások.

 

ZITA

Jó, jó hallom!… Mit akarsz? a Ciliké-t? Nyitja az ajtót, fogja a könyvet, kisurran.

GYÖRGY

Lassan kilép a paraván mögül, megáll. Zita nincs.

ZITA

Visszajön, behúzza maga után az ajtót, visszaül, megnézi az órát. Nemsokára be kell adni az injekciót. Milyennek találta?

GYÖRGY

Nem tudom… Rosszabbra voltam elkészülve. Az arca olyan, mint régen.

ZITA

Nem volt hajlandó kivenni a fogsorát. Azt mondta: én szép akarok lenni, a fiamat várom.

 

Csend.

 

GYÖRGY

Mit mondott még?

ZITA

Összevissza. Félrebeszélt.

GYÖRGY

Mit?

ZITA

Reggel ma azzal kezdte, hogy itt van a fiam. Itt van a fiam! Hogy ő érzi, hogy maga itt van egész közel. El kellett tolnom a paravánt, mert azt állította, hogy itt van a szobában. Nem volt itt persze senki.

GYÖRGY

Aztán?

ZITA

Aztán, hogy kerítsek igazi kávét, mert maga csak az igazi kávét szereti…

GYÖRGY

Lassan leereszkedik egy székre. Mit olvas?

ZITA

Cseréltünk. A nővérrel. A Halálos tavasz.Imádom.

GYÖRGY

Nem fogom zavarni. A fejét odahajtja a paravánhoz. Elfogta a fáradtság.

ZITA

A nővérnek azt hazudtam, hogy a vőlegényem van itt.

GYÖRGY

És a vőlegényének mit mond?

ZITA

Fél?… Fél tőle?

GYÖRGY

Nem… Igen. Attól, hogy kiabálni fog. Azt az ezerszer hallott három-négy szót fogja itt kiabálni… Mindent meg lehet szokni. Ezt nem… Szidni fogja az anyámat is.

ZITA

Ma éjszaka nincs randevúnk. Hazudtam az előbb. Itt most biztonságban van. Felugrik. Megint bezárja az ajtót. S áll az ajtó előtt, nézi a férfit.

GYÖRGY

Csendesen. Biztonság? Hol van biztonság? Legföljebb biztonságérzetről beszélhetünk. Ez pedig lehet, hogy csalóka… De lehet, hogy nem csalóka. Az igazi biztonságérzet az volt, az anyánk szoknyája mögött. Egy napja már, hogy itt lent dekkolok a szenespincében. Nappal nem mertem feljönni. S olyan boldogan szundikáltam a füstölgő szénkupacok között, mint aki veszélyes útról végre hazaért… Az anyja szoknyája mellé… Pontosan… A biztonságba. Én is éreztem őt, látja, a falakon keresztül… Tökéletesen eltöltött odalent az anyám közellétének mámorító biztonságérzete. Váratlan, objektív hangon. Ha meghal az anyám, ennek az érzésnek is egyszer s mindenkorra vége.

 

Csend.

 

GYÖRGY

Igen, azt hiszem, itt most biztonságban vagyok. Hallom a lélegzését… Hogy dolgozik a tüdeje.

ZITA

Közel megy Györgyhöz. Lehet, hogy ezért is ragaszkodnak az élethez úgy az öregasszonyok. Nevet. Védik a magzatjukat. Még most is. Megáll György széke mellett. Ha volna fiam, biztosan én is szerelmes volnék belé… Hozzám nem jöttél vissza, ugye?

GYÖRGY

A fiad majd visszajön. Hozzád is.

ZITA

Hetvenéves leszek, izzadt, csapzott, ősz hajjal… Nem érdekel? Az anyád annyit beszélt rólad. Én is vártalak. Amikor nyílt az ajtó, tudtam, hogy te jössz… A fiú kezét magához vonja. Hogy bírjátok ki a táborban? Nevet. Én nem bírnám ki egy női táborban, férfiak nélkül, egy hétig sem. Hiába! Ti borzasztóan ki lehettek éhezve. Azért el is szoktatok tőlünk. A sebesültek is így vannak. Nehezen tudnak kezdeményezni. De milyen hálásak!

GYÖRGY

Hirtelen feláll.

ZITA

Mi az? Félsz, hogy idenéz? A paraván mögül…? Odamegy hozzá. Mért zavarná őt, ha megérzi, hogy te boldog vagy?

GYÖRGY

Tiszteletben tartom azt a törvényt, amelyre emlékeztetett… Amelyre köpök!

ZITA

És ha így még érdekesebb?

GYÖRGY

Magának. Lehet. Elfordul. Mit adnék érte, ha zsidó lehetnék, a szabad akaratomból.

ZITA

A vőlegényem mindig azt mondja, hogy az a nő, aki odaadja magát nektek, az egész árja fajt beszennyezi. Na? Ha ilyen büszke vagy… Az egész fajt letiporhatod. Állj bosszút! Kidobtunk magunk közül? Térj vissza belénk. Itt vagyok… Gyűlölsz minket? Most meggyalázhatsz.

GYÖRGY

Ehhez az kéne, hogy úgy gondolkozzam, mint te, mint a vőlegényed. Mint az a törvény. Nem megy… A különbség, úgy látszik, nagyobb köztünk, mint te gondolod. Én nem hiszek benne, hogy az érintésemmel meggyalázhatlak.

ZITA

Pedig ebben ma már mindenki hisz. Odébb megy. Amikor a vőlegényemnek elmesélem, hogy hogy próbáltatok ti engem mindig megkeríteni…

GYÖRGY

„Mi?”… Én?

ZITA

Miért ne? Egy házban laktunk. A főorvos úr fia előbb csak leselkedik, aztán ha tudja, hogy nincsenek otthon a szüleim meg a bátyáim, leszökik hozzánk, pénzt kínál, erőszakoskodik… Nem nehéz elképzelni… Mondtam, hogy féltékeny magára. Meg van győződve róla, hogy engem maga defloreált. Tizenöt éves koromban.

GYÖRGY

Sok ilyen történeted van?

ZITA

Van. A vőlegényem nem tud betelni velük. Az se számít neki, hogy igazak-e vagy sem. Azt mondja, ezek őt megerősítik a hitében… Bizalmasabban. Megőrjítik.

GYÖRGY

De amit mondasz, nem igaz!

ZITA

Nem számít. Mondom.

GYÖRGY

Számít!

ZITA

Maga azt hiszi, hogy az ő mestersége könnyű? A többiek vedelik a pálinkát, mielőtt elindulnak razziára. A vőlegényem nem iszik, nem bírja a töményet… Valami csak kell neki is.

GYÖRGY

A te kis buja, kamaszlány fantáziáid… De megfékezte magát. Nem üti meg.

ZITA

Üssön meg!… Mi az?… Gyáva! Pedig úgyis azt fogom mondani neki, hogy megütött… Azt csak hazudtam magának, hogy nincs randevúnk. Dehogyis nincs! Ide fog jönni… Alig várom, hogy itt legyen.

 

Csend.

 

ZITA

Most még elmehet.

 

Csend.

 

GYÖRGY

Most mintha nem hallanám a lélegzését.

 

Csend.

 

ZITA

Megnézem.

GYÖRGY

Nem. Elhárítja. Maga nem… Most már csak én lehetek mellette…

 

Bemegy a paraván mögé.

 

ZITA

Élénken. Virágot kéne tenni a kezébe. Úgy szokás. A katolikusoknak keresztet vagy rózsafüzért tesznek… Voltak is itt virágok. Csak levittem a kápolnába. Felajánlottam Kis Szent Teréznek. Az ő gyógyulásáért…

 

Megszólal az ébresztőóra.

 

ZITA

Gyorsan elzárja. Látja, segítette őt Szent Terézke. Könnyű halála volt… Búcsúzz el tőle, és menj haza. A régi lakásotokra. Itt van a kulcsa. Kiteszi az asztalra. Mi kaptuk meg. Az anyád is beleegyezett. Írást adott, hogy minden a miénk. Én a te szobádban lakom. Megtaláltam a diákkori naplódat is. Sehol nem írsz benne rólam… Eloltja a villanyt. S kinyitja az ablaktáblákat. Csak kilépsz az ablakon, s átmégy a kerten… Semmit nem hűlt le az éjszaka… Otthon megvárhatsz. Most siess! Tudom, hogy a gyász mindig hogy letöri a férfiakat… És neked sok halottad lehet… Ne hagyd, hogy lehúzzon. Nem szabad kétségbeesni. Ne félj, nem ápoltam rosszul az anyádat. Még írást is adott, hogy jól ápoltam. Egy krikszkraksz az egész. De a vőlegényem azt mondja, hogy így annál hitelesebb… Az ablakban. Ha majd valami bizonyítványra lesz szükségem. Hogy én rendesen viselkedtem… Nem érdekel… Nekem nem kellenek enyhítő körülmények… Fentről pisszentés hallatszik. Hirtelen kihajol az ablakon. Pssz!… Na, milyen a könyv? Képzeld, meghalt az öregasszony… Még nem vitték el. Befordul, a paravánhoz megy. Halkan. Most már muszáj elmennie. Ha magát itt találják, vége… Én se tudok majd mit mondani… Nem érti? Nálunk megbújhat. A családom is gyűjti a jó pontokat… Most már nem tart soká az egész. Tudja, hogy még embereket is menthetnénk. Együtt… De innen most menjen el! Ha itt találják, azt hiszik, hogy cinkosok vagyunk. Hogy én a maga barátnője vagyok… Engem is bajba akar sodorni? Megnyomja a csengőt. Én kislány koromban mindig azt képzeltem, hogy maga egyszer feleségül vesz…

 

Távolból hallatszik az éles csengőszó.

 

ZITA

Hallja? Hívtam az ápolókat… Egyetlen perce sincs! Mit akar attól a halottól? Megéri?

 

Valami zaj kintről.

 

ZITA

Jönnek!… Ha kilépsz az ablakon, elmenekülhetsz… Nem? Hirtelen. Segítség! Megtámadtak!… Ne nyúljon hozzám! Tépi magán a ruhát. Halkan. Láthattad volna, hogy nincs alatta semmi – semmi… Felrántja az ajtót. A folyosó fénye. Ez a hála, hogy önfeláldozóan ápoltam az anyját!… Eltűnik a folyosón. Csak a hangja. Megtámadott!… A szörnyeteg!

 

Csend.

 

GYÖRGY

Hangja csengően, gyerekkori emléket idéző iskolás skandálással – a paraván mögül. Kedveskedve, játékosan mondja. „Egész úton – hazafelé – Azon gondolkodám:– Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat…” Csend. Majd közeledő lábdobogás.

GYÖRGY

Többé már nem iskolásan. „…Míg állni látszék az idő.”

 

Függöny

 

 

 

 

 

Régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, olvastam valahol, ha jól emlékszem: egy francia folyóiratban, pár szavas utalást egy olyan esetre, amilyet ebben a darabban megírtam. Az éjszakás ápolónő nem tűrte meg a betegszobában a zsidó rokont, fajvédelmi törvényre hivatkozással. Mikor az anyám betegágya mellett ültem, Váradon, 1962-ben, sokszor eszembe jutott ez a történet – 1965-ben már majdnem formába öntöttem, az Irodalmi Színpad egy másik darabot keresett az akkor bemutatott Felismerés és búcsú című egyfelvonásosom mellé (Fiatal nők, kékben és pirosban a végleges címe). De közben a színház talált a műsorába egy másik darabot, a sürgető alkalom elmúlt. A színházak (televízió, rádió) érdeklődése is elfordult, talán végképp, a háború borzalmaitól. – Soha le nem írom ezt a darabomat, ha a Szépirodalmi Könyvkiadó nem ajánlott volna föl ennek is helyet a tervbe vett drámakötetemben.

Most, hogy a darabot megírtam, s az évek során hozzá felgyűlt jegyzeteimet eldobhatom, látom, hogy sok jegyzetet csináltam a darab két szereplőjének jelleméhez Sartre-nak a zsidókérdésről szóló tanulmányából.

Hadd másoljak ide egy-két mondatot ezekből a jegyzetekből. Talán glosszául is szolgálhat a darabomhoz.

„Az antiszemita a gyűlöletet választotta, mert a gyűlölet: hit… A meggyőződés erős, mert mindenekelőtt azt választotta, hogy áthatolhatatlan lesz. És azt is választotta, hogy rettenetes lesz…”

„Ő az az ember, aki fél. Persze nem a zsidóktól: fél magamagától, lelkiismeretétől, az ösztöneitől, a felelősségektől, a magánytól, a változástól, a társadalomtól és a világtól. Mindentől, csak a zsidóktól nem.”

„Az antiszemitizmus egyszóval az emberi sorstól való félelmünk. Az antiszemita az az ember, aki könyörtelen szikla akar lenni és dühös folyam és pusztító istennyila: minden, csak ember nem.”

 

 

 

C’est la guerre

Tragédia gramofonkísérettel


Szereplők
FÉRJ
FELESÉG
SZÖKEVÉNY
A VIZAVI
1. KATONATISZT
2. KATONATISZT
3. KATONATISZT
CSENDŐR

 

Történik 1944 második felében, Budapesten

 

 

Függöny előtt

A VIZAVI

Csúf, gnómszerű vénember. Régi tiszti nadrág, selyem háziköntös, papucs. Oldalán katonai látcső. Tolószékben ül. Ölében gramofon. Begurul.

HÁZMESTERNÉ

Tolja maga előtt. Megáll vele a középen. Rámutat. A pók!

A VIZAVI

Nananana! Maga még beszélhet eleget. Jók a lábai, odamegy, ahová akar. Most csitt! Én, sajnos, ide vagyok szögezve. Tábetikus alapon. De azért mindent látok. Hátranéz a Házmesternére. Tudja, mennyi csinos nő öltözik-vetkőzik ott szemben?

HÁZMESTERNÉ

Vállat von.

A VIZAVI

Tizenhat lakásba látok be innét. Egy magányos férfiúnak ennyi elég. S itt van ez a príma katonai látcső. Az első időben volt, aki feljelentett. Ezt aztán abbahagyták. Túl sokat tudok róluk. Aki sokat tud, azt nem jelentjük fel, ugyebár? „Ártalmatlan vén hülye” – mondják. Pedig… Pedig, ha tudnák. Előttem ugyanis nincs titok. Van időm, és tudok kombinálni. Ha behúznak egy függönyt, az nekem többet árul el, mintha szabadon belátnék a szobába. Hátraszól. Így van?

HÁZMESTERNÉ

Bólint.

A VIZAVI

Ő is mindent tud. Ő a házmesterné. Nem okos asszony. Mondhatnám: primitív. De tud gyűlölni. A féltékenység és gyűlölet átlátszóvá teszi a falakat. Reggel takarít nálam, ki szoktuk cserélni tapasztalatainkat. Ő ugyanis éjszaka nem tud aludni. Csak fekszik az ágyban, lent a szuterénben, s a két fiára gondol…

HÁZMESTERNÉ

Sírni kezd.

A VIZAVI

Voronyezsnél estek el. A férje még a Doberdón… Egyszóval felnéz a plafonra, és keresztüllát a hat emeleten. Ilyenkor egy világítóbomba végighasítja a házat. A pincétől fel a padlásig. És másnap a II. emelet kettő alól elviszik a férfi unokaöccsét. Biztos siratja valami szép kislány. Kár, hogy nem tudom a címét, bizony isten megvigasztalnám. Heherészik. Ugyanis én lelki támaszt szoktam nyújtani a magányos hölgyeknek. Előbb csak gramofonon játszok nekik egy-két dalocskát, aztán a házmesterné áthívja őket, hogy nekem megvannak a kapcsolataim a hadügyben… Most a IV. emelet hármat figyelem. Érik a helyzet, érik. Sokat huzogatják be a függönyöket. Talán szerelmes a férj? Ki tudja? Majd meglátják, milyen szép a nő. Én még egyelőre ott tartok, hogy váltogatom neki a lemezeket… Egy kis könnyűzenét, egy kis operát, ahogy a helyzet kívánja. Szeretném eltalálni a gusztusát. Hiszen egyszer majd bejön még az én utcámba ő is – egyem a zúzáját!

HÁZMESTERNÉ

Gördíti ki.

A VIZAVI

Munkára fel!

 

Eltűnnek.

 

 

Függöny fel.

 

 

 

 

Első jelenet

Szín: tágas szoba.

Bejárat jobbról, az előszobából. Szemben erkélyre nyíló üvegajtó, ablakok közt, elébük húzható nehéz függönnyel. A szemben levő házfalakról mérhető, hogy 4-5-ik emeleten lehetünk. Balra üvegajtó a szomszéd szobába, könnyű, valamennyire áttetsző függönnyel.

A jobb oldali sarokban széles dívány. Mellette kis asztal, rajta pohár. Középütt kerek asztal, székekkel. Az asztalon tálca, ezen gyorsforraló és teáskanna. Vitrinben porcelán. A bal oldali sarokban tükrös fésülködőasztal.

Idő: a német megszállás utolsó hónapjaiban.

 

FÉRJ

Alszik a díványon, ingujjban.

FELESÉG

Könnyű otthoni ruhában az öltözőasztal előtt ül. Dudorászik. Elhallgat. Hátrább hajlik. A bal oldali ajtóra figyel. A bal oldali ajtó mögött, a függönyön át, eltűnik-feltűnik egy árnyék. Valaki járkál ott.

 

Csend.

 

FÉRJ

Félig álmában, nyugtalanul. Mi az… Ki csenget?

FELESÉG

Odamegy, leül mellé, simogatja a homlokát.

FÉRJ

A villanyt!… Oltsd el a villanyt!

FELESÉG

Csendesen, szinte ringatva. Nem csenget senki… Nem ég a villany…

FÉRJ

Felül, szétnéz.

FELESÉG

Süt a nap.

FÉRJ

Igen.

FELESÉG

Itt vagyok melletted.

FÉRJ

Igen.

FELESÉG

Na!… Nincs semmi baj!

FÉRJ

Jó, jó.

FELESÉG

Mit álmodtál?

FÉRJ

Nem tudom.

FELESÉG

Felvesz a kis asztalról egy poharat. Miért veszel be altatót? Attól nehéz az álmod.

FÉRJ

S  ez  nem nehéz? Az ébrenlét?

FELESÉG

Úgyis csak akkor tudsz aludni, ha dúdolok valamit. Ahogy elhallgatok, fölébredsz.

FÉRJ

Akkor miért hallgatsz el?… Legjobb volna átaludni ezt a néhány hónapot. Felesége vállát átfogja.

FELESÉG

Csendesen dúdol tovább valamit.

FÉRJ

Dűlj le te is.

FELESÉG

Megrázza a fejét. Int a bal oldali ajtó felé. Most ne…

FÉRJ

Halkan. Alszik ő is.

FELESÉG

Fent van. Járkált az előbb. Hangosan. Már fel is tettem a teavizet. Feláll, a forralóhoz megy.

FÉRJ

Ingerülten, halkan. Ezt se, azt se… semmit.

FELESÉG

Dúdol tovább. Önti a teát.

FÉRJ

De te remekül érzed magad.

FELESÉG

Ugyan már.

FÉRJ

Mint egy kotlós, aki csibék helyett kakasokat rejteget a szárnya alatt.

FELESÉG

Most miért hecceled magad?

FÉRJ

Fojtottan továbbra is. Kot-kot-kot-kot-kotkodács, gyertek ide, kakaskáim, el ne vigyen a csúnya kánya.

FELESÉG

Odamegy hozzá, szembefordul vele, nagyon halkan. Talán én hívtam ide?

FÉRJ

Nem… De élvezed.

FELESÉG

Mit élvezek?

FÉRJ

Mit? Mit?… Ezt az egész szituációt. Na! Feláll.

FELESÉG

Csak igyekeztem elviselhetővé tenni. Most önti le teljesen a teavizet. Megáll kezében a fazék.

 

Kintről vonuló németek katonaindulója, hirtelen vágtak bele.

 

FÉRJ

Kiabál. Elviselhetővé! Ezt? Ezt?!

FELESÉG

Becsukom az ablakot. Jó?

FÉRJ

Akkor elviselhető lesz? Mi? Akkor nem hallom? Azt hiszed? Üvölt. Mindig hallom! Ha csend van, akkor is hallom. Álmomban is hallom!

FELESÉG

Áll mereven az ablak előtt. Mindjárt vége lesz.

FÉRJ

Gúnyosan, de már csendesebben. Vége?

 

Mindketten némán állnak, várják a dal végét.

 

Második jelenet

SZÖKEVÉNY

Szomszéd szobából belép. Csendesen. Én ezt már nem bírom tovább.

FELESÉG

Ránéz, és gyorsan berántja a függönyt. Majd. Megőrült? Miért nem szól, ha kijön?

 

Az ének elhalkul.

 

SZÖKEVÉNY

Bocsásson meg. Igaza van… Rágyújthatok?

FÉRJ

Hacsak nem akarod kint az erkélyen fújni a füstöt… Parancsolj! Kínálja.

SZÖKEVÉNY

Már csakugyan nem tudom, hogy mit lehet, és mit nem lehet csinálni. Rágyújt. Hogy élhessek, nem szabad életjelt adnom. Férjhez. Honnan tudod, hogy szeretnék kiállni a balkonra?

FELESÉG

Terít. Csak természetes. Úgy süt a nap, mint nyáron.

SZÖKEVÉNY

Á… Azért, hogy lássanak. Itt vagyok, ragyogok! Az ember azért él, hogy életjelt adhasson magáról. Mint a kirándulók: „Itt voltam 1944…”

FÉRJ

A bogár is megdermed, ha veszélyben van.

SZÖKEVÉNY

Az bogár. Leül egy székre, csak úgy féloldalasan.

FÉRJ

Akarod a mai újságokat?… Rádiót?

SZÖKEVÉNY

Fejét ingatja. Csak az van benne: a szökevény felkoncoltatik. Nekem csak ez. Mást meg se látok, meg se hallok.

FELESÉG

Komolyan. Mindnyájan isten kezében vagyunk.

SZÖKEVÉNY

A pokolban vagyunk. Nem isten kezében.

FÉRJ

Pokol, pokol. Odakint. De itt nálunk még csak a pokol tornáca. Ennyi engedményt mint házigazda, elvárok.

SZÖKEVÉNY

Azért, mert kijöttem, nem kötelező a kedélyes házigazdát játszanod.

FÉRJ

Rendben van, nem szólok egy szót se. Nálunk is pokol van. Leül.

SZÖKEVÉNY

Az hát. Én hoztam rátok. Hirtelen. Miért fogadtatok be engem? Miért rejtegettek engem?

FELESÉG

Nehezebbet nem tud kérdezni? Szeretjük magát. Barátunk. Kész.

SZÖKEVÉNY

Ha énértem jönnek, nektek is végetek, ha engem meglesnek, nektek is végetek, ha engem elvisznek…

FÉRJ

Kiabál. És ha fejünkre esik egy tégla, akkor is végünk van. Nekünk is!

SZÖKEVÉNY

Tudod te jól, hogy igazam van.

FELESÉG

Kihűl a teája.

SZÖKEVÉNY

Halkan. A szökevény rejtegetője is felkoncoltatik…

 

Csend. Teáznak.

 

FÉRJ

Ez jó erősre sikerült.

 

Megszólal kintről egy érzelmes tenorária: „Vágyom egy nő után…” – vagy efféle. Erre mind elkezdenek mosolyogni.

 

FÉRJ

A hódolód.

FELESÉG

Biztos dühöng, hogy behúztuk a függönyt.

FÉRJ

Ha meglát, azért muzsikál. Ha nem lát, azért… Éjszaka meg halk szerenádokat játszik.

FELESÉG

Ha nincs jobb dolga…

FÉRJ

S kiderül, az sem zavarja, hogy most egész nap itthon vagyok. Integetni nem szokott?

FELESÉG

Én nem figyelem.

FÉRJ

Vagy mutogatni magát, mint a szatírok a ligetben?

FELESÉG

Ugyan, menj már… A házmesterné azt meséli, hogy van egy gukkerje, azzal lesi, ki mit csinál.

SZÖKEVÉNY

Én is jó helyen bújtam el itt nálatok. Egy árgus távcsöve elé…

FÉRJ

Én átmegyek hozzá, és összetöröm a gramofonját. A fején töröm össze.

FELESÉG

Nem kell összeveszni vele.

FÉRJ

Miért? Mit tud rólunk?

FELESÉG

Nem elég az, hogy téged folyton itthon lát?

FÉRJ

Majd kiteszem az ablakba a papírt, hogy reumám miatt szabadságoltak. Három éve nem voltam szabadságon. Az államnak se érdeke, hogy teljesen összeroppanjak. Ezt mindenki tudja.

FELESÉG

Persze.

FÉRJ

De ha a  vizavid  nem tudná, majd a gukkerjával elolvashatja. Pecsétes írás.

SZÖKEVÉNY

Szerencséd, hogy tudtál papírt szerezni.

FÉRJ

Mert nekem jár. Ez mégiscsak más… Különben, azt hiszem, neked is sokkal kellemesebb, hogy éppen szabadságon vagyok.

SZÖKEVÉNY

Többet sakkozhatunk és többet veszekedhetünk.

FÉRJ

Nem hajlandó kedélyességben elúsztatni a lényeget. Mert egy magányos asszonyhoz mégse költözhettél volna be azzal, hogy „megengedi? Idebújnék”.

SZÖKEVÉNY

Nevet. Igen, az életveszély, az csak életveszély. De a forma, az forma. Mi?

FELESÉG

Inkább örüljetek annak, hogy ezt a háborút már nélkületek fogják elveszíteni.

 

Csengetnek.

 

MIND

Egy pillanatnyi szünet után felállnak.

SZÖKEVÉNY

A tea maradékát majd odabenn költöm el. Veszi a csészéjét, indul.

FÉRJ

Feleséghez. Menj ajtót nyitni. Leül.

FELESÉG

Szétnéz, minden rendben van-e. A függönyt félig széthúzza. Megsimogatja a férje fejét. Ne félj. Nem lesz semmi baj. El.

 

Szemben a gramofonról valami „snájdig” dal – „Könnyű lovasság”-szerű.

 

FÉRJ

Mereven ül. Majd hirtelen feláll, felveszi a plédet a díványról, bebugyolálja térdét, és így ül vissza.

FELESÉG

Be. Férjéhez, nem hangosan. Téged keresnek.

 

Harmadik jelenet

1., 2. ÉS 3. KATONATISZT

A feleség nyomában be. Hangosak és kellemkedők, ahogy ludovikás korukban tanulták a viselkedést lányzsúron. Egyikük. Tiszteletünk, főmérnök uram.

FÉRJ

Feláll. Isten hozott…

1. KATONATISZT

Mondanám, hogy ne zavartasd magad de mi éppen zavarni jöttünk.

2. KATONATISZT

Igyekszik kikezdeni a feleséggel. A nagyságos asszony nem is fogja nekünk ezt megbocsátani. Mert a szépasszonyok mindig haragtartóak.

FÉRJ

Bocsánat, hogy lópokrócban fogadlak. De a térdeim – hisz tudjátok. Szedi le magáról.

1. KATONATISZT

Határozott hangja szellemességre valló törekvéssel párosul. Fogadtatás: pokróc. Nevet.

FELESÉG

Kiújult a reumája, s már több mint három éve nem volt szabadságon…

1. KATONATISZT

Pedig mi most el fogjuk rabolni a férjét.

FELESÉG

Lehetetlen. Orvosi parancs… szigorú parancs…

1. KATONATISZT

Megfogja a kezét. A mienk is. De még szigorúbb.

FELESÉG

Én nem engedem.

1. KATONATISZT

Egy ilyen bájos asszonykát nehéz is lehet itthagyni.

FÉRJ

Ott a helyettesem. Az mindent tud.

1. KATONATISZT

Ott van, de nem tud semmit.

FELESÉG

Taktikát vált. De hát foglaljanak helyet egy kicsit.

1. KATONATISZT

Boldogan maradnánk, de… Nemet int.

FELESÉG

Akkor maradjanak.

 

Csend.

 

FÉRJ

Hagyjad… Biztosan sürgős, ha már így értem jöttetek.

FELESÉG

Elmégy?

FÉRJ

El.

FELESÉG

Mennyi időre?

1. KATONATISZT

Az csupán kedves férjétől függ.

 

A gramofonról valami hősies basszusária.

 

FÉRJ

Megöleli feleségét, s közben egyre hangosabban, a bal oldali ajtó felé adresszálva. Vigyázz magadra. Ne engedj be senkit. Bármilyen címen jött is… Amíg távol vagyok, maradj egyedül.

KATONATISZTEK

Megértő selymasággal mosolyognak.

FELESÉG

Hirtelen. Nem maradok itthon. Veled megyek!

1. KATONATISZT

Miként az a, hogy is hívják… Rozgonyi Cicelle!

2. KATONATISZT

Ilyen nehezen tűri a nagyságos asszonyom az egyedüllétet?

FÉRJ

Ingerülten. Látod.

1. KATONATISZT

Kabátot vegyél.

FÉRJ

Odakint van. Indul, maga előtt engedi a két katonatisztet, nyomukban el, feleségével.

3. KATONATISZT

Aki eddig egy szót sem szólt, most hátul marad, s megáll az ajtóban. Aktatáskáját leteszi a díványra, s áll tovább.

FELESÉG

Vissza, ránéz. És maga?

3. KATONATISZT

Pimaszul fixírozva az asszonyt. Az aktatáskámat letettem valahová, azt keresem… Szép szeme van magának. Meghajol. Viszontlátásra. El.

FELESÉG

Nyomában ki.

 

Ajtócsapódás.

 

Negyedik jelenet

SZÖKEVÉNY

Be balról, de csak addig jön, amíg az ablak felé a függöny eltakarja. Kezében a teáscsésze, idegesen lötyögteti benne a maradékot.

FELESÉG

Vissza.

SZÖKEVÉNY

Azért ezt a fél csésze teát még megihatom?

FELESÉG

Miket tud kérdezni… Behúzza a függönyt.

SZÖKEVÉNY

Miért? Azt hiszi, nem tudom, kinek szólt az a vi-hi-gyázz magadra-ária?

FELESÉG

Miért gúnyolódik?

SZÖKEVÉNY

Akasztófahumor. Mielőtt kiszaladnék a tábori csendőrök karjaiba.

FELESÉG

Nem kell kiszaladnia. Az a maga szobája, ez az enyém. És kész. Leül.

SZÖKEVÉNY

De, de, de… Muszáj. Szegény öreg fiú, most rázódik valami rozoga terepjárón, s közben azon töri fejét, hogy vajon mit csinálok én meg maga idehaza… Megvan-e a három lépés köztünk? Rémképeket lát. S micsoda rémképeket! Nem csodálnám, ha idegességében felrobbantaná az ágyúgyárat.

FELESÉG

Felcsattan. Az lehet, hogy felrobbantja az ágyúgyárat vagy akármit, de afelől nyugodt lehet, hogy nem fogja magát följelenteni. Bármi történjék.

SZÖKEVÉNY

Persze hogy nem. Csak egyre rosszabb álmai lesznek. Mert azt fogja álmodni, hogy följelentett.

 

Kis csend.

 

FELESÉG

Hirtelen. Pszt!

SZÖKEVÉNY

Mi az?

FELESÉG

Valaki jön.

 

Csöngetés.

 

SZÖKEVÉNY

Egyre nagyobb a forgalom. Kényszeredetten megy be a szobájába. Megáll a küszöbön.

FELESÉG

Biztos a házmesterné, a lakbérért. Felkapja a retiküljét, pénzt vesz ki belőle, kapkodva megszámolja, s menne ajtót nyitni. A jobb oldali ajtóból visszanéz. Kedvesen. Elbújni szépen.

SZÖKEVÉNY

Csendesen. Ne haragudjék rám… az előbbiért.

FELESÉG

Dehogyis haragszom. Pisszt int, és kimegy az előszobába.

 

Kintről ajtónyitás.

 

FELESÉG

Hangja, kissé affektáltan hangsúlyozott csodálkozással, mintegy jeladásként. Jó napot!

SZÖKEVÉNY

Felneszel, s már húzódik is be halkan szobájába.

 

Ötödik jelenet

FELESÉG

Jön be. Lehet, hogy itt hagyta. Én nem néztem.

3. KATONATISZT

Nyomában jön.

FELESÉG

Itt van. Felveszi a díványról a tiszt aktatáskáját, nyújtja. Tessék.

3. KATONATISZT

Közelebb megy, csendesen. Akinek ilyen szép válla van, miért nem visel nagyobb dekoltázst? Hirtelen az asszony vállába akar csókolni.

FELESÉG

Valahogy kiszabadítja magát, a pénz leszóródott kezéből a földre. Szégyellje magát!

3. KATONATISZT

Pimaszul. Milyen szép, amikor így haragszik. Indul feléje.

FELESÉG

Várják odalent.

3. KATONATISZT

Fejét rázza. Két kocsival jöttünk. A kedves férje már messze jár.

FELESÉG

Hirtelen széthúzza a függönyt, hogy lenézzen.

 

Gramofonzene, izgatott operai kettős.

 

3. KATONATISZT

Mögötte. Ne legyen már olyan akaratos.

FELESÉG

Amit mond, a Szökevénynek szól. Kiálthatnék segítségért. De erre semmi szükség nincs.

1. KATONATISZT

Persze hogy nincs.

 

Kis csönd.

 

FELESÉG

Figyelmeztetem, hogy nem vagyunk egyedül.

1. KATONATISZT

Megrezzen. Van valaki a lakásban?

FELESÉG

Felülkerekedik, játszik. Ki tudja?

3. KATONATISZT

Van vagy nincs?

FELESÉG

Találja ki.

3. KATONATISZT

A bal oldali ajtóra néz. Indulna.

FELESÉG

Víz, víz, víz!

3. KATONATISZT

Megáll.

FELESÉG

Látja ott azt az ablakot? Ott ül egy ember, és minket látcsövez.

3. KATONATISZT

Miféle szemtelen majom?

FELESÉG

A szemtelenséget hagyjuk… Különben egy nyugalmazott ezredes. De lehet, hogy aktív… Most ő lesz az én gardedámom. Egy kis mozdulattal még integet is.

3. KATONATISZT

Morogva félrehúzódik, jobbra. Maga nagyon ügyes asszony. Leül a díványra. De ide nem lát.

FELESÉG

Oda? Egy pillantással a bal oldali üvegajtóra. Ott van legjobban szem előtt.

3. KATONATISZT

Miért? Ezek a falak átlátszóak?

FELESÉG

Mint az üveg.

1. KATONATISZT

S ez magát zavarja?

FELESÉG

Nagyon.

1. KATONATISZT

Engem nem. Kényelmesen rágyújt.

FELESÉG

És ha ránk tör? Képes rá.

3. KATONATISZT

Az ő baja lesz.

FELESÉG

Az lehet. Hirtelen. Férjem mikor jön haza?

1. KATONATISZT

Nem előbb, mint szükséges.

FELESÉG

Miért hívták el? Valami baj van?

3. KATONATISZT

Lehet, hogy baj van. Lehet, hogy nincs baj. De egy kis sétakocsikázás semmi esetre sem fog megártani a reumájának. Ha ugyan csakugyan reumás.

FELESÉG

Jól megszervezték.

3. KATONATISZT

Mesterségem a stratégia.

FELESÉG

Szórakozottan játszadozik a tiszt aktatáskájával. Félek, hogy hiba csúszott a maga stratégiájába.

3. KATONATISZT

Nem hiszem. Mire ezt a cigarettát végigszívom, maga szépen idejön.

FELESÉG

Maga olyan optimista, mint a hadijelentések az újságban: „A végső győzelem a küszöbön.” Az erkély felé hátrál.

3. KATONATISZT

Brutálisan. Mondja, szeretője van?

FELESÉG

És ha igen? Azt is elteszi láb alól?

3. KATONATISZT

A háború arra való, hogy az erősebb győzzön.

FELESÉG

Azért, mert elrabolja a férjem, azért mert betör ide… az erőszak még nem erő.

3. KATONATISZT

Dehogynem. Ahogy a háború: háború.

FELESÉG

Hány slukk van még hátra?

3. KATONATISZT

Mindjárt a körmömre ég.

FELESÉG

Megnézem, nem jön-e már a férjem. Ki az erkélyre.

3. KATONATISZT

Kiáltva. Afelől nyugodt lehet.

FELESÉG

Be, az aktatáska nélkül. Jaj, de ügyetlen vagyok… De remélem, nem fog haragudni.

3. KATONATISZT

Miért? Mi történt?

FELESÉG

Kicsúszott a kezemből. Véletlenül.

3. KATONATISZT

Micsoda?

FELESÉG

Az a szép aktatáskája.

3. KATONATISZT

Leesett? Feláll.

FELESÉG

Le… Az utcára.

3. KATONATISZT

Dühöngve. „Véletlenül?” Még hazudik? Tudja, milyen bizalmas írások vannak benne? Kapkodva indul.

FELESÉG

Ártatlanul. Csak nem hadititok?

3. KATONATISZT

Kirohant. Az előszobaajtót – halljuk – becsapja maga után.

 

Hatodik jelenet

SZÖKEVÉNY

Ki balról. Gratulálok!

FELESÉG

Elnyomja a tiszt cigarettáját. A cigarettát mégse szívta végig.

SZÖKEVÉNY

S ha visszajön?

FELESÉG

Felvillanyozottabb. Ez ugyan nem. Talán majd a többiekkel együtt. De akkor hallgatni fog, mint a csuka. Mert megsértették. Nevet. Őt!

SZÖKEVÉNY

Baloldalt az öltözőasztal puffjára ül le, így árnyékban van, kintről nem láthatnak rá. Ahogy maga ezt leégette! Beállít ide, mint egy Julius Caesar, veni-vidi-vici… és úgy szaladt el, mint akire rájött az ukrán betegség. Most odalent talán éppen utcagyerekekkel verekszik, hogy visszaszedje tőlük a Legfőbb Honvédelmi Tanács jegyzőkönyveit.

FELESÉG

Jobboldalt ül a dívány sarkán, csendesen felnevet. „Mesterségem: a stratégia” – így mondta?

SZÖKEVÉNY

Kedvem volna nekem is gramofonozni egyet a tiszteletére. Azt, hogy „nem kell neki angyal – lova tova nyargal – bamba-bamba gyászvitéz”.

FELESÉG

No, azért maga is meg lehetett ijedve odabent. Egy kissé.

SZÖKEVÉNY

Megvédtem volna.

FELESÉG

Ettől féltem… Nem is tőle. Kissé elhúzza a vállán a ruháját, néz, nem maradt-e nyoma a támadásnak.

SZÖKEVÉNY

Csendesen. Magának csakugyan szép válla van.

FELESÉG

Lám, mit tesz a propaganda. Maga is észreveszi.

SZÖKEVÉNY

Ez a vadbarom egy perc alatt többre jutott, mint én öt év alatt.

FELESÉG

Csúfolódva dúdolni kezd.

SZÖKEVÉNY

Most én vagyok a gyászvitéz, ugye?

FELESÉG

Nem én mondtam.

SZÖKEVÉNY

Nézze ezt a napsugarat is itt közöttünk. Kíváncsi szemek éles pengéi villognak benne. Úgy fekszik itt a földön, mint a kard a régi szerelmesek közt. A legendában… Nem lehet átlépni.

FELESÉG

Nem is kell. Olyan szépen megvagyunk így, mint: ha semmi baj se lenne.

SZÖKEVÉNY

Mint régen, amikor kezdtem feljárni magukhoz, egy-egy sakkpartira, egy csésze teára…

FELESÉG

És maga folyton azt mondogatta, hogy a háború úgysem érhet el hozzánk. Emlékszik? Én elhittem.

 

Csengetés.

 

SZÖKEVÉNY

Látja! Még emlékeznünk se szabad. Már szól is a csengő. Háború van. Pokol van. Itt a halál. Felállt.

FELESÉG

Nem nyitok ajtót. Felállt.

SZÖKEVÉNY

És ha visszajött? A gyászvitéz? A másik?

FELESÉG

Akkor pláne nem.

SZÖKEVÉNY

Én nem bújok többet! Nekem elég volt!

FELESÉG

Pszt!

 

Csengetés.

 

SZÖKEVÉNY

Mint megvert kutya. Mars! Be az ólba!

FELESÉG

Maradjon csak. Én majd megnézem. Ki. Előszobából a hangja. Ki az? Vissza. Int a szökevénynek, hogy tűnjön el. Majd az előszobában hangosan. Nyitom már, csak a kulcsot kerestem.

SZÖKEVÉNY

Közben lassan beáll a félrehúzott függönyszárny és a fal közé.

 

Hetedik jelenet

FELESÉG

Be, sietve. Várjon csak, házmester néni… Kikészítettem a pénzt. Nézi az asztalon, táskájában, idegesen.

HÁZMESTERNÉ

Áll az ajtóban, s jártatja szemét erre-arra. Látom, itt csak úgy dobálóznak a pénzzel. Jön be, hajlong, szedi fel a földről.

FELESÉG

Zavartan. Ugye, mondtam, hogy kikészítettem… De ne tessék fáradni. Ide is gurult egy, tessék.

HÁZMESTERNÉ

Egy pengő még hiányzik. Járkál, keresgél.

FELESÉG

Odaadom. Táskájában keres.

HÁZMESTERNÉ

Meg kell annak lenni. Vizslat, kutat. Jó szemem van nekem… A mérnök úr elment, látom. Nézelődik.

FELESÉG

Idegesen. Igen… Itt a pengő.

HÁZMESTERNÉ

Hagyja csak. Megtalálom én… Nekem nem jött vissza az uram az első háborúban. A két fiam se jött vissza. Hol itt az igazság?!

FELESÉG

Nincs ebben igazság, házmester néni.

HÁZMESTERNÉ

Hajladozik, morogva. De könnyen kimondják, akiknek semmi bajuk. Feláll. De nekem látni, hogy másutt otthon lebzsel a férfi, meg dugdossák vécébe, spájzba. Benyit a szomszéd szobába.

FELESÉG

Dermedten. Oda nem gurult!

HÁZMESTERNÉ

Vissza. De minden férfira rákerül a sor. Ezt mondta a postás, amikor a táviratot hozta. De az a postás is csak jár tovább, pedig fiatal ember. Hát az mért nem védi a hazát?

FELESÉG

Valakinek csak kell hozni a levelet is.

HÁZMESTERNÉ

Hogy meghalt a fia, nagysád! A táviratot! Bizalmasan. Pedig én már megírtam a német parancsnoknak, hogy micsoda postások járnak itt! Kémek! És a III. emelet kettőben az a drabális ember. Derűsen. De őt aztán elvitték.

FELESÉG

A zongoratanárt?

HÁZMESTERNÉ

Zongoratanár? A nagyságos asszony elhitte? Ki tudja, mi volt… El azt. Ma délelőtt. Hogy sírt a felesége. Alig győztem vigasztalni. Ki akart ugrani az ablakon.

FELESÉG

Itt van öt pengő, házmester néni. Nem kell visszaadni.

HÁZMESTERNÉ

Elteszi. Most mindenki többet ad. Régen? „Nincs apróm, majd legközelebb” – s már szaladtak is fel a lépcsőn. De a háború sok mindenre megtanítja az embereket! Hajaj! De mit érek én a pénzzel, azt tessék megmondani? Nem gurult vajon a dívány alá?

FELESÉG

Nem, nem.

HÁZMESTERNÉ

Nem tetszett közben kimenni a vécére?

FELESÉG

Csakugyan, nézze meg ott.

HÁZMESTERNÉ

Nem… Azt hiszem, itt kell annak lenni… Tetszik tudni, én azt mondtam a kisebbik fiamnak: Jóska, én elbújtatlak a szenespincében. Nincs, aki ott rád találjon. De ő ment, az első behívóra. Mert rá volt írva, hogy SAS. Igaza van ennek a postásnak, nagyságos asszonyom: minden férfira rákerül a sor. Én már olyan egyedül vagyok, mint az ujjam. Két fiam hagyott itt árván. Tetszett ismerni őket?

FELESÉG

Hogyne. Szép fiú volt mind a kettő. Különösen Jóska.

HÁZMESTERNÉ

Az. Áll, bámul maga elé.

 

Csend.

 

HÁZMESTERNÉ

Ocsúdik. Lassan az asztalra néz. A három csészét nézi. Nagyon nyugodtan. Vendég is volt?

FELESÉG

Miért? Ja?… Persze, az egyik tiszt úr az előbb visszajött.

HÁZMESTERNÉ

Láttam.

FELESÉG

Ugyanis itt felejtett valamit.

HÁZMESTERNÉ

Gondoltam.

FELESÉG

Kért egy csésze teát.

HÁZMESTERNÉ

A fiam azt mesélte, hogy teát a közlegények isznak. A tiszt urak hajaj! pezsgőt fogyasztanak. Ezüstvödörből. Csak pezsgőt. Meg pezsgőfröccsöt!

FELESÉG

Ez megitta a teát is.

HÁZMESTERNÉ

Az orosz tisztek isznak teát meg az angolok. A magyarok csak pezsgőfröccsöt.

FELESÉG

Biztosíthatom, hogy ez nem volt se orosz, se angol. Ide-oda rakosgatja a csészéket.

HÁZMESTERNÉ

Pedig sokat ledobnak most, ejtőernyővel. Nem tetszett olvasni?… Hát az újságban.

FELESÉG

Nem.

HÁZMESTERNÉ

Én elolvasom az utolsó betűig. Egyre vidámabban. Meg az utcán a plakátokat. Indul. Akkor hát a viszontlátásra. Ezt pedig majd beírjuk a házbérkönyvbe.

FELESÉG

Ne keressük tovább azt az egypengőst?

HÁZMESTERNÉ

Nem érek én arra rá. Mit tetszik képzelni? Van nekem épp elég dolgom. Majd becsapom az ajtót. El.

 

Odakint ajtócsapódás.

 

Nyolcadik jelenet

FELESÉG

Csak áll a szoba közepén.

SZÖKEVÉNY

Kilép a függöny mögül, az asszonyhoz lép.

FELESÉG

Arra érti, hogy belátnak. Vigyázzon!

SZÖKEVÉNY

Most már mindegy. Úgyis.

FELESÉG

És ha elmenekülne?

SZÖKEVÉNY

Ez már lent leselkedik.

FELESÉG

Akkor maradjon.

SZÖKEVÉNY

De maguk miatt jobb. Mégis. Mozdul a szobája felé. Megáll. Semmi csomagot nem viszek. Isten áldja meg.

FELESÉG

Nem engedem!

SZÖKEVÉNY

Muszáj!

FELESÉG

Nem láthatott semmit. Csak rosszak az idegeink.

SZÖKEVÉNY

Éreztem, hogy végigtapogatott.

FELESÉG

Ott se volt a függöny közelében.

SZÖKEVÉNY

Hosszú csápjai voltak. Arcomat, testemet… A ruhán keresztül. Még most is érzem. Idegesen jártatja magán a kezét. Itt…

FELESÉG

Elkapja a kezét, simogatja, megöleli. Közben. Nem igaz! Nem igaz…

SZÖKEVÉNY

Öleli. Egyetlenem.

 

Gramofonon vad szerelmi dal.

 

FELESÉG

Nem hagyhatsz el.

SZÖKEVÉNY

Isten veled!

FELESÉG

Együtt megyünk.

SZÖKEVÉNY

Mindig téged szerettelek.

 

Odakint dörömbölnek az ajtón. Összeölelkezve állnak, s ahogy csókolják egymást, talán csakugyan nem is hallanak semmit. A gramofon hirtelen elhallgat.

 

Kilencedik jelenet

HÁZMESTERNÉ

Be. Kezében álkulcs. Ezzel mutat a Szökevényre. Nincs bejelentve!

KÉT TÁBORI CSENDŐR

Áll a küszöbön.

FELESÉG

Áll a férfi mellett. Mit akarnak itt?

HÁZMESTERNÉ

Minden férfira rákerül a sor. Körbe kerül egyet, és átmegy a bal oldali szobába, hallatszik, hogy ajtókat nyit.

 

Tizedik jelenet

Az előszobából hangok.

 

1. KATONATISZT

Hangja. Mi az? Tárt ajtókkal fogadnak?

KÉT CSENDŐR

Hátranéz, félreáll, tiszteleg.

l., 2., 3. KATONATISZT

Be.

FÉRJ

Nyomukban be. Mi van itt?

FELESÉG

Valami félreértés. Ez az ember… ez… Elakad.

HÁZMESTERNÉ

A bal oldali ajtóban. Ez az ember itt lakik, és nincs bejelentve.

1. KATONATISZT

Igaz ez?

FÉRJ

Nem igaz. Csak most jöhetett fel. Döntött: megmenti a Szökevényt. Ahogy így elnézem őket… Világos… Valószínűleg a feleségem szeretője.

TISZTEK

Kissé gyanakodva, kissé gúnyosan méregetik fel a helyzetet. Egy-egy szó. Ó… Rosszkor jöttünk?… Lám, lám.

FÉRJ

Kérlek, kezeljétek diszkrécióval. Ez csak mireánk tartozik. Szökevényhez. Ön pedig takarodjék innen!

SZÖKEVÉNY

Lassan elindul az ajtó felé.

HÁZMESTERNÉ

Be balról. Egy göngyöleg a kezében. Az ágy alatt volt. Szétrázza: katonaruha.

1. KATONATISZT

Kié ez?

SZÖKEVÉNY

Az enyém.

1. CSENDŐR

Már elállta a Szökevény útját. Elvigyük?

FÉRJ

Kérlek, megmagyarázom…

1. KATONATISZT

A rejtegetőt is!

 

Gramofonzene kintről.

 

SZÖKEVÉNY

Elindul.

1. CSENDŐR

Nyomában el.

FÉRJ

Némán megcsókolja a feleségét. El.

2. CSENDŐR

Utána el.

KATONATISZTEK

Biccentenek a feleségnek, el.

3. KATONATISZT

Megállt az ajtóban.

 

Tizenegyedik jelenet

HÁZMESTERNÉ

A feleséghez lép, részvéttel. Ez az asszonyok sorsa, tetszik látni. Én is olyan árva vagyok, mint az ujjam…

3. KATONATISZT

Előbbre lép. Elég volt, öreganyám... Int, hogy eltűnni.

HÁZMESTERNÉ

Cinkosan. Tudom én, hogy mit szeretnek az ilyen tiszt urak. Pezsgőfröccsöt! Fölnevet. El.

 

Tizenkettedik jelenet

3. KATONATISZT

Otthonosan behúzza a függönyt. Majd. Minden lehetőt megteszek, hogy megvigasztalódjék. Számítson rám. A színpad előterébe húz egy széket, leül, szemben a közönséggel. Cigarettát vesz elő. Remélem, ezt a cigarettát ezúttal végigszívhatom. Rágyújt.

FELESÉG

Eddig némán állt. Felzokog.

2. KATONATISZT

Én megértem magácskát. Kettőt elveszíteni egyszerre, sok. De tudja, ezek nem voltak igazi férfiak, mert…

 

Odakint két lövés.

Csend.

 

3. KATONATISZT

Pardon, most már nem akarok semmi rosszat mondani róluk.

 

A gramofon valami végletes szenvedélyű zenét játszik.

 

FELESÉG

A két lövésre elhallgat. S mint aki alig van magánál, megfordul, és csendesen kimegy az erkélyre. A függöny eltakarja.

3. KATONATISZT

Közben zavartalanul cseveg tovább. De látja, asszonyom, a háború: az háború. Vagy ahogy a franciák mondják, a tőlük megszokott szellemességgel. C’est la guerre! Ó, Párizs, Párizs! Milyen jó dolguk lehetett ott a német tiszteknek. Az a sok kis hadiözvegy! Nincs abban semmi, asszonyom: C’est le guerre…

 

A gramofonzene, mintha elrántották volna a tűt: hirtelen félbeszakad.

 

1. KATONATISZT

Felfigyel. Mi az? Hova lett? Felpattan. Szétrántja hátul a függönyt.

 

A balkon üres.

 

3. KATONATISZT

Egy pillanatig áll. Látszik, nem akar lenézni a mélybe. Visszafordul. Félig elszívott cigarettáját elnyomja. Pedig milyen szép válla volt. Ujjával csettint. Az istenit!

 

Függöny.

de a függöny előtt folytatódik a játék.

 

A VIZAVI

Ahogy a függöny összemegy, már robog is be a tolószéken. Marha! Marha! Marha! Micsoda marha volt ez az őrnagy, látták?

HÁZMESTERNÉ

Százados.

A VIZAVI

Akkor is! Én is marha voltam. Nyugalmazott ezredes létemre Wagnert játszottam neki. Mi a fenének kellett egy ilyen operai befejezés. Nekem rossz a szívem, nem bírom az ilyen véres tragédiákat. A Márikámat kellett volna játszani neki, trá-rá-rá vagy az Anyám szívét, hogy „rá is tapo-sott”! vagy a Fekete szem éjszakáját! Giccset az özvegyeknek! Az még hat. Hátranéz. Maga most persze boldog, mi? Három napig ez lesz a leghíresebb ház az utcában… De most munkára föl! Nézzük meg, mi van az V. emelet háromban. Lakik ott egy cukorbaba… Énekelni kezdi a Márikámat. Kitolják.

 

 

 

A bál után

Idill
 
Ez óra
Csodálatos átvizsgálása ám
A gazda nélkül készült számvetésnek

Madách



Szereplők
A FÉRFI
A NŐ
Hangok
ÁDÁM HANGJA
ÉVA HANGJA
AZ ÚR HANGJA

 

Az Ember Tragédiája vége felé Ádám, az első ember, találkozik az emberiség túlélőivel – túl a világtörténelem utolsó katasztrófáján, túl a természeti környezet pusztulásán, egy túlszaporodási hullámon is túl, amely már: a kihalás. A szembesítéstől Ádám megretten, és elmenekül. Riadalmát fokozza, hogy a Nő, a földön élő utolsó Éva, szerelmet akart tőle, a Férfi meg kerítőként működött. De Ádám idejekorán elmenekült, s az utolsó emberpár egyedül maradt… A függöny lemegy. A Tragédia más színen folytatódik.

Az itt következő jelenetben szintén az utolsó emberpárt látjuk. Csakhogy a jelenet ott kezdődik, ahol Madách abbahagyta.

A jelenet során néha be-behallatszik egy-egy mondat a Tragédia folytatásából. Csakugyan folytatódik-e valahol? Amikor az emberiség az utolsókat rúgja, vajon valahol magyarázatot ad-e csakugyan az Isten arra, ami történt? Vagy csupán a színházi emlékeink játszanak velünk? Ki tudja?

A világvége-szituáció eléggé rendkívüli ahhoz, hogy benne egyéb rendkívüli dolgok is megtörténhessenek.

Az utolsó földi emberpárnak ez a kétszemélyes idillje figyelmeztetőnek készült.

Az eszkaláció a pusztulást a mindennapiság, a megszokottság színeiben lopja a közelünkbe. Ez az idill figyelmeztetni akar, nehogy későn vegyük észre: csak egyetlen emberiség volt.

 

(1968)

 

 

Díszletnek elég ama bizonyos veres, sugártalan golyó a szereplők feje fölött.

Oldalt víkendház. Előtte hozzávaló alumínium bútorok. Hátul függöny, amely éppen most csapódik lassan össze. A függöny fonákját látjuk, a színpad felől.

A hangok, amelyeket néha hallunk, teátrálisak, öblösek, visszhangosak. Egy másik térből hallatszanak ide.

 

ÁDÁM HANGJA

  Öleljem ezt, ki egy Aszpáziát
  Tarték karomban!…
  Segítség, Lucifer! el innen, el,
  Vezess jövőmbül a jelenbe vissza,
  Ne lássam többé ádáz sorsomat…

 

A hang elvész.

 

A Férfi és a Nő egymás mellett állnak, mintha valaki után néznének. Fiatalok, civilben vannak. Mellettük, ha tetszik, a szőrmés eszkimógúnya, ledobva a földre.

 

A FÉRFI

Ez meglépett innen. Jó neki.

A NŐ

Irigyled?… Olyan rémes vagyok? Csakugyan?

A FÉRFI

Vagyunk. Rémesek vagyunk. Mi vagyunk a legrémesebb emberpár a világon. De ha akarod: a legszeretetreméltóbb emberpár a világon. És a legeslegszebb emberpár a világon. És a legeslegrondább emberpár a világon… Egyetlen emberpár a világon. Most már mindenben mi vagyunk a felsőfok. Nincs többé konkurrencia. Például nyugodtan elmondhatjuk, hogy te vagy a legelegánsabb asszony a világon. Ezt is megértük.

A NŐ

Ez megijedt tőlünk. Amikor engem meglátott.

A FÉRFI

Ne izgulj, szívem, senki sem fog többé megijedni tőled. Ez volt az utolsó emberformájú látogatónk. Tréfálkozni próbál. Ha még sokan volnának, akiket megijeszthetnénk, nem is volnánk olyan ijesztőek. Tudod, mi az abszolút szörnyeteg? Madárijesztő – madár nélkül.

A NŐ

Mért ijedt meg tőlem ?

A FÉRFI

Képzelődsz.

A NŐ

Ki volt ez?

A FÉRFI

Mit tudom én? Az emberiség ősapja, aki eljött búcsúvizitbe az emberiség utolsó képviselőihez.

A NŐ

Hagyd már ezeket a vicceidet!

A FÉRFI

Ha pár hónappal ezelőtt azt mondtam volna neked az ágyban, amikor eloltottuk az éjjeliszekrényen a lámpát: drágám, képzeld, mi leszünk az utolsó emberpár a világon… Az nem lett volna vicc?

A NŐ

Mindig ilyeneket mondtál. Rájár az eszed az ilyen nonszensz ötletekre.

A FÉRFI

Igyekeztem lépést tartani a világtörténelemmel. Sajnos, megelőzött… Emlékszel, mit mondtam, amikor a televízióban láttuk, hogy a pápa imádkozik a békéért?

A NŐ

Akkor se érdekelt, akármit mondtál. Halálosan untam. Nekem semmi érzékem nincs az effajta szellemességekhez… De ha szerinted most már minden képtelen dolog megtörténhetik, ez a látogatónk mért ne jöhetne vissza?

A FÉRFI

Egy fokkal gyengédebben. Azért, mert ez csak egy emlék volt. Magához vonja a Nőt.

 

Valami zaj hallatszik. Mintha tapsolnának.

 

A NŐ

Hallod? Tapsolnak…

A FÉRFI

Gondolod? Az éjszaka meg, képzeld, villamoscsöngetésre ébredtem. Megnéztem az órám. Két óra volt. Éjjel kettőkor még járnak a villamosok? furcsa – gondoltam.

A NŐ

Kár, hogy nem költöttél föl. Milyen jó lett volna egyszer megint villamoscsengetést hallani… Veled együtt.

A FÉRFI

Lehet, hogy te nem is hallottad volna… Csak az én fülem csengett.

A NŐ

Mért? Ezt a tapsot is hallottuk mind a ketten. Együtt is tudunk hallucinálni. Vajon kinek tapsoltak?

A FÉRFI

Nem nekünk. Hidd el.

A NŐ

Neki tapsoltak. Hogy megszabadult innen. Őt ünneplik.

A FÉRFI

Tetszett neked?… A látogatónk?

A NŐ

Mosolyog, vállat von.

A FÉRFI

Tetszett volna?

A NŐ

Bolond vagy. Te is mondtad, hogy csak egy emlék volt… Talán igaz se volt.

A FÉRFI

De izgató emlék!

A NŐ

Nevet. Csak nem vagy féltékeny? Te is jókor kezded! Na, gyere, táncoljunk!… Tedd fel a lemezt!

A FÉRFI

Nem táncolok.

A NŐ

Miért?

A FÉRFI

Nincs kedvem.

A NŐ

Semmihez sincs sohase kedved… Így nem lehet élni! Leül. Kiterít egy ócska újságot. Ceruzát vesz elő. Látnivalóan keresztrejtvényt fejt.

A FÉRFI

Amíg a rádióban még lehetett zenét fogni – nem mondom. De tekerni azt a vízözön előtti gramofont! Azzal az ócska tűvel! Azzal az egyetlen recsegő lemezzel… Dühösen fújni kezdi. „A bál után merengve, visszaemlékezünk…”

A NŐ

Hallgass már!… Latin üdvözlés. Három betű.

A FÉRFI

Mondd! Hanyadszor fejted már ugyanazt a keresztrejtvényt?

A NŐ

Miért? Tudnál nekem esetleg új keresztrejtvényeket szerkeszteni?

A FÉRFI

Nem tudnék.

ÁDÁM HANGJA

  Rettentő képek, oh, hová levétek?
  Körültem minden úgy él, úgy mosolyg,
  Mint elhagyám …

 

Aztán csend.

 

A FÉRFI

Kissé száraz torokkal. Ave. A latin üdvözlés… Hallottad?… A hangot.

A NŐ

Te is?

A FÉRFI

Ja.

A NŐ

Mik ezek a hangok?

A FÉRFI

Nem tudom… Emlékek.

A NŐ

Olyan, mintha visszhang volna… Hogyha mi nem leszünk, mi is visszhangzunk majd tovább?

A FÉRFI

Kinek?

 

Csend.

 

A NŐ

Persze.

A FÉRFI

Inkább olyan, mintha valahol folytatódnék tovább az előadás.

A NŐ

Hol valahol?

A FÉRFI

Nem valahol, hanem valamikor… Az időben. „Körültem minden úgy él, úgy mosolyg…” Ez is volt. Emlékszel?… Egy másik időben.

A NŐ

Nem! És nem is akarok emlékezni! Az emlékek már a könyökömön jönnek ki. Beletemetkezik az újságba. Hogy mondtad? Ave?

A FÉRFI

A latin üdvözlés is emlék. A halálba induló gladiátorok üdvözlik a császárt. Ave!

A NŐ

De nincs közöm hozzá! Nem voltam császár és nem voltam gladiátor! Steril emlék! Ave.

A FÉRFI

Azért vagyunk mi is olyan halandók, mint a gladiátorok. Ha nem jobban… Utolsó üdvözletül felírjuk egy keresztrejtvény kockáiba: Ave.

A NŐ

Összegyűri az újságot.

A FÉRFI

Holnap mivel fogsz szórakozni?

A NŐ

Odamegy hozzá. Veled.

A FÉRFI

Tudod, mit? Inkább etesd meg a svábbogarakat. Sokkal több fantázia van bennük, mint bennem. Napról napra növekednek, és remekül szaporodnak. Jót tett nekik a sugárzás. Lehet, hogy egyszer az egész föld az övéké lesz. Kíváncsi vagyok, hoznak-e létre majd olyasmit, mint Szent Tamás filozófiája?

A NŐ

Hiába. Már ott tartok, hogy ezek a vicceid se zavarnak. Bárhogy szeretném, nem zavarnak. Még nevetni is tudok rajtuk. Azt hiszem, ez a szerelem jele.

A FÉRFI

Vigyázz! Lehet, hogy én se vagyok több egy emléknél. Nem szeretnélek becsapni. Hiszen valamikor csakugyan szerettük egymást… Ránéz. Egy másik időben.

A NŐ

Próbáld meg… Most is.

A FÉRFI

Csakhogy én is egy steril emlék vagyok, drágám. Éppen neked való emlék.

A NŐ

Hirtelen pofon üti.

A FÉRFI

Némán elkezd röhögni.

A NŐ

Most min röhögsz?

A FÉRFI

Hogy még csak bíróság sincs, hogy elválasszon minket. Az egész naprendszerben nincs egyetlen válóperes ügyvéd sem. És nincs egy hű barátnő, akinek egy eszpresszóban kiönthetnéd a szíved…

A NŐ

Tehetetlenségében kirobban. Nem bírom! Nem bírom! Hová lett, aki itt járt?… Jöjjön vissza! Hahó! Mért ment el innen? Mért hagyott itt?… Nem bírom tovább! Ezt nem lehet tovább bírni… Ezt a közönyt! Nem lehet… Hallja meg mindenki!

A FÉRFI

Nem fog visszajönni senki.

A NŐ

De, de… Muszáj… Hát nincs senki, aki hallja? Csendesen sírni kezd.

A FÉRFI

Itt vagyok.

A NŐ

Menj innen! A cinikus vicceiddel…

A FÉRFI

A legcinikusabb vicc az volt, hogy rábeszéltél, ne legyen több gyerekünk.

A NŐ

Most mit akarsz? Örülsz, hogy kínozhatsz?

A FÉRFI

Csak visszaadtam a pofont. Nem volt valami nagy öröm.

A NŐ

Én beszéltelek rá, jó. És engem?… Minden újság tele van képekkel, hogy a modern asszony nem szül összevissza… Tele volt. Hogy milyen boldog az az anya, aki megtervezi a családját. Hogy rajtunk múlik, hogy ne legyen népesedési robbanás… A túl sok gyerek… Hogy kétezerben túlzsúfolt lesz a föld…

A FÉRFI

Ettől most már igazán nem kell tartanunk, drágám.

A NŐ

És kellett a prémium is.

A FÉRFI

Mire is kellett?

A NŐ

Nem tudom. Kellett. Mereven ül.

A FÉRFI

A családot megterveztük. A sterilizálásért járó prémiumot elköltöttük. Az emberiség újratervezésében rám most már ne számíts.

A NŐ

Hátha az a rengeteg sugárzás, ami azóta ért minket…

A FÉRFI

Gondolod, csodát tesz? Új pátriárka lesz belőlem?

A NŐ

Meg kell próbálni.

A FÉRFI

Épp ez hiányzik!

A NŐ

Vedd elő a gyerekek fényképét. Mért dugdosod folyton?

A FÉRFI

Azt hiszed, majd megint ugyanolyan gyerekeink lennének?… Monstrumok lesznek! Ha lesznek! De nem lesznek!

A NŐ

…Milyenek? Mégis…

A FÉRFI

Idegességében kiabál. Esetleg nem lesz se kezük, se lábuk. Emlékszel a Contergan-bébikre? Olyanok voltak, mint a fókák.

A NŐ

Tovább!… Na!

A FÉRFI

Hülyeség! Most ezzel is kínozni akarod magad?

A NŐ

Dehogyis! Beszélj róluk… Felnevet.

 

Csend.

 

A FÉRFI

Mi van veled?

A NŐ

Elképzeltem, hogy szoptatok egy ilyen picinyt.

 

Csend.

 

A FÉRFI

Leül. Maga elé beszél. Az emberiség egyszer úgyis elpusztul – mondtam magamban. Ha most pusztul el, legalább látom a világtörténelem legnagyobb eseményét… Világvége. Megszólalnak a harsonák… De ki gondolta volna, hogy ilyen lesz? Ilyen semmilyen. Csak mint egy gyermektelen házaspár élete.

A NŐ

Csak áll, merően. Mondd, nagyon rossz itt velem?

A FÉRFI

Kuss! Fogd be a szád!… Annak mondtam. A szózatnak.

 

Csend.

 

A FÉRFI

A barátod is kezdi elveszíteni törhetetlen optimizmusát. Ennek igazán örülök… Már kezd gyanakodni: hátha mégse ez a lehető legjobb világ. Figyelted?

A NŐ

Ne beszélj másról!

A FÉRFI

Gyermekkoromban olvastam egy cikket a galapagoszi óriásteknősökről. Abból az alkalomból, hogy éppen kipusztultak. Fénykép is volt róluk. Borzasztó szomorúan néztek ki. Látnivalóan minden óriásteknős tudta, hogy ők most éppen kihalnak.

 

ÁDÁM HANGJA

  Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad,
  Kiérdemeltem azt nagyon magamnak,
  Lemondtam érte a paradicsomról…

 

A FÉRFI

Felugrik. Ez már több a soknál! Pofa be, odaát! mondtam.

 

Csend.

 

A FÉRFI

Minden rádióadó régen elhallgatott. És ez meg most kezdi. Hát már egy nyugodt világvégém se lehessen?

A NŐ

Nagyon szellemes vagy… Szóval?

A FÉRFI

Szóval, mért akarod, hogy én vidámabb legyek, mint hasonló helyzetben az óriásteknőcök?… Mondd, csakugyan, hát nem kár ezért a szegény emberiségért? Nem érdemelné meg, hogy egy kicsit megsirassuk? „Megtört szívvel tudatjuk, hogy a mi egyetlen és még reményekre jogosító fajunk élte virágjában váratlanul elhunyt.” Azt nem szokás kiírni, hogy öngyilkos lett. Azt lehet odaírni esetleg, hogy „tragikus körülmények között”. És ez pontosan fedi is a tényeket.

A NŐ

Tulajdonképpen hogy történt?

A FÉRFI

Fokozatosan. Elébb csak bokáig voltunk benne… Közlekedési balesetek, időjárásjelentések, haditudósítások. Féktávolságon belül az autóbusz elé szaladt. Ittasan vezetett. Betört a melegfront. Minden eddiginél nagyobb arányú bombázást hajtott végre. Így jöttek a hírek. Éveken át. Mindennap ugyanaz. Beleszoktunk. S aztán egyszer csak nyakig voltunk benne.

A NŐ

Mondd, szerinted, a gyerekek tudták?

A FÉRFI

Mit?

A NŐ

Hogy ők már hiába születtek meg.

A FÉRFI

Lehet, hogy ezért voltak olyan neveletlenek. Ki-ki úgy tiltakozik, ahogy tud. A nő mozdulatára, aki a kunyhó felé indult. Hová mégy?

A NŐ

Átöltözöm. El a kunyhóban.

A FÉRFI

Kiveszi a tárcáját, fényképet vesz elő, kiteszi maga elé. Nézi.

A NŐ

Hangja, bentről. Mit csinálsz?

A FÉRFI

Nézi a fényképet, merően. Mellékesen mondja közben. Befejezem a keresztrejtvényedet… Kislány, latinul. Többes szám. PUELLAE. Fiú, latinul. Egyes szám. PUER.

A NŐ

Hangja, bentről. Te igazán mindent tudsz!

A FÉRFI

Ahhoz képest, hogy mérnöki diplomám van… És hogy megbuktam latinból. Erőltetetten nevet. De úgy látszik, most az emberiség minden tudása az én fejembe szállt. És persze a tiedbe… Nem érzel olyasmit, hogy te is mindent tudsz?… A szerelem istene? Na?

A NŐ

Hangja, bentről. ÁMOR!

A FÉRFI

Most te kérdezz!

A NŐ

Hangja. Ki volt Aszpázia?

A FÉRFI

Nem igaz! Tudom! Periklesz felesége. És ki volt Periklesz?

A NŐ

Hangja. Aszpázia férje!

A FÉRFI

Halála előtt az ember visszaemlékezik az egész életére. Úgy látszik, az emberiség is… És pont a mi fejünket bérelte ki erre a célra. Nem mondom! Lesz mivel szórakoznunk. Amíg lepergetjük ezt a legutóbbi ötezer évet!… A hosszú téli estéken idézze fel Napóleon csatáit! Hirtelen. Mondd! emlékszel rá, amikor a kisfiunk a biciklijét kapta?

 

Csend.

 

A FÉRFI

A fényképet nézi. Szereltem rá neki egy harmadik kereket is, nehogy felboruljon. Hogy féltettük!… Képzeld el, az autósztrádák megmaradtak, és mind üresek. Most minden veszély nélkül végigbiciklizhetné akár az egész földet… Hogy élvezné a kis hülye!…

 

Bentről felhangzik egy ócska gramofonról egy ócska keringő: „A bál után merengve…”.

 

A NŐ

Kijön a víkendházból. Estélyi ruhában, ügyetlenül megcsinált frizurával, kifestve, kicsit kihívóan és ugyanakkor egy kis bocsánatkérő mosollyal.

A FÉRFI

Csakugyan te vagy a legelegánsabb asszony az egész naprendszerben! Le se törli az előbbi könnyeit, úgy nevet.

A NŐ

Szabad egy fordulóra, uram? S hogy a férfi nem mozdul, egyedül kezd el keringőzni. Énekel is hozzá, együtt a gramofonnal.

  A bál után merengve
  Visszaemlékezünk.
  Abból mit sem feledve,
  Mi történt velünk.
  Be sok szív maradt árván
  Mulatság hajnalán.
  Álom lett sokak reménye
  A bál után.

 

A gramofon valahol elakadt, és folyton ismétel.

 

A NŐ

Ének közben odaszól a Férfihoz. Igazítsd meg! Énekel tovább.

A FÉRFI

Felugrik, bemegy a víkendházba.

 

A gramofon elhallgat.

 

A NŐ

Dúdolva magában a dallamot, keringőzik tovább.

A FÉRFI

Kijön. Kezében egy régi típusú vastag gramofonlemez. Hozzácsapja egy kőhöz. Széttörik.

A NŐ

Megáll. Értetlenül, szótlan csodálkozással bámul a Férfira.

A FÉRFI

Valamit én is elpusztíthatok, nem? Leül.

A NŐ

Ma volt a házassági évfordulónk. Leül ő is. Fázósan. Az időjárás is hogy megváltozott.

A FÉRFI

Lehet, hogy jön egy új jégkorszak is. Leveszi a zakóját. Ráadja a nőre. Persze, nem most. Úgy a következő húszezer évben… Visszaül előbbi helyére. Figyeled? Azok a hangok is hogy elhallgattak.

A NŐ

Megsértődtek. Hogy rájuk kiabáltál.

A FÉRFI

Látod? Megöltem minden hangot körülöttünk. A világegyetem mozog tovább. De hang nélkül.

A NŐ

Mikor táncoltál velem utoljára?

A FÉRFI

Szilveszterkor. Hajnalig táncoltunk.

A NŐ

Láttam egyszer egy színdarabot. A nő rávette a férjét, hogy csináljon neki gyereket. Nem emlékszel a részletekre?

A FÉRFI

Nem.

A NŐ

Azt mondtad, te mindenre emlékszel.

A FÉRFI

A szellem alkotásaira. El tudom fütyülni a Kilencedik Szimfónia kórusát. A praktikus dolgokra nem emlékszem. Biciklit, például, nem tudnék csinálni a gyerekünknek. Pedig van gépészmérnöki diplomám. Igaz, hogy gyereket se…

A NŐ

Pedig…

A FÉRFI

Nincs pedig.

A NŐ

Az utolsó felvonásban a nő bejelentette a gyereket. Most se emlékszel?

A FÉRFI

Akkor az egy Deus ex machina volt. Az nem számít. A cilinderből előhúznak egy csecsemőt. Itt a vége, fuss el véle!… Hogy a nézők ne legyenek öngyilkosok a ruhatárban.

ÉVA HANGJA

    Tudom, fel fog mosolyogni arcod
  Ha megsúgom. De jőj hát közelebb:
  Anyának érzem, oh Ádám, magam.

 

Csend.

 

A FÉRFI

Ez volt az? A színházban…?

A NŐ

Nem. Nem hiszem… Ez ki volt?

A FÉRFI

Az ősanya.

A NŐ

Kinek az ősanyja?

A FÉRFI

Az emberiségé. Szóval: a tied meg az enyém. Talán nem tudod, hogy rokonok vagyunk – kishúgom? Amint látod, az ősszüleink remek formában vannak. Talán valami csillagon töltötték a legutóbbi hónapokat.

A NŐ

Én is kiabálni fogok. Hogy nem érzem anyának magam. Nem igaz az egész!

A FÉRFI

Kinek akarsz kiabálni? Ki hallja meg?

AZ ÚR HANGJA

  Emelkedjél, Ádám, ne légy levert,
  Midőn látod, kegyelmembe veszlek újra.

A NŐ

Ez ki? Ez ki volt?

A FÉRFI

Az Úristen. Persze, hisz ő is benne volt a pakliban.

A NŐ

Neki kiabáljunk vissza.

A FÉRFI

Hahó! Isten! Hol vagy?

 

Csend.

 

A FÉRFI

Süket.

 

Csend.

 

A NŐ

Isten! Hol vagy?

 

Csend.

 

A FÉRFI

Megkukult. Vagy nincs is. Nem is volt. Vagy ha volt, szörnyethalt.

 

Csend.

 

A FÉRFI

De az is lehet, hogy csak visszaadja a kölcsönt.

A NŐ

Miféle kölcsönt?

A FÉRFI

Egy régi kölcsönt… Isten, hol vagy?!… Lapít valahol. Bújócskázik velünk. – Isten, hol vagy?! – „Elbújtam, mert félek tőled!” – Ez az. Minden oka megvan rá… Üres a méhed. Üres az ég.

 

Csend.

 

A NŐ

Istenem!

A FÉRFI

Légy nyugodt. A tengerben biztosan maradtak cápák. Mielőtt megrepedne a szíved. Nevet.

A NŐ

Hol van a gyerekekről a fénykép? Mért dugod el mindig?

A FÉRFI

Ott van az asztalon.

A NŐ

Lassan feláll, odamegy, felveszi a fényképet, nézi.

A FÉRFI

Ugye, milyen édesek?

A NŐ

Az.

A FÉRFI

Milyen édes volt az a kis légvédelmi árok is, amit a pici bölcsőjének ástunk. Emlékszel? Magát és a Nőt kínzó nevetéssel. Az árkocskára?

A NŐ

Összegyűri-tépi a fényképet.

A FÉRFI

Te is pusztítasz?

A NŐ

Folyton rájuk gondolsz, az a baj. Odamegy a férfihoz, lekuporodik melléje. Ne törődj velük. Nincs senki, aki bejöjjön a hálószobába. Nincsenek ősapák, nincsenek ősanyák, nincsenek gyerekek. Felejtsd el, ami volt. Nincs senki, senki… Ha volna Isten, ő láthatna minket, meredt szemével valami háromszögből. De nincs. Te mondtad. Senki sincs, aki megláthasson minket. Érted már? Nincs senki, aki kilesse a szerelmünket. Nincs senki, akitől ezentúl félni kelljen. Én is becsukom a szemem, ha akarod. Azt csinálhatunk, amit akarsz… Nem lát meg többet senki, senki. Keze a férfi ölében.

A FÉRFI

Mondd, mire is kellett az a prémium, amit a családtervezésért kaptunk?

A NŐ

De drágám, hisz azon vetted a biciklit a fiunknak.

A FÉRFI

Persze…

A NŐ

Suttog. Ne sírj. Ne izgasd magad. Próbálj felejteni.

A FÉRFI

Persze.

A NŐ

Jó így?

A FÉRFI

Jó… Hogy hajszolta magát az emberiség! Most ennek vége. Lazíthatunk. Darwin többet nem érvényes. Egy félmillió éven át érvényes volt. Küzdelem a létért.

A NŐ

Jobb így.

A FÉRFI

Persze. Mint egykor a paradicsomban. Nevet, aztán füttyent egyet, mint a rigó.

A NŐ

Te voltál?

A FÉRFI

Persze.

A NŐ

Milyen ügyes vagy… Villamoscsengetést nem tudsz utánozni?

A FÉRFI

Azt nehéz.

A NŐ

Emlékszel, milyen zsúfoltak voltak a villamosok? Én imádtam a zsúfolt villamosokat. Amelyik a körúton járt! Micsoda édes, boldog, szédítő zsúfoltságban voltak benne az emberek! Hogy szerethették egymást…

A FÉRFI

Kis malíciával. Gondolod, hogy az volt az emberiség aranykora? Ott, a villamos lépcsőjén lógva?

A NŐ

Nem zavartatja magát. Honnan is volt annyi ember a világon?

A FÉRFI

Volt.

A NŐ

De honnan?

A FÉRFI

Hát születtek.

A NŐ

És most ennek vége van?

A FÉRFI

Vége.

A NŐ

Mért?

A FÉRFI

Mert elfelejtkeztünk róla, mi hülyék, hogy csak egyetlen emberiség van.

 

Csend.

 

A FÉRFI

Illetve volt.

 

A vörösen izzó nap fénye egyre feketébb lett. Lassan sötétség borul a színpadra.

 

A NŐ

Élénken, és egyre élénkebben. Mondd, szívem – és mi történt az utolsó emberpárral?

A FÉRFI

Nem mutatták. A látogatójuk otthagyta őket, és erre lement rájuk a függöny. Úgy látszik, ők nem érdekelték a közönséget.

A NŐ

A függöny mögött csak csináltak valamit?

A FÉRFI

Lemosták a festéket, és hazamentek vacsorázni.

A NŐ

És ha csakugyan ők voltak az utolsó emberpár?

A FÉRFI

Akkor csak ültek ott hülyén a leeresztett függöny mögött. És várták, hogy mi lesz velük. Felül. Merően néz maga elé.

 

Kis csend.

 

A NŐ

Szintén felül. Mi lesz velünk?

A FÉRFI

Most már semmi… Elment az utolsó látogatónk.

A NŐ

Tulajdonképpen mindenünk megvolt, hogy boldogok legyünk…

A FÉRFI

Ja.

 

Méltóságteljes teátrális öblögetéssel felhangzik a szózat. Egy csöppet ki is világosodhatik erre a szín.

 

AZ ÚR HANGJA

    Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál.

 

Csend.

 

A NŐ

Szóltál valamit?

A FÉRFI

Nem… Miért? Hallottál valamit?

A NŐ

Nem.

 

Csend.

 

A FÉRFI

Akkor menj, és etesd meg a svábbogarakat. Szeretném, ha túlélnének minket… Azért mégis más, ha lesz valaki, aki emlékezik ránk… Tudja, hogy voltunk.

Függöny

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]