Darályvilág Buzdugániában

Buzdugánia ege elsötétül

Kedves Rokonok, édes Baba, Nyanya, Nyunyi, Babszi, Luitpold bácsi és a többi nyuszik!

Tán csodálkoztok több hónapos hallgatásomon és jó, megértem; de ha dorgáltok érte, nem lesztek igazságosak. Ti tán nem is hallottatok róla, pedig így van: a postát is átvették a madarak, és azóta rettentő rendetlenek a postajáratok. Bizonyára ti is több levelet írtatok, mint ahányat én kézhezkaptam (Luitpold bácsiról feltételezem, hogy már kitagadott, de azt a levelét se kaptam kézhez, amelyikben bejelenti a kitagadást és én most mégis írok nektek: ilyen vagyok! Én, a „gonosz kölyök”, Veletek, hozzátok: azokhoz, akik kitagadnak és minden második mézes-mázos levélben mást se tudnak, mint burkoltan lehordani, nádpálcát emlegetni, az igazgatót testi fenyítések alkalmazására bíztatni, csak mert itt, Buzdugánvárosban szabad, de ott Isola Bellán ti inzulárisak velünk, gyerekekkel bezzeg nem mertek kikezdeni: szégyellnétek egymás előtt, amilyen nagy a verseny, hogy melyik szülő milyen civilizált… Ugye? Ugye? Most jól a fejetekre van olvasva, kis gyalázatosok!)

Ti onnan – ötszázhetvenkilencezerkilencszázhetvenöt tenyér, hat láb és egy lúdtalpbetétnyi távolságból nem is sejtitek, mennyi minden történt a veletek szomszédos Buzdugániában a posta kezükbevétele után: azóta amit csak akartok a kezükbe vették a madaraink és se időm, se lelkiállapotom nem volt nektek levelet írni rakásra, amik úgyis eltévednek; hiszen csak a múltkorjában is: írok egy lapot ide szembe a szabónak és az is úgy ért oda, hogy érintette a Bahamákat.

Most azonban van egy kis időm, húsz perccel ezelőtt tettem le a nyolcadik osztályból a magasközéposztály-vizsgát, holnap még egy-két osztályvizsgán túl kell legyek; és hogy a mi Isola Bellánkról álmodozva lelkierőt merítsek meg pihentessem az agyamat – ezt a levélírást választottam (vagy jó tucattal restanciában vagyok).

Hisz ez foglal le legjobban, az új tanmenet; de amilyen rég hallottatok felőlem, egy-és másra kénytelen leszek kitérni. Amint az eddigiekből is láthatjátok, a gülük és a bobinkók nemcsak a postát vették a kezükbe, hanem a mértékrendszert és a közoktatást is – a mértékrendszert a gülüszárcsák, a közoktatást az albatroszbobinkók, száztizenkét középmagas osztállyal, száztizenkét magasközéposztállyal, harminc érettségivel és ugyanannyi pótérettségivel – egészen úgy, ahogy a szomszédos Albátriában van (ti nem ismerhetitek a madarakat, Luitpold bácsi azt fogja mondani, ő ismeri – hát mondjátok meg neki, nem szégyen, ha egyszer ő se ismer valamit). A bácsik-nénik itt csak darályoknak vagy deregélyeknek nevezik:

– Jönnek már a darályok…

– Megjöttek azok a dögök, a deregélyek…

Mondani én ilyet nem szokok, de ők így szokják mondani; csak ha már itt vannak és egész nagyok, akkorák, mint a gólya, nagysagólya, méltósagólya, főméltósagólya – csak akkor szokták őket tiszteletteljesebben gülüzni, a nőstényét bobinkázni. Tulajdonképp emlős madarak: tollasan születnek, hihetetlen intenzív tollnövésük van (nemegyszer megesett, hogy valami vén daruly akkora dunnáravalót növesztett a pucra körül, hogy a túltollasodás elvette tőle a levegőt, megfulladt: tolltúltengésbe halt bele, mindvalósággal).

Nagyságrendre a lehető legkülönbözőbbek. Van a cinétől a sarvalyig, a mezei illetlenkétől a huhukámkámig, a paráznapintyőtől a rozmárkeselyűig – az ereszi cseréptől a bezoárgülüig minden nagyságút találni, itt a suliban, csak az én padomon három, a tolltartómon egy, egy a pad alatt pityeg és egy a fejemen picsog – mert a kicsijét nem számítom, ezek amolyan bölömbika-nagyságúak.

Távol álljon tőlem a tudományos előadásnak még a gondolata is, róluk; de ha vázlatosan körvonalaznom muszájna, azt kéne mondanom, hogy. A darályok vagy deregélyek irtó buta madarak. Nem hiszem, hogy Nyanyika vagy akár az ikrek, Nyunyi, Babszi, ti butaságot madárban el tudnátok képzelni – kivéve Luitpold bácsit, ő talán igen. Megpróbálom elmondani róluk azt a kiskeveset, ami a legsajátosabb és amit nem törölne amúgy is a madárcenzúra.

A fejük taréjos (a taréj rendesen ötágú, néha hét vagy kilenc) és még annak, amelyiknek a taréja „egyenesnek” látszik, annak is: van; befele nőnek az ágak, az agya felé. A szemük a koponya meridiánján van, látnak, de nem jól (úgy látszik, feláldozták az előrefele való tisztán látást azért, hogy lássanak hátra is). Van közöttük félemlős, negyed-, tizedemlős (ha egy emlő két madárral közös); de megesik, hogy négynek vagy tíznek van közös emlője, amit szopnak – és láttam egyszer egy nagy-egyetlen nagyot, (azt mondták, ez a peckes vöcsök), ennek az óriásvöcsöknek nyolc emlője volt, három a hasán, három a hátán, egy a fejebúbján és egy a szárnya alatt, a zsebében.

A hátukon, az alsó gerinctájon gát van a túlságos sajszás ellen; a nőstényének, az emlükön mellők vannak, a hastájon van a csemegéjük. Náluk a dürgés három részből áll, az imletésből, a sajszásból (ezt az egészre mondják) meg a muzsikából. A hímek a komák, a nőstények a penigék. Amikor eljön a sajszás ideje, a penigék szétfeszítik a komák tojókáit, ez az imletés („megimletik”), pengetni kezdik ivarszerveiket – és egy-kettőre jól hallhatóan megindul a muzsika. Persze az ivarszervek lehetnek húrosak, fűrészesek, ütőszerkezetesek szőrös-kolofóniumos vonóval – vagy szájrésszel ellátottak, mint a szárnyaskürt, és ezt a muzsikánál vállra kell venni: vigyázni kell azonban, gyakran összetévesztik a zenét a darályokkal, és nemegyszer, amikor egyesek abban a hiszemben, hogy valami mennyei muzsikát hallanak, égrevetett szemmel mámorittasságot tettetnek, holott csak közönséges sajszással állnak szemben: valahol – a fiókban, a szuszékban – darály vagy deregély rejtőzködik.

Amikor kimuzsikálták magukat – ilyenkor mondjuk, hogy csemegélnek – rendesen újrakezdik az imletést. Csemegélni voltaképp csak hajnalban, közvetlen reggeli előtt, ebédre rá kora délután, sötétedéskor, késő este és éjfél után szoktak – csupán minden csütörtökön, ezt szigorúan betartják; de hogy mit jelent náluk ez a csütörtök, ahhoz ismerni kell a naptárukat –

DARÁLYNAPTÁR

Három hónap se telt bele – egész Buzdugániában ez lett a hivatalos naptár. És így, hogy minden egyes nap valamiféleképp csütörtök nekik (hisz buzdugánul mind ugyanaz a csütörtököcske, különféleképpen kicsinyítve, csak umlauttal kell írni) – lehet mondani, hogy napjában kerek százötvenszer sajszanak. A sajszás után, nyolc hónapra, három hétre és hat napra rá van az ellés: hetesével, tizenkettesével, tizenötösével vagy huszasával jönnek a világra – sem előbb, se másképp. Gyakori náluk a gyerekcsere, de ezt lebabázás előtt, ivarszervi csereberével oldják meg, még mielőtt a fiókák világrajönnének.

Mármost ami a szopást illeti, ez egészen sajátságos náluk. Kezdődik a világrajövetel előtt, az emlőket a pulyák már belülről gyilkolják, és ha egy nőstény darálynak látod, hogy épp befele áll a melle-gombja – hát biztosra veheted, hogy belülről szoptat, gyereke lesz, falkáravaló. De ha világrajöttek is, azért a szopást nem hagyják abba; szopnak a szülés alatt is, és nem hogy szégyen, de darályhagyomány és deregélybüszkeség, ha valaki öreg koráig is el tudja szopogatni az Anyai Emlőt. Szopás – halálig! – ez a jelszava egyik szélsőséges alfajuknak, a szopikánoknak, és egy-egy óriásira dagadt deregély-emlőn gyakorta húsz-huszonöt deresedő szopikánt is látni csüggeszkedve: a nyakukon látszik a túltokásodás, a csőrükön az orrlikakat már a sajáttollbafulladás fenyegeti, repülni is csak mankóval tudnak – és még mindig derekasan szopnak, mert halálig az Anyai Emlők Agyonszopásának szentelték áldásos életüket.

Hogy mikor jöttek? Pontosan meg tudom mondani: félévvel ezelőtt jöttek ide, akkor, amikor Luitpold bácsi azt a megindító levelet írta a Melinda néni idült hájrákjáról (hogy már mázsán felül gyógyíthatatlan, szegényke!) – és a tanári kar szerint semmi remény rá, hogy innen egyhamar kitakarodjanak; mert költöző madarak ugyan, de nem az Oda-Vissza költöző – hanem az Egyszer Valahova Beköltöző és Onnan Többé Soha Ki Nem Költöző Madarak közül.

Amikor a földkerekség teljes madárvilága az Olümposz ostromára rohan Arisztofanésznél – az nem volt olyan rettenetes, mint az a pokoli nyüzsgés, dögletes bűz, repkedés-csapkodás, gágogás-csiripelés, huhogás-víjjogás, kelepelés és károgás, országos csivit, csörömpölés és zsivajgó letisztelés, amit ezek véghezvittek. Rosszabbak voltak a hárpiáknál, akik nap mint nap tönkretették Fíneusz eledelét. Hallatlan szakértelemmel és célratörő ügyességgel küldik az ételekbe orrfacsaró üzeneteiket – mintha tudósainknál is jobban volnának értesülve a spektrál-mimikri törvényei felől: a spenótba epés-zöldet, a babfőzelékbe sűrű-barnát, benne babszemekkel, a borsóba főzelékszerűt, előpaszírozva, a káposztába egészbe maradt káposztafejet, ami villa vagy kés érintésére úgy robban, mint a Szédítő Pöfeteg, s mindezt a spektrálanalízis és ürülékmimikri törvényei szerint.

Nálunk az intézetben épp matekóra volt, amikor az első raj megérkezett. Első dolguk volt, hogy lehatványozták a táblát. Amit csak lehetett, telitettek-gyömöszöltek-dugaszoltak, a padüléseket betemették, fröcskölt ürülékvakolatdíszekkel látták el a falakat, a radiátorokat, a dobogót és a végén, ráadásul Legeza tanár úr fejére ültek.

– Darály van a fején! A tanár úrnak! Rázza le! Verje le!

Első pillanatra elhűltünk. Ha nem is vártuk a szegény öregtől, hogy a székét felragadva szétüssön közöttük, de mégis, valamit: előkapja a zsebkendőjét és befogja az orrát. Ehelyett, legnagyobb meglepetésünkre a kis öreg feláll, izgatottan tördelni kezdi a kezét és utána – alázatosan és kedveskén, hogy a darálygülü továbbra is kényelmesen üljön a fején – a katedrán gubbasztó gúnárderegély felé: meghajolt.

Leesett az állunk. Nem hittünk a szemünknek; hát még amikor a szegény lesajnált öregje, némán, a kezével intve, azt a jólismert mozdulatott tette – eleinte nem is akartuk megérteni, vagy lehetetlennek tartottuk; néhányan azonban a szokás hatalmánál fogva megtették neki és lassan megtette az egész osztály: felállt.

Édes Babikám, Nyanya, Nyunyi, Babszikám, Luitpold bácsi: hiszitek-nem hiszitek. Így kezdődött. De utána jöttek a rajok garmadával, volt olyan nap, hogy milliós tömeg érkezett, az ég elsötétült és egész nap égtek az utcai villanyok a darályszürkület miatt.

A lapok is tele voltak vele; s ki így, ki úgy, ki ide, ki amoda nyilatkozott. A HAZAFIAS ÖSSZEFOGÁS mérsékelten írt, kivágtam nektek, itt küldöm, olvassátok onnan, hogy:

„Hogyan nevezzük? Egyiptomi csapás? Madárjárvány? A levegő tatárbetörése a Föld régióiba? Ám akárhogy is nevezzük, egyvalamiről ne feledkezzünk meg. Hogy a jó kormány és egy bölcs férfiú a jónak mondott kormány élén: hadseregekkel felér. Buzdugánia ezerhatszáz éve szoftaság, ez az ezerhatszáz éves múlt néz le ránk. Ez van legnépünk leglelkébe beírva. Minden buzdugán született szoftahű s a szofta-kormányra bizalommal tekint. Soha, évszázadok hosszú során át, ez a nép kormányával nem volt annyira egy; soha a fontolmányos szoftizmus és az ezerhatszáz éves Fontolmány nem állt acélnál acélosabb vályoglábakon, mint ma. Aki ma Nagybuzdugánia Szoftájára tekint, az repessen, dobogjon, dagadozzon és ünnepeljen, mert ez a kormány rendületlenül állja a vihart, és ott, ahol áll, a helyén, záloga a hagyományos országlásnak, a békésen terjeszkedő nagypolitikának. Dr. Bugyi személyében a szoftakormány élén olyan egyéniség áll, akihez Buzdugániában minden rögnek, dögnek, légynek, malacnak, bocinak és báránynak bizalma van: nevetséges lenne még rosszindulatú elképzelésnek is az, hogy ez a szofta olyan szórványos jelenségekkel, mint a madarak, ne tudna dacolni. Bugyi, éjszakai preszoftális paralipszisében kifejtette, hogy a madarak jelensége CSIP-CSUP – és ezt a maga nemében egyedülálló éleselméjűségről, sőt, isteni megvilágosodottságról tanúskodó kijelentést (hogy CSIP-CSUP) mindenki, még az ellenzék is magáévá tette. Óh igen, így is van, a madarak jelensége: CSIPI-CSUPI…” és aztán valamivel odébb, hogy „csak félnederes, fejéreejtett, koraszülött vagy amputáltfejű lehet az, aki a madarakat, mint olyanokat, még szóbahozza. Ugyanígy panaszkodhatna pl. az ország túllegyesedéséről is, és csak gyámoltalan, sülefüle, pipogya álbuzdugán, aki a kormánytól várja, hogy a kezébe nyomja a légycsapót. Nem, aki csak egyetlen fricskát is ad a madaraknak, az nem méltó ezerhatszáz éves múltjára, annak inába szállt a bátorsága, a szíve a veséjében dobog, az esze a hólyagjába folyt és jó lesz, ha edényt varr a nadrágjába, ha netán ijedtében elvizelné magát. Tudja meg minden ember, hogy aki a madarakat csak említésre méltatja, ha csak fitymáló mosolyt vagy bosszankodó célzást is pazarol rájuk, az kófic, tyúkeszű, gárgyú, ügyefogyott, nyúlszívű, nyámnyila, kappan, málészájú, bikfic, hígagyú, holdkóros és gyüge”. És így tovább, aztán olvassátok csak, a továbbiakban hogyan síránkozik a madarak végett, rimánkodik és rúgkapál a madarak miatt, emlegeti az öreganyjukat és kikelve a madarak ellen, a szoftától erélyes madárellenes rendszabályokat követel, többek közt indítványozza, hogy alakítsák át a fegyvergyárakat – kalitkagyárakká a madarak ellen.

Nesztek egy másik, ezt is ideizélem, csatolom: a LIMLOM-ORSZÁG ellenzéki lap, ami itt azt jelenti, hogy náluk buzgóbb és odaadóbb a kormánytámogatás, mint a kormánylapoknál. Hogy kiről ír és kit magasztal, már nem tudom, csak fussátok át onnan, hogy „…Ő volt az, aki nemzetének váteszeként először mutatott rá a madárveszedelemre: nem volt igaza. Soha nagyobb próféta nem támadt a nagybuzdugán népközösségben, mióta őseink átkeltek Halikarnián – talán csak Uborka, a szoftaság megalapítója volt hozzá fogható, aki rettegésben tartotta Leuokániát, Peuotáciát, Cisalpeoniát és három napra leigázta Rómát (mekkora hősi őstörténelem, egek, ha meggondolom!)… Az éleslátásban és a jövőfürkészésben tán csak az egy Uborka volt hozzá fogható. De még őnéki sem adatott meg, hogy higgadtan és tárgyilagosan ítélhesse meg a madarak problémáját. Gyűlölte a madarakat. Miért? Erre magánélete adhatna feleletet: ne kutassa szennyesét a kegyes utókor, hiszen ha ez a gyöngéje nem lett volna, kortársai istenként imádták volna – és az égieknek ki tudja mi súlyos büntetése követte volna ezt?! Hálásak lehetünk a szoftának, kivált Bugyinak, hogy közönséges halandó nyájas és közvetlen modorába rejtette isteni eredetét aznapra, hogy követségünket fogadta. Ki tudná leírni, hogy ne profanizálja, ezt a mosolyt, a könnyed legyintést, ennyi lekötelezést…? «Ezidőszerint nem időszerű» – nyugtatott meg Dr. Bugyi – és küldöttségünk megnyugodva távozott. Ezidőszerint nem időszerű Neki, a Nagy Madárellenes Vátesznek a szobor akkor, amikor az ország madárfaunája rohamosan gyarapszik és oly örvendetes a túltollasodás, mint még soha. Ezidőszerint nem időszerű Neki a szobor, bármilyen nagy volt, ha egyszer madárellenes: ezt érezte küldöttségünk minden tagja – csupán a Hivtalos Tényezők megnyugtató véleményét kívánta hallani, nehogy a szobor sértsen bizonyos kormányérdeket. Nem lesz Neki szobra – hacsaknem a szívünk legmélyén; mert mi: mi különválasztjuk a madárgyűlölőt az emberbaráttól, és az országot (az ország fellegektől terhes jövőjét) a madárgyűlölettől”, satöbbi.

Végül idemellékelem Luitpold bácsinak, mert ez neki tetszeni fog, a HARAGÁLY tegnapi számát, a mait elkobozták – a címlapján egy hatalmas kondorharagállyal (azt mondják, kiterjesztett szárnyakkal hatvan tenyér és másfél boka – én ugyan még egyetlen egyet se végig nem tenyereltem, se végig nem bokáztam); bácsi figyelje különösen az ELHIVATOTTSÁGTUDAT – KÜLÖNFÉLÉK rovatot; pl. azt, amit becsempésztek a cenzúra ellenére, alul:

„Coki hivatalos ornitológia! Ti nem láttok bennünk csak madárveszedelmet, madárkórt, papagálykórt, az ölyvöt görvélynek, a turbékolást tuberkolának nevezitek. Csak mi vagyunk fenséges dühünkben az a kis csapat, amely halálraszántan készíti a jövőt, a madárságára büszke Buzdugániát! Vesszenek a satnyák, az esendők, gyarlók, pattanásosak-kiütésesek, pusztuljanak a kotyogók, a lötyögők, a fehérvérűek, az üresülepűek, a nedvesnadrágosok! A madaraké a diadalmas szárnyalás, a felhőséta, cikkázás-és villámlecsapás – a madaraké és azoké, akik őhozzájuk felemelkedni tudnak. Kik tették a postán tizenhatszorossá a levélforgalmat, kik tették bélyegmentessé az üzenetet? A madarak. Kik lépik át nap mint nap útlevél nélkül a szomszéd határokat, vakmerően, a lélek fegyvereivel – a létjogát kereső, békésen hódító buzdugán nagypolitika szimbólumaként? A madarak. Kik tették fölöslegessé a trágyabehozatalt, a műtrágya költséges és középkori előállítását – kik vitték keresztül a racionalizált mezőgazdaságot? A madarak. A földnek a természetes trágyázás céljából való huzamosabb parlagon-hevertetését, a vetésforgót? A madarak. Kik viszik el a világnak a buzdugán nevet, hogy reszketve lesse, vajon mi következik? A madarak. Kik azok, akiknek a kezében van a Búzok és a Dugánok végső egyesülése, a pánbuzdugán jövő s a világhatalommá terebélyesedő Óriás-Buzdugánia? A madarak. Miért, talán – ha nem is éppen a darályok és a deregélyek, a harjúk és a furályok azok, akik évszázadok óta itt csemegélnek, de – primus inter arma pares kérdezzük, vajon a madarak nem ugyanarra az ezerhatszáz éves múltra tekinthetnek vissza, mint az ő szétloccsantanivaló kis agyuk-velejecskéje?! Nohát akkor pedig coki hivatalos ornitológia”.

(Mindjárt gondoltam, hogy ez Luitpold bácsiéknak tetszeni fog).

Meg akartam kérdezni Vackort – a természetrajz-tanárunkat a helyzetről és odamentem hozzá:

– Tanár úr, tanár úrnak mi a véleménye a dolgok darályra-fordultáról? Nem magyarázna kicsit róla, mi az a Hivatalos Ornitológia és mi a hivatalon-kívüli…?

Képtelenek voltunk elkapni úgy, hogy ne ült volna a fején vagy egy gatyás gülü vagy egy csizmás deregély, és ezek fülehallatára nem akartuk – annál kevésbé, mivel ez a két madár már hetek óta a fején gubbaszt és már mintha az öreg Vackor kezdene hozzájuk hasonlítani (ti úgy mondanátok: idomulni); a szemével már ugyanúgy gülüzik, mint ez a borzas emlős gülü-tehén a fejebúbján, a járása pedig határozottan darályos.

Hogy milyen buták a madaraink, arról, édes Babi, Nyunyi, Babszi, csak akkor alkothattok fogalmat, ha majd feljöttök a vizsgámra és tulajdon szemetekkel-fületekkel győződhettek meg róla – mert így egy szavamat se hiszitek.

Egyszer elkap a Fogkefe és azt mondja nekem:

– Te Bumbi. Volt egy pók, valami Anatole France nevezetű. Te! Hogy annak milyen induri-pinduri agyveleje volt! Frankó! Valósággal libaagyvelő, mondták rá a mukik, mikor akik boncolták a vigyorgón.

– Mért, talán a kés alatt elgágintotta magát? – kérdezte a Duci a padszélen. A sugdosódást meghallotta a kukuliform parazitadarály, ami a tanár fején ült: ráförmedt, lehordta Ducit a sárga földig és zabpehelykosztra fogatta, amilyen disznó kövér; ráadásul a fejére telepített fél tucat passzeriform lülükét (megvan mindegyik jó fél tégla) – ezt, büntetésül. A Duci persze tovább szemtelenkedett: utánozta a darályok raccsolását és öklével mutatta, mit hova kíván beléjük.

– Nézzenek oda, a goromba pokróc, még neki áll feljebb! No de majd a zabpehelykoszt jót fog tenni neki – zsörtölődtek az ólomnehéz lülükék a kobakján. Időközben a nagy darály elaludt dühében Vackor tanár úr fején, az öreg lassan lekövetkezett a katedráról, ráült a padunk szélére és hogy a lülüke még álmában se hallja, elkezdett a Ducinak a tenyere mögött sugdosva, bizalmasan magyarázni.

Hamarosan kiderült, miért gurult dühbe a nagy darály a fején, amikor az agyvelő-űrméretre terelődött a szó. A kérdés érzékenyen érinti a deregélyeket; nekik ui. összevissza másfél köbcvekedli agyvelejük van a koponyaüregükben, beleszámítva a gerinccsatorna velőállományát – és ez, szemben az ember tizenkétezer köbcvekedlis agyvelejével majdnem semmi: annyi, mintha ott se volna. Hírlik, gondosan ügyelnek ők maguk is, hogy darályhulla anatómus-dögész kezébe ne kerüljön – ezt a fentemlített mérést is csak erőszakkal lehetett végrehajtani az intézet udvarán a minap. Magányosan darvadozott a darály, amikor elkaptuk, rúgott, csőrözött-csapkodott a szárnyával a dög, amíg a pedellus, három teremszolga, a tűzoltó, a Duci, a másik Koca, a Kecske, Suhajda tanár úr és a családja, azután a Csoma, a Pöme, mi hárman és a kis Ragyás – lefogtuk. Még akkor is verdesett. Fogtuk tizenhatan és a kötelek: még mindig az ember szeme után kapdosott. Akkor leborítottuk egy szalmazsákkal (hogy ne lehessen látni, micsoda) – arra aztán ráhívtunk egy csomó harályt, hurkályt, lapockamadarat, gémkocát, néhány zsíros sülefülét és három hatvankilós lülükét. Elhallgatott és nem moccant – úgy, hogy Suhajdáné meg tudta mérni a fejét.

Felírtuk a pontos adatokat, a fejmérő szűk másfelet (egy egész negyvenkét század köbcvekedlit) mutatott – bár Suhajda tanár úr szerint darályban ez már tekintélyes agyvelőállomány.

Amúgy egyébaránt elég nagy az ismeretkörük, mégis, valósággal elképesztő, hogy milyen primitívek. Egyszer alkalmam volt, hogy futó pillantást vessek a darálybocsok Lupanatikáriumába. Ebben a felsőközéposztályos lupanatikakönyvben Diogenésznek, a Cinikusnak egy közismert mondása volt az első oldalon: „vagy ésszel kell születni az embernek – vagy kötéllel a nyakán”, valahogy így lehetett, de darályra forgatva (náluk a fordítás fejreforgatást jelent és az egész mintha így hangzott volna:) „aki kötéllel a nyakán születik, csupán mert nincs esze – az bolond”. Ami semmi egyéb, mint bátorítás a butaságra: arra a jellegzetesen darályos és fajtanemes ős-butaságra, amelyiknek már arcátlanul nincs esze, valósággal fejreejtett, visszamaradt lény: de a deregélyeknél épp ezek a „példamadarak”, a „teljes-jogúak” – kötelékben-repüléskor a vezérderegélyek.

Meg hogy mit csivognak-picsognak-gagyarásznak számtan-órán? Hajaj! Számolni siralmasan tudnak, fiókák, bocsok hosszú évekig a „számfogalom propaedeutikáját” tanulják – rendesen eredménytelenül, és akkor lemondanak a továbbiakról. Ha mégis, mint aggastyánoknak sikerül átvergődniük a „MATEK – PICIKNEK” akadályversenyén, akkor elővehetik a „FELSŐ-KISKÖZÉP MATEMATYIT”, ami nem egyéb, mint az aritmetika mantikéje – ez a számok alapján való jóslás, a körülbelüliség, a nagyjábóliság megállapítása hozzávetőleges becslő-saccoló eljárással. Magát a műveletet nevezik „belebotlásnak”, „találomosításnak”, „ókumlálásnak” – van kis-és nagy, ki-és be-ókumlálás. A darálybocsok, deregélyfiókák felfogás nélkül jönnek a világra, a számfogalomról halvány fogalmuk sincs, és esztendőkig gyötrik magukat, akkor se tudják elválasztani a tényleges javakat a számoktól.

– Kell a fenének a fogalom! – fakadnak ki; s azzal újra kezdik a leckét: – „harminc hold zsíros-porhanyós föld, jó humuszos vastag termőföld a dűlésen, kigyomlálva, ledudvázva, kiparajozva, gizze-gazza kiszaggatva: lucernának való, a nagyanyámtól; meg. Három másik hold föld a szőlőhegyen, filoxéra ellen beojtva, nyulak ellen meszelve, telisded tele duzzadó, kecskecsecsű csemegeszőlővel, a másik nagyanyámtól…” Így ókumlálnak, miközben a nyáluk csorog; kacsintanak, meg-megverdesik a szárnyukkal a hasukat (mert melegük is lesz tőle); hanem hogy a hármat, mint számfogalmat elválasszák a földtől-legelőtől-szőlőtől – erre nem képesek. Náluk a három lehet három cserény, három gulya, három kukoricagóré, három borpincészet, három ház, három szoba bútor, három homokfutó, három ingatlan, három örökrész, három üzletfiók, három köteg részvény vagy darályzáloghitel; pusztán a hármas szám – soha.

Lehet kérlelni őket órákig:

– No halljuk, kisjómadár. Alkossa csak meg nekem a kosár alma és a zsák dió nélkül a hármas szám fogalmát és ejtse ki a csőrén, hogy három: hadd halljam!

Ilyenkor a darályfiókák, deregélybocsok olyan képet vágnak, mint akinek szorulása van és erőlködnie kell – vagy gyógyíthatatlan hólyagbaja és már csak csapolni lehet; csakhogy a vastagbelük is, a hólyagjuk is a fejükbe ment, és most a fejükkel erőlködnek:

– Há – – – há – – – h á á – – –

Hiába. Hiába lesi az ember a fejükben rejtőző húgyhólyagot, ill. vastagbelet, ekkora fejszorulás mellett nem jön, és nem is jöhet ki belőlük semmi. Tiszta sor – háromig számolni nem képesek. Ami csöppet se csoda; hiszen a jól kifejlett, taláros deregélyek az egyetemi katedrákon, azok se tudnak számolni ötnél tovább: megszorításokkal. Odafele ötig, visszafele csak kettőig, mert az egy – az nekik már nem jön össze. Műveletekre egyáltalán nem képesek. Egy ideig mutogattak ugyan egy madarat, úgy emlékszem, búbos paradicsomvöcsök lehetett, a mutatványos azt állította madaráról, hogy tud szorozni – ötig; de mit lehet szorozni ötig, kérdem én?!

Jól emlékszem, az Abrakhántók Székházának a zenetermében volt vele egy ilyen Nyilvános Szorzóest (ünnepi fényét emelte, hogy Bugyi is ott volt: Dr. Bugyi a szofták díszpáholyában feszített s onnan düllesztette elő három sor kitüntetését). Ezt az estet magam is végigkínlódtam, de mondhatom, születésem-előtti állapotomban valóságos Pascal lehettem ehhez a számfenomén paradicsomvöcsökhöz képest. Rengeteg hibát csinált, ami hagyján: de alig csinált szorzást. Azt se tudta, a multiplicandum mi fán terem; vagy volt szorzója, de nem volt szorzandója; vagy csak szorzandója volt, szorzója nélkül; vagy ha volt szorzója is, szorzandója is, nem tudta, hogyan kell összeboronálni a kettőt. Azt, hogy mi a modus multiplicandi – azt nem járta ki az esze. A végén a Madártani Intézet elnöke azt mondta neki: szorozzon akármit akármivel, istenneki fakereszt; csak lássam is már. Akkor nekidurálta magát ez az istenverése, hogy megpróbálkozzon vele. S ez így ment:

– Négyszer – – – há – ö – ha – négyszer ki? mi? – az annyi mint – – – de mi „négyszer”? Négyszer micsoda, az hogy mennyi volna? Négyszer körülbelül, hozzávetőlegesen, az nagyjából – – – he! – hi! – Au-uuú!

És itt elsírta magát. Vagy így:

– Vegyük ezt az ötöst. Például. Itt van ez az ötös: leírom. Mindenki látja? Tisztán? Az ötös szám fogalma agyamon, csőrömön, búbomon, begyemben, tenyeremen. No most. Szoroznók be ezt az ötöst, vetnők le természetes idegenkedésünket a számok törvényétől, félelmünket, riadalmunkat, ne borzongj, bóbita, szárnytollak, égnek ne meredjetek –

– Szorozzon már, kedves paradicsomvöcsök – szólt oda a Fő-ornitológus az elnöki székből – emberelje meg, akarom-mondani vöcskölje meg magát és szorozzon!

Bekövetkezett, ami előrelátható volt: mert hogy a lábujjait számolásra használhassa, a levegőbe kellett emelkednie. A közönség a lélegzetét is visszafojtotta, a paradicsomvöcsök a feje fölött lebegett: nagy igyekezetében már szorzott volna, ha tudott volna; egyre „számolt” az ujjain, egyik lábával a másik lábának az ujjain, de a szárnycsapásokba belezavarodott, megrémült, a tollai az égnek álltak, tördelni kezdte szárnyait. Ilyenkor, ha a madár tördelni kezdi szárnyait, nem tud repülni. S ez volt a veszte. Égnek álló tollazattal, szárnyáttördelve, a vöcsök mindegyre szorzott – addig-addig, amíg egyszercsak zsupsz! odapottyant egyenesen Dr. Bugyi főtábornagyi sapkájára, ahol kormányelnöki díszpáholyában terpeszkedett.

Ámde vöcsökkel a sapkaellenzőjén, Bugyit a lélekjelenléte nem hagyta el.

Fejedelmi mosollyal elnézést kért a sajnálatos incidensért, amit jelenléte okozott, és hogy mentse a helyzetet, ő maga kezdett szorozni a vöcsök helyett; kétszer ötöt, háromszor ötöt, háromszor-kettőt, kétszer-kettőt – ezt a kétszer-kettőt több ízben végigszorozta – csakhogy ebben nem volt semmi kunszt, egy kormányelnökről feltételezhető, hogy tud osztani-szorozni még akkor is, ha ő maga nem oszt-nem szoroz – mondta a jó nép. Már oda se figyeltek a felfirkált számokra; mindenki csak azt leste, a pózait, a gimnasztikát – és a publikum sugározva, örömkönnyektől ragyogva hallgatta Bugyit.

Csak a paradicsomvöcsök figyelte nemszeretem-formán. Vetélytársat látott benne. Valahányszor Dr. Bugyi bemondta a szorzás végeredményét, rikácsolva ráripakodott:

– Rossz! Rossz! Hibás!

Odahaza a vöcsök még sokáig terjesztette széles körben, hogy Bugyi szorzatai egytől-egyig rosszak voltak – rossz! téves! hibás! – károgott matek-órán, a tanár úr füle-hallatára. De Suhajdának nem imponált, és nekünk a tenyere mögött odasúgta:

– Hiába beszél ez a taknyos paradicsomvöcsök, Dr. Bugyi, Buzdugánia Szoftájának elnöke még mindig tud úgy szorozni, mint akármelyik szorozni nem tudó bóbitás paradicsomvöcsök. Csupán – és itt tanáros sóhajjal hozzátette – gyarló emberek vagyunk; és ő se mindig találja a keze ügyében a multiplicandumot.

De volt persze másmilyen tudós darály is, a deregélyeknek a magiszteriális fajtájából. Példának okáért volt egy csontig aszott, vénséges-vén parazita-gruíf – ez az orrmánycsőrös darály elég nagy hírre vergődött. Halbiológusnak mondták: hogy a szárazföldi halfajták legkiválóbb ismerője – csodálói szerint; mert ellenségei agnosztikusnak tartották: olyan csodamadárnak, aki a tudhatóságot madáragyvelővel mérte és a tudás teljes lehetetlenségét prédikálta.

Megvallom, őt magát előadni soha nem hallottam, de hozzámkerült egy jegyzet, amit a gruíf előadásain készítettek: tanításnak fölöttébb különös. A mi gruífunk szerint hat jellegzetesen szárazföldi halféleség van: a Drum, a Bumfordi, a Vízi-Haragály, a Bálnabölény, a Nagyon-Nagy vagy Mezei Fizéter, és a Mammut-Nyú – ezek közül a Nyú a legnagyobb. De mivelhogy valamelyikével is emberi szem még soha nem találkozott, tisztára a spekulatív halbiológiára vagyunk utalva.

Hosszan tanulmányoztam a jegyzetet, belemélyedni nem volt időm, de a dolgot mindenesetre komoly tudományágnak tartom, melyhez a darályok intelligenciája nem elég és teljes kiművelésére Luitpold bácsit tartom hivatottnak – esténként, ha becsukja műhelyét. Például a Nyúról szóló fejezet így kezdődik:

„A Mammut-Nyú – Elephas Cucumbilinyuculanus – ki látta Őt? Ki tudja, hogy milyen? A nyaka? A feje? Csak azt tudjuk, hogy hatalmas. Gerince mint a torony; járomcsontjába százával lehetne befogni ökröket. Irdatlan uszonyaival – huszonkét pár – csapkodva szeli a földet, és utána széles, szakadékosan örvénylő Barázda marad a szántóföldeken. Elálló, borzadályos Fülei a csődörszamárra emlékeztetnek, e Fül-Legyezőkkel hajtja el testéről a bögölyöket. Minden Füle mögött három-három Úszóhólyagja van kettesével, összesen öt; ezeket ha teleszívja kukoricával, tökkel, babbal, burgonyával, vásárcsarnokokkal, sétaterekkel, kocsikkal-kofákkal, hazafias zsebnaptárral, hadúrnapi körmenettel és trafikengedéllyel, utána lebukik a föld alá. Soká elő se jön, és még azután is nagysoká nem jön elő, míglen, végrevalahára előjön és csak azután repíti magos tölcsérben az ég felé, amit magábaszed. Mindezt honnan is tudhatná a darály, mikor műszerei oly tökéletlenek – ha nem jönne segítségére a spekulatív halbiológia…?! Melle is van neki? Hány? Kettő: egy a hasán és egy a hátán, jó? Lábai a földön való folytonos úszásban elcsenevészesedtek és hajócsavar-alakot vettek fel. A talpán van az egész fogrendszere, hatvanöt záp, egy szem, tíz bölcsesség; s így, hogy minden foga a talpán van, evéskor a lábát a szájába veszi. Eszik: spenótot, spárgát, parajt, káposztát (tököt is, kelt is) – főzeléket, ami ká-betűvel kezdődik és ami nem ká-betűvel kezdődik, egyaránt; lángost, rajta húsvagdalékot, húsokat vadasan, be-és ki-rántva, morzsában meghempergetve, zsírosan vagy borsos-húsnak elkészítve, mint borkorcsolyát… – mustárral? Vagy salátával? Uborkával? Vagy savanyú dinnyével? Kompóttal vagy áfonyát-berkenyét hozzá? Szereti-e a csörögét, a pozsonyi kiflit, kirántott kelfejet, hagymásan, diétásan, kevés darával, rántással, három tojást aláhabarva, mandulával megtűzdelve, savanyúság nélkül, utána aszpirint, inzulint, acetofozánt, vasat, digitaliszt, állati szenet puffadás ellen és a hasnyálmirígy elpöcegödrösödése ellen pohárka papramorgót, kordiálét, gyomorerősítőt? Szereti-e a Nyú a mákon a tésztát, porcukorral jól összekevert darált dión a tüdőfőzeléket, dobostortán az apró kockákra vágott petrezselymet, narancssziruppal a gomolyasajtot, aminek mérföldekről bűzlő szaga valaha elárulta Szanherib óriás hadseregét – szokott-e a Nyú húslevesben főtt sárgarépát a füle mögé tűzni – ki tudja? Feltételezhetjük, hogy mindenevő – a fogsor után, amit az imént tételezett fel neki a spekulatív halbiológia. És vajon hol alszik? Hol lakik? Hol lehetne látni egyet? És hogyan szaporodik? Állítólag egy többszáz boka hosszú, anyányi vastag rúdon maga előtt tolja az ivarszerveit, ezekkel csak telefonon érintkezhet, oly messze előtte járnak; és ha valaki annyira az istenek kegyeltje lenne, hogy találkozna valamelyik Nyúval – az egész földkerekségen, összevissza, Nyú csak három él – akkor előszörre csak az ivarszerveit látná (a felkantározott vitorlákat a kémlőlyukkal, ha hím, egy bezsírozott, nyákos, óriás szőlőtaposó kádat tele szőlővel, ha nőstény; egy papírdudát három ócska órarugóval, ha semleges, és egy, a fenekén-felrepedt sárgaréz mosóüstöt, ha vagylagos) – először csak ezeket látná, aztán nem látna semmit, és még sokáig nem látna semmit, és csak azután jönne: a Nyú törzse, tora, ollói, fúlánkja, agyara, szarva, szügye, lapickája, combja, farka és farkavége. Nodemármost. Tekintve, hogy a nemzéshez négy Nyú kell, mind a négy nembeliből egy-egy partner, ámde adva ama ténykörülmény, hogy az egész Földön, Nyú csak három van, a Mammut-Nyú a szárazföldi halfajták közül kihalásra van ítélve, megtekintésükkel jó lesz sietni, amíg lefilmezhető belőlük az a kiskevés, ami még van”…

Ha ennek a tudományágnak ágbogas megállapításai nem is vetekedhetnek a darályszorzás, átabotázás-körülbelülözés és a Darály-Matemantiké Egyetemes Egészének szilárd és egyértelmű eredményeivel, mégis, hipotézisei utóbb nagy haszonnal jártak, ezt még Luitpold bácsi házában is el kell hogy ismerjék.

Csak jól figyelje meg a bácsi; mert igaz, hogy a méretek, az adatok felől sötétben tapogatóznak és a Nyúról csak azt tudják, hogy hatalmas, meg hogy bálnafaggyúja többszázezer bödönre való – hogy egy-egy pikkelyéből, ha volna neki, három háztetőt lehetne kiszabni (mert a hasát kocsonyaréteg borítja, a hátán pedig tüskeerdeje van, mint a sünnek, vagy tán szakállal vegyes tollazata: ki tudja?) – igaz ugyan, hogy ez a tudomány, ebben a stádiumában még gyerekcipőkben jár; de épp ebből az agnosztikus és bátortalan spekulatív halbiológiából fejlődött ki a mai rámenős, gyakorlati fajbiológia, ami specifikusan darálytudomány – s hogy ezt a madarainknak köszönhetjük: ne késlekedjünk ebbeli hálatelt elismerésünkkel. Ajánlom, akinek üres, töltse tele: ürítse poharát a darályokra és deregélyekre, a madárpopuláció ittmaradására és, last but not least, a spekulatív darály-tudományok magisztereire.

Ugyanott, ahol ez a vénséges-vén parazitagruíf a szárazföldi halfajtákkal foglalkozott, volt egy másik deregélyféleség is, a Dagi Madárhatározója szerint a Színpompás Hájkodácsok fajtájából. Ez a darály az egyik szárnyára sánta volt, nem tudott repülni s mint magáramaradó földönkotlónak, mélyenjáró gondolatai támadtak – így lett a madarak első számottevő filozófusa.

Tudom is én – valahogy kétkedéssel fogadtam az egész spekulatív miskulanciát, vagyis hát spekulanciát, amit a tag feltálalt, a Ducinak tetszett, a Kocának is (nem csoda: a kövérek hajlamosak a mélyengős búskomorságra), maga a Gondolkozó Kodács is, színpompa ide, színpompa oda: annyira pukkadozott a duplatokától, a faggyútól és az emeletes tollazattól, hogy maguk a madarak se emlegették másképp, csak úgy, hogy „a Hájas Bölcs”.

Nekem ez az ő spekulanciája üreskén kongó, baromi bárgyúságnak tűnt, aligha verik a fejembe, hogy ez a Felülemelkedés Útja – különben sem volt semmi egyéb, mint holmi szabályos, kissé dilettáns, a grabancánál fogva felragadott grabancioeidetikonfabulaconizmus – ahogy a darály eszekereke forog, annak az ornifariontikus transzmogrifikációja.

A Színpompás Hájkodács szerint kezdetben az egész nagy Köpűben nem volt más, csak a Bonyolú.

Tulajdonképp ez a Bonyolú számtalan apró kis bonyolúból áll, ezeknek azonban önálló létük nincs és a Köpüből kiragadva nem alkotnak önálló fogalmat.

Ebben a – nagyságrendileg minden elképzelhetőnél elképesztőbb – Bonyolúban irtózatos zengés, nyikorgás, csikorgás, kopogás, pöfögés és puffogás volt egy ideig és a dolgoknak nem volt nyelük.

Egész egyszerűen a dolgoknak nem volt nyelük, az a valamijük, amivel-és aminél fogva a dolgokat meg lehet fogni, fölemelni, fölrázni és – akár a tűz fölé tartani (mint ahogy a tojássütőt is nyelénél fogva és nem a tojásnál fogva szokta a tűz fölé tartani a Bölcs).

S ekkor jött bele a Bonyolúba a Nyél. A Nyél, ami eddig is a Köpüben benne létezett, leledzett, annak része volt, de mint annak gyanántja, valami vékony, késsel-odakent lekvárréteg akkéntjében-és formájában lapult annak a boltozatán. A Nyelet úgy kell elképzelni, hogy számtalan apródad-és kisded nyélből – söprűnyélből, lapátnyélből, kapanyélből- kaszanyélből, ásónyélből, villanyélből, sarlónyélből, késnyélből, kalapácsnyélből, veszett-fejszenyélből és még egy sereg nyélnek-való szálfából áll, de egy ilyen cseppke nyélnek önálló léte nincs és a Köpüből kiragadva önálló fogalmat nem alkot.

Szóval. Amikor a Nyél a Bonyolúba belenyúlt, megindult a Mihelyt: rettentőséges Köpülés kezdődött; egy-kettő ripsz-ropszra minden apró, szabad szemmel nem látható bonyolúnak volt már nyele, s ahogy az esze, mintegy „megjött” neki a nyele. A dolgok a saját nyelüknél fogva, immáronsággal könnyűszerrel meg tudták fogni egymást – meg is fogták, megrázták, egyiket a másik fölé tartották, keverték-adogatták-bonyolították-köpülték egymást; a hosszúkásak görcsöt kötöttek önmagukra és a nyelüknél fogva összegubancolódtak; a gömbölyűk gömbszerű-négyszögletesre pofozták egymást; a szegletesek meg tompára verték egymást egymás nyelénél fogva – – –

Világos, hogy így, ha a dolgok egymás nyelét meg tudták fogni, egyetlen apródad bonyolú se nyúlt a másik nyele mellé – és nem jajgatott, hogy az ő nyelét nem fogja senki, hiszen már fogta is. S ez a Nagy Eset csak úgy eshetett, mindezek a Lőnök-s Meglettek csupáncsak úgy Lehettenek, hogy a Nyél maga nem közönséges nyél volt, hanem a Főnyél, a Legfőbb Nyél, Ő, akinek Magának nyele nincs és aki itt akarná megfogni – hát annak nem fog sikerülni. Nemkülönben világos és nem kell hozzá semmilyen további köpülés, hogy ez a Főnyél Oszthatatlan Egységes Egész, állaga szublimát, csiríz, heresó, kálium, ész, mész, penész és medvecukor, öntudatos, örökkön-örökké önnön-magával bíbelődő Nyél – ami úgy képzelendő, hogy csupanyél, se balra, se jobbra nem látni a végét, és maga az a Nagy Mihelytség, vagyis a Bonyolúba való beavatkozása is úgy történt, hogy Ő maga fogta nyélen magát – de meg (titkon) Ő és a Bonyolú: egy, egylényegűek – csak a dolgok egy árnyalattal sárgábbak a Bonyolú felé.

Így a Színpompás Hájkodács. No de Luitpold bácsi, Ilma néni, Nyanya, nyunyi, nyuszikák, ti csak várjatok a sorotokra – hogy mi következik.

Mert ugyanez a szárnyára-sánta és bicegve-is-alig-repülő Színpompás Hájkodács ezt csak csütörtökön és vasárnap csinálja, ez az ő mélységesmély grabancioeidetikonfabulacionizmusa csak akkor érvényes. Ugyanő, de mintha nem is ő volna, ugyanez a túltokásodás és gutaütés felé a legjobb úton haladó darálykodács a Színpomás Slapantyulárét levetve – hétfőn és pénteken Fekete Dohogmányt ölt, ami komor, a létalávetettség súlyát kidombordító díszdolmány; és ilyenkor, a Karika rezes-magasáról, amelyben ül, nyögve-köhögve és nyálát szívogatva, a következőket dohogja:

– Nyásztoscsája kobardugye miize?

– Kalika hascsi karije fajdalo krrvutty.

– Sírjababa sapinyáce zokognyiscse ili sohacse.

– Banato fugcsi karije miize?

– Samarju banato: ili fugcsikarije – ili fenidugye.

– Sapinyacce haeccitacce? Ili sohacse miize?

– Za csudivajut sopankoscse sovankoje maladza!

– Za izéjujet kobargyizé sapinyujat!

– 1) IZE NYETUDIVAJUT SEMMICSE ILI SOHACSE

– 2) IZE HEGYEZNICSE MLADAJKA KUKUTYINICSNO MIIZE

– 3) NYIKAKU KUKÁJ! NYIKAKU KUKÁJ! NYIKUKÁJ! OJOJJ!

– Bődület! – sugdosódtunk egymás közt – hogy ez miket beszél!…

– Úgy tesz, mintha nem ő volna, a csütörtök-vasárnapi Színpompás: pedig frankó, srácok – ugyanúgy sántít a szárnyára, ugyanaz a darály!

Eleinte olyan szokatlan volt a fülnek, hogy csupán a csőre sebes mozgását bámultuk és vártuk, hol téveszti el. Persze kukkot sem értettünk belőle, csak „vakon”, gyorsírással jegyeztük – amíg aztán Suhajda tanár úr meg nem fejtette. Csak annyit mondott, hogy ize darályul am. izé, miize am. mi a szösz, mi a macska, mi a manó, mi a bánat, ej no izé – valami ilyesmi.

Ezen a nyomon aztán megfejtettük az egészet; semmi érdemleges nem volt benne, mondom, az egész valami dilettáns peripatitubancia, azon-lúdtalpasan; vagy mondhatni akasztott ember agnoszticicomacicœberritribulacionizmusa:

„mit tudhatunk mi az egész Izéről? – úgymond: – Semmit, még azt se tudhatjuk, hogy semmit se tudunk. Mit? Még annak a felét, a tizedét, az ezredét se tudjuk. Egyetlen problémát se tudunk elizélni; amit tudunk, semmi egyéb, mint ennek az Izének a három főcsoportba osztása – ahol a három főizé három alhogyhívjákra miafenélődik, ezek az alcsoportok mindenféle mizördögben, hogyacsudában, kötvehiszemben és afenesetudjában hasonlítanak, respektíve különböznek… Mi más akkor a dolgok lényege, mint maga a Három Fő-Szösz, háromlagosnak látszó, de kilencedes aloszlopokban felírható rébuszaival…?! Ize nyetudivájut semmicse ili sohacse – Ize hegyeznicse mladajka kukutyinicsno miize – Nyikaku kukáj! Nyikaku kukáj! Nyikukáj! Ojjoj!”

Teljességgel érthetetlen volt előttem az a lelkesedés, ami a srácokat egymásután elfogta. Ki nem állhatom az ilyen nyomoroncokat az Intézetben: kéjfetrengve kanalazzák a Hivatalos Tudnivalókat. Másnap már több „szorgalmi” dolgozat feküdt a tanári asztalon: egy éjszaka elegendő volt a gazsulátoroknak meg a fő strébereknek, hogy áttanulmányozzák a filozófia egész darályirodalmát, és persze – a másfél köbcvekedlis agyak nézetei a jó tanulóknál azonnal élénk visszhangra találtak.

Hatásuk mindjárt elmondom, miben nyilvánult leginkább.

Maguk a darályok – nyelvüknél és törpeagyúságuknál fogva – számlálhatatlan sokszor használják az izét. Az egész görög filozófiát lefordították madárnyelvre, de Zénót (mind a kettőt, a sztoikust és az eleatát is) Izénó-nak (röviden Izének) fordították, Püthagorászt (ahány csak volt), Empedoklészt, Herakleitószt Affenesetudjajobban-nal fordították; Szókratész darályul a nagy Üssekő, Platón és a Régi Akadémia darályul Kutyagumi – az Isteni Kutyagumi. Diogenész (mind a huszonnégy) egy-egy Vajon, egy-egy Ki-tudja, Miféle, Izéféle; látnivaló, hogy a klasszikus filozófiában a darályoknál az izé dominál, és ezért mindjárt úgy is hívják a bölcseket, Thalizész, Anaxagorizész, Anaximandrizész, Demokritizész, Empedoklizész, Herakleitizész, Szókratizész, Platonizész, Arisztotlizész és a Régi Akadizémia, a huszonnégy Dizéogenész, és így tovább.

Az osztály stréberei rögtön azt is kisütötték, hogy a darályok a filozófiában újkantiánusok, csak a magánvalót magánizének vagy izénvalónak módosítják, náluk a plátói ideák izeák vagy idizék, és hogy épp ezért a filozófia a darályoknak-deregélyeknek ezért – ezért az új-alapokra-fektetésért – még egyszer sokat köszönhet.

Ez a darályszellem a tanárokon keresztül hamarosan felhúzódott a hivatalos tudósvilágba, és lehet mondani, amióta néhány csibész a padsorokban elkezdte olvasni a darályfordításokat, a bölcselet nyelve valósággal elizélődött: megizélték, tönkreizélték, agyonszöszölték és elmaszlagolták a filozófiát.

Mindezt csak azért írom le ilyen részletesen, hogy tisztán láthassátok, később hogyan, milyen meghökkentő módon lett a csütörtöki-és vasárnapi Bonyolúból meg a hétfő-pénteki Főszöszből, ebből a Nagy Izé jegyében vizsgálódó kalandorfilozófiából az a nekidurálós Nagy Marcangolmány, a tételes Vakmerencia: a köbcvekedlis agyakon ma oly hatalmasan elúrhodó karmológia, vagdalízis, rugdologika, ami már egészen izé nélküli, mintegy elizétlenült; mint lett amaz orgazmikus sistergencia, az a felsőbbrendű doblogolás-dübbögés-duhogás, az a háborgencialista robajlás-, dörgés-és dübörgéstan, amivel a Földön ott, ahol nyoma sincs se füstcsöveknek, se dörgőlyukaknak: vaktöltéssel, baktöltényekkel való baklövésekkel áthatolhatatlan szellemi tűzfüggönyök-, zárótüzek, szívdobogás-elállító doblogolás-és lábdübörgés érzését lehet kelteni – – – ezek nélkül pedig elképzelhetetlen a kor színvonalán álló bölcseleti grabanceológia.

Ne higyjétek azonban, hogy Széles-E-Darályságban-Deregélységben csak úgy hemzsegnek a szorozni tudó paradicsomvöcskök, a szárazföldi halfajtákkal foglalkozó örvös gruífok vagy a filozófiával kacérkodó színpompás kodácsok. Ezek náluk olyan ritkaság-és rendkívüliség számba mennek, mint nálunk az összenőve születő ikrek. Hivatalos darályókumlák szerint hatszázhetvenkilencezernyolcszázöt vöröspoh, dugec és kőszáli ruca közül hetvenöt esztendőként jó ha egyetlenegy búböce akad, amelyik viszi valamire, és annál több attól se telik, mint hogy összeizéli a matekot, megizéli a halbiológiát, összevissza izéli a filozófiát.

A nagy többséget úgy kell elképzelni, hogy a vízszintest összetéveszti a függőlegessel, a háromszög szögeinek összegét a jobbra-áttal, a balramártott test törvényeit a vízbeáttal. A sajszáson kívül nem érdekli és nem is tartja ébren más, mint a tollnövesztés. Ha csend van, hallgatja a saját tolla növését úgy, hogy a szárnya alá dugja a fejét. Ha nagy a lárma, a lárma végett dugja a szárnya alá a fejét és szundikál; bízvást mondhatni, hogy egy zsák frissen szedett répából, lépcsőzetes lepárlással, több agyvelőt lehetne kidesztillálni, mint egy vonatszerelvényre való búböcéből.

Mindőjüket felülmúlja azonban a nemes kótyag.

A nemes kótyagról legendák szólnak. Ez a madár olyan-de-olyan kótyagos-és ütötteszű, hogy ahány pedagógusról csak hallottam, hogy nemes kótyagot abrichtoltak, valamennyi az iskolaév végén dühében kipukkadt és úgy kellett újravarrni a hasát. Legközelebb küldök gyorsfényképet nemes kótyagról épp abban a pillanatban, amikor elkótyagosodik, elfelejtkezik magáról és elkezdi azt a fajra-jellemző talajtornát, ami csalhatatlan jele a tökkelütöttségnek. A balszárnya hüvelyktollát beleteszi a jobbszárnya markába, jó erősen megszorítja, hogy a balszárny hüvelyktolla el ne repülhessen, és amikor már egészen belekékült a tollszorongatásba, liheg, szuszog, mert ez az a „döntő perc”: ilyenkor ugyannnak a balszárnyának a többi tollával megpróbálja elkapni felülről a hüvelyktollat, amit alulról a másik szárnya markába beledugott. Egy nemes-kótyag legenda úgy tartja, volt rá eset, hogy sikerült: nem szabad feladni a reményt. Ezt a talajgimnasztikát fáradtságot nem ismerve csinálják utcahosszat: ha egyszer rájuk jön a görcs és görcsösen megmarkolták valamelyik hüvelyktollukat, többé nem engedik el semmiért se. Fel lehet őket dönteni, lehet rúgni, labdázni velük, levízipuskázni a hasukat vagy cseresznyemaggal lövöldözni a szemükbe – fel se veszik. Csak a „másik szárnyuk” hüvelykjének az elcsípése érdekli őket. Ilyenkor a másfajú darályok körülállják őket és röhécselnek; a deregélydicsőkék csak úgy gurulnak rajtuk, a csókák-verebélyek, a ritkaszép poszátamadarak a levegőben hemperegnek és a pucrukat fogják, orpingtonék nem tudják visszatartani a másnapra való tojást és eltojják magukat.

Pedig mit mondjak – semmi okuk ekkora népünnepélyt csapni, valahányszor a nemes kótyagok beleesnek jellegzetes népi-faji sajátosságaikba; ahelyett hogy sírnának. Hiszen a maguk nevetséges törpeagyvelejével, ahol a belső aludttejből alig telik egy körömalávaló piszok – ezzel a tyúkszemszerű fejkinövéssel a nyakukon, bennük ugyanúgy az eget veri a madárbutaság, mint a nemes kótyagnál, a lapátcsőrű csíznél vagy a fitos csöndikénél.

Ebből is láthatjátok, mi az, ami darályéknál fordítva van; s ami embernél a „fejjel-kiemelkedő”, a „ritka-okos”, az náluk a feltűnően buta madár. De most látom, micsoda ostoba próbálkozás: madarat embermértékkel mérni; és tán kár is ezeket előráncigálnom, nehogy azt a látszatot keltsem, hogy a többi darály egy jottányival is okosabb. S így, hogy most tisztában vagytok a darálybutaság alulról-mélyről jövő voltával-és orvosélettani jellegével, csak így érthetitek meg, mint lett, hogyan lehetett a darályostobaságból faji, ill. fajnemesítési kultusz, sőt, vallás és mitológia; hogyan lehet felérni az emberésszel fel-nem-érhetőt: hogy mint lett a fajgyügésítés a madármérce szerint Darályok és Deregélyek Első Erénye-és Nagy Feladata – hogy miért van akkora tiszteletben az Országos Főgyüge (jelenleg egy cinegebölény), aki az Egyetemleges Madárgárgyítást vezeti; hogy miért vannak olyan nagy becsben a madarak előtt a gárgyulófélben lévő nemzetek – és hogy egyáltalán, a későbbiekben elkövetkezendő-s mind esedékesebb Esendőségek, Gyarlások-Gyarlandóságok: e történet „történtjei” megeshettek a Földön

.

* * *

Természetleírásukhoz csak még azt kell hozzátennem, hogy igen sok fajuk tojást tojik és mégis emlős. Fészekrakó, a fészkekben fióka-fiókozatok vannak a tojások számára, mely fiókokból, ahol tartják, kihúzgálásuk után a tojást megeszik. Meg, általában; csupán a zápot teszik el és csak elzápult tojásokra hajlandók ráülni a nőstények – csak azokon kotlanak. A darályok hagyományos meggyőződése ui., hogy csupán záptojásoktól lehet várni nagy és egészséges utódokat (az igazándi zápóriásokból lesznek a váteszek, lángoszlopok, hadvezérek).

Legelsőbbet féllábon való alvásra tanítják a kicsinyeket: fejet a szárny alá dugva – fejet szabadon hagyva – csukott szemmel, majd nyitott-szemhéjak-mögötti belülről-csukott szemmel való alvásra – ébrenlét közbeni alvásra – alvás közbeni repülésre, evésre – evés közbeni alvásra, repülésre – repülés közbeni alvásra, evésre.

Mértékrendszerük a tenyerelés. Tíz tenyér a szűk hasznika, van bő hasznika is, ez tíz boka – a különbség az, hogy szűk a hasznika, ha adják, de ha kapják, tíz vastag-bokányi bő hasznika.

Általában a mértékegység náluk odafele más, mint visszafele. Így a tenyérben van visszafelé tíz nepici, odafele tíz göde; egy nepici tíz csipisz, egy göde tíz lungó. Felfele tíz szűk hasznika egy cserély, tíz bő hasznika egy hoci; tíz cserély egy horpasz, tíz hoci egy kupjec; most száz horpasz egy fityimilisz (ezt mindig adni kell), és száz kupjec egy hocimilisz (ezt csak kapni lehet).

A hideg vizet nem szeretik, csupán a meleget. Szeretik a szappanhabot, ha szivárványos, a fenyőillatot, ha erdő is van hozzá, és fürdés közben – kártyáikat keverve és osztva – szeretnek megiddogálni egy-egy pohárka alkoholos tehénsavót. A háborúban elszállnak.

Buzdugánia a megtorpanás zúgó árjában

Amikor az első raj megérkezett – nini, madár! – mutogatott mindenki felfelé, fel, az égre; és „egy fecske nem csinál tavaszt” alapon iparkodtak napirendre térni a madár fölött.

Még nem tudták – honnan is tudhatták volna? – hogy a napirendet hamarosan megzavarja majd a rajok érkezésének enyhén szólva tartós jellege.

Megkezdődött a szokásos beszállásolás. Voltak güzük, gülük, bezoárok, voltak darvalyok, svihályok, svárcsák, akik már két napi beszállásolás óta alvaettek, amikor az égen még mindig érkeztek, légiószámra, darályok és deregélyek: kétszáznegyven bő hasznika szélességben és többszáz milifityisz hosszúságban feketéllett az ég Napnyugat felől.

A szofta nem győzte megnyugtatni a fővárost – ám a gépfegyverkattogás-szerűen érkező Megnyugtató Nyilatkozatok, Leiratok és Nyughatalmi Napiparancsok áradatától a köznép méginkább nyugtalankodni kezdett; csak akkor csendesedtek el, amikor a szoftakormány az őrjárati hátágyúkra feltűzette nyissznyaszt – és ennek látását az átlag nem szereti. Mindenesetre, a szoftakormány, úgy is, mint aki ura a helyzetnek, őrjáratilag tanújelét adta erőfölényének és kimeríthetetlen nyissznyasz-raktárának. Sokan, nagyon helyesen, úgy érezték, Dr. Bugyi és vezérkara az eseményekhez méltónak mutatkozik, nyugodtan alhatnak és másnapra a dologból nem lesz semmi. „És nem is lett a dologból semmi, mert ha lett volna, az én mesém is tovább tartott volna” – ó, milyen szíves-örömest fejezném be-és zárnám le vele, egyúttal, ezt a levelezést, édes Baba, Nyanya, Nyunyi, Babszi, drága Luitpold bácsi – de ha abbahagynám, csak megerősíteném a Külföld (olv.: Khuelphoeld) téves és műkedvelő elképzelését Buzdugániáról, támogatnám a látszatot és meghamisítanám azt a Vérvalót, ami pokoli ügyességgel belebújt, be, Buzdugánia bőre alá.

Lévén, hogy a csillagokban nem mindig az a „semmi” van megírva, amit oly hőttön-hőn szeretnénk.

Csakhamar kisült, hogy a vérmes remények alaptalanok; és a madarak akkora roppant tömegben szorongnak utcákon, tereken, kocsikon, szobákban, hivatalokban, szekrényekben-fiókokban, asztalok alatt, tornyokban-kupolákban, padlás-és lichthófablakokban, hogy ennek előbb-utóbb valami földrengésszerű következménye kell hogy legyen; úgy is lett – ha nem is mindjárt.

Hogy ravaszságuknak vagy aluszékonyságuknak tulajdonítható – nem tudni: nyolc napig akkora csend volt, mint a sülthal szájában. Nyolc napig a madarak mukkanás nélkül, alvamajszolással, ill. majszolvaalvással töltötték az időt. A jó nép már kezdte elfelejteni, hogy madarak is vannak a világon, az Országos Ételbe-Rondítási Kampány még nem kezdődött meg; a síri csend örve alatt, a legnagyobb rendben beköltözött a második, a harmadik raj is, az ornitológusok örültek, a villamosok nyerítettek, a lovak csöngettek, a megolajozatlan cipőtalptengelyek nyekeregtek és a kocsikerekek ütemes kopogása csak úgy hangzott, mint máskor. Szeretett fővárosunkban, Bruhahában semmi sem változott.

Csupán a kilencedik napon ütötte meg a fülünket ez a különös zajártalom. Szalagfűrész hangjához hasonlított, amelynek acélszalagja keresztülfut a városon, csak épp a házaktól nem láthatni – és az fűrészeli, hosszában, a Földet.

– Keresztülfűrészelik alattunk a földgömböt! – gondolhatták sokan, mert úgy hangzott: így hangzott az Országos Csőrélesítés, amibe a madarak – összebeszélés nélkül, a város minden zugában – belekezdtek.

Néha hármasával-négyesével élesítették ugyanazt a csőrt, néha ketten egymás csőrét, összefenéssel; néha magában fente ki-ki a magáét: dörzskővel, horzsatéglával, smirglivel, üvegcseréppel folyt az országos csőrélesítés.

Egy kis bölömböcének – amelyiknek csőrgolyvája volt és ötvenszeresére nőtt a pampulája – közel hatodfélszáz gizi, lórika és lantfarkú böcike élesítette a csőrét: kétoldalt, hasmánt, és belül. Mert igaz ugyan, hogy a golyvájával ez a csőr pelikáncsőrre emlékeztetett, csak nagyon elnehezülve, s amilyen deli pelikán lett volna, ha nem sánta a csőrére s nem ilyen keserven vonszolja magát röptében alátartott mankószárnyakkal a legvégén, mégis, neki – ennek a bicecsőrű bölömböcének volt a legszebb-és legnagyobb hangja az első időkben, kölcsönszárnyon-szárnyaló ezüsttenorja volt és ő énekelte olyan ezüstösen, madárünnepélyeken a Madárság Himnuszát –

HAJRÁ TI CSŐRÖSÖK TI PAMPULÁSOK!

A járókelők eleinte különösnek találták ezt a csirimpelést, ami ezer zúgattyú fültövi behangolásához volt hasonlatos – és egy pislanásra megtorpantak; de nem sokáig, mert amint meglátták a feltünedező nyissznyaszokat, fellélegeztek és megnyugodva mentek tovább.

Így volt ez mindig, mióta világ a világ, és valahányszor a hátágyúkra a nyissznyaszokat rágombolták, ez volt a jel a nyugalmas továbbmenésre.

A nyissznyaszok odavillantása és a Rágombolás mintha egyenesen azt célozta volna s nyugodt lélekkel mondhatjuk, mindig is azért volt: hogy történt-nem történt – ami eddig történt, az történjék továbbra is; a közjárókelő menten megnyugodhatott arra a gondolatra, hogy nem történhet semmi.

Mihamarsággal kommünikék is jelentek meg a kormánylapban; az „AZT A MÉRSÉKELT TEREMETÉSIT!” megírta, hogy a fővárosunkban tapasztalható különös zaj műzaj, madárzajgás, csőrélesítés. A közönség példás fegyelemmel fogadta a közúti csőrélesítést, a barátságosan villogó nyissznyaszok feltünedezése köztereinken minden közembert, aki csak a barátfülét, angyalbögyörőt vagy a derelyét (akár lekvárral, akár dióval töltve vagy leöntve tejföllel, megporcukrozva és túrót hozzá) szereti – a legnagyobb örömmel töltött el. Egyébiránt ami a kormányközbiztonságot illeti, a szoftakormány a csőrélesítésre fütyül, és épp most végzi hivatalos ráfütyüléseit a Parlamentben.

Tényleg, úgy is volt, a Parlament palotája körül ezidőtájt éles fütyüléseket lehetett hallani – ám a köz-közönség sohasem tudta meg és máig sem sejti, hogy addigra már a madarak elárasztották a Parlament kupoláját: harmadnapja benne tanyáztak a kupolatérben. Egyetlen hathatós módszer a kupolarobbantás lett volna ellenük, de a mérnökszakértők szerint ripityaveszély áll fenn és a műveletet úgy, hogy a kupolarobbantásból odakint a közjárókelők semmit se vegyenek észre – végrehajtani nem lehet.

A madárellenes éles parlamenti vita alatt történt, a harmadik napon. A szóváltásból személyeskedés – abból meg vihar támadt és a Házelnök hiába rázta a helyreállító csengőt, neadjisten hogy helyreállt volna tőle akár a csend, akár az interpelláció.

Ekkor, ebben a szent percenetben történt, a szellőző nyílásokon át, a kupola sötét vakteréből a kupola aranyló-nyolcszögletes világosságába madarak bújtak át. E különös madarak alighogy megjelentek, hanyagul rátelepedtek az aranypárkányok arany élére és elkezdtek hintázni az arany csillárokon.

Háromszázhúsz hazai nyakatekercs, jó hatszázötven kurna, kopács és cimbálka volt az előcsapat; a tizenkét hatalmas huhukámkám körül háromszáz törpe hőcsike, százhetven tukán, bajszos bukkó és gatyás gyurgyalag, rengeteg pityer, nyöször, sival, biberke, málinka, pampuláskacsa – ott keringett jó néhány sövöltő, csicsörke, nádi düdü, kántormadár, rengeteg ökörszáj, három óriás huja, hat ullár-és üvöllér – és legközbül, lebegőleg – a tömérdek inámbinám, a kétfejű.

Ez a kétfejű inámbinám volt állítólag a parlamenti madárexpedíció feje; s mint aki kiterjesztett két fejének a szélte, kiterjesztett két szárnya hosszának a háromszorosa, el lehet képzelni, nagyságrendileg rászállása-és aláereszkedése az ülésezőkre mit jelentett. Karcsapás-szerű szárnycsapása oly viharos volt, hogy felkapta a szerteheverő kormánypapirosokat s az ülésteremben valóságos széltölcsér keletkezett: a szofta fázott és a tunyákok – július közepén! – hazaüzentek a télikabátokért.

S alkalmasint itt-és ekkor történhetett az, ami végzetes következménnyel járt az ország életére – és amiből a közközönség soha, egy mukkot sem tudott meg, mert a szofta gondoskodott róla, hogy egyetlen, de helyrehozhatatlan ballépéséből ne szivárogjon ki semmi.

Hogy tenyésztették-mendelezték a talpukat vagy már maga a fajta olyan – nem tudni. Tény, hogy a madaraknak a talpán könnyen leváló hámréteg fejlődik, ami az elburjánzó vadhús fölött elhal. Vadhús és hámréteg elszarusodik és megtelik olyan vegyanyagokkal, amelyek az emberi epidermisszel érintkezésbe kerülve, a viszketőporhoz hasonló, de merőben más és tartósan komoly hatásokat – elváltozásokat váltanak ki a szervezetben.

A kínálkozó lehetőséget maguk a madarak is észrevették és nem hagyták kiaknázatlanul. Bennfentesek szerint maga az óriás inámbinám adta meg a jelt – a két fejével kétfele bólogatva, a jobbal balfele, a ballal jobbfele: a jelt a talpak összedörzsölésére.

Dr. Bugyi épp visszaült a helyére, expozéja után, amelyben végzett velük és a politikai ornitológiával, az aktákat lezárta és a lezárt aktákat ad acta tette – a Házelnök megköszönte a Főszofta beszédét és épp vitára bocsátotta, ill., helyesebben nekigyürkőzött, hogy a vitát megnyissa; de csak addig jutott, hogy felszegve fejét a parlamenti magaslesen székelő Bugyi felé, elharsogja:

– Főmagasság! Dr. Bugyi!…

Mert a madarak is nekigyürkőztek.

Maga az óriás inámbinám, hatalmasan lebegve szárnyaival, a kétfejű – ő kezdte meg a talpösszedörzsölést; példáját követték az egyfejűek, ahány madár csak keringett talpa-dörzsölve a kupola alatt.

Csakhamar finom, lassan ereszkedő porfelhőn törtek meg a színesüveg ablakokon beömlő napsugarak.

A huják működtek a legjobban, a nagy hejehujázásba valósággal beleizzadtak, és csak úgy hullott-hulladozott, akár a lyukas liszteszsákból – belőlük, a makogópor.

Ez a makogópor egy-kettőre letelepedett az egyik delegációra, a delegátorok telementek a porral. Elnökük megragadta a delegátoroknak fenntartott korlátot, hogy Dr. Bugyi felé forduljon; fordult is, de leszédült bele, hátraesett, és mire fölemelték – már csak makogni tudott.

Bugyi meg akarta kérdeztetni, hogy mi történt vele és hogy jobban érzi-e magát. Tolmácsoló adjutánsához fordult a kérdéssel, de hiába próbálta a kezével igazítani az ajkait, hogy száját szóra bírja – szájnyílása telement makogóporral és képtelen volt egyetlen szót is makogás nélkül kiejteni.

A szárnysegéd iszonyúan megrémült, amikor látta Bugyi kínlódó arcát és ezzel az Állam Fejét Magát makogni, rettentő sejtelmek támadtak benne. Halvány fogalma sem volt, hogy Dr. Bugyi mit akar, de úgy tett, mintha szolgálatkészen az elnök hogyléte iránt menne érdeklődni; ám alighogy odarohant és lihegve rángatni kezdte azoknak a delegátoroknak (respektíve: delegátusoknak) a kezét, akik az elnököt támogatták – csak hogy közölje velük a szörnyű csapást, azt, hogy Dr. Bugyi időközben megkukult és most makog – a szája neki is telement a porral és már csak makogni tudott.

Persze az amonnansó tunyákok rögtön abba a tévhitbe estek, hogy az adjutánst Bugyi küldte át, elnökük hogyléte iránti érdeklődését tolmácsolandó – meg akarták nyugtatni, de már ők is csak makogni tudtak.

A szituáció kínos volt. Szemmelláthatólag az elnök jobban érezte magát és az utolsó pillanatban, váratlan lélekjelenlétével megmentette a Ház becsületét: újra felcihelődött, szólásra emelte kezét – de mihelyt beszélni kezdett, minden jószándéka csődött mondott, a szája, le a gégecsőig, tele volt makogóporral és már csak makogni tudott.

A makogópor az egész Házat hatalmába kerítette.

A legcudarabb a gyorsírók esete volt; mert a makogópor nemcsak a beszélőszervekre, hanem a tarkón keresztül az agyra, a beszélő-és gyorsíró központra is a viszketeghez hasonló makogtató hatással volt, makogva hallották, ami a fülükhöz jutott, makogva gyorsírták, amit hallottak – így a szofta aznapi gyorsíró jegyzetei kétszeresen makogva készültek és mind a mai napig nincs az az isten, aki azokat elolvassa.

Egyes tunyákokon (mégcsak nem is főkolompos, csupán kolomposi rangban) – a makogópor hatása oly tűrhetetlen méreteket öltött, hogy nem bírták tovább. Felpattantak ültő helyükből és legszívesebben kitépték volna nyelvüket, annyira makogott – és hogy ne makogjon annyira, beszélniük kellett:

– Ne! Ne! Elég! Elég, az istenért! – szerették volna mondani, nyelvükért a balkéz mutatóujjával benyúlva, hogy leszorítsák, miközben a jobb tenyérrel ellennyomást alkalmaztak állkapcsukra; de azt se mondhatták másépp, csak makogva.

És így történt, hogy az ezerhatszáv éves tradíciók szentelte Aranykupola alatt, ahol máskor oly bölcs és épületes szónoklatok szoktak elhangzani, a madarak megérkeztével minden iszonytató malabári tájszólásba és emberszabású mekegésbe-makogásba fulladt – nem számítva más tunyákokat a padsorokban, akik nyerítettek, miákoltak, bégettek, huhogtak, sivalkodtak, cuppogtak és hápogtak. Mert a többi madár se maradt tétlen; a tizenkét óriás huhukámkám a szofta fontolmányos ellenzékére öntötte a hápogóport; a kurnák és törpe hőcsikék a „Tisztességesen Dolgozó Elnyomottak Fontolmányos Frontjára” – a legitimista királyságosság pártjára csak úgy zúdították a miákoló-és bégetőport. A „Nyimnyámság Ellen Küzdő Buzdugán Ős-Mokányok” uradalmas-és latifundikulumos Pártja vederszám kapta a nyakába a bajszos bukkó és a gatyás gyurgyalag (elbüdösödött és vadhúsos) talpáról a sivalkodóport. A pityer, a nyöször, a biberke és a málinka pityergőport, nyöszörgőport, didergőport és pálinkaport dörzsölt a parlamentre, mitől azok pityernyöszördideregtek és úgy dűlöngéltek, mintha bepálinkáztak volna reggelire, egy csobolyóravalót. De a pampulás kacsa, a nádi düdü, a rikács, a kodács, a rengeteg ökörszáj, a tizenkét ullár és üvöllér se volt rest, ezek is, csak úgy szalajtották a tunyákok és az egész birodalmi szofta nyakába a gágogóport, a düdülőport, a dühöngőport, az üvöltőport és még sok más egyebet: a tajtékozóport, a fogcsikorgatóport, az asztalverőport, a fitymálóport, a rendreutasítóport, a nyelvetnyújtóport, a fügétmutatóport, a szamárfületvágóport, a hosszúorrotmutatóport, a fityingmutogatóport – a rimánkodóport, a könyörgőport, az esdeklőport, a lehordóport, a káromkodóport (akire pl. ez ráesett, a fél életét odaadta volna, csak hogy el ne káromkodná magát – de senkinek se kellett az ő fél élete, és hogy a rettentő viszketéstől megszabaduljon, mit tehetett: káromkodott).

Volt olyan tunyák, akire három-négyféle, toporzékoló, hajtépő és nyelvöltögetőpor ereszkedett rá-és ette bele magát a bőrébe. Az ilyen egyszerre toporzékolt, tépte a szomszédja haját, öltögette a másikára a nyelvét, és a világ minden kincsét odaadta volna, csak hogy ne kelljen nyelvet öltenie; hanem ha visszahúzta, menten viszketett neki, de úgy, ahogy elefánt nyelve az öltögetésre viszketni nem volna képes – és inkább kiöltötte.

Az inámbinám intésére aztán a háromszáz tukán is belekezdett, s ezek olyan bonyolult összetételű viszketőporokat szitáltak a birodalmi szofta nyakába, amelyeknek a hatása szinte leírhatatlan volt – és azok a tunyákok, akik csinálták, és kénytelenek voltak csinálni, mert nem-csinálni nem lehetett), miközben javában csinálták, önmaguk fölötti szánalmukban, dühükben és szégyenletükben sírvafakadtak. Ilyenek voltak a különböző cuppantó-kenegető-hajoltató és nyalatóporok. Mindent felnyaltak, a padokat, a padlót és amit csak elképzelni lehet, fel-és ki – itt nem bocsátkozom részletekbe. El tudjátok képzelni, mi volt ott, amikor a parlamenti ülésteremben bő hasznika vastagon voltak a különböző cigánykerekeztető, zsebbeköptető, fejrebarackotnyomó, teringettettéző-és kurjongattatóporok. Volt tunyák olyan, aki, miközben a szomszédjának a zsebébe köpött, még barackot is nyomott a fejére, és hozzá, teringettét kiáltva kénytelen volt elkurjongatni magát; a pénzügyi szofta féllábbal az asztalon táncolt és levetett nadrágját ütemesen a másik féllábához csapkodva, úgy verte a Buzdugán Nemzeti Bank új valutapolitikájához a taktust, ami szerinte –

– Dikkendáré! Dikkendáré! Dikke dikke dikkendáré!

A belügyi szofta kabátját-nadrágját levetette, hogy úgy vehesse fel, másképp – mert egy adag hátulgombolóport kapott a nyakába; utána, kis-és mutatóujjait, összesen négyet, a szájába dugva, kitartóan fütyült, és azt kiabálta hozzá, hogy:

– Fütyülök! Fütyülök!

Mármint a belügyekre: mintha azokra fütyült volna; mert egy adag füttyentőport kapott a nyakába.

Amikor a teremőrök az éles és zajos vészjelekre az ülésterembe rontottak, először dermedten álltak a látottak előtt; visszahőköltek és hátrálni kezdtek. Visszafele azonban a nyakukba kaptak egy alapos felhőt az óriás inámbinámtól. Volt abban minden: egy zsákravaló rötyögő-zötyörgő-vigyorgó-vihogó, röhécselő-és köhécselőpor; meg egy vadásztüszőrevaló az üleprezöttyentőporból. Ott nyomban üleprezöttyentek – elkezdtek rötyögni-zötyögni-vihogni-vigyorogni, röhécselni-köhécselni. Az altisztek hemperegtek és gurultak; az ajtónállók és szárnysegédek, fuldokolva-és köhögve, a földön hadonásztak, az újságírók pedig a hasukat fogták és kínjukban jajgatva a szőnyeget harapták. Mind egytől-egyig, halálrarémülten keresték az Ő Tekintetét és a hideg verejték gyöngyözött róluk: tartottak tőle, hogy Dr. Bugyi, és vele az egész birodalmi szofta azt hiszi – rajtuk röhécselnek, az oldalnyilallások tenyérrel való csillapítása és a fenekek kéjes paskolása, térdcsapkodás-bruhaházás nekik szól, a szoftának, és azon keresztül egész Buzdugániának: tartottak tőle, hogy valamennyiüket elbocsátják és lefejezik.

Egy alkormányőr, röhögőgörcse kínjában, elhentergett egészen Bugyiig – nyilván hogy bocsánatáért esedezzen és megmutassa neki a száját, hogy a szája csinálja, nem ő. Ám Dr. Bugyi a parlamenti magasles aranykasában oly magából-kikelten makogott-hápogott-és miákolt, hogy a szegény alközeg azt a Legmagasabb Düh vulkánkitörésének vélte, elbőgte magát, féltette a kormányelnök életét és röhögtében szörnyethalt.

Azonnal napnál világosabbá vált, hogy a madaraknak hatalmas fegyver van a kezükben (karmukban-talpukban); ám ezt a fegyvert, hála hallatlan butaságuknak, majdcsak szerét ejti, hogy kiparírozza a diplomácia. Ott nyomban megindultak a tárgyalások egyrészről a kétfejű inámbinám és tizenkét hujája, másrészről Dr. Bugyi meg tizenkét szoftája között; mely eszmecsere során ami mindenkit váratlanul ért, a madarak nagy szerénységről és felmérhetetlen korlátoltságról tettek tanuságot. Mégis, kormánykörökben, darályok és deregélyek mihamar bizonyos befolyáshoz jutottak, melyet latba vetni nem késtek, és számos későbbi kormányintézkedés e befolyás latbavetése és kormányrészről a latbavetés latolgatása nélkül megmagyarázhatatlan lenne.

Bugyi úgy akarta őket lehetetlenné tenni, hogy – polgárjogot adott nekik.

Rókaravasz Bugyi! Lángelmére valló mesterfogás.

Fogta magát, elismerte őket; és ezzel az elismeréssel a madarak tényleg, hamarabb, semmint kimondom: szobatiszták és kormányképesek lettek. Mivelhogy ha madarak, nyulak vagy vaddisznók valahol is egy-listán indulnak a kormánnyal a választásokon – hát akkor biztos, hogy nem akarják megvalósítani a madáruralmat, se a nyúl-vagy vaddisznóuralmat, és napi foglalkozásukká válik az ellenzéki oldalról való kormánytámogatás.

Ez volt a helyzet Buzdugániában is; Dr. Bugyi – tőle szokatlan hirtelenséggel és elevenére-tapintással kifogta a szelet a madarak szárnya alól, amikor a szárnyaik alá, a hasukra – ventillátort szereltetett, „segédmotornak”, ventillátort, melyen a szélcsavar arrafele forgott, hogy a negatív lég-duzzanat lefele húzza a darályokat.

Elképzelhetitek, mekkora madártolongás volt a parlament előtti téren, amikor a szofta – „segédmotornak” – ingyen ventillátorokat osztatott szét a madarak között.

Az óriás inámbinám próbálta ki elsőnek, őrá szerelték az elsőt – egy jókora, háromágú repülőgépcsavart – ám ezt az egyet, rókaravaszul úgy csinálták, hogy felfele húzza. A madaraknak leesett a csőre, amikor látták az óriás inámbinámot, két fejjel jobbra-balra tekintgetve az ég magasán, amint kiterjesztett mozdulatlan szárnnyal elszállt a parlament fölött. Darályság-és deregélység egy-madárként tört ki abban az Ovációban, amelyet azóta is az Elsőként Feldübörgő Dörgő Ováció néven tartanak számon a darály-annáleszek.

– Ejtem-rejtem! Hej regörejtem! – hallatszott a magasból a Kétfejű kéthangú ullallázása. Az óriás inámbinám volt – amint a sebességtől mámorittasan demonstrálja a rácsatolt szerkentyűt a szárnya alatt: roppant ventillátorát.

Minek hallatára, darályok és deregélyek felváltva ujjongtak, vijjogtak, őrjöngtek, éltették Buzdugániát és valósággal szétszaggatták az altiszteket, akik a ventillátorokat a madárhasak alá kapcsolták. Persze az összes többi ventilátornak hátulütője volt, a negatív légduzzanat amit gerjesztett; miáltal se szó, se beszéd: lefele húzott és megmoccanni is alig lehetett vele. A lábán megállni a madárnak – az is nehéz volt, mert az ellenforgó szélcsavar a földhöz ragasztotta a hasakat: még a nagy nurángot – még az óriás pittát is a földhöz vasalták a ventillátorok.

– Ha az inámbinámnak jó volt, nekem is jó lesz – mondogatták nagy buzgón, deregélyek – ha a Kétfejű elhúzott vele a levegőégen, mint a hajdermennykő, mi is belejövünk majd…

– De bele ám! – kontráztak a darályok – gyakorlat dolga!

Naphosszat próbálkoztak, de csak feszengtek vele, kényelmetlen volt; nem voltak képesek szapora szárnycsapással ellensúlyozni a ventillátor lefele-cibáló húzását. Olyik izompacsirta megpróbálkozott vele: szárnyát behúzva, lábon felkutyagolt a parlament kupolájára gyalog. Káromkodott az is, aki látta, és az is, aki a mászást megszenvedte.

– Mi madarak: gyalog!

– Ez szárnyszegés! Nem járja!

– Gyalázat! Madár létünkre!

– Mi ez? Mi történt?

– Mitől olyan berepülhetetlen az ég…?!

Akkor az, amelyik rá felgyalogolt – a csupaizom paradicsompacsirta – széttárta és akkorára terjegette szárnyát, amekkorára csak tudta; azzal zutty, neki! a kupoláról leereszkedett a térre, mert elfogta a repülhetnék. Vágyott rá… Hát épp csak hogy a zuhanást gyorsított kényszerleszállássá tudta csökkenteni: megmenekült attól, hogy betörje a fejét, viszont alaposan beverte a hasát és letörte a karmait. Úgy tűnt, a szárnyak még ejtőernyőnek sem elegendők.

A madarak nem győztek panaszkodni; a szofta örült, bár mosolyát jónak látta a tenyere mögé rejteni. A tunyákok hevesen, hosszan és nagy gyönyörrel rázták egymás kezét, majd a Parlamenti Magasles kaskája alá állva és felintegetve – tiszteletteljesen gratuláltak Bugyinak.

Dr. Bugyi több ízben meglátogatta fészkében a nagy inámbinámot s úgy tett, mintha gyengélkedésének nem tudná, mi az oka – helyesebben: mintha nem tudná, honnan nem fúj a szél. A Kétfejűnek ui., – másodszor és véglegesen – szintén fordítva tették fel a szélcsavart. Az óriás inámbinám, rettenetes erőfeszítéssel, a propeller-kavarta negatív légduzzanat ellenére: felkörözött százötven méternyire; ott összeesett és lezuhant, rápottyant Zsámfutera Máté lovasszobrára, melynek egyik mellékalakján, a „Zápolyán jobbágyaival” beverte magát. A szárnya ínhüvelygyulladással végig fel voltak dagadva, a lába két helyen összetört, végigrepedt, bordái összegubancolódtak és csigolyái helyetcseréltek.

A látogatások alatt az egész szofta állt, csak Bugyi ült – az inámbinám feküdt, két fejét kétfele, két kispárnán nyugtatva, és hangosan nyögött.

– Nem alkalmasak a mai légköri viszonyok a repülésre – mondta Dr. Bugyi, a diplomaták búgva-burukkoló bársonyos hangján.

A szofta szekundált:

– Nem bizony!

– Buzdugánia különleges lég-és észjárása: nem bizony!

– És amennyire ezerhatszáz éve ismerjük, merőben sajátos és másutt elképzelhetetlen szélrendszerei…!

– Szélrohamai! Agancs–iramlással száguldó felviharzásai!

– Széltölcsér örvénylései úgyszólván lehetetlenné teszik a szárnyak használatát!

– És tágabb értelemben a repülést: nincs talaja a buzdugán levegőben a repülésnek!

– Sem a repülésnek, se más, hozzá hasonló mesterkedésnek… Úgybizony: nincs bizony!

Az inámbinám a fájdalmaktól felnyögött s úgy rebegte:

– Lehetetlen. Ahol levegő van, ott repülni is lehet.

– Ó igen! Helyesen értelemezi Excellenciád mind a repülést, mind a levegőt, mind annak berepülhetőségét – hangzott a burukk-burukk: a bársonyos felelet minden oldalról; a szofta finom nyomatékkal állta a sarat.

– Úgy látszik, Buzdugániában vélelmezhetőleg nincs levegő; nyilván levegőtlensége teszi némely szárnyas lénynek oly alkalmatlanná a beszállásolásra.

– Légvonat-léghuzat, szélroham-szélhuzam: ismeretlenek.

– Légmentes ország: nincs levegőnk.

Az óriás inámbinám egyik fejét erre ingatta, a másikat amarra, hogy csóválásának adja jelét; majd holtsápadt-lesántultan így szólt:

– Tudom. A buzdugánok ritkán szellőztetnek.

– Soha. Nincs mit: Excellenciád engedelmével.

– Mégis, különösnek találom. Ha nincs itt levegő, hogyan jöttünk ide? Hogy tehettük egyáltalán be a szárnyainkat – fordult Bugyi felé, szavaival, tercelve, a Kétfejű.

– Ez – ragadta meg hatalmas lábkarmait a ragadozónak, Bugyi – előttünk éppoly megfoghatatlan, mint önök, madarak előtt!

A szofta csatlakozott:

– Oly rejtély, melynek okát adni ha módunkban állna, adnánk! De nem áll –

– Legyen meggyőződve Excellenciád, hogy a buzdugán jóhiszem oly hiszem, hogy hiszem jobb annál nem lehet!

– Minek legmesszebbmenő jeléül fogadja mérnökeink segítőkész baráti jobbját, akik napokon belül még erősebb, még hathatósabb hasalji szélcsavarokkal fogják felszerelni a madarakat…!

– Kétlem, hogy ez volna a levegőtlenség gyógyjavallata – sóhajtotta a beteg inámbinám alig hallhatóan – de: isten-neki. Ha nincs fakereszt, a szamár is jó.

Az új ventillátorok örömhíre lassabban terjedt, mint örömhír terjedni szokott; de akadtak deregélyek, akik «jobb a bizakodás a semminél» alapon hinni kezdtek a Szofta Adott Szavának és körülkémleltek Buzdugánia levegőtlen egén.

Hátha a beígért légpótló feltölti légiterét pótlevegővel s a szárnyak újfent szelhetik, mint eddig minden szelhetőt. Hogyha a ventillátor olyan hasalji segédmotor, mint amilyennek mondják, akkor csak növelheti a hátszelet, és sokszoros hátszéllel a darálysebességet – csivegtek-csavogtak, a maguk köbcvekedli agyvelejével latolgatva a mit-sem-sejtő jövőt.

Ám a buzdugánság öröme korainak bizonyult. Mert amíg az inámbinám lábadozott, saját (madár)szakállára, titokban, a díszőrség tudtát-és beleegyezését kijátszva – kísérleteket végeztetett három siketfajddal, három fajdkocával és három mangalicafajddal:

– Csak ügyeskén! Kimentek a repülőtérre és kiszagoljátok, mi van a szélcsavarok dolga mögött – parancsolt rájuk: – most mutasd meg, milyen dörzsölt darály vagy!

A három jómadár, kém-álöltözetben, kigyalogolt a reptérre és naphosszat a fel-le szálló propelleres gépeket figyelte.

Leültek, szalonnáztak, szóbaelegyedtek a mechanikusokkal és egyikük elejtett egy nagyhasú bankóköteget, amely másnap már nem volt ott.

A talált pénz megtette hatását. Valaki szerelő-álruhában melléjük óvakodott és féltenyere mögött sugdosódva elkottyantotta nekik, merrefelé kell a szélcsavart fordítani, hogy abból mesterséges hátszél és igazi segédmotor legyen.

Mire visszasomfordált a többi overalloshoz, a madarak ott nyomban a kifutópályán a cselekvés mezejére léptek: rögvest lecsatolták egymás ventillátorait és hasukról a hátukra fordítva, rendre visszacsatolták.

Berúgták, indítottak.

– Hulahulahula-hopp!

Egyszer-kétszer, csak úgy, próbálom-formán, ide-oda pásztáztak a repülőtér fölött – és mindjárt olyan sebességcsúcsokat értek el, amilyenekre madáremlékezet óta nem volt példa.

Azzal indultak vissza. Ami a tetézve-húzó, taszítva vágtató segédmotorral a hátukon nem is volt olyan egyszerű.

Olyan gyorsan száguldottak a főváros felé, hogy nem bírtak megállni – túlrepültek rajta; visszafele pedig nem tudtak pontosan célrarepülni, mivel puskagolyónak érezték magukat.

Nagy nehezen aztán sikerült rárepülniük, és örömtől részegen rontottak be az óriás inámbinám szállására.

Csakhogy a Kétfejű minden hájjal megkent diplomata volt, esze ágában sem volt, hogy elsiesse a dolgokat. Másnap, harmadnap és az elkövetkező három naptári héten át általános és országos Jajgatást rendelt el  a propellerek miatt;  ugyanakkor parancsba adta, hogy a propellermegfordítást súgva, csőrről-csőrre rendeljék el minden darályalakulatnál és foganatosítsák a deregélybandériumoknál is.

Mikor Dr. Bugyi ezt a panaszos víjjogást, károgást és óbégatást meghallotta, odahaza örömében féllábon táncolt teljes naphosszat és alkalmasint még sokkal tovább táncol, ha észre nem veszi az ablaka alatt elhúzó darálycsapatokat: egy sereg nádi düdü, kanáripityu, díszpityu és zebrapityu húzott el villámgyorsan a Parlament terén keresztül, és a félelmetesen mennydörgő motorizált ventillátorok éles szele lefújta a járókelők fejéről a kalapot.

Tüstént az óriás inámbinámhoz robogott, akit az ajtónálló mókos daru kimentett egy ominózus „hogy-hogy nem”-mel:

– Őexcellenciája hogy-hogy nem, levegőzni repült, de ripsz-ropsz itthon lesz: már hallom is a motorja zúgását, látni vélem egyik fejét!… Kegyeskedjék helyetfoglalni valamelyik várótermi ottománon.

– Várni?! Dr. Bugyi, hogy várjon…?!

A mókos daru, mint aki mi egyebet tehet, széttárta szárnyait és csak annyit mondott:

– Fájlalom.

Azzal – helyben-lebegve – megfordult és a Magas, de Váratlan Látogatónak hátát-farkát mutatta.

Bugyi épp lerogyott volna az egyik díszheverőre, amikor berontott az óriás inámbinám – s ha azt mondjuk, hogy magából kikelten, keveset mondunk.

– Hát miért kell nekem, mikor csak ide akarok átugrani a szomszédba, már mindjárt átrepülni Tuditánián, Skrácián, Clobákián, Kommagenén, az Uralon, hát mi vagyok én?! Hogy amerre nem is akarok, úgy jöjjek haza a Dugyibár Alpokon keresztül?! Úgy táncoljak, ahogy alámfütyülnek, tiszteletkört ne írjak le a maguk ramaty fővárosa felett, mi? Már azt is elvárnák…?!

Mind a két fejével egyszerre dühöngött, fenyegetett, jajveszékelt, hogy nem bírja tovább ezt a fránya szélcsavart, ezt a rusnya ventillátort, amit erőszakkal rákényszerítettek: alig mer repülni vele, lehúzza és a földhöz csapja… Kórusban ugyanígy sírt a kíséret is – a négy huhukámkám, a tizenkét roppant retyerutya, a két hamis hejőke és egy alsónadrágos ölyv.

(Persze mostmár a világért sem adták volna vissza a propellereket; s jóllehet mindnyájan tudták kezelni és kapiskálták, mekkora előnyökre tettek szert velük – tovább tartott az országos taktikai Jajveszékelés).

Egyre-másra jöttek ki a szükségrendeletek – de ekkor már a madaraknak a szoftában végzetes befolyásuk volt. Elképzelhetitek, mit jelent, ha olyan ostoba jószágok, mint a madarak, részt kérnek az ország ügyeinek intézésében – még-oly bölcs urak és jeles úriemberek mellett is, amilyenek a buzdugán szofta tagjai lenni szoktak.

A rendeletek legnagyobb részének célját, értelmét, hátsó-gondolatait még csak megközelítőleg se sejtettük; nem kérdeztünk semmit, mert városszerte ott láttuk felgombolva a nyisznyasszokat, és csak tettük úgy-és azt, ahogy-és amint rendelve volt, rendületlenül. Örök rejtély marad, hogy ezeket a rendeleteket a szofta hozta a madarak ellen, vagy a madarak sugalmazták a szoftának – Bugyi ellen; avagy épp Bugyi tett lépéseket vagy a szofta, vagy a madarak ellen.

Alig jött ki a postaszolgálat elmadarasításának kormányrendelete, mindjárt utána különös szükségrendeletek jöttek, amelyek megtízszerezték a postai forgalmat, az illetékeket és a szállítási zavarokat. Ilyen szükségrendelet volt a „KISSZÜKSÉG ÉS NAGYSZÜKSÉG RENDELET” – vagy a „KOLLEKTÍV ÜRÜLLÉSRŐL ÉS VIZELLÉSRŐL” szóló kormányrendelet – avagy „SZÜKSÉGRENDELET AZ ORSZÁGOS VIZELLET-ÉS SZÉKLETÉTEL TÁRGYÁBAN”.

A kormány ezirányban gondos vizsgálatokat folytatott; és végét akarván vetni azoknak a tűrhetetlen anarchikus állapotoknak, amiket ezen a téren talált, az 1868. évi ennyi-meg ennyiedik törvénycikk mint jogforrás nemtudomhányadik paragrafusa értelmében, azonnali hatállyal  elrendeli,  hogy – – – nem idézem pontosan, elég az hozzá, hogy. A rendelet kimondja, hogy a kollektív vizellet-és székellet letétel érdekében mindenki kötelles postán beküldeni A Kormány Címére vizelletét, nemkülönben székelletét – ezeket majd ő, mint Kormány, a válságos napokra való tekintettel, azoknak megfelelően és kellő szakértelemmel: kiönti. A Kormány nem tűrheti ezen a téren az anarchikus, önkényes egyéni akciókat, és az olyan időkben való Székellet Letételt, amely ilyen válságos időkben az Állam érdekeire káros; ennekokáért megindítja az Országos Ürüllék-Begyűjtés páratlan és egyöntetű Akcióját, hogy lehetővé tegye a Korszerű, Kollektív Ürüllést.

Még egy rendelet is jött, szintén azonnali hatállyal, mely szerint

a) minden Ürüllék Csomag vastag, jól látható betűkkel, lehetőleg hígított ürüllékkel rá felírva, „A KORMÁNY CÍMÉRE” címkével és a címkén ílyértelmű felírással láttatandó el

b) minden Csomag, amely – bármi kis mennyiségben is – Ürülléket IS tartalmaz, „A KORMÁNY CÍMÉRE” küldendő

c) minden, Ürülléket (vagy Ürülléket IS) tartalmazó csomag küldése Díj-és Illeték Mentes

d) minden Díj-és Illeték Mentes Csomag postai szállításáért a feladó Hatszoros „ÖNKÉNTES PÓTDÍJAT” tartozik fizetni

e) PUNKTUM.

Mondanom sem kell, a szükségrendeletek teljes bizonytalanságban és kétségben hagytak afelől, hogy mindez kinek a malmára hajtja a vizet: a madarakéra, mert hogy a postát átvették – vagy a madarak nem is tudnak róla és Dr. Bugyi agyában fogamzott meg a gondolat – és hogy egyáltalán mi a mélyebb értelme és kinek jó ez az Országos, Sommás-és Együttes ürülékkiöntés, e különös  TUTTI;  tény, hogy épp mert annyi buzdugán bölcsesség rejlett bennük, napokon belül mutatkozott a rendeletek áldásos hatása a gazdasági életben: új szakmák, új üzletágak keletkeztek, új, ravasznál-ravaszabb ötletek vetődtek fel, új gyártmányok, új szabadalmak jelentek meg a piacon.

Csakhamar kisült, milyen bajos-és ügyetlen dolog minden nap a tárolással bíbelődni, a csomagolással szerencsétlenkedni; és a gyárak különféle küldő edényekkel és postai tartályokkal rukkoltak a publikum elé. A jó nép meg csak vásárolta őket, vette, mint a cukrot.

Fayence-dobozok kerültek forgalomba, az élek legömbölyítve, felül fémcsappal, bűzelzáró szeleppel és fayence-fogóval, teli ürülékkel – és mind „A KORMÁNY CÍMÉRE”.

Sajtolt acélból, olajfestékkel oranzs-színűre mázolva; vagy faerezés-utánzattal, leemelhető fedővel, légmentesen záró gummitömítéssel, szorító retesszel, teli ürülékkel – és mind „A KORMÁNY CÍMÉRE”.

Öntöttvasból, zománcozva, krómozott fülekkel, a teteje pántokkal kifordíthatóan, biztosítószeleppel, rejtlakattal ellátva és kulcsot hozzá, telisteli ürülékkel – és mind „A KORMÁNY CÍMÉRE”.

Voltak – a tehetőseknek – nemesfémből, stílusban, cizellálva, ezüst keretben, szaruporc-vagy porcelánintarziákkal, tokból fiókszerűen kihúzhatólag, feltámasztható lábakkal, arany kloásszonné gótbetűs címkével „A KORMÁNY CÍMÉRE”, telisteli ürülékkel – és mind „A KORMÁNY CÍMÉRE”.

Volt modern, korszerű kivitelben – (hogy a Küldemény melegen érkezzen), belül hőszigetelve – mosható saválló festékkel vízhatlanítva, szaghatlanítva, mindenhatlanítva, megdézsmálás és tolvaj ellen tolvajhatlanítva, alul kerekeken, belül elektromos vészcsengővel, vizelet számára külön rekeszekkel, dobozolt zenével-és hangulatvilágítással, telistele jól megvilágított, zenélő ürülékkel – és mind „A KORMÁNY CÍMÉRE”.

Hogy a kormány mit csinált vele – máig se tudni. Bár én hallottam egyet-mást egy Bácsitól, aki fennjárt Dr. Bugyinál egy küldöttséggel, és ő azt mondta: az Állami Emésztőgödörtelep ott van közvetlenül a Parlament alatt, az alpincékben és hogy ott történik egész Buzdugánia Sommás, Kollektív Ürülése… Ez a küldöttség azért járt fenn Bugyinál, hogy a szoftának a gyors intézkedésért háláját fejezze ki és az iránta való jóságáért a lakosság köszönetét tolmácsolja.

A vezérszónok a nép nevében arra kérte Bugyit, terjesztenék ki a rendeleteket egy különrendelettel a háziállatokra, lovakra, tehenekre, kutyákra, disznókra, juhokra, kecskékre, tyúkokra, kacsákra és libákra, állapítsák meg és egységesítsék a különböző állatfajok szerint a hígságot-töménységet-konzisztenciát, a kontingenst, a hőfokot, tegyék a szabványokat kötelezővé és szabványosítsák a különböző trágya-fajták egyen-csomagolását, hogy ezzel példát mutassunk a külföld előtt.

Bugyi kigömbölyödött, hízott öt kilót, sugárzott, kezet rázogatott és kijelentette:

– A kérdés nem kérdéses, hogy igen: a dolog érik, érlelődik, de… ezidőszerint nem időszerű.

Mire a küldöttség megkönnyebbülten távozott. A Bácsi elmondta nekem, szó se volt igaz az egészből: nem ezt akarták; csak épp féltek – hátha igaznak bizonyulnak bizonyos pletykák, a kormány ráteszi a kezét az Egészségügyi (Törlő-) papírokra, kimondja, hogy azok manuálására csak szakképzett-és azzal foglalkozó állami közegek hivatottak, akiknek a Kormány erre külön felhatalmazó igazolványt ad. Ezeket a közegeket adott esetben meg kell várni – senki, sem önmagán, se máson, egészségügyi papírral nem manipulálhat – tartottak tőle, hogy a jó népnek majd órák hosszat kell letolt nadrággal és felhúzott szoknyával ácsorogni, amíg a Hivatalos Közeg megérkezik, igazolja magát és rajtuk a törlést elvégzi.

Az Országos Ürüllék-és Trágyaügyi Hivatal jól működött, a hivatalszekrények és űrkartotékok csakhamar színültig voltak, a centralizálás bevált. A szofta az ország minden űrkörzetében, az Ürülletkataszter legkisebb községében, a legeldugottab sárfészekben is Vizelletcentralizálót létesített, a létesítmény külön gyűjtötte a töményeket, az albumineseket, a köveseket, a coccuszosakat, felküldték a fővárosba, ahol a készítményt gondosan különválasztva, összeöntötték és az öntetet ezzel egyidejűleg kiöntötték távoli szikkasztókba, hogy ezzel is óvják a talajvizet.

Hála annak a kétszázhatvannégyezer négyszáz papucsfejű gödénynek, a jó hatszáznyolcvan kuhinak-kányának, a mintegy százhetvenezer besének, pökhendi hangikának és a tizenkét hatalmas huhukámkámnak, amik a postai szállítást ellátták – ment minden, mint a karikacsapás. Mondhatni pompásan – ha egy incidenstől eltekintünk. Egyhelyütt ui. a túlforgalom miatt befogtak néhány, nagy gyakorlathiánnyal rendelkező kétbalszárnyast, párezer tátogó pocot. A pocokra szállítás közben gyakran rájött a csőrtátogatás, és az a párezer óriás tátogó poc meg harmadfélszáz hebehurgya huhukámkám kiejtett a csőréből többszáz tonnamérföld ürülék-szállítmányt – történetesen épp a Parlament felett. A segéderőkre rosszkor jött rá a tátoghatnék, s amit csőrükből csak kiejthettek, azt kiejtették. A tartályok rendre a kupolára zuhantak, a ládák összetörtek, a szállítmány kiloccsant, a kupola beszakadt és az ürülék-ütötte lyukon be-és alácsorogva, a készítmény színültig megtöltötte az üléstermeket.

Bajnak nem volt ez baj; a formai kifogás ellene az volt, hogy az ürülékszállítmány túl gyorsan és nem a hivatalos úton érkezett „A KORMÁNY CÍMÉRE”.

Mindez szerencsére késő éjjel történt, Bruhaha milliói az igazak közember-álmát aludták, és hogy a főváros ne vegyen észre semmit, a lyukra ráhúzták az Éj Leplét, és az Éj Leple alatt összeboltozták-bevakolták-újracserepezték a kupolát.

Hanem a szállítmány bennmaradt, a hivatalos útra terelésről, elszállításról szó sem lehetett, sem idő, se módosított markológép, se titoktartó munkáshadsereg – semmi nem állott rendelkezésre. Addig-addig, míg a készítmény összesült és egyetlen töméntelen tömbbé keményedett; ma már az eltávolítás technikailag lehetetlen, a két ülésterem javarészt hasznavehetetlen, a tunyákok úgy segítnek magukon, ahogy lehet, és rendesen a száratag hézagokban üléseznek.

Az ügy soha ki nem pattant: lezárult, mielőtt kitudódott volna, és így a kampány fényesen sikerült.

A lakosság példás megértéssel fogadta a szükségrendeleteket, és bízvást mondhatni, hogy bárhol a világon ha ilyen vagy hasonló intézkedést tennének vagy tettek volna, soha, sehol, se közel, se távol a földkerekségen, még egyetlen törvényes kormány a mindenkori címére, se kvalitásra, se mennyiségre nézve, pár nap alatt nem kapott ennyi ürüléket, mint Nagybuzdugánia törvényes szoftája.

A beküldők versengtek a címzés olvashatóságában, a címkekidíszítésében, a cirkalmas iniciálékban:

„A KORMÁNY CÍMÉRE”…!

Mindenesetre – a Parlament kupolájában bennrekedt, elszurkosodott és roppant bazalttömeggé kövesedett ürülékbazalt az iram mérséklésére bírta a szoftakormányt.

Csakhogy a dolgoknak volt egy még-másik bibéje is: a madarak rettenetes  szaga.

Szaglottak – de nagyon. Ez, ki tudja, tán azért volt, mert kizárólag záptojásokból keltették ki őket. Ők ui. a „szépséget” – „zápságnak” értelmezték: minél zápabb, annál szebb, a záptonzáp a legislegszebb – a szépek-szépe. Azért keresgélték össze akkora nagy gonddal a záptojásokat, hogy azokon kotoljanak.

Minél későbbi nemzedék volt, annál zápabb, annál elviselhetetlenebb volt a szaga.

Az emberek csoportokba verődtek tereken, ligetekben – ide menekültek a városból a darályok elől, a zöldbe, a lombok alá – de hasztalan, a szag az orrukban már benne volt, ott facsart, és akármennyire erőlködtek, hogy eltereljék figyelmüket a darályszagról-deregély-bűzről, nem voltak rá képesek. Akkoriban az utcai beszélgetés mindközönségesen így hangzott:

– Záp. (Szervusz).

– Bűz. (Szervusz).

– Ez büdös? (Hogy vagy?)

– Jól bebűzösítettek a büdösök. (Így).

– Bizony hogy büdöske.

– Ez? A bűz kicsapongása.

– A kis büdös.

– A kis büdöstön-büdös.

– Erényöv-bűz: ez az.

– Ez? A büdösség tivornyája.

– Vérfagyasztóan büdös.

– Ez a rossz szagok boszorkányszombatja.

– Lélegzetelállítóan büdös.

– Ez a záp levegő nagygyűlése.

– Fuj-Piha-zsinat!

– Záp-korrobori!

– Perváták el-és kiömlése!

– Reterátok partszakadása!

– Könnyfakasztóan büdös.

– Ez? Zápult, palackozott sűrített levegő.

– Az orrfacsaró bűz többszöröse.

– A bűz tovább-nem-szorozható Multiplicanduma.

– Ez már annak is agyafúrt, ami a Bűz.

– Ez? A maga nemében az-ami-több-annál.

– Szagolhatatlanul büdös.

– Felülmúlhatatlan bűz.

– Szemmelláthatóan büdös.

– Átható, főbenjáró bűz.

– Vágni lehet, mint a füstöt, ha bűzdögél.

– Ez? Úgy büdögél, mintha könyvből olvasná.

Maga a lakosság ösztönösen igyekezett valamit tenni ellene. Eleinte csak a nedvesített (avagy vízhiányban a törvényellenesen levizelt) zsebkendőkön keresztül való lélegzéssel segítettek magukon, de aztán próbálkoztak lélektani módszerekkel is – orr-delejezéssel, az orr ellenkező irányban való „visszafacsarásával”, a jóillat hipnózisával, önszuggesztióval; és így valamiképp divatba jött, hogy dicsérjék a darályok szagát.

Voltak, ha nagyon kevesen is, de voltak, akik tudományos neveltetésüknél fogva elméleteket gyártottak, hogy elvegyék a bűz élét.

Váltig erősítgették, hogy velőtrázó bűz és orrbűvölő illat egy-és ugyanaz, csupán az adagolásban különböznek: mondhatni egyugyanannak az illóolajnak a fokozatai.

Erősködtek, hogy a megsemmisítő bűzt is lehet, kellő adagolás mellett észbontó illattá varázsolni. Erre a finom-adagolásra pedig a nyirkos zsebkendő szolgál – persze ha takarékoskodunk a vizelettel és nem túlozzuk el az adagolást.

Úgy is mondhatnánk, a kormány nem tett egyebet, mint hogy egy divatot – a lakosság egy szeszélyét szentesítette-és tette tudatossá – amikor egy szép napon Bruhaha utcáin plakátok jelentek meg a kormány ellenjegyzésével.

A falragaszok felhívják a lakosságot a darályszagok hosszas feldícsérésére – Bugyi „nemcsak reméli, de nyomatékosan elvárja, hogy Buzdugánia lovagiasságának ezerhatszáz éves múltja, nagy királyai, hatalmas lótenyészete és a Góbé sivatag, ami világszerte ismertté tette a buzdugán lovat, a lovagot és ezzel a lovagiasságot – záloga lesz annak a példás magatartásnak, amit a főváros fegyelmezett lakossága egymástól elvár”.

Dr. Bugyi roppant ügyesen fogalmazta meg ezt a FELHÍVÁST A BUZDUGÁN TÁRSADALOMHOZ, a végén valahogyan így:

„ha-és amennyiben Felelőtlen Elemek a darályszagok/deregélybűzök alapos és utasításszerű feldícsérését és a *)-ban foglaltak alatti bókokat szabotálnák, miáltal a lakosság kormányhűségét az ország előtt kompromittálnák, mely esetben előállna az ezeset, akkor, abban az ezesetben a szofta kénytelen lesz rendeleti úton gondoskodni a helyes szaglásról, érvényt szerezni a szagok helyes felfogásának, kiküszöbölni a netániságot, odahatni, hogy a mondott bűzök kellőképp méltányoltassanak, stb., stb. E rendeleti szagoltatásnak visszaható erővel kell bírnia, úgy, hogy akik ennek a barátságos és megértő felhívásnak nem tesznek eleget, azt semmibe veszik, nem szagolnak és nem dícsérnek, azoknak visszamenőleg a tízszeresét kell leszagolniuk-és dicshimnuszokba foglalniuk annak, amit törvényszegő ennenhibájukból magasztalni elmulasztottak”.

Csak természetes, hogy ez a felhívás a lakosság széles köreiben lelkes visszhangra talált; szagoltak is Bruhahában ész nélkül, annyira ment ez a szippantás és az orrcimpákkal való kelepelés, hogy ügybuzgó családapák és állásukat féltő államhivatalnokok valósággal elszagolták az összes szagokat – úgy, hogy a csecsemőknek már nem volt mit szagolniuk. Itt-ott, emitt-amott: szaghiány mutatkozott. Ezért jött aztán divatba, hogy egyes családok magukhoz vettek egy-egy darályt vagy deregélyt – hogy a lakást mindig újra-büdösítse és a gyerekeknek legyen mivel játszaniuk.

Ezek a „házidarályok” hol nagyon fiatalok voltak (és akkor megtiltották nekik a sajszást, amitől majd kibújtak a tollukból és nem lelték helyüket) – hol nagyon öregek (hogy szinte már a szag is kiment belőlük). De mind, ha hívták, szíves-örömest elment házidarálynak; tudták, itt Buzdugániában bő a koszt, és szabadon szellőztethetik összes bűzcsatornáikat.

Ilyenkor ha vendég jött és megpillantotta a házidarályt hol a gyerek fején, hol az asztal fején, hát akár hintálló csöcsike volt, akár antióch undorka, kontyos réce, bruszlikos réce, akár ármányos lili vagy bajor golyvás gödény, a vendég fogta magát és – az utasításokhoz híven – örömrepesett, felé tartott elsőnek, udvarolni kezdett neki és az első bók, amit a fülébe duruzsolt, a szagára vonatkozott.

Ha férfi volt a vendég, hátrahajtotta a házidarály fejét, megszagolta a nyakát és oda volt tőle:

– Isteni nyakszag! – mondta.

A bruszlikos récének körülszimatolta a bruszlikját és oda volt tőle:

– A legbódítóbb bruszlikszag, amit valaha szagoltam – mondta, s azzal se szó, se beszéd: felfordította az ármányos lilit (amiben olykor a gyereksereg is segített) és a vendég rászagolt a pucrára. A vendéglátók ragyogtak a boldogságtól és büszkék voltak házidarályukra (-deregélyükre). A madár magatehetetlenül dagadozott-puffadozott és minden tollancsából-bűzmirígyéből irgalmatlanul párologva – eregette a szélrózsa minden irányába a zápultnál-zápultabb szagokat.

A vendégek azután a hintálló csöcsikének bedugták valamelyik csöcsikeszárnya alá a nyakát, a gyereksereg leszorította – a madár kéjesen hintált – a vendégsereg pedig (szigorúan a kormány felhívását és a szaglási utasításokat követve-s mintegy „tanulmányozva”) elkezdte szagolni a golyvás gödény lábait:

– Ez a madár valósággal tégelye az illatoknak!

– Az ilyen illat árasztására születni kell!

– Ha azt mondjuk, pézsma: ez sértés!

– Ha azt mondjuk, ámbra: ez káromlás!

– Ha azt mondjuk, nárdusolaj, mirrha, ciprusillat, egész kisajtolt olajliget: ez még mind csak csupa káromlás, sértés, méltatlan szavakkal illetés… olyan ez a gödény!

Így kiáltoztak össze-vissza az előírásos örömet repestetve; golyvájára hajoltak a házidarálynak, és úgy habzsolták mohón, vad kézmozdulatokkal tömködve orruk iránt a megzápult kapcák fejedelmi illatát:

– Hiába, az ilyennek az ilyenhez: születni kell!

S ahogy várható is volt, a járókelők az utcákon ha egy arra kószáló darályt vagy deregélyt észrevettek ill. megorrontottak, tüstént összesereglettek körülötte, csak hogy körül-szaglálhassák; és a beszélgetések – a szigorú ábrázatú HIVATALOS FELHÍVÁS plakátjai mellett – az elkószáló házidarály körül így alakultak:

– Az orrok kéjtanyája ez a világ.

– Bizony, az orrcimpák ujjongnak és gyönyörűsége telik a szaglóidegeknek.

– Inkább vagyok a fülemre süket, mint az orromra vak.

– Én pedig azt szeretném, ha a fülem helyén is orrok nőnének.

– Nekem két-kézzel kellett lefognom orrcimpáimat a multkorjában, a szokásos nyakonszagolás után, egy hamis hejőke előtt: lefogtam cimpáim, hogy a kéjtől ne csapkodjanak.

– Tegnap, hazafele menet egy gráci gőgicsével foglalkoztam. Az orrom kiugrott állkapcsaiból: annyira szagolt, hogy kiugrott, orvos tette vissza.

– Minap bóbitás légigilisz ment előttem ott, ahol most megyünk. Utánasiettem, hogy majd szagolni fogom, de mire odaértem, hát mintha az egész fővárosnak erre az egyre fájt volna az orra: kiszagolt belőle mindent a csődület.

– Ej no, mit hallok: nahát!

– Igen. Valósággal elszagolták előlem: elképzelhetni, micsoda örökérvényű illatok uszkálhattak körülötte.

– Ó igen! Ez az, amire az orrok vágynak: örökérvényű illatokra! Az orrjáratok-és üregek! A cimpák és a sövény!

– Úgy, úgy! Micsoda ajándék az égiektől: darályok mellett az illatoktól terhes légben, állandó kábulatban élni az orron keresztül.

No hála a papnak, eddig eljutottunk – sandítottak az emberek a szigorú képű kormányplakátok felé; de ha az utca végén feltünedeztek a nyisznyasszok és feléjük tartottak, „biztos-ami-biztos” alapon, Da Capo, újra rázendítettek a hirdetőoszlop árnyékában:

Mi – mégis, majdnem-felnőttek – nekünk amúgyis az összes rendeleteket meg kellett tanulni, kívülről fújtuk mind: mi tudtunk szagolni. De nem tudtak szagolni az egészen apró kis pockok, a kis ügyetlenek a járókában. Olvasni nem tudnak, nem tudják, mi a kormnány, hát még hogy mi a kormányrendelet. Ezeket semmi módon nem lehetett meggyőzni arról, hogy darályok-és deregélyek nem zápok, hanem illatosak. A legtöbbjének azonnal az arcára kiült a hányinger, ha csak messziről megpillantotta a házidarályt – és mielőtt a szagából csak egyet is szippanthatott volna, csak elképzelte, máris rájött az okádhatnék és végigökröndözte a fél szobát.

Voltak kínos jelenetek, amikor a csöppség lehányta, megrugdosta a házidarályt és toporzékolt hozzá a kis tigris: az ilyen gyengegyomrú kicsinyekről a hivatalos buzdugán orvostudomány is nyilatkozott: javasolta a darály-és deregély-iszonyban szenvedő kicsinyeknek a Hegyi Emberrel, a Barlangi Rémmel, a Gonosz Törpével, a Manóval, a Mumussal, a ricinussal és a csukamájolajjal való tudományos ijesztgetését; az a fajpszichológia, amely ezeket a gyógymódokat ajánlotta, a fajbiológia egyik testvértudománya.

Persze – hogy az ijesztés szakszerű legyen, ezt csak orvos végezheti; és úgy is volt – alig két-három évi szakszerű orvosi ijesztgetés után a legnagyobb darályiszonyban és deregélyhányhatnékban szenvedő kicsinynek is, mihelyt a Barlangi Rém és egy slampos csimpolya – a Hegyi Ember és egy pompás bőbeszély – avagy a Gonosz Törpe és egy tiroli lábastyúk közül kellett választania, rendesen a csimpolyát, a bőbeszélyt és a lábastyúkot választotta. És ugyanígy, a csukamájolaj és a házidarály között számukra a bűzmadár volt a kevésbé elviselhetetlenül kibírhatatlan.

És ahogyan az „ORSZÁGOS VIZELLET ÉS SZÉKELLET TÉTELRŐL” való szükségrendelettel, meg a DARÁLYBŰZÖK JÓILLATÁNAK FEL-DÍCSÉRÉSÉRŐL szóló felhívással – szakasztott úgy voltunk a KÖPENDŐK AZAZ IKTATANDÓK TÁRGYÁBAN hozott kormányrendelettel. Nem mondom, Luitpold bácsinak ez tetszhetett volna, amilyen szenvedélyes bagós – még jól emlékszem, Melinda néninek amikor az a hájüszkösödése volt a halcsontos fűzőtől és csak gázmaszkkal lehetett meglátogatni (szegényke!) – akkor is, nem győztem ámuldozni rajta, a bácsi hogy mit köpködött össze; igaz, hogy akkor még kicsi voltam és csak álmodoztam Nagy-Buzdugániáról, nem mertem beszélni róla… Könnyen meglehet, hogy maholnap már ennyi köpedelem Luitpold bácsitól se telne, mert ez a kormányrendelet hihetetlen sok köpnivalót – valóságos hideg-meleg nyálszolgáltatást követel.

Ezzel is úgy voltunk, mint a többi rendelettel: senkinek fikarcnyi sejtelme se volt róla, mi a kormány része és a darályludak ludassága benne, egyáltalán hogy mire való és kinek jó az ingyen köptetőkiosztás, a köpőcsészékre való közadakozás, a köptetőhivatal; hova lesz mindaz a tömérdek adó és bírság, ami a nemköpőktől befolyik, és az a rengeteg köpés, ami a szoros értelemben vett köpőktől befolyik: hogy mindez hová folyik.

Valószínű, hogy a darályok tették bele a kormány fülébe a bolhát, a bolha nyers ötletét, viszont a közjogi rész a kormányé – mert egy idő óta a madarak tartották számon a BUZDUGÁN NEMZETI SAJÁTOSSÁGOKAT, kezdték magukat buzdugán-darályoknak vagy csak egyszerűen buzdurályoknak (vagy bazderegélyeknek) nevezni – míg magukat a buzdugánokat, akik ősidők óta nemzeti sajátosságaiktól mit sem zavartatva éltek, azokat buzdugán telepesekként könyvelték el és „nemzettesten kívüli nemzettudatnélküli púpnép” gyanánt kezdték emlegetni.

A buzdarályok vagy bazderegélyek fedezték fel azt is, hogy a háromszori tenyérbeköpés igazi buzdugán nemzeti sajátosság; de a szofta ezúttal nem elégedett meg a rendelettel csak úgy, anélkül hogy a tunyákokat összehívná és hogy az egészet procedurális, fontolmányos formák között vezetné le. A szofta úgy rendezte meg, hogy a kecske látszata is, a látszat káposztája is megmaradjon: elementáris és parlamentáris eszközökkel, óriási darálytámogatással vitte keresztül a dolog törvénybeiktatását – csak a köpést iktatásnak nevezte el, a törvénybeiktatást tenyérbeköpésnek.

Ez a törvény kimondta, hogy mindent kivétel nélkül iktatni kell, ami csak a járáskelés, megállás, elindulás, nekiszaladás, mászás, esés vagy bármi néven nevezendő moccanás tárgyát képezheti, ez volt az 19** évi fenese-tudja-számon-tartani hányadik törvénycikk. Az iktatás koronként kell hogy történjék, kellő erővel és jól láthatóan, sem előbb, sem másként; egyébaránt róla mindenki úgy-és olymértékben tartozik gondoskodni, ahogy-és amilyen mértékben a fenti törvénycikk részletezve meghagyja; ez volt a KÖPENDŐK AZAZ IKTATANDÓK TÁRGYÁBAN hozott, rendeleti úton hatályba léptetett törvénycikk, amelynek a kibocsátásától számított nyolc napon túl csak úgy hullottak a bírságok, a büntetések, az iktatatlan akták-és köpetlen tenyerek megleletezése, mint a záporeső.

El is kezdtük mi is, köpködtünk-prüszköltünk tőle kegyetlenül – különösen amikor az uzsonnapénzem is ráment, mert se a felkelést, se a lefekvést nem iktattam – és amellett vigyázni kellett, hogy elkerülje az ember a túliktatást: hogy túlköpje a törvény KÖRÜLÍRÓ HATÁROZATAIT, ami az ALÁBBIAKBAN cím alatt volt található és amit mindenki éjjel-nappal bújt-és tanulmányozott. Könnyen megeshetett, hogy valaki három helyett ötöt köpött; vagy nem tartotta be a szájtartásra, kezdősebességre vonatkozó határozatokat, teszem épp rosszkor köpte el magát – nem koronként, hanem ahogy a pimaszának épp tetszett: ez máris sercintés számba ment, márpedig a sercintést a SERCINTÉSRE VONATKOZÓ RIASZTÓ ZÁRADÉK és a SERCINTENI MERÉSZKEDŐKÖN VALÓ PÉLDASTATUÁLÁS hosszan és komoran tilalmazták (csak Hivatalos Közegnek szabad – akkor is, teljes díszben és pirosbetűs Végzendők-és Fungatúra közben, amilyen a Láttamozás-Előttemezés, stb.)

Egyébaránt az ALÁBBIAK pontos leírását tartalmazta a műveletnek, szájtartásnak, stb. Engedélyezték a csücsörített ajkak között a szájüregben előállított hirtelen huzattal való lövellést, nem kifogástolták az iktatóanyagnak (köpetnek) nyelvvel a fogak közt való gyors kitüremeltetését; kifejezetten tilalmazták a sercintést magát, valamint a nyálfolyást, ill. folyatást, lévén az a nemzeti iktatóanyaggal való visszaélés, annak személyes és ki tudja, államellenes elpocsékolása: sanda üzelmek, szabotázs, stb.

Előírták azonkívül az un. díszköpést vagy Parádés Iktatást, ami Nagy Alkalmakkor Államférfiúi Kiválóságokat kell hogy megillessen. Ez az egymás-tenyerébe-köpködés fortissimójából állott és oly hangosnak, oly bőségesnek kellett lennie, hogy túlharsogja a hivatalos közegek éljenzését – persze ez ha valakinek, akkor Dr. Bugyinak az elsők között kijár.

Egy ízben tanúja voltam, amikor Bugyi, koronacímeres Bugattijával (Ebugattijával) végigrobogott a fővároson.

Iktassátok Bugyit a szívetekbe, derék és hős buzdugánok! – rikítottak a plakátok.

Miénk Bugyi, a Vitéz, aki sokáig éljen! – ragasztották velük szemközt a közalattvaló polgárok plakátjaikat, amit ön-közszántukból, közköltségen nyomattak, hadd örüljön Bugyi – övé a szívünk, a májunk, a vesénk, övé a dísziktatásunk!…

Csak úgy ontották a spontán kormányhűséget az önkéntes plakátok, melyek gyűjtését-nyomását a szofta szelíd jóindulattal szemlélte.

Jól emlékszem, Bugyi a Bugattiján még messze járt, mikor már elkezdődött a dísziktatás. Hát még amikor Bugyi arany koronacímeres Ebugattija odaért és benne Dr. Bugyi, arany sétabotját lengetve elvonult – a sorfalat állók dolgoztak, mint a gőzköpködő, leírhatatlan lelkesedés vett rajtuk erőt. Ha egyébkor panaszkodtak is róla, hogy kiszárad a szájuk és elázik a tenyerük, most erről szó se volt: Bugyi láttára mindenkinek telefutott a szája nyállal és viszketni kezdett a tenyere – kénytelen volt elköpni magát, bele a tenyerébe, majd a mások tenyerébe, újra meg újra. Valahol csak megjelent, láttára akkora fergeteges köpködés kezdődött, hogy nem hiszem, Buzdugánián kívül még valahol ekkora köpködéssel köszöntenék az államszuverénitás szerény képviselőjét. Elszórva egy-két zöld alak éljenezni kezdett a tömegben – ezeket a detektívek egy-kettőre kiemelték; hiszen minden srác tudja, hogy éljenezni csak az Éljenzésre Kirendelt Hivatalos Közegnek szabad; félő, hogy a koca éljenzők ügyefogyott anarchisták, zsebeikben petárdák rejtőznek és ilyen bambamálé éljenzéssel akarják álcázni förtelmes céljaikat; igaz, megesett, hogy lefogták őket s az őrszobán kisült, hogy idegenek: Amerikából hazalátogató buzdugánok.

Meglátja őket a kirendelt rendőrkordon.

– Nyissznyaszokat feltűzni! – förmed rájuk sakálordítással a parancsnokoló főközeg. Az idegenekhez rohan és magából kikelten ordibálni kezd:

– Magik mért nem iktatnak, amikor látják, hogy jön Bugyi? Magik nem veszik észre, hogy mindenki iktat? Lássuk, de nyomban, azt a dísziktatást, mert ha nem, nyirkos pincékben fejjel lefelé akasztunk fel minden felakasztanivalót és csak időnként jövünk be az éji sötétben, hasbarugdosás céljából. Megértették…?!

Az amerikás idegenek szörnyen megszeppentek. Még értettek valamit buzdugánul.

Az asszonyok elájultak, a gyerekek az ájult asszonyok szoknyája mögé bújtak, a férfiak pedig a rémült gyerekeket a szoknyájuk mögé rejtő ájult asszonyok mögé dugták el magukat; így már semmi se látszott belőlük és a detektívek el is vesztették volna őket szem elől – amikor egy szemfüles öreg zsarunak feltűnt a sávos-csillagos lobogó a ridikülökön, a csiricsáré szoknyák, pepita nadrágok.

Odalépett a főközeghez s valamit súgott a fülébe. Az meg, mintha kicserélték volna, olyan szíves-kedves-joviális lett, hogy a Napra nézni nem lehet, de őt kenyérre kenni – azt igen, lehetett volna. Átvillant agyán, hogy ez a tarkabarkaság alighanem amerikás buzdugánok egy hazalátogató csoportja.

Nosza ő is mindjárt nyájaskodást vezényelt a rendőrkordonnak. A füligvigyorodó rendőrkordon menten éktelen előzékeny lett és úgy udvariaskodott, hogy főpincér se különbül. A szolgálatkészségben pedig odáig ment, hogy az idelátogató idegenek helyett maga a rendőrkordon köpködött – Bugyi felé, istenigazában; mindaddig, amíg koronacímeres állami Ebugattija el nem tűnt a sugárút végén.

Hanem a fényes homlokzat, a nagyszerű népünnepélyek, a milliókba kerülő spontán szeretetmegnyilvánulások – amiknek a válságos időket kellett volna eltakarniuk, a tönk szélére sodorták az államháztartást.

Elég volt a nagy gonddal felépített államhomlokzat mögé nézni, hogy lássuk a düledező állványokat. A centralizált VIZELLET-ÉS SZÉKELLET LETÉTEL számtalan új hivatalával, tárolóival, silóival, finomítóival, fél tucat köbmilifityisz derítőmedencéjével, ízesítő-színesítő-illatközömbösítő aknáival és kerek háromszázhetven bő hasznika átmérőjű, központi, országos-és egyetlen Betorkolló Főcsövével hallatlan összeget emésztett fel.

Kivált amikor – ekkora irdatlan átmérő ellenére – az utolsó betorkolló idomdarab is bedugult, majd épp Uborka Főszofta ezerhatszázadik születésnapjára megrepedt, ekkortól fogva került csak sokba igazán a látszatok fenntartása.

A kormány kétségbeesett lépésre szánta rá magát.

Elrendelte az Országos Visszatartást – „néhány napra” úgy-mond, de ki tudja?! És Buzdugánia egy-emberként tartotta vissza visszatartanivalóit.

Aknászok-és ütegészek, panganétok-és pengenészek – három gyalogezred hatvanezer katonája dolgozott éjjel-nappal, az ország Országos Főcsövének, a Központi Buzdugán Állam-Végbélnek a helyreállításán, hat napon át – míg végre aztán a hetedik napon, minden hetedik katona megpihent. A sokemeletes Acél-Bél azonban többé soha nem lett tökéletes, a toldásfoldás-tömítés szivárgott, és a bűz miatt a kezelőszemélyzet – tárolók, lapátolók, raktárnokok légiói – még a Bizalmi Személyzet, az Öntők, akik az Ország Vég-Belén mintegy a záróizmot képviselték, még azok se voltak hajlandók a helyükön maradni; hiába volt a heti háromhavi fizetésemelés, hiába a korlátlan folyószámla.

S ki tudja, vajon miért bocsátották ki akkora sietséggel a köptetőtörvényt? Tán csak hogy azt a néhány jópipát, akik Dr. Bugyi láttán nyíltan fújolni és köpködni kezdtek, elrejtsék és felismerhetetlenné tegyék az országos-és kötelező Szerülszerte-Köpködésben…? Tény, hogy túl korán bocsátották ki a rendeletet és már nem lehetett a hevenyészett szöveg pongyolaságán segíteni. Nem volt pontosan körülírva – dísziktatás esetén az egymás-tenyerébe-köpést hogyan kell értelmezni: a „mások” tenyeréhez számítanak-e a hivatalos közegek tenyerei?!

Hanem ez a roppant Köpügyőri Kar, ami máról-holnapra a földből kinőtt, mint a paraj, felemésztette az állami jövedelem felét; az ingyenes köptető-és torokoldó osztogatás pedig oly fejetlenül folyt, hogy évekre szóló deficitet ereményezett. Így azután, a teljes csőd szélén a szoftának kapóra jött az a néhány új adónem, amit a buzdarályok adószakértői, a bazderegélyek indítványoztak s ezek az adók rövid időn belül, jogosan és az adóalany méltányos megterhelése mellett, szép összeget ígértek.

A darályok és deregélyek ugyanis (vagy újított nevükön buzdurályok és bazderegélyek) hosszas régészeti búvárkodás, régi ruhák felmérése, fegyverek és páncélok mértékvétele, régi sírleleteken végzett frenológiai, unkoontológiai és teljes anatómiai vizsgálatok után rájöttek arra, hogy a buzdugánságon, együtt és külön-külön, merőben sajátos és más népfajoktól szerfölött eltérő karakterisztikumok tapasztalhatók.

A buzdugánok köpcösek – mondták; köpcös a nemzet, és „kicsi a bors, de köpcös” – tették hozzá, bátorításul azoknak, akik emiatt búnak eresztenék a fejüket.

Csakhogy a darályok vagy deregélyek, már hiába, madarak lévén, madárfejjel, madár-ésszel fogták fel az emberanatómiát, az embert elválasztották a köpcétől.

Ők köpcös embert nem tudtak elképzelni másként, mint egy embert – a köpcével.

Ha kérlelték őket, hogy képzeljék el egyszerre egy egésznek, hiszen senki a köpcétől el nem választható – ők behunyták a szemüket, fejüket a két lábuk közé vették, szárnyukkal a magasba emelkedtek, a nyugodtabb régiók felé, hogy zavartalanul szentelhessék magukat ember és köpce egyszerre való elképzelésének – de mindannyiszor csak azzal tértek vissza, hogy hiába, minden elképzelés lehetetlen és hamis; csak az a jó, hogy „van egy ember és külön köpce van neki”. S ezt a köpcöt tálalták a szoftakormány asztalára – „adóalapnak”.

A köpcöt az alattvalók a derekukon hordják, valamivel a fartáj-fertály felett, élénken kitolva; ez adja a szoros értelemben vett köpcöt – és így, ilyen alapon köpcösnek minősíthetők a magasak is, nem fognak mentesülni az adó alól.

A nők a köpcüket csípő felett hordják kétoldalt, anyaga háj és zsirany, ami felfele türemlik; a férfiak viszont a legkülönbözőbb köpcöket eszelték ki és azokat hordják. Náluk ezek vagy csatra járnak, vagy szíjra: ráakaszthatók, legombolhatók; léteznek sárgarézből; horganybádogból, cementtel kiöntve; téglából; gummiból, teli higannyal; dinnyehéjból, a léknél gondosan kitisztítva és ólommal kiöntve; vályogból, sárral odatapasztva; zsákvászonból, teli cseresznyemaggal és egy életen át ide gyűjtik a cseresznyemagot; végül a köpc lehet üres doboz is, és az altájon keletkező altáji hangoknak – a darályok szerint az ősi ural-altáji hangoknak – szolgál rezonáló szekrény gyanánt, akárcsak a tenoristáknak a pocak.

Mindenesetre vigyázni kell, hogy akármiből is legyen a köpc, és akárhogy is van a derékra erősítve, nehogy neszét véve, a köpcösöknek legyen idejük vagy alkalmuk lecsatolni, eldugni a köpcöt vagy elásni valami bokor alatt, csak hogy utána ne kelljen adót fizetniük: legyen a köpcnek már a hűlt helye is elegendő jogalap az adóhoz.

Ugyanígy, azoknál, akiknél kétség állna fenn az iránt, hogy köpcösek-e vagy sem és önszántukból a köpcösök közé számítani nem akarnak, hivatalból kell rajtuk a köpcösítést keresztülvinni – éspedig háromszor köpcösebbé a rendesnél, halenyvvel ragasztva…

Amikor az új adórendelet kijött, a darályok már nyíltan buzdurálynak, a deregélyek bazderegélynek hívták magukat és – minekutána elvük lett, hogy châtier son dieu – egyre-másra fedezték fel az anatómia többi, merőben buzdugán vonatkozását, melyekre, felfogásuk szerint büszkének kell lennünk unikum-voltuk miatt, de ha lehet, meg kell tőlük szabadulnunk.

Így fedezték fel, hogy a nemzet csámpás – nyomban különválasztották a csámpát az embertől és megadóztatták.

Hasonlóképp felfedezték, hogy a nemzet gacsos – nyomban különválasztották a gacsot az embertől és megadóztatták.

Ugyanígy különválasztották a trottyot az embertől és megadóztatták a trottyosokon a trottyot.

Ugyanígy különválasztották a zsémbet a zsémbeseken és megadóztatták a zsémbet.

Ugyanígy különválasztották a bakafántot a bakafántosokon és megadóztatták a bakafántot.

Ugyanígy különválasztották a hepciát a hepciásoktól és megadóztatták a hepciát.

Aki a rendeletek miatt elkámpicsorodott, azon különválasztották és megadóztatták a kámpicsort.

Akik packázni mertek a darályhatóságokkal, azok ezért a packáért – amit persze tüstént különválasztottak az embertől – háromszoros packabírságot és egy heti dutyit kaptak.

Ugyanígy különválasztották a cingát az embertől és megadóztatták a cingárokon a cingát.

Ugyanígy különválasztották a félnedért az embertől és megadóztatták a félnedereseket, mintha egész-nederesek lettek volna.

Ez volt a buzdarályok-bazderegélyek adóztatási módszere.

Ha mégoly szorosan is odatartozott valami a saját fogalmához, ők azt különválasztották és megadóztatták; mindez akkora madárbutaságra vallott, hogy fel se tudtuk tételezni Dr. Bugyiról.

Lehet mondani, hogy ez a száznemtudomhányadik szükségrendelet a SZÜKSÉGRENDELET A KÖPCÖK, CSÁMPÁK, GACSOK, ZSÉMBEK, TROTTYOK, BAKAFÁNTOK, HEPCIÁK, PACKÁK, CINGÁK, FÉLNEDEREK, BŐRKEMÉNYEDÉSEK, TYÚKSZEMEK, DUDOROK, GÖBÖK, SZEMÖLCSÖK, ANYAJEGYEK, ARANYEREK, STB. STB. MEGADÓZTATÁSA TÁRGYÁBAN címmel teljes egészében a buzdarályok-és bazderegélyek műve volt.

Egyes jólértesültek tudni vélték, hogy Dr. Bugyi kézzel-lábbal hadakozott az új adóalap ellen, de tehetetlen volt – ha jól emlékszem, aranyéradót még neki is fizetnie kellett volna; meglehet, ez csak madárkitalálás… De ki tudja? Amit a bennfentesek tudni véltek és sugdosva adták tovább, azt a kinnfentesek másnap meghazudtolták és fülről-fülre súgva cáfolták.

Ebben a szükségrendeletben pontosan körülírták, hol szabad a köpcöt viselni: csípőn; hátul fartájon; derékon haránt, lágyéktájon hasmánt; továbbá: lapockán, combon, pohon, pucron, begyen.

Gacsot és csámpát csak lábon, térdig; a kézen mutatkozó gacsosságról a KÉZEN MUTATKOZÓ GACSOSSÁG ESETÉN kezdetű bekezdés rendelkezik – és persze, a kézgacs háromszoros lábgacs-és lábcsámpa adót jelentett. Félnederek csak a fejen (bármely agytekén), szemölcsök, bütykök, göbök, bibircsek, csomók, gümők, stb., – ezekre nincs külön rendelkezés (megajánlási alapon megy a behajtás); tyúkszemek csak akkor adómentesek, ha nem a lábon, aranyerek csak akkor, ha nem a végbélen vannak.

Ami az adókulcsot illeti – mert ez egy másik, alapvető része a rendeletnek – az adókulcs a színek szerint megy. A darályok ui. azt állították, hogy mindeme helyi anatómiai különlegességek színesek, ők igen élesen látják-és különböztetik mindegyiknek a színét; és ezt a színt követelték az adóíveken is – a Bevalláson.

A boldogtalan adóalanyok egyik szédülésből a másikba estek; úgy támaszkodtak neki a falnak, hogy el ne vágódjanak. Elcsigázott feleségek napokig vizsgálták férjüket, hogy hátha meg tudnák mondani, milyen színű a köpcük, a csámpájuk, a gacsuk. Ha a kezüket tördelték, ha sírvafakadtak, akkor se tudták megmondani. Így a legfontosabb rubrika, az adókulcs kitöltetlen maradt, színcenzus nélkül nem tudták kivetni senkire az adót – és most derült csak ki, hogy darályok-és deregélyek milyen nélkülözhetetlenek és mekkora szolgálatot tehetnek Buzdugániának.

Bruhahában erdők-mezők hónapokig hangosak voltak olyan emberek kérdezősködésétől, akik azzal zaklatták a madarakat, milyen színű a köpcük, milyen az asszonyé, milyen a gyerekeké. Megesett, hogy még a madarak is tévedtek (köztük is akadnak színvakok), és ilyenkor a színcenzus ügye, utolsó fórumon az óriás inámbinám elé került. Akkora lótás-futásban nem csoda, hogy az adódarulyok hibát-hibára halmoztak, egy tévesen megállapított trottyszín az összes aktákon végigvonult, és akkor az egész aktacsomagot a huják az inámbinám elé hurcolták.

– Mit akartok velem már megint, hagyjatok békén! – rikoltotta (tercben) a Kétfejű: – üvöltök!

Ilyenkor persze messze elugrottak; mert a madár vérfagyasztóan tudott szirénázni, és ez a tercelve-szirénázása, ez volt a leghatásosabb fenyegetése; különben is, agyonhalmozták államdossziékkal, láttamozásra-előttemezésre, véleményezésre, és munka közben mindig mogorva volt:

– Azt se tudom, hol áll a két fejem! Hát nem látják, hát nincs szemük, hát mi van ezen, nem-látni való?! – förmedt rá az oda-merészkedőkre, akik sietvést levetették előtte ingüket vagy meztelen lábukat a levegőbe himbálva felmutatták: – Félkegyelmű népség! Ez a köpc skatulyasárga, de hogy meri ott hordani a szíve fölött?! Há? Mi? A feleségének a köpce először is nincs a helyén. Megértette? Nem lehet lábon-fejen-háton-bendőn köpcöket hordani, tessék ezeket összpontosítani, a fűző alá! Tarkóhurkát, duplatokát, bokazsírt, comblöttyenetet együvé a többi zsírdobokkal! Irgum-burgum! Tessék áttanulmányozni a rendeletet!

Így az inámbinám.

Hiába rimánkodott az asszony, hogy legalább a csámpájának a színét mondaná meg, a madár felborzolta tollát és kétfelől ráüvöltött:

– Nem mondom.

– De miért?! Miért nem?! Édes Főmadár úr!

Mire a Kétfejűre rájött a bolondóra, felborzolta a tollazatát és elkezdett üvöltözni:

– Nem-és nem! És punktum! Ha azt mondom, hogy nem mondom, akkor csakazértse! és csakazértse!… És hagyjanak békén. Visszatakarodni! Vissza! Vissza! Üvöltök!

A jól ismert fenyegetésre ember és madár – mindenki visszarebbent. Minek láttára a madáróriás mintha megenyhült volna. Két csőrét kétfele, leereszkedőleg, fáradt mosolyra biggyesztve – megszólalt.

– Na. Rongyosok-trottyosok. Csak sorjában, egyenként, nem eszem meg magukat. Vagy ha igen, akkor se mindet… Rágják meg betűről-betűre a rendeletet a jó ég áldja meg magukat és jól emésszék meg. Hadd lám. – A félszárnyával elkapta az egyik gyereket és bosszúsan odafirkantotta a rubrikába: – Jobbláb-gacs: sonkavörös; kétlábcsámpa: pávazöld; trotty és kétlábcsámpa: sanyarbarna és fanyarsárga; köpc, kétlábgacs és balkézcsámpa: rozsdafehér, rozsdakék és rozsdalila. A cingát, kámpicsort, félnedért, dudort, göböt írják be maguk, csak megmutatom: ez itt csukavörös, pipaszürke, ez itt égsárga, citromkék, ez itt galambsárga, ez kanárilila, ez itt búzazöld, ez tengerkék, türkizbarna, penészvörös, mohalila, elefántcsontzöld, szuroksárga, liliomfekete, ébenfehér… –

– De melyik a tuli?! – kezdtek felugrálni a gyerekek; és az öregek is kérlelni kezdték a nagy inámbinámot, hogy mondaná meg, melyik-melyik:

– Ki itt a hupi?

– Ki itt a tuli?

Mert a színekre vonatkozó ZÁRADÉK szerint az összes, létező és nemlétező színeket adózási szempontból két főcsoportra osztották, egyik a tuli, és másik a hupi színek csoportja. Akin tuli-színeket fedeztek fel, háromszoros adót fizetett – idetartoztak főleg az anilines színek; a hupi szerényebb volt és olcsóbb, ehhez a fakók és a tört színek tartoztak, érthető, hogy ez volt a legfontosabb.

Ha az inámbinám rosszkedvű volt – majd megtudják, ha kivetik magukra! – csak ennyit szólt hátra mogorván a kérdezősködőnek; bár ki lehetett venni, ha nagyon figyelték a csőrét, hogy mit morgicsál magában – hupit vagy tulit.

Egyesek szerint ha friss volt és virágos kedvében találták, minden adóalapot – még a legelriasztóbb csámpát, a legégbekiáltóbb aranyeret is hupinak látta; ha méregbe jött, a szeme belevörösödött és a legapróbb pörsenést is tulinak jelentette ki. Ha meg éppenséggel túlhalmozták munkával (mivel a többi madár túl sokat tévedett), hát a két feje két torkát eltátva, a két csőre elé tolt csecsemő vizsgálgatása közben beváltotta fenyegetését és üvöltő napot rendezett:

– Ez maguknak hupisárga, hupibarna, hupivörös, hupiszürke, hupinarancs, hupicitrom, hupizöld, hupikék? Mivel néznek maguk – förmedt a madarakra – a begyükkel, a combjukkal, azzal az ocsmány lantfarkukkal, a gallérjukkal vagy a gatyatollaikkal? Há? Mi?

A leforrázott lantfarkú jakamár szeretett volna a föld alá süllyedni, a galléros lile a szárnya alá dugta a fejét, a jávai lábastyúk izgatottan kapirgált a padlón, mintha szemelgetne – tudták, ha el merik csivogni magukat, hogy nem ezekkel néznek, hanem a szemükkel, az óriás inámbinám menten rájukcsap és széttépi őket.

Inkább hagyták – hadd üvöltsön. Néhányat, a legügyetlenebbeket, a hazai vagy buta nandut, a szárnyas lomhárt, a szürke kakucsot, a nagy tokót, a törvénykét, a színes széltolót, néhány papadút és kakadályt meg egy gyurgalagot a Kétfejű letérdepeltetett, aztán üvöltve korrigált:

– Ez igenis hogy tulilila, tulivörös, tuliszürke, tulinarancs, tulicitrom, tulibarna, tulizöld, tulikék, tulipiros.

Ha akadtak olyan szerencsések, akik még ilyen viharos napokon is hupinak bizonyultak, csaptak is nagy rajcsúrt örömükben:

– Hupi! Hupi vagyok!

– Hupik! Hupikák vagyunk! – ugrottak az égig, a férfiak a szemüket törülgették, az asszonyok büszkén nézték-figyelték férjemuruk köpcét vagy csámpáját, ami hurrá! Hupi!… A srácok meg elkomolyodva, mélázva baktattak haza; látszott rajtuk, most egy nap alatt sok mindent megértettek, amihez más időkben évek kellenek.

Máskor meg elszontyolodva cihelődtek vissza, fellebbezésre, az inámbinám elé: tulik voltak, tele tulipiros bőrkeményedéssel, nőkön-férfiakon tulilila tyúkszemet, tulizöld csámpát, tulicitrom félfarcsakot, félnótát, félnederet, finkőt a nyelvükön. Gondolni se mertek rá, mekkora adót fognak kivetni rájuk köpcök-gacsok-miegyebek címén; egyes búval-bélelt feleségek még arról is lebeszélték férjecskéiket, hogy fellebbezzenek.

Voltak zsémbes öregek, akik sort fogtak az erdőben, hajnalig, az irodaharkályok, döbélyek és kencélő ficék fészkei előtt és kijelentették: addig nem mennek el, amíg meg nem tudják, milyen színű a zsémbjük, hupi-e vagy tuli. A csípős reggeli szél és a hajnali harmat hatására sokan tüsszögni kezdtek, az öregek közt a zsábagacs és a köszvénycsámpa rémhírei kaptak lábra; a legzsémbesebbek megdühödtek és bakafántoskodni kezdtek – de meg is járták vele, az ajtónálló cine nyomban megneszelte a bakafántjukat és zsupsz! Nesztek nyakatokba a bakafántadó.

Azoknál, akiknél hepciát vagy packát fedeztek fel – és ráadásul még a trottyuk is tuli volt – azokat keményen megsarcolták, hogy megemlegessék. Mindeme dolgokban pedig a legkülönösebb az volt, hogy azok is, akik örömrepesve vonultak haza, és azok is, akik úgy vonszolták magukat, mint élő, kitöltött adóívek, olyan nagyon tudtak örülni és szomorkodni azon, hogy hupik vagy tulik – mind csupa olyan, aki két-három héttel annakelőtte még tudni se tudta, hogy külön köpce van – nem hogy a köpce színes.

A magakelletés, a magahányó járás, a derékriszálás állam-ellenes. Aki riszálással, környezetében, buja gondolatokat ébreszt – annak a csípője, dereka, medencecsontja állam-ellenes. A bujálkodás vonaglással jár; aki riszálásával vonaglásra emlékeztet, az megcsúfolja buzdugán nemzeti múltját (a buzdugán utódnemzés vigyázzállásban történik, elöljárósági engedéllyel). A riszálás – fele-bujálkodás, és mint ilyen, államellenes.

Ilyesvalami lehetett a gondolatmenete annak a darályfőtanácsosnak, aki a kormány adótörvényeit tervezte; a tervezetből törvény lett és megszületett a riszálási adó.

A darályok a derekat önálló adóalanynak tekintették, mely viselőjétől független. Csípőt-medencecsontot, úgy is, mint derekat, különválasztották az embertől (asszonytól), a riszálást-vonaglást-magahányást-cincálást különválasztották a deréktől, önálló adóalanynak tekintették és mint olyat, alaposan megadóztatták.

Megszülettek a riszálási törvények: egycsapásra az ország lakossága „adóhátralékban” volt.

Pedig előrelátható volt az adótörvény következménye: Dr. Bugyi kihívta maga ellen az asszonyokat, ellenségévé tette a szépnemet és azontúl merénylettől kellett tartania.

A „Szabadon Riszáló Mindenre Elszántak”, a „Szabadon Cincáló Halálfejesek”, a „Bujavonaglás Jogáért Mindenre Készek” – egyre-másra alakultak titkos szervezetek, amelyek célja az „Asszonyi Adómegtagadás” volt, a „Fokozott Fittyet-hányás” harci jelszavával. Az egész országban kiépítették titkos mozgalmi sejtjeiket, és ezek a fegyvertelen, halált-megvető amazonok csaknem kihívóan: kacér, magahányó járással közlekedtek, mutogatták csípőjük-medencecsontjuk oldalmozgását, zene nélkül táncraperdültek-vonagoltak, és ezzel a frivol, kihívó, buja és nyilvános, testületi tömegriszálással nem is rejtették véka alá, hogy fittyet hánynak a rendeletnek és Dr. Bugyinak.

Egyébként Bugyi személyes testőrsége is reszketett, mint a nyárfalevél, ha a szép szál legények egyet is megláttak közülük.

Hiába voltak állig felfegyverkezve, oldalukon kézigránát, rajtuk átalvetve töltényszíj, revolver, rohamkés, sonkanadrág – mindez hiába volt.

Valahányszor rohamra indultak a csípőből, hevesen, ütemre riszáló lázadók ellen, az utolsó pillanatban az államellenes látványok fölébekerekedtek államhűségüknek, harci szomjuk másmilyen szomjnak adott helyet; és ahelyett hogy a felforgató elemeket hátulról ledöfték volna – lefékezték a rohamot, udvarló-mozdulattal melléjük léptek és a széptevés őrült vigyorára torzult arccal: rájukbazsalyogtak.

Persze a Halálfejes Asszonyok Brigádjának csak kicsinyke csoportja volt kapható az ilyen és hasonló véres kalandra, amiben sok volt a kockázat és csak helyi sikerekkel kecsegtetett. A szoftakormány e veszélyek megelőzésére ui. csakhamar új ZÁRADÉKKAL toldotta meg a MEGHOZOTTAKAT; kimondták az adómegtagadó riszálásra-cincálásra a statáriumot – és csípők-derekak-medencecsontok azonnal elhallgattak.

Az országra mély csönd, a páni félelem mély csöndje borult.

Végezetre, hogy-hogy nem, kialakult valamiféle egyensúlyi állapot. A gazdagék – csincsilla-bundás méltóságos asszonyok és adókedvezményes főhivatalnok-feleségek – fizettek, mint a köles; de riszáltak, cincáltak, vonagoltak is, hogy őrjöngő menádok se különbül: majd kiszakadt a derekuk.

A szegény asszonycseléd meg összeszorított foggal járt-kelt, nem vonagolt, egyet sem cincált és csak arra vigyázott, hogy valahogy el ne risszantsa magát.

A milliomos-feleségek mögött az utca összesúgott-búgott:

– Nézzétek csak a diadémos rondáját abban a sarkiróka-bundában: nahát, ahogy az riszál!

– A dereka valósággal külön életet él, úgy jár, mint a motolla!

– Igaza volt adószakértő buzdarályainknak-és bazderegélyeinknek, hogy a derekat különválasztották a szajhájától!

– Nem is hiszem, hogy nincs a bundája alá rejtve és a medencecsontjára rászerelve, ezüstből, valami huncut kétütemű benzinmotor, ami hevederrel a csípőjét átfogja –

– És valami súlyos lendkerékkel jobbra-balra rántja-riszálja: nézd a csecsét ahogy dobigálja –

– Ez, adóban?! Megfizethetetlen!

– Tiszta sor, ez a nő csak a város egyik mammutjövedelmének a parádés felesége lehet, férje a legnagyobb adófizető virilista –

– Tiszteletbeli szoftafőtanácsos, Bugyi személyes jóbarátja, agarai együtt futhatnak Bugyi agaraival a szürkeagár-versenyen, ölebeivel megnyeri a kutyaszépségversenyt, kályhái duplán adják a meleget, lakomáinál külön pincér külön asztalról szolgálja fel az étvágygerjesztőket, hastágítókat, gyomoröblösítőket, külön kecskelábú pótasztalon állnak a pótemésztők, műgyomorsavak, műpepszinek-bélbiztosítók –

– Frankó! A nyomorultnak minden szobalánya riszál-cincál-magahány, és abból főfelesége derekának nyilvános őrjöngéséből ítélve, férjuram szabadkőműves, valamelyik titkos tőzsdei Lovagrend Nagymestere!…

Odahaza a szerény fizetésű hivatalnok-férjek rimánkodva kérték nejeiket, hogy mondjanak le a riszálásról:

– Kérve-kérlek, ha istent ismersz! Ne légy oly félvilági: ne légy frivol, nem győzlek fizetni!

– Minek ez a magad-kelletése: az adóbehajtó deregélynek cincálsz, aki elviszi a fejünk felől a födelet?!

– Végre is, kinek akarsz tetszeni? Én már elvettelek.

Kispénzű kisiparos-kézművesek, foltozó vargák, nadrágszabók ólomsúlyokat aggattak köröskörül az asszonyderekakra a feleségük szoknyája alatt, hogy ha akarnák, se tudjanak riszálni. Ám a menyecskék el-elfelejtkeztek magukról egy-egy csinos katona előtt, a paszomány láttára elrisszantották magukat és akkorát lódítottak az ólomgolyókon, hogy az utca ijedtében széjjelszaladt.

– Mi ez a csörrentés már megint?!

– Én? Ki? Hol?

– Te, te! te voltál, a szoknyád alatt, ez a te szoknyád alól jött: elrisszantottad magad!

– Én, aki a kedvetekért úgy járok, mintha kardot nyeltem volna…! Visszamegyek a mamámhoz, nem bírom tovább a bántásaidat!

És a menyecske rívafakadt. A szegény tanító, a kántor, a vásári kofa így könyörgött életepárjának:

– Esedezve kérlek, ne riszáld magad! A múlt héten a derekaddal elriszáltál tíz ebédet, tíz vacsorát, tizenöt napi fűtést, hathavi cigarettát és örök időkre a zsebpénzemet.

– Annyi baj legyen! Az adóba: inkább, mint hogy a kármentőbe vinnéd!

– Én, hogy elherdálnám?

– Ne nézd, amikor riszálom. Hova tegyem a valamimet, hogy ne mindig azon járjon az eszed…?

– Én, aki a kocsmának évek óta a belsejét se láttam!

Voltak, akik el akartak válni a nej túlzásba vitt, oktalan és léha riszálása miatt. Az ilyeneknek a darálybíróság döntése mindig a „sértett fél” javára történt:

– Nem válóok. Azért asszony, hogy időnként megcincálja a riszálnivalóit. Csinálja csak tovább – szóltak le kegyesen az asszonyhoz (aki úgy tett, mintha megrezzent volna és a derekával is – hogy jobban adja a beijedtet – elriszálta magát).

Majd a darálytanács elnöke mogorván a férj felé fordult:

– Maga meg fizessen, jómadár! Kutyakötelessége! Jól néznénk ki, ha az asszonyok nem riszálnának és a férfiak nem fizetnének utánuk: miből szednénk akkor riszálási adót…?!

Mindez azonban Bugyinak nem volt elég, ő aktív mérleget akart, s noha szép pénzek folytak be a fenti adónemekből, nem voltak képesek megbirkózni a roppant passzívákkal.

Hogy Bugyi fordult-e a darályokhoz ötletért – vagy éppen a darályok kezdeményezték és ők fordultak Bugyihoz az aláírásért – nem tudom. Már nem volt mit különválasztani az embertől, hogy abból új „adóalap” legyen; híre járt, hogy a szofta radikális módszerekhez fog folyamodni; talán egy nagyobb vagyonváltsággal egyszer-és mindenkorra elintézi a deficitet és végetvet a lakosság zaklatásának az adókkal.

Rebesgettek mást is.

Hogy egy szűkebb körű szoftatanács – néhány makimadár, fél tucat pályinkós üstinke, számos pompás pesztonka, pár csüccsös manyi és valamennyi pántlikás pimpőke bevonásával – új törvény megszövegezésén dolgozik. A cél az, hogy a jogi terminológia és a nép-nyelvén-szólás, az adóztatási szakértelem és a közérthetőség valóságos remeke legyen. Annyira evidens legyen maga a jogalap, amin az adó felépül, és annyira napnál világosabb, hogy szinte öröm legyen az ívet kitölteni és a pénztől szabadulni.

Egy szép napon aztán adófalragaszok, adófüzetek, kivonatok, magyarázó kommentárok, pótfüzetek-függelékek; ívek és űrlapok lepték el Buzdugániát. Lehetetlen mind az egészet idéznem, elvinni pedig a madárpósta nem vállalja, olyan dögnehéz; csak amire emlékszem (mert nekünk a kormány minden szavát betéve kell tudnunk, aszerint változnak a tankönyvek) – hát azt most itt papírra vetem.

„Az 19** évi, kisüthetetlen római számú Törvénycikk A KOPOLTYÚTLANOK MEGADÓZTATÁSA tárgyában. Az 18** évi, ásatag és rég beporosodott számú, ilyen-és ilyen Törvénycikk ennyiedik Bekezdése alapján, mely Válságos Időkben felhatalmazza a kormányt, hogy a Bekezdésben Foglaltak figyelembevételével és Arra, mint Jogalapra támaszkodva, az adóalanyra közvetlen adóként Vagyoni Váltságot vessen ki.

1. §. Minden olyan buzdugán állampolgár, aki nagykorú –vagy kiskorú, de már önálló ipart űz – vagy aggkorú, de még űzi az ipart – avagy bárhonnan, bármi néven nevezendő segélyben, pótlékban, járulékban, illetékben, salláriumban, prebendában, kommencióban, kegydíjban, apanázsban, baráti kölcsönben vagy rokoni támogatásban részesül, mindenért, ami csak rajta vagy benne található, vagyonváltságot tartozik fizetni.

2. §. (Itt következnék, de már elfelejtettem. A lényege az, hogy ez a vagyonváltság a kopoltyútlanok után hány százalék és hogy mi szerint megy – bőrszín vagy szemüveg dioptria, szőrösség vagy vérképlet szerint, meg hogyan-és hányszor fizetendő egyszer. Itt azonban, öklömnyi betűkkel, minden adóalany nagy megkönnyebbülésére ez áll:)

3. §. FENTI VAGYONVÁLTSÁGOT SEM KÖZVETVE, SEM KÖZVETLENÜL FIZETNI NEM TARTOZIK ÉS A «KOPOLTYÚTLANOK MEGADÓZTATÁSA TÁRGYÁBAN» CÍMŰ TÖRVÉNYCIKK HATÁLYA-ÉS KÖTELME, VALAMINT MINDEN RENDELKEZÉSE ALÓL TELJES EGÉSZÉBEN MENTESÜLl:

(sóhajok, szívekről leszakadó kövek; megkönnyebbülés)

(1) az 18** évi, ilyen-meg ilyen Törvénycikk Módosítása értelmében minden egyén, aki kopoltyúval lélegzik és hivatalos okmányokkal bizonyítja, hogy az 1567-es Sebeskörös áradásnál nem volt jelen.

(2) az 18** évi, üssekő-hányadik Törvénycikk módosító szakaszának alkalmazásával minden egyén, aki kopoltyúval lélegzik, sem a háború alatt, sem utána, egy évnél hosszabb ideig a tenger színe alatt nem tartózkodott és ezt a mélytengeri hatóságoktól írásban hozza.

(3) az 18** évi, annyi-meg-annyiadik Törvénycikk módosító bekezdése értelmében minden egyén, aki kopoltyúval lélegzik és az 1356 évi zendülésnél nyilvánosan elítélte a hatujjúságot és a többnejűséget; mindezt két tanúval bizonyítja.

(nyugtalankodás, fészkelődés, összenézés; néhány káromkodás elfojtása – majd a Mentesító Bekezdések kettőzött figyelemmel való tovább-tanulmányozása)

(4) az 17** évi, százhuszonsokadik Törvénycikk mentesítő bekezdése alapján minden nőnemű egyén, akinek kopoltyúja van és orvossal bizonyítani tudja, hogy sem szülésénél, sem pedig születésénél nem tapasztaltak vasport, vasszilánkot, vasreszeléket, rozsdát vagy rozsdás kéthegyű szeget.

(5) az 17** évi, hatszázhaszontalanadik Törvénycikk semmítő záradéka értelmében minden nőnemű egyén, akinek kopoltyúja van és a saját keresztelőjén a Duci, Lonci, Herminke, Xénia, Fánia, Rézia, Lália, Sébia, Lina, Macuka és Cicœlia nevek bármelyike ellen személyesen tiltakozott.

(6) az 17** évi, hétszázhasználhatatlanadik Törvényhatározat oldó feltételei alapján minden nőnemű egyén, akinek kopoltyúja van és a törvény megjelenésétől visszafele számított tizenyolc év óta, se magasszárú cipőben tarka lovat, sem lovaglónadrágban tarka tehenet sem nem látott, arról sem nem hallott.

(az első káromkodások kiszakadása, a kiadvány erőteljes lesimítása az asztal lapján; egyesek lovaglónadrágos tarka teheneket kápráznak; a hallgatók a fülüknek, a hangosan-olvasó a szemének: nem hisznek, és új felolvasót követelnek)

(7) az 19** évi, pót-stb.stb. cikkely lógadék-és függelékeinek korlátozása értelmében minden egyén, akinek kopoltyúja van és az 1755 évi lisszaboni földrengésben aktív részt nem vett, sem annak értelmi szerzőivel érintkezésben nem volt.

(8) az 19** évi, al-stb.stb. csillag alattijának magas kegyelméből minden egyén, akinek kopoltyúja van és az 1774-81. évek szibériai kemény telein sem reszketősökkel, sem végítéletesekkel nem mutatkozott, hivatalos okmányokkal bizonyítja, hogy nem didergett és sem szénimádók, sem kályhahitűek szektájába nem tartozott.

(9) az 19** évi, kiegészítő stb.stb.-jének végrehajtó utasításai jóvoltából minden egyén, akinek kopoltyúja van és a pozsareváci Ibrahim-zendülésnél a buzdurmán zendülőkkel egy tálból nem cseresznyézett, sem parasztfelkelőkkel akár borbanfőtt fókahúst, akár puhára pácolt teknősbékapáncélt, akár szelet anakondát vadasan, őzmódra nem kóstolt.

(10) az 19** évi, másod-stb.stb. addendumainak kedvező gubanca esetén minden egyén, akinek kopoltyúja van és olyan nyelvet, amelynek tudása az ország külpolitikai érdekeit veszélyezteti, nem tud, nem akar, irtózik tőle, tudását se le nem tagadja, se be-nem-vallott nyelvek le-nem-tagadott tudását idegennyelvű olvashatatlan jelek elolvasására fel nem használja.

(11) az 19** évi, utó-stb.stb. utólagjainak köszönhetőleg minden egyén, akinek kopoltyúja van, de titokban, otthon, nem alszik kopoltyúja kedvéért víz alatt, sem Buzdugániából nem vágyik a vízbe vissza, a víz alá – kopoltyúja kedvéért.

(12) az 19** évi, záró-stb. idevágó alzagyvái jóindulatából minden egyén, akinek kopoltyúja van, huszonöt éves korában a tizenkettedik életévét még nem töltötte be, és adó szempontjából sem fejőstehénnek nem képzeli magát, sem pedig azt nem képzeli, hogy lopja a pénzt.

(érdekeltek és adóalanyok között futótűzként terjed el a pulykaméreg. Egymás kezéből rángatják ki a hivatalos példányokat, az asztalt verik, disznóságot, darályságot, deregélyuralmat emlegetnek, „vagyonváltság… vagyonváltság… rámegy a vagyonom!” – morzsolgatják a foguk közt, és idegesen számolgatják a százalékokat. A nép zöme azonban, a buzdugán paraszt logikusabb; s mielőtt átadná magát a dührohamnak, pattanásig feszült figyelemmel, többször újraolvassa a törvény szövegét. De valahányszor odaér, hogy MINDEN EGYÉN, AKINEK KOPOLTYÚJA VAN – – – mindenki a füle mögé nyúl, halántékát-tarkóját-üstökét tapogatja: hetvenhetedszerre is kénytelen megállapítani, hogy neki nincs kopoltyúja és így őrá a mentesítő záradék nem vonatkozik. Végül nagy garral elolvassa a többit, a százhetvenöt alcikkelyt, törülgeti a verejtéket gyöngyöző homlokán, be-becsukja a zsebében kinyíló bicskát. Az alcikkelyek légiója is szakasztott olyan, mint a többi: senkire sem vonatkozik – hacsak a halakra nem. Nem is emlékszem rájuk; csak a két legutolsóra, mely szerint:)

„174. §. Az 18** évi, rég elhalálozott és haló poraiból feltámadt, felismerhetetlen számú törvényhatározat vonatkozó bekezdése értelmében, a Válságos Időkben, a szoftára, a főszofta személyére, vagy a szoftatanácsra ruházható törvényhozó, adókivető, háborút üzenő, ill. békét kötő teljhatalomról.

A legfelső szoftatanács, Dr. Bugyi elnöklete alatt és a kiegészítő darályszakértők Választmánya, Csusza pályinkás üstinke elnöklete alatt, mint az ország teljhatalmú koronatanácsa, fenntartja magának a jogot a további mellébeszélésre, mondvacsinálásra, és a fenti, mondvacsinált mellébeszélésnek a kellő, szükséghez képest való megtetézésére, azoknak további rá, alá-és belévonatkozó, idevágó, alátámasztó, indokoló-és pótlólagoló stb. stb., – ez az egyik, ezt úgyis tudtuk. És a másik, a legnyomatékosabb, az utolsó – )

„175. §. Avagy külön mentesítő záradék KÜLÖN MENTESÍTŐ ZÁRADÉK címmel. Miszerint. Fentebb idézett törvénycikk értelmében a szoftai teljhatalomról a kopoltyútlanok teljes és egyszeri megadóztatása ellenére egy esetet ismer és elismer, amikor kopoltyútlanok is mentesülhetnek a Vagyonváltság-adó alól. Nem-fizetniük nem kötelező, fizethetnek, ha akarnak; de arra nem kényszeríthetők, nem végrehajthatók, követeléseik le nem foglalhatók és nem zárolhatók. Nevezetesen:

Minden egyénnek – MÉG AKKOR IS HA KOPOLTYÚ RAJTA FEL NEM FEDEZHETŐ, de SZÁRNYA VAN – a törvény elismeri az elszálláshoz való jogát. Azok tehát, akik szárnnyal rendelkeznek, a szárnyaikról való hivatalos igazolás vagy bármilyen formaság nélkül, bármilyen korúak, neműek vagy foglalkozásúak – a kopoltyútlanokra kivetett Vagyonváltság-adó elől szabadon elszállhatnak, a törvény utánuk nem száll – nem, merthogy szárnya nincs, hanem mert a szárnyat felmutatóknak az elrepüléshez való jogát korlátlannak ismerte el.”

Szorul a kapca a szofta körül

Ezek voltak, úgy átabotából, a paragrafusok főcímei – és meg lehet érteni a Buzdugánok megrökönyödését és felháborodását; lehet, hogy Luitpold bácsinak tetszenék, a bácsi mindig szerette a jogi labirintusokat. Csakhogy nem tetszik a buzdugánoknak; mert akármilyen hétországra-szóló lármát csapva írt is róla a hivatalos lap, a szofta lapja az úgymond „számtalan kivételről”, az ellenőrizhetetlen „vidéken” élő, kivételt képező, vértiszta és tőzsgyökeres buzdugán kopoltyúsokról, akik ősidők óta megőrízték az ősi tengeri jelleget, a kopoltyúkat s így nem fizetnek: bizony Bruhahában, a fővárosban teremtett lélek nem akadt, akinek lett volna kopoltyúja.

Mert tegyük fel, hogy valaki adóalany az 1567-es Sebeskörös-áradásnál való ott-nem-létét tudja okmányokkal bizonyítani (bár hogy erről a negatívumról hogy szereztek tudomást a gyomaendrődi nótáriusok és hol-merre kallódnak a békési diáriumok – ezt csak a darályok tudják), hogyan bizonyítsa be, hogy van kopoltyúja…? Mikor csak futó pillantást kell vetni a füle mögé és a legbárgyúbb hivatalos közeg is láthatja, hogy nincs kopoltyúja – fizet.

És tételezzük fel, hogy akad csodalény, aki az 1356-os zendülésnél nyilvánosan elítélte a hatujjúságot és a többnejűséget; de hol van az, akinek ráadásul még kopoltyúja is van…? – Fizet.

Ami meg az asszonyokat illeti, valószínüleg tudnák bizonyítani, hogy se szülésüknél, se születésüknél az orvos „nem tapasztalt” vasport, vasszilánkot, vasreszeléket, rozsdát vagy rozsdás kéthegyű szeget (bár ennek a cikkelynek darályhomályos pontja, hogy ez az ócskavas-hulladék vajon hol fordul elő); de hol van vas-és rozsdamentes asszonynak kopoltyúja…? – Fizet.

Ha egyáltalán Buzdugánia valamilyen tengerrel lenne határos és sikerülne a halakat is adóprés alá kényszeríteni, még a világ e közismerten kopoltyús adóalanyai is minden pikkelyüket odaáldozhatnák vagyonváltságul – mert hol az a hal, aki írást hoz róla, hogy sem a háború alatt, sem utána, huzamosabb ideig nem tartózkodott a tenger színe alatt: hol az a bálna, az a fizéter, aki ezt a sületlenséget kiállítja neki…?

Még a halféle is tehát: fizet! Fizet, mint a katonatiszt, a pinty és a vöcsök darályötvözete.

Fizetett itt mindenki – csak a madarak nem fizettek, se vagyonváltságot, se semmit. Nemhiába ült néhány takaros csüccsös manyi, pántlikás pimpőke és a sok pompás pesztonka a koronatanácsban, megvolt az eredménye. Valahányszor adószedő közegek madarakhoz szálltak ki, a darály felállt, hellyel-pálinkával kínálta az urakat, azzal felrántotta a begyét, a pucrát behúzta, a farkát lehúzta feszesen, fel-alá lépett egyet-kettőt, aztán alighogy az ívet, adóbevalldosásra, eléterjesztették, elfintorította a csőrét, széttette szárnyait, elrúgta magát, azzal se szó, se beszéd, fogta magát és elszállt (ráadásul le is tisztelte a kalapjukat meleg, barna makarónival).

Sokan a mi osztályunkban, a srácok közül azt kérdezték: mire vezethet ez még? Mert úgy szaporodtak a rendeletek, mint esőben a gomba, és nekünk mindet tüstént be kellett magolni. De szívesebben maradtunk az Intézet biztos falai közt és inkább bifláztunk; mert künn a főváros utcáin komoly nyugtalanság jelei voltak észlelhetők.

Amit soha-de-soha nem hittem volna – a buzdugánok türelmének is van határa.

A tömérdek adó, a se-szeri-se-száma rendelet – amelyeknek nem hogy valamilyen indokát-és értelmét, de valamiféle értelmezését se közölte Bugyi – kihozta a sodrából Bruhahát.

A fővárosban, úton-útfélen, feltűnő szemtelenséggel már a nyisznyasszok mellett, kezdték nyíltan tárgyalni, hogy a rendeleteket nem értik; ki tudja, értik-e azok, akik hozzák azokat?! A kérdezők közül, egyes arcátlan pimaszok, néhány esetben megtagadták az engedelmességet.

Mind sűrűbben olvashattunk becsmérlő és megbélyegző cikkeket azokról, akik „ujjat húznak az 19** évi, ilyenmegolyan törvénycikk isteni megvilágosodottságtól sugárzó, bölcs és előrelátó rendelkezéseivel”, huligán elemek, akik „dacolva a válságos időkkel és Buzdugánia külérdekeivel, megszegik az Országos Vizellet-és Székellet Letételre vonatkozó első és hetedik paragrafust, miért is, az idevonatkozók harmadik, megszorító záradéka értelmében, elutasítva védekezésüket, a nyersanyaghiányt, államilag alkalmazott hashajtózás és beöntés mellett EGYHETI SZIGORÍTOTT VISSZATARTÁSRA ítéltettek el, az ítélet jogerős”. Öklömnyi betűvel szedett címek alatt olvastuk a KÜLÖNKIADÁST:

„Hallatlan merénylet a nemzet ellen! Botrányos visszaélések a köptetőszerekkel és a kötelező díszköpések sorozatos elmulasztása”

„Tenyerét száraznak találták. Hivatalos személynek adta ki magát és gyanútlan, jólelkiismeretű polgártásainak a tenyerébe sercintett”

„Visszaélések a sercintéssel! Megtorlást követelünk!”

„AZ EGYETEMES EMBERI TÖRTÉNELEMBEN PÉLDÁTLAN ADÓELTITKOLÁS! A rendőrség nyomára jött a Köpcükért Vasat Sem Fizető KÖPCÖSÖK szervezkedésének”.

„HALÁLBÜNTETÉS VÁR az adóeltagadó csámpásokra!”

„HAT GACSOS-TÉRDSÚRLÓDÁSOS fivér átszökött a határon Dinarilla felé. Addig is, amíg a dinár hatóságok a nyomukra jönnek és a nyomorultakat kiszolgáltatják, a szofta vagyonukat elkobozza, gacsuktól pedig megfosztja őket és in effigie leamputált gacsaikat közszemlére teszi, elrettentő például”.

„Kopoltyútlanok szétszórt és elvétett tüntetése egy vidéki kisvárosban. Egy vidéki kisvárosból jelentik: Harmadik hatalmak felpiszkálására és guruló pénzek nyomán, egy nagyrészt kopoltyútlanokból álló kis csoport megkísérelte a megyeházára való behatolást. A helyőrség – rövid tisztogatás után – helyreállította a rendet és csak akkor sült ki, de akkor nagyon, hogy a tüntető tömeg zöme kormányhű. Mihelyt a széleken lévő szélsőséges elemektől és a felbiztató külföldi ügynököktől megszabadult, a zöm máris a kormányt akarta éljenezni; alighogy kigöngyölték Bugyi Nagyra-Nagyított Óriásképét, a tömeg hosszas díszköpködést rendezett előtte, majd tartós, ünneplő díszköpködést rögtönzött a helyőrség előtt. A kormány minden buzdugántól elvárja, hogy e Válságos Időkben a kopoltyútlanokra kirótt Egyszeri Vagyonváltság kiguberálásának kettőzött hazafiúi ügybuzgalommal tesz eleget stb stb.”

De csak ki kellett nézni az utcára – hogy hányadán állnak a dolgok. Amit az újságok csip-csup nyugtalanságnak tüntettek fel, az a valóságban ablak-és kirakatbeverések sorozata volt, néhány tucat rendőr elpáholása – nemegyszer heves és hosszantartó utcai csetepaték. A szofta úgy segített magán, hogy kihirdette az ostromállapotot és – a darályok tanácsára – behozta a kordonrendszert.

Ez élő kordont jelentett, és abból állt, hogy nappal Bruhahahában minden épkézláb férfiembert – akár akart, akár nem, akár tüntető volt, akár nem: még ha a külföld ügynöke volt is vagy a legszenvedélyesebb nemzetellenes összeesküvő – behívták kordonszolgálatra.

A kordonszolgálatosok felálltak az úttest mellett kartávolságnyira, kezüket kinyújtották, csuklóikat hivatalos személyek állami vascsuklókkal összebilincselték – néhányukat a cipőjüknél fogva az aszfalthoz szegecseltek, néhányukat kimerevítettek dúcokkal, mint a düledező házak falát: dúcokkal-kereszthevederekkel rajtuk, szilárd és áttörhetetlen gátat építettek belőlük.

Ez volt a nappali kordon. Ennek az élő kordonnak megvolt az a tulajdonsága, hogy bár eleven emberekből állott, akik tán gyűlölték a szoftát és nem egy örömest kiszúrja Bugyi szemeit, ha teheti – ez a kordon más mint kordon nem lehetett; hiába akart mássá lenni, a jó népet a vascsuklók kordonná fogták össze, a dúcok kitámasztották, az andráskeresztek kimerevítették – szó sem lehetett arról, hogy ők ne legyenek kordonok.

Amikor aztán jött a tüntetés és a tömeg végighullámzott a városon, az a visszás helyzet állt elő, hogy a tömeg – amely Bugyi ellen tüntetett – kénytelen volt előbb áttörni a kordonokat; a kordonok pedig – akik azon átkozódtak, hogy nem tüntethetnek velük együtt Bugyi ellen – kénytelenek voltak nekinyomakodni-és meghiúsítani egy olyan tüntetést, amely valójában szívük-szerint-való volt.

A szofta oly biztos volt az élő műkordon dolgában, hogy egy százezres tömegtüntetés alkalmával Dr. Bugyi és a kormány összes miniszterei gyalogsétára indultak a sorfalat álló lázadók és dühöngők között: csupáncsak hogy felvételeket készíthessenek a külföldi sajtónak róla, ilyen alcímekkel: «DR. BUGYI, A LOVAGIAS BUZDUGÁN NÉP NAGYVONALÚ FŐSZOFTÁJA ANNYIRA NÉPSZERŰ ALATTVALÓI KÖRÉBEN, HOGY GYALOGSZERREL INDUL A VÁROSBAN, MEGSZOKOTT NAPI SÉTÁJÁRA. Képünk Buzdugánia Nagyvonalú Főszoftáját a nemes buzdugán nép heves ünneplése közepette ábrázolja».

Mihelyt a nappali tüntetések elmúltak, az egész kordont apránként, alig egy óra alatt kicserélték. A nappali tüntetőket összebilincselték kordonnak, leszögezték-kidúcolták-összehevederezték őket; a nappali kordon pedig – teli a nappali tumultusok alatt felgyűlt dühvel-keserűséggel, fújolva és szitkozódva jött el éjszaka, újra, ugyanoda, ahol nappal megszenvedett: tüntetni a szofta ellen.

A Belvárosban csillapodtak a kedélyek némileg, de a perifériákon még napokon át lehetett látni eleven kordonokat.

Hogy a mindinkább fellépő jelenségek ellen-e vagy valami más, titokzatos ellenjelenségek mellett, s hogy kedvező színezettel-e vagy csak mi adtunk neki olyan színezetet – nem tudni. Tény, hogy a darályok egy szép napon küldöttséget menesztettek Bugyihoz s kölcsönkérték tőle a Szent Jogart, Buzdugánia szuverénitásának szimbólumát.

Nem tudni, milyen körülmények között folyt le az audiencia, sokak szerint verekedéssé fajult a dolog.

Mi sem állott távolabb a valóságtól.

Bugyi – azzal a mindenkit-lekenyerező páratlan szívélyességgel, mi sajátja s mellyel embereket és madarakat egyaránt a maga céljai érdekében mozgósítani tud – csak arra kérte a nagyszámú küldöttség igentiszteltjeit, hogy bánjanak Vele Buzdugánia Látható Szuverénitásához méltóan és eredményesen használják fel a Szent Jogart a mindenkor nemes ügy érdekében.

– Jó – vágta rá kurtán a nagy inámbinám.

„Főszoftaságod legyen meggyőződve, hogy a madarak mindenkor a legnagyobb ésatöbbi, ésatöbbi” – ezt nem mondta a nagy inámbinám; csak annyit, lakonikusan, hogy jó.

Ami rettentő kínos perceket szülhetett volna, ha elő nem ugrik a Kétfejű három szárnysegédje, három indiai pandijandi, hogy mentse a helyzetet:

– Sohasem volt, sem a múltban, sem nem lesz a jövőben olyan szoros az együttműködés a madárnép és a szoftakormány között, mint ahogy ez, most, szemünk láttára, a jogarkölcsönzés jegyében történik.

– Nem bánom, akkor hát vigyék… csak aztán hozzák is vissza!… – mosolygott Bugyi.

– A szemünk-fényére nem vigyázunk úgy, mint a Szent Jogarra, valamíg Párnája, amelyen nyugoszik, nálunk lesz – kezdte volna a társa; de a Kétfejű félbeszakította.

– Elég a varcsogásból! A jogar jön velünk.

Azzal lecsapott rá és az arany Jogar máris a nagy inámbinám csőrében volt – az egyikkel felragadta, a másikkal parancsot adott a felrajzásra. S nyomában a három pompás pandijandival, az ablakon keresztül eltűnt a felhők között.

Három álló napig tartott a Nagy Országünneplő Jogartiszteleti Körmenet a fővárosban – a madarak rendezésében.

A körmenetben csak madarak vehettek részt.

Ott keringtek három nap, három éjjel a mélyben feketéllő roppant embertömeg feje fölött. Az utcákon-tereken összeszorulva mindenki azt leste, hogy mikor ér oda, föléjük, a Jogar.

Levegőbalettnek lehetne nevezni azt a szertartást, amit Buzdugánia Látható Államszuverénitásával véghezvittek.

Háromszázötven békegalamb, béketúzok és békevöcsök keringett állandóan az óriás inámbinám körül, aki az egyik feje-csőréből a másik feje-csőrébe dobálva vitte a Jogart. Magasra emelkedett vele, hogy már szinte pontnak látszott; aztán elengedte, kiejtette csőréből: leejtette… utána szél-sebesen, egyre gyorsulva követte a földig. Amikor már annyira volt, hogy az emberek védőleg emelték a fejük fölé a kezüket – ott lecsapott rá és fülöncsípte.

Máskor meg odahajította az örvös galamboknak, akik roppant selyempalástot bontottak széjjel-és borítottak, nem is egyet, többet, rétegenként a Jogar fölé a levegőégen; s ahol a különböző színű selymek egymásra kerültek – ott csillant fel nagy hirtelen az arany Jogar a napsütésben, aranyfonálból készült hálón himbálódzva; az inámbinám meg alászállt, s ahogy így alatta volt, a két nyakát-két fejét szétfele nyújtotta, a két lábát a tulajdon két nyakára tette s úgy húzta lefele, lábbal, a két fejét, hogy a két csőre a hasát verte: így alázatoskodott.

– Halljad, Ország! Mit mível az óriás inámbinám Őmagassága…?! – kérdezte fennszóval a szertartáspandijandi.

– Tiszteli Buzdugánia Jogarát, mely ezerhatszáz évig aranyos-kékbársonyos dutyiban pihent, hogy a mai nappal újra szárnyrakapjon, halljad Ország! – zendített rá kórusban jó félezer segédszerkispappandijandi, ez volt a responsorium.

– Halljad Ország! Van-e igazabb Buzdurály, nagyobb Ölyü, hatalmasabb Vércse, alázatosabb Kerecsensólyom, jogar-tisztelőbb Héja a legigazabb, legnagyobb, leghatalmasabb, legalázatosabb, legjogartisztelőbb, inámnál-inámabb és binámnál-binámabb Óriás Inámbinámnál, aki nekünk a Kétfejű…?! – harsant fel a magasban az újabb kérdés, folyt a szertartás tovább. Ezenközben az inámbinám dugóhúzóban lezuhant a Jogarra, a nyelét a balcsőre hegyére helyzte, és most mozdulatlanul lebegve, mint valami bambusznádon ingadozó nyerstojással, egyensúlyozni kezdett vele – szorongó százezrek lesték, félő volt, hogy elpotyogtatja.

– Nincs! Nincs! Nincs nála se ilyenebb, se olyanabb!

– Dícsértessék az óriás inámbinám! – felelték rá az örvös galambok, a túzokok, a vöcskök, a pandijandik. A nézőknek alant a tömegben leesett az álla; néhányan díszköpködést rendeztek a Szent Jogar előtt, amint illik; ismét mások éljenezni kezdték a senki előtt nem éljenző független buzdugánokat, éljen Buzdugánia!

– Éljen Nagybuzdugánia! – kiabálták a fiatalok, a vérmesebbje – vesszenek a gyáva nyivákok, a nyomorult dugyibárok, a sovácok, a skopácok, a kócok-mócok-mandulákok!

– Le Dináriával, vissza Tenegrót!

– A Kanelláriákat!

– Pityuzokot!

A népsokadalom, amely az események súlypontját képezi, és ösztöneit tekintve inkább a labdarúgásra figyelmez, a politikára alig-alig, most, a nagy országos ünnepen és a jogar-tisztelet révén nyakig süppedt a közéletbe; izgatottan tárgyalta az eseményeket, hogy mi-hová örvénylik és mik lehetnek a családi következményei.

Ott azonban, ahová a Jogar még el nem érkezett vagy ahol már elvonult, ott a madarak emberésszel felmérhetetlen arányú széltolásba kezdtek. Az események egyre inkább eposzi méreteket öltöttek.

Háznagyságú, hernyótalpas lokomobilokra töméntelen vitorlákat szereltek a madarak. Minden lokomobilba négyszázötven moa, emu, strucc, bezoárbulu és kazuárgülü volt befogva – azok repítették őket szédületes sebességgel a városon keresztül; a rajtaülők meg kórusban varcsogtak:

– Mi volt eddig Buzdugániában? Szélcsend – sipították a madarak. – Az elmúlás, az enyészet mozdulatlan levegőtömegei, a dohok, nyirkok, pinceszagok, penészillatok megrekedőhelye volt ez a pinceország –

– A legevő behunyta szemét és még a legyeket is lusta volt a farkával elhajtani! –

– Ha hideg volt, hideg, ha hőség volt, hőség: a levegőnek mindegy volt, mert a levegő itt a szélcsendbe beleszületett és ha elhunyt, hát csendes szélnélküliségbe halt bele –

– Egyszer-egyszer ha egy kétségbeesett buzdugán hazafi elszellentette magát – de mi volt ez a magukat-el-nem-szellentő szelek légióihoz? a katlanokban rekedt szellőkhöz? az őserdőkbe bilincselt füvelmekhez-és fuvallatokhoz?! –

– Még az uralkodó kontinentális szélrendszerek is elkerülik Buzdugániát; számukra ez terra incognita; vagy méginkább terra indesirata –

– De idenézzetek! Nézzétek! Most! Most! Szél kerekedik! a fák hajladoznak! a bádogtáblák zörögnek! a borbélyok réztányérjai átfordulnak rúdjaik körül! –

– Nézzétek, hogyan szakadnak le a szárítókötelek! hogyan futnak szanaszét a porban réklik-ingek-melegalsók! hogyan szaladnak, széltépett hátrahőkölők a kalapjuk után, amerre csak egy széltoló lokomobil elvonul: ez kell Buzdugániának!

– Ha Nagybuzdugánia élni akar, éspedig azon a szent helyen, ami csudálatos-és főnyereményszerű buzdugánságánál fogva megilleti, akkor széltolókra van szüksége! Nagy széltolókra!

– Ama ritka nagy, született széltolókra, amilyenek, mint minden tehetséges nemzetnél, oly sűrűn tették magukat emlékezetessé a buzdugán történelemben! –

– A darályok és a deregélyek, egyszóval a buzdurályok ma az egyedüliek, a csak-ők és csakis-azok, akik szárnyuknál, testi-lelki alkatuknál és hajlamaiknál fogva leginkább alkalmasak a széltolásra. Övék az érdem, hogy megindították az országos széltolás sziszifuszi munkáját!

– Nosza jösztök-jöveltek színtiszta buzdugánok, kiknek lelke velünk szárnyal fennen a magasban: seregeljetek zászlaink alá!

– Nosza jöveltek, toljátok a szelet!

– Ezzel a zászlóbontással hadat üzenünk a szennycsatornákban Szentheverde napját ülő levegőnek! a szellőztetéstől való félelemnek! a fülek huzattól való rémületének! az áporodásnak! a dohnak! a szél-és szellentés nélküli Buzdugániának!

– Ezzel a zászlóbontással új korszakot nyitunk Buzdugánia történelmében: ne csak szemtanúi legyetek, de széltolói is annak, hogy a madárországlás első esztendejében mekkora legyőzhetetlen erővel indul meg a kereszthuzat, a példátlan arányú széltolás és légvonat –

– Méltónak fogunk bizonyulni a buzdugán hőstörténelem feledhetetlen széltolóihoz – véreinkhez!…

Való igaz, a madarak oly hihetetlen arányú széltolást vittek véghez vitorláikkal, hogy amerre elmentek, több mint hétszázötven, egy-és kétemeletes háztető beomlott, a lépcsőház beszakadt, az ablaktáblák meghasadtak, a szárnyak betörtek és egyetlen pánton-vasaláson lógadoztak a falon, zuhanásra készen. Az ágyakat a hatalmas szélcsapás kifújta az erkélyekre, a párnacihák felszakadtak, a toll szétrepült, az erkélykorlátok az utcán hevertek, a kémény belepottyant a padlásba, a padlás pedig lezöttyent egészen a sárga földig. Tiszta sor – ez kellett Nagybuzdugániának, a madarak mozgalmában itt sok igazság volt és sokan örömmel üdvözölték a hétországra szóló széltolást.

Harmadnap egy foltos varangymadár kopogtatott be Bugyi ablakán, Bugyihoz, az egész szofta nagy megkönnyebbülésére: a Jogart hozta vissza. Egyelőre vége volt a jogartiszteletnek.

Bugyit is kellemesen lepte meg a Hivatalos Visszaszármaztatás, a gyönyörű darab, Buzdugánia világszerte ismert, híres, drága ékkövekkel kirakott Jogara fejedelmi csomagolásban, úgy került vissza a palotába, hogy azon karcolásnak, kopásnak, ütődésnek-használódásnak semmi nyoma.

Bíborcsíkos arany-ezüst papírba volt hengergetve, a papír vatta között, a vatta pólyában, a pólya gézzel átkötve, széles seb-tapasz rajta és az egész caklipakli egy meseszép, velencei-barokk tükörszelencében: a madárbarokk remeke.

Dr. Bugyi ki se bontotta – sajnálta pocsékká tenni a barokk csomagolást – visszatette az éjjeliszekrény alsó rekeszébe, ahol az ilyesmit tartani szokta, és meleg szavakkal emlékezett meg az óriás Kétfejűről, az inámbinám Őfőmagasságáról, akihez, úgymond, „örök barátság” fűzi.

Ó igen – ez az „örök barátság” úgy hatott a közvéleményben, mint az időzített bomba, sokan úgy érezték, most valami megoldhatatlan oldódott meg magától; és Dr. Bugyi is szerfölött örült, boldogságába mindössze az a kis üröm vegyült, hogy, nohabár-és nemdebár a madarak visszaszármaztatták pontosan, időre az ország Jogarát, az aktus alkalmával nemkevésbé udvariasan és melegen, de nyomban utána kölcsönkérték az Országalmát is.

– Mennyi időre? – érdeklődött Bugyi.

– Csak pár percre, nem fogunk beleharapni – felelte diplomatikusan a foltos varangymadár.

És Dr. Bugyi, mit volt mit tenni – odaadta. Nem hiszem, hogy volt életében baklövés, félrelépés, fuserálás még egy, amit utóbb annyira megbánt volna, mint ezt a bakot is félre-lövő fuser-lépést.

Hogy az Országalmával pontosan mi történt, ezt közelebbről máig se tudja senki: akárcsak a Jogarral, ezzel is, napokig tartó Országalma Tisztelet kezdődött, a nép annyi darályszónoklatot-deregélybeszédet hallott, mint amennyit az ezerhatszáz év alatt összesen se.

Hogy hol-merre mindenfele járt, gurult, repült, pottyant, zuhant és lendült-lódult az Országalma, azt lépésről-lépésre a napisajtó se tudta követni; tény, hogy az Országalma Tiszteletnek országos almahamisítás lett a következménye. Falvakban, vásárokon felütötte fejét ez a veszedelmes űzérkedés; szárított almalisztből és almadarából alma alakú golyókat sajtoltak, fűzőgépekkel mesterséges csutkát húztak a közepébe, a lyukat beragasztották, simára esztergálták, utána gépi úton felszeletelt fiatal kukoricaháncsból, spirál-alakban almahéjat ragasztottak rá, ezt a gépi készítményt mártógépekkel festették-szárították, fényezték-csomagolták és eredeti almásládákba rakták, selyempapír közé. Az ilyes-formán készített, hamisított almákat LEGFINOMABB ORSZÁGALMA, POMONIA ALMAFARM, BUZDUGÁNIA („best and finest Pomonia apple-jam, Buzhdughany”) felírással valódi almásládák közé csempészték és így a hamisítók hallatlan vagyonokat harácsoltak össze.

Az Országalma Tisztelet nyomán fellépő almahamisítás sok gondot okozott a kormánynak, Dr. Bugyit pedig egyszerűen megoldhatatlan problémák elé állította; rossznyelvek szerint az eredeti soha nem került vissza a palotába, a darályok almahamisítvánnyal kopogtattak Bugyi ablakán, és már ez a Visszaszármaztatási Szertartás is gyanús volt – otthagyták az ablakpárkányon és se szó, se beszéd, se cédula, annyi se, hogy félkalap – igaz, megint fényes madárbarokk csomagolásban; de Bugyi sohase merte megnézni, alápislogni, megbirizgálni, és – mint aki képtelen szembenézni a valósággal – bevágta az éjjeliszekrény alsó rekeszébe, ahol az ilyesmit tartani szokta.

Az almahamisítás teljesen tönkretette az ország almakerereskedelmét; pompásan szegelt-lécezett, kikészített hamisítványok, ládák-bálák százezerszámra árasztották el a vásárcsarnokokat, és az árak annyira leestek, hogy pár piculáért félkiló országalmát lehetett kapni – igaz, hogy az aztán olyan is volt.

Én ugyan nem kóstoltam egyetlen almahamisítványt se – a srácok azt állítják, lehetetlen, hogy elkerültem volna, akárhogy vigyázok: nincs kizárva, hogy amit két hete kaptunk az uzsonnához, az a három alma, ami egytől-egyig, mosolygó mesterséges héja alatt a csutkájáig rohadt volt és még a csutkájában is leltem egy kukacot, izegve-mozogva, ahogy ismerkedik a külvilággal – hát az lehet, hogy ez a három, ez országalma volt.

Hanem közeledtek a választások és a darályok számos törvényt, rendeletet, toldalékot-függeléket és szigorító záradékot vittek keresztül, ami nélkülük, Buzdugániában aligha kecmergett volna elő az idő méhéből: mind csak azért, hogy a választásoknál átütő népszerűségre tegyenek szert; gondolhatjátok, hogy tettek is.

Így pl. keresztülvitték a zsebkendők államosítását.

Minden zsebkendőt beszedtek holttól-eleventől – napokig folyt a zsebkendő-beszolgáltatási hajsza. A zsebkendőkre indigó bélyegzővel rányomták, hogy «ÁLZSEBKENDŐ: használatát az ilyen-meg-olyan évi-és számú rendelet SZIGORÚAN TILALMAZZA».

Ugyanakkor egy hét-és fél milimérfityiföld hosszú és jó hatodfélszáz bő hasznika magas, bazilikális Zsebkendő-Masztodont feszítettek ki a főváros fölött. Ez majdnem a földig lógott, még épp hogy át lehetett bújni alatta – de a széle elég alacsonyra lecsüngött ahhoz, hogy az ember az orrát kényelmesen belefújhassa.

Hogy mi volt mindennek az igazi oka – nem tudni; tény, hogy Buzdugániában, amióta az eszemet tudom, a hagyományos buzdugán nemzetgazdaság a nyersanyaghiányra berendezkedett hiányautarchia volt, és miután nagy volt a kereslet nyersanyaghiányban, az állam jónak látta, hogy ezt az üzérkedők és iparlovagok rovására csökkentse és hogy intervenciós áron némi nyersanyagot a piacra dobjon – tán épp ennek a nyersanyagnak az összegyűjtésére szolgált a fejünk fölött békésen lengedező és taknyosodó zsebkendő-óriás – de az is lehet, hogy más, mélyebb értelme volt: az állam minél közvetlenebb, minél bensőségesebb kapcsolatot akart létesíteni egyfelől az alattvalók, másfelől az állam exponensei között. Azáltal, hogy az államosított zsebkendő képében mindenkinek a szeme-orra előtt ott volt az Állami Harántcsíkos Nagyzsebkendő, ezáltal bárki, lett-légyen bármi jött-ment, anyjából-szalajtott, sehonnai, stb.stb., szinte magába az Államba törülhette a tutmáját – és nincs kizárva, hogy éppen ezt akarták elérni a darályság-és deregélység jogszakértői.

Meg kell vallani, átfogó észre valló nagy ötlet volt ez a madaraktól, ez a végeláthatatlan zsebkendő-lobogó. Ott húzódott hosszan a főútvonalakon, a tereken térült-fordult, a parkokban tovakanyargott; a vége a városon kívül csimbókra volt kötve, és ezt a két Állami Csimbókot egy-egy nehéz-tüzérséggel támogatott gyalogos hadosztály védte a buzdugán felforgató elemek csimbókoldóitól.

Felfele nézve nem lehetett látni mást, mint azt a roppant kötélzetet, ami az egészet a magas égen lógaszkodva odafenn tartja, és aminek a végén a főköteleket a talpukra, bütykükre, hüvelykujjukra, karomsarkantyúikra hurkolva, erőlködő szárnyverdeséssel-kapálódzással, a madarak légiója feszesre húzza.

Volt ott minden, óriás málinkó, mocsárgázló pucor, sárga vagy termetes pucor, lantfarkú hórihorog, lantfarkú tukán, csúfos vökörcs, hazai vagy buta nandu, négy hatalmas uhukámkám; azonfelül vörösnyakú irulpirulok, háromcsőrű irulpirulok, tokás irulpirulok, szőrösszívű irulpirulok, könnyen-iruló pirulok, orcinkátlan deregélyek, kis vagy pofikátlan böcék, galléros pojácamadarak, kígyászó füligcsőrök, gyíkászó sompolyok, rákászó füliglábak, aktázó jankák, iktató manyik, pályinkás üstinkék, színes széltolók, káráló tikmonyok, tövigláb kelepek, nurángok, pitták, niprák, haza nyakatekercsek, gubbaszok és szajkák – számra fölül a hatszázötvenezren, nem számítva az aprójószágot, a lórikát, a törpe tókot, a csöppke gyurgyalagot, a liléket, a kukókat; a pinyi ugattyúk, a kisdugaszok, a pöttömnyi kerettyűk, a rút vincellérek, rikácsok, huják, kanarkák, csicsörkék, a különböző díszpityuk, csíkos-, búbos-, örvöspityuk, pampulások és nádi düdük megszámlálhatatlan hadserege – ezek tartották a magasban, sűrű szárnycsapásaikkal a főváros csíkos-címeres zsebkendő-lepedőjét.

Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy bármi fejlett a repüléstechnika, a lebegéstechnika még van olyan hátramaradott, hogy a zsebkendő-lebegtetést ezidőszerint megoldani képtelen legyen.

Madarak nélkül – ekkora lepedő lebegtetése, ami egy másfélmilliós világváros fölött zsebkendőül szolgál és területe egy középbirtokkal vetekszik, s továbbá, egyáltalán, a zsebkendőnek mint olyannak az államosítása, a nyersanyag-hiányra spekuláló hiánydrágítók letörésére – ez és még sok minden más, darályok-és deregélyek nélkül tisztára lehetetlen volt.

Mindezt kezdték belátni az emberek, kezdtek róla nyíltan beszélni:

– Madarak nélkül mire mennénk?!

– Mire vinnénk, madarak nélkül?!

– Madarak nélkül hová lennénk?!

– Tudta a teremtő, hogy mit teremt, amikor madarat teremtett!

– Mi ne tudnók? Ezért vagyunk madáretetőnek teremtvék!

Ha valaki a hetedik emeleten ablakot nyitott, hogy (a zsebkendőcsáklyával – nagy türelmet és ügyességet igénylő, hosszas csáklyázás után – az ablakpárkányon állva) odahúzza orrához, zsebkendő képében magát az Államot, és teli orral nagyot trombitáljon bele – hát senki pitiáner, olyan, nem volt, aki sajnálta volna tőlük ezt a gesztust és futólagosan magasra lendített kézzel egy-egy intést-üdvözlést ne küldött, csókot ne hintett vagy néhány szelet kenyeret, krumplihéjat ne dobott volna fel, a magasba, a madarak felé.

De sem az óriás inámbinám, sem a kíséretéhez tartozó három huhukámkám meg a tizenkét pandijandi – senki nem vett részt a zsebkendő-lobogtatásban: ők a választás előkészítésével voltak elfoglalva.

Az új kormányrendelet országszerte kötelezővé tette a szegény és jobb sorsra érdemes háziállatok felruházását.

Hihetetlen tömegben árasztották el a darályság-deregélység kiképzett állatszabászai a vidéket. Csak magában Bruhahában, a városszéli majorságok, istállók, ólak, farmok és aklok körül nem kevesebb mint kétszáztizenötezer – vagy még annál is több nagy kurna, kis kurna, kebles lile, manyi, hujancs, hazai vagy tarka nyakatekercs, begyes hila, papadú és kakadály működött, nem számítva az aprójószágot, az ármányos liliket, a sok hamis hejőkét, kontyos récét, bruszlikosat és kötényeset, meg azt a rengeteg törpe irulpirult, amik mind-mind szebbnél-szebb állatkosztümök szabásával-tűzésével-fércelésével, varrásával-vasalásával foglalkoztak.

Látnivaló volt, a rendelet azt célozta, hogy a nemzeti buzgóság és a buzdugán hév kissé segítsen a természet különös belső törvényein, és határozottabban, szemmelláthatóbban nemzeti irányban, buzdugán irányban fejlessze, növelje-és örököltesse át az állatanatómiát – szolgálta ezt is, de meg azt is, hogy az állatöltöztetéssel és jószágainknak csinos ruhákban való járatásával fényesen demonstráljuk a világ előtt, hogy íme, Nagybuzdugánia a Föld egyik társadalmilag legrendezettebb országa, valóságos oázis, a nyugalom – a szoros értelemben vett karhatalmi teljnyugalom oázisa; Európa boldog és csöndes sarka, lugasa, elringató hintaszéke, és egyetlen nagyhatalom se legyen képes, ha megfeszül, akkor se, hogy kínos célzást tegyen Buzdugánia belügyeire. Egy olyan országban, ahol selyemben járatják a lovakat, ott ilyen, hogy belügy – nincs: ezt célozta a rendelet, eszerint készültek az első modellek és eszerint öltözködött Nagybuzdugánia háziállatvilága.

S lévén a buzdugán lovas nemzet, illő, hogy először a lovakról szóljunk. A csődörjének hosszúnadrág volt a divat, alatta kurta lógatya, a farkon-és a szügyön hozzágombolva a gatyahevederekhez; maga a nadrág vastag, de ruganyos, gummiból készült nadrághevederekhez volt gombolva, elől csattal, a szügyön és a has alatt sliccel, köröskörül nadrágszíj rajta dísz gyanánt, egyébként a lófark alatt hátulgombolós rendszerben.

A fekete pantallóhoz fekete dolmány járt, mely, lóról lévén szó, zakó-hosszú toldást kapott s ez az állat körül kényesen liffegett; a lódolmány vállcsontnál enyhén kitömve, hogy az állat buzdugánosabbnak látsszék, fölötte zsinórozással és díszgombokkal, elől, gombolásnál és a kabátujjakon gazdag fekete paszományok, atillásan, hurkolva, pitykegombok körül aranyozva és az egész liffentyű alsó szélén körül futtatva; nyaknál magas keménygallér a sörény alatt rejtettgombolással, elől a dolmányhoz csatolhatóan, rajta földig lógó fekete selyem nyakkendő-szalag csokorra kötve, végein aranyos rojtokkal-bojtokkal, egyébként mélyen a hajtóka alatt, az oldalán négy zseb, egy-egy nyeregzseb a takarmány számára zsinóros zsebfedő patnival és egy-egy szügyzseb, a bal szügyzsebben finoman és buzdugánosan elhelyezett-és begyűrt fehér – csipkeszegésű – selyemzsebkendő. Mindehhez pedig vagy fekete lakkpatkót, vagy vörös bőrsarutoldással ellátott, sujtásos-piros csizmapatkót lehetett viselni. (Esős idő esetére fülbujtatós kapucnit és ló-lódent írt elő a rendelet).

A kancájának magasan, állkapocsig felgombolódó nyakat, fehér vagy színes, selyem, imprimée vagy crèpe blúzt, esetleg szövetkabátkát színes és mintás aljjal, mindenképp azonban, térdeken vagy csuklónál, lábpókokon és lófarkon, tüllből vagy muszlinból ügyesen applikált sonkaujjakat. Ezek a színes, puffos ujjak nagy divat lett a kancák között, csináltak is hozzá a sörényre, sajátjából, sörénykendőket, és azokat tarka buzdugános főkötővel kombinálták – persze belül szatén béléssel és a fülkibújóknál beszegve enyhén bolyhos angoraszövettel. Ha az alj rakva vagy fodrozva volt, akkor a hasuk alá kaptak – ha sima volt és csak épp a szoknya széle volt a sajátjából behúzva, akkor combtájon kaptak kézimunkás, gobelines vagy himzett takarmánytáskát és fülre akaszthatóan valami egyszerű mokettanyagból egyszínű, alul selyempántlikás abrakolót.

A sokrészes glokniszoknya helyett a hátsó lábaknál kis ravaszsággal elől húzott, hólokból gloknizó, vagy pedig körül három-négy helyen szembehólban levasalt gloknik bővítik a szoknyát: egy-egy klipsz, picurka bubigallér a farokbujtató lyuk körül – de se virág, se masni. Az egésznek nagyon lezsernek kell lenni, csak nyeregtájon húzzák meg egy kicsit, hogy a kancaló-derék darázsderekat mutasson. Mutatott is, és merem állítani, hogy azóta nincs ország még egy, ahol ilyen ennivalóan teltkarcsúak lennének a kancák, és senkise csodálkozik a csődörökön, ha még a legkeményebb télben is, hóban-fagyban a karcsú, helyre buzdugán szoknyalovak láttára kidugják a szemüket a szőrmebéléses szemellenzők mögül és a puha báránybőr lókucsmát rágcsálva, nagyokat nyerítenek utánuk a nyerítő-nyíláson keresztül.

Télire a lovak – kancák és csődörök – prémmel bélelt, térdig érő panyókát kapnak, hason átszíjazva; a patákra meg – amelyiknek fázik – vastag kesztyűpatkót.

A tehenekre vonatkozólag a rendelet utasította a gazdákat, hogy a patákat – hasítottak lévén, manikűrözésnek kell alávetni, és ne gördítsenek akadályt a madárhatósági közegek útjába, akik a tehénkörmök állami kimanikűrözését és kárminvörösre mázolását országszerte foganatosítani fogják.

A szarvasmarhaállomány felruházásáról a rendelet hatalmas propagandával és országjáró „Vándor Tehéndivat-Bemutatókkal” gondoskodott. A tehenek általában pruszlikot kaptak, denevér-ujjasat valami színes csinvatból vagy kanavászból, a szarvukra hathasznika magas párta került – tükrökkel és mézeskalács-díszekkel teleaggatva, kétoldalt zöld batisztkötény függött csipkés széllel, a sarkokon darályhimzéssel, deregélyes mustrákkal, elől és hátul a tehénfarok alatt pántlikával összekötve; az uralkodó színek a sajtsárga, a gomolyazöld, a ciklámenvörös, a tőgypiros, a bocibarna és a sajtárkék.

A legnagyobb gondot persze a tőgytartó leszabása okozta. Buzdugániában a legtöbb tőgy lóg, mint az üres rongy, hogy a földet sepri – és egyáltalán, ilyen csupa-hajlat testrészt a deregélyek eddig még nemigen tapasztaltak. Végül, az a hatezerötszáz begyes ullár, begyes üvöllér, begyes réce, bruszlikos vadruca és begyes túzok a megyei nagygyűlésen, amit a tőgy-egybeszabás tárgyában tartottak, úgy egyezett meg, hogy a tőgyet begynek – szokatlanul nagy madárbegynek fogja fel, és úgy szabja, ahogy a begytartót szokás. Eszerint a tőgytartók műselyemből készülnek, annyi selyemtömlő, ahány tőgyről szó van, és ezeket a tömlőket feszes gummiszalagocskák a hason át a hátgerincre (esetleg a kiálló forgó-csontra, ha a tehén túl sovány) – és a hátsó fertályon át a fartőre erősítik. Sikerült is elérni, hogy a tőgyek az útról, amit sepertek, felkerültek a hastájra és akkurátosan feszülnek. Azért ne csodálkozzatok azon, ha a „KÉPES BUZDUGÁNIÁT” forgatjátok – hogy sehol a világon annyi festett körmű tehén kötényekbe-pártákba és egyéb ringyecskékbe-rongyocskákba belebujtatva nincs, mint itt – mert ezt itt kormányrendelet írja elő.

Ugyanígy ruhát kaptak a birkák, bárányok, juhok, kosok, ürük – fodros fehér, négyszárú gatyácskákat selyem-kreppből a matt oldalán, hátukra és mellső lábuk fölé kis gyolcs-ümög került, szarvukra pedig néhány szál árvalányhajat drótozott rá a darálylelemény, de mindjárt úgy, hogy az állat feje félrecsapottas legyen: így, árvalányhajjal, félrecsapva, határozottan pörgén néztek ki – az első, ami feltűnt rajtuk, semmi más nem volt, mint a pörgeség. S itt kezdett mutatkozni a rendelet áldásos hatása – a jószágok testalkatának szembeszökő elbuzdugánosodása; elemi erővel támadt fel az állatnacionalizmus és már a szaklapokban sem írták másként a fényképek alá, csak így:

HOSSZÚSZŐRŰ PÖRGEJUH, ÁLLAMI URADALOM, SZUTYOKVÁRAD

vagy:

NEHÉZGYAPJAS PÖRGEÜRÜ, ÁLLAMI PÖRGEJUHTENYÉSZET, DABAS

avagy:

KÖZÖNSÉGES ÁRVALÁNYHAJAS VAGY HAZAI PÖRGEJUH, FAJTISZTA PÖRGEJUHTENYÉSZTŐK, BESENSZEG, DÉVA-NYOMORVNYA

A kecskékről, zergékről, szarvasokról nemegyszer ugyanígy írtak:

HATHETES PÖRGEÜSZŐ, DUDARI ERDŐGAZDASÁG

vagy:

FIATAL PÖRGEÜNŐ, KÜLÖNÖSEN JÓL LÁTHATÓK SZARVDUDORAI KÖZÖTT A JÓL KIFEJLETT ÁRVALÁNYHAJCSOMÓK.

Másutt meg:

MEKEGŐ PÖRGEKECSKE, HIZLALVÁRY-HIRSCH ALOIS ÚR KECSKETENYÉSZETE, DÖBRÖGBÖHÖTTYE – látja, Luitpold bácsi, ezzel az Aloissal bizonyára névrokonok! – de felfedeztem rékliket, kendőket, begytartókat házityúkon, nemkülönben házilibán és házikacsákon.

Ruhákat szabatott a rendelet a sertésekre is.

Minden disznónak kivétel nélkül, mielőtt beáll a tél, egy pár lakkcipőhöz és egy pár sárcipőhöz kellett jutnia.

A disznókon egyébként a „felöltöztetést” befáslizással oldották meg a darályszabászok: az emsékre fekete bársony fáslik kerültek, egyik végükön a farkukba görcsölve, a másik végükön fekete selyemszegésű piros bársonypánt tartotta a nyakhoz, lazán, hogy az emse kényelmesen röföghessen, viszont annyira szorosan, hogy a himzéssel-csipkével élénkített bádog-moslék-védőt még odaszorítsa – alul két nagy csontgombbal és hajtókával, slussznál a leendő füstölt oldalas és abált szalonna fölött vörös rózsával bársonyból – az egész fásli végesvégig, köröskörül az egész disznó telisdedtele eredeti buzdugános kézihimzéssel.

A kanokra ugyancsak fásli, duplaszéles zsáknakvalóból, lenből, de legalább jutából, tokánál tokaszíjjal, csokorra kötött aranybojtos moslékvédővel, a rendelet szerint ünnepélyes alkalmakkor – pl. kondába kihajtásnál négyszárú bricsesznadrág, alul a főtt-párolt ördögbőr sonkavédők alá begyűrve. A mangalicák és hízósertések, a rákosan húsosodó kocák és zsírsertések a fáslik fölött viaszkosvászon dísz-mundért és sarkantyút viselhettek.

Aki csak ebben az időben disznótorra volt hivatalos, saját szemével-és szájával győződhetett meg róla, hogy egy olyan rendeletnek, aminek kibocsájtáskor az égvilágon semmiféle értelmét nem volt képes fölfedezni – ilyen rendeletnek is milyen áldásos következményei lehetnek, ha olyan bölcs és nagyvonalú kormány csinálja, mint amilyen Bugyié.

– Felséges ez a véreshurka, soha jobb borkorcsolyát! – mondták a vendégek a disznótor közepén.

– Az! De még mennyire! – felelte a házigazda: – azóta, amióta buzdugán kézihimzéssel telehintett feketebársony fáslit viselnek a hízósertéseim, kövér, hájtól himbálódzó hasukon bazsarózsával, azóta még az ízük is más!

– Más! De még mennyire! – dupláztak rá a tál körül: – azóta lágyabb, csiklandósabb, zsírtól csöpögőbb, s hogy úgy mondjam: buzdugánabb.

– Szentigaz! – ragadták nyakon a borosüveget, szesztestvérek: – azóta a májas májton-májasabb, a véreshurka hurkánton-hurkásabb, a kalabász pukkadozóbb, a hátszalonna izzadja a zsírt a szájban.

– Hát a sonkája?! – fordult oda sértődötten az előtte szólóhoz a torozók közül a szomszédja; majd átszellemülten hozzátette: – lehetnek párolt sonkák puhábbak, ízesebbek, kedvesebbek nyelvnek-és nyeldeklőnek, mint azok, amik lakkcipőben látogatják a pocsolyákat?

– És ez: ez a nevető-és gőzölgő csülök, amin alig egy-két napja még sarkantyú pengett?!

– Nézzétek ezt az oldalast: Bugyi bársonyfáslijától, Bugyi rendeletétől (-és rendeletére!) lett ilyen bársonyos, hékám!

– A számból veszed ki a szót (ha nem is az oldalast), pajtás: a kezem szájnak képzeli magát és a fogait keresi, ha hozzányúl!

– Ez a beszéd! Teringette fékomadta!

– Aki-mindenedet: ne vőnéd becsületsértésnek, ha megölelkezni találnánk, ecsém!

– Adj parolát s esküdjünk örök hűséget, jó ivócimborák: neki és egymásnak!

– Ide hozzám, aki buzdugán mindene van: prószit!

– Rest hasak zsámfutera beszéde: ne csak nyakaljátok a bort, legyen valami értelme is, ha már úgy vedeltek, mint a gödény. Vivát!

– Legyen vivát! Igyunk Bugyinak, Nagybuzdugánia egyetlen és igazán üdvözítő Főszoftájának a rendeleteire!

Úgy lett, amint mondva volt, ittak is, minden egyes disznótoron, és azonnyomban még díszköpködést is rendeztek neki, Bugyinak:

– Ki vonja kétségbe?! Még a kés is simábban szalad beléjük, disznótoron, öléskor!

– Még ártányok-emsék: ők is szívesebben veszik, amióta fényes ruhákban, sarkantyúikat pengetve mehetnek a halálba, Bugyi jóvoltából!

– Ünneplőben, kecsesen, maguktól szaladnak bele a hegyébe, ahol már tíz lépésnyire ég a szalma, hogy leperzselje a szőrüket. Éljen Dr. Bugyi!

– Éljeee-en!

Aminthogy ittak a szakadt gúnyájú, meggémberedett kocsisok is a bakon, lógó lafancaikban: ittak és koccintottak, aztán tisztelettudóan köptek Bugyira, valahányszor talpig felöltöztetett lovaik ügyesen szabott rend ruháira néztek – a prémmel bélelt panyókára, amin nem fúj keresztül a szél – és a kancák lábán a muffokra, amiben a paták el nem kékülhetnek a fagyó hidegtől.

Szakasztott így voltak vele a buzdugán parasztok; könnyes szemmel, hálásan gondoltak Bugyira, valahányszor teheneik bíborvörösre festett körmeire tévedt a tekintetük; össze-összegyűltek néhányan az istállókban és egy-emberként, imígyen szóltak – felszakadó sóhajjal:

– A jó Bugyi! – mondogatták hálatelten.

Nem győzték csodálni a tőgytartókat, amire a sajtárt fel lehet akasztani; koccintottak-ittak – és vigyázva, nehogy a trágyára köpjenek, teleköpködték a tehénistállót: Bugyira.

* * * * *

A falvakon, földeken, a városok utcáin-terein szabásminták hevertek szanaszéjjel, amit a darályok arrarepültükben kiejtettek a csőrükből és otthagytak:

mindenféle lólábak, szügydarabok, patanagyságok, tehenek hónaljméretei, tőgytartók szabásmintái, hólokból gloknizó vagy szembehólba levasalt glokni-szoknyák tehenes rajzai

divatlapok tele tollaskalapokat próbáló hízósertésekkel a tükörben, buzdugán népihimzésekkel nekiöltözött, négylábon járó zsírdobok

városi háziállat-viseletek – kecskeszirmok, lóvirágok, tehénlevelek, báránybojtok és ürürojtok tarkállottak: megtalálóik eltették, mint ereklyéket, és büszkén mondogatták:

– Látjátok, Buzdugániában valaha miket csináltak: mire voltunk képesek!…

Páratlan népszerű volt Bugyi és a szoftakormány. Az államhivatalnokok hamarosan megbocsátották a súlyos adóterheket, elvégre adóból került ki a fizetésük – de a darályok-deregélyek népszerűsége sem volt lekicsinylendő; mindenki előtt nyilvánvaló volt, hogy őnélkülük még ennyi se történt volna soha Buzdugániában.

Legfeljebb az zavarhatta volna meg a darályszabászok és a nép szép összhangját, hogy többhelyütt a hasított patájúak között, a rendeletileg keresztülvitt manikűrözés-és körömpirosítás makacs száj-és körömfájást okozott. Elvitathatatlan volt az is, hogy a jószágokra szabott-varrott ruhák elősegítették a fajnemesedést, a vértisztaságot – a buzdugánosodást meg ugrásszerűen vitték előre; nem volt ló, öszvér, szamár, juh, bárány, kos, ürü, kecske, gida, szarvas, ünő és üsző, tyúk, liba, gunár, kacsa, kácsér, disznó, süldő, emse, kan, koca, hízó és zsírsertés, nem volt marha, akinek a testén, a teste alkatán ne ütközött volna ki – rövid jószágruhaviselés után – a legszélsőségesebb jószágnacionalizmus; ugyanakkor azonban egy nyár alatt a rendeleti úton felidézett járvány elvitte Buzdugánia állatállományának kétötödét.

Buzdugánia sasbércein-kőszálain a kőszáli zergék, őzek-szarvasok között krónikus búskomorság és kóros tériszony lépett fel. A zergék – amik máskor szakadékokat szelnek át két kőszál között a levegőben és sohasem hibáznak – nem mertek fellépni egy lépcsőfokot; a sertésállományban pedig iszonyatosan elszaporodott a galandféreg. A jószágok nagynak-szélesnek hatottak kívülről, egyenesen zsírbombáknak néztek ki robbanás előtt – de belülről valósággal kiették őket a galandférgek. A lovak között meg országos epidémia lett a lóbokrosodás…

Mindeme zavaró körülmények azonban eltörpültek a szédületes eredmények mellett: elenyésztek-felszívódtak, és a szofta is, meg darályok-deregélyek is, megegyeztek abban, hogy ezek a sötét foltok még jól jönnek – kapóra jönnek majd: lesz mit rákenni a közös ellenzékre a közelgő választásokon.

A győzelem éjszakája

Tulajdoképp választási célokat szolgált egy másik kormányrendelet is – bár Bugyi tudja jobban, mit szolgált, nem láttunk benne tisztán. A kormány az egész országban elrendelte minden használt tengelyolajnak, kulimásznak, kocsikenőcsnek, stb., és az összes elócskult kultúrjavaknak a beszolgáltatását.

A kultúrjavak szétszórva hevertek buzdugániaszerte, és amíg mindet a fővárosba felfuvarozták, sok időbe tellett. Ezalatt akarta megépíteni a szofta a tengelyolaj-kocsikenőcs-kulimásztartályokat és a kulturértékhombárokat-magtárakat-raktárakat. Ami persze a lehetetlennel volt határos, lévén a felszállítás gyorsabb, szaporább, mint az építés; nap mint nap hatalmas tömbökben érkeztek a szállítmányok, a kocsikenőcs, a kulimász és a kultúrjavak, mielőtt kész hajlékok várták volna őket.

Napokig ott hevertek a rakodóparton és mosta őket az ólmos eső.

Voltak kultúrjavak, amelyeken elmosott minden kormány-igazoló-és helyeslő vonást – pedig épp emiatt hurcolták fel őket a választásra – voltak olyanok, amiket annyira lesikált, hogy szinte minden napvilágra került és lelepleződött rajtuk, ami egy szoftakormányra kínos. Alájuk lehetett nyúlni és – ha nem is volt szabad közelmenni: keresztül lehetett rajtuk látni, olyan átlátszóak lettek az esőverte kultúrjavak, és a szoftában, díszvacsorákon, izgatottan tárgyalták az elszabotált raktárépületek ügyét.

Hogy fogalmat alkothassatok róla, mi töméntelen elócskult kultúrjavat hordtak egybe és fuvaroztak folyamatosan, fel, vidékről, képzeljétek el, mi az, amikor az Inaj és az Iszaj összefolyásától lefele, mind a két part tele van tengelyolajjal, használt kocsikenőccsel, visszakapart kulimásszal és elócskult kultúrjavakkal – olyannyira, hogy még a hidakat is telerakják, mert a rakpart nem elég. Mi több, középütt már kezdik „emeletesen” egymásra rakni őket, részint a helyhiány miatt, részint meg hogy mentsék a szétázástól, mert magas a vízállás és a megáradt Iszaj a medréből ki-kicsap. Nem beszélve azokról a kazáncsőgubanc-forma fűzfánfütyülő rézkoloncokról, amelyeket vasúti tengelyen lehetett szállítani: hónapszám az állomásokon hevertek a zsúfolásig rakott mozdonytelelőkben.

Volt egy a kultúrjavak közül – egy hosszanti, elcsövesedett sovány – ez a közepén enyhén megduzzadt amolyan körbe-varacskos formán, ez tartotta össze a két félrészt és nem tudom, ha a repedések mentén valamelyik kettéhasad és a rapcsosa nem tartja össze a végeket, ugyan hogy fogják továbbra is a kultúrjavak között emlegetni; hogy fogják, az bizonyos.

Volt egy – ez egymaga a Bugyi-hídtól az Intézetig terpeszkedett, egész hosszában hatszázhatvan hasznika volt, horganyvályogból és arra az elefántra emlékeztetett, amely maga is elefantiázisban szenved. Roggyant vályogtömegét hatos sorokban, ötösével lebegve, többezer barátbukkó és ugyanannyi cincás darály vigyázta; repedezett horpaszát háromszázhúsz válogatott jakamár és ugyanannyi karmantyús buhu keringte körül szünet nélkül, hogy őrízzék a szétlottyanástól, legalább a választások tartamára. Továbbá:

két behemót, telegyömködött kocsikenőcstartály és hat visszakapart tengelyolajhordó közt, a horganyvályog elefánttal a túlparton, eminnen egy másik farkasszemezett a kultúrjavak közül. Ez lehetett úgy kétszáz bő hasznika és ötven boka bazilikális-magas, de csak harmadfél szűk boka széles: nem állt meg a lábán és eldőlt volna, ha ki nem pányvázzák. Milliom sárgaréz perselyébe ugyanannyi üres hüvelyt, a hüvelyekbe pedig lyukakat dugdostak: ebből a milliom üres lyukacsból állt, de hogy össze ne dőljön, kártyavárakkal merevítették ki, tűz-és saválló kártyavárakkal, amelyek talapzatát különleges nemespenész-aljtömbökre ágyazták és nem tudom, ha ez a kilencszáz hasznika hosszú penészalj a kártyavárromok alatt repedezni kezd és áporodott gomolyabűzt áraszt, fogják-e továbbra is a kultúrjavak között emlegetni – hogy fogják, az bizonyos.

Se szeri, se száma nem volt a kultúrjavaknak –

voltak gömbölydedek, de gömbörületükkel oly dupla-gömbölyűek, hogy – egy epiciklois mentén – állandóan gurultak és az ember sohse tudta, melyik oldalukkal áll szemben – és mind kultúrjavak

voltak sajtalakúak, a középen acéltengellyel és ólomkölönccel: kajlán böcögtek-billegtek-gurultak egy pont körül s jóllehet úgy tünt, hogy „mozognak”, még évek múlva is ott találta őket az ember, ahova letették – és mind kultúrjavak

voltak több milifityiszre tágítható laposságok lapidarice, kalodaszerűen két hatalmas lyukkal: az ember félórákat sétálhatott rajtuk körbe, átlépte és nagyot nevetett rajtuk; de ha egyszerre tímillió ember kezét beledugják a kaloda-lyukba, hát menten úgy megszorul, hogy senki mozdulni se tud – és mind kultúrjavak

voltak minden irányban szúró tövisesek, tele tüvencsekkel-szegecsekkel, dikicsekkel-szuronyokkal, belül zöld bársonnyal kárpitozva és párnázott ajtókkal, zamzam-bőrből, zöld rekeszekre osztva: ide csak azok juthattak be, akik a hozzá vezető behatoló rejtek-nyílást az acéltüskék között megtalálták – és mind kultúrjavak

voltak puhák, gombaszerűek. Ha a kíváncsiak rájukmásztak, elkezdtek izzadni, gőzölögni, hevülni, olvadni – s ugyanazt tették azok is, akik a hatása alá kerültek a tetején; aztán csurogva-fortyogva zsugorodni kezdtek, megráncosodtak, elsorvadtak-elpárologtak és csak az a dögletesen bűzlő fitymándi hártya maradt utánuk, egyszeri használatra – és mind kultúrjavak

voltak apróságok, pl. ólomtekék; aki a lábára szíjazta, többé nem tudott elesni, mert mire elesett volna, mint a Keljfeljancsi, lódult talpra: ám ezért a „biztonságért” cserébe a továbbjutásról kellett lemondania – és mind kultúrjavak.

A Bugyi-hídon túl azután már csak kocsikenőcs, visszakapart kulimász és használt tengelyolaj van, de annyi, hogy a tartályszűke végszükségében a darályhatóságok kénytelenek voltak az Inaj és az Iszaj összefolyásánál szükséggödröket ásatni, több köbmilifityisz űrméretű derítőgödröt. A tátongó „derítőgödröket” belül aztán tejszínhabbal, tejszínnel, föllel, savóval és más, jókedvre derítő tejtermékkel – tehát közismerten erősen darályos kötőanyagokkal bebélelték-kicementezték és ebbe gyűjtötték kondérszámra a használt tengelyzsírt. Mondják, ezek a tátongó derítőaknák éjszakára íróval bekent pallókkal voltak befödve, de pallószűkében hiányosan – és minden éjjel öt-hat törvényke, unka és egy-két begyes lile az őrzésükre rendelt darálydandárból beleragad és ott leli halálát.

Ha valaki végigkémlelt az áradó Iszajon, aminek ki-kicsapó hullámai be-besepertek és el-elsodortak néhányat az apraja-kultúrjavakból, látta azt a rengeteg hordót, tömlőt, tartályt-és tartályvaggont, ami mind színültig volt kulimásszal, végignézett a darályság-és deregélység milliós hadseregén, amint keményen fel-alá repülnek az őríznivalók fölött és gondolatban még hozzávette azt a tömérdek kulimászt és elócskult kultúrjavat, ami a pályaudvarokra tengelyen, a rakpartokra uszályokon most van beérkezőben – neadjisten, hogy rájött volna, vajon a választások alatt mit fognak kezdeni ennyi ócska kocsikenőccsel és az elócskult kultúrjavak rakpart-hosszú rakaszaival…?

A dologban csak a vak nem látta, hogy a darályoknak túltengő szerepe van, a srácok mind azt mondják, frankó, ez is, mint nálunk minden, tisztára darálykezdeményezés: csak a darályok adhatnának felvilágosítást. Egyszer mi öten, srácok, a Kocával végigjártuk a rakpartokat, a Dagi le is ment, hogy kipuhatolja az őrderegélynél a dolgot.

– Hagyjad, Hájas! Szóba se állnak veled! – kiáltottuk utána; de ő csak ment.

Lent odalépett az első hazai nanduhoz, amelyik egy tizennégy emeletes kulimászhombár bejáratánál őrt állt, és leguggolt hozzá, úgy kérdezte:

– Az Iszaj és az Inaj amit az ár bemosott, tele van a kultúrjavak törmelékeivel. Veszni hagyják?

– Hagyja a ragya.

– Nem próbálják kifogni?

– Próbálja a ragya.

– Mert hát, elvégre: kultúrjavak!

– Ott is azok, a víz közepén, ahol csücsükélnek.

– És ha eláznak?

– Tűzbe megyünk értük: azt igen. De vízbe nem – vágta rá kurtán a hazai vagy buta nandu.

Összenéztünk a srácokkal. Nem is olyan buta ez a buta nandu.

Hanem a Koca, aki, mint minden hájas, javíthatatlan idealista, tovább faggatta:

– És ez a ménkű sok öreg tengelyolaj meg visszavakart kocsikenőcs itt egyrakáson: mit csinálnak ezzel a tömérdek kulimásszal? Hiszen Európának nincs annyi Tengelye, Buzdugániának annyi kocsija, beleszámítva a babakocsikat, pótkocsikat, járgányokat is, amire ezt mind rá lehetne kenni…!

– A rosseb aki megeszi: szakasztott így vagyunk a kultúrjavakkal is – somolyodott el ez a hazai, fanyar vagy buta nandu, és szemében a Góbé sivatag ősi buzdugán szomorúsága csillant meg, amint megismételte: – szakasztott így.

Még mintha mondott volna valamit, de hirtelen a levegőbe emelkedett és átszállott a másik partra, ahova szólították.

– Hogy mondja?! Mit mond?! – üvöltött utána a Koca, és a füléhez tartotta a tenyerét.

Hogy úgy igaz-e, ahogy mondta és igazán azt mondta, amit a Hájas hallott – a jó ég a tudója. Igaz volna? Szakasztott úgy vannak a kultúrjavakkal is, mint a kulimásszal, aminek a felhasználására kicsi Buzdugánia kocsiparkja? Örök rejtély marad. Kukkot sem értettük, mit kaját vissza a darály, amikor felröppent; a Koca tódít, hogy értette: frászt értette.

A Koca azt mondja, a nandu azt mondta: Bugyiék is, a darályok is, közös erővel azért fuvaroztatták fel a kultúrjavakat, hogy a választások alatt a közös ellenzék ellen egyesült erővel mehessen a kultúrjavakra való hivatkozás.

A Koca úgy beszél, mintha Buzdugániában a kultúrjavakra való hivatkozáson alapulna a szoftauralom, a választások alatt az összes kultúrjavaknak kényelmesen a szofta, a tunyákok kezeügyébe kell esniük, és ezért vitték keresztül rendeletileg az országos kulimászgyűjtést-és beszolgáltatást, hogy a kultúrjavakat szállító tengelyek ne nyikorogjanak és legyen elegendő tengelyolajuk.

Hogy az legyen – rajtaütés-szerű meglepetés! Megfutamítani az ellent!

Ami persze színhülyeség, a Hájas annyit ért hozzá, mint Bugyi a vályogvetéshez; mert ha ez így volna a kultúrjavakkal, akkor annak a jó harmadfélszáz tehervonat-szerelvényre való nyissznyasznak kellene ott heverni az Iszaj mellett a rakpartokon; hiszen ki ne tudná, hogy Buzdugániában ez az, amire a szoftakormány hivatkozni szokott – tiszta sor, hogy a nyissznyaszok a legősibb buzdugán kultúrjavak.

A válságos időkre való tekintettel még számos más rendelet is kijött, de mi már nem voltunk képesek követni őket, mert egyszercsak felvirradt a választások hajnala, a jó népnek az urnák elé kellett járulnia és döntenie Buzdugánia további sorsáról.

Nyakig ültünk a választások előcsatározásaiban, és annyi volt, hogy nem győztük a szofta hivatalos beszédeit bemagolni – nekünk ugyanis a kortesbeszédeket kívülről kellett hallgatni, ami nem kicsi dolog.

Hihetetlenül felkészültek, a szofta is, a madarak is, meg az ellenzék is. Mondják, a szofta még soha választásokon ilyen görcsösen nem ragaszkodott a győzelemhez, mint most: Buzdugánia ezerhatszáz éves valamije forgott kockán (hogy mije, azt elfelejtettem). Még kutyákat is idomítottak, hogy szavazni tudjanak, és ha minden kötél szakad, kutyafuttában keresztülviszik a választójogi törvény ebzárlat-feloldó módosítását: a szavazásra képes kutyákra való kiterjesztését – hogy majd az idomított szavazókutyákat az urnák elé csalják egy szelet pacallal: kétlábra állva leadni voksukat.

A legfeltűnőbb azonban az a változás volt, ami darályokon-deregélyeken végbement. Aki még emlékszik bátortalan filozófiáikra – arra, hogy számolni se tudtak, mert nem volt a beszorzáshoz bátorságuk – meg hogy milyen maguktehetetlenül, alvarepülve és röptébenalva vesztegették a drága idejüket, hát az most nagyot nézhetett.

Nekiszilajodtak. Vad választási kampányba fogtak. Nekik voltak a legvakmerőbb plakátjaik.

Az egyiken pl. egy csőrmadár, az elefántcsőrű bölömböce, éles, hosszú, szörnyeteg csőrével épp lecsap a nemzetközi szovverzivizmus rémült fejére: frankó volt, lelkesedtünk érte. A Hájas persze kifogásolta, szerinte ekkora szörnyeteg csőrrel repülni nem lehet, a valóságban hónapokig a porban heverne, ha meg nem szánja öt-hatezer megtermett kuhi vagy bese és fel nem emeli közös erővel ezt a kórosan elcsőrösödött vörösbegyet a levegőbe… A hájas pimaszt a srácokkal elvertük érte, de hiába: azt hiszi, csiklandozzák.

Volt egy másik plakát, még ennél is meggyőzőbb, annak a kedvéért egy ilyen kelepelő kurnára szavaztam volna (de hogy még nem tettem le mind az összes középosztály-vizsgát, hát nincs szavazati jogom:) csuda csőrigláb kelepet ábrázol a tó szélén, a vízre ráírva BUZDUGÁNIA, a darálykelep féllábon áll, a másik lábát felhúzza és abban a békának ábrázolt nemzetközi szovverzivizmust tartogatja, hogy majd megeszi, csak előbb eljátszadozik vele, de a csőrében már van egy, előbb azt kell elfogyasztania –

– Undok, hidegvérű varangyok ezek a szovverzivisták – jegyezte meg a Koca – de hát mit gondoltok, azzal, hogy itt ezt a kettőt bekapja, megakadályozza, hogy a tóban az ebihalakból újra békák legyenek…?!

Megpokrócoztuk érte a sehonnait.

Járjuk Bruhaha utcáit és mit látunk, mit nem: a kiterjesztett szárnyú Kétfejűt, és alatta öles betűkkel a FELHÍVÁST, ahogy az óriás inámbinám maga épp tollba mondja.

– Irtó ügyesek! Van itt ész! – mert ez még magát a Kocát is levette lábáról: – Irtó firkásak: így kell taktikázni!

A srácokkal úgy olvastuk, odaragadva: lám, ahogy ezek a darályok – vagy ahogy most nem győzik ismételni, buzdurályok – kiaknázzák, hogy a kutya sem ért darályul: felhasználják az idegen nyelv rejtélyes, lelkesítő hatását. Micsoda taktikai mesterhúzás! Ráadásul nem sokat majréznak, merik nyíltan kiragasztani az ilyen parázs szövegeket:

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Bussdaraiene!

Gibsta Fiederschaff, hiedass äussistieri Verjehuldijunj, äuerche sammt – unjepflinnjije Pfunnich – uffi sparotzichpoldije Säuvieh jepornijet!

Hiedie äu spantalöse Peumprinkunga uffi Machzermächjepühl, somie verunjejlimfijende Puppili schierli krummjebeinijet unti Pfirtipfalz – äuerche jekrocchh

Bussdaraiene!

Hiedie staffele Prachkraff äu Poldilübde uffi: Pluntijemeinschaff, Rocchhlijemeinschaff, Machbemehrjemeinschaff, Üppilimach unti Prächtilimach äuerche sammtunjepflinjije Pfunnich: Daraiene, Bussdaraiene

– äuerche Pfichmach Hiemie POLDILÜBDE! Kroochtzeuch POLDILÜDBE ERKOREN!

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Halvány fogalmam sincs, hogyan fordíthatnánk ezt le akár buzdugánra, akár a mi nyelvünkre; de abból, hogy olyan rettenetesen tetszett a nőknek, arra lehetett következtetni, hogy a madarak az uniformisok létszámának a megtízszerezését követelték, vissza a Pityuzokot, a dinárok kiirtását, Dinária felégetését, a sovácok és skopácok levesbeaprítását apránként és Nagybuzdugánia nagyhatalmi állásának négyezer év és négyezer milifityisz körzetben, előre-és hátra való elismertetését – persze mindezt darályuralom alatt.

Végeredményben a szofta is ezt akarta, jóllehet szoftauralom alatt, és az egész választás nem is igazán egymás ellen ment, mert végcélja tök-ugyanaz volt: a minden néven nevezendő ellenzéknek, a nemzetközi szovverzivizmusnak Buzdugánia határain túlra szóló, világraszóló és egyszer-és mindenkorra szóló megbuktatása és a sárga földdel egyenlővé tétele. Egy pillanatig se kételkedtem benne és a lapok is ezt írták, hogy ha semmi, de ez – ez akármikor, akár félkézzel is: megy, menni fog. Ment is, mint a parancsolat.

Csak az nem megy máig se a fejembe, hogy ha a darályok és a szofta tunyákjai egy-listán indultak – mert egy-listán indultak – akkor miért kezdtek a madarak olyan energikus suttogó propagandába, ami Dr. Bugyit hökkentette meg a legjobban (és kellett is hogy meghökkentse, „nem így alkudtunk” alapon).

Buzdugániaszerte szanaszéjjel szálldostak ezek a bülbülnél kisebb madarak, a bülebülék, fülbesúgták a belesúgni valókat és azzal, mielőtt még odafordulhatott volna az ember, hogy mi volt ez, verespoc vagy csőricse, pirók vagy lülüke – már azt se tudta, a bülebüle merre tűnt.

Hazugság, hogy Buzdugánia ezerhatszáz éve szoftaság: valójában muftiság volt a legutolsó évtizedekig egész Buzdugánia, és csak Bugyi dinasztiájának az érdeke, hogy az ország továbbra is a szoftaság járma alatt nyögjön – így sugdolództak a bülebülék. Idézték Mocsokhy Floribeus meggyesrendi szerzetest, aki közel félezer évvel ezelőtt Zsámfutera Máté udvarában járt és emlékirataiban másként nem is emlékezik meg a Nagy Muftiról, mint a Mufti, a Nagy Mufti, a Főmufti, Buzdugánia legkeresztényibb, legmuftibb uralkodója; sőt, mi több: Floribeus Atya a Mocsokhy-Emlékiratok elején még külön megemlékezik róla, hogy Nagybuzdugánia államformája ősidők óta a fontolmányos, korlátlan muftiság.

Sok szól amellett, hogy a szofta meghamisította (átszoftásította) a történelmet, és amit így neveznek, az nem egyéb, mint egy csomó „dokumentum, mese és egy halom lovas-szobor – amiknek bizonyítaniuk kéne hazugságokat”;²⁷ a Koca köti az ebet a karóhoz, hogy ez így is van, de én már nem hiszek el semmit ennek a Hájtömegnek – inkább abban kell hogy legyen valami szemernyi igazság, hogy minden rossznak az oka egy-és ugyanaz, és valóságos ezerhatszáz éves átok Buzdugániában ez a szoftaság, az egész szoftáskodás még átoknak is idejétmúlta, és azonnal minden jóra fordulna, ha szoftaság helyett muftiság lenne az ország.

Ezt kegyeskedtem elébetárni a Kocának a padban, azzal, hogy „add tovább”. Nem adta, mert elmélázott rajta:

– Én meg ammondó vagyok, hogy ha már egy idejét múlta átok és egy korszerű átok között kell választani, hát akkor inkább a korszerű nehezedjen Buzdugániára, hapsikám.

Nemigen értettem, mindenesetre a pofleves kijárt neki. Hanem az ide-oda cikkázó bülebüléknek hála, a suttogó propaganda irtó sebesen terjedt az országban. Reggelre kelve a tanyasi viskók csakúgy, mint a fővárosi bérkaszárnyák: a házak falai tele voltak firkálva ilyen felírásokkal:

„MUFTIT!”

„MUFTIT BUZDUGÁNIÁNAK!”

„LE A SZOFTÁVAL! ÉLJEN A MUFTISÁG!”

„VESSZEN BUGYI! NINCS SZÜKSÉGÜNK BUGYOGÓRA”.

„BUZDUGÁNIA KINŐTTE A BUGYOGÓT!”

„MIFÉLE DOKTOR? LÓDOKTOR? KI EZ A DR. BUGYI…?!”

„KURUZSLÓ! MÁSNAK KURUZSOLJON, NE BUZDUGÁNIÁNAK!”

Hiába kerepeltek a lantfarkú kajdácsok, hogy a madaraknak semmi közük ehhez a galád és orvul támadó propagandához, és ha bármelyiküket a madárdandárból Harmadik Hatalom megvesztegette s ez rábizonyul, hát az ebadta bitangját ki fogják szolgáltatni a szoftának.

A jó nép az ilyen kajdácsnak ha nem is a szemébe, de a lantfarkába röhögött: senki sem hitte szavukat sem, annál kevésbé, mivel a bülebüléket ők se merték elhessegetni – amazok mind többet, többfele és egyre hangosabban suttogtak. A cáfoló kajdácsok akkor már a falnak cáfoltak, amikor végképp lerántották magukról a leplet, mihelyt sor került arra az emlékezetes madárdandár-tüntetésre és a gúnárpandijandi rögtönzött beszédére, amit a madártömeghez intézett.

Aznap már kora reggel óta gyanúsan élénk volt az utca.

Többhelyütt parázs veszekedésig fajultak a békés eszmecserék. De mihelyt az esti órák beálltával a sötétség a segítségére sietett, az embertömeggel egyszerűen nem lehetett bírni. Kövek repültek a kirakatok és a kávéházak táblaüvegeibe, ahol a Főszofta diadalképmása díszelgett, és a Parlament körül a népáradat már olyan fenyegető magatartást tanúsított, mintha meg akarta volna szállni az épületet.

Már nem emlékszem pontosan arra a szóáradatra, amit a népáradat előtt a gúnárpandijandi elvészkárogott, tény, hogy mind nagyobb lelkesedést váltott ki, ahogy a néphangulat a forró izzásig hevült. Ennek fő oka az volt, hogy jól tudta mindenki – a darályok csak törik a buzdugán nyelvet; és ez a pandijandi (egy, az óriás inámbinám közvetlen környezetéből való, kölyökgólya-képű, pofára hízó gúnárpandijandi), nem kímélve a fáradságot és dacolva a veszéllyel, hogy darályos károgása nevetségbe fullad: buzdugánul beszélt, hogy majd beletört a csőre.

A nap hőse azonban a kerecsendandár volt. Mint tömegmozgatók és népszervezők, a kerecsenderegélyek valósággal tömegőrjöngést vittek véghez: újra meg újra elröpültek a térről, s utána alacsonyan szállva, mint valami összesöprő légroham, úgy tértek vissza a Parlament elé – hogy összesöpörjék a jó népet. Soha annyi jótét lélek – olyan, akit nem érdekel a politika – még nem ácsorgott a Parlament előtt, mint aznap este. A szónokló gúnárpandijandi nyelvével együtt a zápor is megeredt – de mekkora zápor! – előkerültek az esernyők, és az átnedvesedett esernyőerdő fölött ázott tollaikkal, csuromvizesen, zárt sorokban szálldostak a madárdandárok. Ezrekre menő darály-és deregélytömeg gubbasztott a Parlament tornyocskáiban-íveiben-padlásablakaiban, roskadoztak a párkányok az ereszek alatt és roskadozott a főkupola a Kampó körül tésztává sajtolódó darálysereg súlya alatt – félő volt, hogy lehúzzák magát a Kampót, amin a főkupola felakasztva lóg és összeomlik az egész…

Szemtanúk szerint a madárseregszemle látványa-és döreje olyan volt, amivel a buzdugán rög most ismerkedett először: rengett a levegő a darálylégiók katonás-ütemes szárnycsapása alatt, és a buzdugán rög véráztatta harcmezeje, a Föld is felmorajlott, amikor a szárnyaterjegető gúnárpandijandi hét-öles csőrét eltátintotta és elkárálta az ősi buzdurály köszöntést:

– Az ántiját! Ti mind, ti darályok és ti deregélyek, egyszóval ti buzdurályok, vagyis buzdugánok, az Inajon innen és az Iszajon túl! Figyeljetek rám, halljátok szavamat.

– Halljuk! Halljuk! – vijjogták az üvöllérek és a hamis hejőkék mindenfelől.

A gúnárpandijandi mindjárt a vastagján kezdte:

– Egy országot – – –

Szavai belevesztek a madárdandárok harci ujjongásába.

– Uuuu-úgy vaaa-an! – röppentek fel az albatroszok, a bobinkók, a gülük: – Or-szá-got! Or-szá-got! Hoci azt az országot, ide azzal az országgal, az ántiját neki!

– Ántiját!

– Ántiját!

– Ántiját!

– Ántiját!

Rázendítettek ütemes döngéssel az ugattyúk, a nádi kerettyűk, az ullárok, a fúk, az üvöllérek: a Parlament előtti tér percekig visszhangzott az ősi buzdugán köszöntéstől.

A gúnárpandijandi azonban felszökkent és oly magasra röppent, hogy szinte a felhőszakadás fölé emelkedett és eltűnt a szemek elől; utána nagy hirtelen, siklórepüléssel lezuhant a Kupolakampóra, amin az egész főkupola és képes értelemben egész Buzdugánia függött – és ott, azon, szoborrá merevülve: megállott.

Hipnotizált.

Halálos csend lett, és még a leejtett gombostű, ha lett volna, az is visszafojtja a lélegzetét.

– Egy országot – (mennydörörgve) – ÖSSZEÁBDÁLNI – (súgva) – csak ÁTABOTÁBÓL lehet. Jó államegybeábdálók pedig csak azok lehetnek, akik jól tudnak KIAKOLBÓLINTANI. Mit csináltak őseink, hősvéreink végestelen végig az ősbuzdugán vértörténelemben?! Mit csináltak azok a Nagy Ábdálók, mi mást, kérdem én, mint hogy, mondom én, vasakarattal őrözték az ősi Nagy Átabotát és akárkit, de akárkit, úgy-de-úgy kiakolbólintottak, hogy a lába a taknyát, ő maga a földet nem érte, amin csúszhatott volna: történelmünk a süllyesztőt megtagadta tőle.

Ekkor a gúnárpandijandi a Parlament fölé terjesztette roppant szárnyait, lelapította a farkát és felborzolta fejetollát:

– Itt nem elég kárálni róla – kárálta

– Itt nem elég varcsogni körülötte – varcsogta

– Itt nem elég kelepelni rája – kelepelte

– Itt nem elég kanarizálni alatta – kanarizálta

– Itt nem elég csiripelni felőle – csiripelte

– Itt nem elég kukorékolni feléje – kukorékolta

– Itt nem elég kotkodácsolni fölötte – kotkodácsolta

– Itt nem elég károgni mellette – károgta

– Itt nem elég varcsogni beléje – varcsogta

– Itt nem elég vijjogni ellene – vijjogta

– Itt nem elég kakukkolni alája – kakukkolta

– Itt nem elég csivitelni mögéje – csivitelte

– Mert itt minden csak: félrekántálás, melléümmögés, csütörtökötdürgés, harkálykopácsolás, itt az ántiját – – –

– Ántiját! Ántiját! – harsogta hatalmas körben a darály-özön; és rá, dörögve, a térről, felcsapott a visszhang:

– Á–IÁ! Á–IÁ!

Elkövetkezett a pillanat, amikor a gúnárpandijandi meghirdeti, mi a teendő – mi az, amire szükség van:

– Itt csak egy nagy átabotából egybeábdált országlás, egy vérrel-és vassal keresztülvitt megacélozás – egy vaskezű kákompillizmus, egy jólirányzott kiakolbólintás az, ami segíthet: ez az, amire itt, ma, most szükség van!

– Á–IÁ! Á–IÁ!… Á–IÁ! Á–IÁ!

Belereszketett a záporeső, szavait elnyelte a tömeg zúgása, a vérrel telefutott pirospozsgás keblekből hatalmas éljen szabadult fel, percekig zengett a tér az éljenzéstől és az ántizástól, míg a szónok végre folytathatta:

– Amire itt szükség van, az ama ősi-hősi, eltussolt-és letagadott, lecsalt-és elszemfényvesztett, ezerhatszáz éves buzdurály muftiság.

– Muftit!

– Muftit nekünk!

– Muftit az ántiját! Nem kell Bugyi!

– Tőle senyved Buzdugánia: húzzátok le az ország lábáról a Bugyogót!

– A palota elé!

– Szedjétek elő az ágyából!

– Nekünk többé nem Bugyink!

– Nem tűrhetünk többé bugyogót az ország testén: mindnyájunk szégyenéül!

– Helyes! Országot összeábdálni csak átabotából lehet!

– Úgy van!

– Bugyi nem ábdál: nem tud!

– Bugyi a vaj az ország fején!

– Bugyi a züllőfélben lévő Buzdugánia!

– Bugyi a lejtő!

– Meddig tűrjük még? Egyik kezünk meddig bírja lefogni a másikat, amelyik ökölbe szorul?!

– A palota elé!

– Úgy van! A palota elé! Kiakolbólintani!

– Kiakolbólintani!

– Az ántiját annak a Bugyinak!

– Ántiját! Ántiját! Ántiját!

– Á–IÁ! Á–IÁ! Á–IÁ!…

Már népszónok is akadt, aki a tér sarkában, egy gázlámpáról, beordította a vezérszólamot a népnek:

– Vágjátok, mint a szalámit: minél vékonyabb szeletekre!

Ezt aztán átvették, ez hangzott innen is, onnan is. A tömeg tombolni, a zápor szaporázni kezdett s belőle országos jégverés kerekedett.

Hogy a jégeső elől menekülőben, vagy a gúnárpandijandi tüzelő szavainak hatására – nem tudni. A tömeg meglódult és – a szélein leszakadozva – megindult a palota felé, amelyben Dr. Bugyi székelt és kalapáló szívvel a díszmellénye alatt, stopperórával a kezében, a szoftaság másodperceit számlálta.

A palota felé menet a darályok milliói telepedtek a tönkreázott esernyők hegyébe; a csőrükkel megragadták és hatalmas szárnycsapásokkal húzták őket a palota felé: aki nem akart lemondani az ernyőjéről, az követte őket.

Az esernyőáradat élén, az alatta marsoló népáradathoz intézve szavait, égnek meredő tollaival és felborzolt szárnyaival hadrálva, röptében tovább öntötte beléjük a forradalmi szellemet a nagy kangúnár, a kanpandijandi:

– Hol vannak az ős buzdurályok világraszóló utódai, az igazi Dibdábok, a Nyámok és a Nyimek, a hatalmas Renyhek, a szilvániai Slampok, a Dudvándyk, Parajondyk, hol a hadrekelő Himpellék, a Rakonczák, a Dugák: hol a Dugák, akik annyiszor dőltek önnön kardjukba, hol, kérdem én, hol vannak eme dicsőknek ama ma is méltó utódai? Nézzétek Zsámfuterát, akinek főmuftisága egész Európát beragyogta és három tenger mosta trónzsámolyát…? Lehet elképzelni szárnyak nélkül ezt a fennen-szárnyalást…?!

– Szárnyat nekünk! Szárnyat! Szárnyat!

– Mert voltak annyira darályok, amennyire buzdurályok: azért! Mert legfőbb gondjuk volt: hagyományosan kiakolbólintani: azért! Mert nemcsak hogy volt a pucájukban vér, de minden egyes buzdurály olyan volt, hogy csupa puca s abban csupa vér: azért! Mert buzdurályságukban muftiskodtak s úgy ábdáltak országot átabotából és nem másképp: azért!

– Népi szárnyat a nemzetnek!

– Nemzeti szárnyat a népnek!

– De! De: elsősorban-és mindenekfölött mert MUFTIK voltak: azért! MUFTIK, ezerszer MUFTIK! Minden porcikájuk hadüzenet volt a szoftaságnak: azért!

Innen kezdve a nagy kangúnár pandijandi-hangjait elnyomta a jégverés záporozása az ernyőkön, vagy méginkább az a hadilárma és vérre szomjazó zaj, ami a palota felől idehallatszott és még a jégverést is túlharsogta. A buzdugán nép olyan, hogy birkatürelme van; hanem aztán ha egyszer kihozzák a sodrából, akkor: van jaj-anyám, nesze-neked, csihipuhi, dádá, nemulass, haddelhad: rettenetes haragjában.

Vadul tüzelték egymást a közemberek a palota előtt, amely az utolsó ablakig el volt sötétítve. A palotaőröket ártalmatlanná tették a deregélyek: hétöles pokrócokat ejtettek rájuk a magasból; koromsötét szakadt föléjük – a tömeg a fekete pokrócokra rászaladt és nem adott nekik levegőt mindaddig, amíg hangosan nem pocskondiázták Bugyit és nem éltették a muftiságot.

Valójában a madarak szervezték az egészet, de értettek is a szervezéshez:

– Jelszót az utcának! – adta ki a parancsot egy zömök bezoárgülü, a főfő ramazuri-irányító – Vezérszólamot a népnek!

Volt szó többről is. CSAK AZ ÜSTÖKÉT, HOGY MEG NE SÁNTULJON – ajánlotta egy hazai vagy buta nandu. SZABADÍTSÁTOK MEG BUZDUGÁNIÁT A SZOFTASÁG SZÉGYENÉTŐL – ezt egy búböce

BUGYI, BUZDUGÁNIA SZÉKREKEDÉSE – ajánlotta egy makimadár

LE A BUGYOGÓVAL! GATYÁT A MUFTINAK – ajánlotta egy gatyástyúk

A KAMPÓRA BUGYIVAL, A KUPOLÁJA ALÁ – javallta egy izgatott hórihorog

KI A KUKACCAL A BUZDUGÁN ŐSI TÖLGYBŐL – sivallta egy remegő csőrű csimpolyaharkály

BUGYI! VÁR A DUTYI! – hozakodott elő vele egy kancsal vatrantyú; de a legjobbat, ami aznap az utca jelszava lett, a zömök bezoárgülü találta meg, a főfő ramazuri-irányító, és ez volt a leginkább telibetaláló:

MINEK ÉL AZ ILYEN?!

Ej no lám: tényleg! Aki ezt a füleivel elkapta, olyan fene-világos lett előtte az egész, hogy ha történetesen Bugyi képével találkozott, ez szinte spontán fogalmazta meg-és merítette ki érzelmeit: MINEK ÉL AZ ILYEN?!

Mint a vérebet vadászat előtt a nyershússal, úgy tüzelték egymást az emberek vele. MINEK ÉL AZ ILYEN?! – vicsorogtak vastag céklavörös nyakkal és elfutotta őket a vérbenforgó pulykaméreg. Még akik soha felé se néztek a politikának és csak hazamenet bennszorultak a tömegben, még azokban is ez a mondás lámpást gyújtott; a jelszó fényénél napnál világosabbá vált maga a fenomenon, ami a politika; a belőle kukkot sem értők a legapróbb részletekig egyetemi szinten tisztában lettek vele s ez lett számukra a legégetőbb:

– Minek él az ilyen?!

– Mire jó?! – üvöltötték a palota egyik sarkából.

– Semmire! – dörögték a palota másik sarkából. Majd palotahosszat, egy-szívvel, egy-akarattal kántálni kezdtek:

– A fejével mi legyen?!

– Kivenni belőle a szalmát meg a töreket: a lovak elé, abraknak-valónak!

– A csontjával mi legyen?!

– A sótartójából a nyakán tintatartót csinálni: a Muftinak!

– A járomcsontjával mi legyen?!

– A saját nyakába akasztani, amíg él: hadd tudja meg, mi az, a saját járma alatt nyögni!

– A hónaljával mi legyen?!

– Csiklandozzátok meg egy vendégoldallal.

– Hát az orrával: mi legyen?

– Fricskázzátok meg egy evezőlapáttal.

– Vigyázzatok rá, buzdugánok, ha zsigerelitek, hogy ép bőrrel meneküljön: a bőréből bőrhuzatot kell készíteni arra a székre, amiben a Mufti székelni fog.

– Ha meghámoznánk Bugyit, mint a kalarábét…?!

– Vagy söréttel sajt-lyukakat beléje…?!

– Bugyi, Bugyi, te elócskult, gyakranvizellő Bugyi – add ki életed utolsó rendeletét a „kötél előkészítése tárgyában”!

– Még hogy elbújnék? Elbújik és megvetéssel elutasítja szerény kívánságainkat. Alattvalóit semmibe veszi, esdeklő szavukra nem hallgat. Államfőnöki kötelességeit hebén kezdi, hurgyán folytatja, hebehurgyán végzi!

– Mi itt bőrig ázunk az ő érdekében, tojásnagyságú jégdarabok verik kobakunkat, és nincs hozzánk egy jó szava.

– Hatvan palotaajtóval beljebb dőzsöl éppen, kezének-lábának minden ujjára jut egy-egy medvebőr; kedvenc agara emeletes kandalló előtt tivornyázik, és ő, Bugyi, a tobzódó Főszofta, Buzdugánia utolsó szoftája: neki az ölében ki tudja melyminő angoramacska dorombol – – –

– Minek él az ilyen? Mire jó?

– Semmire!

– Palotakapukat kinyitni! Nyitni, nyitni, az ántiját!

– A Kampóra vele, a kupoládéja alá! Ott megszáradhatsz, Bugyogó.

– Hozzatok hatvan szálfadurungot, faltörőkosnak: pozdorjává zúzzuk azt a hatvan ajtódat, ami mögé elbarikádozod magad: pozdorja leszel magad is, Dr. Bugyi!

– Eszem azt a kulcsra zárható palotabarikádot: egyelek meg, Bugyi!

– Pozdorja leszel, amíg abból a kopasz szoftaüstöködből se marad több, mint az a levest sózó csipet!

– Országot egybeábdálni csak átabotából lehet: vagy nem tudtad, vagy nagyon is jól tudtad, de titkoltad-és tilalmaztad: most rámegy a fejed, Bugyi!

– Szép nagy gingalláré leszel ott fönn a Kampón, de még ha lógni fogsz, akkor is, ott is: úgy félreverünk, hogy lógó poraidban is hiring-harangnak képzeled magad.

– Há! Há! Hozzák már a szálfákat. Reszkess, Bugyi, jön az agyabugya: a legnagyobb a maga nemében, amire emlékezel, te hosszú emlékezetű szoftazsarnok!

– Kényszofta! Kezdheted gombolni a nadrágodat lefele; vagy szétfele, mint hátulgombolós korodban. Bugyi úr!

– Korlátlan egyedszofta! Szeretett szoftapotentátunk, Bugyi Őfőkelmesége! Bugyi! Hozzád szólunk: hoo-ó! rukkk!

– Hallod-e, ahogy döngenek a szálfák, a vaskos farönkök a te vékonypénzű, málészájú díszkapudon? Volt palotád, nincs palotád: hoo-ó! rukkk!

– Hoo-ó! rukk! Hoo-ó! rukk!

A pántvasak kilazultak a kapukból, a kapuszárnyak egyre mélyebben hajoltak befele: a vérben forgó tömeg nekilódult törőkosokkal a kézben. A palotában rémület uralkodott.

Tudta mindenki, nincs mentség: a telefonhuzalokat elcsípték a vércsék. Dr. Bugyi az utolsó percekig megőrizte hidegvérét, csak hogy megnyugtassa környezetét. Végül – hogy belső nyugtalanságát valami őrületes, fenséges és nagyszerű gesztussal lecsillapítsa, no meg hogy egyáltalán történjék valami, ahogy a végzet rendeli – kétségbeesett lépésre szánta rá magát.

Hogy lemenjen hozzájuk és elevegyülve érvényesítse személye varázsát – erről sikerült lebeszélni; meg kellett elégednie az „Erkély-jelenettel”: a palota főerkélyére kilép, (ahol rögtön egy nemlátható zsámolyra hág), egyik kezében jogar, másik kezében országalma. Felmutatja Buzdugánia főhatalmának szimbólumait, a szofta személyes teljhatalmának forrását, és teljes testhosszában Magas Személyét délcegen kihúzva, a szemek kereszttüzének odamutatja Buzdugán Arcélét – tableau. Hogy e szívigható látvánnyal meggyőzze a zajongókat a Buzdugán Szoftaság Történelmi Igazáról. (Így képzelte).

Intésére megmaradt maroknyi hívei belülről felrántották a címeres ajtószárnyakat – a címeres ajtónyílásban megjelent Dr. Bugyi és kilépett.

Magastermetű megjelenése egy pillanatra meghökkentette a tömeget: Dr. Bugyi, amennyire csak tőle telt,  nyűgözött.  Meg kell adni, szép látvány is volt a fölöttébb délceg Dr. Bugyi, a fényesen kivilágított főpalotaerkélyen, amint kígyóbűvölőt megszégyenítő delejjel  nyűgöz:  egyik kezében az ezüstpapírba csomagolt és káprázatos darálybarokk szelencében tartogatott buzdugán Jogar, a másikban a selyempapírba tekert és bársonyzacskóba helyezett országalma – a szoftaság kézzelfogható jelképei, még érintetlenül s ugyanúgy, ahogy a madárdelegáció a Jogartisztelet és az országalmahamisítás után szépen megköszönve és becsomagolva visszahozta.

Dr. Bugyi, könnyektől elhomályosuló szemmel és remegő kézzel csomagolta ki a két klenódiumot – majd az ország szoftajogarát jobbjában magasra tartva és az országalmát is, ugyanúgy, odamutatva – a megilletődéstől remegő hangon beszélni kezdett:

– Buzdugánia ősi almafáján soha el nem múló országalmák teremnek. És ha igaz, hogy az alma nem esik messze a fájától – (hatásszünet) – akkor a jogarjog – (még hosszabb szünet) – a jogarjog és a buzdugán országalma-jog értelmében és alapján a szofta, a fontolmányos szoftauralom és az ősidők-megszentelte fontolmány – – –

– Krumpli! Rózsakrumpli! – süvöltött valaki, aki jól láthatta, amit látott, az erkély alatt.

– Csalamádé!

– Retek!

– Óriásretek! – üdvözölték a közbeszólót az erkély másik oldaláról, alatta állók.

– Uborka, négy gyufaszállal malacnak átcsinálva! – duplázott rá a szomszédja.

– Répajogar, a végén kalarábé-bunkóval–

– Nem kalarábé: cékla az, az ántiját!

– Az hát, céklajogar, mivelhogy lila! – rikoltott fel hozzá egy utcakölyök, akinek mutáló hangja közderültséget keltett. – Uhaha! Bruhaha! – harsant fel a közröhécselés, a jókedv jele, amivel a jó bruhahaiak a látványt fogadták.

Dr. Bugyi csak most vette észre, jobbjában-baljában miket tartogat.

Halálsápadtan tekintett Buzdugánia államszuverénitásának „látható jelképeire” és a látottaktól hátratántorodott: becsapták a darályok, cudarul kibabráltak vele – a kiáltozók igazat mondtak.

Forogni kezdett vele a világ, veleforgott az a hatalmas, szakállas lila céklarépa is, amit a darályok – kevés zellerrel – egy szokatlan nagy sárgarépához hozzákötöttek, ezüstpapírba becsomagoltak, tükrös szelencébe tettek és ő Jogarnak hitte: az egész pakli úgy volt összemarkolva, mintha nem is a koronaékszerek bársonypárnáira, hanem egy hattagú család húslevesébe lett volna szánva. Ugyanígy, veleforgott az országalma – helyesebben országuborka, mert az volt és nem más, egy túlérett, savanyítani való uborka-monstrum, a hasán négy gyufaszállal kocává maszkírozva.

A látottakba Dr. Bugyi beleszédült, de úgy, hogy ha meg nem fogják, keresztülbukik a díszkorláton, le, a nép közé, ahová már előbb a Hatalmi Jelképeket aláhullajtotta volt.

– Miért is hogy nem néztem meg rögtön, még amikor a nyomorultak visszahozták! – villant át agyán s most ha logikus, két választása van: falba verni – vagy ököllel verni a fejét. Egyiket sem tette: alig állt a lábán s alig hallotta a palotatéren ragályosan elharapódzó hangos hahotázást az aláhulló „Jogar” és „Országalma” láttán.

Ám a közderültség hallatlan ingerültséggé, majd vak dühvé változott, amikor Bugyi áthajolt a korláton (ha a lakájok meg nem fogják, alábukik:) és valami olyat tett, amit nem hogy százszor, egyszer hogy megbánjon, arra sem volt ideje. Vagy félreértették a mozdulatot, vagy látni vélték. Közölték egymással, megbizonyosodtak róla. Csak a vak nem látta, Dr. Bugyi, bukófélben hogy mit nem merészel.

Dr. Bugyi köpött. Dr. Bugyi, ezzel mintegy díszköpködést rendezett a nép előtt, a nép tiszteletére, a néppel, a népért.

És itt rontotta el a dolgát.

Ha tette is, nyilván azért tette, hogy díszköpködésével „a Nép, a Nép, az Istenadta Nép” előtt – kiengesztelje ostromlóit s ezzel népszeretetének tanújelét adja.

Annyi szent, az eseményeket így interpretálta és így hozta volna le bármely barátságos állam kommünikéje. Ám a tömeg továbbra is ádázul kutyateremtettézett és nem így fogta fel.

– Nekünk ne merészeljen díszköpködést rendezni! – mennydörögte a nép.

– Az ilyen! – tették hozzá, innen is feneketlen, onnan is feneketlen gyűlölettel.

– Bugyi! Le vagy fitymálva. Hallod-e? Tudod-e? Téged fitymálunk éppen.

– Kihozni ezt a felségsértő szoftát!

– Ex-szofta!

– Buzdugánia Szent Jogarát sárgarépával teszi gúny tárgyává: céklával és levesbevalóval, petrezselyemmel! Zellerrel! Kalarábéval teszi nevetségessé történelmünk nagy Muftijainak Jogarát!

– Az Országalma uborkasaláta neki!

– Gyufaszállábú uborkadisznó!

– Így figurázza ki Európa legrégibb muftiságának Országalmáját!

– Minek él az ilyen?!

– Úgy van! Minek él?! Ne adjatok levegőt neki: coki!

– Az ántiját! Szíjat hasítani hátából-hasából!

– A derekából derékszíjat, a vállából vállszíjat!

– A nyakából nyakörvet, a bokájából bokavédőt, a szája-környékéről egy szájkosárra-valót!

– Mindegy, hogy hántoljátok vagy hámozzátok, csak nyúzzátok már!

– Nyúzni-nyúzni, zúzni-húzni! Hol a kötél vége? Vessétek át a Kampón!

– Ide azzal a Bugyival! Hoci!

– Hoci a doktor urat, nem kerüli el az országos elnadrágolást; és ha hét élete lenne, még akkor is csak a nyolcadiknál engednénk át a jobblétre, erről a legrosszabb-létről, ami csak tehetségünktől kitelik!

– Takarhatod tenyereddel az alfeledet, Bugyi: mire eltakarnád, kiadatjuk veled az ALFELEK TENYÉRREL VALÓ ELTAKARÁSÁRA VONATKOZÓ TILALOM TÁRGYÁBAN című rendeletedet, és ha megszeged, a nyakad szeged! Majd tapasztalod, hogy ez a rendeleted milyen rettentően „idevonatkozik”!

– Ide közénk, Bugyi: egy fordulóra! Látod-e: tudhattad, hogy fordul óra, és amitől amilyen istenigazában berezelsz, hígas foscsíkot húzol a nadrágszárad után!

– Idesüss, Bugyi: akarsz mennydörgést közelről hallani, ami egyenesen a füledben robajlik, minekutána a villáma belédcsapott?! Tedd fel a szemedre a cikkelyedet, hogy jobban hallhasd – – –

– Hoo-ó! rukk! BUMM!

– Mégegyszer!

– Hoo-ó!… BUMM!

– Éljen a buzdugán muftiság!… BUMM!

– Éljee-en!

– Peckeljétek fel a száját, peckeljétek keze-lábát, peckeljétek szét mindenét, amit csak egy Bugyin peckelni lehet: hoo-ó!… BUMM!

Irtózatos volt a néprobaj, a népi üvöltés és a tömeg dühe. Az ajtó nagyot reccsent, beszakadt, majd lelapult, és mint valami ugródeszkán, úgy szaladtak rajta néhányan legelől, egyenesen bele a történelembe.

Bugyi helyzete menthetetlennek látszott. A megdühödött tömeg már a tizenkétágú márvány palotalépcsőn trappolt felfelé, sárbatiporták a vagyont érő gobelineket, külön sáros cipőjű önkéntes-század rontott rá, hogy megkezdje a gobelinek-szőnyegek-és leszaggatott kárpitok megtaposását-besározását-és tönkretételét. Épp Dr. Bugyi kétszárnyú fehér olaj-lakk aranyajtajához ért a tömeg és döngetni kezdte – amikor mi történt, mi nem.

Annak, amelyik a főkolompos szerepében tetszelgett, egy zömök bezoárgülünek hírül hozta egy postagalamb, hogy nagyobb szoftabarát csapatösszevonások vannak folyamatban a főváros körül, és az óriás inámbinám nem tartja érettnek az időt arra, hogy szabad folyást engedjenek az eseményeknek – – –

A bezoárgülü azonnal átlátta, hogy ez az egyetlen helyes politika és holmi váratlan fejlemények a választások tartamára kompromittálhatnák a darályokat: késlekedés nélkül Bugyi segítségére sietett.

Képtelen volt Bugyit a saját cilinderéből előrángatni, amibe páni félelmében belebújt – az ajtók kezdtek pántjaikról leszakadni – nem volt más hátra, négy más barátgülüvel nyakoncsőrözte a cilindert, benne Bugyival, és a tárva-nyitva álló erkélyajtó címerén keresztül kirepült vele.

Egyenesen a Parlament Kupolájához szeleltek, ahol a nagy gúnárpandijandi még mindig csak a közepetáján tartott több napra tervezett szónoklatának: szólott a lehetetlent nem ismerő acélos dibdábságról és az általános nemzeti odébb-állásról, amire itt szükség van, és a „nagy nemzeti Odébb-állókat” magasztalta. Az eső alábbhagyott, épp csak hogy dézsából ömlött, helyesebb lett volna aznap a csillagos eget csillagtalan csurgásnak nevezni. A szónoklat és a csillagtalan csurgás leple alatt az öt gülünek sikerült Bugyit észrevétlenül felakasztani a Kampóra – arra, amin maga a Kupola, sőt, képletesen egész Buzdugánia függ.

Bugyi a cilinderben aludt. Aludt, mint a tej: a jógonosz Igazak álmát aludta. Csak nagy néha riadt föl, amikor, cilinderestül, át akarta dobni a Kampón egy-egy szélroham.

Az egész országos választás tartama alatt senkinek halvány fogalma se volt, hol van Bugyi, mi van Bugyival; senki se tudta, csak az öt bezoárgülü – még a Kétfejű sem, az inámbinám. S ezek szerint amikor másnap a darályújságok öklömnyi betűkkel, a címoldalon azt hozták, hogy „LÓG!”, meg hogy „Felakasztottuk Bugyit!” – hát nem lehet mondani, hogy nem írtak igazat.

Mit részletezzem tovább – a többit úgy-ahogy megírták a külföldi lapok.

Az országos választások eredménye mindenkit meglepett; hála az égnek, a választásnak szinte maradéktalanul sikerült a sárga földdel egyenlővé tenni a nemzetközi szovverzivizmust, és hát, nemde, ez volt a cél. Mégis, a meglepetéstől majd hátravágódott mindenki – kiváltképp Dr. Bugyi, akiről a választás végéig teljességgel megfeledkeztek – amikor megtudta, hogy Buzdugánia mégse lesz muftiság, hanem az marad, ami volt, szoftaság, ő a főszofta, Bugyi, senki más – és szerfölött meglepődtek a darályok és deregélyek – helyesebben buzdurályok is, amikor kisült, hogy Buzdugánia mégis szoftaság marad, nem lesz muftiság.

Nem is tudom, minek-s hogyan nevezzem – a győzelmes forradalom vereségének; vagy egy vereséggel végződő forradalom győzelmének – tény, hogy az új, kibővített parlamentben minden új tunyáknak fogadalmat kellett tennie: a tunyákoknak, hogy úgy fognak viselkedni, mintha darályok volnának – és a darályoknak, hogy szakasztott úgy viselkednek, mintha tunyákok volnának.

S ha elképzelhető egy ilyen, nagyon-de-nagyon „bizonyos szempont”, lehet mondani, hogy „bizonyos szempontból” a szofta győzött, de úgy, hogy a darályok addig voltak a sarkukban, addig kergették-szorongatták őket, amíg valósággal belekergették őket a győzelembe; ugyanakkor lehet mondani, hogy „bizonyos szempontból” a darályok győztek, mert győzelemre vitték a darályszellemet – vagyis az ember emberszabású agyvelejével szemben a kormányzásban a másfél köbcvekedlis agyvelőt.

Magát a Főmagasságút, Dr. Bugyit, nagy pompával vitték vissza ugyanabban a cilinderben a palotába, ugyanabba a palotába; háromezer sünsügér, villásfarkú unka, döbély, cintály és trombitály vitte a csőrében a cilinder kötélzetét s úgy repült vissza ugyanazzal a pazar fénnyel, a Bugyi-terembe, ugyanabba a róla elnevezett márványterembe, és ott iktatták be újra – újfent beiktatták ugyanazon magas méltóságába, amiben eladdig is volt. A nemzet hűséget esküdött neki az előtt a teljes teremszéles olajfestmény előtt, amely „A NEMZET HŰSÉGET ESKÜSZIK BUGYINAK” címmel, ugyanaznap, éppen időre készült el. Utána fáklyásbanda következett és három napig szüntelen zengő rezes katonamenetet rendeztek a főszofta erkély-címeres főablaka alatt.

Csakhogy ez mind-mind porhintés volt, és Bugyi pünkösdi szoftasága már nem tarthatott sokáig. Mondta is a Koca:

– Szegény Bugyi! A legjobban ő járta meg.

Nem néztem volna ki belőle, a Hájasból, hogy ilyen prófétalélek.

Alig tizennégy napra rá a darályokkal-deregélyekkel teljessé vált Buzdurály Nagyparlament, azzal az ürüggyel, hogy „kiterjeszti a szofta hatáskörét és őt, Bugyit a mufti hatáskörével, majdnem a muftisággal ruházza fel” – ezzel az ürüggyel minden tényleges hatalmától megfosztotta, magát a főhatályt kicsavarta a kezéből: valóságos bábot csinált belőle.

Amikor hatáskörének ilyetén kiterjesztése ellen Dr. Bugyi, hatórás beszédben, veleszületett szerénységére bátorkodott hivatkozni, a darályparlament egy újabb lelkesedési roham és eskütétel hevében elrendelte, hogy vegyék felülvizsgálat alá az egész Bugyi-ügyet.

Ami tegnap még nem volt, mára már volt: lett egy Bugyi-ügy; s ezzel aztán csúnyán megjárta Bugyi.

Még az első napok ripsz-ropsz foganatosított revíziója alatt kisült és eltussolhatatlanul, futótűzként terjedt el Bugyiról egy csomó szégyenletes, kicsinyes adóeltitkolás.

A buzdurály Nagyparlamentnek még csak szítania sem kellett a közhangulatot, amikor a Bugyi-ügy kipattant, az első hullámok mind szélesebb másodhullámokat vetettek; a közvélemény a legnagyobb szigort követelte – már nem lehetett elkerülni, hogy úgy pertraktálják, a legszélesebb nyilvánosság előtt:

– kisült, hogy Bugyi egyetlen rendelkezését nem tartotta be az EGYSÉGES SZÉKELLET ÉS VIZELLET LETÉTEL tárgyában hozott törvénycikknek. Bugyi fizetett –

– kisült, hogy Bugyi a DARÁLYOK-DEREGÉLYEK BŰZÉNEK FELDÍCSÉRÉSÉRE vonatkozó, Saját Állami Felhívásának nemcsak hogy nem tett eleget, de orrát befogni sem átallotta – Bugyi fizetett –

– kisült, hogy Bugyi a TÖRVÉNYBE-IKTATÁSRA, AZAZ TENYÉRBE-KÖPÉSRE vonatkozó, Hagyományvédelmet célzó rendeleteit következetesen hágta-szegte-és szabotálta. Bugyi fizetett –

– kisült, hogy Bugyiné Őnagysága ország-világ előtt, vérlázító módon, szűnös-szünhetetlen riszált, éspedig riszált anélkül, hogy ezt a derékriszálást előzőleg a Riszálási Pénzügyőrségnek bejelentette volna: ezért is Bugyi fizetett –

– kisült, hogy Bugyi köpcös, a frakk mögé rejtve is az, és köpce a rendesnél is fejlettebb, határozottan tuli, a legélénkebb tuli színekben játszó: Bugyi duplán fizetett –

– kisült, hogy Bugyi gacsos; Bugyi a gacsért háromszorosan fizetett, a gacsbenemvallásért hatszorosan letejelt –

– kisült, hogy Bugyi csámpás; Bugyi a csámpáért tízszeresen fizetett, a csámpaelrejtésért pedig tizenötszörösen megcsapolták –

– kisült, hogy Bugyi trottyos; a trottyért fél vagyont fizetett, a trottyletagadásért pedig, síránkozva és szipogva, odaadta a másik felét –

– kisült, hogy Bugyi zsémbes, hepciás, packázó és bakafántos. A zsémbért in effigie nyakoncsapták, a hepciáért in contumaciam ráhúzták a vizeslepedőt, a packáért in corpore kiherélték, a bakafántjáért pedig – ami akkora volt, hogy bakafántot olyat a világ nem látott – in situ elfenekelték, in concreto elmarasztalták és in suspenso hűvösre tették –

– kisült, hogy Bugyinak, nem hogy mindebből egyáltalán nincs neki és még az árnyéka se férhet hozzá, hanem igenis hogy van, nagyonis van neki, hemzseg tőlük és tele van cingákkal, tyúkszemekkel, félnederekkel, bőrkeményedésekkel, dudorokkal, göbökkel, gumókkal, gümőkkel, szemölcsökkel-anyajegyekkel, aranyerekkel (mondják, aranyere akkora volt neki, egy nagy és rojtosan körül sok kicsi, és olyan rettentő adóteher nehezedett mindegyikre, hogy ha Luitpold bácsi eladja a műhelyét, még akkor se engedhetne meg magának ekkora aranyeret:) szóval a Bugyi – Bugyi volt és ezért fizetett, nem másért; nem tudom, a köles hogyan fizet, biztos, hogy köles emberemlékezet óta még így rá nem fizetett, Bugyi ahogy ráfázott; így sült ki róla minden –

– kisült, hogy Bugyinak se fejebúbján, se mellén, se lágyékán nyoma sincs kopoltyúnak; szárnya sincs, a SZÁRNYAKKAL RENDELKEZŐKRE vonatkozó, hatálytalanító pótfügglógvány tehát rá nem vonatkozik; szemenszedett módon kijátszotta a KOPOLTYÚTLANOK MEGADÓZTATÁSÁRÓL rendelkező törvénycikket, melyet saját maga írt alá: zsupsz a nyakába a dupla végrehajtás –

– kisült, hogy az ÁLLAMOSÍTOTT ZSEBKENDŐLEPEDŐ soha Bugyi borvirágos orrával nem találkozott, ugyanakkor több mint háromszáz batyu összeharácsolt selyem különzsebkendőt letagadott – fizess, Bugyi, fizess! –

– kisült, hogy a lovait felöltöztetni elmulasztotta, istállóiban egyetlen lóravaló oposszumgalléros bundát se találtak; tehenei pucéran szaladgáltak tőgytartók nélkül, körmeik is, azon koszosan körömlakk nélkül; kecskéi gatyátlanul, sertései, mangalicái emseszült meztelenül jártak-keltek-röfögtek szégyenszemre, egyetlen kismalacot se leltek, amin rajta lett volna a fehérbársony fásliöltöny a csipke moslékvédővel, sehol egy malacpelenka vagy partedli – sehol egy hízó, amin ott pengene a sarkantyú: ne tégy úgy, Bugyi, mintha Jób volnál, az úristen is tudja, ki vagy: Bugyi vagy; és ha már Bugyi vagy, akkor fizess! –

– kisült, hogy könyvespolcán százszámra hevertek kultúr-javak, amik valójában nem is azok, hiszen ki vannak tiltva Buzdugániából; és egyetlen dekányi kultúrjavat, se tengely-olajat, se kulimászt Bugyi be nem szolgáltatott; és Bugyi fizetett. Mondom, így azután épp eléggé megjárta a szentem, Bugyi, ezzel a pünkösdi szoftasággal.

Buzdugánia különös és merőben sajátos jogrendje azonban úgy akarja (és ezt mindenki, még Bugyi ellenségei is helyeslik:) hogy Bugyi hivatalában marad – még az ítélet után is, hivatalos tekintélyében csorbítatlanul: egészen addig, amíg Eltűnése – feltűnés nélkül tűnik el Buzdugánia elkövetkezendő második ezerhatszáz esztendejének nagyra tárt, szimfonikus süllyesztőjében.

Így a jogrend.

De Bugyi és a sors mást akart.

Abban a Parlamentben, amelyik Bugyi ügyét lefolytatta és amelyik ezeket a határozatokat igazi buzdugán puritánsággal keresztülvitte, itt adom a listát, a következő madártunyákok voltak benne – (nem teljes, csak nagy átabotából:)

Harmadnapra a választások után, hogy az élet visszatért a rendes medrébe, az osztály a szokott képét mutatta.

Épp az öreg Vargyas tartott buzdugán órát, nyelv-és irodalom, az osztály szórakozottan figyelt.

Az öreg Vargyason három parazitadarály, egy darálycsóka, három begyesedő, tarka-lármás agyahíjja és jó tucat zűrös vagy zápnandu ült, fején, ölében és lábain. Mellettem a padban a Koca telistele volt süket fajddal, fajdkocákkal, mangalicafajdokkal, a vállán egy ötmázsás lülüke, a nyakán másik óriás lülükehízó gubbasztott-és horkolt hangosan – három-lépcsős tokahurkáján egy papucsfú, egy hazai pipogyafú és egy cimboradarály kapaszkodott. Hogy rajtam mi volt? Hát – ami szokott: a nádi düdüm, a postalilém, három internált pityer, pár ugattyú-kerettyű, néhány mászkáló tók és egy gólyatöcs. Nem voltak nehezek, kivéve ezt az egyet: ez a hazai vagy honi, záp vagy töktók – ez nehéz volt; fogtam magam és a fejemről az ölembe vettem.

Egyszercsak látom, hogy a Koca fejéről leszédül az ötmázsás lülükehízó és zsupsz! – a tyúkszemére. A darály csak elgágogta magát, aztán a lábánál tovább aludt; de nem úgy a Koca:

– Jáj-váj! – mondta fojtott-fájdalmasan, majd dühében akkorát rúgott a madarán, hogy az a mázsás lülüke percekig inámbinámnak képzelte magát. A lülüke panaszosan nyögött – sose hittem volna, hogy ekkora rúgás kiteljék a Kocától, aki különben a túlhájasodástól alig mozgott: most, mint aki a lábát fájlalja, a padra borult és beharapta alsó ajkát.

– Mi az, Coca, elhájultál? – súgták oda neki, pofátlan kárörvendők, hátulról.

– Alaposan pofánlábintottad a darályodat – súgtam oda neki, a tenyerem mögött.

Akkor láttam, hogy röhejre torzul a fizimiskája: így félprofilból úgy festett, mint aki nem tudja, nevessen-e vagy sírjon.

– Ne vihogj, Zsírkelevény – löktem oldalba a könyökömmel; de csak annál hangosabban kuncogott.

– Figyeljetek oda, srácok – piszkált meg hátulról a Snuki, a vonalzóval: – idenéz az Öreg.

Csakhogy addigra már én se voltam képes odafigyelni a buzdugán nyelvre-és irodalomra; én a Dagin felejtettem a szemem, ő meg rajtam. Több se kellett: kipöffent belőlünk a jókedv, és tenyerünkkel a pofánkon, hogy a hangot magunkba fojtsuk, elkeztünk nadrágbaillentésig röhécselni. Az Öreg a madarak feldícsérésénél tartott, hogy így-úgy, mekkora áldozatos munkát végeznek ennek a hazának ezek a darályok (bár helyesebb őket eredeti nevükön, fonetikusan buzdurályoknak nevezni); mert ahogyan a buzdugánok ezerhatszáz év óta uralkodnak az Ősi Rög fölött, ugyanúgy uralkodnak a buzdurályok ezerhatszáz év óta a buzdugán levegőég fölött, tehát semmivel sem kevésbé buzdugánok, mint akár maga Bugyi. Itt az Öreg Vargyas felemelte a hangját:

– Egyetlen népnek a Földön nincsenek ilyen igaz, lelkes és zseniális darályai, mint nekünk. Azért becsüljük meg őket, ha egyébért nem, hát mert ők a mi darályaink, és legyünk büszkék buzdurályainkra, van valakinek valami kérdeznivalója…?!

Még ki se mondta, elnevette magát. Ezzel mintha felengedte volna a zsilipeket a közderültség előtt, az osztályban falrengető röhécselés kezdődött. Rengő zsírdobokkal torkaszakadtából – a Koca nyerített a leghangosabban; az osztály a Kocát nézte és rajta gurult; hogy az öreg Vargyas min kezdett nevetni, máig sem tudom. És akkor, mint aki nem képes kivárni a csengetést, a Koca előkapta a tízóraiját és az általános felfordulás leple alatt a sonkás zsemlyéből nagyokat harapott.

– Adjál – robbantam rá vészjóslóan.

A Koca süket fajdkocának tetette magát s hatalmasan falt.

– Adjál vagy püföllek – húzódtam hozzá közelebb. Erre aztán tört a zsömléjéből (sonkája nélkül) és adott.

– Tudok egy módszert, amit ha idejében alkalmaznak, a darályok soha nem kerítik hatalmukba Buzdugániát – súgta oda, mint aki látszólag elkomorodik; és elmerengett. Ismertem, ilyenkor szokott mindig valami válogatott ostobaságba beugratni; óvatos voltam tehát.

– És mi az a te csuda módszered, Koca?! Köpd el hamar, mielőtt elragad közülünk a zsírvérűség!

– Ha Bugyinak ezt valaki a fülébe súgta volna… – meredt maga elé.

– Mit súgott volna, kinek a fülébe, kicsoda? – figyeltek fel a srácok, mögöttünk, Snukiék.

– Ha megmondhattam volna Bugyinak!

– Mondhatod, most, most: az Öreg nem figyel – biztatta mindenki. Kirukkolt vele:

– Végtelenül egyszerű. Szégyenletesen és vérlázítóan egyszerű. Van elég belőle; csak eldugták, amikor berepültek…

– Mit dugtak el, ki elől, kicsoda…?!

– Buzdugániában meg kellett volna hagyni néhányat, stratégiai pontokon; és még csak odamutatni se kell –

– Nyögd ki, Coca!

– Madárijesztőt!

– És miért éppen madárijesztőt…?!

– Srácok! Hát nem értitek?! Meg kellett volna hagyni néhány madárijesztőt Buzdugániában és nem kellett volna engedni, hogy a darályok rendeleti úton keresztülvigyék a madárijesztők eltávolítását, az országnak a madárijesztőktől való megtisztítását; sőt: prominens magaslati pontokon, néhány tucat madárijesztővel tele kellett volna rakni a buzdugán földeket.

A MADÁRIJESZTŐ szó hallatára megtörtént az, amire az osztály nem számított. Bármi hihetetlen, a teremben minden gülü, lülüke, nandu, fajd és fú, mintha csak vesszőcsapás érte volna, a legmélyebb háromnapos álmából egyszerre kapta fel a fejét. A madárvilág riadtan körülkémlelt, hogy merre van a szörny, az ősellenség, a MADÁRIJESZTŐ – de nem volt sehol; mire lassan ernyedő nyakkal, minden madár újra bedugta fejét a szárnya alá. Rossz álom volt – gondolhatták – és tovább aludtak.

– A nemzetközi szovverzivizmusra gondolsz? – kérdeztem tőle. De amilyen ugrifüles képet vágott, rögtön láttam, megint befűzött és én léprementem neki. A Dagi harsogva nevetni kezdett: tehette, mert épp akkor nevezte az Öreg Vargyas a darályokat az Ország Megmentőinek; az osztály elröhintette magát, de innen kezdve már az Öreg se bírta tovább, iszonyúan mulatott ezen az országmentésen – csak a kezével integetett, hogy nyilall az oldala. Lehet, hogy a Koca nem is értette, tán meg se hallotta, amit kérdezek.

– Nézd meg a szomszéd dugyibárokat – folytatta a Koca, és elkomolyodott. – A dugyibároknál az utolsó percig eltiltották a madárijesztőknek a madárijesztést, és azt, amelyik mégis ijesztett, azt hűvösre tették, Csak az utolsó pillanatban ráncigálták elő őket nagy sietve; és ha nem az utolsó pillantban kezdik rájuk bízni az ország védelmét, hát istók zicsi, hogy a dugyibároknál még ma se lenne darályuralom.

– De van! Sokat értek a madárijesztőikkel, hülye! – förmedtem rá. Kópé képet vágott és megint kirobbant belőle a nevethetnék: akkor láttam, mire megy ki a játék. Hogy pojácát csináljon belőlem és rajtam röhögjön az osztály.

– Megbúbollak, Pohos: puhára verlek, ha akárkinek bemeséled, hogy beugrattál.

Még azt is megpendítettem, hogy ha eláztat a világ előtt, nem megyek le hozzájuk vakációra, ahogy ígértem, és nem veszem el a húgát feleségül, ahogy a húgának ígértem. Mert tudnotok kell, édes Baba, Nyanya, Nyunyi, Babszi, Nyuszika, hogy meghívtak magukhoz nyárára – útközben azonban kiszállnánk nálatok, s akkor azután Luitpold bácsi a Kocával kedvére kipolitizálhatná magát – ez a Gömböc amilyen zsíros, akkora politikakukac.

Már csak két dolgot kell még megcáfolnom, amit a külföldi lapok írtak.

Nem igaz, hogy Buzdugániában nincs semmiféle lelkesedés – de az sem igaz, mintha akkora elégedetlenség lenne, hogy tettlegességre kerülne a sor.

Az emberek rettentően fásultak és a nép, nos, a nép meg valahogyan megegyezik abban, hogy mostmár csak így tud szabadulni madaraitól: ha uralkodni hagyja őket, akármilyen buták. Furán hangzik, ugye, de hogy is mondhatnám máshogyan, ha egyszer így van. Csak így szabadulhat tőlük, ha darályait-deregélyeit uralkodni hagyja, akármilyen buták.

Egyébként mesélik, hogy Dr. Bugyi emigrált, külországba szökött és rengeteg darályürüléket csempészett ki magával, hogy ebből fog élni. Ezt ui. a külföldön nagyon keresik a patikusok. Darályorvosok szerint az inámbinám guanója mindenféle rákos bajra, de kivált hájrákra kiváló: szegény Melinda néni, ha egy kicsit várt volna, a vakációig, a Kocával vittünk volna neki egy kis szárított-porrátört inámbinám-guanót; talán nem ragadta volna el tőlünk a rákos túlhájasodás.

Maga az, hogy Bugyi egyáltalán hogy juthatott át a határon, merő rejtély. Rossznyelvek szerint egy összkomforttal berendezett hajóbőröndbe záratta magát és a bőröndöt légi-poggyászként feladatta Svájcba. Hanem ahogy én a darály-postát ismerem, ha ez a hajóbőrönd nem a Bahama-szigetek érintésével repül az óceán fölött Svájc felé – hát kötve hiszem, hogy Dr. Bugyi már Svájcban írja memoárjait. Ha ezt a levelet később kapnátok meg, mint ahogy én meg a Koca beállítunk, annak megintcsak a darályposta lesz az oka; de vaníliacukros csőröge legyen, mert azt a Dagi nagyon szereti. Mindenkit puszil és üdvözöl – – – Öcsi.