„Abiit ad plures”
|
Urbán Tamásnak
| ezerszáztizenegy bányaszint magasban |
|
közlekedik a vakondok-telér |
| magam legfelül zümmögnék a kasban |
|
de szilánk zsúfoltsága szájamig ér |
|
| kényes-kéjelmesebbre azóta is ásom |
|
terítem bordáim lábam-kezem |
| de mikor volt Többséghez-csatlakozásom?
|
|
íly lappáliákra nem emlékezem |
|
| nem ismerkednek a Felsőkkel az Alsók |
|
ezerszáz évig nem állnak szóba velünk |
| s míg őket nyelik a jó talajsók |
|
mi elnyűtt magánvalókat termelünk: |
|
| alig gondolódik: szörcsen elszivárog |
|
de gazdátlan jószág és senkije – |
| viszik a vadvizek nyeli az árok |
|
istentelen-bozótos sűrűje |
|
| Kit mikor taglózott le – s hogy mi vitt el? |
|
itt nem számadatol róla rovás |
| csak halálon-vett diadalmi hittel |
|
hallélujáz a háladögrovás |
|
| ím’ a Summa Ineffabilitatis!
|
|
s oltárra miként antependium |
| sose félj rádkerül a sor és rád is |
|
rádterül a közösség fekűje fiam |
|
| Kit a szíve kit a pankreásza |
|
ver le – lobot vet a lép a vese |
| gazdagodik a festett Ég Pallása |
|
s viszi sápját sírkert sírkövese… |
|
| Megállj! Állj meg sírkövemmel szemben |
|
hogy vésett arany nevemre láss: |
| imhol borít szent nephritiszemben |
|
ezerszáztíz emelet emberpalást |
|
|
|