Intra muros
|
(Lakatos István fordítása) |
Amióta Dante a DE MONARCHIA c. művében megragyogtatta, alig van az AENEISZNEK többet idézett helye, s hadd kezdjük ezzel mi is. Nem mintha bármilyen eljövendő vagy valaha volt birodalomnak szűksége lenne/lett volna Cicero nyomós érveire – arról, hogy Róma milyen önzetlenül, csupán „az állam üdvére és javára” hódította meg a világot, ennélfogva uralma sem imperium volt, hanem – sokkal inkább – patrocinium orbis terrarum.1
Álljon itt ez a néhány sor megpihenő közbevetésként Róma mesterségéről – úgy, amint azt Vergilius látta – és az intelligens kretenizmus szerepéről az elit újratömörülésében – úgy, amint tanúi vagyunk.
Hogy Róma mestersége csodálni – avagy szégyellnivaló-e – azt eddig a korszellem, a kor értékrendje döntötte el. Így volt ez mindmáig; ezentúl nem így lesz. Az újratömörült elitnek ui. új leleménye van: szégyellnivalónak bélyegzi, s ugyanakkor gyakorolja.
Kitalálta; hogyan lehet angyalnak görbén nézni arra, ami mindennapos ördögi gyakorlata.
A Csíziót világgá eregető csizmadiafilozófia harsogva ítéli el, és azt hirdeti róla: Róma mestersége oly gyalázatos, hogy megengedhetetlen.
A Hitágazatot mikrofonba harsogó csizmadiafejedelem (főideológus pártpap) permanens hadüzenettel fordul a világhoz – ha bárhol Róma mestersége felütné a fejét –, ugyanakkor az elit Róma mesterségének sugaraiban sütkérez. (Igaz, kihívó kérkedés nélkül teszi; de a mesterséghez ez a klasszikus bádog álarc is hozzátartozik, márpedig ahol az átkondicionált társadalom egésze hasonszőrű szimuláns, ott az elitnek ennyi alakoskodás nem eshet nehezére. Ám ez a közszemlére tett teátrális „jóhiszeműség” már az olyan elit alakoskodása, amelyet megigézett Róma mestersége).
*
Távol álljon tőlem, hogy hebehurgyán elítéljem azt a folyamatot, amely a történelem elemi erői közt sodródó embermolekulák összessége.
Ha valaminek van vaslogikája, ennek a folyamatnak van; s elvégre ott, ahol eddigi eredményeinek kihosszabbításai metszésében sejthetjük: a horizont alól előemelkedő Napja még mindig igazolhatja.
Márpedig ha tényekre szorítkozom, a történelem lélektani tényeire, óvakodnom kell minden elfogult értékítélettől – hogy valami eleve „jó”, avagy eleve „rossz”; az olvasó úgyis óhatatlanul megalkotja a maga értékítéletét, idioszinkráziáihoz, vonzalmaihoz, judíciumához híven. De mert az egalitáriánus liberalizmus e szélsősége is a történelem lélektani tényei közé tartozik – és nem utolsósorban azért, mert a connaisseur-t is gyönyörködtető látvány és ritka jelenség a szerep, amely felfalja alakítóját –, itt kellene megvizsgálnunk az intelligens kretenizmus jelenségét is, hogy az elit újratömörülésében mi a rendeltetése, és szerepe, hol fogy el.
Egy pillantás a modellre meggyőzhet arról, hogy az elitet sem meglétének, sem szüntelen vegyi kicsapódásának a vastörvénye nem minősíti szándékai szerint.
Lehet az elit jóságos-abszolutista – és lehet gonoszságos-abszolutista.
Persze még számos más árnyalat lehetséges az elit rátermettsége/kisszerűsége, örökletes kiválósága/terheltsége, harácsoló kedvének feltátongása/telítettsége, műveltsége/műveletlensége (esetleges műveltségellenessége), becsvágyának vakmerősége/óvatossága (esetleges hiánya), biologikumának erőteljessége/dekadenciája szerint.
De van egy, az elittel határos réteg, részben szálaival is hozzávetélve, részben hozzáverődve csupán.
A kiválóak minden pávatollával ékeskedik – mihez a csábtánc ösztöne járul –, de nem igazán elit, csupán annak egy polimer változata.
Jellemzője a korán fellépő hatalomigény csakúgy, mint ama neuraszténia, amely diszkvalifikálja; a borotvaéles értelem csakúgy, mint szellemének lityegő állhatatlansága. „Rokonszakma”, mely a szegről-végről való rokonság előjogait arrogálja, s mint ilyen, olykor az eliti élethelyzet haszonélvezőjeként jól megy dolga; de jobbadára az elit sereghajtója csupán.
A szemléltető egyszerűség kedvéért hadd alkalmazzuk ezt az önkéntes megbontást a modellen, és ragadjuk ki a két típust, durva megközelítésben. Legyen az egyik a „nyers elit” – oly értelemben, ahogy a nyersanyag nyersen és potenciálisan tartalmazza a kész terméket; és legyen az elit polimer változata – az „elitoid”; olyan értelemben, ahogy a hibás nyersanyag nyersen és potenciálisan tartalmazza a selejtet.
*
Pedig a nyers elitnek is lehet „gyenge szériája”.
Jó közéleti ösztönnel, jó megérzőképességgel rendelkezik ugyan, bár különben korlátolt is lehet, és hiányos műveltségű, vagy egyenesen kultúraellenes; mindazonáltal az egészséges ösztön önzése, a felülkerekedés és felülmaradás imperatívusza, a töretlen hatalomigény és a lassú felfogás, ha dicstelenül is, de jól megférnek egymással egy idegrendszeren belül. Az ilyen, ha egyszer megragadja, bulldogállkapcsával el nem ereszti a maga „igazát”, amelyet az elitépítés érdekének vél, és jogi igazolását annak alárendeli.
Az elitoid ismérvei. Hogy ultraszentimentális. Hogy keménység, amellyel magát önmaga ellen felvértezi – az is érzelgősségének hártyás beszáradása. Vérzékeny szívű; ezerirányú vonzrokonságával naponta ezerfele tépődik, és ezer szent ügy ezer jogos felháborodásától megviselten naponta a közéleti részvét keresztjére feszíttetik.
Bele- és veleérző képessége éppoly bámulatos, mint tékozló lelkének kiosztottsága, felparcellázottsága – úgy, amint jogérzéke diktálja.
Az elitoid az elit érdekének szakértő félreismerője; hajlamosított rabulisztikájában odáig megy, hogy még azon üresen is rokonszenvez a vádlottak padjával. Magát bírónak-védőügyvédnek feltolva, következetesen az anarchia exponenseinek – a közbűntényes és a politikai terrornak egyaránt cinkosa.
Az elit e polimerizált változata, az elitoid hamar megrendül elitösztöneiben. Lehet kifinomult, fényes elme, de korán elveszti szimatát, s mint aki nem orrontja a veszélyt, egyre védtelenebb.
Jogérzékének paroxizmusában körömszakadtáig ragaszkodik mások olyan, hóhéri-demokratikus manővereihez, amelyekről csak a vak nem látja, hogy a vesztét okozhatja. Mint az anarchia fogadatlan prókátora, logikai trapézmutatványai önlikvidáló abszurdumokba sodorják.
Jeles kazuista, és egyik fogódzója a dogma; dogmatikusan esztetizál-moralizál, s ebben is örök ráfizető; erkölcsi gerince csakhamar összeroppan, s történelmi neuraszténiája önkiselejtezésre ítéli – mialatt ellenpárja, a „nyers elit”, a maga szívós tompaságával kitart, átvészel; ha kell, alámerül – de beosztja lélegzetét: jó esélye van a fennmaradásra.
Az intelligens kretén elgázolt madár módjára csapkod: vagyis hisztériásan elígérkezik az elgázoltatásnak; a másik a maga barmában biztosan ül.
*
Az intellektus kétféleképpen lehet okos; az „okosság”, mint létfenntartó funkciója az értelemnek, két síkon jelentkezik.
A másik a szellem pszeudo-hebephréniás „sziporkázása”. Öncélú villogása. Tételek-ellentételek villámszerű, gyors felfogása, átlátása, állásfoglalás nélküli forgatása, visszaforgatása. Abélard virtuozitásával (amiért hallgatósága a párizsi egyetemen kis híján megverte). Egyfajta loghorrea, amely szofizmái mámorában szem elől veszti a történelem inherens kegyetlenségét, a kiválasztódó elit apodiktikus szupremáciára hivatottságát és – last but not least – tulajdon életérdekét.
E „hősi előidőkben”, az intelligens kretének alkotják az új felfejlődés (ún. „forradalom”) derékhadát – körülbelül úgy; ahogy Napóleon, Egyiptomban katonáit rohamra rendelve, kiadta a parancsot, „les savants et les ânes au milieu!” – tudósok és szamarak a középre (talán mert a leghangosabbak és a legsebezhetőbbek egyszersmind).
Az életjelenség pazarló gazdagságában a nyers elitnek és polimerjének kombinatorikája óriási. A nyers elit stratégiai felfejlődésében az elitoidnak is jutott szerep – bármi hálátlan. A szálláscsinálóé – és a filozófus csizmadiáé.
Mint betűvetést-füveket-vajákolást ismerő és csillagjártas csizmadia, nagy tudálés fundákolással ő fundálja ki, mi legyen az új Csízió, amellyel az elit ismét eredményesen manipulálhatja a tömegeket – majd, ha visszaverekszi magát. És miután a Várományosság Egyedüli Igaz és Üdvözítő Filozófiáját megalkotta a hatalomvárományos elit számára az uralom Jogos és Elüthetetlen Ráháramlásáról – a Csíziót neki kell betuszkolnia a tömegek tudatába.
Agitpropos lelkesedéssel lát hozzá ehhez a szálláscsináláshoz.
Rendre-sorra kifeji esze-tőgyéből mindazt, ami az elitnek szakaszról szakaszra kell, hogy káprázatos történelmi kicselező játékát véghezvigye.
A tömegmanipulációs szótárt, a népi panteont; olyan vásári legendáriumot, amit a falu idiótája is megért. Olyan ideológiai abrakot, amely egyrészt uszító-paprikás, hogy a legjámborabbat is megbokrosítja, másrészt mákonyos, hogy (mint a sokat rívó gyerek mákfőzetes pempője) a legizgágábbat is elaltatja.
Az ő Csíziója már ilyen.
Egyetemes.
Ám alighogy beteszi lábát – az Ígéret Földjén az államalkotók első dolga, hogy összefogdossák a szálláscsinálókat.
A szerep feleszi alakítóját, a hűséggel szolgáló elitoidon kiütnek az intelligens kretenizmus körülírt jegyei.
Feszélyező ballaszttá válik.
Nem tudni, mikor tüntették el, egymás után ütik le a sakktábláról.
Leprás: a maga alkotta ideológia – a maga bélyegzője süti rá a bélyeget.
Olyan intelligens kretén, aki páratlan éleselméjűségével és polihisztori újságműveltségével csak pillanatra is sejtené induláskor, hogy nem tartozik az elithez, s csupán kihasznált intelligens kretén – ilyen nincs és per definitionem lehetetlen.
Mások, szürke hivatalnokok veszik át az állammanipuláló Csízió könyvvitelét – mindennapos hozzáigazítását az Új Szakaszhoz –, a zsargon kész, kimódolói fölöslegesek. A szálláscsinálók elenyésző kisebbsége hirtelen nyugdíjaztatással áttűnik a semmibe; a többi kirakatpereken keresztül, vagy rövid úton: börtönökbe hull – börtöntemetőben heveri ki a hiábavalóság fáradalmait.
*
S hogy az újratömörülő elit, minőségében is lehet más és más, ez alkalmasint – kulturáltságán, tudatosságán és „elhivatottságán” túl – úgy értendő, hogy pragmája szerint lehet nagyszerű és lehet silány; lehet több-mint-okos és lehet bután-erőszakosan-eredményes.
Ám azért, mert egy elit közepes avagy éppenséggel silány, még nem bizonyos; hogy haszon nélkül való; elvégre tisztes hitványsága mit sem változtat az uralkodás tényén – azon, hogy a társadalmat sikerült megnyergelnie, a tömegeket betörnie. Vergilius az Aeneiszben Anchises árnyának szájába adja a római mesterség e legtömörebb megfogalmazását:
|
E hivatástudat eszménye váltig polarizálja azóta is az elitet, valahol csak gondolata felbukkan, és a „testvérpártok” klientélájával megpróbál római módra tartományt kormányozni. Ám hogy a barbár meroving elit ugyanolyan magasrendű, mint volt a birodalomépítő római; hogy a kalandor Bohemund, frankjaival („latinjaival”) csak megközelítőleg is ugyanaz az elit volt, mint (a magát „rómainak” tekintő) Alexiósz és udvara; hogy a történelmi Bosznia bogumil elitje egy kalap alá vehető az uralom bizánci virtuózaival – aligha állíthatná valaki is.
Van tehát silány minőségű aljaelit, amellyel a rendszer karámcsapdájába fogott tömegeknek be kell érniük – nem mert „jobb elitet” nem érdemelnek; hanem mert egyúttal a történelmi konjektúra, elitestül, vermébe ejtette őket, s olyan polgársággal kell az időket átvészelniük, amilyen jutott nékik.
Ahol nemzeti virtus a lomhaság, ott a nemzet egyik fele csak akkor dolgozik, ha a másik fele puskavégre veszi.
Lehet az emberállomány olyan primitív, hogy uralmi megszervezése kényszerítő szükség, és az elit számára az élet parancsa. És lehet az elit olyan primitív, hogy a népnek be kell látnia: csak azon az áron „szabadulhat” tőlük, ha uralkodni hagyja őket.
Még magam sem tisztáztam, miért, de irritálónak találom apámnak ezt az arisztokratikus távolállását. Az én nemzedékemtől mindez mélységesen idegen.
Olyan fensőbbségesen szemléli – kívülről, távolról – az elitet, mintha lepratelep lenne, s mi sajna, hogy ő maga az utálatos ragályt nem kapta meg, minekokáért napjait üdén és egészségesen elitszemléléssel tölteni kénytelen. Nem értem leereszkedését az elithez, amelynek – lett légyen mégoly „selejtes” (?) – soha tagja nem volt; és leereszkedését a néphez, amely képtelen lerázni a rajta uralkodó primitív elitet.
Érzésem szerint a múlt operettfigurái ezek mind, egytől egyig, a szálláscsináló „intelligens kretén” csakúgy, mint az élre törtető vaddisznó. A mi alternatív társadalmunkban, a mi elitünk éppen ezeknek a típusoknak a kiküszöbölésével fog egymásra találni.
Odáig jutottunk, hogy a mai szocialista társadalmak anatómiai térképének fő jellemvonása a jórészt polgári elit helyén maradása. Nyeregben; kormányon. „Lelenci származás” – „rózsabokor” – „osztályhűség”, avagy „osztályérdemek” mögül mimikrizálva. Íróasztalai, útlevelei, valutaátalánya, katedrái, szerkesztőségei mögött elsáncolva az uralomban.
A „hegyek táncából” – e szakadatlan reprízekkel műsoron tartott filmeposzból holmi „forradalmi” változásról, fejlődésről; a „történelmi szükségszerűségből”, amely e változások „elemi erejének” misztikus magyarázata, és üres szólamával tudományos színezetet akar adni a Csodának: sem ebből, sem abból egy szó sem igaz.
Arccal a díszemelvény felé, kürtös szájú monopolszocialista előimádkozók elharsogják a Krónikák Könyve aznapra rendelt szentleckéjét: megjelenő előhírnökök, sejtelmes előfutárok, illegális börtönviseltek, hitvalló vértanúk – száműzetések, kivégzések, csodák és jelek kegyes történetét. E kódexek visszatérő vezérmotívuma – úgy, amint a Csízió kimódolói megüzenték: az élenjárók és a hátuljárók; a vezérférfiak és a proletármilliók.
Valamiféle újdonságos élcsapatról szól a szent krónika.
Egyfajta szeráfi „magról”.
Tűzgömbforma nukleuszról, amelyet a hegeli Világszellem hívott elő a semmiből, egyszülött Fiának, Marx Károlynak nagy-erős szózatával, ki elküldetvén Általa, a fejre ejtett dialektika szentlölkével nagy-sok csudákot míelt.
A sereg, amelynek élére e Csapat lett légyen állandó, legalább ilyen koholt, mitikus eredetű. A proletárok milliárdjai. A történelmi őskáosz rokon fogalma, egyetlen kohéziója a fogalomalkotás; amolyan alaktalan, magatehetetlen lényözön, mint a bábeli mitológiában Tiámát Égsárkány (a Csíziógyártó intelligens kretenizmusának már ilyen beteges szenvedélye a konceptualizálás).
E máról holnapra a semmiből előmerülő élcsapatból egy szó sem igaz. Az elit rádöbben, hogy a „trón és az oltár”, a „szent hitünk és kiváltságaink”, a „Hohenzollern-ház”, a „king and country”, Pro Christo et patria, Pro Deo et rege stb. varázsrúnáival már nem manipulálhatja az emberállományt, amelyet nemzedékről nemzedékre megörökölt. Ám azért farkas a farkas, hogy a töméntelen csapóvassal a lábán, amely megfogta, hasztalan rugdalódzva, rászánja magát a végsőkre: hogy lerágja lábát, és csonkán – egyik végtagja árán és három lábon sántikálva – visszanyerje cselekvési szabadságát.
Így sikerül a szimuláló elitnek ösztönös, verhetetlen fennmaradhatnékjával és biologikumának mestercselével, a vedléssel, átmentenie a maga „osztálytársadalomnak” csúfolt történelmi társadalmát, hajótörésből mentett hatalmi rakományát megtízszereznie; az osztálykorlátokat oly merevvé tennie, hogy minden, haladólagosan értelmezett és repedésig terpesztett demokratizmusa ellenére az osztályváltás már-már lehetetlen (az előkelőek veszélye persze, hogy előkelő – a szó szoros értelmében előkelő – elszigeteltségükben, őrszemek, sorompók mögötti villanegyedeikben mindinkább lábra kap a beltenyészet; ám ez az elitek történetében távolról sem új elem).
Negyvenévi vándorlás után a pusztában mint menhirek és dolmenek meredeznek a hamisított eszmék, eszmehamisítványok kövei;
a proletariátus feltalálása;
a proletármilliók „öntudatra ébredésének” találmánya. Emez elsöprő többség kisebbségi uralmának pátense – mit sem álmodva, hogy ez contradictio in adjecto;
az elsöprő többség kisebbségi parancsuralmának kívánatossága – mint szentlélek sugallta hittétel – és e szépreményű „prolidikli” mitologikus istenítése – mint hitágazat;
a „kizsákmányoló osztályok” opportunista kategóriája és tömegmozgatásra szánt uszító leleménye (mely kategória csak akkor időszerű, érvényes és igaz, ha a manipulátoroknak kedvez; máskülönben lekapcsolva elalszik, jobban, mint a villany: többé nyoma sincs);
a diadalától tudományosan elüthetetlen Elmélet, mint öntőforma, és a Gyakorlat kokillájában a világ, mint olvadó nyersanyag, készen a forradalmi átformálásra – egy csudamód előpattanó nemzedék kezében, amelynek történelmi megvilágosultsága éppoly példa nélkül való, mint pontifikális tévedhetetlensége…
Mindeme roppant, álgazdaságtani, áltársadalmi, áltudományi, áltörténelmi apparátus igazában az elit magisztrális ravaszsága a polgáruralom mindennapos visszaszerzésére, megtartására-megszilárdítására. Az elité – hogy csapóvasba szorult mellső lábának lerágásával és csonkjának behegedése után: visszatérhessen, és újra az legyen, ő legyen, ott legyen, Ahol „Személy Szerint” Aki Volt;
ezért vagyunk tanúi a polgári elituralom társadalmi várépítésének a vasfüggöny mögött, s talán nem is szerencsés a polgárvilág „restaurációjáról” beszélni; ha egyszer a történelem „filogenetikus léptékén”, s annak magasából tekintve – minden marad a helyén.
Forradalmakon átsántikálva – melynek tüzét gyermekei élesztik, üszkébe gyermekei hullnak bele – begyógyulnak a guillotine, a polgárháború, éhínség, emberevés, haláltábor ütötte sebek; és az elit farkasa ismét magára talál. Ott folytatja, ahol elhagyta; csak a sugárutak fölött más transzparenseket lobogtat a szél, a vasművek előtt a feliratok mások, ismét nekik dolgoznak a gyárak, nekik menetelnek a hősök, nekik fütyül a titkos diplomácia, csakúgy, mint a gyűlölt sovinizmus; de most már nem őket szidják: nekik szidják a kizsákmányolókat.
Milován Gyilász „új osztálya” a túlközelség érzékcsalódása; kellő távolból csak a vak nem látja, hogy nincs szó állagkicserélődésről,
ugyanaz a rokonság,
ugyanazok a típusok,
ugyanazok a vadászatok.
Ha kell, a régi elit újnak álcázza magát. Ki merre lát, két nemzedék: szétszalad-összefut. Fél évszázad – és összeáll az örök, a nélkülözhetetlen, a múlhatatlan ugyanegy elit.
Mindenkor legyünk résen olyasvalakivel szemben, aki ért hozzá, hogyan vegye le az embert a lábáról; sőt: elsősorban ahhoz ért.
A gondolat tetszetős, mert hogy olyan Kolumbusz tojása, és megragadó, mert apám az antik rétorok „mintabeszédeinek” iskolás fogásaival él. Kétségkívül megérné, hogy adatszerű, gondos szociológiai felmérésnek vessék alá a magukat „szocialistának” mondó új társadalmakat, s azokban a társadalmi kapillaritást, vagyis a felfele vándorlást az elit felé, valamint a társadalmi mobilitást, az osztályváltás lehetőségét, amelyet apám majdhogynem tagad.
S hogy ezt a felmérést az öregúr mért nem végezte el, holott érvelésének csupán ezzel adhatott volna tudományos és perdöntő jelleget? … Talán attól való féltében állt el tőle, mert nem tartotta magát erre alkalmasnak (amiben igaza lehet, bár ez nem változtat azon, hogy a statisztikai táblázatok-diagramok hiánya kiáltó); talán azért nem tette, mert tartott tőle, hogy az anyag tízkötetes szakmunkává duzzad a keze alatt, amely már betűtengerénél fogva is élvezhetetlen, áttekinthetetlen, és szakkönyvtárakban porosodva, sohasem éri el olvasótáborát.
A humaniórák alkimista absztrakciói mögé elsáncolva és a bölcsek kövét szorongatva, szónoki mámorában apám képtelen az „aparatcsik” mögött meglátni a hús-vér embert, és észre sem veszi, amikor önmagával ellentmondásba kerül.
Egyfelől totális cinizmussal vádolja, mint ami mesterségének velejárója, másfelől viszont elvárná tőle a szentek önzetlenségét, és csodálkozik rajta, ha egy-egy erőskezű ember falnak vetett háttal a vezetőszerepre rákényszerül. „Nem Cato ő, hogy visszatérjen az eke szarvához” – gondolja róla gúnyosan; pedig így van: a helyén kell maradnia, ha kedves az élete. Ennek ellenére Lenin után (akinek még akadt merénylője), minden Első Titkár ágyban halt meg, és vagy nyugalomba vonultával ártatlan fotografus kedvtelésének élt, vagy egy birodalom siratta el, és kiéneklése mindmáig visszacseng.
Végül, eltekintve attól, hogy éppen mert ilyen retorikai stílusgyakorlatba csomagolja, a gondolat gyanús; nem derül ki belőle az sem – hol áll ő maga. Vérgőzös anarchista módjára elveti az elitet, és kifogásolja, hogy a helyén marad? Avagy tulajdonképpen elitpárti és a markába nevetve örvendez annak, hogy az elitképződés vastörvénye olyan kegyetlenül túljárt a forradalom Marat-i, Saint Just-jei, Babeuf-jei eszén? Hiányzik a módszeres okfejtés – ehhez már hozzászoktam; de hogy az állásfoglalás is hiányzik – ez szokatlan nála. Sajnálatos és gyanús, de nem különös annál, aki öregségére is – noha a logika gönceibe öltözteti – ösztöneivel tájékozódik; s aki tudtán kívül a hátsó- és utógondolatok bagolyvára.
Válasszuk az elimináló módszert, kezdjük a becstelenségen. Hiszen a becstelenség gyakorta állítja magáról, hogy maga a megtestesült intellektuális becsületesség.
Ennek az elaljasulásnak óhatatlanul áldozatául esik az, aki a közélet foglya, és kiábrándult mindenből – javadalmazását kivéve. Előjogainak élvezetében és magas állásánál fogva, ahova kenyéradó gazdája helyezte, prédikátori szenvedéllyel; folyékonyan hazudik. Hazudik, de hamar megismerszik arról, hogy a nap 24 órájából 23-at „őszinteségének” hangoztatásával tölt. A tovább már nem használható „igazság” kimondásához mersz kell, és ő ezért és a „teljes őszinteségért” felveszi a veszélyességi pótlékot.
Ha nemcsak másoknak hazudozna, hanem magának is, gyanúba vehetnénk, hogy fanatikus vagy idióta – vagy mind a kettő; mely esetben nála az intellektuális becstelenség színezete és árnyalata megváltoznék.
De az intelligens kretenizmusnak van olyan, súlyos idiotoloid kóresete, amikor a közéleti páciens, elmebeli képességének, borotvaéles eszének és kultúrfölényének teljes birtokában, magának éppoly folyékonyan hazudik, mint másoknak.
Beköltözött a hóhér házába, és mint a holdkóros álomjáró, ugyanazokat a hóhéri gondolatokat gondolja, és mindig szinkronban a hóhérral.
A kézirattolvaj Nobel-díjas író esete, aki helyeslőleg megénekli a parasztok között rendezett népirtást. Intellektuális integritás dolgában ennél mélyebbre zuhanni már nem lehet.
Hasonló a rehabilitált mozgalmi veterán esete, aki a kirakatperekbe-börtönökbe belerokkant; mégis, ha obskurus glóriájánál fogva s azon-nyugdíjasan, luxushéjából előrángatják, teljes meggyőződéssel hazudja hajszálra azt, amit tőle elvárnak.
*
Az intellektuális tisztességnek az árnyéka sem fér hozzá – de egy fokkal jobb a cinizmus elrákosodása.
A közéleti páciens tudja, hogy cinizmusára nincs orvosság; mégis, mint egykori „hivatásos forradalmár” dacos tanulatlanságában – és szakma híján akár a bankbetétet – szaporítja-ápolja pártérdemeit.
Piócamesterségének hasznosságát bizonygatva, tisztes tehertételként él, ehhez ért csupán. Mentségére szolgáljon, hogy nem lehet opportunizmussal vádolni azt, akinek más előjelű, töltésű és irányú alkalom, más opportunus lehetőség többé nem kínálkozik arra, hogy köpönyegforgatását „kiállásnak” feltüntetve, kockázatos kalandokba fektesse személyisége tőkéjét. Zsiványul ragaszkodik hát forgathatatlan köpenyegéhez, és már a klikkek hatalmi harcában is nagyon megnézi, hova lép.
Mert akármilyen ritkán történjék is, hogy mellverdesve s méla önutálattal, megejtse ezt az önfülbesúgó gyónást, és kiöntse szívét önmaga előtt – a cinizmus gangrénás páciense önmagának már nem hazudik.
Azok a langymelegek ők, akik boldogtalanul bolyongnak a limbuszokon, őróluk mondja Danténak Vergiliusz, hogy szóba elegyedni velük nem érdemes; mi se pazaroljunk rájuk többet annál, hogy népes csordájukat egy oldalpillantással felmérve – továbbmegyünk.
Tovább, a boldogtalanok után a boldogokhoz.
Fiatal fanatikusok ők. Van, akinél az ismerkedés: szerelem-első-látásra; a megpillantás – megismerés. Csodavárásuk az első napsugártól is teherbe esik. Ám az ilyen szűzen fogantatástól még Dzsingisz-körme-piszka sem születik.
Az elfogultság szűrőberendezésein keresztül ismerkednek világgal, történelemmel, bölcselettel.
Másodkézből, hitvány közvetítőktől, ponyvaízű szubkultúrákon keresztül, kultikus imamalmokkal, együttmorzsolásból, avagy a levegőben hígan oldott hallomásból kapják világlátásukat, mely sejtállományukkal eggyé válik. Eszméik kikölcsönzött voltát álmukban sem gyanítják.
Lármakultuszukban a csend igényét nem ismerik. Sem a belső csend értékét, mibenlétét, megteremtésének módját.
Majmolják; de nem meditálnak.
Képtelenek a befele hallgatózásra; a belső csendben a saját hangok meghallására. Képtelenek arra a kortikális „abszolút hallásra”, amely – kölcsönlényük lármarétegein keresztül – igaz valónk kielemzéséhez kell.
*
Távol álljon tőlem, hogy e fiatalokat egy-kalap alá vegyem az intellektuális becstelenség virtuózaival (s hogy emezeknek is, amazoknak is megvan a maguk rendeltetése, pragmája és nem lebecsülendő történelmi haszna – majd még rátérek arra is). A magam szemlélődő módján tisztelem a fiatalok fanatizmusát, el tudom helyezni kövüket a nagy kirakójáték mozaikmezején, következésképp hiba volna, ha annak tartanám és egészében nem is tartom „hazugnak”, ha hirdetik a harmadíziglen feltalált meleg vizet.
De életkor-korrelátumaiknál fogva nemigen tarthatnak ott, hogy – reflexeiket újrakondicionáló, vérükkel vele keringő hazugságaikat megállásra kényszerítve – szemtől szembe lássák, mennyire eszközök csupán, biologikumuk kiszolgáltatottjai. Hogy az eszme mennyire az eszköz eszköze csupán.
Hogy héjról héjra lehántsák a kölcsönideológiát, amely (egyebek közt) főleg olyan értelemben „hazug”, hogy lényüktől idegen; alkatuk, hajlamaik meghazudtolása – nem saját lelemény.
S hogy ezáltal eljussanak ahhoz a felismeréshez, amely egyúttal e kurta fejtegetés koronáriuma: az intellektuális integritás előfeltétele, hogy intellektuálisan becsületesek legyünk önmagunkhoz.
Első aporiám. Vajon e különös gyógyjavallatnak az intellektuális becstelenség ellen lehet-e valakinél is foganatja?
Talán a tétovázó, a befolyásolható elménél igen, kivált ha képes ilyen szellemi „higiénére”, és gondolatait permanensen ellenőrzi, hogy önmagához intellektuálisan becsületes-e. A magam részéről oxfordi egyetemista társaim közt még nem találkoztam olyannal, aki – akár bal-, akár jobboldali eszmék pabulumát habzsolva és téve szárnyává – ne érezte volna teste-lelke integráns részének, amit magába fogadott; vagy akár ilyen irányú kétségei hogy lettek volna – hátha „idegen testet” hurcol magában.
Második aporiám már sokkal lényegbevágóbb.
Bármennyire viszolyog is az öregúr a liberalizmus XIX. századi forradalmától, újra meg újra elandalodik dedós ringatódalain, dajkameséin. Pedig ő figyelmeztetett arra, hogy a történelemben évezredeken át a hitleridák-sztálinidák rémuralma volt a szabály, a dinasztiák istentől kapott pátenssel öldököltek, a bitorlók azért öldököltek, hogy istentől megkapják rá a pátenst, az uralom olykor teokratikus – mindenkor hieratikus jellegű, és a fejedelem személye csodatevő erőt sugároz. Vespasianus az elébe járuló csonkabonkákat fenékbe rúgással gyógyítja, olykor a legelvetemültebb császárszörnyeteg is tudtán kívül vagy akarata ellenére taumaturgosznak bizonyul, a Bourbonok pedig a reszketősöket azzal kúrálják, hogy – megmutatkoznak. A kereszt jegyével megjegyzett hitleroidák ültek Bizánc trónján is, az intellektuális becsületességnek nemcsak hogy nem volt árfolyama, hanem egyáltalán nem is jegyezték.
Arra kell-e gondoljunk, hogy az intellektuális becsületesség új keletű találmány, alkalmasint a liberalizmus fényűzése, és csupán a másfél évszázados liberális demokrácia nyugati melegházában engedhetik meg maguknak vezércikkíró publicisták és közéleti udvaroncok, hogy felhagyjanak a köpönyegforgatással – vagy éppenséggel mint intellektuális becstelenséget elítéljék?…
Hátha arról van szó, hogy ez a mi nemzedékünk jó szimattal előre szagolja már a liberalizmus feltámogatott romhalmazának beomlását, idejekorán el akarja sajátítani a bizantinizmust mint mentalitást, és mint magatartást, melynek művészete, hamisnyelvűsége és virtuóz köpenyegforgatása könnyen meglehet, hogy hamarosan élet-halál kérdése lesz?…
Hátha a mi fiatalságunk az „intellektuális becsületesség” e parodisztikus táncmozdulataira már nem is tart igényt?!…
Első dolgunk kellene legyen tehát, hogy tisztázzuk – alkatilag mifélék vagyunk, s hogy testi-lelki alkati jegyeinkhez milyen hajlamok kapcsolódnak.
Ezt rendesen utoljára hagyjuk.
Ahhoz, hogy tisztázhassuk, ami kiindulásunkhoz oly alapvető, ízlelgetnünk kell a világot; rávetni tapadókorongjainkat, szivornyáinkat;
lemérni a magunk mérlegén – s nem a piacén, amely idegen rugóra, a piac súlytáblázata előtt ugrál;
magunkhoz viszonyítani ízre, szagra, színre türelmes-kényesen, mint az almája köpködő borkóstoló;
különtenni, ami tőlünk idegen vagy olyan gyanús.
Ám aki falja-zabálja a világot, az nem ízlel; nem ér rá
a fiatalság: tátott száj, a cápa szájbarlangja – ide folyik a világ, itt a befolyás.
A befolyásnál a befolyás azonnal ható, lehengerlő: a piac befolyásolása
a korcsoport együvé tartozása már maga néma rábeszélés;
az erotika ezer álruhájában járó reklámtól a szerelmi partnerhez juttatásig minden az ideológia kecsegtető ráadása – a piacon minden portéka kapcsolt áru.
Tényérzésében eltompulva, kicsorbulva, elindul a világ politikai tényeinek felháromszögelésére, de kitűzőcsoportja félrészeg, az ideológia megrészegültje, a figuráns a lécet előrelógatja – a magasságnak mellétartja;
ám a politikai jelenségvilág tényei nem élettelen felmérnivalók, mint Stonehenge kövei avagy az Orkney-szigetek billegő sziklái; hanem beszélő tények, s ami még rosszabb, hogy olyan tények, amelyek hol „önmagukért beszélnek”, hol „ékesen szólók”, márpedig a tények ékesszólásánál félrevezetőbb nincs.
Áldozatául esünk a látszatnak? Beleszeretünk a látszatba? Feltettük rá, amit karikára fűzve a nyakunkban hordunk: az élet kagylópénzét, és fenntartásában immár érdekeltek vagyunk? Maholnap mi is a látszat díszletévé – statisztájává leszünk?
Csupán megfeledkeztünk az intellektuális becsületességről önmagunkkal szemben? Vétettünk ellene? Vagy egyenesen ellenefordulunk – olyan jóleső ideológiai heveskedésünk, a tajtékozás mámora?…
*
Első kisiklásunkat így hívják: ítélet a látszatok alapján. Két véglete:
1. a tények hamis olvasata;
2. a tények eszményesítése a meghamisításig.
Minden politikai jelenség – tömörülés, párt, államalakulat – agyonbeszélő monstrum, emészthetetlen mennyiségben árasztja magából a magára nézve kedvező információt, ügyesen csoportosítva tényeit, halkítva-felerősítve jelentéseit, hangszerelve statisztikáit;
lakkoz, retusál – ha kell, idillikussá, ha kell, monumentálissá téve az összképet;
emberi, nagyon is emberi, fájdalmas alaptörvény, melyet apodiktikus sarkigazságként kell belátnunk – elfogadnunk: mindaz, amit a politikai jelenség önmagáról mond, szemenszedett hazugság;
nekünk magunknak kell megejteni a tények vizsgálatát, mindenkor a legteljesebb intellektuális becsületesség jegyében magunkkal szemben; nehogy tovább hazudjuk magunknak azt, amit nekünk hazudoznak, avagy ha megkérdeznek felőle – elhazudjuk magunkat;
kivált résen kell lennünk akkor, amikor a vizsgált jelenség féligazságokat kever hazudozásába, avagy a látszatok igazolására, a sor élére odaállítja egy tömbben a csupasz, az igaz, a letagadhatatlan tényt;
axiomatikus kiindulásunk váltig ez kell, hogy legyen: a féligazságok, az „éligazságok” kedvéért ne tegyünk engedményeket – ne adjunk hitelt a látszatnak;
ha Nyugaton elhinnénk mindazt, amit az ún. demokráciákban a szakszervezetek, egyházak, kormányszóvivők, a koalíciós cselgáncsba belenyaklott pártok és a terror evangéliumát hirdető emberrablók a maguk sunyin rokonszenvező jogászfullajtárjain keresztül – amit Keleten az ún. szocialista táborban a fedőszervek, a kulisszahivatalok, világ-álkongresszusok, összirodalmi nyilatkozatok és hivatalnokegyházak szinódusai mondanak magukról: hova lennénk?
Odáig aljasulnánk, amilyen az ideális állampolgár;
a látszatok elfogadásával kezdi, Credója a tények hamis olvasata és a politikai jelenségvilág e szisztematikus hamis beállítása – intellektusának alapszövete;
a kollektív őrület, amelyben rendszer van, de – jól vigyázzunk – nem az a rendszer, amit a rendszer önmagáról mond;
a Baudelaire bejósolta általános elbaromiasodásban a rendszeres hazudozás társadalmi hazugságösszjátékká áll össze, s ez meg a közmentalitás minden reflexívének újrafelépítését, rekondicionálását eredményezi: a hazugság ilyetén interpenetrálása után „megigazul”, s ez szolgáltatja azt az új, bizantin közszellemet, amelynek az átlagállampolgár, a tények hamis olvasatával a fejében – tartóoszlopa.
*
Az ilyen, újrakondicionált ideális állampolgár, jól felfogott önérdekénél fogva egyenesen „passzivista”;
ő a recipiens
„töltésével”, manipulálásával megbízva, a drót másik végén ott az aktivista;
az agit-prop. önbecsapása, dőresége, szerepe más. Ő is a látszatok alapján ítél, de ezen túlmenően: aktív látszatgyártó, látszatszaporító;
tudatos tudatformáló;
látszatszakember;
az ő képlete: a tények eszményiesítése a meghamisításig, ahol szembántó hiány mutatkozik a kulisszákon, ott nyomban – felfestett falaival – végighúzza a látszat Patyomkin-falát; extrém esetben ott is tényeket láttat, ahol nincs semmi, ott pedig, ahol tényeket kell elsikkasztania – ott a semmit láttatja. Műfaja tehát a délibáb, de az antidélibábhoz is értenie kell,
nemcsak látszatteremtő, de mohó látszatfogyasztó is (legalábbis látszatra – ha a látszat látszatának hihetünk), és az ideális aktivista azt a látszatot is a tények készpénzének veszi, amit ő maga gyártott, és magán viseli a hatványra emelt álság – a hazugság-interpenetrálás agit-propos bélyegét, a meghamisításig idealizált tények művészetét, irodalmát, „kultúrcsere” öntözőműveit ismerve, tudjuk, ma már nem tartozik a lehetetlenségek világába az olyan, omnipenetráns országos látszat kiépítése, amelyben a népmilliók, a teljes integráltság állapotában: élnek-laknak, és a közérzet újrakondicionált, kollektivista értelmében köszönik szépen, napról napra jobban érzik magukat.
Egy kauzista kereszténység nélkül: egy kauzista ontja itt kegyes homéliáit egy olyan humanizmus jegyében, amelynek világképe megkopott, „pogánysága” elvesztette hívogató erejét, értékrendje elmúlóban van.
Volt-e kultúra valaha is, amely nem a „látszatok” alapján ítélt? Természetesen a „becikkelyezett” látszatok alapján; melyek konvenciói átigazították az állampolgár szemszerkezetét és koordinátarendszerükkel lehetővé tették az eltájékozódást a társadalmi útvesztőben. S akkor már ilyen értelemben lehet-e más, mint „hamis” olvasata a tényeknek? Megvádolható-e intellektuális becstelenséggel az, aki modus vivendit keres a társadalom szörnyetegségével úgy; amint a világra toppanásakor, tekergődzésében találja, s e modus vivendi érdekében idealizálja tényeit a meghamisításig?
Miért elaljasulás a passzivitás? Ha a népességrobbanás századában milliárdszámra a passzivitást választjuk (akár kénytelenségből, akár hajlamból), nem adódik-e annak kényszerítő s kegyetlen szüksége, hogy valamiféle „rend” rögtönzése céljából legyenek „terelők” és legyenek „tereltek”: ugyan miért „gyalázat”, ha valaki passzív – és e „rend” szempontjából ideális állampolgár?
És ha van, aki (akár kénytelenségből, akár hajlamból) azon kapja magát, hogy „aktívból” – „aktivista” lett, és „terel”, miért tulajdonítunk neki eleve gonosz szándékokat? Mi a legnagyobb elaljasulás, az állampolgári passzivitás avagy az aktivitás?
És ha egyszer az a bizonyos hazugságösszjáték „megigazul”, olyannyira, hogy a kollektív társadalmat tartalmazó-működtető, jól bevált lélektani mechanizmus lesz belőle, amely egyúttal az újrakondicionált népakarat kifejezője is, akkor mi kifogása van az öreg kauzistának az ellen, hogy a benne élők jól érzik magukat…?!
Ha a Skorpiónak a Szaturnusz az aszcendense, akkor vénségére könnyen megesik, hogy a szeme helyett a fullánkján keresztül percipiálja a világot.
Ha birtokában vagy az igazságnak, de nincs hozzá hatalmad, készülj fel a halálra.
Állandó fenyegetettségben, a háborút, a lerohanásokat, az Új Európai Rendet megideologizáló légkör életveszedelmeiben – réges-rég szülemlett bennem ez a felismerés, keserű évek csapadéka. Ám igazságával sötéten látása bármi lesújtó, nem tehetek le erről a végleges elszántságról, kivált akkor nem, ha elhatároztam, hogy lemondok az oly igen javallatos óvatosságról, és odadobom magam a veszedelmes jövő eleven zálogául. Nietzsche sem „kesztyűs kézzel” forgatta a kalapácsot, amellyel filozofált; és én sem áltatom magam, mit váltana ki – (ha a magyar nyelv hangfogója rajta nem volna) – az a fajta brutalitás, ami nem is annyira a tények szókimondása, mint inkább a repülő csészealjról lelépő űrbeli vendég „embertelensége”;
ne várjunk emberi színezetű „megértést” sem a világűrből érkező kíváncsiság hordozójától – az ő ideológiája nem e világról való – sem a gondolkozótól, aki abban mesterkedik, hogy kiszerkessze XXI. századi cinkos szellemtársának visszapillantását napjainkra.
Meg kell hogy kísérelje; mert hátha már nem lesz ilyen szellemtárs: nem lesz alkalma, hogy végiggondolja – nem lesz alkalma arra, hogy éljen.
A tényérzés fokozása; a jelenségek felmérése a való tények ismeretében az intellektuális becsületesség jegyében önmagunkkal szemben: mindez nem e sorok írójának maga feltalálta spanyolviasza; hanem a görögség ama harmadfél évezredes törekvése az igazságra, amelynek félő, hogy bealkonyul, keresése ki tudja, hovatovább lehetetlenül. Haladjunk sorra-rendre.
*
Mert hogy a gondolkozó nem lehet népszerű sem itt, sem ott, az nyilvánvaló – ha olyan tényekre mutat rá, amelyek tántalán nem hivatalosan igazak, de hivatalosan nem igazak; sőt, megfogalmazásuk és proklamálásuk rövid távra fölöttébb feszélyező és kínos, hosszú távra veszélyeztetheti az ideológiák nagyralátó stratégiáját.
Lehet-e eszeveszett provokációnál egyébnek tekinteni azt az elméletet, hogy az ún. szocialista országokban a Harmadik Nemzedék őrségváltása meghozta a régi elit felülkerekedését, a polgáruralom megszilárdítását, a polgárerények visszatértét, a kispolgári eszmények térnyerését, az apolitikus kispolgári mentalitás elharapózását?!…
Még ha úgy volna is – szegezhetnék a mellemnek az elnémító szentenciát –, még ha úgy volna is: nem éppen ez ama hét lakat alatt őrzött hétpecsétes államtitok, amelyről kifigyelője fővesztés terhe mellett hallgatni tartozik?!
Lehet-e hagymázos félrebeszélésnél egyébnek tekinteni azt az elméletet, hogy Nyugaton, az ún. demokráciákban a szabadság kiteljesítéséért oly ádázul hadakozó ultraliberális lobbynak hála – a szabadság önmagát emészti fel?
hogy az intelligens kretenizmus a diktatúra szálláscsinálója?!…
hogy kormányok, amelyeknek a kormányzáshoz nincs mersze – és nemzetek, amelyek kormányozhatatlanok: ugyanegy érem két oldala?!…
hogy a báránylelkű szakszervezetek diktatúrára törekednek, de holdkóros öngyilkosságuknak elsiratója sem marad?!…
hogy a megfélemledett bíróságok cinkos enyhekezűsége, szimpatizáns ítélkezése csupán a lepaktálás, az átállás felé egyengeti az utat?!…
hogy e negyed-, harmad-, félanarchiába beletörődő társadalom egyetlen reménye – irgalmat nem ismerő édesgyermekeinek, tulajdon fiainak frontális támadása…?! Olyanok ők, mint a katalizátorbaktériumok: azért vannak, hogy a folyamatot felgyorsítsák… Van-e, lehet-e ma valahol is, a vasfüggöny melyik oldalán, milyen szabadcsapatban, miféle elvakult partizán, akinek az ilyen mondott szó kedves?!…
Pedig csupán ezért; mert egyes-egyedül a tényekre figyelek, csakis a tényekre hallgatok, még nem lehet elmarasztalni abban, hogy a jóhiszeműségnek híjával vagyok;
ám abban a kozmikus közönyben fogant „embertelen” jóhiszeműségnek, amellyel a repülő csészealj utasa a XX. század földjére lelép: annak hogyan is kívánhatnánk?! – nincs és nem is lehet árfolyama.
Vannak rosszkor született próféták, akiknek a „világégés” a szaruhártyájukon van, és amerre csak tekintetüket vetik, arról prófétálnak: ám a „világégés” elmarad; és nem is merném „hamis prófétának” nevezni az ilyet, elvégre csak azt hajtogatja, amit „lát”, és nem az ő hibája, hogy rosszkor született.
Ebben apám egy kissé Jónásra fajzott: váltig hirdeti a maga Ninivéje „végnapjait”, és még álmában sem számol azzal, hogy a prófétáját cserbenhagyó, Ninivének kegyelmező isten az ő szégyenben maradása lesz – oly gyalázat, amely a maga műfajában esendő és halovány; jó, ha az anekdotagyűjtemények megemlékeznek róla.
E próféciák üres fenyegetőzéséről nincs mit mondanom; de tanácstalanul forgatom magamban azt az álklasszikus szentenciát, amellyel a fejezetet kezdi. (Közbevetőleg: tudom, ha nem is mesélte el apróra, csupán odavetett megjegyzéseiből, hogy sokszor forgott végveszedelemben, jó féltucatszor már lemondott életéről. Nem mondja szemrehányólag, de jómagam szinte bűntudattal csodálkozom rajta, hogy amióta eszemet tudom, béke van, s remélhetőleg lesz is, amíg csak az eszemet tudom, és nem is mintha bagatellizálni próbálnám a történelem háborúval-forradalommal terhes vész- és viharzónáját, de ahhoz képest, hogy minden tagja ép és a haja szála sem görbült meg, egészen jól átvészelte. Legalább nem unatkozott olyan kegyetlenül s oly őszintén, mint a csemetéje. Nem tehetek róla, apokaliptiádáit is már unottan, kétkedve fogadom, s nem tudom, történetében a „csodával határos megmeneküléseket” nem a megszépítő messzeség szülte-e.:. De ezt csak mellesleg.) Ám az, hogy valaki felkészül a halálra, mert nincs igazához hatalma – még nem bizonyítja; hogy birtokában van az igazságnak.
A fanatikus is felkészül rá – holott minden, aminek birtokában van, szektájának téveszmerendszere, amely összeütközésbe került a szervezett egyház „kollektív tébolyával” (a neopozitivisták szerint az egyik éppoly kevéssé van birtokában a „tényérzésnek”, mint a másik). Sőt, éppen apámtól tanultam, hogy történelmietlen gondolkozásunk ellen csak úgy küzdhetünk, ha elfogadjuk a kor „feltételeit”; és a saját értékrendje, eszmevilága, valóságérzéke alapján próbálunk behatolni titkaikba.
Az enciklopédisták felszínes, a felvilágosodás célzatos hamisítása volt, amikor sommásan elítélte az inkvizíciót; holott ha elfogadjuk posztulátumait, és ezzel magunkévá tesszük a kor eszmerendszerét, be kell látnunk, hogy a Szent Testvérülés a maga „valóságérzéke” alapján, teljesen jóhiszeműen járt el, és működését a társadalom kollektív áldása kísérte. Adjuk ehhez hozzá áldozataik hálálkodó könnyeit és teljes hitbuzgalmát; hiszen valahányszor az évi autodaféra sor került, velőtrázó sivalkodással, láncaikat csókolgatva és az Atya lábát ölelve a kámzsa alatt, úgy kérlelték a dominikánust, hogy nekik jusson a kitüntető kegy, és ott lehessenek a boldogok között, akik legkatolikusabb őfelségéék szeme láttára fulladoznak a füstben, és szent énekléssel a lángokban megemelkedve, mindjárt a mennyek dicsőségébe szökkenjenek.
Ha az autodaféra járulók versengését, a benne égők szent lángadozását – benne égők és őket bámulók szent énekének eggyé szárnyalását – az atyák tisztakezűségét, az igazságosztó világi szervek jóhiszeműségét nem fogadjuk el, akkor sem azt nem foghatjuk fel, hogy az inkvizíció megítélhetetlen, sem azt, hogy az intézmény kegyes, csudás, jóságos, sőt, üdvtörténeti szempontból haladó volt.
De miféle harmadfélezer évvel ezelőtti görög igazságfogalom letéteményesének véli magát ez az utolsó mohikán, hogy annyira védelmére kel? Az igazság miféle megvétózhatatlan, feltétlen noumenonja az, amelynek birtokában ő maga rangosabb a közelvakultnál, avagy különbözik az útszéli fanatikustól?
A baj, mint minden romantikussal, az öregúrral is az, hogy csupán saját posztulátumai alapján érthető – melyek elfogadását természetesnek veszi –, csak a maga terepén, a maga hajnalhasadásakor, a maga fegyvereivel hajlandó „elfogadni a csatát”. Oly zártnak, hermetikusnak és befejezettnek érzi gondolkozását, mintha ő maga is egy „korszak” megtestesülése lenne, s aki maga értelmezte racionáléit nem fogadja el – azt menten „történelmietlenséggel” vádolja.
|
Egyszer egy atya a fiához a következő beszédet intézte.
„Édes fiam, egyetlen tulajdon lelkemből lelkedzett magzatom. Elnézlek dibdáb játékaidban, amint a szubkultúrásdiban elmerülsz. Ezt elereszted, amazt megfogod, a harmadik után kapsz – ide-oda kapkodsz. De távol álljon tőlem, hogy megbélyegzőleg mondjam kapkodásnak. A baktérium is a húslevesben, a taxizmus törvényeinek vakon engedelmeskedve, ide-oda kapó cikkanással halad a célja felé – melyről éppoly kevéssé van világos fogalma, mint a fényről, szagról, sóról és áramlásérzékenységről, amely céljára ráirányítja. »Időzített« baktérium ő, amelynek töltése, irányulása és nagy fiziológiás robbanóereje van. Ilyen baktérium vagy te is, rombolásod áldásos és üdvös hatású. Szeretlek érte. Szubkultúrátok spektrumában sávról sávra ugrálsz, látszólag bizonytalanul – ösztönöd letisztulásának ideje ez – a farmerkultusz, az Afrika-kultusz, a lármakultusz dibdábságaitól a »puhább«, majd a »keményebb« drogok felé; majd onnan is tovább, hogy végigpróbáld a balsáv eszmei változatait, Álkelet poliészter sziklatemplomaiból importálva a Made in Katmandu meditációs maszlagtól a pornókézikönyvekből felgazdagított group-szexig, a gyarmatosító ükapák átvállalt bűntudatától az ultraszélbaloldal marxista derivátumaiig; mely diszciplínák egymásba folynak ugyan, de el is választhatók – hogy azután egy időre varázslatos vegyületté álljanak össze a kommunában (hogy vagytok mostanság, mind a húszan-harmincan, jól? nincs szükségetek valamire? pénzre, csekkre? autóra, fegyverre? Vagy esetleg egy kiállítatlan csekkre, mint a múltkor, arra az emberrablási stiklire készülőben – hogy minél több autótok, fegyveretek legyen? Védőügyvédre? Bírói tenyerek megkenésére?!… Semmi, semmi. Nem vagyok érzelgős, szembe köpsz, megköszönöm, letörlöm, igazad van, igazatok van. Mindig örülök, ha hasznossá tehetem magam) a kommuna tetőző élményében, amelyben minden együtt van: a méregdrága egyenrongyok; a mesterségesen előállított és távoltáplált »egyszerűség«; a természethez – annak egy fogalmilag lyukas képzetéhez – való visszatérés; a csoportházasság irigylésre méltó változatossága, melytől atyád elesett; az életszagúság, mely a maga mosdatlanságában hiteles, sőt, egymás szagának evangéliumi elviselésében heroikus; a harcos kultúrigénytelenségben megnyilvánuló szent együgyűség; a fegyver; a totemkultusz és a törzsi öregszellem feltámasztása; a forradalmi parancsnoknak való feltétlen engedelmesség: a hivatásos forradalmár életről alkotott absztrakciói és teljes tudatlansága (sőt büszke járatlansága) a mesterségekben, mi is kenyérkereseti kötelességévé teszi a mozgalommal eljegyzettek szentháromságát: a bankrablást, a repülőgép-eltérítést és az emberragadást; az esszénusokra emlékeztető erényeket: a humor hiányát, az aszkétaságot és magas bírói ítélet esetén a hitvalló öngyilkosság utolsó megvető gesztusát. Jól teszed, teheted: atyád állja a számlát; elég gazdag és atyailag elég szerető ahhoz, hogy – teljes és végleges leszartságában is, általad – állja a kétszeresét is, ha kell. Nem volt ennél még templomadó szentebb, befektetés gyümölcsözőbb. Nemhiába tartja – Szókratész óta, követőinek mindenha »végső« rohamra induló balszárnya: »barátok közt minden közös; a filozófusok az istenek barátai; tehát: minden a bölcseké«. Bölcs vagy, fiam, bár ösztöneid bölcselegnek, s nem eszed; de atyád, ki világlátottságában és minden élettapasztalatával egyetemben még nálad is ostobább – esküszik ösztöneidre; úgy, hogy ha a Hosszú Menetelés bármely szakaszában, bűnös és aljas módon »megjönne az eszed«, feltátongna előtted a kételybarlangtorok setétje, meginognál, és mégis át akarnád venni üzletemet, lebeszélnélek, és lelket öntenék beléd, újult forradalmi lelket: én hiszek benned! Még nem tudom ugyan, az Út végén az elfoglalók melyik rohamcsapatában látlak viszont. A katalizátorbacillusok között-e, az erjesztő intelligens kretének seregében s hogy annak is, melyik dandárjában, abban-e, amely forradalmi illemtudásában idejekorán meghal, s dísztemetéses díszeltűnésének nagy-sok időkkel utána bevonulhat ártalmatlan szamárként a Haladó Hagyományok panteonjába – mindenkori rendszerbizonyítónak, és sohasem jut be a fellegvárba; avagy abban-e, amely dandár bejut, de nem veszi észre elég hamar, hogy a fellegvárban más szelek fújdogálnak, és mielőtt észbe kaphatna – feje vétetik; avagy ama szerencsés dandárban-e, amely a fellegvár öregbástyájába felkapaszkodva – egyszeribe visszanyeri tisztánlátását, feldereng benne hasonszőrűségi cinkossága, fegyvertestvériségében föltetszik az elit. A fegyverszerzet, az uralom visszaállítója és hordozója. Az én uralmamé, amelyet megtartani elég selejtes, elveszteni elég hitvány voltam. Az én elitemé, amely, kiöregedvén és elbizonytalanodva, megérett a körülzárásra. Új tömlőbe – óbor. Tudom, kardélre hányatnál, és még csak nem is színleg, ha tehetnéd; én meg szívesen járulnék kardodnak elébe, szerelmetes fiam, vér a véremből, én édes vérfürdőrendezőm! Mert tudom, amit te még honnan is tudhatnál: pislákoló akaratom benned megújul. Te vagy az én megújítóm. S tudom, ha egyszer a magad módján körülsáncolod, alkottok ti még olyan vaskezű polgáruralmat, az a te elited vág még benne olyan rendet, hogy attól minden izgága zendülő, a veletek hepciáskodni, benneteket túlmarxistáskodni merészelő forradalmár csürhéje arról kódul…”
Mondanunk sem kell; soha, sehol, semmiféle dúsgazdag atya szépreményű fiához ilyen beszédet nem intézett. De – sapienti sat.
Ha jól értettem, az elitalkotó ösztönt próbálja itt apám nyomon követni, amint – szerinte – a vadul „kapkodó” fiatalokban benne munkál, és kiszámíthatatlan búvópatakja két nemzedék alatt is végigkanyarog, amíg a harmadikban a felszínre nem tör, hogy ott folytassa a földvárépítést, ahol konzervatív ükei abbahagyták.
Parabolikus bemutatása ez egy szétfolyó szociológiai folyamatnak, de kajánkodása ellenére sem arról nem győz meg, hogy valóban van ilyen ösztön; sem arról, hogy ez az ösztön az elitalkotásra alkalmas „keveseké”; és arról sem, hogy a társadalom recirkulációs folyamata mögött valóban ez az elittaxizmus áll.
Legszívesebben körülnéznék nemzedékem „világfalujában”, hogy az olvasottakat a látottakkal egybevessem; de azt hiszem, a szemem kinézhetném, és mégsem fedezném fel semmi nyomát az „atya beszédében” foglaltaknak; sem annak, hogy a nietzschei „hatalom akarása” – amit apám olyan finomkodón elitalkotó ösztönnek nevez – az embertermészet integráns része; sem annak, hogy akár a kíméletlen törtetés, akár a szívós feltörekvés olyan kimutatható társadalomtudományi tény, amely családok, klánok két-három nemzedékén át követhető.
Azt is mondhatnám, hogy épp ellenkezőleg, kivétel nélkül mindenkiben egyformán benne él az érvényesülés vágya, csak épp a konzervatív demokrácia üres formái közt – annak a nemzedéknek az egymás agyontiprása volt a szabály; a mi nemzedékünk viszont a szervezett érvényesülésre törekszik.
Nemcsak hogy minden elit szarvát iparkodunk letörni keletkezése pillanatában, de letört szarvú elitünk is olyan, hogy teljes állagában kicserélődik, célja, rendeltetése más; esze ágában sincs a helyére lépni, totemeit továbbvinni, „őrző” szerepét átvállalni annak a régi hatalmi elitnek, amely felőrlődve-szétszóródva tűnik el – összekanalazhatatlanul; és én is hozzátehetném, hogy: sapienti sat.
Egyszer egy uralkodó – de még aktív szolgálatban és jóval kivégzése előtt gyanútlan álmában a következő leiratot intézte az őt elsöprendő forradalom vezértábornagy-miniszterelnökéhez.
„Kedves Miniszterelnökünk, Vezértábornagy úr, Excellenciád, ön még meg se született, és mégis mindenféle címeket arrogál magának. Pokolba a formaságokkal. Sejtette közülünk valaki is? Isten kegyelméből uralkodunk, az úristen meg a nép kegyelméből játssza főfejedelmesdi játékait a nagy üggyel-bajjal feltámogatott mennyégen, melynek ha tartóoszlopát kilökik, többé azt sem keresik, Őnagyjósága hová pottyant. Ezzel még nem óhajtok csatlakozni a Bezbozsnyikok Szövetségéhez (fi donc!) – de annyi magamhoz való eszem nekem is van. Világmegváltó, messianisztikus terveinket váltig titkoltuk, már amennyire féltve őrzött titkot nagydobra verve titkolni lehet, ezért iparkodtunk kidomborítani szándékaink kegyes pravoszláv színezetét. Egyhogyrészt ezzel is jobban titkoljuk, másmegrészt azért; mert amúgy sem tudtuk elképzelni a melegtengeri kijáratok, a világtengerek fölötti főhatalom és a kontinensekre fokozatosan kiterjesztett hegemónia megszerzését másként, mint pravoszláv alapon. De ha választanom kell a pravoszláv alapon történő előretörés – mely már az elején törést szenvedett s kudarcra volt ítélve – és a marxista alapon való előreugrás között – mely jó eséllyel kecsegtet – hát üsse kő. Majd leimádkozom; vagy leimádkoztatom pópáimmal: nem lesz nehéz dolguk megértetni a dolgok hányadán állását egy olyan istennel, aki még ha nincs is, nacionalista. Nem rejtem véka alá előtted, gyermekem, te, aki mint leendő miniszterelnökünk, vezértábornagy úr, még pendelyesen is jogot formálhatsz rá, hogy államgondjainkba beavassunk és miért is rejteném? Régóta aggaszt, hogy potenciális főhatalmi státusunkra egyre-másra rácáfol szerencsétlen kezű hadviselésünk; összecsapásainkból úgy bontakozunk ki, hogy nem tudjuk, nyertünk-e – vesztettünk-e; már a harmadik nagy háborút vészeljük át, hogy örvénye kis híja el nem nyel, és katasztrófáink menetrendje is mindig ugyanaz: összeomlással kezdjük; majdhogynem vesztésre állunk; és ha vért izzadva, halottak milliói árán megússzuk is, győzelmünk oly pirrhuszi, hogy vereséggel felér. Sebeinket nyalogatva takarodunk haza, romokat ünnepelni, globális terveink pedig újabb nemzedékre padláson kallódnak, a vezérkari borsószárító térképasztalán. Most! Most! Először van komoly kilátásunk arra, hogy a megnyitójáték a mi főhadiszállásunk nyitánya legyen, a gambit a külország és ne a magunk felégetése – az összeomlás az ellenség problémája legyen, ne a miénk, és kezdettől pozitív fordulatot adjunk a hadi eseményeknek. Senki koronás főtől született és isten kegyelméből uralkodó fejedelem nem szereti az ilyen ízetlen tréfákat, kis barátom, kivált, ha puskaporos csattanójuk rosszul sül el. Azokat a mindenféle pokolgépeket a hintója alatt, virágcsokorba csomagolt bombáitokat mellette az ülésen; avagy a családja kiirtására kiküldött idegen ajkú kivégzőosztagot. De ha arról van szó, ki hajtja végre népünktől ránk háramlott történelmi küldetésünket, a kiselejtezésre érő – avagy az újraszelektált elit, akkor tudjuk mit vár a birodalom hőn-szeretve-kivégzett uralkodójától. Ortodox keresztényi kötelességünknek tartjuk, hogy szeressük a merénylőt, fejedelmi privilégiumunknak, hogy megölelhessük a pokolgépet. Sőt, mióta kibontakozó sikereitek fényénél napnál világosabb; hogy átvállaljátok és végigviszitek azt a külpolitikai örökséget, amelynek messianisztikus váradalmait betöltve, amaz egy-akolnak ti lesztek egy-pásztora, azóta magunk is csak megerősíthetjük majdan születendő Excellenciádat miniszterelnöki tisztségében és vezértábornagyi rangjában annak a forradalomnak az élén, amely bennünket lészen felkoncolandó – elsöprendő. Csak bátran! Amilyen vidoran mi megyünk elébe: csak hajítsd – hajítsátok azt a nékünk szánt bombát; melynek szentségét cafatokra menő testünkben felvévén és néktek tetszőn átlényegülve, bennőtök megújhodnunk adatik!… Én szerelmetes ivadékaim!…”
Mondanunk sem kell, soha, sehol, semmiféle Ház uralkodó fejedelme, trónjára törő miniszterelnök-palántához ilyen levelet nem intézett. De – sapienti sat.
Két merőben különböző sorshelyzet, az enyém és az öregúré, más-más nézőpontot eredményez. Apám még mindig ott tart, hogy remegő dühét palástolva, újra meg újra leleplezi (kinek? hasonszőrű, dühükben remegő nemzedéktársainak) ásatag történelemlátásuk útszéli „igazságait”, melyek a folytonos ismételgetéstől elkoptak, heurisztikus értéküket vesztették.
Tegnap még jelenthetett valamit, még „igaz” lehetett a tétel, hogy a Kreml megörökölte, kiszélesítette a cárok külpolitikáját. Az én nemzedékem szem elől vesztette a cárokat, külpolitikástul, a mi adott sorshelyzetünkben, a mi nézőpontunkból most arra kell törekednünk, hogy az eurokommunisták hatalomra jutásával – mellyel egyidejűleg a NATO „atompajzsa” csörömpölve darabjaira hull –, megtaláljuk helyünket abban az új, gigászi politikai egységben, amely azontúl már a „mienk”.
Ócsárolhatják, becsmérelhetik az óceán túlpartjáról, elmondhatják mindenféle Tábornak, Birodalomnak, nekünk azontúl az élet kerete, a Birodalommal azonosulni az érvényesülés útja. S akkor már hogy mi volt, mi nem volt a cárok külpolitikája – éppoly túlhaladott álláspont, mint azok a szellemességükben is erőszakolt elmekonstrukciók, mint az öregúréi is, amelyek el akarják hitetni velünk annak a misztériumát, hogy a pokolgéppel ripityára menő cár és őfelsége forradalmárai közt valami mitologikus „cinkosság” van, és a vérfürdőkkel megpecsételt szembenállás feloldódik a közös világuralmi célok jegyében… szeretném tudni, mit kezdene az öregúr a mi helyünkben, ha ez a „világuralom” Vlagyivosztoktól Gibraltárig, a Shetland, a Faeroe szigetekig, Izlandig a szürke hétköznapok ténye lesz; nem szívlelné-e meg ő is, amit Camus-től oly gyakran idézett, hogy manapság a sors – a politika? …
Ő még megengedheti azt a fényűzést, hogy nem néz szembe a holnap eshetőségeivel; de nekünk számolnunk kell azzal – sőt, örülnünk neki –, hogy Európa kardcsapás nélkül megússza, az elszigetelődés csapdájába eső Amerika pedig, hogy vár-e ellenséges partraszállásra Hawaiiban vagy Puerto Ricón, számít-e fokozatos bekerítésre – ez nem a mi dolgunk, arravaló az elnök, lelke rajta.
Ha elég messze megyünk vissza az időben, a közkeletű mondásnak csupán a fele igaz, s az is csak torzított formában: scripta volant. Extrém esetben elképzelhető, hogy még az a feljegyzés is elveszett, amely beszámolhatott volna az utókornak arról, hogy ez vagy az a görög őstragédia elveszett. Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hogy egyáltalán tudunk az elveszettekről, és némi fogalmat alkothatunk róluk egykorú olvasóik-nézőik fennmaradt leírásából – ha fennmaradt –, avagy gyámolatlan következtetéseket vonhatunk le azokból, amelyek íróhártyája csudamód elkerülte a pusztulást.
Mit tudunk a szikiliai Epikharmószról és Phormiszról, akiket Arisztotelész említ, mint a görög vígjáték műfajának megalkotóit, jóval Arisztophanész előtt? Mit tudunk Themisztoklész „udvari költőjéről”, Phrünikószról, aki – hatása alapján és szenioritás szerint – némi igényt tarthatna a „Tragédia Atyja” címre, amellyel a késői utódot, Aiszkhülószt illetjük; pedig tudjuk róla, hogy MILÉTOSZ MEGVÍVÁSA c. tragédiája a görög-perzsa háború rémnapjait élő közönségnek annyira megviselte idegeit, hogy az athéniak ezrei sírógörcsben fetrengtek a nézőtéren. A veszedelmes tömeghisztériát kiváltó tragédiát betiltották, a drámaírót ezer drachma erejéig megbírságolták – ami közeljárt a vagyonelkobzáshoz. Phrünikószról mitsem tudnánk, ha Hérodotosz beszámolója is elvész.
Phrünikósz kétségkívül történelmi alak volt pedig, amint hogy hiteles történelmi figura kellett légyen Szókratész is; de hogy mit mondott-nem mondott, azt nehezen állíthattuk volna össze írásos mendemondákból, a róla szóló feljegyzések töredék-mozaikjaiból, és mindenesetre sokkal bizonytalanabbul bontakozott volna ki az idők homályából, semhogy a keresztény évezredekre rányomhatta volna a bélyegét.
Nem az egyetlen eset, amikor így sóhajthatunk fel: szerencsésnek tarthatjuk magunkat, hogy Epikurosznak akadt Lucretiusa; Plotinosznak – Porphürüosza; Apollóniosznak – Philosztratosza; és last but not least, Szókratésznak – Platónja.
*
Koboldos kedvünkben még többet is megkockáztathatnánk – mert ha más egyéb történelmi nyoma más auktoroknál nem volna; bízvást mondhatnánk, hogy Szókratész Platón alkotása.
Tudós értekezések birkóznak a kérdéssel, hiszen honnan is tudhatnánk, hogy úgy, ahogy „lejegyzője” megalkotta, mennyi abból a szó szerinti közlés, mennyi az emlékezés önkéntelen módosítása, és mennyi az, amit a tanítvány a mester szájába ad? A mester atyja – a tanítvány; szakasztott úgy, ahogyan – Wordsworthszel – The child is the father of the man.
E beállítás pajkos tiszteletlensége nem változtat azon, hogy nyegleségében is nyugtalanító; kivált, ha arra gondolunk, hogy Platón voltaképp nem egy filozófust teremtett, hanem jó két tucatot, s ezek közül az ellenlábasnak mindenkinél félelmesebbet is ő alkotta meg – Thraszümakhószt.
Tudjuk, hogy akár köteles szemforgatásból, akár puritán rövidlátásból, bárhányan, bárhányszor próbálták kirobbantani személye és véleménye körül a szinte menetrendre esedékes „botrányokat”, a műfelháborodás eddig rajta mit sem fogott. Azt is tudjuk, hogy eszméivel távolról sem állt egyedül, osztotta azokat Kalliklész, Prodikosz és Pheidippész is; de – szerencsétlenségére – egyiknek sem volt Platónja.
Platón a GORGIÁSZBAN mondatja Kalliklésszel, hogy az erkölcsöt a gyengék találták ki az erősek megfékezésére2, s ő azután a legkevésbé sem törődik a méltatlankodókkal, felhördülőkkel századokkal utána, mint ahogy védekezni sem védekezhet ellene, hogy Platón afféle fajankónak állítja be, aki rühelli a „tömeget”, büdösöli az „egyenlősdit”, és olyan alapon, hogy a sok a jóból is megárt, fafejű arisztokratára valló intelmekkel próbál elriasztani a „filozofálás túlságba vitelétől”.
Annak bizonyítására, hogy „a gyöngék és a tömeg a törvények szerzői”, Kalliklész példát hoz fel, Heraklész példáját, aki (a pindaroszi óda szerint) „elhajtotta Gerüón marháit, pedig nem vásárolta meg, s ajándékba se kapta. Mert a természet joga az, hogy a gyöngébbnek s hitványabbnak marhája s egyéb vagyona a jobbé s erősebbé.” Unokatestvére ez annak a gondolatnak, amelyet Platón (egyebütt, az ÁLLAM elején) Thraszümakhósznak ad a szájába – eláztatására.
Thraszümakhósz mestergondolata amilyen egyszerű, olyan „természettudományos”, és mondhatni, semmi egyéb, mint a közélet tényeinek pragmatikus olvasata: „igazságos az, ami az erősebb érdekét szolgálja; az erősebb mindig a maga érdekét nézi”.
Szókratész cáfolata távolról sem lehengerlő. Szent igaz, szavának lebilincselő csilingelésén, képes példálódzásán hamar elandalodunk; akár a színházba, mulatunk a párbeszéd szabadosságán, amint a bálványunkat fülünk hallatára komisz embernek, nagy kópé szócsűrőnek nevezik, beszédét pedig badarságnak; de Platón nem Thraszümakhósz szegődött tanítványa, hanem Szókratészé – ő, Platón a játékmester; és a hasbeszélő mutatványos csakhamar gondoskodik róla, hogy a mutatvány Thraszümakhószt elejtse, lehagyja, mi meg, túljutván rajta, felejtsük el.
*
Századok óta sokak fejében szöget ütött Thraszümakhósz ilyetén szemfényvesztése, sokan jártak úgy, hogy idáig jutva – a fonalat ejtették el, Szókratész fonalát, a becsukódó könyvvel együtt, emezt az ölükbe, a tűnődés szakadékos kavargásába amazt.
Továbbindultak az új nyomon, Thraszümakhósz mester gondolatán.
Olyan bajkeverőnek bizonyult, mint a kora kereszténységben Areiosz, kinek eretneksége az egyházat egy századra befalta; felbukkanása Szókratész „egyházában” olyan szakadást idézett elő, amely azóta is tart. Mindmáig sokan úgy vélik – s többnyire változatlanul az egyházalapító bűvöletében –, hogy filozofálni csak úgy érdemes, ahogy Szókratész, vagy sehogy; de ha jogalkotásra, kenyértörésre, társadalmi elsáncolásra kerül a dolog, a szakadár – a „többségi” – egyház józan pragmatizmusát veszik elő, és ahhoz tartják magukat.
Kivált, ha az elithez tartoznak, és tudva tudják, hogy a szó – vérre megy. A szólamok maradnak, a behízelgő szókratészi szólamok a jó törvényről, amely kivételt nem ismer, s az egyenlők törvénye a törvény előtti egyenlőség stb.; az Alkotmány oly gyönyörűséges és szívhez szóló, hogy attól csak sírva fakadni lehet. De a jogalkotás alaptörvénye, hogy az elit hatalmi érdeke mindennek fölötte áll, és az igazság mértéke és értelmezője mindenben az uralkodó elit.
Igaz, Szókratész se bolond, hogy meg akarja beretválni az oroszlánt: megtéveszteni Thraszümakhószt. De Thraszümakhósznak se ment el a sütnivalója, hogy – egy álmodozó utópista kedvéért és csengő-bongó példázataiban bizakodva – a bőrét a vásárra vigye. Az újratömörülő elittel is elkövetkezik ez a pillanat, amikor az Egybegyűjtött Engedélyezett Utópiák kapcsos bibliáját bekattantja, és társadalmi fellegvárából, újrahódított birodalmán körüljártatja tekintetét. S ez – Thraszümakhósz pillanata.
Amilyen szertelen és csapongó, apámat nem lehetne csak a bal- vagy csak a jobboldal lepkefogó hálójával lecsapni. A lenini centralizálás veszélyeire figyelmeztető Luxemburg Rózától a lengyel Leszek Kolakowskiig, a Thermidortól óva intő Trockijtól az „újbalos” Marcuse-ig sokan felhozták már ezt az antinómiát a diktatúrán belül, és vádat emeltek a hatalom birtokosai ellen, hogy mindennel, ami szép és jó – a szókratészi „akalokagatiónnal” lakkozzák nyers-thraszümakhószi uralmukat. Ám hogy az öregúr a vád avagy a védelem tanúi közt sorakozik-e fel, azt az eddigiekből nem tudnám megmondani.
Hogy a hatalmi vákuum a világtérképen a potenciális hegemónia beáradását és a terület bekebelezését eredményezi a szuperhatalmi érdekszférába – ez a folyamat, mutatis mutandis, a társadalom térképén is pontról pontra követhető.
A hatalom meggyöngülése, liberális toleranciájának fokozódása a teljes és irrevezibilis impotenciáig a társadalmi erőtérben „vákuumot” eredményez; ez pedig, a vákuumrendszer gyomroncsain-hajszálcsövein olyan új fermentáló erők beáradásához vezet, amelyek végső célja (ha vakon is) az elit regenerálása; hogy az elit képes legyen élettani „megbízatása” betöltésére.
Az első evangelizáló forradalmárok, prófétanők és marxista egyházatyák lélektani mozgatói a rancune és az irigység – melyhez persze az ifjúságnak az az érzékcsalódása is járul, hogy a világ képlékenyebb a csurgatott sárnál: a világ egy rájuk dorombolva váró, hozzájuk hunyászkodó, eleven kísérleti laboratórium.
Motivációjukat tekintve ők még a szent együgyűség boldog állapotában éltek, mégis, ebbeli tudatlanságukhoz képest eléggé tudatosan láttak hozzá a rancune és az irigység országos integrálásához, hogy majdan (értékrendjükben az „aljasság” erkölcsi fokáról a „harcos, osztályöntudatos tisztesség” fokára emelve) a rancune és az irigység roppant rezervoárokban összegyűjthető – és a rendszer „tömegbázisának” csúfolt, a neheztelésben kéjelgő és az irigységben vájkáló, „átpolitizált” kispolgárokban mint kimeríthetetlen tömeglélektani üzemanyag bármikor reaktiválható, berobbantható legyen.
És mégis mindennek ellenére, a marxista ősegyház nem vádolható rosszhiszeműséggel teóriáiban – fondorlatossággal az alattvaló iránt, akit magának az utópisztikus jövőben előlegezett. Gyakorlati elvetemültséggel annál inkább, olyan értelemben, ahogyan a keresztes háborúk idején a mohamedán nem tartotta kötelezőnek az esküt, amit a kutyahitű gyaurnak tett a Koránra helyezett kézzel, a keresztény pedig papi feloldozás nélkül, eleve megengedettnek tekintette annak a megszegését, amit a hitetlen pogánynak esküvel fogadott. Az Írásra vetett kézzel tett és esküvel pecsételt diplomáciai szentfogadalmak dolgában az Evangéliumnak és a Koránnak nincs mit egymás szemére vetnie. A polgári radikálisokkal való efemer szövetkezéseikben jóhiszemű marxistát még nem látott a világ; de igenis láthatott olyat, aki szíve klenódiumaként őrizte az utópiát, giccses mennyezetképeinek igazán elígérkezett – más kérdés, hogy a „megvalósulás” szögelfordulásai szakaszról szakaszra mindinkább aláásták mind a glóriásan lebegők isteni, mind pedig a maga emberi hitelét. Arról viszont nem tehet, hogy rá is áll a fauszti dictum –du glaubst zu schieben, und du wirst geschoben. Nem térhet ki a vak erőnek, ami benne járkál. S legyen bár mégoly tudatos az utópia víziójában és mégoly célratörő kergetésében: tudata mélyrétegeiben amaz ösztönmechanizmus munkál, amelynek élettani irányultsága – historiotaxizmusa – az elit regenerálása.
*
A győzelmes forradalom első dolga, hogy megbízhatónak vélt elemekkel, „munkás-paraszt származású” új káderekkel töltse fel a társadalom hadállásait, ilyen alapon toboroz hadseregbe, hivatalokba, egyetemekre. Mondanunk sem kell, e szűrést zömmel olyan, polgári-nagypolgári elemek végzik, akik ilyen származással nem dicsekedhetnek, de mozgalmi múltjukkal kiválva és érdemcikkel előre könyökölve – tiszteletbeli proletárok.
Az első szűrést a polgárság jól megússza.
A „káderré kvalifikálásra” kivált alkalmatlanokat minden képzeletet felül múló; példátlan kegyetlenséggel teszik félre az útból (a farkas lerágja a lábát), s van is ennek a kegyetlenségnek tüntető, önigazoló jellege. A szimpatizánst megjátszó idősebbecske, első nemzedékes haladó elemecskék némi magakelletéssel, a fiatalok pedig a munkás-paraszt származás szimulálásával hamarosan dugig megtöltik a forradalom őrhelyeit, titkári funkcióit, bizalmi egérlyukait – hivatalait; egyetemeit.
Az első negyedszázad után már nehezebb a dolog, a mimikrizálás lankad, a veteránok lassú, természetes elhullásával a titkos, szentimentális szálak, régi kapcsolatok is kilazulnak.
Azok, akik a – hamis vagy valódi – munkás-paraszt származás szent jogán ülték végig hivatalaikat, árgus szemmel mind fentebbről vigyázva a birodalmi elit érdekét, amaz elitét, amelynek proletárkáder gerincét képezték – gyermekeiknek nem szolgálhattak előnyös származással előléptetésnél, egyetemi felvételnél.
A kérges tenyér, a trágyaszag, a vasesztergályos kiszólások, az olvasztárok égési sebei, a bányászmosakodás meg a többi – mindez nem szimulálható; maradnak a mozgalmi dalok, de már azok is, a kihagyó emlékezetből el-, kikopóban; s legyen bár a munkás-paraszt származás mégoly valódi – nem olyasmi, ami örökbe hagyható, megörökölhető.
Fél évszázad múlva felfejlődése befejeződik – bekövetkezik az elit thraszümakhószi pillanata.
A szókratészi ősegyház balszárnyáról leválva – leesik a kegyelem köldökéről. Angyalarca megszélesedik – eltorzul. Traszümakhósz irgalmatlan-józan bölcsessége tölti meg; gőgös szerénysége; valami új, arisztotelészi higgadtság, amely azt mondatja véle: a politika nem az utópiák, hanem a lehetőségek művészete; s egy új elem: a „római mesterség” birodalomépítő hivatástudata.
Elkövetkezik, amikor az első nemzedék a harmadikkal összeér.
A díszemelvények hátsó soraiban még fel-feltünedeznek az aggastyánok – „nagy idők tanúi” –, de fényűző aggmenházaikban éldegélve, nyugdíjas véleményükre senki sem kíváncsi, ők maguk se. Ám az elit nagyvezérkara mind tudatosabban tér napirendre a proletárszelekció fölött, amely valaha toborzóelve volt, és az idők végezetéig szóló érvénnyel a kinyilatkoztatások egyike. A munkás-paraszt származás megbukott, kritériumát feltámasztani nem lehet, olyan kettős változás következik be fellegvárában, amely ezt lehetetlenné teszi. Az egyik: megkezdődik az elit beltenyészete. A másik: kiválik belőle a felső tízezer – a csúcselit –, amely nemcsak hogy mind megengedhetőbbnek tartja, de fel is ölti az arisztokrácia allűrjeit. Ugyanakkor az elit zöme országszerte bátrabban polgárjellegű. Addigra már a párt sem egyéb, mint otromba apparátus az elit frissítő feltöltésére, a „robbanásveszély” elhárításával és megakadályozására annak, hogy valamely epicentrum körül hatalmi ellenelit kristályosodhasson ki.
A társadalom hazugság-összjátéka a gondolkozás természetes alapszövetévé válik, a Csízió is változatlan és éppoly autentikus, mint a Szent Lándzsa, amelyet Antiochia alatt, Bohemundnak, Remete Péter – avagy a Felfeszítés Igaz Keresztje, amelyet Betlehemben, fiának, Konsztantinosznak, Helena császárné megtalált; s mint valami sok száz esztendős, megvénhedt katedrális, amely állandó tatarozásra szorul: az ideológia homlokzata is változatlan.
De az elit csúcsán – elitisszime – új, másmilyen arisztokiácia körvonala bontakozik ki: a XXI. századi néptulajdonos osztályé.
Félrevezető túlzás lenne s merő megfeneklés az anakronizmusokban, ha azt mondanánk, hogy mentalitása a kora középkori hűbérúr és az ókori rabszolgatartó keresztezése; mert azontúl, hogy joggyakorlatában amazoknak rendkívül letompított, kifinomult, „emberséges” és „méltányos” változata, van mentalitásában egész sor új elem. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy – az abszolút birtoklás fogalmát, ha leszázalékoljuk is – a csúcselit néptulajdonos oligarchia módjára gondolkozik és cselekszik.
A csúcselit alatt, a zöm színes kavargásában és törtetésében szintén feltetszik a polgárság társadalmi masszívuma; azzal a különbséggel, hogy vállalkozásának felülről határt szabnak, s ezzel gazdagodásának is – ami a jólét nivellálódására vezet.
Az „osztályharcossá” nemesült rancune és az egyetemesen agyonhallgatott irigység operatív mérgei békén poshadhatnak országos tárolómedencéikben; de a vagyonosodás törvény szabta lehetőségeinek telítődésével a zöm polgár-habitusa is mindinkább kiütközik magabiztosságában, fölényében, ingerlékeny patriotizmusában, igényeiben. Elfogadja és mentalitásába beépíti ezt a korlátozást (hogy vagyona ezen a felső határon felül annyi, mintha nem volna) – cserében a hatalom haszonélvezetéért; és a kiemelt művészektől az aparatcsikcsinovnyikokig mindenki ott veselkedik-mesterkedik, cikázik a vállalkozási felső határ alatt, hogy kiélje szerzési vágyát.
Nincs szó a rendszer haszonélvezőinek kicserélődéséről – és ekkora forradalmi világfelfordulás után éppen az a bámulatos és meglepő, hogy statisztikusan, rétegről rétegre, vérség és családok szerint az új zöm mennyire azonos a régi rendszer polgári státusú haszonélvezőivel.
Még mindig nem világos, merre billen a mérleg nyelve – ki ügyének akar megnyerni, ki felé fordul rokonszenve.
Annyi már a sértegető jelzők tüskéin keresztül is kiviláglik, hogy szerző bizonyos bosszús elismeréssel adózik a roppant társadalmi építkezésnek, és csöppet sem csodálkoznék rajta, ha gondolatmenetét a kísérlet új thraszümakhószi erőszakszervezete bóknak venné. A zsémbes alaphang ebben a korban már megbocsátható. Már ami engem illet, nekem sokkal kevésbé van ínyemre, hogy az öregúr e rokonszenv áthangolását ránk, fiatalokra bízza; és mi sokkal nehezebben viseljük el ezt a sértést, mint a Kreml nagy öregei a bogáncsos bókot.
Azt az első forradalmárok is tudhatták, hogy a társadalom kosarát helyre rázva – hat évtizeddel a korszakváltás után feloldódnak az osztályszármazási és káderproblémák, ami csak jó és már önmagában rokonszenves. Apám még ezekkel a kísérletekkel él, és ha elmaradoznak, kísértetjárást rendez; a mi nemzedékünk éppenséggel nem fájlalja, hogy az áldatlan káderharcokból, ízetlen osztályszűrésekből kimarad – mi már adottnak és természetesnek vesszük a kollektív osztálynélküliséget.
THRASZÜMAKHÓSZ: Még nem láttam erőset, aki emberi jogaira hivatkozott volna.
SZÓKRATÉSZ: Úgy véled tehát, hogy csupán a gyönge védi a jog pajzsával igazát? S hogy az erős elég, ha fegyverét fitogtatja?
THR.: A fegyver az egyetlen, amit nem kell fitogtatni; annak a beszéde ez, aki szeretné, ha lenne mit.
SZ.: De az emberi jogokért folytatott harcban csak nem találsz kivetnivalót?
THR.: Nem jobban, mint az elaggott eb fogatlan vicsorításában.
SZ.: Avagy kizavarnád őket Athénból, vicsorgásukért?
THR.: Még Píreuszból se; s mit se bánom, hahogy nem zavarják meg az istennő tiszteletére futott fáklyastafétát, és nem csúfítják el Bendisz ünnepét.
SZ.: S hát a kölyökkutya, ha csak játékosságból is és csupán tejfogaival, de mar? Haragjából nem sejted-é, mi komolyan marcangol, s mely nemes ösztön munkál benne, a jó házőrző dicséretes ösztöne?
THR.: Jogról beszélünk, szátyár szócsűrő Szókratész, már megint hová el nem ráncigálnád a beszédet. Se a tejfoggal belecsimpaszkodó, se a fogatlan ínnyel morgó vén eb meg se kottyan az erősnek, s nem is tud róla.
SZ.: Ugyan?! Tán belekábult ennen nagyszerűségébe, hogy észre sem veszi?
THR.: Törvény ő önmagában; így tudták ezt a régiek. Csupán a gyönge hivatkozik jogaira; csak a nyámnyila legények küzdenek valami takaródzni alkalmatos jogi cirkalomért, pőreségükben, hogy hivatkozzanak, mivel nincs egyebük.
SZ.: S ezt te takaratlanságnak nevezed? Most ki az elkalandozó?
THR.: Így jár, ha ki könyörgeni szégyell, s fegyvert viselni rest…
SZ.: Úgy, hát e mindnyájunk szent jogaiért folytatott vitézkedés tenéked csak ennyi? A szóra sem érdemesített kuncsorgás és a tehetetlen harag vegyüléke?
THR.: Mit alakoskodsz, gazkópé Szókratész? Magad is tudod. Minden gyönge olyan, hogy a vele való kegyetlenkedés kéjence s a marcangoltatás gyönyörének rabja. A mazochista bűne, ha megsokallják, s odáig feszíti a húrt, hogy végül a hosszú tűrőből is szadistát csinál.
AZ ÁLLAM (Makrisz Gedeon fordításában)
A kilenc álarcú elit leveti egyik álarcát – de csak a legkülsőt. Ennyit a maga kárán a forradalmak leckéjéből már megtanult.
Innen kezdve a csúcselit bátrabban elpöffeszkedik őrszemes villanegyedeiben a sorompók mögött, bátrabban foglalja le vadászkastélyait, bátrabban vadászik, tart kéjvillában luxusszeretőt; a zöm pedig bátrabban polgárjellegű.
Az elit néptulajdonos csúcsain a proletárszármazás prerekvizituma elsikkad; a zömnél pedig a káderszármazás családfává terebélyesül, és hétszilvafás nemességgé válik.
Hogy az újrasereglő, átcsoportosított polgárság, mint fontos és nélkülözhetetlen államszervező, összetartó és alkotóelem, mennyire felbátorodva vállalja és mutatja ki polgárjellegét, az jól lemérhető:
1. a kancsalságon – ahogyan tömegtájékoztató szervei a Nyugat és a Harmadik Világ újbalos forradalmi megmozdulásait, a fiatalok kultikus tömeghisztériáit, alternatív társadalmait, elidegenedését, „kivonulásait”, államcsínyábrándjait jelenti, szűri, kommentálja;
2. a sandaságon – ahogyan egyetemi sáncain a szociológia rohamát leszereli;
3. az erélyen, amellyel a forradalmat elintézett, lezárt ügynek jelenti ki, és kérdéskörét leveszi a napirendről.
A vasfüggöny mögötti új polgári elit előtt nem kétséges, hogy:
a) olcsóbb és eredményesebb Ötödik Hadoszlopról már nem is álmodhatna Nyugaton, mint a forradalmasdi minden hadijátékát végigjátszó, a papa pénzén a maga kérészéletű „ellen” – avagy „alternatív” társadalmait elkerítő újbalos ifjúság, annak minden ámyalatában. Egyetlen kopejkát sem kell vesztegetnie rá, nemhogy rubeleket gurítania;
b) stratégáik, államférfiaik előtt napnál világosabb, hogy az ő százados, népszerű, becsvágyó katonai, külpolitikai terveiket szolgálja ez az ifjúság akkor is, ha a kábítószer, a zsongító lárma avagy az egyszerű hordamámor apolitikus rabjaként és megszállottjaként zülleszti-lazítja eltartó társadalmát; akkor is, ha krémje, az intelligens kretének hada, a tudatformáló médiában elvégzi az előkészítő erjesztés munkáját, hiszen akár a katalizátorbacillusok, eltűnnek azzal a folyamattal, amelyet előidéznek (s így, e jókor-fölöslegesek, még az önlikvidálás szívességét is megteszik); és akkor is, ha ellenséges szólamokkal a szájukban és eretnek bibliákra esküdve, mint „provotariátus”, GRAPO, NAP (Nuclei Armati Proletari), Fekete Párducok vagy emberrabló partizánkommandók fegyverrel züllesztik, eszik szét és szedik darabokra a Nyugat infrastruktúráját.
De tömegtájékóztató szerveik zavarban vannak.
Zavaruk származik egyfelől abból, hogy már az első fordítói próbálkozásoknál elakadnak. Hiszen olyan fogalmakra, mint dandies, singers, poseurs, jacket boys, beatniks, hipsters, surfers, provos, pleiners, nozems, teddy-boys, rockers, Hell’s Angels, punks, greasers, blousons noirs, mangupi, diggers, yippies, Mother-fuckers, weathermen, black (and white) panters, kabouters, (apocalypsters – „lypsters”), agros, skinheads, Earth People stb., stb. nincs szavuk; másfelől abból, hogy a nekik dolgozó katalizátorok széles spektrumát – amely a metafizikai ponyva megtévesztettjeitől, a nyilvános tömegközösülés „szabadságának” hóbortos és a kábítószer-élvezet forradalmának sérüléses követelőin keresztül szeparatisták, fajvédők és újbalos (maoista, trockista, neoanarchista) föld alatti „hadseregek” géppisztolyos gerilláiig terjed – óvakodnak a „szövetséges” színében feltüntetni, avagy annak a látszatát kelteni, hogy működésüknek hála – ügyük jól halad. A túladagolás a maguk ifjúsága körében felidézhetné a ragályveszélyt; a hírzárlat fokozná a nyugati újbalos fiatalság érdekességét, emelné ázsióját; a tárgyilagosság színében közreadott, jól kiszűrt híranyag viszont növeli tömegtájékoztatásuk hitelét.
E gondosan válogatott, ügyeskén bagatellizált és ideológiásan kiélezett anyagot aztán hol mint a dögszürke tényeket, hol mint a pletykarovat ártatlan pikantériáját találja újságjában, hallja rádiójából az állampolgár; a kommentár megteszi a magáét.
E kommentár fűszerei: a piszkálódó humor, a tartózkodó kárörvendés és valami oly mérhetetlen megvetés a nyugati társadalom szétomló permisszivitása és fiatalságának kóros-zagyva ámokfutása iránt, amilyet a XIX. század érdemes polgára érezhetett a csatornatöltelék láttán.
Az az undorgás, amellyel az olaszokról, fegyveres proletárkommandókról, a velük harcba keveredő operettrendőrökről, a gerillák dúsgazdag szeretőiről írnak, az a fellegvárában biztosan ülő polgárelit sovinizmusa fokozta undorgása, amint elnézi az idegen ajkú csőcseléket. A mozgalom Szibillájához, kegyfülkéjében: Luxemburg Rózához közeledni sem lehet olyan gondolatokkal, hogy nőnek gyönyörű volt, avagy nyomorék; de a „lepuffantott” (nem lelőtt: „lepuffantott”) Lo Muscio „szeretője” (nem élettársa: „szeretője”), Maria Pia Vianale „állítólag feltűnően jó nő”.
Csak tagsági piros könyvet osztogató, vagy azzal rendelkező párt, illetve személy érdemli ki a „baloldali” jelzőt (testvérpárti rangban), mindenki más tragikomikus címkét kap, vagy megcédulázatlan. Az álremete valláskókler, aki hamis csudákkal szédíti a falu népét, és letakart kosarakban, tojásban-baromfiban, megszedi rajta vámját: annyit sem kap, mint Che Guevara: csak fejfája van – kultikus őrület körülötte nincsen.
Rendőrbesúgók, beépített provokátorok, hithű aktivisták és veszedelmes elhajlók lábuk híján úgy lityegnek ebben a bábszínházi kavargásban, mint a lógatott bábok a színpadon, eleven súlyuk, saját akaratuk nincs; s mindezt persze a „testvérpárt” rácsos filagóriáján keresztül szemlélhetni csupán, mint valami szánalmas, émelyítő – elrettentő és nevetséges kabaréjelenetet, amolyan „Emberiség Végnapjait” à la Karl Krauss – ha Krauss nem az Osztrák Magyar Monarchiára, hanem a Kapitalista Emberiségre öntötte volna ki epe-sáros dühét.
Eltekintve mellékágától, amely az új bolygóvárosok tervezőinek nyújt némi segítséget – a szociológia Nyugaton jórészt balos vagy újbalos motiváltságú.
A szociológus őstípusa az erjesztő katalizátorok baktériumfelhőjében úszó ostoros protozoa, mely szociológiával álcázza – mi hőn óhajtja azt a Változást, amely hamar végét jelenti majd; de pusztulásáról báván vagy mit se tud, vagy közeledtét orrontva, pánikszerűen –, ugrásra készen várja a kényszerű foglalkozásváltoztatást.
Bármennyire iparkodik, le-lecsúszik a nehézkes áltudomány szintjére, s ettől a vádtól csak az menti meg, hogy azok a leíró és más egyéb diszciplínák, amelyekből kölcsönöz, nem áltudományok; legjobb megjelenési formájában is csupán a statisztika, a demográfia, a (balos) történelemszemlélet és a rutinos értekezőpróza agglomerátuma.
A gyors süllyedéssel vagy lassú sodródással félanarchiába merülő Nyugattal szemben a Kelet polgárországaiban a szociológia nehezen tengődik, mert az egyetemek „egészségügyi zárlata” alá véve is szüntelenül zaklatják-piszkálják illusztris művelőit – kivéve azokat, akik csatlakoznak a zaklatókhoz. Az egyetemi falakon kívül a szociológia a közösségi tudatspektrum legszéle – annak szabad szemmel nem látható infravörös csíkja.
Eltekintve attól, hogy mihelyt valamely tudomány „marxista” – automatikusan áltudománnyá válik, Keleten a szociológusnak megengedik, hogy a nyugati társadalmak zavarait kiszopogassa azokból a csontokból, amelyeket a nyugati szociológusok eldobtak. A könyvtárak zárt osztályán, bizonyos külföldi (tilalmas) szakfolyóiratok tanulmányozására, a szociológia ürügyén szabad ki- és bejárása van, és ha felmérései elején és végén elrebegi a lenini röpfohászt, még a Nihil Obstatot is megkaphatja.
Ám ha „elvéti a lépést”, és honi jelenségek „Egyes Kérdéseit” kezdi vizsgálni – mely felméréseknél a vizsgálat tárgya jóval közelebbi és inkább elérhető: ha például a „viszonylagos mozgási szabadság javuló tendenciái”, a „lakásviszonyok örvendetes fordulata”, a „hivatalos hatalommal való visszaélések statisztikája a személyi kultusz idején és az azokkal való visszaélések számadatokban”, a „darabbérezés és munkaverseny egymásrahatása a M.-i kombinátban” kényes kérdéseit kezdi feszegetni – jaj neki! Nem mentség, hogy „marxista alapon áll”, sőt: terhelő körülmény.
A marxizmus a tőkés rendszer kritikája, s mint ilyen, nem alkalmas a szocializmus bírálatára – ez világos. De van-e izmus egyáltalán naprendszerünkben, amely a szocializmus bírálatára alkalmas? A megtévedt szociológus ott találja magát – mint vezeklő darabbéres – abban a kombinátban, amelyet kipécézett; a rakoncátlanját a GULÁG szigetvilága nyeli el.
A polgárság a honi szociológiát – nem annyira kisiklásai, mint inkább potenciális veszedelmei miatt – soviniszta haraggal ignorálja; s ott, ahol az utópiák papírformája szerint a társadalomtudomány „virágba borulásának” szép váradalmával voltunk viselősek – ott ma tátongó üresség fogad, de még attól is távol tart a hivatalos szigor.
A hivatalból megideologizált homlokzatok és a mögöttük lévő statisztikus valóság konfrontálása olyan tabu, amelyhez csupán háttal állva szabad közeledni –, s mivel még a véletlen nekihátrálás is a politikai magasfeszültség halálos rövidre zárását eredményezheti, a szociológus a szent ügy buzgadalmával folytatja elképzelt felméréseit, és ijesztgeti hallgatóit az amerikai campusforradalmak, a 68-as párizsi diákzendülés, a nyugatnémet gazdagok csemetéinek anarchista konspirációja, az olasz neotrockisták, a holland provók, az új-mexikói „emberfarkasok”, a New York-i „anyagyalázók” merényleteinek társadalomtudományi mélyanalízisével; mindenkor a helyi „testvérpártok” expurgált, vonalasított és marxista szürkeségig leegyszerűsített változatát véve alapul, és nem feledkezve meg arról a (dehogy is lélektani védőoltásnak szánt) véghetetlen fölényes megvetésről a nyugati elcsőcselékesedés iránt, amelyet a fölötte elhelyezkedő néptulajdonos csúcselit és körülötte az alapszövetében oly szívós és szilárd polgárvilág elvár.
„Ez nálunk lehetetlen” – ha így üti meg a kellő alaphangot, akkor az egyetemek szanktuáriumában csatlakozhat az Egyes Kérdések zabhegyezőihez, és szinekúrájában nem lesz bántódása.
A teológia szakférfiúi csak megerősíthetik – a mennyekben móráló üdvözültek szűnös-szűnhetetlen, kimondhatatlan boldogságot éreznek Isten látásában, mely boldogság a földi gyönyörhöz nem hasonlítható. Látniuk kell, ha akarják, ha nem – bár dehogy is akarják nem akarni: a szentek tágra nyílt szemmel csüggnek rajta; s nem is tudnának hátat fordítani neki, lévén Isten amolyan elgondolhatatlan szuper-szferoid: gömbszerűségével körülközi őket – anélkül, hogy „lyukasan” tartalmazná, s a mennyek valamely testnyílása vagy gyomrocsa lenne.
A mindiglátás kegyelmében a szenteket soha, még a buzgóság se nyomja el; a mennyben fáradalmak nem lévén, kipihennivalójuk sincs, és nem ismerik a fáradtságérzetet; de az álmosságot sem, ezért sohasem alszanak. Hanem az elragadtatás éberségében – az éberség elragadtatásában: csak elvannak ott, ahol vannak, és szemüket a Tökéletesség Ábrázatán legeltetve – rebbenés nélkül szemlélik megváltoztathatatlan osztályrészüket: az Isten-közel életmelegét és az Isten-látás sugarát.
Igaz, hogy a mohamedán mennyországban még ennél is több, vissza-viszszaszűzülő hurik tízezrei, örök erekció és tizenötezer évig tartó koituszok várják az igazhitűt, de még ez is mind semmi ahhoz képest, amit a modern idők Földi Jeruzsáleme ígér. Legalábbis azzal kecsegtet elméletben, szakteológusainak matematikai Szummája szerint.
Ami a régi teológiában az Isten-közel – az az újban: a Kommunista Forradalom elközelgése.
Ahogyan a régi szerint a Teremtés átmegy a „lehetségből” a „ténylegességbe” – úgy kocog át, a marxizmus hátán tevegelve, a szocialista országok karavánja a Megvalósítás elméletéből a Megvalósulás gyakorlatába.
A Forradalom az az isteni Ábrázat, amely körülköz (s egyben tartalmaz is) bennünket; úgyhogy akármerre fordulnánk, mindig szembetaláljuk vele magunkat: ajánlatos, ha nem forgolódunk tehát. Minek is tennénk, a forradalmi Kommunizmus Elközelgése („Isten-közel”) mámorában. Sőt inkább sem fáradtságot, sem álmosságot nem érezve – mely a sugaraiban-fürdekezőben nincs – az elragadtatás éberségét, az éberség elragadtatását tapasztaljuk csupán.
E mámor bizsergetésétől elernyedünk, s ugyanakkor, csodák csodájára vad akaratot is érzünk, helyesebben immár képtelenek vagyunk akarni bármit is, bármi mást, csupán azt, ami bennünk akaródzik. S mialatt békésen el-eljárogatunk gyárba, hivatalba, álszervezeteink álülésein elhatározzuk a párthatározatot, váltig akaródzik bennünk a forradalom.
Mohóságunk az üdvözültek csillapíthatatlan mohósága és a Fény ez örök Nappalában más sem akaródzik bennünk, mint hogy még éberebbek legyünk, és a túlságig fokozzuk éberségünket a Forradalom vívmányainak megőrzésében, résenlétünket a tőke sátáni mesterkedéseivel szemben; rendíthetetlen hitünket a haladás egyértelmű irányultságában, mely a Via Sacra végén – ki tudja? – tán Lenin Második Eljövetele felé mutat.
Magyarán: a Kelet polgárországaiban a forradalom, győzelmestül – befejezett tény.
Többé nincs mit beszélni róla – helyesebben nem lehet eleget beszélni róla, de ez már afféle rituális szöveg, szertartásformuláré, melynek többszólamú döngicsélése a múltra, csakis a múltra, a Diadalmas Októberre vonatkozik.
Ez a különös kettőség érvényesül a forradalom fogalmával kapcsolatban, s úgy is mondhatnánk: többé nem lehet beszélni róla élőnyelven, eleven embernyelven, annál többet lehet, sőt, kell és kötelező az emberhang-utánzó gépi berendezések, magnetizált forgódobok és más, elektronikus hangszintetizáló imamalmok nyelvén.
Minden – a polgáruralom ellen támadó – forradalmat a Kelet polgárelitje részén a logikai abszurdumok, részben az „eleve-levert ellenforradalmak” kategóriájában tart számon. Ezt a kora középkori ráháramlott dogmát (hogy ti. „aki a hitágazatok mindegyikében kételkedik, az nem eretnek, hanem elmeháborodott; bár azért még nem kevésbé máglyára való”) a csúcselit nagy becsben tartja; neve – belefoglalva a statútumokba – a forradalom lezárt aktái – helyesebben a lezárt forradalom aktái; vagy még másképp: a forradalom, robbanásmentesítés után leólmozva, ad acta, a depozitóriumban lerakva.
Tételes tan ez, egyszakaszos, mely így szól. Polgáruralom van, fergeteges burzsoá jogfolytonosság. Akinek az agyában megfordul, hogy (akár purifikátori, megújító, akár elhajló, akár pusztító szándékkal) a fennálló forradalmi rend ellen forradalmat szít, kezdeményez (vagy csak egyáltalán „szükségesnek” tart) – arra uszít, avagy más egyéb olyan üzelmesdit játszik, és ellenzékieskedve undokoskodik, annak meg kell vizsgálni az agyát. Agyvizsgálatra rácsos elmegyógyintézetbe utalandó, a hibbant gyógyelkábítandó, esetleges titkos saját kiadású elmeszüleménye – a hibbanat maga – eltussolandó.
Csak egy forradalom van. Az utolsó.
Maguk mögé hányták – ad acta tették.
Tabu – jaj annak, aki leveszi róla a szemét!
Zsémbes fejtegetések, rideg tényeknek feltüntetett mendemondák. Ilyen alapon azt hihetné az ember, a vasfüggöny mögött újra feltűnt a „farkasember”, s hogy a vezető réteg csupa ilyen „farkasemberekből” verbuválódik.
Hogy az államapparátus kulcspozícióit megszálló „élcsürhe” olyan társadalmi képződmény, amely természettől hajlamos önmaga állandósítására, és ez az elit rostszerkezetében, a generációk átfedésében, metaforikusan „azonos” – már azt is nehezen tudtam lenyelni. De hogy a „csúcselitben” ilyen „farkasemberek” manipulálják jóízűen a milliókat: ez az öregúr olyasféle gyermeteg rémlátása csupán, mint hogy „a hegyek mögött laknak a kardfogú óriások”.
Feltéve, de meg nem engedve, és még ha úgy lenne is, figyelembe kellene vennie, a hivatalos keménykezűségen mennyit enyhít az orosz ember gorkiji, kvázi-vallásos emberimádata – és az a szláv szentimentalizmus, amely még a vadembert is lefegyverzi: szláv szíve megolvad, és áldozatával sorsközösséget érez és vállal.
Úgy negyven-egynéhány leszek, amikor átlépem az ezredfordulót; de fel nem foghatom, mit esznek a XXI. századon ezek a kívülrekedők: önigazolást várnak tőle? Azt hiszik, onnan kezdve aranybetűs a naptár? „Mindig egy kockával előtte a jobb- és a baloldalnak, mindenkor a XXI. század sakktábláján, sőt fél lábbal rajta” – ezt ajánlgatta váltig: ő! ő! aki két lábbal a XIX. században van! És egyáltalán, mit képzelnek ezek a közép-európai jöttment ködevők: a XXI. századtól húznak majd sápot? jutalmat, amolyan „templomi papírbankóban”, amilyeneket a régi Kína templomaiban az isteneknek égettek?!…
Hogy a vasfüggöny mögötti sajtó és rádió a nyugati fiatalok forradalmi előcsatározásairól mennyit és hogyan közöl, az engem hidegen hagy. Hogy a mi elidegenedett fiataljaink alternatív társadalmat kereső szociológiai játékait vagy akár a nemzetközi trösztök szuperbűneire, akár az amerikai ipari-katonai bűnszövetkezet üzelmeire kimondott társadalomtudományi szentenciáit a Kelet egyetemein figyelemmel kísérik-e, az mellékes. Hogy a forradalom aktáit lezártnak tekintik – ez lehet üres szólam is, amely a Vének Tanácsában hivatalból szól, egy oda-vissza forgó magnószalagról. Ám azt hiszem, nem vagyok egyedül ezzel az én nemzedékemben, és mi is egyike vagyunk azoknak a „tényeknek”, amelyekkel az öregúr nem számol.
Úgy vagyok vele, mint a rengeteg erdő közepén, egy távol eső majorban az a tévécsalád, amelyet a haramiák megrohannak. Annak is mindig van egy tagja, amely a rablók iránt önkéntelen bizalmat érez.
Hogy e három között mi a különbség, az részben vélemény dolga (kezdjük ezzel a paradoxonnal), részben megállapodás dolga, részben a nyelvi közmegegyezésé; hiszen a szó nem csekély mértékben önértelmező, és a kifejezés jelentése a szóval jórészt adva van.
Platón szerint a vélemény valahol félúton van a tudás és a tudatlanság között; legalábbis így magyarázza Szókratész az angyalarcú Glaukonnak, AZ ÁLLAM ötödik könyvében.
Aquinói Tamás az aestimatiót (vélekedést) a képzelet és az emlékezés közé interpolálja – ám a szent mindezt, az érzékléssel kiegészítve, az állatnak tulajdonítja, pontosabban az állati léleknek, amely a testtel együtt elpusztul. Mindenesetre nem valami magasrendű rutin, ha szaglászó állat módjára szakadatlanul „vélekedünk” valahogyan mindenről; érzéklésünk, képzeletünk, emlékezetünk „kihagyhat”; de aestimatiónk olyan, mint a lélegzés: nem hagyhat ki – ha igen, úgy az valami nagy bajnak a vészcsengője.
Ésde épp mivel oly nyúlorra valló szimatolás-szaglálódás, a vélemény a tájékozódást szolgálja, és ezért lehet oly tétova; többé-kevésbé könnyen változtatható; s hogy ki így vélekedik valamiről, ki amúgy, azért civilizált világban vagy nem szokás, vagy nem érdemes késhegyre menni – kivált, ha marginális kérdésekről van szó. Szépen fejezi ki ezt a toleranciát az angol idióma: to agree to differ.
*
A hiten valami olyat értek, aminek, hogy úgy mondjam „okkult kvalitása” van (szemben akár a véleménnyel, akár a meggyőződéssel) –, titokzatos minősülése még akkor is, ha valaki hitében ingadozó avagy bizonytalan. A hit per definitionem hitvallás, azaz vallásos hit – úgy, amint a hit fogalmát közel-keleti örökségünk, a zsidó-keresztény vallás meghatározza, és konkrétumával kitölti; úgy is mondhatnánk, hogy a hit önmagában hisz, intellektusunk kikapcsolásával.
A hívő rabja hitének, de boldog rabja; ha nem az elragadtatás belső szféráiban csapong, akkor az egyszerű lélek titkos gyönyörűségében tombol (kibékült istenével, belenyugszik akaratába stb.; avagy természettudományos képzetekbe beágyazva zeng benne a „Kozmikus Krisztus” – mint Teilhard de Chardin-ban, akinek divatos álfilozofémájára az elfelejtett cselédsláger adja meg a feloldozást: „a muzsikusnak dalból van a lelke”).
Minthogy alkalmasint a vallás keletkezési központja ingerjátékunkban valahol a plexus solaris tájékán lehetett, talán nem is olyan merész a hasonlat, ha azt mondjuk: valamiképp az ejakuláció/orgazmus is, megindulta után visszavonhatatlan (lehetetlen „nem akarni”3) – ugyanígy, a hívő nem képes nem hinni, ha egyszer hitében megmerülközött, azzal igazán eltöltekezett, s így kívül-belül más tartalmazó közege nincs, csupán hite.
Hitnek ellentmondani nem lehet. Hitet észokokkal bizonyítani-megtámadni nem lehet. Minden teológiai ködvárépítés csak annak a jele, hogy a hívő tudat tömjéngomolygásában felmerült a sátán szarva, s aranyhegyén, a hívőben megcsillant a kétely.
Dionüsziosz Areiopagitésznek, Vértanú Szent Jusztinnak esze ágában sincs kételkedni a Mennyek (neoplatonikus) hierarchiájában, az ő számukra az angyali karok kilenc rendje épp annyira tény és való, mint az emberi megistenülés hármas útja: a megtisztulás, a megvilágosulás és a misztikus egyesülés istennel. E jól megjárt spirituális élét végén a lélek, az érzékelés és a gondolkozás szennyes béklyóit aláhányva, emelkedőleg eggyéolvad istenével, míg végezetre – teljesen kibontakozva tudásból-intellektusból, Dionüsziosz szép kifejezésével: „az isteni sötétség sugára” megilleti, s olyan szférákba emelkedik, amelyek igenlésnek-tagadásnak fölötte állnak.
A hitről azt mondani, hogy megingathatatlan, merő tautológia – mindaddig, amíg a hit töretlen. S ha a hit kegyelem dolga, meglehet, hogy éppen a kegyelem az az okkult kvalitás, amely a hitet a meggyőződéstől megkülönbözteti.
Meggyőződést megtagadni mindenkor szégyen. Aki teszi – akár mert ő maga, akár mert az intellektuális közmorál odáig züllött –, ha más előtt nem restelli, maga előtt kénytelen számot adni szégyenéről. Hit dolgában más a helyzet, s hitvalló vértanúnak lenni nem feltétlenül erény. Ezért donatisták, pelágiánusok, masszaliánusok, majd patarénusok, kathárok, bogumilok – őskeresztény és kora középkori „eretnek” szekták vagy elnézték, vagy kötelességévé tették a hívőnek, hogy üldözések idején lehazudja – megtagadja hitét. Egyfelől oly mérhetetlen megvetéssel néztek üldözőik másmilyen hitére, másfelől meg az olyan koridegen, modern fogalom fel se merült bennük, hogy valaki „megingathatatlan-e” hitében vagy sem, ha egyszer hitten hiszi, amit hisz.4
*
A meggyőződés még csak nem is határtartománya a hitnek. A „vallásos meggyőződés” az én fülemben olyan hamisan cseng, mint amilyen gyanús volna a megvizitált hívőnek isten kénköves szentangyala, ha szarvat s patát visel.
A meggyőződés az értelem aktusa; alkalmasint szelektíve haladva véleményről véleményre, az intellektus kiköt amellett, amely valamennyinek fölébe kerekedik. Megcsontosodása a gondolkozás érelmeszesedése; ám ha az intellektus friss marad, legyen a meggyőződés mégoly erős, mégoly sarkalatos – hogy tán személyiségünk sine qua nonja már-már –, akkor is elszíneződhet, megváltozhat, hatalmas érvek, perdöntő észokok nyomására.
Jóllehet egy vonatszerelvény hitvalló vértanú nem nyom annyit a latban, mint egyetlen nyomós argumentum, s a vér mit sem bizonyít, mégis, a meggyőződésnek is voltak és lehetnek vértanúi – dacból; az ellenfél iránti megvetésből; önbecsülésből; az intellektus hajthatatlanságából. Voltak és lehetnek látszólagos „árulói” – de ezt az eppur si muovét sem úgy veti oda, aki rákényszerül, vakbuzgón kapaszkodva a transzcendentáliák póknyál-létráján, eggyé lényegülve istenével és az elragadtatás rubinkönnyeit ontva; meggyőződésében nyoma sincs annak az „okkult kvalitásnak”, amely a hitet hitté teszi, és a meggyőződéstől különválasztja.
A „vegytiszta” hit és a „vegytiszta” meggyőződés újkori különválása alighanem fokozatosan következett be, és az átfedés atavisztikusan az enciklopedistákig megmaradt. Newtonnak eszébe se jutott, hogy a gravitáció felfedezéséről válik neve emlékezetessé, nem pedig arról, aminek életét szentelte – hogy melyet a jó pap a napéjegyenlőség precessziójának utánaigazítani elmulasztott: revideálja James Ussher XVII. századi tudós ír érseknek a világ teremtésétől – i. e. 4004-től – számított történelmi táblázatát5. Ez az 1650-54-ben kiadott elmemű oly zsarnoki módra elúrhodott a kor elképzelésein, hogy az ANNALES VETERIS ET NOVI TESTAMENTI kronológiájának Newton sem tarthatatlan, komikus avagy badar voltát támadta; csupán tologatni óhajtotta dátumait, igen jámbor szellemben,s mindenkor bizton belül maradva a hit határain.
Amikor először átfutottam ezt a könyvet, már akkor furcsálltam, hogy apám a közepén kezdi, és csak a felénél pendíti meg az „elejét” – vagyis a velejét; és közöltem aggályaimat. „Miért nem adod hozzá mindenütt aggályaidat »hajónapló«-formán, avagy úgy, ahogy az ókorban Zénón, a modernek közül N. Hartmann tette, aki aporetikus rendszerével addig »aggályoskodott« a létezéstan problematikája körül, amíg egy tisztultabb megismerés bábája nem lett.” „Ellenkönyvet írjak?” „Szúrjad gombostűre, ami paradox, ami nehézséget támasztó, ami kétes. Ami kihívja ellenszenvedet. Az igényes, szigorú szerénységnek jó hatása lehet minden diszciplínában: fénye összeszűkül s egyben felsugárzik. Ráállsz?” …Ráálltam – így is lett. Bár nem gondoltam kifogásaim „aggályrendszerbe” foglalására, mindössze széljegyzetekre arról, ami szemet szúr; ezért nevezem aporematikának.
Annál súlyosabban esik a latba most (ha már meg kell tartanom a német metafizikus terminológiáját) – hogy az öregúr következetesen összetéveszti a „megismerés tárgyának ontológiáját” a „tárgy megismerésének ontológiájával”. De alighogy szóba hoztam, miért nem tárgyának meghatározásával kezdi, fölényesen leintett Leibnizcel, akit igen elmulattatott Euklidész pedantériája az ELEMEKBEN – ő is azzal kezdi, hogy egész sor meghatározását adja pontnak, egyenesnek, síknak stb., de többé e definíciókat se szóba nem hozza, se hasznukat nem veszi. Nyilván axiomatikusan „tudja” ezeket a fogalmakat, és mindvégig ezzel a tudásával operál. Vannak fogalmak, amelyek értelme axiomatikus, és ezek a nyelvi evidencia arisztokratái szótárunkban. Nem óhajt holmi amerikai emerituszok nyomdokába lépni, akik szajkó módra a „meghatározás meghatározásával” kezdik – de gunyoros vállvonogatása nem győzött meg. Engem Cambridge-ben ráneveltek, én az elején várom a könyv tárgyának meghatározását, éspedig nem annyira a szerzőtől, mint inkább („tekintélyi alapon” ha tetszik) szakmunkák, alapművek, enciklopédiák definícióinak felsorolásával, mint amelyek a közmegegyezést tükrözik. Ehelyett nagy elkésve kapom a vélemény, a hit és a meggyőződés meghatározásait, de ezek is inkább impresszionista kísérletek a körülírásra, semmint logiko-matematikai definíciók.
S most, mint a szemet kereső vak tyúk; hogy hátha találunk is – vegyük sorra az antinómiákat.
Az elsőnek a skálája a jóságra valló, teljes és tökéletes véleményhiánytól az ephektikus bölcselőkig terjed, akik a vélemény felfüggesztésének jogával élnek.
A véleménynélküliség lehet jóhiszemű és tisztességes – ha nem viszi piacra magát, hogy jó pénzért, előnyökért árulja lecsatlakozását. Jóhiszemű, ha nem alkotunk véleményt valamiről, ami a térképen – vagy ami személyiségünktől távol esik; keveset tudunk róla, nem csigázza érdeklődésünket; nem érezzük szükségét, nélküle nem észtelünk hiányérzetet, és akár sohase tudjunk róla.
Az európai kontinens jól megvan az esedékes krikettbajnokság esélyeinek latolgatása nélkül; az angolszász szellemiségnek pedig nem rójuk fel hibájául, hogy belőle a bikaviadal mélyengő filozófiája hiányzik.
A véleménynélküliség akkor látvány, ha a nemtörődöm szavazó „tudom-is-én, bánom-is-én” szellemi bolygásává válik, legyen bár azért, mert a szavazó csibeagyvelejű, vagy azért, mert önáruló vásári himpellér.
E bolygószavazók (a „don’t knows”) számának felduzzadása okozza a nyugati demokráciákban, hogy a kormányok hol elképesztő minimális „többséggel” kerülnek hatalomra, hol csupán a többség merő látszatával: igen gyakran a szavazásra jogosultak mindössze harmadának, negyedének tömegbázisára támaszkodva vindikálják maguknak a demokratikus „többségi” felhatalmazást, és éppoly arrogánsan lépnek fel. A bolygószavazók (a „nemtudomkák”) elszaporodása minden erélyes kisebbség számára megkönnyíti a „demokrácia” manipulálását, és széles támadásfelületet nyújt az anarchia tudatosan züllesztő erőinek.
*
A hitetlenség terminológiai melléfogás – misnomer –, és az európai nyelvekben fosztóképzőnek ravaszabb, félrevezetőbb alkalmazására nem tudok példát.
Az A-GNOSZTIKUS, A-TEISTA kifejezésekben a fosztóképző szamárfülként forog a főnév fején – legalábbis a hívő szómagyarázatában. „Az ateistát úgy szeretem, ha szomorú” – mondja La Bruyère, a kulinária nyelvi iróniájával, mintha puhára főtt őzgerincről volna szó.
A legújabb időkig ui. a „hitetlenséget” az egyház úgy próbálta beletuszkolni a köztudatba, mintha az valaminek a hiánya lenne, éspedig szégyenletes és röstellni való hiánya, amelyen a hitetlen szontyologni és szomorúságát közszemlére tenni köteles.
Amióta azonban bizonyos szellemtörténeti katalizátorok hatására nyílt beszédtéma lett, hogy a kereszténység életideje lejárófélben van, és az európai társadalmak országonkénti késésekkel-előreugrásokkal ugyan, de mind messzebbre sodródnak az elvilágiasodás irreverzibilis folyamatában, a hitetlenséget orvul társítani valaminek a „hiányával” éppoly anakronisztikus, mint a szüzességet azonosítani az erénnyel, népeket – dinasztiákkal; az épelméjűséget az istenség velünk született eszméjével; a szeretettörvényt a kereszténység monopolisztikus előjogával. A moralista La Bruyère nem tudott becsületes embert hitetlennek – és hitetlent becsületes embernek elképzelni; s ebbéli korlátoltságát nem fogjuk elvitatni: szent joga.
*
A meggyőződéstelenségnek sok oka lehet. Aki odáig jutott, hogy a szó husserli-heideggeri értelmében „autentikusan” él: aki eljutott odáig, hogy kölcsöneszméit többé nem téveszti össze tulajdon meggyőződésével, az tudja, hogy a legjobban talán még mindig az a százados szóhasználat közelíti meg a folyamatot, ami benne végbemegy – hogy a meggyőződés „kiérlelődik”; s a bámulatos e folyamatban az, hogy milyen csekély mértékben játszik bele az intellektus, és mennyire oroszlánrésze van benne az alkati jegyek meghatározta személyiségeszmék közt keresgélő tapintókáinak.
Ez is lehet a meggyőződéstelenség egyik oka: hiányszakaszban vagyunk, „farsangutóján”; már adogatjuk vissza ifjúságunk jelmezkölcsönzőinek a kölcsöneszméket, de még a magunk értékítélete nem érlelődött meg. Gunnyasztunk rajta; kotlunk; gyakoroljuk a befelé hallgatózás igencsak új diszciplínáját, miközben olyan „bejáratlan” pályákon haladnak gondolataink, s oly mozdíthatatlannak hitt simaizomszalagokat rándítunk meg, amelyeknek a létezéséről sem tudtunk.
Rádöbbenünk az eleaták rejtett tudásának mibenlétére: nem elég, hogy szenzóriumunk „adva van”, meg is kell tanulni használatának hogyanját. Elmélyedni. Felfedezni a „ráemlékezést”. Lemondó mosollyal fogadni az „elsőség” kísértéseit; tanítványos alázattal – felismeréseinket, melyek ott irizálnak ezredévek mélylő sötétjén.
Elhárítani magunktól a divatok hordalékát. Mi magunkat: a magunk autentikus gondolatait gondolni, életét élni.
Ritka meggyőződéstelenség; amely fiatalkorban jelentkezik, és nem teperi le azonnal valamely előfarkaskodó kölcsöneszme, amelyet a „magunkéval” tévesztünk össze. Az életformává váló, huzamos meggyőződéstelenség a hivatásos politikai opportunista csirize, dikicse, kalapácsa; ám a fölénnyel párosuló meggyőződéstelenség fényes műszerei ott utaznak annak az orvostáskájában, aki – az ún. „szocialista” polgárországokban mint államapparatcsik, a meggyőződéstelenség diplomása.
De vajon cinizmusa – amelyről úgy mondottuk, sikeres működésének fő biztosítéka, s az apparatcsikok döntő többségénél már olyannyira szervült, hogy mint második természetét, távolról sem érzi „cinizmusnak”, csupán használja, mint hivatalos reflexeit – e cinizmus történelmi újdonság-e, s az ő privilégiuma vajon? Ugyanolyan szégyen-e a meggyőződéstelenség fosztóképzője, hivatalviselőjének, mint amilyen szégyenbélyegnek a „hitetlen” fosztóképzőjét szánja a hívő? S vajon hívő és cinizmus két olyan tétel-e, amely kizárja egymást?
*
A kérdés nagyon is helyénvaló. A foglalkozásszerű meggyőződéstelenség, mint a gondolkozás alapszövete a történelemben nem a kivétel, hanem a bizánci szabály.
Az is igaz, hogy a kora középkor történelmében nagyon elvétve extrém esetekre, mai értelemben vett istentagadókra is bukkanunk. Intellektuális tisztességük halálra szánt; együgyű moralizálásukban cinizmus nincs; „kilógnak” a kor szelleméből, nyomtalanul múlnak el. És az is kétségtelen, hogy a rinascimento egyházfejedelmeitől az ellenreformáció főpapjaiig az ókorébresztgető formanyelvet, az ókori mitológia keresztény alkalmazását jó adag cinizmus nélkül elképzelni sem lehet.
A minőségi különbség éppen az, hogy ennek a cinizmusnak a hit a posztulátuma. Az Il Gesù belső falsíkjait az ókor rendteremtő szelleme utasítja mezőkbe-rizalitokba-osztásokba az oszlopmodulus tört részei és az aranymetszés raffinált, jottányi eltérést nem tűrő matematikája szerint; de az „áttört” barokk mennyezet angyalseregletét a hit cinizmusa szedi hadrendekbe, s rendeli támadásra, a szobrok drágaköves kirakásával a hit kiszámított cinizmusa kápráztat. A hivatásos meggyőződéstelenek cinizmusát ezzel szemben az ideológia „meggyőződése” posztulálja – egy eszmerendszer eszményeiben mindenkor potenciális meggyőződése; márpedig ez világi jellegével a hit körein kívül marad.
Hogy a két cinizmus mégis hogyan talál egymásra – mert hogy egymásra talál, azt konkordátumok és egyházügyi hatóságok megléte bizonyítja – arra is rákerítjük majd a szót; s míg Nyugaton százával alakítják át a templomokat műhellyé, raktárrá, hangversenyteremmé, diszkóvá, lakótömbbé, diákszállássá, vagy árulják bontásból kikerülő tégláját roskadozó templomok, széledő nyájak felkarolására – Keleten a világi hatóság templomot tataroz, s nagy ritkán még épít is.
E konkordátumok az elaggott kereszténység életerejét nem hozhatják vissza: a másik szerződő fél igazi szándékairól pedig bízvást elmondhatni – Corneille-jal: „J’embrasse mon rival, mais c’est pour l’étouffer”.
Az öregúr a meggyőződéstelenséget egy kalap alá veszi a tanácstalansággal, holott a két fogalom között legfeljebb némi átfedésről lehet szó. A tanácstalanság a fiatalságnak nem jelent okvetlenül kétségbeejtő tengést, avagy valami titokzatos „légszomjat” meggyőződés híján. Nem mindenki „kereső”, sőt, amilyen narkotikumfogyasztó jószág vagyunk, a fiatalok zöme köszönöm kérdését, jól szórakozik, táncol, szeretkezik a tanácstalanság kellemes állapotában. Ez a mindenkor manipulálható tizen-huszonéves többség nemcsak hogy a társadalom állandó komponense, hanem az az összetevő, amely nélkül a közösség eredője nem is definiálható. Tudom, hogy mélyen tisztelt nemzőatyám bète noire-ja az emberek manipulálása, mint ami a személyiség, az emberi méltóság és más, múzeumi eszmények meggyalázása; de a társadalom egyik lehetséges és mindenkor érvényes meghatározása, hogy manipulált emberek összessége.
Nemcsak az ember saját meggyőződése érlelődik a korral, hanem egyúttal „kifeslik” egész fiziologikuma – endokrin rendszere, szenzóriuma a magas összerendezettségű reflexintegrál teljes telítődéséig; „kifeslik” annak minden potenciális kaptatóival-buktatóival – betegségeivel, teljesítményeivel egyetemben.
Törzsünk „évgyűrűi” magukkal viszik életünk éghajlatváltozásait, a viharzónákat, a szerencsés periódusok nyugalmát; sebeinket, gyógyulásainkat, soha egészen be nem gyógyuló traumáinkat, szervezetünk fiziológiás „fatalizmusát” – a legyűrt betegségek növekvő listájával azt az átvészelőképességet, amely, hitten hisszük, mind robusztusabb; s míg a fiatalság velejárója, a halhatatlanság élétérzése elhágy, mind mélyebbre horgonyzódik sejtállományunk bizalma viszonylagos „elpusztíthatatlanságunk” iránt. Valahányszor szemünkbe téved az út vége – mert megpillantjuk –, kerüljük tekintetünkkel.
Igaz, sikerült kivetni magunkból azt a „hamis tudatot”, amelyet énünk gyanánt dédelgettünk; sikerült megfogadnunk a sztoikusok tanácsát – summum bonum vita sibi concors –, összhangban élnünk önmagunkkal; de csakhamar úgy érezzük, aki Tróját megvívni ment – egy árny volt csupán, s nem mi. És örömünkbe új üröm vegyül. Úgy fest a dolog, hogy a fiatalság életkor-korrelátumát – a kölcsöneszmékkel való léha azonosulást – új veszedelem váltja fel, s ez meg az öregedés korrelátuma.
Természetes, hogy amint a fatörzs évgyűrűinek beható laboratóriumi vizsgálatával a növénytudós századokra visszakövetkeztethet éghajlatra, aljnövényzetre, epidémiákra – mi is, a magunk „évgyűrűiből” sok mindenre visszakövetkeztethetünk, s olykor megrohan tapasztalati „gazdagságunk” érzete, még akkor is, ha valami holtágban éltük le eseménytelen életünket. Ilyetén „gazdagodásunk” szinte menetrendszerű, eredete fiziologikumunk „feslésében” van, s ha elúrhodik rajtunk, tapasztaltságunk közvetlen érzéklésének villódzása reflexíveinken megtévesztő.
Mintegy hajlamossá leszünk arra, hogy „csodáljuk” tudásunk tárházát, jóllehet nem kartotékokban tárolt, verifikálható, objektív és egzakt tudásról van szó, amelyből enciklopédikusan zuhognak nevek-képletek-recipék-adatok-elméletek-bizonyítások; e konkrét tudás helyett eluralkodik rajtunk annak az érzése, hogy a modern tudás teljes paradigmájának a birtokában vagyunk; legalábbis a korral megadatott nekünk, hogy homályos és elúszó körvonalaival, ez a tudás mindenkor rendelkezésünkre áll.
Pedig csak az érzést csodáljuk, s nem pedig tucattudásunkat; s mennél inkább kikopunk ismereteinkből, annál vakmerőbbé válik megérzésünkbe helyezett bizalmunk; mind több előleget veszünk rá – mígnem intuíciónknál eladósodunk. Az öregedés velejáró veszedelme a bölcsesség hiedelme.
*
Ahogyan szervezetünkben saját meggyőződésünk lassúdan, s csak nagy sokára rakja le a maga fiziológiás szubsztrátumát, és titkos utakon-módokon „megérlelődik”, csak természetes, hogy kialakul igazi és hiteles világképünk, idioszinkráziáink szelektív szűrőin átszűrve, a magunk személyiségére vonatkoztatva, amelyet kiküzdeni – megtalálni szűkösen bár, de két emberöltő elég kell legyen; s e világkép reflexintegráljába persze hogy belekerülnek kapillárisan felgyűjtött tapasztalataink is.
Ám ahogyan a beteg epehólyag epekövet termel, úgy termeli az öregedő –minden öregedő szervezet a „bölcsek kövét”, melyet zsigereiben hord; már mélyérzéseiben tudja, hogy „bölcsességével” viselős. Ez „áldott állapot” téveszmés ragálya sejtről sejtre terjed, s végül a bölcsesség érzése – melyet a sapientia leltározott kincseskamrájának vél – elönti egész lényét.
Oly veszély, amely ellen küzdeni nem könnyű, de nem lehetetlen. A saját meggyőződését kereső ajánlatos, ha számba veszi a következőket:
1. A bölcsesség az öregkornak nem privilégiuma. Noha a kölcsöneszméknek való felkínálkozás, a velük való mániákus, mártíriumra vágyó egyesülés a fiataloknál a szabály, vannak ritka nagy kivételek; és a filozófia története szép számmal tud olyan – olykor „koravén” – fiatalokról, akik az önkifejezésen kezdik, távol tartják maguktól a személyiségüktől idegen eszméket, és káprázatos eredetiségükkel felülemelkednek életkor-korrelátumaikon.
2. Noha tulajdon véleményünkhöz közelebb kerülni az élet végén megnyílik előttünk az út, s hogy lehetőségeink és ösztöneink egyaránt erre mutatnak – ez az öregség velejárója; de a „bölcsesség” hiteles paradigmájának a kiküzdése nem a szabály, hanem a ritka nagy kivétel.
Nincs szánalmasabb a szamár öregeknél, akiknek arcképcsarnoka a velük öregedett kölcsöneszméket levetni nem tudóktól, a megcsontosodott meggyőződéseiket hajtogatóktól a bölcselgés kontármutatványosáig terjed. Az ilyen aztán szörnyűden távoli, lazán feltételezhető vonatkozások/irodalmi páthuzamok közé egyenlőségjelet tesz, beiktatja az azonosságot, a szükségszerűséget, az oksági viszonyt.
3. Viseltessünk a legnagyobb bizalmatlansággal – saját gondolatainkkal szemben; kivált azokkal, amelyek apodiktikus színben tűnnek fel.
Soha ne bizonyítékainkat – elsősorban kifogásainkat sorakoztassuk fel, s csak akkor adjuk meg magunkat a gondolatnak (és vállaljuk meggyőződésünk gyanánt), amikor már nem tudunk küzdeni ellene. Jusson eszünkbe, mit mondott Macaulay a filozófus szellemalkatról: semmit el nem hinni, mindent lehetségesnek tartani.
4. Nem vagyunk orákulumok, jóllehet annak érezzük magunkat; számoljunk azzal, hogy dominóformán sorra bukik minden, amit eddig mondtunk. Hogy majd ott állunk megszégyenülten. Belenőhetünk szerepünkbe, hogy „mindenki mestere” vagyunk; de meditációs magányunkban földig süllyedve ismerünk rá örök tanítvány mivoltunkra. Mindenki mesterünk.
5. Meggyőződéseinket még azután is, hogy a magunkéinak ismerjük fel, és látszólag lerázhatatlanul a nyakunkon ülnek, vegyük gyanúba. Hogy gondolataink gyakorlatiatlanok. Hogy elvetélésre fogantak. Hogy szavunkat kiejti bölcsességkedvelő barátaink lyukas emlékezete; hogy mint az írott szó nagyobbik fele – a magunké is ott sikkad el a ránk boruló világ tüzén és papírkosarában.
6. Vegyük tudomásul, hogy semmi súlyunk nincs. Hogy hivatottságunk képzelgései ellenére a felelőtlenség légüres terében játszadozunk. Hogy ölbe tett kézzel ülve, környezetünknek terhes szavunkat hallatva, fölösleges vagyunk. A bolha köhög – mondhatnák ránk ellenfeleink; de miért érdemesítenének ilyen sokra, hogy észre is vegyenek, s ezzel túlozzák jelentőségünket?
Ha mind e gondolatok bénulatából magunkhoz térünk, és mint a magunk bohóca még mindig kedvet érzünk a játszadozásra, elérkezünk ama – mestereinktől ránk háramlott – absztrakt felelősségig, és már tudjuk: gondolatokkal játszadozni csak felelősen érdemes.
7. Legvérmesebb álmainkban se reméljünk eredetiséget. Amit el ne gondoltak légyen előttünk, nincs olyan; nem igaz, hogy a mestergondolat teszi a mestert: a tanítvány legjobb, ha nem kutatja gondolatai eredetét. Jusson eszünkbe Epiktetósz intelme: a filozófus első dolga, hogy önteltségén túladjon.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
(Hosszasabban kiterjeszkedtem rá, csupán mert – Pascallal – nincs rá érkezésem, hogy rövidebbre fogjam; bár félő, hogy – Horatiusszal – épp a terjengősséget kerülendő, most meg a homályosság vádját vonom magamra.)
Apám fejtegetését az öregkor Docta Ignorantiájáról alamuszi tisztelettel (ha van ilyen), el kell fogadnom; közvetlen tapasztalatom róla nincsen. Mégis, nagy igyekezetében, hogy az önbecsapás minden elképzelhető csapdáját átugorja, és a maga problémájához minél közelebb kerüljön, figyelme mintha átsiklanék valamin a fiatalok „pszeudobölcsességével” kapcsolatban, bár kulcsszavát is említi, s ebben olyan (ahogyan az elején ígérte), mint a vak tyúk: szemet talál, de – visszaejti. S ez az, hogy minden intellektuális fiatal koravén – az ő kifejezése –, legalábbis mestergondolat és mester után vágyakozó kereső korszakában belesüllyed ebbe a „koravénségbe”; és ilyenkor sorra jelentkeznek nála mindazok a tünetek, amelyeket apám az öregedéssel járó „kifeslésnek” tart. Vagyis a koravén fiatalon is elhatalmasodik bölcs voltának szubjektív érzése, világképe tisztulásának, gazdagodásának élménye; mélyengéseitől megrendülve ő is képes a könnyek között fogadott alázatra – és tudatlanságának nyomasztó súlya alatt roskadozva – arra a szerénységre, amely az eredetiség feladásáig, az önkisemmizésig fajulhat.
Ne felejtsük el, a csak-húszévesség nem akadálya annak, hogy misztikus-kathartikus révületben a fiatal is belelásson közös-nagy „egyetlen agyvelőnk” titkába – abba, hogy a filozófia kollektív műve a prehisztorikumig visszamegy, és a bölcselet Opus Magnuma az emlékezés.
Hogy az öregeket állítólag inkább megillető mindeme érzések a koravén fiatalnál csupán álformák, pszeudoleképezések – meglehet. Mégis, maga a tény, hogy az intellektus világrajövetelekor minden koravén fiatal ilyen, sokat levon az öregúr elegáns szofizmáinak meggyőző erejéből.
„Examinons donc ce point, et disons: »Dieu est, ou il n’est pas«. Il faut parier. Si vous gagnez, vous gagnez tout; si vous perdez, vous ne perdez rien. Gagez donc qu’il est, sans hésiter. Puisqu’il y a pareil hasard de gain et de perte, si vous n’aviez qu’à gagner deux vies pour une, vous pourriez encore gagner; mais s’il y en avait trois à gagner, il faudrait jouer, et vous seriez imprudent de ne pas hasarder votre vie pour en gagner trois à un jeu ou il y a pareil hasard de perte et de gain. Mais il y a une éternité de vie et de bonheur.”
PASCAL
Mennyire találó az a csúfondáros montaigne-i megállapítás, miszerint a legtöbb baj a világon nyelvtani természetű – grammairien –, és mintha csak összekacsintana a kínai Öreg Mesterrel: ott van rend, ahol a szavakat helyesen használják.
Sextus Empiricus – a sztoikus „tabula logica” elleni támadásában – már egyszer bebizonyította volt, hogy a meghatározás mániája egyenesen a szavak csődjére vezet, és hogy e nyelvi kártyavárak sorozatos összeomlásával – ha éppenséggel azt akarjuk – közderültséget mindig arathatunk; hiszen az agyondefiniált definíció éppoly komikus, amilyen abszurd.
Ám ha a szavak értelmezése végső fokon közmegegyezés – azaz megállapodás dolga, akkor bizonyos fokú önkényesség is közrejátszik annak megállapításában, hogy mikor használjuk a szavakat helyesen.
Gondolom, jómagam sem alkalmazok több önkényt, mint általában szokás, amikor a magam módján értelmezem a hit fogalmát; ha meg túllépem a mértéket, nos – az olvasónak joga van a világos beszédhez.
Ősfogalmakkal határozzuk meg a fogalmak ezreit, de magukat az ősfogalmakat meghatározni nehezünkre esik – mindnyájan jól ismerjük ezt az érzést: amikor a fogalom, nem is annyira temérdekségével, mint inkább magátólértetődőségével nehézzé teszi körvonalainak kitűzését.
A nem hívő ellen bízvást felhozhatják azt a vádat, hogy mint kívülálló – nem is tudhatja, miről beszél:
A hívő viszont a hit legbelsejében csücsül; vagyis a hittől nem látja az erdőt. Ha valóban az a „Gott-trunkener Mensch”, aminek Spinozát Novalis mondja.
Hadd próbálkozzam tehát a hit negatív megközelítésével – hogy mi nem; azaz veszélyei felől.
Alighanem a szíriai sivatag kora keresztény remetéinél találkozunk a hit első tiszta formáival; ezek – töltekezvén hitükkel, beérték vele, és nem indultak térítő körútra. A hit nem hittérítés; már az ige hirdetése is gyanús.
A megragadottság ünnepei ritkák, a levitálás kegyelme a kereszténység egész történetében mindössze félszáz személynek adatott; a hitnek is megvannak a maga hétköznapjai. Mégis, a hitébe gubódzó nem érezhet késztetést arra, hogy átadja hitét; s nem hogy arra másokat rábeszéljen: csak hogy elárulja. A térítés jámbor szenvedélye minden, csak nem jámbor; a térítés kegyes erőszakolása a hitbe benyomuló idegen test. Nem a hit aktusa, hanem az intellektus hatalmaskodása: szellemi imperializmus. Legvulgárisabb, s egyben legundorítóbb formája a „szent háború” a mohamedánoknál – a Dzsehád.
*
A hit másik veszélye: a hit haszna. A hit nem azonos mindenféle képzelt, avagy valós hasznával.
Ez az obszcén, ez az elképesztő – elképesztő, mert mi sem állhatna távolabb a tiszta hit lényegétől – ez a bődületes felfogás különös módon Pascalban fogalmazódott meg a legpontosabban; s noha ismereteinek súlyos baldachinja alatt és klasszikus idézetekkel megtűzdelve szofistáktól, egyházdoktoroktól, mégis, a legszégyenletesebb vigéci mentalitással telítve, sőt, a logikai levezetés látszata alatt érvről érvre végigkövetve ezt a lócsiszárhoz méltó okoskodást.
Mintha a hit fogadás tárgya, kockajáték tétje lehetne, Pascal a mellünknek szegezi félreháríthatatlannak vélt argumentálása vasát.
„Felszólít” arra, hogy higgyünk – de hogyan? A vásári kupec ügyeskedő otrombaságával elhúzza a szájunk előtt a főnyeremény mézesmadzagját. Életünk a kocka; tegyük bele, s rázzuk jól körül a pohárban. Mert mit veszthetünk? Ha úgy veti ki a játék, hogy a kereszténység humbugnak bizonyul, s mi egy misére járó s kegyesen töltött keresztényi élet után azon vesszük észre magunkat, hogy széteső dögünkben tudatunk elpeng a semmibe – úgy nem vesztettünk semmit. Viszont ha azon vesszük észre magunkat, hogy megváltás, kárhozat igaz, s mi felhágunk a dicsőültek seregébe – úgy a hit jegyében (s annak feltételesen elfogadott látszatával) eltöltött életünk jó befektetés volt: örök életet nyerünk… Ájtatos keresztény életünk hasznát számlálva, örök pojáca vigyorral örvendezhetünk azon, hogy mi jól ügyeskedtünk: kárunk semmi, hasznunk: a főnyeremény.
Jó példa ez arra, hogy a hívő misztikus, az Egyetemes Szent Keresztény Stultitia gubójában ülve, a hittől nem látja az erdőt. Még meg se szólal, és a vallásos hitet máris egy kalap alá veszi a világi meggyőződéssel. A végzetes hibát persze nem ezzel – hanem azzal követi el, hogy nem veszi észre, hitbéli utilitarizmusával mennyire diszkreditálja a hitet. Fogalmát meghamisítja, hamis fogalmát lerántja a vásár sarába.
A hit tehát azonnal kiesik tulajdon kategóriájából, mihelyt
1. azonosítják a térítéssel;
2. utilitáris meggondolások alapján akarják a) ránk tukmálni; b) világi célokra használni.
Eltekintve attól, hogy az öregúr a kelleténél többet foglalkozik a vallásokkal, amiben teljességgel foglyul ejtette nemzedéke gondolkodása – a legjobb akarat mellett sem tudom magamévá tenni megközelítését. A hit vegytiszta párlata, amelyet megragadni vél, nincs sehol. Történelmietlen agyrém. A hitben is minden: alku tárgya; a betegségből való felgyógyulástól Unio Mystica kitüntető kegyéig, a gyermekáldástól avagy a háborúbóli megtéréstől az örökélet elnyeréséig; éspedig hitbéli alku tárgya.
Emellett ötödrangú kérdés az, hogy két évezred minden stigmája hamis volt, hiszen a régészet azóta kiderítette, hogy a rómaiak soha tenyeret, lábfejet át nem szegeztek; hanem a kézen a csukló fölött alkalmazták a kampót, a két lábat pedig egyetlen átoló vassal verték át a boka fölött, a vasat két végén a fába visszagörbítve… Mit számít, hogy a stigmatizálók „rosszul tudták” a keresztre feszítés leckéjét? A téves stigmatának volt árfolyama, fenyegető ereje – súlya a latban a nagy alkudozásnál.
A tömeg a látomásaiba veszett szíriai remetével, aki még csak meg sem akarja téríteni, nem tud szót érteni; jobb szereti, ha lócsiszárral találja magát szemben, akinek van eladnivalója. Jézus ókonzervatív melléfogása (s egyben felsülése is) az volt, amikor a kufárokat kiverte a templomból. Ilyen alapon akár mindjárt az egyetemes kereszténységet is kiparancsolhatta volna – s akkor ugyancsak pórul jár.
Nincs más meggyőződés, csupán hitbéli – az a szekuláris fogalom, amelyről apám beszél, mindössze százötven éves, a felvilágosodás intellektuális olcsósága. Nincs más létjogosultsága a hitnek, és soha nem is volt. Csakis egyes egyedül az, legyen bár evilági avagy túlvilági. A haszna.
A hitbéli utilitarizmus e nemes hagyományának a legújabb korban is akadtak folytatói.
Kisebb számban: államférfiak, akik a kereszténység kölöncével a nyakukban – elvesztették arányérzéküket, és az elaggott hitet „erőtényezőnek” vélvén, hibásan mérték fel a kor erőviszonyait.
Nagyobbrészt: főleg a hatalomvesztő elit szertefröccsenő, messze sodródó diaszpórája; többé elitképesnek nem tekinthető olyan elemek, akiket az újratömörülés örvénye távoli kontinensekre vetett.
Előszeretettel indulnak ki Pascal hibás praemisszáiból – hogy a vallásos hit úgy is kezelhető, mintha világi meggyőződés lenne. „Mozgósítani” akarják a hitet; mindenféle pragmatikus-utilitarista, világi, becsvágyó célok „szolgálatába” állítani.
Olyan elcsépelt, devalvált, ódon szónoki frázisok csengnek e fülekben, mint: „a toll is fegyver” – „a meggyőződés pajzsa” – „a hit bástyája”.
Csakis egyházellenes rendszerekkel szemben gondoltak a hit „felvonultatására”, hogy majd a fasizmus/kommunizmus terjedésének a hit „bástyája” csuda mód gátat vet. Ábrándos stratégiájuk e karikatúrájában a sok mulatságos vonás közül hadd ragadjuk ki a következőket:
a) maguk a stratégák jóllehet már csak papíron, statisztikusan keresztények (és valójában soha nem is tudták, a hit mi fán terem), mégis, mindenáron erőszakkal téríteni akarnak elérhetetlen távol élő tömegeket. De
b) mindig csak másokat szemelnek ki, hogy hurkatöltő módszerrel beléjük sajtolva a hit utilitarista szurrogátumát, „csatasorba” állítsák. Ők maguk már rég langymeleg lelkű; elfuserált keresztények, s a vegetatív templomba járás mit sem változtat azon, hogy szemléletükben rég mellé kerültek a modern, nemtörődöm átlaghitetlennek, aki maholnap a tükörből rájuk visszanéz. „Majd a tömeg” – annak jó. Minden tömeg jó, amely az „efféle badarságot beveszi”; és minden badarság jó, ha a tömeg beveszi. Nekik jó – és így lesznek hitükkel hasznosak: mire való a gatyás-koloncos népség, ha nem arra, hogy őrállónak felsorakozzék a hit bástyafokán?!…
c) a nem hívőt azonosítják a kommunistával. Ezáltal olyan potenciális szövetségesektől esnek el, akik sokkal megbízhatóbb kommunistaellenesek, mint akárki hívő, akinek kereszténységéből a kommunistaellenesség egyértelműen éppenséggel nem következik. Olyan kor utolsó mohikánjai ők, amelyre még állt Macaulay szentenciája – a pártokról, amelyek vadabbul ragaszkodnak haragos szembenállásukhoz, mint elveikhez.
A „hit bástyája” szépreményű stratégiájával bajok vannak. A kisebbik baj, hogy a hit nem bástya. A nagyobbik – hogy csak a nyaka véres. Ma már ez a stratégia a múlté, s nyílt titok, hogy dörgedelmesen felsültek vele. Hogy miért, azoknak, akik még nem találták ki – elmondom azt is.
A kérdés azóta megoldódott, és apám ezzel a kísértetszélmalmok elleni hadakozásával is elkésett. Csodálom, hogy egyáltalán szóvá teszi, hiszen már a napi politika is levette a napirendről. E „stratégia” képviselői nyolcvan és a halál között oly távoli limbuszokon kísértenek, ahol mindenki elköltözött már, csak még nem tudja. Az „etnikus” szavazók dédszülői az Államokban: hírmondónak élnek csupán; s letűnt korok érzelmi kulisszái között lemorzsolni a maradék életet, amelynek végén a test árnya egyesül kísértetével – tengerentúli privilégium.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy első császár. Rideg császár volt, szeretett mennydörögni, és minden mondatát azzal kezdte, hogy mordízomadta. Széles e Kereszténységben, birodalomszerte, jártában-keltében, ahogy közeledett – megismerték róla már messziről.
Történt, hogy lakoma közben egyszer hátradobta a kiszopott velős csontot palotaőrző komondorának, és rámordult:
– Mordízomadta! Hallod-e, te keresztény vallás, azt akarom, hogy változz át sármányom szárnyává, és hipp-hopp, ott légy, ahol én akarom!
– Meglesz, édes gazdám – mondta a kereszténység; és átváltozott.
Alig térül-fordul egyet-kettőt a császár, hát uramfia: azon veszi észre magát, hogy ő már egy másik császár. Épp lakoma közben volt, szokása szerint hátradobja kiszopott velős csontját sárkánya szárnyának, és rámordul:
– Mordízomadta! Hallod-e, te ártányom szárnya, azt akarom, hogy változz át udvari bolondom csörgősipkájává, és hipp-hopp, arra csörögj, amerre én akarom!
– Meglesz, édes gazdám – mondta a zörgőficcfa, és átváltozott (már maga se tudta, mivé).
Alig szisszen-szusszan egyet-kettőt a császár, hát szent egek: azon kapja magát rajta, hogy ő már nem az a császár (sokáig el sem is hitte, de osztán belenyugodott). Akkor, lakoma közben szörnyű haragra gerjedt – a kiszopott velős csontot hozzávágta a palotakalicka tengelicéjéhez, és ráripakodott:
– Mordízomadta! Hallod-e, te aranycsengelice, azt akarom, hogy változz át izibe tengeri herkentyűmmé, és ott hengergőzz, amerre az én tengerem legelt
– Meglesz, édes gazdám – mondta a nádi düdü (mire kimondta, a mangalica már düdüvé vedlett), és szédüldözve összevissza változott, már maga sem tudta, mivé – csak hogy császárjának kedvére tegyen.
Ami nem volt könnyű, mert ez még egy antul is másabb más császár volt, veszekedősebb minden addig volt más császárnál. Fel is fortyant menten, és csak úgy fölöstökömre, úgy rámordult a hozzávágott velős csont sújtásától remegő fehér toportyánjára a sarokban, hogy maga is megbánta:
– Mordízomadta! Hallod-e, te meridiánom szemete-armillárisa a jókor felfedezett üstölgő füstökösömmel, hogy el ne füttyögjelek vele együtt! Ezen minutában háromcsillagos körülvizsgálómmal kinájmódolt kibernetikiskésem-karavellámmá változol, származástanilag szólva!
– Meglesz, édes gazdám – mondta, minden diódjában remegve a polipáncélaknauretán-tungsztánkapakoputoronydigit-aggregát; és – távol vezérelve bár, sőt fél lábbal az űrszomszéd galaktiklamátyban – percekig villódzva: változott, változott, hol ezzé, hol azzá, míg végül megállapodott az utolsó átváltozásban: állandó endoszinteto-rhodopszünomotizált jelleggel maga se tudta, fiú-e vagy lány.
Még fel sem ocsúdott ezredik meglepetéséből, amikor a soron következő másmilyen császár – hogy még másmilyenebb császár már nem is lehet – azzal lepte meg, hogy nem vágott hozzá se velős csontot, se semmit, se lakoma nem volt, de még egy icipicit piros betűs se volt a nap, amely rá virradott, hogy szörnyűdedségével bár ne virradott volna. Mert az a nagyon másmilyen császár rásújtott jogarával, és a hozzávágott országalmával (a felét elsőbbet kiharapva) megüzente:
– Mordízomadta! Hallod-e, te se-fiú-se-lány, se-fülem-se-farkam-bugyogóm-vége! Most mindjárást agyoncsappintás terhe alatt nekem keresztény vallássá változol, és úgy teszel, mintha nem ismernél rám!
(Jaj be hasonlítasz ahhoz a régestelen-régi ridegcsászárhoz, aki nekem első, magos szógállatába felfogadóm volt) – akarta volna mondani, de eszébe jutott, hogy ez az, amit agyoncsappintás terhe alatt nem szabad; így hát csak annyit mondott:
– Meglesz, édes gazdám.
Nagy felfohászkodással – hogy a kinyúlástól kis híja kiadta páráját – már csak ez az átváltozás tellett tőle. Hát hiszed, nem hiszed: nem átváltozott-e keresztény vallássá? De bizony, hogy azzá!
A császár meg csak: nézi, nézi; mit morfondíroz magában, mit nem. Hallod-e, te keresztény vallás! Kereszténységnek kereszténység vagy, de igazán te vagy?! Annak az elsőnek hat pár füle, három pár fél lába, dupla púpja volt, és sörénye semmi. Te meg a kilencedfél füledből harmadfelet a hasad alatt viselsz, fél felet a farkad végén; az irhád ráncos-remegős, lábad helyett hat pár uszony, négy pár szemed kocsányon bóklál, kopoltyúdat se ismerem, se csupa sörény orrmánytarajodat. Hát a pikkelyed honnan vetted? Hát a púpod hol hagytad? Beste parádés keresztény vallása, császár legyen a talpán, aki magát rajtad kiismeri!…
Majdnem kiszaladt fejedelmi száján, de lenyelte. Nem akarta elárulni, hogy ő meg bizony antul olyanabb, s még csak nem is hogy hasonlít, nem is hogy a kiköpött mása, de nem ám: szőre-bőre, agyara, aranyherculája, skófiumos cumplája. Ugyanaz az első ridegcsászár, aki volt.
Hogy az eszmei kimozdíthatatlanság a kereszténység leglényege és sine qua nonja – ez az öregúrnak jó ideje rögeszméje. Szerinte a reform, a megújhodás a kinyilatkoztatott vallás egyenes tagadása; a haladás meg éppenséggel a sátán leleménye.
Hátha a haladásgondolat már jóval előbb a kereszténység „misztikus” tulajdona volt, sokkal hamarabb, mintsem hogy a tudományos világlátás kisajátítani próbálta? Hátha a fejlődés eszméjéről is elmondható, hogy naturaliter Christiana?!
Hogy az üdvtörténet a kinyilatkoztatás folyamatos történelmi kifejtése és mint ilyen, a világi haladás mennyei megfelelője; hogy a Megváltó már a preexisztencia állapotában és teljes előretudásában már ezt is látta – születése után ő is majd, burokról burokra haladva, „felpattantja” a szentháromság, az átváltozás, a szeplőtelen fogantatás titkát – erre az öregúr nem gondol; az ő szemében ez az a végkiárusító kalmárkereszténység, amelynek semmi se drága, ha azon az áron megvásárolhatja szervezetének fennmaradását, templomainak tatarozását, nyájainak együtt-tartását.
Nos, ha igaz, hogy a haladásgondolat a kereszténység esszenciájától idegen, akkor a politika maratoni versenyében úgyis óhatatlanul lemarad, és bármennyire gyorsalkodik – kiesik a mezőnyből; ha pedig nem, akkor úgysem önmagához való égbekiáltó hűtlensége („hitehagyása”) fogja megpecsételni sorsát (ahogy apám képzeli), hanem valami más, amiben antiklerikális újbalosok reménykednek. Ankétjaikon mind gyakrabban emlegetik, hogy Olaszországban többé már nem az Észak és a Dél között van az igazi ellentét: hanem a nemzedékek között. „A mi fiatalságunk – Észak összekarolva a Déllel – úgy fogja átlépni a kereszténységet, hogy ekkora feledékenységtől halálra sebzetten fog remeteségbe tántorogni a duzzogó egyház.” Oly szánalmas halálnem, hogy a kereszténységet – „elrebbenésében” – talán még az újbalosok is megsajnálnák. Ám ahogy Nietzschének nem sikerült „halálra kacagnia” – az antiklerikálisok feledékenysége aligha fog elbánni vele. Sokkalta valószínűbb, hogy a zsugori öregek eltűntével Észak és a Dél olasz fiatalsága a kereszt sugaras jegyében fog egyesülni; a pápista egyház pedig megtanulja majd, hogy a Szent Szív is a bal oldalon dobog.
A pragmatizmus eszméjénél – hogy ami gyakorlatilag hasznos, az „igaznak” is beválik – csupán egyet szemlélhetünk még több szánalommal, ha viszolygásunkat le tudjuk győzni: a hitbéli utilitarizmus eszméjét. Az elüzletiesedett hitélet amerikai kövezetében virágzik ez a pompázatos dudva, a hit útilitarisztikus megfaragása politikai hasznot hajtó célzattal.
Anélkül, hogy bármilyen formában helyeselnénk, avagy kifogásolnánk a nemes/nemtelen célt, már első megközelítésre világos, hogy az eszme exponensei hibát hibára halmoznak, tévedésről tévedésre bukdácsolnak. S hogy is lehetne másként olyanoknál, akik váltig összetévesztik a pártállást a hittel.
Hogy a hit mibenlététől merőben idegen utilitarizmusukkal tulajdon hitük elgyalázói – ezt sem az eszük nem járja ki, sem nem törődnének vele: ezen túljutottunk, ez mellékes.
Ami ennél sokkalta fontosabb – az a kereszténység inherens történelmi tendenciáinak a teljes félreismerése.
A kereszténység a Fordulat Századától – a harmadiktól kezdve mindig is a hatalom mellett sorakozott fel. Az ókor római toleranciájának légkörében feltalálta a türelmetlenséget – s hogy ez mennyiben volt az elbarbárosodás leleménye és mennyiben közel-keleti import, ezt hagyjuk máskorra; türelmetlenségének újszerű fegyverével rázta le riválisait, csakúgy, mint legveszedelmesebb eretnekségeit, s amit a retiarius módjára hálóval-szigonnyal védekező kultuszok, Ízisz, Mitrász, Manész papjai elmulasztottak, a csupasz karddal, eltökélten-elvakultan támadó kereszténység kezdettől arra törekedett:
hogy államvallás legyen;
hogy mint a hatalom hivatalos támogatója és kizárólagos szószólója az égieknél, élvezhesse hadseregének védelmét – cserébe az áldásért; amit fegyvereire mond.
*
Hogy a kereszténység a „rabszolgák vallása” volt – ez a nietzschei tévedés alkalmasint tetszetős. Alátámasztani látszik az, hogy a szocializmus és a kereszténység (célzatosan szelektált) eszméi közt bizonyos ábrándos-érzelgős párhuzam vonható; de a történelmi valóság más.
Akkor már a sztoicizmus sokkal inkább lett légyen tekinthető a „rabszolgák vallásának” és nemcsak azért, mert vezéralakja, hierapoliszi Epiktetósz, Néró titoknokának felszabadított rabszolgája volt, hanem azért is, mert a sztoikusok négy évszázad alatt többet tettek a rabszolgák felszabadításáért, mint a keresztény egyházak együttvéve két ezredév alatt. (S mi sem jellemzőbb, mint az a melengetve őrzött hamis legenda, hogy a sztoikus Seneca titokban felvette a kereszténységet, és szent Pállal levelezett!)
A kereszténységnek, mihelyt az arisztokrácia köreiben és az állam hivatalaiban megvetette lábát, első dolga volt, hogy illethetetlen szentséggé tegye a rabszolgaságot, pajzsává az intézményt. Kétségnek, skrupulusnak a lelkekben felőle nyoma sem volt; Szent Ágoston és követői teológiai érvül használták annak istentől rendelt megváltoztathatatlanságát6.
A történelmi igazság, hogy a római „Commonwealth” lakosságának a zöme „pogány” maradt, a kereszténység a hivatali előmenetel, az arisztokrata összetartozás, a hatalmi beltenyészet eszköze, ismertté lett, s még Szent Ambrus is – a IV. század utolsó évtizedében – arról panaszkodik nagy keservesen: a vidéken hírét sem hallották a megváltásnak, s hogy mi pogány a Birodalom!
*
Az a visszás helyzet, hogy a világi hatalom legyen az egyház kliense, s nem megfordítva: Canossa álma nem tarthatott sokáig.
Ami a halálra rémült VII. Gergelynek sikerült – hogy ölébe hullott IV. Henrik nyilvános és töredelmes megalázkodásának diadala: Canossától Anagniig, ahol 1303-ban Szép Fülöp francia király tanácsosa, Guillaume de Nogaret VIII. Bonifácot elfogatta, Sciarra Colonna ghibellin-vezér pedig felpofozta – mindössze 226 év telt el; s hatalmi lemorzsolódásával párhuzamosan az egyházi földbirtokállomány Európában a harmadára olvadt.
Történelmi helyzete az egyházat arra rendeli, hogy a mindenkori világi hatalom kliense legyen.
A forradalmi álkormányaival házaló Sieyès abbét nem sok választja el a vasfüggöny mögötti egyház békepapjaitól, s amit Mirabeau mondott a francia papoknak – „je ne connais que trois moyens d’exister dans la société: être ou voleur, ou mendiant, ou salarié” –, azt két évszázad múlva a határzár mögé rekedt papok ezreinek kellett megszívlelnie, ha visszariadt attól, hogy normás, bérelszámoló avagy foglalkozás nélküli földönfutó legyen.
Látszatfüggetlenségét az egyház megőrizte ott, ahol nem fosztották meg birtokaitól, nem kergették ki kolostoraiból, a tanító rendeket iskoláikból; ám Lengyelország helyzete kivételes, mert egyrészt elitje, akklimatizálódva az aláhazudott „forradalom” papírviharaihoz, vedlés nélkül a helyén maradt (a vércsapolás hóhérmunkáját rajta, saját forradalmárai helyett elvégezték németek, oroszok); másrészt elsősorban itt érvényesül az a szabály, hogy a megszállás ellen tiltakozó nacionalista ellenzékiség – a hitélet csatornáin – az egyház rancune-rezervoárjaiban gyűlik össze. Így hát az egyház itt még mindig potenciális erőtényező; más kérdés, hogy a nacionalizmus fűtötte tüntető zarándoklatoknak meg a „dacos hitéletnek” édeskevés köze van a hithez.
*
Ám ahol az egyházat birtokaitól, jövedelmétől megfosztották, ott felülkerekedett benne szervezeti fennmaradásának történelmi ösztöne.
Egy ideig még folyt a látszatellenállás; a szószékről elhangzó nacionalista szólamok odacsábították a megalázottakat, megszomorítottakat; ám e vakon harsogó hitszónokokat józanabb társaik iparkodtak semlegesíteni. Megtévesztő színjáték volt, míg volt, s nem csoda, hogy a hit utilitaristái tengeren innen és tengeren túl sokat reméltek „megújhodásától”, „bástyájától”, „csatasorba állásától”, ki tudja, talán még a restauráció csodáját is, égi beavatkozásra.
Ám Krisztus Király sok-sok Második Eljövetele közül nem ez volt az első, amely elmaradásával tette magát emlékezetessé, s misztikus csodaszerűsége Testének Mindvalóságos Meg-Nem Jelenésében tetőzött. Ha minden pénzüket rátették, immár feledékenyek ahhoz, hogy öreg fejjel veszteségeiket számlálják – arra a lóra tettek, amely tengerentúlról paripának látszott, s valójában gebe volt.
A „szocialista” polgárállamok az agnosztikus Napóleon sakkhúzását alkalmazzák az egyház beszervezésével, alkalmasint, mert a hit felszámolása, természetes elhalása így simábbnak, zökkenésmentesebbnek ígérkezik.
A hit utilitarista „mozgósítói” felsülésüket még csak zokon sem vehetik, s ha ismernék az egyházak szervezeti fennmaradását motiváló történelmi erőket, még csak fel sem róhatnák a hőn óhajtott konkordátum aláírását: a papok fizetett államhivatalnokok, s mint ilyenek, valósággal „arriváltak”; az államnak pedig – az egyházügyi hatóságon keresztül – az egyház mindenkor inkább a keze ügyében van (ha meg akarja fojtani).
Hogy a világi hatalom hiszi, nem hiszi az Istent – öreg mindegy. Az egyház hisz az államban, s hitbuzgalma minden várakozást felülmúl.
Ebben különösen tévedtek a hit utilitarista „mozgósítói”; de van valami, amiben tévedtek általában. Valami, amit életük álomoperett világában nem illő észrevenni, nem ildomos emlegetni. Hogy az egyház egyetemes egészén kiütköztek a taedium vitae jelei.
Apám bizonyára zokon venné, ha azt mondanám, szavaiból bizonyos kancsal egyetértés csendül ki, és a kereszténység dolgában már-már mintha egy követ fújna az egyházügyi hivatalokkal, jóllehet minden egyébben oly kegyetlenül támadja azokat, akik mögöttük állnak. Akkor pedig milyen alapon várhatja el, hogy ne váljék gyanússá az olyanok szemében, akik egyetlen megmaradt fegyvere a világ erőszakos szekularizálása ellen: a hit?!… Hitük abban, hogy a hitet hiszik. Hitük abban, hogy – a mártíromság időszerűtlenségeit óvatosan kikerülve is, még felvehetik a küzdelmet. Hitük abban, hogy a hit – fegyver.
Talán ő maga sem sejti, hogy intelmeivel mennyire a küzdelem után érkezett, s hogy a „harcolók” hovatovább felköltöznek a mennyek mesebeli Katalaunumába. Nem sejti, az én nemzedékem ezen a harcon, ezen a világérzésen mennyire túljutott. Ha megpendítem, értetlenül néz rám: nem tud követni.
Mi megszoktuk már az űrt, úgy, ahogy van. Az amerikai asztronauták ha ezrével imádkoznak vagy táborimiséznek is a Holdon; és Gagarin is, ha hetvenhétszer lekiabál, hogy nem találja sehol. A kinyilatkoztatás nem kiértesítés; mindenki tudja ezt – de csak a kommunában, amely „nem e világról való”. Minden „isteni” a barátságtalan közeledőtől visszahúzódik, és Jézus csak a nyújtakozó kéznek ad parolát. Az ég Isten nélküli, és az űr józanul üres – oly igaz, mint ahogy az Isten égen túli és a józan űrt meghaladó, transzcendens.
Omniprezenciáját felérezni, egyesülni vele csak a neki szentelt táncban lehet, az össztáncban, sokkal inkább, mint a térdeplőzsámolyon – ami mindjárt magyarázat arra is, hogy a csak európai, csak fehér misztika miért annyira béna… De csak hadd rugdossa bársony imazsámolyát az öregúr; csak hadd játszadozza dühöcskéit, türelmesdijét.
Elvégre ha a birkanyájakon aratható áldiadalok képzelgése idő előtt szertefoszlik – ha a szélmalmok utolsó kísértetvitorlái is eltünedeznek, Don Quijote munka nélkül marad.
A kereszténység történelmi lényege a türelmetlenség volt. Ahol türelmetlenségéből engedett, ott elvesztette önmagát; ügye vesztésre állt, defenzívába szorult.
Türelmetlensége páncélzatán az első hajszálrepedés Petrus Lomburdus hitvédelmi munkája volt – a Sententiae. A kodifikálás igénye ösztönös reflexválasz volt a támadásveszély megszimatolására; a Szent Tamás-i Summa már csupán a „lehetőségeiben” ólálkodó, absztrakt kétely parányi magvának a körülárkolása-sáncolása.
Mint közel-keleti valláskonglomerátum kezdte, annak minden barbár, abszurd hordalékával, mely vándorlásában beleevesedett; s mi tagadás, legendakörét összehasonlítva az ókori mitológia káprázatos intellektuális építményeivel, a kereszténység szellemi kezdőtőkéje nem soványságával képeszt el, nem is történeteinek bárgyúságával, hanem igénytelenségével a bárgyúságban (ha ez utóbbi műfajként fogható fel).
Az a görögül beszélő gazdag alexandriai zsidó közösség, amely útjára elindította, ráakasztotta az Ószövetséget; mely szellemi poggyász oly szörnyeteg-nagy, hogy tömege alatt az Újtestamentum parányi galacsinhajtója botorkálva billeg.
A neoplatonizmus és a manichaeizmus segítségére sietett ugyan; de a neoplatonizmus vulgarizált, népszerűsített változatai jórészt apokrif evangéliumaiba avagy külön egyházzá duzzadó eretnekségeibe szorultak; a manichaeizmussal való megütközése pedig oly pirruszi győzelemmel végződött, amelybe belerokkant, s nem túlzás azt állítani, hogy életereje felmorzsolódott a dualizmussal vívott kétezer éves harcában.
Hiába volt Ágostontól Anselmusig, Bonaventurától Szent Tamásig misztikusok, egyházdoktorok minden mesterkedése, hogy a Gonosz önálló princípiumát a teremtett világból szemfényvesztő szillogizmusokkal eltüntessék, tételük tarthatatlanságáért lakolniuk kellett, s most, hogy az egyház életideje lejár, két évezred gibboni látomása eleven cáfolatként néz velük farkasszemet7.
*
Számba vehetjük történelmi érdemeit, számba vehetjük kártevését.
Igaz, elévülhetetlen érdemei vannak a rabszolgaság megszüntetése körül – körülbelül úgy, ahogyan Sztálin a kulákság Atyja, Hitler a zsidóság Megmentője volt.
Igaz, mint Róma romjainak félbarbár barlanglakója és az antik műveltség parazitája, mentette a menthetőt; elvesztette – hogy azután megtalálja a mesterségeket; elvesztette – hogy azután ismét fellelje auktorait. A múltakon nincs isten, aki változtatni tud – idézi Agathont Arisztotelész a Nikomachoszi Etikában. Az vesse rá az első követ, aki az idők csapdájába beleszületve, jobbat, mást tehetett volna. Életkeretet adott az elárvult millióknak, jó lelkiismeretet a barbárnak, keresztes-hadjáratnak álcázott, Bizánc-ellenes rablóháborúihoz; éntartalmazó élményt az ókori kultúra hatalmi és szellemi rendje eltűntével feltátongó űrben a didergő léleknek. Ha a Saeculum Obscurum fenekéről előkecmeregtünk s feltápászkodtunk, az is: ártékonysága ellenére történt; mert még Európa földjéből fel-felsugárzik Róma rejtett rádiuma, fogyóban s jóval túl a felezőidőn.
De mai történelmi veszedelmeinkben aláköti elszántságunkat, kiszikkasztja akaratunkat, és hamis biztonságérzetével elringat. Hányan fogjuk keresztényi lelkendezéssel szeretni ellenségeinket, haláltáborok felé menetelőben?
Igaz, Ávilai Szent Teréz szerint „a sátán az a szerencsétlen flótás, aki nem tudja, a szeretet mi fán terem” – s mi hiszünk-remélünk-szeretünk. S majd – Tacitusszal, „homines ad servitutem paratos” – még vigasztalódhatunk Szent Teréz sok más mézédes aranymondásával, ha felfedezzük, hogy a felébredt kontinenseken a „hit-remény-szeretet” triunuma érvénytelen; még, mi bekerítettek Intra Muros, a megrohanásunkra gyűlő történelmi proletariátus tankjai alatt a freskóvá kenődő bádogfeszület zörgéséből kihalljuk majd – összes harangjaival hogyan nem harangoz az az elképzelhetetlen, a fel nem támadás utáni, a kereszténység utáni világ.
Ha jól értettem, a kereszténység és a türelem kizárja egymást. Hogy a kétezer év előtti kereszténység agyaras türelmetlensége mennyire hiteles kép – ennek megítélése nem rám tartozik, s nem is látom be annak szükségét, hogy ingoványos elméletek alapján kiagyalt képletek beleszóljanak abba, hogyan fogadjam a ténylegesen létező, mai egyház közeledését.
Sok fiatal pappal találkoztam a magam nemzedékéből, soha ravaszdi módon nem forgatták „arra” a szót, nem akartak mellbe vágással megtéríteni, de még csak szóba se hoztak hitéleti kérdéseket; de azt tudom, rögtön eltaláltuk a hangot, egyik-másik remekül táncolt, és a lányok is fénypofának tartották. Apám nem beszéli a mi nemzedékünk „tompításait” – a mi understatement-jeinkre, a mi hol beleegyező, hol hadat üzenő hallgatásunkra őnála nem esik le a húszfilléres; honnan is tudhatná, hogy ha történetesen valaki közülünk megtér, hát nem fülbe gyónással, sem nem igen rebegéssel adja tudtára a pap havernak; hanem egy hosszú, jóleső hallgatással.
Apám hebehurgyán elparentálja – én nagyon jól el tudom képzelni, hogy ha a diszkónak megnyitja kapuit, és a tánccal kibővített szertartást át tudja hangolni a fiatalság hullámhosszára, a templomok is dugig lesznek, a kereszténység is új értelmet kap; az agnosztikusok divathullámát pedig úgy elfelejti, mint a rossz közérzetet – múlófélben.
Aki valaha úrnőjük volt: immár szörnyen akaródzik neki, hogy filozófiának, tudománynak szolgálólánya legyen.
S hová nem görnyed-csavarodik, mivé nem ficamodik – mit meg nem tesz, csak hogy szerephez jusson, és ne árulja el fölöslegességét! Fortélyos, de már csak úgy, ahogyan Bacon mondja az ügyetlenkedő ravaszról: „kártyát keverni még csak-csak, de játszani vele már nem tud”.
(„Hány hadosztálya van a pápának?” – kérdezte volt Sztálin).
Alkalmasint nincs aduja.
A kései kereszténység zelóta türelmetlensége kicsorbult; elbizonytalanodott – elvesztette önmagát, s ráncos irhája petyhüdten lóg intézményeinek vázán. Mióta defenzívába szorult, szemforgató szemérmét levetve mindjobban törleszkedik a hatalomhoz; és kaméleonszelleme kapkodása egyre sebesebb, eszeveszettebb.
„Halad.”
Halad a villanyvilágítással.
Halad az atommaghasadással.
Halad a nemiség visszapogányosodásával.
Halad a haladásillúzióval; lépést tart legázolóival.
Átváltozásról átváltozásra: át-át ugorja önmaga, mint a mesében.
A haladásgondolat kakukktojását először csak teológiájába lopta bele.
A „haladó”isten sugallatára villámsújtottan megállt, és észbe kapott: az üdvtörténet az isteneszme haladólagos kifejtése a történelemben, elaprózott kései „kinyilatkoztatásokkal”, addendával szaporítva a Tant.
Egyik-másik hozzátét oly elkésett utógondolatként hat, hogy a szemlélőben kétségek támadhatnak, vajon a bulla kibocsátása előtti Tan korpusza a maga hiányosságában-töredékességében nem volt-e kétes érvényű; s vajon a meghirdetése előtti hitbéli közbizonytalanságban, a képtelent is örömest hivő, de a maga misztikus módján ez eleve megfosztottság állapotában leledző hívek hite nem volt-e csonka nélküle?
A hit „fejlődése” gondolatának elszegődő isten ui. nem tartotta sürgősnek, és csupán 1854 decemberében jutott eszébe, hogy – Szent Bernáttól Bonaventuráig, Szent Nagy Alberttől Aquinói Tamásig legnagyobb egyházdoktorainak fittyet hányva – hitágazatként meghirdesse a Szent Szűznek az Ádám eredendő bűnétől mentes és szeplőtelen fogantatását.
Márpedig ha nem azoké, akik megszokásból hisznek, sem nem azoké, akik az eszükkel hisznek; hanem olyanoké, akik hite „la foie inspirée”: magunkévá téve Pascal e finom megkülönböztetését, bízvást mondhatjuk, hogy az inspirált hit nem fejlődik, és az a kinyilatkoztatás, amely fejlődőképes – nem hit.
*
Ha érzékeinkhez, metaforikusan, a nyelvérzéket is hozzászámítjuk, bizonyára elképesztőnek találjuk orvospedagógusoknak azt a felmérését, hogy meglepő zsenge korban deklináló érzéklőképességeinknél is korábban – a nyelvtanulás képessége már ötéves korban gyengülni kezd.
Paradox módon a „tüzes nyelveknek” ez a párhuzama ötlik eszembe.
A hit képessége is már igen korán, a kereszténység történelmi pályaküszöbén deklinálni kezd; szubsztrátuma akkor töltötte be a pascali „inspirált hit” fogalmát, amikor még forgalomban voltak az apokrif evangéliumok, s a hitet a Hermész Pásztora, a Didaszkalion, a Tamás, a Taddeus Júdás, a Barnabás evangéliuma és más, hasonló kegyes krónikákból merítette a község, tehát még minekelőtte a Muratori-töredék a kánonból az apokrif iratokat kihagyta.
Amikor kereszténység utáni időkről beszélünk, nem hit utáni időket értünk rajta; hiszen a hit elsikkadása jóval előbbi. Ma már a hit kaméleonja a legvulgárisabb átváltozásoktól sem riad vissza, egy jámbor jezsuita divatfilozófus azzal is megpróbálkozott, hogy a származástant a kinyilatkoztatva fejlődő vallás szemléletébe belefoglalja – szentté avatásához a híveket most toborozzák a kongregációban, a csudákat utólag majd csak összekeresgélik. Már hiába, akit Isten ott akar látni szentjei közt, annak (az ő véghetetlen hatalmában) azt is megteszi, hogy utólag csudáiról is gondoskodik. S ugyan hol az az Advocatus Diaboli, aki utánajárna Pekingben a jó Jézus társasági atyának, hogy csukutieni ásatásai – avagy jávai, etiópiai barangolásai során nem járt-e leprások gyógyulása a nyomában?
Képtelen vagyok felfogni, az öregúr miért tartja a haladásgondolatot az újkor kizárólagos tulajdonának? Miről beszél akkor a hős, Aiszkhülosz Prométheuszában, ahol elmondja, hogyan lopott az embereknek az Égi Empüraeumból tüzet?
Pedig ebbeli hiedelmében, megcsontosodott csökönyösségén kívül semmi sem támogatja. Hát olyan elképzelhetetlen, hogy különbséget tegyünk tudatosodott és nem tudatosodott haladásgondolat között? Hát már az ószövetségben is nem próféták és prófétanők hosszú során, meghirdetésről meghirdetésre, látomásról látomásra „haladt” a kinyilatkoztatás?
És jóllehet, az ókorban még senkiben sem tudatosodott, hogy ezt a megnyilatkozásról megnyilatkozásra haladást a kinyilatkoztatott vallás fejlődésének tekintse, vajon igazán olyan fából vaskarika a vallás fejlődése, amely a történelem kifejtésében objektiválódva – üdvtörténetünk progressziója maga?
Fel nem foghatom, miért ront neki minduntalan oly bőszen azoknak a modern misztikusoknak, akik a haladás üdvtörténeti manifesztálódását „a tudományos hit beavatottjainak abszurdumáig viszik”. Vérben forog a szeme, amiért az itt „jámbor divatfilozófusként” aposztrofált Teilhard de Chardin a „kefalizációt” – törzsfejlődési léptéken a tudatosodást – kihosszabbítja a végtelenbe és „a kereszténység vaskaptájára húzva, megfejeli a Kozmikus Krisztus bődületes abszurdumával, »aki által és akiért minden lett és akiben minden fennáll« (Pál levele a kolossébeliekhez; I, 16–17)”, és amit ő „egy igénytelen nyelvemlékkel való intellektuális visszaélésnek” bélyegez.
A Kozmikus Krisztus számomra kézenfekvő.
Nem tartok igényt a bizonyításra. Ellenérvei leperegnek rólam. Nem kívánom, hogy idáig eljusson. De addig elmehetne, hogy koncedálja: a haladás fogalma mindig is ott lappangott, mert immanensen benne van a történelem fogalmában; kb. úgy, ahogy az amerikai kontinens is „ott volt” a térképen felfedeztetése előtt, anélkül, hogy az európai tudatban nyoma lett volna.
Sokszor úgy el-elnézem apámat, az amatőr tiszteletével a profi iránt – és megesik a szívem rajta. Ahogy a vallást holmi „garabonciássággal” téveszti össze. Ahogy nagy-mellészurkálva, „megsemmisítő rohamot” intéz – nem a hit, hanem annak maga gyártotta bárgyú karikatúrája ellen: olyan irányba, amerre a hivő a hitet nem is keresné. S valahogy megüti a fülemet az irány kulcsszava. Szemléletének intellektuális önteltsége, rosszul palástolt arroganciája olyan hiba, amelyet sem nem szeretnék, sem nem tudok továbbvinni, hiszen abban egész szkeptikus nemzedékével osztozik. Hanem inkább – műkedvelői szerénységemben – arra kell gondolnom, hogy a megismerésnek négy-öt ablaka van, négy-öt irányban; s hogy talán a nemzedéki szemléletek ellentétének okát is ebben kellene keresni: abban, hogy minden nemzedéknek a sok közül a megismerésnek csak egy ablaka tárul fel, a többi csupa feketeség, és olyan, mintha ott sem volna.
Próbáljam elébe tárni a Kozmikus Krisztus asztronómiákat meghaladó igazságát, ha ő az én ablakomra vak?
Elébe tárni, hogy a vallás és a baloldal eggyé olvadása mekkora korszakos feljebblépés a kinyilatkoztatás lépcsőzetén, milyen új állomás üdvtörténeti haladásunkban – mikor ahova mutatok, ott neki minden csak csupa sötétség?
Az ő nemzedékének meghatározó élménye a szkepszis volt; az én nemzedékemé – a közvetlen belátás. (Hadd csúfolják a szkeptiktusok megvilágosulásnak.) Amit én a belátás felvillanásánál közvetlenül átélek, az nyomban – ami bennem egy: véleményemmé, meggyőződésemmé, hitemmé válik. Ő pedig erre az én ablakomra vak.
Folytatva a metaforikus „nyelvérzék” hasonlatát, a hit deklinálása már a kora középkorban elkezdődött, és a Summa Theologica keletkezésekor (1271–74) igen előrehaladott volt. Talán nem kell bővebben kiterjeszkednem arra, hogy a hit – Dionüsziosz Areiopagitész, Órigenész, Eirénéosz, Tertullianus, Lactantius, Arnobius, Minucius Felix és Szent Ágoston hite – tartalmazza és tükrözi az ókor szemléletét, amelytől elválaszthatatlan. Márpedig keveset mondunk, ha azt mondjuk, hogy a fejlődésgondolat az ókor szemléletében idegen test; oly eszme, amelyet még a képtelenségek kategóriájában sem tart számon.
Nem első eset, hogy az újkori keresztény zavarosfejűség modern eszmék visszavetítéséből megpróbál vajszigetet köpülni maga alá; amint hogy nem is jellegzetesen keresztény melléfogás a történelem ilyetén hamis sarkítása – legújabb kori eszmék lencséjén keresztül; ugyanez volt a libertariánusok gyakorlata is. Innen a rabszolgaság intézményének átsarkítása – történelmének „kegyes legendákra” váltása a szabadságeszme jegyében, amikor még ez az eszme a „preexisztencia állapotában” a Megígértetett Üdv limbuszain fityegett.
Gondoljunk csak arra, hogy a rabszolgaság megállapodott intézményét a maga korában zömmel maguk a rabszolgák védelmezték – azok, akik „mesterséget” láttak benne, és kívánatosnak találták biztonságát és védelmét, úgy, ahogyan, és már amennyire a „kisebbik rossz” kívánatos lehet. Ez a biztonság, ez a védettség talán nem is olyan nagyon különbözött attól, amelyet az állami állások legalsó échelonjaiban a köztisztviselő ma érez a diktatúrás országokban, ahol az államapparátus osztentative csillogtatva terjeszti ki rá páncélzatát. Márpedig a született rabszolgának minden uralom diktatúra volt, még akkor is, ha egy-egy görög városállam, ideig-óráig, a zsarnokjelöltek kegyelméből és az istenek jóvoltából egyberótt is valamiféle lombikdemokráciát.
A rabszolgalázadás szkémája sem holmi mai, marxista elmekotyvalék volt; hanem jórészt zendülés a rossz, a nemtörődöm gazda elkergetésére, a jóságos, a gondjukat viselő jó gazda visszahozására. Maga Platon is (ma már teljesen érdektelen, hogy mit bizonygat vele, de) a rabszolgasággal példálódzik, és argumentum gyanánt hozza fel: „…ki oly bolond, hol az a rabszolga, aki elszöknék a jó gazda keze alól?!” stb. (Szent Ágoston is hivatkozik rá.) S ha már a libertariánusok ilyen célzatos sarkításokkal s ennyire önkényesen értelmezik a történelmet, nehéz is volna elmarasztalni a kereszténységet, csupán azért, mert a maga fogalmi jegyei szerint veszi számba távoli kontinensek és történelmi korok vallásait és vallásoknak nevezi, holott nem azok. Nemcsak azért, mert nem illenek rá a „vallás” matrixára úgy, ahogyan azt a zsidókereszténység jellegzetesen közel-keleti eszmeisége megszabta, hanem mert összetevőikkel, -eredőikkel is, azon messze túl és másfele mutatnak.
Türelmetlenségi töltésénél fogva, a legközelebbi rokon származékvallás az iszlám kellene hogy legyen; ám a mohamedanizmus – még a Szent Villám-háború első századában, tehát jóformán Mohamed életében – a hódítás ideológiájává vedlett. A mohamedanizmus története egy sikeres fasizmus hadmenete a századokon át; erre vall társadalmának fasiszta demokratizmusa, a munka rabszolgatartó megszervezése és a gyermekragadás a janicsárelit fegyverszerzetének feltöltésére.
A rabszolgaragadást az ókor foglalkozásszerűen űzte, és a határvillongások hírére a sereg hátában azonnal megjelentek szekereikkel, láncaikkal az üzérek, a rabszolgapiacok feltöltésére; de összerabolt gyermekekből kinevelt katonákat hiába kerestünk volna a római sasok alatt.
Az orwelli newspeak első példája már a neve is: az „iszlám” (aszlama). A szó jelentése: „megadás Istennek”, belenyugvás akaratába; tény szerinti történelmi tartalma: térítő-hódító szent háború. E katonavallás még tartogathat számunkra meglepetéseket; barbár türelmetlensége előtt Afrikában a kereszténység mindenütt hátrálni kénytelen8.
*
A kereszténység természetszerűleg örökölvén az ókor világhorizontját is és a maga gyártotta torz fogalom alapján összeszámlálva a „világvallásokat”, modern kori iskolahasználatra megalkotta azt a történelmi istenérvet, mely szerint minden népek minden korban hittek (valamilyen) istenben9.
Logikai bizonyító ereje ennek az istenérvnek nem sokkal múlja felül azt, hogy „ha egyszer minden népek minden korban a Dunába ugrottak, miért ne ugrálnánk mi is utánuk”. (Hadd tegyük mindjárt hozzá – Cicero a „közmegegyezést” csupán gyakorlati bizonyosságnak tekintette; ám – „a tudat és az érzéklés gyarlóságánál fogva” – nála a Consensus Gentium abszolút igazság alapja nem lehet.)
Az érvelés nyomorúsága nem pókhálóvá szakadó logikájában áll, hanem másban. A vele okoskodónak meg sem fordul a fejében, hogy Buddha nem Isten fia, akivel találkozandók lészünk valamiféle mennyországban, hanem a Tanító, a buddhizmus pedig nem „vallás”, hanem – a Nyugat nyelvén – filozófia; sőt, szoros értelemben agnosztikus világi spekuláció.
A másik, perdöntő mozzanat , ami a megörökölt ókori világhorizont szűkös értesületlenségéből következik, mindössze annyi, hogy Kínának és Japánnak a szó zsidó-keresztény, közel-keleti értelmében soha semmiféle „vallása” nem volt, a mennycsászárok a manichaeusokat a IX. században kiüldözték a birodalomból, a Tao minden, csak nem kinyilatkoztatás, a japánok pedig a keresztény hittérítőket mint veszedelmes barbárokat a XVIII. század elején elkergették. Úgy hogy talán nem minden alap nélkül tekintette a „Közép” a Saeculum Obscurum rablófejedelmek harmincadjára jutó, sárviskón tengődő, írástudatlan feketeségén alámerülő Európáját – barbárnak. Ha meg azt is hozzávesszük, hogy Távolkelet történelmi népfölöslegeit hiába zúdította nyugat felé, a népvándorlás ellenére lakossága számra nézve mindig is felülmúlta Európa lakosságát, akkor csúnyául megjárhatjuk a „történelmi istenérvvel”; gondoljuk csak el, mi lesz, ha a faluvá zsugorodó világban kiderül, hogy ázsiai felvégen a bolygó lakosságának döntő többsége, történelmének hét évezredén át – horribile dictu – agnosztikus volt.
A dobot a vallások találták fel, a dobok találták fel a sámánokat. Afrika-szerte vadabbul döngnek a dobok, mint valaha; és a tibeti kolostorok bőgő gongjai sem hallgattak el. A közel-keleti modellnél vannak a vallásnak másmilyen, ősibb modelljei, ám épp ezért ezek nem kevésbé, hanem fokozottabb mértékben vallásjellegűek. Talán az öregúr nem tudja, mert nem látta saját szemével, de ahogy mi városokban élünk, úgy él India a vallásban. Úgy érzem, elfogultsága vakká teszi, apám le akarja tagadni a csillagot az égről.
Ha azt mondom, a Csudálatos Csízióért az új ópium a régi ópiumhoz fordult, a visszakanyarodás sebessége oly szédületes, hogy majd kirepülünk a gondolatból. De ha kidörzsöltük a szemünket, és kihüledeztük magunkat, némileg lassíthatok a visszakanyarodáson, és még elkaphatjuk fonalát.
Az új ópium nem Carolus Marxius Salvatorhoz fordult – hozzá IS, de az jóval őutána kővetkezett – hanem:
Mirabile dictu, Szent Anselmushoz.
Ám ami – századokat körülpörgetve egy fél mondatban – még megállja a helyét (hogy „fordult”), az a visszakanyarodás gyalogjáró lelassításával kiderül, hogy a kapcsolódás végtelen lánca, koponyáról koponyára.
Ha a „vödörlánc” mintájára „koponyaláncnak” mondanánk – és már miért ne tennénk? –, akkor valahol a lánc elején valóban Szent Anselmus pilise világít; de bizonyára hevesen tiltakoznék a jó Doctor Universalis, ha gyanúba vennénk a szándékkal, hogy ilyen útjára indította a gondolatot. És persze a koponyalánc másik végén még mérgesebben protestálnának minden ilyen és hasonló gyanú ellen. Mert jóllehet, egyfelől valóságos történelmi hajtóvadászatot folytatnak, hogy összefogdossák a Csízió mentől tiszteletreméltóbb „haladó” őseit, másfelől viszont mihelyt olyan koponyákra bukkannak, akikkel az egyenes ági szellemrokonság kínos, botrányos és tűrhetetlen, mintegy életbe léptetik a Code Napoleon idevágó szakaszát, és elrendelik a rokonsági embargót: „la recherche de la paternité est interdit”.
Mind e kényeskedő utálkozás, piha-lihegés és undor-fintor a két műarcon mindkét részről mit sem változtat azon, hogy a gondolatnak valahol, valamilyen koponyaláncon át kellett adódnia, végigszivárognia a századokat – ezt sem a Csízió zabhegyezői találták ki, hiszen olyan vén, mint az országút.
A kora középkori legenda szerint, amikor a sok latin szerző közt üldögélő jámbor szerzetesnek megjelent egy szent angyal, és (kéretlenül, cirkuszi tudományát imigyen fitogtathatnék) rászólt a könyvtárban a kincses könyvek garmadára – adjátok vissza minden csíziótokat annak a Könyvnek. Akitől vettétek! – a könyvek sorról sorra a barát szeme láttára tűntek el. Elfüstölögtek a tudós fóliánsok, s csak az az egy maradt meg nagy szerényen; a polc végén – a Biblia.10
Vajha teremne előnkbe ügyeskedő szent angyal, hogy ilyen isteni erővel rászóljon a marxizmus-leninizmus kazalba rakott ideológiájára, s mi meg látnánk csudát, hogy mint takarodik a sok egérfogó lelemény, csappantyú és szerkentyű – vissza, a Monologionba. Proslogionba, a vaskos Cur Deus Homóba, Szent Anselmus hittudományi elmélődéseibe; de legkivált a Liber apologeticus pro Insipiente c. ima-meditációjába – mert ebben hinti el a szent ama dús termést ígérő gondolat magját, hogy a hit az ész helyes használatának előfeltétele: Fides praecedit intellectum.
„Aki nem hisz, nem érzékel, aki nem érzékel, nem értheti meg hitét” – mondja imaelmélődésében a szent püspök, ki oly messzi távolból delejezi az elmét, s önhibáján kívül, de koponyák láncolatán, a marxista kiindulás őse lett11.
Anselmusnak TUDÁS és HIT egytestű allegorikus állat; címerállat a kinyilatkoztatás kutyabőrén, afféle önmaga farkába harapó papírkígyó.
A perdöntő különbség – hívőnek és kívülállónak egyaránt – csak az a kevéske SPQR, ami Rabelais mester olvasata szerint: Si Peu Que Rien.
A kora középkor embere hitten hitte hitét; beleköltözött, lakása fedele volt, éntartalmazó élménye; táplálkozásának, emésztésének, szeretkezésének regulátora, magatartás-meghatározó felépített reflexeinek kapcsolása – szőre-bőre.
A modern marxista verbigerálása viszont merő cinikus szájjártatás csupán – (s hogy is lehetne másként, hiszen jelenségtanilag szólva a kereszténység cethala és a szocializmus potykája nincs azonos történelmi léptéken) – de cinizmusa szervült, s mint az elme fő funkciója, lényének sine qua nonja. Az ún. szocializmus kétlakisága – reflexeinek „bifurkáló” újrakondicionálásán alapul; nem téveszti össze a hitetőt az elhitetettel, a manipulálót a manipulálttal; nem cseréli fel a „fejlődés” ilyen-olyan „szakaszát” a „fejlődés” amolyan-emilyen „szakaszával” – mely „szakaszokban” a hit hivatalos értelmezése meg-megváltozván, az Igaz és a Hamis logikai kategóriái helyet cserélnek, de csak az Ideologus Maximus” tudja, milyen lóugrás szerint; és jaj annak a „helytelen” értelmezőnek, aki (a Bécsi Iskolára kacsintva) túlságosan ragaszkodnék a verifikálás eszméjéhez: kitapasztalhatja, hogy vizsgálódásaihoz a magánzárka milyen ideális rekluzórium.
*
A Liber apologeticus szerzőjénél már megtalálhatók a marxista Formuláré számos olyan szólamának őstípusa, mint Szent kötelességünk, hogy tudásunkat hitünk magaslatára emeljük (innen a tudományosság hitbéli, marxista igénye), és ha erre nem vagyunk képesek, szent együgyűségünkben érjük be a hitbuzgalommal (marxisták párton kívüli tömbje). A koponyaláncon a fideizmus elérkezett a marxi–lenini Csízióig – mely annak újkóri megfelelője.
A marxista nem megérteni akarja a jelenségvilágot, hanem értelmi bizonyítékokat gyűjtöget hitéhez: hinni akar. Miben? A marxizmusban.
Sőt, hinni is kettőzött igyekezettel akar – úgy, mint Anselmus: vastagodni a hitben. Diadalérzettel visszatérni a kiinduláshoz. Credo ut intelligam. Robusztusabb megfogalmazásban: primum est bibere, deinde philosophari.
Minden marxista kritika végső soron leegyszerűsíthető arra a kifogásra, hogy a bírált mű – irányzat, formaterv, szoborcsoport, árjegyzék, stratégia, kiadói profil, magatartás, szimfónia, köcsögkiállítás, operadíszlet, kutyafrizura, népdalgyűjtés, labdarúgó portya, szakosztályszervezés, hozzáállás, film, filozófia – „nem marxista”. Más szóval: az a bibéje. Nem a (helyes, marxista) hitből indul ki, hogy átkozottul terjengős álpraemisszák után kilyukadjon arra, amiből kiindult: a (helyes, marxista) hit Nagy lgazára. llyen értelemben a logikai diszciplína és a marxizmus kizárja egymást, és olyan marxista okoskodás vagy szillogizmusláncolat, amely intellektuális mutatvány lenne, nincs.
A marxizmus légkörében a haladásillúzió az oxigén.
A marxista haladni akar; de nem akárhogyan. Hanem: „diadalról diadalra”.
Ebbeli hitében az átlós ellentettje nem a „polgári idealizmus”, nem a kereszténység, hanem a krizeológia (lásd 7. Könyv, 1. fej., A krizeológia népszerűtlensége). Minden olyan hullámelmélet, amely ciklikus mozgást – válságszakaszok jöttét-mentét tételezi fel a történelemben. Minden olyan spekuláció, amely lehetségesnek tartja a marxizmus–leninizmus aláhullását és Marx Károly elnyeletését a történelemben. Ez ugyanúgy anatéma és a sátántól való, mint a kereszténynek, a látóközelben, egy oly kor eshetősége, amelyben az ő Jézus Krisztusa nyomtalanul elvész, és berágódik az események törmeléktengerében. A két fideizmus ebben úgy hasonlít – mint egyik tojás a másikhoz.
És mégis. Eltekintve attól, hogy a cethal és a potyka, ha azonos közegben is, de nem azonos léptéken él, a különbség a két fideizmus között, mint említettük, nem csekély.
A különbség a marxista oldalon. A közgondolkozás szervült kétlakisága. A bizantinizmus visszaáradása. A cinizmus kódjának ismerete és elfogadása, a hazugság-összjáték illemtanának és társadalmi koreográfiájának alkalmazása.
A marxista lélek mesterfogása éppen az a hasonszőrűekkel körbekacsintó, kiművelt sokoldalú szupercinizmus, amely – mint az ideológiai közművek minden szolgáltatása – csapra jár.
A cinizmus, amellyel a szájjártatás átlátszó célirányosságát „tudományosságnak” tünteti fel, s a hitet – a fázis szerint frissen kinyomott „sóderbe” vetett Rendíthetetlen Szent Hitét – a megszólalásig leutánozza.
„Hite” megszólal; de marxista szólamainak nem dől be az, akinek kezében a kulcs: a kereszténységtől örökölt, derivatív fideizmusa. Zakatolóversek ezek, blábláblá szóablakok és -ablaktáblák, szóablakokban szóvirágablakok, nyelvemlékszerű logolemmák, glagolemmák és glugu-galamátyok; kaprosuberkábilis gummagogrammok és karalebrogrammák, kultikus ráolvasások, amelyekkel az elit a milliókat manipulálja.
A Circum Csízió; vagy még pontosabban – az, amit ama sandán somolygó meudoni plébános, Mindnyájunk Atyja, látnoki-csúfondárosan úgy nevez, hogy: LES FANFRELUCHES ANTIDOTÉES – Ártás ellen való Szájjártatóka.
Nem tudom, ki a meudoni plébános, nem tudom, ki léptette elő Mindnyájunk Atyjává, és nem is vagyok túlságosan kíváncsi rá. Mi ez, ha nem cinkos összekacsintás azokkal, akik tudják, és a beszélővel amúgy is egyetértenek? Az öregúr alighanem megint megtérteknek prédikál.
Ha igaz, hogy minden társadalom manipulált társadalom – márpedig félő, hogy igaz – akkor az itt „Csízióként” aposztrofált lelemény sem marasztalható el csupán azért, mert arravaló, amire a többi manipulációs struktúra: hogy a tömegek laza, széttartó csordáját céltudatos társadalommá tömörítse. Az a „Csíziónak” csak dicséretére válik, hogy konzervatív ízléssel olyan tiszteletre méltó történelmi példaképhez fordult, amely a századok tanúsága szerint jól bevált; s hogy ez az átvétel körmönfont intellektuális döntés volt-e, vagy pedig ösztönök alatti őstudás beoltása – az mellékes.
Arra már nem is számítok, hogy az öregúr a gondolkodás-elmélődés-ima emelkedő hármas lépcsőzetének misztikus tudásáig eljusson; hogy ráérezzen a helyes kiindulásra: gondolkozni annyi, mint imádkozni – ő reménytelen eset. Reménytelen, mert a Benedek-rendi Gaunilóval tart, aki „a balgatagság nevében szólalkozik”, és LIBER PRO INSIPIENTE c. vitairatában pártját fogja az ostobának, Anzelmus ontológiai istenérvével szemben. És ezt a voltaire-iánus farkasvakságot nevezték „felvilágosodásnak”!
Apám észre sem veszi, hogy úgy jár, mint Baál papjai, akik nyelvét a szentlélek elhajlítja, és ők hangosan magasztalják az Urat: így magasztalja ő az új fideizmust, amely a régi szép hagyományainak a továbbvivője. Mint ahogy nagyvonalúan elzárkózik annak tudomásulvétele elől is, hogy szerte a világon elszaporodtak azok a passzivitásba süllyedt, állati sorban élő fiatalok tömegei, akik a huzamos tengődés tompultságában mindenestül másképp látják a fontossági sorrendet. Sem az általános emberi jogok nem töltik bendőiket, sem fecsegő szamarak gyülekezetét választani nem akarnak, és egyenesen igényt tartanak arra, hogy őket manipulálják; minek terhét szíves örömest átengedik a politika specialistáinak. Lehet rajta örvendezni, lehet tőle iszonyodni.
Csak éppen azt az egyet nem, amit apám csinál: nem lehet kísértethajtó ráigézéssel messze kergetni a tényeket.
Közelebbről is megvizsgálhatnánk ez újkori fideizmus néhány jellegzetes mozzanatát, amilyenek pl.:
1. a harsány álőszintéskedés (mint biztonsági szelep; ez lehet akármilyen torkaszakadtából álőszinte, de csak a közlekedést, a keravillt, a helyesírás reformját, a sör kánikulai eltűnését, az éjjel-nappal ABC-bolt huzatosságát, a hiánycikkek méltánytalan szétosztását avagy a kutyának – sem – hiányzó kormánylap alacsony példányszámát kifogásolhatja, a rendszert nem);
2. szúrós csatlakozás a napirendhez (ha van mentőkörülménye, és elbüszkélkedik vele) – tehát a) aranyos, b) lányos, c) „a mi nevelésünk”, d) derültséget keltő, mely a rendszer javára besöpörhető, e) a népszínmű tájszólását beszéli. Sőt:
3. a jól irányzott bokaharapás (ha kellő kedélyes, aulikus és – mint „Őfelsége ellenzéke” – marxista alapon harap);
4. a hűségnyilatkozat (ha rangos és nem akárki: kellő időben és a szenvedély mértéke fordított arányban áll a nyilatkozó magasrangúságával);
5. az elefántcsonttorony (ha szilárdan és két lábbal a szocialista valóság talaján áll, mindkettőt jól megvetve) stb.
Mondom, közelebbről is megvizsgálhatnánk; de nem tesszük. Aki benne él, az e tudomány két lábon járó enciklopédiája; aki meg kívülről szemléli, félő, hogy nem érti, miről beszélünk – az Eszme távrajongóiról mit sem szólva, akik intelligens kretenizmusukban ide se figyelnek.
*
Nincs meggyőzőbb, mint a kortinahasogató rossz ripacs – ha a nézőtéren a meghamisodott társadalom ül, és a csepűrágó fülhasgató ágálását görcsberándult-hamis lélekkel követi.
Ez a fajta „meggyőzés” már a hamisságnak olyan magasabb hatványa, amelyen, aretéje szerint, nyelv és értelem kicsorbul; a puszta szóval nem követhető.
Az elzüllő Nyugat félanarchiáiban még mindenki elidegeníthetetlen joga, hogy kiessen szerepéből. A Kelet polgárdiktatúráiban a közelvárás az, hogy senki sem esik ki szerepéből, és a társadalmi hazugságösszjáték addig életképes, amíg hézagtalan és hermetikusan zárt. A kicsikart közmegegyezés rossz játékához jó arcot vágni a honpolgár első kötelessége.
…De hol és meddig lehet mindezt elmondani?
…Hát még ami utána következik. Hol? Meddig?
Az út felében megpihenve – köszönöm, ha ki velem eddig eljutott ebben a könyvben. A kivétel vagyunk, nem a szabály: ritka öröm, hogy sorozatos, szerencsés véletlenek könyvet, olvasóját, íróját, nyomdászát így összehozták. Hogy ez a vitairat még külső-belső cenzúra nélkül papírra vethető – mert kinyomtatását maholnap már megtagadhatják a szakszervezetek – áldott csillagegyüttállás, s mi kevés halandónak adatik meg, hogy a történelem sűrű darócszövetén keresztül, ahol csodaszerűen meghasadt, a lyukon még időben átbeszélhetünk.
A sakálirigység a nagy vad után jár – ő maga ölni nem mer –, s abból karmolja ki porcióját, amit a nagy vad otthagyott. Sakálok, hiénák irigységéből keletkezett az ún. szocializmus, evangéliumi maszattal átmeszelve; ez a diszciplína nem is egyéb, mint tudományos, rendszerezett irigység. Ez áldatlan állapot ellen tenni kellett valamit, és ezért az újratömörülő elit támadásba lendült, és megalkotta – vagy most alkotja meg – a „forradalmi szocialista” polgárdiktatúrákat.
Helyreállítja a közbiztonságot.
…Hol és meddig lehet elmondani mindezt?
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
„Az’ Három Impofztoroc, MOfes MAhommet és IEsus CHriftus Gonofz mielő Életec és Világ rontó fondorcodáfoc Hivféges CHronicája” – Cordobai Averrhoes elveszett apokrif művének a címe. Ezért – aki Órigenészhez hasonlóan öröktől fogva létezőnek hirdette az univerzumot és elpusztíthatatlannak a matériát: Averrhoészt a régi olasz festők ocsmány pofázmánnyal ábrázolták, amint pokolra szánkázva, nagyra tátott szájjal veszékel; vagy amint Akvinás Tamás, diadalmas Summájának lánciájával a porba sújtja. Az istenkáromló krónika és démoni szerzője váltig foglalkoztatta a kora középkor képzeletét. De vajon miért és hogyan?
Mert vagy létezett ilyen munka, vagy sem.
Ha igen, akkor méltán kutattak utána, hogy szemüket illő gyűlölettel rávethessék annak a keze vonására, aki Arisztotelész egyik átmentője volt ugyan12, de krónikájával a hitetlenség és a káromlás szimbóluma lett.
Ha meg nem létezett, akkor maguk találták ki a jámborság sátánnal való szüntelen incselkedésében – mely sátán, zöld hátú pőcsiklégy formájában igencsak gyakorta döngicsélt a scriptoriumokban. Nem is igen kell hozzá a dolgok freudi olvasta, gyalogszerrel is a nyomára jövünk: a „Három Impofztorok” a scriptoriumok házi ördögének el-, kiűzése – tulajdon sátánuk objektivációja volt.
Jessze törzsének gesztje már javában rohadt tehát, amikor koronás terebélye még fölébe borult a fehér emberiségnek, és teljesen betakarta földségét. De még sokáig, a humanisták és enciklopédisták előfutárai – Telesiótól John Tolandig, Bacontől Bayle-ig – kénytelenek voltak eltitkolni tudásuk legjavát, és mint magukat titkos jelről megismertető „beavatottak” – konspirációs alapon szervezték a gondolkozást, és tartották a kapcsolatot a jövővel, amelytől bizton remélték… – mit is reméltek oly bizton, milyen jövőtől?
…Hogy a „Három Impofztorok” földönfutók lesznek addigra már, s velük az imposztorságnak magva szakad?
…S hogy ha ők maguk nem is, ivadékaik majd már nyíltan pertraktálhatják mindazt az új kiindulást, megközelítést, melyről valaha csak burkolt beszédben suttogni mertek?
Hogy tán elbízták – elszámították magukat?
Igen; valamelyest.
Mert Nyugaton mindmáig csak konspirációs alapon lehet és szabad a haláltusáját vívó kereszténység kiremegésének, végelsüllyedésének tényét oly fait accompliként emlegetni, ahogyan a XXI. század elkönyvelni fogja. És mert Keleten mindmáig csak konspirációs alapon lehet a marxi Asztali Áldás nélkül megszegni – ahogyan kenyerét a XXI. század fogja.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
…Hát még ami ezután következik: hol és meddig lehet mindezt elmondani?
Mert hogy azokban a polgároszágokban, ahol az irodalmi közbiztonságot is helyreállították, még akkor sem lehet, hogyha a látlelet bizonyos értelemben hízelgő, a stratégiai kilátások latolgatása meg a nyugati félanarchiákra nézve elmarasztaló. De az űrlátogatónak nem célja sem a hízelgés, sem a menetekel falra írása; tőle telhetőleg iparkodik, hogy a felmérés szenvtelen legyen. A csillagűrből érkezőt kozmikus higgadtsága nem hagyhatja el; ha „baj van”, beszáll a repülő csészealjba, és elpárolog. Márpedig ilyen repülő csészealj létállapotnak az emigráció.
Jól tudom, akárhol, akármikor mondom, és ha mégoly törpe nyelven is, a játék nem babra megy. Nagyon is szükségem van arra az igazsághoz való bátorságra, amely – Hegel szerint – a filozófiai elmélkedés első feltétele.
Inkvizíciótól, indexre tételtől nincs mit félnem – bár akad épp elég vallásmániás félőrült, s nemcsak a diaszpórában, aki beverheti ablakomat, megkeserítheti életemet, erkölcsi halottá nyilváníthat.
Hogy a másik, igazándibb, egünkön sokkal feketébben gyülekező felhőkről ne is szóljak. Ám a Gulág sem újdonság, elégszer belekóstoltam, s ilyenkorra már, az élettel betelve – nem oly riadalmas a szabad halál. De úgy érzem, szökevény volnék, és váltig azt keserülném, a dezertálás gyalázatát – ha nem teljesíteném azt a megbízatást; amelynek üzenetét én meg egy másik koponyaláncon kaptam.
Hogy megismervén önmagam, leírjam a magam gondolatait a körülöttem valókról.
Hogy a mind közelebb nyomuló veszedelmekkel mit sem törődve, elmondjam mindezeket még akkor is, ha sorsával mégoly kevéssé biztat is két jó intelmezőm, egy, aki jobbról – és a másik aki balról fogja a kezem. Thraszümakhósz öngyilkos lett, Szókratész pedig kiürítette a méregpoharat.
Fantáziaszegénységben szenvedek (amiben anyámra ütöttem), ezért nem tudom követni az öregemet, amikor elszalad vele a képzelet. Jobb szerettem volna, hogyha többet mond tárgyáról, és nem un rá ilyen hamar, nem fárad bele egy kézlegyintéssel valamibe, amit „úgyis mindenki tud”. Én nem tudom, mert nem éltem benne; milyen is hát az emberi magatartás országos meghamisodása? Nehezen szenvedem apám „koronatanú”-fölényét (ő élt benne), és csöppet sincs ínyemre, hogy eleve hátrányban legyek; amikor gyanúba veszem túlzásait-tódításait.
Egyfelől minden idegszálam tiltakozik az ellen, hogy emberek élhessenek így, az örökös hamiskodás kialakult kódexe szerint egy olyan szörnyeteg társadalomban, amelyet a meghamisodás ennyire áthatott, és inkább nem hiszem el. Másfelől régi tapasztalatom, hogy aki tárgyilagosságra törekszik, ne olyantól szerezze be értesüléseit, akinek a tárggyal kapcsolatban „traumája” van.
Meghazudtolni nem tudom. Mióta a Gulágot, harmadáig elolvasva, utálatomban a sarokba vágtam, azóta rokonszenvem, csodálatom minden, ilyen és hasonló energikus államszervezés iránt csak nőtt: hiszen a cél oly nagyszerű, hogy megéri a „Csízió” botlásait, akárhogyan nyivákolnak a túlérzékeny értelmiségiek.
Bizalmatlanságomat csak még fokozza, hogy apám túldramatizálja helyzetét; a „félanarchiáról” úgy beszél, mintha a kerítése mögül puskacsőre fogva követnék minden mozdulatát, és az utcában a többség polgári foglalkozása máris az volna – aki nem útonálló vetkőztető, az vadorzó martalóc. Ha arra gondolok, hogy Proudhon szerint „a legtökéletesebb társadalom a rend és az anarchia egységében keresendő” –, akkor nem is rosszfelé kereskedünk. Aki a kétes hírű negyedeket kerüli, és ismeri a dörgést, hogy mikor merre nem kell menni, az tudhatja: egy-két rendőrsztrájk még nem a világ, csak kellő humorral kell felfogni a dolgot. Körülöttünk még béke van, bár épp a béke érdekében: rugalmasabbak a közállapotok.
Gazdátlan tárgyat találok. Magamhoz veszem. Az enyém.
Az országúton megles és rám tör egy vadon élő rablóharamia
– és –
1. elveszi. Vérbe fagyva maradok ott, bevert fejjel. Agyvelőm kiloccsantva annak rendje-módja szerint: többé ugyan nem járkálok semerre, találni valamit, hogy másodszorra is legyen mit elvennie. Ezt tette velem. Ő tette
a lator. A Mentől Gonoszabb Rabló
2. erőszakkal elragadja, és fenyegetőzve elkerget. Megúszom az eltángálást. Már előre bánom, hogy esetleg megint találok valamit, és másodszorra is elszerzi
a Nagyon Gonosz Rabló
3. elragadja. Rosszkedvében megtépáz; jókedvében beéri a kis kevéssel, hogy rám ijeszt: ha elárulom „körletét”, az életemmel játszom. És elenged
a Gonosz Rabló
4. elragadja. És elenged. (Nem fenyegetőzik, hogy az életemmel játszom, ha!… mert vagy marconaságában felejti, vagy azt se bánja, ha elárulom. Vacogva vergődöm e dilemmában: tegyem? ne tegyem?) Utaimon immár ő az országutak megvámolója
a Rabló
5. fegyverzetével, latorságával, marconaságával s útonálló-mesterségével, mely egész lényéről lerí, annyira megfélemlít már jó előre, hogy mindenemet odaadom, azt is, amit frissen találtam. „Önként” – hiszen Jó Rabló. „Ismerősök” vagyunk, „barátságban” válunk el
6. ugyanő, de felajánlja védelmét más, elvetemült lator rablóharamiák ellen, akik a magányosan járó védtelen utasembert nem átallják kirabolni. Egyenlőtlen barátság, rémületes kártyapartik, de biztonságérzet a fenyegetettségben
barátom van a Jó Rablók között
7. uradalmán átvonulóban elejtem szekeremről becsületes szerzeményemet és ő elkapja (a kasznárja kezével). Hogy az immár az övé: ilyen; áthaladóban, minden leeső tárgynak ama titokzatos transzszubsztanciációja
az Igaz Rabló
színét sem látom: a kora középkori feudális földesúr
8. milliomodmagammal rabol ki. De tisztességgel méltányoskodik, megtartja az „egyenlő mérték” látszatát, és úri módra teszi
kifosztottságomban könnyemet törli, útszéli filozofémákkal traktál, viszszad egy fél petákot
magas koromra való tekintettel megtámogatja rokkant testemet, és elkísér egy darabon
szabadkozik: „nagy kénytelenségével” hozakodik elő – de kiszámolja a maga kárát, az én hasznomat kiraboltatásom e bonyolult tranzakciójában; és sok-sok jóságot, térítést, szolgáltatást ígér természetben
az Igaz Rabló
a Nagy Rabló. A jó Rabló
a polgári félanarchia: a jóléti állam a csendesített csúszás állapotában a diktatúra felaprító gépének garatja felé – melyet maga készít magának
9. százmilliomod-magammal rabol ki. Rablási „vadászterületének” biztosítására együtt-tartást rendel el, és műszaki határzárat létesít
alkotmányoskodik, és kenettel kenekedik két pópa helyett, de gátlástalanul rabol
garázda uralma alatt a vagyonfelhalmozódás kérlelhetetlen törvénye változatlanul érvényesül, de – és ez a döntő – mialatt valójában a GAZDAGNAK adja, a SZEGÉNYTŐL veszi el, mégis, boszorkányos szemfényvesztő fogással elhiteti (és országos agit-prop. hadjárattal „tudatosítja”) annak a látszatát, hogy a GAZDAGTÓL veszi el, és a SZEGÉNYNEK adja,
hogy ő Robin Hood
a Jótton-Jó Igaz Rabló
az Isten küldte Nagy Rabló
az Igazságtevő
ez a pauperizálás akarva, nem akarva: alaptermészete
a kirabolt SZEGÉNY áldása kíséri minden léptét, a GAZDAG pedig bölcsen hallgat róla, hogy ottjárt nála, és leadta sápját
a romantikus, a legendás, a megnyomorítottakat felkaroló, szenvedőkőn segítő, özvegyvigasztaló, árvafelnevelő, másokéval bátran sáfárkodó Jótton-Jó Nagy Igaz Rabló
a népállomány-tulajdonos elit polgári diktatúrája
a SZEGÉNYSÉG felé sugárzott szakadatlan diadalhangulatban, az ipari hűbériség fölött trónolóban
a harácsolásra toborzott útonálló Arany Horda – és az Apostoli Fejedelem összeolvadása egy Személlyé az „államiság” hóstiájában – a Magnum Mysterium.
Az állam kérdésében nála pesszimistább gondolkozóval még nem találkoztam. Nemcsak azt mondja róla, hogy a lehető leggonoszabb lelemény, amelyet ember kiagyalhatott. Nemcsak azt, hogy (általa posztulált keletkezéstörténeténél fogva) immanensen benne van „hajlama” a züllésre – hogy jó szándék vezette emberek is, „állammá” változva, alig küzdhetnek a Latrocinium Magnum tendenciái ellen. Hanem azt is szadista tárgyilagossággal elénkbe tárja, hogy éppen mivel soha jobbat nem sikerült kiagyalnunk – élnünk kell vele.
Az állam: modus vivendi. De nem embernek emberrel; nem szerződés még „a múlt, a jelen és a jövő között” sem, ahogyan Locke hitte. Hanem embernek modus vivendije a szörnyeteggel.
Rosszabb Hobbes elméleténél, hogy az állam kétségbeesett kísérlet a háborús ősállapotából való menekülésre – mert Hobbesnál ha torz formában is, de felmerül valamiféle „szerződés” gondolata, a közmegegyezésé, hogy a bellum omnium contra omnesznál még a zsarnokság is jobb, amelyben mindenki mindenkinek hóhéra a törvény szerint, és az alattvalónak a vallás nem-gyakorlásához nincs joga, mert ezzel tagadná a zsarnokuralom istentől háramlott voltát. Rosszabb nála, hiszen az öregúr „keletkezéstörténete” szerint az állam oktroj: rétegről rétegre, többszörösen átfogalmazott erőszak. Mondhatni közel jár Proudhon anarchista szertelenségeihez – aki szerint „embernek ember által való kormányzása minden formájában rabszolgaság”.
Talán a szabadság elkényeztetettjei vagyunk, s legyen bár mégoly behúzott karmokkal manipuláló, kesztyűs kézzel előzékenyen terelgető, nekünk kivált nehéz élni az állammal; de az állam ilyen elméletével élni: azzal feküdni, arra ébredni még nehezebb.
A bennünket tartalmazó jelenségvilág csupa-csupa kontinuum; alig van jelenség, amely „a maga jószántából” – a kedvünkért – darabokra esne, hogy szemügyre vehessük és lássuk: van eleje, közepe, vége.
Valahányszor megkíséreljük, hogy ábrázolásunkban méltónak bizonyuljunk a jelenség szédületes méreteihez, felmérhetetlen átfogóihoz, gondolkozásunk mindannyiszor megfeneklik,
mozdulni sem tudunk örök egyszerűsítéseink nélkül: feldaraboljuk a folytonosságot, mintha diribdarab „kvantumokból” állna; e darabok egyike sem lehet nagyobb, mint szemléleti formáink kaptafája – s így már, összeróva-toldozva-foldozva s egyenként, darabról darabra haladva, „látjuk”, hogy ízről ízre van eleje-közepe-vége: így már bánni tudunk vele,
„elejét” képzeljük a kontinuumnak, s nem törődhetünk vele, hogy ezzel meghamisítjuk a jelenség lényegét,
hajlamosak vagyunk arra, hogy elfelejtsük – a feldarabolásnak, az odaképzelt „kezdetnek” csak hermeneutikus értelme van. Így, beszélünk (nagyon helyesen, mert mi egyebet tehetnénk) osztálytagozódásról; így – Társadalmi Szerződésről. Jól tudjuk pedig, hogy elképzelhetetlen társadalom, amelynek ütemelőzője lett volna – valamiféle társadalmi káosz; társadalom, amely egy földrésznyi korroborin zsinatolva kitárgyalt szerződésből született.
Még leleplezőbb világossággal tárul elénk, hogy a Társadalmi Szerződés a spekulációnak az a délibábos tévedése, amellyel elménk váltig az „elejét” keresi minden kontinuumnak, és hebehurgyán odaképzeli, ha hozzávesszük, hogy az emberi társulás alapja a rablás.
Mert ugyan miféle „társadalmi szerződés” képzelhető el a mindenkori rablók és a mindenkori megrablottak között? Vajon megtartható-e ez a terminológiai melléfogás egy olyan fizikai világban, amelyben minden mozgás kényszermozgás – még az is, amelyet tévesen szabadesésnek nevezünk –, és egy olyan társadalomban, amelyet kényszerek kontinuuma, kényszermozgások végtelen sora hozott létre, kényszereké, amelyeket – mint eliminálhatatlanokat – kénytelenek vagyunk egészséges koercitív tényezőknek tekinteni?
Proudhon szállóigéje, hogy a tulajdon lopás, éppen fordítva áll: a Proudhon lába alól kirántott talpalatnyi szőnyeg, a feje felől lelopott fedél, a tárcájából kicsent bankóköteg. Ha a Rabló rafináltabb és gorombább, Proudhon – mintegy meghipnotizálva – maga lép le róla és ki alóla, szőnyegéről, fedele alól, maga kínálja oda nyitott pénztárcáját a harácsolónak.
Szinte megengedhetetlenül durva megközelítésben: ha a javak egészét a társadalom egésze birtokolja, akkor az egész politikai „morfé”, állam formája attól függ, hogy martalóchadait ráeresztve – a harácsolásnak a Nagy Rabló milyen formát ad.
Ám jóllehet az emberi társulás alapja a rablás, olyannyira, hogy annak kiszélesedése és intézményes megszervezése után is a rablásjelleg elsikkaszthatatlan tény marad; mégis, ez intézményes tömegbűntényt annak civilizáltabb formája, működési elvek és függelmi szabályzat alapján tisztességes bűnszövetkezetté enyhíti – illetve tágítja. Minden Rablónak maga felé hajlik a keze, minden harács arbitrárius, legyen bár megállapítója mégoly jóságos; és lehetetlen letagadni, hogy a tranzakciónak hatalmi vetülete van, a rablás alapmozzanata infinitezimális adagolásban mindig megmarad.
*
Ne ingereljük az oroszlánt; kivált ha tudjuk, mennyire természetében van a Nagy Rablónak, hogy precedenciája van rá. Felfortyanni, elsőnek felcsattanni – erre az „előidők” óta packázási privilégiuma van;
engedményezzünk tehát annyit, hogy nem idegen tőle a célirányossági, a kényelmi méltányosság, ha jól felfogott rablóönérdeke úgy kívánja,
vagyis a Nagy Rabló mennél „tisztességesebb”, az áldozat (az alattvaló) annál kevésbe kényszerül rá a visszaszerzésre – visszarablásra.
De valamelyes „szerzésre” mindig rákényszerül, s erre sodródik a dolgok természeténél fogva. A korrupció ui. megint csak kontinuum, hiába képzeljük konkolynak, amelyet elhintettek, s azután elburjánzott; még eddig minden purifikátori düh kifulladt, minden keresztes hadjárat ellene a kezdeti sikerek után visszatakarodott, és sohasem látta meg Jeruzsálemet (a korrupciómentes, eszményi társadalmat). A „sottogoverno” szükséges rossz, s olyan, mint a teológusok rögeszméje szerint az ördög: fogcsikorgatva bár, de a jó művét munkálja.
Ahol a korrupciót a szokásjog szentesíti, ott közelebb nyomul a törvényhozás sáncaihoz, és bebocsáttatást kér; s bízvást mondhatjuk, nem olyan fajzat, amelynek a történelemben magva szakad. A korrupció a társadalom kenőolaja, olykor létfontosságú lubrikáns; és olyan társadalmat még nem találtak fel, amely a történelmi mélységekben megbúvó tengerárt ráprédikálással, bírói szentenciákkal megállíthatta, eltéríthette volna.
Mégis, van különbség korrupció és korrupció közt. Mert mennél kíméletlenebb a rablóállam az áldozattal szemben, annál inkább kijegecesedik az a titkos társadalmi cinkosság üzemekben, gyárakban, amely az „ellenrablást” lehetővé – a „jogos visszaszerzést” erkölcsileg megindokolva, az értékskálán annyira előreugratja, hogy ha tisztességgé nem is, de afféle társadalmi zsiványbecsületté teszi.
Nemcsak arról mondható el, hogy csupán „hermeneutikus értelme” van, ha feldaraboljuk a kontinuumot, és kezdetet-közepet-véget tulajdonítunk annak, aminek nincs; hanem annak is csak „hermeneutikus értelme” van, ha a rablás képletes aktusával próbáljuk szemléltetni az állam működését – vagy éppenséggel úgy véljük, hogy ezzel univerzális kulcsot adtunk működéstanához.
Nem csupán abban hibás ez az elmélet, hogy egy jóval korábbi, kollektív jelenséget magyaráz egy későbbi keletkezésű részjelenséggel; hanem abban is, hogy szenvedélyes túlzásaival arányérzékét veszti, összezagyválja az időléptékeket, és megfeledkezik arról, hogy léptékváltáskor bizonyos axiómák érvényüket vesztik.
Még ha úgy volna is, hogy „az állam rablás” – ez axiomatikusan már távolról sem lehet igaz, s legjobb esetben kísértetigazsága egy fejlődéstani vélekedésnek. Ugyanígy, esetleg elfogadjuk azt az új keletű elméletet, hogy a madárvilág a szauruszokból származott; de azért egy mai madárra ránézve – fantáziánk végső megerőltetésével is csak nagyon nehezen tudjuk felfedezni rajta az őshüllő jellegzetességeit. Ha a munkáshadsereg üzemi tolvajlásainál mégis tapasztalható a „társadalmi zsiványbecsület” összetartása – ez még nem igazolja a rablás-ellenrablás elméletét, és merő koincidencia.
Ezzel a szóképzéssel kissé zavarban vagyok.
Tudom, mi a teokrácia, de nem tudom, mi a teokratizmus.
Tudom, mi a technokrácia, de nem tudom, mi a technokratizmus.
Hogy mi a timokrácia – de nem, hogy mi a timokratizmus.
Hogy mi a meritokrácia – de nem, hogy mi a meritokratizmus.
Ez a barkácsolt szóképzés hol a „finom árnyalatot” komédiázza, hol meg kimutatja a foga fehérjét – hogy nagyon is goromba jelentésváltozást takar; s ezzel a jelentésváltozással kalapálták bele erőszakkal a köztudatba.
Feltéve, de meg nem engedve, hogy ez a szóképzés üdvös, szerencsés és kívánatos, gondolom, a puszta törekvést kellene jelölnie, s nem azt, hogy a nagy iparkodást siker koronázta.
A teokratizmus: tendencia az istenuralom megvalósítására, melynek skálája a kegyes óhajtól a véres polgárháborúig terjedhet.
A technokratizmus: a műszaki tudás letéteményesei uralmát kierőszakolni kívánó tendencia; skálája a tudósok politikai öntudatra ébredésétől az első, magánlaboratóriumban előállított, tudós-terroristák birtokában lévő atombombáig terjed, amellyel államcsínyük elfogadására kényszeríthetnék a megzsarolt világot.
A timokrácia – a szó arisztotelészi értelmében – amikor a Jó Rablók, immár birtokon belül, a kisemmizett Kis Zsiványok méltatlankodó sivalkodása közben, az uralkodó elitbe való bejutást vagyoni cenzushoz kötik.
A meritokratizmus – hasztalan erőlködés, hogy az igazán rátermetteket, az arra érdemeseket jutalmazzuk és juttassuk felelős pozíciókba; hogy így, hátha, egyszer kitúrja a széles fenekű pártot avagy a megülepedett arisztokráciát az uralomból.
Akkor a demokratizmus sem lehet más: jámbor óhaj (magyarán: pia fraus), istenes iparkodás egyfelől arra, hogy vidoran poroszkálva halagdogáljunk a demokrácia virágfüzéres falusi diadalkapuja felé, másfelől arra, hogy e diadalkaput sohase érjük el; valahogyan úgy felezgetve a távolságot, ahogy Zénón nyílvesszeje, mely a célba sohasem ér.
Arra persze mérget vehetünk, hogy a demokratizmus – nem demokrácia; olyan világos ez, mint hogy a kinyilatkoztatás és a darwini fejlődéselmélet kizárja egymást. Olyan világos, hogy kartácsbombája mindenkinek a szemébe robban, aki „demokratizmus” (a „mind szélesebb néptömegek egyre szélesedő demokratizmusának” a) csapdájában él, ha hallja, hát testsúlyát óvatosan áthelyezi az egyik lábáról a másikra, s míg azt, amelyen állt, előrehelyezi, hogy felvegye pihenőállását, alattomban utat enged az elősompolygó szellentésnek combjai közt.
S e ponton talán nem lesz érdektelen emlékezetünkbe idézni, hogy volt már gondolkozó, aki az egykorú angol demokráciánál is többre tartotta az Ottomán Birodalom „demokratizmusát” – Voltaire. Megengedhette ezt a plátói rajongást, hiszen e birodalomnak a tájékára se ment (amint hogy a szirakúzai Dionüszosz szerepét betöltő Frigyessel folytatott intellektuális flörtje után már annyit sem akaródzott kockáztatnia, hogy „Észak Csillaga” vendéglátó asztalához üljön). De bizonyára volt sok igaz abban, amit útirajzokból, diplomaták elbeszéléséből kihámozott; és (ha már belenyugszunk, hogy ilyen és hasonló szókorcsokhoz ragaszkodik a nyelv, amely a diktatúrákban amúgy is az értelem árulójává aljasul) – van egy pipaszutyoknyi igazság abban is, hogy ez újdondi demokratizmusban van valami a Voltaire csodálta Ottomán Birodalom „demokratizmusából”.
Minden kapu mindenki előtt nyitva áll; a Fényes Porta kegyének lesugárzása csakúgy, mint a parancsuralmi teljes létbizonytalanság kicsinyre-nagyra egyaránt kiterjed; de lényegében a rendszer a dolgoztatás megszervezésén alapul.
(Voltaire persze, elragadó felületességében, nagyobb tisztelettel beszél a mohamedán vallásról is, mint a gyűlölt kereszténységről; nem veszi észbe, hogy – misztikusai ellenére – a mohamedanizmus sokkal primitívebb, veszedelmesebb, s lelki rángógörcséből kioldódni sokkal nehezebb.)
A kínálkozó párhuzam sokféle. A munkára fogás megszervezésén túl – az országos rögtönzés („szakaszról szakaszra”); a gyermekragadás a „civilizáltabb” pártváltozata a pionírszervezeteken keresztül; a „demokratizmus” szélesre tárt kapuja, amely – két emberöltővel az elit átcsoportosítása után – mindenkinek nyitva áll (ha elég merész ahhoz, hogy megkísérelje az osztályváltás nyaktörő kalandját); végül az elit struktúrája – az elité, amely külön egyetemeken, különleges „medresszékben” neveli az elit utánpótlását, azokat, akik, mint dolgoztató gazdák, az emberállomány tologatását átveszik, és azokat is, akikkel a csúcselitet feltöltik.
„A mi nevelésünk” – „a párt neveltje” a gyermekragadás kitüntetettje, a legritkább esetben apátlan-anyátlan árva (bár ez az ideális káder); de a hűség szálai ahhoz kötik, akitől a szakszerű szupercinizmust, a tisztelgő opportunizmust, a vezényszóra történő kollektív köpönyegforgatást, a csodaszerként, mindenkor, mindenre alkalmazható Csíziót, annak szellemében a folyékony hazudozás adományát kapta korlátlan mennyiségben; a posztot, ahova rátermettségi próbára kihelyezték, és azt a széles körű lélektani felhatalmazást, hogy ő a gazda.
*
Az elit, hatalomvesztő változatában, még jóval a vedlés előtt a „termelőeszközök birtoklásának” vádját vonta fejére a „kizsákmányoltak” részéről (s ezek szószólója persze megint csak a mimikrizáló elit volt, az „élcsapatnak” álcázott álcsapat, amely enzimek módjára megindította a gazdaelit megújhodását). Ám a gazdaelit, visszatérő formában, nemcsak a termelőeszközök kizárólagos birtokosa lesz, hanem bizonyos értelemben (és meghatározott mértékben) a munkaerő tulajdonosa is – a népállomány gazdája egyúttal.
A szó leszázalékolása és körmönfont jogi jelentésváltozása nélkül szertelen túlzás lenne tehát „rabszolgaságról” beszélni; de kétségtelen tény, hogy jogi (és bölcseleti) szempontból az együtt-tartás légkörében és a műszaki határzárral védett birodalomban – amelynek a legszélesebb többség végső határaiig kiterjesztett demokratizmusával összeegyeztethetetlen a szabad mozgás, szabad munkavándorlás és a tartományi, belső határok eltüntetése – földek, gyárak, hivalkodó kombinátok és szőke búzamezők fölött olykor megjelenik az ergasztulumok szaga.
A latinok óta szentül hisszük – hiszen innen került bele az európai nyelvekbe az a vajákos mondás, hogy „kutyamarás szőrével gyógyul”. Pedig van olyan kutyamarás, amelynek életre szóló kutyaiszony az eredménye.
Ez a phobia kerülgeti apámat, és mint megmartságának szerencsétlen áldozata, nem állhatja meg, hogy ne ingerültségét próbálja lereagálni, amikor sajátos terminológiáját megalkotja, ahelyett hogy pontosságra és tárgyilagosságra törekednék.
Ezért nevezi következetesen hol „polgáruralomnak”, hol „polgárdiktatúrának” a vasfüggöny mögötti országok rendszerét és „polgárelitnek” közhivatalnok rétegét; de mikor a „csúcselithez” ér, megmászhatatlan fellegvárnak állítja be, s nemcsak hogy tagadja a társadalmi mobilitást, amelyet demokratizmusuk feltételez, de még az osztályváltás lehetőségét is.
Látását alkalmasint elhomályosítja az a „személyi kultusznak” nevezett múló történelmi epizód, amelynek napfogyatkozását (mint valami fordított Józsua) megállítani próbálja. Ismerve szaglóérzékének egyoldalúságát, a legkevésbé sem tartanám alkalmasnak arra, hogy akár Manchester, akár Moszkva szmogjából kielemezze az „ergasztulumok szagát”.
Annyi bizonyos, az öregúr együgyű filologizálásával ugyancsak felsülne, s ezt a fejezetet angolul nem is írhatja meg; hiszen a democratism, democratist (az oxfordi nagyszótár szerint) 1793 óta közhasználatú és nem az ideológia szóalkotása.
A színészi és a történelmi beleélőképesség között van tán valami véletlenszerű hasonlóság – mint mikor a megtréfáló természet jóvoltából vadidegenek úgy hasonlítanak, mint az ikertestvérek –, de ez a párhuzam a nómenklatúra névrokonságán túl nem terjed.
A történelmi beleélés nemcsak mennyiségileg, de minőségileg is más, s ezáltal mindjárt más léptéken van. Ám hogy a hozzá szükséges történelmi érzék miféle – ehhez rávezető heurisztikus módszert nem tudok. Negatív és limitatív megközelítéssel talán közelebb férkőzhetnénk hozzá; mert annyi szent, hogy fehér holló, és amilyen ritka nagy adomány, már divatba jött az is, hogy kételkedjenek létezésében.
A történelmi érzék legjobban bevált specifikuma – tagadása. Ez egy; ezenkívül még van ezernyi ezer ellenszere, melyekkel bőven élt és él ma is minden művészet, amely a fejedelem szolgálatában töltögeti napjait, avagy a történelmet népszórakoztató tömegélelmezési cikknek tekinti.
A történelmi érzék ürügyén és örve alatt elkövetett hamisítások özöne, azok célirányos manipuláltsága, kisigényűsége és ízléstelensége, de nem utolsósorban gátlástalan prepotenciája is, arra késztette a szaktörténészeket, hogy a történelmi érzék létezéséről letegyenek, lemondjanak, azt megtagadják, rá anatémát kiáltsanak, és remeteként megfogadják, hogy a részletkutatás rekluzóriumába magukat befalaztatva, többé nem engedik magukhoz kísértéseit. Továbbá, hogy őrizkednek olyan, századokat átfogó mamutművek írásától, amelyek annak a gyanújába kevernék őket, hogy beleélengélik magukat, s bárhol is a korra intuitíve ráéreznek, nem pedig hűvös-elvonatkoztatottan adataikat beszéltetik maguk helyett; s hogy a jövőben csupán részkutatási katalógusok, agyondokumentált kismonográfiák egybeszerkesztésére szorítkoznak. Aki nem ennek az önmegtagadó hangyaszorgalomnak szenteli életét, annak sem az amerikai egyetemek támogatást, sem a szakkiadók puliszkát nem adnak.
Azt még nem követelik a szellemtörténeti megközelítés e bélpoklosaitól, hogy kereplőt hordjanak, de az ily poklos gyanúba fogható mamutmonográfiák láttán eszeveszett menekülhetnék vesz rajtuk erőt, s ilyenkor már azt is hevesen, olykor túlontúl hevesen tagadják, hogy a történelemnek bármi néven nevezendő „tanulsága” lenne; lévén, hogy a ciklikus ismétlődés, a párhuzamvonás és mindenféle történelmi morfológia a történelmi érzék agyréme, hagymázos rémálma.
Vannak ismét mások, akik vagy nem tudnak felébredni ebből a rémálomból, vagy ébren is rémeket látnak. Megáldva-megverve a történelmi érzék ritka adományával.
Olyasfajta meditációs diszciplína ez, mint a gyakorló jógi befelé forduló figyelme, hogy a szenzomotoros mélyrétegekből kiemelje és akaratlagossá tegye azokat az idegpályákat, amelyek bejáratlanok.
A színész sohasem próbálja idegrendszerét újrakondicionálni csupán arra a két-három órás színpadi kiruccanásra, ha magára ölti idegen korok gönceit. Ám a történelmi érzékkel rendelkező elme éppen ezt próbálja: a tudat mélyrétegeiben kikeresni elmúlt korok szenzomotorikus pályáit, „beleélni” reflexíveit; újrakondicionálni a maga modern érző rendszerét rég eltűnt korok felépített reflexei szerint; felidézni ingerkörnyezetüket; megkísérélni a lehetetlent – ismeretlen temetőkben kallódó millió csontkoponya helyett gondolkozni.
Csak az olyan szemlélő számára van a történelemnek egyértelmű, szemmel látható, megszívlelendő tanulsága, aki ilyen érzékkel képes felidézni a történelmet.
E kivételes (kóros) receptív állapot általános, természettől rendelt, és legelterjedtebb szuverén gyógyszere a történelem lenyűgöző prezenciájának a teljes hiánya. Engedjük magunkra hatni a múlt rettentő prezenciáját, és e tömegnekromancia beavattottjai leszünk. Tyanei Apollonius erejével megidézzük a holtakat. Az utca avatatlanja erre nem képes, mert
1. számára a történelem nincs jelen; és mert
2. gyógyíthatatlan álomkatona-komplexuma van.
A tucatember nem képes látóközelbe hozni, hogy a régészek gödreiben megbámult csontember ugyanolyan ember volt, mint ő; ugyanakkora elevenségben, húsa-vére teljességében, mindennapos küszködésében avagy élvezethajhászásában, kora rémületeiben-reményeiben, élete hosszadalmasságában; hogy ondója éppoly meleg volt, és nemzőképes, szülőkészüléke éppoly ondóéhes, felkiáltása kéjében éppoly hangos, és eleven kéje éppoly elédesülő és visszavehetetlen, mint amilyen neki a létesülés kényszere és kivédhetetlen imperatívusza, amikor vele történik, és ő csinálja.
A tucatember másként, mint ólomkatonák vetélkedése gyanánt nem tudja szemügyre venni a napoleoni háborúkat; számárá a francia forradalom is ilyen miniatürizált, ilyen marionett jellegű. Sem az ókor, sem a kereszténység jelrendszerét, éntartalmazó kollektív élményét nem képes „elhinni” úgy, amint önmagát hiszi; intézményeit, eszmerendszerét, töltését, rettenetét furcsálkodás nélkül fogadni és egyáltalán – elfogadni anélkül, hogy bolondgombának tekintené.
Az ólomkatona-komplexum oka lehet értesületlenség, lehet érdeklődéshiány; és éppen mert az átlagember nem érzi a történelem prezenciáját, kénytelen szurrogátumokhoz fordulni. Fordul is – hiszen öreg tapasztalat, hogy az ember mazochista állat és szeretné , hogyha az ő hátán is végigcserdülne a történelem vérserkentő korbácsa; márpedig épp e szurrogátumok tömege a történelmi érzék leghatásosabb ellenszere.
A betűtengertől a szélesvásznú moziig, a színpadtól a televíziós képernyőig minden bőven ontja a történelem hitványnál hitványabb változatát; van regényesített; soviniszta szemszögből átigazított; az ideológia vagy a vallás kaptafájára ráhúzott; átpolitizált; koholt és átköltött; allegorikus és eszményesített; szentimentális szerelmi kerettörténetté degradált, és van operettesített énekes-táncos.
Elbódított érzékeivel, elpetyhüsztött értelmével, ilyenekből tanulja az utca elkényelmesedett embere a közkeletű történelemszemléletet. Hogy pl. Spartacus a haladó hagyományok számos marxista-leninista erényekkel ékeskedő előfutárja volt, s ahogyan Origenész szerint Szókratész „a lélek üdvös szándéka” és feltehető „kegyelmi állapota” alapján kereszténynek tekinthető – úgy tekinthető Spartacus a járási párttitkár jó komájának. Vagy pl. hogy a történelem az üdvtörténet kifejtése, s az ilyetén retardált revelációval megbízott aranyangyal egyenként tépi ki és hullatja alá a mindentudó mennyei aranybiblia lapjait. NB. ahogyan a Jézus-muzikálokat és golgotásfilm-evangéliumokat szőrös szívű, cinikus, hasszájbélhitű maszlagárusok állítják elő – úgy készítik a másik oldalon a Spartacus-blöff drámáit, filmalkotásait, balettjeit a rendszer blazírt, cinikusan szervilis művészmanipulátorai.
Ennek a kancatején nevelkednek azok, akik nemcsak híjával vannak – de fertőzése ellen folyvást szedik is összes ellenszereit: a történelmi érzék lelki szegényei; és ebből a kancacsecsből szopják azt, hogy a rabszolgaság intézménye ép ésszel elképzelhetetlen.
Kötve hiszem, hogy a történelmi érzék – ha van, és nem maga is délibáb –, mint olyan, valami rejtett kvalitás, kitüntető isteni adomány. És épp mert e fölöttébb tisztázatlan „érzékre” való hivatkozással annyi romantikus, délibábos, megideologizált, avagy kizárólag meseszerű festőiségre törekvő „történelemlátás” született, hogy Temzét lehet vele rekeszteni, teljesen egyetértek a szaktörténészek mai kiindulásával, az óceán mindkét partján.
Nem „elzárkózni” akarnak ők a történelmi érzéknek még a fogalma elől is; hanem épp ellenkezőleg: fogalmát szeretnék megtisztítani azoktól az önkényes, felületes, fanatikus, ingoványos, fellengzős és fantaszta elméletektől – vagy a csak egyszerűen nyerészkedni vágyó vásári szimplifikátoroktól –, akik és amik a historiográfiát és határtartományait ellepték. Ebben pedig mi sem nyújthat biztosabb alapot, mint a szakadatlan felülvizsgálat és a szakszerű részletkutatás.
A szórakoztatóipar kirándulásai ellenére területükre kitartó munkájukkal épp az ellenkezőjét érték el, mint amit az öregúr állít.
Ahol eddig a tájékozatlanság, a teljes érdektelenség egyiptomi sötétsége uralkodott az agyakban – ott ma földereng a történelmi érzék rudimentuma. Soha még a tömegekben nem bontakozott ki a fogalmak, a hiedelmek – a dinasztikus, geopolitikai, gazdasági mozgatók történelmi változása olyan világossággal, mint ma; soha még múltját a föld lakossága olyan egyidejűsítve, „szinkronban” nem látta, a térképen és az időben emez „együttlátását” annyira nem érzékelte, mint most.
Honorius császár uralkodása idején, a magát rómainak tekintő gall költő, Rutilius Namatianus undorodva ír arról a „ragályról”, amely a tenger lakatlan szigeteit ellepi, így Caprariát is. Az ott tanyázó keresztény szerzetesekre céloz, akik „félnek Fortuna ajándékaitól, s szintúgy rettegnek a bajtól, amit rájuk küld”, és elmeháborodottnak bélyegzi ezeket a „piszokban hentergőket” (DE REDITU SUO, I. 439–46).
Hetven sorral lejjebb egy jó családból származó fiatalember elrugaszkodását panaszolja, akit hatalmába kerített a „ragály”. A rossz csillagzat alatt született nyomorult azt hiszi, az isteni szikra a szennyben ragyog a legjobban; és gyalázatos odújában jobban sanyargatja önmagát, mint ahogyan a megbántott istenek sújtanák. Alatta marad ez a szekta Circe mérgének? – kérdi a költő. – Akkor csak formára változtak disznóvá: most azzá válnak lelkükben (IBID. 512–26).
Az új vallásnak hódoló arisztokrata „hippi” nem volt ritka, de Rutilius idején, az V. században nem ilyenekből, hanem szökevény rabszolgákból rekrutálódott a kolostorok népe – a bemenekülő rabszolgák töltötték fel a szerzetesrendeket. Ha elérték a kolostorföldek falait, tudták, hogy onnan vissza nem hurcolja a gazda, sem nem éri utol a fugitivarius: előpiszkálni őket többé már nem lehet.
A kolostormozgalom Keleten a szíriai és egyiptomi pusztai anakoréták falualapításaiból – összeköltözéséből keletkezett; Nyugaton a szerzetes papok csak a keretet szolgáltatták, a kolostorok lélekszámát a szökevény rabszolgák besereglése duzzasztotta fel. A begyökeredzett tudós hiedelemmel szemben – hogy a kereszténység a rabszolgák vallása volt – a valóság más: e szerencsétlenek jó része vagy nem ismerte ezt a szíriai–alexandriai importkultuszt, vagy alig törődött vele. A rossz gazda keze alól menekült, valahányszor az intézmény eresztékei meglazultak; mert ha a jég elverte termésből már semmire nem futotta, avagy az uzsora megszorongatta, a rossz gazda mindig a rabszolgáin kezdte a takarékoskodást.
Ha valaki anyagi helyzetét firtatták-puhatolták, az első kérdés mindig az volt: „Quot pascit servos?” – mit esznek (nála) a rabok? (JUVENALIS, iii. 141.) Horatius a rabszolgák számát tízben szabja meg; ez az alsó határ, aminél jómódú ember nem adhatja alább (SAT. i. 3. 12.)
Hogy a háborúkban összerabolt emberjószágból mint lett többé-kevésbé rendezett jogi viszonyok között élő szolga rab; mint nőtt peculiuma; pénzével mint lett iparos, boltos, kereskedő, s üzletében mint lett csendestárs a tőkéjét odakölcsönző gazda; mint lett orvos (Rómában az orvosok zöme szabad gyakorlatot folytató rabszolga); mint lett patriarchális cseléd, akit – ha kárt tesz – idegen gazda meg nem üthet; mint vették ki a gazda kezéből a halálbüntetés kiszabását; mint bátorították szaporodását, segítették házasodását, gondoskodtak eltemetéséről; mint tömörült klubokba (temetkezési egyletekbe) – melyek titkos konfraternitásán egyenlő volt a szabaddal; mint adták meg neki a birtoklás, a végrendelkezés jogát, hogy félrerakhassa a megváltásához szükséges összeget; mint szabályozták a vegyes házasságból születő gyermekek státusát – mindez hosszú történet.
De jött idő, amikor a sereghajtókkal utazó ügynökök hiába szaladgáltak a katonák között, a kisorsolt hadifoglyok alig-alig szaporították az állományt; és az emberjószágtartás mindinkább a jól szabályozott intézmény jellegét öltötte. A III. század végére mondhatni megszűntek a föld alatti veremműhelyek, az éjszakai beláncolás, a járgányba fogás, számos statútum és senatus-consultus szabályozta fenyítésüket – életkörülményeiket. Aki egy jó gazda háztartásában rabszolgának született, arra nem sújtott le annyira az elszerencsétlenedés szörnyű érzete, és a sors igazságtalanságát sem érezte oly kivételesnek, mint barbár ükei; ha láncokban beszállították a hátországba.
*
A rabszolga eszmevilágában kitörölhetetlenül benne volt a rabszolgatatartás üzleti lehetősége. Az élelmes szabados első dolga volt, hogy rabszolgákra tegyen szert. Rabszolgák ügyeltek fel rabszolgákra a bányákban, s nem a kivétel volt, hanem a szabály a rabszolga jószágigazgató (Augustus rabszolga hivatalnokai a pénzverde élén – SATURNALIAE, II. 4. Császári rabszolgák, illetve szabadosok szédületes pályafutása az udvarnál és az államapparátusban – Callistus, Narcissus, Pallas, Polyclitus, a szörnyeteg Helius, a ravasz Asiaticus, a gátlástalanul harácsoló Hormus, a kivételes képességű Abascantus, az államférfiúi bölcsességéről és mesés gazdagságáról egyaránt híres Claudius Etruscus karrierje – külön történet).
A pénz, ha sok van belőle, kezeli-befekteti, tőkésíti-szaporítja önmagát. Nemkülönben a rabszolga.
Thoranius, akit Macrobius, vagy Gargilianus, akit Martialis említ, milliomos nagyurak voltak, és ritkán érdemesítették az árut pillantásra: a rabszolga őrizte, felvezette, vásárra vitte önmagát. Hiba volna azt hinni, hogy a két sokat emlegetett szicíliai raszolgalázadás (i. e. 134–132, és i. e. 102–98) azért tört ki, mert Róma éléskamrájának e páriái táviratot kaptak a francia jakobinusoktól, hogy minden ember szabad; és bőven tanújelét adták, hogy esetleges hatalomra jutásukkal, államalapításukkal eszük ágában sincs megszüntetni embernek ember által való birtoklását13.
Ahány ház, annyiféle rabszolga. Athén megfosztotta rabszolgáit a szabadokkal való együttharcolás jogától; de bármennyire gyanakodva figyelte helótáit, Spárta – és a tesszáliai Peneszté rabszolgái gazdájukkal együtt harcoltak. Erre a különös gyakorlatra egyébiránt utóbb Athén is rákényszerült és Marathonnál, Arginuzénál felfegyverezte rabszolgáit.
A nomádok államalkotó művészetének zseniális fogása éppen az, hogy a rabszolgának hatalmat ad. Nem volt ez sem a szeldzsuk, sem az oszmán-törökség kizárólagos leleménye14; de ők alkalmazták oly tartós sikerrel, hogy vérmes reményeiket is messze meghaladta – vesztükre. Hiszen nemcsak azzal dicsekedhettek, hogy a (jog szerint a Dívántól a legutolsó csauszig rabszolgastátusban lévő) államapparátus, a félrab fanarióták segítségével, négy évszázadra megszervezte és fenntartotta a Pax Ottomanicát, de azt is látniuk kellett, hogy Egyiptom mameluk rabszolgaállama mint rázza le uralmukat.
A mamelukok eredetileg a Szelaleddin alapította ajubbida dinasztia rabszolga harcosai voltak – nevük is rabszolga rab mivoltukról tanúskodik. A kalifátus látszata alatt e harcoló rabszolgák Szíriából, Egyiptomból katonaállamot szerveztek, de az elkergetett ajubbidák rabszolga-adminisztrációját megtartva, vásárolt rabszolgákból töltötték fel hadaikat. I. sz. 1250-től, közel három évszázadon át, az Eufrátesz vonalánál megállították a mongolok támadását; 1517-ben, az oszmánok ugyancsak rabszolga-szervezetű hadaitól vereséget szenvedtek ugyan, de megismételték a kezdeti történelmi mestercselt, és a török hatalom lehanyatlásával az Ottomán Pasa Kairóban már a XVIII. században ugyanúgy a mamelukok foglya lett, mint voltak az abbasszida kalifák az elején. Félezer esztendőn át euráziai és kaukázusi, pénzen vásárolt emberállománnyal töltötték fel seregeiket – és Mehemed Ali albán kalandor ravaszsága és könyörtelensége kellett hozzá, hogy a XIX. század végén felszámolja az uralkodó rabszolgák hatalmát.
*
A XIV–XV. században Itália még tele van rabszolgákkal. A nagy olasz kereskedőházak járulékos árucikknek tekintik, s velük töltik meg, ha van üres hajótér: vagy árulják, vagy dolgoztatják őket. A XVII–XVIII. századi afrikai rabszolga-kereskedelem „gyalázatát” emlegetve, sokan megfeledkeznek arról, hogy Wilberfroce-nak két fronton kellett harcolnia: bizony nemcsak a „tartályhajó-tulajdonosok” ellen, akik nem szívesen estek el a tengerfuvarozás jelentékeny hasznától, hanem sokkal inkább a néger királyok, törzsfőnökök ellen, akik maguk hajtották fel az árut, és – mint a törzsek uralkodótulajdonosai – kiviteli cikknek tekintették az alattvalót.
A kor krónikája számos rémtörténetet jegyzett fel néger törzsfőnökök emberragadó fortélyairól – hogyan gyújtottak fel falvakat, hogy menekülni próbáló lakosságát összefogdoshassák, hogyan viseltek rabszolgaszerző háborút szomszédos törzsek ellen stb. Az emberkereskedelem újkori történetéről nehéz lehántani az utólagos ferdítéseket, a kegyes legendák hamisításait. Ilyen kegyes legenda pl., hogy az amerikai Dél ültetvényeinek „odarabolt” rabszolgaállománya az angol tengerfuvarozás és az amerikai vásárlókészség bűne volt – mintha Afrika nem ontotta volna készségesen az exportra szánt „árut”; és ilyen újkori ferdítés annak az eltussolása, hogy a rabszolga-kereskedelem nagymesterei mindig is az arabok voltak.
Hiába volt a nemzetközi összefogás, mohamedán Észak-Afrika, Arábia, Yemen rabszolgahajcsárain nem tudtak kifogni. A Korán, akárcsak a mózesi Deuteronomium, elismeri és kodifikálja a rabszolgaságot; a „kereslet” az egyes országokon belül megmaradt, és senki sem szólalhatott fel a rabszolgaság hitigazsága ellen, így azután a század elején Hedzsásztól Dahomeyig, Zanzibártól Etiópiáig még zsibogtak a rabszolgapiacok. Kísérleteikbe, hogy a rabszolgaság betiltását-eltörlését kierőszakolják, a franciák egyre-másra belebuktak; az angolok pedig úgy bújtak ki nemzetközi egyezményekben vállalt felelősségük alól, hogy eltörlő rendeleteiket tetszőlegessé tették, mint pl. Etiópiában, ahol „kölcsönös megegyezés alapján” a rabszolga továbbra is rab maradhatott, ha gazdája a maga rabjának elfogadta és elismerte: az Ószövetség kinyilatkoztatott rabszolgaságán és a krisztusi tanokon alapuló kopt kereszténység világában társadalmi összeomlást okozott volna a rabszolgatartás erőszakos felszámolása.
Bármi hihetetlen, jóval az Assemblée Générale 1791-es forradalmi határozata, jóval az angol parlament megszavazta 1811-es törvény után, és az angol, a francia cirkálók szakadatlan őrjáratával dacolva, még sokáig járták a világtengereket az emberjószággal rakott hajók; s alig negyven-ötven éve, a lapokba még be-becsúszott egy-egy kósza beszámoló a Szahara titkos karavánútjairól, Közép- és Kelet-Szudán emberfogdosóiról, Bornuban a quukai, Fezzanban a murzuquei, Marokkóban a mogadori, marrakeshi, mequinezi piacokról. Azért mert ember kereskedelmi forgalomban nincs, még nem szűnt meg az emberkereskedelem. Mohamedán Néger-Afrikában és az egész fekete földrészen, foltokban-szigetekben mindmáig kísért az emberragadás – a rabszolgatartás „pompás fortélyának” eszméje, mint ami nagyon is kézenfekvő, mondhatni szép hagyomány, és távolról sem tartozik a lehetetlenségek világába. Mindössze annyi változik, hogy a „kísérők” fegyvere nem a kimustrált karabély, hanem a keletnémet vagy csehszlovák davajgitár: foltokban-szigetekben időről időre bele-beleszivárog a világsajtóba egy-egy elszólásforma hír Afrikáról, hogy hol itt, hol ott rabszolga-kolóniákra, olyan csempészutakra, olyan piacokra bukkantak.
Úgy látszik, a történelem a rabszolgaság karavánútjainak a sivatagja. Minduntalan az intézmény elhullott dögeibe, kiszáradt csontvázába botlunk nagy megnyugodva, hogy már kihalt. S egyszer csak felpillantunk: ott vonul a karaván, „anyagával”, a messze távolban – a látóhatár legszélén, hogy szinte már elérhetetlen… Mi káprázzuk ezt a délibábot vajon? Avagy ők a valóság s onnan kápráznak – minket?15
Nem akarok olyan színben feltűnni, hogy belekényelmesedtem a kor előítélet-rendszerébe, amelyet a természet „természetével” tévesztek össze; tudom, hogy a szikil rabszolgák nem azért lázadnak fel, mert eljutott hozzájuk Rousseau uszító üzenete – „minden ember szabadnak teremtetett, és mégis mindenütt láncokban van”. De semmi kézzelfogható bizonyítékával nem találkoztam annak, hogy ezeket a lázadókat maradéktalanul eltöltötte a kor mentalitása, és ha szabadságharcuk sikerül, ugyanolyan rabszolgaságon alapuló zsarnokuralmat létesítenek, mint amely ellen felkeltek.
Inkább más gyanúk ébredeznek bennem (és éppenséggel nem találom e titokzatoskodó fejtegetés eszmei páncélzatát olyan átüthetetlennek); hiszen a ravasz öregúr, aki a történelmietlen szemléletmód ellen küzd, ebbe a hibába maga esik bele, amikor változtatás nélkül visszavetíti az intézmény modern fogalmát – ahelyett hogy visszafele haladva a fogalmak történelmi perisztaltikáján, felvázolja az ókori intézmény körvonalait, és felfedezze jelentésváltozását.
Túlságosan „szabályosnak” látja, és felejti, hogy kinövései, enormitásai, önmagára rácáfoló torzulatai – mind-mind az „intézmény” szerves tartozéka.
Ugyan mivel cáfolhatna a rabszolgaság „intézménye” önmagára jobban, mint a császári kegyencek feltűntével, az olyanokéval, akik dacoltak a szenátussal és a császár távollétében zsarnokabbak voltak a zsarnoknál? Ő maga is felhozza őket, de további részletekkel nem szolgál, hogy mint illenek bele az összképbe. Gondoljunk csak Callistuszra, Narcissuszra és Pallasra – Caligula és Claudius alatt – akik a hivatalok, az állampolgárság, az adóbérletek áruba bocsátásával és a bíróságok megvesztegetésével a korrupt államgépezetet a maguk aranykifogó hálójává tették. Gondoljunk Polyclitusra, Néró tehetetlen, fennhéjázó bizalmasára, aki a britanniai zavarok kivizsgálására, ágyasaival-bohócaival-majmaival és fejedelmi kíséretével a szigetországba érkezett, és csak nagy üggyel-bajjal tudta semlegesíteni a hadsereg élén Petronius Turpilianus (Tacitus, XIV. 39; Dion Cassius, XIV. 2). Gondoljunk Heliusra, Néró szabadosára, aki a császár görögországi színi diadalkörútja alatt kézben tartotta a kormányzás gyeplőit, és olyan rémuralmat teremtett, hogy rendeleteire végül már a császár nevét is elfelejtette odabiggyeszteni – Galba végeztette ki a méregkeverő Locustával, Patrobiusszal és Néró sok más kreatúrájával egyetemben (Suetonius, Nerone 23; Plutarchus, Galba 17; Dion Cassius LXIII, 12, 18, etc.). Gondoljunk Vitellius nagy hatalmú rabszolga kegyencére, Asiaticusra, aki kegyvesztett lett ugyan, és eladták vándor gladiátorok egy mutatványos csapatának, de csakhamar visszatalált az udvarba, és mindenkin iparkodott bosszút állni, akit bukásáért okolhatott (Suetonius, Vitellius XII.). Gondoljunk Vespasianus hírhedt szabadosára, Hormusra, aki zsaroló ügynökeinek az egész birodalomra kiépítette hálózatát, míg bele nem bukott (Suetonius, Vespasianus XVI.).
És voltak másmilyenek, pl. Abascantus, Domitianus szabadosa, aki az ab epistulis kancellárságig felvitte (vagyis a birodalom közigazgatási csúcsminisztériuma élén állt), vagy Claudius Etruscus szmirnai rabszolga, Tiberius szabadosa, aki tíz császárt végigszolgált, és köztiszteletben halt meg, nyolcvanadik évében – felelős, rátermett és tisztakezű államférfiak.
E mindenható kegyencek közül akadt, aki fél életét rabszolga státusban töltötte, és volt, aki soha fel sem szabadult; de a szó mai értelmében odaszámíthatjuk-e ezeket a rabszolgaság „intézményéhez”? Vagy megfordítva: ha igen, akkor nem volna-e ajánlatos, hogy óvatosabban és még kellő korrekciókkal is – csínyján alkalmazzuk az intézmény modern fogalmát? S van-e még egyáltalán valami köze a szó kései, nyugati értelmezéséhez annak az orientális szóhasználatnak, hogy az ottomán birodalom intézményében amíg él és szolgál, mindenki a szultán rabszolgája, még akkor is, hogyha adandó alkalommal valóban rabszolgának kijáró sommás eljárással intézik el – nem inkább amolyan hajbókoló jogi formula? Az országalapító mamelukokról nem is szólva, akiknél a tényleges uralommal a kifejezésből az alávetettség értelme nyilván teljesen kikopott.
Az angol szigetország számtalan pickwicki klubja közt akad egy fölöttébb különös, amelynek másfél száznál több tagja van. E különcök nem hisznek abban a csillagászok-matematikusok maffiája hirdette százados tévtanban, hogy a Föld gömbölyű, és bátran előállnak a maguk igazával – hogy igenis lapos és tányér alakú.
Őket nem lehet elámítani, engem lehet. Hiába a távolságtartás, magam is a maffiához tartozom – azzal a különbséggel, hogy tisztelem különcködő nézetüket. Tisztelem azért, mert atavisztikusan előpattan tudatukban az ókor életérzésének egy önmagyarázatos, bizonyításra nem szoruló darabja – a Föld lapos és tányér alakú; s mert ha elnézém a velük szemben állók táborát, ökröndözhetnék környékez. Ugyan van-e valami undorítóbb, mint a haladásillúzió nyegle gőgje?!
Nem hiszem, hogy bárhol, bárki az ókorban, még a „Szent Pállal levelező” Seneca sem – nem hiszem, hogy bárhol, bárki az ókort pogányságáért megítélő kora középkorban történelmi „szégyenbélyegnek” érezte a rabszolgaságot mint intézményt; Szent Tamásig bezárólag, aki az eredendő bűn következményének tekintette. De ha ez az intézmény olyan sokat levon a Római Birodalomban kiteljesedő hellenisztikus civilizáció értékéből, néznénk szét a magunk portáján, hogy nincs-e nekünk is ilyen szégyenbélyegünk?
Nincs – nézünk mókás ártatlansággal a tükörbe: csupa haladás vagyunk, a mi lelkiismeretünk tiszta.
Olyanok vagyunk, mint az előállított alkoholista az őrszobán, aki tiltakozva kekeckedik: nem ő dülöngél – a világ ferde.
Próbáljunk extrapolálni; előrevetíteni magunkat és visszatekinteni mai magunkra onnan, ahová előreszaladtunk az időben. Már abból a kevésből, amennyi a mában e spekulatív retrospekciónak rendelkezésére áll – sejthetjük, merre keressük szégyenbélyegünket.
Megítéltetésünk egyértelmű lesz; a hüledezés, az undorgó csodálkozás vakságunkon; az értetlenség, hogy nem láttuk, noha ott volt az orrunk előtt; hogy ami abban szégyellnivaló: reatus voltunk fejünkben meg se fordult.
Félő, hogy az új ezredév visszatekintő távlatából a haladásillúzió és következményei a jóvátehetetlen gyalázat éppoly visszataszító bélyege lesz kultúránkon, amilyen opprobrium az ókori civlizáción a rabszolgatartás – a mi szemünkben.
A rabszolgaság a „rendszer” makulája. A kortárs nemzedék nyomora – ha rabszolgának találnak születni.
A haladásillúzió a köteles előrelátás mulasztása; végzetes és semmivel sem menthető. Civilizációnk megtévedése, amelynek nyomorát azok viselik majd, akik utánunk találnak születni; s ez a nemzedéksor fogja ránk nyomni az opprobrium bélyegét.
A progresszív lesz a legvisszataszítóbb invektiva, a haladás gyűjtőneve pedig legförtelmesebb fogalmaink fegyenckoloniája.
Különös ellentmondásnak találom, hogy az öregúr már a pejoratív terminusszal elítéli a „haladásillúziót”, amit azután még szükségesnek tart világgyalázatnak bélyegezni – ugyanakkor (tudtommal) nem rokonszenvez a környezetmegőrzők sporadikus tüntetéseivel, mert manipulált megnyilvánulásoknak tartja, bábjátéknak, melynek a játékmestere és koordinálója a baloldal.
Pedig ha a „haladásillúzió” jó – avagy gonosz voltából végzetes és jóvátehetetlen hibát követhetünk el, az csak az ökológiai egyensúly elbillentése, a környezet tönkreszennyezése lehet; mert az a nemzedéksor, amely megsínyli, már csak átkozódva utánunk kiabálni tud, életre kaparni nem.
Hogy apám erre céloz-e – ez nem tűnik ki a mondottakból, s mint már annyiszor, szónokiassága a világosság rovására megy.
Az ideális háztartási robot ismésvei:
1. energiaszükséglete alacsony;
2. mindig ébren van, tehát szolgálatkészsége konstans;
3. fáradhatatlan. Kopás esetén alkatrészenként kicserélhető;
4. tud lépcsőt mászni (fel-le);
5. főz, mos, takarít. Minden robotmunkát úgy végez, ahogy robotnak munkát végeznie kell; és még a legpiszkosabbat is zokszó fintorgás nélkül csinálja (esetleg „vidám dúdolásra” beprogramozva);
6. emberforma. Jól beleilleszkedik a családi idillbe, és nem rí ki belőle;
7. nem magasabb a tízéves kisfiúnál.
Utóbbira azért van szükség, hogy
a) ne ijessze meg a gyermekeket;
b) tetszetős formatervezéssel bájos gyerkőcnek lehessen álcázni;
c) elég nagy legyen ahhoz, hogy elérje a kabátakasztót; de elég kicsiny ahhoz, hogy robotnak való szekrényrekeszben elférjen – ahova magától húzódik vissza használat után, magára zárva az ajtót (és minimálisra kapcsolva energiafogyasztását);
d) ha bármi félreérthető mozdulatot tenne, amelyből petulancia, rekalcitrancia, „kekeckedés”, visszabeszéd, „maga megjátszása”, kapcsolási hibából származó feleselési inger, visszacsatolásos önfelbujtás, zendülés és lázadás olvasható ki, a felnőtt Gazda könnyűszerrel lerúghassa az emeletről; és a lépcsőn lebukfencezve úgy hulljon ezer darabra – hogy örök időkre elmenjen a kedve a „kekeckedéstől”.
Három kivitelben kerül forgalomba α) ordináré β) úri-szokvány – és γ) luxuskivitelben.
Az ordinárénak a daróc rabruha ajánlatos, az úri-szokványnak a néprajzi hímes gúnya, a luxusrobotnak pedig a különleges fémplasztik körfityuláré, különböző színkölteményekben.
A luxusmodell extrái: kettős hálózat, dupla csuklumokon csukló duplumok, hibamozgástalan himbamozgás-stabilizátor kifogástalanítás, szupertantál-elektron karosszéria és sok más egyéb, miáltal rövidzárlat, konyhai karambol, csürüszk-nyivák és dörrgörzörej, valamint oldalsiklás, felbuksengezés és önleforrázás kiküszöbölve.
Ennyiből is láthatni, hogy a luxusmodell a diadaltudomány meghaladhatatlan vívmánya; bár ebbeli tetőzését majd akkor éri el, ha a (mindhaladólagos és oly dicséretes) szeretetvallás erre is kiterjeszti a maga törvényét, és lelkünkre köti, hogy bánjunk robotcselédünkkel emberségesen; mert gépileg bár és ha kölcsönbe is, de tartályán – lelke van.
Megeshet, hogy az ideális háztartási robot elsózza a levest; de csak egyszer teszi. Egy tárcsaállítás a farszerkentyűn – és saját korbácsállítással, a maga ütenyérzékeny farfertályán megkapja a maga önkimérte korbácsporcióját, a flagellatúrát kielemzi, beprogramozza, és legközelebb már nem sózza el. Levesfőző tudománya is tökéletesbedik, mágneses memóriadobja szüntelenül okosodván.
Az ideális háztartási robot után óhatatlanul megjelenik az ideális ház körüli robot; a kertészrobot; az építőrobot; a gyárépítő- és töltőrobot; a robotgyártó robot;
a gyárát és robotját egyaránt gyártó robotbrigádvezető robot;
majd a selejttenyésztő telepek üzembe helyezésével az első vészes kajlaság, a gépi csámpa, rugalmatlan penderedés és az üzemzavaraiba belezavarodott, gátlásos üzemeltethetetlenség.
Megjelenik a magas temetőfallal elkerített különtelepeken a robottemető; a robothullákat összeszedő dögelszállító robotcsandala; végül ahová a kidobott, de még bicegőképes robotok kasztja süllyed: a gépi sintérek és pecérek hada. Mert ha robot lesz dögivel, döge is lesz csőstül, eltakarítanivaló.
A karbantartó robotokról nem is beszélve. Ezek oldalazó heremozgással közelítenek és sompolygásukból látnivaló, hogy műszerész-kunyeránsok és olajkanna-paraziták: más egyéb, mint karbantartás, nem telik tőlük.
Míg egyszer, a Számvevőségen, egy utánszámító matematikus robot ki nem veti, hogy a belegyártott gyorskopásra és alattomos gerinctörésre szerkesztett utolsó szériánál van egy határeset, amelynél a kifizetődés mértéke megüti a ki nem fizetődés mértékét. Vagyis hogy a művi anyagfáradás következtében dögrovásra kerülő robotnál van egy primitívebb, de gazdaságosabb megoldás, amely kisebb befektetéssel marginálisan jobb amortizációt ígér. És a robot-szuper-komputer-emelet kupaktanácsa az ajakos tojókán kitolja és meghirdeti a mindentudó mágneses dob hm-hm-hm-javaslatát.
Az ideális robot – az ember.
Mikor keresztelnek el egy „robotgépet” robotnak? A nyelv lélektana azt mondatja velem, hogy akkor, amikor a gép antropomorf megjelenésű; ha kétlábú, ha manipulátora kéz formájú; ha fejre emlékeztető felső búbja van, abban meg „szeme” – és egyáltalán, valamilyen gépelemében, mozgásában emlékeztet az emberre. A funkció alapján sohasem minősíthetnénk egy gépet „robotnak”, még akkor sem, ha monoton ismétlődő műveletet végez; egyszerűen, mert nem tudunk megszabadulni a nyelv lélektanától, amely azóta, hogy a regényes robotromantika csatornái felől állandó tápot kap, az emberforma robotban még mélyebb gyökeret vert.
Pedig jó ideje gyártunk gépeket, mindig csupán a műveletre összpontosítva figyelmünket: a funkció termékenyíti meg kitalálókánkat. Járógépeink nem a lábat vették alapul, nem művégtompok járdalló talpantyúin billegnek – hanem gurulógépek. Írógépeink sem a kéz író mozgását próbálják leutánozni, és senki írógépet nem nevezne „robotnak”.
Nagyon elképzelhető, hogy a „robotember” a szórakoztató ipar vadhajtása csupán, a sci-fi-romantika minidrakulája, és az is marad; gépeink továbbra sem fognak emberre hasonlítani, és ha csak innen fenyeget a rabszolgaság rehabilitálásának veszélye – ahogyan az öregúr szemfényvesztő parabolája érzékelteti –, akkor nyugodtan alhatunk.
„…A csillagsugárvasút utasai éktelen dördüldözésre lettek figyelmesek. Olyan csattogásra, mintha ezer vasúti híd rácsostartó tömege zuhogna ezer sziklaszakadék tátongó fenekére… Honnan is gondolhatták volna, hogy ami onnan mélyen alantról a színek-fények tünékeny oszladozása, az innen, ilyen magas-közelről irtózatosan robajló hídszakadás. A szivárvány hídja leszakadt alattuk…”
Tudományos kalandregényféle, elveszett juvenilia egyik fejezete kezdődött így, a szivárvány leszakadásával.
A tudományos, politikai-filozófiai utópiák csábító szivárványok voltak eleinte, melyek ívén mind feljebb hágdalva, könyeztető-kacagtató könnyűséggel eddig soha nem látott felsőbb régiókba emelkedhet az ember.
Campanella sötéten irizáló Civitas Soliszától Fourier megkapó és eredeti Phalanstère-látomásáig, Bacon Nova Atlantiszától Étienne Cabet órára, percre beprogramozott Ikáriájáig a szerető szigor, a filantróp türelmetlenség és valami indokolatlan, robusztus optimizmus ilyen vonzó, ilyen szivárványos képeket vetített előnkbe, melyek a történelem ismerőjét jobb meggyőződése ellenére sem hagyták nyugodni álmán16. Ám a szivárványhíd csakhamar leszakadt, fülsiketítő dördüldözése nagy késéssel, csak most jut a fülünkbe; pedig a rém rettentő képek hosszú sora már Pangloss kalandjaival elkezdődött.
*
Az új utópia ugyanolyan didaktikus, mint a régi volt; de rémítgetésével a veszélyekre figyelmeztet.
A régi „államregényekről” kiderült, hogy tervezett megvalósításuk naptárunk imaginárius évezredeire halasztódik; az új utópiák viszont a jelek szerint rosszul becsülték a naptári időt, és a távoljövő helyett, ahová kivetítették, „Rettentő Látásaik” rövid évtizedek alatt a nyakunkba szakadnak – sőt, vannak, amelyek jóslataikkal elkésnek.
A kisportolt képmutatás és puritán önsanyargatás angol övezetét oly jól ismerő Samuel Butler, Erewhon-jában, a gépkultúra fenyegetésének elhárítására olyan, jobbadára költői, jelképes orvoslatot javall, amely már akkor túlhaladott volt: betiltani a gépeket, visszaparancsolni az ipari forradalom utáni társadalmat az ipari forradalom előttre.
Huxley a Szép új világ rémképeinek megvalósulását, az alfa-, béta-, gamma-emberek szervilis munkáshadseregének a kitenyésztését „Ford után 632-re”, a harmadik évezred közepére teszi; pedig a „dolgozó” biológiai előállítása génszereléssel alig van 30–40 év távolában; a forradalomra organikusan képtelen, munkára-fegyelemre átoperált, „átnevelő kórháztelepekről” kikerülő, megműtött helótakaszt gondolata különben már H. G. Wells Az első ember a Holdon c. regényében felmerül17.
Orwell 1984-e (e mestermű Keleten ismeretlen) fényét és hatását vesztve kókadoz, oly közel került a megvalósuláshoz; s immár tanúi vagyunk, hogy egyik-másik jövendölése – pl. a józan ész kiherélése gyermekkorban és az elme és a nyelv rákondicionálása a hazugságra – ma már a közélet mindennapos jelensége, s nem kellett 1984-ig várnunk, hogy mindenki a valótlanság függvényei szerint fogalmazza mondandóit értelmezze a hallottakat. A manipuláció inverz művelete ma már társadalmilag annyira kötelezővé vált.
A tanító célzatú modern utópiák figyelmeztetnek az alávettetés, a lealjasítás, a szellemi megnyomorítás veszélyeire; de a rabszolgaság történelmi felmerülésére nem. Talán azért nem, mert a modern fehér civilizáció a szót is tabutizálta; talán mert életérzésétől koridegen, szótárából hiányzik. Pedig, mutatis mutandis, a rabszolgaság felmerülése és fogalmának modern, jogi és társadalmi tartalommal való feltöltése három irányból is fenyeget: a néptulajdonos osztály – a biotechnika – és a volt gyarmatok revánsmentalitása felől.
Nincs kizárva, hogy apám rossz csillagsugárvasútra szállt; az én szivárványom még nem szakadt le.
De hogy ne folytassam ezt a tőlem oly idegen képes beszédet, hadd ismerjem el, hogy az öregúrnak, behozhatatlan előnye van: juveniliái – melyek egyszerre kétfelől mutatják a dolgokat: mélyen alantról és magas-közelről. Jómagam (koromnál fogva) juveniliánál egyebet nem írhatnék – ha valaha írni szándékomban volna – az „elveszett juveniliák” különös műfaját pedig csak nagy sokára művelhetném.
Apám kétségkívül helyesen látja, hogy a modern utópiák elvárásaihoz képest felgyorsult az idő, az események sebesebben özönlenek-zuhognak; de hamisan ítéli meg azok valóságértékét, és e próféciákat úgy kezeli, mintha telitalálatok volnának. A kibontakozó valóság életteljes zsúfoltságához képest szembeszökő az utópiák gyéres vázlatossága, formai és tartalmi tévedéseik tömkelege pedig megmosolyogtató. A valóság emberközelből mindig emberséges, sokkal emberségesebb, mint ahogy bennünket jósoltak; mert mi már benne élünk, és nekünk vakablaknál világosabb, mennyire mellétaláltak. Így válnak ezek a „rém rettentő képek” komikussá.
Nem mintha nem lett volna olyan utópia is tucatjával, amely a rabszolgaság történelmi felmerülésével ijesztgeti a tévé teljes kényelemben rémüldöző nézőit; a csillagközi vetélkedés fantasztikus-primitív kalandsorozatai, amelyek témaköre abból a könyvtárat betöltő agyrémből táplálkozik, hogy a Földet megszállja és lakosságát rabigába hajtja felsőbbrendű gonosz-okos csudalények idelátogató bandája az űrből – de a csillagközi utópiák alpári műfajuknál fogva elkerülték az öregúr figyelmét.
Ám ahogyan eddig, a műfaj belső elégtelenségénél fogva, a modern utópiák megszégyenültek a belakott valóság emberi arculata előtt, és mindenestül mellétaláltak, bizonyosra veszem, hogy ezek a mi csillagközi rabszolgaságunkkal rémítgető látványos utópiák is odahervadnak majd, ahová a Kasszandra-jóslatok sírvirágai. A szabadság fogalmi átértékelésével párhuzamosan – a szabadság kiteljesedése felé haladunk: az én szivárványhidam szilárdul áll.
Még modern időkben is akadt gondolkozó – Locke –, aki a hadijogon szerzett rabszolga státusát véglegesnek és helyesnek tartotta. A hódítóval szemben elvesztett háború már eleve „igaztalan ügyért” folyt, az „urára lázadó” hadifogoly, ő és minden ivadéka, joggal és méltán fizet rabszolgasorssal és teljes alávetettséggel.
Ilyen kiszolgáltatott dologi tulajdonná, s mintegy törvényen kívüli kétlábú barommá redukálni az embert – amilyen a Cato-féle rabszolgaellenes törvények előtt volt – ma már nem lehet. De vannak a rab életének olyan mozzanatai, amelyek azon túl, hogy sokat levonnak az ember szabad státusából, eltolják a skálán a rab élet felé. Ilyen a szabad mozgás, a szabad lakhelyváltoztatás és a munkapiac szabad alakulásának megvonása – lehetetlenné tétele.
A „szocialista” polgárdiktatúrákban a tervgazdálkodás szabad rendelkezést jelent a természeti erőforrások és bizonyos mértékben a munkahadsereg fölött. A tervgazdálkodás zavartalan működését semmi sem veszélyezteti jobban, mint a munkaerő-vándorlás. Egy olyan földrésznyi országban, ahol – a történelmileg elkésett jobbágyfelszabadítást leszámítva – alig történt egyéb, mint hogy az örökbe kapott posztfeudális rendszert In Partibus Agricolarum ipari hűbériséggé értékelte át a „forradalom”; egy olyan földrésznyi országban, ahol jobbágy és közember „utazási engedély” nélkül nem mozoghatott, senki sem csodálkozik azon, hogy a „forradalom érdekében” megmaradnak a belső útlevelek.
A szabad mozgás nagymérvű lecsökkentését célzó belső útlevélkényszer hatását csak az érzi, aki utazni akar; mielőtt idáig jutna, rá kell jöjjön, hogy mozdulni sem tud, hiszen:
a) az irányított tájékoztatás csupán a munkaerőhiány állami célterületének helyzetét ismerteti, és nem árulja el, mi a munkapiac helyzete ott, ahova menni szeretne;
b) szembetalálja magát a néptulajdonos osztály munkahelyváltoztatást tiltó, illetve megnehezítő rendelkezéseivel,
c) az iparközpontok állandó válságos lakáshelyzete megbénítja már indulásnál: retteg, hogy elveszíti a fedelet a feje felől – és retteg, hogy ahova indul, ott nem találna fedelet.
*
Szakasztott úgy, ahogyan az ókori Babilonban a (tehetős iparosemberré felvergődött) rabszolgának is lehetett rabszolgája – itt is akad „maga-megbecsülő” állami továbbszolgáló, akinek váltig örömére, véghetetlen vigaszára van, mennyi sok „borotváltfejű” készségeskedik a keze alatt – vén mogorvák, fiatal ugrifülesek. Ő a kulcsos, nála a bélyegző, figyelme megoszlik a pálinka és a blokkolóóra közt, emésztése hatalmas.
Szakasztott úgy, ahogyan az ókor rabszolgapiacain rabszolga adta el a rabszolgát – itt is akad, aki a néptulajdonosoknak a kezére jár. A manipulált közhangulat azonnal ellene fordul azoknak, akik az élet silány minőségét a maguk egyéni nyughatatlanságával, „mehetnékjével” tovább rontják – arról nem is beszélve, hogy ez a megrablottságába mind jobban belesulykolt emberállomány, ravaszul, felülről ápolt világhatalmi sovinizmusában minden ellenzékiséget azonosít a hazaárulással.
Hogy a napjainkban a felkapott „ipari hűbériség” nem szerencsés terminus? Nagyon is jogos ellenvetés.
Mert jóllehet az ún. „forradalom” kezdeti szakaszában országról országra eljátszották a földosztás, a gyárátadás didaktikus kutyakomédiáját; de még csak a XVII. századi, Harrington-féle javaslatig sem jutottak el (hogy a föld „róta szerinti sorsolással”, szabályos időközönként cseréljen gazdát); hanem az állami-félállami tulajdonba (parancselit-tulajdonba) vett földön, búzagyári jobbágyként, illetve álszövetkezetek foglya gyanánt odakötötték megmívelőjét. Az a didaktikus „fejlődési szakasz”, amely a gyárak „forradalmi” munkástulajdonát hirdette (TIÉD A GYÁR…), olyan idejét múlta, hogy jelszavaira hovatovább már senki sem emlékszik; és csak a kollektív álszerződések, a „szocialista” munkaviszony gúzsba kötött dolgozója a megmondhatója, hogy „saját gyárában” mennyire kisemmizett.
A rabszolgaság ravaszul átfogalmazott, jogilag finoman korszerűsített, lélektanilag elmésen körülpárnázott, a modern munkáslégióknak is palatábilis változatát a néptulajdonos osztály úgy fogadtatja el, hogy egyrészt a „megdolgozott” tömegek mazochista áldozatvállalására apellál (rájuk igézve a kereszténység millenarista reményeit); másrészt szelíd erőszakkal, az apit-prop. katéterén át beadagolva a köztudatba – úgy tünteti fel, mint a „demokratizmus kiszélesítését”.
Az ergasztulum jellegű életkörülmények országos, akut kellemetlenségeit amúgy is nehezen viselő emberállomány lassan enged a rákondicionálásnak; csakhamar akad hólyag, aki rákapcsol: véleménye kényelmes és ragályos.
Idővel, a közmegegyezés jegyében és az általános dögszürkeség országos letargiája hatására a lakosság de facto átlényegül emberállománnyá, „szabadsága” a szabadság egy államilag engedélyezett, körülírt darabja, melyre a néptulajdonos parancselit adja a pátenst; végül a zöm már „szabadságnak” hiszi azt, hogy a néptulajdonos osztály minden alattvalót „egyformán” birtokol – nemeslelkűségében erre kínosan ügyel. Meggyőzték: hiszen dühöng a „demokratizmus”.
Attól kezdve, piros betűs megemlékezéseken, kígyózó embermilliók közt, hajadonfőtt, kezdi „szeretni” a gazdaelitet; s megkeményített vonásai mögött elérzékenyül. A közmámor sajgató hullámában a díszemelvény alá érve már esküszik rájuk, tűzbe menne értük. Hogy is ne menne: csak a vak nem látja, hogy odafönn a goromba méltányosság – „aranyszívet” takar.
A dekabristák kivégzésétől a cárizmus bukásáig közel egy évszázad telt el. Mégis sokan engesztelhetetlen haraggal fordulnak a korszak felé, mint valami történelmi vésztörvényszék, és számon kérik a cári rendszertől, hogy elzárkózott az „eszmék” elől; éspedig nemcsak a „haladás”, a „felvilágosodás” – hanem az aulikus, a hithű és cárhű reformok eszméi elől is, vagyis minden törekvés avagy megmozdulás elől, amely az „eszme” gyanúját vonta magára. Így hát méltó – sőt megérdemelt „büntetés” volt a forradalom, úgy, amint következett.
Legyünk ebben olyan vérfagyasztó tárgyilagosak, ahogyan az öregúr próbálja, „űrlátogatóhoz” illő szenvtelenséget erőszakolva magára. Négy nemzedék élt ez alatt az évszázad alatt, zömmel soha meg nem tudta, hogy a birodalom a forradalomba „rohan” (tegyük mindjárt hozzá: kísérteties lassúsággal), a négyből három viszonylag boldog, de legalábbis nyugodalmas élet után hunyta örök álomra szemét, és gyakorlatilag senkinek biztos előre tudása nem volt arról, ami következett.
Ám apám, mihelyt a maga korához ér, megfelejtkezik „űrlátogatói” jó neveléséről – megfeledkezik arról, hogy egy korszakegységen belül a benne élők nem érzékelik sem a „hanyatlást”, sem a fenyegető véget; hogy egy-két fantaszta látnoktól eltekintve, akinek a szemébe villannak a jósvillámok a látóhatáron (úgy, mint abban a régi rómaiak hittek), egy nemzet, amelyre 92 éven át nem robbantották rá a mennyezetet, nem képes sem érzékelni, sem élete normatív elvévé tenni azt a romtengert – ahogyan rendszerét az utókor látja, lerobbantott mennyezeteivel.
Szem elől téveszti, hogy a forradalom hatvan éve máris akkora korszakegység, amelynek kialakult terelőkorlátjai közt immár harmadik nemzedék éli hétköznapjait, senki vizionáriusnak nincsenek biztos értesülései a rendszer jövőjéről – kátyúiról avagy váratlan hadiszerencséjéről – éppen ő, a tétel hirdetője, hogy a társadalom kényszermozgás, megfeledkezik arról, hogy AZ a társadalom IS kényszermozgás; hogy senkit személy szerint elővenni és felelősségre vonni nem lehet azért, mert a társadalmi kényszermozgás következtében a vezetők és vezetettek viszonya, a munka megszervezése történetesen úgy alakult, ahogy alakult. Hogy semmiféle történelmi számonkérő széknek nincs joga a „belső útlevelekkel”, az engedélyhez kötött helyváltoztatással példálódzva – az intézményes rabszolgaság vádját a rendszer fejére olvasni, ami ha nem vélelmezhető, hát „szagolható”.
Az öregúr sohasem fogja bemesélni nekem, hogy ez is, mint minden társadalom, nem természetes képződmény; mert történt, ami történt, mégiscsak életképes képződmény keletkezett, az a társadalom jobban leküzdi irányított válságait, mint a kapitalizmus a maga kríziskirobbanásait. Különben is, sohasem juthatott volna el idáig, ha a „gazdaelit” és a jogviszonyaiban oly infinitezimális százalékig „tulajdonolt” emberállomány között, együttesen és külön-külön, nem alakul ki valamelyes consensus. Úgy hogy az öregúr részéről a rabszolgaság kísértetlátása a kancsallátás erőszakolt, történelmietlen terminológiája csupán.
Inkább tetszetős és leíró, mintsem oktörténeti megállapítás, hogy amit az ókorban a rabszolgamilliók végeztek, azt ma a technika végzi el. Mert ebből – helytelenül – az is következnék, hogy ma a rabszolgaság egyúttal lehetetlen.
Akik unásig csépelve népszerűsítik azt az eszmét, hogy „a technika az ember észlelőképességének, munkapotenciáljának a kihosszabbítása”, megfeledkeznek arról, hogy a technikát odáig is lehet „hosszabbítani”, ahol a biotechnika kezdődik. Mutagén behatásokra, új nukleázok, ligázok alkalmazásával oly örökletes tulajdonságokat lehet előállítani, amelyekkel a népállomány egy hányadát felruházva, kitenyészthető az engedelmes, boldog robotember – a fiziológiás rabszolga. A „Szép Új Világ” szabad polgára. A szabadidő átalvója. Futószalagok szerelmese, lélekölő munkafolyamatok megszállottja; az „embertelen” monoton dögszürkeség megadással viselője.
Az az elit, amely atomarzenált állít elő egy ellentüntetés-mentes országban, nem fog visszariadni attól, hogy a génsebészettől kizsarolja annak a zendülésmentes emberállománynak a művi előállítását, amely a rabszolgaságot a génjeiben hordja.
Rekapituláljunk. Hol, hogyan s mikor kezdett fenyegetni e második irányból a rabszolgaság történelmi felmerülése.
Eddig is épp eleget hallottunk biológiai fegyverről. Úgy képzeltük, olyan fegyver, amelyet háború esetén az elpusztításunkra törő hatalmak ellen vetnek be. Sohasem gondoltunk arra, hogy békében – ellenünk, emberállomány ellen is bevethetik.
1940 óta tudjuk, hogy kivételes körülmények között a röntgensugaraknak is mutagén hatása van. A mesterséges genetikai mutációk rémképe 1974-ben derengett fel, amikor is lehetővé vált az örökletes tulajdonságokat hordó nukleinsavak szerkezetébe való beavatkozás – a génsebészet. Elviselhetetlen erkölcsi felelősség szakadt a kutatók nyakába, melynek súlya alatt megbénultak a laboratóriumok; a kísérletekre kétévi kényszermoratóriumot rendeltek el, s ezt csak 1976 januárjában oldották fel, amikor az Egészségügyi Világszervezet síkra szállt a DNS-ekkel (dezoxiribonukleinsavakkal) való kísérletek folytatása, illetve az örökletes tulajdonságok hordozójának szintetikus előállítása mellett.
Ma már a laboratóriumokban rendelkezésünkre állnak az első mesterséges gének, s nem is olyan távoli, nem is olyan utópisztikus lehetőség a rendellenes, illetve „nemkívánatos” gének eltávolítása; behelyettesítése.
A tudományelmélet egyik sajnálatos sarktétele, ami ellen mit sem tehetünk, hogy ami egy tudomány paradigmájában potenciálisan benne van, az – minden esetleges erkölcsi szörnyetegsége ellenére – előbb-utóbb megvalósul.
*
Náci haláltáborokban lelkiismeretlen orvosok zsidó foglyokon kikísérletezték a mélyhűtéses műtétet. A szőke bestiákat Nürnbergben bíróság elé állították, az ügyet ad acta tették.
Két évtizeddel később az Egyesült Államokban, fegyintézetekben toborzott önkénteseken kipróbálták (és mintegy novumként tálalták) a mélyhűtött páciensen végrehajtott operációt, bizonyítva a vérzésmentes „hidegműtét” előnyeit a „meleg” anesztézissel szemben. Ezzel kvázi erkölcsileg igazolták és dokumentálták, hogy járható út.
Nem tudom, a génszerelés alkat- és habitusformáló műtéteit ki, hol, hogyan fogja erkölcsileg igazolni (avagy erkölcsi igazolásának fölöslegességét posztulálni); de nem hunyhatunk szemet afölött, hogy ez a mutatív génsebészet a biológia paradigmájában potenciálisan benne van.
Ami Aldous Huxley regényes előrejelzése szerint a harmadik évezred közepe táján volt légyen esedékes, előbb nem fenyeget; ami ellen Wells több exhortatorikus utópiájában felemelte szavát – az itt van kézkinyújtásnyira.
Az ezredfordulóra művi úton előállíthatóvá-kitenyészthetővé válik az ideális robot – nem a háztartási, hanem az ipari dolgozó.
Az ideális ipari dolgozó ismérvei:
1. kalóriaszükséglete alacsony;
2. ébren és álmában – szolgálatkészsége konstans;
3. serény és fáradhatatlan. Végelfáradás esetén sommásan kicserélhető;
4. járósebessége a rohanásig fokozható, amikor is maximális (normája növelhető, normások sűrű előrfordulása ellen nem emel kifogást; munkaverseny-koefficiense jó);
5. nagy járósebessége ellenére vágyolgásmentes (nem vágyik el máshová, és ha másutt van, visszavágyik);
6. lévén mint munkaerő, született nem vándorló, lakásigénylő álmainak a netovábbja: a szolgálati lakás (tudatilag betervezve);
7. munkaszeretete gyógyíthatatlan szenvedély. Javított modelljében „vidám dúdolásra” begénszerelve, magas hőmérsékletet, nagy nyomást, keszonmunkát, búvármerülést, szputnyikkarbantartó űrbumlizást, minden huzamos, hiábavaló, sziszifuszi robotot jól és zokszó nélkül tűr;
8. emberforma. Jól beleilleszkedik az állami idillbe és nem rí ki belőle;
9. ad magára. Begénszerelt elitsovinizmusában valósággal óhajkitaláló és gondolatolvasó. Minden tettét eltölti az „önkéntesség” robotszabadsága; rágénszerelt kezdeményezéseiben „tetterős”.
10. nem szerkentyű – ha az lenne, puccsra készülő ellenséges csoportok kártevésre, sztrájkmegmozdulásra, fegyveres zendülésre is beprogramozhatnák – hanem olyan hús-vér robot, amelynek begénszerelt („szorosra kondicionált”) államhűsége (az inger előrehaladásának törvénye értelmében) egyirányúsított, lezárt és irreverzibilis;
11. munkaedzettsége és szívóssága ellenére a tízéves kisfiúnál nem magasabb; miáltal kis helyen elfér. Szapora sorakozó, gyorshajlongó, minélfogva jó hatásfokú és magas termelékenységű: még a legpiszkosabb munkát is szemlesütve és fintorgás nélkül csinálja – ha szemét felvetné, avagy fintorogni merészelne, a parancselit kitenyésztett (begénszerelt) kétméteres keretlegényei vagy lerúgják a lépeső tetejéről, vagy fegyvervégre veszik.
*
A Nyugat félanarchiáiban, ahol a fellazulás eléri a szakszervezeti diktatúra fázisát, a veszély kevésbé fenyeget. Kevésbé fenyeget mindaddig, amíg a „forradalom” látványos színrehozatalával a megújuló elit magára nem talál. Innen kezdve megy minden, annak rendje-módja szerint, hogy öröm nézni.
A párt nyugati szálláscsinálói, a szakszervezetek lebukfenceznek a hatalom citadellájáról, és az elit segédszolgálatosaiként (mint politikai eunuchok), elkezdik ártalmatlan áltevékenységüket. A szakszervezetek pártszerűsítésével, elsorvadásával, beolvadásával elhárul az utolsó akadály is a génszereléssel létrehozott – hatalmi körök és működési funkciók szerint különválasztott – kasztok kitenyésztése elől.
Hogy ebben az elsőség kétes dicsősége vajon kit illethet – arra már utaltam az elején. Mert lévén, hogy az erkölcsi skrupulus nem politikai kategória, pillanatig sem kétséges előttem, hogy a rabszolgaságnak e biológiailag szervült, felszabadíthatatlan-lerázhatatlan, jogilag kifogástalan fajtája melyik elit felől fenyeget.
Hasad az atommag – szerelik a gént. Népszerűsítő frázisokkal ijesztgetik a tömegkommunikációs eszközök narkotikumára rászoktatott fogyasztói társadalmat.
Feltéve, hogy az öregúr okoskodása matematikai jellegű levezetés, s nem pedig intellektuális epicentruma az elvénülés lélektani földrengésének – két kifogásom is van érvelése ellen.
Felnőnek az egzakt tudományok, ugrásszerűen felszökik veszélygörbéjük. Ám ebből sem nem következik, sem nem tartozik a valós lehetőségek világába az, hogy feladjuk akár az atomfizika, akár a mikrobiológia most feltáruló új kutatási területeit és az új eredmények gyakorlati alkalmazását rendre, amint arra a laboratóriumokban megérnek. A tudománytörténeti „új lépcső”, hiába is tagadnánk, hogy minőségi változást jelent; de ennek lényege a veszélytényező új elemének szerves beépítése.
A veszélyek ugrásszerű megnövekedése megköveteli, hogy új viszonyszámok szerint kezeljük, idejében felismerjük a baj irányát, veszélypotenciálját, és kidolgozzuk a megelőzés, elszigetelés technikáját – mint amely ezentúl a laboratórium fehérköpenyeseinek erkölcséhez, tudományfegyelméhez és napi rutinjához hozzátartozik. A velük való ijesztgetés, a tőlük való megfutamodás: hagyjuk ezt a népszórakoztatóknak. Atombombára ágyaztunk, s még eddig nem robbant fel velünk az ágy; a génszerelés mérges növénye díszlik nappalinkban, de eddig nem éreztük meg káros kipárolgásait.
Másik ellenvetésem: apám ezekből a nagyon is valós veszélyekből politikai kérdést csinál, és ugyancsak elveti a sulykot, amikor azt állítja – kiváltképp a keleti „polgárdiktatúrák” felől fenyegetnek. Mire alapítja? Hogyha feltenném a kérdést, a két rendszer közül melyiké lesz az a kétes értékű elsőség, hogy reaktoraikból szélsőséges városi gerillák hasadóanyagot lopnak, és legyártják terrorbombájukat: melyik társadalmat „ejthetik foglyul”, tarthatják túszul elsőnek, hogy végrehajtsák az első atomzsarolást? Az öregúr, ha következetes, nem zárkózhat el az egyetlen helyes felelet elől. A „félanarchiákban” inkább nyílik alkalmuk arra, hogy – akár konspirációval, akár kommandórohammal – hasadóanyagot szerezzenek.
Ugyanígy áll a helyzet a „génszereléssel”. Ott, ahol az állam katonailag ellenőrzi laboratóriumait, sokkal valószínűtlenebb, hogy felelőtlen elemek a biotechnika új útjaival visszaéljenek.
Tudom, nem „lovagias” az intellektuális elmekonstrukciót – kigondolójának lélektana felől orvul hátba támadni; de nekem kisebb gondom is nagyobb, mintsem hogy a görögség gesztusait majmoljam. Utóvégre ez az igazság, s bármi bántó, ki kell mondanom. Nem állítom, hogy az aggságba zuhanás lélektani földrengése villódzik itt epicentrálisan az értelem síkján, és épp ezért az öregúr gondolatmenete önmagában nem áll meg, nem lekerekített egész – ez túlzás volna. De már jó ideje annak a sanda gyanúja kísért, hogy az öregúrnak „jövőfélelme” van – oly komplexum, amely éppenséggel nem rendkívüli, nem a kivétel, hanem a szabály.
A baj ott kezdődik, ha ez a komplexum elhomályosítja ítéletét, sarkítja sugallatát, eltorzítja intellektusát. Pedig ha felgondolná, a rémségek micsodás viharzónájában élte le életét – hogy ha szülei szemével tekinti, mekkora rettegéssel nézhetett volna a jövő elé!… A repülés feltalálói nem láthatták előre a repülőgép-eltérítés veszélyét; de azért – repülünk. A biotechnika profilaxisáról, gyógyeljárásairól nem mondhatunk le csupán azért, mert a „génszerelés” a rabszolgatípus kitenyésztéséhez vezethet.
Az öregúr megörökölte nagyapáink ásatag rettegését a jövőtől: „életkor-korrelátuma” gondolkozik helyette – saját vermébe esett.
Mostanság, hogy az írni-olvasni tudás statisztikailag mindinkább csökken, a könyv ömlesztett ipari sajttá – az olvasás szégyellni való titkos kéjelgéssé válik, gyakorta eszembe jut Rivarol mondása arról, hogy a nemzetek csillogása akár a fémeké, csupán felszínes, s hogy még a legcivilizáltabbak is oly közel állnak a barbársághoz, mint legfényesebb acél a rozsdásodáshoz.
S ugyan mit gondoljak azokról a „népekről”, amelyek alig ébrednek rá, hogy „népek”, máris az írás-olvasás elől tunya sértődöttségbe, a rájuk tukmált nyugati civilizáció elől ingerült passzivitásba menekülnek? Mit azokról a – lélekszámra európai nemzetekkel felérő – közép-afrikai törzsekről, amelyek a beléjük tömött F.A.O.-segélyt, ajándék vetőmagot, ajándék szakértelmet a mezőgazdaság elsajátítása-beindítása helyett csak felélni tudják?
Hasuk megtelik, mint a duda, utána dacosan éheznek; nyugatról pénzelt reklámhadjárattal világgá kürtölik cirkuszi koplalóművészetüket, s mialatt milliószámra végigülik a fehér faj lelkiismeretét, tüntetően visszalökik a Fehér Ember Gyámkodását. De visszaküldik-e az odahajózott szállítmányait?
A legtöbbjének európai értelemben történelme sem volt, s haragvó csácsogásából csak az derül ki, hogy szigetein még mindig a „Cargo” kultusza kísért. A Harmadik Világ mai jellemzői: a folklorisztikus öntúlértékelés – és a Kártérítési Komplexum.
A Fehér Ember a Harmadik Világnak, a felfedezésektől számítva, a kiontott vér és az elrabolt arany ötszáz éves tőkésítésével, kamatos kamatjával – akkora kártérítéssel tartozik, amennyi, vérben és aranyban a világon sincs.
A gyarmati népek háborgó ingerültsége mértanilag egybevág a volt gyarmatosítók bűntudatával, ennek széltében divatos kultusza pedig a jajongást felerősítő, szerfölött rezonáns baloldal célkitűzéseivel. Az persze a volt gyarmatosítókban fel sem dereng (és ez – a megfutamodást glorifikáló – intelligens kretenizmus külön diadala), hogy a felfedező-gyarmatosító ük-ükapák félezer éves bűnét hártyavékonyra rágta a történelmi erózió; hogy nincs ilyen „kötelezvény”; s hogy a mardosó önvádnak nincs sem történelmi, sem politikai árfolyama.
Annyi már a megnyitójátékból is látható, hová vezet a Nyugat lélektani leromlása – e személy szerint el nem követett, e képzelt történelmi „bűnök” vállalása – ha minden ellene fordul.
A népesedési statisztikák tanúsága szerint a biológiai hódítás veszélye mindenkor fennáll. Hogyha a tetejébe a népességrobbanás akkor történnék, amikor a művelt Kelet és Nyugat évtizedekig tartó patthelyzetben semlegesíti farkasszemet néző erőit, és Afrika néger törzsközösségei, a Harmadik Világ sárgáival-barnáival összefogva, lerohanhatnák Európát, fölöttébb valószínű, hogy habozás nélkül valósítanák meg a rabszolgaság legősibb, legelaljasultabb atavisztikus formáit.
Mindenki rabszolga, aki fehér.
Elégszer hallottam, kéretlenül megnyíló fekete lelkekből – feketék szájából.
Ez az álma a legtöbb fekete ösztöndíjasnak, aki az Egyesült Államok egyetemein, közköltségen tanul; s tegyük mindjárt hozzá: angolul fogalmazott álma – minthogy hat-nyolc nemzedékkel előbb elvesztett törzsi nyelvét azt sem tudja, hol, merre, mi fán keresse, s az angolszászok még nem jutottak arra a gondolatra, hogy a saját nyelvüket vesztett ellenséges nációktól, az angol nyelv használatáért világszerte bérleti díjat szedjenek – amiből fedezhetnék a „fejlődésben lévőknek” (?) folyósított segélyek adminisztrációjának egy részét.
Olyan véleménnyel is találkoztam, hogy az amerikai campuszok négerlázadásai a hatvanas években: próbaháborúk voltak a legszebb afrikai hagyományok szerint; hogy belemérgeljék magukat az öldöklésbe, és megismerjék a vérszagot. A lerohanás mámora ott volt; csak épp a stratégiai felvonulás hiányzott hozzá a világtérképen, mint ami egyelőre lehetetlen.
Ez az a „külső proletariátus”, amelyben a kereszténység puhító-züllesztő elvei nem munkálnak. A folklorisztikus öntúlbecsülés a lélektani védekezésük; a Kártérítési Komplexum a támadás lélektani mechanizmusa.
E népmilliók tudatában a krisztusi személy és tanítás helyén már ott az a kategorikus nulla – a taszító erőtér üressége, amelynek történelmi holtpontja felé az elvénhedt valláskonglomerátum Európa szekuláris országaiban is elindult, de bénító hatása alól félő, hogy elkésve szabadulunk.
A még sokkalta primitívebb, de vigorózusan előretörő mohamedanizmussal (mely mint a Fehér Kereszténységgel szemben kijátszható kártya, mindjárt „kedvesebb”), az egyetemeken beléjük ojtott százados rancune-ökkel párosítva a gerillaháború politikai expedienciáját, nem lennének különösebb gátlásaik, hogy a „megszállással” egy csapásra bevezessék a rabszolgaságot (tanúi lehettünk, éber álmaikban hányszor végigábrándozzák ezt a visszavágó gyarmatosítást!) – megint csak halomra döntve azt a szerencsétlen elméletet, hogy miután aretéje szerint az ókorban az intézmény a mai „technikát” helyettesítette, a modern technika korában a rabszolgaság amilyen szükségtelen, olyan lehetetlen.
Az elmélet hirdetői ugyanúgy – a vásár füzérláncán, megszámozva, nevüket-rangjukat felejtve és jószággá degradálva tolonganának abban az emberállományban, amelynek bicepszeit kedvtelten méregetné – japán gyártmányú elektronikus bicepszmérőjével – az új Fekete Gazda
egy olyan új világban, amely nem gúlaépítőnek, hanem „cirkusznak” – vadászcélpontnak, bestiális-jó szórakozásnak támasztja fel az intézményt;
egy olyan új világban, amelyben a hajcsárok elől a rabszolgának nehéz kereket oldania, hiszen a színével elárulja (mint valaha az ókorban, a leborotvált fejével);
ő a fehér;
aki Szent Ágoston szerint csak nyugodjon is bele, úgy kell neki. Ha egyszer – születésével – elkárhozott.
A „biológiai hódítástól” a fajelméletig egy lépés csupán – és nekem ezt a lépést eszem ágában sincs megtenni. A Nyugatot megrohanó „külső proletariátus” hamis elméletének felállítása attól a Toynbee-től származik, aki tudásával megbabonázta apámat, de mi Cambridge-ben csak „zseniális szamárnak” neveztük (az öregem szerint ahogyan a protofasiszta Nietzsche nevezte Victor Hugót – éppenséggel nem hízelgő koincidencia).
Jóllehet bizonyára haragosan elutasítanám a vádat, az öregúr gyógyíthatatlanul provinciális, Európa provincializmusa beleette magát szellemébe, írásaiba – hogy már szinte nem is bőszítő, inkább megindító, mennyire túlértékeli a fehér kultúrát. A Nyugat „szorgalma”, a Nyugat „ipari forradalma”, a Nyugat „ábécéje”, a Nyugat civilizatorikus missziója… Ha csak egyszer is el tudna szakadni a nyugati szemléletmód e nyomorult kizárólagosságától; filozófusi „függetlenségében” ha csak egyszer is azonosulni tudna más fajok, más kontinensek életérzésével, bioritmusával, másmilyen fontossági sorrendjével;
hogy amikor adva van a föld és a mag, nem kétségbevonhatatlanul és egyes-egyedül az a helyes, ha nekiesnek a földnek, és a szántásba elvetik a magot;
hogy a gabonatermesztés kényszerképzete nem mindenütt olyan európaias érvényű és elsődleges fontosságú;
hogy van olyan televény, amelynek láthatatlan termése a törzsnek fontosabb, jóllehet a „terméshozamot” az afrikai nem számoszlopokban tartja számon;
hogy más kultúrák talán közelebb kerültek azokhoz az üdvöt adó, életet szabályozó időtlen civilizációs keretekhez – amelyek sokkal kincsesebbek-becsesebbek, semhogy elcseréljék a hajórakományszámra odafuvarozott fehér kultúrjavakért,
igenis felelős a Fehér Ember: a félezer esztendős erőszaktételért; azért, hogy vásári portékáját rá akarja erőszakolni olyan őskultúrákra – melyek még birtokában vannak annak a történelem nélküli titoknak, amit ő maga már elvesztegetett. S ezt a bűntudatot senki elfogult európai, sem a Fekete Megtorlás, sem rabszolgaságunk rémképének felidézésével nem fogja kibeszélni belőlem.
– Miért haragszol a fiatalságra? – kérdezte költő-szerkesztő barátom, félig kihívóan, félig megbántva, mint aki a fiatalság nevében kérdez, maga is igyekvő-fiatalon, negyven és ötven között: – éppen te?! Vagy tán mégse igazak azok a legendák, amelyek fiatalkori nekivadulásaidról szólnak? Miért vagyunk annyira a begyedben, hogy így haragszol a fiatalságra?!…
Ha állást kellett volna foglalnia, hagy a nemzedékeket elválasztó szakadék melyik oldalán áll és teheti, a fiatalok szakadékoldalára áll; de így, hogy a tizenévesek aggastyáni lényétől menekültek volna, mint a tűztől és teleszkopikus életkorlábaival a szakadék két oldalán megtámaszkodni kénytelen – helyzete kétségbeejtő lehetett. Amilyen hirtelen a mellemnek szegezte és épp lezuhanás előtt, a kérdés meglepett.
Ott, ahol az imént még semmi se volt: most tenyérből tenyérbe pergettem kérdéseimet.
Valóban haragszom a fiatalságra?
És ha igen, mire: a fiatalok összességére? Avagy a létállapotra?
Gyűlölöm a fiatalságot?
Mindig a fiatalság volt-e a „nagy reménység”: a hordószónokok „jövőzáloga”?
Mindig a fiatalság volt-e a nagy mumus, amely felkergeti az öregséget a próbatétel fájára, hogy „lerázható-e”? hogy mászni, megkapaszkodni, maga súlyát odafenn megtartani a felszélben, jogát az élethez bizonyítani tudja-e?
*
Természetesen haragudtam a fiatalságra, amikor magam is fiatal voltam, és gyűlöltem, mint létállapotot. A biologikum széles viharzónája ez, s egyhamar belőle nincs kikerülés;
hol elviselhetetlen extázisának villámaival sújtott ezer halálra, hol kibírhatatlan keserűségét sínylettem-lakoltam: azt, hogy ennek a tengerrésznek mindenestül ennyire kiszolgáltatottja legyek;
az ondótermelés háztartásának fölöslegeit észokokkal, hormonakkordom disszonanciáit elméletekkel tévesztettem össze;
„fiatalság”?!…
bármennyire kapálództam lealázó felismerése ellen – tudhattam, amíg tart, látásom fel nem tisztul; amíg ennek az orkánja ki nem ordította magát torkomon, az eleaták partjain magamba szállva hasztalan hallgatózom –, és még csak meg sem pillanthatom azt, amihez tisztánlátásom amúgy is hiányzik;
akkor még jogot formálhattam rá, hogy gyűlölhessem a fiatalságot; ma már erre sincs jogom.
Nincs kedvem ugyan gyűlölni a fiatalságot, de megkérdezhetném: miért nincs jogom gyűlölni? Más szóval: a szabad lengés állapotában leledző és minden koreszme, kordivat mágneses mezejét semlegesítő gondolkozó ha történetesen arra a magának is meglepő eredményre jutna, hogy gyűlölnie kell a fiatalságot, mi az, ami erre a bölcselet szent jogát megvétózza?
Nyilván bölcseleten kívüli elem lehet csupán: politikai opportunizmus, kortesfogás, üzleti divathajsza tengersok befektetett vesztenivalójával; hiszen magán a filozófián belül elgondolhatatlan olyan elem, amely a gondolat szabad irányulásának szent jogát kétségbevonná.
De túl a hatvanon és a nyugati féltekének azt a legnyugatibb felét taposva, ahol a fiatalság glorifikálása kivált divatba jött, megengedem, hogy egy-két jól irányzott fejbekólintással nagyon is elüthetik a gondolkozót attól, hogy elfogulatlanul, érdek nélkül és józanul mérlegelve elmélkedjék a fiatalságról, mint résztüneményről a jelenségvilágban: neki nem a magyarázat – immár csupán a kimagyarázkodás juthat, a sarokba szorított emberé, akinek minden leharapott szavára szörnyen vigyáznia kell, hiszen még a mellének se szegezték a kérdést, és a vádemelés sötét árnyéka máris szurokfeketeségbe borítja ama Vádlottak-Sarkát, amelynek falhoz támasztott koporsójában, felkészülve az elevenen elföldelésre, áll: „tulajdonképpen miért haragszol a fiatalságra?”
Az anekdota meglepő, annál is inkább, mivel jómagam soha tanújelét nem vettem, hogy apám haragudnék a fiatalságra – akár mint „létállapotra”, akár barátaimra vagy rám, csupán mert magunkénak mondhatjuk az ifjúság kétes kiváltságait, avagy mert a mi aranyifjúságunknak több előjoga van, mint az övének volt. Sőt inkább jó cimborának tartottuk, aki soha nem leereszkedő; aki veszi a labdát, elérti humorunkat; nőinket nem irigyli el, bajainkat nem próbálja elütni fölényes-hülye frázissal, hanem inkább iparkodik segíteni, és apró kölcsöneire sohasem emlékszik. Kedvelem az öregurat, és nem tudok másra gondolni, mint hogy ezt az anekdotát is „csak úgy” – ahogy szokta – ő maga találta ki. A gondolkozónak a szabad lengés – a szépírónak a hazudozás: szent joga.
Az életjelenség a tautológia áthatolhatatlan páncélzatába burkolódzik. Az élet él, az élet jó, jó az, ami élet, az élet igenli önmagát, az igen igenli igenségét; a jó üdvrivalgása betölti az önéljenző bioszférát, és olyan még nem volt, hogy az önmagára áment mondó Ámen meghazudtolta volna magát.
Az élet önünneplésével lehetetlen szembeszállni (Nietzsche „életigenlésnek” mondotta tautológiai pleonazmusát, és mámorában alámerülve – behódolt); de hozsánnájának fülsiketítő örömkórusából hogy egy magamfajta cérnahangocska hiányzik – nem von le semmit. Elfogadni tényként – erre szorítkozom, ezzel beérem, biologikumom a gondolkozás hordozója.
Az élet önünneplésének egyik derivátuma a fiatalság külön megünneplése: a fiatalság létállapotának körüludvarlása kívülről és a fiatalság önbálványozása.
Hogy is lehetne másként: a hasnyálmirigytől nem lehet elkívánni, hogy ne ontsa a gyomorsavat – az éhes gyomortól, hogy ne követelje táplálékát; a hímvesszőtől, hogy felhorgadva mást keressen mohó furakodással, mint elpálló vaginát; a kantárizomtól, hogy kiürítéskor – az ingert megfordítva – az ondózacskó az ondót visszavegye; az élettől, hogy kiszálljon a Nagy Körforgásból; a létesüléstől, hogy megtagadja bennemunkáló kényszerét.
Tényként kell elfogadnunk tehát (ésde minden olyan értékítélettől, hogy jó és helyes, tehát megtartandó, avagy rossz és helytelen, ennélfogva elvetendő – független) tényként kell elfogadnunk, hogy a fiatalság jó és helyes, úgy is, mint életállapot, és úgy is, mint korcsoport.
*
Értékrendünkben a fiatalság sohasem volt alacsonyan; de nem mehetünk el szemrebbenés nélkül a fölött a drámai változás fölött, ami értékeink nyugati skáláján egyetlen emberöltő alatt végbement; hiszen nem kevesebb történt, mint hogy fiatalság és öregség helyet cserélt.
Az ifjúság mint létállapot az öregségnek mindig is első számú nosztalgiája volt, s ott szerepelt a nosztalgiák értékrendje legtetején; de a fiatalság mint korcsoport a konvenciók skáláján meglehetősen alacsonyan lépett be a sorba. A fiatalság, mint boldogulás, a társadalmi érvényesülés jogát apró részletekben, abban a mértékben és azzal egyenes arányban kapta meg, amilyen mértékben arra érdemesnek bizonyult, és ahogyan előrehaladt a korban.
Egy-két, osztályhoz kötött, teátrális avagy dinasztikus kivételtől eltekintve, a fiatalság sohasem jelentett intézményes előjogot, a precedenciát mindig az öregség jelentette. „Credebant hoc grande nefas et morte piandum, / Si juvenis vetulo non assurrexerat” – halállal büntetendő istenkáromlásnak tartották, ha az ifjú nem állt fel az idősebb jelenlétében18. Spártában a fiatalnak az idős előtt a földet kellett néznie: ha felvetette rá szemét, megcsaphatta a vakmerőt; aminthogy bárki arra vetődő fiatalt az idősebb megfegyelmezhetett, elverhetett, fürge erejét és mindenféle szolgálatát igénybe vehette akár napokra is, szeszélyeinek, parancsainak az ifjú engedelmeskedni tartozott. Hogy eközben az ifjú bosszút esküdött az utána következő nemzedék ellen, csak legyen elég öreg, az idősebb pedig azokról a boldog időkről ábrándozott, amikor neki parancsolgattak – hiszen „akkor még fiatal volt”: tudom-e?
Csak annyit tudok, hogy a fiatalság privilégium lett, „természetadta” előjog és az egalité megcsúfolása; az öregség pedig burkolt jogfosztás és hovatovább – életveszedelem.
Kezdjük a végén. A „privilegizált fiatalság” legendájával. Ott él a legenda – amerikai luxus-aggmenházakban, ahová az orvos is rejtett folyosólabirintuson, elkerített ösvényeken át jár, és a koporsót éjszaka kilopják.
Szerintem kettőn áll a vásár. Ha mi fiatalok ma több „előjogot” élvezünk, mint idősb őméltóságáék – úgy valamikor az ő nemzedéküknek ugyancsak el kellett csábulnia, hogy ennyire hallgasson „nosztalgiája” ösztökélő szavára és ránk ruházza ezt az előjogot.
Hogy az öregúr pontosan hogyan foglalná pontokba privilégiumainkat, nem tudom; és abban sem vagyok bizonyos, hogy a nemzedéki szakadék hirtelen felnyílása elegendő magyarázat arra – amiért és ahogyan a fiatalok szemében csökkent az öregségi tekintély árfolyama.
Talán ennek is, mint mindennek, prózai, gazdasági okai vannak. Munkanélküliségi hullámok idején tízezerszámra történik, hogy az idősecskéket évekkel a nyugdíjkorhatár előtt „kivásárolják” állásaikból; s hogy is lehetne másként? az országos leépítések légkörében a csordákban lézengő öregek társadalmi ázsiója tetemesen lecsökken. A munkapiac nyomására lép fel az a folyamat, melyet a maga érzelgős módján, az öregúr „burkolt jogfosztásnak” mond; bár hogy innen hogyan jutunk el az „életveszedelemig” – erre magyarázatnak édeskevés az az odavetett „hovatovább”…19
És folytassuk az elején, amelynek a „vastagja” igencsak az elevenembe vág. Már hiába, prózai lélek vagyok, az ő emelkedett, skófiumos dagályát életről-halálról könnyen lerántom a magam sarába. Vajon az erotika „repülő szőnyegén” gondolkozunk-e az életjelenségről úgy, hogy önmagában hordozza igazolását, és „miértje” nincs?! Hogy a szexus dörgő basszus diapazonján, s amíg az csak búg, a „miértek” felkérdezgetése: a látszat? Igazán „repülünk-e” az erotika szőnyegén? Avagy csupán a „repülés” illúzióját kelti, valamíg csak tart? Nem tudom. Mégis – mivel húsz-egynéhány évesen nem tudok kibújni ebből a bőrömből – azt kell mondanom, hogy az öregkor kihúzta alóla az erotika repülő szőnyegét.
A bioszféra „szárnyalása” már nem ragadja, jó vibrációi kihagynak benne.
Azért beszél így, ilyen metsző hidegen, ennyi veséző gúnnyal az életjelenségről. Mint amelynek „léte” (ha ugyan lét a létesülés kényszere és annak elfogadása azon a keserű kenyéren, ami a szexus) – nem is igazolható, és minden állítólagos „önigazolása” eleve kétes, az erotika önismétlő tautológiája csupán. Hogy „jó a jó”.
Aki már így beszél, az félúton van: átkiáltoz, de az elíziumi árnyak még nem hallják; visszakiáltoz, de az elevenek már nem hallják. Amit az élet „önünneplésének” csúfol, azt a tudomásulvétellel eltolja magától. Mi ez? A rádiócsillagászok mindent magába emésztő „fekete ürege” a gondolkozásban? Oly hullámomlás nyílik meg itt – oly vízi meredély, amelynek vihederéből20 az egzisztencializmus takarodója dudál. A wittgensteini nyelvgyöktépés ignorabimusza óriáscsecsemővé redukálja szellemét, a lomha éjsötétben keszeg „visszaszülethetnék” tölti el, de görcs vágya nem talál placentát… Hogy is mondja Giordano Bruno? „Minden él. A csillagok is lelkes lények; és a maga módján még a kő is érez, bár az ember el sem gondolhatja, hogyan érez a kő.” Tiszta sor, nem hisz ő sem Giordano Bruno panteizmusában, sem az epikureusok eudemonizmusában, sem a romantika életigenlésében, sem a teremtő fejlődésben – az élan vitale-ban; a Taóban, a Zenben, a bioszféra önbegerjedésében és a lények felelkező rezgésében, noha most még kegyes kedvében csak arra szorítkozik, hogy ridegen „eltűri” a lét nyűgét a lét tagadása nélkül, és az önkioltásig még nem jutott el. Fog-e? Lesz-e elég következetes?!… Haha! Hiába hajtogatja, képtelen vagyok „görbe szemmel” nézni arra a szemléletre, hogy az élet önmagában hordja maradéktalanul kielégítő teleológiáját, és célja: önmaga. Hogy is érthetnénk meg egymást, ha nem egy nyelvet beszélünk?!
Az értelem hordozójának, a szenzóriumnak két ideje és két kiterjedése van. Az egyik a belső idő: meglehetősen új keletű felfedezés. Más, sokkal gyorsabb belső ideje van a csecsemőnek, mint a felnőttnek; és megint más, lassabb, az aggastyánnak.
A szenzórium belső kiterjedését akkor fedezték fel, amikor feltárták ugyan az érző szerv reflexológiáját, a reflexívek és az endokrinrendszer kölcsönös egymásrahatását, és feltérképezték a kortex érző-mozgató központjait, de értetlenül álltak bizonyos „regenerációs” jelenségek előtt – hiszen tudjuk, hogy minél magasabb rendű szövettani képződmény a filogenetikus sorban a sejt, annál kevésbé képes a regenerálásra, fel egészen az idegsejtig, amely erre egyáltalán nem képes.
Akkor mivel magyarázzuk azt, hogy teniszezők, akik kortikálís sérülés következtében elvesztették minden tudásukat, két-három évi megfeszített edzéssel elérik, hogy ugyanolyan mesterien játszanak, mint azelőtt. Ezt az „álregenerációt” nem magyarázhatták egyébbel, mint azzal, hogy a kar szenzomotoros vezérlését a gyakorlás „át-innerválta” az ép féltekére, helyesebben az ép agyféltekén a sérült érző-mozgató központ átellenes megfelelőjére. Ami további bonyodalmakat támasztott, hiszen fel kellett tételezni, a gyakorlattal sikerült „felérezni” és „bejáratni” a szürke kéregben magában olyan pályákat, amelyek a végtag mozgatóvezérlését a sérült területről a másik félteke kortikális központjához „átvezetik”, és e pályáknak holléte, mibenléte, vagyis bonctani szubsztrátumon is kimutatható reflexívbe tömörülése éppoly kérdéses volt, mint amilyen hipotétikus.
Ilyen és hasonló, további problémákat felvető esetek után a neurológusok bámulatos új eredményre jutottak, amely – anélkül hogy megdöntené a reflexológia évszázados kutatási eredményeit, titokzatosan megkérdőjelezi az innerváló „idegközpontok” működéstanát. Kénytelenek voltak ui. arra következtetni, hogy a lény az ingerkörnyezetre a szenzórium egészével reagál; bővebben: arra a teljes ingerkörnyezetre, amely tartalmazója s egyben működtetője is, a lény az érző szerv egészével adja reflexválaszait – vagyis az ingertükör teljessége, összes reflexválaszaival csupán a teljes érző szerv tömeghatásában lokalizálható. Általánosan elfogadott munkahipotézis mindmáig.
*
Az érző szerv külső kiterjedését és külső idejét nem a neurológusok fedezték fel, hanem a gondolkozók. Teszik ezt pedig évezredek óta, amint hogy tenni fogják holnap is; gondolkozók dolga, hiszen a nem gondolkozók igen hajlamosak arra, hogy kézen-közön elfelejtsék. S ez pedig az, hogy az érző szerv külső ideje nem a pillanat metszéke – amelyet tárgylemez, avagy a vizsgálódás megörökít –, hanem az életéveknek a halál rengeteg távolába vesző koordinátája.
Más a külső ideje a játszótéri homokozó éveinek, a biológiai robbanás fiatal éveinek, az e robbanásbóli visszahullás érett éveinek, a kifelehaladás-hátratekintés éveinek és más a felkészülés éveinek; ahogyan ezt Seneca értelmezte – „ante senectutem curavi ut bene viverem; in senectute, ut bene moriar”: mielőtt megöregedtem, minden gondom az volt, hogy jól éljek; és miután megöregedtem –, hogy jól haljak meg.
Ennyit az idegrendszer külső idejéről. De talán még ennél is fontosabb a szenzórium külső kiterjedése; mert amit az élet kemény esztendőkkel kalibrált koordinátáján végighaladva az érző rendszer összegereblyéz és magába gyűjt, azt nem mutathatja ki egyetlen nap egyetlen szegmensében se koravén, se fiatal – senki idegrendszere, szálljon bár nyelve gyökére bármilyen isteni tűz, és extázisában motyogjon bár mindenféle idegen nyelveken, melyekből se esze, se füle kukkot sem ért; s alkalmasint erre int a latin közmondás: „aliud legunt pueri, aliud viri, aliud senes” – mást olvas ki (ugyanegy könyvből) a gyermek, mást a férfi, mást az öreg.
Vagyis – összegzésül. Arra az ingerintegrálra, amelyet a teljes emberélet jelent, a reflexválasz szummáját az életgörbe végén, és „áttérve a limeszre”, az érző szerv a maga feldolgozott-elraktározott fél évszázadával reflexíveiben, csupán teljes külső kiterjedésével adja. Bővebben: az emberélet integrált ingerére adott reflexválasz végső összesítése csupán a végigélt élettel eltelült érző szerv tömeghatásában lokalizálható.
*
Más, agyalágyult korokban, amelyeknek még volt bátorságuk ennyi pátoszhoz és kézenfekvő axiómák bizonyításához, nem kértek se példálódzást, se tudományos magyarázatot, még meg is nevezték, mert volt szavuk rá: bölcsesség volt a neve. Ám ezt a társadalmakra, államokra nézve oly létfontos tapasztalatot elkevertük valahol, amikor reviedáltuk értékrendünket.
…Mi szégyen, hogy erre az emberemlékezetet még emlékeztetni kell.
Mi kár, hogy az „emberélet integrált ingerére adott reflexválasz végső összesítése” kivonat avagy párlat formájában, csinos üvegcsékben nem forgalmazható a gyógyszertárakban; hogy a harmada-emberéletükkel szégyenben maradó fiatalok, külsődleges kenőcs avagy belsőleg, panácea formájában, bepótolhassák a hiányzó kétharmad élet „reflexeinek szummáját”.
Mi öreg hiba, hogy ha volna is ilyen szakaszos lepárolás és ilyen párlat, rendesen romlatag edénybe csöpög: aluszékony aggastyánok csurranó nyálával elszivárog; s különben is, van-e laboratóriumi módszer arra, hogy e „drága nedűben” különválasszuk a bölcsességet a szenilitástól? Elhiggyem, hogy az öregek, fél lábbal a sírban, a bölcsesség monopolkapitalistái? Zsenge kori imbecilitásomnál fogva nem tudhatom, nincs-e vajon a lélek mélyén valamilyen titokzatos szenilitásvágy – a halálvágyhoz hasonlóan –, és ez az elaggási vágy ha közremunkál, károsan befolyásolja a bölcs öregurak tisztánlátását.
Amit az öregúr itt fejteget, az szöges ellentétben áll az én felfogásommal. Elképzelésem szerint ui. minél primitívebb egy kultúra, annál nagyobb becsben tartja véneit. Még írástudás előtti időkről szállhatott ez ránk, amikor a törzsi közösség vénei az emlékezet megtartó eleven hordói voltak, két lábon járó levéltárak, mohos receptákulumok; ma már erre a „bölcsességre” nincs szükségünk.
Amire az öregúr meséiből visszakövetkeztethetek – hogy ő egy orientális civilizációban nőtt fel, és az öregség iránti gyermeki tiszteletet, amely belenevelődött, vénségére átmentette. Jómagam viszont azzal, hogy az angolszász világba beleszülettem, azt tartom természetesnek és helyesnek, hogy apósok-anyósok lakjanak másutt, nagyapák-nagyanyák jelentsék be előre – lehetőleg ritkuló – látogatásaikat, a magatehetetleneket, az ápolásra szorulókat pedig vonják ki a forgalomból, és gyűjtsék otthonokba, ahol mi jelentjük be – tapintatból egyre ritkuló – látogatásainkat.
A haldoklandóknak úgy kell eltűnniük, hogy lehetőleg ne igen zavarják az élők világát.
Elegendő csak rányitni is egy ilyen aggmenház nappalijára, hogy visszahőköljünk az aggastyántól, akit lelátogatni jöttünk. Ott ül-bóbiskol, karfiol az alvó karfiolok közt, vegetatív idegrendszere működik már csupán, s ha még rekedt bele valamennyi szenzóriumában: tehernek érzi azt is – a bölcsességet. Félő, hogy az öregúrnak ez a nehezen követhető fejtegetése sem egyéb, mint hibás kiindulásokból felépített filozófiai kazuisztika.
Eltekintve attól, hogy aki haragszik, az még nem feltétlenül gyűlöl, és mit sem szólva arról, hogy olykor a haragvó szeretet hatalmasabb, hatékonyabb besugárzás, mint a nyálas ellágyulás, legjobb lenne, ha mindjárt az elején kikapcsolnánk vizsgálódásainkból a szeretet-gyűlölet par excellence szentimentális kategóriáját, mint amely csupán csökkentheti az elmélkedés objektív értékét, és magát az elmélkedőt pedig kiebrudalja filozófusi rangjából.
Van azonban néhány olyan, lélektani, szociológiai különbség az első, valamint a második világháború felfutó éveinek fiatalsága közt, amely oly szembeötlő, hogy a vizsgálódót menten egy-két spontán és szenvtelen megállapításra készteti.
Az egyszerűség kedvéért nevezzük az első világháború előttieket „egyeseknek”, a második előttieket „ketteseknek”, a harmadik világháború előtti fiatalságot pedig – azokat, akik az elrettentő fegyverek teremtette vészjósló aranykorszak „örök békéjében” sütkéreznek – nevezzük „hármasoknak”.
Nos, a hármasok Arany Hordáját a kettesek Hadrakelt Seregétől és az egyesek pásztorkereszteseitől az különbözteti meg, hogy a mai fiatalok
a) nagyobb százalékban kísérleteznek narkotikumokkal;
b) erősebb bennük az útonálló szerzés ösztöne;
c) aránylag több közöttük az apolitikus züllesztő, mint a politikai fellazító.
*
Az „egyeseket” még az a kispolgári, puritán tisztesség töltötte el, amely a magukat forradalmárnak tekintő kispolgárokat eltölteni szokta.
A történelem próbája még nem gyalázta el a szocializmus eszméjét, makulátlansága, jakobinus „tisztessége”, evangéliumi fénye magához bűvölte a fiatalokat; a nép fennkölt lovagiasságáról, a népfelség kilátásba helyezett mindkegyelmes hajlamairól terjesztett örömhír e puritánoknak megadta a jó lelkiismeret biztonságérzetét; az Eszme magabizonyító érvénye – dörgedelmes ibidenciája pedig a pásztorkeresztesek naiv hitét.
Azt hitték, fegyver se kell („a népek átnyúlnak kormányaik feje fölött” stb.), elegendő lesz az Eszme kibontakozása az égen, hogy csudája láttán megtérjen a föld. A mérgek „kikóstolása” nagypolgári magánzók, esztétalelkek ezoterikus szórakozása volt, arról az „egyesek” ármádiája mit sem tudott. Akárcsak az ötvenhatos magyar forradalom, amely keményen büntette a fosztogatókat, az „egyesek” is iparkodtak tisztán megőrizni-megvédeni eszményeiket a szerzés banditavágyától, és kegyes álmaikban a termelőeszközök tulajdonának intézményes átruházását tervelgették.
A „kettesek” Hadrakelt Serege már tanúja volt az Eszme elpiszkolódásának; a rögtönzött expropriációknak; a török fantáziára valló holttestcsonkításoknak; az álpereknek; az idealisták „államelhalásos” ábrándvilága szertefoszlásának.
A „ketteseket” már inkább meglegyintette az új ideológiák viharkorbácsoló szele – minden szocializmusok első mozgatója, az argumentum ad invidiam: a véririgység; de ők még szervezhetők, formálhatók, mételyezhetők voltak.
A mindent igazoló siker mámorában a szocializmus fasiszta változatának nem is volt szüksége mesterséges, hallucinogén drogokra – s míg ezek a „végleges és elüthetetlen” győzelmet hallucinálták, a demokrata Európában oly mértékben dühöngött a győzelmi akarat hiánya, hogy még a fegyveres győzelem kicsikarása után is sikerült utólag elveszteni a háborút.
*
A kicsorbult akaratnak, a lejáratott eszményeknek és a győzelemmé áthazudott csatavesztésnek ezt a csődtömegét örökölte az új ifjúság előhada.
De hogyan?
Részben mint tudatalatti „terheltséget”; vagyis mint valami kafkai rémálomban a „vád alá helyezettség” lidérces komplexumát, a vád megismerhetetlenségével súlyosbítva (hiszen a tanácstalan felnőttek elsikkasztották előle a legújabb kor történelmét) – és részben úgy kapta meg, mint harmadkézből-népszerűsített, ponyvaszínvonalú, titkos és tilos filozofémák arcába freccsenő sörétjét.
Így lett belőle az a még-soha-nem-látott fiatalság, amelyre nincs precedens a történelemben;
derékhadában, nemzedékével a fölötte járóktól olyannyira elidegenedett, hogy úgy farkasszemez vele, mint valami támadásra készülő idegen hadsereg;
noha világérvényes (farmer) uniformisa elválasztja, a maga titkos nyelvét beszéli, a maga titkos nagytanácsain terveli nyílzáporos mongol lovasrohamát belülről ellenünk, titkos jelekre azonnal kapcsol, és párhuzamos reflexekkel jelentkezik – és ami tőlünk kivált idegen: romantikusan kultiválja az uraságoktól levetett kortinahasogató harsánykodást, csakúgy, mint az önmagáért való titkosságot.
Szellemi fejlődésüket az első fejezetekben már vázoltam. Ami elúrhodott rajtuk – több az egyszerű irigységnél. Gazdagok; vagy úgy, hogy már a bölcsőtől nagypolgárcsemeték, vagy úgy, hogy a jóléti állam bíborban születettjei; és épp mivel nagypolgárok, nem érik be a kispolgár-mentalitás szocializmustápláló irigységével;
nekik az irigység absztrakt szörnyetegsége kell;
avidis, avidis natura parum est – nagyon is illik rájuk Seneca mondása21;
hogy mégsem verődhetnek Arany Hordába, és nem lendülhetnek frontális támadásba ellenünk, világrahozóik és eltartóik ellen – azt épp étvágyuknak köszönhetjük.
Igaz, a „kezdő tőkével” (melyet megint csak nemzőiknek köszönhetnek) és a nyugati félanarchia laza körülményei között a földrészekre rátéríthetik a titkos, nemzetközi „városi gerilla”-szervezetek vékony pókhálóját; de valójában szervezhetetlenek és szervezőképtelenek;
szakadatlanul fragmentálja hadaikat útonálló szerzési ösztönük szertelensége és individuális szeszélye; s még partizán „sündisznóállásaikat” is minduntalan kikezdi az új narkotikumokkal való kísérletezés csábítása, amelyhez a permisszív (laza, illetve züllőfélben lévő) társadalom ezer lehetőséget teremt; és ingyenrendeléseivel, ingyenkórházaival megadja a körülpárnázott „ideális környezetet”. De törmelékkommandóikat is folyvást a felbomlás veszélye fenyegeti, lévén, hogy – az „egyesek” és a „kettesek” hadaival szemben – a „hármasok” hordájában jóval több az apolitikus züllesztő, mint a politikai fellazító.
Nem beszélhetek az „egyesek” és a „kettesek” nevében, a fiatalságot nem lehet arra kötelezni, hogy önmagát megrövidítse, életét meglopja holmi céltalan lődörgéssel a történelemben – de még csak elkívánni sem, hogy a múltak ócskaságraktáraiban csellengjen. Azt azonban, amelyet az öregúr, meglehet, gyűlölség nélkül, de olyigen szeretetlenül Arany Horda-ifjúságnak tisztelt, azt ismerem.
Apám elfelejtkezik arról, hogy valamikor a koffein milliomosok fényűzése volt, a nikotin ellen a puritánok vallásos hajszát indítottak. A mi alternatív társadalmunk már elfogadja azokat az új narkotikumokat, amelyeket az öregúr még így hallomásból is csak undorogva-gyanakodva képes emlegetni; pedig azok is piacra kerülnek szabványos, lapokban hirdetett, gyárilag csomagolt tömegnarkotikum formájában, és a mögöttük kiépülő mamutérdekeltségek védelmében ugyanolyan életszükségletté válnak majd, mint a dohány vagy az alkohol.
A mi alternatív társadalmunkban a kollektív életérzés dominál: az ingyenes városi közlekedés, a köztulajdonban lévő kerékpárok, robogók korában sokkal inkább érvényesül az „átmeneti birtoklás, azonnali igénybevétel” elve, mintsem azt a magántulajdon megcsontosodott eszmevilága felfoghatná – és épp ez a kialakulóban lévő új mentalitás az, amit az öregúr az „útonálló szerzés ösztönével” téveszt össze. O tempora! O mores! – sápítoz Ciceróval az alternatív társadalom kardcsapás nélküli, békés hódítása láttán; és mert a lakatlan házak elfoglalása – a megürült hadállások, gazdát cserélő íróasztalok csatárlánca oly hanyag magabiztossággal nyomul előre, hogy az agit-prop.-nak munkája alig akad, az öregúr már mindjárt az „apolitikus züllesztők” feltűnő elszaporodásáról beszél, a „politikai fellazítók” rovására.
Ha az élet önünneplésének gyűjteményes frazeológiájából kiemelném azt a közhelyet, hogy „az ifjúság a nagy reménység” – senkinek a szeme se rebbenne.
Az élet reklámfőnökségén ennek is ott van a maga, szinte kimeríthetetlen dossziéja, az „ami fiatal, az gyönyörű”, és az „a szerelemnek nem kell cégér” felzetű dossziék között. Az előbbiben a formátlanság keresett kultuszának, az utóbbiban egy csiricsáré bohóckarnevál „virágcsatájának” nézhetjük végig reklámalbumoldalait, amióta az ifjúság-ipar a piac legbiztosabb befektetésű, hatalmas tőkével dolgozó érdekeltsége lett.
A valóság – hogy a pénzes fiatalt megnyúzni jövedelmező – e piaci valóság eltűnik a kirakatrendezés aranyszalagjai mögött: fiatalnak lenni jövedelmező.
E kettő között található ez is, amióta az ifjúság kultuszát messze előreugrattuk értékrendünkben, éspedig az „ifjúságbálványozás” felzetű dossziéban. Mégis, bármennyire taszító, hogy a csúnyácskaságból mozgalom lett, a harsány rondaságból mozgalmi sodródás és bizonyító érvényű esztétikum – és bármi következetlen, hogy a reklámra soha nem szoruló szerelemből reklámhadjárat lett, az erotika felszabadulási győzelméből pedig a szerelem összeomlásszerű értékleromlása, mégis, emennek is, amannak is még lehet olyan történelmi vetülete, amely csodák csodájára mindnyájunkat meglepő tartalommal töltheti el az „ifjúságbálványozás” dossziéjának azt az agyoncsépelt frázisát, hogy az ifjúság a nagy reménység.
Az ifjúság annyira elidegenedett az előtte járó nemzedéktől, hogy az már hadüzenettel felér;
elveti konvencióit habitusát, táncait, felforgatja értéksorrendjét, felrobbantja divatját – de még a divatról alkotott fogalmait is (ma már semmiről sem lehet azt mondani, hogy „divatjamúlt”) –, megveti életkereteit, bútorait, egy helyben lakását;
s ahogyan szűznek maradni szégyen, ma már az a családi botrány, ha a tizenéves nem hagyja ott a családot, hogy rituális nyelvöltögetés, segge mutogatása és becsmérlő szólamok rikácsolása közepette csatlakozzék a törzsi örömünnephez, mihelyt döngésével hívogatni kezdi a dzsungeltávíró,
a nosocomiumok zsémbes öregjei így hívják: „a szennyes ár” (súlyosan vétve az ifjúságbálványozás reklámrendelkezései ellen); ám az aggok valamit nem vesznek észre. Hogy ebben a „szennyes árban” – és csakis abban – van az a mindent szétmarva feloldó ingrediens, amely kikezdheti az ideológiákat.
*
Atom tépőfogaikat meregetve a tárgyalóasztal körül, a szemben álló ideológiák fegyvercsökkentő alkuszmosollyal ficsorognak, s hogy jobban tanújelét adják enyhülhetnékjüknek, időről időre tömegkommunikációs tűzijátékot rendeznek egymás elvakítására: „tegyük félre az ideológiai szólamokat. Ne beszéljünk egyébről, csupán…” – s itt kenetes mosollyal ismét felkérődzi ki-ki a maga ideológiai szólamait.
Az egyetemes történelem bizonyítja, és az ideológiák működési elvéből következik, hogy minden ideológia axiomatikusan hiszi és hirdeti a maga vezérszólamának természetadta voltát – mint amely apodiktikus; mint amely része a természetnek, s így idővel minden megvilágosultban feldereng, ha majd odaér: mint amely az univerzummal adott egyszersmind, ennélfogva megkerülhetetlen; kinyilatkoztatás, mely elől rejtőzködni igen, de végleg elbújni nem lehet22.
A szemben álló ideológiák mindegyike mindent átpolitizál, és többé-kevésbé a jelenségvilág értelmezésének teljes átpolitizálására törekszik – vagy propagandájában szorgalmazza, vagy mosolyos „önkéntelenségében” megátalkodva csinálja.
Az ideológiák legveszedelmesebb hánytatószere az apolitikus szellem. Amilyen erős, olyan rettegett emeticum; az apolitikus szellem ragályos elharapódzása az ideológia réme.
Olyan summum malum ez, amely kikúrálóját – fertőzéssel fenyegeti. Könnyű elbánni az elhajlóval. Az eretnek csupán a hitágazatok egyikét tagadja. Az ateista a hitvallás egészét.
Az apolitikus szellem a hitvallásnak hátat fordít, és bejelenti teljes érdektelenségét.
*
Van ilyen ragály? Igen, van. Az új ifjúságot tizedeli ez a rokonszenves pestis, közülük szedi áldozatait. A belepusztultak hullái épek és egészségesek, járnak-kelnek, fertőznek; csak épp szörnyeteg immunitásukkal annyi, mintha elvesztek volna az ideológiák számára.
Futurológusaik lázasan forgatják az ideológiák egyházatyáinak érdemes munkáit – ám a szent utópiák ilyen sárkányra fajzott ifjúságról, ilyen idegen csillagvilág pottyantotta fegyverről nem tudnak.
Az ideológiaölő „fegyver” neve angolul denim, franciául jeans, magyarul valaha cájgnak, csinvatnak hívták, s ma farmernak tisztelik az anyagot is, a nacit is. Középfakó-középkék, mesterséges rojtja továbbrojtozható a viseléssel, mesterséges foltja tovább foltozható a kiüléssel; a lányok a fürdőkádban megmerülközve benne, magukon szárítják, hogy testre szopottabb legyen, a fiúk – ráhibázva Rabelais „lepentyűjére” – dudorira vattázzák a hímvessző körül. Különös ismertetőjegyei:
1. irtózik minden különös ismertetőjegytől;
2. az Arany Horda törzsi nomád-uniformisa;
3. mint olyan, világérvényes;
4. bábeli nyelvzavarunkat egy csapásra megoldotta, jobban, mint az eszperantó – hiszen titkos egyezményes nyelv már a maga egyenkékségében: a törzsi odatartozás jelképe, a nomád titkos jeladása,
5. országhatárokon keresztül útlevél nélkül utazik;
6. maga a ragály;
7. még az ideológia megszállottja is – ha nem akar lemondani a nemzedéki odatartozásról, márpedig nem akar – akarva-akaratlan fügét mutat vele az ideológiáknak;
8. mételye hat még az ideológia megszállottjára is: ha jobban belerázódik farmerébe, még megéri, hogy a scrotuma felől elkapja az apolitikus szellem ragályos fertőzetét;
9. az ideológia kétségbeesetten próbálkozik a „penetrálás” jól bevált fegyverével, de a farmer minden mesterkedésen kifog, s farmerbe bújtatott ügynökei tömegével dezertálnak-apolitizálódnak;
jól tudja ezt a rendszer minden futurulógusa. Nincs veszedelmesebb, mint ez a farmer-internacionalizmus; de nem azért, mert harcos nemzetközi mozgalom; hanem azért, mert harcos apolitikus mozgalom.
*
A nagy reménység. Hogy az ifjúság megutál bennünket mindenestül;
hogy apolitikus kimutatkozásában, szellemi frissességének magára találásában áldatlan korszakunk sírkamrájára rágördíti a hermetikusan záró fedelet;
hogy vitrioljával elbontja ideológiánkat;
hogy rakétameresztő citadelláinkra kitűzi az alternatív világ fehér lobogóját;
hogy két világháborúnk harmadikkal fenyegető konzekvenciáinak örökségét nemhogy megköszönni – elfogadni sem hajlandó;
hogy nem csap fel a hatalomba beleülő, mosolygó örökösnek, és nem fogadja el a vele járó hatalmi szembenállást;
hogy megalkuszik halálunkra a hátunk mögött, és fakókék farmereiben megtalálja azt a közös nevezőt, amelyet mi – rakétáinkat csörtetve a tárgyalóasztalnál – nem találtunk.
Lehet, hogy holnap letűnik a fakókék rojtos csinvat divatja – de vasfüggönyön átlépő, szerteterjedő ragályát már átadja az utána következő hupizöld szegett farmernak;
lelkemből lelkedzett gyermekeim: csak utálnátok bennünket, csak rühellnétek világunkat olyan állhatatosan, amilyen fölösleges lom az én irántatok való szeretetem!
csak adnátok be kanalanként – halálra hánytató orvosságtokat az ideológiáknak, hogy halálra hánnyák magukat!
csak mutatnátok olyan újrakezdést, amelyhez fogható „szakítást a múlttal” történelmi ifjúság a tovatakarodó öregségre még rá nem szégyenített!
bárcsak egyszer még megmerülközhetnék a „szennyes árban”, ami vagytok; hiszen ha elkésve születtem is, én is annak születtem: ideológiák torkán akadó hánytató szálkának! Garatjukon legyöngyöző, megökröndöztető szennyezésnek! Mindig is szellemtestvérem volt a szabad nomád!
…Íme – valami, ami „az ifjúság a nagy reménység” frázisát még új tartalommal töltheti meg.
Az öregúr hadüzenete minden ideológiának szól, s ez a maga fonákságában is – egyfajta „ideológia”.
Tévedése kettős.
Téved abban, hogy az ifjúság az ő „ideológiai közönyének” ellenideológiáját magáévá teszi, s majd az ő szép szeméért tartózkodik attól, hogy szelektíve megalkossa a maga szinkretikus ideológiáját a marxizmus és a kereszténység használható rönkfáiból, ha eljön az ideje és a mi alternatív társadalmunk valóban felülkerekedik.
És téved másban is – mert arra ugyan ítéletnapig elvárhat, hogy ezt a „nagytakarítást” majd úgy végezzük el, az ő szája íze, bosszúlihegő emlékeinek pislákolása, az ő személyes idioszinkráziái szerint.
Ha a férfisovinizmussal terheltes, hithamisító Szent Páltól megszabadul (s nagyon is jól el tudom képzelni Marshall McLuhan-t a helyébe), a kereszténység nagyon is hasznos kötőanyag – igaz, nem az európai, amely neotomista örökségével sokat akadékoskodik; hanem a miénk, az afro-amerikai, afro-anglikán. Nem a kompromittált, leszerepelt „gregorián kereszténységről” beszélek, hanem a miénkről – kivált ha beengedi velünk az oltár előtti tánc rituáléját és nagy ünnepeken a kollektív révületet (már találkoztam fiatal jezsuitával a mieink közül, aki azt a merész ötletet is megkockáztatta, hogy a marihuána sem cigarettába, hanem – szentostyába való). A nyelvvé oldódó marxizmus pedig, különösen az élet minden területére kiterjedő, szociológiai ihletésű nyelvújításával – elősegíti egyfelől azt, hogy a nyelv marxista alapszövete elterjedjen, másfelől, hogy mi, alternatív társadalom, Kanadától Cambridge-ig a világfaluban egy-nyelvet beszéljünk.
Bennünk reménykedik hát az öregúr, holtágba sodródott életével, ahol egy elfelejtve született idiómán (magyarul) – az angolul tátogó halaknak prédikál?!… Szép ováció volt, köszönet érte – és szép volt a tenyér mögé rejtett nyelvöltögetés.
Nagyjából félezer esztendővel időszámításunk előtt, a föníciai Hanno felfedező útra indult Afrika nyugati partjai mentén – olyan időben, amikor Plinius szerint Karthágó hatalma növekedőben volt, kereskedelme virágzott23.
Hanno, a Tengerjáró, a vulkanikus Kanári-szigeteket is jelképesen sorra birtokba vette. A pun conquistador partraszállásakor a szigetcsoport lakatlan volt, s ő nyomban hozzálátott a gyarmatosításhoz, mely Teneriffén bizonyult a legsikeresebbnek; a berber telepesek kedvezőnek találták az egyenletes meleg éghajlatot, termékenynek a talajt – hamar feltalálták magukat, és mint „őslakók” szaporodtak el.
A hátrahagyott pun tisztek megszervezték a közigazgatást, és az időről időre fel-feltünedező föníciai hajók tartották az anyaországgal a kapcsolatot.
Ám i.e. 202-ben, éktelen kürtriogással, a római kürtösöknek sikerült megrémíteni Hannibál nyolcvan elefántból álló „tankhadosztályát”; a liguri zsoldosokat, baleári íjászokat, szerecsen segédcsapatokat, a szövetséges numídiai lovasságot halálra taposó elefántok megnyerték Scipio Africanusnak a zámai csatát, és a második pun háború Karthágóra nézve katasztrófával végződött. A vereség után a főváros kapitulált, a föníciai világbirodalom – Líbiától Madeiráig, Libanontól az Azori-szigetekig, a Baleároktól Szenegálig – darabjaira hullott. A volt pun gyarmatok közül azok, amelyek kívül estek Róma érdekkörén, barbárságba süllyedtek; s ez történt az ókor „Kutya-szigeteivel”, a Canariákkal is, amelyek punok telepítette berber „őslakóit” magukra hagyták s elfelejtették a századok. Jó másfél ezer esztendő is beletelt, mely Rómát is betemette már, amikor 1402-ben egy európai, Bethencourt normann kalandor, spanyoljaival partra szállt, hogy „Kasztília királya nevében” birtokba vegye – de már a szigeteken csak barlanglakó „vadakat” talált.
E „vademberek” – a guanchók – kecskebőrökbe burkolództak, hősként tisztelték az öngyilkosokat, és aki vagyonos főember sziklaszakadékba ugrott, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a törzsfőnök elfogadta „ajándékát”, amit rá örökül hagyott.
Festették testüket, obszidiánból kést és lándzsahegyet pattintottak, halálra ítélték, aki nőre kezet emelt, s helyenként, mint Lanzarotén, az asszonyok kiritkulása miatt többférjűségben éltek.
Ki-ki féltékenyen tisztelte a maga főistenét – a Gran Canarián Acoránt, Teneriffén Achamánt, Hierrón Eraoranzant és Palmán Aboránt – és senkinek eszébe sem jutott, hogy azonosítsa a magáét a szomszédos világteremtővel.
Hittek a Gonosz Szellem hatalmában, aki elől félelmükben néha még a főistenek is elbújnak; Teneriffén még embert is áldoztak a Démonnak, aki a Teide vulkánóriások járhatatlan breccia-sivatagához hasonló roppant kráterében, az Echeyde Pokolban lakozott.
Szárazság idején a megszentelt ormokra felhajtották birkanyájaikat, és a bárányokat elválasztották az anyajuhoktól – hogy a bárányok panaszos bégetésével esőontó „sírásra” bírják isteneiket. Helyenként halottaikat balzsamozták, papírvékonyra száradt múmiáik 3-4 kilónál alig nyomtak többet.
Így éltek barlangjaikban, primitív eszközeikkel, istenszörnyeikkel, animizmusukkal kőkorszaki szinten tengődve, s mit sem tudva már a punokról meg a világról; de a spanyolok nyilai és a katolicizmus rivális főistene ellen foggal-körömmel védekeztek szentélyjellegű, természetadta sziklaváraikban, melyekről titokzatos legendák keringtek.
Ma is sűrű keresztvetések közepette mutogatják a guanchók e temetkezési helyeit, ahol „őseik szellemhajlékát” védték oly vadul, s még mielőtt a betolakodók „gonosz praktikáikban” háborgatták volna őket, addig is, varázslóik titokban tartották e hieratikus jellegű sziklaszurdokok bejáratát.
Titoktartást fogadva, hogy a helyet soha nem árulják el – hátukon cipelve: ide vitték a fiatalok öregeiket. Ha már szemük gödrében hunyadozott az élet tüze, maguk is felköltözni vágytak.
Ilyen és hasonló történelmi, néprajzi furcsaságokkal többfelé találkozunk, nemcsak a Canariákon, Afrikában, Eszkimóföldön, Japán északi hegyeiben.
Mecsnyikov századeleji gerontológiai felmérése óta tudjuk, hogy a végelgyengülés kiváltja a halálvágyat, és annak fokozódásával a „halálöröm” – ha az még örömnek nevezhető – az elköltöző utolsó öröme, a szabaduló hálálkodása.
Igaz, hogy a haldoklót „kiteszik”, és az ott hagyott elemózsiával csupán az éhhalált késleltetik; mégis, a primitívek közt a végelnyugvás e tisztelettudó, rokoni, szorgos-kegyes elősegítése mögött nincsenek gonosz szándékok, kárörvendő, szadista vagy örökségvadászó indítékok.
A temetkezésnek olyan formája ez, amely a halálra szántnak még életében elkezdődik; de megvan a maga hosszadalmas rituáléja. A kirekesztéssel járó „megajándékozás”. Az ünnepi dísz. A kísérők menete. A szülőjét cipelő gyermek kegyelete, amint terhével a titkos sziklaszurdokra felhágva, verejtékezve mormolja a lihegő gyülekezettel az engesztelő formulákat. A megérkezés. A hely kikeresése a temető új lakójának a „régiek” között. Az ételes kosár lerakása, a kecsketejes csupor lehelyezése. Az utolsó búcsú. A hazatérő menet utolsó visszapillantása az otthagyottra – ők már ereszkedőben a sziklaösvényen, míg amaz elkezdi egy helyben utazását.
A „nagy útra indulónak” ez az egyhelyben-utazása azóta sem változott. Jó ötven év után, kamasz juveniliáimban bukkantam rá erre a különös aforizmára, mosolyra késztetett, de rá is fagyott arcomra a torz mosoly: „a halál az a cirkuszi rakétaágyú, amelyből egyszer mindnyájunkat kilövik, de mindig csak vaktöltéssel, és az is csütörtököt mond. Egy helyben utazunk”… Mi tagadás; riadalommal fürkészem a jövőt, hogy vajon lesz-e mindig nekünk, XXI. századi öregeknek is olyan nyugodt egyhelyben-utazásunk, amilyen a guanchók őseinek volt?
*
Elszaporodtak közöttünk a fenyegetettség érzésének ínyencei; el, a szado-mazochizmus „voyeur”-jei, akik a szemükkel széttépnek, és látványnak naponta elfogyasztanak egy-két szabad préda csandalát;
a fehér ember unaloműző önrémítgetési igénye jelentkezik így, s már-már olyan méreteket ölt, hogy ha egyszer szadomazochizmusával a többi fajt is megfertőzi, talán soha nem lehet majd pacifizálni a bolygót – vagy csak azon az áron, hogy, cserébe és kárpótlásul a háború elmaradó szadomazochista mutatványáért, rendszeresítik a bűnbakok nyilvános megkínzását és tömeges kivégzését egyenesben közvetítve;
akár a nemzetségi korszelvényből, akár fajok avagy nemzetek közül, vagy szavazással, vagy sorsolással, vagy orvul: bűnbaklégiót választanak és vonultatnak fel füzérláncon, cirkuszi stúdiókolosszeumokban, köztereken, tévéképernyőkön;
a bűnbakpojácákat együtt vagy egyenként, válogatott kínzások közepette, nyilvánosan végzik ki, jól odamutatva a vágást és az elnyíló sebet a tévékameráknak; csakhogy az emberiség csillapíthassa szadomazochizmusának étvágyát – önrémítgetési igenyét kielégíthesse… Meddig? A következő rohamig, amikor az önijesztgethetnék megint rájön, és vérszomjának elébe csettintve, orv-sorozással, újabb bűnbakot nem választ;
biztató riogása a világkolosszeum sárcsatakos porondján közmészárló parádés poroszlók felé:
– úgy gázoljatok nekem a vérükben, ahogy én gázolnék a tulajdon véremben, vérszagomtól megrészegülten, feltéve, hogy túlélhetném enkezem általi, csupa öröm felkoncoltatásomat! Rajta, fiúk!…
S már van is ilyen kézenfekvő csandala-jelölt, aki bűnbakpojácának számba jöhet; előnye a többivel szemben, hogy mindjárt kéznél van, s biztosított az utánpótlás. A jelölt: az elaggott állampolgár; férfiak-nők, akiket az alkotmányreform új naptárórája a megszabott korhatáron túl törvényen kívül helyez.
*
A guancho-temetés consensus volt temetők és élve-temetettek közt; egyetértés és hozzájárulás.
Az animista guancho-fiatalok megtisztelték és minden módokon engesztelni próbálták a Haldoklandók Sziklavárába felköltöző öreget: mert hitten hitték, hogy mihelyt tetemét a dögkeselyűk csontra kopasztják, a szellemős menten hatalmat kap fölöttük, s misztikus erejét jóra-rosszra fordíthatja – meddővé teheti asszonyukat, eltorzíthatja a magzatot az anya hasában, megronthatja a vadászszerencsét. Ez a consensus megszenteli az élve-temetés aktusát, és felmenti a fiatalokat mind az öregektől való bestiális szabadulhatnék, mind pedig a modern értelemben vett gyilkosság vádja alól.
De gondoljunk csak arra, hogy a nemzedéki elidegenedés következtében a szakadék fiatalok és öregek közt már-már áthidalhatatlan, s még egyre mélyül; hogy e szembenállásból hovatovább a nemzedékek szembefordulása lesz, és a fiatalság, értékrendjében az öregséget mind alacsonyabbra rangsorolja – úgy is, mint létállapotot és úgy is, mint korcsoportot, amelyet társadalmilag haszontalan tehertételnek tekint, és mint élete zavaró tanúját, a föld alá kíván.
Ha el akarnak vágni minden szálat, amely velünk őket a múlthoz köti, akkor nem is kell rá olyan soká várnunk, és megcselekszik, amit ma még lehetetlennek tartunk, vélvén – a dőre angolokkal –, hogy a mi életünk még holmi kivételes immunitás, nemzedéki területen kívüliség alá esik, és „it is beyond us”. A védettség érzete hamar szertefoszlik, ha látjuk, hogy a falra festett ördög kilép a falból – mert még megérhetjük ezt is; és ugyan mi jót várhatunk a mumustól, ha teljes embersintéri szörnyetegségében materializálódik, és közibénk toppan?
Ám az ódivatú szorongás (hogy kizsarolják tőlünk a hamis consensust) és a bátortalan remény (hogy megvárják, amíg mi öregek magunk intézményes formát találunk, hozzájárulásunkat kinyilvánítandó: készen az egyhelybenutazásra – ám dugjatok le a cirkuszi rakétaágyú csövén, és lőjetek ki, hadd indulunk a nagy útra), mondom, szorongás és remény között hányódva ne hagyjuk, hogy lelki gyötrelmünk elhomályosítsa tisztánlátásunkat. Elvégre a fiataloktól még nem kézbesítették a hadüzenetet, még nem született meg köztük az a babérkoszorús Néró, aki kereszten vergődő öregek szurokfáklyáival akarná megvilágítani az ötször kétirányú forgalom autósztrádájának mind a tíz nyomsávját.
Hogy a fiatalság ilyetén „mutációjának” vagyunk a tanúi, abból sok minden jó – és sok veszedelem származhat; bár mindenkor áll, hogy ami az egyiknek a felfalattatás veszélye, az a másiknak a falás laktató biztonságérzete.
*
Már bizony akik az eutanáziáról úgy vitatkoznak, mintha az lenne az elsődleges probléma, félő, hogy mellébeszélnek. Hiszen az eutanáziát hétszám, tízezrével gyakorolják ápolók és orvosok az aggok elfekvő kórházaiban, melyek börtönjellegének nincs és soha nem is lehet hírmondója; és jóllehet, szívgéppel és szőlőcukorral életben tartani valakit, aki különben már hónapokkal annak előtte exitált volna, bámulatos cirkuszi mutatvány; de bámuldozó cirkuszi közönség híján ezt a cirkuszi mutatványt tízezerszám nem mindenki hajlandó végrehajtani.
Az igazi veszedelem máshonnan fenyeget. És itt hadd kanyarodom vissza megint csak az ókor „Kutya-szigeteihez” – a Canariákhoz, melyekre Afrika felől a forró téli szél olykor sáskajárással érkezik. Feljegyezték, hogy 1812-ben Fuerteventura földjét közel másfél méter magasan borította a sáskák tömege, s ezek fülsiketítő zengéssel úgy falták egymást, hogy „nem néztek se istent, se embert”. Nos, ha a földön a népességrobbanás eléri a telítettségi fokot, s a végletekig elidegenedett „mutánsok” áradó hada az idősebb nemzedékkel már képtelen azonosulni, jön idő, hogy átvéve a társadalom minden gyeplőjét, azon kezdi, hogy rendeletileg beszünteti az emberarcú közállapotokat;
kihajigálja a törvényhozásból az öregeket – a velük rokonszenvezőket – az „aggastyánbérenceket”;
a dologtalanság utópiás dajkameséjének szemfényvesztő felhasználásával alacsonyabbra szabja a munkamegvonás korhatárát, melyhez kis idő múltával a szavazati jog megvonása járul. De mivel a fasiszta gázkamrák gyakorlatában van néhány használható elem, akár így, akár amúgy, a szakavatott kisemmizés betetőzésére keresztülviszi az életkorhatár limitálását;
mindegy, milyen módszerrel teszi; injekcióval-e, amely (– dehogy is öl! épp ellenkezőleg! a lehető legemberségesebben:) felidézi a „boldogulandóban” az életbőli elkívánkozás és az önkioltó szelíd halatkozás természethű és fiziológiás tünetcsoportját,
avagy folyóméterszámra kollektíve nyakazó szuper-guillotine-nal (az érzéstelenítés „pengeérintésre” komputerizálva);
avagy belezavarással működő tűzhányók kráterébe;
avagy a nyolc-tizenkét évesek felfegyverzett kivégző bandáinak mozgósításával, hogy eljátszadozzanak a törvényen kívül helyezettekkel;
avagy berekesztéssel a „haldoklandók” élelem- és fűtésmentes rezervációjának magasfeszültségre kapcsolt szögesdrótjai mögé;
avagy – és miért ne?! – diadalkapun keresztül, menetoszlopainkat felvezeti az új „hálagázkamrákba”, és aki a diadalkapun való áthaladást megtagadja, azt „fasisztának” bélyegzi, és a „fasisztaság” főbenjáró bűnében elmarasztalva – hogy példát statuáljon, nyilvános kínhalálra ítéli: hogy karóba húzva nézhesse végig, amint a többiek elvonulnak a diadalkapu alatt, önként, a nem fasiszta gázba.
Ha a spártai véneken állt volna, abból az alig másfél kilós, satnya koraszülöttből, akire az inkubátorban még ránézni is rossz volt, bizony sohasem lett volna sem krikettkapitány, sem a cambridge-i evezős nyolcas kapitánya. Aki lettem.
Nem tudom, az öregúr, akit apámnak tisztelek, és valósággal eltörpül mellettem, elvben helyesli-e azt az eugenikus „szűrést”, amit a spártai vének a Taigetoszon véghezvittek; de ha csak rokonszenvez a Taigetosz intézményével, el kell fogadja, hogy ugyanolyan eugenikus „szűrés” várjon a vénekre, a hegység egy másik, még magasabb szikláján, ahol a mélység elég ájulatos és a sziklafenék elég sarabos a zúzakodásra, hogy a természetes szívbénulásos érzéstelenítés a megérkezést fájdalommentessé tegye.
Nem emelhet kifogást az ellen, hogy a demokrácia elve maradéktalanul érvényesül; hiszen az, akit ma felkergetnek az öregek „próbafájára” – azt a fát, a csúcsán valaki kétségbeesetten kapaszkodóval, negyven-ötven évvel annak előtte maga is rázta.
Ha meg úgy véli, az eutanáziát körülköpködő vita merő mellébeszélés, hiszen a kíméletes „elszenderítés” tízezrével a kórházak mindennapos gyakorlata lett, ne csodálkozzék, hogy a népességrobbanással esetleg még rákényszerülhetünk az élet végkorhatárának megszabására törvényhozásilag.
Nem mondom, hogy ezt nem enyhíthetik a kivételekről intézkedő rendelkezések és a visszaélések elleni záradékok; és némi lelki vigasszal papjaink-papnőink is szolgálhatnak, ha a kereszténység előtt feltárulnak a folytatólagos Kinyilatkoztatás perspektívái; s mi nagy megnyugvás is lehet a haldoklandónak, ha tudja, hogy az új hittitkok értelmében önfeláldozása Kollektív Szeretetáldozat az itt maradókért, mellyel eggyé válik Krisztus Szent Testével. Új korszak következik, amelyben, képletes „kereszthalálával” – először válik mindenki mindenkiért az Úr Kínszenvedésének részesévé, és életáldozatával végső tanújelét teszi szeretetének a község, a szeretetben egyesülőknek pedig az istenség iránt.
Apámat nem tudom, mi borzasztja el abban, ami a beleszületőnek az öregség emelkedő váradalma, az életszentség betetőzésével az öregkor „rehabilitálása” lesz: kegyes intézmény, amely az alternatív kereszténység új humanizmusa jegyében elejét veszi a demográfiai robbanás veszélyének, mi több, a civilizált kímélet és az ősidők kényszerlikvidációinak dialektikus ellentétét a consensus rituális szintézisében oldja fel.
S ha még az egyház az utólagos dispenzációt is kiterjeszti rá – akkor helyreállítja az öngyilkosság rangját és becsületét: márpedig a törvényszabta exitus felé közeledőnek kell-e ennél fényesebb glória?! Az emberi „sáskajárás” egymás felfalásának megakadályozására kívánhat-e az öregúr a fiatalságtól ennél emberségesebb intézményes megoldást, ha már minden egyébben elfogadta alternatív társadalmunk radikalizmusát…?!
Míg keletkezésekor a krizeológiára a hatalom úgyszólván fel sem figyelt, szóba került már, hogy modern időkben a válságelmélet sohasem volt kedves, és egyre kevésbé talált tetszésre a hatalom birtokosai előtt: a ritka dolgok egyike, amelyekben nincs különbség a Kelet és a Nyugat között.
Közel három évtizeddel annak előtte, hogy Voltaire megalkotta a szót és a „történetfilozófia” fogalmát, annak szinguláris esete már adva volt Giovanni Battista Vico XVII–XVIII. századi jogtudós-filozófus PRINCIPII D’UNA SCIENZA NUOVA c. művében24.
A fejlődés háromszakaszos paralleljét Vico a római jogtörténetből vette. Ahogyan a „tizenkét tábla” első, rudimentális jogtételeiből a Jus Gentium corpusza kifejlődött – úgy követi a nemzetek megújhodásának története három kapcsolódó korszak jellegzetes pattern-jét.
E korszakok rendre: az „istenség” kora (istenektől származtatott abszolutisztikus dinasztiák, teokrácia, papuralom); a „héroszok” kora (ma diktátoroknak mondanánk – önkényesség, erőszakos kilengések); a „humánum” kora (józanság, mérséklet). Egy-egy kor jellegzetességei megnyilvánulnak mindenben: a kormányzásban, a köznyelvben, az irodalomban, a jogalkotásban, a közigazgatásban – a civilizáció egészében.
E hármas tagozódású modelljével Vico minden későbbi hullámelmélet atyja lett.
Igazában a hullámelméletek hosszú sorát Toynbee-ig bezárólag nem lehet sem az elmélet eredendő elfogultságával, sem az adatok célzatos csoportosításával vádolni. Bűnbeesésük módszertani; gyalázatuktól, mivel lényegüket teszi, nem szabadulhatnak. S amíg a komparatisztika divatja sem a vallástörténészre, sem az irodalomkutatóra nem nyomja rá a gyalázat bélyegét, a krizeológia művelőire mindörökre rányomja maga a módszer, a történelmi komparatisztika. Az, hogy a civilizációk fejlődéstörténetében megpróbálnak „egységeket” (kultúrcsoportokat), az egységek közt kölcsönös egymásrahatást (megtermékenyítés – kioltás), az egymásra hatásban morfét, a morfológiában törvényszerűséget (pattern-t) felfedezni, s ezeket a pattern-eket párhuzamba állítani. Hogy más, szentlélek ellen vétő spekulációkról ne is szóljunk, amilyen pl. a civilizációs egységek életidejének, mai civilizációnk életváradalmainak a becslése – tentatív prognózisa.
Éppenséggel nem e történelembölcselők önkényessége volt, hogy a hullámelméleti vizsgálódások Spenglernél, Toynbee-nél a történelem bizonyos rejtett irányultságát mutatták ki; mely látlelet a nyugati civilizáció esetében távolról sem volt kedvező. Spengler, aki gőgös szerénységgel egyszerű Goethe-kommentátornak állította be magát, alámerülésünk rémképeit mutogatva nem nyújt szalmaszálat, amelybe belekapaszkodhatnánk. Toynbee a keresztény megújhodás sovány vigaszát odanyújtja ugyan – mely halovány reménységtől lúdbőrző háttal, ha eddig fütyörésztünk a sötétben, most az is az ajkunkra fagy. Sztereotip reakcióink: vagy léha nemtörődömség vesz rajtunk erőt, vagy ráhengerítjük felejtőkénk mázsás malomkövét, és ignoráljuk a hallottakat.
S mialatt a dolgok logikájánál fogva a hullámelmélet mindinkább a válságelmélet formáját öltötte; a krizeológia ügyét csak súlyosbította az, hogy a legújabb kor történelmi spektruma – a politikai térképen a hatalmi visszatakarodástól a nyugati kultúra fertőzéses megtámadottságáig – a látleletet mintegy megerősíteni látszik.
*
Olykor az „üzenet” oly kínos, hogy tudomásulvehetetlen.
Már egyszer tanúi voltunk annak, hogy minden idők legnagyobb futurológusát, Malthuszt hogyan bagatellizálta, s mint sikkasztotta el a haragos közhangulat – mérges politikusok, szemforgató tudósok és megbántott egyházfők érdekszövetsége. S jóllehet jóslatait, sőt, jóslatainak egész matematikáját azóta beigazolták az események, Malthus „igazát” rehabilitálni senkinek nem jutna eszébe se Keleten, se Nyugaton.
Ha meg is történik az a csoda, hogy az „ősök” közt a párttörténet undorodva megemlíti ugyan, a marxista Keleten a malthuszi tanok mindig is ütköztek a jelvényes gomblyuk-derűlátással: az intellektusnak amaz önként vállalt ostobaságával, amely a sárkányölő optimizmus és a csalhatatlanság ötvözetével véli megvalósítani a katasztrófák „tudományos” kiküszöbölését. Nyugaton pedig más, filiszteres, érzelgős, eszmei és politikai érdekek akadályozzák meg, hogy az ezerszer avultnak deklarált, elfelejtettnek minősített és goromba tréfákkal elütött szellemóriásnak megadják az őt megillető elismerést – annak, akitől Ricardo ösztönzést kapott értékelmélete kidolgozására és Darwin a „létért való küzdelem” kifejezést kikölcsönözte.
Szakasztott ez történt azokkal a történelembölcselőkkel is, akiknek krizeológiai üzenete a hatalom birtokosainak Keleten feszélyező, Nyugaton pedig mélységesen nyugtalanító. S ugyan mi is lehetne népszerűtlenebb a marxista Keleten, mint a válságelmélet? Abban a Táborban, amely válságainkra Marxtól megkapta a mentesítést, s azt hirdeti magáról, hogy ideológiájának leglényege épp a válságoktól való megváltás: a kapitalizmus „sorozatos” válságainak eliminálása25? Ott, ahol a marxizmus jobbantudomkái nap mint nap a nézők bamba millióinak a szélesvásznú égre vetítik a történelem előre elkészített filmeposzát – melynek mi más is lehet egyre feljebb hágdaló pattern-je, mint a diadalról diadalra haladás?
Ami a Szabad Nyugatot illeti, helyzet még siralmasabb.
Mert jóllehet a marxista „történelmi szükségszerűséggel” szemben a krizeológia távolról sem állítja, hogy jóslatai magukban hordozzák a megvalósulás elháríthatatlan fátumát, s legjobb esetben CAVEAT-jelek a történelem hadi útján; mégis, a Nyugat folyamatos szellemi, hatalmi hanyatlásának és esetleges alámerülésének a prognózisa egyenesen kihívó, s olyannyira megengedhetetlen, hogy még ma, a futurológia divatja idején sem kerülheti el sorsát. Sürgős és imperatív, hogy hitelét rontsák, elhallgattassák – elsikkasszák.
Az amerikai campuszok balosnál balosabb szent tehenei egyre-másra ellik a szociológiai fogantatású áltudományokat; a krizeológia nem kap katedrát, művelőit „műkedvelőknek” tekintik, mivel spekulációik nem alapulnak olyan „felméréseken”, amelyeknek kérdőíveivel a történelem porrá omlott hulláit elárasztani elmulasztották, ők maguk a „tudományosság” szép igénybejelentésével nem éltek.
Feltéve, de meg nem engedve, hogy spekulatív diszciplína pánikot okozhat, a Szabad Nyugaton minden elképzelhető eszközzel visszaszorítására, elnémítására, a köztudatból való kiirtására törekednek, hogy „pánikot ne okozhasson”. Amit Malthus példája a múltban – ugyanazt mutatja a krizeológia példája a jelenben. A Nyugat képtelen szembenézni tényeivel.
A földön mindennek van politikai kitevője, ennélfogva olyan, aminek politikai „haszna” vagy „kára” ne lenne – nincs. Alkalmasint ezért viszolyog az öregúr olyan nagyon attól, hogy a hitnek általában és a kereszténységnek különösen – politikai haszna legyen; hasznának esetleges politikai siker formájában való kibontakozásától pedig még inkább, mert ez nyilván halomra döntené elméleteit.
Ezért fordul el oly méla undorral Toynbee gyógyjavallatától, mint amely (szerinte) azon túl, hogy hatástalan, eleve hamis. E szorgalmas kompilátor fölött tény és való, hogy eljárt az idő (szakprofesszorom Cambridge-ben „a század legtúlbecsültebb koponyájának” tartotta), mégis, ha valami rokonszenvessé teszi – az éppen kereszténysége. Hite, hogy ha a hit hegyeket mozgat, még lehet keresztény megújhodás, amely megfordítja a történelem hegyláncrendszerét. Ez károgó holló csupán, amaz, Spengler, halálmadár. S lehet-e halálmadárra hallgatva – élni?
Apámat elkápráztatja a válságelméletek lebilincselő olvasmányossága; de teljességgel elképzelhetetlennek tartom, hogy jobbról-balról holmi egyetemi maffia titokzatos egyetértése ebrudalja ki tudatunkból; egyszerűen lejárt az ideje. Elfelejtettük Vicót is, aki pedig csak kultúrmorfológiával szolgált, sötét jóslatokkal soha nem hozakodott elő. Annál inkább előhozakodott – hitével; s mi sem jellemzőbb apám voltairiánus elfogultságára, mint az, hogy elsikkasztja Vico alaptételét: „Dio, com’é principio dell’essere, cosi é principio del conoscere” – valamiképp isten a lét forrása, ugyanúgy a tudás forrása is; sőt, éppen mivel „l’eterna verità e l’eterna onestà son comuni a ogni mente… quindi efettuano il disegno della Provvidenza” – lévén az örök igazság és örök erényesség minden elme sajátja, ezért (a történelemben) az isteni gondviselés terveit valósítja meg. Vico kultúrmorfológiájának első megihletője a keresztény hit, tanainak kicsengése optimista.
Túl a szeretet üres nagylelkűsködésén, túl a gyűlölség oktalan berzenkedésén, de még a szeretetlenség kisszerű vásottságán innen – odáig eljutottunk hát, hogy az ifjúság a nagy reménység és a nagy mumus; ami talán futurológiai váradalomnak túlontúl sok, a jelenben didergő léleknek – nesze semmi, fogd meg jól.
Pedig valahol a nagy reménységfénylés és a nagy mumuslátás skálája felezőjén még leselkedik ránk egy veszély, amelynek szakadékába beleeshetünk, mert ha valami, akkor ez még felboríthatja az elrettentő fegyverek kényes egyensúlyát. S ez pedig futurológiánk mélabús kombinatorikájában az az eshetőség, amelyet eleddig még a válságelmélet sem tartott, mert nem tarthatott számon – hacsak nem mint balesetet a balesetek számba jöhető kombinációi közt – s úgy is nevezhetnénk, hogy a fáziseltolódás veszélye.
Vennők észbe, hogy nem egy – de két „mutáns” nemzedék felfejlődéséről van szó, amint a vasfüggöny két oldalán a két nemzedék feltölti a társadalom hadállásait; és máris olyan látomásunk lehet a jövőről, amely megkettőzi bizakodásunkat és aggodalmunkat még akkor is, ha izgalmunk elméleti, hiszen mire ez az ütközet eldől, mi már alkalmasint „a holtak előjogával” élünk, ami – Nazianzi Szent Gergely megfogalmazásában – a feledés és az elnémulás. Mégis, bármi imagináriusak dörgő tapsaink és bármi hangja vesztett hurrogásunk, hadd kérdezzük fel utoljára: mi is volt pontosan ama „nagy reménység”, amellyel az új világ forradalmár sans-culotte-jai, a fakókék farmernadrágosok hada kecsegtetett?
A lehető legvérmesebb – legmerészebb reménység: hogy a koszlott, rojtos farmer ragálya a vasfüggönyön átterjedve, elharapódzik az a mentalitás is, amely vele jár;
hogy felnövekszik a „mutánsok” új nemzedéke, amely a vasfüggöny két oldalán uralkodó lerozsdált ideológiákat idegrendszeréről ledobja;
hogy a gonosz varázst levetve a békából előpattan az elvarázsolt királyfi: az eszmeiség új mutációja;
hogy az új mutáns a század politikai örökségét nem vállalja, a stratégiai patthelyzetnek mögé nyúl, és az „elrettentő fegyverek egyensúlyából” ott és úgy veszi ki a gyújtást, ahol és ahogy az örökhagyó nemzedék sem nem álmodta, sem nem merte;
a nagy reménység: hogy a fiatalok második mutáns nemzedéke, Marx Károlyon és a kereszténységen átlépve, megszívleli a krizeológia intézményét, és az utolsó pillanatban a fehér emberiséget egyesítve, hozzálát a bolygón a maga világfalujának – a földállamnak a megszervezéséhez.
*
A veszély kettős.
A veszély Nyugaton: hogy a fiatalok második nemzedéke nem tud az első mutánsok félanarchiás álmaiból felébredni és szibarita elsöpredékesedésével, mint a jóléti állam eltartottja – a közterhek bűnös köréből kilépni képtelen, fegyvertelen és szétomló állam kliense lesz.
A veszély Keleten: hogy a fiatalság mutációja alig, félig avagy félig sem következik be; a marxizmus elaggott ideológiája alóli emancipációját – szokott nyers rendészeti eszközeivel – még idejében leküzdi a Kreml elaggott elitje. A Kelet és a Nyugat ifjúságának fejlődésében fáziseltolódás következik be, a Kelet „maradi” ifjúságát sikerül megagitálni a messzianisztikus világhódítás cári terveinek, és a könnyű prédául kínálkozó, szertezüllő nyugati szövetség látványa magára idézi a katonai megrohanást.
Íme a fáziseltolódás veszélye. Nem a holnapután – hanem a holnap kategóriáiban mozognak gondolataink, tétován azt a változót is belevonva a veszély függvényébe, hogy a fáziseltolódás mértéke a front két oldalán milyen mértékben befolyásolhatja a kibontakozást, illetve a katasztrófa képletét.
Már ami a nyugati oldalt illeti, a helyzetkép világos. A Nyugat félanarchiáiban az elpimaszodó szibaritaság, valamint a kereszténység legutolsó divatos eszmeficama (hogy „szeretetvallás” – vagyis egykori leglényegének ellenkezője) máris oly kombináció, amely mellett Ötödik Hadtestre úgyszólván nincs is szükség;
pedig van ilyen is, a megrohanásunkra készülő nagyhatalom fegyvercsillogása máris eléggé elszédíti és meghipnotizálja az intelligens kretének nyáját, hogy újfanariótának jelentkezzenek. Az eurokommunisták: a modern kor fanariótái; a bennük bízók: azok a szerencsétlenek, akik balogul abban reménykednek, hogy érettük majd a fanarióta a Mészárlónál közbenjár;
Bertrand Russel követelése óta, hogy az atomfegyverrel nem rendelkező agresszor ellen indítsanak preventív háborút, három évtized telt el. Ez az ókor világhódító felvonulásainak időléptéken – három évszázad: tucatnyi meghátrálás, csatavesztés, védőövezetek-hinterlandok-világtengerek kardcsapás nélküli feladása, ijedt szövetségesek lemorzsolódása, a beigazolódott „dominó-elmélet” elhagyogatása; a megszállásra felkészülő tartományokban a néphangulat jellegzetes fanarióta átkristályosodása, a megszálláspártiak fűt-fát ígérő rémuralma.
Tolsztoj a napóleoni hordákról mint „népvándorlásról” panaszkodott; nekünk már nem lesz Tolsztojunk, aki Európa lerohanását „népvándorlásnak” állítsa be siralmaiban. E jól kikémlelt, jól előkészített, sokkal alaposabb, ráérősebb – a letörleszthetetlen felszabadítás címén mindjárt végleges igénybejelentéssel élő megszállás és hatalmi berendezkedés történelmi következménye egyértelmű.
Rövid távra: a győzelem. A második menetben – talán – Amerika megszállása. Hosszú távra: a fehér faj biológiai megrendülése. Alávettetése. Beolvadása. Eltűnése.
Mi, angolszászok (és miért ne számítanám magam hozzájuk? hiszen teljességgel kizárt, hogy apám átörökítette volna rám a maga közép-európai szemléletét, mely látomásában mást, mint bonyolult világot és bajaira a maguk bonyolultságában másmilyent mint bonyolult remediumot elképzelni sem tud; mondom, mi, angolszászok) szeretjük az egyszerűséget, hajlamosak vagyunk arra, hogy igaznak fogadjuk el; és az igazságot másnak, mint egyszerűnek, elképzelni sem tudjuk.
Hiába olvassa fejünkre az öregúr, hogy vannak véghetetlenül összetett jelenségek, amelyeket leírótudományaink csupán a legbonyolultabb módszerekkel, műszerekkel és matematikai eljárásokkal tudnak szemléltetni; és hogy aki mindenre a Kolumbusz tojása féle választ keresi, az semmire sem jut. Hiába bélyegzi az egytagú angolszász tőszavak, a kopogó tőmondatok előszeretetét, az egyszerűség angolszász idolátriáját szimplifikatorikus elmék tunyaságának – mi kitartunk. Kitartunk egyszerű hitünk mellett, hogy a világ agyongabalyodott bájai egyszerű képletre visszavezethetők, és a fő ok igenis orvosolható, az orvosság receptje csodás egyszerű, s rajta ez az egytagú szó olvasható. Love.
Hogy is mondjam?… Ha igaz lenne, hogy a világ bonyolult, és hogy bajai bonyolultságában csak valami elképzelhetetlenül összetett orvosság segíthet, akkor mi abból a világból nem kérünk. A mi nemzedékünk csüggve csügg ezen az egyszerűségen, így van ez velünk vasfüggönyön innen és túl; és ha ő bennünket (leküzdhetetlen komplikálhatnékjában) mutánsoknak nevez – akkor az evangélium mutánsai vagyunk.
Kétségbeejtőnek találja egyszerűségünkben ezt a mi szent együgyűségünket, mert az ő nemzedéke hetvenhétszer bizonyítottnak véli, hogy bajaink katasztrofális bonyolultságán az egyszerű evangéliumi Tanítás kicsorbul – hogy a szeretet evangéliumi iránytűje „döglött”, és a Bibliával egy kohászati kombinátot elvezetgetni nem lehet.
De mi ismerjük a szeretet cinkosságát; a fiatalság cinkosságát a szeretetben; a mi evangéliumi cinkosságunk országhatárokat ledöntő, rakétasilókat eltömő hatalmát. Be szeretném, ha még megérné, és én megláthatnám hosszúra nyúló képének ráncos elcsodálkozását. Ha majd kiderül, hogy a „fáziseltolódás” az ő elvont elmeszüleménye volt csupán; hogy a szeretetelárasztotta világon, az osztálykorlátok ledőltével majd még kegyes diadalemléket állítunk az osztályharcnak és a szeretetige varázshatalmával mi, evangéliumi tűzszerészek, még ártalmatlanná tesszük a szuperhatalmi arzenált.
„Hát aztán? Kinek fáj?” – kérdezhetné valaki „pharráziával” protestáló, ami az athéni demokráciában minden polgár abbeli joga volt, hogy mindent szóba hozzanak a tanácsban, és mindent megvitassanak.
„Hát aztán? Kinek fáj?” – intézheti el szélesen legyintve, fülig szaladó vigyorral; a cinizmus gigantoszaurusza, aki az utolsó percig a „kenyeret és televíziót” permanens népünnepélyének ingyen mámorába akarja fojtani eltűnését;
a jóléti állam politikai pártjai a még-jobb-léti pártprogramok öldöklő versenyében gyámintézménnyé alakítják át az államot, az ezeremlőjű gyámszülő pedig, a gyámállam nem gondolhat védelmére másként, mint a hadsereg-leépítés kategóriáiban: elfoglalják milliószámra – gyámoltjai;
s mialatt intellektueljei a lumpenkommunizmussal kacérkodnak, fanariótái – a hűtlenség-felségárulás megkopott-kikacagott jogi kategóriáin túltéve magukat – nyíltan harmadik hatalmak szálláscsinálóinak csapnak fel; a tutelariátus pedig, a bebiztosítottság bűntelenségében megátalkodott tutelariátus bízvást kérdezheti unottan zsibbadozva s nagy-nagy utálkozással: „hát aztán? kinek fáj?”
Cinizmusának e szuperlatívuszát teljes mértékben magáévá kell, hogy tegye az, aki a repülő csészealjról lépett le, mint valamely idegen csillagpopuláció kéme; s szenvtelen érdeklődése amúgy sem részrehajló vetélkedő fajok avagy hatalmi csoportok között – s jóllehet jeges tárgyilagossággal felleltározza, neki magának sem az emberi nemhez, sem a fehér civilizációhoz köze nincsen. „Hát aztán? Kinek fáj?”
New Yorkban, Londonban, a zsúfolt földalatti vasúton öt néger gyerkőc kifoszt és véresre ver egy fehér aggastyánt. Mindenki újságjába temetkezik, senkise mozdul.
(Hát aztán? Kinek fáj?)
Afrika szívében maholnap lemészárolnak félmillió fehéret. A bűnük: a fehérek javíthatatlan szorgalmával, huzamosabb időn át – országot építettek. Az ENSZ sóhivatala hátat fordít, a világ fehér kormányai megkönnyebbülten sóhajtanak fel, hogy újabb „megoldhatatlan” kérdést vehetnek le a napirendről.
(Hát aztán? Kinek fáj?)
A hasonlóság a két jelenség között a manhattani földalattin és Afrika szívében merő kísértetanalógia csupán? Avagy szerves és szükségszerű azonosság? Az uszító belemagyarázása, aki ezért megérdemelné, hogy a belefojtott szóval együtt eltapossák? Avagy egyugyanazon „hinaus-mit-uns” – annak a tömegpszichózisa?
(Hát aztán? Kinek fáj?)
Hogyan juthatott idáig „e hanyatló világ, mely úgy lesz öngyilkos, hogy észre sem veszi”?26 Hogy eltűnése után újraírják a történelmet, és a fajt bűnlajstromával fogják számontartani – ilyesmi fehér embert nem érdekelhet; hiszen az a félig toldott, félig koholt bűnlajstrom is, mikor ő már csak legenda lesz: kit érdekel? hát aztán? kinek fáj?
Más lapra tartozik, hogy a kikémlelésünkre küldött űrlátogató bizonnyal ezt is regisztrálja, kolosszális cinizmusunknak ezt a ritornellóját, a léha refrént, mely zsibbadt agyunkban mint a visszacsengés, magától reiterál. S ugyanilyen szenvtelenül rögzíti azt is, hogy miként s hogyan jutottunk idáig. Lássuk, mi a jelentenivalója.
Nem könnyű követni az öregúr jeremiádáit, de háborgásából annyi nyilvánvaló, hogy ami fáj neki – neki fáj, és senki másnak. Nehezen tudnám megvilágítani korombelieknek, hogy mi fáj neki – hacsak az nem, hogy mindez már az én nemzedékemnek hallótávolon kívül van.
Miféle idétlen, iskolamesteres arcpirongatás a nemzetek címére! Mennyi vihartámasztó sváda, idejétmúlt színpadi fogás!
Ha volna benne logika, és igazán olyan elszörnyesztőnek találná „közönyünket” és „cinizmusunkat”, mint ahogy mondja – akkor minden bizonnyal tüstént vissza is lépne a „repülő csészealjra”, ahonnan lelépett, és illa berek, nádak, erek! sorsára hagyná a bolygót, amely végül is, vele éppoly „menthetetlen”, mint – nélküle.
MASZTURBÁLJON KÉNYELEMBEN!
CSIKLANDOZZA MAGÁT – KÉNYEZTESSE MAGÁT!
NE LEGYENEK GÁTLÁSAI – NE SZÉGYELLJE, HOGY A JÓBÓL SOSEM ELÉG!
TARTSA MAGÁT MÉG MELEGEBBEN, ÉLVEZZE KI A FÉNYŰZÉS KÉNYELMÉT, KÉJELEGJEN BENNE JUTÁNYOSAN ÉS HITELRE!
CSAK A MlNDENT VÉGIGPRÓBÁLT KÉJENC, A VÉN ROUÉ VALÓSÍTHATJA MEG CIVILIZÁCIÓNK SZÉPSÉGIDEÁLJÁT, A RONDA, UNDORÍTÓ, ZABÁLNI VALÓ, MINDEN HÁJJAL MEGKENT KÉJENCET – A VÉN ROUÉT!…
A fényes krétapapírra nyomott luxusfolyóiratok pazar hirdetéseinek ez volt az általános hangvétele: ezt a hangot ütötték meg éveken át a fogyasztói társadalom reklámfőnökei. A szibarita Nyugat még jobban elszibaritásodott, életét iparkodott a coitus interruptus mintájához igazítani és a kéjes torpor állapotában szeme becsipásodott, fülszőr-dzsungele megtelt összeragadt zsírral. Se lát, se hall;
szemnyitogatónak ideje volna elmondani egyet-mást, ha nem is mindent, azoknak a nem-témáknak a hosszú listájából, amelyeket nem illik megpendíteni, mert a téma;
1. nem jövedelmező;
2. sőt ellenkezőleg, csökkentheti a lap példányszámát;
3. kapitalistának, maoistának, szocialistának, anarchistának egyaránt illetlenség megpendíteni, ha fehér;
4. a témát álmodni sem illik, így azután a kéjtompulat állapotában senki még álmodni sem álmodja, részben a megbélyegzéstől, részben pedig attól való félelmében, hogy felébred; valaki fülébe harsogja, amit lát; a csipa kipottyan a szeméből, és tágra nyílt szemmel halálra rémül attól, amit lát;
nem tartja dugdosva készenlétben a ciánpasztillát, amire ráharapjon, ha látja, hogy földönfutó, de nincs föld – hova futnia
*
kísértet járja Európát – de nem a forradalomé. Hanem Oswald Spengler kísértete. Spengleré, aki nem-téma;
a felébredés rémálma – hogy kéjes álmainkból a valóság rémségére ébredünk;
arra, hogy mi, „Nyugat”, mi, fehér civilizáció süllyedünk; de nem azzal az évszázados lassúsággal, ahogyan táblázataiban Spengler jövendölte, hanem – félelmetes történelmi katalizátorok közrehatására – bámulatos gyorsasággal;
a Nyugat sajtójában és rádióiban működő Kávéházi Konrádokból hadosztályokat lehetne felállítani; de hadosztályok, hadseregek nélkül – Európa kísértet csupán a világpolitika sakktábláján, soha-meg-nem-valósított nagyságának letűnő kísértete. E Kávéházi Konrádok akkor csépelik a legtöbb üres szalmát Európa nemzetközi szerepéről, amikor Európa szájából az agyonmotorizált, zsoldos törpehadseregek műfogsora kihull, és nemcsak az derül ki róla, hogy fogatlan oroszlán, de az is, hogy zsugorodó politikai entitásával maholnap már az oroszlánbőrt se tudja kitölteni.
A kubai válság még csak 2:1-re végződött Moszkva javára.
Nehéz választani, hogy a legsikerületlenebb, legrosszabb amerikai elnökök sorában kit öntenek ércbe s dicsőítenek ostobábban, tévedésektől, történelemhamisításoktól mámorosabban elvakulva – Rooseveltet-e, aki az amerikai léptéken „csekélységnek” tűnő Közép- és Kelet-Európát koncul vetette a Derék Szövetségesnek; avagy Kennedyt, az (első világháborús-népszövetséges Wilsonnál is gyakorlatiatlanabb) gyermeteg idealistát, a kubai csatavesztőt, aki a szovjet rakétákat „visszatérésre kényszerítette” ugyan, de a Szovjetunió katonai tanácsadóit nem kényszerítette visszatérésre, és a Monroe-elvet mindenestül feladta.
A tavaly október 25-i atomkonfrontáció – a közel-keleti válság már 4:1-re végződőtt a Szovjetunió javára27. Kubán valahogy még csak keresztülbukdácsolt a nyugati világ (hátborzongató volt diadalmámora, ahogyan ez a csendes téboly összes téveszméivel a lelkeken elúrhodott), de a Közelkelettel a Nyugat féloldalra billent, és elkezdte alámerülését.
*
S ebben a peripetikus pillanatban mi történt?
a) Amerika nem hitte el elnökének, hogy a nukleáris riasztásra igazán szükség volt.
Helyesebben. A tömegtájékoztatás, amelynek eleinte csak bosszúlihegős rögeszméje – ám utóbb megélhetése, létalapja lett a Watergate-botrány, elhitette az amerikai néppel, hogy…
Még helyesebben. Az Amerika-ellenességben tobzódó európai tömegtájékoztatás elhitette minden európaival, mi szerint egyetlen olyan amerikai se akad, aki az elnöknek elhinné, hogy…
Végül helytelenül, vagyis úgy, ahogy a téma nem téma. Az Egyesült Államokat az a veszély fenyegette, hogy kormány nélkül – Európát, hogy mögé bújhatós atompajzs nélkül marad; a Szovjetuniót pedig az, hogy „saját határai védelmére” és „mind a maga, mind a világ biztonsága érdekében” kénytelen legyen megtenni az ilyenkor szükséges ellenlépéseket…
b) az az Európa, amelynek saját védelmi potenciálja elhanyagolható tényező, s a Szovjetunió bármikor megreggelizhetné, ha az amerikai elrettentő fegyver védelme nem volna: ez az Európa kikérte magának, hogy főszövetségese felnyissa feje fölött a nukleáris védőernyőt – hogy atomőrjáratát légiterébe felküldje, repülőtereit használja, kikötőiben fegyvert hajózzon be stb.
c) a NATO csörömpölve hullott darabokra akkor, amikor „a bizalom és az egység helyreállításáról” a zárónyilatkozatot kiadták.
Az Egyesült Államok udvariasan felhánytorgatta Európának, hogy a vietnami háborúban soha, egy fél katona erejéig sem vett részt. Európa ezt a csodálkozás merevgörcsébe rándult arccal hallgatta volna – ha akár a bömbölés is, elhatolt volna agykérgéig, a fülzsír, a fülszőr és a fogyasztói pop-kéj ekkora dzsungelén keresztül.
Az Egyesült Államok évek óta udvariasan felhánytorgatja, hogy az európai „gazdasági csodákat” sorra-rendre az az ábrándos feledékenység tette lehetővé, amely az európai országok honvédelmi beruházásai körül mutatkozik. E „lyukas” védelmi költségvetések híven tükrözték, hogy Európa micsoda álomvilágban él… Erre a szemrehányásra Európának még az sem kellett, hogy süketnek tettesse magát: a csökevényes hallószervnek az ilyen és hasonló „nem-téma” témákra mindig, kezdettől fogva szervült süketsége volt.
Az 1973-as közel-keleti nukleáris válság tán hirtelenebb és veszélyesebb volt a kubainál, s nekünk, magyaroknak, az a szomorú, emlékezetes, passzív szerep jutott benne, hogy magyar repülőterekről szálltak fel a Közel-Keletre induló szovjet csapatszállító gépek; mégis, a 73-as esztendőt hosszú évekre egy sokkalta sötétebb, kontinentális viharborulat fogja emlékezetessé tenni. Az arab olajzsarolás.
Helyesebb volna a gazdasági világháború kitörésének nevezni – s hogy ez már most az a meredeken emelkedő pást-e, amelyen végigverekedve magunkat, hat-nyolc év múlva a harmadik világháború falai alá érkezünk: erre vonatkozólag obskurantizmus volna jóslatokba bocsátkozni. Annyi szent, hogy más időkben ennél kevésbé jelentős gazdasági zsarolás is casus belli lett volna, s azt a harcot még az egyre idegesebben feszülő nukleáris ernyők védelmében is végigharcolhatta volna – csakhogy egy hadseregek nélküli Európának semmi sem casus belli.
Minden énekes ismeri a rezonanciának ezt a jelenségét: ha megpöccinti poharát, és beleénekli a hangforrás „saját hangját” – a pohár megreped. Az araboknak sem kellett egyebet tenniük. Megpöccintették, belebömbölték a Hangot – és Európa kristálypohara darabokra hullott.
Se összefércelni, se összenyálazni, úgy, ahogy volt. Soha többé.
Milyen főúri álom kéj-mennyországából pottyantunk a valóság kősivatagába, és miért? A tények miféle Kalahári-sivatagában ébredtünk fel, és hogyan?
Van valami, amiben mi mindnyájan – kapitalisták, szociáldemokraták, utópista maoisták, utópista anarchisták, teozófusok, sátánhívők, szellemhajtók, soványítókúra-szakértők, kimutatkozók, közpénzből eltartott mezei próféták, aszfaltüdvözítők, hitbuzgalmi környezetvédők, szélsőséges nyugati hülyék és szélsőséges nyugati okosok egytől egyig, egyaránt elmarasztalhatók vagyunk.
Valamennyien intra muros éltünk, mindannyiunkban második természetté vált az intra muros-pszichózis.
Eddig a nyugati civilizáció az emberiség roppant kísérleti laboratóriuma volt. A tökéletes védettség érzetében, nyakló nélkül kísérleteztünk, ebbeli becsvágyunknak sem a lángelme megérzése, sem a józan paraszti óvatosság nem szabott határt, e laboratórium periméterfala – TABU. Az egész világ tabuként tiszteli, ha összefog, se tehet ellene semmit. Nagy erejű szalmacsutak álarcok, rámázolt jelek és csudaságos totemek gondoskodnak arról, hogy telepünk e külső falai áthatolhatatlanok legyenek.
Helyzetünket úgy élvezzük, mint afféle „Kis-Kivételt”, a Jóistenke Kis- Kivételét, aki elgyönyörködik elménk szertelen elkalandozásaiban. Intra muros az elme végső határáig kergethettük szinte matematikai tisztaságig desztillált – tehát megtámadhatatlan ábrándjainkat;
telepünk homokvár falai mögött elszaporodtak áltudományaink – a modern kor e vajákosságai –, s mérhetetlenül tiszteltük parazitáit, akik evéstől-ürüléstől elszokván, a mi etetésünkre-ürítésünkre szorultak;
szerető jóindulattal figyeltük idealista fiataljaink próbálkozásait, hogy pop-maoista avagy pop-evangéliumi, szadomazochista avagy melegvíz-feltalálói alapon kommunákat alapítsanak – mely kommunákba a honvédelem beletervezve soha nem volt; s hogy is ne figyeltük volna szerető jóindulattal, hiszen mi is csak olyan társadalmak viszonylatában gondolkoztunk, amelyeknek honvédelme nincs, s olyanok, mint levegőben megálló nagyszerű teóriáink: beérik a laboratórium inherens védelmével;
s hahogy netán e kísérleti közösségekkel bármi baj volt, mindenre volt a telepen kész remediumunk;
ha a milliomos papa a kommunáktól megvonta az apanázst, semmittevő sarjaik eltartását rögvest tiszteletbeli kötelességének tekintette az Agyalágyultak Establishmentje – azoké, akik (körülröhögve bár, de még) dolgoztak, válogatott oltári munkahelyeken;
ha a kommunák sorozatos unalmi és kéjgyilkosságok elkövetőivé fajultak, mindig ott volt számukra remediumunk: a halálbüntetés laboratóriumi eltörlése. Elviselhetetlennek tartottuk volna a gondolatát is, hogy telepünk biztos, golyóhatlan falai mögött kőkorszaki agyonbunkózással torolja meg a társadalom azt a bűnt, amelyet – jól affektált „bűntudatával”, eleve magáénak ismer el;
ha hivatásos gonosztevőink munkaközösségbe, majdhogynem szakszervezetbe tömörült Ellen-Establishmentje körében a sokat akadékoskodó rendőrség népszerűtlenné vált – arra is volt orvoslatunk a laborban. Bíróságaink szaporábban kezdték osztogatni a „felfüggesztett” (a vádlott „elméleti nyakába” sózott) büntetéseket – és „háromévi felfüggesztett börtönön” csak az nem vigyorog, aki nem érti el a bíróság jóindulatú cinkosságát;
ha meg, összkomfortos fegyintézeteinkben, szélhámosaink, mesterzsarolóink, emberrablóink, kábítószercsempészeink, rendőrgyilkosaink és nemzetközi terrorlegényeink kevesellték a dohányravalót, megírhatták (megírathatták) emlékirataikat, s biztosra vehették, hogy e silány pornóponyva számukra letétbe helyezett jövedelméből (mihelyt a jelképes 20 évből letöltik azt a négyet, és kilépnek a kapun) – nábobok módjára élhetnek életük végéig;
le akartuk szorítani a kegyetlenség és a szenvedés számszerű összegét. De számoszlopaink összegezésénél az ártatlan áldozatok szenvedése egyenlő volt a semmivel, csupán a huligánok rendőrségi „bántalmazása” számított; a huligánok kegyetlenkedése egyenlő volt a semmivel, csupán a rendőrök vadállati bestialitása számított;
elpuhult finom ujjaink irtóztak a tömeggyilkos nyakának megmarkolászásától, s mialatt városainkban állig felfegyverzett terroristák túszokat szedtek; s iparszerűen űzték emberrablásaikat, vérengzéseiket, mi krónikus hóhérhiányban szenvedtünk: a bűnüldözés szakférfiúi a laborban a beleőrülésig ismételték, hogy „a halálbüntetés statisztikáinkon mit sem változtat”, minek nagy igazságát társadalmi gondozóink sakálkórusa visszhangozta – intra muros, ezzel mosták mindenki agyát;
mind kínosabban vigyáztunk arra, hogy jogállamban éljünk, és egyre kevésbé éltünk jogállamban;
feltaláltuk és divattá cikkelyeztük a plágiumot. Rousseau-tól William Morrisig végigraboltuk a romantikusokat, s a laboratóriumi miniemberiségnek úgy hoztuk meg az új Örömhírt (mindig szigorúan az eredeti források megjelölése nélkül), mintha soha a Természetnek és az Egyszerűségnek előttünk imádói nem lettek volna. Megvívtuk csatánkat a csatáktól, történelemtől ösztönösen irtózó Gyönyörű Tudatlanok ifjonti lelkéért: úgy hallgattak, mint az orákulumot, s megnyertük a csatát;
szakemberek ötvenesztendős munkásságát újságírós felületességgel felfedezve-felnyalva-leszüretelve, Vasárnapi Zabkásává pépesítettünk futurológiát, környezetszennyezést, népességrobbanást, profilaxist, eugenetikát, családtervezést, és amikor azon kaptuk rajta magunkat, hogy több abortuszt találunk betervezni, mint ahányra szükség van, az arra igényt tartóknak lehetővé tettük, hogy akkor is abortáljanak, ha nincs mit. A nyugati világ golyóhatlan, mágikus falainak védelmében, telepünkön végigtündérkedtünk-játszottunk-próbáltunk mindent;
sürgősen lesoványítottuk a kövéreket, sürgősen széthajítottuk az óriásvárosokat. Eszményi minitelepüléseken eszményi minitársadalmakat bolondoztunk, amelyekben minden csecsemő eredendő jó – és ha mégis-mégse nem született sem evangéliumi jónak, sem bájosan baloldalinak, hanem szabványhuligánnak született, hát a huligánság számára is beterveztünk telefirkálni-elrondítani-összetörni való táblákat, padokat, telefonokat;
végül már felelősséget sem éreztünk a múlt kőrengetegei – a városok iránt: pásztoridillről; kunyhókról; mécsesekről álmodoztak központifűtéses luxuslakásaikban lelkivezetőink, akik pöcegödröt még nem láttak, és halvány fogalmuk sem volt arról, hogy ha áramhiány következtében a szennyvízszivattyúk leállnak, London utcáin másnap már a fekália bűzölgő tükrei feketéllnek, és a patkányokkal felüti fejét a ragály. Különben is, elképzelhetetlen ugyebár, hogy London oly üdvös széttelepítésénél és az Ideális Világfalu alapjai lefektetésénél az isten háta mögé költöztetést az Eszme rajongóin kezdjék…
S mire ébredtünk nemre, korra, világnézetre való tekintet nélkül mi mindannyian?
hogy a labor bástyái fosóhomokból voltak, s telepünk falai nincsenek sehol;
hogy körülöttünk összezárul a történelem örök limesze – természetes környezetünk, amely mindig is ott volt;
farkascsordák, tigrisek, vadállatok fenik a fogukat ránk; nemzetek, amelyek semmit sem tanultak, semmit sem felejtettek;
míg mi, intra muros-pszichózisunkkal ott állunk csupaszon, hemofiliásan és fegyvertelenül – ők is kifejlesztették extra muros-pszichózisukat, hogy a ránk való fenekedés mitológiáján nevelkedve, élesre fenjék atomszekercéiket, kifényesítsék atomdorongjaikat.
Míg mi (hála a fogamzásgátló pirulának) örvendetesen megfogyatkoztunk, ők elszomorítóan túlszaporodtak – olyan elszomorítóan, hogy ha akarnák, egyetlen puskalövés nélkül, pusztán a biológiai hódítás fegyverével, eltüntetnének a gyomrukban. Ám ők türelmetlenebbek annál, s lám: csodák csodája! – (mibe haljunk bele? a csodálkozásba vagy abba, hogy az első adandó alkalommal szíven lőnek bennünket?!) – szeretnének „elszórakozni” velünk;
s noha intra muros a Nagy Laborban mi azt hittük-hirdettük, hogy E!-E!-E! – az Emberlény Eredendően Evangéliumi (s hogy aki a mi Értékrendünk Ibidenciáját nem fogadja el – olyan ember nincs, vagy ha van, hát pszichiáter elé kell utalni:) nos, e Néhai-Falakon Túli népek ábrázatán felismerni véljük Tacitus eszes barbárjait, s leolvassuk róluk, hogy nemcsak az Elrettentő Fegyver kilövőgombján tartják a mancsukat, de nem is rettennek vissza tőle, hogy lenyomják. A mi számunkra, az Isteni Kivételezettséghez, az Védettséghez szokott intelligens kretének számára felfoghatatlan barbár mentalitás, amelynek alapaxiómája az, hogy „minden elrettentő fegyver annyit ér, amennyit a gombján rajta tartott Bevető Ujj akarata nyom”;
intra muros ésszel szörnyű még elképzelni is, hogy legyen olyan, goethei emberségéből kivetkőzött szarmat, vandál, heftalita vagy tuareg, aki erre képes, de – van; a legnehezebb elképzelni éppen azoknak, akik valamikor, a Fosóhomok-Falak Biztos Védelmében egykor krizeológiát, Világvége Várósdit játszottak, de az: az játék volt. Ideje, hogy becsukjuk könyveinket: ez az a pont, ahol a jóslatok a valósággal összeérnek;
ráébredünk, hogy mindig is itt éltek, velünk közösködtek titkos szövetségeseik, az extra muros hordák ügyeske cinkosai – ők voltak az a nem-téma, aminek megpendítése kivált vérlázító illetlenségnek számított: az ágyak alatt megbújó fanarióták nem-témája – már évek óta fanarióták manipulálják a Fórumot (színházat, sajtót, rádiót). Ki hitte volna, hogy a nagy hatalmú „modern” szakszervezetekből lesznek a pretoriánusok, a félelmes Gárda, amely császárt gyilkol, császárt buktat, s császári trónra tolja fel a remegő nyomorultat, aki sihederkorában szocdem pártfőtitkár szeretett volna lenni csupán, s most – Augustulus lett, az Utolsó?!
a túlságosan lelkendező szálláscsinálókat még az első felfordulás pillanatában intézik el kényelmesen a Hordák, s utána olyan szakértelemmel, mint akik világéletükben ezt csinálták, hozzálátnak a rendcsináláshoz;
egy kis útrövidítés – nagyon-nagyon távoli munkatáborok felé, kopaszodó fejjel azoknak, akik csigafürtös-dacos-hosszú hajjal még a maguk alapította nagyvárosi kommunákban jókodva, „egyszer és mindenkorra minden kizsákmányolásnak a Mindenségből való Kirekesztéséről” ábrándoztak. Megkapják a sóbányákat: tulajdonba vételüket megpecsételi a gyors feledés, státusuk – rabszolga;
akinek gyanúsításai gyérülnek, az gyanús; aki nem éljenzi egyszerre a bevonuló Arany Hordát, az gyanús; aki besúgónak jelentkezik, az gyanús; aki nem jelentkezik – gyanús; és inkább száz ártatlan lakoljon, mintsem hogy a gyanús megússza lemészárolatlanul;
kik ezek a szükségkonyhák körül tolongó jámbor bárányok, hogy a hunyászkodástól azt sem tudják, hová legyenek? merre tűntek az amerikázó vasutasok? miféle munkafelvételről akarnak tárgyalni – alázatos sztrájksegély-visszafizetésről milyen kicsodák ronda hozzátartozói?! „Kérem, én csak zenetudományi cikkeket írtam, mit akarnak a bútoraimmal, hova viszik anyámat-apámat – ne lökdössenek az ablak felé, tériszonyom van, sikoltok!”… Lassan már aludni is tudunk mellette, úgy hozzászokunk mindenhez, a gépfegyverek éjszakai kelepeléséhez, az éjszakai defenesztrációkhoz;
mindig tudtam, hogy a nők nem egyenjogúak. Felsőbbrendűek: jobban tűrik a teljes jogelvonást, a meghurcolást, a verést. Arra ne menj, azon a sarkon most folyik az emberfogdosás. Megerőszakolták? Hát aztán?! Hiszen csak anyád-húgod-feleséged! Örülj, hogy téged nem lőttek agyon;
idegen, elhagyott jószágot jaj-dehogy-is emelnénk el! (mindenki szeme láttára). S most íme: elhagyott jószág vagyunk, és a világ ránk teszi a kezét;
azok a boldog idők, amikor még befúrhattuk a fejünket az „energiaválság” puha párnájába – a válság gyermekkora! Az elsárgult világlapok vasárnapi mellékletei eláznak a csizma köpülte sárban, hasábjaikon a baljóslat-ipar késői visongatása elhallgatott, s a hozzám hasonló Kasszandrák visszasírják a bukolikus időket, amikor a papírmalmok még azt zúzták péppé csupán – a könyveinket, s nem őrölték hozzá csontjainkat is!
idegen civilizációk hordozói bontogatnak-leltároznak furcsálkodva, értetlen szemmel, s fejtegetik kusza-távoli értelmét annak a kevésnek, ami – elsüllyedőben – belőlünk még megmarad;
csupa ragyogás voltunk, csupa jótündérség: „…atomenergia! atomcivilizáció! atomkerékpár, atomautó! atomvillanyvilágítás, ingyen, mint a víz a csapról! még hírmondója se marad a robotnak, holnap már milliószámra kiszépülve, mi nyugati félistenek, ott nyalakodunk – közösülünk – filozofálunk a század atompalesztráiban, s büntetik majd, aki dolgozni mer!”
…az idegen metszésű szemek nem látják, nem értik a mágneses szignált a szalagíráson, sem a makogva ugató Régi Nyelvet, amennyi csiripelve gurgulázó szalagjainkon, megfejtésünk nélkül, belőlünk fennmarad;
Répának – vagy Eu Rópának nevezték vajon? Hogyan, miért és mikor felejtették el, hogy ha nagyon kell, a szénből lehet szintetikus benzint gyártani, milyen babonás rettegés kényszerítette őket arra, hogy Eu Répa 300 évre elegendő szénfekűit „Kifogyóban Lévőnek” tiszteljék, és úgy imádkozzanak hozzá: „Te, aki Alig Vagy!” És miféle ragályos elmehábor kerítette őket hatalmába, hogy akkor, amikor élet-halál kérdése lett – messze elkerülték a bányákat, és a beomló tárnák körül tanyázva, kókadó, mellet verő zsolozsma-közösségekben elfelejtették a szénfejtő mesterséget?
vajon mettől számítható aláhanyatlásunk: attól fogva, hogy a pápai énekkar abbahagyta az eunuch-verbuválást? avagy attól, amikor az Alvilágba indulók elmulasztották külön edényben maguk mellé tétetni a szívet, a beleket, zsigereket-májat-vesét?
ha fölösen nyomtattak pénzt, voltak-e templomaik, amelyek oltárán a templomi pénzt elhamvasztották a Mennyei Bankárnak, és ha nőik naponta ezer szertartástégelyből végezték a csecsbimbó tetováló rítusát, akkor miért igazították hozzá naptáraikat papok vezette időszakos, szakrális rabszolgalázadásaikhoz? ették-e a pókot, a csimaszt, a hongárt, a házi ürgöndürgöt, a mezei evetet, és ha igen: párolva, félnyersen, avagy vérében puhítva, cekásznyereg alatt? hány hektár lenyilazott hadifogollyal engesztelték a napfogyatkozást, és ha elmúlt, kinek mutattak be az űrben, távvezérlésű lézersugártaglóval, űrállomás körül rotáló nyolcszáz szent barommal – élőáldozatot?
Tavaly októbere28 óta egyetlen olvasmányom az a harmincsoros bekezdés, amennyit a jövő Gibbonja nekünk szentelni fog, két ezredévvel utánunk; azzal az arányérzékkel és oly hűvösen, ahogy vadidegen, letűnt kultúrákra visszapillantani szokás, amikor már epizódunk a történelemben belemosódik a múltak meseszerű valószínűtlenségébe és idejét múlta veszélytelenségébe. Ezt olvasom újra meg újra, mást képtelen vagyok – noha számomra ismeretlen – s olyan nyelven íródott (fog majd), amelyet ma még senki nem beszél, de szenvedélyes stílusáról, érzékletes képeiről és iróniája mértékletéről a hangban Gibbonra ismerünk:
„…Hatalmok utolsó három évszázadát magok a virágzás – elleneik a hanyatlás és bekeríttetés korának tekinték. Vetélkedő fejedelmeknek alatta három ízben is megpróbálkozának a kis földség egy koronás vezér alatt való egyesítésével; ámde mindétig akadt kárörvendő harmadik a főemberek között, ki a vállalkozás kivitelére magát s nemzetét mindenha gyengének tudva, s annak becsvágya nélkül is gyengének bizonyulván, szövetkezett a barbár külellennel, hogy – a kor szólása szerént – »fenntartsa az egyensúlyt«; az uralkodók közül pedig egy sem volt elég erős, hogy, még minekelőtte a vész ideje elékeznék, és a Megrohanás Napja eljőne; vérrel-vassal egybekovácsolja Heu Répa áskálódásban fogyatkozó népeit. Ha tették is, csupán a moduszában különböztetnek, amellyel szerét ejteni megkísérlék, a hekatombákban nem. Belháborúikban legyengülvén, másik nagy kárt bennök érzelgősségök és elpuhulásuk tőn, melyet vallásuk nemeslelkűségnek, tudós praktikáik a história vak szükségének tüntették fel. Váltig nagyságolva és zsarolt ajándékokkal engesztelve a Barbárt – mert már elmaradottnak sem, csupán »fejlődésben lévőnek« merték titulálni a gyülevész törzsek főrendeit cifra sátraikban – az a tévhit okozta vesztőket, amelyben legjobbjaik is hitten hittek: hogy a félkannibál, kit ők barátjokká, vejökké fogadnak, majd maga is ugyanazon nemeslelkű s elpuhult érzelgősség áfiumának rabja lesz, mint harci piperkőceik; s csak legátusaik legyilkolásakor kezdtek ráébredni, hogy az Atomhordák és az Atomtörténelem vastörvénye mit sem változott. Látszatrendszereiket, elködösítve, hol emilyen, hol amolyan »demokrácia« néven magasztalták, s azóta elveszett templomaikban imáikba foglalták, mely könyörgések hézagos szövegét kései leírók töredékeiből ismerjük csupán. Látszatkormányzatuk mind jobban zagyva uralomnélküliséggé lazulván, s abból ököljoggá mérgesedve, tán még megszülte volna a faj természetes állapotát, hogy egy nagykirály fősége alatt és parancsolása mellett haddal vegye körül a megmaradtakat, és elfogadja a csatát a belvárban, de késő volt már nagyon. Sem nagykirálynak való, illő szónoklatíróval, sem szónoklatíró, kellő nagykirálynak valóval – sem katona nem akadt, akihez ki-ki megírhatta s intézhette vón tüzes beszédét a csata előestéjén. Az ipari hűbériség harckocsiáradata kardcsapás nélkül foglalta el városaikat, váraikat, s ezzel véget vetett ama visszatetsző látványnak, amelyre, valahányszor felvirradt, fölségében sanyarú ábrázattal s gyalázatjokat megelégelve, mord fellegek pártái mögől már nem soká tekénthetett a Nap…”
Fiam reakciója a könyv utolsó fejezetére egyértelműleg elutasító volt. Annyira felingerelte, hogy – mint mondta – elvesztette érdeklődését iránta, és még csak arra sem volt hajlandó, hogy pontokba foglalja millió ellenvetését. Magam sem bántam már, mert a végén (a magam szövegét hol félig értve, hol félreértve) kizárólag angolul írt (magyarul meg se próbált) – egy olyan újságbrosúrás angolsággal, amelyet egyre terhesebb lett fordítással „gatyába rázni”. Mégis, amennyire szűkszavúságában sejtetni engedte, tónusának megbántottságából annyit kivettem, hogy e millió ellenvetés legtöbbje érzelmi jellegű.
Elviselhetetlennek tartja, hogy valaki csak úgy „eljátszadozzék” a harmadik világháború gondolatával, kivált ha ez a valaki életével már „hegyen-völgyön” túl van; az ő nemzedéke viszont: a családok légiói, fiatalasszonyok, csöppségek, szoptatós babák. Az ő életüket „odakínálni” a világégésnek bármi néven nevezendő eszme, „igazság”, hóbortos elmélet vagy más absztrakció nevében. Nem mondta ki, de megsejtettem ösztönreakcióját. Az ő alternatív társadalma hallatlan, sőt legyőzhetetlen erőt tulajdonít annak, amit a klasszikus ókor fogalomkincse a „gyávaság” címszava alatt tartott számon. Ez az ő „életszentsége”, amely az ő életét eltölti szentséggel, az életet magát pedig a szentség illethetetlenségével. Aki illetni meri – hypage Satana!
Csakhogy a klasszikus „gyávaság” a modern antibátorság. Az értékek átfordulása. Ő élni akar mindenáron; átmenteni mindnyájukat mindenáron; biztosítani a túlélést, még akkor is, hogyha ez a megadásnál is többet: az önkiszolgáltatást jelenti. Az önként való lefegyverzést, a teljes kiszolgáltatottságot, a határok, az eszmények, a személyi szabadság, az önrendelkezés teljes feladását, és esetleg a szétszóratás veszélyével jár. Az ő antibátor gyávasága oly erény, amely pozitív előjelű és az őskeresztény mártírok önmegtagadó, heroikus gyávasága. Talán úgy képzeli, hitüknek megvallása éppoly térítő erejű lesz, és megpuhítja, hozzájuk édesgeti, átállítja a lerohanókat, akik az ő alternatív társadalmukról hallani sem akarnak.
Ám ők még ebben is vállalják a teljes kudarcot.
Maradéktalanul felőrlődni, biológiailag felmorzsolódni, de valamennyit megmenteni a leélhető életből a naptáron – még az is jobb, mint stratégiai felkészülésre, atomhatalmak megmérkőzésére-osztozkodására csak gondolni is.
Nem erőszakolhatok valakit, aki amúgy is erőszakot vesz magán azzal, hogy papírra veti gondolatait, hiszen nem író. Beértem annyival, hogy engedélyt kértem aporiái csorbítatlan közrebocsátására; mire írói honoráriumom egyharmadát kérte (ez már semmiképp sem vallott magyarra; „leszerződtünk”). Hogy a szorítóból idő előtt kiszállt?… Schopenhauer figyelmeztetése jutott eszembe: ha két vélemény úgy csap össze, mint két ököl – a vita kilátástalan, jobb, ha a vitatkozó felek faképnél hagyják egymást. Elhallgatok, megszűnök. Nem esik nehezemre; az én fogadalmam, hogy többé, amíg élek, vele az INTRA MUROST nem hozom szóba, amúgy is rövid időre szól. S ha én már nem is, a szétrúgott „kommunák” – ők még megkaphatják (bár ez jottányit sem változtat vadászó-gyűjtögető szokásaikon: mi az, amire ők nincsenek felkészülve…?!). Még látnak majd amerikai katonákat, akik mezítlábasak, sáros-szürkék, borostás-alacsonyak, egy csikkért elcserélik a géppisztolyukat, és hátulnézetben, amint lomhán menedéket keresnek a pánikszerű visszavonulásban, a dél-vietnamiakra hasonlítanak.
S most még néhány sort, hogy összefoglaljam a mondottakat – hátha akad továbbkiáltója a pusztában e szónak;
a röfögő disznó kéjelgése, amint a felelőtlenség pocsolyájában hentergődzik. Íme, a titkom. S éppenséggel nem mentőkörülmény, hogy szégyentelenségemben még kiteregetni sem átallom;
felelősen gondolkozom, de felelőtlenül beszélek. Soha életemben közhivatalt nem viseltem, tisztséget, mecenatúrát, pályadíjat, kitüntetést nem adtam, nem kaptam; pénzt nem verettem, embert fel nem magasztaltam, ki nem végeztem;
már hiába – ez az én elvetemültségem, ez az én perverzióm, sub specie irrefragabilitatis. Ez a nagy-nagy felelőtlenség;
édességes, felhőtlen felelőtlenség! S mi megnyugtató érzés is ez – betolni a papirost az írógépbe és tudni, hogy semmi sem történik;
tudni, hogy nem világok sorsát eldöntő tollvonás, ami következik, és még csak nem is országos feltűnést keltő vasárnapi vezércikk; hanem a magánvéleménynél is silányabb pókszáleresztés – az, amire azt szokták mondani: a bolha köhög,
tekintsétek, kérlek, e könyvet egy bolha köhögőrohamának!
*
Róma Békéjét, a Pax Romanát csak úgy tudjuk látóközelbe hozni, hogyha elfelejtkezünk az ilyen címen évről évre meghirdetett katolikus ankétról, és visszaidézzük igazi, eredeti értelmét. Ha elképzeljük, milyen lett volna az, hogyha az általunk ismert világon – vagyis az egész földgömbön – teszem, 1750-től 2000-ig, harmadfél évszázadon át béke lett volna. Béke. Élet-, vagyon- és jogbiztonság, a középítkezések egész sora; évtizedekkel előre tervelhető élet; szemmel látható gyarapodás, prosperitás. A méltányosság és a tolerancia szellemének érvényesülése és rend; amennyire emberileg lehetséges;
mai szóval: civilizáció;
hol, mikor szerettem volta élni? Rómában, az Antinonusok alatt;
Plinius „Róma Békéjének roppant felségéről” beszél: körös-körül a Mediterráneum partvonalán és szigetein Róma világítótornyai hívogatják a hajókat, biztonságossá vált az éjszakai parti hajózás, és jó két évszázadig tartott, amíg ismét előmerészkedtek a kalózok a Földközi-tenger keleti medencéjében;
szerzők, szerte a provinciákról – olyanok, mint Sztrabón, Philón, Plutarkhosz, Appianosz, Epiktétosz, Aelius Ariszteidész – a Pax Romana dicséretét zengték; Appianosz azt írja, a szenátus előcsarnokában látott olyan messze földről érkezett követeket, akik hasztalan ostromolták folyamodványaikkal a szenátorokat; kérték, országaikat Róma nyilvánítsa birodalmi provinciának, és küldjön légiót – olyigen megirigyelték „Róma igájának” előnyeit.
Pax Romana!… Közel három évszázadon át a civilizáció tizenkettedik emeletén éltünk; amíg a liftaknába nem léptünk, és le nem zuhantunk a mély pincébe. A sötét középkor évszázadairól szólok; de nehogy azt higgye valaki is – a kora középkort dühödten, sőt elvakultan támadó enciklopédisták sütötték rá a „sötét” bélyeget, távolról sem. A kor egyházatyái, Róma püspökei szólottak így, ilyen rettegve, undorogva, a Saeculum Obscurum az ő szóhasználatuk volt, s kivált a VII. századot illették vele, amelyben Európa belesüllyedt s mintegy belenyugodott az ököljogba. Rablóvezérek, kalandorok vámolták az utakat, a hatalmaskodó haramiák beházasodtak az arisztokráciába, s így „udvarképessé” válva, uralkodó dinasztiákat alapítottak29, az egyház pedig a felkoncoltak, agyonvertek ezreiből bőven avatta szentjeit.
Világlátásunk, mércénk, iránytűnk az a felemás eszmevilág, amelyet a mélységből nagy üggyel-bajjal előkecmeregve, innen-onnan összezsebeltünk. Ezen a szegényes tarkabarkaságon váltig toldozva-foldozva – lankadásunk, elerőtlenedésünk klinikai jelei világosan megmutatkoztak minden egyes „megújhodáson”; de az is ránk vallott, hogy megújhodásaink is, minél szaporábbá – annál elpengőbbé váltak. Zsidókereszténységünk, mint a hétszer fordított gúnya, eredetétől annyira elszakadt, hogy kezdeteire már nem emlékszik. Igaz, világlátásunkon a legnagyobb folt az antik világ felidézése volt, a görög szellemé, a római államigazgatás tudományáé – de a kereszténység lábkölönceiben botlogolva sohasem tettük igazán magunkévá, s ez is, a folt hátán foltok közt: csak folt maradt.
Gibbon megpróbálta felmérni, hová zuhantunk, s mi keveset kapaszkodtunk vissza; életművét alkalmasint figyelmeztetésnek szánta. S az eredmény? A riadalom, amivel mementója megszívlelőit elszigeteltük. A mazochista kéj, amellyel élvezzük s lakoljuk látomásait. Vízválasztóhoz érkeztünk a történelemben; ingerülten és riadozva tapasztaljuk, hogy megméretni – titokzatos erők valamiféle mérlegre tuszkolnak, amelyre rálépnünk olyigen nem akaródzik.
*
Valamikor a budai Manrézában az a borotvaéles eszű jezsuita, aki a lelkigyakorlatot vezette (s utóbb, míg élt, legkedvesebb barátaim közt tartottam számon:) Tornyos Gyula páter a szörnyülködéstől hápogva hallgatta „istenérveinek” visszájára forgatását. Kivált az ún. „történelmi istenérv” matematikai alapokra fektetett változata bosszantotta fel. Soha még csak meg sem fordult a fejében, micsoda elsöprő számbeli fölényben van a valaha élt emberiségnek az a része, aki Jézusról, az istenemberről sohasem hallott; ami persze ijesztően közel hozza annak a valószerű lehetőségét, hogy nevének, emlékének, vallásalapításának hamarvaló betemetése után a jövő embermilliárdjai is ugyanúgy meglesznek nélküle, a teljes gyanútlanság állapotában mintegy mit sem tudva róla és – horribile dictu – még csak holmi megmagyarázhatatlan hiányérzetet sem fognak észlelni; mialatt a facér megváltó, hosszú „preexisztencia” után visszahull a „posztexisztencia” állapotába.
Ha minden korban, minden nép valamilyen istent imádott, akkor a metafizikai élmény „általános emberi”, és Isten megléte mellett bizonyít – hirdette a jó páter. Ám csak ki kell lépnünk a Római Birodalomtól örökbe kapott „ismert világ” határain túlra, és furcsálkodva tapasztalhatjuk, hogy létezett egy másik „oikomené” – a Mennyei Birodalom, amelynek térben-időben jóval messzebbre nyúló civilizációjától a közelkeleti, zsidókeresztény „metafizikai élmény” mindenestül idegen, eszmeiségének szíve közepe a konfuciuszi nagy múltú agnoszticizmus, amely a metafizikát mindig is lenézte; következesképpen a kínai teljes joggal nevezte barbárnak azt a civilizációt, amely szerzeteseivel, térítőivel, hiedelemittas tévelygőivel határain jelentkezett.
A diagnózis hosszú listáján az első baj velünk az, ami joggal ejt kétségbe minden diagnosztát – hogy diagnózisunkkal nem merünk szembenézni. Azt már elfogadjuk, hogy a ránk örökül maradt „oikomenénél” a világ sokkalta nagyobb; de továbbra is a megörökölt eszmerendszer zsidókeresztény kategóriái szerint vesszük szemügyre a kontinenseket az „oikomené” határain messze túl;
képtelenek vagyunk elfogadni, hogy idegen földrészeken, idegen fajok, számra nézve bennünket felülmúló tömegek, idegen századokon át jézuskázás és kereszténység nélkül éltek: nem tűrik, hogy orrukra tuszkolják a zsidókereszténység „pápaszemes” világlátását, még kevésbé, hogy morálját ösztönükké tegyék;
avultas, toldott-foldott eszmeiségünk rabságában szemléletünk mindent zsidókereszténnyé torzít. Nem is tudjuk másként elképzelni, másként beszámítani az ellenünk felvonuló, bekerítésünkre törekvő idegen népeket, csupán mint potenciális keresztényeket, eszmeiségünk fiókintézeteit. Hogy is lehetne másként; hiszen az ember anatómiájához, sőt bonctani szubsztrátumához hozzátartozik, s szervülten benne van a mózesi törvény, a „jézusi mag”. Ott lappang; csak rápirítással, kézrátétellel, jóságmutogatással, kölcsönnek álcázott donációkkal és ingyenes műszaki segítséggel felszínre kell hozni. Elegendő töredelmet kell mutatnunk „piszkos” imperialista múltunkért, és látni fogjuk, hogy a volt gyarmati népek szempilláján nemsokára ott remeg a keresztényi megbocsátás könnye; hogy a kiguberált segély és a mi hivatalból folyósított hitbuzgalmi könnyeink sárgáknál-feketéknél majd ilyen jézusi könnyeket harmatoznak.
*
Szeretetlenebbnek – ridegebbnek kellene lennünk. „Rómainak.” Ha több nem telik tőlünk; csupán egy újabb „megújhodása” az államalkotó latin szellemnek; ha csak idézgetjük a világhorizontokat szúrós szemmel figyelő Róma kegyetlen bölcsességét; ha, mintegy varázsütésre, máról holnapra nem fedezzük fel magunkban a rómait – akkor jaj nekünk!
megesznek biológiailag, túlszaporodnak rajtunk, kizsarolnak-fölélnek, ahogy a jóbolondok érdemlik; majd körülzárnak, és azokkal a fegyverekkel, amelyek gyártási titkaira oly buzgón oktatjuk őket – meg amivel feltöltjük arzenáljaikat –, utolérnek öregbástyáinkban és felkoncolnak;
missziós atyák helyett kémeinket kellene elküldenünk;
kikutatni idegen mentalitásukat. Felmérni, milyen sorsot szánnak nekünk – hogy mire számíthatunk;
lesöpörni ostoba tanainkat a könyvespolcról – hogy a modern technika a rabszolgaságot fölöslegessé tette: hátha új fejezetét nyitják a rabszolgaságnak, új jogi alapokra fektetve, „egy magasabb fokon”, s a statútumok első cikkelye majd így kezdődik: rabszolga minden fehér…
(azoknak a ritka kivételes eseteknek egyike, amikor nem lehet elégszer ismétlésbe bocsátkozni).
*
a mi bajunk a jóság, amelyre – ha undorodva is, de törvényeink, beidegzett zsidókeresztény eszmeiségünk, államközi szerződéseink járgányába fogva rákényszerülünk;
korlátozni kellene a jóságot. Törvényhozásilag. Korlátok közé szorítani: ennyit a közelvetemültség mai üdvöz állapotában már megtanulhattunk volna;
a jóság egyik bűnös túlkapása, hogy ha gátlástalan – ha afféle felelőtlen végkiárusítás –, akkor nem szabályozza a szeretet áradását;
túlságosan sokan élnek közöttünk olyanok, akik – nagyapáik déd-ükeinek felfedező-gyarmatosító hadmenetei miatt – valósággal kultiválják a lelki mardosást, legyen az bármi képtelen, bármi absztrakt. Ám addig jó nekünk, amíg ideológiai „szeretetük” tárgya – a „leigázott” gyarmati népek ükunokái mit sem tudnak ez idétlen rajongásról.
*
Mérlegeljük csak a térképasztalnál, a stratéga és az idegorvos józanságával e visszás helyzetet. Hogy a túlságos szeretet – tárgyában – mekkora stresszt, micsoda komplexumokat okoz;
hogyan képződik a letörleszthetetlen adósság lélektani epeköve, e szeretetmérgezettség következménye és mérgezési tünetei;
szólnunk kellene a határt nem ismerő, a túlságig vitt szeretet bűneiről – avagy arról, amikor az önzetlenség hitelét veszti;
az odaadás és az olyan „odaadó”, aki rosszabb az uzsorásnál. Miért gyűlöli meg Jótevőjét a szeretet tárgya, mint adós a hitelezőt, és miért tér ki előle;
a szeretet tárgya, aki már kapálódzva menekül a Jóság távollétében is – az eltörpülés megalázásai, az örök eladósodottság farkasfoga és farkasnyála: a gonoszkodás réme – menekülés e rém elől. Hova? A gyűlölet törzsi paroxizmusába. A kollektív ökröndözésbe. A törzsi idegösszeomlásba. Feltéve, de meg nem engedve, hogy a zsidókereszténység ez utánakapkodó szellemi gyarmatosítása sikerrel járna: íme az idegen kultúra traumája.
*
„Hálára” kötelezni a civilizációnkkal megajándékozottat? Jól mondja Diderot, „la reconnaissance est un fardeau, et tout fardeau est faît pour être secoué” – a hála teher, és minden teher arra való, hogy lerázzák. „Ingyen” tékozolni? Ugyan mit becsüljenek meg azon, ami a maguk néprajzi divat-galamátyánál „alábbvaló”? Vagy inkább „részletre” adni, s még a fizetésképtelenség bejelentése előtt az adósságot tapintatosan „leírni”?… Hát elképzelheti olyan magakellető ficamát a fehér kukac emberiség, amellyel színe előtt tetszésre lel, és nem a vesztőhelyre parancsolja civilizációjának megöröklője – a barna-fekete világ?
Nem volna-e legfőbb ideje, hogy előjöjjünk a zsidókeresztény morál kazamatáiból a fényre, és megkapaszkodva a római tényérzés idegkötélzetében, hogy el ne vágódjunk a rémülettől és a megrökönyödéstől – nem volna-e legfőbb ideje, most, hogy e történelmi vízválasztó gerincvonulatára felérkezünk? Hogy megkockáztassuk e szembesítést – önmagunkkal? Hogy szembenézzünk tényeinkkel – amilyen ridegen az ellenségesen méregető világ velünk szembenéz? Hogy felismerjük és számot adjunk magunknak róla, mi készül ellenünk?
*
…Mennyire megnyugtató érzés – és minő szerencse! –, hogy amin most végigfutott az olvasó szeme, amolyan porkavargás csupán, tétova tájékozódás a Mare Serenitatis holdbeli porviharában; a magánvéleménynél is silányabb pókszáleresztés. Csak amire azt szokták mondani: a bolha köhög.