Alvásnyitány

vezénylőpálcájával az álommester megkopogtatta a partitúraállvány kottalámpáját és hipnotikus tekintetét ráhorgasztotta a száztagú zenekarra

 

a teremben a susmorgás elült; a szimfonikusok összekapták magukat, állukhoz, -szájuk elé, -lábuk közé kapták hangszerüket és félszemmel a szólamukon, másik félszemmel az álommesteren – a Kezdésre összpontosítottak

 

az álommester vezénylőpálcája – keresztbe-hosszába – háromszor suholt, a dallam felszárnyalt

 

a három ütemelőző, jobbra-balra, fel-és-alá a pálca, egyet-kettőt-hármat, az álommester – – –

 

– Huaú-uúú-hhú-haéjja-éjja! É-hé-hééé-evoé!

 

– Csihabuha-uh! Puh! Mummszta-bumm!

 

– Trá! Rá-rá! Tralalla-lalla-lalla!

 

– Iriliri! Liriliri! Rumpidi-bumm!

 

A sokszínű hangtest kiugródott a vezérkönyv televonalozott ágyából és életre kelt. Gömbölyűn és vastagon, a nyitó akkordok lírai fortisszimója beúszott a leoltott csillárok alá: szétáradt és betöltötte a termet

 

ő meg, sziszegve-huhogva, vagy csak inkább a kihegyesedő torzonborz szemöldökével beintve (hogy a széksorokban, senki, ne-sejtse-ne-hallja:) az álommester úgy a hasába szuggerálta a Száztagúnak a Zeneszerzői Utasításokat, ahogy vérbeli muzsikus tudja csak vérbeli muzsikusoknak:

 

– Pirim-pirim! Param-param! Tiram – tirim! Tiram-taram!

 

így mondta-mondogatta anélkül, hogy tudott volna szája-mozgásáról; vagy be-beordította együtt a fanfárral a Vezérhang Felhaladását-és Megdicsőülését a Tonika égretárt Magasán, majd Annak Magának a hosszan kitartott Mennyekbőli Lesugárzását:

 

– Trará! Trará! Trrr-ta-ratatata trá!

 

– Tra-ráta-táta titata titata tá! tá! tááá! …

 

míglen el nem érkezett a Visszaáradás drámai decrescendo-ideje:

 

– Psszt! Tirá-tirá! Trülülü…Psszt! Pim-pim, plim-plim, tirá-tirá trülülü…Psszt!

 

körülpisszegett, hogy visszafogja az Elemi Háborgást és megmutassa, mint lesz a Hang-Himalájából az apróhangok lankája – mely Aláomlás, ha mind jól megy, ott végzi majd, a hangmélyföld legfenekén, a Generálpauza Horpadásban

 

imígyen adta tudtára-és értésére mind a nagyzenekarnak, mind a nagyteremnek az  Alvásnyitány  igazándi célját; hogy ti. a dördüldözés-bőgés-morgás e túlsága hamarosan dudolatúrába, a dudorászás-zsizsmergés-zsuzsborgás hüm-hüm-halk pirimparam tirim-param átmenettel, és a modulálás után a szubdominánsba majd tirá-tirá-trülülü, picikattós-pettyegtetős csicsíjja-bubujjából az (aláhárfázott)  tentetentébe  torkollik, és egy nápolyi szext mihamar kipengésével annak a legisleg-pianisszimóbbja is abba olvad, amibe zenének/zenekarnak/közönségnek ilyenkor olvadnia kell: a teljes  csendbe  –

 

a  Nyitány  célja ez a teljes  csend  volt, melyre a nagyzenekar rágyújtva, ill. annak beálltával a szimfonikusok addig szimulálják az alvást, amíg maguk is el nem hiszik – mert arra, hogy a Nagyérdemű már oldaltdőlve fújdogálja a kását: a terem horkolására már fel sem ébrednek – – –

 

a Filharmónia kitett magáért. Az el-nem-csókolt csókok brácsaszólamai azon giccses-mindközönségesen

 

a be-nem-vallott bűnös vágyolgások elsőhegedűi a sajgató nosztalgiától szederjesen és a lefittyedt szájuk-széle meg-megrándulva, mert egy darabig még fel-felriadtak a zordon Valóra

 

a gyáváskodás lelkimardosásának fafúvósai mélán – arcukon ama heveny szégyenpír, mely azért nem akadályozza meg a kottában bejegyzett bóbiskolásukat

 

a szerelmi megszégyenülések szólamai a gordonkákban és a feljelentő-beáruló névtelen levelek emlék-gyalázata a gordonokban az elringáshoz közel, melytől csak egy paraszthajszál a teljes elalvás

 

a meghiúsult ábrándok harsonái, a szárnyaszegett becsvágyak pozaunjai az életemésztő nedvek fellökődését gyomorsavval-teli szájukból visszanyelve – ők is mind ernyedtebben böködték-billegették rézhangszereiket s már igen közel a beleájuláshoz – a cucliszopó alvásba

 

az üstdobok meg, ők négyen, a vörösréz vereségérzet, a szamárbőr hiábavalóság, a gyomorszájon-rúgottság és az elhibázott életből való kései kilakoltatottság búsongását is mind tompábban dübbögtetve, elérkeztek a  már-mit-sem-bánom  meg az  essünk-túl-rajta  iker-tengerszemének a peremére, ahol a háttal-belecsobbanóra az örök alvás vár, amaz ólomálmos alvás, amely ellen nincs apelláta

 

…csudálatos alkotás volt az  Alvásnyitány, istenáldotta géniusz szerencsés percében született  mennyei hangok  enharmonikus dallamvilága – és azok ellenpontos modulatúráinak mézes melizma-szövevénye

 

a varázs oly erős volt, amilyen az ellenállhatatlan ráigézés lenni szokott. Az életcsőd trombonistái oldaltdőltek; a totalitás tonalitása fölött érzett keserűség szárnyaskürtösei melléjükhanyatlottak

 

a szégyenek/zülledelmek/életbűnök, melyeket vétettünk-nem vétettünk önmagunk-és szeretteink ellen az angolkürtben – a levezekelhetetlen életgyalázatok harántfuvolái elhallgattak

 

a mulasztott halálugrások hitvány visszarettenései, amikor a pipogyaság még menekülni is gyáva: megmérettetésünk és könnyűnek találtatásunk gyötredelmei az éjfélre járó fuvolákban oly mélyre zuhantak az alvás bányáiba, ahol még a bányarém is velünk alszik magáról-mit-sem-tudó megölelkezésben

 

minden rendben volt. S így, hogy a zenekar aludt és a hallgatóságnak már mit sem volt mondania – a terem is belealudt a csendbe. Az álommester látta, hogy jól vezényelt, leeresztette pálcáját és már épp azon volt, hogy székébe ereszkedvést-és ott előreborulóban, fejét a partitúra kottaállványára koppantva maga is elszenderedjék. Amikor – – –

 

(bárcsak ez az „amikor” ott ne ólálkodott volna! Mert a vezérkönyvben ugyan nem volt nyoma, se ilyen, se másmilyen „amikornak” s amikor mégis az lett belőle, ami lett – annak hogy nyoma sem volt a zeneszerző ihletében, hármas kottafeje amaz ütőhangszer-ütegből felcsapó réztányér-fortisszimónak nem benne fogant meg, s az Aljas Szándék sem az ő  Alvásnyitánya  volt: isten az atyám!…)

 

– – – a hangversenydobogóból felszálló por, mely ott táncolt a kottalámpák fénykörében, megkocogtatta a Göndörszakállú Ütőhangszeres orrcimpáját és belecsiklandozott

 

a hangversenyportól a Göndörszakáll elprüsszentette magát, de oly szerencsétlenül, hogy ocsúdó ügyetlenségében észre se vette – tenyerében még mindig belegabalyodva markolja a réztányér két bőrfülét; s így, még mikoron mély álmából felriadva a  Végcsend  megtörését elkövette, tápászkodó tudatában fel sem rémlett, hogy a cintányérokat összecsapja

 

homlokán/tarkóján a ludasság hideg verejtékének egyidejű kigyöngyözése követte emez önkéntelen mozdulatot

 

– Csihü-üüű! Csahu-uuú! Csuluvulu-uuú-uuú-ú!

 

a réztányárok rásuholásából akkora összecsörrenés lett, hogy attól a két fő üstdobos két dobütőpárja is, a négy üstdobra rádobbant, s ők, kisvártatva vagy tán még hamarabb, döbbenten arra ébredtek, hogy döng, dübbög, dibereg-dübörög a négy vörösréz, fő-és mellék üstdob a kezük alatt, peregnek a kis, közép- és nagy harci szamárbőr dobok mint a veszedelem

 

a Százak ráébredtek arra, hogy fölébredtek

 

a kezek húzták-vonták a kis, közép-és nagyvonót, a tüdők fujtattak, a trombitaizmok kihúsosodtak, a fagottok/fuvolák/klarinétok/pikkolók búgtak-szirénáztak-sipítottak, a basszetkürtök/tárogatók/ofikleidek/tubák/teorbák tutultak-bőgtek-süvöltöttek; s mind e dördüldözésből-joházásból-sirvákolásból az lett, amit az álommester a legkevésbé sem szeretett volna –

 

– a besavanyodás hárfahercegnőiből a  szemrehányás

 

– a tehetetlenség csőharangjaiból a  toporzékolás

 

– a kiábrándultság lármafáiból a  kellett-ez-nekem

 

– a füstbement remények triangulumából a  hova-is-tettem-az-eszem

 

– a megalázottság búgattyújából/kerettyűjéből az  ebből-nekem-elég-volt

 

– a kilátástalanság csörrentyűiből/durrantyúiból a  hát-van-isten-az-égben?!

 

– a lekésettség havasi kürtjéből a  fenét van: nem hogy isten, de istenfasza se

 

– a csonkolt élet fantomfájdalmait kiéneklő éneklőfűrészből a  minden odatékozolt életkincsek Jeremiádája nagyzenekarra

 

a Filharmónia gyomrából mint a hegyomlás, dőlt-omladozott-bomladozott az  Ébrenlét Nyitánya  – az életmulasztás oboaszólama; a szerelemmulasztás jajveszékelése a csellókban; az életcsőd berliozi  Gyász-és Diadalnyomorúsága, s mindez a maga lallázó, száztagú kidalolhatatlanságában

 

nem olyan zene ez, hogy van álommester, aki lekopogja, nem olyan  Nyitány

 

s onnantova harsogott-hömpölygött-csivogott-nyávogott-csúfolkodott és hullámtarajára kapott az  Álmatlanság-Szimfónia  nielseni, Csillapíthatatlan Csinnadrattája s abban a rövidzárlatban nem volt gyertya, amely nem hogy csonkig, de csonk-alá ne égett volna –

 

az álommesternek a művi altatás eláltatása nem sikerült, s most ő is a szégyenpadon sínylette azt, ami elől maga is a száznapos medveálom vermébe menekül, ha teheti. Nem tehette –

 

senki teremtett lélek, abban a teremben, se akkor éjjel, se máskor

 

se azontúl, annak a minden-áldott-napnak azon-és-azzal az ördögnek tartozó éjszakáján, valamíg csak tart az  Álmatlanság Szimfóniája: senki-de-senki

 

nem alhat, sőt – reggelig virraszthat a pénzéért, ahova jegyet váltott: ott

 

reggelig farkasszemet nézve ki-ki a maga  Életcsődjével

 

ki-ki az aláfulladásig lakolva a meghangszerelt  Hangos Önmarcangolás  toronyhullámait

 

(álom: 1992 06 10 – Budapest)

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]