A zsenik iskolája
A művészi becsvágy játékai
Ők tudják, mi a szerelem
Vének leszünk és ráncosak, |
Nagy felhő-hintánk csupa láng… |
Weöres Sándor
Ha egyetértünk Schopenhauerral abban, hogy akármely egyén élete – ha egészében tekintjük – tragédia, és epizódjaiban szemlélve komédia, Berlioz Emlékiratai, úgy látom, gyászosabbak a komédia-, mint a tragédiarészükben.
Liszt Ferenc
Hans von Bülowhoz,
1873. július 8.
Történik: Lyonban, 1864. szeptember végén
Polgári szalon egy vidéki francia városban a második császárság idején. A ház gazdája komolyan vette Guizot jelszavát, hogy gazdagodjatok meg! Mostanában gazdagodik. Már gázzal világítja csillárjait. Színes dísztárgyak, drapériák mindenütt. Hiába, a nagy párizsi világkiállítások évtizedében vagyunk, s a technika is meg az ízléstelenség is hamar terjed, mióta ezzel mérik a rangot és módot.
Baloldalt bejárat kintről, jobb felé nyílnak a többi szobák. Hátul nagy, ún. franciaablak, habos fehér muszlinfüggönnyel, ami elé behúzható még egy sötét bársonydrapéria is.
Kandalló. Ég a tűz benne.
A kandalló párkányán egy kis óra jár.
Este van. 9 óra elmúlt.
A kandalló előtt egy idős hölgy ül, olvasgat a hordozható petróleum-díszlámpa fénye mellett. Fekete gálaruhájában van. Özvegy Fornier-né, született Duboeuf Estella, most 69 éves.
A város: Lyon, idő: 1864. szeptember.
Estella, a szobalány
A SZOBALÁNY
40–50 év közötti cseléd, elég sok helyen szolgált már ahhoz, hogy tudja, nem érdemes törnie magát, s csak annyira kell szolgálatkésznek lenni, amennyire muszáj. Jobbról jön, kis hordozható petróleumlámpával. Kicsit hangosabban beszél a kelleténél. Megágyaztam.
A SZOBALÁNY
Az ablakhoz megy, behúzza előtte a bársonyfüggönyt. Későre jár.
ESTELLA
Úgy látszik, soká tart a hangverseny.
A SZOBALÁNY
Azt a lámpát ne oltsuk el?
ESTELLA
Látja, hogy még olvasok.
A SZOBALÁNY
Tesz-vesz, de nem megy ki azért se. Máskor ilyenkor már itthon vannak.
ESTELLA
Biztos sok ráadást kértek, s nem akar vége lenni.
A SZOBALÁNY
Na tetszik látni, legjobb lesz lefeküdni.
ESTELLA
Mondja, miért kiabál maga mindig, ha velem beszél?
A SZOBALÁNY
Lehet. Az ember megszokja. Ahol szolgáltam, mindenütt volt öregasszony. És majdnem mind süket volt. Közben a kandallót piszkálja, de inkább csak azért, hogy maradjon.
ESTELLA
Ne oltsa el a tüzet.
A SZOBALÁNY
Ahogy guggol. Kipattan a szikra, kiég a szőnyeg, kigyullad a ház – az én béremből ne vonják le.
ESTELLA
Én majd vigyázok.
A SZOBALÁNY
Feláll. Éjfélig?
ESTELLA
Éjfélig vagy hajnalig. Amíg hazajönnek. Ha már nem mentem el a koncertre, legalább szeretném tudni, milyen volt.
A SZOBALÁNY
Tessék képzelni, az előző helyen is az egyik öregasszony olyan kíváncsi volt…
ESTELLA
Nem vagyok süket.
A SZOBALÁNY
Nem kiabálok… Hogyha feljött hozzám a vőlegényem, a kisöreg menten ott termett a konyhában, ott sertepertélt. Hátha meghall valamit.
ESTELLA
Elfordítja a fejét. Magához még most is járkálnak „vőlegények”?
SZOBALÁNY
Az még az előző helyen volt… Hát aztán? Nem vagyok én olyan öreg.
A SZOBALÁNY
Csak áll. Azért jöhetnének.
ESTELLA
Csendesen. Jönnek.
A SZOBALÁNY
Én nem hallom.
ESTELLA
Most csukták be a kaput. Feláll.
A SZOBALÁNY
Lejjebb csavarja a petróleumlámpát. Legalább ne mondja az ügyvéd úr, hogy sokat fogyasztunk.
Kintről hangok.
Itt félhomály.
Estella, a szobalány, Adolphe, Loulou, majd Charlotte
ADOLPHE
Lép be elsőnek. Estella veje, 40–50 év közötti vidéki ügyvéd, de útban afelé, hogy képviselő legyen Párizsban. Micsoda kivilágítás!… Jó estét, kedves mama.
LOULOU
Fut be, talán ez az első estélyi ruhája. Drága nagymama, gyönyörű volt! Nyakába ugrik. Olivér olyan aranyos fiú, egész idő alatt cukorkával tömött. A végén már ránk is pisszegtek. Nagyon köszönöm, hogy átadtad neki a jegyet… Angyal vagy!
ADOLPHE
A kandalló előtt áll, gallérját gombolja, kiabál kifelé. Charlotte! Charlotte! Tudod, ki volt az, aki felköszönt nekünk a második sorból?…
LOULOU
Elterül egy fotelban. A szünetben legalább harmincan mutatkoztak be. Olivért már majdnem megütötte a guta, annyi fiatalember jött oda hozzánk. Bontja le a haját közben.
ADOLPHE
Letolja a lábáról előbb az egyik, majd a másik escarpinjét. Charlotte! A polgármesterék igazán kedvesek voltak, nem találod? Oly bájos asszonyka… Leül, a tűz felé tartja a lábát. Szobalányhoz. Miért hagyja kialudni a tüzet? Hangosan. Charlotte! Neked mi a benyomásod?
A SZOBALÁNY
A cipőket szedte össze, most ráfúj a tűzre, hogy kicsap a hamu.
CHARLOTTE
Szép asszony, 40 felé jár. Csodálatos toalettben, de már ő is kezében hozza a cipőit. Ezt a rongyot én még egyszer nem veszem fel! Jó estét, drága anyám – mért nem tetszik már lefeküdni? Szobalányhoz. Gombolja ki a derekamat! Könnyű a polgármesternének oly bájosnak lenni, amikor Párizsból hozatja minden toalettjét… Ne tépje le a gombokat! Hirtelen. Tépje le, tépje le!
ESTELLA
Elhárítja a Szobalányt. Hagyja csak… Maga gombolgatja ki a lányát. Pedig igazán csinos ez a ruha.
CHARLOTTE
Ugyan már, anyám, honnan tudja maga, mi most a divat?
ESTELLA
Ami szép, az mindig szép.
ADOLPHE
Ez az!… Köszönöm, drága anyósom.
CHARLOTTE
Magának jó, anyám, maga már túl van mindenen.
ADOLPHE
A Szobalányhoz, aki némán szórakozik rajtuk. Mért nem mozog? Ahol eddig szolgált, ott talán bent hagyták a levetett cipőt a szalonban?
A SZOBALÁNY
Valamit morog. Szedi össze a cipőket.
ESTELLA
Szelíden, hogy más témára terelje a szót. Nem mondtátok még, hogy hogy vezényelt Berlioz úr!
ADOLPHE
Prímán! Bele se nézett a kottába. Ez az igazi művészet. Én is így szoktam elmondani a védőbeszédeimet.
ESTELLA
És különben, milyen?
ADOLPHE
Ó, egész más, mint a mi vidéki karmestereink… Amikor kijött, végignézett rajtunk, gomblyukában a becsületrend, s nekem eszembe jutott, hogy íme, ő egyike ama negyven embernek, akit már életükben halhatatlannak nevezhetünk, aki külföldön is annyi dicsőséget szerzett e hazának, akkor én nem azt kiáltottam, hogy éljen Berlioz, hanem azt kiáltottam: éljen Franciaország!… Többen oda is néztek… ő is.
CHARLOTTE
Tévedsz. Arra nézett oda, hogy én a zsebkendőmet lobogtatni kezdtem.
LOULOU
Két lába a levegőben, hogy a Szobalány jöjjön oda, és húzza le a cipőit. Akkor nézett oda, amikor Olivér leejtette az egyik staniclit, és a cukrozott gesztenye lepotyogott a földszintre. Rengeteget nevettünk, mert épp az a bácsi ült alattunk, akinek a koponyája ezüstből van, hisz ismered, nagymama, az a tábornok… és Olivér azt súgta, hogy „kopog a bádogtető”.
ESTELLA
Kedves Loulou, amikor mi fiatalok voltunk…
LOULOU
Felugrik, s kedves viharzással nagyanyjához. Tudjuk, nagymama, akkor mi tiszteltük az öregeket, mindig illedelmesek voltunk, a fiatalemberekkel nem nevetgéltünk…
ESTELLA
Igenis, ez így volt.
LOULOU
Elkapja Estella derekát. De mi mások vagyunk, mi fiatalok vagyunk, mi szeretünk táncolni…
LOULOU
Egyedül forog tovább, valami Offenbach-melódiát dúdolva.
ESTELLA
Ezt énekelték talán a hangversenyen?
LOULOU
Á… Olivértől tanultam.
A SZOBALÁNY
Dúdolja tovább az Offenbachot.
ADOLPHE
Inkább hozza be a papucsomat.
A SZOBALÁNY
El. Némán. De az Offenbach-ritmusra mozogva.
Estella, Adolphe, Loulou, Charlotte
ESTELLA
De mondjátok már, hogy néz ki az a Berlioz úr? Valamikor ismertem a családját.
LOULOU
Ugratja. De az még a múlt században volt… Még a nagy forradalom előtt.
ESTELLA
Nem a múlt században, kislányom. Ennyit még te is tudhatsz számolni. Már Napóleon javában császár volt akkoriban.
LOULOU
Szinte meghatódik. Drága nagymama. De az még az a nagy Napóleon volt.
ESTELLA
Igenis, a nagy Napóleon. Nagyon jól emlékszem, amikor indult Moszkvába, a kertünk alatt ment el…
LOULOU
Hogy te mikre nem emlékszel?… Nagy Napóleon elment a kert alatt… És hol jött vissza?
ADOLPHE
Csend legyen! Először is nem kell annyit mondogatni, hogy I. Napóleon milyen nagy volt. Talán III. Napóleon kicsi? Nézze meg az ember… Folytassa csak, nagymama. Én nagyon örvendek, ha majd el tudjuk mesélni társaságban, hogy a mi családunk kiváló emberekkel állt összeköttetésben… Tessék!
ESTELLA
Nem voltam én összeköttetésben velük. Még mit nem?
ESTELLA
Igen, igen… a Berlioz gyerekek. De én akkor már nagylány voltam. Bálozó. Nekem is voltak udvarlóim.
ESTELLA
Voltak. Bizony! Tűnődik. Hektor? Rázza a fejét. Hiába, már nincs előttem. A neve igen. Szinte hallom, ahogy anyja kiabálja: Hektor! Nevet. Az anyjára emlékszem jól. Lehetetlen kalapokat viselt még kint a szőlőben is. Olyan furcsa hangja volt: Hektoor!
ADOLPHE
Na jól van, nagymama, ebből már nemigen születik családi hagyomány… Még az is lehet, hogy az a Hektor egy kutya volt. Nevet. Hektor!
ESTELLA
Komolyan. Nem. Hektor a Berlioz doktorék fiúgyermeke volt. Ez a híres.
CHARLOTTE
Menjen, anyám, lefeküdni. Szép álmokat… Megcsókolja a homlokát.
ADOLPHE
Aranyosak ezek az öregek… Elásítja a végét.
ESTELLA
Az ajtóban. Charlotte, nem tetszik nekem ez az új szobalányod.
CHARLOTTE
De hisz a mama mondta, hogy ez jó lesz, mert már nem fiatal.
ESTELLA
Udvarlói vannak. Még most is.
Mennydörgésszerű zene.
Ők megmerevednek, mint egy élőkép.
ADOLPHE
Elsőnek ocsúdik. Mi az?
LOULOU
Az ablakhoz szalad, félrebillenti a bársonyfüggönyt. Ó… fáklyászene!
ADOLPHE
Charlotte! Mondd, mi van ma? Tudtommal nekem nincs ma sem névnapom, se születésnapom. Mért kapok én ma fáklyászenét?
CHARLOTTE
Biztosan megtudták, hogy fel akarsz lépni képviselőnek, s most felkérnek, hogy lépjél föl.
ADOLPHE
Akkor beszédet kell mondanom… Hol a cipőm?
Estella, Adolphe, Loulou, Charlotte, a szobalány
A SZOBALÁNY
Be papuccsal. Fáklyászene! Fáklyászene! Estella fülébe. Fáklyászene!
ADOLPHE
Adja már a cipőmet. Átveszi. Nem a papucsot! Ledobja.
A SZOBALÁNY
Húzza szét a bársonyfüggönyt. Fáklyászene! A fehér muszlinfüggönyön a kinti fáklyák fényei, muzsikusok és instrumentumaik óriás árnyékai, s fölöttük, mint egy viharmadár: a karmester árnyéka.
MIND
Felnéznek erre az árnyékra. Berlioz!
ADOLPHE
A cipőmet! Kiszalad.
Estella, Adolphe, Loulou, Charlotte, Adolphe, majd Charlotte, majd Loulou, majd a Szobalány nélkül
CHARLOTTE
És hátha nem is neki szól, hanem nekem. Odanézett, amikor a zsebkendőm lengettem… A cipőmet! Kiszalad.
LOULOU
Éjjelizenét nem szoktak mamáknak adni. A mama nevetséges… Hol a cipőm? Kiszalad.
A SZOBALÁNY
Még eddig egyetlen helyemen se kaptunk fáklyászenét. Felkapja a kis petróleumlámpát, lengeti.
A SZOBALÁNY
Jelt adok. Így szokás.
Kintről csengetés.
A SZOBALÁNY
Leteszi a földre a lámpát. Most jön a bukéta! Kiszalad.
ESTELLA
Maga is nagy árnyékká válik a lámpa előtt, szeme ott fönt, azon a másik árnyékon. Azért egész jól bírja még magát… Ez a híres.
A zene egetverő fináléban.
Estella és a Szobalány
A SZOBALÁNY
Egy levéllel és egy óriási virágcsokorral. Itt a bukéta. Meg egy levél. Özvegy Fornier-né, született Duboeuf Estella… Ehhez mit szól?
A zene elhallgatott. Csend.
ESTELLA
Átveszi, közben. Választ várnak?
A SZOBALÁNY
Egy hordár volt. Elment… A virággal mit csináljak?
ESTELLA
Olvas. Tegye le. Összehajtja a levelet. Menjen ki az előszobába, s ha Berlioz úr becsenget, mondja neki, hogy nem fogadhatom, már lefeküdtem. Holnap válaszolok levelére.
Csengetés.
ESTELLA
Itt van. Ne várakoztassa sokáig. Bizonyára neki is rosszak már a lábai.
Csengetés.
ESTELLA
Milyen türelmetlen…
Estella, Adolphe, Charlotte, Loulou, majd a Szobalány
ADOLPHE, CHARLOTTE ÉS LOULOU
Be jobbról, még utolsó mozdulatok a nyakkendőn, frizurán, cipőkanállal. Összevissza beszéd. Csengettek!… Te csak maradj!… Csinálj rendet!… Hol az a lány?
CHARLOTTE
Jaj, mama, legalább maga mért nem megy lefeküdni?
ESTELLA
Megyek már. Indul.
A SZOBALÁNY
Balról, az ajtóban. Berlioz úr nem megy el, azt mondja, ha nem fogadják, beugrik a Rhône-ba.
ADOLPHE
Berlioz úr itt van? Ki mondta, hogy nem fogadjuk?
ESTELLA
Csendesen. Én… Berlioz úr olyan ajánlatot tett nekem levelében, amire csak ezt felelhettem.
ADOLPHE
Csendesen. Ajánlatot?
LOULOU
Ajánlatot? A nagymamának?
CHARLOTTE
Loulou, tessék kimenni.
Estella, Adolphe, Charlotte, a Szobalány
ADOLPHE
Ez a fáklyászene eszerint önnek szól?
CHARLOTTE
A mama sohasem beszélt erről a „liaison”-járól.
ESTELLA
Kihúzza magát. Lányom, nekem semmiféle liaisonom nem volt és nem is lesz.
A SZOBALÁNY
Szárazon. Berlioz úr azt mondja, hogy már a múltkori levelére sem kapott választ.
MIND
A nagymamára bámulnak. Kintről valami robaj, aztán csend.
A SZOBALÁNY
Küldjem a Rhône-ba?
ADOLPHE
Felugrik. Egy halhatatlant? Az én küszöbömről? Abban a városban, amely ma őt
királyian fogadta? Mit szólna hozzá a polgármester? A császár?… A kultúrvilágról nem is beszélve.
CHARLOTTE
Drágám, beszélned kell vele.
CHARLOTTE
Mert te vagy a férfi.
ADOLPHE
Igazad van. A Szobalányhoz. Küldje be!
ESTELLA
Várjon! Adolphe-hoz. Én erre az emberre alig emlékszem. Egyszer régen írt nekem, én nem válaszoltam. A koncertjére azért se mentem el. Felőlem lehet akármilyen híres ember, de ön se felejtse
el, hogy ebben a házban az én lelkem békéje mindennél előbbrevaló. Szobalányhoz.
Most már mehet. Indul ő is, ellenkező irányba.
ADOLPHE
A hölgyek csak vonuljanak vissza. Rakosgatni kezd. Egy-kettő!
CHARLOTTE
Indul. Visszanéz. Mit csinálsz?
ADOLPHE
Elpakolom a törékeny holmit.
Adolphe, majd Hektor
ADOLPHE
Még gyorsan eldug egy kristályvázát.
Kopogás.
ADOLPHE
Felugrik. Némán próbálja az üdvözlőszavakat… Majd hangosan. Lehet.
HEKTOR
Most 61 éves, már csonttá égett. Alig van hús rajta. Feje: anatómiai leckén egy koponya,
csak rajta felejtették a zilált őszülő üstököt. Csupa csont és szíjas ín, görcsös izom. Beharapott szája
tökéletes önfegyelmet, zárkózottságot mutat. Hirtelen halálos elernyedései éppoly meglepőek, mint hirtelen
és hosszan tartó lobogásai. Fekete frakk, nyakában laza máslira kötött selyemkendő. Gomblyukában a
becsületrend.
ADOLPHE
Elébe siet. Uram, amikor én ma este a hangversenyterem egyik páholyában tapsoltam
önnek, s nőm kendőjét lobogtatta, mi remélni sem mertük, hogy még ugyanazon estén mi leszünk ama
szerencsések…
HEKTOR
Elhárítja. Bocsánat, uram, hol van Estella? Csak talán nem beteg?
ADOLPHE
Mindjárt rátérek… Mert valóban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az ön személyében a francia
géniusz…
HEKTOR
Róla beszéljen, uram. Kétségbe vagyok esve, hogy mi van vele. Megkapta a levelemet?
ADOLPHE
Anyósom visszavonult, s engem kért meg, hogy…
HEKTOR
Megragadja. Rosszul lett? Éreztem.
ADOLPHE
Az ön látogatása egy kissé talán valóban hirtelen jött. S ezért, mint mondtam, engem kért meg…
HEKTOR
Hirtelen? Amikor negyvenhat éve készülök már erre a találkozóra? Hol van Estella?… Mondja meg az igazat:
mást szeret?… Van valakije?
ADOLPHE
Uram, én nagyon sok mentséget találok rá, hogy ön félbeszakítja mondataimat. Ön kivételes lény, és zaklatott
lelkiállapotban van, mindazonáltal…
HEKTOR
Egyszerűen. Én csupán egy sokat szenvedett ember vagyok, aki halála előtt még egy
kísérletet tesz, hogy megtalálja a boldogságot.
ADOLPHE
Vállat von. Mit csináljak? Megint félbeszakított.
Csend.
HEKTOR
Beszéljen, uram. Hallgatom.
ADOLPHE
Köszönöm. Épp azt óhajtottam megjegyezni, hogy engem a törvényszék elnöke sem szokott félbeszakítani… Berlioz mozdulatára. Kérem, ne szakítson félbe. Mindjárt rá fogok térni az
anyósomra, akit ön gyermekkori ismeretségük jogán Estellának nevez… Újabb mozdulat. Kérem, ne türelmetlenkedjék. Ha negyvenhat évig várt, talán egy percet még kibírhat.
HEKTOR
Nem bírok ki. Már odakint az előszobában rosszul lettem. Éreztem, hogy eláll a szívverésem.
ADOLPHE
Ne ijesszen meg. Foglaljon helyet.
HEKTOR
Leül. Ne féljen, úgysem halhatok meg addig, amíg… Elhallgat.
HEKTOR
Amíg… Pont. Elmosolyodik. Látja, uram, önmagamat is félbeszakítom, ha felesleges
dolgokat akartam volna kimondani. Ez szolgáljon vigasztalására félbemaradt körmondataiért.
ADOLPHE
Megengedi, hogy pár kérdést föltegyek?
HEKTOR
Mint, ha jól értettem, bírósági ember?
ADOLPHE
Nem, kérem, hanem mint ennek a családnak a feje.
HEKTOR
Estella, tudtommal, már nem kiskorú.
ADOLPHE
Nem. Ellenkezőleg. Abban a korban van, amelyben éppoly kevéssé tehetjük ki őt a szóbeszédnek, mint egy fiatal
lányt.
HEKTOR
Hanyagul. Családom régi ösmeretségben van az ön anyósának családjával.
Látogatásomban senki nem találhat semmilyen kivetnivalót.
ADOLPHE
De a városi zenekar élén? Fáklyászenével?! Gondolja meg, uram, hogy én közéleti ember vagyok.
Nagymértékben bírom polgártársaim bizalmát, talán képviselőjük is leszek, ki tudja?
HEKTOR
Polgártársai majd azt fogják hinni, hogy a fáklyászenét ön kapta. Hogy eljöttem hódolni az ön politikai zsenijének.
HEKTOR
Várom a kérdéseit.
ADOLPHE
Bizalmasan. Mondja, volt önök között… valami?
HEKTOR
Én némán szerettem őt, s azóta emlékét őrzöm lelkem oltárán.
HEKTOR
Mondottam: negyvenhat éve.
ADOLPHE
Uram, ez a hűség megható, de már oly nagy, hogy – hogy is mondjam – nem normális.
HEKTOR
Nem normális? Feláll. Kinek van joga az én fájdalmaimra és reményeimre azt
mondani, hogy nem normális? A franciákat én tanítottam meg rá, hogy merjenek őrültek lenni. Hány rozsdás
láncot tépett le magáról az emberiség az én egetvívó muzsikám hallatára! Ó, nemcsak zenekart, kihúzott
kardommal forradalmakat vezényeltem, hogy a királyok térdre estek a Tuilériák erkélyén, és a
Rákóczi-indulómmal egy nemzetet, igen, egy nemzetet ráztam föl a Duna partjain. Ausztria beléreszketett. Én, én
szedtem kottára Faust elkárhozását és Rómeó szerelmét… Ledöntöttem a koncerttermek falait, hogy semmi se
válasszon el többé minket sem a pokoltól, sem a mennyországtól… Önök mindehhez tapsoltak, zsebkendőjüket
lengették, sőt: páholyjegyet váltottak hozzá. Mert azt hitték, ez a bohóc a páholybérlők számára őrjöng, szenved
és pusztítja magát. És ha egyszer, egyetlenegyszer elindulok egy gyermekkori álmom nyomában, hogy utolérjem,
mielőtt még a koporsóba tesznek – amikor az örök hűség vallomásával akarom lezárni életemet: kinek van joga
eltiltani engem a legszerényebb reménységtől, hogy szerethessem azt, akit szeretek? Kinek? Kinek van joga a
romantika századában, itt Európában, amely az én zenémből tanulta a szabadságot, de csak játszani a
szabadságot, mert lélekben rabszolga maradt, mint ön is, kinek van joga azt mondani nekem, aki lélekben szabad
vagyok, hogy játsszam a normálist?… Tud erre felelni? Érti, hogy mit kérdezek öntől? Azt, hogy miért kell nekem
egyedül a normálist játszanom?
Kis csend.
ADOLPHE
Zavartan. Én úgy értettem, hogy… Elakad.
HEKTOR
Folytassa csak nyugodtan, nem szólok közbe. Nos?
ADOLPHE
Nem is úgy értettem. Hanem… Nem tudom folytatni.
HEKTOR
Ne erőltesse magát. Ezt én úgysem öntől kérdezem, hanem az utókortól. De azt a választ én már nem fogom
meghallani… Adjon inkább egy pohár vizet.
ADOLPHE
Szétnéz, de a kancsót és a poharakat is elpakolta. Keresgél, bútorok mögött, fél szeme
vendégén: észreveszi-e?.
HEKTOR
Magának mondja. Az utókor igazságot adhat, de már egy pohár vizet nem.
ADOLPHE
A sezlon alól elővarázsolta a vizeskészletet. Boldogan nyújtja. Kedves uram, no,
felnőttek vagyunk, férfiak, nem vagyunk már gimnazisták, nézze meg az ember. Beszéljünk okosan.
HEKTOR
Megnedvesíti száját, iszik, majd. Én Estellával akarok beszélni.
ADOLPHE
Nem akarom kiábrándítani, de felette is eljárt az idő… Éppen önnek, aki, gondolom szabadon bejárhat az
Operába, a kis hátsó kapun, bekopoghat – a női öltözőkbe, mindennap láthatja a kis balett-táncosnőket –
csinosak, mi?
HEKTOR
Majd bemutatom önt nekik.
ADOLPHE
Igazán? Köszönöm. Szoktam Párizsba járni. Legutóbb is megnéztem a Kaméliás hölgyet. Mit szól hozzá?
Kíváncsi vagyok a véleményére. Nemde remekmű?
ADOLPHE
Nem látta? Művészember létére? Érdekes. Pedig az a nő ahogy ott haldoklik…
HEKTOR
Uram, telik az idő.
ADOLPHE
A témánál vagyunk, uram. A megoldásnál. A megoldás: Párizs.
ADOLPHE
Egy vidéki város mindig egy vidéki város. Rosszabb egy falunál. De ha, teszem azt, mi Párizsba költöznénk. A
feleségem ott megnyitná szalonjait, bolondul a művészekért, híres írókért, ön felé is lengette zsebkendőjét, látta? az első emelet bal háromból, nálunk találkozhatna Párizs krémje, önt is mindennap szívesen látjuk, elhozhatja
magával a kollégáit, a többi halhatatlant, elkísérheti feleségemet a színházba, még ő se látta a Kaméliás hölgyet…
ADOLPHE
Leinti, s folytatja. Tudom, a nagymama… Mondok jobbat. Itt van a kislányom.
Abban a korban van, mint Estella, mikor ön megismerte. Nézze meg a fényképét: szakasztott nagyanyja. De fiatal
és üde. Ugyanakkor határozott zenei tehetség, amit a nagyanyjáról már nem lehet elmondani. Évek óta tanul
zongorázni, mármint a kislányom, de ön ismeri ezeket a vidéki zongoratanárokat… Ha ön adna neki hetenként
egy-két zongoraleckét, mint Liszt Ferenc ama genfi hölgynek, esetleg kiművelhetné a kislányom hangját, s ön
ringathatná magát abban az illúzióban, hogy lám, negyvenhat esztendő óta semmi sem változott, itt van Estella,
ifjonti bájában, csak éppen Lujzának hívják.
HEKTOR
Fejezze ki hódolatomat Lujzácskának…
ADOLPHE
A család barátai Loulou-nak becézik… Behívjam?
HEKTOR
Ne. Én a kis Loulou nagymamájával akarok beszélni.
ADOLPHE
Rendben van. Megpróbálom. Hány percet óhajt?
HEKTOR
Ha így kérdezi, csak azt válaszolhatom, hogy maradék életem minden percét szeretném az ő közelségében
eltölteni.
ADOLPHE
Egy félóra elég lesz?
HEKTOR
Egy óra! Legalább egy óra!
ADOLPHE
Maradjunk háromnegyed órában… A kandallóórára mutat, s megnézi a magáét is. Önnél is ennyi van? Helyes. Amint látja, nem vagyok kőszívű. Indul az ajtó felé,
majd megfordul. Hogy félreértés ne legyen, meg kell jegyeznem, hogy az anyósomnak bár van
némi vagyona, de ebben a korban az már félig-meddig az örökösöké. Ezt nem mint jogász mondom, de ismerem
az életet. Egy családban mindig zavart szokott okozni, ha partecédula helyett eljegyzési kártyát kapnak az
örökhagyótól.
HEKTOR
Esküszöm, hogy nem érdekel Estella hozománya.
ADOLPHE
Csak úgy mondtam… Indul, majd hirtelen. Talán önnek van nagyobb személyes
vagyona?
HEKTOR
Szárazon. Atyám után örököltem százezer frankot.
HEKTOR
Eladtam egy vidéki házat.
ADOLPHE
Igen… Nem mozdul.
HEKTOR
Mint a Konzervatórium könyvtárosa rendszeres havi fizetést élvezek.
HEKTOR
Kétszáztizenhat frank.
ADOLPHE
És mint akadémikus?
HEKTOR
Úgy nem kapunk semmit.
ADOLPHE
Önök ingyért lettek halhatatlanok? Mit megtakarít ezen az állam!
HEKTOR
Szerzeményeim után kapom a megillető szerzői jogokat.
HEKTOR
Egy-kétezer frankot évente.
ADOLPHE
Mert a felét ellopják. Tudom. Miért nem bízza ezt egy jó ügyvédre? Én megdupláznám ezt magának. A címemet
megmondhatja barátainak is.
HEKTOR
Aztán ha meghívnak mint karmestert. Most éppen Oroszországba készülök.
ADOLPHE
Állami megrendelések?
HEKTOR
Szerencsére nem vagyok kegyeltje a hatalomnak.
ADOLPHE
Ezen is lehetne segíteni…
HEKTOR
Uram, én a meggyőződésemet…! Az asztalra vág.
Adolphe, Hektor, Charlotte
CHARLOTTE
Benyit. A nagy hangra. Mi történik itt?
ADOLPHE
Semmi, drágaságom. Már csak politizálunk… A feleségem. Mit szól hozzá?
CHARLOTTE
Nagyon örülök. Anyámat szíve mélyéig meghatotta az ön ragaszkodása. S reméli, letett gyászos gondolatairól.
ADOLPHE
Letett, letett. Mondd meg anyósomnak, hogy fáradjon be.
HEKTOR
Csak ha ő is akar.
CHARLOTTE
Berliozt nézi. De vigyázni fog rá, ugye? Ő már nem fiatal…
HEKTOR
Ha egy szentképet odaadnak egy hivő lélek elé, kell-e bizonygatni, hogy vigyázni fog rá…
CHARLOTTE
Elmosolyodik. Elhiszem, Berlioz úr. Kimegy.
Adolphe, Hektor
ADOLPHE
No látja, őt már meg is főzte. Ha egy nőnek azt mondják: szentkép…
ADOLPHE
Mindegy: családban marad. „Szentkép.” Nekem nem jutna eszembe ilyesmi. „Szentkép – hivő lélek”… Hol lehet az ilyesmit megtanulni?
ADOLPHE
Hja, persze, a romantika!
Adolphe, Hektor, Charlotte
CHARLOTTE
Kis titokzatos mosollyal bólint, s egy erre a célra szolgáló piszkafával meggyújtja a csillár
gázlángjait… Anyám kérésére.
HEKTOR
Mint akit minden ereje elhagyni készül… Istenem.
ADOLPHE
Különben én is a romantika gyermeke vagyok. Kedves szüleim regényes nevet adtak nekem a keresztségben…
CHARLOTTE
Pszt! Adolphe… most tűnjünk el. Megy is ki jobbra.
ADOLPHE
Megnézi óráját, s az ajtóból vidáman. Nini, már le is telt egy negyedóra! El. Az ajtót nyitva hagyja.
HEKTOR
Magában. Gyilkos. Életemet megrövidítette egy harmadával. És merően
nézi az ajtót, kicsit hátrálva, amíg –.
Hektor és Estella
ESTELLA
Megjelenik a nyitott ajtóban, ebben az árnyéktalan és könyörtelen klinikai fényben. Megáll. Jó estét, Berlioz úr.
HEKTOR
Megfogózkodik. Estella… Semmit se változott…
ESTELLA
Felnéz a csillárra, kicsit hunyorogva. Gondoltam, ez a fény elűzi innen a hamis
illúziókat.
HEKTOR
…Ugyanaz a hideg megvetés, ugyanaz a közöny. Ugyanaz a részvétlen ragyogás.
ESTELLA
Foglaljon helyet, Berlioz úr.
HEKTOR
Lassan leereszkedik egy székbe. Csendesen. Estella… Kék csillag.
ESTELLA
Leül a kandalló mellé. Valóban, régi ismerősök vagyunk, Berlioz úr… Ön még
serdülő fiúcska volt.
ESTELLA
Őszintén bevallom, nem nagyon… Megengedi, hogy ezt a kézimunkát folytassam?
HEKTOR
Én mindenre emlékszem.
ESTELLA
Igazán? Pedig milyen régen volt. Mit csinált azóta, Berlioz úr?… Mit csinált az elmúlt fél században?
ESTELLA
Ó, pedig én azt hittem, hogy Párizsban az élet csupa vidámság. Ünneplés, siker…
HEKTOR
Párizs – egy temető. Engem is ott temettek el.
ESTELLA
Ugyan? Annyit olvasunk a hírlapokban az ön sikereiről. Most is bemutatták egy operáját, ha jól tudom.
HEKTOR
Örülnék, ha nem tévesztene össze sem Gounod-val, sem Meyerbeerrel. Az ő operáikat szokták bemutatni. Az
enyéimet nem.
ESTELLA
A Faust? Tapogatózva kérdezte.
HEKTOR
Súgva. Azt Gounod írta. Én a Faust elkárhozását írtam. De azt nem játsszák.
ESTELLA
Pedig biztosan szép lehet… És hogy van a családja? Úgy emlékszem, voltak nővérei.
HEKTOR
Hirtelen. És volt egy unokafivérem. Ő is ott nyaralgatott a nagyapa szőlőjében. Gaston. Az a jó táncos. Akkoriban már hadnagy volt…
ESTELLA
Én aztán elég hamar férjhez mentem. Aztán jöttek a gyerekek. Kettőt eltemettem. Kettőt fölneveltem. Már húsz
éve özvegy vagyok. Nagy idő.
HEKTOR
Mért nem válaszolt a levelemre… Amit akkor írtam, húsz éve, amikor megtudtam, hogy meghalt a férje?
ESTELLA
Nagy gyászomban én csak a részvétlevelekre válaszoltam… Különben is, én olyan lusta levélíró vagyok, Berlioz
úr, ha tudná!
HEKTOR
Esetleg feláll. Én abban a levélben már akkor feltártam szívemet… Akkor először.
Most pedig…
ESTELLA
Pszt, a lányom itt van a szomszéd szobában.
ESTELLA
Én kértem meg, hogy maradjon itt a közelemben.
HEKTOR
Mondja meg akkor neki, hogy nincs szükség a jelenlétére.
ESTELLA
Eleve úgy rendelkeztem, hogy akkor is maradjon, ha esetleg szólnánk, hogy menjen el.
HEKTOR
Ennyire félt ettől a találkozástól?
ESTELLA
Ó, nem. Csupán meglepőnek találom az ön kitartását. S én nem szeretem a meglepetéseket. Mi itt vidéken nagyon
nyugodtan élünk.
HEKTOR
De sokat mondogatja: vidék, nyugalom, család, férj, gyerekek…
ESTELLA
Mert ez az igazság. Mindig igyekeztem jó családanya lenni.
HEKTOR
Hiába igyekezett. Az igazság az, hogy közben ön mindvégig ott ragyogott az én életem sötét boltozatán.
ESTELLA
Felnevet. Ó, múzsa voltam? Múzsa?
HEKTOR
Ez nem nevetnivaló.
ESTELLA
Bocsásson meg, de ha ön látta volna az én napi foglalatosságaimat – mert a tyúkültetéstől a lekváreltevésig minden
az én nyakamban volt, s csináltam is –, akkor bizonyára ön se mondaná ily lelkesen rólam, hogy múzsa vagyok,
múzsa! mint azok a híres párizsi szépasszonyok, a Madame de Staël, a Madame Récamier, a Madame
d’Agoult… Nevet.
HEKTOR
Nem olyan. Ezek a porban vannak. Hanem olyan, mint Dante Beatricéje.
ESTELLA
Minden nő boldog lehet, ha ilyesmit hall.
HEKTOR
Ilyesmit nem hallhatnak a nők. Csak a kiválasztottak. Ezer évben egyszer.
ESTELLA
De azért boldog vagyok, hogy ilyen illúziók miatt a gyerekeim nevelését nem hanyagoltam el.
HEKTOR
Önnek nem az volt a földi hivatása, hogy gyerekeket szüljön és érdektelen házaséletet éljen…
ESTELLA
Berlioz úr, megtiltom!
HEKTOR
Igaza van. Bocsásson meg. Adja a kezét… De ha tudná, hogy nincs nagyobb keserűség annál, mintha öregen
látjuk, hol rontottuk el az életünket.
ESTELLA
Nem adja oda a kezét. Látja, kedves Berlioz úr, és mégis mindenáron azt akarja,
hogy én is valami ilyen keserű felismerésre jussak. Mért nem akar meghagyni engem abban a szent tudatlanságban,
hogy az életem úgy volt jó, ahogy volt. És legyen áldott érte az Úr neve.
HEKTOR
Adja ide a kezét. Bocsánata jeléül.
ESTELLA
Most odanyújtja. Berlioz úr, azt hittem, hogy ön szeret szenvedni.
HEKTOR
Őszintén. Higgye el, asszonyom, nekem a szenvedés sem okoz tiszta örömöt, mert
tönkretesz mindent a reflexió. Az, hogy mindent olyan dermesztő világosan látok. Az értelmem csak kacagni tud
azon, amit csinálok. Most is. Hogy szorongatom az ön kezét. Csakugyan, mint egy gimnazista.
ESTELLA
Akkor engedje el, és nem fog kacagni senki.
HEKTOR
Mióta vágytam rá, megérinteni a kezét. S nem engedi el.
ESTELLA
Pszt, a lányom… Elvonná.
HEKTOR
Egy szót se szólok. Némán csókolja a kezét.
ESTELLA
Hangosan. Azt hiszem, Berlioz úr, lassan kihűl a szoba.
HEKTOR
Halkan. Könyörüljön meg rajtam, mint apáca egy elesett emberen, mint egy jó
nővér…
HEKTOR
Lázasabban, de még mindig halkan. Hisz azt a sebet, amelytől szenvedek, ön
ütötte…
ESTELLA
Mit tehetnék önért?
HEKTOR
Felugrik. Egyszerű. Szökjünk meg! Kint vár a kocsim. Két nap múlva indulok
Szentpétervárra. Mint egy nagyhercegnőt, úgy viszem magammal.
ESTELLA
Felállt. Alig jut szóhoz. Megőrült.
HEKTOR
Mért? Liszt Ferenc is szöktetett asszonyt. Neki lehetett?
Hektor, Estella, Charlotte
Voltak, Charlotte.
CHARLOTTE
A küszöbön. Nyilván a megbeszélés szerint. Parancsol, anyám…
ESTELLA
Oda se néz. Menj ki most. Vagy hozzál be fát… Egy kis beszédem van Berlioz úrhoz.
CHARLOTTE
Átmegy a szobán a bal oldali ajtóhoz.
ESTELLA
Ide hallgasson, uram… Megvárja, amíg Charlotte beteszi maga mögött az ajtót.
Hektor, Estella
ESTELLA
…Most tanúk nélkül vagyunk… Ön joggal kérdezhette, hogy miért nem akartam fogadni önt. Egy
öregasszonynak is meglehetnek a maga hiúságai. Én húszéves voltam, amikor utoljára látott. Vagy huszonegy. Ha
már oly kegyelettel emlékszik rám, azt akartam, hogy emlék maradjak. De nem, ön a valóságot akarta. Ezt a
szomorú és nevetséges valóságot. Jó! Akkor hát gyújtsuk meg a lámpákat, s ha ez sem elég, tessék: jöjjön
közelebb, nézzen az arcomba. Felemeli az asztali lámpát.
HEKTOR
Is felragad egy lámpát. Nem! Ön nézzen rám! Nézze ezeket a mély ráncokat, ősz
hajamat, dúlt lelkem zavarát szemem tükrében. Néha minden ok nélkül leroskadok, és zokogok… Ötven év óta
útban vagyok maga felé. Eddig tekintettel voltam a konvenciókra. A döntő lépéstől mindig visszarettentem. Most
már elég! Úgy akarok meghalni, hogy az ön ölébe hajtsam fejem.
Kis csend.
Hektor, Estella, Charlotte
CHARLOTTE
Be, egy hasáb fával. Elveszítettek valamit?
ESTELLA
Igen. Leteszi a lámpát.
CHARLOTTE
Nézi őket. Mi történt itt? Berlioz úr, ön visszaélt azzal, hogy én odakint voltam. Leteszi a fát. Pedig megígérte… Átöleli anyját. Hogy
dobog a szíved.
HEKTOR
Semmi olyat nem mondtam, amit az ön jelenlétében is meg ne ismételhetnék.
CHARLOTTE
Tudom, képes rá. Hallottam azt is, hogy mikkel kezdte. Szégyellhetné magát.
ESTELLA
Csitt!… Látja, Berlioz úr, milyen szigorú bíráink a fiatalok.
HEKTOR
Majd egyszer ők is megtanulják…
CHARLOTTE
Mit tanulunk meg? Szeretném tudni.
HEKTOR
Hogy minden lemondás az életünkben egy-egy öngyilkosság volt. De akkor már verhetik fejüket a falba. A kandalló előtt. Rádobja a hasábfát.
ESTELLA
Azt hiszem, Charlotte, mégis jobb, ha kimégy.
CHARLOTTE
Hagyja anyám, az ilyen tanítások leperegnek rólam.
HEKTOR
…Minden érzésnek és minden gondolatnak egyszer be kell teljesednie. Dobálja a fát. Ebben a tekintetben tökéletes egyetértésben van a szívem, mely Shakespeare-től tanulta a
szenvedélyt, az eszemmel, mely Descartes-tól tanulta a mindhalálig logikus gondolkozást.
ESTELLA
Túl magas ez már nekünk, Berlioz úr.
HEKTOR
Feláll. Minden tizenhat éves lány megértené: legyen a feleségem, Estella.
CHARLOTTE
Anyám, én ezt nem tűröm, én szólok a férjemnek.
ESTELLA
Hagyjad. Berlioz úr öregember, ne tegyük ki annak, hogy egy fiatalabb férfi megleckéztesse.
HEKTOR
Mit tartozik ez bárki másra? Szabadok vagyunk. Leróttuk adónkat a társadalomnak, én alkottam, ön szült… És
leróttuk adónkat az istennek, mert mindketten sokat szenvedtünk.
ESTELLA
Először is, Berlioz úr, öregek vagyunk. Ezt már az előbb kölcsönösen megállapítottuk. Másodszor pedig: nem is
egyformán öregek. Ön jó néhány évvel fiatalabb nálam.
ESTELLA
Harmadszor pedig: tegye le azt a piszkavasat, mert a végén csakugyan leüt vele valami vázát.
HEKTOR
Visszateszi a kandalló rostélyára, morogva. Nem számít, mondom.
ESTELLA
Engem az anyám – a te drága nagyanyád, Charlotte – mindig arra tanított, hogy nem jó, ha az az illető fiatalabb.
És ő bölcs asszony volt. Ha nem is olyan bölcs, mint a maga bölcsei.
HEKTOR
Erre az ellenvetésre is felkészültem jó előre. Papírt vesz elő. Már húsz éve gyűjtöm
az adatokat. A világtörténelem megcáfolja az ön bölcs mamáját. Esetlen szemüveget is tesz fel. Tessék: Kleopátra első férje tíz évvel volt fiatalabb a nőnél…
ESTELLA
Kleopátra! Nevet. Soha nem jutott eszembe, hogy Kleopátra nyomába lépjek.
HEKTOR
Ahogy tetszik. Vannak újabb példáim. Balzac istenítette Madame de Bornyt, aki éppen húsz évvel volt idősebb
nála. Tovább megyek…
ESTELLA
Hagyja. Tegye el azt a papírt. És üljön le. Ezzel az ostrommal ön meghódíthatott volna bárkit. A világ legszebb
asszonyait. A császárnét is. Azt mondják, nagyon édes asszony.
HEKTOR
Az. De a férje tökfejű. Ahogy az már lenni szokott.
ESTELLA
Lehet. Ezt még nem hallottam. A vőm tiszteli az uralkodót… No, üljön le, ha mondom. Úgy ni!
CHARLOTTE
Nem tudom, hogy nem kéne-e inkább megnézni az órát…
ESTELLA
Ülj csak le te is, Charlotte, ide mellém. Meglátod, Berlioz úr magától rá fog jönni, hogy rossz helyen csöngetett
be. Hirtelen. Mondja csak, uram, milyen színű volt az én hajam?… Hiába nézi. Most
már ősz teljesen. Akkor milyen volt?
ESTELLA
Hm… no? Charlotte-hoz. Ne súgj.
HEKTOR
Azt hiszem… szőke. Lehunyja a szemét. Szőke! Esküszöm.
ESTELLA
Sajnálom, barna volt. Gesztenyebarna. Ugye, Charlotte?
CHARLOTTE
Csodálkozva nézi anyját, majd igent int.
HEKTOR
Most is látom magam előtt, áll fent a sziklán, egy kék szalag a hajában, lobog a szélben gyönyörű szőke haja…
ESTELLA
Kék szalag? Újabb tévedés! Soha életemben nem viseltem kék szalagot. Utálom a kék színt. Ugye, Charlotte?
HEKTOR
Vigyázzon, kedves asszonyom, a hamis tanúzást az isten is bünteti. Benyúl a belső zsebébe.
HEKTOR
Azért. Üresen visszahúzza a kezét.
ESTELLA
Élénken. Attól félek, Berlioz úr, hogy ön a képzeletének rabja. Emlékezni vél olyan
dolgokra, amelyek talán nem is voltak.
HEKTOR
Még a múltamból is ki akar forgatni? Hát az a szőlő sem volt igaz, ahová nyaralni eljártunk, ott Miolanban?
ESTELLA
Szinte tapsol. Újabb tévedés, Berlioz úr. Nem Miolan volt, hanem Meylan…
ESTELLA
Ön mindenre rosszul emlékszik. Miolan, szőke haj, kék szalag… Berlioz úr, lehet, hogy mi nem is ismerjük
egymást?
HEKTOR
Ön ott állott a sziklán. Kék szalaggal a hajában.
ESTELLA
A mi szőlőnkben nem is volt szikla.
HEKTOR
Mielőtt idejöttem volna, tegnap délután elzarándokoltam abba a szőlőbe. Elővesz egy darab követ, leteszi az asztalra. Ezt onnét törtem le, arról a szikláról. Újabb holmikat rakosgat ki. Ezt a fakérget arról a gesztenyefáról, amelyen a hinta lógott… Egy kis ág. Ez a sűrű szederbokor a présház ajtajában nőtt. Odafönt a hegyen. Emlékszik?
ESTELLA
Mondd Charlotte, beszéltem-e én nektek valaha is erről a szőlőről?
HEKTOR
Ne bolondítson már meg.
ESTELLA
És ami most a legfontosabb, ne haragudjék, de önre aztán egyáltalán nem emlékszem. Már játszik
vele. Pedig az öregek memóriája, már ami a régi dolgokat illeti…
HEKTOR
Belső zsebéből előránt egy kék szalagot. És erre, erre sem emlékszik?… Az öné
volt!
ESTELLA
Érdekes… Talán ezt is tegnap találta meg valahol?
HEKTOR
Ezt negyvenhat éve hordom itten a szívem fölött.
ESTELLA
Hajához teszi. Hogy kifakult ez is… Hogy jutott magához? Ellopta?
HEKTOR
Ön elveszítette. Én megtaláltam…
HEKTOR
Kedves kis Charlotte, engedje meg, hogy így szólítsam, hiszen az apja lehetnék – Elmosolyodik. –, ez persze csak olyan formula…
HEKTOR
Nem hagyna most magunkra?
CHARLOTTE
Ha anyja mellett állt vagy ült, most átfogja anyja vállát. Most nem. Mert megint
felizgatta az anyámat. Úgy dobog a szíve…
HEKTOR
Az a jó. Az azt jelenti, hogy most már kezd emlékezni. Nyomon vagyunk.
CHARLOTTE
Nagyra van azzal a kék szalaggal…
ESTELLA
Menj csak, kislányom. Nyugodtan.
CHARLOTTE
Homlokon csókolja anyját. De azért az ajtót nyitva hagyom. Indul. Ehhez tartsa magát. El jobbra.
Hektor, Estella
HEKTOR
Csitt, ne szóljon… Milyen illata van még ennek a kis töppedt, hamvaskék szedernek… Mért remeg úgy? Az asztalon rakosgat. Itt folyik az Isère. Itt volt a nagypapa háza. És a kanyargós
Isère mögött, a távolban, ott tündökölt az örök hóval borított jeges szépség, a Mont Blanc…
ESTELLA
Nem is a Mont Blanc volt, hanem a Bella Donna.
HEKTOR
Ugye, emlékszik már maga is?
ESTELLA
De ön mindent túloz… Önnek minden hegy már a Mont Blanc.
HEKTOR
Miért? Én a Mont Blancot is meg akartam hódítani… S itt volt egy tó, a kert aljában…
HEKTOR
Esténként a békák brekegtek benne.
ESTELLA
Ez már igaz. A békák.
HEKTOR
Ugye? És a Bella Donna csúcsán még ott volt az alkonyi fény. Fölötte pedig ott ragyogott egy kék csillag. Stella Montis.
ESTELLA
A Kaszás-csillag.
HEKTOR
Ön este átjött hozzánk. Én elbújtam a sötét ebédlőben, és játszani kezdtem a kis flótámon Orfeusz búcsúdalát: „J’ai perdu mon Euridice… rien n’égale à mon malheur.” Már akkor is Gluck volt az eszményképem – ön mellett. Az unokabátyám átszólt: inkább zongorázzál, Hektor!… Önök aztán táncoltak. Akkor jött divatba a valcer.
ESTELLA
Szeméhez érinti kendőjét.
HEKTOR
Maga most másra gondol.
ESTELLA
Ó, nem, nem. Én csak arra gondoltam, hogy volt – nincs.
HEKTOR
Itt volt. Nem érezte?
ESTELLA
Berlioz úr, hálás vagyok az érzésekért, amelyeket oly híven megőrzött irántam. Feláll.
HEKTOR
Felugrik. Azt hiszi, hogy egy könnycseppel, amit az Isten tudja, kiért ejtett, engem
most már lerázhat?
ESTELLA
Megint kezdi? Hiába kezdi.
HEKTOR
Addig ismétlem, amíg igent fog mondani. Az ajtóhoz megy, behúzza.
HEKTOR
A tenger is ismétli magát. És mi a tenger az én keserűségemhez képest.
ESTELLA
Ha ilyen mélakóros, menjen orvoshoz.
HEKTOR
Én boldogságra születtem. Örömhimnuszokat akartam írni. De amikor megtudtam, hogy ön férjhez ment, egy
misémben megírtam a világ végét. Az olyan világvége volt, hogy amit majd az Isten fog csinálni, az már csak
utánérzés lesz, plágium.
ESTELLA
Nem szeretem ezeket a rossz tréfáit.
HEKTOR
Helyes. Mondja azt, hogy Isten, és hinni fogok az Istenben. Mondja azt, hogy Hektor, és hinni fogok
önmagamban. És meg fogom találni a harmóniát.
ESTELLA
Nem kezdek új illúziókat. Minden nappal rövidül az életem. Mi van már hátra nekem?
HEKTOR
Olyan boldogságot ígérek, hogy meg fogjuk állítani az idő futását. Fel fog kiáltani ön is az én Faustommal: oly szép
vagy, pillanat!
ESTELLA
Az én életemet egyetlen férfi töltötte be. Az a férjem volt.
ESTELLA
Az ő emlékének élek. Egyedül.
HEKTOR
Nem igaz! Kimondta, s most már nem vonhatja vissza.
ESTELLA
Remeg a felindulástól. Halkan. Most pedig távozzék!
HEKTOR
Most már éppen nem. Most már tovább mondom… Tudja, hogy találtam én ezt a szalagot?
ESTELLA
Takarodjék! Megfogja a kis ezüstcsengőt…
HEKTOR
Már mellette. Fogja a kezét, hogy ne csengethessen. Suttogva. Én ott voltam a
présházban, 1816. szeptember 15-én… Egy szerdai nap volt. Délután 3 óra. Megfigyeltem, hogy maga arra
szokott sétálni. Ott rejtőztem a taposókádban.
HEKTOR
Nem. Most már nem. Beszélni akartam magával. Vallani akartam. Akkor először… És maga jött, csakugyan.
Megismertem a lépteit. Besurrant. Ott állt meg az ajtóban. Egy lépésnyire tőlem. Egy szederinda meg is vérezte
a kezét. Hallottam lélegzetét, mint most. Ekkor újabb léptek…
HEKTOR
De igaz. És jött Gaston, az unokabátyám. Skarlátpiros egyenruhában.
ESTELLA
Könyörüljön rajtam. Leroskad a székbe.
HEKTOR
Együtt vele térdre rogy, így mondja. Maguk se könyörültek rajtam. Arra ítéltettem,
hogy lássak és halljak mindent. És amikor megint kisurrantak onnét, én előmásztam rejtekemből, és leborultam
a földre, amely még forró volt, és haraptam a földet, ömlött a könnyem, csupa sár lett alattam a döngölt agyag,
ennek az agyagos sárnak az íze itt van a számban, ezt érzem azóta is minden csókban… Ahogy
kezét csókolja, hirtelen felnéz rá. Drágám, mi van magával? Rosszul van?… Szóljon!
ESTELLA
Nem. Nem vagyok rosszul. Pedig most meg kéne halnom…
HEKTOR
Jó. Haljunk meg együtt.
ESTELLA
Velem? Egy ilyen személlyel?
HEKTOR
Istennőm, múzsám, eszményképem, madonnám. Ottan a port nyelve, esküvel fogadtam, hogy másnap katonának
állok, kapitány leszek, tábornok, egy új Bonaparte, meghódítom a világot, és eljövök önért, és elragadom ettől
a hadnagytól…
ESTELLA
Gaston két nap múlva elutazott. Többé nem láttam. Nem is írt.
HEKTOR
A gyáva hadnagy! Tudom. Meg is akartam ölni őt ezért. Vívni tanultam egy szőlőkaróval…
ESTELLA
Megsimítja Hektor fejét.
HEKTOR
De Napóleon Szent Ilonára került. A katonaiskolákat mind bezárták. És én nem tudtam meghódítani a világot.
ESTELLA
Milyen drágán kell fizetnem érte, hogy elkövettem azt a ballépést.
HEKTOR
Elkövette – de glóriában! Én láttam. Az üdvözült lelkek sikolthatnak úgy, amikor Isten színe elé lépnek. Én
hallottam. Ne szégyellje! A szenvedély az asszonyok egyetlen erénye. Minden egyéb kitalálás, hazugság. Ön ott
szállott a mennybe, a szemem láttára. Az a sikoly olyan volt, mint a születő csillagok fénye. Szeplőtelen kék
lobogás… Azóta én ezt a csillagot kergetem, sápadt holdként, hegedűszóval.
ESTELLA
Azt hittem, ötven év penitenciája elég. A mindennap megújuló robot és győzelem. Az a sok habfehér pelenka,
fényes ingmell és megstoppolt zokni. Ezek alá akartam temetni múltamat. Meg a gyerekek jeles bizonyítványa.
Még latinul is én tanultam velük. A lányomnak hozományt gyűjtöttem, és olyan stafírungot! Minden párnahéj egy
madeira-remekmű…
HEKTOR
Így vesztegette drága idejét. Ujjait csókolja. Amikor tudta, hogy meghalunk, és vége.
ESTELLA
Volt egy férjem. Ki mit se sejtett. Érette csináltam.
HEKTOR
Feláll. Mégis meghalt. És meghaltak a gyerekei. És a többi is meg fog halni. Ha
másokért élünk, senkinek nem marad semmije.
ESTELLA
Ez volt a sorsom.
HEKTOR
Nem igaz. Az a magasztos szenvedély, amellyel odaadta magát egy fajankónak…
ESTELLA
Ne bántsa őt. Az én fájdalmam is lehet szent. Feláll.
HEKTOR
Egy méltóbb partner oldalán ez a szent szenvedély tovább loboghatott volna.
ESTELLA
Ön gyermek volt. Bocsánat: serdülő.
HEKTOR
Már nem vagyok az.
HEKTOR
Amikor a boldogság küszöbén állunk…
ESTELLA
Ó, fél lábbal a sírban.
HEKTOR
Épp ez a csodálatos.
ESTELLA
Nevetnének rajtunk. Minő ízléstelenség, mondanák. Két múmia, és most kezdik… Pfuj!
HEKTOR
Csodálni fognak. Olyan nászindulót írok, amelynek hangjára az emberiség letérdel, s könnyekkel szemében nézi,
hogy mi ketten, éppoly halandók, mint bárki más e földön és éppolyan élnivágyók, igenis: két lelkes múmia,
elindulunk kézen fogva, hogy legyőzzük a szerelem legnagyobb ellenségét.
HEKTOR
Nem. Az öregséget… Ezt várja tőlünk az emberiség. Minden előttünk járó nemzedék emiatt szenvedett, de nem
mert megmukkanni sem, mert rászóltak, kuss, öreg vagy, te vénség, ne bogározz! De az én muzsikámat nem lehet
elhallgattatni. Százezer generáció néma vágya fog feldörömbölni benne… Kétszáz vonós, kétszáz fúvós, ütősök.
Énekkar. És eltörpül mellette Lohengrin nászindulója. Pám-pám-pá-pám! – ez is zene? Wagnert kifütyülik!
ESTELLA
Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Önt elkápráztatják a művészi ambíciók…
HEKTOR
Bocsásson meg. Igaza van. Egy hangjegyet nem írok le többé. Tűzbe dobom, amit eddig írtam. Minden percem
az öné lesz.
ESTELLA
Jövőre hetvenéves leszek.
ESTELLA
Ez nem szerelem. Csak meglátott engem, ott. Nekem is voltak fiaim. Tudom, hogy min mennek keresztül a
kamaszkorban…
HEKTOR
Annál jobb, ha tudja. Hogy nem rózsavíz a szerelem. Az ilyen titkok hozzátartoznak.
ESTELLA
Tartsa meg az ilyen titkait.
HEKTOR
És ha Gaston jelentkezett volna? Az ő titkaival?
ESTELLA
Most már neki is ugyanezt mondanám.
HEKTOR
Hála Istennek. Féltem, hogy még mindig őt szereti.
ESTELLA
Nagyon szerettem. Majdnem meghaltam utána. De nem haltam meg, csak eltemettem magam.
HEKTOR
Ezzel a szóval ne tréfáljunk. Mert hamarosan megtudjuk, mit jelent igazából.
ESTELLA
Öreg vagyok, gonosz vagyok. Kérdezze meg a cselédeket. Gyűlölöm a fiatalokat. Ami volt, elmúlt.
HEKTOR
Tegnap, hogy ott jártam Meylanban, ezt nem mondtam el, bementem a présházba is…
ESTELLA
Hagyjon már engem azzal a szörnyű présházzal, igazán megszenvedtem érte. Indulatosan járkál. Mit kezdi mindig?
HEKTOR
…Bementem a présházba, leborultam a földre, körülöttem dongtak a darazsak, és a föld éppolyan forró volt, mint
akkor. És én éppúgy sírva fakadtam.
ESTELLA
Ez egy fixa idea, amelyhez nekem már semmi közöm nem lehet. Elfordul. Kérem,
ne űzzön csúfot belőlem.
HEKTOR
Felejtse el, ami közben volt.
HEKTOR
Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Megint leégett a fa. Megrakjam? Letérdel.
ESTELLA
Hagyja… Gaston is azt mondta, hogy szeret. A férjem is azt mondta, hogy szeret. Hazudtak.
HEKTOR
Esküszöm, hogy szeretem.
ESTELLA
Ők is esküdöztek… ojjé!
HEKTOR
De én megkérdezném tőlük, mint Hamlet, hogy krokodilust ennének-e önért? Kiveszi a piszkavasat. Megfogja a vas tüzes, izzó végét. Sápadtan áll. El fogja hinni nekem, hogy szeretem.
ESTELLA
Vállat von. Majd. – Harmadszorra nem rontom el az életemet. Visszafordul. Mi történt? Halottsápadt… Hektor!
HEKTOR
Csakhogy egyszer így szólt.
ESTELLA
Szent isten… füstöl a keze! Tegye le azonnal!
HEKTOR
Addig nem, amíg nem hiszi el, hogy szeretem.
HEKTOR
Hogy az életemnél jobban szeretem.
HEKTOR
…hogy Hektor engem az életénél jobban szeret.
ESTELLA
Hogy Hektor engem jobban szeret az életénél. Már fogja is a vasat, hogy kivegye a kezéből. Bolond, jaj de bolond.
HEKTOR
Ne húzza, odasült a bőrömhöz… Leül. Végre leejti a piszkavasat.
ESTELLA
Mutassa a kezét. Megrázza a csengőt. Olajat rá… Letérdel elébe.
HEKTOR
Semmi, semmi. De tudja, én nem bírom a testi fájdalmat – csak a lelkieket.
ESTELLA
Hogy csinálhat ilyet?
Hektor, Estella, Charlotte
CHARLOTTE
Jobbról. Valami baj van?
ESTELLA
Hozzál egy kis olajat.
HEKTOR
Véletlen… Csak egy kis baleset…
Hektor, Estella
Charlotte nélkül.
HEKTOR
Azt mondják majd: legénykedett, és nem bír ki egy kis fájdalmat…
ESTELLA
De hisz ön remeg…
HEKTOR
Az ajtó felé. Ne engedje be. Röstellem magam.
ESTELLA
Feláll. Megy az ajtóhoz. Ott megáll. Olyan tisztán emlékszem most már mindenre. Ott folyt az Isère… Az egyik szüreten szagos szőlőt hozott oda nekem.
HEKTOR
Igen… Sérült kezét simogatja.
ESTELLA
Csak hogy figyelmét elterelje, vidáman. És a szüretelő lányok, hogy mit énekeltek… Emlékszik?
HEKTOR
Nem is tudom én már.
ESTELLA
Jaj, dehogyisnem tudja…
ESTELLA
Már be is vette az olajos üveget, s dalolva jön, halkan –.
|
|
Le mal d’amour est une maladie |
|
|
L’herbe du pré est tant soulagère |
ESTELLA
Daloljon, kedvesem. Ápolja közben a kezét.
|
|
L’herbe du pré ne peut pas le guérir… |
HEKTOR
Nem emlékszem már…
ESTELLA
Muzsikus létire kéreti magát. Na fújja csak, majd kijavítom „Derrière…”
HEKTOR
|
|
Dérrière chez nous il y a-t-un vert bocage, |
|
|
Le rosignol y chante tous les jours, |
|
|
Là il y dit dans son charmant langage: |
|
|
Les amoureux sont malheureux toujours. |
ESTELLA
Becsomagolta a kezét. Így ni! Még egy csókot is nyom rá. Feláll.
KETTEN
|
|
Sur le bord du Cher il y a-t-une fontaine |
|
|
Ou sur un frêne nos deux noms sont taillés. |
ESTELLA
Közben hátrakerült, és a kandallón megállította az órát, s énekelve jön vissza a dal végére. Hogy vége lett, nagyot nevetnek. Így ismétli.
|
|
Ou sur un frêne nos deux noms sont taillés. |
HEKTOR
Látja, nem is kellett kijavítania. Úgy énekeltem, mint amikor kórista voltam az Operett Színházban. Nevet. Annak is van vagy negyven éve.
ESTELLA
És nevetni, mikor nevetett utoljára?
HEKTOR
Azt hiszem, most nevettem életemben először.
ESTELLA
Mégiscsak volt valami haszna ebből a találkozásból.
Hektor, Estella, Charlotte
CHARLOTTE
A férjem azt mondja, hogy ugyancsak későre jár. Nézi az órát. Nem értem…
Kis csend.
CHARLOTTE
Csak most állhatott meg.
ESTELLA
Igen, amikor Berlioz úrral olyan jót nevettünk… Isten vele, barátom, ígérem, ezentúl én is sokat fogok gondolni
azokra a szép napokra, hogy is mondta? Miolanban… Jaj, ne fancsalodjék el megint. Szeretném megőrizni emlékben a mosolyát. Kezét nyújtja.
CHARLOTTE
Hátat fordít, ott hátul, ahol áll, ne legyen tanúja senki ennek a búcsúnak.
HEKTOR
Mosolyog. Homlokához érteti Estella kezét. Mikor látjuk egymást?
ESTELLA
Mához egy évre, ha önnek nem alkalmatlan.
HEKTOR
Mosolyogva. Boldogan – ha még nem haltam meg akkorra.
ESTELLA
Mosolyogva. Ha Genfben nem, majd a túlvilágon.
HEKTOR
Az ajtóban még meghajol mosolyogva. Irigylem Dantét, neki nemcsak Beatricéje volt, hanem hite is – efféle randevúkban. Mosolyogva meghajol. Még int egyet. El.
ESTELLA
A szoba másik végéből mosolyogva int utána.
Estella, Charlotte
Hektor nélkül.
Odakint csapódik az ajtó.
CHARLOTTE
Kezdi felhúzni az órát, aztán megindítja.
ESTELLA
Készítsd ki Adolphe talárját. Holnap tárgyalása van. Majd én átvasalom reggel.
CHARLOTTE
Kifordul erre, nézi az anyját, megindult kis mosollyal, részvéttel. Bólint. Jó…
ESTELLA
S mondd meg ennek a szobalánynak, hogy takarítson itt jobban. Amikor Berlioz úr letérdelt, poros lett a nadrágja. Azt hittem, kisül a szemem. Megfordul, indul. De azért nem kell elküldened ezt a szobalányt. Felőlem maradhat. Az ajtóban. Aludj jól. El.
Charlotte, majd Adolphe
CHARLOTTE
Lassú, szórakozott mozdulatokkal helyre rak egy vázát, majd egy másikat, gépiesen…
ADOLPHE
Halkan be. Otthoni köntösben, égő szivarral. No? Mi volt?
CHARLOTTE
Nem felel. Gyorsabban rakosgat.
ADOLPHE
Kiturbékolták magukat?
CHARLOTTE
Már viharos gyorsasággal rakosgat, csak úgy csattannak keze alatt a tárgyak.
ADOLPHE
Megnéztem közben a szerzői jogra vonatkozó rendelkezéseket. A szerző halála után ötven évig kapja a család
a százalékot. Kiszámítottam…
CHARLOTTE
Odacsapja az asztalhoz az egyik díszedényt. Mondd, miféle érzelmeket nyújtottál
te nekem? Szembefordul vele.
CHARLOTTE
Megfognád te értem a tüzes vasat? Megállítanád az időt?… Hozzád beszélek!… Ennél krokodilhúst?… Mit
kaptam én tőled? Miféle szerelmet? Felelj!… Tudod te egyáltalán, hogy mi a szerelem? Elkezd
nevetni. Földhöz csap egy vázát. Én sem tudom – nem tudom meg soha! Váza. Soha! Váza. Soha… Megáll, kezében marad a váza,
és csendes, meghatott elandalodással mondja. Ők, ők tudják, mi a szerelem.
Függöny
Antipygmalion, avagy a szobrász álma
Oh, le désespoir de Pygmalion, qui aurait pu créer une statue et qui ne fit qu’une femme!
Alfred Jarry
Hogy oda lehetett Pygmalion! Szobrot alkothatott volna, s csak egy asszony lett belőle.
Szobrászműterem, egy magas ház felső emeletén. Este van. Csak a kis lámpa ég a széles heverő mellett. Az állványokon készülő szobrok nedves lepedőkbe csomagolva és egy-két madárijesztő forma faváz, amelyre még nem rakták föl az anyagot. Az ún. „gerüszt”.
A műterem közepén forgatható állvány, nagyobb szobor számára. Erre van felállítva egy szép, fiatal nő. Nekünk háttal, meztelenül. Vagy épp csak annyi drapériával, amennyit a közerkölcs őrei az előadás időpontjában mint minimumot megkövetelnek. Modell, minidrappal. Egyik kezében almát tart. Kész és látható szobor ne legyen a színen, már csak azért sem, hogy a maga ilyen vagy olyan formanyelvével ne beszéljen bele az itt következő jelenetbe.
Zavarná a figyelmet.
Különben is: a műterem tulajdonosa nem nagyon dolgozik. Élvezi az életet, mert új életet kezdett. Élvezi a szabadságot, mert sikerült elválnia a feleségétől. Barátnőjét rajzolgatja látható gyönyörűséggel. A bejárati üvegajtón áttetsző üveg. Van még egy kisebb ajtó. Ezen csak függöny lóg. Ez a főzőfülkébe nyílik.
A sarokban mosdó, előtte paraván.
BULCSÚ
Bírod még?… Tündér vagy… Világosan érzem, hogy veled nemcsak új élet kezdődött számomra, hanem egy új korszak is… Hogy egy szobrász megvalósítsa magát, ahhoz kell a test, a hús… ezért olyan mélységesen emberi művészet a szobrászat. Olyan mélységesen férfias… A te szépséged az a gyújtószerkezet, amelytől a szobraim úgy fognak hatni, mint megannyi hidrogénbomba.
BULCSÚ
Ez az! Imádom, hogy mindjárt ásítasz, ha a mesterségről kezdek el beszélni. Az ásításodat úgy fogom fel, mint a mai ifjúság könyörtelen kritikáját arra az önző, szerző, fogyasztó, fagyasztó társadalomra, amelynek mindeddig én is a kiszolgálója voltam… Újabb ásításra. Egy picit tartsd még magad, drágám. A két csípőd között olyan őrjítően gazdag a bőrfelület… ahogy ott minden összefut… a Gluteus maximus! A csodálatos Fascia lumbodorsalis! Az imádnivaló Spina inferior! Semmi disznóságot nem mondtam, drágám, ezek mind szakkifejezések. A főiskolán az anatómia kötelező volt. Egy kis ásításra. Mindjárt leszállhatsz, aztán idejössz mellém a díványra, és lazíthatunk. Illetve csak te… Lehet, hogy a XXI. Század művészetét onnan fogják számítani, hogy én téged fölfedeztelek. Te vagy az új Tahiti… Te vagy a fűszerszigetek… Te vagy a Húsvét-szigetek valamennyi bálványa… Te vagy Noa-Noa… Teérted hagytam ott a feleségemet, mint egy megunt civilizációt… Feléd hajózok… Egy fél év óta egyfolytában feléd hajózok… Énekel. „Holdvilágos bűvös éjjel jártam messze tájon. Árkon-bokron átszökellve, túl az
Óceánon…”
NOA-NOA
Enni kezdi az almát.
BULCSÚ
Vénusz megeszi az aranyalmát. Noa-Noa fütyül az ógörög mítoszokra. Jó étvágyat, szivem. S milyen szépen látszik a hátadon is, hogy tűnik el a gyomrodban az alma. Falatonként. Minden izmod dolgozik. Szeretsz?… Ne is beszélj. Csak ints igent a fenekeddel. Köszönöm. A válaszod úgy hatott rám, mint egy égi szózat, mint egy kinyilatkoztatás. Mondd még egyszer, mondd, hogy igen. Ez az igen nekem többet jelent, mintha pap előtt, fehér fátyolban örök hűséget esküdnél… Beszélgessünk… Almát nem adsz? Nem? Kár. Én sem ebédeltem. Látod, a paradicsomban Éva megfelezte az almáját. De Noa-Noa túlteszi magát a bibliai mítoszokon is. Noa-Noával nincs eredendő bűn! Noa-Noával, ha korgó gyomorral is, de visszatalálok az ártatlanság állapotába. Énekel. „Hol édes, fűszeres a lég, csak illat és madárdal…” És nincs az az angyal, lángpallossal, aki minket innen kiűzzön.
Kintről, valahonnan a folyosóról a lift ajtajának a csapódása.
Nincs az az angyal… Elhallgat. Valaki jön, csapódott a liftajtó. Elkattintja a kislámpát. Nem nyitunk ajtót senkinek.
A műteremben teljes sötétség, csak a bejárati ajtó opálüvegén át dereng valami világosság.
Hangja csendesen. Látod, milyen jó így?
Az ajtó homályos derengését odakint elfogja egy árnyék, s mindjárt rá éles csengetés.
Hangja suttogva. Meg kéne tanítani az emberiséget, hogy a szobrokat is így élvezze, csupán az ujjai hegyével. Olyan táblákat kéne kiakasztani a múzeumokban, hogy semmit a szemnek, mindent a kéznek. Az emberiség el van maradva a tapintási kultúra terén.
Újabb csengetés.
Ne törődj vele. Nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy aki az ajtó előtt áll, jót akarjon nekünk… És nem akarhat olyan jót, amilyen jót mi akarunk egymásnak… Folytatja a megkezdett gondolatát. …Képzeld el, hogy az elsötétített Louvre-ban is így játszhatnám a milói Vénusszal, kerekecske-dombocska, merre szaladt a nyulacska… Imádom benned, hogy egyáltalán nem vagy csiklandós… Azt hiszed, ez a játék nem volna ezerszer méltóbb…
Csengetés.
Zavartalanul folytatja. …méltóbb a szerelem istennőjéhez, mint az, hogy szemüvegükön bámulják őt hülye és jól nevelt turisták? Szerintem Malraux megengedné. Mindent megengedne, mint te is… Szeretsz? Igazán? Olyan ízesen tudod ezt mondani. A szerelem úgy sugárzik belőled, hogy szinte szikrázik a bőröd. Kis villámok ugrálnak ki belőled, akárhol érintelek…
Sűrű, szaggatott csengetés.
Ez lehet a házmester. Nem érdekes. Lehet a táviratkihordó, nem érdekes. Lehet egy szobrász kolléga… Lehet egy őrült amerikai, aki szobrot akar vásárolni… de ennek a valószínűsége rendkívül csekély…
LÍVIA
Hangja. Bulcsú! Itthon vagy?
BULCSÚ
Pszt! Erre az egyre nem gondoltam… Ez Lívia. A feleségem… Maradjunk csendben… Ne, ne ijedj meg, csak nem képzeled, hogy beengedem?
LÍVIA
Hangja kintről. Bulcsú! Pénz áll a házhoz…
Ettől kezdve magabiztosan, ütemesen kopogtat az ajtón.
BULCSÚ
Halkan. Hogy jön hozzá, hogy csak így ránk törjön.
LÍVIA
Hangja. Bulcsú, eladtam egy szobrodat… Pénzt hozok!
BULCSÚ
Halkan. Muszáj beengedni. Hol a ruhád?
NOA-NOA
Hangja. Nem tudom.
BULCSÚ
Ne sírj, egyetlen Noa-Noám, csak ne sírj… Maradj szépen ott, ahol vagy, majd én megkeresem.
Nagy robaj, valamit feldöntött.
BULCSÚ
A lámpa… Ezt meghallotta. Hangosan, álmos hangon. Ki az?
LÍVIA
Hangja. Én vagyok! Pénzt hozok!
BULCSÚ
Halkan. Adok rád valamit. Hangosan. Nyitom már… Csak magunkra veszünk valamit… Halkan. Így maradj, te drága… várj, ezt a lepedőt…
Bulcsú felgyújtotta a függőlámpát, az erős fényben a műterem közepén a forgatható állványon immár lepedővel leterítve látjuk Noa-Noát – vagy mondjuk inkább: a körvonalait.
Egész jól nézel ki. Csak ne mozogj.
Miközben kötözi rá a lepedőt, ahogy a készülő szobrokra szokás, halkan mondja.
Jobb, ha nem találkoztok. Az elvált asszonyok a legféltékenyebbek… Náluk már csak az özvegyasszonyok féltékenyebbek… Meglátod, az exnőm első dolga lesz benézni a paraván mögé, a konyhába… Várj egy kicsit, lazíthatsz. Nem szoktam ilyen merev szobrokat csinálni. Hátulról lazábbra próbálja igazítani Noa-Noa térdeit.
LÍVIA
Hangja. Bulcsú, miért nem nyitsz ajtót?
BULCSÚ
Harsányan. Alkotok! Halkan. Bizony isten egyszer igazából is megcsinállak ebben a pózban. Noa-Noa hátsó felén igazítja a lepedőt.
Szeretsz?… S mint aki választ kapott. Milyen jól el tudunk mi beszélgetni. Belecsókol a bebugyolált nőbe.
BULCSÚ
Hangosan. Mi volna? Magány, magány… Rideg magány! Még egy csók. Az elvált férjek rideg magánya – ez van! Megy ajtót nyitni, énekel. „Csak illat és madárdal, s egyszerre csak találkozék”… Észreveszi Noa-Noa fehérneműjét a paraván tetején. Lekapja, s a dívány alá hajítja. „…Egy csodás tündérleánnyal.” Az ajtóban visszafordul, megnézi a művét. Látszik a lélegzeted, próbáld visszafogni. Öt percig a búvárok is kibírják. Levágom, kirúgom, és utána lemegyünk kettesben vacsorázni… Hangosan. Nyitom, nyitom! Halkan. Imádlak, Noa-Noa.
Kinyitja az ajtót, Lívia a küszöbön áll.
BULCSÚ
Nahát, Lívia! te vagy az?
LÍVIA
Nem ismerted meg a hangomat? Így elfelejtettél?
BULCSÚ
Tudod, hogy van az félálomban… azt álmodom, hogy te csengetsz – és csakugyan te csengetsz. Hogy jutott eszedbe, hogy megkeressél ebben a remetelakban?… Ja, igen, pénzt hoztál. Add ide.
LÍVIA
Igazad van. Postán is elküldhettem volna.
BULCSÚ
Bocsáss meg. Tudod, mit? Gyere menjünk le egy kávéra… meghívlak… Várj, cipőt húzok. Ahogy ellép az ajtóból, Lívia belép a szobába.
LÍVIA
Szétnéz. Szóval itt alkotsz? Csak egy csöppet teszi idézőjelbe az igét.
BULCSÚ
Vagy inkább: döglök.
LÍVIA
Azt hittem, amióta én nem vagyok, az ihlet lázában élsz. Egyik remekmű a másik után.
BULCSÚ
Nem, Lívia. Amióta elszakadtunk egymástól, már nem potyogtatom olyan szaporán a remekműveket, mint boldog házaséletünk alatt. Megszűntem aranyat tojó tyúk lenni, minden kiállításon kitüntetve. Megszűntem köpi-köpi szamarad lenni.
LÍVIA
Lefordítja. Semmi pénzed nincs?
BULCSÚ
A kávédat azért még ki tudom fizetni. Indulna. De ha csakugyan pénzt hoztál, bevallom, a legjobbkor hoztad… Mennyit?
LÍVIA
Ó… miért nem telefonáltál?… Ha baj van…
LÍVIA
Látod, én hívtalak. Nem felelt a telefonod.
BULCSÚ
Diadalmasan. Kikapcsolták! Ezt is elértem. Tízévi osztályonfelüli jólét után, végre ki van kapcsolva a telefonom.
BULCSÚ
Isteni! Ott vagyok, ahol főiskolás koromban. Minden erőm megfeszítésére szükség van, ha feljebb akarok jutni. Szükség van megint a fogamra, a körmeimre, az álmaimra… És nincs szükség a telefonomra… Hány telefonba került, hogy egy nagyobb megrendelést szereztél nekem?
LÍVIA
Hány telefonba? Egybe. Csak tudtam, hogy kinek kell telefonálni.
BULCSÚ
De közben az ezer melléktelefon. Ápolni a kapcsolatokat. Halló, Miki! Peti! Gabi! Te vagy az, Bözsi?… Szervusz, Ági! Jó napot, Gyulus! És a rengeteg Tomi, Toncsi, Tivi, Tihi, Tibi, akikkel mind azért voltunk ilyen mindent lehengerlő haverságban, mert tehettek értünk valamit.
LÍVIA
Most mondtad, Tibi.
BULCSÚ
Nem tudom. Csak mondtam. Még nem született meg. Még nem nevezték ki… De te már szeretnél vele jóba lenni. Hát én kiléptem a vonalból. Fellázadtam. Érted?… Fellázadtam!
LÍVIA
Mit kiabálsz? Fellázadtál. A lázadás sikerült. Hogy velem mi van, nem érdekes… Boldog lehetsz. Boldog vagy?
BULCSÚ
Emelt fővel. Azt hiszem – igen. S hogy Lívia mosolyogva áll vele szemben, ő is mosolyog, így mondja. Boldog.
LÍVIA
Változatlanul mosolyogva. Te, ne mondd ilyen önelégülten, ilyen szemtelenül, ilyen teleszájjal, mert megöllek.
BULCSÚ
Ne haragudj, Lívia, de ha azt mondom, hogy nem vagyok boldog, mindjárt egy expedíciót szervezel, és meg akarsz menteni… Még csak ez hiányzik!… Boldog vagyok! Boldog vagyok! Boldog vagyok!
LÍVIA
Neked sikerült. Hányszor akartam én is boldog lenni ez alatt a tíz év alatt. Hányszor gondoltam rá: most elhagylak…
BULCSÚ
Megtorpan, majd hirtelen. Figyelmeztetlek, ne lovald bele magad túlságosan a boldogtalanságba. Én nem szervezek mentőexpedíciót. Nem vagyok jótétlélek.
LÍVIA
Körbe hordozza szemét a műteremben, s közben nagyokat lélegzik.
BULCSÚ
Megyünk? Remek duplát főznek itt a sarkon…
LÍVIA
Még egy szippantást engedj… Ez a jó műteremszag!… Hogy hiányzik ez nekem… Csak ez hiányzik… Imádom a gipsz illatát… A friss agyag illatát… A nyirkos lepedők illatát…
Mielőtt túlságosan közel menne Noa-Noához. Bulcsú odaugrik, és visszafogja.
LÍVIA
Imádom belehelni a készülő szobrok illatát. Csecsemőszaguk van.
BULCSÚ
Gondolod?… Ne felejtsd el, hányszor kaptál csalánkiütést a szagoktól.
LÍVIA
De nem agyagszagtól!
BULCSÚ
Kezébe nyom egy darab agyagot. Parancsolj!
LÍVIA
Leül a díványra, szagolgatni kezdi. Azért egész más a szaga, ha meg van mintázva.
Közömbösen leejti maga mellé az agyagot. Remélem, nem tételezed föl, hogy azért jöttem, mert ki akarok békülni.
BULCSÚ
Nem tételezem föl. Azért jöttél, mert pénzt hoztál… Rosszul hallottam?…
LÍVIA
Jól hallottad… Lehajtja a fejét.
BULCSÚ
Most mi bajod?… Mi történt?
LÍVIA
Kitör. Odalent láttam, hogy minden régi szobrodat lehordattad az udvarra.
BULCSÚ
És ezért sírsz? Túl vagyok rajtuk. Csak zavarnának itt.
LÍVIA
Ne haragudj… De az mind én vagyok… És hogy nézek ki! A legtöbbiken már letört az orrom… Ott állok a pályaudvar kormától maszatos nyakkal, piszkos altesttel, a fejemet leszarják a galambok… Harminc példányban…
BULCSÚ
Mit csináljak? Egy meghaladott stílus… Kegyelmesen. Ma már téged is másként csinálnálak.
LÍVIA
Engem már többet nem csinálsz, Bulcsú, sehogy… De a régiek fájnak, hiába. Én emlékszem mindegyikükre. Hogy születtek – micsoda szerelemben. Azt mondtad, mindig újra kell ismerkedned a testemmel. Az Ezeregyéjszakából olvastál fel erotikus részleteket…
BULCSÚ
A könyvet feltűnés nélkül berugdossa az ágy alá. Igazán?
LÍVIA
Igen, mert azt mondtad, hogy neked felfűtött test kell. Azt jobban tudod mintázni… Hol az Ezeregyéjszaka?…
LÍVIA
Elveszett? Egy olyan jó kiadás?
BULCSÚ
Nem tudok ügyelni mindenre.
LÍVIA
Hogy körülnézett. Micsoda rendetlenség van itt!
BULCSÚ
Kérlek, nehogy elkezdj takarítani!
LÍVIA
Félsz, hogy felfedezem a titkaidat?
BULCSÚ
Titkaim?… Nekem?… Hát nézz szét!
LÍVIA
Nana! Ha benyúlnék az ágy alá, nem tudom, hogy nem találnék-e ott egy női melltartót.
LÍVIA
Nem visel melltartót?
LÍVIA
Olyan tökéletes nő, hogy melltartó se kell neki?
BULCSÚ
Nem kell melltartó neki, mert nincs melle.
LÍVIA
Meghökkent. És nem félsz a gyermekvédelemtől?
BULCSÚ
Nem azért nincs melle, mert fiatalkorú, nem azért nincs melle, mert leoperáltatta, hanem azért nincs melle, mert nincs teste sem…
BULCSÚ
Abszolút torzó. Nem létezik.
LÍVIA
Amikor jöttem, mintha beszélgettél volna.
BULCSÚ
Szinte felkacag. A falakkal? Az ilyen rideg magányban az ember legfeljebb üvöltözik vagy hallgat. De nem beszélget.
LÍVIA
Nagyon magányos lehettél mellettem. Mert tíz éven át te vagy üvöltöztél, vagy hallgattál.
Kis csend.
BULCSÚ
Ez lehet, hogy attól is volt, hogy nem tudtam magam kifejezni… Művészileg.
LÍVIA
És most, hogy én nem vagyok, most sikerül kifejezned magad?
BULCSÚ
Nem akarja megsérteni Líviát, azért inkább csak hümmögve mondja. Azt hiszem… talán…
LÍVIA
A féltékenységtől sápadt hangon. Hála ennek a szobornak?
BULCSÚ
Lelkében derülve. Hála… Hála bizony… Hála neki…
LÍVIA
Ez hát a jövőd… Ezt már én nem ismerem… Megmutatod?
BULCSÚ
Tudod, hogy én nem vagyok mutogatós. Pláne, amikor még csak félig kész valami… Meg aztán ez egy más stílus… Egy merész stílus… Meglepne téged… Nem is biztos, hogy neked tetszenék… Sőt, biztos, hogy nem tetszenék.
LÍVIA
Aki közben felugrott, és szemügyre vette a „szobrot”. Száraz… Egész száraz a lepedő rajta… Mért nem locsolod gyakrabban?
LÍVIA
Felveszi az erre a célra szolgáló vízipuskát, s permetezni kezdi. Közben. Milyen szépen kijön a mellének a vonala… Akarattal csináltál neki ilyen melleket?
BULCSÚ
Mormogva. Azt hiszem, tökéletes mellek… Én nagyon meg vagyok velük elégedve.
LÍVIA
Nincs alacsonyan a feneke?
BULCSÚ
Most már kirobban. Én a szobromnak oda teszem a fenekét, ahova nekem tetszik! Van alkotói szuverenitás… Én a szobrom fenekét, ha felteszem oda, ahol mások a fejüket viselik, az én szobrom akkor is tökéletes lesz.
LÍVIA
Még szerencse, hogy az Isten nem engedi meg magának ezt a művészi szabadságot.
BULCSÚ
Olyan biztos vagy benne? Ha visszagondolok egykori barátainkra… Te, hogy azok micsoda seggfejek voltak!… Mi az? Mit nézel?… Na, gyere! Menjünk kávézni.
LÍVIA
Felvett valamit a földről. Egy karkötő. Te vetted neki?
LÍVIA
Miért?… Mióta elváltunk, te karkötőt hordasz?
BULCSÚ
Miért ne? Egy magányosságra ítélt férfitól minden kitelik.
LÍVIA
Rá se megy a csuklódra.
BULCSÚ
Üvöltve. Az orromban viselem! Mint a medve. Hogy ha feljössz, megtáncoltathass.
LÍVIA
Mit hisztizel?… Rajtam a sor, hogy hisztizzek, én nem hisztizek.
BULCSÚ
A vérnyomásunk. Fölmegy, leesik. Igazad van. Jót fog tenni egy fekete… Mindkettőnknek. Megyünk?
LÍVIA
Egy fekete?… Nem is tudom. Mostanában nem szoktam este kávézni. Szeretek aludni éjszaka. Jól aludni. Rájöttem, hogy ez is valami.
LÍVIA
Ez nem egészen életnagyság… Ugye?
BULCSÚ
Dühös. Ez egészen életnagyság!
LÍVIA
Ha leveszed róla ezt a lepedőt, nem lehet nagyobb, mint egy kerti törpe.
BULCSÚ
Ordít. Akkor is életnagyság!
LÍVIA
És nem fáraszt ki téged mostanában egy ilyen nagyobb alkotás?
BULCSÚ
Engem? Á! Frissít!
LÍVIA
Ne mondd!… És hogy csinálod?
BULCSÚ
Ment… Azt hiszem, ez az új stílus nagyon fekszik nekem.
LÍVIA
Az fontos… És nem volt semmi meglepetés?
BULCSÚ
Finoman. A szépség mindig meglepetés.
LÍVIA
Sokat dolgoztál rajta?
BULCSÚ
Már mosolyog. Az alkotó munkának van egy olyan periódusa, amikor az idő megszűnik.
LÍVIA
Mosolyog ő is. Mint a szerelemben.
BULCSÚ
Gondolod?… Érdekes. Igen, van valami hasonlóság.
LÍVIA
És ez pótolni is tudja? A szerelmet?
LÍVIA
Te most teljesen nő nélkül élsz?
LÍVIA
De hisz ez lehetetlen!
BULCSÚ
Tudod, hogy engem mindig izgatott a lehetetlen.
LÍVIA
Nem szabad így élni. Nyugtass meg, hogy azért van valakid.
BULCSÚ
Hát… Hirtelen. Nem, nem! Nem fogok beugrani!… Nincs senkim! Senkim!
LÍVIA
És ez nem okoz valami lelki zavart? Komplexust?
BULCSÚ
Ez kedves tőled… De ha ilyen pontos értesüléseid vannak a magány depresszív hatásáról, gondoskodhattál volna utódról. Egy helyettesről. Az elhagyott férjek ügyetlenek.
LÍVIA
Mondd, bemehetnék egy percre a fürdőszobádba?
BULCSÚ
Vigyorogva. Ott sincs senkim. Annál kevésbé, mert nincs is fürdőszobám… Egy mosdó… Parancsolj!
LÍVIA
Érdeklődéssel. Konyha?
BULCSÚ
Ironikusan. Parancsolj! Tekintsd meg!
LÍVIA
Akarod, hogy kotyvasszak valamit?
BULCSÚ
Belesápad. Határozottan. Lehetetlen, Lívia. Semmi nincs itthon. Hirtelen. De tudod, mit? Menjünk le ide a sarokra. Van egy isteni vendéglő! Nagyszerű ötlet!
LÍVIA
Megvetően. Vendéglő?
BULCSÚ
Egy szót se! Ellenkezést nem tűrök. Annál kevésbé, mert meg akarom hívatni magam. Általad. Meghívsz?
BULCSÚ
Van pénz nálad, csakugyan?
BULCSÚ
Indulás! Képzeld el, micsoda pletyka lesz belőle, hogy együtt meglátnak.
LÍVIA
Nem, Bulcsú, ne hidd, hogy én most azért jöttem, mintha ki akarnék békülni.
BULCSÚ
Dehogyis hiszem! De egy éhező szobrászt meghívhatsz vacsorára, még ha a volt férjed is… Menjünk! Indulás!
LÍVIA
Gondoltam is rá, hogy meghívlak. Úgy terveztem, hogy ma együtt vacsorázunk.
BULCSÚ
Milyen kedves. Előbb is mondhattad volna… Bevallom, nagyon éhes vagyok. Ez a „Szobornak” is szól. Akkor megyünk!
LÍVIA
Nem hiszed? Itt a bizonyíték! Kinyitja a szatyrát. Már mindent meg is vásároltam a vacsorához.
BULCSÚ
Kis csend után, rezignáltan. Te mindig mindenről tökéletesen gondoskodtál. Emeltebb hangon, hogy a „Szobor” is értse. Akkor nem megyünk!
LÍVIA
Így legalább nem kell tartanod attól, hogy az emberek pletykázni kezdenek. Feleslegesen.
BULCSÚ
Elviseltem volna. Határozottan. Akkor lássunk neki, Lívia. Pakold ki a szatyrod. A gyomromban valami ugrál. Nyilván az éhségtől. Nem akarok fekélyt kapni. Rajta!
LÍVIA
Angyalian. Én úgy gondoltam, Bulcsú, hogy talán friss vacsorát csinálok.
BULCSÚ
Tompán. Érdemes? Nekem?
LÍVIA
Olyan régen etted az én főztömet.
BULCSÚ
A győzelem reménye nélkül, de ellenáll. Tökéletesen kielégít a vendéglői koszt. És hogy nem kell várni a pincérre… A gyomornedveim nem rongálnák feleslegesen a gyomorfalamat… Menjünk le a vendéglőbe! Kérlek szépen.
LÍVIA
Megleszek én is, hamar. Meglátod. Kukta van?
LÍVIA
Nem baj. Egy picit tovább fog tartani. De egy fél óra múlva eszünk. Eltűnik a konyhában.
BULCSÚ
Noa-Noához, halkan. Látod, Noa-Noa, milyenek a nők? És én mégis szeretlek téged… Csodálatos vagy ebben a mozdulatlanságban… Imádlak.
LÍVIA
Hangja. Nekem szóltál?
BULCSÚ
Hangosan. A falaknak! Megszoktam, hogy velük beszélgessek! Halkan Noa-Noához. Te mindig olyan tökéletes modell voltál… Ugye, kibírod? Ezt a félórácskát?
LÍVIA
Bulcsú! Akarod, hogy vadasan csináljam?
LÍVIA
Hangja. Háromnegyed óra.
BULCSÚ
Nem! Nem bírom a vadast… Bárhogy, csak ne vadasan. Noa-Noához. Maradunk a félórában. Akkor villámgyorsan megvacsorázunk, villámgyorsan levágom és villámgyorsan kidobom. A vacsorából neked is hagyunk. Jól főz… Itt van. Vigyázz!
LÍVIA
Jön ki, valamit kavarva. Ezt a szobrot kinek csinálod?
LÍVIA
Megrendelés nélkül csinálsz ekkora szobrot?
LÍVIA
Nem csodálom, ha nincs pénzed.
BULCSÚ
Van. Te hoztál. Nem?
LÍVIA
Ó, ez csak egy fél szobor ára.
BULCSÚ
Hogyhogy egy fél szobor ára? Én tudtommal nem csináltam fél szobrokat.
LÍVIA
Élénken, precízen. De a házasságunk alatt csináltad. …Minden szobrodnak, amit az elválásunkig csináltál, a fele az enyém. Az ügyvédem mondta. Nagyon ügyes ügyvéd! Művészválásokban specialista.
BULCSÚ
Te feküdtél a díványon, és én dolgoztam, de a szobor közös. Mi?
LÍVIA
Közös szerzemény. Jogilag ez olyan, mintha társszerzők volnánk.
BULCSÚ
És te most kettőbe is vágod őket?… Érdekesek lehetnek.
LÍVIA
Ó, nem. Csak a pénzt, amit kapok értük.
Fazékjában keverve az ételt, el.
BULCSÚ
Noa-Noához, halkan. Rosszat érzek. Elosonunk, amint lehet. Majd a lépcsőházban felöltözöl. Már épp leemelné Noa-Noát. Te vagy a jövőm. A jövőmet nem kockáztathatom…
LÍVIA
Vissza. Mondd, Bulcsú, ha ennek a készülő szobornak nincs gazdája, én megvenném… Van pénzem, mit kérsz érte?
BULCSÚ
Nem eladó, mondtam.
LÍVIA
Mégis. Nagyon szeretném.
BULCSÚ
Ottmaradt nálad minden régi szobrom, az nem elég?
LÍVIA
Vennék egy nagy kalapácsot, és összetörném. Vadul kavar. Féltékeny vagyok rá! Féltékeny! Érted? Az én régi szobraim nevében.
BULCSÚ
Mit akarsz? Két fővárosi parkban ott áll az aktod, bronzba öntve. Nem beszélve a vidéki városokról. Egyetlen kolléga felesége sincs olyan jól képviselve a köztereken, mint te.
BULCSÚ
Pár száz évig. Pár ezer évig.
LÍVIA
Azokat is összetöretem, beöntetem!
LÍVIA
Muszáj lesz. Pláne, ha újból férjhez megyek. Mint a vízfolyás, úgy mondja. A jogi helyzet az, hogy mint mással férjezett asszony tiltakozhatom az ellen, hogy felismerhető képmásaim álljanak nyilvános helyeken, pláne ruhátlanul. A szobrokat bevonják, és te kártérítést fizetsz a fővárosnak, illetve a vidéki városoknak. Az ügyvédem mondta.
BULCSÚ
Azért ebbe belesápadt. Képes volnál? Képes volnál a műveimet elpusztítani?
LÍVIA
Ezt igen. Ezt már most is. A többit csak akkor, ha férjhez megyek… Szinte dévajul.
Na? Eladod?… Add el nekem!… Üzlet.
BULCSÚ
Mert nem. Nagy lélegzetet vesz. Szeretem.
LÍVIA
Erről rád ismerek. Amikor engem mintáztál, már akkor is észrevettem, hogy jobban szereted a szobrot, mint a modelljét… Mennyit szenvedtem emiatt.
LÍVIA
És most?… Most melyiket szereted jobban?
BULCSÚ
Odamegy a szoborhoz, megpaskolja a fenekét. Mit mondjak?… Olyan nehéz válaszolni. Ma inkább ezt a szobrot szeretem.
LÍVIA
Na, a modelled nem örülne, ha ezt hallaná.
BULCSÚ
Miközben a lepedőn át Noa-Noát simogatja. Ő ezt megérti… Nagyon jól megérti.
BULCSÚ
Az… Intelligens… nagyon.
LÍVIA
Azért jó, hogy nem hallja.
BULCSÚ
Nem olyan sértődékeny.
BULCSÚ
Mint általában a nők.
LÍVIA
Rendkívüli teremtés lehet… Hogy hívják?
LÍVIA
A rendkívüli teremtést.
LÍVIA
Ó, milyen szép nevet találtál neki.
BULCSÚ
Amilyet megérdemel.
LÍVIA
Engem egy időben folyton Elin-Pelinnek hívtál.
LÍVIA
Utáltam. Szerencsére hamar abbahagytad.
BULCSÚ
Egy bolgár írót hatvan éven át hívtak Elin-Pelinnek, és nem panaszkodott.
LÍVIA
Ha együtt maradunk, lehettem volna én is Noa-Noa?
BULCSÚ
Kicsit hallgat, majd komolyan. Nem.
LÍVIA
Noa-Noa csak egy van?
BULCSÚ
Noa-Noa más típus. Noa-Noában van valami délszaki önfeledtség.
BULCSÚ
Viszont te sokkal precízebb vagy.
LÍVIA
Például amikor megszerveztem neked a görögországi körutazást.
BULCSÚ
De tudod, nekem most olyan nő kell, aki meg tudja szervezni az utazást a lelkem mélységei felé. Aki az egész európai művészettörténelemből csak engem ismer, és mondjuk még Michelangelót, de nem ismeri a zsüritagokat, a művészeti előadókat, a műkritikusokat, a galériatulajdonosokat… És aki nem üti be az orrát a legjobb kollegáim magánéletébe, csak azért, hogy egy-egy pályázat eldöntése előtt a hitelesség nagyobb látszatával megrágalmazhassa őket… Csináltad? Csináltad! Ne tagadd!… Aki nem tudja, kik azok a legügyesebb ügyvédek, akik képesek voltak neked ilyen ördögi tanácsokat adni…
LÍVIA
Honnan is tudná, abban az ő délszaki önfeledtségében? Mit érdeklik őt… Ügyvédek!
BULCSÚ
Nagyon jól látod őt. Ismered?
LÍVIA
Lassan, súllyal. Szerencséjére, nem.
BULCSÚ
Pedig ő nagyon becsül téged.
LÍVIA
Ennyire biztos a dolgában? Ó, a kis kurva.
BULCSÚ
Lívia, te soha életedben ilyen szavakat nem mondtál. Amikor a Nemzeti Színházban a Tojást játszották, te tiltakozó leveleket írtál az újságoknak, mert ez a szó elhangzott a színpadon.
LÍVIA
Ott nem volt helyénvaló. De most, itt, helyénvaló. És különben is, én is fejlődhetek… Szóval, mit mondott rólam az a kis…
LÍVIA
Miért? Talán nem az?
BULCSÚ
Nem a méretekről van szó.
LÍVIA
Persze hogy nem. Arról van szó, hogy…
BULCSÚ
Befogja Lívia száját. Engem sértesz meg, ha kimondod. És a művészetemet. A szobor felé is szól. Tudom, hogy csak tréfából mondtad. Csak tréfa!
LÍVIA
Szólni akar, nem tud.
BULCSÚ
Nem komoly… nem komoly!…
LÍVIA
Hogy egy pillanatra kiszabadul. Komoly!
BULCSÚ
Sebesen. Mi ugyanis megszoktuk, hogy ezt a szót bármire használjuk. Ez a szó a mi szánkban régen elvesztette eredeti jelentését. Ez a szó tulajdonképpen már mindent jelent, csak éppen azt nem. Az értelmező szótárban is benne van a példák közt, hogy ha nem jön a villamos, akkor úgy mondjuk, hogy nem jön az a kurva villamos. És ha elromlik a vízcsap, az a ká vízcsap. És aki nem csinálja meg, az a ká vízvezeték-szerelő. Tekintet nélkül arra, hogy maszek-e vagy állami. Minden és mindenki lehet ká, csak a ká nem ká.
LÍVIA
Jól van, drágám. Ha ezért nem lehet rá mondani, akkor nem mondom. Majd inkább a villamosra. És rá mit mondhatok? Hogy társad, szerelmed, menyasszonyod? Angyalod? Őrzőangyalod?
BULCSÚ
Látod, ezek már sokkal adekvátabb kifejezések.
LÍVIA
És az, hogy adekvát, az nem sérti?… Mert latinul bizonyára nem tud a lelki gyermeked.
BULCSÚ
Látod, ez is egy hozzá illő szép kifejezés volt. Lelki gyermekem. Az.
LÍVIA
Éreztem, éreztem, éreztem, hogy a lányod lehetne! El a konyhába.
BULCSÚ
Noa-Noához. Bocsáss meg neki. Nem tudja, hogy mit beszél… Féltékeny… Mit csináljunk, féltékeny… De te nagyszerűen viselkedtél. Volt valami félelmetes a mozdulatlanságodban. Hogy átforrósodott rajtad ez a vizes lepedő. Mint lázas gyermeken. Milyen jó lesz majd ezt letépni rólad…
LÍVIA
Vissza a konyhából egy hosszú, véres késsel. Szelíden szól. Tudod, Bulcsú, én nagyon, de nagyon sajnálom, hogy nem találtam itt Noa-Noát.
BULCSÚ
Képzelem… Honnan van az a nagy izé…
LÍVIA
Disznóölő kés. Hoztam. Gondoltam, hogy konyhaeszközöknek még híjával vagytok. Pedig szinte biztosra jöttem. A házmesterné is mondta, hogy látta feljönni hozzád a nőt, de nem látta elmenni.
BULCSÚ
Te mennyi borravalót adsz az én házmesteremnek?
LÍVIA
Lényegesen többet, mint te. De megnyugtatlak, neki nem a pénz számít. Imádna egy véres tragédiát a házában. Vagy legalábbis egy kiadós botrányt. Sikolyokkal és verekedéssel. Élete álma az, hogy az újságíróknak nyilatkozzék. Tavaly beesett a férje a liftaknába. De nem is írtak róla. Benned nagyon bízik: híres ember, rendezetlen családi élettel… Reméli, kisül majd belőled valami. Engem is ezért informál.
LÍVIA
Sajnos. Én ugyanis olyan szépen elterveztem magamban, hogy mit mondok majd Noa-Noának. Úgy készültem erre a találkozóra.
BULCSÚ
Mit akartál mondani neki?
LÍVIA
Leül Noa-Noa lábához. Meg akartam kérni, hogy legyünk barátnők.
BULCSÚ
Ismerjük ezt a módszert. Megérezted benne, hogy nagylelkű, önzetlen teremtés.
LÍVIA
Persze hogy az. Tudom. A te közeledben minden nő nagylelkű lesz és önzetlen. Neked külön képességed van, hogy felgyújtsd bennünk az önfeláldozás szenvedélyét. Mit gondolsz, engem mi hozott ide?
BULCSÚ
Tegyük fel, hogy a házmesterné jól informált…
LÍVIA
Mintha nem is hallaná. Azt mondtam volna Noa-Noának – ugye, szólíthatom így? –: Nézd, Noa-Noa, vigyázzunk együtt erre az emberre, mert most fogja elkövetni élete legnagyobb ostobaságát…
BULCSÚ
Háromszögről szó sem lehet!
LÍVIA
Ezt melyikőtök mondja? Mindegy… Engem eddig is csak a művészi pályád érdekelt.
BULCSÚ
Elég baj az. Azért kell most újrakezdenem, nullpontról.
LÍVIA
…megsúgok neked valamit, Noa-Noa. Mert nem szeretném, ha Bulcsú is hallaná. Egy művészi pályát nem lehet újrakezdeni. Ha Picasso elhatározza, hogy ezentúl ordító giccseket csinál, mindenki csodálni fogja. Milyen zseniális, mert még ilyet is tud… Bulcsú sohasem fog tudni kibújni abból a skatulyából, amely már belenőtt a húsába.
BULCSÚ
Add ide azt a kést. Megmutatom, hogy nem félek belevágni a húsomba.
LÍVIA
Az üzletember ügyes trükkje, fogják rá mondani.
BULCSÚ
Ezért váltam el az üzletasszonytól.
LÍVIA
Egyenest Bulcsúhoz. Most mennyi időt töltesz el a bronzöntőkkel, a kőfaragókkal, a szállítással, a hivatalos ügyekkel?
LÍVIA
Ezt nagyon meg fogod bánni. Nem beszélve arról, hogy a szegénység jóval költségesebb életforma, mint a jólét. S ezért éppúgy szükséged van pénzre, mint eddig, vagy még jobban.
BULCSÚ
Ne beszélj annyit róla. Add ide a pénzt, amit hoztál.
LÍVIA
Neked nem segély kell, hanem rendbe kell hozni a dolgaidat.
BULCSÚ
A gyámságod alá akarsz helyezni?
LÍVIA
Csak szeretném magam feláldozni a te oltárodon… Mi volna például… ha elintézném, hogy valamelyik szobrodat kicsinyített formában műanyagban sokszorosítsák… Amolyan íróasztaldísznek. Minden eladott példány után százalékot kaphatnánk.
BULCSÚ
Szirén, szirén, ne kísérts!
LÍVIA
Elvihetnéd egyszer Noa-Noát is Görögországba.
BULCSÚ
Noa-Noa fülét viasszal fogom betömni, hogy ne hallja a csábénekedet.
LÍVIA
Meglátod, neki semmi kifogása sem lesz. Egy kis kompromisszum.
BULCSÚ
Kompromisszum? De mit akarsz tulajdonképpen?
LÍVIA
Téged… Félig… Ennyit még a bíróság is megítélne nekem belőled. Hirtelen. Azt hiszem, sül a vesepecsenye! Felugrik. Pardon! Kiszalad.
BULCSÚ
Noa-Noához. Érzed? Tulajdonképpen az orrunkat is be kéne tömni viasszal. A vesepecsenye illata! Ezek a legerősebb szálai a hűség hálójának. Azt hiszem, benne vagyok. Mi volna, Noa-Noa, ha ma este hármasban vacsoráznánk? Azt hiszem, egy kis kompromisszumba igazán belemehetnénk… Mindig mondtam neked, hogy Lívia egy… A belépő feleségéhez… rendkívüli asszony vagy te, Lívia.
LÍVIA
Gondolkozzál az ajánlatomon.
BULCSÚ
Gondolkoztam. Lehet róla szó.
LÍVIA
Beszéld meg Noa-Noával is.
BULCSÚ
Mit beszéljek? Áll az alku… No?
LÍVIA
Hogy kezet fog vele Bulcsú, hozzá húzódik. Mondd, ebben a gyors elhatározásodban nem vezetnek téged mellékszempontok?
BULCSÚ
Lívia karjaiban szinte. Miféle mellékszempontok?
LÍVIA
Hogy téged talán az ajánlatomban nem is az üzleti rész érdekel, hanem valami más.
BULCSÚ
Mi más érdekelne, Lívia, mint a bomba üzlet, a préselt műanyag szobrocskákkal.
LÍVIA
Félek, hogy ez nálad csak ürügy.
BULCSÚ
Fülig úszom az adósságban, Lívia.
LÍVIA
Ezt csak úgy mondod.
BULCSÚ
Ott vannak szögön a fizetési felszólítások.
LÍVIA
Ismerlek… Én felajánlom a kisujjamat, és neked mindjárt minden kellene.
BULCSÚ
Megnyugtat, ha azt mondom, csak a pénz?
LÍVIA
Végeredményben igazad is lehet. Itt vagyunk kettesben…
BULCSÚ
Megpróbálok úgy viselkedni, mintha nem volnánk egyedül.
LÍVIA
Azt hiszed, Bulcsú, olyan könnyű nekem egy fél év után azt mondani: itt vagyok?
BULCSÚ
Mélyen. Tudom én azt.
LÍVIA
Mért nem tudsz akkor várni egy kicsit?
LÍVIA
Nagyon kedvesen, mintha kedvességével akarná kárpótolni. Én nem azért jöttem el, értsd meg.
BULCSÚ
Mért sértesz meg azzal, hogy feltételezed, hogy nem tudok másra gondolni?
LÍVIA
Ti mindig arra gondoltok. Most mit csináljak? Mondd, annyira akarod?
BULCSÚ
Az embert persze elfoghatja a remény. De aztán megérti.
LÍVIA
Nem, nem! Te ezt nem értheted meg… Ez a féléves aszkézis. Ez engem páncélba zárt. Ezt nehéz áttörni.
BULCSÚ
Vigyázz! Nem fog odaégni a vesepecsenye?
LÍVIA
Törődöm is én vele! Leül a díványra. Olyan régen beszélgettünk így egymással… Most mért nem ülsz ide?… A hús már odaégett. Gyere!
BULCSÚ
Nem akarom, hogy azt hidd, hogy túl rámenős vagyok.
LÍVIA
Hogy annak idején mennyi időmbe és fáradságomba került, amíg a művészi fantáziádat sikerült teljesen rám koncentrálni… Eleinte nagyon csapongott. Pedig, ha megnézed a nagy festőket, láthatod, mindig ugyanazt a nőt festik. Botticellinek minden nője ugyanaz… A Raffaelé is… A Rubensé is… A Leonardóé is…
BULCSÚ
Nála még a fiúk is ugyanazok.
LÍVIA
Látod. A Renoiré. A Modiglianié… Mert ők rájöttek, hogy a művészettörténelemben sokkal jobban érvényesülnek a monogám festők. Könnyebb felismerni a képeiket… Látnak egy tojásfejű nőt, s mindjárt tudják, hogy egy Modigliani, s hogy százezret ér… Azt hiszem, Bulcsú, elérkezett a pillanat, hogy gondolj egy kicsit a művészettörténelemre. A művészettörténelem honorálja a hűséget.
Rámosolyog Bulcsúra, és bemegy a paraván mögé.
BULCSÚ
Magában. Uramisten, most segíts!
LÍVIA
Hangja a paraván mögül. Mondd, Bulcsú, be van zárva az ajtó?… Azért nem szeretném, ha Noa-Noa ránk nyitna. Egy pillanatra kinéz.
BULCSÚ
Lehetetlen, hogy ránk nyisson. Hogy Lívia eltűnt, megint magában. Csoda, csoda! Valami csodának kell jönnie… Kis csend. Hangosan. Lívia, meg kell mondanom – mielőtt még teljesen levetkőznél…
LÍVIA
A paraván mögül. Ó, Bulcsú, már teljesen levetkőztem, de tudod, hogy nem szeretek meztelenkedni. A táskámban van a hálóingem, kérlek, add be!
BULCSÚ
Előveszi a hálóinget. Te igazán mindig mindenre gondolsz.
BULCSÚ
Megszagolja, bedobja. Elszántan. Lívia, mivel isten nem avatkozott be… Elakad a hangja.
LÍVIA
Előjön, hálóingben. Azt hiszem, szeretted ezt a hálóingemet.
BULCSÚ
Azt hiszem… Nézi Líviát, a „Szobrot”. Kénytelen vagyok én beavatkozni.
LÍVIA
Bízz rá mindent a jóistenre. Meglátod, csillagom, össze fogunk mi szokni, szépen, megint. A táskájából előhúz egy felfújható gumipárnát, és fújni kezdi.
LÍVIA
Kispárna. Fújja. Magamnál hordom… Nem szeretek idegen parfümöt érezni. Tudod, hogy allergiás vagyok a szagokra. Fújja, huzatot tesz rá, patyolja.
BULCSÚ
Lívia, egy vallomással tartozom.
LÍVIA
Felesleges. Minden előre meg van bocsátva.
BULCSÚ
Minden? Mindjárt meglátjuk… Noa-Noa azért nem fog ránk nyitni, mert Noa-Noa itt van.
LÍVIA
Szétnéz. A bejelentés nem lepte meg. Az ágy alá mutat.
LÍVIA
Tovább vizsgálódik. S rájön. A „Szobor” felé közeledik. Víz?
LÍVIA
Hamarébb is gondolhattam volna… A kispárnát ledobja a díványra. Kisasszony, vége az inkognitójának.
BULCSÚ
Ne beszélj latinul!
LÍVIA
Helló?… A kamu almás!… Ezt sem érti?… Kislány, elég a bújócskából! Ipi-apacs! Ki vagy számolva. S hogy semmi eredmény, Bulcsúhoz. Beszélj te vele! Talán rád jobban hallgat. Mondd neki, hogy vegye le ezt a dunsztkötést.
BULCSÚ
Nem mondhatom. Ez minden, ami rajta van.
LÍVIA
Majd elfordulok. Leül háttal nekik. Mi az? Nem tudod megszólítani?
A „Szobor” nem mozdul.
BULCSÚ
Szorongva. Nem… Noa-Noa, mi van veled?
LÍVIA
Szakszerűen. Biztosan merevgörcsöt kapott. A hivatásos modellek hajlamosak a katatóniára.
BULCSÚ
Kiabál. Ne mondj olyan szavakat, amiket én se értek… És különben se hivatásos… Csak nagyon megharagudott rám.
LÍVIA
Haragszik? Menjen el!
BULCSÚ
Látod, Noa-Noa, mi gyönyörű dolgokat akartunk együtt megvalósítani.
LÍVIA
Most kezdesz udvarolni?
BULCSÚ
Múlt időben, feltételes módban… Így se szabad? Noa-Noához. Hiába. Úgy látszik: a lehetetlent akartuk.
LÍVIA
Szívem, mondd meg neki kereken, hogy menjen el.
BULCSÚ
Noa-Noa, én igazán hittem benne, hogy a te szépséged az ujjaim érintésétől lesz halhatatlan… Szükségem volt rád, hogy új életet kezdhessek… Kérlek, menj bele ebbe a kis kompromisszumba. Mondd, hogy belemégy.
LÍVIA
Otthonosan leül a díványra, felgyújtotta a kislámpát, valami magazint kezd lapozgatni. Mellékesen. Belemegy?
BULCSÚ
Zavartan. Nem válaszol… Mondd, hogy igen, Noa-Noa!
LÍVIA
Ha jól emlékszem, Michelangelo ilyenkor nagyot ütött kalapácsával a szobrára, és úgy mondta neki, hogy szólalj meg. Persze nem szólalt meg.
BULCSÚ
De Pygmalionnak megszólalt, mert csókokkal ébresztette.
LÍVIA
Felnevet. Próbáld meg!
LÍVIA
Miért ne?… Én tudom, mi a kompromisszum.
LÍVIA
Olvas. Magyarázd meg neki. Nyugodtan… Ráérek.
BULCSÚ
Hevesen. Noa-Noa! Engedd meg, hogy megcsókoljalak… Lívia megengedte… De ezen a lepedőn át nem érzem a bőröd szikrázását… Veszi le a lepedőt.
A Szobor – szobor. Egy nagy darab agyagtömb, itt-ott kiütköző emberi formákkal. Csend.
LÍVIA
Elmerülve a képes újságban. Te, olvastad a cikket a pisztrángok szerelmi életéről? Rendkívül érdekes.
BULCSÚ
Lívia… Noa-Noa nincs! Agyaggá változott!
LÍVIA
Szórakozottan felpillant az újságból. Na és aztán? Mondtam, hogy jobban kell locsolni, mert beszárad…
BULCSÚ
De hisz én locsoltam!… Az álmaim! Az életem! A művészetem! A jövőm! A boldogságom!
LÍVIA
Közben felkelt, szakszerűen nézi a művet. Ó, te Antipygmalion, te!… Mert most már, remélem, mondhatok latin szavakat.
BULCSÚ
De hát engem most gyilkosságért letartóztatnak.
LÍVIA
Ugyan, drágám, a házmesterné majd azt fogja mondani, hogy látta elmenni a nőt… És lehet, hogy csakugyan látta is elmenni.
BULCSÚ
Hogy ment volna el, amikor még most is itt van… Megfogja az agyagtömböt, s erre csendesen. Ilyen hamar kihűl egy ember? Mit gondolsz, Lívia, mikor történhetett?… Egyszer imádkoztam, hogy Isten tegyen csodát.
LÍVIA
Na, látod? Az Isten volt. Nem te.
BULCSÚ
De… Én egész idő alatt azt kívántam, hogy bár ne volna itt… Leveti magát a díványra. Én akartam!… Én kívántam!… Én csináltam!… Én öltem meg!
LÍVIA
Leül melléje. Hátha nem is volt itt? A házmesterné majd azt fogja mondani, hogy nem is látta bejönni.
BULCSÚ
Hogy nem volt itt…? Felüvölt. Csak emlékszem?!
BULCSÚ
Énekeltem is… Hogy találkoznék egy csodás tündérleá-áhány-nyal…
LÍVIA
Felnevet. Emlékszem! Játszottál velem.
BULCSÚ
Hirtelen feltérdel a díványon. Megmozdult!
Csend. Mereven nézik.
LÍVIA
Mint szobor – nem is rossz.
Kis csend.
Kis csend.
LÍVIA
Azért nem mondhatni, hogy nem termelsz.
BULCSÚ
Csak nem képzeled, hogy ezt eladom?
LÍVIA
Minden szobrodra ezt mondod, amikor új.
Kis csend.
BULCSÚ
Gondolod, hogy megveszik?
LÍVIA
Majd szólok Gyulusnak.
LÍVIA
Akitől most függnek a vásárlások.
BULCSÚ
Pszt… Halkan, de egyre rögeszmésebben. Hátha nem vált egészen sárrá… Az érzékszervek, azt mondják, tovább élnek… Vagy lehet, hogy ott van belül… Lázasan. Csak be van tapasztva. Csak ruha rajta ez az agyag!… Egy tok! Mint amikor az iszapban megfürdünk, és ránk szárad… Üvöltve. Noa-Noa! Hallasz?
Csend.
LÍVIA
Puhán felugrott Bulcsú mellől a díványról, és felkapta az asztalról a hosszú konyhai kést.
LÍVIA
Miért ne? Csendesen. Azt hiszed, én kevésbé gyűlölöm azért, mert sárrá változott? A halottak is sárrá változnak. Na és?
Hátulról belevágja a kést Noa-Noába.
Csend.
LÍVIA
Na látod… Nincs belül senki.
Csend. Nézik.
BULCSÚ
Most már maradjon ott a kés a hátában. Így tökéletes… Egy szobrász álma. Egy szobrász álma az életről és a szabadságról.
LÍVIA
„Egy szobrász álma”… jó cím! Késsel a hátában… Olyan jó pop-artos. Látod, Bulcsú, most egy picit csakugyan a társszerződ voltam.
BULCSÚ
Nagyon… Igaza van az ügyvédnek.
LÍVIA
Nagy nyikorgással elfordítja a szobrot a forgatható állványon.
LÍVIA
Éppen odanézett a díványra… Tessék szépen hátat fordítani, Noa-Noa… Úgy! S odamegy a díványhoz, Bulcsú mellé. Azért nem akarok felesleges szenvedést okozni neki… S ahogy a fekvő szobrász fölé hajol, egy-egy rövid csók közt. Te Rubens… Te Botticelli… Te Modigliani!
Hosszabb csók, de…
BULCSÚ
Hirtelenül letaszítja magáról Líviát, aki lehuppan a földre. Csak nem fogunk szerelmeskedni?… Csak nem fogjuk hagyni lemenni a függönyt?… Egyre ordenárébban, mint egy vásári kikiáltó. Amikor ki tudja, mennyi pénzes pali ül a nézőtéren!… Elárverezzük legújabb alkotásomat!… Hölgyeim és uraim! Elsősorban: uraim! Életnagyságú női aktszobor! Leszól valakinek a nézőtérre. Önt nem érdekelné? Egy szép életnagyságú Glutaeus maximus? Vagy egy kis életnagyságú Spina inferior? A két csípő körül élethűen kidolgozott bőrfelülettel! Ahogy itt minden összefut! Uraim, tessék, tessék! Kikiáltási ár: tízezer! Ki ád többet érte? Tessék feljönni és megtapogatni: micsoda formagazdagság! Egy szobrász álma! Tízezer először… Időálló sztriptíz! Tízezer másodszor!… És ki tudja, hátha megelevenedik…
LÍVIA
Ott valaki nyújtja a kezét.
BULCSÚ
Tizenkétezer először!
BULCSÚ
Tizenötezer először!
LÍVIA
Felugrik a földről. Húszezer! Hallod? Húszezer először, huszonötezer másodszor… Ez az! Így tovább! Felverjük százezerig… Imádlak – te Antipygmalion!
Függöny
Te Imre, itt valami ketyeg, avagy credo quia absurdum
II. II. SZÍNÉSZNŐ (Goneril)
Történik a Lear király előadásán, egy vendégjáték során, más világrészben – sőt: a másvilág határán.
Mezei Andrásnak válaszolva
Kezdjük az élménnyel.
Úgy rémlik, megtörtént, s nem álmodtam.
Ültem egy zsúfolt színházi teremben, a legelső sorban. A terem hosszú volt, mint a régi moziké. De oldalsó vészkijáratok nélkül. Hátul, a bejárati ajtónál az ellenőrök kiabáltak, mert még sokan voltak, akik be akartak jönni. Mintha valami tévedés folytán dupla annyi jegyet adtak volna el, mint ahány hely volt. Azért lassan be is sodródott mindenki. Sok jó ember kis helyen is elfér. Egy tűzoltó adogatta be a pótszékeket.
Igazi táblás ház volt.
Ez volt életem legizgalmasabb színházi estéje.
És még csak nem is egyszerűen azért, mert ilyen túlzsúfolódó helyen az embert elfoghatja a kósza szorongás. Hogy hogy fogok kijutni innen, ha valami történnék? Sőt, még csak nem is azért, mert fel voltam készülve rá, hogy valami történni fog.
Felkészítettek rá.
Már a szálló halljában.
Oda jött értünk kitűnő barátunk, a mindig derűs, szinte kirobbanó kedvű színházi ember – igazi latin temperamentum –, de ezúttal komor volt és ünnepélyes.
S feltűnt az is, hogy egyedül jött. Holott abban maradtunk, hogy a feleségét is hozza. Az érdeklődésre, hogy mi van az asszonykával, csak annyit mondott, tartózkodva: – Nem akarom őt feleslegesen életveszélynek kitenni.
A taxiban mégis elmondta, hogy a színház igazgatója névtelen levelet kapott – ha tovább játssza ezt a darabot, fel fogják robbantani a színházát. Ez a mai előadás a válasz a levélre. Bátor igazgató.
Hozzátette még, hogy pániktól azért ne féljünk. A színészek nem tudják. A közönség sem.
S hogy nem babra megy a játék, mindjárt mutatott is a taxiból egy romba dőlt mozit. Friss rom volt.
A hír, hogy hamarosan a levegőbe repülhetünk, minket, magyarokat felvillanyozott. Semmi tehetségünk nincs rá, hogy ilyenkor komorak legyünk és ünnepélyesek. Mindjárt viccelni is kezdtünk, mert Pestről jöttünk, s megszoktuk, hogy a közép-európai ember a történelem abszurdumaival szembetalálkozva: viccelni kezd. Pláne, ha egyebet csinálni úgy sem tud, szegény közép-erópai, mert máris karon fogva vezetik át a tömegen, a nézőtér első sorához, s még a széket is megfújják, ahová leül. Ki tudna ellenállni ennek a mindent lehengerlő, igazi latin-amerikai vendégszeretetnek. Még szerencsésnek is mondhatja magát a szegény közép-európai, hogy ilyen sikeres darabhoz egyáltalán jegyet kapott. Szinte az utolsó pillanatban. Alig pár perccel a robbantás előtt.
Persze, azt jó lett volna tudni, hogy ki fog minket felrobbantani és miért. De kísérőnk suttogásából csak annyit értettünk, hogy ők… Ők!… Kik ezek az ők? Túl bonyolult itt a helyzet, hiába. Annyi világos volt, hogy ők nem szeretik ezt a színdarabot. A szerzőjét sem.
Hiába rakták be a sok pótszéket. A bejáratnál egyre nagyobb volt a tömeg. Kikéredzkedni, kitörni – most már reménytelen. Le voltunk dugaszolva.
– Ebbe belekerültünk, mint Pilátus a krédóba!
– Hogy jövök én ahhoz, hogy egy idegen drámaíróért haljak hősi halált? – mondtam. – Vannak nekem saját darabjaim, azokért szívesen meghalok, ha kell…
A kísérőnk, otthon hagyott kis feleségére gondolva, megbotránkoztatónak találhatta nevetgélésünket. Még komorabb lett és még ünnepélyesebb. Megpróbáltuk kifejteni előtte, hogy a közép-európai ember számára a vicc az önvédelemnek éppoly hatásos fegyvere, mint a sivatagi struccnak a homok, amelybe a fejét dughatja.
Azt hiszem, ebben a magyarázatban is cinizmust gyanított. Pedig nem is voltunk cinikusok. Hogy magyarázzam meg? Nekem is minden sejtem tiltakozik az ellen a gondolat ellen, hogy tíz-húsz perc múlva egy színház romjai alatt heverjek, együtt ezzel a lelkes közönséggel, a jegyszedő nénikkel, a súgóval, az ügyeletes tűzoltóval és a három kínai istennel, akik most fent a színpadon épp az emberi jóságról vitatkoznak – s ugyanakkor pontosan tudom, hogy amikor a romba dőlt színház képe megjelenik majd odahaza a televízió képernyőjén, mindenki éppolyan természetesnek, hihetőnek (esedékesnek?) tartja ezt is, mint a többi természeti és történeti katasztrófát, amelyről esténként rendszeresen értesül. Ezek a katasztrófák mindig másokkal történnek, s legtöbbször a túlsó féltekén történnek. Ezért olyan hihetők. S hogy most én is a túlsó féltekén vagyok, s hogy az én bőröm van a vásáron? Ez az, ami viszont hihetetlen. Sorsunknak, esélyeinknek szemfájdító színjátszásával a logika mit is tudna kezdeni? Marad a vicc. Olyasmi, hogy na! ebbe aztán belekerültünk, mint Pilátus a Credo, quia absurdum-ba…
Amikor a függöny felment, csend lett. Ez az ideális közönség: tolong, zajong, s aztán egy pissz nélkül figyel.
Hogy mit is mond odafent a három kínai isten.
Pár perc telhetett el, amikor a nézőtéren egy pótszék összerogyott. Biztosan ketten is ültek rajta vagy hárman. Forró hullám futott végig rajtam. S a kínai isteneken is. A sárga smink alatt elsápadtak, s amelyikük beszélt, annak elakadt a szava.
Világos. Ők is tudják.
De ettől kezdve minden szavuknak új távlatot adott a szorongás. Mélyebb lélegzeteket vettek. Néha indokolatlannak látszó nagy szünetet tartottak. Egy-egy mondatuk valami belső fájdalomtól hirtelen felfénylett, s erősebb áram csapott ki belőle…
Hátuk mögött ott volt az óriás Jó Csönd-Herceg.
Mit vett észre ebből a közönség? Semmit. Csak azt a feszültséget, amitől a légkör feltöltődött. Csak azt, hogy valami valószínűtlenül izgalmas előadást lát.
Ezért mondhattam tehát, hogy ez volt – nekem is ez volt – életem legizgalmasabb színházi estéje.
– És felrobbantatok?
– Nem tudom. Szünetben eljöttünk a színházból. Nekem elég volt ebből egy felvonás. „Akinek ennyi kéj kevés…” – dúdoltam magamban a vészjósló édes dallamot. Ebből a szerájból jobb lesz megszökni. Persze, nem is történt semmi. Másnap elsétáltam arra, hogy megnézzem: helyén van-e a színház.
– A színház a helyén volt…
– Az igen. De az én lelkiismeretem kevésbé.
– Csalódtál, hogy nem egy romhalmazt találsz a színház helyén. Ugye?
– Röstellem bevallani, így van. S ennek a csalódásnak a tükrében megláthattam, hogy tulajdonképpen cinkosa vagyok a merénylőknek. Persze, csak ha nem az én bőrömről van szó, és ha nem nekem kell a bombát elhelyezni…
De ez már átvezet a második kérdésedhez.
– Hogy milyen célból írtál ebből színdarabot?
– Világos, hogy milyen célból. Hogy akik a szünetben igyekszünk meglógni a „forró helyekről”, vagy akik a másik féltekén békén élünk, egy félórán át azért hallgassuk csak a pokolgépek ketyegését – mert vannak – a székünk alól vagy az elfojtott szorongásaink alól. (Figyeled-e, hogy a nukleáris fegyverekbe öltözött hatalmakról egy idő óta már nem is nagyon illik beszélni? A téma kiment a divatból – a H-bomba halmozása nem.) Hallgassuk csak a ketyegéseket tehát: bevallott félelemmel – és viccelődve, ha tetszik.
Ezért különösen örülök, hogy a tévé a darabot közvetítette, s hogy megismételte. Egy olyan közöny feloldásáról van szó, amelyért a tévék jóvoltából kialakuló világraszóló információözön is felelős. A tömegkommunikáció, amilyen mértékben közel hozza az eseményeket – el is távolít tőlük. Itt csak a költő érzékenysége segíthet. Hogy a mai Sangháj és a mai Guernica is szívünkhöz oly közel legyen…
De nemcsak a közöny ellen. Az elkeseredés ellen is írtam.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, hogy a költő rokona a terroristának. Mindketten fel akarják rázni a világtörténelem közönyös kibiceit.
– És a költő kiveszi a pokolgépből a gyújtószerkezetet?
– Pontosan. A jó mű hozzájárul emberi érzékenységünk ébren tartásához. És ha a közvélemény igazán érzékeny, a legelkeseredettebb terrorista is kevésbé érzi majd szükségét, hogy bombát robbantva rázza fel a világot. Rábízza ezt a munkát a költőkre.
A színpadon egy 180º-kal elfordított Színpad van.
Mintha hátulról, a horizontfüggöny felől látnánk be rá.
A díszletnek – bár alig van díszlet – így a festetlen visszája fordul elénk.
S e fonák díszletek között, a fordított Színpadon – ha jelenésük van – a színészek is nekünk háttal játszanak. A Színpad túlsó felén – úgy, hogy minket is szembevakít – van egy Rivalda lámpasora. Egy Ellen-Rivaldáé. S belelátunk természetesen egy Ellen-Súgólyukba, amelyben ott ül az Ellen-Súgó – élő vagy viaszfej, mindegy. Ha az Ellen-Függöny, amelynek szintén a visszáját látjuk – felmegy, e Fordított Színpadon túl elvben látnunk kéne egy Ellen-Nézőteret, Ellen-Páholyokkal és Ellen-Közönséggel. De mivel a fiktív Ellen-Nézőtér sötét, s az Ellen-Rivalda a szemünket kápráztatja – nem látunk semmit belőle.
Valahogy úgy képzeljék el, hogy e játékban a színház és benne mi nézők mintha egy szembeállított tükörben folytatódnánk, duplázódnánk.
De mit szaporítjuk a szót? Pontosan azt látjuk, amit Arany János ily röviden és világosan tudott leírni.
|
Erdő, terem, kulisszák, kortinák, |
|
Mind léc, papír, vászon, kötél – fonák. |
Itt elöl, a kulisszák mögött, ügyelői asztal, mikrofon, telefon. A másik sarokban egy öreg Tűzoltó, aki éppen olvas.
Még a függöny nem ment fel, a nézőtér elsötétül, s halljuk az I. Színész – Lear király – második felvonásbeli végszavát, erősítőkön át, megrázóan.
|
Miket, még nem tudom, de amiken |
|
Megrémül a föld. Azt vélitek, |
|
Hogy sírok? Én nem sírok, bár elég |
|
Okom van sírni. Százezer darabra |
|
Törjék előbb e szív, mint én sírok. – |
ÜGYELŐ
Megjelenik, s a mikrofonba súgja. Függöny! Függöny!
Függöny fel.
S ezzel párhuzamosan látjuk összecsapódni a Színpad túlsó felén a fonák Ellen-Függönyt.
A Színpadon két színész marad. Lear király és a Bolond.
Tompa taps hallatszik. Pontosabban: Ellen-Taps.
ÜGYELŐ
A mikrofonba. Tapshoz… Tapshoz…
II. SZÍNÉSZ – A BOLOND
Feláll, felvesz egy papírból hajtogatott repcsit a földről, s felénk hátraszól. Úgy látszik, itt is középiskolásoknak adták el a házat. A legszebb jelenetek alatt ezek a kémrepülőgépek köröztek a fejünk körül. Kidobja a repcsit, felénk. Majd megy hátra ő is, ki az Ellen-Függönyön, meghajolni.
Oldalról közben bejött két Színésznő – Regan és Goneril –, mentek ők is meghajolni. Az Ellen-Függöny elől visszaáramlanak a Színpadra, majd megint kimennek. Viszik magukkal az I. Színészt – a Lear királyt.
Eközben.
ÜGYELŐ
A Tűzoltóhoz, aki egy vastag könyvben elmerülve ül. Maguknál a diákoknak nem kell Shakespeare?
A TŰZOLTÓ
Nem figyelt, vagy nagyothall. Mi?
ÜGYELŐ
Hangosabban. A diákoknak itt nem kell a klasszikus?
TŰZOLTÓ
Felnéz a könyvéből. Uram, mit vár maga az ifjúságtól, amikor a felnőttek rossz példával járnak elöl? Ebben a hónapban már volt nálunk két repülőgép-eltérítés, egy vonatrablás, három bankrablás, ugyancsak három nagykövetrablás; felrobbantottak…
I. SZÍNÉSZ-LEAR
Visszajött, megáll mögötte. Pszt! Várjunk ezzel! Mire kimondja, lehet, hogy már eggyel több robbantás lesz a statisztikában.
I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN
Amikor jöttünk, én folyton arra gondoltam, hogy mikor fogja valaki eltéríteni a repülőgépet.
II. SZÍNÉSZNŐ-GONERIL
Hülyeség… De milyen érdekes lett volna!
I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN
Hülyeség. Persze… De látod, amikor Londonból elindultunk, valami lehetett, mert leszálltunk Dublinban, a menetrendtől eltérően.
GONERIL
Ugyan! Nem volt semmi. Kiderült.
A BOLOND
A gépen semmi. De Dublinban polgárháború volt. Az is semmi.
GONERIL
Amiről annyit beszélnek, az sohasem következik be…
A BOLOND
Csak azt szeretném tudni, hogy ezt te optimizmussal mondtad vagy pesszimizmussal.
GONERIL
…Lásd újabb világháború.
A BOLOND
Ellenérveimet egy váratlan atombombázás után majd odafönt mondom el.
LEAR
Muszáj addig várni? Esetleg hamarább is randevúzhattok ott – hatunk. Randevúz-hatunk.
Itt valahol elöl közben megszólalt egy telefon, de senki se törődik vele. Csörög.
DIREKTOR
Be. A karzaton mindenki tökmagot rágott, és köpte le a héját! Szeretném tudni, hogy egyáltalán van-e itt ügyeletes rendőrtiszt…
LEAR
Hol van az én papír repülőgépem? Haza akarom vinni emlékbe… Babérkoszorú helyett.
DIREKTOR
Rutinból. Jó voltál… Jók voltatok… Nagyon jók voltatok!
LEAR
Kérlek, ne mondd ezt így!
DIREKTOR
De… Miért? Nagyon jól ment minden.
LEAR
De mi ma csakugyan nagyon jók voltunk!
DIREKTOR
Azt mondom én is. Jók voltatok. Te is!
LEAR
Te ezt úgy mondod, mint máskor. De mi másképp voltunk jók… Tegyük fel, hogy minden mindegy – mondtam magamban… Hogy ez az utolsó dobásunk… Az utolsó esélyünk… Hogy nincs tovább! Csend. Kitör. Mért nem veszi már föl valaki azt a rohadt telefont?
Nem veszik fel. Csörög tovább.
DIREKTOR
Jó módszer. Hattyúdal-módszer. Hogy nincs tovább… Nagyon jó módszer. Mindenkinek meglehet a maga módszere. Schiller például rohadt almát szagolt.
LEAR
Nem értitek… Nem baj…
GONERIL
Finom döfésként. Ha Peter Brook vendégszerepelne itt a Lear királlyal, azért biztosan nem jutna senkinek se az eszébe, hogy papír repülőgépeket hajigáljon…
A BOLOND
Miért ne? Kész üzlet. Az ifjúság protestál, van miről írni. Nem tudtok világszinten gondolkozni. Féltitek a tökmagtól a színház művészi színvonalát.
DIREKTOR
Dühös. Mi már egy ilyen elmaradt színház vagyunk. Még ha egy ilyen fejlett országban vendégszereplünk is. Egy ilyen Szotyoláliában!
LEAR
Nem bírjátok megérteni? Ez itt egy kivételes, ünnepi előadás. A fiatalok, ők igen, ők értik. Megjelent előttük egy óriás… Mit csináljon ilyenkor egy kamasz? Hogy bizonyítsa be, hogy ő is valaki? A tanárait se bírja elviselni. És most egy Shakespeare hengerelje le?
DIREKTOR
Ne, ne!… A világért se! Majd lehengerli őt a rendőrség. Megy ki. Vegyétek már föl azt a telefont, könyörgök. El.
A BOLOND
Nem érdemes. A feleségem. Meg van hűlve, és a szállodában maradt. Stopperórával kezében várta a szünetet, hogy kiveszekedhesse magát velem. A Tűzoltóhoz, jó hangosan. Mondja, öregem, szállodát is robbantottak már maguknál?
TŰZOLTÓ
Fel se néz. Kettőt.
A BOLOND
Úgy látszik, itt tüdőgyulladással is egészségesebb lesz neki az utcán sétálgatni. Felveszi a kagylót. Halló…
LEAR
A Tűzoltóhoz, hangosan. És színházat? Eddig hányat… izéltek?
TŰZOLTÓ
Még nem, egyet se. Mozit igen… De azért fel vagyunk készülve rá. Nekem is vizsgáznom kell, tetszik látni, ROBBANTÁSTECHNIKA ÉS GYAKORLATI TŰZSZERÉSZET-ből.
LEAR
És tudja már az anyagot?
TŰZOLTÓ
Annyi felesleges dolog van benne! Vastag a könyv, hogy több pénzt kapjon az író… Tessék mondani, mért kell nekem tudni a plasztikbomba technológiáját – amikor nyugdíj előtt állok? A bevezető részt szeretem: a merényletek világtörténete. Ez szép! Rövid áttekintés. Herosztrátesztől Matuska Szilveszterig… Bizalmatlanul. De mért érdekli ez magát? Egyáltalán, miféle országból jöttek maguk? Felcsattan. Tessék eltenni azt a cigarettát!
A BOLOND
A telefonba. Nem értem!… Mit mond? A többiekhez.
Gyerekek, csendesebben!… A beálló csöppnyi csendben a telefonba megint. Jó. Azonfelül kinyalhatod a… a jelenlevő hölgyekre tekintettel nem folytatom. Leteszi a kagylót.
REGAN
Hogy van a feleséged?
GONERIL
Nem neki mondtad?
A BOLOND
Kivételesen nem.
A BOLOND
Mindegy. Engem. Téged, akárkit. Issza a kávéját. Kihűlt a kávém… Valami beugratás. Azt mondta, hogy hagyjuk abba az előadást… mert… hülyeség… Elhallgat.
LEAR
Mert bomba fog robbanni a színházban.
Kis csend, persze.
A BOLOND
Ezt te honnan tudod?
LEAR
Amikor jöttem be, a kiskapuban állt egy gimnazista lány. Hogy autogramot akar, mutatja. Kitép egy papírt a noteszéből. Ideadja. Valami már van ráírva. Tessék! Odaadja a papírt. A lány közben eltűnt.
A BOLOND
…Ezen az van, hogy első figyelmeztetés. Nekem most azt mondták: második figyelmeztetés… A harmadikig talán megihatom a kávémat.
REGAN
Ez tényleg hülyeség…
A BOLOND
Hülyeség… Persze…
GONERIL
Árnyalati kérdőjellel. Hülyeség?… S hogy senki sem válaszol, Learhez, támadólag. Te mért nem mondtad? Zsebre vágsz egy ilyen figyelmeztetést, és játszol nyugodtan.
LEAR
Nyugodtan? Nem. A lehetőség, hogy esetleg a levegőbe röpülünk, megragadta a képzeletemet. Izgatottan játszottam. Most már talán elhiszitek, hogy úgy éreztem: egy kicsit jobban is, mint máskor. Ő is kávézni kezd.
REGAN
Te hiszel ebben?… Szerinted ez hihető?
LEAR
Nyugodtan, tűnődve. Ha hiszek benne, nem azért hiszek, mert hihető. Inkább azért, mert hihetetlen.
GONERIL
Egyre szebb! Kitör. Miért kellett ebbe a városba jönni? Éppen ebbe a városba jönni?… Hülyeség! Mérgesen el.
A BOLOND
Hát nem is lesz valami nagy dicsőség egy ilyen lehetetlen országban a levegőbe röpülni… Odahaza mindenki rajtunk fog röhögni. A viccek! A viccek! Képzeld el a vicceket, majd otthon, ebből az alkalomból. Röhögni kezd. Minél nagyobb egy nemzeti katasztrófa, annál több a vicc.
LEAR
Mohács után is mennyi vicc születhetett. De azok is elvesztek. Kár.
A BOLOND
Nem is kellenek viccek. Már maga a gyász lesz röhögséges. Fekete keretben a teljes színlap.
REGAN
Miután ezt a lehetőséget fölmérte. Az ember nem válogathatja meg a partnereit, tudom. De együtt szerepelni egy partecédulán – hát nem! van, akivel nem… Ugye, nem történik semmi? Mondd, hogy nem!
A BOLOND
Nézd, tudomásul kell vennünk, hogy mi egy pokolgépesített földgolyón élünk…
LEAR
Ez az! Nyugtasd meg… Pokolgép. Csak így tovább! Minél többet hallunk róla, pokolgép a bankban, pokolgép a postán, pokolgép a repülőgépen, annál kevésbé hisszük el, hogy egyszer csak mi is felrobbanhatunk.
REGAN
Ugye, hogy hihetetlen? Te is azt mondod, hogy ez hihetetlen.
LEAR
Hi-he-tet-len! És mitől is lehetne ilyen biztonságérzetem, ha nem attól a rengeteg rémségtől, ami másokkal történik? A világtörténelem mindennapi távoli rémségei – minél többet hallunk róluk, annál messzebb vannak tőlünk. A borzalmakról szóló információk özönében lassan visszanyerjük paradicsomi gyanútlanságunkat. Érzed?
LEAR
Dehogyisnem. Figyeld meg, hogy az esti híradókat csupa önfeledt Ádámok és Évák nézik… És tudod, mit szólnak, ha azt látják, hogy egy vendégszereplő társulatra rárobbantották a színházat?… „Velünk ilyen nem történhetik…” Ezt mondják.
REGAN
Ha valakit felrobbantanak, annak oka van. De hogy minket…? Miért?
LEAR
Ajjaj! Ezer oka is lehet!
BOLOND
Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még sehol sem robbantottak föl minket.
REGAN
Ne hülyéskedj! Azt kérdeztem, hogy miért. Minket – miért?
LEAR
Miért? Például azért, mert nem tetszik nekik az előadás. Volt, ahol rossz kritikát kaptunk?
LEAR
Itt pedig felrobbantanak. Ez is kritika. Abszolút, őszinte kritika. El kell viselni.
REGAN
Most siklik csak a hangja a felsőbb regiszterekbe. Elviselni?… Elviselni?… Azt, hogy felrobbantsanak?… Ezt elviselni?
LEAR
Az újságkritikát talán könnyű?
REGAN
Egyszerűen azért, mert művészileg nem tetszettünk nekik…
LEAR
Komolyan veszik a művészetet. Mi is. De lehet kisebb ok is. Mondjuk, eszmeileg nem tetszünk nekik. Vagy fajilag. A nemtetszésben nincsenek éles határok… Vagy vallásilag. Vagy nyelvileg. Vagy geopolitikailag… Milyen okokból is szokták még az emberek egymást kiirtani?
REGAN
Te is mondtad, hogy jók voltunk.
LEAR
Jók! De Shakespeare-t játszottunk…
REGAN
Shakespeare-re miért allergiásak?
LEAR
Inkább azt kérdeznéd, hogy miért ne? Ugyanazért, amiért Brechtre vagy Gorkijra vagy Madáchra vagy Szomoryra – te a főiskolán nem tanultál színháztörténetet? Shakespeare író volt. Nem elég? Most jut eszembe: kopasz is volt. Súgva. Szakálla volt. Fülbesúgva.
Angolszász… Fehér bőrű… Körülnéz, majd. Titokban katolikus volt. Más hang, megrovással. Csak titokban volt katolikus. Már felháborodva. Négert hozott a színpadra. Fokoz. Rosszat írt Dániáról! Aztán amit Shylockról írt – az a rokonszenv! –, az az ellenszenv! És a szonettjei! Alapos gyanú van rá, hogy fiúhoz szóltak. Még alaposabb a gyanú, hogy mégis nőhöz szóltak. S ha még bír fokozni. És Csehországnak tengert adott!… Egy közismerten szárazföldi országnak… Nem folytatom… És mi ennek az óriási bűn… – Keresi a megfelelőbb szót, megvan. – botrány -halmazatnak a cinkosai vagyunk. Bűn- és botránytársak… Ne is reméljünk méltányosabb ítéletet: döntsék ránk a színházat!
DIREKTOR
Jön vissza. Nem lesz semmi baj, már telefonáltam a rendőrségre…
DIREKTOR
Hogy huligánok vannak a nézőtéren, és hogy a jegyszedőnők nem bírnak velük. Igen, szotyolaügyben.
BOLOND
Ide is telefonált valaki…
DIREKTOR
Szóval, semmi vész. A közönség jól fogadott. A sajtó mellettünk lesz…
A BOLOND
Ne mondjuk el neki?
LEAR
Semmi, semmi… Maradjon meglepetésnek.
DIREKTOR
…Beszélnek arról, hogy valami díjat kapunk. Aranynimfát – vagy ilyesmit. Én is hallottam. De maradjon meglepetésnek.
A többiek ellenállhatatlan röhögése olyan ambivalens, hogy a Direktor is velük nevet.
GONERIL
Jön, szendvicset vagy banánt harapdál. Ő mit mond? Szerinte lehetséges, hogy felrobbantsák a színházat?
A BOLOND
Aranybomba… S röhög tovább.
DIREKTOR
… Bár már látnám.
LEAR
Gonerilhez. Meglepetésnek szántuk neki az előadás végére – és te most elárulod.
A BOLOND
Direktornak. Amikor majd robbantanak, tegyél úgy, mintha nem is sejtetted volna… Csodálkozz!
GONERIL
Jó, jó, de azért nem tudom, hogy nem kéne-e bejelenteni a közönségnek. Aki fél, menjen haza!
DIREKTOR
Közben eléggé felforrt a méreg benne, hogy most szinte szelíden szólaljon meg. Mindenki. A bátrak is. Menjenek haza… És mi is…
GONERIL
Gyors visszavonulás. Én személy szerint nem hiszem. Ha fel akartak volna robbantani, miért nem tegnap robbantottak föl? Tegnap volt a protokoll.
REGAN
Hogy te milyen jól tudod, hogy mikor kell minket felrobbantani!
GONERIL
Most ő sértődik meg. Úgy beszéltek velem, mint ha én akarnálak titeket felrobbantani. Amikor én éppen azt mondtam, hogy nem hiszem… De nekem teljesen mindegy. Maradjon csak itt a közönség. A pénzéért.
DIREKTOR
Nem kell pánikot kelteni. Mi az idegeinkkel dolgozunk.
LEAR
Igazad van. Maradjunk a szotyolánál.
DIREKTOR
Gúnyolódni se kell.
LEAR
Nem gúnyolódom. Tudom, hogy a szotyola elleni küzdelem csak taktika. És nem művészi hitvallás, nem világnézet…
DIREKTOR
Te megint csak azokat az eszményi huligánjaidat véded. A robbantókat nem védenéd, esetleg?
LEAR
Boldogan! Tudod te azt, hogy az a Gavril Princip, aki Ferenc Ferdinándot lelőtte, költő is volt? Ismerek egy öreg hölgyet, ifjúkorában hivatásos merénylő volt. Valahogy nem akasztották fel… Most nyolcvanévesen is sugárzik belőle a fiatalság, a szellem, a tisztaság. Nagy kár, hogy a merénylők legtöbbször illegalitásban élnek. Nehéz velük barátkozni.
DIREKTOR
Szóval, mit mondtak azok az angyali merénylők?
A BOLOND
Hogy felrobbantanak.
A BOLOND
Mi is mondtuk: hülyeség.
DIREKTOR
És mit mondtak még? Hogy csak minket?
A BOLOND
Boldogabb volnál, ha a többi színházat is? Vagy úgy találod, hogy mi olyan elhanyagolható mennyiség vagyunk, hogy ha csak minket robbantanak föl, az semmi?
DIREKTOR
Ahhoz képest, hogy az egész világot is bármikor felrobbanthatják – ez tényleg semmi.
A BOLOND
Látjátok, ez a robbantás mindenkinek meghozza a humorát.
DIREKTOR
Egy kis turnézó együttes!
DIREKTOR
Beszéljünk másról.
Csend.
GONERIL
Gyerekek, én nem akarok pánikot kelteni, de itt valami ketyeg.
Pillanatnyi csend.
DIREKTOR
Kitör. Én nem hallok semmit. És szeretném közölni veletek, hogy ha ez az előadás abbamarad, a biztosító nem fizet meg semmit. És nincs a világon akkora valutakeret, amelyből kitelne a pönálé… A többi város ezek után már nem is fog fogadni minket. Tapsol. Kezdjük a harmadik felvonást!
Megszólal a telefon.
A BOLOND
A harmadik figyelmeztetés.
DIREKTOR
Nem vesszük föl!… Azt mondtuk, hogy beszéljünk másról.
Elhallgatnak. Csönd. Csak a telefon csörög.
REGAN
Ha elgondolom, hogy mennyi sok kedves diák meg diáklány van ma a színházban… Az előadás előtt kinéztem a függönyön – olyan helyesek… Küldjük őket haza!
DIREKTOR
Azt mondtam, hogy beszéljünk másról!
A telefon csak csörög.
LEAR
Emlékeztek Leslie Howardra? Ő is színész volt. Shakespeare-színész. Az egész dolog azzal kezdődött, hogy a németek lelőtték a repülőgépét. Göring haragudott rá.
DIREKTOR
Ti csakugyan képtelenek vagytok másról beszélni?
Kis csend. A telefon csörög.
GONERIL
Úgy szeretném hallani a hangjukat…
LEAR
Szerintem a végzetet nem illik ilyen sokáig várakoztatni. Vedd föl!
DIREKTOR
Majd én beszélek velük. A telefonhoz megy, fölveszi. Majd a II. Színészhez. Téged keresnek…
A BOLOND
Átveszi a kagylót.
DIREKTOR
A felesége… Látjátok, nem kell úgy beszarni. Megy. S közben. Ne húzzuk tovább a szünetet! Mért nem kezdünk?… A viharjelenethez ide mindig jön egy takarás! El.
BOLOND
A telefonba. …Jól… Jól… És te?… Nincs semmi…
Egy díszletmunkás közvetlenül elöl, szinte az orrunk elé, felállít egy díszletet. Hogy meglegyen a takarás. A visszáját látjuk. Rajta van a jelzés: LEAR III. S vörös festékkel egy friss fölirat.
UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS
ELŐADÁST ABBAHAGYNI
KÖZÖNSÉGET HAZAKÜLDENI
MÉG HÁROM PERC
Az utolsó sor mintha be se volna fejezve, kicsit csorog is belőle a vörös festék.
GONERIL
Integetni kezd a telefonáló II. Színésznek, mutatja, hogy három – hogy megvan a harmadik figyelmeztetés.
A BOLOND
Hangot vált. A búcsú szenvedélyével. Szívem! Szeretlek!… Nem, nem mondhatok semmit. Nem szabad pánikot kelteni… Nem – pé-vel… Pá-ni-kot… Akármi történik – szerettelek! Leteszi a kagylót. Képzeljétek el, ha itt marad idegenben, egyedül. A nyelvet se tudja… Szegénykém…
REGAN
Nagyon kérlek, most már ne vicceljetek! Elég volt!
A BOLOND
Én nem viccelek. Én most már komolyan hiszek benne… Telefonálás közben egyszerre csak rájöttem, hogy nincs édesebb dolog, mint hinni abban, hogy három perc múlva…
REGAN
Ne mondd ki! Befogja a fülét.
A BOLOND
Mért esik jól hinnem benne? Skandálva. Mért esik jól hinnem benne?… Mért esik jól hinnem benne?!
A TŰZOLTÓ
A könyvével. Van itt, kérem, a függelékben egy fejezet a pszichés faktorokról… Ha a művész urakat esetleg érdekli… Hogy miért élvezett Matuska Szilveszter, amikor vonatot robbantott…
LEAR
Pfuj, pfuj! nem ilyen merénylőkről álmodom én. Engem ilyenek ne robbantsanak föl. Pfuj, Matuska!
A BOLOND
Matuska!… Gyerekkoromban még meséltek róla. Milyen öreg lehet már! Hosszú fehér szakálla van, mint a Mikulásnak. Märklin-vasutat hoz a jó gyerekeknek, viadukttal és pokolgéppel… Matuska! Hol vagy, Matuska?!
Csend.
A BOLOND
Te Imre, itt valami csakugyan ketyeg… Tisztán hallom, hogy valami ketyeg. A Tűzoltó körül hallgatózik. Maga nem hallja?
A BOLOND
Bízzátok rám! Kiabálva. Hány óra?
A TŰZOLTÓ
Elővesz egy ócska nikkel kronométert – s azt az időt mondja, ami éppen van.
A BOLOND
Felszabadultan. Kellemes hangja van az órájának.
A TŰZOLTÓ
Füléhez tartja, csodálkozva. Ennek? Vállat von, indul. De előbb a duzzadó ócska aktatáskáját felteszi a székre, amelyen ült. S aztán kisétál. Még visszaszól. Aztán nem cigarettázunk! El.
ÜGYELŐ
A mikrofonba, sietősen. A harmadik felvonás szereplőit a színpadra!
LEAR
Ez az igazi szorongás, ami ilyenkor elfogja az embert. És hiába reménykedem, nem fog történni semmiféle csoda – nem szakad le a csillár, nem robban föl a színház –, nincs menekvés, föl kell mennem a színpadra. Félek. És ettől a félelemtől, bárhogy is szeretném, nem szabadulok meg, tudom, mindhalálig… Ezért keresztényi alázattal elfogadom a félelmet. Nem tusakodom tovább ellene… Bevallom: félek… Félek a villámlástól, a földrengéstől. Félek egyedül. Félek a tömegben. A harmadik emelettől fölfelé félek, hogy leugrom. Ha a sor közepén ülök, félek, hogy rám jön a szükség. Félek a haláltól, a tetszhaláltól, a megsemmisüléstől. Ámen… De legfőképpen mindig ettől: kilépni a közönség elé. Kimegy a színpadra.
ÜGYELŐ
Mikrofonba. Függöny!
DIREKTOR
Gyorsan be. A függöny felmenetele előtt már elkezdődik a vihar… Mennydörgés!
Mennydörgés.
LEAR
Befordul. Ne! Kérlek ne!… Én elmondom úgy a vihart, hogy nem lesz szükség mennydörgésre – csak könyörgök, ne mennydörögjetek… Ha mégis történnék valami… látni akarom a végzetet. Hallani akarom, ahogy jön – a halk lépéseit…
DIREKTOR
Izgatottan. Viharjelenetet, mennydörgés nélkül…
LEAR
Lehet, hogy felrobban a színház, és te tökéletes előadást akarsz?
DIREKTOR
Imponáló öntudattal. Köszönöm, hogy megfogalmaztad színigazgatói hitvallásomat.
A BOLOND
Én nem bánom, dörömböljetek, ha tetszik, de ha így dörömböltök, én a színpadon összecsinálom magam.
Egy intésre a mennydörgés elhallgat. Ettől kezdve zajtalan villámfények lobbanása világítja meg a színpadot…
Az Ellen-Függöny felmegy.
A BOLOND
Ketyeg… Esküszöm, hogy itt valami ketyeg.
REGAN
Gyerekek, menjünk haza!
DIREKTOR
Ne csinálj pánikot!… Valami ketyeg – na és?
LEAR
A Színpadon nekünk háttal.
|
|
Fújj szél, szakadj meg, fújj, dühöngj! Vihar… |
LEAR
Visszafordul felénk, és súgva. Én is hallom, ketyeg… – majd az Ellen-Közönség felé, folytatva a verset –.
|
|
Felhő, omoljatok le, míg a tornyot |
|
|
S a szélvitorlát elsüllyesztitek! |
LEAR
Köpenyét fejére borítja, s megint visszasúgja. Ketyeg… Ketyeg… Némán kering a néma viharban.
A BOLOND
Nincs itt a tűzoltó, és ketyeg.
REGAN
Learre. Ő is hallja. Most már én is hallom. Te nem hallod?
DIREKTOR
De. Hát aztán? Én nem hallucinálhatok?… Tik-tak-tik-tak-tik-tak…
REGAN
Nem egészen… Ta-ak, ta-ak, ta-ak…
A BOLOND
Tuk-tuk-tuk-tuk-tuk…
GONERIL
Ti-ti-ti-ti-ti-ti…
Mindnyájan úgy járkálnak, tesznek-vesznek, hogy félszemük azon van: mi ketyeghet.
Meg-megállnak, hallgatóznak.
Közben.
LEAR
Folytatja.
|
|
Ti gondolatnál gyorsabb kéntüzek |
|
|
Kengyelfutói a tölgyhasgató |
|
|
Mennykőnek, hamvasszátok el |
GONERIL
Én azért ilyen körülmények között nem átkozódnám ennyire. Mi ez az állandó tititititi?
LEAR
Leszól. Nem telt még le a három perc? S folytatja.
|
|
Villám, döngesd laposra e kemény |
DIREKTOR
Felsúg neki, lelkesen. Ne törődj semmivel! Gyönyörű, amit csinálsz… Folytasd… Tik-tak-tik-tak.
Éles pukkanás.
Itt mindenki behúzza a fejét, vagy a földre veti magát.
LEAR
Feltartott két kézzel, mint egy áldozó főpap befordul felénk, és így mondja. Eldurrantottak egy tökmagos staniclit… Rohadt huligánok! S ebben a pozícióban maradva, égre kiáltóan folytatja.
|
|
Minden csirát, miből a háládatlan |
ÜGYELŐ
A II. Színésznek, súgva. Színpadra!
A BOLOND
Felfut a színpadra, s előremegy egészen az Ellen-Rivaldáig, rákezd a szövegére, de nem fontos, hogy mi értsük. „Ó, komám, az udvari szentelt víz többet ér száraz házban, mint ez az esővíz házon kívül. Jó komám, eredj, és kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embereken, sem a bolondon.”
Közben Lear neki háttal, velünk szemben a Direktorhoz beszél.
LEAR
Mit csináljak? Félek…
DIREKTOR
Semmi baj! Dobd be a privát halálfélelmedet… Csodálatos leszel! Tik-tak-tik-tak!
LEAR
Súgva. A lábamon se tudok állni, úgy remegek.
DIREKTOR
Jó ötlet! Térdelj le!
A BOLOND
Felemelt hanggal ismétli a végszót. …„Sem a bolondon!”
LEAR
Továbbra is háttal a partnerének, velünk szemben, térdre esik, s megrendítő halkan mondani kezdi a legharsányabb Shakespeare-sorokat. Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!
S ezután négykézláb mászkálva a színpadon, folytatja.
|
|
Tűz, zápor, villám, szél nem lányaim. |
|
|
Titeket én nem vádollak, elemek, |
NÁTHÁS FELESÉG
Sietve megjelenik, s diszkréten int a II. Színész felé, jelezné, hogy itt van. Súgva mondja, eldugult orral. Angyalom… Úgy aggódtam…
A BOLOND
Lear további tirádája alatt, sziszegve. Ez hiányzott! A női előérzet! A finom ösztön – ő megsejti a veszélyt… Az isten akárhová tegyen, miért jöttél utánam? Hát nem tudod, hogy minket nem szabad komolyan venni? Eddig csak hülyéskedtünk – erre idejössz a te nagy próféta lelkeddel, s aztán megnézhetjük magunkat. Tudd meg, ha itt történik valami, azért te vagy a felelős… Mindig mindent elrontasz! Elkeseredetten leül. Nevet vagy sír – mindegy, úgyis minden belefér a szerepébe.
NÁTHÁS FELESÉG
Mindig haragszik, ha utánajövök. Sírni kezd. De két orrfúvás között. Mi ketyeg itt?
Ettől kezdve ő is beáll keresni, hogy mi ketyeg.
LEAR
Közben folytatja.
|
|
Nem adtam országot, nem híttalak |
|
|
Lányaimnak, nem tartoztok szót fogadni. |
|
|
Teljék be hát borzasztó kedvetek. |
A BOLOND
Felugrik, s énekelni kezdi, szerepe szerint. Meg is ismétli a dalt egyszer-kétszer.
|
|
Ember, ki szivén gyalogol |
|
|
Jajgat, ha majd tüskébe hág |
|
|
S elveszti csendes álmait. |
LEAR
Közben megint felénk fordulva, a Direktorhoz. Te, én mélyen meghajolva bocsánatot kérek a közönségtől. Megmondom, hogy elnézésüket kérem, ha ez a mai előadás nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk… de nem mi tehetünk róla…
DIREKTOR
Nem csinálunk pánikot.
LEAR
Fojtogat valami… szólni se tudok…
DIREKTOR
Fütyöréssz! Ebbe a jelenetbe minden belefér… Siker lesz!
LEAR ÉS A BOLOND
Összeölelkeznek, s a dalt fütyörészve sétálni kezdenek a színpadon.
DIREKTOR
Súgva. Így tovább! Óriási! Folytassátok… Ne törődjetek semmivel! A három perc régen letelt!
A BOLOND
A dal nótájára énekelni kezdi.
|
|
A három perc régen letelt! |
|
|
A három perc régen letelt… |
DIREKTOR
Bedőltünk nekik!… Blöff volt az egész! Blöff!… Blöff!… Blöff!
NÁTHÁS FELESÉG
Megtalálta a Tűzoltó táskáját, s miután megbizonyosodott felőle, hogy az ketyeg, felmutatja. Ez ketyeg!
A többiek elugranak mellőle.
NÁTHÁS FELESÉG
Mit csináljak vele? Férjének mutatja.
LEAR
Kikapja a kezéből. Nincsenek eszményi merénylők! Minket már egy ronda, öreg, nyugdíj előtt álló bürokrata fog felrobbantani… Minket és a világot… Befordul a színpadra, nevetve odadobja a táskát a Bolondnak.
|
|
De mit kacagok, mint a bolond? |
A BOLOND
Visszadobja neki. Nesze neked! A tűzoltónak álcázott planetáris atom-Matuska krisztkindlije-e!
LEAR
A táskával.
|
|
Kezében villámösztökével? |
ÜGYELŐ
Ez nem Shakespeare!
DIREKTOR
Shakespeare-i, az a lényeg.
A BOLOND
Már nála a táska.
|
|
Érett gyümölcs vagy föld, |
LEAR
Labdáznak.
|
|
Ha holnap sem lesz a végítélet: |
A táska leesik.
Egy ugyanolyan pukkanás, mint az előbb.
Teljes sötétség.
És teljes csend. Majd afféle ordenáré filmhíradózene. A színpad fölött kigyullad egy fényújság. Futnak rajta az épp aznapi hírek. De két hír között ez is: ISMERETLEN TETTESEK FELROBBANTOTTAK EGY SZÍNHÁZAT. AZ ÁLDOZATOK SZÁMA…
A színház kivilágosodik.
A villanyújság a fényben csak homályosan és olvashatatlanul fakón fut tovább. A rikító zene is lehalkul, alig hallhatóvá. A függöny előtt áll egy talpától a feje búbjáig gézbe pólyált alak, csak az egyik szemének és a szájának van némi nyílás hagyva.
ELLEN-SÚGÓ
Shakespeare-előadás volt. S amint a régi vicc mondja: mindenki meghalt, csak a súgó maradt életben. Én vagyok a súgó… Ott ültem a súgólyukban. Súgólyuk! Hol van az már!… Nem is hittem, hogy ezúttal megúszom. Megúsztam a III. Richardot, a Gyilkosok a ködbent… Úgy látszik, a természet gondoskodni kíván róla, hogy egy tanúja azért maradjon minden rémségnek, minden csodának. S milyen jó, hogy ez a tanú én vagyok… Csodálatos előadás volt! A színészek a privát halálfélelmük sokkjai alatt, de a halál félelmét mégis legyőzve – rendkívülit produkáltak. Hogy mi lett velük? Elmondhatom. Hivatásuk teljesítése közben érte őket a halál, így mind a mennyországba jutottak. Együtt a színház többi dolgozójával… Sőt, együtt az egész közönséggel, mert a kivételes művészi élmény mindnyájukat a megszentelő kegyelem állapotába hozta. Ritka dolog, hogy egy egész színház üdvözüljön. Több száz ember – a vértanúság pálmaágával szálljon föl a mennyországba…
Most először – a mi fülünknek is hallhatóan! – csendes ketyegés kezdődik, ami a következőkben folyton erősödik.
Ketyegés. Ketyegés. Ketyegés.
SÚGÓ
Idegesebben, hangot váltva. Kedves közönség – elnézést kérünk, ha ez a mai előadás, nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk. Nem mi vagyunk az okai… Hirtelen kiborulva. Itt valami megint… tak-tak-tak… Mindenki maradjon a helyén! Szinte fölénnyel. Majd én mindenről tanúskodom! Eltűnik.
Az erősítőkőn át egy metronóm lusta kattogása betölti a színházat.
Vége
NB. A tapshoz a színészek pálmaággal, angyalszárnnyal, a mennyei boldogságuk attribútumaival jelenhetnek meg. S a mise Credójának a dallamával intonálhatják a kora atomkori variánst:
– Cre-e-do, qui-a-ab-su-ur-dum! |
A ketyegés befejezése képernyőn
Abból a színházból, hol a fenti darabot eljátszanák, a néző azzal az érzéssel távozhat, hogy ő is sorra kerülhet. Hiszen a darabbeli hallucinált ketyegés után végül egy igazit is hallott, esetleg épp a saját széke alól. Vagy a csillárból. A színdarab befejező effektusa éppen ez a nézők feneke alá vagy a feje fölé „kivetített” félelem volt. A nézőtéren hallható ketyegés.
Televízióban az effektus elsikkad. A rivaldán át könnyű egy pokolgépet a közönség közé vágni. A képernyőn át ez lehetetlen. Az akvárium üvegfalán nem hatol át a félelem.
Ezért a darabnak – amikor a tévében került előadásra – más befejezést írtam. Megkísértve majdnem a lehetetlent, hogy a mindennemű természeti és történeti csapás ellen magát tökéletesen bebiztosítottnak érző tévénéző is egy pillanatra hallani vélje azt a ketyegést – „sua res agitur”.
Ebből a célból született meg a darab végének ez a másik változata.
A kép egy pillanatra elsötétül. A színház tehát felrobbant. Most megjelenik a képernyőn a tűzoltó, közelről, teljes díszben. Nemcsak a sisakja ragyog, ő is. |
|
|
|
TŰZOLTÓ
Hát ez is megvolt… Először robbantottam színházat, és ugye, milyen szépen sikerült… Mondhatnám: falrengető siker volt. Meg kell adni, az előadás is egész jó volt. A színészek kitettek magukért. Én sem akartam hát szégyenben maradni! Tudom én azt, hogy mi a totális színház, meg az a – ensemble játék… Hát igyekeztem… Azt szokták mondani, hogy az igazi, szép, gusztusos tragédiák végén csak a súgó marad életben. Kérem szépen, itt nálunk még a súgó sem maradt életben.
|
|
Egy pillanatig gondolkozik, majd kis rezignációval jegyzi meg. |
|
…Kár, hogy a kritikusok sem maradtak életben. Milyen szépet írhatnának az én első színházrobbantásomról. Mert a színházban én még csak debütálok… Persze, nem is lehet tőlem olyan eredményt várni, mint a mai fiataloktól, akik igazán megkapnak mindent, hisz ha elküldik őket valamelyik háborúba a világ végére, tonnaszámra dobálhatják a bombát, ahová csak jólesik… De azért ne mondja nekem senki, hogy „tata, maga már kiesett a világtörténelem fősodrából”… Meg hogy „mi az, öregem, itt maguknál színházat nem izélnek?”… |
|
Magában röhögve, súgva mondja, közbevetőleg. |
|
TŰZOLTÓ
Kimondani nem merik, babonából… Csak úgy mondják, hogy „színházat nem izélnek”?
|
|
A röhigcsélésből hirtelen komolyra vált, s szinte sértett méltósággal kérdezi vissza. |
|
|
|
…Miért éppen színházat nem, uram?! |
|
Majd elvigyorodik, s bizalmas cinkossággal újra megkérdezi, mint ami teljesen magától értetődő. |
|
|
Szeretettel mutatja a formáját.
|
|
TŰZOLTÓ
Miért éppen színházat, nem – uraim?! Hát nem szép dolog, hogy egy egész színház egyszerre mennybe megy – a színészek, a közönség, a kritikusok?… Mert mi kell hozzá? Ahol az ember jár, szépen ott felejt egy olyan szép… Egy olyan gusztusos, kövér aktatáskát… Az aktatáska ott marad a széken, ahol ültem… vagy a sötét előszobában. És úgy csinál, hogy tik-tak. De hát ki veszi azt észre, hogy egy kicsit ketyeg?… Miért, maguk most talán hallják?…
Csend. Csend…
TŰZOLTÓ
Na, és ha hallják. Ketyeg, mondják. Valami ketyeg. Biztosan a gázóra ketyeg… Vagy már meg se hallják… Mert hamar megszokják ám az emberek…
|
|
|
|
|
Tisztán hallatszik valami gyors ketyegés.
|
|
A Tűzoltó ügyet sem vet rá, nem hallja. Kényelmesen elhelyezkedik.
|
|
|
|
TŰZOLTÓ
Csend van… Nyugalom van… Béke van… Konszolidáció van… Emelkedő életszínvonal van… Eredményes tárgyalások vannak…
Megszólal a telefon.
|
|
A tűzoltó ezt sem hallja. Hisz süket.
|
|
|
|
…Én csak nevetni tudok azon, hogy az emberek milyen békésen ülnek otthon, és még csak nem is képzelik… |
|
Nevet.
A díszlet hátsó felén – mint már egyszer láttuk, láthatatlan kéz írásával ez íródik fel:
|
|
|
|
UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS
MÉG EGY PERC…
|
|
Tűzoltó folytatja megkezdett mondatát.
|
|
|
|
TŰZOLTÓ
…Hogy velük… velük ilyesmi megtörténhetik…
Szól a telefon, és egyre erősebben a ketyegés.
|
|
Függöny
A zsenik iskolája
Becsvágyó eszmék képtelen csodákra |
sarkallják elmém: hogy lehetne gyarló |
körmömmel utat vájni e kemény |
világon, börtönöm gránitfalán, |
s mert nem lehet, önnön gőgjükbe fúlnak. |
Shakespeare: II. Richard
(Somlyó György ford.)
Néma szereplő: A MÁSIK RAB
Börtöncella.
Nincs szükség pittoreszk részletezésekre. A díszlet tehát ne igyekezzék valamilyen ország büntetés-végrehajtási intézményét rekonstruálni. Inkább jelzés legyen, a teljes elzártság jelzése. És ennek fokozottabb hangsúlyozására: egy ajtó. Jól bezárva, megvasalva. Ez vezethetne ki innen a szabadságba.
De az ajtó nem nyílik ki. Csak a kémlelőablak rajta, ha kívülről kinyitják, nagy csattanással.
Kopár, fehér falak.
Egy villanykörte lóg a mennyezetről, az világít.
Két ágy.
Az egyik ágy üres. Ennek a gazdája, a Rab, most éppen a földön hasal, s gyűjti az erejét, ki tudja, hányadik fekvőtámaszához. Eltökélten igyekszik jó kondícióban tartani a testét meg a szellemét is. Célja van. Ki akar szabadulni.
A tökéletesedés útja nehéz, de az apró győzelmek meg-megújuló örömmel járnak. Így
Rabunk is szinte állandó eufóriában van. Abban a boldogságban úszik, amely a szentekre és a sikeres
dilettánsokra jellemző. Nem beszélve most a kétségnek elkerülhetetlen pillanatairól, amelyek persze annál
keservesebbek. Hiszen csak a testet kell legyőzni, csak akarni kell, és akkor minden ajtó megnyílik. A
mennyországé, a kiadóé, a börtöné…
Ekkora reménytelenségben ekkora önbizalommal élni csak folytonos doppingolással lehet. Megfigyelhettük, hogy az optimizmushoz feltétlenül szükséges az optimizmus szünet nélküli propagandája is. Ezért olyan beszédes a Rabunk is. Minden pillanatban meg kell győznie magát róla, hogy egy lépéssel közelebb van a szabadsághoz. S ez nem kis feladat. Hisz az egész látható világmindenség arról akar meggyőzni, hogy a szabadság lehetetlen. A betonfalak, a vasak az ajtón, a cellatársa testi-lelki tohonyasága, az őrök lépései odakint… Az autoszuggesztiónak, couéista bebeszélésnek minden forszára és lendületére szükség van, hogy a börtönapparátussal szemben fel lehessen venni a küzdelmet, s méghozzá az egyenrangúság érzetével. A Rab tehát nemcsak a testi kondíciójára ügyel, és nemcsak az eszét jártatja, hanem folyton beszél is.
Hajtja a magáét.
Beszél most is, miközben végzi az izomfejlesztő gyakorlatait.
Van, kinek beszéljen.
A másik ágyon fekszik a Másik Rab. Mozdulatlanul, szótlanul, közönyösen. Bámulja a mennyezetet. Ki tudja, mióta? Talán már évek óta. S feltehetően ezt fogja csinálni, amíg csak itt van. Az élete fogytáig.
Ő tehát csak néma szereplő.
A RAB
Hason fekve a földön. Ez volna a legegyszerűbb. Feküdni, és várni, hogy mindennek vége legyen… De nem, azért sem! Már öt fekvőtámasszal megint többet csináltam, mint tegnap. Számolod?… Hát csak számold!… Kinyomja magát. Tessék! Még egyszer! Tudod, milyen izmok erősödnek ezzel?… Semmit se tudsz… Leereszkedik. Hogy lehet valaki olyan hülye marha?… Gyors fekvőtámaszok, s ennek ütemére mondja. Hülye-marha! Hülye-marha! Leül a földre. Számoltad? Szusszan egyet. Látod… Ha nem volnál olyan érzéketlen lajhár, olyan vastag bőrű rinocérosz, most bocsánatot kérnék tőled a hülye-marháért. De neked úgyis mindegy, nekem pedig jólesik mondani. Guggolásból fel s vissza. Hülye… marha… Hülye… marha… Jógi ülésben marad. Hogy milyen izmok? Na? Lélegzésgyakorlatok közben folytatja. A szárnyizmok… Amelyekkel kirepülök innét. Hosszú lélegzés, amellyel az emelkedettség állapotába kerül. Majd. A szabadmadár-izmok… Ilyen izmok dolgoznak a mellkasomban, a karomon, a lábamon. Minden tagomon szárnyak nőnek. Mint Hermész bokáin… Mellékesen, tanítólag. Hermész: görög isten. De hirtelen
átéléssel. Istenszárnyak… Behunyt szemmel, mozdulatlanul ül. Szárnyak – emelnek… Érzem, hogy emelnek. Hirtelen felcsattanó jókedvvel. Isteni szárnyas bokáim… Szárnyas tüdőm… Megfogja a két fülét. Szárnyas fejem… Nem is beszélve arról a szárnyas kis faltörő kosomról, amely legjobban szeretne már kitörni innét… Türelem, na! Meglesz az is! Elveti magát a padlón, végighengeredik, s közben. Türe-le-em!… Én ki fogok repülni innét! Én paplanos ágyban fogok aludni, vánkosok, matracok, dunnák bányájában. Szinte énekel. Minden este megyek majd a tol-las bál-ba! Felkönyököl, s szinte elámulva. A tollas bálba… bizony. Az édesmama mondogatta így, amikor aludni küldött… Hirtelen felugrik, és gyors, fárasztó tornába kezd. Én va-gyok-a hülye-marha! Hülye-marha! Nem-sza-bad-a ma-má ra-gon-dol-ni, kettőt, gyöngí-ti-az aka-rate-rőt! Nem-sza bad-a mamá-ra-gon-dolni! Egy határozott dobbantással vége a tornának. Maga elé néz, merően, koncentrálva. Nőkre kell gondolni! Nőkre! Friss, fiatal nőkre… Nem azokra, akik már voltak. Na! Újakra! Eddig még sohase látott nőkre… Muszáj! Az emlékek mindig csak lehúznak. Nem kellenek emléknők. Új
nők kellenek. Akik még csak most serdülnek, és nem
is sejtik, a buták, hogy én leszek majd az isteni férfi az életükben. Várjatok a szerelemmel, szívecskéim, sietek!… Gondoljatok rám erősen, amikor nem tudtok aludni… Új nők, új nők! Szép, fejlett fiatal asszonykák, mit is tudjátok ti még a mézeshetek boldogságában, hogy velem fogjátok megcsalni a férjeteket. Én már tudom! Há… Felnevet. Mint a szaloncukrot a selyempapírból, úgy bontogatlak titeket… rózsaszín cukorfalatok… Hunyt szemmel. Olyan nehéz titeket ide passzírozni, át ezen a sok vastag betonfalon. Nem is csoda, ha az arcotok mindig lemarad. Elmosódik. Mintha egy fehér fátyol volna rajta… Egy atomsugár is beledöglene ennyi betonfalba!… Ti lesztek mégis az én szabadító angyalaim. Hozzátok röpülök ki innét, a ti puha ágyatokba… Várjatok rám! Pá, pá! Kinyitja a szemét. Értük nem alszom éjszakákon át. Vannak, akik nem alszanak, mert félnek, hogy álmukban meghalnak. Én sem alhatok, nehogy elaludjam a szabadító ötletet. A nagy pillanatot, amikor éppen eszembe jutna a legzseniálisabb gondolatom. Élénken. Mert azt nem tagadhatod, hogy a gondolataim egyre zseniálisabbak. Úgy jelennek meg az eszemben, mint az üstökösök… Ahogy felragyognak! Leül a Másik Rab ágya szélére. Képzeld el, ha egy üstököst elszalasztanék. Mint aki elaludt a
váróteremben. „Kalauz úr, hol
az én üstökösöm?” – „Most ment el, már csak a farka látszik.” Hirtelen rossz érzéssel. Mondd, nem kellett volna meglenni már az őrök váltásának?… Az időérzékem szerint most esedékes… Pszt. Feláll. Semmi…
Csend. S a csendben hirtelen felhangzik kívülről valami ütemes lábdobogás.
A RAB
Felujjong. Ez az! Figyelted? Másodpercnyi pontossággal dolgozik az időérzékem. Kezdek olyan tökéletes lenni, mint egy svájci óra. Visszaül, de feszültebb, fölajzottabb. Na, akkor egy perc, és bekopog a barátunk. Hosszú is volna neki ez a huszonnégy órás szolgálat, ha én nem volnék. Szegény! Már nem is tud meglenni nélkülem. Én vagyok neki a morfium. Az ember nem is hinné, hogy egy börtönőr ilyen nehezen bírja a börtönt. Igaz, nem egy Othellónak való foglalkozás az övé. Minden
második nap otthagyni a feleségét, és huszonnégy órán keresztül azon töprengeni itt a fogház folyosóin, hogy ki
bújik be otthon a felesége ágyába. A fogházlelkész úr vagy a hóhér, vagy a gondnok úr?… Szegény ember! Néha megesik rajta a szívem. Mellékesen, gyorsan magának. Csak semmi részvét!… Teremtettem egy börtönőrt, aki ki fogja nyitni a börtönöm ajtaját… Hogy mikor? Egy hét múlva? Egy év múlva? Mindegy! Ki fogja nyitni… Hangosan. Ki fogja nyitni. Én már tulajdonképpen nem is vagyok rab… Hirtelen elhallgat. Csend. Majd szorongva kérdi. Mondd! Mért nem kopogtatott még be? Máskor, ahogy kezdi a szolgálatát, a legelső az, hogy idejön. Mert láthatatlan szálakon
idehúzom. Mert a hálómban van. Mert nem tud nem idejönni. Na, gyere már…! A féltékenység kibírhatatlan. Hadd kínozzalak meg egy kicsit…
Csend.
A RAB
Idegesen. Hány perce annak, hogy a váltás volt?… Kettő? Öt? Felugrik. Több?… Elromlott az időérzékem. Mennyi lehet az idő? Hiába mélyedek magamba, nem mondja bennem semmi az időt. Az ilyen túl precíz szerkezeteknek ez a nagy hibájuk szokott lenni: a túlérzékenység. De ha csak három perc telt is el… Annyi eltelt, nem? Mondjuk, kettő. Kettő biztosan. Kettő is nagyon sok… Érzem, most jön, most fog bekopogni. Meglátod.
Csend.
A RAB
Te! Nekem már az intuícióm sem működik. Nem kopog! Csak nem történt vele valami? Vagy a feleségével?!…
Nyugalom! Na, nyugalom! Tegyük fel, hogy semmi idő nem telt el. Most van az őrök váltása. Nulla percről
indulunk… Nagyon lassan számlálni kezd. E-e-egy… ke-et-tő-ö… há-á-á-r… Hirtelen felordít. Csak nem ölte meg a feleségét ez a vadbarom? A féltékenység kiszámíthatatlan. Te, miket mondtam én neki tegnapelőtt? Nem mondtam valami túl erőset?… Én azért nem lehetek felelős, bármit csinált. A gyilkosságot az ember mindig szabad akaratából követi el. Na nem?… Szerinted? Kis csend, majd jóleső játékos átéléssel. Hazamenet megiszik az ember egy deci pálinkát, az utcán egy sofőr majdnem elüt, és még ő kiabál, hogy hülye-marha, nem tud vigyázni?
Odahaza a konyha földjén megint mászik egy nagy svábbogár, és a hokedlin ott hever a balta. Ilyenkor szokott svungba jönni az a szabad akarat, és persze az ember kicsinálja a feleségét. Persze, az ilyen gyilkos aztán vagy felmegy a padlásra, és felköti magát, vagy pedig jelentkezik a rendőrségen. Megteheti. Megvan neki a szabad akarata. Az övé… Én meg kereshetek egy másik foglárt magamnak… Mondd, mi volna, ha kikopognék az ajtón? Csak kell tudnom, hogy mi történt… Szólalj meg már! Látod, hogy a kritikai érzékem se működik. Ha most kidörömbölök, és nem gyilkolt, akkor kiszolgáltattam magam. Óriási presztízsveszteség. De ha nem dörömbölök: megőrülök. Megy az ajtó felé felemelt ököllel. Meg-őrülö-ök!
Csattan az ajtón a kukucskáló cirkli vaslapja. Valaki kívülről kinyitotta.
A RAB
Megáll. Kezét leereszti. Elfordul. Magában morogja. Így megvárakoztatni… S úgy tesz, mintha nem is hallotta volna a zajt.
A cirklin át halk pisszegés.
A RAB
Háttal áll az ajtónak. Unottan. Na?… Mi van? Hogy telt otthon az idő, foglár úr? Az ajtóhoz ballag, közben. Hogy viselkedett az asszonyka? A lyuknál, gyorsan, suttogva. Gyanús jelek? Az asszony táskájában, az ágyban vagy a szemétben? Kis csend, s máris suttogja tovább szuggesztíven. Foglár úr, ne hagyja megtéveszteni magát a látszattól. Higgyen egy sokat tapasztalt férfinak. A nők hűtlensége nem abban szokott megnyilatkozni, hogy lanyhábbak a szokottnál. Ellenkezőleg, foglár úr, forróbbak lesznek a hitvesi ágyban. És ez több szempontból is érthető…
Csattanás. A cirklit kívülről bezárták. Kis csend.
A RAB
Na ja! Ez is érthető… Egy forró pillanat emlékét piszkáltam meg a foglár úr lelkében. Drasztikus voltam? Muszáj volt. Othello helyett egy kielégített papucsférjet kaptam vissza. Biztos kedvenc ételét főzte neki az asszony. Jegyezd meg, öregem, ezt az aranymondásomat: nehezünkre esik kételkedni egy olyan asszony hűségében, aki remekül főz… Családirtásról persze szó se volt. Ellenkezőleg. Szerelem volt, mézeshetek-intenzitással… Persze! Telehold van, tavasz, virágoznak az orgonák. Idebent mi könnyen elfeledkezünk az időjárási tényezőkről. A foglár úr hazamenet nem ivott meg csupán egy féldecit. A nyitott ablakon kiáradt a friss hagymás rostélyos illata és a rádió hangja. Valami szentimentális nápolyi dal. És a foglár úr lelkében már a kapu előtt elválaszthatatlanul összekapcsolódott a hagyma és a szerelem, a rostélyos képzete, Nápoly és a felesége feneke. Az életörömök eme nagy koalíciójával szemben az én eddigi taktikám gyengének bizonyult. Hiába győztem meg őt a felesége bűnéről. A foglár úr lélekben letérdelt a hitvese előtt, és lélekben zokogva megbocsátott neki… Ez persze nekem ezerszer jobb, mintha idő előtt agyonütötte volna… Újabb aranymondás: egy szerelmes férjet még mindig sokkal könnyebb féltékennyé tenni,
mint egy özvegy férjet. Bár az utóbbira is van példa… Azt be kell ismernem, hogy az asszony pillanatnyi győzelmet aratott. Hja, olyan előnyökkel rendelkezik, amikkel nekem nehéz versenyezni: asztal, ágy… Asszonyom, éppen ezért bejelentem, hogy kénytelen leszek erősebb módszerekhez folyamodni. Már eddig is nagyon sok rosszat mondtam önről. Ezentúl kíméletlen leszek. Csakis az ön becsületén, sőt lehet, hogy csakis az ön hulláján át tudok innen kilépni. Van ebben valami jelképes: egy asszony méhéből jöttem a világra, s egyszer majd – meglátod! – hasonló kapun fogok kilépni a szabadságra…
Halk kopogás az ajtón.
A RAB
Figyeled, milyen illedelmes. Az ajtó felé. Nem szabad! Rabtársához. Most megtöröm. Megkérdem tőle, hogy milyen a felesége köldöke. Ettől megőrül… Szabad!
A cirkli kinyílik.
A RAB
Ha a foglár úr könnyíteni akar a lelkén, én meghallgatom. Csak semmi álszemérem! Egy életfogytiglanos rab diszkréciója felér egy gyóntató papéval. Nem szólva a szerelmi tapasztalatokról… Részleteket! A válla, a combja, a szája – minden számít –, a köldöke… Mintha idézne valamit. „Aranytálban gyöngyszem köldöke…” Mellékesen a Másik Rabnak. Most letegezem. Kifelé. No, beszélj fiam!
Kívülről már rázza az ajtót az Őr.
A RAB
Csak nyugodtan… Egy-két részletet… Fülét odahajtja a cirkli lyukához. Közben az elragadtatott csodálkozás szisszenéseit hallatja. …Cöcö!… Á-á!… Na jól van, jól van! Maradjunk csak a köldökénél, és azért nem kell sírni… Ó-ó! A tenyerével befogja a lyukat, mint a telefonkagylót szoktuk, ha valaki feltartóztathatatlanul beszél. Befordul. Most aztán belevész a részletekbe. Nagyon szórakoztató ez az anatómiai lecke. De az ő felesége nekem nem cél, csak eszköz. Ebből a passzív féltékenységből át kell vezetnem őt az aktív féltékenységbe. A cselekvésbe. Igazán nem csodálnám, ha a felesége egyszer csakugyan megcsalná ezt a siránkozó hülyét. Mit tudhat ezen szeretni? Belehallgat a lyukba. …Aha… aha…! Na jól van. De inkább azon gondolkoznál, hogy valamit tenni kéne. Nem, fiam! Itt már nem prevencióra van szükség, hanem tettenérésre. Ennek módozatain gondolkozzék, testvérem, szabad óráiban… Helyes. Eljön az ajtóból.
A cirkli vasa lassan bezárult.
A RAB
Gondolkozni fog. Azt mondja. Téved. Nem ő fog gondolkozni. Én fogok gondolkozni helyette. Én fogok beleprogramozni a fejébe. Nincs akarata. Én akarok. Nincs őr. Én vagyok… Sikerült felébresztenem a féltékenységét a főfoglárra, a börtönigazgatóra… Lélektanilag nekem nagyon fontos, hogy a feletteseit halálosan gyűlölje. Fel az igazságügy-miniszterig. Már gyűlöli… Te, az Isten érezhette magát így, amikor rájött, hogy egész jól tud teremteni. Hogy milyen jól megy neki a teremtés: kitalálja a világosságot, és lőn világosság, kitalálja a poloskát, és csíp… Te igazán hálás lehetsz, öregem, az igazságszolgáltatásnak. Mózes csak hasból írta meg a teremtés hat napját, és te páholyból végignézheted. Én vagyok a te égő csipkebokrod. Megkövetelhetném, hogy vedd le a saruidat a jelenlétemben… Tulajdonképpen nem is tudom, hogyhogy nem szerettél belém? Hogy a csodálat, amelyet érezned kell irántam, hogy nem változott imádattá… Ez is megjön. Lefekszik a Másik Rab mellé az ágya szélére. Kevés embernek adatott meg, hogy életfogytiglan együtt lehessen egy életfogytiglanos lángelmével. És ráadásul egy szimpatikus lángelmével. Nem tudom, hogy Einsteinnel hogy jöttél volna ki. És látod, mennyi műveltség is ragad itt rád
mellettem. Einstein: a relativitás atyja… A peched csak az, hogy én innen egyszer csak kirepülök. Ezért vagy te ilyen szomorú – ugye? Hogy elveszítesz… De azt hiszem, emléknek is nagyszerű leszek majd. A kedvességem, a fizikumom, az aranymondásaim… És amikor majd a rabkórházban haldokolsz, rá fogsz jönni, hogy nem éltél hiába. És ott, immár a halottas ágyadon ellenállhatatlan vágyat fogsz érezni, hogy beszélj rólam. Láttál egy géniuszt, alkotás közben… Ígérd meg, hogy beszélni fogsz rólam! Ne vigyél a sírba magaddal! Az emberiségnek joga van hallani rólam. Nem foszthatod meg ettől a jogától… Képzeld el, ha a négy evangélista nem tudott volna írni…
A Másik Rab átfordul az ágyon, hátat fordít.
A RAB
Most mért teszel úgy, mintha aludnál? Igaz, neked lehet. Még aludni is. Téged nem ítélt az Isten arra, hogy zseniális legyél. Nekem ez a mellékbüntetésem. Zseniális vagyok, és egyre zseniálisabb… Nevet. Emlékszel, kezdetben még milyen hülye terveket szövögettünk? Hülye-marha terveket. Akkor még te is benne voltál! Akkor még lelkesedtél te is, bizony… Hogy majd szerzünk egy vasdorongot, és azzal fogjuk leütni az őrt… Mint két Monte Cristó!… Istenem, hogy az ember mindig milyen alul kezdi. Mint az ősember. Hol van az már? A vasdorong… Nevet. Győzött a szellem!
A Másik Rab dob egyet magán, átfordul, s olyan erővel, hogy a mi rabunk leesik az ágyról.
A RAB
A földön, négykézláb. Pedig így van. Én már magasan fölötted lebegek, öregem. Mert én az élet fejlődésének a feltartóztathatatlanságával török föl, és egyre följebb. Ahogy a majomból ember lett, úgy lett belőlem zseniális ember, és úgy lesz belőlem szabad ember, és rengeteg kis zsenit fogok majd nemzeni… Ül a földön, sajgó fenekét tapogatja. … Én ugyanis bele vagyok kalkulálva az emberiség fejlődésébe… én egy nélkülözhetetlen láncszem vagyok… Feltápászkodik. Te egy hülye orangután vagy, én pedig egy missing-link. Most legalább tudod, mi a különbség köztünk. Me-e! Mit bámulsz? Te vagy a mocsár, és te vagy a bivaly a mocsárban, te vagy a mocsári teknőc, az őshüllő… Hozzád beszélek! Hogy lehet valaki ilyen tehetetlen, érzéketlen, lusta, tohonya massza? Élő hulla. Ilyen salak, ilyen selejt, ilyen selek! Elnézi mozdulatlan rabtársát. És nem is tudom, hogy lehet ezen a rabkoszton ilyen rondán meghízni… Gyorsan elkezd tornázni, pillekönnyedséggel. Mindig frissen, egyet-kettőt! mindig fitten! Megáll. Szusszan egyet. Látod, én megőriztem magam. A derekam nem szélesebb, mint érettségiző diák koromban volt. Folytatja a tornát. É-épp testben
é-épp lélek! É-épp testben…
A cirkli kinyílik.
A RAB
Tornázik tovább. Maga az, porkoláb úr? Mondja, nem tűnt fel magának, hogy amikor maga szolgálatban van, mások mindig szabadságon vannak?
Pisszegés.
A RAB
Én most tornázom és gondolkozom. Fejére áll. Ez elősegíti az agy vérellátását. Azt mondják, a fogházigazgató úr ma megint megtalálhatatlan. Vajon hol lehet? Csak nem randevúzik valahol? Talpra ugrik. És hogy a fogházlelkész úr tegnapelőtt elkésve futott be a kivégzésre, alig tudták magához pofozni az elítéltet, hogy megkapja az utolsó vigasztalást. Odamegy a lyukhoz. Bizalmasan. Ha esetleg egy reverendagombot találna otthon a kanapén… Egy pillanatra a lyukhoz hajolt, de már folytatja is. Egy angyal, egy madonna… persze. Ilyenek miatt vannak tele a börtönök, foglár úr. Elsétál az ajtóból. Jegyezze talán föl ezt az aranymondásomat: ha egy angyal házasságot tör, egyúttal összetöri a hitünket az ártatlanságban… És ez több, mint szomorú, foglár úr. Ez… ez… A Másik Rabhoz mintegy mellékesen. Most fogok rátérni a lényegre… A lyukhoz megy. Ez az, ami vért kíván, foglár úr. Maga ezt még nem tudhatja, foglár úr, hogy mi ez. Maga még nem gyilkolt. Bár ne is kéne. Nem jó az. Hej, mért is nem vagyok én most szabad ember! Nem kéne a foglár úrnak így gyötörnie magát… Odahajtja a fülét a cirkli lyukához. Madonnaarc, persze… Befogja
tenyerével a lyukat, s így mondja a Másik Rabnak. Ez egyelőre elég. Nem szabad elsietni. Van időnk! Elkapja tenyerét a lyuktól. Valamit beletettek kívülről. Egy fényképet. Mi ez?
A cirkli födele lecsapódott. A fogházőr elment.
A RAB
Kezében a fényképpel, mint aki világosságot keres. A madonna! Gúnyos részvéttel elneveti magát, és nézni kezdi a képet. Hátha ez az angyalarc meggyőz engem is… Hogy azért mégse olyan nagy kurva a feleségünk… Te, mennyi rosszat mondtam én már erről az asszonyról. Olyan bánatosan néz, mintha tudná. Hirtelen. Semmi részvét! Inkább egy kis testgyakorlás… Frissen-fitten… De nem tornászik, csak nézi a képet. Szórakozottan mondja közben. Erotika ellen legjobb a sport. Többen mondták… Majd hirtelen. Te, milyen régen nem láttam én női arcot. Inkább a többi részletre koncentráltam. Ahogy nézi merően a képet, mellékesen mondja. Semmi sem egyszerűbb, mint elképzelni egy nő fenekét, köldökét, az erogén zónákat… én például mindig pont olyan mellet tudtam elképzelni, amilyenre éppen kedvem volt… S ami eddig annyira hiányzott: itt van az arc is. Mennyi mindent tudtam már róla! Az édes arany lencsét a bal melle alatt… Hogy nem hajlandó borotváltatni a hónalját. Hogy milyen a bőre szaga, a hajának az íze, ha beleharapsz, és herseg a fogaid közt… A hőmérsékletét, hogy milyen hűvös, hogy milyen forró… És
látod, most kezd csak igazán tetszeni nekem, hogy az arcát is látom. Úgy látszik, engem a nőkben is a szellemi
részük tud igazán megejteni… Csakugyan van benne valami angyali… Odamegy a Másik Rab
ágyához. Nem találod? Mi az, talán nem tetszik? A szemét nézd… Csakugyan: mint egy Madonna.
És most képzeld hozzá azt az arany lencsét a melle alatt… Elkapja a képet. Hogy
nézel te rá? Elkezdted a szád nyalogatni… Jó is volna, mi? Azt hittem már, ez a brómos fogházkoszt kiölte belőled
a férfiasság utolsó szikráját is. És nézd a kövér disznót! Ez kéne neki… Magához szorítja a képet. Hogy én rosszat beszéltem róla, az más. Taktikából csináltam. És különben is: nem ismertem.
Tudtam róla, hogy milyen az ágyban. De nem tudtam, hogy milyen a lelke… Előveszi a képet, megnézi, elteszi. Aztán leül az ágya szélére. Vége! Nem csinálom tovább. Neked volt igazad. Nem kell a szabadság. Elég ez a négy fal. Nem kell nő. Elég vagyok én magamnak.
A Másik Rab megmozdul, felkönyököl.
A RAB
Persze, te azt szeretnéd, hogy én csak strapáljam magam tovább. Szó sincs róla! Nekem nem kell a szabadság!
Ilyen áron nem kell! Azért majdnem megindul önnön sorsa fölött. Legföljebb itt
fogok megrohadni én is, mint te. De én nem fogom tovább rágalmazni… Megint előveszi a képet. És ha megkörnyékezne a kétségbeesés, majd fel fog emelni az a gondolat, hogy egy tiszta nő
becsületének az oltárán áldoztam föl a szabadságomat. Féltve nézi a képet. És ő nem
fogja megtudni soha, de soha… Mostantól kezdve én is a mennyezetet fogom nézni. Hátradől. Csakhogy nekem nehezebb lesz. Egy ilyen nyughatatlan szellemnek… Sakkozhatnánk fejben…
Nem tudsz sakkozni? Kár. Ide hallgass! Mivi vovol nava hava mava davár nyevel veven beve szévél gevet
névénk? Hülyeség! Túl könnyű. Ki tud több híres embert mondani? Végigmegyünk az ábécé betűin… Ki kell
találni, amire a másik gondolt. Barkochba. Ez meg túl nehéz? Csacsi-pacsi! Számfeletti heregolyómat fogyasztottam el reggelire. Kissé népiesen. Ef-ef. Na? Fölöstököm fölös tököm. Térjünk át a kettős számrendszerre. Nem
érdekelne? És ha filmeket mesélnénk egymásnak? Remekül elszórakoznánk. Ide figyelj: „Hősvértől pirosult
gyásztér, sóhajtva köszöntlek” – mondd meg, hány betű volt ebben a sorban… Mondj akármennyit, tíz betű, száz
betű, csak mondj valamit! Értsd már meg, muszáj lesz valamivel agyonütni a hátralevő életemet. Tanuljunk nyelveket! Találjunk ki nyelveket! Bizonyítsuk be egymásnak Isten létét… Csend, majd. Igazad van. Semmi sem pótolhatja azt, hogy szabad akartam lenni. Felnéz. Mit bámulsz? Mit akarsz tőlem? Rosszabb vagy, mint egy hóhér. Nem, öregem, te nagyon tévedsz! Én nem leszek visszaeső. Azt hiszed talán, hogy én nem tudom elfogadni ezt a börtönt? Dehogyisnem… Ez az a hely, amely legjobban beleillik ebbe a kopár világmindenségbe. A virág, a szerelem, a madárfészek: csupa nonszensz, stíluszavar. Egyes-egyedül a börtön az, ami tökéletes harmóniában van a Hold krátereivel, a kihűlt Napokkal. Fütyülök arra a zöldövezetre a börtön és a Tejút-rendszer között. Én be fogom csapni magam előtt a szabadulás ajtaját. Az ajtóhoz megy, megveri, s kikiált. Foglár úr! A Másik Rabhoz. Mindent bevallok neki. Éljenek boldogul. Veri az ajtót. Foglár úr!… Nehogy még isten őrizz, agyonüsse ezt az édes kis nőt a vadbarom. Veri az ajtót. Foglár úr!… Bár ez a tahó paraszt igazán nem érdemli meg. Micsoda lelke van ennek a bugrisnak? Mellette él, és kételkedni mer az angyal tisztaságában. Egy koppantás az ajtón. Majd hirtelen. Milyen boldogtalan lehet
mellette a felesége! Szerencsétlen asszony!… Hogy egy ilyen hülye, hiszékeny férj mellett élje le az életét? Nem!… Börtönbe vele! Én megmentem tőle az angyalt!…
Csattanás. A cirklit kívülről kinyitották.
A RAB
A lyukhoz hajol, s lázasan suttogja kifelé. Foglár úr, nincs semmi kétség,
megnéztem a fényképet: a maga felesége egy nagy ká. Kiles a lyukon. Foglár úr,
legyen erős, férfiak vagyunk… Befordul. Elrohant. Féltékenységi roham.
A cirkli ajtaja nyitva marad.
A RAB
Felveszi az ágyáról a fényképet. Bocsásd meg, szívem, hogy megint
megrágalmaztalak, de nem bírom el, hogy egy méltatlan emberé legyél. Te arra vagy hivatva, hogy übermencseket
hozz a világra… Majd igyekszünk… Azt hiszem, génjeim megtalálták a nekik való nőt. Minden sejtem őt kívánja.
Most fognak csak igazából szárnyaim nőni… Nincs többé előttem akadály! Egy konkrét nő lett az életcélom…
Elég a lírából! Nincs időm. Ma éjszaka én ezt az angyalt meg akarom tanítani rá, hogy mi is az igazi szerelem.
Konkrét nő! Konkrét aktus! Veri az ajtót. Foglár úr!… Ja, itt van? Foglár úr, maga
mindig olyan jó volt hozzám. És tudja, nekem nincs sok kockáztatni valóm. Egy-két gyilkossággal több vagy
kevesebb a lelkemen. Foglár úr, rajtakapom én magának az asszonyt. A többit meg csak bízza rám…
Kívülről erélyesen rácsapják a lyukra a fedőt.
A RAB
Visszahőköl. Elszámítottam magam? Az ilyen állami alkalmazottak, úgy látszik, csakugyan hisznek a fegyintézetek javító
hatásában. És most csalódott bennem… Akkor is: visszajön. Öt percet adok neki, hogy belenyugodjon a felesége
elvesztésébe. Még senkinek se kellett erre öt percnél több… Jobb kezével megfogja a bal keze
csuklóját, s az egész jelenet során így tartja, de feltűnés nélkül. Öt perc múlva bekopog, és
akkor rátérhetünk a konkrétumokra. Számlálgatja is magában. Mindenekelőtt kell
egy civil ruha. Ezt szerezze be. Az ajtót hagyja nyitva. Csináljon rövidzárlatot… Ez három… Aztán nyugodtan
eltűnhet a folyosóról, hogy minél kevésbé gyanakodjanak rá. A fegyőröket nagyon megbüntetik, ha kiderül, hogy
elősegítettek egy szökést. Én megértem a törvény szigorát. Hogy épp egy fegyőr, a törvényesség őre,
megszöktessen egy rabot!… Meg fog szöktetni. A Másik Rabhoz. Szólj közbe!
Annyit igazán mondhatsz: jó, nem jó. Mindegy hogy mire mondod. Ha a jóra mondod, hogy nem jó, az sem baj.
Csak halljam – na! Hangsúllyal, kihívóan ismétli. Meg fog szöktetni. Csend. Te sem tagadod, hogy meg fog szöktetni. Ő még talán nem is tudja. Ő azt hiszi, hogy még
nem döntött. Járkál a folyosón. Mit érez?… Szerelmet? Á… Részvétet? Ugyan! Csak az az egy jár az eszében,
hogy mi lesz, ha rájönnek, és őt lecsukják. Na és aztán, foglár úr! Cseréljünk helyet! A Másik
Rabhoz. Átéltem őt a szíve mélyéig. Meg fog szöktetni. Én átadom neki a priccsemet, ő pedig nekem a helyét a felesége ágyában. A Másik Rabhoz. Most se mondasz ellent? Olyan biztos, hogy a felesége beenged? Egy ilyen tiszta nő?… Próbáljuk őt is átélni… Az se utolsó érzés: szép fiatal nőnek lenni. Fekszem az ágyban, és arra gondolok, milyen hosszú is ez a huszonnégy óra, amíg a férjem odavan. Az ablak alatt valaki fütyülni kezdi a kedvenc dalomat. Azt a szép nápolyi szerenádot, amit úgy imádok! A férjem is mindig ezt szokta fütyülni… Álmodom? De hisz már nyitja a kaput!… Hangváltás. Majd elfelejtettem. El kell kérnem a férjtől a kapukulcsot is. Ezek zavarnak, ezek a konkrétumok… Kapukulcs! Én megértem Michelangelót, aki félig benne hagyta szobrait a márványban. Akit nagyon érdekel, vegyen egy vésőt, és faragja tovább. Ami eztán jön, már olyan unalmas. Ordenáré. Banális… Átmászni a falakon. Átöltözni civilbe. Futni az éjszakában. Felfütyülni egy nőnek. Kapukulcs! S aztán idill. Leül. Muszáj ezt végigcsinálni?
A MÁSIK RAB
Krákog egyet.
A RAB
Na, azért nem kell izgulni. Csak leülhetek?… Az Isten is megpihent a teremtésben. Egy kicsit gyönyörködök én is a művemben. Hiszen lényegében készen van… Szép munka… Nagyon szép munka… Hirtelen. Ez a gőg, a gőg, a művészgőg: ez az én nagy hibám. Hogy erről nem tudok leszokni! Alázat kéne, egy kis alázat. De mit csináljak, ha nem megy. Nem bírok alázatos lenni. Képmutatás volna. Milyen igaza van Goethének: „Nur Lumpen sind bescheiden.” Goethe: német költő – a Michelangelo viszont olasz szobrász volt… Te is büszke lehetsz egy kicsit. Neked is részed van a művemben. Mint ahogy a világ teremtésében része van a Sátánnak. Nevetgél. Akaratlanul is munkatársam voltál. Túlságosan is megszerettem volna itt, ha kedvesebb vagy, vagy okosabb… Mit tudom én, még az is lehet, hogy szenvedélyes barátságra gyúlok irántad. Na és? Nincs ezen semmi csodálkoznivaló. A börtön természetellenes életforma. Meg aztán egy ilyen magamfajta alkotó nem korlátozhatja a szenvedélyeit az emberiségnek csak az egyik felére… De légy nyugodt, olyan undorító vagy, hogy már csak ezért is menekülni akartam innen. A te lustaságod büdösebb, mint a sarokban a kübli. A te lustaságod büdösebb, mint – mit mondjak? –, mint te vagy. Valamikor még reménykedtem, hátha sikerül téged besugároznom, hogy az
én zsenialitásom azért hatni fog rád. Hogy te leszel az én izotópom. Hiába! Az Isten mindenhatóságának is megvannak a korlátai. Például nem tud teremteni egy magához hasonló másik Istent. Én se tudtam. Így hát maradtál küblinek… Odamegy hozzá. Van a nyugalmadban valami bosszantó. Mondd, ha életveszedelemben volnék, kinyújtanád értem a kisujjadat? Megrázza a vállánál, aztán lihegve nézi. Sokat elnéztem az arcodat, amikor aludtál. Ezt a kifejezéstelen, közönyös, brutális arcot. Soha nem tudtalak átélni. Elfordul. Valószínűleg azért, mert nincs mit. A küblit se tudom átélni ott a sarokban… téged se! A maga ágyához megy. Most azért meghallgatom a te füleddel – hogy is hangzott ez? Hátradől. Megismétli, idézve. „A küblit se tudom átélni ott a sarokban… téged se.” Hirtelen felül. Mondd, lehet, hogy te gyűlölsz engem?… Ez egészen valószínűtlen. Feláll. Bármilyen érdekes volna, nem mélyedhetek el benned. Sajnálom.
Az angyal még megérezné rajtam a mocsárszagot. Nevetséges! Hogy gyűlölnél? Idegesek vagyunk, annyi az egész. Négy fal között… Nem csoda. Láttad ezt a börtönt kívülről is? Micsoda falak, micsoda kapuk, rácsok, láncok! És belül hány ember, hány lázas fő, epedő szív… Ennyi kielégítetlen férfivágy, lefojtva. Ó, ha egy ilyen atombombában én lehetnék a gyújtószerkezet! Nem csoda, ha itt mindnyájan megőrülünk. Én a mániás, te a depressziós – haha, ez a munkamegosztás! két agyvelő: egy betegség. Én, te, ő – ő is őrült, az őr. Elmebeteg foglár, már rab is volt. Ő – ő. Mi az? Őrült őr ült… Ó, mennyivel egyszerűbb volna, ha olyasmiről beszélgetnénk – mondja, a gólyahír virágzik-e előbb vagy a kankalin? Emlékszik még, uram, a körömpörkölt ízére? Mint két nyugdíjas, mint két rab – mint két ember –, akik belenyugodtak, hogy most már életfogytiglan emberek maradnak…
Az ajtón zaj.
A RAB
Elvigyorodik. Visszajött. Őrült őr ülni fog.
Nyílik az ajtó. Bedobnak egy csomag összegöngyölt civil ruhát. Az ajtó nyitva marad.
A RAB
Nem igaz! Az ütőeremen számoltam az időt. Az öt perc réges-rég letelt. Még ha figyelembe veszem, hogy az
izgalomtól gyorsabban vert a pulzusom… Akkor is. Már semmi, de semmi reményem nem volt. Lihegve leroskad az ágya szélére. Öt perc? Mondd, nem őrülsz bele? Egy örökkévalóság volt…
Borzasztó, hogy az embert milyen hamar el tudja fogni a kétség. Na! Mondd, hogy nyugodjam már meg! Persze
hogy késett, ha közben már beszerezte a civil ruhát is. S már át is rohant a túlsó szárnyra. Ezt az őrt tényleg
besugároztam. Feláll. A foglár úr intelligenciája ugrásszerűen fejlődik. A
csomagot szétteríti, valami koppan a földön, a Rab felveszi. A kapukulcs. Bravó!… A zsebben
fésű, tükör. Mintha tudná, hogy szerelmi légyottra készülök. Tornázni kezd.
Frissen-fitten! Szinte táncol. Aki teremt, kilép önmagából, mint ahogy én kilépek
ebből a börtönből. Fújni kezdi a szentimentális nápolyi dallamot. Ezt fütyülöm
majd az ablak alatt. „Beereszthetsz, drágám, ne félj, nem ütlek én agyon…” Megáll. Szinte
meghatódva. Hogy az ember vágyai milyen váratlanul teljesülnek! Ledobja a csíkos
zubbonyát. Engem megszöktet a férj, én pedig megszöktetem a feleségét. Vendéglőt fogok nyitni.
Imádom szórakoztatni az embereket és kizsákmányolni… Elfelejtettem megkérdezni a férjtől: hogy főz a felesége?… Vendéglő a Szép Porkolábnéhoz… Ez nem jó! Ne emlékeztessen semmi a börtönre. Egy nyitott terasz valahol
a pálmafák alatt. Vendéglő a Szabad Madárhoz! Fújja a dalt. De hirtelen.
Búcsúzzunk! A Másik Rabhoz megy. Nem! Nem! Semmi börtön-szentimentalizmus…
De utoljára bevallom: titokban mindig irigyeltelek. Te… te szemétláda! Én, sajnos, leragadtam az intellektuális
bűnözésben. Fölébe hajol. Ó, ez a csodálatra méltó, állati, blőd brutalitás! A szellem
szikrája nélkül. Hidd el, én is tudom, csak az igazi műremek, amin van valami vérnyom.
A lámpa egyet villan.
A RAB
Felugrik. Mindjárt elalszik! Gyorsan a zsebtükörbe néz, megnyálazza
a haját. Rámosolyog magára. Nemcsak okos vagyok, hanem szép és boldog is…
Sötét lesz.
A RAB
Hangja. Hát nem a legrosszabbkor csinálja ezt a rövidzárlatot?! Felnevet. S fütyülni kezdi az előbbi nápolyi dallamot. Épp csak elkezdi.
Kis csend. Majd megint felhallatszik a füttyszó. Diadalmasan, de egyre távolabbról, a folyosóról.
Csend.
A villany kigyúl.
Az ajtó tárva.
A RAB
Mint a játék elején, hason fekszik a földön. A feje véres. Mellette egy vasdorong. Az is véres.
A Másik Rab ágya üres.
A ruháscsomag nincs sehol.
A RAB
Végtelenül lassan fekvőtámaszban felemelkedik, és hosszan úgy marad, aztán végleg visszacsuklik a földre.
Függöny.
Elképzelhető, hogy egy figyelmes rendező udvariatlanságnak fogja tartani a közönséggel szemben, hogy a dráma csúcsjelenete teljes sötétségben, és méghozzá párbeszéd nélkül zajlik le. Az is valószínű, hogy a színészek, szokásuk szerint, meg fogják kérdezni: hogy is ütötte le a rabot a Másik Rab? elölről? hátulról? s két kézzel fogta-e a vasdorongot vagy csak eggyel?.
Ezért közlöm tehát a drámának ezt a jelenetét is.
Feltételezve, hogy a sötétben látunk, s hogy a ki nem mondott gondolatokat halljuk.
Tehát, hogy a színházban mondani szokás:.
– Visszamegyünk!.
Először is visszajön a Másik Rab a ruháscsomaggal meg egy törülközővel. A ruhát
visszadobja a földre, ahol volt. A törülközővel letörölgeti a vasdorongot, s a törülközőt odaadja a Rabnak,
törülközzék meg ő is a vértől. Közben a vasdorongot visszadugja rejtekébe, az ágya alá. Visszafekszik az
ágyára.
A RAB
Letörli magáról a vért, a törülközőt kidobja, s behajtja az ajtót, hogy az is úgy álljon, ahogy
volt… Aztán ahogy próbákon szokás egy jeleneten végigfutni. Tornázom… Markíroz egy tornamozdulatot, mellékesen mondja. Frissen-fitten! Táncmozdulat,
közben sebesen idézi. Aki teremt, kilép önmagából, mint ahogy én kilépek ebből a börtönből…
A folytatást keresve. …Börtönből. Eszébe jut: fütyülnie kell, tehát
rövid füttyel intonálja a nápolyi dallamot, s harsányan felkiált. „Beereszthetsz, drágám, ne félj,
nem ütlek én agyon!” Nincs rajta már a zubbony, tehát csak mondja. Most vetem
le a zubbonyt… S folytatja a szöveget. Hogy az ember vágyai milyen váratlanul
teljesülnek… Sommázva. Jön a vendéglő, szórakoztatás, kizsákmányolás – „hogy
főz a felesége?” – a Szép Porkolábnéhoz… Egy nyitott terasz valahol a pálmafák alatt… Ez az első
mondat, amely a memorizált szövegben hirtelen szíven ütötte. Fanyarul elmosolyodik. S csendesen
megismétli… Valahol a pálmafák alatt. Majdnem megindultan. A
Szabad Madárhoz!… És fütyörésztem. A motívumot fütyüli. A Másik Rab ágyához megy. Nyel
egyet. S újra mondja a búcsúszavakat, de észrevehetően más hangsúlyokkal, mint az elébb. A naiv
vallomást most inkább iróniával, s a sértéseket kirobbanó dühvel. Búcsúzzunk! Nem, nem,
semmi börtön-szentimentalizmus… Bevallom: mindig irigyeltelek. Te… te szemétláda! Fölébe hajol,
de úgy, hogy majdnem fojtogatni kezdi. Ó, ez az állati, blőd brutalitás!… Hidd el, én is tudom,
csak az az igazi műremek, amin vér van… vér…
A lámpa egyet villan.
A RAB
Felnéz. Ne aludj el! A zsebtükörbe néz, közben csendesen. Nemcsak okos voltam, hanem szép és boldog is…
A lámpa fénye vörösen izzóvá lesz.
A RAB
Kedves rosszallással. Hát nem a legrosszabbkor csinálja ezt a rövidzárlatot… S még
nevettem is. Nézi magát a tükörben, illetve nézi a tükörben a mögötte megmozduló Másik
Rabot. És fütyörésztem… Hamisan, ügyetlenül belekezd, de hirtelen iszonyattal
eltátja a száját, mint aki kiáltani akar…
A MÁSIK RAB
Megmozdult, leszállt az ágyáról, elővette a vasbunkót, s ő fütyüli tovább a dalt. Kitűnő hallása van. Egy füttyművész.
A RAB
Dermedten nézi a tükörből a kényelmes lassúsággal feléje közelítő fütyörésző Halált. A torkához nyúl. Hiába. Amit mond – csak szeretné mondani. Kiáltani kéne, és nem jön ki hang a torkomon. Nem bírok szembefordulni vele. Nem engedelmeskedik a térdem. Várj, egy gombóc van a torkomban. Meg akarom mondani, hogy hány betű is volt: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek…”
A MÁSIK RAB
Valószínűtlenül zajtalan és puha ütéssel most üti agyon a Rabot. A jelenet hasonlít egy némafilm lassított jelenetéhez. Közben szépen cifrázva fütyüli tovább a nápolyi szerenádot.
A RAB
Elterül a földön, a fejéből ömleni kezd a vér, de zavartalanul folytatja tovább a megkezdett mondatot. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője…” Mit csinálsz te velem? Csak nem akarsz megölni? Figyelj rám, hirdetni fogom, hogy milyen nagy ember vagy, hogy megöltél, csak ne ölj meg, most már úgyis te vagy a zseni…
A MÁSIK RAB
Közben földre dobta a véres dorongot – zajtalanul –, s most felkapja a ruháscsomagot, és kimegy vele a cellából. Az ajtó nyitva marad. A füttyét tovább halljuk, de nem úgy, mint az imént, elhalóan, hanem – megafonokkal felerősítve – egyre erősebben. Ahogy a Rab kába fejében zeng tovább a füttyszó, a végső hangrobbanásig…
A RAB
Görcsösen ránduló szívének végső aritmiás ritmusára. Hülye-marha… Fekvőtámaszba nyomja ki magát. Gyilkos-Isten… Végleg összecsuklik, és elterül a földön, mozdulatlanul.
Másodszor függöny
Finish
Aztán eltipegnek a patkányok is, |
Búsan húzva maguk után a hosszú és szőrtelen |
Farkukat s a végső svábbogár szól: |
Mester! Igazán kár önért! |
Főkönyvelők rémlenek fel a homályban |
Darázs Endre: Műteremrészlet
CHARLES, entomológus, Elise férje
Történik Londonban, a XIX. század elején, S. Richard lakásán.
A verseket Vargha Balázs írta
Kopár szoba. Egyetlen bútordarab: hátul az alkóvban egy függönyös ágy.
Ajtó, ablak.
Kandalló, ég benne a tűz.
A földön három kupacban kéziratpapírok.
Az utcáról kétfajta énekhang is beárad ide. Volt idő, amikor London a világ legzeneszeretőbb fővárosa volt. Ennek élnek a hagyományai… Egy csendesen elvonuló társaság az angol himnuszt zümmögi lassú tempóban, szinte mint egy gyászindulót. Ennek a zümmögő kórusnak a hangja lassan elvész…
Nem úgy a másik ének. Ez változatlan erővel zeng valahonnan a közvetlen közelből. Valószínűleg az ablak alól. Öreg alkoholista nő hangja, egy perecárusnőé, aki a kor divatos musicaljeiből ad elő részleteket, például Gay Koldusoperá-jából, vagy pedig maga fabrikál hasonló slágereket a legújabb szenzációkról: Napóleon bukásáról, postarablókról, azokról a gyilkosságokról, amelyekben neki magának is része volt. Ez a zenei műsor jellegzetesen kommerciális, mert az énekesnő két strófa között a pereceit árulja: „Friss ropogós a perec! Friss perec!” Aztán megint folytatódik a szomorú rémballada.
Richard egyedül, odakintről a perecárusnő hangja s néha a feje
RICHARD
Csak egy háziköntös van rajta, alatta semmi. Meztelen lábáról a papucsait is el-elhagyogatja. Papírhalmai közt ücsörög a földön. Négykézláb mászik át egyiktől a másikhoz. Öreg ember, aki versenyt fut a korral, s így minél öregebb, annál aktívabb. Most tehát: egy hatvanöt éves férfi. Ha így halad, hetvenéves korában még inkább férfi lesz. Hetvenöt éves korában pláne. Ha minden jól megy… Látható élvezettel turkál a papírjai közt. Önfeledten dudorászik közben. Az angol himnusz dallamát fújja, nagy szünetekkel, de diadalmasan. Nyilvánvalóan átvette az utcán elvonuló társaságtól. Szórakozottan fújja tovább, munkájában elmerülve, egy-egy karmesteri ökölrázással is megtoldva a dallamot. Pu-pu-pu pu-pu-pu… tu-tu-tu tu-tu-tu…
ANNA
Hangja a ház tövéből, az utcasarokról. Amikor elölről kezdi a Vőlegényéről szóló Balladát.
Körülbelül eddig juthat el, amikor Richard elhallgattatja.
RICHARD
Önnönmagát, a maga dudorászását félbeszakítva, hirtelen. Hát ezt nem lehet kibírni! Felugrik, az ablakhoz megy, kikiált. Hé! Hé! Perec!… Csalogányom!
ANNA
Öreg bűnözőnő, sárgára festett hajjal. Ahogy a hívásra megjelenik, benyújt egy perecet.
RICHARD
…Kanárimadaram! Csak arra szeretném megkérni, hogy fogja be a csőrét!
RICHARD
Szerényen. Dolgozom.
ANNA
Mit ír? Valami jó rémdrámát? Gyilkossággal, zenével? Mert azt imádom.
ANNA
Kár. Letűnik. S folytatja.
RICHARD
Közben kihajolt, és lekiabált. Hiába kritizálja, amit csinálok. Én nem alkuszom meg! Az én színpadomra nem fog felvonulni a londoni alvilág. A kurvák, a Szegény Dzsonik meg holmi kimustrált méregkeverőnők! Eljön az ablaktól, leül, vár.
Csend.
RICHARD
Csendes elégtétellel. Most megsértődött. Most végre csendben marad. Rakosgatni kezdi a papírjait. A gyilkosok rendkívül érzékeny lelkűek.
ANNA
Feje feltűnik az ablakban. Nézi Richardot.
RICHARD
Most mit akar?… Tudja, hogy nem bírok dolgozni, ha néznek.
ANNA
Nem mozdul. Richard úr…
ANNA
Én tudom, hogy ön egy finom úr, Richard úr. Híres író, parlamenti képviselő… De ha egy ilyen finom úrnak minden cuccát eltranszformálták adóhátralékba, Richard úr! akkor én azt mondom, hogy maga nyugodtan írhat ezek után a londoni alvilágról… Lebukik, mert –.
RICHARD
Hozzávágja a maradék perecét. Sátán! Sátán!…
ANNA
Megint megjelenik a perecdarabot rágva. …és nem fog leesni az aranygyűrű az ujjáról. Richard mozdulatára. Megint rosszul mondtam? Jó… „Eltranszferálták.” Letűnik.
RICHARD
Elkezd röhögni. Hát nem szép az élet?… Most kezdem csak megtanulni, hogy milyen szép az élet… Elveti magát a földön, szétterjesztett két kezével kéziratpapírjait kotorja magához, azokkal játszik, becézi őket. Most kezdődik az élet!… Egy papírról: „A művészet oltára” – vígjáték két részben… Micsoda ötlet! Marha voltam, hogy eddig nem írtam meg… „Első szerelem” – lírai tragédia… Majd most, most jöttök ti!… „Hálószoba. Az ágyon egy fiatal nő zokog. Az ablakon bemászik egy fiatalember… – Asszonyom, hetek óta figyelem önt. Ön boldogtalan…” „A fiatal hölgy felugrik. – Jaj! ki ön?”
ANNA
Megjelent az ablakban. Csak én vagyok, Richard úr.
RICHARD
A földön fekve marad. Erőtlenül. Mit akarsz? Mit akarsz megint?… Nem látod,
hogy dolgozom?
ANNA
Erre járnak. Megint. Kocsival.
RICHARD
Hirtelen felül. Végrehajtók?
RICHARD
Tudják jól, hogy most már semmim sincs. És az álmaimat nem vihetik el… Kezdődő hisztériával. Ne jöjjenek be! Ne jöjjenek be! Mára elég volt! Mit akarnak még tőlem?
ANNA
Richard úr! És ha én nem a tragikus sorsú férjemről és vőlegényemről énekelnék, hanem Richard úrról?
RICHARD
Nem hiszem, hogy rajtam segítene, de a maga boltjának bizonyosan rosszat tenne. Nem ajánlom, hogy
változtasson a jól bevált repertoárján.
ANNA
Miért ne? Rágyújt.
|
|
Egy finom úrnak vége van! |
|
|
Egy drámaíró úrnak vége van! |
|
RICHARD
Azt hiszi, hogy ez valami nagyon szellemes?
ANNA
Majd kimozogja magát. Mért? Magának se jön ki úgy egyből az a dráma.
Énekel.
|
|
Holmiját a végrehajtó vitte el! |
Friss perec! Friss perec! Friss perec!… Ide még aztán kell valami. Hogy még micsodáját mi vitte el.
RICHARD
Jó is volna, mi? De téved! A lelkem az enyém. Az marad. Az nekem munkaeszköz. A törvény védi. Azt nem vihetik el.
ANNA
Köszönöm! Diadalmasan feldalol.
|
|
A lelkét az ördög vitte el! |
RICHARD
Slusszpoénnak nem rossz, de kérem, tekintsen el tőle.
ANNA
Ja?… De azt énekelhetem, hogy súlyos kórság állt magába?
RICHARD
Helyes. Hivatkozzék megrendült egészségi állapotomra. Bár soha olyan jól nem éreztem magam, mint éppen ma.
De ha feltűnnek ezek az új végrehajtó urak, közölheti velük, hogy gyengélkedem.
ANNA
Súlyosan gyengélkedik.
RICHARD
Az attól függ, hogy mennyire agresszívek. Nagyon kérem, feleslegesen ne súlyosbítsa a betegségemet.
ANNA
Nem vagyok én orvos… De ha nagyon rámenősek, azért mondhatom, hogy lepra. Jó?
ANNA
…A francbetegség se szimpatikus magának?
RICHARD
Nemet int. Ha már eddig megúsztam, most kapjam meg?
ANNA
Hát milyen betegség van még? Ko… Elhallgat.
ANNA
Eléggé bizalmatlanul. Kólika? Én a kolerára gondoltam, csak nem merem kimondani. Mert biztos kijavít, hogy az nem kolera, hanem – az oxfordi kiejtés szerint – korela.
RICHARD
Kolera. De ne mondja.
ANNA
Nézze, én majd mondom, ami nekem éppen eszembe jut, és maga meg csak kussoljon. Ha én folyton arra gondolok, hogy mit nem szabad mondani, pont azt találom mondani.
RICHARD
Nagyon finom pszichológia.
ANNA
Így kottyantottam ki a bíróság előtt, hogy a vőlegényem benne volt a buliban. – Ki ne mondd! – Ki ne mondd!
– Ki ne mondd! – Kimondtam… Ha nem akasztják föl, agyonver… Ilyenkor be kell dobni valami véreset. Überolni kell!
RICHARD
Mérgezzen meg! Mi az magának? Majd kiteszek egy cédulát az asztalra, hogy öngyilkos lettem. Rizikó sincs!
ANNA
Magát elpusztítani? Bolond leszek! Mit gondol, mért árulom én a perecet a maga ablaka alatt? Nekem még terveim vannak magával. Felragyogó gondolattal. Ricsi úr!… Mondja, arról nem lehetne szó, hogy maga itt elnyúlik a parkettán, és halottnak tetteti magát?
RICHARD
Erre már csak egy elutasító fejrázás a válasz.
ANNA
Én meg idehívom őket az ablakhoz. S egy mozdulattal önre mutatok.
Énekel.
RICHARD
Hagyja abba! Egyre ócskább és egyre kültelkibb. Ilyennel nem tréfálunk!
ANNA
Hisz maga ajánlotta, hogy mérgezzem meg!
RICHARD
Igazából!… Az nagy különbség!
ANNA
Három percig csak vissza tudja tartani a lélegzetét?
RICHARD
Ó! Hogy a rossz színház hogy meg tudja mérgezni az emberek képzeletét! Már megbocsásson! De ha maga az
én színházamba járt volna, ahol finom tónusú dialógusokon pallérozhatta volna alvilági ízlését, most nem sértene
meg azzal, hogy ilyen vásári komédiából kölcsönzött burleszk megoldással próbálna megmenteni a végrehajtóktól.
ANNA
Ó, eszem azt a finnyás gusztusát! És ha képviselő létére lesittelik az adósok börtönébe? Az mi lesz?
Szalonvígjáték?
RICHARD
Az államférfira hiába apellál. Csak volt. Társadalmunk reprezentatív személyisége? Béke poraira. A színpadi
szerzők szövetségének elnöke?… Legyen neki könnyű a föld… Mert ezentúl csakis a művészet számít. És a
művészetben nincs megalkuvás. A bútoraimat elvihetik, a személyemet megalázhatják, de az ars poeticámat…
az ars poeticámat…
ANNA
Illemtudóan el is fordul. Jó, jó, jó! Ha nem, hát akkor nem.
RICHARD
Attól pedig engem ne féltsen, hogy elvisznek az adósok börtönébe. Az ellen van papírom!
ANNA
Jó! Ne csináljon semmit. Maga egy finom úr… Én majd csak leülök az én kis sámlimra, és eldalolgatok magáról
a maga aktív közreműködése nélkül.
ANNA
Csak úgy általánosságban. Hogy milyen szomorú gyász szakadt erre a há-áz-ra-a! Letűnik. De rezegteti sokáig az utolsó szótagot.
RICHARD
Pattog, de nem túl hangosan. Ez nála egy fixa idea… Ha nincs bátorsága ahhoz,
hogy megmérgezzen – hiába, maga is öregszik –, rendben van, de akkor nincs ahhoz joga, hogy elparentáljon…
Sem konkrétan, sem általánosságban… Nullaponton vagyok, de nem vagyok hullaponton!
ANNA
Hangja. Jó rím! Nullapont – hullapont.
RICHARD
Megtiltom, hogy felhasználja!… Felveszi az egyik papírt. Szeretettel nézi… „Hálószoba. Az ágyon egy fiatal nő zokog”… Eltűnődik. Hálóingben? Hálóingben. Miért ne? Hálóingben… „Az ablakban megjelenik egy fiatalember”… Még nem kell bemászni!… „Megjelenik.
Csend. Majd: Asszonyom…”
ANNA
Megjelenik, s egy váratlan szenzáció hatása alatt, gyorsan lihegi. Ricsi úr! Van
itt egy úr, aki azt mondja, hogy ő nem visz, ő hoz!
RICHARD
Rendíthetetlenül, mint aki ezt nem is hallotta. „…Hetek óta figyelem önt. Ön boldogtalan”… Majd továbbra is földön ültéből, méltósággal és mellékesen. Mondja meg neki, asszonyság, hogy nem tud olyasmit hozni, ami megérné nekem azt az öt percet, amelyet esetleg elvesz tőlem. Csöndes fenséggel. A lelkem és az időm az enyém…
ANNA
Éneke kintről, most és a továbbiakban be-behallatszik.
|
|
Egy drága úrnak vége van, |
|
|
Egy drámaíró úrnak vége van! |
|
Perec, perec, friss a perec!
|
|
Amije volt, a végrehajtó vitte el… |
Perec, perec! Perecet vegyenek!
Közben persze Bernstein már rég bejött…
Richard, Anna és Bernstein, az antikvárius
BERNSTEIN
Valamiféle vászonba csomagolt holmival be. Drága képviselő úr, mester!
Bocsásson meg, hogy engedelem nélkül török be önhöz.
RICHARD
Bernstein! Udvari szállítóm! Ha tudom, hogy maga jön, még kevésbé engedem be. Hogy fájhat magának látni ezt
a pusztítást… Kopár falak!
BERNSTEIN
Az a fontos, hogy a mester megvan! Semmi baja… Mindenféle hírrel van tele a város.
BERNSTEIN
A rosszaktól a legrosszabbig.
RICHARD
Tudom. Én terjesztem őket. Anna énekére. Hallja? A szócsövem.
BERNSTEIN
Amint látom, a rossz híreknek… némi alapjuk… azért van. Ezt a lakást jól kirámolták. Mondja, azokat a szép
Piranesi-metszeteket is elvitték?
RICHARD
Róma látképei. Római börtönök. Addio! Addio!
BERNSTEIN
Másnak talán el sem adom. De az a gondolat, hogy ön alkotás közben remekműveken pihentesse a tekintetét,
arra ösztönzött, hogy a legszebb dolgaimat könnyű szívvel felajánljam önnek. Piranesi metszetén egy sötét börtön
talán arra fogja ihletni, hogy drámát írjon életfogytiglanos rabokról…
RICHARD
Nem is rossz ötlet. Hogy gondolja?
BERNSTEIN
Nekem nincsenek gondolataim. Nekem csak műtárgyaim vannak. Parancsolja, hogy berendezzük megint a lakást?
Van még egy-két Piranesim.
RICHARD
Hagyja, drága Bernstein. Úgy nézzen rám, hogy egy Jóbot lát ülni a szemétdombján, aki belenyugodott abba,
hogy semmije sincsen… Piranesi?! „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve.”
BERNSTEIN
Gyanakodva. Jóbról akar talán drámát írni?
RICHARD
Gondolja?… Az az előbbi téma, az életfogytiglanos rabokkal jobbnak látszik.
ANNA
Közben elhallgatott, és néha feltűnik a feje az ablakban. Hallgatózik.
BERNSTEIN
Mert úgy átélte itt Jóbot. Gondoltam…
RICHARD
Hehe! Ugye, a szegény Jób? Látja, magát is hogy megtéveszti a látszat. Mert ez a nagy szegénység: látszat… Jöjjön közelebb! Súgva. Én csak most kezdek rájönni, hogy milyen gazdag vagyok. Az a ganéjdomb, amin ülök, aranyból van. Aranyganéj! Én nem egy Jób, én egy Dárius vagyok, egy Krőzus vagyok. Egy Midas király. Amihez hozzányúlok, arannyá válik. Pontosabban: amihez csak a tollammal hozzányúltam. Kikiált. Heló, Nebántsvirágom, mért nem árulja a pereceit?! Tönkre fog menni, ha mindig tekintettel van rám. Gondolhatja, hogy ha Bernstein úr itt van, akkor nem dolgozom!
ANNA
Az ablakban. De most már Dzsoniról énekelek.
RICHARD
Hűtlen!… Bernsteinhez. Dzsoni a vőlegénye volt. Felakasztották.
BERNSTEIN
Részvétem, asszonyom.
ANNA
Ugyanis megöltük a férjemet.
BERNSTEIN
…Részvétem, asszonyom.
ANNA
Régen volt. De a közönség sose unja meg. Ez az üzlet titka: friss perec és régi sláger. Rákezdi.
|
|
|
Dzsoni, te Dzsoni, te jómadár. |
|
|
Vagány élet – csúf halál, |
|
|
Dzsoni, te Dzsoni, te csókkirály. |
|
RICHARD
Már az első soroknál intett neki, hogy letűnhet, s hogy ez végre megtörtént – suttogva –, Bernsteinnek. Ugye, nem hallotta meg ez a nő, amikor azt mondtam, hogy Krőzus vagyok.
BERNSTEIN
De. Csak feltehetően nem tudja, mit jelent.
RICHARD
Suttogva tagolja. Krőzus vagyok!… Ezek a végrehajtók – az Isten angyalai! –
elvitték az ócska szekrényeimet és persze, kiszórták belőlük a régi kézirataimat. Most olvasgatom őket. Hát tudja,
Bernstein, hogy én milyen zseniális voltam!
BERNSTEIN
Mester! Most mért szerénykedik?
RICHARD
Vagyok? Bernstein, gondolja?… Igazán gondolja? Szívből?
BERNSTEIN
Ön olyan helyzetben van, uram, hogy nem kell feltételeznie, hogy bókolunk önnek.
RICHARD
Szó nélkül, sietve feltápászkodik, és megöleli Bernsteint. Szeretem, ha az emberek
így mondják meg nekem – minden bók nélkül, köntörfalazás nélkül, hímezés-hámozás nélkül, keményen a
szemembe vágva –, hogy zseniális vagyok.
Ez persze játék volt. Összenevetnek.
BERNSTEIN
Ilyen príma mondatokat pazarol rám. Kár belém… Legalább jegyezze fel!
RICHARD
Fel van jegyezve. Amit mondtam, már idézet volt. Ebből a paksamétából. Felhasználom. Ne féljen! Felhasználom.
BERNSTEIN
Soha ilyen jó formában nem láttam önt, képviselő úr. Az utóbbi időben rosszul nézett ki. Bevallom, aggódtam
önért.
RICHARD
Hát persze! Folyton a végrehajtóktól rettegtem. Egy pánik volt az életem.
BERNSTEIN
De hisz ön képviselő. Önnek mentelmi joga van.
RICHARD
A személyemre. Engem nem vihetnek el az adósok börtönébe. Még az hiányoznék! De a holmimat vihetik. S mindeddig azt hittem, hogy meg se tudnék lenni a kedves képek, szőnyegek, karszékek nélkül… Mind a maga boltjából! De főként az a közönséges, brutális tempó, amivel hétről hétre beállítottak ide… Foglaltak, vagy valami színes cédulát hoztak… Végrehajtók? Ítéletvégrehajtók, Bernstein! Hóhérok! Fél lábbal a sírban voltam, Bernstein.
BERNSTEIN
Nyugodjék meg! Na!
RICHARD
A szorongások. Az éjszakáim! Nem kaptam levegőt. Csak ülök az ágyamon, szabályos halálfélelemmel: jön-e
a kocsi? Kilométerekről hallom: jön… jön! A vér csendesen kifut belőlem… Pedig legtöbbször nem is ők jöttek.
Inkább jöttek volna mindig ők… De aztán jöttek is, mindig. Én pedig, ahelyett hogy drámatémáim bonyolításán
törtem volna a fejem, fél éjszakákon át beadványokat fogalmaztam a kincstárhoz, kimutatva követeléseik
tarthatatlanságát. Szakértője lettem a pénzügytannak. Ma reggel aztán megint megállt egy kocsi a ház előtt. Ez
már egy olyan nagyobb bútorszállító kocsi volt… Négy fekete lóval. Stráfszekér. Így mondják?
BERNSTEIN
Csendesen. Azért ez megrázó lehetett.
RICHARD
Csak semmi részvét, kedves Bernstein. A szerencsétlenség csak a tehetségtelen írónak borzasztó. Az ugyanis
éppen olyan hülye marad a szerencsétlenségben, mint volt a jólétben… A jólétben mindnyájan elhülyülünk.
Amikor képviselőt csináltak belőlem, rövid idő alatt éppen olyan hülye lettem, mint akármelyik hivatalos író! A
protokoll!… Hirtelen. Sőt! Még hülyébb. Sokkal hülyébb. Mert míg a többiek
közéleti szereplésük révén szépen megtollasodtak, én… Nézzen szét!… Ennyi maradt. Semmi. Nullpont… De
megérdemlem. Az árulásom bére.
ANNA
Frissen és harsányan rákezdi, láthatatlanul.
|
|
|
Tollforgatók meg nem tollasodnak. |
|
|
Megtollasodni tudni kell. |
|
|
Szerző urak vagyont nem szereznek. |
|
|
Vagyont szerezni tudni kell. |
|
|
Tollforgatók meg nem tollasodnak stb. |
|
RICHARD
Miközben Anna énekel. Hallgatózik. Énekel, és közben hallgatózik… De ez a nullpont, ó, Bernstein, ez a nullpont egy új élet kezdete.
BERNSTEIN
Maga is megilletődötten. Örülök, hogy jelen lehetek egy ilyen irodalomtörténeti pillanatnál… Folytatná.
RICHARD
Belevág. Köszönöm! Megtalálta a helyes szót. Ez irodalomtörténeti pillanat, bizonnyal
az.
BERNSTEIN
Szeretnék hozzájárulni e pillanat emlékezetessé tételéhez…
Meghatott csendjükben a kinti ének.
Anna énekéből.
|
Meghalni meg tud bármelyik hülye, |
De élni, élni, élni tudni kell! |
|
ANNA
Feltűnik. Zavarja, hogy magáról énekelek, Ricsi úr?
RICHARD
Életem be nem vallott vágya volt, hogy miután bekerültem az Athenaeum Clubba, az Akadémiába, a Parlamentbe,
bekerüljek a közismert alvilági alakok galériájába… Köszönöm a propagandát. Búcsút int.
ANNA
De a pereceimet azért árulhatom?
RICHARD
Ha Bernstein urat nem zavarja…
BERNSTEIN
A gazdasági életben én a szabad verseny elvét vallom.
ANNA
Friss a perec! És letűnik. De a kiabálása a következőkben elég rendszeresen behallatszik.
RICHARD
És mivel akar hozzájárulni?
BERNSTEIN
Hoztam valamit.
RICHARD
Nem, nem, Bernstein, ne ébressze fel szívemben a bírvágy ördögét.
BERNSTEIN
Valamit, amire régen fáj a foga.
RICHARD
Nem, Bernstein! Ennek a pillanatnak a nagyszerűsége abban van, hogy mindent elvittek tőlem. Ne sértsük meg a pillanat stílusegységét. Csak semmi poéngyilkolás… Én olyan koldus lettem most, kedves Bernstein, és olyan gazdag, hogy tőlem elvenni nem lehet többé semmit – de adni se lehet nekem semmit.
Kis csend.
BERNSTEIN
Ezt se jegyzi fel?
RICHARD
Megjegyeztem. Nem fogom elfelejteni. Semmit nem romlik a memóriám.
BERNSTEIN
Ez valóban rendkívüli.
RICHARD
Azt akarja mondani, hogy az én koromban…? Tudja maga, Bernstein, hogy hány éves az a hölgy, akinek, hogy
is mondjam, betöltöm az életét? Teljesen és hiánytalanul betöltöm!
BERNSTEIN
És hol van most a kislány? Iskolában?
RICHARD
Ne gúnyolódjék, Bernstein. Még maga is lehet öreg korára szerelmes. Az antikvárius pillantására. Nem, nincs eldugva az ágyban sem… Tudja, milyen nehéz volt ezt az ágyat megmentenem a
hiénáktól. Egy darab bútort itt hagyhatnak, mondták. Lehetőleg munkaeszközt. „Itt hagyjuk az íróasztalt.” „Nem,
uraim, az ágyat. Én még elég fiatalnak érzem magam, hogy az ágy szélén ülve, mint régen, remekműveket írjak.
De ahhoz már mégis túl koros vagyok, hogy az íróasztal tetején szerelmeskedjem.”
BERNSTEIN
Bizonyára elragadó lehet a fiatal hölgy. És ő mit szólt ehhez az irodalomtörténeti pillanathoz?
RICHARD
Halkan. Nem tudja. Szerencsére, nem tudja. Nem kívánhatom tőle, hogy emelkedett
lélekkel fogadja. Hogy túltegye magát osztálya előítéletein.
BERNSTEIN
Nincs Londonban?
RICHARD
Nincs. Nincs! A földgolyó túlsó felén van, az Óceániai szigetvilágon. Feltehetően Új-Kaledóniában. Egzotikus
rovarok gyűjtésében segédkezik férjének, aki kiváló entomológus. Tehát úgy is mondhatjuk, a legnagyobb
mértékben nincs Londonban… Hát azt képzeli, tudnék én dolgozni, ha ő itt volna? Amint látja, az istenek valóban
mindent megtettek, hogy beköszöntsön az angol drámairodalom új virágkora, mely talán nem lesz méltatlan
Shakespeare korához. A többi már rajtam áll. Leül a földre. Megbocsásson! Az idő
drága. A virágkor nem várathat soká magára. S Új-Kaledóniából ma már tizenkét hét alatt ide lehet hajózni…
Kikiált. Angyalom! Most fogja be a száját! Nekem is élnem kell!
BERNSTEIN
De amit hoztam! Tekintse meg! Bontogatja.
RICHARD
Földi javak nem érdekelnek többé. Papírjaiba merülten. Csak a szellemiek.
RICHARD
A remekművek közül is csak az, amit én csinálok!
BERNSTEIN
Erre az egyre nem mondhat nemet.
RICHARD
Föl se nézve. Szent önzésemben mindenre nemet mondok!
BERNSTEIN
Nem indul. Rengeteg papírjából lassan csomagolja ki a szobrot, amelyet hozott.
RICHARD
Mi lesz? A látogatási idő letelt. Az életem véges. Gondolja meg, Shakespeare az én koromban már vissza is vonult
a színpadtól. Nem beszélve arról, hogy már halott is volt. Én mikor engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy
visszavonuljak? Nem is beszélve arról… Ahogy megpillantja a lelepleződött szobrocskát az
antikvárius kezében. Mi ez?
BERNSTEIN
Őt hoztam el. Shakespeare. Régóta kérte, hogy kandallójának ő legyen méltó dísze. Most feltűnt a piacon. Ritka
szép példány.
RICHARD
Lassan feláll, gyöngéden átveszi. Szegény Vilmos! Hogy ő is milyen veszélyeknek
van még mindig kitéve… Képzelje el, Bernstein, ha tegnap hozza, ma őt is eltranszferálják… Már talán be is volna
olvasztva… Pedig szép példány. Csakugyan szép példány. Ritkán látni Shakespeare-ben ilyen szép példányt.
Kis csend.
BERNSTEIN
Tudtam, hogy ön imádja Shakespeare-t…
RICHARD
Csak épp a foga közt kérdőleg morogva. M-mi?
BERNSTEIN
Hogy ön imádja őt.
BERNSTEIN
Egy kopár szentély – és benne semmi más, csak az istenség szobra. Mint a görög templomokban…
BERNSTEIN
Egy festő ecsetjére méltó jelenet ez: az angol drámaíró elhelyezi kandallóján az avoni hattyú szobrát…
Megfestetem! Bizony isten, ezt megfestetem. Közkedvelt reprodukció lesz belőle az angol otthonok falán.
Nagyszerű példa, hogyan becsüljük meg múltunk értékeit! Az a néma tisztelet, amellyel ön áll előtte…
RICHARD
Hatalmasat köp a kandallóra felállított szoborra. Ez a fölényes mosoly a pofáján!
Most is… Könnyű neki, onnan a halhatatlanságból… Bocsásson meg, Bernstein, hogy oly udvariatlanul nem
feleltem az előbb a kérdéseire, de a nyálat gyűjtöttem… Ez most jólesett.
BERNSTEIN
Én… én azt hittem, hogy ön…
RICHARD
Jól hitte. Imádom. Imádom Shakespeare-t. Mondjuk: imádom is. Akarja látni, ahogy térdet hajtok előtte?… Tessék!
BERNSTEIN
Ön ilyen ellentétes érzésekre képes egyszerre?
RICHARD
Miért ne? Tudja, hogy milyen ellentétes jellemű embereket írok meg ugyanezzel a kézzel? Ugyanezzel a szívvel?
BERNSTEIN
Úgy látszik, ön előfutárja lesz annak a legújabb divatnak, amit romantikának hívnak.
BERNSTEIN
Ez. Térdhajtás. Köpés. Együtt. Végletek.
RICHARD
Új divat? Ez? Ne mondja! Shakespeare-re. Hisz ezt is ő találta ki! Együtt a színfalhasogatással meg a tréfás sírásókkal… Látja? Benne van a keze minden ízléstelenségben… Hogy zseni? Zseni! Persze, mert rájött arra a ravasz kis titokra, hogy ne csak a jó színészekre gondolj, amikor szerepet írsz, hanem a rosszakra is, akik olyan rosszak, mint a bűn, de ők is mennybe akarnak menni. És ők vannak többen!… Nincs az a vérszegény, sápadt naiva, akinek én is ne tapsoljam véresre a két tenyerem, ha bejön tébolyult Ophéliaként, és rágyújt a dalocskára: „Holnap Szent Bálint napja lesz…” Már énekel. „Holnap Szent Bálint napja lesz…”
ANNA
Csak ez hiányzott neki, már cifráz is rá egy vulgáris változatot.
|
|
|
Holnap Szent Bálint napja lesz, |
|
|
Anyám a bálba nem ereszt, |
|
RICHARD
Közben. Hallja? Már minden utcasarkon énekel egy Ophélia. Ez a Shakespeare engem nem hagy élni… Az ablakhoz megy. Ide hallgasson, maga Végletek Asszonya! Csendet kérek! Igenis, dolgozom… Nem, drágám, hanem azon, hogy hogy kéne korszerű drámát írni. Azt hiszi, az elmélet semmi?…
ANNA
Az ablakban. Holnap csakugyan Szent Bálint napja lesz. Farsangi nap! Ilyenkor csak lehet mulatni?
RICHARD
Egy összeesküvés hálójában vagyok. Ott Shakespeare, kint a pereces asszony. Mind cinkosok.
ANNA
Már fújja is tovább, a friss rögtönzés feltartóztathatatlan örömével.
|
|
|
Ha bálba anyám nem ereszt, |
|
|
Hát Isten neki, fakereszt, |
|
|
Holnap Szent Bálint napja van, |
|
|
Nem táncolhatom ki magam, |
|
|
Mégse leszek boldogtalan, |
|
|
Ágyba bújok, de nem magam, |
|
BERNSTEIN
Még javában Anna éneke közben. Akkor hát elvigyem?
RICHARD
Kimutat. Vigye!… Vigye!
RICHARD
Hogy képzeli? Csak a testemen keresztül!… Hát nem látja, hogy úgy vagyok vele, mint Jákob az angyallal? „Nem engedlek el addig, míg meg nem áldasz!” Ezért birkózom én veled, te!… Mától kezdve úgy fogom írni a műveimet, hogy folyton szembenézek vele… Most már farkasszemet fogunk nézni egymással, Vili!… A napot az égről inkább elviheti, mint őt innen. Tudja, mit álmodik Hastings a börtönben a halála előtt? Na, Bernstein, feleljen! Na?
BERNSTEIN
A halála előtt? Azt, hogy meghal. Nem?
RICHARD
Helyes a felelet, Bernstein. Akár tudta, akár kiszámította, jeles. És kinek meséli el ezt az álmát Hastings? Na? Kinek? Logikus: a hóhérjának. Micsoda jelenet! És a hóhér megkérdezi Hastingstől, hogy mi történt vele a halála után… Tudja, mit mond Hastings?
RICHARD
Ha nem emlékszik, nem tudhatja. Ilyet kitalálni nem lehet. Ilyet csak „ő” tud kitalálni… „Álmom az életem túlélte”… Ez a mondat biztatóbb ígéret nekem arra, hogy a halál után azért jöhet valami, mint a Jézus Krisztus biztatása – pedig ez is szép! –, hogy „ma még együtt leszel velem a paradicsomban”…
BERNSTEIN
Uram, az angol egyház nem szereti az efféle összehasonlításokat.
RICHARD
Uram, ha én kicsit is törődtem volna azzal, hogy mit szeret az egyház, nem mentem volna drámaírónak…
BERNSTEIN
A jelen körülményei között…
RICHARD
A jelen körülményeim között pláne! Így kifosztva csakis istentagadó lehetek. Jó lecke volt ez a mai! Olyan mélyre
kerültem, hogy nem lehetek többé tekintettel sem a prűd egyházra, sem a prűd úristenre. A földön vagyok? Leül. Tessék, a földön vagyok. Már mosolyog. De
gondolja meg, hogy azóta a kétszáz év óta, ami szegény Shakespeare Vilmos halála óta eltelt – Bernstein, hisz pontosan most van kétszáz éve, hogy meghalt Shakespeare! Kétszáz év, mi az neki? –
gondolja meg, hogy azóta hány admirális, bankár, király, püspök, kurva és antikvárius volt Angliában, de
drámaíró, igazából csak egy – aki most itt ül a földön… Na, Bernstein, ehhez mit szól?
BERNSTEIN
A pillanat valóban kivételes…
RICHARD
Ha csak ezt tudja hajtogatni, inkább ne mondjon semmit. A pillanat ugyanis sokkal kivételesebb, mint maga gondolja.
BERNSTEIN
Érzem én, csak nehezen tudom kifejezni szavakban…
RICHARD
Megértem. Talán énekelje el tiszteletemre az angol himnuszt. Az annyi mindent kifejez.
BERNSTEIN
Örülök, hogy a humora is így kezd visszatérni.
RICHARD
Persze, persze, csak tréfáltam… A himnusztól egyelőre eltekintünk.
Csengetés. Kintről húzzák, de itt bent szól a csengő.
RICHARD
Csittet int Bernsteinnek. Majd halkan. Ezt a csengőt elfelejtették elvinni. Kár… Egy gyűjtő megvehetné. Műveim lélekharangja.
Újabb csengetés.
BERNSTEIN
Lehet, hogy visszajöttek?
RICHARD
Felugrik. Azt mondja?… Ezek a hiénák megszagolták a szobrot. Shakespeare-szagra jönnek! Felkapja a szobrot. Hova rejtse? Kiszól az ablakon, suttogva. Maga csak énekeljen! Überoljon! Malária, kolera, lepra… Nem vagyok babonás! A legsúlyosabban gyengélkedem! Bernsteinhez. Tudja-e, hogy ezeknek joguk van hatóságilag felfeszíttetni a lakásomat? A Shakespeare-szobrot bedobja az ágyra, a függöny mögé. De merjék csak rám törni az ajtót. Micsoda interpellációt csinálok belőle! „Ez hát az angol otthonok biztonsága, uraim?”
BERNSTEIN
Most próbálják a zárban a kulcsokat.
RICHARD
A parlament le fogja sütni a szemét szégyenletében…
ANNA
Odakintről.
|
|
|
Hiába bújsz el, megtalál. |
|
|
Oltott mész lesz a szemfedeled, |
|
|
Kutyák vonítják gyászéneked. |
|
BERNSTEIN
Közben, egy olyan műértő finom elragadtatásával, akitől a triviális szépség sem idegen. Ebben valóban van valami shakespeare-i.
Richard, Anna, Bernstein és Elise
ELISE
Csinos, fiatal nő, be. Megtorpan.
RICHARD
Elise, drágám! Isten hozott! Bernstein úr előtt nem szükséges komédiáznunk. Diszkrét ember. És hű barát. Akkor
is jön, amikor mindenki más elmarad…
ELISE
Csöpp tartózkodással. Richardom, olyanokat énekelnek az utcán rólad…
RICHARD
Hogy lepra? Nem komoly! Csók.
ELISE
Bernsteinhez kedvesen, a csók közben. Uram, számítok a diszkréciójára… És
főként ne tételezze fel rólam, hogy besurranó tolvaj vagyok.
BERNSTEIN
Világért se! A besurranó tolvajok jobban vannak informálva… Gesztus az üres lakásra.
ELISE
De mért nem nyitottak nekem ajtót? Én biztatom a kormányost, a kapitányt, az árbocmestert – gyorsabban! minél
gyorsabban! Tizenegy hét alatt itt voltunk Új-Kaledóniából. Ez rekord. Úgy vágytam már utánad. Szerencsére
jó hátszelem is volt… És te nem nyitsz ajtót! Te csúnya! Csók. Rossz vagy! Csók.
RICHARD
Féltem, hogy megint a végrehajtók. Már a hideg kilel, ha csengőszót hallok.
ELISE
De drágám, ha már mindent elvittek, mitől félsz?
RICHARD
A kérdés logikus. De a csengőfrász nem ilyen logikus. Féltenünk már nincs mit, de ő megmarad.
ELISE
Nem dugtál el valakit az ágyban? És nem onnan e zavar?
RICHARD
Csak Shakespeare van ott…
ELISE
Egy Shakespeare! éppen elég! Nagyon biszexek az ő szonettei… Ó, de szép szobor!
BERNSTEIN
Örülök, hogy tetszik önnek… Mester, ne haragudjék, hogy megzavartam alkotói munkájában… Búcsúzik.
ELISE
Belevág. Te dolgozol? Hát mért nem mondod, hogy rosszkor jövök?
RICHARD
Ó, semmi, semmi. Csak olvasgattam itt a régi jegyzeteimet. Valamivel agyon kellett ütnöm az időt, amíg te
megjössz.
ELISE
Akarod, hogy én is elmenjek? A terhedre vagyok?
BERNSTEIN
Majdnem manifeszt iróniával felkiált. Egy múzsa?!
RICHARD
Nagyon kérlek, maradj!
ELISE
De csak ha megígéred, hogy nem is fogsz velem törődni. Ígérd meg!
RICHARD
Könyörgök, ne csinálj problémát abból, hogy itt vagy mert akkor én is problémát csinálok belőle.
ELISE
Úgy fogom itt meghúzni magam, mint egy kis légy a szoba sarkában. Nem fogok zümmögni se. Csak nézlek…
Nézlek… Megengeded?…
BERNSTEIN
Mester, azt hiszem, az avoni hattyú egyre ironikusabban mosolyog önre onnan a kandallóról.
RICHARD
Bernstein felé vágva, finoman. Az ironikus mosoly, kedves Bernstein, nagyon sokszor csak az irigykedő mosoly leplezője.
Kis csend, s ahogy aztán őszintén összenevetnek, abban ott van életünk elháríthatatlan, de oly kellemes nyomorúságainak felismerése.
BERNSTEIN
Mesterem, asszonyom… Meghajolt. Indul.
RICHARD
Bernstein! Bernstein! Halló! Ha esetleg én is feltűnnék a piacon. Valami ritka szép portrészobor formájában. Tudja, arra mindig vevő vagyok.
BERNSTEIN
Annak is bizonyára eljön az ideje. El.
Richard, Anna és Elise
ELISE
Egy pillanatnyi csönd után. Hát ez itt most elég szörnyű… Legalább egy széket itt hagyhattak volna.
RICHARD
Itt hagyták az ágyat… Na?
ELISE
Nem, nem! Ha dolgozol, a világért sem akarlak kizökkenteni az ihletedből. Tegyél úgy, mintha itt se volnék.
RICHARD
Amikor itt vagy?! S hámozza ki a nőt a kabátjából.
ELISE
Látod, a férjem engem sokkal jobban megbecsül. Nemcsak arra kellek neki. Boldog, ha vele együtt gyűjtöm a lepkét.
RICHARD
Más az irodalom és más az entomológia. Ruhakigombolás.
ELISE
Biztos? Egy igen tehetséges német költőről olvastam, úgy hívják, hogy Johann Wolfgang von… nem tudom, mi, hogy ő a legszebb verseinek a ritmusát a szeretett hölgy hátán kopogtatta le. Pedig az illető két évvel még idősebb is nálad. Utánanéztem.
RICHARD
Drágám, hisz nekem sincs egyéb vágyam, mint hogy legmélyebb drámai szituációimat a te öledben találjam fel. Sikeres újabb fázis a vetkőztetésben.
ELISE
Szenvedélyesen megöleli. Köszönöm, Richard, ezt a bizalmat… Fel fogod találni a szituációidat. Nem fogsz csalódni! Ledőlnek az ágyra. Majd váratlanul, objektívabb hangon. És mit írsz?
RICHARD
Felül, s egy gesztussal csak úgy általánosságban. A szerelemről.
RICHARD
Azzal kezdődik, hogy egy fiatal nő fekszik az ágyban…
RICHARD
Mindegy. És a nyitott ablakon bemászik egy férfi… Majd felolvasom, ha meglesz.
RICHARD
Leírva. De a fejemben meg a jegyzetekben… Gondoltam arra is, hogy írok egy olyan darabot, hogy két
életfogytiglanos rab ül a börtönben.
ELISE
És mit csinál a két rab?
ELISE
Némi tartózkodással. Ez is szerelmes darab?
RICHARD
Miért ne?… Az egyik rab szerelmes lesz a börtönőr feleségébe. Na?
RICHARD
Meg, de nem ő, hanem a másik… Így mindjárt más, nem?
RICHARD
Persze azt tudnod kell, hogy nálam minden a dialógusban bontakozik ki.
ELISE
Ó, én azt tudom! A férjem is mindig mondja, hogy senki se tud úgy dialógust írni, mint te.
ELISE
Imádja a színdarabjaidat. Minden este felolvas belőled egy jelenetet. Úgy mulat, hogy majd leszakad az ágy…
RICHARD
Nem tudtam, hogy a ti hálószobátokban is ilyen töretlen – ez a mi kis háromszögünk.
ELISE
Mondd, és te komolyan gondolod azt, ahol egy nőhöz bemászik valaki?
RICHARD
Komolyan? Főművemnek szánom. Miért?
ELISE
Mert mintha már olvastam volna ilyesmit valahol.
RICHARD
Szó nélkül elsétál az ágytól. Ezek a szavak nagyon szíven ütötték. Majd csak ennyit. Nem szoktam plagizálni.
ELISE
Tudom. Épp azért mondom. Nehogy önkéntelenül… Mondd, te mostanában állva dolgozol?
ELISE
Mert lehet állva is. Az a német költő, akiről az előbb beszéltem, az a von izé, az állva
dolgozik.
RICHARD
Pedig két évvel idősebb.
ELISE
Igen. De van neki egy álló íróasztala.
ELISE
És te most mire ülsz?
RICHARD
Ezen az utókor nem fog nevetni.
ELISE
Nem esik nehezedre?
RICHARD
Tessék! Talpra szökik. Tessék! Megint leül.
ELISE
Tapsol. Hát ezt nem csinálná utánad az az illető, ha két évvel fiatalabb volna nálad, akkor se… Megvan a neve: Goethe… De most már dolgozz! Nem zavarlak… Csend. Súgva. Csak nézlek.
Csend.
Richard törökülésben ül. Mindenre elszántan bámul maga elé. A háta mögül Elise nézi őt, merengve… Az ablakban megjelenik Anna asszony feje… Továbbra is csend.
ANNA
Ne nézze… Nem szereti.
Azért nézik.
ELISE
Halkan Annához. Amikor olyan szép… Csend. Magának is tetszik?
Csend.
RICHARD
Anélkül, hogy visszafordulna. Azon tűnődöm, hogy ha a férjed találna egy szép, rendkívüli, egzotikus lótetűt valahol Új-Melanéziában…
ELISE
Új-Kaledóniát akartál mondani, szívem.
RICHARD
Vagy Új-Guineában vagy az Új-Hebridákon. Egy eddig soha nem látott lótetűt, amelynek ő a keresztapja lehetne – vajon mondanád-e neki azt, hogy ezt a lótetűt a szakirodalomban mintha már láttad volna valahol?… Hogy az ő eredeti lótetűje plágium? Válasz helyett Elise kitörő zokogását hallja, erre fordul meg, erre
pattan föl.
ELISE
Könnyek közt. Hogy te milyen, de milyen szívtelen vagy!… Amikor tudod, hogy a férjem imádja a te dialógusaidat, te akkor is a legcsúnyább férget emlegeted vele kapcsolatban… Hagyjál!… Neked csak az jut eszedbe: a ló… Beszél, de minden sírásba fullad.
ANNA
Az ablakból. Bizony nem volt szép, Richard úr, hogy a nagyságos asszony férjét csak úgy lótetűnek nevezte.
RICHARD
Maga ne szóljon bele! Elise mellett térdelve. Bocsáss meg nekem… Lehet, hogy rosszul választottam meg a példát. Ironikus voltam. De én a saját színdarabomhoz kerestem párhuzamot… Nem mondhattam, hogy olyan, mint egy fecskefarkú pillangó… Nana! Nyugodj már meg!…
ANNA
Miért ne mondhatta volna? Miért ne mondhatta volna a nagyságos asszony férjével kapcsolatban azt, hogy egy fecskefarkú pillangó?
ELISE
Ti mindig olyan komplikáltak vagytok… Újabb keserűségi roham.
RICHARD
Annához, kitör. Maga meg mit áll ott az ablakban?
ANNA
Felhúzza a vállát. Olyan hivatalos személyek.
RICHARD
Ezek egymásnak adják a címemet.
ANNA
Csupán figyelmeztetni akartam…
RICHARD
Őket figyelmeztesse, hogy itt hiába keresnek. Semmit se találnak.
ELISE
A beállt csendben, csendes, de átható sírdogálása hallatszik.
ELISE
Velem már nem is foglalkozol… Vele diskurálsz.
RICHARD
Dehogyisnem. Csak nem akarom, hogy most bejöjjenek ezek a csúnya, hivatalos személyek.
ELISE
Akkor csukd be az ajtót!
RICHARD
Attól még vígan bejönnek.
ELISE
Te másnak is adtál kulcsot, amíg én odavoltam!
ELISE
Adtál! Adtál! Adtál!
RICHARD
Annához. Mondja meg nekik kereken, hogy beteg vagyok.
ANNA
Magabiztosan és derűvel. Mondtam. Annál inkább be akarnak jönni.
ANNA
Azt mondtam: pestisgyanús.
ANNA
Egészen lázba jöttek.
ELISE
Add ide a ruhámat!… Nem maradok tovább!… Megint csak vele diskurálsz. Megyek!
RICHARD
Most elmenni…? Amikor minden olyan szép kezd lenni… Nyugtatná. Vetkőztetné. Közben Annához. Műsort nekik!
RICHARD
Hogy semmim sincs. Hogy nem vagyok! Hogy én se vagyok.
A csengő viharosan megszólal.
EGY HANG
A törvény nevében!
RICHARD
Felugrik, letépi a csengőt. Így!
Kintről gúnyos nevetés, és egy csengő, odakintről, szól tovább.
ANNA
Is nevet. Ezeken nem könnyű kifogni, Ricsi úr!… Überoljak?
RICHARD
Tud? Még a pestist is lehet überolni?
ANNA
Szerényen. Megpróbálhatom.
RICHARD
Egy dalt az abszolút abszenciámról! S újfent Elise-nek szenteli magát.
RICHARD
Tudja! Akinek akkora intuíciója van…
ANNA
Személyeskedni azért nem muszáj…
ELISE
Nekem nem mondasz soha ilyeneket. Rossz vagy! Megöleli.
ANNA
Ricsi úr! Hallja?… Hiába, Richard Elise mellől már nem reagál a szólításra. Nem hallja… Szóval ez hát az abszolút abszencia. Elfordul. S rákezdi.
RICHARD
Nem lehet úgy elmélyedve, hogy erre fel ne horkanjon. Hagyja abba! Olcsó, vacak, ordenáré!
ANNA
Csak a hangot próbálgattam… Tudok én másképp is. Harsányan zengő részvéttel. Új dallam.
|
|
|
Egy szerző úr, kit az élet üldözött, |
|
|
Ma délután jobb hazába költözött… |
|
Benéz. Na? ehhez mit szól? S ahogy Richard nem válaszol. Abszolút! S folytatja a gyászdalt.
|
|
|
Itt a földön már sehogy se boldogult, |
|
|
Fogta magát, csendesen megboldogult. |
|
RICHARD
Elise-től. Most mért sírsz?
ANNA
Énekel tovább.
|
|
|
Segget mutatott Angliának, |
|
|
S átadta lelkét védangyalának. |
|
ELISE
Végre felel Richardnak. Azért sírok, szívem, mert most nekem is olyan szép, szomorú gondolataim támadnak… Én szeretek sírni, mert utána aztán olyan jó. Úgy elpuhul az ember…
ANNA
Amennyire tőle telik: áhítattal.
|
|
|
Nincs itt helyén a durva szó, |
|
|
Suttogjuk könnyes finoman: |
|
ELISE
Látod, szívem, gyászruhát is azért szeretek viselni. Ha az ember egy gyászruhából bújik ki, az mindjárt sokkal izgalmasabb. Akarod, hogy legközelebb mély gyászban jöjjek?… Alatta is csupa-csupa fekete selyemben. Jó?
RICHARD
Jó… talpig gyászban.
ELISE
Semmi, igazán semmi… Csak arra gondoltam, hogy ha meghalsz, lehet, hogy a férjem nem is engedi meg, hogy
gyászoljalak… Nem haragszol?
ELISE
Csak erről a szomorú énekről jutott az eszembe… És nem lesz többet kulcsom ehhez a házhoz!… De majd
biztosan csinálnak neked egy szép szobrot. És úgy fogok piacra járni, hogy mellette menjek el. És majd mindig
azt fogom mondani: szervusz, Ricsi!
RICHARD
Elérzékenyült kissé. Milyen szép is volna, hogy ha már a feleségemmé nem
tehettelek, legalább az özvegyem lehetnél.
ELISE
Most csakugyan olyan, mintha egyedül volnánk a világon.
ANNA
Benéz, s a legtermészetesebb hangon. Csak lakatosért mentek. Fel fogják törni az ajtót.
RICHARD
Felugrik. Kivándorlok! Elmegyek francia írónak! Megtanulok franciául. Eldobom az anyanyelvemet!
ELISE
Aki a hírre szintén felült az ágyban, s elkezdett öltözködni. Mondd, nem volna egyszerűbb inkább kifizetni az adódat?
RICHARD
Nem! Nem! Goldoni is elment francia írónak. Amikor Velencében már fojtogatták, elment Párizsba.
ELISE
A férjem már a jövő évi adóját is előre kifizette. Azt mondja, legszívesebben tíz évre előre kifizetné az adót. Ő ilyen.
RICHARD
Ő ilyen. Mert puritán. Mert bűntudata van a pénz miatt. De nekem nincs bűntudatom a pénz miatt!
RICHARD
Ha a világ minden pénze az enyém lesz – e papírokban itt több arany van, mint Alaszka és Kalifornia összes bányájában –, nekem akkor se lesz bűntudatom! Nem lesz!… Nem lesz!
ELISE
Jó. Nincs bűntudatod. És nem lesz bűntudatod. De akkor mért kiabálsz?
RICHARD
Csakugyan? Mért kiabálok?… Miért?
ANNA
Ricsi úrnak minden oka megvan, hogy kiabáljon, mert most már nem a cuccot fogják elvinni, hanem őt.
ELISE
Téged? Hova visznek?
RICHARD
A maga rémballadákra járó fantáziája!
ELISE
Nem engedem, hogy elvigyenek!
RICHARD
Engem nem is lehet elvinni.
ANNA
Hő! Láttam én már karón varjút.
RICHARD
Én megengedem, hogy magának óriási élettapasztalata van, a büntetőjogban is bizonyára szerzett némi jártasságot, de az angol alkotmánytan kívül esett az érdeklődési körén… Én ha akarnék, se mehetnék börtönbe. Nekem ugyanis mentelmi jogom van…
ELISE
Jaj de jó! Már úgy megijedtem. Van mentelmi jogod?
RICHARD
Annához, hogy majd Elise is érthessen belőle. Maga persze ezt a kifejezést még nem is hallotta?
ANNA
Mit szól hozzá: hallottam. Hallottam, amikor mondták, hogy szarnak a maga mentelmi jogára.
ANNA
Most megint mit mondtam rosszul? Nem úgy mondják?
RICHARD
Úgy mondják, ha mondják, de nem mondják. Jobb társaságban nem mondják. Egy futó görcsös mosoly Annára, hogy ezzel is pontot tegyen.
ANNA
Hol van itt jobb társaság? S letűnik az ablakból. Pere-ec! Friss a pere-ec!
ELISE
Én látogatni foglak! Sűrűn lefátyolozom magam, és látogatni foglak! Az adósok börtönében is!
RICHARD
Szívem. Hős vagy. De az nem lehet, hogy nekem felfüggesszék a mentelmi jogomat.
ANNA
Hangja. Nem lehet? Haha! S megjelenik az ablakban.
Én is azt mondtam, hogy nem lehet, hogy felfüggesszék a vőlegényemet. Egy olyan derék, szép fiút… És mit tesz isten? Felfüggesztették! Ehhez mit szól?
ELISE
Mondd! Nem volna helyesebb, ha elrejtőznél?
RICHARD
Csendes iróniával. Talán ide a függöny mögé? Hogy onnan cibáljanak elő? Nem, nem! Ezt az effektust hagyom a francia vígjátékíró kollégáimra… Gyere vissza, ha elmentek a kellemetlen látogatók. Egy félóra múlva. Annyi se kell. Légy nyugodt. Itt találsz.
ELISE
Lehet, hogy már nem is jönnek.
ANNA
Ezek? Nyugodt lehet. Jönnek. Csak közben megisznak egy áldomást a Háromfarkú Hableánynál. Rákerül majd az is a maga kontójára, Ricsi úr!… Meg a lakatos óradíja. Meg a zab!
ANNA
Hát a lovaknak. Kocsival jöttek ám magáért…
RICHARD
Sürgetné Elise-t indulásra. Eredj most, szívem!
ANNA
Csak azért is. Hogy fogja maga ezt a sok költséget mind megkeresni?
RICHARD
Hogy hogy?… Remekművekkel. Leül a földre a papírhalmai közé.
RICHARD
Várlak! Tu-u, Isten veled!
Richard és Anna
ANNA
Bekönyököl, eléggé bizalmasan. Szeretem elnézni, ahogy dolgozik. Ahogy írja azokat a szépséges darabjait…
RICHARD
Inkább énekeljen.
ANNA
Ráérünk… Mondja, Ricsi úr…
RICHARD
Szeretném megkérni, ne szólítson Ricsi úrnak.
ANNA
Ricsi úr, ide hallgasson! Látja, az én boltom milyen jól megy? A magáé meg így-úgy… Mi volna, ha fuzionálnánk, drága művész úr?
RICHARD
Elkezd röhögni. Dráma és perec!
ANNA
Igen, igen! Valami ilyesmire gondoltam. Be lehetne minket iktatni a külföldi turistacsoportok programjába. Nekem erre volna egy kész tervem… Eltűnik az ablakból.
RICHARD
Közben egyre csak kántálja. Dráma és perec! Felugrik, s már az ablaknál, kifelé. Friss, ropogós a drámai sósperec!… Drámát vegyenek!
ANNA
Megjelenik az ajtóban. A tervem… Egy pillanatig nézi a kiabáló Richardot. Majd. Ha nem, hát nem! Nekem nyolc… Besétál.
RICHARD
Is befordul az ablaktól. Liheg. Kimerült. Most látszik: halálosan nyúzott. Csendesen mondja. Egy kis nyugalmat szeretnék végre.
ANNA
Gúnyosan. Ó, bocsánat, hogy zavarom a mestert. De az imént egy perecet vett, és elfelejtette kifizetni.
RICHARD
Igen, igen, persze… A szögön lógó ruháinak a zsebeit forgatja ki. Mennyi is az?
ANNA
A tegnapit is kifizeti?… Meg a tegnapelőttit? Nevet. Hát mért nem markol bele valamelyik aranybányájába? A lábával megpiszkálja a papírokat.
RICHARD
Kérem, ne nyúljon hozzá!
ANNA
Kikotorom azt a sok aranyat alóla?… Ricsi úr! Ricsi úr! Nagyon kicsi úr lett már magából!
ANNA
Kidob? Ricsi úr? Nem vagyok magának eléggé előkelő? Várjon csak…
ANNA
Kidobott… Mert maga nem szereti az alvilágot, ugye? Kikiált az ablakon. Na, mi lesz? Hol a nyavalyában maradtok!? Befordul, elkezd nevetni. Aztán ha az illetők itt lesznek, meg ne sértse ám őket. Mert az illetők nem lesznek olyan ildomosak, mint én.
ANNA
Akik jönnek magáért.
ANNA
Mért van úgy betojva? Egyszer mindenkit eltranszparentálnak.
Richard, Anna és A Lakatos
A LAKATOS HANGJA
Egy tökrészeg ember hangja. Hun az a honatya?… Hun az a honatya?
ANNA
Ez már önt keresi, möszjő.
A LAKATOS
Szerszámládájával, feszítővasával. Idebolondítják az embert, aztán tárva az ajtó. Annához. Ancsikám! Idebolondítják az embert, de az nem bolondság, hogy téged itt talállak. Richardhoz. Uram, hogy fogják ezt nekem elszámolni? Csak puffra idehívtak!
A LAKATOS
Körülnéz, mért ne kiabáljon? Az ágyon behúzva a függöny. Csendesebben. Ott a honatya? Közelebb megy az ágyhoz, hallgatózik. Majd. Kifingott?
ANNA
Hát ha most nem kiabál ki a függöny mögül, hogy ilyen szavakat nem illik használni elit társaságban – akkor csakugyan kifingott.
RICHARD
Igenis, tiltakozom az efféle mocskos szavak ellen!
ANNA
Finom úr! Nem viseli el a nemes lelke, hogy ne a legszebben beszéljünk a drámaíró honatyáról.
A LAKATOS
Ó, pardon… Azt akartam kérdezni, hogy a honatya csakugyan megboldogult…? És ha megboldogult, akkor ki
fogja nekem megtéríteni a költségeimet? Megemeli a Shakespeare-szobrot. Mennyi réz lehet ebben?
RICHARD
Tegye le, kérem, annak az értéke meghaladja a maga követelését.
A LAKATOS
Vége a háborúnak, lement a réz ára. A ládájába dobja a szobrot. Richardhoz. Uraságod bizonyára rokona a megboldogultnak. Hát ilyen az élet. Fogadja részvétemet. Magának se fog itt sok leesni. Nagyon le van robbanva ez a ház. Végtelen megvetéssel. Papírok! Felkapja a ládáját.
A LAKATOS
Sajnálja? Ezt a kis, vacak rezet sajnálja? Már Richard orra előtt hadonászik. Sajnálja a szegény embertől?
ANNA
Hagyd a fenébe!… Már jönnek… Bízd rájuk!
Kolompolás hallatszik, megint. Közeledőben. És elkínzott kutyák tutuló vonyítása…
A LAKATOS
Szájharmonikát vesz elő, s valami vidám dalt kezd játszani.
RICHARD
Hát jól van! Csomagoljunk. Egy kis kikapcsolódás igazán rám fér. Menjünk az adósok börtönébe, zacskókat
ragasztani. Állítólag az megnyugtat… A legnehezebb gályarabságot hagyom itt. Arra voltam ítélve, hogy leplezzem
le társadalmunk visszásságait, s egyúttal újítsam meg ezt a dögrováson levő angol drámát… Azt hittem,
életfogytiglan ezt kell csinálnom. De úgy látszik: mégis van kegyelem. Vége a kényszermunkának. Mehetek az
adósok börtönébe… Zacskók! Zacskók!
ANNA
Ne játssza meg magát… Ezek nem végrehajtók.
RICHARD
Törvényszéki emberek. Letartóztatási paranccsal.
A LAKATOS
Pisszt int neki, s figyelmeztetőleg a függönyös ágyra mutat. Ancsikám!… A honatya.
ANNA
Szálljon le a fellegekből… Ezek sintérek. Nem hallja?
Csend. Holott közben szól a kolomp, harmonika, ugatnak a kutyák.
ANNA
Összeszedik a kóbor kutyákat, a döglött patkányokat. S amikor járvány van: a betegeket és a halottakat.
A LAKATOS
Abbahagyja a muzsikálást. Ez hiányzik még, hogy én hazahordjam innen a ragályt! Ez nem volt benne a költségvetésben!
RICHARD
Hülyeség! Londonban nincs semmiféle járvány!
De kintről már hallatszik a sintérek kocsiját kísérő vidám kórus.
|
Hiába bujsz el, megtalál. |
Oltott mész lesz a szemfedeled, |
Kutyák vonítják gyászéneked. |
|
ANNA
Közben, derűsen. London kikötőváros. Kalkuttából befut egy hajó. Egy szapora patkánycsaláddal… Elmosolyodik. Meg aztán: én énekeltem pestisről. Nem elég az?… „Oltott mész lesz a szemfedeled?”… Hallja? Sláger lett… „Isten veled!”… „Isten veled!”… Itt vannak.
RICHARD
Lehet, hogy én csakugyan ott fekszem a függöny mögött, és alszom. S csak álmodom most ezt… Hogy a házam
előtt kolompolnak, mint amikor a szemétért jönnek. Csakhogy engem akarnak elvinni… Hová?
RICHARD
Akkor meg nem volna sokkal jobb, ha én igazából?… Int a függöny felé. Irigylem őt. Jó neki. Csakugyan, hogy hallgat. Nem törődik többé a nyelv tisztaságával. Vajon neki is úgy kihegyesedett-e az orra, mint általában a halottaknak?… A halál természetellenes. Az egyetlen természetellenes a világban. Mindenbe belenyugszunk, mindenhez hozzászokunk. Ebbe nem…
ANNA
Dehogyisnem. Tudja maga, hogy csak az hal meg, aki megkívánja a halált? Ha csak egy pillanatra is… Ezért táncol nekünk a halál.
Richard, Anna, A Lakatos, I. és II. Sintér
I. és II. SINTÉR
Hogy valóban sintérek-e, azaz olyan közegészségügyi dolgozók, akik járványok idején különleges hatalommal vannak felruházva – vagy ismerős végrehajtók, akik ezt a maskarát találták ki maguknak karneválra –, ezt csak akkor fogjuk megtudni, ha a rendező döntött, hogy ilyen vagy olyan értelmezésben fogja játszatni őket. Tokszerű fűzöld ruhában, fekete köpenyben, melynek csuklyáját alkalomadtán a fejükre húzhatják. Arcuk az álluktól a szemükig fehér gézzel be van kötve.
I. SINTÉR
Hatalmas méretű alak. Már nem fiatal. Az arcát borító fehér pólya alól kiütközik őszes szakálla. Keveset mozog, mozdulata lassú és feltartóztathatatlan. Ahová lép, ami felé kezét mozdítja, amire ránéz: az övé. Itt is, ahogy belépett, birtokba vette a házat.
II. SINTÉR
Mozgása puhább, szinte táncszerű, de valami lassú ütemre. Pavane. Fiatalabb a társánál. Később az a benyomásunk, hogy irodalombarát és hipochonder. De ez nem biztos. Hisz nemcsak arcuk van elmaszkírozva.
A LAKATOS
Ünnepi indulóként játssza harmonikáján az „Epermirigy, döghalál” dallamát.
I. SINTÉR
Csak áll, mozdulatlanul az ajtóban. Szétszagol. Int a társának. A füstölőt!
II. SINTÉR
Annának. Parazsat!
ANNA
A dalt dúdolva a kandalló elé guggol, parazsat kotor össze.
RICHARD
Nem akar félni, de elfogja őt a félelem. A gyomra remeg, hiába. Mit akarnak itt?
I. SINTÉR
Szarkasztikusan, kétértelműen. Transzferálunk.
RICHARD
Önök bizonyára tudják, mi a mentelmi jog.
I. SINTÉR
A mi mesterségünk nagyon demokratikus. Előttünk nincs rang és kiváltság. Patkány és király egyre megy.
II. SINTÉR
Odaadja Annának a füstölőt, s puha léptekkel Richardhoz megy. Ne álljon ellen,
uram. Délelőtt az egyik család ellenállt. Hogy ők nem adják ki a papát… A társához, mint valami
jó viccet, eleveníti fel az esetet. Hogy nekünk… a papát… ők… nem… Nem is
folytatja, csak nevetnek ezen a hihetetlen abszurdumon. Édesen nevetnek. Majd hirtelen.
Hová dugta?
ANNA
A kandalló elől. „Hiába bújsz el, megtalál!”
RICHARD
Itt nincs elbújva senki. Semmi.
II. SINTÉR
„Senki. Semmi.” Körültekintő fogalmazás. Precíz felelet… Általában ezzel kezdik. Társához. Megfigyelted, hogy mindenütt ezzel kezdik?
I. SINTÉR
Ráérünk… A szag úgyis mindent elárul. Érzi?
I. SINTÉR
Nekünk az ilyesmihez már jobb orrunk van.
II. SINTÉR
A szentség illata. Nem érzi? A zsenialitás illata! A szent életű szerzetesek meg a zsenik nagyon hamar kezdenek
szagot kapni. Némelyik már az életében. A különbség csak az, hogy a zseni inkább a fejtől büdösödik, a szent
pedig a lábtól.
I. SINTÉR
Itt is kezd már nehéz lenni a levegő.
ANNA
Odaviszi a füstölőt, parázzsal.
I. SINTÉR
Valami indiai illatosítót szór rá, s meglóbálja az ágy felé.
II. SINTÉR
Képzelje el, uram. Ha így állhattunk volna Shakespeare halottas ágyánál… De hát ez nem volt egy Shakespeare.
Sajnos.
RICHARD
Rekedten. Honnan tudja? Honnan tudja ilyen jól?
II. SINTÉR
Egy ilyen sóher!
RICHARD
Miért? Shakespeare után mi maradt? Tudja?
I. SINTÉR
Shakespeare? Melyik volt az?
II. SINTÉR
Hisz emlékszel! Maradt utána egy ágy. Három zsebkendő. És huszonhat színdarab.
ANNA
Richardnak. Huszonhat színdarab. Ez a Ricsi úr meg egész életében csak három
színdarabot írt.
ANNA
Ja, ha maga az egyfelvonásosokat is számolja…
II. SINTÉR
Ötöt. Na! Pedig mennyivel tovább élt, mint Shakespeare. Hány évet is?
RICHARD
Csendesen. Hatvannégy évet.
Csend lett.
II. SINTÉR
Maga, mint afféle védőügyvédje a megboldogultnak, mit tud felhozni mentségére?
RICHARD
Nemigen maradt ideje írásra… Tetszik tudni: a közélet.
Ezen először a lakatos kezd el röhögni. Aztán a többiek is, mind. Végül már Richard is nevet. Mit csináljon? Nevet.
RICHARD
…Beszédeket tartott.
II. SINTÉR
Röhög ő is a többiekkel együtt. Na hallja, rossz ügyvéd maga! Ilyen hülye
mentségeket tud csak kitalálni.
I. SINTÉR
Három plusz kettő. Ez minden?
Ki-kipukkan az újabb nevetés.
RICHARD
Drámaterve rengeteg maradt. Ez itt tulajdonképpen mind az… Nyúl le a papírokért. Egyet felvesz. „A művészet oltára.”
Ellenállhatatlan röhej.
II. SINTÉR
Kiveszi a kezéből. Egy cím… Uram! Drámaterveket nem lehet előadni. Finomkodva. Menjünk el ma este színházba, és nézzünk meg egy szép vígjátéktervet. „A művészet oltára.”
I. SINTÉR
Füstöld ki belőle a miazmát! Odatartja a füstölőt.
II. SINTÉR
Fölébe tartja a papírt, az lángra lobban. Elégett.
I. és II. SINTÉR
Nanana! Összenéznek.
I. SINTÉR
Minek van itt olyan patkányszaga?
II. SINTÉR
Ennek a sok papírnak.
I. SINTÉR
Aha! Ez hát a rágcsálók fészke.
II. SINTÉR
Ezekből a papírokból is ki kell füstölni a miazmát. A kandallóhoz szolgáló csípővassal felvesz egy darab papírt. Olvassa. „Egy nő fekszik az ágyon…”
RICHARD
Ezek a papírok én vagyok! Ha vasfogóval hozzányúlnak, az én húsomat tépdesik…
II. SINTÉR
Csak megfüstöljük. A kandalló parazsa fölé tartja. Lángra lobban. Elégett… Örüljön neki, ez a legbiztonságosabb fertőtlenítés. Másikat vesz fel. Olvassa. „Bemászik egy férfi.”
I. SINTÉR
Micsoda? Rámászik? Micsoda ocsmány disznólkodás? Égesd el!
II. SINTÉR
Bedobja a tűzbe. Elégett.
I. SINTÉR
Testi-lelki miazmáktól óvj meg minket, uram! A papírokat mind el kell égetni!… Ezt az egyház is tanácsolja!
RICHARD
Mi rossz van ezekben? Kihúz egy papírt a halomból, megnézi, mutatja. Nézzék!
I. SINTÉR
Lassan olvasva. „Szeretem, ha az emberek hímezés-hámozás nélkül a szemembe vágják, hogy zseniális vagyok”… Kinek?
ANNA
Hát Ricsi úrnak! Elkapja a papírt, s rákezdi, együtt a többiekkel. Nem hímezünk, nem hámozunk – és nem bókolunk – és köntörfalazunk… Közben a papír labdává gyűrve ide-oda röppen. Richard hiába próbálja elkapni.
II. SINTÉR
Háta mögé dugja a papírt, megállítja a játékot. Uram, mit kapkod? Bedobja a papírlabdát a tűzbe.
RICHARD
Utánanéz, de fáradtabb, hogysem utána ugorjon. Nyel egyet.
II. SINTÉR
Mi az, uram, maga némán tűri, hogy elégessük egész örökségét? Felmarkol egy nagy kazal papírt. Hő, micsoda patkánypisiszag! Bedobja a kandallóba.
RICHARD
Utána akarja vetni magát, de lefogják.
II. SINTÉR
Törvény van rá, hogy tűzre a fertőző hulladékkal.
RICHARD
És ha mégis felkel, és előjön, és keresi a kéziratait?… Vannak csodák! Hogy dolgozott ma egész nap! Tanú is van rá. Hogy milyen frissen, milyen munkakedvvel. Egy új élet küszöbén állott. Annához. Maga látta.
I. SINTÉR
Miközben egy-egy kéziratot beleejt a tűzbe. Uram, Uram, én se vagyok már mai
gyerek. Maga se. Mi tudjuk, hogy ötven éven felül már nem lehet új életet kezdeni.
ANNA
Pedig virgonc volt! Hajaj! Még szerelmeskedett is. Hempergett az ágyon!
I. SINTÉR
Ez általában így van. Az utolsó nap mindig feldobja az embert. A pacák azt hiszi: övé a világ. Aztán: nyekk! Ez
klasszikus.
RICHARD
Ha ennyire halottnak hiszik, mért mondanak mindig rosszat róla?
II. SINTÉR
Felnevet. Éppen, mert halott. Ön nem tudja, hogy az angol törvények a halott
rágalmazását nem büntetik.
RICHARD
Élesen. Mert a halottat már nem áll érdekében rágalmazni senkinek!
Nagy nevetés erre.
II. SINTÉR
Ön nagyon naiv, uram. Ön nem látta soha A rágalom iskoláját?
II. SINTÉR
Egy francia színdarab.
RICHARD
Elkapja a gallérjánál. Hiába heccelsz! Tudod te jól, hogy ki írta. Angol író írta!
II. SINTÉR
Még birkózás közben, de fölényesen. Angol író nem írhatta… A drámaírás Angliában nem reprezentatív műfaj!… Nekünk vannak regényíróink, nekünk vannak költőink… Nekünk nincsenek drámaíróink!
Már a földön hemperegnek.
RICHARD
És ne is legyenek, ugye? Öklözi a Sintért, vagy próbálja. Azért mondod! Hogy aki van, az se legyen!
II. SINTÉR
Térdel rajta. Három zsebkendő marad utána!… Három reprezentatív zsebkendő. Többiekhez. Tisztelegjetek a három reprezentatív zsebkendőnek!
I. SINTÉR, A LAKATOS, ANNA
Haptákban elkezdik az angol himnuszt.
II. SINTÉR
Hülyék!… Hisz nem volt egy Shakespeare!
I. SINTÉR
Na és ha egy Shakespeare lett volna! Mondd már! Diadalmas beatharsánysággal intonálja.
EGYÜTT
Beategyüttesként.
|
|
|
Oltott mész lesz a szemfedeled! |
|
|
Oltott mész lesz a szemfedeled! |
|
|
Oltott mész lesz a szemfedeled! |
|
RICHARD
Szálljon le a mellemről… Szálljon le rólam…
II. SINTÉR
Tessék énekelni!
RICHARD
Szállj le… Nem bírom…
II. SINTÉR
Énekelni!… Na! Szépen!
Csend. Majd.
RICHARD
Arra az ütemre, ahogy lovagolja őt a Sintér.
|
|
Oltott mész lesz a szem-fedelem! |
II. SINTÉR
Leugrik róla. Na, látod, hogy tudsz te énekelni. Csak akarni kell.
RICHARD
Csakugyan, a földön elnyúlva, de most már magától is énekli, szinte beathangerővel. Legalábbis így kezdi.
|
|
Ol-tott mész-lesz-a szem… |
Csend.
A LAKATOS
Ez is ki fog itt nekünk… – A függönyre pillant. – nyiffanni.
ANNA
Lustán-közönyösen az ágyhoz megy, széthúzza a függönyt. Ha eddig nem vették volna észre…
RICHARD
A feltételezett hulla én vagyok. Most már elvihetnek.
ANNA
Odamegy hozzá, fölé hajol. Na, drága szentem, ebbe a játékba maga aztán jól befuccsolt. Próbáljon felkelni. Egy ilyen virgonc úr, rajta! S hogy Richard nem mozdul. Hát ilyen jó magának itt a földön feküdni? Na ja, tulajdonképpen az a legjobb. Pláne, ha valaki megkívánta azt az abszolút abszenciát. A Sintérekhez. Mit álltok itt? Legalább segítnétek. Egyedül cipekedjem vele?
Sintérek ahogy felkapják, merő alázatosság mind a kettő. Sebesen, egymás szavába vágva beszélnek.
II. SINTÉR
Tréfa volt. Farsangi tréfa volt.
I. SINTÉR
Maga csapott be minket.
II. SINTÉR
Micsoda tréfás ember!
I. SINTÉR
De mi nem haragszunk.
II. SINTÉR
Ellenkezőleg. Sok sikert kívánunk!…
Letették az ágyra. S ahogy hajlongva, hátrálva kivonulnak.
I. SINTÉR
…A színpadon és a szerelemben!
II. SINTÉR
Új életéhez, amelyet most kezd el hatvanöt éves korában!
A LAKATOS
Tessék mondani, nem lesz nekem ebből valami bajom?
I. SINTÉR
Á! ezekre az emberekre nincs vadászati tilalom.
II. SINTÉR
Akkor folytassuk! Fütyörészve kilejt. Egy házzal tovább!
El a két Sintér és A Lakatos. Kintről megint a csengőszó, kutyaugatás, szájharmonika. De ez a zenebona most távolodóban.
Richard, Anna
ANNA
Most legalább látja maga is, hogy nem érdemes meghalni. Még több rosszat mondanak rólunk, mint életünkben. Fáj a szíve, mi? Persze hogy fáj. A posztumusz becsületsértés duplán fáj. De az is elmúlik. Csend. Mi az, valamit mondani akar? Csend. Látja, Ricsi úr, jobban tette volna ha…
Elhallgat.
Csend. S a csendben.
RICHARD
Nem Hastings – Clarence…
ANNA
Megnézi, behúzza a függönyt.
Richard, Bernstein
BERNSTEIN
Be. Hóna alatt Richard szobrával. Utólag kopogtat. Mester! Elhoztam az ön portréját. Most tűnt fel a piacon. Biztosíthatom, ritka szép példány. Leteszi a szobrot a sugólyukra vagy annak a helyére.
ANNA
Ezt a szobrot most már a sírjára teheti.
BERNSTEIN
Az ágyhoz megy, de nem lebbenti el a függönyt. Hogy történt?
ANNA
Félrebeszélt. S vége volt.
ANNA
Olyan volt, mintha megint kijavított volna valakit. De hogy kit?
ANNA
„Nem Hastings, hanem Clarence.”
BERNSTEIN
Eltűnődik. Saját magát javította ki.
BERNSTEIN
Ne zavarjuk… Az álmát.
ANNA
Mondom, hogy nem él.
BERNSTEIN
Hát aztán?… Az álmát, mondtam.
ANNA
Nini. Egy fecskefarkú pillangó!
Richard, Bernstein, Elise és Charles
ELISE
Talpig feketében, férje karján.
CHARLES
Feleségem előérzete a fekete ruhával, és a hírek, amelyek a városban szárnyra keltek, úgy látszik,
beigazolódtak… Elise, ne sírj, hidd el, én vesztettem többet, én leghűségesebb olvasója voltam.
ELISE
Charles, azért megengeded, ugye, hogy én is gyászolhassam őt egy picit. Nem leszel féltékeny, ugye, nem?
CHARLES
Mint angol úriember, ígérhetem, hogy nem. Egy halott túl nagy hendikeppel indul. Nem versenyezhet velem. Mint entomológus, most kezdek igazán féltékeny lenni. Ismerem a rovarvilág erkölcseit, a Meloides Hornia hímjei a döglött Coleopterek nőstényeivel is megpróbálkoznak. A halál ínycsiklandozóvá teszi számunkra még az idegen fajú rovart is.
BERNSTEIN
Ó, szép rovarvilág!
ELISE
Charles, ne felejtsd el, hogy azért én nem vagyok ízeltlábú.
CHARLES
Nem szakmai sovinizmusból mondom, de a mi lelkünk és a rovarok lelke sokban rokon. Mindnyájunkban van fogékonyság a halál szépségeire.
ELISE
A félkörben, amellyel a szobrot körülveszik. Amikor olyan szép… Olyan szép, mintha élne.
Csend.
CHARLES
Kíváncsi vagyok, hogy az a német költő, akit te úgy szeretsz…
CHARLES
Az mit fog mondani, amikor meghal. Biztos valami nagyon szellemeset fog mondani.
Richard, Bernstein, Anna, Elise, Charles és a Lord Mayor
LORD MAYOR
Teljes díszben, be. Értesültem a nagy veszteségről. Kinek fejezhetem ki, a főváros nevében, részvétemet?
CHARLES
Feleségemnek! Ő volt a drámaköltő múzsája. Plátóilag.
LORD MAYOR
Részvétem, asszonyom.
ELISE
Richard csak akkor tudott igazán dolgozni, ha néztem… S én néztem, néztem… Csak néztem.
LORD MAYOR
Vigasztalja az a gondolat, hogy ő a nemzeti panteonban nyer nyughelyet. A Westminster harangja fog zúgni fölötte.
ELISE
Ó, szegény Richard, hogy ezt nem érte meg! A Westminster harangja… Mindig a szobor felé. Richardom, mit mulasztasz!
LORD MAYOR
Hát igen. Temetni mi nagyon tudunk.
CHARLES
Mondd, Elise, nem kéne érdeklődni, hogy hogy is van az örökséggel? Nincs-e végrendelet?
ANNA
Az jó volna! Lesz, aki kifizesse a sok adósságot. Tudják maguk, hogy csak perecért mennyivel tartozik?
BERNSTEIN
Piranesit se fizette ki, Shakespeare-t se fizette ki, saját magát se fizette ki.
CHARLES
Pardon. És a szerzői jog? Darabjai után a bevétel tíz százaléka, mától ötven éven át…
Csend.
ELISE
Itt volt egy csomó papír. Azt mondta, az mind az enyém lesz.
LORD MAYOR
Prózában kezdi, de lassan úgy recitálja, mint miséző pap a szentleckét. Az elmeorvosi szempontból ép végrendelkező képességhez az kell, hogy a végrendelkezés időpontjában öntudatánál legyen, tudja, hogy végrendelkezik, végrendeletének tartalmát megértse, a végrendelete alapjául szolgáló vagyonának a terjedelmét legalább körvonalaiban és az egyes részek hozzávetőleges értékarányát ismerje, rendelkezési horderejét felmérni tudja, képes legyen akaratát nyilvánítani, elhatározásában sem tévedés, sem a jogtalan befolyásolás valamelyik faja ne vezesse, és végül elhatározásainak pszichológiai hátterében kóros elmeképződmények (téveszmék, érzékcsalódások, hangulat- és ösztönanomáliák, elmegyengülés stb.) ne szerepeljenek…
CHARLES
Köszönöm!… Látod, Elise, most sem örököltünk.
BERNSTEIN
Nem tudom, hogy ebben az ünnepi pillanatban nem volna-e illendő, ha elénekelnénk tiszteletére az angol himnuszt. Elkezdi.
Körülbelül három-négy taktust énekelnek. A Lord Mayor energikus mozdulattal elhallgattatja őket.
LORD MAYOR
Azt hiszem, ez azért túlzás! Megboldogult barátunk végtére is, nem volt egy… egy miniszter. Elmegy.
Nyomában indulnak a többiek.
ELISE
Visszaint a szobor felé. Szervusz, Ricsi…
BERNSTEIN
Fölveszi Richard szobrát, azzal megy ki. Azért milyen fölényesen tudsz mosolyogni most már te is…
ANNA
Utolsónak megy ki. A bögyömben volt, hogy megmondjam neki: Ricsi úr, mennyivel jobban tette volna, ha velem fuzionál. El.
A színpad üres.
Hátul az ágyon a behúzott függöny picit meglebben. Semmi. Mégis. A függöny aljában megjelenik egy meztelen láb. A papucsát keresi.
Aztán szétnyílik a függöny. Richard kandikál ki. Na jól van, mindenki elment. A kandallóhoz megy, kikotor néhány félig megmaradt papírt. Lekuporodik a földre, kirakja maga elé ezt a zsákmányt. Mindjárt jókedvre is derül tőle.
Ahogy tűnődik maradék kéziratai fölött, szórakozottan dúdolgatni kezdi az angol himnuszt.
RICHARD
Pám-pám-pám-pám-pápám tám-tám-tám-tám-tátám táhám táhám táhám…
ANNA
Egy pillanat múlva szintén rágyújt a maga balladájára.
|
|
|
Egy szerző úr, kit az élet üldözött, |
|
|
Ma délután jobb hazába költözött. |
|
|
Itt a földön már sehogyse boldogult, |
|
|
Fogta magát, csendesen megboldogult… |
|
RICHARD
Végül nem bírja tovább. Heló! Galli-Curci! Szeretném megkérni, hogy pihentesse egy kicsit gyönyörű hangját!
ANNA
Feje megjelenik az ablakban. Melózik?
ANNA
Elragadtatva nézi, majd bizalmasan, cinkosan, súgva énekli.
|
|
|
Mert meghalni meg tud bármelyik hülye, |
|
|
De élni, élni, élni tudni kell! |
|
Függöny
A darab értelmezéséhez.
Ha egy papírszalag két végét úgy ragasztjuk össze, hogy közben fordítottunk egyet rajta, a végtelennek valami ördögi láncszemét sikerül megcsinálnunk. Akármelyik pontján indulunk el, színét, visszáját bejárjuk a szalagnak, s a végén persze ugyanott vagyunk, ahol elindultunk.
Ilyenfajta egyszer megcsavart végtelen Möbius-szalag ez a kis színdarab is.
Azt az enyhe szédületet, amelyet a szerző a nézőiben kiváltani szeretne, amikor a végén ugyanahhoz a pillanathoz kanyarítja el a drámát, ahol elkezdődött, át lehet váltani egy groteszkebb hatásra.
Így:
Amikor a függöny felmegy, már vagy húsz darab egyforma gipsz-Shakespeare és ugyanannyi gipsz-Richard sorakozik a kandallón. A cselekmény folyamán Bernstein behozza ebből is, abból is a huszonegyediket, s leteszi a többi mellé.
A darab végén elképzelhetjük, hogy ha ez továbbra is így megy: végtelen hosszú sorban fognak állni a kandallón a Shakespeare-ek s a Richardok.
Antikrisztus szupersztár
Egy abszolút hatalom játékai
A pávatoll
Claudius hálóterme. Az ablaktáblák, az erkélyre vivő bronzajtó csukva. Lámpák égnek. A függöny, amely mögött az ágy van, összehúzva. A hálóhelyhez vezető lépcsőn, a függöny előtt Agrippina ül. Gondolataiban elmerülve, egy pávafarktollal játszik. Agrippina 37–38 év körül járhat, nagyon szép asszony. Hosszú tunicában van, mezítláb. Ahogy az ágyból kikelt. Ő képviseli az erkölcsöt a palotában. Könnyű dolga van: elődje Messalina volt. Bár Messalina sohasem ölte volna meg Claudiust. Agrippina viszont megölte. Épp az imént. A pávatoll mérgezve volt. Claudius holtteste bent fekszik a függöny mögött. Nem látjuk, s nem is fogjuk meglátni.
Agrippina friss özvegyi kontemplációjában is nagyon éber. Lépéseket hallott, feláll, hogy kellő serenitasszal fogadja, aki ide belép. Magára teríti ünnepélyes stóláját. Pallas jön, az államminiszter. Agrippina szövetségese és szeretője. Egy gyors pillantás a függöny felé, s már csókolja is Agrippinát, a szenvedély rutinjával. Amint kibontakoznék, Agrippina visszafogja, magára húzza.
PALLAS
Halkan. A császár? A függöny felé int.
AGRIPPINA
Minden hangfogó nélkül. Le van szarva!
Ölelkeznek.
PALLAS
Mindig suttogva. Hogy van a császár?
AGRIPPINA
Nevet. Köszöni a kérdésedet. Jól. Feláll.
PALLAS
Suttogva. Szép vagy.
AGRIPPINA
Hangosan. Nem hallom!
PALLAS
Picit hangosabban. Szép vagy.
PALLAS
Hangosan kiáltja. Szép…
PALLAS
Folytatja, kiáltva. …idő… van!
AGRIPPINA
Meghiszem azt!… Mi van a városban?
PALLAS
Megint halkan, ahogy betegszobában szokás. Olyan a hangulat, mintha mindenki azt remélné, hogy ma történni fog valami. Minden párt mozgolódik.
AGRIPPINA
Mi? Mit csinál? Nem értem. Beszélhetsz hangosan. Mondtam már.
PALLAS
Felszabadultabban. Mint kocsiverseny finisében. Már kötik a fogadásokat: ki lesz a befutó – Nero vagy Britannicus?
AGRIPPINA
A császárról mit beszélnek?
PALLAS
A templomokban imádkoznak a felépüléséért.
AGRIPPINA
Le kellett volna csukatnom az orvosát. Tudtam, hogy fecsegni fog.
PALLAS
Csak fecsegjen. Ő legalább nem azt fecsegi, hogy meghalt a császár.
Csend.
AGRIPPINA
Ezt is mondják?
PALLAS
Aki úgy imádja a gyomrát, mindig el is rontja. Máskor is imádkoztak érte. És máskor is megsegítették az istenek.
Vigyázzon rá ön is, császárné.
AGRIPPINA
Mit tudunk mi tenni a végzettel szemben?
PALLAS
Ne menjünk elébe. Korai volna.
AGRIPPINA
Korai? Tegnap a császár nyilvánosan kitüntette Britannicust. Ezért kezdődtek el azok a fogadások. Tegnapig nem volt kétes, hogy ki lesz az utódja. Korai? Inkább azt mondhatnád, hogy elkéstünk. Figyelem a testőrtiszteket. Tegnap óta előre tisztelegnek Britannicusnak. S milyen ragyogó szemmel! Úgy látszik, ők is fogadtak. És nem Neróra fogadtak… Félek a folyosón járni. Hirtelen. Mi van a római helyőrséggel? Húszezer embert tartunk itt fegyverben.
PALLAS
Bizonytalan mozdulatot tesz.
AGRIPPINA
A parancsnokok? Akiket előléptettem?
PALLAS
Lábhoz tett nyelvvel várják, ki lesz a győztes.
AGRIPPINA
Hiénák! Mennyi idő alatt tudnál felhozni Rómába egy megbízható légiót?
PALLAS
Már tegnap elindult egy.
AGRIPPINA
Bravó! Mikor lesz itt?
PALLAS
Hogy a városba bejöjjön, ahhoz császári engedély kell.
PALLAS
A függöny felé pillant.
AGRIPPINA
Kis mosollyal. Megcseréltük a szerepet. Eddig én kuksoltam a függöny mögött az államtanácsban. Most ő van a függöny mögött… Menj be hozzá! Kérdezd meg szépen tőle, hogy vajon bejöhet-e az a légió.
PALLAS
Ő is mosolyogva, de azért furcsálló-gyanakvó pillantást vetve Agrippinára, felmegy a lépcsőn. Már a függöny szárát fogja, hirtelen apropóra. Ja! A papok szerint szerencsétlen nap ez a mai.
AGRIPPINA
Ezt mért mondod? Te hiszel ebben? Elfordul. Ez rossz hír volt. Felizgatta.
PALLAS
Én nem. De ön hisz benne. Csendben eltűnik a függöny mögött.
Agrippina számára elviselhetetlenül hosszú csend.
PALLAS
Ki. Szótlanul. És mosolytalanul.
Csend.
AGRIPPINA
Na? Jöhet a légió?
PALLAS
Minél gyorsabban. Meghajol. Császárné!
AGRIPPINA
Közel megy hozzá. Halkan, parancsolóan. És ragyogjon az arcod, amikor kilépsz innen!
PALLAS
Farkasszemet nézve Agrippinával, mosolyogni kezd.
AGRIPPINA
Felszabadult, ideges nevetéssel, végre! hogy nem egyedül kell viselnie a titkát… Ölelj meg!
AGRIPPINA
A kárpit felé intve. Ha eddig nem zavart.
AGRIPPINA
Hogy támaszt érez, szinte ráomlik. Császárné akarok lenni, végre!
PALLAS
Eltartja magától, nézi. Császárné? Hat éve az vagy.
AGRIPPINA
Császár felesége! Mi az? Egy császár anyjához képest? Kibontakozik. Nem akarok többet függöny mögött ülni. Mint egy halott…
PALLAS
A papok azt mondják…
AGRIPPINA
Most már nem érdekel! Hirtelen. Mit mondanak? Szerencsétlen nap. Hallottam… Szilajon. Kérdés, kinek.
PALLAS
Pontosan délben, amikor a Nap delelőre ér – az a perc szerencsés.
AGRIPPINA
Az egyik bezárt ablaktáblához megy, kicsapja. Beárad a vakító napfény. Agrippina szinte
megszédül, ahogy égnek fordított arcára rázúdul ez a vakító fény. Behunyja, elfödi a szemét. De a
szemhéján, az ujjai húsán át is látja a Napot. Szinte felsikolt. Hány óra van?! Mért nem szóltál
elébb? Hány perc van még délig? Megfogja az ablak két fáját, kinyitja a szemét. Belenéz a
Napba.
PALLAS
Szisszentve. Vigyázz!… Britannicus!
AGRIPPINA
Mintha nem venné észre a belépő Britannicust. A császár ma délben a palota
erkélyéről üdvözölni akarja legkedvesebb légióját. Ügyeljen rá, hogy a légió itt legyen!
BRITANNICUS
Az oszlop mellett áll. Tizenöt éves, és máris kisemmizett. Érzékeny idegrendszer. Egy kis Hamletnek indul. Császárné! Pallas felé is bólint. Apámat keresem.
AGRIPPINA
Már előtte áll. Nem lehet zavarni. A császár nem volt jól az éjjel. Én virrasztottam.
BRITANNICUS
Látszik. Sápadt. Pihenjen le, császárné. Felváltom.
AGRIPPINA
Elnézi egy pillanatig a választ váró Britannicust. Majd lassan. Megnézem, hogy van… Megkérdem, mit óhajt… és kit… látni. Felmegy a lépcsőn, méltóságos lassúsággal – vagy időt akar nyerni? A függönynél visszafordul, s visszamosolyog Britannicusra. Biztatásul? Gúnyból? Eltűnik.
BRITANNICUS
Pallashoz, halkan. Hogy van az apám?
Kis csend.
BRITANNICUS
Mért nem beszél?
Lehet, hogy Pallas azon a ponton van, hogy kimondja az igazságot. De ebben a
pillanatban váratlanul jókedvű kacagás hallatszik a függöny mögül. Agrippina nevet. Aztán kissé elhalkul
a kacagás, afféle gerlebúgásba – most ült le az ágy szélére Agrippina… Még egy-két kaccanás…
PALLAS
Miután túl van az első meglepetésen, és azon az ezt követő gondolatán is, hogy Agrippina a bűntudattól talán megőrült, immár felszabadultan s elég hangosan, hogy odabent Agrippina is meghallhassa, szinte kiáltva mondja. Azt hiszem, mondanom se kell, hogy a császár ereje teljes birtokában van! Nevetni kezd ő is, versenyt a függöny mögött kacarászó Agrippinával. Ne dőljön be, hercegem, azoknak a mendemondáknak, hogy a császár beteg, sőt! hogy a császár… meghalt! Hahaha!
AGRIPPINA
Kijön a függöny mögül, a bent kezdett nevetéssel. Enni kér!… Tapsol. Hogy egy ilyen kákabélűben micsoda mohóság lakozik. A maga ruhájára. És hogy ez a ruha a betegápolásra emlékezteti! A szolgafiúhoz, aki közben bejött. Reggelit! Lucullus módra! A ruhájára. Hogy érzi rajta az éjszakai
verítéknek és hányásoknak a szagát… Egy kis szobalányhoz. Azt a perzsa ruhámat
vedd elő, a felkelő napokkal… Forduljanak el!… Drága Pallas, a császár csodásan gyors felépülésének örömére
ma délelőtt tegyük túl magunkat azokon a kissé szigorú erkölcsi normákon, amiket én honosítottam meg a
palotában… Közben a szobalány leple mögött átöltözik. Zenét! Zenét!… Mondd,
Britannicus, ti serdülők azt mindig jobban tudjátok: ki most a legdivatosabb dalénekes Rómában?… Nem tudod?
Nem baj, majd Nero megmondja. Nero mindent tud. Pallashoz. Nero, Nero, hol
van Nero? Nagyon hiányzik a császárnak.
BRITANNICUS
Indulni készül. Azt hiszem, rám nem lesz szüksége apámnak.
PALLAS
Agrippinára néz. Azt hiszem, herceg, most jobb, ha ittmarad.
PALLAS
Nem fog unatkozni. Zenét akar? Meglesz. S mint hallottam, még lesz egy kis katonai parádé is az ablak előtt. Kár
volna kihagyni. El.
AGRIPPINA
Megfordul. Britannicushoz. „Szobafogság?” Ezt nem kedvelem önben, a gyanakvásnak ezt a szellemét. Kedves szigorral. Most büntetésből igenis itt marad! Tessék leülni! „Szobafogság?” Szobafogság! Nevet, majd gyöngéden. Soha ne felejtse el, Britannicus, hogy én önnek nemcsak mostohaanyja vagyok, s gonosz mostoha! hanem unokanővére is. Szerető unokanővére… Engem úgy megrendített, amikor az ön édesapja kivégeztette az ön édesanyját. Mi lesz a két árvával? Higgye el, a rokoni szív, az a bizonyos unokanővéri szív szólalt meg bennem, amikor engedve nagybátyám unszolásának, ideköltöztem a palotába, s a végén – hogy a pletykáknak vége legyen –, hát igen, feleségül mentem hozzá. Odahajol Britannicushoz, halkan. Ma sem tudom, hogy jól tettem-e. Hirtelen. Bocsánat! Nem hallotta?… Azt hiszem, szólított… A függöny felé. Igen, csillagom! Már hozzák is a reggelit! A közben bejövő inas tálcáját megmustrálja, ebbe-abba belekóstol. Mindig fél, hogy megmérgezik… Akkor már inkább engem – nem? Látja, ez a pávatoll az én mesterségem címere. Ha egyszer majd a szenátus kegyeskedik engem istennővé nyilvánítani, lehet, hogy csak a halálom után, ezzel a pávatollal fognak a szobrászok
ábrázolni. A tehénszemű Héra, a szép fenekű Vénusz, Minerva a bagollyal és Agrippina a pávatollal. Mert ezzel kellett minden éjszaka kicsiklandozni az isteni Claudius gyomrából, amit nagy falánkságában napközben összezabált. Most már értheti, kis cousinom, hogy én se fizettem olcsó lakbért itt a császári lakosztályban. Felveszi a hatalmas tálcát, a reggelivel. Kérdezte az elébb, hogy van az apja… Reggelire ennyit pakol be. Nem panaszkodhatunk.
AGRIPPINA
Amint megreggelizett, persze! El a függöny mögött.
NERO
Előlép egy oszlop mögül. Most tizennyolc év körül jár. Hipofízis-túltengéses, hormonzavaros kamaszkorából szerencsésen kilábolva: hirtelen-szép fiatalember lett belőle. Ami kövérségnek ígérkezett rajta, kezd izommá fejlődni. Pisszt int Britannicusnak. Halkan, szenvedélyesen beszél. De lehet, hogy csak azért, mert elhatározta, hogy halkan és szenvedélyesen fog beszélni. Végre! Csakhogy befejezte! Nem szokása ennyit beszélni… Nem akartam az ő jelenlétében találkozni veled, mert tervem van, és ő úgy olvas bennem, mint nyitott könyvben. Gondolod, hogy hallgatózik?
AGRIPPINA
Kacagása a függöny mögül.
NERO
Elhúzza a száját. Ez majdnem beismerés volt. Súgva. Hallgatózik.
BRITANNICUS
Ha apám ébren van, talán mégse.
NERO
És ha igen? Legyek nyitott könyv!… Britannicus, idejövet találkoztam egy színésszel, mondta, hogy fogadást kötött rá, hogy én leszek a császár. Erre én fogadtam vele, hogy te leszel a császár. Az esélyeink körülbelül egyenlőek. Te édesgyerek vagy, én csak fogadott fiú, de idősebb. Britannicus, legyünk igazából is testvérek! Esküdjünk meg, hogy nem bántjuk egymást. Ígérd meg, hogy nem fogsz megölni, ha császár leszel… Britannicus, érzem, hogy van bennem tehetség, hadd, hogy kifussam magam! Ha császár leszel…
BRITANNICUS
Szomorúan inkább. Az apám még él, Nero, és remélem, hogy sokáig élni fog.
NERO
Jó! Esküdj meg az apád életére, hogy nem fogsz bántani… Vallomásként. Tudod,
a birodalom népeit én inkább szórakoztatni szeretném, és nem kormányozni. Én nem bánom, ha te császár leszel.
De esküdj meg!
BRITANNICUS
Azt hiszem, nekem több okom van félni tőletek.
NERO
Én is megesküszöm. Amire akarod… Kis csend, majd hirtelen, nagyon halkan. Te az apád életére, én az anyám életére. Jó?
NERO
Szenvedélyesen megöleli. Ez a mi testvéri szerződésünk áldást fog hozni Rómára.
Aranykort.
BRITANNICUS
A gladiátorok is meg szokták ígérni, mielőtt kimennek az arénába, hogy nem ölik meg egymást… Aztán muszáj
nekik.
NERO
Mert rabszolgák! Ha császár leszel: isten leszel. És az isten maga a szabadság… Olvastad a görög drámaírókat?
Aiszkhüloszt?
BRITANNICUS
Nem jutottunk el addig. Épp Aiszkhülosz lett volna feladva, amikor megölték a nevelőmet.
NERO
Majd együtt olvassuk. Ő írta meg legjobban, hogy milyenek az istenek. Idézve. „Zeusz letaszítja a halandókat reménységük büszke csúcsáról, anélkül hogy erőszakhoz folyamodnék, mert egy istennek semmi sem kerül erőfeszítésébe…” Még lelkesebben. „Egy istennek semmi se kerül erőfeszítésébe.” Jó mondat. Te, Britannicus, én már rájöttem, hogy csak istennek érdemes lenni – vagy görög drámaírónak… Ez is jó mondat – nem?
AZ INAS
Közben megjelent a pohár narancslével. Mielőtt szólhatna –.
BRITANNICUS
Kiveszi a kezéből, s felszalad a lépcsőn, a behúzott függönyű alkóv felé.
BRITANNICUS
Amiről te szavalsz: a szabadságomat!
AGRIPPINA
Meztelen felsőtesttel kihajol a függönyön, félig nevetősen. Nem szabad! És eltűnik.
BRITANNICUS
Vérvörösen. Bocsánat… Nem tudtam… Zavartan áll, kezében a pohárral.
NERO
Mint akit hirtelen düh fogott el. Anyám után leskelődsz… te! Nekimegy Britannicusnak, repül a pohár. Kurva Messalina kurva fia!
BRITANNICUS
Apámnak akartam…
NERO
Ki az apád?… Tudod is te, ki az apád, te fattyú!
BRITANNICUS
Védekezik, eközben. Nem vagyok fattyú!
NERO
Üt. Az ütésen látszik, milyen kisportolt, izmos kis bika. A kocsiversenyek majdani verhetetlen győztese.
Mi vagy akkor?… Mi vagy?… Mi vagy? Pontosan és kimérten üt.
AGRIPPINA
Megjelenik a függöny mögül, még igazgatja magán a lángoló Napokkal ékes áttetsző selyemruháját. Hagyjátok abba! Mit gondolnak odakint az emberek? Hogy ebben a palotában ölik egymást?… Britannicus, másodszor kell figyelmeztetnem önt az illendőségre… Tudja, miért…
BRITANNICUS
Bocsánatot kérek.
AGRIPPINA
Én arra gondolok, hogy ön szinte a testvérem… Nem történt semmi. De az apák nehezebben viselik el, ha a fiuk rájuk lebbenti a családi alkóv függönyét.
BRITANNICUS
Bocsánatot kérek tőle is.
AGRIPPINA
Ajánlom, ne kerüljön most elébe. Majd én igyekszem szószólója lenni… Vár. Engem vár. És egy császárt nem illik várakoztatni. Feleségének legkevésbé. Kiszól a muzsikusokhoz. Egy kis muzsikát… Az első hangra. Nem! Olyat, amilyet régebben játszogattak itt az udvarnál… Ez az! Ugye, hogy tudják? Britannicus mamájának volt ez a kedves dala. „Ó, hümen, hümenaión…!” Indulna a függöny felé.
NERO
Begörcsölt, konok, duzzogó kamaszként. Ha kijöttél onnan, maradj itt. Ne menj vissza!
AGRIPPINA
Meglegyinti a pávatollal. Erőszakos vagy… Ó, ha csak anya lehetnék!
NERO
Elkapja az anyja kezét. Nem engedlek be hozzá!
AGRIPPINA
Nero!… Nem vagy már gyerek – bolond! Élénken. Ugye, milyen nagy fiam van már? Még huzakodik vele, hogy kiszabadítsa csuklóját, de épp hogy erről elterelje a figyelmet. Ki gondolta volna, hogy így kinövi magát az a kövér kisfiú? Az a kis dagadt… A múltkor jártak itt görögök: – „Apolló isten!” – kiáltották.
NERO
Erre elereszti anyját, kihúzza magát egy kicsit. Görögök mondták?
AGRIPPINA
„A rózsaujjú hajnal játszik a fürtjei közt.” Ők mondták. Hajnalban született, csakugyan. A felkelő Nap előbb érintette az ő kis testét, mint a földet… Ezért viselek felkelő Napokkal ékes ruhát – ilyen ünnepi alkalmakkor. Futó nyugtalansággal. Hány óra van? Az ablakhoz fordul, felpillant a Napra, szórakozottan kiint a tömegnek. De amit igazában keres, a katonaságot, nem látja.
Ezek a római vízórák, napórák olyan összevissza járnak. Soha nem lehet tudni, mennyi az idő. Neróhoz. Egy negyedórácskára engedj! Aztán jövök vissza hozzád… Amikor kisfiú voltál, mindig a szememet csókolgattad…
NERO
Olyan szép vagy… Mozdulna feléje.
AGRIPPINA
Csak áll a fiával szemben, elfátyolozódó tekintettel. Énekelj addig, én szép Apolló-istenfiam! Felmegy a lépcsőn. Int a zenészeknek, akik erre hangosan kezdenek játszani.
NERO
Elragadtatva dalolni kezdi Messalina kedves nászi dalát. „Ó, hümen, hümenaióin…”
AGRIPPINA
Egy pillanatig hallgatja, egész testével hallgatja ezt a vadul játékos szerelemdalt. Majd a függöny mögé… Jövök, császárom! Eltűnik. S bentről hallatszik ki a nevetése.
NERO
Egy pillanatra elhallgat, de csak azért is rágyújt megint. Énekel tovább. Vöröslő fülekkel, szégyenkezve, de énekel. Minél jobban kacag bent az anyja, annál hangosabban énekel. Azért is énekel, hogy hangjával elfödje a szerelmi jelenetet, hogy legalább ő ne hallja – de azért is énekel, hogy ezzel a szerelmi dallal – tulajdonképpen nem is dal ez, hanem ősi szilaj szatírkiáltozás –, jelen legyen ő is anyja nászánál. Csak azért is énekel! Úgy énekel, hogy mindenről elfeledkezik. Énekel.
PALLAS
Be. Felajzottan. A császárné?
BRITANNICUS
Házaséletet él. Nem hallja?
Kintről kürtszó, hosszan.
NERO
Még ezt is túlénekelni igyekszik.
AGRIPPINA
Kilépett a függöny mögül, földig érő vörös palástban. Mindenre elszántan. Mereven áll. Pallasra néz: mi lesz?.
NERO
Önfeledten énekel tovább.
S kintről felharsan a kiáltás: Éljen Nero!
NERO
Elragadtatva énekel tovább.
AGRIPPINA
Téged éltetnek!… Nem hallod?
NERO
Hirtelen elhallgat. Így tetszett nekik a dalom?
PALLAS
Ezek katonák. Egy légió.
NERO
Azért, úgy látszik, jó ízlésük van. Az erkélyajtóhoz megy. Kivágja. Beárad itt is a vakító déli nap. Nero integetni kezd, mind a két kezével, mint győztes sportolók.
Őrjöngő örömmel tör ki a kiáltás. Éljen Nero császár!
NERO
Császár! Visszafordul. Élénken Britannicushoz. A vitánk! Én azt mondtam: isten. Te azt mondtad: rabszolga, testvérgyilkosságra ítélt gladiátor. Most elválik, kinek lesz igaza! Kilép az erkélyre, a fényre. Integetni kezd.
Mindent elsöprő éljenzés odakint. A császár! A császár!
BRITANNICUS
Nero császár – apám életében?
AGRIPPINA
Claudius már egy fél napja halott.
Csend.
BRITANNICUS
Apám!… Hirtelen nekiindul, majd egyre lassúbb léptekkel közeledik a függönyhöz. Azt csendesen szétnyitja, eltűnik mögötte.
PALLAS
Most kezdődhetnek az elszámolások. Seneca Neróra fogadott velem, tíz talentumban, Pollióval Britannicusra, tizenkettőben, Pollio Petroniusszal szintén tizenkettőben, hogy Claudius életben marad – tízszeres pénzt fizet, százhúsz talentumot…
AGRIPPINA
Úgy kell neki! A gatyája is rámegy. Hosszan nevet, majd elhallgat. Ugyanúgy ül a lépcsőn, eltűnődve, mint a jelenet kezdetén. A pávatollal játszik, most is. Ezzel a pávatollal öltem meg. Ezen volt a méreg…
Csend.
S a csendben felhallatszik Nero dala. Kicsit mutálósan, kicsit idétlenül.
Agrippina és Pallas kérdően, hitetlenkedve egymásra néznek. Hallgatják.
Függöny
Az Isten tökké válása, a tök Istenné válása
Terem a palotában. Mindegy, milyen. Lehet valami utalás a gyászra. Egy karszék kell.
Seneca és a Bábjátékos van a színen.
BÁBJÁTÉKOS
Szerény fiatalember, frissen készült bábuit mutogatja.
SENECA
Claudiusnak nem túl nagy a feje? Beledugja a kezét. Mint egy bokszkesztyű. Mozgatja.
BÁBJÁTÉKOS
A címből indultam ki. Ha Claudius tökké válásáról szól a darab, akkor legyen tökfej.
SENECA
Nem röcög a feje. Claudiusnak röcögött a feje.
BÁBJÁTÉKOS
Ennek? Átveszi. Pardon… Tikkesen remeg kezén a Claudius-fej. S szinte hasbeszélőként megszólaltatja, idézve Claudius hebrencs beszédét. „Én vagyok az isteni Claudius, és felszálltam közétek, kedves istenkollégák…” Basszus hangon. „Nem értem, mit karattyolsz?” Másik kezén már egy Herkules-fej van. Claudius ettől megijed. Altesti hangot hallat. „Bo-bocsánat, a szeleim…” Herkulesként. „No látod, hogy tudsz te értelmesen is beszélni.”
BÁBJÁTÉKOS
Isteni! Claudiusként. „A lelkemet is így leheltem ki!” Alhang.
SENECA
Pedig szinte fél kézzel írtam. Menipposz szatíráit vettem példaképül. De olyan könnyedén ment…
BÁBJÁTÉKOS
A tragédiaíró Seneca mellett most már egy szatíraíró Senecát is számon tarthat az utókor. Mennyi műfajban mester!
SENECA
Nem, nem a dicsőségért! Szinte fiziológiai szükséglet volt ez most nálam… Te megérted: muszáj néha kikapcsolódni. Valamit hallott. Tedd vissza őket a dobozba! Újabb műfaj: temetésrendezés.
NERO
Be. Kézirattal. Gyönyörű ez a gyászbeszéd, Seneca! Nézze könnyeim nyomát a papíron… Köszönöm.
SENECA
Pedig nem sok időm volt. A halott nem vár. Mondhatni, fél kézzel írtam. Démoszthenész beszédeit vettem példaképül. A Bábjátékosra, mellékesen. A pompes funèbres embere.
BÁBJÁTÉKOS
Meghajol. Császár!
NERO
Én hány lépésre állok majd a ravataltól?… Körülbelül így! A Bábjátékos ládikójától méri a távolságot. Vannak problémáim. Cédulát vesz elő. Ja igen. Meghajolok-e Claudius holtteste előtt? És ha igen, az elején-e, vagy inkább a beszéd végén?… Vagy kétszer is?… Elvégre ő is császár, én is császár. De úgy is fel lehet fogni, hogy ő most már isten.
SENECA
Az elején nem kell. Ő is csak császár. De a beszéde során felséged fogja őt mintegy az istenek közé beiktatni. A végén meg lehet hajolni előtte.
SENECA
Félmélyen. Inkább csak egy gesztus. A gyászolóknak érezniük kell, hogy felséged is ott van – mintegy az Olümposz küszöbén.
NERO
Nagyon messze vagyok én még attól, Seneca! Nagyon sok jótettet kell még nekem addig is végbevinnem. Seneca, mi volna, ha megszüntetném a halálbüntetést? Egyetlen tollvonással?
SENECA
Szárazon. Azt mondanák: bűntudata támadt Claudius hirtelen halála miatt.
NERO
És ha azt mondanák: meglátszik rajta, hogy filozófus volt a nevelője? Mint Nagy Sándornak! Én azt akarom, hogy amikor majd engem temetnek, egy fiatal császár álljon oda a koporsóm mellé, és mondhassa: „Nem volt isten, de azért tett az emberiségért valamit!” Felemeli karját. Ave Caesar!
SENECA
Megkérdezhetem, hogy most kit búcsúztat? Claudiust vagy saját magát?
NERO
Nyel egyet. Hogy van a szöveg?
SENECA
Leül. Vesz egy tekercset. Kezdené. Pardon… Egy másik tekercset vesz. Ez az! Súgva. „Claudius, császár”…
NERO
A nevét azért tudom.
SENECA
„Ravatalod mellett állva…”
NERO
„Claudius császár!” Váratlanul. Túl bizalmas ez a közelség. A
Bábjátékoshoz. Vigye hátrébb a ravatalt… Úgy valahogy… Emeltebb hangon. „Claudius, császár! Ravatalod mellett állva, földre kellene szegezni szemünket a fájdalomtól…”
NERO
„De mi inkább az égre vetjük, hogy lássuk, amint nem halandó részed az istenek közé felszáll.”
SENECA
Jó pénzért erre lesz is tanú.
NERO
„Jó pénzért…” Megfordul. Mért mond ilyet? Hátha csakugyan látni fogjuk Claudius
mennybemenetelét? Hiszen isten.
SENECA
Folytassuk. „Oltárt…”
NERO
Én itt beleszövöm: „Nem ígérek pénzjutalmat annak, aki Claudiust mennybe szállni látja, és tudom, hogy lesz rá
tanú.” És ezután folytatom. „Oltárt állítunk itt neked…” Mit szól hozzá?
NERO
Mért ne mondhatnám én azt, amit a szívem diktál? Maga azt hiszi, én nem szerettem Claudiust?
SENECA
Más a gyász és más a gyászbeszéd. Két műfaj.
NERO
Britannicus? Hol van Britannicus? Irigylem Britannicust, ő nyugodtan gyászolhat, én meg ezt a gyászbeszédet
magolom.
SENECA
A gyászhoz emlékek kellenek. Mi emléke van önnek Claudiusról?… Hogy fekszik a kiságyban, és félálomban
érzi, hogy az apja megigazítja a takaróját… Van ilyen?
NERO
Fekszem a kiságyban, és két ember jön be a szobába. Tudom, hogy meg akarnak gyilkolni. És akkor a párnám
alól kibújik egy kígyó, és ők elszaladnak. Lehet, hogy álmodtam?
Csend.
SENECA
Én akkoriban nem voltam Rómában. Nem tudhatom. Én meg száműzetésben voltam. Én is minden éjszaka vártam,
hogy két ember bejön a szobámba.
NERO
Vajon ki küldte azt a két embert? És ki küldte a kígyót? Álmodtam? Mért ilyeneket?… Igaza van, nekem nincsenek olyan emlékeim, amelyek a fiúi gyászhoz kellenek. Ott hagytuk abba, hogy „oltárt állítunk”… A gyászbeszédhez nem kellenek emlékek, csak emlékezet kell. Az van. „Oltárt állítunk tovatűntöd helyén.”
NERO
Mintha már olvastam volna valahol. Mindegy.
SENECA
Nem tetszik a beszéd?
NERO
Tökéletes. Mint minden, amit maga leír.
SENECA
Aki eddig olvasta, annak tetszett.
NERO
Olvastatja? Körbejár? A barátai már betéve tudják? „Figyeld! most fogja azt mondani, hogy oltárt állítunk.” Erre én: „Oltárt állítunk…”
SENECA
És el lesznek ragadtatva az ön előadói tehetségétől.
NERO
És a zugtörténetírók feljegyzik: „Nero volt az első uralkodó, aki más ékesszólására szorult… Mert Caesar, ugyebár, remek szónok volt, Augustusról nem is beszélve, és Tiberius zseniális iróniája, és Caligulán nem is látszott, hogy elmebeteg, amikor szónokolt, és a lüke Claudius is összeszedte magát a szónoki emelvényen… Bezzeg Nero csak azt gajdolta, amit Seneca megírt.” …Azt a sok magasztos közhelyet! Szinte énekli. „Tovatűntöd hellyén”… „Tovatűntöd hellyén!”
SENECA
Feláll.
Ne nekem rója fel, ami a műfaj sajátossága. A halotti beszédnek megvannak a maga sémái. Vannak mulatságosabb műfajok is. Odadob egy papírtekercset. Ezt is én írtam! Kihúzza magát. A Szellem úgy röpdös, ahogy neki tetszik.
NERO
Olvassa.
„Az isteni Claudius tökké válásáról szóló komédia.”
SENECA
Már szerző.
A cím még nem végleges. Kicsit hosszú. Nem? Talán észrevette, hogy Nero ujjain számlálja. Tizenkilenc szótag. Élénken. Épp erről beszéltünk: a magasztos közhelyeket nem lehet sokáig bírni. Kell a kikapcsolódás. A műfajváltás. Ez az. Nem?
NERO
Olvassa, felpillant. De.
Csend.
SENECA
Mintegy magyarázatul. A Szellem… Elhallgat. Levegőben marad a szó is, a mozdulat is, hogy – röpdös… röpdöshet…
Aggódva figyelik Nero arcát.
Csönd.
NERO
Olvasás közben egyszer csak elneveti magát.
NERO
Amikor Claudius végignézi a saját temetését. Olvas közben, és önfeledten fel-felröhög.
SENECA
Ja? Azt én is szeretem… Felszabadultan a Bábjátékoshoz. Mutasd meg a bábukat!
NERO
Claudius…? Bábu? Nem olvas tovább, és olyan sápadt figyelemmel várja, hogy előtűnjék a dobozból Claudius feje, mintha a koporsóját bontanák föl…
BÁBJÁTÉKOS
A ládája mellett guggolva szedi elő a torzfejeket. Héraklész… Hermész… Claudius. Félve mutatja föl. Nem túl merész-e a karikatúra?.
NERO
Némán és elháríthatatlanul nyúl a Claudius-fejért. Felhúzza a kezére. Szembenéz vele. Nem lehet tudni: üvölteni fog-e, elsírja-e magát, vagy nevetni fog?.
Csend.
NERO
A Bábjátékoshoz.
Te csináltad?
BÁBJÁTÉKOS
Feláll. Sápadt. Kezében a többi bábuival. Igen.
NERO
Csendesen. Nagy művész vagy.
BÁBJÁTÉKOS
Lehet röcögtetni a fejét. Így!
NERO
Ott remeg a kezén Claudius tökfeje. Olyan, mint egy öreg cipész… Nem is volt olyan rossz cipész. Kár, hogy már nem adta át nekem a mestersége művészetét… Na? Na? Füléhez tartja. Hiába. Hallgat. Sírba vitte magával az uralkodás titkát. A másik kezét kinyújtja egy másik bábuért. Hermészért. A Bábjátékos ráhúzza. Megérdemled, Claudius, hogy kirúgtak a mennyországból… Hogy van a szöveg? Ettől kezdve Seneca néha súg neki, ám Nero egyre ihletettebb szárnyalással mondja, és váltja pillanatonként, a két szöveget. Claudiusként kezdi. „Jaj, hová visznek engem?” Hermészként. „A pokolba, Claudius.” Neróként, szónoki szárnyalással. „Ravatalod mellett állva, földre kellene szegeznünk a szemünket a fájdalomtól…” Claudiusként. „Mi-mit csinál itt ez a fiatalember?” Hermészként. „Gyászbeszédet mond fölötted, ó, Claudius!” Claudiusként. „É-érdekes, hát én csakugyan me-meghaltam?” Neróként. „De mi inkább az égre vetjük, hogy lássuk, amint nem halandó részed az istenek közé felszáll.” Claudiusként. „Jaj de
gyönyörűen mondja!” Hermészként. „Úgy állsz itt, mint egy csökönyös szamár. Mars a pokolba!” Neróként. „Oltárt állítunk itt neked!” Claudiusként. „Isten vagyok! Hallod?” Hermészként. „Tök vagy! A két karod vékony, mint a tök indája.” Neróként. „Tovatűntöd helyén szobor fogja hirdetni isteni szépséged. Mint amikor győztes csatáid után a diadalszekéren álltál.” Claudius. „Jaj de jó ezt hallani!” Hermész. „A fenekedet mutattad az ellenségnek!” Senecához mellékesen. Mi jön a diadalszekér után?
SENECA
A tisztes magánélet. A mértékletesség evésben és ivásban… Felkacagott, s szenvedélyesen, mint egy felismerést. Tegnap megszerezted a hatalmat, Nero – és most megszerzed hozzá a Szellem szabadságát.
NERO
Már benne van a játékban, nem hagyja kizökkenteni magát. Még sebesebben, mint az előbb, még simábban, s szinte hangtalanul. „Legnagyobb hadvezér! És legjobb családapa.” Hermész. „Vérfertőző, parázna!” Neróként. „A mértékletesség tüköre.” Hermész. „Disznó, gödény, kefekötő, haspók!”
SENECA
Elragadtatva. Milyen zökkenő nélkül megy a hangváltás! Az ellentétek harmonikus egysége…
NERO
Kezében a két bábuval folytatja a hármas jelenetét. Beleszédülve, sebesen, néma szájmozgással.
SENECA
Közben. A Szellem mindenre képes. Önmaga ellentétére is! Bármikor gondolhatod az ellenkezőjét annak, amit gondolsz. Bármikor mondhatod az ellenkezőjét annak, amit mondasz. Ezért isteni a Szellem… Érzed?
NERO
Bólint, s folytatja suttogva skizoid játékát.
SENECA
A Szellem?: Isten.
NERO
Hirtelen. És a császár?! Szembefordul vele. Én! Én mi vagyok? Én mire vagyok képes? Tehetem-e az ellenkezőjét annak, amit teszek? Amikor fösvény vagyok, lehetek-e nagylelkű? Amikor irgalmas, lehetek-e kegyetlen?
SENECA
Zavarban, dadog. Erre még nem gondoltam. Ez csakugyan az istenség kritériuma. A cselekvés szférájában nincs ilyen szabadság.
NERO
Mért nincs? Meg kell próbálni! Lehet-e a hűség hűtlenség? A szeretetem jele: halál? Lehetünk-e olyanok, mint az isten?
SENECA
Már sápadt, hátrál.
NERO
Birtokot és villát adományozok neked ezért a mai leckéért!
NERO
Semmiség! A Claudius-fejjel mint bokszkesztyűvel gyomron vágja Senecát. Bármikor tehetem az ellenkezőjét annak, amit teszek. Üt. Hogy fejezzem ki a hálám? A kor legnagyobb filozófusának lehettem a tanítványa! Üt. Mit kívánsz a császártól? Megkapod, és megkapod hozzá az ellenkezőjét is. Pénzt kapsz, sok pénzt! Üt. Mi az, ami röpdös? Ami úgy röpdös, ahogy neki tetszik?
NERO
Helyes! és mi az irgalom ellentéte? Megáll. Könnyekkel öntöztem a gyászbeszédet, amit írtál, Démoszthenész. Szobrot neki, mondtam. Megy feléje. Hol a szöveg?
BÁBJÁTÉKOS
A földre mutat. Ott.
NERO
Senecához. Edd meg! Nem érted? Edd meg, amit megírtál!
SENECA
Szájához viszi a papírt.
NERO
Nem lehet ízetlen. Én megsóztam… És most majd megtudod, hogy hosszú-e, amit írsz. Megenni! Az egészet! Velem bemagoltatni – azt lehet? Nézi Senecát, aki rágja a kéziratot. Szobrot állíttatok neked és oltárt, mert új Nagy Sándort neveltél a világnak. Ezt már úgy mondja, mint akinek megszakad a szíve.
Függöny
Nero, a legjobb fiú
ELSŐ ÉS MÁSODIK BÉRGYILKOS
Nero új palotájának, az Aranypalotának fogadóterme. Nero karosszékében ül. Előtte a két bérgyilkos.
NERO
Egy negyedóra múlva jelentkeztek. Jelszó?
KÉT BÉRGYILKOS
Egyszerre. A legjobb anya!
NERO
Ha elébb szükségem van rátok, tapsolok. Így… Még beszélnem kell ma délután azokkal, akik legközelebb állnak hozzám… Feleségem, nevelőm. Már jönnek!… Higgyétek el, nemcsak nektek nehéz. A gyászt nekem kell viselni.
A két bérgyilkos el.
NERO
Felugrik, elébe megy, szó nélkül hosszan megcsókolja.
SENECA
Is bejött Poppaea nyomában.
NERO
Egy gyengéd mozdulattal elhallgattatja. S anélkül hogy Poppaeát elengedné, megszorítja Seneca kezét, hosszan. Csend. Mi ez a csend? Végül annyit mond. Milyen jó, hogy itt vagytok
most mellettem.
NERO
De ugye, velem maradtok?
NERO
Szükségem van rátok.
SENECA
Mi történt, császárom?
NERO
Élénken. Megkezdődött az életem második fele. Vajon lesz-e olyan hosszú, mint az első fele volt? Leül, nézi őket. Talán szabadabb leszek, de biztosan magányosabb.
SENECA
Nero, ne engedd be lelkedbe a magány filozófiáját… Nagyon csábító, a legcsábítóbb… Amikor én számkivetésben voltam Korzika szigetén…
NERO
Az anyád még élt akkor, Seneca?
SENECA
Az anyám? Hogy is volt… Én imádtam az anyámat…
POPPAEA
Szokott zsenialitásával. Drágám, gyászolni fogjuk őt, gyászolni fogjuk őt, mindhalálig! Átöleli.
POPPAEA
Halkan diszkrécióra inti. Pszt!
NERO
Nem akartam megmondani. Mintha azzal, hogy hallgatok, visszatarthattam volna őt az élők között, ha csak öt percre is… S hiába titkolóztam. Simogatja Poppaea fejét. Ez az asszony olvas a gondolataimban, felfogja a rejtett bánatom…
POPPAEA
Olyan természetes ez, Nero, hiszen szeretlek.
NERO
Egyszerűen. Meghalt az anyám, Seneca… Azt hiszem, meg kéne kérnünk a szenátust, hogy nyilvánítsák istennővé.
Csend.
SENECA
Persze… De hogy történt?
NERO
Egyszerűen. Meggyilkoltattam.
Csend.
NERO
Akkor is… A fájdalmam akkora, hogy majd beleszakad a szívem… Forduljatok el, mit nézzétek a könnyeimet… Halkan. Üvölteni szeretnék a kíntól. Teleüvölteni a palotát: – Súgva. – meghalt az anyám!… Hangtalanul. Meghalt az anyám! De nem szabad sírnom. Jó szatíratéma volna neked, Seneca: egy anyagyilkos fiúi könnyei. Ne haragudj: annál keserűbben nem bánthat engem senki, ahogy én vádolom most magam… Feláll. Ne higgyétek, hogy ez a fájdalom meg ez az önvád csak most ébredt föl bennem, hogy megtörtént… Mielőtt elszántam volna magam a gyilkosságra, már ugyanilyen könnyek közt sirattam őt. Még csak mérsékelni se tudtam a fájdalmamat. Lementem a föld alatti kincstárba, magamra zárattam a dupla ólomajtókat: – Fürdik az aranyban – mondták odakint az őrök. És én csak üvöltöttem: – Anyám! Szeretlek!… Persze, senki se hallotta.
POPPAEA
Nyugodj meg, drágám, ne emészd magad…
NERO
Most már nem is. Minek. Túl vagyok rajta. Ő is túl van. Ő most már a világ végezetéig halott, én meg már a világ végezetéig anyagyilkos… De amikor még előtte voltunk, amikor még másként is lehetett volna – akkor nem lehetett nem emészteni magam… Értsétek meg: én mindig imádtam az anyámat…
SENECA
Vannak érzelmek, amelyek végletességükben közelebb vannak az ellentétükhöz, mint önmagukhoz. Ilyen a szeretet is.
NERO
Fejét rázza. Ne mondd normálisnak azt, ami abnormális. Poppaeát is imádom, és képtelen volnék rá, hogy elpusztítsam. Magához szorítja. Drágám, ígérd meg, hogy túlélsz engem, ígérd meg, hogy nem halsz meg… Ígérd meg, hogy ha kell, halhatatlan leszel.
POPPAEA
Túléllek, Nero – egy perccel! Hiszen a leggyorsabban ölő méregnek is kell egy perc. Élénken. Őt is méreggel…?
NERO
Méreggel? Gondolod? Csend. Majd hozzáteszi. Jobb lett volna?
POPPAEA
Te ott voltál? Nézted?
NERO
Nem. Nem mertem végignézni. Úgy intéztem, hogy bizonyos távolságra legyen. Hogy csak a hangját halljam… Egyszer még hallani akartam a hangját. Azt reméltem, hogy szólítani fog. Hogy úgy hal meg, hogy az én nevemet mondja. Kis döbbent csend után hozzáteszi, szinte meghatott örömmel. Így is volt. Nagyon élénken középre jön. Senecához és Poppaeához. Ti vagytok a két gyilkos… A két leghűségesebb bérgyilkosomat küldtem rá. Megeskettem őket, hogy nem hagyják szenvedni. Végighallgatni nekem a véget nem érő halálhörgést! Megesküdtek. Egy percig se fog tartani. Remekül dolgoztak… Így álltak vele szemben, mint most ti. Senecához. Nálad van a kard. Poppaeához. Nálad a zsineg és tőr. Na gyertek, gyertek… Némán, közönyösen… Na! Gyertek már! Ti vagytok a végzet!
Seneca és Poppaea egy lépést közelednek. Megigézve, csakugyan átveszik a szerepet. A két Bérgyilkos szerepét.
NERO
Ott megálltok! Úgy!… Olyan az egész, mint egy szertartás. Én azt kérdezem: Ki küldött?
NERO
Agrippinaként, méltósággal. „Ha a császár azért küldött, hogy hogylétem felől
érdeklődjék, mondjátok meg neki, hogy jól érzem magam”… Instrukcióként, halkan, izgatottan. Közelebb! szó nélkül. Még egy lépést… Seneca, emeld fel a kardod!
SENECA
Zavartan áll, nem mozdul. Nem… Tőlem ne kívánd…
NERO
Hülye!… Akkor nálam a kard… Egy lépést, Poppaea!
Most ők ketten Poppaeával a gyilkosok. Feltartóztathatatlan, lassú, dobbantó lépéssel közelednek Seneca-Agrippina felé.
SENECA
Hirtelen felsikolt.
NERO
Valahogy így! Ezt a sikolyt mintha ma halottam volna… Más hangon. „Nero nem azért küldött, hogy az egészségedről kapjon hírt.”
POPPAEA
Csúfondárosan, szinte nevetve. „Hanem a halálodról, Agrippina!”
NERO
Hirtelen haraggal nyakon vágja Poppaeát. Egy rohadt zsoldos így nem beszélhet az anyámmal!… Áll mérgesen Poppaeával szemben, aki az arcát fogja. S ez most már Poppaeának szól. Te se!
POPPAEA
Farkasszemet néz Neróval, halkan. Most is véded?
Csend.
POPPAEA
Mintha mi sem történt volna. Leszek én Agrippina.
NERO
Elbűvölten áll, és nézi a Poppaea alakjában felsejlő Agrippinát.
Csend.
POPPAEA
Halkan, instrukcióként, heccelődve. Még egy lépést!… Mintha szertartás volna… Hol a kardod, Nero? Emeld rám… Senki se mozdul. Csend. Hirtelen üvöltve, mert már ő Agrippina. „Mire vártok?” Széttépte magán a ruhát. „Ide döfjetek! Ahol Nero kijött!”
SENECA
Mint aki kissé rosszul lett. Hagyjátok már abba… Ki látott ilyen szerelmeseket. Leül, elémelyedve.
POPPAEA
Csendesen riszálja magát Nero előtt. Na?… Na?… Na, mi az? A végén megmenekülök?
NERO
Hirtelen nekiugrik, átöleli, egy kis tusakodás után az ágyra dobja, ott öleli vagy fojtogatja. Közben. Nem!… Nem!… Nem menekülsz meg!… Te… Te… Te drága…
POPPAEA
Segítség!… Gyilkos!… Megöl!
NERO
Elfulladva maga is. Ez az!… Ez az! Tapsol.
KÉT BÉRGYILKOS
A kiáltozásra bejönnek, dobbantva. A legjobb anya!
POPPAEA
Kifulladt, liheg. Nero!… Ne ölj meg!… Szeretlek!
NERO
Ez az… Ezt kell kiáltani… Pontosan ezt…
AZ EGYIK BÉRGYILKOS
Almát vesz elő, rágni kezdi.
NERO
A küzdelemben maga is kimerülve, lihegve leszáll az ágyról.
POPPAEA
Mozdulatlanul hever az ágyon, de zihál.
NERO
A bérgyilkosokhoz. Valahogy így… ugye?
POPPAEA
Vékony kis hangon. S aztán megnézted, drágám?
NERO
Meg… Felméri a szobát, döbbenten, mintha csak most lépett volna be ide. Sötét
volt. Semmit se láttam. Csak valami fehérséget a fehér ágyon… Egy lámpát kértem…
ELSŐ BÉRGYILKOS
Odamegy az ágyhoz, mint egy lámpával.
NERO
Merően nézi Poppaea-Agrippinát.
POPPAEA
Felül az ágyon, és szembenevet Neróval.
NERO
Továbbra is, mint aki egy halottat néz, de egyre növekvő szerenitásszal. S aztán megszólal. Nem is tudtam, hogy ilyen szép volt.
POPPAEA
Ragyogva erre a bókra. Tetszettem?
POPPAEA
Felpattan az ágyról, megöleli Nerót. Hogy tudsz te udvarolni… Te!
NERO
Poppaea válla fölött a két brávóhoz. Mit szóltok hozzá? Olyan ez, mint egy macska, nem is lehet agyonverni.
MÁSODIK BÉRGYILKOS
Tréfás népiességgel. Dehunnem! Nevet.
NERO
Hallgassatok!… Elfelejtitek, hogy gyászban vagyok… Elképzelem, hogy nem fog üldözni többé – és ennek se tudok örülni. Csend.
SENECA
Élénken. Jó mondat!… Ezzel kéne kezdeni a levelet, amelyben jelentjük anyád halálát a szenátusnak. Feláll. Ez a következő lépés, erre kell most gondolnunk.
NERO
Hevesen reagál. Hogyisne! Még mit nem? Á, kibújt a szög a zsákból… Fel akarsz jelenteni a szenátusnak: az anyagyilkos Nero! Hogy majombőr zsákba varrjanak, hogy a tengerbe hajítsanak… Azt hiszed, nem tudom a törvényt? Tavaly is aláírtam egy ilyen kivégzést. Akkor azt mondtad, hogy a statisztikák szerint kétévenként fordul elő anyagyilkosság a birodalomban… Én most rontottam a statisztikát.
SENECA
Nem érdekes a törvény. Rád nem vonatkozik.
NERO
Áll, merően nézi Senecát. Ugye, nem?… Én is ebben reménykedem.
SENECA
Nem, hidd el, hogy nem.
NERO
Ugyanúgy. Vagy csak be akarsz ugratni… Kitör. Muszáj nekem vállalni ezt az anyagyilkosságot?
SENECA
Tanácstalanul pillant Poppaeára. Ha tudtok jobbat?
POPPAEA
Élénken. Mért nem akarod vállalni az anyagyilkosságot? Csak a dicsőségedre szolgál.
NERO
Jól hallott volna? Dicsőségemre?…
POPPAEA
Dicsőségedre, mert a hatalom mellé most szerezted meg a szabadságot… Írj a szenátusnak, Nero, de csak annyit, hogy nyilvánítsa ünneppé a mai napot. Ez a nap a hatalom elnyerésének napja. Ünnepnap. Örömünnepnap!
NERO
És ha majd álmaimban megjelenik?… Ő… Meg tudja tenni. Akiben olyan iszonyú akaraterő volt. Az anyák különben se bírnak elszakadni. Visszajönnek az árvájuk mellé… S majd jön ő is, csuromvéresen. Mint amikor megszült engem.
POPPAEA
Még mindig gyereknek tekinted magad… Huszonnégy éves kisbaba, aki sír, hogy jaj, mit fog mondani megint a mama… Én tudom, hogy mit fog mondani a mama – azt, hogy „nem szabad, Nerocska”. Ezt se szabad, azt se szabad… Nem veheted feleségül, akit szeretsz. Nem válhatsz el attól, akit utálsz… Mit ijedezel? Örülj, hogy megtörtént. Réges-rég meg kellett volna már tenned, Nero.
SENECA
Úgy dupláz rá, hogy disztingvál. Bocsáss meg, császárné – engedd meg, hogy ebben a bizalmas körben már így szólítsalak –, bocsáss meg, úrnőm, de ellent kell mondanom neked. Nero pontosan tudta, hogy mikor kell megölnie az anyját. Ő nem tévesztette el a dátumot. Tegnap korai lett volna, holnap késő lett volna. Ma kellett megölnie. Az államférfiak legritkább és legnagyobb képessége ez: a taktusérzék.
NERO
Lehet, hogy mint muzsikus és mint színész tanultam meg, hogy mikor kell bevágni.
SENECA
Jól vágtál be, Nero! Ezt a szenátus is méltányolni fogja.
SENECA
A szenátus tudja, hogy Agrippina fenyegette Róma szabadságát. Hatalomra tört. A testőrgárdát a maga befolyása alá akarta vonni…
NERO
Hamarabb is megmondhattad volna.
SENECA
Ma tudtam meg én is.
NERO
Tudtad – és mégse akartál az anyagyilkos Nero pribékje lenni… „Emeld fel a kardod, Seneca” – mondtam. „Nem, tőlem ezt ne kívánd!” Így volt?
SENECA
Zavarban. Tudod, hogy ami a fizikai akciót illeti, az nem az én kenyerem.
SENECA
De helyeslem, feltétel nélkül helyeslem.
Következik a vallatás. A gyors kérdésekre a gyors feleletek. Ha Seneca egyetlen válasza egy pillanatot késne: meghalna. Ezt tudja Nero is, Seneca is.
SENECA
Mint államférfi. Csak csodálni tudom ezt a tettet.
SENECA
Ennek a tettnek olyan az evidenciája, mint Arisztotelész logikájának.
NERO
Mint az „Erkölcsi levelek” szerzője?
SENECA
Majd egyszer megírom a Felsőbbrendű Erkölcsről szóló leveleimet. És ebből fogok kiindulni, ebből a tettből.
NERO
Mint római polgár – patrícius?
SENECA
Róma története azzal kezdődött, hogy Romulus megölte Remust. Nincs kettős hatalom.
NERO
Mint pedagógusom? Tanítómesterem?
SENECA
Minden pedagógus tudja, hogy bizonyos koron túl az anyai befolyás ártalmas lesz…
POPPAEA
Aki már unja ezt. Hogy a császár nem tud kifogni Senecán. És odaveti az igazi érvet. A birodalmat nem kormányozhatja egy anyámasszony katonája. Erről van szó… És nem is bírtalak
volna sokáig szeretni. Itthagytalak volna…
NERO
Az én feleségem vagy!
POPPAEA
Most már, azt hiszem, lehetek.
SENECA
A legsürgősebb most megfogalmazni a levelet a szenátushoz.
NERO
Te jössz a szenátussal, és a szenátus majd jön a majombőr zsákkal.
SENECA
Nincs többé, aki izgassa ellened a szenátust.
NERO
Nincs többé… nincs többé… nincs többé… nincs többé…
SENECA
„Alig tudom elhinni, hogy nem üldöz többé: de ennek se örülök.” Szép, nemes mondat. Illik a császárhoz és a
legszeretőbb fiúhoz. Ezzel kezdjük a levelet… Nagyon jó mondat.
NERO
Jobb, mint gondolod. Ezzel fogjuk befejezni.
SENECA
De kéne egy jó mondat az elejére is. Hogy mellbe vágja a szenátust.
NERO
Egy kijelentő mondat. „Nincs többé anyám.” Másik kijelentő mondat: „Megölettem.” Ez mellbe vág. Nem?
SENECA
„Nincs többé anyám.” Ez szép…
POPPAEA
„Nincs többé anyám.” Nagyon szép.
NERO
„Nincs többé anyám…”
Csengetnek.
SENECA
Senki se háborgathat! Államügyek!… Ki az?
NERO
Ó… egészen elfelejtettem, hogy tegnap meghívtam őt délutáni teára… A bérgyilkosokhoz. Engedjétek be!
NERO
Az anyámat. Senecához. S itt kéne most kifejtened az érveidet, hogy miért volt helyes
eltenni láb alól Agrippinát… Hogy mit szól hozzá az államérdek, a filozófia, az erkölcs, a pedagógia, a római
hagyomány… Kérlek, diktáld! Hirtelen a bejárat felé. Ide hozzátok! drága anyám,
hogy vártalak! Kitárt karral indul Agrippina elébe.
SENECA
Hova menjen? Én nem bírok halottat nézni! Elfordul. Még ez hiányzott…
POPPAEA
Csendesen. Nem kell megijedni… Minden csak komédia volt.
AGRIPPINA
Be, nyitott hordszéken, amelyet két szép szál germán fiú hoz. Látnivalóan arra törekedett,
hogy elragadó legyen. Strucctollas pompában.
NERO
Kisegíti anyját a gyaloghintóból. Megcsókolja a kezét, a két szemét. Boldog vagyok, anyám, hogy eljöttél. A legjobb anya, a legjobb fiúhoz. A két germán fickóhoz s a két bérgyilkoshoz. Elmehettek… Egy újabb negyedórácskára. Karonfogva vezeti be anyját. Amíg vártam rád, rólad beszélgettünk.
AGRIPPINA
Folytassátok! Amikor annak idején Claudius házában beszereltettem a lehallgatókészülékeket, tulajdonképpen csak azért csináltam, hogy meghalljam, amit rólam mondanak. Hogy milyennek találják az új ruhámat, a frizurámat… Szinte sajnáltam, amikor aztán ez a kíváncsiság elfajult holmi politikai érdeklődéssé. És hogy azok az elmés lehallgatószerkezetek is a hírszerzés eszközei lettek. Neróhoz. Nálad hogy működnek? A két vendéghez. Folytassátok!
NERO
Majd kipukkad jókedvében, unszolja ő is a vendégeit. Folytassátok! Anyjához. Seneca levelet akar írni a szenátusnak. Most fogalmazza.
NERO
Képzeld, a te ügyedben.
SENECA
Á… csak beszéltünk.
AGRIPPINA
Nagyon érdekel.
NERO
Miért titkolódzol, Seneca? Ebben a levélfogalmazásban is csodáltam, hogy milyen sokoldalú a tudása: államférfi,
pedagógus, moralista… Mit tudom én!
POPPAEA
Ne firtassa, asszonyom. Meglepetést készítettek.
AGRIPPINA
Annál inkább firtatom. Imádok mindent előre tudni, és utálom a meglepetéseket. Tegnapelőtt hajóra szálltam – arra a díszhajóra, amit ajándékoztál nekem –, a hajó egyszerre csak kettévált, elsüllyedt. Még szerencse, hogy jól tudok úszni. A múlt héten leszakadt a mennyezet a hálószobámban. Micsoda meglepetés volt ez is! Szerencsére épp a toaletton voltam.
NERO
Anyám, amúgy is tele vagyok rémlátásokkal magáért – most mért tetézi? Ma éjszaka is egy olyan szörnyű álmom volt. Most meséltem el nekik… Csókolja az anyja kezét. Csakhogy itt van, hogy nincs semmi baja!… Mutassa magát! Sehol semmi vérfolt?
AGRIPPINA
Miféle vérfolt?
NERO
Nem is tudtam, hogy ilyen szép vagy…
AGRIPPINA
Hogy hízeleg! Képzelem, amikor nem vagyok itt!
NERO
Akkor is mondtam – ugye, Poppaea?
NERO
Ide ülj, anyám, ebbe a karosszékbe.
AGRIPPINA
Ez nem a császár helye? Azért leül.
NERO
A lábához ül. Ez a császár helye!
AGRIPPINA
Folytassátok hát a beszélgetést!
NERO
Gyere, Poppaea, ülj le te is a mama lábához!
AGRIPPINA
Igen, igen, és beszélgessetek, mintha én itt se volnék.
POPPAEA
Leült, és most elkezd nevetni. Nem bír magával, úgy nevet.
NERO
Ilyen boldogságot hozol te közénk, anyám.
AGRIPPINA
Örülök, hogy ilyen vidámnak látlak titeket…
NERO
Is kacag, versenyt kacag Poppaeával.
AGRIPPINA
Ezek bolondok… Már ő is nevet. Ez ragadós… Neked is nevethetnéked van talán,
Seneca?
SENECA
Hogyne! Nevetgélni próbál. Hahaha!
Nevetnek, kitartóan és frenetikusan, mind a négyen.
AGRIPPINA
Engem is megnevettettek… A könnyeit törli. Mit akartál írni a szenátusnak, Seneca?
SENECA
Nem fontos, nem fontos…
POPPAEA
Megmondjam? Kis csend.
AGRIPPINA
Tőle kellett volna mindjárt kérdeznem… Szóval?
POPPAEA
Nero ma azzal jött… Nero ma azzal jött… Nerót nézi, hogy is mondja tovább. Nero ma azzal jött…
SENECA
Nero ma azzal jött, hogy téged istennővé kéne nyilvánítani, Agrippina.
Teljes csend.
NERO
Felkel, odamegy Senecához, homlokon csókolja. Bravó! Tudta az anyám, amikor téged hazahozatott Korzikáról, hogy te vagy a legokosabb ember a birodalomban.
SENECA
És ezért Agrippinának mindhalálig leghálásabb szolgája.
NERO
Túlozni azért nem muszáj.
SENECA
Mindhalálig – mondtam.
POPPAEA
Istenem!… Istennő!
AGRIPPINA
Istennő?… Már az életemben? Ez nem szokás… Komolyan gondoljátok?
NERO
Miért? Én is gondoltam már rá, hogy magamat esetleg istenné nyilváníttassam…
AGRIPPINA
Micsoda esztelenség!… Nero, azért mindennek van határa! Claudiust is csak halála után nyilvánították istenné. Csakugyan mérges.
NERO
Ő is kezd mérges lenni. Mi hasznom belőle halálom után?
AGRIPPINA
Áldozni fogunk neked, fiam.
NERO
Áldozni fogtok, ti? Az jó lesz! Ezt már humorral mondja.
POPPAEA
Miért ne lehetne Nero isten, ha ő istennek érzi magát?… Na?
AGRIPPINA
Ha mindenáron ragaszkodtok hozzá, ám írja meg azt a levelet Seneca a szenátusnak.
NERO
Megint kitör belőle a nevetés, és visszatelepszik anyja lábához. Látod, Seneca, nem bújhatsz ki! Muszáj lesz megírnod azt a levelet.
AGRIPPINA
Ha én istennő leszek, az jó precedensül szolgálhat majd neked is, fiam.
NERO
Szedd össze akkor jól az eszed, Seneca. Most már az én bőrömről is szó van. Olyan levelet kell írnod, hogy megtapsolja a szenátus, amikor hallja Agrippina mennybemenetele…
Kis csend. Mosolyogva nézik Agrippinát.
AGRIPPINA
Végignéz rajtuk, figyelmesen. Aztán feláll.
AGRIPPINA
A kocsihordozóimat! Haza kell mennem. Ő tapsol.
KÉT BÉRGYILKOS
Egy pillanatra be. A legjobb anya!
NERO
Semmi, semmi!… Az anyám marad még egy negyedórácskát… Agrippinához. Nem engedhetlek el, amíg nem érzem, hogy boldog vagy.
AGRIPPINA
Még világossal akarok hazatérni. Nyugtalan vagyok.
AGRIPPINA
Nem kell! A testőrségemtől megfosztottál. Ez a két germán fiú maradt mindössze… Bennük megbízom. Úgy szeretnek, mintha az anyjuk volnék. Vagy még jobban.
NERO
Ne tégy féltékennyé.
AGRIPPINA
Jó, jó… Mennem kell. A palatiumi lakásomból kidobattál. Messze lakom. Amíg hazaérek.
NERO
Itt maradsz éjszakára.
AGRIPPINA
Nem szoktam vacsorázni. Az a sok ellenméreg, amit beszedtem, teljesen tönkretette a hasamat.
NERO
Azzal léptem a trónra, hogy megtanítom Rómát félelem nélkül élni…
AGRIPPINA
Ez olyan művészelképzelés volt. Nem reális.
NERO
Akkor is! Ma már ott tartok, hogy akit nálam feljelentenek, annak a vagyonán osztozom a feljelentővel. Ez az én
lehallgatókészülékem. Kérdezted. Mondhatom, tökéletesen működik. A leghűségesebb híveid idejönnek hozzám,
és a fülembe súgják, hogy intrikálsz ellenem a szenátussal. Hogy a befolyásod alá akartad vonni a testőrséget.
AGRIPPINA
Hagyj elmennem!
NERO
Nem engedhetlek el, amíg nem érzem, hogy boldog vagy. Mondtam már!… Légy boldog! Légy boldog! Értetted?
Légy boldog!
AGRIPPINA
Látjátok? Micsoda zsarnok.
NERO
Az vagyok. Mit tehet egy zsarnok a boldogságodért?
AGRIPPINA
Nem annyit, mint egy rabszolga.
NERO
Cserélek az egyik germán legényeddel. Cipelem a hordszékedet keresztül Rómán… Cserélek mind a két legényeddel. Ölben viszlek hazáig.
AGRIPPINA
Már nevet. Nem lehet! Még mit nem… Úgyis eleget suttogták Rómában, hogy mi ketten túlságosan is szerettük egymást… Nem, nem!
NERO
Nem szerethetjük egymást eléggé. Kérj valamit, valami egészen rendkívülit… Hadd lássa Róma, mire vagyok képes. Akármit kérsz…
POPPAEA
Vigyázz, Nero, mert még az én fejemet fogja kérni.
NERO
Anyjához. Akarod… Poppaeára érti. Na?
AGRIPPINA
Poppaeához. Ne vedd komolyan. Mindig ilyen volt. Gyerekkorában szerette azt mondogatni, hogy ha meghalok, kikapar a földből.
Csend.
AGRIPPINA
Elengedhetsz. Ma délután boldog voltam.
Hirtelen átöleli a fiát, aki viharosan csókolni kezdi.
KÉT BÉRGYILKOS
Be. A legjobb anya!
AGRIPPINA
Kibontakozik. A bérgyilkosokhoz. Küldjétek be a két germán kocsihordozómat…
A két bérgyilkos összenéz, nem mozdul.
NERO
Ez a két derék fiatalember fog téged most hazavinni.
Int. A két bérgyilkos felveszi a gyaloghintót.
AGRIPPINA
Hova lettek az én germán fiúim?
NERO
Ne haragudj. Féltékenység. Mondtam. Irigyeltem a szereteted tőlük… A bérgyilkosokhoz. Az eskü.
MÁSODIK BÉRGYILKOS
Tudjuk.
NERO
Anyjához. Rájuk bízhatod magad nyugodtan. Besegíti anyját a kocsiba.
AGRIPPINA
Ha meg akarok szabadulni tőlük, majd azt mondom: tetszik nekem ez a két kísérőm. Mind
nevetnek. A bérgyilkosok is.
POPPAEA
Mit tartod vissza folyton? Mindjárt sötétedik.
NERO
Sebesen, lelkesen. Ó, még annyi mindent akartam neked mondani, anyám.
Megmutatni ezt a palotát. A titkos szerkezeteket. Mert azért nekem is van egy s más… Megránt
egy függönyzsinórt. Gépi zene kezdődik. Titkos muzsikáló szerkezet! Másik
mozdulat. Virág kezd hullani a mennyezetről. Most indulhattok!… A gépeket is befogtam,
anyám, hogy boldogságot árasszanak ránk…
AGRIPPINA
Visszainteget nekik a hordszékéből. Ó, te művészlélek!… Seneca!… Poppaea!
Milyen szép délután volt ez! El.
NERO
Még az oszlopokig szalad, s onnan kiáltja. Anyám! Szeretlek! Hirtelen megfordul. Megrántja a zsinórt. A zene és a virághullás abbamarad. Folytassuk a
levelet a szenátushoz. Leül a székébe. De kifelé figyel.
POPPAEA
Dúdolja tovább, vidáman, az abbamaradt muzsika dallamát.
NERO
Írj majd, Seneca, egy értekezést, hogy a gyilkosság is lehet irgalom. Ezt persze ne a szenátusnak. Túl magas volna
ez nekik. Az orvosok ezt tudják… Felugrik. Nekem nagyon fontos volt, hogy ma
délután boldog legyen… Úgy rendeztem meg ezt a délutánt, mint egy tragédia utolsó felvonását. Ha én ezt
megírnám, pályázhatnék vele jövőre a görögországi drámai versenyen… A dráma, szerintem: modell az élethez…
Éreztétek ennek a jelenetnek a példaszerű harmóniáját? Csend.
AGRIPPINA
Sikolya. Kintről, nem messziről. Majd ennyi:
…Nero!
NERO
Int, hogy ne féljenek. Rövid lesz. Megesküdtek.
POPPAEA
Hogy elfödje a hangot, harsányabban énekel, dobol.
NERO
Seneca, folytasd a levelet! „Nincs többé anyám. Megölettem”… Ő most már a világ végezetéig halott, én meg
már a világ végezetéig anyagyilkos vagyok. De amikor még előtte voltunk, amikor még másként is lehetett volna – akkor emésztettem igazán magam. Nem lehetett nem emésztenem magam… Mindig imádtam az anyámat.
SENECA
Ezt a szenátusnak!
NERO
Nem… A szenátusnak csupán a te érveidet. Az állam üdvéről. Agrippina intrikáiról… S végül… Elhallgat.
A két bérgyilkos be. Egyiknél kard, a másiknál zsineg és tőr.
ELSŐ BÉRGYILKOS
A legjobb anya…
MÁSODIK BÉRGYILKOS
…volt. Egy percig se tartott.
NERO
Bólint, mint aki tudomásul vette. S folytatja a mondatát. S végül: nem fog üldözni többé – és ennek se tudok örülni. Senecára és Poppaeára tekingetve, lassan közeledik feléjük. Aztán hirtelen nekik ugrik. Ti vettetek rá! Ti vettetek rá!… Én nem akartam! Én csak megkérdeztem… Kipróbáltalak titeket! A földre kényszeríti őket, és veri. Ti vettetek rá! Ti vagytok az anyám gyilkosai! Ti vagytok a felelősek!… Majd csendesen. Én ártatlan vagyok. Otthagyja őket. Megyek és megnézem. Egy lámpát…
NERO
Felsegíti a földről Poppaeát és Senecát. Milyen jó, hogy itt voltatok mellettem…
Köszönöm. Búcsút int nekik, s el az egyik bérgyilkossal, aki az oszlopnál egy égő lámpával
várja.
Függöny
Az epheboszi özvegy
Szín: Utcai mimus brettlije. Tehát színpad a színpadon. A színes kortina előtt a Színigazgató. Valahol egy trombitát fújnak. Az előadás kezdetét jelzik vele.
IGAZGATÓ
Hölgyeim és uraim! Római polgárok! A címeket és a szokásos bevezetést elhagyom. A tárgyra térek. Pantomimot fogunk bemutatni, közkívánatra. S mint minden pantomim, ez is a szerelemről szól. Címe: „Az özvegy.”
PETRONIUS
Kilép. Csuklóján fehér bandázs. Vagy hosszú szárú kesztyű. Pardon. Pontosabban: „Az efezuszi özvegy.” Ez a címe.
IGAZGATÓ
Ő a szerző – mondanom se kell. Ő persze jobban tudja. Engedjék meg, hogy bemutassam. Caius Petronius, a legmagasabb állami tisztségek viselője, volt bithiniai prokonzul, majd konzul…
PETRONIUS
Kérem, hagyjuk a címeket!
IGAZGATÓ
Figyelik? Ezt a viselkedést? Ja! Ő az, akit az elegancia mesterének neveznek. De hát hagyjuk a címeket… A darabban ő lesz a hulla.
PETRONIUS
Pardon. Pontosabban: az egyik hulla.
IGAZGATÓ
A szerző közbeszól. Ő ugyanis ezt jobban tudja. Ő lesz a hullák egyike.
PETRONIUS
A darabom ugyanis arról szól…
IGAZGATÓ
Pardon, hogy most én szólok közbe. De ne mondja el a darab tartalmát. A szerzők ezt mindig hosszú lére eresztik. Kérem, tessék elfoglalni helyét a szarkofágban.
PETRONIUS
Rövid leszek. Ujjain mutatja az effektusok sorát. Sikoly. Kolbász. Szerelem a bokor mögött. Az akasztott ember megszöktetése…
IGAZGATÓ
Elég! Legalább a csattanóját ne lője le!… A csattanó ugyanis az lesz, hogy a szarkofágban fekszik egy előkelő halott…
PETRONIUS
Megkérhetem, hogy ön se lője le?…
IGAZGATÓ
Csupán annyit – Petroniusra –, a csattanó ő lesz.
PETRONIUS
Ebben a darabban én azt akartam megírni…
IGAZGATÓ
Mindjárt kezdjük.
PETRONIUS
Minden részlet fontos. Ha valami kimarad…
IGAZGATÓ
Már merő szelídség. A darabok nem azon buknak meg, ami kimarad belőlük.
IGAZGATÓ
Tudom: sikoly, kolbász, szerelem. Széthúzza a függönyt, s int Petroniusnak, hogy távozzék. De ezt a legmélyebb hódolattal teszi.
PETRONIUS
A darab alapeszméjét előre meg kéne fogalmazni, mert félreértik.
IGAZGATÓ
Bízza rám, konzul úr!
IGAZGATÓ
Hogy a függöny összecsapódott Petronius után. Az elegancia mestere! Amint szerző lesz, ennyire nem tud viselkedni. Locsog, fecseg, fontoskodik. A nagy pléhpofa! Észre se veszi, hogy milyen nevetséges. A színházban már mindenki csak röhög rajta. Azért is adtam neki szerepet, hogy önök is röhöghessenek egy kicsit. Szerző a színpadon!… A darab főszerepeit különben mind műkedvelők adják elő, a legmagasabb körökből. A legeslegmagasabb körökből… Nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy a közönség cinkosságára számítva, ne szúrjon oda a dilettánsoknak, a szakmabeliek megvetésével. Ellenállhatatlan vágy hajtja őket, hogy a hivatásos színészek kenyerét elegyék. Hirtelen. Függöny!
A függöny megindul, de megáll, mert –
PETRONIUS
Hangja, öblösen, már a sírból. A darab alapeszméje!
IGAZGATÓ
Ja!… Az alapeszme: a nők síron túli hűtlensége. Függöny!
A függöny, mely az elébb megindult, most végleg felgördül.
IGAZGATÓ
A színhely, amint látják, egy temető…
PETRONIUS
A szarkofágból felemelkedik. Pontosabban: az efezuszi temető.
PETRONIUS
Nem mindegy. Visszafekszik.
IGAZGATÓ
A színhely, amint látják az efezuszi temető – de hogy miről látják, hogy ez épp az efezuszi temető…?
PETRONIUS
A szarkofágból. Épp azért kell bemondani, mert nem látszik.
IGAZGATÓ
Bemondtam… Az efezuszi temetőben éjfélkor két hulla beszélget. Az egyik a szarkofágban nyugszik, a másik az akasztófán lóg. A bokorban ott kuporog az akasztott ember felesége, várja az alkalmat, hogy lelopja férjét a szégyenteljes kötélről. Az akasztófa mellett épp azért áll a Katona, hogy a hulla ellopását megakadályozza…
PETRONIUS
Felemelkedik a szarkofágban. Ha már bejelentette, hogy két hulla beszélget, talán hagyja, hogy rátérjünk a dialógusra. Abból úgyis minden kiderül.
IGAZGATÓ
A szerző azt hiszi, hogy egy pantomimban érvényesülhetnek az ő dialógusai. Prokonzul úr – ez némajáték. Tátogó szájjal mutogatja: némajáték.
PETRONIUS
Ki engedte meg, hogy pantomimet csináljanak a darabomból?
IGAZGATÓ
A közönség imádja a pantomimet.
PETRONIUS
A pantomim megöli a drámát. Tiltakozom!
PETRONIUS
Ez nem némajáték! Ez egy társalgási darab! És én társalgok. Mint hulla. Az Akasztott emberhez. „Látja, barátom, mire vezet a latorkodás. Maga a bitón lóg, szégyenszemre, bezzeg én halálomban is e díszes és kényelmes márványszarkofágban pihenhetek. A társadalmi megbecsülés a síron túl is elkísér”… Ha mindenáron akarják, itt jöhet egy kis némajáték. A másik hulla kezdjen el forogni a kötélen… Érdekes effektus.
AKASZTOTT EMBER
Forogjon a szerző, ha érdekes effektust akar. Itt most már mindenki instrukciót ad?
PETRONIUS
Csupán fölvetettem… Bocsánat. Visszafekszik.
IGAZGATÓ
Bizalmasan. Ez az a pillanat, amikor a szerző forog a sírjában.
Kintről sikoly, és kezét tördelve egy nő jön be, fekete fátyolban és tragikus álarccal. A nő: Nero.
IGAZGATÓ
Közeledik a dráma címszereplője, az özvegy. A legjobb férjnek leghűségesebb felesége. Gyorsan, súgva. Hogy ki játssza, nem árulhatom el. Inkognitó!
NERO
Egy sikollyal leborul a szarkofág lábához, és zokog.
IGAZGATÓ
Íme, a feleségek felesége! Napok óta éhezik, s itt akar kiszenvedni a férje szarkofágjánál. Nyugodtak lehetnek, hajnalra itt fog heverni élettelenül.
A Katona, akit álarca mögött már fölismerhettünk, Poppaea – észreveszi az özvegyet, és feléje settenkedik.
IGAZGATÓ
De az özvegy sarkában ott a kísértés… Szintén magas rangú személy. Én nem mondok semmit. De élve a pantomimnek azzal a szabadságával, hogy hölgyek is szerepelhetnek benne… Sokat jelentően
elhallgat.
PETRONIUS
Bocsánat… A katonának van itt előbb egy játéka…
NERO
Ne haragudj, Petronius, de így nem lehet játszani! Lekapja az álarcát. Átéltem. Koncentráltam. Elfelejtettem, hogy császár vagyok. Elfelejtettem Rómát. Epiruszban voltam…
NERO
Efezuszban. Mindegy.
NERO
Kiabál. Akárhol voltam! Nő voltam! Özvegy voltam! Éhes voltam! És ki akartam lehelni a lelkem, itt az epidauruszi temetőben… És erre te közbeszólsz, hogy a katonának van itt előbb egy játéka. Leül. Jó, akkor csinálja meg a katona a játékát. Én várhatok.
POPPAEA
Nekem az a feladatom, hogy csábítsam el az özvegyet.
PETRONIUS
A kolbász. Nem vette elő a kolbászt!
POPPAEA
Ja?… Neróhoz. Előveszem a kolbászt, és ő megérzi a szagát. Persze!… Ez csakugyan kimaradt. Köszönöm, drága Petronius…
IGAZGATÓ
Egy darab nem attól bukik meg, ami kimarad belőle.
NERO
Miért kell az a kolbász? Megtetszik nekem a katona… Gyere ide! Felteszi az álarcát. S a két óriás álarc mintha csókolóznék. Ez egy jó játék!… Ha játékot akarsz.
PETRONIUS
Már térdel fölöttük a szarkofágban. Ez jó, ez nagyon jó, zseniális, de később. Az özvegynek a hasán keresztül hatol a tudatáig a katona jelenléte… Ezért kell az a kolbász.
NERO
Értem… Nem érti. Nagyon érdekes… Ezt játszom én is. Nem tudok dönteni a férjem és a kolbász között… Habozok.
PETRONIUS
Nem egészen erről van szó.
NERO
Dehogynem. Nagyon jó lesz. A szarkofágban itt a férjem… Imádom… Látod, Petronius, én téged milyen átéléssel tudnálak szeretni, ha hagynál… És ott a kolbász. Tépelődni kezdek. Ingadozom. Mintha kétfelé volnék elkötelezve. És nem tudok választani…
PETRONIUS
Nem! A gyomornedvek hatása a tudatra!
NERO
A konfliktusomat akarom kiélezni.
PETRONIUS
Majd később… Most a személyiség különböző szféráiról van szó. A tudat még hűséges a férjhez, de a zsigerek már a kolbászért üvöltenek. A könnyeid még érettem hullnak, császárom, de közben a kolbászt harapdálod – önfeledten. Ez a játék!
NERO
Gyanús szelídséggel. Nem, Petronius. Én megcsinálom a tépelődési jelenetet, és ha neked nem tetszik, eldobom… Feküdj be a koporsódba – te pedig vedd elő a kolbászt!
PETRONIUS
Visszahúzódik. Csak segíteni akartam.
NERO
Jó, hogy szóltál. Ha nem tetszik, csak mondd meg nyugodtan. Nekem a szerző szava szentírás. Azzal ne törődj, hogy császárod vagyok. Petronius, elárulok egy titkot: én az embereket nem kormányozni, hanem szórakoztatni akarom… Sikert akarok, Petronius, sikert!… Ott tartottunk, hogy választanom kell a márványkoporsó és a fokhagymás kolbász között. Micsoda vígjátéki konfliktus! S micsoda történelmi jelkép! Mert itt nemcsak az erebusi özvegy választ, hanem Nero császár is. Az előkelőséget választom-e avagy a népet? Te fekszel ott hideg koporsódban: római erkölcs! Patríciusmorál! Az a koporsó az ország talpköve. Téged válasszalak-e? Vagy a fokhagymás kolbászt? Tépi magán a ruhát, gyűri az arcát. Felnéz. Petronius ne leskelődj ki folyton a koporsóból, így nem tudom átélni ezt a világtörténelmi konfliktust.
PETRONIUS
Nero, ne felejtsd el: a személyiség szférái, tudat, zsigerek és Efezusz! Eltűnik a koporsóban.
NERO
Zenét kérek! Tépelődési zenét… Jobbra-balra néz, imbolyog.
Közben kürt, fuvola és dob.
IGAZGATÓ
Az efeboszi özvegy most ingadozik.
Pillanatnyi csend.
MIND
Mintha azt várnák, szól-e Petronius.
IGAZGATÓ
Semmi! Lehet folytatni. Zene folytatódik.
NERO
Tépelődik. Hirtelen megáll. Felőlem nyugodtan kidughatod a fejed, Petronius. Az se zavar jobban, mintha nyiszogtatod a szarkofágot… Azt hiszed, én nem érzem meg azt, ha játék közben a szerző rossznak tart? A fényt csak a szemem fogja fel, a gyűlölet sugárzását a tarkóm is. A gyűlöleted átsüt az ólomkoporsón, márványszarkofágon, mindenen. De én azért megpróbálom a magam vitatható tehetségével diadalra vinni a darabodat… Zenét!
A zene közben elhallgatott, most izgatottan folytatódik.
NERO
A döntés mozdulatával a Katonát játszó Poppaeához megy, és óriás álarcaikat szerelmesen egymás felé fordítják.
NERO
Lélekben én már túl vagyok a kolbászon… Katona kell! Szerelmi vágyat a zenébe! Erotikát! Erotikát! A zene érzéki lesz.
IGAZGATÓ
A katona és az efeboszi özvegy eltűnik a bokrok mögött. A beteljesülés nagy pillanata! A cselekmény a másik vonalon viharos gyorsasággal pereg tovább! Az akasztott ember felesége lelopja a férjét a kötélről…
Ezt látjuk. S azt, hogy az akasztott ember, feleségével karöltve, eloson.
IGAZGATÓ
A katona ocsúdik szerelmi mámorából. Íme: az akasztófa üres. A katona kétségbeesik. Az özvegy vigasztalja. A katona kesereg. Az özvegynek eszébe jut férje. Tegyék fel azt az akasztófára. A katona örül az ötletnek… Az efeboszi özvegy…
Mindezt látjuk a pantomim túlzott jelbeszédével.
IGAZGATÓ
Az efeboszi özvegy a katonával a szarkofághoz megy. Kiemelik a hullát… Mi van? Megálltunk?
NERO
Ne beszélj! Mutogass! Pantomim.
NERO
Miért vagy úgy meglepve? Az csak természetes, hogy a temetőben, a szarkofágban halottat találsz.
POPPAEA
De ez igazán halott. Fel vannak vágva az erei.
NERO
Látjátok, én mindig mondtam, hogy a drámaírókra vigyázni kell… Nehezen bírják a premierizgalmakat… De nekem az az érzésem, hogy Petronius már felvágott erekkel jött a premierre. Csak elkötötte… Eleve tudta, hogy meg fog sértődni. Most mondd; Hát nem mindegy lett volna neki, hogy Erebusz, vagy Efebusz?
Nyögés.
NERO
Mi az? Mondott valamit?
POPPAEA
Igen… Azt, hogy nem mindegy… Ez volt az utolsó szava. Végleg vége.
NERO
Én úgy érzem, mintha a gyűlölete tovább sugároznék. Felmegy a lépcsőn, benéz a koporsóba. Megint megtanultam tőled valamit, Petronius. A szerző ne pezsgővel és virággal kedveskedjen a színészeinek, hanem vágja fel az ereit. Petroniusom, arbiter elegantiarum – csakugyan ez volt a legelegánsabb premierajándék… Nézz oda.
POPPAEA
Milyen fehér az arca!
NERO
Kezd olyan lenni, mint egy klasszikus szerző.
POPPAEA
Ez a színházasdi nagyon izgalmas volt. Ezentúl minden este játsszunk valamit!
IGAZGATÓ
Elnézést kérünk, de a váratlan gyászeset miatt a mai előadást befejezzük. Függöny!
A kortina lemegy.
IGAZGATÓ
A pénzt nem adjuk vissza. Befejezett drámában volt részük… Amint látják, a pantomim nem ölte meg a drámát… Felemeli a hangját. És a csattanó nem lett lelőve.
Függöny
A szerelem hatalma
Nero és Poppaea hálószobája.
Minden szögön diadalkoszorúk. Mintha egy öreg, nyugdíjas színésznő otthonában volnánk.
Az előtérben egy perzsa mágus guggol valami tűztartó rézedény előtt. Zarathustra papja, szája előtt könnyű batisztkendővel, homloka hamuval megjelölve. Meg-megpiszkálja a parazsat, s halk dünnyögések közt imádkozik.
Különben sötét van.
Poppaea a kereveten hasal, s egy fonálra függesztett színes korongocskával, jojóval játszik.
Arca kifestve, érezhetően azzal a kihívó szeszélyességgel, amelyet csak ő engedhet meg magának. A haja magasra, toronymagasra tupírozva, arannyal befonva. Ezt a császárné-bálványfejet vékony, hosszú, törékeny nyak viseli, s egy nem kevésbé törékeny, filigrán test. (Nofretete-arányok!) Afféle harang alakúan bővülő, rövid, eléggé átlátszó ruhácskában van, amelyet mintha azért hoznának néha divatba, hogy minden nő állapotosnak lássék, és az állapotosok ne látszódjanak annak.
Poppaea nem látszódik annak.
Magas sarkú cipői az ágy előtt hevernek.
POPPAEA
Agrippinának csináltál mágiát?
MÁGUS
Szöszmötöl a tűzön, majd udvariasan és kitérően. A császári udvarban mindenkinek csináltam mágiát.
POPPAEA
De Agrippinának, amíg élt…
MÁGUS
Hogy te halj meg. Azt akarta.
POPPAEA
Ó… látod, milyen ügyetlen mágus vagy. Ő halt meg, nem én…
Nevet, és jojózik tovább.
MÁGUS
Nem mindig vagyok ügyetlen. Ha te kéred, nem leszek ügyetlen.
POPPAEA
Mit tudsz csinálni?
MÁGUS
A tűz hatalmával mindent… Te csak mondd az ellenségeid nevét. Én elsuttogom a leghatalmasabb istennek, és… Csillogó szemmel egy mozdulatot tesz, mutatja: végük.
POPPAEA
Várj csak!… Agrippina – meghalt. Lepida – meghalt. Octavia – meghalt… Már alig maradt valaki. Kit mondjak? A férfi ellenségek nem számítanak, csak a nők. Azok meg nincsenek. Tudod, min veszem észre, hogy nincsenek? Hogy egyre hízom, hogy zavartalanul hízom. Ebben a nagy biztonságban egészen ellustulok. Meg hogy most nem szabad mozognom se. Nemsokára olyan kövér leszek, mint egy római matróna. Pfu-uj!… Ha olyan mindentudó vagy, te perzsa, azt mondd meg, hogy meddig fogok én még hízni.
MÁGUS
Udvariasan rámosolyog, és varázsolgat tovább. Közben. Rúg már?
MÁGUS
Könnyű jósolni. Még négy és fél hónap, aztán karcsú leszel megint.
POPPAEA
Még ha azt mondtad volna, hogy négy és fél nap, hogy négy és fél óra… Az is sok lenne. Ebben az örökös egyedüllétben… Ha az a tűz mindent tud, nem tudnád idevarázsolni nekem Nerót?
POPPAEA
Hol volna? Énekel. Tizenhat órája ment el. Azóta feltehetően egyfolytában énekel. Hogy lehet valaki ilyen nagy művész, és nem érzi meg, hogy vágyom utána?… Hozd ide őt. Hozd ide őt! Nem bírom. Kell!… Rekedjen be minden riválisa! Aztán adják oda neki az összes nagydíjat, aranynimfát, babérkoszorút, és ő pedig jöjjön haza!… Ezt üzenem a leghatalmasabb istennek, ezt suttogd el neki… S ha még további szívességekre hajlandó – szakadjon le a színházban a csillár, csapjon belé a mennykő, égjen porig, és Nero pedig jöjjön haza, maradjon itthon, és énekeljen nekem!
MÁGUS
Magában gajdol valamit, kis pálcikákat tesz a tűzre.
POPPAEA
Te érted, amit ilyenkor mondasz?
MÁGUS
Szent szöveg. Érteni nem muszáj.
POPPAEA
Mondd úgy, hogy megértsem. Mondj valami jót.
MÁGUS
Jó az élet… jó az élet…
POPPAEA
Nekem mondj jót!… Hogy hamarosan megszabadulok terhemtől. Hogy fiú lesz. Hogy császár lesz. Hogy a hasam nem lesz ráncos a szülés után. Hogy Nero itt fog énekelni az ágyam mellett… Mondj jót!
MÁGUS
Zavartalanul és mosolyogva dünnyög tovább magában.
POPPAEA
Mért nem beszélsz? Aki nem mond semmit, olyan, mintha rosszat mondana. Mért mondasz rosszat? Hirtelen. Hagyd abba! Leszáll az ágyról. Izgatottan. Érzem, hogy rosszat mondtál. Megszoktad ebben a családban… Taníts meg engem a mágiára!
MÁGUS
Tilos. Rómaiaknak tilos.
POPPAEA
A rómaiaknak minden tilos, itt a palotában minden szabad.
MÁGUS
Csak nekünk szabad csinálni, perzsáknak, és a végén minket is mindig megölnek.
POPPAEA
Mert megérdemlitek. Lekuporodott a tűz mellé. Imádom bámulni a tüzet. Igazad van: jó az élet… jó az élet… Imádom hallgatni a perzsa meséket. A királynéról, aki tűzzé változik és kígyóvá és keselyűvé és kakassá is nő létére, kukorékoló kiskakassá – amivé csak akar… Taníts meg a mesékre és mágiára. Imádnám belesuttogni a tűzbe Nero versenytársainak nevét. Hogy rekedjenek be, mind! A híres énekesek… Mit kell mondani?
MÁGUS
Ez nagyon szelíd mágia volna. Nevet.
POPPAEA
Majd ha belőlem is öreg, féltékeny, intrikus római matróna lesz, akkor majd megtaníthatsz az igazi mágiára. És akkor majd úgy hullanak a szenátorok és a feleségeik, mint ősszel a legyek… Nevet.
MÁGUS
Belőled sohasem lesz olyan római matróna.
POPPAEA
Köszönöm. Látod, tudsz te nekem jót is mondani.
Kintről ütemes taps, cifrázó ritmusban.
POPPAEA
Végre! Vége a dalnokversenynek! Hallod? A tapsolók és az autogramkérők egész eddig kísérik. Győzött! Megint győzött! Felugrik.
MÁGUS
Gyorsan szedi össze a holmiját, valami rongyba csomagolja.
POPPAEA
Félsz, hogy rajtakap a boszorkánymesterségen?
MÁGUS
Kerüld őt ma te is.
POPPAEA
Látod, milyen gonosz vagy? Amikor tudod, hogy mennyire vártam. Hirtelen. Miért? Mi van mára a Nero csillagaiba írva? Csend. Tudni akarom! Hogy Nero belépett, már neki, denunciálva. Ilyen csillagjós! Jobban olvas a csillagokban, mint az augurok az állatbélben, és nem akar beszélni. Nem mondja meg, hogy mi vár ma ránk a csillagok szerint…
NERO
Be, ügyet se vetve semmire, a heverő mellől felveszi Poppaea kézitükrét, kitátja a száját, és figyelmesen vizsgálni kezdi a torkát. Úgy van öltözve, ahogy a színpadról lejött. Fél méterrel magasabb a szokottnál. Kothurnusban jár. Aranycsillagokkal telehintett görögös inget visel és kitharadalnok öltönyt. Kezében lant volt, ledobta. Fején arany babérkoszorú. Az arca erősen kifestve.
NERO
A torkára mutat, s hangtalanul mondja: a torkom.
POPPAEA
Szeme a mágusra villan.
MÁGUS
Halkan. Műhiba. Előfordul.
POPPAEA
Én nem látok semmit.
NERO
Tátott torkával a mágushoz fordul. Á-á!
POPPAEA
Mit akar tőle? Nem béljós ő, hanem csillagjós.
MÁGUS
Azért jártas vagyok az orvosi tudományban. Őfelsége torka csakugyan kíméletre szorul.
NERO
Két kezével melengetni kezdi a torkát. Rekedten köhécsel.
POPPAEA
Ezt ne mondtad volna, te perzsa! Őfelsége mostantól kezdve csak mutogatni fog, mint egy süketnéma. Összedőlhet Róma, én meghalhatok, szülhetek – őfelsége meg se fog mukkanni. Ma este nincs szerelem, nincsenek államügyek: őfelsége torka kíméletre szorul. Majd megkeresem azt a hosszú selyemsálat, amivel bebugyolálhatjuk a torkát.
NERO
Hízelkedve, hálásan megcsókolja.
POPPAEA
Szóval, szerelem azért van… Imádsz?
POPPAEA
Mondd, hogy imádsz.
NERO
Int: lehetetlen szólnia.
POPPAEA
Azért is meg foglak szólaltatni… Ma este a császár nekem még énekelni fog.
NERO
Hangtalanul felnevet: olyan nincs!.
POPPAEA
Fog! Fog… Énekelni fog, beszélni fog. Én ma este még hallani akarom a hangját.
POPPAEA
A bűntudatánál fogom meg. Nerónak legérzékenyebb pontja: a bűntudata. Csak ezt kevesen tudják.
NERO
Leveti magát az ágyra, úgy nevet.
POPPAEA
Vékony hangon. Ha most arra gondolok, hogy mi mindent tanultunk mi az iskolában vallástanórákon – hogy az isten szeretett egy földi nőt, Jupiter szerette Lédát és Danaét, és a többit… És nekem most itt ül az ágyamon az isteni férjem, és semmit se tud felmutatni szerelme jeléül. Valami méltót, valami istenit. Amit a hittanórákon majd taníthatnának magáról és rólam. Nero mozdulatára. Hogy bikává változik vagy hattyúvá, vagy aranyesővé. Nem érdekes. Jupiter ezt már mind megcsinálta. Tudja, mit? Változzon Orpheusszá! Magának könnyű, akinek olyan szép hangja van…
NERO
Pengetni kezdi a lantját.
NERO
A torkára mutat: nem.
POPPAEA
Ki látott ilyen megkukult istent? Spórol a hangjával a fellépésre. Rajtam spórol… Hagyja már abba azt az idétlen pötyögtetést! Lekuporodik egy sarokban. Mérges. Majdnem sír. És én még Jupitert emlegettem… A legutolsó koszos, csipás férfi is megszerzi magának a legremekebb nőket, csak azzal, hogy beszél, beszél, hogy lyukat beszél a hasukba… Maga még erre se képes, és csodálkozik, ha elhagyom.
NERO
Lehúzódik melléje, ölelné.
POPPAEA
Hagyjon! Nem szeretem, amikor hallgat. Félek. A süketnémák a legmérgesebb emberek. Mondjon valamit! Mondja azt, hogy gyűlöl. És szeretni fogom… Igazad lesz, mágus, a jóslatoddal. Mit is mondtál? Mit fog ma csinálni Nero? Milyen szörnyűséget?
MÁGUS
Én nem mondtam semmit.
POPPAEA
De, de! Én tudom. Aki nem beszél, abban csak gyűlik a méreg. Attól minden kitelik…
NERO
Már megragadta a mágust.
POPPAEA
Hagyja! Nem mondott semmit. Épp az, hogy ő sem mondott semmit.
MÁGUS
Hogy Nero elengedte, gyorsan igyekszik el.
POPPAEA
Visszaszólítja. Kérlek, kedves mágus, ne hagyj magamra. Ha már a férjem néma, legalább te szórakoztass. Tudsz szép meséket?
MÁGUS
A küszöbön. Mágus vagyok, nem mesemondó.
POPPAEA
Perzsa vagy. Minden perzsa tud meséket. Neróhoz. Azért szökik, mert ő is fél magától.
NERO
Visszapenderíti a mágust a szobába.
POPPAEA
Nem kell félned Nerótól. Nero imád mindent, ami titokzatos, ami keleti. Minden családban van valami legenda, amiről a kamaszok álmodozhatnak. S tudod, mi a császárcsalád legendája? Megsúghatom: Cleopatra. A keleti királynő. Neróéknál a kopaszodó férfiak is arról ábrándoznak unalmas feleségük mellett, hogy hátha lesz egyszer nekik is olyan szerencséjük, mint Antonius bácsinak volt, mint Caesar bácsinak volt, akiket az isteni Cleopatra néni az ágyába cipelt!… Mit gondolsz, lett volna-e belőlem valaha is római császárné, ha nincs bennem egy icipici keleti vér? Neróhoz. Imádsz?
NERO
Elragadtatással csókolja.
POPPAEA
Nem baj, hogy formátlan vagyok?
NERO
Mozdulattal: „dehogyis vagy az” – s csókolja.
POPPAEA
Ha ekkora lesz a hasam, akkor is szeretni fogsz?
NERO
Egy még sokkal nagyobb hasat mutat neki, és megcsókolja.
POPPAEA
Hallod, mágus, ha te tudsz a gondolatokban is olvasni, és nemcsak a csillagokban, mondd meg gyorsan, hogy mit gondol most Nero.
MÁGUS
Zavartalanul hazudik. Nero császár fejében az a gondolat fogamzott meg…
Csöppnyi csend.
…hogy milyen isteni cselekedettel tudná kifejezni szerelmét Poppaea iránt.
NERO
Diadalmasan ujjong: a mágus révén fölénybe került.
POPPAEA
És mit talált ki? Miféle néma vallomást?
NERO
Úgy tesz, mint aki fel akar szállani.
POPPAEA
Ó… hattyú! Az örök, sablonos hattyú! Én nem tudom, hogy Léda óta mért mindig ez jut eszébe a férfiaknak.
NERO
Tiltakozik: nem hattyú. S újból úgy tesz, mintha felemelkednék a levegőbe.
NERO
Már mérgesen tiltakozik: nem az.
POPPAEA
Úgy látszik, mégse pacsirta… De kedves barátom, ha maga nem beszél, el kell viselnie, hogy mi néha rosszul olvasunk a gondolataiban.
NERO
Odamegy Poppaeához, átfogja, s mintha vele együtt akarna felemelkedni a földről. Majd megáll, s a mágusra néz.
POPPAEA
Most fejti meg. A mennybe akar szállni, velem együtt, a te segítségeddel, mágusom.
NERO
Örömében majdhogy a sarokba nem vágja Poppaeát, de elkapja. Nevetnek.
MÁGUS
Nem lehetetlen. Illés próféta és Zarathustra még életében a mennybe szállt. Ez be van bizonyítva. Az egyik kollégám, Simon mágus, a napokban szintén felemelkedett a levegőbe. Sokak szeme láttára. Ez azért nincs bebizonyítva.
POPPAEA
És engem is felvinnél az égbe, szívem? Illés próféta és Zarathustra biztosan lent hagyták a földön a feleségüket…
POPPAEA
…De mi már olyanok vagyunk, mint a légtornászok. Földön, égben örök partnerek.
NERO
Átölelve tartja Poppaeát, felemelkedésre készen. A mágusra pillant.
MÁGUS
Dünnyögni kezd, de látnivalóan izzad.
POPPAEA
Lehet, hogy csak azért, hogy megmentse a helyzetet. Hirtelen kibontakozik. Nem, nem, Nero, én nem szállok fel veled az égbe. Most nem. Majd ha meglesz a pici. Én féltem őt egy ilyen légi utazástól.
MÁGUS
Simon mágus is kificamította a bokáját a leszállásnál.
POPPAEA
Látod? Én még az ágyról is olyan óvatosan lépek le. Nem akarom, hogy ez a gyerek is elmenjen, mint az előzők.
NERO
Karjába veszi, s az ágyra fekteti. Ott marad mellette.
POPPAEA
Valami mást találjatok ki, de ugyanilyen szépet.
NERO
Felugrik, két karját felemelve, közeledik a mágus felé.
POPPAEA
Felült az ágyon. Talán, hogy mágiával meg tudsz-e valakit ölni?
NERO
Nem, nem! Felkap egy írótáblát, ráír valamit. A mágus elé tartja, majd Poppaea elé.
MÁGUS
Hangosan olvassa. Halottat feltámasztani.
POPPAEA
Halottat feltámasztani!… Biztosan a meghalt gyerekeinkre gondolt. Nero mozdulatára. Meg aztán, ja persze, járt nála a napokban az öreg Pontius Pilátus. Nyugdíjügyben. Tőle is ezt kérdezte. Biztosan hallottad, hogy ő Jeruzsálemben egyszer kivégeztetett valakit, s az a harmadik napon föltámadt…
MÁGUS
Élénken. Ó, a halottak föltámasztásának nagyon sok módszerét ismerjük.
POPPAEA
Látod, ez Nerót nagyon érdekli. Beszélj! Maga mellé vonja Nerót, így hallgatják.
MÁGUS
Természetesen, minden módszer csak addig lehet hatályos, amíg a lélek még ott kering a test körül.
POPPAEA
Hová is menne szegény?
MÁGUS
Egy idő múlva a szél elviszi őt onnan. Dél felé röpülnek a jó lelkek, észak felé a gonoszak. A tűz
mellett kuporogva, sebesen mondja. Az élet jó… A meleg jó… A tűz az élet… Ne engedjétek
kihűlni a halott testet. Élő test melegével melegítsétek. A tűz láng és füst. Fújjatok az elhunyt testébe füstöt… A
tűz a testben: tűz a barlangban. A kilenc lyuk valamelyikén távozott el a lélek. Ugyanott térhet vissza… leheljetek
a halottba levegőt. Dörzsöljétek a testét, mert a mozgásból újjászületik a tűz…
POPPAEA
Ezek biztos módszerek?
POPPAEA
Más módszer nincs?
MÁGUS
Eretnek módszerek. Amelyek nem a tüzet tartják az élet forrásának, hanem a nedvességet. Ezek szerint
ökörvizeletet kell az elhunyt szájába tölteni. Az ilyen módszerekkel elért feltámadásnak énelőttem semmi értéke
nincs.
POPPAEA
De ez legalább biztos módszer?
MÁGUS
Még csak az sem. Akiken kipróbálták, többnyire halva maradtak.
POPPAEA
Nincs biztos módszer?
NERO
Felugrik, úgy érdekli a válasz.
MÁGUS
Egyetlen biztos módszer van. Feláll ő is, szemben Neróval, mosolyogva mondja. A szeretet.
Csend.
Ha valaki igazán szereti a halottat, az fel tudja támasztani.
Kis csend.
Ezért is szokott olyan ritkán sikerülni a halottak feltámasztása. Jeruzsálemben, az sikerült.
POPPAEA
Hirtelen elkezd nevetni. Fokozódó, szinte hisztériás nevetéssel. Ez aztán igazán Nerónak való kísérlet volna!… Ezzel aztán megmutathatná a szerelmét!… Mint Orpheus, a dalnok Orpheus, a szeretet bajnoka, aki úgy szereti az ő Eurüdikéjét, hogy visszahozta a halálból…
POPPAEA
Görcsös nevetések közt. Mert dalolni nem dalol, de az alvilágba, ugye, lemenne értem…?
NERO
Letérdel előtte, átfogja a térdét.
POPPAEA
Ez hiányzott! Csak ez hiányzott… Nevet. Ezt ne mondtad volna, te ostoba perzsa! Jóra biztattad… Mozdulatlan-mereven áll Nero ölelésében. Beképzelte magának, hogy szeret. És most majd mindenáron bizonyítani is akar. Hirtelen haraggal. Engem ne simogasson! Engem ne becézzen! Elrúgja magától Nerót.
POPPAEA
Ahogy távolodik tőle. Milyen halálnemet talált ki nekem, barátom? Méreg? Zsineg? Tőr? Vigyázzon, ha a fejemet levágatja, azt azért nehéz lesz majd visszaragasztani.
MÁGUS
A szeretet nem ismer lehetetlent.
POPPAEA
Biztassad! Tépjen ízekre, majd összeragaszt a szerelme. Mert az ő szerelme varázskenőcs. Az élet forrása!
MÁGUS
Semmi sem biztos, még a halál sem. Semmi sem lehetetlen, még a föltámadás sem.
POPPAEA
Neked legyen mondva! Temessenek el téged mint tetszhalottat, aztán támadj föl a föld alatt. Neróhoz, csendesen. De téged arra kérlek, Nero, ha engem megölsz, igazából ölj meg. S akkor
már az se lesz baj, ha nem tudsz föltámasztani.
MÁGUS
Csak azokat nem tudjuk föltámasztani, akiket nem szeretünk.
Csend.
NERO
Mereven áll, a szeme Poppaeán.
POPPAEA
Hirtelen pánik fogja el. Mit nézel úgy? Mit nézel úgy rajtam? Van éppen elég halottad, támaszd fel őket. Hálásak lesznek. Az anyád…
POPPAEA
A nagynénéd. A tanítód. A feleséged…
MÁGUS
Vajon szeretted-e őket, császár?
POPPAEA
Öld meg ezt a perzsát!
MÁGUS
Csak azt tudjuk feltámasztani, akit magunknál is jobban szeretünk.
POPPAEA
Sikolt. A gyerekeinket!
POPPAEA
Igaz. Hisz alig ismerte őket… Majd szülök magának egy fiút. Az nem elég?
MÁGUS
Egy feltámasztási szenzáció általában jó hatással szokott lenni a közvéleményre.
POPPAEA
Iróniával, szomorúsággal. Az más. Ha el kell terelni a figyelmet a politikai bajokról… Felveszi a kis játékszerét, jojózni kezd. Ez a kis ébenfa korong mindig visszaszáll a tenyerembe… Aztán hirtelen elkapja a korongot, s abbahagyja a játékot. De mi lesz, ha egyszer elszakad a selyemfonál? Mindegy. Próbáljuk meg!… Ne félj, szívem, ez is csak olyan lesz, mint amikor a légtornászok eldobják és megint elkapják egymást. Rajta! életre-halálra… Kezdhetjük? Csend.
NERO
Alig észrevehetően biccent.
POPPAEA
Jó… Én kezdem… Hogy röpítsenek minket a szenvedélyek…
MÁGUS
Leguggolt a tűz elé, és most csendesen elkezd gajdolni. Halkan duruzsolja a szent szöveget.
Mindig ugyanazt a mondatot. A tempót aszerint váltja, hogy gyorsítani vagy fékezni akarja-e Nero és
Poppaea párharcát. Csillogó szeme folyton rajtuk van. Közben egy fémpálcikával, a megfelelő ritmusban,
ütöget is valami zengő fémhasábot.
POPPAEA
Most húzta elő az említett hosszú selyemsálat. Ezzel kezd szórakozottan játszani, s közben,
éles hangon és sebesen, beszélni kezd. Szinte csevegő hangon kezdi a provokációt. Levelet
kaptam a férjemtől, a volt férjemtől… Ó, hát csak talán szabad leveleznünk. Unja magát abban a távoli
provinciában, és feltételezi, hogy én meg itt unom magam. A császári palotában.
NERO
Dühbe jött, de fütyörészni kezd.
POPPAEA
Aggódik, szegény, értem. Hogy mi lesz velem, ha maga megbukik, ha elkergetik… Úgy látszik, valami újabb
összeesküvés készül. S ha sikerül…
NERO
Lekapja fejéről a koszorút, felemeli.
POPPAEA
Gondolja, hogy a művészetéből megélünk? Hogy mint dalénekes éppolyan jól fog keresni?
NERO
Végigmutat a koszorúkkal teleaggatott falon.
POPPAEA
Koszorúkat nyer, és légiókat veszít. Persze, ha a katonái nem kapnak zsoldot. Mióta is?
NERO
Levesz egy különlegesen szép koszorút a falról.
POPPAEA
Az olimpiai babérkoszorú! Az is sokba került az államnak. Hirtelen őszintén. És nekem! Hogy gyűlölöm a maga aranykoszorúit! Mindegyikért egy félnapi egyedülléttel fizettem. Félnapi? Ma éppen tizenhat órát vártam magára!
NERO
Hirtelen odalép hozzá, és odaadja neki az aranykoszorúját.
POPPAEA
Ha meghalok… Hirtelen eldobja a koszorút. Ez így nem megy. Nem szabad magunkon elérzékenyedni. Kezdjük újra. Mágus! Tempó.
MÁGUS
Gyorsabb tempóban kezdi ütögetni a fémtömböt.
POPPAEA
Mi az? Talán a lelkiismerete akar megszólalni? Ó, dehogyis, csupán a ma esti újabb fellépésre készül. Nincs sok ideje. Tempó!… Mondja, barátom, hogy is van ez? Maga akkor szerepel, amikor kedve szottyan? Maga akkor is a színpadra léphet, amikor a kutya se hívja? Ez aztán a mindenhatóság. Mint egy kurva, aki akkor is tud szerelmeskedni, amikor nem jön be hozzá senki… Látom, gyűlik magában a méreg. Ki fog pukkanni, barátom. Mint a béka, amikor felfújta magát. Ezt is tanítják az iskolában. A béka akkora akart lenni, mint az isten.
NERO
Hogy türtőztesse magát, méltósággal elfordul.
POPPAEA
Egyre könyörtelenebb. Hogy maga már isten? Azt mondja? Na ja! Egy olyan szenátusban megszavaztatott isten. Egy olyan szótöbbséggel csinált isten. Szavazógéppel kipréselt isten. Melléje megy. Lehet, hogy maga azért türtőzteti magát, mert a picire gondol, aki a hasamban van? Látja, ő isten lesz. Tudom. Igazi isten. Mostanában az asszonyok gyakran ábrándoznak arról, hogy hátha ők hozzák világra a világ megváltóját… Mire gondol? Tudja, a maga közönye rosszabb, mintha ütne. Vigyázz, te, mert a végén én gyilkollak meg téged, és nem biztos, hogy kedvem lesz aztán feltámasztani… Állnak egymással szemben. Poppaea furcsán elneveti magát, és a kezében levő selyemsálat átveti Nero nyakán. Mit ijedezik? Csak be akartam kötni a torkát ezzel a selyemsállal. Ha olyan kényes. De ha nem kell… Lehúzza a sálat Nero nyakából, otthagyja őt, lassan a kerevethez megy. Leül. A sál egyik végét a maga nyakára tekeri. A mágushoz. Hagyd most ezt a zenét.
Csend.
POPPAEA
Csodálkoztok, hogy hogy kipakolok. A szerelmes asszonyok tudnak csak igazán kipakolni. Nekik mindig több van a bögyükben. Több, mint a közönyös vagy a gyűlölködő asszonyokéban… Na, folytathatod, mágus! Feláll.
MÁGUS
Zenélni, dünnyögni kezd.
POPPAEA
Azt hiszem, most már egyenesben vagyunk. Ez most már megint olyan, mint egy szertartás. Megy, szinte magától… Azt mondják, tegnap egy Nero-szoborba belecsapott a villám. Mért sápadt el barátom? Egyelőre nem magába csapott. Maga mindig kitalál valami új mutatványt. De a végzet is, látja. Mit tervez most? Kocsiversenyt? Bikaviadalt? Keresztényeket a fenevadak elé? És persze, maga is fellép mint oroszlán. Vagy úszóbajnokként fog talán legközelebb bemutatkozni? Ez, látja, megint méltó volna magához. Leúszik a Tiberisen egész a tengerig – a hasa alatt egy ügyes búvárral. Úszik, és közben énekel. Hosszú a Tiberis, előadhatja összes műveit. A vízben.
NERO
Idegesen felnevet, s a jojóval játszik, ügyetlenül, mintha csak az érdekelné.
POPPAEA
A hálás nép majd kiissza a Tiberist… Van még egy ötletem: gyújtsa fel Rómát…
Csend.
NERO
Kitépi a játékszere fonalát.
POPPAEA
Pardon, már megtette.
NERO
Felüvölt, torkaszakadtából. Nem igaz! Nem én csináltam!
POPPAEA
Barátom! A ma esti fellépésre így már végképp nem lesz hangja. Felugrik, odamegy az indulattól remegő Neróhoz. Közben mellékesen a mágushoz. Mondj közben valami mesét, mágusom.
MÁGUS
Hevesen rákezd… „A királyné akkor elővett egy kést, amelyre héber nevek voltak írva, és egy kört rajzolt vele a terem közepére.”
POPPAEA
Ez az! A nyakába kötött sál szabadon maradó végét rátekergeti megint Nero nyakára. S komolyan mondja. Most úgy össze vagyunk kötve, mint menyasszony és vőlegény… Egyre gyorsabban fűzi össze magát Neróval. Tengelye körül forogva – mintha most ő volna valami eleven jojó – pergeti föl nyakára a selymet. Mindketten forognak és keringenek. Rituális tánc ez, halálos balett.
MÁGUS
Közben folytatja. „Egyszerre megjelent előttük a szörnyeteg, oroszlán alakban. Tátott szájjal rontott a királynéra. De az kitépte egy szál haját, a haj éles karddá változott, ezzel kettévágta az oroszlánt. De most az oroszlán feje skorpióvá lett. A királyné pedig kígyóvá, és a skorpióra vetette magát. Mire ez sassá változott, a kígyó meg keselyűvé. Ekkor a sasból macska lett, a királynéból pedig farkas…”
NERO
Karjaiban tartva a selyemsállal többszörösen hozzákötözött Poppaeát. Poppaea!
Mi van veled?
MÁGUS
„…Sokáig hevesen viaskodtak, a macska látta, hogy a farkas legyőzi, és nagy, piros gránátalma alakját vette föl.
Darabokra hasadt, és a magjai szétszóródtak a terem padlózatán…”
POPPAEA
Egy csöpp sikolya.
MÁGUS
„Most a farkas átváltozott kakassá, hogy felszedje a magokat…”
NERO
Poppaea! Poppaea! Ne komédiázz! Mért csinálsz így?… Tekeri le nyakukról a sálat.
MÁGUS
„Az egyik mag beleesett a vízbe, és hallá változott. A királyné még nagyobb hallá, és utánamerült…”
NERO
Hogy Poppaea nyakáról levágja a sálat. Egy kardot! Kést!
MÁGUS
Felugrik. hosszú kést kap elő, s nyiszálni kezdi a selyemsálat. Közben.
„Mind a két hal lángnyelvvé változott…” Karjába veszi Poppaeát, lefekteti a kerevetre.
NERO
Jól játssza… Azt játssza, hogy meghalt. Élethűen játssza… Na! Abbahagyhatod!… Sebesen. Egyszer egy barátommal fogadtunk, hogy mennyi ideig tud a vízben maradni. Még most is ott van.
Megnyerte a fogadást.
MÁGUS
Ahogy figyelmesen vizsgálja a fekvő Poppaeát. Tollat tart a szája előtt. Pszt!
Csend.
NERO
Akkor is támaszd föl.
MÁGUS
Az emberiség fel fog támadni. Ezt megígérte az Úr, Zarathustra által.
NERO
Az emberiség nem érdekel. Őt támaszd föl!
MÁGUS
Poppaea fölé hajol, mintha a szájába akarna lehelni.
NERO
Én hozzá se nyúltam. Ő akart engem megölni… Fel fog támadni, meglátod. A zsidókban megvan az örök élet szikrája… Éleszd föl! Na!
MÁGUS
Felemelkedik, égnek tartott kézzel. Kántálva, hatalmas hangon. Mozdulatlan, halott és hideg test. Felelj! Mi az, ami önmagát mozgatja…?
Csend.
MÁGUS
Mi az, ami újjászületik?
MÁGUS
Mi az, ami a hideg gyógyszere?
NERO
A tűz, tudom. Ne szélhámoskodj itt tovább! Ez nem az ő hangja volt. A te hangod volt.
MÁGUS
A Hangok itt voltak. A Hangoknak médium kell. Van-e jobb médium, mint egy gyakorlott hasbeszélő? Kántálni kezd. Kérlek, lélek, kérlek a tűzre, a vízre…
MÁGUS
Talán olvassunk fel neki Nero írásaiból. Azt mondják, azoknak is csodás hatásuk van.
NERO
Nem veszi fel a sértést. Ki tudja?
MÁGUS
Figyelje majd a testet. Az élet úgy tér vissza belé, mint a szerelem. A karját szétcsapja, a fejét hátraveti…
NERO
Mondd, amikor itt ültetek a tűz előtt, és én jöttem – tudtad már, hogy meg fogom ölni?
NERO
Mért nem ütöttél agyon, amikor bejöttem? Mért? Átkozott! Kilöki. A tűztartó edényhez jön. Leül elébe. Háttal a holttestnek. Csendesen beszél. Csak ő marad fényben. Körülötte lassan minden sötét lesz. Gyere vissza, Poppaea… Mit mondjak, hogy visszagyere?… Szeretnék megint veszekedni veled. Tudom, hogy hallasz… A halottaknak a hallása még sokáig épen marad. Akarod, hogy énekeljek neked?… Most már úgyis mindegy. Látod, már azt se bánom, hogy tönkremegy a hangom. Van egy szép dal, a halott nimfa siratásáról. Csak az a baj, hogy nagyon szomorú. S nem akarom, hogy sírjál. Nem elég neked, hogy meghaltál? Tudod, mindig féltem, hogy milyen lesz, ha meghalsz. Hát ilyen… Ne haragudj. De azért te is tehetsz róla. Én csak egy egész picit húztam meg a nyakadon azt a sálat. Azért nem kell mindjárt meghalni. Semmi célod nem volt az életben. Folyton unatkoztál. Ez az igazság. Ezért törtél le ilyen könnyen… A római asszonyok nem halnának meg egy kis nyakszorítástól. És ők visszajönnek, az első hívó szóra. Most is itt köröznek, érzem. Agrippina, Octavia… Sohasem árulták el, hogy van lelkük. Most igen. Hess! menjetek vissza a pokolba!… De te maradj még, Poppaea. Ne hagyd, hogy valamilyen szél elsodorjon innen északnak vagy délnek. Olyan jólesik elbeszélgetni veled… Tudod, mióta isten lettem, az emberek
elveszítették azt a képességüket, hogy beszélgetni tudjanak velem. A szenátorok is dadognak a jelenlétemben. Mióta isteni vagyok, a tyúkszemvágó is folyton belevág a lábamba. A nagy megtiszteltetéstől. Hogy sikerült megfognia az isten lábát. Te nem félsz tőlem. Ha skorpió voltam, kígyó lettél… Tűz voltam, te is tűz voltál. Gyere vissza, Poppaea, folytassuk az életet. Tanítsuk meg az embereket az egyetlen érdemes életre. Rómában a házastársak is úgy élnek egymás mellett, ahogy a sírkövükön látni: méltóságteljesen, megkövült borzalomban. Mi azt szerettük egymásban, hogy változni tudtunk. Nem is egymást szerettük, hanem a magunk színeváltozásait. Ebben a szerelemben egy Proteus voltam. Te meg egy Protea – kis büdösöm. Nyolc évszázadnyi római erény és hősiesség és erkölcs után és szellemi korlátoltság után, mi elkezdtük a játék korszakát. A szerelemét. Ha már muszáj volt zsarnoknak lennem, túljátszottam a zsarnokot. Ezt a szívességet tudtam nyújtani az emberiségnek. Hogy utánam ismerje föl a zsarnokokat. Az ügyes, képmutató zsarnokokat is… Ehhez kellettél nekem, kis Proteám. Te azt hitted, hogy én szerepeket játszom. Én mindig a császárt játszottam, aki mindent megenged magának. A zsarnokot… Aki megengedte magának azt is, hogy megölje, akit legjobban szeret.
Maga elé nézve. Ha lehetséges volt, hogy
egy ember megölje, akit legjobban és igazán szeret, akkor minden lehetséges a világon. Mától kezdve minden lehetséges a világon. Artikulálatlanul énekelni kezd, hosszan. Majd egy kiáltással. Euridikém, gyere vissza!
MÁGUS HANGJA
Van föltámadás!
Az ajtóban ott áll a Mágus frakkban, s mellette ezüst vértezetben egy fiatalember: Sporus – Poppaea fiúhasonmása, reinkarnációja.
MÁGUS
Látod, szakasztott Poppaea… Csak éppen fiú lett… Egy kis műhiba.
NERO
Némán, figyelmesen körbejárja. Hirtelen elkezd nevetni, viharosan. Ez az! Ezt szerettem Poppaeában, hogy ilyen rendhagyó tudott lenni. Sohasem ugyanaz… Mindig kitalált valamit. Egy új fülönfüggőt… Most fiú lett. Micsoda ötlet. Volt már kígyó, tűzvész… Poppaea – Protea… Most kiskakas… Egyszer eljátszotta az anyámat. Ez igaz?
POPPAEA-SPORUS
Igen, Nero.
NERO
Nagyszerű! Bizonyítsd be!… Húzd ki a kardod. Öld meg ezt a mágust.
POPPAEA-SPORUS
Kihúzta a kardját. Most térdre rogyasztja maga előtt a mágust.
NERO
Közben csevegve. Tudod, ha az ember élettársa meg egy pap túl jóban vannak – az egyiket a kettő közül el kell tenni láb alól… Hol egyiket, hol másikat…
POPPAEA-SPORUS
Felülről lefelé mellbe döfte a térdelő mágust. Az elvágódott. Most átlép rajta. Bejön.
NERO
Jól van, kis büdös, bele se sápadtál. Kiáltva. Hirdessétek ki: egyetlen szavammal az alvilágba küldtem Poppaeát, és visszahoztam onnét, mint Orpheus, még tökéletesebb alakban!… Ma éjszaka mindenki ünnepelje Poppaea feltámadását.
Kintről kürtök zenéje.
NERO
Poppaeához. A fellépés elmarad. Veled maradok. Na, kis büdös, féltél, mi? Azt hitted, ugye, hogy nem szeretlek eléggé?
Függöny
Antikrisztus szupersztár
Amit Pál evangéliumi tehetségével ér el, azt szeretné Nero is elérni: a lelkiismeret felhőjét eloszlatni… Ez a lehetetlen kötéltáncos császár úgy áll előttünk, mint valami rendkívüli ember, mint Szent Pál szörnyű másodpéldánya, mint az Apokalipszisnek, Szent János e nagyszerű vallási szatírájának méltó hőse.
Teixeira de Pascoaes: Pál
Az Aranypalota egyik terme. Trónterem.
Nero a terem közepén térdel. A trónus lépcsőjén. Égnek tárt karral, látnivalóan imádkozik.
NERO
„Nemes harcot harcoltam. A versenypálya végén tartok. Megőriztem a hitem. A győzelmi koronát Istenemtől várom.”
LOCUSTA
Öreg méregkeverőnő. Elegáns kozmetikai szalonja volt valamikor, ott árulta a mérget is. Egy idő óta csak Nerónak dolgozik, s a palotában lakik. Bejön, megáll, nézi, mit csinál Nero. Ez micsoda? Ez a szöveg?
NERO
Az új stílus egyik remeke. Nem tudok betelni vele. Olyan lendülete van. Elhiszem neki, hogy feltör az égig.
Hallgasd csak! Ezt a fokozást, ezt az elragadtatást: „Biztos vagyok abban, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmak, sem jelenvalók, sem jövendők, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat minket az Istennek szeretetétől, amely vagyon a mi Urunkban.”
LOCUSTA
Keresztény szöveg. Hogy jutottál hozzá?
NERO
Felállt. A postai cenzúra be szokta szolgáltatni nekem az apostolok levelezését. Egy új próza van születőben. Cicero nem tudott ilyet: „A győzelmi koszorúmat Istenemtől várom.”
LOCUSTA
Csak azt nem tudom, hogy ezekkel a mondatokkal egy kocsiversenyre készül-e most, vagy a halálra?
NERO
Hirtelen, őszintén. Én sem tudom. Majd egy pillanat múlva. Rengeteg tervem előtt úgy nyílik ki a jövő, mint a legszélesebb aréna, és minden kocsit én hajtok – a hiányzó zápfogam helyén pedig itt van már az a kis kapszula, amit adtál, a gyorsan ölő méreggel. Csak egy pöccintés kell a nyelvem hegyével…
LOCUSTA
És aztán szét is kell harapni.
NERO
Szét fogom harapni, Locusta, szét fogom harapni. Lesz bennem annyi bátorság, hogy szét fogom harapni. A disznók hogy reagáltak rá?
LOCUSTA
Pompásan. Egyetlen sivítás, és végük volt.
NERO
Tudod-e, hogy egész más az élet így, mióta be van építve a testembe a halálom? Mint aki nyelvével a fogát piszkálja.
LOCUSTA
Vár valakit vacsorára?
NERO
Nem. Nyugodtan elmehetsz sétálni. Vagy színházba. Biztatólag. Nem én lépek fel.
LOCUSTA
Akkor mégiscsak vár valakit.
NERO
Mondom, hogy elmehetsz sétálni, vagy lefekhetsz.
NERO
Ezt a kötelességtudást! Láthattad, a szakácsnak is kimenőt adtam. Olyan vendégeim lesznek, akik nem
méltányolnák a kolibripástétomot.
LOCUSTA
Keresztényekkel barátkozik? Nem nehéz kitalálni, ha Pál apostol leveleit olvassa.
NERO
Bal felé mutat. Ott a levélíró.
NERO
Jobb felé mutat. És ott a társa, Péter… Péter és Pál, kellemesen alliterál a neve ennek a két zsidónak.
LOCUSTA
Megengedi, hogy köszöntsem őket? Legalább az egyiket…
NERO
Bal felé int. Menj arra, és szólj, hogy Pál bejöhet. A távozóhoz. Mondd, Locusta, te keresztény vagy?
LOCUSTA
Az ajtóban megáll. Elég buta dolog volna, ha erre igent felelnék, s ha egy hosszú élet után, amelyet méregkeveréssel töltöttem el, végül is teológiai nézeteim miatt végeztetnél ki. El.
NERO
Nyelvével megpiszkálja fogát. Tapsol.
NERO
Mennyi keresztény van a börtönökben?
ELSŐ BÉRGYILKOS
Tegnap hatezren voltak.
NERO
Kétezer még biztos van belőlük. Hozzatok ide a kertbe kétezer keresztényt… Szükségem van érvekre abban a vitában, amelyet itt most folytatni fogok. A tét nagy. Az érvek sem lehetnek kicsik.
PÁL
Be. Láncokban. Az első pillanatban az tűnik fel rajta, hogy kopasz, tündökletesen kopasz, hogy eléggé csúnya arcú, rövidlátó, a szeme örökös gyulladásban van. Azután feltűnik az is, hogy amikor beszél, megszépül. Magába húzódó és lobbanékony, mint az epileptoid emberek. Mindig kész arra, hogy az érveivel együtt magát is odadobja az igazság serpenyőjébe.
NERO
A bérgyilkosokhoz. Vegyék le róla a láncokat.
PÁL
Én éppen olyan szabad vagyok láncokban, mint nélkülük.
NERO
Engem kötnek meg – a te láncaid. És szeretek én is szabad lenni. Hogy Pál láncai lehulltak. Így ni! Int a bérgyilkosoknak, hogy elmehetnek. Így mégis egyenlő emberként beszélgethetünk. Nem vagy fölényben.
PÁL
Én annyit szenvedtem istenemért, hogy abból te már elvenni semmit se tudsz. Hozzátenni is keveset. Éheztem, szomjaztam, rongyoskodtam, gyalogoltam…
NERO
Háromszor megvesszőztek, ötször megbotoztak, kétszer hajótörést szenvedtél… Ismerem az életrajzod.
Többször megírtad.
NERO
Ezt nem tudtam. Általam?
PÁL
Nem. Haragomban… Egy dührohamban. Jupiterként kezdtek imádni. De Péter föltámasztott.
NERO
Az más. Már azt hittem, téged is kivégeztettelek. Sajnáltam volna… Tudod, veletek, keresztényekkel úgy vagyok, hogy amikor találkozunk, nehéz rájönni, hogy még a kivégzés előtt vagytok-e vagy már utána. A legtöbbje fejébe veszi, hogy a vértanúsága után meglátogat éjszaka. Ők is így szoktak jönni, láncot csörgetve. Mind az én bőrömre akar csodát csinálni.
PÁL
A test emberei meghalnak, és aztán porrá, hamuvá és mocskos sárrá lesznek, a lélek emberei a halálban is újjászületnek.
NERO
Lehet. Azért én örülök neki, hogy még élsz. Merő önzés. Jobban szeretek élőkkel vitatkozni, mint halottakkal.
A halottak sokkal csökönyösebbek. Mindig ugyanazt hajtogatják. Szellemileg elmaradottabbak, mint az élők. Az
ember pedig azt hinné, hogy az utolsó pillanatok nagy élménye, aztán a túlvilág, megtágítja a horizontjukat… Nem. Hidd el, nem érdemes meghalni. Az ember korlátoltabb lesz, mint előtte…
PÁL
Belevág. Hiszem, hogy az örökkévalóságban részem lesz Isten végtelen
bölcsességében is.
NERO
Úgy legyen! De itt a földön is próbáljunk némiképp bölcsnek lenni.
PÁL
Szerencsétlen ember. Törődj a lelkeddel! S ahhoz nem bölcsesség kell, hanem bűnbánat.
NERO
Amíg császár vagyok, arra vagyok ítélve, hogy törődjem az alattvalóimmal is. Az emberiséggel. Ezért javasolnám mai tárgyalásunk első napirendi pontjának, hogy – mi legyen az emberiség sorsa?
PÁL
Az emberiség immár megindult az Isten országa felé. A legnagyobb városok sűrűn lakott negyedeiben a lakosság zöme keresztény. Korinthosz kikötőnegyedében, vagy itt Rómában, a Tiberisen túli negyedben…
NERO
Belevág. Hidd el, a legsötétebb nyomornegyedben nem álltok olyan jól, mint itt a császári palotában. Néha úgy érzem magam, mintha én volnék itt az egyetlen nem keresztény. Hirtelen feláll a trónusáról, odamegy Pálhoz. Mondd, Pál, te, aki olyan nagy térítő és még nagyobb taktikus vagy, nem gondoltál rá soha, hogy a császárt is megtérítsd? Egy keresztény Neróval az élen hátha vidámabban kocogna az emberiség Isten országa felé.
PÁL
Tartózkodva. A mi szemünkben nincs különbség a kikötői rakodómunkás és a római császár között.
NERO
Ennek igazán örülök!
PÁL
Csakhogy neked azért kéne most a kereszténység, Nero, mert ingatag hatalmadban nem tudsz hová kapni
támaszért. Hadd idézzek én neked egy közmondást, amit még sátorlapkészítő koromban hallottam: senki sem vet
pedig új foltot az ócska ponyvára, mert az új folt még jobban elszakítja a régi ponyvát, és nagy szakadás leszen.
Nevet.
NERO
Az ócska ponyva én vagyok… Akkor meg mért mondtad azt a hajón, amikor Róma felé tartva viharba kerültél,
hogy „ne félj, Pál, a császár elé kell néked állnod”?
PÁL
Ha ilyen jó kémeid vannak, akkor azt is tudhatod, hogy én minden levelemben és beszédemben megbélyegezlek
téged: „te vagy a bűn embere, a romlás fia.”
NERO
Úgy van! Ezt a thesszalonikaiakhoz írott második levélben írtad… Évek óta nagy érdeklődéssel olvasom a
leveleidet. És élvezettel.
NERO
Átéltem. Korinthosziaknak írtál? Úgy olvastam, mintha egy korinthoszi dokkmunkás volnék. Thesszalonikába
írtál? Én voltam a jobb útra térő thesszalonikai örömleány. A rómaiaknak írtál? Átéltem, hogy én vagyok a római
császár, a bűn embere, a romlás fia – átéltem azt is, már ne haragudj, hogy én vagyok az a kocsihajtó, aki a
versenypálya végén a győzelmi koronát istenemtől várom.
PÁL
Indulatában majdnem fölkacagva. Micsoda gőg van a te szívedben, hogy annyi
mocskos bűn után, még jutalomban reménykedsz?
NERO
Csak az Istentől. Aki abban különbözik a földi bíráktól, hogy nem szükségszerűen reagál büntetéssel a bűnre.
Fizethet megbocsátással is.
PÁL
Visszahúzódva. Megbocsátással, de nem jutalommal!
NERO
A megbocsátás nekem már jutalom. Hirtelen, de ártatlan képpel. És jutalommal
miért nem?
PÁL
Mert ez nem férne össze Isten végtelen igazságosságával.
NERO
Gondolod? Igen, igen – ez kétségtelenül nehéz dilemma. De túltehetjük magunkat rajta. Amikor én Istenként szoktam ügyeket intézni – bizonyára tudod, van efféle funkcióm is –, mindig csinálok valami paradox dolgot. Hol ezt, hol azt. Birtokot adok egy összeesküvőnek, kivégeztetek egy hű jó barátot…
PÁL
Az Istenhez méred magad?! Te!
NERO
Félreértesz. Én egyáltalán nem hiszek a római istenekben. Magamban sem. Nem hallottad? A múltkor is nyilvánosan levizeltem Jupitert. Alig lehetett elsimítani. Hirtelen egy centire Pál arcától. Elkomorodtál? Összeszűkült a pupillád? Milyen merev lett az arcod! Akárcsak a szenátoroké… Áll tovább Pál orra előtt, kicsit elmosolyodik. Pál, Pál! Gondolhattam volna, hogy te, aki olyan jó katonája vagy istenednek, mint általában a jó katonák, a szíved mélyén tiszteled az ellenség generálisait is.
PÁL
Megvetem őket. És velük együtt a pogány istenteleneket.
NERO
Lassan felemeli a kezét, és megérinti Pál hatalmas homlokát. Mi ez itt?
PÁL
Régi sebesülés nyoma.
NERO
Itt ért a villám a damaszkuszi úton. Ugye? Amikor a lovadról leestél… És az istentelen Saulból istenes Pál lett.
Már elfelejtetted?… Saul!
PÁL
Azt akarod állítani, hogy ugyanúgy az Isten különleges akaratából van ez a mi mai találkozásunk?
NERO
Nem fogom azt állítani, hogy velem is éppúgy célja van a te istenednek, mint veled volt. Pál fordulása: csoda volt.
Nero fordulása – te is mondod –, taktika. Villám itt nem csapdos. Égi szózat nem hallatszik. A hasonlóság csak
az, hogy én is bukófélben vagyok. Erről a trónusról. Ahogy mondtad. De tudom, hogy te egyedül ezért a
pillanatért jöttél Rómába. Nyomornegyedeket másutt is találtál volna. De Rómában van a császár. A világ ura.
Hát itt vagyok… Pál apostol!
PÁL
Sok vallás van most Rómában. Mért éppen a kereszténységet tünteted ki a közeledéseddel, Nero?
NERO
Azzal kezdeném, hogy a bázisunk azonos. Nemcsak te és az istened, én is népszerű vagyok a
szegénynegyedekben. A besúgóink is legtöbbször azonosak. Az a sok borbély, masszőr, kocsihajtó, prostituált,
kocsmáros és felszolgáló pincér: mind keresztény, és mind az én emberem. Nekik köszönhetem, hogy eddig
minden összeesküvést, amit a szalonokban, fürdőkben és gyaloghintók mélyén szőttek ellenem, idejében
leleplezhettem.
PÁL
Ha csak ennyit tudsz a kereszténységről, nagyon keveset tudsz.
NERO
Tudom, hogy egy modern isten már nem fog beköltözni a tágas márvány oszlopcsarnokokba. Lent keres lakást magának, a nagyvárosokban, a sűrűn lakott negyedekben. Ahogy mondtad.
NERO
Felcsattan. Ne játssz velem úgy, mint egy vásári szerencsejátékos: „Itt az Isten, hol
az Isten!” Mit akarsz elnyerni tőlem? A trónomat? A hitemet?
PÁL
Egy Nero hite! Nevet, majd. –
Csend.
NERO
Lehet, hogy erősebb lábon áll, mint a trónom. Ezzel nem mondtam sokat. Egy pillanat, folytatja. Nemcsak a bázisunk közös. Mestered a szeretetet prédikálta. És szeretett-e valaki olyan szenvedélyesen, olyan megszállottan, olyannyira válogatás nélkül mindent, ami él és mozog, mint én?… Ha elmondanám, hogy kiket s miket szerettem!
PÁL
Bujálkodásaiddal hivalkodsz? Ez nemhogy közelebb hozna, hanem örökre eltávolít téged az igazi szeretettől.
NERO
Kicsit hallgat, majd. Biztos?
NERO
Kár… Nem miattam kár. Csak az emberiséget sajnálom. Amíg ezt beleveritek majd minden serdülő fiú és kislány
fejébe…
PÁL
Azt remélted talán, te bolond császár, hogy egy keleti vallás jó takaróul fog szolgálni szemérmetlen tetteidhez?
NERO
Nekem tetszik a Kelet, igaz, gondoltam is rá, hogy oda teszem át a birodalom székhelyét.
NERO
Neked meg tetszik Róma.
PÁL
Amit csinálni lehet belőle, az.
NERO
A régi római erkölcs alapján… Ez inkább kérdés volt. Elárulhatom neked, az a régi
római erkölcs merő képmutatás. A szenátusban érvényes, az ágyban nem.
PÁL
Nem a képmutatás a legnagyobb veszély. Sőt. A képmutatás már egyik formája a bűn elleni küzdelemnek. A
képmutatás elvben már elfogadja a mi erkölcsi kódexünket. Kis csend.
NERO
Mondd, Pál – a mesteretek megkeresztelt volna engem?
Csend.
PÁL
Nem tudom. Én nem ismertem őt. Csend. Sokat hallom én ezt, a hátam mögött, vádként mondják. „Milyen apostol az, aki nem ismerte az Urat?” Csak futólag láttam, villámfényben, a damaszkuszi úton. Azóta vannak gyulladásban a szemeim. De mi nem ettünk együtt, nem vándoroltunk együtt, nem halásztunk együtt. Péterrel halászott. Velem nem… Ezt nekem annyit mondták, hátam mögött és szemtől szembe, hogy én ebből programot csináltam.
PÁL
Bólint, elfogadja, leül. Miért tetszett az Istennek tizenkét apostola mellé kiválasztania engemet is, aki sohasem láttam őt? Mert mostantól kezdve olyan nemzedékek jönnek, akik ugyancsak nem látták őt. És ez nagy különbség! Könnyű a többieknek, akik látták. Péter szeméből most is mindig megered a könny, ha eszébe jut a mester. Hogy milyen csodálatos volt, hogy milyen szeretetre méltó! Nekem nem jutott ebből semmi. Egy villámcsapás csak… Azt kérded, megkeresztelt volna-e téged? Lehet. Csakhogy más volt az egyház helyzete, amikor ő a földön járt, és más most. Hogyan szerethessék őt azok, akik sohasem látták? Magamból indultam ki. Hogy szeretni tudjam őt, úgy szeretni, ahogy szeretném szeretni, ahogy Péter is szereti, akinek két arcát már véresre marta a sor sírás – és jobban is, mint Péter! Miért ne? Ahhoz az kell, hogy folyton veszélyben tudjam őt.
NERO
Veszélyben? Őt? Aki a mennyországban ül, az Atya jobbján?
PÁL
Egy hozzá illően nagyméretű veszélyben. Mert ha veszélyben tudom őt, akkor féltem őt, ha féltem őt, akkor
szeretem őt… Hogy ingadozás nélkül szeretni tudjam Krisztust, akit sose láttam, ahhoz kell nekem egy
Antikrisztus… Csend. És kell gyűlölet és aszkézis. Csend.
És kell a pokol, hogy ő a mennyországban ülhessen, az Atya jobbján.
PÁL
Feláll. Neked az a bajod, császár, hogy mindig csak erre a nyomorult,
siralomvölgyében vándorló emberiségre gondolsz. Nem tud felszárnyalni a lelked az Istenhez?… Szinte ragyog. Föl a szíveket! Hozzá!
NERO
Szegény Isten… Nehogy aztán ő is a pokolban végezze! Kettőt tapsol. Hívatom Pétert. Majd vele megegyezem.
NERO
Pál elmehet… Te meg hozd be a másik öreg zsidót.
PÁL
Arra számítasz, hogy Péter naiv, és hinni fog neked? Igaz, huszonöt éve itt él Rómában, és még mindig vidéki. De éppen azért megvan benne a vidéki emberek gyanakvása is… Nem fog megkeresztelni téged. Mint aki megenged magának némi bizalmasságot, azzal a mosollyal, amellyel papok vagy orvosprofesszorok néha kiadnak egymáson. Péter, Róma püspöke, vagy ahogy a hívek becézik: pápája – papája – ma is szívből utálja a rómaiakat.
NERO
Remélem, hogy ezen az alapon remekül meg fogjuk egymást érteni. Én is szívből utálom a rómaiakat.
PÁL
Pált az egyik bérgyilkos kiengedi.
NERO
A bérgyilkost a küszöbön megállítja egy pillanatra. Pszt… Békén hagyni… Kíváncsi vagyok, hogy írja majd meg a velem való találkozást. Ebben az ő jó modern prózájában.
BÉRGYILKOS
El Pál nyomában.
A másik ajtó nyílik.
PÉTER
Be. Nyomában a másik bérgyilkossal.
NERO
A római császár üdvözli a római pápát. A bérgyilkoshoz. A láncokat!…
Megőrizhetem-e ezeket a láncokat mint szent ereklyét?
PÉTER
Miért hívattál, császár?
NERO
A palotám, úgy tudom, épp a te egyházkerületed meg a Linus püspöké között a határon fekszik…
NERO
Nagyon örülök. Kérlek, végy fel a hitújoncok közé. Apostoltársad ugyanis megkeresztelt az előbb.
PÉTER
Lassan bólint, mint aki tudja, hogy ezt csakis Pál tehette. Pál magát az Isten
bolondjának szokta mondani. Meg hogy ő magát mindenkinek a szolgájává teszi, csak hogy a többséget
megnyerje.
NERO
Pál figyelmeztetett, hogy te nem szereted a rómaiakat.
PÉTER
Én meg akartam már szökni ebből a városból, de az országúton találkoztam az Úrral, és ő visszatérített. És tudom,
hogy nem arra tértem vissza, hogy a császári kegyelemben sütkérezzek, hanem hogy vértanúságot nyerjek.
NERO
Nem fogadsz be – a nyájadba?
PÉTER
Simon mágus pénzt is kínált. Porrá égettem.
PÉTER
Herodes Agrippára férgeket bocsátottam.
NERO
Nana!… Visszahőköl, ez a precedens nem tetszik neki. Van azért különbség egy vidéki kiskirály és a birodalom császára között. Aki ráadásul már meg is van keresztelve.
PÉTER
Most elfutja a főpásztori harag. Hát akkor az oldásnak és kötésnek azzal a hatalmával, amely rám bízatott, kimondom…
NERO
Belevág. Vissza akarod venni tőlem a keresztséget?
PÉTER
Igen. Bármilyen példátlan cselekedet, megteszem.
NERO
Ne tedd, kérlek! Ne tedd!
PÉTER
Neked csak hivalkodás volna a keresztség. Tetteiddel megcsúfolnád.
NERO
De kényesek lettetek ti mind! Hát ki volt kedves a mestered előtt? A bűnös, mindig a bűnös. Őket vendégelte, őket biztatta. Az adószedőket, a paráznákat, a megfeszített latrokat. Van-e nagyobb bűnös nálam?
Csend.
PÉTER
Hogy keresztelt meg téged Pál apostol, vízzel?
PÉTER
Az Atya, Fiú és a Szentlélek nevében?
PÉTER
Elfordul. Próbálj akkor ezentúl keresztényien élni.
NERO
Akkor most, kérlek szépen, Péter, keresztelj is meg.
PÉTER
Most már dühös. Keresztelni csak egyszer lehet!
NERO
Hazudtam neked, Péter. Bocsáss meg. Nem vagyok megkeresztelve. De mivel te beleegyeztél, most már pótoljuk ki ezt a hiányt. Letérdel, hátraszól a bérgyilkosnak. Vizet! Folytatja. Azt hiszem, illendőbb is, hogy a te kezedből kapjam a keresztséget. Nem a protokoll miatt mondom. De ennyi bűnt lemosni, azt hiszem, csak a pápa tudhat. A bérgyilkoshoz, aki egy edényt szagolgat. Hülye! Abban illatszer van… Az meg bor! Kikiált. Vizet!
NERO
Ezt a legnehezebb találni ebben a palotában…
PÁL
Berobban. Vizet? Keresztvizet? Mit készülsz tenni, Péter?
PÉTER
Kihúzza magát. Megtisztítani egy bűnöst a bűneitől.
NERO
Ez az! Térdelve. Ne is törődj vele, Péter. Ő még nem ismeri fel ennek a pillanatnak a nagyszerűségét.
PÁL
Felismertem benned, Nero, a bűn emberét, a veszedelemnek fiát. Aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak, ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, aki maga ül be Istenként Istennek templomába – El-elfulladva már. – Isten gyanánt mutogatván magát… Isten… Isten…
NERO
Felállt, szelíden. Tőletek tanultam: ha valaki szereti az Istent, olyan lesz, mint az Isten.
PÁL
Halljátok? Hallod, Péter? Nem így jövendölte-e Ézsaiás Isten ellenségének szavait: „Trónomat Isten csillagai fölé emelem… Egyenlő leszek Istennel.” Tessék: Itt van!… Ő az Antikrisztus.
Csend.
PÁL
Mától kezdve ez legyen a te neved.
NERO
Engem Péter meg akart keresztelni. Ugye, Péter…?
PÉTER
Dániel megírta, hogy egy ravasz király hamis ígéretekkel elcsábítja Isten apostolait.
PÁL
Odamegy Péterhez, megöleli. Örülök, hogy megerősítesz a próféták szavával.
NERO
Nem vagyok Antikrisztus.
PÁL
Váratlanul szelíden. Kérlek, testvérem, vállald ezt a szerepet. Tudod, hogy az egyháznak szüksége van egy ellenségre, egy fenevadra… Divinatorikusan. Látom a tengerből kikelni a Bestiát, párduchoz hasonlatos, és a sárkány átadta neki trónját, hatalmas birodalommal. Hatalom adatik a fenevadnak negyvenkét hónapra.
NERO
Ingerült, ideges, fél. Nekem ne szabj határidőket!
PÁL
Most igazán fölébe emelkedik. Te élni és uralkodni fogsz, Nero, a világ végezetéig.
NERO
Péterre néz, segélykérőn. A pápa…
PÉTER
Enyémek a mennyország kulcsai. Tied a poklok kulcsa.
NERO
Kezdettől fogva csavarta az orrom a ti poklotoknak a bűze. Hát erre kellett! Felül a trónusára. Tárgyaljunk tovább. Tapsol. Ahogy egy Antikrisztushoz illik.
NERO
Azóta is a vizet keresitek?… Megjött a kétezer keresztény?
BÉRGYILKOS
Igen. Felsorakoztak a kertben.
NERO
A katonai raktárból hozassatok ki kétezer zsákot. Megmártani szurokban és kénben. A keresztényekre ráhúzni a zsákokat, nyaknál bekötni, csak a fejük legyen kint. Aztán húzzátok fel őket a kertben a lámpaoszlopokra… Meggyújtani. Biccent.
NERO
Simán folytatja Péter és Pál felé. Éjszakai kivilágítás. Élő fáklyákkal. Nektek ez kétezer embert jelent. Testvért. Kétezer ismerős arcot, amelyen láttátok felragyogni a hitet. Mennyi munkátok fekszik ebben a kétezer emberben! Nem is látszik ki a zsákokból más, csak az a kétezer fej, amelyre vizet csorgattatok. Emlékszel rájuk, Péter?… Pál? Édes kis szüzek, szelíd öregasszonyok, jókedvű római férfiak…
Kintről egy üvöltés.
NERO
Ez szomszédotok volt egy szeretetvacsorán… Most már mint fura denevérek lógnak a lámpaoszlopokon. Felfigyel, várja az újabb üvöltést.
Csend.
NERO
Várják az újjászületést, amit ígértél nekik, Pál. És az a kénszagú anyaméh, amelyben most rugdalóznak, mindjárt lángra kap, és akkor újjászületnek… Az iszonyatban… És megátkoznak titeket. És megátkozzák Krisztusukat. Maga jön izgalomba attól, amit mond. Hiába minden, mégiscsak szadista. Érzitek a kétséget a szívetekben? A híres hit – hova lett? Na, Péter és Pál, olyan biztos, hogy ti mindig jót is cselekedtek? Felugrik. Olyan biztos, hogy ti nem a Sátánnak dolgoztok?
PÉTER
A kétezer vértanú halálából újabb kétezer fog támadni.
Csend.
PÁL
Újabb húszezer. Kétszázezer!
NERO
Én? Most már bajosan. És ti sem látjátok meg. Ezzel a kétséggel és bizonytalansággal a szívünkben fogunk meghalni. Ti is. Én is.
Csend.
PÉTER és PÁL
Összeölelkezik.
NERO
Nagyon helyes. Így menjetek Krisztusotok elébe. Kétezer káromkodó keresztény hívetek kíséretében. Egy ilyen ostoba tárgyalás után… Ha ugyan vár még reátok az Isten. Ha még nem fordult el tőletek. Oly buzgó és oly korlátolt apostolaitól… Kiáltva. Ha ugyan él az Istenetek, és nem pusztul el veletek együtt. Közel megy hozzájuk. De én élek, és élni fogok. Ugye? Ezt megígértétek. Mert én az Antikrisztus vagyok. Tőled lettem azzá, Pál. Te neveztél el, és aminek nevet adunk, az van attól fogva. Te találtál ki engem, Pál. Te hoztál a világra… Most már nem lehetek többé nem Antikrisztus. Felismertem magamban az antikrisztusság jegyeit. Üldözöm a keresztényeket, és üldözöm a zsidókat, imádom a látványos tragédiákat, élő fáklyákkal világítani nektek az utat a kárhozatba, és imádok komédiázni, megismertem a hatalom abszolutumát, és meg vagyok győződve róla, hogy az emberek úgy szeretnek, mint jó apjukat. És szívből óhajtom: bár általam lehessen vége a világnak, most vagy bármikor. Úgy legyen. Ámen.
Kintről fellobogó fények.
Csend.
Aztán kukorékolni kezd egy kakas.
Megint csend.
PÉTERNEK
Elered a könnye, előhúzza azt a kendőt, amelyet erre a célra mindig magánál hord, törölgeti az arcát.
PÁL
Semmi, semmi… Csak a nagy fény. A kakasok azt hiszik, megvirradt.
PÉTER
Sírás közben. Megtagadtam…
NERO
Nézi őket, megrendül, hogy látja: ezek is milyen egyszerű, esendő emberek. Itt áll az éjszakában egy galileai halász, egy sátorponyva-kereskedő Tarsisból és egy római császár… És itt dől el a következő húsz évre, hogy a boldogságot akarja-e az emberiség, vagy a sírást, a szerelmet-e, vagy a test szégyenét… A következő húsz évre és a következő húsz évszázadra… Ha drámaíró volnék, és megírnám ezt a jelenetet egy olyan közönség számára, amely már tudja az eredményt, biztosan úgy írnám meg, hogy ami itt történt, annak meg kellett történnie. De itt most egymásnak bevallhatjuk, hogy szabadok voltunk. Hogy másként is cselekedhettünk volna…
Kintről megszólal valami vidám ének. Egyre többen kapcsolódnak bele.
PÉTER és PÁL
Felfigyelnek, felderül az arcuk.
NERO
Nem káromkodnak. Tévedtem… Énekelnek.
PÉTER
Még patakzó könnyekkel rágyújt maga is a dalra.
|
|
Üdvösségnek tüzes lángja, |
|
|
Éjsötétben fénylő fáklya… |
PÁL
Folytatja.
|
|
Bűnök alá rakott máglya – |
PÉTER és PÁL
Együtt, egymásnak intve, elölről kezdik.
|
|
Háromszor szent sakramentum, |
|
|
Százszor boldog misztérium, |
|
|
Lobbantsd lángra szívemet. |
NERO
Mi ez a bosszantó, primitív nóta?
PÉTER
Dalolás közben, ragyogó arccal. Egyik utódom fogja szerezni. Énekel.
|
|
Százszor boldog misztérium |
NERO
Ilyen dalokért nem érdemes a jövőbe látni. Int a bérgyilkosoknak. Vigyétek! Hirtelen. Péter – az utódaid ugyanilyen palotában fognak lakni!
PÁL
Megmondotta Ezékiel: „Ő volna hát az a férfi, aki megremegtette a földet?” Haragosan felnevet, kacag.
PÉTER és PÁL
Énekelve el, káprázó szemmel a nagy odakinti világosságtól.
|
|
|
Szent szeretet, égi mámor, |
|
|
Lobbansd lángra szívemet… |
|
NERO
Egyedül, utánozza a pattogó, rímes himnuszt. Papapappa, papapappa, papappa, papapa… Micsoda olcsó, csilingelő versek. Mindent feladtam volna. Mindent. Például Rómát, a birodalmat. Jupitert pláne… De van, amiben nem lehet megalkudni… A klasszikus örökség, ez az… Kiáltva. Athénban felsültél, Pál. Ott kiröhögtek téged. Ezért haragszol Athénra. Én is azért nem kellek nektek, mert Apolló fia vagyok. A Felkelő Nappal születtem… Feláll, lejön a trónról, járkál. Utolsó leheletemig kitartok, és meghalok, ha kell, a trochaeusi verslábakért, Anakraeon és Sappho üteméért, az anapestusért, a jambusért!… Az ajtóból kikiált. Ez az én krédóm!
Kintről ének.
NERO
Befordul. Nyelvével mintha fogát feszegetné. Kiveszi szájából a méregkapszulát. Lesz bátorságom el is harapni. Leül a trón lépcsőjére. Második napirendi pont. Visszateszi a szájába a kapszulát, galuskásan mondja. Micsoda művész pusztul el bennem. Szétharapja, vár.
Kintről elhalóan az ének.
NERO
Úgy ülök itt, mint aki üríteni akar, és nem tud.
LOCUSTA
Be. Egész jó volt a színház… Mióta a szépségápolási intézetemet föladtam, és ideköltöztem a palotába, ez volt az első szabad estém… Magával mi van?
NERO
Rekedésem van. Halálrekedésem van. Nem tudok meghalni. Impotens vagyok a halálban…
NERO
Szétharaptam, Locusta, szétharaptam.
NERO
Mintha kandiszcukrot rágtam volna… Nem megy. Élek. Úgy látszik, ez a két alliteráló öreg zsidó megátkozott. Örök életre vagyok ítélve.
LOCUSTA
Fölcsattan. Akkor meg ne becsmérelje az én mesterségemet. Ki látott ilyet? Hogy magát örök életre kárhoztatták, arról én nem tehetek… De akkor ne mondjon olyat, hogy én kandiszcukrot adtam magának arzenikum helyett. El.
NERO
Még csak huszonkilenc éves vagyok, és már halhatatlan.
Kintről egyre vakítóbb fény. És megint harsányabban szól a kardal. Az egész színház – körös-körül – zeng.
Függöny
Nero, a legjobb anya
Minden előzetes reminiszcencia nélkül is félreérthetetlenül sugallja a zene valami érzéki szerelemnek az emlékét – s a másik hang, a disznóölésé: a halálét.
A paraván előtt könnyű lepedőjébe belegabalyodva alszik Nero. Rosszul alszik.
NERO
Álmában. Jaj a hasam… Jaj a hasam…
AZ EGYIK BÉRGYILKOS
Bejön és bizalmasan közli. Nero a legjobb anya!
NERO
Álmában. Jaj a hasam…
A MÁSIK BÉRGYILKOS
Claudius is imádta a hasát, ő is mindig elrontotta. Nero mit evett? Neróhoz.
Császárom, mit ettél?… Hallod? Császárom!… Mit ettél?
A MÁSIK
A béka könnyű étel. Párizsiasan vagy pikáns mártással én is imádom. Nincs is jobb annál.
AZ EGYIK
Na ja! De nem élve.
NERO
Jaj, jaj!… Szabadítsatok meg a kínjaimtól… Rúg, rúg… Érzem, hogy rúg! Artikulálatlan,
halk, hosszú jajgatásba fullad a szava.
A MÁSIK
Ki merészeli rúgni a császárt?
AZ EGYIK
Röhög. A trónörökös. A kis trónörökös. Az ugrál már a császár hasában.
A MÁSIK
Meghatódott. Gondoskodik utódról is!… Igazad van. Nero a legjobb anya.
AZ EGYIK
Nagy nap ez a mai! Jobban mondva: nagy éjszaka. Nemhiába áll az a fényes csillag a palota fölött. A császár szülni fog!
EGYÜTT
Igazunk van: Nero, a legjobb anya!
A MÁSIK
Te, ezek már a tolófájások. Mit csináljunk?
AZ EGYIK
Kést húz elő. Mi leszünk a legjobb bábák.
A MÁSIK
Milyen igazad van! Hogy is szülhetne egy császár másként, mint császármetszéssel? Ő meg egy nyitott borotvát húz elő.
NERO
Most már ordít. Ne!… Ne!… Jaj ne!
Ugyanilyen hangon felharsan a disznósivítás mindenfelől.
A MÁSIK
Úgy látszik, a császárok jobban szeretik, ha pávatollal csiklandozzák a torkukat. Nevetnek.
NERO
Felfordult a gyomrom… Pávatollat!
LOCUSTA
Feje megjelenik a paraván fölött a magasban, mint akinek ez a természetes magassága. Egy óriásnő. És egész fiatal még. Egy emlék ő, Nero gyerekkorából.
AZ EGYIK BÉRGYILKOS
Gyere, menjünk a fenébe. Nero úgyse velünk álmodik.
AZ EGYIK
Akiket már kicsinált, mindig azokkal.
Félrehúzódnak.
NERO
Lassan lefejti magáról a rátekeredett selymeket, de azoknak hosszú cafrangjai – mint holmi polipkarok – a továbbiakban is visszafogják hol a kezét, hol a lábát. A mozgásában minduntalan akadályozott ember képét nyújtja. Feláll. Engedj be, Locusta!
LOCUSTA
Hogyisne! Nem holmi találkahely ez! Ide csak asszonyok jöhetnek be.
AZ EGYIK BÉRGYILKOS
Röhögve közbeszól. Nyugodtan beengedheted őt, Locusta, a szamártejben fürdő római úriasszonyok közé, mert amióta Nero lenyelte azt a kis békaporontyot, már maga se tudja, hogy fiú-e vagy lány. Hogy brekeke vagy brakaka.
NERO
Nagyon fáj a hasam, Locusta. Még soha sem éreztem ilyen fájdalmakat. Neked mindenre van
orvosszered. Ápoljatok engem – annyi asszony van odabent…
LOCUSTA
Ismerem az ilyen beszédet. Még mit nem! Férfiaknak ajtón kívül a helyük! Hosszan nevet.
NERO
Puha ágyak vannak odabent. És minden csupa tükör. És a paravánok mögött asszonyok vetkőznek…
Látod, hogy ismerem már a járást.
LOCUSTA
Ez nem bizonyít semmit. Minden szépségápolási intézetben tükrök vannak és paravánok.
NERO
Máskor beengedtél. Kézen fogva vezetett az anyám…
LOCUSTA
Ilyen kisfiú, és már leselkedni szeretne. Nézze meg az ember!
NERO
Tudod, Locusta, én imádtam az anyámat.
AGRIPPINA
Feje megjelenik a Locustáé mellett a paraván fölött. Haja leeresztve, arcán szürkésfehér, rászáradt, rücskös maszk van. Felismerhetetlen. Ő is egy óriásnőnek látszik.
NERO
Nyugtalanul. Ki ez az asszony?
LOCUSTA
Nem kell olyan kíváncsinak lenni. Az én vendégeimnek biztosítva van az inkognitójuk. Mint reklámszöveget, úgy mondja. Nyári szeplők ellen használjon Locusta-féle szépségpakolást.
NERO
Nyűgös gyerekként kérdi egyre. Ki ez az asszony?
LOCUSTA
Ha a császárnak fáj a hasa, ő fogja majd megcsiklandozni a császár torkát… kuc-kuc!
NERO
Hogy hívják most a római császárt?… Tudom én is, itt a nyelvemen a neve… Na!
LOCUSTA
Nevet. Titok! Titok! Titok!
AGRIPPINA
Mondd, Locusta, hogy illenék nekem a gyászruha?
LOCUSTA
Már megint kit akar gyászolni? Csak nem a… Elhallgat.
AGRIPPINA
De bizony őt. A fiamat.
NERO
Ki ez az asszony? Egy szerencsétlen anya. Milyen fájdalom lehet neki elveszíteni a fiát. Ó, az anyasors!
Zokogni kezd, tragikusan. Az anyasors! Ez vár hát reám is?
A KÉT BÉRGYILKOS
A sarokban bőgni kezd. S közben fenik a késeiket.
LOCUSTA
Szaporán mondja, mint egy begyakorolt és sokszor ismételt leckét. A gyászruha majdnem minden nőnek nagyszerűen illik. A gyászruha diadalmi ruha. Túléltem valakit – ezt jelenti a gyászruha. A gyászruha csak azoknak a nőknek nem illik, akik valóban gyászolnak. Mert azoknak a sírástól vörös lesz az orruk, és bánatukban lefogynak vagy elhíznak, egyszóval kimennek a formájukból. De önt, asszonyom, ez a veszély nem fenyegeti… Ön mindig elragadó, amikor gyászol!
NERO
Hogy lehet elviselni azt a gondolatot, ó, asszonyok, hogy halandót hozunk a világra?… Feleljetek!
LOCUSTA
Fekete kalap! Fekete táska! Fekete kesztyűk!… Fekete napernyő!… Ki az, aki így össze tudja hangolni a kellékeket? Mint egy reklámszöveget. Temetésre vásároljon Locustánál gyémántból készült műkönnyeket!
NERO
Isteni igazságtalanság! Hogy ezen a földön a fájdalmat és a gyászt mind-mind az anyáknak kell viselni!
LOCUSTA
Szülés közben a legtöbb nő ugyanígy átkozódik. De amikor először mellükre veszik a babát, már boldogok, és nem győznek gyönyörködni a magzatukban. Hogy szopik! Milyen mohón szopik az édes!
NERO
Locusta, te hülye vagy. Hogy képzeled, hogy én férfi létemre szoptatni fogok?
LOCUSTA
Igazad van, császárom, te csak hozd a világra a trónörököst, és a többit bízd az asszonyokra. Téged is
dajkák szoptattak.
NERO
A számban érzem még az első csepp tejnek az ízét. Keserűmandulaíze volt…
LOCUSTA
Fölcsattan. Azt ne mondja senki, hogy azért kékültél el, amikor a mellemre vettelek, mert ciánkáliumot kentem a cicimre!
NERO
Eszeveszetten ugrál a hasamban ez az átkozott béka!
AGRIPPINA
Mondd, Locusta, kreáltál-e mostanában valamit?
AGRIPPINA
Valami új illatot?
LOCUSTA
Nem, illatot nem.
NERO
Félre. Mindig hazudik. Érzik ezt a rémes disznóhizlaldaszagot?
AGRIPPINA
Megöl a kíváncsiság, hogy vajon mit kreálhattál?
LOCUSTA
Ezt a szép pávatollas kalapot. Előhúzza.
AGRIPPINA
Micsoda pávatoll! Császári fejdísz!
NERO
Félre. Fogadni mernék, hogy annak is mandulaillata van.
LOCUSTA
Kiveszi a tollat a kalapból. Nagyon praktikus. Mert ha valamelyik hozzátartozónk sokat evett, és meg akar könnyebbülni, csak kihúzzuk a kalapunk mellől a pávatollat, és megcsiklandozzuk azt a torkos torkocskát egy ilyen szép pávaszemes pávatollal.
AZ EGYIK BÉRGYILKOS
Nero békát evett!
A MÁSIK
Elevenen ette meg a békaporontyot.
AZ EGYIK
Nero hasában a béka nagyra nőtt!
NERO
Agrippinához. Mondd, édes, boldog voltál, amikor engem a szíved alatt viseltél? Milyen érzés volt? Amikor én is először rúgtam itt bent neked?
AGRIPPINA
Jó érzés volt. Anyacsászárnői érzés volt. Tudtam, hogy egy császári fiút fogok a világra hozni.
NERO
Én is! Én is!… Anyám, azt hiszem, hogy nemsokára nagyanyacsászárnővé teszlek…
AZ EGYIK BÉRGYILKOS
Egy világbirodalom trónörököse most fog a világra jönni.
A KÉT BÉRGYILKOS
Együtt. A legjobb anya!
NERO
Én vagyok a legjobb anya!
AZ ELSŐ
Akkor most ön jöjjön velünk, Madame!
AGRIPPINA
Nero! Szeretlek!
Édes-kéjes lassúsággal szól az „Ó, hümen, hümenaion”.
AGRIPPINA
Nevetve ledobja, alatta egy másik maszk van.
NERO
Azt is!… Azt is! Mondtam már, hogy a földből is kiáslak, szerelmem.
AGRIPPINA
Dobálja le magáról a véget érni nem akaró rétegét a fátylaknak, maszkoknak.
LOCUSTA
Inkognitó! Mondtam, hogy mi sokat adunk az inkognitóra.
NERO
Azt is!… Az utolsót is!
AGRIPPINA
Már csak egy halálfej marad egy boton. És most ledobja a pávatollat, amely valami láthatatlan fonálon függeszkedve, pörögve, végtelen lassúsággal szálldos lefelé az egyre lassúbb, „Ó, hümen, hümenaion” zenére. Mintha megállt volna körülötte az idő.
NERO
Kapdos a pávatoll után. Meg akarok szabadulni a terhemtől. Elkapja.
Lent, ahol Nero fetrengett, most vaksötét lesz és a sötétből Nero halálsikoltása hallatszik, mint aki zuhantában sikolt. A sikoltás hangja – mint a gyorsulva távolodó hangok – egyre mélyül, végül olyan lesz, mint holmi távoli vadkanröfögés. Fent, a paraván pereme rózsaszín budoárfényekben dereng.
LOCUSTA
Kacag. Nero megint rosszat álmodott.
AGRIPPINA
Leveszi a halálfejálarcot. Szép és fiatal. Minden éjszaka azt álmodja, szegénykém, hogy megölték.
SENECA
Egyszer azok is meghalnak, Madame, akik folyton félnek a haláltól.
AGRIPPINA
Kokettül. Biztos? nem hozhattam én világra egy Istent?
SZENT PÉTER
Feje feltűnik magasan a paraván fölött. Senkinek az imája nem hat fel hozzánk az égbe boldogult Nero császár lelkiüdvösségéért.
SZENT PÁL
Feje a sötét magasban. Pokolba az olyan elvetemült zsidóval vagy keresztyénnel, aki imádkozni merészelne érte!
POPPAEA
A nők sorában megjelenik, vagy akár lent a földön. Könyörüljetek Nero császáron, aki minden akart lenni.
Függöny
És most ki következik?
A fenevad, amelyet láttál, volt és nincs: és a mélységből jő fel, és megy a veszedelemre. És a föld lakosai csodálkoznak (akiknek neve nincs beírva az életnek könyvébe e világ alapítása óta), látván a fenevadat, amely vala és nincs, noha van.
János: Jelenésekről 17,8
A trónterem. A trónus lépcsőjén Nero fekszik, császári díszruhájában. Bíborköpenyege vérétől feketén foltos. Szívében hatalmas tőr. Mellette egy kis utazótáska.
Valamelyik teremből zene hallatszik, az „Ó, hümen, hümenaión…” Az egyik oldalról benéz az Egyik Bérgyilkos, kezében nyitott kés. A másik oldalról a Másik Bérgyilkos. De ez menten visszakapja a fejét. Az Egyik meg eltünteti a kést.
AZ EGYIK BÉRGYILKOS
Megint itt vagy? Azt hiszed, nem láttalak?
A MÁSIK BÉRGYILKOS
Előrejön. És te? Te mit keresel itt?
AZ EGYIK
Előrébb jön, megy rá. Nem azt, amit te, tudd meg!
A MÁSIK
Röhögni kezd. Dehogyisnem! Hol az a nagy kés?
AZ EGYIK
Egy pillanat! És a te hasadban lesz. Rá akar ugrani.
A MÁSIK
Nekem egy nyitott borotva van a tunikám alatt. Kerülgetik egymást, mint két birkózó.
AZ EGYIK
Le akarod vágni a fejét!
A MÁSIK
Ki mint él, úgy ítél!
Éppen egymásnak mennének.
AZ EGYIK
Hirtelen. Vigyázz, rálépsz!
Mindketten megmerevednek.
A MÁSIK
Óvatosan kikerüli Nerót. Látod, Nero, mindig csak visszajövünk hozzád, leghűségesebb bérgyilkosaid. Mint a kerge birkák. Mint holmi bűnözők…
AZ EGYIK
Nem vagyunk kerge birkák, és nem vagyunk bűnözők. Hála istennek, ártatlan a kezünk az ő vérétől. Gyerünk innét, itt nincs semmi érdekes.
A MÁSIK
De nagyra vagy az ártatlanságunkkal! Önző kutya vagy! Tudd meg! Csak magadra gondolsz. Mert rá persze nem gondolsz. Hogy mennyivel jobban járt volna, ha mi végzünk vele. A részvét és szakértelem együtt csodákra képes. „Felség, egy percig se fog tartani… pardon, felség, szabad a nagy ártériáját?” Mert minekünk van anatómiai képzettségünk!
AZ EGYIK
Ne kiabálj. Halott van a szobában. Nem illik. Előveszi a kését, valami inkrusztált ékkövet akar kiszedni a trónus támlájából.
A MÁSIK
Súgva. Minden előképzettség nélkül ölte meg magát. Képzeld el, milyen fusi munka volt ez… Egy ilyen műértő császár! És ő maga nem volt amatőr.
AZ EGYIK
A feleségét ő csinálta ki.
A MÁSIK
Á, véletlen volt.
AZ EGYIK
Pedig azt mondják, szép és gyors munka volt.
A MÁSIK
Tudod, kolléga, a művészetben mindig akadnak őstehetségek… Annál szomorúbb látni az elmúlását egy
ilyen spontán tehetségnek, aki végül is nem ismerhette meg az ölés örömét.
AZ EGYIK
Talán most, hogy megöngyilkolta magát.
A MÁSIK
Á… Az öngyilkosság, szerintem, nem számítható az elsőrendű élvezetek közé.
AZ EGYIK
Én eddig mindig azt hittem, hogy ezek a fényes bigyók itt ékkövek… Nem tudtam, hogy az üvegipar
ilyen fejlett. Eldobja, amit kifejtett. Keresgél tovább.
A MÁSIK
Te, nekem az az érzésem, hogy a művészet nagyon meg fogja sínyleni Nero halálát. Azt hiszed, hogy
az utódjának majd fontos lesz a kultúra? Galba! Egy öreg katonatiszt! Érdekli is azt, hogy van-e nekünk
anatómiai képzettségünk! A mennyiség fog számítani, hogy mit teljesítesz – és nem a nívó. Nagyon
igazuk van azoknak a kultúrfilozófusoknak, akik pesszimistán látják a jövőt. A Szellem válsága… Hirtelen felugrik. Mit találtál? Adod ide?
AZ EGYIK
Nero táskájában kotorászott. Tessék!… Ezt pakolta be magának. Paróka, arcfesték. Meg a lantja. A könnyű úti lant. Megpöngeti. Vidéki turnéra indult. Hová? Talán a lázadó légióit akarta művészetével megszelídíteni. Nem is lett volna bolondság. Fegyvertelenül megjelenik Galba táborában. „A császár!” Galba üvölt: „Felkoncolni!” De akkor Nero már dalol. Egy császár dalol a hűtlen katonái előtt… Pöngeti a lantot.
A MÁSIK
„Csapodár gárdám! – Térj vissza hozzám!”
AZ EGYIK
Ne ilyen ordenárén… A pillanat feszült. Egyszer van csak ilyen a világtörténelemben. Most kell megmutatni, mire képes a művészi tökéletesség. Az ihlet… Magába száll.
A MÁSIK
Az ihlet! Milyen más, ha ihlettel csinálunk valamit.
Csend.
AZ EGYIK
Meg… Köszönöm, Apolló! Énekelni kezd, fenségesen.
|
Sok csatát próbált verekedni bátor |
Farkasállkapcsú, haragos vitézek; |
Róma sorsát ma kezetekbe adtam |
|
A MÁSIK
Felzokog. Hogy te milyen univerzális művész vagy!
AZ EGYIK
Csak semmi érzelgősség! Folytatja az éneket.
|
Döfjetek szíven, kebelem kitárom… |
A MÁSIK
Jaj nem! Nem, Nero, nem!
A MÁSIK
Térdre hull, s maga is énekelve. Ne-em! Nem!
Sírni kezd.
AZ EGYIK
Nagy fordulattal.
|
|
|
S mennydörögjétek közös indulattal: |
|
A MÁSIK
Felugrik. Éljen a császár!…
AZ EGYIK
Hirtelen gyors, vad ritmusban, amely magával sodorja a könnyei közt boldogan nevető Második Bérgyilkost.
|
|
|
Ez itt a régi-régi-régi jó |
|
Prózában. …a hűséges, a lázadó, az ingatag!
Megint ének.
|
|
|
Melyet megillet minden földi jó: |
|
AZ ELSŐ ÉS MÁSODIK BÉRGYILKOS
Együtt.
|
|
|
Fegyverre hát a győ- a győ- |
|
A MÁSIK
Boldogan táncol tovább.
AZ EGYIK
Hát igen. Valahogy így. Egy hűtlen asszonyt is vissza lehet hódítani, csak azt nem érdemes…
AZ EGYIK
Ez a turné nem sikerült. Nero halott. És Galba holnap bevonul Rómába.
A MÁSIK
Akkor talán vágjuk le Nero fejét.
NERO HANGJA
Ez hát a hűség?
A két bérgyilkos dermedten áll: mi volt ez?
AZ EGYIK
Tudod, nekem van egy olyan érzésem, hogy manapság nemcsak a művészet abszurd, hanem az élet is. A lét.
VAK SZOBRÁSZ
Be. Öreg ember, aki a vakságához beszerzett valami vizionáló képességet. De semmi báva révület nincs benne, inkább derűs és szapora beszédű, mint aki a látomásaival nagyszerű kárpótlást kapott elveszett szeme világáért. Ingyen mozit. Na, mintha csak most lett volna, hogy Claudius halotti maszkját megcsináltam. S azt mondják, ma megint eljött a császárhalál napja… Mennyi nép az utcán! Még engem is megtáncoltattak… Hol a hulla? Én csak akkor láthatom meg az embereket, ha már meghaltak. Az ujjaim bögyével… A halottak már nem csiklandósak… Nero szobrait jól ismerem… Csakhogy a szobrok!… Szobrász vagyok, tudom, hogy a szobrok mindig hazudnak. Csak a halotti maszkok nem…
AZ EGYIK
Belerúgsz a császárba. Felségsértés!
VAK SZOBRÁSZ
A döglött oroszlánok már nem állnak bosszút. Letérdel Nero fejénél. Kíváncsi
vagyok rá, milyen volt az életben… Lassan ráereszti a két kezét Nero arcára, de nem érinti, csak mintha valami vékony légpárnán át tapogatná… Friss halott… Még nem is hűlt ki egészen… Mikor lesz a temetés?
AZ EGYIK
Ha túl erős lesz a palotában a szag… Hagyni kell a népet. Hadd mulasson, amíg lehet… Ki tudja, mikor lesz megint császárhalál.
AZ EGYIK
Hát aztán? Nero fiatal volt. És itt van.
A MÁSIK
Mondd, papa, neked feltétlenül szükséged van Nero fejére?
VAK SZOBRÁSZ
Hacsak nem kívánod azt, hogy a hátsó feléről csináljam meg a halotti maszkot.
A MÁSIK
Gondoltam, levághatnánk a fejét. Úgysincs semmi emlékünk róla. Kinyit egy borotvaszerű kést. Nagyon jól értünk az anatómiához. Így szinte olyan lesz, mintha mi öltük volna meg.
VAK SZOBRÁSZ
És majd Galbának is ezt fogjátok mondani. Ugye? Hátha előléptet.
A MÁSIK
De amikor mi úgy szeretjük Nerót.
AZ EGYIK
Mondtam már, hogy gyerünk innét, itt nincs semmi érdekes.
A MÁSIK
Nero feje az érdekes!
A két bérgyilkos kimegy, kezükben nyitott késsel.
VAK SZOBRÁSZ
Két keze Nero arcán, fölébe hajlik, halkan mondja, átható gyűlölettel. Nero – a bestia! Több mint tíz éven át megtűrt téged a világ. Te voltál a véres fenevad, amelynek homlokára egy név vala írva: Titok… Mert a nevedet se mertük kimondani, és most itt fekszel véredben. Bestia – Nero… Alig érinti az arcot, úgy radarozza Nerót. Fiatal, húsos arc. Kicsi áll. Milyen izmos állkapocs. Érzéki száj. Vastag bikanyak. Alacsony, sima homlok… És ez a durcás, lepittyedő száj… Felemeli két kezét, üres tekintetét. Halld meg, világ, a bizonyságot! A fenevad, amelytől rettegtél: volt és nincs! Feláll. Halljátok az örömhírt! Jövel, jövel! Én megmutatom néked a nagy paráznának kárhoztatását, akivel paráználkodtak a föld királyai, és az ő paráználkodásának borával megrészegedtek a föld lakosai… Kering nevetve.
NERO
Közben felült, kihúzta melléből a színpadi tőrt, összecsukja, beteszi a táskájába. Amit
vértócsának néztünk, összegöngyölíti, szintén a táskájába teszi. Feláll.
VAK SZOBRÁSZ
És most látom Rómát ülni a véres fenevad hullája fölött… Ujjongj, Róma!
NERO
Kedves mester. Szeretném megkérni, ne óbégasson.
NERO
A halotti beszédeket szoktam mondani elhunyt császárok fölött. Funerátor, mint ön, kolléga.
VAK SZOBRÁSZ
Vannak halálesetek, amikor az emberben a szakmai objektivitást elhomályosítja a fájdalom vagy az öröm… Meghalt Nero, kolléga úr! A fenevad! A bestia! Kaputt!… Mit szól hozzá?
VAK SZOBRÁSZ
Tudja, hány áldozatáról csináltam én halotti maszkot?… Most végre megcsinálhatom a gyilkosét is. Felrakhatom a pontot az i-re. Ahogy a viaszt lágyítja. De nagy élvezettel nyomom majd rá az arcára ezt a viaszpakolást.
NERO
Róma siratja Nerót… A jó Nerót. A szép Nerót…
VAK SZOBRÁSZ
Róma röhög! Táncol… Nézze, én megértem, hogy magának az a hivatása, hogy mentegesse. Az ügyvédek is mentegetik védenceiket… Elhallgat. Na? Hallja?
Zene.
VAK SZOBRÁSZ
Mert egyszer minden zsarnok megbukik. Egyszer minden zsarnok csomagol… És ez olyan, de olyan szép, hogy ez mindenért kárpótol.
NERO
Átveszi a zene ütemét. Hogy szólt a zene akkor is, amikor Nero császár lett. Hogy kiáltották a légiók, kint a palota előtt: éljen a császár! Az emberek boldogak voltak. Felfedezték Nero arcán a dundi gyerekek természetes jóságát. Végre egy piknikus császár – mondták. Kezdődik az aranykor.
VAK SZOBRÁSZ
A legfertelmesebb bűnök kora!
NERO
Hát aztán?… Sohasem titokban vétkeztem. Hanem parádésan. Még rá is játszottam egy kicsit. Így tanítottam meg az embereket a bűn természetrajzára. Úgy fognak engem használni a következő századok, mint egy tökéletes bűnhatározót. Majd jönnek az új fenevadak, és az emberek felkiáltanak: „De hisz ez egy Nero!” Hangváltás. Ezt a védencem nevében mondtam, mint ügyvéd… Köszönet neked, halott császár! Megtanítottál jó előre nevetni a zsarnokon.
VAK SZOBRÁSZ
Kínjukban nevettek, akik nevettek. A halálukban nevettek. Az utolsó pillanatukban nevettek. Amikor felismerték a zsarnok ellenállhatatlanul nevetséges nyomorúságát. Akkor nevettek… Én láttam őket, hogy nevettek. A szülőanyja, Agrippina… Ismerte? Britannicus. Ismerte? Seneca. Ismerte? Octavia, az első felesége, Poppaea, a második felesége. Ismerte? Ismerte? Ismerte?
NERO
Felkapja a lantját, játszani kezd rajta. Közben mondja. Igen – mintha már hallottam volna ezeket a neveket… Ezek mind Nerónak fogják köszönhetni halhatatlanságukat… Lassú, győzelmi tánclépéseket tesz Nero holttestének hűlt helye körül. Én vagyok az a mulatságos árnyék, aki meg fogok jelenni a falon minden ezután jövő zsarnok trónja mögött.
VAK SZOBRÁSZ
Kicsoda maga?
NERO
Táncos vagyok! Nerónak mutatom az utat, fel az istenek közé… A homéroszi kacagásoktól hangos Olimposzra. A megistenülés eksztázisában táncol.
VAK SZOBRÁSZ
Talán a pokolba… Látja, kolléga úr, mert ha művész, akkor pláne kolléga, én a halottak arcát, mielőtt a viaszpakolást ráteszem, meg szoktam csókolni. Egy testvéri csókot adok neki. Engesztelésül… Ezt a bestiát azonban nekem nincs kedvem megcsókolni.
NERO
Megállt. Akkor a földet fogod megcsókolni… Egy-kettő, végezd a dolgodat! Hadd látom, hogy csinálsz viaszlenyomatot egy Isten arcáról.
VAK SZOBRÁSZ
Letérdelt és négykézláb tapogatja a földet. Keresi a halottat.
NERO
Az utókornak, amelyet Nero túlél!
VAK SZOBRÁSZ
Szorongással. Hol van? Hol van a hulla?… Nero! Hol vagy Nero?… Rémületében ordítva. Hova lett a bestia!?
NERO
Elkapja a szobrász két csuklóját. Megmondtam, hogy ne ordibálj! Bejönnek!
VAK SZOBRÁSZ
Kicsoda maga? Maga nem is a temetésrendezés embere… Maga nem kolléga…
NERO
Két kezét fogva térdre ereszkedik mellette. Nem! Én egy isten vagyok.
VAK SZOBRÁSZ
Kínjában tréfálkoznék. Haha! Nem csodálkozom, ha ilyet mond. Rómának ma már több istene van, mint lakója.
NERO
Csókolj meg!… Ismersz? A szobrász két kezét hozzáérteti a maga arcához.
VAK SZOBRÁSZ
Megrettenve elkapná a kezét. De hisz ez egy Nero! Elfullad a hangja.
NERO
Már a szobrász nyakán a keze. Látod, mondtam, hogy nem kell úgy ordibálni. Ugye, mondtam? Arról mindnyájan megfeledkeztek, hogy a zsarnok azért bukik meg, hogy aztán visszajöhessen… Amikor a legnagyobb a népünnepély. Amikor táncolnak… Most szorítja csak meg igazán. Ó, hogy csak egyetlen nyaka volna ennek az ujjongó római népnek, hogy egyetlen szorítással megfojthatnám!
Ledobja a földre a megfojtott embert.
Nem akartál engem megcsókolni. Most csókold a földet! Lassan feláll mellőle. A tigris már kölyökkorától tigris. De ha egyszer embervért kóstolt, akkortól lesz emberevő tigris…
Körös-körül teljes csend.
A népünnepélynek vége. Felmegy a trónushoz, beleül. Eddig láttátok a Bestia játékait. Ezentúl lássátok magát a Bestiát… Aki volt, aki nincs, noha van. Mindörökkön örökké!
Eltökélten, mozdulatlanul ül a trónusán.
BÉRGYILKOSOK
A színpad két oldalán megjelennek. Kezükben nyitott borotva. Nerót keresik a földön. Mi történt? Nero a trónusán ül. És él! Az egyik haptákba vágja magát. Erre a másik is. Csillog a szemük. Két kiscserkész. Parancsra várnak. Közelről és forrón szól az „Ó, hümen, hümenaión…”
AZ EGYIK BÉRGYILKOS
Kezében a nyitott borotvával, szolgálatkészen kérdi Nerótól. És most ki következik?
Fürkészve jártatják szemüket a közönségen, biztató mosollyal.
Függöny
Papa elment a harmincéves háborúba
Variációk egy XVII. századi francia népi komédia témájára sok zenével és zenebonával
Történik egy toronyszobában a Harmincéves háború nyolcadik évében (1626-ban).
Toronyszoba. Ablak, vasalt ajtó. Bútor olyan kevés, mint egy börtönben. Az is. Börtön,
ezúttal a nők önkéntes börtöne. Van egy szabályos, bár primitív kerekes kút benne.
Mama és Leánykája korabeli barokk puffos bársonyruhákban. A Mama daliás szépasszony várúrnő – a szerelmi ostromok és az ő kemény ellenállása már kissé megviselték.
LEÁNYKA
Kialakulatlan hangú kamaszlány – akár fiú is játszhatja. Rendületlenül festi, sminkeli az arcát. Most is ezt csinálja.
Az ajtón néha egy-egy nagy durranás – ököllel ütik, bele-belerúgnak. A két nő ilyenkor összerázkódik vagy csuklik egyet. Ha félnek is, várják is ezeket a durranásokat, kiszámolják: na most! És
némán összenevetnek.
MAMA
Súgva. Ne törődjünk vele! Tegyünk úgy, mintha nem is hallanánk. Vesz
valami edényt, és azzal kolompolni kezd.
FÉRFIHANG
Basszusban, kintről. Drágaságom, nyisson ajtót!
MAMA
Elhallgatott a zajcsinálással. Halkan. Mit mondott?
LEÁNYKA
Anélkül, hogy a sminkelést abbahagyná. „Drágaságom, nyisson ajtót.” A szokott szöveg.
MAMA
Halkan. Szellemi elmaradottságára jellemző, hogy mindig ezt hajtja, újat nem is bír kitalálni. Megint veri tovább, vadul a lábasedényt.
FÉRFIHANG
A lehető legcsábítóbban kezdi.
Csak egy pillanatra nyissa ki az ajtót…
LEÁNYKA
Súgva. Azt mondja, hogy…
MAMA
Súgva. Nem érdekel! Ne is figyelj oda! Zörögj te is valamivel, hogy ne is halljuk undok beszédét. Otromba csábszavait.
LEÁNYKA
Én azért azt imádom hallani, amikor rákezdi: „Engedjen be, szívem szerelme…” Ebbe mindig úgy beleborzongok… De ez még csak sokára jön.
Festékestégelyeit ütögeti össze.
FÉRFIHANG
„Hófehér bőrét villanni hogy lássam!”
LEÁNYKA
A mama bőre!… A szokott szöveg.
MAMA
Hangosabban! Ezt neked meg se lett volna szabad hallanod.
LEÁNYKA
Hű, már mennyit hallottam!
MAMA
Elég baj az. De ismételve válik bennünk méreggé a szó.
FÉRFIHANG
És azt a pirosan elnyíló, virágszirmokhoz oly hasonló… dacos és mohó…
LEÁNYKA
Azt hiszem, ez a mama szája lesz.
MAMA
Fojtottan. Hangosabban!… Hisz egyre paráznább!
FÉRFIHANG
Közben. Harmatos ajakát.
LEÁNYKA
Mondtam – „ajakát”.
MAMA
Akkor is – hangosabban! Nem hallgathatjuk, midőn a részletekben elmerül.
LEÁNYKA
Most majd a mama nyaka jön.
FÉRFIHANG
Hattyút vélek látni, tovaringva a tó vizén…
MAMA
A nyakát markolászva, kicsit hisztériásan. Legjobb volna talán megfojtanom magam, és úgy vetni véget e megaláztatásnak, mely véget érni nem akar… Hurkot vetni e híres hattyúnyakra!
FÉRFIHANG
Büszke hattyú, ne ússz el tőlem. Mondd, mit szeretsz? A tenyeremből etetnélek…
MAMA
Mert éhes vagyok… Máskor legalább ebédszünetet hágy.
FÉRFIHANG
Ambróziát ennél vagy inkább bifszteket?
MAMA
Befogja a fülét. Ezt a csábítást nem bírom hallani… Súgva. Ha tovább folytatja, megadom magam.
FÉRFIHANG
Hideg lazacot vagy habos rolátát…
MAMA
Mit mond?… Valami jót?
LEÁNYKA
Undorító dolgokat mond, rántott békát, sült egeret…
MAMA
A rántott békát én imádom… Egy sóhaj. – Majonézzel.
LEÁNYKA
Öklével veri az asztalt, vad ritmusban, minden edény táncol rajta, s fújni kezdi a maga csinálta ritmusát, kora beat hangerővel.
Látszik az ajtó vasalt kilincsén, hogy kívülről ütemesen verik.
FÉRFIHANG
A Leányka hangfüggönyén csak itt-ott törnek át a továbbiakban egy szakácskönyv címszavainak töredékei. Ad libitum.
MAMA
Leült, legyezi magát. Ó, mily kimerítő egy ilyen szerelmi ostrom… Tartsd magad, kislányom, szerencsére hangerővel te is jól bírod… Addig én istenhez fohászkodom, hogy nyolc év után vezérelje haza a ház urát és védelmezőjét. A székből fél térdre ereszkedik. Csak a papában lehet már reményünk!
LEÁNYKA
Fújja a már kész kialakult ritmusra a maga csinálta alkalmi dalt.
|
|
Papapa – Pappa – Pappa – Pappa… |
|
|
Papa már nyolc éve hogy elment |
|
|
papapa – pappa – pappa – pappa |
|
|
Még huszonkét évig odalesz! |
|
|
Huszonkét évig – odale-esz! |
|
Aztán ismétli, mert nem bírja nem énekelni.
|
|
Papa már nyolc éve hogy elment |
|
MAMA
Még fél térden, hittel. Visszajön! Visszajön! Visszajön!
LEÁNYKA
Közben könyörtelenül énekel.
MAMA
Feláll, most egy heroina. Elég! Miféle huszonkét esztendőket jósolgatsz te nekem? Nem volt elég tán mártíriumnak már ez a nyolc év is? Még huszonkettő? Ó!… Férj nélkül. De agresszív udvarlók ostromának annál inkább kitéve… És a saját leányom méri reám ezt a szörnyű büntetést. Mit vétettem én ellened? Mondd!
FÉRFIHANG
Az asztrológusok mondták…
LEÁNYKA
Hallja. Az asztrológusok mondták…
FÉRFIHANG ÉS LEÁNYKA
Együtt. …Hogy ez egy harmincéves háború lesz. Nyolc év már letelt belőle. Marad huszonkettő.
MAMA
Jó is volna! Még huszonkét évig rúgni-verni az ajtómon! Ugye, jó volna! Ő üti, ő rúgja most innen belülről az ajtót. Tudd meg, te sátán, hogy a férjem visszajön, visszajön! Hamarább, mint gondolnád. Visszajön! Visszajön! S lesz öröm, lesz öröm, lesz öröm! Veri két öklével az ajtót. Visszajön, ha megérzi, hogy milyen veszedelemben forgok. Visszafordítja lovát, és vágtatva fog igyekezni haza… Lesz öröm!… Lesz öröm!… Csemegével etetem még a paripáját is!
FÉRFIHANG
Tovább! Tovább! Üsse, rúgja az ajtót! Testének közelsége átéget mindenen…
MAMA
Még jobban veri. Hallgasson! Egy gyermek van velem!… Visszajön! Biztos, hogy visszajön, mert nemcsak én, hanem a lánya is veszélyben van! Megérzi.
FÉRFIHANG
Nyolc év már letelt. Marad huszonkettő.
MAMA
Leroskad az ajtónál. Huszonkét év még? Nem! Huszonkét év hosszabb, mint maga az örökkévalóság. Sírni kezd.
MAMA
Nyűgösen. Megfájdult a két öklöm… És éhes is vagyok.
LEÁNYKA
A kúthoz megy, lekiabál a visszhangos, feneketlen mélybe. Ebédet kérünk!
MAMA
Szenvedőleg. Küldi-e?
LEÁNYKA
Rángatja a láncot, a mélyből vödörzene. Ebédet kérünk!
Vödörzene.
MAMA
Felugrik. Csak nem fogtak talán össze kiéheztetésünkre?… Éhes vagyok… A mártíromság, melyet e toronyszobába zárkózva felvállaltam, nem súlyosbítható kiéheztetéssel.
LEÁNYKA
Ebben a nagy mártíromságban máris borzasztóan elhíztál, mama!
MAMA
Apádnak kedvére való volt az én júnói termetem. Hozzá lennék hűtlen, ha fogyasztanám magam. S én hűtlen nem leszek… Ebédet! Egy júnói termet igényeihez illő bőséges ebédet!
LEÁNYKA
Az ajtó felé. De neki, úgy látszik, a sovány nők jobban tetszenek… Nincs ebéd! Nincs ebéd!
MAMA
Ilyen méltatlan eszközökkel akarja megtörni az ellenállásunkat. Férfi ez?… Férfi ez?
Csend.
MAMA
Most persze hallgat. Hangosabban. Hát férfi ez?
Csend.
LEÁNYKA
Vagy el is ment… Lehetséges volna, hogy egy ily kitartó udvarló végül is feladja az ostromot?
MAMA
Ne hidd! Az ily parázna sosem fogy ki az oktalan reményből. Miként az árus emberek mondják: fut a pénze után.
Hallgatóznak. Csend.
MAMA
Leányom, az ellenséggel nem kezdhetünk el fraternizálni.
LEÁNYKA
Szerintem már nincs is itt.
MAMA
Biztos valamilyen ravasz ostromtervet fundál ki ellenünk… Lelkesen. Vajon mi vár
még reánk? Torlaszoljuk el jól az ajtót. Nehogy betörje szörnyű faltörő kosával.
LEÁNYKA
Máskor is jöttek már kérők a mamához. Mindig csak a mamához.
MAMA
Bizony, kislányom, megszámlálni is szinte lehetetlen, hogy hány kérőt vertem vissza eddig – furfanggal, erővel.
Kettőt meg is mérgeztettem – a gyóntatóm feloldozott, és azóta is hetente rózsafüzért mondok a lelkükért… Egyet
pedig kiheréltettem, bár ez még azután is sokáig visszajárt. Ki hitte volna? Ebből megtanulhatod, hogy mily
rejtélyes és mily nehezen legyőzhető a természet hatalma… De eme legújabb udvarlómnak az agresszivitása
minden eleddigiét messze felülmúlja.
LEÁNYKA
Egész fiatalságomat ebben a szörnyű toronyszobában töltsem el tehát?
MAMA
Ó, ez a toronyszoba valamikor a várbörtön céljaira szolgált, és most a szabadságot jelenti nekem.
LEÁNYKA
Börtön ez most is, hiszen úgy élünk itt, mint a rabok.
LEÁNYKA
Csak a mamát ostromolják, úgyis csak a mamát.
MAMA
Ostrom kéne neked is talán?
LEÁNYKA
Nem kellene ostrom. Kinyitnám én az ajtót már egy kis csöndes kopogtatásra is.
MAMA
Az első jöttmentnek. Ugye? Mert gavallérokra vágyik a pisis lány. Ily könnyen felejted, hogy ki az anyád? Erre szolgált tehát az én állhatatosságom példája? Lányom, ha nem tudnád: anyád a hitvesi hűség fényes tüköre. Három
vármegyéből lovag és jobbágy úgy tekint fel e toronyra, mint a női erény szentségtartójára.
LEÁNYKA
Elutazás előtt, úgy látszik, a papa erényövet lakatolt a mamára.
MAMA
Ily középkori eszközökhöz apád sosem folyamodott volna. Ő maga volt a megtestesült bizalom, s az ő bizalmából merítem az erőt az ellenálláshoz.
HANG
A kútból. Kész az ebéd!
S lent megrántották a láncot.
MAMA
Végre! Tekerni kezdi a kút egyik karját. Nehéz forgatni. Úgy látszik, ma nagy ebédet küld fel a szakács.
LEÁNYKA
A másik oldalon tekeri.
A kút nyikorgásának az ultrahangok birodalmába fel-felsikló dallama.
LEÁNYKA
Közben munkadalként fújja, keservesen elnyújtott ritmusban.
|
|
Papa nyolc éve hogy elment |
|
MAMA
Közben.
|
|
Az első év de nehezen telt el. |
|
|
A második még nehezebben… |
LEÁNYKA
Tata-tatta-tatta-tatta…
MAMA
Prózaibb témára váltva. Lehet, hogy egy egész ökröt küld fel a szakács… Folytatja a maga munkadalát.
|
|
A harmadikban három udvarlóm volt. |
|
|
Egy remete, egy katona és egy pap… |
LEÁNYKA
Melyikkel történt ama kis baleset?
MAMA
A remetének mérget kevertettem a borába.
MAMA
Nem is tudom akkor, hogy miféle balesetre gondolsz.
LEÁNYKA
Egyre nehezebb tekerni a kerekes kutat. Fújja megint a nótáját.
|
|
…Még huszonkét évig odalesz. |
MAMA
|
|
A negyedik évben négy udvarlóm volt. |
|
|
A protestáns hadak fővezére… |
LEÁNYKA
Ha ez ökör, ez egy hizlalt ökör.
A vödörben ülve feltűnik a Vad Lovag. Busa haj, bajusz és szakáll.
VAD LOVAG
Csak külsőleg vad, mert különben derűs. Hódolatom, hölgyem, s neked is, kis
leányka… Ha már eddig felhúztak, kérem, segítsenek is ki ebből a vödörből. Félek, hogy beleszorultam. Alabárdját keresztbe rakja a kút káváján, nehogy visszapörögjön vele a vödör.
MAMA
Hogy törne le a két kezem, amellyel segítettem felhúzni a kútból ezt a rémet. Tudtam, hogy valami ravasz hadicselt
forralt…
VAD LOVAG
Továbbra is a vödörben. Nem, asszonyom! Megpróbáltatásainak sora ezennel véget
ért. Békét hozok és kegyelmet kérek. Előhúzza fehér kendőjét. Feladom az
ostromot. S engesztelődése jeléül, kérem, nyújtson kezet.
MAMA
Maradjon csak szépen ott a vödörben.
Harangozás kezdődik kintről, majd vidám kürtzene.
LEÁNYKA
Hallod, mama? Úgy látszik, vége lett a harmincéves háborúnak! Sikerült nyolc év alatt befejezni…
VAD LOVAG
Nem, leánykám. A harmincéves háború még tart tovább. Mégis örömünnep van máma. A sziklaszilárd erkölcsű
hölgy napja. Önt ünneplik, asszonyom. Papírt vesz elő. Az otthon hagyott feleségek
fele a háború első évében már elbukott. A háború második évében már csak egytizedük maradt tisztán… Mit
szaporítsam a szót: aki nyolc éven túl is hűséges bírt maradni, csak egyetlenegy volt… Tisztelet és dicsőség neki!
LEÁNYKA
Éljen a mama! Éljen! Éljen!
A VAD LOVAG
A templomokban Te Deumot énekelnek. Érdemes hadba vonulni. Van női hűség! Harangszó dicséri.
MAMA
És nyugodtan lehet szerelmeskedni – a többinek.
A VAD LOVAG
Mindenkinek, drága szerelmem. Tehát nekünk is. Mert az ön ellenállása többé nem képezhet akadályt. Az
angyalok is tapsolnak önnek. Hallja? Mit akar még ennél többet? Diadalát fokozni úgyis lehetetlen. Nyújtsa kezét!
MAMA
Haha! Ez volt tehát az igazi hadicsel! Templomi zászlókra festik a képem – és a zászlókat az ágyam elé paravánnak tehetem. Kislányom, eresszük vissza ezt a cinikus lovagot a kút fenekére!
A VAD LOVAG
Sikeresen visszakapaszkodik. Úrnőm, te nem tudod, hogy miféle ember a férjed.
MAMA
Őt akarod rágalmazni?… A kútba! A kútba!… Rágalmazni akarod őt? Idegen nőkhöz járt talán? Megmondhatod az igazat, mert most már úgy is meggyilkollak… Kihez járt?… Felelj!… Kihez járt?
Csend. Azaz: zene.
MAMA
Hogyhogy hozzám járt?
LEÁNYKA
|
|
Papa nyolc éve hogy elment. |
MAMA
Nyolc éve nem láttam őt.
A VAD LOVAG
Nyolc év óta számtalanszor volt már itt a várban. Így kémkedik utánad.
MAMA
Mennyire nem ismered, te vad lovag, a férjemet. A férjem feltétlenül bízik bennem – ezért vagyok én is hozzá
feltétlen hűséggel.
A VAD LOVAG
Bízik? Haha! Kémkedik, sőt álruhába bújva próbára is tesz tégedet. Mert semmiféle bizonyság nem elég a
bizalmatlannak. Emlékszel-e egy bizonyos remetére?
MAMA
Bús magányom harmadévében tűnt fel itt egy szent életű remete, aki aszkézisének tövises gallyakból vetett ágyára
óhajtott volna engem lefektetni…
A VAD LOVAG
Ő volt! A férjed!
LEÁNYKA
Vele történt a baleset?
MAMA
Jaj! Én meggyilkoltatám őt. Erényem védelmében özveggyé lettem, s te pedig árva… Mérget tétettem a remete
italába… A tisztaság keresése végül is férjgyilkossá tett. Miért is tusakodtam a szerelmi vágyak ellen? Kisebbik
bűn helyett nagyobb bűnbe estem. Mentem volna bordélyházba inkább… Felzokog.
Vagy a remetének tövises gallyakból vetett ágyára.
A VAD LOVAG
Csitt, asszonyom, ne a gyermek előtt!
LEÁNYKA
Soha nem jön vissza a papa! Sírni kezd.
A VAD LOVAG
Is elérzékenyül. Jól van… Jó… De azért nem kell hogy túlságosan emésszétek
magatokat.
MAMA
Özvegyek lettünk! Árvák lettünk! Megmérgeztük a papát.
A VAD LOVAG
A méregadag nem volt halálos. És az igazi szeretők sok mindent kibírnak. A remete a mérgezést egy kis
hasfájással szerencsésen élve megúszta.
MAMA
Igazán? Nemhiába imádkoztam minden héten rózsafüzért érte.
LEÁNYKA
És hol van most a remete bácsi?
A VAD LOVAG
Ő volt az, aki nemsokára visszajött ide mint a protestáns hadak főkapitánya.
LEÁNYKA
És vele is esett valamilyen baleset?
MAMA
Nem is tudom már. Hiszen annyian voltak… Nem káptalan az én fejem.
A VAD LOVAG
Esett… Megesett…
MAMA
Akkor én mégiscsak özveggyé lettem. Jaj nekem!
LEÁNYKA
Tessék megmondani már, árva vagyok-e vagy sem.
A VAD LOVAG
Nem lettél árva, kislányom, mert utána még ahány katona, pap, árus ember, olasz inzsellér, spanyol orvos és bánatos magyar emigráns csak feltűnt a várban – kalandra szomjazón – erőszakkal szerelmet követelvén…
MAMA
Ah, ne is mondd tovább! Hogy az mind ő lett volna?… A férjem? A férjem? És én minddel mily rútul bántam el…
Megöl a bánat!
A VAD LOVAG
Most ne szakíts félbe! Az igazi még hátravan… Ismétli. Magyar emigráns, orosz bojár, kurdisztáni herceg…
LEÁNYKA
Azzal mi történt?
A VAD LOVAG
Nem hagyja kizökkenteni magát. …Szép kurd herceg, angol hajóács, németalföldi arcképfestő és az a sok-sok egymást felváltó vad lovag…
Pillanatnyi csend.
LEÁNYKA
Az mind te voltál – papa?
A VAD LOVAG
Egyre magasabb tenor hangon. Én!… Én!… Én! Egy mozdulattal leveszi egybeszabott parókáját és szakállát. Prózában kérdi. Most már kisegíttek ebből a vödörből?
LEÁNYKA
Kisegíti és csókolja is mindjárt.
MAMA
Döbbenten hallgat, s csak a viharzó zene készíti elő a szavát. Így szólal meg végül. Ó, ez az átkozott bizalmatlanság! Ki a megmondhatója annak, hogy én mit szenvedtem ezért. Hát azt hiszed, te vad lovag, mert most már az maradsz örökre az én szememben, hiába is dobod el álszakálladat – te mongol, angol, kurdisztáni, holland, spanyol, arab –, hogy süket hangszer voltam én kísértő dalokat pengető ujjaidnak érintése alatt… Tévedsz, te férficinizmus szörnyeteg képviselője, akit valamikor férjemként bírtalak. Tévedsz! Mert bennem is dalra gyúlt a vágy… És milyen dalra!… Hiszen én közben majd megvesztem Ámor nyilától… A Lovag mozdulatára, prózában közbeveti. Csitt! persze, e gyermek még kiskorú, mondod, mert egyszeriben milyen jó apa lettél… De mi van abban, ha bevallom, hogy sajnálom, hogy nem gyakoroltam a hitvesi szerelmet azzal a sok kósza katonával, pappal és szép kurd herceggel, aki ezen ajtó mögött a kegyeimért esdett? Mi van ebben? Hiszen még csak házasságot sem törtem volna.
A VAD LOVAG
Tenor. Azért a dolog nem olyan egyszerű.
MAMA
Erre csak fokozódó indulattal. Mi vagy te talán, mit képzelsz, Isten, hogy elbújsz a vattaszakállad mögé, és megpróbáltatásokat zúdítasz a szegény halandóra?
A VAD LOVAG
A legbecsültebb nő te lettél ebben az egész hadrakelt Európában. Letérdel.
Madonnám!
MAMA
És a legmegalázottabb! Már üti. Untad a hitvesi ágyat, táborba mentél, és ott meguntad a tábort… Se itt, se ott nem voltál, te Mohamed koporsója!… Te hadiszökevény, te hitvesi ágy szökevény!… Most már tudom, hogy miért tart ily soká ez a harmincéves háború… Ne félj! Megírom én ezt a protestáns hadak főkapitányának. Nagyon jó emberem…
A VAD LOVAG
A pofonok közben is röhög. Elfelejted, drágám, hogy ő is én voltam.
LEÁNYKA
Szintén röhög, ül a széken és fújni kezdi.
|
|
A papa nyolc éve, hogy elment |
|
|
És közben folyton itthon volt! |
MAMA
Közben erőt vett magán, kihúzta magát, s most hidegen – talán prózában – kijelenti. Ez a váratlan viszontlátás engem megrendített… Nyolc éven át állhatatosan ki tudtam tartani az egyedüllétben – s ezt most már folytatom. További nyolc éven át, kérlek, ne közeledj hozzám. Bizalmatlanságodnak ez legyen a büntetése.
A VAD LOVAG
Próza. Erre éppen kérni akartalak… Hogy ezentúl úgynevezett fehér házasságban éljünk.
MAMA
Én… én akarlak büntetni ezzel. Érted?
A VAD LOVAG
Meg vagyok én már büntetve, drágám… Kislányom, kérlek…
LEÁNYKA
Engem a papa ne küldjön ki innen! Én nem akarom a mamát most egyedül hagyni.
MAMA
Nézz ki, lányom, az ablakon – hogy milyen szép processzió jár a vár körül…
A VAD LOVAG
És fogd be a füled!… Mamához csendesen, már szinte szoprán hangon. Emlékszel-e arra a szép kurd hercegre?… Az is én voltam…
MAMA
Ó, én szerencsétlen!… De hát te, aki annyi életveszélyből épen visszatértél, akinek a méreg meg se kottyant… Aki magad vagy a túlélés csodája…
A VAD LOVAG
Koloratúr. Meg van írva: aki elveszíti életét, megnyeri azt – de aki elveszíti férfiasságát, soha vissza nem nyeri azt.
MAMA
Most már értem, miért tiltja az egyházunk a szentírás olvasását. Túlságosan lehangoló könyv.
LEÁNYKA
Visszafordulhatok?
A VAD LOVAG
Még nem!…. Súgva. Van a szerelemnek egy fura titka, amelyről nem tud a Biblia.
Ha fogyatékos férfiúi személyemet e vad lovag szakálla mögé bújtatom… – Felteszi az álszakállt. – azt hiszem… – Mélyülő hangon. – még van remény. Ölelni akarja… S mint egy ellenállhatatlan szép régi emléket idézi, kontrabasszban. „Engedjen be, szívem szerelme…”
LEÁNYKA
Megborzong az ablakban. Ju-uj!
A VAD LOVAG
Átélve, mélyen. Add ide magad… Te hűtlen, te parázna…
MAMA
Pofon vágja a Vad Lovagot.
MAMA
Ne haragudj, de nem tehetek másként. E maskarában nem bírom felfedezni benned a hites férjemet.
A VAD LOVAG
Szomorúan leveszi megint az álszakállt. Tenorban. De e maskara nélkül még kevésbé fedezed föl.
MAMA
De, de, most a férjem vagy! Csókolja.
A VAD LOVAG
Közben, szinte szoprán hang. A test szerint már soha többé.
MAMA
Ragaszd hát vissza a bajuszt és szakállat!… Nem bírom elviselni vágyaim emésztő éhségét.
A VAD LOVAG
Ha éhes vagy, asszonyom, azon is lehet segíteni. A kúthoz megy, belehajol, belekiált. Szakács! Küldj fel egy sült kappant!
MAMA
Felpattan. Most már örökre csak sült kappan? Amikor engem másmilyen éhség gyötör? Férje két lábát elrántva – fejjel lefele beleejti őt a kútba.
A gyorsulva zuhanó test zenéje.
MAMA
Előveszi a rózsafüzért. Nyugodjék békében…
Most ért feneket a Vad Lovag.
MAMA
Egy miatyánk, tíz üdvözlégy… Nem hetente. Mindennap. Kezdi is, némán.
LEÁNYKA
Visszafordulhatok?
LEÁNYKA
Hova lett a papa?
MAMA
Némán imádkozva a kútra mutat… Nyekk!
LEÁNYKA
Duzzogva. Ezért kellett nekem kinézni az ablakon. Mert a papát megölni nem illik
egy növendék leányka előtt… Ugye?
Lentről erősebben a körmenet éneke – litánia. Olyasmi hallatszik, mint: „szüzesség tüköre… az erény szentségtartója.”
LEÁNYKA
Lehet, hogy megint feltámad?
MAMA
Csak az udvarlók támadnak fel… Majd ha nagy leszel, megnézed az operában a Csodálatos Mandarint… De
a férjek nem támadnak fel. A férjekben nincs elég életerő.
LEÁNYKA
Rákezdi.
|
|
A papa nyolc éve, hogy elment… |
MAMA
Leánya éneke közben. És most már tényleg odalesz egy egész örökkévalóságig!
Hirtelen elhallgatnak. Csend.
LEÁNYKA
Mintha valaki kopogtatott volna!
Csend.
MAMA
Boldogan. Mintha valaki csizmával rúgná az ajtót!
LEÁNYKA
Vadul sminkelni kezdi magát.
MAMA
Ne törődjünk vele! Tegyünk úgy, mintha nem is hallanánk. Veszi az edényt, hogy kolompoljon De nem is hallatszik semmi…
Függöny
Varjú a varjúnak
Régi francia haramiatörténet színpadra vagy bábszínpadra
1837-ben André Panon du Hazier báró, aki a francia vásári komédiáknak első gyűjtögetője volt, jegyezte fel ennek a játéknak a meséjét, Ornans-ban egy fogadóban, ahol evégett három napon át időzött. François de Roux írta dialógusokba, betűhíven. Közli Jean Variot: Théâtre de Tradition populaire, Marseille, 1942.
A szín jobb felén a rablóbarlang bejárata. Kövekkel elbarikádozva. Hogy félreértés ne essék, van egy tábla is fölötte, a táblán iromba betűkkel festve az írás: „Vigyázat! Rablóbarlang.”.
A szín másik felén keresztút. Itt is van felírás egy útjelző táblán: „Bécs felé – Majland felé.”.
Közbül egy lombokkal díszített függöny jelzi az erdőt. Történik azokban az időkben, amikor a királyok és a császárok sok legényt vittek el katonának, s közülük sokan megszöktek, és útonállók lettek.
Tuskóláb,
Sátánpofa,
Halszemű.
A három rabló a barlangban hasal vagy térdel. Puskájuk hosszú csöve a mellvédre támasztva, az út felé irányozva. Csak a fejük látszik.
TUSKÓLÁB
Nehéz mesterség ez. Üres hassal útonállni…
SÁTÁNPOFA
Hideg földön hálni… Már egészen összezsugorította tagjaimat a csúz.
HALSZEMŰ
És előbb-utóbb felakasztanak. Ajjajaj!
TUSKÓLÁB
Azt beszélik, a siralomházban azt ehetik a szegény elítélt, amit megkíván. Mintha csak terhes asszony volna. Én majd kolbászt kérek.
SÁTÁNPOFA
Én forró bablevest. Abban van kolbász is.
HALSZEMŰ
Én pálinkát, mert az bátorságot ád az elkövetkezendőkhöz.
TUSKÓLÁB
Mi vagyunk a legszerencsétlenebb útonállók. Senki se jár ezen az úton.
SÁTÁNPOFA
Az utolsó élőlény az a diák volt, aki ezt a szép cégért festette nekünk.
HALSZEMŰ
Mióta ezt a táblát kiraktuk, mindenki elkerül minket. S olyan félelmetes ez az elhagyatottság!
TUSKÓLÁB
A madár se jár erre! Legalább egy verebet lőhetnénk, ha már püspököt nem.
SÁTÁNPOFA
Se veréb, se püspök.
HALSZEMŰ
A vezérünk is itthagyott… Én félek.
TUSKÓLÁB
Valaki jön!… Hallod?
HALSZEMŰ
Jaj!… Bújjunk el!
Tuskóláb,
Sátánpofa,
Halszemű,
Rablóvezér.
RABLÓVEZÉR
Jön az úton. Régies zsandár- vagy katonaruhában. Nagy batyuban hozza a többi katonaruhát.
SÁTÁNPOFA
Kiles. Zsandár… Főzsandár… legalábbis kapitány.
HALSZEMŰ
Meneküljünk! Mind eltűnnek a barlangban.
RABLÓVEZÉR
Tuskóláb!… Sátánpofa!… Halszemű! Egymás után felütik a fejüket. Nem megmondtam nektek, hogy szemmel tartsátok az utat?
HALSZEMŰ
Hisz ez a vezérünk! Csakhogy megjöttél!
RABLÓVEZÉR
Mától kezdve kapitányotok vagyok.
HALSZEMŰ
Zsandárok leszünk? Éljen!
RABLÓVEZÉR
Nem leszünk zsandárok, csak zsandárruhába bújunk. Hogy nagyobb legyen irántunk a bizalom. Bedobja a ruháscsomagot, csizmát. Átöltözni! Angyalbőrbe! Egy-kettő! De aztán ragyogjon az a csizma!
TUSKÓLÁB
Jön ki. Már előbb rajta volt a katonanadrág és csizma, csak nem látszott. Kívül ragyog, de belül szögek vannak benne. Kapca helyett szögek.
RABLÓVEZÉR
Pofon vágni készül. Tanuld meg, hogy egy igazi katona nem panaszkodik.
TUSKÓLÁB
Jó, jó, cimbora, megtanulom én… Elfordul félve.
RABLÓVEZÉR
Hátba vágja. Kapitányod vagyok!
TUSKÓLÁB
Igenis, kapitány!
RABLÓVEZÉR
Azért! A pofon elmaradt.
SÁTÁNPOFA
Kimászik, illeg-billeg. Medáliát is adjál, komám!
RABLÓVEZÉR
Nem komázunk! Újabb pofonhoz készül.
HALSZEMŰ
Előjön. Remegjetek tőlem, bitang útonállók!
RABLÓVEZÉR
Ezt vágja nyakon. Nem tűröm a tréfát!… Sorakozó! Vi-gyázz!
A HÁROM RABLÓ
Igyekszik katonásan felállni.
RABLÓVEZÉR
Mától kezdve itt rend lesz és fegyelem. Megértettük?… Erre azt felelitek: igenis, kapitány!
A HÁROM RABLÓ
Igenis, kapitány!
RABLÓVEZÉR
Azért… Hiába írattunk cégért azzal a kóborló diákkal, egyre kevesebb utas jár errefelé!
HALSZEMŰ
Mi van ide kiírva, kapitány?
RABLÓVEZÉR
Hát nem tudsz olvasni, te tahó ?
HALSZEMŰ
Nem… Nem tudunk.
RABLÓVEZÉR
Akkor most tanuljatok meg. Hátra arc!
A HÁROM RABLÓ
Megfordul, a barlang felé.
RABLÓVEZÉR
Olvassátok utánam! Ide az van fölírva, hogy „Vendégfogadó”…
A HÁROM RABLÓ
Vendégfogadó…
RABLÓVEZÉR
Most már tudtok olvasni. Hátra arc! Pihenj!… Megtudtam, hogy hamarosan erre jön egy postakocsi, mert a
másik úton leszakadt a híd.
RABLÓVEZÉR
Pofa be!… Tanulj illendőséget. A postakocsiban három előkelő úrikisasszony utazik. Csak a mamájuk kíséri
őket. Tuskóláb! Te elébük mégy. Légy kedves és udvarias hozzájuk, ahogy egy császári zsandárhoz illik. No
mutasd meg, mit fogsz velük csinálni?
RABLÓVEZÉR
Egy-kettő! Mutasd, mit csinálsz… Ők ketten ott a kisasszonyok. Rajta!
TUSKÓLÁB
Szégyellem én azt megmutatni.
RABLÓVEZÉR
Fenyegeti. Kedvesen integetsz nekik – megértetted?
RABLÓVEZÉR
Úgy is jó lesz. Elvégre a zsandárok se zárdában nevelkedtek. Persze egy kapitány úr, az más!… Annak tudnia kell, hogy mi a komilfó. Most megyek, és rizsport hintek a hajamra. Ha a dámák megérkeznek, szóljatok. De finoman, mert kitaposom a beleteket. Bemegy a barlangba.
Tuskóláb,
Sátánpofa,
Halszemű.
TUSKÓLÁB
Inkább kolbászt hozhatott volna.
SÁTÁNPOFA
Nehéz mulatság ez a zsiványélet.
HALSZEMŰ
Nem nekem találták ki. Ha puskalövést hallok, a hideg futkároz a hátamon.
SÁTÁNPOFA
Nincs is jobb, mint ülni otthon a kemence padkáján.
TUSKÓLÁB
Miért lettem én útonálló?
HALSZEMŰ
Hát én miért lettem?
SÁTÁNPOFA
Megházasodni, az volna jó!
HALSZEMŰ
Eljátszadozni a pulyákkal…
TUSKÓLÁB
Majd eljátszadozik lábunkkal a szél.
HALSZEMŰ
Ha legalább védőszentünk volna, mint a többi tisztességes embernek. Mért nincs az útonállóknak védőszentjük. Miért?… Ekkora gyertyát égetnék előtte. Mutatja.
SÁTÁNPOFA
Dehogyis nincsen! Krisztus oldalán a jobb lator, az felméne a paradicsomba… Így mondta a pap.
HALSZEMŰ
A fene egye meg, de honnét vegyek neki gyertyát?
TUSKÓLÁB
Lopni kéne. A templomból.
HALSZEMŰ
A lopott gyertyára csak fintorog egy védőszent.
TUSKÓLÁB
Vagy elandalodik, hogy ő is latorkodott ám.
SÁTÁNPOFA
Akármilyen nagy lator volt, ha egyszer felteszi a glóriát a fejére, többet le se pök minket. Azontúl már csak kanonokokkal komázik. Nehéz mesterség ez, mennyei pártfogó nélkül.
HALSZEMŰ
Nyugdíj nincsen.
A postakocsi kürtje.
TUSKÓLÁB
Hallod? A postakocsi… Integessünk.
HALSZEMŰ
Nekem már futkározik a hideg a hátamon.
Tuskóláb,
Sátánpofa,
Halszemű,
s a Mama,
három lányával.
MAMA
Három lányával sétálva jön az úton, mindnyájan tele ékszerekkel. A postakocsi istrángjának is most kellett elszakadnia. Minden utazás némi bosszúsággal jár.
HORTENZIA
Élvezze a természetet, anyám.
PAULINA
Egy kis séta egészséges.
KLEMENTINA
Anyám gyomra úgyis nehezen bírja a kocsirázást.
MAMA
Épp az hiányzott, hogy emlegesd. Máris háborog a gyomrom. Jaj, üljünk le! Leülnek.
Jaj!
SÁTÁNPOFA
Tuskólábhoz. Integess nekik.
TUSKÓLÁB
Egyszerűbb volna leütni őket, és kész.
HORTENZIA
Hol az útitáska?
PAULINA
Az ezüst flakonban van a repülősó.
KLEMENTINA
Dörzsöljük meg a szívét otkolonnal. Gombolgatják anyjuk ruháját.
HALSZEMŰ
Közben. Forduljunk el.
HALSZEMŰ
Mert olyan előkelőek. Elfordul.
SÁTÁNPOFA
Elfordulhatunk. Úgyis csak a mamust vetkőztetik. Elfordul.
TUSKÓLÁB
Én mit csináljak?
MAMA
Úgy, úgy!… De nem jár erre senki, ugye?
RABLÓVEZÉR
Kijön a barlangból. Hát ti mit csináltok?
SÁTÁNPOFA és HALSZEMŰ
Pszt! Mutogatnak hátra.
MAMA
Felsikolt. Hangokat hallok!… Férfihangokat. Meneküljünk! Felugrálnak.
RABLÓVEZÉR
Álljanak meg, hölgyeim! Érezzék magukat biztonságban.
MAMA
Jaj! A gyomrom még jobban háborog.
HORTENZIA
Jaj! Ezek császári zsandárok!
PAULINA
Szent isten! Mit keresnek itten a zsandárok?
KLEMENTINA
Már itt is? Meneküljünk!
RABLÓVEZÉR
Hölgyeim, nekünk egy a jelszónk: béke és biztonság. Mi azért vagyunk itt, hogy megvédjük a védtelen utasokat.
HORTENZIA
Nincs szükségünk védelemre.
RABLÓVEZÉR
Sötét brigantik lappanganak az erdőn. S csak az alkalomra lesnek, hogy kirabolják önöket.
MAMA
Ez hiányzott éppen. Tudtam, hogy valami kellemetlenség ér ezen az úton… Rablók!
RABLÓVEZÉR
De mi ártalmatlanná tesszük őket. Tessék idébb jönni. Van itt egy kellemes fogadó.
HORTENZIA
Miért menjünk odább?
RABLÓVEZÉR
Jöhet egy eltévedt golyó.
HALSZEMŰ
Csakugyan?… Akkor bújjunk el.
TUSKÓLÁB
Ha nem szólítja kapitánynak, magát is pofon vágja. Már ugrik is el.
MAMA
Kapitány, ön kissé keményen bánik az embereivel. De hol van a fogadó?
MAMA
De hisz erre az van kiírva, hogy „Rablóbarlang.”
TUSKÓLÁB
Úgy látszik, a mamus tud olvasni.
RABLÓVEZÉR
Ármányos diákja, annak még egyszer kitekerem a nyakát. Hirtelen. Ez itt ugyanis
egy olyan fogadó, amelyet elfoglaltunk a rablóktól, és most átutazó szállást rendeztünk be, védtelen hölgyek
számára. Kerüljenek beljebb.
HORTENZIA
A mamának friss levegőre van szüksége.
TUSKÓLÁB
Befelé, befelé, mondta a kapitány.
RABLÓVEZÉR
Minden barlang sötét, hát még egy rablóbarlang. Hirtelen. Ékszereiket!
RABLÓVEZÉR
Most már nem vagyok kapitány. A többi rablóhoz. Fogjátok le őket.
RABLÓVEZÉR
Előbb az ékszereket!
HORTENZIA
Aranyos kapitány…
RABLÓVEZÉR
Nincs kapitány! Az aranyat!
PAULINA
Látnivalóan ön a császári rendőrség gyöngye…
RABLÓVEZÉR
A számból vette ki! A gyöngyöket is!
KLEMENTINA
Ön nagyon rokonszenves minekünk, kapitány, s az ilyesmi kölcsönös szokott lenni. Nemde?
RABLÓVEZÉR
Fogd be a szád! A kölcsönről én tárgyalok.
HORTENZIA
Kegyelmezzen nekünk!
PAULINA
Hisz ön is ember!
KLEMENTINA
Tekintse fiatal korunkat.
HORTENZIA
Vagy legalább tekintsen erre a szenvedő anyára.
PAULINA
Aki nem tud semmiről.
KLEMENTINA
Aki belepusztul, ha minket elveszít.
Egyre gyorsabban.
HORTENZIA
Mindent bevallunk.
KLEMENTINA
S mindenünket odaadjuk.
KLEMENTINA
Esendő lányok vagyunk.
HORTENZIA
Többé nem tesszük.
PAULINA
Ne tegye tönkre a jövőnket!
KLEMENTINA
Hisz még előttünk az élet.
HORTENZIA
Esküszünk anyánk szenvedéseire.
PAULINA
Hogy visszatérünk az erény útjára.
HORTENZIA
De hallgassa meg a részleteket.
RABLÓVEZÉR
Elég! Engem nem érdekel, hogy hol és mikor léptek le az erény útjáról. Az ékszereket!
Egyszerre dobálják le magukról az ékszereket a lányok.
HORTENZIA
Tessék! Tessék!
PAULINA
Örülök, hogy megszabadulok tőlük.
KLEMENTINA
Égette a bőrömet ez a melldísz, nézze!
HORTENZIA
Megadjuk a címeket is, hogy kinek kell odaadni.
PAULINA
Így könnyebb dolga lesz.
HORTENZIA
Ezt a kancellár fiának.
PAULINA
Ezt magának a kancellárnak.
KLEMENTINA
Ezt az illetékes megyéspüspöknek.
RABLÓVEZÉR
Rakja el az ékszereket. Majd bolondok leszünk!
HORTENZIA
Kapitány, ön megfeledkezik hivatásáról!
RABLÓVEZÉR
Akkor feledkeznék meg, ha nem magamnak tartanám meg.
PAULINA
Úgy látszik, zsandárkörökben is lábra kapott a korrupció.
KLEMENTINA
Avagy talán ön álzsandárkapitány?
MAMA
Lányom, ne takinírozd a kapitány urat.
SÁTÁNPOFA
Hát a szép kisasszony azt hiszi, hogy mi igazi zsandárok vagyunk? Höhöhöhö!
HALSZEMŰ
Hogy minket a császár fizet? Jó is volna. Hihihi!
TUSKÓLÁB
Az úgy volt, hogy mi csak a nagyobb bizodalom végett öltöttük föl az angyalbőrt. Hehehehe!
RABLÓVEZÉR
Kapiskáljátok már, cicavirágok?
HORTENZIA
Micsoda? Önök bűnözők?
RABLÓVEZÉR
Így is lehet mondani.
PAULINA
Szégyelljék magukat!
RABLÓVEZÉR
Vigyázz a szádra, te kis pisis…
KLEMENTINA
Pofon vágja a Rablóvezért. Maga fogja be a száját!
SÁTÁNPOFA
Megfenyítsem? Kapitány?
KLEMENTINA
Ti akartok hozzánk nyúlni?
HORTENZIA
Te nyomorult, tudod te azt, hogy kitől szabad lopni és kitől nem?
PAULINA
Ismeritek ti a bűnözés tízparancsolatát? Az útonállás erkölcsi kódexét?
RABLÓVEZÉR
Úri dámákat levetkőztethetsz: ez az első parancsolat.
HORTENZIA
Csakhogy mi is a brancsba tartozunk, kolléga!
PAULINA
Ezt már felérhették volna ésszel.
KLEMENTINA
Ezen a pályán több ész kell, bogaram.
MAMA
Kiket szültem én? Kiket szoptattam én?… Egek!
Elalél.
KLEMENTINA
Egyszer úgyis meg kellett tudnia.
HORTENZIA
Addig legalább nyugodtan tárgyalhatunk eme fusizó útonállókkal. A rablókhoz. Adjátok csak vissza az ékszereket!
RABLÓVEZÉR
Ne tegyen már ilyet velem a kisasszony!
HORTENZIA
Egy-kettő! Rablótól nem rabolunk.
HORTENZIA
Egyáltalán, banditák vagytok ti?
RABLÓVEZÉR
Ön kételkedik bennünk? Ön sérteget? Kisasszony, ha férfi volna, pisztolyom csöve elé állítanám.
PAULINA
Elég a szavalásból! Tetteket kérek. A gyémántokat!
KLEMENTINA
Te koszos betyár, add meg nekünk a köteles tiszteletet. Mi a legjobb társasághoz tartozó szélhámosnők vagyunk.
HORTENZIA
Csak a legfelsőbb körökben működünk.
PAULINA
Bejáratosak vagyunk az udvarhoz.
KLEMENTINA
Vőlegényeink is befolyásos brigantik.
HORTENZIA
Megtorló intézkedéseket kaptok a nyakatokba.
KLEMENTINA
Nektek még a híreteket se hallottuk.
TUSKÓLÁB
Kegyelem! Térdre esik.
SÁTÁNPOFA
Irgalom szegény fejünknek! Kezet akar csókolni.
HALSZEMŰ
Tekintsenek éhező családunkra. Leborul.
HORTENZIA
Nincs kegyelem!
PAULINA
Ti megszegtétek a bűnözők szolidaritását!
KLEMENTINA
A törvényt! A betyárbecsületet!
TUSKÓLÁB
Kapitány, én úgy szégyellem magam.
SÁTÁNPOFA
Adjunk vissza mindent!
HALSZEMŰ
Ne tegyék tönkre a jövőnket!
RABLÓVEZÉR
Rendben van. Mindent visszaadok. Tessék! Pakolja ki az ékszert a zsebéből. De
nem félelemből, hanem mert a becsületre hivatkoztak.
HORTENZIA
Ahogy rakja fel az ékszereket, gúnyosan. Még a becsületet mered a szádra venni?
PAULINA és KLEMENTINA
Becsület ezeknél. Kacagnak.
RABLÓVEZÉR
Fogadják legalázatosabb kézcsókomat.
HORTENZIA
Mama, ébredjen! Azóta megcsinálták a postakocsi istrángját.
PAULINA
Hohó, előbb hozzatok ki mindent a barlangból!
A RABLÓK
Húzódnak be a barlangba.
MAMA
Most mit gondolhat rólatok ez a bandita, ó szűzanya?
HORTENZIA
Fütyülök rá, hogy mit gondol rólunk egy bandita.
PAULINA
Aki ráadásul ostoba tökfej!
KLEMENTINA
Olyan ostoba, hogy visszaadja az ékszereket.
MAMA
Megmondtam én jó előre, hogy minden utazás valami bosszúsággal jár.
Hallatszik a postakocsi kürtje.
A RABLÓK
Szegényes holmit hordanak ki a barlangból.
HALSZEMŰ
A szép terv füstbe ment.
TUSKÓLÁB
A rabláson is már csak az urak keresnek.
SÁTÁNPOFA
Micsoda ékszereik voltak! Láttad azt a fülbevalót?
HALSZEMŰ
Sok hűhó semmiért.
RABLÓVEZÉR
Egy igazi betyár nem panaszkodik.
TUSKÓLÁB
De én éhes vagyok.
A NŐK
Közben kacagva nézegetik az újabb zsákmányt, amellyel elvonulnak.
Függöny
Szőrmókus, aki nélkül nem élet az élet
GONZALVE FELESÉGE – azaz SZŐRMÓKUS –, 30 éves
CARMEN, a másik szobalány, 20 éves
Történik Spanyolországban, a Pireneusok között, a XVIII. század elején.
Gonzalve szobája. Kell bele dívány, s körülötte némi rendetlenség. Egy ajtó, egy ablak.
GONZALVE
Lovag és férj. Felveszi az asztali csengőt, megrázza, s vár. Megint megrázza, vár.
Kis csend. Majd nyílik az ajtó.
INEZ
Szobalány, be. Parancsoljon, szenyor!
GONZALVE
Végre!… Leesett valahová a pipám szipókája. Nem segítene megkeresni?
INEZ
Már megint?… Mióta itt vagyok, mindennap elvész kétszer-háromszor.
GONZALVE
Hát olyan kellemetlen, ha bejön néha hozzám?
INEZ
Jó, jó, csak nem szeretném, ha az úrnőm ránk nyitná az ajtót.
Bezárja kulcsra az ajtót.
INEZ
Jaj! Ne! Mit mondunk, ha valaki be akar jönni?
GONZALVE
Bízza rám. Majd kitalálok valamit. A szerelem találékonnyá teszi az embert. És én olyan szerelmes
vagyok…
INEZ
Ha a szenyor olyan találékony, megtalálhatná egyszer egyedül is azt a szutykos szipókáját. Lustán jár
fel s alá, nézelődik, majd feláll egy székre, hogy a polcon megnézze.
GONZALVE
Egyedül? Amikor az életemnek ezek a fénypontjai, ahogy látom magát itt hajladozni, nyúladozni,
ahogy kivillannak a kis bokái… Veszek magának egy pár áttört harisnyát.
GONZALVE
Rózsaszínt, persze hogy rózsaszínt… Egy ilyen fekete szépséghez az illik igazán… Méretet vehetek?…
Megengedi? Megfogja a lábát.
INEZ
Jaj, ne tessék csikolni. Különben is ugyanolyan méretű a lábam, mint az úrnőmé. Vegyen róla méretet
az úr. Leugrott a székről.
GONZALVE
Ne emlegesse folyton a feleségemet. Babonás vagyok.
INEZ
Ugye, egyszerre hogy inába szaladt a bátorsága… Hát hol veszett el az a fránya szipóka?
INEZ
Mindjárt gondoltam. De én a díványon nem keresem ám.
GONZALVE
Pedig higgye el, sokkal kényelmesebb ilyesmit a díványon keresni, mint a földön vagy a szekrény
tetején… Egy ilyen jó puha díványon… Vonszolja.
GONZALVE
Csitt, szívem… Leülteti.
INEZ
Pedig ha most a felesége benyitna…
GONZALVE
Mondtam már, hogy ne fesd a falra…
Nyitná valaki az ajtót. S már kopog is.
INEZ
…mert megjelenik. Tessék! Itt is van. Engedjen!… Kellett az úrnak? Felpattan.
Kopogás.
FELESÉG
Kintről. Gonzalve! Miért nem nyitsz ajtót?
GONZALVE
Ő!… Most mit csináljunk? Hangosan. Nyitom!
INEZ
Most megmutathatja a szenyor, hogy milyen találékony. Rendbe szedi magát. Kopogás szünet nélkül.
GONZALVE
Nyitom, angyalom, nyitom már! Halkan. Mit mondjak neki?
INEZ
Pimaszul. A szenyor zseniális, nem én.
FELESÉG
Kintről. Gonzalve, kivel beszélgetsz? Ki van még odabent? Veri az ajtót.
INEZ
Én vagyok itt, Inez, a szobalány!
GONZALVE
Közben. Psz-sz-sz!
INEZ
Most már hiába pisszeg az úr. Tessék inkább kinyitni az ajtót.
FELESÉG
Hangja. Gonzalve, nyisd ki az ajtót!
INEZ
Szenyor, nyissa ki az ajtót!
GONZALVE
Nekem asszonyok ne parancsolgassanak! Nem nyitom!
INEZ és a FELESÉG
Egyszerre. Ajtót!
GONZALVE
Én vagyok az úr a háznál!
INEZ és a FELESÉG
Egyszerre. Ajtót, ajtót! Ajtót!
GONZALVE
Nem, nem, és nem!
FELESÉG
Hangja. Gonzalve! A türelmemnek van határa! Tudod hogy milyen erős vagyok.
GONZALVE
Éppen azért nem nyitom ki!
Recseg az ajtó. Betört.
FELESÉG
Be. Hát így vagyunk?! Mi történik itt?
GONZALVE
Én nem is tudom.
FELESÉG
Legalább kitalálnál valamit a mentségedre.
INEZ
Pedig a szenyor találékony!
FELESÉG
Azért mert az úr bezárkózott veled a szobába, még nem sértegetheted. Ehhez csak nekem van jogom.
INEZ
Hangoskodva. Szép dolog ez. Látom. Már összefognak ellenem. Nekem mukkanni se szabad. Az én
nevem…
GONZALVE
Távozzék, kérem!
FELESÉG
A házunktól is! Vidd a motyódat!
INEZ
Megyek is! Keresek magamnak olyan helyet, ahol a szobalányok is megmondhatják a véleményüket.
El. Becsapja az ajtót.
GONZALVE
Drágám, te olyan rendet tudsz tartani, hogy a spanyol király akármelyik tábornoka megirigyelheti.
FELESÉG
Most már hiába bókolsz. Végeztem veled.
GONZALVE
Mit akarsz csinálni?
FELESÉG
Itthagylak. Elegem volt a szobalány-históriákból. Hároméves házasságunk óta ez volt a hatodik
szobalány, akivel kikezdtél. Gyerekünk nincs…
FELESÉG
Csapodár férfitól az se kell!
GONZALVE
Hirtelen letérdel. Az életem a tiéd!
FELESÉG
Női büszkeségem megtiltja, hogy tovább szeresselek… Isten veled, Gonzalve! És szállj magadba. El.
GONZALVE
Egyetlenem!… Egyikük azért itt maradhatott volna. Feláll. Most ki fogja fölvarrni a köpenyegem gombjait? Ki fog nekem inget vasalni? És egyáltalán, hol vannak az ingeim?… És ha meg akarom siratni a feleségemet, hol találok zsebkendőt? Kicsapja az ablakot. Drágám!… mondd, hol tartod a zsebkendőimet?
Kocsirobogás.
GONZALVE
Vissza az ablaktól. Még csak integetni sem tudok utána. Elment. Ah, egy elhagyott férfi élete!… Sírnék, de nincs mibe… Nem kellett volna elengednem a feleségemet. Vagy legalábbis a szobalányt nem… A fene egye meg, még csak rá se tudok gyújtani. Hova a csudába dugtam el azt a pipát!… Kereshetem magam. Nem élet ez!… Se zsebkendő, se feleség, se szobalány. Felveszi köpenyegét. Most kereshetem őket széles e Spanyolországban.
Gyors függöny
Az előfüggönyön felírás vagy tábla: „Fogadó”.
Zarándokok kórusa hallatszik
FOGADÓS
Kijön a függöny elé. Kiabál hátrafelé. Tele a szálló!… Soha ilyen búcsújárást!… Feleség, hallod?!
FOGADÓSNÉ
Oldalt megjelenik, lámpával. Hallom, na!
FOGADÓS
Asszony, csukd be a kaput, nehogy valamelyik szent életű zarándok megszökjék az éjjel fizetés nélkül.
FOGADÓSNÉ
Csukom már! El.
CARMEN
A másik oldalról megjelenik, szintén lámpással. Itt vagyok.
FOGADÓS
Te meg, Carmen, nézd meg, jutott-e mindenkinek szalmazsák!
CARMEN
Odamegy hozzá, csendesen. Megnéztem már, rendben van minden.
FOGADÓS
Halkan. Nem néz ide a feleségem, adj egy csókot gyorsan.
FOGADÓS
Jó kedvem van. Egyszer esik esztendőben manresai búcsú. Áldott legyen a manresai szent Szűz… Tele
a szálló, Carmen, tele a szálló! Veszek neked holnap a búcsúban egy szép selyemkendőt.
CARMEN
És a feleségének mit vesz?
FOGADÓS
Rózsafüzért. Hogy ne unja el magát!
A zarándokok kórusa csendesedik.
FOGADÓS
Halkan. Hadd nyitva éjszakára az ajtód!
Kocsi zaja.
CARMEN
Valaki jön. Úgy látszik, nem sok nyugtunk lesz ma éjszaka.
FOGADÓS
Kiáltva. Mondjad neki, asszony, hogy tele a szálló, menjen máshová!
GONZALVE
Hangja távolabbról. Hej, gazda, ne hagyjon már éjszakára idekint a kapu előtt! Jól megfizetem a szállást!
FOGADÓS
Gazdag embernek látszik. Hová tegyük, Carmen?
CARMEN
Az emeleti szobából felzavarom az egyik búcsúst a padlásra. Mindjárt lesz hely! S már szalad is ki.
FOGADÓS
Harsányan. Nyissatok kaput annak az úrnak! El.
Az előfüggöny fölment. A fogadó szobája.
Két nagy ágy benne. Mosdó. A falon Fülöp király képe meg szentkép, előtte mécses. Az egyik ágyban hortyog egy öreg zarándok.
Nyikorogva nyílik az ajtó.
CARMEN
Be. Parancsoljon, uram. Ez az innenső ágy az öné.
GONZALVE
Be. Köpenyben, porosan. De itt valaki hortyog!
CARMEN
Egy zarándok, uram.
GONZALVE
Én mással nem hálok egy szobában. Vagy ha már hálnék, semmi esetre sem egy hortyogós
vénemberrel.
CARMEN
Bezzeg, ha Fülöp király kérne szállást, annak odaadná a másik ágyat, ugye? Pedig az is hortyogós
bácsika lehet már.
GONZALVE
Tudom, tudom, mióta Fülöp király egyszer búcsúsok közé keveredett, minden csuklyás zarándokról
azt kérdi a nép: vajon nem őfelsége-e… Pakolja csak ki innét ezt a vénembert.
CARMEN
Volna szíve, egy törődött aggastyánt…?
CARMEN
Az más. Kiabál. Hallja bácsi! Egy-kettő, iszkiri, föl a padlásra!
ZARÁNDOK
Felriad. Hő! Tűz van?
ZARÁNDOK
Fáj a lábam! Térden csúszva jöttem idáig.
CARMEN
Nekem pedig megjelent álmomban a manresai szent Szűz, és azt mondta… „Költsd fel, leányom, azokat
a zarándokokat, akik paplanyos ágyban alusznak, és mondd meg nekik: micsoda érdem térden csúszva
jönni hozzám, és közben paplanyos ágyban aludni? Aludjanak puszta földön.”
ZARÁNDOK
Ezt mondta? Leteszi lábát az ágyról.
ZARÁNDOK
És odafönt a padláson nincs se ágy, se dikó?
CARMEN
Csak döngölt, kemény föld.
ZARÁNDOK
Leszáll. Akkor megyek.
CARMEN
Van fent egy zsák borsó. Abból szórhat a dereka alá. Úgy még nagyobb lesz az érdem.
ZARÁNDOK
Köszönöm, leányom. Kicsoszog, óriási rózsafüzérét vonszolva maga után.
GONZALVE
Pompás egy lány maga! Mi a neve? Maga a szobalányok gyöngye.
CARMEN
Carmen vagyok, szenyor.
GONZALVE
Itt van a harmadik arany, Carmen. De üljön már le egy csöppet, ne vigye el az álmom.
CARMEN
Köszönöm, uram, de mennem kell, mert a gazda éjszakánként… inspiciálni szokott.
GONZALVE
Ejnye, ejnye, be kár, be kár!
CARMEN
Uraságod pedig bizonyára pihenni szeretne. Jó éjszakát! Indul is, marad is.
GONZALVE
Megkérhetem, hogy hajnalban költsön fel?
CARMEN
Majd bekopogok, uram.
GONZALVE
De ha mélyen aludnék, csak jöjjön be nyugodtan, és rázzon föl. Jó?
CARMEN
Majd beküldöm a fogadóst, az úgy felrázza uraságodat – még nyakon is önti egy kancsó vízzel.
GONZALVE
Pedig, ha alkalmat adna, kisasszonyom, hogy elbeszélgessünk a világ dolgairól…
Kint szól a kapu kolompja.
GONZALVE
Tudja, kisasszony, a tudást szeretjük megosztani egymással.
CARMEN
Bocsásson meg, uram, de csengetnek odakint.
GONZALVE
Hagyja! Tele a szálló…
CARMEN
Akkor is meg kell nézni. Játékosan. Mert hátha a spanyol király van kint.
GONZALVE
Pedig olyan jól belejöttünk a beszélgetésbe.
A csengő egyre szól.
CARMEN
Kikiált. Megyek már! Gonzalvéhoz. Szenyor, a viszontlátásra… Gyorsan el.
GONZALVE
Hát nem angyal? De, angyal. S nincs igazam, ha úgy vonzódom a szobalányokhoz? De, igazam van. A szépségük még olyan hamvas, mint a falusi lányoké, az eszük pedig már úgy jár, mint egy kitanult városi… Pontosan. Hallották, hogy kitette innen ezt az öreg zarándokot?… Most itt a dupla ágy, és mire jó? Az egyik felébe lefekszem… – csizmáját lerúgja, egyiket a másik után… – és a másik meg olyan itt, mint egy eleven szemrehányás. Vetkőzik, közben. Szinte az égre kiált: egy nőt belém!… Épp az hiányzik, hogy rám nyisson ez az angyal: Itt látna lyukas harisnyában. Mióta a feleségem elhagyott, olyan pacuhán nézek ki, hogy rám se köpnek az asszonyok. Ez az ing is!… Hiába, hites feleség nélkül nem élet az élet! Bedobja magát az ágyba. Hideg az ágy! Brr! Nincs aki bemelegítse… Tüsszent. Az ember náthát kap. Tüsszent. És bég egy zsebgeddőb sincs, abibe az orrobat fújhatdáb. Én vagyog az igazi zaráddok, bert a legszebb dők bagabrahagydak.
Kopogás.
GONZALVE
Ez ő! Hangosan. Biggyárt! A takaróba fújja az orrát. Lehet!… Tessék!… Parancsoljon!
Az ajtó lassúdadan nyikordul.
GONZALVE
Áhítattal. Csakugyan ő.
Csend.
CARMEN
Csendesen. Ugye, most felzavartam első álmából?
GONZALVE
A valóság szebb, mint az álom.
CARMEN
Jaj, de szégyellem magam.
GONZALVE
Nincs miért, kisasszony, igazán nincs miért.
CARMEN
Megengedi, hogy becsukjam az ajtót?
GONZALVE
Éppen kérni akartam.
CARMEN
Becsukja az ajtót, és hangosabban. Még rosszat gondolhatnának rólunk.
GONZALVE
Senki sem merészel önről rosszat gondolni, kisasszony.
CARMEN
Uraságod se gondol rosszat rólam?
GONZALVE
Én?! Feltételezné rólam?…
CARMEN
Hát hogy így bejöttem. Éjnek idején…
GONZALVE
Felül az ágyban. Az én nagyrabecsülésem kegyed iránt nem függ a napszakoktól.
CARMEN
És uraságod nem is kérdezi, miért jöttem be ide?
GONZALVE
Én nem akarom feszegetni, kisasszony.
CARMEN
Sokáig tépelődtem, itt az ajtaja előtt, míg bekopogtam.
GONZALVE
Még szerencse, ha úgy döntött, hogy bekopogott.
CARMEN
Hiába, muszáj volt bekopognom.
GONZALVE
Érzem én is, mi ez a muszáj, ez a végzet, ez a felsőbb hatalom, amely hajt minket egymás felé!
Feltérdel.
CARMEN
Uraságod már az első pillanatban olyan figyelmes volt, olyan kegyes, olyan… hogy is mondjam… Mert
nehogy azt tessék hinni rólam, hogy én más vendégeinkkel is ilyen merészségre ragadtatom magam.
Soha!
GONZALVE
Nagyon helyes, kisasszonyom, én imádom a szűzi tartózkodást, ha az másokkal szemben nyilvánul
meg.
CARMEN
Mások félreértenék…
CARMEN
Kiabálni kezdenének.
CARMEN
Talán csúnya szavakat is mondanának.
CARMEN
Kikérnék maguknak, hogy miért molesztálom őket.
CARMEN
De uraságod más, mint mások.
GONZALVE
Örülök, hogy ezt észrevette.
CARMEN
És mégis, úgy félek…
GONZALVE
Csak bátorság, kisasszonyom!
CARMEN
Még mindig habozok…
CARMEN
Ki merjem-e mondani?
GONZALVE
Merje! Mondja! Bátran! Ki vele! Ragadtassa magát, amire akarja! Már áll az ágyban.
CARMEN
Jaj, ne tessék kikelni az ágyból!
GONZALVE
Visszaül. Pardon… megfeledkeztem magamról.
CARMEN
Ugyanis arról van szó…
GONZALVE
Angyal, angyal, angyal! De most már ne gyötörjön tovább.
CARMEN
Könnyű az úrnak, ott az ágyban… a meleg dunna alatt…
CARMEN
Jaj, nem, ellenkezőleg!
GONZALVE
Ellenkezőleg?! Ó…
CARMEN
Érzem, hogy pirulok.
GONZALVE
Tudja mit, kisasszonyom, fújjuk el a mécsest.
GONZALVE
Elfordul. Akkor most mondja!
CARMEN
Tetszik látni, már uraságod is kiabál.
GONZALVE
Csak azért, mert szeretem az igazságot, a meztelen igazságot!
CARMEN
Azért jöttem be, mert sehol az egész fogadóban nem találtam egyetlen… egy…
GONZALVE
Rekedten. Micsodát? Micsodát nem talált?
CARMEN
Ágyat. Üres ágyat.
CARMEN
Most kimondtam. Sikerült… De tessék elfordulva maradni!
GONZALVE
De ha csak egy ágy hiányzik, az van itt!
CARMEN
Szipog. Elgondoltam, hogy milyen rossz lesz egy éjszakát puszta földön tölteni. Mert nem mindenki zarándok, hogy azt szeresse… Uraságod se zarándok, én se vagyok zarándok…
GONZALVE
Puszta földön aludni, kész öngyilkosság. Az egyháznak kéne eltiltani. Bűn! Égre kiáltó bűn!
CARMEN
Könnyen reumát kaphat az ember.
GONZALVE
Ezt én igazán nem venném a lelkemre!
CARMEN
Köszvényt! Csúzt! Podagrát!
CARMEN
És az ember teste tele lesz kék meg zöld foltokkal másnapra.
GONZALVE
Zöld foltok? Hol?… Nem, nem!
CARMEN
Szerencsére van ebben a szobában egy üres ágy – gondoltam.
GONZALVE
És milyen jól gondolta, mert csakugyan van. Itt van ni! Az üres ágy! A hívogató ágy!… Csak arra vár, hogy beleugorjon egy kis mókus.
CARMEN
Engem is ez hívogatott.
GONZALVE
Van benne paplany!
CARMEN
És a másik felében egy művelt, sokoldalú úriember.
GONZALVE
A boldogságtól rugózik az ágyban. Aki nagyon, de nagyon unatkozott volna, ha egyedül marad éjszakára.
CARMEN
De most már nem fog unatkozni.
CARMEN
Ellenkezőleg? Hát mire tetszik gondolni?
GONZALVE
Hogy boldog leszek, ha lesz kivel elcsevegni, elszórakozni…
GONZALVE
Még rövid is lesz az éjszaka.
CARMEN
Akkor ne is húzzuk tovább az időt…
GONZALVE
Ne bizony! Minden perc drága! Fújjuk el a mécsest!
CARMEN
Sürögni kezd. Megigazítom a lepedőt.
GONZALVE
Hogy szeretem nézni, ahogy így hajladozik!… A párnát is!
CARMEN
Megpatyolom a párnát.
GONZALVE
Milyen édesen mondja. „Megpatyolom.”
CARMEN
Még egy mozdulat, és…
GONZALVE
És kész! Fújjuk el a mécsest!
CARMEN
Egy pillanat!… Ugye, nem tetszik majd aztán kiabálni rám?
GONZALVE
Én magára? Te angyal!
CARMEN
És nem tetszik akarni megverni engem?
GONZALVE
Hova gondolsz? Én és a brutalitás?
CARMEN
És nem tetszik majd azt mondani rám, hogy rafinált vagyok?
GONZALVE
Imádom a rafinériát – de soha nem mondom… Most fújjuk el a mécsest.
CARMEN
Egy pillanat… Kinyitja az ajtót.
GONZALVE
Itt akar hagyni?!
CARMEN
Csak behívom azt a bácsit, aki idekint várakozik… Tessék, uram, tessék! Ez az úr itt az ágyban volt szíves felajánlani önnek egy fekvőhelyet.
SZŐRMÓKUS
Bő köpenyben, cekkerekkel, be.
GONZALVE
Ki ez a torzonborz szörnyeteg? Ki ez az undorító szőrmókus?
CARMEN
A mókus, aki csak arra vár, hogy beugorjon a hívogató ágyba.
SZŐRMÓKUS
Elváltozott, mély hangon – mert ő Gonzalve felesége. Köszönöm, uram, hogy nagylelkűen meghívott
hálótársának.
GONZALVE
Hívta az ördög! Csak ez a rafinált szobalány…
CARMEN
Már rafinált vagyok…
CARMEN
Ön és a brutalitás?!
GONZALVE
Üvölt. Ne izgasson! Ne izgasson!
CARMEN
Angyalian. Azt ígérte, hogy nem fog kiabálni.
GONZALVE
Nem, nem! Nem is!
SZŐRMÓKUS
Ez az úr miért rágja a párnát?
CARMEN
Bizonyára rossz szokása. Gyerekkori.
GONZALVE
A dühtől halk hangon. Én azért rágom ezt a párnát, tisztelettel, mert üvölteni volna kedvem… érti, uram,
üvölteni, mint egy sivatagi oroszlán…
SZŐRMÓKUS
Ez a fogadtatás, enyhén szólva, barátságtalan.
GONZALVE
Csakhogy észrevette.
SZŐRMÓKUS
Ezek után én kénytelen leszek visszavonulni.
GONZALVE
Helyes, tegye azt!
CARMEN
Szó sincs róla! Ez az úr itt felkínálta az ágyat. A legnagyobb vendégszeretettel.
CARMEN
Semmi de! Azt mondta, hogy puszta földön aludni kész öngyilkosság.
CARMEN
Semmi csakhogy! Azt is mondta, hogy ezt nem veszi a lelkére.
CARMEN
És hogy boldog, ha lesz kivel elcsevegni, elszórakozni.
SZŐRMÓKUS
Részemről a boldogság!
CARMEN
Az ő kérésére megpatyoltam a párnát is.
SZŐRMÓKUS
A kezét, uram! Látszik, hogy ön igazi spanyol vendégszeretettel várt engem… Ezek után boldogan
maradok.
CARMEN
Örülök, hogy így egymásra találtak.
SZŐRMÓKUS
Pénzt ad. Fogadja el ezt a zacskó aranyat a kisasszony.
GONZALVE
De tőlem ne számítson semmire! Hallja?
CARMEN
Megrázza a zacskót. Bőségesen meg vagyok jutalmazva, uraim. Nyugodalmas jó éjszakát. El.
GONZALVE
Mennyi pénze van önnek, hogy csak úgy dobálja az ilyen perszónáknak?
SZŐRMÓKUS
Uram, házigazdai mivolta nem jogosíthatja fel önt, hogy indiszkrét kérdéseket intézzen hozzám.
SZŐRMÓKUS
Forduljon, kérem, a másik oldalára!
GONZALVE
Miért? Mit akar csinálni?
SZŐRMÓKUS
Le akarok vetkőzni, uram!
GONZALVE
Már el is fordultam, uram. Elfordul.
SZŐRMÓKUS
Húzza fejére a paplant!
GONZALVE
Megteszi, és a paplan alól a közönség felé, morfondírozva. Különös ember! Sok pénze van, és hogy tud parancsolni. Ki tudja?…
SZŐRMÓKUS
Ledobja gyorsan köpenyét, bebújik az ágyba. Uram, az én jelenlétemben nem szokás dünnyögni.
GONZALVE
Csak a paplan alatt dünnyögtem.
GONZALVE
Félre. Olyan szemtelenül viselkedik, hogy nem lehet más, mint… mint… megvan!
SZŐRMÓKUS
Mi van meg?! Bolha?!
GONZALVE
Magában. Megvan. Ő a spanyol király.
SZŐRMÓKUS
Megmondtam, hogy elég a dünnyögésből! Ha bolhát fogott, végezze ki némán.
GONZALVE
Igenis, felség. Kiugrik az ágyból.
GONZALVE
Bocsánat… gondoltam… Bókol.
SZŐRMÓKUS
Ne táncoljon itt!
GONZALVE
Magában. Vigyáz az inkognitójára… pszt! S milyen liliomfehér volt a keze is. Mint Velazquez képén az infánsoknak.
SZŐRMÓKUS
Hajlandó-e végre befogni a száját, igen vagy nem?
GONZALVE
Befogom, befogom. Vissza az ágyba.
SZŐRMÓKUS
Ne mondja, hanem tegye! Csend. Megértette? Csend. Azt kérdeztem, megértette?
GONZALVE
Mammogva. Igenis: nem mondom, hanem teszem.
Csend.
SZŐRMÓKUS
Hallja?… Siket maga?
GONZALVE
Félénken. Igenis… nem.
SZŐRMÓKUS
Ebben a szobában egy légy zümmög.
SZŐRMÓKUS
Hallja vagy nem hallja?
SZŐRMÓKUS
Akkor maga siket!
GONZALVE
Nem vagyok siket.
SZŐRMÓKUS
Még felesel? Házigazda létére!
GONZALVE
Magában. Milyen szeszélyes ma őfelsége.
SZŐRMÓKUS
Ne dünnyögjön! Fogja meg.
GONZALVE
Parancsára! De mit?
GONZALVE
Hol van? Feláll az ágyban.
SZŐRMÓKUS
Mit tudom én? Keresse meg! Maga a házigazda, vagy nem?
GONZALVE
Csakhogy ezek a közönséges házilegyek nagyon kitanultak, az ember hiába hajkurássza őket…
Végigsétál az ágyon.
SZŐRMÓKUS
Ne lépjen a hasamra!
GONZALVE
Ó, bocsánat! Majdnem megfogtam… Most! Valamit feldűt. Csörömpölés.
GONZALVE
Mindjárt, mindjárt!
Újabb dűtés-borítás.
SZŐRMÓKUS
Maga kétbalkezes!
GONZALVE
Ezek a közönséges házilegyek…
Törik valami.
SZŐRMÓKUS
Biztos a mennyezeten van.
GONZALVE
Az ember hiába hajkurássza őket…
SZŐRMÓKUS
Tegye fel a széket az asztalra!
GONZALVE
Felteszi, felmászik. Most ne tessék beszélni.
Kis csend, és iszonyatos robaj.
GONZALVE
Leesett. Jaj!… Jaj a lábam!
Verik a falat a búcsúsok.
HANGOK
Csend legyen!… Felverik a házat!… Nem hagyják az embert aludni!… Fogadós!
SZŐRMÓKUS
Igazuk van! Maga nem hagyja az embert aludni.
GONZALVE
Én csak azt csináltam, amit maga mondott.
SZŐRMÓKUS
De azt nem mondtam, hogy ilyen ostobán csinálja!
GONZALVE
Most!… Megvan! Megvan a légy! Éljen!
GONZALVE
Halkan. Dehogyis van, de így talán békén hagy. Hangosan. Nincs zümmögés, lehet aludni. Mert a légy, kérem, csakugyan szemtelen jószág…
SZŐRMÓKUS
Hallgasson, kérem, aludni szeretnék.
GONZALVE
Parancsára. Lefekszik.
SZŐRMÓKUS
Lenne szíves kissé távolabb húzódni tőlem?
GONZALVE
Ó, pardon! Magában. A fene akar melléje húzódni, ha százszor király is… Jó éjszakát!
SZŐRMÓKUS
Azt, azt, jó éjszakát!
Csend. Majd horkolás.
GONZALVE
Kétségbeesetten felül.
SZŐRMÓKUS
Nézze meg az ember! Most meg horkol!
SZŐRMÓKUS
Húzza a lóbőrt!
GONZALVE
Engedelmet kérek, de én épp azt vettem észre, hogy tenkegyed horkolt.
SZŐRMÓKUS
Rólam feltételezni ilyet! Vendéglátó létére! Szégyellje magát!
GONZALVE
Magában. Akár király, akár nem király, jobb lett vón a szobalány.
SZŐRMÓKUS
Mit beszél maga a szobalányokról? Adok én magának! Húzza föl a hálóingét… és gyömöszölje be a
szájába. Segít is neki. Le egészen a gigájáig. Így majd nem lesz horkolás. Nézze meg az ember!
GONZALVE
Fuldoklik. Megfulladok!
SZŐRMÓKUS
Még mindig jobb, mintha engem nem hagy aludni. A vendéget! A vendéglátó!…
SZŐRMÓKUS
Gondoljon arra, a szenvedés mindnyájunk közös sorsa… Lefekszik. Az enyém is. Elkezd sikoltozni.
GONZALVE
Fojtott hangon. Mi az? Szent isten!… Mi az? Kikrákogja az inget.
A sikoly fokozódik.
GONZALVE
Mi baja van, uram?… Hé, jó uram!… Uram! Uram! Mi baj?
SZŐRMÓKUS
Jajgatva. Vajúdok, uram.
GONZALVE
Áll az ágyban. Micsoda? Mit csinál uraságod?
SZŐRMÓKUS
Rám jött a szülés… Ezek már a tolófájások.
GONZALVE
Ez nem a király! Ez a királyné!
SZŐRMÓKUS
Gyújtson világot, kérem. Jajgat. Hívjon valakit, a gazda feleségét… és segítsen maga is!
SZŐRMÓKUS
Mit bámul? Maga tán azt hitte, hogy a gólya hozza a gyereket?
GONZALVE
Nem, uram. De azt sem hittem volna eleddig, hogy férfi hoz világra gyereket. Most már látom, hogy ez milyen alaptalan előítélet volt… Éljen a természet legújabb vívmánya: a szakállas anya! Leszáll az ágyról.
SZŐRMÓKUS
Ne filozofáljon most, hanem hívjon valakit.
GONZALVE
Kiszól az ajtón. Hé, fogadós úr! Gazduram!
SZŐRMÓKUS
Az asszonyt hívja! Azt mondtam.
GONZALVE
Bocsánat, uram, de ugye, a férfiszemérem mégis azt kívánja, hogy inkább férfiak legyenek jelen… De ha önt ilyenkor nem zavarják a nők, ám legyen… Fogadósné!
HANGOK
Egyik oldalról, másik oldalról, alulról, felülről. Csend legyen!… Nem tűrjük tovább!… Ki kiabál itt mindig?… Aludni akarunk!
SZŐRMÓKUS
Maga tutyimutyi fráter!
GONZALVE
Uram, ha ön nem állna anyai örömök előtt, ezt a sértést itt nyomban megtorolnám… Azt igazán nem láthattam előre, hogy a férfi, aki a szobámba befekszik, a kilencedik hónapban van… Ilyesmi is csak velem történik meg. Mióta a feleségem elhagyott, űz engem a balsors.
HANGOK
Csend legyen! Pofa be!…
Ajtó nyílik.
CARMEN
Be. Kezében mécses. Uraim, az egész szálló a feje tetején áll. Hálóinges zarándokok jöttek le az
irodába…
GONZALVE
Csoda. A spanyol király lebabázik.
CARMEN
Sikolt egyet. A mécsest elejti. Lezuhan.
GONZALVE
Ez elájult… Most legalább megnézem, dobog-e a szíve?
Ajtó nyílik.
FOGADÓSNÉ
Be. Kezében lámpás. Uram! Ön tönkretett egy jóhírű szállodát! Az ilyen garázda vendégeket mi úgy
dobjuk ki innét…
GONZALVE
Csitt, asszonyom! Ez a szakállas férfi itt a spanyol királyné.
FOGADÓSNÉ
Sikolt egyet. A lámpát elejti. Lezuhan.
GONZALVE
Ez is elájult… De azért én inkább a szobalány réklijét gombolom ki. Letérdel.
FOGADÓS
Be. Kezében fáklya. Uram, én egy megértő szállodatulajdonos vagyok…
GONZALVE
Jöjjön, jöjjön, uram, a legjobbkor, hisz épp egy bábára van szükség, csak arra kérem, ne ájuljon el, mint
ezek a hölgyek itt.
FOGADÓS
Elájultak? Nagyszerű. Legalább zavartalanul beszélgethetünk…. Mondja, uram, részeg maga?
FOGADÓS
Úri becsületszavára?
FOGADÓS
Helyes. Akkor beszéljünk az üzletről. Én egy megértő szállodatulajdonos vagyok. Tudok szemet
hunyni. De akkor tessék fizetni, kérem. Fizesse ki egy napra az egész szállodát, és csinálhat, amit akar.
Negyven arany!
GONZALVE
Uram, itt a spanyol király…
FOGADÓS
Nem érdekel. Én önnel tárgyalok. Negyven arany.
GONZALVE
Egy infáns van születőben.
FOGADÓS
Nem érdekel. Negyven arany.
GONZALVE
Történelmi pillanat…
FOGADÓS
Térjünk a tárgyra: negyven arany.
GONZALVE
Tessék! Itt a negyven aranya. Odaadja.
FOGADÓS
Köszönöm, uram, látszik, hogy ön egy igazi hidalgó.
GONZALVE
De meg szeretném magyarázni…
FOGADÓS
Ne fárassza magát, szenyor. Nálam csak az szokott magyarázni, aki nem fizet… Ön fizetett, tehát
csinálhat, amit akar. Táncolhat, kiabálhat, énekelhet obszcén dalokat, hozhat be kutyát, kecskét,
hölgyeket is, ha tetszik. Magyarázatra nincs szükségem. Én egy megértő fogadós vagyok. Szeretné, ha
itthagynám ezeket az elalélt nőket?
FOGADÓS
Akkor viszem őket. Suttogva. Carmen, drágám, pintyőkém, térj magadhoz…
CARMEN
Ó, te vagy az? Felül.
FOGADÓS
Vigyázz aranyvirágom, itt a feleségem.
FOGADÓS
Hé, asszony, tápászkodj már föl, mert bizisten oldalba rugdoslak.
FOGADÓSNÉ
Mit ráncigálsz, te vén ragyabunkó, megyek már, megyek! Felkel, és el.
HANGOK
Csend legyen már végre! Ezt nem lehet kibírni!
FOGADÓS
Micsoda? Még ezeknek a tetves búcsúsoknak áll följebb? Veri a falat. Fogjátok be a lepcsest, nézze
meg az ember! Örüljetek, hogy igazi hidalgóval lakhattok egy födél alatt!
HANGOK
Méltatlankodva. Ó!
FOGADÓS
Ez a hidalgó olyan hidalgó, hogy fizetett értetek is!
HANGOK
Áhítatos csodálkozással. Ó-ó!
FOGADÓS
Így kell ezekkel bánni, szenyor. Tessék csak mulatozni tovább, kedvére. Meghajol. El.
GONZALVE
Könnyű ezt mondani… Amikor azt se tudom a hálótársamról, hogy nő-e vagy férfi?… Hiába, mióta a
feleségem elhagyott, szaporodnak a problémák.
Kis csend. Majd –
SZŐRMÓKUS
Női hangon. Gonzalve!
GONZALVE
Felriad. Szent isten! Ki az…?
SZŐRMÓKUS
Férfi hangon. Én.
GONZALVE
Ikrek. Egy lány, egy fiú.
GONZALVE
Ön engem keresztnevemen szólít?
SZŐRMÓKUS
Igen, drágám, mert szeretlek.
GONZALVE
Nagyon megtisztel! Magában. Ilyen az én szerencsém: belém szeretett egy szakállas nő.
SZŐRMÓKUS
Gonzalve, drágám, ne dünnyögj folyton magadban.
GONZALVE
Milyen bizalmas!
SZŐRMÓKUS
Gonzalve! Csókolj meg!
GONZALVE
Félrebeszél. Úgy látszik, fellépett a gyermekágyi láz.
SZŐRMÓKUS
Egy csókot, Gonzalve.
GONZALVE
Lehet, hogy az utolsó kívánsága… Mégse tagadhatom meg. Átmászik hozzá.
SZŐRMÓKUS
Ó… még!… Még egyszer!
GONZALVE
Bocsánatot kérek, de az ön szakálla túlságosan szúrja a számat.
SZŐRMÓKUS
Csak ez a baj?… Egy pillanat! Leveszi a szakállát. És csókolj meg, de igazán!
GONZALVE
Á-á-á!… De hisz ön! De hisz te! Ez nem igaz! Kiugrik.
SZŐRMÓKUS
De igaz, Gonzalve, én vagyok.
GONZALVE
Orvost! Megbolondulok! Hallja meg az egész világ: megtaláltam a feleségemet!
SZŐRMÓKUS, azaz megint FELESÉG
Ne kiabálj, Gonzalve, felébreszted a picit.
FELESÉG
Akit világra hoztam az előbb.
GONZALVE
Mióta voltál te teherben?
GONZALVE
Nem is vettem észre.
FELESÉG
Mert te csak a szobalányokat figyelted.
GONZALVE
Bocsáss meg, drágám. De hát hol az a pici? Nem hallom a hangját.
FELESÉG
Az ilyen újszülöttek még nem beszélnek.
FELESÉG
Ez minden, amit ilyenkor mondani tudsz?
GONZALVE
Bocsáss meg nekem, drágám. Letérdel az ágy mellé.
GONZALVE
Többet nem udvarolok szobalányoknak.
GONZALVE
Minden gondolatom a tiéd lesz.
GONZALVE
Szeretni foglak! Imádni foglak.
GONZALVE
Még? Mit még?… Mit akarsz még, drágám?
FELESÉG
Egy csókot, Gonzalve.
GONZALVE
Csakugyan levetetted a szakállad?
FELESÉG
Levetettem, szívem.
GONZALVE
Akkor… Bebújik melléje.
Kis csend. Odakint világosodik. Kopogás.
GONZALVE
Hogy az embert ilyenkor se hagyják békén… Tessék!
Nyílik az ajtó.
CARMEN
Be. Jesszusom, ezek az urak összefeküdtek!
Megint elejti a gyertyát.
GONZALVE
Vegye fel a gyertyatartót, és felesleges újból elájulnia.
CARMEN
De kurtán-furcsán tetszik velem beszélni… Hát nem uraságod kért meg, hogy jöjjek be kora hajnalban,
gyengéden felkőtögetni…
CARMEN
Hogy az én két szemem…
FELESÉG
Kiugrik az ágyból. Ezentúl én költögetlek, Gonzalve, Gonzalve. Egy-kettő, ki az ágyból! Indulunk!
GONZALVE
Felkel. Vigyázz, drágám, szülés után…
FELESÉG
Azzal te ne törődj!
GONZALVE
Öltözködik. És a gyereket hogy visszük?
FELESÉG
Majd beteszem a kofferba.
GONZALVE
Nem engedem az utódomat megfullasztani!
FELESÉG
Ne kiabálj, Gonzalve, ez a baba csak egy baba. A bazárban vettem.
FELESÉG
Felébresztettem benned az atyai érzéseket. Odahaza majd igyekezz, hogy legyen egy igazi kisbabánk,
mához egy évre.
FOGADÓS
Be. Jó reggelt kívánok!
GONZALVE
Képzelje, uram, ez az úr itt a feleségem.
FOGADÓS
Uram, csak az magyarázkodik, aki nem tud fizetni… Viszontlátásra, szenyor! Erre parancsoljon…
segíthetek?
FELESÉG
El, a Fogadóssal.
GONZALVE
Carmen drágám, elveszítettem a pipám szipókáját, ha megtalálná… itt a címem.
FELESÉG
Be. Gonzalve!… Mit találtam? Mutatja a szipókát.
GONZALVE
Visszaveszi a címet. Jobb lett volna a spanyol király.
Függöny
Kalóz
Az igazságra szomjazók játékai
A Szfinx, avagy búcsú a kellékektől
Találkoznak. Miféle találkozás ez? Titok. |
Cocteau – Oidipusz és a Szfinx találkozójáról |
A találós kérdéseket feladó Szfinx maga is egy örök talány.
Talányos a félemberi-félállati lénye, talányos a mosolya, és a legtalányosabb a halála. Tudjuk, öngyilkos lett, amikor Oidipusz járt nála. A tiszte az volt, hogy egy négyszemközt lezajló dialógus végén megölje az eléje táruló idegent. Így is ábrázolják sokszor: lemészárolt fiatalemberek szétszórt csontjai között. Oidipuszt azonban nem ölte meg. Sőt, beszélgetésük végén a Szfinx maga lett öngyilkos.
Ezzel megnyitotta az utat Oidipusznak a trónra és az anyja ágyába.
Az Oidipusz-komplexumhoz hozzátartozik ez a Szfinx-komplexum is.
Mert semmiféle családi Labdakida-átok, és semmiféle alvilági végzet, semmiféle jóslatokkal játszó isteni szeszély, és semmiféle freudi mechanizmus nem felelős annyira Oidipusz bűnéért, mint amennyire felelős ez a Szfinx, aki feltartóztathatta volna Oidipuszt a végzetes úton, s ehelyett éppen szabaddá tette neki az utat. Holott a Szfinx mindent tudott. Egyrészt, mert mindentudó volt, vagy majdnem mindentudó. Másrészt, mert kivallatta a látogatóit. Oidipuszt is.
Minden öngyilkosság kérdőjelet ad fel, de különösen talányos, hogy miért lett öngyilkos a Szfinx, hogy egy rémes jövő küszöbéről miért ugrott a mélybe ez a tiszte szerint nagyon is házőrző-városőrző Szép Szörnyeteg…
Mert a Szfinx szép volt. Minden vázakép tanúskodik róla. Mint ahogy szép volt, még nem is olyan régen, az óriási gizehi Szfinx is. „Csupa szépség, csupa kellem, elragadóan mosolyog”, írták róla, amíg szét nem lőtték az orrát a mameluk tüzérek, akik céltáblának használták ezt a tíz méter átmérőjű bájos arcot.
És mégsem a szépségével vagy a csábos dalával vitte romlásba a Szfinx a látogatóit, hanem az intelligenciájával.
Ennek ugyan Heine ellentmondani látszik, amikor a Dalok Könyvé-hez szolgáló méltán híres Előszavában a Szfinxről úgy ír, mint akinek oroszlánkörmei közt szerelmi halált hal a látogatója. Tehát afféle XIX. századi szirént, végzetes nőt lát benne. De figyelmesebben olvasva a versét, a csalogány szavából megtudunk még valamit erről a szerelmi halálról. Azt, hogy ez innen is, de túl is van az érzékiség határain.
O, Liebe! was soll es bedeuten, |
Dass du vermischest mit Todesqual |
|
A vázaképek pillanatfelvételei is úgy mutatják a Szfinxet és férfilátogatóit, amint önfeledten társalognak, bizalmas-izgalmas beszélgetésbe merülve, magyarán: „lelkiznek”, vagy valami magasröptű filozófiai problémát szerválgatnak egymásnak.
Ki volt tehát ez a Szfinx, aki szellemi erejével lebilincselte a férfiakat? Nem volt parázna. A leírások hangsúlyozzák, hogy ércből való szűz keblei voltak. A barlangja sem volt kéjbarlang. Sokkal inkább egy kékharisnya szalonja, ahová a férfiak elmentek beszélgetni az élet értelméről, s otthagyták az életüket.
Ki volt ez a szörnyalak, akinek az arcát megszépítette a műveltsége és a szelleme? Ki volt ez a szép Csodapók, aki a metafizikai problémák hálójában ejtette meg az áldozatait?
Meg efféle egzisztencialista kérdésekkel:
– Reggel négy lábon, délben két lábon, este három lábon jár, mi az?
S a külseje!
Oroszlántest, griffmadárszárnyak, fémkeblek s a hatalmas egyiptomi fejdísz. Valami papi szemfényvesztést gyanít az ember. Hiszen ez a félelmetes és fura szörnyeteg funkciójára nézve nagyon fontos állami szerv volt, amolyan idegenellenőrző hatóság, aki keresztkérdéseknek veti alá a Thébába érkező turistákat. Vajon a thébai államrezon kit bújtatott be ebbe a prémből-tollból-aranyból szerkesztett tokba, miféle Okos Nőt, aki a biztonsági szempontok szerint ki tudta szűrni a politikailag gyanús idegeneket?
De menjünk csak tovább!
Ha ez volt a funkciója, miért mondta föl a szolgálatot Oidipusz jöttére? Miért nem pusztította el Oidipuszt, aki igazán eléggé gyanús és veszélyes idegennek látszott? Sőt, épp ellenkezőleg: miért nyitott neki szabad utat a királyi palotába? S miért tetézte meg mindezt a maga öngyilkosságával, egy merész ugrással a mélybe, megszüntetve Théba szenzációját: a Szfinx-kultuszt és a Szfinx-pánikot?
Oidipusz az első pillanattól fogva gyanús lehetett, amint betette a lábát Thébába. A királygyilkosság után érkezett, s éppen azon a delphii úton, amelyen Laiosz király nemrég elindult, s amelynek egy keresztezésénél egy ismeretlen fiatalkorú tettes a királyt agyonütötte. Oidipusz: sánta fiatalember. És épp annyi idős, mint az eltűnt trónörökös, akinek születése után átfúrták a bokáját. S a jövevény menten be is akar ülni Laiosz király üres trónjába, mert jelentkezik szellemi párviadalra a Szfinxnél, miután közhírré tették, hogy aki a Szfinxet legyőzi, megkapja a királyságot. Nagyon texasi rendőrségnek kellett lennie Thébában, hogy ez az ambiciózus kalandor ne szúrjon szemet. És a Szfinxszel folytatott négyszemközti beszélgetés során (szép vázaképek maradtak erről is) bizonyára elmondta, amit sohase titkolt, hogy egy jóslat elől szalad, nehogy apjának gyilkosa legyen – és szalad egy pletyka elől, miszerint nem az az apja, akit eddig annak hitt.
Ki hát az apja Oidipusznak?
Vagy ki volt az apja?
Thébában is ismerik a jóslatot: az agyonütött királynak azt üzente Apolló, hogy a fia kezétől fog meghalni.
Az Oidipusz-kulcs pontosan beleillett a thébai zárba.
S amennyire gyanús volt ez a fiatalember, annyira veszélyes is. A jóslat, amit a nyakában hozott, ha beteljesül, a városra is dögvész száll. Apagyilkosság, vérfertőzés…
A bűnhődés, effélékért, pláne, ha eltussolják, kollektív szokott lenni.
Miért nem ölte meg őt a Szfinx, akinek pedig ez volt a mestersége? Miért lett öngyilkos a Szfinx? A szakadékba miféle titkot vitt magával a Szfinx?
Ki volt a Szfinx?
Nem a híres találós kérdések voltak a legfogasabb kérdések. A Szfinx maga a titok.
Érdekes dialógus lehetett a halála előtti utolsó beszélgetése. Az Oidipusszal folytatott párjelenet.
A drámaíró, ha a maga műfajának detektívfogásaival kotorászni kezd a Szfinx ócska oroszlánbőrében, egy harminc-harmincöt év körüli asszonyt talál benne elbújva, belebújva, s ez az asszony: Iokaszte, a királyné.
Egyedül ő szerette Oidipuszt annyira, hogy mindenre hajlandó volt, csakhogy megmenthesse életét a fiúnak. A fiának.
Hajlandó volt a pokolba küldeni Théba városának polgárrémisztő és idegenellenőrző üres masinériáját.
Cselekednie kellett.
Hisz a fia életéről volt szó.
A Szfinx barlangja.
Tulajdonképpen inkább egy kapualjhoz hasonlít. Az egyik kapuján bejön az áldozat, s a másikon távozik a szakadékba. Ha a méretei meg a dekoratív cseppkődrapériák nem tévesztenének meg, nyugodtan kimondhatnánk: egy cső.
Ide húzza be a Szfinx az áldozatait.
A bejárati nyílásán ajtó van. Nehéz ajtó. Védeni kell a Szfinxet a rablóktól. Magányos hölgy, sok ékszerrel.
A másik nyílás a szabadba nyílik. Itt nem kell ajtó, se kerítés. Mély szakadék van alatta. Ennek peremén fogadja Szfinx a látogatóit. A háziasszony és a vendég a mélyből felnyúló két kőtű hegyében ül, mintegy bárszékeken. A kapuzat íve keretbe foglalja őket.
Mögöttük a nagy ég, a szomszéd hegyek csúcsai, s valahol lentebb Théba városa.
Ez a legendás hely, s mint a legendás helyek általában: szomorúan szegényes.
Éjszaka van.
A barlang hátsó nyílásában, sziklára kiülve, egy asszony sütteti magát a holdfényben. Iokaszte.
Mozdulatlanul ül. Egész teste be van tekerve fekete bársonyba. A felső végét átvetette a fején, a másik vége pedig lelóg valahova a semmibe. Eléggé önálló és excentrikus nő ahhoz, hogy ebben az archaikus, Homérosz előtti világban ilyen egyáltalán nem korhű ízléssel öltözködjék.
Csak az arca meg a két szabadon levő karja foszforeszkál fehéren.
Amikor ilyen csend van, mint most is, különös fémes hangokon hallhatóvá is lesz a csend.
Aztán ezek is elhallgatnak. A hangok.
A barlang bejáratának faajtaját nyitja valaki kívülről. Nehezen, nyikorogva nyílik, ritkán használhatják. Fáklyafénnyel jön be két alak. Elöl egy kamasz fiú, ő hozza a fáklyát. Mögötte egy öreg, szikár férfi, keze a fiú vállán. Tiréziász ő, a vak jós.
Tiréziász lélegzésén érezni, hogy meredek úton hágott fel ide.
Iokaszte, Tiréziász és a néma fiú
TIRÉZIÁSZ
Szedd elő, fiacskám, a Szfinxet. Az oroszlánbőrt, az aranykebleket, a diadémot. Mindjárt jön a királyné.
IOKASZTE
Anélkül, hogy megmozdulna. Már itt vagyok.
TIRÉZIÁSZ
Leszokott róla, hogy a hang felé forduljon. Olyan csendben ültél.
IOKASZTE
Bámultam a szakadékban az áldozataim csontját. Jó nekik.
TIRÉZIÁSZ
A Szfinx áldozatai hevernek odalent, királyné.
IOKASZTE
Feláll, s magányos sziklájáról ügyesen átlép a barlangnyílás szegélyére, s innen le a barlang kövére. Gyors léptekkel jár. Fiatal nő, nincs negyvenéves se. Finoman disztingválsz. De belebújok abba az oroszlánbőrbe, felrakom az aranykebleket, az ezüst álarcot, a fejdíszt… És velük a vállamra veszem a Szfinx minden bűnét. Ingerülten a fiúhoz. Hozod már?
TIRÉZIÁSZ
Ne ijesztgesd, nagyon félénk fiú.
IOKASZTE
A legbátrabb lehetne. Az egyetlen, akinek nem kell félnie a Szfinxtől… Ő látja, hogy hogy készül. Ledobja a fekete bársonyruháját. Siess már! Vak vagy te is? Nem látod, hogy egy szál ingben
állok itt?
TIRÉZIÁSZ
Ki kell porolni az oroszlánbőrt. Fertőtleníteni is kell. Régen viselted… Kár levenni még a ruhádat.
IOKASZTE
Utálom. Nehéz. Megfojt. Nem bírom megszokni a gyászruhát… Jó huzatos ez a barlang. Legalább lehűt egy kicsit
az éjszakai hegyi levegő, mielőtt belebújok abba a másik szörnyű tokba. Kiáll a barlang peremére,
háttal Tiréziásznak.
TIRÉZIÁSZ
Eddig szeretted.
IOKASZTE
Miért ne?… A jó királyné, aki éjszakánként vérivó szörnyeteg… A szűzi életet élő királyné, aki ismeretlen
férfiakat fogad egy elhagyott barlangban… Nevet. Befordul. Persze, csupán lelki
beszélgetésre.
TIRÉZIÁSZ
És csupán az állam érdekében.
IOKASZTE
Leül, továbbra is gúnyos jókedvében. Bizony. Elbeszélgetek velük az életről és a halálról, mert ilyenkor kotyogják ki legjobban a politikai meg üzleti titkokat.
TIRÉZIÁSZ
A városalapító Kadmosz király óta szolgál minket ez az oroszlánbőr. De soha olyan eredményesen, mint amióta te vagy benne a Szfinx.
IOKASZTE
Az érdemeim! Ecseteld csak őket… Három perzsa kémet lepleztem le. Egy nemzetközi szentélyfosztogatót. Egy szökésben levő egyiptomi adószedőt. És azokat a hettita összeesküvőket, akik utaztak volna haza, hogy átvegyék a hatalmat…
TIRÉZIÁSZ
Az egész ismert világ hálás neked, mint Szfinxnek. Te vagy a legjobb őre a nemzetközi rendnek.
IOKASZTE
Ez új! Eddig csak azt mondogattátok, hogy én vagyok Théba házőrző kutyája. Végre kezditek elismerni, hogy a jelentőségem már túlnőtt ezen a szar városon. Feláll. Hagyjuk! Elég volt! Vége!… Te gyerek, hagyd abba a porolást! Tekeri magára a bársonyruháját. Keressetek egy másik bolond királynét magatoknak, aki hajlandó belebújni abba a vedlett oroszlánbőrbe.
TIRÉZIÁSZ
Most, hogy meghalt a király, nagyobb szükség van a Szfinxre, mint valaha. Ki fog minket nyomára vezetni a király gyilkosának?
IOKASZTE
Belevág. Ezért utáltam meg! Mert ez is gyászruha lett. Miféle adósságot fizettettek velem Laiosz királyért? Nappal a sírjánál áldozok fekete bársonyban, éjszakánként meg a gyilkosa után nyomozok, egy egérpisiszagú oroszlánbőr bugyogóban… Most már sápadt a haragtól. És a végén a halotti ruhám lesz ez a maskara!
IOKASZTE
Mitől? Nem tudtam, hogy süket is vagy. Mintha nem hallottad volna a dobszót meg a hirdetményt, hogy aki megöli a Szfinxet, király lehet Thébában. Tudtom nélkül doboltatta ki Kreon. Nem te adtad neki ezt az ötletet?
TIRÉZIÁSZ
Ne félj, a Szfinx halhatatlan.
IOKASZTE
Halhatatlan. Mert ha egy ambiciózus fiatalember a hátamba döfi a tőrét ebben az elhagyott barlangban, holnap éjszaka Kreon felesége boldogan fog belebújni a véremtől párolgó oroszlánbőrbe. Paposan kántálva. A Szfinx halhatatlan… Hirtelen. De én még élni szeretnék. Mert én még nem éltem.
TIRÉZIÁSZ
Ne félj, a felsőtestedet az aranypáncél tökéletesen védi. S ha beülsz a sziklák közé, a derekadon alul is hozzáférhetetlen vagy.
IOKASZTE
…Már régóta. De: mint, aki nem akarja ilyen ironikus hangsúllyal sem taglalni női elhanyagoltságát, ilyenkor a fanyar panaszból gyorsan a politikai intrikába veti magát. Most is. Azért nem értem, hogy Kreonnak miért kellett kihirdetnie, hogy az én holttestemen át a trónra léphet akármilyen kalandor. Az emberek elkezdenek tippelni, mint egy sportversenyen, ki lesz a király? És elfelejtik, hogy Kreont is tippelhetnék… Mindig ilyen zseniális ötletei voltak!
TIRÉZIÁSZ
Egy futó mosolyával igazat adott Iokaszténak. Majd finoman, mintha nem is a saját koncepciója volna, amelyet előad. Fivéred bizonyára arra gondolt, hogy Thébában kezd nagyon népszerűtlen lenni a Szfinx, és ezzel a hajtóvadászattal növelheti a saját népszerűségét.
IOKASZTE
Ezt is tőlem lopta, ezt az ötletét! Én találtam ki a Szfinx-ellenes intézkedéseket. Mindig megjutalmaztam a fazekasokat, amikor ronda szörnypofával festették vázáikra a Szfinxet. Véres karmokkal ülök egy fiatalember hulláján… Ez az! mondtam. Ez az igazi művészet! És megvettem a vázát egy aranyért. A királyné hálája… rebegte a boldog fazekascsalád. A vázát éjszaka összetörtem, és a boldog fazekasra rágyújttattam a házát. Hadd égjen bent családostul. A Szfinx bosszúja… mondták aztán fazekas-körökben.
TIRÉZIÁSZ
Már hallotta ezt a történetet, de azért kivárja a végét, s folytatja a magáét. Fivéred bizonyára arra is gondolt, hogy hirdetése eredményeképp előbújnak a titkos trónkövetelők.
IOKASZTE
Hogy én kilövöm neki a gyönge bikákat. Hát nem!
TIRÉZIÁSZ
Férjed és fiad után Kreon a legközelebbi férfirokonod…
IOKASZTE
Azért se lesz király belőle!
TIRÉZIÁSZ
Kinek őrzöd így a trónt?
Csend. Majd –.
IOKASZTE
Amíg életben van, én visszavárom őt.
TIRÉZIÁSZ
És mi a jele annak, hogy életben van?
IOKASZTE
Az, hogy visszavárom őt.
Csend. Majd –.
IOKASZTE
Bárki jön ide, a Szfinx barlangjába, ha még nincs meglett férfikorban, az első kérdésem hozzá, amint kettesben maradunk: ki az anyád? ki az anyád? mondd! ki az anyád?… Istenem, ha azt mondaná: az anyám Iokaszte… Elhallgat. Nem bírja tovább mondani. Majd. – Aztán megölöm őket.
TIRÉZIÁSZ
A fiad meghalt.
IOKASZTE
Sikoltás helyett csak ennyit mond csendesen. Egyetlen kisfiam… Meglepő nyugalommal. Azt mondják, kivitték őt az erdőbe, és otthagyták. Az egyetlen fiamat.
TIRÉZIÁSZ
Ha több lett volna, a többi is meghalt volna.
IOKASZTE
…Igen. Azért is éltem úgy. Mint egy szűz. Tizenhat éve nem volt férfi az ágyamban… Mióta a fiamat kiloptátok a bölcsőből… Senkim sem volt. A királlyal is csak a trónon találkoztam. Egyszer-kétszer még, eleinte, beengedtem. De nekem nem kellett úgy a szerelem, hogy utána rám jöjjenek Théba tudós asszonyai, és az élet nyomait kutassák bennem a király parancsára. Én lettem az az őserdő, amelyben elpusztultak a többi gyerekeim… Az egyik után lázas betegen felkeltem, és megpofoztam a királyt. Megértette ő is, hogy minek szeretni annak, aki annyira fél.
TIRÉZIÁSZ
Királyné, nemsokára ideér az a fiatalember…
IOKASZTE
Engem már hiába kecsegtetsz bármiféle fiatalemberrel… A jó uralkodó az, aki tud uralkodni magán. Én tudok.
Úgy kellett elmennem minden nemzeti ünnepen a királyi gárda sorfala előtt, hogy egy pillanatra rá ne villanjon a
szemem egyik katonára sem. Pedig éreztem a tekintetüket. Mint aki egy rács előtt megy végig, és a rácson át rásüt
a nap. A félig lehunyt pilláimon vibrált a tekintetük. Beleszédültem. Fekete karikák ugráltak előttem… És nézni,
hogy a gyaloghintómat vivő óriásnak a bőre alatt hogy játszadoznak az izmok! Ha előrehajoltam volna, és a fülébe
súgom: én ne hordozzalak téged?
TIRÉZIÁSZ
Szfinxnek is, királynénak is te mindig tökéletes voltál.
IOKASZTE
Odamegy Tiréziászhoz, közel hozzá, s az arcába mondja, csendesen, számonkérően. Ki ítélhetne meg engem, hogyha nem volnék az?
IOKASZTE
És hogyha nem leszek az?
TIRÉZIÁSZ
Tizenhat éven át tudtál uralkodni magadon.
IOKASZTE
Vagy inkább: te rajtunk. A szörnyű jóslatoddal. A királyt rettegésben tartottad, engem meddőségben. Most, hogy
az uram meghalt, mondd, mi értelme volt ennek?
TIRÉZIÁSZ
Jóslat volt, hogy a fiad megöli az apját.
IOKASZTE
Jóslat volt? Te jósoltad. Miért jósoltad?
TIRÉZIÁSZ
Mert így volt megírva.
TIRÉZIÁSZ
Nem tudjuk, hogy történt.
IOKASZTE
Nézzék csak, milyen nemtudomka lesz, ha arról van szó, ami két hete történt. Úgy látszik, csak akkor vagy olyan biztos a dolgodban, ha arról van szó, ami majd évek múlva történhetik… Értsd meg, te hamis jós, tizenhat éven át feleslegesen szenvedtünk.
TIRÉZIÁSZ
Királyné, nem vagyunk egyedül.
IOKASZTE
Ez a gyerek? Hisz minden államtitkot tud. Ezt ne tudhassa? Különben is: néma… Ha én nem szégyellek levetkőzni előtte, te mit szemérmeskedsz?
TIRÉZIÁSZ
Ez a hely nem alkalmas erre a vitára.
IOKASZTE
És az én ágyam alkalmas volt? A fiam bölcsője alkalmas volt? Mert ott kezdődött. A méhem alkalmas volt? Mert ott folytatódott.
TIRÉZIÁSZ
Királyné! Emlékeztetlek, hogy egy gyanús idegen érkezett Thébába. Fogadkozik, hogy legyőzi a Szfinxet. Útban van errefelé…
IOKASZTE
A szokott váltással megint az államügyekkel magát tökéletesen elfoglaló politikusnő, vagy mondjuk inkább üzletasszony hangján. Persze! Alig várom, hogy a szemébe nézhessek… Na, gyere ide, fiam, hozd azt a bőrbugyogót. Ha jól kitakarítottad, talán nem kapok kiütéseket tőle, mint a múltkor… Várj, segíts már levenni előbb ezt a szörnyű gyászruhát.
A néma fiú odahordta közben a Szfinx alkatrészeit. Aranyos, zománcos, drágakövekkel kirakott darabokból áll a felső rész. Az alsó fele oroszlánbőr. A kezekre is oroszlánmancsok kerülnek kesztyűként.
TIRÉZIÁSZ
Kicsit ceremóniásan közben, hol mormogásba, hol kántálásba forduló hangon. Városunk egészségének hatékony védője, ó, Szfinx. Áthághatatlan márványküszöb, sarkaiból kifordíthatatlan kapu, messze tekintő torony a város fölött, biztos bástyánk… Miként a fehér vérsejtek őrt állnak az élő szervezetben, és felfalják az idegen betolakodót…
IOKASZTE
Ugye, mondtam, hogy egérpisiszaga van ennek az oroszlánbőrnek. Tessék, szagold meg!… Ha vendégem megérzi ennek a szagát, elmegy a kedve velem bájcsevegni.
TIRÉZIÁSZ
Állj úgy, hogy ne feléje fújja a szél.
IOKASZTE
A bőröm beissza azt a szagot. Utálom magam benne. Piros foltokat kapok az egész testemen.
TIRÉZIÁSZ
Permetezd be, fiacskám, egy kis pézsmaillattal.
IOKASZTE
Olyan drága volna egy új oroszlánbőr?
TIRÉZIÁSZ
Egy új oroszlánbőr még sokkal büdösebb.
IOKASZTE
Egészséges állatszag. De ez barlangi dohszag, keveredve a molyirtószerrel, a fertőtlenítővel… A néma fiúhoz. És itt is csinálj vele valamit, te gyerek, mert ez a rész mindig felhorzsolja a combomat… Felpróbálom. Fordulj el egy kicsit. Tiréziászhoz, miközben belebújik az oroszlánbőrbe. Hány éves a kísérőd?
TIRÉZIÁSZ
Kelletlenül. Nem tudom, mellettem hat éve szolgál.
IOKASZTE
A mellrészt!… A Szfinx aranyból kovácsolt szűzleánykebleit… Ezzel a két rubinpöttyel. Megcsókolja a két mellbimbót. Muszáj egy kicsit csókolgatni, hogy ne vakuljon meg a fényük. Ragyogjon a Szfinx melle!… Miközben felcsatolja. Tökéletesen illik rám ma is. Mintha rám öntötték volna.
TIRÉZIÁSZ
Fiam, állj ki a kapuba, nem látsz-e fáklyafényt az úton.
IOKASZTE
Eredj csak, a fejdíszt én is fel tudom tenni. Kötekedve Tiréziászhoz. Félted a kisfiút,
hogy elcsábítom? Ideje volna… Ne félj, csak élesítem rajta a körmeimet…
TIRÉZIÁSZ
A fiad lehetne.
Kis csend, majd –.
IOKASZTE
Nagyon nyugodt hangon. Te mered még a fiamat eszembe juttatni? Nem hallottad az előbb, hogy én a királyt is megpofoztam? Hát tudd meg, épp azért néztem őt meg magamnak, mert elgondoltam, hogy ekkora lehetne most a fiam… Rámosolyogtam. És szerettem volna összecsókolni.
IOKASZTE
Ingerülten. Dehogyisnem!
TIRÉZIÁSZ
…téged féltelek.
TIRÉZIÁSZ
Az államot. Könnyen veszélybe kerül, ha az uralkodó királyné fiatalemberek közt keresi a kegyenceit.
IOKASZTE
Pfuj, pfuj, pfuj! Dicsérgeti a tökéletes királynét, és közben miket képzel rólam!
TIRÉZIÁSZ
Nem zavartatva magát, folytatja. Szenvtelenül, oktatólag. Emlékezz Phaedrára.
Beleszeretett az ifjú Hippolitoszba. Mi lett belőle? Öngyilkos lett.
TIRÉZIÁSZ
Méreggel. Azt hiszem.
IOKASZTE
Túl szelíd halál. Ha az ember büntetni akarja magát, akkor büntesse. S hirtelen a jól felkészült vitatkozó szellemi fölényével. Csakhogy Hippolitosz Phaedra férjének fia volt. Neki magának mostohafia. Természetes, hogy bűnhődnie kellett. Ez már majdnem vérfertőzés. Messze zengő mély hangon ezentúl. Vérfertőzés… Figyeled? Ha ezt az álarcot felteszem, még a hangom is más… „Vér-fer-tő-zé-és!”
TIRÉZIÁSZ
Az álarcba be van építve egy rezonáló tölcsér. Próbálj énekelni!
IOKASZTE
Zengő, öblös hangon. Reszkessetek! Bűnösök, reszkessetek !… Saját hangján. Ha ez az álarc az arcomon van, nemcsak a hangom változik meg, hanem a gondolataim is. Csupa öblös gondolatom támad… „Halál az ellenségre”… „Erős vár a mi istenünk!”… „Az állam én vagyok”… „Kémek és felforgatók, reszkessetek!”… Hu-u-ú!
TIRÉZIÁSZ
Felszabadultan, elragadtatva. Ez az, ez az! Ez az, ami téged fölébe helyez minden más város uralkodójának… Ó, hogy szeretem ezt hallani, királyné, amint kiárad belőled a bosszúállás lelke. Még! Töltse be a völgyet az alvó város fölött! Riadjon fel Théba népe villámterhes szavaktól…
IOKASZTE
Mit mondjak még?
TIRÉZIÁSZ
Mondd azt, hogy halál a király gyilkosára. Körben a hegyek verjék vissza a szódat, hogy ne távozhasson az átok
a város felől… „Halál a király gyilkosára!”
IOKASZTE
„Halál…” Hirtelen. Jön a fiúd. Mit mutogat?
A NÉMA FIÚ
Néma beszéddel Iokasztéhoz.
IOKASZTE
Fáklyafény a hegy lábánál. Azt mondja.
TIRÉZIÁSZ
Tehát jön. Csakugyan.
Kis csend. Rekedt madárhangok.
TIRÉZIÁSZ
A keselyűk már észrevették. Felébredtek, és levegőben körözve várják, hogy lecsaphassanak majd a holttestére.
IOKASZTE
Théba lakói is észrevették. Kiülnek a városfalakra. A gyerekek lekváros kenyeret majszolnak…
TIRÉZIÁSZ
És te készen vagy, királyné?
IOKASZTE
Igen. Láttam őt este az ablakomból, a függöny mögül. Bámulta a palotát, és arra gondolt, milyen lenne királynak
lenni benne.
IOKASZTE
Én meg arra, hogy milyen lenne meghalni a kezétől… Azt hiszem, jó király is lenne belőle.
TIRÉZIÁSZ
Miért gondolod?
IOKASZTE
Itt a Szfinx arany fejdísze. Kérlek Tiréziász, tedd a fejemre… Várj, a kezedbe adom… A vak
ember kezét úgy irányítja, hogy megkoronázhassa őt.
TIRÉZIÁSZ
Meghatódva önnön fenségétől. Oroszlántestű Szfinx, íme, a Tudás koronája!
Egyesüljön benned Erő és Értelem, Mindenhatóság és Mindentudás, hogy Théba hét kapuján be ne jöjjön a rontás
a városba, hogy dögvész, kolera, pestis ne érjen minket bosszulatlan bűnökért…
IOKASZTE
Siess, mert csakugyan ideér!
TIRÉZIÁSZ
Röviden és robbanó intenzitással. Kutasd ki férjed gyilkosát! Az igazi gyász a
bosszú!…
IOKASZTE
Tizenhat éve gyászolok így a fiam után. Bosszúra szomjasan. Mindenkitől csak őt kérdezem.
TIRÉZIÁSZ
Kicsit meghökkent, de azért atyailag kérdi. És mit tudtál meg róla?
IOKASZTE
Sokat. Semmit. Mindent. Hogy átfúrták a bokáját, és úgy akasztották egy fára. Hogy Xouthosz volt a rabszolga
neve, aki az erdőbe vitte őt…
TIRÉZIÁSZ
Az emberek mindent beszéltek.
IOKASZTE
Magánkívül már. De hisz a saját fülemmel hallottam a kisfiam oá-oázó hangját…
TIRÉZIÁSZ
Az az erdő olyan messze van, királyné.
IOKASZTE
Nekem ne mondd, hallottam. Lángolt a mellem, szinte robbant a tejtől, nem tudtam aludni, egész éjjel az én picim
nyirvákolását hallottam. Oá-oá… És nappal is.
TIRÉZIÁSZ
A képzelet becsap minket, mint a visszhang.
IOKASZTE
De ha ott lógott a fán!
TIRÉZIÁSZ
Olyan régen volt az, királyné.
IOKASZTE
Régen? Te bolond vagy. A múlt éjjel is hallottam. Te nem tudod azt, hogy a csecsemők milyen szívósak? Száz
esztendeig akarnak élni, mind. Olyanok, mint a piciny magok. Hallottál te az egyiptomi fáraók sírjában a
búzaszemekről?
TIRÉZIÁSZ
A városból hallatszott fel egy újszülött hangja.
IOKASZTE
Hogy neked mindenre van valami szörnyen okos magyarázatod! Csakhogy én ezer gyerek között is megismerem
az ő hangját… Jó, hogy azt nem mondod, hogy a párzó macskák nyávogását hallom éjszakánként. Elneveti magát, majd mint a legnyilvánvalóbb dolgot mondja. Hogy téveszthetném össze a
hangját, amikor egyetlen nap se múlott el azóta, hogy ne hallottam volna?… Oá-oá, oá-oá!… Ezért vagyok én
olyan jó kutyája Théba városának, éber házőrző kutya, aki folyton hegyezi a fülét… Az ám! Tizenhat év óta. Fáradtan és kötelességtudóan. Erről a mai kliensemről mit kell tudnom?
TIRÉZIÁSZ
Azon az úton jött, amerre a férjedet utoljára látták.
IOKASZTE
Fáradt, rutinérveléssel. Az a legforgalmasabb út. Mindenki Delphiibe jár jóslatért.
TIRÉZIÁSZ
Indulatos, nagyravágyó fickó… Igen, Delphiiben járt ő is. Tudd meg, mit mondott neki Apolló. A delphii Sybillának sokkal jobb információi szoktak lenni, mint nekünk.
IOKASZTE
Felkuporodik egy kiálló sziklára. Ja, nagyobb a forgalma… Már jön! De nagyon lassan jön… Tűnjetek el!
TIRÉZIÁSZ
Ha megtudsz valamit Laiosz király haláláról…
IOKASZTE
Közbevág. Bízd rám, hogy én mit akarok megtudni!
TIRÉZIÁSZ
A rendreutasító hang megsértette. Ennyit mond. Úgy látszik, Thébában egy vén vak jósra hárul a feladat, hogy nyomozzon a felkent királynak büntetlenül grasszáló gyilkosa után.
IOKASZTE
Feltette az álarcot, öblösebb hangon. Nagyon helyes, legalább most megosztottuk
a feladatot.
TIRÉZIÁSZ
Gyere, fiacskám, vezess engem a magam útján.
IOKASZTE
Utánaszól. És hogy hívják azt a fiatalembert, aki talán a halálom lesz?
TIRÉZIÁSZ
A kapuból visszafordul, így mondja. Oidipusz.
IOKASZTE
Oidipusz… Furcsa név. Sohasem hallottam ezt a nevet.
TIRÉZIÁSZ
Kísérőjével el.
Sötét lesz, odakint holdfény.
Iokaszte egyedül
IOKASZTE
Itt hagytak megint!… Kiáltani kéne… És nem lehet kiáltanom utánuk. Itt hagytak megint, ahogy ott hagyják a halottat a temetőben. Az se kiálthat, és nekem se lehet kiáltanom. Ki jön el értem? Hátha senki se jön. Hátha senki se nyitja ki többé az én aranykoporsómat. Hátha itt hagynak örökre, mint a múmiát a festett nagybőgőtokban, itt hagynak, mint a szkafandert a csillagok között, mint a döglött hernyót a selyemgubóban… Ki lesz az én feltámasztóm? Hogy rágom ki magam ebből a… ebből a… Rázza, veti magát a Szfinx-tokban, már kétségbeesett sírások közt. Micsoda kínzóeszközt találtak ki nekem! Ha szögekkel volna belül kiverve, és úgy zárnák rám a koporsómat, akkor se szenvednék jobban, mint ahogy ennek az oroszlánnak az ölében szenved az én ölem, és ahogy ebben a rubinköves szűz mellvértezetben szenved a mellem… Vasszűz foglya vagyok, meddő asszony, aranyba foglalt sterilitás! Nem halljátok a borostyánkőbe fagyasztott féreg kiáltását…?
Kintről imbolygó fáklya fénye.
Iokaszte, Oidipusz
OIDIPUSZ
Hangja. Szfinx! Merre vagy?… Hé! Szólalj meg! Szfinx!
OIDIPUSZ
Égő fáklyával megjelenik az ajtóban. Ember. Okos, izmos fiú, alig túl a kamaszkoron. Szinte vidáman. Ha te vagy a Szfinx, az első kérdésedre már megfeleltem. Ezt kipipálhatjuk. Mennyi van még?
IOKASZTE
Már vártalak – Oidipusz.
OIDIPUSZ
Rosszkedvűen. Ha meg tudod, ki vagyok, mit kérdezed?
IOKASZTE
Azt hittem, már inadba szállt a bátorság.
OIDIPUSZ
A sajgás inkább. Ez a meredek hegy! A bokám megint megdagadt.
OIDIPUSZ
Nem ül le. Várom kérdésed.
OIDIPUSZ
Nehezebbet nem tudsz kérdezni?
IOKASZTE
Azt bízd rám, hogy én mit kérdezek. Anyád neve?
OIDIPUSZ
Nevet. Anyja neve, születési helye és ideje…
IOKASZTE
És ha én épp ezeket akarom tudni?
OIDIPUSZ
Egy kopár barlangban felveszik az ember adatait. Ez tehát a nagy találkozás a Szfinxszel!
OIDIPUSZ
Kicsit járkál, hátramegy. Izgalmasabbnak képzeltem.
IOKASZTE
A szent helyek mindig nagyon egyszerűek. Mire rájössz a varázsukra – idő kell.
OIDIPUSZ
Mire rájövök, már itt se vagyok. A párkányra ül. Odalent táplálom a madarakat. Mintha egy arra szálló keselyűt heccelne. Kui-kvi-i! Jó is volna! Hess! Várj sorodra!… A kilátás azért nagyon szép. A hétkapujú Théba… Mintha csak a kezem kéne kinyújtani érte.
IOKASZTE
A városból még szebb a kilátás. Onnan meg idelátni.
OIDIPUSZ
Páholyból nézhetik, hogy bukfenceznek a mélybe, akiknek túlságosan megtetszett Théba városa. Felugrik a szikláról, beljebb jön. Olyan ez, mint egy kocsma, pénzesebb turisták számára. Ki is
lógathatnál egy cégért: „A Szfinx barlangjához.”
IOKASZTE
Csakhogy ez csakugyan a Szfinx barlangja, Oidipusz.
Kis csend.
IOKASZTE
Ha el akarsz menni, most még elmehetsz, Oidipusz.
IOKASZTE
Miért jöttél ide?
OIDIPUSZ
Szeretnék király lenni Thébában. Tetszik nekem ez a város. A palota. Azt mondták, aki legyőzi a Szfinxet, az itt
király lehet.
IOKASZTE
És hogy akarod legyőzni a Szfinxet?
OIDIPUSZ
Úgy, hogy te találós kérdést mondasz, és én majd megfejtem.
OIDIPUSZ
Persze. Azért vagyok Oidipusz, hogy megfejtsem a rébuszaidat. Rajta! Kérdezz!
OIDIPUSZ
Azt hittem, olyasmit kérdezel, hogy mi az, ami reggel négylábon, délben háromlábon…
IOKASZTE
Még rákerülhet arra is a sor, most az anyád nevét kérdeztem.
OIDIPUSZ
Talán már akadt olyan látogatód, aki úgy megijedt tőled, hogy elfelejtette még az anyja nevét is?
IOKASZTE
De sokat kerülgeted. Szégyelled talán?
OIDIPUSZ
Hogy szégyellném? Egy királynét?
OIDIPUSZ
Hát Korinthoszban. Odavaló vagyok.
IOKASZTE
Most már szinte türelmetlenül. Akkor meg mit kockáztatod itt az életedet?
Korinthoszban úgyis király leszel.
OIDIPUSZ
Csakhogy Korinthosz nem tetszik nekem. Itt pedig minden tetszik… Te is tetszel nekem. Mondd, nem lehetnék
király úgy, hogy te életben maradj? Hozatnék neked Egyiptomból egy hím szfinxet. Aztán szülhetnél kis
szfinxeket… Biztos nagyon okos kis szfinxek lennének… Most mért sírsz? Laiosz király nem gondolt soha rá,
hogy neked párt szerezzen?
OIDIPUSZ
Mennyi idős vagy?
IOKASZTE
Ezeréves és szűz.
OIDIPUSZ
Én ismertem vénkisasszonyokat, azok azért nem ilyenek voltak. Kedvesen. Nem volt
ilyen hetykén álló mellük.
IOKASZTE
Ó, ez csak arany. Megkopogtatja, kong.
OIDIPUSZ
Üres. Úgy látszik, nincs szíved.
IOKASZTE
Tedd ide a kezed.
OIDIPUSZ
Á, attól olyan fényes, hogy mindenki odateszi a kezét.
OIDIPUSZ
Dehogyis… Egy ilyen kellemes pézsmaillatú oroszlántól csak nem ijedek meg? Különben is elhatároztam, hogy
kedves leszek hozzád, mert hátha akkor könnyebb kérdéseket fogsz feladni. Nem félek… Megfogja a Szfinx mellét. Jé, olyan forró itt ez az arany, mintha mindig sütné a nap.
Egy pillanat, majd –.
IOKASZTE
Most valakire gondoltál.
IOKASZTE
Azért nem kell elpirulni.
OIDIPUSZ
Nem azért pirultam el. És mért pirultam volna el?
IOKASZTE
Egy korinthoszi kislányra?
OIDIPUSZ
Ha mindenáron tudni akarod – a királynéra.
IOKASZTE
Hirtelen. Melyikre?
OIDIPUSZ
Iokasztéra. A thébai királynéra… Mondd, milyen asszony ez a Iokaszte? Csend.
Hogy nem tudsz erre felelni? Mindentudó vagy, és a legegyszerűbb kérdésre nem tudsz felelni… És nem megy
most férjhez?
OIDIPUSZ
Csak. Sokáig álltam a palota előtt. S egyszer csak a függöny mögött megláttam egy arcot. A királyné! Mondd,
mi volna, ha feleségül kérném?
IOKASZTE
De nagy gyakorlatod lehet az asszonyok lerohanásában! Idejössz Thébába, belesel a palota ablakán, és már azt
képzeled, tied a királyné. Nem mondom… Ki se nézné az ember belőled!
OIDIPUSZ
Á, ha az ember még nem volt nővel, épp akkor tudja a sikert a legkönnyebben elképzelni. Nekem muszáj nagyon
merésznek lenni, hogy ne vegyék észre, hogy még szűz vagyok.
IOKASZTE
Innentől pár replikában nagyon gyors a párbeszéd. Hány éves vagy?
OIDIPUSZ
Tizenhat. Mondd, kinek őrzi a királyné a trónt?
IOKASZTE
Eltűnt. S az anyja visszavárja.
OIDIPUSZ
Hogy hívták a fiát?
IOKASZTE
Nem érte meg a névadást.
OIDIPUSZ
Egy jó férfi kéne a házhoz, hogy megint gyereket csináljon a mamának. Ezt én mondom!
Csöppnyi csend, majd Iokaszte óvatosan.
OIDIPUSZ
Nem!… Nem mondhatni. Nem nagyon.
IOKASZTE
Iokaszte most sokkal kevésbé szabad, mint eddig.
OIDIPUSZ
Miért? Van valakije?
IOKASZTE
Nincs. Nem hiszem.
OIDIPUSZ
Hát akkor? Hamar letelik a gyászév. Mit gyászév? A gyász fél év. A gyászhónap.
IOKASZTE
Csakhogy Kreon nem fog neki engedélyt adni az új házasságra.
IOKASZTE
Ő a legközelebbi férfirokon – az elveszett fiún kívül.
OIDIPUSZ
Hol van az megírva, hogy Kreon legyen a király?
IOKASZTE
Az biztos, hogy a thébaiak örülhetnének egy új királynak. A Labdakida ház roskadozik a sok bűn alatt.
OIDIPUSZ
Te csakugyan egy nagyon erkölcsös vénkisasszony lehetsz. Már ne haragudj! Hogy lehet így beszélni a Labdakida
házról? És épp egy thébai nőnek! Mert azért te az vagy. A Labdakidáknál nagyszerűbb família nincs is a világon…
OIDIPUSZ
A bűneik is isteniek! Antiope bűne mi volt? Zeusz szerelme! Belőle támadtak az ikrek, a városfalak csodás építői.
Ha ráhajtom a fülem Théba köveire, ma is hallom a lantos Amphion muzsikáját benne. Micsoda zene van itt a
kövekben is!
IOKASZTE
Hogy te miket nem tudsz!
OIDIPUSZ
Thébáról mindent! Itt a bűnösök is mások. Kadmosz megölte Árész sárkányát, jó, ezt nem kellett volna, le is
szolgálta a büntetést, és aztán? Árész hozzáadta a lányát feleségül. Aphroditétől való lányát – még a neve is! –
megint zene – Harmónia! Drága ősszülők, akiknek lakodalmán minden isten megjelent – vagy ezt is elfelejtették
talán a thébaiak? –, s most az öreg házaspár két szelíd sárkányként éldegél az elíziumi mezőkön. A sárkányölő,
aki maga is sárkány lett! Érzed, hogy milyen lélekemelő ez? A sárkányölő és a sárkányfogakból egy népet
támasztó. Hirtelen. Azt tudod, hogy Kadmosz meg istennek lett a nagyapja…?
OIDIPUSZ
Hát Szemelé révén a Dionüszoszé. És így Zeusz apósa.
IOKASZTE
Igen, igen, ezek a családfák!
OIDIPUSZ
Amikor beléptem a keleti kapun – én ugyanis most Delphiből jövök –, behunytam a szemem, és úgy mentem tovább, mint egy vak, jobbra fordultam, balra fordultam, még száz lépés, mondtam magamban, és ott leszek Herkules templománál.
OIDIPUSZ
Pontosan! Legelőször ugyanis Herkulesnél akartam tisztelegni, mert ő Théba legnagyobb szülötte.
OIDIPUSZ
Herkulesre! Ha én is fia lehetnék ennek a városnak! Kadmosz király sárkányfog-veteményéből… Mit nem adnék érte!
OIDIPUSZ
Mit? A fél szememet… Nem! Mind a két szemem világát odaadnám érte.
IOKASZTE
Nevet. Hiszen te behunyt szemmel is úgy tudsz tájékozódni…
Jókedvűen, önkéntelenül összenevetnek.
OIDIPUSZ
Hogy még jobb kedvük legyen, behunyt szemmel, kinyújtott két kézzel tapogatózik maga elé. Így mondja. Théba város fia vagyok… utat a világtalannak…!
IOKASZTE
Tréfálkozva. Mondd meg nekem, ó, világtalan Oidipusz – na, most valami könnyű kérdést! –, mit jelent az, hogy Oidipusz?
OIDIPUSZ
Kihívóan előtte. Felgerjedő, lángra lobbanó, rámenős – ezt jelentem.
IOKASZTE
Nevet. Vettem észre.
OIDIPUSZ
És a te neved mit jelent?
Majd –.
IOKASZTE
De azt is jelenti, hogy ölelő.
OIDIPUSZ
Az én nevemnek is van egy másik jelentése. Még igazabb, mint az előző. Oidipusz – azaz Dagadtbokájú.
IOKASZTE
Oidipusz lábát nézi. Hallgat. Majd. Csakugyan. És mitől ilyen dagadtak?
OIDIPUSZ
Sokat ácsorogtam a palota előtt, meg hegyet másztam, ilyenkor megdagadnak.
IOKASZTE
Mondtam már, hogy ülj le, Oidipusz.
OIDIPUSZ
Nem ülök le. Várom a kérdésedet.
IOKASZTE
Mit kerestél Delphiben? Milyen jóslatot?
OIDIPUSZ
Én?… a múltamat.
IOKASZTE
Aki olyan fiatal…
OIDIPUSZ
Belevág. A születése mindenkinek olyan messze van, hogy senki sem emlékezik rá.
IOKASZTE
Azért nem kell a Sibyllához menni. Azt minden anya elmondja a fiának.
OIDIPUSZ
Anyja. Hisz én épp azt mentem el megtudni, hogy a korinthoszi asszony az anyám-e csakugyan?…
Csend.
OIDIPUSZ
A nagyobb fiúk mostanában azzal kezdtek el csúfolni, hogy mit keresek én ott Korinthoszban, a palotában, hiszen
engem az erdőben szedtek föl.
IOKASZTE
Az erdőben? Hol?
OIDIPUSZ
Ott voltam a lábamnál fogva felakasztva. Átszúrt bokákkal, mint egy nyúlfióka. Hol? Azt nem mondták.
Csend.
IOKASZTE
És ha most megint megkérdezném, ki az anyád?
OIDIPUSZ
Látod: nem tudom. A világ legkönnyebb kérdését adtad föl. Mindenki más tudna felelni rá… Dühös kamasznevetéssel. Ez aztán a potyakérdés! Hogy ki az anyád?
IOKASZTE
A Sibylla mit mondott? Hisz ezért mentél Delphibe.
OIDIPUSZ
Hogy kerüljem az apámat is meg az anyámat is. Ezt mondta. De hogy kik azok? Arról hallgatott. Csak kerüljem őket! Kiket?… Kiket?… Ki az anyám? Ki az apám? Te tudod?
OIDIPUSZ
Persze hogy tudod! Ti mindentudó ravasz vénasszonyok! De nem mondtok meg semmit kereken. Csak játszotok velünk. Behúztok az ilyen egérfogókba… Csend. Majdnem sír. Majd. Most megölsz?
IOKASZTE
Lehúzza nagy karmos kesztyűjét, egyiket is, másikat is.
OIDIPUSZ
…Mielőtt megölsz – mondd meg nekem, hogy ki az anyám… Ígérd meg! Ezt az egyet… Hogy amikor megfojtasz: a fülembe súgod a nevét. Hogy ha esetleg az alvilágban is megkérdik tőlem: ki volt az anyád, Oidipusz?
IOKASZTE
Eldobja a csigolyaroppintó kesztyűit. Felmutatja a két kezét. Ezektől félsz?… Ezektől?
Kis csend.
OIDIPUSZ
Fölényben van, már érzi. Nem is akarsz megölni engem?
OIDIPUSZ
Mi az? Csak nem sírsz? Odamegy hozzá, átöleli a nyakát. De nehéz egy ilyen
Szfinxen eligazodni… Mondd, az asszonyok mind ilyenek?
IOKASZTE
Jólesik a kezed érintése.
OIDIPUSZ
Az ember nem is hinné, hogy az aranypikkelyek alatt ilyen sima és lágy legyen a tested…
IOKASZTE
Amikor jöttél, itt ültem a kövön, és egyre csak arra gondoltam, hogy a legjobb volna csendesen lecsúszni innen a mélybe…
OIDIPUSZ
Azt mondják, a Szfinx halhatatlan.
IOKASZTE
Csak feleslegesen sokáig él… De most örülök, hogy nem haltam meg egy fél órával ezelőtt.
OIDIPUSZ
Ne beszélj már butaságokat. Hogy te csakugyan halandó vagy? Ki hiszi ezt el?
IOKASZTE
Annyiszor elképzeltem, hogy egyszer eljön ez a pillanat… A legnagyobb csodák olyan váratlanul történnek.
OIDIPUSZ
Mondd, te nem félsz annyi ékszerrel egyedül egy ilyen elhagyott helyen?
IOKASZTE
Még senki se mert ilyen közel jönni hozzám.
OIDIPUSZ
És ha te nem ölsz meg engem, attól nem félsz, hogy én megölhetlek?
IOKASZTE
Ne öljél meg engem, fiam. Én akarlak királlyá tenni téged Thébában.
OIDIPUSZ
Elhúzódik tőle. Majd. Mondd, ez megint nem lesz valami – csapda?
IOKASZTE
Ezért jöttél. Hogy király legyél Thébában.
OIDIPUSZ
És ha azt mondom, hogy most mégis inkább haza akarok menni?
IOKASZTE
Itt vagy otthon, Oidipusz.
Oidipusz hirtelen megfordul, hogy elrohanjon.
Váratlanul előtte áll Tiréziász.
TIRÉZIÁSZ
Hova siet, fiatalember?
OIDIPUSZ
Miután a ma éjszakai diskurzus után mindketten életben maradtunk, a Szfinx is, meg én is, gondolom, elmehetek.
TIRÉZIÁSZ
Ami eddig volt, az nem érvényes. Aki a Szfinx elé járul, az előbb megfürdik a szent Dirke forrásban. Ön ezt elmulasztotta.
OIDIPUSZ
Tudom, tudom! Dirke! Akit Amphion egy bika szarvára kötözött, és a testét egy forrás vizébe dobta…
TIRÉZIÁSZ
A katonák majd mutatják az utat…
IOKASZTE
Vigyázz, Oidipusz!
OIDIPUSZ
Érzi, hogy csapda, de mindegy. Imádok lubickolni a thébai mitológiában. El.
IOKASZTE
Siess vissza, Oidipusz! Iokaszte királyné reggel itt akar veled találkozni! Nevet. Segítsetek már kibújni ebből az oroszlánbőrből…
TIRÉZIÁSZ
Maradj csak benne! Még nincs itt a reggel.
IOKASZTE
Reggel örömünnep kezdődik Thébában!
TIRÉZIÁSZ
A város még gyászban van.
IOKASZTE
A halott királyért a gyászidő letelt. Hirdesd ki!
TIRÉZIÁSZ
A halott király vére még bosszúért kiált az égre.
IOKASZTE
Általános amnesztia. Ezt is hirdesd ki!
TIRÉZIÁSZ
Milyen alkalomból?
IOKASZTE
Új királyt koronázunk.
TIRÉZIÁSZ
Tudtam! Tudtam, hogy amint özvegy leszel, bele fogsz szeretni az első kalandorba, aki feltűnik Thébában…
Mondd, ugye, nem igaz? Nem szerettél bele?
IOKASZTE
Nevet, kacag. Hogy beleszerettem-e?… Jaj, szedjétek már le rólam ezt a fejdíszt,
te gyerek!… Hogy beleszerettem-e? Azt kérded? Drága Tiréziász!… Már tizenhat évvel ezelőtt beleszerettem,
amikor először a karomban tartottam őt… Tudod, milyen imádni való volt? Anyaszült meztelenül – ahogy
mondom. Csókoltam, ahol értem… Mit bámulsz úgy azokkal az üres szemeiddel? Nem érted? Túl talányosan
beszélek? Nem érted a Szfinx talányait? Ő a fiam!
TIRÉZIÁSZ
…Ó, az én jóslataim!
IOKASZTE
Most már megsütheted a jóslataidat!… Szétpattan rajtam ez a melltartó, fiacskám, ha nem fűzöd ki gyorsan… Látod, te nagy rémlátó, akkor került elő a fiam, amikor az apját már elveszítette.
TIRÉZIÁSZ
Persze hogy elveszítette, amikor megölte.
Pillanatnyi csend.
IOKASZTE
Ezt most azért találtad ki, hogy megpróbáld elpusztítani. Megint. Ha elsőre nem sikerült.
TIRÉZIÁSZ
Úgy látszik, tiszteletre méltó Szfinx, hogy ezúttal elmulasztottad feladni a látogatódnak a legalapvetőbb
rutinkérdéseket. Különben bizonyára bevallotta volna, hogy Delphiből Théba felé jövet szembetalálkozott egy
kocsival, hogy a kocsiban ült egy bácsi. Az valami megjegyzést tett rá. Mire ő leütötte a bácsit is meg a kocsist
is… A kocsis túlélte. Sajnos.
IOKASZTE
Nem igaz, az nem lehet igaz!
TIRÉZIÁSZ
Azt persze nem tudhatta, hogy az a bácsi – ráadásul – az apja volt. De úgy látszik, az apja volt. Ha te mondod.
IOKASZTE
Nekimegy. A férjem hullájával akarod most agyonverni a fiamat!
TIRÉZIÁSZ
Épp az, hogy a fiad! Ez a végső bizonyíték. Ez teszi fel a koronát az egész nyomozásra. Így szólt a jóslatom: a fiú
meg fogja gyil…
IOKASZTE
Fogd be a szád! Hallottam eleget… Hát nem! Nem fogok érveket szállítani ellene. Senkinek nem fogom elárulni,
hogy ő a fiam… Neki magának se… Nem lesz meg az örömöd, hogy beteljesült a jóslatod. És őt sem fogja
kínozni az a gondolat, hogy apagyilkos.
TIRÉZIÁSZ
A gyilkos fiatalember különös ismertetőjele: deformált bokák… Csakugyan, nem akarod, mint Szfinx, kihallgatni
a király kocsisát?
IOKASZTE
De! Hogy örökre elhallgasson. Kihúzza magát. Théba új királyának pedig olyan új
bíborköntöst csináltatok, hogy befedje a bokáit.
TIRÉZIÁSZ
Tegyél le erről a trónutódlási tervről, királyné. Dirke forrásánál reggel meg fogják találni egy dagadt bokájú
korinthosi fiatalember holttestét. Feltehetően azonos Laiosz király gyilkosával… A Szfinx elmulasztotta
végrehajtani rajta az ítéletet. Végrehajtják rajta Kreon katonái… De azért holnap reggel mindenki borzongva fogja
emlegetni a Szfinxet, az igazság őrét. Nem először végzi el a piszkos munkát a Szfinx helyett egy kivégző osztag.
IOKASZTE
Tépi le magáról az oroszlánbőrt. Ó, hogy ez a Szfinx nem tudott már hamarébb megdögleni! Hogy kiszabadul, fut az ajtóhoz. Fiam!… Fiam, vigyázz! Nyitni akarja, de furfangosan be van zárva. Mit csináltál ezzel az ajtóval?
TIRÉZIÁSZ
Bezártam. Biztonsági intézkedés.
IOKASZTE
Egyetlen – édes – fi-am! S hogy aztán összecsuklik az ajtó előtt, csendesen mondja. Menekülj… menj vissza Korinthoszba… Ott vár téged az egyetlen édesanyád.
TIRÉZIÁSZ
Ne biztasd! A hegyről levezető úton is állnak katonák, dorongokkal.
OIDIPUSZ
Véresen, tépett ruhában, de kívül a barlangon, mint aki a visszautat keresi. Szfinx! Szfinx! Te csaló Szfinx! Hová küldtetek engem? Miféle csapdába? Dirke forrása körül minden bokorban gyilkosok vannak… Gyilkosok jönnek a nyomomban! Dárdát hajigálnak felém… Az ajtóhoz szögeznek, mint egy denevért… Oá!… Jaj, oá…!
IOKASZTE
Nagyon halkan. Egyetlen… édes… fiam…
OIDIPUSZ
Átfúrják megint a bokámat vasakkal!… Mért zártad be a kapudat, te átkozott csaló?
TIRÉZIÁSZ
Most megátkozott téged.
IOKASZTE
Felugrik. Engem? Engem soha! Én tisztán élek az álmaiban…
OIDIPUSZ
…Átkozott szörnyeteg!
IOKASZTE
Ezt átkozza! Ezeket! Veri szét a Szfinx kellékeit.
OIDIPUSZ
Közben. Jaj! Fáj!… Tudom most már a választ minden kérdésedre! Kérdezz! Felelek! Most legyőzlek, te rémség. Azt kérdezted, hogy ki vagyok, megmondtam, hogy ember… Most már tudom, hogy minden kérdésedre csak egy válasz van, hogy: ember. Addig mondom, amíg megdöglesz belé: ember, ember, ember! Hallod? Agyonkövezlek ezzel a szóval: ember… Aki él: ember. Aki két lábon jár: ember. Aki három lábon: ember… Aki négy lábon: ember. Egyre lassabban, kimerülve, vérét vesztve. Aki már járni se tud: ember… Akit lábánál fogva a fára felakasztanak: ember… Csend. Majd. Akit a szülei az erdőbe kitesznek: ember…
IOKASZTE
Gépiesen tépte-szaggatta fia minden kiáltására a Szfinx darabjait. És most kiszakad belőle egy kérdés, a fájdalom emlékével. És akit megölnek, mielőtt megszületett?
OIDIPUSZ
Ember! És most megint élénken. Akit vasakkal üldöznek. Akit az ajtódhoz
szögeznek. Ember. A magam sorsával felelek neked, te dög! És minden testvérem sorsával. Minden titoknak
nyitja az ember… Na! Kérdezz akármit, hadd vághassam rá, hogy ember!… Amíg meg nem halok: em-ber…
em-ber… Elhalóan, akadozva, utána még sokáig. Ember… ember…
TIRÉZIÁSZ
Nyugtalanul. Mit csinálsz, királyné?
IOKASZTE
Rongyokat nyújt oda neki. Nézd, hogy minden szavával hogy gyilkolja a Szfinxet
Oidipusz! És a maradékot hajigálja szét, le a mélységbe. És már szinte diadalmasan kérdezi,
kiáltva. Ki az, aki minden szörnyeteget megöl?
OIDIPUSZ
Megint új erővel, harsányan. Ember! Akinek majd szárnyai lesznek, és felröpülhet
az égbe: ember!
IOKASZTE
Aki aranykort hoz Thébába?
OIDIPUSZ
Diadalmasan vágja rá. Ember!
TIRÉZIÁSZ
A jövő rémes előérzetével a két kezét rászorítja a maga világtalan két szemére. Felordít. És aki szégyenében a két szemét kivájja?!
OIDIPUSZ
Visszaordítja. Ember!
Csend lett.
IOKASZTE
Kisfiú, söpörd ki innen a Szfinxet. Meleg nap jön, és az ilyen kétéltűek húsa mindjárt megbüdösödik… Csak oda
le a mélybe!
Madarak rekedtes kiáltása.
IOKASZTE
Már felébredtek a dögmadarak. Gyertek, egyetek Szfinxet! Maga is kezdi hajigálni a szfinx
darabkáit. Keringőzzetek együtt a Szfinxszel, amíg a mélybe hull!… Itt vannak a gyilkos mancsai!
Egy szorítás, és a fiatal gerincek csigolyáit úgy roppantotta szét, mint a spanyol hóhérok garótája… Nesztek!
Most pusztult el végleg a szörnyeteg, a falánk, fagocita Szfinx!
TIRÉZIÁSZ
Na jó, elpusztult. És most mi lesz?
IOKASZTE
Vége annak a hosszú éjszakának. Kel fel a nap…
Csakugyan, világosodik.
TIRÉZIÁSZ
A fiúhoz. Nyisd ki a kaput, fiam. A boldogult Szfinx megígérte Oidipusznak, hogy
reggel itt fog találkozni a királynéval…
IOKASZTE
Várj! Tükröt!… Gyorsan rendbe szedi magát.
S amíg nyitják a kaput, feláll egy kőre, a napfénybe…
IOKASZTE
Én vagyok Iokaszte, az özvegy királyné, akit láttál tegnap a palota ablakában – megismersz-e engem, Oidipusz?
OIDIPUSZ
Még a földön. Sokkal, de sokkalta szebb vagy, mint tegnap…
IOKASZTE
Gratulálok neked, Oidipusz. Tanúja voltam annak a gyönyörű küzdelemnek, amelyet a Szfinxszel folytattál. Mióta
Théba áll, te voltál az első, aki felelni tudtál a kérdéseire.
OIDIPUSZ
Felkönyököl. Hova lett a Szfinxecske?
IOKASZTE
Szégyenében öngyilkos lett… Az egykori áldozatok csontjaival ott hevernek az ő csontjai is, lent a
szakadékban… Dicsőséges nap ez neked. Oidipusz király!
OIDIPUSZ
Felugrik. Csapda! Megint egy csapda, tudom.
IOKASZTE
Bemutatlak Théba népének. Induljunk a palotába.
OIDIPUSZ
A Szfinx barlangjából élve még nem jutott ki emberfia. Lent a bokrokban ott ülnek Kreon katonái, és kezdődik
megint…
IOKASZTE
Én nem engedem, hogy bántsanak.
OIDIPUSZ
Egytől félek csak, hogy a végén megint a lábamnál fogva akasztanak fel, mint a lőtt nyulat… Oá!
IOKASZTE
Én melletted leszek.
OIDIPUSZ
De akkor örökre! Ígérd meg!
OIDIPUSZ
Úgy menjünk le innen, mint király és királyné…
OIDIPUSZ
Az még nem elég. Mint férj és feleség.
OIDIPUSZ
Már pedig ebből a csapdából másként engem kihozni nem tudsz.
TIRÉZIÁSZ
Nyersen. Mit akarsz kérdezni tőlem?
IOKASZTE
Hogy mit csináljak?
TIRÉZIÁSZ
Mit faggatsz engem. Én már tizenhat évvel ezelőtt megmondtam, hogy mi lesz. Nevet, hosszan, keserűen.
IOKASZTE
De hisz ez lehetetlen!
OIDIPUSZ
Csak melletted érzem biztonságban magam… Félek egyedül. Szorosan öleli.
IOKASZTE
Az utolsó ítéleten ha kérdik, akkor is meglesz a mentségem erre… Lecsúszik Oidipusz lábához. Uram, királyom, engedd meg, hogy megkenjem olajjal a lábad.
TIRÉZIÁSZ
Elkínzottan, felkiált. Királyné!
IOKASZTE
Szelíden, ahogy a földön térdel. Mi az, Tiréziász, Phaedrát akarod talán idézni?
TIRÉZIÁSZ
Nem! Hiszen már úgyis döntöttél. És már minden úgyis öröktől el volt döntve. A fiúhoz. Adj neki olajat.
A királyné kúrálja a király beteg lábait. Közben.
OIDIPUSZ
Meglátod, Iokaszte, mégiscsak aranykort fogunk mi hozni Thébába. Az embereknek eszébe se fog jutni, hogy volt egyszer egy Szfinx-korszak… Nyomozás, kémkedés, üldözés, kivégzés. A sötétség korszaka. Brr!
TIRÉZIÁSZ
Miért gondolod, ó, király, hogy a napfénnyel kevesebb lesz a bűn, a gyilkosság, vérfertőzés, öngyilkosság és a többi, mint éjszaka volt.
OIDIPUSZ
Ti öregek, persze, ezt nem értitek. Az új rendszer alapja az, hogy ezentúl semmilyen bűnre nem lehet majd azt mondani, hogy államtitok. Mindent nyilvánosságra hozunk, közzéteszünk… Érted már? Mindenki tudni fog mindenkiről mindent.
TIRÉZIÁSZ
Mindent, de mindent?
OIDIPUSZ
Mindent, de mindent.
TIRÉZIÁSZ
Ez már azt jelenti, hogy mindennek az ellenkezőjét is…
OIDIPUSZ
Ez az aranykor, Tiréziász. Olyan szépen süt a nap, tartsd az arcodat te is a nap felé…
Valami távoli csengőszó.
OIDIPUSZ
Barikák ezüst csengője… jó jel!
TIRÉZIÁSZ
Valami rekedt diadallal. Tévedsz, ifjú király… Thébában így jelzik, ha valamelyik házban kitör a pestis vagy a lepra.
IOKASZTE
Felugrik. Nem, nem! Messze van még!
TIRÉZIÁSZ
…Hogy jön a minden eddiginél súlyosabb léptű végzet.
IOKASZTE
Öleli Oidipuszt, befogja a fülét. Ne hallgass rá! A város legszélső házai közt jár még csak a csengős ember… Még van időnk! Csókolja Oidipuszt.
TIRÉZIÁSZ
Tessék! Még öt perce sincs, hogy elkezdődött az aranykor… És már giling-giling! Giling-giling!
OIDIPUSZ
…Neked is milyen jó pézsmaszagod van. Csókolóznak tovább.
A NÉMA FIÚ
Előrejön, a közönségnek mondja. Itt most már csakugyan mindenkiről mindenki tud mindent… Pillanatok kérdése: Oidipusz is.
Függöny
Fiatal nők, kékben és pirosban
Történik Budapesten vagy bármilyen megszállt városban, a háború vége felé
Bútorozott szoba. A legszükségesebb bútorok mellé – ágy, asztal, szék, szekrény –, ide kerül be mindaz a legfeleslegesebb kacat, ami egy-egy polgári család lassú elszegényedése során a parton marad: egy-egy dísztárgy, amelyről ötven év után kiderül, hogy már új korában is divatjamúlt volt…
Egy ajtó az előszobába, egy kisebb a fürdőszobába, s egy az utcára.
A szobát egy fiatalember bérli. Jobban mondva: bérelte a mai napig. Épp elköltözőben van. Behívták katonának. Itt most mindent elborít a hirtelen csomagolás és a csomagolni nem tudás rendetlensége. A szoba közepén katonaláda. Nyári reggel. A nyitott ablakon át napfény, porolás zaja, villamosok csengője, rádiószó. A bevetett ágyon a fiú fekszik egy lánnyal. Alszanak. Úgy, ahogy elaludtak, miután szerelmük súlya alatt hajnaltájt leroskadtak az ágyra. Nem volt idejük, gyakorlatuk se, hogy a ruhát ledobják magukról. Ebben a harsány reggelben ők csak alszanak. Édesen, boldogan, önfeledten.
1944.
Megszólal valahol kint az előszobában a telefon. Sokáig szól. A fiú felébred rá. Eszmélkedik. A telefon elhallgat. Felvették a kagylót.
HÁZIASSZONY
Hangja, mint akit túl korán és feleslegesen zavartak. Nincs! Elutazott! Bevonult! Hallatszik, amint levágja a kagylót, s mindjárt utána csapódik egy ajtó.
Pedig nem vonult be. Itt ül az ágyon. Odakint nyár van, békés zsivajgás. És itt alszik mellette a szerelmese… A fiú lecsúszik az ágyról, letérdel, és úgy nézi a lányt. Kintről felharsan egy verkli, valami ósdi dallammal, amely épp attól válik elbűvölően eredeti és már-már művészi hatásúvá, hogy agyon van nyúzva ki tudja, mióta, és mégis él. „Egy kisasszony Pozsonyban, krinolinban…” Egy mozdulatával, amellyel lesimította a szoknyáját, a lány elárulja, hogy fent van ő is.
JÁNOS
Az ágy mellett térdelve. Látod, hogy nem volt ebben semmi bűn.
MÁRTA
Kinyitotta a szemét, nézi a mennyezetet, elmosolyodik.
JÁNOS
Látod… semmi, de semmi bűn.
MÁRTA
Anélkül, hogy megmozdulna. S mintha egy szentenciát mondana csengő hangon. Az attól függ, hogy kinek mi tilos.
JÁNOS
Várja, hogy Márta folytassa, de nem, elhallgatott. Így hát újra kezdi. Megérte… Nem?
MÁRTA
Erre nem felel. Azt hiszem, elaludtunk.
JÁNOS
Mit álmodtál? Mert aki először alszik valahol, hisz tudod…
MÁRTA
Tűnődve, majd. Szerencse, hogy nem vagyok babonás. Anélkül, hogy megmozdulna, nyúl a vekkeróráért. Felemeli a feje fölé, nézi. Nem csengetett…
JÁNOS
A kinti zenére mondja, amely most a dal végét cifrázza. Hát nem jobb reggeli ébresztő ez? Látod, érdemes nálam aludni.
MÁRTA
Már a telefont is hallottam az előbb. Az ébresztett.
JÁNOS
Akkor is érdemes itt aludni, nem?
MÁRTA
Most néz először a fiúra, kis kötekedő mosollyal. Elismerő oklevél kéne?
JÁNOS
Boldogan, hogy jókedvű a lány, áradóan folytatná. Mindnyájan azt várjuk. Az oklevelet. És meg is érdemelnénk. Én is, és az udvaron, ez a kintornás. És a reggel, ezért a napsugárért. És a lakás…
MÁRTA
Éppen! Jaj, ez a lakás… Nem is tudom, hogy lehetett ekkora rendetlenséget csinálni. Most néz először széjjel.
JÁNOS
Ezt most olyan szépen mondtad. Ezt már úgy mondtad, mint egy feleség… Na, hogy tetszik az otthonunk? Most
látod először napfénynél.
MÁRTA
Nézi, bólogat, de visszatér az órára. Mondd, te zártad el a vekkerórát?
JÁNOS
Mondd, hogy megérte.
MÁRTA
Ha valaki nem vonul be azért, mert gyűlöli a háborút…
JÁNOS
Belevág. És ha valaki nem vonul be azért, mert szereti az életet… Most tudom csak, mi az, szeretni az életet. Téged.
JÁNOS
Folytatjuk. Megtanuljuk még jobban szeretni az életet. Felveti magát az ágyra.
MÁRTA
Egy behívóval a zsebedben?
JÁNOS
Diadalmasan. Lejárt! Elaludtuk!
MÁRTA
Jó is volna, ha ezzel csak úgy lehetne viccelni.
JÁNOS
Honnan tudod, mennyit aludtunk? Hátha már vége… Pszt!… Hallottad? Most mondják a rádióhíreket. Lehet, hogy éppen most jelentik be: a mi végre-valahára beteljesedett szerelmünk örömére a népek befejezték a második világháborút… Miért ne? Igazán megtehetnék. Rendkívüli alkalom, és ők is csak jól járnának vele – a népek.
MÁRTA
Ha rajtuk múlna… Le akar szállni az ágyról.
JÁNOS
Maradj, meglehet, hogy van egy őrült japán, aki belebújt a torpedójába, és most százkilométeres sebességgel
száguld a tenger színe alatt… Gyere, állítsuk meg őt is. Szegényt.
MÁRTA
Kibontakozik. Nem, sietnem kell, borzasztóan sietnem kell.
JÁNOS
Felül.
Akkor gondolj arra az őrült magyarra, akinek a vonatja másfél óra óta döcög nélküle a front felé.
MÁRTA
Nem elég a baj?… Ő is felült. Elkéstem máris – nagyon.
JÁNOS
Úgy elkéstél, szívem, hogy most már nem érdemes haza se menni. Tudod mit? Házasodjunk össze.
JÁNOS
Most már igazán nem mondhatsz nemet. Tessék igent mondani. Játszik. Egy bűnös éjszaka után, kisasszonyom, én tudom a kötelességemet.
MÁRTA
Megenyhülve, megilletődve – mégis. Hogy lehet valaki ennyire, de ennyire bolond?
JÁNOS
Csak azért is. Csíkos nadrág! Zsakett! Cilinder… Cilinder? A cilinder túlzás, de hogy lásd szerelmem nagyságát, legyen cilinder is. „Ha felteszem, magasság, ha leteszem, mélység.” Pont. Ilyen az én szerelmem is. Fehér kesztyű! Ez mind kapható a kölcsönzőben. Úgy fogok kinézni, mint egy igazi úriember, illetve egy elmebeteg majom. „Kisasszony, engedje meg, hogy tiszteletemet tegyem nagyra becsült családjánál. Szándékaim komolyak.”
MÁRTA
Nevet. Ezt nem ágyban szokás mondani.
JÁNOS
Jobb későn, mint soha.
MÁRTA
Honnan tudod te, hogy milyen az én családom?
JÁNOS
Borzalmas. Biztos, hogy borzalmas. Sürgősen alapítsunk egy másikat. Jó?
Kint megszólal a telefon.
MÁRTA
Jó is volna… Hallgatnak, majd. Megint téged keresnek.
A csengetésre hirtelen elhallgat, viszont felcsattan a telefonba beszélő.
HÁZIASSZONY
Hangja. Nincs! Nincs! Mondtam már!… Majd.
Hogyhogy nem hiszi?
Tévedett. Nyílik az ajtó.
HEMMELERNÉ
Ő a háziasszony, hosszú fehér hálóingben, hajtincsei spulnikra tekerve, foga még a pohárban. Dermedten áll meg a küszöbön. Tulajdonképpen sikítani volna kedve. Óriásit sikítani, hogy szaladjon össze az utca. Azt hitte, üres a szoba, nincs bent senki. S ketten is vannak a szobában. Az ágyban! A lakója, nővel!… De mielőtt kieresztené a hangját, János ráköszön.
JÁNOS
Kezit csókolom – elforduljunk?
HEMMELERNÉ
Fennakad a hangja. Még ő szégyellje tán magát? Hogy itt áll hálóingben, melynek nyakán a pertlit elmulasztotta bekötni. Egy bizonyos, hogy ilyen szituációban ő szóba nem elegyedhet egy férfival. Természetesen a köszöntést sem viszonozhatja. Még egy biccentés erejéig sem. Úgy kell viselkednie, mintha az ágyban nem volna senki, és ő nem is jött volna be. Egy úriasszonnyal ugyanis meg nem történhetik az, ami most vele megtörténik. Döntött. Visszavonul. Azzal a méltósággal, amelyhez nem érhet fel ez a szenny… Keblét elfödi, fejét elfordítja, maga is elfordul, lassan kilép az ajtón, s beteszi maga után.
Csend.
MÁRTA
Nem is mondtad, hogy őrült.
JÁNOS
Egyszer a Csalogány utcában a fejére esett a háztetőről két párzó macska… Azóta nem bírja a szerelmeseket.
Hirtelen erélyes kopogtatás odakintről az ajtón, s egyre fokozódó erővel.
JÁNOS
Figyeled? Ő nem látott semmit, de azért mérhetetlenül fel van háborodva a látottakon.
MÁRTA
Tisztára a Sors-szimfóniát kopogja. Ti-ti-ti-tá! Ti-ti-ti-tá!
JÁNOS
Ujjával karmesterként beintene, de nem stimmel. Elrontotta.
HEMMELERNÉ
Hangja. Tóth úr!… Tóth úr!… Magát keresik… Telefon! És veri az ajtót, csontos bütykeivel, könyörtelenül.
MÁRTA
Nekem mindig azt mondtad, hogy egészen kedves öregasszony.
JÁNOS
Nem akartalak elijeszteni… De soha nem volt még ennyire boszorkány.
MÁRTA
Ez azt jelenti, hogy sohasem volt még nő nálad?
Összenevetnek.
HEMMELERNÉ
Két öklével veri az ajtót. Tele-fo-o-on!
JÁNOS
Azt hiszem, inkább azt nem tudja megbocsátani, hogy elaludtam a behívómat. Képzeld el, egy ezredes özvegye!
HEMMELERNÉ
Rúgja az ajtót. Telefon!… Telefon!… Telefon!
JÁNOS
Kiált. Hallottam! Nem érdekel! Tessék megmondani, hogy nem vagyok itthon… Bevonultam katonának! Ülök a vonaton! Tömegsírban vagyok eltemetve! A dörömbölés elhallgat.
HEMMELERNÉ
Hangja azzal válik metszővé, hogy váratlanul szelídebb lesz. Csakhogy az illető tudja, hogy Tóth úr nem vonult be. Az illető kint várta az állomáson. Az illető azt kérdezi, hogy mi van Tóth úrral.
JÁNOS
Mártához. Mi van velem? Hirtelen harsányan. Boldog vagyok! Ezt mondja meg mindenkinek: boldog vagyok!… Ez az igazság: itthon vagyok, boldog vagyok. Kis csend. Mártához, mint aki hirtelen meg akar magyarázni valamit, ami magától értetődik. Ha az életemmel kell fizetnem ezért az éjszakáért, hajnalért, ezért az ébredésért – megérte. Boldog vagyok. A csendre. Látod? Elhallgatott… Mondd, hogy neked is megérte.
MÁRTA
Az ajtóra, halkan. Vigyázz!
Résnyire nyílik az ajtó, lassan, nyikorogva.
HEMMELERNÉ
De csak a keze és a hangja – mindkettő remeg a felindulástól, miközben a telefonkészüléket benyújtja. Hogy kegyed boldognak érzi-e magát vagy sem, az a kegyed magánügye… Én egy ezredes özvegye vagyok, uram! Érti ezt? Egy feltörő zokogás elfojtja a hangját.
JÁNOS
Hallod? Most jön még az, hogy egy lelkipásztor anyja.
HEMMELERNÉ
És ön nem kötelezhet engem az amúgy is mérsékelt lakbér fejében, hogy pornográf üzeneteket mondasson be velem a telefonba. Mert hogy maga mitől boldog… Tóth úr! Elfullad a hangja.
MÁRTA
Te… nem szerelmes ez beléd?
JÁNOS
Fejét rázza, várjuk csak a folytatást.
HEMMELERNÉ
Maga elfeledkezett arról, hogy én egy lelkipásztor anyja vagyok…
HEMMELERNÉ
Engem kegyed nem vonhat be erkölcstelen üzelmeibe. Nálam még egyetlen szobaúr se vetemedett ilyesmire… Toporzékolva rázza a telefont.
JÁNOS
Kiugrik az ágyból, hogy végre átvegye tőle, mielőtt még a földhöz vágná.
HEMMELERNÉ
Ez nálam soha nem volt megengedve. Hogy idehozzanak egy… egy…
JÁNOS
Vigyázzon, Hemmeler néni, most ne mondjon csúnya szavakat. Itt van a… menyasszonyom.
HEMMELERNÉ
Erre nyilván elájult, mert szó nélkül, ernyedten kiengedi kezéből a telefont.
JÁNOS
Becsukja az ajtót, a kagylót elfödi, Mártához. Kimondtam. Ez volt az eljegyzésünk… Hemmelernére. Hála neki. Telefonba. Halló!… Na?… Szervusz! Elaludtam… Ellenkezőleg, boldog vagyok. Bol-dog va-gyok. Nagyon boldog… Elhallgat.
MÁRTA
Közben felugrott és most odasúgja neki – egy tapétaajtóra mutatva. Ez a fürdőszoba?
JÁNOS
Igent int. S odaszól. Van forró víz is.
MÁRTA
Gyorsan bemegy. Az ajtót félig nyitva hagyja.
JÁNOS
A telefonba. Jó, találj ki valamit. Angyal vagy, szervusz. Leteszi a kagylót. Borka volt. Évfolyamtárs az egyetemről. Azt mondja, ha nem vigyázok, főbe lőnek. Meg
akarja menteni az életemet. Valamikor szerelmes volt belém. Azt hiszem. De már vége. Jó kolléga – kollegina –
őrangyal… És az angyaloknak nincs nemük. Az ablaknál. Micsoda reggel! Nem
hiszem, hogy Ukrajnában ilyen szépek volnának a reggelek… Mondd, hol lehet most a front?
Lentről valaki fölkiabál.
JÁNOS
…Micsoda? …Mért menjek be? Becsukja az ablakot. Az egyik ablaktábla törött.
Úgy látszik, hiába szerettük egymást, mégse lett vége a háborúnak. Hangosan. De
azért megérte! Igaz, hogy megérte?
MÁRTA
A fürdőszobaajtóban megjelenik, fésülködés közben ingben. Mit akarsz most
csinálni?
JÁNOS
Örülni annak, hogy itt vagy. Örökre csak ezt. Bámulja, elragadtatva. Hogy mit
veszítettünk, te Márti! Hány száz, ezer ilyen pillanatot… Hogy állsz a fürdőszobaajtóban, levetett blúzzal,
fésülködöl, és szakasztott úgy nézel ki, mintha a feleségem volnál… Mit akarok? Sürgősen feleségül akarlak venni.
Világos. Mert ha elképzelem, hogy már egy év óta lehetnénk ilyen boldogok!… Hogy mit vesztettünk eddig…
Gyere! Hozzunk be valamit ebből a rengeteg veszteségből.
JÁNOS
Leveti magát az ágyra. Egy örökkévalóságon át hiányozni fog ez az egy év.
MÁRTA
Eddig is túl sokat kockáztattunk. Ne élj vissza azzal, hogy én úgyis nemet mondok… Mert hátha nem tudok nemet
mondani. Látod, ma éjszaka is – feljöttem.
MÁRTA
Nem, nem, nem bántam meg.
JÁNOS
Megtörtént. És nem dőlt össze a világ.
MÁRTA
Elmosolyodik. Pedig még bombáztak is ma éjszaka – úgy rémlik. Visszamegy a fürdőszobába.
JÁNOS
Ahogy fekszik az ágyon. Nem dőlt össze a világ, sem a bombázástól, sem attól, hogy
János és Márta együtt töltöttek egy éjszakát. Egyévi várakozás és vágyakozás után. Megtörtént. És nem sötétül
el a nap. Ellenkezőleg. Hiába! Te máris szaladsz. Megint szaladsz. Mindig szaladsz.
MÁRTA
Az ajtóban. „Megint”, „mindig”? Hisz most vagyok itt először.
JÁNOS
Felugrik, tényleg indulattal. Mert mindig annyira szaladtál, hogy még csak fel se
jöttél.
JÁNOS
Most már úgyis mindegy.
JÁNOS
Ha hazamégy, otthon agyonvágnak. Ugrik. Együtt megyünk, és vállalom a
felelősséget.
MÁRTA
Nagyon szeretlek, és éppen azért nem. Megcsókolja. Nagyon szeretlek, és éppen ezért. – Megcsókolja. Búcsúzunk. Nagyon szeretlek, és épp ezért – szervusz.
JÁNOS
Elkapja. Csakhogy én is nagyon szeretlek, és épp ezért – nem szervusz. Fogja a lány kezét, fojtottan mondja, sebesen. Azt hiszed, nem tudom talán, hogy mi van e mögött. Réges-rég rájöttem én.
JÁNOS
De megígérem, hogy én mindig tiszteletben fogom tartani a meggyőződésedet.
MÁRTA
Lassan. Ha meg tudod, akkor beláthatnád, hogy nem nagyon járhatok fel hozzád, és nem lehetünk egymáséi, egyelőre nem.
JÁNOS
Nyilvánvaló, hogy kölcsönösen lenéznénk egymást a családoddal.
MÁRTA
A családommal?… Szinte felszabadultan. Ó, az én családom…! Nevetni kezd.
JÁNOS
Ha te nem tudsz elszakadni attól az életformától, amelyben neveltek, rendben van, én mindent elkövetek majd,
hogy biztosítsam neked.
MÁRTA
Hirtelen, meghatottan összevissza csókolja a fiút. Hogy te milyen, de milyen nagylelkű vagy! És nevet, boldogan.
JÁNOS
Egyre határozottabban, egyre lovagiasabban. Én már eddig is sokat gondolkoztam ezen. De ma reggel döntöttem. Nem akarlak kiszakítani abból a környezetből…
MÁRTA
Jó, jó, jó… te! Csókolja.
JÁNOS
Örülök, hogy ilyen örömet szereztem. Nem is hittem… Igazán nem is hittem.
MÁRTA
Hogy boldogan kinevette magát. Jó itt, nálad, látod, az ember csakugyan
elfeledkezik mindenről… Mindenről.
Csengetnek.
JÁNOS
Ránéz Mártára, aki sápadtan áll. Ne félj, nem a családod… Úgy látszik, már értem
jönnek.
MÁRTA
Halkan, gyorsan. Ha a háziasszonyod nem nyitna ajtót?
JÁNOS
Egy ezredes özvegye? Leül, könyvet vesz elő, olvasni kezd.
JÁNOS
Némi fensőbbséggel. Várom a végzetet.
Csengetés.
MÁRTA
Félig kinyitja az ajtót, s halkan kiszól. Asszonyom, ha lehet, mondja azt, hogy János nincs itthon. Behajtja az ajtót. János széke mögé megy, megsimítja a fejét. Legalább szépet olvasol?
JÁNOS
Nem tudom. Beismerő mosoly, most fordítja meg kezében a könyvet, amit rosszul nyitott ki. Aztán le is dobja a földre, s megfogja a vállán Márta kezét.
Csengetés.
MÁRTA
Gyors, csendes szóval. Nem tudom, hogy a rádió mit mondott, de csak azt mondhatja, hogy most kezdődik igazán. Nagyon kell vigyáznunk.
Most nyitották ki a kinti ajtót.
HEMMELERNÉ
Hangja. Nincs itthon!
BORKA
Hangja. Most beszéltem vele telefonon…
JÁNOS
Kikiált. Borka! Már szökik is fel a székéből, az ajtóhoz, felcsapja. Borka!… S nyilván a háziasszonynak. Hogy tetszik olyat mondani, hogy nem vagyok itthon?
BORKA
Csinos fiatal lány, piros nyári ruhában. Megtorpan az ajtóban. …Nem tudtam, hogy vannak nálad. Mártához, szeretné kimagyarázni magát. Bocsásson meg, igazán csak azért jöttem, mert az apám katonaorvos, és felhívtam telefonon, és azt mondta, hogy János menjen hozzá el, megvizsgálja, és hátha tudna adni egy bizonyítványt, hogy közbejött valami idegdolog… és ezért nem vonult be.
JÁNOS
Bemutatásképpen. Mondtam – az őrangyal.
MÁRTA
Én igazán csak örülök, hogy Jánosnak ilyen jó barátai vannak. Vigyáznak rá. Hirtelen.
Jobban, mint én.
JÁNOS
Borka, te vagy az első, akinek megmondom: Márta a menyasszonyom.
MÁRTA
Hogy elhallgattassa. János…
BORKA
Mivel egyszer már elhatározta, hogy hős lesz, itt az alkalom, hogy most hős legyen, ezért a
legőszintébb lelkesedéssel mondja. Hát ez igazán nagyszerű, nagyon, de nagyon örülök! És mikor
volt az eljegyzés?
MÁRTA
Ebből láthatja, hogy ez még inkább csak tervezgetés… remény. Mindketten nagyon reméljük.
JÁNOS
A Márta családja ugyanis… Neked magyarázom? Tudhatod te is otthonról, mik azok az előítéletek!
MÁRTA
János, nekem mennem kell. Borkához. Bocsásson meg, épp indultam.
BORKA
Az ablakhoz megy, hogy ne kelljen tanúnak lenni a búcsúzásnál.
MÁRTA
Nem tudok időpontot mondani.
JÁNOS
Rekedten, halálosan megbántva már. Egy óra múlva?
MÁRTA
Fejét rázza. Majd felhívlak.
MÁRTA
Csend, majd. Búcsúzzunk.
JÁNOS
Felesleges. Ma még nem vonulok be… Este feljössz.
JÁNOS
Mondd, Borka, hány napig tudja az életemet meghosszabbítani az apád?
BORKA
Zavartan, hogy mindezt hallgatnia kellett. Hogy érted?
JÁNOS
Nyersen. Hány napig tud Pesten tartani? Mennyire tud őrültnek nyilvánítani?
BORKA
Nyersen. Nem tudom. A kórházból ő sem beszélhetett nyíltan. Azt mondta: aha,
szóval az a fiú, akinek már volt idegösszeroppanása… Ezt azért mondta, hogy te majd mondd ezt.
JÁNOS
Türelmetlen. És egy idegösszeroppanás mennyi? Három nap? Egy hét?
BORKA
Nem tudom. Talán. Az ilyesmit ellenőrzik.
JÁNOS
Mártához. Két nap múlva. Helyes? Itt nálam.
MÁRTA
Mire való ez? János!…
JÁNOS
És az akkor mire való volt – Tompán, de kimondja. – …feljönni?
JÁNOS
Kitör. Hát mikor máskor, ha ez az utolsó találkozásunk, ha se ma, se holnap… De
mire való volt ez a mai éjszaka? Irgalmasság?
MÁRTA
Ha nem hiszed el, hogy szeretlek…
JÁNOS
Belevág. Elhiszem… Mikor találkozunk?
MÁRTA
Ha randevú nélkül nem hiszed el, hogy szeretlek, vedd annak, aminek akarod. Irgalmasság volt.
JÁNOS
Nem úgy viselkedtél! Ez az ágy a tanú! Hazudsz!
BORKA
Akarata ellenére elvörösödött. János…
JÁNOS
Miért? Nem lehet nekem igazából is idegösszeroppanásom? A bolondok nem szemérmesek.
MÁRTA
Már majdnem sírva, de most már konokul. Irgalmasság volt! A bevonuló
katonáknak joguk van egy éjszakához.
JÁNOS
Megfogja a csuklóját. És a szökevényeknek?
BORKA
Hogy ne legyen tanúja tovább. Leszaladok, veszek cigarettát.
JÁNOS
Egyikünk se cigarettázik.
MÁRTA
Maradjon. Talán jobb is, ha így válunk el.
MÁRTA
Nekem is meglehet a magam behívója, és még csak dezertálni sem érdem előle.
JÁNOS
Atyai behívó. Márti, gyere haza, minden meg van bocsátva.
MÁRTA
Mért tartasz vissza, ha ennyire megvetsz?
JÁNOS
Mert még ez is ezerszer jobb, mint reménytelenül vágyódni utánad…
MÁRTA
Azt mondtad, hogy a háznak van egy másik kijárata is.
JÁNOS
Félsz, hogy a papa a kapu előtt vár? Kinyomoztatott?… Át az udvaron és a hátsó épületben. Van a házban
fogorvos, pedikűr és madártenyésztő – ha alibire van szükség. Elfordul, és csendesen folytatja,
amit megkezdett. Maradj, mert iszonyú lesz reménytelenül vágyódni utánad… Hol tanultátok ezt,
miféle zárdában, hogy csak egyszer adjátok oda magatokat, aztán zsupsz, ki az ágyból, mintha mi sem történt
volna… Mindezt a megdöbbent és megigézett Borka arcába mondja. Az
inasotokkal csináljátok? A kocsisotokkal? mert az nem ember? annak mindegy, ha beledöglik is, hogy felforrt a
vére, mert belétek szagolt… egy pillanatra… Üvöltve. Mit állsz itt? Nem érted?
Takaro-odj! Elfödi az arcát.
MÁRTA
Csakugyan, már jóval előbb csendesen kiment az ajtón.
JÁNOS
Visszafordul. Márta!… Leül az ágy szélére. Mintha az
ütőerem volna felnyitva… Ne haragudj, hogy mindezt itt, előtted… Borzalom!
BORKA
Dehogyis haragszom. Gondold azt, hogy a húgod vagyok, és kész.
BORKA
Az nagyon is szép, hogy ennyire szerethetik egymást az emberek.
JÁNOS
Ennyire? Mit tudhatod te, hogy mennyire. Jobban. Sokkal jobban. Mindennél jobban. Egy éve tart. Öt perc itt, öt perc ott… Van, amikor hetekig nem is látom. Kérdezd meg apádtól, kaphat-e ilyesmitől egy férfi
idegösszeroppanást. Én nem kaptam, csak megőrültem – meg-ő-rül-tem ér-te. Képzeld el, hogy istenigazából
meg se csókolhattam soha. Ma éjjel jött fel először, azzal, hogy segít csomagolni. Hát nem csomagoltunk.
Gondolhatod. Hirtelen. Bocsáss meg, mondd, te szűz vagy?
BORKA
Nem jut hirtelen válaszhoz.
JÁNOS
Mert én most neked a bátyád vagyok. Nekem megmondhatod.
BORKA
Élénken. Túl élénken. Ó, előttem nyugodtan beszélhetsz, akármit. Ajjaj!
JÁNOS
Akkor meg mit beszéljek! Úgyis tudod. Hirtelen felugrik, kinyitja az ablakot, kihajol, kinéz. Nem látom.
BORKA
Biztosan a másik kapun ment ki.
JÁNOS
Óvatos. Ha senki nem látja, nem bűn. Ilyenek ezek az úrilányok.
JÁNOS
Mert így nevelik őket. Te csak tudod, téged is így neveltek. Hogyhogy miért? Te talán vállalnád a világ előtt, hogy legénylakáson töltötted az éjszakát?
BORKA
Ne ülj ki úgy az ablakba.
JÁNOS
Ne félj, annyira nem vagyok oda. Pedig az ilyen nőkért szoktunk elpusztulni.
JÁNOS
Ilyen nőkért! Mennyivel jobb lett volna, menni el, hajnalban, a vonatommal. Most semmi sem bántana, legfeljebb az egészséges halálfélelem. Mint a többit, a vagonban. A marhavagonban. A jó, egészséges, állati halálfélelem. És nem ez a ronda, gyomorfacsaró kifosztottság – hogy legjobb volna meghalni. Meghalni, de mindjárt.
BORKA
Odaugrik, átöleli. János!
JÁNOS
Mondom, hogy ne félj. Elég borzalmat láttál már úgyis… Még mit nem!
Lentről kiabálás.
JÁNOS
Mi az? Ők is az életemet féltik?
BORKA
Ki van adva, hogy ezen az útvonalon be kell csukni minden ablakot. Bemondta reggel a rádió.
JÁNOS
Én meg azt hittem, hogy valami egészen mást mond be. Leszáll. Lekiált. Becsukom, na, ne féljen! Közben. Hogy megváltozott az utca is reggel óta! Nyitva voltak az ablakok, sütött a nap, szólt a verkli, és én azt hittem, érdemes élni. És most nézz oda, már a redőnyöket is leeresztették. Hogy meg tud változni minden… Egy fél óra alatt. Hirtelen. Mondd meg az apádnak, hogy köszönöm a szívességét, de szerintem nem érdemes élni.
BORKA
Mert én nem változtam meg. És ha elhatároztuk, hogy lesz…
JÁNOS
Ne mondd! Szegénykém. Idejössz lelkesen… Legyint.
JÁNOS
Idejössz, és találsz egy kuplerájt. Tudod, mi ez? Hallottad már ezt a szót egyáltalán? Nemcsak annyit jelent, hogy nagy rendetlenség.
JÁNOS
Nem akart mást, se viszontlátást, se házasságot… Csak azt.
BORKA
Lehetett valami nagyon fontos oka, hogy ilyen hirtelen elment. Biztos, hogy oka volt…
JÁNOS
Hogy már megkapta, az volt… Majd hirtelen. Mondd, lehet, hogy ennyire csalódott
bennem? Kipróbált, és így el tudott hagyni… Többet remélt.
BORKA
Hogy véget vessen ennek a témának, amely tényleg meghaladja az ő teherbíró képességét,
kezdi mondani a magáét gyorsan. Te, azt hiszem, itt volna az ideje, hogy felhívjuk az apámat. Itt
a címe. Ő most éjjel-nappal bent van a kórházban. Kitesz egy névjegyfélét.
JÁNOS
Nálatok ez hogy van? Apádat nagyon zavarná, ha megtudná, hogy feljössz hozzám?
BORKA
Mondtam neki, hogy feljövök.
JÁNOS
Délelőtt. Életmentés. Ja. De nem így…
BORKA
Én így jöttem fel. Telefonálni kezdene.
JÁNOS
Így. Barátságból, kollegialitásból…
JÁNOS
Irgalmasságból. De legalább szerelmet nem hazudva hozzá. És így tiszta ügy. Jó is, hogy feljöttél. A szerelemben
borzalmasan csalódtam. Ebben nem lehet csalódni. „Éhezőknek ételt adni, szomjazóknak italt adni…” Hogy van
tovább? Boldogtalan szerelmeseknek… mit tudom én – megsimogatni a homlokát. Ilyesmit…
Kis csend.
BORKA
Jó. Ha minden sikerül, megkérlek, búcsúzásul simítsd meg a homlokom. Viharosan elkezd
tárcsázni utána.
BORKA
Megrázza a fejét: nincs. Tárcsáz. Elrontottam. Tárcsáz.
JÁNOS
Volt olyan pillanat, amikor mi is találkozhattunk volna… Vagy majdnem volt…
BORKA
A telefonba. A főorvos urat keresem… a lánya…
JÁNOS
Megmondod neki, hogy tőlem telefonálsz?
BORKA
Megrázza a fejét: nem.
JÁNOS
Ugye?… Látod, te hős! Nevetnek.
Kint csengetnek.
BORKA
Már hívják… Apjára érti.
HEMMELERNÉ
Hangja – ahogy az ajtón kiszól. Kit keresnek?
BORKA
Befogja a kagylót. Bizakodással. Nekem is azt mondta, hogy nem vagy itthon.
HEMMELERNÉ
Hangja. Én már nem is tudom, hogy mit mondjak… Nézze meg maga!
JÁNOS
Menj be ide! Csak felesleges magyarázkodás volna, és még belekevernék az apádat… Kiveszi a
kezéből a kagylót, leteszi.
JÁNOS
Tuszkolja. De… de… Aztán ki az előszobán át! Gyorsan ráhajtja
a fürdőszobaajtót.
Kinyílik a bejárati ajtó.
HEMMELERNÉ
Az ajtóban. Úgy látszik, itthon van… Magát keresik, Tóth úr!
NYOMOZÓ
Megjelenik Hemmelerné mögött a nyitott ajtóban. De még az előszobában. Ezek
itt milyen ajtók?
HEMMELERNÉ
Fürdőszoba, konyha és az én hálószobám. Óhajtják azt is megtekinteni? Kacéran.
Bár az nem kiadó.
NYOMOZÓ
Még rákerülhet a sor, nagyságos asszonyom.
HEMMELERNÉ
Ó!… Különben ezredes volt a férjem.
NYOMOZÓ
Bocsánat – méltóságos asszonyom –, a lakásnak hány kijárata van?
HEMMELERNÉ
Ez az egy, amin bejöttek.
NYOMOZÓ
Hátraszól a társához. Te itt maradsz az előszobában. Senki sem távozhat. Most lép be. Jó napot… Remélem, nem zavarunk túlságosan.
JÁNOS
Kérem… Egy kis rendetlenség van.
NYOMOZÓ
Szétnéz. Annál jobb. Egy rendetlen szoba már majdnem olyan, mint egy töredelmes
vallomás. Valami igazolványt villant meg. Államrendőrség! Körbesétál. Tetszik nekem ez a szoba. Olyan meghitt…
HEMMELERNÉ
Huszonkét pengő. Ágyneművel és takarítással.
NYOMOZÓ
Tóth úr boldog lehet… Á, családi képek! Nézelődik.
JÁNOS
Nem az én családom.
NYOMOZÓ
Mindegy. Imádom az idegen családi képeket… Elképzelem, hogy örökbe fogadnak…
HEMMELERNÉ
Kegyed árva fiú?
NYOMOZÓ
Egyelőre még nem. De a természet rendje, ugyebár… És én számolok ezzel. Mondhatnám úgy, hogy lélekben már árva vagyok. És ezért a rokoni érzés nagyon könnyen fellobban bennem. Fogékony vagyok a családi kapcsolatokra. Szeretném mintegy magamhoz kötni az embereket, minél szorosabban. Fiatalokat, öregeket…
Álom!… Amikor modernizálták a rendőrséget, hoztak hozzánk egy pszichológust. Ő azt mondja, hogy nálam ez
egy komplexum.
HEMMELERNÉ
Ez egy olyan komplexum, amire kegyed büszke lehet.
NYOMOZÓ
Ápolom is… Nekem például nem volt szakállas nagyapám. Nem furcsa? Mindenkinek volt szakállas nagyapja, vagy Kossuth-szakállas, vagy császárszakállas nagyapja. De volt. Nekem nem.
HEMMELERNÉ
Diszkréten. Ott van egy.
NYOMOZÓ
Ó, észrevettem mindjárt.
HEMMELERNÉ
Meleg víz is van. Minden reggel befűtök a fürdőszobában.
NYOMOZÓ
Tóth úr elköltözik?
HEMMELERNÉ
Tóth úr ugyanis…
JÁNOS
Belevág. Én ugyanis bevonulóban voltam. Jobban mondva vagyok. És csak az
egészségi állapotom…
NYOMOZÓ
Gyanús részvéttel. Heveny vakbélgörcs… ugyebár? Avagy idegösszeroppanás?
NYOMOZÓ
Jobb. Sokkal jobb. Nem kell operálni. Viszont… Vállat von.
NYOMOZÓ
Vagy elhiszik, vagy nem.
HEMMELERNÉ
Ön komoly érdeklődő?
NYOMOZÓ
A szoba iránt – nem.
HEMMELERNÉ
Mert ne higgye, hogy nekem csak a pénz számít. Ha az érdeklődő rendes, szolid, rokonszenves… pláne ha állami
alkalmazott… Aki otthont keres, családot… Fokozódó szívességgel.
NYOMOZÓ
Tényleg zavarba jön. De méltóságos asszonyom!
HEMMELERNÉ
Én megszámítom húsz pengőben. A nagyapáról van egy szép olajfestményem is. Művészi munka.
Beakaszthatnánk ide, az ágyával szemben.
NYOMOZÓ
Én inkább a látogatók iránt érdeklődöm. Holmi hölgylátogatók iránt.
HEMMELERNÉ
Megfellebbezhetetlenül. Ide nőt nem lehet hozni!
NYOMOZÓ
Valami női holmit talált, s ebből az alkalomból, malíciával.Ezt minden lakója be is tartotta?
HEMMELERNÉ
Élesen. Akár betartotta, akár nem, ez önnek precedensül nem szolgálhat!
NYOMOZÓ
Elébe vág. Este tizenegy óra előtt három perccel ide feljött egy fiatal nő…
HEMMELERNÉ
Uram, nincs alku! Nekem elveim vannak. Tolná el az ajtóból.
NYOMOZÓ
Világoskék ruha, szandál. Sima barna haj… Mártára illő dolgokat mond.
HEMMELERNÉ
Nézze, fizessen harminc pengőt, és azt hozhat fel, akit akar!
Kimegy, becsapja az ajtót.
NYOMOZÓ
Jánoshoz. Hová tette?
JÁNOS
Lovagias elszántsággal. Miféle nőt?
NYOMOZÓ
Esetleg noteszből. Naplemente a rakparton, vacsora a sarki hentesnél, séta a ház előtt kapuzárásig. Ezt a nőt.
NYOMOZÓ
Némaságot nem érdemes szimulálni. Az még egyetlen katonaszökevénynek se tett jót. Nos?
JÁNOS
Mondja, maga a család megbízásából nyomoz?
NYOMOZÓ
Hülyeséget sem érdemes szimulálni.
JÁNOS
Ha bajuk van velem, tessék, rendelkezésükre állok. Én felelek magamért. Ha úgy tetszik, akár mehetünk is.
NYOMOZÓ
Nem megyünk. Az ablaknál. Pompás lőállás. Az egyik ablaktábla még hiányzik is. Előveszi revolverét. Célozgat. A sarkon befordult a menet. Lassít egy kicsit… Ezt jól kiválasztották… És itt ez a pompás erkély. Itt igazán páholyból lehet egy merényletet elkövetni. Kinyitotta az erkélyajtót, kiment.
Lentről kiabálás.
NYOMOZÓ
Én vagyok, marhák! Gyorsan bejön. De amint látja, mi sem alszunk.
JÁNOS
Nem tudom, miről beszél.
NYOMOZÓ
De azt csak tudja, hogy hová lett a vendége?
NYOMOZÓ
Nincs neki olyan szerencséje. Tudja, hogy eddig már hányszor kicsúszott a kezünkből? Röpcédulák az állomáson, amikor a katonavonatokat búcsúztatják. Gyári szabotázs. A személyleírást mindig megkaptuk. Későn.
JÁNOS
Összetévesztik valakivel.
NYOMOZÓ
Mert aki itt töltötte az éjszakát magával, az egy jól nevelt úrilány. Ugyebár?
NYOMOZÓ
Aki este tíz órakor már otthon alszik, fehér ágyában a selyempaplan alatt… Ne vicceljünk. Lehet, hogy magát
becsapta. Ezek mindig becsapják a legközelebbi hozzátartozóikat. Csakhogy mi nem vagyunk se a mamájuk, se
a vőlegényük. Minket nem lehet becsapni. Hol van?
NYOMOZÓ
Egy katonaszökevény ne legyen ilyen lakonikus.
NYOMOZÓ
Maga nem is tudja, hogy milyen rosszul áll a szénája. Nem kell sok rosszindulat hozzá, és magát főbe lövik. Hol
a barátnője?
JÁNOS
Mit adnék érte – ha tudnám. Az életemet. Szívesen. Ezért.
NYOMOZÓ
Ne legyen ilyen lírai. Majd ráér erre a búcsúlevélben. Maradjunk a tényeknél. Az illető gyanús személy ide bejött,
feljött. A házmester éjszaka nem engedte ki. A kaput figyeltetjük.
JÁNOS
Melyiket?… Az első vagy a hátsó kaput – hogy a tényeknél maradjunk.
Csend.
NYOMOZÓ
Egy félóra múlva itt fog elvonulni a menet. Ha hallgatta a rádiót, maga is tudja. Ezeket az utcákat két nap óta
figyeltetjük. A jelentések szerint tegnap este ebbe a házba bejött egy fiatalasszony. Kék ruha, szandál, barna haj
satöbbi, akinek a személyleírása nekünk nagyon gyanús. Mondhatnám, ismerős. Magával jött be. Elmenni nem
látták. Ki volt az?
NYOMOZÓ
Rákiált. Közelebbit!
NYOMOZÓ
A menyasszonyáról?
NYOMOZÓ
Jó, tegyük fel, hogy nem tud róla semmit. Tegyük fel, hogy kisétált a hátsó kapun, amit elmulasztottunk figyeltetni.
De azt talán meg tudná mondani, hogy hol és mikor fognak legközelebb találkozni.
NYOMOZÓ
A menyasszonyával?
NYOMOZÓ
Pont, mielőtt én jöttem.
NYOMOZÓ
Kár. Mert ha tíz perc alatt nem kerül elő, magát mint katonaszökevényt főbe lövik. Saját érdekében kérem, hogy
segítse a nyomozást. Adatokat kérek. Csend. Valamit csak tud. A szeme színét, a
bőre szagát, a mellét, ahogy áll, a bokáját, hogy vastag-e vagy vékony, ezt csak nem konspirálta el egy éjszakán
át, itt az ágyban? Előveszi a revolverét, az asztalra üt vele. Adatokat! Csend. Az exmenyasszonyáról csak lehet.
JÁNOS
Hálás vagyok magának, hogy halálom előtt eloszlatott bennem egy félreértést. Most értem meg a menyasszonyom
viselkedését irányomban. Megszabadított a kétségbeeséstől. Visszaadta a hitemet. A szerelmemet.
JÁNOS
Természetesen, ha tudnék, se mondanék.
NYOMOZÓ
Vigyázzon, én megmondtam…
JÁNOS
Könnyű szívvel halok meg.
Kis csend.
BORKA
Hangja a fürdőszobából. Já-ános!… Elment már az az ember?
NYOMOZÓ
Az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ott van. Felrántja az ajtót. Kisasszony,
jöjjön csak elő!
JÁNOS
Téved, ez egy kollegina, aki most jött fel ide… Elhallgat.
BORKA
Bokáig fürdőlepedőbe burkolózva kilép a fürdőszobából. Bocsánat, de most már
szeretnék végre felöltözni… Hova lett a harisnyatartóm? Éjszaka te mindent úgy szétdobáltál. Beletúr az ágyba.
NYOMOZÓ
Bizony, siessen is, kisasszony, ne várakoztassa soká a rabkocsit.
NYOMOZÓ
Tudom, magánál nem volt senki, és az is régen elment.
JÁNOS
Borkához. Mire való ez?
BORKA
Szégyelled, hogy itt voltam nálad. Ó, te…
JÁNOS
Azt remélem, látja, hogy semmi köze ahhoz, akit maga keres? Ez a szőke haj nincsen benne semmilyen személyleírásban.
NYOMOZÓ
Borkához. Mikor jött be ide?
BORKA
Tegnap. Érdekes, egyáltalán nem vagyok álmos. De azért szívesen visszafeküdnék.
NYOMOZÓ
Jánoshoz. Maga miért tagadta le?
JÁNOS
Úrilány. Nem akartam kiszolgáltatni.
BORKA
Azt keresem. Nem látja? Jánoshoz. Hova tetted? Remélem, nem tépted össze
teljesen…
BORKA
Micsoda kupleráj van itt.
JÁNOS
Egy katonaorvos lánya.
NYOMOZÓ
Ezzel óhajtja indokolni talán a kisasszony erőteljesebb kifejezéseit?
BORKA
Ó, az a tiszti leányképző, ahová én jártam…!
Nevet.
JÁNOS
Egy katonaorvos lánya. Gondolom, most már eléggé nyilvánvaló, hogy nem azonos azzal, akit maga keres.
NYOMOZÓ
A kisasszony azt állítja, hogy még tegnap este feljött ide. Mi vitte erre az elhatározásra?
NYOMOZÓ
Igen, egy legénylakásra.
BORKA
Hirtelen odamegy hozzá, és a fülébe sugdos valamit, majd… Hát ezért. Aztán nevetni kezd, kihívóan.
NYOMOZÓ
Egy pillanatot vele nevet, majd elkomorodva. Én szolgáltam az erkölcsrendészeten, de úgy látszik, nem ismerem az életet.
BORKA
Nyomozó úr, olyan kevés az idő, amit Jancsival tölthetek. Ő megy a háborúba, nekem meg shoppingolni kell a Belvárosban – jaj, mit is?… Megérthetné…
BORKA
Jánosba karol. Igent int… Nagyon.
NYOMOZÓ
Nézi őket, majd lassan felveszi a telefon mellől a névjegyet. A kedves papa?
NYOMOZÓ
Feljött egy legénylakásra. Hirtelen. Miért jött fel? De most úgy feleljen, hogy a barátja
is hallja. Nézzen rá! A szemébe! Hangosan!
BORKA
Jánossal szemben. Nagyon régen vágytam erre. Kívántam… Kicsit
elfordul.
BORKA
Jánosnak. Kívántalak! Egyedül voltam otthon. Nem bírtam tovább.
NYOMOZÓ
És hogy mit szólnak hozzá?
BORKA
Nem érdekel! Miért?… Nincs ebben semmi. Eszébe jutott a lecke, ennek hangsúlyával. A bevonuló katonáknak joguk van egy éjszakához. Meg aztán… Lefegyverző őszinteséggel. Meg aztán szeretem. Nagyon szeretem. És nagyon régen.
NYOMOZÓ
Veszi a telefont. Tárcsázni kezd.
NYOMOZÓ
Mellékesen. Felhívom a papát. Maguk engem nem fognak becsapni… Én szolgáltam az erkölcsrendészeten. Vannak tapasztalataim. Itt valami nem stimmel. Az utolsó szám előtt megáll. Most vigyázzon, mert vagy kiderül, hogy nem az, akinek mondja magát, vagy pedig az, és a papa kitagadja… Fenntartja, hogy tegnap este óta itt van?
BORKA
Mosolyogva. Isten és ember előtt.
NYOMOZÓ
Befejezi a tárcsázást. Meglátjuk… Revolverrel szívesebben fenyegetek valakit, mint így. Ha maguknak ez jó. Telefonba. A főorvos urat keresem. Államrendőrség. Hozzájuk. No, kisasszony.
BORKA
Ne félj, ezért még nem kell feleségül venned.
NYOMOZÓ
Telefonba. Igen. Az. Van itt egy fiatal hölgy, aki a főorvos őrnagy úr lányának mondja magát. Egy hónapos szobában találtunk rá. A fiatalember éppen szökésben van a katonaságtól… Csend. De mivel minden öltözete egy fürdőlepedő, és itt töltötte az éjszakát… Elhallgat, csend, majd. Rendben van, én viszont teljesíteni fogom a kötelességemet. Lecsapja a kagylót. Azt hiszem, a maga apja inkább doktor úr, mint katonatiszt. Jánoshoz. Azt állítja, hogy magát régóta kezeli, hogy magának idegösszeroppanása van, és hogy a lánya az ő tudtával tölti itt az éjszakát. Apai áldásával.
BORKA
Azért nem kell feleségül venni engem.
NYOMOZÓ
A kisasszony innen elmegy tisztiorvosi vizsgálatra. És erről írást is kap, postán. A kedves papa mehet civil orvosnak. Jánoshoz. Magát pedig katonai bíróság elé állítják.
BORKA
Miért? Megvan, akit keresett?
NYOMOZÓ
Én egy másik nőt keresek, akire a személyleírás stimmel. Ha az megkerült volna…
BORKA
Kék ruha, szandál?… Én vagyok az. A hajamat egy kicsit kiszőkítettem.
NYOMOZÓ
Maga?… Egy magyar katonatiszt lánya?
BORKA
Egy doktor úré… Beszélt vele. Majd. Miért ne? Bárcsak sok ilyen magyar katonatiszt volna.
NYOMOZÓ
Megáll előtte, közelről nézi. Tudtam, hogy most nem csúszik ki a kezünkből… Tudtam, hogy itt van valahol… Éreztem. Majd szinte vallomásnak ható őszinteséggel. Nem ilyennek képzeltem magát…
BORKA
Farkasszemet néz vele, mosolyog. Nem tudja elhinni rólam, hogy bátor vagyok?… Hogy van bátorságom röpcédulákat osztogatni a katonavonat előtt, a maga embereinek az orra előtt?… Ehhez is kell némi bátorság, ezt bevallani magának… Most már elhiszi?
NYOMOZÓ
Nem emlékszem, hogy láttam volna…
BORKA
Mosolygó biztonsággal belevág. Én igen!
NYOMOZÓ
Folytatja koncentrált tűnődéssel. Fénykép se volt magáról, fénykép se, csak
személyleírás. És én mégis azt hittem: ismerem. Hol láthattam? Hogy hol? Az álmaimban. A költők álmukban
tovább írják a verseiket, én pedig álmomban tovább nyomozok… maga is biztosan álmodott már velem. Ne
tagadja! A bűnözők mindig velünk álmodnak.
NYOMOZÓ
Akkor is! Hogy egyszer lebukik, elfogják… Álmodott velem. Hogy jön egy szörnyű pók maga felé. Menekülni
akar, nem tud, nincs felöltözve. Sikoltani akar… Na! Csend, majd hirtelen kétségekkel. Nem, nem, nem! Azért nekem is van némi emberismeretem. És nem is csak az erkölcsrendészetről.
Itt valami nem stimmel.
BORKA
Megnyugtathatom, hogy maga nekem nem okoz csalódást. Jön, jön, egy szörnyű pók… Itt van! Elbűvölő természetességgel. Sikoltsak?
NYOMOZÓ
A vőlegénye tudott a maga tevékenységéről?
BORKA
Ugyan! Csak nem kötöm az orrára? Még hogy bajba hozzam? Találkozni is alig mertem vele… Ezért aztán
folyton szakítani akart. És mindennek elmondott.
BORKA
Egyszer neked is meg kell tudnod az igazságot.
JÁNOS
Bocsáss meg azért, amit ma itt hallottál.
NYOMOZÓ
Eddig méregette. Most hirtelen. Hol a ruhája?
BORKA
Nem lehet, pucér vagyok.
NYOMOZÓ
Akkor hol a ruhája?
BORKA
Elégettem. Bent a fürdőszobában. Féltem, hogy nyomra vezet.
NYOMOZÓ
Be a fürdőszobába.
JÁNOS
Megőrültél? Tudod, miről van itt szó?
BORKA
Dehogyisnem. Nekem megérte.
JÁNOS
Azt mondod? Megérte?
BORKA
Olyan régen szerettem volna estétől reggelig veled lenni. Most ez is megvolt.
JÁNOS
De hisz nem volt meg!
BORKA
Ha szereted őt, mondd, hogy megvolt, hogy velem volt meg az éjszakád… Tegyél úgy! Látod, nekem egyáltalán nem esik nehezemre… Tőlem el se lehetne venni… Én többé oda se adnám senkinek ezt az éjszakát. Nem, nem!
NYOMOZÓ
Ki, kezében elszenesedett ruhadarabokkal. Ennyi maradt. Milyen színű volt?
BORKA
Világoskék. Mondom.
Csengetés.
NYOMOZÓ
Ne mozduljanak. Kinyitja az ajtót, kiszól, halkan. Állj félre!… Méltóságos asszony, tessék ajtót nyitni. Maga is az ajtó mögé húzódik.
HEMMELERNÉ
Előbb csak a hangja. Jöjjön csak, jöjjön!… Én szemet húnyok. Ilyen világban!…
Ha szeretik egymást… Vezeti be Mártát. Most meg nem akar bejönni…
MÁRTA
Kék ruha, szandál stb. Megáll az ajtóban. Meglátja a Nyomozót. Hátranéz. Látja, mögötte is állnak.
Csend.
NYOMOZÓ
Mi az? Mért nem üdvözlik egymást? Váratlan hangváltással. Felsőbíróságaink Elvi Határozatai ban olvastam egy érdekes kúriai döntvényt: „aki magát egy nő férjének színleli, és ezt arra használja föl, hogy vele özösüljön…” Csakhogy itt egy nő színlelte magát a férfi szeretőjének. Erről vajon mit döntene a királyi Kúria?
Csend.
MÁRTA
Azt hiszem, eltévesztettem az emeletet.
Odakintről rendkívül gyors, idegenszerű katonazene.
NYOMOZÓ
Igen, már a helye be van töltve. Ez a kisasszony vállalta a szerepet, hogy feljött ide, éppen ilyenféle kék ruhában, és itt töltötte az éjszakát. És természetesen vállalja ennek a szerepnek minden rendőri konzekvenciáját.
MÁRTA
Én voltam itt az éjjel.
NYOMOZÓ
Ahá! És nem bírja, hogy bitorolják a helyét. Ilyen féltékeny… Közel megy hozzá. Látja, maga már sokkal inkább hasonlít az én álmaim asszonyához… Még mindig túl szép nekem, de ez most már nem zavar. Érzem magában a született ellenfelet… Ez a kisasszony már majdnem megtévesztett. Én szolgáltam az erkölcsrendészeten, de hogy a szüzeknek is ilyen jó dumájuk legyen! Mártához. Hogy híjják magát!… Na! Jánoshoz. Mit tud róla?
Csend.
NYOMOZÓ
Micsoda maga? Zsidó isten talán, hogy nincs neve?
Csend.
NYOMOZÓ
Jánoshoz. Magának is jobb lesz, ha szépen elmesél mindent a menyasszonyáról, mielőtt még özvegy menyasszony lenne belőle.
Csend.
MÁRTA
Ő nem tud rólam semmit.
NYOMOZÓ
Persze, mert minek is hozta volna őt bajba. Ugye?… Nem kötött semmit az orrára. Már hallottam!… Nagy lelkek! Jánoshoz. Válasszon!… Igen, igen, a két nő között!… Válasszon!… Tudom, hogy nehéz. Kényes. De talán fordítsunk egyet a dolgon. Borítsunk fátyolt erre az éjszakára, és fogja kézen azt, akivel együtt akar élni… Garantálom, hogy elmehetnek… Hölgyeim, Páris almája nem volt olyan értékes, mint az a csók, amit ettől a fiatalembertől kaphatnak… Olyan nehéz a választás?
BORKA
Megnézem, mi ez a zene? Kinyitja az ajtót, kimegy az erkélyre.
NYOMOZÓ
Jöjjön vissza! Megőrült? Elugrik az ajtóból. Vigyázzanak! Lövések zaja.
Itt bent az ajtó egyik üvege betörik, a mennyezetről vakolat hull le.
JÁNOS
Ki akar rohanni az erkélyajtón.
NYOMOZÓ
Elkapja. Felesleges!
NYOMOZÓ
Nem. A legjobb mesterlövészeket állítottam fel az utcán. Ne reménykedjék, és ne aggódjék. Vége van.
JÁNOS
Hátrébb húzódik, Márta mellé.
MÁRTA
Mi volt ez? Nem értem.
JÁNOS
Miért jöttél vissza?
MÁRTA
Nem akartam, hogy haraggal válj el tőlem… Látni akartalak. Megmondani, hogy boldog vagyok, hogy megérte.
JÁNOS
Megfogja a kezét. Elmondta helyetted.
JÁNOS
Te voltál ő… Most mért hallgatsz? Te tartod azt a fészket, ahonnét egy madár átrepült az ő vállára. Nálad hallgatott, nála énekelt. Egy félórán át csudálatosan énekelt… Most mért hallgatsz? Mint az erdők fái, olyan elhatárolhatatlanok vagytok ti egymástól, asszonyok. Mért vagytok hát féltékenyek?
MÁRTA
Az ő őszinteségével akarlak szeretni… Átöleli.
NYOMOZÓ
Most már hiába kapaszkodnak egymásba. Most már nem gilt.
MÁRTA
Befejezi a mondatot. Egyszerűen. Most már talán nem is kell elválnunk többé.
NYOMOZÓ
Kiszól az ajtón. A körözött személy meg egy katonaszökevény!
JÁNOS
Amíg odavoltál, egy tükörben tovább néztelek téged… És végre megismertelek… Ezt is összetörték.
JÁNOS
Felkiált. Milyen kár, hogy nem voltál nagyobb bizalommal hozzám… Most lehetne
nekem is miért meghalnom!
Kimennek mindketten. Az ajtó becsapódik utánuk.
HEMMELERNÉ
Az én boldogult férjem a legszebben dekorált tisztek közé tartozott. Az volt a specialitása, hogy komitácsikra vadászott. Tudja, kik voltak azok a komitácsik?
NYOMOZÓ
Eljön az ablaktól. Terítse le! Az ágytakaróra int. Azzal. Leül, tárcsázni kezd.
HEMMELERNÉ
Amíg leveszi az ágytakarót… Képesek voltak rálőni a mieinkre. A házakból. Nők is voltak köztük. Megáll az ajtóban.
NYOMOZÓ
A telefon mellől. Elvonultak. Már nem lőnek.
HEMMELERNÉ
Jó, jó… Meghajolva kimegy.
NYOMOZÓ
Telefonba. Á, főorvos úr? A lányával baj történt. Amikor a vendégek bevonultak, egy ház erkélyéről merényletet akart elkövetni… Én nem akarok rosszat magának, de én a maga helyében egy golyót röpítenék a fejembe. Leteszi a kagylót.
HEMMELERNÉ
Ahogy bejön. Az én Mihályom mindig azt mondta, hogy a háború az öregeknek jó. A háborúban az öregek megszabadulnak azoktól az undok fiataloktól, akik mindig csak előléptetést akarnak, meg lébecolni akarnak…
NYOMOZÓ
Tetszik nekem ez a szoba.
A falakon az a rengeteg szakállas vénség, öregasszony, roskatag aggastyán mintha mind minket nézne, és mintha megszaporodtak volna, annyian vannak már…
HEMMELERNÉ
Amikor leterítettem, láttam. Tényleg teljesen pucér volt. Pucér, mint egy fehér féreg. Miért? Lébecolni akart?
NYOMOZÓ
Feláll, megrázza a fejét. Nem, hogy jobban higgyünk neki, azért.
Függöny
Lélegzetvisszafojtva
Történik egy nyári éjszaka
Emeletes családi ház nappali szobája. Kellemes, puha, vonzó berendezés.
Alacsony, széles ablak nyílik a kertre. Ez az ablak a fiatalok számára bejáratul fog szolgálni ma éjszaka.
A szoba igazi bejárata az a nagy, kétszárnyú ajtó, amely feltehetően az előszobába vagy kisebb hallba nyílik, ahonnét belső falépcső vezet fel az emeletre, a hálószobák felé. Ez a falépcső rézsútosan beépítve vonul a szoba hátsó felén. Aki felmegy rajta, nem látszik, de a lépése zaja itt bent a szobában hallatszik.
A szülők, a család fent alszanak. Feltehetően fent alszanak.
Hirtelen támadt zápor zaja, barátságos mennydörgéssel. Néha egy-egy villám fénye is, de ez sem fenyegetően.
A kertre néző ablakon végigcsurog a nagy szemű eső.
Az ablak előtt feltűnik a két fiatal árnyéka. A lány nevetése is hallatszik, így nevetnek azok, akiknek sikerül eső elől eresz alá szaladni.
A fiú kaparászni kezd az ablakon, benyitja, egy pillanatig tájékozódik – szerencséje van, nincs itt senki –, s máris átlépett az alacsony ablakpárkányon. Elővesz egy kis zseblámpát, ennek ugráló fényénél még egy gyors környezetszemle. De mint aki nagyon jól meg akarja jegyezni, hogy mi hol is van. S közben kiszól, így beszélget a lánnyal.
Amíg a lány bejön a szobába
FIÚ
Kinézett az előszobába is. Elég gyorsan tájékozódik. Vissza az ablakhoz.Semmi gáz. Gyere be… Na!
LÁNY
Ki lakik itt? Azt kérdeztem.
FIÚ
Ki lakna?… Mondtam már. Mi!
FIÚ
Attól félsz, hogy egy galerit bújtattam el itt a sötétben?… Ki lakna itt? A családom. Nem tetszik?
LÁNY
Kapukulcsod nincs a házhoz?
FIÚ
Van. Csak a bejárati ajtó túl nagy zajt csap. Ne ébresszük fel az ősöket, ha nem muszáj.
LÁNY
Te már páholyból nézed, de én agyonázom. Egyre jobban esik.
FIÚ
Átlépsz az ablakpárkányon, és te is páholyból nézed… Gyere!
LÁNY
Csakhogy én nem lépek át az ablakpárkányon.
FIÚ
Egészen alacsony… Segítek.
LÁNY
Ha nálatok ilyen könnyű betörni, mért nem raktok rácsot a földszinti ablakokra?
FIÚ
Volt. Csak tavaly leszerelték.
FIÚ
Hogy ha éjszaka erre sétálok egy lánnyal, és elkap a zápor, akadálytalanul behozhassam. Felvilágosult szüleim
vannak.
LÁNY
Erre kellek én is neked. Beráncigálsz az ablakon, lefekszünk, kész.
FIÚ
Már mérges. Odakint a vasúti töltésen igen? Itt a díványon nem?
LÁNY
Azt mondtam, adj egy ernyőt!
FIÚ
Leül a díványra, meghintázza magát, mintha most próbálná ki először. Nagyon jó dívány.
LÁNY
Nem szoktam idegen helyre bemászni.
FIÚ
Látod, megmagyarázni nem tudod.
LÁNY
És te mit mondasz az anyádnak, ha itt talál?
FIÚ
Ahogy a díványon hintázza magát. Ó, az én anyám! Semmi más óhajtása nincs, csak
az, hogy engem boldognak lásson… Hogy örülne…
LÁNY
Épp ez hiányzik. Ernyőt kérek!
FIÚ
Feláll, az ablakhoz megy. Bizalmasan. Alszanak.
FIÚ
Valahová felmutat. Ott.
FIÚ
Itt megy a lépcső. Megy fel az emeletre… Fent van a hálószobájuk. A középen széles családi ágy. Körülbelül ott.
A falon fényképek. Az én gyerekkori fényképeim.
LÁNY
Sokszor hozol nőt ide?
FIÚ
Most először… Gyere be! Már fogja a lány könyökét, hogy besegítse. Az
országúton olyan forgalom van, és a reflektorok mind idevilágítanak…
LÁNY
Nana! Nagyon ki volt ez csinálva, hogy pont itt sétálunk, pont a ti családi házatok előtt, amikor megered az eső…
FIÚ
Mi volt kicsinálva? A családi ház vagy az eső?
LÁNY
Nem haragosan. Minden… Egy rövid csók. Minden, minden, minden! Amíg ültünk a töltésen, addig is folyton az eget nézted.
LÁNY
Feküdtünk. De az eget nézted.
FIÚ
Te is az eget nézted.
LÁNY
Én nem is tudhattam mást nézni. Néztem, hogy mennek a felhők. De te azt nézted, hogy jönnek. A jó kiadós viharfelhők.
LÁNY
Mondom, hogy az egész egy cső volt. Ki volt csinálva. Hogy azt mondhasd: másszunk be ennek a háznak az ablakán.
LÁNY
Épp az! Hogy aztán holnap már mesélhesse az anyád a barátnőinek, hogy az ő fiához az ablakon másznak be éjszaka a lányok.
FIÚ
Nem szoktam mesélni neki.
FIÚ
Nagyon jóba vagyunk. Mindent elmondunk egymásnak.
LÁNY
Pedig ez érdekli a legjobban.
LÁNY
És ha kérdezi, hogy mért van leverve a festék az ablakpárkányról?
LÁNY
Aztán talál egy gombot a díványon. „Miféle gomb ez?”
LÁNY
„Itt valaki az éjszaka belelépett a virágágyakba!”
FIÚ
Nem tudom, ki lehetett, mama.
LÁNY
Hirtelen, méreggel. Azért is letaposom a virágait… Mit képzel, hogy bemászok hozzád?… Nem mászom be!… Milyen virág volt itt?
FIÚ
Mondj egy színt! Piros. Gyümölcsöt, na!
FIÚ
Látod. A virág meg mindig rózsa. De ha nem szúrta össze a lábad, akkor lehet más is: ibolya, árvácska, liliom… írisz…
LÁNY
Azálea… Ilyen is van. Olvastam.
FIÚ
Ez nagyon szép, maradjunk ennél… Hirtelen valami fényre. Te! Valaki idevilágított. Egyenest ránk!
FIÚ
Milyen gyönyörű vagy így, villámfényben, ahogy rád tapad a ruha.
LÁNY
Páholyból! Lennél csak ebben a vizes… Tüsszenteni akartam… Ebben a vizes ruhában!
Mennydörgés.
FIÚ
Szinte természettudományos objektivitással kezdi. A nyári viharok néha rettenetesek tudnak lenni… Van, amikor tyúktojás nagyságú jég esik. A csirkéket is egyből agyonüti. Gyermekkoromban én nagyon féltem, amikor villámlott és mennydörgött. Elhallgat, majd hirtelen. Gyere be! Szeretném, ha bejönnél. Kis csend. Száraz torokkal. Ha hozok neked egy esernyőt, bejössz?
LÁNY
Ezen elneveti magát. Hozzál!
FIÚ
Átmegy gyorsan a szobán, ki a nagy nyitott ajtón az előszobába… A szín egy pillanatig üres.
LÁNY
Közben szó nélkül bemászik az ablakon. S már veti le magáról vizes ruháját.
Amíg gyerekük lesz, közben elmegy az első vonat
FIÚ
Be. Nem veszi észre a lányt. Az ablakhoz megy, kihajol. Hol vagy? Hova lettél?
LÁNY
Mondd! Hol csavarhatnám ki a blúzomat?
FIÚ
Megfordul, felfedezi. Nem találtam esernyőt… Végigcsúsztatja kezét a lány testén. Te drága…
LÁNY
Azért vettem le, mert nagyon vizes volt.
FIÚ
Ezt az esőt az Isten küldte.
LÁNY
És a náthát is az Isten küldi, amit kapni fogok. Nincs valami villanykályhátok?
FIÚ
Nincs… De mellettem is megmelegedhetsz. Ahogy átfogja. Ugye, milyen jó páholyból nézni az esőt… Az anyám mindig azt mondja, májusi eső aranyat ér.
LÁNY
Hagyd már ezeket a hülye őskori bölcsességeket. És honnan veszed, hogy most május van? Június van. Különben is már alig esik. Kibontakozik. Megszáradok. Hazakísérsz?
LÁNY
Miért? Mitől kéne félni?… Tőled? Tőlük?
LÁNY
Valahogy olyan furcsa itt nálatok. Egész más, mint amilyennek képzeltem.
FIÚ
Szétszagol. Hogyhogy más? Milyen?
LÁNY
Más… Mióta laktok itt?
LÁNY
Pedig egész modern háznak látszik.
FIÚ
No és? A szüleim is nagyon modernek. Ilyenek vagyunk.
LÁNY
Nálatok mindig ilyen csend van?
FIÚ
Valamit hümmög, hogy még nagyobb.
LÁNY
Nálunk mindig van valami zaj vagy kiabálás, vagy húzogatják a bútorokat, becsapják az ajtót…
FIÚ
A te szüleid sohasem alszanak?
LÁNY
Néha. De akkor meg horkolnak… Figyeled? Itt olyan csend van, hogy a lélegzet se hallatszik.
LÁNY
Te!… Ezek ébren vannak.
FIÚ
Megrezzen. Csend. Nem hallok semmit.
LÁNY
Épp az. Visszafojtják a lélegzetüket… Ne mozogj! Most… hallod?
FIÚ
Azt igen… Abszolút csend…
Némán, hosszan csókolóznak. Hirtelen távoli vonatsípolás.
FIÚ
Nincs abszolút csend. Hallod? Három kilométerre van egy híd. A vonat mindig sípol előtte… Ilyen messziről idehallatszik. Csodálatos éjszaka ez a mai.
LÁNY
Kitépi magát. Nem tudom, hogy mi lelkesedni való van ezen? Mintha három kilométeres körzetben mindenki visszafojtaná a lélegzetét, és minket figyelne, ugrásra készen. A mama, a papa, fent a családi ágyban…
LÁNY
Még hangosabban. Mondtam, hogy cső ez az egész! Kelepce, kelepce! Az előbb ez a zuhé, hogy behurcolj ide. Most meg ez a csend, hogy mozdulni se tudjak… Add ide a ruhám!
LÁNY
Nem érdekel. Megyek haza. Otthon kiabálhatok.
FIÚ
Fojtottan, de keményen, ahogy a karjában tartja. Még mit nem! Mit képzelsz?… Itt vagyunk. Most már maradunk!
LÁNY
Ugyanúgy. Azt se tudom, hova hoztál! Azt se tudom, ki vagy!… Engedj! Haza akarok menni!
A közeledő vonat hirtelen erősödő zaja.
LÁNY
A fiú karjaiban egyszer csak elkezd nevetni, ellenállhatatlanul. Azt mondod, hogy a vonatot is…
Ledőlnek a díványra.
LÁNY
…Hogy ezt a vonatot is az Isten küldte most nekünk…
Felszabadult nevetésüket is elfödi a csattogó vonatzaj. Ez hirtelen úgy erősödik, hogy szinte meghaladja, amit a fül elviselni tud. De azután még gyorsabban, mint jött, elhalkul. Teljes csend.
Csend. Mozdulatlanul fekszenek.
LÁNY
Nem!… Valami megreccsent!
LÁNY
De… biztos felébredtek a vonatra.
FIÚ
Megszokták. Annál jobban alszanak.
Csakugyan hallatszik egy halk pattanás, utórezgéssel, mintha egy húr pattant volna.
LÁNY
Megint… Mondtam, hogy ne mozogj!
FIÚ
Nem tudom kivárni, amíg megint jön egy vonat.
LÁNY
Menetrendetek nincs?
FIÚ
Erre elkezd röhögni, a nevetés átragad a lányra, s visszafojtva, pukkadozva nevetnek.
A rázkódástól a dívány megzendül. Egyetlen rugó, de a többi rárezonál.
LÁNY
Ne röhögj!… A rugók!
FIÚ
Felül. Mi van a rugókkal?
LÁNY
Süket vagy? Elmehetnél fajdkakasnak. Az se hall semmit, amikor dürrög.
FIÚ
Csendesen hintázni kezdi magát a díványon.
A rugók megszólalnak. Most már több is.
FIÚ
Nem dürrögök. Hallom.
LÁNY
Felül ő is. Minden rugó külön muzsikál. Fel vannak hangolva. Egy egész zenekar.
FIÚ
Te is! Egyszerre!… Ha eltaláljuk a kellő ritmust – e-egy, ket-tő, há-rom!… – kijön egy nászinduló… Rajta!
LÁNY
És lejön az anyád az emeletről, a nászinduló hangjaira, bokáig érő fehér hálóingben.
LÁNY
Ebből az ünnepi alkalomból elővesz egy régi hálóinget. Az jobban illik a lángpalloshoz… „Egy nő! A házamban! Kislányom, maga mit keres itt?”… Mondd! Nem lehetne azt az ajtót bezárni?
FIÚ
De… Dehogynem! Felugrik, indul.
FIÚ
Ja? Nyikorog? Óvatosan próbál lépni.
Most halljuk először: a parkettkocka átható nyikordulását. De ezt is szinte a zenei szférában.
FIÚ
Megmerevedik. Egyik lába a levegőben. Eddig soha nem nyávogott… Lehet, hogy az egyik parketta rossz… Várj, keresek egy másikat, amelyik nem nyávog. Próbálja.
A második parkettkocka is nyikorog. De másként.
LÁNY
Felkiált. Nyávog. Diadalmasan. Nyávog!
LÁNY
Ne nekem mondd, hanem annak a hülye padlónak!
FIÚ
Várj, talán ez itt… Indulni akar, de megint megdermed. Az istenit!
A parketta újabb konkrét zenei effektusa.
LÁNY
Végre egy egészséges káromkodás! Már azt hittem, ezt a nyávogó padlót is lelkesedve fogod ünnepelni.
FIÚ
Próbáld meg te! Irány az ajtó!
LÁNY
Gondolod? Óvatosan feláll. Lépni akar.
LÁNY
Próbálgatja, de ő is fél lábon állva marad. Ezek a parkettkockák el vannak aknásítva. Nekem is nyávog. Most mit csináljunk?
FIÚ
Túl mohók voltunk. Próbáljunk úgy mozogni, mint az űrhajósok. Ússzál felém!
A lány még nem is moccan, a parketta már idegesen reccsen.
OLDALSÓ PARKETTA
Szinte ultrahangon válaszol: nyikorogni fog.
LÁNY
Mire várjak? Szeretnék továbblépni.
PARKETTKOCKÁK
Innen is, onnan is felelgetnek egymásnak.
FIÚ
Lépni próbál. Nekem is recseg. Egyre jobban.
LÁNY
Rossz a hallásod. Nem recseg, nyávog.
LÁNY
Ti laktok itt. Neked kéne ismerned az aknamezőtök tervrajzát.
FIÚ
Próbálja. Egyre több parketta recseg.
LÁNY
Ebből nekem elég!… Legalább az ablakhoz jussak el. El akarok menni!
Félbemaradt mozdulataik: balett, a parkettkockák koncertjére.
LÁNY
Igenis mozdulok, megyek!
FIÚ
Az egy sziget, ahol állasz. Nem lehet lelépni róla. Gondold, hogy hajótöröttek vagyunk.
LÁNY
Már a sziget is nyávog.
FIÚ
Lehet, hogy vulkáni sziget, és süllyedünk. Vagy jön a dagály, és elborítja a szigetet. Vagy a tengerár, a
tengerrengés… Lehet, hogy nem is sziget, hanem egy cethal háta… Ha szerencsénk van, elúszik velünk az
ajtóhoz.
LÁNY
Te csak ne irányítsd a cethalat az ajtóhoz! El akarok menni. Ússzon az ablakhoz.
FIÚ
Soha! Inkább lemerül velünk a tenger fenekére. És ott nincs többé nyávogás. Nincs recsegés. Csend lesz.
Abszolút csend.
Egy pillanatig csakugyan szinte megfogható, abszolút csend.
LÁNY
Mondom, hogy kelepce ez az egész. Mások lekötözik a nőt, leitatják, altatót adnak be neki, te meg ide szegezel
engem erre az egyetlen parkettkockára, amelyik pontosan úgy nyávog már, mint a többi. Próbálja,
csakugyan. Ez rosszabb, mint az elvarázsolt kastély! Úgy nevet, hogy már majdnem
sír.
A lány nevetéséhez a parkett szolgál halk xilofonkísérettel.
FIÚ
Mondd, hallottál Nizsinszkijről?
LÁNY
Nem érdekel. Nem hallottam. Ki az?
FIÚ
Orosz táncos. Tánc közben elveszítette a súlyát. Tudott repülni.
LÁNY
Majd legközelebb vele randevúzzál. Én sajnos nem tudok repülni.
FIÚ
Megtanítalak. De ígérd meg, hogy nem repülsz el.
FIÚ
Csakhogy előbb be kell csukni az ajtót.
LÁNY
Akkor most fogd be a füled. Indulna. Lépni akarok.
FIÚ
Várj! Sakkozni tudsz?
FIÚ
Próbáljuk meg lóugrás szerint.
Lábukkal kirajzolják a levegőben az utat, egyszerre lépnének.
Parkettzene. Duplán. Fellépett a kétszólamúság.
LÁNY
Befogja a fülét. Erre felébredtek!
Csend.
Fél lábon, félig-meddig a levegőben állnak, csakugyan, mint holmi lovacskák vagy megijedt tengericsikók.
FIÚ
Én az E 3-ra, te az E 5-re. Rajta!
Ugyanaz a játék.
Parkettzene. Zenemű. Kezd kirajzolódni a kompozíció. Mereven megállnak megint. Csend.
LÁNY
Te, én most rábízom magam az aknaszedők ihletére. Búcsúzzunk!
FIÚ
Vezéreljen a jóisten!
LÁNY
Odanyújtja csókra a homlokát. Az ajtónál találkozunk…
FIÚ
S ha nem: emléked örökké fogom őrizni.
LÁNY
Int neki: majd mint aki tojástáncot jár, az ajtóhoz szökdécsel. Nem nyávogott!
LÁNY
Egyszer. Egy egész picit.
FIÚ
Egy aknából ennyi már halálos.
LÁNY
Már azt hittem, magamtól is tudok röpülni.
FIÚ
Első szárnypróbálgatásnak nem volt rossz… Csukd be az ajtót, és gyere! Zárd kulcsra!
LÁNY
Jó, masszív ajtó. Ezen nem fog áthallatszani a nászindulónk… Csukni akarja.
Az ajtó velőtrázó nyikorgása. Ezzel átléptünk az akusztikának egy másik tartományába.
LÁNY
Az ajtó… Mért nincs megkenve?
FIÚ
Nincs megkenve, mert nem szoktuk becsukni.
LÁNY
Akkor hogy csukjam be?
LÁNY
Lassan próbálja megmozdítani.
Az ajtó fájdalmasan feldalol. Érzelmekben gazdagon.
LÁNY
Megtorpan. Még rosszabb. Ez hiányzott még a zenekarhoz: egy éneklő fűrész.
FIÚ
Emeld meg egy kicsit.
Az ajtó, kissé más hangon, de még idegtépőbben nyikorog.
FIÚ
Jobban!… Jobban emeld!
Az ajtó, sarkaiból kiemelve, lengedezik, majd dőlni kezd.
FIÚ
Felugrik, odafut, elkapja. Ezt jól megcsináltad!
LÁNY
Én? Elengedi az ajtót.
FIÚ
Talán én? De legalább ne engedd el!
LÁNY
De elengedem. Felöltözöm. Elmegyek.
FIÚ
Egyedül nem tudom visszatenni.
LÁNY
Akkor úgy hagyod. Hol a ruhám?… Megyek! Szervusz. Nekem ebből elég volt. Nem hallgatom a szemrehányásaidat. Öltözik, némán.
FIÚ
Most, hogy megvan a baj, elhagysz… Hát szervusz!
LÁNY
Megáll. Tisztára úgy beszélsz, mintha gyereket csináltam volna neked.
FIÚ
Erre elkezd röhögni, úgy röhög, hogy nem bírja tartani az ajtót, lefekteti a földre.
LÁNY
Ő is elkezd nevetni, állnak az ajtó két végénél, nevetnek.
FIÚ
Az ajtóra. Mit gondolsz, fiú vagy lány?
FIÚ
Meg kéne keresztelni.
FIÚ
Felőlem maradhat pogány… De valami nevet azért adjunk neki.
LÁNY
Nem tudom. Már olvastam…
FIÚ
Nem rossz… Éjszaka énekel a philoméla.
FIÚ
Csattog. A philoméla csattog.
LÁNY
Vegyük fel a picikét… Philoméla, Philoméla…
Felemeli az ajtót.
LÁNY
Mondd, hány kilóval született?
FIÚ
Ó, én nem panaszkodom… De a sarkai, meg ezek a zsanérok… Három zsanér!
LÁNY
Ne nevettess, mert elejtem.
FIÚ
Tegyük vissza a helyére. Tudod, milyen nehéz három zsanért visszadugni?
LÁNY
Te, ez egyre nehezebb.
FIÚ
Úgy is kell… Szépen gyarapodunk a súlyunkban… Philoméla rohamosan fejlődik. Na, hó-rukk!… Tartod?
FIÚ
Várj – te fogd itt, én fogom ott. Helyet cserélnek. Így jobb?
FIÚ
Akkor vissza az egész. Megint helyet cserélnek. A három lyukba egyszerre kell
beletalálni…
FIÚ
Csakis úgy érvényes… Rajta… Lassan…
LÁNY
Elsőre nem rossz eredmény.
FIÚ
Muszáj… Addig kell próbálni, amíg sikerül.
LÁNY
Gyorsan vagy lassan?
FIÚ
Most csináljuk gyorsan. Egyetlen mozdulattal… Hó-rukk! Bent van?
LÁNY
Félig… Légy szíves, és ne vigyorogj, olyan szemtelenül.
FIÚ
Te csak visszafojtod a nevetést. De te is nevetsz. Azt hiszed, nem érzem? Attól rázkódik az ajtó.
LÁNY
Kipukkan belőle a nevetés. Ne nevettess, mert kijön.
FIÚ
Is nevet. Hátha épp ettől rázódik bele.
LÁNY
Hajlandó vagy komolyan venni?
Csend.
Kis csend.
LÁNY
Mondd… Nem kéne megkenni?
FIÚ
Gondolod, hogy költsem föl az anyámat? „Mama, nincs egy kis krémje?”
FIÚ
Balta? Minek? Játsszunk indiánosdit? Vagy verjük szét Philomélát szilánkokra?
LÁNY
A baltát az ajtó alá kell dugni, s akkor jól lehet emelni.
FIÚ
Az emelés már megtörtént. Kiemelted.
LÁNY
Konyha, kamra, sufni?
LÁNY
Add ide a zseblámpát. Átveszi, kimegy.
FIÚ
Az ajtót tartja, csendesen beszél hozzá. Látod, Philoméla, mennyi baj van veled! Te is olyan vagy már, mint a nemzetközi helyzet. Itt bedugják, ott kijön. Pedig milyen jó volna, ha hagynád magad helyrerakni. Szépen megolajoznánk. Öröm volna veled együtt élni… Hangosan suttogva. Jössz már? Huhu!
LÁNY
Baltával be. A konyhaasztalon volt.
FIÚ
Az anyámnak olyan ösztönei vannak. Látod. Mindenre gondol. Kikészítette.
LÁNY
Elég rendetlen a konyhátok. Nem tudom, hány napja állhat az edény mosatlanul.
FIÚ
Beteg a takarítóasszony pár napja. Különben olyan rend van nálunk…
FIÚ
A nemzetközi helyzetet egy baltával megoldani?… Add ide! Én alul megemelem, te felül tartod. Gondolj arra, hogy Közel-Keletet tartod a kezedben.
FIÚ
Szinte hasal a földön, ahogy a baltával bajlódik. Akkor gondolj arra, hogy milyen jó lesz e mögött a baromi vastag ajtó mögött végigfeküdni a díványon. Szólhat a nászinduló… Te, én bevallom: nekem kell a szerelemhez a családi fészek melege, de kell az a biztonság is, hogy nem törnek ránk az…
Egész közelről egy erre jövő vonat robaja…
FIÚ
Vonat! Felugrik. A bölcsőbe Philomélával! Gyorsan földre ejtik az ajtót. Elkapja a lányt, és belehullnak a fotelba.
A vonat, amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik. Csend.
A fiatalok mozdulatlanul maradnak a fotelban.
LÁNY
Ez a vonat nem sípolt…
LÁNY
Ne törődj semmivel!… Még!
Megszólal a fotelnak eddig nem hallott rugózenéje. Már el is hallgat. Csend.
LÁNY
Fojtottan, dühvel, gyorsan. Gyáva, gyáva, gyáva!
LÁNY
Gyorsan. Egyszer. Gyáva!
LÁNY
Elkezd nevetni. Suttogni lehet, ugye?… Csak hangosan ne mondjam… Hangosan. Jaj, de gyáva, gyáva anyámasszony katonája!
FIÚ
Nem akarom, hogy felébredjenek.
LÁNY
Fent vannak. Réges-rég fent vannak.
LÁNY
De. De ők is gyávák.
FIÚ
Azt akarod, hogy lejöjjenek?
LÁNY
Te meg ne fojtogass!
LÁNY
Azért se! Most már azt akarom, hogy jöjjenek be. Kiáltva. Jöjjenek le!
FIÚ
Mit akarsz? Mit akarsz?
LÁNY
Jöjjenek le! Látni akarlak, hogy állsz előttük. Mit mondasz nekik… Megmondod-e, hogy a menyasszonyod
vagyok. Hogy feleségül akarsz venni… Hirtelen, elnyújtott kiáltással. Jóes-té-ét!
Csend.
FIÚ
Majdnem zokogva. Tudod, mit csináltál? Tudod, mit csináltál?
LÁNY
Most már konokul. Itt vagyok a házatokban. Mit tesznek úgy, mintha aludnának. Még egyszer, még hangosabban. Jóes-tét!
Csend.
LÁNY
Mit ijedezel? Ők is gyávák! Egyformák vagytok. Képmutatók vagytok.
LÁNY
Gúnyosan, nevetve. Szemet hunynak!… Hogy milyen aljasok – szemet hunynak,
nehogy kénytelen legyél feleségül venni. Mert ők ezt úgy tudják a maguk kispolgári, villatulajdonos fejükkel, ők
ezt megtanulták, hogy ha rajtakapnak egy fiút meg egy lányt, annak következményei vannak.
LÁNY
Azért is nevet, ezzel kínozza magát és a fiút. Megbeszéltétek, hogy ha zajt hallanak,
ne is törődjenek vele… Az anyád a kerítőd!
FIÚ
A lány fölé hajol, az arcába csap.
Csend. S a csendben távolról vonatsípolás. Meghallották.
FIÚ
Halkan. Dobd le ezt magadról.
LÁNY
Mert gyávák vagytok. Gyávák vagytok mind. Mozdulatlanul, mereven tartja magát.
A gyorsvonat közeledő zaja.
FIÚ
Ha nem volnának itthon?… Ha egyedül volnánk?… Ha senkim se volna?… Akkor igen?
A vonat zaja berobban a szobába.
LÁNY
Hangosan. Hova mégy?
FIÚ
Átkiabálva a zajt. Megnézem, hogy csakugyan alszanak-e?
LÁNY
Rávilágít a Fiúra a zseblámpával. Vigyázz, drágám, borzasztóan csikorog a lépcső.
FIÚ
Felnevet. Vigyázzak? Csak arra vigyázzak? Egy mozdulat. Most látjuk, hogy a kezében ott a balta. Indul.
FIÚ
Az ajtóból. Visszafordul. Nem ismered? Megszületett a második gyerekünk. Nagyon agresszív a kölyök… El.
A vonat zaja, csattogása most erősebben és hosszabban, mint bármikor eddig. De ezen át is halljuk, hogy a falépcsőn dobogva megy fel a Fiú. Ezek a zajok elektronikus zenébe átfogalmazva: azt az indulatot fejezik ki, amely a Fiút úgy hajtja fel a lépcsőn, hogy most már mindegy: legyen ő a Végzet.
LÁNY
Felkel, megkeresi egy kislámpa kapcsolóját, felgyújtja. Viselkedése ellentétes a tomboló zajjal. Otthonos érdeklődéssel szétnéz, birtokba veszi a szobát. Megtalálja a lámpa mellett a tranzisztoros rádiót. Felkattintja. Megnéz pár fényképet a falon, az asztalon.
Lágy zene. S a vonatrobogásnak közben lassan vége… Így aztán csak a zene.
LÁNY
Áll a szoba közepén. Felfigyel. S közben önfeledten dúdolja, amit a rádió játszik. Ledobott blúzát felteszi egy szék támlájára, hogy ne gyűrődjék. A szoknyáján valami pecsétet talál, azt kapargatja.
FIÚ
Harsány röhögéssel, dübörögve jön le a lépcsőn.
LÁNY
Felfigyel. Mi ez? Visszakuporodik a fotelba. Minden eshetőségre készen, feszülten figyel. Kicsit alattomosan és ugrásra készen.
A negyedik vonat elmegy, értelmetlenül
FIÚ
Be. S csak nevet. A balta nincs nála. Jó zene… A rádióhoz megy. Megerősíti. Rázza is magát hozzá.
LÁNY
Te! Rólad egyetlen fénykép sincs itt.
FIÚ
Csúnya gyerek voltam! Engem nem fényképeztek! Táncol.
FIÚ
Leveti magát egy másik fotelba, és nevet, nevet, görcsösen.
FIÚ
A szüleim… A kedves szüleim!… Az angyalok!
LÁNY
Felül. Mi lett velük? Nagyon kedvesen és csendesen. Gyere ide hozzám… Ne törődj velük… Bújj ide, na!
FIÚ
Feltápászkodik, még mindig egy-egy görcsös nevetéssel, odamegy a lány mellé, megáll… Kimaradtak!… Nincsenek is itthon…
FIÚ
Mit tudom én! Moziba mentek… Kirepültek. Huss!
FIÚ
Lakodalomba mentek… Elutaztak. Kivándoroltak.
LÁNY
És te nem tudtad?… Nem tudtad, hogy nincsenek itthon?
FIÚ
Ránéz. Csönd. Vállat von. Elfelejtettem.
LÁNY
Feláll. És mi meg itt járkáltunk lábujjhegyen. Mint a hülyék… Ha valaki látott volna minket…
FIÚ
Mímeli túlzottan. Mi voltunk Marcel Marceau egy űrutazási pantomimban… Mi voltunk az aknamezőre tévedt tiltott határátlépők…
LÁNY
De most nem recseg! Ide-oda lépked, szinte tánc ez is. Most nem nyikorog!… Most nem nyávog!… Most nincs nászinduló! Felugrik a díványra, azon táncol. A zenekar, amelyik befészkelte magát a rugók közé: nyugalomba ment! Szinte röpdös a díványon, mint egy labda.
FIÚ
És nem volt senki, de senki, akit felébreszthettünk volna.
LÁNY
Mozdulatlanul áll a díványon. Te! Hogy milyen hülye, értelmetlen volt…
FIÚ
Legalább kiderült… Most már azt csináljuk, ami tetszik. Odamegy a lányhoz, átfogja a lábát.
LÁNY
Egy mozdulattal elrúgja. Hagyj békén!
FIÚ
Mi bajod?… Csalódtál valamiben?
Csend.
LÁNY
Leszáll a díványról, körbejár a szobában, eloltja a rádiót, a kislámpát. S közben.
Philoméla testvérkéjét hol hagytad, drágám?
FIÚ
Fönt… Hirtelen. Mondd, ugye, te is tudtad, hogy nincsenek itthon… Amikor
hagytad, hogy fölmenjek. Mondd, hogy tudtad.
LÁNY
Nevet, vállat von. Nem mondom.
FIÚ
Örüljünk neki, hogy így történt. Meg akarja ölelni.
LÁNY
Elhárítja. Nem veszed észre, hogy most már az egésznek semmi értelme sincs?
FIÚ
Ha fent találtam volna őket – akkor volna értelme?
LÁNY
Mit csináltál volna?
FIÚ
Nem tudom… Nem tudom, mi történt volna.
LÁNY
Semmit se tudtál? Semmit se akartál?
FIÚ
Csendesen. Azt hiszem, amit a törvény előre megfontolt tettnek nevez, az is mindig
csak rögtönzés.
Vonatsípolás.
LÁNY
Látod, a vonatnak sincs most már semmi értelme.
Mozdulatlanul állnak egymással szemben. Így hallgatják az elrobogó vonat zaját is.
FIÚ
Ez az erkölcs. Amíg volt Isten, nem engedett csókolózni. Most nincs Isten, és most sem enged.
LÁNY
Szó nélkül öltözködni kezd.
Csend. S valami zaj.
FIÚ
Az ablak felé mozdul. A szűkölő állat félelme vett erőt rajta.
FIÚ
Megáll. Felemeli a földről az ajtót. Gyere! Mögéje állnak.
Az előszobában villany gyúl ki.
NŐI HANG
Azt ne mondd… Egy félórája integettem neked, hogy induljunk már.
FÉRFI HANG
Ahogy unottan, ásítozva megy fel a lépcsőn. Nem lehet elsőnek eljönni. Dúdol valami diákdalt. Visszaszól. Én nem tudom, minek kell a nőknek is érettségi találkozó!… Olts el odalent!
NŐI HANG
Ugye, hogy milyen öregek voltak mind?
A Fiú meg a Lány az ajtó alól tekintetükkel követik, a dobogás nyomán, a fejük fölött felmenő Szülőket. Közben az előszobában sötét lett.
LÁNY
Súgva. Nem tudtad, hogy érettségi bankettra mentek?
FIÚ
Fejét rázza. Elfelejtettem.
LÁNY
Kijön az ajtó alól. Jól eltoltuk ezt az éjszakát.
FIÚ
Biztos?… Próbálj csak visszaemlékezni rá… Emlékszel, egy nyári este együtt sétáltunk a töltésen. Néztük a felhőket, hogy mennek, hogy jönnek…
FIÚ
Itthon vagyunk. Ez a mi házunk.
LÁNY
Ezt csak úgy mondod.
FIÚ
Nem hiszed? Gyere be!
LÁNY
Kapukulcsod nincs a házhoz?… Te jössz, hogy talán egy galeri van bent, attól félek… Adj egy ernyőt.
LÁNY
A rádióra is azt mondtad, hogy nincs.
FIÚ
Mert nem akartam, hogy kinyisd.
LÁNY
De azt mondtad, hogy a fal tele van a gyerekkori fényképeiddel.
LÁNY
Odafönt szép gyerek voltál?
FIÚ
Gondolod, hogy minden ki van csinálva? A családi ház? Meg az eső?… Látod, igazi szüleim vannak… Fürdik az anyám. Énekel az apám.
Hallatszik is odaföntről.
LÁNY
A fürdőszobában eresztették a vizet, és valaki azt énekelte, hogy ez út hazámba visszavisz… Igazad van, ez is mintha csak most lett volna. Mondd, és mi lett a kislányunkkal?
FIÚ
Nagyon nehezen nevelhető gyerek volt. Folyton nyikorgott. Azt hiszem, féltékeny volt a szerelmünkre. Nem akarta, hogy kistestvérkéje legyen. Csak ő, csak ő! Azt akarta, hogy csak ő legyen a személyi kultuszunk kizárólagos tárgya… Ezért aztán felakasztottuk az ajtófélfára.
LÁNY
Ilyen szörnyű szülők!
FIÚ
Te csak ne beszélj! Az azáleát ki taposta le?
LÁNY
Egy csöppet elneveti magát.
FIÚ
Odamegy hozzá, megrendülten. Milyen gyönyörű voltál, ott villámfényben, ahogy rád tapadt a ruha.
FIÚ
Most próbáljuk meg, hogy tudunk-e repülni? Ugye álmodtad már azt, hogy röpülsz álmodban?… Micsoda boldogság! Nem is a repülés, hanem a bizonyosság, hogy tudok repülni. Hiszen én mindig tudtam, hogy tudok repülni, csak nem hitték volna el… Csak akarni kell, és máris suhansz te is a föld fölött, egy arasznyira… Eljutottunk a súlytalanság állapotába… Abszolút csend van, és nem recseg a padló. Felemeli, viszi. Olyan könnyűek vagyunk, mintha a Holdon lennénk.
LÁNY
Suttogva. Tegyél le!
FIÚ
Majd a díványra. Ott fogunk majd igazán repülni. Tudod, hol van bennünk a repülőközpont? Ahogy ölben tartja, a lány fenekére üt. Valahol itt. Ahol a madárnak a farktollai vannak. A szárnyakkal csak csapkodni lehet. Nem az igazi!… A mozdulatlan lebegés fent az égben. A súlytalanság. Az itt lakott bennünk… Lassan leteszi a lányt a díványra, lefekteti, éppen ráejti magát…
Szeretsz?
FIÚ
Dehogy nincs! S már kezdi is fújni Mendelssohn nászindulóját.
Csend.
LÁNY
Telefonálnak… Odafönt. Most tárcsázott.
FIÚ
Hirtelen rátörő félelme súlya alatt, kapkodó magabiztossággal. Megkérdi a pontos időt. Elállt az órája. Megkérdi a pontos időt… Fáj a vakbele. Mentők… Korán akar felkelni… Tűzoltókat hív. Az elektromos hősugárzó tüzet csinált…
LÁNY
Ne beszélj! Hallgass!
Csend. S a csendben hallatszik, hogy jönnek le a lépcsőn.
FIÚ
Felugrik, valami állati kétségbeesés uralkodik rajta. Az is baj volt, hogy te mindig gyűlölted az anyámat…
Vonatsípolás. Majd csend.
FIÚ
Szinte nyugodtan. Meglátod, hogy semmi okod nem volt a gyűlöletre. Kiugrik az ablakon. Elszalad az éjszakába.
A FÉRFI HANGJA
Ki van odabent?
Kis csend.
A VILLA TULAJDONOSA ÉS FELESÉGE
Be. Fiatalok még, 30–40 között. Az asszonyon hosszú hálóing, s ezen fésülködőköpeny.
A FÉRFI
Akárki van itt, figyelmeztetem, ellenállás felesleges, a rendőrség útban van. Felgyújtja a villanyt.
Most először: erős, szinte vakító fény.
FELESÉG
Na!… Csak korán kezdi. Határozottan. Mondja, mit keres maga itt?
LÁNY
Én se képzeltem ilyen fiatalnak magukat…
FÉRFI
Hogy jött be ide? Erre feleljen?! A bejárati ajtó zárva volt.
LÁNY
Nagyon esett az eső. Azért jöttünk be.
FÉRFI
A társa hol van? Hallottam a hangját. Férfihangot hallottam.
LÁNY
Hol van? Nem tudom. Jobban félt maguktól, mint én. Int az ablak felé.
FÉRFI
Az ablakon át megpróbál kitekinteni. …Túl sötét van.
A közeledő vonat zaja.
FELESÉG
Azt nézd meg, mi hiányzik!
LÁNY
Itt vagyok. Motozzanak meg!
FELESÉG
És a fiúja? Mondja, nem ebből a szomszédos javítóintézetből látogatott át hozzánk?
FÉRFI
A kérdés teljesen akadémikus. Egy ilyen magánlaksértés után, na hallod, úgyis odakerül.
LÁNY
Kiről beszél? Engem a maguk fia hozott ide.
Idebent csend. Kintről egy közeledő tehervonat erősödő csattogása.
LÁNY
Egyre hangosabban, hogy a vonat zaját túlkiáltsa. A maguk fia! A maguk imádott fiacskája! Aki becipelt ide engem, az ablakon. Aki egész éjszaka egyébről se tudott beszélni csak az anyukájáról, aki… Ahogy nézi őket, látja, hogy valami nem stimmel. Elhallgat.
Némán állnak. Vonatrobaj.
FELESÉG
Elég csendesen. De hisz nekünk soha nem volt gyerekünk.
LÁNY
Inkább csak szájmozgással… Egy fiú.
FÉRFI
Fejét ingatja. …Soha.
LÁNY
Az ablakra néz. Mintha kérdezné: hová menekülhetett szegény…
A vonat zaja mindent elföd. De hirtelen egy még erősebb sikoltása a fékeknek. A vonat
nagy csikorgással lassít, majd megáll.
Egymásra néznek: mi ez?
FELESÉG
Talán valaki meghúzta a vészféket…
FÉRFI
Órájára pillant. Tehervonaton?
FELESÉG
Hirtelen élénken. Nekünk nincs fiunk. És most adok csak hálát az istennek, hogy
nincs.
LÁNY
Én szívesen hozzámentem volna.
Csend.
FÉRFI
Valamit kezdett mondani. Hogy egész éjszaka miről beszélt?
LÁNY
Majdnem sírásba forduló görccsel. Magukról… Magukról… Értik ezt? Magukról!
Csend. A töltés felől valami zaj.
FÉRFI
Majd a rendőrség kideríti, ki volt…
FELESÉG
Már itt lehetnének.
FÉRFI
Az ablaknál. Valami történt a töltésen. Lehet, hogy ott álltak meg.
LÁNY
Most jön ki belőle a sírás.
FELESÉG
Nem értem… Nem értem…
FÉRFI
Idegességében, már csak azért is, hogy beszéljen. Az az ajtó? Miért van ott az az ajtó?… A hálószobánk előtt egy fejszét találok. Itt meg az ajtó…
LÁNY
Könnyein át, elmosolyodik. Ők voltak a mi gyerekeink… Az ott Philoméla.
Csend.
FÉRFI
Philoméla!… Feleségéhez. Hallod? Philoméla…
FELESÉG
Tulajdonképpen nekünk is lehetne egy akkora fiunk. Az érettségi találkozóra sokan elhozták a fiukat…
FÉRFI
Lányhoz. Ha utánamenne, és találkoznék vele…
FELESÉG
Igen, igen! Mondja meg neki, hogy egyáltalán nem haragszunk.
FÉRFI
Nem vagyunk olyan emberevők! Kedélyes hanggal próbálkozik. Még mit nem!
LÁNY
Azt ő tudja! Mondta, hogy milyen kedvesek lesznek hozzám is.
FÉRFI
Feleségére néz. És mondja meg neki, hogy szeretnénk megismerni.
FÉRFI
Hozza vissza!… Igen, igen! Ha egyszer máskor erre járnak, csengessenek be!
LÁNY
Lehet, hogy odakint vár! Ahogy szalad ki. Visszahozom.
FÉRFI
A napokban olvastam a filozófus Alain egyik könyvében egy szép passzust…
FELESÉG
Gyorsan rendezget. Tegyük inkább helyre ezt az ajtót… Ha csakugyan visszajönnének…
Felemelik.
FÉRFI
Idéz. „Amikor a feltételezett tolvajt meghallottam az ajtó mögött…”
FELESÉG
Most képzeld el, hogy valóban nekünk is lehetne már egy nagy fiunk.
FÉRFI
És egy ilyen unokánk! Nevet.
FELESÉG
Valamit kezdtél mondani: hogy a tolvaj, a feltételezett tolvaj…
FÉRFI
Igen, igen… „Hogy a kulcslyukon át hallgatom a visszafojtott lélegzetét, és az ő lélegzete az én lélegzetem volt.”
LÁNY
Bejön. Némán megáll. Csend. …Késő.
A villa tulajdonosai mozdulatlanul, kezükben az ajtóval.
Függöny
Mennyből egy angyal
Egy lakótelepi toronyháznak valamelyik nem tudom, hányadik emeleti lakásában. Forró nyári este, vasárnap, mindenütt minden ablak nyitva. Az ablakokon és a falakon ki- át- és behallatszik a különböző televízió- és rádióadók késő esti műsora. Szórakoztató zeneszámok, filmdialógusok stb.
Lakószoba. Az ágyon egy nő zokog. Nem szól senki másnak a sírása – egyedül van a lakásban. Most csapták rá, most zárták rá az ajtót. Megszégyenülés, tehetetlenség és reménytelenség van ebben a zokogásban.
Hirtelen indulattal felpattan, és kifut a csöpp előszobába, és nyitni akarja a bejárati ajtót. Rázza.
AZ ASSZONY
Itt vagy még? Ne zárd rám az ajtót!… Azt hiszed, nem tudom, hogy kint lapulsz az ajtó előtt? Hova tetted az én kulcsomat?… Addig verem az ajtót, amíg kijönnek a szomszédok… Veri az ajtót. Abbahagyja. Úgy látszik, elment… Csendesen visszajön a szobába. A sírásnak az utóhüppögése még megrázza. Az ablakhoz megy. Milyen egyszerű volna most… De hirtelen kiabálni kezd annak, aki most léphetett ki a kapun. Gyere vissza!… Tessék visszajönni! Akihez kiabál, nem reagál erre. Úgy látszik, megy tovább vagy beült az autójába. Az asszony elnyújtottan hajítja utána a végső kétségbeesés sikolyát. Mire visszajössz, már nem találsz!… Engem már nem találsz!
EGY HANG
Valamelyik ablakból. Ab-la-ak! Hagyják már abba ezt a cirkuszt!… Hogy nem tudják csukott ablaknál elintézni?
AZ ASSZONY
Jó, jó, jó… Nem hangosan, de mégis annak, aki rendre utasította. De nagyra vannak, akik azt hiszik, hogy náluk minden rendben van. Becsapja az ablakot.
Ettől kezdve a kinti zajok sokkal tompábban hallatszanak.
AZ ASSZONY
Kitör belőle megint a sírás, az ágyra veti magát, és a párnába fúrja a fejét. Az így elfullasztott hangján. Nem… Nem… Én ezt nem bírom tovább… Aztán gyorsan kifújja az orrát, és tárcsázni kezd egy számot. Jaj, ne haragudj!… Nem tudtam, hogy ennyire késő van… Jó neked! Ilyen kánikulában én nem bírnék aludni… A rutin panasza, ki tudja, hányadszor. Anyám, én ezt nem bírom tovább!… Az anyjával szólva régi hangsúlyok is visszajárnak, gyereklogikátlanság és gyerekbánat. Annál inkább, mert az anyja, feltehetően unja a megszokott panaszokat, aludni szeretne. Ezért is lesz – gyerekesen – akaratoskodóbb, nyűgösebb az asszony panasza. Most kell rájönnie, hogy csakugyan menthetetlenül és teljesen egyedül van. Addig nem nyugszik, amíg meg nem öl! Ő is szenved, tudom… Féltékeny…
Rövid, éles csengetés az ajtón.
AZ ASSZONY
Valaki becsengetett… Nem nyitok ajtót. Még ha akarnék, se tudnék. A szomszédból szokott ilyenkor átjönni az az asszony, szívcsöppeket hoz. Valériánát. És cserébe meséljem el neki a lelkemet… Miért, te egyáltalán nem vagy kíváncsi rá, hogy mi van a lányoddal?… Botrány volt. A szokásos hétvégi műsor. Túl hosszú a vasárnap neki. Nem bírja ki. Eddig én azt hittem, fél a botránytól. Már ezt se. Neki ez is mindegy. Mire majd előkerül, leissza magát. Ha előkerül. Ilyen állapotban lehet, hogy karambolozni fog… Mert addig nem nyugszik, amíg valami nem történik… Várj, kinyitom a rádiót.
Rádió. Totóeredmények.
AZ ASSZONY
Dehogyis totózunk! Szerintem, úgyis az a baja, hogy túl jól megy neki. Ő meg azt mondja, hogy nekem túl jó a dolgom… Muszáj kinyitni, mert itt a falakon is áthallatszik minden… Hát ha altatót vettél be,
akkor aludj, anyám! Majd én is keresek itthon altatót, beveszem, és én is aludni fogok, szépen. Megmondtam neki, hogy nem fog viszontlátni… Arra megy ki minden, hogy végezzek magammal… Jó, elzárom, majd megpróbálok szordinóval beszélni.
A rádiót elhallgattatja.
AZ ASSZONY
Egyáltalán nem szordinóval. Szerintem nem véletlen, hogy ilyenkor a
pálinkát is kint hagyja nekem az asztalon. Hogy legyen miből erőt merítenem… Nevet. Nem, nem iszom, jaj, dehogyis… Pedig iszik. Miért, ha azt
mondanám, hogy öngyilkos leszek, most idejönnél, anyám?… Na? Mondom… Te engem nem is arról
akarsz lebeszélni, hogy öngyilkos legyek, hanem csak arról, hogy neked ne jelentsem be előre… Már játszik, ugratja az anyját. Hogy neked ne lehessen
lelkiismeret-furdalásod a temetésen… Nem esküszöm meg!… Édes anyukám, ne sírj, na!… Látod,
neked is kéne egy szomszéd, aki ilyenkor bevinne neked valériánát…
Mióta a rádiót elhallgattatta, valamelyik közeli ablakból áthatóan szól Csajkovszkij
I. vonósnégyesének szívszorongatóan szomorú lassú tétele. Magnóról vagy hanglemezről szól, mert amikor vége lesz, más nem jön utána. Hamar kiderül, hogy ahonnét hallatszik, ott jóformán mindig csak ezt hallgatják, mániásan meg-megújrázva, a megittasodásig.
Egy erőteljes koppantás az ablaküvegen. Egy árnyék az ablakban.
AZ ASSZONY
Mindig a telefonba. Szent isten! Valaki áll az ablakban, és engem néz…
Honnan beszélnék? Hazulról! Igen, itt a tizenegyedik emeleten…
Valaki türelmetlenül ütögeti az ablakot, és most benyomta. A kinti zaj és Csajkovszkij most hangosan.
A FIÚ
Ne tessék megijedni!… Már felnőtt vagyok!…
AZ ASSZONY
Telefonba. Leteszem! Mondom, hogy nem vagyok részeg! Lecsapja a kagylót.
A FIÚ
Csakugyan ne tessék most inni… Nem tesz jót.
Kis csend.
AZ ASSZONY
Hogy mászott ide fel?
A FIÚ
Csak átmásztam. Ugyanezen az emeleten lakunk… Itt lakom… Meg akartam kérdezni, hogy nincs-e
valamire szüksége a néninek… Annyira tetszett sírni…
AZ ASSZONY
Nem fél, hogy leesik?
A FIÚ
Azért kellett benyomni az ablakot, hogy kapaszkodni tudjak. Amikor csukva volt, megijedtem. Még
szerencse, hogy nem tetszett kilincsre zárni. Kicsit liheg.
AZ ASSZONY
És a lába alatt van valami?
A FIÚ
Persze, ez a párkány. Az a fontos, hogy ne csússzon meg az ember lába. Ezért jöttem mezítláb.
AZ ASSZONY
Azt hiszem, azért jobb volna, ha bemászna.
A FIÚ
Persze, ha meg tetszik engedni…
A FIÚ
Megy egyedül… Gyerekjáték… Behuppan a szobába. Nevet. Akkor hát
itt vagyok!… Olyan sokáig visszatartottam a lélegzetemet, hogy most muszáj ilyen nagyokat lélegezni.
AZ ASSZONY
Ha a szülei megtudják! Nagyon ki fog kapni… De azt hiszem, még én is.
Kis csend: a bizonyosság. Az asszony kérdései a hulló kő gyorsulásával érnek a tényhez.
A FIÚ
Tíz éve. Már tíz éve…
AZ ASSZONY
Mibe halt meg?
AZ ASSZONY
Nagy lélegzetet vesz hirtelen, hiszen sejtette, tudta: ezt várta. És elkezd sírni. Csendes, tiszta sírással. Nem magáért sír. Egy másik szegény, ismeretlen asszony sorsa ütötte szíven, azt siratja. Meg aztán siratja úgy általában az asszonyok sorsát.
A FIÚ
Ne tessék sírni… Én éppen ezért jöttem, hogy megkérjem, ne tessék úgy kétségbeesni. Nem érdemes.
Én tudom… Tessék elhinni nekem.
AZ ASSZONY
Elhallgat. Megtörölgeti a szemét. S csendesen mondja, mert belátja az összefüggéseket. Hát… ezért jöttél át, ilyen nyaktörő úton?
A FIÚ
Ezért… Hirtelen élénkebben, magyarázóan. Csengettem én előbb. S hogy
nem tetszett ajtót nyitni, kicsit megijedtem.
AZ ASSZONY
Nagyon derék fiú vagy.
A FIÚ
Nem akarja, hogy dicsérjék. A Csajkovszkijra. Tetszik ezt hallani? Dúdolja is. Rá-rá-rá-rá… A vége, itt! ez a legszebb! Hat és fél perc ez a
tétel. Akkor tettem föl, amikor kimásztam. Hogy tudjam, mennyi idő telik el… Vége!
A zene elhallgatott.
A FIÚ
Élénken folytatja. Ugyanis rendkívüli körülmények közt az ember elveszíti
az időérzékét. Sarkadinál olvastam egy fiúról, aki egy kútban töltött egy álló napot, és közben azt hitte,
hogy az egész nem tartott csak egy-két órát.
AZ ASSZONY
Én azt hittem, hogy az idő ilyenkor hosszabbnak látszik.
A FIÚ
Én is! De tetszik látni, épp ellenkezőleg, rövidebbnek… Nevet. Azért
nekem épp elég hosszú volt, amíg átmásztam.
AZ ASSZONY
Nyelt egyet. Öt perc?
A FIÚ
Lehet. Annyi lehetett, kábé. Az órámat levettem, hogy ha leesek, azt azért mégse törjem össze. Az apám küldte, nagyon jó óra. Automata. Attól jár, hogy én élek.
AZ ASSZONY
Mért mindig ezt a szomorú lemezt hallgatod?
A FIÚ
Nagyon tetszenek már unni?
AZ ASSZONY
„Na, megint szól a búval bélelt muzsika!” – szokta mondani a férjem… De nekem tetszik.
A FIÚ
Halkan fütyüli. Kicsit búvalbélelt. Nevet.
A FIÚ
Ha annyit hallom. Az őslemezt még anyuka kapta a névnapjára egy ismerősétől. Kint volt ösztöndíjas, és ezt hozta neki. Kint nagyon olcsó a lemez. Az apám ezért is féltékeny volt. De azért hagyta, hogy hallgassuk… S fütyöli megint tovább.
AZ ASSZONY
Mondd! Itt történt?
A FIÚ
Anyukával? Dehogyis. Hisz talán ez a lakónegyed még meg se volt akkor.
Csend.
A FIÚ
…Az apám aztán nem akart tovább abban a faluban maradni. Aztán azt mondta, hogy nem bír abban az országban sem maradni. Kiment dolgozni Algériába.
AZ ASSZONY
Nekünk is van ott ismerősünk.
A FIÚ
Az apám olajat fúr.
A FIÚ
Nincsenek. Egy se. Jó volna… Tulajdonképpen nem. Jobb, hogy nincs.
AZ ASSZONY
Nagymamáddal élsz?
A FIÚ
Nem. Egyedül. Én már felnőtt vagyok.
AZ ASSZONY
Folyton kérdezősködöm. De látod, én semmit, de semmit se tudok rólad. Te pedig mindent tudsz
rólunk.
A FIÚ
Itt csakugyan vékonyak a falak. Minden áthallatszik, de minden.
AZ ASSZONY
Nem is csak az, ha veszekszünk?
A FIÚ
Kitér, de határozott. Minden.
AZ ASSZONY
…Ha jóba vagyunk? Kicsit nevet, úgy kérdi.
A FIÚ
Az is. Nincs abban semmi.
AZ ASSZONY
A te szüleid szerették egymást?
AZ ASSZONY
Akkor miért kellett az édesanyádnak meghalnia?
A FIÚ
Ezen én is nagyon sokat gondolkozom azóta. Maga mit gondol?
AZ ASSZONY
Féltékeny volt az apád?
A FIÚ
Hevesen. Nem ez a lényeg!
AZ ASSZONY
…Hát igen. Én is azt hiszem. Nem ez a lényeg. De ezt nem mondja ki senki. Te borzasztóan okos fiú
lettél ebben a sok gondolkozásban.
A FIÚ
Később aztán sok mindent elolvastam, ami az öngyilkosságról szól. Kiderült, hogy nyáron felszökik
a statisztika. Vasárnap pláne.
AZ ASSZONY
És most kiszámítottad, hogy féltékenység, nyár, szomorú vasárnap! Még fel is nevet ezen.
A FIÚ
Nem kellett nagyon számítgatnom.
AZ ASSZONY
Anyukád is – nyáron?
AZ ASSZONY
Hirtelen. Mondd, ugye, megcsókolhatlak?
AZ ASSZONY
Megcsókolja. És köszönöm… Tulajdonképpen nekem is lehetne már egy ilyen nagy fiam. Vagy majdnem. Nem?
A FIÚ
Á!… Még biztosan nem.
A FIÚ
Ha megint meg akar csókolni, ne mondja azt, hogy a fia lehetnék.
AZ ASSZONY
Bemászik egy kisfiú. És nézzenek oda! Miket tud mondani! Voltál már szerelmes? Hogy nem válaszol, ugratja. Na. Kiderül, hogy még nem is voltál.
AZ ASSZONY
Talán bizony verseket is írsz?
A FIÚ
Írok. Mit szól hozzá.
AZ ASSZONY
Mondj el egyet!
A FIÚ
Nem kell kéretni. Mondja, szavalja, skandálja ellenállhatatlanul. „Sötétben mozdul a kamasz, számlálja toronyóra ütését. Habos holdfény s az ablakkeret vörhenyes árnya borul az ágyra. – Sóhajt: Lányok, mért kerültök el? ma tudnék szeretni, lányok…”
AZ ASSZONY
Nagyon szép! És igaz is?
A FIÚ
Így igaz… Tetszett?
A FIÚ
Akkor bevallom: nem is én írtam.
A FIÚ
Én magamtól még soha nem tudtam így kifejezni magam. Nincs tehetségem… Csend, majd. Amikor átjöttem ide, nem akartam lepillantani, nehogy szédülni kezdjek. Kiválasztottam egy csillagot, a Nagy-Göncöl hátsó kerekét – azt néztem, végig.
AZ ASSZONY
Nem is tudtam, hogy innét lehet látni csillagot.
A FIÚ
A lakásból nemigen lehet. Az utcáról se. Otthon lehetett. Én gyerekkoromban úgy ismertem már az eget, akár a tenyeremet… Tessék csak eloltani a villanyt!… Nézze!
AZ ASSZONY
Tulajdonképpen miért nem tegezel vissza? Ha már csakugyan felnőtt vagy…
Ettől kezdve a Fiú kerüli a megszólítást.
A FIÚ
Az embernek az az érzése, hogy ilyen magasból nagyobbnak látja a csillagokat. Az apám mondta, hogy
Afrikában amikor repültek, öklömnyi nagyoknak látszottak a csillagok.
AZ ASSZONY
Szép lehetett.
A FIÚ
És alattuk meg a rengeteg olajkút csúcsán a lobogó lángok…
AZ ASSZONY
Mi minden évben utazunk valahova. De ilyesmit még sohase láttunk… Mesélj!
A FIÚ
Ugye, nem baj, hogy átjöttem?
AZ ASSZONY
Ó, remélem, uram, hogy majd máskor is megtisztel kedves látogatásával.
A FIÚ
Ez azt jelenti, hogy most menjek el?
AZ ASSZONY
Nem… Csak felgyújtom a villanyt.
A FIÚ
Én szívesen maradok.
AZ ASSZONY
Tulajdonképpen nem is tudnálak kiereszteni. Valahol elhánytam a kulcsot.
A FIÚ
Be vagyok fizetve. Vendéglőben.
AZ ASSZONY
És vasárnap? Melegítsek neked vacsorát? De meg kell mondanom, hogy én nem vagyok valami híres
háziasszony.
A FIÚ
Az anyám se szeretett főzni. Mindig mirelitet melegített. Most persze visszasírja az apám, amikor a szárított tevehúst eszi.
Nevetnek.
AZ ASSZONY
Azért felfogadnál engem házvezetőasszonynak?
A FIÚ
Persze. Csend. Ez komoly. Az apám akart is keresni valakit, mielőtt elment. Hogy lakásért főzzenek rám. De aztán nem volt már ideje foglalkozni ezzel is.
AZ ASSZONY
Valami kis rosszízű nevetéssel, amely a férjének szól. Úgyis azt mondják rám, hogy az a bajom, hogy nem dolgozom semmit. Egy pillanatnyi csend. Jön fel a lift.
A FIÚ
Megértette, hogy valószínűleg most jön meg a férj. Nyugodtan mondja, mintegy a vizit summázataként. Ha stopperórával mértük volna az időt: kiderülne, hogy alig vagyok itt tíz perce… Hirtelen. Ugyanúgy nem lehet mérni ezt az időt idebent, mint kint a párkányon, ahol szédül az ember… Én azt már sokszor elképzeltem, hogy átjön… átjössz…
Nyitják az előszobaajtót.
A FIÚ
Elhúzza a száját. Agyonüt?
AZ ASSZONY
Talán nem… Egy lelkes háziasszony hangján kezd kiabálni. Gyere, gyere! Nézd már!… Milyen kedves vendégünk van!
A FÉRFI
Bejött. Egy pillanatnyi csend. A kedves vendégnek már nem volt ideje
felöltözni. Húzza csak fel nyugodtan a cipőjét, fiatalember.
A FIÚ
Nincs cipőm. Így jöttem…
A FÉRFI
Azt hittem, hogy már csak a Váci utcán lehet mezítlábas cigánygyerekeket látni. Mert az a magyar Piccadilly. Írják…
AZ ASSZONY
Itt lakik a házban.
AZ ASSZONY
Tudod jól, hogy milyen állapotban hagytál itt!
A FÉRFI
De jött ez a mezítlábas, és megvigasztalt.
AZ ASSZONY
Megmentett… Ő mentett meg attól…
A FÉRFI
Mitől? Kimondani sincs bátorságod, hát még megcsinálni.
AZ ASSZONY
Volt! El voltam szánva! El voltam szánva mindenre!
A FÉRFI
De jött az angyal. Az őrzőangyal. Mentőangyal.
AZ ASSZONY
Nincs jogod gúnyolódni!
A FÉRFI
Megadtam a tiszteletet. Angyal! Hirtelen. Ki adott neked kulcsot ehhez a lakáshoz?
A FÉRFI
Kulcs nélkül jöttél be? A kulcslyukon? Én amikor elmentem, kétszer ráfordítottam a kulcsot. És most is rá volt fordítva kétszer… Hogy jöttél be?
A FÉRFI
Az ablakhoz megy, kinéz. Hülyének néztek?
AZ ASSZONY
Ne hajolj ki úgy az ablakon.
A FÉRFI
Én nem fogok kiesni… Azt mondod, hogy ezen a párkányon másztál át ide?
A FIÚ
Próbáltam az ajtón bejönni. Csöngettem. De nem nyitottak ajtót.
A FÉRFI
És miért volt olyan ellenállhatatlanul fontos neked ide bejönni? Átintegetett neked az ablakból a néni?
AZ ASSZONY
Szégyelld magad!
A FÉRFI
Nem először találok itt szomszédokat. Egyszer egy nyugdíjas bácsi konyakozott itten. Húsvétkor egy
szabadságos kiskatonát találtam itt.
AZ ASSZONY
Ne higgyen neki! Ez nem igaz! Egy szó se igaz!
A FÉRFI
Lehet, hogy a katona is angyal volt. Nevet. Mindenki angyal!… Csak én
vagyok ördög, ugye? A részeg emberek filozofálgatásával. Jó, hát akkor
ördög vagyok. Mert annak is kell lenni. Angyal is van. Ördög is van. Elvégre az ördög is isten
teremtménye. Meg a farkas is. Meg a sakál is… Mondj még ilyen állatot!
A FÉRFI
Róka! Jó, jó!… Róka. Én is mondani akartam. És kettőnk közül melyikünk a róka? Te vagy a róka, aki tyúkot lopni jársz… Vagy én vagyok a róka? Aki elharapom egy kiskakas nyakát… Öreg nyugdíjas már volt. Szabadságos katona már volt. Kiskakas még nem volt… Tudsz-e már kukurikulni?
A FÉRFI
Árva? Szegény fiú! Ki fog akkor téged megsiratni?
AZ ASSZONY
Nem engedem, hogy hozzányúlj!
A FÉRFI
Egy ujjal se fogok hozzányúlni… Felőlem: elmehet… Elmehet!
AZ ASSZONY
Hát akkor köszönöm, hogy átjött. Örülök, hogy megismertem. Jó éjszakát. Egy anyai csók a homlokára…
A FÉRFI
El is fordulhatok.
AZ ASSZONY
Nem szükséges… És most: tűnés! Tűnés!
A FÉRFI
Úgy látszik, mégiscsak illendő volna elfordulnom. Nehezen tud megválni tőled, az árva…
Indulna, de a férfi elébe áll.
AZ ASSZONY
Mért állod el az útját?
AZ ASSZONY
Engedd, hogy kimenjen!
A FÉRFI
Az ajtón? Miért kell egy angyalnak ajtó?
AZ ASSZONY
Engedd ki! Azt mondtad, mehet…
A FÉRFI
Én engedem… Mehet… Isten hírével… Ott, ahol bejött.
Csend.
A FIÚ
Nem… Nem!… nem merek…
Csend.
A FÉRFI
Há! Gondoltam én mindjárt, hogy ennek a fiúdnak is csináltattál egy kulcsot a lakáshoz… Még hogy a párkányon mászott át! Mert mit el nem lehet hitetni azzal a hülye férjjel!… Kifelé!
A FIÚ
Ha lenézek, szédülök. Most sokkal magasabb, mint volt.
A FÉRFI
Ott jött, vagy nem ott jött?
AZ ASSZONY
Ott jött. De még egyszer nem engedem!
A FÉRFI
Persze, kifogyott a szusz. Most kivan a gyerek. Hát reszkető térdekkel nem is nagyon biztonságos.
A FIÚ
…Az autók odalent most csak akkorák, mint a bogarak.
A FÉRFI
Úgy látszik, az erejével együtt elhagyta a bátorsága is.
A fiú felugrott az ablakpárkányra.
AZ ASSZONY
Ne! Nem bírom nézni!
A FIÚ
A csillagok sokkalta nagyobbak lettek…
A fiú a párkányon áll.
A FÉRFI
Ne nézz oda! Forduljunk el!
AZ ASSZONY
Gyilkos! Gyilkos! Gyilkos!
A FÉRFI
Ne kiabálj! A cirkuszban is csend van, amikor elkezdődik a nagy szám fent a kupolában… Rágyújtasz?
AZ ASSZONY
Halkan. Gyilkos…
A csendben, valamelyik távolibb nyitott ablakból egy ócska operett slágere hallatszik valami egykori, múzeumi felvételről.
A FÉRFI
Megmondtam, ugye hogy megmondtam: ha legközelebb rajtakaplak valakivel, az megjárja.
AZ ASSZONY
Ennek a fiúnak az anyja… Elhallgat.
A FÉRFI
Beszélhetsz nyugodtan. Már kimászott. Mi van az anyjával?
AZ ASSZONY
Öngyilkos lett.
A FÉRFI
Szegény. Családi terheltség. Így mindjárt érthetőbb lesz az ő öngyilkossága is… Nem kell befogni a füled. Nem hallod?
AZ ASSZONY
Ne nyúlj hozzám!
A FÉRFI
…Jól nevelt fiú. Nem fog sikítani. Diszkrét szerető… Hogy földet ér, az meg nem is hallatszik föl ilyen magasra… Vékony csontú kis kakas volt.
AZ ASSZONY
Kínozol… Úgy beszélsz róla, mintha már vége volna. Élvezed… Engedd el a kezem!
A FÉRFI
…Régen volt, amikor utoljára így fogtuk egymás kezét.
AZ ASSZONY
Gyilkos… Hóhér…
A FÉRFI
És ha igen? Féltékenység: enyhítő körülmény. Te pláne megbocsáthatod.
AZ ASSZONY
Normális vagy te?
A FÉRFI
Nem tudom… Tőle is megkérdezted, amikor bemászott? Nem vagyunk azok.
AZ ASSZONY
Öt percig tartott, amíg átjött.
A FÉRFI
Akkor még nincs a feleúton se… Ne nézz ki! maradj… Imádkozni, azt lehet. Őt most úgyis csak az imádság tartja – így mondják.
AZ ASSZONY
Verseket is írt…
A FÉRFI
Az ábrába ez belefér. Versek! És ez a felhergelt kamaszképzelet… Így imádod? Le is térdelsz?
AZ ASSZONY
Nézd! Nézd, hogy remegett tőled! Itt állt, amikor bejöttél… Megizzadt a talpa… Itt a két lábnyoma….
A FÉRFI
Rossz jel. Az izzadt láb csúszik.
Az asszony leborult a földre. Veri öklével a padlót.
A FÉRFI
Összetöröd magad…
AZ ASSZONY
Ne nyúlj hozzám!
A FÉRFI
Csitt, csitt! Felteszlek az ágyra.
AZ ASSZONY
Egyetlen lépést se tett soha senki se értem… Egyetlen lépést se!
AZ ASSZONY
Mindenki tudja meg!…
A férfi felkattintott valami kis rádiót. A műsort záró időjárásjelentés egy forró augusztusi napról.
AZ ASSZONY
Ne fogd be a szám! Hallják meg! Elfullad a hangja.
A férfi felteszi a nőt az ágyra. Birkóznak, ölelkeznek.
HANGOK
Ablak! Ablak! Ilyen későn ne tessék rádiózni!
Kint ablakcsapódások.
Megszólal valahonnan a Csajkovszkij-vonósnégyes.
A FÉRFI
Hallod? Ez a búvalbélelt muzsika! Megint.
AZ ASSZONY
Hazaérkezett… Hazaérkezett! Ti-rá-rá-rá, ti-rá… Dúdolja a fájdalmas dallamot, most mégis diadalmasan.
A FÉRFI
Látod, nem vagyok gyilkos. Na, mit szólsz?
AZ ASSZONY
Csendesen, nem ellenségesen, de cáfolhatatlan érvénnyel. De. Akkor is. Az vagy. Gyilkos.
Ölelkeznek.
Egy pillanatig hallatszik még a Csajkovszkij-vonósnégyes, szívet szorító fájdalommal…
Függöny
Kalóz
Egy férfi fekszik a fűben, a dombon, hallgatja a madarakat – a hosszú légiúttól kissé zúgó füllel –, s bámulja a másfél percenként elhúzó óriásgépeket, hogy milyen lomhák, és hogy szemmel láthatólag hogy veszítik súlyukat, ahogy emelkednek… Olyan kényelmesen heverészik ott, mintha ajándékba kapta volna ezt a nyárvégi délutánt. Még a cipőfűzőjét is kioldotta.
Nem messze innét, alig száz méterre, lent a domb lábánál óriási üvegfalú csarnok. A nemzetközi repülőtér főépülete. A dombról jól be lehet látni a repülőtér életébe. Kirándulóhely lett ez a domb.
A közeli padon egy öregember újságot olvas. A hozzátartozó kisfiú, valamivel odébb, a földet piszkálja.
Madárhangok.
Valami ritkán hallható madár hangja is. Tiü-tiü-prrr-tiü-tiü…
Ezt aztán egy percre elborítja egy felszálló repülőgép robaja.
Majd ugyanolyan hirtelen csend lesz. S a csendben megint a madárhangok. Köztük az ismeretlen, ritkán hallható madárnak a hangja: Tiü-tiü-prrr-tiü-tiü.
Milyen madár? Mindegy. Hiszen azoknak az embereknek se tudjuk a nevét, akik a jelenetben majd beszélgetni fognak. Sem a fiatalemberét nem tudjuk, sem az öregemberét, sem a rendőrét (sőt, róla még azt se tudjuk, hogy igazi rendőr-e, vagy csak afféle ügybuzgó állampolgár, aki mindjárt fontoskodik és intézkedik, ha meglát egy idegent, levetett cipővel s madárfüttyöt hallgatva – pláne). A motozónak sincs neve. Persze, semmi se volna egyszerűbb, mint nevet adni a szereplőknek. De ettől meg felesleges fontosságot kapnának. Elnehezednének. Tegyük fel, hogy a padon most újságot olvasgató öreg nyugdíjasról megtudjuk, hogy Dr. Anton Stauffernak hívják. Ettől mindjárt olyan lenne, mintha egy húszkilós ólomdarabot tettünk volna a zsebébe. Vagy egy húszkilós sajtot.
Rövid a történet. A figurák is tünékenyek. Az egyikük el is száll. Ne hurcoljanak hát magukkal túlsúlyt. Maradjanak névtelenek. A figyelmes olvasó úgysem fog összetéveszteni egy rendőrt egy gyanús idegennel. (Rádióban meg úgyis világos: ki kicsoda, hiszen mindegyik figura más-más színész hangján beszél.) Csak az unokának van neve – Bobó. Így szólítja őt a nagyapja.
– Bobó!… Bobó! Ez milyen gép volt?… Na?… Bobó! Nem tudsz felelni, ha kérdezlek?… Bobó! Mit piszkálsz ott a földön? Téged a bogarak jobban érdekelnek, mint a legmodernebb repülőgépek?
Semmi válasz. A nevelési csőd nyilvánvaló.
Ilyen egyoldalú párbeszédbe nemigen illik beleszólni, de a fiatalember beleszól. S ráadásul olyan hangon, mint aki semmi felháborítót nem talál a gyerek viselkedésében. Mintha egy mintagyerekről volna szó, úgy kérdi:
– Az unokája?
– Az. – S az öreg a további beszélgetést elvágja azzal, hogy eltűnik nyitott újságja mögött. Így nem veszi észre, hogy a fiatalember feláll, és odajön melléje. Levetett cipőjét a kezében hozza. Persze hogy nem is lehetett hallani a lépteit.
– Szabad ez a pad?
Nem mindjárt jön a felelet, s nem is túl szívesen.
– Csak tessék!
– Nem zavarja, hogy levetettem a cipőmet?
– Ha úgy gondolja, hogy itt már kívül került a civilizáción…
Az újság hangos zörgetése zárja le a mondatot. De a fiatalember azért beszél tovább.
– Szörnyű, hogy bedagadt a lábam a cipőbe a hosszú úton! Érdekes, hogy a repülőgépen légkondicionálás van, de mégis megérezzük valahogy a kinti ritkább levegőt. A régi típusú töltőtollakból kibugyog a tinta, és a láb megdagad… Nem zavarja, ha a zoknit is leveszem?
– Ez a domb éppúgy a magáé, mint az enyém… Ön tehát valamelyik géppel érkezett?
– Igen… S azt hiszem, baj lehetett a légkondicionálással. A fogam is sajgott útközben. A fog gyökerén lapuló kis gennyzacskók kitágulnak a csökkenő légnyomásnál. Itt lent aztán elmúlt… Milyen isteni ez a fű! Mint a selyem… Szinte harmatos…
– A mi időnkben nagy reklámot csaptak a természetes gyógymódnak. Vizes fűben mezítláb járkálni. Doktor Kneipp módszere. Nem hallott róla? Sokan esküdtek rá. Mi azért mégse húztuk le a cipőnket. Ma lehet. Ezt is lehet. Mindent lehet. A múltkor is a Bahnhofstrassén láttam egy egész csomó mezítlábas hippit… Szan zsén… Lehet, hogy a legjobb családok fiai…
– Hogy megnyugtassam, én nem vagyok a legjobb családok fia…
Ennek a mondatnak nem volt megnyugtató hatása az öregre. Gyanakvóbb lett és kötekedőbb.
– Maga hogyhogy nem ment be a városba? Aki repülőgépen jár, annak sietős a dolga… Magának nincs semmi sietős dolga?
– Nincs… Illetve van… Van. Például, hogy kijöjjek napozni ide. Meg hogy lerúgjam a cipőm. Hogy hallgassam ezt a madarat… Milyen madár ez?
– Nem hallok semmiféle madarat.
Már nem is lehet hallani, mert megint felszállt egy gép. Fölöttük zúg.
Az öreg túlkiabálja.
– Ez milyen gép? Bobó! Ez milyen gép?… Kapsz egy frankot, ha megmondod, hogy ez milyen!… Na!
Hogy Bobó nem válaszol, s a gép zúgása elhal, a nagyapa szinte röstelkedve magyarázza.
– Tavaly még érdekelte őt minden, ami a repüléssel összefüggött… Biztosan a bogarakat nézi. Mostanában a bogarak érdeklik… Én emlékszem, amikor Blériot átrepülte a csatornát. És engem most is minden érdekel. Télben-nyárban kijövök ide. Én szemtanúja voltam annak is, uram, amikor hetven februárjában az a nagy gép a levegőben… pukk!… Ugyanolyan típusú gép volt, mint ez, amelyik most elment.
– Már alig látszik… Lehet, hogy épp ez volt az én gépem.
– Ez?
– Aha… Most már csakugyan nem látszik… Jó utat!
– Hogy ez volt az a gép, amelyikkel idejött?
– Amelyikkel tovább kellett volna mennem. Csak gondolom. Olyan nagy itt a forgalom…
– Hogy magának ezzel a géppel kellett volna továbbmennie?
– Nem tudom pontosan, de lehet… A menetrend szerint körülbelül most kéne indulnia… Mennyi az idő? Nincs órám.
– De hát hogy maradt le róla?
– Hogyhogy hogy? Ültem ott lent abban az üvegbarakkban… Vártam, hogy engem is szólítson a hangszóró. Engem – túlzás, szóval, hogy bemondják a járat nevét. Úgy éreztem, valami kábulat ül rá az agyamra – az agyakra, mert gondolom nem egyedül voltam ezzel az érzéssel. Elég volt végignézni az apatikus várakozók hosszú sorain… És akkor arra gondoltam, hogy milyen jó volna inkább a zöld fűben heverészni. Hallgatni a madarakat… Éppilyen madárcsicsergésre vágytam, mint ez… Figyeli? Megint rákezdett. Csakugyan, milyen madár ez? Azt mondja: tiü-tiü-prrr…
– Viccel!
– Persze. Miért ne viccelhetnék… Elindultam. Le a mozgólépcsőkön, önműködően szétnyíló üvegajtókon át, keresztül egy alagúton. A feljárónál volt egy tábla: egy sematikus atya kézen fogva vezet egy sematikus gyereket. Mellettük nyíl. Hogy merre menjek tovább… S ahogy kibújtam a föld alól, egyszerre csak itt várt ön – sematikusnak egyáltalán nem mondható unokájával… Nem beszélve a zöld fűről, meg ezekről a színes kis madarakról. Mintha nem is Közép-Európában volnánk, hanem valami egzotikus szigeten.
– Önnek akkor most kárba veszett a repülőjegye?
– Lehet… Vagy nem. Nem tudom. Lehet, hogy érvényesítik egy másik járatra.
– De mivel fogja megmagyarázni? Ez így egyszerűen nem hihető… Ezt magának senki se hiszi el…
– És az, ami odalent van, az hihető? Nézze, az üvegfalakon átlátszik, hogy hogy nyüzsög bent a sok ember. Várják, hogy szólítsák őket. „Róma, Kairó, Távol-Kelet felé a 14-es kijárat!” Erre szépen beállnak a sorba, és mennek… Ilyenek voltak régen a táborok. A végén már mindegy, hogy mi történik az emberrel. Csak álljon sorba!
– Uram! Ezen a repülőtéren egy évben hatmillió ember fordul meg. De sohasem szokott előfordulni, hogy valaki csak úgy lelépjen a sorból.
– Hát én leléptem. Egy délutánra.
– Ha nem tudná, ön benne van egy elektronikus nyilvántartásban. Ha bárhol a világon megnyomnak egy bizonyos gombot, ennek a járatnak az utaslistáján megjelenik az ön neve. Gondolt erre?
– Erre nem is gondoltam, de köszönöm, hogy emlékeztet rá…
– Nem tudom, miért találja ezt olyan mulatságosnak? Én nem találom ezt mulatságosnak… Különösnek találom. Sőt… Sőt… Több, mint különösnek.
– Aki kilép a rendszerből, az gyanús. Pláne egy ilyen rendszerető országban. Mondja meg kereken, hogy gyanúsnak talál.
Megint egy repülőgéprobaj…
A gyanú tényleg megérett az öregemberben. Amint beszélni tud, már kérdez is, izgatottan, mert érzi, hogy a kérdése elevenbe fog vágni.
– Maga hol hagyta a csomagját?… Ha szabad kérdeznem. Mert ha utas, akkor kellett lenni csomagjának… Hol a csomagja?
– Ebben az országban mindenkinek ilyen hotelportás-reflexei vannak?
– Micsoda beszéd ez? Maga elfelejti, hogy egy civilizált országban van, ahol nem szokás a sétatereken levetni a cipőt…
– És ahol nem szeretik az olyan utast, aki csomag nélkül érkezik.
– Pláne, aki isten tudja, miféle táborból jött! Azt emlegette… Mondta vagy nem mondta?
– Mondtam… Tulajdonképpen nem is értem, hogy a madarak is miért nem menekülnek el az ilyen környékről… Hogy ideérkezik a fertelmes olaj- meg gázszag!… És ez a zaj! Ha én madár volnék, máshová mennék fütyörészni.
– Mit mond? Nem értem, mit mond… Mondja hangosan!
– Azt, hogy függesszük fel a társalgást, amíg ez a gép elmegy.
A pokoli zajnak még nincs is vége, a gyerek kiabál.
– Nagypapa! Ugye, ez sündisznó?
– Mi bajod van?
– Gyere ide!… Nézd, milyen érdekes!
– Mit kiabál?… Rossz a hallásom.
– Úgy látszik, sündisznót talált.
Az öreget nem lelkesíti a sündisznó.
– Ne nyúlj hozzá, Bobó! Megszúr!… Bottal verd agyon!
– Nem fogja agyonverni… A gyerekek már tudják, hogy a szuperszonikus gépeknél mennyivel nagyobb ritkaság egy ilyen kedves eleven tűpárna, vagy egy szép szarvasbogár, vagy egy kedves, hosszú giliszta, ahogy a földből kíváncsian előtekerőzik…
– Tessék! Semmi akadálya! Talál itt férget maga is… Bobó! Van már egy játszótársad!
– Igaza van. Legyen valami értelme, hogy leléptem a menetrendről…
S mielőtt otthagyja az öreget:
– Hogy a gyanakvását némileg csökkentsem: van csomagom. Illetve volt… Azóta biztos átrakták egyik gépről a másikra. Most már valószínűleg útban van valamerre Távol-Kelet felé… Így annál inkább a sündisznóknak szentelhetem ezt a délutánt.
Nevetve megy el onnan, ugrándozva.
– …Azért, ha az ember talpa nem szokta meg, eléggé szúrós ez a fű.
A madárfütty. Egyszer. Kétszer.
– Téged nem szúr meg a sündisznó?
– Nem. Látod… Fogd meg!
– Nagypapa azt mondta, hogy ha megszúrom magam, tetanuszt kapok, és akkor le kell vágni a kezem, és meg is halhatok…
– Ide teszem a tenyeredre. Ne félj!
– Ő se fél?
– Nem fél. És ezért nem bánt.
Bobó nevet. De a nevetését elnyeli egy újabb gép robaja…
Ennek hirtelen van vége, mintha elvágták volna.
Egy idegen áll mellettük.
– Uram, megkérhetem, hogy igazolja magát?
Az ismeretlen férfi a nagypapával jött.
Amíg a fiatalember előveszi a papírjait, az öreg az unokáját szedi ráncba.
– Bobó! Tüstént eldobod azt az állatot!
– Nem!
Bobó még szívósan ellenáll. Ő igen.
Az utas papírjai már az idegennél vannak. Úgy lapozza, hogy látszik, ért hozzá. Biztosan rendőr, ha civilben van, akkor is.
– Tud valami magyarázatot rá, hogy miért szakította meg az utazását?
– Kinéztem a váróterem ablakán, és láttam ezt a kis zöld dombot. Gondoltam egyet…
– Ön ilyen szenvedélyes természetbarát?
– Köszönöm ezt a mentőkérdést, de nem mondhatom magam afféle természetbarátnak, aki szeret felmászni mindenféle hegycsúcsra. Nem, belőlem nem élne meg itt az idegenforgalom.
A fiatalember tárcája is sorra kerül. A fényképek benne.
– Ezek az ön gyerekei?
– Hasonlítanak. Nem?
– Élnek?
– Hála istennek, igen.
– Elnézést, hogy a legrosszabbat feltételezem…
– Kérem, kérem! Megértem. Ön arra kíváncsi, hogy vajon nincs-e okom haragban lenni az élettel. De látja, megvannak a szálak, amelyek az élethez fűznek: három élő gyerek… Azonkívül a vakondokok, a giliszták… Itt a tanú úr. Spontán rokonszenvet árultam el irántuk.
– A repülőtéri várócsarnokot elviselhetetlen hangyabolynak nevezte. Kivégzőtábornak.
– Úgy rémlik, csak azt mondtam, hogy tábor.
– Abban benne volt, ahogy mondta…
– Mi volt benne? Hogy a kivégzendők közt érzem magam? Vagy hogy nekem támad kedvem egy kis tömegkivégzéshez?
– Vegye fel a cipőjét! Jöjjön velem! Még el fogja érni a gépét. Sok az ellenőrzés. A maga gépe is biztos késve indul.
– És ha nincs kedvem továbbutazni… Tegyük fel.
A nagypapa szakértő.
– A merénylőknek az a trükkje, hogy feladják a pokolgépet csomagként, és maguk szépen lemaradnak…
Bobó közben sírdogált.
Még halljuk, hogy a nagyapja vígasztalja.
– Inkább örülnél, hogy nem szúrt meg!
Repülőgép robaja. Pár pillanatig…
A rendőr meg a fiatalember már az aluljáró folyosóin mennek.
– Az öregúrnak igaza volt, hogy odahívott engem. Magának is jobb. Képzelje csak el, ha a maga gépe útközben üzemhiba folytán a tengerbe esik, és maga lemaradt róla…
– Akkor szerencsém volt. Nem?
– Én nem mondanám. Az utasoknak általában egy pillanat alatt végük. Áldozatok lesznek. A család megkapja a nagy kártérítést. De magával itt elkezdődnék egy évekig taró bűnügyi história. Hogy milyen szervezetekkel állhatott összeköttetésben. A biztosító társaságok mindent elkövetnének, hogy a maga nyakába varrják az egészet… Az ügyvédje majd bizonyítani próbálja, hogy maga elmebeteg… Szóval jobb, ha felszáll.
– Elő szokott fordulni, hogy valaki így le akarjon maradni?… Hogy azt mondja, elég volt ebből…
– Vannak raplis milliomosok.
– Ha az volnék?
– Nézze, aki egy nagyobb bankbetétet elhelyez nálunk, az objektíve akkor is támogat minket, ha szubjektíve tagadja a mi civilizációnkat.
Beértek közben a csarnokba. Annak a forgalma, zaja hallatszik. Érthetetlen mondatok mindenfelől, élőbeszédben és megafonokon. Főként városok nevei.
– Itt menjen be a függöny mögé… Semmi. Csak megmotozzák. Addig én visszatartom a gépet… Nyugodtan. Megvárjuk.
A csarnokban minden szék foglalt. A várakozók szeme a kivilágított táblákon. Reménytelenül késik minden járat.
Egy hang a csarnokban:
– Odanézz! Eddig úgy volt, hogy harminc perccel indul később, most már negyvenöttel.
A motozófülkében. A fiatalember beszél.
– Hogy engem most így levetkőztet, azt tökéletesen megértem. Mezítláb járkáltam a parkban, kifejeztem undoromat a szennyezett levegő miatt, feltűnő volt az is, hogy nincs karórám, talán zálogba raktam… Az ingem is levegyem?
– Legyen szíves… Úgy… Forduljon meg!
– De ha én robbantani akarnék, én mindezt nem csinálom. Ellenkezőleg, igyekeznék olyan tipp-topp úriember lenni, mint ön…
Ez jólesik a motozónak, felnevet.
– Köszönöm a bókot.
– …Aztán vennék egy krokodilbőr aktatáskát, a csuklómon nekem is lenne egy ilyenfajta aranykarkötős, vízhatlan és ütésálló karóra, hogy ha a roncsokkal együtt kihalásszák a zürichi tó vizéből a törpeharcsák által gondosan letisztított csontvázamat, a karórám zavartalan ketyegése akkor is hirdesse a „Patek” márka dicsőségét…
A motozó közben fel-felröhög. Szereti, ha szórakoztatják. Ebben a sivár rutinmunkájában.
– Kezdek fázni… Röviden: logikus világban élünk, a repülőgép-robbantáshoz is logika kell, és a logika szerint ön sokkal inkább látszik repülőgép-robbantónak, mint én.
Ezen a motozó úgy nevetgél, mintha csiklandoznák.
– A nadrágját felveheti.
– A szigorú logika szerint helyesebb volna, ha felcserélnénk a szerepet, s ön hagyná magát megmotozni általam… Bár, esküszöm, semmi kedvem hozzá. Motozási szándékkal egy másik emberhez nyúlni – távol áll tőlem.
– Ez az elmélet érdekes, s nincs ellentétben a modern pszichológia eredményeivel… Amikor nálunk népszavazást rendeltek el, hogy az országunk belépjen-e az atomhatalmak közé, én igennel szavaztam. Ön nemmel szavazott volna… Lehet, hogy végső soron én robbantáspárti vagyok… Egy okkal több, hogy én ellenőrizzem önt, és ne ön engem… A zakóját is felveheti…
– Mondja, hány bombát talált eddig, így elmotozgatva?
– Bombát egyet se. De hogy ennek az aprólékos motozásnak mi az értelme? Nézze. A porcelánt úgy találták fel, hogy az aranycsinálás titkát kutatták. Mi merénylőket keresünk, és közben tetten érünk néhány hasiscsempészt. Így aztán az egész bolt kifizetődik. És a közvélemény látja: mindent bedobtunk a légikalózok ellen… Kérem a következőt!
A fülkén kívül megint erősebb a várócsarnok zaja.
A civil rendőr már várt rá.
– Ide, a tizennégyes kijárathoz megyünk… – Valakinek odaszól: – Mehet! – S búcsúzik. – Uram, jó utazást! Reméljük, máskor nemcsak tranzitutasként tiszteli meg országunkat. Ha szereti a természetet, szolgálhatunk havasokkal, gleccserekkel, tengerszemmel, állatritkaságaink között megszemlélheti a kényelmesen fényképezhető muflonjainkat…
A turbómotorok robbanásszerű zaja, közelről.
A domboldalon… Itt most van közeledőben ez a zaj.
Madarak pityegnek.
Bobó csendesen sírdogál.
Nagyapja biztatja.
– Ezt még megvárjuk, aztán megyünk szépen haza… Na mondd szépen, hány DC 8-at, hány DC 10-et, hány Boeinget láttál ma?
Most vonul el felettük a gép, mindent elborító zajjal.
Egy pillanat az egész.
– Most mit sírsz?… Mit sírsz?… Hogy elmászott az a nyomorult tüskésdisznó?… Nézd, ez a gép is hogy megy fölfelé… Már tűnik el a felhők közt… – Hirtelen. – Te, Bobó! Mi volt ez? Látod?… Micsoda villanás!… Nézd! Nézd!
– Nem nézem! Hova ment el a sündisznóm?
– …Bobó, itt megint valami óriási dolog történt… Bobó! Ne sírj! Értsd meg, felrobbant!… Pukk! Bobó!… Számolod? Holnap tele lesznek vele az újságok… Hallod?… Bobó! Na ugye, hogy érdemes volt ma is kijönni…
Bobó csak sír, vigasztalhatatlanul.
A fényt követően most ér ide, tompa hangon, egy robbanás lágy léglökése.
C’ est la guerre
Játékok a háború árnyékában
Háromszoros halállal
Történik Budapesten, szimultán: 1920. augusztus 3-án, a gróf Tisza István meggyilkolása miatt folyamatba tett bűnper főtárgyalásának második napján, valamint 1918. október 31-én, a Róheim villában
KRUCSAY MARGIT, telefonkezelőnő
BÁRÓ LUKACHICH GÉZA, tábornok
SZTANYKOWSZKY TIBOR, zászlós
DOBÓ ISTVÁN, tengerész őrmester
ZOLTÁN LÁSZLÓ, ezredes, a haditörvényszék elnöke
MONDADA JENŐ, százados-hadbíró
SZTUPKA LÁSZLÓ, őrnagy-hadbíró, ügyész
DÖMÖTÖRY LÁSZLÓ, öreg inas
RÁKÓCZY SÁNDOR, csendőr őrmester
valamint a haditörvényszék tagjai, a főtárgyalás közönsége, katonák, csendőrök, a telefonközpont alkalmazottai
Nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna – a magam drámáit és drámaterveit számba véve – a tragikummal, oly tiszta állapotban, mint abban a témában, amelyet itt igyekszem feldolgozni.
A téma egyik fele közismert: gróf Tisza István meggyilkolása 1918. október 31-én délután a Hermina úti Róheim villában. Mondhatnám, olyan közismert, mint egy olajnyomat. Az őszirózsás forradalom első napjának délutánján frontról hazatérő katonák behatolnak a gróf lakására, aki szinte fel van készülve erre a látogatásra, s rövid szóváltás után, melynek során az egykori miniszterelnökön számon kérik háborús szenvedéseiket, agyonlövik.
Azt hiszem, már ez a valamikor agyonklisírozott jelenet se volt híjával annak, amit a „tragédia illatának” nevezhetünk. Gyerekkoromban hányszor hallottam ezt elmesélni! S bárki mesélte is, mintha a megengesztelődés szelleme lebegett volna a véres kép fölött. Mintha a több mint négyesztendős háborúban meglódult világ végre valamiféle egyensúlyát találta volna meg – egy pillanatra – azon az őszi késő délutánon, amikor az az ember, aki talán tusakodva s talán a legrosszabb előérzetekkel, de vállalta a világháború kirobbantását, a frontkatonák fegyverétől halálosan megsebezve, összeesik. Tegyük-e hozzá, hogy Geszten, a gróf falujában, már délben, tehát a gyilkosság megtörténte előtt néhány órával, kitették a gyászlobogót a kastélyra? Mintha mindenki úgy érezte volna, hogy Tisza halálában benne van valami a „tragikusan szükségszerű” végből. S ki tudja? Talán még Tisza is így érezte. Ez is benne volt, emlékszem, a mesélők hangjában. „Szépen tudott meghalni”, mondták róla azok is, akik a leghatározottabban bűnösnek tartották az első világháború minden szenvedéséért. Szépen, mert nem próbált menekülni és nem próbált ellenállni, holott
volt nála fegyver, s gyakorlott pisztolypárbajozó volt. „De hát mért nem védte magát?” S emlékszem az egyik kommentárra: „Úgy érezte, hogy egy magyar miniszterelnök nem foghat fegyvert saját katonáira.” Úgy érezte? ki tudja. Kisinasa, a Gesztről felhozott Fenesi Sándor, aki az alagsorból leselkedett, azt vallotta a tárgyaláson, hogy hallotta, amint a gazdája maga vezényelte a tüzet. Ez persze egyáltalán nem valószínű. Az elnökölő hadbíró ezredes le is torkollta a túl élénk fantáziájú parasztlegénykét. (Arany János Tengerihántás-ában éjszaka azt a nagy tüzet – valahol Geszt és Szalonta között – vajon nem efféle mitomán fiúk-lányok ülik-e körül?)
A legtöbb politikai gyilkosság emlékét a politikai vagy hazafias elfogultságból fakadó érzések fátyolozzák. A tehetetlen keserűség érzése. Vagy a szégyené. Vagy az undoré. Hol meg egy olyan titokzatosság ül rajta, hogy minden utólagos interpretáció kétséges és gyanús marad. Az efféle gyilkosságok alkalmatlanok rá, hogy egy tragédia központjába kerüljenek, legföljebb kísérőjelenségei lehetnek egy igazán tragikus halálnak. (Mint a Hamletének: a Poloniusé, a Rosenkrantzéké, a Claudiusé – megannyi szenzációs halál –, de központi helyet legföljebb holmi rémdrámában, balladában vagy burleszk komédiában kaphatna.) Tisza halálának volt valami katartikus jellege. Nemcsak a nagy gyűlölet engedett föl iránta. (Legkövetkezetesebb ellenfele, Károlyi Mihály, koszorút küld a halottaságyhoz.) Hanem kitartó hívei is holmi istenítéletként fogadták el bálványuk ledöntését, s halála körülményeit besorolták nagysága ismertetőjegyei közé, sőt, még a gyilkosokra is találtak mentőszavakat – mondván: „sokat szenvedett katonák voltak, négyéves frontszolgálat után.”
Mindez azonban, azt hiszem, soha nem bírt volna arra a gondolatra, hogy drámába foglaljam, ami a Róheim villában történt az őszirózsás forradalom első délutánján.
Viszont ugyanennek a napnak ugyanerről a délutánjáról ismertem egy másik történetet, s évek óta kísértett a gondolat, hogy ezt megírjam. Megejtően szép történet. A kisemberről, aki beleszól a történelembe.
Egy telefonoskisasszonyról, aki a Teréz Központban végbevitte a maga forradalmát. Ugyancsak messzire kiható következményekkel. Hiszen ha nem kapcsolja ki Tisza telefonvonalát…
Igen, az ismeretlen kezelőnőnek, Krucsay Margitnak a története fatális kapcsolatban állt a Tisza Istvánéval.
Véletlenül bukkantam rá erre a történetre.
Pár esztendővel ezelőtt Szabó Imre professzor a kezembe adott egy ritka, annak idején bizalmasnak szánt kiadványt, melynek címe: „Gr. Tisza István meggyilkolása miatt folyamatba tett bűnper főtárgyalása a M. Kir. Budapesti Hadosztálybíróság mint Ítélőbíróságnál Budapesten, 1920. év augusztus–szeptember havában. Kizárólag hivatalos használatra. Kézirat gyanánt.” A több mint kétszáz oldalas sűrűn nyomtatott szöveg a főtárgyalásnak csak az első tizenkilenc napját öleli fel – amiért a sajtó alá rendező Dr. Littomericzky Nándor hadbíró százados mentegeti is magát az Előszóban. A csonkán maradt kiadvány (impresszum nélkül, az említett Előszó gépírással, a százszámra megidézett tanúk vallomásainak egyre sötétebb és kibogozhatatlanabb rengetegével) inkább valami XVI. századi hitvita vagy inkvizíciós peranyag illegális kiadásának látszik, mintsem egy modern jogászi publikációnak. Ámde épp ez a barokkos formátlanság és zsúfoltság egy mai írónak többet ígér, mint az afféle szöveg, amelyet okos és tapintatos oknyomozók, szövegkritikusok és sajtó alá rendezők előzőleg már megnyesegettek.
A tárgyaláson vissza-visszatérő kérdés: ki volt-e kapcsolva akkor délután Tisza telefonja? és vajon ki kapcsoltatta ki? Hogy a Tisza-gyilkosság sikerült, abban szerepe volt az elnémult telefonnak. (A Tisza őrizetével megbízott csendőrök Tisza konyhájáról nem kaptak enni, a kaszárnyába meg nem bírtak telefonálni, hogy nekik ebédet küldjenek, így aztán délután mérgesen és éhesen faképnél hagyták a posztjukat. Tisza telefonálni akart újabb csendőrökért, nem sikerült. Amikor aztán meglőtték, felesége telefonálni akart orvosért, a szomszédban volt a Bethesda kórház, gyors segítség talán megmenthette volna – de a telefon megint süket volt.) A bíróságot azonban nyilvánvalóan egyéb okból érdekelte a Tiszáék telefonja. Ha kiderítik, hogy felsőbb helyről jött az intézkedés a telefon kikapcsolására, ezzel a telefondróttal talán sikerül az aznap frissen alakult Nemzeti Tanács valamelyik tagját, esetleg magát Károlyi Mihályt – jelképesen legalábbis – a vádlottak padjára hurcolni.
Ezért citálták be tanúnak Krucsay Margitot. Fontos beosztásban volt. Az egész háború alatt ő kapcsolta a monarchia legfőbb vezetőinek a telefonját. Úgy is hívták az ő kapcsolótábláját, hogy a „méltóságos gép”. Az 1920-as tárgyaláson, az elnök első kérdésére kiderült, hogy Krucsay Margitot azóta elmozdították, s hogy ügyészségi és fegyelmi eljárás van ellene folyamatban. Miért? Mert Krucsay Margit megsértette a hivatali titoktartást. Mikor? Természetesen október 31-én, a kora délutáni órákban. Munkahelyén végighallgatta Lukachich városparancsnok egymás után folytatott gyors telefonjait – ez volt az a Lukachich, a hírhedt véres kezű Lukachich, akit Károlyi a forradalom délelőttjén nagylelkűen megmentett a lincseléstől, és hazajuttatott az otthonába – s aki hazulról menten telefonálgatni kezdett megbízható tiszttársainak, hogy gyülekezzenek két csoportban a Mária utca sarkán és a Kálvin téren, s vonuljanak a Magyar utcán át az Astoria hátsó, őrizetlen bejáratához, és hányják kardélre a Nemzeti Tanácsot – s Krucsay Margit a készülő katonatiszti puccsról hírt adott az Astoriába, Fényes Lászlónak.
Lám, egy kis pont szerepe a történelemben! Egy telefonkezelőnő, forradalmi időben, a hivatali titoktartásnak forradalmi erkölcsi alapon való értelmezésével megmenti a Nemzeti Tanácsot… A történetnek szinte népmesei színei is voltak. Íme, a tárgyalási jegyzőkönyvből idézem:
TÁRGYALÁSVEZETŐ: Mit gondolt ön, kötelességét teljesíti akkor, amikor szolgálatban állván, a fenti hírt, azt a telefonbeszélgetést – amit nem is lett volna szabad meghallani – megjelenti a Nemzeti Tanácsnak?
TANÚ: Nem, én csak azért közöltem Fényessel a dolgot, mert őt 1917-ben megismertem, amikor a parlamentben szóvá tette a telefonkezelőnők ügyét, s azt hittem, hogy esetleg véletlenül tartózkodik az Astoriában, s így meg fog menekülni…
TÁRGYALÁSVEZETŐ: Mikor ismerte meg Fényest?
TANÚ: 1917-ben, mikor ő a parlamentben szóvá tette ügyünket, amikor a telefonkezelőnőket a rendőrök megrugdalták. És ő volt az egyetlen, aki eljárt az érdekünkben, hogy a fizetésünket felemeljék…
Hát ezért. Hát ezért lett a kis telefonkezelőnőknek ideálja Fényes László. Ezért vállalták, hogy
megszegik a hivatali esküjüket is, és megmentik őt Lukachich tiszti különítményétől. Őt és a
forradalmat.
A postáskisasszonyok, akiknek a becsületéért és megélhetéséért szót emelt, most jelentették neki,
hogy vigyázat: jön Lukachich, támad az ellenforradalom.
A többi már rutinintézkedés volt. Krucsay Margit erről is beszámolt a bíróság előtt. Az ő telefonját követően, délután háromkor megjelent a Teréz Központban Fényes László, és azt mondta: „Ezeknek a herkópátereknek a telefonját most már kapcsolják ki!” És otthagyott egy matrózt.
Ezért nem működött hát ezen a délutánon Tisza telefonja.
Krucsay Margit és Tisza István története egy időben és egymással párhuzamosan futott. De akármilyen csattanósan feleltek is egymásra, nem látszott valószínűnek, hogy egyetlen drámai koncepcióban összeférjenek.
Egyszer aztán megint böngésztem ezt az irdatlan, sűrű szedésű tárgyalási anyagot. S gróf Almássy Denise-nek terjedelmes vallomásában (aki koronatanúként szerepelt, mert jelen volt a gyilkosságnál, meg is sebesült) egy meglepő momentumra bukkantam. A gyilkosság délelőttjén Tisza levelet küldött Lukachichnak, mint „erős embernek”, hogy „csináljon valamit”. A levelet az Almássyék házmestere, Konrád vitte el.
Ez volt tehát a Lukachich telefonjainak az előzménye. A Tisza levele, amit a hazatérő Lukachich az íróasztalán talált. Tisza tetteket vár tőle. Lukachich tehát elkezdett telefonálgatni. A telefonokat lehallgatta Krucsay Margit, és értesítette Fényes Lászlót. Fényes bement a telefonközpontba, és elrendelte, hogy ezeknek a tegnapi uraknak többet ne kapcsoljanak semmiféle hívást. Ezzel megnémult Tisza telefonja is. Hiába hívtak volna ezután erősítést, orvost… A kör bezárult. A délelőtti levéllel felidézett végzet beteljesedett.
Már közhely, hogy a mi időnkben milyen nehéz – talán lehetetlen is? – tragédiát írni. A Múzsánk iróniáját látom abban, hogy amikor végre rávezet igazi tragédiaösszefüggések felismerésére, egyúttal úgy szétdobálja térben és időben a színtereket és nézőpontokat, hogy csak egy efféle, két hasábba tördelt, szimultanista drámában tudtam a cselekményt összefogni, holott a cselekmény belső kohéziója mindennél erősebb.
Vagy arra a világra akart talán fintort vágni a Múzsa, amelyiket telefondrótok és telekommunikációs csatornák tartanak úgy-ahogy egyben?
Az effajta szerkesztés az olvasást bizonyára megnehezíti – ezért az olvasó elnézését kérem.
A Róheim villa hallja. Este. A kép, amit látunk: 1918. október 31. |
|
A hang, amit közben hallunk: 1920. augusztus 31. A gyilkosság tárgyalásáról a hangok. |
|
Tisza István áll a hall hátterében, kezében revolver.
Mozdulatlanul áll. Feje fölött ég a csillár – így még több árnyék ütközik ki az arcán. Szakálla is sötét még, ha őszes is…
Szemüvege villog a lámpafényben.
A hall emeletes, fent galéria. Ezt most nem látjuk. Tiszától jobbra nyitott ajtó a szalonba. Balra faállvány.
Mi az előszobából látjuk a hallt, egy üvegajtón át, az előszobában álló Sztanykowszky Tibor szemszögéből, aki fedezte a merénylőket.
A kép előterében, nekünk háttal, fel-feltűnik egy-egy katonaruhás alak fél sziluettje, keze, felemelt puskája. Ők azok, akik végrehajtják Tiszán az ítéletet.
A nézőpontunkat innen az előszobából úgy változtatjuk, hogy ha a merénylők valamelyike elmozdul, és elibénk áll, mi közöttük mindig ráláthassunk Tiszára.
A kép, amelyet látunk, bármilyen éles is – felidézett kép. Húsz hónappal vagyunk Tisza halála után. 1920. augusztus 3. A főtárgyalás második napja.
|
|
|
|
A hang,
SZTANYKOWSZKY TIBOR
hangja, a Budapesti Hadosztálybíróság tárgyalóterméből. Sebesen beszél. …Én a hallt az előszobától elválasztó ajtó mögött álltam az előszobában, az ajtó be volt téve. Bejövetelünk zajára bejött egy idősebb úrinő…
|
|
Hátul, Tiszától jobbra, a szalon ajtajában megjelenik Tisza Istvánné. Kezét riadtan felkapja, és a férje mellé siet.
De hirtelen megmerevedik a kép. Egy pillanatra.
|
|
|
|
A tárgyalásvezető százados közbeszólt.
MONDADA JENŐ
hangja. Egyedül?
|
|
S ezzel Tiszáné is mozog tovább. |
|
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja. Egyedül. Én úgy emlékszem, hogy a gróf már bent volt. Várt minket…
|
|
Tiszáné a férje elé akar állni, az elhárítja. S valamit mintha mondana is. |
|
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja. Tisza megkérdezte, hogy mit akarnak tőle.
A választ viszont tisztán halljuk, egy fiatal férfihang ez.Tisza Istvánt keressük!
S mindjárt ezután egy másik férfihangot is hallunk, ez a
másik előttünk álló katona hangja.Tegye le azt a fegyvert!
|
|
Tisza lassan, oldalvást kinyújtja a kezét a revolverrel… |
|
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja. Tisza a revolvert egy tőle jobbra levő állványra tette le.
|
|
Tisza mozdulata egy pillanatra megáll a levegőben – mint mindig, ha a tárgyalásvezető közbeszól. |
|
|
|
SZTANYKOWSZKY
hangja. A felszólítás után rögtön, talán két-három pillanat múlva…
Egy pillanatig csend.
|
|
Tisza most fejezi be a megkezdett mozdulatot. |
|
|
|
Váratlanul és valószínűtlenül erősen hallatszik a revolver koppanása az állványon.
SZTANYKOWSZKY
hangja. Mikor Tisza letette a fegyvert, megint valami olyasmit kérdezett, hogy mit akarnak tőle…
|
|
Látszik, hogy mozdul Tisza szája. Mond valamit, beszél, elég hosszasan. |
|
|
|
Közben.
SZTANYKOWSZKY
hangját halljuk. Nem tudom biztosan, hogy mennyi idő telhetett el, de lehet, hogy még többet is mondott…
|
|
Tisza szája hangtalanul mozog. |
|
|
|
|
Tisza összeszorított szájjal áll.
|
|
A harmadik katona hangja élesen csattan, mint aki belevág egy másik szavába. Maga az oka, hogy annyi embert a vágóhídra hurcoltak!
Túlságosan is erős fegyvercsattogás.
|
|
Az üvegajtón át látjuk: az egyik katona fegyvere „fertig”-ben. |
|
|
|
|
Elsüti.
Füst. Semmit nem látunk.
|
|
|
|
|
Mostantól a kép is a tárgyalóterem. |
|
És a tárgyalótermi hangok. |
|
A négy vádlott közül az egyik áll. Zászlós egyenruhában. Ő az, aki beszél, Sztanykowszky. Fiatal ő is, mint a többi vádlott-társa. |
|
Még halljuk a második lövést. |
|
|
SZTANYKOWSZKY
Mikor az első két lövés eldördült, és a gróf oldalt eldőlt, akkor bejött egy fiatalabb hölgy, később tudtam meg, hogy Almássy Denise grófnő…
|
|
Szinte önkéntelenül oldalt fordul – a hallgatóság sorában ott ül Almássy Denise, arcán az egykori sebesülés behegedt nyomával, s hogy megtalálja, egy meghajlásnak induló mozdulatot tesz feléje. A grófnő mereven visszanéz. Nem fogadja el az üdvözletet. |
|
|
|
…Kiáltozni kezdtek. Az asszonyok. Jajgattak. Ráborultak. Azt hiszem, ki akarták vinni… Nem tudom, mit akartak vele csinálni.
Kopogás.
|
|
Az emelvényen a hosszú asztalnál. A tárgyalásvezető Mondada Jenő kopogott. Százados. Mellette ül az elnök, egy ezredes. Három ülnök és két pótbíró – ezek szintén századosok.
Két hadnagy a jegyzőkönyvvezető.
Az ügyész, Sztupka László, őrnagy hadbíró.
|
|
|
|
MONDADA JENŐ
Menjünk csak vissza! Hogy került maga az előszobába?
SZTANYKOWSZKY
A Hermina út keresztezésénél szálltunk ki az autóból.
MONDADA
Az autóban voltak fegyverek?
SZTANYKOWSZKY
Mannlicherek.
SZTANYKOWSZKY
Valószínűleg töltve voltak. A forradalomban minden fegyver töltve volt.
MONDADA
Önnél volt fegyver?
SZTANYKOWSZKY
Nálam nem volt fegyver, csak a Frommer-pisztoly. Ez töltve volt.
MONDADA
Hány óra lehetett, amikor a Hermina út keresztezésénél kiszálltak az autóból?
SZTANYKOWSZKY
Úgy négy és öt között.
SZTANYKOWSZKY
Óra nem volt nálam.
SZTANYKOWSZKY
Sötétes. Teljesen sötét még nem volt. Az eső csepegett, szitált, köd volt…
_____________
|
|
A kép: a Hadosztálybíróság folyosója.
A nyári melegben néhányan a nyitott ablakoknál levegőznek. Az ablakokból a szűk kaszárnyaudvarra és szemben a rácsos, bedeszkázott ablakokra lehet látni.
Egy újságíró szivarozik az ablakban.
Egy másik újságíró most jön ki a tárgyalásról. Csendesen csukja be maga mögött az ajtót.
|
|
|
|
|
|
|
|
EGYIK
Otthagytad? Ennyire unalmas?
MÁSIK
Ilyen ügyben akik legkevésbé érdekesek, azok a vádlottak.
EGYIK
Ilyen ügyben? Mért? Láttál már talán ilyen ügyet? Ott voltál talán Julius Caesar gyilkosainak a perénél?
Elsőrendű vádlott Brutus… Másodrendű vádlott Cassius…
|
|
Kicsit nevetnek.
Majd komolyan, hittel.
|
|
…Éppen olyan világtörténelem ez is. Tisza holttestén át léptünk ki a világháborúból…
|
|
|
|
Egyik – egy mozdulat a szivarjára, hogy nem tud róla lemondani…
Aztán kedélyesen mondja is.
|
|
|
|
EGYIK
Ezt jobban élvezem, mint a világtörténelmet.
______
|
|
A Róheim villa kapujában. Este. 1918. október 31.
Ködös, esős idő. Már sötét van. A villa is sötét, a redőnyei le vannak engedve.
Négy hosszú köpenyes katona megy be, egymás után a kiskapun. Inkább csak az árnyékuk látszik.
|
|
A kísérő hangok a tárgyalásról, 1920. |
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja… Ha jól emlékszem, a nagy kapu már ki volt nyitva, s mi a mellette levő kis kapun mentünk be. A villát az utcáról is kert választja el.
…Felhaladtunk a lépcsőn, mely az előszobába vezetett…
_________
|
|
A Róheim villa előszobája. Este. |
|
Továbbra is a tárgyalás hangjai.
|
|
Egy csendőr áll a hall ajtajában.
Valaki elébe áll.
A csendőr, puskáját karjára akasztja, lazán szalutál, s kimegy a kertre nyíló ajtón.
Három katona közvetlenül a gép előtt bemegy a hallba.
|
|
SZTANYKOWSZKY
Hangja. …Egy csendőr állt a hall ajtajában. Egyikünk odalépett hozzá, mondott neki valamit…
…Erre a csendőr a puskáját a karjára akasztotta, s elment.
|
|
|
…Én az ajtót kissé nyitva, körülbelül így tartottam. |
|
A hall ajtajánál.
A lassan kihajtott ajtó. A hall üres.
|
|
|
|
A csendben kis nyikorgás.
MONDADA
Hangja. Gróf Tisza István már a hallban volt, amikor bementek?
SZTANYKOWSZKY
Hangja. Nem… Nem tudom… Egyszer csak ott volt.
|
|
A kép – mintha ugrott volna: ott áll a hall végében Tisza, kezében a revolver.
A tárgyalásvezető ahogy megszólal: a kép kimerevedik.
|
|
|
|
MONDADA
Emelt hangon. A vádlottak kihallgatása után következik a bizonyító eljárás. Elsőnek idézve van özvegy gróf Tisza Istvánné…
|
|
A merev kép mintha megint ugrott volna: Tisza mellett, ott áll a felesége – amint az előbb láttuk. |
|
|
|
…aki azonban a család képviselője által orvosi bizonyítványt terjesztett be, mely szerint
kihallgatása olyan lelki izgalmakat válthat ki… |
|
Egyre közelebbről látjuk a két alakot. Az öltözködésük, a pillanatképpel elkapott mozdulatuk és a felvétel stílusa: jellegzetesen század eleji. |
|
|
|
…mely nevezettre nézve életveszedelmet jelent. Ezek szerint következik gróf Almássy Denise… |
|
A képen, harmadiknak megjelenik az ő feje is. Most még sebesülés nyoma nélkül.
Csak Almássy Denise arca – a Róheim villában, per 1918. Fényképszerűen.
|
|
…magánzónő, gyulai lakos…
|
|
|
|
Tárgyalóterem.
Almássy Denise arca (per 1920), közelebbről, filmelevenséggel, a sebesülés nyoma rajta…
|
|
|
|
MONDADA
Beszédét az előzők folytatásaként halljuk. Adja elő, kérem, a grófnő, mily események adódtak elő a Róheim villában 1918. október 31-én, Tisza István gróf személyével kapcsolatban.
|
|
Almássy Denise lélegzetet vesz. De látnivalóan nem tudja, hol kezdje. |
|
|
|
|
A hallgatóság a tárgyalóteremben. A vallomásra várakozás feszültsége. Mozdulatlan arcok. Most látszik csak: a legjobb társaság van itt. A húszas évek elejének eleganciája. Az arcok között egy csöpp hangsúlyt kaphat – mert később szerepelni fog – báró Lukachich Gézáé. Civilben van, de fejtartása, hajviselete elárulja, hogy katona. |
|
|
|
MONDADA
Kisegítő kérdését halljuk közben. Hány órakor jött a grófnő a villába?
|
|
Továbbra is a hallgatóságot láttuk: ahogy felengedett, mozdult a vallomás elkezdésével. |
|
ALMÁSSY DENISE
Hangja. Reggel volt. Mihelyt felkeltem, azonnal mentem. Az utcán lövöldöztek… és Tisza Istvánt átkozták. Baj nélkül megérkeztem a Róheim villához. Az anyám házmestere kísért el… Becsengettünk… Az inas eresztett be, s azt mondta, nyolc csendőr van itt a kegyelmes úrnak őrizetére. Én bejelentettem ottlétemet.
___________
|
|
A Róheim villa hallja. Nappal. 1918. október 31.
Almássy Denise – az előttünk már ismert színtéren. Nyugtalanul járkál, néha megáll, szórakozott figyelemmel megnéz valamit.
A szalonajtó nyílik: Tisza megjelenik.
Ettől kezdve filmszerűen fut a történet, csak az éles vágások jelzik, hogy aki elmondja, rapszodikusan beszél.
|
|
A dialógus a képpel szinkronban: 1918. október 31.
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
Tudom, hogy nagy felelősség rám nézve, ha arra kérem, hagyja el a villát, akár autón, akár gyalog, de ha itt marad, az a biztos halál.
|
|
|
TISZA
Igen, ez a biztos halál.
ALMÁSSY DENISE
Amerre jöttem, mindenütt csak azt hallottam: Tisza… Tisza…
ALMÁSSY DENISE
Itt van a Bethesda kórház, száz méterre sincs ide…
Csend.
ALMÁSSY DENISE
Vagy az Erzsébet nőiskola. Ott igazán nem fogják keresni.
TISZA
Közintézetre nem akarok veszedelmet vinni magammal.
ALMÁSSY DENISE
A városnak ezen részében csak talán lakik egy barátja, ismerőse…
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
És arra nem gondol, hogy egyszer rendet is kell itten csinálni? És hogy akkor szükség lesz Tisza Istvánra… Menjünk le vidékre. Engedje meg, felhívatom a sofőrt.
TISZA
A sofőr fél. A legutóbbi merénylet óta, amelyet a parlament előtt követtek el ellenem, a sofőr fél. Majdnem őt találták el.
|
|
Az ablakhoz közeledik, megáll. |
|
TISZA
Itt maradok.
…Hallja?
ALMÁSSY DENISE
Valaki kiabál.
TISZA
„Vesszen Tisza!” …Sokan kiabálják.
|
|
|
TISZÁNÉ
Kérem, jöjjön el az ablaktól, mindjárt be fognak lőni.
TISZA
Csak azt nézem, van-e valamerre út, kivinni egy levelet… Gondoltam rá, hogy rendet kell csinálni, de nem majd egyszer, hanem most. Lukachich városparancsnoknak írtam. Erőskezű ember. Ha a katonái mind a forradalmárokhoz álltak, tisztjei még talán vannak…
|
|
Almássy Denise-nek mutatja a levelet. |
|
…El tudná ezt juttatni Lukachichhoz?
ALMÁSSY DENISE
Itt van velem az anyám házmestere… Konrád.
TISZA
Tegye majd az inge alá. Meg ne találják nála.
_______
|
|
A bíróság folyosója, 1920.
A két újságíró az ablakban beszélget. Az egyikük szivarozik.
|
|
|
|
MÁSIK
Ez nem bűnügy… Ez egy garden party, egy operabál… Itt van az egész jó társaság. Akit nem idéztek be tanúnak, az reklamál a katonai ügyészségen.
EGYIK
Az idén még nem lehet utazni a Dolomitokba, sem a Riviérára… Ó, a szép, régi fürdőlevelek! A megjelent előkelőségek listája! Ugyanezt a listát most leadhatjuk a törvényszéki rovatban. Kicsi ország – egy lista.
|
|
Közben a tárgyalóterem ajtaja kinyílt, Lukachich jön erre.
A két újságíró észreveszi.
Ahogy leszáll az ablakpárkányról.
|
|
|
|
AZ EGYIK
Vigyázz… Lukachich.
LUKACHICH
Örvendek, hogy a sajtó olyan figyelmet szentel ennek a tárgyalásnak. A ma reggeli újságok kellő hangsúllyal harangozták be.
EGYIK
Történelmi esemény, kegyelmes uram.
LUKACHICH
Alkalmas arra, hogy kellő kommentárokkal nevelje a népet… Apropó, az imént elhangzott az én nevem. A grófnő említette, hogy Tisza István levelet írt nekem, halála előtt pár órával. Ez így volt. Súlyt helyezek rá, hogy ezzel kapcsolatban az újságok megírják azt is, hogy én kész voltam Tisza parancsát követni… Hogy engem nem félemlített meg a csőcselék, meg hogy előzőleg behurcoltak az Astoriába, Károlyi elé… De kijöttem, és már aznap délben megint kész voltam széttaposni a forradalom fészkét. Ezt írják meg!
MÁSIK
S hogyhogy nem sikerült széttaposnia, mégse, nagyméltóságodnak?
LUKACHICH
Nem tudom. Mire mi az Astoriához értünk, Károlyiék már felszedték a sátorfájukat… Talán árulás történt. Vagy a gondviselés nem akarta?… Büntetni akart minket. Ezt a szegény országot. De írják meg! Mert ez az igazság.
|
|
Sarkon fordul, megy vissza a terembe. |
|
EGYIK
Ez is szerepelni akar a holnapi lapokban.
MÁSIK
Gondolod, hogy csak blöffölt?
EGYIK
Mit tudott volna csinálni? Minden ezred felesküdött a forradalomra… A tömeg Lukachich fejét követelte. Tiszánál is jobban gyűlölték. Károlyi úgy szöktette meg őt az Astoriából, civil ruhában. Hátsó kijáraton. A Magyar utcán. Nem akarta, hogy vér szennyezze be a forradalmat…
MÁSIK
És legalább becsületszavát vette, hogy nem fog ugrálni?
EGYIK
Azt hiszem, ezt elmulasztotta.
|
|
|
…No és ha becsületszavát veszi?
__________
|
|
A Róheim villa ebédlője. Nappal.
Tisza egy rejtett faliszekrény előtt áll, iratokat rak bele. Az iratokat a felesége és Almássy Denise hordja a szomszédos dolgozószobából.
Az ebédlőasztal már meg van terítve.
|
|
A tárgyalást halljuk. A dialógus. |
|
|
ALMÁSSY DENISE
Hangja, ahogy a tárgyaláson mondja. …Azon iratait, amelyekre súlyt helyezett, hogy mint dokumentumok a forradalmárok által fel ne fedeztessenek, átraktuk íróasztalából az ebédlő falába beépített szekrénybe, ahol nagyon takarva vannak, s első tekintetre nem is látszik, hogy az szekrény…
|
|
Az inas bejön, mond valamit Tiszának – Tisza int, a szekrényajtót láthatatlanná teszik. |
|
|
|
…A csendőr őrmester jelentkezett. |
|
Már ott áll az őrmester az ajtóban. |
|
|
|
…Kérte tőlünk, hogy elmehessenek.
MONDADA
Hangja. Miért akartak elmenni a csendőrök?
_____
|
|
|
A tárgyalás szövege folytatódik.
ALMÁSSY DENISE
Mert azt mondták, hogy ők éhesek.
|
|
Egy oldalpillantás.
A csendőr őrmester és a csendőrei, rabruhában ülnek a tanúk között.
A bíróság nem akarja firtatni, de szeretne részleteket.
|
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
A nagybátyámnak az volt az álláspontja, hogy van parancsnokságuk, annak a kötelessége, hogy
kenyeret küldjön a csendőröknek.
ELNÖK
Igen, ez nagyon szabályszerű álláspont…
MONDADA
Őrmester! Maguk fordultak kenyérért a felettes hatóságukhoz?
|
|
|
|
|
ŐRMESTER
Nem lehetett, mert a telefon el volt romolva.
ALMÁSSY DENISE
Mikor láttuk, hogy a telefonozás nem sikerül, a csendőrök egy része elment…
|
|
Az őrmester szólni akar. De a tárgyalásvezető indulatos megvetéssel leinti. |
|
|
|
MONDADA
Őrmester, üljön le!
ALMÁSSY DENISE
Öt óra tájban közeledő lövést hallottunk. Már égett a villany – eloltottam. Már egész közel voltak a lövések…
_______
|
|
A Róheim villa szalonja, majd hallja. Este. 1919.
Sötétben áll Tisza, a felesége és Almássy Denise. Csak a hallból esik rájuk fény. Mozdulatlanul állnak.
|
|
Felidéződik a jelenet: jelenben, 1919. |
|
|
Lövés.
Csend.
Éles csengetés.
Csend.
|
|
Az inas jön be, az öreg Dömötöry László, sírva. |
|
|
|
DÖMÖTÖRY
Kegyelmes úr, itt vannak.
Kis csend.
DÖMÖTÖRY
Kegyelmes úr, ugorjon ki az ablakon.
Kis csend.
TISZA
No, László, kik vannak itt?… Ki érkezett most?… Ki érkezett?… No, beszélj már!
|
|
Az inas suttogva mondja, sírástól elakadó hangon. |
|
|
|
DÖMÖTÖRY
Nyolc katona jött. Kegyelmes uramat halálra keresik.
Kis csend.
TISZA
Hű cselédem voltál. Az Isten áldjon meg.
|
|
A sötét szalonból látjuk – Tiszáékon és az üvegajtón át –, hogy a hallba egymás után jönnek be a hosszú köpenyes fiatal katonák puskával. Még csak az árnyékukat látjuk. |
|
|
|
Közben.
ALMÁSSY DENISE
Hangját halljuk, ahogy a tárgyaláson mondja tovább a történetet. És nem az inasnak, inkább önmagának mondta: nem ugrom én sehová – ahogy éltem, úgy fogok meghalni… Az inas kiment a belső szobából. Mi pár pillanatig még együtt maradtunk, hallgattuk, ahogy csoportosulnak… Majd mind a hárman kiléptünk.
|
|
Árnyékok az üvegajtón.
Széthúzzák az üvegajtót.
A világos hall előttünk.
Szemben a katonák, az ajtónyílásra hátrahúzódnak.
|
|
|
|
MONDADA
Hangja. Egyszerre?
|
|
A kép erre egy pillanatra megmerevedett. |
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
Igen. Nagybátyám nyitotta ki az ajtót, s mindhárman kiléptünk… A három katona egyenes sorban, egymás mellett, egész közel egymáshoz, a szalonajtó előtt állt. A fegyvert így fogták mind a hárman.
|
|
Közelről látjuk – Tiszáék szemével – a három katonát. Hátul az előszobában Sztanykowszky. |
|
|
|
…Egy negyedik a hall előszobájában, az ajtóban állt. Ennek csak a sziluettjét láttam messziről, mivel természetesen azokra néztem, akik közvetlenül előttünk álltak, s minden pillanatban azt hittem, hogy eldördül a lövés. Ez azonban nem történt meg. Mert azzal kezdték…
Kis csend.
_________
|
|
A tárgyalóterem.
A három katona arca, több évvel látszódnak öregebbnek most a vádlottak padján. A szemük Almássy Denise-en.
Ő is rájuk nézve mondja.
|
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
Mondták, hogy Tisza István grófot keresik, és kérdezték, mi van a kezében. Ugyanis a revolverét magával hozta, és felhúzva maga előtt tartotta. Ő nagyon nyugodtan felelt: „Az enyémben revolver, a tietekben puska.” Azt mondták: tegye le. Ezt kétszer, háromszor vagy többször is megismételték, de ő habozott. Aztán végigjártatta a szemét rajtuk, és a mögöttük levő Sztanykowszkyn.
|
|
Sztanykowszky arca közelről. |
|
|
|
…Látni lehetett a szeméből, hogy számlálja őket. Az inas jelentette, hogy nyolcan vannak… Eszembe jutott, amit délelőtt mondott. Ha mód van a védekezésre, akkor lőni fog. De másként nem fog embert ölni…
…A tükör előtti állványra letette a revolvert. Erre felszólították a nagynénémet, és engem is, hogy távozzunk.
|
|
Az egyik vádlottra mutat. |
|
|
|
…Dobó úgy szólította meg a nagynénémet: a kegyelmes asszonyhoz van-e szerencsénk? Ő azt mondta: igen, ő az. Erre Dobó azt mondta: menjen ki innen a másik szobába. Ő azt felelte: nem megy. – Legalább álljon félre! – Nem!… Akkor kezdődött az a nekünk hosszúnak tetsző párbeszéd, hogy ki az oka a sok bajnak, a háborúnak, a vérnek, a nyomorúságnak és mindennek, amit a háború okozott. Nagybátyám azt felelte: Azt nem tudom, fiam, én nem. Akkor történt az a kijelentés… |
|
Végigjártatja a szemét a vádlottakon. |
|
|
|
…Melyikük is mondta? Hogy ő nyolc évig volt katona, hogy négyszer sebesült meg, hogy a felesége közben hűtlen lett hozzá – egy közönséges kifejezést használt, amit én nem ismerek, s így nem tudom reprodukálni… Ki tehet erről? – kérdezte. Felsorolta a háború minden szerencsétlenségét és ebben az ő személyes bajait. Ki tehet minderről? Közbeszólt nagybátyám: Én nem tudom, fiam, én nem. Folytatták az a túlsó is, a középső is – és maga is… |
|
Rámutat sorban a vádlottakra. |
|
|
|
…Igen, maga is – a felszólalásaikat. Nagybátyám most már egyáltalán nem szólt többé hozzájuk. Ekkor Dobó a fejét hátrafordította, s azt kérdezte Sztanykowszkytól: Megvan-e az összeköttetés? Ez azt felelte: Igen, végig megvan. Ekkor Dobó azt mondta… |
|
|
|
Farkasszemet néznek.
A bíróság Dobóra tekint.
|
|
…„Kegyelmes úr, ütött a végső óra.” |
|
|
…Ekkor egynegyed hatot ütött az óra.
_________
|
|
A Róheim villa hallja. Este. 1919. |
|
Az emberi hangok: 1920.
A zenélő óra és a pisztoly hangja: 1919. |
|
A kandallón álló empire óra, melynek ingája sebesen jár, negyed hatot mutat. |
|
Egyetlen ezüstös csendülés. |
|
|
ALMÁSSY DENISE
Hangja. Nagybátyám reám nézett… Itt a vég… Eszembe jutott, hogy egyszer anekdotaszerűen mondotta: ha valakit megtámadnak, a fegyverre kell ugrani, azt kell eltéríteni, mert a közvetlen veszély a fegyverben van. Ez jutott eszembe, mert hallottam, hogy egyet kiáltott… „hrrr!”
|
|
|
Tiszának egy artikulálatlan kiáltása.
ALMÁSSY DENISE
hangja. …Előreugrott…
|
|
Tisza a két katona fegyverét nyomja lefelé. |
|
|
|
…Ebben a pillanatban ugrottam én is a velem szemben levőre… |
|
Két ránk irányuló puskacső.
Egyikből is, másikból is lövés.
Füst.
|
|
…Ebben a pillanatban eldördültek a lövések.
Egymás után két lövés.
|
|
|
|
|
Hang: szinkronban a képpel.
MONDADA
Grófnő, előbb már jelezte, hogy a telefon dél óta nem kapcsolt. A központ jelentkezett?
ALMÁSSY DENISE
Jelentkezett, de nem kapcsolt.
MONDADA
Mikor lehetett a telefonon megint beszélni?
|
|
Almássy Denise csak áll, gondolkozik eltűnődve. |
|
|
|
ALMÁSSY DENISE
Nem lehetett…
Csend.
|
|
S látszik, nagyon erősen próbál visszaemlékezni.
Élénken.
|
|
|
|
…Ahogy a lövések eldördültek, éreztem, hogy nagybátyám rám dől egy kicsit, és hogy dől el. Azután pontosan nem emlékszem, hogy hogyan dűltünk el… Mikor kinyitottam a szememet, nagynénémet a túlsó oldalon láttam mellette feküdni… Minden pár pillanat alatt történhetett… Ő ott feküdt… Rettenetes puskafüst volt…
___________
|
|
A Róheim villa hallja. Este. |
|
A felidéző és a felidézett hangok már összekeverednek. |
|
Füst.
A hall üres.
A földön két kezére támaszkodó Almássy Denise véres arcát látjuk.
|
|
|
Nagybátyja arca fölé hajol. |
|
ALMÁSSY DENISE
Hangját halljuk tovább, folytatólagosan, ahogy a tárgyaláson tanúvallomását mondja. …Nagybátyám még élt, s annyit mondott: „a fejem”… Végigtapogattam a fejét, ott nem éreztem semmit. Mondtam is nagynénémnek: úgy látszik, téved, a fején nincs…
|
|
Tisza fekvő alakján idegesen végigszökik egy női kéz. |
|
|
|
…A mellén sem volt látható elöl semmi. Az első lövés, amit én észrevettem, a haslövés volt. Csak rövid pillanatokig élt már ezután… |
|
Almássy Denise feltérdepel. Arcán végighúzza a kezét. Megnézi. Suttogva odaszól a földön fekvő Tiszánénak. |
|
|
|
|
Tiszáné megmozdul, felül, körülnéz, aztán hirtelen felugrik, és a falra szerelt telefonhoz megy. Leakasztja, tekeri. |
|
|
|
Csend.
MONDADA
Hangja, immár a tárgyaláson beállott csendet törve meg. Nem gondoltak arra, hogy orvosi segítséget hívjanak?
ALMÁSSY DENISE
Hangja türelmetlenül. Gondoltunk rá, de a telefon ki volt kapcsolva.
|
|
Továbbra is a földön térdelő Almássy Denise szemszögéből – rajta keresztül – látjuk, hogy az alagsori feljáróból kinéznek, némán és mozdulatlanul Tisza cselédei: a már ismert Dömötöry László, Bugyiné, valamint Fenesi Sándor, a kisinas. |
|
|
|
MONDADA
Hangja. Orvost… Mégis…
|
|
Mintha az arcokról emlékeznék… |
|
ALMÁSSY DENISE
Hangja. A kisinast, igen, elküldtük orvosért.
|
|
|
|
|
…A szomszédban volt a Bethesda kórház.
Csend.
TISZÁNÉ
…Halló!… Halló!… Halló!… Nem hallják?… Én beszélek!… Megölték a férjemet!… Halló!
Csend.
ALMÁSSY DENISE
Hangja, ahogy a tárgyaláson mondja. …A telefon ki volt kapcsolva.
________
|
|
|
|
Klimes postaigazgató tanúskodik. |
|
|
|
MONDADA
Ön, mint a posta igazgatója, mivel magyarázza azt a sajátságos körülményt, hogy gróf Tisza István lakásán aznap délután a telefon nem működött?
KLIMES
Sehol sem működött. A Nemzeti Tanács katonái megszállták a központot.
MONDADA
Mondták, hogy a Nemzeti Tanácstól jöttek?
KLIMES
Valamit mondtak, hogy a Nemzeti Tanács nevében vagy a forradalom nevében…
MONDADA
És ha egy gróf Tisza István telefonja jelentkezett?
KLIMES
Formális parancsunk volt rá, hogy ne kapcsoljunk.
MONDADA
Egy olyan vezető államférfinak?
KLIMES
A parancs úgy szólt: „herkópáternek se”. Ez a kifejezés, azt hiszem, pontosan az előző rezsim vezető államférfiaira vonatkozott.
MONDADA
Kitől kapta ezt a parancsot?… Ezt is a katonák mondták?
|
|
|
KLIMES
A Nemzeti Tanács egyik tagjától…
…A letartóztatásban itt jelenlevő Fényes Lászlótól… Ő volt a nemzetőrség parancsnoka… Ő jött ellenőrizni, hogy a katonák végrehajtották-e a parancsot.
|
|
A tárgyalásvezető kicsit gúnyosan. |
|
MONDADA
Ő is a forradalom nevében?
|
|
Fényes László a vádlottak sorában. |
|
|
|
KLIMES
Neki nem kellett igazolnia magát. Róla mindenki tudja, hogy a Nemzeti Tanács tagja. És hogy a forradalom egyik…
|
|
A tárgyalásvezető elvágja.
|
|
|
|
MONDADA
Elrendelem a szembesítésüket.
|
|
Fényes László felé.
Fényes már áll.
|
|
…Járt ön a telefonközpontban október 31-én?
MONDADA
Mivel magyarázza azt a sajátságos körülményt, hogy gróf Tiszáék lakásán a telefon nem működött? Ezért nem állt módjukban az őrségre kirendelt csendőröknek kenyeret hozatni, az elégedetlen csendőröket másokkal felváltani, erősítést kérni… És végül orvost.
FÉNYES
Én rendeltem el, hogy szüntessék meg a telefonkapcsolásokat – általában. Illetve, hogy csak jelszóra kapcsoljanak.
MONDADA
Mi indította erre az intézkedésre?
FÉNYES
Az elővigyázatosság.
MONDADA
Hogy Tisza István gyilkosai zavartalanul dolgozhassanak.
FÉNYES
A Tisza István élete ellen szőtt tervekről mi nem tudtunk. De tudtunk egyéb tervekről, amelyeket…
|
|
Megkeresi szemével Lukachichot. |
|
…amelyet Lukachich tábornok úr szőtt a Nemzeti Tanács tagjainak az élete ellen.
MONDADA
Ne térjen el a tárgytól!
FÉNYES
Most térünk a tárgyra…
MONDADA
Kérem a következő tanúkat!
_____
|
|
A hadbíróság folyosója.
Az ablakból látjuk, egy fiatal nőt vezetnek át az udvaron. Rabruhában van. Fegyőrök kísérik. Ő Krucsay Margit.
A két újságíró az ablakon kihajolva nézi.
|
|
A hangok is folyosói hangok. |
|
|
MÁSIK ÚJSÁGÍRÓ
Újabb tanúkat hoznak?… Vagy vádlottakat?
EGYIK ÚJSÁGÍRÓ
Azt remélik, hogy a telefondrót elvezet a gyilkosság értelmi szerzőjéhez. Valahová föl…
HARMADIK ÚJSÁGÍRÓ
Ezeknek a katonajogászoknak nincs érzékük a világtörténelemhez… „Kihallgatták a Teréz Központ egyik postáskisasszonyát”… Talán ezt adjam az újságban az első oldalra, főcímként, nagybetűkkel?
______
|
|
|
A szöveg és a tárgyalás jegyzőkönyvi anyagából. |
|
Krucsay Margit áll a bíróság előtt. Fegyőr kíséretében. |
|
|
|
JEGYZŐ
Krucsay Margit, hivatalnoknő, budapesti lakos, érdektelen.
MONDADA
A telefonközpontban van alkalmazásban?
|
|
Kis mosollyal, esetleges láncaira. |
|
KRUCSAY MARGIT
Nem, kérem, rab vagyok a gyűjtőfogházban. Csak voltam a telefonközpontban. Az ügyészségen mint kommunista ellen volt ellenem eljárás, és ebből kifolyólag a hivatalban is fegyelmit indítottak.
MONDADA
Milyen beosztásban volt ön 1918. október hó utolsó napjaiban?
KRUCSAY MARGIT
Telefonkezelő voltam a Teréz Központban.
MONDADA
Kapott-e valakitől parancsot a forradalom napján a telefon mikénti kezelésére vonatkozólag?
KRUCSAY MARGIT
Kértem és kaptam.
Kis csend.
…Én telefonáltam az Astoriába, ahol a Nemzeti Tanács székelt.
MONDADA
És mit telefonált?
|
|
A jelenet annyira érdektelen, hogy vannak, akik szállingóznak ki a teremből. |
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Hogy vigyázzanak, mert Lukachich tábornok megbízható tisztjeivel a Nemzeti Tanács legyilkolására készül.
|
|
|
|
Lukachich tábornok felállva kiáltja ezt a neki háttal álló tanú felé.
Krucsay Margit nem néz hátra. Kicsit elmosolyodik.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Lukachich tábornok úr… Megismerem a hangját.
LUKACHICH
Kérem a tisztelt Hadosztálybíróságot, méltóztassanak a legalaposabban kikérdezni a tanút erre az esetre vonatkozóan… Okom van ezt kérni. Tisza István gróf nekem küldte utolsó írásos utasítását… A politikai végrendeletét.
|
|
|
|
|
ZOLTÁN LÁSZLÓ
Ezredes, elnök. A Magyar Királyi Budapesti Hadosztálybíróság helyt ad báró Somorjai Lukachich Géza tábornok kérésének.
______
|
|
|
Közben Lukachich hangja. A tárgyalás jegyzőkönyvei és egy korabeli újságinterjú alapján. |
|
Korabeli plakát, a főtárgyaláson látott Lukachich arca, amint akasztófák fölé hajol. Vértől csöpögő betűkkel volt erre a plakátra írva: Lukachich, a hóhér. |
|
|
|
Közben.
LUKACHICH
Hangja a tárgyalóteremből. Miután harmincegy hónapig vezettem a 20-as
honvédhadosztályt, és kiérdemeltem a Mária Terézia-rendet, a Lipót-rend nagykeresztjét, valamint a Monte San Gabriele védelméért…
Kis csend.
Valaki köhintett.
…Igen, a Monte San Gabrielét nagyon nagy véráldozat után fel kellett adnom, de ez csakis árulás miatt történt… Kiérdemeltem Schönburg hercegnek a Legfelsőbb Szolgálat nevében kifejezett legmelegebb köszönetét…
ZOLTÁN EZREDES
Hangja. Köztudomású, hogy a tábornok úr a tábornoki kar legszebben dekorált tagja volt…
LUKACHICH
Hangja. Ötvenhárom éves koromra!
…Feljöttem Budapestre honvédkerületi parancsnoknak, bevezettem a statáriumot, és ezért egy mesterségesen szított gyűlölet központjába kerültem. Ez a gyűlölet a forradalom napján tetőfokára hágott. Amidőn József körúti lakásom ablakán kitekintettem, uszító plakátokat láttam, és az utcán diffamáló dalokat énekeltek ellenem. Tudtam, hogy cselekednem kell. Tudtam, hogy Tisza István is ezt várja tőlem… Üzenetet is küldött. Méltóztattak hallani. Az utcán járni számomra nem volt biztonságos. Telefonálni kezdtem megbízható tiszttársaimnak…
_____
|
|
|
Hangok: a helyszínről, és a tárgyalásról is. |
|
Az egyik gép előtt – ez az úgynevezett „méltóságos gép” – Krucsay Margit ül. Bár a tárgyalás és az októberi forradalom között még két év se telt el, észrevehető az öltözködésben, hajviseletben a különbség. Ezek a postáskisasszonyok itt még 1918 októberében, az utolsó világháború előtti divatot képviselik, szegények.
A kapcsolóteremben van Klimes igazgató is.
A gépen kigyullad egy lámpa.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Megint Lukachich telefonál.
|
|
Amíg a kapcsolást csinálja. |
|
…Az előbb a bosnyák ezredek tisztjeivel beszélt, hogy vigyék a katonáikat az Astoriához, és fogják el a Nemzeti Tanácsot.
|
|
A képen mindenki mozdulatlan lesz. |
|
|
|
MONDADA
Hangja. Feleljen, kisasszony, hogyan egyezteti össze hivatali esküjével, hogy belehallgat olyan beszélgetésekbe, amelyeket nem is lett volna szabad meghallania, sőt ezeket a beszélgetéseket a kollégái előtt nyilvánosságra hozza, s felteszem: kommentálja…
KRUCSAY MARGIT
Hangja, a tárgyalásról. Nem kellett kommentálni, megvolt erről mindenkinek a véleménye.
|
|
A kapcsolóteremben egy alak megmozdul: |
|
KLIMES
A hóhér!… Lukachich…
|
|
Krucsay Margit, fején a hallgatóval. |
|
KRUCSAY MARGIT
Valamelyik katonatiszt barátját hívta fel… Azt parancsolja neki, hogy az egyik csoport legyen egy félóra múlva a Mária utcában a Jézus Szíve-templomban, civilben, de a szolgálati revolverrel. Egy másik csoport meg a Kálvin téren gyülekezik.
|
|
A Teréz Központban, akik ezt hallják, a faliórára pillantanak. Fél kettő. |
|
|
Lázasabban.
Megint kigyullad ugyanaz a lámpa.
Mind ezt nézik, megbabonázva.
|
|
KRUCSAY MARGIT
Már bontott!
|
|
|
EGY HANG
Nem kell kapcsolni neki, én azt mondom, nem kell kapcsolni neki…
|
|
|
|
|
|
Krucsay Margit, hallgatva a beszélgetést, referálja. |
|
|
A lámpa egy pillanatra kialudt, s már megint ég.
|
|
KRUCSAY MARGIT
Ugyanazt mondja… Találkozó a templomban, feltűnés nélkül… Szolgálati revolver. Bontott… Találkozó a Kálvin téren… Feltűnés nélkül megközelíteni az Astoriát.
|
|
|
EGY POSTÁSKISASSZONY
És te kapcsolsz ennek?
|
|
Krucsay Margit kapcsol. S közben. |
|
KRUCSAY MARGIT
Kapcsolok… És amikor befejezte, értesíteni fogom az Astoriát.
_______
|
|
|
Hangok: tárgyalóterem.
MONDADA
És senki se volt, kisasszony, az ön kollégái és főnökei között, aki figyelmeztette volna önt, hogy szolgálatban állván nem jelenthet senkinek, amit telefonon kihallgatott?
|
|
Klimes igazgató arca, – szeretné magára vonni Krucsay Margit figyelmét.
Krucsay Margit odapillant, s nyugodtan mondja.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
De igen, Klimes igazgató úr mondta, hogy vigyázzak, mert ha ezek az idők elmúlnak, én még nagyon megüthetem a bokámat…
MONDADA
Látja… Bár azt hiszem, az igazgató úr ennél határozottabban is állást foglalhatott volna.
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Semmit nem ért volna. Ha megtiltja, akkor is telefonálok.
|
|
|
MONDADA
Megszegve hivatali esküjét?
MONDADA
Annak a tudatában, hogy milyen súlyos a hivatali eskü megszegése?… Nem tartozik válaszolni a kérdésemre, ha nem akar… Miért?
KRUCSAY MARGIT
Csak azt ismételhetem el, amit ott mondtam…
_____
|
|
|
Krucsay Margit arca, közelről. Hol beszél? A bírái előtt? A főnöke előtt? Az Isten előtt?. |
|
Krucsay Margit kigyúlva áll a postaigazgatóval szemben. |
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Az egyik fülemen be, a másikon ki… Így ment át rajtam egy egész világháború. A hadijelentések! A sok Hőfer – mielőtt még meghamisították volna a híreket. Sokkal több vérrel ment át rajtam ez a világháború, mint amennyiről tud a világ… Elsőnek hallottam meg a veszteségeket, és a haditervekből kiszámíthattam, hogy másnapra hány embert fognak megölni. És nem rendültem meg, és nem árultam el semmit… pedig már akkor üvölteni kellett volna… És hallottam Tisza telefonjait hol egyik, hol másik császárral, és az álmomban is megismerem Lukachich hangját, ahogy jelenti Boroevicsnek, hogy a Monte San Michelén és a Monte San Gabrielén holnap feláldozza a székesfehérvári 17-eseket, és ugyanott pusztult utána a debreceni 3-as, a nagyváradi 4-es ezred, a budapesti 1-es… És Boroevics csak azt mondta: köszönöm. És én hallgattam, mint a sír, pedig a vőlegényem is ott volt a fehérvári 17-esek között…
…És amikor az öcsém azt mondta, hogy harmadszor már nem bír a frontra visszamenni, – rejts el, mondta –, ez most volt a nyáron – talán neki mondtam volna el, hogy mindennap hány logós katona kivégzésére ad parancsot Lukachich, amikor a háborúnak már semmi, de semmi értelme nem volt…?
|
|
|
…Soha nem volt!
…De akkor már ezt a király is mondta. Hallottam. Őt is hallottam. „Nincs értelme!” Ezzel a két fülemmel hallottam. „Nincs értelme!” – mondta a király. De ezt se árultam el, pedig el kellett volna… Kikiabálni kellett volna a háztetőkről a húszezer pesti lógósnak, szegényeknek, hogy igazatok van, a király is mondja már: nincs értelme… De hallgattam. Egyik fülemen be, a másikon ki. És a kivégzések! Egyik fülemen be, a másikon ki. És a győztesek tervei Magyarországgal! Hogy mit fognak elvenni tőlünk. Egyik fülemen be, a másikon ki.
|
|
Elkínzottan nevet, hosszan.
Majd csendesen.
|
|
|
|
…Ahelyett, hogy hagytam volna, hogy a számon törjön ki az igazság.
…Hogy nem szabad engedni tovább.
|
|
Most tör csak ki rajta a sírás.
Leborul a kapcsolótáblára.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Zokogása.
…Hogy tovább nem…
|
|
A keze, amint, szinte függetlenül a zokogó asszonytól, keresgéli a drótok közt a megfelelő kapcsolót. |
|
|
Majd.
Hirtelen.
Egy sikoltással.
|
|
…Astoria? A Nemzeti Tanácsot keresem… Nem tudom kit…
…Fényes Lászlót!
…Vigyázzanak!
_______
|
|
|
Krucsay hangja visszacsuklott a valóságba. Tárgyalás, börtön, ellenforradalom… 1920. |
|
Krucsay Margit arca – ez a két év persze megviselte. Könnyes az arca.
Csendesen ismétli.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Igen, megmondtam: vigyázzanak…
|
|
Mondada, a letartóztatott Fényes László felé, aki megrendülten ül, s hallgatja Krucsay Margit vallomását. |
|
|
|
MONDADA
Fényes László – emlékszik ön erre a telefonhívásra?
|
|
|
FÉNYES LÁSZÓ
Pontosan… Csak nem tudtam, kinek kell megköszönnünk – a Nemzeti Tanács nevében… Köszönöm, kisasszony.
|
|
Mondada belevágott.
A bíróság tagjaihoz.
|
|
MONDADA
Ezért rendreutasítom.
...Van-e valakinek kérdése a tanúhoz?
SZTUPKA LÁSZÓ
Hadbíró őrnagy. Nekem van.
MONDADA
A haditörvényszék ügyészéé a szó.
SZTUPKA
Tudatában volt-e ön annak, hogy milyen hordereje lehet ennek a telefonnak az Astoriában?
|
|
Nyugodt fölénnyel, szinte sugárzik. |
|
KRUCSAY MARGIT
De hisz azért csináltam.
KRUCSAY MARGIT
Hogy ne öljék meg őket.
SZTUPKA
Ön fegyelmezett tisztviselő volt az egész háború alatt… Holott kockán volt a vőlegénye élete, testvéröccse élete… Miért tette? Október 3l-én elkapta a forradalom láza?
KRUCSAY MARGIT
Nem… Hanem eszembe jutott, hogy ott van az Astoriában az ideálom.
|
|
Mozgás a teremben.
Krucsay Margit lefegyverző természetességgel folytatja.
|
|
|
|
KRUCSAY MARGIT
Ugyanis nekem Fényes László volt az ideálom, mert 1917-ben ő a parlamentben szóvá tette az ügyünket, amikor a telefonkezelőket a rendőrök megrugdalták…
|
|
|
…Meg eljárt abban az ügyben is, hogy a postások nyugdíját emeljék… Igazán nem hagyhattam, hogy őt Lukachich felkoncolja. |
|
Mint aki túlságosan kiszolgáltatta magát, kicsit elszégyellve magát.
Hogy a teremben érezhetővé vált meghatottságot elűzze, a tárgyalásvezető határozottan folytatja.
|
|
…Azt hiszem, ezért is csináltam.
|
|
|
MONDADA
Fényes László! s ezután ön elrendelte, hogy a telefonközpont ne kapcsoljon.
FÉNYES
Igen… Gyanús telefonokat ne kapcsoljon.
MONDADA
Például, ha egy Tisza István telefonja jelez…
|
|
Nem állja meg, belekiált. |
|
LUKACHICH
Inkább pusztuljon el, megfelelő védőőrizet nélkül, megfelelő orvosi segítség nélkül!
FÉNYES
Engedélyt kérek, hogy feleljek a tábornok úrnak.
|
|
Ezt meg sem várva Lukachich felé fordul. |
|
…Önnek 31-én reggel Tisza István levelet küldött Konrád inassal… Igen… Ön telefonált a megbízható tiszteknek, hogy hányják kardélre a Nemzeti Tanácsot… Igen?… A kisasszony ezt jelentette nekem, és én elrendeltem, hogy ezentúl a herkópáternek se kapcsoljanak… Öt perc múlva Tisza erősítést akart kérni a villája elé… Később pedig orvost… Telefonálni egyszer se tudtak. Tisza meghalt… Mondja, tábornok úr, a katonai reálban, növendék korában elemeztek-e maguk görög tragédiákat? |
|
Csend. Majd.
Lukachich arca. Nem egészen érti az összefüggést.
|
|
…Mert most elemezhet egyet. |
|
A tárgyalásvezető a segítségére siet. |
|
MONDADA
Tábornok úr, természetesen nem kell felelnie… Fényes Lászlót rendreutasítom ezért az ide nem tartozó kérdéséért, amellyel azt a látszatot óhajtotta volna kelteni, mintha Tisza István gróf halála, mit tudom én, végzetszerű lett volna… A tárgyalást folytatom.
|
|
|
…Következik Fenesi Sándor urasági inas kihallgatása. 17 éves, geszti lakos, érdektelen… |
|
Egy fiatal fiút vezetnek a tanúk padjához. |
|
|
A Róheim villa hallja. Este.
Tisza halála, megint. Most úgy, ahogy a kisinas látta.
Tisza és a két nő ugyanúgy áll, amint már láttuk őket.
De a pincelejáratból látjuk őket, alulról, furcsa rövidülésben és hatalmasoknak…
Ugyanígy a katonákat is néha. Főként a bakancsukat látjuk.
|
|
|
|
Közben.
FENESI SÁNDOR
Hangja. …Én a kisebbik inas voltam a kegyelmes úréknál. A katonák engem leküldtek a hallból a pincébe – menj le innen, rád itt nincsen szükség – mondták. De én csak annyira mentem le, ahonnét még kileshettem…
|
|
|
MONDADA
Hangja. És így mindent hallott?
FENESI
Hangja. Igenis, hallottam, hogy a katonák beszélgettek a kegyelmes úrral, hogy ő okozta a háborút, hogy őmiatta pusztult el az a sok ember… Tudom, fiam, mondta a kegyelmes úr, de én nem tehettem mást, ez volt az én sorsom…
MONDADA
Hangja. Nana! Ne beszéljen itt nekünk összevissza! Magának túl nagy a képzelete!
|
|
De a fiú nem hagyja abba. Mondja, hogy otthon, Geszten, mesélik és mesélni fogják. |
|
|
|
FENESI
Hangja. Tisztán hallottam, hogy még azt is mondta: megérdemlem…
…És akkor a gróf úr maga vezényelte a tüzet.
Sortűz.
|
|
|
Egy test zuhanása. _______
|
|
A bíróság folyosója. 1920.
Az ablakban a két újságíró. Nézik, ahogy lent az udvaron vezetik, két fegyőr közt, Krucsay Margitot.
A Harmadik Újságírónak mondja az Egyik.
|
|
Hangok a helyszínről: 1920. |
|
|
EGYIK
Nyugodtan megírhatod a lapodban az első oldalon, a legnagyobb betűkkel: „Kihallgatták a Teréz Központ egyik postáskisasszonyát.”
|
|
Milyen csöpp a nő odalent. |
|
|
|
HARMADIK
Egy ilyen kis pont?
EGYIK
A világtörténelemben… Látod.
|
|
Most tűnik el az udvarról Krucsay Margit.
Üres az udvar.
|
|
|
|
|
Idézés, ítélet
Történik 1919 áprilisában, Váradon
Kis kerti ház. Mi volt eredetileg? Gyümölcsaszaló vagy kerti szerszámok raktára? A család nagyfia birtokba vette, és legényszállássá alakította át.
Régen volt.
Hiszen annak is már öt éve, hogy elment.
A diákos polcokon könyvek, folyóiratok. Diákos az íróasztal is.
A falon Hufnagel nagyméretű metszete: Varadinum.
Hátul egy benyíló, priccsel. Ezt egy könnyű függöny rekeszti el.
A függöny mögött egy kis lámpa. Arra is kendő van dobva. Így itt, az első
helyiségben félhomály van, s e világos függöny előtt a jelenlevőknek csak a sziluettje látszik.
Három alak ül az előtérben, a háttérvilágítás előtt, egy kis asztal körül.
Mozdulatlanok.
Némán ülnek az asztal körül: Ella, Margit, Viktor. A lányok gyászban.
Csend. Amikor már elviselhetetlen.
ELLA
Visszafojtott hangon, de eréllyel. Csend legyen!… Hogy nem tudod egy
kicsit fegyelmezni magad.
ELLA
Tisztán éreztem, hogy valaki áll a hátam mögött. Éreztem a tarkómon a lélegzetét. Megint
csend.
ELLA
Most már hiába beszélsz. Nem mozdult meg. A nevetéseddel elrontottad… Pedig már a hátam mögött
állt. Valamit közölni akart.
VIKTOR
Hagyjuk abba mára.
ELLA
Mi van magával? Tegnap is már olyan türelmetlen volt… Dolga van?
VIKTOR
Nemcsak a halottakra kell gondolni, az élőkre is. Maga mondta, hogy jelentkezett egy másik fogolytárs,
hogy itt lappang a városban…
Csend.
ELLA
De, de… Mégis… Hátha.
Csend.
ELLA
Máskor ilyenkor már táncol az asztal, zeng-bong a gitár a falon, és alig győzzük jegyezni az üzenetet… Te belenevettél…
MARGIT
Bocsáss meg, nem akarattal csináltam.
VIKTOR
Én azt hiszem, amennyire Lászlót ismertem, és ott kint az ember igazán megismeri egymást, ő csak örül annak, ha a húgai most is jókedvűek…
ELLA
Senki se szereti, ha kinevetik őt. Pláne, akik már meghaltak.
MARGIT
Bocsáss meg… Bocsáss meg… Bocsáss meg… Mit mondjak!
VIKTOR
Lehet, hogy mástól ijedt meg. Ahogy idejött, látta hogy a város meg van szállva. Meglátta, hogy mi van, és sürgősen elment. Ha én szellem volnék, én is meggondolnám, hogy hazalátogassak-e ezentúl… Mi a lágerben folyton idéztük Ferenc Józsefet. Ott kaptuk a hírét, hogy meghalt, hát megidéztük. Egészen odaszokott. Amikor reccsent a barakk, már mondtuk, megjött a Ferenc Jóska.
MARGIT
Elneveti magát, majd gyorsan. Bocsánat!
VIKTOR
De amikor kitört a forradalom, őfelsége nem jött többet. Világos: nem tetszett neki, hogy elűzték a cárt. Ebből látja, hogy az emberek a haláluk után is megőrzik a politikai elfogultságaikat.
ELLA
Az nem lehet, hogy most már mindenki elhagyjon minket. Még ő is.
VIKTOR
Mindenki?… Ellácska – mindenki?
ELLA
Tulajdonképpen maga mért maradt itt? Nem lett volna jobb magának is elmenekülni? Azt mondják, ma reggel még volt egy vonat…
VIKTOR
Sokan itt maradtak. Maguknak is üzent az az egykori fogolytárs – pedig az aztán biztos nagyon kompromittált ember lehet, ha a csucsai frontról jött… Valami parancsnokféle lehetett ott is, nem? Csöpp csend. S hogy nincs válasz, folytatja, könnyedén. A munkástanács tagjai is – állítólag – mind itt maradtak. Értelmetlen hősködés, a románok most szedik össze őket.
ELLA
Borzasztó! Maga is mondja, hogy értelmetlen…
VIKTOR
Azt hittem, maguk azt természetesnek fogják találni, ha én itt maradok. Nem fogják kérdezni: miért?
ELLA
Mert te önző vagy, és csak magadra gondolsz.
VIKTOR
Ellácska, hagyjuk abba ezt a mai napra… Azt hiszem, olyan dolgok történtek itt az elmúlt huszonnégy órában, hogy mindnyájunknak máson jár az eszünk.
MARGIT
Jaj de jó! Végre! Felugrik. A hátsó benyíló függönyét elhúzza, és a függöny mögé rejtett lámpáról lekapja a kendőt. Ma igazán semmi, de semmi kedvem nem volt ehhez az egész szellemidézéshez.
Viktor is felállt közben. Ella marad egyedül ülve, az asztalra ejtett két elnehezült kezével. A meztelen villanykörte kemény fényében.
ELLA
Hidd el, Margitkám, hogy nagyon sok helyen csinálják mostanába n ugyanezt. Ez a háború annyi, de annyi családot szakított szét… Ki tud abba belenyugodni, hogy akiket látott felnőni, készülni az életre – nézd ezeket a könyveket, az íróasztalon ott vannak László utolsó jegyzetei, már sárgul a papír… Mit is akartam mondani?
VIKTOR
Hogy a hátramaradottak nem tudnak belenyugodni.
ELLA
Hátramaradottak? Már az is szörnyű, hogy azt mondja: hátramaradottak. Én azt nem mondtam, hogy hátramaradottak. Én csak azt mondtam, hogy van, amibe nem lehet belenyugodni… Csendesen. Nézd meg azt az írást az asztalon.
MARGIT
Sokat néztem már, Ellácskám.
ELLA
Egy félbehagyott mondat… Hirtelen, nagyon élénken és természetesen. Ne higgyétek, hogy én valami csodát várok. Én tudom, hogy nincsenek csodák. Én tudom, hogy László meghalt. S hogy az is milyen értelmetlen volt! Megölték. Viktorhoz. Maga elmondta. Vége. Én csak az emlékeket szeretném őrizni. Az ember azt hinné, semmit se felejt, pedig folyton felejt. Én nem akarom őt elfelejteni! Ezért írtam magának is, hogy jöjjön ide hozzánk, lakjon nálunk, és beszéljen róla. Ezért írtam másoknak is… Ezért akarok hinni még ebben az asztaltáncoltatásban is… úgy, mint az a sok ezer más árván maradt anya és nővér és feleség, aki ugyanígy csapja be magát vele… Ültünk itt csendben, félhomályban, asztalra ejtett kézzel, és akkor minden az eszünkbe jut… Szavak… Hangsúlyok… Hangok… A lélegzetvétele… Az érintése… A bőrének melege. Mert én nemcsak ezeket a könyveket és írásokat akarom őrizni utána, meg amiket maga hazahozott tőle, a tárcáját, revolverét… Hanem hogy milyen volt, amikor kézen fogva mentünk iskolába, és hogy milyen volt, amikor gyalogolt a hóban, valahol Szibériában. Mert én ezt annyit elképzeltem, hogy ez is olyan már nekem, mintha fogtam volna a kezét. És úgy mentünk volna együtt abban a rettenetes hidegben.
VIKTOR
Szelíden megfogja a kezét, de azért mosolyogva. Higgye el, Ellácska, ott nem is volt hó, ahol mi voltunk, csak sivatag és folytonos szél, amely úgy hordta a homokot, a kavicsot, hogy csak úgy kopogott. Mint a jégeső. Mint valami száraz jégeső. Száraz, forró jégeső.
ELLA
Szorítja Viktor kezét. Ez az! Látja, ezt még nem mondta… Beszéljen! Ha már nem sikerült a szeánsz…
MARGIT
Énekelve szinte. Bocsá-ánat!
VIKTOR
Nem mondtam? Azt hittem, mióta itt lakom, már igazán mindent elmondtam. Lehet, hogy ez a forró kavicseső kimaradt?… Tudja mit? Megnézem, hogy csakugyan itt maradt-e Váradon az az egykori fogolytárs. Ha itt maradt, idehozom. Együtt talán csak sikerül összeraknunk az emlékeket. Én elmondom, hogy kopogott, ő azt: hogy csíptek a skorpiók. Erről nekem eszembe jutnak a mérges kígyók… Ő akkor jön a kolerás kutakkal…
MARGIT
Inkább azokkal a lengyel ápolónőkkel jöjjenek… Azzal a madonnaarcúval… Hogy is volt?
VIKTOR
A madonnaarc! Ott tanultam meg, hogy az mi mindent takarhat… Szegénykét, fürdött a patakban, amikor agyonlőtték. Pucéron.
ELLA
A fehérek? A vörösök?
VIKTOR
Nem mindegy? Hímek. Kalandvágyók. Megszállottak. Desperádók… Speciel őt, lehet, hogy a fehérek.
ELLA
Ezt, úgy látszik, csak Margitnak mesélte el. Hogy volt?
VIKTOR
Legalább tíz ilyet elmeséltem már.
VIKTOR
Visszajövök, és elmondok még tízet… Adja ide annak a vörösparancsnoknak a címét, hadd lássuk,
megelőzöm-e nála a román patrouille -t.
MARGIT
Ne menj most el. Már egész sötét van!
VIKTOR
Épp azért biztonságosabb.
MARGIT
Kijárási tilalom van!
VIKTOR
Legalább kisebb a valószínűsége, hogy ismerősökkel találkozom.
MARGIT
Nem, nem, nem! Nem engedlek… Inkább folytassuk a szeánszot. Megígérem, hogy nem fogok nevetni.
VIKTOR
Nevet. Hol így, hol úgy…
VIKTOR
Éppen akartam proponálni, hogy tegeződhetnénk talán mi is, Ellácska. Ha már így befogadtak ide a
fivérük remetelakába.
ELLA
Majd ha feljön vacsorázni. Papának vannak még jó érmelléki borai. Egyet felbontunk. Így szárazon nem érvényes.
VIKTOR
Van nekem itt egy kis italom. Kicsit játssza. Hol is van, hol is van?
ELLA
Egy csikóbőrös kulacsocska?
VIKTOR
Csak afféle ütött-kopott kincstári kulacsocska. Előveszi. Kínálja.
ELLA
Így? Úgy érti: pohár nélkül.
VIKTOR
Így az igazi… Szervusz.
Kart karba öltve isznak.
MARGIT
Amíg az ünnepélyes aktus folyik, felteszek valamit a gramofonra.
ELLA
Közben. Légy szíves, ne! Még nem telt el a gyászév! Viktornak. Akkor, szervusz… Margitra néz. Ti nem legalizáljátok?
MARGIT
Mit? A pertut? Összenevet Viktorral. Ó, mi már legalizáltuk. Mondd, Ella, te már számot vetettél vele, hogy mi tulajdonképpen most egy legénylakáson vagyunk?… Hirtelen. Ne haragudjatok, ma olyan bolond kedvem van. Magam se tudom, miért.
VIKTOR
Ilyenek a kislányok. Nem lehet tudni, mért van bolond kedvük. Meghajol. Hölgyeim, érezzék magukat addig is otthon ezen a legénylakáson, amelyet jóvoltukból van szerencsém birtokolni. Igyekszem vissza, lehetőleg együtt azzal az ismeretlen jó baráttal.
ELLA
Vacsorára legyenek itt! Tudja, hogy papa szereti, ha pontosan tálalunk.
MARGIT
Viktor mellett. Ne menj el! Megfogja a karját.
VIKTOR
Tudod, hogy hány megszállást csináltam én végig? Volt olyan város, amelyik tízszer cserélt gazdát.
Gyenyikin kozákjai! Azok igen! Nem fogok megijedni a román királyi hadseregtől. Cserkészcsapat…
Ellához. Add ide azt a címet !
MARGIT
Közben. Amíg a forradalom tartott, ki se mozdultál, tegnap óta meg mindig csak mégy… csak mégy…
VIKTOR
Könnyű volt hősködni a kommünben azoknak, akik olyan nagyon hősködtek… Most hol vannak?
ELLA
A címet adja. Ez például itt, ezen a címen… Azt hiszem, azért üzent, mert reméli, hogy nálunk nagyobb biztonságban lehet.
VIKTOR
Feltéve, ha nem súgja be valaki a románoknak, hogy milyen szerepe volt a fivéreteknek az orosz
forradalomban.
ELLA
Milyen szerepe? A végén mindig kiderül, hogy semmiről semmit se tudunk. Csak azokról a
madonnaarcokról. Hirtelen. Lehet, hogy ez, akit idehoz, többet tud? Tudja,
papát legjobban az izgatja, hogy lett a fiából odakint bolseviki.
VIKTOR
„Tudod, papát legjobban az izgatja…” A címre. S most az ügyész úr is várja
ezt az új tanút?
ELLA
Miért ne ismerné? Ő is azt írja, hogy László barátja volt.
VIKTOR
Nézi a címet. Buharából? Omszkból? Tomszkból? Krasznojarszkból? Nagy falu Ázsia… De lehet. Minden lehet. Ha megtalálom, ez is kiderül. Ha megtalálom… Mert azt kéne kívánnom, bár sikerült volna kicsúsznia innen neki is, a Vörös Hadsereg utolsó csapataival… A saját érdekében. Indul.
MARGIT
Engedd meg, hogy veled menjek!
VIKTOR
Megrázza a fejét: nem! Mosolyogva. Vacsorára itt leszek. El.
MARGIT
…veled megyek! De marad.
Ella, Margit
ELLA
Most egészen elemében van. Hogy meg van szállva a város… Szereti a veszélyt… Bátor.
MARGIT
Az. Egy fiókhoz megy, kinyitja.
MARGIT
A revolvert is itthon hagyta.
ELLA
Azt is el kéne valahová rejteni. Én nem akarom beszolgáltatni… Az is emlék.
MARGIT
Kiveszi, a fogását próbálgatja. Szegény…
ELLA
Mindenütt házkutatás lesz. Képzeld el, ha László hazajött volna, és őt is rejtegetnünk kéne… Erre
gondolj, ha valaki menedéket kér.
MARGIT
Visszatette a fiókba a revolvert, nagy koppanással. Persze. Kis csend, majd hirtelen. Te, én éjszaka itt voltam nála.
Csend.
MARGIT
Jaj, te miket tudsz kérdezni… Együtt voltunk… Hajnalban futottam föl a házba. Már egészen világos
volt… És olyan tavasz volt!
MARGIT
Igent int, majd hirtelen. Mondd, te nem vagy szerelmes belé?
MARGIT
Mert csak most jut eszembe, hogy hátha… Mért ne? És akkor az borzasztó volna, hogy én ilyeneket
elmondok neked. Hozzábújik. Ugye, nem vagy féltékeny?
ELLA
Nem, egyáltalán nem. De azért azt hiszem, nagy meggondolatlanság volt odaadnod magad.
MARGIT
Én megbízom benne.
ELLA
De te vagy megbízhatatlan. Arra nem gondoltál, hogy idekötöd… Most már látom: miattad maradt itt.
Mit akarsz? Hogy nem tudom, hány évi hadifogság után most a megszállók vigyék el?
MARGIT
Menjen el, én majd vele megyek.
ELLA
S hogy papa mit szól hozzá?
MARGIT
Neki nem! Egy szót se… Te, ugye, biztos, hogy reggel ő nem látott meg, amikor keresztülfutottam a
kerten?… A szobája ablaka, ott fönt az emeleten, felhúzott redőnnyel, olyan volt, mint egy nyitott szem.
ELLA
Azt hiszem, ilyenkor a lánynak… az asszonynak, arra van szüksége, hogy simogassák – nem, nem, most
nem szabad nyugtalankodnod semmin, ne törődj semmivel…
ELLA
Szárazabban. Gondolod? Lehet. Hogy a mama nincs – bennem nőtt ki valami anyai szív… Egy afféle pótanyai pótszív. Nevet. Ennek sokszor meg kell küzdenie a természetes testvéri féltékenységgel.
MARGIT
A benyíló priccséhez megy. Ledől rajta, nézi a mennyezetet. Csend. Majd. Nekem ma éjszaka azt mondta, hogy látta a fényképeinket Lacinál… Akkor szeretett meg minket.
MARGIT
És hogy Laci sokat beszélt rólunk.
ELLA
Ha azért csináltad, mert úgy gondolod, hogy tartoztál ezzel a bátyád barátjának…
MARGIT
Élénken. Ellácskám, ez igazán az eszembe sem jutott.
ELLA
Miért? Ez mindenki szemében a legérvényesebb mentséged lehetne.
MARGIT
Miért kell mentség rá? Fekszik a priccsen, mosolyog.
ELLA
Túl könnyedén veszed a dolgokat… Bocsáss meg, tényleg úgy beszélek, mint egy féltékeny öreg nővér…
MARGIT
Lehet, hogy a vérünkben van. A kaland. Viktor szerint…
ELLA
Viktor akármit beszélhet, a mi fivérünk nem olyan volt, amilyennek ő leírja.
MARGIT
Az ember változhat. Te is változtál. Én is változtam, tudom.
ELLA
Én is azt hittem, amikor érettségi után László berendezkedett ebben a kis, üres kertészlakban, hogy
azért kellett ez neki, hogy nőket hozzon ide.
ELLA
Hogy eldugja papa elől a könyveit.
ELLA
Kihúz egy könyvet. Nézd, mik vannak a Verne-kötésben. A címlapon: Grant kapitány gyermekei, és belül: A nő és a szocializmus.
MARGIT
Hasra fordul, nevet. De azért a nő is ott van! A nő is…
ELLA
Indulata kitör. De ezen a priccsen nem henteregtek nők – teelőtted.
MARGIT
Ránéz, lassan föláll. Mondd, te, ugye, Lászlót is csak azóta tudod ilyen fenntartás nélkül szeretni, amióta meghalt?
Csend. Szomorúan állnak egymással szemben.
MARGIT
Ugrik, kinyitja a fiókot, s a revolvert gyorsan belesüllyeszti az egyik felakasztott kabát zsebébe. Mereven állnak.
ELLA
…Semmi, papa jön csak. Fellélegzett.
MARGIT
Papának el ne mondd – amit elmondtam…
Ella, Margit, Apa
APA
Ötvenen valamivel túl járó férfi, érzékenysége már hipochondria, logikája már skrupulozitás. Ő is gyászol. Fekete nyakkendő. No, mi az? Azt hittétek, hogy egy szellem érkezik, ugye? Legjobb úton vagyok, hogy hamarosan az legyek. Borzongat a derekam, ami a kezdődő influenza csalhatatlan jele. És ez a spanyoljárvány most kezd a leggyilkosabb lenni, hogy kimentünk a télből. Gondoljátok, hogy nyáron is szövődményes tüdőgyulladás lesz a népbetegség?… Négyesztendős háborúra egy négyesztendős epidémia?
MARGIT
Persze hogy fázik, apám, ha áprilisi este így sétálgat a kertjében…
APA
Ki este, ki hajnalban… De a derekam csak nekem borzong. Klasszikus szimptóma.
ELLA
Hátha csak képzelődik.
APA
Na! A képzelődés sem rossz melegágya a járványoknak. Régen is tudták: aki fél a pestistől, megkapja.
ELLA
Meg ez az áprilisi bolond idő. Az ember nem is tudja, hogy öltözzék.
APA
Ez az! Képzelődés plusz időjárási tényezők. Egyre jobban alátámasztod a valószínűséget, hogy
megkapjam a spanyolt.
ELLA
Nem fogom engedni, hogy kimozduljon a házból.
APA
Nincs is kedvem. De ha muszáj volt elmennem a kollégám temetésére. Hát ne emlékezzék az ember
a mulandóságra, ha egy temetésről jön haza?
ELLA
Véletlen, hogy kit ér a járvány.
APA
Akinek felnőtt gyerekei vannak, mégiscsak inkább tarthat a nagy Kaszástól, mint akinek egyéves
csecsemője sír otthon. Mint például boldogult kollégámnak. Ebből kiszámíthatod a sanszaimat.
MARGIT
Odamegy hozzá. Mért kell ilyenekről beszélni?
APA
Gondolod, hogy kellemesebb, ha a politikai helyzetről kezdünk beszélni? Ha nem tudnátok, tegnap óta idegen impérium alatt élünk. A falon függő régi váradi metszetet nézi, zsebéből nagyítót vesz ki, azzal. Ezen a metszeten még látszik a lovas Szent László-szobor. Kolozsvári Márton és György alkotása. Koraibb a Gattamelátánál és a Colleoninál. Itt áll a várban, a Boldogasszony-temploma előtt. A törökök aztán bevették a várost, és az európai renaissance legelső szabadon álló lovas szobrát beolvasztották ágyúnak… Vajon miről beszélgethetett háromszáz évvel ezelőtt a török impérium első napjaiban egy váradi jogtudós a lányaival? Na, ki találja ki? Én megmondom: arról, hogy haj, haj! négyszáz évvel előttünk, a tatárdúlás idején mi volt a város sora. Nevet. Ennél talán mégiscsak vidámabb téma: a személyes mulandóságunk. Miután rájött, hogy Viktor nincs itt. A vendégünk hova lett?
MARGIT
Vacsorára itt lesz. Vagy itt lesznek. Elment megkeresni Lászlónak azt a fogolytársát, aki ma reggel
üzenetet küldött…
APA
Egyszóval: egy újabb tanú! Emlékeztetni rá, hogy az élő gyerekeim mellett van egy halott is… És hogy az ő sorsáért is éppúgy felelős vagyok. Még mindig. És egyre inkább. Ezen a tényen az ő tragikus halála semmit se változtatott. Sőt. Leül, Margithoz. Kérdezted, hogy mért kell nekem efféle gyászos témákról beszélnem. Azért, mert ma benéztem egy sírba, amikor a göröngyöt a koporsó után dobtam… Azért, mert odafent a fűtött szobában is borzongat a derekam… Azért, mert két nagy felnőtt lányt itt hagyni, támasz nélkül, majdnem olyan felelőtlenség, mint itt hagyni egy egyéves csecsemőt…
MARGIT
Nem fogom, apám, azzal vigasztalni, hogy majd megállunk a lábunkon.
APA
Nem fejeztem be… Számba vettem: kikre számíthatok… Szembenéz velük. Ezért jöttem le. Viktorral akartam beszélni.
ELLA
Egy alig észrevehető pillantással Margitra, lehetőleg könnyed hangon. Viktor, azt hiszem, szinte a családhoz tartozik.
APA
Effajta gondolatok nem hagytak nyugodni ma hajnal felé sem… Ellához.
Örülök annak, amit mondasz… Viktorról.
MARGIT
Szeretné elvinni a témát Viktorról. Ó, pedig én inkább azt hittem, azért jött le papa ide a kerti házba, mert szeretne részt venni egy kis asztaltáncoltatásban. Vallja be már! Kíváncsi a szellemekre!
APA
Nagyon nyugodtan, szinte súlyosan. Az én kérdéseim úgy mennének át az ilyen jelenéseken, mint a kard az árnyékon… Nektek elég annyi, hogy érezzétek a fivéretek fizikai, vagy hogy mondjam? metafizikai közellétét. Azt mondjátok, hogy a múltkor megzendült a gitárja a falon. Egyszer meg megreccsent a padló. A múlt éjszaka én is hallani véltem egy ilyen zörejt. De engem ez nem érdekel. Én jogot tanultam, jogot tanítok, és a mesterségem gyakorlata szerint kérdéseket adok föl neki. Csakhogy az effajta kérdésekre nem szoktak visszakopogni választ a szellemek… Kis csend, majd mintha már egyenest a fiától kérdezné. „Miért tetted?” – „Hogy kerültél a forradalmárok közé?” – „Mi közöd volt neked az oroszokhoz?”
MARGIT
Élénken. Tadzsikokhoz, türkménekhez, nyenyecekhez, vogulokhoz…
APA
A tettenérés örömével. Ohó! Ez a minősítés csak látszólag súlyosbít. Majdnem mentő jellege van. Az ifjúságban mindig van romantika, s minden ázsiai néptörzsben, minél kisebb, minél kihalóbb, rokont vél fölfedezni. Félre a romantikával! Maradjunk az oroszoknál.
MARGIT
Élénken, ő is a játék örömével. Azért se félre a romantikával! Ahogy Viktor elmondta: nagyszerű kaland volt, amit ott csináltak.
APA
Hallottam. Kis csend, majd mint aki a legnehezebbre tér át. Az ügyészségi
elnök fia is kommunista lett. Elesett Csucsánál. Vörös zászlóval leborítva tették le a családi sírboltba.
És az apa, az esztelen tiszaeszlári vérvád főügyésze emelt fővel megrendelhette a kőfaragónál az
epitáfiumot: „Itt nyugszik ifjú Bary József, elesett a magyar föld védelmében”… És én mit vésessek rá
arra a bukharai sírra? Azt, hogy elesett romantikából? kalandvágyból? mert gusztust kapott a rafinált
szadizmusra? Kis csend. Ismerem én is a Viktor barátunk történeteit.
ELLA
Kicsit rekedten. Bízza ezt rájuk. Akikkel együtt harcolt, biztosan tudják, hogy mit írjanak rá a fejfájára.
APA
Felőlem emlékművet is emelhetnek neki. Akkor sem érdekel, hogy propagandából mit fognak ráírni.
MARGIT
Én tudom, mit fognak ráírni. Azt, ami a Rulikovszky-emlékműre van írva. Itt, az utcánk végében. Azon
tanította nekem a papa a betűket… „Rulikovszky Kázmér, lengyel születésű orosz dzsidás százados. A
magyar szabadság pártolásáért kivégeztetett 1849. augusztus 28-án… Béke hamvaira.” A név és a dátum
más lesz. Az orosz és magyar szó fölcserélendő. És persze a mi Lacinkról nem írhatják, hogy volt
dzsidás százados, hanem csak azt, hogy volt honvéd önkéntes…
APA
Egy apa, ezek szerint, jobban válogassa meg, hogy milyen szövegeken tanítja a gyerekeit olvasni… Ha
nem akar, a természet rendjét felforgatva, gyászt viselni értük. Feláll. Margithoz. Amit mondtál, plauzibilisnek látszik. A kalandvágy is plauzibilisnek látszik. A kettő
együtt: kizárja egymást… Járkál. Tehát megint ott tartok, mint amikor az
első és meg nem erősített hírek jöttek: hogy bolseviki lett, hogy valami parancsnok lett, hogy elfogták,
hogy kivégezték… De miért? de miért? Mi köze volt hozzájuk?… Végigkutattam, mint holmi buzgó,
zöldfülű vizsgálóbíró a tárgyi nyomokat. Az egész tényanyagot. A könyveket, bennük az aláhúzott
részeket. Ezekből kialakult, hogy mi érdekelte. A folyóiratok – ahol szenvedélyesen érdekelte valami,
ott az ujjával vágta föl. Az ő szellemi képe is kialakult: egy teoretikus. El tudom képzelni, hogy ő is
tanár lesz a jogakadémián. Megengedem, az enyéimnél radikálisabb nézetekkel – Somló Bódog utóda.
Vagy akár Ágoston Péteré.
ELLA
Verseket is írt. Amit ott hagyott az íróasztalán, félbe, az vers akart lenni.
APA
Az én diák koromban még kötelezőek voltak a poétikai gyakorlatok. Én is írtam verseket… Egy
költőből nem lesz hadvezér!… Minél inkább firtatom: a miértek szaporodnak. Minél több tanút hoztok
ide a házhoz, hogy beszéljenek róla: a miértek szaporodnak… Margithoz.
Azt kérdezted, hogy talán asztalt táncoltatni jöttem én is ide? Erre én azt mondom: miért ne? Mivel
semmiféle racionális magyarázatot nem kapok senkitől, hogy mért fogott fegyvert a fiam odakint, s
hogy mért halt meg: hajlandó vagyok bármilyen irracionalizmust elfogadni. Az okkultizmust is, a
szellemidézést is, az asztaltáncoltatást is… Leült. Na, hogy kell csinálni?
Hadd röhögjenek a túlvilági szellemek rajta, hogy félredobva rációt és judiciumot, logikát, disztinkciót
és argumentációt, a büntető jog és eljárás tanára egy bicegő asztaltól kérdi: mi is az igazság?
MARGIT
Leül, de inkább csak játékból. Kopogj, kedves szellem!
ELLA
Leül. Azzal szokta kezdeni… „Nem számítottam rá, hogy meghalok, még szép időt szerettem volna veletek élni.”
APA
Kis keserű felnevetéssel. Ezt mindenki mondhatja!
Csend.
Kopogás.
APA
Ilyen egyszerű? Még idézést se kell küldeni? Elő se kell vezettetni?… És már itt kopog?
Ella, Margit, Apa, Viktor
VIKTOR
Be. Bocsánat… Úgy látom, rosszkor…
VIKTOR
Nevet, úgyhogy nem lehet tudni, mennyire játszik. Miért? Valaki kopogott?
MARGIT
Már felugrott. Te kopogtál, te kopogtál… Úgyis tudom, hogy te kopogtál… Hirtelen apjához. Mi ugyanis ma pertut ittunk Viktorral. Ella is.
APA
Hol az újabb tanú? Hol hagyta?
VIKTOR
Úgy látszik, már elkapták, elvitték.
ELLA
Honnan tudták meg a címét?
VIKTOR
Valakinek megmondhatta… Láttam én már néhányszor, hogy az ilyesmi hogy megy.
MARGIT
Még szerencse, hogy te épségben hazaértél.
APA
Feláll, s nyugodtan, hangsúllyal visszakérdi. Hogy megy?
Kis csend.
VIKTOR
Hogy hogy keresnek meg egy bujkáló kommunistát?
VIKTOR
Hát… És most belemegy abba, hogy arról beszél, amiről az Apa kérdi: a fia sorsáról. Például megjelennek a fehérek a tábor kapujában. Tudják, hogy valamikor itt alakult meg a Nemzetköziek Vörös Gárdája… Jönnek átfésülni a tábort: nem lappang-e itt egy-kettő ebből a híres gárdából?
A család néma sorfala előtt Viktor lassanként felveszi a razziázó szerepét. Hol felveszi, hol leteszi.
VIKTOR
Egy magyart könnyű megtalálni egy szibériai kisvárosban… De másik nyolcszáz magyar közt, egy
magyar táborban… Na! vörös van-e köztetek?
Az előtte állók megrázzák a fejüket: nem, nincs.
VIKTOR
Belenéz az arcukba. A pillanatot túl feszültnek érzi – lazít. Valahogy így…
APA
Fiamat is így fogták el?
ELLA
De ha mi azt mondjuk, hogy nincs köztünk…
VIKTOR
Akkor a fehér tiszt azt mondja, hogy én tudom, hogy itt van. S ha nem adjátok ki, megtizedellek
benneteket… Na?… S már kezdik számlálni az embereket. Egy, kettő, három, négy… tíz , tizenegy, tizenkettő… húsz …
MARGIT
Nem igaz! Laci nem volt ott. Ha ott van, előlép.
MARGIT
Akárhol. Ott nem volt. Őt mindenütt nagyon ismerték. A sorakozónál nem állt be a többiek közé…
Elbújt egy barakkban.
VIKTOR
Dehogyisnem. Közben egy másik tiszt a barakkokat fésülte át.
ELLA
Szembefordul Margittal. És ő az a másik tiszt. Maga feltűnően hasonlít Radványi Lászlóra.
MARGIT
Örömmel belemegy a játékba, mosolyog. Nem én vagyok az.
ELLA
Pedig ezek a szeme alatti karikák arról árulkodnak, hogy ön is azok közé tartozik, akik a szabadságot
hirdetik, és ezen a címen mindent megengednek maguknak.
VIKTOR
Felnevetett. Nem mondták ilyen választékosan, de a lényeg ez volt.
MARGIT
Talán irigyli, hadnagy úr?
VIKTOR
Nagyon pontos! A fehér légió egyik hadnagya végezte a tisztogatást.
ELLA
Egy ilyen válaszra én mit csinálhatok?
MARGIT
A helyszínen megtorolod. „Vetkőzz le!” – mondod, és megkorbácsolsz.
APA
Nem hiszem, hogy ez a mozgóképszínházi stílus ennyire uralkodó lett volna végeredményben azonos
iskolázottságú, egykori káundká katonatisztek között – még ha figyelembe veszem is a polgárháborúk
rendkívül primitivizáló hatását…
ELLA
Mint aki átadja a helyét. Folytassa, papa!
APA
Lassan kezdi, „kívül” állva. Polgárháborúk idején a bizonyító és büntető eljárások formálisak és sommásak szoktak lenni… Ha én folytatnám – a cár nevében ítélkező katonai ügyész nevében –, mégis megkérdezném… Margit előtt állva. Feleljen a kérdésemre: idegen felségre felesküdött katona létére mért avatkozik bele Oroszország tragikus és szomorú polgárháborújába? Majd kis csend után helyesbít. Feltehetően úgy mondanám: Szent Oroszország… et cetera.
MARGIT
Laci erre biztosan tudott volna mondani valami okosat.
VIKTOR
Felpattanni egy jó lóra, kézbe kapni egy jó pisztolyt, miközben a többiek, az élhetetlenek, hülyén
rostokolnak tovább a fogolytáborban, várván, hogy a svájci vagy svéd vöröskereszt egyszer
hazaszállítja őket…
APA
Pszichologice én el tudnám fogadni forradalomban való részvétel indítóokaként a kalandvágyat –
teoretice dettó –, de akkor éppúgy állhatott volna a fehérek közé is. Egy jó kozák ló, egy angol fegyver
ott is akadt volna.
VIKTOR
A kalandhoz, kedves bátyám, hozzátartozik a véletlen. Nem oda állt, hanem ide állt.
APA
Véletlen? Hogy a magyarok mindig ide álltak? Mindig és most is? Ázsiában is? Közép-Európában is?…
Véletlen? Ilyen következetességgel? Ilyen szimmetriával? Nem tudom, hogy egy óhitű cári ügyész
mennyire ismerheti a kálvini predesztináció tanát, de ha ismerné, most azt kérdezhetné öntől, fiam –
Már Margithoz beszél. –, talán inkább valami eleve elrendelés, a történelem
végzése sodorja magukat a forradalom felé… Ez nem is kérdés. Állítás. A kalandozások óta le nem
higgadó forrongó-rossz vérük, az hajtja magukat – ezt a civilizált népek történetírói már annyiszor, de
annyiszor, de annyiszor megállapították magukról.
Csöppnyi csend.
MARGIT
Engem most ki fognak végezni?
Csend.
ELLA
Hogy hagyhatták?… Ez lehetetlen! Hát nem voltak barátai a városban, a táborban? Nem indítottak
offenzívát, hogy visszavegyék a várost? Viktorhoz. Ugye, megcsinálták?
VIKTOR
Elképzelhető. Mint ahogy most is elképzelhető… És akkor Váradon holnap megint munkástanács van
– és az fésülteti át a várost… Ahogy kedves bátyám mondaná: teoretice elképzelhető. De akkor
ugyanúgy elképzelhető az is, hogy a visszavonuló fehérek magukkal vigyék Lacit. Túszként.
MARGIT
Azon a hangon, amelyben a szomorúság és a játék derűje szinte egy. Élhetek még tovább? Leül hátul a díványra.
ELLA
Lehet, hogy még életben van?
VIKTOR
Hangot vált. Bocsássanak meg! Én kezdtem – indítványozom: fejezzük is be. Ami történt, azon nem lehet változtatni. Ez a játék sebeket tép fel. Nagyon frissek még ezek a sebek.
APA
Csupán olyan, mint a helyszíni szemle – ötezer kilométerre a helyszíntől…
MARGIT
Viktornak igaza van, hagyjátok ezt abba!
APA
Hát éppen teérted csinálom?… Viktorhoz. Vagy mint egy szellemidézés,
olyan. Már benne vagyunk. És senki se tudja, hogy mit kopog ki nekünk az asztal… Nagyon élénken ismétli Viktor előbbi szavait. Megjelennek a fehérek a tábor kapujában.
Tudják, hogy valamikor itt alakult meg a Nemzetköziek Vörös Gárdája. Jönnek átfésülni a tábort…
APA
Az előbb maga kezdte, most én kezdem. A latin azt mondja: ha ketten csinálják ugyanazt, az nem
ugyanaz.
VIKTOR
És én most ki leszek?
APA
Aki vagy! Tanú. Talán koronatanú… Hirtelen. Hol a fiam?
VIKTOR
A kórházbarakkban. A tífuszosok között.
VIKTOR
A bejárat melletti ágyban, a fal felől fekszik.
Kis csend. Merően állnak egymással szemben.
APA
Hirtelen nagy lélegzetet vesz, kiszakítja magát az idézés bűvöletéből. Igaza van. Hagyjuk abba!… Nekünk tovább kell élnünk. Mind fellélegeznek, de senki se tud más témát kezdeni.
VIKTOR
Hogy elhárítsa: kimondja, amire gondolnak. A helyzettől telhető könnyedséggel mondja. Szibériában már megszokhatták ezt a hadifoglyok…
APA
Megtorpan előtte. Mit?
VIKTOR
Mosolyog is hozzá. Hogy a folyton cserélődő hatalom azzal gyanúsít, hogy az ellenpárthoz tartozom.
Kis csend.
APA
Miért jött ide hozzánk?… Úgy viselkedett, mint aki a családhoz tartozik…
VIKTOR
Tartozás… Ha szükségük volna a segítségemre… Hogy itt legyek…
APA
Szinte anekdotázó hangra vált. Tudjátok-e, hogy a középkorban ez a város arról volt híres, hogy itt senki sem mert hamisan esküdni?… Azt mondtuk, hogy Szent László sírja közelében nem lehet. De én inkább azt hiszem, hogy nagyon jó jogászok voltak azok a váradi jogászok… Messze földről ide jártak igazságért.
APA
Gondolja? Hirtelen. Egyetlen kérdést még! Mégis… Azt mondta: „A bejárat
melletti ágyban, a fal felől fekszik.” S az előző párbeszédet folytatja. S mit
gondol? Megadja magát?
VIKTOR
Az a légiós hadnagy is ezt remélte. Tévedett. Két golyót kapott.
VIKTOR
A parancs úgy szólt: élve kell elfogni.
APA
Élve! Mért teketóriáztak – Kirobbanó, számon kérő elkeseredéssel. – egy kalandorral?!
VIKTOR
A hevesség zavarba ejti. Ezt most hogy kérdi, kedves bátyám?… Most mint micsoda?
APA
Mint egy Rulikovszky Kázmér apja… Nem érti? Nem baj. Az se baj, ha azt hiszi, hogy megőrültem.
VIKTOR
Azt hiszem, kopogást hallottam.
APA
Semmit se hallott! Kopogtat az asztalon. Én kopogok. Semmiféle okkultista hókuszpókusz nem fogja most már eltéríteni a figyelmünket… Mert ha a fiam fegyverrel ellenállt… ha le kellett őt fegyverezni… elhurcolni…
Kopogás, csakugyan.
Ella, Margit, Apa, Viktor, Az Idegen
AZ IDEGEN
Negyven év körüli polgári ruhás ember, belép. Jó estét… Kicsit megkéstem. Szétnéz, de már csak Viktort nézi.
APA
Kihez van szerencsénk?
AZ IDEGEN
Én vagyok az, aki egy cédulát küldtem a címmel, hogy ha már itt járok – mert a hegyekből erre vitt a…
sajnos a visszavonulás útja…
ELLA
De hisz innen már nem is juthat tovább. Nem fél, hogy elfogják?
AZ IDEGEN
Már elfogtak. Alig egy órája. Katonák jöttek értem, egy civil hozta őket. Pontos címre. A civilnek nem láttam jól az arcát. S mindjárt el is tűnt, ahogy jött. Csak annyit mondott: ő az . Így inkább csak a hangjáról tudnám agnoszkálni… A kaszárnyában aztán, ahova elcipeltek, az őrmester szerencsére elhitte, hogy én nem vagyok én… Előbb azt hittem, hogy életmentő hiszékenységét a karikagyűrűmnek köszönhetem. De aztán megtudtam, hogy Landler Jenő Újfaluban van pár ágyúval és egy páncélvonattal, és hogy betelefonált a váradi rendőr-főkapitánynak: lövetni fogja a várost, ha csak a haja szála is meggörbül egyetlen kommunistának… Mennyi ismerős arc! A család tagjaihoz. Mindegyiken ott egy vonás, egy villanás, amely a halott barátra emlékeztet. Jólesik találkozni a halhatatlanságnak ezzel a legemberibb formájával, a családi hasonlósággal… Ugyanaz a tekintet.
AZ IDEGEN
Viktorhoz. De úgy rémlik, mintha mi is találkoztunk volna.
VIKTOR
Vállat von, egy mozdulat: meglehet.
AZ IDEGEN
Az egykori hadifoglyok, pláne, ha leszedik a szakállukat, sokszor felismerhetetlenek… Nem tapasztalta?
AZ IDEGEN
Ön melyik táborban volt?
Kis csend.
VIKTOR
Elég volt a nyomozásból. Találkoztunk kint is és alig egy órával ezelőtt is… Az apához. Nem hazudtam: azért jöttem ide, hogy ha szükségük lesz a segítségemre… segítsek… A bűntudat, a jóvátétel reménye – ez hozott ide. Ha már mindenáron kapcsolatba akarják hozni a szibériai poklot azzal a mennyországgal, ami itt fogadott…
APA
Elég!… Dekkolni itt lehetett legjobban, az áldozat családjánál. Mi?
VIKTOR
Tegnap óta már nem kellene dekkolnom. Mégis maradtam… És akartam maradni.
ELLA
…Elnézte a gyászunkat!
VIKTOR
Az nem tűnt fel, hogy tegnap óta még nem jártak itt idegen katonák? Kellemetlen kérdéseket feltenni, házkutatást csinálni?… És nem is fognak.
VIKTOR
Megnézni például, hogy a Verne Gyula-regények tényleg a Hold-beli utazásról szólnak-e?
APA
Most már nyilván tudják, akiknek tudni kell, hogy nem arról szólnak.
ELLA
Margithoz. És te eltűrted az érintését?
VIKTOR
Margit, ne válaszolj! A szónoki kérdésekre nem lehet felelni… De szónoki kérdéseket feltenni sem
érdemes.
ELLA
Margithoz. Amit csináltál, a természet ellen van.
VIKTOR
Margit mellett. Mondd, úgy érzed: a természet ellen van?
ELLA
Ez hiányzik még magának, hogy a bűnét teljesen kiélvezze.
VIKTOR
A hadifogsággal együtt szerencsére túl vagyok azon a korszakomon, hogy a lelki szubtilitásokat magamban megfigyeljem. Egyetlen szenvedély tölt el… És ha úgy született, hogy egy halott hadifogolytársam zsebében női fényképeket találtam…? Annál halálosabb.
APA
Kalandor, talán gyilkos, halottrabló… Folytassam? Nincs kinek. Istenben nem hiszek, és megszűnt az állam is, amelynek ügyésze ön ellen vádat emelhetne… Hogy emeljek én vádat a szibériai hadifoglyok egy forradalmi csoportjának elárulásáért? Hol az érvényben levő paragrafus? Az illetékes bíróság? Az ítéletvégrehajtó… Olyan világ jön, amelyben büntetlenül élhet tovább… Elmehet.
APA
Nincs joga őt magával hívni!
VIKTOR
Önnek pedig már nemigen van módjában feltételeket szabni… Margithoz.
Jössz?
MARGIT
A fogashoz megy, felveszi a kabátját. Mehetünk… Ella, indítsd el a gramofont… Hadd halljak valami zenét, amíg végigmegyek a kerten… Számomra ma letelt a gyászév… És valami más kezdődik el.
Valami ordináré, recsegő, szentimentális dallam a gramofonon.
MARGIT
Ez! Pontosan ez! Gyere, Viktor!
MARGIT
El, nyomában Viktorral.
APA
Az Idegenhez, aki mozdulna. Vigyázzon! maga most nem kockáztathatja az életét.
Mereven állnak. A zene szól.
ELLA
Felsír. Istenem…! Indul a gramofonhoz. Elzárom… ez borzasztó!
APA
Hagyjad… Kiáltva. Ebben a zajban nem érzik annyira, hogy milyen üres lett a ház! Hogy ne kezdjen el sírni: énekelni kezd, együtt a gramofonnal.
ELLA
Megáll előtte, mereven, ügyetlenül. Megpróbálom majd gondoskodásban pótolni –, amit elvesztettél vele. Hogy ne érezd a hiányát.
APA
Bólogat rá, majd. Mindig fogom érezni… Olyan volt, mint a bátyja vagy mint az anyátok…
ELLA
Túlságosan szerettük őket. Azért mentek el olyan könnyen.
APA
Mindegyiket vitte valami…
APA
Hírnév. Szabadság. Szerelem.
ELLA
Kiáltva. És mit értek el?… Mit értek el?
A gramofon lejárt. Csend.
APA
Halkan. Az efféle érv nem állja meg a helyét. Demagóg ügyvédek használnak ilyen érveket. Mit értek el? Nem számít… Egy eszmét nem kompromittálhat az, hogy aki többre tartja az életénél, az elveszti érte az életét.
Ella, Margit, Apa, Viktor, Az Idegen
MARGIT
Bejön. Visszajöttem.
ELLA
Odamegy hozzá, viharosan átöleli. Látod… Látod… Mégiscsak jó kislány vagy! Nagyon, de nagyon bánkódtunk volna utánad…
APA
Köszönöm. Most már megmondhatom, hogy belepusztultam volna a gondolatba, hogy azé a férfié leszel.
MARGIT
Felnevet, és hosszan nevet, nehezen hagyja abba.
ELLA
Most ezen mi a nevetnivaló? Idegesen. Apa beszél, és te nevetsz. Igazán olyan komolytalan vagy!
MARGIT
Mert ha apa olyan jól tudja, hogy nincs bíróság és nincs paragrafus és nincs ítéletvégrehajtó, akkor mért nem osztott maga igazságot?
APA
Leül. Egyszerűen. Bízzuk mégis az Istenre. Majd az utolsó ítéletnél ezt is eligazítja… Ha lesz.
ELLA
Ezeket a könyveket azért égessük el. Hátha a „vőlegényed” ránk fogja küldeni a rendőrséget.
MARGIT
Nem fogja ránk küldeni.
ELLA
Elfogult vagy. Mint mindig.
MARGIT
Okom mindig volt rá, most is van.
ELLA
Bízol benne? – most is? Hogy nem fog feladni minket? Minket is…
ELLA
A szerelem elvette az eszedet.
MARGIT
Gondolod?… Lehet. Elvette. Csakugyan elvette.
ELLA
Igen, igen, a legkomolyabban gondolom. Hogy otthagytad, ezt nem fogja megbocsátani nekünk. Mindig láttam rajta, amikor még rajongtam érte, hogy halálosan hiú.
MARGIT
Kérlek, hagyd most már őt… és ne félj, nem fog bosszút állni… Ami itt van, a kerti házban, maradjon minden a helyén. Ahogy volt, amikor öt évvel ezelőtt a bátyám elment. Élénken. Nem tudom, mi fájt neki jobban: hogy minket elhagy, vagy ezeket a könyveit.
APA
Az Idegenhez. Azt hiszem, nem a legbiztonságosabb hely lesz ez most…
AZ IDEGEN
Leül. Ha idejében elmegyek azzal a vonattal, amely az állomáson ma hajnalban még várt rám, lehet, hogy most nagyobb biztonságban volnék, de nagyobb bizonytalanságban is. Ahogy idejöttem, a Körös-hídon megállított egy belényesi román, hogy merre találja a „Domnu Munkástanácsot”, mert építkezik, és fát akar szerezni magának a püspöke erdejéből… Így hát érdemes volt itt maradnom…
MARGIT
Elővette zsebéből a revolvert. Ez is egy emlék tőle. Tegyük a többihez… A félbehagyott versekhez, folyóiratokhoz, tiltott könyvekhez… Pár órát még legyen tökéletes ez a kis kerti ház, mint holmi emlékmúzeum… Mert aztán Viktor csakugyan ránk küldi a rendőrséget. Megtalálják a holttestét a kertünk mögött és jönnek… és mindent felforgatnak…
ELLA
Viktor holttestét? Mit beszélsz?
AZ IDEGEN
Ki szolgáltatott igazságot?
MARGIT
Akit legjobban megcsalt…
Csend.
MARGIT
Én öltem meg. A bátyám fegyverével. Leteszi az asztalra a revolvert. Az súlyosan koppan az asztal lapján.
APA
Halkan, de szinte kiáltva. Mint a bátyja… Éppen, mint a bátyja!… Mért csináltad?
Függöny
Magnificat, avagy a hősiesség iskolája
CS. ATTILA, ny. hadnagy, 65–70 éves
OTTÍLIA, felesége, vele egykorú
LÁTOGATÓ, fiatal hóhérsegéd
Messze kezdem. Harminc évvel ezelőtt…
Írtam egy drámát akkoriban, Hősök nélkül címen. Egy hűvösvölgyi villában játszódott. Mondjuk úgy: a hatalom birtokosai körében. S abból a felismerésből született, hogy milyen nagy és bevallatlan ellentét van a magyar úriosztály – akár a legjobbjainak is – nemes stílusa és erkölcsi teherbírása között. Hogy a viszonylag legjobb magatartás sem bírja ki a legkisebb megrázkódtatást sem, a viharos lezüllés veszélye nélkül.
Azért elevenítem ezt fel, mert annak a drámának a mélyén, amely itt következik, ugyanennek a felismerésnek az élménye (úgy látszik, örökre belém csökött emléke, traumája) lappang.
Ami nagyjából természetes is, hiszen ez az új dráma is ugyanarról a társadalomról szól.
Szeretném még egyszer végigpróbálni benne a hősi magatartás nosztalgiájának és lehetetlenségének az ellentéteit.
Az egykorinál talán általánosabb tanulsággal. Hiszen azóta én is megtanulhattam, hogy a Hamlet-től a nálunk mostanában bemutatott Alekszej Tolsztoj-darabig – Rakéta – vagy magyar példákat véve: Németh László első társadalmi drámáitól – Villámfénynél, Papucshős – Csurka István Szájhős-éig és Sarkadi Oszlopos Simeon-jáig az újkori drámairodalomnak általános témája az igazi tett lehetetlensége, s pláne a hősi magatartás lehetetlensége.
Így tehát a fentebb említett szándékhoz járul ez a másik: hátha tudnék a modern drámának ebben a témakörében egy új variációval szolgálni.
Számot vetve mindazzal, ami volt s van: nem leleplezni akarok (ezt már csinálták s csináltuk eleget, s épp ezért nem is igen érdekel senkit), hanem a nem érvényes létezésnek a gyökereit szeretném föltárni, például véve egy olyan társadalmat, amely a közelmúltból nemes tölgykoronáival és hűdött csonkjaival integet felénk.
Mióta volt gyanús a magyar úri osztály, hogy nem érvényes, amit tesz? Már Rákóczi így panaszolta a nemesekről:
„…rossz nevelésük a becsület és a virtus ábrándképeit vetíti eléjük, és gyakran ezek kormányozzák őket.”
Ezt szerettem volna itt megírni.
A morális fenn az ernyő nincsen kast.
Szín: egy pesti Duna-parti lakás nappali szobája. Kilátással a Gellért-hegyre – persze a Szabadság-szobor nélkül.
Attila, Ottília, Ilona hangja
Egy öreg házaspár van a színen, s a szomszéd szobára figyelnek. Hajnal.
OTTÍLIA
Megnéztem az imént. Elaludt. Ültében…
ATTILA
Hála istennek! Csak aludná át ezt a hajnalt, ezt a reggelt, ezt a napot…
OTTÍLIA
Éjfél után, amikor úgy elkezdett fázni, a teájába tettem egy kis altatót is. De olyan ideges volt, kihányta. Azért most mégiscsak elaludt. Így alszik… Mutatja. Ugrásra készen.
ATTILA
Mire felébred, már nem lesz férje. Mint akit megcsonkolnak az operálóasztalon… Ha aztán még alszik egy sort, mi se leszünk…
OTTÍLIA
Nagyon halkan. Hallgass!
ATTILA
Azt mondod, alszik.
OTTÍLIA
Akkor is. Nem akarom, hogy ilyeneket mondjál. Nem elég neked ez a gyász? Nem elég? Tetézni akarod?!
Kis csend.
A csendben valami zaj.
ATTILA
Az első villamos… Most megy át a Ferenc József-hídon.
OTTÍLIA
Azt hiszem, ezen az éjszakán ami még barna hajam volt, az is teljesen megőszült… Most már tiszta fehér lesz a hajam. Ezt is megértük. Látod, ilyen az ember, csak magára gondol, ilyenkor is.
ATTILA
Szinte mániásan. Mindenki mindig csak magára gondol. Nekem is csak magunkon járt az eszem. Egész hosszú éjszaka.
OTTÍLIA
Most már ő is mániásan, egy vég nélküli vita kiolajozott járata ez. Semmi okod sincs rá, hogy most tépelődj. Semmi, de semmi.
ATTILA
Nem tépelődöm. Minek? Döntöttem. A mánia után jön a mániás derű. Szépen elindulunk majd a Ferenc József-hídon. Kéz a kézben. Olyan hangon kezd beszélni, mintha szerelmi ajánlatot tenne az öregasszonynak.
ATTILA
De. Egyre szorosabban fogjuk majd egymás kezét… A híd közepén megállunk. Megcsókoljuk egymást…
OTTÍLIA
Erőtlen tiltakozással, amely már majdnem kokettéria. Fényes nappal, a híd közepén… Olyanokat beszélsz!
ATTILA
Milyeneket? Amikor jegyben jártunk, akkor nem beszéltünk ilyeneket?
OTTÍLIA
Most udvarolsz. Csak azért, hogy levegyél a lábamról. Hirtelen kitör a rémület belőle. De nem, nem, nem!… Nem!
ATTILA
Nyugodj meg. Ne gondolj semmire… Na… Látod…
OTTÍLIA
Elgyengült, panaszos hangon. A fiunkra gondoltam. Képzeld el, ha a hírt megkapja. Idegenben. Belebolondul. Mért tették?
ATTILA
Majd gondoskodom róla, hogy megtudja: tisztán haltunk meg… Erre gondolj te is. És meglátod, nem lesz nehéz. Na!
OTTÍLIA
Tudom. Kéz a kézben.
ATTILA
Azt akarod, hogy a fiunk, ha a háború végén hazajön, leköpjön minket?
OTTÍLIA
Hallgass!… Élénken, gyorsan. Ez a másik hanglemez. Az ezredszer elhangzó panasz és
szemrehányás. Ez is olyan most nálad, mint amikor folyton kártyáztál. Még, még, még!
Te mindig olyan mániás voltál. Nem bírsz megállni, nem bírod abbahagyni… Rád ismerek. Erről az
elvakult szenvedélyről.
OTTÍLIA
Mindig azt mondtad: „Most az egyszer”… „Most az egyszer, Ottília”.
ATTILA
Utoljára. Most az egyszer tényleg utoljára… Szépen kérlek – Ottika… Ottíliácska… Megint
a szerelmes hang.
OTTÍLIA
Nem tudom… Nem tudom… Megpróbál kitérni. Nem is tudom már, hogy
miről beszélsz. Ez a mai éjszakai szörnyű virrasztás… Csak legalább Péter jönne haza. Hol marad?…
Én azt hiszem, nemcsak beleőszültem, hanem bele is zavarodtam… És te is! Belezavarodtál te is ebbe
a virrasztásba. Ezért jönnek elő a mániáid.
ATTILA
Hallgat, majd a csend után egészen más hangon. Nem volna csoda. De sajnos, nagyon is magunknál vagyunk.
OTTÍLIA
Biztos?… Olyan biztos ez?
Csend.
ILONA
Hangja a szomszéd szobából. Egy nyugodt, túlzottan is nyugodt hang. Hány óra van?
OTTÍLIA
Ilona… Látod?… Most felébredt.
Csend.
ILONA
Hangja. Hány óra van?
ATTILA
Buzgón, hangosan. Megnézzük… Megnézzük… Felpattintja a zsebóra fedelét. Az öreg kronométert. Mit mutat.
ILONA
Már szemrehányó kiáltása. Mért hagytak elaludni?
OTTÍLIA
Korán van még, Ilona drágám… Még csak most ment el az első villamos.
Attila, Ottilia és Ilona
ILONA
Egy felszakadó sikoltással. Már?! Az ajtóban áll. Fiatal nő, sötét ruhában.
ATTILA
Nagyon korán van… Érdekes, megállt… Lehet, hogy a nagy izgalomban elfelejtettem tegnap felhúzni?…
Hány óra lehet? Nem régen állhatott meg.
ILONA
Bejött. Élénken, gyorsan beszél. A tompa kétségbeesésből át ebbe a röpke egzaltáltságba. Nem! Ne nyúljon hozzá! Hagyja úgy!… Attila bácsi, adja nekem az óráját!
ATTILA
Túlzott buzgalommal. Hogyne! Hogyne! Nagyon szívesen.
ILONA
Ne haragudjék, hogy elkérem. Hadd őrizze nekem ennek az éjszakának az idejét… Lassúdva. Megállt magától. Szép tőle… Az ingaórákat ilyenkor meg szokták állítani,
ugye? Kis csend, majd hirtelen. Lehetséges volna, hogy már megtörtént?
OTTÍLIA
Nem, nem, lehetetlen. Túl korán van!
ILONA
Villámgyors rákérdezéssel. Mikor van a kivégzés? Mit mondtak?
ATTILA
Zavartan, csendesebben. Azt nem mondták… Nekünk nem mondták.
OTTÍLIA
Nem, nem! Az nem volt meg. És még annyi minden történhetik. Annyiszor van, hogy az utolsó
pillanatban hozzák a kegyelmet.
Csend.
Csend.
OTTÍLIA
Légy nyugodt, nem történt még semmi. Édesapád sincs még itthon. Ő biztos, hogy hazajön előtte. Nem
maradhat mellette… csak egy bizonyos ideig. Ez is nagy szó, hogy beengedték.
ATTILA
Rendkívüli! Soha nem hallottam ilyenről.
ILONA
Ha engem beengednek, én végig mellette maradnék. Az utolsó pillanatig.
ILONA
Papot adnak melléje, hogy kísérjen, nem? A feleség mért nem kísérheti? Jézust is kísérte az anyja.
OTTÍLIA
Őt kérd, ő adjon vigaszt. Máriához imádkozzunk.
ILONA
Ilyenkor nem kell vigasz. Jogunk van a kétségbeeséshez. Ezt Jézus anyja is nagyon jól tudja.
OTTÍLIA
De még mennyire kell a vigasz. Nekünk is, és neki is. Ezért jó, hogy ott van mellette apád. Ő megtalálja a hangot. Egy olyan bölcs ember…
ILONA
Ne vigasztalja! Mentse meg!
OTTÍLIA
Azt hiszed, Ilonkám, hogy apád nem tesz meg mindent, de mindent?
ILONA
De, de, de! Csakhogy az ember olyan hamar elfogad mindent, ami körülötte történik. Ha embert gyilkolnak, azt is.
ATTILA
Annál többet már nem lehet tenni, amit édesapja tesz.
ILONA
Tudom. Csend. És megmenti?
OTTÍLIA
Annyi minden történhetik egy éjszaka.
ILONA
Az, hogy elmúlik. Vége. És hogy nem tudtunk semmit, de semmit se csinálni.
OTTÍLIA
Feküdj le egy kicsit. Próbálj aludni. Fel fogunk költeni, amikor apád megjön. Egy negyedórányi álom
is jót tesz. Szükség van még az erődre.
ILONA
Ó, ha a nászéjszakát végig tudtam csinálni – eszembe se jutott, hogy aludni kéne… Elkezd
nevetni.
OTTÍLIA
Jaj, istenem, te, te… Kitör belőle a sírás.
ILONA
Mért sír? Hát nem azt mondta, még lehet, hogy kegyelmet kap?
ATTILA
Buzgón. Hogy édesapja nem jött haza, az is jót jelenthet.
ILONA
A legrosszabbnál rosszabb most már úgyse jöhet… Maguk menjenek lefeküdni. Nem maguknak való
már ez a virrasztás.
ATTILA
Jaj, dehogy hagyjuk most magára!
ILONA
Én majd itt csendben megvárom apát… Lekönyökölt az asztalhoz. A karikagyűrűjével
matat. Játszom tovább a gyűrűmmel. Van az a babona, hogy ha egy gyűrűt egy tárgy
fölött lógatunk… Ezen a kis cérnaszálon van a gyűrű – látják? –, és a gyűrű magától mozgásba jön. És
a mozgásából lehet látni, hogy annak a tárgynak a gazdája él-e, vagy már nem él. Ha így körbejár a
gyűrű, az azt jelenti, hogy él… Ha le s fel járna, az azt jelentené: János halott.
OTTÍLIA
De drágám, hisz nincs itt semmilyen tárgy, ami a Jánosé. Ki kéne tenni valamit. Egy fényképet, egy levelet vagy a cigarettatárcáját…
ILONA
Nézzék! Nézzék! Nézzék! Hogy milyen erővel él… Hogy jár körbe a gyűrű… Most válaszol. Én vagyok az a tárgy, aki a Jánosé vagyok… Figyelik?
OTTÍLIA
Szelíden. Ilonkám, mozgatod a kezed.
ILONA
Lecsapja a gyűrűt az asztalra. Hát persze hogy mozgattam, amikor azt akartam, hogy éljen… Milyen lendülettel járt körbe. A cérna egészen belevágott az ujjamba… Halálos nyugalommal, majdnem élénken. Tudják maguk, mért mondják azt, hogy akasztott ember házában nem szabad kötélről beszélni?
ILONA
Folytatja. Én most jöttem rá. Mert folyton rá gondolunk, és akkor persze minden olyan lesz, mintha épp arról gondolnánk rá. Hogy az ujjamon itt van ez a cérna… Meg hogy megállt az óra. Vissza is adom az óráját, Attila bácsi, nekem nem kell. Hisz én most már úgyis mindig csak rá fogok gondolni. Akármiről beszélnek… A rossz dolgokról éppen úgy, mint a jó dolgokról. Nekem nem mondhatják, hogy van valami, amiről nem szabad beszélni… Erről a mai éjszakánkról eszembe jut a nászéjszakánk. A nászéjszakánkról ez a mai éjszakánk. Ezentúl nem lesz semmi, ami elválassza a legeslegjobbat a legeslegrosszabbtól… Élénken. Attila bácsi, emlékszik maga, hogy János mindig milyen jobbnál jobb tréfákat tudott csinálni? Nevetni kezd, megint. Hogy milyen viccei voltak neki… És hogy az apám milyen nehezen viselte el ezeket… Vacsoráztunk a Vadászkürtben. A másik teremben valami miniszteri bankett volt. Ott ült az egész kormány. „Ezek adják el a hazát” – morogta a papa a bajusza alatt, és bánatában a legnehezebb húsokat rendelte. János meg odacsúsztatott egy tízpengőst a kávésfiúnak, hogy kezdje el kiabálni végig az éttermen: „Quisling Béla kegyelmes urat kérik a telefonhoz!”… Persze hogy mindenki a miniszterelnökre
nézett… Ilyen ötlet! Hogy Quisling Béla kegyelmes urat kérik a telefonhoz… Senki se mert szólni a fiúnak, hogy hagyja abba…. A papa feszengeni kezdett. „Egy kissé túl erős volt, János” – súgta oda. A papának semmi, de semmi humorérzéke nincs.
Élénken feláll, a telefonhoz megy, tárcsázni kezd.
ATTILA
Közben. „Quisling Béla kegyelmes urat… kérik a telefonhoz”… Micsoda ötlet!
OTTÍLIA
És ez olyan jó vicc?… Lehet… Jouer avec le feu… Kinek akarsz telefonálni, Ilonkám?
ILONA
A telefonnál. Nem veszik fel.
ATTILA
Borzasztó korán van még.
ILONA
Mert megállt az órája? Minden perccel azt érzem, hogy túl késő kezd lenni… És közben elmulasztunk valamit… De mit?… Mért nem válaszolnak?… Kitör. Hát valamit csak lehet még csinálni?… Vegyék már föl! Ott biztosan mindenki talpon van.
OTTÍLIA
De kinek telefonálsz?
ILONA
A fogházba. Hogy mondják meg az apámnak: ne vigasztalja, mentse meg!
Attila, Ottilia, Ilona és Péter
PÉTER
Közéleti kitűnőség, az erkölcsi fenntartással kollaborálók köréből. Hogy köszönjek? Jó reggelt?… Az Isten legyen irgalmas hozzánk?
ILONA
Leteszi a kagylót. Mért hagytad ott?
PÉTER
Ameddig maradhattam, maradtam. Kis csend. Ő is kért, hogy jöjjek vissza
hozzád.
ILONA
Azt hiszi, hogy nekem nagyobb szükségem van most rád?
PÉTER
Jobb, ha most mi együtt vagyunk.
ILONA
Te úgyse tudsz velem maradni, hisz utazol.
PÉTER
Ha eddig el tudtam halasztani az utamat…
ILONA
Felesleges. Miattam most már ne halaszd tovább. Élesen. Akkor is ott
kellett volna maradnod mellette! Vagy már nem bírtad tovább a tréfáit, ugye? Mert tréfált most is,
biztosan, most igazán. Valld be! De te sohase bírtad… Meséld csak el Ottília néninek, hogy hogy volt
ott a Vadászkürtben, mert úgy látszik, ő sem tudja értékelni János humorát.
PÉTER
Mi van veletek?… Nem értem. Történt valami?
ILONA
Nem illik vicceket mesélni?… Úgy találod, hogy túlságosan jókedvű vagyok?
PÉTER
Szeretném hinni, hogy valami alapja is van.
Csend.
PÉTER
Azt hittem, talán történt valami.
Csend.
ILONA
Én is. Csend. Majd egészen más hangon. Ottília néni olvasmányaiban ilyenkor érkezik fehér kendővel egy küldönc. Kis csend. Nem érkezett meg? Majd megint egy kis csend, és még halkabban. De azért lehet, hogy elindult? Hisz én is azt kérdezem: történt valami?
PÉTER
Életünk legnehezebb órája következik. Próbáljunk imádkozni.
ILONA
Nem, nem, nem! Ezzel nem vesztegethetjük most az időt. Meg kell mentened. Nincs még valaki, akinek telefonálhatnál? Aki még meg tudná akadályozni?
PÉTER
Tudod, hogy az elmúlt három napban mindent megpróbáltam.
OTTÍLIA
A svájci útját is folyton elhalasztotta emiatt.
PÉTER
Az a legkevesebb… Ugyan.
ILONA
Nincs valaki, akinek egyszer szívességet tettél, és most épp olyan helyen van, hogy…? Csend. Hirtelen. Próbáltad megszöktetni?
PÉTER
A siralomházból nem lehet megszöktetni senkit.
Csend.
ATTILA
Ott találkoztatok?
OTTÍLIA
Halkan. Hagyd most őket.
Csend.
PÉTER
Hajnalodik. Imádkozzunk.
ILONA
Nem. Őt akarom hallani. Mit üzent?
PÉTER
A végső gondolatai is feléd szállnak.
Kis csend.
ILONA
Ilyeneket ő még a siralomházban sem mond.
ILONA
Mondom, hogy őt akarom hallani. Az ő szavait. Csend. Bementél…
PÉTER
Az nem olyan egyszerű… Rengeteg udvaron és folyosón át, s mindenütt vasajtók, mindegyiken külön
zár, külön lakat… Mindenütt külön igazoltatás… Először voltam ilyen helyen, gondolhatjátok.
ILONA
Megbántad, hogy bementél hozzá?
PÉTER
Természetesen, nem bántam meg. De ahogy várakoztattak az irodákban, ahogy kikérdezték, ahogy
bemondták a nevemet, ahogy minden tartózkodás nélkül végigmustráltak… Szubaltern közegek…
Bocsáss meg, nem magamról akartam beszélni, te kérdezted.
OTTÍLIA
Nagyon, nagyon érdekes, amit mond. Hogy az emberi méltóságérzésnek milyen megalázásával jár egy
ilyen helyen már a puszta látogatás ténye.
PÉTER
Az utolsó folyosót különös gonddal őrizték. A kísérőm itt szólt hozzám először. Annyit mondott: itt
vannak a halálosak.
ILONA
Szinte önkéntelenül. Többen is vannak? Ó, szegények…
OTTÍLIA
Megrendítő lehetett.
PÉTER
Élénken. Igen, eszembe jutott Dante, aki élő létére látta a kárhozott lelkeket.
Gyorsan enyhít. Ezek a pillanatok nagyon intenzívek. Sok minden beléjük
fér – Dante is.
ILONA
Beszélj, beszélj, beszélj…
PÉTER
Kártyázott. Pasziánszot rakott ki. Amikor meglátott, összecsapta a kártyát. „Nem érdekes – mondta –,
reggelre kártya nélkül is meg fogom tudni” – és nevetett.
ILONA
Nevetett? És erre ő is felderül. Te mit mondtál?
PÉTER
Természetesen megkérdeztem, hogy mit akart megtudni a kártyákból.
PÉTER
Amire ő: „Hogy van-e túlvilág.”
ILONA
Így: „Hogy van-e túlvilág.” S persze nevetve, ezt is.
PÉTER
Nevetve. Szinte kéjesen. A szokott ironikus hangján.
ILONA
Amit te mindig olyan nehezen bírtál.
PÉTER
Vannak pillanatok, amelyekben én nem tartom megengedhetőnek az iróniát.
PÉTER
Ez?… Elhallgat, mint aki tűnődik a helyes válaszon. Egy ilyen pillanatban
minden megengedhető. Nem lepett volna meg, ha átkozódik, ha zokog, én tulajdonképpen arra voltam
felkészülve, hogy fizikailag összetört állapotban fogom találni… Sohasem látszott túlságosan
teherbírónak.
PÉTER
Megengedem, hogy bizonyos tekintetben félreismertem.
ILONA
Micsoda elégtétel lett volna neked, ha összetörve találod, aki az ajtónyitásra elájul, mert azt hiszi, most
viszik…
ATTILA
Ilona, engedje meg, hogy közbeszóljak, annak idején én láttam néhány kivégzést, még az első
világháborúban – hát mondhatom, hogy a legbátrabb katonák is elvesztették az uralmukat a fizikumuk
fölött. Nem részletezem.
ILONA
Ő nem vesztett el semmit. Ő csak nevetett. Összecsapta a kártyát. „Nem érdekes, reggelre kártya nélkül
is fogom tudni.” Folytasd!
PÉTER
A maga válaszát idézi. „Mit akartál megtudni?”
ILONA
Jánosként, boldogan. „Hogy van-e túlvilág”… A nevetésének az ízét érzem
a számban. És utána elkezdett téged bátorítani. Ne tagadd. Ugye, hogy bátorított? „Fel a fejjel,
öregúr”… Ha nem is így, de bátorított.
PÉTER
Én természetesen megrendült lélekkel léptem be a siralomházba.
ILONA
Szóval bátorított. A szokásos iróniával? Vagy részvéttel?
PÉTER
Nem tudok visszaemlékezni a szavaira. Nem is tartom lényegesnek.
ILONA
Kár. Szeretném tovább érezni a számban a nevetésének a jó ízét… Rabruhában volt?
PÉTER
Nem. Ilyenkor visszakapják a saját ruhájukat.
ILONA
Abban a szürke nyári flanellban volt, amikor elfogták. Szereti ezt a ruháját. Olyan jól áll neki…
Világoskék ing, bordó nyakkendő…
ILONA
Úgy… Persze. Élénken. Mindig szeretett kihajtott gallérral járni. Te azért
is mindig a plafonon voltál… Ugye, nincs megbilincselve?
PÉTER
Nem tudom. Nem beszélt róla.
PÉTER
Nem láthattam. A feje fölött lógott egy villanykörte, tulajdonképpen árnyékban volt az arca.
ILONA
Nem kérdezted meg?… Hogy bántották-e?
PÉTER
Nem… Illetve, ő valamilyen apropóból kitért erre…
ATTILA
És mit mondott – igen?
PÉTER
Nem. Azt mondta, nem.
ILONA
Talán nyel egyet, majd. De azt, ugye, megkérdezted tőle, hogy – „mondd,
mért csináltad?” Csend. Majd érezhetően az apja hangsúlyával. „Miért
csináltad?”
PÉTER
Meg, megkérdeztem, mert érthetetlen, még az ő kissé excentrikus természetével is összeférhetetlen, hogy hónapok óta azzal foglalkozzék, hogy szökött hadifoglyokat lásson el hamis papírokkal meg fegyverrel – mert a tárgyaláson ez is kiderült, hogy fegyverrel is… Emlékszel azokra a furcsa csengetésekre? Titi-tá-titi-tá – ezek voltak az ügyfelei. Ezek megmenekültek, viszont ő…
OTTÍLIA
Halkan, férjének inkább. Azok megmenekültek, mert nem árulta el őket – hallod? Hallod, Attila?
ILONA
Belevág. Mit felelt? Mit felelt a kérdésedre? Kérlek, szó szerint mond:… Ismétli. „Mért csináltad?”
PÉTER
Lassan, nem a legszívesebben idézi. „Maga, papa, hazafias cikkeket ír, és a sorok között szidja a németeket… A németek intellektuális érzékenysége az utóbbi időben rohamosan hanyatlik, s félek – bármilyen jó fordítóik vannak – nem értik ezt a virágnyelvet. Gondoltam: én érthetőbben fogalmazok. Így került az aktatáskámba az a bomba” – mert nem hiszem, tudták-e: egy ötkilós bomba volt az aktatáskájában, amikor elfogták.
OTTÍLIA
Ki gondolta volna ezt? Épp róla?
ILONA
Te a válaszon, azt hiszem, éppúgy felháborodtál, mint a bombán.
PÉTER
Szó nélkül végighallgattam.
ILONA
Hallgattál? Lehet. De ahogy ezt elmondtad, éreztem a felháborodás ízét…
PÉTER
Érezhetnéd a többi ízt is: például a tehetetlen részvét ízét, mintha hamu volna az ember szájában. És
még csak nem is csupán a férjed sorsa, hanem a haza sorsa, amelyik majdnem olyan éppolyan
reménytelen… S ezt ott, a tehetetlen részvét ízét, ezt ott százszorosan éreztem. Ott, a siralomházban.
ILONA
Amit ő csinált, az azt bizonyítja, hogy nem vagyunk tehetetlenek.
PÉTER
Partizánháború a Bugaci pusztán?
ILONA
Sikerülhetett volna.
PÉTER
Egy volnáért meghalni…
ILONA
Nem volt szüksége biztatásra.
PÉTER
Mindig volt benne hajlandóság a hazárdjátékra.
ILONA
Nem nevezném szerencsejátéknak azt, amelyben csak a veszteség lehetett az övé.
PÉTER
És csak az övé?… Mindnyájunk bőrét vitte a vásárra. Azt hiszed, ezentúl nem lesz nagyobb az
ellenőrzés, a bizalmatlanság, az ingerültség… Hogy hányan fogják meginni ennek a levét. A németek
is tudnak kombinálni. Biztos, hogy engem is figyeltetnek. Eddig is, most még inkább.
ATTILA
Azt hiszem, ez pontosan így van.
OTTÍLIA
Mért volna így? Nincs így! Nem kell az ördögöt a falra festeni! Változatlan udvariassággal kezelik.
Maga mondta. Tegnap is, hogy a látogatást kérte.
PÉTER
Gondolhatják, hogy nem a szép szememért. Minél rosszabbul állnak, annál inkább rászorulnak azokra,
akiknek értékes kapcsolataik vannak semleges országokkal… Tudják, hogy most is indulnom kell, sőt
már kellett volna. Pedig, higgyék el, én sohasem raktam féket a nyelvemre.
OTTÍLIA
Ezért szerettem mindig hallgatni a maga beszédeit a parlamentben is! A szónoki művészet teteje! „C’est l’art de tout dire, sans être mis à la Bastille!” Mindent megmondani, anélkül hogy a Bastille-ba csukjanak érte. Ezt Galiani abbé mondta Madame D’Épinay-nak. Az egész idézet tulajdonképpen úgy kezdődik: „Savez-vous…”
ILONA
Váratlanul, szinte fuldokolva. Kérem, Ottília néni, ne tartson itt most franciaórát… Most mit ülnek itt? Menjenek el, menjenek sétálni, vagy feküdjenek le! Nekem még rengeteg beszélgetni valóm van az apámmal. Mindent tudni akarok: mit mondott? Az utolsó szóig. Minden szó fontos… Nekem még rengeteg beszélgetni valóm van a férjemmel, értik?
OTTÍLIA
Az Egyetemi-templomot mindig korán nyitják. Oda bemegyünk…
ATTILA
Nekünk is van még éppen elég beszélgetni valónk egymással. Jó is, hogy most elküld minket, Ilona.
OTTÍLIA
Én nem megyek! Beszélgetni én nem megyek. Mindig csak tépelődik. Azt akarja…
ATTILA
Hirtelen, hangsúllyal belevág, leállítja. Imádkozni fogunk. Igazad van. Imádkozni mindnyájunk bűnös lelkéért.
OTTÍLIA
Mióta ez történt, folyton tépelődik… Mire való ez a tépelődés – mondd?
ATTILA
Gyere már, Ottília, útban vagyunk.
ILONA
Kérem, könyörgök, most menjenek. Bocsássanak meg, hogy jövök én hozzá, hogy elküldjem magukat. Így megsérteni? Amikor mindig olyan jók hozzánk… Most is, a legnagyobb bajban…
ATTILA
Ne mondjon ilyet! Nem vagyunk mi jók!
OTTÍLIA
Most már én mondom: gyere, Attila!
ILONA
Majd jöjjenek vissza. Úgyis kell az apámnak segíteni a csomagolásban.
PÉTER
Ha megyek is, nem viszek magammal semmit.
ATTILA
Rekedten. Mikor utazol, kegyelmes uram?
PÉTER
Hagyjuk ezt most. Nem tudom. Nem is gondolok rá.
ATTILA
Ugyanis a fiunknak…
OTTÍLIA
Élénken. Au revoir!… Au revoir!
ATTILA
Okvetlenül találkoznunk kell.
PÉTER
Jó, jó, Attila, még látjuk egymást… Au revoir!
Attila és Ottília el.
Péter és Ilona
PÉTER
Ez az Ottília abban látja az élete értelmét, hogy mindenkit megtanítson franciául visszaköszönni.
ILONA
Szegények – kedvesek. Mindig megjelennek, ha valami baj van. Bár János erre azt szokta mondani: mindig baj van, ha Attiláék megjelennek. Csakugyan, olyanok, mint két öreg vészmadár. Mért nem mondtad meg nekik, hogy mikor utazol? Biztosan küldeni akarnak valamit a fiuknak.
PÉTER
Mert nem tudom. Mert nem is akarok gondolni rá. Már régen ott kellene lennem… Rosszkor jött ez az utazás.
ILONA
Mért nem mondod úgy, ahogy érzed? Rosszkor jött neked ez a… mi tragédiánk. Kérlek, utazz el még ma.
ILONA
Jobb lesz. Velem nem kell törődnöd. Látod, élek… Játszom…
ILONA
Új játék. A gyűrűmmel játszom.
PÉTER
Ő nem kapta vissza a karikagyűrűjét, amit elvettek tőle. Elmondta a börtönigazgatót rablónak, mindennek.
ILONA
Jobb így. Mért cibálják le az ujjáról halála után?
PÉTER
Azt mondja, hogy lenyelte volna… Úgy örökre megőrizte volna…
Kis csend.
ILONA
Ennél szebbet nem is mondhattál volna.
PÉTER
Micsoda reggel van! Mintha minket gúnyolna ez a nagy ragyogás. Nekünk itt a Gellérthegy kel föl minden reggel az első napfényben… A pogányság itt felejtett hatalmas áldozóköve. Fején a Habsburgok citadellájával… Már talpig napfényben áll.
ILONA
Kibírtad volna, mellette maradni a végső percig?
PÉTER
Nem tudom. Elküldött.
ILONA
Mivel küldött el? Hogy mondta? Szó szerint!
PÉTER
„A karikagyűrűmért még tartozom egy tréfával a fogházigazgatónak.”
ILONA
Érzed-e ebből is, hogy micsoda férfi?
Csengetés, élesen.
ILONA
Sikollyal. Kegyelmet kapott! Hozzák a hírt! Kirohan. S már jön is vissza egy fiatalemberrel. Ez az úr keres minket.
Péter, Ilona és a Látogató
LÁTOGATÓ
Mint aki kínosan igyekszik megadni a módját. Ritka alkalom nekem, hogy egy ilyen igazán szép úri házban tiszteletemet tehetem…
PÉTER
Rutin szívélyességgel. Részemről a megtiszteltetés…
LÁTOGATÓ
Szó sincs róla! Részemről! Részemről! Kicsit korai órában bátorkodtam becsengetni, de ma mindnyájunk számára hamarább kezdődött a nap. Talán le se tetszettek feküdni az éjszaka?
PÉTER
Kihez van szerencsém?
LÁTOGATÓ
Bizalmas hangsúllyal. Onnan jövök.
PÉTER
Tessék helyet foglalni… Történt valami fordulat?
LÁTOGATÓ
Fordulat, fordulat – jól tetszik mondani: van egy fordulat… Szabad ideülnöm az ablakkal szemben. Becsületszavamra, nem voltam még olyan lakásban, ahonnan ilyen szép kilátás nyílott.
PÉTER
Ideges kényszerrel folytatja a témát. Dicsérik. Aki először lép be
otthonunkba, azt pláne meglepi… Elnézést, hogy a tárgyra térek: nemde, a vőm ügyében jön.
PÉTER
Száraz torokkal. Gyújtson rá!… Mikor látta?
ILONA
Ugye, hogy él? Ugye, mondtam?!
PÉTER
Beszéljen, kérem. Miben lehetünk a szolgálatára? Megértheti, hogy olyan állapotban vagyunk, amikor
rettegve – és reménykedve! – várjuk a híreket. Ön egy fordulatról beszélt. Mi történt?
LÁTOGATÓ
Hümmögéssel jelzi, hogy igen.
PÉTER
Amikor én ma éjszaka együtt voltam vele, nem vettem észre, hogy hiányt szenvedett volna öltözék tekintetében. Nyakkendő nem volt rajta, de különben…
LÁTOGATÓ
Arra a szép galambszürke flanellruhára tetszik gondolni. Tegnap este, amikor benéztünk hozzá, nekem is mindjárt szemembe ötlött… Hát kérem, ahelyett kéne valami más. Kis csend után magyarázóan. Amikor reggel a börtönigazgató úr meg az ügyész úr bementek hozzá, hogy felolvassák, miszerint a hivatalból felterjesztett kegyelem a legfőbb helyen elutasításra talált – akkor, kérem, ez a flanellruha már nem volt meg. A körmével apró rongyokra tépte. De még az alsó ruháját is. És azt mondta: tolvajokra nem hagyok semmit… És ezt állítólag azért csinálta, mert a letétbe helyezett értéktárgyait az irodán elmanipulálták… Pedig tudhatta volna, hogy a testi ruha nem azokra száll, hanem – régi uzus szerint – az ítéletvégrehajtókra… Minket rövidített meg. De ezt ő bizonyára nem tudta. Ezért bátorkodtam eljönni.
Csend.
ILONA
És most meztelenül várja…
PÉTER
Hozd elő a legjobb sötét ruháját.
LÁTOGATÓ
És fehérneműt is.
Péter és a Látogató
LÁTOGATÓ
Csendesen. Nem akartam mondani a hölgy előtt, de már végrehajtottuk…
LÁTOGATÓ
Ja… Úgy, ahogy volt. Az ügyész úr azt mondta, kössünk egy törülközőt a derekára. A pap azt mondta, hogy ez a legnagyobb erkölcstelenség, s ő nem is fogja odanyújtani a feszületet egy ilyen pucér férfinak. De a maga veje csak nevetett, és azt mondta, Jézus is csak ilyen pucér volt a keresztfán. Erre kellő figyelmeztetésben részesült: „Így ne beszéljen szent dolgokról, testvérem.” Nagyon oktalanul viselkedett… Mindenkit megsértett. A papot. Az igazgató urat, hogy tolvaj. Az ügyész úr pláne beperelhette volna őt becsületsértésért. Hitler is megkapta a magáét, meg a kormányzó úr is… Oktalanság volt ez a részéről. Ilyenkor nekünk félre kell tennünk a humanizmust. A mester hozzá se nyúl, rábízza a tanulókra.
PÉTER
Úgy tör ki belőle, hogy az már szinte üvöltés. Elég!
LÁTOGATÓ
Olyan filozófiával, hogy az általánosításból Péternek is jut. Én nem kiabálnék.
Csend.
PÉTER
Mért jött ide tulajdonképpen?
LÁTOGATÓ
A ruhákért. Mondtam. Az nekünk jár. Abból minket nem szokás kisemmizni… Vagy sajnálja tőlünk?
Péter, a Látogató és Ilona
ILONA
Be. Azt hiszem, ez megfelelő. A csíkos sötétkék…
LÁTOGATÓ
Ez nagyon jó lesz, kezét csókolom.
ILONA
A reggel olyan hűvös. Odaadom a sálat.
LÁTOGATÓ
…Akkor felöltőt is adhatna a nagyságos asszony. Van hogy egy félórát is elácsorog az ember szabad ég alatt.
PÉTER
A felöltője az előszobában lóg.
LÁTOGATÓ
Ja? Láttam. Most már gátlástalanul. Szoktak egy kis pénzt is adni nekünk. Borravalóféle…
ILONA
A zakó zsebébe beletettem a pénztárcáját.
LÁTOGATÓ
Cigit is lehet küldeni. Vannak elegáns emberek, akik előhúznak egy cigarettatárcát, felpattintják, minket is megkínálnak: „Dohányzik, barátom?” Az ilyen úri tónusnak mindenki örül. Már látják, hogy nem az jön, hogy éljen a független Magyarország és a többi…
PÉTER
Tessék! Vigye el emlékbe.
LÁTOGATÓ
Köszönöm… Monogramos.
LÁTOGATÓ
Nem. Van már… Hát én akkor elmegyek. Tetszik tudni, a szakmánkban éppen olyan dinasztiák szoktak lenni, mint a királyokéban. És ez nem is véletlen. Régebben a királyok is gyakorolták ezt a mesterséget. Nagy Péter cárról közismert, személyesen hajtotta végre az ítéleteit. Meg Clovis, a francia király… Ennek vége, mert aztán jött, kérem, a munkamegosztás. Mi nem uralkodunk, az uralkodók meg… Elhallgat. De tetszik ismerni azt a kifejezést: egy király, egy cigány. Hát kérem, ez még abból az időből adódik, amikor mi egy asztalnál ettünk a királyokkal.
ILONA
Mondja – ugye, viszontlátom őt?
Kis csend.
LÁTOGATÓ
Csendesen kezdi. Ismeri maga a történetet a feldarabolt Pintyáról? Bedobálták zsákba, aztán a zsákot feltették a lovára. A lova meg hazament. Egyre élénkebben. „Jaj, Pintyám, küldtél nekem valamit?” És veszi le az asszony a zsákot. – „Jaj, Pintyám, húst küldtél nekem?” És akkor ráakad a fejére. „Jaj, Pintyám! Elveszett a te fejed?” – és úgy elkezdett sírni, hogy a jóisten nem tudott már enni se, se aludni, mert úgy sírt az asszony. Játékosan, kedvesen, jó ízzel mesél. Azt mondja a jóisten: hallod, te két galamb, menjetek ahhoz a szegény cigányasszonyhoz, és mondjátok neki, hogy ne sírjon, mert már a jóisten se tud enni se, hogy már nincsen az Istennek még maradása se, még enni se tud. Hanem ilyen két galambot, mint ti vagytok, fogjon meg, és vágja el a nyakukat, de csepegtessen Pintyára három csepp vért, és akkor az ő Pintyája fel fog kelni, és még százszor szebb lesz…
LÁTOGATÓ
Fel az. „Jaj de nagyot aludtam!” – mondta. „Aludnál te még mindig, ha én nem cseppentettem volna
rád két galamb vérét.” Ha meg nem haltak, még ma is élnek… Na, Isten áldja! Nekem nem szokásom
mondani, hogy a viszontlátásra.
Péter és Ilona
ILONA
Él! Látod, él még! És már nincs is túl korán. Kérlek, gondold végig, nincs-e valaki, akinek tudnál még telefonálni. Képzeld el, ha holnap vagy egy év múlva azt mondja valaki: „De hát mért nem szóltál nekem?”
PÉTER
Egy év múlva ezt már könnyű lesz bárkinek mondania.
ILONA
A noteszod tele van címekkel…
PÉTER
Lassan tárcsázni kezdi a telefont.
PÉTER
Telefonba. Felkelt a kegyelmes úr? S már le is nyomja a villát.
ILONA
Meg se vártad a választ.
PÉTER
De. Azt mondta, nem kelt fel… Próbáljunk lélekben túl lenni rajta. Én ezt az egész háborút is úgy nézem, mintha túl volnánk rajta. S akkor kevésbé zavar, hogy még lőnek.
ILONA
Te végig úgy beszéltél vele, végig egy éjszakán, mintha egy hullával beszéltél volna… Így kevésbé zavart, hogy még lélegzett. Mintha görcsbe rándult volna. Ezt nem lett volna szabad. Ezt nem lett volna szabad!
Megszólal a telefon.
ILONA
Akárki lesz, megkéred, hogy segítsen.
PÉTER
Felvette a kagylót. Szervusz… Utazom… Átadom a köszöntésedet… A Vöröskereszt elnöke, mint tudod, egy nagy humanista család sarja, értékelni fogja ezt a finoman megfogalmazott üdvözletet. Találóan fejezed ki ezzel hazánk helyzetét. Ne csodálkozz, ha az a bon mot odakint karriert csinál…
ILONA
Szuggesztíven, súgva. Mentse meg Jánost! Akárkivel beszélsz, mondd neki, hogy mentse meg!
PÉTER
…Bizonyára a füledbe jutott, hogy vőmmel malheur történt. Amennyiben… Csend, majd más hangon. Letette a kagylót… Csend. Nincs mit tenni. Látod.
PÉTER
A magyar történelemnek vannak olyan időszakai, bár lehet, hogy az egész történelmünk ilyen időszakokból áll, amikor egy keserű tréfa fejezi ki legtalálóbban a helyzetünket…
ILONA
Nem mindegy, hogy ki mondja a viccet… Hol és mikor. Nem mindegy. Siralomházban. Egy merénylet után, az igen! Az kifejez valamit, hogy összecsapom a kártyát, hisz reggelre úgyis megtudom, van-e túlvilág… Meg hogy emlékeztetem a gyilkosokat, ha mással nem, azzal a meztelen testtel, amellyel születtem, szerettem – hogy az ember fiát ölik… Csak nevessenek rajtam, ha tudnak, ahogy ott állok pucéron, vagy süssék le szemüket, hátha ez még segít rajtuk…
ILONA
Hallgass! Megint rosszat akarsz mondani róla. Látom az arcodon.
PÉTER
János már nem él… Meghalt. Hajnalban.
ILONA
Hogy fázhatott ott a kis udvaron. A hajnalok hűvösek… A falon túl már jártak az első villamosok. Csikorogva fordulnak ki a Széll Kálmán tér felől. Csengetnek… Mondtam, hogy rosszat akarsz mondani róla. A legrosszabbat. Hogy nincs… Nincs? Azt mondod? Pedig, ha meglengetem a gyűrűt, az úgy jár körbe, hogy majd kiszakítja a csuklóm. Tehát van… Az előbb volt itt valaki, és azt mondta, hogy él. Tehát van… És semmi, de semmi meglepő nem volna abban, hogy ő is bejöjjön most az ajtón, kétsoros, sötétkék, csíkos öltönyében. Megfognám a kezét: „Gyere, feküdj le. Te is nagyon fáradt lehetsz…” Valami zaj kint. Hallod? Itt van! Mégiscsak jó, hogy elküldtük neki a felöltőt is… Mindig jól állt neki… Megindul az ajtó felé.
Péter, Ilona, Ottília és Attila
ATTILA
Elkapja Ilonát. Elájult…
Egy pillanatra: Függöny
Ugyanott. Egy óra múlva. A csomagolás rendetlensége. Déli napfény. A szomszéd szobából a redőny leeresztésének robaja.
Attila, Péter, Ottília
OTTÍLIA
Bejön. Leeresztettem a redőnyt szegénykémnél. Arra se ébredt fel.
ATTILA
Az a jó: aludni, az lesz a rossz: felébredni.
PÉTER
Eressze már le, drága Ottília, itt is a redőnyt. Túl erős ez a tűző délelőtti nap a szememnek.
OTTÍLIA
Leeresztette a redőnyt. Így most jobb. Elnéztem az előbb, milyen gyulladt a szeme a virrasztástól.
PÉTER
Majd a vonaton pihentetem. Az elsötétített Európa a legjobb kúra fáradt szemeknek.
ATTILA
Ottíliácska, leeresztetted a redőnyt, most már menj át szépen Ilonához.
OTTÍLIA
Most mért akarsz mindenáron megszabadulni tőlem? Mit főztél ki megint? Péterhez. Nem akarom egyedül hagyni vele.
ATTILA
Ön- és közveszélyesnek tart engem a feleségem. Ezt is megértük. Felnevet, röviden.
OTTÍLIA
Jó, jó… Próbálja folytatni az előző témát. Azt mondják, még Svájcban is
elsötétítés van.
ATTILA
Az van, hát az van!
OTTÍLIA
Hogy még azok a boldog svájciak is sötétben kuksolnak!… Nem érdekes?
PÉTER
Érdekes… Szerintem is, érdekes… De több magyarázat is lehet rá. Egy. Szolidaritásból a szenvedő
Európával. Kettő. Bűntudatból. Három. Boldogságuk túlságosan is ragyogó látványával nem akarják
kihívni a sorsot…
ATTILA
Négy. Nem akarnak útbaigazítást adni az angolszász bombázóknak.
OTTÍLIA
Ó, milyen nemes lélekre vall ez is! Látja, jól mondta Péter, a szolidaritás náluk az első motívum.
ATTILA
Nana! Rájuk reccsentett Hitler: auslöschen ! – s erre sietve eloltották a lámpát. Nevet kicsit. Ki vagyunk szolgáltatva neki. Punktum. Mindenki.
PÉTER
Nono! A lelkiismeret szabadsága…
ATTILA
Mesebeszéd! Mindenki ki van szolgáltatva neki. Mindenki. A szövetségesek teljes hadiereje kellene hozzá, hogy valamennyire dacolhassanak vele… Neked megvan, Péter? Neked megvan, Ottília? Mit gondolsz, hány hadosztályunknak kéne lenni, hogy mi is nemet mondhassunk?
OTTÍLIA
Végy példát Péterről. Nézz rá! Ő sem adta be a derekát, pedig nincsenek hadosztályai. Ő megtalálta a helyes attitude -öt.
PÉTER
Mit érek vele, ha az ország nem vett példát rólam. Ugyanezt az attitude -öt vállalva, talán szerencsésebben, de mindenesetre tisztábban léphetne ki az ország is ebből a háborúból a béketanácskozás ítélőszéke elé.
OTTÍLIA
Hallod, Attila, hallod?
ATTILA
Könnyű annak, aki teheti… tisztán lépegetni a különféle ítélőszékek elé.
PÉTER
Könnyű nekem? Ejha! Úgy látom, kedves Attila, a te idegeidet túlságosan megviselte az a tragédia, amelynek, mint házunk barátja, itt tanúja voltál.
ATTILA
Igenis, könnyű neked! Vannak, akiknek mindig akad valami szép attitude -jük… De mit csináljon az, aki piszkos? Az előbb fürödjön meg! Lehet fürdeni, lehet! Budapest fürdőváros, Budapest a Duna partján fekszik.
OTTÍLIA
Bocsásson meg neki, Péter, de ez az ember nincs magánál.
ATTILA
Menj most ki! Már megkértelek elégszer, hogy menj ki.
OTTÍLIA
Azt mondja, hogy legjobb volna megölni magunkat.
ATTILA
Fals hangon. Mit beszél összevissza ez az asszony? Nem is értem.
PÉTER
Azt hiszem, kedves Ottília, hogy Ilona csakugyan várja magát. Nyugodjék meg, és nyugtassa meg őt is.
OTTÍLIA
Hogy még én beszélek… Összevissza? Éjjel-nappal egyebet se hajtogatsz, csak azt, hogy haljunk meg, haljunk meg… Felsír. Ennél már csakugyan jobb a halál! Bemegyek Ilonához. El.
Péter, Attila
ATTILA
Láttam, hogy itt az a nagy autó a ház előtt. Amelyiket érted szoktak küldeni… Ez azt jelenti, hogy ma csakugyan utazol?
PÉTER
Gondoltam rá, hogy esetleg úgy alakul… De akkor is túl korán jött. Egy csomó írást még el is kéne
előbb égetnem… Minden baráti levelezés alkalmas manapság arra, hogy hurkot fonjon egy-két ártatlan
ember nyakára… Vagy esetleg rátok bízhatnám ezeknek a paksamétáknak a tűzhalálát, Attila bátyám?
ATTILA
Inkább nem… Itt a kandalló. Rakd a tűzre a leveleidet magad, kegyelmes uram. Saját kezűleg.
PÉTER
Mi van veled? Furcsa vagy. Úgy látszik, Ottília sem alaptalanul panaszkodik rád.
ATTILA
Nem alaptalanul. Köhint. Péter, te megígérted egyszer, hogy utazásod előtt
szakítsz nekem pár percnyi időt.
PÉTER
De hisz itt vagyok. Parancsolj velem… Bizonyára sok olyan dolgot kell majd elmondanom odakint a
fiatoknak, amit nem akartok levélre bízni.
ATTILA
Egyre több az olyan levél tőle, ami feketével át van mázolva. Pedig ő is tudja, hogy van cenzúra.
PÉTER
Mondd el, amit üzenni akarsz. Sok levelet viszek így, a fejemben. Vannak mnemotechnikai módszereim.
ATTILA
Én nem üzenek sokat, csak annyit! Hangsúllyal. Vér nem tapadt szüleid
kezéhez, szégyen nélkül emlékezhetsz rájuk, tisztán haltak meg. Csend. Stop. Csend. Alig több egy tízszavas táviratnál. Csend. Átadod?
PÉTER
De hát miféle vér tapadhatna a kezetekhez? Miféle szégyen… Nem értem.
ATTILA
Mi a Gestapo besúgói vagyunk. Már érted?
Csend.
ATTILA
A helyzet az, hogy bizonyos emberek mindent elkövetnek, hogy tőlünk egyet-mást megtudjanak… Izgatottan, halkan. Bocsáss meg, nem hallgatózik itt senki?
PÉTER
Légy nyugodt. Nem hiszem, hogy rajtatok kívül volna még itt besúgó.
ATTILA
Mert amit most mondok… Péter, hallgass meg: mi senkiről se mondtunk olyasmit, ami veszedelmet hozhatott volna rá. Életveszedelmet… Rólad se, Péter… Pedig talán ez érdekli legjobban őket. Hogy te kikkel érintkezel, kiket fogadsz, kikkel telefonálsz… Hirtelen. A feleségem!
Péter, Attila, Ottilia
OTTÍLIA
Jól. Azt üzeni, jól. Maga csomagoljon nyugodtan, Péter… Ilona arra kéri, utazzék még ma. Mindkettőjüknek jobb… Szerintem is… Segítsek talán levinni ezeket a papírokat a kazánházba?
ATTILA
Ne nyúlj hozzájuk!… Jobb, ha én mondom, hogy ne nyúlj hozzájuk.
Csend.
OTTÍLIA
Megmondtad?… Istenem…
OTTÍLIA
Most mit képzel rólunk?
PÉTER
Ezért jártatok hát ide mindig olyan szorgalmasan, könyvtárt rendezni, franciaórákat adni, segíteni a
csomagolásban, gyászruhát varrni a lányomnak? Minden szekrény, fiók nyitva volt előttetek.
OTTÍLIA
Ezt a hangot nem érdemeljük meg, Péter. Mi hosszú éjszakákon át megtanácskoztuk Attilával, hogy
mi az, amit elmondhatunk, s hogy mi az, aminek épp az ellenkezőjét mondjuk. S látja, nem is történt
soha semmi baja.
PÉTER
Bocsássanak meg, lehet, hogy csakugyan az őrangyalaim voltak… Ennek már csak Isten lehet a tudója…
ATTILA
Csendesen. Nekünk se volt könnyű: hazudni, hazudni, hazudni.
Megpróbáltuk orruknál fogva vezetni a németeket.
PÉTER
Lehet, hogy túl jól sikerült?
OTTÍLIA
Ezt most mért mondja?
ATTILA
Aki megértette a célzást, lassan. Képzelheted, hogy minket is mennyire
megrázott, hogy Ilona férjét elfogták.
OTTÍLIA
Élénken. Azóta pláne nem hagynak nyugton. Fenyegetnek, hogy villannyal
fognak kínozni, ha nem beszélünk.
ATTILA
Mondom, hogy jobb meghalni.
OTTÍLIA
Hirtelen kitörő kétségbeesett kéréssel. Próbáljon megmenteni minket, Péter!
PÉTER
Maguk a boldog öregség jelképei voltak, Philemon és Baucis, úgy emlegettük.
ATTILA
Nekünk – elvégeztetett.
PÉTER
Öreg barátom, én is kálvinista vagyok, tudom, mi a predesztináció. De azért ne legyünk fatalisták.
ATTILA
Mondd csak, mondd… Itt már az Isten se segíthet.
OTTÍLIA
Bízzál Péterben… Péter, ugye, megment minket?
PÉTER
Mondja meg Ilonának, hogy rendben van. Utazom. Egy negyedóra múlva indulok. Még búcsúznom
is kell tőle.
OTTÍLIA
Igen… Halkan. De most szentelje nekünk ezt a negyedórát. El.
Péter, Attila
Kis csend.
PÉTER
Nem hallgat senki. Őszintén felelj. A vőmről mit jelentettetek?
ATTILA
Mondtam, hogy vér nem tapad a kezünkhöz.
PÉTER
Hagyjuk a nagy szavakat. Elhiszem. De mégis, valami apróságot, mondtatok?
ATTILA
Ha kérdezték, hogy kik járnak hozzád, mondtuk, hogy nem jár senki. Valaki csak megfordul itt –
mondták. Nekünk az volt a célunk, hogy rólad eltereljünk minden gyanút. Például azt se mondtuk el,
hogy milyen furcsán csengettek, akik a vődet keresték. És hogy ő sokat énekelt, és mindig ugyanazt.
Mintha jelszó lett volna… Nekünk is csak később tűnt fel az.
PÉTER
Most, hogy mondod… Csakugyan… De azt, ugye, elmondtátok, hogy hozzájuk járnak vendégek…
Elvégre fiatalok. Mi sem természetesebb. Ugye?
ATTILA
Azt mi nem tudhattuk, hogy János benne van valamiben.
PÉTER
Elfelejtette megmondani nektek. Akkor rá is jobban vigyáztatok volna.
ATTILA
Gúnyolódhatsz. A fiunknak azért megmondhatod: tisztán haltunk meg. Ezért ha találkozol vele odakint,
mondd meg neki: mocsoktalan nevet örököl… Ha volna mit hagynunk a fiunknak, bankbetétet,
sarokházat, ez az egész sokkal, sokkal kevésbé volna érdekes. Akkor talán meg se kéne halnunk.
Egy-két pötty a családi néven! Szinte vidáman. Egy-két denunciálgatás még
nagyon jól megfér azzal a tizenkét szobás svábhegyi villával! De ebben a nagy szegénységben
kényesek vagyunk a nevünkre. Ezért meghalunk.
PÉTER
No persze, ez még mindig a legegyszerűbb. Annak, aki meghal. S ezt ma sokkal inkább tudom, mikor
láttam a halálba menni a vőmet. Nincs itt a lányom, kimondhatom: a halál: megfutamodás.
ATTILA
Ez nagyon szép volt. Majd megmondom Ottíliának, hogy tényleg mindent elkövettél. De mit
csinálhatnék egyebet? Súgjam be a Gestapónak azt, hogy bombákat rejtegetsz a kandallóban, csak hogy
élni hagyjon? Hogy lauf -ot adjon?
PÉTER
Miért ne? Ott a kandalló. Nézz belé… Na!
ATTILA
Tudom, hogy nincs… És ha volna, se mondanám.
PÉTER
Jó, nincs – de mért ne mondjad?
ATTILA
Mért? Mert elhiszik… Azért… Aztán téged is – fel ugyan nem akasztanának, annál te azért mindig
ügyesebb vagy…
PÉTER
Hogyhogy? Gondolod, hogy én nem követhetek el olyasmit?
PÉTER
Mostanában a kevés is elegendő…
ATTILA
De te mindig tudtad, hogy mikor hol a határ.
PÉTER
Mennyi lauf -ot kapnál a megbízóidtól egy kiadós, főbenjáró összeesküvés denunciálásáért?
ATTILA
Nem tudom. Nem gondolkoztam rajta. Sajnos, még azt se mondhatom, hogy ilyenen mint hazafi szeretnék álmodozni, és nem mint besúgó… Ki hinné el nekem, hogy mi tudjuk csak igazán gyűlölni a megbízóinkat: a szolgáik? Váratlanul. Van ilyen? Már igazán esedékes volna – valami jó, kiadós összeesküvés… Hirtelen. Ha van, nekem ne mondd el!
PÉTER
Mennyi lauf -ot kapnál?
ATTILA
Annyit mindenesetre, hogy kihúzhatnám vele a háború végéig… Mi az, talán gusztusod támadt
megkóstolni a börtönéletet, kegyelmes uram?
PÉTER
Hogy mire támadt gusztusom? Mondjuk inkább: egy kis hazárdjátékra. Jó is, hogy jönnek az
asszonyok. Hogy ők is hallják… Jobban vagy, Ilona?
Péter, Attila, Ilona és Ottilia
ILONA
Úgy látszik, a te rendíthetetlen egészségedet örököltem. Akkor se tudok igazából összeomlani, amikor
pedig jó volna.
OTTÍLIA
Ugye, beszélt ezzel a makacs öregemberrel?
PÉTER
Elkezdtem. Folytatom… Nézd, Attila bácsi, itt a könyvszekrény mögött van a falban egy rejtekhely. Látod? Itt őrzöm a bizalmas naplóimat. A lányom se tudott róla. Ugye, Ilona… A lényeges dolgokat persze nem írtam naplóba. De ez is valami. Na?
OTTÍLIA
Mire gondol, Péter?
ILONA
Talán arra, hogy ezentúl ti rejtegessétek.
ATTILA
Ottikám, a szerelmünkre kérlek, a fiunk boldogságára, menjünk most el – ezt ne hallgassuk tovább. Mi már döntöttünk.
PÉTER
Arról van szó, hogy Attila bácsiékat életveszélyes fenyegetésekkel rá akarják bírni, hogy rólunk
információkat adjanak… De ők inkább a halált választják… Muszáj? Nincs-e vajon egy másik
alternatíva? Például, ha én most elmesélném, hogy mik azok a lényeges dolgok, amiket elég óvatos
voltam, kihagyni a naplójegyzeteim közül. Érdekelne titeket?
ATTILA
Ne kísérts! Ne kísérts!
PÉTER
Olyasmit, hogy milyen módon lehet megnehezíteni a németeknek szóló szállításaink útjait. Miért ne?
Hogy milyen palotaforradalomra készülnek odafönt a Várban… Hogy milyen svájci széfekben van a
pénz egy ellenkormány költségeire…
ATTILA
Én befogom a fülemet! Ránk nem szabad titkokat bízni.
PÉTER
Titok? Van-e Magyarországon titok?
ATTILA
Akkor se! Elnyújtva kiáltja. Rá-ánk nem sza-bad titkokat bíz-ni!
PÉTER
Mért nem? Holnapután ilyenkor én egy semleges országban vagyok. Akkor már mesélhettek a
kontómra, amit akartok…
ATTILA
Beszélj csak, beszélj! Úgyse hallok semmit. Trá-rá! rá-rá-rárá! Befogja a két fülét.
PÉTER
Mint aki süketnek beszél, úgy artikulál. Lauf! Lauf! Lauf! Laufot kínálok!
OTTÍLIA
Hallgass már ide… azt mondja, ő elutazik.
Csend.
ATTILA
Most érti meg, csendesen. És nem is jössz vissza?
PÉTER
Egyszer. Majd ha vége lesz… ennek az egésznek.
OTTÍLIA
Milyen jó ember!… Hallod, Attila?
ATTILA
Honnan tudhatom, hogy ez most az isteni gondviselés kegyelme-e vagy az ördög kísértése?
PÉTER
Szinte könnyedén, mesélősen hazudik, de élvezettel, meggyőzően, illúziókat mond el,
inkább Ilonának, mint a két öregnek, viszont ezek a két öreg számára életmentő valóságok. A külső szemlélő szemével nézve az én életem távol áll a látványos hősiességtől. Rólam
senki sem tételezhetné fel, hogy bombákat hordozok az aktatáskámban. Talán még a lányom se… Ő
legkevésbé. Elfogult… „Óvatos duhaj” – gondolják rólam. „Könnyű neki” – ahogy méltóztattad te is
kifejezni magad, kedves Attila bátyám. Nem, nem! Nem szemrehányásképp mondom. Ellenkezőleg.
Örülök neki, hogy így félreismertek. Ez azt jelenti: sikerült megőriznem az inkognitómat. Jól álcáztam
magam. Egybefolytam a többi parlamenti, főrendiházi és kaszinótaggal. Terepszínű voltam. Hogy a
Gestapo szaglászott utánam? Azt mondjátok? Nem komoly. Mindenki gyanús, aki él. Meg aztán túl
sok az ügynöke – már megbocsássatok –, és olyan kevés az igaz magyar ember… Most már
megmondhatom: azokban a tűzre szánt levelekben semmi érdekes nincs. Nem vagyok bolond papírra
bízni azt a telefonszámot, amelyet, ha felhívok és bemondok egy jelszót, kisiklanak a vonatok,
leszakadnak a vasúti hidak… et cetera. Nem akarnátok, esetleg, jegyezni, amiket mondok?
OTTÍLIA
Nem, nem Péter! Dehogyis!
ATTILA
Nekünk is megvannak a magunk fejlett mnemotechnikai módszereink.
PÉTER
A lányom férje, ő volt az egyetlen, aki sejtett valamit. Igyekezett a maga módján, szintén csinálni
valamit. A hősiességnek néha nagyon szubjektív indítékai vannak. De hisz ez a szép benne.
ILONA
Tinektek nem volt egy közös szavatok, egy közös gondolatotok…
PÉTER
Ő fiatal volt. Nem tudta, hogy kell az ilyesmit okosan csinálni. Nálam nem fognak ötkilós bombákat
találni, még ha megmotoznának is a határon. De tévedés az, hogy a veszélyes élet szeretete csupán a
fiatalok privilégiuma.
ATTILA
Rekedten. Most már mondj konkrétumot.
PÉTER
Épp rá akartam térni. A tábornoki kar nagyobbik fele hazaáruló. Hogy lehetne ártalmatlanná tenni őket?
Többféle tervet gondoltam végig. Első: egy társasvacsora az állatkerti Gundelnál. Körös-körül fák.
Remek felvonulási terület egy megbízható ezrednek… Mit szólsz hozzá?
ATTILA
Azt hiszem, kivihető.
OTTÍLIA
És ha most elmegy, ki csinálja meg?
ATTILA
Ottília, ilyet nem kérdezhetsz.
PÉTER
Nem is mondanám meg. Jobb, ha nem tudják. Nincsenek kitéve annak, hogy valami fizikai vagy
morális presszióra elárulják.
OTTÍLIA
Igaza lehet. Attila nem bírja a fájdalmakat. S azt mondják: villanyoznak…
ATTILA
Az öregemberek véres ingerültségével. Ne próbálj a fogorvosok
várószobáiban szerzett tapasztalataidból messzemenő következtetéseket levonni… Hirtelen. Hagyjuk ezeket, Ottília. Hidd el, jobb meghalni.
PÉTER
Jó. De úgy szánjátok el magatokat, hogy én nem fogom átadni az üzenetet a fiatoknak. Hogy ti emelt fővel mentetek a halálba.
ATTILA
Ezt nem teheted! Neki tudnia kell, hogy mi tiszták voltunk.
ATTILA
Megindul a pletyka: miért csinálták? Tudnia kell, hogy nem ártottunk senkinek.
PÉTER
Nem! Kényszeríteni akarlak, hogy életben maradjatok.
OTTÍLIA
Hirtelen elkezd sírni, majd. Ne haragudjanak… Nem azért sírok, mert talán
megmenekülhetünk, hanem azért, mert olyan jó, érezni ezt a szeretetet… Ez az igazi hősiesség, Péter,
amit maga csinál… Egy ilyen öreg, kopott házaspár élete is fontos magának… Mások azt mondták volna:
patkányok, pusztuljanak! Zokog.
ATTILA
Na… Gondolj arra, milyen szépen éltünk… Gondolj a fiunkra!
OTTÍLIA
Riadtan. Ezt most mért mondod? Hogy éljünk? Hogy meghaljunk?
ATTILA
Gyere, menjünk már! Péter utazik… Sétálunk egyet, és közben mindent megbeszélünk.
OTTÍLIA
Sikoltva. Én nem megyek át veled a hídon!
PÉTER
Most már, azt hiszem, nyugodtan átmehetnek… Isten áldjon, Attila bátyám… Engedd meg, hogy Ottíliát
megcsókolhassam… A fiúnak üzennivalótok ezek szerint nincs. Vagy csak ennyi: viszontlátásra a
háború után!
OTTÍLIA
Viszontlátásra! Köszönjük.
PÉTER
Ilonára vigyázzanak!
OTTÍLIA
Mindig melletted leszünk!… Holnap is jövünk… Estefelé, jó lesz, kedvesem?
ATTILA
Azért neked, Péter, még mindig könnyebb… Nem hiszem, hogy a viszontlátásra. El Ottíliával.
Péter, Ilona
ILONA
Apám, mire való volt ez?
PÉTER
Azt hiszem, a kiscserkészek ilyenkor beírhatják a noteszukba: egynapi jó cselekedet.
ILONA
Hazudtál nekik. Hogy te micsoda hős vagy… Egy szó se volt igaz az egészből.
PÉTER
Blöfföltem…? Lehet-e több a mi hősiességünk lehetősége?
ILONA
Biztos? Biztos?… Ezt ma mondod? Épp nekem?
PÉTER
A hősiesség a tetteket jelenti, és nem a mártíriumot. Tettekre nincs lehetőség. Mártíriumra van.
ILONA
Van! Azoknak, akik nem olyan ügyesek, hogy megússzák… Akik nem olyan ügyesek, hogy megint felül maradjanak… Mint annyiszor… Most már tudom, miért vállaltad, hogy kijárod magadnak egy utolsó látogatásra az engedélyt, hogy becsengetsz a fogházba, hogy végigmégy a folyosókon, még a „szubaltern közegek” pillantását is kibírtad… Mentél, hogy megnézd: mit lehetne örökölni utána. Nem az aranygyűrűjét, nem a ruháját… Elhallgat.
Csend.
ILONA
Csendesen, majdnem szomorúan. A dicsőséget. Amiért ő fizetett. És te
nem… Mert amit elmondtál, az mind hazugság. Lehet, hogy a svájci aranyletét nem. A többi az.
PÉTER
Megmentettem két szerencsétlen ember életét. Ha hazudtam, értük hazudtam… Különben az
aranyletétről is csak azt tudom, mint akárki más. Ne hidd, hogy be vagyok avatva.
ILONA
De elültetted a magját egy csodálatos legendának. Gyökértelen legenda, azért a távollétedben majd szépen kivirágzik… A végén csak fog itt történni valami. Hisz már történik is. Valami kísérlet az ország megmentésére. S majd rebesgetik: benne volt a kezed… Ne haragudj, túl nagy a veszteségem ahhoz, hogy megbocsátó tudjak lenni… Most már ezért is mondom: mindkettőnknek jobb lesz, hogy most elutazol… Becsomagoltál? Segíthetek valamit?
PÉTER
Azt mondod, hogy jókor jön nekem ez az elutazás?
ILONA
Persze. Most aztán csakugyan a legjobbkor.
Kintről autóduda.
PÉTER
Beszélgessünk… Van időm.
ILONA
Gondolod, hogy tudunk? Hogy van még egymásnak mondanivalónk? Csend, majd objektív, társalgási hangon. Remélem, kellemes időd lesz az utazáshoz. Sem túl meleg, sem túl hideg. Csend. Az itthon hagyott téli öltönyeidet, ha alkalom adódik rá, apránként utánad küldöm.
PÉTER
Mindenre gondolsz… Mit nevetsz?
ILONA
Ne haragudj. Csak eszembe jutottak azok a jóízű mondatok. Amikor jöttödre összecsapta a kártyát…
PÉTER
„Nem érdekes! Reggelre kártya nélkül is meg fogom tudni…”
PÉTER
Meg hogy „maga, papa hazafias cikkeket ír, és a sorok között szidja a németeket”…
ILONA
Nem bántó nevetéssel. Jól megmondta neked!
PÉTER
Elismerem. Majd komolyra fordítva csendesen folytatja. Nagyszerű ember volt a férjed.
Megint még sürgetőbb dudálás.
ILONA
A végén elkésed a vonatot.
PÉTER
S amikor megkérdeztem tőle, hogy „mit akarsz megtudni?”
ILONA
Nem, nem! Most már indulj! Túl sokat kezdesz kockáztatni.
PÉTER
„Hogy van-e túlvilág”… Ő mondta. Kezdi felhúzni a redőnyt.
PÉTER
Szeretnék elbúcsúzni még ettől a látványtól. Ki tudja, mi marad meg a városból, mikorra viszontlátom?… Ezek a szép budai hegyek… Hangosan, az ablakból lekiált. Hé! Sofőr! Nincs szükségem a kocsira! Nem utazom!… Köszönöm, isten áldja! Megint Ilonához, mintegy folytatja. Ezek a hegyek, mondom, sohasem egyformák. Én még nem láttam őket kétszer ugyanabban a fényben…
PÉTER
Egyelőre. Amíg nem visznek. Gondolom, Attiláék is adnak nekem vagy huszonnégy óra lauf -ot. Hogy azért átérjek a határokon. Majdnem vidáman. Képzeld el a meglepetésüket. Holnap ilyentájt – gondolják, nyugodt lélekkel tehetik – feljelentenek.
Utána visszasündörögnek ide. És én itt ülök az íróasztalom mögött. „Mit csinálsz itthon?” „Várom,
hogy a németek értem jöjjenek.”
ILONA
Ezt nem teheted. Ki az ablakon. Sofőr! Hé!… Hova lett? Mért ment el?
PÉTER
Elment… Hogy is ne tehetném? Rövid a kardod… toldd meg egy lépéssel. A szép halál sem feltétlenül a fiatalok privilégiuma.
ILONA
Micsoda embertelen, ostoba hiúság!
PÉTER
Meg aztán legalább Attila bácsi is megtanulja, hogy azért nem lehet egészen bűntelenül denunciálgatni. Egy kis vérfolt azért mindig ragad… Bevallom, egy ideje már kezdett nekem is gyanús lenni, hogy Attiláék mért járogatnak ilyen buzgón hozzánk. Még hullajtottam is elébük néha egy-két kisebb értesülést, és figyeltem, ahogy nyelnek egyet, és kapnak utána. Álhírek voltak. Nevet. Most ugyanezt nagyban… Tudod-e, hogy Attila bácsi valamikor katonatiszt volt, snájdig főhadnagy? Nagy kártyás, aztán valami váltóügy, a rangját elvették, s azóta a felesége tartja, már több mint harminc éve… Hja, a szerelem hatalma.
ILONA
Nem, nem, nem! Nem fogják megtenni! Ezt nem lehet!
PÉTER
Hagyd! Olyan élvezettel hazudtam nekik. Az ilyen élvezetért fizetni illik… Ha már hősök nem lehetünk… Hadd hősködjünk egy kicsit. Jólesett, fenemód jólesett elképzelni legalább, hogy mi mindent tehetnék. Elképzelni, hogy lekapom azt a sok bitang hazaáruló tábornokot… Elvégre én is Jókai-regényeken nevelkedtem. Utolsó fejezet: vacsora az állatkerti Gundelnál! Még a menüt is milyen jól össze tudnám állítani: Gombócleves, hogy a torkukra akadjon… Rák meridon Ocskay László módra… Vaddisznó Quisling módra…
ILONA
Hogy ismerem ezt az öngyilkos hányaveti vidámságot! De nekem ebből elég volt!
PÉTER
Lehet, hogy ez csakugyan ragadós?… Hogy megirigyeltem a vőmuramat, aki az akasztófa alól a mennybe szállt azzal a kihívó kurázsijával, fölényével, brutális vicceivel, amiket bomba helyett közibénk vágott… Én is kaptam a bőröm alá néhány repeszdarabot… A magyar hősiesség lehetőségeiről beszéltünk. Tenni nemigen tudunk, de parádézni…? Nevet. Parádézni!… Hirtelen. Mi az?
Kintről zaj, kiabálás.
ILONA
Az ablaknál. Mi az?!… Jaj! Egy ember átmászott a híd korlátján…
PÉTER
Hülye!… Hisz lauf-ot adtam neki!
ILONA
Ne nézz ki… Az asszony is mászik utána…
PÉTER
Mégiscsak nagy szó az első szerelem…
ILONA
Imádkozni kéne értük. Nem jut eszembe semmi…
PÉTER
Gyere el az ablaktól!
Csend.
PÉTER
Már leszedték őket – nem?
ILONA
Nem. Az emberek megálltak. A villamosok is. De csak némán nézik őket… A miatyánkot akarom mondani magamban. Nem megy. Idegesen. „Miatyánk, miatyánk…” Hagyjuk! Azt úgyse mondom ki többé, hogy megbocsátok az ellenünk vétkezőknek.
Távoli kiabálás zaja.
ILONA
Ami most történt, olyan volt, mint valami istenítélet. Hiába adtál nekik lauf -ot.
PÉTER
De hisz megszabadítottam őket a félelemtől.
ILONA
A bűntudattól nem… A fiuknak azért majd mondd azt, hogy tisztán haltak meg.
PÉTER
Mondtam, hogy nem utazom.
ILONA
Miért nem? Csend. Nyugodtan utazhatsz most már… Attila bácsiék a
Dunába vitték magukkal együtt a te parádés hősiességed utolsó sanszait. Megmentették az életed, ha
tudni akarod. Érted-e már? Nem tudsz változtatni a sorsodon. Tagoltan. A
sorsodon – nem tudsz változtatni…
PÉTER
Én meg akartam halni. Te tudod, hogy én meg akartam halni. Megpróbáltam becsapni a világot…
Öljenek meg!… Hirtelen. Lehet, hogy célja van még velem az Istennek?
Úgy kifundáltam az egészet, mint egy szép, gusztusos, országraszóló összeesküvést. „Várom, hogy a
németek értem jöjjenek, kedves Attila bácsi.” És vártam volna őket. Emelt lélekkel… Itt vártam volna
őket… Mondd, Ilona, annyian meghalnak itt körülöttem. Engem mért nem hagyott az Isten meghalni?…
ILONA
Gőgös vagy, mint mindig… Két ember sodródik valahol a Duna fenekén, azokkal a szép hazugságokkal,
amiket rájuk bíztál, és te a Gondviselést emlegeted. Hogy az ügyel rád… És rájuk?… Mért képzeled,
hogy többet érsz az öreg besúgóknál?
PÉTER
Amikor itt voltak, nem volt bűntudatuk. Ha volt is, eloszlott. Könnyű szívvel mentek el. Felmentést
kaptak.
ILONA
Mert a hazugság légkörében elhitték a saját hazugságaikat is. Hogy ártatlanok… De odakint süt a nap…
A Duna folyik… Ki-ki maga mesterségét folytatja… A nap süt, a besúgó besúg… és a lelkiismeretbe
beleáll az elviselhetetlen fájás.
PÉTER
És én? Én mit csinálok? Nekem mi a mesterségem?
ILONA
Megérezték, hogy blöfföltél nekik. Hogy valami nem stimmel… Hogy most is ők fognak alul maradni.
Hogy a végén elfognak téged is, börtönbe kerülsz, és ez is az ő lelküket nyomja… Ezt akartad, nem?…
Aztán egy kicsit veszekedtek, egy kicsit szégyenkeztek, egy kicsit sírdogáltak… Akkor értek a hídra,
ahonnan az a másik út nyílik, felfelé – felfelé… Tisztán meghalni! Úgy látszik, hogy a végén ez nagy
kísértés lehet.
PÉTER
Reménytelen minden… Marad ez a rettenetes tehetetlenség… Ez a tehetetlenség szégyenletesebb, mint
ha pucérok volnánk.
ILONA
Majdnem nevetve. Mit szólnál hozzá, ha én most elkezdenék énekelni itt az ablakban, mint azok a szerencsétlen, őrült asszonyok, a szirének?
ILONA
De, de… az ének hálója leérne a Dunáig…
PÉTER
Ereszd le a redőnyt!
ILONA
Már nem kell… Milyen rövid ideig tart minden iszonyat. Már oszlik a csoportosulás a hídon. A
villamosok járnak.
Váratlanul, odakintről, az előszoba felől élesen gyors, ideges csöngetés.
PÉTER
Kitör. Ki az megint? Mit keresnek itt? Meztelenek vagyunk! Semmink
sincs!
Csengetés.
PÉTER
Ha a férjedet keresik, mondd, hogy nincs itthon.
ILONA
Csak ennyit? Ennyit mondjak? Semmi mást?
PÉTER
És mondd, hogy jöjjenek azért be…
Kintről, most már félreismerhetetlenül a csengőszó, és az előszoba felé távozó Ilona dúdolása, egyre kivehetőbben: „Mag-ni-i-i-fi – cat anima mea…”.
PÉTER
Utánakiált. Az elvégezetlen tetteket… nincs más hátra… el kell végezni.
Függöny
Mint a gyümölcs a fán
…Leur oeil fixe m’attire au fond de l’infini |
J’y cours. Ne fermez pas la porte funéraire. |
V. Hugo
…A mélységből szemük merőn tekint reám. |
Futok. A gyászkapu maradjon még kitárva. |
Nemes Nagy Ágnes ford.
Történik Magyarországon, a háború végén
Kórházi különszoba. Éjszaka. A fekete papírral beragasztott ablakok zárva. A háttért egy nagy, fehér paraván foglalja el, mögötte feltehetően betegágy, s a betegágyban nagybeteg. Nincs magánál. Már nincs is. Látni, hallani nem is fogjuk. Kilátszik a paraván mögül az infúziót szolgáltató szerkezet csúcsa.
Elöl, egy kis olvasólámpa fényénél egy fiatal ápolónő olvas. A könyv mulatságos lehet, mert néha hangosan felnevet. Közben hosszú, befont hajával játszik.
Mellette egy kis vekkeróra egyszerre csak berregni kezd. Az ápolónő feláll, felgyújtja a nagy villanyt, bemegy a paraván mögé. A hangját halljuk.
ZITA
Hangja. Már megint felébresztem… Nincs nyugtunk egymástól… látja… Mindjárt meg is vagyunk. Észre se tetszett venni… Úgy ni!… Aludjunk szépen tovább. Egy félóra múlva megint jövök… Kijön az ágyra akasztható táblával. Álmodjon valami szépet… A fiáról… Ennek én már hiába beszélek. Valamit ír a táblára, és leteszi az asztalra. Beigazítja megint a vekkerórát. Hirtelen kitör. Jaj de szörnyű nehéz itt a levegő! Hogy mit tud még mindig kiizzadni magából egy ilyen összeaszott öregasszony! Eloltja a lámpát, kinyitja az ablakot. Kint vaksötétség. Kihajol az ablakon, nagyot lélegzik. Felnéz egy emeleti ablakra. Szólít valakit. Psz!… Psz!… Ti is szellőztettek? Hátára fordul az ablakpárkányon, úgy beszél felfelé. Te hogy bírod ki egyáltalán azzal a sok gangrénással? Én ezért nem bírom a sebesülteket… A szag miatt… De már itt is legszívesebben gázálarcot tennék fel… Ilyenkor én mindig vidám regényt szeretek csak olvasni. Mindig ugyanazt. Minden haldokló mellett ezt olvasom, már tisztára saláta… Á, nincs magánál. Majd kölcsönadom. Gyere le érte… Jó, cserélünk… A modern regényeket én azért nem szeretem, mert engem
borzasztóan felizgatnak. Az jó, de mégis… És a Halálos tavasz-nak már a címétől is megőrülök… Én imádom a szerelmes regényeket, de csak akkor, ha nem vagyok egyedül… Ha ott van kéznél a férfi… Nem tudom, mikor jön, szolgálatban van. De jön. Azért jó különszobásnak lenni. Hozd le a Halálos tavasz-t… Hosszú ez az éjszaka! Máskor meg rövid. Nevet. Jaj! és ez a forróság. Csak úgy ömlik a falakból a hőség. Nagyon nyomott a levegő. Én is majd megfulladok. Pedig igazán nincs rajtam semmi… Mindent ledobtam… Na hallod! Nevet. Ez a köpeny, meg a hajam… Nem elég az?
Nyílik az ajtó. Az ajtónyítással a homályos-kék folyosói lámpa fénye. Egy ember áll az ajtóban.
GYÖRGY
Az ajtóban, fiatalember, civilben. Halkan köszön. Jó estét.
ZITA
Ki az? Felszól. Várj, valaki bejött. A férfihoz. Nehogy villanyt gyújtson. Mit akar?
GYÖRGY
Az anyámat keresem. Nem itt van?
ZITA
Maga az? Hazaengedték?
GYÖRGY
Igen… Hogy van az anyám? Ugye, nem késtem el?
ZITA
Alszik… Engem nem ismer meg?
Csend.
ZITA
És ha úgy mondom, hogy – engem nem ismersz meg?
GYÖRGY
Nem. Nem tudom… Láttam olyat, hogy a saját nevét is elfelejtette valaki, meg hogy az anyját hogy hívják… Az emberből kiesik az, amit itthon hagyott…
ZITA
Belevág. Maga nem felejtette el az anyját, és semmit… Nem kell úgy mentegetőzni. Becsukogatja az ablakot. Nem emlékszik rám, és kész. Mért is kéne emlékeznie?
GYÖRGY
Felvillantja a zseblámpáját. Fekete papírból légoltalmi előírásoknak megfelelő fényvédő van a lámpán, így nagyon irányított a fénycsóvája. Ezzel Zita arcába világít. Nézi. Emlékszem – a nevére is –, Zitácska.
ZITA
Gúnyosan. Csakhogy meg tetszik ismerni György úrfinak.
GYÖRGY
Az arcával együtt már a hangja is ismerős. Bocsásson meg, hogy nem ismertem meg mindjárt. Hány évig is éltünk egy házban?… Végig? Nem?… És ápolónő lett? Vagy barátságból van itt az anyám mellett?… Látja, a hajára külön is emlékszem. Régen is így viselte. Ugye?
ZITA
Nem így viseltem! Fokozódó, fojtott gyűlölettel. Mit világít a szemembe? Mit vallat? Mi közöm nekem magukhoz? Mit képzel? Ápolónő vagyok. Ide vagyok beosztva. Kész.
GYÖRGY
Igen. Persze, emlékszem arra is, hogy maguk soha nem kedveltek minket valami nagyon.
Közben letette az asztalra a lámpát, amely vakító fehér foltot vet a paravánra.
ZITA
Azóta kiderült az is, hogy nekünk volt igazunk. Már akkor.
GYÖRGY
Tulajdonképpen még érthető is. Nekünk fönt a nagy lakás. A főorvos úr mindenhová kocsin jár. A mama zongorál… És milyen szép ruhákban járt… Ugye, milyen szép asszony volt a mama?
ZITA
Nyersen. Ne próbálja kiforgatni! Ha mi lakunk fent az emeleten és maguk a szuterénban, akkor is gyűlöltük volna magukat.
GYÖRGY
Annál szebb, hogy most mégis ápolja az anyámat, Zita.
ZITA
Semmi szépség nincs benne. Csinálom… Még jó, hogy nem félti az anyját attól, hogy tudom is én, mit csinálok vele… Hogy kicsinálom.
GYÖRGY
Ugyan már!… Indulattal. Hallgasson!
ZITA
Mért? Azt hiszi, nem csodálkoznak rajtam, hogy milyen türelmes vagyok? „Te tisztára bolond vagy!” Hányszor hallom én ezt!
GYÖRGY
Tudom, hogy jó kezekben van.
ZITA
Meg hogy külön szoba, külön ápolónő, extra kiszolgálás! Hogy jön hozzá?
GYÖRGY
Feszesen, megvetően. Igaz is, hogy jön hozzá? Ezt a kórházat az apám építette. Róla is van elnevezve.
ZITA
Csak volt. Mindegy… Hát igen, ezért kivételeznek vele… Felcsattan, megint a szólam. De hogy közben a mi katonáink odafönt a sebészeten milyen körülmények közt vannak!… Érzi a szagot, ami bejön?
GYÖRGY
Ez a sötétség, ez a sötét éjszaka odakint… Ez az egyetlen mentség…
ZITA
Már szellőztetni se lehet! Csapkodja be az ablaktáblákat.
GYÖRGY
Vigyázzon! Fölébred.
Csend.
ZITA
Igen. Nehezen lélegzik.
GYÖRGY
Így küszködik azért a kis oxigénért…
ZITA
Villanyt gyújt. Szemben áll Györggyel. Azért legyen nyugodt. Jó kezekben van az anyja. Virágot is szoktam hozni neki a kertből.
ZITA
Mit lássak? Hirtelen. Mit bámul úgy rajtam? Hogy ilyen könnyen vagyok öltözve? Nem tudhattam, hogy beállít. A vőlegényemet pedig úgy fogadhatom, ahogy nekem tetszik.
ZITA
Régen is mindig majd felfalt a szemével. Nem tudtam, hogy bújjak.
GYÖRGY
Elnézést kérek. Nem emlékszem.
ZITA
Mit akar itt? Mért jött ide? Éppen éjszaka! Kiszámította?
GYÖRGY
Kérem, ne kiabáljon…
ZITA
Fél, ugye? Hogy rajtakapják. Nézi Györgyöt. Részvét nélkül. Hogy maga hogy néz ki!
GYÖRGY
Civil ruhája csakugyan nincs rászabva, nagyon piszkos. Nincsenek vonatok. Egy szenesvagonban jöttem.
GYÖRGY
Civilben. Hát aztán… Hirtelen. Amikor megkaptam a hírt, hogy az anyám beteg, mindjárt szabadságot kértem.
ZITA
De azért nem örülne, ha elkapná egy őrjárat, és igazoltatnák.
GYÖRGY
Itt nem kapnak el.
ZITA
Tudja, hogy hány lógóst meg szimulánst elkaptak már itt?
GYÖRGY
Rólam nem tud senki. Éjszaka jöttem.
ZITA
Csak én… Így bízik bennem?
GYÖRGY
Igen. Majd. Mindenkiben.
ZITA
És honnan ez a nagy bizalom?
GYÖRGY
Kabalából. Hátha ez segít… Akármit csináljanak velem, én bízni fogok az emberekben. Megfogadtam.
Csend.
GYÖRGY
Hirtelen szorongással. Lélegzik?
ZITA
Kicsit hallgat, majd. Lélegzik.
GYÖRGY
Igen, hallom én is… Talán elő kéne készíteni rá, hogy itt vagyok. Áll a paraván előtt. Látnivalóan neki is nagy elhatározásra van szüksége, hogy belépjen mögéje. Magának kéne előbb beszélnie vele. Azt mondani, hogy hírt kapott rólam. Aztán, hogy telefonáltam, már a városból… Aztán egyszerre csak ott állok az ágya mellett… Tudja, hányszor elképzeltem ezt?… „Egész úton hazafelé”… Pontosan.
ZITA
Az órára néz. Nemsokára adok neki injekciót. Majd Györgyre. Maga tulajdonképpen meddig akar itt maradni?
GYÖRGY
Én azt gondoltam, hogy most már együtt lehetek vele.
Csend.
GYÖRGY
Addig – itt maradhatok?
ZITA
Odamegy hozzá. Nézd, Gyuri, az nem olyan egyszerű. Nekem van egy vőlegényem. Katonatiszt. Sokáig van mindig szolgálatban. Éjfélig, éjfél utánig. Tudod, sok a katonaszökevény meg a megbízhatatlan elem…
Elhallgat.
ZITA
Mostanában, hogy különszobás vagyok…
GYÖRGY
Bemegyek a paraván mögé. Nem zavarlak titeket.
ZITA
Ne haragudj, hogy megkérdem. De a papírjaid rendben vannak?
GYÖRGY
Olyan szorgalmas a vőlegényed? Szolgálaton kívül is?
ZITA
Ő hisz abban, amit csinál.
GYÖRGY
Látod, én jobb véleménnyel vagyok róla, mint te. Nyugodtan ittmaradok, jöjjön ide.
ZITA
A kabala? Benne is bízol?
GYÖRGY
Van neki is anyja. Vagy volt. Ebben a tekintetben mindig marad a férfiakban egy szikra szolidaritás. Ebben bízom.
ZITA
Majdnem nevetve. Mondd, Gyuri, és arra nem gondolsz, hogy a vőlegényem esetleg féltékeny is lehetne?
GYÖRGY
Talán ezt a kórházi paravánt mégse fogja összetéveszteni a vőlegényed, akármilyen féltékeny természetű is, a pikáns bohózatok paravánjaival.
ZITA
Na na! Én még annyi szerelemre éhes embert nem láttam sehol, mint a kórházakban. Nemcsak a doktorok, az ápolónők – mit akarsz? Hosszúak az éjszakák – de a betegek, a sebesültek, a haldoklók! Vannak róluk legendák. Hát én mondhatom, hogy ezek nem legendák. Ágy – az ágy… Test – az test. Amíg csak lélegzik…
GYÖRGY
A féltékeny vőlegény. Lehet, hogy igazad van. Egy banánhéjon is el lehet csúszni. De tudod, ha én a veszélyeket így kiszíneztem volna, amik rám várnak, soha nem indultam volna el, amikor a hírt megkaptam.
ZITA
Nem fantázia, amit mondok. A vőlegényem máris féltékeny.
GYÖRGY
Erről, azt hiszem, én nem tehetek.
ZITA
Lehet. De mégis rád féltékeny. Elkezd nevetni – játékosan, kihívóan. Majd. Magára féltékeny, Gyuri úr.
GYÖRGY
Most már ne tréfáljon, kérem. Én beülök az anyám ágya szélére, és maguk csináljanak, amit akarnak.
ZITA
Ezt nem tudom, hogy hogy képzeli?
GYÖRGY
Ha pedig a vőlegényét zavarja a jelenlétem, ma éjszaka majd másutt piheni ki a szolgálat fáradalmait.
ZITA
Maga akkor se maradhat itt.
Csend.
ZITA
Gondolja, hogy a beteg mamát elfogadják mentségnek, ha rajtakapják, hogy mi ketten egy fedél alatt voltunk egy egész éjszaka? Csend. A maga érdekében mondom. Magát csukják le érte. Engem nem. De képzelheti, hogy nekem sem kellemes…
GYÖRGY
Tompán. Melyik törvény – a sok közül?
GYÖRGY
Elfelejtettem, hogy ezek a törvények a táborkerítésen túl is érvényesek.
ZITA
Azért figyelmeztetem. Ezt nagyon komolyan veszik. A fajgyalázást.
GYÖRGY
Lehet. Egy hétig tartott, míg hazajutottam. Most nem megyek el innen.
ZITA
Én pedig nem fogok éjszakára együtt lenni… Nem folytathatja.
GYÖRGY
Belevágott. Menjen el maga!
ZITA
Én? Én? Átéléssel hazudik. Ha én nem teljesítem a kötelességemet a beteg mellett, és valami baj lesz, ellenem eljárás indul! Sikoltva. Ha meghal az anyja, maga a felelős.
GYÖRGY
Váratlanul, élénken, halkan. Lehet, hogy még meg lehet menteni?… Azt mondja, hogy még meg lehet menteni?… Hogy még lehet, hogy élni fog?
ZITA
Vállat von. Az egyik orvos szerint ez egy újabb agyvérzés, a másik szerint fellépett az urémia. Ezért nincs magánál.
ZITA
Az urémiának van gyógyszere. Azt kapja. Félóránként. A holmiját kezdi összeszedni. De most majd nem kapja.
GYÖRGY
Mit akar?… Mit csinál?
ZITA
Természetesen elmegyek… Kidobott.
GYÖRGY
Az ajtóhoz megy. Bezárja. A kulcsot zsebre teszi. Nem megy el.
ZITA
Akármikor tudok csengetni az ápolóknak, vagy kiabálni az ablakon.
GYÖRGY
Vigyázzon! Most már én is azon a ponton vagyok, amikor nekem már minden mindegy… Tegyen úgy, mintha én nem volnék itt.
ZITA
Mosolyogva, megvetően végigméri, lassan odébbsétál, nézegeti a könyveit, leül, az egyikbe belelapoz. Cilike! Hányadszor olvasom… Felnéz. Nem tudom, hogy ebben a szobában ki van most közelebb a halálhoz… A mama vagy a fia.
GYÖRGY
Tíz nappal ezelőtt, amikor a munkatáborból megszöktem, remélni sem mertem, hogy ezt a pillanatot egyáltalán megérem.
GYÖRGY
Mit csodálkozik? Sejtette.
GYÖRGY
Megérezte rajtam a halálraítéltet. A felkoncolandót.
ZITA
Csak azért, hogy még láthassa? A paraván felé intett.
ZITA
Hogy tudják imádni az anyjukat….
Kopogás.
ZITA
Megrázza a fejét: nem. A nővér… a sebészetről. Azt hiszem.
Újabb kopogás. Nyitni próbálják az ajtót.
ZITA
Mint akit inkább mulattat a helyzet. Mit fog ez most rólunk gondolni?
GYÖRGY
Előveszi a kulcsot, odaadja. Nyissa ki! S maga bemegy a paraván mögé.
Ütemes koppantások.
ZITA
Jó, jó hallom!… Mit akarsz? a Ciliké-t? Nyitja az ajtót, fogja a könyvet, kisurran.
GYÖRGY
Lassan kilép a paraván mögül, megáll. Zita nincs.
ZITA
Visszajön, behúzza maga után az ajtót, visszaül, megnézi az órát. Nemsokára be kell adni az injekciót. Milyennek találta?
GYÖRGY
Nem tudom… Rosszabbra voltam elkészülve. Az arca olyan, mint régen.
ZITA
Nem volt hajlandó kivenni a fogsorát. Azt mondta: én szép akarok lenni, a fiamat várom.
Csend.
ZITA
Összevissza. Félrebeszélt.
ZITA
Reggel ma azzal kezdte, hogy itt van a fiam. Itt van a fiam! Hogy ő érzi, hogy maga itt van egész közel. El kellett tolnom a paravánt, mert azt állította, hogy itt van a szobában. Nem volt itt persze senki.
ZITA
Aztán, hogy kerítsek igazi kávét, mert maga csak az igazi kávét szereti…
GYÖRGY
Lassan leereszkedik egy székre. Mit olvas?
ZITA
Cseréltünk. A nővérrel. A Halálos tavasz.Imádom.
GYÖRGY
Nem fogom zavarni. A fejét odahajtja a paravánhoz. Elfogta a fáradtság.
ZITA
A nővérnek azt hazudtam, hogy a vőlegényem van itt.
GYÖRGY
És a vőlegényének mit mond?
GYÖRGY
Nem… Igen. Attól, hogy kiabálni fog. Azt az ezerszer hallott három-négy szót fogja itt kiabálni… Mindent meg lehet szokni. Ezt nem… Szidni fogja az anyámat is.
ZITA
Ma éjszaka nincs randevúnk. Hazudtam az előbb. Itt most biztonságban van. Felugrik. Megint bezárja az ajtót. S áll az ajtó előtt, nézi a férfit.
GYÖRGY
Csendesen. Biztonság? Hol van biztonság? Legföljebb biztonságérzetről beszélhetünk. Ez pedig lehet, hogy csalóka… De lehet, hogy nem csalóka. Az igazi biztonságérzet az volt, az anyánk szoknyája mögött. Egy napja már, hogy itt lent dekkolok a szenespincében. Nappal nem mertem feljönni. S olyan boldogan szundikáltam a füstölgő szénkupacok között, mint aki veszélyes útról végre hazaért… Az anyja szoknyája mellé… Pontosan… A biztonságba. Én is éreztem őt, látja, a falakon keresztül… Tökéletesen eltöltött odalent az anyám közellétének mámorító biztonságérzete. Váratlan, objektív hangon. Ha meghal az anyám, ennek az érzésnek is egyszer s mindenkorra vége.
Csend.
GYÖRGY
Igen, azt hiszem, itt most biztonságban vagyok. Hallom a lélegzését… Hogy dolgozik a tüdeje.
ZITA
Közel megy Györgyhöz. Lehet, hogy ezért is ragaszkodnak az élethez úgy az öregasszonyok. Nevet. Védik a magzatjukat. Még most is. Megáll György széke mellett. Ha volna fiam, biztosan én is szerelmes volnék belé… Hozzám nem jöttél vissza, ugye?
GYÖRGY
A fiad majd visszajön. Hozzád is.
ZITA
Hetvenéves leszek, izzadt, csapzott, ősz hajjal… Nem érdekel? Az anyád annyit beszélt rólad. Én is vártalak. Amikor nyílt az ajtó, tudtam, hogy te jössz… A fiú kezét magához vonja. Hogy bírjátok ki a táborban? Nevet. Én nem bírnám ki egy női táborban, férfiak nélkül, egy hétig sem. Hiába! Ti borzasztóan ki lehettek éhezve. Azért el is szoktatok tőlünk. A sebesültek is így vannak. Nehezen tudnak kezdeményezni. De milyen hálásak!
ZITA
Mi az? Félsz, hogy idenéz? A paraván mögül…? Odamegy hozzá. Mért zavarná őt, ha megérzi, hogy te boldog vagy?
GYÖRGY
Tiszteletben tartom azt a törvényt, amelyre emlékeztetett… Amelyre köpök!
ZITA
És ha így még érdekesebb?
GYÖRGY
Magának. Lehet. Elfordul. Mit adnék érte, ha zsidó lehetnék, a szabad akaratomból.
ZITA
A vőlegényem mindig azt mondja, hogy az a nő, aki odaadja magát nektek, az egész árja fajt beszennyezi. Na? Ha ilyen büszke vagy… Az egész fajt letiporhatod. Állj bosszút! Kidobtunk magunk közül? Térj vissza belénk. Itt vagyok… Gyűlölsz minket? Most meggyalázhatsz.
GYÖRGY
Ehhez az kéne, hogy úgy gondolkozzam, mint te, mint a vőlegényed. Mint az a törvény. Nem megy… A különbség, úgy látszik, nagyobb köztünk, mint te gondolod. Én nem hiszek benne, hogy az érintésemmel meggyalázhatlak.
ZITA
Pedig ebben ma már mindenki hisz. Odébb megy. Amikor a vőlegényemnek elmesélem, hogy hogy próbáltatok ti engem mindig megkeríteni…
ZITA
Miért ne? Egy házban laktunk. A főorvos úr fia előbb csak leselkedik, aztán ha tudja, hogy nincsenek otthon a szüleim meg a bátyáim, leszökik hozzánk, pénzt kínál, erőszakoskodik… Nem nehéz elképzelni… Mondtam, hogy féltékeny magára. Meg van győződve róla, hogy engem maga defloreált. Tizenöt éves koromban.
GYÖRGY
Sok ilyen történeted van?
ZITA
Van. A vőlegényem nem tud betelni velük. Az se számít neki, hogy igazak-e vagy sem. Azt mondja, ezek őt megerősítik a hitében… Bizalmasabban. Megőrjítik.
GYÖRGY
De amit mondasz, nem igaz!
ZITA
Maga azt hiszi, hogy az ő mestersége könnyű? A többiek vedelik a pálinkát, mielőtt elindulnak razziára. A vőlegényem nem iszik, nem bírja a töményet… Valami csak kell neki is.
GYÖRGY
A te kis buja, kamaszlány fantáziáid… De megfékezte magát. Nem üti meg.
ZITA
Üssön meg!… Mi az?… Gyáva! Pedig úgyis azt fogom mondani neki, hogy megütött… Azt csak hazudtam magának, hogy nincs randevúnk. Dehogyis nincs! Ide fog jönni… Alig várom, hogy itt legyen.
Csend.
Csend.
GYÖRGY
Most mintha nem hallanám a lélegzését.
Csend.
GYÖRGY
Nem. Elhárítja. Maga nem… Most már csak én lehetek mellette…
Bemegy a paraván mögé.
ZITA
Élénken. Virágot kéne tenni a kezébe. Úgy szokás. A katolikusoknak keresztet vagy rózsafüzért tesznek… Voltak is itt virágok. Csak levittem a kápolnába. Felajánlottam Kis Szent Teréznek. Az ő gyógyulásáért…
Megszólal az ébresztőóra.
ZITA
Gyorsan elzárja. Látja, segítette őt Szent Terézke. Könnyű halála volt… Búcsúzz el tőle, és menj haza. A régi lakásotokra. Itt van a kulcsa. Kiteszi az asztalra. Mi kaptuk meg. Az anyád is beleegyezett. Írást adott, hogy minden a miénk. Én a te szobádban lakom. Megtaláltam a diákkori naplódat is. Sehol nem írsz benne rólam… Eloltja a villanyt. S kinyitja az ablaktáblákat. Csak kilépsz az ablakon, s átmégy a kerten… Semmit nem hűlt le az éjszaka… Otthon megvárhatsz. Most siess! Tudom, hogy a gyász mindig hogy letöri a férfiakat… És neked sok halottad lehet… Ne hagyd, hogy lehúzzon. Nem szabad kétségbeesni. Ne félj, nem ápoltam rosszul az anyádat. Még írást is adott, hogy jól ápoltam. Egy krikszkraksz az egész. De a vőlegényem azt mondja, hogy így annál hitelesebb… Az ablakban. Ha majd valami bizonyítványra lesz szükségem. Hogy én rendesen viselkedtem… Nem érdekel… Nekem nem kellenek enyhítő körülmények… Fentről pisszentés hallatszik. Hirtelen kihajol az ablakon. Pssz!… Na, milyen a könyv? Képzeld, meghalt az öregasszony… Még nem vitték el. Befordul, a paravánhoz megy. Halkan. Most már muszáj elmennie. Ha magát itt találják, vége… Én se tudok majd mit mondani… Nem érti? Nálunk
megbújhat. A családom is gyűjti a jó pontokat… Most már nem tart soká az egész. Tudja, hogy még embereket is menthetnénk. Együtt… De innen most menjen el! Ha itt találják, azt hiszik, hogy cinkosok vagyunk. Hogy én a maga barátnője vagyok… Engem is bajba akar sodorni? Megnyomja a csengőt. Én kislány koromban mindig azt képzeltem, hogy maga egyszer feleségül vesz…
Távolból hallatszik az éles csengőszó.
ZITA
Hallja? Hívtam az ápolókat… Egyetlen perce sincs! Mit akar attól a halottól? Megéri?
Valami zaj kintről.
ZITA
Jönnek!… Ha kilépsz az ablakon, elmenekülhetsz… Nem? Hirtelen. Segítség! Megtámadtak!… Ne nyúljon hozzám! Tépi magán a ruhát. Halkan. Láthattad volna, hogy nincs alatta semmi – semmi… Felrántja az ajtót. A folyosó fénye. Ez a hála, hogy önfeláldozóan ápoltam az anyját!… Eltűnik a folyosón. Csak a hangja. Megtámadott!… A szörnyeteg!
Csend.
GYÖRGY
Hangja csengően, gyerekkori emléket idéző iskolás skandálással – a paraván mögül. Kedveskedve, játékosan mondja. „Egész úton – hazafelé – Azon gondolkodám:– Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám? Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki. S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat…” Csend. Majd közeledő lábdobogás.
GYÖRGY
Többé már nem iskolásan. „…Míg állni látszék az idő.”
Függöny
Régen, tíz-tizenöt évvel ezelőtt, olvastam valahol, ha jól emlékszem: egy francia folyóiratban, pár szavas utalást egy olyan esetre, amilyet ebben a darabban megírtam. Az éjszakás ápolónő nem tűrte meg a betegszobában a zsidó rokont, fajvédelmi törvényre hivatkozással. Mikor az anyám betegágya mellett ültem, Váradon, 1962-ben, sokszor eszembe jutott ez a történet – 1965-ben már majdnem formába öntöttem, az Irodalmi Színpad egy másik darabot keresett az akkor bemutatott Felismerés és búcsú című egyfelvonásosom mellé (Fiatal nők, kékben és pirosban a végleges címe). De közben a színház talált a műsorába egy másik darabot, a sürgető alkalom elmúlt. A színházak (televízió, rádió) érdeklődése is elfordult, talán végképp, a háború borzalmaitól. – Soha le nem írom ezt a darabomat, ha a Szépirodalmi Könyvkiadó nem ajánlott volna föl ennek is helyet a tervbe vett drámakötetemben.
Most, hogy a darabot megírtam, s az évek során hozzá felgyűlt jegyzeteimet eldobhatom, látom, hogy sok jegyzetet csináltam a darab két szereplőjének jelleméhez Sartre-nak a zsidókérdésről szóló tanulmányából.
Hadd másoljak ide egy-két mondatot ezekből a jegyzetekből. Talán glosszául is szolgálhat a darabomhoz.
„Az antiszemita a gyűlöletet választotta, mert a gyűlölet: hit… A meggyőződés erős, mert mindenekelőtt azt választotta, hogy áthatolhatatlan lesz. És azt is választotta, hogy rettenetes lesz…”
„Ő az az ember, aki fél. Persze nem a zsidóktól: fél magamagától, lelkiismeretétől, az ösztöneitől, a felelősségektől, a magánytól, a változástól, a társadalomtól és a világtól. Mindentől, csak a zsidóktól nem.”
„Az antiszemitizmus egyszóval az emberi sorstól való félelmünk. Az antiszemita az az ember, aki könyörtelen szikla akar lenni és dühös folyam és pusztító istennyila: minden, csak ember nem.”
C’est la guerre
Tragédia gramofonkísérettel
Történik 1944 második felében, Budapesten
A VIZAVI
Csúf, gnómszerű vénember. Régi tiszti nadrág, selyem háziköntös, papucs. Oldalán
katonai látcső. Tolószékben ül. Ölében gramofon. Begurul.
HÁZMESTERNÉ
Tolja maga előtt. Megáll vele a középen. Rámutat. A pók!
A VIZAVI
Nananana! Maga még beszélhet eleget. Jók a lábai, odamegy, ahová akar. Most csitt! Én, sajnos, ide
vagyok szögezve. Tábetikus alapon. De azért mindent látok. Hátranéz a Házmesternére. Tudja, mennyi csinos nő öltözik-vetkőzik ott szemben?
A VIZAVI
Tizenhat lakásba látok be innét. Egy magányos férfiúnak ennyi elég. S itt van ez a príma katonai látcső.
Az első időben volt, aki feljelentett. Ezt aztán abbahagyták. Túl sokat tudok róluk. Aki sokat tud, azt
nem jelentjük fel, ugyebár? „Ártalmatlan vén hülye” – mondják. Pedig… Pedig, ha tudnák. Előttem
ugyanis nincs titok. Van időm, és tudok kombinálni. Ha behúznak egy függönyt, az nekem többet árul
el, mintha szabadon belátnék a szobába. Hátraszól. Így van?
A VIZAVI
Ő is mindent tud. Ő a házmesterné. Nem okos asszony. Mondhatnám: primitív. De tud gyűlölni. A
féltékenység és gyűlölet átlátszóvá teszi a falakat. Reggel takarít nálam, ki szoktuk cserélni
tapasztalatainkat. Ő ugyanis éjszaka nem tud aludni. Csak fekszik az ágyban, lent a szuterénben, s a
két fiára gondol…
A VIZAVI
Voronyezsnél estek el. A férje még a Doberdón… Egyszóval felnéz a plafonra, és keresztüllát a hat
emeleten. Ilyenkor egy világítóbomba végighasítja a házat. A pincétől fel a padlásig. És másnap a II.
emelet kettő alól elviszik a férfi unokaöccsét. Biztos siratja valami szép kislány. Kár, hogy nem tudom
a címét, bizony isten megvigasztalnám. Heherészik. Ugyanis én lelki
támaszt szoktam nyújtani a magányos hölgyeknek. Előbb csak gramofonon játszok nekik egy-két
dalocskát, aztán a házmesterné áthívja őket, hogy nekem megvannak a kapcsolataim a hadügyben…
Most a IV. emelet hármat figyelem. Érik a helyzet, érik. Sokat huzogatják be a függönyöket. Talán
szerelmes a férj? Ki tudja? Majd meglátják, milyen szép a nő. Én még egyelőre ott tartok, hogy
váltogatom neki a lemezeket… Egy kis könnyűzenét, egy kis operát, ahogy a helyzet kívánja. Szeretném
eltalálni a gusztusát. Hiszen egyszer majd bejön még az én utcámba ő is – egyem a zúzáját!
Eltűnnek.
Függöny fel.
Szín: tágas szoba.
Bejárat jobbról, az előszobából. Szemben erkélyre nyíló üvegajtó, ablakok közt,
elébük húzható nehéz függönnyel. A szemben levő házfalakról mérhető, hogy 4-5-ik emeleten lehetünk.
Balra üvegajtó a szomszéd szobába, könnyű, valamennyire áttetsző függönnyel.
A jobb oldali sarokban széles dívány. Mellette kis asztal, rajta pohár. Középütt kerek
asztal, székekkel. Az asztalon tálca, ezen gyorsforraló és teáskanna. Vitrinben porcelán. A bal oldali
sarokban tükrös fésülködőasztal.
Idő: a német megszállás utolsó hónapjaiban.
FÉRJ
Alszik a díványon, ingujjban.
FELESÉG
Könnyű otthoni ruhában az öltözőasztal előtt ül. Dudorászik. Elhallgat. Hátrább hajlik.
A bal oldali ajtóra figyel. A bal oldali ajtó mögött, a függönyön át, eltűnik-feltűnik egy árnyék. Valaki
járkál ott.
Csend.
FÉRJ
Félig álmában, nyugtalanul. Mi az… Ki csenget?
FELESÉG
Odamegy, leül mellé, simogatja a homlokát.
FÉRJ
A villanyt!… Oltsd el a villanyt!
FELESÉG
Csendesen, szinte ringatva. Nem csenget senki… Nem ég a villany…
FELESÉG
Itt vagyok melletted.
FELESÉG
Na!… Nincs semmi baj!
FELESÉG
Felvesz a kis asztalról egy poharat. Miért veszel be altatót? Attól nehéz az
álmod.
FÉRJ
S ez nem nehéz? Az ébrenlét?
FELESÉG
Úgyis csak akkor tudsz aludni, ha dúdolok valamit. Ahogy elhallgatok, fölébredsz.
FÉRJ
Akkor miért hallgatsz el?… Legjobb volna átaludni ezt a néhány hónapot. Felesége vállát
átfogja.
FELESÉG
Csendesen dúdol tovább valamit.
FELESÉG
Megrázza a fejét. Int a bal oldali ajtó felé. Most ne…
FÉRJ
Halkan. Alszik ő is.
FELESÉG
Fent van. Járkált az előbb. Hangosan. Már fel is tettem a teavizet. Feláll, a forralóhoz megy.
FÉRJ
Ingerülten, halkan. Ezt se, azt se… semmit.
FELESÉG
Dúdol tovább. Önti a teát.
FÉRJ
De te remekül érzed magad.
FÉRJ
Mint egy kotlós, aki csibék helyett kakasokat rejteget a szárnya alatt.
FELESÉG
Most miért hecceled magad?
FÉRJ
Fojtottan továbbra is. Kot-kot-kot-kot-kotkodács, gyertek ide, kakaskáim,
el ne vigyen a csúnya kánya.
FELESÉG
Odamegy hozzá, szembefordul vele, nagyon halkan. Talán én hívtam ide?
FÉRJ
Mit? Mit?… Ezt az egész szituációt. Na! Feláll.
FELESÉG
Csak igyekeztem elviselhetővé tenni. Most önti le teljesen a teavizet. Megáll kezében a
fazék.
Kintről vonuló németek katonaindulója, hirtelen vágtak bele.
FÉRJ
Kiabál. Elviselhetővé! Ezt? Ezt?!
FELESÉG
Becsukom az ablakot. Jó?
FÉRJ
Akkor elviselhető lesz? Mi? Akkor nem hallom? Azt hiszed? Üvölt. Mindig
hallom! Ha csend van, akkor is hallom. Álmomban is hallom!
FELESÉG
Áll mereven az ablak előtt. Mindjárt vége lesz.
FÉRJ
Gúnyosan, de már csendesebben. Vége?
Mindketten némán állnak, várják a dal végét.
SZÖKEVÉNY
Szomszéd szobából belép. Csendesen. Én ezt már nem bírom tovább.
FELESÉG
Ránéz, és gyorsan berántja a függönyt. Majd. Megőrült? Miért nem szól,
ha kijön?
Az ének elhalkul.
SZÖKEVÉNY
Bocsásson meg. Igaza van… Rágyújthatok?
FÉRJ
Hacsak nem akarod kint az erkélyen fújni a füstöt… Parancsolj! Kínálja.
SZÖKEVÉNY
Már csakugyan nem tudom, hogy mit lehet, és mit nem lehet csinálni. Rágyújt. Hogy élhessek, nem szabad életjelt adnom. Férjhez. Honnan
tudod, hogy szeretnék kiállni a balkonra?
FELESÉG
Terít. Csak természetes. Úgy süt a nap, mint nyáron.
SZÖKEVÉNY
Á… Azért, hogy lássanak. Itt vagyok, ragyogok! Az ember azért él, hogy életjelt adhasson magáról.
Mint a kirándulók: „Itt voltam 1944…”
FÉRJ
A bogár is megdermed, ha veszélyben van.
SZÖKEVÉNY
Az bogár. Leül egy székre, csak úgy féloldalasan.
FÉRJ
Akarod a mai újságokat?… Rádiót?
SZÖKEVÉNY
Fejét ingatja. Csak az van benne: a szökevény felkoncoltatik. Nekem csak
ez. Mást meg se látok, meg se hallok.
FELESÉG
Komolyan. Mindnyájan isten kezében vagyunk.
SZÖKEVÉNY
A pokolban vagyunk. Nem isten kezében.
FÉRJ
Pokol, pokol. Odakint. De itt nálunk még csak a pokol tornáca. Ennyi engedményt mint házigazda,
elvárok.
SZÖKEVÉNY
Azért, mert kijöttem, nem kötelező a kedélyes házigazdát játszanod.
FÉRJ
Rendben van, nem szólok egy szót se. Nálunk is pokol van. Leül.
SZÖKEVÉNY
Az hát. Én hoztam rátok. Hirtelen. Miért fogadtatok be engem? Miért
rejtegettek engem?
FELESÉG
Nehezebbet nem tud kérdezni? Szeretjük magát. Barátunk. Kész.
SZÖKEVÉNY
Ha énértem jönnek, nektek is végetek, ha engem meglesnek, nektek is végetek, ha engem elvisznek…
FÉRJ
Kiabál. És ha fejünkre esik egy tégla, akkor is végünk van. Nekünk is!
SZÖKEVÉNY
Tudod te jól, hogy igazam van.
SZÖKEVÉNY
Halkan. A szökevény rejtegetője is felkoncoltatik…
Csend. Teáznak.
FÉRJ
Ez jó erősre sikerült.
Megszólal kintről egy érzelmes tenorária: „Vágyom egy nő után…” – vagy efféle. Erre mind elkezdenek mosolyogni.
FELESÉG
Biztos dühöng, hogy behúztuk a függönyt.
FÉRJ
Ha meglát, azért muzsikál. Ha nem lát, azért… Éjszaka meg halk szerenádokat játszik.
FELESÉG
Ha nincs jobb dolga…
FÉRJ
S kiderül, az sem zavarja, hogy most egész nap itthon vagyok. Integetni nem szokott?
FÉRJ
Vagy mutogatni magát, mint a szatírok a ligetben?
FELESÉG
Ugyan, menj már… A házmesterné azt meséli, hogy van egy gukkerje, azzal lesi, ki mit csinál.
SZÖKEVÉNY
Én is jó helyen bújtam el itt nálatok. Egy árgus távcsöve elé…
FÉRJ
Én átmegyek hozzá, és összetöröm a gramofonját. A fején töröm össze.
FELESÉG
Nem kell összeveszni vele.
FÉRJ
Miért? Mit tud rólunk?
FELESÉG
Nem elég az, hogy téged folyton itthon lát?
FÉRJ
Majd kiteszem az ablakba a papírt, hogy reumám miatt szabadságoltak. Három éve nem voltam
szabadságon. Az államnak se érdeke, hogy teljesen összeroppanjak. Ezt mindenki tudja.
FÉRJ
De ha a vizavid nem tudná, majd a gukkerjával elolvashatja. Pecsétes írás.
SZÖKEVÉNY
Szerencséd, hogy tudtál papírt szerezni.
FÉRJ
Mert nekem jár. Ez mégiscsak más… Különben, azt hiszem, neked is sokkal kellemesebb, hogy éppen
szabadságon vagyok.
SZÖKEVÉNY
Többet sakkozhatunk és többet veszekedhetünk.
FÉRJ
Nem hajlandó kedélyességben elúsztatni a lényeget. Mert egy magányos
asszonyhoz mégse költözhettél volna be azzal, hogy „megengedi? Idebújnék”.
SZÖKEVÉNY
Nevet. Igen, az életveszély, az csak életveszély. De a forma, az forma. Mi?
FELESÉG
Inkább örüljetek annak, hogy ezt a háborút már nélkületek fogják elveszíteni.
Csengetnek.
MIND
Egy pillanatnyi szünet után felállnak.
SZÖKEVÉNY
A tea maradékát majd odabenn költöm el. Veszi a csészéjét, indul.
FÉRJ
Feleséghez. Menj ajtót nyitni. Leül.
FELESÉG
Szétnéz, minden rendben van-e. A függönyt félig széthúzza. Megsimogatja a férje fejét. Ne félj. Nem lesz semmi baj. El.
Szemben a gramofonról valami „snájdig” dal – „Könnyű lovasság”-szerű.
FÉRJ
Mereven ül. Majd hirtelen feláll, felveszi a plédet a díványról, bebugyolálja térdét, és így
ül vissza.
FELESÉG
Be. Férjéhez, nem hangosan. Téged keresnek.
1., 2. ÉS 3. KATONATISZT
A feleség nyomában be. Hangosak és kellemkedők, ahogy ludovikás korukban tanulták
a viselkedést lányzsúron. Egyikük. Tiszteletünk, főmérnök uram.
FÉRJ
Feláll. Isten hozott…
1. KATONATISZT
Mondanám, hogy ne zavartasd magad de mi éppen zavarni jöttünk.
2. KATONATISZT
Igyekszik kikezdeni a feleséggel. A nagyságos asszony nem is fogja nekünk
ezt megbocsátani. Mert a szépasszonyok mindig haragtartóak.
FÉRJ
Bocsánat, hogy lópokrócban fogadlak. De a térdeim – hisz tudjátok. Szedi le magáról.
1. KATONATISZT
Határozott hangja szellemességre valló törekvéssel párosul. Fogadtatás:
pokróc. Nevet.
FELESÉG
Kiújult a reumája, s már több mint három éve nem volt szabadságon…
1. KATONATISZT
Pedig mi most el fogjuk rabolni a férjét.
FELESÉG
Lehetetlen. Orvosi parancs… szigorú parancs…
1. KATONATISZT
Megfogja a kezét. A mienk is. De még szigorúbb.
1. KATONATISZT
Egy ilyen bájos asszonykát nehéz is lehet itthagyni.
FÉRJ
Ott a helyettesem. Az mindent tud.
1. KATONATISZT
Ott van, de nem tud semmit.
FELESÉG
Taktikát vált. De hát foglaljanak helyet egy kicsit.
1. KATONATISZT
Boldogan maradnánk, de… Nemet int.
FELESÉG
Akkor maradjanak.
Csend.
FÉRJ
Hagyjad… Biztosan sürgős, ha már így értem jöttetek.
1. KATONATISZT
Az csupán kedves férjétől függ.
A gramofonról valami hősies basszusária.
FÉRJ
Megöleli feleségét, s közben egyre hangosabban, a bal oldali ajtó felé adresszálva. Vigyázz magadra. Ne engedj be senkit. Bármilyen címen jött is… Amíg távol vagyok,
maradj egyedül.
KATONATISZTEK
Megértő selymasággal mosolyognak.
FELESÉG
Hirtelen. Nem maradok itthon. Veled megyek!
1. KATONATISZT
Miként az a, hogy is hívják… Rozgonyi Cicelle!
2. KATONATISZT
Ilyen nehezen tűri a nagyságos asszonyom az egyedüllétet?
1. KATONATISZT
Kabátot vegyél.
FÉRJ
Odakint van. Indul, maga előtt engedi a két katonatisztet, nyomukban el, feleségével.
3. KATONATISZT
Aki eddig egy szót sem szólt, most hátul marad, s megáll az ajtóban. Aktatáskáját leteszi a díványra, s áll tovább.
FELESÉG
Vissza, ránéz. És maga?
3. KATONATISZT
Pimaszul fixírozva az asszonyt. Az aktatáskámat letettem valahová, azt
keresem… Szép szeme van magának. Meghajol. Viszontlátásra. El.
Ajtócsapódás.
SZÖKEVÉNY
Be balról, de csak addig jön, amíg az ablak felé a függöny eltakarja. Kezében a
teáscsésze, idegesen lötyögteti benne a maradékot.
SZÖKEVÉNY
Azért ezt a fél csésze teát még megihatom?
FELESÉG
Miket tud kérdezni… Behúzza a függönyt.
SZÖKEVÉNY
Miért? Azt hiszi, nem tudom, kinek szólt az a vi-hi-gyázz magadra-ária?
FELESÉG
Miért gúnyolódik?
SZÖKEVÉNY
Akasztófahumor. Mielőtt kiszaladnék a tábori csendőrök karjaiba.
FELESÉG
Nem kell kiszaladnia. Az a maga szobája, ez az enyém. És kész. Leül.
SZÖKEVÉNY
De, de, de… Muszáj. Szegény öreg fiú, most rázódik valami rozoga terepjárón, s közben azon töri fejét,
hogy vajon mit csinálok én meg maga idehaza… Megvan-e a három lépés köztünk? Rémképeket lát.
S micsoda rémképeket! Nem csodálnám, ha idegességében felrobbantaná az ágyúgyárat.
FELESÉG
Felcsattan. Az lehet, hogy felrobbantja az ágyúgyárat vagy akármit, de
afelől nyugodt lehet, hogy nem fogja magát följelenteni. Bármi történjék.
SZÖKEVÉNY
Persze hogy nem. Csak egyre rosszabb álmai lesznek. Mert azt fogja álmodni, hogy följelentett.
Kis csend.
Csöngetés.
SZÖKEVÉNY
Egyre nagyobb a forgalom. Kényszeredetten megy be a szobájába. Megáll a küszöbön.
FELESÉG
Biztos a házmesterné, a lakbérért. Felkapja a retiküljét, pénzt vesz ki belőle, kapkodva
megszámolja, s menne ajtót nyitni. A jobb oldali ajtóból visszanéz. Kedvesen. Elbújni
szépen.
SZÖKEVÉNY
Csendesen. Ne haragudjék rám… az előbbiért.
FELESÉG
Dehogyis haragszom. Pisszt int, és kimegy az előszobába.
Kintről ajtónyitás.
FELESÉG
Hangja, kissé affektáltan hangsúlyozott csodálkozással, mintegy jeladásként. Jó napot!
SZÖKEVÉNY
Felneszel, s már húzódik is be halkan szobájába.
FELESÉG
Jön be. Lehet, hogy itt hagyta. Én nem néztem.
3. KATONATISZT
Nyomában jön.
FELESÉG
Itt van. Felveszi a díványról a tiszt aktatáskáját, nyújtja. Tessék.
3. KATONATISZT
Közelebb megy, csendesen. Akinek ilyen szép válla van, miért nem visel
nagyobb dekoltázst? Hirtelen az asszony vállába akar csókolni.
FELESÉG
Valahogy kiszabadítja magát, a pénz leszóródott kezéből a földre. Szégyellje magát!
3. KATONATISZT
Pimaszul. Milyen szép, amikor így haragszik. Indul feléje.
3. KATONATISZT
Fejét rázza. Két kocsival jöttünk. A kedves férje már messze jár.
FELESÉG
Hirtelen széthúzza a függönyt, hogy lenézzen.
Gramofonzene, izgatott operai kettős.
3. KATONATISZT
Mögötte. Ne legyen már olyan akaratos.
FELESÉG
Amit mond, a Szökevénynek szól. Kiálthatnék segítségért. De erre semmi
szükség nincs.
1. KATONATISZT
Persze hogy nincs.
Kis csönd.
FELESÉG
Figyelmeztetem, hogy nem vagyunk egyedül.
1. KATONATISZT
Megrezzen. Van valaki a lakásban?
FELESÉG
Felülkerekedik, játszik. Ki tudja?
3. KATONATISZT
Van vagy nincs?
3. KATONATISZT
A bal oldali ajtóra néz. Indulna.
FELESÉG
Látja ott azt az ablakot? Ott ül egy ember, és minket látcsövez.
3. KATONATISZT
Miféle szemtelen majom?
FELESÉG
A szemtelenséget hagyjuk… Különben egy nyugalmazott ezredes. De lehet, hogy aktív… Most ő lesz
az én gardedámom. Egy kis mozdulattal még integet is.
3. KATONATISZT
Morogva félrehúzódik, jobbra. Maga nagyon ügyes asszony. Leül a díványra. De ide nem lát.
FELESÉG
Oda? Egy pillantással a bal oldali üvegajtóra. Ott van legjobban szem
előtt.
3. KATONATISZT
Miért? Ezek a falak átlátszóak?
1. KATONATISZT
S ez magát zavarja?
1. KATONATISZT
Engem nem. Kényelmesen rágyújt.
FELESÉG
És ha ránk tör? Képes rá.
3. KATONATISZT
Az ő baja lesz.
FELESÉG
Az lehet. Hirtelen. Férjem mikor jön haza?
1. KATONATISZT
Nem előbb, mint szükséges.
FELESÉG
Miért hívták el? Valami baj van?
3. KATONATISZT
Lehet, hogy baj van. Lehet, hogy nincs baj. De egy kis sétakocsikázás semmi esetre sem fog megártani
a reumájának. Ha ugyan csakugyan reumás.
FELESÉG
Jól megszervezték.
3. KATONATISZT
Mesterségem a stratégia.
FELESÉG
Szórakozottan játszadozik a tiszt aktatáskájával. Félek, hogy hiba csúszott
a maga stratégiájába.
3. KATONATISZT
Nem hiszem. Mire ezt a cigarettát végigszívom, maga szépen idejön.
FELESÉG
Maga olyan optimista, mint a hadijelentések az újságban: „A végső győzelem a küszöbön.” Az erkély felé hátrál.
3. KATONATISZT
Brutálisan. Mondja, szeretője van?
FELESÉG
És ha igen? Azt is elteszi láb alól?
3. KATONATISZT
A háború arra való, hogy az erősebb győzzön.
FELESÉG
Azért, mert elrabolja a férjem, azért mert betör ide… az erőszak még nem erő.
3. KATONATISZT
Dehogynem. Ahogy a háború: háború.
FELESÉG
Hány slukk van még hátra?
3. KATONATISZT
Mindjárt a körmömre ég.
FELESÉG
Megnézem, nem jön-e már a férjem. Ki az erkélyre.
3. KATONATISZT
Kiáltva. Afelől nyugodt lehet.
FELESÉG
Be, az aktatáska nélkül. Jaj, de ügyetlen vagyok… De remélem, nem fog
haragudni.
3. KATONATISZT
Miért? Mi történt?
FELESÉG
Kicsúszott a kezemből. Véletlenül.
FELESÉG
Az a szép aktatáskája.
3. KATONATISZT
Leesett? Feláll.
3. KATONATISZT
Dühöngve. „Véletlenül?” Még hazudik? Tudja, milyen bizalmas írások
vannak benne? Kapkodva indul.
FELESÉG
Ártatlanul. Csak nem hadititok?
3. KATONATISZT
Kirohant. Az előszobaajtót – halljuk – becsapja maga után.
SZÖKEVÉNY
Ki balról. Gratulálok!
FELESÉG
Elnyomja a tiszt cigarettáját. A cigarettát mégse szívta végig.
SZÖKEVÉNY
S ha visszajön?
FELESÉG
Felvillanyozottabb. Ez ugyan nem. Talán majd a többiekkel együtt. De
akkor hallgatni fog, mint a csuka. Mert megsértették. Nevet. Őt!
SZÖKEVÉNY
Baloldalt az öltözőasztal puffjára ül le, így árnyékban van, kintről nem láthatnak rá. Ahogy maga ezt leégette! Beállít ide, mint egy Julius Caesar, veni-vidi-vici… és úgy
szaladt el, mint akire rájött az ukrán betegség. Most odalent talán éppen utcagyerekekkel verekszik,
hogy visszaszedje tőlük a Legfőbb Honvédelmi Tanács jegyzőkönyveit.
FELESÉG
Jobboldalt ül a dívány sarkán, csendesen felnevet. „Mesterségem: a
stratégia” – így mondta?
SZÖKEVÉNY
Kedvem volna nekem is gramofonozni egyet a tiszteletére. Azt, hogy „nem kell neki angyal – lova tova
nyargal – bamba-bamba gyászvitéz”.
FELESÉG
No, azért maga is meg lehetett ijedve odabent. Egy kissé.
SZÖKEVÉNY
Megvédtem volna.
FELESÉG
Ettől féltem… Nem is tőle. Kissé elhúzza a vállán a ruháját, néz, nem maradt-e nyoma
a támadásnak.
SZÖKEVÉNY
Csendesen. Magának csakugyan szép válla van.
FELESÉG
Lám, mit tesz a propaganda. Maga is észreveszi.
SZÖKEVÉNY
Ez a vadbarom egy perc alatt többre jutott, mint én öt év alatt.
FELESÉG
Csúfolódva dúdolni kezd.
SZÖKEVÉNY
Most én vagyok a gyászvitéz, ugye?
SZÖKEVÉNY
Nézze ezt a napsugarat is itt közöttünk. Kíváncsi szemek éles pengéi villognak benne. Úgy fekszik itt
a földön, mint a kard a régi szerelmesek közt. A legendában… Nem lehet átlépni.
FELESÉG
Nem is kell. Olyan szépen megvagyunk így, mint: ha semmi baj se lenne.
SZÖKEVÉNY
Mint régen, amikor kezdtem feljárni magukhoz, egy-egy sakkpartira, egy csésze teára…
FELESÉG
És maga folyton azt mondogatta, hogy a háború úgysem érhet el hozzánk. Emlékszik? Én elhittem.
Csengetés.
SZÖKEVÉNY
Látja! Még emlékeznünk se szabad. Már szól is a csengő. Háború van. Pokol van. Itt a halál. Felállt.
FELESÉG
Nem nyitok ajtót. Felállt.
SZÖKEVÉNY
És ha visszajött? A gyászvitéz? A másik?
SZÖKEVÉNY
Én nem bújok többet! Nekem elég volt!
Csengetés.
SZÖKEVÉNY
Mint megvert kutya. Mars! Be az ólba!
FELESÉG
Maradjon csak. Én majd megnézem. Ki. Előszobából a hangja. Ki az? Vissza. Int a szökevénynek, hogy tűnjön el. Majd az előszobában hangosan. Nyitom már, csak a kulcsot kerestem.
SZÖKEVÉNY
Közben lassan beáll a félrehúzott függönyszárny és a fal közé.
FELESÉG
Be, sietve. Várjon csak, házmester néni… Kikészítettem a pénzt. Nézi az asztalon, táskájában, idegesen.
HÁZMESTERNÉ
Áll az ajtóban, s jártatja szemét erre-arra. Látom, itt csak úgy dobálóznak a pénzzel. Jön be, hajlong, szedi fel a földről.
FELESÉG
Zavartan. Ugye, mondtam, hogy kikészítettem… De ne tessék fáradni. Ide
is gurult egy, tessék.
HÁZMESTERNÉ
Egy pengő még hiányzik. Járkál, keresgél.
FELESÉG
Odaadom. Táskájában keres.
HÁZMESTERNÉ
Meg kell annak lenni. Vizslat, kutat. Jó szemem van nekem… A mérnök
úr elment, látom. Nézelődik.
FELESÉG
Idegesen. Igen… Itt a pengő.
HÁZMESTERNÉ
Hagyja csak. Megtalálom én… Nekem nem jött vissza az uram az első háborúban. A két fiam se jött
vissza. Hol itt az igazság?!
FELESÉG
Nincs ebben igazság, házmester néni.
HÁZMESTERNÉ
Hajladozik, morogva. De könnyen kimondják, akiknek semmi bajuk. Feláll. De nekem látni, hogy másutt otthon lebzsel a férfi, meg dugdossák
vécébe, spájzba. Benyit a szomszéd szobába.
FELESÉG
Dermedten. Oda nem gurult!
HÁZMESTERNÉ
Vissza. De minden férfira rákerül a sor. Ezt mondta a postás, amikor a
táviratot hozta. De az a postás is csak jár tovább, pedig fiatal ember. Hát az mért nem védi a hazát?
FELESÉG
Valakinek csak kell hozni a levelet is.
HÁZMESTERNÉ
Hogy meghalt a fia, nagysád! A táviratot! Bizalmasan. Pedig én már
megírtam a német parancsnoknak, hogy micsoda postások járnak itt! Kémek! És a III. emelet kettőben
az a drabális ember. Derűsen. De őt aztán elvitték.
HÁZMESTERNÉ
Zongoratanár? A nagyságos asszony elhitte? Ki tudja, mi volt… El azt. Ma délelőtt. Hogy sírt a
felesége. Alig győztem vigasztalni. Ki akart ugrani az ablakon.
FELESÉG
Itt van öt pengő, házmester néni. Nem kell visszaadni.
HÁZMESTERNÉ
Elteszi. Most mindenki többet ad. Régen? „Nincs apróm, majd legközelebb”
– s már szaladtak is fel a lépcsőn. De a háború sok mindenre megtanítja az embereket! Hajaj! De mit
érek én a pénzzel, azt tessék megmondani? Nem gurult vajon a dívány alá?
HÁZMESTERNÉ
Nem tetszett közben kimenni a vécére?
FELESÉG
Csakugyan, nézze meg ott.
HÁZMESTERNÉ
Nem… Azt hiszem, itt kell annak lenni… Tetszik tudni, én azt mondtam a kisebbik fiamnak: Jóska, én
elbújtatlak a szenespincében. Nincs, aki ott rád találjon. De ő ment, az első behívóra. Mert rá volt írva,
hogy SAS. Igaza van ennek a postásnak, nagyságos asszonyom: minden férfira rákerül a sor. Én már
olyan egyedül vagyok, mint az ujjam. Két fiam hagyott itt árván. Tetszett ismerni őket?
FELESÉG
Hogyne. Szép fiú volt mind a kettő. Különösen Jóska.
HÁZMESTERNÉ
Az. Áll, bámul maga elé.
Csend.
HÁZMESTERNÉ
Ocsúdik. Lassan az asztalra néz. A három csészét nézi. Nagyon nyugodtan. Vendég is volt?
FELESÉG
Miért? Ja?… Persze, az egyik tiszt úr az előbb visszajött.
FELESÉG
Ugyanis itt felejtett valamit.
FELESÉG
Kért egy csésze teát.
HÁZMESTERNÉ
A fiam azt mesélte, hogy teát a közlegények isznak. A tiszt urak hajaj! pezsgőt fogyasztanak.
Ezüstvödörből. Csak pezsgőt. Meg pezsgőfröccsöt!
FELESÉG
Ez megitta a teát is.
HÁZMESTERNÉ
Az orosz tisztek isznak teát meg az angolok. A magyarok csak pezsgőfröccsöt.
FELESÉG
Biztosíthatom, hogy ez nem volt se orosz, se angol. Ide-oda rakosgatja a csészéket.
HÁZMESTERNÉ
Pedig sokat ledobnak most, ejtőernyővel. Nem tetszett olvasni?… Hát az újságban.
HÁZMESTERNÉ
Én elolvasom az utolsó betűig. Egyre vidámabban. Meg az utcán a
plakátokat. Indul. Akkor hát a viszontlátásra. Ezt pedig majd beírjuk a
házbérkönyvbe.
FELESÉG
Ne keressük tovább azt az egypengőst?
HÁZMESTERNÉ
Nem érek én arra rá. Mit tetszik képzelni? Van nekem épp elég dolgom. Majd becsapom az ajtót. El.
Odakint ajtócsapódás.
FELESÉG
Csak áll a szoba közepén.
SZÖKEVÉNY
Kilép a függöny mögül, az asszonyhoz lép.
FELESÉG
Arra érti, hogy belátnak. Vigyázzon!
SZÖKEVÉNY
Most már mindegy. Úgyis.
FELESÉG
És ha elmenekülne?
SZÖKEVÉNY
Ez már lent leselkedik.
SZÖKEVÉNY
De maguk miatt jobb. Mégis. Mozdul a szobája felé. Megáll. Semmi
csomagot nem viszek. Isten áldja meg.
FELESÉG
Nem láthatott semmit. Csak rosszak az idegeink.
SZÖKEVÉNY
Éreztem, hogy végigtapogatott.
FELESÉG
Ott se volt a függöny közelében.
SZÖKEVÉNY
Hosszú csápjai voltak. Arcomat, testemet… A ruhán keresztül. Még most is érzem. Idegesen jártatja magán a kezét. Itt…
FELESÉG
Elkapja a kezét, simogatja, megöleli. Közben. Nem igaz! Nem igaz…
SZÖKEVÉNY
Öleli. Egyetlenem.
Gramofonon vad szerelmi dal.
FELESÉG
Nem hagyhatsz el.
SZÖKEVÉNY
Mindig téged szerettelek.
Odakint dörömbölnek az ajtón. Összeölelkezve állnak, s ahogy csókolják egymást, talán csakugyan nem is hallanak semmit. A gramofon hirtelen elhallgat.
HÁZMESTERNÉ
Be. Kezében álkulcs. Ezzel mutat a Szökevényre. Nincs bejelentve!
KÉT TÁBORI CSENDŐR
Áll a küszöbön.
FELESÉG
Áll a férfi mellett. Mit akarnak itt?
HÁZMESTERNÉ
Minden férfira rákerül a sor. Körbe kerül egyet, és átmegy a bal oldali szobába,
hallatszik, hogy ajtókat nyit.
Az előszobából hangok.
1. KATONATISZT
Hangja. Mi az? Tárt ajtókkal fogadnak?
KÉT CSENDŐR
Hátranéz, félreáll, tiszteleg.
l., 2., 3. KATONATISZT
Be.
FÉRJ
Nyomukban be. Mi van itt?
FELESÉG
Valami félreértés. Ez az ember… ez… Elakad.
HÁZMESTERNÉ
A bal oldali ajtóban. Ez az ember itt lakik, és nincs bejelentve.
FÉRJ
Nem igaz. Csak most jöhetett fel. Döntött: megmenti a Szökevényt. Ahogy
így elnézem őket… Világos… Valószínűleg a feleségem szeretője.
TISZTEK
Kissé gyanakodva, kissé gúnyosan méregetik fel a helyzetet. Egy-egy szó. Ó… Rosszkor jöttünk?… Lám, lám.
FÉRJ
Kérlek, kezeljétek diszkrécióval. Ez csak mireánk tartozik. Szökevényhez. Ön pedig takarodjék innen!
SZÖKEVÉNY
Lassan elindul az ajtó felé.
HÁZMESTERNÉ
Be balról. Egy göngyöleg a kezében. Az ágy alatt volt. Szétrázza: katonaruha.
1. CSENDŐR
Már elállta a Szökevény útját. Elvigyük?
FÉRJ
Kérlek, megmagyarázom…
1. KATONATISZT
A rejtegetőt is!
Gramofonzene kintről.
FÉRJ
Némán megcsókolja a feleségét. El.
KATONATISZTEK
Biccentenek a feleségnek, el.
3. KATONATISZT
Megállt az ajtóban.
HÁZMESTERNÉ
A feleséghez lép, részvéttel. Ez az asszonyok sorsa, tetszik látni. Én is olyan
árva vagyok, mint az ujjam…
3. KATONATISZT
Előbbre lép. Elég volt, öreganyám... Int, hogy eltűnni.
HÁZMESTERNÉ
Cinkosan. Tudom én, hogy mit szeretnek az ilyen tiszt urak.
Pezsgőfröccsöt! Fölnevet. El.
3. KATONATISZT
Otthonosan behúzza a függönyt. Majd. Minden lehetőt megteszek, hogy
megvigasztalódjék. Számítson rám. A színpad előterébe húz egy széket, leül, szemben a
közönséggel. Cigarettát vesz elő. Remélem, ezt a cigarettát ezúttal végigszívhatom. Rágyújt.
FELESÉG
Eddig némán állt. Felzokog.
2. KATONATISZT
Én megértem magácskát. Kettőt elveszíteni egyszerre, sok. De tudja, ezek nem voltak igazi férfiak,
mert…
Odakint két lövés.
Csend.
3. KATONATISZT
Pardon, most már nem akarok semmi rosszat mondani róluk.
A gramofon valami végletes szenvedélyű zenét játszik.
FELESÉG
A két lövésre elhallgat. S mint aki alig van magánál, megfordul, és csendesen kimegy az
erkélyre. A függöny eltakarja.
3. KATONATISZT
Közben zavartalanul cseveg tovább. De látja, asszonyom, a háború: az háború. Vagy ahogy a franciák mondják, a tőlük megszokott szellemességgel. C’est la guerre! Ó, Párizs, Párizs! Milyen jó dolguk lehetett ott a német tiszteknek. Az a sok kis hadiözvegy! Nincs abban semmi, asszonyom: C’est le guerre…
A gramofonzene, mintha elrántották volna a tűt: hirtelen félbeszakad.
1. KATONATISZT
Felfigyel. Mi az? Hova lett? Felpattan. Szétrántja hátul a
függönyt.
A balkon üres.
3. KATONATISZT
Egy pillanatig áll. Látszik, nem akar lenézni a mélybe. Visszafordul. Félig elszívott
cigarettáját elnyomja. Pedig milyen szép válla volt. Ujjával csettint. Az istenit!
Függöny.
de a függöny előtt folytatódik a játék.
A VIZAVI
Ahogy a függöny összemegy, már robog is be a tolószéken. Marha! Marha!
Marha! Micsoda marha volt ez az őrnagy, látták?
A VIZAVI
Akkor is! Én is marha voltam. Nyugalmazott ezredes létemre Wagnert játszottam neki. Mi a fenének
kellett egy ilyen operai befejezés. Nekem rossz a szívem, nem bírom az ilyen véres tragédiákat. A Márikámat kellett volna játszani neki, trá-rá-rá vagy az Anyám szívét, hogy „rá is tapo-sott”! vagy a Fekete szem éjszakáját! Giccset az özvegyeknek! Az még hat. Hátranéz. Maga most persze boldog, mi? Három napig ez lesz a leghíresebb ház az utcában… De most munkára föl! Nézzük meg, mi van az V. emelet háromban. Lakik ott egy cukorbaba… Énekelni kezdi a Márikámat. Kitolják.
A bál után
Csodálatos átvizsgálása ám |
A gazda nélkül készült számvetésnek |
Madách
Az Ember Tragédiája vége felé Ádám, az első ember, találkozik az emberiség túlélőivel – túl a világtörténelem utolsó katasztrófáján, túl a természeti környezet pusztulásán, egy túlszaporodási hullámon is túl, amely már: a kihalás. A szembesítéstől Ádám megretten, és elmenekül. Riadalmát fokozza, hogy a Nő, a földön élő utolsó Éva, szerelmet akart tőle, a Férfi meg kerítőként működött. De Ádám idejekorán elmenekült, s az utolsó emberpár egyedül maradt… A függöny lemegy. A Tragédia más színen
folytatódik.
Az itt következő jelenetben szintén az utolsó emberpárt látjuk. Csakhogy a jelenet ott kezdődik,
ahol Madách abbahagyta.
A jelenet során néha be-behallatszik egy-egy mondat a Tragédia folytatásából. Csakugyan folytatódik-e valahol? Amikor az emberiség az utolsókat rúgja, vajon valahol magyarázatot ad-e csakugyan az Isten arra, ami történt? Vagy csupán a színházi emlékeink játszanak velünk? Ki tudja?
A világvége-szituáció eléggé rendkívüli ahhoz, hogy benne egyéb rendkívüli dolgok is
megtörténhessenek.
Az utolsó földi emberpárnak ez a kétszemélyes idillje figyelmeztetőnek készült.
Az eszkaláció a pusztulást a mindennapiság, a megszokottság színeiben lopja a közelünkbe. Ez
az idill figyelmeztetni akar, nehogy későn vegyük észre: csak egyetlen emberiség volt.
Díszletnek elég ama bizonyos veres, sugártalan golyó a szereplők feje fölött.
Oldalt víkendház. Előtte hozzávaló alumínium bútorok. Hátul függöny, amely éppen most csapódik lassan össze. A függöny fonákját látjuk, a színpad felől.
A hangok, amelyeket néha hallunk, teátrálisak, öblösek, visszhangosak. Egy másik térből hallatszanak ide.
ÁDÁM HANGJA
|
|
|
Öleljem ezt, ki egy Aszpáziát |
|
|
Segítség, Lucifer! el innen, el, |
|
|
Vezess jövőmbül a jelenbe vissza, |
|
|
Ne lássam többé ádáz sorsomat… |
|
A hang elvész.
A Férfi és a Nő egymás mellett állnak, mintha valaki után néznének. Fiatalok, civilben vannak. Mellettük, ha tetszik, a szőrmés eszkimógúnya, ledobva a földre.
A FÉRFI
Ez meglépett innen. Jó neki.
A NŐ
Irigyled?… Olyan rémes vagyok? Csakugyan?
A FÉRFI
Vagyunk. Rémesek vagyunk. Mi vagyunk a legrémesebb emberpár a világon. De ha akarod: a
legszeretetreméltóbb emberpár a világon. És a legeslegszebb emberpár a világon. És a legeslegrondább
emberpár a világon… Egyetlen emberpár a világon. Most már mindenben mi vagyunk a felsőfok. Nincs
többé konkurrencia. Például nyugodtan elmondhatjuk, hogy te vagy a legelegánsabb asszony a világon.
Ezt is megértük.
A NŐ
Ez megijedt tőlünk. Amikor engem meglátott.
A FÉRFI
Ne izgulj, szívem, senki sem fog többé megijedni tőled. Ez volt az utolsó emberformájú látogatónk.
Tréfálkozni próbál. Ha még sokan volnának, akiket megijeszthetnénk, nem
is volnánk olyan ijesztőek. Tudod, mi az abszolút szörnyeteg? Madárijesztő – madár nélkül.
A NŐ
Mért ijedt meg tőlem ?
A FÉRFI
Mit tudom én? Az emberiség ősapja, aki eljött búcsúvizitbe az emberiség utolsó képviselőihez.
A NŐ
Hagyd már ezeket a vicceidet!
A FÉRFI
Ha pár hónappal ezelőtt azt mondtam volna neked az ágyban, amikor eloltottuk az éjjeliszekrényen a
lámpát: drágám, képzeld, mi leszünk az utolsó emberpár a világon… Az nem lett volna vicc?
A NŐ
Mindig ilyeneket mondtál. Rájár az eszed az ilyen nonszensz ötletekre.
A FÉRFI
Igyekeztem lépést tartani a világtörténelemmel. Sajnos, megelőzött… Emlékszel, mit mondtam, amikor
a televízióban láttuk, hogy a pápa imádkozik a békéért?
A NŐ
Akkor se érdekelt, akármit mondtál. Halálosan untam. Nekem semmi érzékem nincs az effajta
szellemességekhez… De ha szerinted most már minden képtelen dolog megtörténhetik, ez a látogatónk
mért ne jöhetne vissza?
A FÉRFI
Egy fokkal gyengédebben. Azért, mert ez csak egy emlék volt. Magához vonja a Nőt.
Valami zaj hallatszik. Mintha tapsolnának.
A FÉRFI
Gondolod? Az éjszaka meg, képzeld, villamoscsöngetésre ébredtem. Megnéztem az órám. Két óra volt.
Éjjel kettőkor még járnak a villamosok? furcsa – gondoltam.
A NŐ
Kár, hogy nem költöttél föl. Milyen jó lett volna egyszer megint villamoscsengetést hallani… Veled
együtt.
A FÉRFI
Lehet, hogy te nem is hallottad volna… Csak az én fülem csengett.
A NŐ
Mért? Ezt a tapsot is hallottuk mind a ketten. Együtt is tudunk hallucinálni. Vajon kinek tapsoltak?
A FÉRFI
Nem nekünk. Hidd el.
A NŐ
Neki tapsoltak. Hogy megszabadult innen. Őt ünneplik.
A FÉRFI
Tetszett neked?… A látogatónk?
A NŐ
Mosolyog, vállat von.
A NŐ
Bolond vagy. Te is mondtad, hogy csak egy emlék volt… Talán igaz se volt.
A NŐ
Nevet. Csak nem vagy féltékeny? Te is jókor kezded! Na, gyere,
táncoljunk!… Tedd fel a lemezt!
A NŐ
Semmihez sincs sohase kedved… Így nem lehet élni! Leül. Kiterít egy ócska újságot. Ceruzát vesz elő. Látnivalóan keresztrejtvényt fejt.
A FÉRFI
Amíg a rádióban még lehetett zenét fogni – nem mondom. De tekerni azt a vízözön előtti gramofont!
Azzal az ócska tűvel! Azzal az egyetlen recsegő lemezzel… Dühösen fújni kezdi. „A bál után merengve, visszaemlékezünk…”
A NŐ
Hallgass már!… Latin üdvözlés. Három betű.
A FÉRFI
Mondd! Hanyadszor fejted már ugyanazt a keresztrejtvényt?
A NŐ
Miért? Tudnál nekem esetleg új keresztrejtvényeket szerkeszteni?
ÁDÁM HANGJA
|
|
|
Rettentő képek, oh, hová levétek? |
|
|
Körültem minden úgy él, úgy mosolyg, |
|
Aztán csend.
A FÉRFI
Kissé száraz torokkal. Ave. A latin üdvözlés… Hallottad?… A hangot.
A FÉRFI
Nem tudom… Emlékek.
A NŐ
Olyan, mintha visszhang volna… Hogyha mi nem leszünk, mi is visszhangzunk majd tovább?
Csend.
A FÉRFI
Inkább olyan, mintha valahol folytatódnék tovább az előadás.
A FÉRFI
Nem valahol, hanem valamikor… Az időben. „Körültem minden úgy él, úgy mosolyg…” Ez is volt.
Emlékszel?… Egy másik időben.
A NŐ
Nem! És nem is akarok emlékezni! Az emlékek már a könyökömön jönnek ki. Beletemetkezik az újságba. Hogy mondtad? Ave?
A FÉRFI
A latin üdvözlés is emlék. A halálba induló gladiátorok üdvözlik a császárt. Ave!
A NŐ
De nincs közöm hozzá! Nem voltam császár és nem voltam gladiátor! Steril emlék! Ave.
A FÉRFI
Azért vagyunk mi is olyan halandók, mint a gladiátorok. Ha nem jobban… Utolsó üdvözletül felírjuk
egy keresztrejtvény kockáiba: Ave.
A NŐ
Összegyűri az újságot.
A FÉRFI
Holnap mivel fogsz szórakozni?
A NŐ
Odamegy hozzá. Veled.
A FÉRFI
Tudod, mit? Inkább etesd meg a svábbogarakat. Sokkal több fantázia van bennük, mint bennem. Napról
napra növekednek, és remekül szaporodnak. Jót tett nekik a sugárzás. Lehet, hogy egyszer az egész föld
az övéké lesz. Kíváncsi vagyok, hoznak-e létre majd olyasmit, mint Szent Tamás filozófiája?
A NŐ
Hiába. Már ott tartok, hogy ezek a vicceid se zavarnak. Bárhogy szeretném, nem zavarnak. Még nevetni
is tudok rajtuk. Azt hiszem, ez a szerelem jele.
A FÉRFI
Vigyázz! Lehet, hogy én se vagyok több egy emléknél. Nem szeretnélek becsapni. Hiszen valamikor
csakugyan szerettük egymást… Ránéz. Egy másik időben.
A NŐ
Próbáld meg… Most is.
A FÉRFI
Csakhogy én is egy steril emlék vagyok, drágám. Éppen neked való emlék.
A FÉRFI
Némán elkezd röhögni.
A FÉRFI
Hogy még csak bíróság sincs, hogy elválasszon minket. Az egész naprendszerben nincs egyetlen
válóperes ügyvéd sem. És nincs egy hű barátnő, akinek egy eszpresszóban kiönthetnéd a szíved…
A NŐ
Tehetetlenségében kirobban. Nem bírom! Nem bírom! Hová lett, aki itt
járt?… Jöjjön vissza! Hahó! Mért ment el innen? Mért hagyott itt?… Nem bírom tovább! Ezt nem lehet
tovább bírni… Ezt a közönyt! Nem lehet… Hallja meg mindenki!
A FÉRFI
Nem fog visszajönni senki.
A NŐ
De, de… Muszáj… Hát nincs senki, aki hallja? Csendesen sírni kezd.
A NŐ
Menj innen! A cinikus vicceiddel…
A FÉRFI
A legcinikusabb vicc az volt, hogy rábeszéltél, ne legyen több gyerekünk.
A NŐ
Most mit akarsz? Örülsz, hogy kínozhatsz?
A FÉRFI
Csak visszaadtam a pofont. Nem volt valami nagy öröm.
A NŐ
Én beszéltelek rá, jó. És engem?… Minden újság tele van képekkel, hogy a modern asszony nem szül
összevissza… Tele volt. Hogy milyen boldog az az anya, aki megtervezi a családját. Hogy rajtunk
múlik, hogy ne legyen népesedési robbanás… A túl sok gyerek… Hogy kétezerben túlzsúfolt lesz a
föld…
A FÉRFI
Ettől most már igazán nem kell tartanunk, drágám.
A NŐ
És kellett a prémium is.
A NŐ
Nem tudom. Kellett. Mereven ül.
A FÉRFI
A családot megterveztük. A sterilizálásért járó prémiumot elköltöttük. Az emberiség újratervezésében
rám most már ne számíts.
A NŐ
Hátha az a rengeteg sugárzás, ami azóta ért minket…
A FÉRFI
Gondolod, csodát tesz? Új pátriárka lesz belőlem?
A NŐ
Vedd elő a gyerekek fényképét. Mért dugdosod folyton?
A FÉRFI
Azt hiszed, majd megint ugyanolyan gyerekeink lennének?… Monstrumok lesznek! Ha lesznek! De
nem lesznek!
A FÉRFI
Idegességében kiabál. Esetleg nem lesz se kezük, se lábuk. Emlékszel a
Contergan-bébikre? Olyanok voltak, mint a fókák.
A FÉRFI
Hülyeség! Most ezzel is kínozni akarod magad?
A NŐ
Dehogyis! Beszélj róluk… Felnevet.
Csend.
A NŐ
Elképzeltem, hogy szoptatok egy ilyen picinyt.
Csend.
A FÉRFI
Leül. Maga elé beszél. Az emberiség egyszer úgyis elpusztul – mondtam
magamban. Ha most pusztul el, legalább látom a világtörténelem legnagyobb eseményét… Világvége.
Megszólalnak a harsonák… De ki gondolta volna, hogy ilyen lesz? Ilyen semmilyen. Csak mint egy
gyermektelen házaspár élete.
A NŐ
Csak áll, merően. Mondd, nagyon rossz itt velem?
A FÉRFI
Kuss! Fogd be a szád!… Annak mondtam. A szózatnak.
Csend.
A FÉRFI
A barátod is kezdi elveszíteni törhetetlen optimizmusát. Ennek igazán örülök… Már kezd gyanakodni:
hátha mégse ez a lehető legjobb világ. Figyelted?
A FÉRFI
Gyermekkoromban olvastam egy cikket a galapagoszi óriásteknősökről. Abból az alkalomból, hogy
éppen kipusztultak. Fénykép is volt róluk. Borzasztó szomorúan néztek ki. Látnivalóan minden
óriásteknős tudta, hogy ők most éppen kihalnak.
ÁDÁM HANGJA
|
|
|
Nem, nem, hazudsz, az akarat szabad, |
|
|
Kiérdemeltem azt nagyon magamnak, |
|
|
Lemondtam érte a paradicsomról… |
|
A FÉRFI
Felugrik. Ez már több a soknál! Pofa be, odaát! mondtam.
Csend.
A FÉRFI
Minden rádióadó régen elhallgatott. És ez meg most kezdi. Hát már egy nyugodt világvégém se
lehessen?
A NŐ
Nagyon szellemes vagy… Szóval?
A FÉRFI
Szóval, mért akarod, hogy én vidámabb legyek, mint hasonló helyzetben az óriásteknőcök?… Mondd,
csakugyan, hát nem kár ezért a szegény emberiségért? Nem érdemelné meg, hogy egy kicsit
megsirassuk? „Megtört szívvel tudatjuk, hogy a mi egyetlen és még reményekre jogosító fajunk élte
virágjában váratlanul elhunyt.” Azt nem szokás kiírni, hogy öngyilkos lett. Azt lehet odaírni esetleg,
hogy „tragikus körülmények között”. És ez pontosan fedi is a tényeket.
A NŐ
Tulajdonképpen hogy történt?
A FÉRFI
Fokozatosan. Elébb csak bokáig voltunk benne… Közlekedési balesetek, időjárásjelentések,
haditudósítások. Féktávolságon belül az autóbusz elé szaladt. Ittasan vezetett. Betört a melegfront.
Minden eddiginél nagyobb arányú bombázást hajtott végre. Így jöttek a hírek. Éveken át. Mindennap
ugyanaz. Beleszoktunk. S aztán egyszer csak nyakig voltunk benne.
A NŐ
Mondd, szerinted, a gyerekek tudták?
A NŐ
Hogy ők már hiába születtek meg.
A FÉRFI
Lehet, hogy ezért voltak olyan neveletlenek. Ki-ki úgy tiltakozik, ahogy tud. A nő
mozdulatára, aki a kunyhó felé indult. Hová mégy?
A NŐ
Átöltözöm. El a kunyhóban.
A FÉRFI
Kiveszi a tárcáját, fényképet vesz elő, kiteszi maga elé. Nézi.
A NŐ
Hangja, bentről. Mit csinálsz?
A FÉRFI
Nézi a fényképet, merően. Mellékesen mondja közben. Befejezem a keresztrejtvényedet… Kislány, latinul. Többes szám. PUELLAE. Fiú, latinul. Egyes szám. PUER.
A NŐ
Hangja, bentről. Te igazán mindent tudsz!
A FÉRFI
Ahhoz képest, hogy mérnöki diplomám van… És hogy megbuktam latinból. Erőltetetten
nevet. De úgy látszik, most az emberiség minden tudása az én fejembe szállt. És persze
a tiedbe… Nem érzel olyasmit, hogy te is mindent tudsz?… A szerelem istene? Na?
A NŐ
Hangja, bentről. ÁMOR!
A NŐ
Hangja. Ki volt Aszpázia?
A FÉRFI
Nem igaz! Tudom! Periklesz felesége. És ki volt Periklesz?
A NŐ
Hangja. Aszpázia férje!
A FÉRFI
Halála előtt az ember visszaemlékezik az egész életére. Úgy látszik, az emberiség is… És pont a mi
fejünket bérelte ki erre a célra. Nem mondom! Lesz mivel szórakoznunk. Amíg lepergetjük ezt a
legutóbbi ötezer évet!… A hosszú téli estéken idézze fel Napóleon csatáit! Hirtelen. Mondd! emlékszel rá, amikor a kisfiunk a biciklijét kapta?
Csend.
A FÉRFI
A fényképet nézi. Szereltem rá neki egy harmadik kereket is, nehogy
felboruljon. Hogy féltettük!… Képzeld el, az autósztrádák megmaradtak, és mind üresek. Most minden
veszély nélkül végigbiciklizhetné akár az egész földet… Hogy élvezné a kis hülye!…
Bentről felhangzik egy ócska gramofonról egy ócska keringő: „A bál után merengve…”.
A NŐ
Kijön a víkendházból. Estélyi ruhában, ügyetlenül megcsinált frizurával, kifestve, kicsit kihívóan és ugyanakkor egy kis bocsánatkérő mosollyal.
A FÉRFI
Csakugyan te vagy a legelegánsabb asszony az egész naprendszerben! Le se törli az
előbbi könnyeit, úgy nevet.
A NŐ
Szabad egy fordulóra, uram? S hogy a férfi nem mozdul, egyedül kezd el keringőzni.
Énekel is hozzá, együtt a gramofonnal.
A gramofon valahol elakadt, és folyton ismétel.
A NŐ
Ének közben odaszól a Férfihoz. Igazítsd meg! Énekel tovább.
A FÉRFI
Felugrik, bemegy a víkendházba.
A gramofon elhallgat.
A NŐ
Dúdolva magában a dallamot, keringőzik tovább.
A FÉRFI
Kijön. Kezében egy régi típusú vastag gramofonlemez. Hozzácsapja egy kőhöz. Széttörik.
A NŐ
Megáll. Értetlenül, szótlan csodálkozással bámul a Férfira.
A FÉRFI
Valamit én is elpusztíthatok, nem? Leül.
A NŐ
Ma volt a házassági évfordulónk. Leül ő is. Fázósan. Az időjárás is hogy
megváltozott.
A FÉRFI
Lehet, hogy jön egy új jégkorszak is. Leveszi a zakóját. Ráadja a nőre.
Persze, nem most. Úgy a következő húszezer évben… Visszaül előbbi helyére. Figyeled? Azok a hangok is hogy elhallgattak.
A NŐ
Megsértődtek. Hogy rájuk kiabáltál.
A FÉRFI
Látod? Megöltem minden hangot körülöttünk. A világegyetem mozog tovább. De hang nélkül.
A NŐ
Mikor táncoltál velem utoljára?
A FÉRFI
Szilveszterkor. Hajnalig táncoltunk.
A NŐ
Láttam egyszer egy színdarabot. A nő rávette a férjét, hogy csináljon neki gyereket. Nem emlékszel
a részletekre?
A NŐ
Azt mondtad, te mindenre emlékszel.
A FÉRFI
A szellem alkotásaira. El tudom fütyülni a Kilencedik Szimfónia kórusát. A praktikus dolgokra nem
emlékszem. Biciklit, például, nem tudnék csinálni a gyerekünknek. Pedig van gépészmérnöki
diplomám. Igaz, hogy gyereket se…
A NŐ
Az utolsó felvonásban a nő bejelentette a gyereket. Most se emlékszel?
A FÉRFI
Akkor az egy Deus ex machina volt. Az nem számít. A cilinderből előhúznak egy csecsemőt. Itt a vége,
fuss el véle!… Hogy a nézők ne legyenek öngyilkosok a ruhatárban.
ÉVA HANGJA
|
|
|
Tudom, fel fog mosolyogni arcod |
|
|
Ha megsúgom. De jőj hát közelebb: |
|
|
Anyának érzem, oh Ádám, magam. |
|
Csend.
A FÉRFI
Ez volt az? A színházban…?
A NŐ
Nem. Nem hiszem… Ez ki volt?
A FÉRFI
Az emberiségé. Szóval: a tied meg az enyém. Talán nem tudod, hogy rokonok vagyunk – kishúgom?
Amint látod, az ősszüleink remek formában vannak. Talán valami csillagon töltötték a legutóbbi
hónapokat.
A NŐ
Én is kiabálni fogok. Hogy nem érzem anyának magam. Nem igaz az egész!
A FÉRFI
Kinek akarsz kiabálni? Ki hallja meg?
AZ ÚR HANGJA
|
|
|
Emelkedjél, Ádám, ne légy levert, |
|
|
Midőn látod, kegyelmembe veszlek újra. |
|
A FÉRFI
Az Úristen. Persze, hisz ő is benne volt a pakliban.
A NŐ
Neki kiabáljunk vissza.
A FÉRFI
Hahó! Isten! Hol vagy?
Csend.
Csend.
Csend.
A FÉRFI
Megkukult. Vagy nincs is. Nem is volt. Vagy ha volt, szörnyethalt.
Csend.
A FÉRFI
De az is lehet, hogy csak visszaadja a kölcsönt.
A FÉRFI
Egy régi kölcsönt… Isten, hol vagy?!… Lapít valahol. Bújócskázik velünk. – Isten, hol vagy?! –
„Elbújtam, mert félek tőled!” – Ez az. Minden oka megvan rá… Üres a méhed. Üres az ég.
Csend.
A FÉRFI
Légy nyugodt. A tengerben biztosan maradtak cápák. Mielőtt megrepedne a szíved.
Nevet.
A NŐ
Hol van a gyerekekről a fénykép? Mért dugod el mindig?
A FÉRFI
Ott van az asztalon.
A NŐ
Lassan feláll, odamegy, felveszi a fényképet, nézi.
A FÉRFI
Ugye, milyen édesek?
A FÉRFI
Milyen édes volt az a kis légvédelmi árok is, amit a pici bölcsőjének ástunk. Emlékszel? Magát és a Nőt kínzó nevetéssel. Az árkocskára?
A NŐ
Összegyűri-tépi a fényképet.
A FÉRFI
Te is pusztítasz?
A NŐ
Folyton rájuk gondolsz, az a baj. Odamegy a férfihoz, lekuporodik melléje.
Ne törődj velük. Nincs senki, aki bejöjjön a hálószobába. Nincsenek ősapák, nincsenek ősanyák,
nincsenek gyerekek. Felejtsd el, ami volt. Nincs senki, senki… Ha volna Isten, ő láthatna minket,
meredt szemével valami háromszögből. De nincs. Te mondtad. Senki sincs, aki megláthasson minket.
Érted már? Nincs senki, aki kilesse a szerelmünket. Nincs senki, akitől ezentúl félni kelljen. Én is
becsukom a szemem, ha akarod. Azt csinálhatunk, amit akarsz… Nem lát meg többet senki, senki. Keze a férfi ölében.
A FÉRFI
Mondd, mire is kellett az a prémium, amit a családtervezésért kaptunk?
A NŐ
De drágám, hisz azon vetted a biciklit a fiunknak.
A NŐ
Suttog. Ne sírj. Ne izgasd magad. Próbálj felejteni.
A FÉRFI
Jó… Hogy hajszolta magát az emberiség! Most ennek vége. Lazíthatunk. Darwin többet nem érvényes.
Egy félmillió éven át érvényes volt. Küzdelem a létért.
A FÉRFI
Persze. Mint egykor a paradicsomban. Nevet, aztán füttyent egyet, mint a rigó.
A NŐ
Milyen ügyes vagy… Villamoscsengetést nem tudsz utánozni?
A NŐ
Emlékszel, milyen zsúfoltak voltak a villamosok? Én imádtam a zsúfolt villamosokat. Amelyik a
körúton járt! Micsoda édes, boldog, szédítő zsúfoltságban voltak benne az emberek! Hogy szerethették
egymást…
A FÉRFI
Kis malíciával. Gondolod, hogy az volt az emberiség aranykora? Ott, a
villamos lépcsőjén lógva?
A NŐ
Nem zavartatja magát. Honnan is volt annyi ember a világon?
A NŐ
És most ennek vége van?
A FÉRFI
Mert elfelejtkeztünk róla, mi hülyék, hogy csak egyetlen emberiség van.
Csend.
A vörösen izzó nap fénye egyre feketébb lett. Lassan sötétség borul a színpadra.
A NŐ
Élénken, és egyre élénkebben. Mondd, szívem – és mi történt az utolsó
emberpárral?
A FÉRFI
Nem mutatták. A látogatójuk otthagyta őket, és erre lement rájuk a függöny. Úgy látszik, ők nem
érdekelték a közönséget.
A NŐ
A függöny mögött csak csináltak valamit?
A FÉRFI
Lemosták a festéket, és hazamentek vacsorázni.
A NŐ
És ha csakugyan ők voltak az utolsó emberpár?
A FÉRFI
Akkor csak ültek ott hülyén a leeresztett függöny mögött. És várták, hogy mi lesz velük. Felül. Merően néz maga elé.
Kis csend.
A NŐ
Szintén felül. Mi lesz velünk?
A FÉRFI
Most már semmi… Elment az utolsó látogatónk.
A NŐ
Tulajdonképpen mindenünk megvolt, hogy boldogok legyünk…
Méltóságteljes teátrális öblögetéssel felhangzik a szózat. Egy csöppet ki is világosodhatik erre a szín.
AZ ÚR HANGJA
|
|
Mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál. |
Csend.
A FÉRFI
Nem… Miért? Hallottál valamit?
Csend.
A FÉRFI
Akkor menj, és etesd meg a svábbogarakat. Szeretném, ha túlélnének minket… Azért mégis más, ha lesz
valaki, aki emlékezik ránk… Tudja, hogy voltunk.
Függöny
|