|
ha a civilizáció a mazochizmus neurózisa, akkor az ember a civilizáció letaglózottja: a mazochista jószág
imádja megtizedelőit. A hatalmas zsarnokot, aki kitol vele; a zsarnokságot, amely még álmán is permanenciát tart
ha nincs, eljátssza komédiáit: hollywoodi messzeségből, kívülről nézi a harmincmillió halott ráfizetését a film szélesvásznán, a fantom százmilliók előtt eljárja a szabadság szertartástáncát – a börtönfegyvertelenség fegyvertáncát, a megtorlást, a kitörést… de ő maga nem kér belőle
visszaimádkozza megtizedelőit. A hatalmas zsarnokot, aki kitolt vele; a zsarnokság éjjel-nappal üzemelő kínszerszám-és besúgószolgálatát
elirigyli a hatalmas zsarnokot és átéli és azonosul vele abban, hogy neki mindent szabad
aztán, ha az olvadásból hegyomlás lesz, jéghegykatedrálisok omlása, gépiesen örömujjong. Egy darabig. Nyakába szakad a demokrácia országos szerencsétlensége, unottan forgatja. Mihez kezdjen vele? Az – az nem kezd vele semmihez. Bezzeg a zsarnok, az megforgatta: tudta, hogyan kell
utálkozva hallgatja a pártokra szakadt parlament kölcsönös és szertartásos gyalázkodásait – és „drágállja”. Régen minden egyszerűbb volt: mindenki tudta, ki-kivel hányadán áll…
immár látja, „mi fán terem”, ami azon a fán, amire vágyott, úgy látszik, nem terem. A szájában meggyűlt nyálat messzire köpve, Peer Gynttel így szól:
– csak egy besózott heringem volna…
pergeti a szabadság szürke örömujjongásait – telik-múlik napra-nap és valami hiányzik. Nincs, aki dádázza. Kitekint a világ Bús Tengerére és-de mintha mindig azt a hajót várná, árbocán a kalózlobogóval
unatkozik, mint a lányok a becsukott bordélyban. Szorongásos reménykedés, reménykedő szorongás. Unatkozik, valahogyan úgy, ahogy Kavafisz nevezetes versében a barbárokra várók
a lebukó Nap vérszomjas zsarnok nélkül bukik le, hajója késik a látóhatáron:
megint elmaradt a megrohanás, asszonygyalázás, felnégyelés, csecsemőfejek falhoz-ütingetése… Hiába várták a barbárokat
|