Csorba Győzőnek, hetvenöt utánra

Nemes Nagy Ágnes emlékének

Urbán Tamásnak

Sárközi Mátyásnak

Dr. G. F. Cushing-nak

Jeromos nem is tud róla, hogy örökszépifjú tündére van – Euníke. A tündér évtizedeken át követi és minden nap Jeromos élete homokórájából ellop egy homokszemet

így gyorsítja meg órái pergését, napjai vonulását

nyolcvanadik életévében, születésnapjára, Euníke előlép és odaadja a felbecsülhetetlen ajándékot: az ajándék-életidőt, amennyivel Jeromos még az életét megnyújthatja: kerek tíz pirosbetűs nap meg az aranybetűs ráadás – – –

De örvendezés helyett Jeromos rívafakad:

– Ej, tündér, tündér! – szól megrovólag – mit tettél?! Ha igazán jó tündér lettél volna, nem elloptál, hanem belecsempésztél volna egy-egy homokszemet, hogy homokórám annyival lassabban peregjen és életnapjaim is suttyomban-alattomban hosszabbodjanak. Akkor igazándiból megcsaltam volna az Időt, senki észre se vette volna a turpisságot és én most nem lennék ebben a sanyarú helyzetben, hogy vissza kelljen fizetnem keserves-kamatos-kamatjával, Akinek-amivel tartozom!…

(minek hallatára a jó Euníkét elfutotta a pulykaméreg, és olyan-de-olyan csattanós kirájzulumot mondott, hogy Jeromos azon-ijedtében szörnyethalt – ezzel elpukkasztva a halhólyag életidőt.

Ezért már ide se cirkalmazhatjuk azt a kirájzulumot, pedig hej! be szíves-örömest kipróbáltuk vón’ – hogy vajon tűri-e a nyomdafestéket)

riasztócsengő-berendezéseket árulok betörések megelőzésére

– vajon erkölcsös-e az én üzletem?

– hiszen abban a szempercenetben, mihelyt a betörések megritkulnának, majd  horribile dictu  teljesen megszűnnének – elveszthetném a megélhetésemet

így hát mit is tagadnám, érdekemben áll, hogy a betörő urak asztaláról le-leessen nekem az a morzsa; hogy a betörések gyakorlata megmaradjon s ha netán a számuk felszökni talál, hát – magam abban vétlen lévén, nagy sopánkodással és fejcsóválva vegyem tudomásul, hogy az is az én malmomra hajtja a vizet

üzletelésem, riasztócsengő-berendezés eladásaim tehát, ha úgy tetszik, a bűnre alapítvák, s csak abba vethetem bizodalmamat, hogy a társadalom – bizonyos tisztes százalékig – erkölcstelen marad és betör

a templomban ha a persely körüljár, duplán adok; de nem mulasztom el kezébe nyomni a segédlelkésznek az újsághírt: a szomszéd plébániatemplom perselyeit az éjszaka kiürítették a fosztogatók

– …Nem volna üdvös az adakozás csekélyke hányadát riasztócsengő-berendezés vásárlására fordítani, szentatyám…?!

beleteszem a bogarat a fülébe. Megütközve rámnéz, a sekrestyébe vezet, a tiszteletessel sugdosódnak. Visszajön. Aláír. Elteszem a megrendelést és elégedetten ugratom be a motort, hogy a sarki kocsmában, emlékeztetőül, kipipáljam a templomocskát a térképemen

jut eszembe. Jaj már hogy el ne felejtsem leértesíteni titkos kapcsolatomat, aki majd telefonon, a betörő uraknak továbbadja a drótot

egy olyan világban, amelyben a Magyar Világ és az Angol Világ egyetlen glóbuszt alkot s nyelve-földje-szigete egybeolvad mindenestül: egy ilyen Világban éltem, borostás-kócosan, haramia-fiatalon

épp kalamitásainkat számolgattuk hahotázva Joó Lorcsival, strabancoló társammal a körutakon, amikor filmesek stábjára lettünk figyelmesek. Mindketten tudtuk /hogyne tudtuk (mi ne tudtuk volna?!)/ hogy hungaro-ánglius Világunk világot jelentő deszkáin két színészfejedelem uralkodik, két világsztár: Sir Lawrence Olivier és Csortos Gyula

ez a két rettegett nagyság gyűlölte egymást – a szagát nem állhatta és a másik neve hallatára apoplektikus gyilkolórohamot kapott

mi ketten (segédszínészek? statisztaszerepet kunyerálóban? vagy tán végzős színiakadémisták? jóindulat-könyörgőben az államvizsga előtt? ki tudja:) rettenettel vegyes örömmel vettük tudomásul, hogy épp belebotlottunk, Ő a sztár a filmben, amit vele – Olivier-vel forgatnak, Ő maga az, Sir Lawrence Olivier. Az örökmérges Világsztár, akinek most a szerep utasítása szerint is Méregbejött Nagyurat kell alakítania s így dupla-mérges volt – épp beszállt hosszú-széles, barna-fényes, mahagóni faragású sportkocsijába, bosszús-fogcsikorgatva intett az egyenruhás sofőrnek, hogy indíts, s ő maga meg az első ülésen bevágta maga mögött az ajtót

abban a pillanatban (hogy a nyitott kocsi hirtelen sportos nekilendülésétől-e, avagy az indulatos ajtóbecsapástól, nem tudni) – ugyanazon az oldalon a hátsó ajtó (mely nem függőleges, hanem alsó-vízszintes pántok-körül nyílt:) lebillent és a hátsó ülésről lepottyant és kibukfencezett az úttestre két tárgy. Az egyik: Sir Lawrence Olivier faragott mahagóni fényes-barna irattáskája; a másik: Sir Lawrence Olivier (faragott-mahagóni) tőrös botja

alighogy ezt Joó Lorcsi meglátta, nekiiramodott (a stáb a jelenettel leállt, nem filmeztek tovább) – ő meg fut-rohan, hogy mindenkit megelőzve a két tárgyat felkapja. A hóna alá csapja és iramlik velük vissza hozzám. Uccu kapualj, átjáróház, olajra

– adssza azt a botot, kenyeres: azt meg majd én viszem vissza neki, Őmagasságának, ha nem bánod

– nem én – bandzsított rám a szentem huncutul, és a mahagóni tőrös botot a kezembe nyomta.

Még aznap délután, sziesztatájt, felkövetkeztem a rózsadombi Olivier-villába. A palotavilla bejárati lépcsője magasán a faragott mahagóni, barna-fényes, vasrácsos bejárati nagyajtó összeráncolta szemöldökét és elállta utamat. Mellette a falon barna-mahagóni fogantyús régivilág-beli húzós csengő

nagyot nyeltem. Meghúztam –

dörmögő aranybarna háziköntösben maga a házigazda nyitotta ki a rács mögötti kukucskálót: Sir Lawrence Olivier

– ki az, mit akar?

– itt a tőrös botja,  Csortos úr…

Churchill beszélget atomügyi álomtitkárával (aki egyúttal személye körüli ürügyminisztere is) és agyba-főbe dicséri: nem csoda, hogy olyan pompásan látja el a dolgát, hiszen országos hírű lángelmeszakértő, fejben szerkeszt atombombát, stb.

A fojtó szivarfüstben a vállveregetéstől az álomtitkár őszinteségi rohamot kap, és arról kezd panaszkodni, hogy nem segíthet rajta, de – idegen: származásra-születésre idegen, minden hiába.

– Idegen? Hogyan-és mennyiben?

– Mongol beütés, Excellenciás Uram.

– Mongol beütés?! Hm… Folytassa. Részletezze.

És az álomtitkár folytatja. Igaz, beleilleszkedett az angol társadalomba, angol lányt vett feleségül, gyerekeit angol iskolába járatja – mégis, hasztalan minden: ha megfeszül se lesz belőle igazi angol. Mert azt még tudja, hogy Angliának nincs írott alkotmánya, de már azt pl. nem tudja pontosan, hogy a Magna Cartát kik-hol és mikor írták alá. A királylistákat sem tudja pontosan, hogy ki mettől-meddig uralkodott, az angol sportot nem ismeri, nem élvezi, a krikettjátékot halálosan unja és mindenestül fölöslegesnek tartja: ő egész jól meglenne nélküle.

Churchill elhűlten hallgatja, kiveszi szájából a szivart és felhorkan:

– Mi-cso-da?! A krikettjáték hogy fölösleges? Azonnali hatállyal el van bocsátva.

És ajtót mutat neki.

Az álomtitkár hebeg-hápog; majd magához tér és indignálódva tiltakozni kezd:

– Mit? Csak úgy máról-holnapra elbocsátani,  engem?! Az atomügyi álomtitkárt, aki fejben szerkesztek atombombát és hamarabb, mint a nagy hadügyi komputer? Aki nyilvántartott zseni vagyok és országos hírű lángelmeszakértő? Aki angol lányt vettem feleségül? Aki minden szülői értekezleten ott vagyok? Aki ahová járatom a gyerekeimet, az angol iskolának új díszrácskaput csináltattam? Aki támogatom pénzadománnyal a sportegyesületeiket és aki, mint bolond műkedvelő műbútorasztalos – az Öregdiákok Klubjának gyööőnyörű-gyönyööőrű mahagóni emlék-wicketet készítettem, és aki ezt a  politúrozott  mahagóni wicketet a krikettklubjuknak ajándékoztam?! De Excellenciás Uram!…

Churchill-nek felcsillan a szeme. Kiveszi szájából a szivart, álomtitkárát magához öleli, homlokoncsókolja és így szól:

– Ajándék-wicketet,  mahagóniból, a klubnak? Dupla fizetéssel – marad!

gyertyát gyújtottam a Szent Szűznek

igaz, hogy gyertyám gyújtása előtt megbecstelenítettem molnárék egy-szem hajadon szemefénye lányát és hogy gyertyám gyújtása után a keresztútnál, útonállás közben leütöttem a gazdag pénzváltót

mert mit számít az, hogy gyertyám gyújtása előtt megbecstelenítettem molnárék egy-szem hajadon szemefénye lányát és gyertyám gyújtása után, a keresztútnál, útonállás közben leütöttem a gazdag pénzváltót – ha egyszer

ha egyszer gyertyát gyújtottam a Szent Szűznek…?!

vezénylőpálcájával az álommester megkopogtatta a partitúraállvány kottalámpáját és hipnotikus tekintetét ráhorgasztotta a száztagú zenekarra

a teremben a susmorgás elült; a szimfonikusok összekapták magukat, állukhoz, -szájuk elé, -lábuk közé kapták hangszerüket és félszemmel a szólamukon, másik félszemmel az álommesteren – a Kezdésre összpontosítottak

az álommester vezénylőpálcája – keresztbe-hosszába – háromszor suholt, a dallam felszárnyalt

a három ütemelőző, jobbra-balra, fel-és-alá a pálca, egyet-kettőt-hármat, az álommester – – –

– Huaú-uúú-hhú-haéjja-éjja! É-hé-hééé-evoé!

– Csihabuha-uh! Puh! Mummszta-bumm!

– Trá! Rá-rá! Tralalla-lalla-lalla!

– Iriliri! Liriliri! Rumpidi-bumm!

A sokszínű hangtest kiugródott a vezérkönyv televonalozott ágyából és életre kelt. Gömbölyűn és vastagon, a nyitó akkordok lírai fortisszimója beúszott a leoltott csillárok alá: szétáradt és betöltötte a termet

ő meg, sziszegve-huhogva, vagy csak inkább a kihegyesedő torzonborz szemöldökével beintve (hogy a széksorokban, senki, ne-sejtse-ne-hallja:) az álommester úgy a hasába szuggerálta a Száztagúnak a Zeneszerzői Utasításokat, ahogy vérbeli muzsikus tudja csak vérbeli muzsikusoknak:

– Pirim-pirim! Param-param! Tiram – tirim! Tiram-taram!

így mondta-mondogatta anélkül, hogy tudott volna szája-mozgásáról; vagy be-beordította együtt a fanfárral a Vezérhang Felhaladását-és Megdicsőülését a Tonika égretárt Magasán, majd Annak Magának a hosszan kitartott Mennyekbőli Lesugárzását:

– Trará! Trará! Trrr-ta-ratatata trá!

– Tra-ráta-táta titata titata tá! tá! tááá! …

míglen el nem érkezett a Visszaáradás drámai decrescendo-ideje:

– Psszt! Tirá-tirá! Trülülü…Psszt! Pim-pim, plim-plim, tirá-tirá trülülü…Psszt!

körülpisszegett, hogy visszafogja az Elemi Háborgást és megmutassa, mint lesz a Hang-Himalájából az apróhangok lankája – mely Aláomlás, ha mind jól megy, ott végzi majd, a hangmélyföld legfenekén, a Generálpauza Horpadásban

imígyen adta tudtára-és értésére mind a nagyzenekarnak, mind a nagyteremnek az  Alvásnyitány  igazándi célját; hogy ti. a dördüldözés-bőgés-morgás e túlsága hamarosan dudolatúrába, a dudorászás-zsizsmergés-zsuzsborgás hüm-hüm-halk pirimparam tirim-param átmenettel, és a modulálás után a szubdominánsba majd tirá-tirá-trülülü, picikattós-pettyegtetős csicsíjja-bubujjából az (aláhárfázott)  tentetentébe  torkollik, és egy nápolyi szext mihamar kipengésével annak a legisleg-pianisszimóbbja is abba olvad, amibe zenének/zenekarnak/közönségnek ilyenkor olvadnia kell: a teljes  csendbe  –

a  Nyitány  célja ez a teljes  csend  volt, melyre a nagyzenekar rágyújtva, ill. annak beálltával a szimfonikusok addig szimulálják az alvást, amíg maguk is el nem hiszik – mert arra, hogy a Nagyérdemű már oldaltdőlve fújdogálja a kását: a terem horkolására már fel sem ébrednek – – –

a Filharmónia kitett magáért. Az el-nem-csókolt csókok brácsaszólamai azon giccses-mindközönségesen

a be-nem-vallott bűnös vágyolgások elsőhegedűi a sajgató nosztalgiától szederjesen és a lefittyedt szájuk-széle meg-megrándulva, mert egy darabig még fel-felriadtak a zordon Valóra

a gyáváskodás lelkimardosásának fafúvósai mélán – arcukon ama heveny szégyenpír, mely azért nem akadályozza meg a kottában bejegyzett bóbiskolásukat

a szerelmi megszégyenülések szólamai a gordonkákban és a feljelentő-beáruló névtelen levelek emlék-gyalázata a gordonokban az elringáshoz közel, melytől csak egy paraszthajszál a teljes elalvás

a meghiúsult ábrándok harsonái, a szárnyaszegett becsvágyak pozaunjai az életemésztő nedvek fellökődését gyomorsavval-teli szájukból visszanyelve – ők is mind ernyedtebben böködték-billegették rézhangszereiket s már igen közel a beleájuláshoz – a cucliszopó alvásba

az üstdobok meg, ők négyen, a vörösréz vereségérzet, a szamárbőr hiábavalóság, a gyomorszájon-rúgottság és az elhibázott életből való kései kilakoltatottság búsongását is mind tompábban dübbögtetve, elérkeztek a  már-mit-sem-bánom  meg az  essünk-túl-rajta  iker-tengerszemének a peremére, ahol a háttal-belecsobbanóra az örök alvás vár, amaz ólomálmos alvás, amely ellen nincs apelláta

…csudálatos alkotás volt az  Alvásnyitány, istenáldotta géniusz szerencsés percében született  mennyei hangok  enharmonikus dallamvilága – és azok ellenpontos modulatúráinak mézes melizma-szövevénye

a varázs oly erős volt, amilyen az ellenállhatatlan ráigézés lenni szokott. Az életcsőd trombonistái oldaltdőltek; a totalitás tonalitása fölött érzett keserűség szárnyaskürtösei melléjükhanyatlottak

a szégyenek/zülledelmek/életbűnök, melyeket vétettünk-nem vétettünk önmagunk-és szeretteink ellen az angolkürtben – a levezekelhetetlen életgyalázatok harántfuvolái elhallgattak

a mulasztott halálugrások hitvány visszarettenései, amikor a pipogyaság még menekülni is gyáva: megmérettetésünk és könnyűnek találtatásunk gyötredelmei az éjfélre járó fuvolákban oly mélyre zuhantak az alvás bányáiba, ahol még a bányarém is velünk alszik magáról-mit-sem-tudó megölelkezésben

minden rendben volt. S így, hogy a zenekar aludt és a hallgatóságnak már mit sem volt mondania – a terem is belealudt a csendbe. Az álommester látta, hogy jól vezényelt, leeresztette pálcáját és már épp azon volt, hogy székébe ereszkedvést-és ott előreborulóban, fejét a partitúra kottaállványára koppantva maga is elszenderedjék. Amikor – – –

(bárcsak ez az „amikor” ott ne ólálkodott volna! Mert a vezérkönyvben ugyan nem volt nyoma, se ilyen, se másmilyen „amikornak” s amikor mégis az lett belőle, ami lett – annak hogy nyoma sem volt a zeneszerző ihletében, hármas kottafeje amaz ütőhangszer-ütegből felcsapó réztányér-fortisszimónak nem benne fogant meg, s az Aljas Szándék sem az ő  Alvásnyitánya  volt: isten az atyám!…)

– – – a hangversenydobogóból felszálló por, mely ott táncolt a kottalámpák fénykörében, megkocogtatta a Göndörszakállú Ütőhangszeres orrcimpáját és belecsiklandozott

a hangversenyportól a Göndörszakáll elprüsszentette magát, de oly szerencsétlenül, hogy ocsúdó ügyetlenségében észre se vette – tenyerében még mindig belegabalyodva markolja a réztányér két bőrfülét; s így, még mikoron mély álmából felriadva a  Végcsend  megtörését elkövette, tápászkodó tudatában fel sem rémlett, hogy a cintányérokat összecsapja

homlokán/tarkóján a ludasság hideg verejtékének egyidejű kigyöngyözése követte emez önkéntelen mozdulatot

– Csihü-üüű! Csahu-uuú! Csuluvulu-uuú-uuú-ú!

a réztányárok rásuholásából akkora összecsörrenés lett, hogy attól a két fő üstdobos két dobütőpárja is, a négy üstdobra rádobbant, s ők, kisvártatva vagy tán még hamarabb, döbbenten arra ébredtek, hogy döng, dübbög, dibereg-dübörög a négy vörösréz, fő-és mellék üstdob a kezük alatt, peregnek a kis, közép- és nagy harci szamárbőr dobok mint a veszedelem

a Százak ráébredtek arra, hogy fölébredtek

a kezek húzták-vonták a kis, közép-és nagyvonót, a tüdők fujtattak, a trombitaizmok kihúsosodtak, a fagottok/fuvolák/klarinétok/pikkolók búgtak-szirénáztak-sipítottak, a basszetkürtök/tárogatók/ofikleidek/tubák/teorbák tutultak-bőgtek-süvöltöttek; s mind e dördüldözésből-joházásból-sirvákolásból az lett, amit az álommester a legkevésbé sem szeretett volna –

– a besavanyodás hárfahercegnőiből a  szemrehányás

– a tehetetlenség csőharangjaiból a  toporzékolás

– a kiábrándultság lármafáiból a  kellett-ez-nekem

– a füstbement remények triangulumából a  hova-is-tettem-az-eszem

– a megalázottság búgattyújából/kerettyűjéből az  ebből-nekem-elég-volt

– a kilátástalanság csörrentyűiből/durrantyúiból a  hát-van-isten-az-égben?!

– a lekésettség havasi kürtjéből a  fenét van: nem hogy isten, de istenfasza se

– a csonkolt élet fantomfájdalmait kiéneklő éneklőfűrészből a  minden odatékozolt életkincsek Jeremiádája nagyzenekarra

a Filharmónia gyomrából mint a hegyomlás, dőlt-omladozott-bomladozott az  Ébrenlét Nyitánya  – az életmulasztás oboaszólama; a szerelemmulasztás jajveszékelése a csellókban; az életcsőd berliozi  Gyász-és Diadalnyomorúsága, s mindez a maga lallázó, száztagú kidalolhatatlanságában

nem olyan zene ez, hogy van álommester, aki lekopogja, nem olyan  Nyitány

s onnantova harsogott-hömpölygött-csivogott-nyávogott-csúfolkodott és hullámtarajára kapott az  Álmatlanság-Szimfónia  nielseni, Csillapíthatatlan Csinnadrattája s abban a rövidzárlatban nem volt gyertya, amely nem hogy csonkig, de csonk-alá ne égett volna –

az álommesternek a művi altatás eláltatása nem sikerült, s most ő is a szégyenpadon sínylette azt, ami elől maga is a száznapos medveálom vermébe menekül, ha teheti. Nem tehette –

senki teremtett lélek, abban a teremben, se akkor éjjel, se máskor

se azontúl, annak a minden-áldott-napnak azon-és-azzal az ördögnek tartozó éjszakáján, valamíg csak tart az  Álmatlanság Szimfóniája: senki-de-senki

nem alhat, sőt – reggelig virraszthat a pénzéért, ahova jegyet váltott: ott

reggelig farkasszemet nézve ki-ki a maga  Életcsődjével

ki-ki az aláfulladásig lakolva a meghangszerelt  Hangos Önmarcangolás  toronyhullámait

Kegyeletes megmelékezés az ismeretlen agyonütött járókelőről. Szimbolikus szoboralak azok emlékére, akiket a lezuhant dísz-golyóbis, a lepotyogó tégla, a lelökött virágcserép ütött agyon.

„Saját-csípővel rendelkező, jól konzervált kilencvenes keresi életvidám, magas, kövér, platinaszőke, hasonló korú hajadon hölgy társaságát ’kivilágos-kivirradtig’ jeligére a főkiadóba”.

– Nem azt akarjuk kideríteni, hogy tettének oka mire vezethető vissza, feltéve, hogy elkövette, hanem hogy mi akadályozta meg elkövetésében, ha már a látszatot is úgy igyekezett eltüntetni, hogy ellene szóljon.

A vaktyúk, amelyik oly fanatikus kitartással és addig gyakorolt, amíg nem hogy szemeket talált – de víziói támadtak egy gabonaraktárról.

Der Liegende Flohhändler – – –

– Tegnap este ott voltam a filmem bemutatóján: annyira saját hatásom alá kerültem, hogy még ma sem tudok szabadulni tőle.

A palackozott csudatékony termálvíz, ami tíz évvel fiatalít. A feneség csak az, hogy a hatása tíz év után mutatkozik csupán s addigra aki issza – épp annyit öregedett.

Édesemnek

(hommage à Korngold)

Pete Györgynek

(Borbándi Gyulának)