vezénylőpálcájával az álommester megkopogtatta a partitúraállvány kottalámpáját és hipnotikus tekintetét ráhorgasztotta a száztagú zenekarra
a teremben a susmorgás elült; a szimfonikusok összekapták magukat, állukhoz, -szájuk elé, -lábuk közé kapták hangszerüket és félszemmel a szólamukon, másik félszemmel az álommesteren – a Kezdésre összpontosítottak
az álommester vezénylőpálcája – keresztbe-hosszába – háromszor suholt, a dallam felszárnyalt
a három ütemelőző, jobbra-balra, fel-és-alá a pálca, egyet-kettőt-hármat, az álommester – – –
– Huaú-uúú-hhú-haéjja-éjja! É-hé-hééé-evoé!
– Csihabuha-uh! Puh! Mummszta-bumm!
– Trá! Rá-rá! Tralalla-lalla-lalla!
– Iriliri! Liriliri! Rumpidi-bumm!
A sokszínű hangtest kiugródott a vezérkönyv televonalozott ágyából és életre kelt. Gömbölyűn és vastagon, a nyitó akkordok lírai fortisszimója beúszott a leoltott csillárok alá: szétáradt és betöltötte a termet
ő meg, sziszegve-huhogva, vagy csak inkább a kihegyesedő torzonborz szemöldökével beintve (hogy a széksorokban, senki, ne-sejtse-ne-hallja:) az álommester úgy a hasába szuggerálta a Száztagúnak a Zeneszerzői Utasításokat, ahogy vérbeli muzsikus tudja csak vérbeli muzsikusoknak:
– Pirim-pirim! Param-param! Tiram – tirim! Tiram-taram!
így mondta-mondogatta anélkül, hogy tudott volna szája-mozgásáról; vagy be-beordította együtt a fanfárral a Vezérhang Felhaladását-és Megdicsőülését a Tonika égretárt Magasán, majd Annak Magának a hosszan kitartott Mennyekbőli Lesugárzását:
– Trará! Trará! Trrr-ta-ratatata trá!
– Tra-ráta-táta titata titata tá! tá! tááá! …
míglen el nem érkezett a Visszaáradás drámai decrescendo-ideje:
– Psszt! Tirá-tirá! Trülülü…Psszt! Pim-pim, plim-plim, tirá-tirá trülülü…Psszt!
körülpisszegett, hogy visszafogja az Elemi Háborgást és megmutassa, mint lesz a Hang-Himalájából az apróhangok lankája – mely Aláomlás, ha mind jól megy, ott végzi majd, a hangmélyföld legfenekén, a Generálpauza Horpadásban
imígyen adta tudtára-és értésére mind a nagyzenekarnak, mind a nagyteremnek az Alvásnyitány igazándi célját; hogy ti. a dördüldözés-bőgés-morgás e túlsága hamarosan dudolatúrába, a dudorászás-zsizsmergés-zsuzsborgás hüm-hüm-halk pirimparam tirim-param átmenettel, és a modulálás után a szubdominánsba majd tirá-tirá-trülülü, picikattós-pettyegtetős csicsíjja-bubujjából az (aláhárfázott) tentetentébe torkollik, és egy nápolyi szext mihamar kipengésével annak a legisleg-pianisszimóbbja is abba olvad, amibe zenének/zenekarnak/közönségnek ilyenkor olvadnia kell: a teljes csendbe –
a Nyitány célja ez a teljes csend volt, melyre a nagyzenekar rágyújtva, ill. annak beálltával a szimfonikusok addig szimulálják az alvást, amíg maguk is el nem hiszik – mert arra, hogy a Nagyérdemű már oldaltdőlve fújdogálja a kását: a terem horkolására már fel sem ébrednek – – –
a Filharmónia kitett magáért. Az el-nem-csókolt csókok brácsaszólamai azon giccses-mindközönségesen
a be-nem-vallott bűnös vágyolgások elsőhegedűi a sajgató nosztalgiától szederjesen és a lefittyedt szájuk-széle meg-megrándulva, mert egy darabig még fel-felriadtak a zordon Valóra
a gyáváskodás lelkimardosásának fafúvósai mélán – arcukon ama heveny szégyenpír, mely azért nem akadályozza meg a kottában bejegyzett bóbiskolásukat
a szerelmi megszégyenülések szólamai a gordonkákban és a feljelentő-beáruló névtelen levelek emlék-gyalázata a gordonokban az elringáshoz közel, melytől csak egy paraszthajszál a teljes elalvás
a meghiúsult ábrándok harsonái, a szárnyaszegett becsvágyak pozaunjai az életemésztő nedvek fellökődését gyomorsavval-teli szájukból visszanyelve – ők is mind ernyedtebben böködték-billegették rézhangszereiket s már igen közel a beleájuláshoz – a cucliszopó alvásba
az üstdobok meg, ők négyen, a vörösréz vereségérzet, a szamárbőr hiábavalóság, a gyomorszájon-rúgottság és az elhibázott életből való kései kilakoltatottság búsongását is mind tompábban dübbögtetve, elérkeztek a már-mit-sem-bánom meg az essünk-túl-rajta iker-tengerszemének a peremére, ahol a háttal-belecsobbanóra az örök alvás vár, amaz ólomálmos alvás, amely ellen nincs apelláta
…csudálatos alkotás volt az Alvásnyitány, istenáldotta géniusz szerencsés percében született mennyei hangok enharmonikus dallamvilága – és azok ellenpontos modulatúráinak mézes melizma-szövevénye
a varázs oly erős volt, amilyen az ellenállhatatlan ráigézés lenni szokott. Az életcsőd trombonistái oldaltdőltek; a totalitás tonalitása fölött érzett keserűség szárnyaskürtösei melléjükhanyatlottak
a szégyenek/zülledelmek/életbűnök, melyeket vétettünk-nem vétettünk önmagunk-és szeretteink ellen az angolkürtben – a levezekelhetetlen életgyalázatok harántfuvolái elhallgattak
a mulasztott halálugrások hitvány visszarettenései, amikor a pipogyaság még menekülni is gyáva: megmérettetésünk és könnyűnek találtatásunk gyötredelmei az éjfélre járó fuvolákban oly mélyre zuhantak az alvás bányáiba, ahol még a bányarém is velünk alszik magáról-mit-sem-tudó megölelkezésben
minden rendben volt. S így, hogy a zenekar aludt és a hallgatóságnak már mit sem volt mondania – a terem is belealudt a csendbe. Az álommester látta, hogy jól vezényelt, leeresztette pálcáját és már épp azon volt, hogy székébe ereszkedvést-és ott előreborulóban, fejét a partitúra kottaállványára koppantva maga is elszenderedjék. Amikor – – –
(bárcsak ez az „amikor” ott ne ólálkodott volna! Mert a vezérkönyvben ugyan nem volt nyoma, se ilyen, se másmilyen „amikornak” s amikor mégis az lett belőle, ami lett – annak hogy nyoma sem volt a zeneszerző ihletében, hármas kottafeje amaz ütőhangszer-ütegből felcsapó réztányér-fortisszimónak nem benne fogant meg, s az Aljas Szándék sem az ő Alvásnyitánya volt: isten az atyám!…)
– – – a hangversenydobogóból felszálló por, mely ott táncolt a kottalámpák fénykörében, megkocogtatta a Göndörszakállú Ütőhangszeres orrcimpáját és belecsiklandozott
a hangversenyportól a Göndörszakáll elprüsszentette magát, de oly szerencsétlenül, hogy ocsúdó ügyetlenségében észre se vette – tenyerében még mindig belegabalyodva markolja a réztányér két bőrfülét; s így, még mikoron mély álmából felriadva a Végcsend megtörését elkövette, tápászkodó tudatában fel sem rémlett, hogy a cintányérokat összecsapja
homlokán/tarkóján a ludasság hideg verejtékének egyidejű kigyöngyözése követte emez önkéntelen mozdulatot
– Csihü-üüű! Csahu-uuú! Csuluvulu-uuú-uuú-ú!
a réztányárok rásuholásából akkora összecsörrenés lett, hogy attól a két fő üstdobos két dobütőpárja is, a négy üstdobra rádobbant, s ők, kisvártatva vagy tán még hamarabb, döbbenten arra ébredtek, hogy döng, dübbög, dibereg-dübörög a négy vörösréz, fő-és mellék üstdob a kezük alatt, peregnek a kis, közép- és nagy harci szamárbőr dobok mint a veszedelem
a Százak ráébredtek arra, hogy fölébredtek
a kezek húzták-vonták a kis, közép-és nagyvonót, a tüdők fujtattak, a trombitaizmok kihúsosodtak, a fagottok/fuvolák/klarinétok/pikkolók búgtak-szirénáztak-sipítottak, a basszetkürtök/tárogatók/ofikleidek/tubák/teorbák tutultak-bőgtek-süvöltöttek; s mind e dördüldözésből-joházásból-sirvákolásból az lett, amit az álommester a legkevésbé sem szeretett volna –
– a besavanyodás hárfahercegnőiből a szemrehányás
– a tehetetlenség csőharangjaiból a toporzékolás
– a kiábrándultság lármafáiból a kellett-ez-nekem
– a füstbement remények triangulumából a hova-is-tettem-az-eszem
– a megalázottság búgattyújából/kerettyűjéből az ebből-nekem-elég-volt
– a kilátástalanság csörrentyűiből/durrantyúiból a hát-van-isten-az-égben?!
– a lekésettség havasi kürtjéből a fenét van: nem hogy isten, de istenfasza se
– a csonkolt élet fantomfájdalmait kiéneklő éneklőfűrészből a minden odatékozolt életkincsek Jeremiádája nagyzenekarra
a Filharmónia gyomrából mint a hegyomlás, dőlt-omladozott-bomladozott az Ébrenlét Nyitánya – az életmulasztás oboaszólama; a szerelemmulasztás jajveszékelése a csellókban; az életcsőd berliozi Gyász-és Diadalnyomorúsága, s mindez a maga lallázó, száztagú kidalolhatatlanságában
nem olyan zene ez, hogy van álommester, aki lekopogja, nem olyan Nyitány
s onnantova harsogott-hömpölygött-csivogott-nyávogott-csúfolkodott és hullámtarajára kapott az Álmatlanság-Szimfónia nielseni, Csillapíthatatlan Csinnadrattája s abban a rövidzárlatban nem volt gyertya, amely nem hogy csonkig, de csonk-alá ne égett volna –
az álommesternek a művi altatás eláltatása nem sikerült, s most ő is a szégyenpadon sínylette azt, ami elől maga is a száznapos medveálom vermébe menekül, ha teheti. Nem tehette –
senki teremtett lélek, abban a teremben, se akkor éjjel, se máskor
se azontúl, annak a minden-áldott-napnak azon-és-azzal az ördögnek tartozó éjszakáján, valamíg csak tart az Álmatlanság Szimfóniája: senki-de-senki
nem alhat, sőt – reggelig virraszthat a pénzéért, ahova jegyet váltott: ott
reggelig farkasszemet nézve ki-ki a maga Életcsődjével
ki-ki az aláfulladásig lakolva a meghangszerelt Hangos Önmarcangolás toronyhullámait
(álom: 1992 06 10 – Budapest) |
|