„Az Óravár”
(5. elégia – Uhland stílusában)
itt vagyunk mi benn az Óravárban
én – s alakos órák tizenhárman
kandallón íróasztalon
– ha szökhetnék! … de hangjuk nem ereszt el
s magam ez óravári rettenettel
vigasztalom – marasztalom
én a foglya s benne én a foglár:
kőváram sem nem rablólovagvár
sem nem kalózkirálytanya
csak olyan kacsalábon-forgó fészek
hol írok melengek elheverészek:
itt lelt az élet alkonya
lesen csapóvas bekapta lábam
sebgyógyító nyájas Angliában
s lettem fakó szigetlakó
a mondókám is keltául darálom
éjfél után ha elkerül az álom
s a szellem csend szólongató
szellemlábon járó húzta össze:
ablakom ágyam befüggönyözve
magas párnákon karbafont
kézzel óraharang bongását várom
a sötétben – jár mind a tizenhárom
órám s ütését hallgatom
ilyen az órahívő alázat:
felhúzni járom körül a házat
sétálójuk – a pendulum –
valamíg másodperceit ingázva
billegeti lám így veszi pórázra
Gígász AIÓNT – s elgondolom:
vaj’ ki kinek a sétáltatója
nekik – én? vagy nekem ők – az óra?
addig mórálok amíg ők
hagyják hogy papos-szertartásos lassan
tizenhármukat végiglátogassam
s felhúzzam bennük az Időt…?!
a hall! a könyvtár! a zeneterem
felől! – hangja! szobra! – felismerem
s kezesen kecsesen fogad
ha száláról-szálára rákerítem
a sort és felhúzom … ám a setéten
megőrzik enigmájukat
őrjítő Ráhangzás! egy sem árul
el semmit – Időről Elmúlásról
s meg se mukkan éjfél előtt
de szellemórán utódnak elődnek
bongásukban évezrek tördelődnek
s verik az odafülelőt
itt vagyunk mi benn az Óravárban
én – s alakos órák tizenhárman
kandallón íróasztalon
– ha szökhetnék! … de hangjuk nem ereszt el
s magam ez óravári rettenettel
vigasztalom – marasztalom
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]