A doveri sziklákon
(2. elégia)
már elenged engem
kalimpál a lábam
összeesnék dugó-
húzó vonalában
rogynék mint a csont- és
hús spirálörvénye
szólít már a bonckés:
tetemre – törvénybe
alig várom már csak
lássa lázrózsámat:
utolsó komámat –
utolsó
kómámat
nyelven lepedék ért
ajkam is cserepes
a szívem az égért
nemhiába repes:
akarhova menek
há’-merre mórálok
árad a meredek
mart s az öregárok
sárleve rámásít
volna elnyelőben
gyűjtöm a kurázsit
hasgató velőmben
menten alámosnák
– lánchíd egyszeregye –
túlérett szottyosát
egyszer hogy leszedje
mólón daruk alatt
fenekén kutaknak
hasztalan kajtatnak
hiába kutatnak
elnézem a torlást
megvárom a sziklán
értem nyúló hullám
mindjárt felmászik rám
értem nyúló tajték
most kapott derékon
sós tenger verejték
csurom halántékom
ömlésben bomlásban
forgója rámtámad
– sirálysereg sírja
sós threnódiámat
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]