Gyászfátyol

 

 

 

 

Lenyugvó nap

Csorba Győzőnek, hetvenöt utánra

 
kazlak ólak kertekalja
lenyugvó Nap fejealja
sövény zsombék elnyugvónak
 
 lombkerítés istenjónap
istenjónap vaskerítés
életútlekerekítés
számadó nap lezárásra
 
 keskeny gödröt mélyre ásva
Déllondonban s messze Pécsett
összenézünk visszanézek
te is gyermek én is csöppség
 
 két halandó egy-öröklét
omlás romlás oszladozvást
merről perceg? mért e mozgás?
sor gödör sűrű setétjén
 
 sorakoznunk nyugton békén
idegenben méla Honban
Pécs alatt vagy Déllondonban
egy a Cél – göröngy a Pálya:
 
 Paradízum Nirvánája

 

 

 

Fejátültetés*

felhőit terelnem meddig kell még?
 
 meddig – kegyetlen éveit sokallnom?
 
 meddig lesz még hogy így hiszem-s megvallom
a lét nyűgének olthatlan szerelmét?
volna csak orvosom s hozzá hatalmam
 
 elrabolni élőt hogyha mernék
 
 vén fejem más testre átszerelnék
és testről-testre – ahány fiatal van
feltalálnám földi öröklétem
s üdvözülnék újra Szókratészben!
 
 – te százszor-édes kidalolhatatlan
mindétig-élet! tolom-terítem
s öreg testben is: a Menny! az Éden!
 
 …de nem változtat szövegén a dallam

 

 

 

Epitáfium

Nemes Nagy Ágnes emlékének

 
keresd meg kérlek
 
 parcellámat
 
 pitypangos kicsinyke hely
vagyok ha a szél-
 
 örvény feltámad
 
 abban táncoló pehely
eltáncolt vélem
 
 pihe élet
 
 kergesse pergesse más
arcomra áss le
 
 nincs mit félned
 
 porlása nem koponyás
szavalj helyettem
 
 velem-cserélő
 
 értem-szólalkozó
szárnyalj a szóval
 
 kórusban élő
 
 magasztos égi szó
versemet írtam
 
 tanítottam
 
 pergettem életemet
ma pőre csontlisztre
 
 hanyatlottan
 
 papír gúlája temet
sorok surrognak
 
 rímek rezegnek
 
 sűrűdik lapra lap
s mauzóleumán
 
 az emlékezetnek
 
 megőrzik arcomat

 

 

 

Életváros

nagy az életváros-tolongás
 
 de csupa tavaly-farsangi lárva
– mi jó strandidőben is ráfázunk
 
 hőségre tűzre napsugárra
minket csókáit Thanatosz Úr
 
 úgyan ereszt fel kitanítva
mint madárkofa nagy ünnepen:
 
 „nyitja-ketrec! nyitja-kalitka!”
 
 hej dana tiralira lárom
 
 hej tillárom
 
 hej dana tiralira lárom
 
 hej – – –
az életváros lármazúgás
 
 de tegnap-hangjai már elültek
– mi jó strandidőben is meghalunk
 
 ha kell-s muszáj mi megjelöltek
bennünket barmait Thanatosz
 
 úgyan hajt fel a vágóhídra
hogy jonhunkkal csonttal kifelé
 
 vérkampó-sínen begurítva
 
 hej dana tiralira lárom
 
 hej tillárom
 
 hej dana tiralira lárom
 
 hej – – –

 

 

 

Egyhelybenutazás

beszálltam a hústest vonatába lásd
 
 én is hogy nekivágjak nagy elkésve
és megkezdjem az egyhelybenutazást
 
 – se menetrendje se megérkezése –
„elutazni: kicsinykét meghalni is”
 
 de így odalenni keréktelenül
oda hol a fény a fény a fuvaros
 
 s az örök vakvágány a végtelen űr
magam vagyok csillagsugárvasútam:
 
 az egyhelybenrobogás mind sebesebb –
amott a tejút szélére borultan
 
 magamra robbant fekete lyuk leszek

 

 

 

Az utolsó szó

 

C’ est en hongrois qu’on devrait expirer – ou alors renoncer à mourir.

Cioran: HISTOIRE ET UTOPIE
 
ha a körülmények úgy alakulnak
 
 hogy jövő ilyenkorra nem ideát hanem
 
 ott messze alulnan leszek és odatúl
(mégis igaza lenne Cioran úrnak?
 
 „szépen halni csak úgy lehet – magyarul”)
 
 – ha a körülmények
 
 úgy alakulnak –
kinek ilyenkor mi gondolata támad
 
 mit annak tart – patrimóniumának és
 
 jónak lát a magamfajta őspogány:
elsóhajtom utolsó szentenciámat
 
 az ágyon az unos-utolsó szó jogán
 
 – kinek ilyenkor
 
 mi gondolata támad –
csak hogy mit lát a tűzözönbe lépő
 
 a közönyből ha hunyton visszanézhet:
 
 jelentéstétel lesz nem aranymondás
se barbár szerrel rímekbe-rakottas ékkő
 
 se szállóige se parvenű idézet
 
 – csak hogy mit lát
 
 a tűzözönbe lépő –

 

 

 

Gyászfátyol

irtóztatók a halottak
 
 ahogy belénkcsimpaszkodnak
lemúr-hosszú karjaikkal
 
 s rajt’ kimarjult karmaikkal
minket véresre csikarnak
 
 élni-lenni így akarnak
nappal jőnek éjjel jőnek
 
 zsarnok emlékeztetőnek
belénkvájják szívókájuk:
 
 szopó vérpióca szájuk
kő alatt és gyászkeretben
 
 életkedvük telhetetlen
urnán kriptán elvermelve
 
 mintha külön kedvük telne –
„riogassál! ébresztgessél!
 
 egy keresztet értem vessél!”
gyász és bú áramtelepje
 
 jaj csak újra üzemelne –
„töltsed! értem búslakodjál!
 
 életáramodból adjál!
nesze rúgás! nesze emlék:
 
 úgy teremnék! újra lennék!
ez a kicsi lélek-odva
 
 holott benned mocorogva
neked lennék te-halottad!
 
 átkozott ki nem bán s otthagy
hullaélet kamoráján
 
 feledés tenger homályán”…
lemúr-hosszú karjaikkal
 
 s rajt’ kimarjult karmaikkal
ahogy belénkcsimpaszkodnak
 
 irtóztatók a halottak

 

 

 

„Abiit ad plures”

Urbán Tamásnak

 
ezerszáztizenegy bányaszint magasban
 
 közlekedik a vakondok-telér
magam legfelül zümmögnék a kasban
 
 de szilánk zsúfoltsága szájamig ér
kényes-kéjelmesebbre azóta is ásom
 
 terítem bordáim lábam-kezem
de mikor volt  Többséghez-csatlakozásom?
 
 íly lappáliákra nem emlékezem
nem ismerkednek a Felsőkkel az Alsók
 
 ezerszáz évig nem állnak szóba velünk
s míg őket nyelik a jó talajsók
 
 mi elnyűtt  magánvalókat  termelünk:
alig gondolódik: szörcsen elszivárog
 
 de gazdátlan jószág és senkije –
viszik a vadvizek nyeli az árok
 
 istentelen-bozótos sűrűje
Kit mikor taglózott le – s hogy mi vitt el?
 
 itt nem számadatol róla rovás
csak halálon-vett diadalmi hittel
 
 hallélujáz a háladögrovás
ím’ a  Summa Ineffabilitatis!
 
 s oltárra miként antependium
sose félj rádkerül a sor és rád is
 
 rádterül a közösség fekűje fiam
Kit a szíve kit a pankreásza
 
 ver le – lobot vet a lép a vese
gazdagodik a festett Ég Pallása
 
 s viszi sápját sírkert sírkövese…
Megállj! Állj meg sírkövemmel szemben
 
 hogy vésett arany nevemre láss:
imhol borít szent nephritiszemben
 
 ezerszáztíz emelet emberpalást
 

(Kairó – 1991 12 27)

 

 

 

A világ

a világnak ami még hátra van:
 
 ameddig én vagyok
csak én egyszer hanyattvessem magam
 
 és a világ halott
a mindenség az én irhám foglya
 
 belülről összenőtt
egyszer bedobjam – ő is bedobja
 
 azt a törülközőt
s ez százszor-százszor százezer atom-
 
 háborúnál nagyobb
szép kis fantom-világ lesz mondhatom
 
 ha én már nem vagyok

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]