Levéltetű

oly rég tömeszelődik a setétben   sajtol kútra gyűrűt gyámokat hogy világtalan bolttá meredtében   váll mellet mell vállat támogat oly régtől sulykolódik némaveszteg   millió éve és oly vastagon van hogy dómok paloták parlamentek   kolonca odalent meg se kottyan a kvarc-kristályok bazaltorgonák   a trilobita-rejtő üledék-padok: ezen tipeg talpam a levegő fonák   fényvilágán amerre elhaladok nem is kell lelátnom hő gyomráig   nem is gyanítja meg se remeg a maga-súlyát nyugton viselő gránit   nem latolja levéltetű-lépteimet amerre elmegyek nem iguanodon –   nem elefántok léptei döngnek: mint a levéltetű itt az ujjamon   olyan könnyű vagyunk a Földnek