Tőrös bot

egy olyan világban, amelyben a Magyar Világ és az Angol Világ egyetlen glóbuszt alkot s nyelve-földje-szigete egybeolvad mindenestül: egy ilyen Világban éltem, borostás-kócosan, haramia-fiatalon

épp kalamitásainkat számolgattuk hahotázva Joó Lorcsival, strabancoló társammal a körutakon, amikor filmesek stábjára lettünk figyelmesek. Mindketten tudtuk /hogyne tudtuk (mi ne tudtuk volna?!)/ hogy hungaro-ánglius Világunk világot jelentő deszkáin két színészfejedelem uralkodik, két világsztár: Sir Lawrence Olivier és Csortos Gyula

ez a két rettegett nagyság gyűlölte egymást – a szagát nem állhatta és a másik neve hallatára apoplektikus gyilkolórohamot kapott

mi ketten (segédszínészek? statisztaszerepet kunyerálóban? vagy tán végzős színiakadémisták? jóindulat-könyörgőben az államvizsga előtt? ki tudja:) rettenettel vegyes örömmel vettük tudomásul, hogy épp belebotlottunk, Ő a sztár a filmben, amit vele – Olivier-vel forgatnak, Ő maga az, Sir Lawrence Olivier. Az örökmérges Világsztár, akinek most a szerep utasítása szerint is Méregbejött Nagyurat kell alakítania s így dupla-mérges volt – épp beszállt hosszú-széles, barna-fényes, mahagóni faragású sportkocsijába, bosszús-fogcsikorgatva intett az egyenruhás sofőrnek, hogy indíts, s ő maga meg az első ülésen bevágta maga mögött az ajtót

abban a pillanatban (hogy a nyitott kocsi hirtelen sportos nekilendülésétől-e, avagy az indulatos ajtóbecsapástól, nem tudni) – ugyanazon az oldalon a hátsó ajtó (mely nem függőleges, hanem alsó-vízszintes pántok-körül nyílt:) lebillent és a hátsó ülésről lepottyant és kibukfencezett az úttestre két tárgy. Az egyik: Sir Lawrence Olivier faragott mahagóni fényes-barna irattáskája; a másik: Sir Lawrence Olivier (faragott-mahagóni) tőrös botja

alighogy ezt Joó Lorcsi meglátta, nekiiramodott (a stáb a jelenettel leállt, nem filmeztek tovább) – ő meg fut-rohan, hogy mindenkit megelőzve a két tárgyat felkapja. A hóna alá csapja és iramlik velük vissza hozzám. Uccu kapualj, átjáróház, olajra

– adssza azt a botot, kenyeres: azt meg majd én viszem vissza neki, Őmagasságának, ha nem bánod

– nem én – bandzsított rám a szentem huncutul, és a mahagóni tőrös botot a kezembe nyomta.

Még aznap délután, sziesztatájt, felkövetkeztem a rózsadombi Olivier-villába. A palotavilla bejárati lépcsője magasán a faragott mahagóni, barna-fényes, vasrácsos bejárati nagyajtó összeráncolta szemöldökét és elállta utamat. Mellette a falon barna-mahagóni fogantyús régivilág-beli húzós csengő

nagyot nyeltem. Meghúztam –

dörmögő aranybarna háziköntösben maga a házigazda nyitotta ki a rács mögötti kukucskálót: Sir Lawrence Olivier

– ki az, mit akar?

– itt a tőrös botja,  Csortos úr…