Levéltetű

Dis falai alatt

mint a bogár amely fedezéket

levélkürtfedezéket keres

ha igen fúj vagy nagyon éget:

szorongásom kettős-kétszeres

mert igen fúj már s nagyon éget

szelek szítják tüzem parazsát

amerre járok ahova lépek

talpam felől felfűl a zsarát

az ilyennel aki parazson járó

dobáló elemek játszanak

megfeledkezik minden bajáról

csak a tűz fűl ég a talpa alatt

ki öntüzében ráng nem szabadulhat

lángnyelve melléből lángoló

futhatnék tőle – füstjébe fullad

már guruló sündisznólánggolyó

a tűz ösztökéli felgurulását

csonthalálláng-rémember képiben

ott rohamozza Dis városa pástját

s elfoszlik jó pokla pernyéiben

Játékszer

mit csinálhat olyankor az ember

amikor már a nyakán a kés

tányérján a méreg-megétetés

hogy mozdulni – nyikkanni sem mer

mit tehet még olyankor a féreg

amikor már kezén-lábán bilincs

hogy méltatlankodni mersze nincs

és fizimiskája falnál fehérebb

tapasszal körbekötik szeme-orrát:

pólyálják bokáig múmiának

hogy már se hangot-húgyot-nyálat

nem ereszt – s így élve elhantolják

mi gondolódjék az odafulladóban

míg gerince a tonna rálapátolt

göröngy alatt fogyó kínba rándul

s a labdacs izom utoljára dobban

– – – ezt kellett hát gödrömön megérnem

látványomat hogy így falják-vedeljék

s nagy lator bandának kedve teljék

szórakoztató játékszerében – – –

(álom: 1992 január 17)

Bogumil

Tudós K. Györgynek – Stockholmba

mennydörög a lények óceánja:

istenén az ördög átka van

vereségnek jöttem a világra

s vereség hogy tűntön-távozom

nagy időmnek mélyen meghajolva

rámterül az irgalmatlan ég

megcsalt a mogorva – meg! a kurva

üresbélű éjfeketeség

voltam tetves-elfogyó-parányi

tű – veszőben szénakazlakon

mágnessel se – engem megtalálni

voltam magva-hasadó atom

voltam érzülékeny góc-kelőbe’

öntapintó párjakereső

voltam űr postája messzelőve

messzehordó meteoreső

eltanultam torokharapását

tejút üzenethüllőinek

árasztotta közönyöm kartácsát

özönár az özönűrhideg

korszakszelve szálltonszállva szálltam

tengeröltő emberkormorán

otthon voltam száz galaktikában

demiurgosz sorsát verte rám

a lét – lennem munkáló baromnak

tűrtön lennem örök Második

csűrt világok hogy velem forognak

tűrnöm kellett elmagzásomig

lázadozni késő horgadással…?!

rámöleltet űrpolipszirént

kéje mélye unton elvarázsol

s ontok bontok billiónyi lényt

mennydörög a lények óceánja:

istenén az ördög átka van

vereségnek jöttem a világra

s vereség hogy tűntön-távozom

Életideg könyörgése

„Amennyit a kiscsibe érthet a külső világból, minekelőtte belülről feltörné a tojáshéjat: annyit érnek gondolataink az örökkévaló dolgokról”

(Buddha)

eleven bendőmben lennem: bennem!

látton-látnom és nem elrebbennem!

belegyüremkedve – kezem-lábam –

csak megmaradhassak testzugában!

hústest legzugában megmaradvást

fedezzen csendje: csend-ülte zúgás –

érmelegséges vérbizsergésben

kis ráadásban lehessen részem!

hústest-zugolyban megtűrt szívpitvar

hol elbíbelődhetek bogaraimmal

a mozdulatnak oly igénytelenje

leszek! ígérem! e vérverembe’

beérném szeglet-mozdulatlansággal

hol bóklál hol csillagmagasra hágdall

a képzelet! még ép – még működőben

s el-elcsapong a rázáruló időben

sejtté zsugorodva: annak! magnak!

mentő irháján hogy megmaradjak

tojáson kiscsibe vak éje törőben

rá világ világolása sejdítőben

égbolt a kékségben hétágra meszelve

ne vérrög ne agyér – eltömeszelve

– minden idegláncokkal-telihintett

valómban-velőmben hű kutyatekintet

hogy elesőben mentsvár-oltalmon

csak még ne kelljen ellobbannom

eleven bendőmben lennem: bennem!

látton-látnom és nem elrebbennem

Második könyörgés

összefut benne és elönti szádat

a létimádó

létimádat

hogy tükröm! úgy léphessek elébed

mint ki hétről-hétre

létről-létre ébred

ne aritmiáját lesd ne mérd a lázat

nehogy a gyanúval

elgyalázzad

gitárral verd el a halált kapudról

szitává lőve míg

ki nem curukkol

csontmellére térdelj akárhogy béget

adja ki páráját

hagyjon haladékot

csupasz-pőrén! viharzengésnek elébe

úgy légy a hágó:

kengyelbe! létbe!

amíg a létben élet-jója só van

lét ne lenne hétrét

leáldozóban

ne add meg magad a legörbedésnek

tündökölj! ragyogj!

tűzz fel eszmélet

fűlj fel! ölelj! delelj! lelj rá te mámor

lássál! különböztess!

szem száj! világolj!

éhes-dudori szem száj! nekimenni

s jelenről-jelenre

ittlétet teremni

összefut benne és elönti szádat

a létimádó

létimádat

Élet – örök ravatal

Létparancs szólított – kéjből

vétettél: játékbáb! Neki!

zuhantál pojáca mélyre:

kócod Lét Parancsa élteti

de mi szüksége a szóra

a kócnak ha hallgatást fogad

sírparcelláknak – mi szüksége

hogy szólalkozzanak

mi szüksége van a dalnak

hogy szólaltassa a lét

s mi szüksége – a létnek

hogy szóljon róla a dal?

sűrű sötétség időtlen

biztosítékai kiégnek –

füle-hangja-híja ének:

élet – örök ravatal

Örök visszatérés

Kovács Sándor Ivánnak

„élni élni élni mindörökkön

– e képtelen fogalmat alkotók

ahogy megálmodták utána rögtön

csináltak hozzá szót önáltatót

„öröklét”! lét a megistenülésig

mely az ellobbanásra nem tekint

s ha egy eónban lángjáról lekésik

egy más eónban létregyúl megint

„öröklét”! e záp tévedés elébb volt

mint tojásából kelt Olümposzok

teremtők csürhéjével telt az égbolt

s öröklétre vágyik ki él-mozog

hogy élni élni élni túl halálon

mint a magunk-tökéllte istenek

halhatatlanság elmegörcse – álmom:

szakáll-eónok százát érni meg

szakáll-eónok százán átevezni

test monászán romolhatatlanul

alant a halandóság hordáit veszni-

hagyni s lehagyni mind mi volt alul –

„öröklét”! mélysége van van zenéje

légszomja is mind olthatatlanabb

az őrülésig káros szenvedélye

a teljes létegészre rátapad

…csak ispotályba ne csak ispotályba:

a közkórházi Elfekvőbe ne!

beáll a pondró lét tragédiája:

földet zabáló létünk szégyene

Hórukkolás

cudar-nagy hórukk az élet

cudar-nagy hórukkolás

időnap végére érek

ki voltam

kisiskolás

nekigyűrkőző hajtással

mindig a második

(– elsőnek ki bordásfal-

ra ért lent

pudvásodik)

a fejem is már gúlányi

fel odáig gömbörül

és kúpszelet-kalkulálni

csepp Pascalom

is kerül

a Föld körül övet negyven

perc alatt nem adatott

kerítnem se kiderítnem

mivégre Munkák

s Napok

mivégre felhorgadásom

s két kiguvadó szemem

hogy lét gyökéig lelásson

a kristálygömb

értelem?

bölcsőtől a bölcselőig

évek szökő hetvene –

bennem eggyé kerülődik

a földég

kerülete

mivégre támadt a Kérdés

a Végső Mivégreség:

a nyelv a felkérdezés és

a halálhazug

mesék – – – ?

arcom immár múmiásra

rongyolt fátylam bisszoszi

de Hermésszel mélyre ásva

titkom

trizmegisztoszi

Levéltetű

oly rég tömeszelődik a setétben

sajtol kútra gyűrűt gyámokat

hogy világtalan bolttá meredtében

váll mellet mell vállat támogat

oly régtől sulykolódik némaveszteg

millió éve és oly vastagon van

hogy dómok paloták parlamentek

kolonca odalent meg se kottyan

a kvarc-kristályok bazaltorgonák

a trilobita-rejtő üledék-padok:

ezen tipeg talpam a levegő fonák

fényvilágán amerre elhaladok

nem is kell lelátnom hő gyomráig

nem is gyanítja meg se remeg

a maga-súlyát nyugton viselő gránit

nem latolja levéltetű-lépteimet

amerre elmegyek nem iguanodon –

nem elefántok léptei döngnek:

mint a levéltetű itt az ujjamon

olyan könnyű vagyunk a Földnek