Első jelenet

A SZOBALÁNY

40–50 év közötti cseléd, elég sok helyen szolgált már ahhoz, hogy tudja, nem érdemes törnie magát, s csak annyira kell szolgálatkésznek lenni, amennyire muszáj. Jobbról jön, kis hordozható petróleumlámpával. Kicsit hangosabban beszél a kelleténél. Megágyaztam.

ESTELLA

Jó.

A SZOBALÁNY

Az ablakhoz megy, behúzza előtte a bársonyfüggönyt. Későre jár.

ESTELLA

Úgy látszik, soká tart a hangverseny.

A SZOBALÁNY

Azt a lámpát ne oltsuk el?

ESTELLA

Látja, hogy még olvasok.

A SZOBALÁNY

Tesz-vesz, de nem megy ki azért se. Máskor ilyenkor már itthon vannak.

ESTELLA

Biztos sok ráadást kértek, s nem akar vége lenni.

A SZOBALÁNY

Na tetszik látni, legjobb lesz lefeküdni.

ESTELLA

Mondja, miért kiabál maga mindig, ha velem beszél?

A SZOBALÁNY

Én kiabálok?

ESTELLA

Most is.

A SZOBALÁNY

Lehet. Az ember megszokja. Ahol szolgáltam, mindenütt volt öregasszony. És majdnem mind süket volt. Közben a kandallót piszkálja, de inkább csak azért, hogy maradjon.

ESTELLA

Ne oltsa el a tüzet.

A SZOBALÁNY

Ahogy guggol. Kipattan a szikra, kiég a szőnyeg, kigyullad a ház – az én béremből ne vonják le.

ESTELLA

Én majd vigyázok.

A SZOBALÁNY

Feláll. Éjfélig?

ESTELLA

Éjfélig vagy hajnalig. Amíg hazajönnek. Ha már nem mentem el a koncertre, legalább szeretném tudni, milyen volt.

A SZOBALÁNY

Tessék képzelni, az előző helyen is az egyik öregasszony olyan kíváncsi volt…

ESTELLA

Nem vagyok süket.

A SZOBALÁNY

Nem kiabálok… Hogyha feljött hozzám a vőlegényem, a kisöreg menten ott termett a konyhában, ott sertepertélt. Hátha meghall valamit.

ESTELLA

Elfordítja a fejét. Magához még most is járkálnak „vőlegények”?

SZOBALÁNY

Az még az előző helyen volt… Hát aztán? Nem vagyok én olyan öreg.

ESTELLA

Elmehet.

A SZOBALÁNY

Csak áll. Azért jöhetnének.

ESTELLA

Csendesen. Jönnek.

A SZOBALÁNY

Én nem hallom.

ESTELLA

Most csukták be a kaput. Feláll.

A SZOBALÁNY

Lejjebb csavarja a petróleumlámpát. Legalább ne mondja az ügyvéd úr, hogy sokat fogyasztunk.

Második jelenet

ADOLPHE

Lép be elsőnek. Estella veje, 40–50 év közötti vidéki ügyvéd, de útban afelé, hogy képviselő legyen Párizsban. Micsoda kivilágítás!… Jó estét, kedves mama.

LOULOU

Fut be, talán ez az első estélyi ruhája. Drága nagymama, gyönyörű volt! Nyakába ugrik. Olivér olyan aranyos fiú, egész idő alatt cukorkával tömött. A végén már ránk is pisszegtek. Nagyon köszönöm, hogy átadtad neki a jegyet… Angyal vagy!

ADOLPHE

A kandalló előtt áll, gallérját gombolja, kiabál kifelé. Charlotte! Charlotte! Tudod, ki volt az, aki felköszönt nekünk a második sorból?…

ESTELLA

Nagy siker volt?

LOULOU

Elterül egy fotelban. A szünetben legalább harmincan mutatkoztak be. Olivért már majdnem megütötte a guta, annyi fiatalember jött oda hozzánk. Bontja le a haját közben.

ADOLPHE

Letolja a lábáról előbb az egyik, majd a másik escarpinjét. Charlotte! A polgármesterék igazán kedvesek voltak, nem találod? Oly bájos asszonyka… Leül, a tűz felé tartja a lábát. Szobalányhoz. Miért hagyja kialudni a tüzet? Hangosan. Charlotte! Neked mi a benyomásod?

A SZOBALÁNY

A cipőket szedte össze, most ráfúj a tűzre, hogy kicsap a hamu.

CHARLOTTE

Szép asszony, 40 felé jár. Csodálatos toalettben, de már ő is kezében hozza a cipőit. Ezt a rongyot én még egyszer nem veszem fel! Jó estét, drága anyám – mért nem tetszik már lefeküdni? Szobalányhoz. Gombolja ki a derekamat! Könnyű a polgármesternének oly bájosnak lenni, amikor Párizsból hozatja minden toalettjét… Ne tépje le a gombokat! Hirtelen. Tépje le, tépje le!

ESTELLA

Elhárítja a Szobalányt. Hagyja csak… Maga gombolgatja ki a lányát. Pedig igazán csinos ez a ruha.

CHARLOTTE

Ugyan már, anyám, honnan tudja maga, mi most a divat?

ESTELLA

Ami szép, az mindig szép.

ADOLPHE

Ez az!… Köszönöm, drága anyósom.

CHARLOTTE

Magának jó, anyám, maga már túl van mindenen.

ADOLPHE

A Szobalányhoz, aki némán szórakozik rajtuk. Mért nem mozog? Ahol eddig szolgált, ott talán bent hagyták a levetett cipőt a szalonban?

A SZOBALÁNY

Valamit morog. Szedi össze a cipőket.

ESTELLA

Szelíden, hogy más témára terelje a szót. Nem mondtátok még, hogy hogy vezényelt Berlioz úr!

ADOLPHE

Prímán! Bele se nézett a kottába. Ez az igazi művészet. Én is így szoktam elmondani a védőbeszédeimet.

ESTELLA

És különben, milyen?

ADOLPHE

Ó, egész más, mint a mi vidéki karmestereink… Amikor kijött, végignézett rajtunk, gomblyukában a becsületrend, s nekem eszembe jutott, hogy íme, ő egyike ama negyven embernek, akit már életükben halhatatlannak nevezhetünk, aki külföldön is annyi dicsőséget szerzett e hazának, akkor én nem azt kiáltottam, hogy éljen Berlioz, hanem azt kiáltottam: éljen Franciaország!… Többen oda is néztek… ő is.

CHARLOTTE

Tévedsz. Arra nézett oda, hogy én a zsebkendőmet lobogtatni kezdtem.

LOULOU

Két lába a levegőben, hogy a Szobalány jöjjön oda, és húzza le a cipőit. Akkor nézett oda, amikor Olivér leejtette az egyik staniclit, és a cukrozott gesztenye lepotyogott a földszintre. Rengeteget nevettünk, mert épp az a bácsi ült alattunk, akinek a koponyája ezüstből van, hisz ismered, nagymama, az a tábornok… és Olivér azt súgta, hogy „kopog a bádogtető”.

ESTELLA

Kedves Loulou, amikor mi fiatalok voltunk…

LOULOU

Felugrik, s kedves viharzással nagyanyjához. Tudjuk, nagymama, akkor mi tiszteltük az öregeket, mindig illedelmesek voltunk, a fiatalemberekkel nem nevetgéltünk…

ESTELLA

Igenis, ez így volt.

LOULOU

Elkapja Estella derekát. De mi mások vagyunk, mi fiatalok vagyunk, mi szeretünk táncolni…

CHARLOTTE

Loulou!

LOULOU

Egyedül forog tovább, valami Offenbach-melódiát dúdolva.

ESTELLA

Ezt énekelték talán a hangversenyen?

LOULOU

Á… Olivértől tanultam.

A SZOBALÁNY

Dúdolja tovább az Offenbachot.

ADOLPHE

Inkább hozza be a papucsomat.

A SZOBALÁNY

El. Némán. De az Offenbach-ritmusra mozogva.

Harmadik jelenet

ESTELLA

De mondjátok már, hogy néz ki az a Berlioz úr? Valamikor ismertem a családját.

LOULOU

Ugratja. De az még a múlt században volt… Még a nagy forradalom előtt.

ESTELLA

Nem a múlt században, kislányom. Ennyit még te is tudhatsz számolni. Már Napóleon javában császár volt akkoriban.

LOULOU

Szinte meghatódik. Drága nagymama. De az még az a nagy Napóleon volt.

ESTELLA

Igenis, a nagy Napóleon. Nagyon jól emlékszem, amikor indult Moszkvába, a kertünk alatt ment el…

LOULOU

Hogy te mikre nem emlékszel?… Nagy Napóleon elment a kert alatt… És hol jött vissza?

ADOLPHE

Csend legyen! Először is nem kell annyit mondogatni, hogy I. Napóleon milyen nagy volt. Talán III. Napóleon kicsi? Nézze meg az ember… Folytassa csak, nagymama. Én nagyon örvendek, ha majd el tudjuk mesélni társaságban, hogy a mi családunk kiváló emberekkel állt összeköttetésben… Tessék!

ESTELLA

Nem voltam én összeköttetésben velük. Még mit nem?

ADOLPHE

Most mondta.

ESTELLA

Igen, igen… a Berlioz gyerekek. De én akkor már nagylány voltam. Bálozó. Nekem is voltak udvarlóim.

LOULOU

Nagymama…

ESTELLA

Voltak. Bizony! Tűnődik. Hektor? Rázza a fejét. Hiába, már nincs előttem. A neve igen. Szinte hallom, ahogy anyja kiabálja: Hektor! Nevet. Az anyjára emlékszem jól. Lehetetlen kalapokat viselt még kint a szőlőben is. Olyan furcsa hangja volt: Hektoor!

ADOLPHE

Na jól van, nagymama, ebből már nemigen születik családi hagyomány… Még az is lehet, hogy az a Hektor egy kutya volt. Nevet. Hektor!

ESTELLA

Komolyan. Nem. Hektor a Berlioz doktorék fiúgyermeke volt. Ez a híres.

CHARLOTTE

Menjen, anyám, lefeküdni. Szép álmokat… Megcsókolja a homlokát.

ADOLPHE

Aranyosak ezek az öregek… Elásítja a végét.

ESTELLA

Az ajtóban. Charlotte, nem tetszik nekem ez az új szobalányod.

CHARLOTTE

De hisz a mama mondta, hogy ez jó lesz, mert már nem fiatal.

ESTELLA

Udvarlói vannak. Még most is.

ADOLPHE

Elsőnek ocsúdik. Mi az?

LOULOU

Az ablakhoz szalad, félrebillenti a bársonyfüggönyt. Ó… fáklyászene!

ADOLPHE

Charlotte! Mondd, mi van ma? Tudtommal nekem nincs ma sem névnapom, se születésnapom. Mért kapok én ma fáklyászenét?

CHARLOTTE

Biztosan megtudták, hogy fel akarsz lépni képviselőnek, s most felkérnek, hogy lépjél föl.

ADOLPHE

Akkor beszédet kell mondanom… Hol a cipőm?

Negyedik jelenet

A SZOBALÁNY

Be papuccsal. Fáklyászene! Fáklyászene! Estella fülébe. Fáklyászene!

ADOLPHE

Adja már a cipőmet. Átveszi. Nem a papucsot! Ledobja.

A SZOBALÁNY

Húzza szét a bársonyfüggönyt. Fáklyászene! A fehér muszlinfüggönyön a kinti fáklyák fényei, muzsikusok és instrumentumaik óriás árnyékai, s fölöttük, mint egy viharmadár: a karmester árnyéka.

MIND

Felnéznek erre az árnyékra. Berlioz!

ADOLPHE

A cipőmet! Kiszalad.

Ötödik jelenet

CHARLOTTE

És hátha nem is neki szól, hanem nekem. Odanézett, amikor a zsebkendőm lengettem… A cipőmet! Kiszalad.

LOULOU

Éjjelizenét nem szoktak mamáknak adni. A mama nevetséges… Hol a cipőm? Kiszalad.

A SZOBALÁNY

Még eddig egyetlen helyemen se kaptunk fáklyászenét. Felkapja a kis petróleumlámpát, lengeti.

ESTELLA

Mit csinál?

A SZOBALÁNY

Jelt adok. Így szokás.

A SZOBALÁNY

Leteszi a földre a lámpát. Most jön a bukéta! Kiszalad.

ESTELLA

Maga is nagy árnyékká válik a lámpa előtt, szeme ott fönt, azon a másik árnyékon. Azért egész jól bírja még magát… Ez a híres.

Hatodik jelenet

A SZOBALÁNY

Egy levéllel és egy óriási virágcsokorral. Itt a bukéta. Meg egy levél. Özvegy Fornier-né, született Duboeuf Estella… Ehhez mit szól?

ESTELLA

Átveszi, közben. Választ várnak?

A SZOBALÁNY

Egy hordár volt. Elment… A virággal mit csináljak?

ESTELLA

Olvas. Tegye le. Összehajtja a levelet. Menjen ki az előszobába, s ha Berlioz úr becsenget, mondja neki, hogy nem fogadhatom, már lefeküdtem. Holnap válaszolok levelére.

ESTELLA

Itt van. Ne várakoztassa sokáig. Bizonyára neki is rosszak már a lábai.

A SZOBALÁNY

El.

ESTELLA

Milyen türelmetlen…

Hetedik jelenet

ADOLPHE, CHARLOTTE ÉS LOULOU

Be jobbról, még utolsó mozdulatok a nyakkendőn, frizurán, cipőkanállal. Összevissza beszéd. Csengettek!… Te csak maradj!… Csinálj rendet!… Hol az a lány?

CHARLOTTE

Jaj, mama, legalább maga mért nem megy lefeküdni?

ESTELLA

Megyek már. Indul.

A SZOBALÁNY

Balról, az ajtóban. Berlioz úr nem megy el, azt mondja, ha nem fogadják, beugrik a Rhône-ba.

ADOLPHE

Berlioz úr itt van? Ki mondta, hogy nem fogadjuk?

ESTELLA

Csendesen. Én… Berlioz úr olyan ajánlatot tett nekem levelében, amire csak ezt felelhettem.

ADOLPHE

Csendesen. Ajánlatot?

LOULOU

Ajánlatot? A nagymamának?

CHARLOTTE

Loulou, tessék kimenni.

Nyolcadik jelenet

ADOLPHE

Ez a fáklyászene eszerint önnek szól?

ESTELLA

Nekem.

CHARLOTTE

A mama sohasem beszélt erről a „liaison”-járól.

ESTELLA

Kihúzza magát. Lányom, nekem semmiféle liaisonom nem volt és nem is lesz.

A SZOBALÁNY

Szárazon. Berlioz úr azt mondja, hogy már a múltkori levelére sem kapott választ.

ADOLPHE

Némán leül.

MIND

A nagymamára bámulnak. Kintről valami robaj, aztán csend.

A SZOBALÁNY

Küldjem a Rhône-ba?

ADOLPHE

Felugrik. Egy halhatatlant? Az én küszöbömről? Abban a városban, amely ma őt királyian fogadta? Mit szólna hozzá a polgármester? A császár?… A kultúrvilágról nem is beszélve.

CHARLOTTE

Drágám, beszélned kell vele.

ADOLPHE

Miért nekem?

CHARLOTTE

Mert te vagy a férfi.

ADOLPHE

Igazad van. A Szobalányhoz. Küldje be!

ESTELLA

Várjon! Adolphe-hoz. Én erre az emberre alig emlékszem. Egyszer régen írt nekem, én nem válaszoltam. A koncertjére azért se mentem el. Felőlem lehet akármilyen híres ember, de ön se felejtse el, hogy ebben a házban az én lelkem békéje mindennél előbbrevaló. Szobalányhoz. Most már mehet. Indul ő is, ellenkező irányba.

ADOLPHE

A hölgyek csak vonuljanak vissza. Rakosgatni kezd. Egy-kettő!

CHARLOTTE

Indul. Visszanéz. Mit csinálsz?

ADOLPHE

Elpakolom a törékeny holmit.

A NŐK

Mind el.

Kilencedik jelenet

ADOLPHE

Még gyorsan eldug egy kristályvázát.

ADOLPHE

Felugrik. Némán próbálja az üdvözlőszavakat… Majd hangosan. Lehet.

HEKTOR

Most 61 éves, már csonttá égett. Alig van hús rajta. Feje: anatómiai leckén egy koponya, csak rajta felejtették a zilált őszülő üstököt. Csupa csont és szíjas ín, görcsös izom. Beharapott szája tökéletes önfegyelmet, zárkózottságot mutat. Hirtelen halálos elernyedései éppoly meglepőek, mint hirtelen és hosszan tartó lobogásai. Fekete frakk, nyakában laza máslira kötött selyemkendő. Gomblyukában a becsületrend.

ADOLPHE

Elébe siet. Uram, amikor én ma este a hangversenyterem egyik páholyában tapsoltam önnek, s nőm kendőjét lobogtatta, mi remélni sem mertük, hogy még ugyanazon estén mi leszünk ama szerencsések…

HEKTOR

Elhárítja. Bocsánat, uram, hol van Estella? Csak talán nem beteg?

ADOLPHE

Mindjárt rátérek… Mert valóban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy az ön személyében a francia géniusz…

HEKTOR

Róla beszéljen, uram. Kétségbe vagyok esve, hogy mi van vele. Megkapta a levelemet?

ADOLPHE

Anyósom visszavonult, s engem kért meg, hogy…

HEKTOR

Megragadja. Rosszul lett? Éreztem.

ADOLPHE

Az ön látogatása egy kissé talán valóban hirtelen jött. S ezért, mint mondtam, engem kért meg…

HEKTOR

Hirtelen? Amikor negyvenhat éve készülök már erre a találkozóra? Hol van Estella?… Mondja meg az igazat: mást szeret?… Van valakije?

ADOLPHE

Uram, én nagyon sok mentséget találok rá, hogy ön félbeszakítja mondataimat. Ön kivételes lény, és zaklatott lelkiállapotban van, mindazonáltal…

HEKTOR

Egyszerűen. Én csupán egy sokat szenvedett ember vagyok, aki halála előtt még egy kísérletet tesz, hogy megtalálja a boldogságot.

ADOLPHE

Vállat von. Mit csináljak? Megint félbeszakított.

HEKTOR

Beszéljen, uram. Hallgatom.

ADOLPHE

Köszönöm. Épp azt óhajtottam megjegyezni, hogy engem a törvényszék elnöke sem szokott félbeszakítani… Berlioz mozdulatára. Kérem, ne szakítson félbe. Mindjárt rá fogok térni az anyósomra, akit ön gyermekkori ismeretségük jogán Estellának nevez… Újabb mozdulat. Kérem, ne türelmetlenkedjék. Ha negyvenhat évig várt, talán egy percet még kibírhat.

HEKTOR

Nem bírok ki. Már odakint az előszobában rosszul lettem. Éreztem, hogy eláll a szívverésem.

ADOLPHE

Ne ijesszen meg. Foglaljon helyet.

HEKTOR

Leül. Ne féljen, úgysem halhatok meg addig, amíg… Elhallgat.

ADOLPHE

Amíg?

HEKTOR

Amíg… Pont. Elmosolyodik. Látja, uram, önmagamat is félbeszakítom, ha felesleges dolgokat akartam volna kimondani. Ez szolgáljon vigasztalására félbemaradt körmondataiért.

ADOLPHE

Megengedi, hogy pár kérdést föltegyek?

HEKTOR

Mint, ha jól értettem, bírósági ember?

ADOLPHE

Nem, kérem, hanem mint ennek a családnak a feje.

HEKTOR

Estella, tudtommal, már nem kiskorú.

ADOLPHE

Nem. Ellenkezőleg. Abban a korban van, amelyben éppoly kevéssé tehetjük ki őt a szóbeszédnek, mint egy fiatal lányt.

HEKTOR

Hanyagul. Családom régi ösmeretségben van az ön anyósának családjával. Látogatásomban senki nem találhat semmilyen kivetnivalót.

ADOLPHE

De a városi zenekar élén? Fáklyászenével?! Gondolja meg, uram, hogy én közéleti ember vagyok. Nagymértékben bírom polgártársaim bizalmát, talán képviselőjük is leszek, ki tudja?

HEKTOR

Polgártársai majd azt fogják hinni, hogy a fáklyászenét ön kapta. Hogy eljöttem hódolni az ön politikai zsenijének.

ADOLPHE

Köszönöm.

HEKTOR

Várom a kérdéseit.

ADOLPHE

Bizalmasan. Mondja, volt önök között… valami?

HEKTOR

Én némán szerettem őt, s azóta emlékét őrzöm lelkem oltárán.

ADOLPHE

Mióta – azóta?

HEKTOR

Mondottam: negyvenhat éve.

ADOLPHE

Uram, ez a hűség megható, de már oly nagy, hogy – hogy is mondjam – nem normális.

HEKTOR

Nem normális? Feláll. Kinek van joga az én fájdalmaimra és reményeimre azt mondani, hogy nem normális? A franciákat én tanítottam meg rá, hogy merjenek őrültek lenni. Hány rozsdás láncot tépett le magáról az emberiség az én egetvívó muzsikám hallatára! Ó, nemcsak zenekart, kihúzott kardommal forradalmakat vezényeltem, hogy a királyok térdre estek a Tuilériák erkélyén, és a Rákóczi-indulómmal egy nemzetet, igen, egy nemzetet ráztam föl a Duna partjain. Ausztria beléreszketett. Én, én szedtem kottára Faust elkárhozását és Rómeó szerelmét… Ledöntöttem a koncerttermek falait, hogy semmi se válasszon el többé minket sem a pokoltól, sem a mennyországtól… Önök mindehhez tapsoltak, zsebkendőjüket lengették, sőt: páholyjegyet váltottak hozzá. Mert azt hitték, ez a bohóc a páholybérlők számára őrjöng, szenved és pusztítja magát. És ha egyszer, egyetlenegyszer elindulok egy gyermekkori álmom nyomában, hogy utolérjem, mielőtt még a koporsóba tesznek – amikor az örök hűség vallomásával akarom lezárni életemet: kinek van joga eltiltani engem a legszerényebb reménységtől, hogy szerethessem azt, akit szeretek? Kinek? Kinek van joga a romantika századában, itt Európában, amely az én zenémből tanulta a szabadságot, de csak játszani a szabadságot, mert lélekben rabszolga maradt, mint ön is, kinek van joga azt mondani nekem, aki lélekben szabad vagyok, hogy játsszam a normálist?… Tud erre felelni? Érti, hogy mit kérdezek öntől? Azt, hogy miért kell nekem egyedül a normálist játszanom?

ADOLPHE

Zavartan. Én úgy értettem, hogy… Elakad.

HEKTOR

Folytassa csak nyugodtan, nem szólok közbe. Nos?

ADOLPHE

Nem is úgy értettem. Hanem… Nem tudom folytatni.

HEKTOR

Ne erőltesse magát. Ezt én úgysem öntől kérdezem, hanem az utókortól. De azt a választ én már nem fogom meghallani… Adjon inkább egy pohár vizet.

ADOLPHE

Szétnéz, de a kancsót és a poharakat is elpakolta. Keresgél, bútorok mögött, fél szeme vendégén: észreveszi-e?.

HEKTOR

Magának mondja. Az utókor igazságot adhat, de már egy pohár vizet nem.

ADOLPHE

A sezlon alól elővarázsolta a vizeskészletet. Boldogan nyújtja. Kedves uram, no, felnőttek vagyunk, férfiak, nem vagyunk már gimnazisták, nézze meg az ember. Beszéljünk okosan.

HEKTOR

Megnedvesíti száját, iszik, majd. Én Estellával akarok beszélni.

ADOLPHE

Nem akarom kiábrándítani, de felette is eljárt az idő… Éppen önnek, aki, gondolom szabadon bejárhat az Operába, a kis hátsó kapun, bekopoghat – a női öltözőkbe, mindennap láthatja a kis balett-táncosnőket – csinosak, mi?

HEKTOR

Majd bemutatom önt nekik.

ADOLPHE

Igazán? Köszönöm. Szoktam Párizsba járni. Legutóbb is megnéztem a Kaméliás hölgyet. Mit szól hozzá? Kíváncsi vagyok a véleményére. Nemde remekmű?

HEKTOR

Nem láttam.

ADOLPHE

Nem látta? Művészember létére? Érdekes. Pedig az a nő ahogy ott haldoklik…

HEKTOR

Uram, telik az idő.

ADOLPHE

A témánál vagyunk, uram. A megoldásnál. A megoldás: Párizs.

HEKTOR

Nem értem.

ADOLPHE

Egy vidéki város mindig egy vidéki város. Rosszabb egy falunál. De ha, teszem azt, mi Párizsba költöznénk. A feleségem ott megnyitná szalonjait, bolondul a művészekért, híres írókért, ön felé is lengette zsebkendőjét, látta? az első emelet bal háromból, nálunk találkozhatna Párizs krémje, önt is mindennap szívesen látjuk, elhozhatja magával a kollégáit, a többi halhatatlant, elkísérheti feleségemet a színházba, még ő se látta a Kaméliás hölgyet…

HEKTOR

Bocsásson meg…

ADOLPHE

Leinti, s folytatja. Tudom, a nagymama… Mondok jobbat. Itt van a kislányom. Abban a korban van, mint Estella, mikor ön megismerte. Nézze meg a fényképét: szakasztott nagyanyja. De fiatal és üde. Ugyanakkor határozott zenei tehetség, amit a nagyanyjáról már nem lehet elmondani. Évek óta tanul zongorázni, mármint a kislányom, de ön ismeri ezeket a vidéki zongoratanárokat… Ha ön adna neki hetenként egy-két zongoraleckét, mint Liszt Ferenc ama genfi hölgynek, esetleg kiművelhetné a kislányom hangját, s ön ringathatná magát abban az illúzióban, hogy lám, negyvenhat esztendő óta semmi sem változott, itt van Estella, ifjonti bájában, csak éppen Lujzának hívják.

HEKTOR

Fejezze ki hódolatomat Lujzácskának…

ADOLPHE

A család barátai Loulou-nak becézik… Behívjam?

HEKTOR

Ne. Én a kis Loulou nagymamájával akarok beszélni.

ADOLPHE

Rendben van. Megpróbálom. Hány percet óhajt?

HEKTOR

Ha így kérdezi, csak azt válaszolhatom, hogy maradék életem minden percét szeretném az ő közelségében eltölteni.

ADOLPHE

Egy félóra elég lesz?

HEKTOR

Egy óra! Legalább egy óra!

ADOLPHE

Maradjunk háromnegyed órában… A kandallóórára mutat, s megnézi a magáét is. Önnél is ennyi van? Helyes. Amint látja, nem vagyok kőszívű. Indul az ajtó felé, majd megfordul. Hogy félreértés ne legyen, meg kell jegyeznem, hogy az anyósomnak bár van némi vagyona, de ebben a korban az már félig-meddig az örökösöké. Ezt nem mint jogász mondom, de ismerem az életet. Egy családban mindig zavart szokott okozni, ha partecédula helyett eljegyzési kártyát kapnak az örökhagyótól.

HEKTOR

Esküszöm, hogy nem érdekel Estella hozománya.

ADOLPHE

Csak úgy mondtam… Indul, majd hirtelen. Talán önnek van nagyobb személyes vagyona?

HEKTOR

Szárazon. Atyám után örököltem százezer frankot.

ADOLPHE

Igen… Ez minden?

HEKTOR

Eladtam egy vidéki házat.

ADOLPHE

Igen… Nem mozdul.

HEKTOR

Mint a Konzervatórium könyvtárosa rendszeres havi fizetést élvezek.

ADOLPHE

Az mennyi?

HEKTOR

Kétszáztizenhat frank.

ADOLPHE

És mint akadémikus?

HEKTOR

Úgy nem kapunk semmit.

ADOLPHE

Önök ingyért lettek halhatatlanok? Mit megtakarít ezen az állam!

HEKTOR

Szerzeményeim után kapom a megillető szerzői jogokat.

ADOLPHE

Körülbelül?

HEKTOR

Egy-kétezer frankot évente.

ADOLPHE

Mert a felét ellopják. Tudom. Miért nem bízza ezt egy jó ügyvédre? Én megdupláznám ezt magának. A címemet megmondhatja barátainak is.

HEKTOR

Aztán ha meghívnak mint karmestert. Most éppen Oroszországba készülök.

ADOLPHE

Állami megrendelések?

HEKTOR

Szerencsére nem vagyok kegyeltje a hatalomnak.

ADOLPHE

Ezen is lehetne segíteni…

HEKTOR

Uram, én a meggyőződésemet…! Az asztalra vág.

Tizedik jelenet

CHARLOTTE

Benyit. A nagy hangra. Mi történik itt?

ADOLPHE

Semmi, drágaságom. Már csak politizálunk… A feleségem. Mit szól hozzá?

HEKTOR

Meghajol.

CHARLOTTE

Nagyon örülök. Anyámat szíve mélyéig meghatotta az ön ragaszkodása. S reméli, letett gyászos gondolatairól.

ADOLPHE

Letett, letett. Mondd meg anyósomnak, hogy fáradjon be.

HEKTOR

Csak ha ő is akar.

CHARLOTTE

Berliozt nézi. De vigyázni fog rá, ugye? Ő már nem fiatal…

HEKTOR

Ha egy szentképet odaadnak egy hivő lélek elé, kell-e bizonygatni, hogy vigyázni fog rá…

CHARLOTTE

Elmosolyodik. Elhiszem, Berlioz úr. Kimegy.

Tizenegyedik jelenet

ADOLPHE

No látja, őt már meg is főzte. Ha egy nőnek azt mondják: szentkép…

HEKTOR

Nem neki mondtam.

ADOLPHE

Mindegy: családban marad. „Szentkép.” Nekem nem jutna eszembe ilyesmi. „Szentkép – hivő lélek”… Hol lehet az ilyesmit megtanulni?

HEKTOR

Ma már sehol.

ADOLPHE

Hja, persze, a romantika!

Tizenkettedik jelenet

HEKTOR

Jön?

CHARLOTTE

Kis titokzatos mosollyal bólint, s egy erre a célra szolgáló piszkafával meggyújtja a csillár gázlángjait… Anyám kérésére.

HEKTOR

Mint akit minden ereje elhagyni készül… Istenem.

ADOLPHE

Különben én is a romantika gyermeke vagyok. Kedves szüleim regényes nevet adtak nekem a keresztségben…

CHARLOTTE

Pszt! Adolphe… most tűnjünk el. Megy is ki jobbra.

ADOLPHE

Megnézi óráját, s az ajtóból vidáman. Nini, már le is telt egy negyedóra! El. Az ajtót nyitva hagyja.

HEKTOR

Magában. Gyilkos. Életemet megrövidítette egy harmadával. És merően nézi az ajtót, kicsit hátrálva, amíg –.

Tizenharmadik jelenet

ESTELLA

Megjelenik a nyitott ajtóban, ebben az árnyéktalan és könyörtelen klinikai fényben. Megáll. Jó estét, Berlioz úr.

HEKTOR

Megfogózkodik. Estella… Semmit se változott…

ESTELLA

Felnéz a csillárra, kicsit hunyorogva. Gondoltam, ez a fény elűzi innen a hamis illúziókat.

HEKTOR

…Ugyanaz a hideg megvetés, ugyanaz a közöny. Ugyanaz a részvétlen ragyogás.

ESTELLA

Foglaljon helyet, Berlioz úr.

HEKTOR

Lassan leereszkedik egy székbe. Csendesen. Estella… Kék csillag.

ESTELLA

Leül a kandalló mellé. Valóban, régi ismerősök vagyunk, Berlioz úr… Ön még serdülő fiúcska volt.

HEKTOR

Emlékszik?

ESTELLA

Őszintén bevallom, nem nagyon… Megengedi, hogy ezt a kézimunkát folytassam?

HEKTOR

Én mindenre emlékszem.

ESTELLA

Igazán? Pedig milyen régen volt. Mit csinált azóta, Berlioz úr?… Mit csinált az elmúlt fél században?

HEKTOR

Szenvedtem.

ESTELLA

Ó, pedig én azt hittem, hogy Párizsban az élet csupa vidámság. Ünneplés, siker…

HEKTOR

Párizs – egy temető. Engem is ott temettek el.

ESTELLA

Ugyan? Annyit olvasunk a hírlapokban az ön sikereiről. Most is bemutatták egy operáját, ha jól tudom.

HEKTOR

Örülnék, ha nem tévesztene össze sem Gounod-val, sem Meyerbeerrel. Az ő operáikat szokták bemutatni. Az enyéimet nem.

ESTELLA

A Faust? Tapogatózva kérdezte.

HEKTOR

Súgva. Azt Gounod írta. Én a Faust elkárhozását írtam. De azt nem játsszák.

ESTELLA

Pedig biztosan szép lehet… És hogy van a családja? Úgy emlékszem, voltak nővérei.

HEKTOR

A húgom meghalt.

ESTELLA

Ó…

HEKTOR

Hirtelen. És volt egy unokafivérem. Ő is ott nyaralgatott a nagyapa szőlőjében. Gaston. Az a jó táncos. Akkoriban már hadnagy volt…

ESTELLA

Én aztán elég hamar férjhez mentem. Aztán jöttek a gyerekek. Kettőt eltemettem. Kettőt fölneveltem. Már húsz éve özvegy vagyok. Nagy idő.

HEKTOR

Mért nem válaszolt a levelemre… Amit akkor írtam, húsz éve, amikor megtudtam, hogy meghalt a férje?

ESTELLA

Nagy gyászomban én csak a részvétlevelekre válaszoltam… Különben is, én olyan lusta levélíró vagyok, Berlioz úr, ha tudná!

HEKTOR

Esetleg feláll. Én abban a levélben már akkor feltártam szívemet… Akkor először. Most pedig…

ESTELLA

Pszt, a lányom itt van a szomszéd szobában.

HEKTOR

Hallgatózik?

ESTELLA

Én kértem meg, hogy maradjon itt a közelemben.

HEKTOR

Mondja meg akkor neki, hogy nincs szükség a jelenlétére.

ESTELLA

Eleve úgy rendelkeztem, hogy akkor is maradjon, ha esetleg szólnánk, hogy menjen el.

HEKTOR

Ennyire félt ettől a találkozástól?

ESTELLA

Ó, nem. Csupán meglepőnek találom az ön kitartását. S én nem szeretem a meglepetéseket. Mi itt vidéken nagyon nyugodtan élünk.

HEKTOR

De sokat mondogatja: vidék, nyugalom, család, férj, gyerekek…

ESTELLA

Mert ez az igazság. Mindig igyekeztem jó családanya lenni.

HEKTOR

Hiába igyekezett. Az igazság az, hogy közben ön mindvégig ott ragyogott az én életem sötét boltozatán.

ESTELLA

Felnevet. Ó, múzsa voltam? Múzsa?

HEKTOR

Ez nem nevetnivaló.

ESTELLA

Bocsásson meg, de ha ön látta volna az én napi foglalatosságaimat – mert a tyúkültetéstől a lekváreltevésig minden az én nyakamban volt, s csináltam is –, akkor bizonyára ön se mondaná ily lelkesen rólam, hogy múzsa vagyok, múzsa! mint azok a híres párizsi szépasszonyok, a Madame de Staël, a Madame Récamier, a Madame d’Agoult… Nevet.

HEKTOR

Nem olyan. Ezek a porban vannak. Hanem olyan, mint Dante Beatricéje.

ESTELLA

Minden nő boldog lehet, ha ilyesmit hall.

HEKTOR

Ilyesmit nem hallhatnak a nők. Csak a kiválasztottak. Ezer évben egyszer.

ESTELLA

De azért boldog vagyok, hogy ilyen illúziók miatt a gyerekeim nevelését nem hanyagoltam el.

HEKTOR

Önnek nem az volt a földi hivatása, hogy gyerekeket szüljön és érdektelen házaséletet éljen…

ESTELLA

Berlioz úr, megtiltom!

HEKTOR

Igaza van. Bocsásson meg. Adja a kezét… De ha tudná, hogy nincs nagyobb keserűség annál, mintha öregen látjuk, hol rontottuk el az életünket.

ESTELLA

Nem adja oda a kezét. Látja, kedves Berlioz úr, és mégis mindenáron azt akarja, hogy én is valami ilyen keserű felismerésre jussak. Mért nem akar meghagyni engem abban a szent tudatlanságban, hogy az életem úgy volt jó, ahogy volt. És legyen áldott érte az Úr neve.

HEKTOR

Adja ide a kezét. Bocsánata jeléül.

ESTELLA

Most odanyújtja. Berlioz úr, azt hittem, hogy ön szeret szenvedni.

HEKTOR

Őszintén. Higgye el, asszonyom, nekem a szenvedés sem okoz tiszta örömöt, mert tönkretesz mindent a reflexió. Az, hogy mindent olyan dermesztő világosan látok. Az értelmem csak kacagni tud azon, amit csinálok. Most is. Hogy szorongatom az ön kezét. Csakugyan, mint egy gimnazista.

ESTELLA

Akkor engedje el, és nem fog kacagni senki.

HEKTOR

Mióta vágytam rá, megérinteni a kezét. S nem engedi el.

ESTELLA

Pszt, a lányom… Elvonná.

HEKTOR

Egy szót se szólok. Némán csókolja a kezét.

ESTELLA

Hangosan. Azt hiszem, Berlioz úr, lassan kihűl a szoba.

HEKTOR

Halkan. Könyörüljön meg rajtam, mint apáca egy elesett emberen, mint egy jó nővér…

ESTELLA

Igyekezni fogok…

HEKTOR

Lázasabban, de még mindig halkan. Hisz azt a sebet, amelytől szenvedek, ön ütötte…

ESTELLA

Mit tehetnék önért?

HEKTOR

Felugrik. Egyszerű. Szökjünk meg! Kint vár a kocsim. Két nap múlva indulok Szentpétervárra. Mint egy nagyhercegnőt, úgy viszem magammal.

ESTELLA

Felállt. Alig jut szóhoz. Megőrült.

HEKTOR

Mért? Liszt Ferenc is szöktetett asszonyt. Neki lehetett?

ESTELLA

De nem engem.

Tizennegyedik jelenet

CHARLOTTE

A küszöbön. Nyilván a megbeszélés szerint. Parancsol, anyám…

ESTELLA

Oda se néz. Menj ki most. Vagy hozzál be fát… Egy kis beszédem van Berlioz úrhoz.

CHARLOTTE

Átmegy a szobán a bal oldali ajtóhoz.

ESTELLA

Ide hallgasson, uram… Megvárja, amíg Charlotte beteszi maga mögött az ajtót.

Tizenötödik jelenet

ESTELLA

…Most tanúk nélkül vagyunk… Ön joggal kérdezhette, hogy miért nem akartam fogadni önt. Egy öregasszonynak is meglehetnek a maga hiúságai. Én húszéves voltam, amikor utoljára látott. Vagy huszonegy. Ha már oly kegyelettel emlékszik rám, azt akartam, hogy emlék maradjak. De nem, ön a valóságot akarta. Ezt a szomorú és nevetséges valóságot. Jó! Akkor hát gyújtsuk meg a lámpákat, s ha ez sem elég, tessék: jöjjön közelebb, nézzen az arcomba. Felemeli az asztali lámpát.

HEKTOR

Is felragad egy lámpát. Nem! Ön nézzen rám! Nézze ezeket a mély ráncokat, ősz hajamat, dúlt lelkem zavarát szemem tükrében. Néha minden ok nélkül leroskadok, és zokogok… Ötven év óta útban vagyok maga felé. Eddig tekintettel voltam a konvenciókra. A döntő lépéstől mindig visszarettentem. Most már elég! Úgy akarok meghalni, hogy az ön ölébe hajtsam fejem.

Tizenhatodik jelenet

CHARLOTTE

Be, egy hasáb fával. Elveszítettek valamit?

ESTELLA

Igen. Leteszi a lámpát.

CHARLOTTE

Nézi őket. Mi történt itt? Berlioz úr, ön visszaélt azzal, hogy én odakint voltam. Leteszi a fát. Pedig megígérte… Átöleli anyját. Hogy dobog a szíved.

HEKTOR

Semmi olyat nem mondtam, amit az ön jelenlétében is meg ne ismételhetnék.

CHARLOTTE

Tudom, képes rá. Hallottam azt is, hogy mikkel kezdte. Szégyellhetné magát.

ESTELLA

Csitt!… Látja, Berlioz úr, milyen szigorú bíráink a fiatalok.

HEKTOR

Majd egyszer ők is megtanulják…

CHARLOTTE

Mit tanulunk meg? Szeretném tudni.

HEKTOR

Hogy minden lemondás az életünkben egy-egy öngyilkosság volt. De akkor már verhetik fejüket a falba. A kandalló előtt. Rádobja a hasábfát.

ESTELLA

Azt hiszem, Charlotte, mégis jobb, ha kimégy.

CHARLOTTE

Hagyja anyám, az ilyen tanítások leperegnek rólam.

HEKTOR

…Minden érzésnek és minden gondolatnak egyszer be kell teljesednie. Dobálja a fát. Ebben a tekintetben tökéletes egyetértésben van a szívem, mely Shakespeare-től tanulta a szenvedélyt, az eszemmel, mely Descartes-tól tanulta a mindhalálig logikus gondolkozást.

ESTELLA

Túl magas ez már nekünk, Berlioz úr.

HEKTOR

Feláll. Minden tizenhat éves lány megértené: legyen a feleségem, Estella.

CHARLOTTE

Anyám, én ezt nem tűröm, én szólok a férjemnek.

ESTELLA

Hagyjad. Berlioz úr öregember, ne tegyük ki annak, hogy egy fiatalabb férfi megleckéztesse.

HEKTOR

Mit tartozik ez bárki másra? Szabadok vagyunk. Leróttuk adónkat a társadalomnak, én alkottam, ön szült… És leróttuk adónkat az istennek, mert mindketten sokat szenvedtünk.

ESTELLA

Először is, Berlioz úr, öregek vagyunk. Ezt már az előbb kölcsönösen megállapítottuk. Másodszor pedig: nem is egyformán öregek. Ön jó néhány évvel fiatalabb nálam.

HEKTOR

Nem számít!

ESTELLA

Harmadszor pedig: tegye le azt a piszkavasat, mert a végén csakugyan leüt vele valami vázát.

HEKTOR

Visszateszi a kandalló rostélyára, morogva. Nem számít, mondom.

ESTELLA

Engem az anyám – a te drága nagyanyád, Charlotte – mindig arra tanított, hogy nem jó, ha az az illető fiatalabb. És ő bölcs asszony volt. Ha nem is olyan bölcs, mint a maga bölcsei.

HEKTOR

Erre az ellenvetésre is felkészültem jó előre. Papírt vesz elő. Már húsz éve gyűjtöm az adatokat. A világtörténelem megcáfolja az ön bölcs mamáját. Esetlen szemüveget is tesz fel. Tessék: Kleopátra első férje tíz évvel volt fiatalabb a nőnél…

ESTELLA

Kleopátra! Nevet. Soha nem jutott eszembe, hogy Kleopátra nyomába lépjek.

HEKTOR

Ahogy tetszik. Vannak újabb példáim. Balzac istenítette Madame de Bornyt, aki éppen húsz évvel volt idősebb nála. Tovább megyek…

ESTELLA

Hagyja. Tegye el azt a papírt. És üljön le. Ezzel az ostrommal ön meghódíthatott volna bárkit. A világ legszebb asszonyait. A császárnét is. Azt mondják, nagyon édes asszony.

HEKTOR

Az. De a férje tökfejű. Ahogy az már lenni szokott.

ESTELLA

Lehet. Ezt még nem hallottam. A vőm tiszteli az uralkodót… No, üljön le, ha mondom. Úgy ni!

CHARLOTTE

Nem tudom, hogy nem kéne-e inkább megnézni az órát…

ESTELLA

Ülj csak le te is, Charlotte, ide mellém. Meglátod, Berlioz úr magától rá fog jönni, hogy rossz helyen csöngetett be. Hirtelen. Mondja csak, uram, milyen színű volt az én hajam?… Hiába nézi. Most már ősz teljesen. Akkor milyen volt?

HEKTOR

Az ön haja?

ESTELLA

Hm… no? Charlotte-hoz. Ne súgj.

HEKTOR

Azt hiszem… szőke. Lehunyja a szemét. Szőke! Esküszöm.

ESTELLA

Sajnálom, barna volt. Gesztenyebarna. Ugye, Charlotte?

CHARLOTTE

Csodálkozva nézi anyját, majd igent int.

HEKTOR

Lehetetlen.

ESTELLA

Bizony.

HEKTOR

Most is látom magam előtt, áll fent a sziklán, egy kék szalag a hajában, lobog a szélben gyönyörű szőke haja…

ESTELLA

Kék szalag? Újabb tévedés! Soha életemben nem viseltem kék szalagot. Utálom a kék színt. Ugye, Charlotte?

HEKTOR

Vigyázzon, kedves asszonyom, a hamis tanúzást az isten is bünteti. Benyúl a belső zsebébe.

CHARLOTTE

Hallgat.

HEKTOR

Azért. Üresen visszahúzza a kezét.

ESTELLA

Élénken. Attól félek, Berlioz úr, hogy ön a képzeletének rabja. Emlékezni vél olyan dolgokra, amelyek talán nem is voltak.

HEKTOR

Még a múltamból is ki akar forgatni? Hát az a szőlő sem volt igaz, ahová nyaralni eljártunk, ott Miolanban?

ESTELLA

Szinte tapsol. Újabb tévedés, Berlioz úr. Nem Miolan volt, hanem Meylan…

HEKTOR

A név nem számít.

ESTELLA

Ön mindenre rosszul emlékszik. Miolan, szőke haj, kék szalag… Berlioz úr, lehet, hogy mi nem is ismerjük egymást?

HEKTOR

Ön ott állott a sziklán. Kék szalaggal a hajában.

ESTELLA

A mi szőlőnkben nem is volt szikla.

HEKTOR

Mielőtt idejöttem volna, tegnap délután elzarándokoltam abba a szőlőbe. Elővesz egy darab követ, leteszi az asztalra. Ezt onnét törtem le, arról a szikláról. Újabb holmikat rakosgat ki. Ezt a fakérget arról a gesztenyefáról, amelyen a hinta lógott… Egy kis ág. Ez a sűrű szederbokor a présház ajtajában nőtt. Odafönt a hegyen. Emlékszik?

ESTELLA

Mondd Charlotte, beszéltem-e én nektek valaha is erről a szőlőről?

CHARLOTTE

Nem, anyám.

ESTELLA

Látja.

HEKTOR

Ne bolondítson már meg.

ESTELLA

És ami most a legfontosabb, ne haragudjék, de önre aztán egyáltalán nem emlékszem. Már játszik vele. Pedig az öregek memóriája, már ami a régi dolgokat illeti…

HEKTOR

Belső zsebéből előránt egy kék szalagot. És erre, erre sem emlékszik?… Az öné volt!

ESTELLA

Érdekes… Talán ezt is tegnap találta meg valahol?

HEKTOR

Ezt negyvenhat éve hordom itten a szívem fölött.

ESTELLA

Hajához teszi. Hogy kifakult ez is… Hogy jutott magához? Ellopta?

HEKTOR

Ön elveszítette. Én megtaláltam…

ESTELLA

Hol?

HEKTOR

Kedves kis Charlotte, engedje meg, hogy így szólítsam, hiszen az apja lehetnék – Elmosolyodik. –, ez persze csak olyan formula…

CHARLOTTE

Tessék?

HEKTOR

Nem hagyna most magunkra?

CHARLOTTE

Ha anyja mellett állt vagy ült, most átfogja anyja vállát. Most nem. Mert megint felizgatta az anyámat. Úgy dobog a szíve…

HEKTOR

Az a jó. Az azt jelenti, hogy most már kezd emlékezni. Nyomon vagyunk.

CHARLOTTE

Nagyra van azzal a kék szalaggal…

ESTELLA

Menj csak, kislányom. Nyugodtan.

CHARLOTTE

Homlokon csókolja anyját. De azért az ajtót nyitva hagyom. Indul. Ehhez tartsa magát. El jobbra.

Tizenhetedik jelenet

HEKTOR

Csitt, ne szóljon… Milyen illata van még ennek a kis töppedt, hamvaskék szedernek… Mért remeg úgy? Az asztalon rakosgat. Itt folyik az Isère. Itt volt a nagypapa háza. És a kanyargós Isère mögött, a távolban, ott tündökölt az örök hóval borított jeges szépség, a Mont Blanc…

ESTELLA

Nem is a Mont Blanc volt, hanem a Bella Donna.

HEKTOR

Ugye, emlékszik már maga is?

ESTELLA

De ön mindent túloz… Önnek minden hegy már a Mont Blanc.

HEKTOR

Miért? Én a Mont Blancot is meg akartam hódítani… S itt volt egy tó, a kert aljában…

ESTELLA

Csak tavacska.

HEKTOR

Esténként a békák brekegtek benne.

ESTELLA

Ez már igaz. A békák.

HEKTOR

Ugye? És a Bella Donna csúcsán még ott volt az alkonyi fény. Fölötte pedig ott ragyogott egy kék csillag. Stella Montis.

ESTELLA

A Kaszás-csillag.

HEKTOR

Ön este átjött hozzánk. Én elbújtam a sötét ebédlőben, és játszani kezdtem a kis flótámon Orfeusz búcsúdalát: „J’ai perdu mon Euridice… rien n’égale à mon malheur.” Már akkor is Gluck volt az eszményképem – ön mellett. Az unokabátyám átszólt: inkább zongorázzál, Hektor!… Önök aztán táncoltak. Akkor jött divatba a valcer.

ESTELLA

Szeméhez érinti kendőjét.

HEKTOR

Maga most másra gondol.

ESTELLA

Ó, nem, nem. Én csak arra gondoltam, hogy volt – nincs.

HEKTOR

Kicsoda?

ESTELLA

A fiatalságom.

HEKTOR

Itt volt. Nem érezte?

ESTELLA

Berlioz úr, hálás vagyok az érzésekért, amelyeket oly híven megőrzött irántam. Feláll.

HEKTOR

Felugrik. Azt hiszi, hogy egy könnycseppel, amit az Isten tudja, kiért ejtett, engem most már lerázhat?

ESTELLA

Megint kezdi? Hiába kezdi.

HEKTOR

Addig ismétlem, amíg igent fog mondani. Az ajtóhoz megy, behúzza.

ESTELLA

Unalmas lesz.

HEKTOR

A tenger is ismétli magát. És mi a tenger az én keserűségemhez képest.

ESTELLA

Ha ilyen mélakóros, menjen orvoshoz.

HEKTOR

Én boldogságra születtem. Örömhimnuszokat akartam írni. De amikor megtudtam, hogy ön férjhez ment, egy misémben megírtam a világ végét. Az olyan világvége volt, hogy amit majd az Isten fog csinálni, az már csak utánérzés lesz, plágium.

ESTELLA

Nem szeretem ezeket a rossz tréfáit.

HEKTOR

Helyes. Mondja azt, hogy Isten, és hinni fogok az Istenben. Mondja azt, hogy Hektor, és hinni fogok önmagamban. És meg fogom találni a harmóniát.

ESTELLA

Nem kezdek új illúziókat. Minden nappal rövidül az életem. Mi van már hátra nekem?

HEKTOR

Olyan boldogságot ígérek, hogy meg fogjuk állítani az idő futását. Fel fog kiáltani ön is az én Faustommal: oly szép vagy, pillanat!

ESTELLA

Az én életemet egyetlen férfi töltötte be. Az a férjem volt.

HEKTOR

Meghalt.

ESTELLA

Az ő emlékének élek. Egyedül.

HEKTOR

Nem igaz! Kimondta, s most már nem vonhatja vissza.

ESTELLA

Remeg a felindulástól. Halkan. Most pedig távozzék!

HEKTOR

Most már éppen nem. Most már tovább mondom… Tudja, hogy találtam én ezt a szalagot?

ESTELLA

Takarodjék! Megfogja a kis ezüstcsengőt…

HEKTOR

Már mellette. Fogja a kezét, hogy ne csengethessen. Suttogva. Én ott voltam a présházban, 1816. szeptember 15-én… Egy szerdai nap volt. Délután 3 óra. Megfigyeltem, hogy maga arra szokott sétálni. Ott rejtőztem a taposókádban.

ESTELLA

Hallgasson.

HEKTOR

Nem. Most már nem. Beszélni akartam magával. Vallani akartam. Akkor először… És maga jött, csakugyan. Megismertem a lépteit. Besurrant. Ott állt meg az ajtóban. Egy lépésnyire tőlem. Egy szederinda meg is vérezte a kezét. Hallottam lélegzetét, mint most. Ekkor újabb léptek…

ESTELLA

Nem igaz!

HEKTOR

De igaz. És jött Gaston, az unokabátyám. Skarlátpiros egyenruhában.

ESTELLA

Könyörüljön rajtam. Leroskad a székbe.

HEKTOR

Együtt vele térdre rogy, így mondja. Maguk se könyörültek rajtam. Arra ítéltettem, hogy lássak és halljak mindent. És amikor megint kisurrantak onnét, én előmásztam rejtekemből, és leborultam a földre, amely még forró volt, és haraptam a földet, ömlött a könnyem, csupa sár lett alattam a döngölt agyag, ennek az agyagos sárnak az íze itt van a számban, ezt érzem azóta is minden csókban… Ahogy kezét csókolja, hirtelen felnéz rá. Drágám, mi van magával? Rosszul van?… Szóljon!

ESTELLA

Nem. Nem vagyok rosszul. Pedig most meg kéne halnom…

HEKTOR

Jó. Haljunk meg együtt.

ESTELLA

Velem? Egy ilyen személlyel?

HEKTOR

Istennőm, múzsám, eszményképem, madonnám. Ottan a port nyelve, esküvel fogadtam, hogy másnap katonának állok, kapitány leszek, tábornok, egy új Bonaparte, meghódítom a világot, és eljövök önért, és elragadom ettől a hadnagytól…

ESTELLA

Gaston két nap múlva elutazott. Többé nem láttam. Nem is írt.

HEKTOR

A gyáva hadnagy! Tudom. Meg is akartam ölni őt ezért. Vívni tanultam egy szőlőkaróval…

ESTELLA

Megsimítja Hektor fejét.

HEKTOR

De Napóleon Szent Ilonára került. A katonaiskolákat mind bezárták. És én nem tudtam meghódítani a világot.

ESTELLA

Milyen drágán kell fizetnem érte, hogy elkövettem azt a ballépést.

HEKTOR

Elkövette – de glóriában! Én láttam. Az üdvözült lelkek sikolthatnak úgy, amikor Isten színe elé lépnek. Én hallottam. Ne szégyellje! A szenvedély az asszonyok egyetlen erénye. Minden egyéb kitalálás, hazugság. Ön ott szállott a mennybe, a szemem láttára. Az a sikoly olyan volt, mint a születő csillagok fénye. Szeplőtelen kék lobogás… Azóta én ezt a csillagot kergetem, sápadt holdként, hegedűszóval.

ESTELLA

Azt hittem, ötven év penitenciája elég. A mindennap megújuló robot és győzelem. Az a sok habfehér pelenka, fényes ingmell és megstoppolt zokni. Ezek alá akartam temetni múltamat. Meg a gyerekek jeles bizonyítványa. Még latinul is én tanultam velük. A lányomnak hozományt gyűjtöttem, és olyan stafírungot! Minden párnahéj egy madeira-remekmű…

HEKTOR

Így vesztegette drága idejét. Ujjait csókolja. Amikor tudta, hogy meghalunk, és vége.

ESTELLA

Volt egy férjem. Ki mit se sejtett. Érette csináltam.

HEKTOR

Feláll. Mégis meghalt. És meghaltak a gyerekei. És a többi is meg fog halni. Ha másokért élünk, senkinek nem marad semmije.

ESTELLA

Ez volt a sorsom.

HEKTOR

Nem igaz. Az a magasztos szenvedély, amellyel odaadta magát egy fajankónak…

ESTELLA

Ne bántsa őt. Az én fájdalmam is lehet szent. Feláll.

HEKTOR

Egy méltóbb partner oldalán ez a szent szenvedély tovább loboghatott volna.

ESTELLA

Kiről beszél?

HEKTOR

Magamról.

ESTELLA

Ön gyermek volt. Bocsánat: serdülő.

HEKTOR

Már nem vagyok az.

ESTELLA

Késő.

HEKTOR

Amikor a boldogság küszöbén állunk…

ESTELLA

Ó, fél lábbal a sírban.

HEKTOR

Épp ez a csodálatos.

ESTELLA

Nevetnének rajtunk. Minő ízléstelenség, mondanák. Két múmia, és most kezdik… Pfuj!

HEKTOR

Csodálni fognak. Olyan nászindulót írok, amelynek hangjára az emberiség letérdel, s könnyekkel szemében nézi, hogy mi ketten, éppoly halandók, mint bárki más e földön és éppolyan élnivágyók, igenis: két lelkes múmia, elindulunk kézen fogva, hogy legyőzzük a szerelem legnagyobb ellenségét.

ESTELLA

Mit? A halált?

HEKTOR

Nem. Az öregséget… Ezt várja tőlünk az emberiség. Minden előttünk járó nemzedék emiatt szenvedett, de nem mert megmukkanni sem, mert rászóltak, kuss, öreg vagy, te vénség, ne bogározz! De az én muzsikámat nem lehet elhallgattatni. Százezer generáció néma vágya fog feldörömbölni benne… Kétszáz vonós, kétszáz fúvós, ütősök. Énekkar. És eltörpül mellette Lohengrin nászindulója. Pám-pám-pá-pám! – ez is zene? Wagnert kifütyülik!

ESTELLA

Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Önt elkápráztatják a művészi ambíciók…

HEKTOR

Bocsásson meg. Igaza van. Egy hangjegyet nem írok le többé. Tűzbe dobom, amit eddig írtam. Minden percem az öné lesz.

ESTELLA

Jövőre hetvenéves leszek.

HEKTOR

Szeretem.

ESTELLA

Ez nem szerelem. Csak meglátott engem, ott. Nekem is voltak fiaim. Tudom, hogy min mennek keresztül a kamaszkorban…

HEKTOR

Annál jobb, ha tudja. Hogy nem rózsavíz a szerelem. Az ilyen titkok hozzátartoznak.

ESTELLA

Tartsa meg az ilyen titkait.

HEKTOR

És ha Gaston jelentkezett volna? Az ő titkaival?

ESTELLA

Most már neki is ugyanezt mondanám.

HEKTOR

Biztos?

ESTELLA

Biztos.

HEKTOR

Hála Istennek. Féltem, hogy még mindig őt szereti.

ESTELLA

Nagyon szerettem. Majdnem meghaltam utána. De nem haltam meg, csak eltemettem magam.

HEKTOR

Ezzel a szóval ne tréfáljunk. Mert hamarosan megtudjuk, mit jelent igazából.

ESTELLA

Öreg vagyok, gonosz vagyok. Kérdezze meg a cselédeket. Gyűlölöm a fiatalokat. Ami volt, elmúlt.

HEKTOR

Tegnap, hogy ott jártam Meylanban, ezt nem mondtam el, bementem a présházba is…

ESTELLA

Hagyjon már engem azzal a szörnyű présházzal, igazán megszenvedtem érte. Indulatosan járkál. Mit kezdi mindig?

HEKTOR

…Bementem a présházba, leborultam a földre, körülöttem dongtak a darazsak, és a föld éppolyan forró volt, mint akkor. És én éppúgy sírva fakadtam.

ESTELLA

Ez egy fixa idea, amelyhez nekem már semmi közöm nem lehet. Elfordul. Kérem, ne űzzön csúfot belőlem.

HEKTOR

Felejtse el, ami közben volt.

ESTELLA

Szavak!

HEKTOR

Háttal áll, a kandalló tüzét bámulja. Megint leégett a fa. Megrakjam? Letérdel.

ESTELLA

Hagyja… Gaston is azt mondta, hogy szeret. A férjem is azt mondta, hogy szeret. Hazudtak.

HEKTOR

Esküszöm, hogy szeretem.

ESTELLA

Ők is esküdöztek… ojjé!

HEKTOR

De én megkérdezném tőlük, mint Hamlet, hogy krokodilust ennének-e önért? Kiveszi a piszkavasat. Megfogja a vas tüzes, izzó végét. Sápadtan áll. El fogja hinni nekem, hogy szeretem.

ESTELLA

Vállat von. Majd. – Harmadszorra nem rontom el az életemet. Visszafordul. Mi történt? Halottsápadt… Hektor!

HEKTOR

Csakhogy egyszer így szólt.

ESTELLA

Szent isten… füstöl a keze! Tegye le azonnal!

HEKTOR

Addig nem, amíg nem hiszi el, hogy szeretem.

ESTELLA

Elhiszem, el…

HEKTOR

Hogy az életemnél jobban szeretem.

ESTELLA

Elhiszem… jó…

HEKTOR

…hogy Hektor engem az életénél jobban szeret.

ESTELLA

Hogy Hektor engem jobban szeret az életénél. Már fogja is a vasat, hogy kivegye a kezéből. Bolond, jaj de bolond.

HEKTOR

Ne húzza, odasült a bőrömhöz… Leül. Végre leejti a piszkavasat.

ESTELLA

Mutassa a kezét. Megrázza a csengőt. Olajat rá… Letérdel elébe.

HEKTOR

Semmi, semmi. De tudja, én nem bírom a testi fájdalmat – csak a lelkieket.

ESTELLA

Hogy csinálhat ilyet?

Tizennyolcadik jelenet

CHARLOTTE

Jobbról. Valami baj van?

ESTELLA

Hozzál egy kis olajat.

HEKTOR

Véletlen… Csak egy kis baleset…

CHARLOTTE

El.

Tizenkilencedik jelenet

HEKTOR

Azt mondják majd: legénykedett, és nem bír ki egy kis fájdalmat…

ESTELLA

De hisz ön remeg…

HEKTOR

Az ajtó felé. Ne engedje be. Röstellem magam.

ESTELLA

Feláll. Megy az ajtóhoz. Ott megáll. Olyan tisztán emlékszem most már mindenre. Ott folyt az Isère… Az egyik szüreten szagos szőlőt hozott oda nekem.

HEKTOR

Igen… Sérült kezét simogatja.

ESTELLA

Csak hogy figyelmét elterelje, vidáman. És a szüretelő lányok, hogy mit énekeltek… Emlékszik?

HEKTOR

Nem is tudom én már.

ESTELLA

Jaj, dehogyisnem tudja…

HEKTOR

Fáj.

ESTELLA

Már be is vette az olajos üveget, s dalolva jön, halkan –.

HEKTOR

Sziszeg.

ESTELLA

Daloljon, kedvesem. Ápolja közben a kezét.

HEKTOR

Nem emlékszem már…

ESTELLA

Muzsikus létire kéreti magát. Na fújja csak, majd kijavítom „Derrière…”

HEKTOR

ESTELLA

Becsomagolta a kezét. Így ni! Még egy csókot is nyom rá. Feláll.

KETTEN

ESTELLA

Közben hátrakerült, és a kandallón megállította az órát, s énekelve jön vissza a dal végére. Hogy vége lett, nagyot nevetnek. Így ismétli.

HEKTOR

Látja, nem is kellett kijavítania. Úgy énekeltem, mint amikor kórista voltam az Operett Színházban. Nevet. Annak is van vagy negyven éve.

ESTELLA

És nevetni, mikor nevetett utoljára?

HEKTOR

Azt hiszem, most nevettem életemben először.

ESTELLA

Mégiscsak volt valami haszna ebből a találkozásból.

Huszadik jelenet

CHARLOTTE

A férjem azt mondja, hogy ugyancsak későre jár. Nézi az órát. Nem értem…

ESTELLA

Megállt az idő.

CHARLOTTE

Csak most állhatott meg.

ESTELLA

Igen, amikor Berlioz úrral olyan jót nevettünk… Isten vele, barátom, ígérem, ezentúl én is sokat fogok gondolni azokra a szép napokra, hogy is mondta? Miolanban… Jaj, ne fancsalodjék el megint. Szeretném megőrizni emlékben a mosolyát. Kezét nyújtja.

CHARLOTTE

Hátat fordít, ott hátul, ahol áll, ne legyen tanúja senki ennek a búcsúnak.

HEKTOR

Mosolyog. Homlokához érteti Estella kezét. Mikor látjuk egymást?

ESTELLA

Mához egy évre, ha önnek nem alkalmatlan.

HEKTOR

Mosolyogva. Boldogan – ha még nem haltam meg akkorra.

ESTELLA

Mosolyogva. Ha Genfben nem, majd a túlvilágon.

HEKTOR

Az ajtóban még meghajol mosolyogva. Irigylem Dantét, neki nemcsak Beatricéje volt, hanem hite is – efféle randevúkban. Mosolyogva meghajol. Még int egyet. El.

ESTELLA

A szoba másik végéből mosolyogva int utána.

Huszonegyedik jelenet

CHARLOTTE

Kezdi felhúzni az órát, aztán megindítja.

ESTELLA

Készítsd ki Adolphe talárját. Holnap tárgyalása van. Majd én átvasalom reggel.

CHARLOTTE

Kifordul erre, nézi az anyját, megindult kis mosollyal, részvéttel. Bólint. Jó…

ESTELLA

S mondd meg ennek a szobalánynak, hogy takarítson itt jobban. Amikor Berlioz úr letérdelt, poros lett a nadrágja. Azt hittem, kisül a szemem. Megfordul, indul. De azért nem kell elküldened ezt a szobalányt. Felőlem maradhat. Az ajtóban. Aludj jól. El.

Huszonkettedik jelenet

CHARLOTTE

Lassú, szórakozott mozdulatokkal helyre rak egy vázát, majd egy másikat, gépiesen…

ADOLPHE

Halkan be. Otthoni köntösben, égő szivarral. No? Mi volt?

CHARLOTTE

Nem felel. Gyorsabban rakosgat.

ADOLPHE

Kiturbékolták magukat?

CHARLOTTE

Már viharos gyorsasággal rakosgat, csak úgy csattannak keze alatt a tárgyak.

ADOLPHE

Megnéztem közben a szerzői jogra vonatkozó rendelkezéseket. A szerző halála után ötven évig kapja a család a százalékot. Kiszámítottam…

CHARLOTTE

Odacsapja az asztalhoz az egyik díszedényt. Mondd, miféle érzelmeket nyújtottál te nekem? Szembefordul vele.

ADOLPHE

Mi a baj?

CHARLOTTE

Megfognád te értem a tüzes vasat? Megállítanád az időt?… Hozzád beszélek!… Ennél krokodilhúst?… Mit kaptam én tőled? Miféle szerelmet? Felelj!… Tudod te egyáltalán, hogy mi a szerelem? Elkezd nevetni. Földhöz csap egy vázát. Én sem tudom – nem tudom meg soha! Váza. Soha! Váza. Soha… Megáll, kezében marad a váza, és csendes, meghatott elandalodással mondja. Ők, ők tudják, mi a szerelem.

ÜGYELŐ

Megjelenik, s a mikrofonba súgja. Függöny! Függöny!

ÜGYELŐ

A mikrofonba. Tapshoz… Tapshoz…

II. SZÍNÉSZ – A BOLOND

Feláll, felvesz egy papírból hajtogatott repcsit a földről, s felénk hátraszól. Úgy látszik, itt is középiskolásoknak adták el a házat. A legszebb jelenetek alatt ezek a kémrepülőgépek köröztek a fejünk körül. Kidobja a repcsit, felénk. Majd megy hátra ő is, ki az Ellen-Függönyön, meghajolni.

Oldalról közben bejött két Színésznő – Regan és Goneril –, mentek ők is meghajolni. Az Ellen-Függöny elől visszaáramlanak a Színpadra, majd megint kimennek. Viszik magukkal az I. Színészt – a Lear királyt.

ÜGYELŐ

A Tűzoltóhoz, aki egy vastag könyvben elmerülve ül. Maguknál a diákoknak nem kell Shakespeare?

A TŰZOLTÓ

Nem figyelt, vagy nagyothall. Mi?

ÜGYELŐ

Hangosabban. A diákoknak itt nem kell a klasszikus?

TŰZOLTÓ

Felnéz a könyvéből. Uram, mit vár maga az ifjúságtól, amikor a felnőttek rossz példával járnak elöl? Ebben a hónapban már volt nálunk két repülőgép-eltérítés, egy vonatrablás, három bankrablás, ugyancsak három nagykövetrablás; felrobbantottak…

I. SZÍNÉSZ-LEAR

Visszajött, megáll mögötte. Pszt! Várjunk ezzel! Mire kimondja, lehet, hogy már eggyel több robbantás lesz a statisztikában.

I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN

Amikor jöttünk, én folyton arra gondoltam, hogy mikor fogja valaki eltéríteni a repülőgépet.

II. SZÍNÉSZNŐ-GONERIL

Hülyeség… De milyen érdekes lett volna!

I. SZÍNÉSZNŐ-REGAN

Hülyeség. Persze… De látod, amikor Londonból elindultunk, valami lehetett, mert leszálltunk Dublinban, a menetrendtől eltérően.

GONERIL

Ugyan! Nem volt semmi. Kiderült.

A BOLOND

A gépen semmi. De Dublinban polgárháború volt. Az is semmi.

GONERIL

Amiről annyit beszélnek, az sohasem következik be…

A BOLOND

Csak azt szeretném tudni, hogy ezt te optimizmussal mondtad vagy pesszimizmussal.

GONERIL

…Lásd újabb világháború.

A BOLOND

Ellenérveimet egy váratlan atombombázás után majd odafönt mondom el.

LEAR

Muszáj addig várni? Esetleg hamarább is randevúzhattok ott – hatunk. Randevúz-hatunk.

DIREKTOR

Be. A karzaton mindenki tökmagot rágott, és köpte le a héját! Szeretném tudni, hogy egyáltalán van-e itt ügyeletes rendőrtiszt…

LEAR

Hol van az én papír repülőgépem? Haza akarom vinni emlékbe… Babérkoszorú helyett.

DIREKTOR

Rutinból. Jó voltál… Jók voltatok… Nagyon jók voltatok!

LEAR

Kérlek, ne mondd ezt így!

DIREKTOR

De… Miért? Nagyon jól ment minden.

LEAR

De mi ma csakugyan nagyon jók voltunk!

DIREKTOR

Azt mondom én is. Jók voltatok. Te is!

LEAR

Te ezt úgy mondod, mint máskor. De mi másképp voltunk jók… Tegyük fel, hogy minden mindegy – mondtam magamban… Hogy ez az utolsó dobásunk… Az utolsó esélyünk… Hogy nincs tovább! Csend. Kitör. Mért nem veszi már föl valaki azt a rohadt telefont?

DIREKTOR

Jó módszer. Hattyúdal-módszer. Hogy nincs tovább… Nagyon jó módszer. Mindenkinek meglehet a maga módszere. Schiller például rohadt almát szagolt.

LEAR

Nem értitek… Nem baj…

GONERIL

Finom döfésként. Ha Peter Brook vendégszerepelne itt a Lear királlyal, azért biztosan nem jutna senkinek se az eszébe, hogy papír repülőgépeket hajigáljon…

A BOLOND

Miért ne? Kész üzlet. Az ifjúság protestál, van miről írni. Nem tudtok világszinten gondolkozni. Féltitek a tökmagtól a színház művészi színvonalát.

DIREKTOR

Dühös. Mi már egy ilyen elmaradt színház vagyunk. Még ha egy ilyen fejlett országban vendégszereplünk is. Egy ilyen Szotyoláliában!

LEAR

Nem bírjátok megérteni? Ez itt egy kivételes, ünnepi előadás. A fiatalok, ők igen, ők értik. Megjelent előttük egy óriás… Mit csináljon ilyenkor egy kamasz? Hogy bizonyítsa be, hogy ő is valaki? A tanárait se bírja elviselni. És most egy Shakespeare hengerelje le?

DIREKTOR

Ne, ne!… A világért se! Majd lehengerli őt a rendőrség. Megy ki. Vegyétek már föl azt a telefont, könyörgök. El.

A BOLOND

Nem érdemes. A feleségem. Meg van hűlve, és a szállodában maradt. Stopperórával kezében várta a szünetet, hogy kiveszekedhesse magát velem. A Tűzoltóhoz, jó hangosan. Mondja, öregem, szállodát is robbantottak már maguknál?

TŰZOLTÓ

Fel se néz. Kettőt.

A BOLOND

Úgy látszik, itt tüdőgyulladással is egészségesebb lesz neki az utcán sétálgatni. Felveszi a kagylót. Halló…

LEAR

A Tűzoltóhoz, hangosan. És színházat? Eddig hányat… izéltek?

TŰZOLTÓ

Még nem, egyet se. Mozit igen… De azért fel vagyunk készülve rá. Nekem is vizsgáznom kell, tetszik látni, ROBBANTÁSTECHNIKA ÉS GYAKORLATI TŰZSZERÉSZET-ből.

LEAR

És tudja már az anyagot?

TŰZOLTÓ

Annyi felesleges dolog van benne! Vastag a könyv, hogy több pénzt kapjon az író… Tessék mondani, mért kell nekem tudni a plasztikbomba technológiáját – amikor nyugdíj előtt állok? A bevezető részt szeretem: a merényletek világtörténete. Ez szép! Rövid áttekintés. Herosztrátesztől Matuska Szilveszterig… Bizalmatlanul. De mért érdekli ez magát? Egyáltalán, miféle országból jöttek maguk? Felcsattan. Tessék eltenni azt a cigarettát!

A BOLOND

A telefonba. Nem értem!… Mit mond? A többiekhez. Gyerekek, csendesebben!… A beálló csöppnyi csendben a telefonba megint. Jó. Azonfelül kinyalhatod a… a jelenlevő hölgyekre tekintettel nem folytatom. Leteszi a kagylót.

REGAN

Hogy van a feleséged?

A BOLOND

Nem tudom.

GONERIL

Nem neki mondtad?

A BOLOND

Kivételesen nem.

LEAR

Kit kerestek?

A BOLOND

Mindegy. Engem. Téged, akárkit. Issza a kávéját. Kihűlt a kávém… Valami beugratás. Azt mondta, hogy hagyjuk abba az előadást… mert… hülyeség… Elhallgat.

LEAR

Mert bomba fog robbanni a színházban.

A BOLOND

Ezt te honnan tudod?

LEAR

Amikor jöttem be, a kiskapuban állt egy gimnazista lány. Hogy autogramot akar, mutatja. Kitép egy papírt a noteszéből. Ideadja. Valami már van ráírva. Tessék! Odaadja a papírt. A lány közben eltűnt.

A BOLOND

…Ezen az van, hogy első figyelmeztetés. Nekem most azt mondták: második figyelmeztetés… A harmadikig talán megihatom a kávémat.

REGAN

Ez tényleg hülyeség…

A BOLOND

Hülyeség… Persze…

GONERIL

Árnyalati kérdőjellel. Hülyeség?… S hogy senki sem válaszol, Learhez, támadólag. Te mért nem mondtad? Zsebre vágsz egy ilyen figyelmeztetést, és játszol nyugodtan.

LEAR

Nyugodtan? Nem. A lehetőség, hogy esetleg a levegőbe röpülünk, megragadta a képzeletemet. Izgatottan játszottam. Most már talán elhiszitek, hogy úgy éreztem: egy kicsit jobban is, mint máskor. Ő is kávézni kezd.

REGAN

Te hiszel ebben?… Szerinted ez hihető?

LEAR

Nyugodtan, tűnődve. Ha hiszek benne, nem azért hiszek, mert hihető. Inkább azért, mert hihetetlen.

GONERIL

Egyre szebb! Kitör. Miért kellett ebbe a városba jönni? Éppen ebbe a városba jönni?… Hülyeség! Mérgesen el.

A BOLOND

Hát nem is lesz valami nagy dicsőség egy ilyen lehetetlen országban a levegőbe röpülni… Odahaza mindenki rajtunk fog röhögni. A viccek! A viccek! Képzeld el a vicceket, majd otthon, ebből az alkalomból. Röhögni kezd. Minél nagyobb egy nemzeti katasztrófa, annál több a vicc.

LEAR

Mohács után is mennyi vicc születhetett. De azok is elvesztek. Kár.

A BOLOND

Nem is kellenek viccek. Már maga a gyász lesz röhögséges. Fekete keretben a teljes színlap.

REGAN

Miután ezt a lehetőséget fölmérte. Az ember nem válogathatja meg a partnereit, tudom. De együtt szerepelni egy partecédulán – hát nem! van, akivel nem… Ugye, nem történik semmi? Mondd, hogy nem!

A BOLOND

Nézd, tudomásul kell vennünk, hogy mi egy pokolgépesített földgolyón élünk…

LEAR

Ez az! Nyugtasd meg… Pokolgép. Csak így tovább! Minél többet hallunk róla, pokolgép a bankban, pokolgép a postán, pokolgép a repülőgépen, annál kevésbé hisszük el, hogy egyszer csak mi is felrobbanhatunk.

REGAN

Ugye, hogy hihetetlen? Te is azt mondod, hogy ez hihetetlen.

LEAR

Hi-he-tet-len! És mitől is lehetne ilyen biztonságérzetem, ha nem attól a rengeteg rémségtől, ami másokkal történik? A világtörténelem mindennapi távoli rémségei – minél többet hallunk róluk, annál messzebb vannak tőlünk. A borzalmakról szóló információk özönében lassan visszanyerjük paradicsomi gyanútlanságunkat. Érzed?

REGAN

Nem.

LEAR

Dehogyisnem. Figyeld meg, hogy az esti híradókat csupa önfeledt Ádámok és Évák nézik… És tudod, mit szólnak, ha azt látják, hogy egy vendégszereplő társulatra rárobbantották a színházat?… „Velünk ilyen nem történhetik…” Ezt mondják.

REGAN

Ha valakit felrobbantanak, annak oka van. De hogy minket…? Miért?

LEAR

Ajjaj! Ezer oka is lehet!

BOLOND

Tulajdonképpen az a meglepő, hogy eddig még sehol sem robbantottak föl minket.

REGAN

Ne hülyéskedj! Azt kérdeztem, hogy miért. Minket – miért?

LEAR

Miért? Például azért, mert nem tetszik nekik az előadás. Volt, ahol rossz kritikát kaptunk?

REGAN

Volt. Volt.

LEAR

Itt pedig felrobbantanak. Ez is kritika. Abszolút, őszinte kritika. El kell viselni.

REGAN

Most siklik csak a hangja a felsőbb regiszterekbe. Elviselni?… Elviselni?… Azt, hogy felrobbantsanak?… Ezt elviselni?

LEAR

Az újságkritikát talán könnyű?

REGAN

Egyszerűen azért, mert művészileg nem tetszettünk nekik…

LEAR

Komolyan veszik a művészetet. Mi is. De lehet kisebb ok is. Mondjuk, eszmeileg nem tetszünk nekik. Vagy fajilag. A nemtetszésben nincsenek éles határok… Vagy vallásilag. Vagy nyelvileg. Vagy geopolitikailag… Milyen okokból is szokták még az emberek egymást kiirtani?

REGAN

Te is mondtad, hogy jók voltunk.

LEAR

Jók! De Shakespeare-t játszottunk…

REGAN

Shakespeare-re miért allergiásak?

LEAR

Inkább azt kérdeznéd, hogy miért ne? Ugyanazért, amiért Brechtre vagy Gorkijra vagy Madáchra vagy Szomoryra – te a főiskolán nem tanultál színháztörténetet? Shakespeare író volt. Nem elég? Most jut eszembe: kopasz is volt. Súgva. Szakálla volt. Fülbesúgva. Angolszász… Fehér bőrű… Körülnéz, majd. Titokban katolikus volt. Más hang, megrovással. Csak titokban volt katolikus. Már felháborodva. Négert hozott a színpadra. Fokoz. Rosszat írt Dániáról! Aztán amit Shylockról írt – az a rokonszenv! –, az az ellenszenv! És a szonettjei! Alapos gyanú van rá, hogy fiúhoz szóltak. Még alaposabb a gyanú, hogy mégis nőhöz szóltak. S ha még bír fokozni. És Csehországnak tengert adott!… Egy közismerten szárazföldi országnak… Nem folytatom… És mi ennek az óriási bűn… – Keresi a megfelelőbb szót, megvan. –   botrány -halmazatnak a cinkosai vagyunk. Bűn- és botránytársak… Ne is reméljünk méltányosabb ítéletet: döntsék ránk a színházat!

DIREKTOR

Jön vissza. Nem lesz semmi baj, már telefonáltam a rendőrségre…

LEAR

Szotyolaügyben?

DIREKTOR

Hogy huligánok vannak a nézőtéren, és hogy a jegyszedőnők nem bírnak velük. Igen, szotyolaügyben.

BOLOND

Ide is telefonált valaki…

DIREKTOR

Szóval, semmi vész. A közönség jól fogadott. A sajtó mellettünk lesz…

A BOLOND

Ne mondjuk el neki?

DIREKTOR

Miről van szó?

LEAR

Semmi, semmi… Maradjon meglepetésnek.

DIREKTOR

…Beszélnek arról, hogy valami díjat kapunk. Aranynimfát – vagy ilyesmit. Én is hallottam. De maradjon meglepetésnek.

GONERIL

Jön, szendvicset vagy banánt harapdál. Ő mit mond? Szerinte lehetséges, hogy felrobbantsák a színházat?

A BOLOND

Aranybomba… S röhög tovább.

DIREKTOR

… Bár már látnám.

LEAR

Gonerilhez. Meglepetésnek szántuk neki az előadás végére – és te most elárulod.

A BOLOND

Direktornak. Amikor majd robbantanak, tegyél úgy, mintha nem is sejtetted volna… Csodálkozz!

GONERIL

Jó, jó, de azért nem tudom, hogy nem kéne-e bejelenteni a közönségnek. Aki fél, menjen haza!

DIREKTOR

Közben eléggé felforrt a méreg benne, hogy most szinte szelíden szólaljon meg. Mindenki. A bátrak is. Menjenek haza… És mi is…

GONERIL

Gyors visszavonulás. Én személy szerint nem hiszem. Ha fel akartak volna robbantani, miért nem tegnap robbantottak föl? Tegnap volt a protokoll.

REGAN

Hogy te milyen jól tudod, hogy mikor kell minket felrobbantani!

GONERIL

Most ő sértődik meg. Úgy beszéltek velem, mint ha én akarnálak titeket felrobbantani. Amikor én éppen azt mondtam, hogy nem hiszem… De nekem teljesen mindegy. Maradjon csak itt a közönség. A pénzéért.

DIREKTOR

Nem kell pánikot kelteni. Mi az idegeinkkel dolgozunk.

LEAR

Igazad van. Maradjunk a szotyolánál.

DIREKTOR

Gúnyolódni se kell.

LEAR

Nem gúnyolódom. Tudom, hogy a szotyola elleni küzdelem csak taktika. És nem művészi hitvallás, nem világnézet…

DIREKTOR

Te megint csak azokat az eszményi huligánjaidat véded. A robbantókat nem védenéd, esetleg?

LEAR

Boldogan! Tudod te azt, hogy az a Gavril Princip, aki Ferenc Ferdinándot lelőtte, költő is volt? Ismerek egy öreg hölgyet, ifjúkorában hivatásos merénylő volt. Valahogy nem akasztották fel… Most nyolcvanévesen is sugárzik belőle a fiatalság, a szellem, a tisztaság. Nagy kár, hogy a merénylők legtöbbször illegalitásban élnek. Nehéz velük barátkozni.

DIREKTOR

Szóval, mit mondtak azok az angyali merénylők?

A BOLOND

Hogy felrobbantanak.

DIREKTOR

Minket.

A BOLOND

Ja.

DIREKTOR

Hülyeség.

A BOLOND

Mi is mondtuk: hülyeség.

DIREKTOR

És mit mondtak még? Hogy csak minket?

A BOLOND

Boldogabb volnál, ha a többi színházat is? Vagy úgy találod, hogy mi olyan elhanyagolható mennyiség vagyunk, hogy ha csak minket robbantanak föl, az semmi?

DIREKTOR

Ahhoz képest, hogy az egész világot is bármikor felrobbanthatják – ez tényleg semmi.

A BOLOND

Látjátok, ez a robbantás mindenkinek meghozza a humorát.

DIREKTOR

Egy kis turnézó együttes!

A BOLOND

Potomság!

LEAR

Bagatell!

DIREKTOR

Beszéljünk másról.

GONERIL

Gyerekek, én nem akarok pánikot kelteni, de itt valami ketyeg.

DIREKTOR

Kitör. Én nem hallok semmit. És szeretném közölni veletek, hogy ha ez az előadás abbamarad, a biztosító nem fizet meg semmit. És nincs a világon akkora valutakeret, amelyből kitelne a pönálé… A többi város ezek után már nem is fog fogadni minket. Tapsol. Kezdjük a harmadik felvonást!

A BOLOND

A harmadik figyelmeztetés.

DIREKTOR

Nem vesszük föl!… Azt mondtuk, hogy beszéljünk másról.

REGAN

Ha elgondolom, hogy mennyi sok kedves diák meg diáklány van ma a színházban… Az előadás előtt kinéztem a függönyön – olyan helyesek… Küldjük őket haza!

DIREKTOR

Azt mondtam, hogy beszéljünk másról!

LEAR

Emlékeztek Leslie Howardra? Ő is színész volt. Shakespeare-színész. Az egész dolog azzal kezdődött, hogy a németek lelőtték a repülőgépét. Göring haragudott rá.

DIREKTOR

Ti csakugyan képtelenek vagytok másról beszélni?

GONERIL

Úgy szeretném hallani a hangjukat…

LEAR

Szerintem a végzetet nem illik ilyen sokáig várakoztatni. Vedd föl!

DIREKTOR

Majd én beszélek velük. A telefonhoz megy, fölveszi. Majd a II. Színészhez. Téged keresnek…

A BOLOND

DIREKTOR

A felesége… Látjátok, nem kell úgy beszarni. Megy. S közben. Ne húzzuk tovább a szünetet! Mért nem kezdünk?… A viharjelenethez ide mindig jön egy takarás! El.

BOLOND

A telefonba. …Jól… Jól… És te?… Nincs semmi…

UTOLSÓ FIGYELMEZTETÉS

ELŐADÁST ABBAHAGYNI

KÖZÖNSÉGET HAZAKÜLDENI

MÉG HÁROM PERC

GONERIL

A BOLOND

Hangot vált. A búcsú szenvedélyével. Szívem! Szeretlek!… Nem, nem mondhatok semmit. Nem szabad pánikot kelteni… Nem – pé-vel… Pá-ni-kot… Akármi történik – szerettelek! Leteszi a kagylót. Képzeljétek el, ha itt marad idegenben, egyedül. A nyelvet se tudja… Szegénykém…

REGAN

Nagyon kérlek, most már ne vicceljetek! Elég volt!

A BOLOND

Én nem viccelek. Én most már komolyan hiszek benne… Telefonálás közben egyszerre csak rájöttem, hogy nincs édesebb dolog, mint hinni abban, hogy három perc múlva…

REGAN

Ne mondd ki! Befogja a fülét.

A BOLOND

Mért esik jól hinnem benne? Skandálva. Mért esik jól hinnem benne?… Mért esik jól hinnem benne?!

A TŰZOLTÓ

A könyvével. Van itt, kérem, a függelékben egy fejezet a pszichés faktorokról… Ha a művész urakat esetleg érdekli… Hogy miért élvezett Matuska Szilveszter, amikor vonatot robbantott…

LEAR

Pfuj, pfuj! nem ilyen merénylőkről álmodom én. Engem ilyenek ne robbantsanak föl. Pfuj, Matuska!

A BOLOND

Matuska!… Gyerekkoromban még meséltek róla. Milyen öreg lehet már! Hosszú fehér szakálla van, mint a Mikulásnak. Märklin-vasutat hoz a jó gyerekeknek, viadukttal és pokolgéppel… Matuska! Hol vagy, Matuska?!

A BOLOND

Te Imre, itt valami csakugyan ketyeg… Tisztán hallom, hogy valami ketyeg. A Tűzoltó körül hallgatózik. Maga nem hallja?

A TŰZOLTÓ

Tessék?

A BOLOND

Bízzátok rám! Kiabálva. Hány óra?

A TŰZOLTÓ

A BOLOND

Felszabadultan. Kellemes hangja van az órájának.

A TŰZOLTÓ

Füléhez tartja, csodálkozva. Ennek? Vállat von, indul. De előbb a duzzadó ócska aktatáskáját felteszi a székre, amelyen ült. S aztán kisétál. Még visszaszól. Aztán nem cigarettázunk! El.

ÜGYELŐ

A mikrofonba, sietősen. A harmadik felvonás szereplőit a színpadra!

LEAR

Ez az igazi szorongás, ami ilyenkor elfogja az embert. És hiába reménykedem, nem fog történni semmiféle csoda – nem szakad le a csillár, nem robban föl a színház –, nincs menekvés, föl kell mennem a színpadra. Félek. És ettől a félelemtől, bárhogy is szeretném, nem szabadulok meg, tudom, mindhalálig… Ezért keresztényi alázattal elfogadom a félelmet. Nem tusakodom tovább ellene… Bevallom: félek… Félek a villámlástól, a földrengéstől. Félek egyedül. Félek a tömegben. A harmadik emelettől fölfelé félek, hogy leugrom. Ha a sor közepén ülök, félek, hogy rám jön a szükség. Félek a haláltól, a tetszhaláltól, a megsemmisüléstől. Ámen… De legfőképpen mindig ettől: kilépni a közönség elé. Kimegy a színpadra.

ÜGYELŐ

Mikrofonba. Függöny!

DIREKTOR

Gyorsan be. A függöny felmenetele előtt már elkezdődik a vihar… Mennydörgés!

LEAR

Befordul. Ne! Kérlek ne!… Én elmondom úgy a vihart, hogy nem lesz szükség mennydörgésre – csak könyörgök, ne mennydörögjetek… Ha mégis történnék valami… látni akarom a végzetet. Hallani akarom, ahogy jön – a halk lépéseit…

DIREKTOR

Izgatottan. Viharjelenetet, mennydörgés nélkül…

LEAR

Lehet, hogy felrobban a színház, és te tökéletes előadást akarsz?

DIREKTOR

Imponáló öntudattal. Köszönöm, hogy megfogalmaztad színigazgatói hitvallásomat.

A BOLOND

Én nem bánom, dörömböljetek, ha tetszik, de ha így dörömböltök, én a színpadon összecsinálom magam.

DIREKTOR

Függöny – most!

A BOLOND

Ketyeg… Esküszöm, hogy itt valami ketyeg.

REGAN

Gyerekek, menjünk haza!

DIREKTOR

Ne csinálj pánikot!… Valami ketyeg – na és?

LEAR

A Színpadon nekünk háttal.

LEAR

Visszafordul felénk, és súgva. Én is hallom, ketyeg… – majd az Ellen-Közönség felé, folytatva a verset –.

LEAR

Köpenyét fejére borítja, s megint visszasúgja. Ketyeg… Ketyeg… Némán kering a néma viharban.

A BOLOND

Nincs itt a tűzoltó, és ketyeg.

DIREKTOR

Hallucinálsz.

REGAN

Learre. Ő is hallja. Most már én is hallom. Te nem hallod?

DIREKTOR

De. Hát aztán? Én nem hallucinálhatok?… Tik-tak-tik-tak-tik-tak…

REGAN

Nem egészen… Ta-ak, ta-ak, ta-ak…

A BOLOND

Tuk-tuk-tuk-tuk-tuk…

GONERIL

Ti-ti-ti-ti-ti-ti…

LEAR

Folytatja.

GONERIL

Én azért ilyen körülmények között nem átkozódnám ennyire. Mi ez az állandó tititititi?

LEAR

Leszól. Nem telt még le a három perc? S folytatja.

DIREKTOR

Felsúg neki, lelkesen. Ne törődj semmivel! Gyönyörű, amit csinálsz… Folytasd… Tik-tak-tik-tak.

LEAR

Feltartott két kézzel, mint egy áldozó főpap befordul felénk, és így mondja. Eldurrantottak egy tökmagos staniclit… Rohadt huligánok! S ebben a pozícióban maradva, égre kiáltóan folytatja.

ÜGYELŐ

A II. Színésznek, súgva. Színpadra!

A BOLOND

Felfut a színpadra, s előremegy egészen az Ellen-Rivaldáig, rákezd a szövegére, de nem fontos, hogy mi értsük. „Ó, komám, az udvari szentelt víz többet ér száraz házban, mint ez az esővíz házon kívül. Jó komám, eredj, és kérd leányaid áldását. Itt olyan éj van, mely nem könyörül sem a bölcs embereken, sem a bolondon.”

LEAR

Mit csináljak? Félek…

DIREKTOR

Semmi baj! Dobd be a privát halálfélelmedet… Csodálatos leszel! Tik-tak-tik-tak!

LEAR

Súgva. A lábamon se tudok állni, úgy remegek.

DIREKTOR

Jó ötlet! Térdelj le!

A BOLOND

Felemelt hanggal ismétli a végszót. …„Sem a bolondon!”

LEAR

Továbbra is háttal a partnerének, velünk szemben, térdre esik, s megrendítő halkan mondani kezdi a legharsányabb Shakespeare-sorokat. Bőgj, ahogy bírsz, hullj, zápor; tűz, okádj!

S ezután négykézláb mászkálva a színpadon, folytatja.

NÁTHÁS FELESÉG

Sietve megjelenik, s diszkréten int a II. Színész felé, jelezné, hogy itt van. Súgva mondja, eldugult orral. Angyalom… Úgy aggódtam…

A BOLOND

Lear további tirádája alatt, sziszegve. Ez hiányzott! A női előérzet! A finom ösztön – ő megsejti a veszélyt… Az isten akárhová tegyen, miért jöttél utánam? Hát nem tudod, hogy minket nem szabad komolyan venni? Eddig csak hülyéskedtünk – erre idejössz a te nagy próféta lelkeddel, s aztán megnézhetjük magunkat. Tudd meg, ha itt történik valami, azért te vagy a felelős… Mindig mindent elrontasz! Elkeseredetten leül. Nevet vagy sír – mindegy, úgyis minden belefér a szerepébe.

NÁTHÁS FELESÉG

Mindig haragszik, ha utánajövök. Sírni kezd. De két orrfúvás között. Mi ketyeg itt? Ettől kezdve ő is beáll keresni, hogy mi ketyeg.

LEAR

Közben folytatja.

A BOLOND

Felugrik, s énekelni kezdi, szerepe szerint. Meg is ismétli a dalt egyszer-kétszer.

LEAR

Közben megint felénk fordulva, a Direktorhoz. Te, én mélyen meghajolva bocsánatot kérek a közönségtől. Megmondom, hogy elnézésüket kérem, ha ez a mai előadás nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk… de nem mi tehetünk róla…

DIREKTOR

Nem csinálunk pánikot.

A BOLOND

Tuk-tuk-tuk…

LEAR

Fojtogat valami… szólni se tudok…

DIREKTOR

Fütyöréssz! Ebbe a jelenetbe minden belefér… Siker lesz!

LEAR ÉS A BOLOND

DIREKTOR

Súgva. Így tovább! Óriási! Folytassátok… Ne törődjetek semmivel! A három perc régen letelt!

A BOLOND

A dal nótájára énekelni kezdi.

DIREKTOR

Bedőltünk nekik!… Blöff volt az egész! Blöff!… Blöff!… Blöff!

NÁTHÁS FELESÉG

Megtalálta a Tűzoltó táskáját, s miután megbizonyosodott felőle, hogy az ketyeg, felmutatja. Ez ketyeg!

NÁTHÁS FELESÉG

Mit csináljak vele? Férjének mutatja.

LEAR

Kikapja a kezéből. Nincsenek eszményi merénylők! Minket már egy ronda, öreg, nyugdíj előtt álló bürokrata fog felrobbantani… Minket és a világot… Befordul a színpadra, nevetve odadobja a táskát a Bolondnak.

A BOLOND

Visszadobja neki. Nesze neked! A tűzoltónak álcázott planetáris atom-Matuska krisztkindlije-e!

LEAR

A táskával.

ÜGYELŐ

Ez nem Shakespeare!

DIREKTOR

Shakespeare-i, az a lényeg.

A BOLOND

Már nála a táska.

LEAR

Labdáznak.

ELLEN-SÚGÓ

Shakespeare-előadás volt. S amint a régi vicc mondja: mindenki meghalt, csak a súgó maradt életben. Én vagyok a súgó… Ott ültem a súgólyukban. Súgólyuk! Hol van az már!… Nem is hittem, hogy ezúttal megúszom. Megúsztam a III. Richardot, a Gyilkosok a ködbent… Úgy látszik, a természet gondoskodni kíván róla, hogy egy tanúja azért maradjon minden rémségnek, minden csodának. S milyen jó, hogy ez a tanú én vagyok… Csodálatos előadás volt! A színészek a privát halálfélelmük sokkjai alatt, de a halál félelmét mégis legyőzve – rendkívülit produkáltak. Hogy mi lett velük? Elmondhatom. Hivatásuk teljesítése közben érte őket a halál, így mind a mennyországba jutottak. Együtt a színház többi dolgozójával… Sőt, együtt az egész közönséggel, mert a kivételes művészi élmény mindnyájukat a megszentelő kegyelem állapotába hozta. Ritka dolog, hogy egy egész színház üdvözüljön. Több száz ember – a vértanúság pálmaágával szálljon föl a mennyországba…

SÚGÓ

Idegesebben, hangot váltva. Kedves közönség – elnézést kérünk, ha ez a mai előadás, nem sikerül úgy, ahogy mi szeretnénk. Nem mi vagyunk az okai… Hirtelen kiborulva. Itt valami megint… tak-tak-tak… Mindenki maradjon a helyén! Szinte fölénnyel. Majd én mindenről tanúskodom! Eltűnik.

A RAB

Letörli magáról a vért, a törülközőt kidobja, s behajtja az ajtót, hogy az is úgy álljon, ahogy volt… Aztán ahogy próbákon szokás egy jeleneten végigfutni. Tornázom… Markíroz egy tornamozdulatot, mellékesen mondja. Frissen-fitten! Táncmozdulat, közben sebesen idézi. Aki teremt, kilép önmagából, mint ahogy én kilépek ebből a börtönből… A folytatást keresve. …Börtönből. Eszébe jut: fütyülnie kell, tehát rövid füttyel intonálja a nápolyi dallamot, s harsányan felkiált. „Beereszthetsz, drágám, ne félj, nem ütlek én agyon!” Nincs rajta már a zubbony, tehát csak mondja. Most vetem le a zubbonyt… S folytatja a szöveget. Hogy az ember vágyai milyen váratlanul teljesülnek… Sommázva. Jön a vendéglő, szórakoztatás, kizsákmányolás – „hogy főz a felesége?” – a Szép Porkolábnéhoz… Egy nyitott terasz valahol a pálmafák alatt… Ez az első mondat, amely a memorizált szövegben hirtelen szíven ütötte. Fanyarul elmosolyodik. S csendesen megismétli… Valahol a pálmafák alatt. Majdnem megindultan. A Szabad Madárhoz!… És fütyörésztem. A motívumot fütyüli. A Másik Rab ágyához megy. Nyel egyet. S újra mondja a búcsúszavakat, de észrevehetően más hangsúlyokkal, mint az elébb. A naiv vallomást most inkább iróniával, s a sértéseket kirobbanó dühvel. Búcsúzzunk! Nem, nem, semmi börtön-szentimentalizmus… Bevallom: mindig irigyeltelek. Te… te szemétláda! Fölébe hajol, de úgy, hogy majdnem fojtogatni kezdi. Ó, ez az állati, blőd brutalitás!… Hidd el, én is tudom, csak az az igazi műremek, amin vér van… vér…

A RAB

Felnéz. Ne aludj el! A zsebtükörbe néz, közben csendesen. Nemcsak okos voltam, hanem szép és boldog is…

A RAB

Kedves rosszallással. Hát nem a legrosszabbkor csinálja ezt a rövidzárlatot… S még nevettem is. Nézi magát a tükörben, illetve nézi a tükörben a mögötte megmozduló Másik Rabot. És fütyörésztem… Hamisan, ügyetlenül belekezd, de hirtelen iszonyattal eltátja a száját, mint aki kiáltani akar…

A MÁSIK RAB

Megmozdult, leszállt az ágyáról, elővette a vasbunkót, s ő fütyüli tovább a dalt. Kitűnő hallása van. Egy füttyművész.

A RAB

Dermedten nézi a tükörből a kényelmes lassúsággal feléje közelítő fütyörésző Halált. A torkához nyúl. Hiába. Amit mond – csak szeretné mondani. Kiáltani kéne, és nem jön ki hang a torkomon. Nem bírok szembefordulni vele. Nem engedelmeskedik a térdem. Várj, egy gombóc van a torkomban. Meg akarom mondani, hogy hány betű is volt: „Hősvértől pirosult gyásztér, sóhajtva köszöntlek…”

A MÁSIK RAB

Valószínűtlenül zajtalan és puha ütéssel most üti agyon a Rabot. A jelenet hasonlít egy némafilm lassított jelenetéhez. Közben szépen cifrázva fütyüli tovább a nápolyi szerenádot.

A RAB

Elterül a földön, a fejéből ömleni kezd a vér, de zavartalanul folytatja tovább a megkezdett mondatot. „Nemzeti nagylétünk nagy temetője…” Mit csinálsz te velem? Csak nem akarsz megölni? Figyelj rám, hirdetni fogom, hogy milyen nagy ember vagy, hogy megöltél, csak ne ölj meg, most már úgyis te vagy a zseni…

A MÁSIK RAB

Közben földre dobta a véres dorongot – zajtalanul –, s most felkapja a ruháscsomagot, és kimegy vele a cellából. Az ajtó nyitva marad. A füttyét tovább halljuk, de nem úgy, mint az imént, elhalóan, hanem – megafonokkal felerősítve – egyre erősebben. Ahogy a Rab kába fejében zeng tovább a füttyszó, a végső hangrobbanásig…

A RAB

Görcsösen ránduló szívének végső aritmiás ritmusára. Hülye-marha… Fekvőtámaszba nyomja ki magát. Gyilkos-Isten… Végleg összecsuklik, és elterül a földön, mozdulatlanul.

Első jelenet

RICHARD

Csak egy háziköntös van rajta, alatta semmi. Meztelen lábáról a papucsait is el-elhagyogatja. Papírhalmai közt ücsörög a földön. Négykézláb mászik át egyiktől a másikhoz. Öreg ember, aki versenyt fut a korral, s így minél öregebb, annál aktívabb. Most tehát: egy hatvanöt éves férfi. Ha így halad, hetvenéves korában még inkább férfi lesz. Hetvenöt éves korában pláne. Ha minden jól megy… Látható élvezettel turkál a papírjai közt. Önfeledten dudorászik közben. Az angol himnusz dallamát fújja, nagy szünetekkel, de diadalmasan. Nyilvánvalóan átvette az utcán elvonuló társaságtól. Szórakozottan fújja tovább, munkájában elmerülve, egy-egy karmesteri ökölrázással is megtoldva a dallamot. Pu-pu-pu pu-pu-pu… tu-tu-tu tu-tu-tu…

ANNA

Hangja a ház tövéből, az utcasarokról. Amikor elölről kezdi a Vőlegényéről szóló Balladát.

RICHARD

Önnönmagát, a maga dudorászását félbeszakítva, hirtelen. Hát ezt nem lehet kibírni! Felugrik, az ablakhoz megy, kikiált. Hé! Hé! Perec!… Csalogányom!

ANNA

Öreg bűnözőnő, sárgára festett hajjal. Ahogy a hívásra megjelenik, benyújt egy perecet.

RICHARD

…Kanárimadaram! Csak arra szeretném megkérni, hogy fogja be a csőrét!

ANNA

Melózik?

RICHARD

Szerényen. Dolgozom.

ANNA

Mit ír? Valami jó rémdrámát? Gyilkossággal, zenével? Mert azt imádom.

RICHARD

Soha!

ANNA

Kár. Letűnik. S folytatja.

RICHARD

Közben kihajolt, és lekiabált. Hiába kritizálja, amit csinálok. Én nem alkuszom meg! Az én színpadomra nem fog felvonulni a londoni alvilág. A kurvák, a Szegény Dzsonik meg holmi kimustrált méregkeverőnők! Eljön az ablaktól, leül, vár.

RICHARD

Csendes elégtétellel. Most megsértődött. Most végre csendben marad. Rakosgatni kezdi a papírjait. A gyilkosok rendkívül érzékeny lelkűek.

ANNA

Feje feltűnik az ablakban. Nézi Richardot.

RICHARD

Most mit akar?… Tudja, hogy nem bírok dolgozni, ha néznek.

ANNA

Nem mozdul. Richard úr…

RICHARD

Mi az?

ANNA

Én tudom, hogy ön egy finom úr, Richard úr. Híres író, parlamenti képviselő… De ha egy ilyen finom úrnak minden cuccát eltranszformálták adóhátralékba, Richard úr! akkor én azt mondom, hogy maga nyugodtan írhat ezek után a londoni alvilágról… Lebukik, mert –.

RICHARD

Hozzávágja a maradék perecét. Sátán! Sátán!…

ANNA

Megint megjelenik a perecdarabot rágva. …és nem fog leesni az aranygyűrű az ujjáról. Richard mozdulatára. Megint rosszul mondtam? Jó… „Eltranszferálták.” Letűnik.

RICHARD

Elkezd röhögni. Hát nem szép az élet?… Most kezdem csak megtanulni, hogy milyen szép az élet… Elveti magát a földön, szétterjesztett két kezével kéziratpapírjait kotorja magához, azokkal játszik, becézi őket. Most kezdődik az élet!… Egy papírról: „A művészet oltára” – vígjáték két részben… Micsoda ötlet! Marha voltam, hogy eddig nem írtam meg… „Első szerelem” – lírai tragédia… Majd most, most jöttök ti!… „Hálószoba. Az ágyon egy fiatal nő zokog. Az ablakon bemászik egy fiatalember… – Asszonyom, hetek óta figyelem önt. Ön boldogtalan…” „A fiatal hölgy felugrik. – Jaj! ki ön?”

ANNA

Megjelent az ablakban. Csak én vagyok, Richard úr.

RICHARD

A földön fekve marad. Erőtlenül. Mit akarsz? Mit akarsz megint?… Nem látod, hogy dolgozom?

ANNA

Erre járnak. Megint. Kocsival.

RICHARD

Hirtelen felül. Végrehajtók?

ANNA

Olyasmik.

RICHARD

Tudják jól, hogy most már semmim sincs. És az álmaimat nem vihetik el… Kezdődő hisztériával. Ne jöjjenek be! Ne jöjjenek be! Mára elég volt! Mit akarnak még tőlem?

ANNA

Richard úr! És ha én nem a tragikus sorsú férjemről és vőlegényemről énekelnék, hanem Richard úrról?

RICHARD

Nem hiszem, hogy rajtam segítene, de a maga boltjának bizonyosan rosszat tenne. Nem ajánlom, hogy változtasson a jól bevált repertoárján.

ANNA

Miért ne? Rágyújt.

RICHARD

Azt hiszi, hogy ez valami nagyon szellemes?

ANNA

Majd kimozogja magát. Mért? Magának se jön ki úgy egyből az a dráma.

Énekel.

Friss perec! Friss perec! Friss perec!… Ide még aztán kell valami. Hogy még micsodáját mi vitte el.

RICHARD

Jó is volna, mi? De téved! A lelkem az enyém. Az marad. Az nekem munkaeszköz. A törvény védi. Azt nem vihetik el.

ANNA

Köszönöm! Diadalmasan feldalol.

RICHARD

Slusszpoénnak nem rossz, de kérem, tekintsen el tőle.

ANNA

Mért?

RICHARD

Babonás vagyok.

ANNA

Ja?… De azt énekelhetem, hogy súlyos kórság állt magába?

RICHARD

Helyes. Hivatkozzék megrendült egészségi állapotomra. Bár soha olyan jól nem éreztem magam, mint éppen ma. De ha feltűnnek ezek az új végrehajtó urak, közölheti velük, hogy gyengélkedem.

ANNA

Súlyosan  gyengélkedik.

RICHARD

Az attól függ, hogy mennyire agresszívek. Nagyon kérem, feleslegesen ne súlyosbítsa a betegségemet.

ANNA

Nem vagyok én orvos… De ha nagyon rámenősek, azért mondhatom, hogy lepra. Jó?

RICHARD

Ne mondja. Jó?

ANNA

…A francbetegség se szimpatikus magának?

RICHARD

Nemet int. Ha már eddig megúsztam, most kapjam meg?

ANNA

Hát milyen betegség van még? Ko… Elhallgat.

RICHARD

…Kólika.

ANNA

Eléggé bizalmatlanul. Kólika? Én a kolerára gondoltam, csak nem merem kimondani. Mert biztos kijavít, hogy az nem kolera, hanem – az oxfordi kiejtés szerint – korela.

RICHARD

Kolera. De ne mondja.

ANNA

Nézze, én majd mondom, ami nekem éppen eszembe jut, és maga meg csak kussoljon. Ha én folyton arra gondolok, hogy mit nem szabad mondani, pont azt találom mondani.

RICHARD

Nagyon finom pszichológia.

ANNA

Így kottyantottam ki a bíróság előtt, hogy a vőlegényem benne volt a buliban. – Ki ne mondd! – Ki ne mondd! – Ki ne mondd! – Kimondtam… Ha nem akasztják föl, agyonver… Ilyenkor be kell dobni valami véreset. Überolni kell!

RICHARD

Mérgezzen meg! Mi az magának? Majd kiteszek egy cédulát az asztalra, hogy öngyilkos lettem. Rizikó sincs!

ANNA

Magát elpusztítani? Bolond leszek! Mit gondol, mért árulom én a perecet a maga ablaka alatt? Nekem még terveim vannak magával. Felragyogó gondolattal. Ricsi úr!… Mondja, arról nem lehetne szó, hogy maga itt elnyúlik a parkettán, és halottnak tetteti magát?

RICHARD

Erre már csak egy elutasító fejrázás a válasz.

ANNA

Én meg idehívom őket az ablakhoz. S egy mozdulattal önre mutatok.

Énekel.

RICHARD

Hagyja abba! Egyre ócskább és egyre kültelkibb. Ilyennel nem tréfálunk!

ANNA

Hisz maga ajánlotta, hogy mérgezzem meg!

RICHARD

Igazából!… Az nagy különbség!

ANNA

Három percig csak vissza tudja tartani a lélegzetét?

RICHARD

Ó! Hogy a rossz színház hogy meg tudja mérgezni az emberek képzeletét! Már megbocsásson! De ha maga az én színházamba járt volna, ahol finom tónusú dialógusokon pallérozhatta volna alvilági ízlését, most nem sértene meg azzal, hogy ilyen vásári komédiából kölcsönzött burleszk megoldással próbálna megmenteni a végrehajtóktól.

ANNA

Ó, eszem azt a finnyás gusztusát! És ha képviselő létére lesittelik az adósok börtönébe? Az mi lesz? Szalonvígjáték?

RICHARD

Az államférfira hiába apellál. Csak volt. Társadalmunk reprezentatív személyisége? Béke poraira. A színpadi szerzők szövetségének elnöke?… Legyen neki könnyű a föld… Mert ezentúl csakis a művészet számít. És a művészetben nincs megalkuvás. A bútoraimat elvihetik, a személyemet megalázhatják, de az ars poeticámat… az ars poeticámat…

ANNA

Illemtudóan el is fordul. Jó, jó, jó! Ha nem, hát akkor nem.

RICHARD

Attól pedig engem ne féltsen, hogy elvisznek az adósok börtönébe. Az ellen van papírom!

ANNA

Jó! Ne csináljon semmit. Maga egy finom úr… Én majd csak leülök az én kis sámlimra, és eldalolgatok magáról a maga aktív közreműködése nélkül.

RICHARD

Tegye azt!

ANNA

Csak úgy általánosságban. Hogy milyen szomorú gyász szakadt erre a há-áz-ra-a! Letűnik. De rezegteti sokáig az utolsó szótagot.

RICHARD

Pattog, de nem túl hangosan. Ez nála egy fixa idea… Ha nincs bátorsága ahhoz, hogy megmérgezzen – hiába, maga is öregszik –, rendben van, de akkor nincs ahhoz joga, hogy elparentáljon… Sem konkrétan, sem általánosságban… Nullaponton vagyok, de nem vagyok hullaponton!

ANNA

Hangja. Jó rím! Nullapont – hullapont.

RICHARD

Megtiltom, hogy felhasználja!… Felveszi az egyik papírt. Szeretettel nézi… „Hálószoba. Az ágyon egy fiatal nő zokog”… Eltűnődik. Hálóingben? Hálóingben. Miért ne? Hálóingben… „Az ablakban megjelenik egy fiatalember”… Még nem kell bemászni!… „Megjelenik. Csend. Majd: Asszonyom…”

ANNA

Megjelenik, s egy váratlan szenzáció hatása alatt, gyorsan lihegi. Ricsi úr! Van itt egy úr, aki azt mondja, hogy ő nem visz, ő hoz!

RICHARD

Rendíthetetlenül, mint aki ezt nem is hallotta. „…Hetek óta figyelem önt. Ön boldogtalan”… Majd továbbra is földön ültéből, méltósággal és mellékesen. Mondja meg neki, asszonyság, hogy nem tud olyasmit hozni, ami megérné nekem azt az öt percet, amelyet esetleg elvesz tőlem. Csöndes fenséggel. A lelkem és az időm az enyém…

ANNA

Éneke kintről, most és a továbbiakban be-behallatszik.

Perec, perec, friss a perec!

Perec, perec! Perecet vegyenek!

Második jelenet

BERNSTEIN

Valamiféle vászonba csomagolt holmival be. Drága képviselő úr, mester! Bocsásson meg, hogy engedelem nélkül török be önhöz.

RICHARD

Bernstein! Udvari szállítóm! Ha tudom, hogy maga jön, még kevésbé engedem be. Hogy fájhat magának látni ezt a pusztítást… Kopár falak!

BERNSTEIN

Az a fontos, hogy a mester megvan! Semmi baja… Mindenféle hírrel van tele a város.

RICHARD

És mind rosszak!

BERNSTEIN

A rosszaktól a legrosszabbig.

RICHARD

Tudom. Én terjesztem őket. Anna énekére. Hallja? A szócsövem.

BERNSTEIN

Amint látom, a rossz híreknek… némi alapjuk… azért van. Ezt a lakást jól kirámolták. Mondja, azokat a szép Piranesi-metszeteket is elvitték?

RICHARD

Róma látképei. Római börtönök. Addio! Addio!

BERNSTEIN

Másnak talán el sem adom. De az a gondolat, hogy ön alkotás közben remekműveken pihentesse a tekintetét, arra ösztönzött, hogy a legszebb dolgaimat könnyű szívvel felajánljam önnek. Piranesi metszetén egy sötét börtön talán arra fogja ihletni, hogy drámát írjon életfogytiglanos rabokról…

RICHARD

Nem is rossz ötlet. Hogy gondolja?

BERNSTEIN

Nekem nincsenek gondolataim. Nekem csak műtárgyaim vannak. Parancsolja, hogy berendezzük megint a lakást? Van még egy-két Piranesim.

RICHARD

Hagyja, drága Bernstein. Úgy nézzen rám, hogy egy Jóbot lát ülni a szemétdombján, aki belenyugodott abba, hogy semmije sincsen… Piranesi?! „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve.”

BERNSTEIN

Gyanakodva. Jóbról akar talán drámát írni?

RICHARD

Gondolja?… Az az előbbi téma, az életfogytiglanos rabokkal jobbnak látszik.

ANNA

Közben elhallgatott, és néha feltűnik a feje az ablakban. Hallgatózik.

BERNSTEIN

Mert úgy  átélte  itt Jóbot. Gondoltam…

RICHARD

Hehe! Ugye, a szegény Jób? Látja, magát is hogy megtéveszti a látszat. Mert ez a nagy szegénység: látszat… Jöjjön közelebb! Súgva. Én csak most kezdek rájönni, hogy milyen gazdag vagyok. Az a ganéjdomb, amin ülök, aranyból van. Aranyganéj! Én nem egy Jób, én egy Dárius vagyok, egy Krőzus vagyok. Egy Midas király. Amihez hozzányúlok, arannyá válik. Pontosabban: amihez csak a tollammal hozzányúltam. Kikiált. Heló, Nebántsvirágom, mért nem árulja a pereceit?! Tönkre fog menni, ha mindig tekintettel van rám. Gondolhatja, hogy ha Bernstein úr itt van, akkor nem dolgozom!

ANNA

Az ablakban. De most már Dzsoniról énekelek.

RICHARD

Hűtlen!… Bernsteinhez. Dzsoni a vőlegénye volt. Felakasztották.

BERNSTEIN

Részvétem, asszonyom.

ANNA

Ugyanis megöltük a férjemet.

BERNSTEIN

…Részvétem, asszonyom.

ANNA

Régen volt. De a közönség sose unja meg. Ez az üzlet titka: friss perec és régi sláger. Rákezdi.

RICHARD

Már az első soroknál intett neki, hogy letűnhet, s hogy ez végre megtörtént – suttogva –, Bernsteinnek. Ugye, nem hallotta meg ez a nő, amikor azt mondtam, hogy Krőzus vagyok.

BERNSTEIN

De. Csak feltehetően nem tudja, mit jelent.

RICHARD

Suttogva tagolja. Krőzus vagyok!… Ezek a végrehajtók – az Isten angyalai! – elvitték az ócska szekrényeimet és persze, kiszórták belőlük a régi kézirataimat. Most olvasgatom őket. Hát tudja, Bernstein, hogy én milyen zseniális voltam!

BERNSTEIN

Mester! Most mért szerénykedik?

RICHARD

Vagyok? Bernstein, gondolja?… Igazán gondolja? Szívből?

BERNSTEIN

Ön olyan helyzetben van, uram, hogy nem kell feltételeznie, hogy bókolunk önnek.

RICHARD

Szó nélkül, sietve feltápászkodik, és megöleli Bernsteint. Szeretem, ha az emberek így mondják meg nekem – minden bók nélkül, köntörfalazás nélkül, hímezés-hámozás nélkül, keményen a szemembe vágva –, hogy zseniális vagyok.

BERNSTEIN

Ilyen príma mondatokat pazarol rám. Kár belém… Legalább jegyezze fel!

RICHARD

Fel van jegyezve. Amit mondtam, már idézet volt. Ebből a paksamétából. Felhasználom. Ne féljen! Felhasználom.

BERNSTEIN

Soha ilyen jó formában nem láttam önt, képviselő úr. Az utóbbi időben rosszul nézett ki. Bevallom, aggódtam önért.

RICHARD

Hát persze! Folyton a végrehajtóktól rettegtem. Egy pánik volt az életem.

BERNSTEIN

De hisz ön képviselő. Önnek mentelmi joga van.

RICHARD

A személyemre. Engem nem vihetnek el az adósok börtönébe. Még az hiányoznék! De a holmimat vihetik. S mindeddig azt hittem, hogy meg se tudnék lenni a kedves képek, szőnyegek, karszékek nélkül… Mind a maga boltjából! De főként az a közönséges, brutális tempó, amivel hétről hétre beállítottak ide… Foglaltak, vagy valami színes cédulát hoztak… Végrehajtók? Ítéletvégrehajtók, Bernstein! Hóhérok! Fél lábbal a sírban voltam, Bernstein.

BERNSTEIN

Nyugodjék meg! Na!

RICHARD

A szorongások. Az éjszakáim! Nem kaptam levegőt. Csak ülök az ágyamon, szabályos halálfélelemmel: jön-e a kocsi? Kilométerekről hallom: jön… jön! A vér csendesen kifut belőlem… Pedig legtöbbször nem is ők jöttek. Inkább jöttek volna mindig ők… De aztán jöttek is, mindig. Én pedig, ahelyett hogy drámatémáim bonyolításán törtem volna a fejem, fél éjszakákon át beadványokat fogalmaztam a kincstárhoz, kimutatva követeléseik tarthatatlanságát. Szakértője lettem a pénzügytannak. Ma reggel aztán megint megállt egy kocsi a ház előtt. Ez már egy olyan nagyobb bútorszállító kocsi volt… Négy fekete lóval. Stráfszekér. Így mondják?

BERNSTEIN

Csendesen. Azért ez megrázó lehetett.

RICHARD

Csak semmi részvét, kedves Bernstein. A szerencsétlenség csak a tehetségtelen írónak borzasztó. Az ugyanis éppen olyan hülye marad a szerencsétlenségben, mint volt a jólétben… A jólétben mindnyájan elhülyülünk. Amikor képviselőt csináltak belőlem, rövid idő alatt éppen olyan hülye lettem, mint akármelyik hivatalos író! A protokoll!… Hirtelen. Sőt! Még hülyébb. Sokkal hülyébb. Mert míg a többiek közéleti szereplésük révén szépen megtollasodtak, én… Nézzen szét!… Ennyi maradt. Semmi. Nullpont… De megérdemlem. Az árulásom bére.

ANNA

Frissen és harsányan rákezdi, láthatatlanul.

RICHARD

Miközben Anna énekel. Hallgatózik. Énekel, és közben hallgatózik… De ez a nullpont, ó, Bernstein, ez a nullpont egy új élet kezdete.

BERNSTEIN

Maga is megilletődötten. Örülök, hogy jelen lehetek egy ilyen irodalomtörténeti pillanatnál… Folytatná.

RICHARD

Belevág. Köszönöm! Megtalálta a helyes szót. Ez irodalomtörténeti pillanat, bizonnyal az.

BERNSTEIN

Szeretnék hozzájárulni e pillanat emlékezetessé tételéhez…

RICHARD

Ismétlés nincs!

ANNA

Feltűnik. Zavarja, hogy magáról énekelek, Ricsi úr?

RICHARD

Életem be nem vallott vágya volt, hogy miután bekerültem az Athenaeum Clubba, az Akadémiába, a Parlamentbe, bekerüljek a közismert alvilági alakok galériájába… Köszönöm a propagandát. Búcsút int.

ANNA

De a pereceimet azért árulhatom?

RICHARD

Ha Bernstein urat nem zavarja…

BERNSTEIN

A gazdasági életben én a szabad verseny elvét vallom.

ANNA

Friss a perec! És letűnik. De a kiabálása a következőkben elég rendszeresen behallatszik.

RICHARD

És mivel akar hozzájárulni?

BERNSTEIN

Hoztam valamit.

RICHARD

Nem, nem, Bernstein, ne ébressze fel szívemben a bírvágy ördögét.

BERNSTEIN

Valamit, amire régen fáj a foga.

RICHARD

Nem, Bernstein! Ennek a pillanatnak a nagyszerűsége abban van, hogy mindent elvittek tőlem. Ne sértsük meg a pillanat stílusegységét. Csak semmi poéngyilkolás… Én olyan koldus lettem most, kedves Bernstein, és olyan gazdag, hogy tőlem elvenni nem lehet többé semmit – de adni se lehet nekem semmit.

BERNSTEIN

Ezt se jegyzi fel?

RICHARD

Megjegyeztem. Nem fogom elfelejteni. Semmit nem romlik a memóriám.

BERNSTEIN

Ez valóban rendkívüli.

RICHARD

Azt akarja mondani, hogy az én koromban…? Tudja maga, Bernstein, hogy hány éves az a hölgy, akinek, hogy is mondjam, betöltöm az életét? Teljesen és hiánytalanul betöltöm!

BERNSTEIN

Harminc.

RICHARD

Haha!

BERNSTEIN

És hol van most a kislány? Iskolában?

RICHARD

Ne gúnyolódjék, Bernstein. Még maga is lehet öreg korára szerelmes. Az antikvárius pillantására. Nem, nincs eldugva az ágyban sem… Tudja, milyen nehéz volt ezt az ágyat megmentenem a hiénáktól.  Egy  darab bútort itt hagyhatnak, mondták. Lehetőleg munkaeszközt. „Itt hagyjuk az íróasztalt.” „Nem, uraim, az ágyat. Én még elég fiatalnak érzem magam, hogy az ágy szélén ülve, mint régen, remekműveket írjak. De ahhoz már mégis túl koros vagyok, hogy az íróasztal tetején szerelmeskedjem.”

BERNSTEIN

Bizonyára elragadó lehet a fiatal hölgy. És ő mit szólt ehhez az irodalomtörténeti pillanathoz?

RICHARD

Halkan. Nem tudja. Szerencsére, nem tudja. Nem kívánhatom tőle, hogy emelkedett lélekkel fogadja. Hogy túltegye magát osztálya előítéletein.

BERNSTEIN

Nincs Londonban?

RICHARD

Nincs. Nincs! A földgolyó túlsó felén van, az Óceániai szigetvilágon. Feltehetően Új-Kaledóniában. Egzotikus rovarok gyűjtésében segédkezik férjének, aki kiváló entomológus. Tehát úgy is mondhatjuk, a legnagyobb mértékben nincs Londonban… Hát azt képzeli, tudnék én dolgozni, ha ő itt volna? Amint látja, az istenek valóban mindent megtettek, hogy beköszöntsön az angol drámairodalom új virágkora, mely talán nem lesz méltatlan Shakespeare korához. A többi már rajtam áll. Leül a földre. Megbocsásson! Az idő drága. A virágkor nem várathat soká magára. S Új-Kaledóniából ma már tizenkét hét alatt ide lehet hajózni… Kikiált. Angyalom! Most fogja be a száját! Nekem is élnem kell!

BERNSTEIN

De amit hoztam! Tekintse meg! Bontogatja.

RICHARD

Földi javak nem érdekelnek többé. Papírjaiba merülten. Csak a szellemiek.

BERNSTEIN

Egy remekmű.

RICHARD

A remekművek közül is csak az, amit én csinálok!

BERNSTEIN

Erre az egyre nem mondhat nemet.

RICHARD

Föl se nézve. Szent önzésemben mindenre nemet mondok!

BERNSTEIN

Nem indul. Rengeteg papírjából lassan csomagolja ki a szobrot, amelyet hozott.

RICHARD

Mi lesz? A látogatási idő letelt. Az életem véges. Gondolja meg, Shakespeare az én koromban már vissza is vonult a színpadtól. Nem beszélve arról, hogy már halott is volt. Én mikor engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy visszavonuljak? Nem is beszélve arról… Ahogy megpillantja a lelepleződött szobrocskát az antikvárius kezében. Mi ez?

BERNSTEIN

Őt hoztam el. Shakespeare. Régóta kérte, hogy kandallójának ő legyen méltó dísze. Most feltűnt a piacon. Ritka szép példány.

RICHARD

Lassan feláll, gyöngéden átveszi. Szegény Vilmos! Hogy ő is milyen veszélyeknek van még mindig kitéve… Képzelje el, Bernstein, ha tegnap hozza, ma őt is eltranszferálják… Már talán be is volna olvasztva… Pedig szép példány. Csakugyan szép példány. Ritkán látni Shakespeare-ben ilyen szép példányt.

BERNSTEIN

A piacon.

RICHARD

A piacon.

BERNSTEIN

Tudtam, hogy ön imádja Shakespeare-t…

RICHARD

Csak épp a foga közt kérdőleg morogva. M-mi?

BERNSTEIN

Hogy ön imádja őt.

RICHARD

Ühm…

BERNSTEIN

Egy kopár szentély – és benne semmi más, csak az istenség szobra. Mint a görög templomokban…

RICHARD

Hhüm…

BERNSTEIN

Egy festő ecsetjére méltó jelenet ez: az angol drámaíró elhelyezi kandallóján az avoni hattyú szobrát… Megfestetem! Bizony isten, ezt megfestetem. Közkedvelt reprodukció lesz belőle az angol otthonok falán. Nagyszerű példa, hogyan becsüljük meg múltunk értékeit! Az a néma tisztelet, amellyel ön áll előtte…

RICHARD

Hatalmasat köp a kandallóra felállított szoborra. Ez a fölényes mosoly a pofáján! Most is… Könnyű neki, onnan a halhatatlanságból… Bocsásson meg, Bernstein, hogy oly udvariatlanul nem feleltem az előbb a kérdéseire, de a nyálat gyűjtöttem… Ez most jólesett.

BERNSTEIN

Én… én azt hittem, hogy ön…

RICHARD

Jól hitte. Imádom. Imádom Shakespeare-t. Mondjuk: imádom  is.  Akarja látni, ahogy térdet hajtok előtte?… Tessék!

BERNSTEIN

Ön ilyen ellentétes érzésekre képes egyszerre?

RICHARD

Miért ne? Tudja, hogy milyen ellentétes jellemű embereket írok meg ugyanezzel a kézzel? Ugyanezzel a szívvel?

BERNSTEIN

Úgy látszik, ön előfutárja lesz annak a legújabb divatnak, amit romantikának hívnak.

RICHARD

Az meg mi?

BERNSTEIN

Ez. Térdhajtás. Köpés. Együtt. Végletek.

RICHARD

Új divat? Ez? Ne mondja! Shakespeare-re. Hisz ezt is ő találta ki! Együtt a színfalhasogatással meg a tréfás sírásókkal… Látja? Benne van a keze minden ízléstelenségben… Hogy zseni? Zseni! Persze, mert rájött arra a ravasz kis titokra, hogy ne csak a jó színészekre gondolj, amikor szerepet írsz, hanem a rosszakra is, akik olyan rosszak, mint a bűn, de ők is mennybe akarnak menni. És ők vannak többen!… Nincs az a vérszegény, sápadt naiva, akinek én is ne tapsoljam véresre a két tenyerem, ha bejön tébolyult Ophéliaként, és rágyújt a dalocskára: „Holnap Szent Bálint napja lesz…” Már énekel. „Holnap Szent Bálint napja lesz…”

ANNA

Csak ez hiányzott neki, már cifráz is rá egy vulgáris változatot.

RICHARD

Közben. Hallja? Már minden utcasarkon énekel egy Ophélia. Ez a Shakespeare engem nem hagy élni… Az ablakhoz megy. Ide hallgasson, maga Végletek Asszonya! Csendet kérek! Igenis, dolgozom… Nem, drágám, hanem azon, hogy hogy kéne korszerű drámát írni. Azt hiszi, az elmélet semmi?…

ANNA

Az ablakban. Holnap csakugyan Szent Bálint napja lesz. Farsangi nap! Ilyenkor csak lehet mulatni?

RICHARD

Egy összeesküvés hálójában vagyok. Ott Shakespeare, kint a pereces asszony. Mind cinkosok.

ANNA

Már fújja is tovább, a friss rögtönzés feltartóztathatatlan örömével.

BERNSTEIN

Még javában Anna éneke közben. Akkor hát elvigyem?

RICHARD

Kimutat. Vigye!… Vigye!

BERNSTEIN

Shakespeare-t.

RICHARD

Hogy képzeli? Csak a testemen keresztül!… Hát nem látja, hogy úgy vagyok vele, mint Jákob az angyallal? „Nem engedlek el addig, míg meg nem áldasz!” Ezért birkózom én veled, te!… Mától kezdve úgy fogom írni a műveimet, hogy folyton szembenézek vele… Most már farkasszemet fogunk nézni egymással, Vili!… A napot az égről inkább elviheti, mint őt innen. Tudja, mit álmodik Hastings a börtönben a halála előtt? Na, Bernstein, feleljen! Na?

BERNSTEIN

A halála előtt? Azt, hogy meghal. Nem?

RICHARD

Helyes a felelet, Bernstein. Akár tudta, akár kiszámította, jeles. És kinek meséli el ezt az álmát Hastings? Na? Kinek? Logikus: a hóhérjának. Micsoda jelenet! És a hóhér megkérdezi Hastingstől, hogy mi történt vele a halála után… Tudja, mit mond Hastings?

BERNSTEIN

Nem tudom.

RICHARD

Ha nem emlékszik, nem tudhatja. Ilyet kitalálni nem lehet. Ilyet csak „ő” tud kitalálni… „Álmom az életem túlélte”… Ez a mondat biztatóbb ígéret nekem arra, hogy a halál után azért jöhet valami, mint a Jézus Krisztus biztatása – pedig ez is szép! –, hogy „ma még együtt leszel velem a paradicsomban”…

BERNSTEIN

Uram, az angol egyház nem szereti az efféle összehasonlításokat.

RICHARD

Uram, ha én kicsit is törődtem volna azzal, hogy mit szeret az egyház, nem mentem volna drámaírónak…

BERNSTEIN

A jelen körülményei között…

RICHARD

A jelen körülményeim között pláne! Így kifosztva csakis istentagadó lehetek. Jó lecke volt ez a mai! Olyan mélyre kerültem, hogy nem lehetek többé tekintettel sem a prűd egyházra, sem a prűd úristenre. A földön vagyok? Leül. Tessék, a földön vagyok. Már mosolyog. De gondolja meg, hogy azóta a kétszáz év óta, ami szegény Shakespeare Vilmos halála óta eltelt – Bernstein, hisz  pontosan  most van kétszáz éve, hogy meghalt Shakespeare! Kétszáz év, mi az neki? – gondolja meg, hogy azóta hány admirális, bankár, király, püspök, kurva és antikvárius volt Angliában, de drámaíró, igazából csak egy – aki most itt ül a földön… Na, Bernstein, ehhez mit szól?

BERNSTEIN

A pillanat valóban kivételes…

RICHARD

Ha csak ezt tudja hajtogatni, inkább ne mondjon semmit. A pillanat ugyanis sokkal kivételesebb, mint maga gondolja.

BERNSTEIN

Érzem én, csak nehezen tudom kifejezni szavakban…

RICHARD

Megértem. Talán énekelje el tiszteletemre az angol himnuszt. Az annyi mindent kifejez.

BERNSTEIN

Örülök, hogy a humora is így kezd visszatérni.

RICHARD

Persze, persze, csak tréfáltam… A himnusztól egyelőre eltekintünk.

RICHARD

Csittet int Bernsteinnek. Majd halkan. Ezt a csengőt elfelejtették elvinni. Kár… Egy gyűjtő megvehetné. Műveim lélekharangja.

BERNSTEIN

Lehet, hogy visszajöttek?

RICHARD

Felugrik. Azt mondja?… Ezek a hiénák megszagolták a szobrot. Shakespeare-szagra jönnek! Felkapja a szobrot. Hova rejtse? Kiszól az ablakon, suttogva. Maga csak énekeljen! Überoljon! Malária, kolera, lepra… Nem vagyok babonás! A legsúlyosabban gyengélkedem! Bernsteinhez. Tudja-e, hogy ezeknek joguk van hatóságilag felfeszíttetni a lakásomat? A Shakespeare-szobrot bedobja az ágyra, a függöny mögé. De merjék csak rám törni az ajtót. Micsoda interpellációt csinálok belőle! „Ez hát az angol otthonok biztonsága, uraim?”

BERNSTEIN

Most próbálják a zárban a kulcsokat.

RICHARD

A parlament le fogja sütni a szemét szégyenletében…

ANNA

Odakintről.

BERNSTEIN

Közben, egy olyan műértő finom elragadtatásával, akitől a triviális szépség sem idegen. Ebben valóban van valami shakespeare-i.

Harmadik jelenet

ELISE

Csinos, fiatal nő, be. Megtorpan.

RICHARD

Elise, drágám! Isten hozott! Bernstein úr előtt nem szükséges komédiáznunk. Diszkrét ember. És hű barát. Akkor is jön, amikor mindenki más elmarad…

ELISE

Csöpp tartózkodással. Richardom, olyanokat énekelnek az utcán rólad…

RICHARD

Hogy lepra? Nem komoly! Csók.

ELISE

Bernsteinhez kedvesen, a csók közben. Uram, számítok a diszkréciójára… És főként ne tételezze fel rólam, hogy besurranó tolvaj vagyok.

BERNSTEIN

Világért se! A besurranó tolvajok jobban vannak informálva… Gesztus az üres lakásra.

ELISE

De mért nem nyitottak nekem ajtót? Én biztatom a kormányost, a kapitányt, az árbocmestert – gyorsabban! minél gyorsabban! Tizenegy hét alatt itt voltunk Új-Kaledóniából. Ez rekord. Úgy vágytam már utánad. Szerencsére jó hátszelem is volt… És te nem nyitsz ajtót! Te csúnya! Csók. Rossz vagy! Csók.

RICHARD

Féltem, hogy megint a végrehajtók. Már a hideg kilel, ha csengőszót hallok.

ELISE

De drágám, ha már mindent elvittek, mitől félsz?

RICHARD

A kérdés logikus. De a csengőfrász nem ilyen logikus. Féltenünk már nincs mit, de ő megmarad.

ELISE

Nem dugtál el valakit az ágyban? És nem onnan e zavar?

RICHARD

Csak Shakespeare van ott…

ELISE

Egy Shakespeare! éppen elég! Nagyon biszexek az ő szonettei… Ó, de szép szobor!

BERNSTEIN

Örülök, hogy tetszik önnek… Mester, ne haragudjék, hogy megzavartam alkotói munkájában… Búcsúzik.

ELISE

Belevág. Te dolgozol? Hát mért nem mondod, hogy rosszkor jövök?

RICHARD

Ó, semmi, semmi. Csak olvasgattam itt a régi jegyzeteimet. Valamivel agyon kellett ütnöm az időt, amíg te megjössz.

BERNSTEIN

Búcsúzom.

ELISE

Akarod, hogy én is elmenjek? A terhedre vagyok?

BERNSTEIN

Majdnem manifeszt iróniával felkiált. Egy múzsa?!

ELISE

Köszönöm, uram.

RICHARD

Nagyon kérlek, maradj!

ELISE

De csak ha megígéred, hogy nem is fogsz velem törődni. Ígérd meg!

RICHARD

Könyörgök, ne csinálj problémát abból, hogy itt vagy mert akkor én is problémát csinálok belőle.

ELISE

Úgy fogom itt meghúzni magam, mint egy kis légy a szoba sarkában. Nem fogok zümmögni se. Csak nézlek… Nézlek… Megengeded?…

BERNSTEIN

Mester, azt hiszem, az avoni hattyú egyre ironikusabban mosolyog önre onnan a kandallóról.

RICHARD

Bernstein felé vágva, finoman. Az ironikus mosoly, kedves Bernstein, nagyon sokszor csak az irigykedő mosoly leplezője.

BERNSTEIN

Mesterem, asszonyom… Meghajolt. Indul.

RICHARD

Bernstein! Bernstein! Halló! Ha esetleg én is feltűnnék a piacon. Valami ritka szép portrészobor formájában. Tudja, arra mindig vevő vagyok.

BERNSTEIN

Annak is bizonyára eljön az ideje. El.

Negyedik jelenet

ELISE

Egy pillanatnyi csönd után. Hát ez itt most elég szörnyű… Legalább egy széket itt hagyhattak volna.

RICHARD

Itt hagyták az ágyat… Na?

ELISE

Nem, nem! Ha dolgozol, a világért sem akarlak kizökkenteni az ihletedből. Tegyél úgy, mintha itt se volnék.

RICHARD

Amikor itt vagy?! S hámozza ki a nőt a kabátjából.

ELISE

Látod, a férjem engem sokkal jobban megbecsül. Nemcsak  arra  kellek neki. Boldog, ha vele együtt gyűjtöm a lepkét.

RICHARD

Más az irodalom és más az entomológia. Ruhakigombolás.

ELISE

Biztos? Egy igen tehetséges német költőről olvastam, úgy hívják, hogy Johann Wolfgang von… nem tudom, mi, hogy ő a legszebb verseinek a ritmusát a szeretett hölgy hátán kopogtatta le. Pedig az illető két évvel még idősebb is nálad. Utánanéztem.

RICHARD

Drágám, hisz nekem sincs egyéb vágyam, mint hogy legmélyebb drámai szituációimat a te öledben találjam fel. Sikeres újabb fázis a vetkőztetésben.

ELISE

Szenvedélyesen megöleli. Köszönöm, Richard, ezt a bizalmat… Fel fogod találni a szituációidat. Nem fogsz csalódni! Ledőlnek az ágyra. Majd váratlanul, objektívabb hangon. És mit írsz?

RICHARD

Hogy mit írok?

ELISE

Most mit írsz?

RICHARD

Felül, s egy gesztussal csak úgy általánosságban. A szerelemről.

ELISE

Mondd el!

RICHARD

Azzal kezdődik, hogy egy fiatal nő fekszik az ágyban…

ELISE

Ki ez a nő?

RICHARD

Mindegy. És a nyitott ablakon bemászik egy férfi… Majd felolvasom, ha meglesz.

ELISE

Ennyi van meg?

RICHARD

Leírva. De a fejemben meg a jegyzetekben… Gondoltam arra is, hogy írok egy olyan darabot, hogy két életfogytiglanos rab ül a börtönben.

ELISE

És mit csinál a két rab?

RICHARD

Beszélgetnek.

ELISE

Némi tartózkodással. Ez is szerelmes darab?

RICHARD

Miért ne?… Az egyik rab szerelmes lesz a börtönőr feleségébe. Na?

ELISE

És megszökik?

RICHARD

Meg… Nem!

ELISE

Igen vagy nem?

RICHARD

Meg, de nem ő, hanem a másik… Így mindjárt más, nem?

ELISE

De.

RICHARD

Persze azt tudnod kell, hogy nálam minden a dialógusban bontakozik ki.

ELISE

Ó, én azt tudom! A férjem is mindig mondja, hogy senki se tud úgy dialógust írni, mint te.

RICHARD

Igazán?

ELISE

Imádja a színdarabjaidat. Minden este felolvas belőled egy jelenetet. Úgy mulat, hogy majd leszakad az ágy…

RICHARD

Nem tudtam, hogy a ti hálószobátokban is ilyen töretlen – ez a mi kis háromszögünk.

ELISE

Mondd, és te komolyan gondolod azt, ahol egy nőhöz bemászik valaki?

RICHARD

Komolyan? Főművemnek szánom. Miért?

ELISE

Mert mintha már olvastam volna ilyesmit valahol.

RICHARD

Szó nélkül elsétál az ágytól. Ezek a szavak nagyon szíven ütötték. Majd csak ennyit. Nem szoktam plagizálni.

ELISE

Tudom. Épp azért mondom. Nehogy önkéntelenül… Mondd, te mostanában állva dolgozol?

RICHARD

Nem.

ELISE

Mert lehet állva is. Az a német költő, akiről az előbb beszéltem, az a  von  izé, az állva dolgozik.

RICHARD

Pedig két évvel idősebb.

ELISE

Igen. De van neki egy álló íróasztala.

RICHARD

Neki van.

ELISE

És te most mire ülsz?

RICHARD

A földre. Leül.

ELISE

Elneveti magát.

RICHARD

Ezen az utókor nem fog nevetni.

ELISE

Nem esik nehezedre?

RICHARD

Egy csöppet se.

ELISE

A felállás?

RICHARD

Tessék! Talpra szökik. Tessék! Megint leül.

ELISE

Tapsol. Hát ezt nem csinálná utánad az az illető, ha két évvel fiatalabb volna nálad, akkor se… Megvan a neve: Goethe… De most már dolgozz! Nem zavarlak… Csend. Súgva. Csak nézlek.

ANNA

Elise-nek. Pssz!

ELISE

Mi az?

ANNA

Ne nézze… Nem szereti.

ELISE

Halkan Annához. Amikor olyan szép… Csend. Magának is tetszik?

ANNA

Nagyon.

ELISE

Mondd, megy?

RICHARD

Micsoda?

ELISE

A munka.

RICHARD

Anélkül, hogy visszafordulna. Azon tűnődöm, hogy ha a férjed találna egy szép, rendkívüli, egzotikus lótetűt valahol Új-Melanéziában…

ELISE

Új-Kaledóniát akartál mondani, szívem.

RICHARD

Vagy Új-Guineában vagy az Új-Hebridákon. Egy eddig soha nem látott lótetűt, amelynek ő a keresztapja lehetne – vajon mondanád-e neki azt, hogy ezt a lótetűt a szakirodalomban mintha már láttad volna valahol?… Hogy az ő eredeti lótetűje plágium? Válasz helyett Elise kitörő zokogását hallja, erre fordul meg, erre pattan föl.

ELISE

Könnyek közt. Hogy te milyen, de milyen szívtelen vagy!… Amikor tudod, hogy a férjem imádja a te dialógusaidat, te akkor is a legcsúnyább férget emlegeted vele kapcsolatban… Hagyjál!… Neked csak az jut eszedbe: a ló… Beszél, de minden sírásba fullad.

RICHARD

De nem… de nem…

ANNA

Az ablakból. Bizony nem volt szép, Richard úr, hogy a nagyságos asszony férjét csak úgy lótetűnek nevezte.

RICHARD

Maga ne szóljon bele! Elise mellett térdelve. Bocsáss meg nekem… Lehet, hogy rosszul választottam meg a példát. Ironikus voltam. De én a saját színdarabomhoz kerestem párhuzamot… Nem mondhattam, hogy olyan, mint egy fecskefarkú pillangó… Nana! Nyugodj már meg!…

ANNA

Miért ne mondhatta volna? Miért ne mondhatta volna a nagyságos asszony férjével kapcsolatban azt, hogy egy fecskefarkú pillangó?

ELISE

Ti mindig olyan komplikáltak vagytok… Újabb keserűségi roham.

RICHARD

Annához, kitör. Maga meg mit áll ott az ablakban?

ANNA

Megint keresik.

RICHARD

Kik, megint?

ANNA

Felhúzza a vállát. Olyan hivatalos személyek.

RICHARD

Akik reggel?

ANNA

Mások.

RICHARD

Ezek egymásnak adják a címemet.

ANNA

Csupán figyelmeztetni akartam…

RICHARD

Őket figyelmeztesse, hogy itt hiába keresnek. Semmit se találnak.

ANNA

Magát  megtalálják.

ELISE

A beállt csendben, csendes, de átható sírdogálása hallatszik.

RICHARD

Mi baj?… Megint?

ELISE

Velem már nem is foglalkozol… Vele diskurálsz.

RICHARD

Dehogyisnem. Csak nem akarom, hogy most bejöjjenek ezek a csúnya, hivatalos személyek.

ELISE

Akkor csukd be az ajtót!

RICHARD

Attól még vígan bejönnek.

ELISE

Te másnak is adtál kulcsot, amíg én odavoltam!

RICHARD

Dehogyis!

ELISE

Adtál! Adtál! Adtál!

RICHARD

Annához. Mondja meg nekik kereken, hogy beteg vagyok.

ANNA

Magabiztosan és derűvel. Mondtam. Annál inkább be akarnak jönni.

RICHARD

Súlyos beteg.

ANNA

Pláne!

RICHARD

Hogy ragályos.

ANNA

Azt mondtam: pestisgyanús.

RICHARD

És?

ANNA

Egészen lázba jöttek.

ELISE

Add ide a ruhámat!… Nem maradok tovább!… Megint csak vele diskurálsz. Megyek!

RICHARD

Most elmenni…? Amikor minden olyan szép kezd lenni… Nyugtatná. Vetkőztetné. Közben Annához. Műsort nekik!

ANNA

Miről?

RICHARD

Hogy semmim sincs. Hogy nem vagyok! Hogy én se vagyok.

EGY HANG

A törvény nevében!

RICHARD

Felugrik, letépi a csengőt. Így!

ANNA

Is nevet. Ezeken nem könnyű kifogni, Ricsi úr!… Überoljak?

RICHARD

Tud? Még a pestist is lehet überolni?

ANNA

Szerényen. Megpróbálhatom.

RICHARD

Egy dalt az abszolút abszenciámról! S újfent Elise-nek szenteli magát.

ANNA

Ha tudnám, mi az.

RICHARD

Tudja! Akinek akkora intuíciója van…

ANNA

Személyeskedni azért nem muszáj…

ELISE

Nekem nem mondasz soha ilyeneket. Rossz vagy! Megöleli.

ANNA

Ricsi úr! Hallja?… Hiába, Richard Elise mellől már nem reagál a szólításra. Nem hallja… Szóval ez hát az abszolút abszencia. Elfordul. S rákezdi.

RICHARD

Nem lehet úgy elmélyedve, hogy erre fel ne horkanjon. Hagyja abba! Olcsó, vacak, ordenáré!

ANNA

Csak a hangot próbálgattam… Tudok én másképp is. Harsányan zengő részvéttel. Új dallam.

Benéz. Na? ehhez mit szól? S ahogy Richard nem válaszol. Abszolút! S folytatja a gyászdalt.

RICHARD

Elise-től. Most mért sírsz?

ANNA

Énekel tovább.