|
az Ifjú Bunkó, aki szemére hányja a roskatag-agg Odüsszeusznak ügyefogyottságát, szerencsétlenkedéseit, nevetséges vergődését. Lám – Polüphemosz barlangjában is hogy milyen gyáván viselkedett! Ahelyett hogy tizenkettedmagával bunkót ragad, nekiesik és agyonveri a félszemű óriást, hőshöz méltatlan cselhez folyamodik és így is, csak társai élete árán menekül…
– milyen igaz, milyen igaz! – dörmögi az aggastyán megadólag; és szégyenében mélyre horgasztott fejjel tűri a rá záporozó feddő szavakat:
– igen-igen! Szép kis hős voltál, Odüsszeusz, mondhatom! – hajtogatta az Ifjú Bunkó a magáét. – Ahelyett hogy felragadtál volna egy Bunkót és barlangjában addig vered a nyavalyás Félszeműt, amíg agyon nem vered!…
Nem győzte ismételni dörgedelmét a hetvenkedő; míg végezetre, a Fiatal Bunkó, megvetése jeléül – Odüsszeusz lába elé köpött.
Odüsszeusz meg visszagondolt Tengerrengető Poszeidón kolosszus-fiára, a Küklopszra, akinek a mirmidon nem hogy a bokájáig: a nagylábujja-körméig sem ért; és a Bunkóval való ügyes agyonverés fölöttébb leleményes gondolatára, csuparánc szeme-kráterének mélyenülő mosolyával, a Fiatal Bunkónak ímígyen válaszolt:
– Hja. Barátom… Ha lett volna Bunkó csak egy is, abban a barlangban, meghihesd, addig páholom az utálatos Félszemű Varangyot, amíg laposra nem verem. Csak hát épp azidétt, Bunkó, Polüphemosz barlangjában egy se volt – – –
|