Életút III.

Tout est di, et l’on vient trop tard depuis plus de sept mille ans qu’il y a des hommes et qui pensent.

La Bruyère, DES OUVRAGES DE L’ESPRIT¹

 

KABDEBÓ LÓRÁNT Ne vedd aggályoskodásnak, de este számvetést csináltam és gondoltam, szóba hozom ezt a részaránytalanságot. Ha a második kötet tizenhárom évet ölelt fel, akkor hogyan fogod a hátralévő harminc-egynéhány évet belezsúfolni egyetlen kötetbe? Vagy ha igen, nem lesz az aránytalanul vastagabb a többinél?

Hadd oszlassam el aggályaidat, Lorcsikám. Tudod, minél közelebb érünk a jelenhez, annál magasabbra kell emelkednünk, hogy madártávlatból vegyük szemügyre a szereplőket: ilyen a távlat kíméletessége – a bosszantó részletek lemaradnak. Úgyhogy ha órára-percre pontosan megérkezünk a jelen szempercenetbe – hát ahelyett hogy „landolnánk”, aszimptotikusan kirepülünk a végtelenbe, érintőlegesen ahhoz a parabolához képest, aminek ördögi görbe történetünket tisztelheted. Azt se felejtsd el, hékám, hogy mind többször találkozunk élő személyekkel, akik vagy rágalmazási pert akaszthatnak a nyakunkba, vagy pisztolygolyót röpíthetnek a fejünkbe: e fő-fő himpellérek történetének elmondását Prokopioszainkra bízzuk s ha ők hárman megírják (kiegészítő) Titkos Történeteiket, hát elképzelheted, mennyivel kevesebb mesélnivalóm marad: ki kell hagynom mindazt a törtetést, galádságot, zsiványságot, a Pulszky-féle „párizsi emigráció” sikkasztásain is túltevő korrupt praktikát, gáncs- és tőrvetést, szúrást-fúrást és más egyéb, a maga nemében tündökletes hitványságot, amit e harminc-egynéhány év alatt tapasztalnom kellett – hol úgy, hogy tanúja voltam (mert nem csukhattam be a szemem), hol úgy, hogy magam voltam a kárvallottja; ne feledd el, hogy a külföldre igyekvők tekintélyes része már a mi „nevelésünk” volt, tehát a Rákosi-rendszer közerkölcsével átitatva érkezett. Úgy, hogy ha mindezt levonod, hát még örvendezhetsz is könyvünk részaránytalanságán s mi üdvös is, hogy nekem más mint idillek és bukolikus jelenetek hosszú sora, elregélnivalóm nem marad. Megnyugodtál?

KL Meg, de nem egészen. Nem magad idézted Wellington herceget, aki egy zsarolónak arra az ajánlatára, hogy bizonyos összegért a kompromittáló részletek közlésétől eláll, azt írta: publish and be damned – hogy csak adja ki és pokolra vele… Úgy tudom, ezt dr. Johnson is magáévá tette, de már mint a bátrak jelszavát, akik megírják az igazat és fütyülnek a következményekre. Megállod, hogy megírjad, angol módra: az igazat, az egész igazat és csak az igazat…?!

Ugyan, te csak ne tüzeld gyávaságomat. Mindezt majd eldöntjük ambulando, esetenként, ha rákerítjük a sort. Hidd el, az ember semmi, a belőle levonható tanulság: a minden. A mi történetünkben is, a magunkfajta emberparánynál – akivel eseményparányok történnek – ezerszer fontosabbak a reflexiók, amelyeket fűzünk hozzájuk. Emberhez/eseményhez. Tudod, milyen parányok voltunk az eseményekhez képest, amelyeknek széltölcsére eltáncolt velünk s ott sodródtunk a seprésében: s mi véletlenszerű, hogy nekünk sikerült…?!

KL Tudom, ezt már másutt is olvastam nálad: a léptékekről. A jelenségvilág látomásáról a dolgok nagyságrendje szerint – hogy milyen alá-, ill. fölérendelt viszonyban vannak a jelenségek léptékük szerint; a léptékek viszonylagosságáról és hierarchiájáról, tán az INTRA MUROSZ-ban. A léptékek megszállottja vagy –

Nem is tudnám tagadni. Hogy egyebet ne mondjak, ha ránézel a térképre és látod, hogy azt a semmi kis pár kilométeres utat Balftól Deutschkreutzig ez a két emberparány milyen küszködve-kínlódva tette meg, mi jut eszedbe? Nekem csak az, hogy lám, ilyen parány alatti picurkaságok vagyunk mi emberek: mikrobák a Föld epidermiszén, ami tán a múló fertőzésnél nem egyéb! Ez még egyszer eszembe jutott, de akkor kényszerítő erővel s máig sem felejtettem el. Egyik amerikai előadókörutamon Piroskámnak Clevelandból vissza kellett repülnie Európába, míg én mentem tovább a másik partsávon fekvő Albuquerque felé. A clevelandi reptéren búcsúztunk s utána ő el - én meg fel a hatalmas kilátóteraszra, hogy kövessem szemmel a gépet, amíg csak lehet. S követtem is, amíg a roppant Boing 747 el nem tűnt asszonykámmal a látóhatáron. Ott jutott eszembe ugyanez. Azon az óriásgépen, amely már oly pinduri, hogy szabad szemmel nem is tudom, még látom-e vagy csak odaképzelem: azon repül, abban ül az én Édesem, de azon a léptéken már a láthatatlannál is kevesebbé törpülve, és léptéke parányiságán oly mikroszkopikus, hogy szinte elvész… Hát nem azok vagyunk-e, mikrobák a Föld epidermiszén?

KL Megfogtalak, szökevény, innen tovább nem kalandozol. S amikor ti, úgy is, mint mikrobák és úgy is, mint menekülők, azt a rongyos pár kilométert Balftól Deutschkreutzig megtettétek és most ezt mondd! Hogy akkor hogy volt tovább.

Nagy ravasz vagy te. Ládd, Gömbös Gyula se azzal tette halhatatlanná a nevét, hogy balfácán miniszterelnök volt, hanem azzal, hogy olyan remek balfácán mondásai voltak. „Elrepült fölöttünk az idő vasfoga.” Nos, Gömbös Gyula stílusában szólva, bizony akkor még nem tudtam, milyen az, amikor az ember nyakába veszi a vándorbotot. A mi vendégszereplésünk a barátságos osztrák városkában kurta volt. Nem tudom, tollászkodó házmester vagy az első szemetes volt-e, aki kidörzsölte az álmot a szeméből, amikor megpillantott: tízünket menten a polgári iskola felé igazított, ahol a Vöröskereszt székelt. Forró leves, száraz harisnya, kis nyersvászon zacskóban fogkefe, fogkrém, szappan; törülköző. A tornateremben ott sorakoztak a szalmazsákok, iparkodtunk nem háborgatni az előbb odaérkezőket s ki-ki meglelte a magáét, perceken belül aludtunk, mint a bunda. Úgy tíz tájban ébredtünk, frissen-mosdottan reggelihez ültünk s vajas kalácson mézzel-túróval-disznósajttal úgy belaktunk, hogy kétfele állt a fülünk. Fogadókirendeltség – átmenőtábor. Utóbbi Treusskirchenben volt s a zöm odatartott, mert arra terelték; de aki ottragadt, annak az „átmenő” otthona lett, életforma és lágerpszichózis. Mi nem szerettük a csajkasorakozót és már a távolsági autóbusz viteldíja iránt érdeklődtünk.

– Hová?

– Bécsbe.

– Senki nem megy Bécsbe, mindenki Treusskirchenbe megy. 8 schilling fejenként. Majd Treusskirchenből lesz ingyen busz, annak, akinek hozzátartozója van – – –

Ördögöt van. A sült galambra várjunk? Kasszát csináltunk. A 30 fonthoz Piroskám kontyában ha akarnánk se tudnánk hozzányúlni (el is jött velünk Londonig). De van a zakóm bélésébe bevarrva 12 schilling; 4-et hozzákoldulunk.

Ilyen az, amikor egyik templomegere ugyanannak a templomnak a másik egerétől próbál fél piculát kölcsönkérni. A föld alól se. Addig-addig, hogy már harmadszor zavartak vissza és figyelmeztettek: arra van Treusskirchen, indul a zöm – amikor a sarkon észrevettem a bécsi autóbuszt. Megragadtam a kezét és nagyot rántottam Piroskámon.

– Hova…?!

– Szerencse fel! Gyere!

Éppen ott értük utol a Peter Rosegger-szoborral szemközt, ami jó jel. Még bele se kezdtem a magyarázkodásba – ez itt minden vagyonom, kettőnkért, legyen a mi esetünkben a viteldíj jutányos, csökkentett, menekültügyi. Seien so gütig, bitte… Wir sind ungarische Flüchtlinge… A stájer tájszólás hallatára a kalauz nagyot nevetett:

– Du unjar…?! Ist schon gut, ist schon gut…

Fillért se fogadott el. Ha lehet szemmel zabálni a világot. Egész úton. Majd a szemünket kinéztük rajta. Végigrobogni Bécs elővárosain. Végig a városon! Votivkirche! Rathaus! Stephansdom! Karlskirche, azzal a két bumfordi Trajánoszlopával! Az Operaház! Mariahilferstrasse! A Parlament! A Ring!

– Hol akarnak leszállni?

– Itt, a Ringen!

– Ott, az az utca. Oda. Ott a Caritas.

– Schönen Dank! Vielen Dank!

– Gradaus! Da drüben!

Lorcsikám! Milyen a „leírhatatlan”, ha igazán leírhatatlan? Elmondhatatlan, hogy mi milyen boldogok voltunk. Kicsattant körülöttünk a nyüzsgés, a fény, a monumentalitás, a császárváros, barokk szobraival, harsogó kirakataival. Hadd szégyenkezzem egy sort, amilyen zavarban vagyok: hiszen az az olvasóm, aki akkorjában siheder korban lehetett és még emlékszik, hogy az áramkorlátozásos utcai sötétség Rákosi Mátyás Magyarországán milyen volt s hogy „szénhiányról hunyorogtak a körték” – annak is 45-50 évesnek kell lennie ahhoz, hogy emlékezzék az időkre és megértse, mit éreztünk, amikor aznap, 1956. december 23-án este végigmentünk a bécsi Mariahilferstrasse szikrázó kirakatsora mellett, és fölöttünk, útközépen, ott kígyózott az utca magasra helyezett, látványos, karácsonyi díszkivilágítása! Hogy mit éreztünk, amikor egy esteledő utcakeresztezésnél egy pompás magánkocsi megvárt, hogy nekiinduljunk s látva, hogy nem merünk, az úrvezető a volánnál barátságos mosollyal intett és áttessékelt: „önöké az elsőség!” – és mi keresztülmentünk az úttesten: a könny a torkomba szökött. A türelem udvariassága, Európa nyájas gesztusa! Se rádudálás, se goromba ránkripakodás, se rendőr, se smasszer, se davajgitáros zöldávós: sehol, sehol!

KL Hát azzal kezdtétek, hogy sétálni indultatok?

Elcsábultunk! Elindultunk ezer-toronyiránt! Persze addigra már „rendben voltunk”: lejelentkeztünk a hatóságoknál, volt már „szürke könyvünk” (melybe nagy véletlenségből nem mulasztottuk el, hogy házastársaknak diktáljuk be magunkat); jártunk a Caritasnál, amely egy század eleji nagy középiskola épületében volt, kiutalták szekrényünket-„ágyunkat” (felfújható gumimatracokon aludtunk, kényelmesen s úgy, mint a tej) és kaptunk különböző címeket: Máltai Lovagrend, Moral Rearmament, Nemzetközi Pen stb. címe, ruhajegy, étkezőjegy, már minden a zsebünkben volt. A rend pizsamával-hálóinggel, ezzel-azzal, amit a ruhajegyre kaptunk, azzal a hónunk alatt csatangoltunk a városban. Minden mindkettőnknek ismerős volt, hiszen jómagam már 1933-ban megjártam Bécset és Piroskám is volt a városban, amikor 1944-ben, első férjével Nyugatra menekült. Valahol a Caritashoz közel volt az étterem, a jegyre pompásan bevacsoráztunk és tíz tájban elpihentünk. Másnap, reggeli után ahogy elindulnánk, hogy nekivágjunk a városnak, odaszólítanak az iroda elé, ahol már hosszú sor vár: bécsiek, akik adományaikat, ruhacsomagjaikat akarják leadni a menekült magyarok számára vagy akik hozzátartozóik után kérdezősködnek. A hivatalnok leültet:

– Egy úr keresi önöket. Magyar íróházaspárt szeretne vendégül látni karácsony estére –

– Ma estére? Hol? Ki az?

Odainti. Elegáns, középmagas úr perzsagalléros városi bundában, erősen őszülő-kopaszodó, hatvan körüli; már félórája vár. Bemutatkozik:

– Dr. N-th. A feleségemmel együtt örömmel látnánk önöket szenteste, vagyis ma, vacsorára. Beszél németül?

– Aber Herr Doktor! Warum warten sie? Sie sollten uns doch hinausrufen.

– Nenein, Herr Hatar. Ich wollte nicht Ihnen beim Frühstück stören. Azt már látom, tolmácsra nem lesz szükségünk –

– Hacsak a feleségemet nem tolmácsolom magam, mert az ő német tudása kissé berozsdásodott…

Kölcsönös profúzus udvariassággal addig ajnároztuk egymást, amíg egy cukrászdában nem találtuk magunkat. Itt az öregúr kedves-körülményesen elmondott mindent, ami ránk tartozik. Mint kiderült, dr. Franz N-th az ország egyik legnagyobb rádiógyárának az elnökigazgató-tulajdonosa volt és mikrofonjaival elárasztotta a világot. Fiatal cégtársa van, hogy megossza az üzemvezetés gondjait, különben gyermektelen és a feleségével él itt macskaugrásnyira, a Parlament mögött.

– A Parlament mögött? Megadná a címet, doktor úr? Hány órára jöjjünk?

– Sose fáradjanak! Csak várjanak a Caritas előtt és este fél hétkor kocsival magukért jövök.

Fél hat tájban, hogy a városjárásból hazavetődtünk, már messziről felfedeztük a doktor kocsiját a Caritas előtt.

– Máris? Így ahogy vagyunk?

– Máris. A feleségem parancsa. Szeretne Rotköpfchennel minél előbb megismerkedni… Ugye nem haragszik, ha Piroskáját Rotköpfchennek kereszteljük?

Mindig tudtam, hogy a bécsi Parlament klasszicizáló ékszerdoboza mögött a születéses-és a pénzarisztokrácia lakik, palotahomlokzatok mögött s olyan lakásokban, amilyen luxustömböket azóta sem építettek, legfeljebb Párizs mellett találni, Passyban. Dr. N-th egy ilyen csuda-bérpalota sarok-appartement-jában lakott³ s persze az első emeleten, mely egy gondolattal magasabb volt a többinél, hogy ne verje a stukkódíszes mennyezetet a karácsonyfa csúcsa; az asszonyok összeölelkeztek, mintha mindig is ismerték volna egymást, Olga asszony elragadta Piroskámat – megfürdette, majd hálószobájának garderobe-szekrényét faltól falig kitárta s lelt is neki egy sötétkék bársony szoknyát meg fehér jersey blúzt hozzá, azt mindjárt ráaggatta – mi meg ketten szivarozva-pöfékelve végigvonultunk a szobasoron (vagy inkább teremsoron), ahogy a sarokerkélyes nagyteremből kétfele egymásba nyíltak; a házigazda megmutatta gyűjteményét, műkincseit, furcsaságait, dolgozószobája könyvtárát (jogi doktor volt), majd letelepedtünk az ebédlőben, ahol a szendvicses tálakkal rakott ovális ebédlőasztal köré már gyülekeztek-szállingóztak a vendégek: a szűk körű baráti kör a gyáros társával, a fiatalos Rolffal és feleségével, Olga asszonnyal 10–12-nél nem lehettünk többen. Dicsekedjem, Lorcsikám? Megtehetném, mert nem a magaméval – más palotalakásával, gazdagságával, úri vendégszeretével dicsekednék; mert az emlék nem kopott meg s a feltétes mahagóni ajtókeretek, az aranycirádás porcelánkorsók a beépített vitrinekben, az aranyveretes empire-bútorok és a táblaképek a falakon ma is előttem vannak. Az est fénypontja? A felköszöntők? A karácsonyfa alól az ajándékok szétosztása? A Stille Nacht, Heilige Nacht elzöngicsélése? A finomfalatok? (s itt hadd szúrom közbe: annyi év után megint ettem tonhalat s meg is fogadtam, amilyen fölséges ínyencségnek találtam ezt a népélelmezési tömegcikket, hogyha milliomos leszek, csakis ezt és semmi egyebet: azon élek, lévén a tonhal a csibehúsnál ezerszerte finomabb…) Vagy tán a televízió volt a fénypont, hiszen a szemem életemben először találkozott tévéképernyővel? Nem, Lorcsikám. Az est fénypontja az volt, hogy onnan, Onkel Franz dolgozójából telefonon felhívhattam Budapestet, beszéltem Édesapámmal, Édesanyámmal s ez meg az ő karácsonyukat tette fényessé fa helyett – hogy immár „a jó oldalon” és biztonságban tudhattak bennünket.

 

*

 

Azt már el se mondom, hogy a szilveszterestét is náluk töltöttük s hogy Onkel Franz hat héten át úgyszólván minden szabadidejét velünk herdálta, hogy már-már Olga asszony is mintha kezdte volna megsokallni. A Sacher Szálló éttermétől a Stephans-Platz vendéglőiig kávéházak, cukrászdák minden meghitt fülkéjét végigültük, ha épp ott ért az ebéd-, vagy a vacsoraidő a múzeumlátogatás után. Nem akartam én Bécsben megülni, még kevésbé Ausztriában feledkezni, hiszen ezt csak kaputárulásnak éreztem, ahonnan a felvonóhidat leeresztik és mint Lézengő Ritter, továbbindulandó leszek; mert immár mes iours font allez errant, elmondhattam Villonnal – napjaim világgá eredtek. S írtam is, már az első napokban írtam Londonba a BBC-nek, hogy felajánlkozzam, s mekkora örömmel vettem kézhez (kissé túlértékelve) a kedvező választ, amely a Caritas címére érkezett. De érdeklődésemre az angol nagykövetségen, hogy mikor repülünk, azt a választ kaptam, hogy a repüléseket bizonytalan időre leállították s majd érdeklődjem megint. Érdeklődtem is, kitartóan, megint és megint; már ismertek szinte… sajna, az utolsó gép tele magyar menekültekkel az orrunk előtt ment el –

KL Te – Londonba? Miért éppen oda – hát nem egész életedben franciarajongó voltál s jól beszéltél franciául: miért nem Párizsba igyekeztél?

Az olümposzi Megváltó Istenek intézték így, Lorcsikám, a Halhatatlanok, akiknek megadatott, hogy a halandók orránál tovább lássanak. Először is kapkodtak utánunk s volt idő, hogy majd széttéptek, nem kellett magunknak igyekeznünk; és másodszor – – –

KL Másodszor…?!

Voltak nálam tapasztaltabbak, akik felokosítottak s elijesztettek a Grande Nation-tól, Párizstól. Beletették a (fülbemászó) bogarat a fülembe, de a zöngéje nem valami fülbemászó volt: deklasszálódásról szólt. Az elzárkózó franciákról, ahol a családok vasdongája az idegennek betörhetetlen; az idegengyűlölő franciákról, ahol éltefogytáig Jövevénynek számít az idegen Edomnak Földjén, és könnyen megkaphatja, hogy el veled, sale métèque! Mindenféle mesketéket hallottam holmi beérkezett emigráns manipulátorokról, akik monopolizálják a fordítói piacot s a legtöbb, amire számíthatok, hogy ezek egyikének a „négere” leszek. Igaz volt-e? Eltúlozták? Nem volt érkezésem, hogy mérlegeljem; hiszen alighogy jelentkeztünk az amerikai Moral Rearmament palotavillájában, amelynek ruharaktárában Piroskám pompás háromnegyedes szőrmebundát kapott s magam meg rend ruhát, s immár ünnepi alkalmakra feketébe vághattam magam – amikor lerohant egy fiatal pap, amolyan harmadik generációs magyar.

Erősen törte nyelvünket, de könyörögve-gazsulálva, fenyegetve-ríva – mindenáron meg akart akvirálni egy New York melletti előkelő lányinternátus számára. Piroskámat rajztanárnőnek, engem meg franciatanárnak: berendezett lakás, két autó, azonnal indulhatunk; ha eszünk van, nem mondhatunk nemet!… Volt annyi eszünk, hogy nemet mondjunk. Emlékszel, hogyan csúfolja a „görög” mihasznát Juvenalis? Grammaticus, rhetor, geometres, pictor, aliptes, Augur, schoenobates, medicus, magus, omnia novit Graeculus esuriens: in caelum iusseris ibit – tudós, szónok, mérnök, festő, tornatanár, jövendőmondó, kötéltáncos, orvos, varázslómester – az éhes kis görög mindenhez konyít: küldöd a mennyekbe s felhág… Valahogy nem akaródzott, hogy ilyen „éhes kis görögöcske” legyek a felhőkarcolók birodalmában, csupán mert „konyítok” valamihez, amennyi kevéssel az öreg Európában tán a teavizet se keresném meg. Túlságosan elfogult, javíthatatlan, megrögzött európai voltam s mindenképp ragaszkodtam hozzá, hogy Európa ott legyen, kézkinyújtásnyira – mint az angol szigetországból, a Csatorna túloldalán. Aranyhegyek se csábítottak volna, hogy az Újvilágba áttelepedjek s így visszatekintve – hogy annyiszor megjártam toronycsorda-városait – úgy érzem, öngyilkosjelöltnek mentem volna Amerikába. Volt több ilyen káprázatos ajánlatunk, de mi akkor már a nagykövetség céduláját szorongatva, hogy felvettek a listára, makacsul kitartottunk Anglia mellett.

KL És mi volt az a MORAL REARMAMENT?

Az ún. buchmaniták, egy fundamentalista evangelikus prédikátor követői. A mozgalom a század elején kezdődött, egyetemi körökben toborozta híveit meg a gazdagok között, de már 1926-ban a hatóságok a Princeton Egyetemről eltanácsolták. Erőszakosak és agyrasüketek voltak, mint minden fundamentalista mozgalom, de mire ideértek Európába, hozzánk juhászodtak és ártalmatlan családtalálkozókká szelídültek; úgy hogy nemcsak Piroskám meleg téli bundáját köszönhettük nekik, hanem mást is: új hajlékot! Tíz nap se telt bele, búcsút mondtunk a Caritas tornatermi felfújt matracainak és a Rearmament kiközvetített egy bájos családhoz a bécsi Kahlenbergen; s most meg villanegyedből villamosoztunk be, pompás emeleti szobát kaptunk dupla hálóval/fürdővel, a fürdő ablakából ráláttunk a császárvárosra s a panorámán sorra vettük a tornyokat, az ott a Kapucínusok temploma, az ott a Stephansdom, a Kunsthistorisches Museum kupolája… Ide kaptuk Édesanyám első levelét – arról, hogy kint jártak az „elftársak” és megvolt az első házkutatás. Tudod, legfőbb ideje volt, hogy legyen szekrényfélénk is, mert már nem győztük hova dugdosni a holmikat; kivált amikor a máltaiakhoz is ellátogattunk –

KL A Lovagrend? Annak is volt Bécsben segélyakciója?

Mégpedig nagy s ha nem is a legnagyobb, az volt a legbőkezűbb és a legelőkelőbb, ami meglátszott az adományok minőségén. Hamarosan nekem is olyan városi bundát vágtak a fejemhez, hogy nem lelted volna párját Pest Bizományi Áruházaiban aranyért se. Hogy azt ne is mondjam, mennyi mindenkivel összefutottunk barangolásaink közben a városban; hiszen már meséltem Molnár Gyurit, a Magyar Téka gazdáját, aki a HELIÁNE kiadására vállalkozott – hogy mint pécézte ki magának az egyik sarokpalotát és ujjával rábökve – kijelentette:

– Látod azt a sarokházat? Az enyém lesz!

Ha más mondja: hübrisz; de nem annak a szájából, akinek Midász-érintésére minden arannyá válik s úgy is lett, az övé lett – ha nem az, hát egy másik, s évek múltával jártam is abban a sarokházban. De azt még nem meséltem, hogy Piával is összefutottam (dr. Razgháné, aki P. Schlegel pseudonym alatt németre fordított s Szentkuthy Thomas Mann-tanulmányát pompás fordításban elküldte volt a Mesternek). Nem győztem csodálkozni rajta, hogy világgá futott; hogy otthagyta orvos férjét, mert már nem volt fiatal. Kis termetű, de párduc testű asszonyka volt s ha jól emlékszem, pesti előszobájukban rendszeresen találkoztam azzal a kétméteres olajfestménnyel, amely wagneri Brunhilda-kosztümben ábrázolta (nagyobbnak az életnagyságnál), mert egy maszkabálra azt a göncöt vette fel és a festőnek megtetszett.

– Pia! Nem hiszek a szememnek!

– Győző! Piroska! Mikor jöttetek?!

A kirobbanó kalandvágy hozhatta ki ezt a magányos, bátor asszonyt: a nagyvilág volt az utolsó kaland, amiről úgy érezhette ezt nem mulaszthatja el. Kijutott neki belőle: Németországon át az Újvilágba sodródott és éveken át mint laboráns működött egy amerikai egyetem biológiai fakultásán. Mint kiderült, magával cipelte BÁBEL TORNYA című regényem fordítását és menten kért valamit, hogy kéznél legyen, ha valamelyik folyóiratnak kell. A presszóból azon nyomban felkerekedtünk s nemcsak a szerkesztőségeken hurcolt keresztül, mint a véres kardot, hanem egyenesen berontott velem a bécsi PEN főhadiszállására.

Erika Hanel volt az osztrák PEN-tagozat titkára, elragadó fiatal teremtés, de valami-törékeny, aki sokat szenvedett a szívével (pár évre rá, fiatalon, az vitte el). A PEN bőkezűségének köszönhettem az első írógépemet Nyugaton – ez a táskagép Londonig elkísért – s elgondolhatod, micsoda megkönnyebbülés volt nekem, ha rögeszméimet ismered, hogy engem csak az írók Írása érdekel, a kézírása nem, s ha magam, írógép hiányában kénytelen vagyok a kézírásra ráfanyalodni, hát úgy érzem, a kezem valósággal „útban van” annyival gyorsabb és annyival profibb, „nyomdakészebb” amúgy. Volt hát írógépem és vertem is, Piának meg volt mit fordítania –

KL Te magad nem írhattál volna mindjárt németül?

De, megpróbálhattam volna; de lassan, nehezen ment és nem voltam igazán kétnyelvű, mint Pia. Persze akárhogy öltöztünk nyugati ajándékgúnyákba, lerítt rólunk, hogy magyarok vagyunk: nekem a kajsza bajszomról, Piroskámnak a nevetős képéről, egész életünneplős modortalanságunkról s hangos csodálkozásainkról, ahogy ketten odatolongtunk a kirakatok elé a Kärtnerstrassén; és számtalanszor meg is szólítottak, nem is kérdezve, hogy azok vagyunk-e – magyarok, címek után érdeklődve, hogy kit-mit, még hol melyik segélyszervezetet lehet „levágni”. Az aluljárókra is emlékszem, ahol ennek valóságos börzéje volt: a „cím-börze”, ahol a magyarok egymásnak adták a tarha-információt, hogy itt a stex, ott a ruci, meg hogy emezeknél milyen ájtatos pofát kell vágni, amazoknál hogyan kell „okosan” felelgetni… De mi a cím-börzének a tájékára se mentünk. Hamarosan a PEN nagy cocktail-partyt rendezett a menekült magyar írók-újságírók tiszteletére – ott tolongott az osztrák irodalomból tous qui content; s meg is ütötte a fülemet a neve, amikor bemutattak egymásnak: a Mester középtermetű, erősen kopaszodó úr volt és úgy hatvan fele járt… ő volt, ez volt az a Heimito von Doderer, az osztrák regényírás Nagy Öregje, akit Zsuzsa megígért, hogy ha vele szököm, hát majd anyja révén, Doderer bácsi a kiadóknál a hónom alá nyúl, a grófnőnek egy szavába kerül. Persze meg sem említettem Martin Zsuzsát s hogy is tehettem volna, Piroskám füle hallatára; amúgy sem akartam Ausztriában megülepedni, ahonnan az emigráns rémmesék szerint az Ávó „visszalopkodja” az embereket.⁴ S ahogy ez már irodalmi cocktail-party-kon szokás, kicseréltük egymás címeit, bezsebeltük a meghívásokat, megköszöntük a beajánlásokat, és észre se véve az idő múlását, be-belátogattunk a szerkesztőségekbe: némi pénzmagra tettünk szert s már vehettünk tisztességes utazóbőröndöt, hogy legyen miben Londonba menteni parádés gönceinket – és Piroskámnak egy pár pompás pums-cipőt, ami ment a máltaiaknál érthetetlen és nevetséges módon ráhajított szabályos Estélyi Ruhához. Mert a repülőjárat még mindig váratott magára s London úgy jött, mintha menne. Így, hogy nekem is volt egy rend fekete Anzugom és neki is estélyije, mi sem volt természetesebb, hogy jegyet váltsunk az Operába…

Hányszor koptattam már a „felejthetetlen” jelzőt, Lorcsikám? Vagy azt, hogy ez az első Szöktetés itt Nyugaton, ez volt nyolchetes bécsi lebzselésünk „fénypontja”? Mert ha igaz, hogy Bécsben aztán nem volt „áramkorlátozás”, hát az is elmondható, hogy az újjáépített Operában sem szenvedtek csillárban hiányt. Ez a szédületes fényár, a szemsokkoló káprázatok túlsága meg az óriásszínpad közepén felcsattanó „ó! az lesz a boldog óra! / hogyha áll az akasztófa! / és a gége megszorul / megszorul! / megszorul!” – mindez szentimentálissá tett bennünket. Össze-összekaroltunk, nedves szemmel egymásra bazsalyogtunk és kérleltük egymást:

– Csípj meg!

Hogy nem álmodjuk-e: itt vagyunk Bécsben, itt, az Operában, a gálaest gálaközönsége közt, igazán a Szöktetést adják és a felvonásközökben, ha körbesétálunk, hát a galériák tükrében az a szép pár, aki visszamosolyog ránk, igazán mi vagyunk…

 

*

 

Másnap „Onkel Franz”(Dr. N-th) boldogtalanul hallgatta áradozásunkat a Szöktetésről és szemrehányást tett magának, hogy a Mozarthoz nem ő vitt el. Bosszúból már másnap elvitt a Burgtheaterba (ha agyonütsz se tudom, mi ment), meg egy ízben a gyárüzemet is megmutogatta – akkor láttam először „meztelenül” tévéfénycsövet – és a műhelycsarnokokon végighaladva némi fogalmat alkothattam, ki az, aki itt lépked velem, hogy milyen krőzus, akit tán már túlságosan is kisajátítunk s akinek áldozatos szeretete már-már majdhogynem nyomasztóvá válik. Nem neheztelhetett, mert nem mondta, de titkon bizonyára felrótta már, hogy nem mindig talál otthon reggelente, ha meglepetéssel szolgálna és aznapra el akar rabolni Grinzingbe vagy Schönbrunnba: már „zsúfolt” volt a programunk, és hogy ne legyen sértődés, vigyáznunk kellett. Amúgy is, annyi összejárás, együttvacsorázás után náluk nem kerülhette el a figyelmünket, hogy a férjénél 20-25 évvel fiatalabb Olga asszony és Onkel Franz fiatal társigazgatója közt a szokottnál bizalmasabb a viszony, s ha egy házaspár kutatni kezdi, ki tehet róla, hogy nincs – hát valamilyen módon mindig megbosszulja magát a gyermektelenség; de lehet, hogy túlkombinálom, gyanúsításom alaptalan s különben is – magánügy, mi közöm hozzá, holnap már Londonban töröm a fejem hajlékon-betévő falaton.

1957. január második hetében járhattunk. Egy szép napon a kahlenbergi villában reggelinél ülünk, vendéglátóimmal tréfálkozunk-tereferélünk – amikor csöngetnek.

Engem keresnek. Ugyan ki? A női hang behallatszik az előszobából, magyarul mondja, „Győző bácsit keresem”. Beeresztik: nem nő, hanem gyerek. 8-9 év körüli kisfiú, földig érő „lengyelkében” (így hívtuk ezt a duplasoros, sujtásos-átgombolós irhabundát).

– Én volnék. Mi szél hozott, kisfiam, ki vagy?

– Csépai Gusztáv, Gusztinak hívnak, tegnap jöttünk át a határon.

– Tegnap, át a határon? És lőttek?

– Nem tudom, mert aludtam. Ezt küldi a bácsinak az anyukája. Nyújtja. A borítékban dossziék, gépiratok.

– Ezt mind te hoztad?

– Én hát. Ahogy Margit néni ideadta: vigyázz rá! Vigyáztam is, egész úton szorongattam.

– Bátor legény vagy, Guszti! Hát apád, édesanyád…?!

– A máltaiaknál hagytam; ott várnak rám.

– Nem félsz egyedül?

– Van villamosjegyem.

– Éhes vagy-e Guszti? Melyikre volna gusztusod: a túrósra vagy a lekvárosra?

– Azt a túrósat szeretném.

Guszti megkapta a túrós süteményt, a háziak, meghallva a történteket, mint kis hőst ünnepelték. Ő falt, én meg felmértem gazdagságomat: levelem is volt. Szüleimnél az „elftársak” megejtették a második házkutatást; kerestek a kiadótól…⁵ A dossziéban megleltem a BÁBEL TORNYA, a PEPITO ÉS PEPITA meg néhány elbeszélés gépiratát. Délután Piával már fejezetet válogattunk, egy-kettőre lefordította s a PEPITÓ-ból egy részlet csakhamar meg is jelent egy osztrák irodalmi havi folyóirat, a WORT UND ZEIT hasábjain (ha a padlásig mindent felhánynánk, estére meg is lelnénk a példányt, tán még vacsora előtt).

Tudod, így visszatekintve s immár az „őslondoni” szemével, miután néhányszor innen ellátogattam az osztrák fővárosba, harmadszorra-negyedszerre Bécset fakónak, lankadtnak éreztem Párizs, Brüsszel, Barcelona harsogásához-nyüzsgéséhez képest; a Nyugat peremén és a szovjet birodalom – akkor még félelmetes – határától egy kőhajításnyira, érezhetőleg nem volt gazdasági „Hinterlandja”. Igaz, a történelmi levegője, a patinája váltig csodálatos volt és a Kinsky meg a Harrach-paloták, a Savojai Jenő herceg Téli Palotája, a Hofburg meg a Fischer von Erlach építészdinasztia barokk homlokzatairól a múltak nosztalgikus fénye sugárzik; de már az Opera meg a Burgtheater 1945-ben, hogy láncos aknát kapott és napokig égett, csak alig egy évvel odaérkezésünk előtt, 1955-ben nyitották meg s hogy akkor még nem vettem észre vagy csak nem akartam mondani Piroskámnak, már nem tudom: a helyreállításon meglátszik a leegyszerűsítés, a szegénység takarékossága s én bizony 1933-ból, nemcsak a bécsi Opera, de a müncheni Kroll-opera esetében is, sokkal gazdagabb, dúsan aranyozott, sokkalta fényűzőbb belső kiképzésre emlékeztem. A múltak megszépítő messzesége? Megcsal a memóriám? Mindegy már nagyon. Volt ahogy volt: akkor mesevilág volt, mesekivilágításban, szemünk-fülünk, minden érzékünk mindennaposan újrakezdte az ártatlanság érzéki orgiáit. Bízvást mondhatni – mucsaiak voltunk, az égig érő Mucsát építő szocializmus szélnekeresztettjei. A Nyugat a legtündéribb arcát fordította felénk és mi nem tudtunk betelni vele.

Már csak arról az utolsó interlúdiumról kell beszámolnom, mely közjátékot hogy kínosnak mondjam avagy hízelgőnek? Tanácstalan vagyok. Január vége lehetett, vacsorára voltunk hivatalosak dr. N-thékhoz, meghitt ötösben (mert a fiatal társigazgató elmaradhatatlan volt s már mintha a családhoz tartozott volna… ménage à troi? s ő lenne a legalizált „házibarát”?). Még tálalás előtt Piroskám ottmarad a többiekkel az asztalnál s engem a dolgozószobájába szólít „Onkel Franz”. A kényelmes bőr karosszékeken a beszélgetés rövidebbre sikerült, semmint ő gondolta volna. Némi torokköszörülés, magyarázkodás előzte meg: mennyire fáj neki, hogy Olgával gyermektelenek; már arra is gondoltak, hogy körülnéznek az árvaházban, de ahhoz hogy egy fiúcskát felneveljen és az üzemvezetésbe beavasson, ő már túlságosan öreg. Engem meg mintha a kifürkészhetetlen hatalmak vezéreltek volna idáig s tán ezért dobott át Bécsbe a forradalom; mérnökember vagyok, a szakma is arra predesztinál, hamar bevezetne az audioüzem rejtelmeibe. Mindketten nagyon megszerettek és Olgát is meg lehetne győzni róla… Mi lenne, ha örökbe fogadna.

Majd leszédültem a székről. Óvatosan, hogy meg ne bántsam, de kurtán, hogy maga lássa be abszurditását – és vesse el a lehetetlen ötletet – dadogva-hebegve kerestem a szavakat. Eltekintve attól, hogy szüleim élnek, ami már magában tárgytalanná teszi a gondolatot, épp ma délelőtt kaptam meg az angol nagykövetségen az értesítést, hogy ha nem is repülőjárattal, de vonattal, rajta vagyok az angliai menekültlistán, február 3-án indulunk. De hallottunk már késői gyermekáldásról, nemcsak a Bibliában, és Olga asszony oly ragyogó fiatal, hogy nem szabad feladni a reményt – – –

„Onkel Franz” nagyot nyelt. Önuralom, hidegvér; kifogástalan modor. A világ nem dőlt össze, február 3-án a Westbahnhofról; a szobalány beszól – a vacsora tálalva van. Ő megkér és én megígérem: ne említsük senkinek. Ha egyszer tárgytalan. Minek. Magam kényszeredett-megkönnyebbülten, „Onkel Franz” komor mosollyal, csatlakozunk a többiekhez – már várnak, a levest kanalazzák.

Dr. N-th változatlan meleg szeretettel istápol és még sok mindenhova elvisz, nincs az a presszó a Grabenen, az a vendéglő a dómnál, ahol hármónkat ne várnának hajlongva s ne vezetnének oda az előre lefoglalt asztalhoz; még végigmutogatja a minorita barátok 14. századi templomát, a Lucas von Hildebrand-féle Péter-templomot, amelynek a helyén Charlemagne 8. századi öregtemploma állt; a kapucinusok kriptáját a Habsburg-uralkodók szarkofágjaival; a fogadalmi templomban azzal lep meg bennünket, hogy térdre bocsátkozik és „imádkozik értünk” (erről az oldaláról nem ismertük), majd elmondja a sikertelen merényletet és Ferenc József fogadalmát, hogy templomot emel a helyen, ahol történt – – – de már mindezt úgy, hogy visszaszámolja a napokat: még egy hét február 3-ig. Hogy nem incselkedett-e velem a cinizmus koboldja s ennyi ragaszkodó szeretet láttán nem villant-e át az agyamon, az ördögbe is, hát nem lehetne arra az „örökbefogadásra” valami agyafúrt jogi formulát találni? Mi lenne, ha lemaradnánk arról a menekültvonatról és itt feledkeznénk Bécsben…?! Nem, Lorcsikám, se érvényesülés ígérgetése, se hozomány, se megörökölhető vagyon: ezeknek a „mágnesessége” ha másokat tán vonzott volna, engem váltig taszított, én már ilyen „negatív pólus” vagyok.

Szívet tépő jelenet volt. Február 3-án kocsijával az öregúr kivitt a Westbahnhofra, kikísért a peronra, feltett a vonatra – és várt. Ott járt fel-alá s ott várt, amíg a vonat el nem indult. Még sokáig integetett: zsebkendőjével integetett.

Aztán a szeméhez emelte a zsebkendőjét.

 

*

 

Dr. N-th, „Onkel Franz” és az a különös ménage hármasban (ha jól láttam és nem csak a rosszindulat mondatja velem) sokáig nem ment ki a fejemből és még jó ideig őriztük, amit tőlük kaptunk, Piroskám a cifra rongyokat, az apró ékszereket, amiket Olgától – és én az aranycirádás, lakk velencei tárcát, amit, emlékbe, a Doktortól kaptam. A bácsi kitartó levélíró volt, havonta írt még akkor is, amikor én már csak minden harmadikra-negyedikre válaszoltam; egészen 1963-ig írta aranymonogramos merített papírján, szarkalábas betűivel beszámolóit, amíg egyszer, végezetre, valaki vagy valami – le nem fogta a kezét.

 

*

 

Rezesbanda, fogadóbizottság, beszédek, zászlólengetés, vendégelés – három napig is eltartott, amíg vonatunk keresztülnyargalt Európán. A pontos útirányra már bizony nem emlékszem; Regensburg, Pforzheim, Kaiserlautern, Charleroi – fel, Calais-ig: nevek ugranak be, állomásépületek, ablakon benyújtott elemózsiás kosarak, mosolygós képű menyecskék. Néha egy-két órát vesztegeltünk az állomáson, hogy kielégítsük az újságírók kíváncsiságát, vagy hogy tört németséggel szót értsünk a toborzókkal, akik foglalkozás szerint keresték a jelentkezőket és mindenáron meg akartak agitálni, hogy maradjunk Németországban s telepedjünk le. Aki kötélnek állt, már szedték is lefele és diadallal vitték a városházára: annak a városnak már volt „magyarja”. Mi nem – mi mentünk volna tovább.

– Anglia klímája kétségbeejtő! Az angol ember mord, éghajlata zord! Meg fogják bánni!

– Épp az kell nekünk: vezekelni, bűneinkért!

– Olyan kalácsot még nem ettek, amilyet mi sütünk…

– Azt se bánjuk, ha Angliában rabkosztra fognak.

– Azt éppen nem; de Angliában nem divat a harangozás: olyik templomtorony üres!

– Majd feltesszük az Európa Harangja lemezt és a lemezjátszót beigazítjuk tizenkét órára.

– Anglia hideg, az angol ember rideg, a ködben eltévednek. Mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett…!

– Köszönjük a kosár szendvicset meg a tucat főtt tojást, isten fizesse-meg!…

Nem tudom hol, tán Pforzheim, tán Kaiserlautern vasútállomásán történhetett, a végigszaladó papocska, aki toborzott, meghallotta, hogy mérnök volnék.

– Városi mérnöknek! Éppen ilyen jó kiállású városi mérnököt keresünk… Németül is tud?! Vagyis német ajkú?! És német volt az apja?! Hogyan: még habozik? A városi mérnöki állás szolgálati lakással és ajándék kocsival jár… Hamar! Szálljanak le!

De mi még egy ajándék kocsiparkért se szálltunk volna le: zsebemben az angol rádió igenlő válaszát szorongattam s úgy képzeltem, biztosra megyek. Calais-ban átszálltunk a palotagőzösre – annak néztük a révhajót, amely átsiklott velünk a tükörsima Csatornán; s ahogy Xenophon tízezer görögje thalattát kiáltott, úgy üdvözöltük mi is a tengert – a révhajón, ezer magyar.

De a terített, hosszú asztalok a fedélközön farkaséhes népségre számítottak, mi meg hullára zabálva érkeztünk. Dover fehér sziklái? Igaz, minden giccs giccses a levelezőlapon; de maga a színvalóság, az igazándiság glóriájában – az más. Sohasem hittem, hogy Dover messzire ellátszó sziklavonulata ilyen fehér és ilyen magas. No és már mindjárt Londonba? – kérdeztük egymástól; de bizony Londonnak még a színét se láttuk s újabb öt-hat órás vonatút következett, az állomásokon a ránk tukmált ajándékcsomagok, a benyújtott tálcákon leírhatatlan fehérségű szeletelt cipó, felvágottak és „scotch egg” garmadával (fasírtpogácsa, kövér főtt tojással a közepében), hogy a különféle ismeretlen húsos tésztákról-töltelékes süteményekről ne is szóljunk. Nemcsak mi voltunk elmarasztalhatók ebben, az előttünk járó jóllakottság bűne volt: amerre néztünk, a kidobált vajas kenyér, félbevágott kemény tojás, kettéborult szendvicsek, paprika és paradicsom szőnyege tarkállott; mert mintha nem is Köztes-Európából – hanem az éhínség-sújtotta Etiópiából érkező csont-és bőr menekültek lettünk volna, annyira agyontömött bennünket minden jófélével a szervezett szeretet s mi se tehettünk vele egyebet, csak amit társaink az előző menekültvonatokon tettek: amit nem tudtunk elcsomagolni, azt kidobáltuk… kisült a szemem, de hogy az ülésen helyet csináljunk, nem volt más módja, mint túladni rajta az ablakon keresztül. Vaktában utaztunk, bizonnyal jófele, de nem tudtuk, hova – bár már az első felületes tovabámészkodás alapján is kósza gyanúk kezdtek ébredezni bennem, hogy ez a világ mindenestül más, és hogy a szigetország – nem a kontinentális Európa. Nagy kerülővel Birmingham mellett, így érkeztünk Cannock városába, Stafford grófság megyeszékhelyére. Még hogy „menekülttábor”?! Elbűvölőnek találtuk.

KL Hol-merre keressem a térképen azt a CANNOCK-ot, ahol tábor volt? És hogy ízlett a táborélet? Nem hiszem, hogy rád szabták volna, mint életformát –

Hajaj! Lorcsikám! „Táborélet?!” Kutyafüle. Ha nem is voltam kései utódja azoknak a Plantagenet-királyoknak, akik a „Cannock Chase” erdőrengetegében vadásztak, ugyanolyan vadászösztönnel, vadásszenvedéllyel lestem a lombok rezzenését: felfeszített íjjal s figyelve, hogy odasurran-e a nyílvessző. Elsőnek a várost terítettük le: kezesen megadta magát. Ma már 70, akkor még csak 50 ezer lakosú kisváros volt Stafford grófság székhelye, s ha keresed, hát Birmingham fölött meg is találod. (Ott van mellette lóköpésnyire Lichfield is, kisebb ugyan, de katedrálisa van s arról nevezetes, hogy ott született mindnyájunk kedvence, dr. Johnson, a másfél mázsás lángész – nem az a fajta géniusz, akit személyesen ismerni tartottad volna szerencsédnek, mert tudott nagyon goromba lenni; de nélküle soha nem hatolsz bele az angol ember észjárásába.) Igaz, Cannock-nak nincs székesegyháza, de van egy olyan jókora, 12. századi plébániatemploma – Lukács evangelistáról elnevezve –, hogy ha ez minálunk volna, hát koragót íveivel, kotlóstyúk tömegével a világ csodájának kiáltanánk ki, nem is egészen alaptalanul; bár színes üvegablakai meg a bővítése múlt századi.

Szarvasbőgéssel a 18. század után erdőiben már nem szolgálhatok, azóta szénvidék a „Cannock Chase”, a hegyoldal gyomrában modern, gépesített szénfejtés folyik. A város határában még ma is megvan a mi táborunk (ez volt a befogadó – mert az elosztókba mi soha nem kerültünk) és az angol légierő számára építették a második világháború alatt; inkább pavilonrendszerű kaszárnyának mondanám. Gömbölyített hullámpala tetejű barakkok a cardo és a decumane mentén, akárcsak a római táborokban, minden barakk kétfelől fejvilágítást kap – de belül remek, csempézett mellékhelyiségek, fürdőszoba, mosdósor, 12 ágyas hálótermek, összkomfort.

Önkéntes polgári személyek látták el az adminisztrációt, csupa „jobb ember”, férfi-nő; úgy néztek ránk, mint aki álmában is mosolyog – arra a receptre, hogy angol ember mosollyal kel, mosollyal fekszik és ez az angol mosoly még sokszor szóba kerül majd: ha pszichizünk, kielemezzük. A milliomosok jóistene fizette ezt a koszt-kvártélyt: az ellátás valami-felséges, a felszolgálók valami-gyönyörűek s ez megint csak az én gyöngém – hogy a messzi Köztes-Európából szalajtott menekült ezeket a jólápolt alapítványi hölgyeket egyformán gyönyörűnek találja: bal kézzel körmölnek s úgy jegyzik be az ember személyi adatait s amikor így, ilyen ennivalóskodva rád néznek, magad is belátod, itt nem helyénvaló a mogorvaság –

KL De honnan tudod, hogy a város milyen volt? Hát kilátogattatok? Vagy csoportlátogatásra vittek?

Ugyan, Lorcsikám! Itt senki se smasszer, nincs vasfüggöny. Mentünk mi magunktól, alighogy megmelegedtünk. Harmadnap akikkel összeismerkedtünk, a Haraszti házaspárral kitöltöttük a kilépési cédulát és zsebpénzünket vidáman csörgetve besétáltunk a városba. Odalátszott. Ismerkedni Angliával. Elbűvölőnek találtuk s azt hittük, ilyen tündéri nincs több; pedig százával őrzik a szigetország városai ugyanezt a történelmi levegőt, ugyanezeket az építészeti hagyományokat. Girbegurba utcácskákon a járdának fölébe lógó emeletek, faragottas gerendák, padmalyok, 4-500 éves szerkezetek, vegyesfalazat, favázas építkezés; a kitöltő falak kipuporodnak-kihasasodnak, az erkélyemeletek ferdére lógnak az oromzat tengelyében, amely maga is görbe, és a bejárati szemöldök-köveken ódon vésetű évszámok: 1553 Ha illő távolból a házsort szemügyre veszed, hát ez erre suvad, az arra süpped, az ötszázéves beszállócsárda (coach inn) padlásemelete amarra „hallgat”… Lorcsikám: aranyszabály, hogy ami levelezőlapon túlontúl festői s már-már giccses, az a maga helyén, a maga igazándi valóságában – megigéző. Sem a Tadzs Mahalról, se New Yorkról nem tudod mekkora-és miféle, amíg nem állsz vele szemtől szembe. Mi is alaposan becserkésztük Cannock-ot, s ahogy a főtéren átsétálok, hát ottragadok egy dohánytőzsde kirakata előtt, rácsodálkozom s mondom is Piroskámnak: egy-életem-egy-halálom. Én ilyen különleges csuda-pipát még nem láttam. (Az volt a legátlagosabb, mindközönségesen, de honnan tudtam volna! Elepedtem érte.) Beléptünk, vásárló szándékkal léptünk be, de hallga csak, hallga, mi lett belőle.

– Jó napot kívánok! (És már a nyelvem hegyén van: pipát szeretnék, azt a pipát, ami a kirakatban van. De megelőznek:)

– Istenhozta önöket! Jó napot-jó napot!

(Mi ütött ebbe a trafikosba? Újra köszönünk:)

– Szép-jónapot!

– Adjonisten! Szép időnk van.

– Ó! Nagyon.

– Ugye? Reggel még kinéztem az ablakon és mondom is a feleségemnek: ködös napunk lesz.

– Igen, mi is láttuk: reggel még ködölt.

– De aztán felszállt a köd és lám, máris sütöget a napocska. Ha így folytatja, déli verőre számíthatunk.

– Gondolja?

– Bizony! Vagy délutáni verőfényre, kis szerencsével. Mi járatban?

– A pipa… Az a pipa… Egy pipát szeretnék – – –

– Bocsásson meg, a kislányom! Megy iskolába.

– Cukorbaba!

– Ugye?! Magam is igyekeztem. Nicky! Nicknock! Búcsúzz el szépen a bácsitól!

A kislány elbúcsúzik a bácsitól (tőlem) és már megy is az iskolába – de nem lábon, mert a mama már nyitja is neki a kocsi ajtaját, piros MORRIS MINOR. A mama visszaint – viszlát! bye! – de már a volán mellől, a motor felpörög, a kislány elgurul. Zavarban vagyok, szeretném a pipára terelni a szót, de mintegy a hely rontó varázsának hatása alatt nem azzal kezdem s nem hiszek a fülemnek, annak, ami kiszalad a számon:

– Tegnap is szép időnk volt.

– Igen, barátságos időnk, bár kissé szeles.

– Délutánra feltámadt a szél!

– Úgy, úgy, kivált estetájt. De már nem is tudom, keleti vagy nyugati szél volt?

– Attól függ, merről kapta az ember. Balról keleti, jobbról nyugati: alkalmasint.

– Minden bizonnyal! De holnapra kitisztul… Nem is tudom, szolgálhatnék valamivel?

– A… A pipa. Az a kis kajla, a kurtácska, az oldalkirakatban. Megnyerte tetszésemet.

– Az öné.

Meleg bizsergést érzek a szívem táján. Az enyém. It’s yours. Nem is veszteget rá egy szót se többet, máris nyitja a kirakatot és hozza. Szorongatom: it’s mine. Dohánykülönlegességet is hozzá, illatosított, meg tömőkészséget is, háromágút: ez utóbbi ajándék, nem ő adja: a cég ajándéka. Elbeszélgettünk az időjárásról, iskolába ment a kislány, az üzleti tranzakció szóba se került, ilyenről két úriember nem beszél. A vásárlás? Megható véletlenszerűséggel: melléktermék. Alkudni? Csak ázsiaiak szoktak; meg arabok a kashbában, kiabálósan: az a szórakozásuk. A szigetországban a szabott ár: szentség. Észre se vettem, mikor mennyit adott vissza a trafikos a zsebpénzből: kerül amibe kerül. Kilépünk: körülröhögnek; lerí rólam, hogy madarat lehet fogatni velem. Fogatnak is: szemközt a cégtábla alhambra-cirádás felírása: COFFEE-HOUSE.

– Kávéház! Állok egy kávét mindenkinek! Ezt megünnepeljük.

Mármint a pipámat. Belépünk, asztal köré telepszünk – sajátságos étolaj-és sülthal szag keveréke a levegőben. H. Tamás beszél – angol szakos, ő tud a legjobban:

– Négy kávét kérünk.

– Négy micsodát?

– Négy kávét?

– Ki van írva, kérem: ez kávéház. Itt csak teát szolgálunk fel.

– De kérem, az van kiírva, hogy kávéház: hát miért kávéház, ha kávét nem szolgálnak fel?

– Hívni úgy hívjuk; de szolgálni csak teával szolgálunk. Parancsolnak teát?

– Mi van még?

– Tea.

– Aha.

Megadjuk magunkat sorsunknak. Négy tea. Leírhatatlan, hihetetlen, ihatatlan: tejes mosogatólé; Piroskám és H. Tamás nagy élvezettel szürcsöli; Éva és én eltoljuk. Tamás mert anglomán, Piroska mert konformista; megszerette, csak azt issza, én soha nem szoktam rá. Elsüllyedt világról beszélek, mindez a múlté: ma már Cannock-ban is kapsz mindent, citromos teát és kis szerencsével eszpresszókávét is; és azóta az arabusnak álcázott „COFFEE-HOUSE” felírás is lekophatott arról a cégtábláról… Jókedvűen vihorászva mentünk vissza a táborba; H. Tamás „anyanyelvi fokon” meregette angoltudásának oroszlánkörmeit, Évája nem kis gyönyörűségére, én meg a Hódító Robúrnak éreztem magam. Az ám, de ha ismersz, tudod, milyen cudar természetem van: nem szeretem, ha tejbe-vajba fürösztenek azzal, hogy ez a „Befogadó Tábor” csak átmenet, még hátra van az „Elosztó Tábor”, ahol további boldog heteket, esetleg hónapokat tölthetünk édes semmittevésben. Másokon utóbb tapasztalhattam, milyen lélekromboló hatása van az efféle mesterséges tespedésnek – az ilyen „megnyugtató” szólamok addig csiklandozzák a talpamat, amíg egyszer csak futhatnékom támad. Kézen fogtam Piroskámat és így szóltam hozzá:

– Lebontjuk a kontyodat. A zsebpénzünkből futja, megváltjuk a vonatjegyet és mint a gombostűvek, beleugrunk London rengeteg szénakazlába –

– És ha este üres az ágyunk? Keresni fognak!

– Estére lesz más, aki aludjon az ágyunkban.

– Jön értünk a rendőrség!

– Asszony! Összekapod a cuccot és nyomás. Londonban beváltjuk a harminc fontunkat, ha már eddig elhoztad a kontyocskád alatt.

Úgy is lett. H. Tamás kitanított, hogyan kell menetjegyet kérni úgy, hogy ne tértijegyet adjanak („mondd, hogy single, please”) és kora délelőtt, úgy féltíz tájban, legnagyobb csodálkozásunkra a robogó vonaton találtuk magunkat. Piroskám minden szorongását, én minden aggodalmamat elfelejtettem, úgy nyeltük a vonat ablakából a tájat, az állomásokat, a városképet, a gáztartályokat a városok szélen; találgattuk, melyik a városháza tornya, melyik a katedrálisé – mert hogy mind gótikus; vagyis: szamarak voltunk, golyhók, zöldfülűek és boldog zöldfülűségünkben mindegyre viháncoltunk; s hol ütemesen hajtogattuk, hol egymás praclijára vertünk, hogy az ostoba rigmusolással ne keltsünk feltűnést:

– Resz-kess London, jönnek a Határék! Resz-kess London, jönnek a Határék!…

Majd kiugrottunk a bőrünkből az izgalomtól és minden úgy volt, ahogy Bécsben dr. N-th mesélte, hogy a londoni pályaudvarra bemennek és odaállnak a peronok mellé a taxik, akár a poggyászod átrakhatod a vasúti kocsiból a taxiba… Paddington pályaudvar! A gombostűveknek fogalmuk se volt, hova pottyantak – hogy Londonban hány ilyen fejpályaudvar van és merre van ez a miénk, ahova befutottunk, a Paddington.

KL De miért kellett Londonba rohannotok, hát nem tudtátok azt a harminc angol fontot még CANNOCK-ban felváltani?

Hiszen azon kezdtük! De (finoman szólva) a szemünkbe mosolyogtak. Elküldtek a bankba. A bankfiók azt mondta – ezeket a háború előtti pénzeket csak az Angol Nemzeti Bank váltja be, küldjük el postán Londonba –

KL Miért, hát mi baj volt a pénzetekkel?

Fura-fakó, majdnem fehérhasú bankjegyek voltak s olyan nagyocskák, amilyeneket nem is látni manapság. A baj ezekkel az öt-meg tízfontosokkal az volt, hogy épp ezeket hamisította milliószámra Hitler, hogy elárasztva velük a pénzpiacot, háborús inflációt idézzen elő. Ördögi terv volt, de elkésett vele; a vereség napjaiban zsákszámra hajigálták repülőgépről a Bodeni-tóba, hogy a turpisság ne derüljön ki. A náci hamisítvány tökéletes volt, a hamisbankók belekerültek a forgalomba és évekig eltartott, amíg kigyomlálták őket: új pénzt bocsátottak ki, de a régit – ha megállapították, hogy jó és eredeti –, becserélték. Most reszkethettem, hogy vajon miféle bankót őrizgettünk az Idióta című terrakotta fejüregében, igazi font sterlinget, vagy pedig náci hamisítványt.

Mint két ütődött, néztük-néztük azt a nyüzsgést, szédülten, kábán a Paddington pályaudvaron s minden éktelen szokatlan volt, kezdve azon, hogy szerte az angolszász világban a peron a vasúti kocsi padlójával majdhogynem színel: nem kell felkapaszkodni a felhágó lépcsőkön – jóformán besétálsz a kocsiba; s így van ez a legkisebb vicinálisállomáson is. Persze mi nem álmodhattunk taxiról, örültünk, ha gyalog vagy busszal a Nemzeti Bankig elvergődünk. Tipródtunk, tétováztunk, silabizáltuk az eligazító táblákat, mint két idecsöppent kamcsatkai; mert ugyan mi az, hogy SOUTHBOUND meg hogy WESTBOUND, hát még az, hogy METLINE meg hogy CIRCLE – isszák vagy eszik. A körhinta-forgás e totális elveszettségében megakadt a szeme rajtunk egy angol úrnak és mellénk vágódott.

– Hová szeretnének?

– The Bank of England, please.

Rögtön látta, ki fia-borja volnánk, akkoriban voltunk népszerűségünk tetőpontján és mindenki kapva-kapott rajta, hogy legyen egy magyar menekültje, akit pártfogol. A mi londonink is türelmes és hosszú magyarázatba fogott: de látva képünkön a teljes értetlenséget meg azt, hogy hiába mutatja, merre, mi nem indulunk, hirtelen ötlettel terelni kezdett:

– Erre-erre. Földalattival.

– Köszönöm! Milyen kedves! Megmutatja?

– Meg.

Nemcsak hogy megmutatta: jegyet váltott és lejött velünk. Míg belekóstoltunk, milyen 50–60 méter mélységben a föld gyomrában utazni és az állomásokat számoltuk, kísérőnk folyton beszélt: mondta a magáét és mind az övé maradt, mert kukkot sem értettünk az egészből.

– BANK – mutatott a megálló felírására – ez az.

Megérkeztünk. Nem győztünk hálálkodni: nem elég, hogy idáig hozott, még be is kísért. Akkoriban ui. a mozgólépcsőről kilépve, a Nemzeti Bank pinceszintjén még megvolt az a fényes folyosó-vesztibül, amelyen egyenesen a banképületbe lehetett besétálni. Kísérőnk az előcsarnokban átadott egy hórihorgas, piros egyenruhás altisztnek (generálisnak néztem) s csak amikor megmondta, hova vigyen, akkor tűnt el nagy integetve. Folyosók, pénztárterem, sorban állás. Odakerülés.

– Következő.

– Tessék: harminc font.

Hátraviszi; átvilágítják, megröntgenezik. Visszajön a verdikttel:

– Good. It’s genuine.

– What’s genuine, please?

– Your money. It’s good money.

Ha olvasom, hogy genuine, értem. Ha egy angol mondja, a hajam égnek áll. Nem értem. Mi lesz velünk?!

Leszámolják a vadonatúj bankókat, két tízes, két ötös. Kimegyünk a pénztárteremből a folyosóra, a folyosóról a nagy vesztibülbe, a vesztibülből… Jézusmária. Eddig a föld alatt a fél várost végigutaztuk és nem láttunk semmit belőle. S most, az Angol Nemzeti Bank kapujából kilépve, robog, zsibog, harsog, ragyog – ott ragyog előttünk a City, az útkeresztezéseken több irányban a Temzére is lelátni… kicsattan Londonország!

KL Most szörnyen kíváncsivá tettél. Hogy a két magyar „gombostű,” tökéletesen beleveszve a szénakazal óriásvárosba, hogyan kerül mégis rendőrkézre és viszik a táborba, hiába van kemény harminc fontokkal felszerelkezve –

„Rendőrkézre?!” Haha! Tudod, mi az a débrouillard? Aki feltalálja magát. Ez én vagyok. Nem raktuk vissza a pénzt Piroskám kontyába – hanem az egyik ötöst mindjárt a pénztárnál apróra váltva, tanulmányozni kezdtük; ismerkedni vele. 20 shilling egy fontban, 12 penny egy shillingben. Megőrültek ezek? Mit vacakolnak a tizenkettes számrendszerrel? Egy yard 3 láb, 1 láb 12 hüvelyk… S méghozzá ilyen zavarosan! Tanulmányozom a nyilvános telefont: két penny bedobásra vonalat ad. Tizenkét telefonkönyv egymás mellett. A té-nél: Tábori Pál. Paul Tabori. Kiírom a számát, a címét. Tárcsázom.

– Paul Tabori?

– Speaking.

– Beszélhetek magyarul?

– Hogyne!… Határ Győző?! A feleségeddel? Gyertek-gyertek! Tudod a címet? Kiírtad a könyvből? No ez derék. Földalattival a legegyszerűbb. De vigyázz: arra, amelyik „nyugatra tart”, WESTBOUND. Az állomás: WEST KENSINGTON. Várunk!

Félóra múlva T. Pali pompás, sokemeletes kensingtoni házának a könyvtártermében.

– Igaz, nincs már ebédidő, de… ettetek már? Piroska: maga?!

– Ó, én… nem vagyok éhes.

Korog a gyomra: az arcára van írva.

Szendvicses tál, sör, tea, torta. Palinak pereg a nyelve; tervei vannak velünk. Míg eszünk, máris telefonál, szervez.

– Hallo! Is that you, David? Igen-igen, itt vannak velem. Magyar íróházaspár.

Hatalmasan falunk s csak fél füllel halljuk a beszélgetést: „eminent… distinguished”

Míg mi összekapjuk magunkat, a felesége még becsomagol két szendvicset, „vastartaléknak, vacsorára”, Pali meg magára kanyarítja a kabátját.

– Taxi! Taxi! – Már az utcán vagyunk, Kensington High Street, csúcsforgalom.

A gombostűvek sose tudják, a szénakazal-univerzum melyik szénaszegletében vannak; a taxikból bámulják a többi taxit vagy tulajdon taxi-tükörképüket a kirakatokban. Ismerkednek a tömérdek köztérrel-magánkerttel, a véget-nem-érő áruház kirakatsorával, az üzletsorral utca hosszat a metropolisban, ahol minden olyan nagyon más, és nem utolsósorban a londoni taxi vízözön előtti „fazonjával”, ami másmilyenebb már nem is lehetne: legendáriumunk szerint noha a taxit már rég nem ló húzza, egy, még lófogatú időkből ittmaradt szabályrendelet értelmében a sofőr köteles egy marék abrakot tartalékolni tarisznyástul a taxi poggyásztartójában, nehogy a pacija megéhezzen…

Du. 5 óra tájt lehet, az előkelő, néptelen Glebe Place nevű utcában, a Glebe House előtt, Chelsea-ben. Kiszállunk. György-korabeli, neoklasszikus ékszerdoboz: a Nemzetközi Pen főhadiszállása. Az INTERNATIONAL PEN főtitkára, David Carver. Kezet rázás, kitörő öröm; többen is vannak, de ez a Carver… Fantasztikus figura! (Elnézést, hogy így nyargalok – nyargalnom kell, hogy a végére érjek – no de azért tán e jeles epizodisták, Tábori Pál, Kathleen Knott, Helen Rogers és a Carver körül állók csak ne maradjanak ilyen arctalanok: hadd mondjak róluk egyet-mást.) Carver? Fantasztikus figura! Ha láttad filmen Peter Ustinovot, fogalmat alkothatsz a típusról. Korpulens, joviális, ötven körüli; pirospozsgás, félig kopasz, maradék haja őszes-gyér, koponyabúbjával a mennyezetet veri; tiszteletet parancsoló s egyszersmind mulatságos, az Isten is arra teremtette, hogy a Szöktetésben a komikus-haragos óriást – Osmint énekelje. És nem is véletlen ám, hogy rábotlott a nyelvem; mert hiszed-nem hiszed, az írók nemzetközi világszervezetének egy baritonista volt a főtitkára, hivatásos énekművész, aki Schubert-, Schumann-, Löwe-dalokat és két tucat operaszerepet hordozott a fejében. Igaz, írókhoz-irodalomhoz szörnyen értett s ha ő maga nem is művelte – az irodalom diplomatája volt. (The Butcher’s Son – a hentes fia: így becézték a háta mögött, szeretetteljes humorral évődve rajta, hogy éppen ő az, aki ilyen tökéletesen testesíti meg a képeskönyvi „angol arisztokratát”.)

KL És kiket mondtál még…?

Kathleen Knottról most csak annyit, hogy az ötvenes évek egyik legfigyelemreméltóbb koponyája volt, regényeket írt és filozófiát – Iris Murdoch ellenpárja-és riválisa. Helen Rogers, a PEN titkárnője, faktótuma- és szíve-lelke – ő külön történet, máskorra tartogatom. Ott mindjárt, azon melegében megettük a második uzsonnaebédet, hogy kétfele állt a fülünk; ezalatt David Carver úgy legeltette a szemét rajtunk, mint aki mérlegel valamit s hol a prot, hol a contrát dobja serpenyőbe. Azt hiszem, azzal, hogy dadogva bár, de megérttettem magam és Tábori Pali sem késett úgy bemutatni, mint a TRISTRAM SHANDY fordítóját, a javunkra billent a mérleg és a főtitkár így szólt:

– Van itt egy írótársunk, Wayland Young. Épp most tettem le a kagylót: ideszólt, hogy szép otthonukban szívesen vendégül látnának egy magyar menekült íróházaspárt. Úgy két hétre. Amíg valami más megoldást nem lelünk. Mit szólnának hozzá?

Mire a meghívást lefordítottam Piroskámnak, Helen Rogers feltárcsázta a vendéglátó házigazdát és máris nyújtotta a kagylót Davidnek. Füligszaladó vigyorral, bazsarózsa-képpel sugdolództunk. Itt is, akárcsak Bécsben. Reggel még lövöldöztek körülöttünk és este már a bécsi Parlament mögött Gazdagék karácsonyfája alatt ültünk. Itt is: alighogy reggeli után kereket oldunk a táborból, este már londoni ágyban hálunk… Nem tudtunk hinni disznó szerencsénknek; hát még ha sejtettük volna, hogy milyen ágyban és hol! David Carver tempósan válaszolgatott s mire letette, el is dőlt a sorsunk.

– Küldik a kocsit.

Gyanút fogtam. Nem írótársunk vezet: „küldi” a kocsit. Sofőrje van? Tábori Pali megjegyezte:

– Wayland Young. Remek ember, a MANCHESTER GUARDIAN munkatársa. Megfogtátok az isten lábát.

– Ha bármi probléma van, csak szóljanak ide hozzám – folytatta David –, Helen vagy én, valaki mindig itt van; azonnal intézkedünk. Helen…! – szólt rá jelentőségteljesen a Nemzetközi PEN hórihorgas, lengenádszál titkárnőjére, aki szájával-és sokdioptriás szemüvegével egyszerre mosolygott, mint aki elértette a célzást, kulcsát kétszer körülfordította az íróasztal vasládikójában és míg leszámolta elénk a pénzt, Pali, mint a PEN egyik oszlopa, megnyugtatott:

– Csak, hogy ne jöjjetek zavarba…

Mit mondjak, csinosabbacska összegecske volt, nehezen fért volna Piroskám kontya alá, s mindjárt más érzés volt a pénztárcámat megbélelve visszatenni.

KL És nem jöttetek zavarba…?!

Jaj, Lorcsikám! De még mennyire, hogy zavarba jöttünk, de nem ezért és nem úgy! Tudod, már szinte szégyellem, hogy ennyire nyakon öntlek a szuperlatívuszokkal – de még ilyen kocsit: nem hogy nem ültem benne – látni se láttam. Régi limousin volt, egyszerűen elvesztünk benne. És ahová vitt és ami még ezután következett! Te! Kiderült, hogy Wayland Young nem afféle egyszerű Fleet-streeti újságíró, hanem sokszáz éves arisztokrata család egyetlen sarja, a bárói cím várományosa; hogy édesapja, Lord Kennet of the Dene, a Churchill féle háborús kabinet tagja volt és most, aggkorában és visszavonultan, a szenvedélyének él: az ország egyik élvonalbeli műtörténésze… (mindez persze nem jelentette azt, hogy ha kedve szottyant, nem foglalta el a helyét a Lordok Házában).

A 8-személyes autópalota ide-oda kanyargott velünk, derékba kapta a Hyde Parkot, átvágott a Kensington Gardenen (a Kensington régi királyi rezidencia palotahomlokzatával a háttérben s itt-ott meg-megcsillantak a park híres szobrai) és ott értünk ki az északi oldalát szegélyező sugárútra valahol a közepén, egy pompás kőtemplommal szemközt (a templomot azóta átalakították bérházzá, a tornyában van a felvonó meg a lépcső).

György-korabeli, kőkerítéses, emeletes villa előtt állapodtunk meg, a cirádás számtáblán a számot is leolvastam: 100 BAYSWATER ROAD. Épp 100, nem lesz nehéz megjegyezni; a bejárat mellett pedig kék terrakotta tábla, ilyen emléktáblákkal szokták megjelölni Londonban a műemlékeket, nevezetes lakóik után; ez is, megragadt az emlékezetemben (ma is ott van:) „Sir James Matthew Barrie, novelist, playwright (1860-1937) lived and worked here” – akkor még nemigen hajaztam, micsoda tisztesség ért, hogy a század eleji drámaíró-fejedelem fedele alatt hálhatok, aki a Peter Pan-figura s egyúttal a köré épülő karácsonyi „panto”, a gyermekoperett megteremtője s aki hatalmas vagyonát alapítvány formájában egy gyermekkórházra hagyta. Ezt a nevezetes palotácskát vásárolta meg Lord Kennet és itt élt, fiával, Waylanddel és menyével, Elisabethtel: mindenki tökéletesen beváltotta róla alkotott elképzelésemet és tökéletesen betöltötte azt a keretet, amit a műveltség, a születés és a vagyon fölénye biztosít – (ám ez a benyomás, hogy kölcsönös lett volna – nem tudom).

Betoppanásunk – „berobbanásunk” – a 100 Bayswater Road alá oly mesterien volt jelenetezve, mintha valami szuperdrámaíró súgta volna a szerzői utasításokat (tán maga Barrie). Csomagjaink észrevétlen eltűntek mellőlünk s elvándoroltak valahová, ahová mi magunk is indulandók voltunk légyen, a bemutatkozás után. A házaspár fogadott.

Valami-különleges-kedvesek voltak, oly közvetlenek s oly egyszerűek, hogy e minden kényszeredettség, minden leereszkedés nélküli szíveslátás valahogy megoldotta az én nyelvemet is, s Piroskámmal pedig rajtam keresztül beszélgettek. Ha azt mondom, középre ültettek a fogadó-nappaliban, akkor hozzá kell tennem, hogy képzelj el egy 14 m hosszú, 6 m széles, neoklasszikus teremfélét, zsúfolásig hangszerekkel és műkincsekkel. A zongora és a klavicsembaló egymás mellé vasalva állt, hogy ha ketten játszanak, láthassák egymást; a falakon múzeumi hangszerkülönlegességek – itt egy theorba, amott egy welsh hárfa, három lant, három viola d‘amore; a fél terem hosszában beépített álomkönyvszekrény, melyben ha a könyv nem volt legalább félbőrbe kötve, hát a puhakötéses magától takarodott a könyvkötőhöz, hogy kösse be és verje rá az aranycirádás címert; a terem két végén, szívléces függönypárkány alól leomló óarany bársonyredők és a tüllfüggönyön át fejvilágítás: délről a Kensington Gardens, északról a kert.

Boldog gyomorremegés, megilletődés, sütemény törögetése, cukorkavargatás, porcelánkészlet megcsodálása – elíziumi hangulat. Wayland, alighogy megláttam, a nagy francia színészre, Jean-Louis Barrault-ra emlékeztetett; fragilis-finom, arckoponya, keskeny, ovális arc, egy gondolattal alacsonyabb és 9 évvel fiatalabb, mint én; felesége vele egykorú, tán egyetemi ismeretség, az akire azt szokás mondani, hogy finom jelenség, avagy bécsiesen: szoányírt; Elisabeth Young néven, ismert költőnő. Maga Wayland, teljes nevén W. Hilton-Young (ma már Lord Kennet és ott ül munkáspárti oldalon a Felsőházban, ugyanott, ahol apja, Lord Kennet of the Dene ült, akinek rangját megörökölte). Sokat faggattak a forradalomról is, de tartózkodóan és módjával; a társalgás inkább a fantázia szabad csapongását követte, ahogy szemünk műtárgyról műtárgyra tévedt s nem is volt nehéz velük bármibe belemelegedni, mivelhogy Wayland – angolos, szemérmelő szerénységében dehogyis árulva el belőle valamit is – a világon mindenhez értett, kedvtelésből le-lediplomált ebből-abból, muzikológus is volt, de a világtörténelem is a kisujjában volt, ugyanakkor néha franciára fordította a szót, amikor észrevette, hogy nincs ellenemre s onnan kezdve anyanyelvén elemezte Debussyt és Ravelt (ötletszerűen oda-odaugorva a zongorához, hogy az akkordot illusztrálja). Az irodalom volt mindkettejük életeleme, Wayland tucatnyi monográfiát írt (The Italian Left, Eros Denied, Old London Churches – ez utóbbi, sok alaprajzzal-fényképpel illusztrált műtörténeti munkát a feleségével). Amikor a MEGTAGADOTT EROS című kultúrtörténeti munkája 1965-ben megjelent, hosszan ismertettem az Irodalmi Újságban és a cikk fénymásolatát elküldtem neki. „Bárcsak érteném! – írta vissza –, de bizonyosra veszem, hogy nem írtál rólam rosszat.” – „Nem bizony – írtam vissza –, csak azt nehezményezem, hogy elírtad előlem s ezzel lekéstem arról, amit mondani akartam”; mert hogy a manichaeizmussal való élethalálküzdelmében a zsidókereszténységet megfertőzte a manichaeusok öröm- és életellenessége, azt Nietzsche óta sokadmagammal beigazolt közhelyként tartom számon s ez volt az EROS DENIED alapos történelmi tudással körülbástyázott üzenete is.

Úgy egy órácskát cseveghettünk, a ház úrnője átvezetett a kerten s fel, a kerti lakhoz, hogy megmutassa elsőemeleti fészkünket. Különös, nagyocska házikó volt a szikladekoráció közé beékelve: a földszintje csupa-üveg franciaablakos, egyetlen műteremféle, jó 40 m², belmagassága 6 m: éktelen magasnak hatott. Itt élt, középre helyezett íróasztalánál naphosszat itt ült-dolgozott maga az öregúr, Lord Kennet of the Dene s ha elmentünk vagy hazajöttünk, keresztül kellett járnunk rajta; törékeny, finom arcú, introvertált szentemberféle s igen tiszteletet-parancsoló prezenciájú; ha jöttünk-mentünk, csak biccentett, de nem nézett hátra; akkor, előszörre, hogy bemutatkoztunk, megnézett magának és fáradtan mosolygott, előtte fóliánsok szétnyitva, ódon rajzok kiteregetve – akkor vettem észre, hogy félkarú, a jobb karja protézis, azzal fogni is alig tud, a baljával csinál mindent s bal kézzel ír. Később, mikor volt alkalmam végignézni munkáit, a szigetország szakrális jellegű épületeinek, kolostorainak/templomainak országos tekintélyű műtörténész-szakértőjét tanultam meg tisztelni benne. Egyetlen egyszer ültetett le, tízperces beszélgetésre – hasznomra vált.

– Fiatal barátom, ebben az országban nem ember az, akinek nincs csekk-könyve. Magának van?

– Nincs, my Lord.

– No látja! Az sem mindegy ám, hogy hol a bankja: valami szürke negyedben vagy jobb-emberek-lakta jó környéken. Az is számít, hogy mióta tart ki a bankja mellett hűségesen, meg hogy eredetileg ki volt a beajánlója. Érti ezt?

– Értem, kegyelmes uram.

– Beprotezsálom magát oda, ahol én bankolok, foglaljanak helyet, mindjárt megírom; vigyék egyenesen a Knightsbridge-be, az igazgatónak címezem. Hallgassanak a biblia szavára és ne ássák el a tálentomot, hanem forgassák haszonnal: arra való ez a tízfontos, amit mellé adok; ez legyen az első pénz, amit betesznek. Majd szaporodik, ha hónapról hónapra odautaltatják a keresetüket. Van állása?

– Ígéretem, my Lord.

– No látja!

Míg írta, összeszorított térddel, illedelmesen ültünk a kolostori ülőbútoron. Borítékolta (de nem ragasztotta le) – ideadta és kegyelemben elbocsátott. A város tán legelőkelőbb negyedében, a Knightsbridge-ben a bankfiók igazgatója, alighogy meglátta és elolvasta ajánlólevelünket – majdhogynem elénekelte a Falstaffból Mistress Quickly reverencia-áriáját, akkora reverenciával fogadott s azzal, hogy tegyem el emlékbe, visszaadta a lord levelét. El is tettem. Félóra múlva, ahogy Piroskámmal az oldalamon és zsebemben a csekk-könyvvel kiléptem a bankpalota kapuján – már „embernek” éreztem magam. Aki Knightsbridge-i csekkszámlával dicsekedhet, Lord Kennet a beajánlója és megállja szemrebbenés nélkül – annak korlátlan hitele van.

 

*

 

Hiszen tudod, hogy Angliában, Franciaországban a családi házak belső lépcsői sokkal meredekebbek, mint nálunk, a Monarchia utódállamaiban; mások az „elvárások”. Ilyen, nyílegyenes, pihenő nélküli lépcső vezetett fel a 6 m magas műteremdolgozó tetejére, de ha ezen a beszőnyegezett hajóhágcsón nesztelenül felsurrantunk, hát virágosfüggönyös, barátságos, kétszobás vendéglakás fogadott, amelyben egyebet se lehetett csinálni, mint kiugrani a bőrünkből, örömünkben.

A hűtőszekrény tele, a dupla ágy megágyazva, ablakainkból a palotácska tetőgerince fölött a Hyde Parkra látni.

Persze rengeteget strabancoltunk, fáradhatatlan lábbal, telhetetlen szemmel faltuk London látnivalóit, de főfoglalkozásunk nem ez volt, hanem valami más. Az, hogy vajszigetet köpüljünk magunk alá. Hajlékot, megélhetést.

Jól sejtettem, hogy minél eszeveszettebb a boldog ember, annál sebesebben száll vele az idő. A mi vendégségünk is gyorsvonat módjára nyelte a napokat s még a fülembe csengett, amit a PEN-ben David Carver mondott: a szíveslátás a lordéknál két hétre szól. Nosza, elrohantam a BBC-be, a portán felcsöngették a Magyar Osztályt s le is jöttek értünk: az osztály helyettes vezetője, Urbán György és mögötte Csé, aki névről ismert. Körülajnároztak, levittek az alagsori kantinba, megteáztattak-kifaggattak, utána beidéztek másnapra, vizsgára. Hangpróba, fordításpróba. Úgy éreztem magam, mint a célra repülő rakéta. Kurta kis vizsga volt, majdhogynem formaság csupán, minden úgy ment, mint a karikacsapás – egy olyan karikásé, amely elcsattanni elfelejt. Begyűjtötték az írásbelit és titokzatosan mosolyogtak.

– Hát akkor, ha minden jól megy. A viszontlátásra.

– Holnap…?

– Nem tudni. Majd megkeresünk írásban; címváltoztatásról értesítést kérünk.

– De mégis, mikor?!

– Hát… hetek beletelhetnek. Sőt, hónapok is.

– És a vizsga…?!

– Kilencszázan vizsgáztak. Három állásra.

– Három…?!

– De lehet, hogy csak kettő.

– És… és a levél?! Hát azt írtátok Bécsbe, jöjjek, itt állás vár… Mehettem volna Párizsba, Amerikába!

– A viszontlátásra.

Leforrázva álltunk Piroskámmal a Bush House kapujában, de már az utcán. A vajsziget nehezen köpülődött; rohantunk Tábori Palihoz, aki atyailag istápolt – huszadmagunkkal (a menekült írók-költők akkoriban egymást taposták) és megnyugtatott: már alakul a SZABAD SZÓ, szerveződik az Írószövetség és annak a lapja, ha valamivel odébb van is, az IRODALMI ÚJSÁG: lesz hova írni, majd csak csurran-cseppen.

De látva a nyüzsgést, hogy a segélyszervezetekben a tülekedés már ostrommá fajul, derengeni kezdett bennem, mi mindenről késtem le azzal, hogy nem decemberben érkeztem, az utolsó géppel. A nagylelkűség első rohamát már a szemfülesek learatták, a frájereket a dörzsöltek levágták, nekünk már csak a tarló maradt. Olyan is volt pl. – hogy mindjárt anekdotikus példával illusztráljam, de nem egyet, százat is tudok –, hogy a magyar menekülteket a repülőgépről valósággal levették és beleültették a nekik kreált zsíros állás bőr karosszékébe. Az egyik világlap, a DAILY TELEGRAPH a reptéren „újságírót” verbuvált: havi 100 font, egyévi türelmi idő, amíg a jelölt megtanulja a nyelvet és ha beválik, státusba veszik. Jelenkezett is D. Paja, aki „sportújságírónak” adta ki magát; valójában közbűntényes vagány volt és épp sorozatos betöréseiért nyomta a maga tizenkét mázsáját, amikor 56-ban neki is megnyíltak a börtönök: Bécsben repülőgépre pattant és kettőig se számolt, Londonban már a DAILY TELEGRAPH munkatársa volt, próbaidőre. Pajának esze ágában se volt bejárni, tanulni; havonta beugrott, hogy felvegye a fizetését, amit becsületből, savanyú képpel kiutalgattak neki; ő maga bandát szervezett és a cigarettaautomaták pénzes perselyeit „döntögette”: csak ehhez értett. A bandájából aki lebukott, azt elhagyogatta, ő maga mindig kisiklott; az alatt a kurta esztendőcske alatt beszerzett (és felcsinált) egy kis szöszke angol lányt (két vagány egy pár), a cigaretta-és szendvicsautomata-„döntögetésből” pedig elegendő kezdőtőkét vert össze ahhoz, hogy egy egérlyuknyi bolthelyiségben ingatlanügynökséget nyisson: ma több angol városban filiáléja van, „érdekeltséggé” nőtte ki magát, és mint milliomos átlagpolgár, a tisztességre oktatja angol gyermekeit (a börtönben együtt töltött időnkre és mindenre, ami szent, megkért, hogy ne fedjem fel kilétét). Ládd: így helyes és van igazság az égben, hogy az a „sportújságírói” állás neki jutott; mert ha történetesen nem késem le az utolsó gépet és engem fogad fel a DAILY TELEGRAPH újságírónak, hát igen valószínű, hogy ottragadok a Fleet Street-en, átvedlek angol sajtóbetyárrá és többé sort sem írok magyarul… Mashallah! Minden úgy van jól, ahogy elszúratott, ebben a Pangloss által lehető legjobbnak vélelmezett világban.

De ilyen ruganyos a lélek, ha fiatal testben lakozik: hiába gyűltek össze a viharfelhők estére egünkön, reggelente mindig kacagva keltünk s újult reménységgel vágtunk neki Londonország 13 milliós ember-és kőrengetegének. Egyszer aztán a Bayswater Road-on kelet felé tartva, ott, ahol az Oxford Street-be torkollik, rábámultam a neoklasszikus márvány diadalívre és felbizsergett lírai vénám is, bármi bátortalanul csörgedezve – bár előrebocsátom, „szabadni” ige a magyarban nem létezik s így ez se az ostoba „szabadjon” szótorzulattal kezdődik, ez volt az első versparány, amely belőlem angol földön kilökődött – a címe: LEGYEN SZABAD.

 

legyen szabad még verset írnom az égi-egy Tejút alatt szívem verését messzesírnom – hogy oly peregve hulljanak hogy oly pihésen villaszárnyon mint a hókristály-csillagok s a Marble Arch alatt megállnom Londonországban: VERS vagyok (HAJSZÁLHÍD, 523. o.)

 

Tudod, addigra a volt kommunista nagymenők, a forradalom előrekergetettjei akkora tősgyökeres demokraták voltak, hogy Szent Pált szinte elütötték a damaszkuszi úttól. Pálóczi-Horváth Györgytől Ignotus Pálig valamennyien már kivilágított luxusakváriumokban úszkáltak, amikor mi későn jövők csak hápogtunk, mint a szárazra vetett potyka; de ennek is meglett a haszna: leszoktunk arról, hogy „emigrációban utazzunk” s noha ezzel mindenféle ösztöndíjtól/javadalmazástól, politikai prebendáriumoktól estünk el, ezen az áron megmaradhattunk a világérvényes Általános Emberi mellett. Az ember kábítószer-fogyasztó állat, bizonyíték erre az, hogy a primáteszek közül az emberi agy választja ki-és élvezi a legtöbb dopamint, ezt a természetadta narkotikumot s hol ennek túlságaitól, hol a mámórítóan újdándi londoni utcaképtől eufóriásan járkáltunk – vennéd elő LONDON című versemet, amelyet Tábori Pálnak ajánlottam s ne csodálkozz, hogy „járdaszegély-zenekarokról” szól a vers –

KL Nem mondanád rá a magnószalagra?

Tudod mit: mért ne. Amúgy is, ha az a ritka nagy megtiszteltetés ér, hogy mondják, hát (tisztelet a kivételnek) rosszul mondják, megütközve és értetlenül; nem mintha ilyen verset költőink nem írtak volna, míg odajártam, hanem mert egyszerűen nem ilyen verseket írtak; s ez a LONDON című a forradalom izgalmának és a Londonélmény eufóriájának a valószínűtlen amalgámja –

 

látó szemmel látó szájnak hadd mesélek mind bejárni jaj kevés az emberélet   londoniglan! londoniglan eldobbanni ámde szívvel is repülhetünk – s ez annyi:   eldobbantani a cifra gárdaőrség kucsmadobjait s a dobja pörrenését   öleb haragvását nemgázoló hölgyet s e mosolyt kit istennek ím hadd köszönjek   most kapnak Mennyektől postatiszti rangot kru krú krú krukrú – a londoni galambok s fényképész elé galambsugárövezve járul ím’ a nép a szentferenci mezbe’ mindszelíd mosollyal – én is ezt is ezt is kihoztál égi vezérünk Dux Coelestis   kihoztál ám egy nép nem futamodhat irgalmazz azoknak irgalmazz azoknak   szebben nem szólhat a kintornába’ zsoltár a rezes járdaszegély-zenekaroknál   messzekulcsolódva minden tornyodiglan irgalmazz Irgalom – irgalom ha még van   dönögjek dallamként kertekben fülekben üljek minden szemben szoknyaperdületben   öreg börtönajtón bősz sírvákolását sárnak merülését tenger képe-mását   koldus dervisedként kapudra vetődjek felcsapni udvari mesehirdetődnek   – vályog és Dögkörös csupa rozsda vérem – tátó szájnak látó szemmel hadd mesélem (A LÉLEKNEK RENGÉSE, 117–8. o.)

 

KL Hát mik voltak azok a „járdaszegély-zenekarok”?

Az üdvhadsereg! Annak a rezesbandái! Uniformisban férfiak-nők vegyest s a nők abban a fura fityuláré-kalapocskában: ahol rézfúvós hangszereikkel felsorakoznak és megállnak a járdaszegélyen, ott hangosan szól az üdvösség –

KL Ma is?

Hát igen is, meg nem is. Szekuláris társadalom az angol, az anglikanizmussal a szekták is hervadoznak, visszaszorulnak; de akkor még minduntalan beléjük botlottunk; pufók nők fújták mosolygós-hitbuzgalmilag, a trombitaizmuk kidudorott s míg a „generális” verte a dobot, a legfiatalabb/legszebb tányérozott (vagy perselyezett). De mert ládd, fél lábbal még otthon voltam s a sarkammal meg Gyomán, hát lerozsdálva még ott akadozott vérem-sűrűjében a falum, a cigánysor vályogviskói, börtönélmények és forradalom, azért nem is éreztem volna jogosnak és érvényesnek ezt a világgá-futamodásomat, hacsak nem azon a címen, ahogy az ószövetségi „kémlők” besompolyogtak-és végigjárták Kánaánt, hogy róla a véneknek jelentést tegyenek; vagyis folyton az motoszkált bennem, hogy egyszer majd ha hírrel járok, az otthonvalóknak hány tetézett puttony mesélnivalóm lesz –

KL És miért kapnak a londoni galambok „postatiszti rangot”…?!

Mert, Lorcsikám, folyton az otthoni postát lestem – hogy hátha jön Édesanyámtól levél, mert a címet azonnal megírtam; de nem jött. Így hát hacsak felnéztem az égre, minden galambban azt a postagalambot kápráztam, aki majd levelet pottyant az ölembe. Máskülönben is, galambok úgy sehol nem krúgatnak, ahogy a londoni galambok, ha rákezdenek. Kru krú krú krukrú! – már álmomban is így hallom őket, ezt a „zenei” mondatot hajtogatják vég nélkül, bár hogy nem emberi fogalmak szerint zenei, az kiderül abból is, hogy mintha – guillotine fejezné le a galambot – ott hagyják abba, ahol emberésszel a botfülű idióta se hagyná abba. Ami még hátra van, azt a verselemzést rád bízom. Mert ha jártál a Trafalgár téren, tudhatod, hogy miért „járul a nép… galambsugárövezve a fényképész elé a szentferenci mezbe” (hogy már a saját versemet el ne rontsam – már elhágy a versemlékezet)…

KL Jártam bizony s etettem is, annyi a galamb, hogy nem lehet mozogni tőlük és milyen barátságosak!

Mondd inkább: szemtelenek. Amennyivel több, mint a velencei Szent Márk téren, annyival több a galambguánó is. Meg a sirály. Ahogy London harsog ott, az oroszlános Nelson-oszlop alatt, te, szemközt a Nemzeti Képtárral! Ismertem Párizst, de akkor döbbentem rá, hogy London mennyivel nagyobb és milyen-de-milyen más. S tán épp e másság miatt, de megesik, hogy a magamfajta ultra-kontinentális ember elkámpicsorodik és kiüt rajta az emigráció heveny elesettsége; s a sok ilyen „elesett” vers közül hallgasd csak meg ezt az egyik legkorábbit, a címe: KÍSÉRTETHAJÓK (ezt G. L. Campbell skót nyelvészbarátomnak ajánlottam, aki „csak” 32 nyelven olvasott-és-beszélt – így magyarul is:)

 

hajótörött a tutaján felhorgad visszakókad az ingrongyával integet a kísértethajóknak   törött szál szalma tutaja törött a perc az óra úgy bámul tenger ugarán: ez mind az ő hajója a kirakatban mélytüzű ékszer-modellek ülnek még él-evez bár tudja jól hogy már nem menekülhet   a Piccadilly-n átborul öléig ver a hullám emberevő rátámadó vad környezettanulmány szegett röppentyű vágyait az elemekre hagyja s a lét határozmányait belátja és feladja   hajótörött a tutaján felhorgad visszakókad az ingrongyával integet a kísértethajóknak (HAJSZÁLHÍD, 525. o.)

 

*

 

Bezzeg mi, amikor ideérkeztünk, alulról kezdtük. Szállodai mosogató, éjszakai portás. Cselédeskedtünk és megfogtuk a munka végét, ha nem akartunk felfordulni éhen. Bezzeg maguk, ötvenhatosok…?!

Hányszor-de-hányszor nem hallottuk és hányféle formában, a „régi” emigrációtól (zsidótól-nyilastól egyaránt) ezt a szemrehányást, és még az „ötvenhatot” is irigységgel vegyes megvetéssel köpték ki a szájukon. Merthogy az járta világszerte – ezzel hallgattatta el a Nyugat a maga rossz lelkiismeretét –, hogy a magyar menekülteket a tenyerén hordozta. Nem kötelezték rá, hogy kétkezi állást keressen, megnyíltak előttük hivatalok-irodák, egyetemi ösztöndíjak; az egyetemek versengtek egymással, hogy a kiérkezett fiatalok közt diákokat verbuváljanak.

Igen ám, de negyvenharmadik éves vén szamár létemre nemigen akaródzott, hogy évekre „eltemetkezzem” valamelyik vidéki egyetemen és a meglévő mellé szerezzek még egy diplomát; hízelgőnek találtam, hogy megnyílik előttünk e fényes lehetőségek egész sora, de pillanatnyilag oly elveszettnek éreztem magam, mint a szamár a jégen. A Ford Foundation ösztöndíjait addigra az ügyesek letarolták, a későnérkezetteknek nem jutott, nem rendezkedhettem be arra sem, hogy a zsebembe dugdosott pénzekből éljek; már meglóbálták a fejem fölött a mentőövet: hamarosan indul a SZABAD SZÓ, hetilap lesz és hetente kinéz majd az életmentő tíz font, de nemegyszer azon a ponton voltam, hogy besompolygok valamelyik nagyszállóba és elszegődöm mosogatónak.

Nyomós okaim voltak: az úrilak kerti fészkében hamarabb elrepült az a két hét, semmint hittük volna – és szorult a kapca. Több jelét is vettük, hogy még a legjobb házaknál is, háromnapos hal, hetes vendég – megbüdösödik. Eleinte nem engedték volna el, hogy ne lássanak minden nap, legalább a reggelinél. Majd egyszeribe eltűntek a számunkra, hol nem voltak otthon, hol bezárkóztak. Hiszen zenében, irodalomban, művészetben egy húron pendültünk, de csigalassúsággal kibontakozott, hogy segítőkészségük, rokonszenvük félreértésen alapszik: ők olyan íróházaspárt szerettek volna, amelyik maga is baloldali mint ők, és nem szidja annyit a népirtó szovjet szoldateszkát, hanem inkább panaszkodik a zsivány forradalmárok túlkapásai miatt. Sajnálták Magyarországot, amely ezzel az „idétlen” forradalommal a béketáborból kifele – vagyis a vesztébe rohan, és a labdakida sors foglyaiként idealista szenvedéllyel csüggtek az osztályuralom megdöntése utópista álmain.

A világnézeti szakadék feltátongása Magas Vendéglátók és ágrólszakadt vendégek közt – ez volt az egyik baj. A másik, hogy a derék ifjú lord a napjait régi jó angol szokás szerint papramorgóval kezdte s erősen megkedvesedve ült le a reggelizőasztalhoz, ahol a rántottája kihűlve – neje bosszankodva várta. Történetesen egy ízben Piroskám abban a paprikapiros hosszú kötött szoknyában jelent meg a reggelinél, amelyet az Oxford Street egyik áruházában meglátni, beleszeretni-és-megvenni a pillanat műve volt. E fránya rokolya annyira felfokozta asszonykám bájait, hogy a ház ura nem tudta a szemét levenni róla, kedélyes-kapatos megjegyzései mind félreérthetetlenebbek lettek, minek hallatára a ház úrnője alig tűrtöztethette mérgét… Hosszan tárgyaltuk az esetet s mivel már nemcsak a hal büdösödéséről volt szó, beláttuk, hogy helyzetünk tarthatatlanná vált. Elhatároztuk, hogy albérletbe megyünk.

Félreértettem volna a helyzetet, eltúlzom benyomásaimat? Tisztesség ne essék, szólván: özönvíz előtti történet. Ugyanolyan hálásan gondolok vissza Lord Kennetre, mint amikor befogadott – aki hetven fele jár, ideje javát a Felsőházban tölti, és a jelek szerint belenőtt szerepébe és kiheverte a komplexumot, amelyet sorsa minden labdakidára kiszab: már rég nem az, aki volt és én is, ma már, mint őslondoni, más vagyok és némileg kikupálódtam. Ám az igazságnak tartoztam ennyivel: történt, ahogy történt. Még egyszer-kétszer telefonon érdeklődtem a BBC-nél, van-e már eredmény, leszek-e egy a kilencszázból, aki megüti ezt a főnyereményt – de már a harmadik elutasító telefon után erre az állásra is keresztet vetettem. Ha nem jótevőinknél lábatlankodtunk vagy a PEN-ben, a várost jártuk az apróhirdetések vagy az ügynökségek címei után: filléres albérletet kerestünk.

Hogy micsoda rókalyukakat, hiénabarlangokat kínáltak miféle, Trollope jellemábrázolására, Dickens vitriolos tollára méltó gyanús alakok-és sötét effendik, örmények/arabok/afgánok/négerek és távolkeletiek, meg hogy micsoda riasztó környékekre el nem vetődtünk – ne nyújtsuk krónikánkat vele; volt olyan padlászugoly, amelynek padlásablakán fel egyenesen a jóistenre láttunk, a városra nem; volt olyan csatornaszagú pinceodú, amelynek ágysarkán a nedvesség a falvédő gépi gobelinen is átütött. Persze mi is nehezen vetkeztük le előítéletes tudatlanságunkat, a városközpontokat lassan megismertük úgy-ahogy (Londonnak harminc „városközpontja” közül jó, ha hármat), és ami a 13 milliós óriásvárosban „messze” volt, arról mindjárt azt hittük, hogy „kültelek” avagy hogy „az isten háta mögött van”; észre se vettük, hogy előkelő környékeken járunk s valaha még magunk is odaigyekszünk majd, a szuburbiára.

Két hétig laktunk a Maida Vale kerület egy sugárútján, a Randolph Crescent-en: régi szóval rooming house-nak mondták ezeket a csupa-de-csupa-albérlet bérkaszárnyákat; oly drága volt, hogy a szájunktól kellett elvonnunk, hogy hetibérre fussa. Kiszorultunk hát (mi azt hittük, a „csudába”), Cricklewood észak-londoni villanegyedben zömmel kispolgárok laktak s itt feleannyi volt a lakbér. Sajna, a derék osztrák menekült házaspár már elfelejtette, mi is az a „szorongattatás” s úgy szorongattak, ahogy nekik tetszett: este 8-ra otthon kell lenni, a nappali otthon lebzselést nem jó néven veszik. Innen rövid úton kirúgtak bennünket, a bűnünk: a szobaúr délután négytől hatig gépel és az írógépkopogás pokollá teszi az egész ház életét… Már nem emlékszem, innen hova s onnan meg merre-amoda mentünk, de annyi szent, úgy egy tucatnyi stáció után szörnyen torkig voltunk vele. De mindennaposan átéltük optimizmusunk megújulását, és ha belekeveredtünk házrengetegébe, hogy magunkévá tegyük, hát ettük-ittuk-zabáltuk Londont még korgó gyomorral is. Emlékszem – mert nem szégyellem így „kiadni magam” s hadd álljon itt kába ostobaságom emléke kőbe vésve – egy ízben elkeveredtünk a Euston pályaudvar környékére. Az Euston Road és az Eversholt Street sarkán feltűnt egy hosszanti, pompás templomépület, klasszicizáló, György-korabeli; sok ilyen anglikán templomot építettek annak idején. Hat jón oszlop és a timpanon gerincére felültetett kétszintes tornyocska mintha az athéni „Szelek Tornya” kishúga volna. A templom apszis felőli végén, kétoldalt kiépítés paplaknak-sekrestyének: precíz koronapárkány alatt négy-négy kariatida, mintha csak az Erekhteiónról szöktek volna ide; végigkövetem szemmel az oldalpárkányt s látom, hogy csupa akrotéria – soha ilyet! Bizarr ötlet s mondom is Piroskámnak, de ő mással van elfoglalva: a főbejárat mellett az aranybetűs táblát silabizálja: ST.PANCRAS PARISH CHURCH. LUNCH SERVICE 1.10.

– Mit jelent az – kérdi –, hogy lunch service: ebédet adnak?

Az én gyomrom is nagyot kordul és kába értetlenséggel bámulom az arany betűket. Az hát. Mi más lehet.

– Hány óra?

– Nemsokára dél.

– Remek! Sétálunk egy órácskát, megnézzük a pályaudvarokat és visszajövünk: egy shilling tíz penny. Biztos valami olcsó étkeztetési akció. Ilyen olcsón ebédet sehol nem kapnánk.

Megnéztük a St. Pancras pályaudvar gótikus csodapalotáját, de csak még éhesebbek lettünk. Alig vártuk, hogy visszaérjünk s mindjárt rákerültünk a templom főhomlokzatára. LUNCH SERVICE 1.10. Minden zárva. Oldalbejárat? Zárva. Sehol teremtett lélek. Valahára a zörgetésre-császkálásra előkerül az egyházfi.

– Hol van kérem az olcsó étkeztetési akció?

– Miféle akció?

– Ebédelni szeretnénk. Ki van írva.

– Hol? Mi van kiírva?

– De bizony hogy az van: ki van írva.

– Mutassa!

Jön velünk.

– Ahol-e: LUNCH SERVICE…

Ilyen indulgenciával néznek a Holdból pottyant emberre, a szegény ütődöttre, aki nem tehet róla.

– Ez? Nem osztanak itt semmiféle ingyenlevest, nincs itt étkeztetési akció.

– Hát a lunch?

– Az a lunch service, kérem. „Déli ájtatosság, istentisztelet egy óra tíz perckor.”

Tessék visszajönni, nyitva lesz a templom.

Megköszöntük, vissza is mentünk; felkopott állal ájtatoskodtunk és beértük az esti szendviccsel. Már „feljártunk magunkhoz” a béka feneke alá, ahogy mondani szokás, amikor beigazolódott az Ige: ahol nagy a szükség, közel a segítség.

KL Te, aki Jack Londont fordítottál, ennyire nem tudtál angolul?

Passzív tudásom volt, a beszélt nyelvet nem értettem; amikor az autóbuszban a kalauz elkiáltotta, hogy Goodge Street, hát ijedtemben elfelejtettem leszállni, mert nem voltam biztos a dolgomban s vonszolhattam a belemet vissza, a Goodge Street-ig. Meg aztán kába is voltam s tudod, ahogy a sivatagban a szomjúhozó váltig vizet káprázik, úgy azt a templomi lunch service-t, én is hajlottam rá, hogy ebédfelszolgálással tévesszem össze.

KL És mi volt az a közel segítség, a nagy szükségben?

A Máltai Lovagrend. Áldja meg őket az agnosztikusok istene! Háziasszonyunk fensőbbséges undorral közölte telefonüzenetünket: hívjuk fel a Nemzetközi PEN-t. Tíz perc múlva – amikor már a címet is tudtam s hogy mehetek azonnalra – majd felpukkadt dühében, hogy felmondok neki: „azonnalra”. A két bőröndbe behánytuk, amink volt és már a buszon ültünk vele; irány: a lehető legelőkelőbb negyed, a Knightsbridge. El nem tudtuk képzelni, mi vár ránk. Helen Rogers átadta David Carver üzenetét: rákerültünk a Máltai Menekültotthon listájára, 4 házaspár, 8 egyedülálló, összesen 16 személy. Úgy képzeld el, hogy a Sloane Street egy darabon afféle Váci-utca-a-hatványon, de a közepén kiszélesedik hosszanti köztérré s körös-körül patríciuspaloták szegélyezik. Igaz, a köztér nem a közé, mert magas kovácsoltvas rács veszi körül és kapujához csak annak van kulcsa, aki a környező házakban lakik. Annak aztán minden jóban része van, amit csak a sűrű bokrok a kerítés mögött rejtenek: az árnyas fák alatt filagóriák, padok, teniszpálya, tekepálya, nyugágyak. Keskeny, magas, hatemeletes palota volt, egy a sok közül, a Máltai Ház, előterében Mária-szobor, a fülkéjében kétfelől kristályvázában virágok. Az alagsorban a zsúfolt raktárak meg a gondnoki lakás (az alagsor ablakai angol aknára néztek), a magasföldszinten az egyetlen utcai szoba a miénk, a többiek az emeleteken vagy 15 szobában. A lakás ingyenes, az élelemért nominális árakat kért a gondnok, és alagsori „boltjában” a kenyeret, vajat, sajtokat-felvágottakat jól megtetézve, tizedáron mérte ki- s bagóért vesztegette (mint utóbb kitudódott, az is ingyen járt volna, de a ravasz lengyel bácsika megvámolta a saját zsebére: még el se követte és bocsánatos bűnére abszolúciót kapott minden fórumon). Nyolc hónapig éltünk itt, majdnem háromnegyed évig s ez már egy darab élet: biztonságban, megfogva minden alkalmi munka végét, kuporgatva garasainkat és lázasan tervelgetve innen való kirajzásunkat, mert egy napon az is elkövetkezik; még meg se melegedtünk és már magas látogatónk érkezett: Lord Furness, a Felsőház tagja, a szigetországban a Máltai Lovagrend Nagymestere, a négy katolikus lord egyike.

 

KL És akkor, valahára, a Máltaiak Otthonában: ott csak boldogok voltatok…?! Hiszen révbe érkeztetek!

Fene ezt a „leírhatatlanul”-t, hogy mindig a nyelvem hegyére tolakszik! Hát persze-hogy-persze, Lorcsikám: észvesztő boldogok voltunk, de a boldogság megfacsarásával; s most hadd kérdezzelek én: van olyan boldogság, amely szorongással teli?

KL Nincs. Ez contradictio in adiecto. Önellentmondás –

Az eszed tokja. Hát ebben a mai, szorongással teli világban másmilyennek a boldogság elképzelhető? És még ma is, nem úgy kéne átfogalmazni e szónoki kérdést: van olyan boldogság, amely nem szorongással teli…?!

KL Hacsak nem vagy hajlamosítva a szorongásos neurózisra. Nem tudom, mire alapítod; mondanád el egy tőmondatban.

Nem mondhatom el egy tőmondatban, de majd elmondom történetünk parabolájában, abból kikerekedik. Nem akarok most kiselőadást tartani neked a „pápistaság” helyzetéről az angol szigetországban. Hogy valaha minden katolikust hiténél fogva hol árulónak, hol kémnek tekintették a múlt század közepéig, és Ulsterben ⁶ még ma is hallhatod a protestánsok szájából, ahogy a Vatikánban székelő Kulcsost „Antikrisztusnak” aposztrofálják. Mindez nagyjából a múlté, de a katolikusok a hívek 10%-a és a társadalom szegényebb fele – ezért próbálják templomépítkezéseikkel mindig túlszárnyalni az anglikánokat s azért van annyi félbemaradt csuda-templomuk, mert elfogy a pénz – meg hogy a Felsőházban mindmáig csak négy katolikus lord van. Nos, ezek egyike volt az áldozatos lelkű Lord Furness: kétszer is láttuk, először, amikor minden bejelentés nélkül csak úgy „beugrott” s mi épp otthon voltunk. Fiatalos, pirospozsgás, fürge mozgású, negyven körüli: nevetgélt, parolázott, el-elbeszélgetett az angolul tudókkal – bár azokkal is jobbára csak a tolmácson keresztül, mert a lengyel gondnok bácsi erősen vigyázott rá s szinte kisajátította, mint akinek ügyelnie kell rá, hogy a maga apró takargatnivalója ki ne tudódjon. Csak úgy fesztelenül, ahogy ott megállt az alagsori nagy előtérben, míg pártfogoltjai kört fogtak körülötte, ugyanazt mondta el keresetlen szavakkal, amit fél évvel később megismételt: a máltaiak célja, hogy két-három évre levegyék az élet gondja-terhét a vállunkról. Dolgozzunk, keressünk, takarékoskodjunk s amit félreteszünk, abból már letehetjük a foglalót a házra s innen már mindjárt családi házba költözhetünk. Kertes családi álomház jelzálogkölcsönre: minden angol álma; de nekünk nem kell gürcölni érte s tíz évig várni rá – mi innen egyenesen beleköltözhetünk.

KL És ti? Mit szóltatok hozzá?!

Elérzékenyültünk. Az asszonyok elrítták magukat. Nem mertünk hinni a szerencsénknek. Hogy így magához vonjon a szeretet ölelő karja, így ajnározzon és éppen minket! Lord Furness a mi szemünkben csak épp hogy nem a vízen járt. Indulóban megéljeneztük s utána szétszéledtünk a szobákba, mindenki mindenkit ismert-tegezett-szeretett, forró tea és szendvicsek mellett meséltük egymásnak zsenge kalandjainkat. Bárcsak ne lenne ilyen foszlányos az emlékezetem s az is, ne hagyna el! – hogy egyenként felvonultathatnám sorstársainkat. Szegedi Ernő, a félkarú szobrász, a feleségével; Kurt Zierer, az osztrák származású üzleti zseni, bájos nejével; a Haraszti házaspár, Tamás és Éva meg a többiek, akik szólóban özönlöttek világgá a Honból. A formás Ziererné nemcsak „jó kiállásáról” volt híres, hanem kézügyességéről is: már elsőre bevágódott a londoni milliomosok áruházába és fodros-bojtos, rakottas selyem lámpaernyőket szállított a lámpaosztálynak; a szobrásznak is volt már portrémegrendelése nem is egy; H. Tamás, angol tudományával azon nyomban elszegődött Tarnócára bojtárnak – a szomszédos hirdetőirodában, reklámszövegírónak –

KL Az meg miféle foglalkozás?

Óriási! Magas fizetés, a jó reklámötletet külön premizálják! Szójátékos versikékkel kell meggyőzni a háziasszonyokat a mosópor, az arcápoló kenőcs, a lábszárszőrtelenítő villanyborotva felsőbbrendűségéről; néha meg új árucikkeknek, kencének-gyógygezemicének hangzatos nevet kell találni. Valaha nálunk is volt, a nyugdíjas görög-latin szakos-tanároknak az volt a mellékkeresete, hogy a gyógyszergyáraknak varázslatosan hangzó névvel látták el aszpirinjaikat. Annak idején (tán említettem is már) Vajda Endre is faragott ilyen reklámrigmusokat s volt olyanja, amellyel persze csak önmagát vesézte, mint pl. amit az ODOL nevű fertőtlenítőre költött: „kislány, hogyha malackodol /legyen nálad palack Odol” –

KL Erre mintha magam is emlékeznék –

Városszerte, az irodalmi eszpresszókban. Mindenki tudta; no látod. Szabó Lőrinc nem csinált? De bizony, hogy csinált! S ezt te jobban fogod tudni. Már szegény H. Tamásnak a feleségével – az alig 17 éves, dekoratív Évával nem volt olyan szerencséje: tb-fertőzést állapított meg nála a szűrés – ami ma már korántsem az a mumus, ami a múlt században volt, megvan a specifikuma; járt is hozzá a kerületi nörsz és naponta kapta az injekciókat, így hát Évácska csak otthon szomorkodott. Amire amúgy is megvolt az oka; mert a fülünkbe sugdosott pletykák szerint férjecskéje csak úgy tudott elélvezni, ha pornómagazinnal a vécén magához nyúlt, míg Évája az ágyban hiába várta; így azután házasságuk közeljárt ahhoz a zátonyhoz, amire rá is futott hamarost: így volt, nem így – nem az igazság, hanem a pletykák krónikása vagyok, de azt tudom, hogy Tamás angol tudásának nem Anglia, hanem Olasz- és Franciaország látta hasznát, irodalmi velleitásaival is felhagyott, sőt, már a lét határozmányait is „belátta és feladta”: már nem él; Párizsban halt meg, be-nem-váltott szép ígéret s immár rágalmakból-pletykákból kifürdekezve – lemosolyodva néz ránk istenlátó szemüvegével, a Mennyek Dicsőségében. Maga Éva a kirajzás után gyógyultan, utóbb egy Swiss Cottage-i eszpresszóban csinoskodott-s szedte az osztrák emigránsoktól a zsíros borravalókat; de míg a máltaiaknál együtt voltunk, rengeteget szomszédoltunk –

KL És te: te mivel próbálkoztál?

Nem nagyon kellett: mindenre lecsaptam, ha jött az alkalom. Tudod, hogy nem vagyok „darizó mangár”, nem szívelem a tarhásokat és a született keresetképteleneket vagy azokat, akik erre „zseni-voltuknál” fogva jogot formálnak-és berendezkednek, megvetem. Tábori Pali valóságos alapítványszakértő volt és a Ford Foundation irodáiban Londonban, New Yorkban bejáratos; szerzett pénzt, beindította az emigráció hetilapját, a „Magyar Szót” s abba az első pillanattól fogva beszálltam skribler-mindenes-slapajnak. (Dr. Johnson idejében, a hírhedt Grub Street-en „hack”-nek hívta az irodalmi szleng a sajtófirkászokat s ha még emlékszel, hogy eredetileg a nevem Hack volt, hát nem mondhatod, hogy nem nomen est omen.) Sok pénz volt a 10-12 font a heti cikkért s amikor fordításomban elkezdték folytatásokban közölni Orwell ÁLLATFARMJÁT, duplán kerestem; lefordítottam az egészet, de sajna, hat hónap után a lap megszűnt (azt is elmondom, hogy miért) és a közlés félbeszakadt. A kettőnk kosztja fillérekből kitellett s amikor Piroskám két hétre eltűnt, mivel az asszonyokat buszon elvitték egy vidéki kastélyba, hogy gyorstalpaló kurzuson angol szóra fogják s beadják kanalanként az „angol életet”, hát a magam élelme úgyszólván semmibe se került s a heti 20-25 fontot élére rakva-és a bankba be – valóságos krőzusnak éreztem magam. Már sandán néztem Bécsben szerzett táskagépemre, amióta a kirakatokban felfedeztem a villanyírógépeket; szót értettem az Olivetti-céggel és egyenesen Ivreából magyar betűs csodagépet rendeltem kemény 130 fontokért (megvan a számla); ki gondolta volna, hogy fél évig eltart, amíg legyártják s amikor leszállítják s látom, hogy eltévesztették a betűtípust, majd megüt a guta –

– De kérem! Én bodonit rendeltem és ez pica!

– Teljesen igaza van uraságodnak. Kiköszörüljük a csorbát: ezt elvisszük és új gépet kap.

– Mikor?

– Mihelyt elkészült és Ivreából behajózzák.

Újabb fél évet kellett várnom arra a behajózásra, s mire repeső szívvel a csodagépnek nekiülhettem, hogy kipróbáljam „nyomtatott” bodoni betűit – hát addigra már rég kihúzták a máltaiak „repülő szőnyegét” alólunk: más kerületben laktam, más taposómalomban pedáloztam, de még a vajsziget, amit magam alá köpültem, nem volt sehol. Remek masina volt, harminc évig kitartott, és még ezen az Olivettin írtam IULIANOSZ-omat –

KL Az mikor volt?

1985-ben.

KL A GOLGHELÓGHI-t is?

Azt is, de még mennyire: 1975-ben! Inspiráló isteni érzés volt írni rajta, te! Amikor megkaptam! Madarat lehetett volna fogatni velem. A Máltai Házban persze még a táskagépet vertem, de már ideális környezetben – mert gondnokunkat sikerült lekenyereznem és a miénk lett a Ház legszebb „appartment”-ja, a mélyföldszint háromablakos, zárterkélyes termecskéje, amely ablakaival a lebetonozott udvarkert parányi sivatagjára nézett, de mivel ott teremtett lélek nem mutatkozott s a szomszédságunk a három raktárhelyiség volt – hát mint a mély kútban, nálunk akkora volt a csend. London lármakráterének kellős közepén – fel tudod fogni, mit ért ez a csend? Igaz, a raktárakból át-áthallottunk némi mozgást-zörömbölést s minthogy a gondnoki lakás a lépcsőfolyosó másik végén volt, óhatatlanul rájöttünk, rá kellett jönnünk, mi van a jövés-menés mögött s hogy miért gyüszmékel a mi kópé gondnokunk a raktárakban még éjszaka is.

Rezesorrú, hatvanas, joviális alkoholista volt az öregúr, kiérdemesült alezredes, szűkszavú, magánakvaló; csak ha felöntött a garatra, akkor érezte jól magát s ilyenkor elégedetten forgatta magában elhallgatnivalóit. Kiderült, hogy Z-nszkynak, a gondnoknak nem az alagsori szatócsbolt az igazi „üzlet” s azért olyan nagyvonalú, ha a vaj, a sajt meg a felvágott árával egy-két napra adósak maradunk; más az ő „üzlete”. Az ilyen előkelő környéken, amilyen a Cadogan Square, az angol gazdagok rátartiak arra, hogy bőkezűek: passzióból adakoznak. Alighogy elterjedt a hírünk, naponta jártak az ajtónkra, hogy be-beadogassák a „derék”, a „szegény” menekült magyaroknak az olyan semmiségeket, amilyen egy perzsa ágyelő, négy bőrhuzatos szék, a mahagóni asztal, ami nekik csak nyűgnek van. Vagyont érő antik bútorkülönlegességek akadtak az alezredes horgára s ő persze különtette a javát és csak a hitványa-bútort adogatta fel a szobákba: akik cepekedtek vele, láthatták s mi is, ha fél percre beszabadultunk a raktárba, vettük észre, mit takargat a porfogó lepedők alatt. A perzsákkal, a garnitúrákkal ő maga üzletelt, hiába szánták nekünk s jóllehet ivott, mint a kefekötő, elinni mindet nem tudta. Még az utolsó pillanatban is, amikor vége volt a dalnak és valamennyiünket szétzavartak, a maga portékájáért oroszlánként harcolt s úgy kellett a kezéből kitépnünk, ami voltaképp bennünket illetett. Ördög vigye a vén lengyel gödényt, nincs mit „meggyalázni emlékén”, de rossz angolságával, réveteg nézésével, ravaszdi locsogásával ő is színfolt volt s életünkhöz hozzátartozott.

KL S ha így helyrerázódtatok már, gondolom kialakult az életrend is, holmi rutin –

Ki bizony. Mert valahonnan a Méltóságos Asszonyék „szagot kaptak”, hogy Piroskám olyan főzőasszony, amilyenről Krúdy se álmodott, és nincs az a cordon bleu, aki hozzá fogható; kapva-kaptak rajta és el is szerződött a környező patrícius paloták egyikébe, vacsorafőzésre. Délután eltűnt és estetájt, kilenc után érte mentem; nem bánta és igen megbecsülték. Magam meg kettőig se számoltam és már horogra kerültem; s ahogy örültem neki az elején, úgy büdösöltem a végén, mert a végén csattan – s rajtam csattant ez az ostor, hallga csak, hallga.

Valahonnan meghallotta Lajos Lederer, az Observer munkatársa (és ún. kelet-európai szakértője), hogy lebzsel erretájt egy facér magyar író és épp ilyen lézengő ritter kell neki, mert szert tett egy Igazi Magyar Szabadságharcosra, akinek könyvvé kéne kerekíteni a történetét.

L. L. méz-máz mosollyal állított be s magával hozta jelöltjét, Pfeiffer Edét. Ede 17 éves fiatal laganc volt, rokonszenves égimeszelő és alkalmasint úrifiú, akit az országos kulturális deklasszálódás a műveltség elemeiből kisemmizett és brosúraszinten beszélt-és-gondolkozott magyarul.

Miután látatlanba a munkát elvállaltam, ezentúl úgy alakult az én életem rutinja, hogy a korai frugális reggeli után Ede beállított hozzánk és mellém ülve gépbe diktálta élete történetét. Jóltevőinél lakott a távoli Beckenham-ben, pitymallatkor kelt s onnan utazott be minden nap; öröm volt hallani, amint belemelegszik „sztorijába”, hiszen elmondása, szerepe új volt a számára, és olykor arcizmunkat fékezve, össze-összenéztünk Piroskámmal, mert Ede zsenge lelkének bolondgombáriumában olyan gyémánt-ragyogású galamáty-mondatok teremtek, amilyeneket érett fővel kitalálni nem lehet, ahhoz a kommunista iskoláztatás műtrágyája kell. Este aztán az aznapi gépelményből kimazsoláztuk ez aranyköpéseket és nyerítve kacagtunk rajta – nem Edén, hanem a kultúraromboló rendszeren, amelynek produktuma volt. A köríték, a srác felcseperedése a kommunizmusban – a történet „gatyába-rázása” az én dolgom volt; az igazi „sztori” abból állt, hogy Ede telefonközpontban dolgozott, ismerte a lehallgatás technikáját s utóbb, a forradalom alatt részt vett a Köztársaság téri pártház elfoglalásáért folyó harcokban. Ha akkor, hat hét diktálás után meg nem állítom, még ma is mondaná: 1200 gépelt oldalból ki kellett kokszolnom azt a 300 oldalas kéziratot, amely már kerek egész és megérett arra, hogy Gosztola Denise bájos ifjú pesti menekült hölgy nekiálljon a fordításnak. Denise szintén L. L. szerzeménye volt, s hogy ezért végezte-e az egyetemet angol szakon, azt nem tudom, de fordítás közben ő is fel-felnevetett s akkorákat kacagtunk az eredeti piszkozat „aranymondásain”, hogy rengett a fal.

Ede akkor még nem tudta, mi az, amit nem tud s azt sem sejtette, hogy ez a könyv, „A Kommunizmus Gyermeke”, élete ugródeszkája lesz. Igaz, iparkodtam történelmi távlatba állítani a forradalmat, a szálakat visszavezetni 1945-re, és színvonalas, intellektuális hátteret keríteni Ede egysíkú, vérszegény története köré, vagyis: „megadni a módját”; legnagyobb megrökönyödésemre a könyv gazdája a kiadó lektorátusában kegyetlenül kivágott mindent, ami kompetens, alapos monográfiává avatta volna a könyvet, valósággal kiherélte és a ponyvaszínvonalra lesüllyesztve, csak a vért, a maszatot, a vetkőztetést, a nők tömeges meggyalázását hagyta meg – mindazt, ami a 17 éves fiatalember élménye amúgy sem lehetett s hozzákevertem a magam emlékeiből. A munkácska e hitvány megcsonkítása annyira feldühített, hogy levétettem nevemet a könyv borítójáról-címlapjáról és csak egy eldugott lábjegyzet mond „köszönetet közreműködésemért”. A könyv CHILD OF COMMUNISM címmel jelent meg amerikai alapítványtámogatással, nyomban lefordították nyelvek tucatjaira – még nálam is itt kallódik valahol a japán, a kínai, az indonéz, az arab, a francia stb. stb. változat (amely már mind nyargalófordítás volt, angolból) s nagy port vert fel az Államokban.

Ede Amerikában egyetemre ment, de tanulmányai ugyancsak elhúzódtak, annyifele hívták s nem volt olyan nagyváros, ahol ne tartott volna előadást életéről és felolvasást a könyvéből, melyet immár minden joggal a magáénak vallhatott, hiszen írója „megtagadta”. A mulatságos a dologban az volt, hogy az idők-és-előadások folyamán egyre inkább húsává-vérévé, saját-élménnyé vált mindaz a regényesített írói hozzátét, amit a 2-3 éves csöppség aligha élhetett át és arra nem emlékezhetett. Ede végül közigazgatástudományból (government studies) és alkotmányismeretből doktorált, Los Angelesben telepedett le és évtizedek óta az ottani magánegyetemek egyikén tanít. Ottjártamkor több ízben találkoztam vele, és dicséretére legyen mondva – fölébenőtt egykori-önmagának, immár tudja, hogy akkor mit nem tudott; kiváló ismerője jellegzetesen amerikai szaktárgyának és mint docens, oly sült-amerikai lett, mint annak a rendje (ha hallaná – hevesen tiltakozna:) reflexeiben átkondicionálva, ösztöneiben átigazítva, habitusában-eszejárásában-ízlésében; lelkesen töri a magyart, örül, ha visszazökkenhet az angolra, amelyet széles amerikai kiejtéssel beszél. Ha Londonba vetődik, nem mulasztja el, hogy felkeressen: kölcsönösen megszerettük, becsüljük egymást s nagyon is tudatában van, hogy „könyvének” karrierje mit köszönhet.

KL És te: semmit nem köszönhettél a könyvnek: másikat nem fiadzott?

A dolgok elevenére tapintottál, Lorcsikám: a Weidenfeld-cég lektorátusának hentesmunkáját látva, megkeseredett a szám-íze; de vittem tovább a könyv ügyét abban a reményben, hogy a kiadó (osztrák menekült) egyszer hátha beereszt a Szentek-Szentjébe s én kíváncsivá teszem, hogy mi más „igazi” portéka van a tarsolyomban. Nem így történt. Amíg kellettem, kimérten udvariasak voltak; mihelyt fölöslegessé váltam, kivágtak mint a rongyot. Együgyűségemben eszembe se jutott a honorárium, hogy az eladott példányok után százalékot kössek ki; nem győztem hálálkodni, amikor 200 fonttal kiszúrták a szemem s azzal ajtajuk bezárult előttem, telefonon letagadták magukat. Jut eszembe: nem mindig; mert LL („Tito barátja”) alkalmilag elő-elővett, hogy közép-európai híranyagával kapcsolatban konzultáljon, s egyszer meg mit vett a fejébe, mit nem: alkalmat kreált, hogy megcsináljam a szerencsémet s ez így történt.

KL Beajánlott a kiadónál? A szerkesztőségnek az Observer-nél? Hogyan?

Várj a sorodra! Úgy jött ki a lépés, hogy Piroskámat épp akkor, pár napra, megint elvitte vidékre a tanulmányi busz, újabb fejtágítóra. LL meg London egyik patinás előadótermében, a Caxton Hall-ban feligazított a pódiumra, hogy félezer főnyi közönség előtt tartanék előadást a forradalomról. Forró hangulat, izgalmas est, nekem való téma; ünneplés, taps; mintegy tízen ültünk a hosszú asztal mögött a pódiumon, jómagam a középen s csak azt nem értettem, miért kerül mellém organtüll ruhakölteményben egy pöttömnyi csúnyácska hölgy és hogy ki ő. Előadás után 50 személyes vacsora a Caxton Hall emeleti dísztermében, én újfent a középen s a susinka teremtés megint mellettem (amilyen kicsinyke volt, olyan rútacska, és az illendőség határán belül ösztönösen elhúzódtam tőle). S mindez az Observer égisze alatt, a lap költségén: villannak a vakuk, a fényképészek a középen ülő „párt” (?!) megörökítik. Az hors-d’-oeuvre után LL eltűnik, kihívat; majdhogynem felelősségre von.

– Idehallgass, kisbarátom. Megőrültél? Én is voltam ágrólszakadt pesti szegénylegény, de amikor a jószerencse idevezérelt, megtettem, amit az angol társadalom elvárt tőlem és megháláltam, amit angol barátaim értem tettek. Tudod, ki ül melletted, mekkora vagyon örököse? Hogy ha megakad a szeme rajtad, hát amíg élsz, hálás leszel nekem! Többé keresztbe-szalmát se, soha! Beleülsz a zsírosbödönbe s ráadásul még azt is megleled, a hátsó-kiskaput a kiadó-nagybácsihoz! Nézze meg az ember, költségbe verjük magunkat, aranytálcán tálaljuk, és most megcsinálhatnád a szerencséd, de te arra a szegény lányra rá se hederítsz, undok vagy és modortalan!

– Tudtommal kifogástalanul viselkedem…

– Megkérdezted már a telefonját? Mert hogy holnap lesz a napja és fel fogod hívni: ne adja meg az isten, hogy nem, mert addig élsz! Piroskával nem vagytok megesküdve: azt hiszed, nem tudom?! Így hát ez nem akadály. Öregem, ha nem is erre, de hasonló kényes lépésre én is rákényszerültem. Most visszamegyünk és én tósztot mondok, te pedig: neked tudnod kell, kire emeled poharad.

Minden úgy történt, ahogy a sajtómágnás Lord Rothemere egykori személyi titkára-és pártfogoltja, Lajos bácsi megparancsolta. A tósztra pár keresetlen szóval válaszoltam s még rá is kacsintottam a Kiszemelt Hölgyre. Egyszer a sótartót is odatoltam hozzá, másszor meg megköszöntem a majonézt, amit a tányéromra tett. Végül: elkértem a telefonszámát.

– Nem szívesen adom – mondta –, mert annyian zaklatnak…

– Ígérje meg, hogy nem veszi zaklatásnak, ha felhívom.

Nem ígérte, de elpirult s nyakán kiragyogtak szeplői (a háta-dekoltázsa olyan volt, mint a pulykatojás). Ennyiben maradtunk. Ládd-e-ládd, ebben elfuserált engem a teremtő: nem visz rá a lélek (a test meg mégúgyse). Egyszer küldenek elém aranytálcán szerencsecsináló napot és azt is elügyetlenkedem. Láttam már irodalmi folyóiratot nem is egyet, amely egy vaginában szerkesztődött; és sajtóbetyár vagányt is nem egyet, aki (csúf/öreg) vagináról vaginára hágva csinálta meg a szerencséjét (rontotta el az életét). Jómagam váltig, az öklendezésig viszolyogtam tőle, hogy egy kegyetlen-rossz házasság keresztjére feszítve éljek s ezen az áron beleüljek a zsírosbödönbe. Annak a szeplős, susinka örökösnőnek sohanapjára halasztottam a telefonálást, minek következtében LL értésemre adta, hogy „többé nem ismer”. Ne is tagadd, titkon most szánakozol rajtam s bizony hogy nem így gondolkoznék, aki vérbeli levantei… De nem bújhatok ki a bőrömből: felesküdtem Katica dajkám júnói termetének.

KL A Máltai Ház, a Magyar Szó: mindenütt mindenki magyar. Ezek szerint gettóba rekedtetek: magyar gettóban laktatok –

Ne hidd! Majdnem mindenkinek volt angol pártfogója; s nekünk meg ott volt, a PEN. David Carver, a PEN főtitkára mindig tárt karokkal fogadott: „the Butcher’s Son” – „a Hentes Fia”; ő maga hirdette széltében magáról, hogy honnan küzdötte fel magát s volt ebben valami fordított sznobizmus; tele volt irodalmi anekdotákkal, ha meg vacsora közben megkedvesedett, dörmögő bourdon-hangján Schubert-és Schumann-dalokat memorizált önfeledt-hangosan, bele-beleszőve huncut megjegyzéseit, mindnyájunk gaudiumára. Barátságunk Helen Rogersszel, a PEN titkárnőjével még szorosabbra fonódott – majdnem azt mondtam, Rogersékkel, mert nem élt egyedül. Mennyit kacagtunk felsülésemen, amikor először látogattuk meg Flood-street-i garzonlakásában és utcahosszat végig az elegáns King’s Road-on, amelynek mellékutcája volt, még az ottlakó őslondoni sem tudta megmondani, merre van a Flúúúúd sztrít – mert így ejtettük, igen helytelenül, ahelyett hogy Flad sztrít-et mondtunk volna; míg végül a cédula odamutatásával rátaláltunk. Ott ismertük meg élettársát, Lucienne Gow-t – mert Helen és Lucienne leszbikus házaspár volt – s valami-bámulatos paradicsommadár mind a kettő. Kivált Lucienne-en bámuldoztam sokat: ha feketébe vágta magát, nadrágba-zakóba, gomblyukába tűzte szegfűjét és bársonyberetjét a kontyán kackiásan hátravetette – hát mintha Oscar Wilde lépett volna le a képkeretből. Párnás-begyes mellétől eltekintve, ahogy lakktopánjában délcegeskedett, hát még a hangját is mélyebb regiszterre csavarta, hogy érzékeltesse – ő a férfipartner s huszárosan hagyta, hogy kiszolgálják. Mint belsőépítész-és-lakberendező, a londoni jótársasághoz hozzátartozott és klientélájával a divatos glossy folyóiratok fényképes pletykarovatában Lucienne fel-felbukkant. Nemegyszer magához is meghívott, hogy megcsodáljuk látványos otthonát (mely az üzleti reklámhoz hozzátartozott), és hogy megízleljük szakácsművészetét. Akkor még sokkal prűdebb volt az angol társadalom, híre-hamva sem volt a permisszív szellemnek meg a hozzázüllő törvényhozásnak s igazán nem tudnám megmondani, leszbikus-voltának volt-e szerepe abban, hogy Helennek a PEN-ből időnap múltával hirtelen távoznia kellett: eltűnt vidéken; majd élettársát is elvesztettük, mégpedig igen tragikomikusan: Lucienne, a daliás pszeudo-Oscar Wilde, aki nem volt hozzászokva a tűsarokhoz, egy ízben ilyen női lábtyűben mellélépett az első foknak, lába kibicsaklott, lezuhant a Claridge lépcsőjén és szörnyethalt. Évek múltával persze – ládd, már elébevágnék az eseményeknek.

KL És a KOMMUNIZMUS GYERMEKE után más könyvvel, kiadónál nem is próbálkoztál?

Hát: igen is, nem is, amúgy ímmel-ámmal. Aminek ezer és egy oka volt. 1957. aug. 26-án Szász Béláék megérkeztek Bécsből és attól kezdve összejártunk. Hampstead-i lakásukban sokszor felugrottunk hozzájuk, kivált mikor magunk is odaköltöztünk a közelükbe s ezt is mindjárt meghallod majd, hogy ez a hirtelen exodus a máltai paradicsomból miért-s-hogyan következett. Béla felesége, „Szász Kati” (így emlegette mindenki), hajlandónak mutatkozott, hogy baráti alapon próbafordítást csinál az ANIBEL egy fejezetéből.

Nálunk és szerte Európában ez a „közvetítő” író és kiadó közt ismeretlen, de az angolszász világban évszázados múltra tekinthet vissza az irodalmi ügynökség intézménye. Vannak 300 éves cégek, akik az előolvasók/próbalektorok tucatjait foglalkoztatják; az irodalmi ügynök rostál/szelektál/javasol/elutasít és tartja a vonalat, kezdő író csak ügynökön keresztül környékezheti meg a kiadót. Volt is jó ügynökünk, aki három-négy kiadónál próbálkozott a szinopszissal és a próbafejezettel; ám a reakció szóról szóra ugyanaz volt.

KL Éspedig?

A regény valószínűleg olvasmányos, jó, profi munka; de iszonyúan kontinentális és épp olyannyira nem-angol, olyannyira (pejoratíve) európai jellegénél fogva, csak taszítaná olvasótáborunkat. Az angol olvasót kínosan érintik az ilyen sikamlós részletek, a női szépség részletezése-piszkálgatása… –

KL Milyen részletek? Például…?!

Adjak szövegpróbát belőle, hogy az angol lektorok 1957-ben mitől borzadoztak? Az ANIBEL elején felsorolást olvashatsz arról, hogy mi az, ami az egyszerűen-csak-szép nőt felejthetetlenné – szférája bűvöletét egyetemes érvényűvé teszi. Amilyenek:

 

„szerelemgödröcske / összenőtt torzonborz szemöldök (»boszorkányjel«) / meglepetésszerűen átszellemítő, szépségfokozó mosoly (»üdvmosoly«) / gunyorosan ingerlő szájszöglet (»zablácska«) / mosolyközelben majomizmocska (szájkörítő izmok orrszögleti tartószalagjainak pajzán dudorisága) / mindig-nedves-fényes – mosolygáskor elnégyszögletesedő ajak (»csábszáj«. Már magában ilyen, pirosítót arisztokratikusan nem használ) / megejtő ajaknyiladozás, hibátlan foglapátocskák bizarr előállása (»nyulacska« / alig-mosoly – ajkbiggyesztve akkor is, amikor eszeágában sincs (»selyma«) / bársonypihék a felsőajkon és a fül körül (»piherét«) / óriássörény (»pièce unique«) / uralkodónői homlok / belső kancsalság …”

 

Stb. stb. Az ügynököt az egyik kiadóhoz elkísértem és tanúja voltam, ahogy – szinte visszafogott dühvel – a lektornő a fejéhez vagdossa kifogásait (nem sejtve, hogy kísérője maga az író:)

– Hát mit képzel az az író úr?! Melyik nőolvasó szereti, hogy hozzányúlkáljanak, megtorkolásszák, végigmásszanak a fülén, a nyakán? Hogy ez a hülye nő pirosítót nem használ?! Hát hülye, hát használjon! Ne hozzon nekünk ilyen égetnivaló kontinentális ízlésű regényeket, Hillary, nézze, olvassa végig: harminc sor indiszkréció! Az ilyet kínos olvasni egy nőnek: it’s SO embarrassing!

Még nagyon sokszor kaptam ilyen és hasonló leckét abból, hogy Anglia – nem a kontinens. Mi egyebet tehettem, visszatakarodtam és írtam a magam verseit-cikkeit a Magyar Szónak, a magam égetnivaló európai mentalitásával, és tovább fordítottam Orwell soványka meséjét, az ÁLLATFARMOT, amelynek vékonypénzű tanulságainál az a tizenéves pesti srác, aki 56-ban benzinesüveget vágott a szovjet tank hernyótalpa alá, sokkal-de-sokkal többet tudott – a szovjet paradicsom gyalázatosságairól. Hanem egyszer ez is véget ért s ennek is megvolt a szükségképpen elegendő oka. Ne engem vádolj érte, hogy úgy állítom be itt Szabó Zoltánt, mint holmi rontópált: én csak visszhangzom azt, ami akkoriban az irodalmi emigrációban körbejárt, mint szólásmondás s igaz vagy hamis voltát nem firtatom: „ahova Szabó Zoltán a lábát beteszi, hogy szanálja a lapot – annak a lapnak befellegzett”. Vagyis: a londoni dzsungeltávíró szerint Szabó Zoltán afféle „halálmadár” volt –

KL Álljon meg a menet. Ismerted?

Londonban ismertem meg; bár azért nem kellett bemutatni, tudtam, ki a TARDI HELYZET, a SZERELMES FÖLDRAJZ és más illusztris művek szerzője. Nem voltam elfogult se javára, se kárára; hacsak nem rovod fel bűnömül, hogy különbséget teszek jó irodalom és nagy irodalom, publicisztika és alkotás között.

KL Vigyázz, az életeddel játszol! Már megint berontanál irodalmi panteonunkba, ahol fülkéikben, tógás nagyjaink sorában ő is ott áll, kultikus figura, az újonnan felavatottak között s most meg belemarnál?

Hadd szögezzek le három dolgot, Lorcsikám. (1) Az én életemmel játszom és nem a tiéddel. (2) Jogot formálok arra, hogy a Rákosi-és a Kádár-korszak nagyjait úgy vegyem szemügyre, ahogy a közalattvaló tetű-parány alulról látta; a földönjáró emberállományból minden tetű, aki nem tesz különbséget azok között, akik a néptulajdonosokkal együtt, egy-gondolában ülnek a felhők magasán – tehát nem tekinti enyhítő körülménynek, hogy „D. G., az alezredesi uniformisban feszítő marxista pártköltő máskülönben bájos ember volt” és nem kér felmentést „R. L. marxista pártfilozófusnak csupán azért, mert egyszer borsot tört Lukács György vagy Rákosi Mátyás orra alá”. Ezeket (hogy beleverjem a kobakodba, immár ezredszer:) a közállampolgár egybelátja és egy-szín-alatt marasztalja el. És végül (3) Az irodalmi panteonba a beléptidíjat nem én szabom meg, a belépőjegyet nem én szedem. Engedtessék meg nekem, hogy rhadamantiszi kérlelhetetlenséggel tegyem mérlegre, aki serpenyőmbe belepottyan, s ne totemállat-voltát figyeljem, hanem a másik serpenyőben a tollút – hogy annak pihéje nem húzza-e le. Mű és magatartás: ez a mérték s nekem a rá meghirdetett országos közkímélet ezeken az oldalakon érvényét veszti.

KL Rendben van. Halljuk hát verdiktedet nagyjainkról, sorra-rendre; mindenekelőtt Szabó Zoltánról –

Mitől az orrod fokhagymás. Mindent a maga idejében. Elégedj meg annyival, hogy a Tábori Pál/Mikes György indította Magyar Szót Szabó Zoltán nem „szerkesztette” (lexikonod rosszul tudja), hanem „szanálta”; a lap hat hét alatt beadta a kulcsot és nekem nem volt hova cikkeznem – már Piroskám keresetéből éltünk, aki esténként Gazdagéknél vacsorákat főzött: abból került a szeletelt kenyér, a vaj, a sajt. Annál felemelőbb volt jóltevőnk, Lord Furness második látogatása, palotánkban. Ez sokkal ünnepélyesebb volt, mint az első, amikor csak úgy „bevetődött”. Mindent megpucováltunk-kiglancoltunk, malomkeréknyi virágcsokor terült szét az asztalon, amely mellett beszédét lett volna elmondandó s most nem panyókára vetett, kinyúlt kardigánban állított be, hanem hozzáöltözött az ünnepélyes alkalomhoz. Igaz, csak elismételte, amit már úgyis tudtunk, de most talpig feketében feszített (ahogy tán épp a Lordok Házába indult) és mondandóit is szónoklat-formán fényezte-gömbölygette… Ülhetünk nyugodtan a fenekünkön s csak dolgozzunk szorgalmasan, két-három év múlva, ha jelzáloghitelre megvesszük, már le tudjuk tenni a foglalót s egyenesen a Véglegesbe költözünk, a Mindenki-Álmába, amelynek van kertje is, kocsibehajtója is: családi házba. A magunk-fedele alatt hálunk, a magunk-kocsiját vezetgetjük s tudni fogjuk, miért dolgozunk. A máltai könyörhajlékban megleltük azt a biztos révet, ahol életünk sajkáját lehorgonyozhatjuk arra a két-három évre, amíg megvetjük jövendő jólétünk alapját. Lorcsikám! Szem nem maradt szárazon; párás pillantások követték, amerre eltűnt a kanyarban és aranyba foglaltuk limuzinját…

A továbbiak megértéséhez itt most közbevetés következik: az angol adórendszerről és a mi baromi együgyűségünkről. A Cadogan Square-en a telkek minden cm²-e aranyhegyet ér; ha felparcellázzák e György-korabeli palotákat, azokat a lakásokat csak a felsőközéposztálytól felfelé tudják megfizetni. S mi egy ilyen házban laktunk. Azt is tudnod kell, hogy millión felül a milliomosnak nem kell ész, a pénze elkezelgeti magát – van befektetője, alapítványai, adószakértője. Lord Furness-nek nem kellett mondani, tudta magától, merre vannak a járható titkos ösvények, hátsó kiskapuk az adózás dzsungelében; addig, amíg odaáldozza házát a magyar menekülteknek- s fenntartja könyörotthonukat, a jótékonyság után akkora adókedvezményben részesül, mintha méregdrágán egyenként adná ki a lakásokat, gazdagoknak. S az akkori lakásmizériában a kiadás még más veszéllyel is járt, a körmönfont bérlő, ha jó ürügyet talált rá, megkapaszkodott a tíz körmével s többé nem lehetett kitenni; s az ilyen kényszerű „örökbérletnek” az volt a hátulütője, hogy az ingatlan értéke menten felére-harmadára csökkent. De hogy a lakásínség enyhült, a kormány elérkezettnek látta az időt, hogy megszüntesse a lakásrendeletet és felszabadítsa a lakáspiacot. Azontúl annak adhattad ki lakásaidat és annyiért, amennyiért csak akartad. Tanácsadó szürke eminenciása a Lordnak menten kiszámította, hogy ha kiszórja a menekülteket és piaci áron adja ki a tizenkét luxuslakást, hát nincs az az adókedvezmény jótékonysági alapon, ami felérne azzal a busás haszonnal. A lakbérjövedelem mindjárt háromszor akkora… Lord Furness mindezt figyelmesen hallgatta és hiába volt a Máltai Lovagrend angliai főtáborszernagya-s a négy katolikus főrend egyike, nem a lelkiismerete szavára ügyelt, hanem az adószakértőjére. Azonnal intézkedett. Útilaput kötött a talpunkra és három napot adott, hogy kiürítsük a palotát, amely előtt máris megjelentek az állványozók, hogy tatarozzanak.

Elgondolhatod, mekkora fejvesztett lótás-futás kerekedett. Akadt, akinek volt hova menni; mi azok közé tartoztunk, akiknek nem volt. Ki ösztöndíjban, ki már állásban, kinek-kinek volt miben megkapaszkodnia; jómagam a lap megszűntével már facér voltam s most, ha ki kell takarodnunk valami olcsó távoli albérletbe, Piroskám is elveszti gazdagjait, akiknek addig vacsorákat főzött. Z-nszky, a gondnok, a haját tépte, neki is kifele állt a szekere rúdja; elvesztette egyetlen fejőstehenét, a magyar könyörotthont, el az odahordott antik bútorokat, amelyeket előlünk rejtegetve, elvesztegetett s immár nem lesz mit elinni. Ami még a szőnyegekből-bútorokból maradt, mindenért késhegyig menő harcot folytatott és tagadta, hogy a lord utasítást adott volna szétosztásukra a menekültek között. A holmiknak már csak az utója volt s ami nekünk jutott volna, otthagyni éppúgy nem volt érdemes, mint elcipelni – de hová is vittük volna?!

A máltai „biztos rév” hamis biztonságérzettel töltött el s most nyelt is már befele az örvény, sajkástul. Három nap alatt kellett valahol a hajópadlós kuckóra rálelnünk, hogy álomra hajthassuk a fejünket; előteremteni, ha a föld alól is, a sokkal drágább bolti vajat, bolti szeletelt kenyeret. Még el se kezdtük és már újra az elején tartottunk, belehajítva az életküzdelem közepébe; harmadszor földalattiztuk körbe Londonországot címről címre járva, veszekedve-méltatlankodva-alkudozva, és harmadszor próbáltuk – de még mindig nem sikerült vajszigetet köpülnünk a lábunk alá.

 

KL Hát… nem szerettem volna a bőrödben lenni, amikor Lord Furness útilaput kötött a talpatokra – hogy három napon belül pusztulnotok kell. Hova mentetek?

Én sem szerettem a saját bőrömben lenni, de – megráztam magam és energikusan albérlet után néztem. Két-három rövidlejáratú próbálkozás után kikötöttünk Hampstead déli peremén, a Chalcot Gardens 6. alatt; a dolog amilyen sürgős volt, olyan kilátástalannak látszott helyzetünk: most, amikor sehonnan fillér keresetre nem számíthattam, bevettük magunkat egy viszonylag drága appartement-ba és az ingatlanügynökség, amely ezeket a bútorozott lakásokat kezelte, nem ismert tréfát, se haladékot, nem voltak emberi érzelmei. Átvételi leltár, szerződés aláírása, büntetőjogi felelősség, fenyegető záradékok. A bért mindenféle hozzájárulásokkal egyre feljebb kerekítették, és én leverten figyeltem az ügynök ugráló ceruzáját, ahol a végösszegnél kikötött: a kéthavi előlegre és ún. „biztosítékra” minden megtakarított pénzünk ráment; honnan fogok fizetni ekkora bért?

KL Piroska akkor már nem főzött, nem keresett?

Piroskám ekkor már a St. Martin’s Festőakadémiára járt, ahova ösztöndíjat kapott s ő reggel eltűnt és csak estefele tért haza; alig láttuk egymást.

KL És az angol rádiónál nem érdeklődtél, hogy mi van a szelektálás eredményével, van-e remény…?

Rég keresztet vetettem rá, szóba se álltak velem, se telefonon, se személyesen. Belevetettem magam az Evening Standard apróhirdetéseibe, végigvalcoltam a munkaközvetítőket: eladtam magam a munkapiacon rajzoló-kulinak. Minden szerencse dolga. Ha akkor történetesen olyan irodába botlok, amilyen pl. Sir Basil Spence-é, az új coventry-i katedrális tervezőjéé volt (a római angol nagykövetség új palotáját hogy ne is említsem, amelynek egy Michelangelo-homlokzat tőszomszédságával kell dacolnia) – hát az ilyen, Spence-szabású építőművész mindjárt felmelegszik irántam, főzőrajzokat/perspektívákat rajzoltat velem s én beleveszek az építészet manuális gyönyörűségeibe; ki tudja, magam is elkezdek tervezni, megvetem a lábam, s ha akkor elindulok az építészpályán és abbahagyom az írást, ma nem ülnénk itt. De nem így szabta rám Tűkhé, a Vakeset istenasszonya. Emlékszel arra a szép térre a Wigmore Street mögött, ahol tegnap sétáltunk?

KL A Manchester Square-re? Hogyne: még körül is jártuk azt a múzeumot, a micsodát is?

A Wallace Collection-t.

KL Azt hát; ahova másnap visszamentem és egész nap azt bújtam.

Nos, a Wallace Collection palotájával átlósan szemközt, a legsarokban van egy régi patrícius palota – de ezekben már rég nem dölyfös nagyurak laknak, hanem dölyfös nagyvállalatok; s az egyik ilyen óriásvállalatnak a mérnöki részlete itt tanyázott, e pompás György-korabeli, neoklasszikus homlokzatok mögött ütötte fel sátorfáját-és-rajzasztalait. Becsábultam, ottragadtam. Vesztemre. A cégnek édeskevés köze volt az építészethez. Csőszerkezetű tetőszékeket gyártottak műhelycsarnokok, hangárok, sédek lefedésére. Már minden készen volt, megvolt, hatalmas mintakönyvekben benne volt és minden teljesen lélektelen volt. A csőtetőszékek minden változatban legyártva-megtervezve – ott virítottak a mintakönyvek oldalain, és a rajzolókulinak a dolga mindössze az volt, hogy az adott fesztávra a neki odalökött fedélszékszelvényt adaptálja, méreteit átkottázza, hosszirányban kiossza.

Ne feledd el, hogy az angol szigetország akkor még nem a CGS-rendszer világában élt s nekem át kellett kondicionálnom szememet-érzékeimet a méterről a yardra-lábra-hüvelykre. Amikor csatlakoztak a Közös Piachoz és áttértek a CGS-rendszerre, a konzervatív angolok szidták Európát, mint a bokrot és nem győzték magasztalni a 12-es számrendszer előnyeit a hosszmértékben, a súlyokban, a pénzben, mindenben, az „ostoba” 10-es számrendszerrel szemben. Az érvelésnek csak a nyaka véres: az angol, ún. 12-es számrendszer nem következetes és nem az, aminek mondja magát, nem 12-es és nem „számrendszer”. Vért pisáltam, amíg megtanultam, hogy a yardban 3 láb van, a lábban 12 hüvelyk, a hüvelyket (inch-et) viszont 1/2, 1/4, 1/8, 1/16 részre osztják – hol is megőrülnek és azon alul áttérnek a milliméter tört részeire… El tudod képzelni, mit gyötrődtem e lehetetlen hosszméretek lehető pontos átszámításával, amíg ezeket a lélektelen munkarajzokat/részletrajzokat előállítottam és a világ minden csőszerkezetű fedélszékét a pokol fenekére kívántam. Vedd hozzá, hogy hetibérem sovány volt, annak 3/5-e lakbérre ment, egész nap teremtett lelket nem láttam, nem szólt hozzám senki se angolul, se magyarul: egy félreeső, elhagyatott kubikulumban, amely a vaksötét „világítóudvarra” nézett, csőlámpák alatt rontottam a szemem a hüvelyk törtrészeivel; este pedig, ha hazaföldalattiztam, jó ideig eltartott, amíg este Piroskám a St. Martín’s Akadémiáról hazajött (s közbevetőleg, ugyanebbe a festőiskolába járt akkoriban Sárközi Mátyás is, a költő fia, Molnár Ferenc unokája).

KL Vagyis: odajutottál, ahol a Tragédia falanszter jelenetében Michelangelo, aki széklábat faragott –

Rosszabba, mint Michelangelo, ha megadatott formába ostoba plasztik-széklábat kell öntenie és tilos bármi másból bármit faragnia. A csőszerkezetű műhelycsarnok-fedélszék átigazítása adott fesztávra, megadott minták szerint: ez volt a gályarabság. A pokol. A megrekedés, a zsákutca, ahonnan a legapróbb kísérlet, hogy továbbmozduljak, anyagi bukással fenyegetett. Ebbe csak beledögölni lehet, beleszürkülni. Az írásról? Mondjak le. Nem fogok tudni, mindent elfelejtek, teljesen elhülyülök. Ne olvasd a fejemre, kérlek, hogy mások ezt a kulimunkát a pokoltárnák fenekén évekig csinálták – mint Bakucz Jóska is, a jeles költő, aki e kulimunka mellett még egyetemre is járt, hogy a diploma megszerzésével kimászhasson a slamasztikából – engem hitványabb fából faragtak, meglehet. Az a néhány hónap, amíg ez eltartott, megérlelte bennem a szándékot – az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam. Hiteles őrült mondta nekem, Z. M.-től tanultam: csak a fogamzás előtt és a halál után van élet; ami közben van, az nem élet. Ezt ismételgettem görcsösen, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtottam; s beláttam, ezen a „cserén” csak nyerhetek.

És amikor azt hittem, aláfele nincs tovább – még mélyebbre zuhantam; nem élek morális fenntartásokkal s nem krisztuskodom: felőlem – az első-és-utolsó felemelt kővel az kövezzen halálra, aki nálam jobb lett volna – abban a bajban, amelyben én voltam. S ezt a tapasztalatot hagyom rátok (hadd mondjam el magam s nem valamelyik Prokopioszunk, aki elrontaná); R. L. Stevenson – szelíden – még így fogalmaz: „a házasság? Egyetlen hosszúra nyúló beszélgetés, civakodásokkal tarkítva”. Az én tapasztalatom keményebb, vigasztalanabb. Soha-de-soha ne számíts rá, hogy a holnapi nap is nyugtával-dicsérhető nap lesz; mert még a mai napot sem veheted biztosra. A lelki nyomorúság felfokozza a kilátástalanság érzését s ha a szegénység nyomortanyán veszekszik, hát a parázs veszekedésből kicsiholódhat az a szikra, amely felrobbanással fenyegeti az együttélést. Egyetlen szerencsétlen szó elegendő, hogy halálos sebet üssön, a második ütés már megbocsáthatatlan; a sebek összeterjednek egyetlen tályoggá és ez az álmatlan éjszaka sötétjén elüszkösödik. Ami reggel még a szerelem tava volt, telve az élet vizével – az reggelre kiszárad. Körömmeresztve kelünk s azonnal vívóállásba vágjuk magunkat. Ne vegyétek biztosra, hogy hő szerelemben megölelkezve maradtok, amíg belőletek a lélek párája el nem szállott; mert egyetlen rosszkor, rosszul mondott rossz szó elegendő, hogy a jóvátehetetlen boldogtalanság rondabugyrába zuhanjatok.

KL Ez történt veletek?

A sok évtized távolából nagyobbrészt magam okolhatom. Fel-felcsattant a hangom, amilyen ingerült voltam. Asszonyom boldogan, felszabadultan nevetgélt és rajzolgatott a csoporttal, bizonnyal jól érezte magát a művészfiatalokkal s hátha akad közöttük csinos angol, akin megakad a szeme – míg én az 1/16 hüvelykről megpróbálok áttérni a milliméter tört részeire, a csőlámpák szemrontó fényében s senki rám se nyitja az ajtót. Haza-hazahozogatta mappáit s el-elnéztem vázlatait, temperáit; de fanyalogva fordultam el, mintha kételkedtem volna tehetségében. Hol a féltékenység füstölgött bennem, hol a kupec-irigység – mert hallhattam, hogy más emigráns-feleség nem riad vissza a gürctől, és kettő keresetéből hamarabb telik majd foglalóra, hogy házat vegyenek és megszabaduljanak a bútorozott nyomortanya kizsákmányoló uzsorabérétől. Az erkélyes hálószoba sarkában ott volt a kétszemélyes vaságy, amelyet egy anglikán paptól kaptunk és még a plébánia furgonján ide is szállította belvárosi, neoklasszikus templomának sekrestyéjéből, ahova a magyar menekülteknek szánt adományokat gyűjtötte volt – ám egy szép napon azon vettük észre magunkat, hogy külön ágyazunk, külön hálunk. Egy nap az is elkövetkezett, a kenyértörés. Nem vagyok elég aljas-fineszes, hogy ravaszul kifundált észokokkal kibújjak a felelősség alól és elhárítsam magamról a gonosz szó ódiumát; az összecsapás részleteire már nem emlékszem, csak arra, hogy a jóvátehetetlen szó elhangzott; és este már nem találtam otthon páromat s utána nagyon-de-nagyon sokáig hiába vártam haza.

A vér a fejembe szállt s napokig kedvtelten dühöngtem. A harag szédületéből csak akkor tértem magamhoz némileg, amikor este hazamenet, levelet találtam a küszöbömön, mely reggel érkezhetett: az angol rádiótól. A BBC értesíti önt, hogy próbaidőre felveszi a meghirdetett állások egyikébe és felkéri, hogy ma reggel kilencre jelentkezzék a portán. A „ma reggel” addigra elmúlt, egy napot késtem. Másnap, amikor a rádiót telefonon felhívtam, leckéztető hangon legorombítottak: ha ők reggel kilencre berendelnek, elvárják, hogy aznap ott is legyek. Nem kis erőfeszítésembe került, amíg megértettem velük, hogy szerződés köt: a cégnél fel kell mondanom s ha elfogadják, 6-7 hét is beletelik, amíg a rádiónál betölthetem az állást. Szerencsére a Magyar Osztály főnöke csavaros eszű ügyvédember volt, ő, a BBC nevében mindjárt a „fejhez” ment és a csőszerkezetű fedélszék-KFT.-nál elintézte, hogy egy hét leteltével minden obligóból kiengedjenek. Mikrofon elé ültem.

 

*

 

KL S amikor végre-valahára mikrofon elé ültél és megkaptad az állást a rádiónál – mit éreztél? „Megtaláltad Amerikát”…?!

Hát ha Amerikát nem is, de az angol rádió magyar osztályát – azt igen. Hármunkat vették fel a közel 900-ból, de az állást nem kaptam meg, csak próbaidős voltam; a véglegesítésre három évig várni kellett (s csak onnantól számít a nyugdíj, ha nem tudnád). Kellemes, emberséges, emberhez méltó környezetben és az írás-újságírás margináliáin: mindjárt más volt, mint a Nagyfesztávú Csőszerkezetek KFT. pokla. A behívólevelet máig őrzöm, az Eleve-Packázó Hivatalok hangján íródott és még emlékszem a kitételre, hogy hol-mikor-és-kinél kell megjelennem without fail, vagyis feltétlenül, fővesztés terhe mellett – ezen sokat nevettem; de mielőtt elmondanám bemasírozásomat a BBC-be, hadd kötöm el azt a másik szálat, amibe belefogtam.

Mert bizony, ha hazamentem, a sivatag fogadott, a visszhangtalan, puszta falak.

KL Ez volt a Chalcot Gardens 6…?! Mesélj róla!

Nincs róla sok mesélnivalóm – olyan, ami magamnak ne gyötrelmes volna. Azt hinnéd, hogy ha egyszer denevérmód felkapaszkodva a biztos állás barlangboltozatára és alálógva fejjel – utána mindjárt minden: hejehuja-dínomdánom. De a lepusztult léleknek, amelyen birodalmat vőn a romlás és megnyílnak a züllés feneketlen csábításai, a koszt-kovártély még nem vigasztalás. Mint aki a bitófa alatt azzal vigasztalja az akasztóhurokba beleálló boldogtalant, hogy holnap is van egy nap… Szabad voltam, fejest ugorhattam a szabadságba – de gyűlöltem magam; s ez a gyűlölködő önutálat megbénított. Azt láttam, hogy a BBC-hetifizetéstől még nem vet fel a pénz s noha a lakásszerződés kifejezetten tilalmazta, rákényszerültem: bevonultam a hálóba s a „legszebb”, legnagyobb szobát kiadtam az első jelentkezőnek; s hogy minden ellenem esküdött, abban is láthatod, hogy első albérlőm egy fiatal artistanő lett – másodmagával: ő meg a kobrája.

KL A kobrája? Hát kígyója is volt?!

Volt bizony: akkora hosszú, hogy kettő is kitelt volna belőle. A cirkuszokban, kabarékban, ahol föllépett, ő volt a „kígyós nő”, a szám: nyakára csavarta, derekára tekerte s a kobra vastag-tarka teste alól villantotta kéjes pózokban kacér idomai félmeztelenségét. Onnan tudom, hogy korlátlan potyajegyem volt hozzá – mert néha, árvaságomban, megvártam, hogy hazavigyem s utóbb már „tréning” címén odahaza is produkálta, hogy mi mindent tud ő meg a kobrája, ha szabadjára ereszti fantáziáját – nekem, mint háziúrnak, magánszám gyanánt.

Néha együtt reggeliztünk, vele meg a barátnőivel, mert a baráti köre is hamar megjelent, olyik ölebestül – s hogy leültethessem őket, székekről kellett gondoskodnom. Mert a lélektelen háztulajdonos „jogi személy” (valami bank) „bútorozottnak” adta ki ugyan a lakást, hogy felsrófolhassa a lakbért, de az a kevés is – használhatatlan rozoga volt, az özönvíz előtti klubfotőjből kikandikált a kenderkóc, a nyeregszék a beleülő alatt összeomlott stb., s jóllehet a szerződés azt is tiltotta, hogy bárki saját bútort bevigyen, mindenki rákényszerült s az ingatlankezelőség szemet hunyt; kezdtem összevásárolni ezt-azt, hogy bohémtanyámban lakni lehessen.

De már kinyújtotta csápjait az élet Egyetlen Története értem, új ismeretségek, új barátok nyúltak felém, volt, aki emlékezetes epizodista maradt csupán s fosszíliáit itt hurcolom a húsbánya mélytelevényén; volt, akinek nevezetes szerep jutott, és akadt olyan is, aki kitartott velem két évtizeden át. Az egy-jelenésű statiszták közé tartozott Paddy, a fiatal ír önjelölt zseni, aki nem kevesebbre, mint Joyce lefőzésére vállalkozott – és le is főzte volna (szentül meg volt róla győződve), ha be nem szervezi az ír nacionalisták baloldali szervezete, az IRA: rajongott Sztálinért és csak irántam való tapintatból vette ki a paksamétából hozzá írt ódáját, amikor a verseit mutogatta: bosszantóan tehetséges volt, és extrovertált lelke megkövetelte, hogy a társaság közepének képzelje magát: ő vezette be Christine-jét, aki szépségben, tudásban, oxfordi végzettségével több klasszissal felette állt s nem is igen értettem, hogyan érheti be a ragyogó Christine ilyen kevéssel, amennyi Paddy volt. De az ír költő eltűnt, lekopott s Christine-ünk évtizedekre megmaradt, mint akinek megvan a magához való esze: az ENSZ egyik nagy segélyszervezetének, a Rómában székelő FAO-nak egyik főtisztviselőjéhez ment férjhez s ottjártunkkor minden egyes alkalommal felújítottuk a barátságot. A jó ég tudja honnan pottyant ebbe a kompániába Bert, az öregedő természetjáró, aki adótiszti szinekúrája révén a másik szenvedélyének is áldozott: színdarabokat írt (amiben Priestley-epigonnak mondhatnám), a Writers’ Guild (Írók Céhe) tagja volt és azt a profihoz illő tollat tűzhette a kalapja mellé, hogy két egyfelvonásosát a West Enden is bemutatták. Az első angol író volt, akit nem a PEN révén ismertem meg, bár a rivális Writers’ Guild berkeibe nem voltam bejáratos – s „Mr. B. Cooper” nevére rábukkantam az Írók Céhe WHO’S WHO-jában. Andalgó lágy, dallamos lélek volt és zenebolond, mindig a nála erősebb, kardosnak ígérkező asszonyok után vetette magát a házasodás nyilvánvaló szándékával, s hogy szerelmei milyen regényesen tragikomikus véget értek s milyen égígérő petrezselymet árult jó sokáig, azt én tudom a legjobban, aki felcsaptam vigasztalójának: Bert Cooper kabinetfigura volt és életem olyan tanúja, akihez szoros barátság fűzött, haláláig – zengő-mély baritonban kifogástalan irodalmi angolt beszélt és színpadunkon majd még elő-előjön.

KL Milyen tarka társaság nyüzsgött körülötted s ilyen hamar!

Jól mondod te is. Csigalassú hamarsággal és úgy nyüzsgött körülöttem, mint az életmentő szalmaszál. Az átbeszélgetett-átdorbézolt mafla éjszakák keresztülfújtak, mint a monszun s én reggelre ott maradtam lepusztultan, lelenci-mezítelenül. De tarkának aztán tarka volt: barátok-barátnői, kokottok, cirkuszi rokonság, a züllésben-társutas filiszterek, kalandkereső bekéredzkedők, intellektuelek, alkoholisták, homokosok; hol megrohantak egyszerre, hol szétszaladtak és sehol senki sem volt, csak magam, önnön-pojácámnak, a porondközépen. Ilyenkor verset írtam. Kinek? A nagy senkinek-semminek. Emlékszem, ha néha az éjszakai műszakból kora reggel hazatértem – mert az is volt a rádiónál, éjszakai adás –, hát a hátszéllel sodródva végigbaktattam az England’s Lane-en s mint aki fél hazamenni a Kalahári-sivatagba s elodázza, sokáig bámuldoztam az utca előkelő üzletkirakatain; a legnagyobbtól, a régiségkereskedő kirakatsorától elszakadni is alig tudtam. Kiböngésztem az árcédulákon a csillagászati árakat s elnéztem az elérhetetlenségében is olyigen megáhított sok-sok csodát, az ormolü órákat, a bronzszobrokat párjával, a gyaloghintókat, a kandallófeltéteket, az aranykeretes, fazettázott tükröket – amilyen nekem soha nem lesz, ebből se, abból se, egy se… csak nem akaródzott hazamenni s irigy lélekkel lecövekelve, ordítani tudtam volna a sóvárgástól (NB. Utóbb – mire megengedhettem volna, hogy válogassak belőle – a cég fokról fokra átalakult kölcsönzőnek: a tévétársaságoknak oda-odakölcsönözve műkincseit, mint kelléket jobban megtalálta számítását.)

S már csak azért is húztam-halasztottam a hazamenetelt, mert már féltem, hogy mit találok ott, miféle „kupoldát”, perzsavásárt. Mert nemegyszer jól megjártam – mint pl. amikor arra érkeztem haza, hogy artistanő albérlőmnek eltűnt a nagy kobrája. Örökké meztéláb és örökké félmeztelen, most is úgy találtam, hangosan jajgatva-sopánkodva és a kezét tördelve:

– Eltűnt a kobrám!

– Hova tűnhetett?! Egy kétméteres kobra csak úgy ukmukfukk nem tűnhet el!

– Hát nézzen ide, nézze meg maga is: üres a kosár!

Igaz, az óriás fonatos kosár a fenekén a puha rongyokkal üres volt. Az életünk amúgy is a kobra körül forgott: megkövetelte a trópusi meleget és a hősugárzók ütege télen-nyáron ott állt, körbefogva a kobra kosarát, és ha én keserűen felhánytorgattam, hogy az isten se győzi azzal a drága árammal, a hölgy megbántottan visszavágott: az istennek tán drága, de Angliában olcsó az áram, ne sajnáljam tőle és a Drágalátostól. Igen-igen! Mert megérezte, hogy nem szeretik, nem szívesen-látott! Azért! Mert fázott nekem! És most nincs sehol!

Elkezdtük keresni. Az ágyak alatt, a kandalló szurdokjában, a teakonyha szuszékjában; az erkélyen; a kertben. Elszökött, nincs kétség.

– Telefonálok a rendőrségre.

Telefonált.

– Veszélyes az a kobra, kérem?

– Az én kobrám? A légynek sem árt. Csak nagy. Nem szereti, ha megijednek tőle.

– Milyen nagy?

– Olyan, hogy a nyakamból a földig lóg. És nemis úgy veszélyes, hiszen megkezelték és ki van véve a méregtüszője; de attól még megfojthat egy macskát vagy egy arra játszadozó csecsemőt, ha elmászik nekem a kertek alatt.

– A Chalcot Gardens 6. alatt? Azonnal jövünk.

Nem volt sietős, inkább félős volt a két rendőrnek és sokkal alaposabban végigzargatták zugolyainkat a kobra után. Egyszercsak hol-hol nem, a fürdőszoba autogejzírében mocorgást hallanak. Hívják az artistanőt.

– A kobrám!

Semmi kétség. Első mérgében mindjárt nekem támadt:

– Hát persze! Ennek is maga az oka! Mert sajnálja tőle az áramot! Mert fázott az én gyönyörűm! Azért! Azért bújt ide be: hogy a gyújtóláng csövénél melegedjen!

– Hívja! Nyúljon be érte!

– Mutyuli-putyuli! Gyere elő aranyoskám!

A kobra az istennek se. Az egyik rendőr már a telefonon lóg: hívja a tűzoltóságot, a Gázműveket. Kisvártatva: vijjogó sziréna; a tűzoltóság kiszáll.

– Hja: kobra! Nem őrültünk meg, kérem, hogy benyúljunk érte: Hol?! Sehol a nyílás!

– Csak tudnám, hol bújt bele…

– Nincs más hátra, le kell szerelni a hengerköpenyt.

Éles csengetés: a gázosok. Az egyik gázszerelő kicsavarozza, a másik markos legény a magasba emeli róla – leemeli a bádogköpenyt. A kobra egyetlen roppant gordiuszi csomóba tekeredve a gyújtóláng körül – ránk vigyorog.

Megleltük a kobrát, megígértem artistanőmnek, hogy eztán nem garasoskodom az árammal és megenyhült irányomban. És míg kedvencét tejecskével itatta, különös kegyként megengedte, hogy nevében telefonáljak a cirkusznak: nem mondja le, nincs baj, fellép, megvan a kobra… (Az epizódot megírtam bárgyú kis tárcanovellának angolul és Tábori Pali el is helyezte valami obskurus amerikai magazinban: hatvan dollár ütötte a markomat érte.)

 

*

 

Belerázódtam a rádiós rutinba, hetente egyszer az éjszakai műszakba és minden egyébbe – majd még rákerítem a szót. Otthonról rendszeresen kapogattam Édesanyám leveleit: a három házkutatásról, a barátok elmaradásáról; hogyan mazsolázta ki-és vitte el könyvtáram javát egyik könyvekkel házaló irodalmár barátunk azzal, hogy majd eladja s azóta is várja, de nem jön; Édesapámról, hogy mint van egyre rosszabbul „egyformán”. De nem lett volna életének értelme, ha nem vállalkozik a lehetetlenre, hogy a fián onnan is segítsen; s hamarosan meg is lelte a módját.

Nem tudni, ki, hogyan hozta össze Mickey Hargittay családjával, valahol vidéken. A magyar Hargittay Hollywoodban a szépséges-szép Jane Mansfield férje volt és mindketten örültek, hogy az otthonrekedteken segíthetnek. Veszedelmes játék volt a „forintkiajánlás”, de sokan csinálták és Édesanyám is vállalta a kockázatot: Mickey Hargittay eljuttatott hozzám 30 dollárt, én jeleztem kézhezvételét, és odahaza Édesanyám a Hargittay mamának kifizette az összeg ellenértékét forintban, feketepiaci árfolyam szerint. Négyszer-ötször is megejtették a tranzakciót, mitől is az én bankszámlám hízni-kövéredni kezdett. 1958 elején anyám levelei érthetetlenül megritkultak; majd egy szép napon, az éjszakai rádiózásból hazatérve, csomag várt. Előző este érkezett a rendes csomagpostával, nagy, barna, kockaforma kartondoboz s feladónak rajta – Édesanyám.

Bádogvágóval lepattantom róla a fémszalagot, bontogatni kezdem; lerángatom róla a fedelét – dől belőle a gyaluforgács, de sehol semmi.

Beleturkálok, hideget érzek; alányúlok és kihúzom a forgács alól az ormótlan fémkupakot, szemügyre veszem. Kétfele lecsapott kúp, középen összeónozva – az oldalán domborított betűkkel, iromba felírás: HACK VILMOS 1881-1958. Madzaggal rákötve, csatolva – a halottlevele.

Este az utolsó levélkihordással megjött Édesanyám levele is, apám haláláról. „Fiam, fiacskám… Én itt a dolgomat befejeztem. Édesapád halálával nincs mit keressek itt, akim volt, már mindenki odakint van a temetőben; itt ődöngök az üres lakásban és mint az ujjam, olyan egyedül maradtam…”

A sápadt-kék hazai boríték a cenzúra-bélyegzővel – az utolsó elfojtott sikoltás: anyám levele. Eszembe jutott a régi keserű szólásmondás: „két szülő el tud tartani tíz gyereket, de tíz gyerek nem tud eltartani két szülőt”.

Táviratoztam. „Gyere azonnal!”

Hat hét múlva ott álltam a Heathrow Repülőtéren és lestem a nagy fekete táblát, amelyen peregtek a számok, a leszállás ideje, a repülőjárat, a városnevek: Frankfurt, Lisszabon, Athén, Szófia, Varsó, Helsinki, Stockholm, Barcelona… Budapest. A tábla azt mondja: a MALÉV már leszállt. Hol, merre-hol? Özönlenek, de ő sehol. Elkéstem volna? És ő most, szegénykém, rémülten keresgél és magyarul hápog, mert kukkot sem tud angolul?! Ej, miért is késtem el!…

Egyszeribe megpillantom. Ott kullog, a nehéz táska a kezét majd lehúzza; mindenkinél alacsonykább, kisebb, mindenkitől lemarad, ő a legkisebb: gurul-gurul és kétségbeesetten tekintget.

„Oroszlán-mama!” Megrendült rémülettel figyelem, latolgatom a két esztendő változását, amióta nem láttam; s ő – mintha rátették volna a hirtelen-öregedés futószalagjára. Ősznek ősz volt, annak az: de hogy ilyen fehér legyen. Hajacskám Hófehér! Rossz kis pesti kalapja a fülére húzva, hogy a szeme majd eltűnik benne s akkor meg mivel néz? Alig lát – de már lát, már felfedezett, már az arcocskája mosolyra gömbölyödik, sír-rí. A másodperc tört része alatt számvetés villan át rajtam: igen, ez a parányi, töpörödött anyóka már csak a romja lehet annak, akit valaha a világ „Oroszlán-mamának” tisztelt. De majd vigyázni fogunk rá – amilyen törékeny; feltápláljuk, orvoshoz visszük. Már kiráncigálom kezéből a táskáját, már nem hisz a szemének, hogy milyen lehetetlen a londoni taxi, már benne ül, már dőlne belőle a szó – de a hangja elcsuklik és zokog-zokog, feltartóztathatatlanul.

– Megkaptad?

– Mit?

– Hát Édesapádat! Megvan?

– Meg, meg, hogyne volna.

Kemény 12 fontokért (egy heti fizetésemért) gyöngyházberakásos, György-korabeli ékszerdobozt vettem a Haverstock Hill legrangosabb régiségkereskedőjénél (ma ezreket ér), a nagyocska doboz bársonnyal bélelt fiók-emeleteit kiemeltem, hogy helye legyen az ólomkupaknak s abba tettem Édesapám hamvait, abban tartogattam. Ezt meglepetésnek szántam. Hogy mindig előtte lehessen, aki ötven éven át párja volt s őrizhesse, mint a klenódiumot.

Csodálkozik, milyen soká tart az út. Mi ez, nem város ez – ez egész ország! Az, Londonország, hagyom rá. Anyám Londonon csodálkozik, én rajta. Megpróbálom beleélni magam, hogy ezentúl ilyen, elfogadni. Ápolni, vezetgetni. Mindent.

A tisztes szegénység luxusnyomorában most új élet kezdődik; övé lesz az erkélyes kis háló, enyém a nagy nappali, a kandallón az óriás, utálatos tükörrel, amelyet a kobrás nő kokott-barátnői olykor leemeltek, a voyeur-kukkolók örömére, ha kispolgár-orgiát rendeztek. Anyám érkezése kisöpri addigvolt gyanús társaságomat, a kiskurvák, futtatottak/kokósok/engedélynélküliek zülledék-üledékét, eltűnnek az elrajzolt arcok, filippínók, négerek, az éjszakámban beleugató ölebek-pincsik, el a hajlékony testű mutatványosnő és az óriás fonatos kosár, benne a kobrájával. Megmarad Paddy, az ír semmittevő zseni és szíveválasztottja, az okos Christine, megmarad Bert, mindenkori menyasszonyaival és bővülő, „tisztességes” avagy „úri-rendes” angol ismeretségi köröm, ahogy a barátok kézről kézre adnak, mint akkor még kapós kuriózumot. Margit mamából Auntie Margaret lesz, aki csodálatos és hihetetlen módra megújul-megtáltosodik: bőszen tanul angolul, szótáraz-jegyzetel, egyből okosabban kezeli a teakonyhát, mint én. A sarki fűszeres idős felesége menekült osztrák, német mutogatónyelven menten megérteti magát vele s ha megakad – ott a szótár, kikeresi és diadalmasan elkiáltja: „Paprika! Red pepper!” S máris hozzák neki. Hazajövet beleszimatolok a levegőbe: párolog a leves, maga se tudja hogyan, belelopja hazai ízeit, ízletesebb az étel s mindenütt rend, tisztaság uralkodik. Amit nem találok, elhánytam, hova tettem: itt van, fiam, nesze, tessék. Ritkán van olyan idő, hogy kiülhetne a napra s különben is, az erkélyről a mély kertbe vezető hajóhágcsó meredeksége riasztja; mégis, egy ilyen napos vasárnap, a fonatos nádszéken ücsörögve, mi után nem tudakozódik, hogy majdnem elnevetem magam:

– Nem szeretek így, hétszám ölbe tett kézzel ülni. Itt Angliában nem árulnak olyanfélét?

– Milyenfélét?

– Amilyen a Buksi volt, az én Buksim. Kötőgépet. Köthetnék kardigánokat, van itt szemközt két üzlet is, azok átvennék. Hogy ne üljek ilyen ölbe tett kézzel és ne éljek a nyakadon, kegyelemkenyéren…

– Ugyan, ugyan, Csacsikám!

– De, de! Megunsz! Rám unsz! Rájössz, hogy milyen felesleges száj vagyok! Csak a felesleges száj!

– Szamárságokat feleslegesen beszélő száj.

– Megtudd nekem azt a Buksit vagy akárhogy híjják angolul, fiam! Holnap! A telefonkönyvből kinézem! Első dolgod legyen! Nézze meg az ember!

– Meglesz.

– Nyakamba veszem a várost!

Ezen aztán nagyot nevettünk.

Még látogatója is volt, magas látogatója mégpedig; én csak tolmácsoltam, mert én vettem fel a telefont, amikor Jane Mansfield és Mickey Hargittay bejelentkezett. Amolyan se-vége-se-hossza limuzinon érkeztek napos kora délután, a csodaautó alig fért be a Chalcot Gardens behajtóján, ahol a vele párhuzamos England’s Lane-ről bekanyarodik s ahogy a lengenádszál hollywoodi filmcsillag úszóbajnok-férjével felszökellt a magasföldszintre – hát odanézett az egész környék. Ne időzzünk velük annyit, mint amennyit ők velünk időztek, hiszen „stábbal” érkeztek s csak a bevonulásuk is eltartott addig, amíg fel-libbenésüket lefilmezik. A kéttagú stáb hol a kamerát csattogtatta/vakut villogtatta, hol filmezett.

Édesanyám mindent elmondott Mickey-nek vidéken élő rokonairól, amit tudott (nem sokat tudott), a bájbeszélgetés csakhamar szokvány-nyájaskodásba fulladt, nekem a gumimosolytól elvástak a pofaizmaim, Jane arcára kiült az ordító unalom, ha Mickey magyarra fordította a szót, ha meg én a magyar lelkendezést angolra fordítottam – hát látszott rajta, hogy csak a férjére való tekintettel nem rohan ki sivár nyomortanyánkról, de már szörnyen rájött a mehetnék. Még jó tucat csoportképet csináltak a szobákban, mindig a dívával a középpontban s utána oly hirtelenséggel távoztak, hogy érkezésünk se volt, utánuk nézni, amerre a fekete limuzin elporzott. Én is kaptam néhányat azokból a fényképekből, amelyeket Jane Mansfield bizonyára az életrajz-dokumentációja számára gyártatott – de ne piszkoljuk be magunkat vele a pincében, mert a fénykép nálam is halomban áll, mint hajófenéken az ömlesztett áru.

KL És többé nem találkoztál velük?

Soha. Küldtek még ugyan valami pletykarovat-újságkivágást, amit íratott magáról a filmcsillag és betétetett egy hollywoodi magazinba – a fényképekre ráismertem –, az is ott alussza örök álmát, ha onnan még el nem kallódott, a padlásszuszékban.

KL És ő maga milyen volt?

Milyen volt, mint micsoda? Mint jelenség? Mint Jane Mansfield, a „szex-bomba”? A jópálfenéje tudja. Sokat mondok, egy órácskát voltak nálunk. Arcvonásai: kellemesen jelentéktelenek, arcocskája? elmosódó Broadway-arc, tucat-arc, akárminek kimaszkírozható. Termetre: meglepő alacsony, holott a filmen, azokban a rászopott ruhákban észbontó-sudár. Hogy kiben mi lakozik, annak megítélője ilyen kevésből nem vagyok; de hogy titokban „kettős életet élt” és a róla írott cikkeken kívül mást is olvasott volna – azt kötve hiszem. Bár a látszat csal, meglehet s ne ítéljünk látatlanban, keményen. Bújjunk bele a bőrükbe, örököljük meg kényszerpályáikat, előtörténetüket s lehet, hogy mi is ilyenek lennénk. Foglyai életszerepüknek.⁷

De Jane Mansfield elviharzott s velük mintha egy fejezet is lezárult volna. A rádió rutinmunkáját félkézzel elláttam és az emigráns sajtó is hamar megkeresett, de különben meghasonlott lélekkel pergettem napjaimat. Akárcsak a színházi plakátok síró-nevető maszkja – kettéhasadva, fél arcom nevetett: lám, itt vagy, nem valami vidéki börtönben, Miskolcon vagy Márianosztrán, nyolc-tíz éves ítélettel murokrépa-rabkosztra fogva; örülj a főnyereménynek, ami az öledbe hullott: itt élsz a British Museum toronykupolás könyvtártermének tőszomszédságában, a világ színházi fővárosában, a kultúra kilátó-tetején s ha mégis panaszszóra nyílnék, hát üss a szádra!… másik fél arcom rítt s ennek két szeme tollal is átszúrva: jaj nekem! jaj elfuserált életemnek: elkergettem – hová nem kergettem édes Páromat. Bozsgott velem, körülöttem az angol élet, de ha hazamentem, a fal is magyarul hallgatott, szemrehányón; Édesanyám akármit csinált s ha megfeszült vagy kinyúlt volna értem, akkor se. Semmi se tetszett. A szerencsétlen: még mindig „kisfiamozott” s szemmelláthatólag másként, mint a köténye körül sertepetélve, elképzelni se tudott, negyvenhárom éves fejjel. Konok hallgatásba menekültem. Összerémültem, hogy mi lesz, ha egyéb se lesz, csak ez a másnapos, ez a bebőrösödött puliszka. Mi lesz, ha ráunok anyámra. Jézus Isten. A gondolat elől konok hallgatásba menekültem.

Feszült, kibírhatatlan légkör. Magamnak gyártom, saját használatra, másokat érte nem vádolhatok. Mindig akadnak jóakarók, ismerősök, akik beültetik a bogarat a füledbe, itt látták, ott látták. Pletykahordók, akik vagy bődületesen naivak, vagy tudatosan mérgeznek és fenékig kiélvezik, hogy „elejtett” szavaiknak milyen förgeteges hatása van. Elképzelik, amint utána görcsökben fetrengek. Ilyen a lórúgás, ami az embert epigasztrumán éri. Mekkora gyalázat kell legyen az, aminek hallatára feladom a küzdelmet és lemondok róla…?! Elvágom a szálat, elfelejtem…?! A méreggel telített férfi megzavarodottan kapálódzik, a pletyka diadala, amikor maga is elismétli, továbbadja, kajánul meséli. A mazochista – azzal az ürüggyel, hogy így a legbiztosabb: ezzel „elvágja a szálakat”. Megpróbáltam jó előre elbástyázni magam, védekezni gyöngeségem ellen; mert a gyöngeségből elgyöngülés lesz és az elgyöngülésből gyöngédség. On croit pardonner, et ce n’est que faiblesse.⁸ Valéry Larbaud-t idéztem. Iparkodtam másról írni, másról verselni; de elszerencsétlenedésem mindenből kibuggyant s felszökött, mint a gejzír; és ha igaz, hogy a líra a legközvetlenebb önéletrajzi vallomás, az akkoriban írottak közül tán meghallgathatnád ezt a keserűt (amelyet mellesleg nekem igen kedves, párizsi regényírónő jócimborámnak, Geneviève Serreau-nak ajánlottam volt), a címe: GORILLA-KÉPTÁR –

 

már minden ábrázat elvonult gorilla-képtárad felvonult   fajok színek nem és kor szerint   halatkozási rangsor szerint a nyájas esztendők nyársain forgadoznánk embertársaim   arcod szép szűz mért oly májfehér   sápasztja az ápolt szenvedély natúrád avid bár s karnivor nem állsz le bárkivel bármikor   megjelent milliárd oldalon   a világponyvairodalom s a mennyeknek rózsás köldökén kikönyökölt a kultúrfölény   gép zenélt táncolt gondolkozott   s álloncirógatta undorod ellátott ellejtett a divat áldoztál sereghajtóinak   maskarák költők karusszele   kurvák errehozó rossz-szele ürítsd ki koldus-iszákodat mosolyogj ints minden bábunak   sorból kiállsz hátatfordítasz   eddig volt mindig volt holtig az – egy orángutáng egy indián lapp mongol nyúl zsiráf pávián   gepida vandál – a gót a hun   bezár a menet – a múzeum már minden ábrázat felvonult gorilla-képtárad elvonul (A LÉLEKNEK RENGÉSE, 136. o.)

 

Que le coeur de l’homme est creux et plein d’ordure!⁹ – kiált fel Pascal s mintha csak az én fejemre olvasná a sivárságot és a koszt, amivel hogy természettől teli az emberszív, hát különben nem tudná: magán kellett tapasztalnia. Amilyen a bíróság előtt, ügyetlenségből, magáravalló bűnös, olyan a többi vers is, de mert olyigen szubjektív, idevágó-és elevenbe vágó, itt nem adom közre [megtalálod a HAJSZÁLHÍD című kötetemben: SÁRVULKÁN (347. o.), ERDŐSZÉL (357. o.), AZ ÖRÖK NŐI (358. o.), VÉRBÉLŰ NARANCS (359. o.), HÓHÉRIDEÁL (408. o.) – hogy utolsóul a MADONNAARC címűt ne is említsem, mert az elpimaszodott kétségbeesés, a kétségbeesett elpimaszodás szülötte meg a haragos elvakultságé, a LÉLEKHARANGJÁTÉK 42-43-ik oldalán megleled: a „leggyűlöletesebb költeményemnek” mondom, alábiggyesztett ,Magyarázatában’, de ne higgy a féltékenység mellébeszéléseinek].

KL Ó, te szegény! Ezek szerint nagyon szenvedtél?

Kegyetlenül. Kutyául. Kivált azért, mert hogy a Másik „éli világát”; Ő ugyan nem szenved: elhányt! túladott rajtam! S ezért még konokabbul ragaszkodtam a szenvtelenség pózaihoz, hogy akármit írok, többé nem Róla s nem rólam szól; de álnokságom hiába volt: a sorok elárulták a lélek elüszkösödését –

„Az alvás a halál előszobája” MONTAIGNE kocsányon a lámpás mélytenger mezőben alattomos rája ellengedezőben hozzá le nem habar hajó merüléke soha fel nem tekint irgalmazó égre soha nem irgalmaz – akarna se tudna: szégyene kisülne árama hazudna Egy mélyvízi akna felvág nagy dördülvést de ő csak fitymálja – folytatja a fürdést Ringódzó sodrással setétlő áradat tigrisek ördögök szép szál kantárhalak Ha ki ellenség les a sziklaszurdékból: hullám-érintésből rezgő bugyborékból – tudja a rengésből víznek bolygásából egész vízitábor elsompolygásából Némi agyhiánnyal bölcsen felvértezve álomba veszékel – mélytengeri mezbe’ egy-két félszegúszó ágyán átbukdácsol ímmel-ámmal olvas álmosító pár sort Ami törvény tölti nem hogy kritizálja nem oly maszületett elektromos rája Könyve alá süpped eloltja a lámpát s előszobájában szelíd hal-halált lát (HAJSZÁLHÍD, 350. o.)

 

S ez már, az életundor cinizmusán túl, a depresszióba való alásüppedés, eleve-belenyugvás, élettemetkezéssel; hitvány engedelmeskedés annak, amire rákényszerülünk s egyúttal a kényszer megvetése. L’homme entre deux néants n’est qu’un jour de misère…¹⁰ Laforgue-tól Beckettig megkaptam az őspesszimisták kézrátételét; vagy a Tragédiából, Ádám travesztiájával: „Hülye ember, akinek nincs más választása és küzdve-küzdened kell – még bízva-bízol is?!…”

S akkor még ő is ellenem fordult – Édesanyám.

Öreg tapasztalat, hogy az anyák féltékenyek menyükre s ezt már menyasszonyjelölt korukban elkezdik; és Édesanyám sem volt kivétel. A többieknél, eddig is, mindig megpróbálta leküzdeni féltékenységét, de sikertelenül – erőlködése olyan átlátszó volt. De ennél a fiatalasszonynál mintha ösztönösen megérezte volna, hogy fia sorsával mennyire összefonódott és az a hallatlan dolog történt, hogy a védelmére kelt. Ez az „oldaltámadás” készületlenül ért és heves ellenkezést váltott ki bennem. De ő, ingerültségemmel mit sem törődve, hol azt hozta fel, hogy amikor a rádióban vagyok, ő milyen szörnyen egyedül van, hol azt, hogy szarvashibát csináltam, amikor Páromat eltaszítottam; és egyre rágta a lelkemet:

– Fiam, fiam. Nem akartam, de már nem állhatom meg szó nélkül. Hogy lehet egy fiatalasszonyt így elengedni, ilyen védtelenül, a vak világba bele…?!

– Ne kezdd el, anyám; ne kezdd el megint!

– Ne is. Mert felőled mindenki más felakaszthatja magát. Önző vagy, önző disznó. Csak ezt akartam mondani.

– Elmondtad, jól van. Hagyd el, végeztünk.

– Lehet, hogy te végeztél, de én nem. Mert már az is bűn, ha az ember annak a szegény gyámoltalannak a védelmére kel. Hiszen nem beszéli a nyelvet!

– Ne részletezd, hallottam eleget –

– De nem elégszer! Az asszonykádat! Elveszíteni könnyű! Hová tetted?! Amilyen lágy természet, arra született, hogy támaszkodjon, odasimuljon, felnézzen rád! Igen-igen: megmondom áperte –

– Elhagyd már!

– De bizony, hogy nem hagyom! Ahelyett hogy egymás mellett, vállvetve, együtt látnálak benneteket az életküzdelemben, mit mondjak az én szegény Halottamnak, aki – (és itt odafordult a gyöngyházberakásos ékszerdobozhoz a kandallópárkányon, amely öreg Párja hamvait rejtette:) – aki azt hiszi, itt éltek szép egyetértésben és itt lesz veletek együtt szép öregségem…!

– Az isten szent szerelmére! Anyám!

– Hogy az a Szegény élettől-rettegő mit szenved, arra nem gondolsz! Mert hogy te magad is nyomorultul szenvedsz nélküle, azt csak a vak nem látja –

– Az én dolgom!

– Hogy befele emészted magad!

– Nem igaz!

Nagy patáliát csaptam. Otthagytam a zokogó öregasszonyt és bementem a rádióba. Ott ődöngtem az épületben, ott háltam az alagsori hálóteremben „feketén” (nem voltam éjszakás) és csak-azért-se mentem haza. De örökké ez sem tarthatott, nem – három napnál tovább. S ekkor, a kantin labirintikus végében, ahol a kutya se találhat rám, végmagányban a kávémat kavargatva – a permanens dühöngésből a másik végletbe estem. Amit a Hős az Istennőtől kapott: Perzeusz pajzsában megláttam a magam Gorgófejét. Összekövültem. A lelkitöredelem árja átmosta véredényeimet, minden sejtemet. Hogy mindenre a legapróbb részletekig emlékeznék? Ne hidd; és ne is kívánd! Ahogy Montherlant mondja: a lelkifurdalás elhal a többivel és már csak az marad mindenből, a bebalzsamozott emlékezet. Este, a rádióból hazamenet, arrakanyarodtam s elmentem oda, ahová szentül megfogadtam, hogy soha-de-soha. Törjön le a lábam – a karom, ha arra a kilincsre a kezem ráteszem.

Tudtam, hol keressem. Piroskám követett, mint az alvajáró. Egy közeli presszóban leültünk, egy kis „kibeszélésre”; de fél szó elég volt, a többet az összekulcsolt kezek hallgatása mondta el.

Reggel a dupla ágyon a szerelem virágbaborulására ébredtünk s ha igaz az a mondása valamelyik franciának, hogy a boldogság túlsága szorongással jár,¹¹ akkor nagyon boldogok voltunk.

Hajacskám Hófehér nyitott ránk; és minden csodálkozás nélkül, a világ legtermészetesebb hangján – asztalhoz hívott:

– Gyerekeim, kész a reggeli.

 

*

 

Azért mondom, Lorcsikám. Traktáljalak közhelyekkel? (Még foglak, sokszor.) Mindenki a magáét tudja. Senki se dominó, amíg a smirglibéléses deszkakoporsóba beleeresztve, ki nem viszik, lábbal előre (onnan kezdve már nem éri meglepetés). Ez volt az első – de nem a legutolsó s nem is a legnagyobb. Tanuld meg, hogy a következő pillanat lelki békéjét, bezsebelt boldogságát sohasem veheted biztosra. Hiába volt, hogy eltervezted, ami következik, minden műsoronkívüli. Még szolgál az élet – váratlanságaival. Próbáld megszokni a megszokhatatlant.

KL És amikor felvettek, milyen minőségben vettek fel: mi volt a rangod a rádiónál?

„Rangom?” Közlegény. Vagy egy jó tucat közlegényből állt az osztály, úgy hívták őket, hogy „műsorsegéd” s mi legtöbben azok is maradtunk, Csé is úgy végezte, „műsorsegédi” minőségben – bár ő, aki a Magyar Rádió Irodalmi Osztálya élén valaha jobb napokat látott, keserű humorral „evezőslegénynek” titulálta státusunkat, magát az állást meg „gályapadnak”¹². Akinek gyakorlata volt a fordításban és még magyarul nem felejtett el (mint az öreglegények egyike-másika), annak gyerekjáték volt a rádiósmunka, rengeteg lézengéssel, trécseléssel, flörtöléssel-szoknyakergetéssel és – a gépírónői gárdánál sok-sok pulóver megkötésével s a kötögetés meg pletykálkodással fűszerezve.

KL És minek köszönhetted, hogy annyi tömérdek jelentkező közül rád esett a választás? A fordításnak? A vizsgacikknek, amit írtál?

A hangomnak. Sokszor hallottam világéletemben a nőktől, hogy telefonon a hangomat sokkal jobban szeretik, mint deli-magamat, amikor életnagyságban megjelenek. A francia microphonogénique-nek mondja ezt a tulajdonságot; magam e „széphangúságomra” soha fel se figyeltem s nem is érdekelt. Így azután el-műsorsegédeskedtem két-három hónapig, megtanultam, mi hol van, a stúdiók, a kantin az alagsorban, az „istenek” a nyolcadikon; beletanultam a rutinba, mint a kiskutya az ugatásba: mindenkire egyszer egy héten rákerült a sor, végigcsinálta a hálótermi alvást, a néger nő felpiszkáló költögetését, az álmos két hajnali adást, a kora reggeli hazamenetelt – ez alól csak az kapott felmentést, akinél az éjszakázás magas kora vagy egészségi állapota miatt nem volt javallatos. Régi 48-as családi Képes Albumunkban máig emlékszem az egykorú rajzra, amely a honvéd-költőt mundérban ábrázolja és a fölírás alatta: „Petőfi verset ír a faköpönyegre” (így hívták a csíkosra festett őrbódét). Nos, lelki „mundéromban” én is, nap-mint-nap ott álltam a vártán – mert dúlt az ideológiai háború s ha nem is akartam, akkor is, szünös-szünhetetlen fogalmazódott bennem a visszavágás. Mi „új fiúk” ha nem is lett volna kötelező, akkor is bújtuk az otthoni lapokat, amelyeket a Magyar Osztály járatott; és én is, kéretlen-akaratlan kipécéztem egy napihírt a Népszabadságban, amely arról tudósított, hogy meghasadt a Kossuth-szobor talpazata a Parlament előtt és találgatásokba bocsátkoztam, hogy vajon miért hasadhatott meg a szobortalpazat:

 

…Mert egyik-másik olvasó levelet intéz a szerkesztőséghez s a levélnek „piros a pecsétje, gyanús a hajtása”: „az ellenforradalomról szeretnénk olvasni”, tolmácsolja milliók közóhaját a kiadók felé – ettől keletkeztek titokzatos rések a szobor talpazatában.

Mert újra lehet pályázni a pártbizottság marxizmus-leninizmus egyetemére – ettől mozdultak el a kövek a helyükből. Negyvenezer ember azért adta életét, hogy végre sikerüljön képlékeny cementet előállítani Sztálinvárosban; jól ügyeljünk, nem Dunapentelén: Sztálinvárosban – ettől mozdult meg a Kossuth-szobor talpazata.

A Népszabadság irodalmi pályázatának szennynovelláiban a Korvin-közben nem munkás-és parasztifjak, nem diákok és népi-kollégisták tartották magukat a hitszegő orosz haderővel szemben, hanem kis híja – francia szingalézek, maori fejvadászok és tántalán amerikai katonák: ettől indult fel a Kossuth-szobor talpazata.

Mert a párt újonnan felkapott, felkent költője, az irodalmi ámokfutó Fodor József a gépfegyverrel lekaszált nyolcvan vértanúról feledkezve, ódában gyászolja a magyaróvári vérengzés négy-öt meglincselt ávós pribékjét – ettől rendült meg a Kossuth-szobor talpazata.

Lám, Marosán elvtárs nem riadt vissza a kényes kérdésektől, hanem tovább tömörült s amint mondja, pártja az őszinteséget, a nyíltságot és a bátor kritikát azzal kívánta biztosítani, hogy zárt ajtók mögött tartott kerületi pártértekezletet. Az a párt, amelyről megalakulása pillanatában a forradalom alatt maga Kádár János mondotta, szinte gyónva a nemzetnek: „kis párt leszünk” – hogy ez a párt kerületi pártértekezleteket tarthat szerte a fővárosban, ezért hasadt meg a Kossuth-szobor talpazata.

Féja Géza valaha könyvet írt a Tiszazugról, Viharsarok címmel. A könyv új megjelenése alkalmából nádpálcás szigorral hiányolják az előszót: tegye le a garast Kádárék mellett, zengje el Féja Géza a boldog Kádár-jelent és a fényes Kádár-jövőt; s ezt azok követelik tőle, akik a Tiszazug helyett egész Magyarországból viharsarkot csináltak – ezért hasadt meg a Kossuth-szobor talpazata —

 

A teljes szöveget megtalálod RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET című háromkötetes munkám, AZ IGE IGÉZETÉBEN című harmadik kötetében [(134) „Miért hasadt meg”, 7. old.]. Ennyiből is láthatod, milyen haragos förmedvény volt, írója súlyos dárdájával nekiront a Kádár-színekben küzdő Holubárnak és kiüti a nyeregből. Bátortalanul bekopogtattam vele főnökömhöz. A főnök, Rentoul Ferenc, felkapta és bevitte a fő-főnökhöz, Tarján Györgyhöz, aki hat közép-európai osztály admirálisa volt; majd átadták Csének, betekintésre és más szénior kollégáknak, Veress Lászlónak, Iványi-Grünwald Bélának, láttamozásra. S ez volt a vesztem. Szalagra olvastam az egészet. Még aznap délután abban a kitüntetésben volt részem, hogy a fő-főnök velem kávézott. Hangja bársonyos volt, előzékenysége megvesztegető.

– Süteményt? Még? Egy kaszinótojást? Nos, hogy a tárgyra térjek. Ez a te kis megjárja-írásod, ez a te kis fullánkos polémiád másoknak is tetszett és nekem sincs kifogásom ellene, hogy ezentúl minden héten, kétszer-háromszor, hasonló polémiákkal jelentkezzél, figyeld a magyar lapokat. Ha a rádióban nincs idő rá, otthon is megírhatod. Nem igényeljük, hiszen megvannak a magunk központi polémiaíróink; de neked elnézzük, hogy üres óráidban ilyeneket írsz, beolvasni valónak.

KL És te, persze, elkezdted írni polémiáidat és szarvat akasztottál a Kádár-sajtóval. Mennyit írtál és meddig írtad ezt?

„Elkezdtem”…?! Lorcsikám: a nyakamba szakadt. Öt évig irkáltam megszakítás nélkül; ha megvolna, kötetekre menő anyag kitelnék belőle, melynek tán meg is lett volna a kordokumentum-értéke; de jómagam efemeriádának tartottam, a rádió pedig a másolatokat eldobálta.¹³ Ha lankadni kezdtem, a főnököm becitáltatott az irodájába, ahol fülön fogott és miheztartás végett ilyen zengzeteket sugdosott a fülembe, halk szavú nyomatékossága máig visszacseng:

– Nézd, barátocskám. Hogy te odahaza mi voltál, meg hogy ki-vagy-mi-vagy, az nekünk smafu. Ne képzeld, barátocskám, hogy a szép szemedért tartunk itt. Minden napra egy tojás. Mert ha nem, úgy repülsz, hogy a lábad sem éri a földet, még próbaidősnek se válsz be és véglegesítésről ne is álmodj: én véleményezem. Minden napra! Egy tojás! Ez nem különmunka, ez becsületbeli kötelesség, nem kívánhatod, hogy mert írod, azon a címen az adásról elmaradozhatsz. Atyailag pártfogollak benneteket, de előttem egyik műsorsegéd olyan, mint a másik.

KL Ilyen goromba pokróc volt az a hogyishívják főnököd…?!

Rentoul Feri? Ugyan dehogy! Szemével hunyorgott hozzá és tréfának szánta. Akkoriban még olyan kacifántos szerződés-formulákat írattak alá az emberrel, amelynek angol szövege 150 éve használatos, megmerevedett hagyomány. „Fogadom, hogy éjt-nap, minden percemben a Korporációért élek-halok, Neki dolgozom, se magamnak, se másnak, se senkinek, se nyíltan, se titokban: soha. Ami eszembe jut, az a Korporációt illeti még mielőtt felötlött volna, már akkor stb. stb.” Kacagtató szöveg volt, amelynek az volt a hátulütője, hogy jóllehet senki sem vette komolyan, bármikor ellened fordíthatták. Így azután nekem éveken át a legapróbb cikk, egy vers, egy szösszenet publikálásához írásbeli engedélyt kellett kérnem a Rádiókorporációtól. Egyébiránt közszájon forgó szólásmondás volt, hogy csak bekerülni nehéz; utána ha a fejed tetejére állsz, akkor se kergetnek el. R. Feri szerette megjátszani a jutasi őrmestert; de ha egyszer érvényre juttatta-és-elismertette felsőbbségét, a kenyeredre kenhetted, mint a vajat. Még az én időm előtt történt, és én csak szájhagyományból ismerem Csé történetét, akit az első időkben (tán olaszországi nehézségeit kihasználva) Feri annyira „megalázott-megkínzott”, hogy ríva fakadt; de csakhamar, szervilis, udvarló-gazsuláló természetével úgy behízelegte magát, hogy a legjobb barátok lettek: a főnök megtanulta tisztelni benne az írófejedelmet, az író meg respektálta benne a múltbéli olimpikont –

KL Olimpikont…?!

Igen, elmondom azt is. Ferinél lelki szükség volt, hogy időről időre jutasi-őrmesterkedjen, pattogjon-parancsolgasson. Minden, titokban szerfölött szentimentális, puha lélek ilyen: fél empátiás rohamaitól és a leckéztető hanggal felvértezve – önmaga ellágyulásai ellen védekezik. S nemcsak hogy született charmeur volt, de bámulatosan művelt, olvasott, zeneértő és nyelveket beszélő. Írni ritkán írt kommentárt, hacsak nem valami dörgedelmes napi eseményhez s ilyenkor a „nehéz szüléshez” bezárkózott, mert vénája nem volt; ám az osztályocska eladminisztrálását fölényes könnyedséggel végezte. Jogot végzett, sokszor úgy érezte, többre hivatott s ezért néha rajtakaphattad, amint nosztalgikus búskomolysággal a semmibe bámul. Nosztalgiája éppúgy szólhatott a jövőnek, hogy a rádió belső ranglétráján meddig mászhat fel – mint a dicsőséges múltnak, amikor még a magyar olimpiai vívócsapat egyik tartaléka volt és Garzó Ferenc néven, velük, beutazta a világot.

KL És fő-főnököd, Tarján György: ő is? Vívott vagy jéghokizott? Vízipólózott vagy bridzsezett…?!

Elkaptam szavad gunyoros élét, nem tévesztette el rám a hatását. Lorcsikám, egyszer-és-mindenkorra. Kivétel nélkül mindenki csak mint esettanulmány érdekes és nem is szólok róla másként, csak sub specie aeternitatis. Tarján se volt akárki. Rentoul Feri 1938-ban érkezett a szigetországba, „elvegyült és kivált”, hamarosan benősült egy skót nemesi családba, melynek felvette nevét s ő maga erősen elangolosodott. Tán azokban az exkluzív klubokban, ahol angol baráti körével érintkezett, nem emlegette származását – de gondolom, nem mintha szégyellte volna magyarságát, csak a dolog egyszerűen nem került szóba. A ritka kivétel volt, aki tökéletesen elsajátította a kiejtést s így akcentusa nem leplezte le. Tarján György más eset volt, nem vívott, nem is jéghokizott – ő valaha a pesti Vígszínház világot jelentő deszkáiról mennydörgött, mint a színház főrendezője-és vezető színésze – mert bámulatos orgánuma volt; felesége, Tucika – művésznevén Dán Etelka – valaha a Vígszínház dívája: ők sokkal inkább a múltban éltek. Kiderült később, amikor összekedvesedtünk – egy tágas múlt századi villára emlékszem a Finchley Road-on és T. Gyuri gyűjteményére, mert nemcsak kitűnően sakkozott, de sakk-készleteket is gyűjtött s volt is ott mindenféle: ébenfa, alabástrom, jadeit és elefántcsontfaragás – értő irigységgel tartották számon az angol színművészet nagyjainak teljesítményeit, s mint vérbeli komédiások, azzal, hogy az emigráns sors őket a színpadokról leseperte, váltig úgy érezték, hogy leszakadtak a kegyelem köldökéről. De nem csaptak rossz vásárt: T. Gy. az egész hatodik emelet fölött királykodott, pajtáskodó fölöttesei a rádiónál szemmelláthatólag meg voltak elégedve vele és bírta a Külügy bizalmát – nyugdíjaztatásakor magas kormánykitüntetést kapott.

KL És minden műsorsegédre vonatkozott a szabály, hogy „minden napra egy tojást”: mindőtök írt kommentárt?

Lassan kialakult. Mindenkinek volt valami rovata: sportrovat, autósrovat, közgazdaság. De mindig voltak hárman-négyen, vagy elég okosok, akik nem árulták el, hogy írni is tudnak, vagy akik ez adottság nélkül születtek: igazán nem tudtak s ezzel a „jobb részt választották”. De minden profi rádiós tudja, hogy a mikrofon rosszabb a Minotaurosznál s olyan szörnyeteg, akit alimentálni kell. Ezért működött az osztályon egy hivatalos kommentáríró is, Veress László (a világháború annáleszeinek egy lábjegyzetéből ismerheted a nevét), aki rettentő komolyan vette önmagát is, a dolgát is, a dolgok bibéje csak az volt, hogy írógörccsel küszködő nem-író volt s ezért nála beérték a „minden hétre egy tojással”. Ha nem mint az osztály „hivatalos szóvivője”, épp merev vigyázzállásban találkoztál vele, hanem a kantinban a kávéját kavargatta, hát régivágású, miniszteriális-mesélős, bájos ember volt s arról is nevezetes, hogy szakadatlanul folyt a rivalizálás közte és Pálóczi-Horváth György között (utóbbinak semmi köze a rádióhoz) – hogy a háború alatt igazában ki is volt Horthy kormányzó titkos üzenetének közvetítője a nyugati szövetségesek felé, hogy Magyarország a kiugráshoz csak az alkalomra meg a nyugati ejtőernyősökre vár. Mint a kínai panteonban két istenszörnyeteg, úgy összefonódtak ők e küzdelemben s úgy is maradtak, e tésztadagasztó megölelkezésben, hol is a küzdelem a döntetlenre áll az idők végezetéig.

Voltak külmunkatársak, bedolgozók, emberi monumentumok, mint Andrew Martin vagy Iványi-Grünwald Béla. Már egyetemi évei alatt elkezdődött, hogy Marton Endréből Andrew Martinná vedlett s a magyar rádióhallgató is úgy ismerte, angol néven: a világháború alatt ezrek reszkettek a készüléknél és várták-lesték Andrew Martin – „a Nótárius” – heti elemzését az arcvonalak állásáról. Ez a nimbusza soha nem kopott meg s heti rovatát azután se hagyta abba – jóllehet addigra már az angol jogalkotás legmagasabb polcára hágott és a Law Commission (Jogreform Bizottság) tagjaként országos hírre tett szert; 1985-ben halt meg, 84-ik évében. Akkora reverenciával fogadtuk, mint egy potentátot, s elgondolhatod, mi kitüntető volt, ha valakire kiosztották, hogy ő várja a portán, fogadja és vigye le az alagsori stúdiók egyikébe – majd vágassa meg, és a kész szalagot klenódiumként helyezze el az osztály szalagtárába. Csak a nálam is öregebbek fognak emlékezni rá: magyarul ugyan, de kísértet-nyelven beszélt, a húszas évek prókátoros faramusziságával és a latinos szórendet hanyagul és következetesen végigvive; mégis, a nagy mindazáltaliságban és a tengersok „dacára” dacára – impresszív jelenség volt – és maradt az éteren. Még nála is többet bakizott Iványi-Grünwald Béla, a történész – az ő dolga egy-egy döntő fordulat történelmi távlatba helyezése volt, és noha stílusa szürkécske volt és magyartalan, mégis, magvas mondanivalóján rajta volt a szaktörténész kézjegye.

KL Ahogy így elbeszélésedből kibontakozik, tarka társaság lehetett az, az angol rádiónál –

Igen, roppantul tarka, de homogén; egyik-másik regényalaknak is beillő: akár az a fiatal kolléga (KI), aki kiugrott protestáns papnövendék létére elég messze sodródott a teológiától, a szakszervezeti mozgalmak szélbalos oldalára; fél lába egy gondolatnyit rövidebbre sikerült, ezt magas sarokkal, egyéb sérelmeit csendes, de perzisztens cselszövéssel kompenzálta; ártatlan képéről ki sem gondolta volna, hogy a mindenütt működő titkos MM-nek (a „Magyar Maffiának”) az oszlopos tagja. Majd még megtapasztalhatod, ahol történetünk elsátánosodik s olyik elsompolygó statisztáról, olyik légynek-sem-ártó kabinetfiguráról kiderül, hogy csínytevései, szeszélyei, akarva-akaratlan, egy ponton túl visszahozhatatlanul – üzelmekké fajulnak s hogy e csehovi tragikomédiáknak halálos áldozatuk is lehet, mely hogy a lelkükön szárad, nem is álmodják. Aminthogy ilyen, regényalaknak beillő, hányatott életű öreg műsorsegéd volt KP is, aki fiatal korában az Athenaeumban joggyakornokoskodott, itt látta meg bálványát, Karinthyt, akinek emlékét határtalan rajongással övezte – bár műveire Angliában alig emlékezett s a magyar irodalomból amúgy is, már semmit sem ismert. A világháborút amerikai katonaként harcolta végig s diadalmámorban a szaladó éveket Londonban töltögetve, elfelejtett hazamenni; így azután szívében makulátlanul őrizte meg azt a Titkos Értelmű Rózsát, ami neki zsenge ifjúságának szerelme – a szocializmus, a Szélbal volt. Alkalmasint már azt sem értette, mit piszkálódnak Sztálin múltján, aki pedig oly Derék Szövetségesünknek bizonyult. A magyar forradalom készületlenül érte s lelkileg elgázolta – noha ennek nem adta jelét és evezett a rádió gályapadjain, mintha mi sem történt volna. Alapjában véve passzív, befele élő, kedves ember volt és híven betöltötte azt a szerepet, amit szerencsétlen sorsalkata ráosztott; és szívesen elüldögélt velem a kantinban, csak hogy bálványáról, Karinthyról elmondhassa anekdotáit. Egy ízben, ebéd után, az osztály valamelyik üres szobájában egyedül találtam és melléülve, már nem tudom milyen à propos-ból, elkezdtem 56-ról mesélni. Az ávósok sortüzéről a Parlament téren; a tömeggyilkosságokról; a november 4-i lerohanásról; a szovjet rohamlövegek szadista városrombolásáról, a lerobbantott palotasorokról; a 40 000 halottról. Túlságosan élénken ecsetelhettem, a szemtanú élményszerűségével – mert KP nem bírta tovább. Sírva fakadt, megölelt és ölelgetve kérlelni kezdett:

– Elhiszem! Mindent elhiszek, hiszen ha nem láttad volna, nem mondanád és tudom, hogy így volt. De nagyon kérlek, Győzőkém: ne mondd tovább! Ez az egy álmom volt gyermekségem óta, a szocializmus volt a hitvallásom, te meg egyébről se mesélsz, mint arról. Hogy hogyan ment tönkre, hogyan dőlt romba. Nem akarom elhinni! Hogy épp Magyarországgal mindennek vége! Nem hiszem! Győzőkém! Nekem csak ez az egy hitem van és ha ezt is elveszed, akkor… akkor nincs miért élnem!…

KL És él még?

Él hát, hogyne élne. Él, és nálam is öregebben, teljesen meggyőződéstelenül, írja a maga rovatocskáját; mert az évtizedek folyamán megtanulta az újságíró-argot-t meg azt, hogy hogyan kell az uralkodó direktívákhoz odasimulva – mimikrizálni.

 

*

 

KL És miért hagytad abba öt év után a polemizálást a Kádár-sajtóval?

Lorcsikám, az is bolond, aki a politika moráliáit az egyedi ember, a Nikomakhoszi Etika vagy a biblia mértékével méri; az államok hüllő-módra lökdösődnek, mindenike, jón-rosszon túl, önmaga bitangságait normatív megnyilatkozásnak tekinti. Az alattvaló törpe közember, aki erkölcsi lény és abba beleragadt, iszonyodva és értetlenül bámul fel ezekre a tirannoszauruszokra. A hatvanas évek elején Washingtonban, Londonban kitalálták, hogy a „Béketábort” azzal lehetne valamelyest felpuhítani, ha szítják a függetlenség szellemét, pártolják a titoizmust. Ezt az új „vonalat” a pénzadó gazdák még az Irodalmi Újságnál is érvényre akarták juttatni – s majd ha odaérünk, azt a cifra történetet is szalagra mondom. Az angol külügyminisztérium gyors tempóban hajtotta végre ezt a 180 fokos átfordítást a kormánykeréken, a fedélzettel a BBC is vele fordult és én hosszúra nyúlt képpel hallgattam, amikor berendelt magához egy kis fesztelen-kötetlen baráti csevelyre a fő-főnök, T. György, amint óvatosan lavírozva, a kínos témához egyre közelebb evez.

– Hogy vagytok? Jól vagytok? Megvagyogattok? Hogy-s-mint van a család?… No ennek örülök. Egyébiránt csak azért kérettelek, mert a Korporáció nevében köszönetemet szeretném kifejezni eddigi munkásságodért, hogy felvetted a küzdelmet a Kádár-sajtóval. De most ez a fejezet lezárul, új szakasz következik: akár abba is hagyhatod s felejtsd el! Több is veszett Mohácsnál s amúgy is, ezentúl kulturális vonalon olyan teret adunk neked, ahol sokkal inkább érvényesítheted tehetségedet. Bemutatók, felújítások, színházak, mozik, hangversenyek. Amit akarsz. Arról írsz, amiről kedved tartja. Legyen kéthetenkénti, 20-25 perces rovatod; s majd még lesz egyéb is, sose félj!

– Há…hálásan köszönöm – mondtam, inkább hápogva, mint rebegve; s már spekuláltam is rajta, hogy vajon a polémiát a Kádársajtóval helyettem ki folytatja. Senki sem folytatta. T. Gy. még nem fejezte be:

– Igaz is, jut eszembe. Ezentúl ne is zavard a titkárnőmet hetente, azokkal a cédulákkal. Hogy engedélyezzem. Tudod mit? Szemet hunyok. Annak a lapnak írsz cikket, verset, vagy bánomisén, amelyiknek akarsz, könyvet publikálsz, előadásokat tartasz. Be se jelentsd! Én nem tudok róla, másnak meg mi köze hozzá… No nem?!

Rám mosolygott – visszabazsalyogtam. Fényesábrázatúsága mögött bezárult az ajtó s én meg a folyosón támolyogva rádöbbentem valamire. Hogy öt éven át író-balek voltam, más jártatta a számat, más ugattatott: éleselméjű, de különben taplófejű adminisztrátorok, akiktől nem telt volna ki egyetlen polémia se – s azon meg, hogy én oly őszinte hévvel, „meggyőződésből” rikácsolok Kádárék ellen az éteren, egy kissé még mulattak is. Már eléggé elangolosodtak ahhoz, hogy fölényesen és felülről nézzék Kisközép-Európa gondját-baját, fájdalmait, és nemigen foglalkoztatta őket (tán fel se fogták volna), hogy a hetibéres skribler nem rutinból, hanem a szíve szerint írja, amit ír. Amúgy is, sokuknál roppant könnyen átkristályosult a vélemény Kádárékról, a kripto-baloldaliak szolgálatkészen hajlottak arra, hogy Kádárban második „Deák Ferencet” lássanak, aki eljárta a Kiegyezés hopakját – hamarabb, semmint hogy a gondolat kísérteni kezdett volna a Honban. Azok, akik a kinnrekedt, volt Horthy-kormány diplomatáiból rekrutálódtak a rádiónál, mint L. Géza, akkori főnökhelyettes vagy Telcs Péter (T. Ede, a szobrász unokaöccse), jobbára kiégett lelkek voltak, nem csodálkoztak semmin, nem érdekelte őket semmi. A kripto-baloldal viszont azonnal átlátta a „titoizálás” üdvös voltát és magáévá tette az „új vonalat”, s amúgy is megszokhatta – ha nem is a brosúrákból tanulta meg –, hogy „szakaszról szakaszra” élünk (soha nem is képzelték másképp a történelem „mozgását”, mint „szakaszról szakaszra” – mintha a történelem egyéb se lett volna, mint Peer Gynt hagymája: héjról héjra fejtve, míg el nem fogy egészen és magja nincs).

Minderről megvolt a maga lesújtó véleménye Urbán Györgynek, aki eredetileg (még a diplomatikusan szűkszavú, semmitmondóan mitsemmondó L. Géza előtt) a főnök helyettese volt, de személyi ellentétek miatt megvált a Korporációtól és elevezett más, izgalmasabb vizekre –

KL Személyi ellentétek, mondod? Mi úgy hallottuk, hogy a darázsfészek Szabad Európával ellentétben az angol rádió maga volt a szent egyetértés paradicsoma –

Igen, eleinte. Kétségkívül. Már nem emlékszem: azt hiszem, összeveszett Rentoul Ferivel (akinek a titkárnőjét vette feleségül); ráfogták, hogy amerikázik, meg hogy el-elfelejt bejönni. Így volt, nem így, bánja a manó: soha rokonszenvesebb iskolakerülőt! Ahogy (az angol szólásmondás szerint) „gazdag ember ezüstkanállal a szájában” – nekem a szerelemember abszolúcióval a hímvesszője körül születik és basta. Ott lakott az én környékemen s akarva-akaratlan tanúja voltam életrendjének: szoknyabolond volt éperdument, az önfeledt-fékezhetetlen fajtából s vesztére, a Hampstead Heath-en, ahol fészkelt, ablakai nyugaton a kórházra, keleten az ápolónőképző intézetre néztek, s ha a fiatal, viháncoló széplánysereg a ligeten átvágott a kórház felé menet, hát meg nem állhatta, hogy le ne szaladjon s meg ne kísértse a novíciák közül azt, amelyik a legőzikébbképű volt. Így hát (akkoriban) mindig volt közös témánk és mindig azzal kezdtük, hogy témánál vagyunk. De ez a szatírkorszak is elmúlik, kinél később, kinél hamarabb; Urbán György mint nemzetközi újságíró és mint szovjetológus ismertté vált az óceán mindkét partján, és ha hozzáveszem, hogy 1984-től 87-ig a Szabad Európa Rádió igazgatója volt, hát alighanem többre vitte, mint Rentoul Feri, aki eltávolította a BBC-től s ezzel szerencséje kovácsa volt. Urbán könyve 56-ról (NINETEEN DAYS, 1957) a forradalom rádiós krónikája, inkább kompiláció; mindig is nehezen írt s inkább mint Symposionok szerkesztője, kongresszusok szervezője-és-felszólalója volt kiváló. Mindmáig kedves jó barátom, briliáns elme, világjáró s leváltása a SZER éléről gesztus volt az oroszok felé, a hidegháború felszámolása küszöbén. Még sokszor felbukkant a BBC-nél – Rentoul Feri sem volt haragtartó – és szerencséltetett bennünket kommentárjaival; és még sokakról kéne megemlékeznem, színészekről, volt rádiósokról (pl. Mikesről), protestáns/katolikus papokról, rabbikról, akikkel kiegészül az Osztály portréja; meg olyan hungarofil angolokról, akik döcögő rovatocskáikat maguk olvasták be (Macartney, a történész, Lady Morley, a pesti angol nagykövet felesége stb.) zabálnivaló kiejtéssel. Ha felsorolnám mind, a gazdag magánzókat, akik vagyonuk kamataiból éltek és passzióból rádióztak, meg akik törték ugyan a származást, a nyelvet, de notabilitássá nőtték ki magukat és „pofafürdőt” akartak venni az Óhaza előtt az éteren – hát napestig se hagynám abba.

KL Cs. Szabó Lászlóról még nem beszéltél.

A legjobbkor említed, mert ő majd átvezet bennünket az irodalom vizeire, a londoni Irodalmi Újság veszedelmes forgói felé. Csével való viszonyomat tavasz-nyár-ősz-tél évadok szerint bonthatnám fel; s akkortájt még igencsak tartotta magát az első tavaszidő.

Kedvesen fogadott s amikor felfedezte bennem a mesterségbelit, az egyetlen profi irodalmárt üdvözölte bennem az osztályon s azzal tüntetett ki, hogy valósággal monopolizált. Egyrészt olyan „szakmabeli” újdonságokról értesülhetett, irodalmi belvillongásokról, kiadói pletykákról, amelyekről – 1948-as távozásával az országból – lecsúszott. Másrészt barátokról adhattam hírt első kézből s ez neki igen jólesett; és azt is hamar észrevehette, hogy nem kell magyarázgatásokba bocsátkoznia, mert a szavába vágva regisztráltam a hivatkozást, folytattam az idézetet s egyre inkább bizalmába fogadott.

Két dolgot kell itt leszögeznem, hogy megértsed viszonyunk borulatot ígérő, évszakok szerinti beosztását: (1) rendkívül tiszteltem; értékeltem tudását, elfogadtam bocsánatos, majdszinte humoros emberi gyengéit, tanáros modorát (a fiatalok „tanárurazták” a háta mögött) – és azt se felejtsd el, hogy ha nem is írtam (mert ódonságán már túljutottam), de még beszéltem, sőt gutíroztam a harmincas évek értekezőprózáját, amelynek Csé egyik továbbszolgáló képviselője volt; és (2) mindig kínosan ügyeltem, hogy írófejedelemnek kijáró deferenciával közeledjek hozzá és soha ne érezhesse, hogy létemmel, írásaimmal fenyegethetem nimbuszát, vagy hogy „koronájára török”. Hagytam, hogy monopolizálja Shakespeare-t, akit osztentatíve imádott, sőt kértem rá és a mikrofonnál együtt ülve, kettőzött figyelemmel hallgattam Shakespeare-kommentárjait (megértőleg mulatva azon, hogy olykor egy-egy felvillanó ötletet, egy-egy szerencsés fordulatot mintha már olvastam volna valamelyik nagy angol világlap vasárnapi színházi rovatában – elvégre Heine is úgy tartotta, hogy hamarjában az író onnan veszi, ahol leli); Shakespeare „az övé volt”. Ez alól csak egyetlen egy alkalommal tettem kivételt, amikor engem küldtek le Stratford-on-Avonba, egy hétre, 1964-ben, a Bárd születésének 400-ik évfordulójára rendezett monstre-fesztiválra és amit erről írtam, azt KORTÁRSUNK SHAKESPEARE címmel első oldalán hozta le az Irodalmi Újság centenáriumi száma. Vonakodtam a kiküldetéstől és kértem R. Ferit, tartson ki Csé mellett, hiszen a Bárd az övé; de ő nem tágított: kíváncsivá teszem – somolygott sunyin –, hogy mi újat tudok mondani…

(Nem tartozik ide, de hadd említsem itt. A fesztiválon, Avon-ban, találkoztam az otthonról delegált Major Tamással is, akit még háború előttről, Szendrő Jóska révén jól ismertem. Úgy tett, mintha nem ismerne, idétlenül és undokul viselkedett. Feszült légkörben, egy órácskát diskuráltunk; hosszan áradoztam neki Sir David Lindsay A HÁROM REND című moráliájáról, amelyet az edinburghi fesztiválon láttam először – eredeti teljes címén ANE SATYRE OF THE THRIE ESTATIS –; elébe tártam, milyen haditett volna, hogyha ezt az 1540-es skót remekművet Mészöly Dezső lefordítaná és a Nemzeti színrehozná. Nagy utánjárással még a darab jegyzetelt angol fordítását is előkerítettem és postáztam Majornak; soha meg nem köszönte, még csak kézhezvételét se jelezte; erről ennyit, közbevetőleg.)

KL (Akkor közbevetőleg: miért nem fordítod le te magad?)

(Hja, Lorcsikám! Már az se bizonyos, hogy futja belőlem az önéletírás befejezésére. Még megrendelésem sincs rá, annak a behemót darabnak a megverselt átköltésére, színháztól s azt is, hosszas habozás után, bizonnyal visszautasítanám.) De „térjünk vissza birkáinkhoz” –

KL Térjünk bizony! Mert te, Sterne-i könnyűvérűséggel minduntalan el-elcsábulsz az elkalandozás Széles Útjain! Ahelyett hogy megmaradnánk az erkölcs Keskeny Ösvényén, ami történetünk szamárkaptatója. Elhiszem, hogy téged Csé „monopolizált”; de te nem monopolizálhattad Csét –

Nem ám. Hiszen csodálói/imádói/tanítványai szoros gyűrűbe gyűltek köré, csupa fiatal, ösztöndíjas egyetemista, s ki leendő ítész, ki rügyező költőpalánta. Csüggtek ajkán, mintha Krüszosztomosz volna s mézet csurgatna (csurgatta is); jól kiegészítették egymást, ő és akolitái (volt belőlük egy akolravaló) – mert amilyen szüksége volt emezeknek az Infallibilis Verbumra és annak Lesugárzására, ugyanolyan szüksége volt neki magának az adulációra/adorációra (világéletében felülről okított és ilyen rajtafeledkezett ifjonti fiú-és-lányarcok rajzották körül, telve tudománykandisággal). Igen ám, de Temzén innen, Temzén túl, Richmondban működött egy másik guru is, és akármekkora a dél-angliai magyar irodalom, két guru egy-csárdában – két Magasztos egy-szanghában – nemigen fér meg, gondolnád. Rosszul gondolod s ebbeli félelmed alaptalan, lévén Csé Szabó finomtollú esztéta, Szabó Zoltán pedig pünkösdi nyelvű publicista. Az egyik: irodalomközpontú literátor; a másik: prófétába ojtott közíró. Így azután, ha hol-ide-hol-oda, emehhez-amahhoz csábult is az akoliták gágogó hada, nem számított „átcsábításnak”, mivel (1) az egyiknél az irodalom feldúsított ambróziáját, a másiknál a politikum pabulumát szívhatták magukba (kólásított, szénsavas kancatej formájában); és mivel (2) mindegyiknél csak a Másik magasztalását hallhatták.

KL Ismerted Szabó Zoltánt, megszólás Mestere?

Mit vársz tőlem, azt, hogy „Festschriftet” írok és mindenkit minimálisan „mennybemenesztve” parentálok el? Csak azt írom, amilyennek én láttam. Ismertem hát, már hogy ne ismertem volna, nem olyan Közéleti Személyiség volt, hogy megengedhettem volna azt a fényűzést – s lehetett volna nem ismernem. Elégszer találkoztam vele a Száműzött Írók Szövetségében, amelynek titkára volt, ankétokon-palávereken, a rádiónál és még ott is meglátogattam, Twickenham-i Temze-parti otthonában (melynek földszintjét el-elárasztotta a folyó, ha magas volt a vízállás). Szép úri fészke volt s tanúja voltam, alumnusai milyen derék munkát végeznek-fúrnak-faragnak, tapétáznak-villanyszerelnek, árvízkárokat helyrehoznak házában, a guru iránti tiszteletből.

KL S milyen volt vele a viszonyod?

Olyan semmilyen. Semmitmondva-pajtáskodó. Tudomásul vett s nem is talált különösebben irritálónak; de irántam túlságosan soha nem érdeklődött. Mert (1) öregecske voltam „akolüthosznak”, hát még „szükophantosznak” s nemigen akaródzott kórusban gágognom a többi körésereglővel (NB.: boldogtalan volt, ha épp nem sereglett senki). Mert (2) gyanúba vehető voltam, hogy már van némi kész oeuvre-öm, így hát nem vagyok az a hamvas-zsenge lélek, amelyre ő majd, mint a Tiszta Táblára, rávési politikai Credóját és beégeti irodalmi ízlését. Mert (3) nehezen tudta elképzelni, hogy rajta kívül valakinek is közülünk lényeges mondanivalója legyen a világ számára; magyarán: írásaimra nem volt kíváncsi; és mert (4) klikkekben-gondolkozó ember volt, annak a megtestesülése, s nehezményezte, hogy bejelentem teljes érdektelenségemet és klikkjéhez nem csatlakozom. Így azután amikor amerikai pénzadó gazdáinktól könyvkiadásra is futotta – a magam apró-cseprő művecskéi felőle ott dögölhettek volna fiókjaimban s oda is döglöttek volna, ha magam életképes üzleti vállalkozás formájában, könyvről könyvre ki nem adom. „KÖNYVES CÉH?” Szépen hangzott, de csak az odatartozókra mosolygott, Csére meg a dalra fakadó fiatalokra. Így is, igen hamar, nagyot koppant és elhallgatott, mint minden, ami Sz. Z. kezén elsikkadt-elplettyent – nemhiába tartotta róla a fáma, amit tartott, széles ez emigrációban.

KL De mint embert milyennek láttad?

Kellemes társaság, franciás műveltség, választékos modor; ám emögött-és ezzel együtt: enigma. Mint a faragottas, kínai titokzat-szekrény, amely ajtaja-tárva és titkos fiókjai mind kihúzva – mégis titokzat marad. Nagypolgári háttér, arisztokratikus ízlés, finomkodó életvitel, raccsoló, modoros beszéd, ideges idioszinkráziák. Eszmevilága mélyen belegyökeredzve, a két-háború-közti Magyarország szellemi életében megrekedt; Sz. Z., az arisztokratoid nagypolgár még mindig a vízözön előtti népi-urbánus ellentétben gondolkozott és éppen ő, akinek e kategóriák szerint minden íze-porcikája urbánus volt, átállt a népiekhez és a populisták prófétája lett: lélektani rugói ennek számomra amilyen felfoghatatlanok, olyan enigmatikusak.

KL Úgy értsem, hogy csizmában járt, mint az álparasztok?

Frászkarikát járt csizmában (pedig Londonban igazán járhatott volna). Mindig választékosan öltözködött (rendetlenül megzilálva, mint az ideges emberek) – akárha skatulyából vették volna ki, mintha akkor jött volna Párizsból (a franciák közt mindig is jobban érezte magát, mint itt nálunk). Szónoknak félelmetes volt, mint agyonbeszélő, aki rádiós létére az óramutatóra nem figyel és a mikrofonra soha nem rá-, mindig oldalvást-elfele beszél. Nem zavarta, hogy szöknek a teremből –

KL És mint író…?!

Köszönöm beugrató kérdésedet. Átlátszó kelepce volt. Panteonunkban a helye kiosztva-bemérve, ne rajtam kereskedj, hanem fülkéje homályán, ahová vonakodva bevonult. Egész életét e vonakodás jellemezte s maga mesélte „botcsinálta”-voltát: elmondta, hogy csak a maga szakállára járta a falvakat, A TARDI HELYZETET is pro domo első vázlatnak szánta s ezt a próbatanulmányt úgy rángatták ki a kezéből s azon frissiben rohantak vele a nyomdába. Tiszta ember volt, tisztességes ember, ragyogó író és mesteri stiliszta – igaz, a nemzedéki nyelv és az eszmei irányultság megszorításaival. Mindenekfölött publicista volt, s a közíró akkor van elemében, ha vezércikket írhat. Alkatából következett, hogy vénája kisteljesítményű, el-elapadó volt, rovata a SZER-nél fizikailag kimerítette s másra belőle nehezen futotta. Udvarlására járuló akolitáinak cikket/tanulmányt úgy kellett kikönyörögni belőle szavanként; világéletében ezzel az írói munkaneuraszténiával küszködött. Viszonylag kis poggyásszal vonul be a halhatatlanságba s hacsak ódonkodó stílusa el nem riasztja – sokáig lesz tábora a mai, kamaszpopulista fiatalok körében, és „zászlóbontásaiknál” sokan ébresztgetni fogják. Beírta nevét történelmünkbe, megérdemli a megemlékezést, megszenvedett érte, mint azoknak a rég elfelejtett pereknek a fővádlottja, amelyekre már csak az én nemzedékem emlékezik. Szeretném hinni, hogy nemcsak a „népi-urbánus” ellentét turáni átka fogja ébrentartani emlékezetét.

 

*

 

KL Úgy tudom, hogy jóllehet mind a ketten a „régi emigrációhoz” tartoztak, hiszen Szabó Zoltán a párizsi magyar nagykövetség kultúrattaséjaként, a kirakatperekre való tiltakozásul maradt kint, Csé meg még 1947-ben, útlevéllel utazott ki Rómába s egyszerűen nem ment haza – azért írtak a londoni Irodalmi Újságba?

Írtak hát, Szabó Zoltán rovatot – Csé írófejedelemnek kijáró terjedelmet kapott. A lap „góréja” persze Pálóczi-Horváth György volt (akárcsak odahaza) és a gárda is zömmel a zendülő baloldal gárdája. De sem Sz. Zoltán, sem Csé nem voltak igazán „otthon” az IÚ hasábjain, ők sokkal inkább „otthon” voltak az Új Látóhatárban (mely eredetileg Látóhatár volt, de azoknak a szerkesztőségi belharcoknak, amelyeknek eredménye a Bikich-Csokits költőpár kiválása és az impresszum megváltoztatása volt, sokkal avatottabb krónikása Borbándi Gyula, aki ezt megírta már – a másik változatát Bikichtől, Csokitstól még nem hallottuk).

Életemben semmitől nem viszolyogtam úgy, mint a lapszerkesztéstől. Lapszerkesztőnek születni kell, a vérbeli író munkaideje megkurtításának érzi, ha másokat kell szerkesztenie, oldaltördelnie stb. Ez vagy az Osváth-féle született szerkesztők, vagy az arra törtető közírók, váteszek, vezérürük dolga – ők soha nem érzik úgy, hogy a szerkesztés kilakoltatja őket készülő könyvükből. Nemcsak túlságosan nagy falat volna nekem akár az Irodalmi Újság, akár az Új Látóhatár „belső története”, mert így is, még csak beleharapni sem igen merek, hanem én lennék erre a legkevésbé hivatott, hiszen mindkét lapnál csak vendég voltam, igaz, szívesen látott vendég, és szerkesztőimre panaszom nincsen. Közöltek bőven, közöltek örömest. Outsider naivságomra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy pl. az Új Látóhatárnál miért esik Sz. Z., Csé vagy akár az Amerikában élő, közgazdász Sztáray Zoltán szava annyival nagyobb súllyal a latba – mintha nekik legalábbis egyenként 12 voksa, a bűvös körön kívülállóknak meg csak egy-egy voksa volna –, ennek a titkára rájönnöm évekbe tellett: a kezdet kezdetén ők dobták össze a kalapba a pénzt, mint Lapalapító Atyák s azontúl minden máshonnan avagy kívülről érkező a szívesen látott vendégnél több nem lehetett.

Hogy megértsd az emigráció esze-kereke-forgását, tudnod kell, hogy (a) mindenki emlékei konzerválásával kezdte; és (b) mindenki ott vélte folytatni a Hont, ahol nála abbamaradt, amikor külföldre távozott. Igaz, felfüggesztették animozitásukat, és a zsírosfazekat körülülve – Treuga Dei-t hirdettek; de azért a reformkommunista megmaradt revizionista marxistának, a parasztpárti megmaradt populistának stb. Így érthető, hogy ha a filozófia sáfárja megírja a magyar bölcselet történetét, akkor (a múlt szokvány-krónikájától eltekintve) nagy átnézetében mást mint marxistát-antimarxistát, lukácsistát-ellenlukácsistát, revideáló vagy orthodox marxistát, Lukács-tanítvány második-nemzedékes revizionistát vagy Habermas-utáni neo-posztmarxistát nem találsz; akik a marxizmus gomolygó galaxisán kívül esnek, azok nemlátható, nemlétező égitestek – nem filozófusok. Pari passu, ne csodálkozz, hogyha az emigráció története populista változatában, légyen bár a kötet bármily vaskos, a hozzám hasonló (és „urbánus” gyanújába vehető) írók nevét-nyomát hiába keresed: nem róttuk le a kegyeletet Veres Péter emléke előtt, nem toljuk a parasztpárt szekerét. A legjobb barátok lehetünk, lapjuk cikk-bibliográfiájában számtalanszor szerepelhetünk, mégis: maradunk, ami Kádáréknak voltunk – Non-Person, Nemlétező Személy. Ezért, Lorcsikám, ne rajtam kérjed számon az IÚ, az ÚL és irodalmi holdudvaruk történetét, mert én azt nem tudhatom. Ott álltam a pálya szélén és hol hüledezve, hol hitetlenkedve, hol könnyekig megkacagva: láttam, ami előttem, a szemem láttára végbemegy –

KL „A pálya szélén”…?! Azt akarod mondani, hogy pl. az IÚ szerkesztőségébe be se mentél?

Már hogyne mentem volna! Nem múlt el hét, hogy ne ugrottam volna be abba a St. George Street-i palotácskába a Hanover-téren, az Oxford-köröndtől nem messze; de jobbára menten lehívtam, akivel beszélni akartam, a szemközti presszóba a tér túloldalán; naphosszat s összezárva velük a szerkesztőség egy-fedele alatt nem üldögéltem s így nem voltam tanúja intrikáiknak, kakasviadaloknak-pofozkodásoknak – soros botrányaikról is csak másodkézből értesültem.

KL Másodkézből? Kitől?

Tőlük maguktól. Örültek, hogy valakinek kipanaszkodhatják magukat. Én voltam a siratófal – a rendőri titkos levélszekrény, ahová bedobigálják névtelen feljelentéseiket. S ha Pálóczi-Horváthtal nem is, a többiekkel minddel, Aczél Tamással, Faludy Gyurkával, Szász Bélával, Ignotusszal, valamennyiükkel összejártam.

KL És Pálóczi-Horváthtal miért nem?

Örökké rohant, elfoglalt ember volt. Ő volt a „főgóré” s ki tudja, tán ő hozta a pénzt. Szerencséje volt neveltetésével, az amerikai Marshall College-ban diplomált (Huntington, West Virginia) s évfolyamtársai, akik addigra már ott ültek amerikai alapítványok, segélyszervezetek főhadiszállásán, kitörő örömmel üdvözölték, mint ismerőst. A Ford Foundation, majd a párizsi Congress of Cultural Freedom kapui megnyíltak előtte; üres kézzel sose tért vissza, ő hozta a lóvét. Igaz, hogy a legenda szerint förgeteges korrupciós botrány kerekedett a dologból az adakozó fedőszervek legnagyobb megrökönyödésére – és itt nemcsak az IÚ csákiszalmájáról van szó, mert minden emigráns írói tömörülés, a Száműzött Írók PEN-klubja, a Magyar Írók Szövetsége Külföldön tájékán is érződött a sikkasztások lekozmált szaga, és minden kapualjban erről trafikáltak a statiszták, ki a megrövidített, ki a kisemmizett minőségében. Úgy hogy a végén amerikai gazdáik jobbnak látták a palotácskát lezárni, az ügyeket eltussolni és a londoni IÚ-t felszámolni. Én, mint a Vezúv kitörésénél Plinius, vánkost kötöttem a fejemre és úgy néztem biztonságos távolból a katasztrófát. Valakit is, hogy hibáztassak, megítéljek, elmarasztaljak? Eszem ágában sincs. Ki-ki jóhiszeműen, a legjobb tudása szerint tette, amit tennie kellett; valamennyire ráillett Sartre jellemzése – a moitié victime, a moitié complice, comme tout le monde¹⁴ A pletykák egymásra-licitáltak, volt, aki tudni vélte, hogy az amerikaiak meg akarták venni amaz említett palotácskát a St. George Street-en, a nevezetes neoklasszikus templommal szemközt, hogy a magyar szellemi emigrációnak fellegvára legyen: a pincében a nyomda, az emeleteken a szerkesztőség (ma ez a palota milliókat ér) és meg is vették volna, ha valamelyik levantei szellemű magyar korifeus őket erről le nem beszéli; vajon mi járhatott az eszében? Hogy „a téglát nem lehet ellopni, de a folyósított ellátmányt igen” – valami ilyen? Ki tudja már: s mi kár, hogy krónikámban ennek nem lehet nyoma s magam „forrás” nem lévén, forrásmunkát nem írhatok. Aki tudja s megírhatná, vénségére-életfáradtságára hivatkozva – vonakodik. Megértem; pedig nem egyszer elmondtam neki:

– Bélám, addig nem engedlek meghalni, amíg a londoni IÚ korrupciós botrányának krónikáját nem írod meg. Ha öt bordádat az ÁVÓN összetörték, én még hozzátörök ötöt – mert ez a negyvennyolcas, Pulszky-féle, párizsi emigráció botrányán is túltesz! Ülj neki, írd meg, Béla bácsi!

KL Kicsoda? Szász Béla…?!

Ő hát, ki más. Ha akarod, megadom a címét, ott él visszavonultan Suffolk grófságban, angol feleségével. Hivatkozz rám és verd ki belőle. Neked tán kötélnek áll. Ő ennek a tudója. Végig ott volt s ő volt az IÚ lelke; az egyetlen, aki oldaltördeléshez-nyomdához értett – Pálóczin kívül, aki nem ért rá, ő, szelídségen-ravaszságban Szent Pálon túltéve, már akkor tán angol nyelvű sikerkönyveit, a Sztálin-, Mao-, Hruscsov-monográfiákat forgatta a fejében. Jobb szeretted volna, ha agyonverik Tacituszt, csak hogy ne írhassa meg Tiberius orgiáit Capri szigetén? – Suetoniust, hogy ne írhassa meg a császárok rémtetteit? Mert hogy a nekünk ide elszerződött három Prokopioszok valamelyike is megírja az IÚ „Titkos Történetét”, arra ne számíts! Mert mit tudom én, igaz-e, hogy azért fajultak-e a dolgok a pofozkodásig, mivel a sikkasztás, amelyből még üzletalapításra is futotta, az összeg nagyságánál fogva már-már eltussolhatatlan volt, a sikkasztó a pofozkodót megfenyegette, hogy kiadja ország-világ előtt – nem ő az első fiúszeretője, aki kedvét tölti, s leleplezi, ha a végösszeg áthamisításában nem segít! A homokosok Jóistene adjon nekik örök nyugodalmat, magam csak mint a papagáj – vagy mint ez a magnószalag, csak híven megismétlem a pletykát, árnyalásával, tódításaival egyetemben, de igaz voltáért nem szavatolok.

KL Gondolom, nemcsak Szász Bélától hallottad a szerkesztőségi élet ez apró belső mozzanatait?

Mindenkitől: a pletyka hullámokat ver. De Béla volt a legmegbízhatóbb, mert nem lévén érdekelve semmiben, tárgyilagos szemtanú és talpig becsületes ember volt. Fura módon Ignotus mindenkinek a begyében volt; érezte is és hajszolt-idegesen reagált. Ignotus „népidemokratikus” nonchalance-szal, diktatorikusan intézte a Száműzött Írók ügyeit és ezt Kovács Dénes szóvá is tette a Szövetségben. Ignotus kizáratta. Dénes, éveken át a londoni Népszava szerkesztője, váltig őt panaszolta nekem, a randalírozó Ignotuszt, aki lidércnyomásként nehezedik rá és miatta álmatlanul hánykolódik éjszakánként. Ma? Tetteti, hogy „nem emlékszik”: nem volna célirányos bolygatni, ha egyszer annyira tisztelik emlékét a Honban. A hamis kegyelet, mint a történelem félrevezetője? Misplaced reverence? Vajon emlékezik-e Aczél Tamás arra, amit annyiszor elmondott vacsoraasztalomnál róla – hogy Ignotus még a mosoda- és fűszerszámláját is ráterheli a Szövetség ellátmányi számlájára…?! És mit Faludy, aki a szagát nem bírta…?!

KL Hát összejártál velük?

Össze hát. Tamás ott lakott a közelünkben, feleségével, Gyarmathy Olgával. Beletartozott a Treuga Dei rituáléjába; elástuk a csatabárdot. Egy-forradalom világgászalajtottjai voltunk, egy-lapba írtunk. Összejárásunk akkor szakadt meg, amikor gyáros-ismerősömnél közbenjártam Olga érdekében, akit valami összeszólalkozás miatt az üzem menesztett. Olga lehordott a telefonban: a magamfajta tetű ne járjon közbe egy olimpikonért. Faludy Gyurka? Eltévesztette az évszázadot: verseivel a 19. századba – raconteur-tehetségével a római korban kellett volna születnie – sziporkázását akármelyik császár villával és életjáradékkal honorálta volna. Allergiás vagyok ugyan azokra, akik keresetképtelenek és berendezkednek arra, hogy zsenialitásukért kenyérrel tartozik nekik a világ, de nála leküzdöttem allergiámat, mert engem is mulattatott. A szerkesztőségbe ritkán járt be, bár a havi fizetés felvételekor mindig megjelent. Kultikus tisztelettel övezte önmagát és költői szerepét – hogy a Kitharoidész semmihez nem nyúl; semmi alantashoz, kilincs- és villanykapcsoló-javításhoz, képek, dísztárgyak felakasztásához, általában semmihez, ami szög beverésével jár. Egy ízben leszakadt az ágy alattuk, az ágydeszka kilazult a szögből. Többször megverselt, imádott Zsuzsája mézes szóval kérlelni kezdte – verné vissza. Ő, hogy holmi ágydeszkába – szöget verjen? Egy Költő?! Patáliát rendezett, majd a hátára függesztett hadüzenettel távozott és három napig nem tért haza (amíg haza nem vitte a hasa). Sz. Béla szerint a főszerkesztőnél több ízben, nyomatékosan eljárt, hogy H. Gy.-től verset lehetőleg ne közöljenek; inkább prózát – ha kell. Az IÚ körüli korrupció pletykaesője engem is „megtermékenyített” (ennél többet nem hozott a konyhára) s ha nem bánod, szalagra mondanám ezt a KENYÉRTOLVAJ című versemet, melyet honni soit qui mal y pense alapon, ártatlan szeszélyből és minden mellékgondolat nélkül, ötletszerűen Faludy Gyurkának ajánlottam:

 

jaj nagy az én bűnöm rengeteg lopom a kenyeret emberek! a lopott kenyérnek ujja nő mutogat: lop! újra! ugyanő! befalom társammá így teszem tolvaj lesz cinkosom cinkesem cégéres én s társas-egy a cég a jó gazember emberiség Ki reguláris ki partizán csendestárs csősz al-vagy főzsivány csempész besúgó beugrató sommásan elmarasztalható   egy vagyok az vagyok gaz vagyok mint édes nyájas mindnyájatok mert egy a pásztor és egy a nyáj: egy-tatár-hordástul – Ogotáj már megszoktam hogy a korc alatt rókák vagy patkányok rágjanak s én példás-megátalkodott fogcsikorgatva csak lopkodok bendőmből lóg bundámba se fér kikiabál a lopott kenyér Tán meghalt meg se született se kára se haszna senkinek   s lett-légyen utolsó betevő falatja – maga mindenevő: ez ejtett énrajtam makulát ez olajjal forog a világ mert csuda – megváltás – mind kevés minden csak újabb szövetkezés sáskahad mit éhség toboroz tarolva jár le nem táboroz járnak a ragállyal s nagybeteg rínak a megrögzött nemzetek jaj kezünk jaj lábunk jaj lopunk zsákmánnyal pallásig hajlokunk   jaj bírák ne tussoljátok el kapja meg az-ki mit érdemel világ bíró az-kit tetten ér: ez itt lopó! ez lopott kenyér! ó ne bocsásd rám ínségedet Uram hogy lopóvá ne legyek s meg ne bocsáss de verj de űzz mert mint üszöknek a vas a tűz mint tátogónak még kell e vers ha élsz még s belőlem énekelsz s mint pókhálót benyelőbe – seb! Irgalom: légy villámterhesebb   mert ki kenyértolvaj nem tanul Legyen Föld a Föld – gazdátlanul (HAJSZÁLHÍD, 486–488. o.)

 

Lorcsikám, nézz ki a kertbe, alig látni az utcát. Hányszor van ilyen sűrű esőfüggöny odahaza, ekkora zápor?

KL S ahogy az ablakon dobol, azt hiszem, még a magnószalagon is visszahallgathatjuk az eső paskolását! Ne hagyjuk abba?

Nincs rá szükség: különleges zajkizáró mikrofonunk az esőt nem hallja. Hadd mondok el valamit az esőről, mert szorosan idetartozik. Odahaza fiatalkoromban imádtam az esőt. Esős időben szerelmesebb kedvű az ember; az eső engem inspirál. Szerettem esőben sétálni hajadonfőtt; nyári esőben az volt csak az igazi élvezet, ha derékig meztelen nekivághattam a határnak; s ilyenkor, csuromvizes, csapzott hajjal dehogy is gondoltam – hogy is gondoltam volna? Hogy jóslatos jel ez is: elvágyom valahová, ahol az eső mindennapos. Az eső hazájába. Azóta is úgy érzem: „hazajöttem”, mert Albion már rég nem ködös, de ha az eső rákezdi, hát bízhatsz benne – egész nap táncolnak a tótgyerekek. Sok versem is született így, az esőben, az angliai esőről. Meg sok minden angliai-egyébről, hogy ne is mondjam – mert az eleven-élő angol környezetnek zsarnoki-megejtő hatása van (s ilyen a befogadó nyelv interpenetrációja lényünkkel: én is, jó pár angol verset is írtam, óhatatlan, hogy az ember írjon ilyen szamárságot is, jóllehet értéktelen és nem számos). Nos, pár hónapja ideszól Czigány Lóránt: az egyik pesti kiadó antológia szerkesztésével bízta meg, Nyugaton élő magyar írók Nyugatról szóló írásaiból. Angliáról szóló írásom, versem, elbeszélésem, úgymond, van-e.

– Még hogy „van-e”? Haha! Akár a fél könyvet megtölthetnéd velük!

Ha rátévedsz a könyvespolcon, ütnéd fel MENDEGÉLÉS című prózaversemet, melyet „egy mozdulatlan száj hadarva mond” (HAJSZÁLHÍD, 244-246. o.) Jellegzetes angliai eső-vers, agyonázás közben diktafonba mondott verspróza. A másik ilyen, bőrigázás közben született, de formahű versemet igen kedvelem s ideiktatom, mert története van. A hozzám igen közelálló jeles francia költőnek és kedves-jó barátomnak, André Frénaud-nak ajánlottam, de leteszem a nagy esküt, hogy nem álnokság a megihletője és semmi egyéb nem csendül ki belőle, mint ázott-veréb mivoltunk meg ami egy nyomorultul tönkreázott verébben gondolódik; a címe: KOCSONYAÁLLAT –

 

hej kocsonyaállat! – (be szépen leveleg) – ha nem utálnálak jól megvolnék veled venném szekercémet s szép haslábú állat hej be szétvernélek ha meg nem laknálak ha nem rühelnélek mint szagot a jószág jól megvolnék véled idült ebadóság haj be szétcsapnálak bugyborgó gorombán szép kocsonyaállat ne vigyorognál rám esik eső szakad vasútat akasztó utakat hidakat átokra fakasztó hal-itta szomjúság! éltet tovarángat kilükteti húsát lábam-kocsonyának víz háborog bennem tenger bugyborékol varangy révületben lesem a zsombékról szomja hínárjában sejtté fodrozódik veleje kínjában kiábrázolódik úszó tömlőbendő ős kocsonyaféreg ki az eredendő bűnért büntettél meg karmos tintahallá karja feje támad s ha nem is akarná szolgál páncéljának megül koponyáján s ideglánc tükrében csiklik a puháján hogy maga van ébren rászedettünk csúnyán s mint a fazék-ember egy fazék kocsonyán csapda értelemmel: pedig csak halikra – most van kortyanóban – szomja szomjadéka: őt isszák valóban tenger ülepében üledő salakkal szomjú egy-csürhében ülnünk a halakkal! itatik étetik kívül akaratján míg visszavétetik Behemót garatján szomjú csürhe-legény hej koponyaállat minek tűrjelek én? minek vállalnálak? hej iszony-uszonyom verdeső tekintet ez tenger mákonyon elhitettek minket hörpölnek érezem mindjárt kortyolgatnak ezer nyelvvel özön szájukban forgatnak érezem hörpölnek tölt már a pohárnok víznek szomja öl meg szomjak öle árad   (HAJSZÁLHÍD, 351–352. o.)

 

Elhiszed-e? Szegény Ignotus Pali, üldözöttségében-zaklatottságában ezt a verset letiltotta s nem engedte lehozni, mert azt hitte: róla szól! Nyilvánvaló, hogy se ő, se más: senki, meg se fordult a fejemben; s sapienti sat, hogy ennek a versezetnek, a gondolati költészet rendje szerint megvan a maga filozófiai olvasata. Azután se, soha: szentül hitte, hogy e „gúnyversnek” ő volt a céltáblája. Börtönsors, keserű évek, sanyarú emigráció: feleségével – akit a váci fegyházban „kopogtatva” ismert meg – ott élt a dél-londoni Prince of Wells Mansions nevű végtelen bérkaszárnya tetőemeleti, zegzugos lakásában és még jóval annakutána is, hogy az a szörnyű szerencsétlenség érte, amikor a család egy gyengeelméjű tagja rájuk gyújtotta a lakást és ő egyedül maradt, akkor is. Pergamensárga arccal, öregen, még ma is hallom mentegetőző hangját:

– Igazad volt abban a versedben, amiben kigúnyoltál. Kocsonyaállat voltam, mindenki utált, tudom, te is. Bocsáss meg: hidd el, levezekeltem –

– De Pali, Palikám! Miről beszélsz?!

– Megérdemeltem.

A Piccadilly melletti Swiss Centre előtt futottunk össze, becipelt a svájci eszpresszóba s ott mondta. Hosszú évekig írta angol nyelvű Maupassant-könyvét, rossznyelvek „ziccere” szerint, melyet kihagyni nem lehet, ezer Maupassant-életrajzból egy ezeregyediket. Csendes öregség volt és szép szinekúra, a Ford Foundation-től húzta hozzá az ösztöndíjat. Ideadta, írtam róla; könyvét meg is mutattam Párizsban a La Quinzaine szerkesztőségében Maurice Nadeau-nak, az ismert Flaubert-szakértőnek, aki kimagasló monográfiát írt a Mesterről.

– Ejnye-bejnye. Sok a lacune, nem ismeri Flaubert és Maupassant levelezését – hümmögött; s míg így, finnyáskodva forgatta, mindegyre morfondírozott: – tudott ez az ember egyáltalán franciául…?!

 

*

 

KL Valami megütötte a fülemet. Mintha azt mondottad volna: a pénzadó fedőszerv. Jól hallottam-e?

Veszedelmesen éles a hallásod. Tudod, akkoriban főbenjáró illetlenség lett volna és a tiltakozások viharát váltja ki, fegyelmi és elbocsátás járhatott a nyomában; de ma már nyugodtan el lehet mondani. Hogy az emigráns szervezetek, kiadványok pénzalapját zömmel az amerikai kormány adta s a dolog lebonyolítását a Központi Hírszerző Szolgálatra bízta. Ha adta – helyesen tette; s persze a pénzadó gazda ilyenkor óhatatlanul direktívákat ad, a támogatott szervezeteket külpolitikája eszközéül használja fel s működésüket igyekszik annak alárendelni. Hogy is lehetne másként (hiszen, kicsiben, ezt csinálta az angol külügyminisztérium, amely nem győzte hangsúlyozni a BBC külföldi szolgálatainak önállóságát/függetlenségét). Mindezt amerikai részről váltig tagadták s hogy elejét vegyék a „hamis hírverésnek”, a CIA új gyakorlatot vezetett be: fedőszerveknek adták a pénzt, továbbadásra. Eleinte a Ford Foundation töltötte be ezt a szerepet, majd – azon az alapon, hogy „nem én adom, hanem az Ángyom-Térgye, aki három házzal odébb lakik”, felállították Párizsban a Congress for Cultural Freedom nevű szervet s azontúl jórészt az lett Mindnyájunk Nagybácsija, bár a Ford Foundation is tovább működött. A nagyágyú az ideológiai háborúban nem az Irodalmi Újság és társai voltak, hanem az angol nyelvű Encounter, amely 37 évi működés után 1991 elején vérzett el; 1954-ben indult a párizsi Congress pénzén, amelyet 1950-ben költöztettek be az amerikaiak a Blvd Haussmann 104. alatti párizsi palotájába. Koestlertől Levy-Strausszig, Trevor Ropertől Stephen Spenderig, Evelyn Waugh-tól Arnold Toynbee-ig az angolszász irodalom legjelesebbjei írtak bele s így visszatekintve igazi érdeme, hogy merőben más, fontosabb, nemesveretű írások is elúszhattak a hidegháború jéghegyein; de hitelének sokat ártott, amikor 1966-ban az ír Conor Cruise 0’Brien rábizonyította, hogy az amerikai kormány szócsöve s az ellene indított sajtóper is őt igazolta.

De ládd, amekkora pletykazsák vagyok, ez se maradjon bennem, noha ugyancsak elébe vágok az eseményeknek. A hatvanas évek legelején történhetett, hogy a „Gazda” a szokottnál is erőteljesebben akart beleszólni az IÚ szerkesztésébe. Ezek voltak azok az idők, amikor a Nyugat felkarolt minden kommunista diktátort, ha az önállóság legkisebb jelét mutatta s olyan Ugocsa non coronat-képpel nézett Moszkvára. Ekkor kezdtek udvarolni a román Conducatornak is. Persze a Moszkvától való függetlenedésnek Jugoszlávia volt az éllovasa, és Washingtonban úgy képzelték, az önállósághoz az út a titoizmuson keresztül vezet. Beletették a bogarat az IÚ szerkesztőinek fülébe is: adjanak új profilt a lapnak, szerkesszék titoista szellemben. „Ha csak ez kell!” – kapták fel az üstöküket azok, akik odahaza hozzászoktak a pártpolitika egymást-agyonütő „szakaszaihoz”: mesteri sakkhúzásnak érezték az új szakaszt és kapva kaptak rajta. Ignotus máris felcsatlakozott, Szabó Zoltán is élénken helyeselt s mellette volt a többség. Hogy ez a szégyenletes fordulat nem következett be, az Szász Bélának köszönhető (annak a Szász Bélának, akiről Faludy egy időben azt a suttogó-propagandát indította el, hogy „titoista ügynök”).

– Nem azért jöttem Magyarországról, hogy titoista lapot szerkesszek itt Londonban – tört ki haragosan és a sarkára állt. Béla, amikor leszavazták, salto mortaléra határozta rá magát. Minthogy a szó szoros értelmében ő tördelte-szerkesztette, megtehette: megírta és a többiek tudta nélkül betördelte leleplező cikkét a titoisták álnokságáról Nagy Imre elrablásának botrányában: Nagy Imre a jugoszlávoktól menedéket kért és kapott, de elrablásakor a kezére jártak a szovjet KGB-nek és szemet hunytak. Volt, aki tudni vélte, hogy a titoisták Nagy Imre kiszolgáltatásában aktívan közreműködtek. Az emigráció egyik legnagyobb botránya robbant ki cikkéből; de Béla nem számolt a következményeivel. Ignotus tajtékzott; a szerkesztők Szász Bélát még aznap, rövid úton eltávolították, valósággal beletaszították a pénztelenségbe s ki tudja, milyen vesszőfutást kell végigszenvednie a kárörvendő „régi” emigráció sorfala közt s mekkora nyomorba süllyed, ha felesége, Kati, fordításokkal nem keresi meg a konyháravalót.

A fejleményeknek megvolt a paralelje az angol rádiónál is; a Nyugatnak megkeseredett a magyar forradalom íze a szájában s az angol külügy is felkapta az „új orientációt”: Titónak udvaroltak, valahogyan mindjárt szebbnek találták a jugoszláv varrottast a boltban, mint a Szovjet Bolt bumfordi fababáit, és a rádió magyar osztályának is megüzenték – azt is, hogy milyen szordínót tegyen a szájára. Mi is kezdtük – másodszori felmustrálásra – pátriárkálisnak találni Kádár Jánost, legyezgetni önállósági törekvéseit, s ha még emlékszel, ez volt az az idő, amikor fő-főnököm, Tarján György megcsillantotta elöttem a lehetőségét, hogy új életet kezdünk: a polemizáló szájjártatás helyett emberhez, irodalmárhoz méltó feladatokkal fog megbízni a rádió. Úgy is lőn, az én szívemről nagyobb kő esett le, mint az övéről; s akkor T. Gyuri, a Vígszínház valahai vezető színésze nem is gondolta volna, mekkora örömet szerez magamagának azzal, hogy a szavának áll.

KL Az elmondottak alapján az az érzésem, te nemigen keveredtél bele az IÚ bevillongásaiba – de azért bizonnyal örültél, ha az IÚ tűzfészkéből jövet beevezhettél az angol rádió biztonságos, meghitt vizeire –

Akinek nem tűzfészke, ne vegye magára: amikor én oda-odalátogattam, abban a St. George Street-i palotácskában mindig barátságos csönd honolt. Nemcsak hogy nem keveredtem bele „visszavonásaikba”, hogy annak „tüze közt megálljak”, de veszekedéseiknek még csak a szele sem legyintett meg. Pedig sűrűn közöltek s még rovatot is indítottam „Költők a korfordulón” címmel, a modern franciák, angolok megismertetésére, kis életrajzzal s egy-két átköltött verssel, ízelítőül. Ha nem győztem, mások folytatták. Teljesen igazad van, nagyon szerettem a rádiót, szerettem a rádiósmunkát s szerettem ott lenni: nagyon szép nők, művelt férfiak, az angol civilizáció színe-java – én legalábbis akkor úgy láttam és nem adtam hitelt a rosszindulatú pletykáknak, hogy a rádió Külföldi Szolgálata, a „Bush House” az, ahová a Fleet Street, a sajtónegyed a maga selejtes újságíróit besepri; aminthogy nálam jó ideig süket fülekre talált az a mendemonda, hogy a Broadcasting House-ban (az „igazi” angol rádió székházában) „lepratelepnek” csúfolják a Bush House intézményét s nem is adtam hitelt mindaddig, amíg egyszer, nagy sokára, fel nem fedeztem, hogy titokban „leprásnak” néznek. Hogy mi volt a viszony a befogadó ország pedigrés társadalma és a befogadott szegény flótások között, arról némi fogalmat alkothatsz, ha elolvasod AZ ÉJSZAKA MŰSZAKA című kisregényemet (ANGELIKA KERTJE, 407. o.).

KL „Szép nők?” Mi dolgod volt neked a szép nőkkel…?!

Kihívó kérdésed arany-domborművű fényes pajzsomról lepattan. Még ha hivatalosan érintkezel is velük, akkor is, akár a könyvtárban, akár a lemeztárban, akár a sajtókivágások depozitóriumában. Eltársalogsz, összeismerkedsz, kávézol velük. Jóleső érzés. Amilyen visszatetsző, pl. ha a népes Orosz Osztályon akad dolgod vagy melléjük találsz ülni az étkezőben. Már mintha elmondtam volna: amilyen hercegnő módra mozognak s nem is mennek, inkább ellejtenek előtted és bájtáncot járnak a szép magas orosz lányok! Az ám, de vesztedre érted a nyelvüket: mert amit beszélnek és ahogy beszélnek rólad, az lesújtó. Napokra a betege leszel. A legvadabb vad nacionalizmusnak és a szovjetellenességnek olyan keveréke ez, ami azért végső soron mégiscsak a szovjet tankhadosztályoknak szurkol. El tudom képzelni, mennyire ki nem állhatták a forradalom napjaiban a „kekeckedő” magyarokat, akik nem férnek a bőrükbe és ki akarnak törni a Birodalomból; hogy milyen fogcsikorgatva fordíthatták-és-olvashatták mikrofonba a szovjetellenes központi kommentárokat. Igaz, volt úgy, hogy magam is behúzott nyakkal mentem el a Szlovák Osztály ajtaja mellett, ahol hivatalból gyűlölték a magyarokat s kivált az a kolléga, akivel gyakorta kerültük a témát, pedig magyar beszéde alapján színmagyarnak vélhetted volna: legszívesebben, mint a cápa, keresztben falta volna fel a magyart – a magyar imperializmust, a magyar hegemóniát… S most még vedd hozzá az arabokat, a négereket, a kínaiakat, akik rólunk alig-alig hallottak s jobbára azt se tudták, hogy a térképen merre keressenek…!

KL Gondolom, ilyenkor visszamenekültél a magad osztályára –

Minden „osztály” egy-egy gettó. Az anyanyelv falain belül biztonságban érzi magát az ember. A magyar osztályon, míg R. Ferenc állt az élén, aki talpig úriember volt – áldott béke honolt; még csak súrlódásokra sem emlékszem – egészen 1976-ig, amikor engem is utolért a nemezis. Nemhiába nevezi Reverdy az embert „önmagaszelídítette vadállatnak” – l’homme est une bête féroce par elle-même apprivoisée… Félő, hogy itt, ebben nem tudsz követni s magam is gátlásokkal küzdök, mondjam-e, ne mondjam –

KL Már miért ne mondanád? Már volt előtted önéletrajzíró, az Vallomásaival oly tisztán akart állni a feltámadás angyala előtt, hogy meztelenebb már nem is lehetne –

Tudod, a társadalmakban, rétegről rétegre, mindig van valami játékos elem, ami a kiválasztás, a feljebblépés/előléptetés szelektora-és-szűrője gyanánt működik s egyúttal hogynemondjam a hasonszőrűség mértéke és az Arra-Érdemesség értékskálája is. Vannak konszernek, ahol golfoznak; a golf hozza össze őket; a golfpartnerek egymást nyomják előre, mint valami titkos szabadkőműves konfraternitás, és egymást nevezgetik ki. Vannak érdekeltségek, ahol a teniszpartnerek töltögetik be az igazgatói székeket. Vannak korporációk, ahol lovaspólóznak; vagy whisteznek, bridzselnek; vannak közületek, ahol a szürkeagárversenyekért bolondulnak és az agarászok kerekednek felül – ők jelölik ki az elnököt. Nálunk a rádiónál, a Magyar Osztályon a szelektor, ill. a szűrő – a viccmondás volt. A viccfenomén volt a császár; s minél pestiesebb volt a vicc és mennél inkább szaglott róla a pesti aszfaltkivirágzás, annál nagyobb sikere volt (és annál nagyobb kineveztetési potenciálja, előmenetelnél). Mármost töredelmes szívvel be kell vallanom, hogy a vicckultuszt kevésre értékelem, a vicc humortartalmi maligánját az én mérőm alig mutatja; s most az „elviccelés” lélektani védekező mechanizmusát figyelmen kívül hagyva, azt kell mondanom, hogy a pesti vicc „humora” csillagászati távolságban – és mélyen alatta van a pantagrueli humornak (ehhez képest már-már nem is humor). Csé is mélységesen ódzkodott tőle, de idegenkedését legyőzte gazsuláló természete: kényszeredettségét leküzdve, „szívesen” csatlakozott a viccmesélőkhöz és a csattanót udvariasan megkacagta. Nekem mindez nehezemre esett. Joggal kérdezhetnéd, hogy mi az ördög ütött belém-s mi bajom van: nincs humorérzékem? Nem, pajtikám; más az én bajom. A Mennyei Röntgenszem, aki a szíveknek és a veséknek a vizsgálója – egy csipetnyit belém ojtott belelátó tudományából ösztöneimbe s én még akkor is szimatolom rajta a vérszagra gyűlő vadállat szagát, amikor – Reverdyvel – már teljes-tökéletesen megszelídítette önmagát. Tudom, hogy az ilyen játékos elem, amilyen a viccmondás/tréfacsinálás, mikor fordul veszedelmesen komolyra s mikor lesz a röhögtető „stikliből”-kollektív lélektani lincselés. Ezért vannak gátlásaim. Mert utóbb tanúja voltam, hogy légynek sem ártó, szeretetreméltó kollégámat, Telcs Pétert mint kergette a végső kétségbeesésbe, az állásvesztésbe, majd az öngyilkosságba az ártatlannak induló „stikli”, melynek értelmi szerzője az egyik notórius viccmesélő, veleörvendező „kibice” szénior társunk volt (ki azóta már párává oszlott a felhőtlen halhatatlanság festett egében). Hogy mint denunciálták a főnöknél hajnalban elkövetett „rossz fordításait”, és mint kifogásolta „magyartalanságait” az, aki – ha a magam mértékével megvakarom – jottányival sem volt kevésbé magyartalan. Nehéz szívvel adom kezedbe ezt a titkomat, belelátó képességemet – nem az emberekbe, ó nem: hanem ártatlan „heccnek” induló játékaiba a nyálacsorrantó vadállatnak, amely egy ponton túl feltartóztathatatlanul a kollektív lincselésbe torkollik és ha szellemszemekkel láthatnád statisztikáit, elhűlnél, hogy a Vicces Embereknek mennyi halálos áldozata van. Verseimben is, nem egyszer, hangot adtam ily értelmű titkos látásaimnak, neveletlen-mogorván; s ha nincs ellenedre, most szalagra mondom ezek egyikét, a LÉLEKHARANGJÁTÉK 426. oldalán találod, a címe: KALIBÁN.

 

amilyen a civilizálhatatlan kalibán, az eszem nem veszi be, hogy valamiképp a beszéd gondolataik elrejtésére – ugyanúgy, gondolkozásunk titkaink eltemetésére való

születésünket rendesen jó néhány rémületes, taszító, groteszk vagy piszkos titok veszi körül, ami valaki titkon-tudójával a sírba száll és halálunkat is, többnyire, ugyanúgy, ugyanannyi iszonyatos, visszarettentő, torz vagy szennyes titok s az is, valaki titkon-tudójával a sírba száll

a magamfajta emberben az a nyugtalanító, hogy tudatában lévén megtörténtüknek / elnémíttatásuknak, naponta végzem gyalázatos, gyötrelmes, mocskos és elviselhetetlen titkaink számbavételét, amelyek az ádámita születése és halála körül elősettenkednek és körébe gyűlnek

barbárság reménytelensége!

hogy valamiképp a beszéd gondolataink elrejtésére – ugyanúgy, gondolkozásunk titkaink eltemetésére való, amilyen a civilizálhatatlan kalibán, az eszem nem veszi be

 

 

KL Ide-oda, előre-hátra siklunk az időtengelyen és már azt se tudom, hol tartunk. Mennénk vissza a fészekrakás évére s kezdjük onnan újra. Ha jól tudom, ez 1959 volt…?!

Még sokszor fogjuk újrakezdeni, engedelmeddel. Olyan ez, mint az első mozi ősvilági őse, még a francia forradalom meg a napóleoni idők mutatványosainak mozija, amikor a százméteres vászonra felfestettek csatát/tűzhányókitörést/párbajt/hajótörést/leányragadást/tücsköt-bogarat s ez a véghetetlen jelenetsor a két végén két hengerre tekerve elforgott-elmozgott; de ha ugyanannak az eseménysornak más-és-más aspektusát akarta látni a szemlélő, hát vissza kellett tekerni odáig és végignézni ugyanazt a képsort.

Jól emlékszel, az 1958-as esztendőben jártunk, amikor a kátyúból helyére billentettük a kocsit és közécserdítettünk a lovaknak. Hogy hibáztatható vagyok-e, amiért kettétört Piroskám rajztanárnői karrierje, s ki tudja, az én lelkemen szárad, hogy tán jeles, tán élvonalbeli, kiugró képzőművészt vesztett benne Anglia? Ezt a fájó pontot már érintettük, lehet, hogy ez – sőt tán ennél is több, sokkal több van a rovásomon.

Szabó Lőrinc élettörténetének mélyére hatolva tapasztalhattad, hogy az írás mestersége önző – de nem maga az íróember az önző, aki ennek az önzésnek kivált áldozata, ő a megrövidülő, neki kell odaáldozni szerelmet, előmenetelt, utazást, kalandokat egy-egy könyvért –, hogy a mű, csak a mű csonka-bonka ne maradjon. Akkor, a rohanás lázában egyszerűen nem volt érkezésem, hogy ezen rágódjam; amúgy is, Piroskám megtáltosodott és hamarabb, semmint kimondom, elszegődött pincérnőnek. Szurkoltam neki, reszkettem érte, és titkon nem győztem csodálni. Nemcsak rendkívül félénk, feminin természet volt és ösztöneiben konzervatív; hanem annak a Horthy-korszakbeli középosztálynak a produktuma, amely nem erre volt „beprogramozva”. Kislánykorában buzgó katolikus, majdnem vallásmániás, a zárdaiskolában „szívgárdakapitány”, és betéve tudja latinul a misét (még ma is). Ha nincs világháború és a Horthy-rendszer marad a helyén, hát olyan helyre magyar nagyasszony lesz belőle, mint annak a rendje; bálanya, alapítványi hölgy; teljesen monoglott marad, aki más nyelvet a magyaron kívül sem nem tör, sem nem beszél; kormánytisztviselőné vagy magas rangú katonatiszt felesége, aki a „Jó Társaság” című lap képanyagában is felbukkan s alighanem a kormányzóné közelében… S most, ugyanez az asszonyka, annyi gyermekkori agymosás, előkondicionálás után, belepottyan az angolszász élet sűrűjébe és már, egy szál dzsungelkéssel – vágja a liánt, mint a szecskát, és előredolgozza magát! Csak-angolul olvas, csak-angolul hall, ragad rá minden, ami angol: a nyelv, a szokások, az ízlés, az illemszabályok, a mesekincs, a babonák, a folklór… Mondom, Piroskám elszegődött pincérnőnek egy jókora presszóban, amelynek egy elangolosodott, menekült osztrák úr volt a tulajdonosa – már akkor hatvan körül járt – és bizony ennek a CAPRICE-nak, se a górénak, se a presszónak, semmi nyoma. De akkor igen forgalmas volt és örökké zsúfolt, hiszen a Haverstock Hill mellékutcáiban és szerte a negyedben az európai kontinens menekültjei tanyáztak s éltek-haltak a visszazökkenésért az édes anyanyelvre, az elvesztettet visszavarázsló nosztalgiázásért, és a trécseléshez a dupla kávéért akkor, amikor az eszpresszó kultusza Angliában ismeretlen volt. Jómódúak módjára nem garasoskodtak a borravalóval s a vidám robot végén, ha Piroskám összeszámolta, hát hetente többet keresett, mint az én fizetésem.

De aki „délutános”, az éjfél utánig marad és vagy a férje hozza haza, vagy a taxi: s akinek a férje „műsorsegéd” a rádiónál, annak összevissza ugrálós a beosztása s hetente egyszer, „hajnalozás” után reggel jön haza, lábujjhegyen tipegve, úgy vetkőzik, hogy zajt ne csapjon s úgy siklik, hideg lábbal, a meleg dupla ágyba. Zilált életrendünkön némileg segített, hogy Édesanyám mindig meleg (vagy melegíthető) étellel várt; ám a főzőcske nem töltötte be életét s maga is keményen harcolt – a „fennmaradásért”: mármint hogy „ángliusul” is megállja a helyét. A nyelvtanulást már odahaza elkezdte, de itt látott hozzá igazán. Semmit másként, mint mániákusan, látástól vakulásig és teljes erőbedobással nem tudott csinálni (s ebben a fiára ütött), s így forgatta nyelvkönyveit meg a salátaformán széthulló „Dr. Joó István”-féle szótárt; míg azután hozzánk-be-beugró angol barátaink fel nem figyeltek iparkodására s nem szereztek neki hasonló korú unatkozó úrihölgyet, s azontúl nevetgélve, teázgatva s angol ízű teasüteményt ropogtatva tanult angolul, mint a mesében –

KL „angol ízű”…?

Hát nekünk fura ízű: cukros-sós. A cukrozott sós íz skót eredetű; eleinte pofákat vágtunk, de lassan hozzászoktunk; mint a sós vajhoz s minden édeshez, ami sós vajjal készül.

KL És angol barátaitok, akik benneteket férj-és-feleségnek hittek, nem ütköztek meg rajta, amikor kijöttetek a farbával, hogy nem vagytok összeházasodva…?!

Nem ütköztek meg: nagyot nevettek. Amúgy is, apránként jöttünk ki a farbával s nagyon is megértették, miért nem siettek a szovjet orbitus alatt a párok az összeházasodással, ha ez az egyik lakás elvesztésével jár. Egybekelési szándékunknak igen megörültek, és úgy kellett leszerelni buzgólkodásukat, hogy esküvőnk szerény keretek között maradjon. Hogy világosan láss, kik voltak ők s melyminők sajátlag, hadd mondok el róluk egyet-mást. Mert jóllehet a háború előtt-és-után ezt a két észak-londoni kerületet, Hampstead-et és Golders Green-t elözönlötték a Hitler elől menekülők (nemhiába faragták az utóbbira azt az élcet, hogy Golders Green „Hitler utolsó követelése”) – mégis, szigetenként az angol őslakosság a helyén maradt, ott maradt házaiban s a jövevényekkel nemigen vegyült. Bennünket épp ilyenek karoltak fel, akiknek pedig „zárkózott” és „megközelíthetetlen” voltáról iskolát tartottak nekünk a régi emigránsok; sült-angolok voltak barátaink, mégpedig a Hampstead-i középosztálynak abból a rétegéből, amely megörökölte-és-konzerválta a viktoriánus szalonok szokásait: muzsikáltak-énekeltek, vonósnégyeseztek, jeleneteket adtak elő, és elő-előrukkoltak irodalmi zsengéikkel.

Ne képzeld ám, hogy sivalkodni kellett, ha e „műkedvelők” produkálták magukat; mert pl. H. D. Cooper („Bert”) irodalmárnak nem volt műkedvelő, B. Bernard Wilcox („Bunny”), nagykereskedő létére majd minden estéjét énektanárjánál töltötte s eszményképe, az ír John McCormack (1884-1945) minden lemezét felhajtotta – Latymer-Sayer-ék, a zenebolond (és hifi-buzi) házaspár felbecsülhetetlen lemezgyűjteményéről nem is beszélve. Ők vittek el a Munns házaspár káprázatos otthonába a Swiss Cottage negyedben: nappalijuk a teljes második emeletet elfoglalta, 120 m²-ével és színpadias beugrójával kivált alkalmas volt műsoros estek rendezésére s tároltak is hozzá 50-60 széket, melyek előhozása-sorba rakása Rosalinda, Juliette és Helen, három lányuk dolga volt, három lélegzetelállító szépségé – de erről majd akkor, ha elérünk a Phoneix Club küszöbéig…

Magyarokat nem is hívtunk meg, csupán néhány közeli angol barátunkat tanúnak és a tanúk barátait: nem hegyen-völgyön lakodalom volt ez, hanem a meglévő állapot legalizálása. Szerény intencióinkhoz már az is nagyon illett, hogy nem a nagy, bombasztikus, tornyos, alpárignácos elöljárósági palotában volt az anyakönyvvezetőség, hanem szemközt, egy emeletes villában, amely „utcán át”, a hivatal dépendance-a volt. Megadtuk a módját, ünneplőben, de senki nem kisuvikszolva, szaros-pistáskodva: csak amúgy, feketében, virágos ruhában, 1958. szeptember 20-án és olyan tűző napsütésben, amilyet csak a vénasszonyok nyara produkálni tud. Anyakönyvvezető: A. C. Henson; szuperintendens: J. S. Clare; tanúk: Herbert D. Cooper, főadóellenőr (színpadi szerző, bariton), Maurice B. Bannister, bútorkereskedő (basszbariton). Iktatószám: WD082569, sorszám: 147. Másolat kiváltásának az ára: 3 shilling 6 penny (régi pénzben, ami ma már nem létezik); kétfelől, két vázában: hivatalból, virág (árát diszkréten fülbe súgva, a vőlegénytől a hatóság beinkasszálja). Az anyakönyvvezetőség villája tőszomszédságában az ikervillát egy svájci vendéglős vette meg s itt, a svájci étteremben foglaltunk asztalokat; a nászajándékok is tréfás-szerények voltak, abrosz-és szalvétakészlet, elemózsiás ajándékkosár, dísztárgyak. Ittunk, bolondoztunk, át-átsegítettük a Fehérhajú Magyar Nénit a nyelvtani zökkenőkön, bár ő tiltakozott, hogy majd egyedül elboldogul az angollal, barátaink meg nagyokat kacagtak kacifántos szórendjén- és gyomai kiejtésén… Midolgunk volt, az ilyen semmi-kis incidenciák milliárdszámra villannak fel-és hunynak ki a multiverzum tengerzésén, és mi is, emberparányok, ott sodródtunk lebegvést az áramlásban: a fényképekről ezt a távlati képet olvasom le s ezt az arányt: jelentéktelenségünk semmivé-zsugorodását.

De ki tiltja meg az embertenyészet baktériumainak e hártyavékony, megtűrt, földi bioszférában, hogy boldog legyen, ha betölti a törvényt? Boldogok voltunk, mert eggyéforradva szerettük egymást, és eggyéforradtunk a boldogságban, mert titkunk volt. Igaz, másnap mintha mi sem történt volna, ki-ki ment a dolgára: Piroskám a presszóba, magam a rádióba; de mindenhova magunkkal vittük titkunkat. Sikerült! Hosszas ácsingózás, keresgélés, utánjárás, alkudozás után. Megleltük a házunkat, és az ingatlanügynökség útján közöltük vásárló szándékunkat. Tudod, az angol embernek is a ház a mindene, és megszerzése életterveinek tengelyében áll; de mi még ráadásul magunkkal hoztuk a pesti ember vágyolgásait – ábrándjait az álomi fészekről, az álmot, amit a lakásmizéria szült s ezt meg is verseltem, giccses-tréfásan, nem is egyszer. Ezt a BABAHÁZ című apróságot, amit Szabó Magdának ajánlottam, ismered?

KL Ha kéznél van, mondanád szalagra, jó?

Nincs kéznél, de… memorizálom. Hátha rálelek a BABAHÁZRA:

 

csak babaház   egy a sok közül s úgy babonáz   néz vonz üdvözöl mint nagy égen   mindegy hogy melyik: csillag néven   csillog mindenik csak a csengő   az is muzsikál babakendő-   függöny kandikál csak tenyérnyi   kert és illata tudna élni   benne két baba?   ajtó-ablak:   meg-megszámolom   magaménak   ideálmodom   vennénk számba   zugját szegletit   vélünk hátha   ház is álmodik falnakpendült   babaszőnyegén elmerengünk   s laknánk te meg én nádtetős de   oly nekünkvaló babalépcső   babakandalló   számold álmod zugját szegletét – meg se járjuk: ház lesz s a miénk! (LÉLEKHARANGJÁTÉK, 99. o.)

 

Tudnod kell, hogy – ha mint ízlés, nem is kizárólagos – Anglia-szerte nagy divat a babaház. Van nemcsak modern csöppség, akad régi is; bámulatos, hogy ezekben a pirinyó házakban milyen keskenyek a szobácskák, elszabottak a közlekedőhelyiségek: de épp ez a testközelség eredményezi a meghittséget; hiszen a szerelem, ha gyakorlati, akkor kispolgárrá formálja az embert. Ionesco, aki vénájának egyik fő humorforrása az angolok kivesézése, számos gyilkos színpadi szatírát írt róluk, nyelvük, szokásaik „idétlenségéről”, a LE PIÉTON EN L’AIR című bohózatában pedig éppen ezt, az angol „babaházat” választja céltáblájául s maga a színpad is, tele ilyen babaház-karikatúrákkal.

KL És mi erre az angol közönség reakciója, aki nézi…?!

Haha! Az, hogy nem érzi találva magát. Persze Ionesco kétszeresen igaztalan; mert nincs nyomorúságosabb Párizs uzsorabérházainak kicentizett-kidekázott luxus-lakózugolyainál; és mert vidéken, Franciaországban is jócskán akad „babaház”. Tudod, ha úgy hozta ki a lépés és egyszerre volt szabad esténk, hát Piroskámmal ez volt a fő passziónk: az előkelő villanegyedekben járni az esti utcákat, és ami kivált illetlenség, fürkésző pillantásokat vetni a kivilágított ablakokba, hogy vajon a csókos függönyök mögött mi beépített szekrénysorok, baldachinos ágyak rejlenek… Jó volt csenni, ha nem egyébből, hát a látványából annak, ami soha a miénk nem lehet s olyan volt ez, mint a girhes, farkaséhes Tyl Uylenspiegelnek a vásárban a forró zsírban sült hurka szaga, amit felé lóbál a kacagó lacikonyhás.

Az ám, de mi már minden nappal közelebb jutottunk a mi igazi babaházunkhoz, ami igazándiból a miénk lesz: Mrs. Maynardnak hívták a derék nőt (mindegy, mi volt az igazi neve, ez is megteszi), ő adta el – eladta azt az ötszobás csöppséget a Glenhurst Avenue 6. szám alatt, előkertje egy rőf, hátsó kertje hat rőf (lebetonozva s csak szegélyező ágyást hagyva, virágoknak). Kemény 300 fontokat szúrtunk le foglalóul, a többi 2700-at a Jelzáloghitel-intézet adta (az Abbey National); kerek 3000-ért vettük s az otthagyandó bútorért-szőnyegért is külön lefizettünk 170 fontot. Alighogy az aláírt szerződéseket az ügyvéden keresztül kölcsönösen kicseréltük, már csak arra kellett várnunk, hogy Mrs. Maynard elköltözzön; ám ő igen húzta-halasztotta, mozdulnia nemigen akaródzott s mint utóbb kiderült, ha tehette volna, visszacsinálja. De késő bánat ebgondolat. Ügyvédi piszkálódásra ő eltűnt és mi beköltöztünk. Ne gondold, hogy morcos vagy kisírt képpel ment: még meg is teáztatott, és mint aki az utána következő vízözönre készül, elmesélte életét és a ház múltját. Vén szárazlegény tulajdonosa félkarú volt, vele élt s őt ápolta, de elfelejtette feleségül venni vagy tán túl későre hagyta s odahalt. A prűd kispolgári környék sohasem bocsátotta meg neki, hogy szeretőjével „bűnben él”, nem álltak szóba vele és kinézték. Ezért akart ebből a „pokolból” menekülni, de utoljára még azokon, akik életét pokollá tették, rajtunk keresztül sikerült kitöltenie a bosszúját: aprólékosan, házról házra, mindenkiről elmondta, kinek mi bűn, rablás-sikkasztás, vérfertőzés, szodomia, csirkelopás és visszaadni-elfelejtett-kölcsönkérés terheli a lelkét. Majd mézmosollyal elbúcsúzott és eltűnt életünkből – de ó, jaj, nem örökre.

KL És milyen volt az új környék?

A környék? Tarka. Mulatságos. Inspiráló. Nagyszerű. A híres Hampstead Heath roppant zöld területének délkeleti csücskén: Parliament Hill Fields. Hampstead-nek az a sarka, ahol a kontinentális menekült bevándorló elem nem volt evidenciában s jómagam, mint magyar, unikumszámba mentem. Kőhajításnyira Kentish Town kezdődik, egy szegényebb negyed, másik kőhajításnyira – a Highgate-be vezető széles, meredek úttal párhuzamosan – a Grove Terrace kétszázéves, műemléknek nyilvánított házsora: György-korabeli pompás stílusfurcsaságok, ékszerskatulyák, amelyekben nem hogy átalakítani – új vécékagylót betenni hatósági engedély nélkül nem lehet. Kert felőli emeleti ablakainkból látni lehet erdőt-mezőt, a nyakláncformán körberendeződő tavakat s a domb magaspontján „Kenwood”-ot, ezt a 17. századi pompás palotácskát, amelynek Adam adta meg a végleges neoklasszikus formáját, kiegészítve könyvtárral, orangerie-vel – nyaranta szabadtéri hangversenyeket rendeznek előtte – s odabent meg, csak hanyagul felaggatva: itt egy Rembrandt-önarckép, amott egy Vermeer, Van Dyck, Frans Hals – ezen az önfeledt hányavetiségen lehet lemérni, hogy milyen gazdag országba érkeztünk s mindez a szájunkban volt. Úgy 100 méternyire vasúti töltés, azon időről időre felcsürüszkölt a helyiérdekű s még füttyögött is; de hozzászoktunk s állomása, a szomszéd Gospel Oak kapóra jött, ha hirtelen akartunk Richmond szarvasparkjába vagy Kew Botanikus Kertjébe menni. Az utca végén ötemeletes, viktoriánus lakótömb, erkélyes, sokszobás lakásokkal a gazdag kereskedőknek vagy olyanoknak, akiknek kerttel bíbelődni nincs érkezése. Innen is – mert azonnal, mindenkivel összeismerkedtem – emlékszem, összebarátkoztam egy fiatal kezdő színésszel; utóbb végigkövethettem feltörését: ma már a siker egéből mosolyog rám, a filmvászonról vagy a tévé képernyőjéről [Graham Crowden; Tom Stoppard filozófus-komédiájában, az UGRÁLÓK-ban (JUMPERS), Sir Michael Hordern komikus bölcselőjével szemben MacPhee-t, az ugrabugra ellenlábas professzort játszotta az Old Vic, a régi angol Nemzeti színpadán].

KL Megbocsáss: mi az, hogy „filozófus-komédia”?

Boszorkányos vígjáték, amely filozófusokról szól, in aristophanibus, a filozófusok nyelvén. Tudom, nálunk szkipetároknál ezt nehéz elképzelni, mi a bocskoros bukolikánál megállunk. Nem lehet merészen libegő kötélvasutat létesíteni, hogy a tűzhányó csúcsára felvigyen, egy olyan országban, amely faltól falig mélyföldi sík vidék és rajta olyan hegy nincsen, mégkevésbé annak krátere…

KL Ezt nem mondhatod; nálunk is dívik a gondolati költészet, van filozófus-dráma, nem is egy –

Hagyjuk ezt a meddő vitát, Lorcsikám. Te a magad-lovát-dicsérő cigány vagy, más lovad nincs, én meg csak nézem a vásári felhajtást és el-elszorul a szívem. Nos – amint mondtam, volt szomszédom, ma már országos nevű színész, csak a minap is, hogy a Wimbledoni Színházban vendégszerepelt, meglát az utcán, bevonszol a kocsmába és a megszólítást kerülgetve ugyan (mert angolnak egy magyar nevet megjegyezni szinte lehetetlen) olyan kedélyesen elbeszélget velem, mintha tegnap láttuk volna utoljára egymást. S ugyancsak a Parliament Hill Mansions nevű lakótömbből csípett fel bennünket az a bájos úriasszony (Norin – Mrs. Fitzroy), aki békafejű terebélyes Citroenjén gyakran megkocsikáztatott Édesanyámmal, hol hogy segítsen a bevásárlásban, hol hogy megmutogassa a környékbeli parkokat, templomokat. A szép fátyolkalapos hölgynek hanyagoló férje és két kisiskolás gyereke volt; szerettem, ha a kölykök valamelyikét is hozza, de krónikus feledékenységből mindig otthon hagyta, s amikor már nem Édesanyámért csengetett be, csak értem, visszariadtam ragadozó mosolyától, ahogy kalapfátyolát hátravetve messzi kirándulásra invitált s azontúl annak a vöröstégla bérpalotának azt a szárnyát, ahol Norin lakott, nagy ívben elkerültem. De még jót emlékszem Roy Boon-ra, aki örökké barkácsolt, el-eldicsekedett remekléseivel, Roy sokat segített az ezermesterkedésben szerszámmal-szaktanáccsal, luxemburgi felesége pedig képviselőfánkkal kedveskedett – cserébe, hogy valahára valaki akad az utcában, akivel anyanyelvén: franciául cseveghet s csevegett is, át a kerítésen. Két kacér süldőlányuk a szemem láttára cseperedett férfiak-veszedelmévé – be szép is volt az a tavalyi hó! –, szüleik Oxfordba küldték őket, s ugyan ki hitte volna, hogy ilyen automatizált és csiki-csuki, de parányi, szerény babaotthonban a sokteherautós újságkihordás dúsgazdag nagyvállalkozója lakik!…

KL Hát barkácsoltál te is? Mikor írtál?

Barkácsoltam hát; de első volt az írás és azon kezdtem, hogy ennek fészket csináljak. Hiszen állandóan írtam a rádiónak, a lapoknak s mindig dolgoztam valami nagyobb opuszon. Ezért első dolgom volt, hogy az első emeleti legkisebb szobába betuszkoljam nehéz, hosszú mahagóni asztalomat s azon, gumipárnájára ráhelyezzem villanyírógépemet. E köré építettem a könyvespolcot, majd idővel körülvittem végig és fel a mennyezetig, mert a könyvek áradása ellen nem volt segítség s úgy jártam vele, mint bűvészinas a seprűvel, amellyel, vesztére, vizet hordatott. Több nap, mint kolbász: több könyv, mint polc. (Így van ez ma is.) Hampstead antikvárius-paradicsom: immár tudod, honnan, merről zúdultak felém a könyvek, elsősorban segédletek, szótárak, konkordanciák, lexikonok. Írás előtt, kora reggel mindig sétára indultam, hogy összeszedjem gondolataimat; ha nem a hampsteadi pagonyba, akkor a tavak madárvilága felé; ha oda se, akkor a temetőbe, s ez volt kedvenc meditációs kerengőm: a sírkert.

Ablakomból ráláttam arra a szép viktoriánius kőtemplomra, amely már nemigen volt használatban s kikopófélben volt, mint az anglikán templomok meg a vallás fele; mérműves támíveivel hosszoldalán ez a templom volt az, amely a neoklasszikus Grove Terrace-t lezárta. Ha ezen felfele indultam s a virágkereskedőknél a meredek Highgate Road-ról a Swains Lane-re letértem, hát öt perc hegymenet után két kovácsolt vas kapujával, kétfelől, ott terült el a Highgate-i köztemető. Bal felől a jóval nagyobbik, sivárabb fele – ennek a közepe táján van Marx síremléke: embermagas kőkockán szakállas óriásfej. Valaha szovjet notabilitások zarándokoltak hozzá, kormányküldöttségek, miniszterek a gorillák sorfala közt; ma a kutya se – hacsak nem nagy titokban és a küllemét is elváltoztatva, egy-egy Lukács-tanítvány, nem-marxista neomarxisták és anti-nem-marxisták, tudja a manó. Magam mindig a jobb felőli temetőkapun kerültem beljebb s ez volt ez én mini-Père Lachaise-em; jó időben a padokon üldögélve, el-elnéztem a neoklasszikus tornyocskákat, angyalaikkal, rossz időben bevettem magam az alagsori kriptába, melynek berozsdált vasajtaja időtlen idők óta becsukhatatlan-nyitva állt – és a szarkofágok szomszédságában műveltem a fejüresítő meditációt, ahogy ennek a tibeti diszciplínának a termékenyítő jó hatását az alkotásra valahai jócimborámmal, Sirató (Tamkó) Karcsival annyiszor megbeszéltük.

Tudod, már az első két évben kialakult ez a konkordátumom a Magyar Osztály vezetőségével a rádiónál – vagy nevezzük gentleman’s agreement-nek: csak boronáljanak bele jócskán a délutáni-esti-késő esti adásokba, és még az éjszakázást se bánom, de a délelőttjeimet hagyják meg nekem. Így is lőn, a délelőttjeim szentségét tiszteletben tartották, én meg (a hagyományos angol szerződések szellemében, hogy éjt-nap, szőröstül-bőröstül a Hétszerszent Korporációt szolgálom, akié vagyok) – bandzsán a főnökségre kacsintottam és azt hazudtam., hogy délelőtt írom a rádiónak a kommentárokat. De míg legtöbb kollégám az állásba belekényelmesedett s otthon vagy szunyókált, vagy zöld irigységében a szorgalom „szerencséjét” szapulta, nekem érthetetlenül ennél nagyobb volt a becsvágyam, s már az sem elégítette ki, hogy fölös energiámat babaházam szépítésébe-nagyobbításába öljem; mert ha még emlékszel (már hogyne emlékeznél, elégszer elmondtam), noha 44 éves voltam, a 22 éves fiatalember erejét éreztem buzogni-feszülni izmaimban-ereimben, mert az igazi szabadság varázshatalma már ilyen; és még mindig volt fölös energiám. Még keresnem se kellett nagyon: akadt másod-, sőt hamarosan harmadállásom is, de elsőbbet hadd szólok csak erről, s ez így esett.

Az angol kormányszervek, külügy, hadügy, a kereskedelmi minisztérium stb. nyelvtanárt kerestek „állandóra”; amolyan rezidens tutort, aki félhivatalosan a kötelékükbe tartozik s akire mindig számíthatnak: hogy budapesti állomáshelyükre induló diplomatáikat, a kulturális-és-kereskedelmi kirendeltségek tisztviselőit stb. magyar szóra fogja s a nyelven túl ellássa a szükséges információs anyaggal az ország történetéről, közigazgatásáról, szokásairól, közszelleméről. Az állást többeknek felajánlották, de a fiatalok közül azok, akik a rádió mellett a londoni egyetemre is jártak, nem merték elvállalni, Csé pedig rangján alulinak tartotta, akár hogy ő maga nyelvoktató bíbelődéssel megcsorbítassék, akár hogy zöldfülű fiatalembereket a Szentek-Szentjébe bebocsásson. Önként adódott, hogy az állást rám szabták, nemcsak azért, mert már az első megbeszélésen a külügyben szemmelláthatólag elébeörvendeztem, hanem mert én voltam az egyedüli, aki a tanítványt – diplomatát, katonatisztet – hajlandó voltam koszt-kovártélyra odavenni, hogy „egy magyar családdal éljen egy fedél alatt”, ha ez a kívánalom felmerült.

Nos, Lorcsikám, sejtheted, mi lett ebből: 25 éven át az angol külügyminisztérium „rezidens tutoraként” 300 angol diplomatát tanítottam meg magyarul, wellsieket, skótokat is, de sem téged, sem a nyájas olvasót nem akarom terhelni e nyelvtanítás mozgalmas, tarka történetével, pedig valamikor tanítványaimmal tele volt a budapesti angol nagykövetség s jó néhány nagykövet tőlem tanulta a hangsúlyt, a társasági formulákat, a magyarság-ismeretet. Nevekkel dobálódzni nem célom s nem is ildomos, de számomra izgalmas és gyümölcsöző volt a történet, hiszen a nyelvkurzusokból emberi kapcsolat s nem egyszer hosszan tartó barátság kerekedett, s egyik-másik nevezetesebb tanítványomnál nem állhatom meg majd, hogy ne szóljak róla – már amennyit a kihegyezett tűecset a modellről egy-egy miniatúra portraiture-jében elmondhat.

Megszaporodtak teendőim, de még csak be se kellett szerveznem segéderőimet: maguktól jelentkeztek. Piroskámban is jócskán van pedagógus hajlam s örökké ösztönösen „átadná” tudományát, de Édesanyámnak, az egykori tanítónőnek valóságos pedagógus-furorja volt. S ha nem is legelsőnek jelentkezett, de Alan W. az elsők között volt, mint „bennlakó” tanítvány; 30 körüli lehetett, sportosan, puha pulóverben szállt ki kocsijából s nem is sejthettük, milyen feszes-jóvágású tiszt uniformisban: kapitányi rangban szolgált és mint minden sültangol, erősen monoglott volt; úgy, hogy ártatlan-csökönyös egynyelvűségében nem is rejtette véka alá, hogy idegen nyelvet tanulni, más nyelven beszélni elképzelni se tudja, hogyan kell. Valahol az átlag közepén, nem volt tehetségtelen, de nyelvtehetség sem; szerencsére a szorgalom nem hiányzott. Alan a hétvégét odahaza töltötte a délangliai tengerparton, fiatal feleségével és a kisbabával, aki nemrég érkezhetett; a hetet – velünk.

Hamar kialakult a rutin. Édesanyám már a reggelinél pártfogásába vette s nyaggatta délig (mialatt én az emeleten gépeltem). Délután Alannal körülcsalinkáztunk Londonban s megbeszéltük a látottakat: szigorúan-és-csakis magyarul. Estére már a rádióban delejeztem a mikrofont, amikor meg Piroskám vette kezelésbe a tanítványt, szigorúan számon kérve rajta a szószedetet és osztályozva az írásbelit. Lorcsikám: így ment ez másfél esztendeig. Azt kérded, mi volt az eredmény? Halljad hát.

(1) Alan, közepes nyelvtehetség létére teljes-tökéletesen megtanult magyarul. Értett-és-olvasott minden szöveget, újságot, hivatalos kiadványt, Móricz Zsigmondot. Kiejtése kifogástalan volt: ha nem tudod, hogy az angol hadsereg kötelékében szolgál kapitányi rangban, nem is sejted, hogy nem magyar. Gesztusaiban is leszoktattuk az angolszász modorosságokról: nem „kacsintott”, nem mutatott feltartott „oké”-hüvelykujjat, nem húzódozott a kézfogástól. Ideális katonai attasé lehetett volna – ha lett volna.

Soha nem látta meg Budapestet. Aki a kártyák égi megkeverője, az a tudója, hogy miért. Kínába vezényelték három évre, onnan emide-amoda – csak Magyarországra nem. Egyetlen haszna, hogy kinevezték magyar vizsgabiztosnak s ebben a minőségben engem is belevont a vizsgáztatásokba: ott ültem a tisztek közt mint egyetlen civil. Évtizedes barátság lett belőle, míg el nem vesztettük egymást szem elől.

(2) Vezetni, autót karbantartani – mind Alantől tanultam. A végén már csak én vezettem, Alan meg – magyarul! – navigált-irányított. Kis híja, hogy bagóért el nem adta nekem öreg Fordját; de addigra már megengedhettem, hogy pompás sportkocsit vásároljak s attól kezdve Alan kocsiját meg se mozdítottuk.

(3) Édesanyám csak egyféle szeretetet ismert: majomszeretetet. S mivelhogy az egész világgal mama-komplexusa volt, a mi sűrű távollétünkben kiárasztotta szeretetét Alanra, akit mihamar „fiává fogadott” s elérzékenyülésén érezni lehetett, hogy igazán gondolja. A halvérű, angol fiatalember felolvadt a szeretet melegében és úgy csüggött Édesanyámon, mintha igazi anyja volna (árva volt) – s nekem meg: az öcsém. Miből is többrendbeli negatív bonyodalmak származtanak. Nemsokára péntek este helyett szombat reggel indult csak haza, feleségéhez-fiához; és hétfő reggel helyett már vasárnap este, mintegy pánikszerűen menekülve a pelenkák és a gyereksírás világából, indult vissza hozzánk, Londonba. A tisztfeleséget elfutotta a pulykaméreg. Már azt is sokallta, hogy a férje kedvezőtlen összehasonlításokat tesz a meghitt melegség és a tengerparti ridegség, a frissen főzött ízletes-„orientális” magyar ételek és a tengerparti konyhán bontogatott, felmelegített zacskókonzervek között. A feleségnek elege volt a „babaházból”, a „fogadott mamából”, aki majomszeretettel veszi körül az ő férjét – abból, hogy a férje alig érkezik haza, máris „elvágyik”, valahova „visszavágyik”, ami nem is az ő otthona. Beugrott a kocsijába, nyaktörő sebességgel rekordidő alatt berobogott Londonba, becsöngetett hozzánk, patáliát csapott. Kikérte magának, hogy az ő férjét „elrabolják”. A patáliát sírógörcs követte. A sírógörcsöt összecsuklás; férji könyörgés, csillapítás, magyarázkodás. Magyarázkodás, hűvös kibékülés, tessék-lássék bocsánatkérés félvállról. Alant fülön fogták és hazahurcolták. A feleség még visszakiáltotta, mielőtt feltúráztatta a motort:

– Mondjanak le róla! Többé nem látják! Vége! Alan az enyém!

Egy hét múlva Alan újra megjelent: „itthon” volt, nálunk. Magyarul köszönt be, szélesen mosolyogva, ajándékkendőkkel Piroskámnak, Édesanyámnak. A felesége is üzeni, hogy „bocsánatot kér” (nem ellenőriztük ezt az üzenetforma bocsánatkérést, de megmagyarázták neki a parancsnokságon és már megérti). A babaházban helyreállt az erkölcsi világrend, meghirdettük a boldogságot, közkegyelmet a féltékeny feleségekre és a magyarul tanulókra pedig kettőzött buzgalmat rendeltünk el. Sokat bolondoztunk és este a sütemény után társasjátékokkal szórakoztunk – magyarul.

 

*

 

Robert Surcouf-nak hívták azt a 18. századi tengerjáró kalandort, aki az Indiai-óceánon sok borsot tört az angolok orra alá, s szülővárosában, Saint-Malóban mint hajómágnás halt meg – erről a Surcouf -ról utcát is neveztek el Párizs 7. kerületében s ebben az utcában, a 29. szám alatt, egy köpcös, kétszáz éves, magáraroskadt bérházban, mely olyan volt, mint a meglakója – itt lakott Gara László, akiről ez a kis kitérés szól, mert idekívánkozik.

Közepes-alacsonyka, borzaska, mindig-morcos, mindig-a-tréfálkozhatnékról-álmodozó; elfuserált életű, magánakvaló, de csak-azértis-társaslény, a magyar költészet (és Illyés) szerelmese, a francia nyelv (és irodalom) imádója-és-áldozópapja; magát-odaáldozó, kenyérre-kenhető vaj-lélek s ugyanakkor ravaszdi-zsémbes kizsákmányoló; szeme-koptató éjszakai műfordító s ugyanakkor négerekkel dolgoztató, minden ágrólszakadtban négert-szimatoló; francia költő-barátait istápoló és kiadói összeköttetéseit ápoló irodalmi faiseur. Mely karját vállból lehúzta: kétszer akkora batyu-aktatáskával, mint a Berda Jóskáé (pedig abban elemózsia is volt s ebben csak könyvek/kéziratok), így járta Párizs utcáit s így toppant be hozzánk is, valahányszor Londonba átruccant, mert mindig nálunk szállt meg és se szállóban, se másnál, soha nem érezte jól magát.

KL Ugyanaz, akinek legnagyobb haditette a magyar költészet közel félezer oldalas antológiájának a kiharcolása volt, a 12. századtól napjainkig, a francia líra ötven legjelesebbjének az átköltésében? Abban, ha jól emlékszem, te is leadod a névjegyed, Jean Rousselot fordításában –

Rajta áll, hogy „napjainkig”. Ő hát, ugyanő. 1960-tól kezdve minden évben legalább egyszer átkövetkezett a Csatornán s a mi babaházunkban töltött 8-10 napot, attól kezdve a mi utcánk lett „a kályha”, csak innen tudott nekiindulni-eltájékozódni London ártériáin, mindent a Parliament Hill Fieldszhez viszonyítva-és-bemérve. Amilyen önfeledt-gőgös monoglott-francia volt, angolul alig tudogált s nekem kellett kalauzolnom; az irányító táblákat vagy nem látta, vagy nem vette tudomásul, különben is, a rövidlátók szélsőséges esete volt, a szemüvege nélkül vakembernél elveszettebb, s ehhez párosult az a hajlama, hogy a szemüvegét elfelejtse-hova-tette és sehol ne találja. Kanális, járdaszegély, vasúti sín, szőnyeg felkunkorodó széle, padlódeszka felkunkorodó vége: minden rálesett s azt nézte, hol buktassa el; egyszer vendégségben, hajnal fele felrúgta a félig tele bilit, mert nem találta se a szemüvegét, se a villanykapcsolót (úgy mostuk ki marólúggal a szőnyegből a párizsi pisit), egyszer meg éjfél után, a rendőrségről telefonáltak, hogy hova menjünk érte: a cédulát a címmel, amit a taxisofőrnek meg kellett volna mutatnia – elvesztette, telefonálni maga nem tudott és a rendőr telefonált helyette arról az őrszobáról, ahová a kétségbeesett taxisofőr betámogatta…

– De Lacikám! Hát miért nem nézted ki a telefonkönyvekből a számomat?

– Abból a tizenkét vastag kötetből? A sötétben? Hát van azokban egyáltalán valahol is – há-bötű…?!

Hogy miért épp itt említem először Gara Lacit? Két okból, Lorcsikám. Azt ugye mondtam már, hogy akit Laci „Margit-mamának” szólított: Édesanyámnak a világgal anyakomplexusa volt. Annyi fia-lánya volt, ahány csillag az égen, s ha csak ránézett – az már az ő gyereke volt. Laci, aki 1960-ban olyan ötvenöt körüli lehetett, szegény feje már elég korán elrontotta az életét egy olyan házassággal, amely élete katasztrófájának bizonyult. Évtizedek óta együtt élt törvényes hitvesével összezárva hermetikus gyűlöletben s a rue Surcouf piszkos rendetlenségén egy olyan lakásban, amelyen végig demarkációs vonal húzódott, és a házastársak éveken át egyetlen szót nem váltottak. Menekülés volt egész napos kóborjárása Párizsban, és menekülés minden londoni útja is. Imádta Édesanyámat, akiről azt hitte, hogy majomszeretetével csak őt tünteti ki; imádta, mert meglelte nála azt a rajta-csüggő, róla-gondoskodó anyai szeretetet, amit évtizedek óta nélkülözött. Órákig ültek egymás mellett a nappaliban, míg rájuk nem esteledett és ők elfelejtettek villanyt gyújtani:

– De erről, a fiának, Margit mama: szent esküvéssel! Hogy soha! Egy szót se!

Néha ilyen mondatfoszlányokat kaptam el a beszélgetésből. Egy ízben a rádióból hazajövet, ahogy váratlanul betoppantam, ott találtam kettejüket: Gara Laci előrehajolva s fejét már-már félig anyám ölébe ejtve zokog – Hajacskám Hófehér meg zavarodottan csillapítja-vigasztalja…

– Csak nincs valami baj? – kérdeztem rájuk, ahogy felkattantottam a villanyt.

– Nincs-nincs, fiam; ugyan miért volna…

– De erről a fiának soha, egy szót se! Margit mama! Megígérte…! – biggyesztette története végére, hadarva, Laci, míg röstellkedve a szemüvegét törülgette.

Nem is igen faggattam Édesanyámat, bár megesett, hogy tettem rá suta célzást, mennyire furdal a kíváncsiság, mi titka volna Lacinak, amit nekem elmondani nem, nem akaródzik, neki pedig kitálal vele. De Édesanyám sohasem adta ki s egy sóhajjal csak annyit mondott, hogy elüsse vele puhatolódzásomat:

– Haj! Ilyen az, amikor az egész ember fáj, fiam. Más ennyiért magát már rég elemésztette volna.

Mintha csak megérezte volna akkor, ami 1966. május 9-én be is következett. De ha jómagam, évről évre át-átruccantam Párizsba, mindig belelopta bőröndömbe az apró ajándékot, amit Lacinak szánt:

– Csak ezt a lélekmelegítőt. Meg ezt a kis doboz süteményt, magam sütöttem. Lacinak átadni, fiacskám. El ne feledd –

S ilyenkor volt is miért a Les Deux Magots-ban, Gara Lászlónak, törülgetni azt a sokdioptriás, könnyes szemüvegét. Jut eszembe: a második dolog, amiért itt szólok róla. Egy este, még 1960-ban, Laci kéziratokat kért; mert hogy olyan rossz alvó. Oda is adtam PEPITO ÉS PEPITA című kisregényem dossziéját. A reggelinél vidámabbnak látszott és évődni kezdett „Margit mamával”.

– Mi volna, Margit mama – mutatta oda a narancssárga dossziét – mi volna, ha ezt a regénykéziratot ellopná nekem és a fia tudta nélkül magammal vinném Párizsba? De neki ne szóljon, nagyon kérem: egy szóval se! Megfogadta!

Mindezt a fülem-hallatára; Édesanyám csak nevette.

– Beleolvastál? Hogy tetszett?

– Beleolvastam és szeretném, ha más is beleolvasna. Tetszett-nem tetszett: nem kötöm az orrodra. Életemben éjnek-évadján ennyit nem kacagtam. Remélem, a hangos üvöltéssel nem költöttem fel a háziakat…

Így történt, hogy Gara László a PEPITO ÉS PEPITA eredeti, még otthon gépelt kéziratát magával vitte Párizsba. Ott, „beleolvasásra”, átadta Sauvageot professzornak (emlékszel még ami a háború előtt féltve őrzött kincsnek számított: a Nagy Sauvageot Szótárra?!) – és a professzor úr, aki az École des Langues Orientales nevű akadémián tanított, elolvasás után a paksamétát átpasszolta tanulmányozásra tanítványának, a fiatal Pierre Groze-nak, akinek a választott szaktárgya ez a két keleti nyelv volt: a hindi és a – magyar…

 

*

 

KL És hogy éltetek a „babaházban”: érzékeled-e a különbséget az akkori Anglia és a mai között? Mekkora a különbség?

Lorcsikám: óriási. Elképzelhetetlen. Már mondtam neked, mi volt az első benyomásunk, ideérkezésünkkor. Hogy az időgépen visszautaztunk a régi Monarchiába. Függetlenül a sallangoktól-külsőségektől, hogy itt is volt (és van) egy királyi család, amely előtt a cselédromantika hasra esik: a lényeg más volt. A komótos élettempó? A ráérős ügyintézés? A nagylelkűség, amivel a késést, a szerencsétlenkedést, a tehetségtelenség/rosszindulat bukdácsolását a végsőkig elnézik? Még ennél is több; valami, ami szinte elképzelhetetlen. Nem volt infláció. A babaházban töltött évtized végén indult felfele meredeken az infláció görbéje, addig hírét se hallottuk. Tudom, nincs érzéked a font vásárlóértéke iránt, miért is lenne; de hadd okosítsalak fel. Zöldséget/kenyeret/felvágottat/fűszert/süteményt/sütnivaló pipit, mindent: egy heti élelmet egy-vagy-másfél fontért beszerezhettünk négy embernek –

KL Ki az a négy ember?

Mi hárman meg a bennlakó tanítvány. Ma? Ugyanez kettőnknek ötven font. A pénzhígulás eredménye: az 1990-es font vásárlóértéke 1/50-e, 1/60-a az 1960-as fonténak. Szombat délelőttönként beugrottunk a kocsiba s leszaladtunk a közeli piacok valamelyikére. Camden Town-ban óriási szabadtéri piac volt, de hogy a tolakodást, a tömeget elkerüljük, inkább csak a helyi „piacocskára” jártunk, úgy 500 méternyire. A zeg-zug utcácskában akkora volt a nyüzsgés, mint az arab szuk-ban; s itt is volt a világon minden, jancsiszögtől aranykeretes tükörig. Megesett, egyszer egy régiségkereskedő előtt elmenet, figyelmesek lettünk az út közepén leterített szőnyegre. Mire észbe kaptam volna, hogy lefékezzek – már átgurultunk rajta.

– Ej, be szép nagy darab szőnyeg! – néztek hátra asszonyaim.

– De mi az ördögöt keres ez a szőnyeg az úttesten és kié?

– Álljunk meg! Kérdezd meg!

A régiségkereskedő nevetve figyelte, hogy a kocsival hátramegyek és üzletének mellékanyarodok.

– Magáé az a szőnyeg? Miért teszi ki az út közepére?! Nem fél, hogy elpiszkolják, ahogy ráhajtanak?

– Azért van ott, hogy ne piszkolják el, hanem álljanak meg előtte és legeltessék rajta a szemüket!

– Aztán miféle szőnyeg? Gépi perzsa?

– Wilton, de vadonatúj. A minta perzsa.

– Az árát nagyolom, a szőnyeget kicsinyellem.

– Hiszen még nem is mondtam! Érdekelné uraságodat? Talán a hölgyeket?!

Megalkudtunk, hazavittük; tíz perc múlva kiporolva ott terpeszkedett a nappaliban a zseníliás, magasszőrü Wilton, faltól falig. Szememet az égre vetve, napestig hallgathatnád nosztalgiás sóhajtozásomat – hogy akkor még más világ járta!

KL De miben nyilvánult ez a más világ?

Abban is, hogy a komputerforradalom előtt voltunk, pénzintézetekben, bankokban még mindig úgy körmölték a kimutatásokat, mint Dickens idején. Ha a bank megküldte a havi egyenlegemet: kézírással(!) minden akkurátosan benne volt: mit-hol-kitől és mennyiért. Ma? Titokzatos számok tömkelege, amiből semmi nem derül ki; ha egy-egy tételt firtatni akarsz, lelevelezése hetekbe telik és külön felszámítják. Még középkorú volt az az idősebb nemzedék, amely ismerte a viktoriánus munkaerkölcsöt és keményen dolgozott. Senki sem követelte a fizetésemelést évről évre – eszébe se jutott. A szerény fizetésjavítás, ami „járt” – az a szamárlétra függvénye volt. Most fogódzz meg: 4% volt a bankkamatláb, a hitelintézetek ilyen kamattal nyújtottak jelzálogkölcsönt 25-30 évi törlesztésre; de az ügyesnek, szerencsésnek jutott 3 ½ %-ra is, az elöljáróságtól, a városi tanácstól. Ha valaki nagyobb ingatlant akart megszerezni, mint amekkorát a hitelintézet kulcsa szerint fizetése arányában megengedhetett – másik kölcsönt vehetett fel, öt évre s ennek a kamata átlag 5% volt. Egy időben eljátszadoztam ezzel az ötlettel s szemet is vetettem egy nagyobbacska házra. Már azt se bántam, hogy nagy megterhelést veszek a nyakamba, annyira tetszett a sarokpalota. Nosza nekiláttam, hogy előteremtsem a vételárat. Második kölcsönt hajszoltam. A magáncég „gyanús” környéken, Kilburnben volt és én uzsorást szimatoltam. Meghallgattak, elébem tárták a feltételeket. Öt évre, 5 ½ %-ra, 1500 font.

Minek hallatára felrobbantam. Tajtékoztam. Magamon kívül, az asztalt csapkodva: – 5 ½ %?! Elment az eszük? Nem szégyellik magukat? A huszadik században: Hamurábi uzsorakamatjára! Uzsorás banda! Arcátlanság!

Összecsaptam irataimat, bevágtam aktatáskámba és kirohantam. A pohos, borotvált képű ügynök malacpislogással nézett utánam: el nem tudta képzelni, mi közép-európai kakas csíphetett meg; arról nem is szólva, hogy Hamurábinak a hírét sem hallotta. Ma?! Ma jött el az ideje Hamurábinak, Lorcsikám, amikor csak a bankkamatláb 12%, de készpénzkölcsönöket 25-30%-os kamatos kamatra folyósítanak. Látod ezt a György-korabeli ebédlőasztalt? Bagóért vettem, 2 fontért; ma 2000 fontot ér. Azt kérded, hogy éltünk? Mint lisztben a pocok. Elnézést, hogy ilyen elegyes történetkékkel is terhellek, de kupeckedni-kofálkodni a kaparj-kurtáknak: azt is kell, az életkezdés velejárója; még nem meséltem, mi történt, amikor Piroskám kipottyant egyik (pincérnői) állásából és épp munkakeresőben, arra csalinkázunk, rosszfele, amerre a könnyelmű fiataloknak nem kell: Észak-London egyik notóriusan szép régiségkereskedő negyede felé. El-elbámészkodtunk a kirakatok óracsodáin és magunk se tudtuk, hogyan, mielőtt beléptünk volna – már bent voltunk; sőt, legnagyobb rémületünkre Piroskám pillanatnyi munkanélküliségét s körüllengő létbizonytalanságunkat azzal ünnepeltük meg, hogy horribilis áron megvásároltunk egy 18. századi francia cloisonnée ormolü órát. Elképzelheted, mekkora diadallal vittük haza; Édesanyám meglátott vele s csak annyit mondott nevetős szemüveggel:

– Két bolond egy pár.

Hát még amikor másnap hazaszállították az én zsákmányomat, az ENCYCLOPAEDIA BRITANNICA ritkaságszámba menő, igen keresett 13-ik kiadását (az volt az utolsó angol, mielőtt átvették az amerikaiak), puha egészbőrbe kötve, biblia papíron. Igaz, ma már három van belőle, a legújabb meg a harmadik kiadás (1798-tól 1814-ig adogatták ki, 24 kötet és 7 pótkötet) – ládd, örökké ez a fajta fészekrakás: annak az ösztöne dolgozott bennünk s valahogyan váltig arrafele törekedtünk, az élet értékesebb, éteribb, finomultabb régiói felé –

KL Ami eszembe juttatja angol klubotokat, amelyről azt mondtad, hogy az angol élet ajándéka volt s úgy ígérted, elmondsz róla egyet-mást. Ki vitt el benneteket abba az angol irodalmi klubba s mi is volt az lényegében, hogy nektek olyan sokat jelentett?

Az volt mindvalósággal, az angol élet ajándéka – látom, nem meddő talajba hintem vetőmagomat. S hogy ki vitt el a Phoenix-be? Már említettem kis barátnőnket, akiből utóbb Rómában nagy dáma lett. Christine Cloke vitt el hozzájuk, nagy diadallal, mert akkor a magyar „menekülteknek” még hírértékük volt, mindenki szeretett volna pártfogolni egyet; s míg maga Christine elmaradozott, mi – beolvadtunk; s ez is, milyen-de-milyen angol történet. Christine mind nyughatatlanabb lett amiatt, hogy oxfordi diplomás létére titkárnői állásnál jobbat a londoni élet nem kínál; akkoriban még olyan idők jártak, görbe szemmel nézték a felfele-törekvő, izgő-mozgó nőket; így hát Christine fogta magát, nagy merészen elment Brit Kamerunba, ahol összeakadt Edmund McLaughlin-nal, a FAO-kirendeltség vezetőjével. Két év után Edmund elvitte Christine-t Rómába, előbb titkárnőnek, majd feleségnek s így lett Christine Cloke az ENSZ Mezőgazdasági Csúcsszervének, a FAO-nak a palotájában, sok-sok fogadáson a fő-fő hostesse, lévén akkor már a nála 30 évvel idősebb nagyúr, az alvezér hitvese s azontúl mint Grand Dame, élte világát. Csak természetes, hogy éveken át, valahányszor Rómába mentünk, a „nagymenő” McLaughlin házaspár tejben-vajban fürösztött s kifacsart belőlünk mindent, ami színre-szagra nekik Angliát jelentette: mint „angolok” és (tiszteletbeli) honfitársak, mi a szigetországot jelentettük nekik. Igaz, Afrikából visszajövet Christine még leereszkedett hozzánk és a klubban előadást tartott brit kameruni tapasztalatairól – de ne róluk, hanem a Phoenix Group-ról szóljon itt a történet. Azért nevezem Groupnak, mert 1952-es alapító szabályzata „vitacsoportnak” mondja, de mi mindnyájan klubról, klubestről beszéltünk s így emlegettük. Lehet, hogy vitacsoportnak indult, de 1960-ra kinőtte kereteit s noha fő medre-és-kanalizálója az irodalom volt, akadtak előadók a társművészetekből, képzőművészek, muzsikusok, tudósok, orvosok, színházi rendezők, színikritikusok, világjárók stb.

Ha itt most valami amatőr jellegű önképzőkörre gondolsz, nagyot tévedsz. Ha egy-egy meghívott előadó iránt akkora volt az érdeklődés, nemegyszer megesett, hogy a klub kibérelte a Wigmore Hall termét a városban (ami kb. akkora, mint a pesti Zeneakadémia kisterme), de az is, a klub állandó föhadiszállása, noha csak a Munns házaspár magánvillájának a nagy nappalija volt, ha láttad volna, magad is azt mondod, hogy teremnek is beillenék. S itt anélkül hogy fölösleges részletekbe bocsátkoznék, csak például szeretném felhozni arra, hogy az angol társadalom mekkora földrajzi léptéken és milyen etnikus távlatokban gondolkozik, jóllehet elúszott a lábuk alól a Brit Birodalom. Vennénk sorra Mr. John Robert Munns vasúttársasági igazgató és Mrs. Iris Munns három lányának háromfele ágazó életútját. Juliette-Elisabeth. 1960-ban hozzámegy egy indiai herceghez; öt évet tölt Indiában, 65-ben elválik. A házasságból született félvér kislány – Laksmi – megjelenik a klub egyik szerdai ülésén, indiai selymekbe bugyolálva és selypítve, „indiai” akcentussal beszél angolul; még abban az évben anyukája hozzámegy egy német ipari vállalkozóhoz: ma Hamburg mellett élnek és Laksmi másként mint németül, nemigen beszél. Helen. Görög-latint tanul Oxfordban; hozzámegy John Foster ismert filozófusprofesszorhoz. Rosalinde: 1960-ban kivándorol Új-Zélandba: egy darabig még írt, de már nem hallani róla…

KL Vagyis a Munns házaspár magánvillája volt a klub otthona?

Igen. De mire mi feltünedeztünk a széksorok között, már intézményszámba ment, olyannyira, hogy működését figyelemmel kísérte a helyi sajtó, márpedig a Hampstead News ötvenezer példányban jelenik meg. Itt van előttem egy sajtókivágás 1963. szept. 27-i dátummal; a teljes-kolumnás cikk azzal kezdi, hogy Members of the Phoenix Discussion Group heard this last week from Mrs. Celia Goller… who, with Hungarian novelist, Victor Hatar… was talking about the art of writing. Nem apróság ám, előadást rögtönözni angolul, 60-80 főnyi vájtfülű hallgatóság előtt a regényírás különféle módszereiről. Celia Gollerrel azután is sokszor összeakadtunk az angol PEN-ben, a tőszomszédságunkban lakott, ablakai az egyik tóra néztek s ha megláttuk egymást, integettünk – ma ismert nevű írónő a krimi műfajában. Iris (Munns-né), a társaság akkori titkárnője (ma, 80 felé, számon tartott költőnő a derékhadakból) kéthetenkénti estjeinkről jegyzőkönyvet vezetett s az ő feljegyzéseiből megállapítható, hogy Piroskámmal legelőször 1958. okt. 21-én csöngettünk be a Boundary Road 16. szám alatt, de nevünk még angolosan elírva mint „Hayter” szerepel. Ha diákat kellett vetíteni, nem jöttünk zavarba, ott volt Mr. és Mrs. Dalison, a jeles fényképész házaspár: kigöngyölték óriás vetítővásznukat és felállogatták a masinát (filmvetítőjük is volt). Alec Oberammergau-ról, meg olaszországi városfényképező túráikról számoltak be (Ruskin szakavatott-szépelgő szellemében), de kettejük fürtös fejét más izgalmi aura, más dicsfény övezte; s nemcsak az, hogy húszévi romantikus vadházasság után szánták rá magukat viszonyuk törvényes rendezésére, hanem más is – Alec előéletéből, amire majd rátérek. Tiszteletet parancsoló s egyben kacagtató: ez volt a Dalison házaspár. Mintha csak valami erőszakoltan pikáns D. H. Lawrence-regényből léptek volna elé, olyan fura pár volt Alec, az ő Violetjével. Az atelier-t már rég feladták s visszavonulva az üzlettől, vagyonos emberek módjára csak az önkényeztetésnek éltek, meg a passziójuknak, ami változatlanul a fényképezés volt, drága reflektorok, drága kamerák; de ha megnyerted bizalmukat és beavattak „titkaikba”, hát régimódi albumaikban egyebet se láttál, mint mesterkélten elrendezett drapériákat és beállított pózokat a műteremdobogón, melyen változatlanul a walküri termetű Violet-Brünhilda jelent meg dekoratív, hiányos öltözékben, nagycsüdű-ingerlő-félmeztelen (ha látja, rajtafelejtkezik Lawrence is, és hasonlított is, Fridájára); de őket nem annyira Alec „művészete” vonta misztikus fénybe, mint inkább titokzatos előélete, amelyről nem szívesen beszélt: házassága előtt a teozófia megszállottja volt s hogy ez elvezette a spiritiszták rokon-szektájához, Alec arisztokrata szeánszok „szellemlátója” s a harmincas évek végének egyik divatos médiuma lett.

Ugyancsak Iris jegyzőkönyvében böngészve, mire nem lelek rá: Piroskám is tartott előadást a Phoenix-ben, kedvenc költőjéről, Edgar Allan Poe-ról; magam meg egy helyütt zenei előadással szerepelek az orosz Ötök Társaságáról (lemezillusztrációkkal); egyszer Berliozról beszéltem, Önéletírása alapján; egyszer meg a szemiotikáról a modern bölcseletben (kevéssel utána az angol PEN-ben tartottam előadást a szemantika palotaforradalmáról a filozófiában). Olyanokat is csináltunk, hogy kiszerepezve, olvasópróba-formán, de azért megjátszva, a magunk mulatságára „előadtunk” egész estét betöltő színműveket. Három Shaw-drámára emlékszem, az egyikben, a SZÉNÁSSZEKÉRBEN magam is szerepeltem s hogy a darab sokszereplős, voltunk elegen, az sem volt akadály. Vagy pl. – a szerző átengedett példányát lesokszorosítva, még a Westend-i bemutató előtt – „olvasópróbán” végigbolondoztuk William Douglas Home (a volt miniszterelnök drámaíró öccse) A CHILTERNI SZÁZAK című komédiáját (THE CHILTERN HUNDREDS – ma is használatos anakronizmus; a 18. században a Chiltern-i Dombvidék volt a „szegénylegények” Bakony erdeje. A betyárok összefogdosására a Korona három „perzekútort” – steward-ot – nevezett ki. A betyárvilágot már rég felszámolták, mégis, az angol parlamentben a képviselő ha mandátumáról le akar mondani, hagyományosan azzal a bejelentéssel él, hogy „megpályázza a Chiltern-i perzekútor tisztségét”. A toposz belement a nyelvbe s gondolhatod, hogy William D. Home darabja se a betyárokról szól).

Itt egy másik bejegyzés ötlik a szemembe: Eileen Hazell egyszer T. S. Eliotról s egyszer meg Yeatszről, a drámaíróról tartott előadást s ahogy profi színészek előadták az ír mester két egyfelvonásosát, láthattad, hogy Beckett GODOT-jának rongyos csavargói sem voltak irodalmi előzmények nélkül. Eileen memorábilis figurája volt a társaságnak (kivált nekünk); művelt, eleven, hangos, lófogúan előrefelekacagó és férfibolondítóan csúnya, magas nő volt, aki egy drága magáninternátusban angol nyelvet és irodalmat tanított. Lévén pedig szovjetrajongó szélbaloldali, mi voltunk a gyengéje: felkarolt, kultivált, mindenhová elvitt és gyógyította forradalomütötte sebeinket, abban a meggyőződésben, hogy „ellenforradalmunk” bocsánatos tévedés volt, s abban a reményben, hogy ha süketen, mint a kakadú, elég sokáig magasztalja a Szovjetuniót, magunk is belátjuk baklövésünket. Harmadik előadását „Moszkva-Pétervár” címmel hirdette meg a Szovjetunióról, ahova társasutazni készült. Három hétig volt oda, kikóstolta a Paradicsomot és eleredt az orra vére. Egy ízben, Leningrádban kipróbálta, mit ér a rubel: meglépett a „csoporttól” és magányosan barangolva a csikorgó hidegben, megpróbált öt deka vajat venni. Órás gyaloglás után meglelte boltját és beállt a sor végére. Jó óra fagyoskodás után beengedték a boltba, ahol újabb sorállás következett; végül közölték vele, hogy vagy fél kiló „családi adagot” vesz, vagy nem kap egy dekát se. Mire megvette a fél kiló vajat, tiltakozásával és lármás angolságával gyanússá vált, az odaintett rendőrjárőr bevitte az őrszobára, ahol megint csak megváratták s ezalatt a vaskályha mellett felejtett félkilós vajcsomag volt-nincs: szétfolyt a padlón. Rendőrautó vitte vissza szállójába, ahol az INTURIST-vezető lekapta a tíz körméről: kísérő nélkül, fényképezőgéppel, idegen létére, elbarangolni a Szovjetunióban?! Hogyisne! Jól is néznénk ki!… Dőltünk a kacagástól, ahogy mesélte. Előadásából a Phoenix-ben nem lett semmi, és oly tökéletesen kiábrándult, hogy soha többé nem emlegette a Szovjetuniót.

KL És ezek a szerdai esték a Phoenix-ben nem ütköztek a munkátokkal: neked a rádiónál és Piroskának a presszóban…?

Kiügyeskedtük, hogy minden második szerdán, amikor klubestünk volt, szabadok legyünk. Amúgy is, Piroskám négyévi pincérnősködés után már mint egy Hampstead-i olasz étterem manageressze, rendelkezett az idejével; majd hamarosan kimutatkozott a vendéglátóiparnak és irodába járt: nála nem voltak ilyen problémák.

KL És kik voltak a meghívott előadók?

Jószerével – csupa „profi”. Neves írók, esztéták, színészek, képzőművészek, publicisták. 1960 novemberétől már magam is vezetőségi tag voltam s én is „szállítottam” a Phoenix-nek külső előadót: beszerveztem Martin Esslin-t, aki élt-halt a színházért és 1961-ben megjelent könyve, a THE THEATRE OF THE ABSURD világszerte ismertté tette nevét; egyébiránt kollégák voltunk s ő egy emelettel lejjebb, mint a német osztály „műsorsegédje” – ugyanazon a gályapadon húzta-vonta az evezőt. Őt aztán igazán nem kell bemutatni. Budapesten született (osztrák szülőktől) s még mint „Pereszlényi Márton”, ott is végezte középiskoláit; jól beszél magyarul. Karrierjén nagyot lendített könyvének kiugró sikere; puhakötésben a színházi avantgarde bibliája lett, s szerzőjét a Külföldi Szolgálat Bush House-beli „lepratelepéről” rögvest átemelték a rádió Központi Székházába, hol is a drámaosztály élére állították. Barátságát sohasem vesztettem el, bár ritkábban láttuk egymást. 1972-ben, kétkötetes drámagyűjteményem, a SÍRÓNEVETŐ megjelenésekor dedikált példányt küldtem neki belső postával. Azonnal felhívott, gratulált és az eseményt azzal tette emlékezetessé, hogy ebédre invitált klubjába, a Garrick-ba, mely az angol színészvilág, színpadi írók, színikritikusok exkluzív tanyája, bár renaissance homlokzatával az utca tengelyében monacói királyi palotának is beillenék –

KL És te: te nem voltál tagja a Garrick-nak? Sohasem voltál semmiféle angol klubnak a tagja?! Hogy lehet az?

Haha! „Csalódtál” bennem? Lorcsikám! Nem érted a dolgokat. Minek? Miért is lettem volna? Ahogy Camus-nak a francia – (oui, j’ai une patrie: la langue française – írja a CARNETS-ban) – ugyanúgy, nekem a magyar nyelv a haza: nyelvi, szellemi haza. Az angol klubok bizonyos értelemben érdekközösségek is; s akkor megmondanád, mi keresnivalóm lett volna az angol színházi világ bennfentesei közt, ha angolul se színdarabot nem írok, sem angol színdarabokról a lapoknak nem számolok be? Ne: a kezedbe adom: „…looking forward to talking to your Group on May 2nd”. – Martin Esslin levele; amiből kiviláglik, hogy előadását jeles könyve megjelenése előtt, még mint rádiós „evezőslegény” tartotta. Mi az, miért vágsz ilyen huncut képet…?!

KL Hamis a zúzád! Gyanítom már, miért iparkodtatok betörni a klubba…

Az vesse rám az első követ. Látom, tudod, ha nem is mondom. Hogy nekem a Phoenix mire volt jó. Egyfelől: a nyelv egyeteme volt. Megtanított egyetemi fokon angolul beszélni, gondolkozni. Viselkedni. Levelet írni. Tájnyelveket, különféle kiejtéseket megérteni szájleolvasás nélkül; tudni, hogy kiejtés és akcentus alapján kit hova tegyek. És másfelől: a Phoenix volt az én „beltengerem”, amelynek vizébe kivetettem kerítőhálómat és kifogtam a barátság pontyait-potykáit. Kiszemeltük a kivált rokonszenveseket, a hasonló gondolkozásúakat; összejártunk, összemelegedtünk. Angol baráti köröm olyan nagyra tágult, hogy alig volt szabad esténk. Mondhatnád, hogy titkos önzés vezetett bennünket s mondod is; hogy kihasználtuk a klubot. De nem voltunk sem alattomosak, sem ravaszok, és a szerdai szümposzionokon iparkodtuk beleadni a dialógusba a magunk közép-európaiságát agresszivitás nélkül úgy, hogy ne legyünk zavaró színfolt s ne tekinthessenek bennünket amolyan „veszteséges üzletnek”.

KL Ez volt hát a Phoenix… És mi lett vele, még működik?

Természetes halállal halt. Egyre magasabb lett az életkorátlag, mind többen érték el a nyugdíjhatárt. Ki vidékre ment rózsát ojtani, ki Ausztráliába vándorolt, ki meg lábbal előre s más lábán – a temetőbe. Mire 1967-ben Dél-Londonba költöztünk, a Boundary Road 16. szám alatti luxusvillának már nyoma sem volt. Egy hatemeletes, lélektelen virsliforma, ormótlan bérkaszárnya húzódik a helyén. Keresem-keresem – mindhiába. Már szemmel „kitűzni” se tudom, hogy bejárati lépcsője, portikusza hol – merre lehetett.

 

KL És hogy volt időd a rádiósmunka és a tanítás mellett még barkácsolni is? Mit lehet csinálni egy „babaházzal”: ha csak ki nem rúgod az oldalát, meg nem nagyobbíthatod!

Hahaj, Lorcsikám! Ravaszdi elmével mindent kieszelhetsz a stúdió üresjárataiban, amikor valaki más olvas rá a mikrofonra és te csak a levegőbe bámulsz. Ha pl. olyan a tanítvány, hogy maga is ösztönösen hajlik a barkácsolásra, hát csak mutogatni kell neki a vadonatúj villanyfúrót és máris ajánlkozik, hogy bemutatja, mi mindent tud a csodaszerszám; igaz, szigorúan tartva magunkat a házszabályokhoz: mindent csak magyarul. A tanulás meg nem áll, a barkácsolás nekilendül; ez csak akkor nem vált be, ha a feleséget is magyar szóra fogták – mert diplomatáéknál gyakorta előfordul, hogy a feleséget is nyelvkurzusra küldik. Nem, a ház oldalát nem lehet kijjebb tolni; de kivált a magamfajta térmániás nagyon is jól tudja, mi annak a trükkje. A tükör-trükk. Volt a Gower Street-en egy sokemeletes, hombárszerű áruház: használt bútorok útvesztője. Ott vettem az első tükrömet, akkora volt, hogy méretre – szőnyegnek is beillett volna. Ezt a nagy tükröt beépítettem a belépő falába: az előtér mindjárt szobányira tágult. Három szobában vertem fel a falra ilyen óriástükröket, mindegyiket rejtettvilágítással: megnőtt a ház. Volt a lépcsőfordulónál a fakorláton egy szépen kiesztergált gömb: mindenki azt tenyerelte meg, a lépcsőn jövet-menet, ha sietett. Én meg kieszeltem, hogy ha lefűrészelem és mélyen kivájom a helyét, apró körtével rejtettvilágítást tudok belehelyezni. Elképzelheted, milyen ijedelmes csodálkozással kereste a sötétben Piroskám éjfélkor a gömböt, hogy megfogja a lépcsőfordulón – a gömb már nem volt ott…

KL Éjfélkor…?!

Akkor hát: ha a késő esti műszak után hazajött az eszpresszóból. Ez a barkácsolás ámokfutása volt, tisztára megbolondultam: négy szobában csináltam modern faburkolatot. Édesanyám emeleti hálójában modern szikrafogót a kandallónak; mellette, Piroskám hálószobájában faltól falig üvegezett beépített szekrényt s közreiktatva – mennyezetes ágyat: fölül drapériával takart poggyásztartó s az ágy mennyezetén ugyanakkora tükörmező, mint az ágy… elgondolhatod, milyen kaján-vigyori képet vágtak a jó barátok, ha megmutattuk nekik. S hogy a házikó parádés kipofozásának mi öreg hasznát láttam, amikor megváltam tőle, azt is elmondom még; de a barkácsolásnak hirtelen vége szakadt, amikor harmadik állás kínálkozott –

KL Harmadik állás? Egyszerre, a többivel? És mi? Hogy bírtad?

Jól. Egyik sem ütközött a másikával; nekem meg szörnyen feküdt. Tán még emlékszel, azt mondtam, tedd el a füled mellé – amikor a háború előtti munkámról meséltem: hogyan mértem fel ötöd- hatod- magammal, Borbíró Virgil jóvoltából, a Közmunkatanácsnak, Budapest épületállagát; úgy ismertem a fővárost, mint a tenyeremet, a homlokzatokat egyenként, hogy a pásztor a birkáit se különbül. Emlékszel arra a több térképkészletből álló elaborátumra, amelyet fiatal kollégákkal huzigáltunk-pingáltunk értelmező színek szerint?

KL Emlékszem. Kelen Tibor barátod volt az alvezéred –

Ő, szegény, isten nyugosztalja! Nos, történetesen a Kádár-kormány meg akarta mutatni „úriemberségét”, hogy szakított az átkos múlttal és megajánlott tekintélyes összeget őfelsége kormányának, azoknak az angol állampolgároknak a kártalanítására, akiknek ingatlantulajdonát Budapesten Rákosiék elállamosították/elkobozták. Ezt az összeget kellett méltányosan, igazságosan, az ingatlanok józanul felbecsült értéke szerint elosztani a jogosultak között, akik nem pusztultak el, hanem előjöttek és ilyen igénybejelentéssel éltek. De mi legyen a támpont, ki ebben a szakértő, aki úgy ismeri Budapestet? Már nem emlékszem, hogy rádiós vonalon avagy külügyi vonalon – a szálak hozzám vezettek; és az a sebtében összetrombitált bizottság, amely bírói, arbiter hatáskörrel e kártalanításokat intézte, a Foreign Compensation Comission engem bízott meg, hogy készítsek a magyar fővárosról olyan átnézetet, amelynek segédletei alapján a bizottság megállapíthatja (nélkülem is), jogos-e, arányos-e a kárigény, nem állítják sarokpalotának a kültelki kulipintyót stb.; egyúttal mint hivatalos szakértő, hogy álljak a bíróság rendelkezésére, ha vitás ügyekben konzultálni kell. Ha kedved tartja, hogy valamelyik este a bőséges vacsora után felmásszunk a padlásemeletre és végigbukdácsoljunk azokon a kartondobozokon, amelyek valamelyikében tán még ráakadunk az én félszáz oldalas, angol nyelvű elaborátumom sokszorosított példányaira – neked is adok egyet (valamikor boldog-boldogtalannak adtam: emlékbe). Bőséges térképmellékletet is készítettem, amelyeken Budapestet övezetekre osztottam s ezek meg a párkánymagasság, hozzávetőleges köbméter stb. alapján az ingatlan értékét fel lehetett becsülni. A Bizottság ötödfél éves fennállása alatt jó tucatszor álltam a bíróság előtt, szakértői minőségben s az a mulatságos, hogy Andrew Martin is itt fungált; hűvös-leereszkedő volt a szünetekben, de mikor felfedezte, hogy muzsikus volnék s nekem is vannak zeneakadémiai emlékeim, igencsak felmelegedett: hiszed-nem-hiszed, ez a rideg jogászember Dohnányi-tanítvány volt, imádta Schubertet s valaha brácsázott.

KL Ez volt hát a te „harmadállásod”: törvényszéki szakértő voltál?

Az, de ne áruld el senkinek, főleg azoknak nem, akiket szakvéleményemmel megrövidítettem. Tán már emlegettem, volt ilyen is, és épp az, aki gyaníthatólag a Bizottságnak eredetileg beajánlott: alaposan levágták kárigényét, az én elaborátumom alapján – mesélte kacagva; megérte neki a helyzet komikuma s csöppet sem haragudott – dúsgazdag ember volt. (Irulok-pirulok: alighanem ismétlésekbe bocsátkozom) –

KL És én meg, „istennél a bocsánat!” felkiáltással, mi kéjjel adnám meg a kegyelemdöfést – ha nem számíthatnál édes-mindnyájunk feledékenységére. És miket írtál ezekben az időkben, azzal párhuzamosan, hogy széttéptek a gondok és hol a törvényszékre szaladtál, szakértősködni, hol a magyart iparkodtad beleverni a kemény angol kobakokba…?!

Ne is mondd! Volt ilyen „kemény kobak” – született antitalentum, egy derék alhadnagy, aki nyikkandónak mondta a nyakkendőt és tú-úúkárnak a tükröt; szüzen távozott és egy hangot sem tanult magyarul. Csakhogy, Lorcsikám, a diplomaták többsége Oxfordot/Cambridge-et végzett intellektuell volt, aki ott a nyelvtanulás hogyanját is megtanulta s már két-három nyelvvel a tarsolyában érkezett. Igaz, valamit nem kötöttem az orrukra és eddig a tiédre sem: amennyit ők tanultak tőlem, annyit profitáltam én – belőlük. Megtanultam angolul. Ambicionáltam is, kijegyzetelve olvastam, szójátékok, szólásmondások, anglicizmusok, megnézheted a régi dossziémet, tele vannak ma is –

KL Ambicionáltad? Hát nem tudtál eléggé máris…?!

Nem hát. Ahhoz, amit csinálni szerettem volna – nem. Il est aussi facile de rêver un livre qui’il est difficile de le faire – könnyű álmodozni egy könyvről! Megcsinálni: az a nehéz – mondja Balzac (én meg mindig a megcsináláson kezdem). Így volt azzal is, amikor mindjárt a legnagyobb fába vágtam a fejszémet: angol fába; BEYOND THE SECRET TEACHING volt a címe annak a közel félezer oldalas bölcseleti tanulmánynak, amit munkába vettem. A befogadó ország nyelvével nem volt, nem lehetett teljes az interpretáció, ehhez túlságosan öreg voltam (46); de sarkallt a felismerés, hogy mást és másképpen kellene elmondani a világnak – magunkról. Sokan csinálták, csak épp – magyarul, amire a Nyugat tök-süket volt, s azt is nagy magyar sivalkodással, évezredes panaszainkat egymásnak panaszolva s ez volt az a soviniszta-nacionalista gettó-irodalom, amely a szittya gócok gyepűjén túl nem jutott; a tíz ujjamon meg tudom számolni azokat az egykönyvű írókat, akik munkájukat (jobbára gyenge fordításban-és-tálalásban) megjelentették nyugati nyelven is. És volt egy kisebbség, a dörzsölt kozmopolita író-desperádók kisebbsége, akik mindenáron érvényesülni akartak, 5000 szavas tudásukkal, azonnal, angolul. Piacra dolgoztak, „a téma nem számít; csak kelendő portéka legyen” jelszóval; „színes” riportkönyveik hol a lánykereskedelem titkairól szóltak, hol egy anonim prostituált tollba mondott emlékiratait dolgozták fel; voltak közöttük tehetségesek, törtetők, cinikusak, fölényes-kétségbeesettek és voltak gittegyletek-hitegyletek, klikkek-és-maffiák szerint helyezkedők; a befogadó országgal keresték a közös nevezőt – ami csak közös nevezőre hozta őket egymással: úgy koptak ki magyarságukból, hogy észre se vették.

KL És mi lett volna ez a… A TITKOS TANÍTÁSON TÚL: jól értettem a címét? Mi lett volna ez a könyv?

„Lett volna”? Lett is, meg is mutathatom, a zeneterem nagy forgó könyvespolcán tartom a gépirat első példányát; akarsz szövegpróbát belőle? A legvégéről –

KL Gondolod, hogy első hallásra tudom követni?

Hegyezd a fülecsed: próbáld meg!

 

 

KL Szmündüridész részeg? és még el akarja mondani a történetét az ő zenei lovainak? Ki van szerepezve? Miért?

Táncoló lovainak. A történetet megtalálod elbeszéléseim közt („Haditánc”; ANGELIKA KERTJE, 68. old.). A háromrészes könyv néhány fejezete ilyen platóni pastiche formájában közre van iktatva a többinek s azért ilyen kiszerepezett. Több minden van ebben a jókora opuszban, mint az 1976-ban keletkezett INTRA MUROSZ-ban, de sok az átfedés és az üzenet lényege is azonos. A BEYOND THE SECRET TEACHING az, amit régen úgy neveztek, hogy „diatríba”; egyfajta Tractatus Politico-Philosophicus. A nyugati olvasó számára (ravasz elgondolásom szerint) az a captatio benevolentiae, hogy – nem Magyarországról szól. Mert akkor rögtön-rögvest leteszi: unnak bennünket, Lorcsikám. Hanem arról az egyedülálló tapasztalatról, amire mi magyarok oly drágán tettünk szert, és ami – túl a mi fanariótáink gyászos szereplésén-és katasztrofális leszereplésén – rajtunk túlmutató, világtörténelmi jelenség. Hogyan verődik össze a „Fanar”, hogyan bocsátja rendelkezésére magát minden hódítónak, hogy a diktatúra adminisztrációját szolgálja, és mint teszi nélkülözhetetlenné „szakértelmét” és kézrátételét, amikor beveszi magát a Marxiarkheionba… Ha felkeltem érdeklődését a kérdés históriás távlataival, a nyugati olvasó már tán kíváncsi lesz a magyar marxióták-fanarióták viselt dolgaira és így, végezetre belopom a fülébe azt, amit meghallgatni olyigen vonakodik: Magyarországról szólok, a magyar grávámenekről, nyugati füleknek, nyugati átfogalmazásban.

KL Itt most hirtelen beugrik, hogy IULIANOSZOD-ról is ezt mondták kritikusaid: a regény a 4. században játszódik a konstantinápolyi császári udvarban s az olümposzvallás megújhodásáról álmodozó későbbi császár ifjúságát, intellektuális fejlődését mutatja be, mégis, akarva-nem-akarva a diktatúrás kommunista Magyarországról szól. De folytasd: ez volt hát az írói fogás – a turpisság! És? Hogy sült el?

Felsültem vele. Erre szokás azt mondani, hogy „csak a nyaka véres”. Az egyik oka magamban keresendő s hadd magyarázzam meg egy kis kitéréssel. A salamancai egyetem egyik kapuján olvastam ezt a felvésett feliratot: ARTE SABER Y TOROS. A művészet, a tudás és a bikák. Ez az a földi szentháromság, amiért a spanyolnak élni érdemes; ez a hispán kultúra értékrendje. El sem tudod képzelni, hány monográfia van a spanyol irodalomban a tauromakhiáról, s hogy mekkora bölcseleti uszálya van a bikaviadalnak –

KL A bikaviadalnak?

Filozófiája. Vége-hossza nincs a mélyengésnek a toros körül. Ez a mentalitás fényévekre van a miénktől. Nincs bika-filozófiánk. Mutatis mutandis, ugyanekkora távolság van a mi (európai) szellemiségünk és az angolszászoké között. A mi (kontinentális) megközelítésünktől fényévekre van az angolszász világ irodalmi megközelítése, tálalása, fogalmazása olyan bölcseleti témák esetében, amelyekről a BEYOND THE SECRET TEACHING szól. (Nem mernék továbbmenni, mert azt kéne mondanom: még a témaválasztásuk is más.) Ha megfeszültem is – ha angolul feszültem meg, akkor is: az angolnak idegen volt az én hogyismondjam, „hozzáállásom”.

KL Hát az angol „kezdés”/„nyitás”/„kifejtés”/„tálalás” annyira más?

Teljességgel. De ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik az volt, hogy a könyv baljós csillagzat alatt, rosszkor született. Vak voltam, nem vettem észre –

KL Mit…?!

Az „alternatív” társadalom baloldali ámokfutását. A hippiket, a virággyerekeket Amerikában; a szélbaloldal előretörését, divathóbortját az egyetemi kampuszokon. Az Államokban minden második diák maoista vagy trockijista volt. Aki nem az volt, az nem kapott pinát, vagy a hőn áhított alternatív népi demokrácia nevében agyonverték. Kinézték, aki nem vandalizálta az uszodát vagy az éttermet, amelyet a „kizsákmányoló burzsoá tőke” épített neki. Az olasz, a német „vörös brigádoknak” is megvolt a maga megfelelője; San Franciscóban garázdálkodott egy szélbalos anarchista banda, a szimbionéz „hadsereg”, ezek elrabolták Hearst újságkirály valamelyik lányunokáját, agymosással átnevelték s olyan sikeresen, hogy nemsokára bankrablásaikon már „meggyőződésből” – részt vett.¹⁷ Ügynököm is volt, a holland származású Jan Van Leuven, kísérletet tett három nagy angol kiadónál s aztán felhagyott vele. Tiszta sor: a könyv – sok minden egyéb közt – a fanarióták lélektani viviszekciója volt, leleplezése annak, amit per definitionem titkolni akarnak, és a könyvet csupa fanarióta olvasta; ilyen lektorok ültek mindenütt a kiadók hátsó kubikulumaiban, többnyire tagjai annak az angol munkáspártnak, amelyet mint az őzikét az óriáskígyó – úgy meghipnotizálta magának a világhatalomra törő Szovjetunió. Már csak egy reményem maradt: Jack Lewis New Yorkban: ez az ügynök elismerő leveleket írogatott, látszott, hogy értő szemmel olvasta és ismeri portékáját; de egy-két próbálkozás után ő is elhallgatott. 1970-ben, amikor először látogattam el New Yorkba, felkerestem. Művelt, Európa-bolond, hatvan körüli, bájos zsidó patrícius bácsi volt, gyomorbajos humorú, de született causeur és gondolom, második generációs osztrák. Tárt karokkal, kedvesen várt és átvitt ebédre éttermébe, ahol törzsvendégként üdvözölték és szokott félemeleti páholyába terelték. Ritkás szürke bajuszát mosolyra húzva, szarkalábas szemeivel hunyorogva – karját tehetetlenül széttárta és így szólt:

– Könyvét olvastam, kedvenc tervem, hogy elhelyezzem, minden szavával egyetértek. De ha azon a kiadványon a nevem rajta van, akkor az irodámba Molotov-koktélt hajítanak, a kirakataimat beverik, kikiáltanak fasisztának, és éjszakánként legszebb álmomból felvernek fenyegető telefonálók és lebüdösfasisztáznak.

– Hát ez az én könyvem „fasiszta”? Hol? Miért?

– Barátom, a campuszokon ezeknek mindenki fasiszta. Az anti a divat, mindenki „anti-minden” s ami nem ők, az fasiszta. Ki vagyunk szolgáltatva. Tehetetlen vagyok.

KL Nem akadt senki a „nagyok” közül, aki pártfogolt volna?

Nem. Mikes György soha senkit nem pártfogolt, féltékenyen őrizte „standját” a sajtó „hajóhadutcai” újságpalotáiban. André Deutschnál, a magyar származású kiadónál számba se jöhettem: nem tartoztam a klikkjéhez, márpedig ő különös szempontok szerint szelektált. Gyönge pillanatomban rövid levélben soraimmal felkeresni merészeltem Köstlert – bár ne tettem volna! –, aki másfél soros episztolával hessentett el. Nem keresgethetek depozitóriumomban a pincében, emlékezetemre hagyatkozom: „Kedves H. úr, én már annyi rossz vagy gyenge magyar szerzőt ajánlottam be angol kiadóknál, hogy szavamnak nincs többé hitele. Csak előnyére szolgál, ha nem én ajánlom be. Sok szerencsét kíván az ön – Artúr Köstlere”. Eltemettem az emlékét is ennek a csúfosan elvetélt opusznak s már csak ez a négy bekötött gépirat maradt itt „kopjafának”. De amilyen istenverte-konok vagyok, egykönnyen nem adom be a derekam. Eltökéltem, hogy írok egy átlagregényt – angolul. Legyen akár szürke, igénytelen, akár átlagon aluli, de olvasmányos. Alacsonyra helyeztem a mércét s igénytelen voltam, mint még soha: ne is legyen „irodalmi tétemény”. Így született meg ez a regénytrilógia; a címe – ADAM UNPARADISED – Blake-idézet. ÁDÁM KIŰZETÉSE lehetne a magyar címe; tessék, megszemlélheted, itt a három vaskos kötet –

KL Te szegény! Emlékszel: Dosztojevszkij volt az, aki szerette „súlyra” mérni kéziratait, s büszke volt rá, hogy a Karamazov Testvérek „négy pud”. Ez maga négy kiló s a másik meg három. Hét kiló angol írás, amivel az ördögnek tartoztál… –

Úgy, ahogy mondod. Az ördögnek. Meg két elvesztegetett év. Ha meggondolom, mi mindent írhattam volna azalatt, ha magyarul írok! Igaz, jut eszembe, még 1959-ben eljuttattam egy 14 oldalas, fejezetekre bontott, részletes regényszinopszist (BEÁTA címmel) André Deutschnak, hogy érdekelné-e, ha megírnám és Szász Kati lefordítaná. Háromszavas válasza így szólt: „Megírását nem javaslom”. Örökre hálás vagyok neki, hogy e keserű és giccses divatlektűrnek ígérkező bestseller megírásáról lebeszélt; szinopszisát máig őrzöm vázlataim között.

KL És mi lett a sorsa ÁDÁM KIŰZETÉSE című regénytrilógiádnak? Segített az ADAM UNPARADISED nyelvi lecsiszolásában, átstilizálásában valaki?

A „sorsa”? Semmi. Alighogy elkészült, befulladt s nem is ügynökölt vele senki; ám ennek története van: emberi, nagyon-is-emberi történet, amely bennem mély sebet ütött és mindörökre kigyógyított abból a ficamos erőlködésből, amely a hübrisszel határos – hogy valaki ötvenéves fejjel, más nyelven, mint az anyanyelvén, írni próbáljon. S ez így történt. Édesanyámnak, még a babaházi időkből volt egy hódoló imádója, aki majdnem végig kitartott, bizonyos Anne Morris. Bájos arcú, középtermetű, sovány, magasközéposztálybeli ifjú hölgy volt, olyan ijesztő sovány, hogy nyakán kijött a sótartó a csont között. Oxfordot végzett és önkéntes jókodó, aki hajlamosítottan, váltig áldozta magát és enigmatikus-merev gumimosolya mögött olyan tragédiát gyaníthatott az ember, amit nem illik megkérdezni; pl. vőlegényt, akit Afrikában, fiatalon elragadtak a krokodilok; vagy tömegszerencsétlenséget, amikor a trolibusz a kikötőben nekifutott az óceánjáró oldalának és apja-anyja ottpusztult. Vasakarattal titkolta s úgy tett, mintha életében e tragikum mindennapivá oldódva megenyhült volna már. „Auntie Margaret”-nek szólította Margit mamát s alkalmasint Édesanyám valamelyik barátnője adhatta meg neki a címet, alighanem az az idős úrhölgy, aki bundát ajándékozott anyámnak, mondván, hogy nála úgyis csak megeszik a molyok.

Anne bebukott hozzánk; eleinte nem értettük, ki ő és mit akar, mert noha gyümölcskosárral érkezett, úgy jött, mint valami lelátogató gondozónővér; de hamar tisztázódott minden: jókodni vágyó árva lélek volt, aki így próbálta bebútorozni üres délutánjait/estéit, ha elszabadult a kiadóból; mivelhogy vőlegénye emlékét ápolta és a férfiaktól félt. Szakmai lapoknál, divatmagazinoknál dolgozott, míg végezetre kikötött egy fémjelzett nagy kiadónál s attól kezdve, mint vezető lektornak, a kegyét keresték az irodalmi ügynökök. Nem telt bele egy év, Anne-t annyira megragadták Édesanyám lebilincselő mesketéi kalandos fiatal éveiről abban az Osztrák-Magyar Monarchiában, ami itt Angliában mindmáig egzotikumnak számít, hogy egy szép napon azon vette észre magát, loppal sztenografál, jegyzeteket készít s ki tudja, mi kerekedett volna ki belőle, ha onnan, Dél-Londonból el nem költözünk. Vagyis jómagam mint mellékszereplő csupán el-elsuhantam az asztalnál, ahol a két nő, a fiatal és az öreg, angolul bájtársalgott (lehet, hogy Édesanyámnak megvallotta Anne élete hol-s-min tört kettőbe, ezt nem tudom) – de valahogyan megneszelte, hogy regénytrilógián dolgozom s minthogy angolul írom: ez az „ő asztala”, mondta; kíváncsiskodni kezdett s meg is ígértem, hogy magas lektori színe elé bocsátom, de majd csak ha elkészülök vele. Így is lett, Anne hazavitte a paksamétát és én szívrepesve vártam a hatást. De – ne repess, szív! – a hatás minden várakozást alulmúlt. Így még író kifirundzvancigolva, írói rangjából kiebrudalva nem volt. Nem tudok angolul; nem tudok „angol-regényül”. Sem a nyelvet, sem az országot. Nem ismerem. Minden bekezdés „fals”, minden dialógus hamis; az angol nyelvben minden mondat „más kályhától indul” s ha nyelvtani tévedés nincs is benne a szokottnál több, az a legkevesebb. Mert ha valaki nekiülne, hogy újradiktálva átsimítsa az egészet, akkor sem tudja „angollá váltani”, azzá formálni a trilógiát. Eltekintve attól, hogy a regény Magyarországon játszódó harmadik része kedvezőtlen színben tünteti fel azt a Kádár Jánost, akinek nemes erőfeszítéseit rokonszenvvel követi minden józan angol, kivált most, hogy a béketábor e legrendezettebb barakkjából mind vidámabb rikogatás hallatszik s lám, az alkotmánynapi tűzijátékot is nemrég közvetítette a tévé, tehát a regény ráadásul még hazug is. A vállalkozás menthetetlen, tegyek le róla; minden percért kár, amit ilyen angol zagyvalékok írására ellopok/eltékozlok életemből, mert ő, Anne, nem is tudja megítéli, mit ér, amit magyarul mívelek, de az az érzése, hogy a magyar irodalomtól lopom el. Anne szakvéleménye leforrázott, kaptam én hideget-meleget; ám akárhogyan kapálództam ellene, beláttam, be kellett látnom, igaza van. Még ma, több mint három évtized után, amikor sokkal közelebb vagyok ahhoz a „kályhához”, amitől minden angol mondat elindul – ma sem vetemednék arra, hogy angolul írjak. Perish the thought.

KL No de látod: ezt is egy angol fordulattal zárod le! Rajtakaptalak!

Rajtaértél; és rajtakaphatnál még máson is; pl. azon is, hogy időről időre észreveszem, itt is, veled is, most, hogy a magnóra mondom. Legszívesebben angolul folytatnám; mert már második természetemmé vált és mert mint így is értő magyar író, elönt a sárga irigység, ha az angol viharok-koptatta, századok-szentelte kifejezőerejének bástyáira felnézek s ha milliárdnyi olvasótáborán révedezve, a semmibe mered a szemem. Az én irodalmi elvárásaim már bizony: világirodalmi elvárások, s ha a mi jó magyar műfajkategóriáinkra gondolok, hát félig-meddig kívülrekedve, úgy érzem, hogy nekem ez a lombik nagyon szűk és nagyon tág.

KL Ez volt hát az ADAM UNPARADISED szomorú története. És ez a másik, kétkilós gépirat, a BEYOND THE SECRET TEACHING, ez is ugyanabban a betegségben szenved? És mi igaz abból, hogy „fasiszta” írás?

Kötve hiszem, hogy ugyanabban a nyelvi fehérvérűségben szenvedne, legalábbis nem abban a mértékben, hiszen volt annak doktora is, bábája is; de hogy „fasiszta” iromány lett volna…?! Hidegháborús fogantatású krizeológia – megengedem – melynek szerzője nem rejti véka alá, mennyire rühelli a kommunista rendszerek szolgálatkész adminisztrátorait, „áruló írástudóit”, az Örök Fanariótát.

KL Orvosa, bábája? Angolok?

Skótok. A rádiónál összemelegedtem egy skót nyelvésszel. George N. Campbell mesternyelvész volt a javából, Honti Rezső és Jean-Luc-Moreau lélekrokona; ő is, mint emezek, harminc nyelven beszélt: minden évben hozzátanult egyet (ebből sejtheted, hogy túl volt az ötvenen) és magyarul is, biztosan százszor jobban Mezzofantinál. Az anyagiakat egy kézlegyintéssel intézte el, it’s a labour of love, mondta, és nekilátott. George egy honfitársnőjét is beszervezte, félig-meddig tudtomon kívül s ketten kézzel-lábbal segítettek. Zseniális ötlet volt: Margaret L. – mindenki „Maggie”-je a leírórészleg élén – egyszerűen kiosztotta a lányoknak (bár az oroszlánrészét ő gépelte) s így, mire George a szövegsimításokkal elkészült, ezt a dögnagy gépiratot, amit most itt látsz, leírták nekem feketén. Magas, természetes-szőke, örökjókedvű, azokon a hosszú lábain örökké nyargaló kanca volt ez a Maggie, pompás asszonypéldány, erősen extrovertált, ám e látszat egy rendkívül szentimentális kislánylelket rejtett, akinek állandó szüksége van lelkiklinikára. Hogy mi volt a kettejük viszonya, nem tudom, tán George éppen ezt a lelki támasz szerepét töltötte be, amíg meg nem jelentem a színen, és mindig egzotikus, aki magyar. Igaz, az osztályon a pletykazsák nők felfigyeltek, hogy túl sokat hívogatom a leíró részleg vezetőjét, meg kávézgatni is elégszer láthattak a gépirat fölött összehajolva; és a rádió roppant gettójában, merő unalomból, ilyenkor mindig megindul az összemesélés játékos intrikája. De ha most valamelyik Prokopiosz-krónikából ennél többet hámoznál ki, titkos légyottokat, melyekből évekre szóló viszony keletkezett, hát vedd észbe, Lorcsikám, hogy a Prokopiosz-piócának éltető eleme a botránykrónika s te csak ne adj hitelt a szavának. A prózai való az volt, hogy Maggie egy indiai fogorvos élettársa volt, kitől már nagyon szabadulhatott volna s a jelentkező férjelöltek között dönteni nem tudván, hozzám fordult, letéve kezembe sorsát, hogy tőlem függ. Művelt nő volt, az Edinbourgh-i egyetemen abszolvált; papagáj-nyelvérzéke volt s úgy húzta nyelvére az akcentusokat, mint más a kezére a kesztyűt; kész kabaré volt, ha tudományát produkálta – mert általában erős skót akcentussal beszélt, de pillanat alatt, egy csettintésre: átváltott a Knightsbridge-i sznobok affektáló nyelvére vagy ha akarta, hát utánozta a királynő rádiószózatát s a megtévesztésig II. Erzsébet hangja volt, ha nem néztél oda. Történelem-és irodalom szakon végzett, így hát Konstantinápoly elfoglalásához és a fanarióták históriájához megvolt a kulcsa: tovább stilizálta-javította a szöveget már gépelés közben s erről a könyvről, a BEYOND értekezőprózájáról nem mondhatod, hogy nem ütötte meg a nyelvi átlagot. De hogy a könyvön, elkészültével, már nem volt mit konzultálni, maradt Maggie, az ő élete, öreg szülei, vagyonkája – hogy magamagával mitévő legyen. Az utolsó, akit elővezetett, Mr. L.-e, egy iskolaigazgató, megnyerte magas tetszésemet és azt tanácsoltam, hogy menjen hozzá. A dönteni képtelen Maggie mélyet sóhajtott, egy emlékkönnycseppet itatott fel csipkezsebkendőjével a szeme sarkából s – minthogy amit a régi rómaiak használtak, a könny-fiola már nem volt divatban – ezt a keszkenőt adta emlékbe (elhánynivalónak). Hozzáment s attól kezdve ritkábban láttam. Telefonon így jelentkezett:

– It’s me, your BEYOND… – célozva a vastag gépiratra, amit nekem leírt volt. Üdvözlőkártyát küldött minden születésnapomra, utoljára még a kórházból is – mert elfelejtettem mondani, hogy mellrákkal négyszer operálták, de áttételes volt s lemondtak róla. „A mellem.” Klinikai ridegséggel. A szónak nincs erotikája, csak rémülete:

– A mellem, az én világszép melleim, amiért bolondultatok ti férfiak! – üvöltötte és odarántotta a kezem: – Victor! Feel it! Tapintsa meg! – Azzal kirántotta melltartójából a rózsaszín gumitömlőt: – Ide jutottam! A szemem kisírtam! Most ugye: ugye most nem tud tanácsot adni?! Mire várjak? Merjem? Megtegyem?

Osterley Park messze van, a temetésére nem mentem ki, pedig a férje megtelefonálta. A halottaim között tartom számon, pedig emlékezetem kleresztóriumában annyi van, hogy már nem fér. Maggie elfulladó rekedtsége, kisírt, szarkalábasra száradt szemei egy másik jajgató sírást juttatnak eszembe s előmbe hoznak egy másik kísértetet, azét, aki lefogta a kezem s neki köszönhetem, hogy felhagytam a kísérletezéssel s nem írtam többé angolul.

„Feledést keresni: ez az emlékezés legélesebb módja” – írja Bachelard valahol s tán én is azért mesélem mindezt, Maggie-t, Anne-t meg aki még hátra van, hogy túladjak rajta és ráejtsem a feledés mázsás fedelét. Mázsás teher a kiüresedett szív, Lorcsikám, a szív, amelynek nincs kit szeretnie s mohósága a meddő méhé, amely nem fogan. Lévén, hogy valakit szeretnünk kényteleníttetik, kell – mert ha nincs kit, abba belebetegszünk: ez az a hétputtonyos igazság, amit a jeles bécsi orvostudor sarlatánfejedelem libidónak nevezett el. S ez lehetett Anne Morris titka is, Anne-é, aki, már a babaházban, mint rendszeres „lelátogatója”, szerethetnékje hiánykontúrjait Édesanyám imaginárius alakjával próbálta betölteni; s tette ezt azontúl is – akkor is, amikor időszakos telefonérdeklődéssé fonnyadt a kapcsolat.

Londonországban nagy ritkaság az ilyen összefutás, a város terjedelménél fogva, de mi ketten egyszer egymásba ütköztünk a rondán behemót, négykéményes erőműtelep tőszomszédságában, a Battersea kerületnek azon a sivár utcakeresztezésén, ahol négerek, indiaiak közt az ördög tudja, mi keresnivalónk volt; és elsőnek az bukott ki belőlem, magam is letaglózva még, hiszen tudtam, hogy bálványozta. Ott, az utcasarkon, elmondtam neki Édesanyám tragikus halála igaz történetét.

– Tudtam. Megéreztem – méregetett idegenül, sötéten. Anne a sarokkocsma falának dőlt, mintha kirúgták volna alóla a lábát, mintha odarúgta volna a ló; és rám, az idegenre – azzal a nézéssel, a hirtelen meggyűlöltnek, a semmirekellő kitagadottnak úgy mondta:

– Megéreztem! Hogy ez lesz a vége! Mert így vigyázott rá! It’s your responsibility! It’s your doing! Maga volt az oka!

A filiszteus voltam, akire a csontsovány Sámson rádönti a templomot. A semmirekellő Idegen; Földiek és Mennyek bírái előtt a felmenthetetlen gazember. S ezekkel a gazember szemekkel bűnöm-beismerve néztem a kocsmafalnál a csontrafogyott, sovány, odavert-odatántorodott nőt, vállgödre sótartóit s elmázolt arcán a sziklából fakasztott könny csodáját. Oly bőven ömlött-özönlött, messze előreugródva a könny a szeméből, mintha nem vénlánykönnyek-árja lett volna, hanem valami belső, közúti csőrepedés.

 

*

 

Mint India folyóit a monszun ha végigveri, és a mederágy méteres sarát napokig kavarja

a halak kopoltyúja telemegy iszappal – nem tudnak lélegezni

hogy meg ne fulladjanak, felmenekülnek a felszínre, hogy fejüket a vízből kidugogatva kétségbeesetten levegő után kapkodjanak – de így meg a levegő veszedelmét idézik a fejükre: a halászó garuda-karvalyt, amely így könnyen, azonnal meglátja őket és bukórepülésben lenn terem, hogy a gerincükre fonja sarkantyúit

– – – így voltam én, Lorcsikám, amikor az a katasztrófa bekövetkezett

idestova két évtizede már, két évtizede!… És akárhol legyek, akármit csináljak – mintha elektromos rájába ütköznék, olyan a sújtása, ha eszembe jut, ésde ha csak átvillan is az emléke azoknak a napoknak

a tarkómhoz kapok, mintha ott volna a kopoltyúm, amely telement iszappal

nem tudok lélegezni; vad uszonycsapással a felszínre igyekszem s azt se bánom már, ha halálveszedelembe menekülnék, csak hogy kidughassam a fejem a felszínen és úgy lélegezzem a víz fölött, ami halnak amúgy sem természete:

hápogok, kétségbeesett tátogással kapkodom a levegőt és már szíves-örömest kockáztatom azt is, a levegő veszedelmét, hogy csak csapna le rám az a garuda-karvaly bukórepüléssel minél előbb és markolja körül összeroppintott halgerincemet a sarkantyúival – – –

az a katasztrófa, amire rámripakodva akkor, Anne Morris célzott, Lorcsikám, az a katasztrófa – az az én monszunom.

KL Ej, ej, már megint azt teszed velem, hogy ilyen távoli villámlásokkal életviharok, tragédiák közeledtét érzékelteted, méghozzá versprózában! Mi dolog ez?!

Korholj csak, jól teszed. Gondolod, Lorcsikám, hogy ez is az életkor korolláriuma, az öregség velejárója – ez is? Fiatalon ha csak ránéztem a világra, mindig „murisnak” találtam s nehéz volt lefékezni bohózatképző vigyormirigyeimet. Mostanság meg, ha ránézek: feketének találom. Ritkán vagyok dalrafakadós kedvemben, de ha igen, hát ez a világelgyászoló búgás – a threnódia dől belőlem. „Halottaim is, egyre többen.”

KL Ne Kosztolányit idézd, hanem Colas Breugnon-t, Romain Roland-nal: „élünk ám még, cimbora!” Vagy hogy ezt is a fejedre olvasni el ne mulasszam, Lukács evangéliumából – „az élők éljenek, a halottak pedig temessék el az ő halottaikat”, így valahogy. Jól vigyázz, ha nem akarod, hogy ramsolva se kelljenek a kutyának Ne Kosztolányit idézd, hanem Colas Breugnon-t, Romain Roland-nal: „élünk ám még, cimbora!” Vagy hogy ezt is a fejedre olvasni el ne mulasszam, Lukács se, könyveid, s te csak ne sírj-ríj ilyen magad-összehugyozósan tovább. Hát vidámabb csapásokon, urambátyám, nem haladhatnál történeteddel?

Jó előre kigyomlálva bút-bajt-bánatot?! Azt nem ígérem; de ha nem sietteted lassanjáró köszvényemet, hát mindjárást átmegyünk a napos oldalra. A harmadik szolgálati év után, hogy a rádiónál véglegesítettek s mihelyt a Foreign Office Kádár Jánosra elrendelte a közkíméletet, elkezdődött boldog korszakom. Ezt így vedd, szó szerint. Még nem éreztem a Bush House gettójellegét, angol fölötteseim egyikével-másikával közelkerültem és intenzíven élveztem ezt a civilizált, tisztességes, úri légkört. Még soha ennyi kedves, művelt, többnyire „lateiner” embert egyrakáson; fúrásnak, intrikának semmi nyoma. A színház-és-filmrovat a politizáló polémiák helyett nagy megkönnyebbülés volt, a szigetország vezető színházainak első soraiban végigülni a legizgalmasabb avantgarde ősbemutatókat, „egykorú szemtanúja” lenni a modern angol dráma II. Erzsébet korabeli megújhodásának Pintertől Osborne-ig, Beckett-től N. F. Simpsonig, Bennett-től Barnesig, minden korok külföldi szerzőiről és drámai remekek felújításáról nem is beszélve s utána, felkérődzősen újra végigélvezni, amikor az ismertetést róla megírom – mindez nagyon is a szájamíze szerint való volt s egyenesen az „én asztalom”. Igaz, tíz év után a moziba járástól megszabadultam s maradt igazi szerelmem, a színház; s nemcsak a színi újdonságokról csácsogtam az éteren, hanem hangversenyekről, tárlatokról, kiállításokról és – utoljára, de nem utolsósorban – fesztiválokról is, hiszen évről évre hol a nagy Edinburgh-i játékokra, hol Chichester-be, hol Glyndebourne-ba (az opera zenekarának magyar koncertmestere volt), hol Peter Pears és Benjamin Britten sasfészkébe, a Suffolk-i Aldebourgh-ba látogattam el rendszeresen; de ha beszámolóim dossziéin végignézek s hozzáveszem azt is, ami színikritikát a Szabad Európa Rádiónak írtam – hát elrémülök. Az 1200 beszámoló szöveganyagából 12-15 kötetre telne; okosan megrostálva, a harmada – 3-4 kötetben – megérdemelné a nyomdát.

De mindez csak „szellemi prémium” volt, az igazi ajándék most következett. A magam drámáinak keletkezéstörténetéről, kiadásáról hadd szóljak később; most az angol kora középkori misztériumjátékok átköltésére szeretnék rátérni – mert az aztán igazán az volt: mindnyájunk-öröme. Nem minden osztály csinálta, csak amelyiknek volt rezidens költője – s nálunk ez voltam én. Hogy kinek jutott az eszébe, nem tudom, de 1962-től rendszeresen fordítottam húsvétra, karácsonyra a gazdag angol anyagból, amelynek mind az öt ciklusát végig lefordítani emberfölötti feladat és én csak nyolc darabocskára vállalkoztam (azóta 1988-ban, GÖRGŐSZÍNPAD címmel kiadta a Szent István Társulat s ebben a pompás kötetben megleled) s ezek rendre mind: szemelvény a Coventry-i Betlehemes Játékból, Krisztus Születése, Pilátus Halála, Az Ártatlanok Lemészárlása, a Feltámadás, Tébrus Tolvaj, Jézus Pokoljárása, Ludus de Adventu Antechristi (meg egy csokorravaló középkori vallásos líra).

Nos, hiszed-nem-hiszed, noha penzumnak tekintettem – de kedves penzumnak s nem azt néztem, hogy hány hét aranyszabadságot zsarolok ki érte, amikor mást is megírhatok. Elmulattatott, belemelegedtem, visszakerestem a hang „szent együgyűségét” a magyarban és anélkül, hogy ezáltal fárasztó lenne, még archaizáltam is. S az igazi gyönyörűség csak azután következett. Amikor megbolydult az osztály és előálltak a válogatott cigánylegények, akik tudtak valamelyest alakítani s számba jöhettek, mint közördögök, kisangyalok, királyok, sáfárok, vezérek-alvezérek, poroszlók, pásztorok (a végképp-reménytelen eseteket, azokét, akiknek nem volt „filhallása” a komédiázásra s fennmaradtak, hogy beolvassák a híreket, titokban lenéztük). S itt mutatkozott meg, kiben mi lakik. Mert bizony fő-főnökünk, Tarján György és felesége, Dán Etelka, mintha csak megint a Vígszínház színpadán érezték volna magukat. Anélkül hogy maguknak számot adtak volna, felpezsdült bennük a színészvér, kibújt belőlük a komédiás s mind a ketten, amúgy istenigazából: alakítottak-egyénítettek. T. Gyuri kipirosodott, magas alakjával a mikrofon előtt kinyúlt és (a régi iskola szerint, hol elébedörmögve, hol elébebrummogva) megragyogtatta Beliált, Pilátust, az Antikrisztust, bombardó orgánumával mindenkit túlharsogott, és szuggesztivitásával felhozta profi szintre az amatőr együttest. Dán Etelka hol Szűz Mária volt, hol Pilátusné, hol Tébrus huncut felesége – mert vérbeli színművésznő volt és mindent meg tudott csinálni, ha megrendezték; egyetlen (titkos) fájdalma – Piroskám megjelenése lehetett, akinek olyan angyali „angyalhangja” volt megrendezetlenül, természettől, hogy könnyen lekonkurálta (igaz, ennek megvolt a hátránya is: ezzel a mézes-derűs hangszínnel Piroskám sohasem tudott „drámázni” s a tragikumból kiesett). Mindegyik játékot magam rendeztem s választottam hozzá aláfestő zenét, a Jézus Pokoljárásához pl. Sosztakovicsból, „pokolzenét”, s ez a játék igen népszerű volt; aki csak tehette, hölgyek-urak az osztályról leszöktek, hogy végigszórakozzák a próbákat. De külön meg kell említenem a Tébrus Tolvaj címűt, amelynek olyan szerepe van az angol drámaírás történetében, mint a Maître Pathelin-nek a franciáéban. 40 perc játékidejével komoly egyfelvonásos s oly falrengető bohózat, amelyet a hozzáragasztott nyúlfarkincányi betlehemes végjáték tesz alkalmassá, mintegy utalásszerűen arra, hogy betolakodjék a karácsonyi szentest hangulatába. Ezt, sajna, túlrendeztem, agyonzsúfoltam hangkulisszákkal, ráadásul örömében mindenki túljátszotta, s ha ma visszahallgatom a szalagot, úgy érzem, élvezhetetlen; de a szöveg megáll ma is és színpadért kiált.

Tudod, van olyan morcos arc, amely a mélabú veleszületett hajszálrepedése a személyiségen s az ilyen ember mindenütt ünneprontó. Én viszont kiegyensúlyozott lélek vagyok és egyenletes kedély; érzésem szerint az öröm az élet természetes vivőanyaga és ha felbuzgott bennem, szabad folyást engedtem az életörömnek. Csupa jókedv voltam a rádiónál s gondolom, szerettek is érte; semmit nem sokalltam, vállaltam örömest a „gályapadot”, de ez a keserű humorú szókép sem tőlem származik. Hát még amikor kétszer egy évben eljött az én „jutalomjátékom” s ha csak rövid időre és afféle pünkösdi király módjára, mint „szerző” (átköltő költő) és mint rendező, primus inter pares lehettem s hajlott szavamra a két főnök, T. György és R. Feri is – mert mintha megfiatalodtak volna, oly önfeledten komédiáztak s hol fuvolázták, hol harsogták az ájtatos sorokat, magam sem felejtem el, amikor a legelső játék felvételekor, a Nagy Heródest alakító T. György, beleesett a szerep csapdájába és stúdióról-mikrofonról, társakról elfeledkezve (mert már kívülről fújta), oly elánnal „domborított”, mintha tróndobogóról s papírkoronás fővel harsogta volna:

 

Qui statis in Jude et Rex Israel! Im itt a leghatalmasabb világuralkodó özön sustorgó poklokat s mennyet megalkotó a kisujján e sárteként a fenntartó-s forgató Heródes, kihez nem vala s nem lészen fogható! Heródes én, a nagy király, ki fényes pallosát ha megsuholja, hersenését hallja a világ ez aprította Astaróthot s a vén Beliált. Én döngetem, ha mennydörög, amíg az ég ledűl villámszóró vad haragomban, én, én egyedül! Ha felmérgelnek, minden felleg nagy zsinatba gyűl, ég-föld megindul s fundámentomáig egybedűl. Figyelhettétek: megcserrentem szörnyű kardomat, szólnom se kell, csak intenem s szempillantás alatt a birodalmak sarkallati aláomlanak Úgy ám – elésorolni ennyi csuda érdemet vaj hol a cifra nyelv s a krónikás emlékezet? Behódolt nékem napnyugat, behódolt napkelet, a poklok hadnagya vagyok, s Gyehenna hercege, korbáccsal kergetem a csatlós áruló hadat, hogy minden ellenségemet porig alázzanak, de ráncoljam szemöldököm – s hírmondó nem marad! Látjátok gyöngy ábrázatom, gyémántos pajzsomat tojás kárbunkulus-kövén megszégyenül a Nap! Kegyes-vidor kedvemben én, világnak gyámola mosolygón rátokterítém védőpalástomat. Mi pompás kardom! köntösöm! koronám ékei! Ki álmán is királyán csügg és ágyát jól veti – az étlen-szomjan, boldog él s csudája élteti… (etc. GÖRGŐSZÍNPAD, 46–47. o.)

 

Mondtam is neki: valahonnan kardot-köntöst kell kerítenünk, hogy ráüss, mikor mondod s úgy pompázzatok benne, te és „gyöngy ábrázatod” (ez a gyöngy ábrázat utóbb kiszólás lett). A Bessenyei Ferencéhez hasonló hatalmas orgánum, de termetre nála jóval magasabb: ezt a színészt vesztette a Vígszínház, de nyert rajta a BBC, és nyertem én. S jó is, hogy a BBC-t itt említem, mert ne vedd ömlengésnek, de itt kéne elmondanom, ha nem ismernél eléggé s nem gyanítanád magadtól is. Hogy ui. nekem „hűség-komplexusom” van; ezzel a rögeszmés lojalitással születtem. Nem tudom, „hitvalló mártír” lettem volna-e a római korban, mint Nabloszi Jusztin, Alexandriai Péter vagy az a veronai dominikánus, Mártír Szent Péter, akit a kathár eretnekek felbérelte orgyilkosok agyonszurkáltak s ő, a sebébe mártott mutatóujjával a Credo első három szavát írta a porba, CREDO IN UNUM… – minekelőtte kiszenvedett s hogy én is beférkőztem volna „hűségjogon” Jacopo da Voragine Aranylegendájába – nem tudom. De ha annak a hitbéli rögeszmés hűségnek van, lehet agnosztikus, modern megfelelője, akkor mutatis mutandis, én is ilyen agyonvernivaló lojális vagyok. Eszméhez, korporációhoz, karbonári konfraternitáshoz – ha olyan, hogy megérdemli. És a BBC, a „Korporáció” – éppen ilyen volt. Örömöt okozott a tudat, hogy szeretnek és én is iparkodtam természetben viszonozni az örömszolgáltatást: megbecsültem őket, mivel megbecsültek. Nem tudom, van-e elképzelésed arról, amit régivágású talpig-úriemberek mondtak abban a zöldfülű világban, amikor még volt, de már tán a species írmagja is kiveszett; nos, ilyen talpig-úriembernek ismertem meg két szeretve-tisztelt főnökömet Tarján Györgyöt és Rentoul Ferit; nemegyszer elmondták: a hatvan a nyugdíjkorhatár, de téged ameddig a statútumok engedik és megéred, hatvanhét éves korodig itt tartunk, évről évre meghosszabbítva szerződésedet s el nem eresztünk, amíg ahány kora középkori ciklus csak van, annak minden misztériumjátékát le nem fordítod és mi el nem játsszuk, nagy zenei csinnadrattával és csőharanggal-szélkerékkel, dupla technikus-segédlettel… A tréfás hozzátéttől eltekintve hogy komolyan gondolták, pillanatig sem kételkedtem benne; Anglia az az ország, ahol a mondott szó – kötelezvény és írott szerződéssel felér, amúgy is, úriember szava aranyszó. A biztonságérzet olyan légköre vett körül a Bush House barátságos folyosóin, hogy – balga szentként s a hűségkomplexussal megáldva-megverve a Korporáció iránt – azt hittem, soha nem eshet ki világom feneke.

KL És…?! Bekövetkezett a lehetetlen és kiesett?!

Csak az imént figyelmeztettél, hogy csupán vidám dolgokról szabad hangszalagot-feketítenem s már meg ugratnál; különben is, ne vágjunk elébe az eseményeknek, mert még sok boldog esztendő örvendetes emlékeivel szolgálhatok. Nincs az a szigetországba látogató magyar, akinek elkerülné a figyelmét, hogy „itt minden másképp van”, s hogy az angolszász világ másmilyen világ. Beszélgetés közben a rádiónál angol főnökeim figyelmét sem kerülte el, hogy én sem győzöm a furcsállkodást és mindenen fennakadok: „ez nálunk másképp van”. Családi legendáink szerint amikor hatéves koromban először vittek el a pesti állatkertbe, így kiáltottam fel:

– Jaj, ha a fejem körül volna rakva szemekkel!…

Ilyen izgatottan forgattam a fejem, hóttracsudálkozva magam az angolszászokon. Kezdve a településformán, ami annyira más. Meg hogy a nők vetik magukat utána férfiaknak, teperik le vagy rángatják oltár elé. Meg hogy templom, de vagy nincs tornya vagy csak csökevényes. Meg hogy fordítva fogják a vasalót. Meg hogy a többség balkezes. Ha kikanalazzák a levest, maguktól-elfele dűtik a tányért (hajósnemzet: nehogy a tengeren az ölükbe löttyenjen). És így tovább. Felfigyeltek erre a Központban s ott, a Broadcasting House-ban valakinek eszébe jutott, mi volna, ha sorozatot csinálnának velem a Belföldi Szolgálat műsorába s körülvinnének a szigetországban, hogy kedvemre kifurcsállkodhassam magam. Nem akarlak vízözönelőtti rádióműsorok lappáliáival untatni, de ez az út egy ponton, egy városban fölöttébb emlékezetes lett a számomra s majd meglátod, miért.

Csak en parenthèse, elmondom, mivel kezdődött, mert ez is angolszász furcsaság, s még el sem indultunk, már belement a műsorba, mekkora bakot lőttem, amikor vacsorára voltam hivatalos Graham Gr. P. György-korabeli patrícius házába s az ismerkedő iddogálás után lementünk az alagsori nagy ebédlőbe, ahol nyolcan ülték körül az asztalt. Engem a főhelyre ültettek s amint az a vendéget megilleti, az én karosszékem mellé tolták oda a görasztal tálján a forrón párolgó véres bifszteket, majd kezembe nyomva a ménkű-hosszú hússzeletelő szablyát, felsorakoztak a tányérokkal és várták, hogy nekilátok az osztásnak. Én meg a „szelőszékben” (a carver nevű karosszékben) csak ellógatom a carving-knife-ot (a szelőkést) és segélykérően tekintgetek a házigazdára. Mire Graham nagyot nevet s hogy kimentsen szorult helyzetemből, maga lát hozzá, hogy a bifszteket felszeletelje. Sem a módját nem értettem a vagdicsálásnak, sem azt nem tudtam, hogy a húsosztást akkor bízzák rá, ha nagyon meg akarják tisztelni a díszvendéget.

– Ezzel kezdjük! – mulatott rajtam Graham –, ez lesz az első, „ez-nálunk-másképp-van”!

Míg odajártam, diplomatanövendékeink tanítását Piroskám és Édesanyám látta el. Mert bizony másnap – amikor, teával-kávéval-szendvicsekkel-térképekkel felpakolva Graham, kora reggel, piros sportkocsiján a házunk előtt megjelent s tiltakozásával mit sem törődve, magam is behajigáltam a mi termoszainkat-szendvicseinket, hetekre búcsút mondtam a „babaháznak”, és alighogy kifutottunk az északkeleti szuburbiából, hátat fordítottunk az angol fővárosnak.

Pontosan az útitervre nem emlékszem, ami nem jelent semmit, hiszen itineráriumunk amúgy is cikcakkos volt és ötletszerű; de annyi szent, hogy amilyen alaposan bebarangoltuk a nagy angol szigetországot, Északot, Skóciát, Waleset és végig a déli tengerparton, haza – hát azontúl más szemmel néztem a térképre. Felmerültek úti emlékeink; s nem csupán a különféle beszállásolások, a BBC vendégotthona (már ahol volt), beszállócsárdák, 600 éves „Coaching Inn”-ek, kastélyszállók, vasúti hotelek, hanem maguk a városok; és ha el tudsz képzelni olyan kentaúrt, aki nyerítve vágtató építész és a sörényes lírikus anatómiai összeházasításával áll elő, hát bízvást mondhatom, úgy voltam velük, mint Valéry Larbaud a maga városaival: J’ai des souvenirs de villes on a des souvenirs d’amours.¹⁸ Messze északon Dundee jutagyáros iparmágnásainak málladozó kiskastélyai; Aberdeen komor kőépületei, egyeteme; Glasgow mauzóleumai a hegyen – afféle olaszos Cimitero Monumentale, rozsdaszín Képtárpalotája Macintosh szecessziós remeklései – bombasztikus Városházája; „Észak Athénje” – Edinburgh, melynek központi palotasorai a 18. században egységes tervek szerint épültek; egyoldalas „Váci utcája”, a Princess Street – mert a másik oldalán, mesterséges, mély völgyeletben a vas útvonalak futnak be a skót főváros fejpályaudvarába s fölötte a romantikus nagyszálló; a Holyroodhouse királyi rezidencia, a St. Giles székesegyház észbontó-finom fafaragásai a parányi Mária-kápolnában, a neoklasszikus Nemzeti Galéria és a cibórium-oltárra emlékeztető Walter Scott-emlékmű… York, Anglia „Örök Városa”, az ókori Eboracum (itt halt meg a dinasztiaalapító Konsztantinosz Chlorus és itt, a 9. légió táborerődjében kiáltották ki császárrá Nagy Konsztantinoszt); 14. századi városfalai, melyeknek a gerincén végigsétálva a város háztetőire láthatsz; székesegyháza, mely a nagy francia katedrálisokkal vetekszik; mozdonymúzeuma; a régiségkereskedők negyede a Shambles labirintikus utcácskáiban; festői kolostorromja, amelynek „kulisszái” előtt évről évre az ún. yorki ciklus misztériumjátékait színrehozzák… Newcastle drámai városképe, több emelet mélységben-magasságban villódzó hídjaival, gyáraival-malmaival akár az ipari forradalom múzeuma lehetne így, ahogy van; Durham (püspöki székhely), hegyre telepített román kori székesegyházával (melynek bölöm pillérei közt virágot-gyümölcsöt árulnak, ájtatosan üzletelnek s olykor a helybeli festőkolónia tárlatot rendez) – mellette nem messze a Venerábilis Bede, 7. századi szentéletű tudós szerzetespap-és-krónikaíró parányi temploma (az egyetlen angol, akit Dante említésre méltat az Isteni Színjátékban) …Sunderland, véget nem érő sivár munkásnegyedeivel a roppant hajóépítő dokkok mentén és sziklás partjain az örök-nyughatatlan tengermesszeség: a tenger, amelyet Yeats „gongverte-delfinszántotta” – Joyce „takonyzöld, tökzacskózsugorító” vízárnak mond; Birmingham nagyvárosi zakatoló lármája és koromszín, eklektikus artériáin kétfelől a székházak, bankpaloták – ovális könyvtárépületének jeles avantgarde színházában láttam először Sean 0’Casey JUNÓ ÉS A PÁVA című remekét (kábán iparkodtam követni a pattogva elhadart ír párbeszédet, hogy belefájdult a fejem); s aztán nyargalvást, nyugatnak: Liverpool alagútrendszere az öböl alatt, szélverte kikötői, melyek megszédítenek, ha lenézel: 12 méter a szintkülönbség apály és dagály vize közt; a Liver-torony a parton, melynek hegyében, kiterjesztett szárnnyal ott ül a város „turulmadara”, a Liver-bird; a hatalmas, neoklasszikus St. George Hall koncertterme, melynek tervezője, Londsdale Elmes 24 éves se volt, amikor 1838-ban még láthatta alapkőletételét, de a befejezését már nem érte meg, mert 33 éves korában meghalt. Itt akarta megépíteni Lutyens, a nagy építészfejedelem azt a neorenaissance katolikus katedrálist, amely méreteivel lefőzte volna a római Szent Péter-templomot; de közbejött a világháború és csak a magasföldszint (a templomszint) vonaláig jutott: felmásztam rá s végigpillantva behemót alaprajzán, megtetszett előttem a templombelső távlati képe mint valami aranykupolás, gigászi hiány – akkor még nyoma sem volt annak a rozoga, üvegbeton sátorfélének, amelyet a Lutyens-féle alapokon emeltek és katolikus katedrálisként tartanak számon – bár örök beázásaival, romladozásával a lerobbantása olcsóbb volna, mint a bontás (különben valahányszor kocsival az Edinburghi ünnepi játékokra csalinkáztam, mindig Liverpoolban szálltam meg, egy családias szállóban, amelynek pincebárjában neoncirádás eszpresszógép is volt, de csak „dekorációnak” – kávét főzni rajta? Nem tudták, hogyan kell). Mit is mondjak? Piríts rám, Lorcsikám, hagynám abba. Akkor még semmit sem szóltam Wells városka meseszép kőcsipke-katedrálisáról; magáról Wellsről, amely Svájc és Erdély vegyüléke: hegyek, vízesések, tejben-puhított, mézben-főtt sonkák, mazsolás püspökkenyerek és a dalosajkú, teltkarcsú helybéliek hitten-hívése fák-hegyek-vízesések villijeiben-trolljaiban-tündéreiben – Dylan Thomas szerelemcselédei, hárfásai, énekes csalogányai álomországban… Hát még a Dél! Te! Penzance és Falmouth halászbárkás, hálószárító operadíszletei; Torquay és Teignmouth pálmás partjai, melyek, ha nincs is akkora meleg, de Nizzára emlékeztetnek; Winchester, Exeter, Worcester, Gloucester katedrálisainak mérműves vonulása: a tizedét nem mondtam el, a tizedét se –

KL Ez csak a hasznod volt rajta: hogy láthattad; de bizonyára nem ez volt az úticél. Miket mondtál útitársadnak, és hogy fogadta: flegmán? vagy el-elképedve? Sajnálkozva tudatlanságodon, hogy ami neki természetes, az neked fura, hiszen a Csatornán-innen „minden másképp van”…?!

Jaj, most megfogtál, Lorcsikám. Mert három évtized alatt magam is jócskán elangolosodtam s ma már nekem is természetes, ami a legeslegelején még szemet szúrt. Pl. hogy a házak „belei” – a szennyvízlevezető csövek/tömlők a homlokzaton kívül vannak, eléktelenítve azt; ezen a György-korabeliek úgy segítettek, hogy a homlokzatokon nem rajzolták be a csőrandaságokat (különben is, az ő „lelki szemeik” nem látták, hogy így a homlokzaton kering és távozik el a mosogatólé meg a bélsár) – mint ahogy nálunk is, neoklasszikus korban nem rajzolták be azokat az otromba kéménycsoportokat, amelyek elrontották volna a jón oszlopok összhangját avagy a szimmetriát. Furcsálltam én mindent: a cukorkabolt és a trafikos házasítását, a cukorkaféleségek lehetetlen formáját, a kulináriák ízét-és-konzisztenciáját, az angol „leveseket”, amelyek főzeléksűrűségűek, a skót haggiszt, ami ehetetlen-kemény, az édességet sós vajjal; a bitter-nek becézett, legnépszerűbb sörfajtát, amely híg alig-sör és ráadásul bálnazsírral „fényesítik”. A végén már csak ímmel-ámmal felelgettem s belefáradva-belenyugodva – mind kevesebbet furcsálltam azt, ami eztán a befogadó hazám, a tejes teát, ha a fene fenét eszik is, szeretnem kell, a fenékhimbálós, ütemtapsos néger spirituálét az angolszász atyaúristen fülével kell hallanom és szeretnem kell… Hazafele megcserélődtek a szerepek: nagyokat hallgattam, Graham meg óvatos-duhaj módra, hosszú jeremiádába fogott, hogy az európai kontinensen mi minden van, ami rossz, fura, visszás, lehetetlen vagy éppenséggel francia… Ez különösen a begyében volt, mint tősgyökeres-és-hétszilvafás angolnak: a franciaság; ami csöppet sem lepett meg: ha lemégy a zeneterembe, annak a nagy forgó könyvespolcán találsz egy ősrégi angol lexikont, a harmadik kiadását az Encyclopaedia Britannicának: 20 kötet és 7 pótkötet, 1798-tól 1814-ig adták ki kötetenként, ám ha azt hiszed, ebben a 27 kötetben akár Bonaparte, akár Buonaparte, akár Napóleon alatt megleled a franciák császárját, hát nagyon tévedsz. Ez a kölcsönös méla undor a százéves háborúig megy vissza s napjainkig tart: azt, hogy az angolok nagy kénytelenségből a Hitler kezére került francia flottát a levegőből lebombázták és elsüllyesztették, a párizsiak nem bocsátották meg mind a mai napig. Úgy, hogy Graham franciaellenes kirohanásai, Európa-ellenes tirádái csak álmosítottak és Manchester után már nagyon vágytam szeretteim közé, vissza a babaházba. És akkor jött az én „igazi” jutalomjátékom. Manchester másnak leverő, csupa-eső város, de engem a felhőszakadás mindig felvillanyoz. Ha Londonból vasúton mégy Manchesterbe, hát a „várost” el nem hagyod: az egyik város utolsó házai, gyárkéményei után már feltünedeznek a következő város lakótelepei, trafói, remízei; emitt egy lóversenypálya, amott a szürkeagárversenyek fedett csarnoka, toronycsordák, várszerű öregtemplomok… szeretem ezt a végtelen várost, magam is városlakó aszfaltkivirágzás vagyok; s noha vidékiesnek találtam Manchestert és kormosnak lehetetlen háromszög alaprajzú gót városházáját, respektussal gondoltam arra, hogy ha a Piccadilly Park középpontból, 10 mérföldes körzőnyílással kört vonunk szuburbiái köré, hát egy olyan, 15 milliós, elméleti „óriásváros” keletkezik, amely felülmúlja Nagy-London 13 millióját. Ilyen és hasonló, andalító gondolatok hatására alighanem szunyókálva hagytam magam mögött Manchestert s tán észre se vettem, mikor a kocsirádió tamtamja is annyira zsongított; Graham a volánnál nem ébresztett fel s amikor felkoppant a szemem, már Leeds egyetemi épületeinél jártunk. Manchesternél sokkalta nagyobbszerű volt az, ami elém tárult s egyszeribe szörnyen megéberedtem; annál is inkább, mivel a palotasoros, nagyvárosias avenue végében valami nagy építészeti hangsúlyt véltem felfedezni.

– Mi az ott? Hol vagyunk? – kérdeztem.

– Leedsben. Az ott a leedsi városháza.

Jó kilométernyire lehetett; de ahogy fogytak a százméterek, a szívem egyre hangosabban dobogott és mind izgatottabb lettem. A körvonalak, a magas perisztílium az óratoronnyal, a hatalmas kolonnád berliozi fanfárja… semmi kétség. Esztendők emlék-engrammjai nyiladoztak fel, kivérző emlékek vérvirágos mezején jártam. A Gyűjtőben. A „Halálos Házban”, melynek első emeletén, a titkos mérnöki irodán, csíkosban Nemzeti Színházat terveztem, palotavillákról álmodoztam. Ott láttam ezt a sokoszlopos harsogást erre a nagyzenekarra hangszerelt homlokzaton: az angol ARCHITECTURE fedőlapján, de se név, se cím, se város – hogy a földkerekségen hol-merre keressem; az volt az a folyóirat, amelyet magamhoz szorítva a sarokba szaladtam, hogy elérzékenyülésem szégyenét, pojácaképem könnyeit társaim ne lássák – akkor, amikor fogadalmat tettem, hogy egy-életem-egy-halálom, ha térdig a lábomat lejárom, addig megyek, amíg föl nem lelem-meg nem találom – – –

– A leedsi városháza!

Félig fölemelkedve az ülésen, úgy vártam meg, amíg a piros sportkocsin tornya alá, mennydörgő kolonnádja elé érkezünk. Graham lefékezett vele szemközt és mert idegrendszere rezonált csendes őrültségemre, ahogy kitört rajtam az építészszerelem, maga is a mesterművet megillető hódolattal nézte a palota hetvenméteres toronykolosszusát (mert jóval nagyobbnak hatott, mint amekkora volt), s amikor történetemet töviről hegyire elmondatta – elhatározta, hogy ez az „Érzékeny Viszontlátás” sorozatunk befejező előadása lesz. Persze bántam is én rádiót, előadássorozatot, Grahamot a magnójával, a hadonászó Grahamot, hogy az istenért, vigyázzak a testi épségemre: félőrült módjára szaladgáltam ide-oda, át az úttesten és vissza – s hol innen dudált rám a busz, hol amonnan egy kamion – csak hogy minél több visztáját szemügyre vehessem – – – ó igen! Ez volt az a se-vége-se-hossza emeletmagas plinthosz, így fest hát a valóságban ez a tízoszlopos korinthoszi kolonnád, mely, kiegészülve az oldalrizalitok féloszlopaival, befordul és körbefut! Ezek voltak azok a megbabonázó francia-renaissance kéménycsoportok, ékkövesen kiragyogó fedlapornamenseikkel… S ez volt az a „lehetetlen ötlet”, hogy a koronapárkány lezárása fölött, négyzetes, nagy attikára ráállítva, négyszögletes perisztil torony következzék s azon meg, barokkos-homorlatos kupola alatt, harangos toronyóra a négy világtáj iránt! Kamaszos izgalmammal bizonyára komikus lehettem, de nem lehetett megállítani s Graham, lógó nyelvvel, mindenütt a nyomomban – mert már rohantam fel a díszlépcsőn, be a főbejáraton, át a visszhangos vesztibülön és be a központi csarnokba, melynek barokkos tátongásán egyszeribe felmértem – nemcsak hangversenytermi méreteit, amire beépített orgonájának tömérdekségéből következtettem – nemcsak tervezőjének szuverén formakezelését és lenyűgöző virtuozitását, hanem – ó egek! azt is, ami olyan nagyon-angol volt benne, olyan belőle-kivigyorgó, olyan rikítóan „snasz”-angol, amin nem is győztem furcsállkodni s ha nem restelltem volna, a fülébe ordítom Grahamnak: no látod, pajtás, „ez nálunk másképp van”!

KL Mi? Micsoda? Mondd ki végre már!

Hahaha! Máig röhögnöm kell! Hogy ezt a zseniális, impekkábilis tervet, amelyet carrarai márványból kellett volna kivitelezni, hitvány stukkóból hordták fel és oly tökéletes hüllő-színskála szerint kigyönyörítve, hogy ilyen ökörvérveres akkantuszleveleket, cinóberpiros párkánykonzolokat és arannyal lehúgyozott angyalszobrokat ennyire vidékies-giccsesen s égetnivaló-félresikerülten csak a máltai katolikus templomokban látni! Vagyis: röhécseltem rajta s ríttam is egy sort; sajnáltam a zsenit, akit nemzete nem becsül meg (pedig amikor a pályázatot megnyerte, 26 éves sem volt) és kissé hitetlenkedve, még nem tudtam túltenni magam a felismerésen s megilletődve forgattam magamban. Íme: igaz volt, igaz a jósvillám, a jövőbe vesző életút megérzése – hogy sorscsillagom merre-hová vezérel; beleverték orromat életünk e mysterium tremendumába, lám, még alkalmam se volt, hogy akarjam-ne-akarjam: beváltódott fogadalmam, ahogy magamnak ígértem, megláttam festett képét, beleszerettem és elzarándokolva hozzá, nincs más hátra, mint hogy elébe vessem magam –

KL És hogy megcsókold azt a Földet, amelyről magad írtad, hogy „minden hajó hazám” –

Úgy is van. Már csak egy volt hátra. Kideríteni, ki volt az a rokon lélek demiurgosz, aki ezt a kőbemerevült, berliozi Fantasztikus Szimfóniát megálmodta? Nos, ne kérdezd. Cuthbert Brodrick-nak hívták az istenadtát, Bramante vagy Bernini lehetett volna belőle, ha kortársukként s olasznak születik; de mert ( 1822-ben) angolnak született, lemarták lábról a féltehetségek. Úgy, ahogy a skót óriás, Macintosh, úgy járt Brodrick is, és jegyezd meg amit erről Valéry mondott, mert nemcsak irodalmárokra áll: il faut toujours s’excuser de bien faire - rien ne blesse plus.¹⁹ A vetélytársak kigolyózták, megrendelést alig kapott s ugyanott végezte, ahová Macintosh menekült. Mivelhogy az ő bűne alól Angliában nincs feloldozás: franciarajongó volt, a francia renaissance volt a megihletője; még beadta pályázatát a lyoni katedrális terveire – de el tudod képzelni, a franciák eltűrnék, hogy gótikus székesegyházat építsenek valahol Franciaországban egy angol tervei szerint? Mindenbe belefáradva, elcsüggedve, 1869-ben áthajózott, letelepedett Franciaországban, ahol még 36 évig élt. 1905-ben halt meg, 83 éves korában. Tőle származott az a „lehetetlen ötlet”, hogy tornyot telepítsen egy kolonnádra: Borromini-féle, rendhagyó lángelme volt s lélekrokonomnak érzem. Acsarkodó hörcsögök közt – egy elefánt. Őérte is gyújtom gyertyáim egyikét reggelente – mártírjaink közt tartom számon.

KL Gondolom, ezzel a nagy angliai körúttal rákaptál az utazás ízére.

Nagyon. De száguldjunk tovább, nehogy a kitérés-elkalandozás megint kísértésbe hozzon. Ládd, a kripto-agnosztikus remekíró, Samuel Butler a maga regénynek kendőzött élettörténetét tíz évig írta. Volt ideje. Nekem nincs, rohannunk kell. S jut is eszembe, volt nálunkfele Gyomán egy Kiss-Kecse Sándor nevezetű falufélkegyelműje (amolyan „Madárfejű Lajcsika” – mert gyerekszemmel nem győztem bámulni deformált köcsög-koponyáját a kisagyi csuporral hátul) – ez a mi bolondunk, a Sándorka napokat evett és hetente sorra került a különféle családoknál (tudomisén, tán Kneréknél is evett). Nos, mi is vállaltuk, ez volt a „Sándorka hetfüje”, s becsülettel megebédeltettük; a maradékot kapta, de bőségesen s volt abban jó falat is. De Sándorka kényes volt, piszkálódott benne, neki semmi nem volt elég fénum s még így zabálvást is igen duzzogott. Megesett, hogy kifakadt és odamondott a gazdasszonynak. Nagyanyámnak is egyszer alaposan kiadta a porcióját:

– Hallja-e, ténfaffony! Hát járja ev?! – (mert Sándorkánk selypegett-cöcögött). – Hát fép dolog ev?! ‘Nece Cándoj cájnya! Nece Cándoj lába!’… Hát a mellyehúca coce nem, ninc neki?! Az ictenit a ténfaffonynak!

Nos, ha a Divinitas nőnemű volna s amolyan körülkötényes gazdasszonyforma, akkor ennek az igen-igen földi történetnek is bizonyára megvolna a metafizikai felvetítése, és valaki frissen-felérkező félnederes-istenadta így támadhatna rá teremtőjére. Bizony mondom, osztályos társaim, akik velem itt a Földön napokat esztek: becsüljük meg az aprólékot a becsináltban, amit a gondviselés koldustányérunkra juttat és ne rontsuk annak ízét azzal, hogy folyton-folyvást az úri-puhára főtt, fűmagon nevelt csirke fehér mellehúsáról ábrándozunk – – –

KL Mi ez? Hát nem elkalandozol már megint…?!

Utazásaimról kérdeztél s ezzel csak azt akartam jelezni, hogy dehogyis repültünk elsőnek Honoluluba vagy a Bahamákra; az inka piramisok, a Tadzs Mahal – attól az orrunk fokhagymás! Hanem beértük az olyan aprólék utazásokkal három-négy hétre a szomszédba, Európában. Elittuk-elettük mások elől: felzabáltuk Európát s persze, elsőül kivált ahova nagyon vágytunk. De ha mind elmondanám sorra-rendre portyázásainkat Francia- és Olaszországban, Belgiumban-Hollandiában, a skandináv országokban, Portugáliában, a Kanári-szigeteken, a Baleárokon, sok helyütt többször is (Törökországban pl. négyszer) – akkor semmi se lenne a száguldásból s beragadnánk a családi fényképalbumokba; hadd szorítkozzam egy-két olyan epizódra, ami irodalmi érdekű. Akárhova mentünk, Piroskám előre felkészült: vizsgázott turisztikai szakértője lett az országnak, Linguaphone-lemezekkel még a nyelvbe is belekóstolt (így a törökbe is; a görög szigeteken és magában Hellászban jól elboldogultunk). Először Andalúziára szálltunk rá, Gibraltárban kocsit béreltem s úgy jártuk körbe ezt a földi paradicsomot – sose felejtem el: az egyik Parador-ban (állami kezelésben, kastélyszálló), a szoba első emeleti erkélye olyan közel került a kora középkori gót székesegyház egyik tornyához, hogy mint az álomban, átnyúltunk és megragadhattuk mérművein a szkrabbákat; szobánkban nem győztük csudálni a hanyagul felaggatott remekműveket, itt egy Zurbaran, amott egy Ribera; s jól feltankoltunk a benzinkútnál, hogy átvergődjünk a néptelen, havas Sierra hegyi útszakaszán. Elgondolhatod, hogy úgy kastélyszálló-és-katedrális kiszidva nem volt, ahogy mi szidtuk a behavazott Sierra gerincén, amikor kiderült, hogy Parador-ban a lókötő lopós fajzata leszívta a benzint s leállt a motor.

Madrid, Toledo, Közép-Spanyolország egy másik túra volt, Barcelona egy harmadik (amikor Gaudi remeke, a La Sagrada Familia lyuggatott tornyán átjárt a szél és a spanyol orvos tüdőgyulladással fenyegetett; ami meg a szigeteket illeti, magam heteket szomorkodtam Ibizán, lábadozóban, de Minorcát-Mallorcát Piroskámmal pillangóztuk körül). Más világ járta még, a csordába verődő szállodaóriásoknak parthosszat sehol nyoma sem volt, Marbellát halászfalunak ismertük meg, melynek „kastélyában” egy magyar gépészmérnök volt az úr: a háború előtt érkezett – addig árulta a spanyoloknak a GANZ-MÁVAG magyar mozdonyait, amíg itt nem maradt mozdonyaival, s amikor az öregúr, felfedezvén bennünket s ebédre invitálva összeölelt, könnyekre fakadva vallotta be, hogy anyanyelvére már alig forog a nyelve s „mi jól esik, ráösmerni a szavakra”. Nos, hogy szót szóba öltsek, nekünk sem olajsejk, sem iparmágnás puszipajtásunk nem volt, hogy ő vigyen jachtján a pálmai öbölbe: csak úgy repültünk oda mindközönségesen Anno Domini 1964-ben –

KL „Domináj?” Miért mondod úgy, hogy „Domináj”…?!

Bocsáss meg, rám ragadt a latin angolos ejtése; ma már én is úgy mondom, hogy „rekvieszkát in pákéi”… Azt hittük, a mélységbe zuhanunk a Puig Mayor 1500 m magas hegyvonulatának hajtűkanyarjain, mert az autóbusz fara a fordulókban fölélógott a szakadéknak s Piroskám ijedős. Sollerben szúrtuk le a fenekünket s innen jártuk be a jókora szigetet s néztük meg „oroszlánszikláival”, tengeri barlangjaival, öreg templomaival, nevezetes kolostoraival. Valdemosában pl. a cellácskához kertecske is tartozott s ki-ki maga gondozta; de 1835-ben elűzték a karthauziakat és rezidencia lett a pompás 18. századi komplexumból: itt szerelmeskedett Chopin és bizonyos Aurore Dupin, akit George Sand néven ismer a világ, a jeles nadrágos írónő itt ápolta a zeneszerzőt 1838-39 telén s e „forró telet” nyolc évig tartó viszony követte. Halászbárkák-tűzdelte pompás karéjban el-elnéztük reggelente a solleri öblöt s imigyen mélázva az az ötletem támadt, hogy gyorsfutárral missive-et menesztek a szomszédos Deyába, az ott élő költőfejedelemhez, Robert Graves-hez, hogy fogadna-e. Hívására másnap taxin átfurikoltunk Deyába, s a festői sziklák között nem volt nehéz felfedezni magaépítette rezidenciáját, a Canellun-t s ahová a sziklába vájt lépcső vezetett, magas tornácán a ház gazdáját, ki már várt.

Hogy ő volt-e, aki elrendezte vagy így adódott – nem tudom: a család sehol. Maga volt, maga sürgött-forgott, szolgálatkészségeskedett és szolgált fel. Hogy mit? Hatalmas kenyérszelő késsel jelent meg, a leszelt nagy, fehér karéj kenyereket ugyanazzal a késsel kente-s-rakta meg jó alaposan kaviárral, a tálat meg, tele jóféle felvágottal, odatolta elénk – lakmározzunk, vegyünk:

– Csak az ötágú villával, amivel születünk: úgy a jó.

A tengeren felejtkező szemmel, csendben majszoltunk; ő is. De közben éreztem, igen felmustrál s megtörve a csendet, Graves gyanakodva megkérdezte:

– Hinni szeretném, te nem azok közül való vagy…

– Kik közül…?!

– És nem tartozol a magyar maffiához…

„Magyar Maffia”…?! Életemben először hallottam; s most tudod, hogy a szó nem az én kitalációm: Graves-nél és Graves körül már jó ideje forgalomban volt. Utóbb az eredetének is nyomára jöttem: a befulladt Claudius-film felvételei közben támadt Graves-nek Korda Sándorral ez az afférja – kifogásolta, hogy a rendező minden jöttment tehetségtelent statisztának szerződtet, csak magyar legyen. Emberileg érthető tehát, hogy amikor a látványosnak ígérkező film végképp bedöglött, Graves sokáig, intenzíven utálta a „magyar maffiát” s ez szavajárásává vált

KL Neked is; s tőled se mintha először hallanám

Fogod is még: rám ragadt, de szerzőségét nem vállalom. De mihelyt „átfáradtunk” a könyvespolc elé s elkezdtünk diskurálni amúgy, a könyvek nyelvén, megenyhült s ahogy egymásután emelgette le kedvenceit, Tibulluszt, Propertiuszt, Statiuszt, Juvenaliszt, majd a késeieket, Aulus Gelliuszt, Dio Cassiuszt meg Lukianoszt (melyből találomra az önnön feltámadását ígérő Peregrinus szofistánál ütötte fel s ott, ahol nevét Phoinixre változtatja, minekelőtte a máglyára lép) – már együtt nevettünk rajta s csak úgy mellesleg, félig megölelve-megszorongatva, feloldott a gyanúja alól, hogy a „magyar maffiához” tartozom…

KL Amúgy milyennek találtad? Milyen volt?

Hát – nagyon kedveltem. S mivel olyigen szerettem, még a legkisebb minitanulmány is, róla, nem férne ide.

KL Mégis. Milyen benyomást tett rád.

Magas. Meglepő sovány. Szikár, majdnem pipaszár lábú (un bon cocque est toujours maigre). Jó humorú. Kedélyes. Romantikus. Indulatos. Tanújelét adta annak is, hogy tudásánál csak hiszékenysége nagyobb s ebben ókori szellemrokonára, a 4. századi Iamblikhoszra ütött. Hadd emlékeztesselek, olykor milyen elképesztő elméletekkel hökkentette meg olvasóit. Az etruszkok ismerték az atomfizikát, mert másként mivel magyaráznánk égetett agyag edényeik szokatlan keménységét? A régi görögök is ismerték: Héphaisztosz sántasága: atomsugárzás következménye. Hitt a gyűrűk, a „telezmák” (talizmánok) ártó-gyógyító bűvös erejében, semmit sem tekintett véletlennek s folyvást azt figyelte, Adraszteia, a Sorsistennő mint veti ki kockáinkat és hogyan játszódik velünk. Érezhetőleg olyan lélekalkat, akiben az eleven, a hús és vér múzsa nélkül a líra elhal. Aki az időről időre jelentkező, soros múzsában magának a Fehér Istennőnek a leszállását látja s a szerelem megfogantatása pillanatában őt ez – mint minden isteni epifánia – repeső örömmel s ugyanakkor szívreszkettető félelemmel tölti el. Teljesen egyéni meglátásai voltak a görög mitológia majd minden hitregéjéről – mert a Magna Mater (a rémületet keltő „múzsa”) kulcsszerepe után a művészetben, a beszélgetés Hésziodosz és a keletkezésmítoszok világába messze elkalandozott; akkor értettem meg, amikor tőle magától hallottam e forradalmi „átértékeléseket”, hogy miért tartják a GÖRÖG MÍTOSZOK című kétkötetes opuszát e hitregék újjáértékelésének: drámaibb, meghökkentőbb, újszerűbb Kerényinél, megbízhatóbb Campbellnél. Igazi charmeur –

KL És persze, nem olyan német műveltségi háttérrel, mint tapasztalhatod Kerényinél –

Graves? Öregem: Ranke-ivadék, oldalági leszármazottja a nagy német historikusnak; tökéletesen beszélt németül, de értett mindenhogyan: ráérző-ezernyelvű volt. Galantériája nem tévesztette el Piroskámra hatását, de az sem őrá, hogy Piroskám értő, vájtfülű áradozással beszél verseiről – Graves költő-voltára volt érzékenyen a legrátartibb s nem minden büszkeség nélkül mesélte, hogyan indította el a divatját, amikor elsőnek adta el versei kéziratkötegét egy amerikai egyetemnek –

– Hiszed-nem hiszed: harmincezer dollárért! – emlegette és megkacagta; majd poharakat vett elő és töltögetni kezdte: a bárszekrény végigízlelgetése következett, a helybeli likőrkülönlegességeké. Bámulatos történelmi regényeit fitymálva hárította félre s csak amolyan potboiler-nek – pénzcsináló lektűrnek tartotta; mekkora izgalommal leshette pedig, amikor fiatalon – mint aki elég vakmerő, hogy jelzálogkölcsönt vegyen fel előre a medve bőrére – megírta Claudius-regényeit. Leshette is, hogy beüt-e számítása vagy csúful rajtaveszt.

Három tájban kászálódtunk, de erőszakkal visszanyomott a székbe s hamarosan belemelegedtünk a „lényeglátásba” megint, de most istenigazából, mert a mitológiaértelmezés volt az életeleme. Az amerikai Joseph Campbellt laza elméletgyártónak s inkább csak popularizáló lexikografusnak tartotta, semmint eredeti elmének; nehezen leplezett érdeklődéssel hallgatta hódolatomat WHITE GODDESS című munkájának mestergondolata előtt a költői inspiráció szexuális elhorgonyzásáról és a Magna Mater-kultusz szupremáciájáról a vallások eredetében – mindezt szembeállítva Kerényi elképzeléseivel. Lesújtó véleménnyel volt költő-kortársairól, Ezra Poundot imposztornak bélyegezte, aki „görögül nem tud, és visszaél azzal, hogy kínaiul senki sem ért”; Spendert „rövidlábú pulinak” nevezte, aki „lógó nyelvvel Auden után kullog” stb. stb. Majd meg, amikor a Mester leereszkedőleg az iránt érdeklődött, hogy műhelyem satupadján mi a Work in Progress, a magam bátortalan módján bölcseletem „racionáléira” tettem elfogódott célzásokat s meg találtam kérdezni, hogy a Hermész Trizmegisztosz Festugière-féle értelmezéseit elfogadja-e, minthogy abból idézek s úgy dolgozom – – –

Graves, felelet helyett megkérdezte:

– Mindig dolgozol?

– Minden délelőtt.

– Ördög vigye a többit. Nulla dies sine linea. Ne legyen ennél fontosabb! Ne múljon el nap anélkül.

– Még nem mondtad, hogy Festugière-ről mit tartasz…

– Festugière? Hm… Látod a tengert? Látom a szemeden.

– … Mit?

– Hogy látod azt is, ami a látóhatáron is túl van: a kékszeműek tudománya, meggörbített látósugárral. Heten vagyunk mi mágusok; s egyikünk vagy te is.

Piroskám rám („mágusára”) függesztette a szemét, mintha most új színben látna, én meg, a megilletődött csendben körülfürkésztem megüresedett fejemben és kerestem a „meggörbített látósugár” fortélyát, ami a kékszeműek mágusadománya; de nem találtam. Esteledett, hét fele járt.

– Igen elmaradoztunk – állt fel asszonykám –, indulnunk kell.

Kocsiért telefonált és papucsban, háziköntösben lekísért a partra a sokfordulós csigalépcsőn, de még várakoztatta a taxit:

– Ezt még megmutatom. Ez a beszögellés itt alattunk: ez az én öblöm, itt szoktam fürödni. Minden reggel, munka előtt megmártakozom.

A taxi ránk dudált, de ő visszaintett, hogy várjon.

– Látom – fordult hozzám –, látom, neked is van Fehér Istennőd… – Valami ilyesfélét. Dévaj mosollyal, búcsúzóul. Piroskámnak meg a lelkére kötötte: vigyázzon rám és úgy uralkodjék rajtam, mintha „szolgálná bennem a Láthatatlant”…

Ott állt és integetett a távolodó taxi után, míg el nem tűntünk a kanyarban. Ezt a kötetet látod? Maga köttette barna vászonba: az 1962-es NEW POEMS kézzel javított kefelevonatai; s a dedikátum fölött is láthatod, odajegyezve: marked proof. Többé nem láttam soha, s ha arra gondolok, hogy ennek a kivételes elmének az intellektusát szétmarta az Alzheimer-kór s élete utolsó évtizedét mint élő hulla töltötte, ide-oda emelgetve, székből ágyba – hogy a végén már nem ismert meg senkit, hát elszorul a szívem. Ő kent fel „mágusnak”, de a varázs mintha lepergett volna: mesterembernek érzem magam; s úgy is tisztelem a Ranke-ivadék Robert Graves-t, mint mestereim egyikét. Akarod látni a szülőházát a Lauriston Road-on? Itt van nem messze: kora szecessziós pompájában az az úri villa akkor „vadonatúj” lehetett, amikor falai közt, 1895-ben világra jött. S hogy miért nincs még mindig a kék emléktábla rajta – fel nem foghatom.

KL Én is találkoztam vele. Tihanyban hosszabban beszélgettünk, és most a Westminsterben oly zavaró volt, hogy véletlen ráléptem a kockára, amely az ő emlékét őrzi.

 

*

 

Volt még egy ilyen emlékezetes találkozásom, amelyet nem hagyhatok említés nélkül –

KL Utazásaid során…?

Szellemi találkozás volt, amely utazásaim során valóra vált. Röviden: Will Durant kiváló amerikai kultúrtörténész THE STORY OF PHILOSOPHY című munkáját 2 millió példányban adták el; minden nyelvre lefordították, magyarra is, nálunk a címe A GONDOLAT HŐSEI volt s én is a szerencsések egyike voltam, aki. Hogy ne is mondjam. Egészen fiatalon. Megbűvölt a könyv; s jóllehet a bölcselettörténet kötélhágcsóján az első fellépő fok, olyan érzelmi szálak fűztek hozzá, mint a meséskönyvéhez az aprónépet. Még az észak-londoni bútorozott lakásban laktam, amikor tisztelgő-hódoló levelet írtam szerzőjének és elküldtem az Államokba, a kiadója (Simon and Schuster) címére. Nagy felfordulás-csomagolás közepette, mert épp költözőfélben voltunk át a „babaházba” – csönget a postás és beállít egy akkurátos ládával; feladó: Simon and Schuster, New York. Will Durant 10 kötetes óriásművének, A CIVILIZÁCIÓ TÖRTÉNETÉNEK első hat kötete – amennyi addig megjelent: KELETI ÖRÖKSÉGÜNK, GÖRÖGORSZÁG ÉLETE, CAESAR ÉS KRISZTUS, A HIT KORA, A RENAISSANCE és A REFORMÁCIÓ. Már a „babaházban” olvastam-jegyzeteltem mind, – Will Durant egyik sokértelmű sora a negyedik kötetből – az indította el bennem azt a gondolatsort, amely utóbb, 1984-ben, IULIANOSZ-om megírására vezetett – és hálatelt szívvel áradozó köszönőlevelet írtam a Mesternek, pazar ajándékáért.

Azután is, ahogy a roppant munka kötetei sorra megjelentek, mindegyikkel bekopogtatott a postás, jeléül annak, hogy Simon and Schuster a címemet nem felejtette el és rajta vagyok a Szerző ajándéklistáján: Complimentary Copy for Mr. V. Hatar. De magától a szerzőtől? Soha, sem egy dedikátum, sem egy sor írás. A mű méreteiből és a munkatársak listájából homályosan kibontakozott előttem, hogy mekkora kartotékozás, szűrés, utazások, könyvtári utánjárás – egész apparátus van mögötte, s aki a vállalkozás első számú Rabszolgája: az író. Az ilyen elfoglalt írófejedelemtől nem várhatni, hogy leszaladjon a raktárba, ajándékkötetet dedikálni; már az is sok, ha a titkárnője telefonon leszól és a csomagolónak bemondja címemet. Így hát mindaz, amit levelemben magamról, terveimről a Mesternek angolul ellelkendeztem, nagyon természetesen – megválaszolatlanul maradt. De Will Durant, forrásmunkákat hajszolva, ásatásokat nézegetve, állandóan a világot járta, éspedig családostul, mert már a család minden tagját befogta e megtisztelő rabszolgamunkába; és elképzelheted elámulásomat, amikor a világhírű londoni nagyszálló megnyomott borítékjában levélke érkezett hozzám, az üzenettel, hogy Prof. Will Durant itt van és hétfő du. fogad. „Rendelve voltam” tehát (ahogy katonáéknál mondják), a rádióban kivettem a napot, legszebb ünneplőmbe vágtam magam, és dobogó szívvel jelentkeztem a levéllel a Hyde Parkkal szemközt, a szálló portáján.

A kép, ami a lakosztályban a belépőt fogadta, mindent megmagyarázott. Fejedelmi fogadás volt, a teremben tolongott a sajtó és a Mester udvarlására járuló tisztelők serege. A Mester megviselt öregúr benyomását tette rám, aki felesége, a kardos Ariel parancsait leste és mindent ráhagyott (a sorozat befejező négy kötetében Ariel Durant már mint társszerző szerepel); mindenkinek volt alkalma elvonulni a cercle-t tartó nagyúr előtt, aki fáradt mosollyal gyakorolta előjogait és iparkodott mindenkit „észrevenni”. Odaintett engem is, hogy sebes magyarázkodásomra fél füllel sem reagált, arra következtettem, hogy tán könyvei ajándéklistájának összeállítását sem ő maga intézi; de hogy mégis megakadt a szeme rajtam, „tatárképűnek” nevezett, profilomat meg Nietzschéhez hasonlatosnak mondva, van-e bennem lengyel vér, mint Nietzschében és német vagyok-e – kérdezte.

– Nem. Nem vagyok német, Mester, és még annyi lengyel vér sincs bennem, amennyi Önben, francia…

– Hát akkor micsoda…?!

– Magyar volnék. Az a magyar filozófus, aki… aki bátorkodtam Önnek –

– Persze! Magyar! A kiejtése elárulja…

Eddig tartott az audiencia, mert már elsodortak s más lépett a helyembe. De azért tovább kutattam a „willdurantabiliákat” a könyvesboltokban, s az összevásárolt könyvek alapján mind világosabban bontakozott ki előttem írói arcképe. Utóbb némileg feléreztem korábbi munkáiban, pl. a különben kiváló THE MANSIONS OF PHILOSOPHY (A FILOZÓFIA HÁZAI²⁰) című 1927-es kiadású opuszában –

KL Mit? A generációs eltolódást?

Azt is; de annál többet. Írói idioszinkráziáit; a szecesszió bélyegét és imitt-amott a kultúrsznobizmust. De mindvégig híve maradtam s hogy is lehetne másként, hiszen Voltaire MOEURS ET L’ESPRIT DES NATIONS-ja óta a Will Durant-éhoz hasonló méretű kultúrtörténeti vállalkozás kevés volt. Kontinensekre terjedő olvasótábora, írásainak kirobbanó sikere iriggyé tette a lemaradókat s ahogy ez már minden irodalmak törvénye szerint lenni szokott, hordába verődtek ellene; szétszálazták „hibáit”, felületességét, olvasmányosságát, didaktikus izgalmában a hűvösség hiányát; e méltatlan támadások megkeseríthették öregségét. Ugyanabban az évben született, mint Graves, de előbb halt meg, 1981-ben, s amikor négy évvel a halála előtt megint a tengerentúlra látogattam, régi kedves alumnusom, Pfeiffer Ede, aki Los Angeles egyik egyetemén alkotmánytörténetet ad elő s kapcsolata volt hozzá, lehetővé tette, hogy meglátogassam az agg Will Durant-t.

Magánrendőrség őrizte ösvényeit-sorompóit, magas bokorsövény rejtette azokat a hátsó, titkos kiszolgáló utakat, ahonnan az elhunytakat a roppant „kondominiumból” észrevétlenül kicsempészték s a luxustelep boldogság-motorja zavartalanul működött tovább. Csak a nagyon-gazdagok tudják megengedni ezt a paradicsomi telepet, ahol az ernyőfenyők, ciprusok alá rejtett luxus-bungalow-k hosszú sora az üdülő és az elfekvő keresztezése, az orvosok „barátnak” álcázva látogatják az aggastyánokat, és a szót, hogy klinika, műtét, halál, senki ki nem ejti a száján. Soha nem felejtem el autónknak ezt a beóvakodását s keresgélésünket a labirintikus rózsakertben, míg valahára az ő bungalow-jára s azon a pergoláktakarta bejáratra rátaláltunk. Ariel fogadott, a felesége. Még mindig formidábilis hölgy volt, de amilyennek a londoni szállóban láttam, hát ahhoz képest csak árnyéka önmagának. A csésze lötty kávét vele ittuk meg s az is csak zörgő szertartás volt: sokan zavarják és már annak is fárasztó, aki a látogatókat elhárítani van ott. Annyit engedélyezett, hogy a félig felnyíló ajtón beköszönhettünk a hintaszékében, skót plédek alatt nyugovó, sapkás öregúrhoz; de a gázkandalló lobogásában – a szembefényben nem láttam, hogy visszaint-e vagy csak képzelem: alighanem szunyókált. Nemsokára őt is – akárcsak utána Robert Graves-t – megilletődött nekrológban búcsúztattam az éteren; irigyeinek acsarkodása lekopófélben, kultusza megújulóban. Magam annak a szövetséges szellemnek az emlékét tisztelem benne, akinek egyik történelmi regényem inspirációját köszönhetem; átfogó látomása volt az ádámita kultúrájának, történetének egészéről s olyan lényeglátó elme volt, aki gyakorlatává tette Merleau-Ponty alapvető felismerését – hogy nem ábrándvilág a filozófia, hanem a történelem algebrája.

 

*

 

KL Elmondtad, hogy angol írásaiddal rendre felsültél. De fiókjaid tele voltak kézirataiddal, regény, elbeszélés, versek tömege – azok kiadásával nem próbálkoztál?

Naiv kérdés. Igen is, nem is. Jól mondod, anyagom volt bőven, hiszen Édesanyám összeszedte, amit csak fellelt otthoni fiókjaimban (ha nem is talált meg mindent), és az áldozatos lelkű P-czky Mihálynéval hártyavékony repülőgéppapírra legépeltetve, három vastag kötetben kihozta. De a diaszpóra nem ország, könyvkiadását ráéhező olvasótábor nem várja. Vagy a zsebedbe nyúlsz, vagy kunyerálsz egyházaktól, alapítványoktól s akkor azok nemes, de indulatos „elvárásai” már predeterminálják a könyv témáját, jellegét. Mint az izomklónusz kioldódása, görcsösen, löketenként – ilyen szpazmodikus az emigráció könyvkiadása. Az amerikai alapból élő Könyves Céh hamar bedöglött, Szabó Zoltán kiadta Csé görögországi társasutazásának útirajzát, Déry novelláit, Bibó tanulmánykötetét, majd a köré sereglő költőalumnusokat gyűjteményes kötettel jutalmazta s azzal vége. Kértek ugyan tőlem kéziratot, de még a mézesmadzagot is elfelejtették elhúzni a szám előtt, s ahogy ők engem – úgy én is: leírtam őket.

KL Hát a párizsiak? A MAGYAR MŰHELY?

Igen szerettem őket s nagy volt a pajtáskodás közöttünk; majd minden táborozásukra átugrottam Marlyba, Párizs mellett: közös értékrend, közös avantgarde életérzés, közös célok – jóleső érzés volt egy-pléiade-ban lenni velük. De Párizs irodalmi rohangálása, az újdándiság öncélúsága, divathisztériája hamar ráragadt a Műhely „élcsapatára” s türelmetlenségüket egyik józan kritikusuk, Albert Pál nem is habozott a fejükre olvasni – hogy csak-azért-is esztétikájukkal „leterrorizálnak” mindenkit, aki hozzájuk közelít s aki nincs velük, azt úgy tekintik, hogy ellenük van. Kassák-rajongásukat sohasem osztottam, amúgy meg túl közel, túlságosan „kéznél” voltam ahhoz, hogy felmérjék, mi készül műhelyemben. Középutat nem ismertek, vagy imádtak valakit, vagy a legorombításnál is rosszabbra kárhoztatták: ignorálták. Akit imádtak, annak oltárépítményükre helyezték negyvenméteres Buddha-szobrát, volt Weöres-Buddhájuk, volt Szentkuthy-Buddhájuk, hagiográfiájukkal sakkban tartották az otthoni irodalompolitikát, de ha nyugati szerzőt adtak ki, azt szigorúan hoci-nesze alapon, a szerző költségére s bizony drágábbnak bizonyultak a Münchenben élő Molnár Jóskánál, ki nekem igen kedves jó cimborám és szegről-végről földim is volt. Nehezen mozdultam kézirataimmal, csak ha rámripakodtak, löködtek, rámtelefonáltak.

KL Hát te magad az amerikaiaknál mért nem próbálkoztál?

Azt a mezőt előlem rég letarolták az élelmesek, s annak születni kell. Igaz, sokáig leveleztem Juhász Vilmossal s az ő szavának a Ford Foundation-nál súlya volt; rá is vett, hogy AZ ŐRZŐ KÖNYVE fénymásolatát küldjem el neki. Juhász Vilmos²¹ valamikor a háború előtt rangos név volt a magyar szellemi élet Palmáriumában s nekem igen hízelgett az országos hírű kultúrhistorikus véleménye: fiktív történelmem „rémülettel és csodálattal” töltötte el – írta róla, és kilátásba helyezte, hogy kiadását keresztülviszi. 19..-ban, élete utolsó évében, New Yorkból még átlátogatott Londonba s Piroskámmal felkerestük abban a Russell Square-i, patinás edwardiánus Grand Hotelben a londoni egyetem könyvtártornyával szemközt, ahol megszállt; de az évek súlya alatt szemmel láthatólag megrokkanva már, eltört mosollyal újságolta, milyen hajsza indult ellene hivatalában. Még mielőtt a vizsgálatot lefolytatták volna, meghalt s ezzel AZ ŐRZŐ KÖNYVE ügye vízbe esett. Nagy árat fizettem érte, hogy így mondhatom, de azóta is büszke vagyok arra, hogy soha semmiféle amerikai alapítvány a könyveim kiadásához nem segített, se hozzá, se bele s árulnivalót, behirdetést, piacot improvizálva: mindent önerőmből teremtettem elő.

KL Megengedem, hogy később rákényszerültél; de a dolgok elején! Vagy nem voltál elég élelmes, vagy nem volt elég igaz barátod, hogy zaklasson, pirongasson, rádtelefonáljon –

Nem hát, sose voltam se élelmes, se törtető. De azért ne hidd, volt még egy reménysugár – ámbárvást történetünknek ez már olyan egyik szála a sok közül, amit szívesebben bíznék Prokopioszunkra, mintsem hogy én vállaljam ódiumát, ha történetesen nem csengene a fülembe Kosztolányi szava az „indiszkrécióról”, hogy ebben a művemben az író legyen kegyetlen (s hogy ezt nemcsak prédikálta, tudhatod, ha újraolvasod a PACSIRTÁT – az örök-petrezselymet áruló, madárijesztő vénlányról, aki tulajdon édesnővére volt). Szász Béla csöngetett rám, mint jó barát s úgy is mint a brüsszeli Nagy Imre Intézet megbízottja (vezetőjével, Heltai Györggyel együtt ült Vácott) – indul a könyvkiadás, kéziratot várnak tőlem. Megszeppentem tőle: gyanakodtam, hogy a Nagy Imre Intézet nem az én profilom s kisebb gondja is nagyobb lesz, semmint hogy szépirodalmat adjon ki. Mégis, sietősen kigépeltem kéziratgyűjteményemből PANTERBESZ című, 1949-es bölcseleti írásomat, hogy felugrom vele Bélához. Másnap, tereferélés közben a rádió kantinjában megemlítem Csének, tud róla, tőle is kértek anyagot s éppen oda indul, Brüsszelbe –

– Ha holnap behozod, az enyémmel együtt beteszem a bőröndömbe és átadom Heltaiéknak – mondja.

Hetek múlva Szász Béla újra sürget. Felhívom Heltait Brüsszelben. „PANTERBESZ?!” Sose hallotta, tőlem eddig senkitől, semmiféle kéziratot nem kapott. Gyámoltalanul puhatolódzni próbálok Csénél. Magas kakashangján ordibál. Nem emlékszik. Mintha kitette volna. Vele volt: ott kell legyen. Heltai vagy elhányta, vagy letagadja, vagy hazudik. Nagyot nyeltem. Csében teljesen megbíztam; s kezdtem látatlanban haragudni Heltai Györgyre – hogy ilyen megbízhatatlan. Ám utóbb mégis szöget ütött a fejembe, hogy brüsszeli útja után milyen hamar s mi pompás köntösben, megjelent Csé ORSZÁG ÉS IRODALOM című esszékötete a Nagy Imre Intézet kiadásában s ugyanakkor az önkéntes gyorsfutár lyukas tarsolyából az én kéziratom kézen-közön eltűnt. Őt is meg kell érteni – fogtam pártját Csének: sokallja, hogy a sajtóban mindenfelé olyigen evidenciában vagyok, verseimmel, elbeszéléseimmel túltengőnek talál. S iparkodtam még háttérbeveszőbb, még előzékenyebb lenni. Nem akartam elveszteni, mint egyetlen „profi” irodalmár barátot a környéken, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy kislelkű vagy nimbuszaféltő legyen; hiszen az elejtett, marginális dicsérő jelzőkkel sohasem fukarkodott, s lám, nemrég terjedelmes tanulmányt írt-és-publikált a kora középkori angol misztériumjátékokról, A NYOMOZÁS című kötetében („Zuboly igazsága” – 97. old.) az én átköltéseim alapján, amelyekből oldalakat idéz. A tükörbe nézve lehordtam magam; megszégyenültem. Felmentettem a szívemben: őt is meg kell érteni.

KL És Szász Béla, az Intézet londoni megbízottja? Tudott a dologról?

Béla többször is sürgetett, hogy miért nem adok kéziratot. Még telefonált is Heltainak Brüsszelbe, de a Nagy Imre Intézetben kéziratom leadásának semmiféle nyoma nem volt; rekonstruáltuk a történeteket s Béla – mint aki tud valamit, amit én nem tudok – úgy nézett rám, mint a hülyére (igaza volt).

KL Hát miért nem vetted magad a kezedbe az ügyet – miért nem házaltál a kézirataiddal?

Igazad van: „miért nem”. Természet dolga. Van, aki helyesen jár el: két-kézzel házal a kézirataival és félkézzel ír (vagy azzal se). Ez a helyes, a jó, így tesz az életrevaló, akinek üzleti érzéke van. És van, aki helytelenül jár el: Két-kézzel és csak-ír, írásaival egyáltalán nem házal, nincs rá ideje. Így tesz, akinek nincs üzleti érzéke s akinek, mint nekem is, lényének visszatérő motívuma az a különösfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak.

KL Igen, ezt mintha már hallottam vagy olvastam volna tőled; s lassan beletanulok a „hatarológiába”…

Nos, és akkor történt valami, amire sem én, sem a Csé, se Szász Béla, se senki a világon nem számított, mintha a derült égből csapott volna le vele a postás. Egy levéllel, egy párizsi levéllel, amelynek a feladója a rue de L’Université 30-34. alatt lakott (több emeleten) és René Julliard volt a neve –

KL La Maison Julliard – a kiadó?

Kibontom az impozáns, hosszúkás, halványzöld borítékot és nem tudom mire vélni, mit akarhat tőlem, szegénylegénytől ez a neves párizsi kiadó. Higgyek a szememnek? „Szíveskedjék aláírva visszajuttatni másodpéldányát…” Mintegy transzban, aláírom, visszajuttatom. A szerződés dátuma: 1961. június 5.; aláírás: René Julliard. Az én szignóm: június 13. Június 22-i dátummal újabb levél: „Uram! Fogadja mellékelten az Ön felbélyegzett példányát szerződésünknek PEPITO ET PEPITA című regényének kiadásáról. Egyidejűleg utasítottuk bankunkat, hogy az Ön által aláírt szerződés kézhezvételekor, a mellékelt számfejtés alapján, teljes összegben utalja át előlegünket. Agréez, Monsieur, mes salutations distinguées…”

KL Mit éreztél? Táncra perdültél…?!

Csacsi kérdés. Mit éreztél volna te? Ugyanazt éreztem. Hideget-meleget. A boldogság túláradását. Táncra nem perdültem, ehhez már benőtt a lábam-lágya; de mérhetetlen büszkeség töltött el. Először azért, hogy nem házaltam vele, megjelenéséért keresztbe-szalmát nem tettem: kibocsátottam a világba – Thomas Mannal, „tulajdon lehetőségeire és veszélyeire” – maga járta meg az útját; és másodszor azért, mert mögöttem nem volt pártállam, amelynek kiadói főigazgatósága átküldi a kiadandó szerzők listáját a másik pártállamnak, a fordítás-kiadás állami pénzből, ártámogatással történik és pártexponensek választják ki a szerzőt, aki a Hatalomnál aulikus, de legalábbis semleges: ez nem regényem „keletnémet” kiadása volt s a szó szoros értelmében elmondhattam, ott álltam irodalmi termésemmel a vadon veszedelmeiben, egymagam, egy szál partizán (s hogy milyen veszedelmekkel kellett dacolnom, azt 1966-ban a magam bőrén tapasztaltam, amikor a frankfurti Insel Verlag főlektora, szégyenében dühöngve, megsúgta titkát: szerződésétől ANIBEL című regénytrilógiám német kiadására, a magyar „ügyfél” (Kádárék) retorziókkal fenyegető nyomására kénytelen elállni) –

KL Hihetetlen! Ilyen is volt?

Nocsak: hóttra ne csodálkozd magad! Ilyen is volt, ne is hozzuk szóba többé – hogy mi minden szárad az akkori kulturnyikok lelkén, még ma is gyomorfekélyt kapok tőle, ha rágondolok; de ne vágjunk elébe a dolgoknak: 1961 derekán jártunk és én már holnap szerettem volna látni a francia könyvkirakatokban. A türelmetlenség szétevett, akárcsak a kíváncsiság: ki fogja fordítani és mikor? Ki volt a beajánlója – a bábája? Gara Laci, aki mindig mindent tudott, úgy tett, mintha nem tudna semmit. Juliard-t is megkörnyékezte a párizsi nagykövetség kulturnyikja, hogy lebeszélje őket regénykém kiadásáról; de nem volt mivel zsaroljon: kinevették és kiadták az útját. Monsieur le Professeur Sauvageot már ki is adta egyik tanítványának, akivel a fordításra Julliard szerződést kötött –

– Ki az? Tehetséges? Tud magyarul? Nem tudod a nevét?

Felelet helyett Gara Laci, a maga dörmögő medve hangján morfondírozva, a kagylóba belebrummogta:

– Most aztán tarthatom érted a hátamat. Csak tudnám, honnan veszik; mert ott még nem tartunk, hogy Párizsban a telefonomat lehallgassák. Az egész darázsfészek fel van bolydulva: „miért nem engem! miért nem engem!” Hogy miért nem őt. Azért nem megyek Londonba. Ott is volna, aki veresre pofozza a képemet. Hát még az otthoniaktól, ha valaki idelátogat. Azok?! Kikaparják a szememet! Pedig mit tettem én? Hogy odaadtam a kéziratodat az öreg Sauvageot-nak? Az is bűn?! Ládd, mit tettél. Most majd tarthatom érted a hátamat – – –

 

KL S végül is elárulta Gara Laci, ahogy így ostromoltad telefonon, hogy a PEPITO ÉS PEPITÁ-nak ki lesz a francia fordítója?

El hát, amit előbb-utóbb a kiadónak is közölnie kellett, hiszen szó volt róla, hogy segítsek a fordítónak az értelmezésben. Előszörre is csak figyelmetlenségből nem árulta el, mert ezt a mackóforma emberkét, mármint Gara Lacit, úgy kell elképzelned, hogy a füle sem volt mindig az esze-ügyében s örökké kapkodott, az olyan veszedelmes rövidlátó módjára, aki épp azt a szemüveget keresi, ami nélkül kétséges, hogy valaha is meg fogja találni. Egy londoni átruccanása alkalmával aztán töviről hegyire elmondta, mint-s-hogyan történt. Pierre Groze-nak hívják a fiatalembert s az École des Langues Orientales hallgatója. Látod ezt a kétkötetes, 2400 oldalas „KÉZI NAGYSZÓTÁRT”? Üsd fel: „Szerkesztette Sauvageot Aurélien, Balassa József és Benedek Marcell közreműködésével, a francia kormány támogatásával”. A két háború között ez a kincses óriás-szótár, a Nagy Sauvageot volt a franciarajongók mindene. Ugyanez a Monsieur le Professeur Sauvageot Aurélien, fölébemagasodva, fülön fogja legkedvesebb hallgatóját, Pierre-t és így szól Monsieur Groze-hoz:

– Mon ami, ha ezt lefordítja, kettős haszna lesz. Az egyik, hogy megtanul magyarul. A másik, hogy keresünk rá párizsi kiadót. Leadhatja a fordítói névjegyét; feltéve, hogy elkészül vele.

Azzal a kezébe nyomta a P ÉS P gépelt paksamétáját. Pierre (elbeszélése szerint) se köpni, se nyelni nem tudott: nem tudott eléggé magyarul. Vért fogok izzadni – gondolhatta –, de lenyelem vele a magyar nyelvet keresztbe és „leadom a névjegyem”, mint műfordító. Voltaképp második generációs magyar volt, de amikor karonülő gyermekként elvitték Párizsba, olyan idős lehetett, mint Ionesco: két év körüli. A Keleti Nyelvek Akadémiáján két nyelvet vett fel, de annyit tudott magyarul, mint hindiül; ám amilyen délceg, kalandvágyó, tettrekész fiatalember volt, kapva kapott az indiai kormány ösztöndíján, a hamuban sült pogácsa mellé a P ÉS P gépiratát is betette tarisznyájába és esztendőre eltűnt India erdőrengetegében.

KL Ott fordította le a regényedet, Indiában?

Ott bizony. Az esztendő letelvén, el is készült vele s hazatérve már ott várta meghívólevelem: szívesen látom két-három hétre, ha annyira a Mama meg a menyasszonya elengedi. Már addig is leveleztünk s elképzelheted, milyen érzés volt, indiai bélyeggel olyan leveleket bontogatni, amelyekben a magyar tárgyas ragozás vagy a gyakorító igék rejtelmei iránt érdeklődnek; csak azt nem tudtam, hogy levelezőpartnerem, francia fordítóm nem valami városkában, hanem a dzsungel kellős közepén, egy elefántfüllevelekkel lefödött kunyhóban csücsül, szótárakkal a világtól elsáncolva magát – no meg azt, hogy ilyen fiatal.

KL Hát Pierre olyan fiatal volt?

Nem lehetett több 20–22 évesnél. Kiürítettem parányi dolgozómat, betettem egy tábori ágyat s az volt a fészke. Pillanat alatt megláttuk-és-megkedveltük egymást. Micsoda találkozás volt! Alighogy megláttam a taxiból kiszálló, nyurga, izmos, Adonisz-arcú fiatalembert, nem hittem a szememnek. Hogy ilyen fiatal. Amilyen kamaszképű, kamaszmozgású: hogy ez a fordítóm. Kötődő-ragaszkodó, meleg természet volt ez a mi Pierre-ünk, megölelkeztünk, összetegeződtünk s három hétig a tenyerünkön hordoztuk, Édesanyám is, Piroskám is, akikkel persze magyarul gagyarászott, mert mi ketten örültünk, hogy franciául beszélhetünk s maradtunk a franciánál. Akkor is, amikor délelőttönként a fordításon ültünk, mert át-átvettük az anyag aznapi porcióját, és akkor is, amikor délutánonként barangolni mentünk, hogy új hódításaimmal – Londonországommal eldicsekedjem neki. Kivéve amikor lefoglalt a tanítás vagy a rádió: olyankor magában indult felfedező csatangolásra, a csuda-hetijeggyel, ami minden közúti járműre érvényes.

KL És a fordítás? Milyennek találtad…?!

Eleinte furcsálltam. Nálunk a fordítás nemes kényszerűség, a magyar műfordításnak százados gyakorlata, hagyománya van. Pontosság, formahűség, értelmezési szoros közelítés. A francia műfordítás másmilyen (s épp e gyenge-közepes „másmilyenség” ellen indult harcba, Don Quijote-i vértezetben, Gara Laci). Nekem két mozzanat ellen kellett küzdenem a fordításban s küzdöttem is, nem mindig sikerrel. Az első: hogy tömör fordítás – és ne parafrázis legyen; parafrázis, amelynek vannak értelmi átfedései, de stílushamisító, éppen terjengősségénél fogva. A második: Pierre-ben elevenen élt a fiatal francia intellektuel tomboló irodalmi velleitása; s oly parafrázisokban tombolta ki magát, amelyekhez a magyar szöveg már-már ürügy volt csupán.

E káros tendenciákat csak részben sikerült visszanyesnem; mert se megbántani nem akartam, hogy szárnyaszegetten szontyologjon nekem, sem nem lehetett ellenvetésem, ha egyszer ő oly magabiztosan mondogatja – ő csak tudja, mi kell a franciáknak. A kölcsönös belefáradás felezőjében volt az a pont, ahol ernyedten hátradőltünk és belenyugodtunk: legyen ez a végleges szöveg. S ilyenkor felszabadultan az aznapi corvée alól, felugrottunk és nekivágtunk Hampstead könyvesboltos, régiségkereskedéses, girbegurba utcácskáinak, mint két csintalan diák.

Volt úgy, hogy messzebbre vittem, Bournemouthba, Brightonba a déli tengerparton s az ilyen egész napos kirándulás Pierre jutalomjátéka volt; emlékszem, a brightoni híres antikváriumok egyikében akadtam rá Gibbon egy 12 kötetes, pompás zsebkiadására s ezt ott mindjárt megvettem és nekiajándékoztam, emlékül; hogy valahányszor forgatja, jusson eszébe a hampsteadi babaház parányi dolgozója, ahol a fordításán kotoltunk.

És volt úgy, hogy csak kotoltunk volna – már kávékavargatás közben figyelmünk elvándorolt; és Pierre mesélt. Mesélt az indiai dzsungelről, ahol teremtett lélek nem tudta, merre van a P ÉS P hazája – a nyelv és az ország; úgy, hogy olykor ott, bármit „magyarról franciára” fordítani kísérteties volt abban a dzsungelfaluban, ahol rőzsemáglyákon égették halottaikat és a falu határán leprakolónia kezdődött, amelynek „kiátkozott” lakói barátságos rezignációval megpróbáltak, mint külön közösség, a maguk lábára állni, míg lábukról a lábujjak le nem estek. Sokszor ellátogatott hozzájuk és mert minden közeledést szívesen vettek, már messziről integetve üdvözölték. Így másodkézből nincs sok értelme, hogy továbbadom, de az élmény erejénél fogva már az is megrendítő volt, ahogy hosszan mesélte. Valami nagy ünnepükön, a leprások táncát – mert idegi leprájuk volt a szerencsétleneknek, úgy, hogy orruk-fülük, ujjízületük: ami lehullott s elkallódott – a csonk többé nem fájt; kecskét legeltettek, vályogviskót raktak, szerelmeskedtek.

Ahogy elmesélte a „Leprások Táncát” – felért a tévéközvetítéssel.

A leprások kört fognak, összeakaszkodnak s a szurbahar, a szitar meg a héthúrú vina hangjaira ütemesen himbálják magukat: akinek a lába bokából hiányzik, a bokacsonkján áll s akinek ujja nincs, az ujjahíja tenyerével szorongatja a szomszédja derekát; akinek az orra leesett – orcahíja mosollyal ficsorog s valamennyien elragadtatott bódulatban, kollektív „egy-testtel” inognak-binognak jobbra-balra s úgy követik a jajgató zene dobokkal-felelkező, szinkópás ütemét.

Ízlett a mi Pierre-ünknek a magyar konyha, Édesanyám főztje, tetszett az is, hogy ha arratévedt és beugrott a presszóba, ahol Piroskám dolgozott, hát kijárt neki az ingyen protekciós kávé a dupla habbal; de két hét után már mintha észrevettem volna rajta a nyughatatlanság jeleit. Amilyennek a francia nők képzelik, Pierre az homme à femme szépen induló, hamar felívelő pályája elején állt, tudtam, hogy az Akadémiával messze pattant a szülői háztól és se mama, se menyasszony – nincs erő, ami az ugrándi kecskebakot odapányvázza. Igaz, csak tüneti kezelés volt, de hamar segítettem a baján: franciák-angolok már ilyenek, nyelveket tanulnak ugyan, de közben megmaradnak éktelen-megrögzött-monoglottnak –, a mi Pierre-ünk franciák közé vágyott. A dél-londoni Institut Français messze lévén, a közelebbi megoldás Gladys barátnőnk pied à terre-forma alagsori lakása volt, ahol mindenféle náció egymásnak adta a kilincset, az indiaiakkal hindiül társaloghatott, ha kedve szottyant, de lévén a többség francia, Pierre nemcsak hogy felélénkült, valósággal újjászületett, amikor 3–4 francia lány társaságában féllábbal a Quartier Latin-ben érezte magát.

Ez a mi jótét lélek Gladysünk furcsa szerzet volt: hórihorgas, csontos és amilyen eláradó-kedves, olyan éktelen-rút, mosolya e rútságon csak alig csipetnyit enyhített. Széles ismeretséggel rendelkezett, akire kiárasztotta jóságát; abból élt, hogy tanítónősködött, de nem annak élt: erotomán volt a lelkem, aki az emberboldogítás szent küldetését úgy élte ki, ahogy boldognak lenni neki nem adatott. Ráadásul franciarajongó is lévén, aki minden nyaralását a La Manche csatorna francia oldalán tölti, igen sok lányos házban nyaralt s a lányok meg, itt Angliában, nála laktak, viszonossági alapon. Gladysnél mindig ilyen tarka sereglet volt a vendégsereg, melyben nyelvre a francia elem és nemre a francia lány dominált; így azután nem is igen csodálkoztunk rajta, hogy vendégeskedése utolsó hetében Pierre egyre kevesebbet tartózkodott a babaházban, ha meg kerestük, biztosra vehettük, hogy négy-öt kőhajítással odébb, Gladys alagsori garzonlakásában ott találjuk.

S hogy Gladys szakadatlan ismerkedési estéin és örök szerelmi vadászterületén hány fiatal tanítónőnek szerzett vőlegényt, hány francia egyetemista lánynak ingyen angol nyelvtanárt, s hogy ő maga árválkodott-e, vagy hogyan találta meg találkarendező nemes tevékenységében a maga számítását? Nem volt „kukkoló”, bár hogy fantáziáját fel-felajozva, nem követte-e képzeletben azok lépteit, akik párosával el-eltünedeztek hálóalkalmatosságai egyikében – nem tudom. Ártatlansági bizonyítványt kiállítani neki nem áll módomban, mert sok van a rovásán s óhatatlan, hogy Gladysünkre majd még rákerítsem a szót. Pierre hazautazott s itthagyta örökbe kis barátnőit, akik tele voltak vele: nyomon követhettem volna életét akkor is, ha nem levelezem s Párizsban gyakorta nem találkozom vele.

KL És mi lett Pierre Groze-zal: fordított mást is?

Tudtommal nem. Betörte vagy elkényeztette az élet: nem tudom eldönteni. Kiváló elvegyülő lett belőle: elvegyült, de nem vált ki; nemigen váltotta be a hozzá fűzött irodalmi reményeket. Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy lenyelte a rockmuzsika világa, popslágerek szövegírója lett, meggazdagodott, megnősült; valamíg találkozgattunk, a széles mosoly keserűséget nem palástolt s olyan embernek láttam, aki elégedett sorsával és fényképpel bizonyítja: kislányában-kisfiában örömét leli. Alighanem már azt a keveset is elfelejtette, amit tudott magyarul, s százat egy ellen, hogy visszaköltözött a francia egynyelvűség ős-ösztönének harmadkori masszívumára s most a monoglott fennhéjázás sasbércén ül s onnan tekint szét tízezernyelvű világunkra, a – máskülönben oly okos, oly rokonszenves – Jean Paulhan könnyed megvetésével: Ce n’est pas une crime de savoir plusieurs langues, c’est plutôt un malheur…²³

 

*

 

KL És nem jelentkezett – nem „üzent” a Haza? Barátaidtól nem kaptál életjelet, levelet?

Életjelet? Ezt inkább Zsoliról mondhatnám el, ő csak életjelre szorítkozott s az enigmatikus képeslapot is, volt úgy, hogy Bécsben élő közös barátunk, K. L. Gyula révén juttatta el: félelemben élt, úgy vélem, különösebb ok nélkül: veleszületett hatóságiszonya volt. Leveleket már hogyne kaptam volna irodalmár barátaimtól, kivált amikor az angol rádió „Könyvszemle”-rovatában elkezdtem ismertetéseket írni frissen megjelent opuszaikról. És nemcsak hogy „üzent” a Haza – meg is látogatott s haboznék, hogy e látogatás beszámolóját ne bízzam-e Prokopioszunkra, de félő, hogy a történet hímporát veszti s amúgy is, oly régen volt, hogy nem kell bizonygatnom a szereplők ártatlanságát, most, hogy látogatóm már a Mare Serenitatis holdmezőire költözött. Tudod, kétféle költő van, múzsaigényes és múzsa-nélkül-is termékeny költő; aminthogy kétféle múzsa van, az igazi – és a másik, aki nemkevésbé az, de csupán „ein Gleichniss des Unvergänglichen”. Jól emlékszem, Deyában, amikor látogatásunk Robert Graves-nél véget ért, ő lekísért a sziklába vágott lépcsőkön s míg Piroskám a taxihoz előresietett, a Mester elismerő pillantással felmérte asszonykám fejedelmi alakját s vállon ölelve – odasúgta:

– Neked is van Fehér Istennőd; s ahogy ő rád vigyáz – úgy vigyázz rá…

Ha nem olvastam volna, nem tudnám, hogy THE WHITE GODDESS című óriásművére célzott, melynek sajátos mitológiai alapvetésében új, nekem némileg hátborzongató megvilágításba helyezi a múzsa szerepét a költő életében – a múzsáét, aki „megihlet, magábaolvaszt, felemészt, széttép, kiköp és eltipor”, lévén a költő végzete ez a Magna Mater… valahogy sehogy sem találtam magam Graves alkotáslélektana beskatulyázásában s az én életemben mintha más szerepe lett volna a nőknek. Igaz, asszonya válogatja; s volt is dolgom olyannal, aki „gyöngeséget” szenvelegve, már mindjárt sorsomat intézte-igazgatta volna s a férfit a cicisbeónál nem is tekintette egyébnek. Még akkor is, amikor minden szál kisiklott a kezéből, váltig lepányvázásomról, parádés hámistrángba-fogásomról ábrándozott – s ilyen volt a kékharisnyák fejedelemnője, Sz. Klára.

Tudomásul vette ugyan, hogy más országban, más csillagállás alatt élek és törvényes frigyre léptem valakivel; de még mindig kereste s úgy vélte, meg is lelte a módját, hogy mindezen túltegye magát s megvalósítsa jól kiszámított terveit. Nehogy félreérts, az istenért, Klára nem cseleket szövő Racine-hősnő volt, hanem ösztönlény, aki egyszerűen konceptualizálta, amit ösztöne diktált (s itt mintha elősettenkedne olvasóemlékeimből az a szókratészi huncutság, hogy az uterus voltaképp önálló életet élő, külön lény, afféle állatka, amely az asszonytestben fészkel-s azzal mintegy kohabitál). Nos, az ő (elragadóan erőszakos) megoldása az adott helyzetre az volt, hogy a levelek áradatát indította el, megvan mind, ma is: Édesanyámhoz; neki címezve, de azzal a titkos célzattal, hogy „Margit-mama” minden levelét olvassa fel (vagy adja oda, elolvasásra) és ne szűnjön az ő dicséretét zengeni. Édesanyám, kényszerhelyzetében, nem is szűnt és zengte is, de nem tukmálta rám leveleit; ha a dolgom sietős volt, csupán a tartalmát mutatta oda: gyerekei fényképeire vetettem futó pillantást s kivált a legkisebbről küldött sokat, miben iparkodtam nem látni célzatosságot, és a hasonlatosság felfedezésétől mereven elzárkóztam.

Ám azt a levelet, amelyben Klára bejelenti érkezését, Édesanyám kénytelen volt ideadni: Klára jön, ismerősöknél lesz s ittlétét úgy egy hétre tervezi; nehéz hetünk lesz – állapítottuk meg Anyámmal s meghánytuk-vetettük, mi a teendő –

KL És Piroska? Beavattátok? Mit szólt mindehhez…?!

Már hogy az ördögbe ne avattuk volna be; ő csak mulatott rajta, mint aki – okos nő módjára – elhatárolja magát múltamtól s hűvös érdektelenséggel tudomásul veszi, ami „előtte” történt; amúgy is, neki, a nálam 13 évvel fiatalabbnak (s úgy is, mint a „másiknál” szebbnek), mi oka lett volna, hogy féltékeny legyen a nálam 2 évvel idősebb Klárára, bármi „jól-konzervált” s még ha „Londonból hozatott ruhákban” pompázik is – ami ránk, londoniakra, nem tesz különösebb hatást. Közöltük, hogyne közöltük volna, de nem akartuk terhelni vele jobban a kelleténél s ha történetesen a munkabeosztásunkkal úgy talál kijönni a lépés, hogy Klárával nem találkozik, hát sem őt Kláránál, sem Klárát őnála – nem kellett kimenteni.

Ahogy a látogató eltervezte, hogy „sülve-főve” együtt leszünk, arról természetesen szó sem lehetett s végezetre úgy igazítottam sűrű beosztásomat a rádiónál/bíróságnál/tanítással, hogy találkozásunk egy napra: egyetlenegy, de teljes napra korlátozódott. Klára titkos terveit ennek az egy napnak a kártyájára tette fel, mert még mindig keverte a kártyákat s bízott hozzá, hogy olyan ütőkártya van a kezében, aminek nem tudok ellenállni. Van egy ezoterikus történelemszemlélet, amely szerint titkos matriarchátus kormányozza a világot, az ágyak matriarchátusa; és Klára még mindig elég nagyhatalmú szibilla volt a méregkeverő pithonisszák nemzetközi hierarchiájában, hogy legyenek (régről? tán régről) ilyen barátai Londonban: olyan barátai, akiknek a főváros előkelő kensingtoni kerületében házuk van s e ház magasföldszintjén – míg ők Egyiptomban odajárnak – Klára rendelkezésére bocsássanak egy lakrészt. Hogy hozzánk szálljon – ez eszeágában sem volt, meg akarta őrizni cselekvési szabadságát s különben is, tudta, ha a maga területén fogad és előmutatja ütőkártyáját, aminek nem tudok ellenállni, mert fejembe száll a vér, és inamba a bátorságom – akkor nyert ügye van.

Ha jól számítom, 1962 nyarán történhetett. Kora délelőtt csöngött a telefon: Klára repeső hangja volt. Hogy itt van, hogy jöhetek, de ne mindjárt, hanem azonnal s hogy meglepetést tartogat a számomra –

– Mi a meglepetés?

– Majd meglátod. Örülsz nekem?

– Nagyon.

– Gyere hamar! Megőrülök.

Csakhogy én is tartogattam Klára számára meglepetést. Édesanyám ünneplőbe öltözött, úgy ültettem azúrkék versenykocsim hátsó ülésére, magam lenge nyári vászonban bevágtam a kocsi ajtaját és feltúráztattam a motort. Hampstead-ből le, Kensingtonba félórás vezetés volt rekkenő hőségben; a tűző Nap rácáfolt ködös rossz hírünkre s mire az utcára rátaláltunk, mintha nizzai villasor lett volna, úgy ragyogtak az olajmázoltas, fehér, neoklasszikus homlokzatok. Ráleltünk a megadott címre, a kétemeletes házzal szemközt leparkoltam s bekapcsoltam a zenei műsort, hogy Édesanyám ne unatkozzék, amíg vár; azzal elindultam a kapu felé. A György-korabeli palotácska lépcsőházában, a feliratos, vendégüdvözlő kókuszlábtörlőn toporogva, kétszer is becsengettem, amíg neszezést hallottam. Az ajtó félig kinyílt, asszonyi illatár csapott meg, Klára kilesett és kiszólt:

– Gyere hamar!

Előresietve betipegett, majd az elfüggönyözött, félsötét hálóban, az óriás ágynyoszolya vetetlen mezejénél megfordult és várta a hatást. Ha Salome táncának végére ér és hét fátylából már hat hiányzik. Gyulladt szemmel figyeltem: ez volt hát a meglepetés. Mezítelen mellel.

– Nem is örülsz nekem? Meg se ölelsz?

– De, nagyon.

– Nézd, a mellbimbóm: hogy áll. Emlékszel? Emlékszel a szonettemre…? – és Klára recitálni kezdte a SZÉP ÓRÁK SZONETTJÉT:

 

szép óráknak gyümölcse van amely a bimbódon sugároz szíved alatt ha megfogan ültesd el – – –

 

– Klára…!

– Meg se csókolod? Gyere! Úgy, ahogy szoktuk –

– Várj, hadd mondok valamit…

– Ne mondj semmit. Gyere –

– Ma… ma nem lehet.

– Mikor, ha nem ma? Ez az a három nap, az én napjaim: ismerem magam – tette hozzá sürgetőleg s amilyen türelmetlenül, felrántva tüllrongyait, oly kacérul – ilyenkor biztosra megyek: én jól foganok –

– Térj észre, Klára! Odakint –

– Bánom is, mi van odakint! Ez a mi szép óránk: legyen gyümölcse is!…

– Lehetetlen.

– Úgy? „Lehetetlen?!” Hát a szonettemben, amit nekem írtál, amiben elígérkeztél: a szívem alatt ha megfogan, ültesd el! Az neked semmi? Költő úr! Csak szavak, szavak, szavak!…

A megszégyenített nő. Közel a síráshoz. A lehető legkíméletesebb gorombasággal, de gyorsan, minél előbb, elő kell jönnöm vele. Hogy mi az én meglepetésem.

– Klára. Kimondhatatlanul örülünk, én is és Margit mama is, hogy itt vagy és hogy láthatunk. De Margit mama lenn vár a kocsiban; viszünk valahova. London-környékre. Kirándulunk: ahova akarod.

Amilyenre csak az emberfeletti-erős asszonytermészetek képesek, a szibillák: az a metamorfózis volt. Klára erőt vett magán, lesimította organtüll-fátylait és eltört mosollyal rám nézett.

– Margit mama: itt?! Igazán?! De hiszen ez nagyszerű! Fordíts hátat, ülj le, tudod mit: ülj oda, hogy azért lássalak a tükörből. Mindjárt felöltözöm.

Megint a varázslónő volt, aki ért hozzá, hogyan lehet vereséget győzelemre fordítani: a kirándulás az ő győzelme lesz – ezt eltökélte. Abszolút civilizált fölénnyel siklott el „jelenetünk” felett, mintha csak egy vaudeville komorabb mozzanata lett volna, amelyet a vidám cselekmény sodrában elejteni-elfelejteni nem esik nehezünkre. Míg a kontyát tűzte, hallgatta a lehetőségeket: Hampton Court, Windsor, Richmond Parc –

– Ó igen! A richmondi parkba! Igaz, hogy szarvasok is vannak?

– Igaz hát. Meg őzek is. Közel jönnek és megetetheted, ha elég szelíd vagy –

– De még milyen! Emberevő-szelíd vagyok. Alig várom, hogy megpuszilhassam Margit nénit. Menjünk, drágám: mehetünk.

Kulcs a zárban kettőt fordul. Klára virágos nyári muszlinban lengedez lefele s előbb, semmint odamutatnék, a Sunbeam Rapier ablakaiban felfedezi az ismerős arcot, a neki-integető öreg hölgyet. Hajacskám Hófehér. Kikiabál:

– Klárikám!

– Margit mama!

Minden rendben. Visszazökkentünk a rendezett civilizáció kerékvágásába. Már egymás mellett ülnek s így csobog-cseveg a kettő órák hosszat, mintha ott se volnék és csak sofőrnek vagyok jó a volán mellett. Még mondja valaki, hogy a világot nem ez a titkos matriarchátus kormányozza – az alkotmányos, férfiellenes összeesküvés… S míg én azon töprengtem, hogy a parkot melyik kapuzatán keresztül közelítem meg a legelőnyösebben, ők előásták emlékeiket, sorra kerültek a közös barátok, majd olyan nevek, akiket sohasem hallottam s én nem ismerek; ha nem figyelmeztetem őket a domb hátán legelésző szarvascsordára, észre sem veszik.

Jó órát ültünk egy terebélyes fa árnyékában, nem először álmélkodtam rajta, hogyan-s micsoda titokzatos kapcsolatot teremt mókussal-őzzel Édesanyám: a tenyeréből ettek, a mókusok meg a lábára másztak, amilyen ijedősek különben. Ment minden műsorszerűen: a kilátás megcsodálása Twickenham felé és a rálátás a lábunk alatt kanyargó Temzére. Az olasz vendéglő, ahol osztrák a cukrász és római módra felhabozzák az eszpresszót. Délután öt óra tájban tettem le Klárát a kensingtoni palotácska előtt s úgy szaladt fel a lépcsőn, hogy már a kulcsot a kezében tartogatta – a kölcsön-kulcsot, amelyet a lakással együtt átengedtek külföldön nyaralgató barátai, hogy keresztülvigye jól kiszámított, régóta melengetett tervét és újabb meglepetést szerezhessen nekem.

Ahogy felhalad a lépcsőn és a nekilendülő autónak visszaint: így maradt meg emlékezetemben Sz. Klára; soha többé nem láttam. Immár kilencven fele járna – ha a rózsatövis, Nárcisz utcai kertjében véresre nem sebezi és ő, tetanuszmérgezés áldozata nem lesz. 1970. november 15-én reggel halt meg; utolsó, október 10-i levelét kézzel írta (ami szokatlan volt nála), sűrűn teleírva; a negyedik oldal alján az utolsó búcsúszó: „love. Klára”. Íme az első oldala:

 

Édes Győző, megjött a Hajszálhíd, sokat olvastam belőle, találomra és tervszerűen, s elámulva az „életmű” terjedelmén és rejtett egységességén. Költészeted 30 év alatt kevesebbet változott, mint a világ: ez, akár örülsz neki, akár nem, a legnagyobb elismerés akar lenni részemről. Az összes húr fel van feszítve, kezdettől fogva; a pályakép inkább picassoid (fricskát adok a világnak vagy komolyan veszem, ahogy épp kedvem tartja), semmint vonalban, görbében szép simán kifejezhető. Több bajom van a kötet külalakjával, túl nehéz, túl pompás, minek vers alá ez a műnyomó papír? – verset az ember a retiküljében, a zsebében, vagy akár a szíve fölött hord, de ehhez súlyos tölgyfaíróasztal kell alátétül… és nekem itt a kórházban olyan nincs; de még otthon se nagyon.

Ne haragudjál, hogy ezt is őszintén megírom; sose tudtam eltitkolni véleményeimet, az utolsó 4–5 hónap élményei után – már nem is akarom. Egy hosszú leveled fekszik otthon, megválaszolatlan; írtam volna már előbb is, de június 5-én a mentők beszállítottak oda, ahol most vagyok, a László-kórház vastüdő-osztályára, egy lábsérülés (és az én hanyagságom) következtében beállott súlyos tetanuszmérgezéssel. 2 hónapig feküdtem fekete eszméletlenségben, kuraréval bealtatva, tracheotomizálva, és a gép lélegzett helyettem… –

 

A többivel, a vastag köteg levéllel szemben ez – egyedi példány: a személytelen szellem-levél. Amit az asztronauta átélhet, ha két évig űrjáró ruhában él-és-tengődik a Hold nemlátható felén – azt élhette át, átmetszett gégével, abban a „fekete eszméletlenségben”, amíg a vastüdő lélegzett helyette. A múlt lebonthatatlan, volt-ahogy-volt, az istenség se tudja megváltoztatni – mondja Agathon, a Nikomakhoszi Etikában. Egymás életének alkatrészei voltunk s ezen nem változtat, hogy szertesodródtunk, ahogy elszakadni jobban már nem lehet. De azon a végtelenségbe kígyózó kovácsoltvas gyertyatartón, ahol templomunkban nem győzöm már értük gyújtogatni, halottaimért – reggelenként őérte is sercen a gyufa, gyullad a láng.

KL Ha jól értettem – utánad jött és megkeresett a „múltad” – – –

Nem először és nem utoljára esett meg velem, hogy jelentkezett a „múltam”, testi valóságában valamelyik a „szeretők szentháromságából”, s majd még érintünk ilyen tragikomikus epizódot, ha életérintőink ábráinak megszerkesztésében odaérünk, hogy rosszabbkor asszony egy férfi életébe be nem toppanhatott volna – önhibáján kívül. Salacrou írja valahol a jövőről, hogy ilyen nincs is, hiszen a jövő: gyermekeink múltja. S most, hogy váratlanul váradalmaim, eljövendő életem szigetországi közepére ugrottam, úgy égett le rólam a „múltam”, mint a gyerekről a ruha; s egykori kedveseim soha nem érték fel ésszel, hogy a múltamtól a benne élőkkel immár egy Óperenciás Csatorna választ el, ők még ott „tapintottak” kézkinyújtásnyira, ahol már nem voltam. Beálltam az új életünnep rajzásába: új zene, új körtánc, új barátságok, új elcsábulások. Még Észak-Londonban éltünk a babaházikóban, úgy összenőttem Bernard/„Bunny”-val, hogy ő maga testvérévé – Liverpoolban élő apja-anyja második fiává fogadott. Bunny Wilcox jómódú nagykereskedő volt, de üzleti robotját, szaladgálását, csatározásait elkülönítette és más fiókozatban tartotta. Úgy is mondhatnám, hogy eszköznek tekintette – eszköznek, hogy a napi robot árán megvásárolhassa bohémes életformáját és művészi vágyait. Nagy házat vitt, de háromemeletes háza hodályos volt és fél üres; életepárja is bájos, dekoratív és engedelmes lenszőke szépség, de csupa idegizgalom és örökké szurkoló – hiszen az örökké elfogódottan mosolygó Patríciáról csak az nem tudta, hogy Bunnyval nincsenek megesküdve és vadházastársak, aki nem akarta. S nem is ravaszdiságból, inkább merő asszonyi ösztönből, „Pat” ezt a szomszédos magyar házaspárt, a mi barátságunkat tartotta maga elé pajzsul, tárta Bunny elé követendő például: így kell főzni, így kell fészeképítő szellemben lakályossá-széppé tenni az otthont, antik bútorokkal televarázsolni a hodályt, így kell zenei ismereteinket bővíteni, lemezeket válogatni, hozzáértéssel gyűjteni; és így kéne – kéne! – dekoratív lépcsőt építeni a filagóriához a kertben és feltámogatni azt a szegény rozogát, mert aki aláül, arra majd rászakad, olyan korhatag már az a mióta-fel-nem-újított filagória… s így kéne pados kilátót építeni a hegynek-szaladó kert végén, ahonnan az egész Hampstead Heath édeni zöldjén végiglátni: így, ahogy Victor barátod még rajzot is csinált róla!…

Igen, mi ketten (vagy Édesanyámmal: mi hárman), a magyar család afféle éducation sentimentale voltunk Bernardéknak, akiket mellesleg a Phoenix klubba is én vittem fel és én beszéltem rá, hogy tartson előadást „az ír Carusóról”, MacCormickról, lemezritkaságaival illusztrálva. Nagyon szerettük egymást, nem múlt el nap, hogy át ne ruccantunk volna egymáshoz, én fertőztem meg Bunnyt Berlioz-rajongásommal s akit megmérgez e muzsika mákonya, annak a hálálkodásnál egyéb nem jut az eszébe és csak annyit képes kinyögni csillogó szemüveggel: „még! még!” S hiszed-nem-hiszed, bolondul bolondoztunk, mintha huszonévesek lettünk volna, túl a negyvenen, s ha a lemezjátszóra feltettem a Les Francs-Juges nyitányt, hát mind a négyen táncra perdültünk a berliozi muzsika szertelen-vidám hangjaira.

Szemérmesen szentimentális volt, angol módra s röstellkedve törülgette szemüvegét, ha benedvesedett Berlioz Les Nuits d’Été című dalciklusa Absence című darabjánál, s noha kukkot sem tudott franciául, úgy rítt a Reviens, reviens ma bien-aimée! hangjainál, mintha az ő heréjét facsarta volna meg ez a fuldokló, bánatos szerelmi lángadozás (s volt is ilyenje, szerelmi bánata, behegedhetetlen sebe: majd arról is később). Álma, hogy MacCormickról monográfiát írjon, sohase valósult meg, mert nem volt vénája s mint afféle behízelgő causeur, nem olvasott, mert lusta volt és nem volt ráérő ideje; annál inkább csodálkozott, hogy neki, a MacCormick-szakértőnek még én is tudok MacCormickról újat mondani s afféle kézreálló-nyitogatható enciklopédiának használt. Igaz, ő is megpróbálkozott „átnevelésemmel” s hogy elangolosítson, egy ízben (méregdrága) jeggyel lepett meg s teljes napot töltöttem társaságában a Lords krikettpályán; halálosan unatkoztam, ez kiült az arcomra és nem volt elég tenyerem, hogy minden ásításomat a mögé rejtsem, amíg ő lelkesen ordibált. Igaz, utóbb megtanultam a nyelvezetét, hiszen – akárcsak nálunk a labdarúgás szakkiszólásai – a krikettjáték metaforikusan belement a nyelvbe; de itt megvonom a határt, eddig és nem tovább, európai neveltségemmel elutasítom a krikett-kultuszt egész mitológiájával (mely a spanyolok tauromakhia-filozofémájával vetekszik) és minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ki ne prüszköljem, ha tejet öntenek a teámba.

KL S miféle törésre vagy lelki sérülésre tettél célzást Bunny barátod esetében: mi volt az ő titokzatos traumája…?

Titokzatosnak mondod s jól teszed – ő amilyen rosszul titkolta: s ez volt mindenes élettársának, a szőke Pat-nek a fő fájdalma. Bunny elvált, de csak jogilag. Bunny uborkafára felkapaszkodó félművelt plebejus volt, szorgalmával és kitartásával többet ért el, mintsem remélni merte volna: egy félarisztokrata nevet viselő, nagypolgári hölgy, aki (mint egy viselkedéstani kézikönyv) csupa attitűd volt és jómodor, hogy szinte úgy élt-siklott-nyúlánkoskodott, mintha hónapról hónapra a VOGUE-ból vágták volna ki, férjéül fogadta. Bunny, amíg tartott, a hetedik egekben volt, bár titkon fárasztónak találhatta a drill-t és nem tudhatta, hogy férjként való alkalmazása időleges csupán. Elszakadni nem tudván, Isobel, a Hölgy (a crème de la crème-ből) hol megengedte, hogy Statsvisitre járuljon házához (melyből szűrét kitette volt), hol ő kért nála audienciát, nosztalgia-félórás viszontlátásra. Ebből a felfele néző kötődésből a plebejus lélek nem tudott kibontakozni s amíg Isobel-Kirke varázshatalma alól nem szabadult, addig a szöszke Patrícia hogyan is remélhette volna, hogy Bernard oltárhoz vezeti. S ilyenkor, időről időre, ha Patra rájött a „bolondóra”, papucsot-harisnyát nem készített oda és napokig szótlanul duzzogott, Bunny barátom éghajlatváltozásra vágyott és vigasztalást keresett mindnyájunk készséges vigasztalójánál, Gladysnél, ha még emlékszel a rút, langaléta tanítónőre, aki nem a saját, csupán a mások boldogságát kereste, hogy beérje annak látásával s Bunny szerette ezt a kelepcét, lévén régről kliense Gladysünknek –

KL Akinek, ha jól gyanítom, te is kliense voltál…?!

Ördög és pokol! Te csak ne gyaníts jobbra-balra, se jól, se rosszul. Nem voltam, ami isteni csoda; de önfejűségemet és a „tisztaság” kiharcolását megszenvedtem és megfizettem érte; mely másfél éves cudar korszakomat, ha nem orrolsz meg e kikölcsönzésért, úgy is nevezhetném, hogy Verwirrung der Gefühle. Gladysünk ui., akit Piroskám is, Édesanyám is jól ismert, szokásba vette, hogy áttelefonáljon értem, mondván, hogy újfent francia vendégecskéi vannak s egyikük üzenetet hoz Párizsból, Pierre-től. A virágos szoknyájukkal terülköző, fiatal francia lányok, többnyire egyetemi hallgatók, kettesével-hármasával vendégeskedtek nála s jóllehet azzal a feltett szándékkal, hogy angolul tanuljanak, hirtelen nyakig zuhanva a nyelvi mély vízbe, fullasztónak találták és éktelenül vágytak francia szóra. Hogy könyörüljek rajtuk s kegyelmezzek meg neki, mert a franciába neki már beletörik a nyelve – így Gladys. Az üzenet Pierre-től semmitmondó volt s sohasem több, mint amit leveleiből amúgy is tudtam már: a PEPITO ET PEPITA szöveganyagát már szedik s sorra javítgatja a nyomda kutyanyelveit; ürügy inkább, hogy átcsábítsanak, s mihelyt átcsábultam s leereszkedtem az alagsori lépcsőkön, Gladysnek nyomban bokros teendői támadtak, dolgozatjavítás az iskolában, szakmai értekezlet, egyik sürgősebb és halaszthatatlanabb, mint a másik.

Mintha csak nehéz jármot vettek volna le a nyakukból az angol nyelvvel, a lányok felszabadultan csácsogni kezdtek: s nekem sem volt ellenemre, hogy ilyen lánykoszorúban francia nyelvi fürdőt vegyek. A dolog akkor kezdett baljós fordulatot venni, amikor csak ketten maradtak és az egyik a fejébe vette, hogy ő is Gladysszel tart… Ilyenkor fellázadtam, becsületúristenemre, hogy így igaz, mosolyoghatsz akármilyen sandán, Lorcsikám: fellázadtam és kijelentettem: akkor én is megyek – – –

KL Sandán mosolyogni: én?!

Csak te ne add az ártatlan bárányt, hogy már meg ne egyelek farkasbőröstül-szőröstül. Igen. Megmakacsoltam magam. Ezt tettem Solange esetében és ezt Françoise-zal is, aki igen neheztelt. Nem mondom, megesett, hogy cukrászdázni vittem egyik-másik lányt a környéken, de nobilisan etettem és félreérthetetlen, sőt kifogástalan franciasággal tartottam a távolságot a sarokfülke félhomályában. Mert minek nézel? Hogy felcsapnék cukros bácsinak?! És mégis, így főkegyúri jogaimról lemondva és kiszolgáltatva magam tisztasági fogadalmam gyötredelmes kínjainak, máig felfoghatatlan módon, e tiszta helyzetekből adódtak Párizsban azok a fatális félreértések és következményekkel terhes bonyodalmak, amelyekből csak úgy szabadulhattam, mint a – de most nagyon kérlek, ne vágj vigyori pofát és így vedd a metaforát, szó szerint – a gyík, amely leveti farkát; hogy így, megrövidülve meneküljön.

KL És megmenekültél?

Lorcsikám: az írómesterség a legönzőbb mind közül, az önzés örökké a harmatponton van s váltig kicsapódik, nedvesen gyöngyözik a halántékunkon; de ne téveszd össze a közönséges önzéssel, amely pozitív és másokat sebez; ez – ez negatív és visszasebző. Az alkotás érdekében le kell mondanod ezer mindenről, utazásról, portyáról, kalandról, meggazdagodásról, külszínes csillogásról. Emlékszel, hogyan mondtam le Zimándy Zelma szineművésznő veszedelmeiről, csak hogy megmentsem a HELIÁNE befejezését? Útfélen hagyom és soha nem fejezem be, malomkerékkel a nyakamban. Lemondani világbotrányról, új életkezdésről, Párizsról. Visszanyelni keserűséged, ha Solange Pierre vállára borulva sírja ki bánatát. Süketnek tettetni magad, ha fordítód, a szemrehányás-közvetítő, megjelenik Françoise harag-postájával. Kitartani a választott múzsa mellett, ahogy Robert Graves meghagyta, a „hét mágusok” egyike – ha te magad is hetediknek vélnéd magad. A hűségesen, otthon váró, műhelyed-őrző, Édesten-Édes mellett. Ellenvetésed? Hogy a hűség, mint minden a világon – viszonylagos. Mert nem tudod, hogy az alkotás – áldozatvállalás; hogy ára van, nagy ára. S azt se berzenkedve, hanem az alázat paroxizmusával, az alázatéval – ha nem ismernéd erről Valéry Larbaud vallomását – toute grande oeuvre d’art est le fruit d’une humilité profonde.²⁴ Most már látod s így tán megérted, miért neveztem ezt a korszakomat az Érzelmek Zűrzavarának –

KL Nem volt lebénító hatással? Meddő korszakodnak mondanád?

„Meddőnek?” Sohasem volt meddő korszakom. Sőt, inkább termékenyebbnek a szokásosnál. Mert e fájó érzések örvények csigaforgásával beleömlenek a képzeletvilágába az embernek s mi sem mozgatja meg jobban a fantáziát, mint ez a dúltság. Jótét lélek volt s jót akart, Gladysre nem szabad haragudnom, hiszen őt is ez a Nagy Keringető – az örömelv hajtotta; és szerelmi készségeskedésének – ha közvetítő szolgálatait nem is fogadtam el – megvolt a maga keserves haszna.

KL Az irodalmi kicsapódása? De miért mondod keservesnek?

Igen, az irodalmi csapadéka; de keserédesnek mondom, mert gondold csak el, hogy – Rabelais-val szólva – hány francia szűzet fog az Üdvözítő a fejemre húzni a Mennyekben, mint idvezültnek…?! S jóllehet a két színdarab, amelynek alapgondolata ilyentájt fogant meg bennem, ilyen keserédes, mégis, sokáig szontyoli-szomorú voltam, az én paradicsommadaraim elröppenése láttán; mert (hogy ne is mondjam) Weöres Sándornak is megegyezett a tapasztalata a Giordano Brunóéval, lévén ez már az embertermészet alapszövetébe beleszőve: in tristitia hilaritatis, in hilaritate tristia²⁵. A miniszoknyában villázó lábuk, groteszk divatcipő-költeményeik és nőjogon ágáló felszabadultságuk ebbe a horror-fantazmagóriába torkollott, ami a NÉMBERKÖZTÁRSASÁG; nem is lehetett másmilyen a színpadi gúny céltáblájául választott férfinépség, mint précieux ridicule és francia (lévén, hogy negédes társalkodásunk a lányokkal, az én konok passzivitásomra, súrolta a Molière-i affektálás határát) és maguk a megelevenedő asszonyszörnyetegek is a Solange-ok és Françoise-ok karitúráinak tojáshéjából törtek elő. „Képzősök” voltak – gondolom, Gladysünkkel is ilyen pedagógusszervezeten keresztül találták meg a kapcsolatot – és mint tanítónőjelöltek, értettek a játékhoz, a majomkodáshoz; s pimaszériájuk hol abban nyilvánult, hogy „levegőszámba” (közönségszámba) vettek, mialatt mozgásművészeti bemutatót tartottak (látszólag egymásnak, egymás szórakoztatására s hogy én is szórakoztam, az merő véletlen volt), hol meg abban, hogy aminek franciául comptines a neve: kiolvasóversekre tanítottak és kópé képpel kántálták, míg utánuk nem mondtam a gyerekrigmusokat – ennivaló francia raccsolásuk, rognon, rognon, még ma is a fülemben csilingel –

 

rognon, rognon, gigot de mouton, pour un, tu n’auras rien; pour deux, tu auras des oeufs; pour trois, tu auras la poire; pour quatre, tu auras la claque; pour cinq, tu auras la seringue; pour six, tu auras la cerise; pour sept, tu auras l’assiette; pour huit, tu auras des huîtres; pour neuf –   – tu auras mon joli pied de boeuf!26

 

… – ha van érzéked a nyelvi pikantériák iránt, kivált ha ilyen mórikálva mondják, mert „mozgásművészetüket” lekottázni nem tudom, el tudod képzelni, milyen kirobbanó erotikus deleje van az ilyen gyerekmódra elgügyögött kiolvasóversnek, az ilyen demi-vierge felkínálkozásnak. Miközben pantomimban hol azt játszották, hogy kikaparják a szemem, hol azt, hogy fejedelemnői leereszkedéssel megkegyelmeznek és meghagyják férfiasságomat… De a NÉMBERKÖZTÁRSASÁG keletkezéstörténeténél tán fontosabb, hogy ez az egyfelvonásos egyúttal a színház „lehetetlenülése” is, ill. a kifigurázása annak a képtelen gondolatnak, hogy „másnak” mutatkozzunk és komédiázzunk –

KL Például…?

Például. Az indítása. A színen lévő herceg hazavárja nekiszánt egzotikus ajándékaival, a messze Atrabáziából megtérő, világjáró unokaöccsét, Edmondot, de előre tudja-mondja Edmond belépő szólamait és a „titokban tartott” meglepetést, és gorombán kidobja a szólamaival szabályosan berontó Edmondot s nem is fogadja el addig annak, akit ez a jöttment idegen betolakodó alakít – vagyis hiteles színpadi unokaöccsnek addig, amíg Gaston, a főkomornyik, be nem jelenti annak palotás rendje-módja szerint. Ha most azt mondod, a HERNYÓPRÉM című, egész estét betöltő politikai szatírám hasonló hangvételű, bár sokkal későbbi – nem tiltakozom, bár éppen hogy nem politikai szatíra, hanem szélsőséges kormányformák hatalmi harcának a paródiája – valami, amiről, ha még nem mondta, hát immár bízvást mondhatná a Prédikátor: a hiúságok hülyesége, a hülyeségek hiúsága – vanitatum inanitas, inanitatum vanitas. De miről is akartam…? Nem erről; és nem a NÉMBERKÖZTÁRSASÁG-ról, hanem… Megvan: a LIBEGŐ-ről, amelynek atmoszféráját (bár nemcsak atmoszféra-dráma) ennek a nyomorúságos boldogságnak köszönhetem, az Érzelmek Zűrzavara sajátos sarkításának. Tudod, ez az, amikor permanens dúltságában a lélek kételkedni kezd az emberi termitárium üdvtörténeti téveszméiben, „boldogság”-teleológiájában; kételkedni, a milliónyi házaspár „életterveinek” valós-ságában, megvalósíthatóságában, sőt, családi „esemény”-morzsalékjaik igazándiságában… – érted?

KL Nem. Nem értem –

Majd. Ha egyszer a színpadról elmondhatom. Szigorú kritikus szemmel nézem, bár egyformán kedves mind; de az az érzésem, a LIBEGŐ az előbbieknél nyomósabb. Alapötlete egy 1960-as párizsi átruccanásom alkalmával merült fel bennem, végigpillantva, fel-fel, a Sacré Coeur lépcsőfelhágóján s már meg is volt; igaz, az a jó órás rádiós hangjáték, ami ebből íródott, tartalmazta ugyan az atmoszférát, de semmiképp sem elégített ki. A látomás akkor vált teljessé, amikor 1968-ban, Portugáliában jártamkor, Coimbrában felpillantottam a Törött Bordák Lépcsején. A bordatörő élet… a metafora e hiányzó felével a játék teljessé vált. Fárasztók rajta a középkorias óriásfokok, megmászásakor, és szédületesen goromba ez az Escadas de Queabra Costas, amely a Coimbra-i, 700 éves Universitas főkapujához felvezet – az egyetem félezer éves főépületéhez, amelynek termeiben, edikulaszerű, erkély-szószékekről adtak elő, és még a 18. században is, Al Rhazi 9. századi perzsa orvosfilozófus kompendiuma alapján tanították az orvostudományt – mondom, ez a nyaktörő, végtelenbe vesző lépcsőóriás, amelyen lépcsőpihenő nincs: ez inkább hasonlított ahhoz a „márvány-felhágóhoz”, amelynek megpillantásakor mintegy viszontláttam álmomat, a lépcsőrengeteget s amely az everyman/everywoman emberpár, a mászásban töltött emberélet parábolája lett.

KL El tudnád képzelni ezt a drámádat magyar színpadon?

Nem. Nem addig, amíg annak, hogy drámáimmal magyar színpadon megpróbálkozzanak, annyi ellendrukkere van. De a LIBEGŐ-vel lehetne kezdeni. Ízléstelen? Trágár? Morbid? Visszás? Tudomisén. Rókus és Rozálka, a vándor házaspár Vörösmarty nyelvét beszéli; mindenki értené, de osztaná is Rozálka döbbenetét, amikor vonakodik a bokorba vonulni a „készséges útiládából” előszedett bilivel, hogy szükségét végezze, mert fél attól, hogy esedékes a székliftek járata és a színpad magasán, a libegőről, fiúk–lányok, a levegőből meglátják. Ebben a színpadi játékban ui. a katasztrófák menetrendre indulnak s a libegősök a magasban, maguk alá a mélységbe meredve, vontatott kántálással, hogy a hátunk borsódzik bele, kikántálják félelmüket – mert hátha az ő libegőjük a leszakadásra előjegyzett a menetrenden:

 

egy-libegéletünk egy-halálunk ahol lebegve lelóg a lábunk____________________ lábpiskótánk ligilógi-lebegve beleszáll-beleszel a kék egekbe__________________ ligilógi-lebegve lábpiskótánk hogy nehogy abbamaradjon a nótánk____________ ligileng – beletátong a pálya lábunkat a felszél összekuszálja_________________ libilebegünk a levegőégen s nem ábrándozunk ama szörnyű végen___________ kiki szorongatja élete kincsét a kábelen ahol van – nincs segítség______________ jaj mély kék felettem mély kék alattam jaj a belem ha a kábelem elpattan_______________ jaj rimiremegünk az életünkért hogy nehogy megharagítsuk a tündért____________ ahol lebegve lelóg a lábunk egy-libegéletünk egy-halálunk__________________

 

S ha ez csak morbid – szolgálhatok „ízléstelennel” is; mert mi lehet ízléstelenebb, mint az első felvonás egyik kupléja, amely arról szól, amitől Öreg Rozál rémüldözik: öregasszony haláláról az árnyékszéken –

 

valamikor szörnyű régen   vén asszony-portéka ül a lyukas Luca-széken   lüktet mint a béka veri hideg verejtéke   öreg dolga végett de akár a Luca-széke   úgy készül a széklet belesült az kőkeményre   belében haladva mely fájása és reménye:   igen gazolhatna mámi szeme düllesztőjén   kandikál a lélek: „megszédülök az ülőkén   lefordulok – félek” megáll véle a pillanat   áll a vér garatja vén verését melle alatt   el-elhagyogatja ina reszket feje kókad   kóvályog körűle ez a nap a kihagyó nap   bénul billentyűje homlokcsontja megütközik   kopasz rézkilinccsel elétárja ősz lábközit   – elterülni nincs hely – lyukas hintón hátraájul   szeme visszabámít szólongatja Szent Mihály úr   vinné már a mámit pislákoló keser lélek   Halálra rátámad „cseles szerrel rendeztétek   cudar végórámat! így vertek le a budiban   – méreggel se késsel: orvul hamarölő bitang   vég-székrekedéssel…” Beszélj bolond: világ sorja   vének sírhatnéka! ha a csizma elcsíkolja   pukkan aki béka –

 

Mert hogy az elfekvőben a kedvesnővérek, akik naponta láthatnak nem hogy ilyet, de cifrábbat is, nem botránkoznának meg a betétdal „ízléstelenségén”, annyi szent; hiszen klinikai tapasztalat, hogy az öregkori exituszok jó 20 százaléka így következik be, a vécén, a legyengült szív a „feladattal” nem tud megbirkózni s a kagylóról holtan fordulunk le; s így távozott az élők sorából egyik valaha-volt vágy-társam-és kékharisnya kedvesem is… a LIBEGŐ-ben sok ilyen huncutkás versbetét van; a VÁNDORÉLET NÓTÁJA; az EGYSZERI EMBER; a RECEPICE („vándorkoldus vén házaspár táncdala”); a KOLDUSBOT-BALLADA – a POPMESTER DALAI-ról nem is beszélve, melyek hadarórigmusait sokan ismerik már, az én kazettafelvételem nyomán. Csupán a színházi szakember, akinek színháztörténeti emlékezete visszanyúlik a Monarchia kultúréletéig a múlt század derekán, az tudja csak, A LIBEGŐ milyen sokat köszönhet Nestroy LUMPAZIUS VAGABUNDUSZÁ-nak, nemkülönben Raimund ALPENKÖNIG-jének s nem megszólásféle, ha a szerző maga mondja darabjáról, hogy igyekvő, hátulkullogó Nestroy-Raimund pastiche…

KL Gondolod, hogy sikere volna?

Nem gondolok semmit, szarok a szerencsémre. Te még megéred, ’oután-osztán majd adsz róla hívséges-bévséges beszámolót; én meg megköszönöm, ahogy a mennyekben szokás, szalutáló mézeskalácshuszár-formán.

 

KL No lám: lassan lendületbe jössz s ugye már nem bánod, hogy belerángattalak életutad elmondásába –

Mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett! Te! A fordítottját gondolom rólad, mint amit Petrarca, amikor először láthatta Laurája káprázatát – L’benedico il loco e l’tempo e l’ora – áldott a hely, az idő, az óra… Mért is kezdtünk bele!

KL Ennyire meggyűlöltél? Hát nem az jön most, amiről a helyedben mindenki szívesen beszélne, sőt, még hencegne-dicsekedne is…?!

Igen ám, csak ezzel is úgy vagyok, mint a szerelemmel: a hódítás: tabu. Nem téma. A viszonzatlan szerelem: az a megírnivaló. Ha kiborítanám eléd azt a kosárravaló elutasító levelet, amit kiadóktól kaptam s azt ha rendre elbeszélném: az volna csak a téma! Megérted-e kínos helyzetemet? Jobb szeretném, hogyha más mondaná el helyettem, milyen volt, amikor a La Maison Julliard átrepített Párizsba és sajtófogadáson „lanszírozta” első könyvemet. Voltaképp alárendelt szerepe van oeuvre-ömben a PEPITO ÉS PEPITÁ-nak, s a jó ég tudja, ki randomizálta – találomosította-véletlenesítette így, hogy épp erre esett valakinek a választása; mondják, a kész fordítást maga az öreg Sauvageot küldte át Maurice Nadeau-nak, aki a francia irodalmi establishment tetején üldögélő korifeusok egyike volt s mint a szürrealizmus pápáját tartották számon (ő írta a HISTOIRE DU SURRÉALISME című félezer oldalas alapművet, amit utol is ért az alapművek végzete: egyetemi puska lett), azonfelül, mint a Julliard-cég szürke eminenciása, a lektorátus élén ítélt elevenek és holtak fölött; mit is mondjak: ha az irodalomnak volna jezsuita rendje, akkor ennek a rendnek ő volna a generálisa… Igaz, volt egy mindenes-jobbkeze is, az örökké rohanó, de mindig tündéri Geneviève Serreau, maga is rangos regényírónő, RESSAC (nincs rá magyar szó: HULLÁMTALÁLKOZÁS) című regénye remekmű s csöppet sem alábbvaló, mint Raymond Queneau LE CHIENDENT-ja vagy az a másik remeklése, LOIN DE RUEIL. „Házon kívül” is találkoztunk, leveleztünk, igen összebarátkoztam vele; persze ő is Nadeau parancsnoksága alatt ügyködött, mint mindenki, abban a Maison-ban… –

KL No ugye! Akkor mégiscsak jólesik ricordarsi del tempo felice!

Jaj, nessun maggior dolore – megtéped a szívemet, te cigány. Hadd ne mondjam el apróra, hány tál finom falat, titbit és kaszinótojás volt azon a tolongó sajtófogadáson, ahol az újságírók gyűrűbe fogtak és kérdéseik özönére kábán válaszolgattam (szemmellátható örömmel tapasztalták, hogy tolmácsra nincs szükségem). A megjelenés napját követőleg a rue Pierre Charron végén, a PEN ötödik emeleti vendégszobái egyikében sorraolvastam a lapokat, s már a recenziók tömegéből is láthattam, hogy szerelmi történetecském a porond közepére ugrott. De igazán a középre ugrott-e? Nem lettem bestseller-listavezető, nem kerültem ponyvára, de nekem becsesebb volt az irodalmárok megbecsülése, a succes d’estime. Nem teregetek eléd újságkivágásokat, bár tucatjával tehetném, de a Le Monde 10-ik oldalán, a Le rococo de Victor Hatar című áradozó ismertetésen bizonyára neked is megakad a szemed. Aki jegyezte – Alain Bosquet – tudta, mit csinál s tudta azt is, hogy ezzel a rencenzióval mintegy „lovaggá ütött”. Amilyen súlya van a lapnak, Bosquet-nek még külön súlya van: már akkor, mint költő és beérkezett regényíró, a legígéretesebb tehetségek egyike volt; nem mindegy, ki írja rólam, hogy a Hárfás, regényem narrátor-hőse „olyan Uylenspiegel, aki olvasta Gongorát”; meg hogy a regény olvastán a recenzornak ki mindenki ötlik eszébe: Rabelais (de moralizálása nélkül); Scarron, vagy hozzánk közelebb: Rostand CHANTECLER-je, Giraudoux, Julien Gracq, a lírai részeknél André Pieyre de Mandiargues, a nyelvi leleményeknél meg Raymond Queneau; míg a többszörös zárójeleknél – a szürrealista Raymond Roussel… Hozzátéve, hogy mind e rokonítások ellenére könyvet ennél eredetibbet írni már nem is lehetne, mint Victor Hatar PEPITO ET PAPITÁ-ja: jóltartás az ínyenceknek s a finom falatok áradó bősége ugyan miért is rontaná le élvezetünket a fűszeres legendák országában…

KL De miért ez a Victor? Tudod, hogy ezért sokan haragudtak rád? Ha Bartók megtarthatta a Bélán az ékezetet, miért nem ragaszkodtál a Győzőhöz te is…?!

Hja! Miért nem. Annak az embernek a határtalan naivsága, aki még nem mozdult ki a határokon kívülre – hogy nomád magyar milyen kiszolgáltatott. New Yorkban, ahol minden második ember Európában született, persze hogy nem csodálkoztak a „Béla” ékezetén, az etnikus nyomdák erre be vannak rendezkedve. De Párizsban?! Csak ránéztek a keresztnevem „hallatlan” ékezeteire és végem volt. Gara Laci kétségbeesetten magyarkodott és próbálta őket rábeszélni a „Győző” megtartására (s magam is bánom: utólag jöttem rá, az egzotikus ékezet mennyire megragad az emberek emlékezetében) – de őt is, engem is, a francia nyomdafőnök egy elsöprő kézmozdulattal elintézett: kettőig se számoltam és „Victor” lett belőlem –

KL És így is írtad alá?

Nem. Végigültem jó tucat könyvüzletet, százával szignáltam a példányokat, de berögzött aláírásomon nem változtattam soha. S minthogy a succès d’estime afféle mini-népszerűséggel is jár, élveztem, hogy itt-ott „felismernek”, akadt, aki az utcán odajött hozzám, bevonszolt a szemközti könyvesboltba, és a frissen vásárolt könyvet aláíratta. Felismertek a Deux Magots-ban, hála Gara Lacinak, Geneviève-nek meg Bosquet-nak, akik kézről kézre adogatva, bemutattak a Maison íróinak–költőinek; majd más recenzorok más festőknek–íróknak a Quartier Latin-ben. Sokukkal összemelegedtem, Clancier (Georges Emmanuel), André Frénaud, Paul Chaulot, Lucien Feuillade, Michel Manoll – hiszen sorolhatnám. Frénaud-t, Bosquet-t fordítottam is és bemutattam a „Költők a korfordulón” című rovatban (az Irodalmi Újságban). Chaulot, Clancier, Frénaud közeli jó barátaim lettek, Rousselot-ról nem is beszélve; de Bosquet és Nadeau – külön történet. Egy évtizedig, valahányszor Piroskámmal átruccantunk Párizsba, Bosquet-éknél párolgó finom vacsora várt: amerikai felesége mindig kitörő örömmel üdvözölte férje „angol” barátait, s attól, hogy a beszédes asszony visszakapcsolhatott anyanyelvére, a társalgás szárnyakat kapott. Alain minden könyvét megküldte, a legtöbbről írtam is az IÚ-ban; s így volt alkalmam figyelemmel kísérni nem mindennapi tehetsége kibontakozását. De már Nadeau más eset volt: szörnyen értett a „megnyerő közvetlenség” szertartásához, de a ceremóniákhoz ragaszkodott. Járultam is udvarlására minden alkalommal, jóval azután is, hogy a Maison Julliard (a tulajdonos halála után) rövid év alatt s oly hirtelenséggel, mint ami jéghegynek megy: elsüllyedt, mint a Titanic (de e kiadói belháborúkról majd akkor, ha történetünk lelkünket-kirázó hepehupáihoz érünk).

Egy, csak egyetlenegy alkalommal részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy Nadeau családi rezidenciájában vacsorára voltam hivatalos, s az ilyesmit az tudja értékelni csak, aki ismeri a franciák családi elzárkózását. A felesége nagyasszony, a lánya színésznő, ő maga pápa – s akkor már mi sem lehetett stílusosabb, mint hogy a rue Malebranche exkluzív bérpalotáinak egyikében, a belle étage legközepén lakjon. Ott terítettek a stukkómennyezetes nagy ebédlő velencei csillárja alatt s csak loppal mert a vendég, a főhelyről, ahova (szerencsétlenségére) ültették, oldalpillantást vetni az összenyitott szobasorra, hol, a félhomályos zárterkélyek egyikében egy terebélyes mahagóni íróasztalt és mennyezetig érő könyvespolcokkal körülbélelve, a Szentek-Szentjét vélte felfedezni. A vendég félszeg volt és oly Tartarin de Tarascon, mintha Bugacpusztáról szalajtották volna. A társalgás nehezen indult és nehezen nyugodott bele, hogy ez a döcögő társalgás a vacsorafelszolgálás közben a legtöbb, amit a Szürrealizmus Pápájának prezenciája eltűr. Mindenki elomlóan merev volt, a bonhomie még a házigazdánál sem sikerült; majd amikor a díszvendég elkövette azt a botorságot, hogy – franciább akarván lenni a franciánál, talpas poharában a vörösbort a carafe-ból nyakonöntötte vízzel, hát ezt a hideg vizet mindenki a tulajdon nyakában érezte. Az asztal körül felszisszent mindenki (a színésznő koloratúrában sikkantotta el a jesszust), több volt ez a faux pas-nál, vétettem a szentlélek ellen; és a vendéglátó irodalmi korifeus (aki „felfedezőmnek” tekinthette magát) lesütött szemmel a szalvétájával babrált (nyilván akkor érlelődött meg benne fogadalma, hogy vigye el az ördög, ha ő még egyszer, házába, bugacpusztai tatárivadékot vendégül invitál)… –

KL Ezt nyilván eltúlzod: ballépésedet megbocsátó, jóízű nevetéssel fogadták –

Hát persze. Amikor a Legsötétebb Afrika mélyéről, a négerfalu kontyos kunyhói egyikéből meghívsz, vendégül látsz asztalodnál, és hellyel kínálsz egy masszai harcost, ne csodálkozz, ha nem tudja, mirevaló a szék. És melléül. Mivelhogy a sarkán ülve szokta elfogyasztani a félnyers, csupavér limpopo-cafatot… Persze, hogy eltúlzom. Vigasztalólag megmosolyogtak, hogy ne legyek vigasztalhatatlan, előzékenyen elsiklottak a melléfogás fölött és a ház úrnője a desszertért csöngetett.

KL Ne szépítsük a dolgot: boldog voltál –

’Iszen ha a (hálátlannak alkottatott) embergyermeke képes lenne számot adni magának a boldogságról akkor, amikor nyakig benne van! Izgatottság, ide-oda rohangálás, az örökös félelem a Champs Élysées autócsordájába beszorulva, hogy elkésünk; presszók, vesztibülök, pódiumok, zsúfolt házibulik: irodalmárok, kiadói törtetők, hozzáverődők/rajongók uszálya, kiöregedett zsenik és fiatal könyökkel előre, titáni törtetők; üdvözítésedre torkonragadó izmusok és újdándiságok dernier cri ízlés-zűrzavara… 1963 szeptembere volt, de micsoda Vénasszonyok Nyara! Tudod, nem emlékezni szeretnék – hanem visszaköltözni abba a nyárba; szerelemmámoros szemmel, újra, malternak elkenődni a párizsi falakra, aszfaltnak a rajta-alvó clochard-ok alá! Falni a Garnier-féle Opera káprázatát, vesztibülöstül, falni Haussmann báró stratégiai csillag alakban, az ágyúütegállásoktól szétszaladó boulevard-jait! Mert hogy Solange is feltűnt a könyvesboltokban, hogy aláírassa a frissen vásárolt kötetet, azt jobb is, ha elhallgatom; csak annyi ideje volt, hogy megszorongassa a kezem és bemutassa húgocskáját – „húgocskáját”, aki nála jó fejjel volt magasabb és olyan magábaölelő pillantással csudálkozott rám, hogy már csak amikor távolodóban volt, akkor rémültem meg tőle, hogy Marianne (mert úgy hívták, mint az allegorikus Franciaországot: Marianne – teltkarcsúságában is milyen terebélyes asszonykerületű, mire alaposabban megtanulmányozhattam volna, pillantásfogójára rátakart a tömeg). Meg is fogadtam, hogy kerülni fogom, őt is és Solange-ot is, ameddig-és-amennyire lehet; de a PEN szállásán hiába okítottam ki a titkárnőt, hogy kinek kell a londoni címemet mondani, ahová visszarepültem, hogy letagadtassam magam – egyik sem keresett. Mely érzelmi szálak folytatását (1967-ben) már inkább Prokopioszunkra bíznám, ő majd előrukkolhat posztumusz történeteivel. Mert ami most következett s oly lassan, lapidárisan fokozódott azzá a nevetségesen sírnivaló végkifejletig, mint egy Rossini-crescendo – azt nem gondoltam volna sem én, sem párizsi élménybeszámolómra ráéhezett szeretteim.

Rövid hónapok alatt játszódott le – hadd fogjam rövidre.

Vasegészséges voltam és igen bikás, azt hittem, szervezetem mindent kibír. Oldaltseperni minden terhes penzumot, megélhetést, időrabló barátokat: időt akartam rabolni – akárhonnan; időt, hogy nekiülhessek terveimnek és körülrakhassam ötletvázlataimmal, szinopszisaimmal az írógépet. S ennek csak egy módja volt. Az éjszakai műszak a rádiónál. Aki „éjszakás” volt, az megkapta az egész napot. Divat volt prüszkölni, nyavalyogni miatta, senki sem szeretett éjszakás lenni, a Bush House pincéjén aludni, amelynek hálótermében néger nénikék járkáltak az ágyak körül és ébresztőlámpával belevilágítottak a boldogtalan „műsorsegéd” arcába-szemébe, hogy legszebb álmából riasztva – ráébredjen a rideg valóra: ütött az ő órája. Lódulni az emeletre, az álmos gépírónőnek gépbe diktálni a híranyag fordítását, utána mars vele a stúdióba, mikrofon elé. Megneszeltem, hogy a legtöbben szíves-örömest cserélnek velem: helyettem elvégzik a nappali adásokat, ha én megszabadítom őket a hajnalozás nyomorúságától. A Főnökség e „magáncserék” fölött szemet hunyt s csakhamar a hajnalozástól szabadulni akaró kollégák sort fogtak nálam, csak hogy cserélhessenek. Eszerint rendeztem be a heteimet, megesett, hogy hetente háromszor-négyszer hajnaloztam s utána hazamentem – nem, mint a többiek: aludni; hanem – azon frissen-fáradtan: dolgozni. Reggel hat tájban, lábujjhegyen, egyenesen az emeleti dolgozóba. Leestem az írógép elé s hátatfordítva a világnak, belemélyedtem kézirataimba. Írtam ebédig. Le se pihentem.

Ebből életforma lett, de az ébrenlét és az alvási szakasz ide-oda tologatása nem tetszett „biológiai órámnak” és lehasználta szervezetemet, felőrölte idegeimet. Egyre rosszabbul aludtam. Nem tudtam elaludni. 1964 közepe tájt történhetett, hogy egyszer két hétig nem aludtam szemhunyorintást sem: folyton talpon voltam, leroptam a heti négy hajnali műszakot, utána az üres utcákon, sportkocsimmal hazaszáguldottam, és még fenn se voltam, már íráson-és-írógépen jártattam az eszem. E kéthetes non-stop nemalvás azután meg is hozta a katasztrófa-crescendót – az idegösszeomlást. Az ég forgott velem, a rádió folyosója tótágast állt s mire a kabátom után kaptam volna a fogasról, hogy leakasztom, már a padlón voltam és nem tudtam magamról semmit.

A mentők beszállítottak a kórházba s egy hét kivizsgálás után a diagnózis már napnál világosabb volt: kutya bajom. Menjek haza. Sötéten örvendeztek rajtam a Gower-street-i Egyetemi Kórházban. A főorvos a rádióval tisztázta lehetetlen életrendemet – hogy az önkéntes éjszakázások excesszusával önmagamon vertem el a port; szervi elváltozásom nincs, makkegészséges önkizsákmányoló vagyok, remediumom: teljes nyugalom, szeretettel-övezés, bece-kúra és kivárása annak, amikor majd magamtól talpra állok és kijelentem – nem forog a világ.

KL Nem voltak egyensúly-zavaraid? Bajod a füleddel…?!

A Meunier-szindrómára gondolsz? Fenét voltak. Más volt a baj – de válogathattam, hogy ugyan mi is lehetett, ha belegondoltam magam. Az első „kórisme” – hogy túlfeszítettem a húrt, két végén égettem a gyertyát… Mondják ezt magyarul?

KL Hát… Ha nem is mondják: megértik. De mondják, azt hiszem…

Úristen, hát már ide jutottam, hogy angolból fordítok?! Mille scusi. Mondom: hogy egyszerűen „mechanikus túlterhelést” raktam a szervezetemre, melynek súlya alatt lenyaklott. Ami felháborított s haragudtam is rá, mármint a szervezetemre, mert még ötven fele se kopaszodtam, és az a ruganyos meggyőződés töltötte el tagjaimat, hogy még mindig 25 vagyok. De volt egy második „kórisme” is. S bizony a rádiónál az emigráció régebbi nemzedéke be is olvasott nekem: ciklikusan, hétévenként jön ránk az „emigritis purulens”: belső világunk összeomlik, vagy intézeti bennlakók leszünk, vagy felmosogatnak és otthon, mustáros borogatással, gyógyteákkal a házipatikából, meg csendes alkoholmámorba fojtva – gyógyítjuk a gyógyíthatatlant. S bármennyire viszolyogtam is az efféle emigráns lelkicézéstől, azonnal beugrott, hogy 1957-től 64-ig éppen hét év telt el, és én csak a hétévenként esedékes emigráns válságnak az áldozata vagyok. Emellett szólt az is, hogy egy idő óta olyan dögpesszimista verseket firkantottam a noteszembe, mint az a JÓSÁG című is, amelyet Pierre Groze-nak ajánlottam:

 

már minden jóság sátán-recipéje kancsal biblián kit betéve un salakkal-mételyekkel teli mélye: a Föld is – vén salakbaktérium már minden megoldás szükségmegoldás orvosság mely zöld hullákat kezel hogy az emberjószág csordája sommás egy-akol tüzében kárhozzon el (HAJSZÁLHÍD, 552. o.)

 

Hozzávehetném ezt az utána következőt is a kötetben, amelyet Illyés Gyulának ajánlottam s hogy miért – ne kérdezd; a címe: RONGYOLI-BONGYOLI –

 

rongyok rongyok rongyok mindenütt rongy a hitvallásuk rongy az életük   a cafrang a mentség a cafrang a vád fátumot-szerencsét hordó rongybabák szertehulló – szeméten tespedő világunk ez a rongykereskedő   szájjártató de esze nem forog álmában is vásáron kujtorog mi tegnap újdonúj volt s vadonat elócskul mára – cseppet sem divat   ölte vón’ érte anyját gyermekét ma már csak elhordott rongy – fél szemét Yachton mólókon rozzant stégeken pojácapózban ráng a manneken   fél táti szájjal kelletőn liheg csillant lamékat sánzsánt resztliket csámpás-idétlen dugja lap-hasát: hurrá a győztes idiótaság!   nem asszony: hímringyónak öltözik s fiúsan odatátja lábközit mert mennél kihergeltebb kóborabb annál sivalkodóbb a kofa had   szőrmék ködmönlő lompos potrohok – kárál kukucskál lyukon kuncsorog – zabrál aki él: dúr-markolász-szerez szerezni! az élet fűszere ez   ha ki nem szerez az megszerezhető két kézzel adja: rossz portéka ő s túlad magán mert gyors elócskulás a sorsa – nem adja? doszt adja más   Rongy örvénye – vásár! ténfereg forog lemezek ízek-bűzök rongy tranzisztorok Világ-cafrangja én! hol aki kiás? nem ember aki nem hisztériás   nem ember aki nem szerezni él nagy-mindent akaró rongy semmiér’ Tetvek a bolhapiacon – s a viszketeg: harácsolás a tetű-hiszekegy   harácsolás a láz a tűz a trükk: rongyok rongyok rongyok rongy az életük (A LÉLEKNEK RENGÉSE, 148–150. o.) (1964)

 

Mert noha nyakig süppedtem a Nyugat proverbiális „bőségében”, már-már rajtam is kiütött a „fogyasztói társadalom” ótvara – azé, aki a vásárra szórakozni jár s nem szórakozás neki, ha nem vásárolhat valami kacatot, a kandallóra csemtrest, a lárva testére fölösleges göncöt. Meghasonlottam: hol kívülről méregettem és megítéltem e Hiúság-Vásárát, hol magam is elcsábultam és beleestem, kukacnak a lárvák közé.

KL De miért ajánlottad ezt, történetesen, Illyésnek? Nem szabad megkérdezni?

Messze vezetne. Tán még emlékszel Wessely Lászlóra, aki „irodalmi” nimbuszát annak köszönhette, hogy Párizs járásában Illyésnek hóbó-társa és kenyeres pajtása volt (s tudtommal belesegített Illyés THYL UYLENSPIEGEL-fordításába is: fiatal koromban Charles de Coster e remeke nekem is pabulumom volt). Tán már emlegettem is, Wessely volt az, aki az 56-os forradalom kitörése előtt pár héttel, paprikavörösen és a pártkönyvével az asztalt csapkodva, magából kikelten kiebrudalt emberségemből-és politikai jóhiszeműségemből, mondván, hogy csak akinek ilyen pártkönyvecskéje van, csak az az igazi szocialista és csak az ilyennek van joga ahhoz, hogy meghatározza, mi az igazi demokrácia, és hogy annak védelmére keljen. Még jóval e kakaskodás előtt, Wessely kellemes társalgó és nagypolgári úriember módjára, füstkarikákat eregetve, kedvtelten foglalta el az őt megillető helyet a tátott szájjal hallgató kör közepén, mert valaha honunkban mindenki „érdekes embernek” számított, ha világjáró hírébe keveredett vagy elődugta pislijét az országos szemellenzők mögül. Ő is, elandalodva idézte vissza a régi szép időket, amikor még Párizs aszfaltját koptatta és – megbizonyosodva, hogy szigorúan férfitársaság a hallgatósága – még arra is tett sokaknak egzotikus számba menő, nagyon risqué megjegyzéseket, hogy milyen a néger nő szerelme, milyen az arab asszony az ágyban, meg hogy mi a különbség az indonéz nő vulvája és a madagaszkári néger lány vaginája közt. Megbűvölve hallgattuk, kivált azok, akik tudva-tudtuk, hogy ilyen „különlegességekben” soha nem lesz részünk s ott rohadunk el a körülfalazott országban. Őt hallgatva, eszembe jutottak Illyés fiatalkori versei, amelyekben a lányokat emlegeti, akikkel hogy dolga volt-nem volt, ő dolga – francia kedveseit, ill. múzsáit. Nem kell hozzá nagy fantázia, miért jutott eszembe Illyés megint, a francia kedveseivel, itt Nyugaton, Londonban–Párizsban, amikor felém lóbálták a szerelem bőségszaruját bőrszínre–fajra gazdag választékban, s elvben nekem is (úgy érezhettem:) „szabad a vásár”.

KL És magad is megtapasztaltad, mi a különbség a jamaikai néger lány vulvája és az indonéz prostituált vaginája közt?

Üssek a praclidra! Már megint rossz helyen kereskedel s rosszfelé terelnéd a szót. Mert hogy Gladysünk, a tanítónő, elszerzett „társalkodónak”, valahányszor vendég-kolleginái érkeztek Párizsból, s ezek meg akkor is iparkodtak egy hosszú és fölösleges korrespondencia járszalagjára venni, amikor én leveleiket elhánytam és soha, semmire, sort se válaszoltam s most, 1963-ban, kéretlenül-hívatlanul, Párizsban újra felbukkant Solange, de tán nem is annyira Solange, mint fölémagasló „kishúga”, Marianne, azzal a nevetségesen dús csikófenekével (és nevetséges csikófogaival, amelyekre mintha sohasem tudta volna teljesen rácsukni a száját) – – – hát akkor jutott eszembe, harmadik magyarázatul, idegösszecsuklásomra. Hogy ez is közrejátszhatott, mert ez is idegi igénybevétel. Az Érzelmek Zűrzavara. Mert Gladysünk alagsori kislakásából szebb helyre, tágas, mutatós, szebb helyre költözött és még mindig zaklatott telefonjaival, hogy nézzem meg műintézetét, noha a francia vendégek elmaradoztak s most az iskolából, ahol tanított, angol kollegináit szervezte be, mondván, hogy új üdvöskéi közt akad költőkért-rajongó, aki maga is költ… A neoklasszikus palotavillára csak egyszer voltam kíváncsi, építészszemmel, s miután elismerőleg nyilatkoztam a kilátásról a Hampstead-i háztetők fölött, esküszöm a mindenszentekre (beleértve az ezután-azzá-avatandókat), hogy minden rimánkodó marasztalás ellenére hajthatatlanul-és-eltökélten: távoztam. Pierre Lotiról (és Maupassant-ról is) az járja, hogy merevedésével hencegett, akármikor, amikor csak akarta; én nem hencegtem – csak panaszkodhattam, herefájdalmaimról, és az orvos amit rendelt, attól csak kótyagos lettem és álmos a volán mellett, de ágyba zuhanva neadjisten hogy lekoppant volna a szemem: már akkor annyira balogul lityegett-kotyogott „biológiai órám” s nemsokára bekövetkezett a baj.

KL Az idegösszeomlás? Voltak fájdalmaid? Mennyi idő alatt láboltál ki belőle és mit szóltak hozzá a rádiónál?

Fájdalmaim, azonkívül, hogy ha felálltam, azonnal leszédültem a padlóra…?! Meglepő hamar, 3–4 hónap alatt összekaptam-összeszedtem magam úgy-ahogy, mihelyt a „belső idő” és a „Greenwich-i idő” újra szinkronba került és biológiai órám újfent együtt ketyegett a napszakváltakozással. Nem lehet megindultság nélkül beszélni róla, mennyire megértők voltak a Korporációnál, mennyire emberségesek. Mondhatni mindenki, főnökség és kollégák, de kivált Tarján György tett ki magáért, aki – „magánemberként” – még meg is látogatott. Felfigyeltek az esetre, és a hajnali műszakkal való magán-manipulációkat azontúl főnöki engedélyhez kötötték. Rám szabadították a rádió orvosát, neki köszönhetem, hogy egyszer-és-mindenkorra levettek a hajnalokról: alvásritmusom visszatért ugyan, de rendkívül labilis volt, és az álmatlanság folyton ott settenkedett az ágyamnál. No de amíg elérkeztem odáig, hogy visszavánszoroghattam a mikrofon mellé! Kutya két hónap volt. Izomklónuszaim voltak és néha órákig, oesophagus-görcseim, hogy beleverejtékeztem. Ez magától oldódott; de nem oldódott soha az a fizikai fájdalomig fokozódó kétségbeesés, amit jól ismer a magamfajta mániákus-depresszív alkat: a gyógyíthatatlan depresszió, amely – szólamaival – a halántékomon dörömbölt, mert életemnek nem lévén olyan perce, amikor fogalmazókám ne lenne szolgálatban, szakadatlanul verbalizáltam: konceptualizáltam kétségbeesésemet, és beleordítottam abba a világsüket barlangba, ami a két halántékom között feltátongott:

– Oda! Oda! Oda az esztendő! Az idő, amit összekapartam, hogy megírjam s amit úgy-de-úgy zsugorgattam; a szájamtól elvont időfalat, amit a munkának tartogattam! Összeomlott minden tervem! Ittmarad minden befejezetlenül: ide jutottam, a legrondább írósors jutott osztályrészemül, a legrühedelmesebb: hogy torzónak maradjak! Odalett minden igyekezetem, oda! Oda!

Ez is egyfajta „neuralgia”, de olyan, hogy nincs szer, ami elölje, csillapító, ami kifogna rajta. Minden a körül a dívány körül forgott, amit megágyaztak nekem szeretteim a kert felőli elsötétített szobában, mely ebédlőül szolgált a földszinten. Ott susmorogtak, surrantak, tipegtek körülöttem, asszonykacsók paskoltak, asszonykezek feltámogatták fejemet a tarkóm alatt, ha megetettek; hol Piroskám, hol Édesanyám kísért, ha összeszedve minden akaratomat, tápászkodni próbáltam – de bizony az első hetekben minden ilyen próbálkozás, hogy felegyenesedjem és meginduljak, azzal végződött, hogy ha fel nem fognak, végigvágódom a padlón; és így az ágytálra kellett hagyatkoznom. Fel se néztem, a megszédüléstől való féltemben, a szemem csukva volt. S akkor, ebben az állapotban, hallga csak, hallga. Piroskám távollétében, mert hogy ő dolgozott és Édesanyám ápolt – két vizitációm is volt, egyik kitekertebb, torzabb, mint a másik s most közbeszólhatsz, hogy „az élet miket produkál”. Az első látogatóm Mrs. Maynard volt. Tudod, ki az? Én sem igen tudtam s úgyszólván elfelejtettem, hogy évekkel annakelőtte ő volt az, akitől vettük a babaházat. Azzal kezdte, hogy megszegte az első számú íratlan törvényt Angliában: sehova előzetes bejelentés-beinvitálás nélkül senki nem mehet. Ő? Becsöngetett az utcáról és betört.

– Itt laknak még? Megvannak még? Gondoltam, erre járok és megnézem a házamat.

– Rosszkor jön, Mrs. Maynard, betegünk van, ágyban fekvő…

De Édesanyám mintha süketnek beszélne. Meg se látja. Mrs. Maynard végigront a házon (az „ő házán”), berobban minden szobába, felmustrálja, mintegy birtokba veszi és elkezd dühös-vigasztalhatatlanul, ellenségesen – jajveszékelni:

– Mit tettek vele! Mit csináltak az én házammal! Így elrútítani! Az az undok modern kandalló, azzal a világcsúfja szikrafogóval! Ezt is, ezt is, mind a három szobát, azzal a lehetetlen kontinentális modern faburkolattal: így pocsékká tenni! Ez gyalázat! Hogy merészelték! –

– Mrs. Maynard, nagyon sajnálom, örülnék a váratlan látogatásnak, ha nem volna betegem. De a fiam súlyos beteg, minden percben betoppanhat az orvos, idevárjuk: legyen belátással –

– De tudhattam! Hogy ha ilyen kontinentális népségnek adom el az én tündéri kiskastélyomat, ahol az én drágámmal oly boldog napokat töltöttem, hát: ezt teszik vele! Elgyalázzák! El, azokkal a fényes-tojássárga fa-micsodákkal bedeszkázzák végig az egészet, mintha vitorláshajón járnék, a fedélközön! Ezt, az én házammal! Tudják maguk, hogy ezért, de fel én, meg is teszem, tudják, hogy ezért fel lehetne magukat jelenteni?

– Mrs. Maynard! Hát nem lát a szemétől? A fiam súlyos idegösszeomlással itt fekszik maga előtt és maga a „házáról” beszél! Visszavágyik: megértem; nagyon szép a háza és hálásak vagyunk, hogy eladta nekünk; de… nem tartóztatom tovább –

– Eladtam! El, én kötöznivaló bolond! Hogy tört volna le a lába, amikor először betette, akárki idegen, az ügynök, meg aki megvette! Mert ha behúzódom ebbe a szobába, ahova, látom, világcsúfjára még egy ágyat is belöktek, hát a többi ötöt kiadom és csak szedem a bért, és élem világom: vendéglőből hozatom a kosztot, az úri kosztot, vendéglőből, igen!… De nem is hagyom én ezt annyiban, ezt a gyalázatot! Mert hogy szabad-e ilyen moslék-modern disznóólat, igenis: disznóólat csinálni az én házamból, azt a bíróság döntse el!

Haragosan a nyaka köré csapta csiricsáré muszlinsálját és Mrs. Maynard nagy garral-dérrel-durral eltávozott. Édesanyám a székre rogyott az ágyam mellett és megfogta a kezem:

– Nem ébresztett fel ez a bolond asszony a kiáltozásával? Jaj, ha úgy tudnék angolul, mint ahogy nem tudok, de megmondtam volna neki a magamét…!

Én meg csak valami borsólevesködön keresztül láttam-hallottam-is-nem-is a történteket, az ide-oda fel-le rohangáló asszonyt, akinek hangja-alakja rémlik, hogy ismerős; de tiltakozó üvöltözése az ellen, hogy a lépcsőkorlát alatt az „ő babái” helyett tele-üveg van, mi dolog az?! – nem hatolt el az agyamig. A volt tulajdonosnő, aki patáliát csapott az „ő házának” európai, kontinentális ízlés szerint való meggyalázása miatt – ez volt az első vizitáció. A második tán harmad-negyednap, mindjárt utána, jóval egyszerűbb volt, kurtább is és könnyebben lerázható, de annál drámaibb.

A szoba végében csöng a telefon. Ha most kikelnék az ágyból, az út felénél elvágódnék. Szerencsére meghallja Édesanyám, elősiet a konyhából és felveszi:

– Helló.

Magyarul folytatja: hosszan cseveg, hercigeskedik, égre-földre esküdözik, vigasztal, csillapít.

– Ki az? Kivel beszélsz?

Kérdésemre tenyerével elernyőzi a kagylót és úgy súgja:

– Adrienne…

A borsólevesködön keresztül kihallom a nevet, a kedvesét (valahai) Szeretők Szentháromságából, de az eszméletemig nem hatol. (Olyan húszfilléres, ami lassan, sziklameredélyen peremről peremre pattanva – örökkévalóság, amíg leesik.)

– Adrienne…?!

Ne kívánd tőlem, hogy szabadjára engedve regényírói fantáziámat, rekonstruáljak egy olyan beszélgetést, amelyet nem én folytattam le. Hívebben ragaszkodom az igazsághoz, ha felidézem, hogyan mondta el nekem Édesanyám ő maga, amikor már fel tudtam könyökölni (nagy haladás) és a szemem is félig ki mertem nyitni (az Adrienne név hallatára).

– Adrienne volt, aki telefonált? Lehet annak már vagy egy hete. Honnan?

– Ő. Innen.

– Honnan innen?

– Londonból.

– Innen Londonból…?! – (Ez volt az, aminél felkönyököltem.)

– Igen. Te, fiam, félig aludtál. Minek zavartalak volna vele. Elmondta, hogy itt van Londonban, két hétre jött. Hogy találkozni akar veled. Mondom: nem lehet. Azt mondja: „nem lehet”? És miért? Mondom neki, hogy miért. Mire azt mondja: Margit néni, ő nem lehet olyan állapotban, hogy ne akarjon találkozni velem. Mondom: nem tudsz lábra állni. Azt mondja: akkor is! Három éve azon dolgozom, hogy kiharcoljam az útlevelet és azért öltem magam-és kapartam össze minden pénzemet, hogy két hétre idelátogassak és láthassam megint, és maga azt mondja, Margit néni, hogy nem tud lábra állni! Nem hiszem el! Mi baja van? Idegösszeomlása. Akkor is! Hozza el az idegösszeomlását, csak legyen nekem: egy félórára! Megadom a szálloda címét. Hiába adod, drágám, Győző egy hónapja nem dolgozik, gyönge, mint a légy. De Margit néni! Emlékszik, hányszor látogattam meg, amikor még otthon volt és mennyit beszélgettünk Győzőről! Maga tud mindent: három évig éltünk egymással, egymás mellett, ha nem is együtt, és nem tudtuk volna egymás nélkül elképzelni az életet! Három év: egy darab élet! Hát nem bánom, fiacskám, felírom, ha megmondod a szálloda címét, de ránézni se tud, nem hogy elolvasni a cédulát, és teljesen ki van zárva, egy betegnél, akinek az orvos hiába rendel szigorú ágynyugalmat, ha egyszer az ágyáról mozdulni se tud: ne számíts semmire. Hotel Bradford, az istenért, Margit néni, két hétig itt vagyok még! Annyira csak összeszedi magát, hogy taxival…?! Ezt nem teheti! Maga nem tudja, mit kockáztattam, csak azzal, hogy felújítottam régi amerikai ismeretségeimet: azok segítettek; három éve ezért élek, a találkozásért: nem, ezt nem tehetik velem! Ígérje meg!… Megígérem, kedvesem, átadom; de ne sírj! Nem, Margit néni, nem tudok sírni, nem vagyok sírós természet; csak hát… mindenre számítottam, csak erre nem. Mire? Arra, hogy nem akar velem találkozni. Csacsi szamár! Nem „akar”? Hát hazudnék én neked? Elég ez, szerencsétlenségnek, így is, ahogy a nyakamba szakadt. S azzal letettük a kagylót.

 

*

 

KL És megjött a lábadnak hirtelen a járókája, a cédulával a kezedben, amikor a címre mentél: nem jártál a Hotel Bradfordban?

Nem.

KL És nem is találkoztál soha Adriennel?

Soha. Azt sem tudom, él-e, hal-e.

KL Az imént, hogy Illyés korai verseit emlegetted, amibe beleírta francia lányismerőseit, eszembe jutott, hogy te is plátói viszonyba keveredtél Gladys francia barátnőivel. S hogy csak kabátakasztó volt valamelyikőjük vagy igazán hozzá írtad s ha igen, akkor melyikhez, A CUKRÁSZSÜTEMÉNY című nagyversedet, amelyhez fogható hazaáruló szerelmi vallomást Franciaországhoz magyarul – keveset írtak, ezt még számon kérem rajtad (a port érte más veri el). De most hadd kérdezzek rád, hogy hányadán álltál Illyéssel?

Gonoszul rám kérdezel, de előbb hadd szusszanjak egy nagyot, hiszen ilyen kolosszushoz csak sámlira állva tudok felbeszélni. Beismerem, bűnöm többrendbeli; többek közt az is, hogy sokkal kevesebbet foglalkoztatott, semmint illenék: megvolt a magam dolga s ehhez a magam-dolgához Ammianus Marcellinusztól Maurice Nadeau-ig, Lukianosztól Michel Leiriszig mindenki jobban hozzásegített, mint éppen ő. Ő már olyan albumalakú, hogy nincs és nem is lesz olyan rendszer, amely meg tudna lenni nélküle – olyan rendszer, amelyben el lehetne mondani róla a teljes igazságot: századokra meghirdették-és-becikkelyezték az iránta való közkíméletet. Mindig elismertem betakarított francia műveltségét, tehetségét, bár törésnek érzem, hogy eredeti avantgarde indulásával oly haragos-osztentatíve (s politikailag oly célirányosan) szakítva, utóbb, amikor „izmusaival” megint aulikus lett, lesodorva a mezőnyt, rákapcsolt újra az avantgarde-ra; és tragikusnak érzem, hogy annyi elkalandozás és műfajkitérés, életrajz, szociográfia, publicisztikai költészet, átigazítás stb. után terjedelmes oeuvre-jének legkincsesebb java-opusza éppen: titkos naplója, amelyben hol az volt, hol megpróbált őszinte lenni. A korifeus szerepjátszás az őszinteség megrontója (minden értelemben: önmagunkhoz és a világhoz); de nem is mintha rászorulna mentségre/mentegetésre, hadd idézzem emlékezetedbe régi rögeszmémet-és ama sírónevető pofázmányú elméletemet, melyre majd még sokszor felhangolom alsó-ráhangzó húrjaimat – hogy a Heimarmené-ránk-szabta szerepet játsszuk, úgy, ahogy a kegyetlen istennő megszabja, tehát se vértanúságunkért, se mártírcsinálásainkért, se zsarnokoskodásunkért, se gyarlóságainkért nem mi vagyunk felelősek. Hanem az istennő. És hogy csak egyetlen egy bűn lehetséges, amelyben az Olümposz elmarasztal: ha rosszul játszod, amit rád osztottak. És ő, Illyés, jól játszott. Mesésen. Azért ne vádolja senki azzal, hogy „ravasz” volt, váltig melegedett a hatalom (mindenkori) tüzénél, de értett hozzá, hogy azért ne essen bele. Hogy a (mindenkori) főrendek közt ülve-s-lakomázva játszotta az örök Tiborc szerepét és fújta szólamát a Hálás Nemzet fülébe. Próbált volna szabadulni a magastámlájú cifra székből, ahová ültette Heimarmené s a szerepből, amelyet rászabott! Légy igazságos vele; s hogy eleinte rá se hederített a Petőfi Körre és azt mondta róla bizalmas baráti körben – „zsidók veszekednek egymás közt: hadd veszekedjék ki magukat” – nem volt-e ebben is egy szemernyi igazság? Annyiban, hogy a Marxiarkheiont a Szünhedrion szelleme töltötte el s belengte hajbókoló légköre. A rituálé is ugyanaz volt: emitt – szólalkozás előtt elsőbbet a Marxi Tabuknak, hajlongás; amott – bensőséges tanúságtétel és az Urim-Tumin összecsókolása. A Zúgolódás a Szünhedrionban is szertartásos: a berzenkedés, a lázadozás rituáléja a versengés, hogy ki tudja a Szentírást szellemében jobban megközelíteni, ki adja a Szentszöveg helyesebb, hieratikus, betű szerinti értelmét; ki megy rajta végig öntépő jámborsággal betűről betűre – hogy megtisztítsa a rárakódott „téves” értelmezések szennyétől, a rajtaragadt téveszmék gyalázatától. A blaszfémia-irtás örve alatt merik csak ráhelyezni rágószerkezetüket a Szent Tekercs textusára – melyet soha ki nem göngyölnek, sem el nem olvasnak, csak emlegetnek és vég nélkül beszélnek róla. Tisztesség ne essék, szólván, a viták – az elején – a Petőfi Körben is ezzel az unalomtömeggel kezdődtek: hogy ki a „jobb marxista”; a versengéssel, hogy ki van közelebb a Szentek-Szentjében székelő Sekinah szelleméhez…

KL Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. Arra, hogy a hatalom tüzénél melegedőnek nemcsak beleesni: megpörkölődni is lehet? Hogy Gyula bácsi megpörkölődvén, a Fordulat Éve után jött csak igazán elemébe? Hogy körüludvarolta a Hatalmat, melynek valamelyest haszonélvezője is volt – erősen vonakodva bár és nagydobra verve e vonakodás csürüszkölését-és-spektákulumát, mígnem „őfelsége ellenzéke” nem lett; ám az utolsó pillanatig élt ama kétértelműséggel (mely ambivalenciáról ő maga nem tehet), hogy saját eszmei törekvései és a diktatúra meghirdetett célkitűzései – ha nem is fedik egymást, keresik a modus vivendit egymással…?! Elméleteid a rászabott szerepről összeomlanak és Heimarmenét elfújom, ha kimondom a szót – mert mégiscsak ő volt, aki megtalálta: EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL.

Igaz. Valaki azt mondta: amilyen mélységesen igaz, versnek – a szó klinikai értelmében – gyenge. Ugyanez áll Márai HALOTTI BESZÉD-ére.

KL Mind a kettőnek hatalmas, sőt országos volt a visszhangja. Az nem lehet egy vers értékmérője?

Lorcsikám: földre tepertél. Igazat kell adnom. Visszavonok mindent – bár egy hangyafaszányi fenntartással élek –

KL És mi légyen az a hogyan mondod fenntartás…?!

Ha már „gyenge” versekről beszélünk, hadd említsem meg, hogy nekem is belemuzsikál a fülembe egy szintazonképp „gyenge” vers, noha én ország nem vagyok s immár negyven éve egy-szál magamban – maga vagyok a visszhangtalanság. De a régi görögök is tudták, hogy néha Hellásznak szívéből-fakadó fohászát az istenek kismesterre bízzák – az Eltalált Hang szerepét egy alig emlegetett költő-bojtárra osztják ki. Ez történt Kölcsey esetében is (akit tisztelettel bár, de annak emleget az irodalmi közvélekedés) – és ez történt Tollas Tibor esetében is –

KL Csak nem akarod Tollas Tibort szembeszegezni Illyéssel, Máraival?

Tollas Tibor Illyést sokkal jobban tiszteli annál, Márainak meg a lába nyomát is megcsókolja. Nem akarok senkit senkinek szembeszegezni. De.

 

Nyelvünket mosta friss tavasz zamatja, Most nyögve nyeljük nyirkos kortyait Az alvadt bűznek, hol minden falatra Émelygő gyomrod felfordulna itt. De lenyeljük a végső falatot – Bebádogoztak minden ablakot…

 

„Nagy költészet?” Nem nagy költészet; a lehetséges nagyversnek, amely belőle kikívánkozik, szinte a kontúrja csak. De engem megrendít, ettől én földre dobbanok. Mert a szegedi Csillagban én is megértem, barátom, és végignéztem, ahogy a fejem fölött sorra bebádogoznak minden ablakot – mert akkor rendelték el országosan a zárkaablak-bebádogozást –, és nem tehetek róla, nekem az 56-os forradalom igazi Miértjét-és-Mikéntjét, hogy mért vágták a srácok a benzines üveget a tankok hernyótalpa alá, Tollas Tibor immár klasszikussá vált költeménye mondja el, hogy bebádogoztak minden ablakot (ő is tudta, fölötte is ugyanazt az ablakot bádogozták be ugyanazok s ezt tették az országgal) – ez mondja el és nem az EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL, sem nem a HALOTTI BESZÉD. Mellékes, hogy emez megpörkölődött-e a hatalom tüzénél, amelynél melegedett: haja, szemöldöke, vagy sem; avagy hogy amaz a biztonságos emigrációban élt. Lehet Tollas Tibor százszor „kisebb” költő és amazokhoz „elhanyagolható tényező”, formaérzéke, műveltségi poggyásza, irodalmi, történelmi ismeretei ez óriásokéval össze nem mérhető. De a szenvedés alátaposott sárlekvárjában népével elkeverve-elcsíkolva – ihletetten „együgyű” szavaiban, suta, sanzonos-szentimentális hangvételével is a maga egyszerűségében a nép szívet tépő hangján szólalt meg, hogy Kölcsey se különbül. És ha olyan, Tollas Tibor nevű ádámita soha nem született volna, és ez az ő verse az égből hull, mint Ilionban Athené Palládiuma – akkor se mondanék egyebet.

KL Elfogult vagy.

Sírnivalóan elfogult, igen. Ezt írta, Vácott, az ÁVÓ szigorított fegyintézetében, a bebádogozott ablakok alatt; Dózsája nincs.

KL Kacagnom kell rajtad, engedelmeddel: azon is, hogy ilyen kevéssel beéred, és azon is, hogy azt hiszed, Grál-lovagot még nem ütöttek agyon. Vagy mint a szent krokodilusnak, Krokodilopoliszban, azt hiszed elég páncélpikkelyes a vastagbőröd, hogy ne csépeljenek véresre a hasadon, ha egyszer sikerül a hátadra fordítani! Akármekkorára tátod, ne hidd, hogy nem akad Pennaforgató magyar Szent György, aki akár a krokodilus-szentélyben is – utolér és megmártja benned a vasat!

Mártsa. Mire lekaszabálni értem jönnétek, addigra én már hol leszek! S döglötten krokodilus nem tátog. Dixi.

KL Haha!… És amúgy személyesen, ha és amikor találkoztatok Gyula bácsival?!… Ha már itt tartunk.

Hiszen nem is moralizálni akartam, és csak az erőszaknak engedek (mert hogy Heimarmené-elméletemmel szembeszállni éppúgy nem lehet, mint szél ellen mikturálni, azt beláthatod) – hanem én is arrafele tartottam, amerre tereled a szót: hogy elregéljem összefutásunkat Oslóban.

KL Miért éppen Oslóban?

Hiszen Londonban is járt és itt is hagyott nálam egy dedikált VIE DE PETŐFI-kötetet, Rousselot adaptálásában (aki nyilván az Illyésért rajongva-rajongó Gara Laci hátán lovagolva adaptált), de norvégiai találkozásunk sokkalta emlékezetesebb.

KL Most nagyon elkomorodtál. A rajongva-rajongó Gara jár az eszedben? Megállítsam a masinát? Mire gondolsz?

Ne, ne állítsd! Egészen másra. Csodaországban Alice jutott eszembe, ahol ajkbiggyesztve azt mondja: „Miféle könyv ez, hogy se beszélgetés, se képek?!” Magam se szeretem azokat a tömörbarna klinkertéglához hasonló könyveket, amelyekkel a szemeden keresztül fejbe kólintanak; s félő, hogy ez az. Félő, hogy az olvasó is büdösölni fogja, akárcsak én…

KL Mi jut eszedbe? Hát ez a mi kettőnké – az: nem beszélgetés?!

Igen, de kit fog érdekelni találkozásom Illyéssel, Oslóban, ha annak lehet nevezni – mert már azt megtanulhattad, Vergiliusnál, hogy a méhek döngicsélő szorgoskodását nem lehet együtt emlegetni a Küklopszok kővárépítkezésével. Igaz, megesett, hogy fogadott a Rózsadombon, Tihanyban s láthatott az Írószövetségben, de legfeljebb Színe elé engedett vagy fejem felvillant a körülötte forgolódók tömegében; éveket osztogattak, valamennyi börtönben ül. Az is menekülő írás volt és akkor, már 1953-ban, sokkal-de-sokkalta veszedelmesebb „dugáru”, mint 1949-ben egy eltussolt/kigolyózott szerzőnek a fantasztikus regénye.

– Remélem volt annyi eszed, hogy eltüzeljed.

– Gyula bácsi, az én eszem ennél rövidebb. Sohasem tüzeltem el: a szeánszok jegyzőkönyvéből felhasználtam egyet-mást ANIBEL című regénytrilógiám megírásakor. Amiből, hogy nem juttattam neked zöldbe kötött, keménytáblájú példányt, ne neheztelj érte, tudom, kisebb gondod is nagyobb lett volna, semmint… De még megjárhatod, ha viszontlátod a párizsi könyvkirakatokban. Franciául.

– A párizsi könyvkirakatokban…?!

Arca megrándult; elfordult tőlem és mással folytatta, másról, a társalkodást.

Így esett: ilyen volt, amikor Illyés Gyula lekapott a tíz körmömről: AZ ŐRZŐ KÖNYVE gépiratáért, amelyet a szénior írótárs iránti tiszteletből, első lelki ártatlanságom idején vittem fel hozzá, igen bávatagul s fel se mérve – nem is álmodva a benne rejlő veszedelmeket.

KL Ez az AZ ŐRZŐ KÖNYVE, amelyet 1974-ben hozott ki a müncheni Aurora és te magad úgy mondottad, hogy „fiktív történelem”…?!

Az hát; de még 1948 végén íródott s ha még emlékszel, a „bűnjeleim” között is elfekvőleg a bűnhalmazatban, a szegedi bíróság másfél évre taksálta az írást. Így tán Gyulának ebben némi igaza volt s nem véletlen, hogy nyugtalankodott.

KL Tán beleolvashatott…?! És csak tettette, hogy nem emlékszik?

Kötve hiszem. Szabó Lőrincnek is adtam belőle s bizonnyal beleolvasott, mert levelében további felvilágosítást kért – bár figyelmesebben, de fáradtan-betegen, mert fél lábbal mindig kórházban volt: te, mint SZL-szakértő, jól tudod.

KL Más vitátok Gyula bácsival nem volt?

„Vitánk?” Ez se vita volt, inkább egyoldalú legorombítás; de haragja hamar elpárolgott, és később a kongresszus unalmát kerülendő, szívesen elpoharazgatott velem a bárban, ahová menekültünk. Hanem ha arra vagy kíváncsi, vitával nem is, de parázs veszekedéssel szolgálhatok, jóllehet itt konzultálni kellene akkori angyali házigazdámat s mindnyájunk jóangyalát, Sulyok Vincét, mert ő is szem-és-fültanúja volt, akárcsak én, de szervezője is a találkozásnak, s akkor másztam fel először és utoljára ilyen magasra az európai arisztokrácia palmáriumán, vagy mondhatnád Gothai Almanachnak – hogy szemtől szembe üljek a vacsoraasztalnál egy királyi hercegnővel, a háziasszonnyal; mert gróf Zichy Nándornak, aki meginvitált néhányunkat magyarokat, a görög királyi családból származó hercegnő volt a felesége. Bájos asszony; Oslo környéki nagypolgári lakás, kilátással a városra és az öbölre; „belakott” perzsák és antik bútorok közt meghitt duruzsolás és magyar szó… Mindössze hatan voltunk, ketten a háziak, Kerényi Károly, Illyés Gyula, csekélységem és Vince, a kilátogatás megszervezője. Házigazdánk, a gróf maga aggregátok, nagy gépegységek eladásával foglalkozott, de hogy ez az export-import üzlet a megélhetése volt-e vagy nagyúri passziója – megkérdezhetnénk tőle magától, ha elutaznánk hozzá Görögországba, mert már ott élnek 15 éve… Magát a témát vagy ő hozta szőnyegre, vagy kipattant, mint a légköri elektromosságból a szikra – már nem tudom.

KL Mi volt a vita tárgya?

Bárcsak hangszalag-memóriám volna és visszajátszhatnám! Mert ha két olyan debatter szarvat akaszt, mint Kerényi és Illyés, hát nyomdakészen tekeredik le a szöveg a szájukról: vajha viszontláthatnánk nyomtatásban, ami így örökre elveszett. És bár nem mondták ki a szót, sorozatos „hódoltságaink” történelmi revüje is elvonult szemünk előtt – hogy melyik volt esendőségünk, belvillongásaink szomorú eredménye és melyik történelmi szükségszerűség, elkerülhetetlen csapás; meg hogy hol javíthattunk volna helyzetünkön, ha okosabbak vagyunk, és hol rontottuk el, ami csak volt, elrontható… Ismered ezt a múltakon való búnborongást, már hagyománya van. Nos, a vita óhatatlanul Negyvennyolc körül kristályosodott ki s csakhamar belezökkent abba az önmagába-visszatérő kerékvágásba, amelyből nincs többé kiút, a szembenálló felek felvonultatják a történelmi sablonok nehéztüzérségét, a nemes közhelyek tűzbékái nagyokat pukkannak; a pattantyúsok oly sebesen emelgetik golyóbisaikat elöltöltő tarackjaikba, hogy a végén már nem is töltenek, csak lőnek.

Mi négyen csak némán hallgattuk és megszeppenve figyeltük a két nehézsúlyú küzdő megmérkőzését – mert Kerényi és Illyés, mint két bialovicei bölény rontott egymásnak, és ha az úri magaviselet fékezte is összecsapásukat, már hadráltak-hadonásztak és magukból kikelten kuruckodással-labanckodással vádolták egymást. Elúrhodott-e az úrhatnámság a 48-as magyarságon, amikor az osztrákok helyett maga próbált a nemzetiségek nyakára ülni? Vagy épp fordítva: ők hozták volna meg nekik a felszabadulást az osztrák igabiga alól, ha a nemzetiségek nem kurvulnak el-s nem válnak félúton árulóvá…?! E kérdések fájdalma olyan, mint a behegedni képtelen sebeké, melyeket még csak felszakítani sem kell, hogy megújra vérezzenek. Bámulattal adóztunk ismereteiknek, mert bár Illyésnek a politika az életeleme volt s részegült tőle, mint hegymászó az ózontól, azért az enciklopédikus tudású Kerényiben emberére talált; és bámulattal adóztunk magának a kérdéskörnek, mely akkor még ezerfele-ágazó részletgazdagságával kápráztatott, de érezhetőleg hátrafele haladt, mélységirányban, a történelem perspektivitásának vágányrendszerén, melynek két-három évszázad távolában már kérlelhetetlen enyészpontja van; s oda is súgta nekem Vince, lévén egy nemzedékkel nálam is fiatalabb – hogy vajon meddig lesz mindez oly véresen időszerű, mint itt-és-most, ebben a hegyek közötti luxus-appertment-ban, kilátással az oslói öbölre…? Kerényi elmarasztalta „ezt a magyar Hitlert” (Kossuthot) és Széchenyi-párti volt; Illyés Jellasicstól Hóráig–Kloskáig, Avram Jankut is beleértve, kiöntötte haragját az „áruló nemzetiségekre”, akik önálló államalkotásra amúgy is képtelenek, és a magyarság nélkül nem állnak meg a maguk lábán… A vita parázs veszekedéssé, amolyan egyhelyben-dulakodássá fajult, aki nem „övön alul” ütött, azt az üvöltő lelátók málészájúnak nézték; a viadal mindinkább hasonlított azokhoz a gyilkos-pózba-merevült, áldatlan Döntetlenekhez, amelyekről Schopenhauer azt mondja: ha a vitatkozó felek úgy csapnak össze, mint két ököl, akkor jobb, ha szétmennek és többé felé se néznek egymásnak. Csakhogy ez itt nem volt lehetséges, amilyen életre-halálra ment s ez olyan Döntő volt, hogy egyúttal benne volt a Visszavágó is – mialatt mi négyen, harmadik feketénket kavargatva (és mentegetőző pillantásokat vetve unottan mosolygó, idegenajkú háziasszonyunkra, a grófnőre, aki mindebből kukkot sem értett, bár szemmelláthatólag hozzá volt szokva, mint édes-mindnyájan, akik királyi vérből származunk) – zsibbadtan hallgattuk a kolosszusok küzdelmét és Vince is, az autókulcsot csörgetve, jelezte, hogy már éjfélre jár. Így hát az Eleve-Eldöntetlen bajnoki torna nem is végződhetett egyébre, mint döntetlenre; a két izomkolosszus végkimerülten hátradőlt és az órájára nézett.

KL Haha! Te is jól adod, a semleges meghallgató szerepébe burkolódzva, kis ártatlan kávékavargató! Elő a titokzat mögül s vallj színt –

Nem én! Provokálni, inzultálni nem hagyom magam –

KL De! De! Vallj színt, hogy ebben a 48-as vitában te kivel tartottál –

Meg se szólaltam –

KL De ha megszólaltál volna, kivel: Kossuthtal vagy Széchenyivel? Illyéssel vagy Kerényivel?

Azt az ezer könyvet, amit erről írtak, nem toldom meg egy ezeregyedikkel; ne kényszeríts! De ha találkozol RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET című háromkötetes esszégyűjteményemnek második kötetében, a KÖLTÉSZET KISKÁTÉJÁ-ban a 108-as, „Elfogultság” című kis írásommal, sejteni fogod. Mert én is könnyen Krleža bőrében találnám magam; a Krležáéban, akit franciatudásáért még Illyés is irigyelt; ő, szangvinikus horvát és patrióta létére, aki úgy beszélt magyarul, mint te vagy én, ANTIBARBARUS című írásában megvalósult álmainak mucsaiságát panaszolja; s nem is vagyok biztos abban sem, nem volt-e sokkalta jobb Velence, Modena, Genova, Milánó, majd az egész Észak-Olaszország közigazgatása a Monarchia alatt, mint most, hogy megvalósult a centripetális erőktől majd szétrobbanó „egységes” Olaszország, amelyben az Észak rühelli a Délt, és „alávetettségét” Szicília nem szenvedheti, s ahol, szégyenszemre, a sottogoverno improvizálása nélkül kormányanarchiába fullad az élet. Valahányszor Olaszországban járok, mindig eszembe ötlik egy elfelejtett mondás – és mert franciául, bizonyára valami francia mondhatta: L’Italie est une expression géographique… Ugyan ki lehetett az a francia, aki mondta?

KL Metternich.

Mi jut eszedbe! Franciául!…

KL Ő pedig. 1847. április 12-én keltezett bizalmas levelében, a Monarchia párizsi nagykövetének, gróf Apponyinak.

Hm. Metternich. Fölöttébb különös. Itália: földrajzi fogalom… Annak ellenére, hogy ő mondta, még tán Gyula pápa is egyetértett volna vele.

KL Ki: Illyés Gyula?

Nem, csacsi. Az a másik Gyula, az igazi. A Della Rovere.

 

KL Nem vagyok kibékülve ezzel a te Heimarmené-elméleteddel. Hérosztratész kínvallatóinak bevallotta – azért gyújtotta fel az epheszoszi óriás Artemisz-szentélyt, hogy ezzel kitörölhetetlenül beírja nevét a halhatatlanok közé. De a te elméleted szerint nem lehet perbe fogni Herosztratészt, mert ezt az égbekiáltó gazságot azért követte el, mivel Heimarmené a Templomgyújtógató szerepét osztotta rá. Pari passu, nem lehet perbe fogni Dzsingiszt, amiért a villámháború tanúit a legyilkolásukkal némította el, ha egyszer Heimarmené azt a szerepet osztotta rá, hogy ötmillió levágott fejet gúlákba rakasson – hogy visszafele menet láthassa az irtást, csontkoponyákra aszottan. Nem lehet perbe fogni Hernando Cortést, ha egyszer az istennő azt a szerepet osztotta rá, hogy halomra koncoltassa az aztékokat és gonoszul siettesse, sírbörtönében, Montezuma halálát –

– jóllehet Kolumbusz felfedezését követőleg, a valladolidi királyi Udvarban két fő kazuista teológus megvitatta az indián bennszülött státusát; és Sepulveda meg De Las Casas atya, ketten arra a mentől ájtatosb eredményre jutottak, hogy az indiánnak „lelke van”, tehát emberlénynek tekintendő, s a döntés megkapta a királyi pecsétet –

KL No látod! Annál súlyosabb a bűne – ha nem neki, akkor V. Károlynak, aki legyilkolásukra királyi pátenst adott. Úgyanúgy, nem lehet perbe fogni Hitlert, mert Heimarmené azt a szerepet osztotta rá, hogy Hitler legyen. Nem vagyok kibékülve elméleteddel.

Rosszul gondolod. Epheszoszi kínzóira Heimarmené azt a szerepet osztotta, hogy tettéért kínozzák halálra Herosztratészt; a nürnbergi törvényszék bíráira azt a szerepet osztotta, hogy –

KL Ne is folytasd; már látom, merre kanyarogsz szofizmáddal, mely, ha igaz volna – feltéve, de meg nem engedve – nem lenne rokonszenves igazság –

Ki mondta, hogy az?! Nem is az. De Hamvas Bélától megtanulhattad, hogy igazságaink nem mindegyike rokonszenves; azonkívül, Atyámfia, vedd észbe – a magam részéről bőven nyitva hagytam azt a kérdést, hogy ez az elmélet az én metaforikám része csupán (s amolyan megjárja regényes kommentár) – avagy mindvalósággal filozófiám korpuszába beletartozik.

KL Hát beletartozik – – – ?!…

Én tudom, amit tudok; de te – te légy találgatásokra utalva…

KL No tessék. Már megint teknősbéka-páncélod mögé húzódsz, s akárhogy forgassalak, a fejed se látszik ki. No de majd előingerellek én, ha a fejedre olvasom, hogy jó ideje egyre-másra csak ezt szaporítod, a te nem rokonszenves igazságaidat, amelyek neked (a jelek szerint) már közhelyszámba mennek, s ha azt hiszed, e hüllő-hideg érintésű elméletekkel behízelged magad a nyájas olvasónál, hát nagyon tévedsz. Nem elég, hogy kétágra lógó sziszegő nyelvvel támadod váteszeinket-tűzoszlopainkat, akik igenis megszenvedtek érte, hogy szent teheneknek tekintse s úgy is tisztelje az ország, most még ezt is rájuk borítod, tarthatatlan történelmi elméleteid vadromantikáját; de persze – mert neked ez „közhely”… –

De a kutyaiskoláját! Tán bújnék ki a bőrömből s vessem le, mint az áspiskígyó, megtaposnivalónak?! Barátocskám! Nem olvastad, az INTRA MUROSZ-ban mit írtam?

 

„…a történelemben évezredeken át a hitleridák-sztálinidák rémuralma volt a szabály, a dinasztiák istentől kapott pátenssel öldököltek, a bitorlók meg azért öldököltek, hogy istentől megkapják rá a pátenst, az uralom olykor teokratikus – mindenkor hieratikus jellegű, és a fejedelem személye csodatevő erőt sugároz” („Traszümakhosz idézése”, Aporematika 3/1, 59. old., – Pannon Könyvkiadó, Bp. 1991).

 

Savanyú képet vágsz, nemszeretem-formán… Nem tetszenek közhelyeim?

KL Ez is egyike „nem rokonszenves” igazságaidnak. Van még?

Van. Mennyit akarsz?!

KL Csak azt ne mondd, nem csupán az emberekre vonatkozik, s Heimarmené az istenre is olyan szerepet oszt, amilyet akar…!

Logikus. Csak olvasd el a kajánul mellverdeső Pascalt, az ő kárörvendezését, ahol megelégedését fejezi ki az „Isteni Gondviselésnek”, amiért a sátáni Cromwell gonosz veséjét megcélozva – a Lord Protectornak idejekorán vesehomokról gondoskodott –

KL Szent Egek! Hát cinizmusod nem ismer határt…?!

Nem. Te persze, kis naiv, felháborodtál, mert Khomeini Ajatolla „halálra ítélte” a brit állampolgár Salman Rushdit, aki az angol szigetországban él, ahol az iráni Imámnak nincs juriszdikciója. Nos, akkor, pari passu, ne sajnáld felháborodásodat a pápától sem, amikor „halálra ítélte” I. Erzsébetet egy olyan ország trónján, ahol Péter Kulcsosának aztán végképp nincs semmiféle juriszdikciója: teljes bűnbocsánatot és nagy összegű jutalmat helyez kilátásba a királynő „jámbor” orgyilkosának.

KL Nem hiszem el. Nem tudom elhinni. Most találtad ki!

Nézz utána Gregoroviusznál. Elárasszalak közhelyekkel? Elbírod-e, hogy úgy lásd a történelmet, ahogy a Szibilla arra beprogramozott komputere mutatja?! Ám lássad. Koronás Hitlerek és keresztes Ajatollák sorfala között halad a történelem. Az események, romba dőlések, királybotrányok, csatavesztések földalatti mozgatója: a titkos diplomácia. Az országos csontház egyhangúságában, ahol a középre állított íróállvány előtt a krónikás, lúdtollát bemártva szakállába túr – megtanulhattad már, hogy a népirtásokat a vallások találták fel. De ne csüggedj: lehet a szabadság nevében is sorozatos Országos Gazságokat elkövetni s kivenni rá az ártatlansági bizonylatot – az emberiség gibboni bűnlajstroma ettől nem árad, nem apad. Megbotránkoztattalak?

KL Meg. Ne folytasd! Amit mondasz, az nem igaz; rossz ízlésre vall, s azonfelül rossz vért szül majd olvasótáborodban. Mosom kezeimet: én figyelmeztettelek –

Haha! „Táborom…?!” Nagyzolási viszketegségben nem szenvedek: nincs ilyenem. Nietzsche mondhatta, joggal volt gőggel tele s joggal fennhéjázott: „eddig is éltek, azután is élnek”… hogy Őutána, az Elküldetett után drámai fordulat következik be és minden másképp lesz. Százmillió német dobhártya rezdült vele. De én? Nem lehetek ilyen felfuvalkodott s jól tudom: mintha meg sem is születtem volna. Akkor meg…?! Nem bájtáncolni akarok az olvasó lelki szeme előtt s ne hiába nevezett légyen Kölnben élő jeles költőnőnk, Csiky Ágnes Mária a Szabadon Szólás szörnyetegének. Hékám: ne riadj vissza attól, ami benned gondolódik, nem a fennköltesen emelkedett, a felemelően kenetteljes fordulatok kimódolása a dolgunk, ó nem. Hanem az igazi eszmei telítődés, az igazi elmélődés létünkön – a történelmi léten különösen, a létegészben elfoglalt helyünkön általában – és last but not least, mindnyájunk böhmei „szikorkájának” felbogárzása a létegész Alvearium Magnumában – – –

KL Alvearium Magnum… Mi az?

Haha! Az én „olvasótáborom”! Látom, nem olvasod H.-t, a filozófust. Vigaszomra szolgál, hogy nem leszel az egyedüli, aki nem is fogod. Ami pedig figyelmeztetésedet illeti, hogy húzzam be a körmöm és húzzam meg magam a magyar irodalom százráncú szoknyájában, maga-megbecsülő-s-illemtudó bolha módjára – hát igazad van. Van írásaimban valami okkult kvalitás, ami nem engedi, hogy elszenttehenüljek. De akkor is, körömszakadtáig ragaszkodom a bolha természetadta jogához, a – bolhaköhögéshez – – –

 

*

 

KL Jól kivívtuk magunkat s ha nem is jutottunk előre jottányit sem, életutadon, legalább annyit megtudtam rólad, hogy rejtekező természet vagy, ez a kópé ugrifülesség is csak a bujkálhatnék kétségbeesése: hogy halálig titkolod meggyőződéseidet, amelyek elviselésére a hoi polloi vagy gyönge, vagy felkészületlen.

Igen, kiveszekedtük magunkat; de nem én bujkálok, Lorcsikám: hidd el, a dolgok természetéből folyik, hogy az igazi filozófia – ezotéria… Csak aki magától, maga is eljut odáig, az képes annak a befogadására –

KL Meg arra is gyanakszom (csupán megérzéses alapon), hogy ez a te nagyon-nem-rokonszenves elméleted Sorsistennő „szereposztogatásáról” csak afféle preambuluma valaminek, amely történetünkben később kerül bevetésre: a hegy gyomrának morgása s az elközelgő viharé, amely előreküldi moraját. De még minekelőtte e fenyegető fellegfeketeség ránk terül, idéznél fel, kérlek, néhány emlékezetes profilt abból a derűsebb életszakaszból, amely a norvégiai közjáték után következett. Igaz: láttad a Kontiki-múzeumot?

Bejártam Oslót – az egykori Christiániát, hiszen tudod a történetet Norvégia békés kiszakadásáról Svédország testéből – voltam színházban, múzeumban, de semmi sem tett rám akkora hatást, mint az a kertes villanegyed a Kontiki-múzeum környékén, ahol egy utcasarkon kénytelen voltam megállni és a kerítésfalat támasztani, hogy le ne szédüljek lábról. A szervezetem már nem emlékezett rá, hogy ilyen tud lenni a tikkasztó, tiszta levegőjű nyár s a rám lecsapó északi napsugár mintha átsütött volna rajtam; a hársak illata tette vagy a kerítésrácsok mögül messze kilengő illatár, amelytől megrészegültem – nem tudom. Európában már rég nincs illata semmiféle virágnak és a frissen kaszált kaszáló Angliában közömbös országútszagú. A nagyanyám-nagyapám világa tört fel és az orrcimpámig hatolt – amikor a világnak még szaga/illata volt, a friss lóganét a parasztember élvezte, ha a földjét megtrágyázta, a tanítókisasszony a virágoskert illatát hozta magával, ha megszedte kosarát a levágottakkal és vázába tette… Ördög és pokol! Kis híja elérzékenyültem tőle, ahogy ott álltam a villasorban az utcasarkon, egyedül; valósággal tántorogtam a megmámorító illatárban. Így történt, hogy nekem Norvégiáról nem a hódító vikingek harci dereglyéi jutnak eszembe, sem Heyerdahl nádhajója a Kontiki-múzeumban, sem nem a színházbelső, a PEN, Illyés és Kerényi lovagi tornája a grófék vacsoráján – hanem az a virágillathullám, amely abban a villanegyedben maga alá temetett és árjával úgy dobált, utca hosszat –

KL Gonosz vagy hozzám. Alig eresztem el a kantárszárat és te már másfele kalandozol. Londonról beszélj, ahova visszarepültél!

Nem repültem: visszahajóztam. Ilyen lehetett a „tengeri csata” a Kolosszeumban, amikor a medencét teleeresztették vízzel és sorevezőikkel nekifeszültek a gályák… Életünnep-ütközet! (Valami verstörmelék forog a nyelvemen, bocsáss meg!) Igen, ilyen volt. Siklós Istvánéknak volt Nyugat-Hampstead-ben egy akkora tízszobás lakása, amelynek a vendég meg se kottyant, a könyvtár mennyezetig tele magyar könyvekkel, a vendégüdvözlő kapu sarkig tárva, a házigazda pedig áldozatos szívvel szent kötelességének tartotta, hogy behívogassa a kilátogató magyar irodalmárt, mi több: annak tartotta – az irodalom szerelmi szolgálatának. Így azután a hozzá beszálló jeles magyar irodalmárok az ő telefonján jelentkeztek s velük együtt igazítottuk el a dolgukat, akár vacsorára láttuk őket vendégül a babaházban, akár kocsival elragadtuk őket két-három napos kirándulásra, hogy templomot-kastélyt mutogassunk. Így vittük el Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst St. Albans-ba, amely a római Verulamium helyén épült s székesegyházát arról a római katonáról nevezték el, aki, mint rokonszenvező, a keresztény pap bujtatásáért mártírhalált halt. Siklóséktól vittük át kocsival a babaházba, vacsorára, a Weöres házaspárt, Sándort és Károlyi Amyt; az első angliai látogatásuk volt, de nem az utolsó. Nem győztük csodálni házigazdáik önfeláldozó alkalmazkodását a költőfejedelemhez – mert Sanyika életrendje maga volt a szeszély, néha délig aludt, este ebédelt és már pirkadt az égalja, amikor ágyába hanyatlott; a vendéglátó házaspár pedig dolgozott, bár iparkodtak úgy intézni, hogy egyikük – mint vendégkiszolgáló beosztott – otthon maradjon. Sándorékat a Waddesdon Manor-ba vittük. Gazdája, Rotschild Ferdinánd báró, a család francia ágával felvásároltatott márványkandallókat, faragott faburkolatot, ajtókat, intarziapadlókat azokból a lebontott párizsi palotákból, amelyek a Haussmann-féle boulevardok megnyitásának áldozatául estek; hozatott francia építészt, és a múlt század hetvenes éveiben, a Loire menti kastélyok stílusában pompás, francia-renaissance kastélyt emelt uradalma parkjában – úgy, hogy alaprajzát hozzászabatta a burkolatokhoz-kandallókhoz-miegyébhez, amit Párizsból zsákmányolt. Az olasz-holland-és-angol mesterek vásznaival, a francia arisztokrácia aranyveretes bútoraival telezsúfolt termek, szalonok, tükörgalériák nemigen nyerték meg Sándor tetszését, tekintete szórakozottan átsiklott a gyűjtemény fölött, és szemmel láthatólag a szabadba vágyott. Tán India sziklatemplomai jártak az eszében? Vagy a magyar majorság köcsögökkel telitűzdelt kerítései, s azokhoz mérte az ide összehordott királyi kacatokat…?! A kocsiban az asszonyok felpattantották a piknikes kosár fedelét, falatoztunk, rápipáltunk, fényképeztünk, majd egy óvatlan pillanatban hölgyeinket hátrahagyva, még egy korcsmába is bekukkantottunk; de Sándor az angol pub-ban sehol sem találta magát, és a sok sörivó közt idegenül ődöngött –

KI. Miről beszéltetek?

Miről is? Ha agyonütsz se. Különben is, Sándornak ritkán volt emlékezetes közölnivalója; ami volt, azt beleírta verseibe. Ilyen a félszavak művészete, beszélgetésünk abból állt, hogy iparkodtunk nem-megzavarni a csendet. Ha emlékezetem nem csal, ilyen volt barátságunk is: imaginárius. 1945 óta így volt: jól éreztük magunkat egymás hallgatásának aurájában, s volt is ebben jó adag beletudódó egyetértés és jó adag cinkosság. Második angliai útjukkor, ha majd odaérünk, 1978-ban: akkor igen, akkor hosszabban eldiskuráltunk négyszemközt, de az már nem a babaházban volt.

KL De miért, hogy ilyen szavakat-keresgélve s minden szót megfontolva mondod…? Úgy tudom, szeretted s ő is kedvelt téged –

Hogy „szerettem-e”? Nagyon szerettem. De a költőt nem lehet agyonszeretni – egész Európa költőfejedelmét, akinek T. S. Eliot csak a derekáig ér. A költészet permanens mesterség és 24-órás szolgálat, a költőnek dolga van; nekem is, mert ha te elfelejtenéd, hogy anch’io sono pittore (ahogy, Correggio mondta Bolognában, Raffael Szent Cecíliája előtt) – W. S. sohasem felejtette el: nekem is dolgom volt s a magam „ötéves tervének” alig a felében tartottam, a GARGILIANUS, az ELEFÁNTCSORDA, A LIBEGŐ és több más színdarab még betakarításra várt.

De nemcsak keletről, nyugatról is jöttek látogatók, hiszen London amolyan Világ-Köldöke. Ilyentájt lehetett, hogy Amerikából utoljára idelátogatott Fenyő Miksa bácsi, aki akkor, a hatvanas évek közepén már jóval túl volt a nyolcvanon (1972-ben halt meg, 95 éves karában) és én, Piroskámmal, udvarlására járultam a londoni hotelben, ahol megszállt. Otthon non-person volt, „Nemlétező Személy” az ún. szocialista rendszer szemében, mint a néhai Gyáriparosok Szövetségének elnöke; iparkodtak a mesterséges feledés kútjába elsüllyeszteni nevét és munkásságát, pedig a századelő magyar szecessziós irodalma nélküle el sem képzelhető; meg is írta EMLÉKEZÉSEIM A NYUGATRÓL című könyvében (1960). Felfigyelt írásaimra, örült nekem és szépséges feleségemnek (nem is késett bókjaival), és hízelgett neki, hogy nemcsak szerepére a NYUGAT karusszelében, de még irodalmi álneveire – a „Remete Gáspárra”, a „Balassi Menyhártra” is jól emlékszem. S akkor már hadd említem fel a lányát, Panni „nagyasszonyt” is, akit ha Londonba jött (s rendesen a Viktória pályaudvar vasúti hoteljében szállt meg), mindig fölkerestem; vagy ha történetesen arra jártam, hát Brüsszelben, ahol élt, soha nem mulasztottam el, hogy az obligát virágcsokorral, házában tiszteletemet tegyem, nemcsak azért, mert felséges Újházy-tyúkhúslevesével mindig peremig teletette tányéromat, hanem mert az ő asztalánál a velős csont is nekem jutott.

Panni nagyasszonynak annyi csípőoperációja volt, mint csillag az égen, de csillapítókkal élt és fájdalmait hősiesen viselte; ki nem fogyott a század eleji anekdotákból, melyekkel irodalomtörténetünkbe is beleírta a nevét, hiszen ő volt az (vagy tán inkább azok egyike), aki leánykorában Adyt kikosarazta, ő sohasem tudta a „csúnyácska” legénykét a kötelező babérkoszorúval a fején elképzelni, én meg soha annyiszor-s oly gúnyosan Adyt „Adibandinak” emlegetni nem hallottam. Panni „nagyasszony” parányi, beteg madárka volt már, ahogy vissza-visszaálmodta Ady udvarlását s a „régi szép idők” mosolya az arcán olykor fájdalmasra torzult, ha csípőjében megmozdult a plasztik-ízület – ilyenkor férje megigazgatta hátpárnáját: megható volt a házaspár gyöngédsége egymás iránt. Van úgy, hogy öregkorra is megmarad a szerelem nyelve és a vének csipognak-csicseregnek becéző-selypesen, mint mátkáskodásuk idején. Maga Börtsök Laci bácsi, mint építész, szénior kollégám volt a mesterségben (melyből dezertáltam), jókezű, rajzos ember, látványos-leleményesen alakítgatta-formálta keskenyke cívis házukat a Rue Américaine 96. alatt, s rengeteg adomát-kulisszatitkot tudott arról, hogy mint mentették meg (hogyan tették szupermárket-stílusban pocsékká) az utókor számára a kiégett Királyi Várat Budán – lévén, hogy Laci bácsi is jó ideig a Janáky-csoport tagja volt a Várépítő irodán.

KL És nálatok, otthonról érkező irodalmár vendégek sohasem szálltak meg? Vagy nyugatiak?

Nagy ritkán. Ne felejtsd el, a babaház parányi volt, s nekünk a fülünk se látszott ki a munkából: az angol diplomaták tanítását csak a nyolcvanas évek derekán hagytam abba. Igaz, ha volt hazulról beszálló vendégünk, hát dúskáltunk a szalámiban-kolbászban; de nem tudtunk versenyezni Siklósék harmadik emeleti, végtelenbe vesző szobasorával. Amúgy is, maga Siklós Pista is a költészet megjegyzettje volt, s vendégszeretetének hírét, címét odahaza irodalmi berkekben kézről kézre adták. Figyelemreméltó „rendhagyó” kísérlet volt EMBER 5 HÚRRAL című kötete, mi kár, hogy ritkán látogatja a múzsa, és sohasem tudtam eldönteni, bokros teendői sáncolják-e el tőle, vagy pedig ő maga gondoskodik bokros teendőkről, amelyek elsáncolják. Hindológus, a londoni egyetemre járt, sokat foglalkozott indiai filozófiával; elmélyedő, kereső szellem, és sokat idézem egy elejtett mondását, mely csak úgy kiszaladt a száján, de telitalálatnak érzem: „az indiaiak tudtak valamit, aztán egyszercsak – elfelejtették”; s engem is sokszor kísértett ez a negatív értékelés, ahogy az indiai bölcselettörténetet át-áttekintve, a hanyatlás jeleit felismertem.

Nyugati vendégek? Már miért szálltak volna hozzánk?! Mindenki dolgozik, tisztességesen keres, eszünkbe se jut, s ösztönösen hotelben szállunk (az egyetlen kivétel a hozzánk oly közelálló Gara Laci volt: majd még elmondom utolsó látogatását). Én se alkalmatlankodom sehol (hacsak el nem rabolnak) és Makkai Ádám is, Chicagóból Londonba repülve, már a szállóból telefonált: itt vagyunk Valerie-vel, a feleségemmel, nem baj ha csak angolul beszélhetünk? Mikor láthatnálak?

KL Makkai Ádám? Makkai Jánosnak, a volt erdélyi képviselőnek a fia…?! Honnan ismered?

Haha! Lorcsikám! Úgy teszel, mintha nem néztél volna szét a pincémben s nem tudnád. A levelezésemből, ha egyszer kiadódnék in toto, tíz kötet kitelnék. Leveleztem: vele is, mint mindenkivel. Oly sokan megkerestek, én meg (életfecsérlő) életszabállyá tettem, hogy soha levelet ne hagyjak megválaszolatlanul. De ő ebből a levéltömegből azonnal kiragyogott. Úgy van, ahogy mondod: Makkai János és Ignácz Rózsa fia. Makkai János (maga is tollforgató s az „Urambátyám Országa” című nagy port felvert könyv szerzője) jobboldali MÉP-képviselö volt, bizonyos gleichschaltoló, fasiszta törvénytervezetek benyújtója a Házban, amiért a háború után menekülnie kellett; még él, Hawaiiban, de már kilencven fele járóban és súlyos Parkinson-kóros. Édesanyját, Ignácz Rózsát meg ismertem magam is, természetadta mesélő tehetség volt, és Török Sándor köréhez tartozott –

KL Őt is ismered?

Sándor bácsit? Hogyne, de még mennyire! Hízelgett neki, amikor az angol nagykövetségen egy volt tanítványomtól, a diplomatától magától tudta meg, hogy VALAKI KOPOG című regénye „szövegminta” volt nyelvleckéinken, s hogy tőle tanultak magyarul (igaz, Krúdytól Cseres Tiborig tucatjával sorolhatnám, ki mindenkit emelgettem le a polcról). Szerfölött mulatságos társaság volt Sándor bácsi és köre (hogy ebbe is, bele ne vesszek már), pickwicki humor, kedvesség és tudálékosság (mely mondójában és meghallgatójában egyaránt a bölcsesség érzetét keltette). Noha szépírók voltak valamennyien, titokzatos-rátartian azért melengettek magukban holmi filozófiafélét, amely a legértesültebb értesületlenség és a legértesületlenebb jólértesültség keveréke volt; volt abban antropozófia, teozófia (Rudolf Steiner, Blavatsky), s aki ezt a szimplifikatorikus szemüveget feltette, az úgy jártatta körül agytekintetét a világon, mint aki a böhmei Minden Bölcsességek Koronáriuma birtokában van és ilyen alapon ítél elevenek és holtak felett. Bölcselőkről-bölcselettörténetről édeskeveset tudtak, de a légynek sem ártottak vele, s kedveltem őket mohóságukért (vagy nevezhetném „tudománykandiságnak”). Sándor bácsi és köre, ők legalább érdeklődtek a filozófia iránt. Ebben a légkörben nőhetett fel Ádám, de hogy kinőtt-e belőle és fölébe nőtt-e, máig sem tudom. Annyi szent, hogy leveleiből szédületes nyelvismeret, egyetemes műveltség és mindenre kiterjedő érdeklődés sugárzott: alig vártam, hogy szerét ejtsük a találkozásnak.

Nem tehetek róla, felkavaró könyvet írok, csupán mert híven követem életutamat, mely mint a Teide hátrahagyott óriáskrátere négyezer méteren, sziklaszakadékaival majdnem járhatatlan s itt, Beethovennel, elmondhatnám, hogy durch Leiden – Freud’ – és nem tehetek róla, botránykő lesz belőle, számíthatok a szemrehányások özönére; és te se, Lorcsikám, ne azt mondd, hogy „micsoda plasztikus, élethű portréját” adom ennek-annak a megszólalásig, hanem inkább boldogtalankodj velem együtt, hogy micsoda félresikerült gyorsvázlatok ezek, krokik, ahogyan én láttam valakit épp-felvillanóban, halmozom a melléfogásokat, a tévedéseket. Hogy sértődés lesz belőle? Nem is egy! De már nem lesz urnám, lehugyoznivaló: hamvaimat szétszóratom a Csatornában, Dover és Calais között. Ezért, bátran mondhatom, hogy Makkai Ádámmal való találkozásom életem egyik legnagyobb ajándéka volt, sokféle örömet és meglepetést tartalmazó ajándék-szelence (ha még emlékezel a szó eredetére, Rableais-nél: hogy az – Szilén-Ce) – és ő is, mint Szilenosz, ez a régi erdőisten, Hermész Pszükhopomposz és egy nimfa gyermeke volt. Hogyan jellemezzem, hogy magamra ne haragítsam, s ugyanakkor olyan saillant legyen a leírás, hogy előnkbe ugorjon, mint ahogy akkor a szemembe ugrott? Gyors mozgású, megnyerő külsejű világfi, született charmeur; nemcsak beutazta, de végigtanította a fél világot Honoluluban, Hawaii szigetén, Szingapúrban, Kuala Lumpurban, míg végezetre Chicagóban állapodott meg, ahol benősült egy patríciuscsaládba és leszúrta sátorfáját; annyi egyetem után ennél a katedránál állapodott meg, ahol valóságos intézménnyé nőtte ki magát.

Már a londoni, Szabó Zoltán szerkesztette KILENC KÖLTŐ című kötetben felfigyeltem rá, s minthogy magával hozta a költészetközpontúság fertőzetét, ő is, mint mindenki, költő akart lenni s lett is. SZOMJ ÉS ECET című 1966-ban megjelent, testes kötetéről áradozó ismertetést közöltem az Irodalmi Újságban – de mert nem a hetedik mennyországba menesztettem, csupán a harmadikba (nem fedeztem fel benne új, szuper-Babitsot), Ádám mintha megorrolt volna. Szépen induló barátságunk ezzel – ha nem is törést szenvedett: hajszálrepedést kapott; ezt hamar begyógyította az idő, no meg Ádám szerencsés természete. Ő ui. intenzíven összepontosította figyelmét, de mindig ezer dologra egyszerre; szimultán szellem volt: mindent akart és mindent egyszerre. A költészet azonban zsarnoki: egész embert követel és nem a százfele szakadó intellektus egy századrészét; így ez a nála nagyon erős velleitás utóbb meghátrálásra kényszerült, s hol az utazások-előadókörutak, hol a nyelvészet vette át a vezérszólamot; számos szakkiadvány és híre, hogy ő a Chomsky-iskola legveszedelmesebb ellenfele, megszilárdította tekintélyét.

Soha nála extrovertáltabb emberrel nem találkoztam (ha a fiatal Baránszky-Jóbot leszámítom) s volt is mindig, Ádámban, valami a showman-ből; mindig középre ugrott, szerepelt-csillogott; emlékszem, egyszer – hogy odáig előreugorjak – náluk Chicagóban, a szállómban, szerzői estem és éjfél után, amikor már nagyon törődött-fáradt voltam, Ádám, aki hazavitt, a teljesen néptelen félemeleti lounge sarkában leült a fekete Steinway-hez, végigfutott a billentyűkön, majd akkora másfél órás műsort vágott le Chopinből, Rachmaninovból, Lisztből, Lisztre saját-változatokból és szabad improvizációkból, hogy felvillanyozott és azon nyomban ezerszemű-ezerfülű közönségre szakadva, egymagam-és-egyemberként a zsúfolt hangversenyterem ovációra készülő torkával-és-tenyereivel hallgattam.

– Így zongorázol? Ádám!

– Most csak így. Nem gyakorolok.

– Zenét is szerzel?

– Ha muszáj.

– Álszerénység. A fiatal Hamvas Bélának emlékszem egy novellájára; arról a csodalényről szól, aki a világ legszebb, legmagasabb, legerősebb embere, futó-vívó-úszó-és-síbajnok és olyan allrounder, amilyet a világ még nem látott. Feltételezem, hogy te is, mindezeket tudod. Mit nem tudsz?

– Hát… hazudni nem tudok.

Olyan melegséget éreztem a szívem körül, hogy a spontán vallomásért megöleltem; elérzékenyültem tőle, hogy én, vén Polüneukész, tán most leltem meg fiatal Castoromat. De tudjuk, hogy a Dioszkúrok közül csak az egyik volt halhatatlan. Vajon melyikünk melyik?… Nem döntöttem el, aludni tértünk. Hálás vagyok neki, hogy életutamat arra igazította, amerre nélküle nem mentem volna; s jóllehet a távolság meg az időzabáló galacsin, amit kinek-kinek görgetnie szent rögeszméje, azzal hitegetvén magát, hogy valamit alkot – a nietzschei Tagewerk elszakított, Ádámra mindmáig a dioszkoridészek cinkos, halandóságunkat meghaladó szeretetével gondolok.

KL Ha jól sejtem, ő még felbukkan, mint aktív szereplő életutadon…?

De még mennyire! Majd…! S itt megint csak hadd tegyem le a nagy esküt (s mint a mongoloknál szokásban volt: monyomra helyezett mutatóujjammal), hogy nem akarattal teszem, ami következik, nem akarok felkavaró könyvet írni s tőled sem szeretném megkapni azt, amit egy kritikusom írt a darabjaimról: hogy a GARGILIANUS, a LIBEGŐ, a KÖTÉLVILÁG, a PATKÁNYKIRÁLY – mind-mind csak arra jó, hogy kiéljem /szublimáljam/ kiírjam magamból katasztrófa-neurózisomat –

KL Hát van ilyen?

Én is azt kérdem. Hogy van-e ilyen neurózisom. Ignácz Rózsa hűségesen elküldte minden könyvét, recenzeáltam is, sűrűn leveleztünk s Ádám leírásából tudtam meg kegyetlen-tragikus halálát, 1979. szeptember 24-én, az autóbusz kerekei alatt. Úgyszintén tőle tudtam meg, hogy akik ’56 után megszeppentek-szétszaladtak, az agg Török Sándor körül újra egybeverődtek s megint kizöldellt az antropozófia nyájas-repkényes filagóriája… Sándor bácsi vele is, más látogatómmal is, gyakorta üzent és megható álmatagsággal – diszcipulusai közé számított…

KL Te meg, ha jól tudom, diszcipulusaid közé számítottad Thinsz Gézát –

Rosszul tudod: ő volt a jelentkező, hogynemondjam követőnek ajánlkozó – ő és nem én, tanítványtoborzó. (Hadd szúrjam itt közbe és mondjam el zárójelben, hogy egy másik, igen tehetséges fiatal prózaírónk esetében, két évtizeddel később tudtam meg, hogy instrumentális voltam házassága tönkremenésében, mivel ragyogó francia arája a lustájának mindig az én szorgalmamat, az én nevemet dörgölte az orra alá… Parenthèse fermée.) Nos, noha akkor már nős volt (harminc felé járóban), amikor Gézát megismertem, káprázatos-szép ifjú svéd neje (történetesen francia szakos tanárnő, s így nekem Izabellával soha nem voltak nyelvi nehézségeim) Izának nem kellett örökös letörtséget, turáni tespedést szemére hányni. Géza összetett lény volt, de egyik komponense: a vasszorgalom. Így végezte el az uppsalai egyetemet (bár itt szerzett akár művészettörténeti, akár filozófiai tudása költészetében nem sok vizet zavart), és így tanult meg vasakarattal svédül „anyanyelvi fokon” s úgy, mint – tán Csatlós Jánost és a Kalevala-fordító Szente Imrét leszámítva – kevesen. S ugyancsak ennek a vasakaratnak köszönhette, hogy jóllehet túlontúl fiatalon sodródott el az anyanyelv tundráiról-beltengeréről, semhogy elég mélyre ereszthette volna nyelvi horgonyait, mégis, soha nem „svédült el” a svéd vizeken sem, pedig a svéd kiadó lektorátusán svéd szövegeken kotolt, és soha nem nyelte el teljesen a svéd család (ahogy tán a francia család elnyelte volna – amennyivel a francia nyelv szelleme zsarnokibb). Lényének további összetevői: szemérmelő visszahúzódás; öngúny, mely az önvesézésig fajul; a titkos meggyőződés, hogy külleme nem elég daliás, így hát a lányoknál eleve-vesztett ügye van; nomadizáló hajlam, ill. készség a sodródásra, a kalandra; végül: civilizált látszatok mögé szorított parázsló szatiriázis. (Ez utóbbit élete végén az alkoholizmus kulisszájával takargatta, s tán ez lett a veszte.)

Valamelyik irodalmi táborozásunkon – tán a hollandiai „Mikesen” – összemelegedvén Siklós Pistával, ő volt az a kivétel, aki nem szállóba ment, hanem nálunk szállt meg, a szobasor végén, a tetőemeletig felmenő műtermet kapta s onnan meg kilépés volt a lapostetőre: a tetőre kilépve, ott várt a kéménycsoport mellett s ott ismertem meg a mosolygó, szemüveges, fiatal filozoptert, aki akadozva mondta, szemérmelő gátlásait leküzdve, hogy verseket hozott, első-másod- és harmad zsengéket és meg is mutatná szíves-örömest, ha nem riadnék vissza szerénytelen kérésétől, amellyel fenyeget: hogy amíg én lélegzem és ő él, legyek szövegeinek a Suprême Arbître-e. Ez az Országos Versfelügyelői stallum, megvallom, megriasztott, de oly behízelgő volt Géza elfogódottsága s oly nyilvánvaló e kísérletek rokon hangvétele, hogy vállalkoztam a Váltóállító Versfelvigyázó szerepére. Hivatalomat becsülettel be is töltöttem az utolsó pillanatig. Géza már világszerte ismert költő- és műfordító volt, fordítói készségét-hajlandóságát nem késett kihasználni a Haza s kesernyés, csipkelődő lírájának humorából – majd utóbb szerelmi költészetének szókimondásából odahaza is kaphattak ízelítőt, amikor időről időre, késő este még mindig fel-felcsengetett telefonon, hogy beolvasson egy-egy bekezdést és „eligazítást” kérjen két változat között tétovázva s tőlem téve függővé, melyik legyen a végleges. Nem is csoda tán, tekintve örökké menádok után kujtorgó, szerelmes természetét, hogy kivált erotikus verseim fogták meg vagy azok az írásaim, amelyekben elhintegettem tréfás-trágár klapanciáimat. Így azután ne is csodálkozz, hogy annak is ő volt a mozgatója és dicséretes csökönyösségével azt is keresztülvitte az Apelsberggatan 50. alatt székelő UNGERSKA INSTITUTET igazgatójánál, Szabó Ödönnél, hogy kiadják 1948-ban keletkezett BÁBEL TORNYA című regénykémet. A müncheni Molnár-nyomda vette munkába, 1000 példányban, melyből 100 számozott bibliofíliát vászonba kötöttek, már évek óta sehol, egy darab sincs belőle. S így, hogy a STOCKHOLMI MAGYAR INTÉZET impresszumával és Géza, meg az ottani népes magyar kolónia jóvoltából megjelent ez a groteszk misztérium [„az egyetlen szakrális játék, amely a bábeli mimikus irodalomból fennmaradt” s amelyet „asszír eredetiből” három (légből kapott) angol asszirológus fordított, de én öntöttem „regényes formába”] – már ürügyem is volt, hogy Svédországba látogassak: először, de nem utoljára.

KL S volt nagy siker, ünnepeltek, tapsoltak…?

Ne azt kérdezd, Lorcsikám – Stockholmban tízezer magyar él, az ilyen zsúfolt, sokoszlopos teremben, százszámra a szívek-összedobbanása meghozza gyümölcsét, kelendő a portéka, szétdobálod az első százat a könyvedből s az aláírogatástól a töltőtollad is kimarjul… Az isten szerelmére, ne azt kérdezd. Hanem azt, hogy milyen volt száz telefonja után meghallgatni az utolsót, a százegyediket, öt nappal a halála előtt! Amikor a kétségbeesés némasága szólt bele a kagylóba, a hosszú szünetek alatt, amiket tartott a félszavak között; mert még mindig „tanácsot kért”, lírikus a lírikustól, lévén, hogy annyi szabad szöveg után a pálya végén visszatért a kötött vershez, beletanult a rímelés lenézett művészetébe, és e barbár ékszerrel felékszerezett szonettkoszorúkkal kísérletezett. Én meg csak tartogattam a kagylót, a kikínlódott szavak értelmének mélyére hatolni próbálva – s ki gondolta, ki sejtette volna, hogy Thinsz Géza, a költő, az alkoholmámorba nem szerelmi bánatának fájdalmai – hanem az agytumor fájdalmai elől menekül, melynek késelő hasgatásán a gyógyszerméreg mit sem segít! S hogy nem először kell megérnem a hozzám igen közel álló, kedves jó barát elvesztését úgy, hogy magával viszi a titkát, vajon csak eltévesztette a sorrendjét, amikor a mérget alkohollal öblítette le, vagy igazán így akarta, ő akarta a meghívott halált?

KL Kire célzol: ki volt a másik…?!

Meghallod még. De ne vádolj, hogy én igazítom ilyenre ezt a felkavaró könyvet: történetem az, amely magától, errefelé halad. Világszerte, minden irodalomban rá szoktak jönni erre az útszéli igazságra – hogy mindenkiben csak egy könyv van s azt az egyet írja-variálja, benne az inspiráció börtönében. Rám is alkalmazhatnád ezt a tríviát –, hogy bennem is csak egyetlen egy tragédia van, s színdarabjaimban akárhányszor, akárhogy próbálom eltréfálni, bohózati fogásokkal oldaltsiklatni a sorsszerűség kényszermozgását, az istennek se sikerül kiradíroznom a végkifejletből a tragédiát s ha másként nem, hát a függönyön, legördültében, föltetszik az INCIPIT TRAGOEDIA.

 

*

 

KL Drámákat emlegettél, amelyek ebben az időszakban keletkeztek: az ELEFÁNTCSORDA, a GARGILIANUS. Csak nem egy csordányi elefántot vonultatsz fel színpadodon? És mi az, hogy „Gargilianus”? Mondanál ezekről valamit?

Kérésed legszívesebben kereken megtagadnám, de – ördög és pokol. Nem tehetem. Más volna, ha a néző magyar színpadon már látta légyen vagy az érdeklődő a könyvesboltban megvehetné. Akkor szíves-örömest felfejteném apróra e drámák szövetét. Így, teljes-tökéletesen ismeretlen drámákról szólva, félő, hogy az olvasó csak kínos udvariasan feszeng és alig várja, hogy túlessünk rajta. Ezért csak per tangentem, odavetett egy-két vonással – megpróbálkozom vele. Az ELEFÁNTCSORDA alapötlete akkor született, amikor a szerengeti rezervációk fényképalbumát forgattam és egy helyütt kétoldalas, megrázó montázsra bukkantam: a haldokló elefánttehenet a bika úgy próbálja visszarángatni az életbe – szerelmével! –, hogy meghágja. S ez az amor mirificus ösztönné-fogalmazása az állatvilágban. Sokkoló hatású, nem gyönge idegzetűeknek való egyfelvonásos; a bagarialelkű nyomozó őrnagy és a vizsgálati fogoly párjelenete, időnként hármassá bővülve a titokzatos látomással – ám a nőalak csak az éhségsztrájkba lépett fogolynak jelenik meg, az őrnagynak nem válik láthatóvá. Az afrikai elefántrezervációk egyikéről megtérő zoológus különös szerelmi tragédiája, aki az ellene szóló látszatot hívja segítségül, hogy tisztázza magát –

KL Hát tragédia az ELEFÁNTCSORDA?

Az hát; de olyan, amelyhez – a függöny felgördültekor – a végkifejletnél érünk oda, hogy addigra már minden megtörténik, mindaz, ami utána következik, valósággal az áldozat „kivérzése”, képletes „haláltusája”. Tobzódás önnön tragikumában, amelyen változtatni nem lehet. Ez a – hogy úgy mondjam – „helyzet-tragikum” feljogosítja a foglyot alakító színészt à l’outrance mindenre, legyen az mégoly szélsőséges, mégoly groteszk színészi eszköz (hiszen a tragikum akkor a legmegrendítőbb, amikor már azzal sem törődik, hogy groteszk). A vizsgálati fogoly és az őrnagy összecsapása valóságos „közelharc” (ha te magad voltál már „vizsgálati”, akkor tudod, az ilyen vallatás milyen – a gyenge pontjaidat kipuhatoló durváskodás, a célirányos legorombítás a vallomás kicsikarására, hogy beismered). A megformálás egyik tetőzése (és a legnagyobb színészi erőpróbája) – amikor a vizsgálati fogoly, tanzaniai emlékeinek súlya alatt tönkrelapítva és fájdalma paroxizmusában mit sem törődve a helyzettragikum groteszkségével: tutulva – maga utánozza a vezérelefánt panaszos trombitálását; a színésznek itt kell megtennie azt a bizonyos lépést a nevetségestől a fenségesig s ez egyik nagy alkalma, hogy alakítását felejthetetlenné tegye; de mind a kettő ún. parádés szerep. Ha hárman jól komédiázzák, a darab hatása a cinizmus elszerencsétlenedése, zavarodottsága, kathartikus megszégyenülése kell hogy legyen.

KL És a GARGILIANUS? Az is ilyen rémdráma…?

„Rémdráma?!” Bántani akarsz? Bár abban igazad van, hogy a kommersz-színházak boldog, szabad, nyugati világában jobban teszed, ha az első fára felkötöd magad, mintsem hogy tragédiákat irkálj; a plakátok letagadják, hogy a komédia valahol is elkámpicsorodik és még a búsongást is, behirdetni „bohózatnak” szokás, máskülönben a jegypénztáros kislányt naphosszat senki se zavarná a regényolvasásban.

KL Bocsáss meg, nem úgy értettem a „rémdrámát”; hanem hogy hatásában ez is olyan sokkoló, a GARGILIANUS?

Hát – ha akarom, vemhes. Egészmásmilyenféle. Görögországban villant át először rajtam a két szinten játszódó darab gondolata: egy olyan darabé, amelynek két játszócsoportja van, ez a kettő mintegy „átbeszél” egymás feje fölött, mintha a másika ott sem volna – hogy azután a zárójelenet ikonosztázának magasabb rendjében annál szorosabban összekapcsolódjanak. Soha nem felejtem el azt a délelőttöt, amikor Piroskámmal a sűrűn permetező esőben az olümpiai Hermész-szentély romjait jártam, s ott tetszett föl előttem először a szín; a színpadi sírkert, szarkofágjaival, a lármás Vidám Park tőszomszédságában. Szenvedelmes történet, a szabad patrícius és a rabszolgalány szerelme – kettejük lázadozása a vén Pater Familias ellen, aki ellenzi és megakadályozza egyesülésüket, mert a leány ágyában tulajdon fia a vetélytársa, és mert, kétszínű „nemes felháborodásában” meg akarja akadályozni a család gyalázatát, hogy a patríciusvér rabszolgavérrel keveredjék; s minthogy a darab az összecsapó szenvedélyek vihara, elbírja az eszmei mondanivaló sűrű töltését is, bármi elvontnak találnád, ha elmondanám –

KL Mondd el, kérlek, már amilyen konkrétan az elvontságot elmondani lehet –

Feltéve, hogy figyelmed nem lankad és elébe-hegyezed fülecsedet; de csak ha szigorúan köztünk marad; mert ez már ezotéria…

KL Színdarabban – ezotéria…?!

Figyelmezz a szóra. Amíg csak élünk, döntő árgumentumunk érvénye, hogy élünk, teljesen elvakít; önteltségünk nem ismer határt. Készen kapott munkahipotéziseink, segédfogalmaink, áltanaink-féltudományaink, uralkodó (történetesen a mi életünkben uralkodó) vallásaink begyökeredzett aranylegendáira szánalmas, hogy milyen „büszkék” vagyunk. Én-tartalmazó kultúrélményünk kondicionált reflexeit oly rátartian gyakoroljuk, ahogyan az idomított cirkuszló a tánctudományát fitogtatja; amiből a magunk szellemi pattern-je összeáll, az mind „kézenfekvő” – „magátólértetődő”. Nos, saját korszerű, kötelező tudatlanságom örvényeiben szédüldözvést, ezen a ponton tartottam az „olümpiai” Hermész-szentély gödreiben barangolva – amikor új belátás derengett föl bennem. Sikerült kilépnem a „pattern”-ből. Ami gondolódott elmémben, az – modern világunk „bejárt” pályáihoz képest – úgy éreztem: félreugrás; kisiklás. Hic Rhodus, hic salta, jól figyelj, csibém! Ha két görög évezred hosszú sorban föld alá menetelő tizenhatmilliárd halottja (ahogyan a múzeum kurátorával hozzávetőleg kiszámítottuk) hitten-hitte, hogy Hermész Nekropomposz vezeti az Árnyak Mezejére, hogyan állhatott elő bárki vakmerő azzal, hogy hazudott neki a „hamis” vallás – ő ismeri az „igaz” vallás Átvezetőjét?! Mi biztosítja az utána következő két évezredet, hogy az új hit ügynöke, Új Világosságával egyetemben nem ugyanakkora csaló-e, mint Hermész csalói voltak? Hogy is nem láthatta tüstént minden anyjábólszalajtott vallásalapító, hogy mihelyt egy évezredekre visszatekintő hitet kétségbevon, egyúttal minden hit hitelét is lerontja, kétségbevonja s hogy ezzel minden-de-minden vallás a priori lehetetlenül…?!

Ez az egyik eszmei fővonulata a drámának; a másik, szakasztott ilyen, „koridegen”, „érvényét vesztett” a rabszolgaság történelmi intézményének eredeti státusába való visszahelyezése és az utókor „koridegen” ficamos ferdítéseitől, bárgyú torzításaitól való megtisztítása –

KL Csak nem akarod „rehabilitálni” a rabszolgaságot?

Nem én: ezt főbelövés terhe mellett abszurdumnak minősíteni a köldökömmel elkötötte a bába. De más rehabilitálni és más: a történelemből való kibutulásunk szeméttelepén előkeresni, szakadékából előemelni. Gargialianus különben a milliomos rabszolga-kereskedő volt, s ő adta el a patrícius családnak Lalagét, a szép példány rableányt, akibe Licinius belebolondul s akit apja, a veterán hadvezér, a „Gazda” – a maga jószágának tekint, gazda jogon. A kísérteties a darabban az, hogy (egy kivételével) minden szereplője kétezer éve halott, valamennyien „feljárnak” – előlépnek – sztéléik mögül, hogy újraéljék szerelmük hajszáját, majd megrekedését a tragédiában és a halálban; s valamennyi a szemfödeléből-kilépő halotti-meztelen. A darab alaphangját alighanem az „athéni Kerameikosz” romtemetőjében kószálva kaptam el, éspedig Ampharéfé híres sztéléjének betűzgetése közben:

 

„az édeslányom kislányát tartom itt, aki, míg élt s még láttuk a napvilágot, annyiszor ült ölemben. Most holtában tartogatom, magam is holtan immár…”

 

Magát Gargilianust, a rabszolgakereskedőt Martialis említi Epigrammáinak egyikében:

 

Morio dictus erat: viginti milibus emi   redde mihi nummos, Gargiliane: sapit (Azt mondták, idióta: húszezerért hazavittem   Gargilianus, tüstént vissza a pénzt: esze van)

 

KL A szerelmi szenvedély drámája?

Az is. Ám a GARGILIANUS voltaképp theophania. Nem az Egy-Isten, nem az istenség, hanem minden isten megidézése, aki a mindenhatóság valamely hatósági tartományára valaha is igényt tartott. Visszájára fordított áhítattal – jámbor haraggal szóló tetemre hívás az emberiség teteménél: annál a sok milliárdnál, aki a dolgok természetes rendje szerint, földdel-tűzzel-vízzel elkeveredve ma már annyira sincs, hogy tettese megjelenésére – vérezni tudjon.

KL De miért nevezted el a házadat „Kis-Magyarországnak”? Vagy már a „babaház” is az volt – Hongriuscule?

Lorcsikám, erről már elejtettem egy-két szót, de nem árt felfrissíteni emlékezetedet – amilyen görbe történet. Nem én neveztem el és nem ezt. Még Észak-Londonban történt, hogy Jean Rousselot, egyik londoni átruccanása alkalmával berontott a babaházba, végigrohant a szobákon és a sok-sok szőttes, kalotaszegi, buzsáki, mezőkövesdi futó, asztalterítő, népi hímzésű függöny, cserge, kerámia és egyéb mütyür láttán összecsapta a kezét és így kiáltott fel:

– Mais c’est une véritable Hongriuscule! – Valóságos Kis-Magyararszág!

Elég gyakran átugrott ide hozzánk annak idején, hogy meglátogassa lányát, meg angol vejét, akiért különösebben nem rajongott, mert mintha a százéves háborút ott folytatták volna, ahol elhagyták; pedig Rousselot jól beszélt angolul. A szomszédos babaházak egyikének-másikának már akkor is „neve” volt – nagy divat ez Angliában –, de nekem meg se fordult a fejemben, hogy annak a parányi szecessziós sorháznak „nevet” adjak. A névadás kézenfekvő volt, amikor ezt a nagyocska rezidenciát, amelyben most ülünk, itt Wimbledonban megszereztem s annak története van –

KL Elmondod majd?

No iszen, csak győzd meghallgató türelemmel, mert azt is elmondom majd, hogy a házvásárlás történetének itt Angliában miért kerítenek olyan nagy feneket. De mire ideköltöztünk, ebből a házból apránként kikoptak a „magyaros” rekvizítumok és átvette birodalmát az antik könyvszekrény, az ódon függönytartók, az antik bútor.

A történet azonban elterjedt – hogy annyi népi faragást és magyar könyvet (tán Siklósék kivételével) sehol sem látni, mint nálunk és Rousselot „házavató” elnevezése rajta ragadt fészkünkön; már Gara Laci – aki tőle magától hallotta, mert Rousselot neki is ellelkendezte: ő is így lépett be és így emlegette „Kis-Magyarországot” nosztalgikus leveleiben. Utolsó ötnapos látogatására is jól emlékszem: emléke amilyen zavarba ejtő, olyan felkavaró. Laci nem tudta, hogy Édesanyámnak az egész világgal „mama-komplexusa” van, és amikor Margit-mama „fiává fogadta”, az árva lélek kitüntetésnek fogta fel; bizalmasává tette Édesanyámat, beavatta „megoldhatatlan” életének titkos keserveibe és tanácsokat kért; kapott is, ha nem tanácsot, hát balzsamos szavakat – flastromot a sebre. Hogy életével hol jutott zsákutcába, hogyan rendezkedett be e kiúttalanságra és hol-ki volt a mellékutca, akinél vigasztalódott, annak a tudója nem vagyok, mindezt Margit-mamának gyónta meg. 1965 végén járhatott nálunk, rövid hónapokkal eltávozása után; s ha beletanultál az akkori magyar lapok eufemisztikus átírásaiba, azt is tudod, mit jelentett amikor valaki „tragikus halállal” távozik. Még előttem van a magam-építette, szikrafogós nagy kandalló, ahol ketten üldögéltek a kora esti félhomályban: Édesanyám a meghallgató-vigasztaló pózában karosszékén, Laci pedig, amint előregörnyedve a szemüvegét törli és potyognak a könnyei. Felkelt, erőt vett magán, dörmögve szabadkozott és szobájába menekült.

– Mi van Lacival, mi történt? – faggattam Anyámat.

– Semmi-semmi, fiam. Depressziós. Ki nem? Lerázza magáról: majd lerázza, mint a kutya a vizet.

– Mégis…?! Mit mondott? Csak mondott valamit!

– Annyi mindent mondott és annyian elmesélték már nekem az egész életüket, hogy ha én azt mind a fejemben tartanám…!

Azt komédiázta, hogy „az ő feje sem káptalan”; de ismertem már – hogy a rábízott vallomásokat mélyen magába temeti. Főztem hát egy jó erős feketét, felvittem az emeletre és bekopogtattam vele Lacihoz. Megörült nekem, ellágyult s ha rám nem is szerelmei titkát bízta, a Nőt, aki elcsáklyázta szívét és feltépve vonszolja, hogy végezetül válaszút elé állítsa – nekem is könnyített a lelkén. Hiszen ha csak szeretetlenség venné körül! De gyűlölik is, gyűlölik olyasvalamiért, ami mióta világ a világ, a francia, az angol irodalom ősi gyakorlata volt: hogy az írók titkárokat, amanuensiszeket alkalmaznak. Dr. Johnson is megírta már a Grub Street ez elfogadott praktikáit, hogy a tollforgató áruba bocsátja tollát és a piacról él. Igaztalanul vádolják: aki neki dolgozik, azt jól megfizeti. Ezek? Megmarják a kezet, amely őket táplálja-és-éteti… Laci rébuszokban beszélt – bár én is tudtam egyet-mást „Párizs Rejtelmeiről” a múlt században, amikor kétségbeejtő helyzetében az író egy tál lencséért eladta regényét, színdarabját s hallottam Paul de Kock-féle irodalmi faiseur-ökről, regénygyárosokról, akik négy-öt bértollnokot is alkalmaztak és éppenséggel nem oszlatta el a homályt akkor, amikor a veszedelmekre terelte a szót, aminek minden tehetséges és termékeny író kiteszi magát, ha társait lekörözi s ezzel magára uszítja őket… A puszta létével ellenségeket szerez magának –

– De Laci, az Isten szent szerelmére! Miről beszélsz és kire célzol?

Laci, mint aki megbánta már, hogy belekezdett, haragos horkanásokkal konkrétumokat, neveket mondott: hogy ki-mindenki sokallja párizsi szereplésemet s hogy még innen Londonból is akadt, aki megpróbálta elgáncsolni ANIBEL című regényem lefordítását, holott arra Julliard jogutódjától, Denoël-től hamarosan szerződést kapok… Megígérte, hogy elküldi és ígéretét meg is tartotta: nemsokára lefotokópiázva olvashattam irodalmunk Párizsban székelő nagyjai egyikének a lektori jelentését valamelyik színpadi opuszomról: a beszáradt-betokosodott, a lengyelkedésbe belerokkant zseni „mestercsele” volt, hogy homokzsákokból nyúlgátat építsen ellenem és hogy senki dramaturg még csak kíváncsi se legyen „lefordíthatatlan nyelvi szépségeimre”. Gara László olyasmibe avatott be, ami válságba sodorta naivságomat: akkor döbbentem rá először – rádöbbentem, hogy milyen bődületesen naiv voltam eddig s mi megbocsáthatatlan együgyűség volt ugyanazt a jóhiszeműséget feltételeznem mindenkiről, gondolván, hogy az ember (még az íróember is) természettől jó… Gyanúba vettem a hízelgők alamuszi közeledését, hogy tőrt rejtegetnek hátuk mögött: az Irodalom Köztársaságában hittem – és a dzsungelben találtam magam.

Lorcsikám! Lásd be, folytatnom egyre nehezebb s hogy belekezdtem, bánom is már. Mennyivel könnyebb lett volna a dolgom, ha életutamnak hátat fordítok és hátra se nézve – elenyészek a horizonton…?! Valamikor régen (de ez sem az én eredeti leleményem volt) könyvet akartam írni a párhuzamosan futó két kolumna rendszerében, mind a két kolumna ugyanarról szólt volna, de másképpen, az egyik megfejelve azzal a címmel, hogy: AHOGY NEM TÖRTÉNT, DE ÍGY ÍRJÁK; a másik meg azzal, hogy: AHOGY TÖRTÉNT, DE NEM ÍGY ÍRJÁK. Valamelyik opuszomban, töredékesen, próbálkoztam is ezzel a fogással. A leleplezés és a demitologizálás vitrioljának tömény királyvize, melyben a hazugság elolvad és amit belemártasz, abból csak a lecsupaszított színigazság színaranya marad. Embertelen vállalkozás volna, nincs aki vállalja ennyi kíméletlenség ódiumát. Hol kegyelettel, hol „regárddal” kell lenni, hol az élőkre, hol akik halálukkal gazemberségükből is kifürödnek; így azután mi más marad hátra, mint hogy Prokopioszainkra bízzuk: amilyen feledékenyek, ha nem hányják el – náluk legyen a mémoirs d’outre-tombe kulcsa.

KL Hát valóban ilyen naiv voltál?

Rosszabb annál: naiv idealista. Azt képzeltem, a Parnasszoszon minden „igazi” – ott aztán igazán csak az Írás, a tehetség számít; a mű. De hogy mennyire alkalmatlan voltam minden intrikára, milyen „avatatlan” voltam és mennyire gyanútlan az irodalom láthatatlan története iránt, hadd mondjam el, hogy jártam 1962-ben a két müncheni korifeussal, Horváth Bélával és Vámos Imrével, akik addigra már nagy titokban megépítették az aranyhidat hazafelé, és a Kádár-Magyarországra való visszatérésre készültek. Vámos Imre kistehetségű újságíró volt és csak arra jó, hogy „szerkesszen”, névleg ő volt a müncheni havi folyóirat, a LÁTÓHATÁR gazdája, rá nem emlékszem, hogy eljött volna; de Horváth Béla, a bozontos szemöldökű költő, a müncheniek Szvengálija – ő igencsak ott trónolt azon a díszebéden, amelyet tiszteletére rendeztem a babaházban. Többedmagával volt, társaira már nem emlékszem, részegen érkezett és távozóban támogatni kellett. Ismertem legendáját, melynek fénypontja az a korhely haditett volt, hogy valamikor a boldog ántivilágban éjféltájt nekidűlt a Vörösmarty-szobornak a téren és annak a jeléül, hogy túlszárnyalta – levizelte a koszorús költőt; nem tartottam annak az óriásnak, aminek ő és köre tartotta, s inkább szántam, mint aki elkótyavetyélte tehetségét; és el nem tudtam képzelni, mi az, amivel ivócimboráit bűvöletében tartja – hacsak az nem, ami a szesztestvéreknél a virtuskodás, hogy mind az asztal-alá-ivásban, mind pedig a gazdag csinibabák lekopasztásában ő a bajnok; ám ez már irodalmon kívüli árgumentum.

Horváth Béla félrevont, de már erősen megkedvesedve, mint aki alig áll a lábán; és bizalmasan közölte, micsoda „mélyreható reorganizációra” készül a LÁTÓHATÁR-nál, melybe az eddiginél sokkalta szorosabban, engem is bele akar vonni –

– A szerkesztőbizottságban: ott a helyed, pajtikám! Te leszel a próza gazdája…

Már fókuszolni is alig tudott, amikor a részegség második stádiumába lépett. Sírós-bizalmas ellágyulással „igazolni” próbálta magát és mindazt, ami következik:

– Nézz rám! Győzőkém! Idestova hatvanéves leszek! Mondd meg te magad: rendjén van az, hogy hatvan fele járóban másképp ne boldogulhassak abból a nyomorult rádiós fizetésből és vén banyák után koslassak, akiken a behelyezés után behajtom kinnlévőségeimet? Mert nem engedhetem meg, hogy elszalasszam, ha pénzes a pipi; de tudod milyen nehéz az, öreg nővel, akármilyen pipi, mert ha pénzes, mind öreg: csak hogy felálljon: az én koromban?! Hát rendjénvaló az?! Tudomistenem, ha más világot élnénk és én nem lennék rászorulva: a szabad Hazában, amely a keblére ölelné legnagyobb élő költőjét… Tudomistenem! Idehallgass: részeg vagyok, de amit mondok, az színjózan. Ha kilábolok ebből a gyalázatból, ahova a zsiványok taszítottak: újra felvonulunk! A te nevednek is ott kell ragyogni a LÁTÓHATÁR tetején! Bízzál bennem, teszek róla! Hamarosan hallani fogsz rólunk, s majd én eligazítom sorsodat!

Megölelt, majd látványos vallomása után csatlakoztunk a vendégkoszorúhoz. Véghetetlen naivságomban mindezt holmi változásokra értettem, amire készülnek a LÁTÓHATÁR müncheni szerkesztőségében – alig egy hónappal annakelőtte, hogy Horváth Béla (legnagyobb élő költőnk) és Vámos Imre puccsszerűen otthontermett és Kádáréknak eladta rágalomáriáját a müncheni Szabad Európa Rádió „korrupt üzelmeiről”. Nagy-elkésve világosság gyúlt agyamban és mindjárt más megvilágításban láttam a hallottakat, amikor egyre-másra érkeztek Horváth Béla gépelt levelei, melyekben hosszan kapacitált az út megtételére, mely előttem immár nyitva áll és nekem meg csak az angol rádiót kéne befürdetnem, „korrupt üzelmeivel”, hogy nevem felkerüljön a pesti LÁTÓHATÁR címlapjára. Szegény Szvengáli – ő se gondolta volna, milyen hamar elhajítják, mint a kifacsart citromot s hogy az őt immár keblére ölelő Hazában is milyen hamar utolérik a megélhetési gondok – míg „lapja”, a LÁTÓHATÁR, havi antológiává, afféle mini-digest-té szürkül. Utolsó hírem szerint, róla, jobb híján s mint akinek meg kell fognia minden munka végét – statisztaként alkalmazták a Hunnia Filmgyárban…

 

*

 

Hivatásos naivista voltam, Lorcsikám; balekságomban sokáig nem ébredtem fel idealizmusom naiv álmaiból, még Gara Laci „beavatása” és a Horváth Bélával való felsülésem után sem; bár akkor már mintha vettem volna első jeleit annak, hogy a pályatársak kezdenek „megsokallni” (élükön Csével) s hogy túltengőnek éreznek. Különösen az örök-egykötetesek, a beragadt lábbal induló örök-kezdők részéről tapasztaltam ezt – akik váltig „félrenéznek” s azt lesik, hogy a másik „mit csinál”; a féltehetségek, akik a mások szövegei fölött döngicsélő méhecskék módjára – innen egy bizarr jelzőt, onnan egy ékkövesen-kiragyogó főnevet szippantanak fel-és visznek kaptáraikba; de neuraszténiájuk kimerevíti ízületeiket és lebénulnak, ha oldaltsandítva látniuk kell, mint tornyolja a másik – életművét. A fájdalom elgennyed és méreganyaggá válik: az, hogy nekik nincs avagy ehhez mérten édeskevés. Igaz, aki nem alkot, már azzal is hors concours van, hogy nincs életműve, megtámadnivaló; bár nem ajánlatos túlzásba vinni az effajta semmittevést – vagy ahogy erre Rivarol mester mondja: c’est un terrible avantage que de n’avoir rien fait, mais il ne faut pas en abuser…²⁸ (Idéztem már? Figyelmeztess, ha mondtam –)

KL Vagyis hogy voltak irigyeid?

„Titkos ellenzékem” – mondjuk így. Kinek nincs? Alakoskodókból, alamuszi álbarátokból összeáll a had: könnyen megtalálják egymást és szállingózva csatlakoznak a Magyar Maffiához, az MM-hez, a továbbiakban. Nem emlékszel A MEDDŐSÉG APOSTOLKODÁSA című prózaversem zárlatára? (LÉLEKHARANGJÁTÉK, 416. o.) –

 

…Ha látom a tehetségtelenség és a terméketlenség együttjárkálását – a hangra megrezzenek és összerázkódom a látványtól

 

Egyet se félj: ők is belépnek majd történetünkbe, tevőlegesen s majd még meglátod, hogy amikor elgázolásomra szövetkeznek, akkor is, görcsös bárgyúságomban a „jót” látom bennük s azok maradnak a szememben: a noble sauvage…

KL És mi adta az ötletet arra, hogy új házat keress? A nomádösztön, a költözködhetnék? A „babaház” nem volt elég?

Akarod, hogy erre verssel feleljek? Jóval később íródott, tán 1987-ben, Nemes Nagy Ágnesnek és Lengyel Balázsnak ajánlottam; a címe: TÉRMÁNIA

 

idáig jutottam eddig e téres hatszor-kilences szobáig de mi csepp annak s szűköcske máris ki palotatermeket áhít   egyvégén talpig-tükör csalása   hogy tizennyolc métert mutasson   de mi az mi az a térmániásnak?   – nem segít rajta az sem csak toporgok e csepp teremben akár a fába szorult féreg de mit is berzenkedem s mi ellen? hát nem hübrisz csak az hogy élek?   kis híja volt hogy nem maradtam   ott a boncnoknak dögésznek   hogy turkáljanak jegelt hasamban   az orvosnövendékek nem segített se bronzarany se aranymázas két szép terrakotta – s úgy érzett rám hányó tudatom mint az eligyekvő halottra   most újra itt a kerti teremben   lám építhetnékem kiárad   sorjáz a fríz a szobor az oszlop   zaboláznám fantáziámat első mesterség nemes kísértet szerelmem aki voltál nekem benned istenültem véled szálltam s idebuktam az építészeten   csak ez maradt álmatag tespedésül   földalattin buszon vonaton   én-palotatermem mindegyre készül   azt módolom annak köveit rakom csak ez maradt a térmániám a viszták erkélyek csarnokok hímezem aranyozom – már hiába én ebből kigyógyulni nem fogok   bénavergődés térmániája!   bősz felívelések és kevély   kolonnádok! kőkupolák imája!   jaj rabbiátus építőszenvedély eddig jutottam hol abból alig van: e hatszor-kilences szobáig (ez is sok annak ki minden-hamvaiglan csak arra a pihenő vederre vágyik) (A LÉLEKNEK RENGÉSE, 335. o.)

 

KL No lám, helyben vagyunk: már megint halatkozol. De a válasz, ha jól értettem: hogy hajtott a térmánia…?!

Lorcsikám, minden építész térmániás; és én is az vagyok. Imádom a tágasságot, csak abban érzem jól magam (lakályosságban, az én ízlésem: a tágasság; a bölcseletben: a tátongás-és a tátongásban a szabad lengés). A kulcsszó ebben a versben (és válaszomban, kérdésedre) „a fába szorult féreg”. Észvesztő-boldog voltam a babaházban: hogy a magaménak mondhatom és meglakhatom minden zegét-zugát; de térmániámmal – úgy éreztem benne magam, mint a fába szorult féreg. Nagyobbra vágytam; nem akkorára, mint ez, ilyenről álmodni se mertem; csak épp: formálhatóbbra, tágasabbra.

De itt most vesd le a cipőd és bújj templomi papucsba: szentélybe lépünk, beavatlak az angolszász családi élet sajátos mondavilágába – noha mindez jobbára csak a szigetországiakra vonatkozik, az amerikaiakra nem; az amerikaiak nomádok, 6–8 évnél nem bírják tovább egy helyen, viszket a fenekük és csereberélik házaikat (tán a nosztalgia az elveszett Éden után, az hajtja őket? vagy csak környezetváltozásra vágynak? Majd – amerikai útjaimmal kapcsolatban – ezt a kérdést is útba ejtjük). De ha tudod, hogy Angliában egy-egy család 40–50 évig is meglakja házát s nem is olyan ritka kivétel, hogy 100–120 éve ugyanott lakik, akkor felmérheted, mekkora horderejű esemény az angol család életében a házvásárlás. Ehhez mérik a megvásárlásról-beköltözésről szóló családi legendákat – feltéve, hogy megnyerted bizalmukat és mint barátot vagy díszvendéget, vacsora közben kitüntetnek történetével. Elmondása részletes és szimultán, több szájból hallod egyszerre, mert egymás szájából kapkodják a szót és az epizódokat hol harsány kacagás, hol megilletődött elcsendesülés kíséri. Ha van olyan, hogy Egyetlen Történet, az angol családé ilyen, ebből-és-ezen élnek, imádnak nagy feneket keríteni neki – végigmutogatni a szobákat, hogy ki hol halt meg és ki melyikben született. Ne csodálkozz, barátom, hogy én is ilyen nekigyűrkőzve kezdek hozzá, mert bizony kemény három esztendeig eltartott, amíg erre a rezidenciára ráleltem, s olykor közeljártam a sötét kétségbeeséshez, hogy beérem a ráépíthető padlásszobával a babaházban, mely immár végzetem s ott, mint a fába szorult féreg – eltemetkezem.

KL Hát mi volt a nehézség?

Ezer nehézséggel jár és ingatlanügynökségtől, jelzáloghitel-intézettől építési ellenőrig, tanácsig, ügyvédig ugyanannyi bábája/kerékkötője van. A legnagyobb bökkenő az ilyen esetben, amilyen az enyém is volt, hogy ez nem sima vásárlás, hanem ún. hármas ügylet. A tranzakcióban adva van a ház, amelyre pályázom, de csak akkor vehetem meg, ha tulajdonosának sikerül másikat vásárolnia; és adva van a vevőm, aki az én házamra pályázik, de csak akkor üthetjük nyélbe a dolgot, ha sikerül eladnia a magáét, amelytől szabadulni szeretne, és – és! – mindez szinkronban kell hogy legyen: ha a hármas lánc egyik szeme valahol kiesik, tönkremegy az egyidejűség, és a hármas adásvétel kútba esik: idődet vesztegetted, sirathatod álmaidat. Az ügynökségek elárasztottak prospektusokkal, a szépelgő leírások megbízhatatlannak bizonyultak; az eladó tulaj és az asszisztáló család bájmosolya félrevezető volt: rátakart a nedves szivárgásra a falon, repkénnyel álcázta a repedezett öntöttvas esőcsatornát. Három évig éltünk úgy, hogy kipreparáltuk az ajánlatok tömegét, telefonon jeleztük, hogy jövünk, itallal-kávéval-elemózsiával megraktuk a fonatos piknik-kosarat, amelyet bevágtunk a csomagtartóba és szombat-vasárnaponként ügyesen kitervelt vargabetűkkel bejártuk London villanegyedeit. Sorra vizitáltuk a villákat, másztuk emeleteit-tornyait-pincéit, felmustráltuk kertjeit és az eredménytelen nap után holtfáradtan tértünk haza.

Az, hogy sokéves barkácsolással tetszetősen megmodernizáltam a babaházat, felsrófolta – mondhatni megduplázta az árát; ami sokat jelentett azokban az években, amikor a pénzromlásnak épp-csak-hogy a küszöbére érkeztünk; így azután becsvágyóbb lehettem s térmániámtól sarkallva – vérszemet kaptam. Kétszer is volt úgy, hogy már-már azt hittem, megkaparintottam „álomházamat”. Az első Greenwich-ben volt, a Csillagvizsgálótól nem messze, a Hardy Road-on (szerencsés utcanév s mi hízelgő is lett volna, a nagy angol klasszikusról elnevezett villasorban lakni, akit nemcsak megigéző lírájánál fogva – hanem azért is közel éreztem magamhoz, mert ő is építész volt). A század eleji szecessziós, kétemeletes villa tele volt mahagóni falburkolattal, falépcsője romantikusan nyikorgott, és a nappalik kandallóinak szobányi fülkéje, színesüveg-ablakocskáival csábulatos-otthonosnak tűnt. Tulajdonosa, egy bankigazgató, kétszer is elbolondított, de fiai rimánkodására mindannyiszor visszavette a piacról (a leendő örökösöknek volt annyi magukhoz való eszük, hogy a fenyegető inflációban az ingatlanvagyon tartani fogja az árát). Ennek a fiaskónak a betege lettem: hónapokig emésztettem magam, mint a kikosarazott szerelmes. Egy más alkalommal – elmondom, mert hogy olyan nagyon-angol, nagyon-emberi történet – Richmond-Twickenham paradicsomában leltem rá a folyóparti, kétszáz éves, neoklasszikus, kétemeletes vityillóra; jól jött, hogy parányi kertjét (kilátással a Temzére) könnyű gondozni, de kivált tetszett, hogy minden eszményi állapotban volt, semmihez fúróval-csavarhúzóval nem kellett hozzányúlni (belefáradtam a fusizásba s immár gyűlöltem is, mint minden penzumot, ami elveszi az időmet az írástól). 70-körüli nyugdíjas úr volt a tulajdonosa, akit lányai rászorítottak, hogy adja el s vonuljon úri aggok otthonába – majd ők gondoskodnak róla… Már az apró részletekig mindenben megállapodtunk, fellármáztuk ügyvédeinket és lelkükre kötöttük a sürgősséget – amikor egyszer csak az öregúr a sarokban elsírta magát; kiparancsolta a lányait, kiparancsolt bennünket, mint betolakodókat és átkozódva-istenkedve megfogadta, hogy az ő „richmondi rezidenciájából” tapodtat sem mozdul, innen úgy viszik ki, lábbal előre…

KL Képzelem, mekkora csalódás volt s mit emésztetted magad!

Várj-csak-várj, nincs vége még! Úgy fél év múlva az ingatlanhirdetéseket böngészve egy olyan apróra bukkantam, amelynek a leírása pontosan ráillett a házra és a jelige is, hogy „Richmond-Twickenham”. Érintkezésbe lépek az ügynökkel, avizálja szombati jövetelünket, lefékezem a kocsit, megállunk előtte: ugyanaz a ház. Minden ugyanaz. Az öregúr fáradtas mosollyal, a három lánya kitörő örömmel fogad. Kiparancsolják az unokákat, a kutyákat. A házat újra bebarangoljuk (pedig már láttuk), kész tésztára jöttünk, megállapodunk, megy minden, mint a karikacsapás. Már a költözés tentatív időpontját próbáljuk kitűzni a naptáron – amikor a sarokból sírvákolást, elvert kutya vinnyogását halljuk. Az öregúr – megint. Patakzik a könnye, magánkívül tiltakozik, hadráló-jaktáló karmozdulatokkal elhárítja lányait, akik fúriamódra rárontanak:

– Papa! Elég volt! Eladod és punktum! Ne csinálj jelenetet!

A papa felragadja botját, ráver arra, aki a legközelebb áll, a többi hátrál.

– Ki innen! Mindenki! Meg ne lássalak benneteket, még egyszer! Kitagadlak, a kutyáimra hagyom: a kutyáimra! Igenis! Az enyém, ha belegebedek, akkor is: megtartom! Az én házam! Nem adom el! Innen úgy visztek ki, lábbal előre!…

Megelégeltük a kutyakomédiát és míg lányai sűrű bocsánatkérések közepette kikísértek, esküdözve, hogy a „vén bolondot” mihelyt jobb belátásra bírják, értesítenek – mi beugrottunk a kocsiba és elcsalinkáztunk.

KL És a leányai: nem telefonáltak?

Senki. Amúgy is, megfogadtuk, hogy harmadszorra nem megyünk lépre: élje az öregúr utolsó éveit a fedele alatt, háborítatlanul.

KL És ez, amiben most ülünk? Hogy leltél rá?

A harmadik év végén, 1966 utóján lehetett, csüggedten válogattuk a prospektusokat s ha házkereső portyára mentünk, hát már úgy vágódtam a volán mögé, mint a vert sereg. Egy túlontúl sokatígérő házat kellett volna megvizitálnunk vasárnap s minthogy három éve lakatlanul, üresen állt, az ügynökség azt ígérte, az irodája melletti kocsmában hagyja, nevünkre, a kulcsot. A kocsmát megleltük, de a kulcsot hiába kajtattuk, arról, hogy leadja, a csirkefogó hanyag fráter megfeledkezett. Kedvetlenül tanakodtunk, hogy mitévők legyünk: a vesztett vasárnapot siratva, dolgunkvégezetlenül menjünk haza – vagy pedig…

– Vessünk rá egy pillantást! – erősködött Édesanyám.

– Csak úgy, kívülről?

– Nézzük meg kívülről, ha már itt vagyunk! – unszolt Piroskám is; és én beugrattam a motort. „12 Edge Hill” – az utca, a ház, a pompás gótikus Jézus Szíve-templom tőszomszédságában: hamar ráleltünk. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy kerítése – mintha csak valaki tüzelné – foghíjas, hatalmas kertjén csak az nem jár keresztül, aki nem akar; meg hogy félig romos (NB., ez volt a szerencsém, másképp dehogy is jutottam volna hozzá, ezen az áron). Közelmerészkedtünk, felpipiskedtünk, bekémleltünk beporosodott ablaktábláin s annyit kivettünk belőle, hogy csinos kandallói és magas stukkómennyezetei vannak a százéves épületnek. A hátába kerültünk és a kert közepén elvadult, primitív úszómedence-félét fedeztünk fel a domboldalra felültetve, kétfelől magas, iromba lépcsőkkel. Körüljártuk, felmásztunk rá, bosszúsan nézegettük a faóriásokat a kert végében meg a düledező garázst, szidva az ügynököt, hogy kulcs híján nem dughatjuk be az orrunkat a házba.

– Ej! Hogy szakadjon rá az ég a mihaszna bitangjára: gyerünk! – kiáltottam fel indulatosan, a medence lépcsőjének a legfelső fokán. Mielőtt megfordultam volna, valami mellélépős ügyetlen mozdulatot tehettem, mert a következő pillanatban nagy ívben – akkorát zuhantam hanyatt, hogy a fejemmel a fűcsomóban találtam magam. Zuhanásomat Édesanyám megkövülve nézte végig, Piroskám felsikoltott és sebesen leóvakodott, hogy felemeljen:

– Nem ütötted meg magad?

– Én?! Már miért ütöttem volna?

Vidoran felserkentem és levertem a kabátomról a koszt. Asszonyaim körülugráltak, tapogattak-vizsgálgattak, ép-e minden tagom. Én meg csak nevettem – bár kissé hideglelősen, amikor odaképzeltem zuhanó „trajektóriámat” s menten láttam, mi lett volna, ha csak 4–5 centivel feljebb esem s úgy találom bevágni a tarkómat a legalsó betonlépcső élébe, hogy kiloccsan az agyvelőm. S míg odaképzeltem magam, elterülve-szörnyethalva, csak-hallgatom, forgatgatom hüledezve, hogy Édesanyám mit mond:

– Ez volt a jel. Itt beszúrtad magad a földbe. Megvett a ház: az övé vagy s az meg a tiéd. Meglátjátok, hogy beválik a babonám. Itt lakunk.

Három hónap se telt bele – igaza lett.

KL Képzelem, mekkora izgalomban éltetek akkor – hogy sikerül-e beleülni…!

Három álló hónapon át, te! Egy-izgalom volt az életünk. Heves alkudozás az ügynökön keresztül a mogorva tulajdonossal (soha a színét se láttuk, nem is ismerjük), veszekedés a hitelintézettel, ügynökén keresztül, hogy a lehető legmagasabb kölcsönt csikarjuk ki; minden pénzünk összekaparása az utolsó garasig… Akkor adtam el megmaradt hangszereimből négyet, egy Richter-brácsát és egy héthúrosra átalakított viola-furcsaságot, meg két hegedűmet –

KL De miért? Hát a hitel nem volt elég?

Szigorúan megszabták a felső határát a fizetés háromszorosában (a feleség keresete nem számított). S nekünk még mindig hiányzott a vételárhoz az a picurka, hogy leszúrjuk az erősen lealkudott összeget. A régi Angliában az alkudozás – modortalanságnak számított; igaz, illendőségből s mintegy a jóindulat jele gyanánt, a házak szabott árából szokásban volt, hogy engedjenek kiskeveset. Itt azonban más volt a helyzet. A tulajdonost, egy vállalati igazgatót, a cége áthelyezte Manchesterbe; onnan intézte a ház ügyeit és sürgette ingatlanügynökét az eladással. Hogy az eredeti ár volt-e túl magas vagy hanyagul kezelték az ügyet – nem tudom; tény, hogy a ház három éven át üresen állt anélkül, hogy új gazdára lelt volna. Ám ha gazdára nem is – hívatlan lakóra annál inkább: befészkelte magát a csavargó-konfraternitás, lehettek négyen-öten: telente, hogy ne fázzanak, a kandallókban feltüzelték a padlódeszkákat – volt szoba, hogy hézagos padlója alól a földszinten feltátongott a sötét talajüreg – és feltüzeltek öt pompás, faragottas, pótolhatatlan ajtószárnyat. A tüzeléshez a kerítést is kiritkították; s így azután, ahogy a ház vandalizálása és az idő múlása következtében minden évben engednie kellett az árából s már annak jó harmadát elengedte – a tulajdonos egyre dühösebb lett, haragudott a világra és látatlanba a vevőre is.

Kétségbeesve vettem számba, mi dolga lesz villanyfúrónak, szerszámosládának, hogy csak lakhatóvá tegyem – amikor valahára megkaptam a kulcsot és a négyszintes nagy objektumot bejártam: úgy kell nekem ez a még-két-évi barkácsolás, mint a hátamra a púp! – jajdultam fel; de be kellett látnom, az eladó szerencsétlensége volt az én szerencsém, ha nem ilyen félig-romos, nem enged ilyen sokat az árából, és még így is, éppen-csak-hogy kiguberálom. Valahára a tulaj is felhorkant és telefonon odaröffent az ügynökségnek, hogy vágják a pofámba a házát, többé hallani sem akar róla; az ügyvédek tüneményes gyorsasággal keresztülhajszolták a szerződések aláírását-kicserélését – miskolci kocsonya úgy nem reszketett, mint akkor én, attól való féltemben, hogy szénior angol kollégám az „angol” BBC-ben-és vevőm a babaházra meggondolja magát és visszalép. Szerencsére nem lépett vissza, elragadtatva nyitogatta a beépített szekrények ajtósorát és alig várta, hogy beköltözzön.

Ez is elkövetkezett: nemzeti ünnepünkön, 1967. március 15-én reggel, egy bútorszállító dupla kamionnal megérkeztünk Wimbledonba. Más tulajdonos, aki megválik házától, ilyenkor a vevőjét vendégüdvözlő mosollyal, süteménnyel-teával várja, majd a bájcsevely után körülvezeti a házban, mely immár nem az övé; s gondos, jó gazda módjára, büszkén végigmutogatja, hol a fészer, a fáskamra, a főkapcsoló, ez-az, és egyenként átadja a kulcsokat. A mi eladónk, haragja-és-megvetése jeléül egyetlenegy kulcsot hagyott ránk, az ügynöknek borítékolva: a bejárati ajtó kulcsát. Egyetlenegy nap alatt kellett kitalálni, hol az elzárt főcsap, a villanyóra-gázóra, kifundálni, hogyan működik a gázkazán és beindítani a központi fűtést; de pattantam, mint a nikkelbolha és hiszed-nem hiszed: estére volt víz, villany, gáz, bemelegedtek a radiátorok. És akkor, a mi dupla nemzeti ünnepünkön, amikor a meztelen fenekünkkel beköltöztünk a rezidenciába, amelyre ingünk-gatyánk ráment – csak akkor eszméltünk rá, hogy se-szekrényünk-se-ágyunk; mert a babaház beépített szekrényeit, beépített ülőpadjait, ágyait nem hozhattuk el s így még székünk is csak annyi van, hogy hárman leülhetünk. Hanem asszonyaim megtáltosodtak, az egyik nagy kerti szobát kinevezték „szekrénynek”, csupasz padlóján leterítettek négy ágylepedőt s azokra emeletesen rászórták minden ruhaneműnket, göncünket, ami csak volt. Matrac is akadt lába nélkül; mire megágyaztak, már az én szerszámosládám is munkába állt és a konyhán össze-ezermesterkedtem a legszükségesebbet, ami az estebéd, a reggeli elkészítéséhez kellett.

Alighogy nyugodni tértünk, neszezést, sugdosódást hallottunk, de hogy ki, honnan, nem tudtuk volna megmondani.

Felrohantam az emeletre – a sötétben mintha az esőcsatornán lemászott volna valaki, s a nyomában még egy, meg még egy; ha voltak is, elmentek-eltisztultak – gondoltam és holtfáradtan nyugodni tértem: Piroskám is, másnap már dolgozott és nekem is pihentnek kellett lennem – a rádiósmunka, a nyelvtanítás nem szabad hogy megérezze a költözködést. De még másnap is, mintha éreztük volna, hogy „nem vagyunk egyedül”. Becserkésztem a kertet és hátrakerültem a garázs felé, ahol a hosszú teleknek a másik utcára bekötőútja van: annak az ajtajában mintha világosságot láttam volna. Szót értettem a szomszéddal, D’Albuquerque bácsival (amilyen spanyol neve volt, olyan sült-angol volt maga) és telefonhívásunkra perceken belül kiszállt a rendőrség. Hárman ugráltak le az autóról, de a zajra – mire odaértek volna a kert végébe, a garázsajtón már előugrott a potyázók bandája, lehettek vagy hatan, és a meredek bekötőúton felrohanva, kereket oldottak a templomkert élősövénye mögött.

Azt hittük, többé nem látjuk őket; de bizony, a mi huligánjaink még egyszer visszatértek, hogy bosszút álljanak, amiért kényelmes potya-fészkükből kiugrasztottuk őket: benzines rongyaikkal végigrakták kerítésünket és ami még a kannában volt, jól megöntözték vele a deszkát. Szerencsénk volt, hamar észrevettük a tüzet, a szomszédok is előrohantak és pokrócokkal addig csapkodtuk az égő kerítést, amíg a tüze le nem hamvadt. A „squatter” népség eltűnt, mi meg, ócskásoktól, ideiglenesen, összevásároltuk a legszükségesebbet, került ágy, szék, íróasztal, rövid hetek múlva már minden ment, mint a karikacsapás: az írás, a tanítás, az élet –

KL De miért hívják a ti utcátokat „Edge Hill”-nek? Miért nem „utca” az utca? Se nem Street, se nem Road. Mi az, hogy „Edge Hill”?

Az angol polgárháború egyik nevezetes ütközete folyt le ennél a helységnél, így azután országszerte számos utcának adták ezt a nevet. Persze tudnod kell, hogy az igazán „jó cím”, az ún. „előkelő” utca – sohasem utca. Már volt erről szó; sétáltunk is arra s elmondtam, miért előkelő (angol fogalmak szerint) a Ridgway, a Grange meg az Edge Hill. Nos, teljes erőbedobással, segéderőkkel és mindenpercünk-mozgalommal meglepő hamar rendbe hoztuk a házat, bár sokkal több kellett ahhoz, hogy „régi fényében ragyogjon”. Eredetileg a múlt század végén egy ismert építész-nagyvállalkozó emelte ezt az öt patríciusvillát 1884-től 86-ig, s míg a többit eladásra – ezt az enyémet elsőül, magának építette, ezért egy kicsit nagyobb is és itt-ott apró, különleges kiképzésekkel kedvezett magának; persze most, hogy magam is hozzáépítettem és a kert felől megtoldottam két benyíló-szobával meg a zeneteremmel, így a többinél jóval nagyobb. Azt tudom, hogy tervezője-és első tulajdonosa a háznak a REDSTONE nevet adta, sőt, 1888-tól máig – mert mire való a Wimbledoni Régészeti Társaság archívuma – ismerem minden elődöm nevét (Mr. Faber, Mrs Carver, Mr. Raymond-Barker – ez átkeresztelte MARYVALE-nek –, Mr. Woods etc., etc., míg a sorban/és az időben: 1949-ben Count de la Bedoyere nevéhez nem érünk).

Ne hidd, hogy sejtelmem volt róla, amikor beleszabadultam vagy hogy értő megilletődéssel léptem volna be abba az első emeleti szobába, amelyben az a másik írógép valaha kopogott: mindez 3–4 év alatt, mozaikokból rakódott össze – az, hogy a háznak komoly irodalmi vonatkozásai vannak, „múltja” s ez az irodalmi múlt ennek a gróf De La Bedoyere-nek a nevéhez fűződik, ő élt-és-írt itt 1949-től 59-ig, s alighanem csak idő kérdése, hogy a rezidenciára, a szokásos kék terrakotta emléktáblán rákerüljön az ő neve. Franciának gondolnád, bár az accent grave lemaradt arról az e-betűről, ahová kívánkoznék – de nem hugenotta (mint sok francia nevű angol), hanem breton származású, és egyik felmenője Ney tábornagy szárnysegédje volt, ott lőtték agyon a marsallal együtt a várárokban, XVIII. Lajos ún. második restaurációja idején.

Maurice Anthony Michael, gróf De La Bedoyere (1900–1973) jezsuita nevelést kapott és az utolsó pillanatban lépett vissza attól, hogy pappá szenteljék (jó ösztöne idejében megmondta neki, hogy hétgyermekes családapa lesz). Sem a jézustársaságtól, sem a katolicizmus akkor időszerű sorskérdéseitől nem szakadt el, és írásaival olyigen az elsők közé küzdötte fel magát, hogy Chesterton után és C. S. Lewis mellett, harmadikul, őt tartják a katolikus esszé legjelesebb képviselőjének. Oxford után mint a skolasztika szakértője, a minnesotai egyetemen filozófiát adott elő. Ekkor kiadott két történelmi monográfiájával – életrajzi köteteivel Lafayette-ről és George Washingtonról – magára irányította az irodalmi közfigyelmet. E kettőt jó tucat tanulmánykötet követte, melyek közül a LIVING CHRISTIANITY (Élő Kereszténység, 1954), a THE ARCHBISHOP AND THE LADY (Az Érsek és a Hölgy, 1956 – Fénelon és Mme Guyon levelezése alapján a kvietista féleretnekségről), valamint THE MEDDLESOME FRIAR (A Kotnyeles Barát, 1958 – Savonaroláról és műkincségető máglyahadjáratáról) kivált azért foglalkoztatott engem, mert ezek már itt íródtak „az én fedelem alatt” – bár ugyanilyen jogon a gróf úr is mondhatná, ha élne, hogy én írok „az ő fedele alatt”: szellemes, okos, lebilincselő, adatgazdagságukkal elkápráztató könyvek ezek, s noha sok egyebet is írt – életrajzot Sienai Szent Katalinról (1946), Szalézi Szent Ferencről (1959) és Assisi Szent Ferencről (1962), én kivált azokat forgattam mohó kíváncsisággal, amelyek itt íródtak abban a déli fekvésű szobában, amely évekig a hálószobám volt. Mint kiderült, ő is ugyanolyan monomániásan dolgozott, mint ahogy én is, ha rámjön a bolondóra: a gróf úr bevitette ágyát a dolgozóba és amikor két évig (1952–3), csigolyaporc-leválással többnyire az ágyat nyomta, csináltatott magának ügyes, konzolos, billenthető asztalt, amelyet ágya fölé betolva s rajta az írógéppel: fekve – tovább verte a billentyűket. A kefelevonatokat többnyire a menye javította – (az ő hangját hallod az üzenetrögzítőmön) sztárnak induló színésznő volt, amikor az író fia, Quintin De La Bedoyere megkérte a kezét és ő lemondott a színpadról: mindketten jó barátaim és közvetlen szomszédaim a 10. alatt.

Mondanom sem kell, Michael De La Bedoyere gróf igazi karrierje akkor bontakozott ki, amikor a százezres példányszámban megjelenő CATHOLIC HERALD élére került, mint a hetilap főszerkesztője – majd tulajdonosa; 28 évig szerkesztette a befolyásos, nagytekintélyű katolikus orgánumot ebben a pápistaságot-nagyon-nem-szerető, pápistákra-mindig-gyanakvó, valaha-erősen-protestáns birodalomban és országszerte ismert személyiséggé nőtte ki magát. Harcos természet volt és a katolicizmus radikális szárnyán, a francia „újkatolikusokkal” karöltve küzdött az Egyház múltba visszahúzó ballasztjai ellen. Quintin és Irene elbeszélése alapján jól el tudom képzelni magamnak a nagy öreget, aki előttem e házban, az in artibus et litteris jegyében, szobáján éjhosszat matatott (mert bagoly volt), közel kétméteres alakjával e Pater Familias ha lejött a falépcsőn, a rajcsúrozás elült és az asztali imádság elmondása után, estebéd alatt ki-ki csak akkor szólt, ha kérdezték. Szeretve-rettegett kényúr volt, akit senki hibáztatni nem mert, balfogásaiért, melyek emlékét számos családi anekdota aranyozza be. Halálakor a THE TIMES (1973. július 16-i számában) teljes-kolumnás nekrológban parentálja el, mint „azt a forradalmi szellemet, aki a katolicizmus fogalmi rendszerébe bevezette a kételkedés jogát”. S hogy ez mennyire telitalálat, azt magad is olvashatod ÉLŐ KERESZTÉNYSÉG című tanulmánykötetében (hat méterrel a fejed fölött íródott, 1954-ben), arról, hogy „a katolicizmust csupán a szabad kételkedés hiányzó láncszeme tarthatja össze” – könyvének, „A Hiányzó Láncszem” című vallomásos fejezetéből hadd álljon itt ez a pár sor:

 

„…Máig emlékszem, mennyire mulattatott, amikor egy filozófiai előadás előtt katolikus diáktársaim odacsempésztek asztalomra néhány kötetet, Kantot, Bertrand Russell-t – rátakarva Vincent McNabb Atya egy opuszát azzal a biztató címmel, hogy AMIBEN A HÍVŐ IS KÉTELKEDHET. Másszóval – ahogy már említettem volt – már az iskolapadban így kezdtem, a vallást az értelem felől közelítve meg s csakhamar azon kaptam rajta magam, hogy két síkon élek: az egyik az odaadó hit-és-vallásgyakorlás síkja; és a másik – félig elfojtva, de mind erőteljesebben kibontakozva: azon való töprengésem, hogy a vallásos életnek van-e egyáltalán komoly, igazi alapja…”

 

Meglehet, hogy állig-gombolkozva, mereven, mint szigorú világi abbé élt-és-gondolkozott s annyi szent, hogy amelyből kiszipta hitének „modernségét”: a kételkedés nála távolról sem játszotta azt a szerepet, amit Locke, Hume vagy Kant gondolkozásában (hogy az igazi szélsőséges szkeptikusokról ne is szóljunk), mégis, rokonszenves jelenségnek találom, franciás műveltségével és enciklopédikus tájékozottságával; és hízeleg nekem a tudat, hogy nem az első íróember vagyok rezidenciám fedele alatt-és falai közt, aki forgatom tán ugyanazokat a kézikönyveket, kopogtatom az írógépet.

 

*

 

KL Gondolom, évek beleteltek, amíg kialakult rezidens elődödről ez a pontos kép, és nyilván összebarátkoztál a szomszédos grófi családdal: tőlük tudod –

Hát persze. Valahányszor átjönnek, nosztalgikus pillantásokat vetnek mindenre, kivált az első emelet egyik lakrészére, ahol mézesheteiket élték, mint fiatal házasok. Voltaképp a család vidéki kastélyát hátrahagyva – az én házamat szerették volna megszerezni („visszaszerezni”, ami az övéké volt), de elkéstek vele s így meg kellett elégedniük a (spanyol nevű) D’Albuquerque bácsi házával (aki nyugállományba vonulva, az „álom-bungalow-ba” vidékre ment, de első dolga volt, hogy a pincelépcsőn lebukva – szörnyethaljon. Mindig ilyen: rosszkorjövő, ilyen baromi. A halál). Igaz, a grófék egyre kevésbé ismertek rá, annyi alakítás, hozzáépítés után, s rezidenciám gyarapodását, szobraim, antik bútoraim felsorakozását bájmosoly kíséretében, homlokráncolva figyelték. Tempós, komótos életformához szokott angolok módjára nemigen értették, miért a gürc, miért akarjuk „valamire vinni”. Ám ők és a többi szomszédok még csak hagyján; azok, akik kivált megorroltak rezidenciánkért (többnyire látatlanba) – azok a magyarok voltak; barátaink.

– Ejha! Tyűha! Valóságos palotában laktok! – kiáltott fel Szász Béla, amikor először meglátogatott; mi sem állt távolabb a valóságtól, ám ő ezt a maszlagot a „palotámról” elmesélte fűnek-fának s ezt nem is bocsátom meg neki, amíg él. (Igazában még ő se látta, amikor elhírelte rólam, hogy épp felkapaszkodóban volnék az uborkafára, csupán hallomásból, elképzelései alapján költötte „palotalakó” rossz híremet.) A hír elterjedt, már főnökeim is faggatni kezdtek felőle a rádiónál, irodalmár baráti körökben pedig emelgetni kezdte sziszegő fejét a lélek áspisa – az irigység. Nincs irigyebb a lustánál; annál, aki különmunkát nem vállal, a „stréber” szorgalmat elítéli; az ilyen azzal szórakozik, hogy l’art pour l’art szapul-irigyel. Amikor a küszöbét átléptem és házamra az HONGRIUSCULE táblát felvertem – innen kezdve számítom rossz híremet.

KL Mégis, az első időkben: akkor, amikor szobáról szobára, pincétől a padlásig mintegy „birtokba vetted” – milyen érzés volt?

Lorcsikám: nem hittem. Se a szememnek, se a szerencsémnek. Az érzést már elírta előlem François Nourissier MAÎTRE DE MAISON című pompás regényében, ami pontosan erről szól. Arról, hogy a boldogság micsoda „megrázkódtatás” egy család életében, amikor birtokba veszi tornyos rezidenciáját, ketten tízfele szaladnak benne, kitakarítják pincerekeszeit, körülmásszák padlászugolyait. A padlás számunkra is tartogatott egy-két meglepetést: ilyen-olyan padot-szuszékot, ülőbútort, ami kapóra jött, no meg két képet, pompásan keretezve; az egyik az Eton-i kollégium 800-éves gót templomáról amit Canaletto festett, annak a múlt század végi olajnyomat-reprója arany keretben (megnézheted az ebédlőben), a másik a strassburgi székesegyház interieurjéről az a méteres heliogravure fekete ében keretben (ott lóg a hálóm feketemárvány kandallója fölött).

Minden szépen kiforogta magát, adósságaimat rendeztem, a hitelintézettől új kölcsönt vettem fel és éjt-nap (rádióadás közben is) a bővítésen jártattam az eszem; azon, hogy hogyan lehetne kis pénzből minél nagyobbat, látványos-lakályosat építeni. A térmániás, aki a rajztáblán beleesik a saját csapdájába. Két éven át ez a bővítés volt a rögeszmém, ha nem terveztem meg kétszáz változatát, akkor egyet se. Pontosan írja le Nourissier ezt a megszállottságot, házregényében. Mondanom sem kell, amikor „zenetermemnek” híre ment az emigrációban, jó magyari népemnél végképp elrontottam a dolgomat. Az ukrán csak a falatot nézi ki a szádból, de a magyar mozgósítja az Alvilágot, a lemurokat, az erünniszeket, Alekto fúriát és boszorkányaink kalaptűvel szurkálják képmásodat. Igaz, akadtak mások is, akik ácsingóztak volna házamra: a szomszédos kollégiumban tanító jezsuita páterek, akik közül sokkal összemelegedtem, befújtak főnökeiknél – pompás háromhajós gót temploma körül épp terjeszkedni szeretett volna a rend – és háromtagú küldöttségük el is következett hozzám. Ha azt láttad volna, hogy szaladoztak a házban szanaszerte s látva, hogy a kerti terem milyen alkalmas volna kápolnának, már rendelkeztek is:

– Ide az orgonát! Ide az oltárt!

Ígértek fűt-fát, más házat másutt, nagy összegű kárpótlást; de én maga voltam a hajthatatlan mosoly. A „nem”. Az ír vállalkozó kilopta a szemem, elszajrézott 30 m² márványlapot (még a házzal járt), a műtárgy számba menő, viktoriánus, kovácsoltvas cirádás kerti hengert, a szigetelőnemezt bálaszámra – de csak nevettem rajta és legyintettem. A fülemüle „nekem fütyült”. S miközben madarat lehetett volna fogatni velem, összeszorítottam a fogam s ha vérfagyasztó-komolyan beléptem a dolgozómba, hát mintha kicseréltek volna. Hátat fordítottam mindennek és más ember voltam. A mesterember, aki műhelyébe lép. Írtam, egyre kevésbé „fióknak” s hogy mit, azt sem kell majd harapófogóval kiszedned belőlem, bár tudod, mennyire feszélyez az olvasó előtt ismeretlen művekről szóló beszámoló idétlensége, meg hogy a magunk kedvező színben való feltüntetése – az ilyen prospektusízű miniszinopszisok mennyire kedvem ellenére valók. De hajazod-e már, miért vezettelek az orrodnál fogva idáig: hogy miért mondom el mindezeket a házamról, holott elmondhatnám minden más, kívánatos rezidenciáról: sejted-e? Nézz körül! Mit látsz?

KL Mit látnék?! Ablakot. Falakat.

No látod! Falakat. Szeretném egyfelől dicséretét zengni ezeknek a falaknak és másfelől meg – elmarasztalni az „édes otthont”, a „szerelmetes hajlékot”, amit a balga ember magáénak mond. Dicsérni a falaknak amaz okkult kvalitását, hogy velünk írókkal ilyen baromi türelmesek s nekik édes-mindegy. Hogy az egyik emberbogár bennük, falak-és födémek közönyös dobozában a szentekről ír eulogiumot, a katolikus anyaszentegyház alapjait szilárdítja pápa-áldotta cementinjekciókkal és szent hitével ügynököl – a másik emberbogár pedig a szkeptikus filozófus hangvételével a Tanácstalanság Privilégiumáról írja tele az árkus papírt vagy rókaravasz opusz magnumában a Teremtett Világ lelkiszegények-számára-festett története helyett annak egy ájtatos-félelmetes másmilyen változatát vetíti előnkbe (ahogyan az eddig soha meg nem kérdezett Másik Fél, kiragyogásában a feketeségből, elmondja), ez, barátom, a falaknak édes-mindegy; a szobának, ahol érvelünk-ágálunk, jobbra-balra csűrjük a szót, ez a szó – öregmindegy, olezánc. És elmarasztalni – szívszorongva elmarasztalni a tetszetős téglarakást, amelyet meglakva magunkénak becézünk, és szemünket rajta legeltetvést éldelegve magunkénak mondjuk. Pedig-pedig… Hatan hitegettük vele magunkat – mert már jó száz éve áll –, hogy pincétől a padlásig, járható csatornáival és cserepes tarajával szőröstül-bőröstül a „miénk”, holott csak ideigvaló meglakói voltunk s sokkal inkább voltunk mi az övéi; a falaké; a házé, amelyen hatodmagunkkal, árnyékok, épp-csak-hogy átsuhantunk: míg éltünk, bennejáró – haló porunkban meg mint faljáró kísértetek.

Jut eszembe – nemcsak a jezsuita atyák szerették volna megkaparintani a házamat (de mert hogy nem sikerült, kénytelenek voltak ízetlen-modern stílusú, kétemeletes plébániát építtetni templomuk mögött) – más is pályázott rá, egy angol úr, aki többször látta, elmenet (és számomra ismeretlen, érzelmi okból – mert soha nem árulta el) gusztust kapott rá és megkörnyékezett. Először ügyvédjével rám íratott és szép összeget ígért, ha máshová kotródom; majd arannyal megnyomott, kilencágú, koronás levélben is megkeresett és kereste a találkozást. Össze is ültünk egy napos vasárnap délelőtt, a hegyen, amikor a homokos útra kivonuló úrlovasok menete, lovak és lovaglónadrágban pompázó popsik tükröződnek a kirakatokban és a „Wimbledon village” főutcáján sorakozó kujvásboltok, az odakínált, apró, csecsénél-csecsébb becsék és más méregdrágaságok közt élvezet végigsétálni; ő, „vevőm”, a „Kutya-Róka” (DOG AND FOX) szálló bárjában már várt.

Nagypecsétgyűrűs, deresedő, hajlottkorú úriember volt, akcentusáról, ruházatáról lerítt az angol hétszilvafás nagypolgár, és mentalitása mérföldekre volt az enyémtől; az emocionális gombócot (hogy tán első szívszerelme, akiért fiatalon lángadozott, ott lakott) nem árulta el, de hogy kivált kertemre fáj a foga, azt illusztrálta is: magával hozta dobermanjait – hogy azok mennyivel szabadabban szaladgálhatnának abban a nagy kertben, mint az övében! – és a mellettünk üldögélő kutyaóriások valóban félelmetesek voltak. Odamódosította, hogy házcserét ajánlott, tetemes fájdalomdíj lefizetésével a kis kertért s ajánlatát utolsó levelében még feljebb is srófolta. Hűvös fejbiccentéssel váltunk el, a szálat elvágtam és dobermanjai kertemnek a színét sem látták; de a történtek elgondolkoztattak s ebből csapódott ki az a vers, amit… Mit is mondok: volt ennek előzményverse is s annak vastagabb a csattanója (EMBER ÉS FA címmel olvashatod a HAJSZÁLHÍD 201-ik oldalán) – e prózavers parabola a Gazdag Emberről, aki felfuvalkodottságában egy 2000 éves óriás eukaliptuszfa „tulajdonosának” képzeli magát; a faóriás ott áll a kertje végén, két évezred történelmének tanúja gyanánt, míg ez a kérészéletű emberféreg a maga hatvan évével a „Gazdájának” képzeli magát s minden kertjében, az eukaliptusz is az ő „jószága”… Nos, ennek az 1962-ben íródott versnek a távoli párdarabja a LAKÁSCSERE című:

 

uram – vettem szíves sorait   hogy örömest házat cserélne költséget fedez lebonyolít   s letétbe teszi a pénz felét   mert házamat magának kinézte nos lelakhatólag amennyi még   az én életemből hátra van fészkem bár önnek tetszenék   nincs költöző időm és ezért   a csere részemről tárgytalan mit tulajdonomnak hittem no lám   ma már tudom az csak bérlemény hiába címerpajzsom a falán:   a lejárat végső hajnalán   szívós meglakásra nincs remény most száz éves – háznál java kor –   elálldogál még két századig de értem orvos nem szavatol   s a szorongás a szívemig hatol:   éldegélnék de belefáradok én: a bérlemény! ő: a bérlő!   kémények dúcok mesterfalak engem birtokolt a fehérlő   termekben és a kincset érő   telken – megtűr a tető alatt belaktam – adtam a várurat   falat fúrtam másztam ereszét rámszállott a dölyfös kábulat   s rajtam hogy oromzat mint mulat   nem láttam – közel a vereség száláiból hol elkoptatott   szekerem rúdja kifele áll ott int már sarkigtárja a kaput   s gunyoros – tölgyfából-faragott   mosollyal: ide-kondoleál (MEDVEDOROMBOLÁS, 1988 – 26. o.)

 

*

 

KL Képzelem, mekkora változás volt életedben, amikor a Temze északi partjáról a délire – Hampstead-ből Wimbledonba költöztetek!…

Lorcsikám: második emigráció volt. Nemcsak észak-londoni magyar barátainkat vesztettük el, de hampstead-i angol ismerőseinket is elvesztettük; e barátságok elsorvadtak, megölte őket a távolság. Bemondani magad s átkövetkezni? Egész napos kirándulás. De új barátságok szövődtek, érdekes emberek, figyelemreméltó elmék akadtak horgomra – mint az a filozófus is a szomszéd utcában, aki (a Croydon-ban lakó és immár 80-éves) Sir Karl Popper köréhez tartozik, hogy jezsuita paptanár cimboráimról ne is beszéljek (az egyik a napokban halt meg s mint a színész, akit a színpadon, ágálás közben ér – őt a szószéken érte a szívszélhűdés, a mentők onnan vitték el). Világlátott cimbora az a fiatal pályakezdő író is, aki 8 évig élt Tokióban és japán feleséggel tért meg – így hát egy nipponológus is van baráti körömben: poliglott (francia-olasz-spanyol), igen beszédes és született causeur. A környéket is feltártuk-bejártuk sokszor s már az is hozzánk nőtt, a Hampstead Heath-nél kétszerte nagyobb Wimbledon Common, roppant mező-erdő zöldterület tucatnyi tóval – az egyik a beleölt gazdag szépasszonyról híres, a másik szárcsáiról-vadkacsáiról, a harmadik távirányításos hajómodell-versenyeiről s ezt annyira körbeállják a modellező-buzik, hogy alig lehet a partjára rákerülni, a negyedik vízililiomairól. A legközepén a szélmalom műemlék védelmet élvez, de a környék oly elhagyatott, hogy kávézóját senki sem kultiválja s aki átsietőt a sötétedés ott talál, azt megkopasztják-megerőszakolják a drogos vetkőztetők.

Délről, a kastélyszálló mögött, hatalmas horpadásban a botanikuskert rhododendronjaiba beleszédülsz, annyi van, de ha a kerítésein túlra merészkedel, a golfpálya mögött vad vidék következik, vízmosások, ormótlan sziklavonulatok és elhagyatottság. Sűrű erdő, ahol teremtett lelket nem találsz, de ha ismered a jelzéseket, belekeveredhetsz „Caesar Táborába”: Caesar’s Camp – így keresztelték el (másfél évezredes kegyes megtévedéssel) azt a 4–500 éves romot, amelynek már csak félköríves grottói állnak, széles alapfalait befutotta a repkény.

Gyakorta kerestem fel ezt az enyhelyet (így mondták volna Kazinczy-és-kortársai), ahol a védettség és kiszolgáltatottság különös elegye fogadja az embert s ha megkeresi a maga vándorkövét, hogy rajta elüldögéljen, akkor sem menekül az elől, amit a bőrzsákjában hordoz. Hol úgy volt, hogy derűs-elégedett mérleget készítettem életemről, hol magamfeledten színdarabjaimat jeleneteztem-memorizáltam a vándorkövön; hol a zsebdiktafonnal a tenyeremben, annak a mikrofonjába sugdostam a verset, ahogy ihletem orsójáról legombolyodott, hol meg – mert volt úgy is – nem is kerestem a meghitt-megszokott követ. Csak másztam romfalait, jártam gödreit, hol felbuktam, hol lecsúsztam a vízmosás sarába, és a szakadó esővel, bőrigázással mit sem törődve, mert senki meg nem láthatott, ott bőgtem-zokogtam összemaszatolt, sáros-fekete gorillaképpel s apasztottam kisírhatatlan sírógörcsömet, ott próbáltam sorokba szedni vers-edényébe-tölthetetlen – kidalolhatatlan fájdalmát a gyásznak, mely halált hogy visszacsinálni nem lehet, sínylem amíg élek.

Napokat bolyongtam „Caesar Tábora” körül az öregerdő szívében, a felhőszakadásnak nekidülleszkedve és csapzott arcomat, vezeklésül, a verdeső esőnek odatárva… Ha igaz, e nagy számvetésen-és-számadatolásban még eljutunk odáig, bár igen félek, hogy idegekkel nehezen bírom. De mondd meg te magad, barátom, nem úgy van-e. Hogy az Ádám-ivadék vigasza, nagy-erős támasza, leghathatósabb fortifikatívuma ebben a büdös életben: a jövő iránti veleszületett vaksága… Ha ez nem volna, nem tudná elviselni, ami következik. Telibe talált T. S. Eliot az EAST COKER-ben ezzel az ezoterikus igazsággal – hogy az ember nincs felkészülve a valóságra – Human kind / cannot bear too much reality…²⁹

 

KL Nemigen értlek. Mintha titkos hajlamod volna arra, hogy „feljebblépéseidet” is tragikusan fogjad fel. Jó dolgok történnek veled és te mindent azokkal a komor színekkel kontúrozol, amiket palettádon kikeversz –

Igazán?! Nem tudok róla, önkéntelenül teszem: hozzászoktam a magam színeihez –

KL Életutad világosan látom, hármótok erőfeszítésével a pattanásig: sikerült valami, amire nagyon vágytál. De te a feltörést is – törésnek érzed.

Törésnek? Kétségkívül van is itt valami törés; mert a babaházban se mondhatom, hogy eseményekben hiányt szenvedtünk volna; de az semmi se volt ahhoz képest, ami most következett. Egy-rohanás volt az életünk innen, az első perctől kezdve; megládd, Lorcsikám, történetünk olyan innen tova, mintha te se, én se: nem tudnánk úszni s most belökve a mély vízbe, le-fel dobódunk, mint a parafadugó. S a képek is, amelyek velünk együtt fel-le merülnek, úgy zsúfolódnak rejtett logikájuk szerint, összefüggéstelenül, ahogy emlékezetünkben elődobódnak – akár a tótágast álló Titanic a jéghegy előtt.

Mert annyit már láthatsz, ha itt ki-kinyitogatva eléd teregetem az 1967-es év előjegyzési zsebnaptárait, hogy (ha a közbefirkantott verskezdeményektől eltekintesz) ugyancsak zsúfolt volt a programunk. Nyelvtanuló diplomatáink-katonáink órarend szerint, hétről hétre beállítottak, egy szobának erre ripsz-ropsz rendbe kellett lenni s valaki ott kellett üljön a tutoriális karosszékben, az íróasztal mögött. Kéthetenként ha törik, ha szakad, vagy londoni színházi újdonságról, vagy valami távoli fesztiválról be kellett számolnom a mikrofon előtt s ez olykor utazással járt. Különmunkával a rádiónál „napokat” vertem össze, hogy az évi szabadsággal megtetézve, át tudjak ugrani Párizsba, Münchenbe, Stockholmba, ha kell, s Piroskám ennyi évi szabadnappal nem rendelkezvén, gyakorta kénytelen voltam egyedül átrepülni: ott árválkodtam a Boul-Mich-en, kitéve, de szilárdul szembeszegülve mindenféle kísértésnek.

Nem panaszképp hozom fel: Chichester, York, Aldeburgh, Edinburgh meg a többi fesztivál színpadi képzeletemnek szárnyakat adott s a szigetország színházkultúrája belopakodott az álmaimba is, aminek megint csak a színdarabírás látta öreg hasznát – de hogy mikor íródtak ezek a játékok, ne kérdezd. Mindeközben s alig egy héttel ideköltözésünk előtt családunk új taggal szaporodott; Ausztráliából átjött hozzánk Piroskámnak első házasságából származó kislánya – csiszolódni, kikupálódni – roppant üde színfolt volt s oly széplánnyá serdült, hogy Csé Szabó az angol rádió folyosóján, pipesen elébesüppedve – királyi hercegnőnek kijáró kézcsókkal üdvözölte s oly nyilvánvaló volt elragadtatása, hogy akik láttuk, felnevettünk. Mindkettejüknek meglesz a maga baljós szerepe történetünkben, bár Angliában behozhatatlan jogi előnyre tesznek szert: nem kell ártatlanságukat bizonyítaniuk a vád képviselőjével szemben.

KL Ej, no lám: megint előveszed sötét kontúrjaidat, mert már mintha nem szenvedhetnéd az ártatlanságot –

Megróhatsz, megérdemlem, elfogadom; de ha egyszer a szívek és a vesék vizsgálójának alkottattam ama Teremtő Kontár műhelyében (akiről életnapjaim nadírján azt találtam firkantani noteszomba, hogy „világgyártással veszkődő idióta, ki ily kontár világokat fuserál” – jobban fájt a seb, semmint hogy vers kezdősora lehetett volna). Még meg se melegedtem új házamban és már április elején, egy hétre, át kellett ugranom Stockholmba-Göteborgba, hogy a repülőgépen összekapkodott műsorfélével szégyent valljak szerzői estjeimen, és promótáljam BÁBEL TORNYA című regénykémet: egy-egy esten 100 példányt is elkapkodtak. De igazában Párizs és a párizsiak jártak az eszemben; mert hogy olyan örömmel fogadtak íróbarátaim és a lektorátus a Denoël-féle műintézetben, ahova Nadeau átemelt a Maison Julliard listájáról s mert hogy annyira foglalkoztatott ANIBEL című regényem ügye, melyre szerződésem volt ugyan, de fordítása úgy készült, mint a Luca széke.

Júliusi, háromnapos átruccanásom a vakációkba fulladt, ezzel az úttal a kánikulában az ördögnek tartoztam; így azután, némi levélíró, telefonálgató kapkodás után, amit „gondos előkészítésnek” véltem, elhatároztam, hogy az augusztus jó felét Párizsban töltöm. S nem is azon van a hangsúly, hogy találkoztam is jóformán mindenkivel, Nadeau-val, Geneviève Serreau-val, Bosquet-vel, Frénaud-val, Rousselot-val és még egy sereg költővel (akiknek barátsága, Gara Laci öngyilkossága után, a szerencsétlenről rám maradt) – hanem azokon, akikkel Isten látja lelkemet, a találkozást nem kerestem, nem reméltem és nem is álmodtam, bár alibit produkálni nem tudok, és mielőtt ártatlannak deklarálnál, bűnösnek vallom magam. Összefutásunk ott történt a Madelaine környékén, az Operától nem messze: egy nyakkendőbolt kirakatában mutattam volna a segédnek az üzletben, belülről, hogy melyiket vegye be, amikor észreveszem, hogy hárman a kirakatüveghez lapított orral s laba hajuk az ismerős arcok körül szétterülve – ismerős széplány-gyermekek nevetnek rám. Nyakkendővásárlásról feledkezve kinntermettem és akkor már nem tudtam megakadályozni, hogy azok hárman, Solange, Claude és Marianne, jó francia szokás szerint össze ne csókoljanak. Ketten a lánykoszorúból, aki – Mademoiselle Dardelet-en kezdve – Gladysünkről, még Hampstead-ben, rám maradt, csupán a harmadik, Marianne volt új szerzemény. De pár esztendő és mekkora változás: Claude légikisasszony, Solange férjnél és szemmel láthatólag a harmadik hónapban (ez lesz a második! – mutat rá a hasikájára nevetős-büszkén), és a húgocska, Marianne, akit süldőlányként mint kishúgát ismertem meg, de most érett nővé teljesedve mindkettőjüknek fölébe nőtt és ébenfekete hajkoronájával, komoly cigányszépségével mindkettejüket árnyékba borította. Lehengerlő – elsodró jelenség volt, világom-felejtető látvány; s hogy ebben a magas szépségben alig találtam az egykori süldőlány körvonalait, az is a meglepetés erejével hatott. Amazok ketten a maguk apró történetkéit csácsogták, a pilóta vőlegényről, a hivatalnok férjről, a másik kisbabáról, aki már van – de ez a rámcsüggeszkedő óriásszem súlyával lehúzott és kettejükről leválasztva, Marianne belém is karolt, hát ugyanúgy nem tiltakoztam, mint az ellen, hogy Ványa bácsinak nevezzen (Oncle Vania – ez közös ismerősünktől, Rousselot-tól indult ki, ő hívott így, kedves-makacsul és következetesen, még a leveleiben is: tán a csehovi figura megtestesülését látta bennem). Claude-ék az Étoile-nál valahogy leszakadtak, Mlle Dardelet még visszaszólt:

– Oncle Vania, vigyázzon a hugincámra, meg ne rontsa! Úgy vigyázzon rá, mintha a tulajdon lánya volna: hiszen a lánya lehetne!…

Akármilyen nevetősen, volt ebben némi él; némi aggodalom, ami, rólam lévén szó, nem volt helyénvaló ugyebár. Nem kell elébe-röstellkednem a történetnek, mely fehér hódkucsmámnál hófehérebb s az is huncut, aki benne makulát talál. Hogy a találkozást követő két hét Marianne jegyében állt, azt mondanom sem kell. A rue Pierre Charron egyik Duruzsolójában, a félreeső legsarokban kávéinkat-székeinket összetolva, Marianne mindent elmondott magáról. Sajtóbetyárokat, lektorokat, kiadói berkek kurrens intrikáit – ismerte mind s maga is benne ült nyakig. Olvasta regényemet, ami megjelent, tudta, hogy a Kassai-fordítópár munkába vette az ANIBELT s azt is gyanította, hogy két házzal odébb, a PEN vendégházában szálltam meg, a tetőemeleten. Ez a tetőemelet már sok ott megszálló írónál, sok vendéget látott, de Marianne úgy jelent meg, mint a förgeteg – ésde másutt is, te! mindenkor, bejelentés nélkül, kedvelte ezeket a viharos, színpadias belépőket, s francia létére – bálványozta Berliozt, ami hallatlan volt és szinte hihetetlen (Debussyt? Berliozt? Sokan: tüntetőleg utálják). „Mi volt közöttünk?” Látom, Lorcsikám, a szád körül játszadozni ezt a gunyoros mosolyt; mert ha nem volt semmi, akkor nem is érdekel. Nos, nem szándékom orrodra kötni belőle azt, ami Prokopioszunkra tartozik, de meg kell mondanom, hogy ez a két hét „a maga ártatlanságában” nekem Franciaországot jelentette, ahogy azt jelenti Marianne is az allegóriák nyelvén, s az emlék bennem kitörölhetetlen, fájdalmas nyomot hagyott. Hogy mint s hogyan fajultak vitáink, csendes kötözködéseink odáig és hogyan rakta ki ütőkártyáit elém ez a lány; hogy mint olvasta fejemre mindazt, ami a szemembe világító Napnál jobban vakított és én reflexesen vaknak tettettem magam – a regényes részleteket fantáziád egészítse ki. Hogy az angol szigetországban mereven elzárkóznak lefordításom-kiadásom elől; de Franciaországban már a második regényem fog megjelenni s csak rajtam áll, hogy megjelenjen sorra mind – az is, amit már franciául fogok írni, mert lesz már Kismamám, aki újraszül: franciának; hiszen adódik, hogy ezentúl csak franciául beszélünk s amire nézek: virágba borul – a francia nyelv virágbaborulásában lángol a világ. Így is, eddig is az volt, második anyanyelvem, még csak akcentusom sincs: mit keresek én Angliában…?!

Mármost tudnod kell, mennyire allergiás vagyok azokra, akik az életemet „el akarják rendezni”, ki a maga ostoba feje, ki a maga kispolgári józan esze szerint; az ilyentől én dühbe gurulok. De Marianne veszedelmesebb volt: olvasott bennem; a „javamat akarta” úgy, ahogy én is szerettem volna. Hol a mézét ízlelgettem, hol a poklait próbálgattam. Hol odagyengültem hozzá, hol ellenszegültem s nem adtam magam. Sötét magnetizmus volt, deleje a kalandok netovábbjának, a soha vissza nem térő alkalom érzetével súlyosbítva (az ember sohasem tudja, mikor mulasztja el életét – Prousttal:) eltűnni; akárhogy üti akárki, bottal, a nyomomat. Új néven, új országban, új asszonnyal, hamis papírokkal. Abban az országban, amely kamaszkorom óta magához váltott, szerelmével, s most magához ránt – szobor „Marianne”!…

KL És berántó örvénynek melyik volt veszedelmesebb, Zimándy Zelma vagy ez a francia lány, akit emlegetsz: „Marianne”; aki volt neked…?!

Ó – Marianne sokkal inkább! Ne felejtsd el, hogy Zimándy Zelma harmadfél évvel idősebb volt nálam, Marianne pedig, azzal a csikófogával, kancacsikó-fenekével a lányom lehetett volna…

KL Vagyis te már java csődör-korban voltál s azért volt rád nézve annyival veszedelmesebb a te Marianne-od aki volt neked, vénember –

Ne! Ne! Nagyon kérlek, ne nevezd így, radírozzuk ki ezt a birtokos ragot, amit oly ismétlőfegyver módjára nekemszegezel: nincs az a Prokopiosz, akinek az igazat az orrára kötném s akkor meg minek – honnan tudod?!

KL Vagyis hát az a „Franciaország”; akinek Marianne ürügyén, a versben, szerelmet vallottál –

Az. Szobor „Marianne”. Aki szerelmével most magához ránt. Ennek a rémületével ébredtem reggelenként, a bekoronázó életkaland „phantazmáinak” sziklái – Kharübdisz benyelő barlangszája és Szkülla hat kutyafejjel harapó alteste közt navigáltam s míg alig vártam, rettegtem a vacsorától, aminek ez a közelharc a vége. Nézz a tükörbe: hány éves arc néz vissza rád? 53. Ha kettővel beszorzod a lány életkorát, akkor is, öt év hiányzik. „Oncle Vania!” De este, ha megvártam a metrónál, szemével fölémcsüggeszkedett megint: én tehessek róla, ha a fejébe vette, az én bűnöm, hogy ez a rögeszméje? Nem veszi észre – sőt, majdszinte élvezi a koromat!

Rousselot látogatott meg egy délután. Italt kérettem a szobába, iddogáltunk. Ő apróra elmesélte kalandját Lawrence Sterne-nel – én „Marianne”-t, Franciaországot forgattam magamban és csak fél füllel figyeltem. Az ő problémája már megoldódott, az enyém még nem. Élete tán legnagyobb dobása volt az a regénye, amely UN TRAIN EN CACHE UN AUTRE címmel jelent meg Albin Michel-nél. Felvillanyozta az ötlet és zseniálisan eredetinek érezte: soha még, senki, erre rá nem bukkant. Felébe tarthatott a kéziratnak, amikor, elolvasásra, átadta testi-lelki jó barátjának, a műfordító Michel Chrestien-nek. (Amúgy is szomszédok, Rousselot L’Étang-La-Ville-ben lakik, Michel Neauplile-Le-Chateau-ban.) Három nap múlva visszahozta Michel azzal, hogy „kiköpött Lawrence Sterne”. Jean értetlenül nézett rá, a TRISTRAM SHANDY-t nem ismerte. Történetesen épp Chrestien volt a fordítója, odakölcsönözte példányát és Jean két nap alatt felfalta. Lesújtva ült íróasztala előtt: az ötletet – az ő ötletét! – egy angol író elorozta előle, kétszáz évvel előbb, egy anglikán papnak eszébe jutott! A felfedezés megbénította; tétlenül kesergett s már-már arra gondolt, hogy a tűzbe veti a paksamétát, melyre nem tudott gyűlölet nélkül ránézni. Két esztendőbe telt, amíg kiheverte elgázoltatását, megrázta magát és Lawrence Sterne felé a lehető leggorombább módra fityiszt mutatva – újra nekiült és befejezte (írtam a könyvről az Irodalmi Újságban, az én példányom dedikátuma: „Pour mon cher V. H. qui sait combien c’est difficile, la mémoire, l’écriture et la mort”³¹). Jean tudta, hogy én voltam Lawrence Sterne fordítója s jó okon gondolhatta, én mindenkinél jobban átérzem, mi az, amikor a kései írógépkopogtatót elgázolja pennájával-kalamárisával a TRISTRAM SHANDY… Míg ő mondta s a pamlagon ült, én űzötten fel-alá jártam és szorítottam a zabszemet: három napom van hátra, döntenem kell. S ahogy így, ide-oda ődöngve az ablakmélyedésben megállapodtam, szélütötten az ablaknak tántorodtam és kitört belőlem. Jean odaugrott.

– Valami baj van? Oncle Vania! Mi van veled?

– „Mi van, mi van!” Miért nem tudott idáig jönni velem a hasában, amíg kihordott – Édesanyám? Vagy ha ő nem, hát más anya: miért nem annak szült, aminek születni szerettem volna: franciának?! Hiszen már késő ahhoz, hogy nyelvet váltsak, ilyen vénen, nem is tudok igazán, úgy, ahogy te tudsz és minden beleszületett francia, aki már világrajövetelekor, a tarsolyában magával hozza a francia nyelv marsallbotját! Hol fogok én ráfordulni a francia nyelv országútjára, amelynek sehol a világon párja nincs és maga la voie Royale de la Poésie! Hogy így elintézzenek valakit azok a gyalázatos istenek, hogy már a születésével arra ítéljék, az elkallódásra Hátsó-Eurázia tüzén és papírkosarában!…

Mint a pityergő gyerek. Nem tudtam uralkodni magamon, rázott a zokogás. Az elfuserált élet: a melléélt, a hiába-volt. A mulasztott élet! Szeretlek Franciaország!…

KL És Rousselot? Hogyan reagált?!

Hogy mi volt Rousselot reakciója, kérdezed? Hát – – – emberi-nagyon-is-emberi. Természetesen odaugrott, megtámogatott; de „bánatomat” teljességgel nem értette s így nem tudta, mint kezdje a vigasztalást. Először is, mint született francia és az írók – meglehetősen baloldali – szakszervezetének prominens tagja, egészen más szemmel nézte rajongásom tárgyát. Büdösölte Franciaországot. On ne chatie que son dieu³² alapon büdösölte, ezer mindent kifogásolt, fel-felháborodott, jobbra-balra lecsirkefogózott mindenkit. Mint aki „otthon” van és az emigrációs létállapotba soha bele se kóstolt. Rajongásom az ország és a nyelv iránt nem lepte meg, ezt minden francia természetesnek veszi, „ez a legkevesebb”; de lelki lorgnonjához közelhozni nem tudta az elvágyakozást a másik, junior nyelvből; végső soron minden idegen nyelv a francia irodalmi tudat gyepűin/limeszein messze túl terül el. Átmenetileg összeroppantak az idegeim, nem tudni miért – gondolhatta; és zsebéből a pirulát előkotorva, a pohár vízzel csillapítót akart belém erőszakolni. De én elhárítottam és gügyögve tovább habogtam a magamét:

– Ha… ha lelépnék… Itt maradnék. Hamis papírokkal. Annyi barátom van, franciák, Nadeau is segít. Mindenki… Holnaptól kezdve csak franciául írok. Nélkülözés? Bánom is én: a börtönben beletanultam. Nem sok kell már, el-…elvégre negyven éve beszélem a nyelvet… Megbújok Marseilles-ben vagy…vagy egyidőre átmegyek Belgiumba… hamis papírokkal… Mit gondolsz…?!

Rousselot kinevetett. Hideg zuhany volt, kijózanító.

– Dis-donc, dis-donc! „Hamis papírokkal?” Három napig se tartanál, mon copain. Kár volna a bajuszodért is, le ne borotváltasd már, Oncle Vania, az istenért. Három nap múlva a fejedre olvasnák, ki-vagy-mi-vagy, felültetnének az első londoni gépre és odaérkeznél, ahova való vagy, annak rendje-módja szerint. Hogy én ne találjalak ott és ne kopogtathassak be hozzád, amikor Pinnerben meglátogatom az én csacsi lányomat, aki a fejébe vette, hogy ahhoz a mufurc angolhoz menjen férjhez, csak hogy Mrs. Dean-nek hívják: kivel kocogunk fel a Richmond Hill-en, hogy a hegyoldali Taverne Salamis teraszáról, görög retzinát szörpölve, nézegessük a víz fodrozódását a Temzén? Nagy ostobaság volna – – –

Másnap kora reggel, telefonon a sarki cukrászdába lehívat a nénje – azon állapotosan. Solange. Mit terveznek maguk az én meghőbörödött húgommal, maga meg van őrülve? Amilyen egzaltált hülye volt mindig, nem is tudom, mit lát magában, mert vegye észbe: duplán a lánya lehetne!… Védekeznék, de rosszul fogom meg: egy német filozófusra hivatkozom, Nietzschére, aki nagyon is üdvösnek tartotta, hogy idős nő kamasz-szeretőt tartson-és neveljen az életre, míg a fiatal lány jól teszi, jó ösztönét követi, ha idősebb férfihoz vonzódik, aki magasabb szellemi szférákba emelheti… „Magasabb szellemi szférákba?!” Mon cul! C’est un Boche, un sale Boche qui dit ça!… Alig tudja kiköpni a Boche szógombócát, amikor kijön a nagyágyúval: tudja-e, hogy a mi családunk francia katolikus család, és sem a két bátyám, sem a szüleim nem egyeznének bele, hogy Marianne hozzámenjen valakihez, aki nemcsak hogy elvált, hanem az, ami maga: métèque!…

Erre nem volt mivel visszavágnom: a torkomra forrasztotta a szót. Igaz, valamikor még Hampstead-ben, az ifjonti hajadon Solange nem emlékszem, hogy így pajzsul tartotta volna maga elé katolicizmusát és a két bátyját sem emlegette, ilyen fenyegető innuendóval. De a „piszok idegennek” kurare méreg volt a pengéje hegyén; kimondta, mi vagyok: métèque – és arabnak éreztem magam.

Mennél lassabban billent a mérleg nyelve bennem, annál fájdalmasabb volt a nagy életkaland elvesztése – a felismerés, hogy ellene kell határoznom. S akkor, amikor már biztosra veszi az „igent”, ezzel a „nemmel” kell odamennem, hogy istenhozzádot mondjak neki; pedig már azt is közölte, hogy nem ismer tréfát: Marianne nemsokára Londonba látogat és ha vonakodnék igent mondani, oroszlánbarlangomban majd maga keres fel…

S ez annak a prózaversnek a hiteles története, ne a notesz, itt láthatod, ahol keresztben odafirkáltam, „ezen ódát szerzettem ezerkilencszázhatvanhétben a Champs Élysée-n” – 1970-ben jelent meg először A HAZAÁRULÁS MŰVÉSZETE című ciklusomban; a címe: A CUKRÁSZSÜTEMÉNY.

Az útibőrönd helyett egy nagy doboz cukrászsüteménnyel jelentem meg az elutazásom előtt való napnak a reggelén, megszégyenülésem tetemrehívása a jelenet, amikor a fiatal kékharisnya, aki „hajlandó lett volna újraszülni – franciának”, hiába keresi a kezemben a beköltöző útibőröndöt s helyette egy ormótlan fehér dobozt hozok, tele cukrászsüteménnyel… Idétlen gondolat volt, de ösztönös védekezés – hogy Oncle Vania igenis gyermeknek s azzal tabunak tekinti… Nem kell különösebb bölcsesség belátnod, hogy nincs az az ormótlan doboz tengernyi-tenger cukrászsütemény, amely az elmulasztott életkalandért vigasztalna. Ami maradt belőle – a prózavers legelejét már idéztem; most hadd mondok még belőle magnószalagra egy-egy részletet, amit épp találomra kiragadok – hogy lásd, mit érezhettem a repülőgépen, amikor alattam terült el, távolodóban, Marianne, a „körültáncolhatatlan Franciaország” –

 

 

 

KL És aki Franciaország megtestesült allegóriájaként megkísértett: Marianne nem bukkant fel Londonban s nem keresett meg…?!

Soha. Amit róla és nővéréről, Solange-ról tudok, ha tudok, azt is közvetve és elmosódottan. S mosódjanak is el, mihaszna eidolonok, „phantazmák” az emlékek lobogó barlangfalán. Mindenkinek vannak Lilithjei, akik kerülgetik Paradicsomát; üdvös és szükséges, hogy messze űzzed őket, ha épen, egy-darabban meg akarod tartani az életmű számára magadat; ezért téptem-és-hajigáltam el leveleiket, akár Zimándy Zelma írt nagy szarkalábas betűivel, akár – allegorikus szoborpózában – Marianne üzent s a postás bepottyantotta a francia bélyeges missive-et: a fényképet is, miszlikre. „Franciás” nosztalgiázásom balgasága azonnal kiviláglik, ha rápillantsz az idézett vers ez ominózus soraira: hogyan vedlettem volna azzá és miféle francia „író” lehet az, aki szerelmét a Grande Nation-nak így vallja meg –

 

„legyek / a francia nyelv nyelve, kiben té junhudnok bel bua tertetik kiül”

 

melyik nyelvben él az ilyen, a fenéken elakadott s kitéphetetlen horgonyaival, ha egyszer szerelmi vallomását a Mária-Siralom ódonságos násfáival-kösöntyűivel ékszerezi fel…?! Bődületes gondolat volt s kisiklás-elsikkadás lett volna a vége, ha nem térek józan eszemre s azonnal bele nem merülök a munkába Paradicsomomban, amely szerencsére nem veszett el – HONGRIUSCULE-ben…

KL Azt mondtad, Stockholmba is átrepültél. Miért? Csupán hogy kitedd magad a svéd szőkeségek kísértéseinek?

Frivolitásod nem válik becsületedre – s különben is, a svéd szőkeségek kísértéseiről az egyetlen mérvadó forrás Thinsz Géza lehetne, s ő már nem él. Szeptember végén, október elején tíz napra Skandináviába repültem; Oslóban két napot, Stockholmban ötöt, Göteborgban három napot töltöttem. Oslóban szerzői est Sulyok Vince rendezésében, Stockholmban két est, egy ízben ünnepi vacsora a Magyar Intézetben és igazgatójánál, Szabó Ödönnél tett látogatásom, Göteborgban irodalmi est valami könyvtárteremben: itt emlékezetem elhágy és szégyenszemre „Észak Velencéje” alig dereng. Összefutásom Csatlós Jánosékkal, éjszakába nyúló konzultálások Thinsz Gézával, legújabb versei fölé hajolva – amilyen önmarcangoló volt Géza és örök-elégedetlen versszövegeivel; látogatásom régről ismert építész-kollégámnál, Kiss Ferencnél, aki három társával olyan építész-karriert futott be, amilyenről otthon nem is álmodhatott volna. Tágas műtermek, csoda-rajztáblák, Köztes-Európában elképzelhetetlen fényűzés, automatizált konyhák, villanykandallók, süllyesztett társalgótér, nagy absztraktok. És mégis, mind e jólét ellenére a sötét nappalok – a „féléves éjszaka” – a magyarok kedélyére ül; van, aki „analízisbe” jár, van, aki öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik és fájdalmasan átlátszó, miért faggat arról, hogy mi a véleményem a „meghívott halálról”, ha a magányon semmi nem segít…

KL És te voltál a siratófal? Milyen lelki vigasszal tudtál szolgálni?

Hát – nem sokkal. Turistaszemmel, vagy mondjuk utazó építész szemével Stockholm csupa gyönyörűség; nem olyan szecessziós, mint Barcelona vagy Lisszabon, de legalább olyan szórakoztató. A lakásokat túlfűtik, akárcsak Amerikában, a fogasokon szőrmebéléses városi bundák lógnak, a hűtőszekrények finom falatokkal megduggatva: senki nem-éhezik-nem-fázik. És mégis!… Mire „beleilleszkedtem” volna, hazahívott a kötelesség, fejest a robotba –

KL Írtál is? Volt érkezésed?

Nevetnél, ha tudnád, hogy (mint mindig), milyen ellopott időben születtek színdarabjaim: hol két rádióadás között, a „pihenőszobában” alvást szimulálva az alvók között, hol a kocsival egy eldugott zsákutca végén leparkolva; hol az éjszaka sötétjén, az ágyamnál, a könyvek közé dugott ügyeletes diktafonba belesugdosva a jelenetet… Három színdarabom keletkezett ez idő tájt, a KÖTÉLVILÁG, a PATKÁNYKIRÁLY meg a HERNYÓPRÉM.

KL Mind benne vannak a SÍRÓNEVETŐ-ben?

Annak a második kötete a KÖTÉLVILÁG-gal indul s alcíme szerint „érzékeny titokjáték két felvonásban” – majd zárójelbe téve, fura eligazítás következik („Prolegomenák minden, majdan történettudományul szolgáló metatragédiához”).

KL Van, aki azt mondja, a holdutazás, az űrjárás korának modern Everyman-je; de olyat is hallottam, hogy afféle előtanulmány a GOLGHELÓGHI-hoz. Mi adta az ötletet?

Sem nem ez, sem nem az. Nem ötlet volt, amiből született, hanem álom, méghozzá visszatérő álom. Álomlátás volt a Facér Emberiségről megszületése/megvalósulása előtt, amikor még sehol a Föld. Üsd fel az ELSŐ FELVONÁST –

 

A szín a kötélvilágot ábrázolja. Mint valami kozmikus méretű vitorláshajón, amelynek a főárboca a zenitet veri: szélte-hossza véghetetlen kötélhágcsó lógadozik az űrben és lengő vidéke betölti az egész színpadteret. A kötélzet hátra, fölfele összetart, de távlati enyészpontja belevész a magasság levegőperspektívájába. Itt-ott sátracskák, könyöklőerkélyek, árbockosarak, rongykerevetek, mini-trónok és guggolócsomók a kötélen… Ezen a kötélvilágon él, szemmelláthatólag teljes komfortban és boldog önfeledtségben a paradicsomi emberiség – a Bölcs, a Családok, az örökszépek, örököregek; facér rablók, szédelgők, királyok, hóhérok, temetésrendezők, reklámfőnökök, fegyvergyárosok, missziós atyák, miniszterek, felfedezők, kuruzslók és még sokan mások a Mennyei Seregletekből, valamennyiük facér. Pompázatos renaissance jelmezekben egytől egyig mind: eltanyáznak, enyelegnek, állon cirógatják és ölelgetik egymást; az összkép olyan, akár egy Tiepolo-mennyezetfestmény vázlata…

 

Honnan az álom? – kérdezed. Nos, oly eredetietlenek vagyunk, hogy még az álmainkkal is plagizálunk; s ez is, álomnak, olyan öreg, mint az emberiség. A pamphyliai Er-ről, Armeniosz fiáról olvashatod Platónnál, hogy amikor mint tizenkét napos hulla, az alágyújtott máglyán felébredt, beszámolt róla, mit tapasztaltak ő és társai: „…Addig kellett menniük, míg negyednap el nem érkeztek arra a helyre, ahonnan a magasban égen-földön át feszülő, egyenes, oszlopos fényt láttak, szivárványnak is nézhették volna, de annál fényesebb volt és tisztább. Egynapi járóföldre volt, s azt megtéve, ők maguk is belegázoltak a fénybe s meg is pillantották a fény közepénél az égboltnak alákampózva az ég kötelékeit; ez a fény volt az égboltot összetartó kötélzet – amilyen a hadigályákat összefogja – és amely az égbolt egész kerületét egy-abroncsban tartja”.

A darabban a „boldogsághullám” a Paradicsomra, a „tárgyak parádéja” a Pokolra utal – ami a létesülésbe-vettetés, anyaggá-válás, aláhajíttatás a megvalósulásba. Ahol emblematikusan történelmünk „ideái” elvonulnak, ott a titokjáték lényege: a kötélvilágban sehol a Föld, az elvonuló „ideákat” az ige erejével minden színész maga teremti meg s minden szörnyűképp valóra válik azzal, hogy kimondja. Mert mi ő maga is, végelemzésben, ki ez a „Mennyei Sereglet” együtt és külön-külön? Alig egyéb, mint az indiai kamaloka – a „megvágyás állapotában jelenlévő létező”. A facér emberiség tiszta ideája, amely a „létezhetnék” messziről delejező erőterét ízlelgeti-kóstolgatja. Szerve, hogy befogadja, még nincsen; de töményedő vágya minden pillanatban magára öltheti az érzülékeny góc – az ősideg alakját, s abban ha az önteremtés ingere felbizsereg, nincs menekvés: a szenvedőkör elkapja s a Vágyak Hártyáján át előugrik a létbe. Mármost a Vágyak Hártyája az „Egy-Szem” szivárványhártyája egyszersmind. Amit Ő (a létesülés kényszere) „lelki szemével” lát, az Szivárványhártyáján előugrik – teremtménnyé: oly Isteni Fogyatkozás, amelyen nem lehet segíteni.

KL Hát ilyen elvontságokat hallunk a színpadról, hogy mielőtt beülnénk a széksorokba, külön előtanulmány kell hozzá buddhista filozófiából…?!

Haha! Korántsem. A hangvétel (a Durham-i egyetem színháztudományi korifeusa, kritikusom, Andrew Mueller szerint) „mozarti vidámságú”, a figurák rengeteget bolondoznak, évődnek, maga a „bölcsük” is, a Leckeőr, amolyan szavát-felejtő vén golyhó, aki sem önmagát, sem a „Szentleckét” nem veszi komolyan – mikor is a két tucat szereplő szavalókórusban üvölti, uniszónó:

– A világ! A világ! A kötélvilág!…

Addig-addig ingerkednek a Gonosszal, amíg megtörténik a baj. A bohókás szentleckébe, a mindennapos boldogsághullámba belecsömörödve játékaik egyre mohóbbá válnak s a kötélvilág eseménytelen mozdulatlanságán elhatalmasodik rajtuk a változás dühe – hogy „végre történjék valami”. Vágyuk kimérája teljesül, kötélviláguk szakadozva foszlik szerte: alázuhannak; s mialatt leszakadnak a Kegyelem Köldökéről, lábuk alatt fekete kölöncként föltetszik büntetésük – a Föld és a történelem…

KL Szeretnéd színpadon látni?

Félnék tőle. Szinte megoldhatatlan; hogy alatta ne maradjon az álomnak, amilyennek én láttam. De hátha, egyszer majd egy leleményes fiatal magyar rendezőben – emberére talál.

KL És a PATKÁNYKIRÁLY?

A két dráma egyike, amelyik újsághírből született. A TIMES-ban olvastam a hírt, hogy a normandiai partraszállás napjaiban egy fiatal angol katona, majdnem sihederkorban, elszökött harcoló kötelékétől és bekéredzkedett egy francia parasztasszony házába. A magányos nő helyet ad neki a légópincén; a kiskatona kényelmes fészket eszkábál magának odalenn, afféle patkányparadicsomot… összeszoknak, beletörődnek. Senki sem tud róluk a városkában. A férfi tíz éven át nem mer előjönni, annyira fél szökésének következményeitől, hogy hadbíráság elé állítják. Ezt az egészségtelen, áporodott, mohó fantáziálással bebútorozott pinceéletet vittem színpadra – de ha azt hiszed (mint ahogy én hittem akkor), hogy ez csak olyan egyszeri, rendkívüli esemény, hogy valaki rémületében évekre elvermeli magát, nagyon tévedsz. Utóbb több ilyenvonatkozású cikket kivágtam s meg is mutathatom: (1) a szlovéniai hegyekben, Ljubljanától 40 km-nyire, Jalna községben egy Tito-ellenes „fehérgárdista” partizán 32 évig rejtőzködött a házban, nővére segítségével, aki „eltűntnek” nyilváníttatta – annyira félt, hogy felakasztják; (2) egy amerikai katona, aki dezertált, 28 évig élt Nyugat-Berlinben, menyasszonya kétszobás lakásában s akkor fedezték fel, amikor a vonat elé akarta vetni magát; (3) egy japán dezertőr 40 évig rejtőzött-és-élt elvadultan Szumátra erdőrengetegében… stb. stb.

KL Ez az a darabod, amelyet a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadott?

Ez, igen; 1987. január 3-án volt az ősbemutató. Valóságos haditett volt, mert akkor még szemöldökráncolva igencsak beleszóltak a kultúrnyikok, és a Kádár-rendszer a Nyugaton élő szerző darabjának a bemutatását provokációnak minősítette. Így azután nagyon „dugdosva” játszották (s nem használt az sem, hogy a hófúvások következtében a vonatközlekedés megbénult) s csak kétszer vitték el a fővárosba, meglepetésszerűen, minden behirdetés nélkül. Kémjelentéseim szerint a vágások ellenére kiváló produkció volt, és a két tehetséges fiatal színészt, Gaál Erzsébetet és Safranek Károlyt valósággal felvillanyozta a két „rendhagyó” szerep, és az egész kamaradráma olyigen elütő, másmilyen hangvétele.

Nagy öröm volt, hogy odalátogatva – találkozhattam a társulattal s bejárva a pompás színházépületet, csak ott értesültem róla, hogy inkább hősi partizánakció volt az egész, mint színielőadás, ahogyan én értelmezem: kiábrándultam a „pinceszínházakból”, mind növekvő ellenszenvvel telített fenntartásaim vannak a körszínpaddal szemben, s odajutottam, amitől elrugaszkodni próbáltam: csak a proszcénium-színpad az igazi színház – a Schaukastenbühne –, amely a rivalda vonalánál elválasztja a játszókat a bámulóktól; márpedig a PATKÁNYKIRÁLY-t nem a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház impozáns nagytermében-s annak igazi színpadán mutatták be, hanem egy „kísérleti stúdiónak” nevezett félreeső helyiségben, ahol a „telt ház” is csak ötven ember. De azért szélesen mosolyogtam és igyekeztem palástolni csalódottságomat…

KL Hát a HERNYÓPRÉM? Mi adta az ötletet, hogyan keletkezett?

No ládd: annak volna csak most keletje: most, hogy ebben is behozzuk a lemaradást és kezdünk mi is olyan hatalmasan kiábrándulni politikusainkból, mint amilyen permanens kiábrándulással tűri-tolerálja őket a Nyugat. Ha futó pillantást vetni a bohózat első oldalára kegyes volnál – „HERNYÓPRÉM, avagy Megint elölről” – már a Szereplő Személyek sorában nyilván szemet szúr Toinette, aki mögött Mária Antoinette-et gyanítod, szemet szúr XXV. meg XXVI. Lajos; ha hozzáveszed, hogy Viperáciusz Venceszláv Őfelsége Örökös Udvari Forradalmárja, akkor már pedzed is a bohózat magját. Mind a három felvonás ugyanabban a trónteremben játszódik, amelyet persze az alkotmányosan lepergő, véres rendszerváltozás mindig átalakít a maga képére-és-hasonlatosságára; és ha meghallod, hogy a függöny felgördülte előtt éles, szinte fülsértő madárcsicsergést hallasz, „mintha kanári-szauruszok koncertje volna” – akkor már tudod, hányadán állsz a Hatalom e paródiájával.

KL És miért a címben ez a „Hernyóprém”?

Talán a királyok hermelinjének egy undokságos változata – szókarikatúrája. Maga a darab is ilyen kettős karikatúra. Egyfelől a történelem sánta dialektikájának gúnyrajza – hiszen a sóvárogva álmodott „szintézis” csakolyan kegyes hazugság, mint az államok üdvöz állapota a sohavolt „aranykorban” – avagy az emberek üdvöz állapota a Paradicsomban. Másfelől a darab a Racine-i szónoklatszínház paródiája; azé a színpadé, amelyen a cselekmény kicsapódik szódagály formájában, mi ezt a csapadékot kapjuk zápornak a nyakunkba és édeskeveset látunk a nagy izgalmakból, amelyeket a színfalak mögé sikkasztva sütögetnek el. Hogy a forradalom véres uralomváltása alkotmányos rótára menjen, és a királyi udvarban ott forogjon a trónállók között Őfelsége Forradalmára is; meg hogy mind a kettő – az uralomváltás, majd az uralom véres visszaváltása, a restauráció – alkotmányosan becikkelyezve-és eleve-elrendezve úgy játszódjék le, mint valami francia négyes: az ötlet amikor először föltetszett előttem és magam elé varázsoltam színpadomat, hangosan felkacagtam.

KL Nem adnál szövegpróbát belőle…?!

Adjak? Nos – tu l’as voulu, Georges Dandin…

 

 

Ha körülnéztél dolgozómban, azt is tudod, hogy hosszabblélegzetű munkát soha nem gépelek oldalanként, hanem 12–15 oldalnyi hosszú kutyanyelvet fűzök be a gépbe és úgy gépelek száguldvást, egyvégtében (az oldalszámozásról sem feledkezem meg, de az oldalankénti szétvágás, egyberakás csak azután történik). Nos, alighogy betekertem kutyanyelvemet a gépbe, hát mint a rutinos zongorista a rögtönzéssel – úgy voltam vele: önfeledt könnyűséggel töltöttem bele írógépem billentyűibe az első felvonást (ez a legjobb benne, a legtömörebb, legtermészetesebben vidám – a legkisikerültebb). Minden vázlat, kész terv, elgondolás nélkül vágtam neki, és sem azt nem tudtam, mit hoz a következő jelenet, sem azt, hogy mi lesz belőle. Mire ez megvolt, kialakult bennem a második felvonás s már dialógusait hallucináltam is – amikor bekövetkezett, amitől váltig rettegek, ez a rémem. Családi bajok, idegfrászos hangulat fedelem alatt, hivatali kellemetlenségek, a nyakamba szakadó ostoba robot hónapokra kiütötte kezemből a munkát (ráadásul menetrendszerűen megkaptam azt is, amit szoktam, ha ihletésem elgáncsolják és kiverik a kezemből felében-harmadában, készülő opuszomat: kiserkedt övsömöröm (herpes zoster), széles övben a lágyékom körül, gyulladásos, fájó, nedvelő kihólyagzással járkáltam s ez nem is akart meggyógyulni mindaddig, amíg vissza nem találtam az íráshoz. De visszatalálnom ilyenkor sohasem könnyű: összekaparni elképzeléseimet a darabról, felmelegíteni a „hogyisvoltat” s ezek az emlékfoszlányok olykor inkább akadályoztak, semmint segítettek a továbbjutásban). Tapasztalatból tudom, az eredeti ihlet előnkbe vetített képeit besavanyítani, konzerválni nem lehet s bele kell nyugodni abba, ami invenciónktól a mostoha életkörülmények között telik. Mégis, az az érzésem, az első képek ihlete a harmadik felvonásban magára talál.

A forradalom „szennyes árjának” a megemelkedése, majd betörése a palota tróntermébe: bohózati balett. Hogy a királynak, lenyakazás előtt kihirdetik a „felmentő” ítéletet – ezt a borzongatva-kacagtató ötletet Jules Renard JOURNAL-jának pár soros témabejegyzéséből kölcsönöztem, amelyet ő maga sohasem dolgozott fel. Részben a paródia „történelmi igazságszolgáltatása”, részben a szimmetria kedvéért ez a motívum ismét felbukkan a harmadik felvonás zárójelenetében, amikor Őfelsége Udvari Forradalmárát à la Ravaillac végzik ki (lovakkal széjjeltépetik), de a széjjelnégyelés előtt felolvassák neki a királyi ellenparancsot – hogy örömkönnyek közt, hálálkodva haljon meg. A HERNYÓPRÉM több jelenetét Kassai György lefordította franciára, és egy alkalommal, azon a nagy párizsi szerzői estemen, amelyet Maurice Nadeau rendezett, a remek francia színész-és-színésznő azonnal elkapta Toinette és Lajos bohókás hangvételét és érezhetőleg kedvtelten komédiázott –

KL És volt sikere?

A „Bourbonok” vészbalettjének, fejjel bele-francianégyesezve a forradalomba?

Már hogyne lett volna: a francia közönség úgy érezte, „testére szabták”; magukra ismertek…

KL De mik voltak azok a családi kellemetlenségek, amire céloztál, az az idegfrászos hangulat a fedeled alatt – mi volt?

Hogy az mi volt?! Hm. Nehezebbet már nem is kérdezhetnél, se megkerülhetetlenebbet; majd holnap szíverősítővel kezdjük a napot, és ha megígéred, Lorcsikám, hogy nem fogsz olyan keményen vallatóra, amilyen keményen a Halottkém Rendőrbírósága vallatóra fogott – akkor tán, váltig vonakodva s a kudarc előérzetével, még megpróbálkozom vele.

 

KL Többször is, a te nyomasztó szóképeid elősettenkednek elbeszélésedben, mintha valami előrevetné árnyékát, s céloztál arra is, hogy nyomasztó esztendők következnek. Ennyi villámcikázás után, gondolom, most ér ide a dörgés; lehorgonyoztam a magnót és megkapaszkodom székemben, a történet akármilyen „rázós”. Tudnál beszélni róla?

Jól gondolod s ha igaz, hogy „az a legény, aki állja”, akkor én kis híja megbuktam ezen a vizsgán; mert jóllehet látszólag, „testben” lábon maradtam, „lélekben” összerogytam, mint a samunadrágja. Valaha történet csak politikailag lehetett „rázós” s olyan már nincs; pedig ez még mindig „rázós”, csak máshogyan az, olyigen az, hogy a mentegetőzésen kell kezdenem, amiért olyan hézagos-hiányos és szándékosan összefüggéstelen. A teljes cselekményszál Prokopioszunknál van, valamelyiküknél, ő majd kipótolja egyszer a hézagokat, ha lesz még egyáltalán, aki történetünkre kíváncsi; mert mi megnyugtató érzés is kell legyen édes-mindnyájunknak (botrányhősöknek csakúgy, mint botránykrónikák kedvelőinek), hogy a harmadik nemzedékkel az is sírbaszáll – a kíváncsiság. Egyszer az a kíváncsi nemzedék is a temető felé lengedezőben eltántorog s jelentőségét veszti az is, amire kíváncsi volt. S őutánuk…?! A halottak hallgatnak, mint a sír, a sírok meg nagyokat hallgatnak a halottak fölött.

KL Megígérem, hogy nem akad kajánul kandi kíváncsi olvasóid között, aki ragadós kézzel forgatná krónikád lapjait. Azoknak mit mondanál: hogy volt, mint esett?

Mondom én, ha nógatsz, de se őket, se téged nem fog kielégíteni, Lorcsikám, magamat a legkevésbé. Ilyen a lemosakodhatatlan mocsok, ilyen a varacskos bőrbaj, aminek nincs ellenszere. Bűneinknek, nosztruma? Nincsen; s itt a spiritiszták oly érzékletes képe, a bűnökről, melyek a lelkeken úgy mutatkoznak, mint heródesi fekélyek, kipállott tályogok. S itt, hogy harmadszor is bosszantsalak vele, megint csak előveszem metaforás gondolkozó-tarisznyámat s abból rögeszmémet, melyet már ismersz. Ne, leírtam, olvasd rá a szalagra, engem túlságosan felkavar –

KL „…Mintha nem is szabadon cselekednénk, hanem végigjátszanánk azt a szerepet, amelyet Heimarmené – a Végezés – nekünk szán és ránkszabott. Ránkszabta – de hogyan? Mint büntetést? Nem mint amivel sújtatunk; hanem mint sorsot, amely a körülmények összejátszásában, bennünk-és-velünk munkál; s azzal, Őáltala, hogy áldozatok vagy instrumentumok, hogy üdvhozók vagy gonoszmívelők, Paraklétusok vagy Dzsingiszek leszünk, elrendelve hordozzuk gén-tarsolyunkban. Építünk, rombolunk, ölünk, szeretkezünk s mindezt úgy végezzük, „feddhetetlenül”, akár az automatonok. Szerepünk következményeit ésszel fel nem érjük, arról tudomásunk nincs. Az egyik percben még mosolygunk, pedig már Ártók vagyunk; a dolgunk ez a mosolyogva-ártás-rontás. Könnyűnek-fiatalnak-leánynak-ártatlannak-mosolygósnak játsszuk meg magunkat titkos, szervült, beprogramozott parancsaink szerint. Soha nem mi sújtunk – velünk sújtanak. Mi csak a vaskója vagyunk a pörölycsapásnak – a nyél a Végezés kezében van. De ha most azt hinnéd, ez holmi bölcseleti végeredmény elmémben s hogy igazán így hiszem: nagyon tévedsz. Regényes kommentár lehetne, ha életregényt írnék és nem kordokumentumot, aláfestő zene, ha filmen peregnénk. Hászen ha tudnék, fütyülnék én Heimarmenére és rendeléseire, annyira elevenen eltölti minden porcikámat a felelősség és annak vállalása; de… hátborzongatónak találom a hasonlóságot a tragédiákba torkolló élet és a szürke hályog mögül cselekvő, beprogramozott automaton garázdálkodása közt; jaj hogy tán mégse azok vagyunk édesmindnyájan – az eleve-elrendelés lassított ámokfutása…?!”

A végére értél? Mit szűrtél ki belőle?

KL Már hajazom s kezdem gyanítani vonakodásod okait. Ki van a mögött a mosolyogva-ártók-rontók mögött – valaki, akit fiatal, ártatlan lánynak, hol Rontó Automatonnak írsz le, aki, tán tudva-tudatlan, belegázolt az életetekbe…?

Nos – ha beéred a legszükségesebbel, ami e vallomástételben elkerülhetetlen. Tán még emlékszel, említettem volt, hogy ideköltözésünk előtt pár nappal Londonba érkezett Ausztráliából R. P., egy fiatal lány (Piroskám lánya, első házasságából, aki 56 után, mint kivándorló, apjával tartott) és már együtt költözött velünk. Teljesen elangolosodott, de ausztrál módra és az ausztráliai kiejtés nem jó ajánlólevél a szigetországban; sokan jönnek ide Ausztráliából azért, hogy némi kultúrmázt szedjenek magukra, ami elfedi a belőlük kiásító tudatlanságot (melynek régről táptalaja az ausztrál kontinensen a műveltség fennsőbbséges-betyáros megvetése) és hogy leszokjanak a fülsértő ausztrál kiejtésről. A leányka üde volt és szép, kedves és alkalmazkodó, tizennyolc éves és egész tapasztalatlan szívével szerelemre vágyó: egyszerű képlet, hogy annak a megfejtése egyszerűbb már nem lehet. Örültünk neki, a kedves színfoltnak, azt hittem, üdvöske arcocskájával csak ő hiányzott, hogy háziboldogságunk teljes legyen. Édesapja élt, így hát apja-helyett-apjának lennem vagy túlságos vinnem az apáskodást idétlenség lett volna: iparkodtam Piroskámnak kedvébe járni. R. P. az 1968-as évet velünk töltötte, de tartózkodási engedélye lejárt, még „feketén” egy darabig húzta, aztán – más országba sodródott, elkelt a halpiacon, megcsinálta szerencséjét. Ám itthagyta méreganyagát. Itthagyta – mert Heimarmené titkos parancsa szerint az volt a dolga (beleértve azt is, hogy tudnia róla nem adatik meg senki sorscselédnek, se méreggel-elküldetettnek, se sorscsapás-előkészítőnek. Alantas, lemúri teljesítői a Rendelésnek, nem tudhatnak róla). Rámuszította Piroskámat, édesanyját, kiszámították a gombjaikon, hogy tartózkodási/munkavállalási engedélye lejártakor én voltam a „feljelentője”. Kijárta volna az eszem? Megsokalltam? Hogy éppenséggel – egyáltalán foglalkoztatott? Feltételezni rólam, hogy tudom, hova kell menni, kinél kell feljelenteni…?!

Nem vádolhatom őket: jól játszották a Heimarmené-rájukosztotta szerepet; arra voltak beprogramozva, hogy innentova a sátánt lássák bennem, 1968 elején annyira megromlott köztünk a viszony, hogy már csak ügyvéden keresztül érintkeztünk; nem az volt a kérdés, válunk-e, hanem hogy mikor-s-hogyan.

KL Voltak veszekedések – patáliák?

Voltak-nem voltak: e rosszízű, regényes részletek nem adnának hozzá a történethez, mely – gondolhatod – életutam „Bermudai Háromszögébe” s házasságommal az elnyelettetés viharzónájába vezetett. Hónapokig e feszült, vészjósló légkörben élni, s ugyanakkor rádiósmunkát/diplomatatanítást zavartalanul ellátni s ugyanolyan mosolygón, mintha mi sem történt volna – nem volt könnyű. Az izgalmaknak, szaladgálásnak-huzavonának áldozatul esett az a két évtizedes barátság, amely B. W.-hoz fűzött – ahhoz a bohémes, művészlelkű angol üzletemberhez, akivel testben-lélekben olyigen összeforrtunk, amennyire csak sült-angolnak és javíthatatlan európainak lehet: rá és baráti körére Heimarmené olyan szerepet osztott, hogy végezetre, békítő igyekezetüknek (mely sikerrel járt), jókodásuknak áldozatává estek s egy rossz pillanatunkban valamennyien indulatosan kihúzgáltuk nevünket-telefonszámainkat a címjegyzékünkben. Bernard fenyegető-ingerülten a fejemre olvasta, hogy Piroskám nélkül soha senki-semmi nem lesz belőlem, nélküle sántító csonkabonka leszek (amiben alkalmasint igaza lehetett), s ez utolsó telefonja után már a hangját se, őt magát se: soha többé nem láttam-hallottam; baráti körével együtt elvesztettem; öreg szülei Liverpool mellett, Fazekarlay-ben, akik úgy megszerettek, hogy „második fiukká fogadtak”, rég a temetőben porladnak már.

Piroskám – anélkül hogy választania kellett volna a leánya közt és köztem – engem választott, s az utolsó pillanatban sikerült visszavergődnünk a zátonyról. Felfedeztük, hogy mit vesztettünk volna, ha elveszítjük egymást és csendeskén egymás karjaiba dőltünk. De a házban – mint hiénabarlangban a dögszag – bevette magát a méreganyag szaga, mely maga is mérgező: azé, amit R. P. otthagyott. És ennek a mérgezett légkörnek esett áldozatul Hajacskám Hófehér, nyolcvanegyedik életévében – Édesanyám: 1888. szeptember 21-én született, és mi 1968 májusában jártunk.

Megjárta Észak-London–Dél-London kórházait, műtötték epekővel, vesekővel, ezzel-azzal, vasakarattal felgyógyult és tovább segített a ház körül: még tanított! Épp akkor semmi baja nem volt; de ahelyett, hogy – Senecával – élvezte volna „a nyavalyakórságok távolmaradását”, rátelepedett az életfáradtság halálmadara. Még emelte – de alig emelte lábait s neki (mint mondtam:) „már a vízszintes is hegyre ment”. Életereje lett volna hirtelen, annyira elapadóban? S nem inkább hogy a szeretet nem vette körül, amint kellett volna s nem táplálta? Szeretetlenségnek fogta fel, hogy folyvást csak egymást láttuk, őrá rá se nézünk? Természetesnek vesszük, hogy cselédeskedik, szolgál, reggelit készít, sürög-forog és hozzá, a szobájába be se nézünk?

Az a nemzedék volt, a monarchiabeli munkaerkölcsöt hozta magával s az utolsó percig ragaszkodott hozzá, hogy ne mint „kenyérpusztító a nyakunkon élősködjék” és hasznossá tegye magát. Heti bevásárlásainkról a világért se maradt volna el; ilyenkor busszal bementünk Wimbledon üzleti negyedébe – akkor még jártak a régi, nyitott peronú emeletes buszok s emlékszem, a leszálláshoz készülődve, hárman a peronon, egy alkalommal a fordulóban annyira kilendült, hogy ha meg nem fogom, kirepül és a kerekek alá zuhan, mert már kapaszkodtányi ereje is alig volt, annyira elgyengült a karja: akkor is, csak egymást láttuk és rá nemigen vesztegettük szerelmes pillantásainkat. Megsínylette a szeretethiányt? Úgy érezte, tuszkolják kifelé az életből, szabadulhatnának tőle, megsokallták, útban van? A szeretet böjtje volt, aminek áldozatául esett – hogy mint a szeretet e halálraszánt „éhségsztrájkjával” hadat üzent a szeretetlenségnek? Egyszer egy délután váratlanul otthon termettem s benyitottam hozzá: ahogy ott hanyatt elvetve magát, a díványán vergődve, megállíthatatlanul zokogott, nyilvánvaló volt, hogy reggel kezdte s azóta táplálja ugyanazt a sírógörcsöt, ugyanazokkal a zsákutca-gondolatokkal… S ez csak egy napja volt. Hány ilyen, napos sírással töltött napja után érlelődött meg benne az elhatározás, hogy ha csak mint ötödik kerék szaladhat utánunk s amúgy fölösleges, akkor inkább ne is legyen…?!

KL De valami kiváltó oka csak kellett legyen…?! Mégis, mi vezetett odáig, hogy ő, a nyolcvanéves néni, akinek semmije nem fáj és mindene megvan, ilyen elhatározásra jusson és eldobja magától az életet? Tán hiába tudogált angolul, csak elárvult magyarságában? Tudnál erről valamit, részletesebben…?!

Ne is haragudjál: nem lehet. Vedd úgy, hogy körülbelül olyan ez, mint amikor a sakkmérkőzés végén közlik velünk későn érkezőkkel, hogy a játszma mattra végződött, de mire odaérünk, felborogatták a figurákat: nem láthatjuk a felállítást; a lépésekről, amelyek idáig vezettek, adataink nincsenek. Bele kell nyugodnunk, elfogadjuk: mattra végződött – a játszmának már a füstje se, sehol. Fait accompli – eddig érkeztünk el, a díványon hogy ott találom ciánkék és okkersárga hullájában: ezek voltak a „befejezett tények”. Hiszen ha nem volna közénk ékelődve immár két évtizede – és ez már elég vastag tektonikus védőrétege az időnek – akkor mukkanni se tudnék, nem hogy beszélni róla. Immár engem is rövid évek választanak el attól a kortól, amikor műsorszerűen bekövetkezik az elaggás mozsártörő depressziója, az ő egész napos sírása: s gyanítom, milyen, amikor végigpergeted magad előtt életépítkezésed összeomlását s küzdelmeid hiábavalósága maga alá temet.

KL És hogy találtál rá? Hogyan, mikor történt?

Zsúfolt rádióprogram közepette. 1969. május 20-án még a chichesteri színházi fesztiválról tudósítottam; 24-én Nestroy-Raimund AZ EGYVÉGŰ KÖTÉL című komédiájáról írtam beszámolót; 26-án, pünkösd hétfőjén Rossini TOLVAJ SZARKÁ jához küldtek és ott, adás előtt, az osztályon kopogtam róla vagy két oldalt; pénteken, 30-án a LYSISTRATÉ-t kellett megnézzem a West Enden; szombaton egész napra mentem be és ott is maradtam, a hajnali adásra: aznap én voltam az éjszakás.

Ilyenkor este kilenctájt mindig felhívtam, hogy beszéljek vele: minden rendben? Nincs-e valami baj? Már szokásommá vált. Akkor is, rituálisan tárcsáztam s ő mintha várta volna. Azonnal felvette. A hangja? Volt benne valami különös? Remegős volt? Elárulta valamivel is, hogy mire készül? Vigyáznom kell, hajlamosak vagyunk utólag „belehallani”, mintha visszafojtotta volna sírását, visszanyelte könnyeit. De nem. Nyugodtan válaszolgatott. Nemsokára lefekszem, fiam. Te is. Aludj jól! Aztán reggel, ha jössz, csendesen gyere, hátha még alszom. Aludni szeretnék…

Így mondta, ezt mondta a telefonba? Felfedeztem valami keserű célzást, szemrehányó kétértelműséget? Semmit. Lefeküdtem az alagsori hálóteremben. A néger költögető az arcomba világított, kikászálódtam, lezavartam a két tizenöt perces hajnali adást, beugrottam a kocsiba és reggel hat tájban, az üres vasárnapi utcákon, lomhán hazaszáguldottam. Máskor néha loppal, ujjnyit kinyitottam az ajtaját, belehallgattam a sötétbe; ha fenn volt, felkattantotta a lámpáját. De most a küszöbe alatt nem láttam világosságot, fél percig álltam az ajtaja előtt, hallgatóztam. Semmi nesz. Felóvakodtam a falépcsőn, levetkőztem és bebújtam alvó feleségem mellé (a hálónk az első emeleten volt, az ő földszinti szobája fölött).

Reggel kilenckor felserkentünk, felöltöztünk, lementünk. Csodálkoztunk, hogy nincs se konyhában, se reggelizőben, ahogy szokott; máskor ilyenkor már ott sürög-forog, kész meleg-ropogós reggelivel várja a „gyerekeit”.

Tán elaludt volna Hajacskám Hófehér…?! Nem szokott pedig. Még csak gyanút se fogtam. Benyitottam hozzá – övé volt a legszebb, a legnagyobb – a szobája sötét. Szólongatom a sötétben. Semmi válasz. Széthúzom a függönyt. A falnak fordulva mélyen alszik, feje a párnáról szinte lelóg, öklöcskéjét az arcán nyugtatja. Költögetném, hozzányúlok, a kezét tapintom. Hideg. Jéghideg. Az éjjeliszekrényén a vizespohár üres, a falán fehér lepedék, rászáradva, mellette a kávéskanál meg a kés, amivel törte-keverte, arra is, rászáradva, ugyanaz a lepedék. A pohárnak támasztva barna boríték. A búcsúlevél.

KL Így találtál rá.

1969. június elsején, szentháromság vasárnapja reggelén, kilenc órakor. Ne kívánd, hogy rekonstruálni próbáljam, mi következett. Hogyan csuklottam össze, meddig tartottam magam, hol volt Piroskám, ki telefonált hova, ki támogatott milyen székbe a sarokban, ahová leroskadtam. Meddig néztem kék-zöld-kénsárga arcát-nyakát vagy csak képzelődöm, hogy olyan volt; mert arra emlékszem, hogy amikor értejöttek, a hullamerevség már beállt és oldaltfordulós embriópózából egyenesre húzni a hordágyon, ökölbe szorított kezét letépni arca mellől már alig lehetett. A halottkém kiszállása, a vizsgálat; a búcsúlevél, amelyet a rendőr átad a halottkémnek s az magához veszi – bár addig ötvenszer elolvastam s belémvésődött a szelíd harapása, a szeretet visszalököttségének az a szerény alázata, ami őt, az életáldozat hiábavalóságával és vértanúsága teljes névtelenségével párosulva, az én szememben magasan fölébe helyezi a szenteknek (akik hozzá képest istenük körül nyűglődő stréberek), „nem teszek én szemrehányást senkinek-de-senkinek”. Mindenkinek a kicibált fülébe, sárkánytorokból, szörnyeteg ordítással: úgy kellett volna szemrehányást tennie; mert úgy, ahogy Dosztojevszkij mondta: mindnyájan bűnösök vagyunk. Igen ám, de ki jobban, ki kevésbé. Az én statáriális belső bíróságom azonnali ítélethozatala szerint: a bűn egésze rám nehezedik. Amikor a vizsgálatot megejtették és az orvost sikerült szóra bírnom, szinte zavarban volt vele, ahogy mondta:

– Évek óta gyűjthette! Alig fért a poharába. Amennyi altatót belekevert, az, kérem, akár egy regimentnek is elég lett volna. Nem élhetett félóránál tovább, annyi volt benne, a gyomorfalat, hogy megette a méreg – – –

Akkoriban Angliában még olyan idők jártak, hogy az öngyilkosság tabu téma volt: a családra nézve: „opprobrium”, a statútumok szerint hivatalból üldözendő bűncselekmény (e cikkely abszurditását a törvényhozók esze sose járta ki). A rádiónál egy hétre szabadságoltak; az egyetlen, aki sejtette, hogy Margit-mama nemcsak úgy aludt el, végelgyengülésben – az fő-főnököm, Tarján György volt, akit Thália a baráti körömbe vezérelt: gyöngéd és tapintatos volt hozzám. Pedig nem tudta, én se, a felét se, hogy mi következik.

A rádiónál azonnal napirendre tértek fölötte, hogy „a Határnak meghalt az anyja”: sokan jól ismerték pedig; de a legtöbb fiatal töményen unta a maga „szattyánfenekű öreghernyóit”, a megörökölt néniket-bácsikat, aki csak nyűgnek van s minek is jött utánuk, a nyakukra, útlevéllel. Igaz, nem mondták így és megőrizték a tisztes látszatot; de azért akadt a rádiónál fiatal gépírónő (ma egyik ismert szépírónk felesége), aki nem is rejtette véka alá, mennyire nem szenvedheti őket:

– Undorodom mindenkitől, aki öreg. Fuj, már messziről. A szagukat nem állom…

Szeretném, ha ebben világosan látnál, Lorcsikám s ne érts félre: nem voltam jobban „anyás”, mint az átlag tucatember; ha Édesanyám valóban csak úgy, „elszunnyad” ágyában, ha eljön az ő ideje – nem időztünk volna nála fél oldalnál tovább. De mert ott kalapált fülemben a verdikt, a véremmel, minden szívem-dobbanásával a sommás elmarasztalás, hogy szeretet-mulasztásaimmal magam voltam öngyilkosságba-menekülésének az elősegítője és mert mellverdesve egyebet sem hajtogattam magamban, mint hogy „bűnsegédi bűnrészes” vagyok, megváltozott minden.

Előlépett emlékeimből még harcias-fiatalon, mint Oroszlán-Mama, amikor bebörtönzött fia kiszabadításáért minden követ megmozgatott; megjelent előttem, amint a márianosztrai börtön felé mássza a behavazott hegyet hatvanéves lábaival, de az a szemétláda kommunista intézetvezető lekurvázza és visszakergeti; és újra föltetszett úgy, ahogy a londoni repülőtéren viszontláttam ijesztő-töpörödött-öregen és „gyermekemmé” fogadtam, hogy eztán gondját viselem. Letepert és munkába vett ez a szelindek lelkifurdalás, nyakamba vettem levezekelhetetlen bűnömet. Ki intézkedett, ki kézbesítette az értesítést kinek, hogy június 4-én, szerdán várnak a krematóriumban? Nem tudom. Aki nem eresztette el a füle mellett halálhírét, az megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy meghívót a hamvasztáshoz nem kapott, így kimentenie sem kell magát. Ketten kísértük utolsó útjára – ha annak lehet nevezni azt a kutyakomédiát, hogy a lezárt koporsó elől félpercre elvonnak egy aranyfekete bársonyfüggönyt – mintegy „megmutatják” –, hogy utána ismét összevonva előtte, bennünket kitessékeljenek a váróba; de nagyon jól tudjuk, hogy a prezentációs díszkoporsót százszor is használják erre az „odamutatásra”, valójában a halottat kibillentik belőle, egyenesen a rostélyra, mely alatt a kígyózó hevítőkre ráeresztik az áramot és a cekasz-labirintus felizzik. Szivardoboz nagyságú egyszerű tartályban nyomják a kezedbe hamvait, melyek hogy az ő hamvai-e avagy a kotradékból hogy hozzásöprik a nagy átlagot és tán egy csipetnyi jut a dobozba mindenkiből – ki annak a megmondhatója? Hazamenet a levélszekrényben várt a meglepetés: idézés a Halottkém Bíróságának tárgyalására. 11-én de. 10 órakor tárgyalják az ön ügyét. Megjelenés elővezettetés terhe mellett.

Nehéz már, visszaidézni, azon a két évtized-köpülte ködön keresztül, amit az idő magától termel, nemcsak mert magam is, védekezésül, igyekeztem hozzáköpülni az eltakaró kumuluszokat, hanem mert akkor sem állt előttem világosan és tisztán, hogy voltaképp mért figyelnek rám olyan feszülten abban a zsúfolásig (kikkel? zsúfolásig) telt magas teremben, amelynek emelvényén, a DIEU ET MON DROIT aranyemblémás mélydohánybarna faburkolat előtt, óriásra méretezett, magastámlás bírói székén a halottkém trónol; mit akarnak tőlünk s mivel gyanúsítanak. Piroskám odalent ült szemközt a tanúknak fenntartott padban, nyugodt hangon, mely időnként megremegett, de sohasem csuklott el, hogy milyen gyanúkat mivel igyekezett visszahárítani, már nem tudnám megmondani. Ki fog védelmemre felszólalni és ki képviseli a vádat, mely hogy az ítélethozatal előtt vagy után következik: tudatják-e hivatalos levélben vagy az is része annak, amivel ránk lesújtanak, hogy nekünk sohasem szabad megtudnunk, amit mindenki tud? E teljes zűrzavarban s azon a magas emelvényen, ahová vallomástételre felkergettek, csak egy volt előttem napnál világosabb. Hogy én és senki más: én vagyok a vád képviselője; mert csak én tudom felmérni, milyen súlyos a vád, amiben alig várom hogy elmarasztalhassam magam; és én vagyok az, aki ellen külön vád, hogy nem süllyed el szégyenletében: a fővádlott, első-másod-és harmadfokon. Nem tört angolságom zavarta a Halottkém Bíróságának hallgatóságát, mert már rég nem törtem az angolt; hanem az, hogy a vádlott gátlástalanul zokog és elcsukló hangon magára vall, egy olyan országban, ahol nyilvánosan sírni főbenjáró illetlenség s ahol, amúgy is, kollektív lágyszívűségből, hivatalból az apagyilkosnak is megbocsátanak.

Jómagam világéletemben arról voltam elhírhedve, hogy akár mert a szívem tapló, a lelkem bagaria, akár marconaságból, mert ilyen a természetem: senki még sírni nem látott, se rémület, sem a részvét rohama könnyekre nem fakasztott; most meg a könnyek árjával áztatva, közszemlére teszem csimpánzra torzult arcomat. Akárhogy forgattam a szót, váltig ugyanarra lyukadtam ki s mint gyalázatosságom mélységeinek egyedüli ismerője és úgy is, mint a vád egyedül hivatott képviselője, tulajdon fejemre az életfogytiglani fel-nem-mentés kiszabását kérem, a gyanú rajtam maradó árnyékával súlyosbítva.

Némi habozás után a Halottkém Bírósága a vádindítványnak nem adott helyt, az ítélet súlyosbítását elutasította és a kiszabott büntetés letöltését a vádlottra bízta: ossza be, töltögesse életfogytiglan, amikor tudja, amikor-amiből futja, tetszése szerint. Ez lett tehát a sorsom: a szabadláb-és az arra való ráhelyezés boldogtalansága. Az elengedés: hazamehettem, kisétálhattam, egy-levegőt szívhattam az ártatlanokkal. A megszégyenülés boldogtalansága.

 

*

 

 

Hosszan tartó, kétlaki élet következett. A munka rutinja, a tanítás taposómalma nem állhatott meg, az őrnagy, aki katonai attaché-nak Budapestre készült, a heti tíz órát lemarta rólam, a rádiónak a színházi beszámoló nem maradhatott el, a müncheni utat sem mondhattam le – június 27-én –, hogy az Új Látóhatár szerkesztőivel beszéljek (a nyomdatulajdonos Molnár József, földim és igen kedves, hűséges-jó barátom már célozgatott rá, hogy kiadná összegyűjtött verseimet) – – – ugyanakkor ha reggelente az emeleti hálóból lejöttem, csak beléptem Hozzá, ami az ő szobája volt, pillantásom a sarokba tévedt, ahol hálóhelye volt s máris felrémlett a díványon ő maga: hullamerev-oldaltborulva, öklöcskéjével az arcát takarja, a nyaka mitiszzöld és kénsárga… Nekem ott elakadt Vele és megállt a naptár; rájöttem, hogy azontúl minden nap ugyanaz a nap és az életemet ott kell leélnem egy-időhelyben, szentháromság vasárnapjának reggelén.

Képtelenek a görcsbe rándult lélek a sírbabát tentélő-öltöztető játékai s ugyanakkor a gyászába gémberedett lélek találékonysága is, kifogyhatatlan. Miután nagy nehezen beveszi elméje, hogy az Eltávozottat semmiféle nekromantikus praktikákkal vissza nem hozhatja, elárasztják a szeretet utógondolatai, melyek sodrában mindenféle engesztelő játékba kezd.

Eleinte, amíg csak könnyekkel-telement-torokkal ültem révetegen merengve ebben a letaglózott bénulatban, először azzal a gondolattal játszadoztam, hogy eltüzelem ruhatáramat, fekete öltönyöket veszek s eztán csak úgy járok, talpig feketében, éltem-fogytáig, mint valami francia abbé, holmi világi pap. Második játékom a fájdalom fogadalma lett volna: itt mintha elvágták volna – többé nem írok. Egyetlen óriásmű építkezésébe ölöm bele minden írói invenciómat: harmadik személyben megírom Édesanyám tragikus életregényét hogy ezer újrakezdés, nekiveselkedés, áldozatvállalás, a kincses élet magamfajta hitványakra herdálása –, mint zuhog, billen, bukfencezik alá a hiábavalóság Niagaráján; s hogy mint löki-taszítja a kilakoltatott életet a szeretetlenség logikája a zsákutca végére, ahol a felgyűjtött gyógyszerméreg mázsái („amennyi egy regimentnek elegendő”), a pohár víz és a keverőkés már odakészítve várja. Világosan kihallottam életregényéből a vértanúság öszvérbasszusát és lengedezve szárnyaló berliozi zárlatot terveztem, ha majd, évek múlva a végére érek. Mindkét jámbor szándékomat egy tollvonással keresztülhúzta az élet. Nem jutottam hozzá, hogy úgy járjak azontúl, feketében, mint egy világi pap, nem volt érkezésem; és az írást se hagyhattam abba, hogy mint Új Simon sztilitész, oszlopom tetején a Róla tervezett tízkötetes regény ezeroldalasba töltögessem tehetségem: csöngött a telefonom, a „piacra” dolgoztam, abból éltem. Csak-még-ezt, csak-még-azt… Ekkor, a gyász ugyanegy-témájára új változatot eszeltem ki, de mint aki törököt fogott.

– Ha egyszer elhamvasztanak, ígérd meg, fiacskám. Egy-urnában, egybeöntve, úgy szeretnék elnyugodni Édesapád hamvaival.

Hányszor el nem mondta! Még a fülembe cseng ma is: hogy öntsék össze párja hamvaival. S nem is mintha a kétszázéves, György-korabeli ékszerdoboz, amelyet mindig úgy helyezett el, hogy tekintete, ágyából, ráessen párja hamvaira – kicsi lett volna kettejüknek; csak épp én kicsinyelltem. Látványosabbat akartam. Kegyszekrényt, hogy valamelyik szoba sarkában a házioltár-félére rátehessem. „Óraházat” kellett keresnem, olyan mahagóni óraszekrényt, amelyből kikopott a szerkezet. Nosza, megindult a hajsza. Végigvalcoltam London ismert régiségkereskedőit – azokat, akik üres „óraházakra” szakosították magukat – leltem is egyet, mindkettőnknek megtetszett a faragottas, viktóriánus óraszekrény. De alighogy megvettem, odahaza elnézegetve, nem találtam elég „díszesnek”; nekiálltam, hogy díszgömbökkel, tárcsákkal emeletessé tegyem tornyocskáit és középkupolácskájára „lámpást” eszkábáljak. Megesett, hogy valahol jobbat-szebbet láttam s lebontottam, amit tegnap „rápróbáltam”; az óriásváros másik végére elmenni sem voltam rest, ha felfedeztem az esztergályos mívesmestert, akinek a kirakatából kiválasztottam a legszebbet s az óraszekrényke már-már úgy festett, mint valami indiai barokk pagoda kismintája. Néha e kirándulásaimról ha a rádióba érkeztem, lógó nyelvvel már csak annyi időm volt, hogy a stúdióba lerohanva – az angol gépelt szövegről magyarul olvassam be a híreket vagy a kommentárt (ez sem tour de force volt, hanem ősrégi rutin) és kis híja, hogy nem lett botrány, mulasztásaimból. Ez is az volt – a lélek menekülése „tettétől”, melynek ódiumát magára vállalta; a lélek görcse, beragadtsága a gyász ragacsába: a hamvakat rejtő kegyszekrény kimunkálása – egyik kerti szobánk három hétre asztalosműhellyé változott s csak a vak nem látta, micsodás beteges, morbid pótcselekvése a lesántult léleknek ez a pepecselés-enyvezés-ragacsolás s annak erőltetett öncélúsága… De egyszer a magasra helyezett oltárfülke is elkészült a sejtelmes rejtett-világítással, a kegyszekrény ahol dobozában az összeöntött hamvakat rejtette – annak üvegezett ajtaja mögött az óarany függöny rátakarva; és rajtam mint a kétágú villám, átcikázott a gyász fájdalma – hogy már nincs mit csinálni rajta.

Hogy az oltárfülke, a kegyszekrény – minden-de-minden hiába; mert ez is a nekromantikus felidézés babra szertartása volt és ez se hozta vissza: semmi se fogja visszahozni már!

Teltek a hetek, és még mindig, minden nap ugyanaz a nap volt, reggel kilenckor a borzongás át-meg-átjárt: ez az a perc, amikor ágyán rálelek. Csikorogva, lassan indult meg velem a naptár: úgy két hónap elteltével, amikor egyszer azon vettem észre magam, hogy rögeszmésen versben mesélem magamnak, ami életem kettéosztó cezúrája lett. S ha eddig „kegyszekrényt” barkácsoltam, mint a zombi, most, akár a zombi, a gyászvers lett az új rögeszmém, megpróbáltam a kiéneklésnek alátemetni a sírbabát, mely még mindig „kilátszott”: temettem-temettem.

Világos beszéd volt, gyermekhangra – az óvodás is megértette volna. De amilyen kiénekelhetetlen volt ez az én gyászom (a „bűnsegédi bűnrészes” hamiskodása), nem értem be eggyel, tucatjával íródtak; s nem is a gyász tríviája volt, hiszen az elgyászolás vékony máza alól az önvád besült szuroksziklája feketéllett –

 

fiúk-lányok hoppsza hoppla hadd mondok el egy mesét szentháromság vasárnapján befejezte életét hártyavékony kék papíron írta búcsúlevelét egy-mesémből hoppsza hoppla soha-soha nem elég szentháromság vasárnapján amennyit ő sírhatott nincsen annyi ég az égen keserűnek oly patak volt még ötven pirulája rózsaszínű meg fehér szentháromság vasárnapján méreg kivel ember él sárganyelű kés fokával úgy morzsolta-törte szét fele ment a poharába felét szórta szerteszét vizet töltött kancsójából amit odakészített „nem teszek én szemrehányást senkinek-de-senkinek” nem is tett ő szentháromság vasárnapján – zokszavát nem hallatta – húz magára takaró nagy éjszakát öklöcskéjét homlokához téve rí nyög keserül éjbe lejtő mély vizébe elfogy és alámerül szentháromság vasárnapján fiúk-lányok hoppsza-hopp a szobája függöny-éje sötét volt amint szokott mért is most bemenni hozzá rossz alvót mért verni fel kinek úgyis jóreggelre rendezgetni kelni kell ruhácskája ágya mellett papucs és az éjjeli üres-unos-megürülten ott már nem fog kelleni meg is mondták boncoláskor volt már benne szép adag amennyit az ezredorvos egész regimentnek ad szentháromság vasárnapján nem készített reggelit – mert ahányszor megbántottam nagyon bántottam pedig! – úgy találtam: homlokát is kis öklére hajtva le egy-halállal száz-hiába száz hiába-élete gyermeknek is csak bibéje gumónak is kezdemény – mostmár bennem öle mérge holtig vérző kelevény minden kancsó az a kancsó minden késhez por tapad már minden pohár hasonlít minden reggel az a nap az robajlik dörrenőben az csapja rám fedelét hoppsza hoppla én mesémből soha-soha nem elég fiúk-lányok szentháromság vasárnapján így esett s most egy más szobát szeretnék más ablakot keresek rózsát ki nem       ő-rózsája ablakot kiben nem ült ágyat kiben kénsárgára nem ő teste merevült utcát hol nagy utcahosszat nem vár fordul integet mert ígyen tulajdonába vétettünk mi mindenek mind övé már mind a kertje szirmok loncok tátikák ide szúrta sátorával – más világ ez: másvilág – eddig: VOLT!…s ha tartott volna nékem is lett volna más jobb mesém is nem az urna urnán zörgő elmúlás de azért csak hoppsza hoppla tánc legyen: jó nyargaló mi magunk vagyunk a bőgő mi a talpalávaló (HAJSZÁLHÍD, 537. o.)

 

KL Hány ilyen kiéneklő verset írtál?

Akkor? Úgy két tucatot. Összesen kb. negyven verset írtam Édesanyámhoz: annyit, hogy abból vaskos kötet kitelnék.³⁵ A HAJSZÁLHID „Örökperc” című ciklusa csupa ilyenekből áll s az maga nyolc vers; hogy milyen lelkiállapotban voltam akkor hosszú hónapokra, az kiviláglik a cikluszáró versből; a címe: AJÁNLÁS –

 

legyen ez a vers ami megöl engem adassék már hogy utolsó legyen ott törjön le hol én letörettem hogy már töredék se csonk se legyen mert ahogy urna nem tartalmazója nincs sor miben élne nyoma volna neki nem jön az idéző parazita szóra ráütő rímét a vég hiába kelleti nem igaz hogy ez fogja megteremni hogy igazítója ő hogy szavamra vigyáz már igaz arcát is az fogja elenni előlem: a szó a parazita gyász adassék már székkel hátraborulnom szemem legyen végre oly fennakadó amilyen elgyalázott a test a szellem s rendes napi két óra sírásra fakadó legyen tagjaim vég-kirángatózása itt – levágódásom a sorvég sikolyán ez legyen a böllér egyenes pálcája velő kitolónak jószág csigolyán (HAJSZÁLHÍD, 548. o.)

 

KL Ez igaz: napi két órát sírtál?

Titokban. Mikor hogy. Hol esténként, hol reggelenként. Hol a Bush House alagsori hálótermében, ha a „hajnalozásban” én voltam a soros. Hangtalanul rázott a zokogás; persze elcsendesedtem, ha az ügyeletes néger nő, tolvajlámpáját felém villantva, láttam hogy közeledik már az ágyak között és kialvatlanul „költögetni” kezd.

Minden rá emlékeztetett. Ha a sarokba pillantottam, ahol a díványa állt – abban a szobában, amely most a dolgozóm s akkor, a helyén, egy darabig, könyvekkel zsúfolt pohárszéken márványóra állt – azonnal ő jelent meg előttem: ahol rátaláltam; ahonnan kilakoltatták fekhelyét és őt magát is. Mit is kezdenénk a holmijaival, el kell vitetni, túladunk rajta – vigyék el. Akárki. A jezsuitáktól áthívtam József testvért (Joseph Logue – ő volt az egyházfi s egyúttal a vasárnapi bazár gazdája), hogy szedné össze s vinné el, vesztegesse fillérekért a vasárnapi ájtatos kirakóvásáron. El is jött, szakértelemmel válogatta, akár az ószeres, ez kell, ez nem kell; s miközben alig vártam, hogy odaparkolt kocsijának poggyásztartója elnyelje s csak ne is lássam már – legszívesebben foggal-körömmel tépdestem volna vissza, azzal, hogy nem adom, nem adom!… Hajacskám Hófehér! Ez minden, ami belőle megmaradt; s amilyen monarchiabeli, ásatag ragaszkodással csüggött holmijain, a legtöbbjét soha fel se vette, új volt és vadonat; emlékszem, egyszer Velencéből fekete-ezüst vállkendőt hoztunk neki ajándékba, amiben színházba indulnak a velencei nők, s szép is volt, meleg is, amilyen a kasmírkendő: mindig valami „nagy alkalomra”, valamikorra „máskorra” tartogatta… Ez volt hát a Nagy Alkalom – az a Máskor!

S amilyen kedélyesen sorolta, válogatta s ahogy térült-fordult, a kocsi poggyásztartóját töltögetve, a különben kedves öreg ír József testvért legszívesebben vasvillával hánytam volna el, a szentségtörőt, mellőle, a ruharakás mellől, amennyi belőle megmaradt! A párizsi Irodalmi Újság 1970. július-augusztusi számában jelent meg az erről szóló kiéneklő-vers, de a LÉLEKHARANGJÁTÉK című kötetemben is fellapozhatod (211. old., az A LÉLEKNEK RENGÉSE című válogatás – a Magvető kiadásában – lírámnak alig egynegyedét tartalmazza s így abba nem fért bele:)

 

– báránybéléses egy pár magasszárú – fekete cérna kesztyű olcsó karóra   a másik ébresztős (jó még muzsikája)   s a búbosra szabott kék gyapjústóla – hat pár agyonmosott foszló harisnya – két lélekmelegítő kissé viseltes – két agyonfoltozott ágykabát de jó még   annak aki mindent jobb napokra eltesz – inge – kartonköténye – alsó holmija – szakadt agyonvasalt blúza – ruhája – vastag posztószövet hazai vatelin   sárnehéz fekete meleg mint a kályha – még másik kabát is (télre és tavaszra)   molyoknak kímélte (ládában enyészett) – tartalékos gombok csattok kapcsok horgok – üvegekben gyűszű cérna varrókészlet – ernyője mint az új (ahol nem molyrágta) – gyűrött párna-rongya (jó azon megülni) – a folt-hátán-foltos házi kabátkája   csak kincs annak aki meg tudja becsülni – szamárfüles de hiánytalan saláta:   Öreg Moor Úr Nagyokos Jós Almanachja   (világvég – birodalom omlás) majd még   talán másvalaki haszonnal forgatja – gyöngyházberakásos antik mahagóni:   ebben a dobozban tartotta szegény nő   holt párja hamvait – az világította   be sok éjszakáját szekrény tetejéről – a szekrény: francia intarzia munka   végig lógós polca dugig két emelet   ki-bekötözött elsiratott dobozokban   okmányok – fényképek – érmek – levelek   zűrök – találkozások – tönkremenések   mindenféle ócska világháborúk   elhullt hajtincsek – királyság – betegségek   forradalmak – mind-mind divatjamúlt – egy ANGLICIZMUSOK s egy Dr. Joó István SZÓTÁR   még szertehullóban is elkelhet pedig   annak aki tört angolsággal akarja   sírbatenni élet torony terheit – színházat nem látott színházi ajándék-   sál Velencéből mit csak tartogatott – s ez az egész szobányi verőfény hol már   szívében oly kilakoltatva lakott – Vigye összeszedő kegyes úr templomi handlé   kötöm segítek csak gyorsan vigye mind   ajándékul szórja hófehér hajú olyanoknak   mint ő volt Édesanyák jussa szerint   hogy akire az ő hárászkendője illő   hogy aki báránybéléses cipellőjébe lép   oly virágfakasztó serényen sürögve   tipegje latrok-közt-mártír életét

 

KL Akarod, hogy pihenjünk? Tartsunk szünetet?

Nem, nem; majd… erőt veszek magamon. És tudod mi volt a legmegrendítőbb, a legbődületesebb az egészben? Csak vigyorogni tudtam rajta, könnyeimen keresztül. Az. Hogy ezeknek a kiéneklő, anyasirató verseknek jó része megjelent az emigráns sajtóban és a HAJSZÁLHÍD „Örökperc” című ciklusában, mégis. Soha-de-soha, senki nem vette észre, mi történt velem. Hogy ez az öreg néni nem csak amúgy, mint a többiek, menetrendszerűen elpatkolt; hanem hogy öngyilkos lett. Szétkiáltottam a háztetőkről, kiordítottam-veszékeltem-jajongtam, álló esztendeig egyébről se verseltem, mint erről, róla. Soha senki észre se vette. Bizalmas jó barát hogy vállonveregetve, együttérzéséről biztosított volna? Abban a krátersivatagban, amit emigrációs irodalmi életnek neveznek?!

KL Lehetetlen. Hogy ez a kötetnyi versáradat – ahogy mondtad – alásuvadjon és belefulladjon a visszhangtalanság kráterébe. Kímélni akartak: talán tapintatból nem hozták szóba –

Tapintatból a veszekedett fenét! Még hogy kímélni akartak volna – engem?! Hát nem érted?! Az emberek nem olvasnak, sem emigrációban, sem odahaza: per abszolúte nem olvasnak: nem vetted még észre?! A legtöbbje már rég a tévé szélütöttje; az a lomha löttyenet, akiből az olvasói kíváncsiság utolsó szikrája is kiveszett, csak ül-ül a tévé bambuládája előtt, és féloldalasan összeragadva alvó párjával, vagy unottan közösül, vagy maga is alszik, félszemmel a félpornó filmújdonságokon. Még soha nem vetted jelét, Lorcsikám?! Hogy a nyájas olvasók engem/téged a hátukon keresztül olvasnak –

KL Túlzásokra ragadtatod magad; csillapodjál. De a kritikusok csak olvasnak…?!

A kritikusok? Hol?! Ki?!

KL Hát mondjuk aki a HAJSZÁLHID-at recenzeálta.

Haha! A 600 oldalas HAJSZÁLHÍD túlságosan vastag volt penzumnak ahhoz, hogy a mi gyérentermő kritikusaink ráharapjanak. Molnár Józsefnek, a kiadónak úgy kellett rátukmálni valakire s az is, szívességi alapon, szörnyen fanyalogva pergette át igen figyelmetlenül, mint akinek nem fűlik hozzá a foga –

KL Elárulnád, hogy ki volt az?

Az Új Látóhatárban jelent meg, nem titok. A HAJSZÁLHÍD-nak hosszú évekig kellett várni arra, hogy Monoszlóy Dezső, Bécsben élő, Szlovákiából odaszármazott jeles belletristánk, érezhetőleg vonakodva – megugassa. Ilyen magasból s olyan fölényesen elnézve fölötte csak természetes, hogy az „Örökperc” című ciklus anyasirató verseit észre se vette, azokról nem volt tudomása. Annyira nem, hogy amikor egyszer, Deák Ernőék meghívására Bécsbe repültem, ahol a Bessenyei Körben szerzői estet tartottam, egy szabad délutánomon a Monoszlóy házaspárt is meglátogattam. Kávéval kínáltak, kedvesen fogadtak; majd, merő udvariasságból, arra kértek, hogy mondjak verset. S én akkor, abba a nagy magnós masinába, amivel jártam a világot, betettem egyik közismert kazettámat, történetesen azt, amelyen az anyasirató „Örökperc” verseiből is szalagra vettem néhányat. Házigazdámat e kiéneklések könnyekig meghatották. Dezső meg is kérdezte:

– Miért nem adod ki? Hol olvashatók ezek?

– Már kiadtam. Benne vannak HAJSZÁLHÍD című kötetemben, amelyet az Új Látóhatárban éppen te ismertettél…

Szürke lett. Kissé zavarodottan dadogta:

– Hogy én…?! Persze-persze, igen-igen. De nem emlékszem, hogy ezeket olvastam volna.

S ha a kritikus nem veszi észre, miért venné észre az olvasó…?! Levonhatod a tanulságot, barátom; aki nem rázódik bele a divatos tematikába és nem publicisztikát ír, és a közízléssel szakítva, magasabbra srófolja becsvágyát – a magamfajta író örüljön, hogyha életműve-betűtengere öt százalékának elolvasásáig az olvasó leereszkedik. Jut eszembe: miért nem szólsz rám?! Utasíts rendre: venném magam észre! Hiszen már „túlírom” ezt is. Hogy édesanyám öngyilkos lett: az én magánügyem, tartsam meg magamnak. Hogy szublimálni/kiírni/kiizzadni/levezekelni/levenni életem napirendjéről képtelen vagyok: az én magánügyem, ki kíváncsi rá. De nem volna teljes, sem hűséges, sem igaz ez az én meztelen kitárulkozásom életutamnak ennél a cezúrájánál, ha nem mutatkoznék önelemésztő szégyenemmel az engem-fürkésző szemeknek – mely szégyenemet csak tetézi, hogy az élet elmohósuló vad furakodása ezt is benövi, rátakar a vadhús, s hogy egyáltalán ma már tudok beszélni róla – az valamelyes gyógyulás.

A ragadozók közül az ember az egyetlen magaszelídítette predátor; de lépten-nyomon megmutatkozik ragadozó-volta. Hogy valakinek/valakiknek Édesanyám eltűnése életünkből megoldást/megkönnyebbülést jelenthetett – nem kutatom. Csak azt tudom, hogy életem tán legnagyobb traumája volt: a lapoc késéle, amellyel a kétszáz tablettát megtörögette, fehéret, szürkét, rózsaszínt, vegyest, a magas vizespohár és a kancsó, amivel rátöltötte a vizet. Ez a vádirat belémíródott. Önítéletem: életfogytiglani önvád. Csak fogom magam, rágondolok – és gombnyomásra, rögvest-rögtön a kárhozat fenekére szánkázom, szemem sarkában kiserked a könny. Emlékszel arra, amit a halakról mondtam, az indiai folyókban, monszun idején? A monszun felkavarja a medret, a hal kopoltyúja telemegy iszappal. Fuldokló rohamában, uszonyaival a felszínre rugtat, a vízből kidugja a fejét és kétsébeesetten hápogva levegő után kapkod – azzal sem törődve már, hogy a halászsas bármikor megcélozhatja a magasból és bukórepüléssel összezárja sarkantyúit a gerince körül… emlékszel? Ez volt, ilyen volt az én életállapotom akkortájt: belémnyilallott a gondolat és végigremegtem sujtakozását – a trauma egészét. Még amikor közém és Közé nem építettem évekből és művekből bástyatornyos elválasztó-és-védő várfalak sorát, hogy megoltalmazzon emléke látásától – még amikor traumája friss volt, szinte detektáltam magam önbüntetésben-önmegalázásban. Egy decemberi napon történt, 1969 karácsonyatájt, alkonyat után. Olyan ítéletidő volt, hogy a kutyát se verik ki; én meg ott kószáltam a wimbledoni öregerdőn, a Canizzaro Park mögött e londoni „Zugligetben”. Tán még emlékszel, említettem Caesar Táborát – azokat a romokat az erdő közepén, amelyek a néphit szerint Julius Caesar egyik táborhelyének a maradványai; s hogy 4–500 éves vagy csak viktóriánus épületrom, öreg-mindegy: az alapfalak, a félbetört boltívek, a bozótbenőtte oszlopcsonkok igencsak római romokra emlékeztetnek. Tudhattam, hogy teremtett lélek nem jár arra rajtam kívül, hacsak nem eszement idióta, abban a szélsüvöltő felhőszakadásban. Mintha vederrel zúdította volna az ember nyakába a havas esőt, mikor az erdőn végigrontott a vihar, a levélágy, a vízmosás mederágya telement vízzel, a saras aljnövényzet alatt alattomos buktatók, vaskapcsok-kövek leselkedtek az ember lábára, az iszamos levélszőnyegen bukdácsolni is alig lehetett. Köpenyemet feltépte és zászló módjára lobogtatta a szélroham s mintha ki akarna forgatni belőle – kerepelt vele. Ágak recsegtek-ropogtak és én csak azért imádkoztam, hogy történjék végre valami, ami végez velem: bukfencezzek bele a rompalota gödrébe, verjen végig a leszakadó ág vagy merüljek alá a vízmosásban; aláfulladni, lábam törni, nyakam szegni – minden jobb annál, ami van: hogy Ő nincs többé. Valami zuhantató aknát, végzetes balesetet, szerencsétlenséget kértem összbüntetésül a megváltó istenektől; valami fortélyát az elemeknek, hogy azok végezzenek velem. Szégyenszemre, villámcsapás helyett ebből is csak vers lett, ríva-sirató; a címe: CAESAR TÁBORÁBAN és a Nemzetőr 1972. februári számában jelent meg – mi kár, hogy Angliában a Halottkém Bírósága nem hozhatta meg azt az ítéletet, amit megérdemeltem volna…

 

sár víz Canizzaro Park mögött az erdőn ténfergek öregen tátogok pityergőn messze lámpák alól néptelen éjjelig – a vers-zacskó ürül a könnyzacskó telik   Canizzaro mögött lejárom a lábam felejteni magam Caesar Táborában a szélnek esőnek arcom odatárva amely kölöncöm is – s oly kétlaki árva erdő sárban állok csúszka vízmosáson hátha lesz gyászomból kibocsáttatásom arcom odatárom az esőnek szélnek honnan megítélő felhők feketéllnek   Canizzaro Park kő kerítése hosszat sár víz csurom lombok körülbarlangoznak arcom odatárom a szélnek esőnek fejbúbomat sújtó villámkeresőnek sár víz patak fölött ingázó pallókon éjszakai széllel örömest halódom arcomat esőnek szélnek odatárom szelindek gyászomra lakatom rázárom   hol a háromtörzsű göcsört fába görnyed oda roskadok én rázzanak a könnyek az esőnek szélnek odatárt arcomra freccsentsen dögevőt London sava-gyomra maszat ködből korom kísértet megszálljon magam nem kímélem taposni kínálom a szélnek esőnek odatárt arcomat verje meg verjen meg ádáz parancsolat   sírás-rívás legyen önnön gyámolának egész világ velem özön könnybe lábad sár víz könny esőnek odatárt arcomra semmi rontó ököl nem elég goromba minden falat gránát-ételem felrobban eleven pokolgép remeg a gyomromban az esőnek szélnek odatárt arcomnál áldott kitapintóm! elvégez kigyomlál   sár víz Canizzaro park mögött az erdőn ténfergek öregen tátogok pityergőn néptelen éjjelig messze lámpák körül – a könnyzacskó telik a vers-zacskó ürül36 (LÉLEKHARANGJÁTÉK, 199. o.)

 

KL Hát… Azt hiszem, azt mondtad, „fogcsikorgatva” írtad ezt a verset: úgy mondtad. Így volt?

Így – – –

KL Kihallatszik belőle a fogcsikorgatás. Nem is tehetünk egyebet – mert mi egyebet tehetnénk? Akarod? Tartsunk szünetet? Nem szólsz?

Tartsunk – – –

KL Azt mondtad, a megszokott robot rutinja ment tovább, utazgattál, írtál a rádiónak, a lapoknak, tanítottál, csevegtél-locsogtál-hercigeskedtél, gumimosollyal jobbra-balra. Hogy nem rokkantál bele? És voltaképp hogyan sikerült magad kiráncigálnod abból az impasse-ból, amelyben gyászoddal – megrekedtél…?!

Hát – nem úgy, mint Münchausen báró, aki a hajánál fogva felráncigálta magát; hanem mint Münchausen báró, aki ágyúgolyón lovagolva – elrepült. Jól gondolod: ha nem láttak, még sokáig – hüppögtem, mint az elvert kisgyerek; hüppögve álltam ott s a zsebkendőmet reggelenként ki lehetett volna facsarni; amikor mi gondolódott bennem, mi nem. Az jutott eszembe, ami minden felokosított kismamának eszébe jut, ha sokat sír. Hogy „nem szabad sírni, mert olyankor a fiatal anyának elapad a teje és akkor mivel szoptat?” A gyász könnye-patakzásának csak a lelkéből-lelkedzett magzata látja kárát. A zsebkendőbe trombitálva kifújja az orrát és visszafojtja könnyeit: csak hogy szoptathasson – csak hogy legyen teje. „Nem sírok” – határozza el; és nem sír. Nos, az enyéim is ilyenek, az én lelkemből-lelkedzett magzataim. A könyveim. Nem szabad sírnom, mert akkor opuszaim odahalnak – éhenpusztulnak. Elfogy a tejem. Nyomban elhatároztam, hogy elfojtom könnyeimet, szárazra törlöm arcomat, kisimítom vonásaimat és komor derűvel hozzálátok – megint nekilátok a munkának és a munkába ölöm gyászomat.

Nem ez volt az egyedüli, ami kiráncigált a kátyúból, a többit majd utána mondom el, ha beszámoltam a három színdarab születéséről, amely ez idő tájt keletkezett. Telementem részvéttel. Részvéttel az élet kisemmizettjei – az elaggás megnyomorítottjai – a geriátriai nozokomiumok népe – az Elfekvő Osztály betegei iránt. Persze könnyű részvétet érezni akárki iránt akkor, amikor már magunk is rászorulunk. De én valami mással is telementem: haraggal. Elegyítsed a dühöt a részvéttel és oldd fel a humor vitrioljában: ezzel a kotyvadékkal mentek tele darabjaim, annak a sűrűjével. És éppen mert olyan nagyszerű nevelő volt az angolok hasonlíthatatlan színművészete a világ színházi fővárosában, melynek színpadjain rendszeresen és hivatalból találkozhattam a modern angol dráma „II. Erzsébet kori” megújhodásának remekeivel, és éppen mert mindig „első kézből” au courant lehettem vele – innen adódott, hogy drámáim egyívásúak a hatvanas-hetvenes évek angol avantgarde drámáival.

Ha te úgy találkozol pl. A RAVATAL című egyfelvonásosommal (SÍRÓNEVETŐ I., 337. o.), hogy semmit sem tudsz szerzőjéről, akkor olvasása közben lépten-nyomon hüledezel, furcsállod a párbeszédek lóugrás-logikáját, a jelenetezés szokatlan fortélyait és így tovább. De ha újra előveszed-és úgy olvasod el, hogy ismered személyes lélektani hátterét és tudod, hogy a rászakadó tragédia után írójának milyen válságkorszakában keletkezett – akkor kulcsod van hozzá, úgy olvasod, mintha légypapír-realizmus volna; átlátszó lesz, mint a tárgylemezen a preparátum, és szembántó világossággal beugrik epizódjainak logikája, értelme. A RAVATAL: változatok Dosztojevszkij tételére – hogy „mindnyájan bűnösök vagyunk”. Ne áltasd magad, nem romantikus mellébeszélés a darab nyitó jelenete, a „hullaárverés” az árverési csarnokban, ahol hullát hulla után árvereznek; és az sem véletlen, hogy az árverés közönsége közönséges gyilkosokból verődik össze, amilyenek mindannyian vagyunk s hogy minden gyilkos itt vásárol magának „áldozatot”; mert felismeri; mert a szó dosztojevszkiji értelmében az övé. Ma már, a páncélüveg mögötti távvezérléses manipulátorok korában más módja is van a gyilkolásnak – fifikus, ügyes, korszerű-fölényes módja, anélkül, hogy a kést mi döfnénk, a mérget mi kevernénk, a fegyver ravaszát mi rántanánk el. E távolmanipulálók elsöprő többsége persze lelki berendezésünk rekuperációs csodája. Ki-ki, ha egyszer a maga egy-két likvidálását elkövette, ezzel egyidejűleg a tudatából is kitolja; s utána oly patyolatbűntelenül, oly hattyúfehéren áll odébb, mintha nem is ő volna. Mint ahogy igaz is, ép elmével ő maga nem azonosítható a távolmanipulátorral, amelyhez vér tapad; ám ha egyszer azt is elhányta-elsüllyesztette, úgy kezdheti élete új fejezetét, mintha a régit folytatná töretlenül: bámulatos az „ártatlanság” amnéziája… Ne játsszunk bújócskát: nagyüzemi társadalom vagyunk, a mi örökségünk Auschwitz és Katyn – és amilyen tömegével vagyunk kénytelenek a titkos távlikvidálás eszközéhez folyamodni, nem győznénk a kettős könyvelését e hasznos-kegyes bűnnek és a likvidátorok légióinak (olvastad Galgóczy Erzsi elbeszélését a nagymamáról, akit a párttitkár-család odalök a gyilkosoknak, csak hogy megkaparinthasson egy kiutalásra kerülő lakást…?! Ilyenekre gondolok). A bűn „édes”-mindnyájunk fejére hull; esőzik, mint a csapás, amelynek tüzéhez hozzáedződtünk. A darabban minden hulla „életcsődtömeget” képvisel, s azért lesz a csődtömeggondnokból, nyíltszíni változással Tanácselnök, hogy ítéljen a hullája-vásárló gyilkos felett, de ítélete ugyanolyan nevetségesen enyhe, amilyen hitvány maga a társadalom. A RAVATAL egyik főszereplője Heródes Apostol, gyilkosok védőszentje; bármennyire hasonlít rá – nem faszeszivó vén vasúti csavargó, sem nem kalmárszellemű kókler – bár jutányos áron halottámasztást is vállal, osztogatott reklámcédulája szerint. Két ezredévet elkésett igazi thaumaturgosz ő, aki annyi felsülés és siralmas kudarc után is, valahányszor új halottámasztásba kezd, hitten-hiszi, hogy sikerülni fog; és amikor az ószövetségi próféták trágár korholásával rátör a makacsul ellenálló hullára – beleverejtékezik szégyenébe.

KL Bizony így, ahogy most elmondod, valóban egyenes folytatása azoknak a morbid gondolatoknak, amik Édesanyád halálbamenekülése után elárasztották szellemed – mert nemcsak a lelkedet törte kerékbe, a szellemedet is az élmény s ha rágondoltál, minduntalan hóhérolni támadt kedved: s ezt tükrözi ez a darabod is. De miért az erotikus betét a közepén: a felravatalozott halott alatt a szimulált közösülés – miért?

A halott leánya, aki már-már hajlandó Édesapja gyilkosával nyilvánosan közösülni, miután a hulláját megvette…?! Sok ezer éves ősi tapasztalat ez, Lorcsikám; ha láttál halotti tort vagy részt vettél benne, tudhatod. Hogy micsoda kicsapongó kedv kerekedik a hulla körül s hogy mi garmadával bújnak szénakazalba a párocskák, hogy dionüszoszi kegyetlenséggel ünnepeljék az életet és orgiázással torolják meg a halált.

KL De egy helyütt azt olvasom, hogy Filoméla (az áldozat lánya) „két taktust énekel az Éj Királynője koloratúra-cifrázataiból”… Majd „nyolc taktust énekel – a teljes zenei mondatot”… Aztán itt meg egyik szereplőd, a „Valószínűtlenségi Kifogás – talpig lefátyolozott fiatal hölgy; magas tollas kalap, szőrmegallér; A ravatal előtt megáll, hosszú fekete fátyolköpenyét egy pillanatra szétnyitja, múltszázadiasan, ,megvillantja bájait’; kihívóan harisnyát igazít”… Elképzelhető, hogy viszontlássuk magyar színpadon?

Hát… az én életemben nem; alig hiszem. Tán soha. A honi színházakban senki se gondolkozik ilyen „londoni” fejjel. Évtizedes a lemaradás közszellemnél/közönségnél: nincs ilyen igény. Láthatod, múlt századi nagyjaink fordításait kínálgatjuk a nyugati kiadóknak (aminek csak tapsolni tudok, de elnehezül a szívem: felmérem esélyeit. 19. századi kincseinkkel házalunk a 21. század küszöbén…)

KL Nocsak, nocsak! Ne nagyon pengessünk ilyen jégbehűtött-józan húrokat; ezért már egyszer nemrég szekértáborban körbefogtak és rádcéloztak íjat, parittyát. És a másik két színdarab…?!

Két, egész estét betöltő bizarréria; és ha van „rémdráma” – úgy ez a kettő „rémkomédia”, nem más. Már függetlenebbek gyászom traumájától s elszakadtak tőle, de nem egészen; és mind a kettőben világosan lenyomozhatók az életrajzi szálak, vonatkozások. A második, a MAMU A HAMUMONDÓ az ambiciózusabb-szerencsésebb időkben, másmilyen irodalmi hagyományú népnél bizonnyal kiprovokálna egy-két boncoló tanulmányt – az első, a BUNKÓCSKA szertelenebb, vidámsága féktelenebb.

KL És honnan az a cím, hogy BUNKÓCSKA? Nem valami célzás arra a régi szovjetorosz mozgalmi dalra, a „Dubinuskára” a század elejéről…?!

Jaj, dehogy-dehogy, semmi köze hozzá. Ez igazi agyonverő – tömegével agyonverő bunkócska. Nem olvastad, megértelek, nem is fogod. Nem úgy, mint Londonban: nálunk nincs „színházi kiadó”, se színdarabokat vásároló olvasótábor, így hát sohase fogják kiadni. Nem mintha a tematika elöregednék, sőt, egyre időszerűbb, egyre „fiatalabb”. A BUNKÓCSKA fekete bohózat két részben; az utópiák paródiája – a holnapé, amely, a népességrobbanásnak elejét veendő, a Sintérminisztérium embervágóhídjain, államilag lebunkóztatja a hatvanéveseket. Ez a „népességkiritkítás” az ország törvénye; bár ezenfelül, csak úgy mellékesen, tizedelő sorsolással kötelezőleg herélik a fiatal kamaszokat is. Az örök forradalmár anarcho-ifjúság paródiája, amelytől több-jobb-forradalmibb nem telik, mint a „bunkóköteles korhatár” leszállítása-megszigorítása, a tömegkivégzések felgyorsítása. Az „állam-aláaknázó masinéria” paródiája, amely rosszkor robban s korántsem úgy, ahogy eltervezték; végül a szerelmi csodaszerek/afrodiziákák paródiája, amelyek a felajzott szabadszerelmi korszak ragályos impotenciáján mit sem segítenek. A színpad a kora középkori misztériumok színpadára „visszahallgat”, mert emeletes háromosztású: Menny, Föld és Pokol; a Mennyben a Mindenható Sóhivatal tanyázik, a Föld szintjén a Nagymama (aki sálakat kötöget, ami fővesztés terhe mellett tilos, ebben az államban csak állami sál viselhető) és forradalmár unokája, Pierre-Luc; a Pokol központi fűtéses, öblös kényelmén a privilegizált gazdagok. Ne riasszon vissza, hogy mindenki francia névre hallgat, a darab holmi utópisztikus „Franciaországban” játszódik. Adjak szövegpróbát belőle?

KL Adjál. Úgy, amint szoktad, találomosítva…?!

Miért ne. Csukd be a szemed és ahol vaktába kinyitod… Köszönöm. Innen.

 

 

Pergessük tovább a lapokat; ne mondd, hogy elfelejtettem a brosúrák örök-zagyvadalmas stílusát, itt van-la, hallgasd meg a „herélési sorköteles” forradalmárok kiáltványát, amit gazdag nagynénje tömegközösülésben koboz el tőle:

 

„…Ha eddig koromsötétség volt a világ, mától fogva a mi tizenéveseink verőfénycsiholó hajnala azt kiáltja – eztán másképp lesz: a halálsorkötelesek koporsóküszöbére ezzel a pörölycsapással adja le névjegyét az új Fiatalságragyogás… Vesszen a kormányforma, éljen a megalopoligámia!…”

 

KL Mi adta a darab ötletét?

A modern nyugati társadalmakban tapasztalható nyugtalanság a népesedésgrafikon nemzedékfájának fenyegető „elterebélyesedése” láttán. Két évezreddel ezelőtt 30 év volt az átlagos életkor; ma 75. A nyugdíjterhek felszökését ingerülten figyelik a teherviselők, a megadóztatottak; a munkamegvonás után az elszerencsétlenedett eltartott az állam megtűrtje lesz, másodrendű állampolgár, tekintélyfosztott korosztály, élcelődés céltáblája, majdnem-pária. Ami ma még az argumentum ad horrendum kategóriáiban él a tudat alatt, az holnap törvényt bontó szükség, holnapután alkotmányos megoldás lesz. Életkor-korlátozás, lakosság-kiritkítás; jön idő és oly ragyogó kolumbusz-tojásának tűnhet, hogy megindítja az adminisztrátorok fantáziáját: megszületnek az új űrlapok, kötelező életkorbevallás, sintérminisztériumi karhatalmi különítmények stb. Jóízűt kacagsz rajta, a fantazmagórián? Hagymázos spekulációnak tartod, ami a lehetetlenségek világába tartozik? Csak azért, Lorcsikám, mert nem olvastad PANTARBESZ című opuszkulumomat – arról, hogy a Holnap kézenfekvő consensuszát a Tegnap a betiltott-kiátkozott-tabutizált eszmék között tartja számon.

Ami mindjárt átvezet a MAMU A HAMUMONDÓ, ha lehet még „túlhajtottabb” témakörébe. Ez a komorabb hangvételű, igen cselekményes darab megint csak az öregség népességrobbanásáról szól, ám aláaknázva az euthanázia problémájának tányéraknáival. „Kegyes-goromba játék a Feltámadásról – és Azokról, Akiknek Nincs Köszönet Benne” – olvashatod a címoldalán. Ha a BUNKÓCSKA a holnap rémkomédiája volt, a MAMU A HAMUMONDÓ az utópista holnapután sötét gúnyrajza, álkrimi horizontfüggönnyel a háttérben. A SÍRÓNEVETŐ fülszövegén, a darabról, dióhéjban ezt olvashatod: „A permisszív világközösség rendezett, civilizált züllöttségében a városbirodalmakban egyre többen rebesgetik, hogy az állam halódóban van. Az ,államelhalás’ első kósza hírére, a harácsolásra spekuláló hitvány lelkecskékben újra feltámad a félig feledésbe merült intézmény emlékcsökevénye – amikor még örökölni lehetett és nem szállt minden az államra. Sóvár, suta vágy ébredez bennük holmi képzelt örökségek megkaparintására. Sátáni terveket szőnek, mérgeket cserélnek el – vagy mulasztanak el összecserélni, míg végül annyira belegabalyodnak cselszövéseikbe, hogy úgy érzik, tettesnek ártatlanok, ártatlannak pedig – tettesek. Szembesítve a tragédiával, amelynek okozói, hacsak közvetve is – összetörnek a bizonyítékok hiányának súlya alatt; s az ,örökség’ bezápult mámorából ha nem is nekik, életük tanúinak kijózanító és kathartikus a felébredés”. A felvonások sokatmondó alcímei: „1. felvonás. SZERETETÜZEMÜNK DIADALA A HALÁLON. 2. felvonás. PARÁDÉS KURVÁT MINDEN OTTHONBA! 3. felvonás. A VIZSGÁLAT A FELMENTŐ ÍTÉLETET ELEJTI”.

A „szeretetüzemünk diadala a halálon” olyan aggmenházba visz el a megalopolisz alatti mélypincéken, amely csak egy fokkal jobb Auschwitznál; a gondozónők egyenruhás, korbácsos némberek; az elaggottak magasra helyezett galériákon ücsörögnek s alattuk állandóan üzemel a hamvasztó pokol – ha bármelyikőjükön észreveszik a haldoklás jeleit, rövid úton lerántják a katlanokba s a holmijait is utána, hogy hiányának nyoma se maradjon s mi se zavarja a Boldogságot, mely permanens és kötelező. Hogy ki mit őriz, micsodás milliókat érő Stradiváriuszt, miféle intrikával próbálják megkaparintani a kincses szalmazsákot a fiatalok, akikre rájött az örökölhetnék, és milyen bajba keverednek az öregek karácsonyra megrendezett háromnapos könyörhazalátogatásával, amely balul üt ki – mindez messze vezetne. A harmadik felvonásban a szín kettős, megosztott: Bal felől a Vádelejtő Tanács tárgyalóterme a Halottkém Hivatalban – jobb felől a Kísérleti Kórház halottas műtője. A kettő összeér és egymásban mintegy kiegészülve folytatódik. Szimultán folyik a művi halott-támasztás és a tárgyalás – mely a jogászi tudálékos formulák zagyvaléknyelvi paródiája: abszurd dráma abszurd dialógusai –

KL Ládd, ahogy most mondod, beugrott, emlékszem rá: egyszerre röhejes és vérfagyasztó; abszurd remeklés –

Köszönöm.

KL Nem adnál szövegpróbát belőle? Te tudod, honnan.

Nem bánom, de csak kiskeveset – ízelítőnek. Illés, a halottkém, mint tárgyalásvezető, a jelenet elején az alkotmányra tett kézzel megesküszik, hogy „csak a tiszta igazat fogja kérdezni”. Az elején, formaságok, adatfelvétel –

 

 

Persze ez csak a bemelegítő, most következnék a vastagja.

KL Tudom, hogy másmilyen, mint a BUNKÓCSKA, hiszen a befejezése is, amilyen átszellemült és emelkedett, olyan megrendítő. Miből pattant ki a darab?

Megint csak a könyvhöz utasítalak, a SÍRÓNEVETŐ második kötete végén (598–601. o.) négyoldalas glosszát találsz róla. Igazad van, hogy a BUNKÓCSKA ellenpárja, noha ebben sokkal inkább dominál a tragikus elem. Ami nem csoda, hiszen annak próbál a végére járni, milyen sors várhat a szertelenül elszaporodó aggastyánokra egy olyan világban, amely őket mindinkább szabad prédának tekinti, fiatalok játékszerének, üregi nyulának – de túlságosan szemforgató ahhoz, hogy (mint a BUNKÓCSKÁ-ban) lebunkózza. Eltettem egy lapkivágást, igen meggondolkoztatott, 1967-ben egy londoni közkórház (a willesdeni Neasden Hospital) igazgató-főorvosa bizalmas jellegű utasítást adott arra, hogy 65 éven felüli betegnél, ha agonizál, ne tegyenek semmiféle kísérletet életben tartására, ill. eszméletre térítésére. Ebből és még sok más, apró hírből, haldoklókon könyörülőkre kiszabott enyhe bírói ítéletekből látnom kellett, mint barátkozik a társadalom a „meghívott halál” gondolatával; s feltetszett előttem az euthanázia két arca: az egyik a jóságos-hamiskásan mosolygó – és a másik, a szörnyeteg szadista arc. Nem vagyok prófétalélek, de ma már egyre kevésbé csodálkozom, ha e rémtettekről olvasok, akár igaz könyörületből segítik hozzá a gyógyíthatatlant, bár, hogy beleegyezett volna – kétséges, akár fondorlatosan előkészítve az öngyilkosság látszatát, s már mindjárt a ki tudja milyen praktikákkal kicsikart végrendeletet lobogtatva. A DAILY TELEGRAPH 1983. május 8-i számában hosszú cikket olvastam egy észak-norvégiai aggmenhely igazgatójáról, aki a menház 22 gondozottját mérgezte meg 1976 és 79 között; nemrég a sajtó hírt adott arról, hogy a bécsi Lainz-kórház geriátriai osztályán négy ápolónő 42 ápoltat tett el láb alól. Ha ilyeneket olvasok, mindig ez a drámám jut eszembe, a MAMU A HAMUMONDÓ – avagy AZ SÍR AKI UTOLJÁRA SÍR…

KL És ez a kettő is, mint majd minden színpadi játékod, tele van lírai betéttel; van, aki azt mondja, ez olyan à la Brecht-fogás –

Melléfogás. Sokkal inkább hatottak rám az angol Gilbert és Sullivan-féle nagyoperettek hadaródalai; jóllehet a zseniális Gilbert színdarabjait a kontinensen nem ismerik.

KL Bár amire én gondolok, az sem ilyen, sem olyan; félreismerhetetlenül s jellegzetesen te magad vagy és amilyen groteszk, olyan kísérteties: az, amit az aggok zümmögnek az aggmenházi látogatás végén, amikor a Boldogító Hozzátartozók elvonulnak és a Boldogítottak utánuk küldik a búcsúszót: „Vagyogatunk Éldegélünk – Csak-csak”. Szalagra mondanád?

 

A látogatók tömött sorban vonulnak fel a várlépcsőn. A társalgóra sötétség borul, a váró kivilágosodik.

 

csak-csak csak-csak deli dali élünk él dele gélünk üle dülö gélünk üle kiki pén csak-csak csak-csak üle kiki pén csak-csak csak-csak kire mire várunk? hiri kara vánunk hara kiri kárunk hal a vala gán csak-csak csak-csak hal a vala gán csak-csak csak-csak csecse üke dédje hamu az ebédje kása kecse kése epe dara pép csak-csak csak-csak epe dara pép csak-csak csak-csak

 

*

 

KL Tegnap elkértem és te ideadtad: éjjel kettőig színdarabjaidat olvastam és átkoztalak. Nyugtalanító író vagy. Most, hogy ennek a háromnak a kulcsát a kezembe adtad, még fenyegetőbbnek találtam atmoszférájukat és még inkább beleláttam alkímiádba, hogy élményeidből mint főzöd ki mérgeidet – vagy tán te nem is tudsz róla, forrnak-kotyvasztódnak azok benned maguktól is. Megkockáztatnám azt is, hogy… ha megígéred, hogy e gyanúsítást nem veszed zokon s nem is mintha magadtól nem gyanítanád… mondhatom?

Mondjad bátran.

KL Nos, hogy te magad is egyike vagy azoknak a szent szörnyetegeknek, akikről Cocteau beszél; jaj annak, aki közeledbe kerül; könyörtelenül megírsz mindent és mindenkit, persze áttételesen – de akármilyen áttételesen, aki ismeri kulcsodat annak „kilóg a lóláb”. Pl. éppen a MAMU A HAMUMONDÓBAN a harmadik felvonás bírósági tárgyalás-paródiáját nem írtad volna meg, ha a tragédia Édesanyáddal, amint mesélted, nem következik be és e tragédia kölönce nem lóg a nyakadon; mert ez a „tárgyalás”, akármilyen sziporkázóan abszurd, mégis hátborzongató. Arról a paposan-pátoszosan-lírai, átigazított Miatyánkról nem is beszélve, amellyel az agg főhős esketi a fiatal párt. Az ágyban eltűnődtem a SIRÓNEVETŐ tizenkét darabján, meg amiket kéziratban ismerek – és arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amelyeket a GOLGHELÓGHI kilenc darabja előtt írtál, azoknak a színpadi játékoknak az ellipszisét e köré a két fókusz köré lehetne írni: az egyik csoport a KÖTÉLVILÁG, a LIBEGŐ és a HERNYÓPRÉM filozofikus hármasa; a másik pedig a RAVATAL, a BUNKÓCSKA és a MAMU A HAMUMONDÓ halottkiéneklő hármasa: mind a három amolyan színpadi threnódia a maga módján. Más szóval, ha a tragédia elől a munkába menekültél és iparkodtál művekből várfalat-földgátat-vízválasztót építeni – hát az, szerény megítélésem szerint nem nagyon sikerült. Lesújtó? Felmagasztaló? Én így írnám meg, ha drámáidról élveboncoló értekezést írnék… Megbántottalak?

Korántsem, Lorcsikám: megérdemlem, ha olyan rossz éjszakát szereztem neked. Egyfelől nem tudok elzárkózni szavaid igazsága elől s hiába is szépíteném. Váltig fogadkozom, hogy megjavulok és távoltartom magamtól a szent szörnyetegség kísértéseit: azt, hogy minden csak nyersanyag és semmi sem szent. Másfelől nincs is beleszólásom: te vagy az irodalomtörténész és megtisztelsz vele, ha megkritizálsz; kívülről körüljársz és alaposan felmustrálsz, ahogy én soha nem láthatom magam.

KL Bár az igaz, hogy MANGÚN című mesetragédiádban meg a PÁSZTORKIRÁLY című kétfelvonásosban már radikálisan másról van szó. De azt mondottad, más is volt abban az életrohanásban, amely a tragédiától messzesodort. Mi volt az?

Amerikai utam 1970 végén. Ezt teljes egészében Makkai Ádám barátomnak köszönhetem, ha ő nincs, tán soha sehova el sem indulok s ideragadok Európához. Az ő exhortációinak, sziporkázó, voltaire-i leveleinek, amelyekkel rendszeresen ostromolt, és szervezőképességének. Igaz, akkor mintha egyszerre rámvillantották volna Amerika egének reflektormennyezetét és soha úgy még fényben nem fürödtem – de elindulásomnak volt egy csúnya hátulütője is és bárcsak ne kényszerülnék rá, hogy ezt is szalagra mondjam. Meghihesd, nem sportból űzöm a nimbuszrombolást, de ennyivel tartozom az igazságnak; mert más a „Festschrift”, más a hódoló nekrológ és más a tények felsorakoztatása az életút hosszában – a számadatolás.

HAJSZÁLHÍD c., 600 oldalas gyűjteményes verskötetem kiadása az én vállalkozásom volt, a müncheni Aurora csak az impresszumot adta, azt a luxuskivitelű, méregdrága könyvet nekem magamnak kellett eladnom a magyar diaszpórában s ha nem adok el az 1000-ből 800-at, hát ráfizetek. Soha nem „haszonra” dolgoztam, a bevétel mindig csak arra kellett, hogy a következő könyv nyomdaszámláját fedezze. A könyv szöveganyagát már 1969 végén leadtam Molnár Józsefnek, aki a müncheni Aurora kiadója, nyomdatulajdonos és nekem igen kedves földim, jó barátom is volt. Belevágtam a kockázatos vállalkozásba és ahogy Ádám leveleiből az év végére tervezett nagy amerikai körutam mind világosabban kibontakozott, erősen bizakodtam, hogy azon a két tucat szerzői esten legalább a felét el fogom adni. Jóska az esztendő folyamán a könyvet kényelmesen kiszedhette-kinyomhatta volna; de ezzel párhuzamosan Csé Szabónak is dolgozott, éspedig a RÓMAI MUZSIKA című, meglehetősen elegyes műfajú pot-pourri-kötetén. Hogy Csébe mi ütött? Ne tőlem kérdezd; kérdezd Máraitól, aki mindig fintorgott tőle („irigynek és gonosznak” tartotta), kérdezd inkább Illés Endrétől, aki TALPIG NEHÉZ HŰSÉGBEN című posztumusz kötetében narcisztikus, üres törtetőnek festi, „kibélelve az önmegelégedés hájával” és pózaitól undorogva, így sommázza: „majd meg kell írni ezeket is, akik úgy tekerik testük köré a történelmet, mint a nők egy-egy vég szövetet kosztümcsináltatás előtt. A tükör elé állnak, illegnek és nézegetik magukat”. Összerázkódtam, amikor először olvastam ezt a „portrét”; annyira ráismertem. Volt részem találkozásokban kíméletlen törtetőkkel nem eggyel s olyan irodalmi korifeussal is, aki kis jellemhibával született s a tulajdon nagysága megszédülésében állandóan a (díszkiadású) életrajzát élte, fel-felpróbálva mint a színházi köntöst és „kommemoratív” pózaiban tetszelegve a tükör előtt; de még senkivel nem hozott össze a rosszsors, akire annyira ráillett volna Malraux megállapítása: un homme avide de jouer sa biographie, comme un acteur joue un role (LA VOIE ROYALE) – akár a színész a szerepét, oly mohón játssza tulajdon életrajzát… A kegyetlen pesti argot szava erre: „megjátssza magát”.

KL Volt köztetek valami súrlódás? Féltékeny volt?

Súrlódás? A világon semmi. Féltékeny – az volt, de nagyon; becsületére váljék, eleinte – gyaníthatólag – megpróbálta leküzdeni. Pedig nem győzöm elégszer hangsúlyozni s már egyszer meséltem neked: kettőzött figyelemmel vigyáztam barátságunk törékeny kristályára. Nem győztem érzékeltetni, hogy ő a vezérürü, a primus inter pares, sőt több s hogy koronáját senki nem fenyegeti. Mégis, utólag, apró mozaikepizódokból összerakhattam, milyen korán elkezdte a szélmalomharcot ellenem; édesanyám elkottyantotta Gara Laci panaszait – hogy mit kell hallgatnia Csétől, amiért az én regényeimet portálja a párizsi kiadóknál ahelyett, hogy őt fordítaná –

– De mit? De mit? Mondja meg, Margit-mama, csak egyetlen könyvet mondjon tőle, ami megállná a helyét Párizsban!

Így Gara László. Amikor Csé házbérlete lejárt, mit futkostam össze, hogy házakat nézzek, olyan házat szerezzek neki, amin meggazdagodhat; de hasztalan hajtottam fel az ingatlanpiac legjavát, hiába fuvaroztam a házaspárt házról házra, felesége, „a szép Gecsőné” mindent lefújt. Hitelt adjak azoknak a mendemondáknak, hogy a nála tíz évvel öregebb „szép Gecsőné” volt a rossz angyala, ő uszította ellenem s váltig velem rágta a fülét, hogy növelje féltékenységét?

KL Árulnád el már: mit tett ellened a Csé, mit követett el?!

Hogy mit „követett el”? Lorcsikám, nem volt bűnöző hogy valamit „elkövessen” és ha tett is valamit – mert tett – azt is olyan hanyag eleganciával tette, mint az a korifeus félisten, aki holmi halandó bírálatnak, megítéltetésnek fölötte áll. Mire Amerika egyik-másik nagyvárosában olyan inszinuációkkal, denunciáns szólamokkal teli leveleit elémbetárták, amelyekben óva int tőlem, mert más, mint vagy kommunista, vagy fasiszta nem is lehetek és mint Kádár-ügynököt, szigeteljenek el – addigra már ezeken az utólagos szúnyogcsípéseken csak mulattam (s velem mulatott a levél címzettje is, aki megmutatta). Kártevésének hiteles története a következő. 1970 második felében jártunk már és feltűnt, hogy Jóska müncheni nyomdája nem küldi a kefelevonatokat. Annak a veszélye fenyegetett, hogy elkésik vele, s a könyvem lekési amerikai körutamat. Folyvást a naptárat lestem, tele voltam aggodalommal; láttam, hogy nem halogathatom tovább, feltárcsáztam Jóskát Münchenben. Kedves volt, szolgálatkész és kedélyes, mint mindig.

– Nem egészen három hónap múlva indulok Amerikába. Legalább egy hónap, amíg a könyvcsomagok teheráruként, tengeren odaérnek, húsz címet adtam meg. Még keféket se küldtél. Mikor nyomod, Jóskám?

– A könyvedet? Megálltunk vele.

– Megálltatok? De miért, az istenért?

– Éppen te nem tudnál róla…?!

– Miről?

– Itt járt a Csé. Ő állíttatta le, a te beleegyezéseddel.

– Az én beleegyezésemmel?!

– Igen. Így mondta. Azt mondta: vele üzened, álljunk le a te könyveddel és vegyük előre a RÓMAI MUZSIKÁ-t. Az övét. Megállapodtatok.

– Kicsoda, kivel…?!

– Hát te, a Csével, Ő mondta. Azt üzened – – –

Megállt a szívem verése. Nem hittem a fülemnek. Ezt a Csé nem teheti velem. Nem olyannak ismerem. Valami tévedés van. Hanyag az én Jóska barátom? Hazudna?… Belefájdult a fejem, annyit töprengtem a hallottakon; de bárhová hüvelyeztem-forgattam, be kellett látnom, hogy Molnár József szín-ártatlan; nem hazudik, mert nem is áll érdekében, Csé ravasz mesterkedésébe nincs beavatva s csak papagájmódra visszhangozza, amit Csé hazudott neki. Elképzelhető, egy Cséről, hogy ilyen szemenszedett módra hazudjon? Lehetetlen. Őrizzük meg hidegvérünket. Fatális félreértés; tán nem is jól hallottam.

Még kétszer hívtam fel interurbán Molnárt. Jóska nem mondhatott egyebet, csak amit legelőször mondott.

– Csé azt mondta, megbeszélte veled. Te üzened, hogy a te könyveddel álljunk le és az övét vegyük előre…

Uralkodva indulatomon, harmadszorra elébe tártam Jóskának, mi az igazság, s hogy mit kockáztatunk, ha a könyv nem készül el idejekorán. Lekéssük Amerikát.

Idegesen dobolt az ujjaival, ahogy szokott, legalábbis odaképzeltem – mert a hangján éreztem, hogy végre bevette az agya: azt is, hogy Csé lóvátette a hazugságával és azt is, hogy mi forog kockán. Ideges, remegő hangon hadrált s igyekezett megnyugtatni.

– Csé már elutazott és tudod, hogy ő nem az, akit kérdőre lehet vonni. Vállat von és mosolyogva lesajnál. De légy nyugodt, pajtás, magam megyek a szedőterembe, most azonnal. Megy a kefe, készül a könyv. Lóhalálában: légy nyugodt. Tudod mit, ha minden kötél szakad, repülőpostával küldjük a könyvcsomagokat. Kicsit borsos lesz, de megéri neked – mintsem hogy lekéssük Amerikát.

Meg kell hagyni, a Molnár-nyomda kitett magáért: még soha ilyen gyorsan, ilyen szépen (és ilyen rosszul) nem dolgozott. A kiadvány pompás volt és magakellető; de kefelevonatot alig-alig láttam, oldaltördelést soha (200-nál több hiba van benne, valóságos sajtóhiba-gyűjtemény).

A könyv – Csé Szabó László jó-gonosz voltából – természetesen elkésett. Gondold el: 40–50 könyv volt egy-egy könyvcsomagban. 20 db 60–70 kg-os expressz-csomag ment Amerikába, Kanadába légiúton; a csomagok fele így is elkésett, tíz városban úgy tartottam szerzői estet, hogy nem volt mit árulnom (tudnod kell, hogy az Államokban ilyenkor a java elkel s úgy adod el, „lábon”, mint a gabonát; ha már nem vagy ott, akkor egy darab se). Az elkésett csomagok szétmásztak, elkallódtak, kézen-közön odavesztek. Elgazdátlanodott jószág, szabad préda: remélem, ezek az ingyenes példányok jó kezekbe kerültek. Az expressz légicsomag-küldeményekért annyit kellett kifizetnem, hogy abból a pénzből akkoriban kétéves használt Mercedest vehettem volna – ez volt az anyagi kár, amit Csé „nagyvonalú”, hebehurgya hazugságának köszönhettem, az erkölcsi kárról nem is beszélve: ott, ahol szerzői estet tartottam ugyan, de nem volt portékám, árulnivaló.

 

*

 

KL És utána…?!

Nem volt „utána”. Három évig nem álltam szóba vele. Kedélyesen tudomásul vette és „bezsebelte”, mint a győzelmes hadvezér, aki befele örül, hogy hadifortélya fényesen bevált: „tönkretette” amerikai utamat. Beleringatta magát ebbe a gondolatba; ha sejtette volna, hogy épp az ellenkezőjét érte el vele – kitér a hitéből.

KL És nem félsz tőle, hogy akinek odahaza immár akkora nimbusza van: Csé eláztatása a fejedre visszahull?

Hull-nem-hull, bánomisén. Magam is ápoltam nimbuszát s ő maga rombolta le. Irodalmi helyéről, „nagyságáról” nem mondtam értékítéletet, mondanak majd helyettem mások – és mondott az olvasótábor: csak nézd meg a könyvesboltok raktárait; a Csé? Halhatatlanjaink közül – egyike Nagy Eladhatatlanjainknak.

KL De mégis: egy-fedél alatt dolgoztatok az angol rádiónál. Jó, „az élet ment tovább”; de hogyan?

A látását – a szagát sem szenvedhettem és kerültem, mint az elefántürüléket. El tudnád képzelni rólam, hogy elutazom Münchenbe és azt hazudom a nyomdásznak, hogy a Csé üzeni, az ő könyvét tegye félre és sürgősen álljon rá az enyémre…?! Három évig nem voltunk beszélő viszonyban és azután is, ha szóltunk is egymáshoz, csak a legszükségesebbet. Többnyire ő próbálkozott. S ezzel a botrány persze publikus lett; sovány vigasz, hogy a rádióban a magyar osztály érzelmileg mellém állt és nekem adott igazat. Egyenként, bizalmasan, négyszemközt:

– A Csé? A főgazsulátor? Hát nem vette észre még? Neki a cél szentesíti az eszközt. Hát hova tette maga az emberismeretét? Hát nem tudta azt, amit mindenki tud a Cséről? Hát miért nem vigyázott?!

Ezt, a főnöktől lefele, az egyszerű gépírónőkig – egyiküket még az MTI-től örökölte a rádió s ez a nagy műveltségű úriasszony versenyt utálta velem a Csét: ő sokkal többet tudott róla. De hogy a vezetőség is bizalmasan, hallgatólagosan mellettem sorakozott fel, az nem tarthatott sokáig. Nemsokára Tarján György magas színe elé idézett és hivatalosan, tehát angolul adresszálva hozzám a szót, megkért, hogy irodalmi és emigrációs nézeteltéréseinket „házon kívül” intézzük el; Őfelsége kormányszerveit nem érdekli két emigráns író torzsalkodása és „felülről” nem néznék jó szemmel, ha pártoskodásunk megosztaná az osztályt avagy a munka rovására menne. A dolog lassan elkopott; mindenki hozzászokott, hogy nem ülünk egymás mellé és nem beszélünk, én, mert cudarul ráfizettem, a Csé meg mert nem adhatta az ártatlant és nem protestálhatott: nem kérdezhette meg, hogy miért nem érdemesítem a szokásos folyosói hetyegésre ide-oda és a mindennapos irodalmi csevelyre? Nagyon is jól tudta, miért.

Igaz, még nem mondtam el, Csé hazugságmanőverének Molnárnál milyen siralmas csattanója volt. Kiderült, miért sürgette olyan lóhalálában RÓMAI MUZSIKA című könyvének nyomását-kötését. Erdélyből idelátogatott egy magyar református pap, akit Csé a tenyerén hordott s a nagy ajnározással kicsikarta ígéretét, hogy kiskocsija poggyásztartóját megtömi RÓMAI MUZSIKÁ-val és könyvéből Erdélybe hazavisz vagy százat. Ám az utolsó pillanatban a jó pap megrémült és kérését kereken megtagadta:

– Megőrültél? Csempésszek haza neked száz könyvet? Hogy mind a százat elkobozzák a határon, nekem meg soha többé ne adjanak útlevelet?! Elment az eszed?!

E ráfizetéses élményem hatása alatt az idők folyamán igen másmilyen képem alakult ki róla. Rókaravasz volt ugyan, de bármennyire iparkodott eltüntetni a nyomait, csakhamar kiszivárgott róla s a „visszajelzések” a Honból megerősítették a hírt: hol-merre, kiknél építgeti javában a „liberális” Kádár-rendszer felé visszavezető aranyhidat; már írta gazsuláló leveleit, üzengetett Aczél Györgynek és zaklatta Illyést, hogy ugyan járna el már az érdekében, amikor féltéglával verve hazafiassága mellényét és „árulást” emlegetve, 1974-ben bojkottot szervezett a rádiónál kollégánk, Nagy Kázmér ellen, aki ELVESZETT ALKOTMÁNY című monográfiájában „megrágalmazta az emigrációt”.

Eredetileg is ösztöndíjjal, útlevéllel, simán disszidált, nem fegyverropogás közepette, hanem egyszerűen kinnmaradt. De miért? Fel nem foghatom. Jó állásban hibernálhatott volna a Rákosi-rendszerben. Kádárék alatt pedig tán a legmagasabb irodalmi szinekúrák egyikében ülve, mint afféle szürke eminenciás, pompásan megtalálta volna számítását és beleillett volna az összképbe; hiszen azóta, hogy mint a „Kozma fiúk” egyike (Leveldi Kozma, Kárpátalja kormánybiztosa őfőméltóságának pártfogoltja) gyanánt a pesti rádió irodalmi osztályának élére került, bebizonyította, hogy mesterien ért a magasrendű gazsuláláshoz – úgy, ahogy az fejedelmeknek kijár. Vagy ahogyan Hazlitt körülírja kategóriáját: but of all footmen the lowest class is literary footmen: a lakájsereg legalacsonyabb osztálya az irodalmi lakáj. De kicsiny ő arra az üdvre, hogy haló porában kiérdemelje azt a reklámot, amit elkésett botrányából ki lehetne fejni. Acta est fabula.

 

KL Makkai Ádámmal hol találkoztatok először? Mikor kezdődött a barátság? Ismételnéd!

Ha jól emlékszem, 1965-ben, bemutatkozó levélben jelentkezett. Hosszú, ifjonti, megvesztegető episztola volt; sohasem kellett modortalanul „csillogtatnia” szédületes műveltségét, mert minden keze ügyében volt: az ujja hegyén. Valaki, aki Hawaii szigetén, majd Kuala Lumpurban tanított, a Yale-en végzett és az University of Illinois Chicago-i támaszpontjáról ide-oda cikázva a világtengerek fölött nem is lehetett más, mint világlátott; bár felvértezve klasszika filológiai tudásával, nemcsak térben – időben is az volt: globetrotter. 1966-ban megjelent SZOMJ ÉS ECET című verskötetéről lelkes-és-lelkendező kritikát írtam az Irodalmi Újságban, aminek igen örült, bár addigra már felderengett bennem, hogy mik lehetnek géniuszának veszélyei. Második kötete (K²=13; Chicago, 1970) után már világosan láttam, és ismerve érzékenységét, oly kíméletesen, amennyire csak lehet, megírtam neki. Az extrovertáltak veszélye általában, hogy fellángoló érdeklődésük után, nyakló nélkül, szétszaladnak ezerfele, elszóródnak-elforgácsolódnak; kértem, legyen célratörősebb, dobja sutba a sallangost, a mellékest, összpontosítson a fődologra s legyen ebben önmagához és környezetéhez kíméletlen és kemény. Nem bántódott meg, sőt 1971. január 4-i levele szerint iparkodott megszívlelni exhortációimat –

 

„…leveled legértékesebb ereklyéim közé helyeztem máris lelkileg: fizikailag mihelyt hazaérünk… Igazán okos és szeretően atyai vagy, anélkül hogy ,atyáskodnál’… Voltaképp mindent megfogadtam már magamban, amit tanácsolsz. December 16-án lettem 35, s a modern orvostudomány mellett is fele ez az emberélet útjának; elhatároztam, hogy 1971-gyel új életet kezdek (La Vita Nuova), ha nem is szonettekben – de facto. Többek közt szent fogadalom tárgya lőn, hogy soha senkit nem térítek meg, véleményemet sem írásban, sem nyilvánosság előtt, szóban ki nem fejtem. Nagy Magyar Leépítés kezdődik és Major English Concentration veszi szimultán kezdetét. Ezzel rosszakaróim 99%-a is le fog kopni, minthogy azok az angolul alig makogó nacionalista magyar rétegből kerültek ki túlnyomó többségükben. Aggódton-aggódvást tartok ezért attól is, hogy az ÚJ NYUGAT folyóirattervünk vágyálom marad: ha ebbe is csakugyanvalóst belekezdenék, még több lenne az az eleven parázs-tömkeleg, amit máris véknya skalpomra szítottam. Talán csak a halk magyar írogatást nem fogom nagy pukkanással abbahagyni…”

 

KL Mindez már első amerikai utad után volt.

Igazad van, előreszaladtam. Ádám 1968-ban Angliába látogatott, hogy találkozzék édesanyjával, Ignácz Rózsával s úgy szerveztük meg, hogy Kabdebó Tamáséknál valamennyien összefussunk. Nagy öröm volt viszontlátni Ignácz Rózsát, akivel Török Sándor bácsi révén ismerkedtem meg még a negyvenes évek végén; s hogy így testi valóságunkban is összeölelkezhettünk Ádámmal s „vibrációinkat” is rokonszenvesnek találván – ez méginkább megpecsételte barátságunkat. Itt némi bűntudattal gondolok arra, hogy másfél éven keresztül én is egyike voltam Ádám önként vállalt „mellékes” penzumainak, amelyek elvonják az alkotástól, mire koncentrálnia kellene – hiszen jó másfél évig levelezett-telefonálgatott az ügyben – s szervezte két hónapos körülvágtatásomat az amerikai kontinensen; s nincs az az Égi Aranyvaluta, amivel ezt a rám pazarolt életidőt visszafizethetném.

A rádióra sem panaszkodhattam, a BBC két hónapos fizetésnélküli szabadságot adott, de vállalta a repülő tértijegy költségeit; levelek, táviratok gyors egymásutánban követték egymást, míg a többszöri változtatások után a menetrend kikristályosodott (magam meg harsogva diktáltam a telefonba Münchennek – nem Molnár Jóskának, hanem nyomdavezetőjének, mert Jóska jobbnak látta, hogy a köztem és a Csé közötti kontroverzia elől háromhetes svájci üdülésbe meneküljön, bár ez tán csak koincidencia – és a helyettesével gorombáskodtam, hogy az expressz légiposta könyvcsomagok mielőbbi feladását már el ne mulassza az istenért). Az utolsó pillanatban a Puerto Rico-i átruccanás kútba esett és a végleges itineráriumomban 12 város szerepelt, Boston, Washington, Philadelphia, New Brunswik, New Haven (Yale), Cleveland, Chicago, Los Angeles, Toronto, Montreal, New York (s innen haza). De jól gyanítod: minden nagyváros körül vannak bolygóvárosok s e szuburbiákban „szittya gócok”, minden szerzői est újabb estet szült, ide kértek, oda vittek, amoda ragadtak: közel negyven irodalmi estet tartottam s a végén majd leestem lábról. Szerencsére az elején, egy hónapig még volt „segítségem”: a feleségem is velem tartott, s Piroskámnak a megjelenése, remek versmondása sokat lendített a dolgon; igaz, neki Cleveland után vissza kellett repülnie, állásában csak négy hét rendkívüli szabadságot kapott.

A HAJSZÁLHÍD első támpéldányaiból egyet mindjárt légi úton kijuttattam Ádámnak. Napokkal odaérkezésem előtt kapta meg, de még volt ideje, hogy légilevélben leírja első benyomásait; baráti áradozása nem értékítélet s hogy tanulmányt készült volna írni róla – ez is csak egyike volt a tervek ezreinek, ami agyában azonnal megfogant, de tán érdemes ideiktatni néhány sorát, rajongásos hangja annyira jellemző az emberre:

 

„Szept. 24. 1970. Drága Győzőm – – – ma reggel futott be légipostán a HAJSZÁLHÍD. Fantasztikus tartalmú és megdöbbentő kiállítású mű – – – négy óráig székbegyökeredzett torzóval olvastam. Ami most jön, csak kéreg-benyomások, de máris kijelentem, hogy igényt tartok rá: én írhassak kimerítő tanulmányt róla – – – nos, az ÚJ NYUGAT első számába, A TEMENOSZ ŐRE: H. GY. költészete címen. Ez kb. 25 nyomott oldal lesz. Örülve örvendezz, hogy Sípos nem írta meg; nem értette, nem érthette volna, hogy te irodalmon-túli szellemi beavatottságok és tartalmak hordozója vagy. Weöressel ti ketten és még vagy három ember. Erről majd személyesen. Itt van drága atyai barátom, Török Sándor, a KÖKÖJSZI ÉS BOBOJSZA és más alapvető művek írója, aki kéri, emlékezz rá, hogy 1956-ban együtt álltatok valahol a körúton. Ő volt az én antropozófia-tanárom, lakásról lakásra bújkálva, 52–56-ban. Most egy hét alatt iszonyú sok mindent újra elmondott. Azt is, hogy aki maga-magától valamelyest „beavatott”, mint pl. Weöres, annak az antropozófia tán épp azért ellenszenves, mert átrendezetten, „tudati kultúrénjébe” kívánja beemelni azt az „imaginációt”, ami az ó-indekben, egyiptomiakban és perzsákban tudattalanul volt meg, s az új emberben tudatosan kell hogy újraszülessék meditáció útján. Weöresnek egészen biztos, és a HAJSZÁLHÍDBÓL látom, Neked is, privát clairvoyance-od van a ,régi’ fajtából, iszonyú nyugati kultúrával és olvasottsággal keverve: szuverén látnok vagy, aki ,nevelhetetlen’. Nem is ,térítelek’, csak jelzem: rokonok vagyunk, és meg fog kelleni kísérelni „átbeszélni” egymáshoz az életkor, a látásmód, a temperamentum és a technika elválasztó szűrőin át, quasi azok dacára. Mert van miről, bőven…”

 

Fájlalom, hogy azon frissiben nem írtam memoritert vagy naplótöredéket amerikai utamról (alighogy a reptéren, idehaza kiestem a gépből, beleestem a taposómalomba, és elkapott a gépszíj). Tudom, sokan elvárják tőlem, hogy ideiktassam a nevüket és rengetegen meg is érdemelnék – de akkor, mint bolygó a holdat, ez a könyv újabb könyvet fiadznék. Fiadzik is – máris itt kering a fejem körül… De tán tartsunk ki a közbevető megoldás mellett s mielőtt ideiktatnék néhány vaktába-találomra kiragadott epizódot (emlékmorzsát) élményszilánkot, ugornánk a végére, tizenkét óriásvárossal és negyven irodalmi esttel tovább: hogy mit írtam róla Ádámnak, 1971. december 24-i levelemben (s itt olvashatod hozzá intézett „Intelmeimet”, amelyeket mint fentebb vehetted jelét, hálásan visszaigazolt):

 

„1970. 12. 24. Kedves Ádikám – nem írtam eddig, mert tudtam, nem vagy otthon; honolului címedet nem is sejtettem s amúgy is ildomtalannak tartottam, hogy a nagy családi palávert mint kívülálló – levelemmel megzavarjam. Kártyád négy nap alatt itt volt s gondolom, ez az episztola még ott ér: magadra vess, hogy ilyen hosszú levelet zúdítok a nyakadba. Akik mostanság feszült izgalommal hallgatják beszámolómat, azok az újságírót és a fotóriportert szeretnék előcsiholni belőlem s való igaz, köteteket tudnék locsogni, felfújni a hártyavékony benyomásokat, felszínesen szellemeskedni, remediumokat ajánlgatni olyan, vélt avagy valóságos bajokra, amelyeknek a mélyére hatolni nem volt időm… de újságíró nem vagyok, a Letzterlebtes nem kenyerem, fotóriporternek vannak nálam jobbak… Mármost hízelgő, nem hízelgő, Amerikában elsősorban Te érdekeltél a legjobban. S hogy elszontyolít, nem szontyolít el: valamiképp Édesanyámnak az egész világgal szemben volt anya-komplexusa, az idő arra tanított meg, hogy felfedezzem magamban ezt a családi vonást – jómagamnak meg papa-komplexusom van a világgal szemben. Nekem is mindenki egy kicsit ,az én gyerekem’… Ámde. Minden papának van Benjáminja, olyan – nem testéből, hanem lelkéből-lelkedzett – sarja, akitől nem veszi rossz néven az ellene való lázadozást sem (elvégre miféle kanigyerek az, aki még apja ellen sem lázadt?!) s ha valamiben, akkor ebben az egyben Nietzsche túltett Krisztuson, amikor – Zarathusztra szájával (igaz, csak kedvenc állatainak, sasának, oroszlánjának és galambjainak) azt mondta: csak azok igazán az én tanítványaim, akik megtagadnak engem… Vagyis: ha megtagadsz – állok elébe. Ha nem tagadsz meg – állok elébe. S most mozdulj, ha tudsz. Ez a filozofikus szeretet – vagy ha akarod, féltés – feljogosít arra, hogy mindenekelőtt azt mondjam el, amit Rólad gondolok s ne azt, amit Amerikáról. Sok a te ellenséged, Atyámfia – és jól van ez így; mert Te ellenségeid hátán és levágott tetemük hegyén, hadiszekereik-pajzsaik diadalmi rakaszán fogsz egyre feljebb hágdalni. Hadijátéknak igen szereted a kakasviadalok porondját is és ki se mozdulsz, hanemha szúrósarkantyúval felszerelkezve: már csak az van hátra, hogy öntörvényeid követve felfedezd magadban, azt, amit LA DIVE JUSTESSE-nek hívnak – az Isteni Arányt, hogy mennyit áldozz idődből- s magadból a kakasviadalok porondjára és mennyit a magaddal való társalkodásra, mikoron is szúrósarkantyúidat sutba dobod és körös-körül befüggönyözöd a magányt. Lám, édes gyermekem, megbántottalak, nagyon megbántottalak, amikor azt találtam mondani: még nem tisztáztad, mi a te vitathatatlan faculté maîtresse-ed – de legutoljára Te magad árultad el, hogy polip módjára még mindig mindenre rátapadsz s mindent szívni szeretnél, mindent meglovagolni… Azért követem verekedésed önmagaddal oly benső izgalommal, mert egy kicsit ez nekem is személyes problémám volt valamikor s a tizedére csökkentve (csupán technikailag) ma is az: hogyan szorítsunk helyet életünkben annak, ami értékrendünk szerint a legfontosabb és végső fokon az, ami egyes-egyedül számít. Aki tizenkétfele koncentrál, az olyan idegfeszültségben él, hogy lélekmotollájának önemésztő pörgése ott vibrál a szemüvegén. Mondjam azt, hogy lazíts robotodon, lassíts az iramon? Javasember nem vagyok, a tanácsadáshoz se kedvem, se jogom. Mégis, úgy érzem, ha kevesebbet tékozolnál magadból efemer jelenségek kihajigálására/távoltartására (van egyfajta irónia-dömping, ami voltaképp védekezés, szarupáncél-váladékolás) – és több időt szentelnél a füledben levő szőr növésének meghallgatására, akkor alkalmasint közelebb ásnád magad valamihez, amiről egy szép napon kiderülne – mindig is az volt a Te faculté maîtresse-ed…”

............................................................................................................

„…Ha felfedezed, hogy e szentkarácsonyi, exhortációmnak mi a ,mélyebb’ értelme, kérlek, szóljál. Írd ünnepi hangulatom terhére; tekintsd olyan vénember hóbortjának, aki – magáramaradván – a Neked való levélírással teszi elviselhetőbbé a szentestét. Jól tudod, szisztematikus válasz tőlem nem telik, de megpróbálok kérdéseidre úgy-ahogy válaszolni. Hogy ,mi volt’ Montreálban, Torontóban, emitt, amott?! Mindegyik város külön történet… Majd minden állomásnak volt… közös vonása, éspedig… a magyar közösség mindenütt darázsfészek; azonnal be akarnak sorozni darázs-közlegénynek, fel akarják használni fullánkodat és be akarnak vetni valamilyen, képzelt vagy valóságos ellenséggel szemben. (…) Napestig folytathatnám, ám hogy összegezzem is (a szó minden: erkölcsi /anyagi / művészi értelmében), hadd mondom el a következőket. Anyagilag. Repülőjegyekkel és helyi járatokkal kb. $ 1500 volt az útiköltségem; a bevételem: $ 1100, ebből kb. $ 125 a tiszteletdíj, a többi – könyveladás; ez a könyveladás persze nem a nyomdaszámla terheit könnyíti. Még Chicagóban beszéltem Neked arról az intrikáról, amely a HAJSZÁLHÍD kinyomtatását 4–5 héttel késleltette s amely mögött Csé Szabó állt. Ez az intrika nekem 2000 dolláros kárt okozott – mert annyival több könyvet tudtam volna eladni (se Bostonba, se New Yorkba a könyvek nem érkeztek meg és Cleveland-be is csak a fele); 400 dollár volt csak az a többlet, amit a légiteherért fizetnem kellett. E hercehurcával járó idegizgalmakat nem számítom át dollárra – ezt rád bízom… Erkölcsileg: azt hiszem, sok embert nyertem meg annak a magyarul szólaló, mégis-európai költészetnek, amelyről oly sokan már a bölcsőben elhatározzák, hogy nem veszi be a begyük; mi több, talán még (régi cimborámat), Kovács Imrét is sikerült megnyernem – ami a csodák-csodája…

............................................................................................................

Utó-össz-impressziómat kérdezed. Becsszavamra, Neked Amerikáról alig merek megmukkanni: Athénbe baglyot. De jól gyanítottad: párizsimádó, megrögzött, vén, európás-hellén létemre is elragadónak, elszörnyesztőnek, imádnivalónak és felejthetetlennek találtam ezeregy-mindent, amit ebből a monstrum kontinensből láttam. Vagyok annyira eburafakós antisznob, hogy habozás nélkül beleszerelmesedjem New York utcaharsogásába, ahol a roppant toronycsorda minden utcakanyónja ,a szerelem vérszagára’ gyűlik; hogy nosztalgiásan idézzem fel Chicago inflexiós csípővonalát a térképen – úgy, ahogyan a tó mentén görbül: a Michigan Avenue zabálnivaló hivalkodását és a CHICAGO TRIBUNE kacagni/imádnivaló, előkelő pálmás provincializmusára, elragadó giccseire, szédületes városkép-költeményére és világpolitika-mentes lelki kényelmére (házigazdámat, a városát olyannyira értő-ismerő-és istápoló Cyrill Orly-t, egy harmadik generációs magyart, akiben megtanultam tisztelni a művelt amerikait, aranyba kellene foglalni: ő volt a mintaházigazda; felejthetetlen Trisztán-előadást mutatott a világ egyik legszebb operaházában, amely oly márványos, hogy vetekszik a Garnier-féle párizsival); hogy riadozva gondoljak Los Angeles autósztráda-gubancára és már esti hatkor kihalt kísértet-boulevard-jaira… Akkor még nem említettem Washington franciás építészeti kirakatát, Philadelphia csalogatva-taszító négernegyedeit, gyémánttőzsdéjét, Princeton, New Haven skatulyából-kiemelt, vadonatúj, képes levelezőlapi ,angolgót’ egyetemeit, ahol oly isteni lehet valaki nálam-fiatalabbnak elfelejtkezni önmagáról, kigyógyulni Európából és másmilyen verseket írni, mint amilyeneket jómagam, élet-premisszáimból, írni kénytelen vagyok… Vagyis, édes Csupa-Ugrifül-Ádikám: nem győzöm én azt ellelkendezni, hogy ez a kéthónapos kiruccanás nekem milyen sokat jelentett, mennyit sarkított világlátásomon s csavart távcsövem fókuszba-hozó tárcsáin; s mindezt egyesegyedül Neked köszönhetem. Ha eljöttök egyszer és leülhetünk kényelmesen, ezt és még sok minden egyebet, ami papírra nem fér és azt is, ami nem a papírra kívánkozik: mindent részletesen kicsépelünk.”

 

Pergetem a filmet s meg-megállítom, hogy állóképformán kiragadjak egy-egy filmkockát (húsz év távolából nem is hiszed, a művelet milyen nosztalgikus-kísérteties). Az amerikai magyar diaszpóra valahogyan egymásnak is „kifelé” él s úgy, mintha egy rég jobblétre szenderült exkluzív képeslap, a JÓTÁRSASÁG csillagászati méretűre felnagyított példányait lapozgatná, melyben minden-és-mindenki benne van, ki díszmagyarban (jóllehet alig töri a nyelvet), ki pruszlikos-rokolyás „nagyasszonyi” nagyestélyiben (noha már kukkot sem beszél magyarul); ki nemzetiszín-pántlikásan s visszaálmodva magát annak a Valakinek, aki valaha volt (töri az angolt és halálig nem tanulja meg), ki meg „fregoli”-módra, álöltözetben s mindig annak adja ki magát, akivel éppen beszél.

Az emigráció keserű kenyerét megédesíteni – annak is ezer módja van: az érvényesülés, a fényűző lakás, a kocsi, az új nemzedék megtartása magyarnak (ritkán sikerül), a lapalapítás, a piros betűs ünnepek magyaros megszervezése, disznótoros csak-azért-is, és báltermi tolongás kivilágos-kivirradtig, mikor is Amerikára virradunk. Nekem sem esett nehezemre s mire észbe kaptam volna, már bele is tuszkoltak abba a szerepbe, amiben látni szerettek volna: kimazsolázták hazafias (vagy annak vélt, honvágyas) verseimet, és olyan költők gloriáját vonták a fejem köré, akikét csak vonakodva bitoroltam. Piroskám „bálanya”, magam „ünnepi szónok” s ha el is kapott a rögtönzés heve, észre se vették, hova-merre hajlítom a szót: képzeletük rám adta a sujtásos atillát és a „rendhagyó” verseket eleresztették a fülük mellett.

Néha kitörtem és eget kértem: kihívó, „avantgarde” szövegekkel hozakodtam elő; ekkor a fiatalok mentettek meg: felfedezték bennem a „beat”-költőt és – az öregek megrökönyödésére – körülfogtak, ölelgettek-tapogattak, és asztalomat megostromolva, beírást kértek a könyvbe, amit megvásároltak.

Az a nemzedék, amely a meghívókat, a táncrendeket, a fényképeket – mint albumokban a lepréselt virágot – elteszi és ilyen memorábiliákban él-és-gondolkozik, soha nem bocsátaná meg nekem, ha nem sorolnám fel mindannyiukat név szerint (s ezzel csoportképét hiába keresné a JÓTÁRSASÁG exkluzív oldalain, melynek plátói ideája váltig fölöttünk lebeg), az itthoni olvasó szeme pedig sebes-türelmetlenül átsiklana e névsorolvasáson; és hát engedtessék meg, hogy csak azokat említsem fel, akik maguk is „profi” irodalmárok vagy sajtóberkekben járatosak, őket is az emlékezet perspektivitása és szeszélye szerint.

KL Mi volna, ha azt mondanám, vennéd ezt előre: milyennek láttad Amerikát művész-szemmel, építész-szemmel…?!

Ne hozzál zavarba: nem az én dolgom. De álmaimban még fel-felvillannak a képek. Az átvezető földalatti folyosócsarnok Washingtonban a Nemzeti Képtár régi és új szárnya közt: egy oldalon végig, üveg mögött, átvilágított vízesés. A régiségkereskedők negyedében viszontláttam féláron a múlt századi eklekticizmus újra divatba jött piktúráját káprázatos eredeti keretekben – féláron; Európából – főleg Angliából – hajógyomorban utazik, ahogy az ügynökök átszipkázzák: akkor amerikaiaknak, Washington D. C.-be, New Yorkba, ma gazdag japánoknak, Tokióba. Philadelphiában láttam a legtöbb Rodint: többet, mint akár Párizsban, akár összevéve, egyebütt. Chicago Természettani Múzeumában üzemeltetnek egy bányát – csak azért, hogy a mélytárnákban illusztrálhassák a modern kőszénfejtést; ugyanott mutogatnak egy második világháborús német tengeralattjárót, amelyet sértetlenül elfogtak: német akcentussal, tört angolsággal énekli mondókáját a múzeumőr, aki nem más, mint a tengeralattjáró egykori német parancsnoka.

A toronycsordák vetélkedésének New York és Chicago között se vége, se hossza; akkor a Trade Center ikertornya még nem állt és az Empire State Building tartotta a csúcsot – bár ha szédüldözni akartál, a torontói tévétorony tetején magasabbról szédüldözhettél, a Niagara elforgó toronyvendéglőjéről nem is beszélve. S ami a valaha „modernnek” titulált modern építészetet Európában (de kivált Angliában) annyira kompromittálta: az anyagok hitványsága, beázás/szétlazulás/díszletszerűség stb., annak Amerikában nyoma sincs. Se papírkilincs, se papírajtó, se odataknyolt kabátakasztó. Itt minden kilincs ötven évig tart, ha nem százig, a felvonó mindig működik; a telefon – 5000 km-en át, parttól partig – azonnal kapcsol; úgy sétálsz be a helyijáratú repülőgépbe, mintha buszra szállnál, bent váltod meg a jegyed. Csodálatos-csodálatos világ! De ugyanakkor a Cleveland-i Buckeye-negyedben, déli tizenkettőkor a boltokba, kocsmába be kell csöngetned, ha be akarsz menni, annyi az útonálló; a negyed elnégeresedett, menekülnek a magyarok. New Yorkban, amikor Szalay Lajost, a grafikust meglátogattam tizedik emeleti lakásában, tíz perc is beletelt, amíg odabenn a felesége eltávolította a páncélajtó biztosító dúcait, keresztdúcait, és a lakatokat-zárakat végignyitogatta. San Francisco? A várostervezés csődje. Azért olyan festői. Négyzethálózatos amerikai utcasort ráverni a hegyre a bolond is tud. S akadt is ilyen bolond: meredek utcai lépcsők, autónak járhatatlanok, és a kábelvontatású villamos is nehezen birkózik velük. Megilletődve vizsgáltam annak a román stílusú templomnak az oltárlépcsőjét, amelyen Kodály tanár úr kettőt lépett és úgy levágódott, hogy bevágta a homlokát. Mulattam a friscói milliomoson, aki inkább elépítette vagyonát és hatalmas, palotás álromokkal ajándékozta meg a várost, csak hogy szeretve-gyűlölt nejét kisemmizhesse az örökségből. Itt van az ember a legtávolabb Európától, és az asszimilációs nyomás is a legerősebb. Sokan voltak estemen, de a közönség fele csak származására volt büszke, a nyelvet nem beszélte (házigazdám két atléta termetű lánya vívóbajnoknő volt: magyar színekben vívtak, de kukkot sem tudtak magyarul). Szemközt Auckland, állatkert parkjával és hírhedt egyetemével, ahol épp akkor Czigány Lóránt volt a magyar tanszék gazdája: Berkeley-ben voltak ama nevezetes diákzavargások; az öböl panorámája, roppant hídjaival… érződik a holland telepesek öröksége, az olasz-barokk templomokon halványan visszaragyog Európa – de csak az telepedjen itt le, aki sebeit nyalogatva el akarja felejteni Európát.

KL És irodalmi estjeid…? Mire emlékszel?

Minden összemosódik; elvégre közel negyven szerzői estet tartottam. New Brunswickban a Rutgers Egyetem magyar tanszéke rendezte estemet. Csak arra emlékszem, hogy Hamza András szervezte, egy korpulens, joviális református pap, akinek a lelkészkedés csak mellékfoglalkozása volt (épp haldoklóhoz hívták, mikor megérkeztem és kedélyesen basszamázott, hogy a kis táskát krizmával-krucifixummal nem találja sehol) – mert igazában nyomdatulajdonos volt és lapkiadó (hatalmas, modern nyomdájába Molnár Jóska müncheni nyomdája ötször belefért volna). Mire ebédhez ültünk, Bandi bá’ már expediálta a halottat és hatalmas étvággyal evett. Figyelmes lettem rá, hogy valaki tálcán ételt visz a kerti házba s megkérdeztem, hogy ki lakik ott, beteg nagymama, elaggott családtag…?

– Faludy Gyurka – hangzott a válasz. – Vendég. Hosszú lejáratú.

– Gyurka?! – ugrottam fel. – Hol?

– Ülj csak vissza nyugodtan, majd délután tán előkerül.

Nem került elő. Csak épp amikor visszavittek szállásomra, akkor láttam viszont, kurta fél percre: meglátott, kijött a kerti házból, megölelt-megszorongatott s anélkül hogy egyetlen szót szólt volna, visszament a szaletlibe.

New Yorkban a Fészek Klubban is előadtam: azért is, mert nagyon megorroltak volna a „keresztények”, ha csak a „zsidóknak” adok elő (ez az animozitás Amerika-szerte végigkísért); itt régi cimborám, Kovács Imre mondott bevezetőt. Cleveland-ben Sári-Gál Imre volt a házigazdám, rezidens költője városának, s megtisztelt bizalmával, amikor megkért, hogy legyek TORONYCSORDA című kötetének a keresztpapája és nézzük át szöveganyagát, mielőtt nyomdába küldi: vívódott önmagával és Thinsz Géza bizonytalansága érződött rajta, pedig egyéni hangütése és sajátos témavilága volt. Dr. Lőte Pál rendezte estünket s hogy volt-e kirobbanó siker-és milyen – hadd ne én mondjam el; az ott töltött hét magyarjainknak elegendő volt arra, hogy levegyék lábról a polgármestert – így kaptam meg az „Arany Kulcsot”, amit vitrinemben ma is láthatsz s így lettem Cleveland díszpolgára, noha mivel sem szolgáltam meg. Mely szép Arany Kulcs birtoklása azzal jár, hogy a város „ingyen szállással-ellátással” tartozik nekem, ha arravetődöm – e kiváltsággal nem éltem s már nem is fogok. Montreal francia környezetében azonnal otthon éreztem magam; ha leszámítom „öntött-beton” székesegyházát és giccses templomait, még szépnek is mondható, ám e szép város néprajzi tarkaságában a százezres magyarság eltörpül a negyedmilliós spanyol kolónia mellett. Dr. Németh („Vitéz”) György orvospszichológus, a költő volt házigazdám, és költőtársa, Kemenes-Géfin László a felvezetőm. Felvillanyoztak nonstop-beszélő, vendégüdvözlő izgalmukkal és fiatalságukkal, amilyen pantagrueli étvággyal zabáltak, mert mindennap lakoma napja volt – az étel zengő dicsérete és vidám kiéneklése úgy hatott, mintha a benne levő kondimentumot a négyzetre emelték volna – és tökéletesen rácáfoltak róluk alkotott elképzeléseimre (lévén, hogy versimpresszióim alapján a MISSA AGNOSTICA költőjét, Vitézt hosszú, nyurga, monoklis fiatalembernek, Kemenes-Géfin Lacit, Ezra Pound CANTÓI-nak átköltőjét kevés beszédű, halk szavú fájvirágnak képzeltem).

KL Bostont, New Havent is, mintha említetted volna. A Harvardon nem jártál? A Yale-en…?!

Ládd, a feledékeny ostoba szamár aki vagyok! Jaj, dehogynem! Bostonban a Harvard Társaság pompás otthonában tartottam előadást – de róluk többet inkább majd akkor, ha 1978-as második amerikai utamhoz odaérünk. A Yale-en? Csodálatos gótikus fafaragásait annak az egyetemi városnak sohasem fogom elfelejteni, amelyek jóllehet nem ötszáz, mindössze ötvenévesek – mert a nagy gazdasági válság idején, éhbérért faragták a munkanélküli asztalosok –, szebbek az eredetinél, amiről koppintották. A Peabody Múzeum őslénytárában a miniatűr levélnyomó őslényszobrocskákat mind megvásároltam, a teljes készletet – még mindje itt hányódik – s valamennyi ólomból lévén, hazajövet majd leszakadt velük a karom: akár szaurusz-kiállítást rendezhetnék belőlük; de most fogódzz meg! – idehaza fedeztem fel, hogy valamennyi MADE IN JAPAN!

KL Már akkor…?!

Igen, már akkor. Különben Makkai Ádám is a Yale-en diplomált s noha azt írta a New Haven-iekről (mármint a magyarokról), hogy szűkmarkú sznobok, akik csak ajándékba szeretik a könyvet: kapni igen, venni nem – az én esetemben tévedett; mert az én estemen igencsak megnyíltak a bukszák, és a HAJSZÁLHÍD (a légiposta csomag történetesen oda megérkezett) mind egy szálig elkelt. Amúgy is, érzékeny viszontlátás volt: a Györgyey családnál laktam, Gy. Aladár az egyetem főkönyvtárosa, lágernaplóját nemrég adták ki nálunk, felesége, Györgyey Klára, a PEN oszlopos tagja és egy kitűnő angol nyelvű Molnár Ferenc-monográfia szerzője, nekem szegről-végről „lelki gyermekem” – hiszen azonos azzal a „kis Klárával”, aki a dudujkai szép napokban, 1951-ben, a börtöntáborból leveleket-csomagokat csempészett ki-be a foglyoknak s köztük nekem is. Eszményi vendéglátók voltak s ottlétünk azért is emlékezetes, mert akkor a magyar irodalmi kolóniából viszontláthattuk Korek Valériát, több regény és egy Ambrus-tanulmány szerzőjét, valamint az Aczél házaspárt. Tamás alig vánszorgott, több súlyos bélműtéten esett át, kiábrándult, összetört ember benyomását tette rám.

KL És Chicagóban…?!

Természetesen Makkai Ádám volt a házigazdám (Piroskám már Clevelandből hazarepült). Az ottani Kodály Zoltán Társaságnak Szathmáry Lajos helybéli celebritás, élelmiszergyáros-és-étteremtulajdonos volt a pártfogója – de Ádám volt a lelke. A terem zsúfolásig volt, a „kalapozás” is megjárja-eredménnyel zárult s ha könyv nem is volt, jegyezték, előfizettek: az Európából szalajtott költő-szegénylegénynek nem lehetett oka panaszra. Kivált amikor Sz. Lajos, híres vendéglője különtermében 60 személyes díszvacsorát rendezett tiszteletére – fácánpecsenyével (ezt a fácánt tréfás kedvemben meg is verseltem). Emlékezetes alakja volt e vacsorának Sz. Lajos édesanyja, Irén nagyasszony: a ritka kevesek egyike, aki a HAJSZÁLHID-at végigböngészte s megakadt a szeme az Örökperc című ciklus anyasirató-versein. Nem látott tisztán a dologban, nem értette s megindultan, könnyek közt vallatott, mint esett, hogy Édesanyám nem úgy távozott, ahogyan polgárcsaládban, anyáknak illik, csendes elnyugovással. A nagyasszony utóbb néhány ódon nyelvezetű, érzékeny episztolára is méltatott, leveleit megleltem a millió levél közt a napokban s újraolvastam: nagyon felkavart.

KL Los Angelesben? Torontóban…?

Hiszen csak győzzem. A magyar közösséget a filmvárosban Trombitás Dezső szervezte meg, zsúfolásig telt a református templom; bár itt erősen szétszóródva élnek s tudnod kell, hogy ez a megyényi metropolis nem „város” a szó európai értelmében, hanem peremtelepülések tömege, amelyek toronycsordáit/boulevarde-jait 8–10 sávos autósztrádák, sokleágazású lóherekeresztezések kötik össze-és szeldelik. Volt iskolatársam, az egyik nagy SA-egyetem gondnoka, kocsiján egy óra alatt 4000 m magasan fekvő tóparti villájáig felrepített hidakon-alagutakon, autópályák tömkelegén s váltig attól rettegtem, hogy második estemet az egyetemen – lekésem. Minden ment, mint a karikacsapás; hála Szegedi Lászlónak, akit 1946 óta nem láttam: újságíró ma is, a KALIFORNIAI MAGYARSÁG kiadója – és hála Pfeiffer Edének (ha még emlékszel „A KOMMUNIZMUS GYERMEKE” című szabharcos-életrajz történetére, melynek szöveganyaga az én írógépemből tekeredett elő s a Weidenfeld-cég adta ki) – Ede ekkor már az egyetemen tanított. Mindenütt a fiatalság volt a legnagyobb meglepetés, Los Angelesben, Torontóban, egyebütt. Akik már az ikes igéket, a tárgyas ragozást nem ismerik, és csak tegezni tudnak (mert angolból fordítják), magázni nem. A torontói Helikon Kör második-harmadik generációs, atlétatermetű, angolszászrafajzó és mégis-magyar fiataljai. Hogy épp a fiatalok „rendhagyó” versprózámat olyan szájtátva hallgatják s a végén vörösre tapsolják a tenyerüket. A hús kriptájából előkecmergett és megelevenedett bennük a tetszhalott nyelv – az anyanyelv.

Először, de nem utoljára találkoztam Tűz Tamással és Fáy Ferenccel. Tűz Tamással összefűz verselképzelésünk affinitása: több hangszere van s mindegyik sokhúrú – avantgardizmusa nem ürügy arra, hogy feladja formaművészetét. Fáy Ferenc? Más ember, más iskola, másképpen versel; s ha most – igaztalanul és slamposan – a Mécs László iskolájához sorolnám, hozzá kéne tennem, hogy mesterét sokszorosan felülmúlja: formaművészetben; az érzés mélységében, a vers megszenvedettségében. Ahogy ott állt könyvtárában, melynek minden betűjét ismerte s klasszikusainkat gyakorta idézte – éreztem, benne él, erre tette fel életét; s amilyen szemérmelősen teregette kéziratait s a szobámba vihettem, mert ideadta és én magam beleolvashattam oeuvre-jébe, felmértem tragédiáját: igaz, tiszta emberségét-és-magyarságát az idegen kanadai közegbe beleragadva. Igen összemelegedtünk, olyannyira, hogy ő volt az, aki 1978-ban még egyszer átrángatott a tengerentúlra s negyedéves nagy körutamat megszervezte. Lelkében „Pécelen” feledkezett s úgy beszélt szűkebb hazájáról torontói házában, mintha Pécel a szomszédban volna. Maga Márai is megérezte azt az okkult kvalitást művészetében, ami saját lírájából hiányzik, és nem tagadhatta meg elismerését Fáy Ferenctől. Alig tíz nappal hatvanadik születésnapja előtt halt meg, 1981. június 10-én s amikor fivére, Fáy István irodalomtörténész sajtó alá rendezte gyűjteményes kötetét és Márai barátja, Vörösváry István felkért, hogy a kötetet vezessem be, threnódiumnak beillő tanulmányt írtam elé, bevezetőül. Szíven ütő költészet az övé s most ha azt kérdezed, hogyan lehetséges, hogy két ilyen homlokegyenest ellenkező világnézetet képviselő szellem ilyen szoros barátságot kössön s mondhatni, majdhogynem gyengéden szeresse egymást, mi volt ennek a titka? A költészet varázsa; az igaz emberség egymásratalálása – a hazugság viperáinak a megvetése. Nagyon is jól tudta, hogy agnosztikus vagyok; de úgy érezte: nem az ő meggyőződéseit vonom kétségbe, hanem a langymelegekét, akiket amúgy is kivet az Úr az ő szájából.

S nemcsak az átbeszélgetett esték, a verselemzések, a viszontagságos élet tragikomédiájának a felemlegetése – másvalami is volt, ami memorábilissá tette barátságunkat, és arra kérlek, Lorcsikám, ezt jól tedd el a füled mögé. Első találkozásunktól kezdve Fáy Feri rá akart beszélni, hogy pályázzam meg a torontói egyetem magyar szakos tanszékére hirdetett tanári állást. Faludy Gyurka kinevezésétől ugyanúgy „fáztak”, mint attól, hogy a tanszékre Kádár-Magyarországról delegáljanak valakit; én lettem volna a kompromisszumos megoldás, és nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, amikor Londonból szalajtott költő-szegénylegény létemre nem kapva kapok rajta. A tanszék jó javadalmazással jár, bizonyos tekintélyt és teljes alkotói nyugalmat biztosít – mi ütött belém? Fáy Feri és köre váltig szorongatott s úgyszólván nap-mint-nap szóba hozták: kitöltött kérvényt hoztak s csak annyi kellett, hogy írjam alá – és „sínre teszik” a kinevezésemet, mondogatták. Én meg hallani se akartam róla –

KI Nem is vetted fontolóra?

Nem. S ennek több oka van. Az első, kisebbik ok: féltem Amerikától, amelynek térképén hatalmas kulturális „vakfoltok” is vannak s e „vakfoltok” között persze, kompenzatorikusan, a kultúrgócok roskadásig vannak tömény európai „rabolmányokkal” – ami vonz, ami kárpótol, de csak ideig-óráig; nem akartam 54 éves fejjel elszakadni élőközegemtől, Európától, és újra emigrálni. A második, nagyobbik ok: persze hogy csábított az alkotói nyugalom-és anyagi biztonság ígérete s a tanítást is ott folytathattam volna, ahol Londonban abbahagytam; de soha ne felejtsd el, hogy nekem lojalitás-komplexusom van (hogy a süly essen bele!), hűségesen ki akartam tartani az Angol Rádiótársaság mellett, mert bődületes ostoba módra abban a hiszemben voltam, hogy a BBC-nek, a Korporációnak is ilyen lojalitás-komplexusa van velem szemben. S ezzel azt is elmondtam, mi volt a harmadik ok: nem volt kéznél a kristálygömböm, hogy kikémleltem volna, miféle keserű csalódást tartogat számomra a jövő. De, szerencsédre, ez a soronkövetkező gravamenem későbbre marad s félő, hogy máris elhíreltem magam zsörtölődő öregembernek –

KL Végül is első amerikai utad milyen eredménnyel zárult?

Lorcsikám, leszámítva a leszámítandókat-s leírva az anyagi-erkölcsi veszteségeket, amit a HAJSZÁLHÍD késedelme okozott s most fogódzz meg, Lorcsikám: megcsináltam a szerencsémet. Azzal az eredménnyel zárult. Azontúl, hogy megismertek-megszerettek Amerika-szerte, olvasótábort verbuváltam s nemcsak hogy hazaérkezés után a rendelések tömegét alig győztem csomagolni-postázni, hanem azon vettem észre magam, hogy dossziéim kiborulnak s címeimnek kartotékdobozok kellenek… Közel ezer címmel kezdtem, nem számítva a könyvesboltokat, amelyekkel megteremtettem a rendes üzleti kapcsolatot. Megteremtettem könyvkiadásom alapjait, olvasóim tömege hűségesen kitartott s azontúl ha újabb opusz kiadására készültem, elegendő volt arra az ezer címre elküldeni a nyomtatott cirkulárist, és számíthattam a megbélelt borítékokra, csekkre/megrendelésre.

Kezdtem gyanítani, hogy a megváltó olümposzi istenek között pártfogóim is vannak: csak így lehet, hogy valahányszor az irodalmár-intrika, a magyar maffia avagy akármilyen kollektív rosszindulat gáncsot vet, hogy elbuktasson, gonoszakaróim megszégyenülnek s a cselvetés visszafelé sül: csak feljebblépésemet/felhaladásomat segíti; amazok meg, látva könyveim elszaporodását-s alkotószenvedélyem megtáltosodását – a fogcsikorgatást erőszakolt mosolyra formázva – lakolnak. Igaz, kartotékomat kikezdte az idő, voltak, akik elköltöztek, voltak, akik lemorzsolódtak, ismét mások megindultak a temetők felé. De annál inkább megbecsültem, akik hűségesen kitartottak. Garmadával írták a leveleket, s hol elismerő, hol kárpáló episztoláikra ha csak három sor erejéig, de mindig reflektáltam s gondom volt rá, hogy egy se maradjon megválaszolatlanul. Győztem szélmalomharcomat, mert győznöm kellett: elképzelheted, hogy két évtized folyamán hány körlevél borítékját címeztem, hány könyvrakaszt csomagoltam fel-és cipeltem a postára… Ha az ujjaidon kiszámolnád, hogy mennyi ez időben, energiában! De mindig is az voltam: one-man-band – az angol így nevezi azokat a muzsikás vásári mutatványosokat, akik a testükre szerelik-és egyszerre tizenkét hangszert szólaltatnak –, de hiszen erről már beszéltem. Nem volt „író-olvasó találkozó” test szerint, de volt lelkek találkozója a diaszpórában, levelekben s a GOLGHELÓGHI második kiadásának előszavában említem is annak a dél-amerikai szerzetes papnak az esetét, aki a drámaciklus hatására elvesztette hitét és ki akart lépni a rendből, én meg válaszomban könyörögve kértem, ne terhelje lelkiismeretemet e meggondolatlan elhatározással… Igen, ez a kartotékolt címjegyzék – mely nem csak Amerikára szorítkozott –, ez tette lehetővé, hogy kiadjam bölcseleti ezotériáimat, melyekről biztosra vettem, hogy elvontságuknál vagy provokatív jellegüknél fogva, a vállalkozásba belebukom; de vagy mert nem olvasták, vagy mert mást olvastak ki belőle – kitartottak mellettem. Soha senki nem küldött vissza könyvet felháborodásában, hogy „üzenetével” nem ért egyet, sőt, amikor 1000 oldalas GOLGHELÓGHI-mat (400 példányban) kiadtam – a bukás előérzetével szorítva a zabszemet – hitetlenkedve számoltam a postán beérkező csekkeket/rendeléseket, s csakhamar kiderült, újranyomásra van szükség s ebből az újabb 400 példányból lett a második kiadás.

El nem hiszed, miket produkál az élet – hadd mondom el ezt végezetre, „Béla bácsi” esetét. Csepi Béla clevelandi lakos már első odalátogatásomkor feliratkozott előfizetőim közé, de kiemelkedett az előfizetők tömegéből – leveleivel. Okoska, értelmes, váratlan, ugrifüles észrevételei voltak, néha megrótt a tipográfiáért vagy a hitvány papírért, de annyi bizonyos, hogy minden soromat elolvasta és könyveimet az éjjeliszekrényén tartotta az öregúr. Még fényképet is küldött magáról…. Szikár, kopasz, bajuszos bácsika, bankigazgatónak vagy egyetemi docensnek is nézhetted volna. Majd arról panaszkodott, hogy súlyra „nehezek” a könyveim, nem bírja a keze; majd meg azt írta, a szeme se bírja s felolvasnak neki. Katonaiskolát végzett, 1916-ban, az első világháborúban mint hadnagy szolgált… Két vesztett világháború után, Németországon át az Államokba keveredett… Volt lakatosinas, segédmunkás, liftkezelő; 1963 óta állami nyugdíjas… „Sem kérésem, sem panaszom nincs, a Demiugrosztól remélem, hogy egészségesen enged meghalni, és ha eddig meg is rázta életemet – átdob egy érdemesebb világba” – írta utolsó levelében s azzal elhallgatott. 1987 októberében Ákos fia elküldte gyászjelentését: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy édesapánk, Csepi Béla, Magyar Királyi csendőrezredes 89 éves korában, Springfield MA-ben elhunyt”.

Majd leestem a székről. Először értesültem róla, hogy aki húsz éven keresztül egyik tán legfigyelmesebb, leghűségesebb, könyveimmel viaskodva vitatkozó olvasóm volt, az ezredesi rangban a kakastollas csendőrségnél szolgált. Messze idegenben, a lehiggadt, elaggott csendőrezredes olvasta annak az agnosztikus, „anarchista” írónak a könyveit, akit fiatal forradalmár korában kutyakötelessége lett volna kézre keríteni, elveretni, bíróság elé állítani… Elnedvesedő szemmel meredtem a gyászkeretes papírlapra s a kétnyelvű gyászjelentés zárósorára: NYUGODJÉK BÉKÉBEN! MAY HE REST IN SETERNAL PEACE! – és egyperces magambaszállással búcsúztam a rám oly hűségesen figyelmező, az én legnyájasabb, leghűségesebb csendőrezredes olvasómtól. Egyike ama „több dolgoknak”; mert aki mondja, csak kesztyűbábuja a szólaltató géniusznak, aki Coleridge szerint our myriad-minded Shakespeare: „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / álmodni képes” – – –

 

KL No most, nagy szögletes zárójel: jönnek a hetvenes évek. Nyilván minél közelebb rukkolunk az időben, annál élénkebb, plasztikusabb az emlékkép: hogyan kezdődött, mire emlékszel?

Inkább azt kérdeznéd: mire nem. Minél közelebb érünk az időben, az emlékezet engrammjai mint az ömlesztett áru, összezsúfolódnak és egy-masszába összeállnak, akár a cukorgyári melasz… S ez az én bajom. Láttál már tengerit hántani?! Így morzsolgatom időmet, míglen tudományomból is csak a csutkája marad –

KL Ismerjük már ezt a szólamodat. Rozsdásan indulsz, de ha nekilendülsz, hát isten irgalmazzon nekem s mintha elgázolnál –

De nem ma, nem most, Lorcsikám. Kacska lőcslábbal keltem, a balikkal, s szongáriapókot leltem a fürdőkádban: bajt-betegséget jegyez, ismered a szólásmondást, Spinne am Morgen –

KL A hetvenes évek! A magnó már morzsolgatja a szentolvasót, te meg fohászkodj neki!…

Neki a minek? Nem akaródzik. Ami azóta eltelt: akkora nagy idő! Minden összemosódik. Pedig nem ez az egybefolyó gomolygás volt az, hiszen ha előszedem és sorra nyitogatom előjegyzési naptáraimat, hát ihol van, már mind elhagyogattam, kipotyogott az emlékezetemből az a millió el-nem-felejtenivaló, ügyvéd, orvos, nyűgös kötelesség, ide-oda rohangálás, találkozások-szétválások, hidak-alagutak-utazgatások, országok domborzati térképe a magasból, karsztok, hósipkás alpesek felhőtakaró-lyukon keresztül, repülőterek, vámolás-csomagátvilágítás, hallok-vesztibülök, naftalinszagú szállodaszobák, kistermek-nagytermek, szerzői estek mikrofonnal vagy anélkül, kloroformszagú műtők, meztelen-hideg röntgenlap-érintések hátamon-mellemen, kórház, konzílium, utókúra… Garmadával a részletek. Az én bajom szakasztott-ugyanaz, mint a regényíró baja: felgazdagítva próbálja utolérni a való élet részletgazdagságát s mi ritkán sikerül! Úgy vagyok vele, mint akit a Kánai Menyegző sokadalma, a Genezáreti Négyezerek, az Ötezerek helyett négy-ötszázezerre dagadva rohannak meg éhesek-szomjasok, a félmilliós fenyegető tömeg láttán elméjén átsuhan a borszaporítás-kenyérszaporítás csudája – de inába száll a bátorsága és kétségbeesésében így kiált fel:

– Ide a Jézus Krisztus is kevés!…

KL Egyem a hamis zúzádat. Angolna vagy, de ilyen könnyen, ha megmarkollak, nem siklasz ki!

Ujjujjuj!… Hászen iparkodnék én; de inamba szállt a bátorságom, mesém fogyóban, tudományomnak ez a csutkája már csupán; s ami csak a lányokat ijesztgetni jó: ha láttál már halottak napján csontkoponyát, amiből a mécses kivilágít, de ha koponya nincs, az üres tökbe beültetett gyertyaláng is megteszi – olyan vagyok…

Érted-e memóriazavaromat, Atyámfia…?! Mikor holmi villámlátogatásnak, európai körülnyargalásnak, szanatóriumi raboskodásnak a nyomát se lelem s 3–4 éves intervallumok fölött kóvályog az emlékezetem: mikor is lehetett vajon? Így pl. szentül meg voltam győződve, hogy 1972-ben küldött át a BBC, hogy rohanjak körül Európán és készítsek interjúsorozatot egy rakás olasz, osztrák, svájci és nyugatnémet notabilitással, politikussal, színházigazgatóval, polgármesterrel, újságkirállyal, de te még aludtál, amikor én, az alagsori depozitóriumomban rakosgatva, vesztemre rábukkantam a tárgyi bizonyítékra: a felvett magnószalagok négyórás anyagára az eredeti dobozban s rajta a dátum: 1968. március-április! Milánó, Genf, Bécs, Frankfurt, Nyugat-Berlin, Hamburg voltak a főbb állomásai ennek a hivatalos kiküldetésnek és a „sajtószabadság” igen közhelyszerű témájáról kellett faggatnom áldozataimat s tettem is, sőt, egyéb sem járt az eszemben – mint a megszállott, űzött majmok gyorsaságával száguldoztam ide-oda, sajtópaloták vezéri sanctuáriumából városházák faburkolatos, főpolgármesteri dolgozójáig s mint a kirakatüvegek közé szorult dongó, verdestem szárnyaim tehetetlenül anélkül, hogy a szebbnél szebb világvárosokból (ezúttal) valamit is láttam volna –

KL Azért csak nem csuktad be a szemed száguldozás közben?

Nem hát, be-beszemtelenkedtem múzeumokba, színházba-operába; de mindvégig a Kötelesség Tudata töltött el s váltig attól féltem, hogy a Központ a begyűjtött anyagot kevesellni fogja. Majd leestem a székről, amikor három hét után megint ott ültem fő-főnököm irodájában és Tarján György megrökönyödött arcát láttam, amint a táskámból egyik magnósdobozt a másik után huzigálom elé. Végül Gyuri, átértve a helyzetet, füligszaladó mosollyal vállon veregetett és így aposztrofált:

– Ki mondta, hogy túlteljesítsd a normát? Mit kezdünk ezzel a tengersok locsogással?! Csacsikám!…

– Hát nem azért küldtetek…?!

– Küldtünk-küldtünk, de nem azért! Hanem hogy nevet adjunk a gyereknek!

– „Nevet a gyereknek…?!”

– Azt hát, jámbor lélek! Elküldtünk, hogy örülj az életnek, láss világot, szórakozzál, szellőzködjél! Jól dolgoztál és ez afféle jutalomjáték volt –

– És ha nem hozok semmit?!

– Ha húsz percet, az is elég lett volna. De nem négy órát!… Node sebaj, ha már így esett. Majd meglátom, mit tudunk kezdeni vele.

S lett is belőle valami, a belföldi szolgálat számára. Már ilyen balek közkatona voltam, aki komolyan veszi a szolgálatot, ha egyszer felesküdött a Korporációnak. A dörzsöltek sokáig kuncogtak túlbuzgóságomon – bár így is, nekem is marad rajta valami: egy tüneményes színházbelsőre emlékszem – a berlini Schiller Theater aranybordás mennyezetű színháztermére s annak roppant színpadán egy tüneményes Büchner-előadására: a DANTONS TOD felújítása volt. A színház nagy nevű igazgatója, Barlog, nem csak interjút adott, hanem meghívott vacsorára, kifaggatott, élénken érdeklődött darabjaim iránt és arra kért, hogy küldjek fordítást. Egy ideig még leveleztünk, de fordítás hiányában még a próbálkozásig sem jutottunk; pedig még azután is, sokáig kísértett a látomás, hogy milyen is lett-lehetett volna a Schiller Theater behemót színpadán, németül, a KÖTÉLVILÁG…

KL Úgy tudom, 1970-ben jelent meg franciául az ANIBEL –

Jól tudod – de nem az ANIBEL, annak csak az első kötete (címe „A Napsütötte Zápor”). Sajna-bajna, a kiadó, a cudar, a teljes trilógia címével jelentette meg. Galádság volt, meghihesd, Lorcsikám: lesántultam tőle s olyan sebet ütött, ami máig sem gyógyult be – elvágta franciaországi „beérkezésemet”.

KL Miért? És hogyan?!

No hallod! Amit a trilógia 1984-ben megjelent eredeti magyar változatának az utószavában írtam, az már csak a kísértet „bosszúja” volt: franciául is kiszedtem-beleiktattam s elküldtem a kiadónak; de túlságosan nagy ahhoz s nincs neki olyan „orra”, hogy az alá borsot lehetne törni.

KL Rámondanál valamennyit a szalagra belőle?

Csak ami rá és az egész gazemberségre vonatkozik: „…Hélas! à mon insu et sans mon consentement, l’éditeur donna le tître d’ANIBEL à cette première parti de la trilogie…” Majd inkább magyarul: „soha nem bocsátom meg a francia kiadónak, hogy tudtom és beleegyezésem nélkül a regénytrilógia első részét… ANIBEL címen megjelentetvén, azt a benyomást keltette, sőt, olvasónak és kritikusnak úgy állította be, mintha teljes, önálló mű lenne. Engem ezzel befejezett tények elé állított, olvasó és kritikus előtt teljességgel diszkreditált, lehetetlen helyzetbe hozott. Olyan ez, mintha egy csonka szobor megmaradt két lábára rámondanák, hogy ez a MŰ, ez a törzse-feje-híja torzó – ez lett-légyen a szobrász eredeti intenciója. Vagyis a regénytrilógia indítása, az expozíció eleje szerepelt, cselekmény nélkül, szálaival elkötetlenül, sután lefejezve s úgy, mintha az író szándéka szerint ez lett volna a befejezett mű. Ezek után hogyan számíthattam volna arra, hogy akár a francia olvasó, akár a kritikus komolyan vegyen?! (…) Ezt az irodalmi szempontból mindenképp minősíthetetlen eljárását a kiadónak ANIBEL sohasem fogja megbocsátani”.

KL Nyilván haragod sugalmazta ezt a sok odamondást –

Az hát, de még csak annyi se volt, mint a veszett fejsze nyele. Volt ugyan szép sikere, bár a tizede sem annak, ami lehetett volna – ennek a potenciális „besztszellernek”, kivált a franciáknál, akik imádják az erotikus megszállottságot regényeikben! Volt sajtója, erről a kiadó mindig gondoskodik, s Nadeau lapjában, a La Quinzaine Littéraire 1970. május 30-i számában, kitűnő költő barátom, Georges-Emmanuel Clancier négyhasábos nagy cikkben magasztalja; de már Alain Bosquet négyszemközt bevallotta, hogy elolvasása után „hiányérzete támadt” s amikor elmondtam neki, miért-és-hogyan támadhatott hiányérzete, joggal-és-méltán, ő maga is dühbe gurult s arra biztatott, hogy pereljem a kiadót. De hol perelhet szerző kiadót, amelyiknek az állandó listáján szerepel és a következő könyvére opciója/szerződése van?! Annyiban hagytam s napirendre térve e korrigálhatatlan vereség fölött, beletemetkeztem új játékomba – mert az volt, a szó mindkét értelmében: játszadozás is és mesejáték, pontosan szólva – mesetragédia.

KL Arra célzol, a MANGÚN-ra, amelynek a hangjátékváltozatát szalagra vetted és itt őrizzük a Petőfi Múzeum hangtárában?

Ördögöd van. Ebben is régi szerzőtársam, az álom járt a kezemre – de hogy honnan kalandozik errefele és miből építkezik az álom képzelete; ki tudná ezt megmondani? Mert ez aztán igazán nem „napi maradék” – mintha előző nap érkeztem volna haza Külső-Mongóliából. Első változatában prózavers volt, AJÁNDÉKPALOTA címmel; ideiktatom teljes egészében:

 

 

Alig melegedett meg dossziémban a vers, máris látnom kellett, miféle és mekkora dráma kívánkozik-bontakozik belőle, ebből az álomkezdeményből. Színpadnéző képzeletem azonnal bebútorozta a főhős Mangúnnak, tangutok fejedelmének perspektivikus világát fel az exituszig. Az egész estét betöltő mesetragédia komor, mondai hangütésével mintegy előnkbevetíti azt a barbár közép-ázsiai színt, ahol a kegyencnek lakolnia kell, amiért a világhódító Kagánhoz a megajándékozás gondolatával közeledni merészelt:

 

 

Mangúnnak, a kegyencnek, a megajándékozás „felségsértéséért” életével kell lakolnia; de amíg idáig fajulnak a dolgok, ha van is „lelki fejlődés”, „cselekmény” és „végkifejlet” – mindez látszólagos; mert Mangúnt a ráküldött gyilkosok az első jelenet első percében meggyilkolják és a két és fél órás dráma káprázata – a történtek rekapitulációja – a halálpercenet zárványában van. Színpadi játéknak operatikusan látványos, lakomás palotadráma (melyben még „fegyvertánc” is van, balettbetét gyanánt) és a színház húsz szereplő alatt nem ússza meg. Hangjátékváltozatában viszont olyan monodráma, amelyben a sokszereplős mese rajzásában minden hangot egyetlen színész alakít (az angolok mesterek ebben) – minden egyébről az elektronikus műhely hangkulisszái kell hogy gondoskodjanak. S hogy ez milyen kimerítő és időrabló vállalkozás, azt magam tudom a legjobban; mert amikor 1973-ban a darabbal elkészültem, nekiláttam, hogy egy kiszuperált BBC-magnón (amelyet megvásároltam a rádiótól), elkészítsem hangjátékváltozatát. Feleségem adta a női hangokat, én voltam a mindenes-ezermester: a két főszereplő, a mellékszereplők siserehada, a technikus, a lemezcserélő, a főrendező, a „hanghatások”, a vágó… Most is, valahányszor Janaček Szimfoniettája felcsendül (abból válogattam hozzá háttérzenét), mindkettőnkben azon nyomban megszólal a MANGÚN, idegeinken végigvibrál a halálrakeresett kegyenc fenyegetettsége…

KL Mesélted, hogy a darabnak ezt a hangjátékváltozatát le is játszottad s ezzel meg is volt az „ősbemutatója”. Milyen volt a fogadtatás?

Le, igen, de jóval később, 1981-ben, a hollandiai Zeist-ben; ott tartották a Mikes-kör Tanulmányi Napjait s ezeket mindig irodalmi estekkel zártuk s abban az évben ez volt az egyik „irodalmi est”. Minthogy ezeken az esteken de rigueur mindenki hosszabb a kelleténél, a műsorok rendesen az éjszakába húzódtak s ott bomlottak fel, amikor a fiatalság elsompolygott s otthagyta, mert inni /táncolni/ szerelmeskedni vágyott.

Az én estem nem húzódott az éjszakába – két óra húsz perc játékideje volt –, de nem is volt az ideális hangulatelőkészítő a tánchoz-danolászáshoz. Tízperces szünettel játszottam el, a Mikes másfél száz főnyi tábora előtt. A MANGÚN hatása a hallgatóságra fölöttébb különös volt. A tragédia nyomasztó, a mutatvány elgondolkoztató, a Mikes – egyébként mindig igen színvonalas – tanulmányi rendjéből, szokott tematikájából mindenestül kilógott.

Hogy a mesetragédia senkire sem tévesztette el hatását, az nyilvánvaló volt; de teremtett lélek nem jött oda hozzám, sem hogy tetszését, sem hogy nemtetszését nyilvánítsa. Szó nélkül szétszéledtek, iparkodtak kimenekülni a dráma fenyegetett légköréből, amelynek hangvétele amúgy is teljesen idegen volt tőlük: ki-ki megkereste ivócimboráját/szíveválasztottját s igyekezett visszatalálni meghitt paróchializmusába. Ne felejtsd el, Lorcsikám, hogy 1981-re már sok könyvem közkézen forgott 1972-ben, Münchenben a tizenkét drámát tartalmazó kétkötetes SIRÓNEVETŐ, 1974-ben (negyedszázados késéssel) AZ ŐRZŐ KÖNYVE, 1976-ban a GOLGHELÓGHI, 1977-ben, Párizsban az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ francia változata, az ARCHIE DUMBARTON s hogy 1980-ban kiadódott ezotériasorozatom harmadik kötete, az ÖZÖN KÖZÖNY. Maga a puszta tény, hogy nekem „működő”, fizető olvasótáborom van, ami lehetővé teszi írásaim folyamatos megjelentetését, kiváltotta olyan pályatársak ellenérzését, akik nehezen, alig-alig vagy egyáltalán nem tudták eladni könyveiket a diaszpórában s a nyomdaszámlát is úgy kellett a saját zsebükből előguberálniuk. Kialakult „hódoló”, kétszínű, érzelmi ellenzékem azokból, akik „túltengőnek” találtak; akkor még csak működésem sokallták meg, ma már azt is, hogy még mindig a porondon vagyok s százat egy ellen, hogy az engem-megsokallók összesúgó-búgó lelkes csapata halálomig még szaporodni fog…

KL Az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ című „absztrakt” regényedet mikor írtad, a MANGÚN előtt vagy után? És miért „absztrakt”…?!

Vagy közvetlen előtte, vagy utána: nem tudnám megmondani – bár a befirkálások szerint, amelyekre 1972-es noteszemben bukkantam, inkább utána. Műfajmeghatározása? Eredetileg „metafizikai scifinek” mondottam, de 1977-ben reklámcélokból, a francia kiadó, Denoël „kriminek” állította be – ez az ostobaság éktelenkedett rajta a keresztberagasztott papírszalagon. Ezen aztán annyira megdühödtem, hogy amikor nagy elkésve, 1984-ben Londonban, a magyar eredeti is megjelent, „absztrakt regénynek” mondva tálaltam – hiszen az, végelemzésben a hatvanas évek angolszász világának absztrahált párlata.

KL Álomkezdeményből – ez is…?!

Ó, dehogy, frászkarikát: nem mindig papsajt. Velem is előfordul, hogy elrévedez a szemem, „megpillantom” és lekapom a levegőből. Tudod, hogy a Covent Garden zöldségpiaca volt „London gyomra” s ez a vegyes üzem már sehogyan sem működött, az Operaház körüli utcákban a zöldségeskocsiktól nem lehetett mozogni. Így határozták el a városatyák, hogy kitelepítik a piacot Dél-Londonba; az én vonatom, meg ha a rádióba mentem, arra vitt el (akkora volt már a közlekedési dugó, hogy nem volt ajánlatos kocsival bejárni) – nap-mint-nap láthattam a vonatablakból a roppant terepet, ahol évekig folyt az építkezés és a főépület alapárka akkora mély volt, hogy csak a feketeség tátongását láttad – mintha feneketlen lett volna. Egy ízben hazamenet, a fészkemtől alig száz méternyire és a Jézus Szíve-templom gótikus kapuzata előtt földbe gyökeredzett a lábam; kurta pillanatra leültem a parkolóhely alacsony téglakerítésére és megjelent előttem Archie, az ezermester ön-keresztrefeszítő szerkentyűje, amint az új Covent Garden-piac sokemeletes pincegödrének földhányása oldalába tűzve – keresztjével a mélységnek fölébe lengedez. S rajta: Archie.

Az ötletet lekaptam a levegőből, hazavittem; és tíz perc múlva már, „végtelen” kutyanyelvemet a gépbe betekerve – kopogtam is. Két hét alatt lekopogtattam az egészet. Az a tátongó alapárok, amelynek talajvizébe Archie, önfelfeszíttetése után, keresztjével belebukfencezett, már rég nincs sehol, sokemeletes hűtőpincék töltik a föld gyomrát s fölötte áll már az irodaépület; de valahányszor elvisz mellette a vonat, Piroskámmal összenevetünk és Archie-t emlegetjük:

– Itt próbálta kereszthalálával megváltani a világot, a golyhója, és neki se sikerült…

 

*

 

KL És mi következett azután? Melyik opuszodon dolgoztál?

Mi következett? Semmi. A nagyon-nagy semmi következett, Lorcsikám – ha amolyan amnéziás űrutazásnak képzelnéd, ami a kórházakon keresztül vezet. Nekem az az öt hónap – a betegség közel fél esztendeje – öt évnek tűnt. Révetegen belemeredtem a semmibe az írógép előtt, és a belső megüresedésben hiába kerestem a szálakat, ahol elhagytam s hogy mit hagytam el –

KL Mikor volt ez? Mi volt ez? Mi volt a bajod?

A „bajom”…?! Dicebamus hesterno die – ahogy tegnap mondottuk volt – lépett a salamancai egyetem rosztrumára Fray Luis de León, 1577-ben, amikor elengedték ötévi várfogság után: ismerem ezt az érzést; de röstellkedve fogok bele s tele szabadkozhatnékkal, mert tudom, az életerőtől duzzadó, makkegészséges fiatal nem érti, mit akarok ezzel az alázuhanással, alá halálközelbe, ahol a gyógyszermérgek kifogóhálója éppen-csak-hogy visszaránt és megóv a teljes „áttűnéstől” – félő, hogy a fiatal olvasó türelmét veszti és könyvünktől elszalad. Nem is moralizálnék fölötte oly hosszan, ha nem tartoznék szorosan GOLGHELÓGHI című opuszom keletkezéstörténetéhez, s ha még emlékszel a márianosztrai fegyintézetben töltött szép napokra 1951-ben – ahová a hejőcsabai cementművekből bevágtak bennünket büntetésből az élelemfelvétel megtagadása miatt – összekapcsolhatod történetünket, amint épp húsz év után, ugyanonnan folytatódik s most kell felvennem azokat a szálakat, amelyeket a második kötet 21. fejezetében elejtettem.

1971 legvégén történhetett s nevezhetnéd hanyagságnak, orvosi műhibának is; mert hogy körzeti orvosom – akit történetesen ugyanúgy hívtak, mint a vérkeringés felfedezőjét – tíz napra súlyos influenzásan ott hagyott és megfeledkezett rólam, hamar belátta s vadul igyekezett jóvátenni mulasztását: naponta kétszer is ott állt ágyamnál, ahová tüdőgyulladással beszállítottak, a kórházban, amelynek amúgy is főorvosa volt. Egy hónapig tartott, amíg kihevertem látszólag és ő kiírt, de szemmelláthatólag nem volt tiszta a lelkiismerete, éreztem a túlzott előzékenységén, a kedvezéseken. Bevánszorogtam a rádióba és szöszmötölni-dolgozni kezdtem, miközben folyton izzadtam s hallgatóim tán nem is sejtették, hogy adás közben is a mellemhez kaptam: szúrt, hasogatott, néha alig tudtam folytatni a beszédet. Csak ültem az osztályon és diktálni próbáltam, de nem ment: szakadt rólam a verejték. Taxiba ültettek, hazaküldtek. Visszaestem. A java ezután következett.

Kórház, tüdőgyulladás-sorozat. Fél tüdőm kollabált; orvosom félrevonta leendő „özvegyemet” és közölte Piroskámmal: ajánlatos volna, ha utánanézne, hol tartom a végrendeletemet, a bankban vagy az ügyvédemnél; gondolkozzunk gyakorlati szellemben, hogy kéznél legyen: esetleg szükség lesz rá…

KL És te?! Tudatában voltál az életveszélynek…?!

Nehezeket kérdezel, Lorcsikám, de magad is meglepődsz majd az egyértelmű válasz hallatán. Tudod, ha igaza volna Chamfortnak, hogy az élet maga már egyfajta betegség, akkor miféle hatványa a betegségnek az igazi nagy nyavalyakórság, ha az embert leteperi, a leromlásnak miféle négyzetreemelése…?! 1987-ben, amikor a dél-londoni Egyetemi Kórházba beszállítottak, az intenzív osztályon töltött idő alatt teljesen tisztában voltam azzal, hogy a végét járom és farkasszemet néztem a – kilobbanással. 1971 decemberében viszont mit sem tudtam felőle. Aludtam. Te! Tudatában voltam, mit suttognak körülöttem s valahányszor azt hallottam, hogy he is sinking – „süllyed már, megy lefelé” – nem vettem magamra. Nem az ébrenlét kialuvásával kezdődött, hanem valami se-vége-se-hossza alásuvadással ez a hetekig elhúzódó mély alvás – ahogy a KÖTÉLVILÁG-ban a kötélháló szemén kiesőnek a teljes örökkévalóságig tartó függőleges zuhanás a büntetése, olyasformán, vagy ahogy a kárhozatra letaszított fekete angyalok alászánkázása, Szatanaellel, három évig tartott; s ebben a kábulattal tetézett alvásnak az ájulás határán volt valami megnyugtató hatása: a végső számadás lezárása, a főkönyv vastag fedelének a rácsattanása a végösszegre, a végelnyugvás.

Legnagyobb csodálkozásomra tüdőm magához tért és a féltucat krízis után átvészeltem a hetedik halálveszedelmet is; vagyis: szervezetem kezdett visszatérni az eredeti betegség aranyalapjára, ami – Chamforttal – az élet maga. Hazaküldtek. Az orvosomra igen haragudtam; érezte is és évekig túlzott készségeskedéssel vezekelt. A Korporációtól hosszú hetekre betegszabadságot kaptam. Lábadoztam-sápadoztam.

Oly gyönge voltam, hogy felemelkedni a székből megerőltető volt. Piroskám utókúrákra küldött. Három hét Minorkán: A verőfény-prospektus nem váltotta be a hozzá fűzött reményt, vihar-vihart követett, a felhőszakadás verte az ablakokat és egyszer havazott is: elátkoztam Minorkát. Akkor a Kanári-szigetekre, három-három hétre. Örökké a szélcibálta ablakponyvák kereplését hallgattam meg a sziklák közé befutó görgőhullámok égig fröccsenő robaját; de – legalább sütött a Nap. Felkövetkeztem a Teide kráterére s négyezer méteren, először láttam fortyogó-forró, féleleven tűzhányót. Firkáltam is, derűsebb leveleket küldözgettem haza és kezdtem magamhoz térni; de az erőm nem volt a régi és nem tudtam a markomban összeroppintani két diót. Apai ágon öröklődő családi vonás, hogy igen erős a fogásunk; nekem meg minden kihullott a kezemből. Úgy van ez, ahogy Szalézi Szent Ferenc mondja a testi bajról: lóháton, nyargalvást érkezik, de gyalogszerrel jár és vonszolja a lábát, amikor távoznia kell…

A többit már tudod. Néhány héttel annak előtte, hogy újra dolgozni kezdtem, a házban ődöngve s ide-oda téblábolva, rakosgatni kezdtem vázlataimat s eszembe villant valami. Hogy testi nyomoromban hátha felidézhetném azt a kegyelmi állapotot, amelyben a GOLGHELÓGHI látomásszerű képei elrajzottak előttem és szájamra toluló szövegét a kortexemre feljegyeztem. Igaz, most nem marharépán éltem, de a gyengeség adva volt. Huncutul hunyorogva s léleknek-tükrében összekacsintva önmagammal – így okoskodtam. Nem valószínű, sőt, majdhogynem lehetetlen, valami is hogy megmaradt volna belőle a szürke kérgemen; hogy mélyrétegeimből felhozhatnám, dialógusait fölidézhetném. De nem árulom el senkinek. Mi volna, ha azt a háromméteres, „végzetes kutyanyelvet” beleereszteném a gépbe és elkezdenék kopogni rajta valami szinopszisfélét? Ha az istennek se megy: nem történt semmi; összegyűröm, eldobom, senki nem jön a nyomára, mivel maradtam szégyenben és az én szégyenem marad. Az első eredmény nyolcoldalas szinopszis lett; meg az az örömteli izgalom, hogy ébredezőben van bennem ugyanaz a kegyelmi állapot, az a börtönbeli, amelyben a drámaciklus fogant.

Eleinte csak „kölcsön-ihlet” volt, a magam eredeti, márianosztrai, zsarnoki ihletének a kikölcsönzése; majd megzsendült bennem az ihlet, a fellelt-eredeti s ugyanolyan zsarnoki, a maga lóhalálában nyargaló diktandóival, a maga nyakló nélküli kitalálókájával. Az elsőn felbuzdulva, beletekertem az új kutyanyelvet a gépbe s következett a jóval bővebb, második szinopszis s ha az első kurtácska nyolc oldal volt, ez már húsz-egynehány; a kulcsszavak felhozták a skandált mondatokat, a vezérszólamok a jeleneteket, a második szinopszist már helyenként kénytelen voltam „félbeszakítani”, hogy hamar lejegyezzem a dialógusokat, ahogy a labdát vissza-visszaütik és a visszavágások egymással labdáznak… Helyben vagyunk – állapítottam meg; és munkához láttam.

KL Sokat változtattál az eredetin? Kipótoltad, ami hiányzott? Mondanál valamit a drámaciklus „üzenetéről”?

Engedd meg, hogy megtagadjam az engedelmességet: ismétlésekbe nem bocsátkozom. Ezért nem mondok el semmit, se indítékairól, se üzenetéről, amit a ciklus könyvnyi Zárótanulmányában az olvasó amúgy is megtalál (GOLGHELÓGHI X. Életünk-kiadás, Szombathely 1989). Valahol megírtam már, hogy az egész mű, a kilenc színpadi játék szöveganyaga „hegyomlásszerűen” dőlt belőlem, mintha az oldalam meghasadt volna s ez így igaz; de 1976 óta, amikor először kiadódott, a szöveg egésze annyira összekövesült emlékeimben, hogy már nehezen tudnám szétválasztani, melyik a márianosztrai invenció és mennyi a londoni; bár egy-egy vers, egy-egy jelenet „börtönpedigréjére” esküszöm, mert határozottan emlékszem rá, a pillanatra a zárkán, a sétára, amelyen fogant. A GOLGHELÓGHI üzenete sokszálú –

KL „Tanár úr, én készültem!” Az egyik szál: miért van a Gonosz, ha egyszer a Mindenható egyetlen szavával odahathatna, hogy ne legyen? A másik szál: a Végítélethez felvezető három évtized alatt az Európán végigsöprő rémület hisztériája s annak eltussolása az annáleszekben. A harmadik szál: Jézus Krisztus Második Eljövetelének katasztrofális Elmaradása s ezzel a zsidókeresztény profetika egész korpuszának teljes csődje – annak világbotránya s a botrány eltussolása. A negyedik szál: „az állam feltalálása” – ami a Magnum Latrocinium; mely Gyalázatosság nagyobb a Júdás bűnénél s hogy mint akarja épp ezért, vezeklésül, kieszelője, Poklokon felkeresni és kárhozatából kitúrni Júdást. Az ötödik szál: az Érzékeny Titokjátékok utolsó drámájában, a zárójelenet „üzenete”, amelyben a Mindenségben való Uralkodás igazi titka feltárul… Jól tudom?

Jól tudod, gyermekem: nagyjából. Alig marad valami nekem; de majd fogódzónak használlak s elmondok egyet-mást, ami nálad is, nálam is eddig kimaradt. Mert ha pl. felütöd – kit már eddig is gyakorta emlegettem, James Ussher 17. századi dublini érsek „Szent Évszámait”, ebben a Chronologia Sacrában mit olvasol, mit látsz? Fejezetek szerint: i.e. 4004, Creatur Mundus, i.e. 2348, Diluvium Noachi, i.e. 1921, Vocatio Abrahami, etc. etc. Az évek számoszlopán, a világteremtéstől: ANNO MUNDI 1, Orbis conditus, Adam formatus… Seth nascitur… Moritur Adam… Translation Enochi, etc. etc. Hacsak nem vagy olyan megátalkodott teológus, aki a maga szemében csak azért se látja meg – nem hogy ezt a bölöm gerendát, de a mindenség másmilyen gerendázatát sem, be kell látnod Samuel Butler szavainak nagy igazságát arról, hogy a zsidókereszténység Históriás Szentkönyvének hitelét mennyire aláássa következetes egyoldalúsága: An apology for the Devil: it must be remembered that we have only heard one side of the case. God has written all the books. (Notebooks, ch. XIV)³⁹

KL Itt most hirtelen beugrik nekem egy versed: „Isten bűnbeesése – avagy a TEREMTÉS”, amit Kassai Györgynek ajánlottál, s ha jól emlékszem, a teremtés elfuserálásáról szól; s ez megint rímel azzal, amit tegnap a vacsoránál idéztél Samuel Butlertől: isten végzetes tévedése éppen az volt, hogy meg volt elégedve művével – „látta, hogy jó”… –

Köszönöm, hogy emlékezetembe idézed; de fogalmazzunk szorosabban. Ha végigkövetjük őket a századok folyamán, vannak bölcseleti tételek, amelyeknek más az igazsághányada az egyik korban, mint a másikban. S ilyen az a plotinoszi tétel, hogy a Rossznak önálló léte nincs – mindenestül a Jó hiánya. S ebben is, mint mindenben Szent Tamás a neoplatonikusoknak kezes epigonja; a baj csak az, hogy ő a tételt a zsidókereszténység eszmekörnyezetében újítja fel. S annak, ami a keresztény „Gonosz” megjelenése előtt a görögöknél a „Rossz” volt, nemcsak az értelme más, de magának a tételnek is, mint valami elvont, doktrinér megállapításnak, a moralizáló peripatoszokban és a magas életminőségű görög társadalomban volt pozitív kicsengése – valamelyes igazsághányada. Abban a pillanatban, amikor a görögségtől teljesen idegen, keresztény „Gonoszt” léptették a Rossz helyére s abban a kora középkori szellemi szegénységben, amelyben a papságnak 7-8 százaléka tudott olvasni, bár írni nem (míg a lakosság teljességgel írástudatlan volt), és az élet minősége mélyen az attikaiaké alá süllyedt, a tétel, hogy a Gonosznak önálló léte nincs s csupán a Jó hiánya – tudományos jellegéből kivetkőztetve s minden igazsághányadától megfosztva, dekoratív verbigerálássá romlott s már csak az volt a szerepe, hogy a zsidókereszténység eszmei és társadalmi hazugságain a szépségflastrom legyen. A Gonoszság szupremáciájának a világában a tragikus dichotómia elsikkasztása, a Gonosz tényének a letagadása: ez lett a félreértett/félremagyarázott plotinoszi tétel siralmas szerepe a Summában. Ezren és ezren veszik észre ezt a feloldhatatlan ellentétet; ám a legtöbben beérik azzal hogy valami káprázatos mot-val elütve, túltegyék magukat rajta. Duhamel? Túlságosan tiszteli az isteneszmét, semhogy a teremtőre kenje a világ bődületes abszurditását – ezzel a rabulisztikával kerüli meg. Elias Canetti? Lehetetlen, hogy lett-légyen Alkotója – oly elviselhetetlen, oly ésszel-fel-nem-érhető lenne a teremtett világ elhibázottságán érzett gyötrelme, mondja róla, vagyis elnapolja a problémát, máskorra hagyja.

KL Míg te nekimentél és, gondolom, ezért alkottad meg a „nem-euklidészi” teológia fogalmát, melynek a szenttamási teológia határesete csupán; de éppoly lehetséges az az ijesztő változata is, amely a GOLGHELÓGHI GYALÁZATOS MEGDICSŐÜLÉSE című utolsó drámája végjelenetében a ciklusnak kibontakozik – – – mondanál erről valamit?

Nem én. Miért rontanám el azok élvezetét, akik elolvasásába belevágnak? Nem az egyetlen művem, amelynek van ilyen „detektívregény”-jellege: valami belehüvelyezett titok, amelyre fény derül ugyan, de csak az utolsó oldalon. Amúgy is, eleget hallgattam érte – mintha a „nem-euklidészi” teológia mindjárt filozófiám végső foglalata volna, vagy bölcseleti vizsgálódásaimnak az ÖZÖN KÖZÖNY-ben holmi teológiához bármi köze lenne. Haha! Lorcsikám! Az a tengersok bolondgomba, amit erről összehordtak! Jóakaróim tudni vélik, hogy egy kétkötetes angol bibliát zöld bőrbe köttettem és a vékonyacska második kötet – az Újszövetség – fedelére arany betűkkel rányomattam: THE RAKE’S PROGRESS… Nem igaz. Kedvenc filozófusom, a skót Mc-Taggart megtapsolta volna jóllehet s annyi szent, az ötlet klasszikus és rokon eszméje annak az elveszettnek hitt kora középkori munkának, amelynek szerzőségét hol Al-Rhazi 10. századi perzsa orvos-filozófus, hol Averrhoes 12. századi arab bölcselő nyakába varrják (vannak más illusztris szerzőjelöltek is, pl. II. Frigyes császár) – ennek a vallások ellen írott, DE TRIBUS IMPOSTORIBUS („A Három Imposztorok”) című traktátusnak a legendáján dühöngött a világ középkorszerte s már hogyne tette volna! Hiszen ez az őspamflet Mózest mágusnak, Mohamedet tűzzel-vassal térítő szörnyetegnek, a Jézus Krisztust pedig egyenesen Dzsingisz kán elődjének teszi meg, így hát történetének huncutul THE RAKE’S PROGRESS címet is adhatná Al-Rhazi késő utódja. Ám jóakaróim rágalma ennyi figyelmet nem érdemel s csak annyi igaz belőle, hogy valahányszor egyhúrú hitregéinket hallom a hangszóróból, ösztönös mozdulattal lecsapom a rádiót. „Vétkes” a GOLGHELÓGHI-ban? Nem vagyok. A közvetítő voltam, az áteresztő közeg: hűségesen lejegyeztem, ami nekem az álomban mejelentetett. Vagy ahogyan az UTÓSZÓ elején olvashatod:

 

The Apocrypha was my signpost as I rode with a play on my mind with the Lord taking the hindmost and his Overlord chasing behind not being its mover or stopper I wrote as I was told by the Dream – God Almighty coming a cropper and Satanael reigning supreme40

 

*

 

KL Tegnap este a vacsoránál olyan folyamatosan elduruzsoltad, hogy mi volt a visszahatása nemcsak a GOLGHELÓGHI-nak, a többi könyvednek is, hogy menten az jutott eszembe – mi kár, hogy az asztal alatt nem rejtettem el a magnót. Elmondanád még egyszer, ugyanazt?

„Még egyszer, ugyanazt?” Nem szokásom. Amúgy sem emlékszem pontosan, mit is mondtam s nem duruzsolás lesz, hanem zsörtölődés: tegnap már panasz tárgyává tetted, hogy egyre többet zsörtölődöm. De a közönségreakcióra vagy a sajtóhangokra: melyikre gondolsz?

KL Vedd sorjába; erre is, arra is.

Nos, félelmeim a GOLGHELÓGHI-val kapcsolatban alaptalannak bizonyultak: nem húzták rám érte a vizes lepedőt és nem buktam bele anyagilag, sőt, hamarosan második kiadásnak elkeresztelt utánnyomás lett a vége – igaz, hogy új előszóval fejeltem meg. A sajtóreakció egyöntetű volt és egyhangúlag elismerő; a recenziók közül is kiemelkedik Csiky Ágnes Mária TOTÁLIS SZÍNHÁZ című teljes oldalas ismertetése a párizsi Irodalmi Újságban (1977), valamint Hanák Tibor, Bécsben élő filozófus méltatása A MINDENSÉG KÖNYVE címmel a müncheni Új Látóhatárban (1979 4/5). És hadd említsem itt meg zárójelben azt is, hogy ez a munkám néhány poétatársamat annyira gondolkodóba ejtette, hogy a GOLGHELÓGHI-t verssel tisztelték meg (Csorba Győző, Gömöri György, Jánosy István, Lászlóffy Aladár, Tűz Tamás és mások). Akik recenzeálták, tudták, mi fölött kell hallgatással elsiklaniuk, min kell tapintatosan szemet hunyniuk; az olvasók meg? Hála a kegyes feléből-harmadából olvasásnak, a jámbor félreértésnek, a hitbuzgó félbe-felejtésnek, amely a könyv végére sosem ér. A zöme nem kapta el a Végítélet elmaradásának megrázó „üzenetét”, odáig nem jutott, az első oldalakból látni vélte, hogy „szent hitünket magasztaló” szabályos titokjátékról van szó, amiért pacsit adnak az író úrnak, cukorkát a szájába, barackot nyomnak a fejére és megüzenik vele, hogy tiszteltetik a plébános urat… Vagyis: fejest ugrottak kelepcémbe, máig is ott vannak szőröstül-bőröstül, és ennek köszönhetem, hogy olvasótáborom nem vonta meg tőlem jóindulatát. Vallástörténeti rongyszőnyegem elkápráztatta őket, gyanúba vettek, hogy a „sok minden apró egyebecskén” felül, amit tudok, még polihisztorságra is törekszem s ezzel elhírhedtem Második („Magyar”) Mirandolának – lévén, hogy az Igazi is „Minden Tudható Dolgokról és Még Más Egyebekről” (De Omni Re Scibili et Quibusdam, Aliis) címmel írta főművét. Más szóval: beskatulyáztak. Szerepet osztottak rám s azontúl a szerep, a beskatulyázás alapján tartottak számon, és ha abból kilógtam – nem vették tudomásul. És ez volt az én szerencsém – vagy mondhatnám úgy is: a szerencse keserű pirulája. Mert hogy a GOLGHELÓGHI fél év, a SÍRÓNEVETŐ két év alatt elkelt, annak csak örülhettem; de hogy drámaköteteimet – képletesen szólva – „fordítva tartották”, mint aki olvasni sem tud s akkora csodálkozó szemmel ókumlálták nagy értetlenül a kiszerepezett szöveget s respektíve a színpadi játék konvencionális nyomdai rögzítését, akár a csimpánz. Arról nem is beszélve, hogy AZ ŐRZŐ KÖNYVE mondanivalója a szürkeállományukig sohasem jutott, bár az is elkelt, de nyomban a könyvespolcra vándorolt, a magyar könyvek lepratelepére, amelyet a szülők nem bolygattak évszám, a megöröklő második generáció pedig kihajigált.

 

A GOLGHEÓGHI belső címoldala

 

Ejszen beszéltem erről már neked, az átlag-emigráns szabvány-szkizofréniájáról a szellem dolgaiban. A befogadó ország nyelvén, amelyen keresi kenyerét és ahogyan folyékonyan beszél, iparkodik igényes lenni, választékosnak mutatkozni, rafinált ízlését befogadó baráti körében előszeretettel fitogtatja s neki semmi sem elég jó, ha nem le dernier cri, az épp-menő avantgarde annak leglegebb utolsó fázisában. De ha magyar körökben magyarra forgatja a szót, szellemi igénytelensége mélyen a honi átlag provincializmusa alá süllyed, nosztalgikusan, kerékvágásról kerékvágásra halad hátrafele és nemegyszer Herczeg Ferenc előttre hallgat. Viszolyog a világérvényes tematikától, az általános emberitől, a stíluskísérletektől, melyeknél – mihelyt visszazökken a befogadó ország nyelvére – alább nem adja. Ellenpéldák is akadnak szép számmal s el sem hiszed, micsoda megkönnyebbülés vájtfülű, értő olvasóra bukkanni Skandináviában, Kanadában, Amerikában s micsoda felüdülés körükben elidőzni: jó kérdéseket tesznek fel, érződik, hogy nem a rádosztott szereppel találkoznak, hanem veled s tisztában vannak a beskatulyázás hitványságával. Rámkérdeztél és megadtam rá az áperte választ.

KL Feltételezem, hogy a könyvkiadás rengeteg munkával járt. A rádiósmunka és a nyelvtanítás mellett hogy bírtad mindezt?

Nehezen. Mindig irigyeltem a Szépség Koldusait. Semmi dolguk. Verseket írnak. Én az idő koldusa vagyok. A rádiózást félkézzel elintéztem és színházi recenziókat, kommentárokat délután, az „üresjáratokba” ügyesen beosztottam; nem mintha félvállról vettem volna ezt a munkát és amennyi időt a Bush House-ban töltöttem – mely a Külföldi Szolgálat központja – lelkiismeretesen fogtam fel dolgomat. Kellett is, mert ahogy a régi, rutinos kollégák kiöregedtek, az „új eresztés” mindnyájunkat elképesztett, színvonaltalanságával. Ha az 56-os forradalom után ezer közül választották ki hármunkat, hát 1970 után 5-6 közül kellett választaniuk egyet: nyögvenyelő sóhajtozással, fanyalgó belenyugvással. A megüresedő állást a BBC meghirdette minden emigráns orgánumban, angolul/magyarul: útiköltséget, itt-tartózkodást fizetett a jelentkezőknek Ausztráliából, Kanadából, akárhonnan, csak jöjjenek. Alig-alig szállingóztak öten-hatan s e fiatalokról ha két szót váltottál velük, hamar kiderült, hogy a nyelvvel hadilábon állnak, magyar újságot soha rendszeresen nem olvastak, alig láttak, a politika, a híranyag, a világszervezetek kulcskifejezéseit nem ismerik s a magyar irodalomban is oly zöldek, hogy ha megvakarod őket, alulmúlják önmagukat. Ezért a próbaidősöket „kísérgetni” kellett, fordításaikat átjavítani-ellenőrizni és semmi nem mehetett a levegőre korrigálás-„láttamozás” nélkül; s bizony az addig laza, kényelmes munkát ez a pesztrálás terhessé, zsúfolttá tette. Mégis, mindig akadt fiatal, aki mint kiskutya az ugatásba, belejött mindenbe, munkaerővé, kollégává, jó baráttá nőtte ki magát, s hogy olykor egy időre a „pesztrálással” megsűrűsödött a műszak, fel se vettem. De miért is megyek bele ezekbe az „érdektelen részletekbe”? – ráncolod kérdőleg szemöldököd. Nos, csak azért, Lorcsikám, mert hátha utólag, a messze látóhatáron fekete fellegként gyülekező Magyar Maffia, az „MM”, azt találná felhozni ellenem, hogy elhanyagoltam a próbaidősek „pesztrálását” s ezért vált eltávolításom elkerülhetetlenül szükségessé… –

KL Eltávolításod? Honnan?!

Az angol rádiótól. Ne képzeld, hogy életutam bármelyik szakasza, valahol is, valaha is „diadalmenet” volt; és elég ostoba voltam, hogy keserüljem, amit keserülnöm kellett. Hiába magyaráztam magamnak, hogy túl kell tennem magam rajtuk, a bántásokat mindig mellre szívtam.

KL Miféle bántásokat? Kinek ártottál és mivel?

A légynek se, semmivel. Tudod, hogy frivolra fordítsam a szót, „konyhászkodni mindenki megtanul – pecsenyesütőnek születni kell” (on devient cuisinier, mais on nait rôtisseur) – írja Brillat-Savarin, szakácsok fejedelme. És én ilyen pecsenyesütőnek születtem. S ezt méltán megsokallhatták azok, akik se sütni, se pecsenyéjüket eladni: nemigen hajaztak hozzá. Örök-elsőkötetes költők, koca-műfordítók, elvetélt vasárnapi novellisták; akik beleiben ágaskodott ugyan az irodalmár tehetség valamiféle pántlikagilisztája; s „pályáztak” ugyan (kikölcsönözve a Nemzet Napszámosainak néhai szavajárását), de az irodalom margójára szorultak; hol beléjük fojtotta a család, hol a munkaneuraszténia, hol merthogy a velleitást összetévesztették az ihlettel: az irodalmi vágyolgások önellentmondásába fulladók, akiket én akarnok nemakaroncok címszó alatt tartok számon –

KL És nem lehetséges, hogy rémeket látsz? Önigazulásul – hogy a neheztelés szörnyeket káprázik?

De. Meglehet. Az uralomváltásnál az „új kormány” rendesen elkülöníti magát a „régi rendszertől” és nem vállalja át ígéreteit. Az a főnökgarnitúra, amelyik nekem azzal hízelgett, hogy „pótolhatatlan” vagyok és a statútumok szerint megengedett legmagasabb életkorig, 67-ik életévemig egzisztenciális biztonságot ígért az állásomban, szerződésem kétévenkénti megújításával: Tarján Györgyöt szívroham vitte el, Rentoul Ferenc nyugalomba vonult. Az „új vezetés” erről az ígéretről vagy nem tudott, vagy nem akart tudni; tekintve azonban az „új eresztéssel” fenyegető színvonalsüllyedést, a józan ész azt sugallta, hogy az öreg „pesztrákra” jó ideig szükség van; arról a köztudott dologról mit sem szólva, hogy a diplomáciai úton beszerzett közvéleményszondák szerint nekem a magyarországi rádióhallgatók körében óriási táborom van. De azért maffia a maffia, hogy a módszerei is olyanok legyenek – maffiózusok s hogy az elítélttel az indokolást soha ne közöljék. Mert angol fölötteseimről az „igazi” vezetőségben soha, egy pillanatra sem tudtam feltételezni, hogy bármelyiküknek, csak úgy magától, eszébe jut eltávolíttatásom. „Belső munka” volt, a magyar osztályon belül s alkalmasint olyanok „fúrtak meg”, akik tán gyűlölték rendszerét, de Rákosi beléjük nevelte a fúrást, a törtetést.

KL De kinek lettél volna te útjába…?!

„Útjába?” Senkinek. Másról van itt szó, Lorcsikám. Az „aranykönyvekről”. Volt, akinek, akár a Magyar Műhely Marly-i összejövetelein, akár a hollandiai „Mikesen”, ha meglátta, hogy az asztalon sorakozó könyveimet árulom, leszállt a veséje. Túlontúl sokat írok, túl sok könyvet adok ki, túl sok előadást tartok Európában, Amerikában: túltengő vagyok. Meg kell állítani. Volt, aki azt hitte, könyvkiadásomat a rádiósfizetésből „pénzelem” s ha ez elapad, majd elakad az „aranykönyvek” sora és könyvkiadóm megfeneklik. Mit sem tudtak előfizetőimről kartotékrendszeremben, akik előre lefedezték könyveimet. Kivált ellenséges szemekkel méregették a GOLGHELÓGHI ezeroldalas, vaskos kötetét, amelynek a szedését már magam állítottam elő, de arany borítólapját még a müncheni Molnár-nyomda készítette s rajta Deák Ferenc kolozsvári grafikusművész remeklése élete egyik legjobb munkája… S ezzel betelt a mérték.

1976-ot írtunk, 62 éves voltam; az angol rádiónál 60 év a nyugdíjkorhatár. Jóakaróim: az „MM” eljárt angol munkaadóimnál, bár alighanem nem kis erőfeszítésükbe került, hogy meggyőzzék angol fölötteseimet, „vétkeimről”. A szolgálati út megkerülésével és a szokásos engedély beszerzése nélkül könyveket adogatok ki; másirányú tevékenységet folytatok (tanítok); ezeroldalas utolsó kötetemre csak rá kell nézni és menten nyilvánvaló, hogy ekkora könyvek írása mellett a rádió munkáját nem végezhetem lelkiismeretesen, szerződésem szellemében s úgy, hogy minden gondolatom a Korporációé legyen.

Mármost igaz – és ha még emlékszel, elmeséltem, a dolgok elején mennyire elmulattatott szerződésem évszázados, hagyományos angol formulája, miszerint ezentúl „éjt-nap, ébren-és-álmomban, életem minden percében, minden erőmmel, tudásommal, tehetségemmel a Korporációt szolgálom stb.” – igaz, hogy papíron mindnyájan „eladtuk” magunkat szolga rabnak; de ha 1959-ben e záradékra az angol lélek még rezonált, 1976-ra a formula már csak nyelvemlékszámba ment és mindenki mosolygott arra a gondolatra, hogy állása afféle „minden- percünk-mozgalom” legyen. Ám a jelek szerint az „MM”-nek a vezetőségnél sikerült ezt a kriptaszagú záradékot ellenem fordítania. 62-ik születésnapom előtt egy hónappal, a Korporáció „kisebb” levélpapírján, másfél soros levélben közölték velem, hogy szerződésemet nem újítják meg és a rádió munkaviszonyomat megszünteti. Azonnal kivettem szabadságomat és „búcsúztatásomig” nem mentem be. Megremegett a papírlap a kezemben, ahogy a felmondólevelet elolvastam s mi jutott eszembe, mit gondolsz?

KL Mi jutott eszedbe…?!

Mi jutott, mi nem. Csak másodikul jutott eszembe lojalitás-komplexusom; az az ásatag dőreség, hogy ha valaki zászlajára felesküszöm, kitartok mellette tűzön-vízen keresztül: hiszen ez a hűség s az ígéret komolyanvétele éppoly elavult-elévült, mint angol munkaszerződésem nyelvemlékszámba menő cikornyás szövege. Elsőül az villant eszembe – Fáy Ferenc torontói házigazdám ajánlata, aki mindenáron meg akart nyerni a gondolatnak, pályázzam meg az egyetem magyar tanszékére hirdetett tanári állást. Hogy mekkora hólyag voltam, amikor hűség-komplexusomra hallgatva és abban a hiszemben, hogy lojalitásom a BBC-vel implicite kölcsönös, nem hallgattam költő-pályatársam szavára és nem szegődtem el Tarnócára bojtárnak. Ha akkor felcsapok a torontói egyetem tanszékvezető tanárának, ki tudja, hogyan alakul életem s mi mindent írtam volna, másként/máshogyan…!

A Külföldi Szolgálat osztályairól nyugalomba vonulókat vagy a rádiótól megválókat a Korporáció valamelyik különtermében, italos-szendvicses asztalok mellett szokták búcsúztatni s a szokványbeszédek elhangzása után sor kerül holmi ajándék átadására is: a gyűjtést a Korporáció megpótolja és sokszor igen értékes, káprázatos ajándékot adogatnak kézről kézre, hogy megcsodálják, ismert festőtől rendelt portrét, antik műtárgyat stb. Az én esetemben az osztály egy félreeső üres szobájába, a kantinból hozattak fel néhány süteményt s aki épp arra járt, ehetett belőle és elbúcsúzhatott tőlem, ha épp arra jártam; az ajándékról a Korporáció megfeledkezett. Nem mint hogyha bohém lelkem e filiszter külsőségekre vágyott volna vagy utóbb megszenvedtem volna hiányát; de az eljárás alpári volta annyira felháborított, hogy ott nyomban megfogadtam, a Bush House küszöbét többé nem lépem át.

KL Nem is fogod?

Nem. Minek? Azon minutában, hogy megkaptam felmondólevelemet, felhívtam a Szabad Európa Rádió akkori vezérigazgatóját, Szabados Józsefet telefonon. Már a harmadik szavában állást ajánlott fel, lényegesen magasabb fizetéssel; de kikötésének, hogy át kell költöznöm Münchenbe, nem tudtam eleget tenni. Így lettem a rádió külső munkatársa s volnék is, mindmáig, ha időmből futná; rögvest munkához láttam, magnóhoz ültem és annyi anyagot küldtem Münchenbe, hogy mire egy hónap múlva, a Bush House-béli ún. „búcsúztatómon” az „MM” sandamészárosai, tartózkodó üdvözlésül felém küldtek egy szívrabló mosolyt, ingyen sem sejtették, hogy addigra már könnyűszerrel kétannyit vertem össze, mint amennyi az angol rádiónál a havi fizetésem volt.

KL S ezzel a „szívrabló mosollyal” búcsúztak? Se kézfogás, megölelkezés – semmi…?!

De, kézfogás, megölelkezés. Minden. A mesterségükhöz tartozik. Emlékszel a MAGYAROK CSILLAGA című prózaversem kezdősoraira?

KL Hol keressem?

A LÉLEKNEK RENGÉSE című kurtácska válogatásomban (Magvető 1990, 137-141. o.) „A júdáscsók a mestersége.” Azokban a boldog időkben, amikor még csak egy Krisztus volt elárulnivaló, beértük egy szál Júdással. De azóta, hogy üdvtörténetünk Sztálin eljövetelével tótágast áll és visszafele zuhog, ez már a „mi nevelésünk”, a Rákosi-korszak, a Kádárscsina nevelése: mesterség lett az árulásból, az ilyenek ma már napi nyolcórás műszakban gyakorolják a Júdás-csókot; s ilyen lehetett az én elárulóm is, a Magyar Maffia kebelében. No, de olvasd a verset tovább:

 

 

KL De hogy ki volt az személy szerint: kitudódott-e? Menesztésedet soha semmivel nem indokolták?

Soha. Miután tapasztalniuk kellett, hogy – a szokással és a hagyománnyal ellentétben – nem jelentkeztem éhbérért „kisegítőnek”, és az angol rádiónak többé a tájékára se mentem, a változatosság kedvéért most nem a „vasfüggöny mögött”, hanem a Bush House-ban lettem non-person – „nemlétező személy”; nevemet, létezésemet igyekeztek elfelejteni s tettették, hogy mit sem tudnak rólam. Így lettem a BBC Külföldi Szolgálatának Magyar Osztályán az a Szegény Slemil, Chamisso Slemilje, aki nem mehet a Napra, nehogy felfedezzék, hogy nincs árnyéka, mert Valaki felgöngyölte, hóna alá csapta és elszaladt vele… Slemilnek nincs árnyéka és ez az ő szégyene.

KL De leveleidet csak továbbították? Kaptad rendesen nyugdíjadat?

Nyugdíjam? Jelentéktelen összeg. Épp azt akarták megakadályozni „jóakaróim”, hogy 67 éves koromig továbbszolgálva, jóval magasabb fizetéssel menjek nyugalomba és tetemesen megnövekedett nyugdíjammal biztosítsam könyvkiadásomat. Hogy ne legyen se pénzem, sem időm az írásra; hogy gondjaim legyenek… Ám ha erre szövetkeztek, ugyancsak felsültek vele. Első dolgom volt, hogy kifizettem a jelzáloghitelt, ami házamat terhelte. A magam ura voltam, magaménak mondhattam a fedelet a fejem fölött. Kevesebb munkával kétszer annyit kerestem s egyszeribe sokkal több időm maradt írásra, szedésre, könyvek behirdetésére, postázásra. Levelezésre (fontos!). Új ötletem támadt: verseimből, szövegeimből több másfél órás válogatást készítettem, szalagra vettem, kazettákat gyártottam belőlük előzéklappal. Behirdettem és forgalomba hoztam kazettáimat. Többhangszórós kazettajátszóval mentem mindenhova, ahova meghívtak, és szerzői estemen kazettáról prezentáltam verseimet, hangjátékaimat. Ügyes hangkulisszákkal, zenével, „profi” módra kiagyusztálva – öt ilyen kazettát produkáltam, Piroskám is belesegített hanggal és másokat is beszerveztem, mulatságos és szórakoztató munka volt; egy idő után azonban kénytelen voltam felhagyni vele a legyártás-szaladgálás-postázás időrabló volta miatt.

És épp mert kis birodalmamban, HONGRIUSCULE-ben felleltem azt a csendet, ami az elmélődéshez szükséges s már magában ennek a diapazonjára hangolja a lelket – felmerült a gondolata bennem, hogy folytatom ezotériáimat és munkába veszem bölcseleti opuszaimat, amelyekkel oly régről viselős vagyok. Ciceróval: si hortum in bibliotheca habes, deerit nihil. S nekem is, könyvtáram s mellette kertem: mindenem megvan; mi kell még? Azóta, hogy a HELIÁNÉ-t megírtam, négyszer kicserélődtem sejtjeimben s kezdett földerengeni bennem e változás következménye belső univerzumomban; a finoman áthangolt hormonakkord, amely nagyot fordít az eredőjén és mind nagyobbra tágítja a szellem bölcseleti periméterét, míg végezetül elérkezik a SENEX FORNICATOR kivételes állapotához s ez az a pillanat, ezt kell megragadnia a gondolkozónak, hogy filozófiája foglalatát adja. A „leépülés” is lehet forradalom: belső szekréciós mirigyeimnek ezt az áthangolását lemértem szellemi étvágyam elmohósulásán csakúgy, mint ízlésem idioszinkráziás leszűkülésén. A regényes elem már irritált, a mesélős-meseszövős, cselekményes-olvasmányos írástól ingerülten fordultam el: leengedtem szűrő zsilipeimet, és a kéretlenül ránkzúduló információtömegből kirekesztettem mindent, ami csak-regényes, csak-szórakoztatni-akaró (veszed észre, mekkora lebecsüléssel teszem elébe a regényesnek ezt a „csakot”?) – ki sem mondhatom, mennyire irritált ez a „csak”, ha engem „csak-szórakoztatni”, mesemondásával, költői leleményeivel „csak-elbűvölni”, „csak-elringatni”, „csak-elkápráztatni” akar az írás és miért? Mert nekem akkor már az információözön egésze kellett, és ezt az integrálműveletet a jelenségvilágon semmi más nem végzi el, csupán a Regina Scientiarum – a filozófia…

KL A jelek szerint tehát elég hamar kiheverted az állásodból való eltávolíttatásod traumáját; mert amilyen hévvel beszélsz új tematikád felfedezéséről így visszaemlékezőben, nyilván ugyanolyan hévvel vetetted bele magad –

A rádióból, hogy kitették a szűrömet? Ládd, már el is felejtettem, hogy arról beszélünk. Igen, nagy ütés volt, lojalitás-komplexusomat meggyalázták s ott kornyadoztam az árokszélen, elverten-kiverten; de ebből sem úgy gyógyultam ki, ahogy másnál a sebek behegednek. Mert egyrészt ez a seb sohasem hegedt be; másrészt, bármi hihetetlen, a „gyógyulás” azzal következett be, hogy – megfeledkeztem a Magyar Maffiáról és üzelmeikről (teljesen megfeledkezni ugyan nem lehetett és igencsak evidenciában voltak – de erről tán később, máskor); de nem véletlenül nevezem őket következetesen „jóakaróimnak”; mert kapkodó igyekezetükkel csak azt érték el, amit a legkevésbé szerettek volna, s megakadályozására aminek szövetkeztek: biztosították anyagi jólétemet, teljes függetlenségemet és elegendő szabadidőt, hogy nekiülhessek bölcseleti opuszaimnak.

Igaz, az ún. „szedéssel” eleinte sokat kínlódtam, de amikor beláttam, hogy a nyomdai szedés könyveimet túlságosan megdrágítja és az ár félő hogy elriasztja olvasótáboromat, rászántam magam – mert hála „jóltevőimnek”, immár megengedhettem! – szedőgépet vettem. Megvásároltam álmaim masináját, az IBM elektronikus COMPOSER-gépét (egy autó áráért) s azt a kirándulást a déli tengerpartra, Brighton-ba, ahol vettem és éppen születésnapomra, 1979 novemberében, sohasem felejtem el: a vénasszonyok nyara november közepéig kihúzódott, és a tűző napon, verőfényes lágy időben, kabát nélkül szaladgáltunk a tengerparti Delfinárium előtt, hatalmasan beebédeltünk és beültünk, hogy végignézzük a delfinek balettjét, amint a farkukon szaladnak, délceg-függőlegesen, a feléjük hajított hal után –

KL Nyilván kapóra jött nyomdásztudományod, ami, gondolom, családi örökség: vetted hasznát?

Hát – igen is, nem is. Ne áruld el senkinek, ez kegyeletsértés: az elektronikus szövegszerkesztőnek édeskevés köze van a szedőszekrényhez; bár kéziszedésben megjelenni – minden igaz literátor titkon melengetett álma: az volt s az marad.

KL Visszatérve azokra, akiket te ironikusan „Magyar Maffiának” nevezel, megkockáztathatnék egy orcátlan megjegyzést, bírom engedelmedet?

Kockáztass.

KL Már mintha kérdeztem volna; de később, az idők folyamán, nem derült ki, hogy kik voltak személy szerint? Nem próbáltad egyikét-másikát kabáthajtókán ragadni és falnak szorítani, hogy valljon színt?

A beavatottak úgy is tudják, kikről beszélek; ők maguk pedig csak természetes, hogy ártatlan napraforgóképpel forognak utánam és nem adják ki se magukat, sem egymást. Kabáthajtókán ragadni, falnak szorítani? Próbáltam már; folyékonyan hazudnak, mintha könyvből olvasnák és hol a statútumok rideg betűire, hol az angol vezetőségre kenik. Egy légypiszoknál is kevesebb az a titkos információ, hogy miért tették ki a szűröm olyan kurtán-furcsán a rádiótól, az eseményzuhatag információtömegében, ami 1976 óta ránk szakadt, s ma már nekem is kisebb dolgom is nagyobb, semhogy utánakajtatnék… Hát az az „orcátalan megjegyzés”, ravasz kópé, az hol marad?

KL Csak annyi, hogy amit itt elmesélsz „üzelmekről” meg „vasorrú bábákról”, miközben önmagad mindinkább a rettenthetetlen arszlán szerepében tündökölteted, nekem erről Berlioz önéletírása jut eszembe. Ő is, csak ilyen fekete-fehérben látja az életútján előbukkanókat, a nők vagy nemtők és földreszállott angyalok, a férfiak hol galád vetélytársak, akik arája elhódításán mesterkednek, hol elvetemült cselszövők, akik az ő elveszejtésére felesküdten – mint bète noire-ja, Cherubini, aki csak azért él, hogy megkeserítse életét. Nem gondolod, hogy mindez képzelgés csupán és a „Magyar Maffia” csak a te képzeletedben él…?

Vajon.

KL Nos? Kabáthajtókán fogtalak: mimondó vagy, nagyjó uram?

Mimondó legyek, édes szógám? Meglehet, hogy mindez képzelgés és a nekem ártó Lézengő Ritterek ez „ellenem-tömörülése” csak az én képzeletemben él. De akkor is hűségesen számot kellett adnom róla; hogy lásd, miféle erünniszek marcangolták lelkemet, miféle éjszakai lemúrok rágták el alvókámat, hogy összekáprázzam őket az átvirrasztott hálószoba sötétjén. Rémlátásaim, mint írói vénám egyik buzogó forrása, katasztrófa-neurózisom, amelyet löketenként, könyvről könyvre kivetek magamból: alkotáslélektanomhoz ez is hozzátartozik. Ha meg mégis volt „Magyar Maffia” és ma minden gondja, hogy eltüntesse régi üzelmeinek ittfelejtett nyomait, akkor – lelked rajta. Így vagy úgy: halál-mindegy már; tennénk el magunkat holnapra, édes szógám s majd ez a te öregcseléded is ledől, hogy a hálókamora sarkait egybeszámlálva, maga is szunyjon egy sort –

KL Igazságod vagyon, rászolgáltunk; csak még azt az egyet, megengedj érte – szólhatok?

Szóljál.

KL Galgaliel tűzangyalt említetted; de én az ő nevét a GOLGHELÓGHI első kiadásában sehol nem találom. Honnan jött elő?

Helyénvaló, okoska kérdés és orcátalankodásodat megbocsátom. Nem vagyok mitomán (hogy is lehetnék, akinek egész filozófiai életműve a demitologizálás jegyében áll!), mégkevésbé szeretném magam és opuszaimat mitologikus ködbe burkolni. De tény, hogy amikor a GOLGHELÓGHI harmadik kiadásának gondolata felmerült s azt már parádés köntösben akartam megjelentetni, kifogástalan szép szedésben, akkor került a kezembe történetesen egy 18. századi angelológiai munka, ami keveset mondok, úgy 15 000 angyal, félangyal, feketeangyal, démon és ördög nevét tartalmazza. Elbűvölve böngésztem végig szent hitünknek ezt a ritka-gazdag bolondgombászatát, de egészen elhűltem és még a lélegzetem is megállt, amikor GALGALIEL címszavára bukkantam. GAGHIEL, hatodikégbeli strázsaálló angyal, valamint GALDEL, ötödikégbeli négyszárnyú, a Keddi Nap angyala után, GALIEL-METATRONOSZ kerubim és GALIZUR, a másodikégbeliek fölött parancsoló angyalfejedelem között bukkantam rá. GALGALIEL (GALGLIEL, GALGALIM) nem közangyal ugyan, de nem is nagyangyal: RAFAEL szeráfi hadrendjében, alatta szolgál, a Nap fényküllőinek tisztogatója, a Napkerék görgetője-és-felvigyázója; s mint ilyen, minthogy szakadatlanul a Nap tüzében áll, „tűzangyalnak” is neveztetik… Nyolc kisebb szeráf (galgalim) szolgál alatta s mint az „istenség tűzszekerészeinek”, e Kilenceknek megengedtetik, hogy énekük beleolvadjon a Mennyei Karba.

Csak a vak nem látja, milyen közel van GALGALIEL a GOLGHELÓGHI fonémáihoz, százados a rezonancia s nem tartozik a lehetetlenségek világába, hogy mélytudatomból génjeimbe is jutott belőle s abból merült elő ez az angyalnév, amely a „tűzangyaléval” majdnem azonos. Így történt volna s nem az álom csinálmánya volt a szó, hanem titokzatos „ráemlékezés” a mindenben angyalt káprázó kora középkor mennykárpitjára: mi hízelgő volna! Én hiszem, csak a kisujjam nem hiszi. Ám agnoszticizmusom óva int minden olcsó misztifikációtól, bármi csábító. Aludjunk rá egyet s maradjunk abban – reggelig –, hogy GALGALIEL-GOLGHELÓGHI zenei összecsendülése merő koincidencia.