Életút II.

„Le fruit est aveugle. C’est l’arbre qui voit”

„A gyümölcs – az vak. A fa az, aki lát”

René Char, FEUILLETS D’HYPNOS

 

KL Életutad új állomásához érkeztünk, rút fejezethez ezen a ragyogó szép reggelen. Akkor hát – Szent Pállal – az Ismeretlen Isten nevében: kezdjük el.

Legyünk ravaszak, mint a rókák és szelídek, mint a galambok. Nem bánom, de rákényszerítesz, hogy kimondjam. A glasznoszty nevében! Kezdjük el.

KL Lelkünk rajta – de ne vinnők túlságba…

Nem; s majd csudálni fogod, milyen behúzott körmű leszek. Tisztában vagyok vele – hogy Te most itt vagy és a magnót kezelheted, azt is a Kádár-kormányzat egy nagylelkűségi rohamának köszönhetjük. De bizonnyal te is sokat hallottál az istenek malmairól (nem a mi egyistenhitünk egymalomkövű – hanem az olümposziak sokmalomkövű idő-őrlőiről, amint azt egy rég elfelejtett költő után Sextus Empiricus idézi, és nála, az ő Adversus Mathematicoszában, hexameterben olvashatod) – hogy lassan, de biztosan és apróra őrölnek… Ámde mi lesz, ha a Kronidész megbolondul és „rákapcsol”, rá bizony, de úgy, hogy malmai elkezdenek észveszett gyorsasággal és bizonytalanul őrölni…?! Nos, addig is, amíg ez a csoda bekövetkeznék, azon jártattam ezt az én férges eszemet, hogy kimódoljam, mint kerülgethetnénk a rázósabb témákat úgy, hogy azért a macska is megmaradjon és a forró kását is megkóstoljuk? Kaiszareiai Prokopiosz (nem a kisázsiai, hanem a palesztinai Kaiszareiából), a jeles történetíró és szenátor jutott eszembe, aki a 6. században Beliszariosz kliense volt és az Udvarnál Iusztinianoszra és Theodorára szórta köteles panegürikoszait, hogy aztán az asztalfiának írt „Historia Arcanájában” kitálalja mindazt a gyalázatot, amit a császári párról a begyében hordott. Alkalmasint az ő fortélyához kéne folyamodnom, de nekem mindjárt három ilyen historikus kéne s számoznám őket, mint a rendőröket. Hogy PROKOPIOSZ I. Titkos Történetében elmondhassam mindazt, amit ma a közélet tabutizált Személyiségeiről a begyemben hordok; hogy PROKOPIOSZ II-nek a szájába adhassam mindazt a kínos és kerülendő témát – mely csúnyaságok és botrányos tragédiák szereplői még élnek; és hogy PROKOPIOSZ III. titkos oldalaira rábízhatnám mindazt, amit irodalmunk totemállatairól, szent tehenészetéről: országos közkíméletet és protokolláris gloriólát élvező törpe óriásairól gondolok –

KL Most megint PROKOPIOSZRÓL beszélsz és nem magadról. Elkalandozol!

Igen, kegyelem árva fejemnek: el én. Ládd, történetemmel máris kátyúba jutottam, kitérésből kitérésbe pottyanok, miközben rettegő szememet elfödözve, sínylem-és-lakolom annak a Carlyle-i aranyköpésnek a vakító igazságát, hogy a jól megírt Élet majdnem olyan ritka, mint a jól megélt Élet – a well-written Life is almost as rare as a well-spent one…

KL Légy bizalommal: a magnószalag hallgat –

Tja. Mindaddig, amíg meg nem szólaltatják.

KL A Te öncenzúrád a mi dolgunk, Atyámfia; bár tudlak-és-ismerlek olyan ravasz főgarabonciáriusnak, hogy PROKOPIOSZAIDAT, mind a hármat, megkerüljed és mégis megmondd a magadét. De szálljunk le a teorémák-preambuláriák magas lováról és poroszkáljunk parasztilag: hogyan vittek, az apostolok lován? Kettesével összebilincselve? Mit éreztél, amikor a fegyházban létszámba vettek?

Megbilincselve, de nem össze – két őr között, személyvonaton. Aki a mi „szervezkedésünkből” igazában lebukott, Ágoston Gábort, Kelen Tibort jó darabig nem láttam. Tolatómozdonyok, kövérszoknyás kofák, az állomás felírása: Sátoraljaújhely. Évek beleteltek, amíg a fegyház külsejét is megláthattam, ahova a rabomobil bevitt. Akkor még a tizenkét éves ítélettel és igen szontyolin; a raktáros rab „jobb embernek” nézett és olyannak kijáró, kevéssé viseltes darócgúnyát („szumákot”) utalt ki; átöltöztem és leadtam civil gönceimet. Millió gulág-életrajz és börtönnapló után hadd fogjam rövidre. Maratoni nyár, maratoni tél – éktelen hosszúra nyúló teljes esztendő telt el a fegyházlázadásig s tán komikusan hangzik, hogy addig a börtönélet „paradicsom” volt, ott egye meg a fene. Első meglepetésem kusza és beteges érzés volt, a „szabadság” morbid érzése. Az ország alatt, alagutakkal összekötött alagsorok rendszere – afféle kazamata-ország terült el: a börtönköztársaság. Itt a citoyen/citoyenne szakadásig szidhatta Hitlert, Horthyt; a herkópátert, éltethette Churchillt meg a szövetségeseket, mivel a börtönköztársaság polgára – nem számított, mintegy tetszéletet élt, az emberiség nem vette többé ember-számba. Mesebeli tükörország volt az Igazi alatt: éltünk, de valószínűtlenül s csupán a tükörben, mozgó idólák. A sétán aztán Gábort is, Tibort is felfedeztem: nem vesztek el, csak más zárkába vágták be őket; utóbb, házimunkások / őrök lekenyerezésével sikerült addig „rosálni”, míg hosszabb-rövidebb időre össze nem kerültünk.

KL Hányan voltatok egy-zárkában és hányan a fegyházban összesen?

Az összlétszám úgy jó félezer lehetett; ebből a zöme – délvidéki szerbhorvát és magyar; mi „pestiek” lehettünk vagy hetven-nyolcvanan s volt még 40-50 ruszin.

KL Ruszinok? Mit kerestek ott?

A „rucinok”? Jobbára jehovisták voltak, fegyverfogás megtagadása vétségével; fiatalok, de sok élemedettebb korú és egy-két öreg: a papjuk-prófétájuk – ez is „bázisközösség”, a börtönben. Imakönyvük, keresztjük, szentolvasójuk – mindenük volt, a rokonszenvező őrség jóvoltából, mert annak a javát is Kárpátalján sorozták s mindje tudott ruszinul. A jehovisták naphosszat szenténekeket énekeltek, hangosan imádkoztak, szentolvasóikat morzsolták s nagyokat szellentettek, még imádkozás közben is, hogy csak úgy durrogott a zárka… azokban a kárpátaljai hegyi falvakban, ahonnan jöttek, más világ járta, más „módi” s nem ütköztek meg rajta, sőt, vagy egymás kedves egészségére kívánták a fingácsolást, vagy szó nélkül elsiklottak fölötte. A térítőparancs páriái, világszerte ilyenek: a gondolkozást felfüggesztették és ha szóbaállnak veled, csak egy érdekli őket – hogy együgyű bibliás szólamaikkal és revolverező taktikájukkal téged is jehovistává kényszerítsenek.

KL És a szerbek?

Lehettek jó négyszázan. Volt köztük jó néhány nagyszerű koponya, sok rokonszenves fiatal; Dzsánics Milán agrármérnök, Benya Tóni harmadéves hallgató, aki állatorvosnak készült, a három Huszár fiú (orvos, mérnök, filozopter), Szucs Iván, Szimics Miroszláv, Vlaskalics Milenkó – de az egyszerűbbek is, mind derék, belevaló gyerek. A zomboriak, újvidékiek mind úgy beszéltek magyarul, mint te vagy én s nem volt olyan, aki nem értett volna mindkét nyelven; sokat beszélgettem az intellektueljeikkel, Tónival, Ivánnal, a Huszár fiúkkal, Miroszlávval, Milenkóval, mert a vkf.-fegyház „paradicsomi” állapotaihoz hozzátartozott az is, hogy a sétán amellé vágódhattál, aki mellé akartál – feltéve hogy betartod az íratlan illemkódexet, siklósurranással osonsz és kivárod azt a pillanatot, amikor a felügyelő úr úgy tesz, mint aki nem néz arra… Sokan a szerb fiúk közül igencsak jól voltak eleresztve otthonról s amikor jött a tél, olyan vagyont érő fehér halinabundák érkeztek, hogy csak úgy kopogott a szegénység szeme, ha ránézett meg az őrszemélyzeté is, amikor a csomagot bontogatta; a drága orvosi könyvekről, anatómiai atlaszokról nem is beszélve. Míg az első hó le nem esett, a szerbek bőrtalpú harisnyáikban járkáltak örökké s mindig harisnyásan játszottak-táncoltak a fiatalok a zárkákon, ma is előttem vannak, kivált aki alig törte a magyart, a szerb Jóca meg Miléta, amint szavalnak, énekelnek és nappaljáró álmokba menekülve megpróbálják mámorral telíteni az idő elviselhetetlen mozdulatlanságát. Valamennyien a partizánharcok, a náci megszállás népirtásainak emlékével, melyek traumája idegrendszerükben maradó roncsolást eredményezett s ez egy-hordába terelte és összetartotta őket: emlékek, amelyek keserves bölcsességét senkivel sem tudták megosztani; ezért aztán nem is voltak s nem is lehettek vegyes zárkák: külön a jehovisták, külön a szerbek, külön a magyarok. Amit a monarchiabeli építész még egyes meg hármas zárkának tervezett: a magánzárkákban tízesével, a nagyobbakban negyvenével-ötvenével: hihetetlen zsúfoltságban éltünk (ezen csak a Rákosi-korszak börtönei tettek túl); nappalra végigültük a fal mellett, pad-formán egymásrahányt szalmazsákokat, már akinek jutott belőle annyi, hogy leszúrja a fenekét, a többi sétált vagy a falat támasztotta. Éjszakára a teljes 40 m²-t befödték a szalmazsákok s oldalvást egymáshoz szorulva feküdtünk, mint az élükre állított, összesajtolt heringek: az alvók között a sarokban álló kiblihez a félsötétben elkecmeregni – tornászmutatvány volt, s akinek az arcára tapostak, az csak elhajtotta azt a talpat, mint a legyet…

KL Vagyis „paradicsom” volt, de megszorításokkal. És a magyarok?

Nem volt államfogház, nem ágyakon aludtunk, nem volt félezer kötetes könyvtárunk és nem a szemközti vendéglőből hozatták a kosztot, nem bizony. De a többi börtönhöz képest mégis az volt. Az engedékenység, a lazaság; a paternalizmus. Nem voltak közbűntényesek – „zsiványok”, hogy a mi rovásunkra kivételezzenek velük. Itt házimunkásra is csak a politikaiak közül futotta. Amikor a Magas Vezetőség először ránk nézett, kis híja lepattantak gallérjukról a krumplicsillagok; megszégyellték magukat. Némelyünknek az álla is alig pelyhedzett. Hogy ennyi fiatalt kell őrizniük egyrakáson. Gyerekembert láttak bennünk; sőt, igen sok esetben gazdag népek egy szem csemetéjét, aki cigányozás-midinettfelcsinálás helyett korpa közé keveredett, de majdcsak kinövi a csikóéveket s tán lehet még belőle rendes ember… Ezért aztán a csomagokban, a beszélőkön mindent-de-mindent beengedtek, a meleg holmitól az akvarellkészletig, az egyetemi jegyzettől a hatlövetű svájci bicskáig. A beszélők zabálópiknik formájában zajlottak le az udvaron, az úrihölgy mamákat az intézetvezető gálánsan bokacsattogtatva fogadta, az újságkivágás kézről kézre csúsztatva vándorolt a címzettjéhez és ha a menyasszony a rab-vőlegénnyel hosszantartóan búcsúzkodott, az őrség a csókolódzóktól elfordult. Akár ágyút is be lehetett volna csempészni, nem hogy cipóba sütött disznóölő késeket, mint azt szokásba vették a szerbeknél.

KL És jó hangulat uralkodott a zárkákban? Volt valami napi rutin?

Jaj de még mennyire volt, Lorcsikám! De még mielőtt erre rákeríteném a szót, hadd mondjam el első elcsodálkozásomat és megdöbbenésemet, ami nélkül sem a hangulatot nem értenéd, sem a rutint. Elrémülésemben osztozott Tibor is, Gábor is. A mi „szervezkedésünket” beleverték-és-felvarrták az ún. „egyetemista összeesküvés” listájára. Mi ezt a társaságot soha az életben nem láttuk és kétlem, hogy megismerni valaha is óhajtottuk volna. A „főkolompos” egyetemista intellektuellek csakúgy, mint kispolgár, ill. félproletár „alsó kapcsolataik” valamennyien sztálinista vulgármarxisták voltak a vulgaritás és a sztálini marxizmus legtöményebb értelmében. Életüket egy botcsinálta kollektíva irányította, amelyet az egyetemisták meg más, lebukott frakciók önjelölt fejeseiből választottak (Ländler Ervin – alias Szalai András – is köztük volt, amíg a fegyházból el nem tűnt, egy sétán fedeztem fel sovány figuráját), és ez a kollektíva kiélte és fenékig kiélvezte a Titkos Vezetőség, a konspirálás és a pártszerűség minden romantikáját. Hogy az élelmi csomagok közösbe beadott tartalmát a „géhás” egyenlően szétosztja – ez helyes volt és természetes; de hogy a kollektíva vulgármarxista szemináriumot szervezzen és annak hallgatását kötelezővé tegye egy olyan intézményben, ahol a másik szobába nem lehet átmenni – ez éppenséggel nem volt ínyünkre nemcsak nekünk, de negyedik társunknak sem, akiről még sok szó lesz: Gájer Imrének. Ez annál különösebb volt, mivel Imrétől, „munkáskáder” lévén, elvárták volna s mi sem találtunk volna benne kivetnivalót. Csakhogy Imre más volt, mindenestül más fából faragták, mint ezeket a pesti kispolgárokat, akiket másféle szorongattatások sodortak-sepertek bele a baloldali mozgalmakba.

KL Gájer Imre…?! A név ismerős.

Meghiszem azt. Gájer Imre szegedi születésű vasmunkás, proletár és tősgyökeres magyar, self-made-man volt. Világcsavargó; 12 évet töltött Argentínában, ahol szakszervezeti lapot szerkesztett; részt vett a spanyol polgárháborúban, kitűnően beszélt spanyolul, franciául; műveltségéről, olvasottságáról szemérmesen hallgatott. Istenáldotta szónok volt és dantoni figura; fejjel magaslott ki társai közül, és úgy tudott játszani hallgatóságával, hol a humorérzékére, hol az erkölcsi érzékére apellálva, hogy azt a Rákosi-garnitúra nem egy bumburnyákja méltán megirigyelhette volna. Párttörténeti szerepéről, melynek akarva-akaratlan a nyomára jöttem s arról, hogy mint lett véletlen börtöntalálkozásunk utóbb végzetemmé-és-megváltásommá, majd szólok később. Most csak annyit, hogy a latin-amerikai baloldalnak nem bibliája Marx és nem is csoda, hogy „Imre bácsit” hiába ostromolta a kollektíva, csapjon fel szemináriumvezetőnek – nem vállalta. Magam azzal tértem ki előle, hogy felajánlottam a Nagy Francia Forradalmat – arról igen, örömest; Marxot átengedem a Kányának. Ám ők kutyába se vették a „francia burzsoázia” dicstelen izgágáskodását, nekik a Diadalmas Október hitregéi kellettek, meg az Átlényegülés tana (hogyan lesz az erőszakos kisebbségből Többségi Párt, ha annak híreszteli magát) s így félrehúzódhattam; senki sem bánta, de a Kányának szemet szúrt és nem vette jó néven. „Aki értelmiségi és józan eszénél van, az marxista. Aki marxista és nem tart szemináriumot, az vagy osztályellenség, vagy azokhoz szít-és-cimborál.” Valahogyan nem akaródzott felfedeznie bennem a „pártonkívüliek sztálini tömbje” körvonalait s így nem szenvedhetett – a Kánya, akinek csak gúnynevére emlékszem, becsületes cipészsegéd nevére nem; de nyílt harcba nem mert bocsátkozni velem, „nagyapóval”, akinek okító locsogása, színes mesélése más világtájakról, régiekről, Rómaságbéliekről, regényekről-regényalakokról az oázist jelentette, s e fiatalok csendes rajongása keresztülvitte, hogy ne bolygassák „nagyapó” viszonyát a marxizmus Kinyilatkoztatott Igazságaihoz (mert ahogy szeretőim világéletemben „bácsiztak” – úgy „nagyapózott” ez a néhány, 19–22 éves fiatal, ha 29 éves ősz fejemre nézett…).

KL Mit tudtatok a külvilágról?

Mindent és semmit. Akvarelleztem. Lefestettem a zárkát, a zárkatársakat, fantáziaképeket, kompozíciókat pingáltam; lefestettem a smasszereket (katonák voltak ugyan, de mi smasszernek hívtuk őket). A fegyőr meglágyult, elkérte a képet – került újság, térkép, „fekete” levél, jött-ment az üzenet. A gazdagoknak pénzért. Július 13-án a nácik Kurszk mellett elvesztették a háború legnagyobb tankcsatáját. Július 26-án, Olaszországban Mussolinit kifricskázták a hatalomból. Szeptember 10-én a nácik megszállták Rómát. November 6-án az oroszok visszafoglalták Kijevet. Mámoros örömmel üdvözöltük a „feltartóztathatatlan” előnyomulást, hiszen csak tőlük remélhettük, hogy megnyitják börtönünk kapuit, senkitől mástól. De ugyanakkor a „mosodán” szerelmek szövődtek kiskatonák és lefogott délvidéki lányok között, szirupos szerelmi levélkéket csempésztek a házimunkások innen oda, onnan amoda: fiatalok, akik egy elsuhanó lányalakot láttak a sétán, egy legényke kamaszmosolyát felvillanni a zárkaablakban. Hűséget fogadtak egymásnak életre-halálra és a szerelmi ábrándok bódult mérgezettségében töltögették a tétlen időt. Az imént a hangulatot kérdezted. Nos, ez a vers a hangulat akvarellje volt, ott íródott, amikor előttem volt a „modell” s magam is nyakig benne voltam:

 

emberkék örüljünk – – – a rossznak a parányi fegyházi – – – földabrosznak örüljünk a tetvünknek – – – a kosznak és amit hoznak ha hoznak – – – a kosztnak   Jóca ha szerbül is – – – szavaljál felhőnek szerelmet – – – te valljál jövőre tovább lesz – – – tavalynál vár anyád ki ajnál ki – – – sajnál kié kisudvar – – – napsugárja a boldog hogy – – – kiblivel bejárja léghuzam-cipó – – – …de zabálja a zárka ha zárja – – – bezárja   ki jehovista nem – – – neheztel elintéz mindent az – – – kereszttel és egy-két szellentést – – – ereszt el a Mester ha restellni is – – – restell te már a holnapi – – – dongót hajtod? én még a múlthetivel – – – nyavalygok s légyfogásban versenyt – – – mi majmok bajnok a bajnok – – – ha bajnok   ma szerda? holnapra – – – keddet szülünk mint a rák rá egy nap – – – kihetfülünk vasárnap – – – hétfele áll a két fülünk ülünk: – – – szombat-péntekre készülünk Miléta táncol – – – Jóca szaval hát ki csokoládét képzel – – – ki almát ki pincérlányt – – – (ki könyvtár nyugalmát) de-falnák de-nyalnák – – – nyakalnák   a ruszin hasal a szektás – – – térdel horkol a tót – – – álmán beebédel s szemközt a hétalvók – – – antitézisével tézis-antitézis tervel érlel – – – érvel emberkék örüljünk – – – a jónak télen – – – a hőnek nyáron – – – a hónak a hónap – – – harmaddal – – – szabadulónak a nap – – – a mai – – – (ha mai) – – – ma jó nap („Kintorna.” A LÉLEKNEK RENGÉSE 13. o.)

 

KL Ha ezt a palacküzenetet jól értelmezem, ez a „hangulatjelentés” egyebek közt azt is mondja, hogy szörnyen unatkoztatok. Igaz?

Éktelenül. Kimondhatatlanul. Kivált a józanabbja, a fiatalja, aki hamar ráunt a konspirálás romantikájára, a susmogás-pusmogásra, a marxista szemináriumnak nevezett blődlizésre; és a szó legmeztelenebb értelmében a szabadulásra vágyott. A beszélő volt a nagy ünnep. Udvarhosszat ott álltunk végig. Beengedték a látogatókat. Újvidéki kaskák áradata, hárászkendők, zaj, tömeg: akkora perzsavásár kerekedett, hogy az őrség feladta a küzdelmet; minden buzgósága kimerült abban, hogy szemet hunyt és zsebelte a baksist. Pestről úriasszonyok jöttek lengedezve; Édesanyámat támogatva fel-feltünedezett Lencsi is, „hivatalos” menyasszonyom: Lencsi eltört mosolya, amelyből-még nem sejtettem, pedig gyaníthattam volna, hogy az Édes kétlaki életet él, esténként nálunk vacsorázgat és bezsebeli a szeretet minden jelét, de éjszakánként ágyába fogadja leendő férjét. Iparkodtam csorbítatlan megőrizni háziboldogságunk építkezését és iparkodtam szeretni (Quand on n’a pas ce que l’on aime, il faut aimer ce que l’on a – mondja valahol Bussy-Rabutin), állni adott szavam: Lencsi eltört mosolya maga volt a liliomhervadás. A jó újságot írásbeli megerősítés követte: egy szép napon felhívattak az irodára és felolvasták a Felsőbb Fórum végzését: fellebbezésemnek helyt adtak, 12 éves fegyházbüntetésemet 5 évre mérsékelték. Életmentő döntés volt, de akkor még nem fogtam fel jelentőségét s titkon mind csak fanyalogtam: 5 év – 12 év – mit számít az? Ránk jön a háború erdőégése s abban vagy ottveszünk valamennyien, vagy a Felsőbb Fórumnak annyi ideje se lesz, hogy kegyelemért fellebbezzen. Lindenberger hadnagynak, az intézetvezetőnek még más mondanivalója is volt, mikor abbahagyta az olvasást. Fensőbbséges-barátságosan, katonás, de emberséges szigorral hümmögött és megkérdezte:

– A város határában van egy telkem. Téglám is van, hétvégi háznak való. Megtervezné-e a hétvégi házamat, ha két-három hétre fel-felhozatnánk zárkáról és itt az irodában csinálnánk helyet? Háromszobás hétvégi házat szeretnék; rajztábláról, miegymásról gondoskodunk…

Három hétig tartott az aranyélet. Két nap alatt felfaltam volna, de húztam, amíg lehetett. Ez alatt az idő alatt újság, titkos levél, csomagocska, szájharmonika, szerelmi üzenet – amit csak elbírtak a zsebeim, minden. A fiataloknak – „gyerekeimnek”. „Nagyapó” népszerű volt, népszerűbb a kelleténél: a Kánya és a kollektíva büdösölte ezt a pártszerűtlen magatartást s csak ketten örültek őszintén annak, amit a három hét alatt „kibuliznom” lehetett: „Imre bá” – akihez immár a barátság oly szoros szálai fűztek, hogy már-már féltékennyé tette Tibort – és Gábor. Ágoston Gábor ui. a nyár folyamán heves asztmarohamokat kapott és nekem a jópofa Pollák tizedes jóvoltából sikerült asthmolysint és pravazt becsempészni. Ez az asztma szuverén gyógyszere, azonnal hat és magam adtam be Gábornak az injekciót.

KL És a vezetőség? Süket volt a háborús hírekre vagy az oroszok közeledtének volt rájuk valami hatása?

Lorcsikám: gondolatolvasó nem vagyok. Lindenberger Lajos nyugállományból visszaráncigált, reaktivált hadnagy volt, régivágású, monarchiabeli nevelésű ember – ő a Szabályzatért lelkesedett és nem a nácikért. Ha el is ejtett egy-két szót a kutyájáról vagy a felesége főztjéről – hiszen az ő hivatali szobája sarkában terveződött a háromszobás hétvégi ház – menten elakadt a beszédben és hosszú generálpauzákkal érzékeltette, miheztartás végett, hogy „Intézetvezető a lefogott rabbal nem beszél”. Nagyapa lévén, már hatvan fölött járt s alkalmasint a kor velejárója lehetett, hogy így atyáskodott; egész magatartására az volt a jellemző, hogy adott szerepében feszengve – a Jóság önmegtartóztatása volt. Ám ha ő „megtévedt gyerekembernek” nézte a sok fiatalt a fegyintézetben, nem úgy Spolner Ödön százados, aki hivatásos katona volt: gyomorbajos képű, sovány effendi s ahány kiskatona lebukott újság-vagy-levélcsempészésért, az mind az ő műve volt. Hogy a nevelése tette ezzé avagy hitt a hitleri „titkosfegyverben”? Nem tudom. Szerencsére az ő kezét is megkötötte a Szabályzat s így be kellett érnie azzal, hogy mint a jól megkomponált oltárképen, a Jóság ellenpárja gyanánt a Gonoszság Önmegtartóztatása legyen. Tehette volna, de nem akadályozta meg, hogy a börtönt elárasztották a csomagokból kikerülő finom ingek-pizsamák, meleg holmik, vatelinos télikabátok, a délvidékiek sújtásos halinabundái s ez ellen sem a szerbfaló Kovács főtörzsőrmester nem tehetett semmit, sem a Titkos, Illegális és Kaporszakállú Kollektíva. S amilyen mértékben hanyatlott az érdeklődés a tételes marxizmus iránt, oly mértékben nőtt a lázas várakozás: minden szem a Keleti Frontot figyelte, ronggyáolvasták a „sündisznóállásról”, az „elszakadó hadmozdulatokról” szóló hadijelentéseket; s minthogy a nyugati szövetségesek valahol Szicíliában még messze jártak, nekünk nyilvánvaló volt, hogy csak a kelő napfényében fürdethetjük arcunkat, onnan a fény, onnan a szabadság: ex Oriente Lux.

S nem is csupán mert a marxista romantika ott dobolta a fülemben a magáét, hanem mivel a józan számvetés is ezt adta ki: a szabadság – a Vörös Hadsereg. Elvörösödtem érzelmileg, olyan verseket írtam, olyan „bordalokat” rögtönöztem, amelyek felelkeztek a fiatalok váradalmaival s ha meg is hökkentette őket a forma – maga az, hogy „nagyapó” egy-húron pendül velük, spontán tetszést aratott. Az „Ágyútűz Keletről” című apróság – amelyet „Lindenberger fogházigazgató úrnak” ajánlottam dacos „szeretettel” jóllehet a címzett sohasem kapta meg – utóbb megjelent szerencsétlen sorsú kötetemben… – íme:

 

Láss kutyát, a Hűség; láss leányzót ölbeillőt és nagyon hiányzót csecsemőt, ha szopni küldi ajkát s himbálódzó cseccsel, rá a dajkák   – vagy az se szép, csak százezer hasonlat:   hadd essek én fehér papírlapomnak   hogy száz anyámnak életem köszönve   szíven találva, szent papírözönre – NAGYBETŰT! Vörös betűkre tűzöm a Zászlót! neveltem ágyútűzön Szpartakusztól veszem színét halandó ezer nyelvén szól zászló-eszperantó:   MENNYBOLTOMAT! az öt világ fokára   – onnan néz le rátok és rám nemsokára (1943. okt.)

 

Nota bene: szerencsétlen sorsúnak mondtam azt a kötetet, amelyben ez és még sok más börtönvers megjelent, de eleresztetted a füled mellett…

KL Nem én! Miért mondod annak?

Amikor írtam, még nem sejthettem, hogy tűzrevalónak írdogálom. Ha odaérünk, majd még apróra elmesélem; a kb. 100 oldalas, szép alakú kötetet a Dr. Vajna és Bokor cég adta ki s azt a ritka példányt, amely elkerülte a máglyát, illusztris költőtársamnak köszönhetem 1944 (be is írta: „negyven évvel később, 70-ik születésnapjára visszaajándékozta a Szerzőnek, Bp. 1984 novemberében – Lakatos István”). Felvásároltam a kiadótól és tetőemeleti műteremlakásom hatalmas teraszán kupacokba rakva-s benzinnel leöntve, RAGYOGÓ SZÍVVEL REMETE DACCAL, című verseskötetem 800 példányát elégettem. Nehezen égett, három napig folyt a könyvégetés s egy ízben, késő este még a rendőr is fellátogatott hozzám, hogy megtudakolja, nincs-e kéménytűz; de csak egy annál is rosszabb égedelem-veszedelem volt: a leszámolás fiatalságom salakjával. Ha hithű marxióta lettem volna, megüresedve összeroskadok. Nem mintha rémlés környékezett volna, a Sztálin-szobor feje-koloncának látomása avagy a Tűzfolyamé, amely Minden Lenin-szobrok beolvasztásából lészen majd az ezredfordulóra keletkezendő. Hanem csupán mert tapasztalati adataim alapján felmértem 1945 végére a bosszúállás aduit tenyere mögé rejtő, hamiskártyás, politikai pártnak álcázott Rákosi-maffia gyalázatát.

 

KL Köztudomású rólad, hogy ott voltál a sátoraljaújhelyi fegyházlázadásnál. Tudtál róla, hogy mi készül, vagy úgy cseppentél bele, mint Pilátus a Credóba…?

A szerbek kitörési kísérletére célzol?

KL Arra; vagyis hát… ezek szerint a hangsúly a szerbeken van?

Hadd bosszantsalak fel azzal, hogy nagy kerülővel lopakodom a kérdésed hátába s a türelmetlenkedéssel te csak ne tartóztasd fel a megválaszolást. Nem tartozik ide?! De még mennyire hogy idetartozik: nagyon is!

KL Mire célzol?

Nagy különbség, hékám, hogy nem Bücher tábornoknak, a porosz felmentő seregek vezérének – hanem Napóleonnak volt náthája 1815. július 18-án: Hitler indiszpozícióinak is megvannak, ma már, az anekdotái, de nem ilyen történelmi frivolitásokat szeretnék szóba hozni most. Tudod, a kései kiértékelések post eventum-tükrében ma már elegendő világossággal kibontakozik, hol mért önmagára döntő vereséget Hitler –

KL Csak nem kedvenc és közismert elméncségeddel akarsz előhozakodni: hogy az antiszemitizmust ejtve – nem zsidókat nevezett ki tábornokoknak és nem hagyta, hogy aranytálcán tálalják neki az atombombát, mialatt a szövetségesek a hajukat tépve titokzatos csodafegyvert emlegetnek, de kilenc hónapot elkésnek vele…?!

Nem én mondtam, Lorcsikám: csak rám fogják. Hitelrontás. Nem tudsz oly gorombán félbeszakítani, hogy elfelejtsem, hol tartok s most olyannal foglak fejbekólintani, hogy három napig nagymama-harisnyában meleg sót raksz a fejedre s azzal borogatod migrénedet.

KL Halljam.

Hitler két ponton vesztette el a háborút. Először – amikor 1940 júniusában, Dunkirknél, ahelyett hogy a tengerbe döngölte volna a közel 400 ezer főnyi angol expedíciós erőt, lovagiassági rohamában szökni hagyta. Ha ez a hadsereg a tengerbe vész, Nagy-Britannia kiesik a háborúból és különbékére kényszerül.

KL És másodszor…?

Másodszor amikor az 50 milliós Ukrajnából – amely tárt karokkal, felszabadítóként várta a német hadsereget – ahelyett hogy független ukrán köztársaságot csinál és haderejét beveti a vörösök ellen: ehelyett rabszolga munkára hurcolta és megtizedelte az ukránok millióit.

KL És mindennek mi köze a sátoraljaújhelyi fegyházlázadáshoz?

Semmi és mégis több, semmint hinnéd. Jugoszlávia népei sehol nem várták felszabadítóként és fogadták tárt karokkal a németeket, még a csetnikek sem. A nácik oldalán, a horvátok Boszniában olyan népirtást rendeztek a szerbek között, hogy arra az öregebbje még ma is emlékezik. Megtorlásul a szerb partizánok a Mihajlovics Drázsához húzó horvátok közt rendeztek vérfürdőt s nemcsak a szerbekért, hanem a mohamedánokért is, akiket a katolikus horvátok előszeretettel irtottak. Csak a náci hadsereget nem lehetett vádolni ilyen elfogultsággal: ők válogatás nélkül irtottak mindenkit: montenegróit, koszovói albánt, szerbet, horvátot, szlovént egyaránt. Ahová a német hadsereg Jugoszláviában betette a lábát, első dolga volt, hogy lerobbantsa a börtönök kapuit és kézigránát-kötegeket hajigáljon be a zárkákba. Ahol a németek lemészárolták a lesittelteket, ott (hogy a CSODÁK ORSZÁGA metaforájával éljek) A SHI-TI, az Esztendők Sápadt Folyója megborult és a vér niagarája robajlott alá a semmibe. A szerb fiataloknak a hipotalamuszában ezt a vészreakciót felfokozta az országos tapasztalat emléke; az ösztönükké vált, hogy a nácikkal szemben nincs más választás, csak harcolni lehet. A sátoraljaújhelyi vkf.-fegyházban lehettek vagy 450-en. A kitörés a szerbek kitörése volt. Hősök voltak, mert azzá kényszerültek, valamennyien, elszántan a végsőkre, mint a tébai százak vagy ahogyan Claudel írja a Conversations-ban, a hősökről: les gens ne sont pas héros que quand ils ne peuvent pas faire autrement. Még jómagam is, amikor oda került a sor: hős voltam, mint a nyárfalevél. Tudom, volt egy olyan, párt-inspirálta, pártszerű elmekonstrukció, hogy az illegális párt szerb kollektívája a börtönben hónapok óta egyebet sem tett, mint hogy a legapróbb részletekig előkészítette a kitörést; kiépítette külső kapcsolatait, tehergépkocsi is volt s hogy annak mikor melyik utcasarkon kell várakoznia. Még az „adott pillanatot” is kidolgozták, mely adott pillanatban, „Sztálinnal!” vagy „Sztálinért!” jelszóval felcsattan a fegyverropogás és más, meglovasított teherautókkal, de Sztálinnal az élen, vörös zászlók alatt elrobog a gépkocsisor a félezer partizánnal, hogy csatlakozzék az Ellenállás Derékhadához a hegyekben… S hogy e nagyszerű tervekről magyar részről Szalai András (Ländler Ervin) is tudott, mint az illegalitás egyik oszlopa… Mért tudott volna? Mi az ördögnek tudott volna róla, ha egyszer – hónapokkal a kitörés előtt, már 43 telén, nagy pénzért és orvosi bizonyítvánnyal szabadlábra helyezték és első dolga volt, hogy hamis papírokkal, hamis néven, vasesztergályosként Pest-környéken olajra lépjen?

Én ezekben a csupa-kencefice, fényes olajfestményekben nem hiszek, kisebb dolga is nagyobb volt, semmint hogy ilyen utólagos pártfilmekre-pártlegendákra gondoljon, annak az egyszerű szerb parasztfiúnak, aki a németektől való jószágrémületét a zsigereiben hordta. Persze hogy terveltek mindenféle kitörést minden eshetőségre, bizonytalanra s dátum nélkül, persze hogy begyűjtötték a disznóölőket, ahány kést csak a jóasszonyok a cipóba besütve behoztak-bejuttattak, s latolgatták, mikor lehetne alkalmatos szerrel leszerelni az őröket, lefogni ezt, lekenyerezni amazt. Valamennyiünket foglalkoztatott, mint-lesz-hogy-lesz, ha sanyarú „paradicsomunk” az átvonuló front tűzkatlanjába zuhan: ide guelfek! ide ghibellinek! – ki merre ugrik, fedezékbe-árokba vagy lopott kerékpáron elkarikázik és partizánnak áll… Mindez a levegőben volt s hogy még a magyar zárkákban is ott kísértett, idesüss, Lorcsikám, ez is az Elégetett Börtönversekből való, felernyőző pernyéjéből még tán kiolvashatod a kilencből az utolsó három versszakot – a RAGYOGÓ SZÍVVEL REMETE DACCAL című kötet 70. oldalán találod; a címe: HALAK –

 

volna csak   ábrándozunk   belül akadna erdő   fegyver is   kerül és minden fán   ahol   ember ül ötszázan harcolnánk emberül felkelni –   végre   végre fel ott veszni   ahol a nép   vesz el a front! –   a front   hinnétek el – (egy zárkaablak énekel: mint üveg   mögül   a béna hal ha élni –   úszni   még akar a szája   tátog:   néma dal s gombszemén kemény a fal)

 

KL Azt hiszem pedzem már. A levegőben volt, hogy ez a mindenki által pokolra kívánt „paradicsom” egyszer óhatatlanul véget ér. De mi volt előbb: a szerbek szagot kaptak, hogy az első SS-egységek befutottak a városba? Vagy alkalmasnak vélték a pillanatot, hogy kirobbantsák a zendülést és kínos, váratlan meglepetésként hatott, hogy nyakukba kapták a motorizált SS-t?

Lorcsikám, a hivatalos változat szerint 1944. március 22-én, a késő délelőtti sétán a szerbek a szemközti ügyészség második emeleti ablakaiban „mozgást” vettek észre s egyik-másik elsuhanó, letekintő árny mintha náci SS-katona lett volna. Se megerősíteni, se megcáfolni nem tudom. Én is ott voltam azon a sétán, de semmit nem vettem észre; „fejedelmi” kolduskényelemben üldögéltünk szalmazsákjainkon ebéd után, luxus melegholmijaink, sakk-készleteink, expandereink s más primitív tornaszereink, rajzmappáink, egyetemi tankönyveink közepette, amikor heves ajtócsapkodásra lettünk figyelmesek. Sem „Imre bá” (Gájer Imre), sem a Kánya (a zárkakollektíva vezetője) nem tudta, mi készül. A szerbek nem számítottak se a magyarokra, se a ruszinokra – egészen addig, amíg a szerbek fel nem rántották a zárka ajtaját és be nem kiáltották magyarul:

– A hegyekbe!

Elkésve értek fel hozzánk a második emeletre, addigra már körülözönlötte az épületet a motorizált SS s a kitörés csatája jóformán eldőlt. Imrével elsőnek ugrottunk ki (Tibor és Gábor más zárkában volt), csak a kollektíva maradt veszteg, alkalmasint a „helyes lenini álláspont” kitárgyalására. Szerb és magyar ordibálás, visítás, amilyet csak disznóöléskor hallani, visszhangos lövések visszhangos dördüldözése; bakancsos rohangálás a kongó lépcsőházban – a zárkák tárva-nyitva. A földszintig futottunk s a látványból, odavetett félszavakból kialakult a vesztett csata képe. Szucs Iván fehér halinabundás, magas alakjára emlékszem, amint pisztollyal a kézben maga mögé küldi a Huszár fiúkat, azok meg, ugyancsak revolveresen, a lányokat visszaparancsolják zárkára. Kiderül, hogy a lefogott, megkötözött őröket az áruló szakács kiszabadította s amíg azokat újból összefogdosták és ártalmatlanná tették, az őrség időelőnyre tett szert, elveszett az a tíz perc, amennyi idő alatt a félezer sittes a szőlőhegyen szétspriccelhetett volna – Spolner százados riasztotta a SS-t a város főterén és tucatnyi társunkat; aki kirohant és a kapun kívül rekedt; a nácik legépfegyverezték. Százak rohantak vissza az udvaron és hátra-fel, de addigra már két gépfegyver ott kelepelt a kapu előtt és még el se hallgattak, már előrenyomultak a géppisztolyos SS-legények. Mi Imrével és mögöttünk a zárka, fegyvertelenül mi egyebet tehettünk volna – visszatakarodtunk a második emeletre és amikor mindenki együtt volt, bevágtuk magunk mögött a zárka ajtaját, mintha soha ki se mozdultunk volna.

Odakünn vágtázás, hosszan robajló fegyverdörrenések s olykor – mintha kézigránátköteg volna a kukucskálón keresztül bezuttyantva: fültőmeszelő robbanás. Jó óra hosszat eltartott, amíg a falakon kívüli világ csendesedni kezdett, de a bizonytalanság gyomorremegése csak nem engedett fel, volt, aki az izgalomtól behúgyozott s volt, aki elhányta magát. Sarkantyús léptek zaja, kulcszörgés. Kipattan a zár, sarkig tárul az ajtó. SS-főhadnagy lép be s mögötte két tisztese, valamennyi előreszegezett revolverrel. A zárka felsorakozva, vigyázzban áll. Jelentést teszek:

– Herr Oberleutnant melde gehorsamst: Mannschaft zwoundvierzich…²

Rám fogta fegyverét:

– Was sind sie? Wer sind sie? Sind sie deutsch?

– Mein Vater war ein Deutscher…

– Wie heissen sie…?³

Megmondom a nevemet. A főhadnagy odaszól az egyik tisztesnek:

– Merken sie dass.⁴– Belémhorgasztja vasvilla-tekintetét, mintha a vesék és a szívek vizsgálója lenne: – Hat irgendjemand die Zelle verlassen?⁵

– Niemand hat sich gerührt, Herr Oberleutnant. Wir wissen nichts was da ’droben und ’drunten geschehen…

– Die Zelle verlassan! Irgendjemand!⁶

Végigjártatta szemét a zárkán: sörte haj, lópofák, bamba fizimiskák. Hány zabszem a világ? Megújra hozzám fordul:

– Was sind sie vom Beruf?

– Architekt, Herr Oberleutnant.⁷

Újra, hátra:

– Merken sie das. So. Hat niemand sich berührt… Ehrenwort?!

– Jawohl, Herr Oberleutnant.⁸

Lesújtó pillantással végigmért, hogy szemében lyukas garast nem ér a szavam; azzal sarkon fordult és kidöngött; a két SS-melák utána.

Bedöndült az ajtó. Magunkra maradtunk. Tekintetem a Kányáéval találkozott; alighanem feldúlta a jelenet s ha még él – tán máig sem döntötte el, hogy magatartásom a kollektíva szempontjából pártszerű volt-e avagy pártszerűtlen.

 

*

 

Persze így, magnószalagra mondva és visszahallgatva tán némi izgalmat érezhetünk; de a veszedelem, amiben forgunk: kategorikus nulla. Olyan ez, mint a pilótajelöltek szimulátora: ha a csűrésnél elvétik a bedőlés szögét, nagyobb baj nem történhet velük. Lezuhanásveszély?! Sehol. Csakhogy mi abban a repülőgépben benne ültünk, barátocskám: egy rossz mozdulat a botkormánnyal és már zuhanunk a pokolra… Hátra volna még annak az eldöntése, hogy az ilyen magnószalag-„szimulátorral” megtanulhatunk-e navigálni – „repülni” a történelem dimenzióin és veszélyközegében? Profitál-e valamit is a fiatal olvasó ebből a 45 évvel ezelőtti rémhistóriából?

Elnézést, Lorcsikám, nehézkes nekifutásaimért, ezt sem didaktikus történetnek szántam, hiszen jól tudom, hogy mára már mindezzel végzett a történelem nagy szecskavágója, Jugoszláviában tucatjával végezték el ugyanezt a hentesmunkát az SS-ek még sokkal csúnyábbul s mára már ez a sok özönvízelőtti rémség – szecska és törek…

KL Ne aggódj az olvasóért, a legtöbbje oly hamvas, hogy mindez neki az újdonság erejével hat. Te csak azzal törődj, ahol elhagytad. Hogy volt tovább.

„Tovább”…?! Nem volt tovább. Tíz másodperc alatt csináltunk a szétdobált szalmazsákokból „zárkarendet”, mielőtt felpattant az ajtó; utána bedörrent és mi ezen a zárkarenden ültünk órákig. Jócskán esteledett már, amikor előszólítottak – magyarok az őrségből – harmadmagammal: egy kis „házimunkára”. Óra hosszat jártuk az udvart, lépcsőházat-folyosót: gránáttépte, szétvágott roncsokat cipeltünk-raktunk be az udvar közepén egy nagyöblű, lapos szőlőtaposó kádba, leszakadt végtagokat, kiömlött zsigert. Valamennyien egykedvűséget mímeltünk: a rémület visszaadta „vasidegeinket”, az SS figyelt. A melléklépcső pincelejáratánál felfedeztünk egy szakadozott hordágyat s ezzel a kiszuperált hordággyal cepeltük egyrakásra a hullákat, vagy húszat. A huszonegyediket a pincelépcső alatt fedeztük fel: Kovács főtörzs volt, a szerbgyűlölő – agyonszurkálva. „Vadrác! Vadrác!” folyton azt ordibálta feléjük a sétán, és megvetése jeléül kiköpött. Most ezt a „vadrácot” kapta vissza kamatostul: a szerbek a pincébe kergették és ott eresztették bele disznóölő késeiket. A „házimunka” végeztével felcsaptak zárkára, de – hírrel nem tudtunk szolgálni társainknak, akárhogy faggattak. Az örök megengedték, hogy derékig lemosakodjunk, de a látvány retinánkon ott maradt. S mi konokul hallgattunk. Akkor láttuk azt a zárkát utoljára

KL Hát már rátok esteledett! Éjszakára nem hagytak ott?

Akkor kezdődött a tánc. Sorra gyulladtak a villanyok. Minden villany, mindenütt. Kitárták a zárkák ajtaját s mindenhonnan kiparancsolták a népet.

– Kifele! Lefele!

Bottal, puskatussal. SS-legények, magyar katonák. Akit túl „előkelőnek” találtak, arról leszaggatták a drága holmit, volt, aki már csak az inge cafatjaiban tántorgott, volt, aki fehér rongyait az oldalához szorítva próbálta leplezni sebesülését, hogy a lábaszárán végigcsorog a vére; volt, aki a társa mögé iparkodott ugrani, akit éppen vertek – hogy őt ne verjék. Lehajtottak bennünket a sétaudvarra, amelyet egyfelől a fegyház, másfelől hosszú hétméter magas fal szegélyezett. Felállítottak bennünket a magas fal mentén, végestelenvégig, a hosszú, keskeny udvar két végén a két gépfegyverfészekkel szemközt, hogy jól láthassuk, honnan várják, ha kelepelni kezd. Spolner százados elordította magát (őt magát nem láttuk, csak rekedten vonító hangját hallhattuk):

– Kezeket fel! Nem beszélsz, nem mozdulsz, nem izegsz-mozogsz! Kezeket fel!

Nemsokára leszakadt a sötétség; hűvösödött. Amennyit a körték fénykúpja jó magasról bevilágított – az is csak a negyede lehetett a messzire benyúló udvarnak; a szerencsés, aki sötétben állt, félárbocra eresztette a kezét, hogy megpihenjen; volt, aki a falnak tántorgott és nekidőlve úgymaradt; a meztelenek, félháttal a lámpáknak és a szemek SS-kereszttüzében, közel az ájuláshoz, lúdbőrösen vacogtak. Az örökkévalóságot csupán egy tökrészeg, több-mint-borízű hang szakította meg a börtönfal túloldaláról s volt valami giccsesen találó abban, ahogy a hazabotorkáló korhely „eltalálta”, hogy mi a mi nótánk:

– Hajnalba-ha-ha-ha! Hajnal előtt…!

Jó négy órát állhattunk itt, a csillagsátor alatt a holdsütésben, egyre hidegebb volt s a kimerültség, az álmosság hatására akármilyen soká bámulhattunk a gépfegyverek bennünket leső csövébe, leszámoltunk ugyan, de meglehetősen fásultan számoltunk le életünkkel. Legyen ez is a likvidált fegyházak egyike, kelepeljenek már azok a gépfegyverek, minél előbb, csak essünk túl rajta…

Jóval éjfél után történt, lehetett két óra is, amikor libasorban az eleje elindult és újra hallhattuk a százados rekedt üvöltözését:

– Hangot se halljak, nem beszélsz!…

A sebesültet, aki járni is alig tudott, kétfelől támogatták s úgy lopták keresztül a szemek kereszttüzén. Valaki valahol mintha számlált volna bennünket, de már az magyar volt – hogy mennyi a létszám és hányunkat kell fogyatékba venni –, az SS-legények pedig maflán elbambálkodva figyelték, hogy milyen lagymatagon s ütlegelés nélkül végzi munkáját aki visszavett: a magyar őrség. A ház maga már lármásabb volt, ahogy be-bedörrentek az üres zárkák ajtajai; s bennünket, mind az ötszázunkat három nagy zárkába zsúfoltak be: gyömködtek-gyúrtak s a puskatussál belénk-belénkdöföltek, csak hogy beférjünk. Jó százötvenen lehettünk egy-egy zárkában, valamennyien állva, de oly szorosan, hogy lélegezni is alig bírtunk. Volt olyan súlyos sebesült, aki elvérzett s lecsúszva a szorongó tömegben, a lábak régióiban kiszenvedett. Az ilyet csak nagy-üggyel-bajjal sikerült a fal mellé görgetni s a szerencsés mellé igazítani, aki a fal mellé került s ott vágódott el, ahova kell. Ki-kikopogtunk:

– Felügyelő úr… Felügyelő úr!

– Mi kő…?!

– Halottunk van.

– Rohadjon meg. Hengergessék a falnak.

– Már ott van! Kettő is!

– Büdös kumonesta rohadéknép! Ott rohadjanak meg!…

Ránk csapta a kukucskálót.

Étlen-szomjan, talpon – vagyis inkább a sajtoló nyomásban felfüggesztve – három napig voltunk ebben a tömeg-áristomban. A sötéten látók az SS módszeres előrelátását látták ebben: bűzölgő hullahegyek az udvaron? Rosszul volt eltervezve. Előbb most majd megássák a tömegsírt s nem a fal mellé, hanem az árkok szélére: felsorakoztatnak és belelőnek. Tiszta munka. Három napon át vártuk kivégzőinket.

Harmadnap ránk nyomták a zárkaajtót (nem volt könnyű: befele nyílt).

– Dögöket kigörgetni! Hány van: öt? Csak?! Sorakozol a folyosón! Piszt se halljak! Nem mozdulsz, nem beszélsz!

Újra zárkára csaptak, de erősen összedobálva, ötvenével; de ez a zsúfoltság is már megkönnyebbülés volt; s időbe tellett, amíg szalmazsákjainkat visszakaptuk.

Új világ kezdődött: teljes kedvezményelvonás, se levél, se csomag, se látogatás.

„Paradicsomunknak” befellegzett, sakk-készleteinket, könyveinket, magánholmijainkat soha többé nem láttuk viszont. De házimunkások nélkül nem üzemel a fegyház – és a beszivárgó hírek alapján lassan rekonstruáltuk, mi történt velünk.

A kitörés mérlege: kb. félszáz halott. Még nem tudhattunk arról a tizenegyről, akiket a szőlőhegyen fogtak el és a bíróság kötél általi halálra ítélt. Sokáig megfoghatatlan rejtély volt-és-maradt, hogy megszállta a szentlélek az SS-t azon az éjszakán, amikor szürkületig, ötszázadmagunkkal a börtönfal mellett szorongtunk és hallgattuk a hazatérő korhely nótázását, „hajnalba-ha-ha-ha, hajnal előtt”…?! Keresztényi könyörületből megsajnált, feltartott sovány kezeink láttán? Miért nem szólaltak meg a gépfegyverek? De idő múltával, titokzatos csatornákon, ennek az éjszakának a részletei is leszivárogtak.

Az SS-parancsnok azonnal lövetni akart. Lindenberger azonban, aki, mint afféle régivágású, monarchiabéli hivatalnokember, folyékonyan beszélt németül – az intézetvezető ragaszkodott a szolgálati szabályzathoz: fegyintézeti zendülés leverése után felettes hatóságtól a továbbiakra nézve utasítást kell kérni. A vezérkari főnöki büntetőintézet a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozik, telefonon érintkezésbe kell lépni a miniszter úrral. Nos, Lorcsikám, nem folyamodom Tacitus módszeréhez és nem adok a protagonisták szájába olyan párbeszédet, amelynek fültanúja nem voltam. E mendemonda szerint, melyet a tények is megerősíteni látszottak, szóharcra került a sor Lindenberg Lajos intézetvezető és az SS-parancsnok között, aki bennünket azonnal likvidálni akart. A szópárbaj váltakozó szerencsével folyt, Spolner Ödön százados az SS pártján a sarokban rágta a szájaszélét, Pákai törzsőrmester telefonhívásokkal ostromolta a pesti minisztériumot, de hol az ügyelet nem válaszolt, hol nem volt vonal. Lindenberg, sebesülése ellenére és felkötött karral, nem tágított álláspontjától és hevesen ellenezte a szolgálati út megkerülését, az SS-parancsnok egyre türelmetlenebbül járt fel-alá és cigarettáról cigarettára gyújtott. S míg mi félmeztelen dideregve a fegyházudvaron a gépfegyverekkel néztünk farkasszemet, az intézetvezető kiállt a rábízott félezer emberért és nem tágított. Egy óra tájban az SS-parancsnok elnyomott egy ideges ásítást, megállt a sétafikálásban és beigazította óráját, mint aki elvesztette türelmét. Odafordult Lindenberghez és így szólt:

– Hadnagy úr. Tíz percet adok. Ha a miniszter úr a telefonon addig nem jelentkezik, vegye úgy, hogy parancsot adtam. Lövetek.

Lindenberg szavafogytán áll: tudja, hogy nincs apelláta. Mitévő legyen? Ordibáljon egy SS-parancsnokkal, akinek ki tudja, hány jugoszláviai börtön likvidálása szárad a lelkén…?!

Megtörténik a csoda: van vonal is, az ügyelet is válaszol. Lindenberg maga veszi át a kagylót; haptákban hallgatja és németül megismétli a hadügyminiszter pattogó rendelkezéseit:

– Szigorított megfigyelés alatt… sétamegvonás… a zendülés főkolomposainak ügyét bíróság elé utalni egyénenként megvizsgálni… Igenis, tábornok úr! A Parancsnok úrral? Máris adom!

A kagylót az SS-parancsnoknak adja, aki a mérgét nyelve hallgatja egy mitugrálsz segédnép pojáca-hadügyminiszterének az utasításait és úgy mondja, a foga közt.

– Verstanden, Excellenz. Schon gut – – –

S ha most előreszaladok és felgondolom, hogy a félezerből, ahánynak az életét megmentette, 1945-ben, alig féltucat akadt, aki az igazolóbizottságnak írásban tanúsította, hogy az intézetvezető, veszedelmes helyzetben is, nemes magatartásával megakadályozta a vkf.-fegyencek kiirtását; ha még jobban előreszaladok és felkérdezem, hat évvel később megbánta-e a derék öregúr, hogy felhasított tenyérrel s felkötött karral kiállt a félezer emberért – amikor már egy konstrukciós per tizedrendű vádlottjaként eszméletlenre páholták és ha igaz, nem volt kinek felolvasni súlyos ítéletét; mert addigra agyonverték…?! Nem lehetünk-e teremtő demiurgoszunknak hálásak, Lorcsikám, amiért értelmünk előtt lebocsátja a tudatlanság fekete függönyét és közel-s-távoljövő egymásra sorozott háttérfüggönyeinek, színpadunkon, jelenésünk előtt soha mögé nem pillanthatunk…?!

KL Megértem megrendülésedet, amely oly logikusan adja szádra e szónoki kérdést; de amíg holmi jövőlátó mini-kristálygömbbel nem születünk a szemünk közepén, felfüggesztve a szem csarnokvizében, addig nincs az a szónoki kérdés, ami enyhíthetné nemünk e globális tudatlanság fölött érzett bánatát. De hagyd most tűnődéseidet, filozófusnak amilyen visszaeső vagy – és maradnál a történet mellett.

Történet? Nincs történetünk. Ha egy-huszonnégy órában ábrázolnánk a bioszféra időzését a Földön, mi csak az utolsó másodperc vagyunk a képben, még-lihegve befutó parvenűk a szauruszok hosszú világuralmához képest. Skorbutos, eseményszegény, koplalós, hideg-rideg napok egymásrakövetkezése; hírforrásaink bedugulása; vakondok-vegetálás. A dzsungeltávírón értesültem róla, hogy Kelen Tibor mellhártyagyulladást kapott és nehezen lábadozik; hogy Ágoston Gábornak kiújultak az asztmarohamai s nekem már se asthmolysin-ampullám, se fecskendőm nincs és még csak mellette sem lehetek. Gájer Imre letöltötte büntetését és szabályosan szabadul: szüleim címe nála volt s üzentem vele. Írnok nélkül fegyház nem üzemel s lassan a „szigorított megfigyelés” is felengedett; s bármennyire fonálféreg-formán összeszorította száját, annyira féltette pozícióját, mégiscsak rabírnok volt s az új sitiprinc egy-egy elejtett megjegyzésén napokig rágódtunk: német katonai gépkocsikat hallani, amint az oszlop a főutcán végigrobog és a ponyvák alatt veszett jókedvvel gajdolnak a német katonák… Nyugatra tartó menekülés? A vesztüket érzik? Igazában csak tovább-találgattuk a találgatásokat s nem tudtunk mi semmit, sem arról, hogy július 20-án merényletet kíséreltek meg Hitler ellen, sem arról, hogy a június 6-i partraszállást követőleg, július végére a szövetségesek kiűzik a németeket Normandiából… A hírforrások beszáradtak s mi csak gunnyasztottunk a zárkán, mint megannyi elfonnyadt karfiol. Hogy a „keleti arcvonal” közel van-e vagy távol? Mi köze van mindehhez az akváriumban, a halaknak? Tönkreszáradva – térfogatunk huszadára zsugorodtunk, mint a tardigradák s ha valahol, valaki suttogó marxista szemináriummal próbálkozott, hát az olyat lepisszegték.

Naponta egyszer kaptunk egy csajka langyos lőrét marharépával – ha úszott benne valami. Lesoványodtunk, csontjainkra fogytunk; volt olyan, akinek a nyakán lefittyedt a fiatalságát meghazudtoló tokaránc. Vagy két hétig még tartott az SS-vircsaft, a magyar katonával SS-legények is be-besomfordáltak, bizalmatlanul fürkészték a tagok fizimiskáját, végigmentek a névsoron. Egy ilyen alkalommal az SS belebök a listába, kipécéz egy-két német hangzású nevet. Megkérdezték a foglalkozásukat. Az enyémet is – megint.

– Irodára!

Hogy-hogy nem, Tiborral bennünket kettőnket szúrtak ki megint; neki a foglalkozásán, nekem a nevemen akadt meg a szemük.

Ugyanaz az SS-főhadnagy fogad, akinek lejelentkeztem a kitörés napján.

– Nehmen Sie Platz, bitte.

Székkel kínálnak. Széken ülni: mennyei fényűzés!

Szívélyes és barátságos. Pergő társalgás. Mindketten tudunk németül és mérnökök vagyunk.

– Hack? Az apja is? Hát hová való az apja: kivándorló?

– Nem, kérem: erdélyi szász. Mária Terézia óta… –

– Birodalmi német? Nem-birodalmi…? Ostobaság: akárhol élnek, a szászok valamennyien birodalmiak és akkor ivadékaikat is megilleti; ugyanazok, birodalmiak. Cigarettáznak az urak? – Felkattan az ódanyújtott birodalmi ezüst cigarettatárca. – Gyújtsanak rá.

Megköszönjük, rágyújtunk. Mélyre szívjuk, az orrlikainkon eregetjük nagy élvezkedve a füstöt.

– És a kollégája? Ugyanúgy beszél németül?

– Akárcsak én.

– Felelőtlen pocsékolás. Fiatalok, műveltek, mérnökök, birodalmi németek. Mit keresnek ebben a csürhe társaságban?! Mi hajlandók vagyunk segíteni, kettejükön áll, hogy elfogadják-e. Azonnal kapnak egy jó vacsorát. Beöltöznek. Mától fogva mind a ketten mérnökkari tisztek a Birodalmi SS kötelékében. Oda jönnek, ahova mi megyünk, fényes karrier nyílik önök előtt, arany élet. Körleteket, kaszárnyákat, erődítéseket terveznek, lesz fegyverük is, gépkocsijuk, mindenük. Tabula rasa-t csinálunk, új életet kezdenek; lerúgják ezeket a rongyokat, mindenki elfelejti, honnan indultak, mi is. Úri becsületszavamra…! Nincsenek hátsógondolataink: tisztességes ajánlat.

– Herr Oberleutnant… –

– Ne! Ne mondjanak most semmit. Egy nap gondolkozási időt adok. Ha ráállnak, holnap már robognak a hátországba. Gyöngyélet kezdődik. Jelentkezzenek és máris áll az alku. Ha nem jelentkeznek, maguk látják kárát. Végeztem.

Az SS-Oberleutnant felpattant, mi is.

Végeztünk. Nem tettük megfontolás tárgyává, nem is latolgattuk, nem adtunk alkalmat neki, hogy leereszkedő mosollyal az orrunk elé tolva felkattantsa birodalmi ezüst cigarettatárcáját; összemosolyogtunk Tiborral – nem gondoltam, dehogy is gondoltam volna, hogy akkor látom utoljára – elvezette az őr, hallottam, ahogy a zárka ajtaja rácsapódott, míg én felfele caplattam, a harmadikra. Bedörrent mögöttem és visszaültem a szalmazsákra. Hallgatásba burkolództam, de a cigaretta-hiénák megérezték rajtam a szagát.

Sötéten méláztam. Valaki, nálam vakmerőbb, elvtelenebb, holmi izom-desperádó: ki tudja, tán elfogadta volna az ajánlatot, hogy ott rúgja fel az íratlan szerződést, ahol a legkedvezőbb; tán keresztülvág a tűzözönön s aztán illa-berek, nádak-erek, elsüllyed névcserével vagy névtelenül, hogy sebeit gyógyítgassa és új életet kezdjen. Valahol Brazíliában…? Argentínában…?

Maradtam, ahol voltam. A lusta, a gyáva, a rendületlen lélek, belefeszülve s megülve az emberhús barmában. A szalmazsák besüppedt közepén.

 

*

 

Nyár derekán fejbe kólintottak a hírrel: a vkf.-fegyintézetet felszámolják. A front keletről veszedelmesen közeledik s nemsokára „hadműveleti terület” leszünk. Megbolydult a fegyház, nagy lótás-futás, szaladgálás kezdődött s nem túlzok, máról holnapra s hamarabb, semmint kimondom, szúrós darócban és lábhoz tett batyuval, máris útra készen álltunk. Azok, akiknek a büntetése öt évnél több, mennek Németországba – munkára. Azokból, akiknek a büntetése az öt évet nem haladja meg, büntetőszázadot szerveznek s bevetik Keleten – aknátlanítani, katonai szükségrepülőteret építeni. Szent Habakuk, most mi vagyok én-s hova tartozom? Ötéves összbüntetésemmel: azokhoz, akiknek a büntetése „öt avagy azon felül” és mennek Nácinémetországba? Vagy azokhoz, akiknek az öt éve „az öt év összbüntetést nem haladja meg”, tehát ha ráhajtanak is, még mindig több eszem lehet a marhacsordánál, mert kikerülöm a tányéraknát és élek…?! Elképzelheted izgalmamat.

No de nemhiába bukkantam rá – Cusanus nyomán – a coincidentia oppositorum e szinguláris esetére: az elsők között ismertem fel, hogy az Isteni Véghetetlen Bárgyúság summája tökéletesen egyenlő-és-azonos az Isteni Véghetetlen Bölcsesség summájával; hogy ez a két (látszólagos) ellentét érintkezőlegesen határos egymással. Ezért ábrázoltam az istenséget HELIÁNE című regényemben Sors-Isten-Baromnak, akinek setét agyvelő-óceánjában Metafizikai Bárgyúság uralkodik, de gondviselése egész ügyintézésében az Isteni Bölcsesség gondviselésével átfedőlegesen kongruens, egyenlő-és-azonos. Csakis és egyes-egyedül az Isteni Gondviselés Metafizikai Bárgyúságának tulajdonítom, hogy hála az én öt évet meg nem haladó összbüntetésemnek, a Keletre induló büntetőszázadba osztottak be és így megmaradtam, míg amazok – Kelen Tibor és Ágoston Gábor, akiknek ugyancsak tizenkét évi fegyházbüntetését nem öt, hanem hat évre mérsékelték – a Véghetetlen Isteni Bárgyúság Végezéséből Nyugatra indultak és sohasem tértek vissza. Mely nagy titokbogozatok rémületes minéműségéből nyilván láthatod, hogy emberésszel Sors-Isten-Barom Bárgyúságának metafizikai mélységét megmérni nem lehet.

 

KL Akkor hát ott tartottunk, hogy a front közeledtére a fegyházat felszámolták, az öt éven felüli büntetésűeket elhurcolták Nácinémetország haláltáboraiba, s mint mondottad, Ágoston Gábor és Kelen Tibor soha nem tért vissza – az öt évig terjedő büntetésűekből pedig ún. büntetőszázadot szerveztek, akiket Keletre vittek. Hova?

Kedves Lorcsikám, Te fél évszázad távolából nézed s magas páholyból az eseményszőnyeget: betájolod távcsövedet és mindent látsz apróra. Nem így volt. Azoknak, akik úgy éltek benne, hogy tudva-tudták, az élet éleslövészetéből nincs menekvés – nekünk halvány gőzünk nem volt sem arról, hogy emezek-amazok hova tűntek, sem arról, hogy mi hová megyünk. Ugyanúgy lehettek volna egy másik katonai gépkocsin; előttünk vagy utánunk; csak épp nem voltak sehol s többé nem láttuk őket. „Leíratban közölték”? Vagy tán „felolvasták napiparancsban”? Vkf.-fegyencekkel? Micsoda civil elképzelések! Engedd meg, hogy oldalba kapjalak némi apródad eszmefuttatással s onnan gázoljalak el, ahonnan a legkevésbé várnád. Egyszer azt mondtam, hogy első „házasságomat” elsodorta a háború, életem párja gyerekemmel a hasában ottpusztul Pesten a bombák alatt; Te ezt a történetet elmulasztottad számon kérni s most én számon kérem rajtad e mulasztásodat.

Haj, atyámfia! S nem is mint az egyszeri ember – inkább mint az egyszeri költő, úgy vagyunk vele. Magad is jól tudod, az álomkezdeményű versnél a felébredés hívatlan hozzátétei – a vers halála. Külön fortélya van, hogy az álomüzenetet – a maga teljes hamvas tisztaságában – átmentsük a felocsúdás nagy zökkenőjén, majdhogynem „traumáján” s úgy, hogy a találatok, a szótorzítások: az álomigézet sértetlenül-csorbítatlanul evickélhessen az ébrenlét partjára, hol is, a költő révén, az ébrenjáró világ polgárjogára is szert tehet.

Hasonló dilemmával találja magát szemben az önéletíró, ha fél évszázados emlékeinek homályrengetegében kutat. Azon iparkodik s erre kínosan ügyel, hogy a kései bepótlások, a cselekménylogikai kitöltések „idegen anyaga” (az ébrenlét addendája) az emlékezést meg ne hamisítsa. Igen ám, de mitévő legyen, hogyha az emlékfoszlányok a „valami rémlik”, az „alig emlékszem”, a „csak homályosan emlékszem” kategóriáiban merülnek elő? Márpedig ilyenkor, a lyukas emlékezet foszlányszövedéke láttán, történetesen a regényíróban nagy a csábítás, hogy e lyukakat ki- és betöltse – hogy „regényesítsen”…?

Nos, hiszed-nem-hiszed. Bennem e csábításnál is nagyobb a magammal szembeni becsületesség – a probitás vágya; csakhogy, hékám, a legnagyobb próbatétel épp akkor következik. Mert mitévő legyen az emlékező, ha a benne elúszó képek, felmerülő foszlányok lobogása maga is oly álomszerű, hogy a kiegészítés-lekerekítés ösztönös rutinja majdszinte megállíthatatlan? Mert az volt, meghihesd, ami velünk akkor következett. Mint a kábszeresben az amphetaminos látomás, akkora intenzitással s oly elhessenthetetlenül, álomidők kezdődtek, álomalakokkal, akik álommotívumokkal játszadoznak és azon iparkodnak, hogy kiéljék a szertelen vágyőrület minden álomadta lehetőségét – nemegyszer (akár az álomban:) anélkül, hogy felmérjék veszedelmeit. Ládd, magam is a hitetlenkedésen kezdem: így történt-e? Megtörténhetett-e? Nem az én hozzátétem, kényelmi kitalálásom?

KL Rajtaértél mulasztásomon, de csak Te teheted jóvá – azzal, hogy elmondod.

Ha tudnám! Mert ez csak aztán a „hol-is-kezdjem”. A régi keretet nem láttuk többé és új kiskatonák vették át őrzésünket, akik, ha nem is voltak örömkatonák, zöldek voltak és barátságosak, mintha nem okosították fel volna őket kellőképp, hogy miféle felforgató fajzat-és veszedelmes elem vagyunk. A gépkocsioszlop elindult velünk – a napállás és a csillagok szerint keletnek –, valamennyien új kincstári szumákban feszítettünk, csak az enyém volt más mint a többi: véletlenül abból a frisstrágya-színű posztóból szabták, amiből a bakáknak a komiszt, véletlenül maradékból szabott-s mutatóba ottfelejtett komisz az osztásnál nekem jutott s ezen aztán sokat mulattak: valaki bakának nézhetett vagy összetéveszthetett az őrséggel. Gulyáságyú is volt velünk, tetézett csajkával kaptuk a babgulyást, a marhapörköltet; volt, akinek a marharépás-koplalókúra után az átváltás a katonakosztra megártott és ment a hasa, de a legtöbben ugyancsak nekipendültek s ezek közé tartoztam én is: felélénkültem, erőre kaptam. Ha ez a büntető-század, akkor ezerszer jobb, mint az SS-szel fűszerezett vkf.-börtön – gondoltam; s ha társaim dalra fakadtak, a kiskatonák még somolyogtak is, nem járta ki az eszük, hogy a nótázás tilos. Pihentünk, tüzet raktunk, nézelődtünk, hogy merre járunk. Vagy kétnapi csalinkázás után egyszeribe az első megáll az élen – megtorpan a gépkocsisor. Szaladgálás, tünekedés-tanakodás, kajátozás. Indulás! – vezényel valaki s már ugrálnánk fel. – Nem magik – int le a lányosképű őr – mink maradunk. Az első tíz teherautó elporzott s már messzire járt, a mi két tehergépkocsink pedig látjuk hogy oldalt kanyarog s megállapodik valami festői pagonyban – mi libasorban utána s csakhamar be is értünk s letáboroztunk. Valami község vagy kis mezőváros-forma határában lehetett az a hosszú pajta, ahol beszállásoltak bennünket, de idevalósiak közöttünk nem lévén, minden terra incognita volt-és-maradt – ahogy az előírásban áll: „a fegyencnek ne legyen fogalma se, hogy hol-merre van”.

Miért vagyunk itt? Meddig leszünk? Miért maradtunk le a gépkocsioszlopról? A találgatások arra lyukadtak ki, hogy bizonyára nincs még kész a körlet, a barakk fedetlen, a sátrakat most állogatják. A pajta mellől még az alvég házait is ki lehetett venni s valami kontytetős, hosszú, nagyocska épületet is, tán iskolaféle lehetett, mellette sufnik, fészerek, kukoricagórék… de hol a kukoricás? Felbátorodtam, el-elcsellengtem a szállástól; többen derékig meztelenre vetkőztek a tűző nyári napon és pecsenyére sültek, de én a kánikulában is ragaszkodtam a szumákhoz – jó okon, mert az utolsó percekben sikerült bevarrnom zsebem alá a bélésbe dugpénzemet, mely úgyanúgy lehetett hatalom, mint veszedelem forrása. Kinéztem magamnak kiskatonámat, a kis Szütsöt, az álla is alig pelyhedzett és mindig-mosolygós képe elárulta, hogy örömest fraternizál. Nem volt velünk tisztes a kutya se, tudtuk hogy csak ideig-óráig-tart a semmittevő vesztegelés, márpedig akinek maholnap az lesz a dolga, hogy kizavarva az aknamezőre aknákat piszkáljon, annak egy nap a világ.

– Nem bánom én, csak lőtávolon kívülre ne menjen, mérnök úr, mert akkor a hátába erisztem a golyót – szólt oda a kis Szüts fülig szaladó vigyorral és elnézett. Több se kellett nekem s már lődörögtem is elfele, arrafele, amerre vitt a kíváncsiság: szemrevaló fiatal fehérszemélyt láttam úgy jó kőhajításnyira, a távolban; a tarka-szép szoknyáját a combjára körülterítve egy zsombékon ült és a kecskéit legeltette, két nőstényt meg egy bakot. Tíz méterre megközelítettem és hosszan néztem. Ő is. Nagyon megnézett.

– Maga nem katona – mondta kurtán.

Felelet helyett a kosra mutattam:

– Nem sok haszna lehet belőle.

– Abból nem; csak a többit zavarja.

– Azért bak.

– A többi legalább a tejemet adja. Oldalfegyvere?

– Otthonfelejtettem. Egy kis nézeteltérésem támadt a törvénnyel.

– És mi civilben, amikor nem fegyencnek nézem?

– Mérnök is volnék meg… –

– Meg mi még?

– Hogy hívják magát, Özönszem?

– Hát… Úgy nem. Mindenki a szememért csúfol. Csillának.

– Nem csúfol az, akit megigéznek. Az miféle?

– Mi miféle?

– Hogy Csilla.

– Se a Tónit, se a Toncsit nem szeretem. Így lett a Toncsillából Csilla. És Maga?

– Miki.

– Hazudik. Az orra puha.

– Honnan tudja? Tapintsa meg.

– Az igazat!

Megmondtam. Álmélkodva fogadta. Hirtelen villámlás, nagyot csattanó s hosszan robajló mennydörgés. Acélszürke felhők gyülekezése a láthatáron.

A bak megremeg és felrugtat a nősténykecskére. Csilla rákiált:

– Cinka! Cinka, ne!… S az meg még hagyja is nekem!

Ez első kövér cseppek. A szállás jó száz méternyire; a napozók beszaladnak. Légköri elektromosság a levegőben; szikrázik a haj, a szakáll.

Szüts, a kis örömkatona idefele ordibál valamit, de hangját elnyomja az égiháború; integet s hívna vissza, de hiába – mérgesen legyint és feladja: majd csak lesz annyi magamhozvaló eszem. De se nekem, se Csillának, semmi magunkhozvaló eszünk nincs: megbabonázva meredünk az üzekedő kecskékre s nem tudjuk a szemünket levenni róluk. Gondolatainkban szemérmetlenül közösködünk: sikerült-e? S ha benne van a Cinkának a bak hímvesszeje, mennyi van benne…?! Leszakad az eső, már dézsával öntik.

– Jöjjön-jöjjön! – hallom kiáltani Csillát vagy tán csak a fülem cseng, már ott áll a kukoricagóré ajtajában: – húzódjunk fedél alá…

S akkor, nem sokáig, csak épp egy kurta örökkévalóságig, fedél alól lestük, hogy mint hányja-veti szarva-görbéjét, kéjében a bak a nőstényen és hogyan remeg Cinka kecske fara, a rajta terpeszkedő kan alatt. Nem tudom, mikor került le rólam a kabát – s hullott alá a nadrág, ő hogy mikor lépett ki szoknyájából vagy én téptem le róla. Nem a légköri elektromosság volt a levegőben, amely emberre-állatra oly ajzó hatással van s erogén zónáinkat amely felborzolja apró kisüléseivel. A szauruszábrázatú Orgé epifániája volt, aki nektek ez világon uralkodó uratok-istenetek s az kihez képest a nyilazó Erosz bearanyozott szobrocskája bárgyú eufémizmus csupán. Megérintett ez a legkegyetlenebb, és zúzó érintésére vadságunk, állatias leleményességünk nem ismert határt. Betöltöttük a Rendelést és míg én belereszketve hívásába, megismertem a magömlés visszavehetetlenségét, eszméletem visszakapaszkodó peremén még hallottam és elképedve regisztráltam, ahogy körmeit belémeresztve a fülembe harsogja ez az ismeretlen fiatal nő:

– Gyereket akarok tőled! Gyereket! Gyereket!

Lankadtan csak hevertünk egymáson testünkkel, de nem váltunk szét. Entumeszcenciám nem szűnt s a Szörnyeteg Orgé vigyorogva újra ráigézte a ritmust és ő vele lihegve eljajdult: – a szívemnél vagy! megint! – észrevettem, hogy merevedésem nem enged fel és megadtam magam ennek a Kis Halálnak.

S most, mint az álomból, morzsálódó új emlékek bizseregnek fel kifogóhálómban: jut eszembe, ezt énekelte az ország, csak egy nap a világ, ki tudja, mire ébredünk – s ezt dúdolta ő is, Csilla, ahogy elsőre megláttam s mind közelebb somfordáltam. Milyen az, amikor két emberjószág, két hústest örök hűséget fogad egymásnak: hogy ilyen megölelkezve, így maradnak s így élnek, amíg meg nem halnak? De meddig élnek, ha csak egy nap a világ? Nem kutattam a múltját, nem kételkedtem erényeiben, noha mindent elmondott és bizton hittem, a halálba követne, mint Calpurnia… Nem lettem hűtlen Lencsihez, hiszen Édesanyám utolsó titkos üzenete, akármennyire ezüstpapírba csomagolta („Lencsit jobb volna, ha kivernéd a fejedből, rá ne számíts”) egyértelmű volt: Pesten, a szőnyegbombázások tömegrémületében egy magányos nőnek támaszra van szüksége s ő hozzáment egy szabadságos katonatiszthez. S különben is, lehetnék hűtlen bárkihez, ha hűséget csak annak az Egyetlen Egynek fogadtam, akit sohasem találhatok meg immár: Az Elsőnek, aki a Dajkám volt és Szerelmesem, de sohasem láttam, mert a pólyából felnézve rá még fókuszolni is alig tudtam s akit soha nem teperhettem le úgy, ahogy férfiember nőt kedves-gorombán magáévá tesz, mivel az erőszaktételhez kicsiny voltam, valamíg a karján ringatott?

Esteledett s már az eső is felszáradt, amikor a kukoricagóréból felkerekedtem és visszabaktattam a szálláshoz. A kutya se hederített rám. Csak egyvalaki követett szemmel és most éppenséggel nem mosolygott. Szüts tizedes. Addigra már felfejtettem a zsebalja varrását és előkotortam egy százast, azt szorongattam.

– Mérnök úr! Tudja, hogy engem ezért agyonlőhetnek?

– Lőhetik a fenét. – S azzal a tenyerem mögött nyújtottam a százast. – Tegye el, tizedes úr. Tegye el gyorsan.

– De, de! De bizony hogy agyonlőhetnek!

– Hát szökésben vagyok én? Egy ilyen lány mellől elszökni: megőrültem?!

– Ha nem megy többé oda vissza.

– Csak holnap. Meg holnapután. Meddig maradunk itt?

– Amíg parancsot nem kapunk… De úri becsületszavát adja!

– Nem kívánom ingyen.

– Becsületszóra. Adjon parolát.

Lefizettem a százast. Még kétszer szúrtam le a százast a kis Szütsnek. Pénzért kaptam a szerelmet; de nem annak fizettem, aki adja, hanem annak, aki őrködik felette és árgus szemmel vigyáz, hogy meg ne zavarjanak.

 

*

 

Soha nem gondoltam volna, hogy valaki szeme-fehérjének ilyen fontos szerepe legyen az éleslövészetben. Az amerikai szabadságharc annáleszeiben olvastam, hogy amikor – 1775-ben – az angol vörösmundérosok Boston magaslatait ostromolták, Putnam, a Bunker Hill védője parancsba adta: „addig eszetekbe ne jusson tüzet nyitni rájuk, amíg nem látjátok a szemük-fehérjét”. Bizony ha valami csuda folytán és vörös mundérban, Csilla ott találta volna magát a magaslat megvívói közt, a védők már akkor elkezdték volna rásütögetni muskétáikat, amikor még messze lőtávolon kívül volt. Engedtessék meg nekem, hogy ilyen körülményesen közelítsem meg – és tegyem érzékletessé azt, ami rajta első rápillantásra a legfeltűnőbb és a leginkább rabulejtő volt egyszersmind, Csillán, az én Csillámon.

A szeme.

Legalább másfélszer nagyobb lehetett a szokványos asszonyszem középméreténél, ovális arcán ez az enyhén dülleteg szemfehérje dominált, mely csak felfokozta írisze izzását. Azokhoz a mesterportrékhoz hasonlított, amelyek tekintete szünös-szűnhetetlen követi a nézőt: ha oldalt lép és elmozdul jobbra-balra – akkor is. És mintha Szkópász vésője fokozni akarta volna az „Ökörszemű” hérai szépszeműségét, felmagasított homlokkal ajándékozta meg, melynek napbarnította fénylésén elveszett a tekintet és ez a boltozatos asszonyhomlok az arcnak valami cigányosan olümposzi jelleget adott. Vegyük még hozzá korom hajkoronáját, sűrű szempillája különös rebegését, hosszúdad nyakának enyhén dülleteg beékelését a mellmezőbe s annak szertehajló alásiklását a domborodó ingblúznak – és előttünk áll a látvány, ahogy első ízben retinámat megütötte és mindmáig megmaradt.

Beérző antennáim hamarosan jelezték s megérzéseimben ritkán csalatkozom – hogy excentrikus lénnyel, bolondos nővel van dolgom s villámbeszélgetéseink ezt megerősítették. Összezördült a családjával; egyetlen nővére Pesten él, ő meg duzzogva eltemetkezett ebben az isten-háta-mögötti sárfészekben, itt tanítónősködnék, de oly nyugtalanítóak a hírek a front közeledéséről, hogy a gyerekeket nem engedik el hazulról, a tanítás szünetel. Csak egyszer, csak egyetlen egyszer kellett hogy könnybe lábadjon ez az Óriásszem és menten új élettervek kászkádja zúdult végig elmémen („Gyereket! Gyereket! Gyereket akarok tőled!” – zümmögött a fülembe Csilla lélegzet után kapkodó hangja), s alighogy megvillant, máris nekiláttam a megvalósításnak: esztendőkkel előre, mintha biztos lehetnék a dolgomban s nem lenne egy nap a világ. Először is pirinyó betűkkel leírtam verseimet mindazt, amit addig a fejemben hordoztam; utána: hosszú levél Édesanyámnak… hogyne fogadná be s ölelné magához ő, Oroszlán-Mama, akinek az egész világ az édesgyermeke! Felokosítottam Csillámat és meghagytam, hogy mihelyt bennünket továbbvisznek, hagyjon itt csapot-papot és utazzék Pestre, hozzánk – – – jól tettem, nem jól tettem? Mi nem hiszünk a kiszmetben hogy ott várakozik ránk, ahogy Allah Rendelése kiszabta s a válasz arra a kérdésre – instrumentális voltam-e végzetében, hogy aláküldtem e kiszmetnek: meghaladja tudományomat. Nem szívesen árulom el a jövő kártyáit, de most kénytelen vagyok előreugrani az időben, hogy lássuk, kiknek és milyen háttérfüggöny előtt mered előnkbe ez a nem-halandóknak-való kérdés, a lelkiismeret-vizsgálaté – hogy jól tettem-e. Azt tudom, hogy Toncsillát (mert toncsizta a család) a nővére megértéssel fogadta; és Édesanyám is, ezúttal leküzdötte természetes féltékenységét, annyira meglepte a széplány betoppanása – özönszemével, fejedelmi termetével – és az én levelem. Istápolta-melengette s mikor jelentkeztek rajta az első tünetek, a szem különös fénylése és a perszeveráló „csodálkozás” a tekintet merevségében, a fokozott érzékenység a meleggel szemben és olykor a könnyű tremor, azonnal orvoshoz vitte. Ami nem volt könnyű, az üzlet robotja mellett s szüleim kénytelenek voltak igénybe venni „nyilas-gyanús” nagybátyámat, aki addigra már különleges orvosi műszerekkel házalt és ismeretségei voltak a kórházakban. Azt, hogy Csilla állapotos, egyetlen utánam csempészett leveléből kiolvashattam: azt írta – úgy maradtam – ami asszony-nyelven terhességet jelent; de ha eszembe jut a madáchi falanszter tudósi verdiktje a fantaszta férfi és ideggyenge nő frigyéről – „rajongó férfi és idegbeteg nő / korcs nemzedéket szül” – nem vagyok biztos a dolgomban. Mert ha azt szült volna, akkor az eugenika kegyetlen igazságtevése, hogy a korcs ottpusztult vele… de bizonyos-e, hogy korcs lett volna s nem derék pater familias, a társadalom támasza? vagy felfedező? hittérítő? forradalmár? Sohasem fogom megtudni; mert Csilla leendő anyósa helyett a nővérét választotta s összeköltözött vele: ott haltak meg mindvalahányan a külső IX. kerület valamelyik bérkaszárnyájában, amely láncos aknát kapott és már csak az a szőnyegbombázás utáni romvidék maradt belőle, amikor eltávoztak az amerikai liberátorok s az én gyermekem is ottpusztult – amikor Édes Jegyesem, Csillám alighanem harmadik hónapban lehetett vele – ott, az anyja hasában.

Nehéz kötelesség, ami most következik, de azt is el kell mondanom. Mert már alig tudom szétválasztani a kétféle Csillát – amilyennek először megláttam s ahogy a kinagyított fényképen a kezembe kaptam, hogy megtántorodtam szinte s le kellett ülnöm. Tudom, strúmaműtét előtt állott s Józsi bácsi összeköttetéseinek hála, bizonnyal „jó kezekbe” került volna a szanatóriumban s már bizonyára kibékült a gondolattal, hogy amíg él, az operációs varratok elkendőzésére vastag nyakékeket kell viselnie…, de nem gondoltam volna, hogy a bazedovkór ilyen előrehaladott volt nála. Tegyem a kezem a szívemre?! Kimérikus arc volt, ami arról a nagyításról visszanézett, szemedülledése inkább riasztó, mint igéző s nyakának alsó hurkája már-már sejtetni engedte a belőle kikövetkező golyvát – ha nincs bajmegelőző operáció. Szépszeműsége aránytalansággá romlott és nagy laba haja szurokfekete keretében jaj mit is mondok – cigányboszorkára emlékeztetett. Lehetséges volna? Hogy hérai szépsége és megejtő arcának hosszú oválja csak kiéhezettségem láttatása volt, ahogy a gulyáságyú zsíros jó kosztján megpendültem és kitört belőlem a kandüh…?! Hát az is, magasan felfénylő homlokboltja – az is: nem inkább groteszk furcsaságnak, majdhogynem nyomorékságnak hatott a fényképen? Ernyedten eresztettem vissza a képet az asztalra és akkor mintha egy vödör jeges vízzel leöntötték volna bennem a szerelemtűz zsarátnokát: ilyen önző a szarx, ilyen kíméletlen a hústest – már többé nem találtam benne fejedelmi dajkámat, akihez hűtlennek lennem nem adatik s akihez odaláncolva, ebben a tobzódó, hűségesen monogám-és-monomániás örökimádásban töltögetem életem. Pedig mennyire számítottam arra a találkozásra Jegyesemmel! A világ, hogy egy nap volna. Nem igaz. Inkább ahogyan az a másik szentírás mondja, az Alkorán: az egész élet – a szúnyog szárnycsapása.

KL Vagyis ti többé nem is találkoztatok? S ez volt minden, a háromnapos-mátkaság?

Nem. Ez. Minden. Mondhatnád semminek. Ami kis pénzem a dugeszban volt, az őrvezetőhöz vándorolt; negyednap hajnali riasztás, megjött a parancs. Se kecskéit, se reggeli előbukkanását bőujjú ingblúzában, Csillámat soha többé nem láttam. Fantaszta férfi, hóbortos nő… Sebes szerelemben szerzett szerelemsebem mámorát, túlfűtöttségemet nehezen titkoltam. Szerencsémre alig volt sorstársam, aki ne lett volna új és idegen ebben a szándékos nagy összedobáltságban s így nem találtam arcot, akinek láttán kikívánkozott volna belőlem ömlengő beszédem Kybele alászállásáról – Pásztorához; de még sokáig ide-oda forgó fehér szemgolyókról álmodtam. A két tehergépkocsi ponyváit ránk csapták, a büntetőszázad csakhamar elrobogott északkelet felé s noha ügyeltek rá, hogy az útból sokat ne láthassunk, a résen ki-kilesve egy irányjelző mintha a Latorcát emlegette volna, egy másik a nyilával meg Ungvár felé mutatott. „Vitéz Leveldi Kozma Miklós, Kárpátalja Kormánybiztosa sokáig éljen!” – ez vagy valami efféle lógott keresztben az utcák fölött, amikor én a felszabadult Kárpátaljára ellátogattam, hogy megnézzem magamnak, hogyan építkeztek nekünk a csehek… de bizony most hiába reménykedtem, se Ungvárnak, se a Latorca vizének nyomát se láttuk.

Megérkeztünk a vak világba, annak is édenkerti köldökére: pompás körletek fogadtak, emeletes ágyak, cifra pokrócok, válogatott cigánylegények. Lehettünk vagy háromszázan; s lévén a lapátolónak fontos az erőnlét, bőséges volt a koszt. Felélénkültünk, folyt a szócséplés, az ismerkedés és nem esett nehezünkre, hogy hamar kitanuljuk a dörgést. A munka, az a kiskevés, amennyi volt, ha csak mímeltük is – akkor is: égett a kezünk alatt. Itt, az Ál-Édenkert kellős közepén, amelynek hollétét a térképen a bibliakutatóknak kitűzni még nem sikerült s ahol soha, semmi jelét se ellenséges felderítő gépnek az égen nem láttuk, sem távoli tűzérségi párbaj vagy kósza puffogtatás nem sok, annyi se: ahol fülünket hasztalan forgattuk, érzékcsalódásainkban gyalogsági lőfegyver nem ropogott – e nagy határ Édenben buzgón folyt az idilli repülőtérépítés.

KL Tudom, most megvetsz, mert a connaisseur nem cukorral issza a kávét, én meg két kockával is tettem bele… De nem furcsa? Itt ülünk a Határ-eszpresszó kényelmes sarokpáholyában, forog a magnó, én itt ezt a fura, idegen formájú angol kockacukrot kavargatom és ebben a paradicsomi békében a közel fél évszázaddal ezelőtti világégésre emlékezünk. Ti mit kaptatok reggelire a büntetőtáborban?

Kávét; csak nem ilyen koffeindús, sűrű eszpresszót, hanem langyos, üres fekete vizet, amiből még a cikóriát is ellopták. Világégés, mondod? Ládd, ez az én kettős nehézségem. Mert ha emlékeim rondabugyraiba alámerülök, hát „elkap a gépszíj” és minden olyan tapinthatóan térbeli-eleven lesz, mint az eszelős megszállottnak a látomás; ugyanakkor ki kell bontanom a látomást az ilyen gyűjtőfogalmi klisék és sablonos közhelyek zizegő selyempapírjából, mint „világégés”… Mintha szaloncukor volna a karácsonyfán, leszedjük, bontogatjuk. A groteszk valóság az, hogy míg keleten tankcsaták folytak és a nyugati haláltáborokban milliókat pusztítottak-s-égettek el, a „világégés” merkátortérképén voltak nagyobb-apróbb lyukak. Arról nem is beszélek, hogy Kaliforniában szanatóriumi körülmények között regényeket, filmforgatókönyveket írtak a német emigránsok. Nálunk is voltak ideig-óráig ilyen apró lyukacsok a világégés térképén s ez is ilyen volt valahol Északkelet-Magyarországon a hegyekben, ez a repülőtérépítés – s a lyukban mikroklíma, nyár derekán erdőszél, a sűrűjéből sejtelmes erdőzúgás, körös-körül áldott csend és ezer virág.

KL Ez volt az az idilli repülőtérépítés, amit emlegettél?

Lorcsikám, bármi hihetetlen: már itt kezdődött a képeskönyviség. Képzelj olyan tündérmesét, amelynek van valami fenyegető varázsa s babonázó ugyan, de oldalai közül halálkeresztes pókok szaladnak elő, fonáleresztésük undorító és igaz ugyan, hogy a jó tündérek féken tartják őket, de minden tündér záptojásszagú és ragad. Hivatalosan katonai szükségrepülőtérnek tartották számon, de a térképrajzoktól eltekintve, amelyekkel az irodán piszmogtunk, nem hiszem, hogy nyomát vagy akár halvány körvonalait is felfedeztem volna, ha arra a mezőségre ránéztem. Kőmíves Kelemen várának és a Luca-székének a keresztezése volt, tevékenységünk kimerült ebben az áltevékenységben, de azt aztán teljes gőzzel míveltük. A reptérépítéshez mindenekelőtt gyeptégla kellett s a mezőség lápos-morotvás végén javában folyt a gyeptégla-kitermelés, mire én odaérkeztem, a gyeptégla már rakaszokban állt; csak épp mire a talicskákon a tervezett „kifutópályához” érkezett volna, a fele elpotyogott, a rakaszok meg visszacsúsztak-szétmásztak „kitermelnivalónak”.

KL És a vezetőség? Az emberek?

Fegyenctársaimat kérdezed? Nos, az emberek. Volt lajhártermészet, aki kényelemszeretetből szabotált; volt sötétagyú, stréber vagy kukac, aki jómagaviseleti minősítését féltette, hogy így „harmaddal” nem szabadul és az ilyen a lelkét beleadta volna a gyeptéglázásba, de hiába kereste az őr helyeslő tekintetét, az fitymálni se nézett rá s végül az ilyen se sokáig bírta, hogy a többiek körülröhögik. Jómagam Csilla-mámorban éltem s amíg ebből az érzelmi hömpölyből futotta, iparkodtam elvegyülni s nem-kiválni: örültem, ha nem néztek rám. De mikor irodára vittek és felelőssé tettek a „teljesítményekért”, kutyaszorítóba kerültem. Amúgy igen árválkodtam annyi sok primitív, vadidegen fickó között s hogy harmad-negyednap felfedeztem, a barakkban merre tanyáznak az intellektuelek, szinte megörültem nekik. A kolozsvári kommunista per elítéltjei voltak valamennyien s a fővádlott, Szirmai István volt a hangadó. Eleinte befogadtak s mint ahogy a mormonok Salt Lake City környékén természetesnek tartják, hogy épelméjű ember más, mint mormon nem is lehet, azon nyomban elkönyveltek kommunistának és igényt tartottak arra, hogy én is egyik legyek a sok egyforma marxista-sztálinista tojás közül – s ne legyek, se húsvéti, se tarka tojás.

Szirmai István ügyvédember volt, borotvaéles eszű, jó intellektus, de elméjét teljesen eltelítette és receptorait eltömítette a sztálinista marxizmus fertőzete. Se beszélgetni, se vitatkozni nem tudott, fölényesen, mint a megfélemlítettek s a többi is csak szekundált neki: uniszónó szajkózták a Rövid Tanfolyamot, lehettek vagy tizenöten. Csakhamar fülembe jutott véleményük rólam, hogy „értelmiségi” volnék ugyan, de „nem a mi értelmiségijeink közül való” (e megállapítással különben 1945-ben is találkoztam: a marxista Olümposz magasságából Horváth Márton firkantotta rá széljegyzet gyanánt egy tanulmánykötetemre szóról szóra ugyanezt) – mindez elmulattatott volna s maradtunk volna ennyiben. De ők (a „kollektíva” és élén Szirmai) szerettek volna terveikbe belevonni, hogy megszervezzük a szabotázsakciót és meghiúsítsuk a reptérépítést; utána, ha ezzel megtámogattuk a sztálini Honvédő Háború hősi Erőfeszítését, vegyük fel a kapcsolatot a partizánokkal… – hol? hol? Ilyenkor az erdőszél felé kémleltek, jelentőségteljesen, majd ásóikat elálcázott talicskáik mögé rejtve, elvonultak a csalitosba, hogy Szirmai-szemináriumot hallgassanak. Szabotálni a reptérépítést? Szabotálódott az magától, kezdve a tervezői tudatlanságon; soha nem is szánhatták arra, hogy igazi kifutópályája legyen s nem is lett volna soha másra jó, mint hogy a vezérkar piperkőcei leszálljanak rajta kétszemélyes biplánjaikon; mert a csapatszállító Gigant vagy egy nehézbombázó a futószerkezetével ha ráereszkedik, hát az égig vágja a mi saras gyeptégláinkat, amíg tengelyig süllyedve benne, a morotva szélén meg nem feneklik. Hogy a katonai vezetés mindezt sejtette-e? Alighanem; de német parancsra úgy tett, mintha, pedig rég feladta már a reptérépítést s ürügyül használta csupán, hogy együtt tartsa a büntetőszázadot, amellyel a Vezérkari Főnök nemigen tudott mit kezdeni. Maga Szirmai a marxióta kispolgár, ugyanaz a „nagy” Szirmai István volt, aki utóbb ott feszített a Rákosi-nómenklatúra díszemelvényén, hogy fogadja az elvonuló milliók hódolatát, hogy azután az irháját mentve, hamuszürke arccal és dögszürke lódenkabátban járja Budapest utcáit Ötvenhatban, mint aki nem mer hazamenni… no de ne vágjunk a dolgoknak elébe: tudjuk, a Kádár-rendszerben is addig emelkedett, amíg delelőre nem hágott hullócsillaga s most, ma már nem hiszem, hogy fiatalabb olvasóim közt akadjon egy is, aki lábjegyzet nélkül tudná, hová tegye.

KL Majd szolgálunk vele, csak ne duzzadjanak külön könyvvé lábjegyzeteid. De kit / kiket értsünk rajta, amikor a katonai vezetést emlegeted?

Tudod, juveniliáim közt volt egy (álomkezdeményből keletkezett) kisregény, az volt a címe, hogy TÓ-MELLETT-FÜVESPART-ÉS-KISKASTÉLY ORSZÁG. Erről neveztem el ezt a valószínűtlen világot, ahol a sárba fulladt reptérépítés hangyabirodalma fölött egy mérnökkari tiszt uralkodott, rangra csak zászlós ugyan, de küllemére/megjelenésére nézve: fejedelem. Olyan daliás volt, amilyennek a pogány fejedelmeket a gyermekkönyvekben ábrázolják és oly sasos-nekifeszülő arcéllel kémlelt a dicső előidők ősködébe, mintha maga lett volna az operaszínpadra belovagoló Siegfried, fehér lovon. Történetesen volt is egy részben lakható, részben düledező, valaha-fejedelmi vadászlak az erdőszélen s ebben a villában – nem annyira lakott, mint inkább székelt a zászlós, deli-szép fiatal feleségével, mert őt is magával hozta. A jelek szerint e gyönyörű emberpárnak két ikerszenvedélye volt, a szerelem és a lovak. Szerelmüknek kedvezett az a mérsékelt égövi lángsugarú nyár, amit a világégés térképén támadt kárpátaljai lyukban keletkezett mikroklíma tett lehetővé: már maga az erdőzúgás is idilli volt, amely hol elcsendesedett, hol újrakélt és a fejedelmi vadászlakot is mintha mézeshetekre rendezték volna be. Egy pej, egy almásszürke és egy alig-foltos fehér hátasló is került a vadászlak istállójába, lévén, hogy a hadsereg méltányolta a mérnökkari tiszt lovaglószenvedélyét s ami meg a lóvakaró jó lovászfiút illeti, bőven akadt a büntetőszázad vkf.-fegyencei közt parasztgyerek, aki nem hogy a dupla csajka babért – a puszta gyönyörűségért is csutakolta volna a kincstári paripákat, ha a térparancsnok engedi.

Persze berendeltek az irodára, két másik rabtársam mellé, akiknek, mint kultúrmérnököknek, a reptérépítéshez több közük volt, dehát: mérnök-mérnök – hogy én legyek a tervek valóraváltója, a teljesítmények nyilvántartója és hajcsári minőségben tartsam a részlegekkel a kapcsolatot. Időnként lónyerítést hallottunk, a térparancsnok odakint leszállt a lováról, az irodán kuksoló őrkatona vigyázzt vezényelt: megjelent a zászlós kétméteres alakja az ajtónyílásban (ösztönösen lehajtotta a fejét, hogy be ne verje a szemöldökfába); tekintete mélységes megvetéssel végigugrált hármunkon s azzal cigarettára gyújtott. Az ellenszenv kölcsönös volt és azonnali. Szó se róla, évekkel később összefutottunk mi rendes társaságban, méghozzá annál a költőnél, akinek csillaga a Te firmamentumodon, Lorcsikám, a legfényesebben ragyog –

KL Csak nem Szabó Lőrincnél?

Hogy ezt már mindjárt az orrodra kössem? Korai volna még. Mondom, abban a polgári szalonban a Pasaréten, ahol szemközt ült, hiába kerestem arcán azt az ellenszenves vonást. Tudod, az angol szigetországban van az óriás Labradornak egy kitenyésztett, különleges „nemes-korcs” fajtája (csak gazdag ember engedheti meg a tartását): annál fedezhetsz fel valami hasonlót. Ül a lapátképű kutyaóriás a sarokban, homloka fájdalmas ráncba szalad, pofája komoran lefittyed és egész ábrázata csupa-ránc. Ránézel. Ennek a kutyának elhullott a párja, a gazdája vagy lelkén titkos féreg foga rág: a gyászán bánkódik, gondolod és ha meg nem simogatod, menten elsírja magát. Odamégy, megsimogatod. Abban a szempercenetben vészjósló vadállattá változik, rád ágaskodik és örülhetsz, ha a torkon harapással megúszod. A mi hibánk: a kutyaábrázat természetadta ráncaiba belelátjuk az emberi arckifejezést s hozzátársítjuk a mögöttes érzelmeket: a megtört tekintet mellé a gyászt, az elkámpicsorodott szájlifegés mellé a sírhatnékot. Belevetítjük a humanoidát. Mi sem nagyobb tévedés – a kutya erről nem tehet. A zászlósnak is volt egy ilyen szerencsétlen vonása, fiziognómiájában. Szájszöglete lefittyedt, miközben akkor is mosolygott, amikor nem tudott róla. Vagyis: nem mosolygott, ilyen volt az arckoponyája, a rátapadó ínszalag, a felhordott hús – ilyen a szájszerkezete. És én ábrázatának ezt a ficsorát, szájának ezt a mosolyba ágyazott lefittyedését mérhetetlen megvetéssel vegyes undornak néztem; a förtelem kifejezése volt a szememben, a lenéző förtelemé, amivel ezt az alja-szemete büntetőszázadot szemlélte s amelynek megtestesítéséül engem kiszemelt-és-kipécézett.

Igaz, a mézeslovaglásokkal egybekötött mézeshetek betöltötték életét, választékosan öltözött, hogy utolérje divatlapból kivágott parádés hitvese eleganciáját s hogy rabszolgaszabók varrtak rájuk vagy hölgynadrágos meg úrlovas-ancúgjaikat a lovaglóostorral és az őzbőrkesztyűkkel a fővárosból küldették-e, nem tudom. Többnyire onnan vágtattak elő, Tó-Mellett-Füvespart-és-Kiskastély Országból, hogy aztán óra hosszat ott körözzenek a reptéri láthatáron. Olykor a legváratlanabb időben, leglehetetlenebb helyen tűntek fel, mintha a földből bújtak volna elő: ott magasodott fölénk és az egész serényen gyeptéglázó troglodita részleget onnan szemlélte a zászlós úr, lóhátról, mit sem leplezve gúnymosolyának undorgó megvetését – miközben hölgye 40-50 méterrel odébb, tapintatos-közönyösen távol maradt. Míg paripáját táncoltatta, hogy jobban érvényesüljenek kettejük idomai, megtörtént az is, hogy Siegfriedje megvárakoztatta. Ahhoz a részleghez ért, amely teljesítményével mindjén tüntetően túltett. Itt dolgozott Szirmai István és a kolozsvári per többi kommunista vádlottja. A térparancsnok lepattant lováról és fogadta a fegyenc-elit hódolatát: a jelenetet mintha Shakespeare királydrámáiból vágták volna ki – még sohasem hallottam sztálinistákat ily olcsó ripacskodással gazsulálni a fasiszta ellenségnek. Időbe telt, amíg beleláttam kártyáikba s milyen szerepet osztottak rám. Míg Szirmaiék a közeledő arcvonal átcsapásának zabszemszorító félelmében megpróbáltak „viszontbiztosítást” kötni és célirányosan fraternizáltak, iparkodtak kiérdemelni a zászlós elismerését teljesítményeikkel; ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy „konspirációs” romantikájuk ábrándjaiban ne duruzsoljanak szabotázsakcióról a többi részleg fülébe s nekem engedték át azt a dicsőséget, hogy „vigyem a balhét” és mint önkéntes pártbűnbak, vállaljam a szabotázsakció értelmi szerzőségét.

Az áskálódás megérlelte gyümölcsét – a zászlós csakhamar gyanúba vett. El-elkérette kimutatásaimat s úgy kaptam vissza, piros ceruzával aláhuzigálva, megkérdőjelezve. És amikor kezdett meleg lenni a talaj a lábam alatt, nos éppen akkor: valahára meglátogatott Colopatiron – a Börtönöket Megnyitó Angyal (Tüanéi Apolloniosz NUCTAMERON-jában) – minden áldozatra kész börtöntársam-és-barátom, Gájer Imre személyében. Imre ötlete volt; nagy titokban, Édesapám tudta nélkül, Oroszlán-mama szervezte-és-pénzelte, ő szerezte a „hozzávalót”. Akit a fegyházból, még a kitörés előtt, harmaddal szabadítottak: Imre idáig vergődött, két napig ólálkodott a tábor körül, amíg a kocsmában meglelte „a maga emberét” a kiskatonák között. A tábor peremén, sövénybokrok védelmében, egy földhorpaszban kuporogva, húsz perc alatt mindent tudtam a háború állásáról s volt az olajralépéshez „olajom” – pénz, paripa, fegyver. Katonai esőköpeny, ruha-cipő, hamispapír. Románia kiugrott a háborúból, Mihály román király lefegyverezte a Vasgárdát, augusztus 23-án fegyverszünetet kötött Moszkvával, hadat üzent Hitlernek; román és orosz reguláris egységek elfoglalták Ploesti olajmezőit és elvágták a náci harckocsioszlopok üzemanyag-utánpótlását. Horthy is mozgolódnék, de amilyen régimódi, olyan ügyefogyott: a Sztójay-kormány országszerte kiszolgáltatja a zsidó lakosságot s marhavagonokban szállítják őket Nyugat felé…

– Ne hagyd az utolsó pillanatra – mondta Imre –, és ne várd meg, amíg a front idáig ér és benneteket is Nyugatra hurcolnak. Az első adandó alkalommal pattanj meg és Pestig meg se állj.

– Aztán…?!

– Aztán: találd fel magad!

Imre eltűnt, mint a kámfor (1945 tavaszán láttam viszont), a kiskatona meg messziről intett, mint aki ráfázott: befelé. Vittem a zsákmányt szaporán s jól elrejtettem a szalmazsák alatt, itt amúgy sem volt divat a fegyházi „hippölés”. Mielőtt az irodára visszamentem, az ágyon egy negyedórácskára nekiadtam magam leveleimnek. Édesanyám lépes szópergetése, régivilágbeli ragozása-hajtogatása, „reménylem, kisfiam”… „hibájai”; Csilláról, hogy mennyire megszerette, de nem tarthatta vissza, amikor a nénjével összeköltözött; „még megbetegszik nekem a mi levegőtlen lakásunkban” (hogy is gondolhattam s hova is tette volna azt a nagy darab lányt, abban a raktárlakásban?!). Betegségéről, hogy pajzsmirigytúltengéssel kezelik, de „reménylem, mire az unokám megszületik, a háborút is meg a strúmaműtétjét is: mindent elfelejtünk, csak te vigyázz magadra, fiacskám”. Csilla (elkésett) leveléből a mondatfoszlány, amely emlékezetem garatján fennakadt: „örülsz-e neki, Édesem? Annak, hogy három napunk se volt és mégis, úgy maradtam”… Ráértem-e örülni, nyugtalankodni? Felpattantam s rohantam az irodára.

Szeptember első napjaiban történhetett. Vigyázzba kaptuk magunkat, a zászlós meggörnyedt, hogy beférjen az alacsony ajtószemöldök alatt; fejével a mennyezetet verte. Csak épp hogy nekem nem rontott:

– Maga! Légbőlkapott számokat irkál be nekem, hamis adatokat! Olyan részlegékről, akik egész nap süttetik a hasukat a Nappal. Azt hiszi, nem tudom, mire megy ki a játék? Háború van! Vagy nem tudja?! Nem tudja?! Hogy hogyan kell elbánni a szabotálókkal, amikor háború van: nem tudja?! – Gúnymosolyos szájasarka lefittyedt s kozmikus ridegségéből a Kelvin-skálán rám sütött az űr abszolút nulla foka: – Kiköttethetném. De nem teszek semmit a szolgálati út megkerülésével. Majd lesz valaki, aki kivizsgálja az ügyét. Mától fogva ki innen, a Hetes Részlegnél rakja nekem a gyeptéglát, de meg ne lássam azzal a vaddisznó képével, hogy szabotál.

– Mozgás-mozgás! Kifelé!

Ezt már az őr mondta. A Térparancsnok azt se mondta, hogy „végeztem”. Raktam a gyeptéglát, még álmomban is azt raktam, és ha a Fejedelem, fehér paripáján arra került, igyekeztem a gyeptéglába belefúrni „vaddisznó-képemet”. Haladt is a munka szépecskén, mihelyt levettem róla „szabotáló” kezemet s már mutatkozott akkora kifutópályának való, hogy vadászgép-moszkitó rágurulhatott volna; de gép nem mutatkozott. Így ebből a vakondok-szemmagasságból még alacsonyabbnak tűnt az a Tó-Mellett-Füvespart-és-Kiskastély Ország, amelynek balladás határában a fejedelmi pár el-ellovagolt; ő maga, Siegfried pedig, ebből a békaperspektívából még magasabbnak látszott, valahányszor a szomszéd részlegnél a gazsuláló sztálinisták körétüremkedtek, hogy udvarlására járuljanak… Vizsgálat lesz? S még hogy én meg is várjam, amíg vasba vernek? De másvalami készült, máshogyan festett a dolog. Dörgő robajjal német harckocsioszlopok vonultak el s mögöttük a motorizált gyalogság; de mintha a második oszlop már türelmét vesztette volna – letért az útról és a vargabetű helyett az útrövidítést választotta: toronyiránt. A hernyótalpak szétcsapták gyeptéglarakaszainkat, több helyütt felszabdalták haránt a gyepsávot, amit „kifutópályának” képzeltünk, a sztálinisták értő konspirátor-tekinteteket váltottak, a kiskatonák elhűlve lesték a koszos-kormos, marcona német frontszolgálatosokat a gépkocsikon, akik levegőszámba vették őket. Hát még amikor beesteledett s kettesével-hármasával a barakk ablakai előtt eldübörögtek a „Tigrisek”: kipufogójuk tüzet köpött, szikrát hányt a sötétben és dörejük elcsíkolta az álbéke idillikus csendjét, a mikroklíma Édenét – a mátkáskodást, a mézeshetek divatbemutató kilovaglásait. A zászlóson és lengenádszál hölgyén idegesség és zavarodottság vett erőt: a torkolati tüzeit még nem láthattuk, de már mintha az buffogott volna s ha az, amit mindnyájan hallunk, ágyúzás, akkor ez már a visszavonulás, alighanem…

Nekem se kellett több. Csak arra vártam, hogy leszakadjon a sötétség. A pokróc alatt kibontottam motyómat, felrángattam nadrágot-cipőt, felkínlódtam a zakót s a tábori esőkabátot már az emeletes ágyak közt toporogva öltöttem fel. Megbizonyosodtam, hogy minden velem legyen: pénz, paripa, fegyver…

– Ki jár ott? Mit akar?

– Latrinára, tizedes úr!

– Futásban! Sietvést!

A latrina mögött az út. Fél percet se kellett várnom – leintettem az első német katonai tehergépkocsit. Ülhettek rajta hátul vagy öten-hatan:

– Wohin?

– Möchte nach Budapest!

– Wir fahren nach Mischkolcz.

– Schon gut.⁹

Két kar nyúlt le értem, egy huppanás – felsegítettek és már robogtunk is.

A barakk sötétje elveszett a táborban; utóbb, a mesékből amit rekonstruáltam, nem lepett meg: másnap a kora reggeli sorakozónál a Térparancsnok már ki is hirdette – hogyan fogtak el a miskolci vasútállomáson, és hogyan eresztették belém azt a statáriális kivégző sorozatot, ott helyben, azonnal…

Széthányt gumiabroncson ült az öt katona – s ahogy ott kuksoltam egy abroncson, magam is ugyanolyan tábori viharkabátban, hát egy lehettem volna közülük. Akcentus nélkül beszéltem németül s amúgy se válhattam volna gyanússá, amilyen ritkán szóltam. Szomszédom – az én emberem – a szűkszavúság és a beszédesség ritka keveréke volt: mondataival neki-neki rohant s utána nagyokat hallgatott. Nem rám volt kíváncsi: tapasztalatait, emlékeit teregette s még benne volt az arcvonal feszítő izgalma. Tökrészeg jószágoknak írta le az ellenfelet:

– Egyedül? Soha. Egyedül mind gyáva. Huszadmagával jön, egyik kezében a vodkás üveg, a másikban a gitár. Csak falkában. Dülöngélve. Nótázva halnak meg. Mi: mi egyéni harcosok vagyunk. Individualisták. Egyikünk beveszi magát valami jó fedezékbe, onnan elintéz negyvenet-ötvenet, ő odavész – de akkor nyugságunk van. Két napig. Az orrukat se dugják ki. Az orrukat se! Csak hát… Olyan tömérdek sokan vannak. Ki győzi ezt?!… (Hosszú szünet) …Ezeknek, megadni magam? Soha! Arra vigyázok. A pisztolyomban, hogy mindig ott legyen az a két utolsó golyó. Inkább végzek magammal.

Hittem is neki és megértettem bizalmas kitárulkozását: beszédemen hallhatta, esőkabátomon láthatta: „Kameráddal” beszél, aki ügyes-bajos járatban, útban van Pest felé. Miskolcon megköszöntem a szóvaltartást meg a kocsikázást; az autó az állomás elé kanyarodott és én leszálltam. Jegyváltás, beszállás vaksötétben – minden ment simán. Lelki nyugalmam visszatért, a szabad ember biztonságával nyúltam el a fapadon. A vonat hol döcögött-tolatott, hol neki-nekilendült: órám nem volt, de érzésem szerint hamarabb beértünk, semmint gondoltam volna – csak épp nem Pestre. Hanem Kelenföldre; a szőnyegbombázás feltépte a vágányokat, a vonat nem ment tovább: sebaj, a jegyem érvényes a helyiérdekűre is.

Éjnek évadján lekászálódtam, át a vágányokon s be a helyiérdekű várótermébe. Helyet keresni. Ami nem volt könnyű, mert komolyan vették az elsötétítést; aki gyufával gyújtott rá, lehurrogták, akinek a cigarettája a szabadban felizzott, lepisszegték. Tapogatózva haladtam előre a váróterem koromfeketeségén, kaskákba, lábakba ütköztem; míg azután valaki oda nem húzott egy kurtácska padra s helyet nem csinált azzal, hogy lerakta a földre a bőröndjét. Vedd ezt is úgy, mint a többit, Lorcsikám, hogy sub specie aeternitatis mesélem: nem a személyek a fontosak, hanem amit a történet illusztrál s ez tán egy az ezer ilyen közül – hogy a háborús fenyegetettség légkörében mit művelnek az érzékek a közerkölcsökkel, meg hogy a tolvajnak több se kell, mint a kínálkozó alkalom, kivált ha olyan magakelletősen odakínálkozó, mint ez az enyém. Félóránál többet nem ülhettünk ebben a várótermi népes vaksötétben, de a testmelegről meg a szorongattatásról csakhamar sejthettük, hogy kettecskén volnánk a kurta padon. Meg kell hagyni, formás szorongattatás volt és igen bibliai, a hús ösztökéivel titkon arra biztató, hogy a Károli-fordítás szóhasználata értelmében is „esmérjük egymást”. A gyors szóbaelegyedés harmadik mondatában Babszi már azt is elmondta, hogy fiatal katonafeleség, itt lakik a közelben és csak a pirkadatra vár… Nem, a világért se, azt soha, még gondolatba se adta oda és nem is fogja, mert azt a férjeuracskájának tartogatja, akinek szent esküvéssel meg fogadta, hogy az a neki-szentelt Hüvely és azt senki másnak, soha (mondta Babszi). De ki olyan bolond, ha egyszer éjt-nap azzal álmodik és hajnalban elélvez, hogy az emberlányát az isten is ilyennek teremtette –

– Milyennek, Babszika?

– Hát… olyannak, amilyen most is vagyok. Kívánósnak. Maga nem? – kérdezte a vaksötétben, de akkorra már éreztem, hogy a nadrágnyílásomon át megragadott engem a gyökömnél és tűzmeleg érintésére, madárfogással, az Élet Fája oly hirtelennövős lesz, mintha az égig akarna szökellni. Fülemben a váróterem lárma-rezervoárja egyszeribe elfullad s ebben a lüktető csendben nem az jut eszembe, hogy halálveszedelemben forgok, mert ki tudja, mikor küldi erre a jódolga az igazoltatást és honnan villan rá a tolvajlámpa ponthegyű fénye a csendőr kezében a hirtelen előkapott, gyűröttes, krumplibélyegzős hamis papírra… Hogy is juthatott volna eszembe másegyéb Babszi mohó igyekezeténél, hogy hímtagomat a torkában érezze; s vajon mikor hullhattak le benne az esküszó bástyái s hová nem omoltak fogadalmastul, amikor mindboldogságos rémületemre alátapinthattam hatalmas combsólyáinak a térdemen és ott fogadhattam édes asszonyszemélyének teljes súlya-terebélyét, ahol váltig szerettem volna: hogy a szívéig felszúrhassam. Babszi oly erővel telepedett rám-és-fölém, hogy ha történetesen a pad nincs a falnál – hát most hátraesünk. A pad a falon még egy darabig kopogott, majd mind lankadtabban koppant s mi, két megesett, úgy maradtunk. Körülöttünk éghetett a világégés, mint a zsír, harangozhattak az ideológiák; mi egymásbanyaklottan csak egymással voltunk eltelve-és-elfoglalva. Babszi milliószor megígértette, hogy még aznap becsináltcsirke-vacsorára ne hiába várjon: jövök, jöjjek, asztala megterítve, ágya megbontva – eztán én leszek a mindennapos édes-kedves egyetlene. Megfogadtam-e? Zálogot adtam-e? Nem emlékszem. Csak azt tudom, világról-elfelejtkezősen, tövig-eligérkezősen, pirkadatkor elváltunk. Kosárbőröndjét billegető, telt, magas alakja ott tűnt el a reggeledő homályban, magam is rendbe szedtem öltözékem-s-gondolataimat, mert már a szomszéd padokon fel-felhorkantak a bóbiskolók, felébredtek az öreg harákolók.

…Ne! Ne! Ne szólj egy szót se, Lorcsikám: tudom, mi van a nyelved hegyén. Hogy Babszi szép volt-e? rút volt-e? rücskös orrú, tűzvörös hajú? világszép nemtő? Kérdezed, hogy a sötétben az arcához vezette-e kezem, csak hogy bizonygassa: nem öreg, nem csúf „fogja, simítsa meg! Ilyen az arcom! Minden nappal egy napot hervadok: várjam meg ráncaimat, lessem a szemem hogy a tükörben hogyan szarkalábasodik?” És hogy Babszit – Babszinak hívták-e vagy Gyöngyinek? Honnan tudjam? Tudod, ahogy Rousseau mondta: il faut bien mentir quelquofois quand on est éveque; szabadon magyarítva: nincs püspökölés – hazudozás nélkül. Ne kényszeríts rá kitalációra s maradjunk abban, hogy a legszebb Világszépe volt, amilyen szép a Világ világégés és teljes elsötétítés idején lehetett.

Szeptember derekán járhattunk, a Lakatos-kormány „még a helyén volt” (szeretem, amikor egy kormány „még a helyén van”) – de már a Szálasi-különítmény ugrásra készen állt, hogy kiragadja kezéből a gyeplőt. Ragyogó világos volt, friss reggeli, fél hat. A helyiérdekűről a Keleti pályaudvar mellett szálltam le; a rikkancsnál vettem egy nyilas ÖSSZETARTÁS-t és azt széthajtva, hogy a fizimiskámat eltakarja és annak a tanulmányozásába mélyedve – a néptelen Rákóczi úton, biztos léptekkel besétáltam a városba.

KL Hogyan fogadtad meg „Börtönöket Megnyitó Angyalod”, Gájer Imre szavát, és sikerült-e feltalálnod magad? Végig a Rákóczi úton s utána: merre-hova?

Jaj, Lorcsikám! Akkor, szabadon, sétamenetben, a Rákóczi úton, az ÖSSZETARTÁS „Hatalmas Német Győzelmeit” olvasva és bizakodását a „csodafegyver” titokzatában! Sejtelmem sem volt, hogy lefülelésemet-agyonlövetésemet a büntetőszázadnál már kihirdette a Térparancsnok, soha ficka-elevenebb nem voltam, mint akkor, újra szabadon!… De tanácstalan is – hogy most merre-hova. Jól mondod, a Rákóczi úton, de nem végig. A „ régi” Nemzeti Színház előtt sorra vettem lelkem szélrózsájának minden számba jöhető irányát s ott toporogtam a főhomlokzat előtt, s a pompás színházépület még állt (akkor még senki sem becsmérelte „réginek” s jut eszembe: lesittelték-e már a golyhókat, akik lebontatták?) – de az a régesrégi Apolló Kabaré, amelynek színpadán az első számú világégés után, nagyapádéknak, Rott és Steinhardt szedte le a közállapotokról a keresztvizet, az már nem állt. Helyén a procc homlokzatú (ma már jószerével szintén tönkretett) Corvin Áruház díszelgett s arrafele sandítva, eszembe ötlött, hogy a Rökk Szilárd utca egyik mellékutcájában lakik Éri Ferenc barátom, ha élne ő jobban számot adhatna arról a boszorkányos lótás-futásról – mert helyettem ő találta fel magát és rövid fél nap alatt ő volt az, aki vajszigetet köpült a lábam alá. Mondom, ha élne, egyidős lenne velem – mert hat esztendeje a temetőben van immár s kereszt jelet tettem a neve mellé, címjegyzékemben (mely ma már, e kereszt jelek megsűrűsödésétől olyan, mint a temető; oldalai: egy-egy parcella).

Éri Ferit kétszeresen irigyeltem. Irigyeltem először azért, mert az irodalom darazsa sohasem csípte meg; ő csak élte világát (úgy, ahogy irodalmár a maga világát ritkán élheti s félszeme az írógép billentyűire váltig visszatéved:) neki megengedtetett, hogy úgy élje, önfeledt-beleélős, fenékig-kiélvezősen, érzékei kíváncsiságával nekifeszülve a holnapnak, hogy mi új szabásmintát hoz Párizsból – míg én teleírt papírlapjaimat zizegtettem. A másik, amiért még az elemiben megirigyeltem kis iskolatársamat, az a csinosfiúsága volt. Hogy „snájdig” volt és csinosabb, mint én valaha is; hogy mindig vidám, életkedvelő; szép feleségei voltak, ha azok váltogatására-cserélgetésére rákényszerült, az hagyján. De amikor az elemi iskola parádés év végi színielőadást rendezett, őrá osztották a főszerepet és nem énrám. Nekem csak annak a gyűlöletes Paskievicsnek a szerepe jutott: van három kispuskás kishonvédem, azok mögöttem helyben járnak szemközt a közönséggel; mi menetelünk, majd hirtelen megállunk. Mikor? Akkor, amikor elkajátom a vezényszót. „Sztoj!” Ez volt az egész szerepem. Még azt se mondhatom, hogy nyúlfarkincányi: a nyúl farkincáján egy szál szőr nem sok, annyi se. Az a szó, hogy „sztoj”. És ő, Éri Feri? Ő volt Petőfi Sándor! Mindig színen volt, végigbeszélte a darabot; és ő volt, aki a végjelenetben leomlott és a szíve-vérével mázolta a földre, hogy HAZÁM: ő volt a dicsőség-bezsebelő, a tízszer-kitapsolt, ő volt „A” Sándor, ő volt a sztár! Jómagam meg csak az a himpellér Paskievics. S ezt sohasem bocsátottam meg neki… Nagyon szerettük egymást s mit meg nem tettünk volna egymásért!

De ez több annál, ez sok: visszaélés a barátsággal. Modern ház második emeletén, cukordoboz-lakás, elegáns lépcsőház, üvegajtó. Vívódás. Kitenni ekkora veszélynek. Tehetem ezt vele, velük? De az se megoldás, hogy itt ácsorogjak reggeli hatkor és várjam, amíg megélénkül a ház és a házmester figyelmes lesz rám. Milyen képet vág? Összerémül? Kidob? Vagy ki se dob, hanem becsapja az orrom előtt az ajtót? Dobogó szívvel becsöngettem.

Rövid gatyában, maga „Petőfi” állt előttem. Nagyot nézett. Elbámult. Berántottak, felnevettek, összecsókoltak; a feszültség felengedett. Ferinek úridivatszalonja volt a Belvárosban. Összeköttetései, számolatlan költőpénze. Pillanatok alatt felöltözött. Rendelkezett. A felesége nyitja az üzletet. Ő munkához látott. Csöngetésre ne válaszoljak, fürödjek meg, borotváljam le a bajuszom, változtassam meg a küllememet. Alig mostam le mosolygós-idegen képemről a habot, máris gyorsfényképet készített rólam s azzal elnyargalt. Déltájban tért vissza az eredménnyel, frugális ebédet rakott elém s míg falatoztunk, beszámolt. Értesítette Oroszlán-Mamát s ő is akcióba lépett. Lukács Jánosnak hívnak, svéd követségi tisztviselő vagyok, beosztásom a Jókai utca 1. svéd „védett házban” van, már aznap délután az íróasztalom mögé ülhetek, Forgách Béla, a kirendeltség vezetője beavat majd, hogy mi lesz a dolgom.

KL Forgách Béla? A könyvész? Akinek az a híres antikváriuma volt a Múzeum körúton, tele vagyont érő ritkaságokkal, kis alacsonyka ember…?!

Az hát. Kis alacsonyka ember. Élénk eszű, gyors, ravasz, erélyes, diplomatikus és nem kelt feltűnést azzal, hogy hórihorgas. A feje eltűnik a vállak alatt a tömegben. Iparkodtam megszokni színemváltozását, bemagoltam, hogy Lukács János vagyok (ma is billen a fülem, ha Jánost kiáltanak) s csakhamar fújtam új személyi adataimat. Délután háromkor Feri elbúcsúzott tőlem a ház üvegezett, kovácsoltvas kapujában s engem elnyelt az úri vesztibül (őt csak egyszer láttam még a Jókai u. 1-ben, amikor egy elkésett Hiób-hírt hozott), délután négykor már bezárkózott velem Forgách Béla, a Góré, s a párnázott ajtó mögött, kedvesen-sunyi képpel, amilyen határozott és szigorú tudott lenni különben, beavatott a házszabályok titkos záradékába, ami csak rám vonatkozott. Drámai beavatás volt s e reveláció fáklyavilágánál ahogy akvilinus orrocskáját, madárfejét, kopaszodó pilisét elnéztem és ügyvédes dikcióját hallgattam, azon gondolkoztam, hogy hány vaj lehet a fején. Én ezután mint az ő „unokaöccse” szerepelek s úgy is pottyantam ide, családi vonalon. Svéd követségi tisztviselő vagyok ugyan, de csak feketén, vagyis itt, a falakon belül, de, nem a világ előtt. A svéd követség kínosan ügyel arra, hogy a törvényesség és a tisztesség határain belül maradjon; én pedig úgy vagyok itt ál-tisztviselő, hogy rólam a követség nem tud. Se hivatalosan, se félhivatalosan. Mi bármikor megnyithatjuk kapuinkat a kormányhatóságok előtt s ha tetszik, ellenőrizhetik: mi minden emberért jótállunk, mindenkiről elszámolhatunk. Rólad nem számolhatunk el, Jancsikám, te feketén vagy itt. Olyan feketén, hogy neked szobát nem utalhatunk, te „véletlenségből” mindig utolsónak maradsz a nagyteremben és mikor mindenki elment, ágyvackot eszkábálsz magadnak székpárnákból, bánomisén, akár az íróasztalok alatt. Ha légiriadó van, eszedbe ne jusson leszaladni a pincébe, ahol az igazoltatás veszélye fennáll és ha le találnál bukni, nem neked: nekünk öt-rossz; én leszek az első, aki letagadlak, barátocskám. Bombázás alatt is itt maradsz fenn a másodikon és ha van, előveszed a szentolvasód, ha nincs és nem hiszel, bízol a jószerencsében. Mindez nem ingyen van s majd még meghallod, mi egyéb szolgáltatásokat várunk tőled, de most próbálj elvegyülni és ha beleugrottál, mutasd meg, miben vagy gombostűnek a szénaboglyában. Megértettük egymást?

– Meg, Béla bátyám.

Ha még lett volna valami kérdeznivalóm, alkalmam többé már nemigen adódott, hogy elkapjam a Góré kabátja-szárnyát: folyton rohant, többnyire házon kívül volt, egyszerre több házon kívül s ha megjelent, majd szétszedték. Mint hivatalnoknak, a védlevelek kiadóasztalánál nekem is érintkeznem kell a „felekkel” és állnom a hízelgés, a csábmosoly és a megvesztegető pénzesborítékok ostromát, de rám nézve a faux-pas veszélyesebb, mint társaimra a nagyhatalmú íróasztalok mögött; vagyis: mutatkozhatok, de csak úgy, hogy ne lássanak. A házat tekintsem önkéntes börtönömnek, házon belül leszek kivert kutya ól nélkül, és ha jön a szőnyegbombázás, hát: számoljam a becsapódásokat.

KL Wallenberggel találkoztál?

Nemcsak nehezeket: naivakat kérdezel. Wallenbergnek nem volt a homlokára írva, hogy ő – Wallenberg. Egy ízben láttam több elegáns, magas urat ünnepélyesen a Forgách főnöki szobája felé vonulni; de elfelejted, hogy akkor az ő neve fel se merült, csak azután lett publikussá, miután az oroszok elrabolták; különben Forgách Bélán és néhány „kiválasztotton” kívül senki-nem ismert „igazi” követségi svéd funkcionáriust. Forgách első, bizalmas s némileg lehangoló beavatása után minden viharvert fatalizmusomra szükség volt, hogy úgy-ahogy, berendezkedjem tiszavirágéletemmel a hétköznapokra, melyek mindegyike utolsó lehetett s tíz nap is beletelt, amíg kialakítottam nappali és éjszakai rutinomat. A ház hatemeletes, hatalmas, múlt századi, masszív építésű bérpalota volt. A második emelet utcahosszat egyetlen hatalmas terem – ez volt a hivatal, itt kígyóztak az összetolt íróasztalok között az ügyfelek, védelmet kereső családok, menekülő zsidók, katonaszökevények. Üzletelés, visszaélés, korrupció? Már hogyne lett volna, ekkora tülekedésben és az ostromlott város tömegrémületében; volt hát, félresiklott erotika, kacér mosollyal fűszerezett elígérkezés, ha nem volt borítékolt pénz és ha volt, került aláírt űrlap lebélyegezve, kitöltésre („azonnali aláírás”); mégis, nagyjában és egészéből a Góré ügyelt rá, hogy ne legyenek kilengések-a-sorból és hogy a tisztesség és a „seft” részarányát a rang szabja meg. Az íróasztalsor belső oldalán ültek a „védők”, maguk is védettek; a külső oldalán kígyózott a sor, az esendők, öregek, elegáns javakorabeliek és a kalandrahívó éltesek: a „védelemkeresők”, a védettségért esedezők zsivajgó sora. Az embernek a saját szavát sem lehetett hallani; aki nem uzsonnázott, az vécére ment, vagy „el volt” s valamilyen ürüggyel nem volt a helyén; a párocskák flörtöltek, házasságot ígértek, válással fenyegettek és apró, idióta ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, melyekért csőrszájjal gyerekpuszit adtak a kegyeiket keresőnek; sőt, volt olyan istenmarhája, akinek ebben a morbid légkörben vers jutott az eszébe, versek kezdősora… Morbidnak mondom, mert ez volt a nappali rutin, ez a világi szanktuárium. Volt olyan, nő-férfi, fiatal-öreg, aki bedilizett és az ágyúgolyók becsapódásával, az éjszakai bombazáporral mit sem törődve, divathóbortnak hódolt s hol vagyont érő hócipők, hol tiszti bőrkabátok mániákusa lett; a kiutalásokat kijátszva s tán a katonai raktárakat dézsmálva, ahhoz képest, hogy méregdrágán vesztegették, „potom olcsók” voltak ezek, ezek az alábélelt kabátcsodák, melyek bőrszegése a bilgeri-csizma szárát verdeste – a bilgeri-csizmák hajkurászása meg külön történet, voltak, akik minden pénzüket egy különleges példány német tiszti bilgeri-csizmára költötték s ilyen, hóbortosnál hóbortosabb beruházásokkal próbálták jó előre, bizonytalanra, biztosítani, hogy legyen, amikor ilyen csizmában, ilyen tiszti bőrlebernyeggel csudajó starttal kezdhetik a rájuk virradó felhőtlen jövőt…

KL És nem volt rá eset, hogy ebben a morbid és korrupt légkörben te is, kitéve annyi kísértésnek, visszaéltél hatalmaddal? Vagy erről nem nyilatkozol…?!

De. Miért ne. Vissza én. Vissza – de csak egy ízben, inkább galantériából, mint meggyőződésből s majd ezt a peccadillót is meggyónom. Azon nyomban megbántam, mert megbántottam vele valakit, aki mind jobban beférkőzött facér szívembe s egyre kedvesebb volt; de várj sorodra. Ez volt a nappal rutinja; s ha a nagyterem kiürült s leoltogatták a villanyokat, én úgy tettem, mintha a „másik” kijárat felé tartanék és – maradtam. Következett az éjszakai rutin. Sötétedéskor, öblével összefele, összetoltam két bőrkarosszéket a középfőfal mellett, melyet a legbiztonságosabbnak ítéltem, és abban a szamárfészekben, a plédek alatt összekucorogva, vártam a színjátékot. A szovjet gyalogsági tűzérség lövedékei, könnyű gránátjai inkább a budai oldalt verték, de olyan éjszaka, hogy a színjáték elmaradt volna, nem volt. Megesett, hogy a liberátorok másfele kereskedtek és a kültelket döngölték végig, Csepelt, Kőbányát, a gyárnegyedet; de a dörgés, ha távoli volt is, a sztálingyertyák fel-felvillantak s fényük mélyen besütött a terembe, belevilágított a szemembe; csak épp a pincébe nem mehettem le. Az óvóhelyen a fölöttünk tomboló szőnyegbombázás is csupán szörnyeteg morajnak hatott; de itt fenn a másodikon a légószirénák jajgatása és a bombázók morgását meg-megszakító becsapódás is a meg-megremegő ablaktáblák mögött úgy hangzott, mintha elszabadult volna a pokol. Ha el is nyomott hajnal felé az álom, jókor kellett tollászkodnom, hogy helyretologassam a bőrszékeket és törődött arccal, álmos mosollyal fogadtam csodaszép szomszédnőm, Bokor Zsuzsa köszöntését:

– Jó reggelt, Jánoska, tollasbálban álmoska!… Hogy aludtunk?

KL Bokor Zsuzsa? A te szíved, az a facér… Hát Csilla?!

Csilla akkor már… Nos, ne ítélj, hogy meg ne ítéltess. Tudod, Lorcsikám, az én koromban van, aki kerüli a megríkató témákat s fél, hogy valahol a szava elakad; nem először lesz ez velem így. Most, hogy tudod, mi volt a nappali és mi az éjszakai rutin, már ezt is elmondhatom.

Horthy a múlt embere volt, fiatalon törökországi katonai attasé, császár szárnysegédje, az úristen felvitte a dolgát a „Főmagasságú” címig de mentalitásába elfelejtett beojtani valamicskét a Skorzeny körme-piszkából. Nyílt kártyákkal játszott, mást, mint fair play-t nem tudott elképzelni. Titkos katonai missziója október 11-én Moszkvában fegyverszünetet kötött, magyar részről a Kárpátokban beszüntették a harci cselekményeket; s ezzel egyidejűleg „becsületbeli kötelességének” tartotta, hogy átállási szándékáról értesítse a németeket. Elkésett közlése ingerült mosolyt sem váltott ki: rég tudtak mindent, október 15-én a nyakunkon voltak a nácik. De még a nyilas hatalomátvétel előtt, és anélkül hogy a moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokra vártak volna, a szövetségesek az ország „felpuhítására” fokozták légitámadásaikat. Ritka éjszaka volt, hogy a színjáték elmaradt és a légelhárító ütegek se kezdtek bele az ugatásba; egyre többször töltöttem az éjszakát felkönyökölve az összetolt két bőrkarosszék fészkében – a telitalálatra várva? Nem, ó nem; inkább szurkolva, hogy megúszom ezt is és a telitalálat egyre csak várat magára…

Már akkor keserűen nyeltem a nyálam, amikor tudomásul vettem Éri Feri tilalmi parancsát: szüleim üzletének a tájékára se mehetek, szerencsés szökésemet tudják, de az istenért, eszembe ne jusson. Ne keressem velük a kapcsolatot. Ezt megértettem: még az országos zűrzavarban is elképzelhető, hogy a büntetőtábor szökött fegyencének a hozzátartozóit ellenőrzik, figyelik. De Csilla? Miért? Miért nem kereshetem meg, miért nem láthatom? A válasz csökönyös volt és egyértelmű. Te nem tudod, az utcákon mi megy. Ha razziába kerülsz, igazoltatnak és lebuksz, elhurcolják a szüleidet; az isten se kapar vissza benneteket. Ülj a fenekeden: egyetlen dolgod, hogy épségben átvészeld, a mi átvészelésünket bízd ránk, Csilládra vigyázunk.

De valahányszor az ablaksoron villogni kezdtek a sztálingyertyák és meghallottam a zümmögve közeledő liberátorokat, tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban. Másokat már menekítettem úgy, hogy szobát nyittattam, ágyat biztosítottam a Házban: miért épp ne őt? Nem akarok túlozni, Lorcsikám, a fortisszimót nem lehet fokozni. Olyan erejű szőnyegbombázások szakadtak ránk, hogy a vén falak beleremegtek. A betonvázas modern bérházból a bomba kiszívhatja-benyomhatja a kitöltő falat, de a váz áll és a szerkezet a magasban marad. A régi, vastag téglaszerkezetek sok mindent kibírnak; de ha alsó struktúrájukat, „lábukat”, cselgánccsal egy láncos bomba kilöki – úgy zuhannak pokolra egyből, mintha nem tudnák abbahagyni a pokolrazuhogást. Kiverejtékeztem a magam félelem-adagját másodikemeleti magányomban, a robaj nemegyszer oly hosszan tartó volt és a dörrenés akkora, hogy telitalálatnak véltem és a düledezés elültével csudálkoztam, hogy még élek és odafönn vagyok. Rideg októberi idő lehetett, egy ilyen szőnyegbombázás után elhatároztam, hogy „címre” megyek és nem várok tovább. Cimborák voltak a kapuőrök és belevaló két vagány: hunyorítottak és kiengedtek. Nekifeszültem a szembeszélnek és ahogy bele-belenéztem a szembejövők közömbös arcába, szinte beleszédültem ennyi szabadságba. Először jártam az utcán, az utcán, az átvágások a keresztezéseken, a régi homlokzatokon a foghíjak, a bombakráterek felfedezése, mitagadás, gyomorremegtető kaland volt. A külső kilencedik kerület, arra kerestem azt az utcát, ahol Csilla nénje lakott, egy női divatszalon főszabásza, nekem aztán nem kellett kérdezősködnöm Pesten, hogy merre keressem –

KL Akár ne is folytasd. Sejtem a végét. Igazoltatnak, elkapnak, újabb szökés.

Rosszabb.

KL Elkeveredsz. Nem találod a házat.

Rosszabb.

KL Zárt ajtókra lelsz: Csilla kórházban.

Ha cigányasszonynak születtél volna, már belém láttál volna. Én sem intuíciómra hallgattam, amikor tilalmat/adott szót megszegve, nekivágtam a házrengetegnek. Hiába mondod, hogy el vagy készülve a legrosszabbra; hiába remeg a gyomrod fokozódó izgalmadban, ahogy az utcába befordulsz és két-háromemeletes, ódon, szürke házak között felfedezed a hézagot; a dombbá magasodó téglarakást a helyén, ahol volt, a szomszéd ház meredező középfalán a fennakadt, alálógó bársonykanapét, a kiritkult cserepeivel félrelógó háztető felét, amit csak az imádság tart meg egy árva, fennfelejtett szelemen. A „cím” – az megvolt; csak épp kérdezősködni nem lehetett. A telitalálat romvidéke öt-hat házra terjedt s így nem vehettem biztosra a számozást. Fogd le a kezem, ha regényesítek: ez az, amit a magnószalagnak megvallani nem sikerült –

KL Félelmedben, hogy elsírod magad?

Félelmemben, hogy eltörik a gyertya. Tudod, a Nikomachoszi Etikában írja valahol a Sztageirita gyakran idézett kedvencéről, aki az 5. században élt ie. és az ő tiszteletére rendezte Szokratész ama bizonyos „Lakomát” – hogy Agathon síkraszállt Kronosz főhatalma mellett, ki a megváltó istenek közismert mindenhatóságának is határt szab, hiszen hol az az isten az Olümposzon, aki azzal kérkedhetnék, hogy a múltat meg tudja változtatni? S ha most Te méltóztatnál tetszelegni Arisztotelész szerepében, hát kedvencedről, rólam meg, tapasztalataid alapján kettőt elmondhatnál: hogy sem írásmodoromon (-talanságomon) változtatni, sem életem folyásán – nem tudok. Persze hogy a múltat az istenség nem tudja megváltoztatni, az a pogányság tévedése, hiszen mindazok, akik Spinoza tanításának hitelt adnak (van-e olyan, aki hitelt nem ad?) – tudják-vallják, hogy az istenség Legméltóságosabb Tudatában nincs se múlt, se jelen, se jövő: minden (képletes, gyarló-emberi szóval) egyszerre van. Ládd, ily anyaszületlen-mezítelenül állhatunk Előtte sorsunkkal csakúgy, mint lelkünkkel; vagyis hát mi, múltunkért-perlők, múltunkat-magunkban-füstölögve-forgatók, kis-mitugrálsz-haragosak, mi jószerével már csak így imádkozhatnánk: isten, ha vagy, változtasd meg múltamat, ha van. S ha erre a példátlan és egyedülálló kivételre a teremtésben engedelmet adna, én csak arra kérném: menjünk vissza s álljunk meg ott, a romvidék előtt s kezdjük újra onnan, hogy azt a házsort, ahol akkor Csilla élt és ágyban fekvő beteg volt, méhében magzatommal – azt a házsort a szőnyegbombázás kerülje el. Az élettervek Csillával, ha megszüli gyermekemet és összeverem hármunknak a Béke édes otthonát: életterveim ott hevertek az esőverte téglarakás alatt. Lecövekeltem előtte s csak álltam-álltam, földbe gyökeredzett lábbal. Sírás-rívás és fogak csikorgatása a fagyos utcán? Nem voltam sírékony soha, megkövült arccal, könnyeimet egyenesen a torkomba nyeltem; a végső levertség ottfelejtkezése: hosszú ácsorgás volt lelenci szívvel – lelenci szívnek nagy-nagy megüresedése. S most innen merre-hová – nélküle? Ez lehetett az arcomra írva; mert egy idősebb, bekecses-kucsmás, hócsizmás, kofa-forma néni nem állhatta meg, hogy kézen fogva meg ne kérdezze:

– Kijét keresi, aranyoskám: kije volt…?!

– A családom.

Magam is csodálkoztam, mi szalad ki a számon; elfordultam, hogy a szemembe szökő könnyet ne lássa.

KL És akkor jött Bokor Zsuzsa…?!

Akkor jött Éri Ferenc. Hogy előkészítsen a gyászhírre. Szamár vagy, Lorcsikám, de csak feltételes módban, ha, engedelmeddel: ha azt hiszed, hogy mint a vetített felhőjárást a színpadon, amiért életutam háttérfüggönyén elfelhőznek, szerelmeimet is elődbevetítem s tüntetek vele, hány kosarat kaptam hol a sorstól, hol számos szívem-választottjától, már mindjárt ez a lényeg. Frászkarikát. Akkor jött a Proklamáció. Az átállási kísérlet. S ez a lényeg. A gyászhírre való előkészítéssel Éri Feri ugyancsak elkésett; furcsállta is és nem tudott a mélyére hatolni, miért hallgatom olyan faképpel. Csillának már megvolt a kórházi beutalása; nővére a szülők lelátogatására vidékre utazott, amikor a házsor légiaknát kapott. – Ennyi maradt belőle – mondta; és átnyújtott egy parányi amatőrképet. Csilla volt. A semmi-kis fényképet átadtam a Ház rezidens fotografusának, hogy nagyítsa fel.

– Mekkorára?

– Nagyra. Amekkorára csak lehet.

Megrémültem tőle. A nagyon nagyra nagyítás oly fényesen sikerült, hogy sírnivaló volt. A körvonalak bizonytalansága ellenére a látvány szívfacsaró volt és kegyetlenségre hangolt. Menekülhetnékre. Az előrehaladott Basedov-kór széttiporta szépsége nyomait, dülleteg szeme már mintha kétfele kancsalított volna s amit valaha tündéri pontjának véltem: szokatlanul magas homloka akromegáliás bikaformát mutatott. Az a fajta karikatúra volt, amilyet a filmes animátorok készítenek embernagy bábukból, ha nem a humor, hanem a szörnyetegség felé torzítanak. Lett volna belőle elviselhető „életempárja”, ha a műtét után az arc torzulata megmarad, elképzelhető-e?

„Csilla, a Rém.” Ilyen könyörtelen az embergyermeke, ha kani-gonosz; hiába mondogattam, a hitvány-vacak amatőrkép az oka, ilyenkor se fénymérés, se beállítás és olyan is az, amilyen a filléres kamera… Mindhiába: felidézhetem olyannak is, amilyennek először láttam, ezt a vadócot, a különc tanítókisasszonyt azzal az ébenfekete, nagy laba hajával s részegült jószág-nászunkat a nyoszolyátlan kukoricagóréban… de minduntalan előtolakszik, hogy eltakarja – a „másik”, a Rém. És ezért olvashattad rám, hogy miért lett a szívem oly hirtelen-facér.

KL És hogyan fogadták a svéd „védett” házban a Kormányzó proklamációját?

Elgondolhatod. Ám az a bizonyos megálmodott méhkas-kirajzás nem következett be: az öröm korai volt. Tudod, a Horthy-rendszernek negyedszázadon át kellett síri-nagy hallgatással feledtetni, hogy a megszálló román hadsereg hátában szerveződött s mint kisszerű tiszti kupaktanács kezdte. Nem is ismerték el sokáig és amikor 1925-ben, elsőül, a fasiszta Olaszország elismerte, már az is csoda volt Maga Horthy sohasem volt nagy stratéga, ez az egy lépése maradt a sakktáblán s azt is elügyetlenkedte. Október 17-én, fogolyként, a nácik elhurcolták Tirolba, a magyar Quisling, Szálasi Ferenc, azonnal parancsot adott a Gettó felállítására a hetedik kerületben s ennek az volt a következménye, hogy szüleimnek Akácfa utcai üzletükből távozniuk kellett s be kellett költözniük a kiürített s nekik kiutalt „zsidó” boltba az Ó utca és a Jókai utca sarkán, ami történetesen a szemközti sarokház volt – múlt századi ötemeletes bérpalota, ablakaimból éjszakánként sokszor elnéztem sarokkupoláját; de két-három hét is beletelhetett, amíg rádöbbentem, hogy a saroküzletben a szüleim árulnak – ilyen lassan szivárogtak a hírek, ki-be, a hírzárlat bizonytalanságában, az ostrom alatt. Mi persze megkettőztük a kapuőrséget, voltak velünk elegen, keménykötésű katonaszökevények – jó tucat; s ennek az önkéntes karhatalomnak kellett fogadnia a dolgainkat firtató, követelődző nyilasokat; mert azt tudtuk, hogy látogatásukra bármikor számíthatunk.

A légkör egyre idegfrászosabb lett, a „védettségért” folyamodók sorai megritkultak: a rászorulók mind nehezebben szánták rá magukat, hogy kimerészkedjenek az utcára; „bűnös kör” volt: ahhoz, hogy előbújjanak, éppen az az igazolvány kellett volna, amelynek megszerzéséért útnak erednének – s amúgy is, mind gyakrabban hallottunk arról, hogy a nyilas karhatalmisták a svéd védlevelet eltépik. Küldöncökre-kijárókra szorultak hát s az is az általános rémület mutatója volt, hogy egyre drágábban mérték szolgálataikat, akik szabadon mozoghattak.

Menekülés volt a flört is, bár az idősebbek megrovó tekintetével találkozott s jómagam már nyakig voltam az enyelgésben Bokor Zsuzsával – ő volt az én soros Gyönyörűm, hogy köz-elirigyelésnek örvendő, szemrevalóbb „apródot” már kívánni se lehet, bár szolgálatkészségéről még nem biztosított – amikor egyszer a sorban figyelmes lettem egy engem igen néző, idebazsalygó, holdvilágképű nyakigláb lányra. Kijárónak néztem, pedig luxus-selyemkombinékkal, női holmikkal vigéceskedő vagány volt, de dollárban-aranyban is dolgozott. Már csak a Góré aláírása kellett volna védlevelére, „ha lehetne: soronkívül”; és én nála lebuktam, mert a soronkívüliséget tetéztem a hanyatthomlokisággal és az oldalbenyíló félhomályán ráhamisítottam neki a Góré aláírását. Majd füligvörösödve felajánlottam, hogy éjszakára „biztonsági ágyhelyet” szerzek neki, ha épp nem volna hol aludnia. Épp volt hol – de kapóra jött a barátnője, akit le kellett rázni: majd ő elhál a régi helyen – s ezzel a Holdvilágképű bezupált a Házba. A fejleményeket a szomszéd íróasztalnál Zsuzsa feszülten figyelte és arca-durcája morcosra változott. Miért ágaskodott bennem a kani kívánság, hogy megmásszam a Holvilágképű Nyakiglábat? Az Everest meghódítója erre azt mondta: mert ott volt. Először és utoljára történt, hogy hivatali hatalmamat „nyerészkedésre” fordítottam és hogy aznap éjjel szokott fészkem, a két összetolt bőrkarosszék üresen maradt. Hová tettem a szememet? Tévedés volt. Félreértés. Talleyrand azt mondta volna: több mint bűn – hiba. Nem is szerencsétlenkedtem vele sokáig; hajnalban visszatértem őrhelyemre. Ha angolnak születik, karriert csinálhat deszkalaposságával s akár róla írhatta volna Stevie Smith okos gúnyrigmusait: This Englishwoman is so refined / She has no bosom and no behind…¹⁰Mint a napraforgó keringett körülöttem még sokáig, vérszomjas bazsalygásával s még az ostrom után is ostromolt káprázatos üzletasszonyi képességeivel dolcsiban-napcsiban, érzékeltetve, hogy mellette holtom napjáig garantáltan kitartott férj leszek… Ibi? Babi? Gabi? Már a nevére sem emlékszem. S hogy ez utálatos peccadillót mennyire megbántam, azt nem mondhattam el Zsuzsámnak sem, aki a Holdvilágképű Nyakigláb vérére szomjazott s ebédig hátát mutatta, csak hogy kisírt szemét ne lássam.

KL Hol ebédeltél és általában – hol kosztoltál?

Egy járható szekrényben, mely elég tágas volt ahhoz, hogy csepp kis asztalán munkához lásson a mi triumvirátusunk: se ablaka, se szellőzése – se kívülről, sehol semmi nyoma, hogy honnan a bejárat; de erről majd alább. Ahogyan ekkor napjaink peregtek, volt abban valami hideglelős rutin. Ahogy kora reggel a második emeleti konyháról leküldték a dupla kávét a kapuőrségnek (hogy életet verjen bele); ahogy a kérvényezők már kora reggel elkezdtek sorakozni a földszinttől a másodikig, amelynek lépcsőpihenőjén ott szorongott a tömeg, mire mi ajtót nyitottunk (az utcán nem mert állni már senki sem, lévén nyilasuralom); ahogy tompán be-behallatszott az ostromgyűrűt bezáró szovjet hadsereg tábori ágyúinak buffogása: már-már azt hihetted volna, így megy ez majd az idők végezetéig. A légitámadások is alábbhagytak és az éjszakai vészterhes csendben, bárkarosszék-fészkemben gunnyasztva, hiába vártam a bombázó raj jól ismert zümmögését. No de december végén alaposan bepótolták a mulasztottakat s akkortájt éltem át a város legnagyobb szőnyegbombázását. A liberátorok zümmögésére riadtam, mely csakhamar bőgéssé fokozódott s utána a robaj erejéből, ahogy sorra kioldották bombáikat, következtethettem, hogy melyik kerület lehetett. De ezúttal hiába vártam a légósziréna egyenletes, kitartott üvöltését: több hullámban támadtak, négy óra hosszat és a döngés egyre közelebb jött. Az utolsó hullám már vaksötétben ért, mintha a sztálingyertyákból kifogytak volna és a fékágyúk ugatását is elnyomta a liberátorok motorbőgése. Hatodik kerület – célterület vagyunk, gondoltam. A robbanások egyre közelebbről reszkettették az öreg ház falait-ablakait, míg végül mi is bekaptuk a láncos aknát – legalábbis abban a hiszemben figyeltem a felporzó terem falait az utcára hulló bombák villanásában, a torkomban dobogó szívvel lestem-vártam, hol-mely falrész vagy ablakköz lesz az első, amely meginog s mi pokolra szánkázunk, mind a hat emelet, mert ennek a dördüldözésnek olyan telitalálat-üvöltése volt, mint mikor ég-föld összeszakad. Aztán amikor a nyomában járó, felernyőző robaj is visszahullott és a második emelet még mindig ott volt velem a magasban, figyelmes lettem valamire. Nemcsak a betört ablakokon beáradó téli hidegre, hanem arra a szokatlan világosságra is a teremben, ami ha félhomály volt, a hajnal fénye ilyen hirtelen nem lehetett. Felugrottam és ahhoz az ablakhoz rohantam, amelyen kivált bevágott a fény. Szinte nekivágódtam az ablakkönyöklőnek s előrehajolva belemeredtem a „lyukba” az éjszaka közepén.

Lyukas volt az ég.

Ott, ahol száz éven át a szemközti sarokpalota állt, hiányzott a kupola, majd amikor alápillantottam, láthattam: hiányzik az egész s helyette az utcakeresztezést betölti-és-eltorlaszolja a téglarakás.

A gondolatra, hogy a szüleim ott vannak alatta – feljajdultam. Télikabátot kaptam magamra, lerohantam és ki az utcára. Ott csatlakoztam ahhoz a kis csoporthoz, amely azon mesterkedett, hogy puszta kézzel szabaddá tegye a földigrobbantott bérház Ó utcai bejáratát. Mekkora megkönnyebbülés volt, amikor sikerült a légópince bejáratáig lehatolnunk. Kiderült, hogy a láncosakna a ház Jókai utcai szárnyát vitte el, az Ó utcában még állt a földszint és az első emelet. A viszontlátás szüleimmel – az átélt rémületes órák jegyében – józanul zajlott le; Édesanyám nem sírt, fegyelmezte magát – még mindig fennállt a veszély, hogy valami nyilasérzelmű lakó firtatni kezdi, ki ez az idegen férfi a fűszeresék szenespincéjében, ahol ágyaink voltak. Okosak voltunk és szemfülesek, negyedóránál nem tölthettem többet velük s percek alatt – mindent tudtam. Édesapám súlyos beteg, alig van magánál. A hetedik kerületben tömbparancsnok volt és éjszaka is járnia kellett az utcákat. Egy ilyen ellenőrző körútja alkalmával egy szovjet tűzérségi gránát légnyomása áthajította az utca másik oldalára és a falhoz verte. Ez reaktiválta elsővilágháborús gránátnyomásának reziduumát idegrendszerén. Hordágyon vitték vissza a ház óvópincéjébe. Két hétre rá a bérház légibombát kapott, amely a lépcsőház légterén zuhant be és lerombolta a légófedezék bejáratát. A belökött „bombabiztos” betonajtó, mázsás terhével Édesapámra esett – ott volt az ágya a bejáratnál – és órák beleteltek, amíg felemelték és kiszabadították alóla. Amikor a VII. kerületből gettó lett és el kellett hagyniuk üzletüket, apámat már hordágyon vitték át a kiutalt új üzletbe; s minthogy pedig a bolt saroküzlet volt, most ott hevert a hegymagas romrakás alatt, az átmentett raktárral egyetemben. Pillanat alatt egész életük munkája, minden vagyonuk odaveszett. Nem mintha tartottam volna tőlük, mert már nagyon néztek és a nyilasok, mint akik vesztüket érzik, mostanság vadul portyáztak-garázdálkodtak; de más is érezte a vesztüket és a pincén akadtak már okosok, akik épp erre spekuláltak. Így, ha ki is találták, ki az az ismeretlen, feketebundás fiatalember a fűszeresék pinceodújában – besúgó, feljelentő nem akadt; mégis, jobbnak láttam, hogy visszatakarodjam a „svéd házba”, ahol a mi titkos triumvirátusunk már várt, hogy meghallja, mi hír odaát.

KL Már másodízben említed. Miért volt titkos és mennyiben – triumvirátus?

Már itt a történet a nyelvem hegyén. De hadd kerekítem le ezt az előbbit azzal, hogy hónapokkal a bombázás után egyszer alaposan szemügyre vettem ezt a sarokpalotát, ill. a törmelékhegyet, ami még sokáig ott éktelenkedett a helyén. Fel nem foghattam, hogy nem temette be a pincét is a telitalálat s hogyan menekülhettek meg az óvóhely lakói, hiszen az ő pincéjük kijött a Jókai utcáig és végig a fejük fölött a roppant leszakadó súly, a hat emelet, a kupola és a felfalazás? Nem tudom másként elképzelni, mint hogy a leszakadó törmelékkúp közepén ún. „boltozatos hatás” keletkezett (ismerik ezt, akik az ókor álboltozataival – a boltozat történetével foglalkoztak) és ez a boltozatos erőjáték megvédte az óvóhely födémeit az aláhulló emeleti födémek-faltörmelékek roppant súlyától. Ezt csak közbevetőleg.

Nos: a triumvirátus három tagja. Lajos bátyám. Egy Pick (vagy tán Pickler) Adolf nevű bécsi menekült cinkografus. És csekélységem. Ha tudod, hogy Lajos bátyám volt a Jókai u. 1. házgondnoka és feleségével, Elza nénémmel ők ketten intézték a „svéd ház” mindennapos életének ügyeit, akkor már azt is sejted, hogy én mi úton-módon kerültem oda, Forgách Béla keze alá, ál-tisztviselőnek. Elduruzsoltam már egyszer Lajos bátyám mesébe illő elsővilágháborús kalandját Oroszországban, ahol éveket töltött – hogy a kikölcsönzött hadifogoly mint lopta bele magát a megözvegyült földbirtokosasszony szívébe, mint ült bele a birtokba, gazdálkodott, eloroszosodott, gyermekei születtek s végezetre hogyan szökött vissza a fél világon keresztül, mert hazahozta a honvágy –

KL Akkor ő lehetett az, akit Ferenci Laci is jól ismert!

Ferenci László, a Kassák-szakértő?! Nos, én meg őrá is mintha emlékeznék, bár akkor ő még csak nagy elálló fülű kisgyerek volt hogy mintha neki is elkaptam volna néha a tekintetét. Tán a gyerekek nem is fogták fel, mekkora veszedelemben forognak. Elza néném erdélyi származású volt (Kopacz vagy Kopasz – tudtommal meglehetősen kiterjedt család): határozott, sarkon forgó, emberekkel bánni tudó, magát mindig feltaláló kardos asszony, éppen amilyen kell a Lajos bátyám-forma háborútjárt, életfáradt férfiember mellé. Lajos bátyám egy évvel fiatalabb volt Édesanyámnál s ők ketten bálványozták egymást; csak természetes, hogy Lajos nemigen örült neki, hogy én „közéjük tolakodom” egyszerűen azzal, hogy odaszületek s ez volt tán az alapja annak az ellenérzésnek, ami benne, irántam, oly mértékben nőtt, amilyen mértékben látnia kellett, hogy én amolyan elfajzott-elrugaszkodott anyaszomorító vagyok. Semmiféle kiválóságomban-különösségemben nem hitt, Édesanyám majomszeretetével magyarázta, hogy a világ-csudáját látja bennem; semmiféle adottságomban/tehetségemben nem látott egyebet, mint perverz extravaganciát – holott ő a konformizmus híve volt. Csak-elvegyülni-és-nemkiválni. Kényelemszerető ember volt, kevés szavú, zárkózott; folyvást „úton volt”, mert borban utazott és élte az utazó vigécek életét; minden „rajonban” megvolt a kártyakompániája, otthon papucsban csoszogott és nagyokat szunyókált. Mi volt az életcélja? Alighanem: semmi. Leélni. Elég volt. Cinizmusába belerokkant eszes embert gyanítok benne; akit vadított az én örök-csináló természetem. Amíg elhírhedt vásott kölyök voltam – azért; amikor eminens tanuló lettem – azért; amikor otthagytam a Műegyetemet – azért. Nem mondta Édesanyámnak, de az arcára rá volt írva: „lám: nem megmondtam?! Bajkeverő. Ahelyett, hogy beleolvadna a tömegbe, a tapétamintába… Miért nem olyan, mint a többi?! Mert ilyen gonosz-gonosz anyaszomorítónak jött a világra! Lám, mi konformisták, mi szépen megvagyunk, ha végképp otthagyja az egyetemet, hát mint vezérképviselő, tán magam mellé venném, kitanítanám vigécnek, borban… De így?!”

Azt hiszem, nemcsak hogy megrökönyödve értesült róla, de a pokolba kívánt, amikor megtudta, hogy „rám jött az írhatnék”. A görcs, ami beléáll: hát még mit ki nem fog találni, szegény szülőanyja szomorítására…?! Ez volt Lajos bátyám és azt hiszem, az életfilozófiája is kimerült abban, hogy nem volt neki; érzésem szerint Ferenci Laci erősen túlkombinál, amikor titkos mozgalmi hőst lát benne – akit agyonlőnek egy polgári iskola pincéjében, azt utólag akármilyen szerepben glorifikálja ez vagy az a mozgalom, amely lecsap és rá igénybejelentéssel él – ó már azt meg nem cáfolhatja. Lajos bátyám alighanem vállvonogató hümmögéssel tért napirendre fölötte, amikor kardos felesége közölte, hogy eztán egy kosztossal többre főz s ez a létszámfölötti én leszek. Mármint „Lukács János”, aki neki nem unokaöccse: senkije. Ám alig melegedtem meg, kisült, hogy nagyon is kellettem én, kézügyességemmel, annak a triumvirátusnak, amely az ajtónyílás-nélküli titkos fülkében működött s amelyben jól ki voltak osztva a szerepek. Lajos bátyám az üres blankettákat szerezte – lakbizonylat, házassági kivonat, szabadságlevél, születési bizonyítvány, halottlevél, gyorsparancs, GESTAPO-menlevél, volt a fiókjában minden. Pickler Adolf – a gyér hajú, szemüveges, sovány, negyvenkörüli bécsi cinkografus –, ő gondoskodott a bélyegzőkről. Volt is belőlük szép gyűjteménye; de nem jött zavarba, ha épp az hiányzott, hiszen vésni is tudott és végső esetben mindig segíthetett magán a krumplibélyegzővel: az egyenletesen kettészelt burgonyával a meglévő „igazit” lelopva, már csak helyre kellett festeni, ami lemaradt belőle. Az én dolgom az aláírások aláhamisítása volt és a külalak ellenőrzése. A tompa tűheggyel átmásolt mintát tűhegyes ecsettel és a tinta színét is kikeverve, nagyítóüveg alatt ráfestettem az űrlapra; tudtam, hogyan kell eltüntetni a gyanús nyomintékot és mint papírszakértő fia, tudtam, hogyan kell gyűrni-simogatni, nyűni-öregbíteni a papírt, hogy a lopott űrlapból életmentő igazolvány legyen.

KL És aztán ezeket a titkos triumvirátus áruba bocsátotta?

Hogy mi lett velük? Osztogatták? Jókodtak vagy üzérkedtek a portékával? Ki döntött, hogy kié legyen és a nagy pénz kinek a zsebébe vándorolt? Nem tudnád kiverni belőlem, mert egyszerűen: nem tudom. Amikor előlem elkerült, nyomát vesztettem s nem is igen érdekelt; úgy fogtam fel, hogy az aláírás odahamisítása „művészi feladat” – ez az ára, hogy én, mint „Lukács János”, a svéd házban megbújhatok.

KL És ti magatoknak nem készítettetek ilyen „flepnit”, minden eshetőségre?

Mi magunknak? Nem is értünk volna rá, akkora torlódás volt. S aztán meg, Lorcsikám, még azt se használtam, ami a büntetőtáborból való szökésem óta a zsebemben lapult. Kinek milyen szerencséje lapjárása volt s mondjam, hogy fatalista vagyok? Tudok olyanról, akinek ott az utcán tépte el minden igazolványát a nyilas pártszolgálatos és a járókelők szemeláttára végzett vele. Tudok olyanról, aki a „svéd” elithez tartozott s nem a házban hált, hanem a Benczúr utcába vitte az autó – vagy kéttucatnyi dúsgazdag ember, aki fél vagyonát a védettség megszerzésére s a másik felét meg igazolványokra költötte; úgy érezték, némi joggal, hogy ezeket az előkelő palotácskákat ösztönös respektussal nézik a nyilasok, de nem törnek be (még emlékezhetsz rá, amit a fasiszták házmester-mentalitásáról és a „házmesterbirodalmakról” írtam a VESZÉLYES FORDULATSZÁM-ban). Számomra a legemlékezetesebb Sz. N. belvárosi ékszerész esete volt. Egyike lévén a kivételezetteknek, aki reggelenként borotváltan és beillatosítva a Benczúr utcából érkezik, ő minden idejét és pénzét abba ölte bele. Az igazolványszerzésbe. Volt neki mindene. A nyilas párttól védlevele Szálasi aláírásával. GESTAPO-igazolványa. Ideiglenes tagsági igazolványa az illegális kommunista párt krumplibélyegzőjével. S egy cirill betűs, amelyre különösen büszke volt arról, hogy a szovjet hadsereg különleges védelme alatt áll – Vorosilov marsall aláírásával. Nem is esett bántódása és a hajaszála se görbült meg, egészen addig, amíg a diadalmas szovjet erők el nem érték a Benczúr utcát. De akkor aztán átkutatták minden ház minden pincéjét s amikor ahhoz a légópincéhez értek, ahol Sz. N. mélyen aludt, a kis ukrán katona belevilágított az ékszerész jóltáplált képébe – az felriadt és vaksin tápászkodva olyan mozdulatot tett a kezével, mintha a párnája alól pisztolyt akarna előrántani… „Fritz!” – kiáltott rá az ukrán és beleeresztett egy sorozatot. Azt a másik sorozatot – igazolványai gyűjteményét – gyászoló családja akár bekereteztethette volna, mementóul, hogy mit ér minden rongy papír a tüzelő leheletű Marduk Világisten rettentő színe előtt.

KL A szerencsétlen! És miért tette ezt az ügyetlen mozdulatot a kezével?

Hát tiszta sor! Az ékszeres kazettáért nyúlt, amelyben a briliánsait tartotta. Hogy biztonságban vannak-e…

KL Így hát azok, akik maradtak a Jókai utca 1-ben éjszakára is és ott háltak – jobban jártak?

Jobban a fenét. S itt következik az, aminek nálam jobb krónikásai is vannak: a ház nyilas megrohanása. Átvészeltük a decembert s ha nem is mondhatom, hogy a szovjet hadsereg közeledte a levegőben volt, de még megünnepeltük a karácsonyt –

KL Hiszed-nem hiszed, a karácsonyi ÚJ IDŐK még megjelent és el is jutott Budagyöngyére –

De még mennyire! Hiszen a vesztibülben még karácsonyfát is állítottunk (a jó ég tudja, honnan került a fa: alighanem Elza néném huszárvágásainak egyike lehetett). Senki szóval sem rebesgette a közeledő utcai harcokat, de a hangulat lassú megfordulása érezhető volt: a fasiszta-érzelmű légóparancsnokok mind sunyibban pislogtak, már-már lenyelték, hogy levegőszámba veszik őket s utcán át egyre vakmerőbben folyt az átlátogatás-szomszédolás; s én is, mind gyakrabban tünedeztem fel szüleim szenespincéjében, hogy lássam, Édesapám javul-e. Lassan hozzászoktak, hogy eltöltök ágya mellett egy órácskát és nem tették szóvá, hogy sejtik ám, mi van az arcok hasonlósága mögött. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy maguk a harcoló németek kutyaszámba se vették vérgőzösen szaladgáló nyilasokat, és a történelem iróniája, hogy a gettóban a zsidók lemészárlását az ott lévő német alakulatok jelenléte akadályozta meg (egy változat szerint parancsuk volt arra hogy addig a gettót az oroszoknak ne adják át, amíg onnan az utolsó nyilas is el nem takarodott). Nem tudtuk, hogy december 24-én bezárult az ostromgyűrű a főváros körül, de mintha megéreztük volna. A védlevél kiadás, a félfogadás leállt. Piszmogás; rádiózás; hírvadászat az éteren. Hisztérikus nevetgélés, félelmi nyegléskedés, a végjáték unalommá fásuló izgalma. Kihívtuk a sorsot magunk ellen. „Nem tarthat már soká!” – mondogattuk reggelente, pedig a vastagja most következett. Az istenek nem szerették irrealitásokba menekülő idétlenségeinket: hübrisz volt.

Jóllehet épp december 24-e nevezetes nap volt a Ház életében s mi megkaptuk a figyelmeztetést, csak nem fogtuk fel értelmét. Kora reggel két jólöltözött úr jelentkezett a kapuőrségen: Lajos bátyámat keresték. Lejött. Kölcsönös udvariaskodás, hűvös előzékenység. Épp most fejezte be öltözködését, még nem reggelizett. Sebaj: kap reggelit is. Mindössze tisztáznia kell egy félreértést: tanúnak hívják be egy olyan ügyben, ami őt nem érinti. Emberéletről van szó.

– Emberéletről? Akkor megyek – mondta Lajos bátyám, felgombolta zakóját, sálat kanyarított magára és a hócsatakos utcára kilépve, eltűnt a két nyomozó kíséretében. Soha többé nem láttuk. Sem nem sejthettük az összefüggést nagybátyám bekísérése és a Ház megrohanása közt; csak nagy sokára, a 45-ös nyilasperek nyomozati anyagából derült ki, hogy a mi hamispapírgyártó üzemünk december elején lebukott, valaki szökésben lévő katonát elkaptak egy hamis szabadságlevéllel és belőle kiverték, hogy honnan szerezte. Pickler Adolf, az osztrák cinkografus reggeli után felkapta orvosi táskáját (tele bélyegzőkkel) és az iramodó nyúl gyorsaságával olajra lépett. Lajos bátyámat még aznap délelőtt, egy polgári iskola épületében székelő nyilas nyomozórészleg megkínozta és agyonlőtte. Aki semmi biztosat férjéről nem tudhatott, de minden idegszálával reszketett érte: Elza néném kisírta a két szemét és csak árnyéka volt önmagának (csudálatos módon a megrohanás éjszakáján magára talált és vaskézzel irányította a bújtatást).

Amíg Lajos bácsi ott járkált-surrant-sertepetélt komótos járásával közöttünk, addig észre se vettük; de most, hogy elterjedt a híre – mindenütt őt kerestük. A „gondnok” hiányzik. Téma volt. Még nem jött vissza? Pedig csak tanúskodni vitték. Tán elhúzódik a kihallgatása. Holnap betoppan, itt tesz-vesz megint és amilyen szófukar, harapófogóval sem lehet kihúzni belőle, hol járt, mit akartak vele. Kukkot se… Hanem – visszatérését túlontúl sokáig húzta s mi megfeledkeztünk róla. Akadt olyan őrült, aki még üzletelt, még csereberélt, még sakkozott.

Ha meggondolom, hogy alig tíz nappal a front átcsapása előtt rohantak meg bennünket! Alig tíz nappal annak előtte, hogy 1945. január 17-ről 18-ára virradó éjjel átcserdült fölöttünk az arcvonal. Január 7-én, este tíz óra után lehetett, az öregek már aludtak. A kapualji csetepaté, az ordibálás a vesztibülből felhallatszott az emeletre is; és ahogy a fegyvertelen „kapuőrség” a fegyveres különítmény nyomására a lépcsőn mind feljebb szorult, a zajgás egyre közelebb jött. A nyilasok sokan voltak, pillanatok alatt elárasztották a házat. A „tisztviselők”, akik egy idő óta már semmiféle tisztet nem viseltek és a „hozzátartozók”, akik idementett papák-mamák vagy egyszerűen megbújó menekültek voltak, fejvesztetten rohangálni kezdtek. Kitört a pánik. Eleinte én is azon iparkodtam, hogy bújtassam, akit tudok: kit ajtószárny mögé, kit a rekamié párnatartójába – mintha nem járta volna ki az eszem, hogy magamra is gondoljak. S van-e szónokiasabb hitvány szónoki kérdés, de hadd tegyem fel: hihetünk-e a Mennyek Könyörületében, mikor a fő istenség sem a múltat megváltoztatni nem tudja, sem Ananké megmásíthatatlan Rendelését…?!

KL Hogyan menekültél meg?

A Mennyek Könyörületéből. Saruszárnyú Angelosz küldetett értem. A mentőangyal valósággal szellemjelenés volt, aki egy takarítóasszony földi porhüvelyét öltötte magára. Ismertem én jól ezt az ötven körül, ráncos-majomképű, majdnem-törpe, töpörödött takarítóasszonyt, de rá se hederítettem, soha vele szót nem váltottam. Úgy sietett, hogy szinte gurult vele, azzal az összecsukható kislétrával és már állogatta is, abban a teljes pandémoniumban.

– Maga! – rántotta meg a kabátom szárnyát. – Jöjjön velem!

Odavitt a második emeleti nagy előtér kétsoros beépített szekrénye mellé, amelynek oldalához a létrát támasztotta. Parancsolgatott, siettetett:

– Menjen fel! A felső ajtósorban kinyitja az ajtót, majd én rácsapom. Maga csak másszon bele, majd én elviszem a létrát.

Felmászom, bekecmergek, őrszellemem rám csapja az ajtót – sötétség. Ő maga, a ráncos-majomképű, majdnem-törpe, töpörödött takarítóasszony: mentőangyalom eltűnt az életemből; de hogy a tulajdon életéből is nem tűnt-e el – él-e, hal-e, magas kort ért meg vagy akkor agyonlőtték: nem tudom. A létrát nyilván elvitte, nem hagyta ott az áruló jelet. Ám alighogy rám szakad a sötétség és guggoló ülésben ott kucorgok a szekrényfal felső „emeletén”, megindul alattam az üvegkupac és csörömpöl. Rádöbbenek, hogy befőttesüvegek hatalmas kupacán kuporgok s ha az megindul alattam, hát – – – vagy kinyomja az ajtót és felfedeznek, vagy az ide-oda guruló üveg addig csörömpöl, hogy gyanút fognak. Jó két óra hosszat folyt a kutatás, a nyilasok a házat a pincétől a padlási felhányták s hogy „beugrasszák” a bujkálókat, míg égnek álló hajjal elő nem jönnék (mert volt ilyen is) – szünet nélkül ordibáltak:

– Gyere elő, piszkos zsidó, úgy is tudom, hogy begöngyölted magad a szőnyegbe… Kilátszik a piszkos zsidó lábad, hé! Előbújsz, de mindjárt, mert ha nem, beléderesztek egy sorozatot…!

Alighogy kimondta, már hallhattam is a sorozatot (s utóbb meg is leltük, Zsuzsával, a második emeleti nagyteremben, a végiglőtt szőnyeggöngyöleget). Elhiheted, hosszú éjszaka volt, kuporogva a befőttesüveg gurulós kupaca tetején, a felülső vaksötétben s még hosszabb, amikor a dúlás-randalírozás elült, de hogy nem fülel csak és vár, a fegyvercsővel a szekrényajtó nyílását lesve – egy pártszolgálatos, nem lehetett tudni.

A kora reggeli nagy csendességben aztán mégis lemerészkedtem, lehuppantam a padlóra és belestem az ajtókon, végigosontam a függőfolyosón; fél hat fele járhatott – szál gatyában, de nem éreztem a hideget. Lassan felfedeztük egymást összeölelkeztünk és boldogok voltunk: vacogó-boldogok. Volt, aki úgy menekült meg, hogy a fürdőszobából kimászott az alig-négyzetméteres világítóaknába és falainak nekifeszülve – órahosszat lebegett a mélység fölött; volt, aki padlászugolyba bújt és öreg ramatyokat húzott magára. És volt, akit valakije egy széles, óarany luxus-rekamié párnatartójába tuszkolt és még a díszterítőt is ráigazította, hogy mintha senkise bolygatta volna – úgy hasson: Zsuzsa azt állította, én a voltam az ő Valakije és én még esztendőkig úgy véltem, hogy ő az én Valakim: szíves-örömest, hiszen rám nevető tizenkilenc esztendejével szebb-hamvasabb volt, mint Danielle Darrieux valaha lehetett, azt meg, hogy édesapja, Bokor Dezső a Vajna és Bokor előkelő Váci utcai kiadócég beltagja, a véletlenek összejátszásaként zsebelhettem be – mindkettejüket magam tuszkoltam be a lomszekrénybe seprűk-partvisok közé – és a megmenekült apa-anya nem győzött hálálkodni lánya megmentőjének. Elza néném is megvolt, dehogy is bújt el: egy Kopasz-lány az erdélyi Kopaszok közül?! Mertek volna hozzányúlni ujjal is! Kiszidta a kölyköket a kis nyilas taknyosokat. Úgy kiadta a porciójukat, hogy az utója kezitcsókullommal takarodott el… Új reményt merített a mi megölelkezésünkből Elza néném, hogy majd „az én Lajosom” is, ugyanígy, ilyen csodával határos módon: hazajön… Az ő Lajosa! Nem sejtette, hogy azt a négy-öt esztendőt, amennyije még hátra van, imádott férje kétlábonjáró, mozgó síremléke módjára fogja letölteni –

KL És a többiek, az elhurcoltak? Hányan menekültek meg?

Kevesen. Az Operaház zenekarának egy elsőhegedűséről tudok, aki az éjszakai menetből befordulásnál kiugrott s egy ott parkoló tehergépkocsi alá vágódott, ott várta meg a hajnalt. A többieket, mintegy 130 felnőtt személyt, asszonyokat, öregeket kivitték a Duna-partra és belelőtték folyóba. Itt is akadt valaki, aki kiúszott. A Házba senki nem tért vissza. S még akkor is, ha a legtöbbjét csak látásból ismertem: hogyan emlékezzünk a szerencsétlenekről? Hogyan emlékezzen vissza a gyermek, ha a háború poklából ő maga megkerül ugyan, de lefagyott két lába leamputálva – és egy-szál árva-magában arról kell értesülnie, hogy apját-anyját a Dunába lőtték a nyilasok? (– amint az jogász unokaöcsémnek kijutott). Tudod, ilyenkor, amikor tömegsírt, tömeghalált kell elgyászolnom, a negyvenötösök életáldozatánál csakúgy, mint utóbb, Ötvenhat sok tízezres embervér-csapolásánál – egy harmadfélezer éves görög mondás jutott eszembe, Szolón dictuma. Szoloné, aki a hét görög bölcs egyike volt és ha Diogenész Laertiosznak hihetünk, aki viszont Dioszkuridész Memorabiliái-ból veszi – idő előtt elhalt fiát siratta keservesen a bölcs s valaki, hogy vigasztalja, odaszólt:

– Minek sírsz? Úgyis hiábavaló!

Mire Szolón:

– Hisz épp ez az! Ezért sírok.

„Kiénekelhetetlen gyász”: mennél nagyobb, annál kiénekelhetetlenebb. Lompos-bundás farkas emberarcú sziluettjét látom, amint szünös-szűnhetetlen újrázza és a Hold előtt elúszó felhőfoszlányoknak kiüvölti fájdalmát. Negyvenöt, Ötvenhat: mennél nagyobb a tömegsír, annál magasabbra tornyoljuk ezt a szolóni hiábavalóságot.

Bölcsességnek tragikusabbat elgondolni sem tudok.

 

KL S ezzel életutad fordulóponthoz érkezett – igaz? Ott tartottunk, hogy az arcvonal átcsap a körutakon hídtól hídig, és Pestet megtisztítják a németektől és a nyilasoktól a Duna vonaláig…

„Fordulóponthoz – életutam”?… Nekem, pajtás, az invocatio volna az igazi fordulópont: ha azon kezdenénk, a felfohászkodáson, sugallatért, vagy nevezhetnéd kegyelmi állapotnak, bánomisén, melynek igen szűkében vagyok –

KL „Szűkében?!” Engem izgalomba hoz a történet és te most, az erős kávé után, lelankadsz…?! Vagy ez csak a szokásos, kora reggeli siratófal?!

Eszed-tokja. Hagynánk abba. Hagynánk fel vele. Óvást emelek! Tiltakozom! Erőszak!…

KL Most hagynánk abba, amikor Pest népe előmászik a pincelyukból és örömében táncra perdül, hogy élve megúszta…?!

Még hogy örömében? Meg hogy táncra perdül? Mit hablatyolsz itt összevissza? Megdühödöm!

KL Dühödj.

Még a félholt halottat is előingerelnéd kriptájából – amilyen én vagyok. Üsse kő, kijövök a farbával. Minden ilyen önéletrajzírás/diárium-könyvelés/naplófeljegyzések olyanoknak az oltármenedéke, akik alkotó szellemnek hiszik/vallják/hirdetik magukat, de valójában nem igazán és nem egészen azok, és ilyen-és-hasonló pótcselekvéssel térnek ki a beismerés elől.

KL Ezek szerint amit mi most csinálunk, az nem alkotás?

Ez: „alkotás”?! Veszekedett fenét. Csak épp ösztökélésedre, ennek a felmagnószalagozott örökmozgónak elgagyarászom életutamat, holott minden ilyenre eminensen alkalmatlan vagyok. Ez egy – amit alázattal felterjeszteni bátorkodom. A másik – az már nem is farba és ki se jöjjek vele, akár. Ez a te téveszméd a győzelemről, hogy az afféle népünnepély, körtánc a májusfa körül, a hótakarta januárban. Tudod, a Jókai utca l., a „svéd követségi ház” 1945. január 7-i megrohanása és a front január 18-i átcsapása közti tíz nap az interregnum jegyében telt el. Az emberek a pincéből elő-előbújtak, átszaladgáltak, szomszédoltak; jómagam nyíltan átköltöztem a szüleim pincéjébe – nem törődött vele a kutya se. A nyilasérzelmű légóparancsnokok behúzták a nyakukat, ám ez nem váltott ki különösebb jóleső érzést az ott bújkáló szökött katonákban, akik jártak-keltek s jelszavuk „tíz-nap-kivárás” volt: A pártszolgálatosokról lekerültek a karszalagok s ki így, ki úgy: ez visszalépett volna a falvédőre, az beleolvadt a tapétába, amaz kámfort játszott; a nyilasok felszívódtak, kicsire húzták magukat, vagy – a „nehéz fiúk” – Budára vették az irányt. Tán e tíz nap interregnum alatt még számíthattál volna rá, hogy ha kitör a győzelem, hát az akkora csattanós örömujjongás lesz, mint a Halleluja-kórus a Messiásból.

18-án aki a ködpárás, behavazott utcára kidugta az orrát, tán megüthette a fülét a budai oldalra irányított tűzérségi lövedékek tompa buffogása, de különben nem sok újat vehetett észre. Hacsak azt nem, hogy kettesével-hármasával járó alacsony, jókötésű, kucsmás ukrán kiskatonák jelentek meg az utcákon, senkire ügyet sem vetettek, csak póznáikkal matatták a pincelejáratokat: aknátlanítottak. Ahol nem leltek semmit, ott a falra rámeszelték: PROVERKA MINA NYET – hogy nincs veszély.

Magam is elődugtam az orrom – hogy körülnézzek. A volt „svéd házban” alig lézengett valaki. Dátumra még nemigen regisztráltam, hogy melyik volt az a nevezetes nap, amikor a front átcsapott a fejünk fölött; csak azt tudtam, hogy lézengő társaim veszettül integetnek, ismeretlenek: jönnék át az utca másik oldalára. Az Ó utca és a Jókai utca sarkán, az Utazók Egyesületének hétemeletes szecessziós sarokpalotája saroktornyába bevette magát egy náci öngyilkosjelölt. Annyi élelmet és lőszert vitt fel, amennyit csak tudott s ott berendezkedett lesipuskásnak; két géppisztolya volt, az egyik csövét még látni is lehetett; s most ezt a német katonát kellett kifüstölni. Füstölték is, de csak kényelmes-lagymatagon, mint akik bezsebelték már a győzelmet s mindenre van idejük. Át is szaladtam a másik oldalra és kapuról kapura lopództam, hogy benne maradjak a „holttérben”; az ide fehérlő Liszt Ferenc tér felé indultam; nekivágtam, hogy lássam, nekivághatok-e – hogy kitapasztaljam a „dörgést”, ebben az ágyúdörgésben. Lassan, botladozva haladtunk a magas hóban, amit háborúban senkinek esze ágában sincs ellapátolni, óvatosan mi első fecskék és már láttuk a Jókai-szobor hátát; s térdig merülve a fehérségben, meg-megtorpantunk. Igaz, a hó mélyrétege jégkéreggé fagyott és csúszós volt, de nem mindig azon buktunk el; olykor hullába akadt a lábunk. A hullákat nem mindig lehetett látni. Amelyik előmeredt, mert már félig kiásták, arról leordított, hogy hány vámhatárán vergődhetett át a halálnak s már ott jár messze túl, átpártolva az élőszférától a jéggé fagyott jégtuskók-sziklatönkök világához, és még dögében is hátat fordít – amilyennek Herakleitosz e végső halmazállapotváltozásunkat látta. Hullák eltorzult vonásait vizsgálgatták a kedves halottjukat kereső hozzátartozók. Hullák mutogatták vigyori szájüregüket: jajkiáltásuk ultrahangját már csak a kutyájuk hallhatta volna meg. Hullák mutogatták lekoszló hajukat. Az akrilik-és-anilin színskála teljes regiszterében: sárga-lila-kék és hullazöld hullafoltjukat. A Japán Kávéháztól a Zeneakadémia sarokpalotájáig, hullák hegyén-hátán; hozzátartozók, akik forgatnák, de képtelenek mozdítani, arcával lefele úgy odafagyott. És mindez a morbid színorgia mindenestül átterjedt a hullafoltos égre – az ajtajait tátó, félrelógó tálalószekrényekre a harmadikon, az alálógó zongorákra a negyediken: a tátongó rom-emeletekre is. Lorcsikám! Még felidézni is – az elbeszélőre rámért büntetés; mert az eldöglés e biztos talaján állva ugyan miféle ideológiai felépítmény tündökölhetett? Ami most következett, az a helyreigazítás hónapja volt, meghihesd: helyreigazítottuk téveszméinket.

Akik sóváran a győzelemre vártak, azoknak ez a győzelem… – a győzelem sehogyan sem volt a kezük ügyében. Nem volt sehol.

Akiknek minden okuk megvolt, hogy rettegjenek a vereségtől, azok még jobban elrémültek attól, hogy vereségük eltörpül a világ e kozmikus kataklizmája mellett, amelyben a hullák fajra, felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül megölelkeztek a hóban és kizöldültek. Soha ilyen csiricsáré világot, soha ilyen mérges mitiszzöldet, ilyen „szép” enciánkéket, mint a világ eldöglésében, soha! S ez volt a hegeli „hármas mozgás” kozmikus erejű anti-antitézise, amelyben a dialektika dőresége megszakad s arra (a hullaeltakarító) hónapra az ideológiázásnak lőttek: az anilineslilán világoló, behavazott Föld hullafoltjai alatt nincs se vereség, se győzelem. Érted ezt, felfogod, átérzed ezt az „eszmei” átigazítást?

KL Már hogyne érezném! S tán te is ismered Vas Istvánnak azt a két sorát, ami a régi világ utolsó és az új világ első verse nála: Budapest…romjai, jaj, nem tudok ujjongani –

Ismerem hát, Februári jegyzetek a címe (az időpont nagyjából egybevág s hadd idézzek belőle): „Kályha még mindig nincs. A kezem átfagy, / Lávás agyamban terjed a hideg, / És megértem a szél konok szavát, hogy / Nincsen értelme semminek. // Pest felszabadult romjai. / Jaj, nem tudok ujjongani”.

KL És te is reagáltál valami hasonló verssel?

Reagáltam, de nem hasonlóval s ildomtalanság lenne ideiktatni a Mester mellé a magam lapidáris dibdábságait. Arról is megfeledkezel, hogy nekem más dolgom volt, sürgős dolgom: Édesapám állapota válságosra fordult és nekem kórházat kellett keresnem a hátországban. Az orvos, amennyire tudta, megvizsgálta, a pincén és vaskeretes betonajtó roncsolásain kívül (tudod, órákon át a rászakadt légóajtó alatt feküdt) mást is talált: végbélsipolyra gyanakodott és azt mondta, csupán a műtéti beavatkozás mentheti meg. Édesanyám nehéz szívvel bocsátott útra, sejtve az utcai harcok veszedelmeit, mert ha „sündisznóállás” nem is, lesipuskás „Fritz” még mindig akadt „magaslesen”, templomtornyokon, kupolák alatt; s hazudnék, ha azt mondanám, tisztán állt előttem, hogy a végigrobbantott hidak egytől egyig lenyaklottak a folyó fenekére – hiszen még a Margit-híd barbár felrobbantásáról is csak utólag értesültem –, hogy a közepetáján járó telezsúfolt villamosok vitték hullámsírba utasaikat.

Természetesen nem a folyó felé, hanem az ellenkező irányba indultam: csak a hátországban találhattam kórházat, ahol hajlandók „civilt” operálni. Végig a Király utcán, kifele a fasorban, majd át a Benczúr utcába… egy hatalmas, szecessziós-barokk sarokpalota mellett történhetett az az aprócseprő kis „virbli” (c’est le mot), aminek során kis híja, hogy ott nem hagytam a fogamat. S ha már itt tartunk, hadd számoljam össze, hányszor volt úgy, hogy fél fityinget sem adtam volna éltemért s emberi számítás szerint pontot tehettem volna utána. Első ízben amikor a vkf.-bíróság pesti börtönében rám csapták a magánzárka ajtaját és még a fülembe csengett a katonai főügyész vijjogó hangja, amint a vádlottra a halálos ítélet kiszabását kéri: biztosra vettem a kivégzőosztagot. Másodízben a sátoraljaújhelyi vkf.-fegyház udvarán, amikor a kitörési kísérlet után szürkületig álltam a gépfegyverfészkek előtt és vártam, mikor szalad elő az SS-parancsnok, hogy tüzet vezényeljen. Harmadízben amikor Görömbölytapolcánál a büntetőszázadtól megléptem és másnap reggel a sorakozón kihirdették, hogy elkaptak és „agyonlőttek” – ez, bár nem volt igaz, nem tartozott a lehetetlenségek világába. Ez itt a Benczúr utcában a negyedik alkalom volt, hogy rövid úton a másvilágra küldjenek. A saroképület valaha a magyarországi Szabadkőműves Nagypáholy palotája volt – annak a kapujából lépett ki két géppisztolyos orosz, a hórihorgas katona tökrészeg, a tömzsi alacsony, a társa, színjózan. Gondolom, az egész néptelen, kihalt környéken én voltam az egyetlen civil ürge, aki akkor a fejébe vette, hogy arra vetődjék. Megnéztek, jól felmustráltak, kivált a részeg. Szürke esőköpeny (tán tábori), szürke bakancs (tán katonai), szőke, fiatal, borotváltképű (nyilván hogy elváltoztassa küllemét). Így ítélhettek meg és gyanúsnak találtak. A hórihorgas homlokára tolta kucsmáját és tökrészegen hadrálva, utánam kiáltott:

– Firitz! Firitz! Igyi szjudá!¹¹

Még meg is toldotta egy-két káromkodással.

Mi más segíthet itt, mint a lélekjelenlét. Visszamentem és a világ legtermészetesebb hangján, barátságosan elmondtam, mi járatban vagyok. Oroszul.

KL Oroszul…?!

Hát. Ma már aligha tudnám: még olvasok folyékonyan, de ötven éve nem beszélek oroszul. Angliában? Se alkalmam rá, se szükségem. De akkor?! Áldom istenemet, hogy „Mordocskámmal” összehozott a Rózsa utcai pravoszláv templomban: az orosztudásom mentett meg. Igaz, nem egykönnyen, de nem ám! Mert mondhattam én az én tökrészeg, hórihorgas oroszomnak akármilyen nyelven akármit, rámbömbített és mint aki nem is akar szóhoz jutni hagyni, rám szegezett géppisztollyal csak a magáét hajtogatta:

– Szvólocs! Nyigagyáj! Firitz! Firitz! Uzsasz agyín… ¹²

Társa, a tagbaszakadt köpcös meg csitította; félrerántotta a kezét a ravaszról, és míg így igyekezett megakadályozni sommás elintézésemet, a pártomat fogta és sipircelve zavart-hessentett, hogy szedjem a nyakam közé a lábomat.

– Nu-ka, balnyica iscsos. Szlavno, haraso. Szkari! Szkari!¹³

Nekem meg több se kellett. Határozott (noha szerfölött sietős) léptekkel nekieredtem a palota nyitott parkján át s alighogy kerteken-udvarokon át vad futásba kezdtem, a részeg már vaktába utánam eresztett egy géppisztolysorozatot s ahogy görbült a kovácsoltvas, bizony ott volt mögöttem a pásztázó sorozat a rácson (onnan tudom, hogy egy alkalommal visszamentem és a jelenetet a helyszínen „helyszíneltem”). Jó órás gyaloglás után, amikor már a Ligetet is elhagytam, valahol az Amerikai úton a – vagy tán a Hermina úton? – ráleltem arra, amit kerestem: a kórház a Vakok Intézetében működött…

KL Az Amerikai úton nincs, de ha a Vakok Intézete, akkor az ott kell legyen az Ajtósi Dürer úton, mégiscsak a Ligetnél.

Ne haragudj, ez a Ligeten túl volt, jóval túl: nagy szecessziós épület –

KL Ott is van egy Vakok Intézete, a Hermina útnál s az is szecessziós…

Akkor a távolabb eső a kettő közül. Az utcanevek kikoptak belőlem, mint a sitten a sittesekből; de le tudnám rajzolni: a végén majd még az épületeket is úgy fogjuk személyazonosítani, mint a bűnözőket, „identikit” alapján… Azonnal beszélek a főorvossal – az első ember, akibe a vesztibülben beleütközöm – roppant barátságos és kötélnek áll:

– Végbélsipoly? Az édesapja? Hatvanöt? Csinálunk helyet neki, hozza azonnal.

– Holnap délben itt leszek vele. Köszönöm, főorvos úr.

Édesanyám persze elsírta magát örömében – először merthogy újra láthat, és másodszor, hogy jó hírrel járok: kórházat leltem. Még aznap délután leszabtam, összeszegeltem a primitív szánkóalkalmatosságot s másnap kora reggel megágyaztam rajta: paplannal-pokróccal betakarva s minden csücske körül jól bedugogatva, négy magas párnán félig ülve pihent rajta a beteg s amerre csak mentünk, jól körülnézhetett. Már ébredezett az élet, ügettek az erre-arra lézengők meleg rongyaikban, olykor térdig süppedve a hóban; a Liszt Ferenc térről az Andrássy útnál a Liget felé fordulva – mintha csak Arany János Képmutogatója gyürkőzött volna neki a mutatványnak – ott kezdődött a háborús panoráma. Az Oktogon téren kis időre megállapodtunk, hogy megnézzük magunknak a négy keretlegényt, akiket a világtájak szerint akasztottak fel a négy gázlámpára; meglehetősen alacsonyan lógtak s akinél volt valami suhintós, hát ki a kampósbotjával, ki az esernyőjével: végigvágott rajtuk, elmenet. Csak elnéztük a bosszúállás e kurta jeleneteit, a felpipiskedő járókelőket, amint a pacallá vert hullákra nagyokat sóznak s azzal, mint aki jól végezte dolgát, dohogva folytatják útjukat – és a szokatlanul nagyfejű, szemefolyott, csupaseb arc-roncsok makáber pojácaságát, ahogy a vakvilágba belemámulnak, ki csáléra fel, ki hajszra lefele: katonaviselt öreglegénynek is sokk-kezelés volt a látvány – és Édesapám értő pillantásokat váltott velem.

Az Andrássy úton végig, valósággal szűz hóban toltam a szánkót s Édesapám mindig hátra-hátrakérdezett, hogy nem nehéz-e; én meg előre – hogy nem „cúgol-e” valahol a paplan, meg hogy a feje nem fázik-e (seszínű-szürke maradék hajával oly szánnivaló volt, mint valami esett madár). Lassan az oszlopos nagyangyal szárnyas figurája is feltünedezett az apostoli koronával s mi kiértünk a Hősök Terére; a Műcsarnok mellett húztunk el s onnan néztük a következő, hihetetlen látványt, ami előnkbe tárult: a tér közepén elsővilágháborús, lóvontatású, kerekes ágyúk, vagy egy tucat; a lovak feltarisznyázva, oldalt abrakolnak. A tűzmester jelt ad – a képeskönyvi ágyúk durrannak ugyan, de nem nagyot: a hang is képeskönyvi; a füleskucsmás harcoló alakulat tábori szánokon tolja melléjük a kupakos lövedéket… Ilyen idejétmúlta tarackokkal lőtték a Hősök Teréről a budai oldalt. Hol van a legendás amerikai utánpótlás, a 12 tonnás rohamlövegek? Megintcsak összenéztünk Édesapámmal s szótlan összenézésünk több volt minden kommentárnál.

Szegény Öregemet még aznap este megműtötték; s utána minden nap kilátogattam hozzá: melegen tartó edényhordóban vittem neki Édesanyám életadó erőlevesét – hiszen a lelkét is kitette volna, csak hogy életepárját talpraállítva lássa; ő maga nem jöhetett s amúgy se bírta volna – még hozzá se kezdett, máris megvolt a maga baja: eltűntek az utcáit lezáró magas kerítések, felszámolták a gettót s neki, „üzletével” – amely a sarkon, eltemetve, kétemeletnyi törmelékhegy alatt hevert – vissza kellett költöznie Akácfa utcai boltjába; onnan meg, a bekényszerített zsidó fűszeresné vissza szeretett volna költözni „szép saroküzletébe” s ingerülten méltatlankodott, hogy nincs hova…

De más is volt, amiért mindennapos beteglátogató utaimra nehéz szívvel bocsátott el Édesanyám s nemcsak ő. Bánni tudtam az oroszokkal, ráncigáltak is ide-oda, ahol csak baj volt s nem egy, volt nyilasérzelmű tömbparancsnok gazsulálva közeledett – kivált az asszonyok közt volt nimbuszom. Fejkendős képüket bekormozták; hogy ne nézzék őket kívánatos úri-macának s volt, aki a hárászkendőt magára kanyarítva, megjátszotta a „vén banyát”: rettegtek a szegény nők az éjszakai látogatóktól (rendesen csak egy praporscsik volt, akinek a hadnagya megparancsolta, hogy éjszakára kerítsen az ágyába nőt s ne merjen mutatkozni fiatal, üde ágymelegítő nélkül a szeme előtt) – és félelmük éppenhogy nem volt alaptalan. „Mászkál a városban: mi lesz, ha lelövik?” – így okoskodtak a maguk önös módján rólam – „mi lesz, ha nyomtalanul eltűnik, este nem jön haza és senki oroszul tudó nem fekszik azon az ágyon, amely félig eltorlaszolja a légópince bejáratát?”

Elég hamar szétfutott a híre az erőszakoskodásoknak: a terézvárosi templomban; a Rombach utcai zsinagógában. Az összehurcolt lányokon-asszonyokon egy zászlóalj ment keresztül. Zárdák megrohanásáról. Éjszakai „asszonysorozásokról” a légópincékben (akkoriban még jó harmadfél hónapig Budapest népe óvóhelyen lakott). Magam is úgy voltam vele, mint ők: nem győztem szörnyülködni/átkozódni és amennyire lehetett, kiálltam az asszonyok mellett. Négy-öt esetben sikerült s nem is említeném az egészet, ha nem lett volna egy hatodik, amelyet sehogysem tudok kipurgálni emlékezetemből. Azóta, ötven esztendő emberi és ötezer év történelmi perspektívájából tekintve – tán higgadtabban ítélem meg a harcoló ember elállatiasulását, amikor utcai harcokban, házról-házra, kézitusáról-kézitusára él s tudja, valahol nő már a fű, ami rá vár, hogy beleharapjon. Nem mentem, ami nem menthető; de így, van/volt/lesz, míg a világ világ. Gondolj De Sade-ra, erre a különben elég inszipid erotikus íróra. 14 éves fejjel, mint tiszt és arisztokrata, végigharcolta a hétéves háborút (1756-73) és saját bevallása szerint mint katonakamasznak, az volt a szórakozása, hogy a lerohant Poroszországban (ami akkor még a Douce Allemagne volt) asszonyokat erőszakolt, fogadásból, versenyt bajtársaival: annyira rákapott az ízére, hogy az erotika, mint az érzékek és a fantázia „kombinatorikája” egész életére hatalmába kerítette eszmevilágát, elméjét. Jártál mostanság Normandiában? Csak kérdezd meg, ha van bizalmas barátod köztük, a franciákat, hogy a partra szálló amerikaiak mit míveltek süldőlányokkal/nagymamákkal. Minden hódító hadsereg ezt csinálja. Napóleon azt mondta, a hadsereg „a gyomrán jár”; hozzátehette volna – „és az ivarszervével löködi előre magát”. Az erőszakos közösülés a katonánál: a halálveszedelem érzéstelenítője; nemcsak a prófunt – a vagina is az utánpótlás szerves része, amióta markotányosnék és más sereghajtók nincsenek. Jószántából senkisem áll kurvapecérnek, de ha az asszonybegyűjtéssel megbízott soros praporscsik eljátszogat az életeddel és a pisztolyát forgatja a mutatóujján az orrod előtt: te mit csinálnál?

KL Fogalmam sincs. Még nem próbáltam.

Tja. Én sem próbáltam: rajtam próbálták. (Ez a történelmi makula minden nemzeten rajta van s nem szemérmes lábjegyzetbe rejtem, ideírom: Olvasd el ANIBEL című regénytrilógiámban a „Jójcakátkívánók” történetét. Lorcsikám: hiteles. Szendrő József, a színész, valaha testi- lelki jó barátom, az egyik szereplője volt.) Nos, mondom, egy ízben, egy ilyen éjszakai óvóhely-megrohanás alkalmával nem segített a rábeszélés; hanem a melléadott két részeg kiskatona és a praporscsik (aki jóindulatúan a fülembe súgta a tisztek bárisnya-kerítő parancsát), az első meglepetésből felocsúdva, hogy valaki az anyanyelvén csitítja – mondván, hogy nézzen körül: itt minden zsena csúf vén boszorka – dülöngélve megmakacsolja magát és így szól:

– Nu-ka. Ládna. Jól van, nem bánom. Ha nem innen, akkor máshonnan. De a tiszteknek asszony kell. Zsena, zsena. Zsenoj: nada! núzsna!

Mi egyebet tehettem, magamra kapkodtam gönceimet, télikabátomat és mentem velük. Hogy legalább akik annyira bíztak bennem: a mi pincénken a mi asszonyainkat ne bántsák. Ott állt a járőr tehergépkocsija a bejárat előtt; felkapaszkodtam rá és míg a két közlegény a hátsó plattformon kurjongatott, én a praposcsik mellett ülve hallgattam részeg szabadkozását: bennünk is van emberség, minket is anya szült, de Románia óta minden talpalatnyi földért harcolni kell: bójitszja, bójitszja, panaszolta; nem is csoda, hogy a tisztek kiadták az ordrét: ha a föld alól is. Núzsna. Nada!…

– Csak mindig arra, amerre én mutatom! – mondtam az én praporscsikomnak, aki beugratta a motort és már száguldott is. Néha úgy vette a kanyart, hogy a járdára felszaladva, égnek állt a hajam s azt hittem, felfordulunk. De a jóisten, aki az asszonyra vadászó részegre csakúgy, mint a színjózan kurvapecérre vigyáz, nem veszített el mindenlátó szemüvege elől. Már nem is azt szerettem volna tudni, hogy miféle uylenspiegeli fortéllyal keveredek ki ebből a páncból, hanem inkább azt, hogy ezt a részeg száguldást azon a nyolctonnás teherautón élve megúszom-e. A tervem szómagyarázatos volt s oly Kolumbusz tojása, hogy a filológusnak is becsületére válnék. Ragaszkodom szorosan a „kurvapecér” értelmezéséhez: elviszem a patrujt a vöröslámpás negyedbe s a Víg utca, Conti utca környékén majd csak szót értenek a hétpróbás rezidensekkel. A nővilágból ők azok, akikben a tisztek a legkisebb kárt tehetnek s ki tudja, ha van közöttük szláv anyanyelvű, hát a „jópofaságáért” a palkovnyik még meg is ajándékozná: Ők a hivatásos szakmabéliek és ha kerül sonka-kolbász, majd még jó arcot is vágnak a nem-is-olyan-rossz játékhoz; mindenesetre ezt a strapát az úri dámáknál jobban bírják…

KL Cinikus voltál: Szerecsenmosdatás! Mentegetőzés –

Kutyaszorítóban voltam. Szüleim és akiket hátrahagytam, az asszonyok a pincén? Rekedtre imádkozhatják magukat s hiszen ha arra várok, hogy annak foganatja legyen. Fel kell találnom magam s váltig csak azt lestem – de huszárvágás nem kínálkozott.

„Vöröslámpás negyed”…?! Nem üzemelt.

Oly ijesztő romvidék fogadott, hogy alig ismertem rá. Kiégett lebujok, pincébe nyaklott örömpamlagok, üresre robbantott főfalak, amelyeknek az ablaksorán átsüt a holdvilág; bedeszkázott kapualjak… Eddig bíztak bennem; de innen kezdve a patruj egyre hidegebben méregetett és mind vészjóslóbban követelte a zsenát. Én meg az egyik kiskatonát emerre küldtem, a másikat amarra: zörgessék meg a házakat, majdcsak előbújik egy banya. Erre-arra kanyarogtunk s ha egy-egy házsaroknak nekivágódtunk, hát – nyicsevó! – horkant oda a praporscsik… És merre most? Már kezdtem kifogyni a kétes hírű utcákból. A Bérkocsis utca végén rábukkantam egy olyan külsejű házra:

– Ez az! – örvendeztem színleg, mint a miskolci kocsonya – itt már biztosra megyünk!

A kapuszárnyak tárva-nyitva – de a kapualj bedeszkázva. A két kiskatona a kucsmák liffegő füleivel leugrott a platformról és vidoran beszállt a vezető mellé. Láttam, mire készülnek. A praporscsik két-három volánigazítás után mint a döfő bika, szembekerült a kapualjjal. Ráadta a gázt és amilyen sebesen csak bírt, beleszaladt. Magam az ütközéstől hátul elestem, a platformon végiggurultam. Félsiker volt: a deszkatorlasz ferdén beállt, az egyik ajtószárny kilazult és nekiékelődött a gépkocsi oldalának. Irtózatos huzavona, ki-be csürüszkölés következett, fel-feltúráztatták a motort és mind beljebb szorultak. Beszabadultak-e az udvarra? Bennrekedtek? Hogyan kecmeregtek elő? Nem az én dolgom. Én csak rálestem a feltáruló egérútra, hogy elég nyílegyenes-e a sarokig, ahol éles szögben befordulvást már futásnak eredhetek, kétfelől kirántottam a két hátsó tolóreteszt – a hátlap lefordult és én szabad voltam. Mint a macska, puha talppal – úgy ugrottam le a platformról.

Már hajnalfele járt és én, az ostrom alatt érvényben lévő kijárási tilalom leple alatt, nyakam közé szedtem a lábamat.

KL És nem féltél, hogy a patruj bosszút esküszik és visszamegy hozzátok a légópincébe az Ó utcában…?!

Ugyan! Már miért féltem volna tőle? Idegenek voltak egy idegen városban; egyenruhás részeg idegenek, akik nem térképpel jártak, hanem találomra nekiindultak a házrengetegnek. Hegyeztem a fülem, hogy nem lövöldöznek-e utánam; de első rémületemben oly vadul rohantam, hogy kifulladtam szinte. Lassítanom kellett az iramot. Hol a ponyvafedte tehergépkocsik, hol a leszakadt tetőoromzatok árnyékában, hogy a szívem is a torkomban dobogott. Hol nekiiramodtam, hol kapuról kapura osontam. Csak azt a jófajta szőrmebéléses kesztyűmet – azt sajnáltam, ami a vezetőülésen, emlékbe, ottmaradt.

Valaha-fényes fényeskávéházak kiégett nyílásai mellett elhaladva, olykor nyiholásra, lónyerítésre lettem figyelmes. A New York, az Emke… bekötve a tükrök sötétjén ott abrakoltak az előnyomuló hadsereg lovai, románok, magyarok, melyiket-hol rekvirálták; kivéve azokat, amelyeket eltalált egy repeszdarab. Ha a lóhulla friss volt (mert sokáig elállt a hidegben), hajnaltájt mindig akadt pincéből-kimerészkedő, hogy késével húst kanyarítson le a combja-vastaghúsáról, a hasaaljáról az éheseknek: délig majd csak megpuhul a fazékban –

KL Úgy tudom, voltak, akik még a lódögbe bele is bújtak! –

Voltak bizony, hogy kitermeljék és alapos munkát végezzenek. Ilyen éhes volt Budapest. Ha meg többnapos lódög volt – hát az egyszerűen ottmaradt, ahol a légipásztázás leterítette és az olyan, nagyra puffadt dob-hassal és égnek vetett lábakkal a járdaszegélyt támasztva a csatornaszemet torlaszolta. Ládd, ilyen sziluettekkel szolgált a Képmutogató aznap éjjel, amikor az asszonyhajszoló, illatos bárisnyára éhes harcoló alakulatoknak friss-üde ágymelegítővel szolgáltam, már amennyire tőlem telt – és ilyen, lódögben-megülő, húsát-saraboló kísértetek mellett loptam az irhámat hazáig, hol is kitörő örömmel fogadtak s már-már lemondtak rólam. Jólesett a forralt bor s nem is annyira a csikaszomnak, mint inkább tartogatni, a tenyeremnek: mert kesztyűje-híján meggémberedett a kezem. Mint magad is láthattad, nála jóval kisebb azoknak az időknek a lírai csapadéka, mint Vas Istvánnál, mert nekem mindig valami „dolgom akadt”; de azért a vöröslámpás negyedben s kurvapecéri minőségben tett látogatásom ostrom-emlékei még meg-megjelentek az álmok megszépítő görbetükrében s nem is egyszer –

KL Melyikre gondolsz?

Most épp ez ugrik be – ha A ROMBORDÉLYHÁZ című hosszabb groteszkem zárósoraira még emlékszel –

 

(HAJSZÁLHÍD, 498. o., az „Egy-Kert Révészei”című ciklusból)

............................................ ............................................ Jóka Veres Bözsi Nagybundás Kató. ki lába fejtől mennyekbe rakható – de hol az a menny és az a mennyezet enyhely mely bennünket holott megenyhezett több voltál te tapőrnél Lojzikám mint portánk helyén a hűlt helyrajzi szám tarisznya sarkán kocsmaló abrakol négy veres ablak: örökláng silbakol barlangjain a mészlárvák leválnak küszöbét lámpás adván a halálnak   vissza   (s telkét – lelkét) (1945)

KL És ti, amikor már a pesti oldal felszabadult: ti tudtatok arról, hogy történetesen épp 1945. január 18-án Hitler kétségbeesett kísérletet tett Buda felmentésére? Meg hogy amikor ez kudarcot vallott, február 11-én az SS megpróbált kitörni az ostromgyűrűből, de az orosz hírszerzés tudott a tervről és olyan tűzfüggöny fogadta a menekülőket, amelyben minden német ottveszett? Általában: mit tudtatok a budai oldalról?

Jóformán semmit; abban a tömegben az óvóhelyeken ez senkinek nem jutott eszébe. Letargia, apátia, majd-csak-lesz-valahogy. Azoknak a kiégett lelkeknek s abban a világvége-hangulatban, amelyben a győzelem a kutyának sem kell, a pince életforma volt; s hát még annak, akinek a feje felől a bomba elvitte a lakást. Az utcákon lézengők és a lentmaradók közt siralmas volt az arány; volt belesavanyodott tisztes nagyasszony, tehetős úri aggastyán, aki lepénzelte és megbízásokkal ostromolta a kimerészkedőt: honnan mit hozzon, hol kiről tudja meg, él-e, hal-e. Úgyhogy amikor ez a légoltalmi bénulat felengedett, a mind nagyobb számban kimerészkedők már ügyet sem vetettek a plakátokra, hogy beléjük lelket verjenek s én is, nem kis csodálkozással olvastam, tünekedve, hogy vajon kinek juthatott eszébe: BUDAPEST NÉPE, FEL AZ ÓVÓHELYRŐL! FEL A FÉNYRE!…

KL És mennyi ideig tartott, amíg ez, ahogy mondod, a légoltalmi bénulat felengedett és megszűnt?

Hiszed-nem-hiszed: hamar. Hat hétig se tartott. Hamarabb, semmint hittem volna. A dög-szürkeség még tartott, de a patkányéletnek vége lett. Sartre-nál olvastam valahol (tán a Le Diable et le Bon Dieu-ben), hogy la vie humaine commence de l’autre coté du désespoire ¹⁴És mi egyszeribe átestünk s belepottyantunk: ott voltunk a kétségbeesés túloldalán. Megpezsdült az élet; nyálát fröccsentette a hasnyálmirigy. Ezer rögtönző mestercsel ötletével ezer örmény elme – felduzzadt üzekedhetnékjével millió nemiszerv kergette egymást. A papírhiány, az üveghiány: mindegyik külön krónikás fejezet lehetne. A négy, pacallá püfölt, akasztott keretlegény hullája is eltűnt az Oktogon tér gázlámpáiról, a körutakon a járdák kilométerhosszat: egyetlen perzsavásár. Vetkőztetések, fosztogatások, katonai teherautókon – zabrálások nagyban. A körúti perzsavásáron aztán megjelent a szajré bringa, a szőrmebunda; hórihorgas, kucsmás, tatárképű katonák kirgiz mosollyal kínálták uraságokról-lecsatolt óráikat, a két karjuk volt a kirakat könyékig, s volt aki a bokáján is portékát mutogatott. A kerékpár volt a „sikk”, akinek volt, előkelőnek számított; akinek nem volt, szerzett az orosztól – vagy az élelmes láncolótól, tört aranyért. A város előkelősége kerékpárra kapott, ahogy a hó elolvadt, a sugárutakon a kerékpárok ezrei száguldoztak – autót nemigen lehetett látni, kivéve a „felszabadítók” tehergépkocsijait, amelyek a lelakatolt-lebiztosított biciklik nagybani, szakszerű elemelésével foglalkoztak. Csak felhajították a kerékpárt láncostul az autóra, még csak ki sem vették a szájukból a Pravdába sodort, tölcsér alakú, mahorkás cigarettát – és a bicaj tulajdonosa, ha szerencsés volt, még találkozhatott a Telekin vele s néhány gramm tört aranyért visszavásárolhatta –

KL Neked is volt?

Kétszer lopták el, harmadszorra nem került meg – de már kopácsolták a villamossíneket. Még ki se dugtuk a buksinkat a pincéből s már a dolgok elején, csodalátó szemem előtt megjelent „K elftárs” (a fizimiskájára emlékeztem Sátoraljaújhelyről, a nevére nem) és a maga joviális-leereszkedő módján „beszervezett”. A börtönkollektíva kinyújtotta csápjait értem és emlékeztetett, hogy mint „haladó értelmiséginek”, hol a helyem, mi a kötelességem. Én inkább halandó értelmiséginek éreztem magam, libabőrös háttal, de látogatóm a pincén elhúzta építész-szájam előtt a mézesmadzagot: most majd igen sok pártházat, szakszervezeti székházat fogunk lefoglalni, s amelyik romos annyi munkám lesz, hogy csak győzzem, helyreállítás, átalakítás és máris van egy, a Stefánián… Megnézném?

KL És látogatód a pince füle hallatára, mint mondod, elvtársazott?

Naiv kérdés. Már hogyne elvtársazott volna. Először is még a börtönben folyvást pártot játszottak, gyermeteg-romantikusan és még a Jancsi-Pistához is hozzátették, hogy elftárs. Másodszor, fogódzz meg, hogy honnan, a föld alól vagy a mennyekből hullottak: egyszeribe annyi volt az „ellenálló”, a „partizán”, mint a csillag az égen. A kisnyilas volt az első, hogy elftársozzon s volt is annyi esze, hogy védelmet-keresőben, pártkönyvre tegyen szert a krumplibélyegzővel. Egyetlen egy igazi partizánnal találkoztam – bár ne találkoztam volna: igen tragikus történet! – s ahogy a város kifésülte az összekuszált szálakat és ki-ki a helyére rázódott, majd még, több más, hasonló sírnivaló történettel egyetemben még arra is rákerítem a szót.

Fagyó hideg volt és foltokban még ott fehérlett a jéggé fagyott hó s a lézengők rajokban közlekedtek, időről időre figyelmeztetve egymást:

– Arra ne menjen: viszik a férfiakat…

– Forduljon vissza, hamar: kapdoválás van…

Az utca végén meg föltetszett a menet, az „elkapdováltak” menete, akiket „malenykíj robot” ürüggyel vigyori kiskatonák tereltek, Keletre s nem is annyira fenyegettek, mint inkább mutogattak a gitárral, hogy merre van az a Kelet. Mi is találkoztunk ilyen szétspriccelő tumultussal, ahol a „felszabadítók” éppen kapdováltak, de szerencsésen kiértünk a Stefániára, ahol az egyik lefoglalt luxusvilla jegelőjében, egy lepusztult, öblös télikertben már ülésezett a paláver. Szervezték a kerületi tanácsot, a kerületi rendőrséget/tűzoltóságot, és iparkodtak beleülni a hatalomba, még mielőtt valakinek is eszébe jutna, hogy szavazás is van a világon.

Egy-két arc kivételével mindenki ismeretlen volt; de a rokonszenv felém irányult s nem telt bele egy óra, már el voltam boronálva; megagitáltak:

– Te leszel a rendőrkapitányunk! A kerületi rendőrség élén! A nyomozó hatóság!

– A tanács élére! Elnöknek! Elöljáróság! Tisztiorvosi hivatal: orvos vagy!

– Dehogy vagyok orvos, sose voltam…

– Hát…?!

– Mérnök volnék. Építészmérnök!

– Hát nem megmondtam?! Ideális: te leszel a kerületi rendőrkapitány!…

Minden ízem-porcikám tiltakozott ellene s noha a párt-korrobori „elintézett tényként” könyvelte el, én makacsul közbe-közbeszúrtam, hogy se rendőrkapitány, se tisztiorvos, se járásbíró nem akarok lenni s még csak magisztrátus sem, mert én ahhoz nem értek. Villany nem lévén, tök-sötét volt, s amikor már nem láttuk egymást a sötétben, rádöbbentünk, hogy későre jár. A közelben lakók szaporán szétugrottak, mi ketten pedig, a vetkőztetésektől való félelmünkben – ottmaradtunk. Én azért, mert jó óra járásnyira voltam Ó utcai pincegádorunktól, a kis cingár süldőlány meg azért, mert volt egy hálózsákja. Hogy ezt felajánlja. Hozott magával. Liliomtipró nem leszek – húzódoztam; de Pipike, kedvesen gőgicsélve megnyugtatott:

– Csacsi elftárs! Azért, mert ilyen vagyok, már nem vagyok gyerek!

– Milyen ilyen?

– Kisnövésű. Gyere, elftárs: keresünk egy jó kuckót.

Vaktában tapogatózva, valami garderobe-csigalépcsőn felkeveredünk a nagyúri villa első emeletére és ott egy szélvédettnek tetsző zugolyban „megágyaztunk”, és némi üggyel-bajjal belebújtunk. De a két test nem sokáig férhetett az egyszemélyre méretezett hálózsákban s addig fészkelődtünk, amíg meg nem leltük azt a pozitúrát, melyben a két test kéthátú egy-testnek számít (felért tíz rendőrkapitánysággal). Még ebben a vaksötétben is látni véltem leheletünk páráját s kis híja hogy fel nem nevettem a gyors boldogság sivalkodó lihelésén: még sohasem neveztek szeretkezés közben „elftársnak” – először és utoljára történt (s mi jó is volna, körkérdést intézni a Régi Gárda közt – hogy nem volt-e bevett szokás vöröszászlórendes, oszlopos párttagok közt, szerelmi boldoggáavatás-és-elélvezés közben egymást elftársazni).

KL És mi lett az épületrekvirálásból, székházak helyreállításából?

Semmi. Le se sajnáltak; de gyermeteg játszadozásuk bizonnyal komolyra fordult s nem egy közülük ott-és-akkor vetette meg a lábát a sztálinista magyar kompártban. Jómagam csak derék szüleimet sajnáltam, akik egész éjszaka remegtek értem; pedig tudhatták, milyen débrouillard vagyok s ménykűre-kacsingató csalán, amék biztos a dolgában. De látod, amilyen tarka szőnyeg az én krónikám, ilyen tarka volt az élet, a nagy ide-oda futkosásban, hogy megkeressük megtaláljuk egymást. S ha már tragédiákról is be kell számolnom, hadd vegyem ezt előre: ezt a kettős szerelmi tragédiát, amelynek szemtanúja voltam s hogy épp arra jártam, az ugyanolyan véletlen, hogy a viruló 18 éves Ibolya akkor ugrott fel otthagyott holmijáért a Jókai utca 1-be, amikor nem kellett volna. Megigéző szép virágszál volt Ibolya, megjárta a poklokat s az utolsó pillanatban sikerült „védettként” elhelyezni a Svéd Ház lakóemeletein. Igaz-e, hogy 16 éves fejjel „örök hűséget” fogadott a nála 25 évvel idősebb N. Z.-nek, ezt leellenőrizni nem tudom; mindenesetre N. Z. így gondolta; így tartotta számon akkor is, amikor a Kárpátokban, egy partizánalakulat élén a németek hátában vasutat robbantott, aknákat telepített. 1945. április 3-án elesett Kassa, ahol nyomban ideiglenes csehszlovák kormány alakult, 4-én elesett Pozsony és a pozsonyi születésű N. Z., mint az újjászülető reguláris hadsereg kapitánya, erősen deresedő fejjel, új uniformisában daliásan feszítve, május 1-jén belépett a Jókai utca 1. kapuján, hogy menyasszonyát-és-jegyesét, Ibolyát „hazavigye” Pozsonyba. Ibolya, vesztére, nemcsak hogy kiábrándult az öregedő férfiból, hanem elkövette azt a hibát, hogy „szerelmükre”, arcára, adott szavára alig emlékezett. Hogy a száján kiszaladt-e a vallomás és igazán talált magának másvalakit, vagy a partizánkapitány csak gyanúba vette-é, nem tudni. Az én rekonstrukcióm szerint szóváltás támadt kettejük között, Ibolya le akarta rázni a régmúltból előtoppanó amorózót és a második emeletről szaladni kezdett lefele. N. Z. oldalt lökte a rimánkodó nagynénit – az unokahúgomat hagyja békén!, fényes nappal!, arcátlanság! – utánavetette magát a menekülő lánynak, hármasával véve a fokokat, hogy egy lépcsőkaron le is bukfencezett, de a sarokpihenőn talpra ugrott; a félemelet magasságában érte utol a lányt, a háromkarú lépcső közepénél; előrántotta szolgálati oldalfegyverét és testközelből, pisztolyával háromszor belelőtt. Ibolya azonnal összerogyott, mintha kirúgták volna alóla a lábait, oldalt levágódott, hogy haja és fél karja a korlát alól előlógott, és előérzetében a világból már mit sem látva, csak magát, veszékelni kezdett s amíg bírta, ezt kiáltotta:

– A vé…! A vérem! Folyik a vérem! Elfolyik! A vé…!

N. Z., a partizánkapitány a harmadik golyót a fejébe röpítette. Alálógó fejjel, melynek lőtt sebéből patakzott a vér, keresztben végigvágódott a lányon. S hogy a vérük összekeveredett-e és egyesültek vajon a halálban, holott Ibolya még akkor sem akarta… ki tudná rá a feleletet? Ott termett a lány rokonsága, piszkolta, átkozta, ütlegelte a partizánkapitány hulláját, aki szerelemönzőn, lelkiismeretlenül elcsíkolt egy fiatal életet. S mivel Május elsején történt, a lány figuráját elneveztem Maientau-nak – ha kedved tartja, megkeresheted „Májusharmat” történetét HELIÁNE című regényemben, amely 1946-ban keletezett.

KL No lám, már megeredt a krónikás nyelned s nem is kell nagyon biztatni, ösztökélni…

Hát nem azzal az ösztökével, amellyel a lecövekelt öszvért szokás. Elhadd már, Lorcsikám: lerí rólam – lerí a szövegről! –, hogy tele vagyok gátlásokkal…

KL Gátlásokkal? És miért?!

Mindezt mintha már hallottam volna: magamtól, magamról, magamban, ezerszer. Ízelítőt is adtam belőle DE NOBIS FABULA című kisprózámban –

KL Tudom, meg is jelent RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET című háromkötetes kispróza-gyűjteményedben, de már előbb is –

Így igaz. Ez régi dal – ismerem már! – hogy ne is Verdivel szóljak, hanem inkább Terentiusszal, a Phormióból: Cantilenam eandem canis; hogy én is mindig ugyanazt az ócska dalomat fújom s még hozzá melyminő szomorút…

KL Pezsdül az élet! Hát van még szomorúd?

Pezsdül-pezsdül; de még van. Az egymás-keresése. És nem-találása. „Szervezkedésünk” egyik alappilléréről, Ágoston Gáborról kiderült, hogy alig szállították át a sátoraljaújhelyi fegyházból a komáromi várbörtönbe, a kazamaták levegőtlenségét a tüdeje nem bírta, és egyre gyötrelmesebb asztmarohamok közepette elvitte a fulladásos halál. Zárkatársai hozták a hírt, olajbarna bőrű szép menyasszonya kisírta a két szemét utána s vigasztalhatatlanságát nem is törhette meg semmi, csak a könyörtelen vigasztaló: az idő; nemsokára férjhez is ment – de, Kiplinggel, ez már egy más történet. „Szervezkedésünk” másik oszlopa, Kelen Tibor, testi-lelki jó barátom, megrendítő körülmények között puszult el a mauthauseni haláltábor politikai részlegében. Mint mérnök, a bányairodán dolgozott, a fegyencteleptől tíz kilométernyire. Hogy rabtársai csikorgó hidegben ne fázzanak, minden este negyedmázsa szenet vitt a hátán a táborba: azzal fűtöttek, s az őr, a kísérő, szemet hunyt. Egy ilyen alkalommal, a zsák terhe alatt verejtékezve, a cudar időben átfázott és másnap már nem kelt fel. Még hallhatta az ágyúzást, a felszabadítók ott jártak közel. Öt nap múlva tankok gázoltak keresztül a szögesdrótkerítéseken, társai bujkáló keretlegényeket hajkurásztak, de őt már az amerikai katonaorvosok nem tudták megmenteni; utolsó három napját átaludta mély kómában s tán nem is tudta, hogy felszabadult: a tábori kórház ágyán kiszenvedett, elvitte a tüdőgyulladás.

– Kik temették el? És hol?

Józsi bácsi (Kelen József, a néhai Külkereskedelmi Hivatal egykori főosztályvezetője), a papa, megroggyant, összetört öregember csak a fejét ingatja: nem tudni. Mint aki attól fél, hogy ha megszólal, elbuggyannak a könnyei. A felesége nem restelli, hogy nem tudja türtőztetni sírását és feljajdul:

– Hiszen mindig is olyan érzékeny volt a meghűlésre az én drágám!

– És a kishúga: Marika?

A Margit-híd budai hídfőjénél, az előkelő bérpalota nagy lakásában, melynek erkélyes, sokablakos szobasora a Gülbaba kertjeire nézett: oda. A párizsi dáma, aki ígérkezett belőle, a gazellatestű kamaszlány, aki a padlóra fektetett könyv felett olvasást színlel s egyszeribe a feje fölött franciául beszélő „nagyoknak” fricskahangon odaszól: „úgy is tudom, mit beszéltek”. Az óvóhelyről, az utolsó napokban. Mert hogy borzongott. Azt mondja: semmi-semmi, Édesanyám! Csak felugrom a lakásba, egy sálért. Egy meleg sálért. A lépcsőházban érte? A gangon? Már a lakásban? Kezében volt? Visszaindult a sállal? A légópincében maradottak azt hihették, ég-föld összeszakad. Akkor oldották ki bombaterhüket a gépek a ház fölött. A telitalálat a hétemeletes kártyavárat földig rombolta. Marikát – aki csak egy sálért felszaladt – nem volt hol összekanalazni, merre keresni: pillanatok alatt a csontszilánk és a hús pépjévé kenődött, közésajtolódva a mesterfalak leszálló téglaszikláinak. Először hallottam.

Kelen Tibor! Szerelmetes barátom, ki halálodban harminc se voltál s ma már az unokám lehetnél! Ki voltál két fejjel magasabb, Praxitelész vésőjére méltó klasszikus, csigafürt-hajaddal, deli termeteddel! Ki voltál nálam sokkalta sokoldalúbb, saruszárnyas futásban sebesebblábú, úszó-teniszező, te ki úgy olvastál latinul-görögül, ahogy én soha, kinek színérzékét, rajzkészségét, térlátását, leleményességét, komputert-megszégyenítő ornamens-káprázatait nem győztem csodálni s ki voltál lélekalkatodban toleránsabb elmédben élesebb – százszorta!… Bár odaadhattam volna magam érted, hogy te élj, helyettem, életre-százszorta-érdemesebb; hogy te érted meg légyen ezt a kort, rám-emlékezőben. Ki lehettél volna idők múltával sógorkám, hiszen húgocskád is nekem cseperedett csúfondáros-nevetősen, nekem pendült-telt-teljesedett s lehetett volna igazi párom, ifjonti és világszép… ha lett volna olyan idő és annak múlta. Életterveink zsengéi, aligsejtett, el-sem-is-rebegett élettervek elfüstölgése s már az sem látszik, hol füstölögtek el! Tiborom! Marikám!…

S akkor már összeborultunk és együtt sírtunk mi hárman, Kelen néni, Kelen bácsi és jómagam. Hiszen fogadtak volna ők fiuk-helyett-fiuknak: de nekem volt apám-anyám. Szemérmesen visszahúzódtak hát, de csüggtek is rajtam, mint fiuk életének tanúján; eggyel több félbetört oszlop a márványsíremlékek emléktemetőjében s a háttérben húszmillió halott. Látogattam őket, valamig lehetett (a kitelepítésüket a börtönben értem meg) s ápoltam emlékeinket; megüresedett életükkel úgy tengődtek abban a földszinti szobakonyhásban a harmadik udvar aknája fenekén, mint a zörgő hüvelyek és, atyaúristen, ha nem szégyellném a bagaria szó gorombaságát, úgy is mondhatnám, hogy azok a gyászukba-szerencsétlenségükbe belerokkant öregek lettek, akiknek a kitelepítés – megváltás volt.

KL Hogy értelmezed?

Vezeklés? Tán hogy szenvedéstörténetükkel hódoljanak gyermekeik emlékének? A szorongattatás elfogadásával tetszésre találjanak fiuk elsárgult fényképportréja előtt? Oly nagy volt a rohanás, hogy akkor nem értem rá gondolkozni se rajta. Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál s valld be: te sem gondolkoztál rajta, milyen érzés az, ha valamiben beigazolódik azoknak a szava, akiket utáltál-s-megvetettél. Járta az emberragadás, a férfiak összefogdosása-egybeterelése az utcákon, indították őket a pályaudvarokra, bevagonírozták és vitték Kelet felé. Ugyanakkor serényen súrolták-vakargatták lefele a falakról a nyilas propaganda falragaszait, amelyek Keletre kanyargó tehervonatot ábrázoltak tele bevagonírozott emberekkel s a szerelvény végén ott ül a Kaszás Halál… Hol rimánkodva kértek, anyák, asszonyok, segítsek, az orosz tudásommal biztosan kiszabadíthatom fiukat, férjüket: amíg nem késő és itt vannak Pest határában; kockázatos volt, de a vesztegetés olykor segített; hol meg engem kapdováltak el, s hasztalan „potyeszoltam”, szabadkoztam-istenkedtem oroszul – bevágtak a sorba s menni kellett. Vagy megléptem, vagy „orvosnak” adtam ki magam – „vracs! vracs!” – lelkendezett a mongolka, s már hozta is elő betegeit. Kötözés, gyógyszerosztás, kedélyeskedés. A vizit végén elvegyültem a „betegeimmel” s egy óvatlan pillanatban kisodródtam-lemorzsolódtam. Volt úgy, hogy a Népszínház utcában, a menetben kiszemeltem az én magyaromat, s mihelyt a mongolka elhaladt, odaintettem a járdaszélre, cigarettát-tüzet adtam s belekarolva oldalt húztam, hogy belemosódjunk a járás-kelésbe. Soha nem felejtem el azt a három napot, amit a déli vasúti híd Dunába robbantott roncsainál töltöttem. Elkapdoválásomnál – a Ferenc körúton – pajzsul tartottam magam elé, hogy mérnök is vagyok, oroszul is tudok: vesztemre. Éppen én kellettem nekik: a hídroncs hátára, rönkökből, fagerendákból szükséghidat kellett telepíteni s arra vágánypárt, hogy minél előbb átpöföghessenek szerelvényeikkel a budai oldalra. Jégzajlás volt a Dunán, a durván eszkábált gerendahíd tetejéről beleszédült az ember, ha a jégtorlást és a táblákat odébbpiszkáló utászkatonákat figyelte, beszorult vasladikjaikon. Egyszer csak kiáltozásra leszek figyelmes: a magasban harsogó nevetés, bátorító kurjongatás, a mélyben segélykiáltások, jajveszékelés. Odarohanok s látom, hogy beleesett egy oroszközlegény, ott kalimpál a vízben és kapkodja a fejét, hogy a torló jégtáblák el ne nyírják. Vagy lefejezik – vagy vízbe fúl. Sietős-vigyázva s végig a frissen fektetett talpszelemenen, odavágódom a praporscsik elé:

– Kajátson le az utászoknak! Oda a ladikkal! Dobjon kötelet! Valamit!…

A praporscsik, aki a hídon az atyaúristen, rám se hederít; lábujjhegyén-csizmasarkán billegve, hogy kis híja maga is belefordul, torkaszakadtából röhécsel és lekurjongat a mélységbe:

– Oszt üzensz-e valamit a mátkádnak? Mi? He? Hahaha!

– Emberéletről van szó, – ragadom meg a karját – tegyen valamit!

Megnyugtatásomra vállon vereget és úgy harsogja tört magyarsággal, mert már tudogál valamicskét, meg-megkacagva az alámerülő katonácska búcsú-segélykiáltásait:

– Hahaha! Nyicsevo! RUSSZKÍJ VAN SOK! VAN SOK! Nyicsevo!

Aznap, a gerendák kirakodásánál összetévesztettem magam a rakodókkal és kereket oldottam; társaim három-négy év múlva tértek haza A NAGY HAZÁBÓL (szavajárásuk volt, bár a szó árnyálását a holt betű nem adja vissza).

KL Tegnap este a vacsoránál megkértél – emlékeztesselek Gájer Imrére; hogy az ő története ki ne maradjon.

S hogy is maradhatna ki! De ez kicsivel még odébb van: hadd regéljek elsőbbet a pártról (mai szóval: az egypárt-pártról) – hogy lásd, kivel kellett Imrének szembenéznie. Tudod, Evelyn Waugh mondja valahol, Politicians are not people who seek power in order to implement policies they think necessary. They are people who seek policies in order to attain power. Boldog Waugh, aki ezt a keserű tanulságot vonta le a demokráciák politikusainak habitusából – miszerint a politikus nem azért akar hatalomra, jutni, hogy a gyakorlatba átültesse azt a programot, amelyet szükségesnek tart: a politikus azért próbálkozik ilyen olyan programokkal, hogy azokkal nyeregbe lendülve hatalomra jusson. Ha ez jutott az eszébe a demokrácia játékszabályai szerint versengő közélők láttán, ugyan mit gondolt volna a Rákosi-maffiáról? Mert hogy nem olyanféle volt, hanem a szó szigorú értelmében az, piramidális maffia, az ma már ország-világ előtt nyilvánvaló; de akkor, amikor Debrecenből felkövetkezett a fővárosba a kormány, és feltöltötték a Rákosi/Gerő/Révai-féle moszkovitákkal – akkor még tudatlankodtunk és reménykedtünk: megilleti őket az „egyenlő esély”, kitört a demokáré; az utcán osztogatják a rózsaszín szemüveget.

Ha a nyilas korszak plakátjait nem mosta le az eső, átragasztották a kompárt propagandaplakátjaival. A kisember olyan szirénhangú plakátok mellett mehetett el, mint az az Izmos Munkáskéz, amely védőleg terjeszti ki Jóságos Tenyerét a mögé bújó Kisemberre, és a felírás: EL A KEZEKKEL A KISEMBER VAGYONÁRÓL! A KOMMUNISTA PÁRT VÉDI A KISEMBER VAGYONÁT! A parasztság ide-oda tekintgetett az érte versengők között, bár a földosztás ígérgetésében törleszkedve élenjárt a Párt (nagy Pövel) – a FÖLD AZÉ AKI MEGMŰVELI! Ehhez képest a parasztpárt lihegő második volt s kivált akkortól, amikor az Arkangyalok Szégyene Veres Péter bemenekült a kompárt védőszárnyai alá, jelentékelenségbe szürkült. Nagy árat fizettünk érte, és az átszenvedett esztendők „tanulóévei” kellettek hozzá, amíg ráébredtünk, miféle „párt” a Párt, hogyan magasodik fölé a senkiemberek síkságának akropoliszán, a Marxiarkheion; hogyan kell átforgatni az annak oszlopcsarnokából kiszűrődő szirénhangokat a valóság nyelvére – milyen a politika „szakaszos lepárlása”, amikor a Párt (és vele a nép) soha másként, mindig csak „szakaszokban” gondolkozik s ami az egyik szakaszban még a Törvény és a Próféták, meglehet, hogy a következő „szakaszban” főbenjáró bűn-és-eretnekség; ami tegnap még Kinyilatkoztatás volt és a Marxiarkheion bástyáiról aláharsonázó Üdvösség Szózata, az mára már a Sátán Incselkedése, az Impirilista Lucipér Láncos Kutyájának Csaholása… Olyan kaméleon volt ez a párt, amelynek első számú hitágazata sohasem volt egyéb, mint hogy „légy kaméleon!” Sok színeváltozása van a kaméleonnak, melyek közül az, amivel kezdi: a szirén. A Párt meg akarta mutatni, hogy egy 10 milliós nemzetet, mint Odüsszeuszt, nem lehet árbochoz kötni (s mihamar hallhattuk, Rákosi Mátyás, első csepeli választási beszédében kijelentette – 70 százalékos kommunista többségre számít). Engedd meg, vakmerőségemben, hogy odáig menjek és rád tukmáljak egy-két idézetet Naplófeljegyzéseimből, melyeket 1945 októberében vetettem papírra, az első törvényhatósági választások után; mert idekívánkozik: „a Kommunista Párt… ahhoz a farkashoz hasonlított, amelyik oly ravasz, hogy amikor Piroskáéknál a tükörbe néz, nagymamának képzeli magát és ebbe beleőrül. A farkas becsapta magát, látszólag tökéletesen; de a fővárosi »haladó« polgárság, amely a »szakaszról-szakaszra« araszoló leninizmust nem ismeri, csak azt látta, hogy …a Kommunista Párt megtagadja az elveit… A Kommunista Párt a maga egész magatartását odáig srófolta a képtelenségek felé, hogy a papokra és a kisnyilasok tömegeire támaszkodva akart befutni a választásokon. A Párt úgy alkalmazta a leninizmust; hogy abból a leninizmus karikatúra lett; és a polgárság tekintélyes része nem leninizmusnak és nem taktikázásnak, hanem jellembeli hibának érezte a farkastól ezt az óriási önmegtagadást és megundorodott.”

KL A feljegyzések dátuma?

1945. október 10., a választás okt. 7-én volt; majd még tán idézek belőle, megszorongatsz. Amúgy, hadd szúrjam közbe, a tenyerem mögül ad spectatores oldalt súgva, hogy sátoraljaújhelyi rabtársaim közül kik futottak fel és kik le – hogy csak kettőt említsek. Ländler Ervin Szalay András közéleti álnéven a belvárosi tanácsnál volt a fő hangadó elftárs – mihez is, erőltetett basszusban megvastagította hangját és szépen pödört, mokány magyar bajuszt növesztett, vagyis hát: mimikrizált – ha még emlékszel, INTRA MUROS című könyvemben hogyan festem a polgárság „forradalmár” fiainak a mimikrizálását (s jut is eszembe: Les bourgeois, ce sont les autres¹⁵ – írja Naplójában Jules Renard) s hogy mit szervezett? Hát alapszervet, a tanácsnál, alighanem, míg a rokonság dolcsival-napcsival házalt és feketézett. Gájer Imréről is fülembe jutott a hír, mely kivált szíven ütött – akkor, amikor az utcán, véletlenül összefutottam vele és megölelkeztünk, még párttitkár volt valahol, tán Csepelen s furcsálkodásaimat-kifogásaimat „majdcsak kiforogja magát!” felkiáltással ütötte el, akkor még elégedett volt – a hír viszont arról szólt, hogy felfüggesztették, eltávolították. Nem tudtam mire vélni: Hogyan?! Eltávolítják a proletáriátust a proletariátus éléről? Utánajárnék, de hol kezdjem, magam párttag nem lévén. Szerencsére kezemre járt a balszerencse – és itt hadd idézzem emlékezetedbe, hogy 45-ben még a Maffia élt azzal a fogással, hogy iskolai tornatermekben, elöljáróságok gyűléstermében, kávéházak különtermében, mozikban ún. „szabad pártnapot” rendezett, amelyre pártállásra való tekintet nélkül minden arrajáró beszédülhetett. Akkor még, a kezdet-kezdetén, a pártkorifeusok sem riadtak vissza, hogy más bokros teendőik nem lévén, leereszkedjenek és megmutassák Fényes Ábrázatukat az istenadta népnek; és e mindenkori, jórészt ad hoc előadók dolga az volt, hogy a bársonyos-hazafias, tetszetős dudolatúrában elfuvolázzák-és-odahárfázzák a jó népnek a szirénhangokat (szakaszról szakaszra persze, ahogy épp a dialektika meghazudta; de a legszebben a szirénhangok az első szakaszban szóltak s ez nyilván a mézeshetek dudolatúrája volt). Valahol a Teréz körúton lehetett, arrajártomban ötletszerűen én is betévedtem egy ilyen helyiségbe és helyet foglaltam a széksorokban. A beinvitáló plakát „szabad pártnapot” ígért s mit ad isten ujja – az én előadóm Gerő Ernő volt. Először és utoljára láttam ilyen közelről. Ha agyonütsz se tudom, mit hordott össze, hogyan-s-miről, mert alig vártam a végét, amikor is szokásban volt, hogy az ostromló tömegben közelférkőzve az előadóhoz, ki-ki kérdést intézhet hozzá. Hegyes fülével és éles hallásával G. E., a spanyol polgárháború Don Pedrója, jól kianalizálta a hangzavarban szavaimat; mert kérdésemnek amolyan pofoncsapásforma hatása volt:

– Azt halottam, kérem, hogy Gájer Imrét felfüggesztették vagy tán el is távolították. Mi igaz ebből?

Bozontos szemöldökét felvonta, szúrós tekintetét rám szegezte; és Don Pedro felhorkant:

Jegyezze meg, Gájer Imre nem elvtárs. – Itt az oldalajtó felé intett: – Várjon meg; majd félrevonulunk és mindent elmondok.

Odaálltam az ajtó mellé s megvártam amíg a tömeg oszladozni kezd és ő felszabadul. Gerő Ernő odalépett, betessékelt a „művészszobába”, melyben íróasztal volt, meg ülőgarnitúra. Anélkül hogy leültetett volna, az íróasztal mögé ült, jegyzetfüzetet, ceruzát kapott elő és kelletlen, pattogó hangnemben kikérdezte adataimat: neve? születési éve, helye? hol lakik?

– Kérem, én a sátoraljai fegyházból ismerem Gájer Imrét, akiről csak a legjobbakat mondhatom: zárkatársam volt…

– Nem érdekel. Elég, hogy ismeri…

Felkelt és gyorsléptekkel a kijárat felé tartott.

– De kérem!… Ön azt ígérte, félrevonulunk és mindent elmond…!

Don Pedro ezt már nem is hallotta. Kívül volt az ajtón.

Véghetetlen hálás vagyok Gerő Ernőnek, jótevőim és – közvetlen Király István után – szentjeim közt tartom számon. Neki (neki is) köszönhetem, hogy a közélet kerítéskapuja bezárult előttem; hogy nem ütöttem agyon életidőmet vele s nem koptam el kisszerű feladatokon; hogy megmaradhattam feladatom mellett, amelyre kiszemelt démonom – ami az írás általában és a filozófia, különösen. Mi több, hálásnak kell lennem azért is – mert közvetve, azt is az ő gonoszakaró machinációinak köszönhetem –, hogy nem nyelt el mindenestül a Rajk-per emberhúsdarálója.

S ez így történt.

De hogy maga az ember milyen benyomást tett rám? Vesd össze „Felfolyamodvány” című szövegfintorommal az eddigieket; amikor íródott (1958), a Címzettje még élt:

 

FELFOLYAMODVÁNY (annak nyomtatott felzete)

 

 

KL Ha a fülem nem csal, a „Felfolyamodványt” nyilván Londonban írtad s inkább kései reakciód, személyes emlékeidre, szabadföldön. De akkor, Gerő Ernővel: hogy volt tovább?

Nem csal a füled, de amit mondasz, az féligazság. Kezembe került egy elsárgult cédula Londonban, az 1945-ös Naplófeljegyzésekből s abban leltem rá, hogy mi lett volna kellemetlen találkozásunkra akkori kirobbanó reakcióm. Visszajutunk hozzá, de előbb övet kerítek a Föld körül, negyven perc alatt. Voltak örömteli találkozások is csőstül; megint összeakadtam elemista osztálytársammal, Éri Ferivel (tudod, akihez szökésben, egyszer korán reggel becsengettem); ő már pompás új üzlethelyiségét lomtalanította a Kígyó utcában, a kirakatát üvegezte; olyan természetes, szoros szálak fűztek össze bennünket, mintha testvérek volnánk. És összeakadtam Bokor Dezső bácsival is, a Vajna és Bokor kiadó igazgató-tulajdonosával; akinek előkelő könyvkereskedése is volt a Váci utcában – ő is, feleségével, épp annak a kirakatait sepregette tisztára, s alighogy meghallotta a hangomat, előjött Zsuzska is, a magyar Danielle Darrieux, aki szépségben túllicitálta a francia eredetit –

KL Bokor Zsuzsa?

Ő hát. Bűvmosolya, selyma tekintete, nyúlánk apródi termete csupa elígérkezés volt. Soha nem tudtam kiverni a fejéből, hogy a Svéd Ház nyilas megrohanásakor én mentettem meg az életét –

– De igen, de igen! Ha te akkor nem vágsz be a rekamié paplantartójába…

– Ugyan, Zsuzsa!

– Úgy remegtem, mozdulni se tudtam. Vagy ott lőnek agyon, vagy elhurcolnak.

– Összetévesztesz valakivel.

– Felnyitottad! Beleparancsoltál!

– Lehet. De ha tettem is, ugyanezt tettem négy-öt nővel. Rád nem emlékszem.

– Mondták nekem! Még a bársonytakarót is ráigazítottad, az arany díszpárnát is a helyére tetted! Mondták nekem!

– Ki láthatta? Abban a rohangálásban… Mire Zsuzsa alamuszi mosollyal rávágta:

– Lovag Úr! Magadnak mentettél meg.

Ki tud ennek ellenállni? Nem tiltakoztam. A Bokor házaspár is szívesen vette, hogy segítek a cipekedésben Feri és mint a barát-apáca cserepek az olasz tetőkön, úgy illettünk össze – hogy a könyvkiadóházaspárnak író-veje és az írónak kiadócégtulajdonos apósa-anyósa legyen. Repültek a hónapok és befejezett tényként könyveltük el új élettervünket. Ez volt a Megérkezés. Édesanyám titkos aggályait kellett leküzdeni csupán; egyrészt „soványolta” Édesemet, hogy elég erős- és oszlopos társ lesz-e vajon az életküzdelemben; és másrészt volt a Bokor házaspárnak egy másik lánya is, Zsuzsánál két évvel fiatalabb és őt ahol-s amíg csak lehetett, titkolták. Szellemileg visszamaradott, bazsalygó, csendes és csúnyácska őrült volt a lelkem, a 18 évével a négy-ötéves gyermek színvonalán, és ha nem őrizték, szíre-szóra elment a férfiakkal – nem kóborolhatott az utcán. Anyám az utódokra gondolt; meggondolkoztatta, vajon a terheltség hogy nincs-e benne a család génjeiben… De nagyvégtére ezen is túltette magát és megölelte jövendőbeli menyét.

El nem tudod képzelni, micsoda permanens lakáskeresés folyt akkor Budapesten. Aki lakáskereső célzattal naphosszat koptatta az aszfaltot és a helyreállítás alatt álló csorvasz homlokzatok mögött az őrá váró álomlakást leste-várta, az ezzel feküdt, és ezzel kelt. Szüleim visszaköltöztek ugyan az Akácfa utcai raktárlakásba – Édesanyám társas viszonyra lépett egy fiatal hentessel és hússzék volt most a régi boltban – és volt abban jó is, hogy a hálóban csak felöltözött kora reggel és átlépett a boltba; de nem hagyhattam a nehezen lábadozó, beteg öregembert, Édesapámat abban a cementpadlós raktárlakásban és elhatároztam, hogy ha a föld alól is, akkor is… Már zsibajogtak a vásárcsarnokokban, Vas Zoltán, a thaumaturgosz szabaddá tette a kofálkodást (a „NEP” régi-szép leninista imposztorfogása szerint – hogy a fővárost megmentsék az éhezéstől), ingáztak a kaskák, a jófélével megtömött kosarak, cserébe a fehérneműért, az ezüstért Megnyertük a krumplicsatát, de még százannyi csata volt hátra és ezt mind a kompárt akarta megnyerni – nekünk… Ám annak az első, ébredező, magyar Gazdasági Csodának az igazi thaumaturgosza a kisember volt, a kopácsoló, toldózó-foldozó magánvállalkozó. Mit is mondjak? Te is tudod, hogy az Erzsébet-kori angol drámában a Jók jobboldalt jönnek be, a gonoszok baloldalt. Nyilván a Jobb Lator iránti tiszteletből. (Jut eszembe: építészeti analógiája ennek a kora középkor templomainak főtengelye, amely az apszisban, a kereszthajótól balra megtörik, Krisztus iránti tiszteletből, mivel a kereszten arra billent az üdvözítő feje.) Nos, a mi „drámánk” közéleti színpadán az Erzsébet-kori „jobbfenéket” és „balfenéket” mindenáron fel akarták cserélni. Jobbról kizárólag csak a Gonoszok jöhettek be: balról jöttek be a Jók. Élükön Rákosival. A Párt, plakátjaival bombázni kezdte a közvéleményt: AZ ÚJJÁÉPÍTÉS MOTORJA A KOMMUNISTA PÁRT! Pedig csak a vak nem látta, hogy csupán a hátul kullogók kajátoznak így előre az élnek; míg a Fordulat Évével elközelgőben, a kompárt az újjáépítés kerékkötője nem lett. Harsogott Budapest, az utcák verőfénybe vesző végén felragyogott a Boldog Remény. Nekem is, rám ragyogott, amikor valahára ráleltem az álomlakásra. Sok-sok félromos ház végigvalcolása, házmesterek/mesternék kifaggatása, tenyerek kenése után a Rákóczi út 4. modern palotájának a tetőemeletén műteremlakásra bukkantam, amelynek lakója, a nyilas építész, Nyugatra szökött –

KL Amelyiknek a tetején az az ugróóra van?

Igen, az órapalota. Volt benne egy nagyocska műterem, két háló meg egy hatalmas tetőterasz, jó 250 m², akkora, hogy azon körbe-karikába kerékpározni lehet: bicikliztem is rajta, ha kedvem szottyant – meg aludtam is, nyaranta, a csillagsátor alatt – de ez az igazándi csillagsátor volt s nem az a márianosztrai, amin a csillagképeket lopott színes fonállal varrtam ki a patkányszürke pokrócon: az erről szóló verset megleled a HAJSZÁLHÍD-ban („Ariadne”, 340. o.) – utóbb Göncz Árpádnak ajánlottam, ő is ott volt, Nosztrán. Az álomlakásba ripsz-ropsz felköltöztünk –

KL Ez az, amit Lakatos István is leír, Önéletírásában –

Igen, szeretetteljes túlzással, mert mégse volt tornaterem, de tágas-magas műtermecske volt s alkalmas arra, hogy kipróbáljam benne a festőtudományomat –

KL Mintha ezt a „toronylakást” írnád meg, ironikus hangvétellel, a PEPITO ÉS PEPITÁ-ban –

Ott átalakult „templomtoronnyá”, amely mellett a templomhajó lebombázott-romos; mindez már költő addendum. Ezt hallgasd meg! Az idegen bútort félreraktam, úgyahogy bebútoroztam, megszálltuk, hogy megszállva tartsuk; de hogy lakható is legyen, be kellett üvegezni. Huszárvágás volt, pénzbe, ajnározásba-veszekedésbe került, az elöljáróságtól kicsikartam a (ki tudja? tán félig hamis) lefoglalási írást, elmentem vele a kiszemelt üvegraktárba és üvegrakaszait kellő mennyiségben elszállítottam. A nyolc műteremablakra, a teraszajtókra, a szobákra körös-körül rengeteg üveg kellett; nekiálltam a mesterrel s amikor ketten három nap alatt elkészültünk vele, elégedetten nézhettünk körül. Aranyat érő ennyi tömérdek igazi ablaküveg – nem olajpapír! – ennyi kettős üvegezésű ablaksor Budapesten akkor nem sok helyen volt. Nem telt bele egy hét és mi történt? Az orosz aknátlanítók a szemközti Márkus Emília park saroktelkén halomba rakták a környékén összegyűjtött aknáikat-gránátjaikat és a környező házak előzetes riasztása/figyelmeztetése nélkül mirnix-dirnix – felrobbantották. Nagyot szólt. Sírni tudtam volna. Az én vagyont érő duplaüvegezésű ablakaim! Oda, oda. Mind. Cserepeiben a padlón hevert; a szétporló üvegcsillám belepte a bútorokat, a takarókat. Kezdhettem elölről. De ehhez már nem kellett se üvegvágó, se szakértelem, csak kézügyesség: Zsuzsa is segített. Végiglétráztuk az ablakóriásokat. Benedvesített barna csomagolópapírral beragasztottuk s amikor dobszerűen felfeszült, bekentük olajjal – hogy áttetsző legyen. Kilátni többé nem lehetett s parádés műteremlakásom belesüllyedt a barna csomagolópapírral „üvegezett” lakások proletártömegébe; de – kívülre rekesztette a szelet, a hideget.

KL És Gájer Imre? Járt ebben a lakásban? Nem mondta, hogy burzsuj vagy?

Járt bizony; ő kétszer, a felesége háromszor.

KL A felesége…?!

Először ketten jöttek, Imre elhozta bemutatni a párját. Szlovák származású asszonyka volt, soványka parányiság; élénk tekintetű, figyelmező, szófukar. A párválasztás parasztszabálya értelmében természetesnek vettem, hogy a hatalmas fizikumú férfi a komplementer típust választja. De Imrét már akkor is, előszörre, lehangoltnak, kedveszegettnek találtam; nem mondanám, hogy „alig ismertem rá”, mert ráismertem, de nem ilyen óvatos, a napot-is-nyugtával-dicsérő, majdhogynem „megszeppent” embernek ismertem a börtönben; még amiért annyira kedveltem: higgadt, egyenletes kedélye is magára erőltetett volt.

KL Vagy tán feszengett a burzsoá környezetben?

„Burzsoá környezet?!” A kecskelábú asztal s körülötte a négy „mentett” tonetszék? A festőállvány? Vagy az ömlesztett áru formán rakásrahányt könyvek? Lorcsikám! Előbb festeni kellett, aztán keretezni, aztán eladni – és csak akkor jöhetett a fészek csinosítása. Nem feszengett volna ő Versailles tükörtermében sem. Másodszor, 1946 elején már csak Annuskája jött. Ha lehet, még parányibb madárka volt, amilyen összetörten érkezett. Csak annyit mondott, Imrét internálták. Utána sírógörcsöt kapott, és amikor hosszas csillapítás, faggatás után sikerült újra szóra bírni, megint csak azt mondta, de már üvöltve – Imrét elvitték! Leinternálták! – hogy abbafulladt a szava: rázta a zokogás.

KL De miért, miért? Mesélj Imréről, megígérted!

Nos, szeretném áradó szavakban eléd állítani, de zavarban vagyok. Szeretnék fenntartással élni, de szívem szerint nehezemre esik, s ne kívánd ezt tőlem.

KL Fenntartással…? Hát mi rossz fát tett a tűzre?

Hiszen éppen ez az: tett-nem tett, nem tudom. Az a pártlegenda járta, hogy a háború előtt, amikor kommunista perben letartóztatásban volt, Gájer Imre a társaira rávallott. Hogy rendőrspicli volt. Tudod, Sartre, amikor egy józanabb periódusában kiábrándult a sztálinizmusból, rémületes-remek színpadi szatírát írt róla LES MAINS SALES, PISZKOS KEZEK címmel s abban valaki azt mondja: à moitié victime, à moitié complice comme tout le monde ¹⁶ A „félig-áldozat” és a „félig-cinkos” közötti széles skálán sok átmenet van; én ezekben az átmenetekben sem, Imrét, sehogyan sem találom. Ugyanakkor a gyanúsításoktól függetleníteni sem tudom, a pártlegendának pedig torkára forrasztani a szót: mivel? Bizonyíték? Nincs kezemben. Ma már csak vállvonogatással intézem el; de nem tudom elfelejteni a barátot – Colopatiront, a Börtönöket Megnyitó Angyalt! – aki a kockázatos útra vállalkozott, megközelítette a büntetőtábort, és nekem hamis papírt, polgári gúnyát hozott.

KL Felejtsük el a pártos gyanúsításokat. Mondd el, milyen volt.

Váltig azt hiszem, már elmondtam egyszer… Rémlik, s most mintha csak azt ismételném – mert prezenciájával mint a húsvétszigeti kőkolosszusok, szoborként meredez memóriám színváltozást jelző, felvonásközi viharfüggönyén. Ha komédiás lenne s én a rendező, Büchner drámájában habozás nélkül Danton szerepét osztanám rá. Született Danton. Hogy az egyszerű szegedi vasesztergályosból hogy lett ez a spanyolul, franciául folyékonyan beszélő, nagy műveltségű népvezér – az maga titokzat, a világcsavargás, az Argentínában töltött évtized csodája. Született Demoszthenész volt, a görög beszédhibája nélkül. Nem beszélt, hanem szavakkal hipnotizált, meggyőződése oly intenzív volt, hogy egyszeribe elbűvölt-és-elgázolt. Ismerte az ókor nagy rhétorainak minden-fogását, hol a megnevettetés, hol a népharag kirobbantása erejével igaza mellé állított; higgadtsága soha nem hagyta el és nem volt olyan közbeszólás, hogy attól ő belezavarodott volna; a Székely Mihályét megszégyenítő baritonja messzirehatoló volt és mindenütt érthető; s lévén herkulesi termetű, neki nem kellett sem hordó, sem ládikó, mint a Hyde Parkban a szónokoknak, mert álltában fejjel kimagaslott minden tömegből, és magnetizmusa úgy mezmerizált, hogy természetes középpont volt. De hogy e külsőségek mögött volt-e hozzá méltó szellemerő, kombinatív készség, koncepció? – kérdezed. Nos, én a börtönben sokat beszélgettem vele. Ne képzelj „marxistát” magad elé, ha baloldali volt is és az kellett legyen, ha Argentínában spanyol nyelvű szakszervezeti lapot szerkesztett. Csakhogy azon a másik féltekén, fél évszázaddal ezelőtt, hékám, Marx neve édeskeveset mondott. Sokkal többet emlegették Veblen-t, Henry George-ot és persze a franciákat, Cabet-t, Blanqui-t, Proudhon-t. Itt nálunk Mehring népszerűsítése, a német szociáldemokrácia átka-és-öröksége ez a galamáty, a marxista szómenés, a mi provincializmusunk. Imre tűrte-hagyta, de megvolt a véleménye „szemenáriumaikról”. Ez az ember kellett volna hogy a magyar baloldal élére kerüljön és nem Rákosi Mátyás; mert annak ugyan egy Gájer Imre-szabású magyar Danton igencsak a töke alá nyúlt volna – de légüres térben beszélünk, ha leszámítjuk a moszkvai maffia nagy aduját, a Vörös Hadsereg országos jelenlétét.

KL El is tudom képzelni, hogy egy ilyen potenciális néptribunt a moszkoviták minden eszközzel megpróbálnak elgáncsolni, még minekelőtte fejükre nő –

Tévedsz, Lorcsikám: nem a moszkoviták gáncsolták el. Előrebocsátom, sötétben tapogatózom, a keveset, amit hallomásból tudok, sokszor megpróbáltam összefércelni/megfoltozni, de mindig lyukas rongy maradt. Hogy moszkvai viselt dolgai, KGB-kapcsolatai mennyire fogják elhalványítani Nagy Imre glóriáját – nem tudom. De hogy maga-ásta-verembe beleeső kommunista rendőrminisztert – Rajk Lászlót nem sokáig fogják „mártírként” tisztelni, arra mérget veszek. Mindezt nem kell Prokopioszunkra bízni, nyugodtan beszélhetünk róla sub specie aeternitatis, hiszen „ők nyugosznak örökös hazában”. Gájer Imre is, Rajk László is „spanyolos” volt, vagyis végigharcolta a spanyol polgárháborút (1936-39), igaz, a mende-monda szerint Gájer végig a tűzvonalban volt, Rajk László pedig géhás és ott ült a raktárirodán. Indiában nagy gödröt ásnak, belökik az elfogott tigrist meg az elfogott vadkant, aztán körülülik a gödörhányást és úgy figyelik a két ősellenség halálos küzdelmét. A vaddisznó és a tigris – ősellenségek. Ilyen volt Gájer és Rajk, ez, a kettő nem szenvedhette egymást. 1939-ben Franco az Afrikai Hadtest élén bevonult Madridba, eldőlt a csata. Köstler megúszta, négy hónapot töltött Franco börtöneiben, amikor egy rajongója az angol külügyminisztérium fellármázásával keresztülvitte elengedését; hálából rajongóját, az ifjú angol hölgyet a szigetországban feleségül vette és 39-ben már páholyból nézte a véres cirkuszt; a vereséget szenvedett köztársaságiak jó része átmenekült francia területre és a franciák anarchistákat/kommunistákat/nemzetközi brigádot – mindenkit válogatás nélkül internáltak. A vernet-i internálótáborban történhetett, 1939 őszén. Valami (koholt-„koholt”?) vádat emelhettek a táborban, Rajk László ellen (mármint az örök maffia, a titkos sztálinista „kollekíva”): tán hogy trockijista volt, vagy hogy hiányokra-bukkantak a raktárkimutatásokban? Nem tudom. Heves szóharcok után a hangulat ellene fordulhatott, amiben nem kis része volt Gájer Imre filippikáinak; végül a kollektíva a néptribün köré tömörült, tisztségétől megfosztották, párttagságát felfüggesztették és Rajktól, mint a kiközösítettől a középkorban, megtagadtak „tüzet-vizet”. Informátoraim szerint Rajk, a Kiközösített ekkor megfogadta, hogy „ha valaha még egyszer ebben a büdös életben mód adódik rá és megteheti, ezt a Gájer zsiványt kicsinálja”.

KL És mód adódott rá. És megtette.

Várj, lassan a testtel: ne lődd le előlem a madarat. Mert hátha nem így volt? Hátha ez a változat is, mint a többi, utólagos túlkombinálása az eseményeknek? Hány változat van? Hátha Gájer Imre nagyszájú, forrófejű szélkakas volt, afféle hisztérikás Herkules? Hátha Gerő Ernő eszköze volt csupán; „Don Pedro” kesztyűbábuja s noha „test szerint” Gerő nem volt jelen (húzta a csíkot, mint NKVD-őrnagy, vissza a Szovjetunióba), mégis, onnan is, a vernet-i internálótáborban ő mozgatta a kollektíva szálait…?! Olyan lehetetlen gondolat, feltételezni arról a Gerő Ernőről, aki a neki (a „vonalnak”) nem tetsző figuránsokat előreküldte a tűzvonalba, hogy hátulról, a „mieinkkel” lövesse le, aztán körülfüstölje és beiktassa az ideológia szentjei közé…?! Sátáninak mondod kedvencünket, „Don Pedrót” és azt a félórácskát sem kevesellnéd, amit az elátkozásával töltenék, ha te is, mint Pantagruel, fejedelmi gesztussal kizavarnál a hátsó kisudvarba azzal, hogy jure pour moi, mon p’tit, une bonne demi-heure!¹⁷ Mert van ám a dolgoknak történetbölcseleti aspektusa is, hogy hadd ne firtassam –

KL Firtasd! Kíváncsivá teszel.

Nos. A kisember. Te meg én, Lorcsikám. Mi édes-mindvalahányan szörnyen hajlamosak vagyunk erre a pantagrueli dühbegurulásra. Hogy vérbe borult szemmel félórácskát átkozzuk-s-kiszidjuk az ebadta bitangét. Csakhogy ennek lakmuszpróbája van. Rádkérdezni: te mit csináltál volna, hogyha az események kaszkádja legközepén te zuhansz-bele az ő életszerepébe? Két becsületes sztereotip válaszod, ill. (1) „Öngyilkos leszek.” (2) „Foglalkozást változtatok.” Csakhogy, hékám, a mi erkölcsi skrupulusainkkal, riadalmainkkal, lelkifurdalásainkkal, visszalépésünkkel, elszánt megfutamodásainkkal és még ideszámítva az isteni kegyelmet-és-félkegyelmet is: mindezzel nagyon kis határok között manőverezhetünk, ha azokon a kényszerpályákon mozgunk, ahová a történelem helyezett. Olvashatsz róla a KÖPÖNYEG SORS című regényemben; s ez az én kegyetlen teodíceám. Hogy ne legyünk olyan nagyra – amiért mi odafurakodhattunk a Jók és Igazak oldalára: akire a gonosz szerepét osztotta és jól játssza gonosz ráosztott szerepét – méltányolja azt az isteni gondviselés.

KL Hát: teodíceának cinikus! De most, e filozófiai cinikus cezúra után fordítsd komolyra a szót. A tiéd: te lődd le a madarat.

Minek? A többit már tudod. Gájer Imrét 42 hónapra leinternálták. Amikor HELIÁNE című regényem 1947-ben megjelent, Annuska bevitte hozzá; Imre a könyvet ronggyá olvasta. Elengedték s első útja hozzám vezetett. A regényről azt mondta: mintha csak neki írták volna. Bekezdéseket mondott fel: tudta kívülről. Beesett arcú, pergamenbőrű, arckoponyára fogyott halálfejét ingatva és fénytelen szemét rám emelve mondta:

– Édes öregem. Se ez, se az: nem akarok én semmi-senki lenni. Csak ami vagyok. Egy vasesztergályos. Csak békén hagyjanak. Hogy ellegyek egy csendes sarokban, egy zugban: hogy dolgozhassak erre az asszonyra.

(Annuska megmosolyogta: könnyes-boldog volt. Visszakapta.)

…Hogy így kiégjen 42 hónap alatt, ilyeneket beszéljen amikor utoljára láttam, de már csak roncsaiban, ez a valahai néptribun! A világcsavargó self made-man, akinél a nyomozók (vádpontként!) francia-spanyol könyvtárat foglaltak le! Egy szegedi melós, aki úgy tudja, mi a különbség az európai (német, francia) irodalom és a spanyol-ibér irodalom közt, mint senki Hunniában! Aki úgy ismerte a spanyol, a dél-amerikai irodalmak a fertályunkon nem is álmodott sajátos titkait, mint kevesen; aki mert élt közöttük, tudta, hogy a spanyol lírát nem recitálják, hanem gitárkíséret mellett kántálják-gajdolják, parlando éneklik – jobban, mint nálunk Garcia Lorca fordítója! Kikísértem őket, végig a műteremlakás hosszú előszobáján; megölelkeztünk – elmentek. Többé nem láttam őket.

KL Mi lett velük?

Ezúttal abban az indiai gödörben egyik sem győzött: a tigris és a vadkan végzett egymással. Nem hagyták meg neki azt a parányi zugot, a vasesztergályosnak, ahol Annuskájára dolgozhasson. 1951-ben (míg én börtönben voltam), elhurcolták, belekalapálták a szlovákiai Slansky-per egy ráosztott szerepébe és felakasztották. Utána „hoppát” mondtak: katonadolog. Rehabilitálták; Annuska fájdalompénz fejében nagyobb pénzösszeget és kiemelt nyugdíjat kapott.

KL Ha jól sejtem, azt akarod mondani, hogy ez is annak a te gonoszjó teodíceádnak tudható be, a rád osztott szerep, amelyből, mint a bőrödből sem, te ugyan ki nem ugorhatsz, meg az, hogy élet-nyomvonalatok véletlenszerűen keresztezte egymást a fegyház falai közt s te annak ittad a levét; hogy egy-zárkába kerültél Gájer Imrével.

Jól mondod, Lorcsikám. Attól a szent perctől fogva, hogy azon a „szabad pártnapon” leinternált barátom sorsa iránt érdeklődtem és „Don Pedro” (alias Gerő Ernő) felvette személyi adataimat, a puszta tény, hogy együtt ültem Gájer Imrével, életemre hosszú, sötét árnyékot vetett. Ebben a kommunista pártnak és a spanyol katolikus inkvizíciónak azonos volt az elve, azonosak az eljárásai (ami nem csoda, hiszen a kommunizmus a kereszténység evilági eretneksége, keletkezéstörténete a millenarianizmus különféle szektáin, a „testvérkéken”, a „szentlélek-gyermekein”, a „tisztákon” át világosan lenyomozható; csak épp e csenevész világi származék, az ideológia életideje 200 – a világvallás életideje 2000 esztendő). „Inkább vesszen el száz ártatlan, mint hogy egyetlen bűnös is megmeneküljön” – így az inkvizíció; s ez volt a sztálini „bűnüldözés” gyakorlata is. Lehettem én hetvenhétszer ártatlan/ártalmatlan s a politikában senki-semmi kis muslica – ha egyszer hozzáértem a Bélyeges Emberhez, magam is Megjegyzett Ember lettem. Vélelmezhető a bűnösségem s jobb, ha a többi, gyanúba vett muslicával odapusztulok.

KL „Megjegyzett Ember”? És miben nyilvánult ez?

Jaj, Lorcsikám! Csak tetteted vagy igazán ilyen naiv vagy?! Eleinte majdnem semmiben, aztán majdnem mindenben. Jött idő, amikor a „letiltás” ellenére célirányosnak látták, hogy igénybe vegyék nyelvkészségemet s így, a víz alá nyomva ugyan, de leengedtek és a szájamba nyomtak egy szalmaszálat: lélegezz. De volt úgy, hogy elvették, a megélhetésemet és kis híja hogy öngyilkosságba nem kergettek. A szaladó nyúltól kérdenéd, hogy amikor lőtték, visszament-e és egyenként számot tudna-e adni minden sörétről?! Majd sorra-rendre rá-rátérek, hol-s-mikor kaptam ülepembe a sörétet, de itt csak azt az elsőt említem, ahogy elkezdődött.

Édesapám állapota javult: összeaszottan s görnyeteg-kicsinyre fogyva, már ott botozgatott a tetőteraszon. Asszonyát várta naphosszat s ha Édesanyám, élelemmel-ajándékokkal felpakolva jött, még mosolygott is. Zsuzsát nagyon szerette. Mindenki szerette Zsuzsát, én is. Vidámak voltunk. Újra írtam, festettem, lázasan dolgoztam. Már újságunk is volt, a pártok népfrontos egyetlenkéje, a SZABADSÁG. Annak az első oldalán olvashattuk a nagy Nyugat-nemzedék még-élő nagyjai közül a hosszú emigrációból hazatérő „Öreg” Ignotus szózatát a nemzethez; azzal a tisztelettel silabizáltuk, ami a híres-neves korifeusnak kijár, de egy kukkot sem értettünk belőle, mert század eleji nyelven íródott s úgy már senki nem beszélt. Ilyentájt, 1945 közepén történhetett, a mogorva entrevue után Gerő Ernővel – valaki figyelmeztetett, benne vagyok a SZABADSÁG-ban. Háromszor is átlapoztam, amíg rátaláltam. A „Közlemények” rovatában, de apró nonpareille betűkkel szedve, „Pártkizárások” cím alatt három név szerepelt s köztük az enyém is. Hitetlenkedve nézegettem s eltűnődtem rajta. Hogy egy maffia nem közli, kit-miért zár ki tagjai sorából – az természetes. Hogy mint-s-hogyan zárhatja ki azt, aki igazában tagja sem volt s nem is törte magát – oly megfoghatatlan rejtély, amire csak egy lehetett a válasz: a börtöntársak „kollektíva” újra kinyújtotta értem csápjait, de rájukripakodtak. A Gájer Imre zárkatársa! Hát nem tudják, hogy megjegyzett ember vagyok?!

Igaz, a választáson a kompárt csúfosan kibukott, és a demokrácia, ha örökös defenzívában is, de – érvényesült. Nincs jelentősége – legyintettem; de mintha egy kísértet-tekintet mindenhova követett volna. Szervült bennem ez a fenyegetettség, tudomásul kellett vennem megjegyzett-mivoltomat.

 

*

 

Gondoltam nagyot és merészet, egy szép napon magam mellé vettem Zsuzsámat, villámhárítónak és elmentem ahol tárgyalták ügyünket: a volt vkf.-bíróság épületébe. Hogy felkutatom elhurcolt kézirataimat. S mintha csak megrendezték volna: Balthazár százados, a katonai főügyész, az egész hadbíróság ott volt a helyén. Nem ronthattam be ajtócsapkodva, nem randalírozhattam – a megjegyzett ember nem randalíroz – s mit is mondhatnék: különös találkozás volt. Civilizált, kínos, lehangoló. A magam védekező távolságtartása; a százados ijedelmes, sürgölődő iparkodása. A megfélemlített emberé, hogy volt vádlottja, akire halált kért, ártani jön, esetleg el is vitetheti (nem tudja, hogy vádlottja maga is Megjegyzett Ember) – és a volt vádlott, akinek nincs mit tűrtőztetni: haragja elpárolgott s különben is, mosolygó villámhárítónak ott a szép menyasszony.

Ilyen az, aki a több-mint-előzékeny szolgálatkészség karikatúrája. Alig ismerek rá, oly gyűröttes-alacsonyka, oly eltaposott. Nagyra tartja tehetségemet, szép jövőt jósol. A kéziratok rendőri elkobzását inkább kényszerű átmentésnek tekinti: iparkodtunk átmenteni értékeinket. Megvan, már hogyne volna, mind! – egy kivételével, amelyet Keresztes-Fischer volt belügyminiszter úr egy elejtett megjegyzése alapján a Kormányzó a Palotába kéretett, és félő, hogy az a tűzvészben elpusztult.

– A Torlon Péter?

– Úgy hiszem, igen. Olyan fura versekkel teli…

– Az. És a többi?

– A Hadik Laktanya Bűnügyi Levéltárában; ha még megvan…

– A laktanya?!

A levéltárat találat érte. A laktanya: részben. Azt is, de megvan.

– A Hadik Laktanya: Budán?

– Járjanak szerencsével! És… Mérnök úr! Az isten szerelmére! Ugye nem haragszik? Mi mindent megtettünk! Mentettük, akit csak, amit csak lehetett! Mennyire örülök, hogy… hogy ilyen szépen együtt vannak, szép pár! Én mindent! Esküszöm!

Másnap már „nekiöltözve”, romeltakarító munkaruhában, ásóval-csákánnyal felszerelkezve – ott álltunk a múlt századi épületkolosszus főtengelyében. A Hadik Laktanya… ami volt, ahol volt. Ahogy végigdöngölték a szőnyegbombázások, nem is egy. Ahogy lejött s nem is a földszintig – mert a beszakadt téglaboltozatban földtorokra lehetett látni, pincemély kazamatákra s az égre tárt kazamaták fenekén, a beleolvadt téli hó, hónapok beleszivárgott esője alatt: leszakadt könyvfedelek, maszattá ázott papírlapok dágványa. Oly kétségbeejtő kilátástalan volt, hogy már-már feladtam:

– Zsuzsa. Menjünk haza.

De Zsuzsa virgoncabb volt, közelmerészkedett, hívott, belerángatott:

– Vágjunk neki!

Három napig folyt az ásatás, kötésig álltam a sártörmelékben, elázott iratcsomókban, csákánnyal törtem szét a ráhengeredett téglatömeget. Én „termeltem”, Zsuzsa válogatta. Döntvénytári bekötött évfolyamok, periratok tömege, Népszava-kiadványok, sivár brosúrák elázott rakása – a „tiltott” irodalom. Harmadnap valamire bukkantunk, ami ismerős volt: Charles de Coster „Thyl Uylenspiegel” című klasszikus remekének orosz nyelvű díszkiadása. Az enyém ami volt. Mellőle egyre-másra előkerültek más orosz nyelvű könyveim is azok közül, amelyeket még Mordocskáéktól örököltem. Jófele kereskedünk. Délutánra már megkerült az a kevés, ami megkerülhetett: néhány juvenília, néhány vers és – egy-két lap kivételével – a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kézirata. A gépelmény elveszett. Tudod, milyen gyors munkás vagyok, akkor én, köpi-törüli alapon, nyomban nekiálltam és erőltetett menetben, a hiányzó oldalak bepótlásával, legépeltem a paksamétámat. Hogy kéznél legyen, ha kell. De javítani már nem én javítottam, volt annak avatott korrektora. Szép is, jó is – aki szívderítően tudott felnevetni, ha tetszett a fejezet, javítás közben – és aki értett is, hogy ne értett volna hozzá? Hiszen kiadó lánya volt, könyvek közt nőtt fel. Az én Édes-szép, Világszép Zsuzsám.

 

KL Elejtettél egy-két szót arról, hogy festettél. Mi jutott eszedbe?

Nem nekem jutott eszembe. Hanem a műteremnek. Pompás műteremlakásban laktam s minden látogatóm ugyanazt mondta – hiszen csak a vak nem látta. Hogy mirevaló. Arra, hogy odalökjék a sarokba a festőállványt, felszegezzék a vásznat, kinyomkodják a palettára a tubust. Aki „rajzos ember” az fest is, óhatatlanul megpróbálkozik vele. Tudod, így volt ez velem már kölyökkoromban is: ha kirándulni mentem, nem fényképezőgépet vittem magammal, hanem akvarelltömböt, akvarellkészletet. Előkerültek a régi lomok, lemostam a palettákat, végigraktam a kecskelábú asztalon a temperát, a pasztellt, az olajat – mikor hogy. Eleinte fantáziakompozíciókat kábelhidat, színházbelsőt (ez volt a „sárga” korszakom: minden képen a naplángot kerestem); aztán rájöttem, hogy mi a divat, üzembelső, acélművek, vaskohók – temperával, olajjal –, ilyeneket akasztottak a szakszervezetek tanácstermébe. Az idők jele volt: még annak is az kellett, a vakító-szikrázó hámor, a vörösfehéren izzó vas a hengerműben, a megdöntött Bessemer-körte – aki maga csak mimikrizált. Mihelyt rájöttem, hogy ennek piaca van, futószalagon gyártottam ezeket a nagyméretű giccseket, melyeket magam kereteztem; a ház kapujára plakátot tűztem és meghirdettem az állandó műteremkiállítást. S jóllehet két évig is eltartott, amíg a felvonót üzembe helyezték, mindig akadt érdeklődő, aki nem volt rest és felgyalogolt a hetedikre, hogy megnézze „tárlatomat”. Bizonyára kompetens giccsek voltak, ennek a század elején elcsépelt tematikának a tucatgiccsei, de művészi értékük kategorikus nulla.

KL És kik voltak a vásárlóik?

Közületek, szakszervezetek. Egy-két futóbolond magánembertől eltekintve. Cudarul kellett a pénz s ez a nagy pénz jól jött a konyhára; de az igazi hasznom nem is a pénz volt. Elmulattatott a fényprobléma ábrázolása, az izzás, a szembefény, az erős kontúrozó reflexek, a helyes valőrök egyensúlya, a sötétség terjengése a térben, és az üvegtetők tátongásának érzékeltetése: egyszerre három állványon, önfeledten vázoltam fel a vadabbnál-vadabb perspektívákat, széles ecsettel – ide-oda járkálva – felhordtam az alapokat, megfeledkeztem magamról és a világról. Az életveszedelmekről, börtönről-háborúról. Gyógyultam. Munkaterápia volt ez nekem s ami lelki sérülésem volt-nem-volt, az ezalatt a háromnegyed év alatt begyógyult. Jó ösztönöm terelt errefelé, hogy kiheverjem a nehéz idők traumáját; persze nem zárkóztam be, voltak kellemetlenebbnél-kellemetlenebb „ügyeim” s majd mindjárt meghallod rendre; de meg le-lerohangáltam, hogy festéket, festővásznat, keretlécet szerezzek, s ilyenkor persze napirenden voltak az összefutások, újrafelfedezések, cimborák, barátnők s a hirdetőoszlop mögül az ilyen „egymásbeütközések” megrendezője, a kópé véletlen vigyorgott s kivált azt honorálta füligszaladó vigyorral, amikor sikerült nekem-igazítania régi szerelmeimet. Így bukkant fel Lencsi is, a sudár-szép Lencsi: vele aludtam nyárias-meztelen, amikor rajtunk ütött a Horty-rendőrség Defenzíva-osztálya s mellőle vittek el. A börtönben még nézegettem a fényképét, de menyasszonyságáról leköszönt és férjhez ment egy szabadságos katonához… Most, 1945-ben, amikor kerékpáromat taposva s maga is kerékpáron, felfedeztük egymást, egy-szuszra elfújta bánatát: férje orosz fogságban s így egyelőre üresek az estéi. Magamra vállaltam estéi betöltését s vigasztaltam, amíg lehetett. Bár óvatosnak és ügyesnek kellett lennem, mert prágai születésű, menyétképű, egykori kedves ágytársam (még naphegyi-gellérthegyi albérlő-korszakomból), ő is nekempattant a tömegből s aki valaha azzal váltott magáévá, hogy a szerelem eszméletlen gyönyörűségei közepette is törte nyelvünket, most azzal lepett meg, hogy akcentus nélkül, tökéletesen beszélte a magyart, és férje, a hentes, hetente beszerzési körútra ment… És nemcsak arra kellett ügyelnem, hogy a bejelentkezési naptárban rendtartás legyen, hanem arra is, hogy Igazi és Végleges életempárja, Zsuzsám, menyasszonyi minőségében meg ne sejtsen semmit abból, hogy éjszakai beszállóvendégeim vannak –

KL És mit szóltak mindehhez a szüleid?

Aludtak. Nem tudtak róla. Sokáig

KL Hát nem recsegett az előszobapadló? Nem hallatszott át a hangos beszéd?

Az én lyukas fejem! E leglényegesebbet elfelejtettem mondani. A lakáshoz tartozott egy elfaragott alaprajzú, éktelen magas szoba is csak a teraszra, meg közvetlenül a lépcsőházra nyílt. A lakástól főfal választotta el. Úgy 6-7 méter magasan, benne, ott éktelenkedett a lépcsőház légkondicionáló berendezése, dög-ronda gépegység, megkapta a maga belövését és nem működött. Ezt a magas légteret magameszkábálta álmennyezet mögé rejtettem s a csinos, alacsony szoba falait világtérképekkel tapétáztam ki (erről írja Illés Endre, posztumusz naplótöredékeiben, hogy „a falakon térképek: Budapest, Európa, Óceáni szigetek, Magyarország, Pest vármegye, Szolnok városa, Párizs. H.Gy. mérnök és térképeket gyűjt” – persze pontatlanul, hallomásból, Gy-y Erzsébettől tudja). A könyvespolcon és a kényelmes pamlagon kívül egyetlenegy bútordarab volt lényeges számomra: a sokfiókos, irodai íróasztal és rajta a tönkrevert írógép. A szobácskának kettős célja volt, egy szakrális és egy profán. Ha valaki kései látogató a lépcsőházból hármat kopogtatott, fordult a kulcs a zárban és a hangulatvilágításba belépett Szívem Királynője (az aznapi soros) – ez a rendeltetése volt a profán. De mindenkor máskor a munka szentélye volt e különös, elfaragott szobácska – a dolgozó; megfelelt szakrális rendeltetésének azzal is, hogy olyan elszigetelt volt s aki tudott róla, az is csak nagy ívben körülkanyarodva – a tetőteraszról közelíthette meg.

KL S hogy ilyen nagy huncut vagy, annak Zsuzsa sohasem jött a nyomára?

Soha. Méltányoltam, tiszteltem szüzességét és nem siettettem semmit. Hogy hátha eljön annak is a napja, az órája. Hogy ő kopogtat. És magától adja. Ámde hogy igazán eljött-e – arról nem szól a fáma. Persze a kellemetlenségek is, a lótás-futás, az irodalmi próbálkozások: úgy képzeld, hogy mindez emeletesen egymás fölött-és-egyszerre volt. Kezdjük tán „Morzsatolvaj” című háromfelvonásos színpadi, játékomon A mesejátékba ojtott véres valóság játéka volt ahol a mesei elemek és a realitás között úgy csapott ide-oda a színpadi képzelet, ahogyan azon a nagyon nagy osztovátán csapong az orsó jobbra-balra, hogy megszője a történülés szövedékét. A mesék oldalán Tilinkócia a Bőrdudácia volt a két hadban álló mesebirodalom, és ha a szereposztáson utánanéznénk, olyan figurákat találunk a frontok két oldalán, mint: Bőrduda-király; királyné; Magisztrofabulosz, bölcs-és trónálló; az Állami Ördögűző Őeminenciája – Udvari Kenetmester (Udvari Szalmacséplő; U. Feneketkerítő; U. Tányérpotyogtató; U. Pohárlehelő; U. Léhűtő). Tilinkó-király; királyné; Hagioszferaosz, bölcs-és-trónhullnok; két Udvari Lefety, tanácsosok; U. Időpocsékoló: U. Bajkikémlelő; Vasorrú Bába; Mozitündér; Táncherceg; Falábú köszörűs. Továbbá: Egzaltált Fiatalember; tőzsdés; filozófus; lacikonyhás; forraltboros; fánksütő-cukrász; rőfös-és-ódondász; Madárjós; Bíró; Főfoglár… A szöveg néha versek Rárójára kap; s hogy miféle hangot üthetett meg (mert teljes szövege elveszett) – azt megítélheted magad, ha felütöd A NÉGERBALLADÁ-t (a HAJSZÁLHÍD 415-ik oldalán), ez a 18 oldal a Vásárjelenetet tartalmazza. 1945-ben, amikor a Nemzeti Színház háborús sztálinista propagandadarabbal nyitott és színpadát megszállta a Major Tamás-féle pártmaffia, elég ostoba voltam, hogy benyújtottam a darabot. Ha Szendrő József idehaza lett volna, neki voltak kapcsolatai ehhez a klikkhez s ő utánanéz – de Jóska hadifogságban kallódott, és a gépirat a dramaturgián úgy sikkadt el, mintha soha meg sem is írtam volna. Az első, de nem az utolsó írásom volt, amelyben felmerül az emberhúsevés, az emberhúskonzervek motívuma –

KL És miért „Négerballada”?

A Vásárjelenetben a Kórházszolga – egy roppant tálat a feje fölé emelve, melyen egy leamputált négerláb van – előrohan és a jogászok között terem, hogy jogtanácsot kérjen. Jónás, a versenyevő néger óriás zabálómutatványával végigjárva öt világrészt, városunkban baleset áldozata lesz, lábát le kell amputálni. Ám a műtét után alig tér magához, máris a lábát követeli, hogy megegye. Joga van hozzá: a tulajdon lába s törvényünk védi a magántulajdon szentségét. De ha odaadjuk, hogy falja be, ez annyi, mintha engedélyeznénk az emberevést… Mi hát a jogi helyzet?

KL És mi a jogi helyzet?

Olvasd el magad, nem árulom el. Arról a politológiai írásomról, amely a háború utáni helyzetet próbálta történelembölcseleti távlatból új megvilágításba helyezni, nem is szólok, elveszett; érdekessége (a NEM ENGEDÉLYEZEM ráfirkantása mellett, ahogyan a kiadó a cenzúrától visszakapta) az a glossza, amely megkérdőjelezve a címoldalt, kétszer aláhúzva figyelmezteti a miniszterelnökség sajtóosztályát: „Nem a mi értelmiségijeink közül való” – és a szignó: Horváth Márton. A maffia kifogástalanul működött. Annál elgondolkoztatóbb ZSUZSIKA FÉNYKÉPALBUM című regényem története. Alapötletét ott kaptam el a levegőből, amikor Zsuzsával a Hadik Laktanya romjai közt három napon át piszkáltuk a sarat s nemegyszer családi fényképek, kislányarcok, nagyapó-daguerrotypek, bársonykötésű fényképalbumok kerültek elő a hólé alól. Egy ilyen elgazdátlanodott fényképalbumot hazavittem, végig lapoztam – és máris megvolt a regény terve. Olyan regényt írni, amely nem egyéb, mint az album fényképeinek hű leírása (és amit egy-egy képből következtetni lehet). Ha a fényképek elég érzékletesek, akkor sorbarakásukból kikerekedhet a regény. A mottóját János Jelenéseiből vettem, a tárgyát pedig, nos, a tárgyát… Emlékszel még a büntetőszázadban eltöltött hónapjaimra? A „Tó-mellett-kiskastély-és-füvespartország” arisztokratáira? A front mellett megáporodó, lassan megbüdösödő Édenre – az édenkerti lovaglóiskolára? A siegfriedi termetű Térparancsnokra, amint büszkén ellépteti fehér paripáját a gyeptéglázó rabok előtt? Mögötte lovagló tündéri arájára, arisztokratikus női oldal nyergében? Ez volt a nyersanyag, ők voltak a háttér; a regény ennek a „Zsuzsikának” a lelki fejlődését érzékelteti a csecsemőkortól, a tisztfeleség holdkóros tündérvilágából szerelmi kalandok lavinájába alázuhanva, a vereség kataklizmájáig, amelyben megüti magát és felébred. „Ha levágják lábamat, a kezemmel vonszolódom; ha leválták kezemet, a számmal kiáltok, mert az még megmaradt… Csak hogy segíthessek!” Lorcsikám! Melyik magyar klasszikusnál olvastam ezt? (Londonban nehéz volna utánanézni.) Így éreztem én. Még vállig reménykedtem, én oktondi, megjegyzett ember; hogy valahol valaki majd csak tisztázni fogja megjegyzettségemet; vagy ha nem – hát közli, mi a vád ellenem, hogy előadjam védekezésemet és tisztázhassam magam. Hogy lesz még olyan, Ágostonnal szólva, audi parem alteram. De addig! Addig se csüggeszkedhetem gorillamód a földig, tétlenül. Világosan láttam a lélektani kátyút, amibe az új demokrácia szekere beleszaladt: szerettem volna segíteni. Ahol a kommunista párt az állam propagandaapparátusát kisajátította, ott olyan, minden magyarul érző/beszélő/gondolkozó embertől idegen hangot ütött meg, hogy valósággal taszító volt s már magát a demokrácia eszméjét kompromittálta. Ezért a könyv súlypontja a regény utolsó tíz oldalán volt, azon a „Kiáltványon”, amelyet a szerző „Magyarország megbántott leányaihoz” intéz. Amiben Dosztojevszkij példáját követtem (Szőllősy Klára, aki újra lefordította A KAMASZT, erősködött, hogy ő soha, semmiféle kiadásban ilyen „Kiáltvánnyal” nem találkozott; de én mindmáig kötöm az ebet a karóhoz: olvastam volt ezt a kiáltványt orosz eredetiben s az egész regényből ez a legjobban tetszett); nos, hadd idézzek belőle.

 

„…Magyarország megbántott leányai, szavam volna hozzátok, mielőtt behajtjátok az utolsó albumot, fényképeivel és én megismerem borzalmas temetőiteket, a könyvespolcot

…Nem tudom, mennyi volt Széchenyiben a gúny, mennyi az aggodalom gátszakadása és mennyi a kortárs férfinépségnek szóló felbőszült megvetés: bizonyára valami ilyesmi volt, amikor férfiak helyett egyenesen dédanyáitokhoz fordult, ‘honunk szebblelkű nőihez’ – nos, hozzátok szólok Magyarország felnőtt leányai, fiatalasszonyok, szóljunk hát utoljára azon az őszinte, bátor hangon, ami a mi mérsékelt égövünkön szokatlan

…Egy karavánt látok felkerekedni az áprilisi alkonyatban, mindnyájan lányok és asszonyok. Fejük lehorgad; lépésük a gyászmeneté; árnyékrajzok, akár Zsuzsánna, és csupa kifürkészhetetlen profil. A Sarolta-térről indul el, de óriási táborrá dagad a városszélen és keresztül az országon, ahol tétován, tanácstalanul kérdezgeti minden vándortól a karavánutat; mind újabb-és-újabb lehorgasztott asszonyarcok csatlakoznak hozzá a városokból. Ti nagytok ez a karaván, Magyarország megbántott fiatalasszonyai, polgárlányai! Halkan, csüggetegen takarodtok, és csak akkor bátorodik fel a karaván és csak akkor biztosabb az imádságos hang, amikor már óriásivá nő a tábor… És ti csak takarodtok sértődötten (mindörökké ámen) – ahogy még nemzedék meg nem neheztelt, és új hazát keresve csatangoltok a kísértetek pusztaságán, ami majd a régihez, jobban hasonlít

…Néha sivatagi kísértetek járnak, dobolnak, kelepelnek… reggelre megfordítják a letűzött útjelző karókat… és ti áhítatos álomjárással hiszitek és követitek és hetedszer téves irányt, és arról beszéltek, álmotokban itt járt a Kiváló Államférfi, a Nagy Király – – – Bocsássatok meg, hogy látlak-és-nézlek benneteket, alvajárók

…Nem tudom, hinnétek-e nekem, én egyetlen párt számára sem toborozlak benneteket, hiszen én magam is, amíg élek, szabályosan hazátlan vagyok, és ha vándor vagy kísértet képében én is elibétek sodródom a pusztán, amikor tudakoljátok a karavánutat – csak azért, hogy ne haljak meg szemrehányással a lelkemben: néma voltam. Nálunk százéves vesztegzárakat várnak végig határainkon koreszmék, korszellem; minden nemzedék elkészül ezzel a határvédelemmel és egyetemes emberi tudás, jószándék, agyvelők évszázados sugárzása előtt döntik a gyepűt – – –”

(Majd a végén, oldalakkal odébb:)

„…Egy nagy kincset hordoztok ti fényképalbumok, ha mészárlások, szeretők, személyes bűnök és hőstettek nélkül is: a fényképalbumok befejezetlenségét

…Ragadjátok fel a történetet ott, ahol Zsuzsánna az utolsó kockán abbahagyta. Harcoljátok ki arányérzéketeket; pillantsatok más szemmel a veletek görgő világtérképre, ti hazát keresők: így lássatok hazát. Hazát találtok – a talpatok alatt”(Stb. stb.)

 

KL Bizonyára mozgalmas, cselekményes könyv lehetett; de tudsz-e cselekményt, dinamikát rögzíteni „fényképalbum”-formában, amelynek minden képe állókép és statikus…?

Ezt bizonyára szónoki kérdésnek szántad, amelyre nincs felelet.

KL Bizarr ötlet. És mi lett vele?

Vagyis hogy mi nem lett vele. A gépelmény eredeti dátuma, amikor pontot tettem rá: 1945. október 10. Ha akkor kiadják, tán lett volna némi hatása. Leendő apósom, Dezső bácsi késlekedés nélkül benyújtotta a cenzúrának. Gyors munkát végeztek ők is, hogy ne ringassuk magunkat illúziókba, október 30-án kézbesítették a borítékot és a döntést. A gépirat címoldalán, lendületesen szántó, szarkalábas filiszter-betűkkel ez állt: NEM ENGEDÉLYEZEM. A bélyegző alatta: A Miniszterelnökség Sajtóosztálya. Hányszor álltunk Dezső bácsival, ő lehangoltan s bosszúsan vigasztalva, én lehangoltan és vigasztalhatatlanul, nemegyszer az elutasított kézirat fölött, hányszor-de-hányszor találkoztam személy szerint ugyanazzal a miniszterelnökségi filiszterrel, az ő szarkalábas, lendületesen szántó betűivel!… Az ám, a történet java hátra van, ha egy befulladt kézirat utóélete még érdeklődésre tarthat számot. Két-három esztendőcskét ugrunk az időben, 1948 elején történhetett, amikor már bejáratos voltam a VÁLASZ szerkesztőségébe, Sárközi Márta és „belső köre” figyelmével tüntetett ki, felkarolt/istápolt Szabó Lőrinc, és számon tartottak az induló mezőnyben. Kint vagyok egy szép napon a költőfejedelemnél a Pasaréten, elüldögélünk dolgozójában, beszélgetünk, vendégeskedem. Kora délután. Új, váratlan vendégek érkeznek, elegáns házaspár. Nyílik az ajtó, kis híja lefordulok a székről, Lőrinc is észreveszi a hirtelen elektromos kisüléseket a levegőben, hogy nincs minden rendjén s a tekintete ide-oda ugrál – hol rám néz, hol a belépőkre. Az ajtónyílásban ott áll a házaspár, polgári eleganciájukban is azonnal rájuk ismerek: valami-ismerősek s ugyanakkor nagyon-másmilyen a kettő. A volt zászlós, a Térparancsnok: még mindig siegfriedi termetű, de nem két-és-fél – csupán fél fejjel magasabb; benne az a bámulatos, hogy szájvonalának az a fennhéjázó lefittyedése, az a tenyérbemászó szájszöglet-gunyor nincs sehol, még nyomokban sem: majdhogynem „rokonszenves”. Mellette nyári muszlin ruhakölteményben a szerelemfeleség, „Tó-mellett-kiskastély-és-füvespartország” tündérkirálynője, bár már rég lehuppant az almásszürke oldalnyergéből… „Zsuzsika”! A „Zsuzsika Fényképalbum” hősnője – akit sohasem ismertem, szót vele nem váltottam és semmit sem tudtam róla, bár a regényben gyerekkorral, kalandokkal, hússal-vérrel-cselekménnyel ruháztam fel. A farkasszemetnézést-kerülgetést, a kínos feszültséget Lőrinc széles gesztussal közbevetett mentő-kérdése oldotta fel:

– Ismeritek egymást?! Bizonyára, hiszen kollégák vagytok, mérnökök: tán még a Műegyetemről…?

A volt Térparancsnok (mintha emlékeiben kutatna – a kezét nyújtja. Bizonytalanul).

– Valami rémlik…

– Tán még a Műegyetemről. Alighanem – motyogom, elfogadom a felém nyújtott kezet; visszanyerem lélekjelenlétemet.

A többi már „nem érdekes” s épp ez benne a rendkívüli, a megragadó: a kávékavargatás, a civilizált beszélgetés, óvatos puhatolódzás; napirendretérés a múltak fölött (ne bolygassuk, még csak ne is célozzunk rá); semleges témák keresése.

KL Nagyon kínos összefutás volt?

Nagyon. De csak pár másodpercig; s akkor is inkább a házigazdának, aki egymást-méregető félszegségünket nem tudta mire vélni. A volt Térparancsnok egyáltalán nem zászlós volt már, hanem egy szürke városi mérnök; a kettő: irodalom iránt nem érdeklődő átlagos házaspár. Nem volt nehéz elsiklani a kínosnak ígérkező, szinte kirobbanással fenyegető incidens fölött: több börtöntársamtól hallottam ugyanazt a történetet. Abban a mértékben, ahogy a német háborús vereség körvonalai kezdtek kibontakozni és a büntetőszázad mind nyugatabbra sodródott, a század parancsnoka is fokozatosan meglágyult, fraternizálni kezdett; az osztrák határon mindenkivel összetegeződött, és mint aki nem hajlandó senki magyart Nyugatra hurcolni – feloszlatta a századot. Mindenki menjen, amerre lát; s ő maga is elindult vissza, a főváros felé. A pasaréti összefutás után kipottyantottam az emlékezetemből s ki tudja, angyalszőke feleségével él-e, hal-e.

KL S utóbb Szabó Lőrinc? Nem kérdezett rád, nem firtatta a dolgot

Tapintatosabb volt annál s tudta, milyen időket élünk: neki is megvolt a maga baja. S jómagam is, míg vidáman bazsalyogtam a világra, titkon egyre nyomottabb hangulatban fogadtam a menetrendre érkező bosszúságokat, azt, amit a francia úgy nevez, hogy contretemps. Zsuzsával a Bűnügyi Levéltár romjai közt rábukkantunk DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN című regényem csupa sár lapjaira s azt is újragépeltem. Kegyetlen Horty-szatíra volt s a többivel együtt elfeküdt a vkf.-bíróság hosszú asztalán, a „bűnjelek” között. Dezső bácsi veszekedve tépte ki a kezemből s mintegy „a hátam mögött” nyújtotta be a cenzúrának. Nemsokára már háromra emelkedett visszadobott könyveim száma s három könyv címoldalán vizsgálhattuk végig ugyanazt az aláírás-speciment a lendületes filiszter-betűkkel, és a szarkalábak alatt ugyanazt a bélyegzőt. A sors iróniája, hogy negyedszázadon át a törleszkedve-szélbalos, opportunista írónemzedék e „hullagyalázásból” élt, hogy a szerencsétlenen elverte a port s hogy egy „igazi” Horthy-ellenes könyvre – amely akkor íródott, amikor ilyesmit papírra vetni életveszedelemmel járt – ráverték a NEM ENGEDÉLYEZEM bélyegzőt: hogy mindez miért volt? Nem tudok másra gondolni, mint hogy a cenzor (mint aki maga is találva érzi magát) aggályosan hümmögve így szólt: hm… félő, hogy az olvasó a nyilasok karikatúrájában a kommunistákra ismer.

Édesapám súlyos kachexiás volt: szervezetében a lipoid-raktársejteket vezérlő autonóm idegrendszer tönkrement, eredeti súlya felére fogyott, gerince meggörbült: a negyvenkilós, magatehetetlen aggastyán naphosszat „legyecskézett”. Akinek minden gondolata az ő Betege volt: Édesanyám nehezen bírta a robotot. Én meg? A festhetnékem elpárolgott, munka, megélhetés után kellett néznem; de mindenütt orrontottam az országos maffia ellenséges, jelenlétét. Jó küzdőnek ismertem magam s nem olyanvalakinek, akinek lélekalkatába beletartozik, hogy veleszületett üldözési mániája van; ám ha arra gondoltam, hogy van kiadóm, van kiadnivalóm, de a kommunista cenzúránál vasfalba ütközöm, hát vérbe borult a szemem. Elhatároztam, hogy túljárok az eszén. Kötetbe gyűjtöttem börtönverseimet, beleválogatva jó néhány szélbaloldali, gyújtó hangú darabot is – azt csak nem teszik meg a náciellenes, börtönviselt költővel, hogy ilyen zöngemények megjelentetését sem engedélyezik?! – de azt a turpisságot, amire készülök, már nem kötöttem a cenzúra orrára: hogy a nyomdába küldendő anyagba titokban beleválogatok néhány olyan új verset, amitől a moszkovita maffia prüszkölni fog. A kötet, Dezső bácsi jóvoltából és a Vajna és Bokor impresszumával, már 1945 decemberében kint volt a könyveskirakatokban s a címe (mert a címadó versről már a cenzúra nem tudhatott:) RAGYOGÓ SZÍVVEL REMETE DACCAL –

KL Látni nem láttam, de hallottam róla. Miért, mi volt a címadó versben?

Hogy mi volt? Csalódottságom tonnaszámra. Kihívó, pökhendi pesszimizmusom tonnaszámra, a kötelező optimizmus pirosló hajnalán. A cím a címadó vers refrain-je volt – hadd idézzek belőle:

 

a feje szivornya, szellemtestvérek s mint máj mélyére fúró mételyféreg átfúr belet-hasfalat-májtokot már amerre métely haladni szokott   – ragyogó szívvel, remete daccal harcoljatok a pártkukaccal! mi furcsa furdancsállat, mi hosszú és egyetlen idegláncán: a bosszú szempontjai a féreg-pontszemekkel és egy óceánnyi jólelkiismerettel –   – ragyogó szívvel, remete daccal harcoljatok a pártkukaccal! a harsány ülep a giliszta testtel mi ülni-gyűrűzni sohase restell sunyítva, tekintetünket kerülve egyetlen ősidegláncán ingerülve   – ragyogó szívvel, remete daccal harcoljatok a pártkukaccal! egyetlen ideglánc mint cérna halvány (majd gondolkozik a pártigazolvány) mi furfangos száj és mindig szopik míg tart a máj és el nem kopik –   – ragyogó szívvel, remete daccal harcoljatok a pártkukaccal! csak homlokunkat csillogni lássa – s a métely kész a vádaskodásra szellemtestvérek – gondolkozók! homlokcsillagunkon jelvényhordozók   – ragyogó szívvel, remete daccal harcoljatok a pártkukaccal! mint kukac-mivoltuk s giliszta-múltuk hogy mit teremtsünk – mi nem tanultuk mi tanítunk – a kukacok letűnnek – s nem szemináriumi fokon: nemzetünket!   – ragyogó szívvel, remete daccal harcoljatok a pártkukaccal!

 

Ezt 1945. április 25-én írtam: már ilyen korán „szagot kaptam”. Vedd hozzá, hogy a Vörös Hadsereg prezenciájának terrorhangulatában csak kimondani is azt, hogy „pártkukac”, mekkora rizikóval járt s e kihíváson csak az enyhített némileg, hogy az 1945. november 4-i választásokon kibukott a kommunista párt, és a nagy garral beígért 90 százalékos „elsöprő” többség helyett, alig 17 százalékkal a harmadik helyre szorult. Persze a moszkoviták már ott díszelegtek mindenütt s már akadt fiatal törtető (és Nyugatról visszaszivárgó desperádó), aki védelemkeresőben belenősült a moszkovita arisztokráciába. Annak mondom, noha nemigen érdekelt senkit s nem is lett volna politikus, hogy pertraktálják, állítólag volt épp elég részük a Külső Sötétségben és a Fogak Csikorgatásában, mert eleget fáztak-nélkülöztek és rettegtek – hol egymástól, hogy a GPU-tól, s aki nem Kun Béla barátságát-és-kegyvesztettségét sínylette, az apró szolgálataiért mint a GPU kedvence vagy megtűrtje, megszeppenten vegetált. Mindezt mi, a plebs, a hoi polloi nem tudtuk; mi csak a szemünknek hittünk – hogy a moszkoviták megbízatásuk fontos tudatában rajzottak szét az országban s ahogy rövid hónapok alatt megszállták a társadalmi hadállásokat és előpeckelődtek a hatalom páholyain – az, enyhén szólva gusztustalan látvány volt. Első dolguk volt, hogy azt a költőt, akit soraikból kizártak, aki hátrarúgta a pártot és rég megfeledkezett róla másirányú boldogtalanságában: József Attilát léggömb-kolosszus formán Petőfi ötszörösére pumpálták s ezzel meghamisították-ember-mivoltát, arányait. Csak természetes, hogy ezek a kötetbe-titkon-belecsempészett versek a moszkovita áfium ellen, az ő emlékére is appellálnak, mint ez az ATTILÁK NYOMÁBAN című – a közepéről idézek:

 

...................................... ...................................... hogy a népeden kétségbeestél? ugyan?! s a nép mellett most mit keresnél? válassz egy trágyadombot tárgyul s a közönség majd dűl és hozzábárgyul Szent szándékod, szabadságszenvedélyed? Nincs nálad büszkébb, tisztább, kevélyebb hogy az vagy, amit gondolni születtél és különb az országos huligán ülepnél? vagy a te Bandid és Attila, ha mondom nem ott lakoltatok a trágyadombon? A halála kellett: nem dőlt a Tőke de mint szikla hullott Szabó Dezsőke születni huligán-ország fiának barátom – itt vége a filozófiának ludas vagy benne, ne légy goromba: te születtél a trágyadombra

 

Noha nem kerülhetett be a kötetbe, mert lekésett róla s csak négy évtized múlva adtam közre mint juveniliát, idetartozik az a MEMORANDUM JÓZSEF ATTILÁHOZ is, amely még az 1945-ös választások idején íródott (l. HAJSZÁLHÍD, 459 o.):

 

én tudom hogy klikkek többé nincsenek s csak az nem szabad aki nem akar (– kivándorlóink farkát sóval hintse meg Magyarország a Nagy Sóhivatal! –) de még egészen gyüge nem vagyok se gyenge még szájam-ízén a Te undorod   József Attila – sorstárs: istenemre   én tudom hogy Te nem így gondolod hogy itt minden tanulság oly hiába hogy itt pártodig fertőz az átok és Horthy-módra és piros ruhába’ szervezkedik Rokonság és Családok a rendőr is ha másnak tisztelegve – az is oly ős-bárgyú oly konok   József Attila – sorstárs: istenemre   én tudom hogy Te nem így gondolod a szajkózást Lenin képeinél hol oly halvány a kopott kísértet: a szavakban nem „Ljényin” szelleme él csak használják – felmondóversikének a száj ha magyar ha darál is egyre az elme hej! emigránsul forog –   József Attila – sorstárs: istenemre   én tudom hogy Te nem így gondolod én tudom hogy Te nem így akartad hogy Család bástyája légy némi hassal s mit választáskor a nyakadba varrtak: egy-pártban légy jó pár nyilassal – hisz kereszteltek utcát is nevedre utcára kerültél hát! tudott dolog –   József Attila – sorstárs: istenemre   én tudom hogy Te nem így gondolod

 

Elhatározásomhoz hozzájárult az is, hogy akármerre próbálkoztam állásszerzéssel, a maffia keresztülhúzta számításaimat, és az is vagy aztán még inkább, hogy belém gázolt két-három módfelett gyűlöletes, még emlékében is tűrhetetlen, minősíthetetlen, megengedhetetlen közjáték, tény, hogy 1945 karácsonyán, nominális összegért, Dodó bácsitól (ez volt Dezső bácsi családi beceneve) megvásároltam az egész kiadványt – már amennyi nem mászott szét a boltokba, és a Váci utcai könyvkereskedés kiadói pinceraktárában megmaradt: az 1000-ből 800-at – nagy üggyel-bajjal (lift nem lévén) felhordattam műteremlakásom tetőteraszára, az ott meredező kéménycsoportok tövében kupacokba raktam, a kupacokat leöntöttem benzinnel, és késő este felgyújtottam.

KL Elégetted első verseskötetedet…?!

El én. RAGYOGÓ SZÍVVEL REMETE DACCAL… Magán-könyvégetés volt; s ahogy piszkáltam tüzét és szítottam, amikor a hidegben elaludni készült – bele-belenéztem. S ezzel – mintha vaskosárban tönkreráztak volna – átkristályosodott személyiségem, és szembefordultam múltammal. Igaz, a szétrakott könyvek nehezen égtek, füstölögve, nem akaródzott lángra kapniuk, és nem égtek olyan kajánul, ahogy a magánkönyvégetés rendezője szerette volna. Három este kellett, hogy lehamvadjanak, és a harmadik éjszaka felkövetkezett a rendőr is, hogy megnézze, a terasz fölött miért vereslik az ég, meg hogy nincs-e „tetőtűz”; de ez már demokratikus rendőr volt, pohárka bor mellett megmagyaráztam, hogy ostoba-rossz könyveket égetek, amelyek még arra sem valók, hogy gyertyát csomagoljanak beléjük. Megköszönte a tütüt és a Rend Őre megnyugodva távozott; de még napokig szállongó pernyében járkáltam át a dolgozómba, és a füstszag megülte a teraszt, amíg le nem csapta a ferdén pásztázó téli eső. Ez volt az én, „magán-könyvégetésem” –

KL És nem maradt egyetlen példányod se? Magadnak…?!

Egy se. S nem volna ma sem, ha gondolatolvasó költő barátom és Vergilius-fordító pályatársam, Lakatos István egy hozzá odatévedt példányt, a „Vajna és Bokor” impresszum alá odavésve az ellen-dedikátumot: „Negyven évvel később, 70-ik születésnapjára visszaajándékozva a Szerzőnek – Bp. 1984 novemberében”

KL Majd hanyatt vágódtál?

Majd hanyatt vágódtam. Legközelebb ha könyvet égetek – majd jobban vigyázok.

 

*

 

KL De mi volt, mi lehetett az a két-három közjáték, amelynek még az emléke is dühbe gurít és jellemzésére olyan jelzőket használsz, mint „tűrhetetlen, minősíthetetlen”, sőt „megengedhetetlen”…?

Elmondom sorra-rendre. Felfoghatnám úgy is, hogy a „fiatal demokrácia” sutasága, ügyetlenkedése, a jószándék túlkapása volt, és a történész, ha az ilyen és hasonló eseteket tanulmányozza és az esettanulmányok statisztikáján a szeme végigsiklik, hát hűvösen továbblapoz; de aki saját bőrén tapasztalta, annak az élményt az inge alatt a horpaszába beleégetik.

A zsidó fűszeresné, akit a nyilasok bekényszerítettek az egykori gettóba, kárpótlásul a lebombázott saroküzlet helyett (amelyet rendeletileg Édesanyáméknak utaltak ki), kapott a közelben egy másik helyiséget. Ennek ellenére, zavarodottságában vagy tán elkínzott lelkiállapotában feljelentette Édesanyámat, mint „nyilast”, akit „nem egyszer látott nyilasokkal az utcán” stb. Anyámat elvitték. A vér a fejembe száll még most is, ha erre gondolok. El, azt a szegény öregasszonyt, akitől éveken át zsarolták-és-zsebrevágták a „vörös segélyt”, revolverezve azzal, hogy „a fia a mieinkkel van börtönben”. Azonnal utána eredtem és magam sem tudom, hogyan, tán épp azzal, hogy szemmel láthatólag magamon kívül voltam, sikerült felkutatnom, még mielőtt átszállították volna az Andrássy út 60-ba s onnan nem tudom, hogyan kapartam volna vissza. A kerületi kapitányságon értem utol, s tudod ki volt a rendőrnő, aki vallatta? Háy Gyula felesége.

KL A színdarabíró felesége?

Úgy bizony. S méghozzá micsoda pimasz, pattogó, kiállhatatlan gazember hangon ordibált jelenlétemben, vele és velem, ez a nő, aki soha puskaport nem szagolt, nem hogy börtönt, s érezhetőleg legszívesebben lezárta volna a nyomozást azzal, hogy Édesanyámat, a „nyilas hárpiát” bűnösnek találja, és ügyét, tárgyalásra, átadja a népbíróságnak!

KL Édesanyádat, a Népbíróságnak…?! Ez nem valami magánbosszú volt? Ismerted korábbi időkből?

Háy Gyulánét? Soha. Akkor láttam először. (Igaz, nem utoljára.) Ha gonosz volnék, azt mondanám, hogy rá volt írva az arcára: odavaló. Rendőrnőnek, Nyilasüldöző rendőrnyomozónak. Mennyire ismertem a típusát! Megint, valaki azok közül, aki nagypolgári származása ellenére a „proletárbosszút” akarja kitölteni a piszkos kizsákmányolón, a „nyilas szörnyetegen” – szegény anyámon, aki látástól vakulásig a hátán hordta a világ szekerét… – ha még emlékszel KETTŐSARCKÉP-című versemre s ez még 1944 februárjában, az újhelyi fegyházban íródott:

 

Mások csak töltsék a világ szekerét – mi vagyunk Anyám az út és a kerék és ő már tudja, nyugodtan hajt ránk gürcölők vagyunk, ez a mi fajtánk mi vagyunk a méz, a méhész, a kaptár adunk: felrótták a vádiratnál a Föld forogni egyszer megunhat nekünk csak adni-adni jó magunkat   más fejni él, facsarni, húzni sápot   találni benne szép kalandját   – mi hordozzuk Anyám a világot   Te a nehezzét, én a nagyját ................................................ ................................................ Élesztő vagyunk, velünk kelesztnek nem élesztünk – nem élnek, nem esznek mikrobák vagyunk az élet szent nevében az ember talajtenyészetében a kerge öröm csöppje vagyunk, hát váladékoljuk a drága munkát jaj a tenyészetnek, ha kivesznék bennünk az ösztön-mindenesség   hátunkon morzsák, mázsás szilánkok   ömlünk, özönlünk, mint a hangyák   – mi hordozzuk Anyám a világot   Te a nehezzét, én a nagyját ................................................ ................................................ Akiket hordunk, elbánnak velünk összedobálják, amit mívelünk arculvernek, bezárnak, kikötnek s tartjuk magunkat: lehetne többet lehet keserűségünk seregnyi nekünk nem szabad megkeseredni csak a fajankó hiszi, ha büntet mi megszüntetjük természetünket   mi csak ragadjuk, mindegy, ha bántott   – Önt is, Ügyész Úr! – hagyják, ne hagyják   mi hordozzuk Anyám a világot   Te a nehezzét, én a nagyját

 

KL És aztán? Mi lett ebből a rendőri ügyből?

Felvilágosítottam Ődámaságát, az Elftársnőt, hogy kit akar a rabomobillal átszállítani Hatvanba. Összehordtam tücsköt-bogarat; felemlegettem az újhelyi fegyházat, a börtönlázadást. Helyére tettem, mint börtönviselt ember és nem válogattam meg a kifejezéseimet. Láttál már ámokfutó vulkánkitörést? Csapkodtam a rongy papírjait az asztalon, csapkodtam az asztalt. Nem törődtem a következményekkel, ha lefognak, azzal se. Édesanyámról volt szó: Oroszlán-mamáról. Megétettem vele, amit mondott, de Háyné egy szóval sem szabadkozott. Félóra múlva az utcán voltunk.

KL Ne tartsunk kis szünetet? Nagyon kihevültél.

Ne tartsunk. Passons outre.

KL Nagyon megértem, hogy ez az Édesanyádat ért inzultus nagyon kihoz a sodrodból; hiszen tudom, személyes titkos panteonodban milyen külön fülke illeti meg – és nemcsak Édesanyádat, hanem mindazokat, akik az exitusznak ezt a nyílásnélküli ajtaját választották. De tudhattad, hogy minden kezdő demokrácia de rigueur elkövet ilyen gikszereket –

Teljesen igazad van, Lorcsikám. De láttál már Hadtörténeti Múzeumban középkori „emberfogó” készséget? Harcoltak vele – lerántottak vele lábról. Akit ez a „gikszer” a derekánál fogva, vashevederébe kap, joggal kiált fel, már-már félig a földön: „Miért éppen engem?” Így hát csak fenntartással adok igazat. Mégis, Shakespeare-rel szólva, more in sorrow than in anger, amikor Édesapámért jöttek, nem került sor ekkora patáliára, s hogy nem lett belőle hercehurca, azt hidegvéremnek köszönhetem. Mondhatod rutin ellenőrzésnek is, ahogy azok, akiknek jogos gravamenjük volt, végigmentek a régi munkaszolgálatos listákon. Mint emlékezhetsz rá, Édesapám az ún. Bécsi Döntés és Erdély részleges visszacsatolása után jó esztendeig egy ilyen zsidó munkaszolgálatos század keretében szolgált alhadnagyi rangban. Amikor a két nyomozó kijött érte, láthatták, hogy ezt a nagybeteg embert csak hordágyon lehetne „elvitetni”. Ott ült szegénykém, csontrafogyott parányi embertúzok azzal a fehérszürke, koszló tollazatával, egy öblös karosszékben, a lába felpolcolva – vastag plédek alatt. Memóriazavarai is voltak s megesett, hogy vontatott mondatait félúton abbahagyta és – útfélen felejtette; hol köhécselt, hol szunyókált és álmában nyögött.

Leültettem a két nyomozót és előhordtam a dobozokat, amelyekben az öregúr a leveleit tartotta – tucatszámra írtak köszönőleveleket, többnyire egyszerű emberek, azok, akik a keze alatt voltak. Elmondtam, hogyan csempészte leveleiket, csomagjaikat, orvosságaikat s tett önzetlenül olykor kockázatos szolgálatokat. Hogy mennyi és hányféle ajándékkal hálálták meg emberségét a szabadulók s jártak a nyakára, szabók, suszterek, hogy ruhával-cipővel kedveskedjenek. Édesapám nem is igen volt tudatában, hogy mit akar a két polgári ruhás detektív, s hogy őérte jöttek. Elbeszélésem alatt a nyomozók egy-egy oldalpillantással felmérték a helyzetet, felmustrálták a műterem sarkában a senyvedő, elaggott emberi roncsot; belepillantottak orvosi bizonylataimba: KACHEXIA SIMMONDSI… Hümmögtek, félrevonultak, susmorogtak egymás közt; majd belefirkantottak valamit a cédulájukba és eltávoztak. A volt „keretlegény” átaludta a veszedelmet.

KL No ládd, volt ilyen is. S ezzel te is bizonnyal végére értél gravamenjeidnek –

Nem egészen; bár hogy amikor a hazatérő Lukács György udvarlására járultam nagy sietvést, mihelyt Moszkvából hazajött s hogy abból meg micsodás, sírni-vagy-nevetnivaló görbe történet kerekedett: kutya legyek, ha tudom.

KL Mit kerestél te Lukács Györgynél? Egyáltalán: mit akartál tőle?

Mit is, szent együgyűségemben, én idióta. Lukács Györgyről én csak annyit tudtam, mint a többi műveletlen irodalmár: olvastam „A Lélek és a Formák” című opuszát és tiszteltem, mint a századelő nagy pléiade-jának egyik kulcsfiguráját, akiről Thomas Mann a Varázshegy Naphtájának szőrösfülű szoborkarikatúráját mintázni méltóztatott. Hogy ki-volt-mi-volt igazában, akin rajta ragadt Benedetto Croce emlékezetes jellemzése, s hogy ez a „Marx előimádkozója” a moszkvai magyar emigrációnak micsoda rettegett, proteuszi intrikusa volt – azt sejteni se sejtettem. Tiszteletemet tettem hát nála igazándi, őszinte tiszteletből és abból a bocsánatos önzésből, mely minden kezdő irodalmár sajátja – hogy a szénior író-és-filozófus segítségét kérjem Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA című filozófusregényem sínretételéhez.

KL Meglátogattad? És hol?

Meg – vesztemre. Akkor nemrég érkezhetett és ideiglenesen ott lakott a Károlyi-palotától kőhajításnyira, egy szálló első emeletén – a saroképületben híres cukrászda volt, szerelmesek találkahelye. Bekopogtattam, alacsony öregecske nyitott ajtót, aki úgy nézett rám, mint aki fókuszolni nem tud. Letettem elé az asztalra a gépirat első példányát és állva magyaráztam, míg ő belelapozott – elfelejtett leültetni. Árva szót sem szólt, majd a vaskos regénykéziratot eltolva, mintha gondolataival messze járna – jegyzőblokkot kapott elő és felvette adataimat („Don Pedro” jutott eszembe, az ő jegyzőblokkja is ilyen volt).

– Itthagyhatja. Majd értesítem – mondta. Tíz percig se tartott az audiencia és már kívül voltam a magas, kétszárnyú ajtón. A cukrászdában összeakadtam Gedényi Mihállyal (akkor még kezdő regényíró volt, utóbb Krúdy-ológus lett) és Ambrózy Ágostonnal, a költő-librettistával – jól csengő nevek voltak, ma már feledésbe merültek. Baráti csevegés fekete mellett; utána hazamentem.

KL És? Lukács üzent?

Másnap szokásos „tengerparti” (Duna-korzói) sétámról hazatérve, idézés várt. Nyomozó hozta ki a kerületi rendőrségről – rajta, hogy kit keressek. A nyomozó hóhéri barátságossággal fogadott, majd nagy hirtelen ezer bokros teendője támadt, elszólították; vártam estig. Megengedték, hogy hazatelefonáljak, két szó elég volt, hogy Édesanyámnak álmatlan éjszakát szerezzek – de közölték, hogy amíg az ügyet nem tisztázzuk, nem engedhetnek haza. Átkísértek a rendőrségi fogdába, pörkölt volt vacsorára. Másnap már tűkön ültem a priccs szépén, amíg délben elővezettek.

– Mit keresett Lukács Györgynél?

Ha ezerszer el nem kérdezte és én ezerszer el nem magyaráztam annak a nyomorultnak ugyanazt, akkor egyszer se. Ki keresett rajtam-és-mit? Bombát akartam becsempészni Lukács György ágya alá? Nem akartam. Lukács György akart „megvakartatni” engem, hogy nem voltam-e „volksbundista”? Vagy inkább Lukács György körül akart szaglálódni a Párt, hogy nem valami elhajlár frakció titkos ügynöke vagyok s regényem a „deményisták” rejtjeles üzenete? Ki tud a maffián eligazodni? Ezúttal Édesanyámon volt a sor, most ő indította el értem a gőzhengert, mozgósítva minden volt börtöntársat, aki eszébe jutott. Két éjszakát töltöttem kincstári vendégségben; harmadnap reggel, ugyanaz a nyomozó, aki kijött értem, közölte, hogy az elejtett vád téves értesülésen alapult, és más eljárás ellenem folyamatban nem lévén, mehetek haza.

KL És a regénykézirat? A rendőrségen kaptad vissza?

Soha sehonnan nem kaptam vissza. A regény 1989-es londoni kiadását másolat alapján szedtem. Lukács Györgyöt soha nem láttam viszont – hacsak az nem számít annak, hogy jó négy évtizeddel a történtek után, az Egyetemi Könyvtár aulájában felállított bronztakony szobrával Piroskám lefényképezett. Egyszer még Lukács felfigyelt rám, de kötve hiszem, hogy egykori látogatójával azonosított – majd elmondom azt is; háziorvosa, Dr. Werkner János neves belgyógyász (az egykori kardvívó olimpikon fia) még mint orvosnövendék, Újhelyen börtöntársam volt, de hatvan fele járóban, évekkel ezelőtt meghalt – még minekelőtte nagytudományú pácienséről, Benedetto Crocéval közös kedvencünkről elbeszélgethettem volna vele.

KL Most már megértem, miért írtál olyan keserű verseket akkoriban. Hiszen ez valóságos jeremiáda!

Ugyan, azokban az időkben? Lorcsikám! Különben is, vastagbőrűnek születtem és a dupláját is kibírtam volna. A folytatását már el se mondom, mert még megsokallod, ami fölé már odaláthatnád a fejezetcímet, „Egy Mimózalélek Bántásai”.

KL A folyatását? Hát volt az is?

El se mondom. Hogyan dobta vissza a IV. kerületi elöljáróság a márvány emléktábla tervemet –

KL Emléktábla-terv: hová?

A sátoraljaújhelyi fegyház falára. A kitörés halottainak emlékére. Emlékszel: 11 délvidékit felakasztottak, mintegy hetvenen vesztették életüket.

KL De mi köze mindehhez a IV. kerületi elöljáróságnak?

Oda delegálta a kompárt elöljárónak Szalay Andrást. Szalay behívatott és felkért, hogy tervezzem meg. Először emlékkutat akart, aztán megállapodtunk egy díszes, figurális, nagyméretű emléktáblában. Két hét múlva felvittem; jóformán rám se nézett. Ha akarom, otthagyhatom – mondta; de valószínűleg másnak adják s amíg ügyem felülvizsgálat alatt áll, nem tárgyalhat velem. Kitántorogtam az ajtón. „Ügyem?” És „felülvizsgálat alatt”? A maffia játszadozott velem. Mint tudod, később, jóval később, 1952 végén elvonultam én ez alatt az emléktábla alatt (amelyet más csinált), újra be, ugyanabba a börtönépületbe s elképzelheted, milyen érzés volt, viszontlátni ugyanazokat, az ismerős zárkákat, ahol valaha le-büdöskommunistáztak s most a kommunisták őriztek igen gorombán, hogy érezzem le-büdösfasisztázva magam. Az emléktábla szürke volt, jelentéktelen és lerítt róla a kommunista hét-szűk-esztendő. De hagyjuk ezt! A jeremiádák semmivé lettek Hátsó-Eurázia tüzén és papírkosarában, és se börtönévek, se kényszerpályák nem fogtak ki rajtam! Mert bármi kínosan érinthette s akármekkora felszisszenéssel fogadta a maffia-párt a választási kudarcot, valamelyest csak háttérbe szorult, és az új, a kétszeres csoda, az élet és az ország napos oldalát mutatta! – mert két csoda volt, az egyik a gazdasági, a másik a szellemi.

Örömhírrel járok, atyámfia: vége a dögszürkeségnek, a monokróm kép bozsogni kezd és színesre vált. Csodálatos évek, kivételes esztendők voltak ezek Lorcsikám, a fordulat gyalázatos győzelméig; és a zsenge demokrácia végig defenzívában volt ugyan s váltig tudtuk, hogy e tiszavirágéveknek egyszer bealkonyul; de amíg tartott! És te! Mint mikor a szürke-fekete képernyő a tévén hirtelen színesre vált, így pompázott a színkép minden szivárványszínében a világ, és már pávafarkát bontogatta az irodalom. S magam meg mit tapasztaltam? Csak azt, hogy feltágul és legyezőszerűen kiszélesedik előttem az élet. Soha annyi új, értékes barátot, annyi érdekes embert, soha! Nem akarlak, de nem állhatom meg, hogy nevekkel el ne árasszalak hiszen csak győzzem: az újholdasok, az Európai Iskola; muzsikusok, festők, irodalmárok, patríciuscsaládok fejei, leányai, társasági potentátok; s mindez lavinaszerűen, egyszerre. Mezei Árpád, Pán Imre, Hamvas Béla, Weöres Sándor, Jékely Zsoli, Vajda Endre, Szentkuthy Miklós, az újholdasok felvonulása, Fantin-Latour ecsetjére méltó bársonypuha portrék költőkről-költőnőkről, Gyarmathy Erzsébetről, (az akkor még költőnő) Szabó Magdáról, Nemes Nagy Ágnesről… tudod mit? Ezekről majd részletesen, később. Hogy mint kezdtük el a Darling Eszpresszó irodalmi sarokasztalán mi négyen, sovány elégtételül, a vásott-gonoszkodó „sírverseket”, Végh György, Jékely Zoltán, Vajda Endre és magam; meg hogy mint kezdődtek el műtermemben, kéthetenként azok az emlékezetes, hol-zenei, hol-irodalmi estek, amelyeken a Szervánszky fivérektől a Válasz jeleseiig, majd mindenki felvonult –

KL Kik voltak a közvetlen barátaid? Hogyan éltél?

A közvetlen barátaim és az életformám? Helyesen mondod: a kettő összefügg. Először is: ha nem tudnád. Több-mint-koránkelő természet vagyok: hajnalban kelő. A spanyol madrugador-nak mondja, az angolnak közmondása van rá: a földi giliszta mindig a korán kelő madárnak jut: early bird gets the worm. Hajnali háromkor nagy kerülő ívben átsétáltam a tetőteraszon (hogy a friss hajnali szél átfújjon és én felébredjek), utána eltűntem parányi dolgozómban (amelyet, mint tudod, a háztól raboltam el: a klímaberendezés súlyos gépegysége sötétlett vaskonzolain a magasban, míg az ügyes indiai-vörös álmennyezet a fenyegető látványt el nem tüntette). Leültem az írógép elé – senki sem hallhatta-s nem is zavarhatta a kopogás, aminthogy engem sem zavarhatott a kora reggel lassan megébredő város, mert villamosok, szemetesek zaját lefogta és távol tartotta a rátenyerelő, roppant tetőterasz.

Reggel nyolcig írtam. Lefürödtem, tollászkodtam. Kilencre már a Ferenciek terén voltam törzshelyünkön, az eszpresszóban s mi együtt reggeliztünk, míg futotta a szabadság-bearanyozta, didergő demokráciából: Kampis Antal (a Genthon/„Zsanton”-féle múzeumőrkompániából, nagyköveti minőségben), faszobrász-műtörténész; Lehotay Árpád, a Nemzeti Színház oszlopos tagja (jól megzengette verseimet, kivált a neki ajánlottakat), Mátray László filozófus (mielőtt belehősült a pártba), az Egyetemi Könyvtár igazgatója, és Szentjóby Miklós, muzikológus-és-gordonkaművész (a budapesti szesztestvérek és a szeszes világtestvériség örökös elnöke – vidám röhécseléséről híres). A reggeli alatt tárgyalt témák rendesen fölébe emelkedtek az aktualitásoknak, és messze túlszárnyalták humorban, erudícióban, dallamgazdagságban. Utána a kompánia felkerekedett és lement a „tengerpartra” (a Duna-partra), mielőtt ki-ki szétoszolt munkahelyére avagy lebzselő-posztjára hol is semmittevő ügyeletet tartott. A kurta séta célja: a szebbnél szebb nők szemügyrevételezése, a felhajtás felmérése részint szépészeti, részint kupec-szempontok alapján, a kecs, a báj, a himbamozgás, a belevalóság, kiállás-és-kívánatosság alapján a titkos díjak kiosztása, valamint ismerősök, bennfentes közvetítők emlegetése, akiknek ismeretségi láncán az út egyengethető, és jó esetben a Híres Szépség (Laisz, Thaisz vagy épp Diotima) megismeréséig elvezet; a mindenkori taksa és az esetleges kár felbecslése. E vágyolgástani félórácska után, leszakadozva – addig oszladoztunk, amíg egyszer csak egyedül találtam magam. A napsütötte világ nekem fütyült, a témák, mint a kolibrimadarak, ott cikáztak-lebegtek a levegőben, csak a kézmozdulathoz kellett érteni, amivel lekapja az ember. Mire hazaértem, alig vártam, hogy felüssem jegyzeteimet. Boldog voltam, boldog izmaimban és boldog-ruganyos, mint az atlantida, akinek épp hátára görgetik és pehelykönnyűnek találja a Földet.

KL Várjunk csak: azt mondod, korán kelő vagy, vagyis a kora hajnali órákban dolgozó. Ez elhatározás kérdése vagy ilyen a természeted?

Okos kérdés, hálásan fogadom. Hol is kezdődött? Tán már Thököly úti, palota-lakosztályomban, hiszen a VESZÉLYES FORDULATSZÁM-ot is kora hajnalban írtam, még mielőtt az első villamosok felcsürüszköltek. Fiatalon még inkább ilyen voltam, hogy reggel hatkor kidob az ágy.

Még nietzscheánus korszakomban észrevettem ezt-azt, hogy esténként s kivált éjféltájt már, az írói fantázia olyan, hogy csak úgy rajzanak benne képek/metaforák és minden engedelmesen tódul elő, a túlságig. Minden szikrázó, lázas, izgalmas… Másnap ellenőrzöd s az eredmény lehangoló. Kiderül, hogy oldalról oldalra minden: megbízhatatlan; téves; hibás; felületes; félmegoldás; a premissza minor félrefogás volt, a premissza maior tarthatatlan. Filozófiát így nem lehet írni. Filozófiát csak tiszta fejjel lehet írni. Ha hajnalban kelsz, eleinte morózus vagy. És józanul magányos. Máris tapasztalod, hogy a pirkadó világosságban nem jut eszedbe se hasonlat, se metafora; csakis-és-egyesegyedül az, amit mondani akarsz s az is, egyszerű szavakkal. Vagy eszedbe jut, vagy nem. Rád jön a fejüresedés – ne ijedj meg, ne félj tőle, jó jel: a józanság túlságainak egyik tünete. Rendesen kordul egyet a masina – megindul az eszed-kereke. Amikor a premissza minort lefekteted, jól körülforgatod, „teszteled”, a megoldatlanság elől nem menekülsz romantikus képek rajzásába. Ha három nap múlva ellenőrzöd, premisszáid még mindig állják a sarat. S ez áll a konklúzióra is.

Így lettem korán kelő, félig meggyőződésből, elhatározásból, jól gyanítod, de meg tán a biológiai órám is úgy ketyeg, hogy a legélénkebben hajnalban ketyeg s akkor vagyok a legéberebb. Nem vagyok a fegyelem fanatikusa (mint Gide Lafcadiója, aki bicskaheggyel szurkálja magát, hogy móresre tanítsa: keménységre, diszciplínára), kényszerűségből írkáltam más napszakban is, de filozófiát alig-alig. Hajnalban írtam PANTARBESZ című bölcseleti munkácskámat –

 

 

Ennyiből is láthatod, a kulcsmetaforát honnan vettem; ám hogy e Lapis Mirabilis kulcsmetaforájába milyen gondolatot hüvelyeztem bele – annak utánanézhetsz magad, majd ha egyszer ezt az opuszkulumomat a Honban is kiadják –

KL A PANTARBÉSZT…? Hát már kiadódott?!

Ki; 1966-ban, Münchenben, Molnár József az Aurora Kiskönyvek sorozatát ezzel indította; de írni 1949-ben írtam –

KL Az ún. Fordulat Évében?

Amikor fordításaimmal igencsak jól kerestem; de most jóval korábbi időkről beszélünk, 1945-46-ról: és persze, amelynek igen sok filozófiai vonatkozása van – a HELIÁNÉT is hajnalban írtam.

KL Egek! Hát mit csináltál délutánonként?

Nappal – ha nem strabancoltam vagy társadalmi életet éltem – hát olyan marginális, hogyúgymondjam „kétkezi” munkát végeztem, ami irodalmárnak favágás. Egy időben, amikor feketebárányságom következményeképp lyukas zsebbel szaladgáltam, rengeteget fordítottam négerként, feketén vagy „névtelenül” – mert bár a non-person kifejezés még nem született meg, a nemlétező személy fogalma már ott kísértett – siralmas is volt meg mulatságos is, el ne mulasszam már ezt is szalagra mondani, tán a következő fejezetben s majd emlékeztess, Lorcsikám –

KL És amikor hajnalban nekiültél, mennyit írtál s mikor jöttél elő?

Öt órát. Nyolckor előjöttem, nagy félkörben előresétáltam a tetőteraszon, kidörzsöltem az írást a szememből és a magas korlátnak nekidőlve, vakulva a verőfény erejétől, a hetedik emelet magasáról lebámultam a Rákóczi út nyüzsgésére. Harsogott a Város egyenletes lármája, zörömböltek a villamosok s történetesen alattunk megálló volt: annak a két aszfalthurkáján, ilyentájt, 45 végén nemegyszer láttam táncoló fiatalokat, amint összefogódzva ropták és zsivajosan énekelték a talpalávalót: „Hegyen-völgyön hegyen-völgyön zakatol a vonat / én az összes lányok közül téged választalak!”… Emlékszem, egy ilyen alkalommal, a Darling Eszpresszóba indulóban ahogy kiléptem a kapun, az úttesten átkelőben magas, elegáns nőalakra lettem figyelmes. Azonnal felismert és én is őt. Az a káprázatos, férfiragadó menádi strandkirálynő volt, akinek a kegyeit keresőben, ifjonti-ostoba fejjel Tahinál beleugrottam a Dunába a hídról. Várta közeledésemet? Nem hiszem. Inkább kerülte pillantásomat, elfordult és iparkodott elvegyülni a tömegben: két évvel volt idősebb, de most mintha huszonöttel lett volna s nem hogy idősebb – vénebb! „Zsuppra aggnő / szökj fel habbá!” sic transit – gondoltam és mentem tovább.

KL Hová? A Darlingba?

Oda; vagy a Ferencziek terére, „reggelizni” (miután odahaza már egyszer jól bereggeliztem); vagy a Válasz szerkesztőségébe –

KL A Magyarokhoz…?!

Oda is, de ritkán; csak egy „ismeretterjesztő”, akkor annak számító kisesszét helyeztem el náluk Lautréamontról, de a főszerkesztő személye taszított. Utóbb sejtéseimet beigazolta 49: a folyóiratot átjátszotta a kommunisták kezére s ő maga is pártlegénynek állt. Amíg csak újságírókról van szó, addig nincs baj, elvégre az életelvük is az, hogy „mindenáron a halpiacon maradni” meg „a ,placcról’ le nem szorulni”. S ez nagyjából be is válik, hiszen aki a népek feledékenységére épít, az kősziklára épít; és az újságírók erre a kősziklára építik a világ leghitványabb anyaszentegyházát, a – sajtót. De amikor olyanvalaki hősül bele a mozgalmi maffiába, akinek regényírói rangja-és-státusa van, az riasztó. De ki emlékszik már elszólásaira, amelyekkel közhírré tette a marxizmusban való teljes járatlanságát, meg hogy mennyit mulattunk rajta? K. G. Emicin ebben csak B. Iván tett túl – de ne fulladjunk bele az anekdoták tautológiáiba… Tudod, nemcsak az utca nyüzsgött-és-harsogott, reggelenként ahogy tetőteraszomról lepillantottam: a baráti köröm vagy tán köreim is egyre tágultak-terebélyesedtek. Dr. Johnson mondja valahol, ha úgy tért nyugovóra, hogy aznap senki érdekes új emberrel nem ismerkedett meg, életéből leírta azt a napot. Jómagam meg néha nem egy, hanem négy-öt „érdekes” emberrel is összeismerkedtem s nem volt ilyen veszteséges napom. Az összképben persze én is benne vagyok s másnak tán más visztái voltak e nyüzsgésről, de az én visztáim ebből a porhüvelyből, ezzel az optikával pillantott végig baráti köreinken, melyek körkörösen még át is metsződtek s lévén „egy-falu Bécs”, mindenki ismert mindenkit, aki a tout Budapest-hez hozzászámított s ezzel az interpenetráció mondhatni teljes volt. Hadd vegyem hát sorra-rendre úgy átabotából baráti köreimet s kezdjem a Válasszal –

KL És miért éppen a Válasszal? Az első volt?

Korántsem. Azért mondom, hogy nagy átabotából; s majd megtudod, miért. Lehet, hogy a társadalmi ozmózis amúgy is odavitt volna, de történetesen engem a Válasz fullajtárjai (mondjam úgy, hogy Sárközi Márta szépségének darabontjai?) tereltek arrafele, még amikor csók fullajtár-jelöltek voltak: Czibor János és Sarkadi Imre. Tudom, hogy azóta az egyiket zsenivé, mindkettőjüket szentté avatta a Kádár-konszolidáció irodalmi konfraternitása s mi sem természetesebb ez azoknál, akiknek elhunytát eufemisztikusan „tragikusnak” mondja s némi mazochista bűntudattal teregeti az egypártállam sajtónekrológja. Czibor János „oeuvre”-jét tekintve majdhogynem irodalmonkívüli jelenség. Gonosz volt hozzá az Alkotó, olyan pocakkal áldotta meg, ami a csinibabákat egyenesen taszítja; ő pedig váltig csinibabákra vágyott. Más eszköze a hódításhoz nem lévén, hatalomra, vagyonszerzésre gondolt s a Színiakadémián, ahol tanított, a magyar irodalom legsztálinistább történétével ajándékozta meg növendékeit. Folytatni nem merem: bízzuk Prokopitiszunk valamelyikére; de hol az a Titkos Történetíró, aki le merné írni, hogy Krisztus farizeus besúgó volt és pénzeket sikkasztott: nem agyonvernék-e, mielőtt papírra veti? S amúgy is, nem mindegy? Ma már, amikor a károsultnak is, aki futni hagyta és az ifjonti megtévedőnek is a csontig rágta a koponyáját a temetőbogár…?! Elválhatatlan jó barátja, S. Imre lelkét sem terhelheti az a bizonyíthatatlan mendemonda, hogy helyeselte a kitelepítést s ebből kifolyólag az első villamoson munkába induló melósokkal némi alterkációja támadt, elvégre ad egy, ki hiszi el Kelszosznak, hogy a Megváltó alacsony és púpos volt? és ad kettő, mi az, amit egy örökrészegnek felróhatnak, hogy mondta-nem-mondta? Elévülési alapon már Prokopioszunk sem rágalmazhat s az a szesztestvér, aki engem e Titkos Történetekért lepuffanthatna, már maga is alulról szagolja az ibolyát. Ne feledd el sem azt a – széles értelemben az egész életre alkalmazott – jogi alapelvet, hogy mindenki ártatlan mindaddig, amíg el nem tréflizi életét. Az újonnan fellelt szabadság hétágra tűző napsütésében mindnyájan maszületett bárányok voltunk, feltételeztük egymásról a tékozló barátságosságot a közeledésben, és mindnyájunkat áthatott a pránája ennek az új Napnak fölöttünk, ami a béke volt: post tempestam tranquilitas. Mindketten ugyanazért jártak fel hozzám, éspedig: (1) ahol magam is csak első-segéd voltam: inaskodni műhelyemben. Kiszedni hol a fejemből, hol kézikönyveimből, ami nekik „nem jutott eszükbe”. (2) Nagyokat enni, lányokra vadászni. (3) Pumpolni. Apró kölcsönökért; egyrészt úgysem kérem vissza, másrészt „a filozófusok az istenek barátai, barátok közt minden közös…” stb. Eltűntünk egymás szeme elől, még mielőtt ők ketten nagyokká, példaemberekké lettenek a Kádár-konszolidációban, rájuk csukódván a szentek legendájának aranyajtaja. Mindazonáltal, S. Imre nevének említése még mindig fájdalmas pontot érint bennem, A GAZDÁTLAN KIÁLTÁS című regényem emlékét, amely az ő kezén veszett el. Füst Milán, elolvasása után, áradozva ölelgetett, „költőt avatunk” felkiáltással, mit is zavartan szemérmelve hallgattam a plénum előtt. Kétszer is megpróbálkoztam vele s képtelen vagyok felidézni. Imre egyenként szedte ki tőlem s folytatásos-rádióközlését ígérte, míg végül minden másolatát odaadtam: mind a négy csak nem veszhet el? De S. Imre szesztestvér volt a javából: végül a rádiónál, a fiókjait nyitogatva, már az elvesztésére sem emlékezett.

KL Mondanál egy-két szót a regényről?

Azt hiszem, egyik legköltőibb írásom volt; napkeleti mesekörnyezetben, afféle morális parabola. A Gazdátlan Kiáltás a „jó lidérc”: afféle Testetlen Hang; ha valakire rászáll, kiáltja. A gonosz kádi hangosan elkiáltja összes bűneit, hányszor ítélkezett hamisan, hányszor fogadott el pénzeszsákot a felmentő ítéletért. A hamis pap hangosan hirdeti hamis voltát – hogy a tizenkétezer istenség közül hány ezerben nem hisz, és a fennmaradó tizenkettőben miért kételkedik. A csaló tevecsiszár, a hamiskodó félkézkalmár, a hilózó pénzváltó, a tisztességszínlelő orgazda, a félrefuvarozó palotaépítész, a főhatalomra törő főminiszter, a ragadozó emír és dögleső főfelesége a korrupt háremben: mindenki elkiáltja zsiványságát és önmagára vall; persze önleleplezése ország-világ előtt akkor is rajta marad, amikor a Gazdátlan Kiáltás már elszállt róla és más gégéket keres, hogy rájuk telepedve, más haramiák világgá ordítsák gaztetteiket, míg végezetre az egész birodalom permanens és kollektív gonoszmívelése ott kong-bong a mennyég boltozatán, mint a félrevert harang; ám az önvádló vallomásokat már nem lehet visszaszívni: álladalom és társaság most kórusban szégyelli-s-lakolja hazugságösszjátékát, egy-kézzel-egyemberként mellverdesve sínyli-keserüli az önszembesítés kínját. Ám a Kiáltás is boldogtalan, épp mivel Gazdátlan; ő ui. a testetöltés útját járja az újjászületés szent törvénye szerint, hogy megkeresse az ártatlant, akinek csöppke garatján beékelődni s annak meg, a Kiáltás új hajlékául lennie rendeltetett. Vad vidéken, egy hegyi hágó pihenő barlangjában rá is lel arra a nincstelen, földönfutó vándor házaspárra, amelyiknek épp akkor született naposcsibe csecsemője első fürösztését szenvedi: tiltakoznék, de nincs hangja… a Gazdátlan Kiáltásnak több se kell, belefészkel a kis ártatlanba s mindjárt fel is csattan a Kiáltás kéjelmesen tiltakozó babasírása. A mennyég magasán pedig, a földkerekséget a mutatóujja-begyén tartó Dzsinn – mely neki szúnyognál nem nagyobb – s Az Aki az Elgazdátlanodott Kiáltást legelőszörre útjára bocsátotta, most, legutoljára kegyesen letekint s odakölcsönzi a Babának a Mennyek nevetősre-igazító Ártatlan Mosolyát – – –

KL Mekkora könyv volt?

Másfél száz gépelt oldal. A nyelvi leleményben volt az ereje s az már nincs sehol bennem, akárhogy keresem: semmi nem éri utol azoknak a hajnaloknak az ihletését. Csak azt tudom, hogy vagy 15-16 hajnalon át nyargalva írtam, és ahogy fogazás-csapolás a sarkallatokon összeállt s egységesült az egész, szörnyen élveztem s elteltem a kitalálás örömével. Minden későbbi kísérlet, hogy rátaláljak, tudálékos lett, szárnyahíja s oly esetlen, mint az albatrosz a hajófedélzeten… S kudarcot vallott.

KL Még most sem tartunk a Válasznál. Hogy kerülünk oda?

Pofonegyszerű. Cz. Jancsi mint pénztáros, a Fehér Holló könyvkiadó pénzeit kezelte: a cimborája, S. Imre a lektorátus/szerkesztőség „bevágódott” irodalmi mindenese volt. A Fehér Holló és a Válasz pedig Sárközi Márta volt, személye és vagyona szerint, a kiváló költő özvegye, Molnár Ferenc lánya. Összeismerkedésünk, összemelegedésünk a dolgok rendje szerint ment, mint a karikacsapás. Márta többször járt nálunk ama bizonyos, kéthetenkénti „estjeinken” s vacsoravendég is volt nemegyszer, amikor szűk körű vacsorára láttam vendégül hol irodalmár, hol muzsikus barátaimat. De Mártához soha olyan közel nem kerültem, mint akár a fiatalok, akár a Válasz író-és-költőfejedelmei – tán ehhez túlságosan foglalt-és-elfoglalt voltam, no meg (hogy ezt se rejtsem véka alá), a népben-nemzetben-parasztpártban gondolkozást csakúgy, mint a népi-urbánus „ellentétet” a provincializmus lidércnyomásának és – mindent Európához mérve – elkésett boszorkányperek téveszméinek véltem. Vajon hány vedlése lesz még a turáni átoknak? – sóhajtottam; de beértem azzal a megtűrtséggel, amelyben akár az akkori Válasz, akár sokkal később, az erősen parasztpártos, müncheni Új Látóhatár szerencséltetett. Hazám, a filozófia – és a népi-urbánus ún. „vita” parlagiassága közt az a csillagközi űr temérdeksége tátongott, ami nálunk a szépirodalom nemes lektűrjeit a hiánycikknek tekinthető bölcselettől mindig is elválasztotta.

KL Jaj, kérlek! Miért vagy olyan provokatív? Nem félsz, hogy e sorok olvastán a turániság-pártiak felszisszennek?!

Szisszenjenek. Nos, hadd intézzük el ezt a kínos, jellegzetesen „turáni” kérdést egyszer-és-mindenkorra. Meddig védi szent teheneinket az a közkíméleti rendelet, amelyet a Kádár-korszak léptetett életbe? Meddig fogja az irodalomideológiai protokoll megszabni totemállataink listáját, azokét, akiket hivatalból tisztelni kell, és akik kívülmaradnak a kritika célterületén? Hadd mondjak példát. Heideggert nem győzöm csodálni: ismerettárát, monumentális építkezését. De nagyon tévednek, akik rokonítanak vele. Mert ne az édes anyanyelv beépített idiotizmusaival gondolkozzunk, mi filozófusok: gondolatokkal gondolkozzunk. Valahányszor ezt a germán szavak kavarta teutón ködevést olvasom, mindig Dr. Johnson mot-ja jut eszembe, amit egy felkapott, divatos kortárs író kéziratáról mondott, amikor prezentálta neki: uram, az ön könyve jó és eredeti; a baj csak az, hogy ahol jó, ott nem eredeti, és ahol eredeti, ott nem jó… Nos, ha ezt a szellemóriást támadni merem, attól még nem esik le a koronája, inkább azt kockáztatom, hogy én magam leszek nevetségessé. De kockáztatom. A bírálat nem feltétlenül „besorolásában”, nagyságrendiségében támadja az írót: a kolosszus akkora-kolosszális és a nyíl nem elég messzire hord. És ha Heidegger szellemének, lenyűgözve bár, de meghátrálva nem – elébe tárhatom tévedéseit, miért ne tárhatnám elébe megtévedéseiket a mi szellemóriásainknak is. Hogyan is mondja az egyik raisonneur, Jean Genet-nél, a Les Paravents-ban? Nous, on a trop de héros. Et trop de gloire d’or sur nos héros. ¹⁹De ha erre olyan érzékeny a te olvasói tyúkszemed, Lorcsikám, nos, átutalhatjuk e könyv jó felét a Három Prokopioszok Titkos Történetébe; én meg csupa kenettelj leszek –

KL Ne! Ne! Az istenért: csak maradj magadnak!

Jó, maradok és – mint a Dovre Véne Ibsennél, „elég légy önmagadnak” – leszek. Illyésnek jó ideig csak Ábrázatfényében fürödhettem, ha cercle-t tartott. 1948-ban, amikor honunk szebblelkű női „szamizdat”-szerűen előállították 40 példányban AZ ŐRZŐ KÖNYVE című munkámat, vittem belőle Illyésnek és küldtem Szabó Lőrincnek is. Illyés reakciója 16 évvel később, 1964 júniusában érkezett meg a Nemzetközi PEN oslói kongresszusán: lesújtó volt és leleplező. (Lásd tovább.) Szabó Lőrinc legalább kézbe vette a könyvfurcsaságot, sőt, levelében reflektált „kódexemre” és azt írja, „mulattam, már ahogy ilyesmin mulatni lehet, az ötleten, s szeretném, ha egy kicsit kitanítanál erre a munkádra, mert bizony nem nagyon értem”. HELIÁNE című regényem megjelenésekor, 1947-ben, Németh Lászlónak is küldtem tiszteletpéldányt; de csak nemrég, a napokban értesültem róla (amikor Sárközi Márta levelezése kiadódott), hogy kereste velem az érintkezést és kérte a címemet, mert elvesztette… Hanyatt-homlok, négykézláb is elmentem volna a Mesterhez ha hív; de Márta ezt a levelet soha nem továbbította, címemet megadni elfelejtette.

Németh Lászlót már középiskolás koromban a kezembe adta kiváló magyartanárom, Lányi Ernő s attól fogva soha nem vesztettem el szem elől. Nem tudom, annyira magával eltelt szellem volt-e, amilyennek Márait jellemzi Illés Endre Naplójegyzeteiben, hogy nincs füle a hallásra; vagy pedig, szélsőséges extrovertált természetébe még belefért annyi nyitottság, hogy szót értsen junior társával: bizonnyal az én veszteségem, hogy Németh Lászlót nem ismertem. Ortega/Don Quijote Nyomában járta az országot, Dielthey iránytűje szerint tájékozódott a filozófiában; s ha voltak is fenntartásaim, nem a Minőség Forradalmának szerzőjével, mint inkább regénytömkelegével szemben, melyekben egymástól elmaradhatatlanul-s kart karba öltve jár a terjengősség és az ókonzervatív stiláris hagyomány.

KL Nem is gondoltál rá, hogy megkörnyékezd és felkeressed?

Nem volt rá időm. A szívem szakadt, ahogy közelről kellett végignéznem Sárközi Márta önkéntes tönkremenését; mert mint a pelikán, a vérével táplálta a lapot, és a Válaszra ráment a rózsadombi villa és egész vagyona: „szemfelszedésből” élt és abból tartotta el magát és kisfiát. Más baráti körre vártam, ahol kevesebb az országjárás, közélés meg a szesztestvér s több az irodalom. S ez Füst Milán köre, az lábánál csemegélő, apródad fióka-irodalmárok visztája volt. Az egykori nagypolgár jómód jelei még látszottak a Kígyó utcai luxuslakásban, ahol Milán bácsi délutánonként Petite Levée-t tartott, de a Grande Levée a piaristák iskolapalotájában volt, ahol az egyetem vendégeskedett – ott tartotta nagy látogatottságú, legendás előadásait s ott rekrutálta azt a Szűkebb Kört, amelynek lakásán, hódolására járulni szabad ki-bejárása volt. Hogy a meghívást kiérdemelje valaki, ahhoz vagy szépnek, vagy tehetségesnek kellett lenni. A kékharisnyaság előny volt a lányoknál, de a nagyon-de-nagyon szépeknél a költőfejedelem ettől a rekvizitumtól is eltekintett, a Káprázatosoknál pedig elnézte a tompaelméjűséget. Ha nagy volt a hőség, Milán bácsi fürdőgatyában, a pamlagon végighenteredve fogadta naposcsibéit, tojás-pocakja bájosan féloldalt borulva s ő maga bele-beleborzolva dúsemlékezetű hajába, melynek már csak a tonzúrája maradt meg. Szertartásmestere Vajda Endre volt, vagy mondjuk az a Glaukon, aki a falrabeszélő Szokratész „fala” volt. Ideális hozzájátszónak bizonyult a mutatványban: ahogy a Fejedelem kihagyó emlékezetének segítségére sietett egy-egy idézettel, vagy ahogyan, Urának eszén túljárva – „gáncsolva” magasztalta.

Milán bácsinak „tic”-je volt, s ez mindig szó közben érte utol. Ilyenkor faciális izmai végigrándultak, és ez az ostorcsapásszerű grimasz, fogainak ráharapó összekoccanásával véget ért anélkül, hogy a beszédben megállt volna. A dicsekvő felpanaszolások bajnoka volt, amilyen teátrális, olyan rhétori. Hol boldogult úrfikorát siratta el, amikor, fiatalon „még költő volt” s abban a piszkos konyhában, a mosatlannal a mosogatóban, az ételszagú linóleumabroszon a papirost végigsimítva s a „hokkedlin” ücsörögve – mennyei szépségű verseket tudott írni! Hol Naplója elvesztését panaszolta vég nélkül (az állomáson, egy ösmeretlennek, valami katonafélének nyomtam a kezébe nagy hamarjában azt a bőröndöt, amiben volt, fiam, fiam, jaj, jaj, miért is tettem?!… utóbb e Napló jórészt előkerült és 1976-ban a Magvető kiadta) – hol komolyra forgatva a szót, félelmetes szárnyalással fejtegette Esztétikájából az Indulatmenetek Elméletét. Nemegyszer megesett: mintegy szavát felejtve megáll a beszédben és szerelmi vallomást rögtönöz a plénum előtt s magasztaló epithetonokkal halmozza el szépségét az éppen soros Kedvesnek, aki ott ül és fülig pirulva hallgatja; máskor meg, túltéve mindnyájunk udvarlóleleményén, tekintete megállapodik azon a szeleburdi nevetős képén annak a Csudaszépnek, hosszan, merően nézi és a várakozásteljes csendben így szólítja meg:

– Te nyomorék.

Amitől a kis nyáriszoknyás svihák észbontó szépsége Napnál tündöklőbben ragyog meg tudatunkban s a retorikában jártasak bizonyára ráismernek – a görögök litoténak hívták ezt a fogást.

KL És te? Soha rá nem mentél egyik nemesvadra sem?

Nem. Kiléptek az utcára, lehullott róluk Milán bácsi szavainak hímpora és fruskák lettek a bölcsészkarról. Igaz, akadt közöttük olyan is, amolyan femme fatale s 1957 januárjában magam is találkoztam eggyel Milán bácsi gyűjtéséből, de mosolygós jövetelét addigra megelőzte boszorkányhíre – hogy miatta többen elemésztették magukat és egyik bölcsészkollégája, elepedőben utána, öngyilkos lett. Egyvalaki azonban sorra-rendre, mindnek a bolondja lőn, verssel hódolva Milán bácsi Választottjainak s ez senki más nem volt, mint irodalmi majordomusza – Vajda Endre. Elsikkadását váltig sajnálom. Magánéletében az a pillangó volt, aki toppantott: láthatatlan, fojtogató szálak feszültek rá s képtelen volt mostoha életkörülményein változtatni; ezért – vagy tán ezért is – menekült ilyen szentimentális non consummatum-viszonyokba. Bámulatosan berendezett koponya volt már akkor, Thomas Mann-fordító (nagy tanulmányt írt HELIÁNE című regényemről, de vesztére: szerzőjét épp feketelistára tette az egypártmaffia) sőt, Rilke-átköltéssel is megpróbálkozott; s noha a maga Tóth Árpád-os lírájában a túlcukrozást, a szépelgést sohasem küzdötte le, széles műveltségével, de kivált a magyar irodalom beható ismeretével az isten is annak teremtette – a magyar Sainte-Beuve-nek. Egy ízben sarokba szorítottam vele:

– Te Bandi. Miért nem írod meg a magad meglátása szerint a magyar irodalom történetét, a 18. század diadalmenetét, a 19. század hanyatlását, a 20. század átértékelését s ne csak rám vesztegetnéd a szót. Mindenkit ismersz, láttad, beszéltél vele, mindenkiről mindent tudsz: Causeries du Lundi… Tizenhat kötetben! Te lehetnél a magyar irodalom Sainte-Beuve-je!…

Mire ő lemondó kézlegyintéssel („tizenhat kötetben!”) csak annyit válaszolt:

– Egy másodlagos irodalom Sainte-Beuve-je lenni…?!

Azzal behúzta a nyakát és vaksi szemmel törülgetni kezdte sokdioptriás szemüvegét. Vajda Endre e retorikus kérdése mintegy elmarasztalni látszik irodalmunkat a másodlagosság bűnében; a vádat sem nem értem, sem nem osztom (ha volna is bármi cinkosságom benne, annak elmondását Prokopioszainkra hagyom). Lehet, hogy ha élne még s nem a halottak élén menetelne a pártmaffia elhallgattatottjai sorában, ő is meggondolná – mert ez lett volna a nagy adósság, amit törleszteni elmulasztott. Bizonyára benne van a Domokos Mátyás végezte felmérésben a maffia irodalmi kártevéséről: ő is az irodalompolitika révén a furor extirpandi áldozatául esett.

KL Vajda Endrével ti összejártatok?

Hát – „összejárásnak” éppenséggel nem nevezném; tán kétszer voltam abban a különös udvari lakásban s ez elég volt, hogy elmenjen a kedvem tőle. Feszült ingerültség volt a levegőben s Bandi mintha megfélemlítve surrant volna erre-arra, a fal mellett. Becsempészett abba a tágas hodályba, amely az ő „szobája” volt; de hogy hol írt benne – el nem gondolhatom. Körös-körül a fal mellett és középen is, állványos könyvpolcok voltak roskadásig tele az „áruval”, a közhely-sorozatok mellett könyvritkaságok, első kiadások, elzevirek, bibliofilíák stb. Inkább egy könyvkereskedés belső raktárához hasonlított, mint dolgozóhoz, de sehol se szék, se íróasztal. Bandi titkos álma az volt, hogy egyszer, ha elmúlik a kommunizmus, majd könyvesboltot nyit. Ebből beleszimatolhatsz az akkori légkörbe: a kommunizmus hivatalosan még nem volt sehol, Dinnyés Lajos volt a miniszterelnök és kisgazdapárti többség volt a nemzetgyűlésben – de már érezni lehetett, hogy a Rákosi-korszak itt van a nyakunkon, és a sztálinizmus csak sohanapján múlik el. De ha én, hozzá nem is, annál többet járt hozzám Bandi s azonfelül gyakorta találkoztunk Ilonka néni „szalonjában”: vele és még sokakkal másokkal –

KL Ilonka néni „szalonja”? S az meg hol volt, mi volt?

Haj! Lorcsikám. Kérdéseddel ábrándossá teszel s bárcsak megszánna odafentről Szindbád s kölcsönadná pennáját-kalamárisát. Ilonka néni és „szalonja” olyasvalami, amiről megint csak egész regényt lehetne írni vagy olyan terjedelmű románcot. Ilonka néni hajlott hátú, idősecske néni volt, jó hetvenes, mézes szavú, mosolyos tekintetű és egy kissé, nagyon távolról, lelki-rokona volt Édesanyámnák és mindama keveseknek, akiket úgy tarthatni számon, hogy nagyobbak, mint a szentek, mertmivel önodaáldozásuk mellé felveszi másodikul a névtelenség/jeltelenség fogadalmát s nincs az az Aranylegenda, amely emléküket iniciálék cirádájába foglalná: jeltelenek/említetlenek. Pedig Ilonka néniről is írhatta volna a Hét költője, hogy „leánykorában járta a minétet” – de reumás lábbal nem hogy táncolni: imbolyogni is alig lehet s ilyen imbolygós volt már az ő járása, bocsánatkérő mosollyal ha meg-megragadta a legközelebb álló karját – hogy néznék el múló szédüléseit.

Ilonka néni a „látástól vakulásig” diszciplína híve volt, bármit csinált, azt látástól vakulásig csinálta s hogy mint oldotta meg időben?… bár három műfajban is jeleskedett. Az első: női szabósága volt s biztoskezű ollókezelése, ahogy a muszlinbársonyba belevágott, szabásmintáinak bátor krétarajza nyomán – az maga művészet volt. Boldognak mondhatta magát az az újgazdag feleség, aki beajánlásos alapon, Ilonka néni szalonjáig eljuthatott s megvárhatta, hogy rákerüljön a sor. A második: hogy irodalmi szalonja is volt s ez is tündértudományához tartozott, hogy a kettő egy volt, egyszerre irodalmi szalon és szabószalon. Maga a szalontulajdonosnő nemcsak varrógépnél: az olvasósarokban is a szemén járt, mert rengeteget olvasott, mindent-és-mindenkit ismert, nemegyszer magát a szerzőt is, személyesen. A harmadik: az istápolás. A jóság gyakorlása. A szíveslátás, a tea-kávé készenlét, az édelgős társalkodás, mely magvas volta ellenére sohasem volt évődés-tréfálkodás híjával, és sohasem süllyedt a bájcsevely színvonalára. Hogy ezt a három, egyenként 24 órás aktivitást: e 72 órát a nap 12 órájában hogyan fejthette ki az ő korában – ezt a kegyelem közremunkálása nélkül elképzelni sem lehet.

KL Merre keressük Budapest térképén?

A Lajta Béla-féle szecessziós-klinkertéglás remek, a Vas utcai kereskedelmi iskola tőszomszédságában, egy csigalépcsős, százesztendős, neoklasszikus ódon bérház első emeletén volt a szalon. Mint nem ide tartozót, meg sem említem, hogy klientélájában bankárnék-miniszternék avagy a sarki vendéglősné egyszerű lánya ugyanabban az elbánásban részesült s mindannyiuknak ő volt a lelkicéző asszonybarátnéja, tanácsadója, szemetesládája. De az már nagyon is idetartozik, hogy ugyanígy istápolta a szalonjában megforduló irodalmárokat is, Ambrózy Ágostont, Vajda Endrét, Tersánszky Józsi Jenőt, Kodolányi Jánost és sokakat másokat. Hiú fajta vagyunk és semmivel nem lehet levenni bennünket lábunkról úgy, mint ha valaki mindjárt legújabb könyvünkre tereli a szót, melyet nyilván olvasott, hiszen idéz belőle, miközben habos kávéval és habos teasüteménnyel traktál – mert ha csak ennyiből állott volna az az „istápolás”! De Ilonka néni akkor is iparkodott megértő lenni, amikor valamely ágrólszakadt író kiöntötte szíve-bánatát: meglelte lelki párját, de olyan lakása nem lévén, nincs hova vinnie…

KL Hát ebben is segítségtekre volt?

Nekem? Soha. És másnak se. Vedd tudomásul. Az ő lelkén ne is keress, mert nem lelhetsz ilyen makulát. Mindössze megeshetett, hogy a nála állandóra ottlakó unokahugincája ha nem volt otthon és a háta mögött elintéződvén, bizonyos párocskák oda fel-és beosontak, hát… Arra mérget vehetsz. Hogy ő nem nézett oda. Ámde ha akarnám, ez az ő unokahugincája külön fejezet volna, másik regény s tán emennek amaz csupán egy fejezete, hogynemondjam expozíciója –

KL Titokzatos vagy –

Nem én; csak tartom magam a stílusromantika szabályaihoz. Tudnod kell ui., hogy a szalonban mindig volt öt-hat bábu, kecses-begyes bábuk, éspedig, s a Genius Loci már olyan, hogy a Hely Szelleme igazodik a Hely Ízléséhez, a kecses-begyes bábuknak hát-alfelén dundi popó is tündökölt s e próbabábuknak az „Ilonka Szabószalonban” megvolt az a szerfölött meghökkentő sajátságuk, hogy nem mind volt élettelen-s-esztergált egy-lábon álldigáló, volt közöttük élő is s ezek egyike volt Erzsikénk, Mindnyájunk Erzsikéje, aki úgy volt „géppuskakezű lány”, ahogy akkoriban „géppuskalábú lánynak” tisztelték a filmvászon tánckirálynőjét, Eleanor Powell-t. Erzsike úgy gépelt, hogy az Országos Gépíróverseny ijedtében szétszalad, ha ott megjelenik, olyan hors concours verte.

KL Kezdem sejteni az összefüggést…

No ládd! Erzsike mindenben fiatalon megkettőzte nagynénjét, Ilonka néni dupluma volt, ha nem volt gépelnivalója, a szabószalonban próbált-varrt-szabott, ha nem volt szabnivalója, körülkínálta a kávét és megállapodott Kodolányival, hogy mi lesz a baráti taksája a vaskos regénykézirat legépelésének. Az üzleti levelezést utálta, a vele alkalmatlankodókat Erzsike úgy kirúgta, hogy a lábuk se érte a földet s a lépcsőházban csiga alakban karikáztak le a taknyukon. S ha kellett, felpróbálta, amit épp szabott. Erzsike, a virgonc elevenségen kívül csak annyiban különbözött a krétai tanagra-szobroktól (amelyekhez különben hasonlított), hogy mindig szerelmes volt. S hogy kibe? S szirupos-szentimentális lelkének ki-s-mi volt az üdvössége? Ha én azt tudnám! Az irodalom; az irodalmárok; a vágyolgás; a „Nagy Ő” várása; szerelmes volt a szerelembe: az epekedésbe, az utána-való bánkódásba… Le sem tagadhatta (mert váltig azt próbálta), hogy vad erotika ágaskodik benne s ezt oly ügyetlen-átlátszóan fojtotta el, hogy csak a vak nem sejtette sárlását, mert úgy szemérmelt, mint a kancacsikó. Csodálatos lehetett az ágyban – ennek tudója nem vagyok, s inkább arra gyanakszom, éjszakánként nagyokat sírt magányosan s úgy szenvedett, mint a jószág. Fáradt mosollyal, sovány vigaszként fogadta, hogy hány írófeleséget sikerült féltékennyé tennie, hol a róla elmondottak, hol a dzsungeltávírón továbbított pletykák alapján és ebbeli jó hírét, strucc-avagy-kócsagtollként rátartian tűzte – istenem, hová is: a kalapja mellé vagy a fenekére, mint a revűben a lányok, a Folies Bergères színpadán…

KL Én meg azt hittem, annyi volt a facér gépírónő, hogy csak füttyenteni kellett. Hát nem volt riválisa?

Erzsikének, riválisa? Hova gondolsz. A kínálat az államosítások után megélénkült; de akkor se „füttyentettél”, hanem elmentél a munkaközvetítő állami irodájába a Párizsi Bazár fél-és-első emeletén (ha jól emlékszem) – ahol tolongtak a hirtelen munkanélkülivé vált, szerencsétlen úriasszonyok. Mind akkor kezdte a gépelést tanulni gyorstalpaló tanfolyamon és idegbajt kaptál, ha leültél próbát diktálni neki; olyik elesett állástalan azt se bánta már, ha arra a „jó kiállására” a bájaira buknak és nem a pötyögtetésére. Erzsike pótolhatatlan volt s a szalon íróklientélája tudta, miért ragaszkodik hozzá. Mert hogy művelt, olvasott ifjú hölgy volt, aki ismerte írásaikat, rámutatott a kéziratban a kapkodásra, a magyartalanságra (ami magyar írónál mindig akad), az alanyzavarra s mondhatni felért a kontrollszerkesztővel. Rászorultak? Ki voltak szolgáltatva neki! Volt író, aki két ujjal-s oly lassan billegette, hogy már ránézni se szeretett s utálta írógépét: minek is vette?! Volt, aki röstellte más előtt, hogy olyan kezdetlegesen gépel. Volt finomista, aki fennkölt elméleteket gyártott arról, hogy a tollat fogó kézen át a „szellem” közvetlenül belefolyik az Írásba, míg ha gépelsz, a billentyűkön „fennakad a lélek” és a vers kihűl. A többség arisztokrata gőggel csak-azért-is kézzel körmölt, megvetve-és-lenézve azokat az író-trogloditákat; akik szakmányban verik a gépet (ehhez az iskolához tartozott Robert Graves is – még nem tudhatták, hogy egyszer felvirrad a szövegszerkesztők korszaka, meg hogy aki azt kezelni nem tudja, valaha még az ismérve lesz a magasabbrendű analfabétizmusnak) – és mind e csupa-gőg fennkölt teóriák hívei szörnyen rászorultak Erzsikére. (N. B. Magamban az én három Erzsikémet számoztam, mint a királynőket, hogy megkülönböztessem őket; Sz..ó Erzsike volt az én Első Erzsébetem – szemben Második Erzsébettel, ki nekem volt (második börtönöm után: idősebb hölgy és könyvmoly, aki az átnevelőregények propaganda-idiótaságain hangosan derült); hogy Harmadik Erzsébetünkről ne is szóljak: B-y István börtöntársam jövendőbelije volt, P-y Erzsike; emigrálásom után ő volt az, aki légilevél-hártyapapírra gépelte opuszaimat Édesanyámnak s azok beköttetve, el is jutottak hozzám, ide Londonba)… Ám ez még odébb van, most még a Vas utcai szalon írókat istápoló nemtőjéről beszélünk, az elsőről, aki polgári nevén Sz..ó Erzsébet volt…

KL De te, aki húszéves korod óta vered a gépet és még verset is gépen írsz, te csak nem vetted igénybe?

De igen. Nekem volt csak igazán nélkülözhetetlen. Mert amikor más kereset híján ráfanyalodtam és fordítói nagyüzem lettem, Erzsikém nélkül sohasem tudtam volna tartani azt az iramot: a könyvel a kézben én fel-alá sétálva és az írógépnél Erzsike, a Géppuskakezű Lány… Te! Három-négy nyomdai ívet levágtunk fél nap alatt.

KL És hozzád jött?

Én voltam az egyik, akivel kivételt tett és „házhoz jött”. A másik: Füst Milán. Milán bácsinak mindent ő gépelt s természetesen torlódás idején is őt illette meg a jus primae noctis. Az övét előrevette s mindenki más azután következett. Se vége se hossza nem volt Ilonka néni „szalonjában”, Erzsikével, a kimagyarázkodásnak, a szemrehányásnak, az elígérkező ígérgetésnek, és a határidő-tologatás, az Adott Szó megszegése felhánytorgatásának; és mindezt egy olyan selypegő, ódonkodó, negélyes és stilizált nyelven, amelynek teátralitását a résztvevők maguk is kacagták, de élvezték egyszersmind, mit sem törődve, hogy csak a toronyparókák hiányoznak meg a drótkosaras rokolyák, és felcsaphatnának a Kényeskedőknek. S amíg mulatságuk telt e játékban in molieribus, túltették magukat a külvilág le-lecsapó villámain, a kirakatperek úgy viharzottak el ablakuk alatt, mint a porkavargás a sütő Nap pászmáiban; s ahogy a hármas funkciójú „szalonnak” íratlan szabályai, elfogadott etikettje volt, úgy voltak napirenden a privilégiumok és precedenciák körüli kényszeredett viták, szóharcok s bizony előfordultak sértődések is, és volt úgy, hogy a törzstagok megpróbálták eleve-kigolyózni az új „beférkőzni-próbálkozó” jelentkezőket, pl. amikor Kovai Lőrinc jól gépelő felesége megbetegedett és a szalon meglátta Kovai hóna alatt valamelyik új „történelmi” regényének vaskos kéziratát: elfogadását felhördülés, majd visszaküldés követte és Kovai halálos megorrolása… Ám a Belső Körben mind e zsörtölődéseknek élét vette, hogy a társalkodás azért mindvégig a széptevés, az eltartott kisujjal fogott teáscsésze kavargatása közben az elkapott kacér tekintet és a megenyhülő durcás mosoly: a vitrinben aranyló nippek és a biedermeier zenélődobozos világának zsongító tánc- és illemtana szerint történt.

 

KL A múltkor említetted, hogy könyvvel a kézben, fel-alá járkálva diktáltál és váltott gépírónőkkel fordítottál. Sokat fordítottál? És miért? Hát neked az újjáépítés mint építésznek nem vette hasznát?

Mint építész, egy-két kivételtől eltekintve, már nemigen működtem, bár rajzkészségemnek sokszor láttam hasznát s majd még arról is beszámolok: plakátjaimról, kiállítási pavilonjaimról, működésemről az UNRRÁBAN. S hogy miért nem eredeti írásaimmal házaltam s hogyan kényszerültem bele a fordítás taposómalmába? Lorcsikám: egy szúrásod van…

KL Fatális összefutásod Gerő Ernővel és annak messzeágazó következményei…?

Nyertél. Voltaképp két ízben megtörtént, hogy hivatalosan is irodalmi non-person – Nemlétező Személy lettem, noha ezt nem dobolták ki a piactéren. S valahányszor megszorultam: ez maradt. Hirtelenében. Több nyelvből fordítottam s fordítanivaló mindig akadt (s hogy ne is mondjam: akárcsak Göncz Árpádnak – még a börtönben is). Egy ízben, még az elején, szörnyen meg voltam szorulva. Épp akkor jött haza Szendrő József a hadifogságból: régről jó cimborám s nemcsak a Duda Gyuri-időkből, amikor a népligeti színkörben elvitték a „tömegnek” a proletkult-Molière-t, de sokkal előbbről. Igen megörültünk egymásnak s ő, látva lelombozott állapotomat, mindjárt segíteni próbált. Három év hadifogság alatt hogy ne tanult volna meg oroszul? Odaadták neki Sztanyiszlavszkij Harminc Előadás című vaskos kötetét s ő azt menten átjátszotta nekem. Négerként fordítottam e fellengzős, tudálékos előadásokat, amelyekben sokkal hosszabb orosz lére eresztve nem volt egyéb, mint amit Diderot már egyszer elmondott volt. Ő is jól járt, én is: felezkedtünk. Megakadt a szeme rajta Zilahy Lajosnak, s egy alkalommal, amikor egy „tengerparti” eszpresszóban, két asztallal odébb, a kávéját kavargatta/zsömléjét ropogtatta, Lajos bácsi odaintett s én átültem.

– Nem is tudtam, hogy te fordítsz oroszból.

Zilahy Lajos akkor a Szovjet-Magyar Társaság elnöke volt s a Társaság a Rákóczi út egy mellékutcájában székelt, egy olyan palotában, amelyet egykori arisztokrata gazdája nyilván magának építtetett. Idézést kaptam: „Határ elvtárs… fordítás-ügyben… stb.” Építésszívem megdobogott: Lorcsikám! Az első emeleti nagytermet! A fejedelmi főlépcsőt! A tükör-előttem-tükör-utánam szobasort! A bronzarany kandelábereket! Végre megláthatom belülről a híres-neves palotát!

KL Tudom. Az eredetileg a kisebbik Károlyi-palota volt.

Hát azt hiszed, valaha is betehettem a lábam s csak a szélfogóig is hogy eljutottam? Jó esztendeig jártam oda, de soha belőle semmit nem láttam (Lajos bácsit se – csak negyedszázaddal később, New Yorkban). A kocsifelhajtó kapualjban, oldalt, volt egy alacsonyra helyezett kiadónyílás. Annak az ablaka feltolódott, a nyíláson kinyúlt egy kéz és kiadta az anyagot – bevette a készet. Soha arcot nem láttam, hangot is alig hallottam. A fordítmányoknak nyomtatásban elenyésző töredékével találkoztam. Igaz, fordítottam 25 szovjet egyfelvonásost s ez jól jövedelmezett: 56-ig a posta időről időre kerek összeget hozott. Országszerte játszották. Ez volt a tantiém. Kaptam pompás régi anyagot is; pl. Nyekrászov múlt századi költőfejedelem verses dramolettjeit: olaszországi utazásának lírai csapadéka, semmi köze sem oroszsághoz, sem Szovjetunióhoz – az olasz commedia dell’arte levegője lengi be. Ezeket is, mind, megverseltem-átköltöttem. Nem tudok róla, hogy megjelent volna; váltig fájlalom, hogy a gépirat elveszett. Egyszer vaskos paksaméta sokszorosított anyagot adtak: „Kortársak Majakovszkiról”. Még le se fordítottam, a megemlékezés-gyűjteménynek, mint könyvnek, kitörték a nyakát: hol ennek, hol annak a „kortársnak” találtak alkalmatos, ráillő szerepet valamelyik konstrukciós perben s mire kettőig számoltál volna, a kontribútorok többségét elnyelte a Gulág Szigetvilága… Hogy megszorultságomban mi minden tücsköt bogarat össze nem fordítottam, a Széchényi Könyvtár számon tartja – én nem.

KL És nem volt akadály, hogy non person vagy?

A Szovjet-Magyar Társaságnak nem, a kiadóknak meg mégúgy se. Rákényszerültek erre a „szkizofrén” hozzáállásra, mivel szlávisták kevesen voltak s még kevesebben. azok, akik „minőségi” fordítással szolgáltak. Így azután szemet hunytak afelett, hogy „megjegyzett ember” vagyok, sok esetben nem is igen tudtak róla s volt két-három év kegyelmi idő, amikor a demokrácia szélárnyékában mindez majd hogynem feledésbe merült.

KL Vagyis írhattál, publikálhattál?

Élhettem! Lorcsikám! Annyi börtön, annyi háborús esztendő után! Nem kellett se szesz, se narkótikum, hogy megmámorosodjam tőle s a permanens életmámornak e felfokozott állapotában belevetettem magam a nyüzsgésbe s házibuliról házibulira járva, új-meg új barátságok, baráti körök visztái tárultak fel előttem. Talán ahogy Hemingway, posztumusz művében, A VÁNDORÜNNEPBEN párizsi fiatalságának meg-megújuló mámorát leírja – olyan volt bennem is a vér eufóriás tombolása, örökös körtáncra-kerekedhetnék s az is, vándorünnep; s hogy el ne túlozzam már, de az átérzésnek ez az intenzitása mondatta alkalmasint a Poeta Laureatusszal 1809-ben, amikor Wordsworth leírta, a forradalmi Párizsra emlékezőben: Bliss was in that dawn to be alive, / But to be young was very heaven! Üdvöz öröm volt élni ama hajnalon – de fiatalnak lenni: maga a Menny!.

KL Vonjuk le ebből a megszépítő messzeséget… hány évet is?

Vonjuk le. Az a Darling Eszpresszó a Bölcsészkar tőszomszédságában, 43-44 éve: vagy csak kitalálom, vagy káprázom –

KL S ez melyik baráti kör visztája volt?

Az Újholdé. Nem akarom megismételni azt, amit Kenyeres Zoltán, róluk, a GONDOLKODÓ IRODALOM-ban már sokkal kompetensebben megírt, sem azt, amit jómagam DE NOBIS FABULA című írásomban közreadtam. Alakoskodjam? Adjam a gátlásost? Megmaradok a vallomásos hűség, a színigazság mellett. Újholdas soha nem voltam. Úgy vagyok vele, mint Pilátus, aki abba a Credóba ugyan bele nem került. Ennek több oka van. Az első, hogy Nemes Nagy Ágnestől Lengyel Balázsig a társaság, (utóbb „újholdas” gyűjtőnéven) 5-6, 8-10 évvel fiatalabb volt nálam. És ez abban a korban majdhogynem nemzedéknyi szakadék. A második: esztéta-kormányosuk, Lengyel Balázs és felesége, N. N. Ágnes a parancsnoki hídon Babits magasan delelő vacsoracsillaga felé vitte a hajót; költőik, Gyarmathy Erzsitől Szabó Magdán át, Rába György, Jánosy István, Lakatos István, Pilinszky János, Végh György, Darázs Endréig, Babits oltárán áldoztak, ki buzgó elkötelezettséggel, ki lazuló hittel. Prosateur-jeik közül egyre sem emlékszem, aki avantgarde kísérletező lett volna. Galsai Pongrác ösztönösen ódzkodott volna tőle és későbbi karrierje ebben igazol: Mándy akkori prózája belefért volna az Ezüstkor vonulatába. Gondolom, idegenkedtek mindentől amit ismerhettek tőlem s az is édeskevés volt. Végül azt se felejtsük el, hogy az Újhold mindössze nyolc számot ért meg s akkor a maffia a nyakát szegte (különös módon ma azok is ott csillognak-ragyognak az „újholdasok” pléiade-jában, akik annak idején instrumentálisak voltak „gleichschaltolásában”) – s ki tudja, ha lett volna belőle két évfolyam, talán a harmadikban, suttyomban, belesikeredem. Mindez mit sem zavart, soha becsvágyam nem volt, hogy akár folyóiratokban szétszórjam magam, akár hogy folyóiratot szerkesszek; csak a könyvet tartottam „igazi” megjelenésnek; de a Darling kézről esett, közel volt s mihelyt a társaság befogadott, nagyon hamar és oly igen összemelegedtünk, hogy azon sem csodálkoztam, ha testületileg felvonultak hozzám és a műteremben tartottak szerkesztőségi haditanácsot, vagy megajándékozták házigazdájukat és vendégeit az „újholdas” irodalmi est örömével.

KL Ismerted mindőjüket?

Kivétel nélkül. Kit közelebbről, kit távolabbról; kit – unásig; de volt úgy, hogy félreismertem, mint pl. Lakatos Istvánt, akinek „bursikó” modora vidékiesnek hatott és fogalmam sem volt sem arról, hogy ifjonti szájkelepe és kamaszos sutaságai mögött kiművelt városi lélek, jeles klasszika filológus és – és! – kiváló muzsikus rejtőzik. Csak egyszer kottyantsa el, hogy remekül zongorázik és nem ússza meg: szonátáztunk volna kivilágos-kivirradtig. A POKOL TORNÁCÁN című nagyverséből többet tudsz meg Pest ostromáról, mint mindenből, amit jómagam róla írtam; utóbb Cs. Szabó, 1974-ben, POKOLTORNÁC címmel modoros, derivatív prózaverseiből kötetet jelentetett meg, vagy nem tudva róla, hogy ez a cím már „foglalt”, vagy nagyvonalúan negligálva az ÍRÁS A PORBAN poétáját, akinek a bokájáig sem ér. Csak „messziről” ismertem Galsait (nem volt egymás számára mondanivalónk) és Szabó Edét (gátlásai lehettek, tán apró termete mián s bizonnyal bánthatta férfiönérzetét, hogy a tréfás kedvű lányok kacagva olykor majd ölükbe vették), no meg tán, Darázs Endrét, aki éretlenségével taszított. Szánnivalónak találtam, amikor a „csodagyerekként” tisztelt Darázs Endrét elnyelte a pártmaffia. Nem sok haszna volt belőle, továbbra is ügyesen faragva rímeit folyékonyan hazudott, s ennek más orvossága nem lévén, mint a tütü – ivásnak adta a fejét. Tragikus halála a szigligeti alkotóházban, 1971-ben sokakat felkavart, de utóélete e pártballaszttal befulladt s jóllehet „szesztestvér” volt, ami nálunk a zseniség egyik ismérve, hamvainak nyomát sem látom panteonunk plintoszán, a kultikus figurák kolumbáriumában.

KL Kiről vannak személyes emlékeid?

Mindenkiről. Izgalmaik, szerelmeik keresztbe-hosszába, ugratásaik-csínyeik, párkereső versenyfutásuk, feleségeik, ruhatáruk szűkössége, frizurák, borzas üstökök most egy-melaszban kavarognak előttem, s ha a könyv nem volna ugyanolyan önigazolóan egyoldalú, amilyen enciklopédikus, azt mondhatnám, Végh György háromkötetes önéletrajzi regénye (Mostoha Éveim – A Garabonciás Diák – Eszter) mindent elmond rólunk. Amikor elküldte – a dedikáció dátuma 1981. november 23. – eszembe jutott ő maga s nem is egy: két kiadásban. Először ahogy utoljára láttam, hatvanévesen. Mártával, a feleségével jött; itt ült a kerti zeneteremben, és akkor még csak fenyegetett vele, mert már megvolt a kézirat, hogy majd „bombaként robban” és az arcukba freccsenő repeszdarabok megtorolják mindama bántásokat, amiket „a bandától” elszenvedett; majd belemelegedve, hangja megcsuklott és férfikönnyeket sírva panaszolta, hogyan „férfiatlanította meg” és mint tette erkölcsi nullává Mándy Iván, róla szóló regényével, a FABULYA FELESÉGEI-vel. (De – auditur altera pars.) Ám ezzel egyidejűleg megjelenik úgy is, fiatalon: „Auguste Corbeille” („Kaska Ágoston”?), télen-nyáron ugyanabban a körülkanyarított fekete lebernyegben, mely egyúttal éjszaka takaróul is szolgál, széles karimájú fekete „művészkalapban” és nyakában az elmaradhatatlan sállal, mint a hőstenor, aki félti a megfázástól hangszálait. Emlékszem tőle el-elcsapongó múzsájára, Eszterkére és lengenádszál akkori felesége is felbukkan. Cérnaszálhangú oroszlánbőgés volt az egész ember s gőgös-bohémesen mindenkor tudatában annak, hogy ekkora oroszlánkörmökkel megengedheti – végig, igazán, soha nem olvasta se Verlaine-t, se Rimbaud-t (meg is írja és tulajdon szájából hallottam): legyenek megtisztelve, ha őseiként emlegeti őket. Magánkönyvtár nem volt tőle biztonságban; mert ha nem is akkora raktárral, mint Vajda Endre, de ugyanolyan szakértelemmel – ő is könyvekkel házalt-vigéckedett, abból élt és könyvrakaszon aludt, mint elregéltem volt, ahol Kruspér utcai albérletét emlegetem. Nem szeretetlenül mondom, de mindenki megérte a pénzét e kompániában, így ellenlábasa is, Mándy Iván: világéletében örök fanyalgó volt és az is maradt – de nem írásaiban, hiszen mesterré érett; és különben is, elszeretni egymás hódításait, avagy respektíve elhódítani egymás szerelmeit: mikor volt bűn ez, ebben az életkorban? Ki köthet életbiztosítást, hol? kinél? – az ellen, hogy írótársa nem használja fel vonásait, életgöröngyeit, és nem gyúrja bele egy kajánul megrajzolt portréba, amely felerészben kulcs és felerészben regény…?!

KL Így hát te a FABULYA FELESÉGEI körüli kontroverziában semleges vagy?

Több-mint-semleges. Nem vagyok supręme arbitre semmiben; s amúgy is: mi átköltözünk az árnyak birodalmába („Auguste” már ott van) s ami ittmarad utánunk – írásaink új életet kezdenek: nélkülünk. Az is odavész belőlünk-és elenyészik velünk, ahogyan egymást láttuk. Mert pl. egészen másképp látta Illés Endre a szerfölött tehetséges Gyarmathy Erzsébetet, akit undorogva fel-felkeres és Naplójában mindegyre fitymál, de az én emlékezetem szerint elepedett érte s féltékenység gyötörte, a költőnő szeretőinek neve hallatára. Jól ismertem őt is és elválhatatlan barátnőjét, Zimándy Zelmát (fölvett név) – a színeművésznőt, kiről majd alább.

Gyarmathy Erzsébet csillaga mellett rivális fénnyel ragyogott Szabó Magda költészete – magánakvaló, csöndes fájvirág volt akkortájt, s vagy természettől sápadt volt, vagy valami „tüdőfolyamatára” panaszkodott (ha emlékezetem nem csal); mindenesetre maga sem sejtette, hogy hűtlenül elhagyja a lírát és regények során át andalító nosztalgia-prózájával szoktatja magához rajta-csemegélő, hatalmas olvasótáborát. Miért e szakítás a költészettel, faggattam egyszer, miért volt e törés? A vers leírhatatlan idegizgalommal járt – hangzott a lakonikus válasz; mintha tűrhetetlen hasogató arcidegzsábát hozott volna fel okul. Elgondolkoztam rajta. De Gyarmathy Erzsébet később Franciaországba távozott, ahol egy ideggyógyintézet nyelte el; Szabó Magdát pedig alkati váltóállítása utóbb elvitte a széppróza felé – csak Nemes Nagy Ágnes tartott ki egy-életen át mindhűségesen a lírához és Babitshoz egyaránt; különben is, borotvaéles intellektusa, jó judíciuma és határozottsága, mely a férfiakat is meglepte, utat nyitott neki az Újhold középső, magasabb támlájú széke felé s mellette mindenki jobbadára konzultatív szerepet kapott. Jómagam is, mondhatni, mindhűségesen kitartottam eredeti megérzésem mellett, s ma is úgy érzem, Ágnes lírája engem igazolt. Hogy kitartásával, formaérzékével, az „egyedül-üdvözítő” szó keresésével és robosztus tehetségével két riválisának feje fölébe nőtt.

KL Nem tapintatlan, ha rád kérdezek: te magad nem próbáltad egyiküket se leütni partnereik kezéről?

Lovagiatlanság volna utólag kisemmizni akkori Gyönyörű mivoltukból! De – Lorcsikám! – Gy. Erzsit (aki, mellesleg, orvosságokon élt), „leütni” Somlyó György kezéről, aki épp akkor zárkózott fel a pártmaffia mellé..?! Ágnest leütni a fiatal cigányprímásra emlékeztető Lengyel Balázs kezéről, akivel igaz szerelemben úgy összeforrott, hogy őket öröm volt nézni…?! Az én erotikám iránytűjét mindörökre betájolta ismeretlenségében-is-felejthetetlen dajkám, és nem költőnők tehetsége-teljesítménye, frufruja, „patchouli”-ja szerint bolyongtam-tájékozódtam a szerelem dzsungelében.

De hogy szót szóba öltsek: nemcsak én voltam kültagként állandó törzsvendég az újholdas Darlingban. Gyakorta feltünedezett Jékely Zoltán is, akihez hosszan tartó barátság fűzött s őt aztán igazán nem lehetne érintőleges apercükben elintézni. Mert ahogy innen, ebből az égrelátó távolságból egy nemzet nevezi „Sanyikának” Csönge szülöttjét, úgy becézheti egy ország, ma már, „Zsolinak” Erdély ivadékát: csillagok ők s felettünk keringenek, ki-ki a maga külön szférájában. Testi-lelki jó barátom volt, ismertem minden piedesztálját s azon az imádott Imágót, aki Szűz és szűztön-szűz vaginája Illethetetlen, mert Zsoli varjúlábú szerelemember volt, Minnesänger, Trubadúr, és örökké ezt kergette-zavarta: boldogtalanságát. A szerelmi szolgálat reményteli boldogtalansággal és verstömjén-füstöléssel jár, s ez a magával évődő, öniróniával emlegetett boldogtalanság ugyanúgy lényéhez tartozott a zsigereiben, mint az, hogy Szívének Megbolondítója vele elmulatva s őt csak bolondítva: valaki mással „járt”, hogynemondjam, valaki kurvincája volt. Mit sem gyanítva s mintegy elfogadva ezt az eleve-felszarvazottságot, Zsoli napjait, a nap minden órájában ez a bolondéria töltötte be, s ha a szerelem illatár – hát ő feltartott cyranói Orral járkált-keresgélt nyomról nyomra ebben az illatárban.

Ám szellemi alkatának ez csak egyik felületi rétege volt, a mélyrétegekben a költő-személyiség igazi telére, a lelenci lét felérzésétől, kozmikus magunkrahagyatottságától a krizeológus Rettentő Látásaiig ezer minden; elegendő, ha AZ UTOLSÓ SZÓ KERESÉSE című nagyversére utalok, születésének mondhatni szemtanúja, és azzal hízelgek magamnak, hogy első olvasója voltam. Elkísértük egymást életutunkon jó darabon, amíg Ötvenhat el nem szakított. Másodszori bebörtönzésemkor (1950. január-1952. szeptember) Zsoli verset írt ELÉGÍA EGY RABHOZ címmel, a 12 négysorosból hadd idézzek három szakaszt:

 

… Hányszor csapott meg fényes nappal, ébren, nálam erősebb lényed árama, s meggyorsuló, vergődő szívverésem szárnyatbontó madárként szállt oda Vállalván sorsod így percekre néha, véltem, kurtábbra rántom az időt, mit Ádám égbevágyó ivadéka éltében sírszerű homályba’ tölt Már ritkul, sápadoz jelentkezésed; vagy felfogó lelkem tompul-fakul? És könnyem sincs, bár minden sírni késztet. Üzenj, találkozunk-e odatúl?

 

Tavaly meglátogatott a műfordítók doyenje, Mészöly Dezső, aki Zsolinak közeli barátja volt és összejárt vele. Hogy halála előtt felkereste volna és állítása szerint tőle magától hallotta – az Elégiát, 1952 tavaszán, rólam írta. A megindító közlés meglepett, de nem ingatott meg abbeli hitemben, hogy a vers valójában közös barátunkról, K. Gy. L.-ről szól, aki 1948-ban gépegységek export-importőrje volt és svájci útja alkalmából egy levélen – melyet szívességből Bázelben kellett volna postára adnia – lebukott. 15 évet kapott, büntetését Vácott töltötte; ma Bécsben él s jómódú öregúr, de még ugyanazt csinálja – noha nem kéne már – akárcsak én, – de nem tudja abbahagyni – akárcsak én. Ötvenhat után többször közvetítette gyér levelezésünket Zsolival: Zsoli félős volt s váltig azt hitte, postáját figyelik.

KL És figyelték?

(Jótól kérded.) Kötve hiszem. De kanyarodnánk vissza üstölvést e kis kitérés után oda az időben, amikor halküóni hangú költőnk, Zsoli, Vajda Bandi és jómagam mint tiszteletbeli újholdasok, együtt ültünk a Darlingban, melyben alig lézeng vendég s mi, az egyetlen ablak melletti asztaltól, ahonnan rézsút kilátni lehet, a Múzeum körúti forgalmat figyeljük. Darvadozott a Darling, lehervadt az Újhold, a kirakatperek egymást követték, a szalámipolitika henteskése kíméletlenül szeletelt, és a tegnapi társutasok, akik még – bőrüket mentendő – torkukszakadtából együttordítottak a farkasokkal, ma már valamelyik konstrukciós perbe beutalva-s rájuk osztott szerepükbe is beleverve, beismerő vallomásban tárták a világ elé-és színezték özön bűneiket: a tegnapi közutálat korifeusai a holnapok részvétért esdekeltek – hogy érettük vajha édes-mindnyájunkat fogná el a közszánalom… Megszülettek a sírversek.

KL A sírversek?! Hogyan?

Így, ahogy mondom. Hogy hány eszpresszóasztalnál és kik, még-mások, másutt, a költők közül, azt nem tudom. Szívesen átengedném az elsőséget, de az a sanda gyanúm, hogy annak az onusza immár rajtunk marad, mi kezdtük el annál a Darling-asztalnál, mi hárman, míg Végh Gyurkával quatrumvirátussá nem bővültünk; kapásból irkálva-rögtönözve, mi „dobtuk össze” az első négy-öt tucatot, a többi, százával, jóval utánunk következett. Igaz, mint a bumeráng, a magunké is vissza-visszajutott hozzánk, de már ügyetlen-kaján hozzátétekkel, lógó pótsorokkal, kínrímekkel – az már jobbadára a „civilek”, a fűzfapoéták műve volt. Utóbb a sírversírás ragálya. elharapódzott és a közéletről vállalatokra, közületekre is átterjedt.

KL Látnivaló, hogy ide-oda csúszkálunk az idő-vonalzó mentén; hiszen a bealkonyulás, a szalámi-politika és a fordulat éve jóval később volt: ez már a 48–49-es évek sanyarú közhangulata –

Igazad van; csússzunk vissza tehát az idő-vonalzó mentén és kezdjük újra, a negyedik körrel a nagy nyüzsgésben, amely magában is több baráti körre oszlott, s nyugtalanítóbb visztáiban olyannak hatott, mint valami barátságos, dantei malvebolgia (Babits „rondabugyornak” fordította – de ne érts ezen, vagy ne csak azt érts, esztétikai rútságot), nem időzünk az Európai Iskolánál sokáig; nem azért, mert a felvezető három gurutól eltekintve domináltak benne a képzőművészek, s amit erről el akartam mondani, azt megleled DE NOBIS FABULA című írásomban (a RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET III. kötete: AZ IGE IGÉZETÉBEN, 113 oldal; Aurora könyvek; London 1990) – és a második avantgarde generáció őskereső emlékezetében, kegyeleti cikkekben monográfiákban, az emlék a többszörösére dagadt annak, amekkora a jelenség maga volt. Az „Index” a folyóirat s a röpirati kiáltvány keresztezése lett volna, de egyetlen lap volt félbehajtva: 4 „oldal”; 24 „szám” jelent meg belőle. Könyveik apró, tizenhatodrét füzetek voltak inkább, annak is mindössze két ív; a nyomott tükör parányi, nyomdai „n”-ben: egy nagyobbacska cikk. A sorszámot megduplázták, hogy egy-egy könyvnek nagyobb „melle” legyen: 1-2, 3-4… Az utolsó kötet (G. Kiss Pál: A Formáról) sorszáma 13; igazában a 6-ik kötet. Nem vitás, ha az országban tartósnak bizonyul a demokrácia, nem egy, de fél tucat, az európásokhoz hasonló tömörülés keletkezett-és-rivalizált volna egymással; de így, a mi egyetlen árva Európai Iskolánknak rövid két évre szabták a történetét s bizony, a Rákosi-maffia jéghideg leheletére sokan ráfáztak és kurta levélben bejelentették kilépésüket (Szentkuthy Miklós levélben kérte – töröljék a névsorból). Mintha nem lett volna az ilyen és hasonló művésztársulásoknak a természete, az életműködése a torzsalkodás: aki a vonaltól „kileng”, nem áll be a sorba, vagy megszegi a kör esztétikai tíz parancsolatát, az „fegyelmit” kapva kizárják; Mándy Stefánia, Fekete Nagy Béla már az elején visszavonult, Kállai Ernő, Martyn Ferenc, Losonzy Tamás és mások az Iskolán kívül rendeztek absztrakt kiállítást, és ezért kitették a szűrüket; Rozsda Endre pimasz-gunyoros megjegyzéseket tett Pán Imre művészetvallására s hívő és hitetlen kis híja hogy össze nem verekedett. Az avantgard majd minden tömörülésének ez a standard behaviour-ja: először toboroz, aztán leterrorizál; aki nem azt „csinálja” (pepecseli-ragacsolja-vagdicsálja-szobrintja), amit tőle elvárnak, az renegát. És repül. Mindezt pedig a kiáltvány, az elméletgyártás, a hitvallás-meghirdetések, a sereghajtók esztéta-szóáradatának akkora hisztérikus csinnadrattájában, amelyben az ember a saját szavát sem hallja. Ez a fajta, a feltűnést, az érvényesülést hajhászó cirkuszi avantgarde már ilyen: mint az ördög a krucifixumtól – úgy irtózik a csendtől. A töretők zsivajában persze az igazi művész szinte elveszettnek érzi magát s megsínyli a mézesen csalogató megfélemlítést –

KL Mondanál művészbarátaidról valamit a körben?

Nem én. Minek? Az ítészek egymás szájából kapkodják a szót – róluk: s a művészek eleget beszélnek magukról. Típusaikkal találkozhatsz regényeimben, mert körükben mórálásomat titokban arra használtam (vagy használta velőállományom rögzítőberendezése), hogy írói krokikat, villámvázlatokat készítsek róluk, s e gazdag anyagból bőven merítettem. Hadd szólok inkább vezéralakjaikról, guruikról – aprószentjeikről a háttérben. S akkor már miért ne kezdenénk velük és a háttérrel.

Szabó Lajos és Tábor Béla VÁDIRAT A SZELLEM ELLEN című, 1936-ban megjelentetett munkájára valamelyest még ma is emlékszem. Egy olyan országban, ahol felfokozottabb az intellektuális érdeklődés és a bölcseletnek – a hiányjel/hiányszakasz helyett – hagyománya van, a könyv bizonyára nagy port vert volna fel; igaz, írásának tüze, ereje nem volt, de magvas mondanivalója (arról, hogy korunkban a szellem visszavonult a természettudományokba) sok mindenért kárpótolt. Tábor Béla Mándy Stefkát, a jeles költőnőt vette feleségül s még csecsemőkorából emlékszem frigyük gyümölcsére Tábor Ádámra is –, aki csecsemőszemmel felnevetett rám ugyan, de engrammjaiban el nem raktározhatott: ma egyik legígéretesebb költőnk-és-irodalmárunk. A sors iróniája, hogy édesapjának, Tábor Bélának, aki a sztálinizmus antipoduszán élt-és-gondolkozott: éppen neki kellett vajszigetet köpülni a lába alá hirtelen szerzett orosz tudásával, hogy éhen ne haljon – éppen neki kellett orosz fordítással keresnie a kenyeret, míg csak élt. Alacsonyka, törékeny fizikumú ember volt, Mezei Árpád egyik fegyvernöke s máig sem értem, hogyan sikerült kényelmesen berendezkedni valamire, ami több volt kétlakiságnál: alkalmasint maga volt a szkizofrénia, mint életforma. Szabó Lajos a vonzrokonság alapján unokafivére lehetett volna – filozófusként tisztelték-és tartották számon; akárcsak Kálnoky Laci, fél tüdővel vészelte át az „időket”, mint aki a fuvalomtól is fél, és szerénységében beérte a kengyeltartó szerepével M. Árpád mellett. Emigrációs korszakára esik virágba borulása: mondják, sok mindent beváltott abból, amit az én időmbe még csak ígért; írásai rokonszenvesek, már amennyit belőlük ismerek, de aszkétikus szövege nem él, nem lélegzik és gondolatainak átütő ereje nincs; Paul Klee nyomdokába lépve, grafikai anyag is maradt utána, melynek megítélésére hivatottnak nem érzem magam. Szegődtek ők Hamvas Béla nyomába is, és meg is csapta őket a Mester neoplatonizmusának a szele; de jobbadára M. Árpádnak ministráltak.

KL És Mezei Árpád, az európások guruja?

Főguruja, kérlek: mert az európásoknak szép számmal volt guruja-alguruja: ha épp áldozárpap nincs kéznél, a szerpap is megteszi, pl. a híres agyonbeszélő, Kállai Ernő (családiasan „Ubul”), vagy Gegesi Kiss Pál, a gyűjtő. Az Iskola Szürke Eminenciása Pán Imre volt, őgurusága s egyúttal a Művészet Oltáránál a főáldozár. Ritkán-és-halkan szóló, visszafogott-visszafojtott; ha a vitának egy ritka résében sikerült közbefurakodnia, elfogódottan és azt a keveset is megtorpanósan hagyta abba (mire nagy csendesség támadt) – mintha önmagától félne: az ünnepélyességtől és a szenvedélyességtől; mert ő tudta csak a legjobban, hogy leglelke-mélyén vulkánok lávája forr, s mint a titkok-titkának a beavatottja, a deresedő frizura és a szürke zakó egy világvallás fanatikusát rejti. S hogy e fanatikus mennyire bármikor kitörni kész, annak magam is tanúja voltam; persze csak ő hitte, hogy vallása mihamar a világra is kiterjed – ám a hit üdvözít; s amilyenekből épp elég szaladgál Párizsban, hiszen a franciáknál bejegyzett szekta – ő a Honban kivétel volt, afféle kuriózum.

Tételes hitét, tudva-nem tudva, az elaggott Bergson művészetvallásából merítette, mélységirányban Spinoza panteizmusával megspékelve. Messianizmus volt ez is, mely a vallások kihalásával-elnyugvásával a Művészet-Vallás szárba szökkenését/hajnalával vajúdó hasadását helyezte kilátásba. Millenarianizmus volt ez is, és megvolt a Megígértetett megváltója/megváltása: Krisztus helyett a szürrealista avantgarde csodaemberei, hívők helyett a vásznak-kollázsok, bejárható szobrok előtt hajbókoló hívők, a messziről, teljes testhosszal végigvágódva araszoló zarándokok: a Szeretet Megölelkezése a vásznak előtt, a tárlatokon. Mondjam, hogy Pán Imre volt az Iskola Spirituális Lelke? Nemcsak Amerikai úti villalakását adta – mert az ő villája volt az európások főhadiszállása, szelektálások, minitárlatok, haditanácsok, pronunciamientók, jövőbe látó műtörténeti előadások színhelye: minden pénzét az Iskolára költötte (ilyen összedobott zsebpénzekből adogatták ki az Iskola „irodalmát”); arról nem is beszélve, hogy festőnek-szobrásznak nyitva állt a háza: lelki-klinikát tartott.

KL Indulása? Előtörténete?

Hát nativitászon nem kezdhetem, nem aranylegendát írok. De annyit elárulhatok, hogy indulása és megérkezése az öröklét gyűrűjében ölelkezik. Mint költő, Kassák pártfogoltja-és-famulusaként nem is lehetett más, mint Kassák-epigon. Az Iskola sorozatának 10-11-es jelzésű, 32 oldalas versfüzete, a POKOLI SZÍNJÁTÉK tartalmazza első korszakának teljes termését. Hite elvitte világvallásának Mekkájába: 56-ban Párizsba emigrált úgy, mintha hazament volna, és mint jómódú műkereskedő fejezte be életét. A költészetét úgy hagyta abba, hogy nem hagyta: ismert szerzők opuszaiból sorokat kiszakítva és a szövegszeleteket egyberóva – e vendégszövegeket „verssé” ábdálta, majd messze eltartva, bizonnyal elragadtatva gyönyörködött e „mozaikvers” szépségében. Esztétalélek volt.

KL Így hát mégis Mezei Árpád volt az Európai Iskola szellemi vezére?

S hogy is lehetett volna másként?! Nem is fejjel, de árbocoszlop módjára magaslott ki a tömegből, mely árbockosár különös fej forgatója volt: ezerdioptriás szemüvegével kivilágított a messze tajtékra, búbos koponyáján borzas kefesörte haja valami bumfordi bájt kölcsönzött langaléta esetlenségének, és benevolens mosolyával akkor is olajat öntött a művészeti vizekre, amikor azok nem háborogtak. Összetett személyiség: filozófus, esztéta és pszichológus, de kivált mint esztéta jeleskedett-és számíthatott a nagyon is széttartó művészkompánia osztatlan figyelmére.

Orvosegyetemet nem végzett ugyan, de neurológiai tudása a szakorvoséval felvehette a versenyt. A bölcseletben tipológiánk ismert figurája s arcképcsarnokunkban is fel-felbukkan: a filozófus, aki birtokában van az arcanum arcanorum titkos iratainak, melyek feldolgozását s azok alapján, bölcselete kiépítését váltig ígéri. Hogy ígéretét beváltja-e…?! Polcain selyemmel átkötött vastag dossziék sorakoznak, amelyekre jelentőségteljesen oda-odavillan a szeme, társalkodásában pedig komoly eszmetörténeti jártasságot árul el: alaposságra törekszik, ezért gyűjt-kutakodik egy életen át, és ami ezer és egy jelből ítélve schopenhaueri terjedelmű alapműnek ígérkezik, azt – sajtó alá rendezi. Az ígéret jogérvényes, a régi héber inkunabulák fordítása, értelmi kihüvelyezése még tart, a sajtó mohó tudománykandisággal lesi a rendező kezeket. Jómagam a hívók közé tartozom, hogy a sokkötetes életmű egyszer igenis a nyakunkba szakad s ilyen értelemben üdvözöltem 80-ik születésnapján a New York mellett élő Filozófust, mint aki a jővőre előleget vett. Mezei Árpád mint esztéta volt a legtermékenyebb s ebben a szerencse is a kézére járt: összeismerkedett Marcel Jean francia szürrealista-művésszel, akit nekem ő maga „hadifogolyként” emlegetett, de sohasem sikerült tisztáznom „hadifogoly” státusát, ha egyszer tíz évet töltött Magyarországon és tökéletesen beszélt a befogadó ország nyelvén. Nem is voltak nyelvi nehézségeik, amikor a jeles szerzőpár megírta MALDOROR című monográfiáját Lautréamont-ról. A könyv a párizsi Éditions du Pavois kiadásában jelent meg és igen jó sajtója volt, a kötetre Yves Tanguy és Maurice Nadeau is felfigyelt.

KL És a harmadik triumvir – Gegesi Kiss Pál.

Fontos személyiség volt a színfalak mögött. Mint divatos gyermekorvos, sokat keresett s ahogy pénztárcáját a bankó – úgy bélelte őt magát a gyűjtőszenvedély. Lakásának falait elborították a képek s a belépőt az üvegezés vad ragyogása fogadta. A művészek, lehetnek bármi kiszámíthatatlanok, fülüket-vagdosó őrültek vagy másmiben eredetieskedő bohémek, azonnal józan, tárgyalóképes kisemberré változnak, ha a gyermekklinika főorvosában megszimatolják a gyűjtőt. Kiss Pál ÉLET EMBER MŰVÉSZET, nagyotmondó című, elsárgult füzetecskéjét (1-2 az Iskola könyvsorozatában) máig, klenódiumként őrzőm, s hogy miért – majd még rákerítem a szót.

KL És a művészek?

Amíg Üllői úti kiállítóhelyiségükből ki nem túrta őket az egypártállam áskálódó maffiája, mindőjükkel találkoztam, sokukat ismertem, Barcsay Jenő, Martyn Ferenc, Korniss Dezső, Szántó Piri, Hann Erzsi, Schubert Ernő, Losonczy Tamás, Bálint Endre, Rozsda Endre személyes jó barátom volt; de ha nem neheztelnek meg érte – ők se, te, se – inkább íróikról szólnék, azokról, akik odasodródtak vagy akiket ők odasoroltak. Weöresről, Szentkuthyról, Hamvasról, Kampis Antalról.

Sanyikával kezdeném – s ha a franciáknak volt egy „isteni Jean-Jacques”-juk, miért ne engedhetné meg magának az ő Jó Magyari Népe ezt a bizalmaskodó szeretetmegnyilvánulást, ezt a becemegszólítást? – vele, de a kettőnk barátságának emlegetését megvárnám, s meg is vártam, amíg ő barátjának nem nevezett. Ismeretségünknek abban a korai, első szakaszában még akadályai voltak a vele való barátkozásnak; ezer ivócimborája volt, a legtöbbjének arcát-nevét kipottyantotta az eszéből, ha másnap kialudta bormámorát; s őt magát is beleértve, nemcsak mi, későbbi barátai, de a magyar líra egyeteme hálás lehet kardos feleségének, Károlyi Amynak, hogy elráncigálta a tütütől. Ésde, jóllehet Sanyika „népi szürrealizmusát” avagy szürrealistának analizált költői leleményeit csak felhasználták és beszervezték nimbuszát, hálásak lehetünk az Európai Iskolának azért is, mert egy alkalommal kinyúlt a keze érte, a költő legsötétebb óráján; s kinek ne lettek volna ilyen sötét órái, amikor az égen egyre lejjebb ereszkedett az országra rátekeredő hóhérhurok és elközelgőben volt a fordulat éve. Sanyika öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott. Színjózan volt, amikor egy ízben beállított a Pán-Mezei testvérpár Amerikai úti házába: zsákutcába jutott életével, pontot akar tenni utána. Marad-e belőle valami, ha még aznap végez magával?! Összenéztünk Árpáddal, Imrével; tudtuk, hogy a gyermeteg előadás mögött gyermeteg eltökéltség rejlik, s amilyen „játékos”, félő, hogy beváltja, amivel fenyeget. Azt tettük, amit ilyenkor tenni kell. Legorombítottuk. Kijelentettük, hogy „a csonka oszlopra való se marad belőle”; szeretetteljes hátbaütingetéssel leszidtuk és lelket vertünk belé.

KL Erről mintha már írtál volna valahol.

Igen, föntebb említett tanulmányomban, amelyet fel is olvastam a hollandiai Mikes Kelemen-körben. De ami 1980-ban még félő volt, hogy indiszkréciónak számít, Sanyi halála után már nem az. Igaz, forgolódtunk mi mind a négyen az Iskola tárlatain s ki előadást tartott, ki felolvasott, de – mint nekem Hekuba: nem kellett nekünk az Európai Iskola ahhoz, hogy ismerjük-számon tartsuk egymást, ottani viselt dolgainkról számoljanak be, ha kedvük tartja, e képzőművészmegmozdulás meghatalmazott krónikásai. Tudod, szoros barátságban csak Hamvas Bélával és Kampis Antallal voltam, a másik kettővel inkább a sűrű véletlenre bíztuk, hogy megrendezze az összefutást: Sanyikával a kocsmológia térképhálózatán, Miklóssal a divatos randevúhelyeken, eszpresszók aszfaltteraszán lehetett összeakadni!

KL Melyikkel kezdenéd? Hamvas Bélával? Szentkuthyval?

Elfogódott vagyok. Ez nekem még annál a közmondásos minden-kezdetnél is nehezebb. Tudod, Lorcsikám, ha rábízhatnám valamelyik Prokopioszomra, hogy titkos történetének mindenlátó szemét irányítsa arrafelé… Ami abban gorombának, ami az én titkos gondolatomnak hat, azt rátolhatnám egy harmadik személyre: „nem én mondom”. Azután meg arról se felejtkezz meg, hogy amikor én Miklóssal társaságban vagy valamelyik cukrászda teraszán összefutottam (s ez vonatkozik Bélára is), akkor nem voltak aktáink annyira lezárva; nem volt kész oeuvre mögöttünk, mint van most. „Frissek” voltunk egymásnak s nem ismerhettünk egyebet, mint addig kiadott munkáinkat. Az indulást. Még nagyon is élénken az emlékezetemben él kettejük összeugrása – helyesebben Miklós Hamvas-ellenes kirohanása. Tajtékzását, dühének hevességét nem értettem s ahol Hamvas értékelésében igazat kellett adnom, kedvem ellenére tettem. Mint két sziszegő kandúr, úgy kerülgették egymást. Nem értettem már csak azért sem, mert Szentkuthy a filozófiát lenézte, az európai filozófiáról igen lesajnálólag nyilatkozott. Sziporkázó szótűzijáték volt a filozófiának ez az elutasítása, melynek minden szava megméretésre sem volt érdemes, máris könnyűnek találtatott s érződött rajta a bölcselettörténet felületes, undorgó ismerete; s mindezt olyanvalakitől, aki a kereszténység „kiviccelése”-kivesézése-kifigurázása közben oly teátrális-„önfeledten” ájul oda a gyónás bársonytérdeplőjére, mint egy iskolásfiú. „I’m a catholic agnostic” – vallja magáról Graham Greene (egy élet hosszú és gondos piackutatása után) – s nekem az ilyen zűrös-zavaros, tisztázatlan elméktől ma már borsódzik a hátam. A hangsúly ezen van: „ma már”. Mindig tudtam, hogy Miklós levegőszámba veszi az olvasót; hogy majd minden írása: tudatkiömlés a parttalanság és az alkati narcizmus jegyében; hogy regényeiben az „építkezésre” képtelen; de hogy politikai avatatlansága és lényének puhasága mi ijesztő könnyűvé tette számára a Révai-féle irodalompolitikával való megalkuvást és a modus vivendit – ez jóval később derült ki. Akkoriban, a demokrácia csali-napjának sugaraiban sütkérezve csak ártatlan kíváncsisággal méregettük-vizslattuk egymást, én a PRAE (meg az Orpheusz-füzetek) ismeretében őt, ő a HELIÁNE ismeretében engem. Hogy a PRAE olvashatatlanul olvashatatlan s e nemben a leglegebb, annak maga a Szerző adta eklatáns bizonyítékát, amikor második kiadásának kefelevonatát végigjavítani nem volt hajlandó. Unta saját kamaszművét és annak fel-felvillanó zsenialitását, a koraérettség levetett bőrét, a feltisztulás fürdővizét; ám azon, hogy végigrágja magát, amin megtanulta a mesterséget – annyira még önnönmagára sem volt kíváncsi. Lévén akkor már a cacoethes scribendi ama másodlagos stádiumában, amelyben a megtámadott szervezet csak írja – a szürke kéreg a kényszerreflex hatása alatt sem nem ér rá, sem nem igazán kíváncsi arra, amit leírt. „Lássa az utókor, folytassa a famulus.” Miklósnál a bölcselet tematikája sehol, a kereső lélek belső filozofikus csendje sehol. Buddha lótuszprédikációja? Elnyelné szőröstül-bőröstül az a hangtalanság – mint a Fekete Lyuk. Azért, ha olyik aranyszájú esztéta a magam szerény oeuvre-jét kurtán-furcsán csak a Szentkuthy-életmű egy alárendelt mellékmondata gyanánt intézi el-s akként lábjegyzetezi, hát ezt a kapitális melléfogást másnak, mint agyrasüketségnek nem tulajdoníthatom. Vagy kolosszális ismerethiánynak – hiszen ha rólam nem csak a beiktatott lexikális sablonokat ismerné, hanem olvasott légyen is, akkor tán szemet szúrt volna neki. Hogy két, egymástól életrendben, életfelfogásban, az írás aretéjében, munkamódszerben; tematikában, s ami ezzel szorosan összefügg, életútban jobban különböző íróembert keresve sem lehet találni.

KL Nincs valami szerepe ebben a különbözésben a korkülönbségnek?

A korkülönbségnek? Miklós 6, Béla 17 évvel volt idősebb nálam; de soha nem éreztették, soha nem éreztem. No, de veszed-e a lapot, Lorcsikám? Hogy amit ma egybelátok – ez az akkor és most: hogy milyen nehéz szétismerni-külön tenni – ahogy akkor láttam őket-s amennyit akkor tudtam róluk, attól, ami, ma már, halálukkal lezárva-megpecsételve: szoboralakjuk az életmű piedesztálján. Mert ne tévesszen meg az előbbi rodomontade, teljesen tisztában vagyok vele – húsvét-szigeti gránitóriások ők a magyar irodalom kisplasztikáinak tömegében. Inspiráló, üdítő és istenien kihívó – isteni volt körükben lenni, s nem kellene sokat biztatni és rájuk emlékező, rájuk kiáradó szeretetemben elérzékenyülök. Ilyen ellentmondásos érzetek-nyalábja a lélek. S akkor már, Hamvasról szólandó, caeteris paribus, hadd mondjam el ezt is. Tiszteltem, csodáltam, gonoszul elirigyeltem Rácz Aladártól a feleségét, Yvonne Barblaine-t, aki férje művészete egyoszlopos kupolájának épp ez a középgyámola volt s a két látó szemével, mint minden épeszű férfiember, körülötte már csak merő udvariasságból is, szerelemfélét éreztem iránta – ki nem?! Továbbá. Tisztelem, csodálom és röstellkedve irigyelem Miklós későn-megtalált mentőnemtőjét és lelki párját, kit rabszolgájává szentelt s majd még oltártüzének élesztgető hierodulája lesz. Am itt jön a de-azonban. Mert Hamvasné Kemény Katalin esete más. Más bizony. S jóllehet őt is tiszteltem, csodáltam és el-elirigyeltem Bélától; de Katalin méltó párja volt az irodalomban férjének; mint szerzőtárs egyenrangú – és Béla távozása után, mint a hamvasi oeuvre gondozója; egzegétája és kiegészítője: papnő és beavatott. Katalint akkoriban elég ritkán láttam, többnyire csak ha ellátogattam hozzájuk; ilyenkor mindig azzal az érzéssel távoztam, hogy eggyé ötvözte őket az életritmus, az ízlés, a meggyőződés azonossága, és eggyé olvasztotta a hitves idő.

KL Hamvas Bélát gyakrabban láttad?

Majd minden héten; néha többször is. Mindenben fürge, fiatalos és igen mozgékony volt. És itt proémium kéne következzék, amint azt tőlem megszokhattad már: nehezemre esik beszélnem róla; a történet ízes-színes feléről örömest – de a keserű folytatását valamelyik Prokopioszunknak szívesen átengedném. Hamvas Béla ébresztését az elsők között üdvözöltem megindult örömmel, vocativuszra hangolva írásomat: „…feltámadtál s hogy ez igazán így van, annak ékes tanújelét vettem ma kora reggel, a szomszédos Jézus-Szíve templomban, ahol ez az éretted gyújtott mai gyertyám végigégett s már-már azt vártam, hogy kanóca, csonkján, kilobbanjon… amikor egyet-kettőt, nagy keservesen még pillákolt s akkor egyszerre, hallga csak, hallga – újult erővel felmagasodott és kikerekedett a láng / a Te szövétneked volt, egy másmilyen szövétnek / vajha meghallanád még valahol, Te, olyigen hallótávolon kívül! Drága Barátom! Kedves Bélám / szerettelek”(RÓLUNK SZÓL II., A KÖLTÉSZET KISKÁTÉJA 258 o.; 1987). Ha a filozófia a tanácstalanság privilégiuma, akkor elmondható, hogy az én gondolataimat Béla választja el. Hogy ennyire szöges ellentett pólusai vagyunk a gondolkozásnak, akkoriban csak ösztönösen éreztem; ma már, ha magad előtt sorba rakod ötven esztendő bölcseleti termését, kötetről kötetre láthatod, e szembenállás mennyire nyilvánvaló. De kettejük közül, vulgárisan szólva, Béla volt az „emberebb ember”, katonaviselt, háborút járt, kedvemrevalóbb; Miklóssal a kettőnk életútjának és életművének ellentett mivolta bántóan, rikítóan ordító; de az antinómiát kettőnk bölcseleti summája közt megszelídíti – mint Gustav Klimt képeinek aranyalapozású vásznain – a tolerancia szeretet-ikonosztáza.

KL Elmondanád, hogyan kezdődött barátságtok?

A Fővárosi Könyvtár (volt Wenckheim-palota, ma Szabó Ervin Könyvtár) első termében. 1927 óta ott könyvtároskodott Béla, egészen 1948-ig, amíg a pártmaffia ki nem tette a szűrét. Felfigyelt a könyvigényléseimre: sorra hazahordom a filozófusokat. Amit nem lehet kiadni, a ritka kötettel félrevonulok, kijegyzetelem. Forgatom a klasszika filológia ős-kézikönyveit, amelyekhez jóformán senki hozzá se nyúl. Beszédbe elegyedtünk. Az Európai Iskolában egymásba szaladtunk. Egyszer a könyvtárból hazaindulóban elkísérem: szembejön Jékely Zsoli és Vajda Endre. Bandi nem győz csodálkozni, nagyot néz:

– Ti ismeritek egymást?

Mert már törte a fejét, hogyan hozzon össze kettőnket.

– Sose törd! – állítottam meg hármójukat a Rákóczi út 4. kapuja előtt – felugortok hozzám. Egy feketére.

– Az óratornyos ház? – szegte fel a fejét Béla. – Te itt laksz?

– Itt. Az óratorony tövében. A műteremben. Meglátod mindjárt, ha szerencsénk van és jár a lift.

Mint elárulta, nap mint nap a járdaszigetről azt a műteremlakást figyelte, hogy „vajon ki lakik ott” – onnan villamosozott haza az Amerikai útra. Így esett. Hamarosan igen összemelegedtünk s ő nemegyszer felugrott hozzám egy-egy órácskára, mielőtt hazaindult: Katalin tudta már, hol marad. Béla a könyvtárpolc előtt fel-alá járva szeretett beszélni, nyomdakészen kerekedtek elő mondatai, egyszerűsége lenyűgöző, szerénysége megigéző, tudása bűvészmutatványra emlékeztetően káprázatos; ismeret-hombárjának búzaömlését a körülállók szájtátva hallgatták, s most talán fejcsóválva, sőt megütközve fogadja a Hamvas-rajongó, ha azt mondom: olyan modern Szókratész volt ő (kis híja, hogy Plotinoszt nem mondtam) – akinek mondhatni minden írása személyes magnetizmusának, varázslatos prezenciájának alatta marad (Weöres Sándor enigmatikus mosollyal „te mondád” – vágta rá, amikor e furcsaságot megpendítettem Arról, aki neki jó ideig vezérlő tűzoszlopa volt). Ez a performance (mai divatszóval) rám sem tévesztette el a hatását; de a nevek, távoli kultúrkörök vezéralakja, váteszek-próféták, vallásalapítók, újkori esztéták, historikusok, filozófusok, akik ajkáról dobpergésszerűen elhangzottak, mind e kultúrtörténeti protokoll nekem éppenséggel nem hatott az újdonság erejével s akár leemelhettem volna a könyvespolcról. Meleg természetű ember volt, másokért kiállni kész, hűséges barát, együtt rühelltük Lukács Györgyöt (mindkettőnknek volt miért) és a pártot, együtt örültünk zenei felfedezéseinknek, s akinek vastag porréteg fedte vezérkönyveit és a kutya sem ismerte nevét: versengve magasztaltuk Fauré-t, Du Parc-t (akinek César Franck-tanítvány létére Berlioz volt a megihletője) és Méhul-t, a Beethoven-előfutárt. Kevesen tudják, hogy Hamvas Bélának a zeneirodalom is a zsákjában volt. Ugyan minek s mekkora balfogás is lett volna, az orrára kötni, hogy egyben-másban másként gondolkozom? Hogy a szocdem párt falragaszának egy mustráján nem olvasom ki „a Vízöntő jegyét”, sem azt, hogy immár biztos: új világkorszak következik; rajongásos szent örömmel hozta ritkaságait, a tibeti Bardo Tödolt, az egyiptomi Holtak Könyvét stb. stb., s ha megvolt a polcomon, homlokráncolva máris nekiállt, hogy az én francia fordításomat összevesse a könyvtár német példányával: jól mulattunk a diszkrepanciákon, a félrefilologizált értelmezéseken. Kivált amikor bizalmával kitüntetve odáig ment, hogy „lakmusz-papírnak” használt, még kevésbé tehettem meg vele, hogy eláruljam, tanítványnak, követőnek rossz anyag vagyok – „lakmuszpapírnak”: kéziratokat mutogatott. Elhozta minden addig könyv alakban kiadott munkáját és új avagy készülő opuszait sorra mind; gépelményeinek rakasza halomra gyűlt irattartó szekrényemben s ott őriztem a Scientia Sacrától a Karneválig mondhatni mindenét. Én voltam a „lakmusz-próba” (Katalin után és bizonyára nem egyedül), tőlem várta, hogy megugassam s kivált a Karneválról szerette volna belőlem kihúzni, hogy mint vélekedem. Egyik lábamról a másikra állva, tipródva álltam az ostromot, de végezetre sohasem kellett kiböknöm, miféle fenntartásokkal élek, lévén, hogy a természet ily bölcsen rendezte el, hogy én legyek a meghallgató és ő a beszélő.

KL Beszédes természet volt?

Az; és véghetetlen kedves, társias lény. Nagyon szerettem, és őt nélkülöztem a legjobban, amikor az események lavinája szertesodort s engem börtönben – őt Inotán, Bokodon meg Tiszapalkonyán temette be.

KL És mi volt az, amiben te másképpen gondolkoztál?

Ha más a kiindulás és más a megérkezés, akkor elgondolhatod. Ezer mindenben. Hiszen nem is, mintha hatalmas életművében nem lett volna kimazsoláznivaló; aranymondás, amit Homérosszal Szárnyas szólásnak („szálló-igének”) szokás nevezni; részeiben-töredékeiben: igaz-és-emberi meglátások; válságelméleti jósvillámok; ismert tételek frappáns újrafogalmazásai. De ha a bölcselők tipológiájából előkeresném, hogy melyikre fajzik, Iamblikhoszig kéne visszavezetnem. Béla az a fajta, szómámorban élő látomáskergető, aki az eszmék firmamentumán csillagtávolságban levő két phenomenon között vonatkozást vél felfedezni, s már annak felötlésekor e pókhálóvékony vonatkozást okozati összefüggésnek nyilvánítja. Az Ars Artium – ahogyan a skolasztikusok a logikát nevezték – nem erős oldala; gyakorta vét az ellen az aranyszellem ellen, hogy a hasonlatnak nincs argumentatív ereje: comparaison n’est pas raison. Ahogyan van „természetjog”, mely a természet önigazolásával bír, ugyanúgy, mintha volna „természetes gondolkozás” – Béla váltig hitte, hogy az övé ilyen, minélfogva evidens-és-ibidens: elárulta ezt méla ámuldozásával, valahányszor másképpgondolkozással találkozott; a gondolatok másképp-rendeződését, máshova-lyukadását hol hitetlenkedve, hol bosszúsan fogadta. Az egyház megpróbálta Hamvas ébresztését lefölözni korai, szerfölött repetitív kistanulmányainak újraközlésével, ám e quasivallásos korszakát odahagyva, hamar fölcserélte a maga önálló eszmerendszerére; s (a Karnevált leszámítva, melyet mindig is elhibázott műnek tartottam) közreadott főművei alapján, az én megítélésem szerint, portréja modern kori újplatonikusnak mutatja félprofilban, mely arcélnek a reflexesen árnyékos fele: a krizeológusé. Eszmei rokonai? Légió. Olyan Plotinosz ő, aki nem várhatott Porphürioszára – maga írta meg Enneádját. Szükséges és hasznos irodalmi hagyaték egy oly korban, amikor a Szkipetárok Földjén, bátortalanul ébredez a bölcselet iránti érdeklődés, mely óhatatlanul a pszeudo-bölcseletek, teozófiai galamátyok, és általában a szubkultúrák felé tereli a fiatalok zömét. A hamvasi életmű ennek egy fokkal – fokkal?, egy emelettel felette áll; előnye, hogy semmiféle bölcselettörténeti ismeretet, előtanulmányt nem igényel (mintegy tartalmazva azt) és azonnal emészthető pabulum, amely azonfelül, hogy könnyű mámort okoz, tudásanyaga a mindentudás érzetével is megajándékoz.

KL Te aztán jól eláztattad magad ezzel; csak aztán ne csodálkozz, hogyha a Hamvas-rajongók bázisközössége kimondja rád az aqua et igni interdictuszt!

Azt már nem bánnám, csak azután, ami most következik, meg ne kövezzenek!

KL Mi ez a mániákus bálványdöntögetés? Előbb Szentkuthy, most meg Hamvas… Alighogy megszűntél „emigráns” lenni, nem félsz, hogy most majd száműznek?

Hát… Ha Bálványok Alkonya nem is, de a hallgatólagosan meghirdetett-és protokolláris országos közkímélet alkonya: annak csak eljött az ideje. De-bizony-hogy félek; mert ami most jön, azt bíznám csak igazán Prokopioszunkra. Ám hogy ütését tompítsam, hadd üssek elsőbbet nagyot magamon. Jól fülelj, Lorcsikám. Vezessük be az idegrendszer „törőszilárdsága” fogalmát. A „terhelés”: a megpróbáltatások. Mennyit bír egy átlagos ember idegrendszere? Mi az a teher, ami összeroppanással, de legalábbis maradandó roncsolással jár. Gondolatkísérletet végzünk: legyek én az áldozat. Tegyük fel, hogy 56-ban nem távozom Nyugatra, hanem otthon maradok. Tekintsünk el attól, hogy a Kádárscsina újabb 5-6 évre – harmadszor is bebörtönzött volna, merő passzióból. Mellékes az is, hogy a nemzetközi tiltakozó jegyzéken a nevem nem szerepel, mert akkoriban a Nyugat csupán a baloldali írók bebörtönzése ellen találta célirányosnak a tiltakozást. Szabadulásom után: háromévi köhögés, prüszkölés, fulladozás. Az az irodalmi esztablishment szemétkivirágzása: Király István és ideológiai lemúrjai az állami könyvkiadókban lehetetlenné teszik, hogy eredeti munkáim megjelentetése – hogy a nevem szóba jöjjön. Marad a fordítás, hogy ne forduljak fel éhen. Megint összeverem a parányi lakást, benne a könyvtárat; van egy Trabantom, másodkézből; meg holmi gyomorfekélyem, elsőkézből. Erőm végső megfeszítésével, írok a fióknak eredetit. De mit? Miről? Arról, hogy tapossák a zsigereimet. Nincs kizárva, hogy „peremhez” az Ávó elhurcolja régről féltve őrzött kézirataimat – elvesztésükbe nem tudok belenyugodni. Sikertelenségemtől barátaim elhúzódnak; panaszaimra ráunnak. Idegeimet felőrli az embertelen korszak, s úgy ötven és hatvan közt, de közelebb az ötvenhez: feldobom a kanalat. A szívem mondja fel a szolgálatot? Tíz centi mély balatoni vízben? A hetedik emeletről? „Tragikus halállal” – kishír, az ÉS-ben; „megbecsült műfordítónk”. Mi marad utánam? Idegrendszerem törőszilárdságát a megpróbáltatások terhelése meghaladta és én összeroppantam. Elefántláb-nagyságú volt a tiprószerkezet; tehetségemet, kitalálókámat a rám nehezedésével elcsíkolta csakúgy, mint zsigereimet. Önmagam freskója: ez az, ami marad belőlem: csontpozdorja, vércsík és maszat.

KL Nem látom az összefüggést.

Öt rossz neked. Ami kivált felháborít Béla esetében, az az. Hogy a rendszer tiprószerkezete nagy ravaszul kíméletet mímelve puhán lépte le, elefántlábát két évtizeden át, 1948-tól 68-ig: haláláig rajtatartva. Nem rántották alá emberfogóval a börtönköztársaság országos alaksorába; még csak Recskre se vitték, követ fejteni. Ehelyett kiverték kezéből a mesterséget, elvették az idejét, fárasztóvá, idegölővé tették az életformaváltást s akkor már nem is az írógépért – hanem a deklasszálódás ellen kellett küzdenie. Hogy a hétvégét otthon tölthesse és visszaálmodhassa magát annak, aki volt és aki lett – elutazta az életét. Földmíves, segédmunkás, raktáros többnyire olyan telepeken, ahol a munkáshadsereg maga is csíkosban dolgozik; fiókjait titokban nyitogatja, ahol őrzi hermetikus írásait s gyorsan becsapja, ha jön valaki. Lapátot kell kiadni. Bérelszámol. Emberfeletti erőfeszítéssel iparkodik megőrizni hidegvérét, és mindenkivel „kedélyes”, csak hogy elvegyüljön. De a hétvégére gondol, amikor újra felütheti Jacob Böhmét, Guénont, Herbert Read-et, Hermész Trizmegisztoszt, a Kabbalát – beleturkálhat, ami könyvtárából megmaradt. Hétfő, kora hajnalban már vonatra száll: újra – Inota, Tiszapalkonya. El tudod képzelni, hogy mindezt az oeuvre-je nem sínyli meg? Az egypártállam tiprásának, aminthogy mindenféle embertiprásnak van egy olyan mértéke, ami a „megengedett” terhelést meghaladja és az idegrendszer „törőszilárdságán” túl van. Anteuszi természet volt, értett a megújulás titkos fogásaihoz; de csak azt érte el, hogy nem az ember, hanem a mű roppant alatta össze, a megpróbáltatások terhelését az sínylette meg. Majd minden íráshoz a szépprózától felfele, de kivált a filozófiához (kegyetlenség ezt így kimondani, de az élet az, amely hozzánk ily irgalmatlan mostoha) kell bizonyos viszonylagos jólét szabályos életrend, tekintélyes magánkönyvtár, mely a körülérő polcokon a szövetséges szellemek befoglaló ölelésének érzetét kelti – hogy ne kelljen minden nyomorult segédletért közkönyvtárba szaladgálni. Már 1948 tájt, ha el-ellátogattam hozzájuk, fészkükben kísértett az elszegényedés réme; 49-ben már valósággal éheztek. A Karnevál olvasása közben éreztem először és a Scientia Sacra felületességén, pontatlanságain, nagyvonalúságán, a szöveg germanizmusain és félregépelésein (Béla soha nem javított) akadtam fel minduntalan rajta. A carenzia jelein. Pénz-és időhiány. Utazás-világlátás-kalandhiány. A viszonylagos jólét és a kényelem hiánya. Az újraírás hiánya, az irgalmatlan önmérlegretétel/önkritika hiánya. Az önmagunkba, mint Caput Mundi-ba, mint tévedhetetlen orákulumba vetett hitünk megrendülésének a hiánya. Isteni csoda, hogy ama százlábú, soknapernyős diadalmenet alatt, melynek egyik trónnyergében imbolyogva Lukács György képviselte „A” filozófiát és a másikban Király István állami adyológus az ideológiát, s amelynek minden elefántlába őt egyszer megtaposta, Hamvas Béla, az ember, megmaradt; s hogy a tiprást csupán a hamvasi életmű sínylette meg.

Most már érted, minden kontroverziában miért kelek olyan hevesen védelmére a gondolkozónak, akivel ily égbekiáltó igazságtalan módra bántak el az istenek – noha a bölcseletben antipodusok vagyunk; Hamvas Béla ébresztése az én feltámadásom is. Hála a Vakeset istenasszonyának, Tükhének, aki véle összehozott s máig kiváltságosnak tudom magam, hogy egyike lehettem barátainak. Sok-sok halottam van, de Édesanyám után ezért gyújtok neki elsőnek gyertyát a Jézus-Szíve templomban, mely kőhajításnyira van s Angliában nem szokása a Herkópáternek, hogy kápolnájából kihajítsa az agnosztikusokat.

 

*

 

KL Hogy érzed magad ma reggel? Elgyötörtnek látlak. Folytathatjuk?

Jaj, Lorcsikám! Az Akheron és az Orontész összefolyásánál az Orkhoszban, a Pokol Promontóriumán találkoztam Pascallal, aki hogy elvesztette a fogadást, fizetésképtelen s csődöt kér maga és filozófiája ellen – panaszolta Nietzschének, ki meg neki, viszont-panaszolkodva, átkozta az örök visszatérést, mondván, hogy neki egy jelenés is elég volt.

KL Hát ilyen reggeli imádsággal kezded a napot?

Nem szokásom a napot imára vesztegetni, hanem azon kezdem, hogy elkezdem-s-belevágok, bármilyen fájdalmas.

KL A kezdés?

Nem. Az emlékezés. Minden emlék visszafájó. Tudod, Lorcsikám, Mors infanti felix, juveni acerba, nimis sera seni – úgy van ez, ahogy Publilius Syrus megmondta, Mondásaiban (Sententiae 394), a halálról: a gyermeknek szerencse; a fiatalnak keserűség, a vénnek túlontúl kései.

KL A vak is látja, min keseregsz. Szép életed volt s rövidelled.

Hogy rövidellem, én?! Emlékszel a tegnapi szöszke csöppségre, a Faluban, aki nem akart megpuszilni…?! Barátom, a Jóreménység Foka közt – amikor még picinyke vagy és nem akarod megpuszilni a Bácsit, mert szúr a szakálla – és a Hiú Reménység foka közt, amikor már téged nem akar megpuszilni a baba, mert szúr a szakállad: e között a kettő között egy teljes emberélet földsége terül el. A hátratekintés e ködbe vesző kontinensre: ez! ez! A mosolyra torzuló sírás megindulása. Az emlékezés minden mozdulata fáj.

KL Hát nem jó érzés visszatekinteni teszem 1948-ra, amely termékenységed Annus Mirabilisza volt? Visszagondolni a barátokra?

De! De!… Vagyis hát: igen is meg nem is. E barátságok egyoldalúságára…?! Hiszen Sz. Miklóst igazában soha nem érdekelte, mi történik műhelyemben s a legutolsó percekig, szirupos, puszi-muszi-nyalom-falom leveleiben is („Te aki felülmúltad Bennem a felülmúlhatatlant”) csak azért ostromolt, hogy írjak könyveiről, máskülönben meg se látott, én legalábbis nem vettem jelét, hogy valahol is említést tett volna rólam. H. Béla? A iamblikhoszi elmét a szkepszis nem foglalkoztatja. Tán másokra erjesztő hatással volt, hisz lényege szerint is az volt, „élesztő”: erjesztett-élesztett; de nekem erre soha nem volt szükségem s ne felejtsd el, az élesztő – nem a kenyér. W. Sanyinak? Ezer olyan barátja volt, akire maga sem emlékezett s már az is kiváltság, hogy rólam, közemberről, Európa és a század legnagyobb költője megemlékezett. Imaginárius barátság volt: én annak hittem s ő megengedte, hogy barátságnak véljem gyéren váltott életjeleinket, írásban-szóban, üzeneteinket. Azután meg ott vannak az emlék-földség statisztái is („nagyjai” a megideologizált irodalomnak, de a magam spektákulumában csak annyi szerepük volt) s hadd vessünk a nyüzsgés e beszürkült visztáira is egy oldalpillantást. Ládd, most hirtelenében a vicenzai színház megépített Palladio-díszlete jut eszembe s annak rövidüléses oszlopsorai: s ezeken az oldalsó sikátorokon a mellékcselekmény már nem mindenhonnan látható; Londonból pl. már alig-alig. Azokról is hadd szóljak, akiket magához vont a Maffia mágnese. Azzal kacérkodók, hozzáverődök, társutasok. Nem mindenki értett úgy a közélés művészetéhez, mint Illyés Gyula, hogy váltig a hatalom tüzénél melegedjék – anélkül hogy beleessen; a legtöbben beleestek. S itt mint komor anekdotát, hadd mesélem el esetünket Tardos Tiborral, és az ő esetét a Válasszal. Amikor Franciaországból hazaérkezett, szaglott róla Párizs, írásain érződött a lépték nagyobbszerűsége, a teljesebb felszabadultság; faltuk leleményes fél-szürrealista elbeszéléseit, melyek a Válaszban jelengettek meg, csodáltuk és irigyeltük érte. Legendája volt. Egyszer csak mit hallunk: fülünkbe jut a pletyka – Tardos Tibor szakít minden burzsuj bandával és belehősül a mozgalomba. Nemhiába zörgött a pártharaszt, nemsokára megjelent a Válasz szerkesztőségében T. Tibor és meglehetős ingerült hangon visszakövetelte új novellája nemrég leadott kéziratát. Sárközi Mártának volt humorérzéke s azt is tudta, a bohózat csak akkor igazi, ha egy arcizma sem rándul meg. Faképpel állt az íróasztala mögött és így szólt:

– Végtelenül sajnálom, Tibor. Már lement a nyomdába.

– …A nyomdába?!

– Igen. Ki van szedve.

– Akkor a nyomdából. Nagyon kérem.

– De miért?

– Mert ideológiai szempontból nem korrekt és félreérthető.

– A maga novellájában? Mi? Tán az, hogy szürrealista?

– Mellékes, hogy mi a kifogás ellene. Letiltom.

– Amikor már ki van szedve? Elkésett, Tiborka: lehet hogy már nyomják.

– Leállítani! Nyomatékosan figyelmeztettem, Márta! Letiltottam.

– Sajnálom. Ha még nem nyomták volna ki és hajlandó lenne megfizetni a szedést, akkor talán –

– Megfizetem.

– És betennénk helyette valami mást. De sajna: nemcsak hogy kinyomtattuk. Már fűzik. Holnap kézhez kapja a tiszteletpéldányt –

– Nem tűröm! Ez nem eljárás! Tiltakozom! Majd eljárok, kellő helyen!

– Járjon.

– Megteszem a szükséges lépéseket!

– Tegye.

– Nem hagyom annyiban!

– Ne is.

– Márta, ezt nem teheti velem! Értse meg, nem akarok magával összeveszni… Beszéljek Illyéssel?

– Akivel akar.

– Nahát! Ez… Ez gyalázat. Majd hallani fognak rólam.

És most kezedbe adom a csattanóját: a kérdéses novella mindvégig ott hevert az íróasztalfiókban. Márta megtehette volna, hogy a fiókot kihúzza és a novellát átnyújtja – tessék, vigye. De jólesett a májának s gondolta: megtáncoltatjuk a társutast. Nem sokáig tartott Tardos társutazása: párt-ullulázását a maffia-sajtóban csak Méray harsogta túl.

KL Vagyis ahova most, az oldalszufitták közt belestünk, az a pártsikátor: akkori irodalmunknak a pártmaffiába beleolvadó szárnya?

Igen, bár a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen ezeknek is a skálája széles volt, és a balga szentektől a tudatos törtetőkig terjedt. Ilyen balga szent volt Zelk Zoltán is; ha összeakadtunk a körúton, a New York-palotabéli „sajtókombinát” előtt és kurta tereferére lecövekeltünk, hát érződött rajta, hogy az a fajta sanca simplicitas, aki maga sem sejti, milyen sötét üzelmekbe viszik bele. Másodrangú költő volt, de ha hozzáveszem formaérzékének hiányát s hogy rímelni soha nem tudott, haboznék, hogy hova soroljam. Annál inkább felbosszantott egy ízben, amikor Illés Endre (már amikor Drégelynél a Fordulat Évébe hajlott a Nap) a Szépirodalminál, olajos-udvarias fenyegető meggyőzéssel azt akarta kicsikarni tőlem, hogy orosz nyargalófordításból fordítsak „nyersnek”, Zelk „alá”, egy mordvin (?) vagy kasgár (?) hőseposzt Sztálinról; első rápillantásra nyilvánvaló volt, hogy csupa csengő-bongó rím és alliteráció. Haragomban a kérést kereken megtagadtam és többszöri zaklatás után is fütyültem a „kiemelt” honoráriumra és elzárkóztam előle, mit sem törődve a következményekkel. Zelket addigra már berágta a pártgépezet irodalmi fogaskereke s nem volt kristálygömbje, sem jövőfürkésző érzéke hozzá, hogy hogyan kell a kristályt tenyérrel körüldelejezni – mint tettem én 1946-os, Írói Baloldal című versemben, amit Zelk Zoltánnak ajánlottam, íme, ízelítőül belőle:

 

megejt a köd ha rászokunk sugártörő a pára mi délibábot mázolunk a reszkető határra lovunk a gém körül tolong itat a Kán a hordák – mi szélmalmokkal harcolunk de végzetünk az ország ...................................... ...................................... mi görcsösen betűvetünk betyárzsoldján a kornak a gazda hol betévedünk bagót ád silbakoltat ha szánkkal hozzátartozunk fejünket nem motozzák – mi szélmalmokkal harcolunk de végzetünk az ország mi váltig ott törleszkedünk hol bűnbakot keresnek mi kínálkozva reszketünk pucér ostorhegyesnek hitványokért hogy arcrabuk- va járhassunk Canosszát – mi szélmalmokkal harcolunk de végzetünk az ország dugítjuk vesztegzárait hol eszmék vesztegelnek s dörömbölünk bezárva itt míg napjaink betelnek leprát kolompol undorunk viseljük gyász koloncát – mi szélmalmokkal harcolunk de végzetünk az ország (1946) (HAJSZÁLHÍD, 437. o.)

 

Nem ambicionáltam, de valamennyiüket ismertem, a legtöbbjük itt csak átszalad a színen. Tán már felemlítettem: 1945-ben tanúja voltam annak is, ahogy Illés Béla, szovjet alezredesi uniformisában feszítve – peckesen fel-alá-járt a Magyar Színház színpadán (a lyukas tetőn át, esőfelhőivel, ráásított az ég) és anekdotáival szórakoztatta gyér közönségét: fiatalkori csínytevéseiről, irodalmi huszárvágásairól Prágában, Bécsben, Moszkvában, barátságáról Romain Rolland-dal, aki Aranyliba című remeklésére felfigyelt stb. Kései csínytevése, a Guszev-ügy és a koholt magyarbarát cári tisztről elnevezett Guszev utca csak azután következett. Volt humorérzéke – aminek magam sem voltam híjával s így vastag ajándékköteteit ajtókitámasztónak használtam. Ő is, Háy Gyula is, érthetelen rokonszenvével tüntetett ki, amire nem szolgáltam rá s kezdeni vele mit sem tudtam. „Meg agitálási trükk”? – találgattam ijedten; Háy Gyula zavarba ejtő közeledésére majd még visszatérek.

KL Keszi Imrét ismerted?

Futólag. Akárcsak Hollós Korvin Lajost, a tar fejű Vértes Györgyöt (a Gondolat örökös szerkesztőjét) Galgóczy Erzsikét (a Szabad Nép félelmetes-fürge, kezdő riporternőjét) és másokat. Ő csak zöld volt még és naivista, a többi dörzsölt apparatcsik. Keszi? A gazdájáról, akivel szerencsére soha nem kellett egy-levegőt szívnom, Révairól csak annyit, hogy ő, Révai – Lukács Györggyel ellentétben, akinek a lírához botfüle volt és a költészet hidegen hagyta – ő a költészet kancatején nevelkedett, s ez a megideologizált Petőfi volt a mi nemzeti szerencsétlenségünk. Mint koca irodalomtudós és becsült kispolgár, oly lángelme hírében állott, akinek sohasem esik nehezére, hogy a madárcsicsergést megkülönböztesse a madárguánótól. Keszi, mint titkon-ájtatos manó és belterjes zenerajongó, nemcsak szolgaian, de szívből, túlteljesítve hajtotta végre utasításait, és dehogyis húzódozott: örült neki, amikor a párt az irodalmi verőember szerepét osztotta rá. Egy ilyen, teljes oldalas széltölcsér-cikkében, a magyar könyvkiadás készülő „szemeteit” söpörve maga előtt, a SZABADSÁG-ban, 1946 végén kifogásolta, a papírkiutalást „Huxley-nek, Határnak és Márainak”; az én esetemben külön szóvá téve a „szép papírt”, amit a papírhiányos időkben az olyan szürrealista szemétre, mint a HELIÁNE, vesztegetni kár. Jól ügyeljünk: ezen lehet lemérni, hogyan építette ki hálózatát és mint hatolt be mindenhová a pártmaffia besúgóhálózata. Megjelentetése a kiadó magánügye volt, még meg se hirdette, se közhírré nem tette, amikor már a SZABADSÁG szerkesztőségében Keszi Imre ismerte a címét, a műfaját és azt is tudta, hogy háború előttről eldugott, finom papírra fogják nyomni. Nemhiába írtam róla azt a pajkos kedvű sírverset – mert rászolgált:

 

Itt nyugszik Imre de Keszi: féreget a féreg eszi.

 

KL Veres Pétert ismerted?

„Péter bácsit”, a melegvíz-feltalálót? Az ezrek közül én voltam az ezeregyedik, aki ismerte. Még jóval „hadügyminisztersége” előttről. Tudod, Nietzsche valahol azt mondja, a létrafok, amelyet kihagytunk, megbosszulja magát, amikor lajtorjánkon felkapszkodunk. S ő minden fokot kihagyott. Utóbb öregen és olvasónaplója irrevelenanciáiban tobzódva, fel-felfedezte nekünk a világirodalom klasszikusait, rendre, ahogy lefordították és számára hozzáférhetővé vált. Egyszer Nyugaton, egy magyar irodalmi „táborozáson” azt találtam mondani – a magyar irodalom akkor volt a mélyponton, amikor Veres Péter magaspontnak számított. Meg is bántam, hogy kiszaladt a számon: a szekértáborból előrohanó parasztpártiság, az ő álparaszti hívei a Népnemzeti Eszmeiség nevében kis híja, hogy meg nem köveztek. Sebaj: nem egy, de tíz alapos okot szolgáltattam rá s azt a népítéletet még holtom után is megkaphatom. Mi elszomorító is, hogy akiket az annáleszekben eljegyzett a gyorsfeledés: Illés Béla, Veres Péter és hasonszőrű társaik még mindig ott terpeszkednek a legfrissebben kiadott irodalmi „kortárs kislexikonok” oldalain.

KL Hát Darvas Józsefet ismerted-e?

A leghatározottabban nem. Két ízben beszéltem vele: kínos, pattogó, rosszemlékű mozzanata életemnek s inkább nyájas szóváltás volt, mint rideg beszélgetés. De minekelőtte vele befejeznénk e leskelődést, végig palladiesque színpadunk oldalvisztáján, hadd idézzek emlékezetedbe egy tragikomikus figurát. Kovai Lőrincet.

KL Ismerted?

Közelről. Még háború előttről. Egy kegyelemben elbocsátott szeretőcském, F. Mária szükségesnek tartotta, mert büszkeségének hízelgett, hogy eldicsekedjék vele: igenis akadt a horgára másik irodalmár s nem is akárki. Lőrincke dadogott: küzdelmesen és folyékonyan. Kétnyelvű volt, mert Pétervárott született s hatéves korában hozta magával apja, aki hazatért a hadifogságból. Rákosi réme volt: „Újabb regény? – próbált szökni előle, ha a pártközpont lépcsőházában elfogta –, de Kovai elvtárs! Megint? Ilyen hamar”… Laposka történelmi regényei mafla erotikájukról hírhedtek el; ő maga különbséget tenni szerelem és erotika között soha nem tudott, ilyen erotomániás értelemben „imádta” múzsáját-és-feleségét, akit szintén ismertem. Nem is igen rejtette véka alá munkamódszerét s menten beláttam, hogy grafomániájában a „múzsa” miért pótolhatatlan-és-nélkülözhetetlen. Leírása szerint minden nap az írást „szerelmi egyesüléssel” kezdte – az asszonynak el kellett tűnnie, és ő azon nyomban tollat ragadott és munkához látott. Regényeiben ahány fejezet – annyi koitusz; ilyen értelemben a szerelmi partner szerzőtárs is s ez is egy fajtája az írói közreműködésnek. Arisztokraták voltak, a pártarisztokrácia kivételezettjei. Mások csak álmodoztak útlevélről, nekik mindig is volt valutát is utaltak hozzá. A Rákosi-féle tervgazdálkodás baljós befulladása idején, amikor az országra rászakadt a sztálini özön-szegénység, a Kovai házaspár a nyarakat Olaszországban töltötte – a templomokat-múzeumokat járta. S ekkor sújtott le Lőrincre a tragédia – felesége váratlan elvesztése. Vigasztalhatatlan volt: a megihlető koituszok nélkül nem tudott írni. Elvesztette materialista hitét, spiritiszta-szeánszokra járt, és minden pénzét arra költötte, hogy meglelje a jó médiumot, akin keresztül megkérdezheti imádott múzsájától – mitévő legyen. Ám a túlvilág fukarkodott tanácsaival, s ha Irénke szelleme meg is jelent, arról, hogy ki legyen utódja az inspirációs pamlagon – konokul hallgatott. Igen sajnáltam szegényt; pedig még folyóirata is volt, az Új Gondolat s közölt is tőlem valamit, alighanem egy drámarészletet…

KL És Darvas?

A miniszter úr alattam lakott a Rákóczi út 4-ben, egy emelettel lejjebb. Darvas kiszúrta magának a lakásomat: nemcsak jóval nagyobb volt, de hozzá egy gyakorlótérnyi tetőterasz is tartozott. Ácsingózott rá. Első alkalommal mint „írótársát” próbált megkörnyékezni; ő balogszerrel ezüstpapírba csomagolta és „kedves” volt, én kényszeredetten hallgattam. Komoly összeget ajánlott fel, gondoljam meg, mi zsíros fájdalomdíjat fizet, és ha kell, a hónom alá nyúl egyben-másban. Jelentkezzem nála, ha már döntöttem és hozhatom a regénykéziratot is… Nem jelentkeztem. Még üzengetett a feleségével s levelet is írt: válaszom elutasító volt. Végül, a Fordulat Évében, egy este váratlanul újra becsengetett. A felajánlott kávét nem fogadta el, a teraszra kiülni nem volt hajlandó: állva maradt. Kijelentette, hogy neki a lakás kell. Tekintettel van irodalmár voltomra és írótársának a világért sem okozna kellemetlenséget; de be kell látnom… A vastag boríték, ami az oldalzsebéből kikandikált s ahogy ütingette, nem tett rám semmiféle benyomást. Mit kell belátnom? Megválni szokott környezetemtől? Nyári estéken, körös-körül a villanycsillagos Budapest látványától? Nappali bőgő morajától? Villamoscsilingelésétől? Semmi pénzért. Vaddisznó-tekintete felnyársalt, amikor betettem utána az előszobaajtót s még hallottam, ahogy, emelettel lejjebb, bevágja a magáét.

KL Nem lett bajod belőle?

Minden magától megoldódott – máshogyan. Mire 1949 közepén elhatároztam, hogy disszidálok, ez a lakáscsere tárgytalan volt: a miniszter úr akkorra már ama Különleges Villanegyed előkelő villái körül ólálkodott, ahol 1950 után az utcát sorompó zárta el, s az illusztris palotácskák kertkapuja előtt ott strázsált az őr.

 

KL Hát első szerelmed, a muzsika – a muzsikálás? Teljesen elmaradt?!

Hohó! Akkor te nem ismered Polihümnia hatalmát a lelkeken! A művészbejáró sokcsavarulatos folyosóin, a hangversenyek szünetében a régi cimborák felkeresése, a zenerajongó hölgykoszorúval az összefutás elkerülhetetlen volt. A legtöbbet ez irányban egy észbontó jelenség tette s jóllehet nem az én eszemet bontotta meg, most habozok, hogy miként jellemezzem az ennivaló hegedűművésznőt; mert hogy aranyhal és aranymadár keresztezése – olyan nincs ugyebár, hal a madárra nem száll. Mégis, akár pikkelyesnek, akár tollazatosnak képzelem Iglódy Atalát (művésznév), másnak, mint aranyba hajló barnának, felidézni nem tudom. Ati, Atika (s mi közel, Attika – számos beceneve volt, aminthogy egész lénye az volt, csupa bece) – ő vezetett be a belváros egyik legbámulatosabb „szalonjába” a Kossuth Lajos utca elején, s hogy az a második emeleti fényes lakás nappal ügyvédi iroda – az a vendégek közül senkit sem zavart. Itt székelt a szalon tulajdonos-szertartásmestere, nekem utóbb mentorom, nesztorom és mindenekben utam-egyengetője, Véghelyi Viktor bácsi (annak mondom, hófehér üstökével, mert már hatvan fölött járt), Ignotus Pál édestestvére és nemzőapja annak a dr. V. Péternek, aki, lazán, maga is a szalonhoz tartozott s nekem azért volt nevezetes, mert (1) ő ajánlotta azt a belvárosi idegorvos kollégáját, akivel utóbb megvizsgáltattam Zsuzsámat, még egybe-nem-kelésünk előtt; és (2) budai bérpalotája tetején olyan csudalakást építtetett magának, melynek nappali-ebédlője mennyezete kupolaszerűen felmagasodott, hogy magába fogadja a csillár bronz terebélyét – az ötlet megdobogtatta építész-szívemet.

Viktor bácsit, mindnyájunk intellektuális, pekuniáris és művészeti istápolóját pályáján úgy kell elképzelned, hogy mindenben elütött fivérétől, Ignotus Páltól, és mindenben előnyére ütött el. Az öltözködésbeli kifogástalansága, a kitartott lábbal való kamáslis lépdelése (még kamásli nélkül is) oly bársonyos-elegáns volt, mintha most lépett volna ki az Anstandslehre illemtudor-professzorának ajtaján, jelesre vizsgázás után. Környezete kifogástalan ízlésre, és az összevásárolt holmik alapján ítélve, több nemzedék degesz pénztárcájára vallott a magas mennyezetek alatt s akit ő hellyel kínált, biztosra vehette, hogy műkincsre helyezi le plebejus ülepét, honnan is számos műtárgyon hordozhatja körül plebejus tekintetét.

Viktor bácsi kerek mondatokban, szellemes-velősen beszélt, mintegy odaajándékozva magát interlokutorának s ugyanakkor hanghordozásán érezni lehetett, hogy kiegyensúlyozott kedély és egy élet tapasztalata lepányvázva tartja indulatait. Mint díszvendég, nálunk is fel-felbukkant szűk körű vacsoráinkon, melyeknek patrícius-aurájával külön fényt adott; nagyon tudott „szerfölött örülni”, öröme őszinte volt s mint aki mindenkit ismer, ismerősként üdvözölte az irodalmárokat is, Sárközi Mártát, Jékelyéket, Kampisékat stb.; de öreg szívén Polihümnia uralkodott s ezért az ő szalonja a muzsikusok felvonulása volt.

S hogy kik is jutnak eszembe, ha visszapillantok e sokadik baráti kör végtelenbe vesző visztáján? Elsőnek a Szervánszky fivérek, Péter és Endre – s volt is pusmogás a szalonban, amikor egy ízben, a Zeneakadémia nagytermi, választási tömeggyűlésén Bandi „muzsikus”-ékesszólással ecsetelte, hogyan tudja buzgó katolikus létére hitét összeegyeztetni a vörös pártjelvénnyel, amelyet a gomblyukában hord. Csillagszemű idealista volt; napirendre tértünk naiv lelkendezése felett: se baj, amíg a zenéje jó. Ő hozott össze Veress Sándorékkal s velük össze is jártunk egy darabig, annak ellenére, egy angol-indiai felesége, Enid, engem nehezen tűrt s nem tudta leküzdeni ösztönös, vad ellenszenvét, különösen ha angolról magyarra forgattuk a szót, ahogy nem értett – ilyenkor vagy ránk kiáltott, vagy bosszúból migrénbe menekült. Sándornak nemcsak folklorisztikus indítású zenéje, de egész lénye Bartókot tükrözte, a Mester átsugárzott rajta s ugyanolyan halk és kevés beszédű szögember volt. Voltaképp neki szántam és zavart örömmel fogadta, amikor vázoltam AZ ÖLELHETETLENEK című táncjátékom „librettóját” (utánanézhetsz a HAJSZÁLHÍDBAN, 113 o.) – neki aján-lottam; zavara onnan adódott, hogy amit nem árulhatott el: már akkor disszidálásra készült. Eltűnése gondolkodóba ejtett: odáig-romlott volna már a helyzet, hogy innen szökni kell…?! Nem hiszem, hogy tervezett táncjátékunk elől szökött volna; magam meg foglya voltam az életünnepnek, ahogy a hullám a hátára vett és én taraját meglovagoltam: foglya a szonátadélutánoknak, a fejezetről fejezetre haladó hajnaloknak parányi dolgozómban, mely egyúttal pásztoróráim színhelye volt, foglya életterveinknek Zsuzsámmal, és a vacsoráknak Dodó bácsiéknál, mikor is leendő anyósom a szépen gyűlő kelengye darabjait teregette-mutogatta…

KL És mik voltak azok a szonátadélutánok?

Jaj, Lorcsikám! Nem egy, de három év muzsikálása – de nemcsak zongora-hegedű szonáta: volt ott trió, vonósnégyes, játszottunk Atalával mindenfélét két hegedűre, még Bach kettőskoncertjét is –

KLÉs honnan vettél csellistát?

„Vettem…?!” Jött ő magától. Sarkadi Imre szesztestvére – Szentjóby Miklós. Nem állhatom meg, hogy egy-két vonással ne vázoljam „életregényét”, mely még megírásra vár. Akárcsak Kampis Tóni, a műtörténész – Sz. Miklós, a muzikológus is az idült alkoholizmusnak abban a „civilizált” stádiumában volt, amikor lerészegedni már nem tud; csak „megkedvesedni”. Ébredéskor az ilyen zákányosan mogorva és a szájíze köpedelem. Mindezen hamar segít, még a reggeli előtt, éhomra sűrűden lehajtogatott néhány kupica papramorgó-fenyővíz, szilva vagy akár a krumpligugyi is, minden megteszi. A kedély azonnal helyrebillen, a szemhatár szeretnivaló, a kontaktlencse rózsás – élni jó és érdemes. Miklósnál a kedély e kivirágzása oly mértékben érvényesült, hogy túltengő jókedvében mindent „röhejesnek” talált és egész napja ez volt: egyfolytában kacagott a világon. Bölcseleti álláspont, ha nem ölt patologikus méreteket – vagy ha nem beteges okok táplálják. Előtörténete? A megígértetett fényes pályafutás kibicsaklása? Mint végzett muzikológus, Kodály kedvenc tanítványa volt; mint gordonkás Kerpely Jenőnél végzett. Tudása szédületes volt, de se papírra nem vetette, se folyóiratoknak nem küldte el. A pompás férfipéldányon megakadt egy svájci milliomos lányának a szeme, Miklós elkápráztatta nyelvismeretével, briliáns intellektusával. Nem tudni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás – hogy a milliomos feleség mellett, a ça va de soi alapon eltartott férj szerepében történt, hogy ennyire elkényelmesedett; vagy pedig a természetéből folyt, hogy olyan lappáliákkal, mint „megélhetés”, Miklós soha nem törődött, aminthogy a nomád nemigen törődik vele, hogy az asztalra mi, hogyan kerül, ha egyszer kerül. Mire én megismertem, ő már a bejósolt fényes jövőnek, a Nagy Muzikológusnak a roncsa volt csupán, és a szesztestvérség létállapotában, annak része gyanánt, elfogadta a keresetképtelenséget. Aki az ég madarát, a mezők liliomait – aki a kapatos emberre vigyáz. Bohócvigyorral még mulatott is rajta, hogy milyen könnyű (milyen „pimf”) bepalizni az isteni gondviselést. Házasságukból még fiúgyermek is származott; évekig tartó elhidegülés-különélés után a válás is bekövetkezett; a svájci luxusfeleség a volt férjet „leírta”, a fejedelmi Andrássy úti lakást felszámolta és hazaköltözött. Én jártam ebben a lakásban, mert míg megvolt, Miklós néha, ötletszerűen fel-felugrott, hogy körülnézzen, megvan-e még; de csak a személyzettel találkozott. Ami nálam nem megy egykönnyen: a szemem-szám elállt; múzeumi műtárgynak beillő bútordarabok: faltól falig beépített könyvszekrények; fűtőtesteket rejtő aranydoboz-ornamensek; a háromablakos, teres-tágas szobákban olyan alakos csempekályha-költemények, amilyenekkel paloták termeiben találkozni.

Magam sem vetettem meg az italt, bár a „kalapkúrától” eltekintve, megfázáskor, nem ambicionáltam, hogy mint két gödény és három kefekötő, seggrészegen az asztal alá igyam magam; iddogáltam-koccintottam illendőségből, de lépést tartani vele nem tudtam. Ezt elnézte „művészetemért” – mert írásaimat dicsérni hallotta Sarkadi Imrétől, ő maga sort nem olvasott – és „pályatárs”-voltomért, mert mint kocamuzsikusnak, kompozícióimba bele-belekukkantott s faut-de-mieux, használhatónak nyilvánította hegedülésemet. Noha csak úri módon volt antiszemita (mint Csortos Gyula, a színművész, aki a nyilasok hatalomra kerülése után, házmesterének, fintorogva odavetette: „ördögbe is, most már úriember antiszemita se lehet”) – Miklóst is utolérte az antiszemiták végzete (nem először tapasztaltam), hogy mintegy vezeklésül, zsidó lányba habarodott bele; elragadó teremtés volt s ráadásul az isten is üzletasszonynak teremtette, s mint egy belvárosi bijouterie tulajdonosnője, megengedhette Miklóst, ő meg a tőle megszokott nonchalance-szal – elvetette magát az eleven függőágyban, és szórakozottan regisztrálta, hogy megint mosnak-vasalnak rá és reggelente ott várja, papramorgóval-kupicával a terülj-terülj-asztalkám.

KL És miket játszottatok?

Hát – ha Miklós épp nem ágált óra hosszat Roma locuta alapon (mert a szesztestvérek szörnyen szeretik ezt: „talpára állítani a világot” művészetben-irodalomban-politikában), nos, akkor: nagy mesterek kevéssé játszott apróságait. Mozartot, Beethovent, Brahmsot; César Franckot. Emlékszem, milyen nagy beledűléssel játszotta Mendelssohn dé-moll triójának a gordonkaszólamát s lapozás közben, széles mosollyal, elragadtatásában nem mulasztotta el közbeszúrni:

– Hogy micsoda istenáldotta muzsikus volt ez a büdös zsidó…! Amivel csupán rajongását fejezte ki a háború előtti középosztály rétegnyelvén. Nem hiszed? Akkor kis kitérés, szögletes zárójelben. ANIBEL című regénytrilógiámban valahol Anibel odaszól a lányának, Enikőnek:

– Hozz a vendégnek egy pohár vizet, kicsim!

Enikő visszatér a tányérkán a pohár vízzel s odanyújtja a katonavendégnek, Simonnak. Anibel ránéz és fintorogva kiveszi a kezéből:

– Fuj, micsoda zsidó vizet hozol itt nekünk? Valami úszkál rajta. Mosd ki a poharat, kicsim, és hozzál tisztát a csapról, ne ilyen zsidó vizet.

A korszak úri rétegnyelve volt, a „zsidó” a „piszkos” szinonimája lett, majd mintegy azonos értékű lett vele – már senki nem a vallásra gondolt. Amikor először Nyugaton megjelent, a kiadó megkért, hogy hagyjam ki; még félreértésre adhat okot. Nem sokat berzenkedtem – kihagytam. Pedig csak híven tükröztem a kor nyelvét, amelyen akkor az ország polgársága beszélt. Miklós sem volt „aktív antiszemita”; mindössze mentalitásával, nyelvében – ottfeledkezett. Persze mint a Zeneakadémia ismert alakja s bejáratos lévén a kottatárba, a kiosztanivalóról mindig ő gondoskodott; a kottaállványról én –

KL És a trióknál, zongoristáról is?

Ó nem. Viktor bácsi szalonjának muzsikustolongásában mindig volt jó barát, aki örömest jött; kisegített, ott ragadt. Pl. Solymos Péter, aki kiforrott profi művészetével mindenkit kenterben vert, de melléfogásainkkal mosolygós-türelmes volt, ez az angyalarcú fiatalember (jómagam voltam a leggyengébb: gyakorta elfelejtettem „belépni”); meg Péter első (angol) feleségére is emlékszem, fel-felbukkant, hogy lapozzon a férjének (hamarosan Meunier-tünetes egyensúlyzavarok léptek fel nála s utóbb tragikus véget ért). Jóval később, amikor Pétert a Zeneakadémián tanári teendői elszólították, Marikám került a helyére, vagy ahogy a vendégsereg becézte, „a szép Határné” – róla majd alább.

KL Várjál csak, Szentjóby… A név ismerős; majd körkérdést intézek zenetudós barátainkhoz. És az ő élettársa is e muzsikustársasághoz tartozott?

A bijouterie? Nem igazán. Ő csak keresett rá és etette-ruházta – azaz hogy ruházta volna, ha nem lett volna Miklósnak, még régről, milliomos playboyhoz illő garderobe-ja. Bizonnyal eredménnyel jársz majd, de körkérdésedre máris megfelelhetek. Fiatalon kiváló zenetudományi cikkeket írt a szaklapokba, de a háború zűrzavarában abbahagyta s beszerezte ezt az átok kettős szindrómát: hogy bohóctréfának fogta fel az élet egyszeri alkalmát s hogy ennek elfuserálása elől a megváltó alkoholban keresett menedéket. Tudod, mi az a „Sitzriese”? Az „ülő óriás”, akit ültében hatalmas darab embernek nézel, aztán ha feláll, olyan, mintha ülve maradt volna. A rövidlábúság átka. S így maradt meg emlékezetemben Szentjóby Miklós muzikológus barátom, Budapest eleven kocsmológiai térképe, a beszélgetésbe bele-beleröhintő jókedvével s vörhenyes bőrű borostás állával, az arcéle mint valami borostyán kámea. Tehetségével óriás lehetett volna, második Molnár Antal, Szőllősy András riválisa (szintén zeneszerző és gordonkás), vagy Tóth Aladár utódja az Operaház igazgatói székében – tudja a manó. De így csak „Sitzriese” maradt.

KL Utóéletéről? Tudsz-e valamit?

Keveset. Második börtönöm után elvesztettem szem elől. Házassága helyrebillentette némileg s hírlik, hogy mint az Erkel Színház zenekari gordonkása, még keresett is. Gégemetszés, gégerák; korai elmúlás. Nem hiszem, hogy eszébe jutottam csak egyszer is, míg ő, nekem, akár a fülcsengés. Szétvetett lábával a csellóját magához ölelve s nagy beledőléssel ráeresztve a vonót – idemuzsikáló kedves kísértetem.

 

*

 

De nemcsak Solymos Péter érte el, amit akart – hogy koncertálóművész és a zongoratanszak egyik tanára legyen: Rácz Aladárnak is teljesült az álma. Kodály harcolta ki neki, hangszere tanszéket kapott a Zeneakadémián, melynek első tanára lett. S micsoda győzedelem volt, nagy napja az ő diadalának, amikor a háború után először, Budapestre látogatott Yehudi Menuhin és az elsők között Rácz Aladárt akarta látni – s nemcsak látni: tisztelét tenni. Föl is kereste. Ott voltam a nevezetes napon, és Aladárnak rám esett a választása, hogy a tolmácsuk legyek (Aladár a francián kívül semmiféle idegen nyelven nem tudott s Menuhin meg alig törte a franciát), no meg hogy a girbegurba utca végén lessem a virtuózt és kíséretét, amint autóikból kiszállnak – mert a villát nehéz volt megtalálni, és az idegen a kusza utcácskákon könnyen eltévedhetett. Minden úgy történt, ahogy elterveztük; az angol szóra Menuhin ösztönösen hozzám csatlakozott s az a két óra, amit Aladáréknál töltött, a tolmácsolás meg az a két Couperin meg a Bach, amit Aladár, a lelkét beleadva, Menuhinnak odacimbalmozott, felejthetetlen élmény volt-és-maradt.²²

Attól kezdve nagy volt a vendéjárás farkasréti villájukban; Párizsra szomjazó, világlátásra éhező tarka vendégseregének Aladár a Nyugat, a csodavilág buzogó forrása volt – bár inkább gejzír formán szökött fel belőle mindaz, amit harminc év alatt Párizsban magába szedett. Hogy még az első küzdelmes években, amikor csak „revűszám” volt, Stravinszkij felfigyelt rá, tőle tanulta a cimbalom „rendhagyó” hangsorát, majd cimbalomszólamot írt számára a Rag Time-ban stb.; évtizedes barátságát Victor Margueritte-tel, a fiatalabbal a legendás regényíró testvérpárból, aki 44 évvel élte túl bátyját; vetélkedését a clavecin koronázatlan királynőjével, Wanda Landowskával – amikor Aladár felfedezte – és hangszerére adaptálta Couperin és a két Scarlatti zenei világát stb. Szabolcsi Bencétől Mihály Andrásig – zeneszerzők, interpretáló művészek, írók, újságírók: mindenki ott tolongott a farkasréti ház összenyitható, háromszobás magán-koncerttermecskéjében, ahol –

KL Kadosa is?

Nem, se Kadosa Pál, se Szabó Ferenc; a pártmaffia nemigen tudott felmelegedni Aladár iránt, pedig valaha, szentimentális-szirupos alapon ő is szélbalos volt, bár gyors kiábrándulásának az első lökést egy felszabadulási közjáték adta meg s majd még rátérek arra is. Mondom, a sziklameredély legszélére telepített villa ablakából az volt az érzése az embernek, hogy szinte a semmire látni s csupán aki kilépett az erkélyre – az jártathatta körül a szemét az alatta elterülő vidéken. Aladár szemközt a cimbalommal meg a zongorával, a nagy Blüthnerrel, egy ottománon, guggolóülésben ült, lábait maga alá húzva, és úgy festett, mint valami indiai sziklatemplom-faragás. Beszélgetés szörnyen ritkán alakult ki, mert ő, úgy is, mint kifogyhatatlan mesélő-népszórakoztató és úgy is, mint bölcs guru, már kora reggel magához ragadta a szót s az a szó az övé volt, amíg le nem hunyta a szemét. Szava csak akkor lassult le, amikor elöregedett s láttam így is; szerető megrovással hozzám intézte a szót:

– Te Victor (váltig így, franciásan; eredeti magyar keresztnevemtől idegenkedett) – neked most megjelent ez a könyved (és játékosan forgatni kezdte a kezébe helyezett, dedikált tiszteletpéldányt) – a címe ez a bombasztikus női név, Heliáne…, de ne hidd, hogy ezzel valahova elérkeztél; hogy véghez vittél-valamit. Az út elején állsz és fogalmad sincs, merre-hova kanyarodik. Toi, imbecile. Hein?! Mert nekem ez a női név a címlapon mind csak azt ordítja: bújjatok belém. Hogy bele akarsz bújni. Pedig-pedig, croyez-moi, mon vieux. Megtudod még –

– Mit Aladár?

– Hogy a fasz nem minden. És akkor majd…

A goromba szó hallatára s oly szokatlanul az ő szájából a plénum előtt, kínos-nagy csendesség támadt a teremben; a felesége, aki akkor már jó évtizede élt az országban s szinte akcentus nélkül beszélte nyelvünket, céklavörös arccal messze elnézett a tárt ablakon át, ahol a sziklameredély fölött a semmibe látni. Aladár folytatni akarta, de nem tudta. Mellette ültem, megfogta a kezem és erőtlenül megszorította:

– A fasz. Hogy nem minden. És akkor majd… annak is, akit sem előtte, sem azután. Sose láttál, ismerősnek-ismeretlennek, boldog-boldogtalannak. Meg tudsz bocsátani – – –

Bazsalygós tekintete telefutott könnyel, ahol rám függesztette, és füstös képét az enyémhez szorítva megölelt, hogy most majd játszunk neked:

– Majd játszunk neked Bachot – akarta mondani, de a hangja elcsuklott.

Aki a gondolatában olvasott s tán idegvégződéseivel is összenőtt vele: Yvonne már átült a zongorához és csak őt várta, hogy a cimbalomnál elfoglalja helyét. Aladár ütőt választott – a szarvasbőrrel bevont baguette-et, a kedvencét – a világ kívülrekedve lehorgadt s lelkünkön birodalmat vett a zene.

De még amikor ujjízületein nem jelentkeztek a reuma göcsörtjei s élvezte győzelmének hétköznapjait, hazahordva a sereglő tanítványok fiatal sugárzását: akkor is. Mintha átsuhant volna arcán egy régi trauma árnyéka, melynek egyetlen orvossága, hogy róla nem beszélünk. A legkevésbé sem illendő, hogy szóba hozzam, s bárcsak volna Prokopioszom, hogy el ne mulassza ezt is felvésni Titkos Történeteiben; hacsak a hallgatás alól felmentést nem adna az a voltaire-i mot, mely szerint on doit des égards aux vivants; on ne doit aux morts que la vérité (Lettre écrit sur Oedipe) ²³

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartoztam a kevesek közé, akik tudtak róla; jóllehet úgy tettem, mintha nem tudnék. Nem volt az övé olyan egyedülálló eset az elgyalázott fővárosban, s éppenséggel nem volt ő az egyedüli Szent György, férj és apa, akinek emlékezetéből üszökkel kellett kiégetni a kitörölhetetlent. De ki szereti, ha az érte való remegés-és sok évi rajongás után épp a várva várt felszabadító hadsereg katonái gyalázzák meg a szeme láttára feleségét és ahány fehércselédet előlük csak menekíteni próbál – hol az a csodalény? A kiszivárgott történet szerint mihelyt a szovjet katonák garázdálkodásának híre ment, Aladár menteni próbálta az ottrekedt vagy oda menekült asszonynépet, mintegy fél-tucatot. A fürdőszoba ablaka a mélységre nézett, arról az oldalról nem lehet belesni. Aladár kieszelte, hogy a fürdőszobába bezárja az asszonyokat s az ajtót egy odahúzott jókora, cifra almáriommal eltorlaszolja. A katonák villáról villára jártak, ki Fritz-eket keresve, ki bárisnyákat hajkurászva. Bekopogtatva, először kedélyesek voltak és barátságosan elfogadták a pálinkát; s már-már elhitték, hogy zsenscsina a házban sehol. De mikor egyiküknek megakadt a szeme a szekrényen – hogy fölötte az ajtószemöldök parányit kiáll – gyanút fogtak. Elráncigálták a szekrényt, betörték a fürdőszoba ajtaját és a jajveszékelő asszonyokat egyenként kiráncigálva, kit a padlón erőszakoltak meg, kit meg a szomszédba hurcoltak, hogy másoknak is legyen része a katonaörömben. Kuncogva mesélték egymásnak, hogyan jöttek a rejteknek nyomára a cifrára festett tulipántos szekrény mögött s tucatjával mentek rajtuk végig. Már amikor a nők elszökdöstek és a biztonságosabb pesti oldalon orvost kerestek – még akkor is, mint a légy a tejre, úgy szálltak rá – rászálltak a villára, és hol teli kaska sonka-kolbásszal hízelegve, hol davajgitárral hadonászva, kikövetelték Aladártól asszonyait.

KLIsmerted őket?

Már hogyne ismertem volna! De nem illett tudnom róla. Ez volt hát, amit Aladárnak a feledés feneketlen kútjába kellett vetnie – hogy rá tudjon néznie a gyalázatosokra, akik egyenruháikban még sokáig a városban szaladgáltak; hogy visszanézhessen önmagára, emlékeiben aki volt, még amikor úgy várta a felszabadítókat, mint a messiást; s hogy erőszakot véve önmagán, rá tudjon nézni, de úgy, mintha mi sem történt volna – „asszonyaira”, akiket menekíteni próbált a fürdőszobában, melybe valahányszor belépett, nem volt szabad a kicserélt ajtóra, sem a szekrénytorlaszra gondolnia. Ezért mondta tán, míg mellette ültem, amit a vendégsereg néma konsternációval fogadott – hogy „a fasz nem minden”; így, ezen az alapon lehet-és-kell „megbocsátani boldog-boldogtalannak”; meg tán amúgy is, ahogyan az öregemberben a nemiség elvirul és az impotencia kerülgeti, a leszázalékolt erotika: hogy az, ami a „minden” volt, azontúl – „nem minden”.

KL Fél tucat asszony, mondod, a szekrény mögött? Szomorú történet.

Igen – Aladár „asszonyai”; pedig a természet nem áldotta meg Szent György lovaghoz illő fizikummal; s rossz elgondolni is, hogy ő – míg a martalócok, asszonyain a kedvüket töltötték – miféle filozófiai mentő formulákat/varázsigéket morzsolt a fogai közt. Bár ki tudja, hátha a túlhajtott fantázia a bolondját járatja velünk; hátha nem mindőjüket prédálták fel a katonák, s volt akit futni hagytak. Atalát…? Azt tudom, hogy Atika is ott rejtőzködött a fürdőszobában Yvonne-ékkel együtt s, hogy köztük volt; de hátha hozzá se nyúltak? Nem firtattam soha s nem is vitt volna rá a lélek.

KL Atika? S ez az az Iglódy Atala, a hegedűművésznő, akivel mondtad, hogy Bach kettőskoncertjét játszottátok?

Meg sok minden egyebet. Érzékeny pontomon martál belém, Lorcsikám; mert megint minden tapintatomat össze kell szednem, hogy… Mihamar kiderülvén, hogy igazában életünk kettőskoncertjének kiterjesztéséről és szólamaink szorosabra fonasáról-ábrándozott.

KL Megfogtalak. Mert amit mondasz és ahogy mondod, emlékeztet valamire, vagy inkább valakire. Ha azt mondanám, hogy ő „Marijuóla, a Fuvoláslány” a PEPITO ÉS PEPITA című szerelmi regényedben, jó helyen kereskedem?

Igen is, meg nem is. Csak egyik modellje volt a Fuvoláslánynak a regényben; de hogy jól azonosítható az kiderül abból is, hogy váltig ilyen-olyan, nevezetes „fuvolakoncertekről” beszélek, holott csupa hegedűversenyről van szó, a zeneértő azonnal látja. Ha vannak is életrajzi érdekű mozzanatai a regénynek, az idősíkokat összehúztam; mert valójában a Fuvoláslány és Pepita, a színművésznő ő nem egyszerre volt s a kettő sohasem találkozott.

KL És Zsuzsád? Megvolt még? Elvesztetted? Mit szólt a vetélytársnőhöz?

„Vetélytársnő?!” Megvolt, de még mennyire, mint továbbszolgáló apród és kvázi-menyasszony; szerény, szeszélyes, dacos-fölényes és minden betoppanása elragadó: ez volt Zsuzsa. Egyrészt tudta, hogy a szépek között olyan magas és a magasak között olyan szép, mint ő, csak minden szökőesztendőben egyszer akad; biztos volt a dolgában s ha galantériából avagy „úgy-adódó”, helyzeti kénytelenségből félreléptem is, nem kötöttem az orrocskájára. Másrészt Zsuzsa nem volt bejáratos Véghelyi Viktor bácsi társaságába, oda soha be nem vezettem s baráti körömnek ezt a visztáját nem ismerte.

KL Tudom, nem vagy se hozományvadász, se karrierista; hadd kérdjem meg, nem csábított egyszer sem Atala kiterjedt ismeretségi köre, ami igencsak egyengethette volna utadat s nem ostromolt ő maga elég állhatatosan?

Lorcsikám! Szertartásmesterem! Mindig a célterületre rátájolva s telitalálataiddal mégis – egérutat engedve: ez az úri manér. De hogy kérdésedre skolasztikusan, szükségképpen elegendő választ adjak, hadd szólok egy-két szót báva természetemről, amire sokszor ráfizettem. Én ugyanis morális lénynek tudom-és-hiszem magam s ez nem elhatározás, hanem szervi beállítás – hajlamosítottság kérdése. Úgy ragyog rám az erkölcsi imperatívusz, mint Kantra a csillagos ég. Divatszóval élve: lojalitáskomplexumom van: szeretek tűzön-vízen keresztül hűséges maradni maradni baráthoz, eszményhez, intézményhez (kivált ha megérdemli, pl. azzal, hogy lojalitásomat a hozzám való hűséggel, ragaszkodással viszonozza). Szerettem volna tűzön-vízen keresztül megtartani Atala barátságát; „fiúsítani” – hogy a barátom legyen. Akadályai, rendre.

(1) Bármi konokul kitartottam mellette, próbálkozásom meghiúsult azon az útszéli kérdésre adott triviális feleleten, hogy „barátság férfi és nő között lehetetlen”. Pedig tartoztam neki ennyi lojalitással, hiszen úgy, ahogy mondod: aranytálcán tálalta ismeretségi körét, befolyásos barátait, csak hogy felmenetelemben segítsen, s hogy még ragyogó állásomat az UNRRÁ-nál is neki köszönhetem, arra hamarosan rákerítem a szót; de – s ezt nem is kell külön hangsúlyoznom: az ő célratörős tudatában mindeme jókodásnak megvolt a sine qua non-ja: a közös fészeképítés.

(2) Valamikor a 18. század arisztokratái, a 19. század dúsgazdag művészházaspárjai megengedhették ezt a fényűzést, hogy inkompatíbilis passzióikkal egybekeltek. Az író-férj a birtok vagy a park másik végében építtetett magának egy könyvtárpavilont, gazebo-t, orangerie-t s oda a madárpityegésen-kaptárdöngicsélésen kívül nem hallatszott be semmi. De ma? A mi lakásviszonyaink között? Egybekelhet az író az énekesnővel, aki napi négy órát skálázik korrepetítora kísérő zongorabörömbölése mellett? Egybekelhet a hegedűművésznővel, aki napi öt órát gyakoról s utána fogadja tanítványait, akik háromnegyedes nyírettyűkön fűrészelnek?! Nem, ugye nem!

(3) Ismered átok természetemet: Édes Pesztonkám, Katicák-Katicája átkozta rám ezt, júnói termetével, jóllehet ismeretlenül; miatta vagyok ilyen válogatós, hogy a nővilág 98 százalékát udvarias-hűvösen mellőzöm és csupán a fennmaradó 2 százalékot vehetem űzőbe. Felőlem lehet bármilyen helyre, cukrom, eszemadta, tündéri teremtés a betoppanó, ha kistermetű, fel se emelem a tekintetem. Nem hogy élettársnak: vágytársnak/ágytársnak se. Nem üti meg a katonamértéket. S történetesen Atala ilyen non-starter volt, ilyen ennivaló-alacsonyka, aki a szerelem mezőnyében rajthoz sem áll. Arcátlanság, embertelenség ezt így megmondani, de nem vehettem erőt kegyetlen természetemen.

KL És vele nem kerültél soha amolyan „úgy-adódó” kényszerhelyzetbe, hogy galantériából megtedd neki?

Mit akarsz tőlem? Írjam meg szerelmi antiregénynek? Mert anyagából kitelnék bőven. Ahogy ilyenkor a ragadozó nő összeszedi minden fortélyát: behúzza körmét s bizonygatja, hogy csak árnyékod akar lenni, annak is bársonyos. Megnedvesedő szemmel istenkedve, hogy nem akar tőled se frigyet, se életre szólót, csupán azt az egy-két diadalmas pásztorórát, amely az ő művészi kiteljesedéséhez kell (titkon arra számítva, hogy ha megkóstolod a mézet, majd csak beleülsz a mézesbödönbe). S mert csökönyössége elvakulttá teszi, mindennapos vendég gyanánt iparkodik bevezetni a családjába, mely – legnagyobb rémületedre – rendkívül rokonszenves, mindenki tanult, eszélyes és ki nyájas leveseskanál, ki talpig úriember: kettőig se számolsz és már úgy érzed, hogy mint valami roppant tengeri puhány, percenként újraalakuló „szájával”, a család bemajszol. Retirálnál – késő. Végül, ha az az istenverte helyzet nem „adódik úgy”, hát a ragadozó megszervezi azt a kirándulást a természet lágy ölén, hogy a redves-rapcsos krumpliföld tőszomszédságában, a csalogány csattogására és bülbülök énekére majd elcsábulsz és alákábulsz annak az illatárnak, amelynek fele vadvirág és fele nő… Arravaló a szerelmes tekintet, hogy a félmeztelen napozó férfi ujjára odakáprázza a jegygyűrűt, míg a nőragadozó gyűrűsujja mintha a párjával, rajta született volna. És arravaló maga az ezerszemű jó társaság, a susmogó nagynénik, az „összemesélés” fogása (ha Móricz Zsigmond e remek novellájára még emlékszel) – hogy már mindenki tudja az elgyűrűzést, csak a csapdában vergődő préda férfi nem tudja, hogy fél ujjával jegyben jár.

KL Azt hiszem, nálad olvastam valahol ezt a Congreve-idézetet: Heav’n has no rage, like love to hatred turn’d / Nor Hell a fury, like a women scorn’d –²⁴

Igen, Congreve A Gyászoló Menyasszony(The Mourning Bride) ímű színművéből –

KL Arról, hogy milyen a szerelmi gyűlölség haragvása, meg hogy a Pokol nem tombol úgy, ahogy a nő, ha szerelmét megvetik… Nos, hogy másztál ki ebből a pácból?

Jaj, Lorcsikám. Nagyon kérlek, ne nevezd se pácnak, se csávának, mert még mindig őrzöm barátsága emlékét s ha abszurd és értelmetlen is, emlékéhez lojális maradok. Mert még annak idején, akkor is, ebbe az értelmetlen szópárbajba fulladt párharcunk – én iparkodtam meggyőzni, hogy szeretném megtartani barátságát, ő meg, hogy az már az enyém, de az nem elég; miközben tovább ennivalóskodott és hercigeskedett, mind újabb megbízásokkal tüntetve ki, mint pl. amikor egy igen nevezetes, beépített háziorgonával büszkélkedő, pasaréti palotavillában (a Nemzeti Bank elnökének a felesége volt az orgona és a ház úrnője) házihangversenyt rendeztek, Atala a Geminiani-hegedűversenyhez kádenciát kért tőlem; írtam is és törtem is borsot az orra alá, decima-futamaimmal s minthogy picinyke bal kezével a decimákat nemigen érte át, órák hosszat negédeskedett-s-puhított bűnmosollyal, ám az enyelgés ostromának sziklaszilárdan ellenálltam. Csak az ejtett gondolkodóba – a hangverseny után atyai jó barátom, Zathureczky Ede (a Zeneakadémia volt igazgatója) selyma megjegyzése, hogy minden kezdet nehéz, de fogok én még sok hegedűversenyhez alkalmi kádenciát írni életem folyamán – valakinek, akinek a keze a decimákat nehezen éri át… Elrémültem arra a gondolatra, hogy ilyen későn kezdem el az elszakadó hadmozdulatokat, amikor nemcsak hogy a magyar muzsikusvilágba Atala karján belibeghettem, aranytálcán kínálva baráti körét, de még azt is neki köszönhettem, hogy angol pártfogói körébe bevezetett –

KL Angol pártfogói?! Honnan tett szert angol pártfogókra?

Angyali naiv vagy, Lorcsikám! Interpretáló művészek, énekesnők, hegedűsök, zongoristák. Élnek belőlük. Kivált az ostrom után, amilyen boszorkányosan kiszimatolják, melyik ajtó vezet oda, ahol akár a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai, akár a külképviseletek vezetői épp házihangversenyt akarnak rendezni és szükség van egy koncertálóművészre. Aki elvállalja. Belevonja kollégáit. A nagykövetségek kézről kézre adják őket; minden fogadáson felbukkannak, odatolongnak s ösztönös nagyvéletlenségből épp azzal futnak össze, akinek valamivel a kezére járhatnak. Pl. az angol nagykövetség fogadásának, velem, Mrs. Morrisznak, aki az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Organization) számára tisztviselőket toborzott és épp olyan építészre volt szüksége, aki grafikusművész is és nyelveket beszél. Így hát, amint látni fogod, Lorcsikám, a te Congreve-idézeted a szerelmi önérzetében megbántva-haragvó asszonyszörnyeteg tombolásáról a mi esetünkre nem vonatkozott. Atalával mindig korrektül viselkedtem s kínosan ügyeltem arra, hogy ne tegyek egyetlen félreérthető mozulatot, aminek alapján jogot formálhatna rám; mint okos, művelt civilizált lénynek, be kellett látnia, hogy nincs más lépése, mint a lemondás, a visszavonulás. Szerencsére ő maga adta kezembe a fegyvert, amellyel lassan, óvatosan, egyenként elmessem a szálakat, amelyek hozzá és a családhoz kötöttek, anélkül, hogy a dekórum csorbát szenvedett volna: UNRRA-tisztviselő lettem s egyszeribe tengersok bokros teendőm támadt; „vérző szívvel” minden találkát lemondtam, elfoglaltságomra hivatkozva s a telefonom is, akárhol csengett, épp „nem voltam a helyemen”.

KL Mi történt vele?

Egyre ritkábban láttuk egymást, elszakadtunk. Ötvenhatban, távozásom előtt még felkerestem egyszer és néhány hegedűkompozíciómat otthagytam nála (ezt tán említettem is – hogy egyik partitám, hála az ismeretlen plagizátornak, kamarazenekarra meghangszerelve feltámadt az éteren: csak gratulálhatok hozzá, élvezettel hallgattam). Kósza pletykafoszlányokkal szolgálhatok csupán. Hogy hozzáment a Nemzeti Színház egyik vezető színészéhez, de azóta megözvegyült; meg hogy koncertáló művész sohasem lett belőle s amíg dolgozott, egy ismert zenekar brácsása volt.

KL És mi volt a dolgod? Értsem úgy, hogy amíg tisztviselősködtél, az irodalomnak befellegzett?

Lorcsikám, az én életemnek olyan szakasza nem volt, amikor az irodalomnak befellegzett volna; ha másként nem, hát ellopott időből, de mindig kiharcoltam, hogy az írásnak helyet szorítsak. Most is, minden magától adódott. A pesti UNRRA népes kirendeltség volt, melyhez oldalágon kapcsolódott az UNCIEF is; a Gyermeksegélyező Világszervezet. Mikor én odakerültem már javában folyt néhány rezidenciális villa helyreállítása/átalakítása s abba rögvest belekapcsolódtam. Ahogy az első átalakítási/plakáttervezési feladatokat megkaptam, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy behemót rajztáblámat, festékszóró berendezésemet – egész műtermemet nem hurcolhatom át abba az UNRRA számára lefoglalt ligetkörnyéki palotába, ahol úri rend és tisztaság uralkodik, a titkárnők futótipegésben közlekednek, az ebédlőben illemtudó csend honol. Ők maguk ajánlották fel a kötetlen munkaidőt, és attól kezdve, hogy a kirendeltség vezetője, Mr. Sommer a Rákóczi úton meglátogatott, csak egy-két órára mentem be az irodába (ha tolmácsolásomra szükség volt) lehetőleg ebédtájt s olykor kihagytam a napot – nem szívesen, mert amit akkor az UNRRA-étkező asztalán láthattál, az minden pestinek megfacsarhatta a szívét, s úgy kevesen kosztoltak a fővárosban, ahogy mi ettünk. Bár ne hidd ám, hogy a kötetlen munkaidő révén az állásom átváltozott amolyan szinekúrává s loptam a napot; mert volt dolgom bőven.

KL És miért kellett tolmácsolnod is és mikor?

Helyes a bőgés, oroszlán. Azért, Lorcsikám mert a politikai dekórum akkoriban megkövetelte, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kötelékéből valakit az UNRRÁ-ba az oroszok is delegáljanak; s volt is egy polgári ruhás orosz ezredes, bizonyos Volinszij a műszaki osztály élén, aki angolul édeskeveset tudott s vagy engem nyaggatott, vagy a szótárat, amikor a memókat olvasni próbálta. Angolul különben, a portást meg a gépkocsivezetőket leszámítva, mindenki tudott. Volinszij? Mérnökember volt, iparkodó, rokonszenves, de nem sok vizet zavart; utóbb amikor az oroszok átvették a Tudor-gyárat, annak lett az igazgatója. Jólöltözött úriember volt, aki büszke arra, hogy moszkvai s iparkodott sima modorúan beilleszkedni a pallérozott angolszász környezetbe – de nekem olykor azt a „Kondrátyevics Kanurint” juttatta eszembe, aki, mint egy múlt századi klasszikus szatíra főhőse, az oroszok „Göre Gábora” lett és csetlebotli vidékiességével Moszkvában közmondásossá vált: ő is szörnyen iparkodott, hogy leküzdje félszegségét és „nyugatiasnak” hasson a nyugatiak között, de – mi is volt az a francia szállóige a napóleoni háborúk idején? Grattez le Russe et vous trouverez le Tartare. ²⁵ Egy ilyen dühkitörésére emlékszem, hamar megrestellte s jámbor lélek volt különben; még a Tudor-gyár szárazelemes gázgyújtói népszerűsítéséhez is kért tőlem s gyártottam is, plakátot, reklámfüzetet. A Head of Mission – a Kirendeltség Vezetője – Leslie Sommer megtermett, kunsági ábrázatú, jóképű amerikai volt, csupa bicepsz, vállizom és csupa ököl; mint valami ökölvívó, aki negyven fele jár, de diadalainak serlegeit ott őrzi-mutogatja a vitrinjében. Voltaképp harmadik-generációs magyar volt (neki még a dédapja tántoroghatott ki Amerikába) s tudogált is magyarul, de ha az a 10-12 szavas szókincse elfogyott, zavarodottan angolra váltott: ennek a 12 szónak köszönhette, hogy a magyarországi UNRRA-misszió élére állították. Jó emberem volt s hogy mennyire az, majd még arról is beszámolok. Helyettese, Mr. Curtis, amilyennek az angol diplomatát elképzeled: magas, ötven körüli, oldalt fésült gyér haja alól kivillan koponyája; csupa rutin, lélekjelenlét, minden helyzetben feltalálja magát, érződik rajta, hogy beletörődött s kissé bele is fáradt vezérürü szerepébe – az isten is külügyérnek teremtette. Jobbkeze, Mrs. Morris, minisztériumi főtisztviselőnő s amit a szigetországban úgy hívnak, hogy carrier-wo man – a személyzeti osztály vezetője. Elképzelheted, mekkorát nézett Mrs. Morris, már mint 80 fele járó matróna, amikor 3-4 évvel ezelőtt, a londoni magyar nagykövetség egy fogadásán egymásba botlottunk s a poharát kis híja hogy el nem ejtette, ahogy meglátott:

– Mr. Hata-aaar! My word!

S vele volt néhány régi UNRRA-beosztottja is, mind nyugdíjban már. Valamennyien körém sereglettek s majd hogy meg nem tapogattak, mint aki nem hisz a szemének; nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, hogy „a bajuszom még a régi”, de már nem ötölve-hatolva, hanem folyékonyan beszélem a Queen’s English-t, Őfelsége Nyelvét, akinek azóta magam is, törvény szerint, hű alattvalója vagyok… mintha szellemek beszélgetése lenne, akik letekintenek egykori halandótulajdonmagukra s nevetgélve pertraktálják komikus, múltbéli kapkodásaikat; még hivatali csoportfényképet is ígértek, amelyen, csinos amerikai titkárnője körül legyeskedőben, magam is ott vagyok Leslie Sommer mellett – ő az Államokban és 90 fele jár – – –

KL Különös találkozás lehetett, 40 év után!

Az! Előkereshetném a fényképet, mert Mr. Sommer emlékezett rám és megküldötte: szikár öregúr, timpanonos háza kertjében… De ne töltsük vele az időt s ugorjunk vissza. Mert még az is volt: UNRRA-pavilon a háború utáni idők első Nemzetközi Vásárán, az Állatkertben, bár az üres Állatkertnek alig az ötödét töltötte be és olyan volt, mint a nagy Árumintavásárok kísértete… Nos, azt a pavilont is meg kellett terveznem/építenem; s hol az UNICEF akart tőlem újabb plakátot, hol egy magáncég; még segítséget is kellett volna keressek, ha Zsuzsa nem lett volna ott, de belesegített mindenbe és nemcsak hogy bámulatos kézügyessége volt, de ezt hallgasd meg: megszégyenített azzal, hogy – tán isteni sugallatra?, vagy ösztönös ráérzéssel?– jobban értett a villanyszereléshez, mint a vőlegénye!

KL És örült, hogy szalad veletek a szekér?

Már hogyne örült volna! S hivatalomnak nemcsak mi – a Bokor család is látta hasznát onnan került dobozolt ajóka, tonhal, szardínia és más, addig-alig-látott ritka ínyencfalat az asztalukra, ha csak mutatóba kóstolóba is: az UNRRA-csomagokból, amit nekünk osztogattak s azt se feledd el, hogy a kávé, a csokoládé, meg az amerikai cigaretta valuta számba ment. Zsúfolt életünk rutinja az volt, hogy ha hajnali 4-től, egyhuzamban lekopogtam írógépemen az aznapra rendelt igéket, reggel 7 fele a lépcsőházi ajtón halkan hármat koppintott Zsuzsa (ilyen korai légyottra sincs sok példa a szerelem világtörténetében) – majd így apródi kötelességének eleget téve, rohant az üzletbe, mert Dodó bácsiék Váci utcai könyvüzlete újra a régi fényében ragyogott, a pinceraktárból naphosszat cipelték fel-s rakosgatták szét a könyveket, nagy volt a forgalom. Ösztönösen dolgos, angyali teremtés volt, és abban a hiszemben, hogy szerelemmel szeretem, nagyon-de-nagyon szerettem: ahogy egész nap robotolt és másnap reggel hétkor mégis pontos és mégis szép volt… Állásommal azt hittem, egyenesben vagyunk: miért ne lakhatnánk egy fedél alatt, hogy éjjelente-s már mindjárt egy ágyban hálva; kényelmesebben elláthassa az apródi teendőket? Már csak egy impedimentumot kellett félreállítani az útból, hogy egybekelhessünk s nem mondhatom akadálynak, ami aggályoskodás volt csupán.

Az utóbbi időben ugyanis a Bokor családnak sok baja támadt Zsuzsa húgocskájával, azzal a szellemi fejlődésében retardált, csúnyácska-idétlenke kamaszlányával, aki visszamaradottságában a négy-ötévesek cukorkaéhségével vetette rá magát a nemiségre. Be nem zárhatták s nem is őrizhették naphosszat; el-elszökött hazulról s az utcákon csatangolva, hol ő vadászott, hol rá vadásztak: mindig akadt kiismeretlen szatír; aki habcukorvásárlás után garniba vagy szobára vigye. Hol a rendőrség hozta vissza, hol magának a családnak kellett utánaerednie s tűvé tennie azokat az utcákat érte, ahol ődöngni szokott. Mindez szöget ütött a fejembe. Hogy hátha családi terheltség. Goromba gondolat, ám ennyivel tartozom esetleges leendő utódjainknak… De hogyan környékezzem meg Zsuzsát? Tudom, az sem százszázalékos; de a magam megnyugtatására. Édesanyám fejcsóválva fogadta; ellenezte. Bokorék bizonnyal hallani sem akarnak majd róla. Nem az ő dolguk: a kettőnké. De szóba hozni anélkül, hogy megbántsam vele Zsuzsát: hogyan?!

Meglepett, hogy milyen könnyen kötélnek állt. Mint aki biztos a dolgában. Véghelyi Péter ajánlotta azt az ideggyógyász kollégáját, akinek belvárosi rendelőjébe felmentünk. Nem küldött ki; mindvégig jelen voltam s mint koca-neurológus tudtam, miféle reflexeket vizsgál, mi van a keresztkérdései mögött-s mire kíváncsi. Jó órahosszat tartott a vizsgálat, de megérte:

– Uram, menyasszonya tökéletesen egészséges, genealógiai szempontból a felmenőknél neurotikus rendellenességnek semmi jelét nem látom s ha ezzel eloszlathatom aggályájait, akkor írásba is adom. Utódainak elmebeli épségéért hogy aggódnia nincs oka – arról kezeskedem. Ne tartsanak attól, hogy bármi is megronthatja a gyermekáldás fölötti örömüket, szaporodjanak csak nyugodtan. Boldogságot és sok sikert kívánok.

Zsuzsa készséggel megbocsátotta barbár ötletemet, hogy orvoshoz vigyem. Jobban a vizsgálat már nem üthetett volna ki, mind a kettőnkkel madarat lehetett volna fogatni. Fogtunk is – de nem azt-s nem olyat, amire-amilyenre számítottunk. Már ott ékeskedett pávatollaival a közelben s hívogatólag terjegette szárnyát; de a halandókat e vaksággal s vakot a halandósággal azért vertek meg, hogy a velünk szórakozók odafönt rajtunk jót mulathassanak.

 

*

 

Jaj nekem, barátom, jaj nekem. Hogy ami velem és Zsuzsával oly kurtán-furcsán elbánt, szerelmünk epilógusa valami eredendően rossznak a prológusa lett. S bárcsak, Petrarcával, dicséretét zenghetném a Molnár utcának – I’ benedico il loco, e’l tempo e l’ora –, Molnár utcában annak az elsőemeleti teremnek és annak a délutánnak, ahová, amikor, történetesen Zsuzsával, bevetődtem arra a tudomisénmilyen versolvasó délutánra s a dobogón megpillantottam azt a Valakit, aki hangra-színre-illatra, termetre, teltkarcsú-széltében, júnói-hosszában a megszólalásig hasonlított hasonlíthatatlan örök szerelmesemre, Katicák-Katicájára. A dajkámra, akit nem ismerhettem, de most! de most! Ő volt. Ráismertem.

Baljós csillagállás alatt kaptattunk föl a lépcsőn az első emeletre; mert alighogy a széksorokban helyet foglaltunk és Zimándy Zelma (művésznevén), a világszép színeművésznő, a Nemzet mindenes-napszámosnője a pódiumon felmagasodott, körvonalainak erogén bájával egész látómezőmet betöltötte s azontúl nem láthattam mást, csak őt; belső hallásom nem hallott verset – csupán az ő átmodulált versmondásán keresztül.

Férfiembert így még le nem terített szemmel verés. A szemmel verő látványa hatalma.

Ahelyett, hogy megszorítottam volna – elengedtem Zsuzsa kezét. Észrevette? Észlelte, oldalt lesve, elváltozásomat? Nem tudom. Azt a szépen gyűlő kelengyét leendő anyósom akár besavanyíthatta, vagy a Dunába hajíthatta volna felőlem. Törődtem is vele, hogy kezeskedik róla – bántam is én az orvosi szakvéleménnyel biztosra ígért épelméjű utódokat. A babonázó delej víz alá nyomott s ez a boldogság előrejelzése volt – a bizonyosságé, hogy most már megfulladok. Hogy velem vagy a világgal mi lesz? Vörösen égő fülem mögött kirajzolódtak a szerelem kopoltyúi.

Abban a szempercenetben vigyorgott bele, alátekintőben, házassági terveinkbe Bokor Zsuzsával – belevigyorgott az Ördögszem a fekete ég zenitjén delelőben, bele, az Ártó Algol.

 

KL Persze úgy képzelem, hogy míg e barátságok ápolgatása, a megélhetés szaladgálásai és a különféle szerelmi közjátékok elvették minden idődet, nem írtál semmit; vagy e zsúfolt hétköznapok alatt húzódott egy „láthatatlan történet” s azt hozzá kell gondolnunk? A tegnapi beszélgetésünk baljós kicsengése most meg mintha azt érzékeltetné, hogy valami nagy szerelmi vihar fenyegetett, ami kiverte kezedből az írást és megtorpedózta nagy regényterveidet? Hogy van ez?

De Lorcsikám! Te elfelejtkezel arról, amit Rabelais úgy emleget, hogy S.P.Q.R.: Si Peu Que Rien. Hogy én hajnalban írtam. Három, négy óra tájt keltem, a csillagos ég alatt, a tetőteraszon át kimentem a dolgozómba és megszűntek a barátok, a szerelmek, a megélhetés. Az írógéppel szemközt a falra tapétaszerűen felragasztott világtérképre pillantottam – és megszületet a Panpeszvalgoszi Szigetvilág: a HELIÁNE világa. Az Ezersziget.

KL Ezek szerint tehát nem gázolt el az a félelmetes szerelem? Vagy hajnalban, mindennel együtt, az is érvényét vesztette?

De, elgázolt; hiszen tudod, hogy mindenre – az egész életre hiperesztéziás vagyok. De erős várunk nékünk a munka. Az én fontossági sorrendemben a munka oly elöl van, hogy messze leköröz mindent. Sok mindent írtam s el is mesélhetném rendre, mihelyt megint a lényegre térhetünk, ami az irodalom.

KL Témánál vagyunk. Úgy emlékszem, említetted volt, hogy 1946-ban írtad, januártól szeptemberig s hogy voltaképp az is trilógia, mint az ANIBEL. Mondj el mindent a HELIÁNÉ-ról: keletkezéséről, fogantatásáról – fogadtatásáról. Mindent

Nos, felszólításod megtisztelő s úgy érzem, nem a „hol is kezdjemen” fogom elkezdeni, se nem az illendőség teátrális sóhaján. Bárcsak előkerülne Vajda Endre százoldalas tanulmánya róla, az lényeglátó írás volt és róla éppen ezt mondja el: a mindent. De ő már nincs sehol s az elő nem kerül. Hanem – minekelőtte előkotornám emlékeim kútjából e régi kedves könyvemet s hogy hármas alapeszméje hogyan, és miből fogant, kezdjük az elkanyarodással. S ez majd odavezet. Úgy pár éve, itt, „Kis-Magyarországi” otthonomban, Hongriuscule-ben meglátogatott egy fiatal pesti képzőművész, aki tehetséges művészeti író is, és kávékavargatás közben hozzám fordulva, a captatio benevolentiae e spontán kitörésével lepett meg, őszinteségében nem volt okom kételkedni, de szavai értelmétől csak kapkodtam a fejem:

– Irigyelem és csodálom a te nemzedékedet. Csodálom és irigyelem, hogy nektek annyi halálveszedelmen, annyi megpróbáltatáson kellett keresztülmennetek, ráadásul amit egy élet robotjával összegürcöltetek, az az ostromlövedékek becsapódásai, a szőnyegbombázások alatt tönkrement. Már-már szinte szégyenkezem is a magam nemzedéke nevében. Ma harmincéves vagyok, az 56-os forradalom után születtem. Van feleségem, két gyerekem; de nekem semmi ilyenben részem nem volt. Sem a próbatételben, hogy mekkora a teherbírásom s én tán az egymást érő katasztrófák súlya alatt, meglehet, összeroskadok, sem abban az életküzdelemben, amennyit gürcöltetek látástól vakulásig. Az élmény, a látvány, a szenvednitudás: ezért csodállak benneteket és irigyellek is.

Mindezek hallatára majd leestem a székről. Ahogy kibukott belőle, vallomása szörnyen kiborított s napokig rágódtam rajta – bár akkor nem mutattam. A döbbenetes benne ugyanis az, hogy én magam szakasztott ugyanígy gondolkoztam-éreztem a felettem járó nemzedékkel, amelyhez képest elkényeztetetten eseménytelen, nyápic és satnya ivadéknak tekintettem magam: annak, aki mindig „megússza” s akinek a könnyebb rész jutott. Ahogy az én szüleimnek kijutott az eszeveszett robotból, az erdélyieknek a földönfutó világgáeredésből, Édesapámnak a lövészárokharcokból, az éjszakai farkaskalandból, a gránátnyomásból – mindenből. Gondolj csak Karl Krauss cefet-rossz óriás-kabarédrámájára (amelyet Tandori Dezső áldozatos fordításában olvashatsz) – hogy a Tegnap akkori emberei mennyire világvége-hangulatban vívták a maguk nagy háborúját, amely a „végső”, mert minden utánakövekezőt lehetetlenné tesz: a harcászat elképzelhető legembertelenebb formájában, ami a lövészárokharc. És utána mi történt? A fővárosokat megrohanták a kofák; kinyitottak a tőzsdék; a sorbanállások egymást ölték, de már a kabarékban „kiviccelték” a csapot, amelyből víz ugyan nem folyik, és a hálaadó istentiszteleten, azon a „teljes papi ornátuson” a lövészárkok frecsegő sarának bizony egyetlen foltja sem volt már: üzemeltek a székesegyházak, üzleteltek a börzék. A hadirokkantnak érthetetlen, a 20 millió halottnak felfoghatatlan.

Pergessünk a filmtekercseken jó sebesen egy negyedszázadot: a „mi háborúnk” következett, az a bizonyos „lehetetlen” – a második. Ez táplálta-éltette a lelkeket, e szillogizmus állogikája: épp mivel a civilizáció végét jelentené, a hadvezérek visszariadnak tőle. A legemlékezetesebb bestseller címe is az volt, a mindeneket elpusztító háborús gépezet utópisztikus rémképeiről – „Prága Nincs Többé”. Rohanjunk előre hat évet, s nézzünk körül 60 millió halottal, romtengerré bombázott városok tucatjaival később. Kitör a béke. A népek nyüzsögnek, mint a termeszek; az alátaposott hullákon fészket raknak, űzekednek, üzletelnek, zabálnak. Ha valaki akkor kiejti a száján az egykori bestseller címét, hogy „Prága Nincs Többé” – úgy néznek rá, mint a hülyére. (N. B. Történetesen éppen Prága volt az a szerencsés, amely gazdát cserélt és a haja szála sem görbült meg.) Nos, ahogy a pszükhé a háborús pszichózis kitinpáncélját levedli-és-eldobja – ezt akartam megírni; mert kacagtatónak találtam az adott-kapott sebek e villámgyors begyógyulását, a háborús rémület elócskulását máról holnapra s ez a HELIÁNE egyik alapeszméje: a Nigragor.

A Nigragor egy hatalmas meteoritraj, amely az intergalaktikus űrből, baromi sebességgel vágtat egyenesen a Föld felé – egyik-másik repülő aszteroidája nem sokkal kisebb, mint maga a Föld –, és a csillagászok bemérései szerint szinte bizonyosra vehető, hogy valamelyik kolonca nekiverődik és szétloccsantja a bolygót. A Föld évekre a Nigragor lázas várásában él és csillaglakásunk végső tönkremenésére készül. Minden ennek a jegyében áll a születéstől a halálig: a beszélgetések, a szerelem, az üzlet, a művészet. A fenyegetettség nyomása permanens, a szorongás szakadatlan. Szabálytalan tengerár, kontinensek elmozdulása, feltépett új tűzhányók lávaömlése: szabad szemmel látni az egyenként elrohanó roppant égi sziklakoloncokat, de hogy-hogy nem, a meteoritok százával elszáguldanak a bolygó körül s még fel sem ocsúdtunk első rémületükből hogy már ott poroszkál mögöttünk a a végtelen semmibe, a Nigragor volt-nincs, amikor… kitalálhatod.

Tudod mit: ahogy eddig szoktuk, kimazsolázva – olvassunk bele a könyv zárófejezetének indításába:

 

Hét nap, hét éjjel hullott a kozmikus csapadék: vasreszelék, aerolit és kénes korom. Lagymatag füst terjengett. A Nigragor megette, de nem bántotta a Földet. A száján megétetlenül, a végbelén emésztetlenül mentünk keresztül: oly parányi volt a Föld. Az archipelagoszon a kormány nemzeti gyászt rendelt el, mivelhogy az üstökösraj elkerülte a földet és halomra borította Sors-Isten-Fizéter számításait. Nem gyászolt senki. Erre a kormány, annak örömére, hogy a Nigragor elkerülte a Földet, nemzeti ünnepet rendelt el. Nem ünnepelt senki. Az első virág, ami kihajtott, a sóvirág volt a sziklán. A hullámverés megbékélt az öböllel, a kikötő víz alá borult emlékein, hajók hasán, bóják zátonypadjain elővilágolt, gyerekek ereszkedtek rá meztéláb és kikiabálták a gyámoltalan felnőtteknek: nini, sóvirág! Az első üzlet, ami megnyílt a szigeten, az öreg Ratinidero de Ijaxequiaque kegyszerkereskedése volt. A gyerekek voltak az első halászok, hajósok és az első földmívelők. A távoli hegyeken vörös pörkökben kirajzolódtak a néhai erdők, a legelők meg a szűz korommezők alatt: zöld színt a táj szótára nem ismert. Gyermekek voltak az elsők, akik felfedezték az égszín hibátlan csillámlemezét és azt, hogy a hegyekről legördülő jó levegő egyszínűbb minden fátyolozó fehérnél: hogy átlátszó, száraz és szelídíthetetlen. Nemsokára vitorlák kerepeltek, jelkendők, átlátszó, tündéri szélben és a „Derék Nyugati Szelek” zónájában a süvölvények ismét felfedezték a szigeteket. Előmerészkedtek a felnőttek is, a bátrabbja a partokig és sütkéreztek és dideregtek a gyönyörűségtől. Aztán jöttek a szeméthordó yunyurik, kifürkészhetetlen béketűréssel, állati figyelemmel, és mint a malacok légiója, kenetlen talyigák. Összesöpörték a levelezőlapokat, amik a Nigragor gáz-dárdáit, a Nigragor gőz-koszorúját s a Nigragor színképét ábrázolták – és szórták a tengerbe. A Nigragor csillagmappáján aludtak, a Nigragor Delelésének Népszerű Térképét használták kapcának, és a Galaktika Nigra Gömbhalmazába törülték a feneküket. Most már nem pusztulhatunk el, rajtunk még a mennydörgetős mennykő is csütörtököt mondott; a Nigragor visszanézett erre a szálkára, mint a málnázó medve, panaszosan a pracliját nyalogatva. A Nyúlgát utcánál most a tenger kissé bemosott, itt volt az ideiglenes kikötő, egy kanak napon szárított osztrigát árult, mire egy rurutongai suhancnak eszébe jutott a bélyegzője (karikán, az orrában viselte, létrejött az élelmesek összeesküvése, az első hivatal. A fiatal fejvadászok füligvigyorodtak, hogy újra megadóztatják őket és valamennyien igyekeztek elfelejteni a Nigragort.

 

No látod. Csakhamar új divatpszichózis hódított: lehazudni a Nigragort. Nem igaz, hogy volt. Soha, senki, még a nevére se. Inkább halva lássák, mint sem hogy rajtakapják: valami rémlik. Hogy valaki is emlékeznék a fekete üstökösrajra. A háború rémületének letakarodása varázsütésre, a lelkekről – ez a Nigragor szimbolikája.

A másik alapeszme, hogy a Panpeszvalgoszi Szigetvilágban (a „gacsoslábúak” vagy „lúdtalpasok” arkhipelagoszában) „minden egyszerre van”. Az idő érzékelése ilyen. Van ugyan a regénynek eseménysora, de ez nem az a jól ismert szokvány-kronológia; ugyanis mindenki tudja és magában hordozza sorsát. Az egyik figura tudja, hogy végzete: átvészelni a Nigragort s utána a hegymászásban kihevülve – nekisétálni a csúcson annak a csalóka szellőnek, amelytől tüdőgyulladással ágynak esni és koporsóba takarodni tartozik. Valaki tudja, hol, melyik magas párkányban rejtőzködik az a kilazuló tégla, amely majd agyonüti s azt is, hogy barátai ünnepélyes kíséretében mikor kell majd a téglájának alásétálnia. Mindenki zavartalan derűvel pergeti napjait, noha tudja sorsát és órára percre pontosan azt is, hogy mikor találkozik végzetével. Ha nem is azonos vele; rokonítható azzal a spinozai elgondolással, ahogyan az istenség tudatában „minden egyszerre van”; a különbség persze az, hogy nála az istenség időt nem „érzékel”, az ő „idő-rezervoárjában”, a tartam a jelenvalóság és a véghetetlenség attribútumaival színültig tele áll. Sem szándékos, sem tudatos nem volt s amikor erre az affinitásra Hamvas Béla figyelmeztetett – nagyot néztem s úgy éreztem, sült galamb repült a számba. A harmadik alapeszme –

KL Várj csak; mielőtt arra rátérnél, hadd kérdezzem meg: ez a spinozai „minden-egyszerre-van” – ez nem tudatos kikölcsönzés?

Hát van „ösztönös” kikölcsönzés? Szemben a „tudatossal”?! Nem, Lorcsikám, ki kell hogy ábrándítsalak. Sem nem áthallás, sem nem átemelése a gondolatnak; de hadd mondjak erre valamit. Idősebb korban, amikor szüleid elhaláloztak már, nem voltál úgy vele, egy mozdulattal, egy arcizomrándulással, egy szájszöglet-lefittyedéssel, hogy szinte rajtaéred magad s így szólsz: ez az Édesanyám mozdulata; ebben meg az Édesapám gesztusára ismerek. A nagyszüleid berögzült fintoraira már nem ismerhetsz rá, mert azokra nem emlékszel; még kevésbé a dédek, a szépek, az ükök meg a többi felmenők szájtartására/szemöldökfelvonására, amelyek beléd bújva ott lappanganak. S akkor már miért csak az arcok-kezek, az izomreflexek visszaütése, miért nem beszélünk a szürke kéreg repetitív ingerjátékáról: szavakról, gondolatkezdeményekről…?! A tíz-az-ennedik-hatványon hevernek szerte, szétporladt milliók a földhumuszban, s a földkéreg, tíz öl mélységig olyan, mint az ezeremeletes temető. Csak kinyitod a szádat és átengeded a levegőt a fonémaformálásra beállított hangrésen és az első szavad az utolsóig már olyan, amit már egyszer, valamilyen még-élő vagy rég-holt nyelven kiejtettek valamikor, s hogy „eredeti” godolatod egyszer már eltáncolt egy rég-odalett őskortex ingerjátékán, arra mérget vehetsz. Az Eredethez képest az eredetiség elhanyagolható; az emberiség lépcsőházi gondolatokban tobzódva gondolkozik s hogy „minden egyszerre van” – ezt a spinozai gondolatot is, időnek-térnek széltében-hosszában, jó néhányszor elgondolták már. És ilyen elnyűtt ez az eredetinek ható harmadik alapeszmém is –

KL A HELIÁNE harmadik alapeszméje…?

Az. S voltaképp ezen kellett volna kezdenem. Mert ez a regény egy szobrocskából pattant ki, egy gyerekfej nagyságú giccses mellszobrocskából – áldassék a giccs, minden művészetben, mint külön műforma, áldva légyen minden mestergiccselő! S bizony mondom, atyámfia, nemhiába mondogatta Szabó Dezső, szűk körű szümpozionjain ama budai zöldvendéglőben, hogy a ponyvaregények olvasása úgy kell az írónak, mint a gyümölcsfának az embertrágya (ő ugyan csak termőföldet meg trágyát mondott, de miért ne giccseljük tovább az aranymondást). 1945-től, Budapest ajándékboltjaiban városszerte látható volt, de nem nipp, mert vitrinbevalónak nagyocska. Női fej. Enyhén félredűtve-és-félhátra. A finom csontozatú arcon, a finoman elékelt szájon földöntúli, lebegő mosoly. Átszellemült s a belső boldogságtól kivirító Üdvmosoly, feltehetőleg félig lehunyt szemmel. Azért félig, mert a szoborról nem lehet olyan könnyen leolvasni, mint a festett képről, hogy mit csinál a szemével. Kellemes, középmitisz zöld színre tompán dukkózva: százával gyártott tucatszobor. Nőben, elevenen még nem láttam se ilyet, se hasonlót, Ő volt a leglegebb. A Hierodula. A Szentély Szuperkurvája. Aki jóllehet papnőnek, álcázza magát, de koitusz közben, Átváltozásra, tán maga Isis. A Szerelemistennő. Megkövülten álltam a Tanács körúti ajándékbolt élőtt és úgy éreztem – belehalok, ha nem veszem meg. Utóbb még sokszor láthattam hetvenhét kirakatban, de a tucatgiccs bazárárusága mit sem vont le ittasult örömömből. Felvittem magamhoz a hetedik emeletre, felhelyeztem a könyvespolc közepére, mind csak néztem-néztem és nem tudtam elszakadni tőle. Nevet adtam neki. Eltöltöttem tartalommal; történetet kanyarintottam elébe, mely áradt előle s egyre nőtt… ugyanakkor beleborsódzott a hátam s a hideg lelt tőle, ha „mögé láttam” turpisságainak s fel-felfedeztem, hogy ez a fejecske milyen abszolút üres és lélektelen, sőt, üregesen-üres, s mi sem lehet veszedelmesebb a férfiemberre, mint hieratikus bestialitásával ez a megtestesült üreslelkűség, ez az észbontó konzumnő… Akkor merült fel bennem ez a gyűlölködve-védekező, elhárító formula: „a trágyával töltött lány”. Igaz, a 10. században Odo is mondott valami ilyesmit, a Cluny-i kolostor szent apátja: „asszonyt ölelni annyi, mint egy tele zsák trágyát ölelgetni”; bár bizonyára tudod, hogy ez is áthallás, soidisant „vendégszöveg”, hiszen az eredeti – Szent Ágostonból való. De most ne várd ám, Lorcsikám, hogy rókaravasz fordulattal ilyen „tudósnak” tüntessem fel magam: nem idézet, amit a HELIÁNÉ-ban olvashatsz a „trágyával töltött lányról” – merő koincidencia. Azoknak a véletleneknek a szükségszerű összejátszása, amelyekről megemlékeztem az imént – hogy egyetlen szinapszisodon nem üt át olyan reflex, amely ne valami 5-10 vagy 100 ezer évvel ezelőtti gondolatkezdeménynek az újrafeltalált ismétlődése volna.

KL Hát ki is voltaképp ez a címadó leányzó? A hősnő, a főszereplő maga?!

Ó, távolról sem. Olyannak akartam megmintázni szépségét a maga teljes hitványságában/ürességében, hogy teljesen eltöltse a főhős szívét. Ne tudjon védekezni erotikájának megistenülést ígérő állatiassága ellen. A jungi anima, de összes negatív vonásaival; a mindig-elébetoppanó, örökké-kisikló, oldaltsuhanó árny; a végveszedelembe kergető bálványarc; a hüllő vipera, amely a Jó és Gonosz kategóriáit nem ismeri. Mellékalaknak szántam, de mert szerelmes voltam a nevébe, azt akartam, hogy ott tündököljön a címoldalon s olyan legyen, mint a régi gályákon a távoli partokat kémlelő, a vitorladagasztó szélnek legelöl nekifeszülő hajóorr-figura.

KL És ki a főhős?

A pszeudo-énregénynek a főhőse sohasem azonos a szerzővel, noha a szenvedélyes protagonisztésznél a dolgoknak fokozottan ez a látszata: aki a narrátor is a főhős szintén kitalált figura – bár „hősnek” aztán igazán nem lehet nevezni, amilyen bává (ráillik ez a szecessziós jelző, mert az: bárgyú is meg gyáva is), s mint akinek a nyughatatlanság gilisztája benne gyűrűz a beleiben, folyton „játszik az agyával”, motoz-matat-töprenkedik. Úgy formáltam meg, mintha filozófus-palánta lenne, vagy annak a rügye ígérkeznék belőle s ojtottam is belé egy pszeudo-„elméletet”, hogy kifigurázzam a kultúrmorfológiák nagyképűségét, s ő minden szerzett új ismeretet annak próbál alárendelni – azt dédelgeti. Persze, mint tudod, nem először folyamodok ehhez a fogáshoz, hogy a figurát hitelesítsem; mert ahogyan a CSODÁK ORSZÁGA HÁTSÓ-EURÁZIA idegkutató főhősét megajándékoztam a „hipotalamusz-elmélettel”, szakasztott úgy, a HELIANE főhősét, Bikornutusz Barnabást is megajándékozom egy különös, groteszk kultúrmorfológiai teorémával

KL Éspedig…?!

Ne vesszünk bele a részletekbe, de ezt még elárulom. „A gondolatok – az eszmék földrajzi változásai.” Közhely, mindenki tudja, hogy a fogalmak földrajzilag változnak, meg hogy a történelmi idő és a földrajzi hely függvényei. Utóbb megütközve tapasztaltam, hogy akadtak, akik ezt az elmélet-karikatúrát komolyan vették és megtiszteltek azzal, hogy a szerzőnek tulajdonítsák. Ilyen hártyavékony nálunk a filozófiai kultúra.

KL Ha helyesen értelmezem, a te Bikornutusz Barnabásod azért megy el erre a furcsa nevű déltengeri szigetcsoportra, hogy „elvigye a bennszülöttnek Európa szívét”, amiből kiderül, hogy rajongásos fantaszta; de néprajzos kóborjárásai során belebotlik valami tarkabarka művésztársaságba… igaz?

Bele bizony! S ez a művészkompánia az ARANY. SZAMÁRBAN szokott összegyűlni, hogy meghallgassa vezérürüjét (vezérguruját?) – Gabreliusz Gábrielt; e művész-lelkigyakorlatokon elmondott szentbeszédei: a gabrelizációk. Persze az eszpresszóbár kirakatára felfestett betűk csak az odaérkezőnek adják ki az ARANY SZAMARAT, azoknak, akik benn ülnek, örökké (s végig a regényben) fordítva jelenik meg: RÁMAZS YNARA –

KL És ennek az ARANY SZAMÁRNAK két kijárata van. Megmondanád, miért?

Két kijárata van? Fogalmam sincs. Elfelejtettem. A lényeg a nagy hasú, művészkalapos, örökké feketében feszítő, fejedelmi termetű és papi fejedelem módjára viselkedő Gabréliusz Gábriel, a Negatív Zseni. Bohémes viselkedés, műveszlebernyeg, nagyvonalúság a pontatlanságban, a latin-görög kifejezések nagyvonalú elkenésében. De főjellemzője: a retorikája. A dikciója. Mindent-és-mindenkit agyonbeszél, lehengerel, leterrorizál, a tegnap gyártott elméletbuborékokat az aznapival pukkantja el, egyik mai szavát a másik holnapival üti agyon. Központi elmélete amilyen kártékony, olyan buta, de szerencsére csak a féltehetségek között pusztít; gyűlöletes és undorító egyszersmind, de az ő szájából úgy hat, mint aranymondások florilégiuma.

KL S ez…?!

Hogy igenis voltak a hiperintellektualitás magasán olyan szuper-művészek – lettenek-légyen akár irodalmárok, akár képzőművészek – akik alkotó életrendjükké, alkotásuk alapkövévé tették, hogy, miszerint: az alkotás teteje a semmit-nem-tevés; a semmit-nem-alkotás; az alkotó késztetéstől való visszavonulás.

KL És volt, akadt, aki ezt így meg is fogalmazta?

Tisztesség ne essék, szólván; igen, akadt. Kampis Antanak volt ez az életfilozófiája, amihez kínosan tartotta magát és szép irodalmi indulás után semmit sem alkotott. Tán épp ezt az elméletet kivéve, amelyet petroniuszi cinizmussal, sziporkázóan fejtegetett, mintegy védőpajzsul maga elé tartva, vég nélkül.

KL Vagyis ő volt a modellje Gabreliuszodnak az ARANY SZAMÁRBAN?

Ó nem! Korántsem. Nem ő járt az eszemben.

KL Úgy hangzik ez a gabreliuszi központi elmélet, mint a meddőség elméletnek álcázott igazolása. Amit védőpajzsul tarthatnak maguk elé a rossz festők, a hitvány irodalmárok. Ilyenekből áll ki ez a művészkompánia a SZAMÁRBAN?

Nagyon megszorongatsz; nyilván modelljeimet firtatod. De ne vádolj, mielőtt védekezésemet elő nem adom. Alkatilag szerencsésnek mondhatom humoromat: nem az a fajta vitriolos humor, amely irigységből és epéből táplálkozik, kisebbíteni akar vagy lerángatni a piedesztálról. Hanem az a fajta humor, amely a szeretet pellengére: a kipellengérezettek nem robbannak fel haragjukban, hanem a karikatúrában magukra ismerve – megölelgetnek s hátbaütingetnek érte. És azt se feledd ám, hogy a modell a fantáziának csak első lökést ád, utána már a regényalak önálló életet él, golyvát növeszt, púpot a hátára és metamorfózisa oly teljes, hogy elszakad modelljétől, ahhoz semmi köze. Mondhatnád Mezei Árpádról, hogy agyonbeszélő és mindenkit szürrealistává terrorizál? Hamvas Béláról, hogy a semmit-nem-alkotás az írói Credója? Tán Gegesi Kiss Pálnál beismerem, hogy kiadványain sokat mulattam s e görcsös kacagásnak köszönhetem, hogy Gabréliusznak az idegen szavakba annyiszor belebotlik a nyelve (így lesz a civilizációból cilivizáció, az iniciatívából iniacatíva). Ám a jómódú gyermekgyógyásztól a festők sem azt várják, hogy megírja irányzatuk/izmusuk Alapvetését, hanem azt, hogy a Megváltó Mecénásuk legyen.

KL A HELIÁNE olyan öntörvényű, hermetikusan zárt világ, hogy alig hatolunk bele, máris elvesztünk. Pl. látnivaló, hogy el kell engednünk az örök fogódzót, Jézus Krisztust és a kereszténységet. Mi ez a valláskarikatúra, amelynek totemei nálad mindenünnen elővigyorognak s honnan, miből veszed?

Hja, kérlek. Csak fanatikus pap tud olyan ostoba lenni, hogy egy más kultúrkör világvallását „sekélyesnek” nevezze; s akadt is ilyen rövideszű, aki egyik tehetséges fiatal regényírónkat megrótta, amiért könyvében a sintó vallást taglalja, amely, szerinte, „sekélyes”. No de melyik vallás nem „sekélyes” a rivális vallás szellemiségének tükrében és dogmatikája szerint?! Ha elhagyjuk kultúrkörünket, igen hamar el kell engedni azt a fogódzót, ami nekünk a kereszténység, mert e körön kívül Jézus Krisztus csak infintezimálisan parányi epizodista a megváltók százai tolongásában, a mitológiatörténet egyetemes és globális annáleszeiben. Minden vallás a másikának ragadozó kirablója, vérszopó szipolya: elszerzi isteni attribútuimait, poklát-mennyországát, elorozza szertartásait, szentségeit, füstölőit, klenódiumait, kisajátítja forrásait, jóshelyeit, amulettjeit, örökbe fogadja metafizikáját és új kaptafára húzva, a maga apologetikáját csízeli belőle. A vallások egymásból élnek, mióta világ a világ s heggyé nőttek az egyetemes mitológiatörténet hitregéiben, mint megannyi róka-fogta csuka. S ilyen ez az én „primitív” kultuszom is a panpeszvalgoszi szigetvilág Ezerszigetén, mely a benne élőnek korántsem karikatúra, mégkevésbé primitív. Minden örökkévaló isten mindentudó, elmondták már Hermészről is, hogy ő, a Háromszor-Nagy, a mindentudás letéteménye; Apollonról, hogy a mindenségben porszem nem vész el nélküle, mert számon tartja a tengerző lét fövenyét. S mármost ha igaz a coincidentia oppositorum elve, ahogyan a skolasztika egyik legjelesebb kriptoagnosztikus gondolkozója megfogalmazta, akkor miért ne lehetne egyenlőségjelet tenni az isteni teljességes mindentudás és aközé a teljességes metafizikai bárgyúság közé, amilyennek az Ezersziget világistenét ábrázolom s kinek neve (szenteltessék meg:) Sors-Isten-Barom…?! Emberi elmével felgondolhatatlan, metafizikai méretű ostobáságnak az enkapszulálója Panpeszvalgosz főistene, akit óriás fekete bika képében ábrázolnak. Nemhiába mondja James Branch Cabell, a század legeurópaibb s tán legnagyobb amerikai írója, valóságos modern Rabelais, világunkról, hogy the optimist proclaims that we live in the best of all possible worlds; and the pessimist fears this is true. ²⁷ Az embermilliók sorsa (statisztikusan, jószerével) groteszk és kacagtatóan tragikus, s az Ezersziget lakóinak – akik tudatába sorsuk/végzetük/halálnemük be van ágyazva – épp az adja a szükségképp elegendő indoklást, hogy életük/haláluk eleve-elrendelt ostobasága belehüvelyezve ott van Sors-Isten-Barom metafizikai méretekben kiteljesedő agylágyulásának Égi Velőállományában.

KL És ez a főisten meg is jelenik?

Meg ám, de csak egyszer, a regény végén; ám akkor sorsdöntő – életmentő az epifániája. Csak természetes, hogy ennek a pogány kvietizmusnak is van valamiféle pszeudoevangéliuma, s bármi meghökkentő/megbotránkoztató helyenként, azért ha felütöd a HAJSZÁLHÍD-at ott, ahol szemelvényesen összeszedtem („Menyhárt Evangéliuma”; 73-80. o.) – látni fogod, hogy nem minden -butaság abban. Nekem pl, itt a szigetországban sokszor eszembe jutott egy „szent igéje”: „Te elbújhatsz de ő megtalál, miként varázsvessző, föld alól, és kihúz, mint asztalos mágnese forgács közül a szeget. És bever!” (6.§, 14) Velem is ez történt: mint asztalos mágnese a szeget kihúzott Magyarhon forgácsai alól, mert nem lehet elbújni előle… És bevert: itt, Anglia földjén, amiről soha nem is álmodtam! Ládd, te is, én is Sors-Isten-Baromnak köszönhetjük, hogy most itt ülünk „Kis-Magyarországon”, de a ház új neve, az utca és a házszám, már akkor, minden ott lappangott bevésve az ő baromi agyvelejében.

KLÉs GAOGAG-LIBA? Meg a többiek?

Ó igen, voltak más, apróbb istenségek, szigetről szigetre, faluról falura. Mint ez a GAOGAG-LIBA, amelyiknek olyan gágogó neve van. Meg a fura üdvözlések: a bennszülöttek úgy üdvözlik egymást, hogy a feneküket háromszor megpaskolják. Mi nevetséges van ebben? Hát keresztény szemmel nem nevetséges, amikor az iszlám hívői leborulnak és amilyem magasra csak tudják, a feneküket dugják az ég felé…?! És persze, minden sziget nagyon szapora, mindenfele Perzsik, Örzsék, maszatos csöppségek ricsajoznak-rajcsúroznak. Igen sok gyerekverset is beleszőttem, meg másmilyet is, afféle álkölteményt.

KL Románcoknak mondtad.

Hát – azok is. Meg versbetét-karikatúrák. Maga Nein Ferenc, a költő, aki „köldökzsinórjára felakasztva született” – ő is karikatúra (nem is olyan ritka az obsztetrikusok gyakorlata szerint), tudod, aki lepuffantja imádottját s a meglőtt lány e merőben valószínűtlen szavakkal visítja világgá halálba indulását:

– A vér! A vér! A vérem! Folyik a vérem!…

Tán még emlékszel: elmondtam, milyen élményből került bele – az öregecske partizánkapitány esetét 1945-ben, a Jókai utca 1. lépcsőházában, ahol lelőtte „hűtlen” ifjú aráját és végzett magával. A regényben Májusharmatnak hívják a leányt, akinek az elvénhedt, pocakos költő udvarol; sokat sétálgatnak együtt s erről szól az egyik versbetét, a címe: IDILL (megtalálod a HAJSZÁLHÍD 380. oldalán). Akár rá vonatkozó, akár „neki tulajdonított” verset írtam (mert még a bibliográfiáját is megtalálod: „Derült Égből Hulló Téglák Könyve” – „Dologkerülők Dolga” – „Az Ábrázolatlan Isten Könyve” – „A Múlandó Halhatatlanság Könyve” – „A Jólfőző Családok Könyve” – „A Hosszú Halatkozás Könyve” – „A Sírkövek Könyve” – „Eklogák Könyve”) – iparkodtam tinglitanglis hangvételt utánozni, de legalábbis jellemezni a pocakos-papos figurát azzal, hogy a „neini líra” ódonkodó. Nein Ferencnek ugyanis két baja volt; mert bár szörnyen szerette volna megkettyenteni Májusharmatot, mindig épp kankója volt s megfertőzni a világért sem akarta; ezért szerelmük makulátlan maradt csakúgy, mint hótiszta együttjárkálásaik a „tünde dombokon”. A másik baja pedig, hogy elvonuló, szemérmelő természete ellenére – farkasétvágya volt (ki tudja, itt tán Berda Jóskára gondoltam; bár ő nem rímelt soha vagy csak ügyetlenlenkedett). Nos, si parva licet… – mert nem mérhetem magam Vörösmartyhoz, de engedtessék megemlítenem, hogy valamiképp a Mesternek sokáig a fülébe duruzsoltak a halhatatlan sorok – „hervadása liliomhullás volt / ártatlanság képe s bánaté”, magam is így voltam valahogy az IDILL utolsó versszakával –

KL Nem mondanád szalagra az egészet?

Angyalkám, ha nem tudod-s nem képzeled hozzá az előzményeket s utána kegyetlen kettős szerelmi halálukat, akkor követni bajos. Majd inkább kiszemelvényezem. Maientau kisasszonynak Consolata/Consuela/Consolácska a keresztneve. Nein Ferenc költeményes képzeletében, kéz-a-kézben, együtt sétálnak, mint szerelmespár; a 17 éves lány mint a gazella, szikláról sziklára szökellve; Nein Ferenc, a költő, cúgos cipőben s rengő pocakkal, mindenütt a nyomában:

 

Amerre Consolácska Nein úr is ott loholt cipője cúgja cuppant pocakja volt a Hold Magány-okozta kankóm ma volna gyógyulandón frigyünkben add felednem! hogy éveket rabolt

 

…Aztán hogyan képzelte Ferencünk a háziboldogságot?

 

Szülésig Consuéla virágot áruland míg ő majd dall – s a pénzből elébe járuland: bő szoknya, oly cipellő mi állapotban illő – szerencsefi’! kit Nein úr s ez ifjú nő fogand

 

…És így tovább. De mi történt a réten? Urambocsá’ –

 

frigyök pecsételőjén a lét, a neini lét bölcselme és fogalma tölté el szellemét. Miként a légy, a hangya – a dőre nőre, kanja: tetézve megpetézte s csudáló kellemét.

 

…S itt csendül fel, az utolsó szakaszban, az én vörösmartys „liliom-hullásom”:

 

…Ott mennek bandukolnak a tünde dombokon a Szebb-Remény, a Holdnak pocakkal oly rokon: mennyit – hogyan dalolnak hogy mit hozand a holnap!… nyugodnak mint a kristály – nyeldeklő poklokon

 

Ez volt az, az utolsó strófa két első sora – az én belső hallásomban ennek volt az a lassan-pergő-dob kopogása, amilyet Nielsen szimfonikus zenéjében gyakorta találni, aki az ütőhangszerekhez nagyon értett: ez a piano pianissimo dob sokáig kísértett. Volt más „románc” is, pl. amire már céloztam, a JÓLFŐZŐ CSALÁDOK KÖNYVÉBŐL, az „Egy Haspók Szerelme” című, amelyben Nein, a költő, bulimiás tüneteit, farkaséhségének szégyenét panaszolja:

 

Én jártam hozzá, még komoly koromba’ (szobadísznek lókolbászt látni ott) akkor még dúdolt, nem volt oly goromba szoptatva főzött, bárki rányitott – az volt a nő, hékám! ő volt a múzsa (combja, zúzái, tűzdelt melle-húsa) S bár ölelkezőbb volt az éjszakánál főztjét s babáját koppon legyeztem s akkor (rostélyos hagymahéj szagánál) én a lányát titkon eljegyeztem az lett a lány, hékám! megvolt a mázsa (disznó-tora!) szakasztott anyja-mása ................................................... …Azóta nem látom Őt. Számkivetve bolyongok… Kísértő szag-szivárvány! (akkor csibelevesnél láttam estve s mintha e csibét hallucinálnám) …Hová torták-csibék – …Hová torták-csibék – (hékám, öt éve!) – eltűnt a mulasztott portékák ködébe’

 

Farkasétvágyát másutt is mentegeti Nein, a költő, abban az izgalmasabb, hosszú „Búcsúlevélben” amelynek már a felütésén is érezhetni („…én évek óta aetheri / szeplőtlenségben éltem”), hogy ez még ódonkodóbb. A közepe táján:

 

„te valál a megmondhatója „S a tengerparti séták: „vacsoráltam? hébe-hóba! „Az ebédem árticsóka „s a sajt: ez farkasétvágy?! „a palánták világa von „diétám növényevő… „Mit ér, leány, a rágalom „aetheri tisztaságomon: „csak szeráfi fénye nő

 

Ennyi elég is, hiszen csak azt akartam érzékeltetni, hogy kis kötet kitelnék a HELIÁNE „románcnak” csúfolt versbetéteiből.

KL Azt ígérted, még megemlékezel egy-két „mellékszereplő” modelljéről – azért mondom ilyen fura hangsúllyal, mert nálad mindig azt érzi az ember főszereplőnek, akiről éppen olvas. Zanahurya, „a Nagy Zenekomponista”…? Violante? Zora?

Nos, teljes nevén Ijique de Zanahurya: ma már szentségtörésnek hangzik, de – Bartókot parodizálta: örökké az őserdőket járja, hogy gyűjtse a bennszülöttek dalait, gajdjait, dudolatúráit, amíg egyszer aztán egy megtermett yunyuri némber a dzsungelben hátára dobva – el nem táncol vele (igaz, ez inkább tán Emma néni esete volt az ifjú Kodállyal); kacagtató, de nem szeretetlen karikatúra. Violante? Már felbukkant: távoli unokahúgom, Lola volt a modellje, az, aki a Sorbonne-on orvosi diplomát szerzett, de pár hónapos hazalátogatás után vallásmániás lett és odament, ahova az apácarendje küldte. Így elkerülte a második-világháborút, mert se fasiszta, se szövetséges katona a lábát Nauru szigetére nem tette, amely leprakolóniáiról volt híres: de vállalnia kellett végzetét, mert emberésszel ki nem gondolható, fel nem érhető nonsequiturjaiból ezt tartogatja számára Sors-Isten-Barom, halálnemül – a lepraszigetet.

KL Bár a regényben, úgy emlékszem, egy orvos-forradalmárral levelez, aki valahol Közép-Ázsiában, egy segélyhelyre, segédorvost keres –

Igen, a levelezés, ez az a mézesmadzag, az állás ígérete: amilyen messzire elvergődik, onnan már nincs visszaút; s persze, az is Sors-Isten-Barom bődületes terveibe beletartozik, hogy leveleik keresztezik – és minél inkább keresik egymást, annál széjjelebb sodródnak.

KL És Zora?

Az ő modellje Kepes Manci volt, Zartler-Gách György festőművész barátom felesége. Tán még emlékszel bohémeskedő, csak-azért-is figurájára, a hórihorgas Berda Ernő, a piktor cimborájára: a Gyurkára, aki alacsonyságát ordibálós-harsány kolosszus-hanggal kompenzálta s olyan jóízűen tudott elébehahotázni tulajdon csattanóinak, ha tréfált. Sohasem felejtem el, még fiatalon, az uszodaöltözőben, hogy kisebbrendűségi kompexusát leküzdje, homéroszi röhejjel kommentálta ráadásnak előkandikáló hatodik lábujját:

– Hát aztán?! A kapli sötétjén jól elvan a többivel. Még mindig jobb, mint ha kétfejű borjúnak találok születni! Hahaha!

– Hát azt nem dugod el a cipőkapliban, pajtás.

– Hát azt nem! Uhaha! Bruhaha!

Ezzel maradt meg az emlékezetemben; meg tán azzal, hogy valahányszor „baráti áron” eladta vásznait, számíthattam rá, hogy „visszakölcsönzi” valami kiállításra; azt hiszem, említettem is már. A képet soha nem láttam viszont; mentségére – hogy nem ő volt az egyetlen. Soha nem tudtam leküzdeni azt az érzést, hogy Gách Gyurka dionüszoszi életünneplésében van valami csinálmányos; s így volt ez akkor is, amikor 1945-ben rám lelt és lihegve-pihegve, a hét emeletet átkozva – elvetette magát a pamlagon és nagyot kacagott:

– Hát mégis megvagyunk?! Haha! Cimbora!

Kölcsönösen elmondtuk dióhéjban, hogy a háború melyik kutyaszorítójából, mint-s-hogyan menekültünk meg; széles gesztusokkal kísérve s gyakorta elébekacagva, ő is beszámolt életmentő kópéságairól, emberfogdosó ruszkikat, packázni próbáló, hivatalokat lóvátevő mestercsínyeiről. Hangján, fesztelenségén éreztem a kettős változást. Hogy Manci már nem él; meg hogy már többé nem volt rám féltékeny s nagy elkésve tán arra is rájött, hogy soha nem is volt oka. Barátságunkra megadta a teljes feloldozást: kibékült velem, megenyhült irántam. Vontatottan, töredékmondatokban idézte fel Manci történetét, aki motorkerékpáron utánaeredt az elhurcoltaknak, hogy élete kockáztatásával egyet-egyet közülük visszahurcoljon s egyszer rajtavesztett. Sokszor elkoptathatta már s nem érzékenyült el, vagyis hát apró kaccantásokkal védekezett a könnyei ellen (s ezekben Manci abrupt, hisztérikus felkacagásaira ismertem), de fakó hangján és sietségén érződött, hogy Manci sírját benne már magasan benőtte a fű és sürgősen helyettest, új élettársat keres. Megrendített Manci históriája; s ha valaha egyszer egy filiszter filosz szakdolgozatot írna a hősiesség fajtáiról-és-féleségeiről, úgy érzem, a Mancié, mint kuriózum, megérdemelne egy kurta fejezetet. Mert szereplése nálam is kurta s nem mondhatod, hogy Zora nem mellékalak.

KL A HELIÁNE kultúrtörténeti, bölcseleti hordalékáról még nem beszéltél. Honnan repültek bele a regénybe azok a jóga legendák, csodás történetek, pl. a híres tibeti gururól, Nagy Szent Milarépáról (vagy Milaraszpáról), aki az „ondótűz”-meditáció erejével megemelkedett és átszállt a Himalája fölött, amivel, ha nem is főzte le a kereszténység levitáló szentjeit, mind az ötvenhármat, de legalábbis teljesítményével szöget üthetett a bollandista atyák fejében. Meg ki volt ez a bandita, Dambin Dzsamcang: élő alak…?!

Az hát, történelmi személy. De tudod mit, bízzuk az időre: hátha egyszer ismét megjelenik a kirakatokban maga a könyv. Mert egyfelől váltig fülembe cseng, amit Disraeli mondott azokról az írókról, akik folyvást a könyveiket mesélik: ugyanolyan modortalanság, mint a mamáktól, ha örökké a csemetéikről lelkendeznek: an author who speaks about his own books is almost as bad as a mother who talks about her own children. Másfelől kénytelen vagyok ebbe az almost-ba belekapaszkodni. Mert életművemnek alig egykilencede az, ami a magyar olvasónak hozzáférhető s ez az ilyenkor emlegetni szokásba vett „jéghegy egykilencede”; a többi írásaim keletkezéstörténetéről is kénytelen leszek még beszámolni, mert mégiscsak az a lényeg s a többi köríték csupán; így hát a maga-lovát-dicsérő cigány szégyene nálam majdszinte elkerülhetetlen s olyan szükség, amiből nehéz erényt csinálni…

No jó, ennyit a HELIÁNÉ-ról. S most mi jut eszembe végezetre, mi nem. Hogy vajon mi volna, ha egy sublód fenekéről előkerülne az a szobrocska, amely a HELIÁNÉ-t inspirálta…?! Igaz, nem elefántcsont szobor volt, mint a Pügmalioné s nem méltó arra, hogy az istennői erő alakjába életet öntsön; csak álpatinás, mitisz-zöld terrakotta fej, mely nyaknál, a váll előtt elvégződött. Elképzelhető?

KL Hogy előkerül? Már miért ne?! Valahonnan, padláslomtalanításkor –

S félek is tőle, meghihesd, Lorcsikám. Mit szólnék hozzá, ha 45 év után viszontlátnám, egy élettapasztalattal gazdagabban (Sors-Isten-Barom jóvoltából immár Nyugaton), megpillanthatnám világlátott 75 éves, véraláfutásos, vén szarkalábas szemmel és dacos-hátravetett fejének holdas Üdvmosolyán megint megpihentethetném a tekintetem? Nem szánakoznék-e azon, aki voltam: annak a fiatal auktornak a kisigényű ízlésén – ízlése vidékiességén…?!

 

KL Nem volt vakmerőség, nem volt hübrisz, hogy nekiültél egy regénynek és irkáltad a vak világba bele, anélkül hogy a kiadók között körülszaladtál volna vele…?! Szerződés nélkül! Mi tartotta benned a reményt?

Köszönöm a goromba kérdést; de jóllehet karddal és hátulról támadsz rám, nem tudod, hogy a magamfajta szörnyetegnek hátralátó szeme van ám. Tudom, a próbafejezettel, szinopszissal házalni, szerencsés esetben leszerződni, megrendelésre regényt írni: ez a szabály; igen ám, de olyan szabály, hogy milliom kivétel erősíti, kivált nálunk. Írói tipológia dolga; magam ahhoz az alkotói típushoz tartozom, akinek az írás az életműködése.

Tán mondtam már, hogy ha valami nagyon kikívánkozik belőlem, de külső körülmények megakadályoznak benne, hogy papírra vessem – én annak, Lorcsi a betege leszek. A szó-szoros értelmében: herpeszes leszek, övsömöröm (herpes zoster) kiüt körül a derekamon és leterjed az ágyékomig. Kellemetlen, fájdalmas, nedvező felhólyagosodás ez a bőrön, ami nehezen gyógyul. Mit is mondott Csehov? „Az orvostudomány a törvényes hitvesem. Az irodalom a szeretőm.” Nekem az építészet: futó kaland, melyre szívesen emlékezem; az irodalom: meg-megújuló örök szerelem. Ez a belső késztetés nem várja, holmi próbafejezet alapján megvásárolják a könyvet (édesgyermekét, amelyet még világra sem hozott) s egyúttal piackutatásos alapon figyelmeztessék, hogy mit vegyen még bele és mi az, amit eszébe ne jusson beleírni. Világéletemben úgy voltam vele, mint a várandós kismama, aki babonából nem szereti, ha a hasára néznek – nehogy megrontsák a magzatot: és soha-de-soha semmit megrendelésre nem írtam. Nem is tudnék; s ha valamit elkezdek, nem hogy a könyvpiacnak kínálgatnivaló „próbafejezetbe”: csak egyetlen szerteheverő gépiratos oldalába mihelyt valaki belenéz – hát elmegy a kedvem tőle és abbahagyom.

Más, ha valami befejezett egész. A kész opuszt örömest megmutatom annak, akihez bizalmam van. A magamfajta íróembernek, aki gyűlöli a törleszkedést és utálja az önreklámozást, nem marad más hátra, mint a csodavárás. A remény, hogy fehér hattyú vontatta csónakon elkövetkezik az a Lohengrin, akinek más titka van: nem oltárhoz vezetni akarja HELIÁNÉT, hanem kiadni. Ördögöt lettem volna finnyás, ha lett volna pénzem, kiadom magam; az én fülembe is eljutottak azok a malomalatti pletykák, hogy Németh László első könyveinek, majd folyóiratainak a nyomdaszámláját egy jólmenő vendéglő jövedelme fizette feleségi ágon; meg hogy Szentkuthy Miklós vastag PRAE-kötetét és a nagyalakú Orpheus-könyvek első 5-6 kötetét, ami csak addig megjelent, a gazdag ara hozománya fedezte. Sose feledd el, hogy én plebejus vagyok, az enyéim közül soha senkinek nem volt „nagypolgári” vagyona; én csak a csodára számíthatam. De nem éreztem sem arcátlanságnak se hübrisznek, hogy amikor a csoda bekövetkezett – szinte természetesnek vettem. Igaz, a kereket meg kellett olajozni de, hogy ezért utóbb aranyvalutában nem mérhető mekkora elégtételt kaptam – azt hiába keresed Kende Sándor monográfiájában, amit elküldeni szíves voltál; bár annyi szent, találtam benne épp elég novumot –

KL A Tékáról, amely végül is kiadta…?!

Úgy van, a Magyar Téka Irodalmi Intézetről, mert hogy az legyen, „Intézet”, ehhez a hangzatos megnagyságosozáshoz igazgató-tulajdonosa, Molnár György ragaszkodott. Most sok elkelne az ilyen vágású entrepreneur-ből, amilyen ő volt, a midásérintéssel megáldva, mert amihez nyúlt, arannyá változott s nem is tudom, miért van az, hogy öröm írni róluk, azokról, akiket nagyon megszerettem; s ilyen volt az összekötő kapocs, ill. a szál, aki hozzá elvezetett – mert Kampis Antal jól ismerte M. Györgyöt, s hadd szólok róla elsőnek.

KL Kampisról? Ismertem én is: faszobrász-szakértő volt, műtörténész és múzeumőr. Még össze is futottam vele, éspedig Miskolcon. Egy régi emlékét elevenítette fel Szabó Lőrincről: téli sétájuk alkalmával bementek melegedni a Háromcsőrű Kacsába, s hogy ez így is volt, arról a költő egy verse is tanúskodik.

No látod! Gondolom, tíz év volt közöttünk, ami még nem nemzedéki különbség, de soha nem éreztette szénioritását és amilyen időfösvény vagyok, máig sem érzem úgy, hogy herdáltam volna, amit vele töltöttem; mert neki aztán, K. Tóninak, idő-monétában mérhetetlen herdálnivalója volt. Ikonosztázomon az Örökrészegek Védőszentjének fülkéjében tündököl, arany háttér előtt, áldásmondás közben, serlegével.

KL Hát ő is „szesztestvér” volt?

Tán már említettem, ő az illusztris Genthon („Zsanton”) Pista társaságához tartozott s kiüldözték volna maguk közül, ha nem „iszós” – már ilyen a múzeumőr. De disztingváljunk. Volt nekem orvos barátom, aki minden áldott nap a vénájába bebökte a pravazt; de fegyelmezett szigorral soha nem lépte túl az adagot, sem nem kötötte az orrára senkinek, hogy gyógyszermérgen él: nem is tudódott ki, magas kort ért meg, se botrány nem lett belőle, se haláleset. Ilyen értelemben volt Kampis Tóni „szesztestvér”; de nem prepotens módra volt alkoholista, nem közösítette ki azt, aki nem tart vele, és nem helyezte a lírában mindenek fölé a bordalokat: nem helyezte közszemlére aIkoholizmusát, amely mindvégig a magánügye maradt s ő is magas kort ért meg. Történetesen nem a boritalt kedvelte, hanem az erős szeszeket, a borókát, fenyővizet, gyomorkeserűt (mint jómagam), de amennyire szervezete hozzáedződött, hát mérget veszek rá, hogy asztal alá itta volna Robert Louis Stevenson KINCSES SZIGETÉNEK egész halálfejes hajóslegénységét, papagájos-féllábú kalózkapitányával egyetemben –

 

Fifteen men on the dead man’s chest   Yo-ho-ho, and a bottle of rum! Drink and the devil had done for the rest –   Yo-ho-ho, and a bottle of rum!29

 

Egyszerűen szokásba vette, hogy minekelőtte nekiindult a napnak, még otthon lehajintotta garatján azt a nehéz-szesz mennyiséget, amely vérében az alkoholszintet a megszabott vonásig feltornászta s ott volt a napi capistráng: megkedvesedvén, lezárta az ügyet – ez volt az életrendje.

Fel nem foghattam, a múzeum mellett, ahol dolgozott, honnan van olyan tenger ideje. Tán a kisasszonyaira, az amanuenziszeire hagyta? Ördög tudja: az ő idejének voltak beltengerei, világtengerei: időóceánban élt s úgy lubickolt benne, mint a fizéter. Szerette Édesanyám főztjét, feljárt hozzánk, gyakorta vacsoravendég volt Véghelyi Viktor bácsival egyetemben (mert olyan ember, aki valamit számított s ő ne ismerte légyen, nem élt Budapesten) – s ilyenkor lenyűgözve, majdhogynem megszégyenítve hallgattam azt a sziporkázást, amit ez a két világfi véghez vitt: hogy jóságos isten, mennyit kell még tanulnom, csiszolódnom. Már céloztam rá, hogy fiatalabb éveiben „pályázott” ő az irodalom virányain s nem is lehetett akármilyen, ha novelláit a Nyugat leközölte; s hogy belletrisztikus vénája elapadt?, félbetört?, gellert kapott?, hol, mikor s miért? Megmondhatója annak nem vagyok. Igaz, nagy-sok unszolásra elhozta hozzám e Nyugat-számokat s röstellkedve letette asztalomra. Jobban kedveltem őt, semmint hogy sebet üssek vele rajta: stílusa sem oly markáns, sem oly delejes-megnyerő, sem oly átütő erejű nem volt, mint személyisége (s ebben Hamvas Bélára ütött, akinek prezenciáját, vérbő szuggesztivitását írásai nem érik utol).

K. Tóni-szédületes műveltségű, hallatlan olvasottságú európai szellem volt; szánta provincializmusainkat s igyekezett nem odanézni, ahol kiütközött: nem káromkodott, nem fütyörészett. Egyformán láttuk irodalmunkat a velőtrázóan extroventált Németh Lászlótól a méltóságteljesen hanyatló csupa-modorosság-csupa-póz Máraiig, megvetette a Szikra Nyomda országgá zúdított szemeteit és megjósolta jó cimboránk, Mátrai László várható belehősülését a Pártba (borotvaéles eszű kultúrfilozófus volt – mármint Mátrai – s egyik irodalmi estünket azzal akasztotta meg, hogy in toto felolvasta és „mesterműnek” nevezte „Korszak” című elbeszélésemet: a házigazda-szerző céklavörös fülekkel tűkön ült). De másban Tónival egy húron pendültünk: a muzsika világában, mert világjárója volt annak is, bár voltak idioszinkráziái: ökörségnek minősítette, hogy Salieri csupán a másodrangúságban excellált Mozart mellett, vagy hogy életét ez a gyűlölség addig mérgezte volna, míg „gyilkosságra nem vetemedett” – az utókor koholmánya, a zenetörténeti ismeretek hiánya; Mozarttal egyenrangúnak tartotta Stamitzot és sokszor emlegetett egy előttem akkor még ismeretlen Mozart-előfutárt, a cseh születésű Myslivečeket (1737-81), aki hazájából korán elszármazott, Itáliában szédületes karriert futott be Venatorini néven s csak úgy emlegették, hogy il divino Boemo. A modernek élvezetében már nem tudott követni s nemegyszer hallottam tőle – akkor közeledett az ötvenhez:

– Olyan kurta az élet és én már oly előrehaladott korban vagyok, hogy én itt lezárom az aktákat és Bartóknál megállok. Bartókon túl engem semmi nem érdekel; ha tehetem, Telemant, Stamitzot hallgatom s máig mindnyájunk szégyene, hogy Gluckot elásta a világ.

Ez proklamáció volt – én elfogadtam s megértettük egymást. Igaz, Kodályt sokkal kevesebbre tartotta – elutasító legyintéssel egy kalap alá vette Kacsóh Pongráccal – s amúgy is, morálisan sokkal labilisabbnak ítélte, amit utóbb a Mindszenty-perben tanúsított ambivalens magatartása³⁰ mintegy igazolni látszott. Időmilliomos világfi szép emlékezete!… Ekkora univerzális passzív tudás és semmi késztetés az alkotásra; ennyi rendületlen derű, ez a mindennapos „kedvező széljárás” a pufók Aiolosz csücsöri szájából, ami éjt-nap Biztos Révbe fúdogálja élete hajóját: nem tudtam hova lenni a csodálkozástól. Ez volt a lélektani letétje; személyiségét pontosan tükrözte pszeudo alkotása, a kacagtató elmélet, amelyet – ha még emlékszel – fel is használtam a HELIÁNÉBAN, s ez volt minden „gabrelizáció” alapeszméje: „a mindent betetőző tökély, a mindent bekronázó alkotás az alkotástól való tartózkodás… Az igazi Mester az, aki megszűnik alkotni beéri a Szent Elmélődéssel és Minden Korok Minden Művészetéről non-stop gabrelizál…”

KL Sokat olvasott? és mit szólt a HELIÁNE kéziratához?

Látszólag semmit, valójában mindent; mert rajtakapni nem lehetett és mindenkor, mindennel au courant volt. Ott kezdte olvasni nálam s míg én valami érdektelen fordítás kefelevonatait javítottam, ő a hátam mögött fel-felnyüszített. Hol halkan visított, hol harsányan hahotázva az asztalt csapkodta, hol meg felállt és úgy kacagott, hogy a pocakja rengett; s ezenközben ilyen kommentárokat eresztett meg:

– Te megőrültél!…

– Ha addig élek. Ki kell adni. Viszem a Gyurihoz…

– Ezt tanítani fogják az egyetemen!…

Mire én:

– Ki az őrült, én vagy te?! Miket beszélsz? Mit fognak tanítani, milyen egyetemen?! Olyan egyetemet még nem láttak Magyarországon, ahol engem tanítani fognak; hiszen még ki sincs adva –

– De lesz!

– Ki az a Gyuri?

– Aki téged ki fog adni. Molnár Gyuri, ő a Magyar Téka. Tetszik-nem tetszik: már viszem is.

Harmadnap hóna alá kapta és beváltotta ígéretét. Felvitte Molnárhoz.

Hamarosan újra előkerült, de éppenséggel nem hallelujázva rontott be. Üres kézzel. Rákérdeztem:

– Hol a kézirat?

– Otthagytam nála.

– És…?!

– Kiadja, már hogyne adná; de… nekünk is vállalnunk kell a kockázatot.

Örök-hamiskás mosolya kissé legörbedt.

– Miféle kockázatot?

– Azt a 10 000 forintot majd csak összedobjuk. Felköhögjük. Beleszállok öttel.

– Miféle regény az, aminek a szerző támogatja a kiadását?!

– A nyomdaszámla alig ötöde…

– Miféle kiadó az, akinek számít a nyomdaszámla ötöde?!

Lobbanékony természet vagyok, de haragom elpárolgott. A 10.000 forint jelentéktelen összeg volt; nem engedtem, hogy Tóni beleszálljon.

– Rendben van. Szerződjünk³¹

 

*

 

El kell mondanom első látogatásomat a Magyar Téka Irodalmi Intézet szeretve-rettegett igazgató-tulajdonosánál, Molnár Gyurinál, ha megállod kacagás nélkül; mert csak a szürrealista emlékezet impresszióira támaszkodom s te majd, Lorcsikám, lefordítod a vulgár-realizmus nyelvére.

Elsőre a Bolyai Főreál pedellusát idézte fel bennem, aki a tízpercekben óriás vajas kenyereket kent-és-árult annak, aki nem bánta asztala körül a tolongást. De hamar revideáltam: guruló-kövér, joviális tőzsér, amolyan lócsiszárból avanzsált lócsászár lehetett; addig-zsugorított kiadása Commodusznak, a zsarnoknak, amíg alig-alig üti meg a katonamértéket. Daumier nyelvén: afféle mini-Midas: kényelmes borbélyszékben a középen elhever, lábkörmeit a pedikűröslányok, kövér keze-körmeit a manikűrös kisasszonyok hada ráspolyozza, borbélya szappanozza, miközben ő, gyorsírónőjének gyorslevelet diktál, bár fél szemét a lábánál elvonuló művészeken tartja, akik szépreményű Vásznaikat és Kisplasztikáikat kínálják peculiumért, megvételre, rabszolga-státusban.

Színre-szagra nyomban kielemeztem az Irodalmi Intézet patriarkális légkörét, és bemutatkozáskor kis híja, hogy el nem nevettem magam. Szerződésaláírás előtt kávé körülhordozása a leányállomány dicsekvő idemutogatására, bájcsevely, hercigeskedés. Molnár György goromba őszinteségét megnyerőnek, sőt, hízelgőnek találtam.

– Nézze, kedves szerzőm. Én, vegye tudomásul, olyan ember vagyok, aki nem ír, nem olvas. Kézrátétellel is megérzem, hogy mit sugárzik az a kézirat a tenyerem alatt. Visszaadom a pénzét nem kell, vigye.

– Olvasta a kéziratot?

– Már miért olvasnék én valamit is? Arravaló ez a sok léhűtő, ki kegyenci, ki rabnői minőségben, a sok pernahajder. Vegye tudomásul, az én kiadói elvem az, ami boldogemlékezetű Kner Izidornak volt. Ő főkönyveket nyomott a megyéknek és amit azon keresett, abból bibliofíliákat adott ki. Én szemeteket adok ki, olcsó lektűröket, limonádékat, sárgaregényeket, és ha azon gennyesre keresem magam, hát csak azért, hogy ilyen könyveket is kiadhassak kézi merített papíron, mint ez a… mi is a címe? – Az előtte heverő kéziratra pillantott: – HELIGLÁGE. Legyen a háziszerzőm, visszaadom a pénzt…

Még egy ideig tukmálta volna rám és „erőszakoskodott”, de gépies elhárító gesztusaimra abbahagyta: jeu. Esze ágában sem volt, hogy visszaadja, egészen addig, amíg – – – de mért ne játsszuk azt, hogy megdelejezve a kristálygömböt, előrelesünk az időben és villanásszerűen elébevágunk az eseményeknek?

Ebben a minden hájjal megkent világban minden országnak akad egy minden hájjal megkent könyvkiadója, aki következetesen ugyanazt a „bomba-ötletet” agyalja ki: a Közéleti Lexikont. A vastag, díszkiadásúnak tervezett lexikon ezer cikke közül ötvenet (a kötelező közéleti és művészeti notabilitások mini-életrajzát) az udvari zugszobákban, rab-skriblerek írják; a többi 950-et meghirdetik. Az Országos Lak- és Címjegyzékből kinézik azoknak a szürke hivatalnokoknak, tanároknak, orvosoknak, közületi kiskirályoknak a nevét-címét, akik számba jöhetnek: a könyv megrendelése ellenében 25 sorban megírhatják dióhéj-életrajzukat, és kinyomtatva viszontláthatják magukat a lexikonban, mint Közéleti Notabilitást…

– Öregem: tuti! – (akkor már tegeződtünk) – bomba üzlet! Írhatod a második regényedet! Szerzőm! – lelkendezett Molnár Gyuri és a kezét dörzsölte.

Csakhogy a Közéleti Lexikon sorsába beleszólt a valóságos közélet. Már kinyomtatva, krúdában hevert és felkötésre várt, amikor a pártmaffia megkezdte a szalámipolitika hentesmunkáját. Az első letartóztatási hullám a Kisgazda Pártot tizedelte meg. A lefogás elől külföldre szökött Saláta Kálmán képviselő: a neve többé a Közéleti Lexikonban nem szerepelhetett.

– Sebaj! – mondta Molnár Gyuri: – nyomjátok újra az S-betűs ívet és tegyetek be a helyére akárkit, töltsétek be vele a Saláta helyét! – És még mindig dörzsölte a kezét.

Alig nyomták ki az új S-betűs ívet, a letartóztatás elől megpattant Acsay László képviselő. Neve többé a Közéleti Lexikonban nem éktelenkedhetett.

– Sebaj! – mondta Molnár Gyuri: – Új A-betűs ívet nyomni nélküle: töltsétek be az Acsay helyét! – De már nem dörzsölte a kezét.

Mit szaporítsam; pár hónap leforgása alatt a fél „közélet” kiszökött a Közéleti Lexikonból s külföldre távozott. A Lexikon terve összeomlott, a 950 névtelen senkinek vissza kellett volna fizetni a pénzt, és Gyuri a csőd szélén állott. Ám ekkor Sors-Isten-Barom, a Végzet Főkegyura Oltári Híg Agyvelejében olyan fordulatot tartogatott a Rendelés, ami Országos Csapás volt ugyan, de Molnár Györgyöt a csőd oroszlántorkából mentette ki: a pártmaffia elrendelte a kiadók maffiásítását (államosításnak hívták páttulajdonba vételét), felállították a Könyvhivatal nevű Szekuláris Szellemi Inkvizíciót, lefoglalták a Magyar Téka teljes raktárát és zúzdába küldték.

De nem olyan fából faragták s nemhiába született mini-Midásnak: Molnár Gyuri az az átvészelő-zseni, aki – nem hogy a jég hátán is megél, hanem jégháti milliomos lesz azzal, hogy dame-blanche-t (forró csokoládéval leöntött vaniliafagylaltot) ad el az eszkimóknak. Feltalálta-és-bedolgozta magát egy állami vállalatnál: bekeretezett giccs-nyomatokat adott el iskoláknak-tanácsoknak-szakszervezeteknek, megint félreállt a divatzakója a degeszre dagadt pénztárca fölött és úgy élt, mint Marci Hevesen. Mindezt második börtönöm után, 1955-ben, tőle magától tudtam meg, amikor egymásba futottunk a pesti körúton. Külleme, modora, kedélye, mini-midási optimizmusa a régi volt, másként mint „beérkezettként” az életet nem tudta elképzelni, s most is az volt a rongy-rihonya körülményekhez képest, „beérkezett”; de belül mintha valami nagy változás ment volna végbe benne. Hiszel nekem, Lorcsikám?

KL Már miért ne hinnék?

De úgy, hogy nem tartasz tőle – attól, hogy fantáziálok?, szépítek, tódítok?, hogy elszaladnak velem a fantázia lovai? Így igaz, ahogy mondom. Ez az ember – Molnár György – ahogy meglátott, összeölelt, megcsókolt és megszólítás helyett a következőket mondotta:

– „1. § 1. Szeretet a rólunk nem tudók iránt, megbánás a bűnökért, amelyeket elkövetni kötelesek vagyunk és ha elébevettetünk, könyörületes halál a Türelmetlenek kezében… 2. § 2. Mimagunk felajánlása táplálék gyanánt, az Éhség elfogadása és bensőséges erőmerítés, hogy legyen bennünk udvariasság elég, az állkapcsok őrlése alá igazítani tagjainkat: mivelhogy nem Vadállatok ők, hanem Inségesek…” Hahaha! Ráismersz? Megismered?

– Mi az: kívülről tudod a regényemet?

– Ha akarod, felmondom neked. Győzőkém: most nem menekülsz! Nem szabadulsz!

– Becipelt a legközelebbi eszpresszóba. Elmondott mindent. Hogy „húzta be a csőbe” az elvtársakat; hogy lett „kiváló munkás”, majd főszervező, majd Eladási Főosztály; majd Képkereskedelmi Művészeti Főmufti. De közben volt ideje másra is. Hogy magába szálljon. Hogy elővegye és elolvassa azokat a könyveket, amelyeket kiadott. Hogyan szórta ki a szemetet és hogyan volt, amikor egyszer hajnalig olvasta a HELIÁNÉT – hozzáragadt, „beleesett”, olvasta, újraolvasta, mormolni kezdte, mint a kívülrőlit: „Balga ember, ki abban kevélykedel, hogy a te birodalmadban sohasem megy le a Nap… – hát törődik a Nap-a te birodamaddal?!…” Szédületes mennyiségű szöveganyag ragadt meg az emlékezetében.

– Mi az, Gyuri, neked fotografikus memóriád van?

– Nem, az nincs, de valaha vándorszínész is voltam és azokban az időkben a szerepmagolás technikája rám ragadt. Belehabarodtam a könyvedbe, most értem csak igazán, mi az az üstökösraj, a Nigragor… meg minden. A HELIÁNE a bibliám.

Megrendülten hallottam ez a váratlan vallomást, amit ékesen bizonyított is, hogy oldalszám kívülről fújta azt, amiről jóformán már megfeledkeztem; s hogy tetézze, megint, erőszakosan, bölöm erővel, hogy már dulakodni kezdett velem ott a párnázott ülésen, rázendített ugyanarra a nótára:

– Szerzőm! Én kiadó voltam és nem kalmár! Ez a te tízezer forintod még mindig terheli a lelkiismeretemet. Fogadd el! Mit ér a pénz?! Az istenre kérlek: ha nem teszed el, itthagyom a pincérlánynak az asztalon! Győzőkém! Megsértődöm!

De tukmálás, erőszakoskodás, minden hiába volt: elzárkóztam előle (bár ő sem hagyta ott a pincérlánynak az asztalon); ám akkor már magam is sokat kerestem és megengedhettem az ilyen gesztusokat. Még előbbre, a kristálygömbben? Ugyanez a Molnár Gyuri 1957 januárjában, a bécsi utca forgatagában. Megragadja erősen a karomat és a télikabátomnál fogva a sarokra vonszol, ahol fel-, a túloldalra, odamutat:

– Győzőkém! Látod azt a sarokházat?! Három év múlva az enyém lesz!

Úgy is lett. Mert lehet valaki mini-Midás – termetre; de a midási átok rajta azért maximális. Úgy is lett; nem három, de öt év múlva, és nem az, hanem egy másik. Egy kiterjedt képértékesítő vállalatnak, egy művészeti boltnak a tulajdonosa, de már a boltvezetővel is csak telefonérintkezésben – tóparti villája műtermében új szenvedélyének él, annak hódol: fest! Ide, Hongriuscule-be küldött absztrakt képeiből, grafikáiból akármikor kiállítást rendezhetnék s ez volt Sors-Isten-Barom utolsó facsarása eleve-elrendelt végzetén: hogy e kései metamorfózis után akár jelentkezhetne az ARANY SZAMÁRBAN és csatlakozhatna ahhoz a művészkompániához, amelyhez – tragikomikus életével – de rigueur odatartozik (de ki története nem tragikomikus az Olümposziak Gyülekezetének Halhatatlan Meglátása szerint: tudhatod, mondtam már).

KL Messzire kalandoztál az időben.

Igen, igen! Nincs ez így jól és miért is van az, hogy míg ezeket mesélem, legszívesebben már „életem nagy szerelmének” prokopioszi Titkos Történetébe avatnálak bele, ha meg majd ott tartok, rám jön a nyargalhatnék s inkább 56 felborult villamosai közt a bujkálásomat mesélném, ahogy felettem elkacsáznak a parittyakőhajításnyira becsapódó lövedékek: mi ez a türelmetlenség, nincs ennek megfékezése, remediuma…?! Lorcsikám.

KL Már hogy ne volna. Én leszek a remediuma. Majd én erősebben fogom történetünk gyeplőszárát s meg-megrántalak, ha megint „kristálygömb” találna utadba akadni s neked meg belenézhetnéked támad. Mesélj a HELIÁNE fogadtatásáról!

Igazad van. De hogy zsarnoki szigoroddal pocsékká ne tedd az életemet és meg ne üssük magunkat, visszazuhantunkban, olyan messziről, haladjunk fordítva az időben. A lefoglalást a Téka pinceraktárában, a zúzdába cipelést mindössze 200 példány kerülte el; de minél kevesebben olvashatták, annál inkább legendája támadt, amely nőtt-dagadt; ám erről már csak Angliában értesültem. 1964-ben, Párizsban, francia fordításban megjelent PEPITO ÉS PEPITA című regényem. Albert Pál a párizsi Irodalmi Újság 1964. február 15-i számában, „Hárfás a Kínok Oszlopán” címmel teljesoldalas recenzióban foglalkozott a könyvvel – abból idézem: „Boldogult úrfikorunkban, az ötvenes évek elején H. Gy. könyvei irodalmi csempészárunak számítottak, s még néhai Jankóviusz úr…, a Múzeum körúti Központi Antikvárium alkalmazottja sem rejtegetett egy fia példányt sem belőlük a bőrbe kötött francia mesedrámák mögött a külön kulcsra járó faliszekrényben. A HELIÁNÉ-nak is csak egy példánya került a kezembe, az is ívenként: bolgár-magyar éhenkórász festőbarátom hordozta télikabátja belső zsebében a lapokra szedett PRAE mellé hajtogatva. A dugárut – ó, heroikus ifjúkor – a Kárpátia sörözőjében cseréltük ki… egy ív Határt – Rilke leveleiért vagy egy Újhold-számért”.

Más könyvek mögé bedugva, a polcokon bujdosott, de csak megjárta az útját; és Juhász Ferenctől Márai Sándorig – akiktől a legkülönbözőbb időkben-és-alkalommal kaptam visszajelzést – nem volt, aki ne tudott volna róla. Mégis, szerfölött meglepett, amikor Weöres Sándor, 1956. október 15-i levelében azt írta róla: „Ezelőtt pár héttel, Balatonfüreden, írótársaságban beszélgettünk arról: van-e olyan magyar regény, mely világsikert arathatna; mely francia, angol vagy német fordításban nem sikkadna középszerűvé, hanem pótolhatatlan értékként ragyogna? Sorra vettük a múlt és jelen kb. félszáz íróját. Egyrészüknél (pl. Kemény Zsigmondnál, Krúdynál) az látszott valószínűnek, hogy világhírű klasszikusok árnyékába kerülnének, másodlagosnak látszanának, nagyrészt önhibájukon kívül. Másrészük, pl. Jókai, a nemesebbfajta félponyvához hasonlít fordításban. Legtöbbjük pedig olyan volna, mintha az ember belép Paks vagy Balmazújváros múzeumába, ahol a legesleghitelesebb helybeli varsát, kapufélfát, pruszlikot, sámedlit, dudabőrt, rokkát stb.-t látni százszámra; nagyon igaz, csak épp nem érdekes, hogy ott éppolyan a varsa, kapufélfa stb. Végül is, mindnyájunk nagy meglepődésére, a Te HELIÁNE regényednél kötöttünk ki: ez a regény európai, anélkül, hogy úgy volna európai, mint a nyugatiak; érdekes; Duna-vidéki de nem mucsai; ha lefordítanák nyugati nyelvre, nem zökkenne valamely nagy előd hatáskörének…”

KL Ezt nem publikálta – vagyis W. S. nem adott hangot másutt is ebbeli véleményének?

Már hogy adott volna? Nézd meg a keltezését! Jött Ötvenhat! Igazában Sanyi folyóiratot szeretett volna alapítani az Ötvenhat előtti „olvadás” oldottabb légkörében s levelében a közreműködésemet kérte. Ám kérdésed éle nem tévesztette el rám hatását: hogy ez magánlevél. Igazad van, amit írók/költők magánlevélben egymásnak irkálnak, annak bájolgás-bókolás jellege van és ritkán teljes kiállás, fenntartás nélküli értékítélet. Annál nagyobb súllyal esik a latba, hogy – jóval az 1956-os kötetlen írói „szavazás” előtt, amelyről W. S. beszámol 1948-ban, hasonló elgondolások-és indokolás alapján, és annak ellenére, hogy nem ők adták ki: az Egyetemi Nyomda mintegy adoptálta a könyvet és francia/német fordításban ezzel a regénnyel akarta képviseltetni Magyarországot egy nagy zürichi könyvészeti szümpozionon, amelyre kiadók, a világ minden tájáról, országuk színeiben egyetlenegy regényt nevezhettek be. Más lapra tartozik, hogy Máté Károly, Kulcsár Adorján és Dr. Lányi, egy elioti figura: az Egyetemi Nyomda akkori igazgatói sorra elvesztették állásukat, a kommunista pártmaffia nyomdát-kiadót, lenyelt mindent szőröstül-bőröstül (és itt had szúrom közbe: LELENCEK ZSOLTÁRA című prózaversemet – melynek album alakú bibliofil kiadása Dr. Lányi édesgyermeke volt – államosításkor vitték el, azon felkötetlenül, krúdában, a nyomdából egyenesen a zúzdába).

KL Visszaérkeztünk a célterületre az időben: 1947 karácsonyára jelent meg. Igen? Erről mesélj.

Úgy valahogy. Míg szedték, le-lejártam a Liszt Ferenc téren Wiesenmeyer Emilhez, az Antiqua Nyomdába; de a szedőket nem izgatta annyira, mint engem: a vasárnapi labdarúgó-mérkőzésről beszélgettek tele szájjal, a dugót beadó középcsatárról és a magát elvető kapus hősiességéről, miközben szedték (van is benne elég sajtóhiba).

KL. Arról tudtál, hogy mennyit nevettek rajta a Téka lektorátusában, meg hogy egy-egy görbe mondásodból szállóige lett a kiadó berkeiben?

Halvány gőzöm sem volt; 40 évvel később, itt Londonban értesültem róla kimeredt szemmel ahogy történetét Kende Sándornál olvastam, és nem tudtam, nevessek-e vagy fogcsikorgatva sírjak: hogy velem vagy rajtam nevettek. Mert azokkal az ismeretlenekkel, akikkel megjelenése után, villamoson, eszpresszóban találkoztam, térdükön kinyitva a könyvel – azokról biztosra vehettem, hogy velem nevetnek; még halványan dereng az a középkorú hölgy, aki a hatos villamoson a könyvből fel-felnézve harsányan kacagott. Igaz, a fedélterve nem az az artisztikus, figurális, lágy pasztell volt, amelyet Kampis Tóni grafikusnő-felesége készített, „Nyuszika”, mert „Nyuszikát” eltanácsolta vele a Molnár-féle Irodalmi Műintézet, Gyuri kommerciális-bestselleres, „pillantásfogós” könyvfedelet akart. Hittem-reméltem, hogy nem a fedélterv visszadobása volt a válóok s úgy is volt; mert aki egyidős lehetett férjével – „Nyuszika” már jó ideje hang nélkül viselte az öregedő nő csendes mártíriumát, mivel Tóni egy nála 30 évvel fiatalabb teremtést tüntetett ki gyöngéd figyelmével; hol a feleség jeremiádáit kellett végighallgatnom, hol Tóni félszavas panaszsirámait, hogy mi keserves is az a pác/csáva/slamasztika, amiből bár tudná, hogyan lehetne kimászni, és én e két malomkő között őröltem. Utóbb megoldódott a dolog: Tóni hűtlenül elhagyta „Nyuszikát” és összeköltözött ifjú arájával (akit váltig titkolt és még fátyolon keresztül se mutatott be – vajon miért?). Nem az én dolgom volt, hogy összeszámoljam az összetört-szíveket, de elámulva tapasztaltam, hogy Kampis Tóninak azontúl is ugyanannyi tengersok szabad ideje volt, lévén hogy ő, mint időmilliomos világfi, életét a hivatali időn kívül töltötte.

Hogyan fogadta az irodalmi világ, kérdezed? Lorcsikám, elégedj meg egy epizóddal. Sugárzó arccal, lelkendezve csöngetett be hozzám Vajda Bandi.

– Miért ez effúzió? – kérdeztem, amikor kibontakoztam öleléséből. Még lihegett, hogy nyargalva megmászta mind a hét emeletet, kezében a könyvel: a Tékától kapta.

– Dedikálnád?

– Mind a kettőt? A másikat kinek?

– Jékely Zsolinak. Lent maradt. Nem mer feljönni.

– „Nem mer feljönni…?!”

– Ott áll lent a túloldalon. Intsek neki?

Kimentünk a tetőteraszra. A túlparton parányi pont: a varjúlábú trubadúr. Hadonászva integetünk neki mind a ketten: „Gyere fel! Gyere!”

Jobbra-balra néz, nekiered, átvág az úttesten. Kisvártatva csöngetés. Jékely Zoltán áll a küszöbön. Összeölel.

– Olvastam a könyvedet. Barátom-uram és Testvérem Gabréliuszban! Hahaha! Hogy honnan pattantál elő, az még csak hagyján. De hogy így a porond közepére ugorjál!

Nagyot beszélgettünk, elválhatatlan jó barátok lettünk. A részleteket hozzáképzelheted: nem telt bele egy hónap, arra ébredtem, hogy mindenkit ismerek és mindenki ismer. Jékely Zsoli áldásmondó átka megfogant, Vejnemöjnen-módra a porond közepén termettem varázspojácának, az élő magyar irodalom pedig emberfogó gyűrűbe fogott és körülröhögött. Ki velem, ki rajtam, ki ellenem; már volt, mindenem: irigyem, imádóm, pokolrakívánóm, kiközösítőm.

KL. És a sajtó?

A sajtó…?! Az irodalmi közhangulatra rányomta a bélyegét a Vörös Hadsereg prezenciája és a Szikra Nyomda bandájának a szellemi terrorja. A fiatalok, akik Rákosi-maffia mind erősebben kiépülő terroruralmát már csak a történelemkönyvekből szagolhatnák (melyek leírása még várat magára) – el sem tudják képzelni a zsarnokuralmat felvezetés közben, a zsarnokság finomságait.

Az irodalomkritikát két dolog jellemezte. Minél kevesebb könyv ment át a cenzúra zsilipjén, annál inkább lincshangulatban várta azt a keveset a kritika; és mennél inkább lincshangulatban várta a kritika – annál kevesebb könyv jelent meg. A circulus vitiosus – ez volt az egyik. A másik, hogy a kritika folyvást jobbra-balra tekintgetett, mint a nyárfalevél, és remegve egymást figyelte: nehogy kihívja a pártkritika nemtetszését – hiszen Révai dörgedelme rendesen állásvesztéssel járt. A HELIÁNE is megjárta a maga útját a pártvéleményezés izzasztókamráiban, a cenzúra-zsiliptől az iránykritikáig s jól fogóddz meg, Lorcsikám, hogy min múlhat egy könyv sorsa: 1946 novemberében, történetesen épp akkor járt a miniszterelnökség sajtóosztályán Hamvas Béla barátom, amikor a kézirat a cenzor előtt hevert, aki neki még háború előttről ismerőse, fiatalkori újságírócimborája volt. (Tőle magától – Bélától tudom.) A cenzor a piros ceruzájával körözve címoldala fölött, bizalmatlanul ámolyogva – odakérdett neki:

– „Heliáne”… Hm. A név nem mond semmit. Kinek van ideje ezt a salátatömeget elolvasni… Százat egy ellen, hogy nem Dózsáról szól.

– Nyertél.

– Ki ez a Határ Győző? Ismered?

– Ismerem jól. Rendes ember.

– Nem valami hungarista volt? Vagy fasiszta?

– Ördögöt fasiszta. Tisztességes, tiszta ember.

– Üsse kő – verte rá a bélyegzőt a cenzor, „ENGEDÉLYEZEM”, csak hogy minél előbb túlessen rajta és félretolhassa a vaskos kéziratot.

KL Bődületes történet. Így hát a HELIÁNE engedélyezését Hamvas Bélának köszönheted?

Felerészben. A másik fele a vak eset – hogy véletlenül épp akkor dolga volt a cenzúraosztályon és felugrott. Nem az egyetlen bődületes történet, amely Sors-Isten-Barom metafizikájában-és transzcendentális Agya-Híg-Veleje tengerzésében elfekszik az eleve-elrendeltetés preegzisztens üdvöz állapotában.

S ugyan mi esélye lehetett egy szürrealistaság gyanújába vett-s akként elhírhedett regénynek, amely még csak nem is Dózsáról szól, az irodalom akkori közhangulatában? Hiszen amikor Aczél Tamás A SZABADSÁG ÁRNYÉKÁBAN című regénye megjelent, a kritika ízekre szaggatta és a pártsajtó még a keresztvizet is leszedte róla: lincshangulat fogadta. Bezzeg amikor a hazalátogató szovjet nagykövetnek hirtelenében nem jutott más eszébe a díjra, a Sztálin-díjas szerzőnek ugyanabban a ledorongolt regényében ugyanazok a kritikusok nem győzték felfedezni-és egekig magasztalni kimagaslóságát-és-erényeit; no de ő más lapra – a káiniták megigazulása az Égre tartozik.

Ám a HELIÁNÉT egy nagyon másmilyen lincshangulat fogadta, szerzője a pártmaffia védelmét ab ovo nem remélte. A sajtóhangok közül halványan emlékszem még egy paródiára, amely a Magyar Nemzetben jelent meg, Szentkúty Pál írta (56 után Ausztráliába távozott) – terjedelmes, értetlen, újságírósan felületes és jelentéktelen irkafirka volt. Vajda Endre nagy tanulmányát már említettem – elhelyezésére még csak gondolni sem gondolhatott. Annál csattanósabb volt egy irodalmi aparatcsik, Király István „iránykritikája” – így hívták azt a pártos pronunciamientót, amelytől az elmarasztalt író megélhetése, szabadsága függött. A denunciáns Király egy-és ugyanabban a cikkben marasztalt el Mándy Ivánnal. Mi kár, hogy a nagy „adyológusnak” nem véstek oda a sírjára ebből is néhány halhatatlan igét – hadd idézzek belőle. „… A regény, ha a Csillag rövid kritikái közt foglalkoznánk vele, a ,Ne olvassa el’ rovatba kerülne. Mi az oka, hogy mégis részletes bírálatot írunk róla? A rossz könyvek egy kissé mindig kórtünetek. Mutatják, milyen betegségek lappanganak a társadalom szervezetében. A kritikának nemcsak az a feladata, hogy keresse a fejlődés útját, el kell zárnia a járhatatlan utakat is… H. Gy. vastag 460 oldalas könyve, a Heliáne, szürrealista regény. Nem lehet elmondani a tartalmát. A műben felhalmozott zagyva kuszaságot, halandzsa-szövevényt nem tudja átvilágítani az értelem… A Heliáne értelme az értelmetlenségében van. Az értelmetlenség értelmét kell keresni, hogy meglássuk, mennyire nevetséges, primitív valóságélmény rejlik a súlyos mondanivalók álarcában tetszelgő könyvkolosszus mögött. A Heliáne végső soron emberellenes, kultúraellenes alkotás. Nem lehet vele úgy foglalkozni, mint irodalmi igényű munkával, nem bírálni kell, hanem leleplezni. H. Gy. könyve a polgári társadalom túlérett, rothadó szakaszának, a kiteljesedett imperializmus korszakának jellegzetes terméke. A kiteljesedett imperializmusban végképp csődöt mondott a polgári társadalom indulásakor büszkén idézett ész, kilátástalanná vált az emberiség további útja, itt csakugyan úgy tűnt fel, hogy ,civilizációnkat most már csak a butaság mentheti meg’. A Heliáne szerzője számára az imperializmustól nyújtott látókörrel lezárul a világ, s mivel ő író és forradalmár, megpróbálja eldadogni a jövőt, a nihilt; kéjesen elfekszik a rettenetben, igyekszik előkészíteni az emberiséget a megsemmisülésre. A Heliáne az imperializmus tulajdonképpeni s legmélyebb életérzését, a nihilizmust szólaltatja meg magyar nyelven. H. Gy. könyvének csak egy szerencséje van: azokon kívül, akiket a bíráló kényszer erre nem ítél, senkinek sem lesz türelme végigolvasni. Ezért nem is foglalkoztunk volna vele, hagytuk volna, hogy észrevétlenül porosodjon a könyvtárak polcain, ha a VÁLASZ legutóbbi száma nem közöl egy a Heliánéhoz hasonló novellát. Egyének vakvágányra siklása érdektelen, de mikor a szegényparasztság irodalmi képviseletére jogot formáló folyóirat kiáll az élet értelmetlenségének meghirdetője mellett, jelentőssé érik a kérdés. A VÁLASZ szerkesztője, Illyés Gyula talán úgy véli, hogy a magyarság a H. Gy.-féle életérzéssel edződik meg a történelemre, s népünkben az emberiség nagy kérdései úgy fogalmazódnak meg, mint H. Gy.-ben? A jobbik esetet vagyunk kénytelenek feltételezni: Illyés Gyula nem szokta olvasni saját folyóiratát. Akkor viszont miért tűri, hogy nevét… cégérül használják fel?… Azok a tömegek, amelyek most teszik magukévá a kultúra nagy örökségét, az emberi történelem fősodrában élnek, nem a halódó múltat megszólaltató regényeket várnak. Ügyeljen erre a kiadói politika. S a halott modernek helyett forduljon inkább az élő halottakhoz, a magyar és a világirodalom klasszikusaihoz. Főképp H. Gy. kiadója, a Magyar Téka fontolja meg ezt”. A denunciáns mestercsele ez: már nem is az írót fenyegeti. A kiadóját, ha ettől a szerzőtől valamit is kiadni mer. Hogy ráhozza a rendőrséget: razziázni a lektorátuson.

Lichtenberg aranymondása jutott eszembe – a „tükörről”: ha szamár pillant bele, ne várjad, hogy apostol nézzen vissza rád.

Számomra azontúl Király István testesítette meg és szimbolizálta hosszú időre a párt-maffiát az irodalomban, rajta, az ő személyes-és-szellemi szupremáciáján mértem le nullára zsugorodó jövőbeli esélyeimet háborítatlan alkotásra/írásra-megélhetésre/megjelénésre irodalmunkban. Nemrég tudódott ki róla, hogy Ötvenhat győzelmes hetében, a tükör előtt mintegy nagy hirtelen „átigazítva” magát és pózai kelléktárában válogatva – előlépett és „felajánlotta szolgálatait” a független magyar kormánynak. Nem csodálkoztam rajta: az ilyen moral insanity-ben szenvedő opportunista törtetőtől minden kitelik; s jómagam csak egyike voltam az útszélre hullóknak, akiket pártmegbízásból Méray Tibor lapjában, a CSILLAGBAN el kell intéznie. Nem mondhatod, Lorcsikám, hogy úgy kívánom pokolra, mint Dante kívánta Branca Doriát, akit még életében beleírt az elkárhozott lelkek, a holtak közé a Pokolba – nem. Igaz, némileg javít az összképen, hogy amikor harminc-egynéhány év után először látogattam haza, eltisztult előlem, mintha csak megérezte volna és alászánkázott. Ám az ilyen varacskos lelkű „Nagy Tanítóknak” nem az a büntetése, hogy egy ország undorodik tőtűk; inkább az, hogy haló poraikban maguk is intenzíven undorodnak önnön maguktól – de nem bújhatnak ki haló poraikból.

 

*

 

K. I. iránykritikája következtében elvesztettem irodalmi „megélhetésemet”, jogomat az élethez; majd amikor a pártállam az UNRRÁT, és az UNICEFET az országból kirúgta, a falat is kiesett a számból.

Sokáig keservesen vérgődtem; mert nem mindenki szeret beköltözni a Hóhér Házába, bármi megvesztegetően invitál. 1948-ban sok mindent írtam, a fontosabb opusok keletkezéstörténetét majd per tangentem megemlítem; itt csak egy nagyépítkezésű regényről szeretnék beszámolni ami a Fordulat Évével félbetört és töredékben maradt. A zsarnokuralomnak sikerült felhúznia az országra kupoláját és most beboltozta az opeiont is, ahol eddig az ég valamelyest levilágított. Vaksi sötétség keletkezett. Élet-pótlékokban kerestünk menedéket, tucatszor megnéztük a háború előtti francia filmeket, Sacha Guitry-t, Jean-Louis Barrault filmjét, a Les Enfants du Paradis-t; messzire elutaztunk azért a maradék mákonyért. Isten a tudója, jómagam már nem tudnám megmondani, valamelyik francia filmből maradt meg hártyavékony emlékezete ennek a kis couplet-nek vagy összeállt bennem ez a pastiche és még dallamféle is kerekedett hozzá –

 

Quoi qu’il avvienne Mon coeur ne peut pas changer Ma vie c’est la tienne Ne crains alors le danger – – – 32

 

Utcahosszat ezt dudorásztam, mintha a párizsi utca harmonikázta volna utánam a kíséretet. Szerencsétlen volt az ország; az undor volt a központi élmény; a pártállam előingerelte országos émely s volt is egy-két szonettem, amely ebből a közhangulatból született, mint ez is, a HÁZIISTENEINK című –

 

áldozunk az undor istenének napra hónap – undornak hava míg betelnek mind az undor évek s megváltó mennyoltó éjszaka: két talicska föld borul a tájra – ámde fintorog még némelyünk zúg-morog az undor óceánja s hányingerre bújtat émelyünk ó hogy vizsgáztatjuk undorunkat váltig mint a lázmérő fokát unt rabélet merre-meddig untat s borzongása mint jár át-meg-át Már beéri népünk – oly nagyot hall: rossz-közérzet kommentátorokkal (HAJSZÁLHÍD, 449. o.)

 

Csakhogy én nem pesti aszfaltvicceket faragtam a rossz közérzetről. Hanem írtam. Hol róla, hol ellene. Hogy róla mit írtam, azt majd megtudod, ha beszámolok AZ ŐRZŐ KÖNYVE keletkezéséről; hogy mit – ellene, azt elmondom most.

FAKUPOFA volt a nagyépítkezésű regény címe, amit – a HELIÁNE ellenpárjaként – munkába vettem. Amikor úgy vegetáltam máról holnapra, hogy egyik kétségbesésből a másikba estem, úgy éreztem: már nincs humorom, csak akasztófám – hozzávaló. Ez az akasztófahumor üti meg a regény alaphangját, ezért van, hogy pl. abban a halotthamvasztó üzemben, ami oldalain fel-felbukkan, a „dolgozók” a hamvasztásra váró, kőkeményre fagyasztott hullákon üldögélve szívják rabvallató cigarettáikat és szidják az állami dohányt s egykedvűen trécselnek szürke hétköznapjaik lakás- és szerelmi gondjairól. A csöpp termetű, tőrékeny emberlányába, Zsemcsuga Incsőbe szerelmes a regény főhőse, az óriástestű, szőrösfekete Fakupofa, aki emberforma ugyan, de többszörösen váltott gyerek, mert mint csecsemő-gorillát lopták bele egy emberbölcsőbe és azzá nevelték, amihez, a legkevésbé volt kedve – emberré, holott váltig a dzsungel szunnyadoz ösztöneiben s hajnalonta fel is ébred, ugyanaz a dzsungel; mikor is, Fakupofa hosszantartó hajnalüdvözlő üvöltését hallja az egész város (íme egy kis szövegízelítő belőle):

 

… Ököllel vertek a dóm kupolája közepébe, a harangok freccsennek, mint a lekvár; a tűzoltók kicsengetik a vakrémületet és csengők és szirénák vad hajszában tornásszák fel magukat a bőgésből a visongásba, viju-uuuú! uuú! ují-ují! gyárkémények omlása, palánkok didergése, konyhakertek vakrémülete – ahogy a Rabszolgaparton a szabad, a szelídíthetetlen majmok joházzák egymásnak és megtáviratozták, mígnem a királyhoz ér és dzsungelébresztő üvöltéssel a vezérgorilla kihirdeti a hajnalt:

– Uilaai-ila! Uila! Uila! Hu-uuú-Uilai-ila! – Aaa! – Aaa – Aaa…

A bajuszkötőben alvó szatócsok jobban ráhenterednek a szatócsnék hímvesszőcsippentő fenekére, a villanydrótra csévélt hajú szatócspék (az ondulatúráért nyugtalankodók álmatlan rosszkedvével) tudakolják életempárjuktól – de ráébrednek és gondolatban már batyuba szedik a holmikat, ha menekülni kell:

– Mi az, mi volt az, apuka…?!

– Semmi, csak Fakupofa üvöltött. Aludjál, Szépségesem, Kisbüdösöm, én már, nekem nem ér a nevem – horkoltak tovább a lacikonyhák-mészárszékek gazdái; mire a szép suszterné is:

– Fakupofa, már…?!

(a hajnal embernyelő kietlenségét kevesen tudják elviselni) – ő is lemerült sellőálmaiba, onnan küldött néha egy-egy purcit vagy gégebuborékot, távoli gyönyörűsége üzeneteként

a gyárkémények is feltápászkodtak, a sövények megfésülködtek, a dóm kupoláján is, ami kihorpadt, visszahorpadt egyetlen bádogkattanással és a konyhakertekben, álomzölden újra összeborultak a káposztalevelek

Fakupofa körültörülte földszínű pofaizmait és a nyálhabot, le a szájáról, mert nyugtalanította minden vad-íz; és ilyenkor, a kiáltás epileptikus kényszere alól felszabadultan, bűnös élvetegséggel és megröstellve gondolt rá vissza, hogy (– veszedelmes, leküzdhetetlen betegség vagy egészség! –:) amit sohasem látott, minden hajnalban ébresztenie kell a vadont

 

A fenyegetettség, a tengerikígyó kirakatperek, a mázsás súlyával mellemre nehezedő légkör alatt a hajnal barlangdúcolása összeroppant; amúgy is, a tömérdek fordítanivaló járgányba fogott és ez a taposómalom elvette minden időmet. Akit érdekel, utánanézhet, megleli ANGELIKA KERTJE címe elbeszéléskötetem végén (London, 1987; „FAKUPOFA” regénytöredék – 459 o.).

Elképzelheted, milyen lelkiállapotban meredtem a sötétbe s mi lelkifurdalással néztem az éjszaka elébe, amikor a közepén felkoppant a szemem, hallottam a hajnal hívását, nem öltöztem fel, hogy átosonjak a dolgozóba, a tetőteraszon át. Paralizált a Király István-féle pártmaffia mindörökre szóló világuralma – elernyesztett a kilátástalanság. 1948 idegőrlő éjszakái! Elég volt. Vessük magunkat hanyatt, hajítsuk a gyeplőt a lovak nyakába; aztán hadd szaladjon el velünk nyakló nélkül. Fantáziáljunk – meditáljunk. Verje meg az isten a világot, ott verje meg; ahol van, jobban, mint akkor verte, amikor. Azzal, hogy megteremtette – – –

 

KL Mindig csak ígéred, hogy elmondod nagy szerelmed történetét, de most, hogy már meg nem kerülheted – most is, mintha húznád-halogatnád s visszariadnál tőle. Miért?

Hát csak azért. Nem dicsekednivaló; inkább szégyellnivaló történet. Felültetés volt.

KL Felültetés…?! Hogy értsem ezt?

Szó szerint. Felültetett a sors; Sors-Isten-Barom bodorgó agyvelejében benne derengett ez a bárgyú végzet; bohócnak való végzet – gondolhattam volna, kívülről szemlélve, időbe telt, amíg rájöttem, hogy a bohóc én vagyok, benne vagyok: harminc esztendőbe telt s ha van ostor, amely a végén csattan – ez az.

KL Rébuszokban beszélsz.

Nem én. Csak kerülgetem, mint a forró kásával leöntött macska, ha nincs mit.

KL Nos: ne kerülgesd! Embereld meg magad.

Ígéreted és titkos fogadalmad ellenében, hogy mindez köztünk marad. Lorcsikám! Mi jut neked eszedbe arról a mondásról, hogy „Így forog a világ”? Nekem csak az, hogy amíg az egyik földtekén eszeveszettül háborúznak, a másik földtekén függőágyban heverdegélnek és epekedő verseket írnak – így forog a világ. Jómagam akkor, azon a felolvalsóesten, ahol először megláttam, elfeledkeztem-mindkét-féltekéről és azzal veszkődtem, vagyis hát épp azt lakoltam, hogy minden idegszálam megfeszül, fülemben bülbülszavú vészcsengők csörömpölnek, és én annak a Szép Színeművésznőnek a puszta látásától, első látásra szerelembe estem. Mint filológus, bizonyára jól tudod, hogy a „szerelem első látásra” és a „szerelmi fellobbanás”: szinonímák. Nos, épp ilyen értelemben, „fellobbantam szerelmileg” és az azonnal-füligszerelmesek közvetlen belátásával megtértem Marlowe szerelmi hitigazságához (amely Shakespeare-t is megvesztegette) – hogy az igazi nagy szerelem ilyen fellobbanással kezdődik s egyúttal befejezett végzet is; ami nem ez a fellobbanás „első látásra”, az nem is szerelem. A szakítás ott, abban a Molnár utcai, elsőemeleti előadóteremben történt, ahol a sarokban ott ültünk Zsuzsával s amit addig fogtam – nagy hirtelen elengedtem Zsuzsa kezét. Fülem-szemem a dobogóra tapadt és magamba ittam az onnan áradó Tüneményt.

Sokáig töprengtem, hol olvashattam ezeket a szíventaláló sorokat, Henry Jamesnél vagy Thomas Hardynál talán? – míg azután a 4. századi Aelius Donatus kifakadása eszembe nem jutott: pereant, inquit, qui ante nos nostra dixerunt – vesszenek, akik előttünk szájukra vették a mi mondásainkat. Hiszen ezreknek jutott eszébe s ugyanannyian írhatták le, miért ne írhatnám le én is, mégegyszer? S hazudtolj meg, ha neked még soha, egyszer se jutott eszedbe ugyanez, amikor melletted elsuhannak. Hogy kik azok az elragadó (igen-igen: elragadó) teremtések, akik elsuhannak mellettünk, de még a vállaik sem súrolják a miénket s mire – ami nem bátorságos: utánuk néznénk, eltűnnek a forgatagban. Asszonytünemények: úri-észrevétlen, miközben a lesütött szemek kereszttüzében s szinte grafikusan lassú comblendülettel előretörtetnek, finom könyökformában behajlított karjukon lakktáska, de eleganciájuk is az egyszerűségig hozzájuk-nemesülve, csupán mint lényük mellékterméke csillan meg tündéri testükön. Teltnyúlánk oldalazó mozgásukkal szinte belelobbannak az ember szemesarkába, amitől megtorpan, földbegyökeredzett lábbal és elbűvölten; ha van annyi mersze (vagy a pucájában annyi vér), hát loppal, ál-közömbösen utánuk les (persze elveszítve őket: addigra befordultanak s hova-hova nem) – és ő, sebesülten, mint ha nagy ütést kapott volna, azt kérdi magától: kik ezek? merretájt és mi magasabb régiókban mulatnak, ahol lakozásuk vagyon? hol járulhat a magamfajta szőrösmellű férfinépség udvarlásukra, melyik pirosbetűs napon s vannak-e, s hogyha vannak, kik azok, akiket magukhoz engednek és ez engedelem meddig megyen? A zsivány, a látatlanba-vetélytárs: ki az a boldog, a csirkefogóságig szerencsés, akit egy ilyen istennő (mert az, istennő), férjéül, ágy-és vágy-társául, szépsége darabontjául elfogad…?! S utána megint, elölről: „kik azok az elragadó teremtések…” da capo ad infinitum.³⁴

KL Hát valóban olyan egyedülálló szép volt? És olyan tehetséges, amilyennek akkor hitted?

Hogy szépségében volt valami olyan „egyedülálló”, ami hors concours helyezte, abban biztos vagyok; hiszen az volt pályakezdésének tragédiája, hogy akárhol tette görögösen-formás lábát a világot jelentő deszkákra, vetélytársnői körömmeresztő bandába verődtek és lemarták a színpadokról. Így visszagondolva félő, hogy csak amolyan megjárja-versmondó volt; vagyis, ezt nem lehetett megítélni, a puszta jelenléte olyan megigéző volt. Így hát tehetségéről még annyit se mondhatok, hogy tehetségtelen fababa volt, közepes tehetség vagy második Sarah Bernard; bizonnyal ez utóbbira hajlottam, elvakultságomban, bár most, hogy mondod – mintha lett volna valami bibéje, tán memóriazavarai; nem az első színésznő széptevő praxisomban, aki ezzel küzdött. Jótól kérded! Vajon Madame Hanska, Andreas Lou-Salomé, Alma Mahler és társnőik – vajon valóban olyan szívrabló-varázslatos asszonyok voltak, amilyenekként irodalmi tudatunkban élnek? Vagy csak visszatükröződések a mesterek életrajzában-és-műveikben – kékharisnyák-és-sznobok, akik hozzájuk verődtek? Vajon Gustav Klimt hetérái igazán olyan csupa-arany csodalények voltak, üdvöz fénylésükkel a valóságban, élő-eleven hús-vér-közelben is, ahogyan a vásznakról a szemlélőt megigézik – vagy csak az ecsetet vezető Kéz látta beléjük ezt az arany ragyogást?

KL Felajzod a kíváncsiságomat: hát áruld el már, ki volt az isteni díva?

Haha! A te bökkenőd az én bökkenőm. Nem tudtam. Mert annak a műsoros irodalmi délutánnak, ahova Zsuzsával akkor csak úgy vaktában betévedtünk, a műsorcéduláját azt hiszem, egész idő alatt a markomban gyűrkéltem s aztán elhánytam; és három nap múlva, amikor leesett bennem ez a mázsás húszfilléres, hogy a fülig szerelmes vízibornyú menthetetlen esete vagyok, már nemigen lehetett utánamenni. Ki kellett derítenem, hogy ki lehetett az a Jelenség a dobogón, de gombostűt könnyebb lett volna meglelni a szénakazalban, még akkor is, ha az én gombostűm gyémántfejű; mert nem volt min elindulnom. Végül a rendőrség eliminációs módszerét vettem elő s úgy képzeltem, minden nyomon végigmegyek; végigkérdeztem mindkét nembeli jócimboráimat Thália szekerén, személyleírást adtam a Szép Ismeretlenről; mezzoszoprános barnabársony hangjáról, teljesen szabályos ovális arcáról, mellyel összetörte szívemet és last but not least, júnói termetéről, amelyről csak a vak nem látta, hogy a bolondulásig imádott dajkám, Katicám grófnői kiköpött mása volt, leszopott teltkarcsúságában és mindenkinek a színen fölébe magasodva (mint aki ezzel a termettel az Egy Pohár Vízben udvarhölgyet nem – csak a királynőt játszhatja)…

KL És az eredmény?

A nesze-semmi-fogd-meg jól nem sok, annyi se. Volt, aki szemembe nevetett; volt, aki baráti tanáccsal traktált, hogyan kúráljam már rügyében-is-elhatalmasodó kóromat: „kutyamarást szőrével”; és volt, aki megsajnált, kutatott az emlékezetében és a leírás alapján mondott egy-két nevet, aki számba jöhet: Lengenádfalvy Iza, Segestündéry Manyi… Valaki bedobta K. Dorka nevét. Hogy a leírás ráillik: a hang, a termet –

KL És ráillett? Ki volt a nyomravezetőd?

A fitos orrú, aranyvirág: Ruttkay Éva, aki akkoriban még Szendrő Jóskával „futott”. Hogy ráillett-e? Mennyit láthat a csodából, amit én beleláttam, a közömbös, a nem-szerelmes szem?! Tudod, hogy írja le szívem-bálványát Illés Endre, Naplótöredékeiben? „A szoba közepén nagydarab, ősz hajú, fiatal nő áll… barátnője. Színésznő, nem játszik. Olyasféle ,szobrászi alkotás’, mint Michelangelo rabszolgái: alig kezdték el kifejteni a kőből. Az ősi nyersanyag uralkodik. Az egész nőnek jóformán csak súlya van. De nem ellenszenves. Sötétkék nadrág, viharkabát, melyet szakadt ablakredőny-heveder fog össze; szandál a nadrág alatt. Súlyos léptű, vidám, befolyásolható. Persze csak annyira vidám, amennyire az aludttej vidám egy üveg tintához viszonyítva.” Ezt merészelte írni arról a Tüneményről, aki érzelmi kartácsaival már-már szétrobbantotta életrendemet s földigromboltságomban úgy voltam vele, hogy ha nem ebből a mai, kortárs emberiség női, hanem minden, valaha-élt emberiség nővilágából választhattam volna társat (ami, figyelmeztetlek, az ennedik hatványon igazolja a „nagyot akar a szarka” kezdetű közmondás öreg igazságát) – hát akkor is ezt a nőstényördögöt választottam volna. S jóllehet Illés Endre fanyalgó leírásán is érződik valamelyest a hím ráácsingózás „savanyú-szőlő” alapon, adhat-e „ráillő” leírást, kérdem én, a hideg közöny, arról, akit a szerelmes szív a maga fejedelmi palankinjában ringatva hordoz s a Napra féltékenyen rávonja függönyét…?

KL Néznéd el a csiklandós kérdést, de árulnád el nekem. Elbeszélésed ékesszólóvá tesz, de kétségbe hagysz afelől, hogy ez a szerelmi fellángolás régről, ma is tűzbe hoz, a stílusirónia példatárát szaporítandó – gyakorlatozol, szamárfület mutatva olvasódnak, tréfálsz, fintorokat vágsz vagy mind e pajzánkodásod az elvesztett, odalett szerelem keserű seprője csupán?

Ha a végére érünk és megtudod, mi volt júnói termetének a titka, mely férfibolondító szépségével Katicámra emlékeztetett, a Pesztonkák égi Patronájára – akkor tudni fogod, mekkora tévedésben vagy s a kérdés is, mennyire idétlen; mely idétlenség akkor már visszaáramlik rám; de arra nem hatalmazlak fel, hogy ki is nevess érte, amiért a Szép Ismeretlen után ily reménytelen-vadul nyomozni kezdtem.

Kapóra jött, hogy a rádió épp verseket kért tőlem: állítsak össze takaros műsort és keressek hozzá színészt vagy színésznőt, aki beolvassa. Másként, mint Ismeretlenem versmondásában, verseimet az éteren elképzelni sem tudtam; mert ahogy a Molnár utcai esztrád-délutánra emlékeztem, minden más versmondás szentségtörés lett volna. Mi jó ürügy is, ha azzal kopogtatok be hozzá, hogy egy-életem-egy-halálom, az ő búgó-mély, barnabársony tolmácsolásában szeretném hallani verseimet a stúdióban. Igaz, a Dorka sehogyan sem illet rá, mert a boszorkára rimmelt, de senki sem választhatja meg a nevét, amire keresztelik: hátha…! Igyekeztem beleélni magam, hogy a Dorka „szép” és hogy a leírás valóban ráillik.

A ronggyá gyűrt telefonkönyvből kinéztem a címét, vásároltam egy malomkeréknyi virágcsokrot és abban a szent reményben, hogy nem költözött el és érvényes a cím, elegáns fesztelenséggel becsöngettem a második emeleti pihenőn. Harmadszorra papucsléptek nesze, kinyílik, előbb a kukucska, majd az ajtó. Hajhálós, mosdatlan, másnapos arcocska, középtermetnél kisebb nő, gyűröttes neglizsében; az arc is, rémlik, mintha ismerős volna holmi szavalókórus-plakátokról. Több ízben átjárja a szívem a tévedés döfölő dárdája: nem azonos. De akkor már hiába, noblesse oblige, védőleg magam elé tartom a malomkerék virágcsokrot és elhadarom a mondókámat versmondásról, rádióról.

– Jaj be kedves! Be-kedves! – mondja színésznős-öblösen K. Dorka. – Hogyne, örömmel, már régen szerettem volna találkozni magával, azok alapján, amit hallottam is és olvastam is magától… És ez a virág! Ekkora csokrot: mi jut eszébe? Hova tegyem?

– A virágot vagy engem?!

– A virágot: csacsi! Magát tudni fogom, hova tegyem: oda, szívem, abba a karosszékbe. Bocsánat, reggeli széjjelség, meg kell szoknia, én ilyen rendetlen vagyok…

Lezuttyanok a karosszékbe s azon gondolkozom, hogyan fogok kimászni ebből a slamasztikából, amibe fejest ugortam. Ha sületlen póruljárásomat másról olvasom, hát gurulok rajt a kacagástól; de ennek a kabarétréfának én vagyok a Lisztes-pojácája, rajtam verik el a port. Már a kezemben a csésze, s kavargatom a kávét, már végem. Nemcsak hogy nyakig vagyok a csávában, de a többit sem úszom meg: a pápaszemes verspróbát, a találkákat a cukrászdákban, a hódításomra induló K. Dorka döglesztő eleganciáját, a felvételt a rádióban; a kínok-kínját, amikor szavanként tépik ki és orozzák el verseimet Attól, akit azok Mondása az éteren egyedül megillet. Jó öt-hat hétig eltartott, amíg plátóinak induló viszonyunkat a túlzott udvariasság lapályán elmocsarasítom és illa-berek, nádak-erek, elegendő ködöt köpülök magam mögé, amiben mint szürke szamár – eltűnhetek.

A rendőrség könnyen mondhatja, hogy a nyomozás holtpontra jutott; de a szerelmes ember nem teheti: addig nyomoz, amíg el nem csípi a szívrablót s akkor, a cselgáncsvető első adandó szerelmi alkalommal fojtó ölelésébe zárja, hogy az legyen méltó büntetése – a miltoni: „… These two / IMPARADISED in one another’s arms, / The happier Eden, shall enjoy their áll / of BLISS ON BLISS”… S nem is mesélném tovább, ha ez az „ölelés Paradicsomába való berekesztés” valaha is osztályrészemül jutott volna; mert nem jutott. Amúgy is, jól tudod, mennyire utálom a szerelmi diadalaikkal kérkedő írókat; megírni csak azt tartom érdemesnek, azt az égig érő petrezselymet, amit árulunk; s ez meg mintha visszacsengene Károlyi Amy kétsorosában: „a vereségnek mélysége van, / a győzelem, akár a sivatag”. És akkor, amikor már minden reményt feladtam és iparkodtam beletemetkezni az írásba – épp a HELIÁNE felénél tarthattam – történt valami. Sors-Isten-Barom galaktikális híg agyveleje addig randomizálta a vakeseteket, addig találomosított-véletlenesített, amíg elém nem vetette a csodát.

Elfordulásában a Föld is mintha egy pillanatra megállt volna és enyhe tremorral elforgott a villamos alatt, amelyen ültünk: ott ültünk egymással szemközt, ő volt, félreismerhetetlenül, a Szép Ismeretlen – és a Bárgyúság felfoghatatlan Régióiból a Hasított Patájú Jószág, négy toronylábán égigmagasodva, kegyes-hibbantan lemosolygott ránk. Együtt voltunk, most már csak a megismerkedés valamelyik aszfaltbetyár-fogását kellett elővennem, a legfineszesebbet, hogy rám a gyanú árnyéka se – az istenért. Nehogy faképnél hagyjon…

KL És mivel kezdted? Hogyan vezetted be?

„Bevezettem”? Folytattam! Mintha csak épp elhagytuk volna ott, a Molnár utcában: a megkezdett beszélgetést. Egyike lehettem azoknak, akik utána ott tolongtunk körülötte, de már rám hogyan is emlékezne. Önfeledten dicsértem a hangja bársonyát, ami adottság és nem erény, de igenis erény az, hogy nem játssza túl, hanem megmarad a személytelen versmondás mellett és ami a fő, a legistenibb erény: ez a beszédművészet! Az ejtegetés. Valami páratlan! Honnan-hol-s-mikor…?!

Megeredt a szava és mondta, mint a vízfolyás. Még mondta az után is, hónapokig, ugyanazt; mert a ULYSSESZBEN a Mrs. Bloom központozás nélküli álommonológja mindössze negyven oldal, de a Szép Ismeretlen álmatag non-stop monológja félezer oldal is lett volna; ha a 499-ik oldalon abba nem marad –

KL „Szép ismeretlen”? Hát még mindig…?!

Igen. A Kálvin téri megállóban nyurgán fölegyenesedett és leszállt, természetesnek véve, hogy én, mint az árnyék hazáig követem. A kapuban a világ leghosszabb mondatát egyszuszra kurta hirtelenséggel zárta le mondván:

– Köszönöm, hogy idáig kísért, darabontom, mert ilyen késő éjszaka ritkán megyek haza sivár egyedüllétem nősténymedve-barlangjába, az utolsó villamossal és még féltem is, utcán, villamoson ismerkedni nem szokásom, elvből, de magával nem kivételt tenni nincs szívem, hisz a vak is látja, hogy ilyen búzavirágkék őzike szemmel nem lehet valaki betyár, ugye nem. Majd hozzon mutogatni verset is, ha errejártában azt a hatemeletes mászást megkockáztatja és mindazt a veszedelmet, ami rongy életemmel velejár, hátha itthon talál, de most ne várja meg a házmestercsoszogást, jesszusom, no isten áldja, pá – – –

Másnap mint gyakorlott, elsőligabeli aszfaltbetyár, már ott sündörögtem megint, kizargattam a házmestert és kifaggattam a szép színművésznőről, hogy megtudjam kilétét.

– Ó! A művésznénk, őtet tetszik kérdezni, a Zimándy Zelma, aki a hetediken, a méltóságoséknál, ott húzta meg magát az ostrom alatt? Ők még nem jöttek vissza, de nekik őrzi, valami nagybácsija, a méltóságoséknak, a lakást…

Míg a bankó a házmesteri tenyérbe vándorolt, a házmesteri száj bennem, belém, a szívburok belső oldalára vérserkentő karcolattal írta be nevét: Zimándy Zelma.

 

*

 

KL Milyen különös keleti íze van. Mi ez a tea?

Különös távolkeleti íze. Jázmintea. Ha nem ízlik, hagyd ott, de nekem kell, nagyon kell… Megnyugtató, zsongító hatása van s azoknak rendelik, akik életük nagy szerelmét mesélik (az én esetemben a Nagy Lóvátevést), szavuk szaggatott, lélegzetük elakad és olykor belesülve, hogy kerüljék azt a fajta igazmondást, aminek hazugságlátszata van, a röstellkedéstől hebegnek-hápognak. Tudod, váltig a vallomást fogalmaztam, de mindnyájunk örök szerencséjére Zelma sohasem hagyott szóhoz jutni. Ma már, akkori szerelmi belső monológjaimra: ömlelgéseimre hol csodálkozva, hol megrendülve, hol meg szánakozva gondolok (már amennyi belőle átlényegült és áttételesen irodalommá szublimálódott): igazán én voltam? Tartalmazhattam: gondolhattam ezt? Disraeli azt mondja valahol: a túlságban is van mértéklet. Az én mértékletem a hajnalóra volt, amikor megszűnik minden és csupán a regényírás örökmozgója billegeti az írógépbillentyűket; de már a dolgozóba is valósággal bemenekültem: Őelőle és ahová reggel nyolckor elélöktek, az Ő volt. Nem ismertem mértékletet túlzásaimban, de az a tömérdek, ami bennem fogalmazódott, bedugaszolva bennem maradt és még jelét sem adtam – aminthogy nem is adhattam – ami belőlem kitörni készül. A házmestere, a rondája… Vaddisznó képe néha visszajárt és a mód, ahogy mondta, ugyanolyan cinkos-megértő, mint selyma mosolyával, a rondájának az a piszok-érintése: „Zimándy Zelma”… Itt már a jázmintea sem segít!

KL Hát még mindig kiborulsz, ha a ministránsok kicsengettyűzik a nevét?!

Veszekedett fenét. Nem arról adok számot, hogy most hogyan érzek, mit gondolok a Nagy Lóvátevésről (Sors-Isten-Barom híg-szent Agya Velejében mindnyájan ugyanegy átok alatt élünk) – hanem a régmúltakat mesélem. De cinikus lenni azért nem tudok – mint tudott Shelley nővére Mary, aki kedvelte az agyonbeszélő férfiakat, kivált ha mulattatóak is. Hogy az megolajozza a szerelmet. Hát kell azt megolajozni?! Csakhogy én nem „mulatságosnak” találtam Zelma szóáradatát. Hanem amolyan löketesen adagolt kábítószernek. Megmámorított. A gyönyörű alak prezenciája már a mennyekig emelt s hát még hozzá a hangja! Sokszor nem értettem, mit mond, bár a fülben megülő visszacsengésből mindig rekonstruáltam értelmét, Zimándy Zelma befont beszédművészetével, benőtt és magába vett, mint a visztaria virágzó repkénye a házat s az is, amilyen pompázatosan veszedelmes, ez is: befúrja magát a falba, a háztetőn felemelgeti a cserepeket: díszítve rombol –

KL Hogy tudtál így dolgozni?

Halálraszántan. Az önsanyargató aszkéta fegyelmével. Zimándy Zelma szép reményét másnapra halasztva, a holnapokra bízva. A hajnal törölte a nappali tudatot, a fülem mögé eltett randevúkat, hogy hol, mikor, melyik cukrászda, mikor ebédel nálunk Zelma és mikor felejtkezik itt a barátnőjével, vacsora után, oly későig, hogy nem tanácsos kimerészkedni, valahol ágyazni kell nekik. Tudod, e végnélküli és maximálisan egyoldalú „beszélgetésekből” benne is, bennem is kialakult egy kép. Benne – rólam, az odabilincselt meghallgatóról, hogy annyi elrontott házasság és kutyánakvaló szerelmi bicsaklás után én volnék a „gyógyír”: az eszményi férj. Az annak-szolgáló; a továbbszolgáló. Bennem pedig egy végletekig szövevényes összbenyomás, vagy inkább látlelet-és-kórisme egy nőről… egy nőről, akivel a természet kegyetlen tréfát űzött: utrírozott szépsége minden férfit rohamra késztet érte, minden férfiból előingerli az undok férfibestiát; ha megkaparintja; összekarmolja, szétmarcangolja s ha cafatokban otthagyja – hát a prédának úgy kell magát összekaparnia. Zelma művelt volt, mint a nagypolgár sznobok, szenvelgő, önszeszélyeit tisztelő, életét szertartásokban kiélő és házioltárán önmagát kultikusan rendezgető; de elsősorban és mindenekfölött; az összekarmolt préda félelemremegésével – a férfibestia áldozata.

Másmilyen, mint bestiális férfiszörnyeteg, nem volt az életében.

Örökké a Hét Titokzat hétfátyoltáncát járta: elejtve-felejtett félszavakban betekintést engedett múltjára és elgyalázott életére – de csak a vércsatakos barlangzugolyt láthattam a pillanat egy tört részére, ahol megalázták-meggyalázták s teste-lelke azóta is, attól: kirabolva áll, lepusztult és üres… Valakinek, életébe beköltöznie? A nyúlkálóktól fel-felsikoltva úgy viszolygott tőle, hogy ez a mirelit-viszoly beleült a szívkamrájába is és szívbillentyű-zörej és saruínhártyaizom-gémberedés ellen mindenféle pirulákat szedett (feledékenységet színlelve, olykor nálam felejtette vagy megrótt, ha nem szereztem be) és burkoltan arra is célzásokat tett, hogy tőle jön vagy hozzá megy, mert az ő nőorvosa élete-megmentője: ennek a gynekológusnak köszönhetem őt… Szemlesütve hallgattam és tartózkodtam a kérdezősködéstől: a női bajokat nem firtatja az ember, ha nem akar férfibestia hírébe keveredni. Ilyen hemofíliás volt Zelma – nem hogy az érintésre, de a puszta gondolatára is. S míg bennem érlelődött a gondolat, hogy összekötjük életünket és még kettőig se számoltam, már megbarátkoztam vele, elhatároztam hogy én leszek a gyógyerápiája: türelmi fogadalmat teszek, ujjal sem érintem és megvárom, amíg megjön irántam a bizalma s magától ül közelebb… A kontigenciát, hogy esetleg „egybekötném életemet” a szép színeművésznővel, Édesanyám nagy megértéssel fogadta, bár homlokán mintha az aggodalom felhői suhantak volna át. Mint a mitológiák Édesanyja s örök komplexumához híven, hogy ő mindenki-édesmamája, kegyeibe fogadta Zelmát, aki a háborúban szüleit vesztette s szinte sikoltva menekült Édesanyám szeretetébe. Rájuk illő sablon lett volna, hogy „imádják egymást”; de Édesanyám rám is gondolt, és egy elejtett megjegyzéséből kiviláglott, hogy ő a józanabb:

– Arra nem gondoltál, fiam – kérdezte egyszer, minden átmenet nélkül –, hogy Zelma nálad két évvel idősebb?

– Hát aztán? – vetettem vissza erőltetett közönnyel, ügyelve, hogy fel ne pattanjak. – Miért, tán Berda Lencsi nem volt két évvel idősebb nálam? Ellene nem volt kifogásod, pedig majdnem elvettem feleségül –

– Az más volt: akkor háború volt. A te életed, te tudod, gyermekem – sóhajtott Édesanyám és bement a betegszobába, hogy tálcáról etesse Egyetlen Édesét, Élete Értelmét: nagybeteg Édesapámat. A beszélgetés abbamaradt, de a gondolatsor folytatódott bennem. Igaz, a Kulináriák Költőjének, B. Jóskának unokahugincája lányos volt, de meddig tartott volna üdén ez a lányos jelleg, nőiségén, ha egyszer az asszony – hamvaváló? Zelma esete még veszedelmesebb – suhant át az én homlokomon is ugyanaz a felhő – ő csöppet sem „lányos”, amilyen szoborszerű s ha igaz, hogy az asszonyok hamarabb öregednek… Csak a 31 éves párkereső ember nem az eszével, hanem endokrin mirigyeivel házasodik. A szerelmi szolgálat egy-huszonnégy órás műszak: se idő a pihenésre, se étvágy az evésre… „Mindenpercünk -mozgalommal előre a Corpus Cavernosum Penis Invaginatiójáért!” Kelepelő füllel odahallgatva-életre-halálra udvaroltam e körülömlő, özön szóáradatnak.

KL Azt mondtad, a szüleit elvesztette. Így hát egyedül élő, magányos nő volt? Hol vesztette el?

A szüleit elvesztette, a férjeit elhagyogatta. Magányos, de nem egyedülálló: mindig volt barátnője, akit istápolt és szolgált, az „idősebb nővér” ürügyén. Szüleit a Gestapo vitte el s ő maga is volt a Gestapo svábhegyi szanatóriumában egy ideig. A feneség az volt, hogy amikor közelebb kerültünk volna és ő, „gyógyulófélben”, már némi engedékenységet, hogynemondjam gyöngéd hajlandóságot mutatott, akkor érte utol a UNRRÁT a nemezis. A pártmaffia egyre inkább kenyértörésre vitte a dolgot, a nemzetközi segélyszervezeteknek kitették a szűrét és az én állásom 1947. januárjával megszűnt. A vastag havi pénzboríték, az UNRRA kedvezménycsomagok elmaradtak, hónapokig „pillanatnyi pénzzavarral” küzdöttem s épp akkor, amikor egy egyedülálló nő elvárhatta volna a neki hevesen udvarló lovagtól az olyan apró figyelmességeket, amilyen a drága butik kirakatában pompázó potom-olcsó háncscipő „nyárára”, avagy a „sajátjából”, ama fonatos strandtáska, ami „megy vele”; hát még amikor a bildschön arának lakásgondjai támadnak, nem volna-e lovagi kutya kötelessége, hogy hóna alá nyúljon az, aki életét az övével épp összekötni készül?

No de készül-e? Ha nem mondja, hanem tűri, hogy tőle a tündéri Zimándy-babát holmi sötét alakok elragadják s a gáláns-kisegítésben megelőzik? Ez abildschön az ő szavajárása volt, mert azt elfelejtettem hozzáfűzni, hogy Zelma műveltségén, beszédstílusán és egész habitusán visszafénylett a bécsiesség hajnalpírja, az óarany szecesszió, s mint aki olyan nagypolgári családból származik, ahol hagyomány a monarchiabeli kétnyelvűség, Zelma is úgy tudott szót érteni minden szinten Máraival, mint aki maga is kétnyelvű, írja-olvassa, ha kell és ha ő nem csinál titkot belőle, hogy valamelyik első hódolója Grosschmidt Sándor volt, hát se hozzátenni, se elvenni belőle nem az én dolgom; nem az első és nem az egyetlen író, akivel luksógorságba keverednem rendeltetett s mondhatni foglalkozással járó veszély ez annak, aki az irodalom berkeivel határos szerelemvadon bakony erdejét becserkészi: erre is áll Charles Kingsley mondása – hogy a vadőrző: fonákjára fordított vadorzó; a vadorzó meg: színére fordított vadőrző, a keeper is only a poacher turned outside in, and a poacher a keeper turned inside out – ezt minden erkölcscsősz jól szívlelje meg. Így hát a mi sohavolt szerelmünk akkor ebben a semmiben tetőzött; de kell-e mondanom, hogy ez olyan két évtizedes saga, amelynek a java az eleje – a kezdettel kis híja hogy vége nem szakadt s mi is, szentül hittük, hogy nincs „folyt. köv.” és örökre vége már.

Hogy a szárazdokkban nem hajót, hanem hajótörést építettünk, abban én ugyanolyan bűnös vagyok, mint amilyen ludas – HELIÁNE. A regény gépiratának háromnegyede kikokszolva az írógépem mellett hevert. Féltettem Zimándy Zelmától a regényt. Tartottam „egybekelésünktől”: életrendünk megváltozásától – mely zsarnokságban nincs helye regényírásnak, nem fér bele; és rettegtem attól is, hogy a mézeshetek erotikus dőzsöléséből akkora féléves szerelemrobbanás lesz, amelynek kartácsa ripityára viszi a regényt: befejezetlen töredék és torzó marad. Így kell lennie: az írás legyen kegyetlen hozzánk, követelje a legfájdalmasabb életáldozatot. A legkevesebb, hogy tönkre menjünk rajta: ez az író-céh mesterlegényi, felszabadító fogadalmába beletartozik.

Így hát lassú szétsodródásunk is, dolgunkvégezetlen, óhatatlanul bekövetkezett. Fel is szisszentem mindjárt, első apró jeleire. Az egyik nyugtalanító jel a szóáradat lekonyulása – a hangnem megváltozása volt. Zelma azontúl, mint aki táncrendjén valaki nevét törli, hogy azzal „nem táncol” – olyan, se-íze-se-bűze beszélgetésekbe elegyedett, ha összeakadt velem az utcán (s ugyan mit nyom a latban egy agyonbeszélős dívánál egy „futó” beszélgetés?!) – de ha mondta is, mehetnékje elragadta, hogy már „búzavirágkék” szemembe néznie sem volt ráérő ideje. Egyre nehezebben tudta beiktatni találkáinkat „zsúfolt” programjába (Zelma és a „zsúfolt” program!).és olyankor is, lehetetlen terveiről ábrándozott; a mindenható potentát „ügynökét” emlegette, látatlanba „eladta” egy hollywoodi filmesnek, már szerződése is van, csak még előbb a kikötött testsúlyra le kell fogynia: ki tudja, miféle színházi „ügynökök” etették a szerződés maszlagjával, bár az is kapóra jött, hogy kompenzáljon, amiért kiszorult a színpadokról, meg hogy enyhítsen a bűntudaton, ami komédiásnőnél a memóriazavar velejárója.

A legrémületesebb jel azonban akkor következett, amikor észrevettem, hogy a szerződés testsúly-záradékát komolyan veszi: hogy őrületesen fogy. Zimándy Zelma fogyott-fogyott, míglen egy szép napon észrevettem a túloldali járdán. Kifogyott a kategóriámból. Kallipügé-jellegű pillantásfogója fokhagymagirizddé zsugorodott, „felújított” anatómiájában már közeledett a csinos ruhaakasztó csontkollekció felé, de a cél, az igazi cél – az angolszászok követelte haggard look – a kriptaszökevény volt. Nem tudom, ezt a változatot sikerült-e elérnie; ha igen, akkor tudomistenem, hogy átsiklik a szemem rajta és észre se veszem.

 

*

 

A többi már csak epilógus: a féléves történet harminc éves epilógusa. Fordítsuk meg az arányt és zárjuk le kurtán – úgy, ahogy ennek a szerelmi epizódnak a jelentősége kilobban. A bődületes élmény fel-felcsuklott bennem: hol prózavers jajgatása, hol a bevérzés szonettnyi vérfoltja lett belől (Puella Pauperrima; Kétarcú; 1. HAJSZÁLHÍD 110. és 492. o.). Budapest országosan kiürült: nem volt benne Zimándy Zelma. Az ország e szerelmi elsivatagosodása eleinte csak rám szorítkozott, az én elszerencsétlenedésem volt; de csakhamar hozzám is eljutott a pletyka, a lehető legkülönösebb formában: ordenáré szitkozódás, ocsmány átkozódás közepette. Zimándy Zelma egy külföldre induló kerekes-gőzös szénterében elbújtatva kihajózott a Dunán. Junior írótársam a Rádiónál a szesztestvér örökrészegek gátlástalanságával szidta, mint a bokrot. A 17. század asztrológusai még azt hirdették, a francúzkór okozója a Vénusz és a Mars „intergalaktikális egyesülése”. Mi, felvilágosultabb századunkban már tudva-tudjuk, hogy nem kell hozzá ilyen-olyan csillagállás és nem az égitestek – hanem a földi hüllő testek egyesülése a kankó okozója, helyesebben az aranyhíd, amelyen a gonococcuszok az egyik testből a másikba átömlenek, hogy kiterjesszék fertőzésüket és hatalmukat. Amiért jómagam hát hónapig hasztalan epekedtem, az S. Imrének félnapos futó kaland volt és épp az én vállamon sírta ki bánatát, ill. öntötte ki mérgét, nagy basszamteremtettézve:

– Ha egyszer tudta, hogy van neki! Hogy orvoshoz jár vele! Mert tudta! Megmondta! Az isten az ilyen rongy rihonya némberét akárhová tegye… Tudnál orvost ajánlani…?

Nem tudtam, a fülem cseng vagy igazán hallom, amit hallok; hogy vajon a véletlenek hányadik összejátszása, vagy igazán gondolom, amit gondolok. Mert míg Imre szívem-bálványát a pokolra küldte, nekem eszembe jutott Zelma örökös-orvoshoz járkálása; meséi nőorvosáról, akiben kultikus varázslót tisztelt, úgy emlegetve, mint „egészségem letéteményesét”, a „gynekológusok gyöngyét”, aki „tartja bennem a lelket és azt ígéri, hamarosan megtisztulok a démoni setét fertőzettől, ami vagyok… Látja, egy okkal több, hogy ne nyúljon hozzám”. Zavarodottan bámultam a múltak vadvizébe: örvénye maszatosan mutatta megszentült arcát, amint óv a fertőzettől, hogy meg ne kapjam, amit magában hordoz. Nem tudtam különválasztani, hogy szavaiban mennyi a szenvelgés retorikája és mennyi az igazi nyavalyakórság, meddig tart benne a lemondás, az intelmezés az önmegtartóztatásra, a türelmi próbatétel és hol kezdődik a riadalmas figyelmeztetés a veszedelmes ragályra, amelynek a Szépséges oly boldogtalan, hogy a hordozója… Végül berendezkedtem rá, hogy mindez megoldhatatlan rejtély, orvost ajánlottam Imrének, aki hálálkodott és elfogadtam, a határon belül rekedtek, a hopponmaradtak csendesen füstölgő irigységével fogadtam el, hogy Zimándy Zelma nincs többé, annál is inkább, mivel nem volt kétségem az iránt, hogy a szépséges színésznőt az osztrák fővárosban, amely épp most volt odaomlóban a lába elé, sofőrös autóban palotás rokonság várja. Nehezen viseltem irigység-rohamaimat, de jól tudtam csikorgatni a fogamat. Azt mondja Malebranche valahol: nem áll módunkban, hogy akarattal – boldogtalanságunkra törekedjünk; s ez a bölcseleti alapigazság tömören összefoglalta tragédiámat. Még nem tudtam, ki vagy mi, de úgy éreztem, valami elütött attól a történettől, amit lapidárisan élete nagy szerelme címszó alatt tart számon a magamfajta búnborongó. Dehogyis sejtettem én, honnan is sejthettem volna, hogy Zimándy Zelma félbetörten, két fronton küzd: a hervadozás – és a prédaleső férfivilág rohamai ellen; hogy a rab ország és benne az, aki érte-elepedő rohamait leküzdeni alig-alig tudja, eszébe se jut, lévén, hogy kisebb gondja is nagyobb – annak, aki a Világ Cserbenhagyottja, máról holnapra él, ő maga senki-kutyája s neki senkije és Hamupipőke-gondjai vannak. Persze a kétnyelvű színésznő német nyelvterületen is „pályázhat” s Isteni Dívánál sohasem lehet tudni, hogy a „kenyérgondokat” nem képletesen érti-e – hogy a nercet nem engedheti meg és a csikorgó bécsi hidegben be kell érnie a nyusztprémbéléses városi bundával, ami mindjárt nem olyan hivalkodó és sokkal úriasabb, de neki kenyérgond az is… Nos, minderre fény derült, amikor már magam is Londonországban móráltam és a levélcímek elkerülhetetlenül felfedezték egymást: levelekből, szóvirágcsokrokból, utógondolatszerű számon-bánom szólamokból, sziromszerűen penderedő episztolákból, amelyek szenvelgő hangon sohanapjára halasztották a meg-nem-ejthető találkozást. Ám a sorok közül a tények is kipotyogtak, lakás és életkörülmények is álladékoltattanak; és mind e tényálladékokból egy emberi arc – egy sokat szenvedett küszködő-gürcölő ovális asszonyarc kerekedett ki. A történet elfakult, kikopott belőle s immár nem tartottam szükségnek – belehalni, hogyha Az, aki szerelmi örökjogon megillet, nem lesz az enyém. De az epizódot azért megtartottam, ott ápoltam díszhelyen, emlék-kolumbáriumomban s időnként arra tévedtem a tollseprővel, leporoltam. S ekkor történt valami – – – de ezt már, Lorcsikám, se neked, se másnak, se senkinek. El nem mondhatom.

KL Ne tedd ezt velem! Nem szoktad te a történeteidet ilyen lig-lógó szállal, elkötetlen, lekerekítetlenül hagyni!

Iszonyú konok tudok lenni s nem fogsz rávenni, barátom, hogy ezt a Karinthy-féle „elmondom hát mindenkinek” kategóriájában tartsuk számon, mert ezt a bohózati peripetiát senki orrára nem köthetem anélkül, hogy nevetségessé váljak ország-világ előtt, az én tragikomédiámnak olyan szégyenletes ez a befejező fintora. Aztán meg gátlásaim is vannak, pedig isten látja benne-mitsem-hívő setét lelkemet, szeretem a fiatalságot: de mit szól majd a rocknemzedék, amely férfi és nő tört viszonyában millió nullával egyszerűsített s effajta romantikázásban, ilyen szenvedélyben, ekkora kolosszus-szerelemben nem hisz, hanem a hasát fogja rajta, úgy kacag. Fülbegyónással? Talán – de csak neked; s akkor is, csupán ha leteszed a nagy esküt és tudomisén, Attila Kardjára vagy az Excaliburra, szent esküvéssel fogadod, hogy soha, senkinek. Még elrebegve se, zárójelbe téve se, sehogyan se, soha.

KL A Kardok-Kardjára. Esküvel fogadom.

Nos, üsse part; már úgyis mindegy. Az idők izgalmasak, az ország akkora termitárium, hogy a nagy szaladgálásban a rocknemzedék ide se figyel. Amúgy is, ezeremeletes nekropoliszban élünk, ahol – akárcsak a kis-ázsiai Termesszosz mélységbe zuhant szarkofág-városa – a romok is tovább romladoznak-porladoznak és már csak nyelvemlék, amit itt hogy mondok-nem-mondok róla, öreg-mindegy. S ezért volt az is, mivel közös gigászi osszuáriumunk ez ülepedésében úgyis minden részlet odavész, hogy nem aggattalak henye lappáliákkal, mikor, melyik cukrászdában randevúztunk, miféle volt-vagy leendő férjek, másodunokafivérek, sajtóbetyárok, álbarátnők és más gyanús egzisztenciák hol-mikor s mi átlátszó ürüggyel bukkantak fel pesti édesheteink folyamán, melyek mézeshetekbe sohasem torkollottak. Úgyszintén, ha egy szemrevaló hölgy, művészetének teljében azt találja mondani s ezzel hogy van-e távolabbi célja s lehet-e nemesebb értelme az efféle kathartikus kitárulkozásnak, ennek megítélését rád bízom – hogy összevissza kétszáz férfi volt az életében; mert lett-légyen csak kettő, húsz avagy kétszázszor kétezer: akkor is, belesuvad az ezeremeletes temetőbe, ami a földkerekség, ránk telepszik a humusz és a Nagy Recirkulációban az ilyen spontán kibuggyanó, hihetetlen vallomás is elpereg. Most ne kívánd a részleteket, hogy mi módon-s-szerrel, hol-mikor jutott a fülembe: ha lettlégyen ilyen összefutás, amit minden Prokopiosszal szemben halálig tagadnék, annak az elmondása is csak Prokopioszunkra, az ő Titkos Történetére tartozik. Elégedj meg azzal, hogy a hatvanas évek végén, egy párizsi escapade adta kezembe a kulcsot s most majd megtudod, miért neveztem életem szerelem-Himaláját a Nagy Lóvátevésnek, minden jólélek dicsérje az Urat. Fogóddz meg, hogy le ne ess a székről, de te! Lorcsikám! Erről egy szót se! Senkinek se! Úgy ígérted!

KL Megígértem!

Hogy magaddal viszed a sírba. Iparkodom oly baromi gorombán előadni, amilyen pogányul engem az ütése ért. Legszívesebben valami barbár nyelvre forgatnám a szót, trák vagy roxolán torokhangon, barbár hörrenések, glosszoláliák kellenének – az inkább visszaadná, hogy mit éreztem én. Emlékezz vissza, hogy a sorok közé eldugva ezt is megemlítettem. Zimándy Zelma néhány hónapig a svábhegyi Gestapo-részleg fogdájában volt. Tudod, a német megszállás alatt, 1944-ben a svábhegyi HOTEL BELVEDERE nagyszállóban volt a Gestapo főhadiszállása. Hogy a fogdában lévő asszonynépség periódusával ne kelljen külön veszkődniük, az SS-orvos minden nőnek olyan injekciót adott, amelynek hatására hosszú hónapokra, olykor évekre, elmarad a havivérzés. Melléktünete: a steatopyge. A farpofák lipoidsetjei megtelnek, az ülep kigömbölyödik. Ha a raktársejtek rendetlenül telnek, akkor meglehet, hogy a nőből szétlöttyedt húsosláda lesz; de szerencsés esetben azt míveli a pravaz a nővel, amit Canova mívelt a márvánnyal: és Aphrodite Kallipyge lesz belőle – deli gömbölydedsége hőséget és sugarat áraszt, megreszket a férfiember gyöke, ha rátekint: íme a femme fatale. A szabadjára bocsátott boldogtalannak a háború után első dolga volt, hogy nőorvoshoz rohanjon: hogy újra moshassa-száríthassa felkötőjét, visszanyerje asszonyiságát: közösüléskor megint élvezze-rettegje a fogantatás veszélyét. Ő is: akit a keresztnevén becézett és soha nem derül ki, nem rajta kezdte-e az intimitások sorozatát – Zimándy Zelma is elrohant bálványozott nőorvosához, aki meghallgatta, megvizsgálta és azt a tanácsot adta neki, hogy legyen coureuse. Úton-útfélen. Akárhol. Csípjen fel annyi férfit, amennyit a természete bír. Kamatyoljon sokat, keféltesse meg magát minden jöttmenttel, mert nem a személy számít, hanem a mennyiség. Ha valami, akkor az meghozza: újra asszony lesz, megnyugszik, a palpitáció, a fejgörcs, minden elmarad; és újra megjön a havi periódusa. Egy orvossága van: a sorozatkoituszok. Nem marasztalom el és azt sem mondhatom, hogy én az ő helyében… mert nő nem vagyok: mit volt mit tennie. Bizonnyal megválogatta, hogy kit hol-hogyan csípjen fel és úrias-ízlésesen tette már neveltségénél fogva is; de több, mint valószínű, hogy abból a kétszáz férfiből másfél száz arra az időre esik – akikkel lefeküdt – amikor velem nem feküdt le.

KL Nem értlek. Miért tüntet fel ez a történet téged nevetséges színben s mi van ezen nevetnivaló? Ettől hamvas a történet, ez adja szerelmi báját? Hogy épp te, nála, hoppon maradtál!

Én, nála, hoppon? Megvesztél?! A szemedbe vigyorog és nem veszed észre! Hogy Zimándy Zelma úgy, ahogy a természet megteremtette, soha-se-soha nem volt a kategóriámban! Hogy soha, még álmában se hasonlított hasonlíthatatlan szerelmemhez, Dajkám-Katicámhoz!… Csontsovány volt és soha-de-soha nem volt az a Kallipyge, akibe, parasztlány létére, a gróf úr, az oltárhoz vezetésig, a bolondulásig belehabarodott? Hogy Zimándy Zelma bitorolta a Pesztonkám júnói termetét, fejedelmi megjelenését, hétágra tűző fenekének napsugarát, igenis bitorolta! És hogy, mert ez az én életem megvallhatatlan szégyene, hogy örök gyalázatomra a Gestapo injekciós fecskendőjébe voltam szerelmes; igen! Az SS-orvos injekcióstűjébe! És ez az én életem Nagy Lóvátevése. A sohavolt nagy szerelem – az emlékezetes vágyőrület a férfiemberben, amelyet szíve-klenódiumaként őriz: nekem nincs mit őriznem, nekem nincs ilyenem, elütött tőle Sors-Isten-Barom Agya Híg Velejében az a metafizikai nagyságrendű bárgyúság: az Isteni Rendelés. Magamnak is alig merem megvallani, hát még másnak: mert nem győzöm ismételni, ami mondás nélkül is repeszti dobhártyámat, úgy beleharsog s ugyanakkor vad igyekezettel próbálom, visszatűrni/hátragyömködni/eltussolni: én a Gestapo injekcióstűjébe voltam szerelmes! Nem a nőbe. Egy pravazba! Abba, amit a svábhegyi HOTEL BELVEDERE fogdáján döftek a vastaghúsába: a pravazba!

…Kimeredt szemmel nézek a tükörben visszanéző kimeredt szememre és ahogy elnáspágolt engem a Végezés, úgy még nem náspágolt el senkit, szerelmeiben – ezzel a bohóctréfával; ahogy engem megtréfált. Idevigyorgó titok. Hármas koporsóba zárom és letakarom, mint a türbét a törökök; éjszakáimból kitiltom kísértetét. Nem tudom, titkomon nevessek vagy sírjak. Páros napokon jajgatva tapogatom sajgó állkapcsomat: kiugrott a kacagástól. Páratlan napokon sírok-rívok és visszanyelt könnyeimbe belevigyorgok – – – de nagyon kérlek: erről egy szót se! Senkinek!

KL Soha. Hallgatok, mint a sír. Meghazudtoltad, hogy on revient toujours a son premier amour³⁵, meggyőztél, teljes sikerrel hazudtoltad meg. Eszerint tehát vegyelek olybá, téged és a történetet mindenestül, hogy kiesett belőled. Az a szerelem. Hogy volt-nincs. Jól hajazom?… Vagy mire véljem arcod elsötétülését?! Atyámfia! Tapintatlan voltam, rosszat mondtam?

– – – Ne emlegess kötelet a hóhér házában.

 

KL Mire a HELIÁNE megjelent, már tucat regény megírása volt mögötted. Azt hiszem, a kérdés nem tűr halasztást, legyen bár akármilyen kiadós a válasz: hogyan írsz regényt?

Lorcsikám!… Tűrjön halasztást. Tennéd el a füled mögé s majd akkor rukkolj elő vele, amikor már az ANIBEL meg a IULIANOSZ munkamódszerét is elmondhatom. Elsőbbet el kell takarítanunk az útból olyan életsalakot-és-élettörmeléket, amit eleddig elhallgattam, de most már nem halogathatom tovább; mert erre vezet történetkénk fonala, akkor is, ha kockáztatom, hogy Szegény Slemilnek nézel, aki restelli-szégyelli-takargatja árnyéktalanságát – vagy fejemre olvasod, hogy afféle Anti-Casanova vagyok, aki szerelmi felsüléseit meséli vég nélkül. Hát nem, olyan mulasztott szerelmem nem volt, mint a Csábászok Fejedelmének, aki – valahányszor megölelték, a hölgy hatalmasakat durrantott s e szellentési kényszer mián minduntalan magát kitépni kényszerülvén, könnyekre fakadva eliramodék. De olyan szép számmal, akinél szerencsémnek tartottam, hogy megtagadta kegyeit s hozott akkora kínos zavarba, hogy a mons veneris előtt és a labia maion megnyílásakor kelljen rádöbbennem: rossz nyomon járok. Mert tűvé téve a várost Zimándy Zelma után, a rossz nyomok nemcsak K. Dorkához vezettek, hanem többrendbeli más, „jó kiállású” fehérszemélyekhez is, akik jóllehet ilyen-olyan oknál fogva notabilitások voltanak a nővilágban, de Zimándy Zelmával nem voltak azonosak –

KL Úgy értsem, hogy ezeknél horogra akadsz ugyan, de te húzod a rövidebbet…?!

Engedelmeddel, óvást emelek metaforád ellen. Mert a horgon kukac is van, márpedig ezek egyike sem volt amolyan incifinci kis kukac, s hadd mondjam el ezt a három anekdotát, mert mind a hárman hórihorgas szépségükben megengedhették, hogy elnézzenek a tömeg feje fölött s arisztokrata csontrendszerükre Maillol dús fantáziája mintázta rá a húst. Mondanom sem kell, mindhármójuknak valami köze volt a komédiásmesterséghez, hiszen ezúttal is színészcimboráim voltak a hamis nyomra vezetők. Az elsőre – V. Idára – mindmáig gyöngéd baráti szívvel gondolok; mert első perctől fogva tudtam, hogy nincsenek nála esélyeim (s minek is lettek volna, ha egyszer Zelmával nem azonos), de nagyszerű asszonycimborára és jó versmondóra tettem szert. Az „operistáknak” hívták azt a kompániát, amelyhez ő is, Jankovich Ferenc is tartozott, de úgy, hogy Ida a lelke volt: az Operaház körüli korcsmákban találkoztak ezek az operarajongók, profik-és-félprofik (azért mondom így, mert a rossznyelvek szerint J. Feri költőnek félprofi volt csupán, de profi baritonista volt, aki két tucat baritonszerepet betéve tudott s az irodalom nem nyert vele annyit, amennyit az operaszínpad vesztett) – életünneplő összejöveteleiken fel-felcsattantak áriák, operakórusok és recitativóban rendelték a vacsorát. Látványos-szép jelenség volt V. Ida, bolondult a folklórért, abba öltözött és az töltötte be lelke-ártatlanságát; élete tragédiája az volt, hogy 1948 telén, huzatban, kegyetlenül megfázott és ami influenzájából visszamaradt, az arcának átlós-aszimmetrikus elhúzódása lett. Le kellett tennie a színészi pályáról s mint rendező, jó nevet vívott ki magának szakkörökben, jóllehet aki mellett önálló rendezővé felcseperedett: Major Tamás ki nem állhatta s másoktól tudom, egy ízben ríva fakadt, amikor visszamondták neki Major kifakadását: „mikor megy le már a nyakamról ez a lótetű?!” Sem akkor, amikor előszörre, virággal bekopogtattam, sem évekkel utána – sohasem tudta meg, hogy Zelmát kerestem és ő melléfogás volt.

KL Világos: ha egyszer látod, hogy nem ő, csak nem fogod megkérdezni, hogy bocsánat, művésznő, Zimándy Zelmához van szerencsém?

Látom, Lorcsikám, felméred helyzetem komikumát – hogy életporondom közepén mekkora pojáca voltam; de ahhoz mérten, kárörvendőn, magamon, vigyorogtam is. Második melléfogásom, ha lehet, még látványosabb volt; de hogy nehézségeimet megértsd, vedd észbe, hogy nem volt min elindulnom, nyomoztam a kinyomozhatatlant – hiszen még a nevét se tudtam a Bálványképnek, aki a szívemben tüzelt. Ezért a csörtető hímek kétezer éves módszerét vettem elő. Mihelyt sikerült megtudnom N. Ditta nevét, titokzatos levelet írtam neki, melyben ecseteltem nemes szándékaimat és jeleztem, hogy hol és melyik cukrászdában várok reggeltől estig, három napon át. Még nem volt úgy, hogy ez az ókori recipe ne vált volna be; s nem is olyan időrabló, mint gondolnád: minden nő a harmadik nap utolsó órájában toppan be, fürkésző körültekintéssel. Minden arcizmomat meg kellett feszítenem, hogy kiültessem ábrázatomra az elragadtatott bájmosolyt: nem Zimándy Zelma volt. Csakhogy ennek a „méhcsípte-szájú” praeraffaelita szépségnek, aki csapdámba esett, megvolt az a magához való esze, hogy chaperaront (bécsies franciasággal: gardedámot) hozzon magával az (állítólagos) nagynéni személyében, aki a tejszínhabos csokoládé és a tortaszelet fogyasztása közben társadalmi állásom, vagyoni helyzetem és kinnlévőségeim iránt érdeklődött. Máig sem tudtam eldönteni, igazi családi zsandár volt-e a néni, vagy pedig „társalkodónője” a telefonszínésznőnek, mert Tévedésemet még sokszor, sok belvárosi „nagymenő” karján láttam viszont; nincs kizárva, hogy egyike volt a városszerte keresztnéven emlegetett nagypolgári kokottoknak, akikről szénior építészkollégám valaha mesélt: ő és hasonszőrű társai, a jeunesse dorée, finom úri garniba vitték őket és szerelmi viadalt rendeztek velük: a szállodafolyosón ott lebzseltek a „döntőbírák” kronométerrel mérték az időt, és összeszedve, megszámolták a használt óvszereket, amelyeket a versenyző daliák az ajtón ki-kinyújtottak. A világ legrégibb mesterségét űzte ez az öt-hat „rassz nő” és szigorúan számon tartották egymást – de hogy ő, ez az én Harmadik Tévedésem is közéjük tartozott volna…?! Kétlem. Valami rémlik – hogy amikor a feketézők-fezőrök világa eltűnt alóla, a pártarisztokráciához verődött és egy ötödrangú pártköltővel együtt emlegették –

KL És aztán? Mi lett belőle?!

Tarjagos hárpia, köszönöm kérdésed: úgy szökött az Államokba ötvenhatban, álszabharcos férje oldalán – roncsaiban: Így hát már mintha nem is róla szólt volna ez a neki ajánlott szonett, az ÁDÁM című, amely hódolólap regisztrálja üresfejűségét –

 

ha lelket önthetnék beléd ó hús hogy szépszavú légy mint vagy teltölű salomeillatú – ülepre dús ragadomány – nyurgán is gömbölyű ha kristály lelket olthatnék beléd és kristálynéző látnok szellemet mellyel a lét nyíló homloksebét mártír eszméletünkön mérheted hús ki Éva Éva névre hallgatsz és őrzőim közé úgy tartozol mint börtönélet Algol alkohol alkottatván szülnélek magamnak hogy ne sár ne sár ne hús ne hitvány hús: teremtmény légy! nő és tanítvány (HAJSZÁLHÍD, 509. o.)

 

Valahol Coloradóban mosodamilliomosok lettek, ám egyszer, a sok nyomsávos hegári truway-n autójuknak vágódott egy csuklós kamionóriás és szörnyethaltak mind a ketten. Míg élt, lélekmécsesének csak a sznobsága lobogott s egy darabig Ditta (akinek asszonymániája volt minden volt „barátját” az idők végezetéig megtartani) még szükségesnek tartotta, hogy sokat emlegetett „íróbarátját” leveleiben tájékoztassa s egyszer, Denverben, még össze is futottam vele – bár ne futottam volna…

KL A „tarjagos hárpiával” mint mondád. Melodramatikus végű történet Harmadik Tévedésed története, Zimándy Zelma után nyomozóban. Voltak még?

Tévedéseim? Ne vesztegessük rá a szót: hátulról a megszólalásig Zelma volt, elrajzoltas kiadásban, de szemben – Tilda volt. Soha virágkosarat úgy még meg nem bántam: számos vigaszajándékba és két esztendőmbe került, hogy Matildot (így neveztem, ha már a gorombaságba kényszerültem) – udvarias-gorombán lerázzam; s másért nem is – csak azért a furcsaságáért említem, mert a bika jegyében születettek konokságával küzdött „jogaiért” (soha újjal sem nyúltam hozzá), s hogy időről-időre hívatlanul rám tört, hagyján. De olyan hadicsele volt, mint keveseknek: Édesanyámat iparkodott megnyerni „ügyünknek”; szövetségesévé tenni; rávenni a gügyü-szerepére – hogy ő beszélje rá a fiát:

– Fiam, rendes lány ez a te Tilduskád és olyan gyönyörű…!

Ezt szerette volna, hogy Édesanyám naponta a fejemhez vágja; s minthogy őrületes szolgálatkészségében ezer szívességet tett neki, adóügyeit intézte, valósággal „bedolgozta magát” nála, nem volt sem könnyű, sem egyszerű Tilduska leépítése; amiben – tudtán kívül – épp Zsuzsa volt segítségemre…

KL Bokor Zsuzsa? A Vajna és Bokor-féle kiadó lánya?!

Ja. Zsuzsa, aki nem tudta, ki gázolta el, amikor „élete megmentőjét”, elgyűrűzött jegyesét elragadta mellőle az a forgószél, amely Paolót és Francescát a pokolban azóta is dobálja. Emlékszel erre a „Szent György- komplexusára”; ami annál-rosszabb volt, mivel szentül hitte, hogy apját-anyját is én bújtattam el, kabátok mögé, egy ruhásszekrénybe s így úszták meg az éjszakai nyilas-elhurcolást –

KL És valóban te bújtattad el…?!

A Bokor házaspárt? Fogalmam sincs. Meglehet. Nem tudok visszaemlékezni. Annyi szent, hogy Zsuzsát én bújtattam el abban a parádés óarany-bársony rekamiében, amelyet utóbb megörököltem és arról potyogtam le, az alattam rázkódó harmadik emeleten, 1956 tavaszán a földrengésben… De visszaérve Tildánkra (nem a Negyedik, hanem az Ötödik és Utolsó tévedésem volt, a Negyediket mellőzzük), míg én eszemet-vesztve nyomoztam ZZ után, Zsuzsa, menyasszonyi szerepéből kicsöppenve, akarva-akaratlan meg-meglelte a módját, hogy apró életjeleket hintsen utamba; hol a közös ismerősök pletykái révén, hol közönyös-hűvös telefonbeszélgetésekbe csomagolva-és a sorok közé rejtve. Értésemre adván, hogy együtt jár egy szocdem újságíróval, aki megkérte a kezét –

– Mit mondjak?

– Tanácsot nem adhatok.

– Vagyis nem tanácsolod?

– A te életed, te rendelkezel vele.

– Nagyon rendes fiú. Szeretném, ha megismernéd. Nagy tisztelőd –

– Tudod mit, édeském? Visszahívlak és találkozunk. Megbeszéljük. De most vendégünk van, Édesanyám barátnője…

Az ártatlan telefoncsevelyt sikerült úgy sarkítanom – Tilda jelenlétében –, hogy úgy értelmezhette, ahogy akarta. Kibékültem Zsuzsával, rohanok hozzá. Lelki szemével nem volt rest – Tilda már látta összeölelkezésünket; és kicsorbult féltékenységével, de méltóságát megőrizve, belenyugodott átminősítésébe: Édesanyám barátnője volt és az is maradt. Egyike lett azoknak, akik az anyán keresztül üzengetnek a fiának – hogy jelenésükre várjanak a színfalak mögött.

KL És Zsuzsa? Nem értette félre telefonjaidat?

Ő nem sarkítva hallgatta szavaimat és csak azt a nagy semmit kapta, ami értelme volt: nem láthatta arcjátékom „kísérőzenéjét”. Becsületes lény volt, nem rohant, hogy mégis hozzámjöjjön állapotosan, s hogy is jött volna, három hónapos magzattal a hasában. Hogy mekkora szerelem volt az övé; nagy vagy kicsi; hogy úgy ment-e hozzá ahhoz a szocdem újságíróhoz, sebzett lélekkel és dacból, visszapattanva rólam (ahogy az angol mondja: on the rebound – ) vagy nagy kénytelenségből, tán szülői rábeszélésre – nem tudom; amint hogy ha mozsárban porrá törsz, akkor sem emlékszem a férje nevére. Zsuzsa! Megkönnyeztető, megnevettető történet az övé – és melyikünké nem az, ha szellemszemekkel látjuk, mint Madáchnál, a londoni vásárban, ki-ki a magáét: szívettépő történet! S majd még meghallod, ha odáig felhaladunk; de tartsunk rendet.

KL Így hát ötrendbeli Tévedéseiden túladva, míg végezetül akit megtaláltál: Zimándy Zelma rajtad is túladott: mihez fogtál?

Immár láthatod, Lorcsikám. Hogy vastag szögletes zárójelben Tévedéseim Ötének bugyuta történetét és ZZ utáni jeremiádás elárvulásomat elémutatva, elképzelheted, micsoda Sanyaró Vendel képet vágtam. Ez a sanyaró kép nem volt jó ajánlólevél a hivatalokban, ahová állásért bekopogtattam; mert hiba lett volna kifordított zsebbel beállítani, hogy kiadjam taszító pénztelenségemet és tönkrefele-menet is váltig ügyeltem, hogy ne hivalkodjak ruhatárammal ugyan, de választékosan öltözzem – a tiszta vasalt ingről Édesanyám mindig gondoskodott. Mintha már pedzettem volna, hogy az UNRRÁNAK az országból, nekem az UNRRÁBÓL való kicsöppenésem után fűhöz-fához szaladgáltam s hol reklámgrafikával próbálkoztam, hol meg az ügyosztályokat ostromoltam – mert már városi mérnöknek, MABI-építésznek is elmentem volna; de, mint tudod, spontán kinevezéseimet a kommunista maffia következetesen megvétózta. A feneség az, hogy azok híreltek el pesszimistának, akik a vulgárpesszimizmust összetévesztik a bölcseleti szkepszissel. Szkeptikus csak a filozófiában vagyok, Descartes-nál tízszer, Hume-nál háromszor szkeptikusabb; de ami az életküzdelmet illeti, talpraugró macskatermészet vagyok, szellemalkatomba, kedélyembe mélyen elhorgonyozva mindig ott van verhetetlen optimizmusom; az OscarWilde-i derűs egykedvűség: valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogyse lett volna… Bízom szerencsecsillagomban. Más azt mondta volna: megháborodtál? Fogalmad sincs, hogy holnap lesz-e valami, ami még cseppen-csurran, és te bemenekülsz a dolgozóba? Az írógépet vered, ahelyett, hogy az utcákat rónád, a hirdetéseket kajtatnád, állás után szaladgálnál?!

KL Vagyis bevetted magad a scriptoriumba? És miket írtál?

Erős várunk nékünk a munka. Írtam – de soha nem úgy, mint a „megszállott”, lévén, hogy a hajnal éles, hűvös lehelete kijózanító; és soha nem úgy, mint a grafomániás; hanem mindig elfogadva az olvasót olyannak, többségében amilyen: lomhának, kéjelmesnek, figyelmetlennek, magam készségesen elébemenve elkényeztetettségének, váltig iparkodva az olvasmányos áttekinthetőségre, a könyv felívelésére-aláereszkedésére, a komponálás szigorára – az arhitektúrára.

Az agyonhallgatott LITURGIKON sikere irodalmi berkekben is a kevesekre korlátozódott; a népnemzeti VÁLASZ (amely, az utolsó pillanatban megszeppenve nevem rossz politikai csengésétől, visszavonta az impresszumot) a Fordulat Évét előre megérezve, mint a kutya a földrengést, s csakúgy nem tudva kitérni előle, miért is írt volna róla: költői nem ilyen versekhez voltak szokva, s S. Márta azt mondta, örüljek, hogy a folyóirat dossziéjában átcsúszott a cenzúrán. Az újholdasok üres szemmel, értetlenül otthagyták s ugyan mit is kezdtek volna a LELENCEK ZSOLTÁRÁVAL – hogy csak az utolsó oldalát idézzem, ahol vallatóra fogom a Költészet Leleményét:

 

 

És nemcsak ebből, másból is, amint látni fogod, Lorcsikám, hogy bennem minden gondolat megkérdőjelezve merül fel, kétségbe vonva születik. Szellemem korund magvát érinted itt, megtetszik ez azon a rögeszmeszerű ritornell-mondatomon is, amely prózában, versben elszórva, írásaimban minduntalan visszatér és lényem leglényege: „…egyfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak”. Hogy érte rajongó klasszikust idézzek (Coleridge? hirtelenében, emlékezetből): Shakespeare „… was the very incarnation of God’s eye”, a Bárd az Istenszem mindvalóságos testetöltése volt; de én, aki már nem élek e nyelvemlék-toposzok oltáros régióiban, esztelen vakmerőségemben máshogyan tolom fölébe becsvágyam mértékét: a filozófia testetöltése lenni s naponta átélni ennek hübriszét – – – ez az én önkénytelen eszményképem. Mivelhogy valamióta nekiindultunk a törzsfejlődésben a kefalizációnak, és elérkezvén idáig – elménkkel dolgozunk, azóta tapasztalhatjuk, hogy ami ismereteinket továbbtornyolja, az nem a posztulálás hanem posztulátumok kétségbevonása. A szkepszis a szellem őseredeti, életszerű mozgása, növekedésének továbbépítése a kételkedés, a pozitívum és nem a tételezés. Ezért van az, hogy estére bennem, a szkeptikusban minden tönkremegy, megsemmisül: odavész az ihlet hitele, az invenció igaza, az irodalom értelme, a költészet leleménye – ezért válaszolgatok a „költészet leleményének” olyan kedvetlenül. S aztán hajnaltájt, amikor hív a világtérképpel körültapétázott dolgozó s a barna irodabútoron az írógépem – hát minden csudamód lábra áll, újra ott van kéznél, tán egy fokkal küzdelmes-ígéretesebben, egy réteggel csillámos-gazdagabban. S így ülök neki. Sejtek omlása, leépülés, salak távoztatása – sejtmagvándorlásra sarjadás, sarjadásra újabb kariokinézis: új szövettani képlet, új sima izom, új kötőszövet. Így él bennem az irodalom, és így én az irodalomban: „…egyfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak”.

KL Ma is? Itt, Londonban?

Itt is, ma is, Londonban, akárhol. Estére minden összeomlik bennem: többé egy sort se; nem érdemes. És hajnalban felkoppan a szemem – már a sötében nyúlok a minidiktafon után. Pezsdül a szó-óceán, kidob az ágy: ma is, háromezer sort! Újra! Akármilyen kockázatos: érdemes!

KL Mondhatnánk ezt a megragadottság állapotának?

Megragadottság, tudomisén, nagy szavak, tömjénszagú, fennköltes szó. Nézd meg a BÁBEL TORNYA goromba ihletését; akkortájt született az is –

KL Aminek az a félbetört utolsó oldala van, mintha a kőtábla a törésnél abbamaradna – az ál-befejezetlenség, amivel ez a könyv elhírhedett?

Nem is azzal – inkább trágár rigmusairól hírhedett el. Emlékszel arra a mulatságos bon mot-ra, amely a magasparókás francia udvarban keringett és Voltaire jegyezte fel? Je ne suis pas comme une dame de la cour de Versailles, qui disait: c’est bien dommage que l’aventure de la tour de Babel ait produit la confusion des langues; sans cela tout le monde aurait toujours parlé français.³⁷ Minden nyelv a „teremtés nyelvének” képzeli magát, az isten természetadta és az angyalok istenadta nyelvének; de engem nem ez a nyelvek nárcizmusa érdekelt és – csak úgy mellékesen – ezt is megpróbáltam érzékeltetni, az idióma tönkremenését a cortexen és a nyelvtövek első kibicsaklásait. De mondom, ezt csak mellékesen; mert elsődleges ötletem (ma már tudom, az eredetiség minden igénye nélkül) – a cselekménymentes regény volt.

Milyen volna olyan „állókép-regényt” írni, amelyhez a cselekmény gyanújának az árnyéka se férhet – anélkül hogy unalmassá válnék, sőt, hogy annál inkább „feszítse az érdeket”…?! Ez volt a vállalkozás lényege. Persze telítettem Mezopotámia királylegendák-ködébe-vesző színes történelmével, városállamaival, fejedelmeivel, mitológiai furcsaságaival, s hogy a szerelem se maradjon ki a játékból, „Istár Leányairól” is gondoskodtam. Szekéralkotmányon működött a Szent Prostitúció s az Áhítat gerjedelmét-és-sápját levéve, a kerekes templom jövedelmét a Torony építésére fordították. Gorombán tündöklő torony volt, ameddig megépült, de csak a vak nem látta, hogy megálmodójában vitrúviuszi szív dobog: méreteiben michelangelesque, ornamentikájában és egész koncepciójában az olasz rinascimento lelkendezett úgy, ahogyan táblakönyveiben Vignola meghagyta… A renaissance-szal foncsoroztam a tükröt, amelyben az Égbe tülekvő torony feltündöklött s hogy az Építő Seregek, akik jól tudva, hogy nincs visszaút, tódulva tolongtak a szerpentinutakon egyre feljebb, hogy az Ég iránt tovább tornyolják a Tornyot, egyet sem gyanítva, hogy Toronyra és Építőire micsodás világkatasztrófa vár: az istenekkel-egyfedél-alatt való lakozás boldogsága helyett a lerontatás-és-alákergettetés… hogy mindez voltaképp az ún. „szocializmus építésének” siralmas kudarca s hogy az egész misztérium-groteszk azt szimbolizálja – az soha, se kritikusának, se olvasóinak nem jutott eszébe. Felsültem vele, mint fokvárosban, Peer Gynt Ördöge, a művészetével. Ehelyett – mert volt a bordélyos batárnak egy selábú kocsisa, bizonyos Niddudu – mindenki ennek a Niddudunak a korhely rigmusait fújta s egyidőben (1966 után, mikor is a Stockholmi Magyar Intézet a könyvet kiadta), még évekig, nem volt olyan „írótábor” az emigrációban, ahol ne ezzel fogadtak volna:

 

zengerájban szép az élet zengeráj hol én zenélek   zengeráj!   zengeráj!   zeng a kupleráj(…ráj!) jámbor házaspár a góré Kankó úr és Kinkankóné   zengeráj! etc. egy a vétség egy imádság hídpénz helypénz nincsen más sáp   zengeráj! etc. rendőr is van ő a mázli nem lehet kukoricázni   zengeráj! etc. én is voltam néninyomda gyertyamártó új koromba’   zengeráj! etc. házas koszton úgy elvástam mint a bivaly az alvásban   zengeráj! etc. ezt a karcost ürmöst cirmost mind-ölelve idd ki mind most   zengeráj! etc. no vén varjú drótszakállas mit adnál hogy belémszállhass?   zengeráj! etc. tán még árát szabnád annak ha csillagom meghágdallak?   zengeráj! etc. mártogathasd hetyke dákód s ne sajnálj még egy petákot   zengeráj! etc. uccu lelkem! már amondó volnék: zúduljon az ondó!   zengeráj! etc. szophatnékkal húgom mi itt sorrajárunk minden didit   zengeráj! etc. kit pallásig felkergetnék olyan szép lány nem termett még   zengeráj! etc. akkor is riszálj ha nem kell emeleten tenger seggel   zengeráj! etc. ki befűltél a tütüvel emeletre lódulj! Mivel   zengeráj! etc. nem feleünk semmi vagyon- tárgyért lopják – aki! ha gyön   zengeráj! etc. elmegyünk de nagy muszájból hajítnak a kuplerájból   zengeráj! etc. fülig-bögre nyakig-lábszár találkozunk akasztásnál   zengeráj! etc. (BÁBEL TORNYA, 135-6. o.)

 

Sok kedves hívem váltig csak ezt gajdolta hízelgőleg vigyorogva, de a könyv „üzenete” lepergett róluk.

KL. Idehaza kiadódott?

Hacsak azt a 40 példányos „szamizdatot” annak nem számítod, amit 1948-ban gyártottunk belőle, akkor nem volt. Az ún. „szocializmus építésének” csúfos végét már 1946-ban, a csontom-velejéig feléreztem, s együtt lakoltam érte a nemzedékkel, amelynek az élete ráment a kártalanítás minden a lehetősége nélkül. Ami a „cselekménynélküli regény” ötletét illeti, fanyalogva gondolok rá. Egyrészt mert az állóképnek is van cselekménye (ha egyéb nem, hát az, amit véle asszociálsz), másrészt retrospektíve, nagy időtávolból úgy érzem, a regény a cselekménynélküliséget megszenvedte; irodalmi rögeszme, amit ráoktrojáltam az olvasóra: mea culpa.

KL Újraírására nem gondoltál?

Átfutott rajtam s volt is valami sovány krimiötletem, holmi kegyszerlopásféle a templomszekéren; de csak terv maradt – elsikkadt a megélhetés taposómalmában. Megengednéd, hogy mintegy a fejed fölött átugorva egy-két szót intéznék az olvasóhoz? Látom, megütközöl rajta –

KL Csak meglepődtem. Kíváncsian várom, mi következik.

Asszonyom! Uram! Édes-kedves olvasóim! Gyermekeim! Újfent röstelkedve lesem, hogy tűkön ültök: ismeretlenekről locsogok, elérhetetlen könyveket emlegetek, megint-és-megint. Nagy szégyen ősz fejemre. Ugorjátok át, ami emiatt untat vagy türelmetlenné tesz – én is így csinálnám. Mentségeim. Íróembernek az életkalandban az igazi mesélnivaló nem az életveszedelmek, hányattatások, szerelmek, hanem a könyvek kimódolása-keletkezése. De – dum spiro spero: hátha megtörténik a csoda és a könyvkiadás, Lázár módjára, feltápászkodik halottaiból s egyszer minden kiadódik.

KL Igen ki de most hadd ugorjak én a te fejed fölött-és intézzem szavaimat a te nyájasaidhoz. Mert igaz, hogy addigra az ún. „szocializmus építésének” bukása történelemmé avasodik, s úgy is, mint országos botrány és úgy is, mint megtorlatlanul maradt intézményes tömegbűntény, eltűnik a história kallókerekei alatt a panta rhei hömpölygésében; de ti ne törődjetek sem ezzel, sem azzal, amit az öregúr mond; mert még, bennetek-és-általatok, őt is, akárcsak Swift esperes író urat, jó tucat könyvével megtréfálhatja az idő: a politikum leviátánja elúszik alóla és marad a mese. Úgy legyen – ámen.

Ej-ej, Lorcsikám: én is, hogy lesüllyedjek az ifjúsági irodalomba? Majd csak figyeld meg, miért minősítettem Iulianoszomat „ifjúsági regénynek” azon az alapon, hogy nekik szántam: mindenki felszisszent eddig, akinek rátévedt a szeme. De ha a BÁBEL TORNYÁT a teljes anyagi bizonytalanságban, állástalanul, a siralomházi zsivány eufóriájában írtam, AZ ŐRZŐ KÖNYVÉ-ről nem mondhatod, hogy valaha is lesüllyed az ifjúsági irodalomba; inkább hogy történészek és gondolkozók pabuluma lesz. Aki hátralapoz, a Függelékben meglelheti, mint vélekedett róla Szőllősy Klára egybevetve Orwell 1984-ével, amivel egyidőben keletkezett. Vess egy pillantást a belső címlapra: „AZ ÖRZŐ KÖNYVE – (,Egregor’) – »Regényes Elmélkedések« és »Üzenet a jövőből«. Őfelsége a császár / legkegyelmesebb / Engedelmével és Tulajdonában / – az Udvari Könyvtár / kézirattárából. A hiányzó részeket, kiegészítette és ó-alánról új-hunra fordította: HGy. Hurpagopolisz 21** Ergasztobolszk” Ez az ,Egregor’ az alcímben (gör., am.: virrasztó, vigyázó, őrző), Énok angyalokkal színültig rakott Apokalipsziséből került ide – innen a cím, AZ ÖRZŐ KÖNYVE. Az utolsó oldalán, vonal alatt ez olvasható:

Ez ne tévesszen meg, írni is gépen írtam – a vázlatot, a változatokat; a „gépelés” itt a tisztábagépelést jelenti. 1974-ben, Molnár József (a müncheni AURORA) kiadásában jelent meg. Utószavában a Kiadó többek közt ezt írja:

 

 

KL Ez igaz? És ki volt az?

Igaz hát. Kotányi Attila fiatal építészkollégám felesége, Magda volt a kismama – őt érte ez a malheur; ma Brüsszelben él és amikor 1985-ben odalátogattam, hogy a Corvina Körben előadást tartsak, e különös élményét ő maga elevenítette fel. Hazudnék, ha AZ ŐRZŐ KÖNYVÉT mindenestül a magam leleményének tüntetném fel, amely a kortól független. Épp ellenkezőleg. A háborús esztendők maró gyomornedve felbukott garatomon s ebben a sűrű lében forgattam a Fordulat Éve köpedelmét, amely, már elközelgőben, 1949-es meghirdetése előtt érvényben volt. Forte fortissimo rákapcsolt a Rákosi-korszak, amely életünket zsákutca-labirintussá változtatta és mi mint a kísérleti patkányok futkároztunk, hogy megleljük a nemlétező kijáratot. Tehát az ÁVÓ Intellektuális Osztálya, amely letartóztatásom után „kiértékelte” a kéziratot, nem tévedett nagyot, amikor a rendszer vitriolos gúnyrajzát látta benne; de valójában korszakon/rendszeren messze túlmutató jövő-panoráma volt, fiktív történelem; ám hogy szörnyetegségének túlságaiban mennyi volt a didaktikus elem, a visszarántó intelmezés és a féltő aggodalom – annak megítélését rád bízom.

KL Fiktív történelemnek mondod?

Igen. Az volt, lényegében. Azt a történelmi képtelenséget ábrázoltam – valamikor a 22. században – ami soha be nem következhet. A világ száz éve világháborúban áll a két ellenséges táborra szakadt bolygón, a „Császárságok egyesült Köztársasága” és a „Palatinátusok Anyabirodalma” közt a harc döntetlen, kilátástalan és oly permanens, hogy a béke fogalma és létállapota szinte feledésbe merül. Összekapartam a népvándorlás jó száz törzsét/népét/hordáját; herulok, merulok, gepidák, szarmátok, szkíták, piktónok, szilixek, dardánok, masszagéták, trákok, roxolánok… A permanens háború közegében élő, primitív harcolók barbársága párosult a romboló-pusztító fegyver-fantasztikumok elképzelhetetlen magas fokú műszaki fejlettségével; „földalattjárók” szántották a mélytalaj sziklafekűit, mesterséges földindulás, éghajlatháború – minden a harcolók rendelkezésére állt. Az a titokzatos mozgalom, amely szervezkedésével a hadseregeket aláásta és végül a Cellulárist – a Földállam tudóskormányát hatalomra juttatta: a „Békéért Mészárlók” éppoly emberevő barbárok voltak, mint ellenfeleik; ám az első győzelmekkel a „béke” homályos fogalma értelmét vesztette, a hadicél feledésbe merült – a Celuláris ugyanazon ment tönkre, ami ellen hadba indult. De míg a Hadicél romántikája tartott, egyik-másik nagyfejedelem megengedhette magának azt a fényűzést, hogy a „negatív”, a fölöslegesen zabáló és veszedelmes elemeket, illetve azokból, jól és gondosan megválogatva, a javát: írókat, művészeket, matematikusokat, hittudósokat, fantasztákat összeszedje, hogy a Rezervációkon elsáncolva-elvermelve, tovább játszadozhassanak és mutatóba megőrizzék az Udvarnak azt a zagyva összevisszaságot, amit valaha kultúrának neveztek, de mindörökre elveszett. A rémhangulat és a rémkörnyezet érzékeltetésére hadd álljon itt egy rövid ízelítő abból, ahogyan AZ ŐRZŐ KÖNYVE indul:

 

 

Most vegyünk innen is egy cseppet, a végéről:

 

 

KL És mit jelentenek ezek a megtipografizált ábrák: te rajzoltad vagy a nyomda grafikusa csinálta? Pl. itt, ahol kinyílt az ölemben, a 248. oldalon?

Magam csináltam; hadd iktassuk ide:

 

 

 

 

KL Nekem, így visszagondolva, az volt az érzésem, hogy nem is annyira a csodafegyver-szerkentyűk, sem nem a „Perforációk”; ahogy a fogolyfeldolgozó emberhús-konzervgyárakat nevezed, hanem a „Rezervációk” a könyv svertje. Az a tömérdek, különféleképp hibbant / roncsolt / ütődött, furcsa nevű tudós / festő / feltaláló; vannak szigorítottak, akik két karjukkal egy börtönfalba hónaljig befalazva élnek – már amelyik még él; s ha jól emlékszem, egyikük, egy halott, még megszólal –

Hát igen. Talán. A Rezervációk feloszlatása után – hogy eztán mindenki szabad – a „Kupolapincében” államalkotó konferenciát akarnak rendezni; de a fogolyéletbe beletört Nagy Elmék és Fényeskoponyák közül egy sem akarja elhagyni a Rezervációkat. Ennek az Összehíhatatlan Alkotmányozó Gyűlésnek a fülcsengése hogy mit mond – arról is ideiktatok vagy másfél oldalt:

 

 

KL Jól gondolom, hogy AZ ŐRZŐ legkedvesebb könyveid egyike?

Hát – nem számíthatom öt legnagyobb dobásom közé; nem azért, mert ez a fajta filozófusregény a magyar olvasótábor elvárásaiban nincs sehol. Az én színezetben, de tematikában is, „világirodalmi” árnyalású becsvágyamnak az olvasói elvárásokban nincs megfelelője; s ha dőreségemben erről megnyikkanok, az irodalomszakértő ítészek hisztérikus dühkitöréssel reagálnak és zulu fegyvertáncot járnak körülöttem. Ha AZ ÖRZŐ KÖNYVE világnyelven íródott volna, akkor – nos, sznobértéke megtízszereződvén; az is megvenné, akinek elolvasni esze ágába sincs, az is beszélne róla, aki bele se kukkantott; filmmé előcsócsálva (mint az „1984”) és a vacsora mellé közeltálalva a tévé lakályos képernyőjén, tán még második kiadást is megérne. Vagy te olyan vájtfülű óvatos duhaj, hogy ne mondjad, de gondoljad, Lorcsikám: Orwell „remeke” nemesen közepes mű, nyelvezete minden „zavaró” költői erő nélküli, de mert ezzel hozzáférhető, épp e bénaságában van az ereje. No de külföld-megigézte sznobizmusunktól meg irodalmunk oly sajátos-eredetien, oly festői-tetszetősen beszűkült tudathatáraitól eltekintve – csak azt mondhatom, hogy magam is felemás érzelmekkel gondolok vissza erre a könyvemre: örömmel – és fanyalogva.

Örömmel azért, mert sikerült elmondanom valamit; s volt is akkora ütése, hogy a fiatal anyának elmenjen tőle a teje – és nem egy fiatal olvasómnak eleredjen tőle az orravére. Jó mulatság, férfimunka volt. Már ami fanyalgásomat illeti s nem csak ezzel, más könyveimmel kapcsolatban is, ami szuverén jogom – annak okát már elpanaszoltam máskor, másnak; hadd mondom el neked is. Ha én, regényesítő képzeletem elcsapongásában az ŐRZŐ cselekménytengerébe beiktatnék egy egyházfejedelmet, akit a győzelem után a Békéért Mészárlók felásnak a földből, hullájára főpapi palástját ráhúzva a vádlottak padjára ültetik, amiért „megáldotta a fegyvereket” s utána, dögében, „lefejezik” – hát joggal és méltán fogsz rendreutasítani: fantáziám beteges, túlfűtött, a mozzanat valószínűtlen, tehát történelmietlen, amelyen az elbeszélés fonala kisiklik, megtörik stb, stb. Nem vagyok méltó, hogy fiktív Históriás Könyvemben beleüljek a gondviselés székébe, mert „ilyen nincs”. De ha a pápák történetében visszalapozol Formosuszhoz, olvashatod, hogy mindez mindvalósággal megtörtént: VI. István pápa (Liutprand szerint a halott egykori riválisa, Sergius ellenpápa) 896 nyarán a tetemet kihantoltatta, a zsinat színe előtt a vádlottak padjára ültette (a kérdésekre, mögüle, egy szerpap kajátozta oda a „beismerő vallomást”); majd Szent Péter trónjának bitorlásáért a pápai palástot letépték róla, három ujját (gyűrűstül) levágták és egy lepedőben – hogy tagai szét ne hulljanak – a Tiberiszhez hurcolva, a folyóba dobták. Folytassam?

KL Nem igaz, Ugratsz. Kitalálod! –

Ne: Milman, A Latin Kereszténység Története, kilenc kötetben; harmadik kötet, 242. oldal… Utána Csudák és Tétemények Formosus ártatlanságát bizonyították, teteme is, bámulatos csonkítatlan épségben a halászok hálójába került, kifogták, koporsóját ezrek követték a Szt. Péter-Bazilikába, ahol felravatalozásakor az oltárképeken szentek és szent nők ájtatos főhajtással hódoltak neki; István pápa kettőig se számolt és bosszút lihegő forradalom tört ki ellene: a zendülők tömlöcbe vetették és óra hosszat tartó „lassú fojtogatással” végeztek vele…

KL És te ezt elhiszed…?!

Ne tettesd magad, hamvas lélek, olyan naivnak. Nem tehetem, hogy ne higgyem. A történelem eseménytengerét ez hitelesíti, minden mozzanatán ez a 24 karátos aranypróba bélyege. Hogy megtörtént. Elfekszik a tényhalmazatban – szerepel az emberiség bűnlajstromában; ellene nincs apelláta. Látod – ez a különbség. Az én fiktív történelmemet semmi így nem hitelesíti – ez egy; a másik: amitől minden, a világtörténelem iránt érdeklődőnek eláll szeme-szája – az a történelmi tények (szokványosságok/furcsaságok/képtelenségek) szűnni nem akaró özönlése, végéremehetetlen gazdagsága. Ehhez képest az én „fiktív történelmem” – sovány. Hogy csak az én írói kitalálókám szegényes és megméretvén, könnyűnek találtattam a feladatra – vagy a halandó emberi elme ab ovo képtelen arra, hogy az „igazi” történelem információs gazdagságát utolérje: ennek eldöntését rábízom. Vagyis: beleültem az isteni gondviselés székébe és az eredmény: úgy éreztem magam, mint koronás ura udvari bolondjául a fazékon növesztett törpe, aki egy óvatlan éjnek-évadja-pillanatban, a néptelen trónteremben a birodalom trónjára felkapaszkodott.

 

*

 

KL Bocsáss meg, hogy visszatérek arra, ahol tegnap elfogyott a magnószalag. Azt mondtad, AZ ŐRZŐ KÖNYVE fiktív történelem, megírása olyan érzés volt, mintha beleültél volna az isteni gondviselés székébe. De mit tudhat egy agnosztikus – isten „érzéseiről”? Mit – a theodiceáról? És mit tudhatjuk akár mint hívők is, hogy mit érez maga az istenség, gondjunkat-viselő székén trónolva vagy hogy mit tesz egyáltalán: „érezni” – „gondolni” – „gondolkozni” isteni, transzcendentális szinten?

Nekem az ilyen szintekhez szintező műszerem/tachiméterem nincs ugyan, de gratulálok, Lorcsikám: az első valamirevaló filozofikus kérdésed. Nem akarlak Wittgenstein bunkójával fejbe kólintani – hogy minden gondolkozás „nyelvi játék”; meg hogy a hittudományt is be kell szorozni Wittgenstein eme szorzótényezőjével, ez is: egyfajta „nyelvi játék”. De játéknak boszorkányos ám; és hogy ne hibásan törjük a nyelvet és ne vétsünk a keresztény gnózis lóugrásos metafizikája ellen, olyan akvinási fokon kell beszélnünk játéknyelvünkön, hogy grammatikája ösztönünkké váljék. Már amikor mesterként bánunk a transzcendentáliáknak ez ábrákba/képletekbe/prekoncepciókba rakható és „grammatikailag orthodox” kombinációival, akkor már, barátocskám, öreg mindegy, hogy hiszel-e benne vagy sem, agnosztikus vagy-e vagy igazhívő. Így azután a hit „nyelvi játékait” folyékonyan beszélő ember előtt napnál világosabb, hogy az isten fogalmába mi az, ami implicite beletartozik.

KL Például…?!

Még emlékezhetsz Szent Anselmus tiszteletreméltó, de humoros melléfogására, az ún. ontologikus istenérvre – hogy az istenség eszméjébe fogalmilag a létezés is beletartozik: ezt maga Szent-Tamás is tarthatatlannak érezvén, a Summába nem vette bele. De hívőnek és sevallásúnak egyaránt kézenfekvő, hogy isten eszméjébe fogalmilag beletartozik a „gondolkozva-teremtés”. Benne a kettő egy. Pontosabban: az elgondolható alkotók/„demiurgoszok” hosszú sorában nem hogy azok egyike, de az egyetlen, akinek nem hogy természetébe, de természetfölöttiségébe beletartozik, és-de sőttön-sőt, istenségének tán fő attribútuma – hogy ami benne „gondolódik”, az egyúttal-és azzal egyidejűleg, özönképp „megteremtődik”. Ez az istenelmélet koronáriuma. Már hogy ez átok rajta vagy áldás, ez meglátás kérdése – de nem földi meglátásé, mintha elmarasztalhatnánk abban, hogy ő az emberi tudatfolyam mit-sem-teremtő „absztrakt” gondolkozásfolyamatára képtelen, és ezért ebben „limitált”; hiszen gondolkozva mitsem-tudni-teremteni – negatívum. Vagyis ha az isteni tudat „gondolkozásának” moduszát firtatod, akkor a válasz ez: minden valószínűség szerint „megszokta”, hogy tudatában a kettő együtt jár; amit „özönképp” gondol az menten özönképp megteremtetik, van, létre-váltatik s ilyesformán velünk-bennünk-körülöttünk ez az ő Gondolata a Való Léttel ill. teljes értelemben a létegésszel egyenlő-és-azonos. Ezért mondotta Malebranche, hogy mindenestül isten gondolatai vagyunk; az ő tudatában létezünk, ez létünk létrehívó közege; s maga Berkeley püspök is ezt a mestergondolatot kölcsönözte ki, hogy az üres szobában hagyott „nemlétező” asztal létét az „asztal” isteni „odatudásával” megalapozza.

KL Mire akarsz mindezzel kilyukadni?

Arra a drámai különbségre, Lorcsikám, ami az én gondolkozásom és a gondviselő isten gondolkozása között van.Ő a benne gondolódó történüléseket valóra váltja és minden, ami históriás krónikáinkban történül, mintegy „szinkronban” serked ki a tudatából, alighogy elgondolta. Az én gondolatom magtalan-és-meddő. Az én fiktív történelmem fikció marad, bármi dúsan és érzékletesen teremti is fantáziám a magam „eseménytengerét”: nálam minden özönképpen – betűtenger marad az írógéppapíron. Ládd, ezért mondtam, hogy idétlenségnek éreztem – felkapaszkodni az isteni gondviselés kerúbok-tartotta trónjára; elveszni a beláthatatlanságban.

KL De mondod, ziláltak voltak a pénzügyeid. Hogy éltél: „hozomra”? Hitelbe? Kölcsönökből? És hogy bírtad lelkierővel: írtál-írtál, miközben alattad-feletted minden összeomlani készült?

Alattam igen, de felettem nem. Tudod, a Hagia Sophia főkupolájáról az elragadtatott Prokopiosz azt írja: „a Mennyekből alálógó láncokra függeszkedett”. Így hát nemcsak Münchausen báró trükkje volt, hogy a saját varkocsánál fogva a levegőbe emelte magát – a Hagia Sophiának (ill. akik a kupolát rárakták: Miletoszi Iszodorosznak és Trallészi Antheminosznak) is ez volt a trükkje; s hogy most a nagyon kicsit a nagyon naggyal össze ne vétsem: én is ugyanezzel az elképesztő fortéllyal tartottam magam a víz fölött – a hajamnál fogva. Némileg finnyásan-fanyalogva, de a sevallásúakra is lemosolyog a mennyei kegyelem, s ahol nagy a szükség, közel a segítség – majd beavatlak, az én esetemben e jámbor dictum hogyan érvényesült. Alkalmasint minden alkotó tudja ezt: a munkadarab, mialatt satuba fogod és faragod, új ötletet fiadzik, azt elteszed a füled mögé és alig várod, hogy nekifoghass annak is. Az alkotás eufóriájában éltem és ez a lázboldogság egyúttal pajzsom is volt, hogy világomba ne hatolhasson be az a fertő, amely lápvilágával az országot benyelte. Kepes Manci kurta felkaccantásai jutottak eszembe, valahányszor a megigazult rákosisták kései vallomásaiban e megindultan elrebegett töredelmes beismeréseket hallom-olvasom: „Én hittem Mindszenty bűnösségében… Én hittem Rajk bűnösségében… Én hittem Szőnyi, Szalay, Pálffy etc. etc. bűnösségében”. Az az öreg anyóka jut eszembe, aki Sztálin halálakor az Andrássy úti Százezrek Gyászmenetében fogatlan visítozásával akkora lármát csapott, hogy a hangszórókat is túlharsogta:

– Nincs többé Apánk, ja-ha-haaa-aj! Árvák vagyunk, ja ja-haaa-aj!

A körülötte állók sűrű könnyhullatással rezonáltak: bőgtek a sorfalak, siratták Sztálint. Belőlem is kikívánkozott ugyanaz a hisztériás, kurta kaccantás; de összeszorított fogaim ketrecébe zárva – nem eresztettem ki s visszanyeltem. 1948 vége, amikor már a Fordulat Éve pernyéje szálldosott fölöttünk… Tudod, milyen szürkék voltak a hétköznapjaink? Hiszen addig is voltak „szürke hétköznapjaink” és még a maga színes, káprázatos világában is, Laforgue így kiált fel, Ah! que la vie est quotidienne!³⁸De mi – mostantól kezdve mi megismerhettük a dögszürkeséget. Mándy Iván a tanúm ( s tán ezt meséltem is már:) a város túlfelére hajlandók voltunk elmászni, ha megtudtuk, hogy a Bodográfban vagy a Patkóban, akár Angyalföldön, akár Óbudán, valamelyik harisnyamoziban három napig francia filmeket játszanak. Nem először volt ez így, diktatúrában az ember mákonyt keres, valami olcsó, elérhető narkotikumot s ha ez nincs, bemenekül az – erotikába; hol a mafla jószágerotikába, hol a kiművelt kommatizálásba; és én ezt az utóbbit, ezt a mindenféle erotikába való eszeveszett menekülést írtam meg EUMOLPOSZ című regénykémben (az is ilyentájt keletkezett s mint gyaluforgács, lepattant valami másik munkadarabról); persze magyarázat sem kell hozzá, hogy a „dumidugdizmus” és csibeagyvelejű ideológiája: a sztálini politikai sóder karikatúrája –

 

 

– és így tovább; majd az ideológiai kiskáté végén:

 

 

KL Akkor ez az a regényed, amely a pécsi JELENKOR hasábjain, nyolc folytatásban megjelent – „a Hazudozás Zsoltára”? Az a jópofa diáktörténet, amelyben, ha jól emlékszem, Fagulya Dániel, a hazudozó diák szerelmesével, Danielával betéved egy temetőkertbe és ott a sírok között erőt vesz rajtuk valami leküzdhetetelen szeretkezhetnék…?! Volt ennek az epizódnak valami életrajzi alapja?

A sírkert: a farkasréti temető volt, Daniela pedig… nos, ez már Prokopioszunkra tartozik, hogy elárulja; emléket állítottam egykori Édesemnek és annak a fülledt nyár esti pihenőnek a hantok között, ahol engednünk kellett a halottak láthatatlan lehúzó delejének s mi mintha engedelmes játékszerek lettünk volna a hatalmas Orgé kezében – megestünk. Tulajdonképpen megestünk valamennyien, akiket csak fenyegettek, de még nem rántottak be az ÁVÓ emberfogó csáklyái: százezerszám ebben remegtük ki – kiremegtük rémületünket; az orgazmusban kerestünk érzéstelenítőt, feledést, menedéket. Utána tíz lépést előreengedtem Zsuzsát és még a kerítésen belül – ott íródott ez a temető-vers is, benne van a regényben, de DURUZSOLÓ címmel kötetben is közreadtam, WS-nek ajánlva:

 

„ha megállt az idő ne kérdezd „ereszd a sírod nyomását „csak a térben a térdedet érezd „s e-világnak domborodását „levélen rágsz babahernyó „tejet nyelsz gyűszű felébe „felgyógyulsz sózod ezerjó „húsétel jut minden tenyérbe „görbülj kuporogva vagy állva „gondolj gyönyörűt Varázsló „s koccanjon arcodon a márga „mint Yorick koponyájára az ásó „vágd el durván verd le fokáról „– a tánc nem lábon táncolódik – „s aki kérdőn utánabámul „kobozd el mondanivalóit (1949. HAJSZÁLHÍD, 342. o.)

 

KL És meddig tudtad távol tartani dolgozószobád előtt az anyagi gondok farkasát, hogy az írásokba bele ne hasítson az ordas üvöltés? És az is ekkortájt volt, hogy kegyelmi pókfonálon a Menny hozzád, méltatlanhoz, lehajította mentőövét?

Hát-hát-hát, Lorcsikám, látom, rád ragad képes beszédem. Tudod, amíg AZ ŐRZŐ KÖNYVÉN dolgoztam, nem is volt az baj, ha a mindenféle gondok farkaskórusa beleüvöltött oldalaiba: a hang nem volt tőle idegen. Igaz, pókfonálon hajítottak nekem oda fentről holmi sóványka, felfúvatlan mentőövet, de jóval hamarébb, s ez így történt.

Még a szalámipolitika teljes diadala és az irodalom gleichschaltolása elején, de már amikor a dögszürkeség ráült a lelkekre, az országos hajótörés közhangulatában a magamfajta „szabadúszó” rémülten forgathatta fejét a fulladáshoz közel: ha kifelé tempózott, a cápák vártak rá, ha meg a peremig merülő mentőcsónakok felé úszott, megkaphatta, hogy a baltások lecsapják a kapaszkodó kezét. Elképzelheted, mekkora zabszemszorongatással mentem be először ahhoz az állami kiadóhoz, amely leckéztető hangú levélparancsban berendelt, hogy szükség van rám. Mit gondolsz, ki volt a beajánlóm? Már a nevére sem emlékeztem annak a kedves nyelvész kolleginának, aki együtt mulatott velem, amikor „szimultán fordítókat” kerestek, de valahányszor a fordítói fülkében a fülünkre helyeztük a kagylót, a mikrofon mellett már ott várt a lesokszorosított szöveg, minden nyelveken. Ha jól emlékszem, az Országház épületében rendezték meg a Demokratikus Nőszövetség Világkongresszusának nevezett korroborít még 1946 elején – ott fungáltunk mind a ketten; nem volt a fordítanivalókban semmi demokratikus, se szimultán s a patyomkin-kommunizmus e kutyakomédiáján hóttrakacagtuk magunkat. Az angol „az ellenség nyelve” lett, a német a fasizmusé, a francia kémgyanús, olasz fordítanivaló alig volt; maga a pártmaffia irodalmi fősztálya kormányozta errefelé a dolgokat, csakhamar elfogyott minden más idegen nyelvű fordítanivaló s maradt tengernyi szovjet propagandairodalom. Éppenséggel nem hemzsegtek az oroszul tudó irodalmárok, s nekem, ha kissé berozsdállva is, de az orosz tudományom szörnyen kapóra jött. Az állami kiadók csakhamar tülekedtek értem, a lefordításra váró, ún. „szépirodalmi” anyag mértani haladványban nőtt: a halomra hányt könyvek az íróasztalomon és a dossziéba behányt szerződések: nem telt bele másfél szűk esztendő és nyakamba szakadt hét bő esztendő – melynek fordításait négy-öt évre előre rám táblázták s már mozdulni se bírtam.

KL Vagyis anyagi gondjaidat elsöpörte az orosz fordítói konjunktúra –

El – hogy esett volna belé a süly. A „pártmunkások”, a pártmaffia valaha-ismerős korifeusai váltig érzékeltették a három lépés távolságot, de mint szükséges rossz – nélkülözhetetlennek bizonyultam; 1948 végén már, előlegekből, annyi tömérdek pénzem volt, hogy nem tudtam hova tenni – az EUMOLPOSZT már ellopott időben feieztem be, az alkotásból kiszorított a könnyűsúlyú, kényelmes fordítói robot. De volt is helye a pénznek, mivel hogy-hogy-nem házasember hírébe keveredtem s valahányszor kísérőbolygó barátnőim csalódott képpel tudakolták, hogy igaz-e a hír, avagy jómagam borotválkozáskor, nagy hitetlenkedve rákérdeztem szappanhabos tükörképemre, hát nem tudtam megcáfolni…

KL Megházasodtál! És kit vezettél oltár elé…?!

Oltár elé az eszed tokja. Az igazat megvallva már az anyakönyvvezetői hivatalra sem igen emlékszem, hogy hol-merre volt, meg az esküvői cécóra sem. „Ki esketett? A holdsugár”… De Marikára, az én akkori Édeskémre – őrá nagyon.

KL Ő volt „a szép Határné” akit baráti köröd úgy emlegetett?

Ő volt „a szép Határné”, akit baráti köröm így emlegetett, joggal és méltán. Ritkította párját: szépséges-szép volt s ez volt az a mézes madzag, amely e nagy Mézeskalács szíve-tükréig elvezetett. Kemenes Mária gyógyszerésznő volt; modorán, magabiztosságán érezni lehetett, hogy egyetemet végzett, s ha azt mondom, hogy a Rókus Kórház gyógyszertárának kiadóablakán keresztül ismertem meg – hát csak azért e füllentés, mert hirtelenében képtelen vagyok visszaemlékezni, hol vettem űzőbe- s terítettem le a nemesvadat.

Germán szépség volt a nemesvad, a valkűrök lovaglása csattant fel lelki füleimben, ha megláttam; ilyen valószínűtlenül keskeny derekú, széles medencéjű formás csípő kevés szaladgált székesfővárosunkban, s nem kellett nőorvosnak lenni ahhoz, hogy lássam – ezt a szülőkészüléket az isten is Nemzedékek Ősanyjának teremtette. Orgé Világisten, aki Erosznak is fölötte áll, nemigen kérdezi, hogy aki ebben instrumentális leendő: a férj az ősatyaságba beleegyezik-e. S minthogy eddig is, világéletemben, minden almába a tiltott felén haraptam bele, Marika sem volt kivétel. Első perctől megbabonázva felejtkeztünk bele egymás szemébe; első találkozásunkkor a „régi földalattin” a Városligetbe akartunk elmenni, de szerelmes sületlenségünkben „a rossz oldalon” száltunk be és a Vörösmarty téren találtuk magunkat – amin a Gerbeaud legmeghittebb sarkában vég nélkül kacagtunk; utóbb még sokszor megtörtént velünk, hogy másutt lyukadtunk ki, mint ahova indultunk: bosszankodás helyett felvidultunk tőle – a fő, hogy együtt vagyunk.

Ám ez a fülbe gyónás nem volna mentes a képmutatástól, ha nem mondanám el az egész igazat. Tágas műteremlakásomat „klausztrofóbiásnak” éreztem; két „öreggel” összezárva s mind a kettőnek megvan a maga muzeális „szörnyetegsége” anélkül, hogy azt valaki, aki igazán Jó Fiú; zokon vehetné. Majomszeretetével amilyen nyomasztó tudott lenni Édesanyám még kamaszkoromban, amilyen gyógyíthatatlanul birtokolt mint mindörökre magzati Egyetlenkéjét, hát nem csinálok titkot belőle, hogy belső monológjaimban „Pióca-Mamának” becéztem; vagyis hát inkább szidtam; mert kapálódzva próbáltam kiszabadulni fojtó szeretet-öleléséből. Az évek folyamán ez a posszesszivitás páncéllá rakódott, s ha látta, észrevette gátlástalan önállóságom jeleit és asszonyveszedelmet szimatolt a közelemben, hát kifejlesztett magában valami védekező mechanizmust, katasztrófát, elesettséget, rámszorultságot szimulált. Mind e vele való bajaimból született ez az egzaltált, áttételes prózavers:

 

 

Soha nem fogom magamnak megbocsátani, hogy ugyanilyen ingerült-türelmetlen voltam Édesapámmal szemben, bár ennek semmi jelét nem adtam s míg takargattam, sétáltattam, etettem vagy felállni-leülni seggítettem, csak magamban lázadoztam s befelé boldogtalankodtam. Neki s ennek az áldatlan helyzetnek a fotografikus hű képe amannak párverse, a KACHEXIA SIMMONDSI című prózavers:

 

 

A vers kicsengése önmagyarázatos. 32 éves voltam, úgy éreztem, ez az, ami azonnal, gyökeresen orvosolná a helyzetet. A mindenkire rámosolygó fiatalasszony. A vén csontnak, a hófehér hajú, keményen robotoló néninek az unoka. Nekik a nagyapa/nagyanya-szerep – és én sem voltam soha a gyermekáldás ellen, nagyon is el tudtam volna képzelni az életet orgonasípokkal a háttérben; más kérdés, hogy akkor, a történelemnek azokon a navigálhatatlan tengerrészein az ilyenféle „családtervezésnek” az idő nem kedvezett. De még erre is vállalkoztam volna, amikor Marikát megláttam; bájos, fiatalos, mopszli-képű anyósom, nyugalmazott MÁV-igazgató apósom azonnal eltalálta a hangot szüleimmel – a nemzedék cinkossága volt – és kelengyevásárlásnál óhatatlanul erre terelték a dolgot, hogy ha kell, majd milyen legyen a babakelengye: enciánkék avagy sápadt-rózsaszín…

KL Marika intellektuel volt? Vagy inkább a megigéző baba?

Marika profilja hibátlan volt, dús haja természettől szőke, bőre többmint-hamvas: majdnem zománc. Harsogó jelenség volt s megejtően megfélemlítő egyszersmind – azoknak, akik kedvelték az ilyen parádés kancákat. Körömszakadtáig titkolta, hogy az irodalomban tájékozatlan, s jól harcolt a látszatért az „írófeleség szerepében”; nem is volt miért pironkodni miatta, annál kevésbé, mert azonfelül, hogy a képzőművészethez konyított és ösztönös jó ízlése volt, pompásan zongorázott. Soha mellé nem ütött, le nem maradt, rosszkor nem lépett be és kamarazenéléskor olykor megbízhatóbb volt, mint a profi Szentjóby, aki a csellótokban flaskáriumot rejtegetett („te Miklós, mitől ilyen ménkű nehéz ez a csellótok, amit cipelsz: mit cipelsz benne: követ?” Mely kérdésre ő csak némán, szélesen elvigyorodott). Ha Solymos Péter nem tudott eljönni, Marika oly pompásan csilingeltette a zongoraszólamot, hogy senki se hallott semmit belőle – mindenki „a szép Határné” karcsú derekának ide-oda hajladozását figyelte a zongoraszéken.

KL Hát olyan kitűnő muzsikus volt?

Mit is mondjak? Igen. Villanyzongora nem lett volna megbízhatóbb, és úgy „blattolt”, mintha már kigyakorolta volna. Tudod az a nő, aki olyan mint az elátkozott „visszhangtalan barlang”, az kísérteties, agyonütő, íróembernek végzetes. Marika nem ilyen volt, nem volt „visszhangtalan”; de örökké bele kellett kiabálni valamit, hogy visszahallja magát az ember: neki magától nemigen jutott eszébe semmi. Nagyszerű szerelmi partner volt s mint asszony, ahhoz a tipológiai csoporthoz tartozott, amelyet tán már emlegettem volt: a monogám ösztönökkel megáldott nimfomániás. Tűzön-vízen keresztül kitart a férfi mellett, aki rendszeresen kielégíti; de ha hosszabb időre eltűnik mellőle – behívják katonának vagy elnyeli a börtön – hát férfi nélkül két hétnél nem bírja tovább. Mindezt összevéve, gyermeklélek volt, romlatlan, gyanútlan, élettapasztalat nélküli s lelki „feltöltésre” másokra szoruló; amiben Olympiára emlékeztetett a Hoffmann Meséi első felvonásából: a tündéri bábu, akinek trillázó koloratúrája időről-időre lehanyatlik – mikor is az órásmesternek közel kell lépnie, hogy hátulról, a derekánál, gyorsan felhúzza az óraszerkentyűt és az ária csilingel tovább. Én aztán igazán soha nem vártam el se alkalmi szeretőimtől, se a feleségnek valóktól a szüzességet s ebben szívvel-lélekkel a huncutul fogalmazó Rémy de Gourmont-nal tartok, aki a legbámulatosabb nemi eltévelyedésnek tartotta – és se neki (Marikának), se másnak nem hogy szemrehányást nem tettem, de fel se vetettem a témát. Azért sem orroltam meg, amikor magam eltűnvén a börtönsüllyesztőben, igen hamar könnyű prédája lett a lesben álló férfinépségnek s tán sohasem tudta meg, hogy az egyik ilyen lesben álló (fiatal, volt nyilas újságíró, akit emberségből gépíróként alkalmaztam) hozzáírt szerelmi pornóleveleit mind egy szálig elolvastam, lévén, hogy kezemre játszotta a postás. „Éhes – egyék”, máig fülembe cseng Édesanyám bölcs mondása, akinek a figyelmét a jövés-menés Marika körül nem kerülte el.

Ahhoz viszont idő kellett, nagy idő, amíg sztoikus lélekkel napirendre tértem Marikánál és még valakinél, aki ebben kényelmi önzésének engedett, és nemcsak hogy szegény öreg szüleimen élősködött, de továbbra is ott lakott nálunk akkor, amikor tőlem már testben-lélekben elszakadt és másoknál elégítette ki szerelmi éhségét. De hol van az a tavaly felkérdezett tavalyelőtti hó? Amennyit a betű megőrizhet belőle – hadd maradjon meg annak a napzománc-fényezte hibátlan arcnak, annak az irodalomban járatlan gyermekfeleségnek, annak a szépen zongorázó „szép Határnénak” – annak a megszólalásig-eleven, mindig felhúzható színpadi babának, aminek a műteremlakásban kéthetenként összegyűlők ismerték – ahogy a BARLANGI FESTŐ, a TIGRIS-DÉLUTÁN című prózavers és maga a kötet címadója, a HAJSZÁLHÍD ritmikus versszövege megőrizte –

 

…ha hozzád jövök hídon jövök át jöttön jövök a hídon jövök át hozzád nagy-titkolt öregen s ereimbe lerozsdált elmeszesült keserű tudománnyal szólítnom fiatal szájjal szabad inkább – csak mi fülednek kedves nyájas szólnivalóval szólongatnom benned az üdvöt csak mi szemednek   kedves hozzád jöttem! átjöttem: íme (köszönöm változatos utazás volt szélszeli Hajszál hídon) s te: hogy aludtál – – – GYERMEK?

KL Vagyis legszebb esztendőid egybeestek az ország politikai katasztrófába kanyarodó éveivel. Visszanézel a Fordulat Éve alkonyulatánál és nosztalgiádat röstellve – elábrándozol. Legalábbis elbeszélésedből ez csendül ki. Így van?

Sajna. Abban, amit mondasz, több-mint-szemernyi igazság van. Nosztalgiát érzek a deffenzívába szorult demokrácia utolsó hetei, órái iránt. Ahogy egy másodperccel az autokarambol előtt a tudat „lekapcsol”, hogy így kioltva a maradandó roncsolást elkerülje – ugyanígy. Az egészséges emlékezet még hosszú távra is, ki-kiolt, hogy minitraumáit elhullajtsa és csak az maradjon, amire örömest emlékezik. A megszépítő messzeség veszedelmei. Jaj, pedig-pedig! Amíg benne éltünk és gázoltunk, a lábunk alatt és a fejünk fölött kikerülhetetlen volt a Rákosi-zsarnokság ránk záródó dögszürkesége. Ha nem a Szabad Népet vetted, hanem az ún. Hazafias Népfrontba „tömörült” (?!) pártok (?!) akármelyik lapját, a Magyar Nemzetet, a Népszavát és ahány elcsáklyázott orgánuma a pártmaffiának volt, mindből ugyanaz az infernális hang fenyegetett-ajnározott-füstölgött-bugyborgott: a rádió ontotta az amerikai légierők sátáni praktikáit, a robbanó töltőtollaktól a kartácsszóró gyermekjátékokig, a fertőzött svábbogaraktól a lepermetezett mételyig, és a pártsajtó skriblerei kárörvendve irkálták a menekülő amerikaiakat ábrázoló karikatúrák alá: „koreai volt az öröm!” – mely szójátékot, hogy ad nauseam kiaknázták, azt mondanom sem kell. Aki tudott oroszul – mint Németh László vagy Áprily Lajos – az örülhetett, hogy megkapaszkodhatott a fordításban; s ekkor fordította Szentkuthy Miklós is az amerikai Howard Fast fércművét, a SPARTACUSZT. Maul halten und weiter dienen. Darab ideig még „pártonkívülinek” lenni (a „Pártonkívüliek Sztálini Tömbjéhez” tartozni), ha nem is védelmet, de szélárnyékot biztosított azoknak, akiknek „kézügyességét” a rendszer a maga céljaira hasznosíthatta; már amúgy javában folyt a Béres Attila-i „beűzetés a paradicsomba”, de még tűrték a kószálókat a kertek alatt. Mándy Iván Lézengő Ritterre a rádiónál ráreccsentett a gyermekrovat pártfelelőse:

– Maga! Az Egri Csillagokból! Félórás hangjátékot! Piciknek!

– Máig a fülemben van, ahogy ezt az „elbánást” Iván a maga siránkozó hangán, a Darling eszpresszóban, a volt Újhold-plénumnak elmesélte: még tudtunk pukkadásig kacagni rajta már fagyogatott a vér ereinkben. Amikor a fordítóiparból kipusztult minden más irodalom, a francia, a német, az olasz és persze „az ellenség nyelve”, az angol, el sem képzeled, Lorcsikám, hogy a lektorátusokon az orosz lektor vagy a kontrollszerkesztő micsoda potentáttá nőtte ki magát, s ha már idáig jutott, rendesen azért, mert a pártmaffia juttatta odáig, mint Megbízhatót. Ám pártigazolványai ellenére mégis csak európai születésűek voltak és a szovjet propagandaregények hitványsága őket is elképesztette; s ha nem malmoztak unalmukban a hüvelykujjukkal, hát csépelték a semmit. A fordításokat miszlikre szedték és abban a hóhérhangulatban, ami a lektorátus négy fala közt elhangzott-és-végbement, nemegyszer kabaréjelenetnek hatott. Hogy az ilyen szürszocreál kabaré egy-az-egyben milyen lehetett, annak illusztrálására hadd álljon itt ez az (egykorú) párbeszéd Kontrollszerkesztő és Fordító közt, a címe: A FOGHÚZÓ KOVÁCS.

 

 

Az ilyen „hóhérkonzílium a szöveg fölött” napirenden volt, Lorcsikám. A beleizzadó szegény fordító a végén részvétet érzett a lektorátusvezető, respektíve kontrollszerkesztő aparatcsik iránt akkor is, ha üresfejű tucatkáder volt, és akkor is, ha éles eszű filozopter, aki mint pártmókus a Párt mókuskerekében űzte-taposta az ipart. Azok az idők voltak, amikor az előző napi nemzeti színházi próbáról emlékezőben, tenyerébecsapós röhejjel mesélte Kígyó utcai eszpresszónkban, ahova reggelizni jártunk, Lehotay Árpád:

– Te! Komolyan mondom: itt megszűnt ember ember által való ábrázolása…! (Te elég vén füles vagy, Lorcsikám, hogy ezt értsed; de azoknak, akik „nem élték az időket”, hadd tegyem hozzá ad usum Delphini, hogy ez parodizáló rájátszás volt az „ember ember által való kizsákmányolás megszűnése” marxista szólamára, ami akkor minden cucliból szopható volt, tej helyett.) Az is az idők jele volt – meg hogy mennyire nem babra ment a játék –, hogy törzsasztalunktól Mátrai László már akkor mindörökre eltűnt: belehősült a mozgalomba; ami nála, ennél a nagy műveltségű, enciklopédikus koponyánál annyi volt, mintha ólba költözött volna, amelynek a mennyezete a köldökéig ér.

Kampis Tóni válási viharai után, mint „ifjonti újházas”, hol későn kelésére, hol múzeumőri korán kelésére hivatkozva, szintén lemorzsolódott, míg egyszer aztán Árpádot is hiába vártam többé, és utána már nem volt kivel lemenni a „tengerpartra”, megnézni az aznapi „felhajtást”, mert már az se volt, „felhajtás”. A szegény nők, széplányok, szépfeleségek vagy az üzemekben mimikrizáltak, hogy kicsöppent osztályidegen férjükre keressenek, vagy gyorstalpaló kurzusokon átképezték magukat gyors-és gépírónőnek és ott tolongtak az Apponyi téri Állami Munkaközvetítő helyiségeiben, s e sokszobás luxuslakásokból összeütött munkapiacon a magamfajta munkaadónak úgy árulták magukat, mintha rosszlányoktól tanultak volna jómodort. Csak végső esetben fanyalodtam rájuk, ha Erzsikémre Füst Milán ráült, mert vagy a munka lelassulásán kellett dühöngnöm, annyira nem tudtak gépelni, vagy kínos zavarba hoztak azzal, hogy könnybelábadt szemmel, a „gyermekükért”, elődobott fél-didivel értésemre adták mindenre-hajlandóságukat.

KL És ilyenkor…?! Szabad folyást engedtél gerjedelmeidnek?

Hát – kujonnak kujon vagyok ugyan (a szó Rabelais-i, Grand Couillon-i értelmében) és az is huncut, akinek ilyenkor nincs ingerenciája, hogy a helyzettel visszaéljen. De lett-légyen a szegény bármi ingerlő és szemrevaló – nem vitt rá a lélek. A szerencsétlen ugyanannak a pártmaffiának volt az áldozata, amelyet vele együtt, egy-szívvel-lélekkel utáltam. Ösztönösen morális lény vagyok, és magamat aláztam volna meg, ha a pártmaffia odakínálta alkalommal visszaélek és mintegy hozzázüllök azzal, hogy elgyalázom asszonyát az állástalan osztályidegen férjének-gyerekének, akikre keres, és azontúl a gépelés hazug ürügyével többé már nem dolgozni, csak belopódzni jár: így a munka sem halad. Ha a kísértés vágyveszedelmek felé sodródott, mindig idejében odacsengetett Milán bácsitól Erzsikém: jön – szabad.

Tudod, sorsok cikáznak előttem, nagy a kísértés, hogy sorra-rendre felvázoljam életútjuk „nyomvonalát” közös-mindnyájunk óriás élettérképén – így pl. Bokor Zsuzsa lábjegyzeteként H-r Oszkárék bődületes pórul járását „szerencséjükkel” – de tudom, hogy nem szabad. Várnom kell. Ahogy annak idején vártunk, tán a csodára, s ez a várakozó álláspont volt az életünk; miközben elborult kedéllyel a sztalinista újságírás nyomására el kellett fogadnunk, hogy Koreában „kip….zták” az „amikat”, és a Demokráciák tábora a kardcsörtető Béketáborral szemben egyre inkább defenzívába szorul; minden utcasarkon ezt ordította a rikkancs – beleverték a kobakunkba. Ha a Jakob Böhme-i „isteni szikorkát” nem is találod meg mindenkiben, valamennyiünkben beléhüvelyezve, szervülve ott ez a másik: a remény szikorkája; az emberjószág a remény szikraparazsával megvert állat. Szelleme olyan, hogy mennél nagyobb ütéseket kap, taplójából annál nagyobb reményszikrát csihol – és ez teszi lehetővé fasizmusnak/kommunizmusnak, hogy hozzáértőn, fokonként adagolva a félelmet, mint a rajtunk való uralkodás eszközét, mintegy „hozzászokjunk” a rettegéshez mint létállapothoz mi, megfélemlítettek. Ilyenkor születnek a pánik folklorisztikus szólamai: pl. hogy a holnap „mi-jöhet-még” rémképeit nem jó emlegetni –

– Ne mondd hangosan, mert még megvalósítják!

A fasizmusra (mint kereszténységellenes újpogányságra) és a kommunizmusra (mint a keresztény millenialista szekták szekuláris változatára) az a jellemző, hogy a parancsuralom fellegvárában – legyen az bár a Walhalla vagy a Marxiarcheion – alig melegednek meg, már mindjárt néptulajdonos arisztokoszoknak érzik magukat, és úgy is tekintik a munkaerő-rezervoárt, átvezényelhető, bármikor ideoda „átdobható” nyersanyagnak; ugyanakkor a tulajdonolt emberállomány mindinkább beleszokik leszázalékolt szerepébe és felvértezi magát arra a „még-rosszabbra”, ami maholnap következik.

A pánikra is rá lehet szokni, ha a néptulajdonos pártmaffia hozzáértőn, fokonként felsrófolva adagolja; s ilyen oldaltámadás kell, lesállásból, ilyen cselgáncs-villámcsapás, mint az a telefon is volt, hogy a magamfajta jól élő, bekölnizett, a Fészekben vagy a Halcsárdában a maga „Foglalt” törzsasztalánál ebédelgető élősdi szibarita kényelmi rutinjából kizökkenjen, a valóra rádöbbenjen, az emberfogdosásra rálásson.

Diktálás közben történt. Egy szép napon felcserreg a telefon, a fordítás leáll. Könnyeit nyelő, idegesen remegő hang – alig ismerek Zsuzsára:

– Az utcáról beszélek, a telefonunkat figyelik. Beszélnem kell veled.

– Mikor?

– Most rögtön. Azonnal. A Deák téri templom bejáratánál várlak, de ne szólj hozzám, örökké a sarkamban vannak; csak kövess, ahova indulok és amikor már leráztam őket, akkor szólok. Szervusz – –

– Zsuzsa! Zsuzsa!… – Igazi cri de coeur volt.

Erzsikét elbocsátom, a napot fizetem, a fordítást aznapra abbahagyjuk, rohanok a Deák térre. Ott áll és vár közönyös, kisírt arccal s mihelyt meglát, lődörögve megindul. Anker köz, Gozsdu-udvar, mellékutcák – tartok tőle, hogy elveszítem, de a fordulóknál megvár. A vargabetűk az Országház déli mólójánál véget érnek. Le a vízhez. Ott ül a lépcsőn. Integet – hogy látok-e valakit, nézzek körül. Sehol senki. Lebocsátkozom a lépcsőkön, melléülök, nézem az uszadékfákat, a szennyes vizet, odafordulok.

– Zsuzsa! Az istenért, mi történt?

Embertelen tömörségű gombócban kapom meg azt az ezer-mindent, ami vele azóta történt, hogy rólam lekapcsolódott. Zsuzsa hozzáment a szocdem újságíróhoz, N.-hez. Gyerekük született. Amikor a szalámipolitika a szocdemeket is munkába vette, a házaspár elhatározta, hogy Nyugatra szökik. Nem akarták, hogy a csöppség ebben a „pokolban” nőjön föl. Fölpakoltak, a pólyással elvergődtek a határövezetbe – nekivágtak a műszaki zárnak. Kutyacsaholás, határvadászok. A férfi kétévi börtönt kapott, Zsuzsát a pár hónapos pólyásra való tekintettel szabadlábon hagyták, de rendőri felügyelet alá helyezték.

– Pedig hogy reménykedtem! – sírt fel Zsuzsa. – Az affidavit is velem volt, ha Bécsig elérünk, rohanok az új-zélandi konzulátusra, előmutatom az aaffidavit-emet és már mehetünk Új-Zélandba…!

– … „effidévit”?! – visszhangoztam tompán, mint aki nem érti, soha nem is hallotta a szót. Ilyenje volt H-r Oszkáréknak is, kollégáim voltak az UNRRÁBAN: „effidévit”-jük; nemegyszer, eszpresszókban, összehúzták a széket Zsuzsával, és véghetetlen vágyolgással, aranytálcán körülsóvárogták a soha-nem-látott ábrándvilágot, Új-Zélandot, amely oly távoli, hogy minden atomháború hadműveleti területén kívül esik, még a Nyugatnál is nyugatabbra van, és ahová az „effidévit” őket majd átsegíti – ha majd a Külügy, pillanatnyi enyheségi rohamában vagy múló elmezavarában kiadja nekik az útlevelet; és még mutogatták is, egymásnak, „effidévit”-jeiket, az asztal alatt…

Vajon gyanította-e, s ugyan honnan sejthette volna Zsuzsa, hogy igen, egyszer még elkerül álmai óceániai szigetországába, New Zeeland-be, melynek nagyvárosaiban, Wellingtonban, Auckland-ben jó évtizedig mint lakberendező, emberhez méltó életet él és megszedi magát, de „olyan halálosan unalmasnak” találja ezt a „minden isten háta mögötti kulturális sivatagot”, hogy „még az álmában se jöjjön elő”, indokolja meg utóbb visszatelepesedését Angliába, ahol azóta férjezett és teljesen elangolosodott – – – de ne-szólj-szám, nem-fáj-fejem: ne szaladozzunk a dolgoknak elébe. Még több ízben találkoztunk s ilyenkor a kisbabát Zsuzsa Bokor mamára bízta; rendesen ugyanott s úgy, hogy Zsuzsa délről, én északról közelítettem meg az Országházat; a Dunára néző oszlopsorok mentén, középütt találkoztunk s vagy elmentünk egymás mellett – ha Zsuzsa intett: „követnek” vagy leültünk a lépcsőkre és a sodrását bámulva, a víznek mondtuk, amit mondtunk: ő a híreket bebörtönzött férjéről, a babáról, akit „picimnek” becézett, vagy az affidavit-ről, ami elvezérli álmai „Nyúszilend”-jébe (Új-Zélandjába) – majd, ha a Külügy, egy hebehurgya hivatalnok szórakozott jóvoltából a hiányzó útlevelet az ölébe pottyantja; én hogy öngyilkossági szándékáról lebeszéljem, hol az „effidévit” reményét lobogtattam előtte (már ronggyá mutogatta), hol leánygyermeki kötelességeire intelmeztem: mit szólna hozzá gyenge idegzetű édesanyja, Bokor mama, aki épp e pillanatban talán az ő „Picijét” pelenkázza.

A Bokor házaspárnak is lehetett volna és csak azért nem volt affidavit-je se Új-Zélandba, se máshová, mert nem hagyhatták cserben Zsuzsa húgát, az elmezavarodott szerencsétlent, aki magáról gondoskodni nem tudott. Dezső bácsi csakhamar felkapcsolódott a Corvinához, ahol éppenséggel nem nehezményezték, hogy „az ellenség nyelvét” beszéli s angolul levelez; máshogyan is nagy hasznát vették könyvészeti szakértelmének, és az évek folyamán főtisztviselővé nőtte ki magát.

KL Szörnyen kíváncsi vagyok, hogyan válhat „szerencsétlenséggé” a beutazási engedély Új-Zélandba – valakinek, aki az ilyen affidavit boldog tulajdonosának mondhatja magát –

Pedig nem osztogatták: sok utánjárás, nagy összeköttetés és az angol nyelv kellő ismerete… Majd, ha odaérünk. H-r Oszkárék, H-ch Erzsébet (H-ch István építészkollégám felesége) és még mások az UNRRÁBÓL, volt kollégáim, még sokáig jártak fel hozzám, mint „közönség”, zenei/irodalmi estjeimre az óratorony alatti műteremlakásba, míg volt ilyen műsoros est és műteremlakás. Mert az estek maguktól álltak le a pánikos közhangulatban, és a műteremlakásról meg az volt megírva a csillagokban, hogy más folytassa benne a zeneesteket ott, ahol én abbahagytam.

Zsuzsa első telefonja traumatikus hatással volt rám és megrendítő volt minden találkozás vele: részese lettem a kiközösítettek nyomorának. Hiszen szó se róla, voltak érdemesebb fordítói feladatok; az öreg Szerafimovics elbeszéléskötete; vagy a múlt századi, klasszikusnak számító Korolenko novellái – mely utóbbit Szőllősy Klárával fordítottam felesben, és ekkor ismertem meg, nagyokat csodálkozva heves érdeklődésén eredeti írásaim iránt és asszonyosan impulzív természetén. Akkor még nem tudtam, hogy külön birodalom rejlik mögötte, palotavilla és hatalmas kert a Nárcisz utcában s hogy ő egymaga ennek a irodalomnak pajzsa-és-kardja – akkor oda még nem volt bejárásom. De a szovjet regények „egy-emberként rohantak fel a fedélzetre”(mint Rejtő Jenőnél) – hogy a sztálinizmus diadalindulóját harsonázzák s minthogy ívenként fizették őket, iszonyatosan túlírott bőbeszédek voltak ajtókitámasztóként használható vastagságban – gépi kötésük szaga is ismerős volt s azokra a vespasienne-ekre emlékeztetett, amelyeknek a párizsi utcán a közelébe érve, az ember orrát a nyílt vizelde húgy-és szalmiákszaga csiklandozza… Szocreál ürügyén ez a tengersok ömlesztett hazugság egyet akart: kikovácsolni az „új embert”, és ami a dologban a legszörnyesztőbb, a szovjet „új embernek” a kikovácsolása nagyjából és egészében sikerült.

Ne meressz rám akkora tágra nyílt, csudálkozó szemeket, Lorcsikám.

Sikerült „kikovácsolniuk” azt az új „szovjet” emberfajtát, amelyből az öntevékenység, kezdeményezés utolsó szikrája is kiveszett, mindent „felülről” vár, a Marxiarcheion rendelettörvényei felől, és ezzel egyidejűleg ukáz-mentalitás, és az őstunyaság mellé, velejárónak, felébredt benne a szlávság ködevése, pravoszláv miszticizmusa; extrém esetben oly katatóniás, béna báb, aki még az életösztönt is az államtól várja és kölcsönbe kapja a Párttól… Kimagyarázhatnám „felemásnak” vagy „félreérthetőnek” helyzetemet – azét, aki ezen a lélekromboló szeméten guberál, élősködik, gazdagszik és „folyószámlája” van egy olyan sötét gazember világban, ahol más, jeltelen senki az alattvalói emberállományból azt sem tudja, hogy a „folyószámla” mi fán terem. Ám az igazság az volt, hogy erkölcstelennek éreztem helyzetemet; ha Erzsikém az írógép elé ült, és miközben a füle kétfele állt, hogy mit kell lekopognia, dűlt a kacagástól, nekem, akinek az orosz tengerikígyó mondatokat be kellett fűznöm agytekervényeimbe, minden idegszálam tiltakozott a hazug írás ellen és tajtékozva csaptam le, hogy kávészünetet tartsunk – mintha az anyanyelv, a tisztaság és világosság e franciás közege, a magyar, kivetette volna magából az európai szellemtől oly idegen hazugságösszjátékot, ami lényegében a sztálinizmus; pszeudo-szellem és patyomkin-valóság e galamáty-ötvözete volt.

Ami a szláv szellembe belefért, a magyarba sehogyan sem fért bele; Kovai Lőrinc a félorosz, pétervári születésű magyar író meggyőződéses kommunista volt, és eszével-gyomrával a Marxiarcheionhoz hozzátartozott; de szelleme szlávos vakságában „tudományos materializmusával” összeegyeztethetőnek tartotta, hogy spiritiszta szeánszokra jár és másnál sem akadt volna fenn rajta. Ideig-óráig még vigasztalódhattam azzal, hogy egyszer „megvetettem a lábam”, amint említettem már, és a nyomatékosan pattogó Illés Endrének nemet mondtam, amikor kötötte az ebet a karóhoz:

– Most mindent tégy félre, kérlek és ha kell, éjszakai munkával, természetesen kiemelt honorálásodról magam gondoskodom, de ennek mielőbb meg kell lenni. Zelk alá, a nyerset, aki majd megverseli. Pompás kiadvány: Sztálin-eposz, a ma élő legnagyobb üzbég költő huszonkét Sztálin-Éneke, üzbégről, orosz átköltésben –

– Nyargaló fordítás. A Karinthy-féle „Herz-szalámi” esete: irodalmi értéke nincs és nem is lehet –

– Sajnálom. Nem várhatunk arra, amíg valaki megtanul üzbégül –

– Évekre előre be vagyok táblázva, már szerződni sem merek. A határidők szorongatnak. Ezt nem kívánhatod tőlem, Bandikám –

– Ezt nem én kívánom tőled, hanem a Hazafias Népfront! Most, amikor közeledik a Születésnap és bajban vagyunk: ezt elvárja tőled a Szépirodalmi… Tedd el!

– Nagyon kérlek, ne erőszakoskodj… Ne! Ne próbáld begyömöszölni a táskámba: úgy sem viszem haza.

– Nem csinálod…?!

– Nem.

Tudomásul vette. Legnagyobb csodálkozásomra a hajam szála meg nem görbült, a kínos jelenetnek semmi következménye nem volt; nyilván volt más a skartban, aki feláldozza magát, hogy Zelk döcögő rigmusai alá üzbégből-oroszról-magyarra nyargaló fordítást készítsen. Láttam a kötetet, de még eleven emberrel nem találkoztam, aki azt a sztyepp-eposzt elolvasta volna.

 

*

 

Itt már nem is a „kötelező részvétbeszolgáltatásról” volt szó, Zsuzsának meg a hozzá hasonlóknak, akiket a boldog jövőért dolgozó nyomorúsággyár berágott, keseregtem elvégre – qui aurait besoin de pitié, sinon ceux qui n’ont compassion de personne! – mondja Camus: ki szorul rá a szánalomra, ha nem az, aki senki iránt részvétet nem érez – s nekem meg minduntalan fékezni kellett megindultságomat; nem, itt már többről van szó: helyzetem erkölcstelen voltáról; arról, hogy minden utálatom és gyűlöletem ellenére, iránta, beépülök e nyomorúsággyár gépezetébe vidáman pedálozok benne, hajtom, szolgálom, jól élek, mint a legyártott nyomor parazitája. Van-e ennek remediuma? Hogy a gyomrommal, a megélhetésemmel, az életstílusommal rá felfűzve – ne segítsem a rendszert. Ekkor jutott eszembe, hogy még fel is nevettem, ez a „szójáték” pár. Nomen est omen:„Bokor” Zsuzsának a bokorugrás nem sikerülhet; „Határnak”, a határátlépés minden bizonnyal sikerülni fog.

Csoda-e, hogy emellett a megoldás mellett döntöttem? Jókor találkoztam azzal is, aki ezt a belémfúródó pletykát a Csillag szerkesztőségéből a fülembe súgta: akkor, amikor mélán undorogtam azon, hogy felvet a pénz; elvégre ki szeret a hiénák szerepében tetszelegni – tigrisek, oroszlánok otthagyott vacsorái körül ólálkodva, még akkor is, ha voltak nálam sokkal nagyratartottabb hiénák, akiknek a nemzet eleve felmentést adott?! Kovai Lőrinccel akadtam össze a „belső körből”, aki azért nem tagadta meg a szóbaállást háborúelőtti jócimboráitól a szerelem piacán. Irigyen nyeltem szavait, úgy számolt be legutolsó olaszországi hosszú nyaralásáról, mintha azt kérdezte volna: „mért nem mégy te is?” Majd szellemes kedvében kópé kacsintással eldadogta a „jó hírt” (mert erősen dadogott) a Pártonkívüliek Sztálini Tömbjén belül a pártmaffia irodalmi szárnya előléptetett a Hasznos Megtűrtek élcsapatába… Gyanútlanul a részletek iránt érdeklődve, elmondott egy kötetlen beszélgetést, amelynek a Csillag szerkesztőségében a tanúja volt. Valaki „nyelvművésznek” nevezett, mert megakadt a szeme fordítmányomon; mire valaki közbevetette: íme az ideális módja, ahogy semlegesíthetjük ellenségeinket. Így kell elbánni vele: aknázzuk ki nyelvművészetét, hogy parádés fordításban tálalhassuk orosz és szovjet klasszikusainkat az olvasók elé; tömjük pénzzel, hogy jólétével is hozzánk tartozzon; árasszuk el fordítanivalóval, hogy a fióknak írni eredetit – se kedve ne legyen, se energiája, se ideje; és ha szépen paríroz, időnap múltával mutassuk fel, mint Kiváló Munkást a Pártonkívüliek Sztálini Tömbjéből… –

Belém fúródott a mérgezett hegyű dárda, és még elnéztem, ahogy rángatózik a nyele a szemem előtt. Beláttam és képtelen voltam visszahárítani a mondottak nagy igazságát. Nagyot nyeltem.

– Ki volt az?! – támadtam rá Lőrincre.

De akárhogy faggyúzta a memóriáját, torz mosollyal s mind erősebben dadogva, csak találgatott és nem emlékezett. Sorra vettük, ki lehetett. Lukács György, aki maga is megrovásban részesült a Marxiarcheion rosztrumáról, amiért az orosz klasszikusoknál jobban ismeri/gyakrabban emlegeti a múlt század német/francia klasszikusait…?! Aligha: Lukács György se nevemre, se fizimiskámra nem emlékezhet, se arra a szállóbeli audienciára, amelynek rám nézve oly baljós következménye volt. Horváth Márton? Hiszen azonkívül, hogy egy kéziratom margójára piros ceruzával rávéste, „nem a mi értelmiségijeink közül való”, nem találkozhatott a nevemmel s már akkor megfejthetetlen rejtélynek tartottam, mit keres nála és hogyan jut el a miniszterelnökség sajtóosztályán engedélyezésre benyújtott kézirat a Szabad Nép szerkesztőségében az ő asztalára…?!

Évekkel utána s már Nyugaton, egyszer faggatóra fogtam Méray Tibort, de vagy túlságosan apró epizód volt ahhoz, hogy e gunyoros beszélgetésre emlékezzék, vagy akkor történt, amikor nyári szabadságra ment és távollétében Király István túlkapásaival lejáratta a folyóiratot, Király Istvánt meg, ezer és egy okból, nem kérdezhettem meg… Vedd ehhez hozzá, hogy volt UNRRA-kollégáim dzsungeltávíróján s tán épp H-r Oszkáréktól, épp akkor kaptam a misszió volt vezetője – Leslie Sommer üzenetét. Sommer ekkor már a nagyra duzzadt trieszti UNRRA-kirendeltséget igazgatta, amely a város szabad területén már valóságos „állam volt az államban”. Ha az ország elhagyására gondolnék, hát sem az útlevél beszerzésében, sem a szökésben nem lehet segítségemre; de mihelyt trieszti irodájában rányitok – régi állásomat visszakaphatom.

KL Ha jól értem, ezek szerint ez az undok, vérig ingerlő pletyka a Csillag szerkesztőségéből – ahová a mondottakat ellenőrizni nyilván nem volt bejárásod és kétszer is meggondoltad volna, hogy kinek a kabáthajtókáját ragadd meg – és a jól időzített Sommer-féle üzenet, hogy mihelyt Nyugaton teremsz, lesz állásod: ez adta meg a lökést, hogy a tiltott határátlépés kísérlete mellett dönts?! S ha egyszer „Bokor” Zsuzsa lába, bokorugrás közben beleakadt a nevébe – te úgy képzelted, hogy a te szerencsésebb neved katapultja majd átdob a határon…?!

Bajban vagyok ezzel az én történetemmel, Lorcsikám. Le Corbusier írja, hogy a középkori városok alaprajzát az öszvér ösztöne határozta meg: a málhahordó öszvér térült-fordult a kaptatón, keresve, hogy merre könnyebb-kényelmesebb – az traszírozta a városok utcáit; mire a köréépített házak a talajjal összenőttek, a város térképén sokat változtatni már nem lehetett. Az én traszírozó öszvérem – az életút maga. Nem vonhatsz felelősségre megkomponálatlanságáért, nem ránthatsz vissza, hogy hé cimbora, itt tudnék egy sokkalta regényesebb fordulatot: nem gróf montechrisztózhatunk, nem vagyunk a Zendai Fogoly. Néha képzeletem csaponghatnékja erőt vesz rajtam s szeretnék elszakadni öszvér-traszírozta kaptatóimtól – de akkor hitelemet veszteném. Mi egyebet tehetek? Tekintsd padlásról lehurcolt, szétszáradt nagy háromosztású almáriumnak ezt a könyvet; s mint hogy oldalba veri-összeütingeti – mi egyebet tehet a szétesőfélben lévő szekrénnyel az asztalos, ha dületeg? S mármost, hogy ebben a szándékosan alád telepített alanyzavarban a „dületeg” kire/mire vonatkozik, az asztalosra avagy a szekrényre – annak eldöntését rád bízom.

 

*

 

Mi történt velem? Elpetyhüdtem? Belekényelmesedtem, beletompultam? Elgyávultam? Valaha ábrándos-fantaszta gyermetegségemben „fegyverrel a kézben” szálltam szembe a fasizmus szörnyetegségével – és most; amikor mindössze irhamentésről fegyvertelen megfutamodásról van szó, inamba szállt a bátorságom?

Ez a kérdés meredt a szemembe minden reggel, amikor a hitvány szovjet regénnyel a kezemben a soros gépírónőt vártam, hogy „levágjuk” a napi két-három nyomdai ívet; ez – ha csöngött a telefon és Illés Endre mézesmázos „magátólértetődőséggel” belehurkolta bokámat egy három évvel később esedékes szovjet „klasszikus” fordításának szerződésébe, kiemelt honoráriummal.

Ám akármilyen nonchalant derűvel közöltem disszidálási szándékomat a családommal és persze a titoktartás pecsétje alatt – nagy volt a konsternáció.

Egyfelől óvintézkedéseket kellett tennem arra az esetre, ha le találok bukni – hogy a lakás ne legyen az én nevemen, mert a bokorugrótól többnyire elkobozták a lakást –, kapós osztogatnivaló portéka volt a lakás az elftársak között, abban az éktelen lakásmizériában! – s akkor egyúttal kiszórnák szüleimet, feleségemet. Lakáscsere mellett döntöttem, de úgy, hogy az új lakás már Édesanyám nevén legyen. Másfelől óvatosan szondáznom kellett dörzsölt ismerőseimet, hogy tud-e valaki olyan sötétben bujkáló embercsempészről, aki jó pénzért átvinne a jugoszláv határon?

Hogy a francia forradalomban az Angliába szökni készülő arisztokraták hol-merre keresték a maguk Vörös Pimperneljét és hogyan láttak hozzá – nem tudom. S jóllehet veszedelmes játék volt, a tenyerek mögött sugdosódva, ezerszám, ezrével tudtak címeket: valakiét, aki a delikvenst kézről kézre adogatva, a testi valóságában valahol lappangó és stüszivadásznak álcázott embercsempészhez elvezeti. Szaglálódtam én mindenfele persze a távolsági kamionosok körül csakúgy, mint a dunai kikötőkben – bár aki a kazánház mögött, a gőzös szénterében Bécsbe szökött: Zimándy Zelmával nem akartam összeakadni s amúgy is, Trieszt Szabad Övezete volt a cél s így a Duna eleve rossz irány. Már sikerült Banda Ede gordonkaművésszel megállapodnom a cserében s míg ő házihangversennyel avatta műteremlakását, mi beköltöztünk Lenin körúti, jóval szerényebb kétszobás fészkébe a harmadik emeleten, amelynek ablakai Nagyatádi-Szabó (volt Kertész) utcára nyíltak. Ekkor kerültem horogra – ill. bukkantam rá a „vonalra”, amely a kellő embercsempészhez elvezetett, aki a jugoszláv határra szakosította magát.

Egy valaha-volt, okos, művelt, jókezű és így félig-meddig „kollégának” mondható barátomnak (aki váltig fájlalta, hogy csak ipariskolát végzett és csupán a pallérságig vitte – de eltűnt a Don-kanyarban), valahol a pesti házrengetegben ott élt-vagyogatott örökké feketébe öltözve fiatal özvegye, bizonyos M-ch Éva; és ildomosnak tartottam, hogy nagy időközönként „Staatsvisit” formájában leviziteljek nála és elesett barátom özvegyét megvigasztaljam. Éva nyelvtehetség volt és anglomán, angolórákat adott, de amilyen kapós volt, alig győzte. Formális, kávékavargatós látogatások voltak ezek a besötétített szalonban, nem mintha mesterkedett volna valamiben, de Éva kedvelte ezt a lánynézős világítást, ami gyászához jobban illett; arca beletorzult szinte, annyira megsínylette veszteségét, mert imádta férjét, de eltört mosollyal, keményen tartotta magát és beletemetkezett a robotba.

Édesapjával élt, elsővilágháborús őrnagy volt az öregúr, fényképein délceg katonatiszt és csupa kitüntetés, és a szertartás is az volt, hogy öt percig hármasban jártattuk a szájak udvarias darálómasináját, majd a papa diszkréten visszavonult s mi, arra a kurta órácskára magunkra maradtunk.

Évának tanítványai körében kiterjedt ismeretsége volt, s aki akkoriban nagy hirtelen „az ellenség nyelvét” akarta elsajátítani, az vagy disszidensgyanús volt, vagy arrafele tapogatózva-s-habozva bár, de Nyugat felé kacsingatott. Innen kezdve azzal a catveattal folytatom, s te is ebben a szellemben függeszd fel ítéletedet, Lorcsikám – hogy Éva dolgában máig sem tudtam dűlőre jutni, nem is fogok, és kénytelen vagyok halálig Pürrhon ephectikus álláspontjára helyezkedni. Hogy ítéletfelfüggesztés alatt áll – ez nem szennyezi emlékét, de nem távolítja el róla a gyanú makuláját. A Patyolat Vegytisztítójából ez a makula, kihófehérítve még nem jött vissza s az sem tisztázódott, hogy lebukásom után Éva miért tűnt el, mint lett incommunicad, vagyis érdeklődő szeretteimnek elérhetelen.

M-ch Éva tanítványai többnyire maguk is az után szaglásztak s ismerőseik láncán odáig adódva – akadt is egy, aki az Én Emberemmel összeismertetett. Textiltechnikusként mutatkozott be a kunkoponyájú, rokonszenves fiatalember, és nem kevesebbet ígért, mint hogy a jugó határon átemelve rögvest gépkocsiba szállok, átszáguldok Jugoszlávián és le sem teszem a lábam, amíg Trieszt Szabad Övezetébe nem érünk. A taksa: potom 22 ezer forint. Túl szép a menyasszony? Eszembe se jutott.

A terv az volt, hogy ha a vonal megbízhatónak bizonyul, Marikám a következő tanszporttal jön utánam. Nem mertem kockáztatni őt is. 1949 karácsonya után elbúcsúztam mindenkitől, akit hátrahagyok, úgy éreztem, rendbe tettem a szénám és jegyet vátottam Kiskunhalasra. A hotelban már várt az Én Emberem – meg egy idősebb, lompos kellemetlen nőszemély, aki a transzportba tartozott – és közölte, hogy hadgyakorlat van a határövezetben és a kedvező pillanatra néhány napig várni kell; a szálló, az étkezés el van intézve: lappangjunk, amíg az autó értünk jön és ne nagyon mutatkozzunk a városban. Idegesítő várakozás volt, idősivatag, amelyet nem enyhített az unatkozó, lompos vén banya locsogása, felajánlkozása, megkörnyékező fortélyai; január eleje lett, mire befutott az autó – ám az Én Emberem sehol.

Megmondhatnám a napját is, ha felütnéd az 1950-es naptárat; mert mint tudod, péntek 13-án születtem s egész életemben ez volt a szerencsenapom, ez az egy, ami szintén péntekre és 13-ára esett – ez volt a kivétel.

1950. január 13-án öreg este volt már – hogy kihasználjuk a sötétet – amikor a mogorva sofőr betessékelt az autóba; érdeklődésemre, hogy az Én Emberem hol marad és miért nem mutatkozik, csak érthetetlen morgicsálás volt a válasz. Így kell lenni – gondoltam –, ez a dolgok titokzatos rendje. Úgy képzeltük, éjfél is lesz, mire a határ túlfelén az ő társa is megjelenik, akivel mutyiban dolgoznak: a jugoszláv, aki majd áttessékel az ő kocsijába s aztán – meg sem állunk Triesztig, ahol a Szabad Övezetben leugrom és első utam az UNRRA-kirendeltséghez vezet.

– Can I talk to Mr. Sommer? Beszélhetek Sommer úrral? – jelentkezem majd a portán, porosan pihegve. A jelenetet ezerszer elképzeltem.

Éjféltájt a határ mentén, holdvilágnál, vagy negyedórát rostokolhattunk, amikor kutyaacsaholás verte fel a szomszéd kukoricást, ahonnan előrohantak – pillanatokon belül egy szakasz határvadász vette körül a kocsit, egyikük felrántotta az ajtaját és nekem támadt.

– Fegyver! Van-e magánál fegyver…?!

A sofőr sehol. Helyette már egy ávósegyenruha háta feszített a vezetőülésben, ávós-sapkás volt az új sofőr. A szegedi Ávón végigéltem az emberi méltóság lerombolását – a parancsszóra földre ejtett városi bundát, nadrágszíj, cipőfűző elszedését. Leltárba vették bőröndömet, táskámat; nagyot nyeltem arra a gondolatra, hogy mi lesz, ha poggyászomban megtalálják AZ ŐRZŐ KÖNYVE gépiratát – mivel kolosszális naivságomban akkor még hitten-hittem (s hány honfitársam hiszi még ma is!) – hogy a Nyugat számára „üzenetünk” van, sürgős és életbevágó; ha azt a könyvet lefordítják (mert majd úgy tépik ki a kezemből, egymással versengve, kiadók, hogy lefordíthassák), akkor az a könyv világveszedelmek elhárítója lesz; de legalábbis éles fényben rálátnak Moszkva májára-zúzájára…

Útitársnőm eltűnt mellőlem, soha többé nem láttam. Utóbb a nyomozó váltig afelől faggatott, szeretőm volt-e az idős hölgy és hol beszélt rá, hogy vele szökjek, még Pesten, vagy csak Halason fedte fel disszidáló szándékát? Ő fizetett-e értem is a csempésznek, mint kitartottjáért? Undorogva tiltakoztam. Csak jóval később értettem meg: jóindulatúan „enyhítő körülmény” után kutatott vagy olyan szerelmi/anyagi asszonykepce után, ami mint „behálózás” – annak számíthatott volna. A vizsgálat persze nem ezzel, hanem azzal kezdődött, hogy levágtak a pincébe, a sor kutyaól nagyságú zárkák valamelyikébe, ahol a vizsgálatosok félméteres fapriccsen, három négyzetméternyi magasan hunyorgó lámpavilágnál nem tudták számon tartani a nap és az éjszaka váltakozását. A kezelést már ismertem, a Horthy-rendszer Defenzívájának tudományához a Rákosi-rendszer verőemberei sem tudtak hozzá tenni. Hasra vágtak; rám ültek ketten-verték a felpolcolt talpamat; s amikor már nem tudtam ráállni, magas deszkalapra rákapcsolva, tönkreverték tenyeremet-ujjaimat, hogy kiesett kezemből a csajka. Utána lezavartak, lebüdösfasisztáztak, belódítottak a pincezárkába és utánam kiabálták:

– Nem vagyunk rá kíváncsiak! Majd mondanád még, de nem lesz kinek – – –

Nem lehetetlen, hogy a verőrészleg nem tudta, ki kicsoda s nem is érdekelte. Futószalagon ment az emberek „megszólaltatása” – aminek szerves része volt a lelkek fortélyos-ravasz „bedugaszolása”: hogy – a beismerő vallomásra, még ha üvöltözve kikívánkozik is a puhára vert emberből, akkor se vagyunk rá kíváncsi…

– A szisszenések, a pisszegések, a jajgatás megújulása-elcsendesedése, a sietős léptek közeledése-távolodása, a zárkaajtók bedörrenése, a dróthálós körte fénykörei a vasgerendák közti poroszsüvegmennyezeten; párnának a fejem alatt a cipőm és a falon az árnyékom, a fejem árnyéka hogy kócos-e – mindez egy hét múlva már rutinná evesedett. A kilátástalanság rondabugyrában s annak is az alján, még így is ágaskodott bennem valami jószág-reménység. Vers gondolódott bennem, memorizáltam s utóbb Vas Istvánnak ajánlottam – ő tudja, miért; a címe: CSAPDAVEREM –

 

a cipőm a párnám tükröm az árnyékom angyalaim álmok: dongó – csodatékony falkárpitrepesztők Őrzőim szelídek veszedelmeimre követ hengerítnek ablakom – a kulcslyuk pinceboltra szolgál – talpig hasad a fal feltámadásomnál (HAJSZÁLHÍD, 483. o.)

 

Jósvillám volt a vers, én csak a mennydörgés rövidrezárója voltam s csak ma értem, hogy a becsapódás éve tavaly volt, az Annus Mirabilis, amikor a Kádár-arcú kommunizmus kárpitja talpig hasadt; s ez volt az én igazi feltámadásom.

Máskülönben úgy volt, ahogy írtam: rengeteget álmodtam s ezek a megváltó álmok voltak az átsegítőim az Ávó-pince majd hónapos poklán; de nem mindig volt belőlük békés a felébredés. Egy ízben, hajnali félálomban mintha rohangáló szegesbakancs csürüszkölést hallottam volna, ordibálást és fémlemez-buffogást, ahogy a vasajtókat puskatussal verik:

– Mék horkol? Mék az a disznó, aki énnékem horkolni mer?! Deakutyabüdöskurvaistenhétszentségétakurvafasisztaidesanyjának, a disznaja! Mék az, amék horkol?

Kulcscsörrenés, ajtók egymásutánja ki-be, nyavvogás, üvöltőkoncert, dörrenések. A lárma közelebb jön – én erőszakkal ólmos alvásba temetkezem s álmodom. A betonpadlón ébredek a fal tövében, ahová a priccsről alágurultam – arra, hogy fogom a bal fülemet meg a fejemet olyantájt, ahol az ütés ért, babra ujjal (mert szétverve az is fáj), tapogatom, ahol sajog. Nézegetem a csupa vér tenyeremet; egyvér a halántékom és kegyetlenül fáj. Laposan a puskatussal, ahogy oldaltfordultomban ért és az őr végigvág rajtam – álmomból úgy ébredtem, hogy az ávós már sehol: az enyémig végigment a soron és a horkolás mégsem szűnt: más zárkában lappang a bűnös, aki tiszteletlen horkolásával megtöri a csendet – logikus, hogy nem én voltam. Megigazította a fülemet s még örülnöm kellett, hogy nem nyit újra rám – csakhogy visszaigazítsa. Azóta vizsgálták a kórházakban nem egyszer, de kockázatos és bizonytalan esélyű műtét volna: már belenyugodtam. Szeged óta van hogy a bal fülemre nem hallok.

KL És mi lett a textiltechnikussal, azzal a rokonszenves fiatalemberrel, aki átcsempészésedre vállalkozott? És mi lett a pénzzel, amit lefizettél?

„Textiltechnikus?” Sose volt. Hamis néven mutatkozott be; s ugyan ki merne pénzt visszakérni a lebuktatótól?! Jó esztendeje ültem már, amikor a Gyűjtőfogház titkos mérnöki irodájában erődítéseket terveztem a jugo határra – ott történt. A gombüzemből üzente, hogy nagyon kéri „a mérnök urat, ne haragudjék rá: már szánja-bánja, amit véle tett”. Kucsera Mihálynak hívták, a szegedi Ávó lebuktatója volt főhadnagyi rangban. Ha a gombüzemből a Kisfogházba (az ún. „halálos házba”) üzenni tudott, akkor maga is folyosószolgálatos lehetett, vagyis stiprinc s azt is csak ávós főhadnagyi rangjának köszönhette. Kifejezéstelen arccal hallgattam érdektelen történetét a házimunkástól, akinek mintha az engesztelés is feladata lett volna: negyedévvel az én lefogatásom után a főhadnagy elvtárs is lebukott; kétkulacsos kémkedésért és Titóval, a Láncos Kutyával való trafikálásaiért úgy kijárt neki a halálos ítélet, mint a sitty; de átváltoztatták és most a gombüzemben életfogytos: becsületes jó magyar ember és amit egy házimunkás megtehet – mindenkin segít.

KL Feleséged, szüleid tudták, hogy nem sikerült? Ügyvéded volt? Mikor tudták meg, hogy lekapcsoltak?

Ügyvéd? A hivatalból kirendelt ügyvédet az ítélethirdetés után láttam először. A családom nyilván rosszat sejtett, amikor a megbeszélt visszajelzés Triesztből nem futott be. A perem elhúzódott, mert amitől rettegtem, bekövetkezett: bőröndömet kihányták, meglelték AZ ŐRZŐ KÖNYVE gépiratát és felküldték a fővárosba, az Ávó Intellektuális Osztályára, „kiértékelés” végett. Csak én tudtam, mi van abban a könyvben – hogy kis jóakarattal a Rákosi-rendszer micsoda fekete képét lehet kiolvasni s valóságos „vádiratnak” is beállítható. A könyv nem is tévesztette el rájuk a hatását, akárki volt az olvasója; mert másfél évi börtönre értékelte. Így esett, hogy a szegedi bíróság tiltott határátlépés kísérlete címén egy évre ítélt, de súlyosbító körülménynek tudta be a nálam talált „szovjetellenes, rágalmazó irodalmi dugárut” s ezzel felkerekítette összbüntetésem két és fél évre. Magam is csudélkoztam, micsoda sötét gazember vagyok a főügyész leírása alapján: már 1945-ben az Egyetemi Könykereskedésben megrendeltem Bertrand Russel burzsoá szellemű, uszító szennyiratát, a Nyugati Filozófia Történetét, amely az ellenség nyelvén íródott; tudni vélte, hogy mint az UNRRA tisztviselője, jelentéseket tettem a szervezet kötelékében dolgozó szovjet elvtársakról az imperialistáknak stb. stb. Ítélethirdetés után a rabomobilból, amelyen átvittek a Csillagba, semmit sem láthattam Szeged városából. S mialatt valahol Trieszt Szabad Övezetében az UNRRA-misszió amerikai vezetője, harmadikgenerációs magyar, bizonyos Mr. L. Sommer a terebélyes íróasztal mögött, a várakozó Titkárnők Gyöngyének fel-felnyújtogatva, egymásután vette ki a tálcából és írta alá a memorandumokat – én a szegedi Csillag második emeletén, negyven közbűntényessel, zsivánnyal-cigánnyal összezárva, délután már annak az épületes látványnak lehettem tanúja, hogy fél komisz kenyérért, a középen, hogyan szopja ki az egyik gádzsó a másiknak a péniszét, majd parázs cigányháború kerekedik abból, hogy mint szólt az alku: elélvezés előttig, elélvezésig avagy egy perccel tovább…

KL Így hát alaposan ráfizettél a név-mágiára. „Bokor” Zsuzsa bokorugrása nem a neve miatt nem sikerült s neked meg nem segített az átlépésben, hogy úgy hívnak, ahogy hívnak –

Hát nem, a név-mágia nem vált be; annál sem, akinek a nevével nincs mit mágiázni. Mert akiről azt hittem, Nyugaton magánuszodás villájában mindig nyaral és sofőr viszi luxuskocsiján az észak-olasz tavakhoz, ahol alkalmatos pied à terre több is várja: Zimándy Zelma majdhogynem cselédsorban küszködött. Hanem amire valóban alaposan ráfizettem – az a késlekedés volt. Előbb kellett volna… Sokat bánkódtam tétovázásomon; s ebből ugrott elő ennek a kis epigrammának is ez a kancsal szójátéka, amely még az első időben, már a Csillagban született, a címe: MERT

 

Mert ezerkilencszázötvenig a sültgalambra várt: egész határ határvadász vadászta a Határt…

 

KL Milyen érzés volt másodszor is börtönbe kerülni – beöltözni csíkosba? Amikor leamputálják rólad a könyveket, a zenét, a polgári élet kényelmét?

Egyszuszra nagyon nagyot kérdezel. Nos, egyrészt tökéletesen kigyógyultam első börtönömből és a megnyomorodás-megaláztatás minden nyoma kikopott belőlem; másrészt amikor újra „besétáltam” és levetkőztették emberi méltóságomat, újra belém zuhant és elékelődött bennem ennek tudata-kolonca – hogy itt vagyok és megint senki-semmi ember vagyok.

Te azt mondtad s tán nem is sejted, milyen szerfölött szerencsés szóval fogalmazol – hogy „leamputálták” rólam a polgári életkörülmények beneficiumait, az irodalmat, a zenét; kérdezhetted volna úgy is, milyen érzés volt, amikor leamputálták a fejemet. Tudod, a 18. században élt egy szellemességéről híres arisztokrata dáma, Madame du Deffand, akinek bourgogne-i kastélyába, Chamrondba seregestül érkeztek lovon-hintókon arisztokraták, írók-filozófusok, s az ő szalonjában igen későn koppantották el a gyertyákat. Egy ilyen éjszakába nyúló társalkodás közben fölmerült Párizsi Szent Dénes csodája (akit Te és a franciák szeretnének azonosítani Dionüsziosz Areiopagitésszel, de ez a jámborság megtévedése); az a szent hitünket hirdető hitvalló vértanúhalált halt, de lefejezésekor iszonytató csoda történt: mindenek láthatták, hogy alig hersent le fejével a hóhér kardja, a szent a fejet felkapta, hóna alá vette – és így masírozott vele kerek két mérföldet, amíg angyalok várása, angyali kórus lehatolása mennyekből és más jelek ott, ahol elhantoltatnia rendeltetett, megtorpanásra nem késztették, mikor is a megásott sírgödörbe fejét begurítva, ő maga is belébukfencezett. A teremben lévő filózofusok közül egyesek kukacoskodni kezdtek, firtatva a „két mérföld” értelmét, amennyit nyaka-csonkjával azon véresen és előrefordított, tágra nyílt szemű fejével – hogy lássa, merre megy – a feje híja szent menetelhetett; mert a latinban milia passuum áll, ami kétszer ezer lépés, ám a francia lieue, a mérföld háromannyi, ha nem több; nem is beszélve az angol league-ről, ami három francia mérföld, márpedig Alban Butler Szentek Élete angol változatában ez áll, s így meglehet, hogy Szent Dénes hat mérföldet is megtett fejével a kezében s az legalább 15000 lépés… A vitát hajnaltájt, odafordulva vendégeihez, maga du Deffand marquise vágta el: uraim, a távolság nem számít – az első lépés a nehéz: la distance n’y fait rien; il n’y a que le premier pas qui coûte… A beléugráskor a börtönvilág emberledobóján – a fejeddel együtt az emberi méltoságodat is leamputálják s ha már, mint senki-semmi ember, a börtönköztársaságok kazamatabirodalmának padlóján földet érsz és a leamputált fejedet a hónod alatt találod – hát öreg mindegy, hogy két, három, öt vagy tizenöt évre ítéltek: az első lépés a nehéz.

KL Hát igazán olyan senki-semmi ember a letartóztatott? Hiszen a börtönlakónak is vannak jogai: azért van a Szabályzat –

Lorcsikám, a Szabályzat azért van, hogy egyik végén leszarják, a másik végén kitörüljék vele a feneküket. A börtönlakó az országos börtön boltozatai fölött szaladgáló igazi világ egész embereihez képest: a béka, akinek a belét kitiporták, de a sarkukat nem veszik le róla. A lágernaplók, a börtönemlékezések mai áradatában alig merem rákeríteni a szót: mások már ezerszám elírták előlem; de hadd próbálom meg a magam apróbetűs módján, ahogy én láttam, a magam börtöneit.

Hadd helyesbítselek: nem csíkosba öltöztünk, hanem téli szumákba, ami szúrós szálú, goromba posztó, és azért is órahosszat álltunk sorba, vacogó hidegben a csillag-alaprajzú börtön középkupolája alatt. Dögszürke, vastagra vert és nehezen szabható posztó a szumák, és tán fenn a zárkán csereberélhetsz, vételezésnél nemigen válogathatsz: egyforma viseltes, agyonmosott-büdös, agyonfoltozott és dögszürke posztósivatag… Igaz, az „írnok” (maga is sittes, de már azzá küzdötte fel magát) és más, hozzá sitiprinc, az válogathat; s így aztán azé, aki osztogatja, mindjárt „sikkesebb”; mert jóllehet dögszürke mind, de akad, amelynek okkeres árnyalása van és simábbra verve, nem olyan szálas, goromba daróc; és mert előfordul, hogy az igazi, a nagyhatalmú sitiprinc, a borbély vagy a sokmázsás „srenkes” (páncélszekrényszakértő) kialkudott hat cigiért mérték után szabat magának egy rend szumákot a szabókkal (maguk is sittesek) s akkor az „olyan is”; tán megakad rajta az intézkedő szeme – de nyomban átsiklik fölötte: ismeri és maga is tiszteletben tartja a börtönköztársaság másmilyen értékrendjét.

Míg az Ávóról áthozott civil gúnyát a raktárosok leltárba veszik és zsákba gyűrve hátraviszik, az öreg sittesek tudni vélik és már mesélik is. Alig három-négy éve – milyen más világ járta itt, amikor még a szociáldemokrata Riesz István volt az igazságügyminiszter, a börtönügy vajszívű reformátora… Hangszerhez konyító emberekből Riesz alatt zenekart verbuváltak a sitten, a zenészek középre ültek, a Csillag üvegkupolája alá és minden áldott nap, fél hatkor zenés ébresztő volt, vidáman ébredtünk síppal-dobbal-nádi hegedűvel – más volt az élet, pajtikám!… Mert szerette a sitteseket, azért kellett meghalnia Riesznek: valahol a pincében, itt verték agyon, eltétették láb alól a kumonesták…

A rendszer egyik zseniális-gonosz fortélya persze az, hogy a politikai „bűnöző” még a közbűntényes zsiványnál is alábbvaló: legyen tehát még nála is kisemmizettebb. Rágódjék tehát a gaztetten, amit a Kommunizmus építése ellen elkövetett – a magánzárkán; s ha beeresztik is a tömegzárkára, a politikaiak közül senkit „munkára” vinni nem lehet. Márpedig minden sittesnek ez az álma: az ilyen-olyan „üzem”, ahol monoton kétkezi munkával agyonütheti az időt: maga alá pedálozza; elfeledkezik múlásáról. Gyorsabban telik. Mert Riesz alatt még körülvitték a tróglit tele könyvvel, volt kölcsönkönyvtár; de ma már, pajtás: se ceruza, se papír. A könyvtárról le nem vették a lakatot, a két könytárost felcsapták zsiványzárkára…

De aki a leütött fejével a hóna alatt elindul és az első, legnehezebb lépés után a mérföldes esztendőnek nekivág – az csakhamar feltalálja magát a börtönköztársaság kazamatáiban, és megtanulja a zsiványvilág másmilyen értékrendjét. Egyben-másban még az én ízlésemmel is találkozott a zsiványok doxológiája (jóllehet magam hivatásos zsivány nem lévén, nézetazonosságról nem beszélhetünk, csak átfedésekről) – hogy mit tartanak helyesnek-jónak-dicséretesnek, és mit megvetésre méltónak: Becsülik a keménységet, állhatatosságot, a maga-feltaláló lélekjelenlétet, a hozzáértést, a „csináló embert”, aki nemcsak a szájával mondja, hanem a nyelénél fogja meg és rögtönöz/javít, barkácsol/igazít; a ravaszdi humort, amely a nehéz helyzetekből kivágja magát. Megvetik a beszari frátert; a besúgót (vamzert); a behízelgő gazsulálót, a „kiegészítő” embert, aki csak akkor érzi jól magát, ha valaki segge vége… Szeretik az egyenletes kedélyt, amilyen az enyém is, akit mindenféle piszlicsáré kekec nem hoz ki a sodrából; és szeretik a természetes/ösztönös segítőkészséget, amilyen az enyém – és már sejtheted is, mire akarok kilyukadni. Hamar megleltem a helyem a börtönvilág zsiványtársadalmában; mert itt is, mindjárt, magától ki bácsizott, ki nagyapózott – tán kajsza bajszomért – és szerették az odafigyelő, rájuk szegezett szememet, osztatlan figyelmemet, készséges odahallgatásomat. Ha a börtönkupolák fölötti igazi világban eszerint éltem, a zsiványkazamatákban még kevésbé esett nehezemre, hogy megfogadjam Chesterfield tanácsát – hogy a tudását az ember soha ne fitogtassa, hanem akár az óráját, viselje mellénye titkos zsebében; eszébe ne jusson minduntalan előhúzni láncán és felkattantani, csak hogy mutassa, neki olyanja is van… (persze a derék earl mindezt még a 18. század nyelvén mondja, amikor tojásforma zsebórája is jószerével csak gazdagnak/arisztokratának volt). Így azután alig telt bele két-három hét, már a zsiványok testi-lelki tanácsadójának tudhattam magam, s ugyanolyan határozottan zavarhattam orvosi rendelőbe a cigányfiút sánkér-ügyben, mint ahogy lelki komfortációval szolgáltam az öreg apagyilkosnak, akinek álmában a meggyilkolt tovább fenyegetőzött: nemcsak arról az egyről – más birkalopásokról is tud. A kajafelvételnél előreengedtek; s megesett, hogy a felsihtolt szalmazsákok tetején, odainvitálva – átengedték az ablak felét: oly előjog, ami esetleg tán sitiprinc-jelölteknek kijár.

S hogy zendülésszítás, szervezkedés ne legyen és az izgágákat elszigeteljék a békés emberbaromtól, börtöngyakorlat volt, hogy a sitteseket szakadatlanul kavarták-zavarták zárkáról zárkára; alighogy emitt megmelegedett, jó szalmazsákra, barátokra tett szert, máris beüvöltött érte a kulcsos: minden cuccával, azonnalra… már vitték is, amoda. Hogy senki se tudja, ki hol van; de mirevalók a házimunkások. Hozták-vitték a drótot. Mindig mindenki tudta, ki hol van. Százával ismertem meg a sittesek emberkavargásán kazamataország lakosságát; azokat, akik ösztöneikkel vagy hagyományaikkal, családilag beleszülettek a zsiványmesterségbe, csirkelopásba-marhaelhajtásba, piaci kilózásba, szélhámba; és azokat is, akik akár mint háborús bűnösök, akár mint osztályellenségek, az ideológia deklasszáltjai voltak. Végighallgattam a siheder cigányt, akin pederaszta társai az éjszaka vaksötétjén összevesztek és leverték a derekát; és nekem kellett döntenem, hogy a szökési kísérlet melyik változatával próbálkozzanak jövet vagy menet, amikor az életfogytosoknak „felplankolták” valami újabb „régi” disznóságát és az átkísérés a törvényszéki tágyalásra olajralépéssel kecsegtetett, ha „hazavágják” az őrt.

Lassan belefásultam, hogy a hisztérikusan „unatkozó” s örökké a péniszével játszó fiatal kormosképű estetájt, vacsoraosztás előtt, nyilvánosan „magához nyúl” és a körben álló kórus éljenezve, rivallva üdvözli magas sugárban középre lövellő ondóját; és felmérhettem a betegre-vágyott szabadság gyógyíthatatlanságát, ha naphosszat ott találtam a fiatal pásztort az ablak kakasülőjén, ahonnan szűnös-szünhetetlen már nem is a szemhatárt, hanem azon túlnan, a Föld gömbörületét figyelte. A 8-10-12 évre ítélt hentesek, feketevágók, feketézők, tiltott seftelők és áruhalmozók emlékeimben összemosódnak a 6-12 hónapra internált kulákokkal, akik csak hetekre voltak itt, míg a barakktábor odáig bővül, hogy befogadja; s a séta rendetlen kavargásában akadtak olyan mellémvágódók, akiknek a mesélőkéjét sokért nem adnám, ha akkor rögzíthettem volna – de se papír, se ceruza, a diktafon akkor még a jövő zenéje volt. Egy „kulák” bácsika kifogyhatatlan volt az ízes kiszólásokkal fűszerezett népi anekdotákból, hímes mesketékből: valósággal az irodalmi folklór két lábon járó kornukópiája volt. Ugyanezt lehetett elmondani egy jóarcú, rokonszenves cigánylegénykéről, aki papi személynek nézett s váltig azt hitte – azokhoz tartozom, ahol a szomszéd kisudvarban, Ordas Lajos püspökkel, a lefogott evangélikus/református papokat sétáltatták. Bizonyára nem először mondta s szinte irigyeltem, hogy tudja, mint a vízfolyás: Móricz Zsigmond-i tömöttségű, sűrűre szövött nyelven, s leteszem neked a nagy esküt, hogy nyomdakészen – úgy jöttek ki, egy-kolbászban szájából a szebbnél szebb cigány mesék, kópéságok, novellák; sokíves elbeszéléskötet kitellett volna belőle, s hiszen ha lett volna bartóki fonográfom, hogy hengerre vegyem! S nemcsak nyelvi találatait volna lehetetlen reprodukálni, de a történetek sajátos gorombaságát, pornó csattanóit, „erkölcstelen” morálját, vagy egyenesen undorító tematikáját, mint annak a cigánynovellának is, amelynek szemfüles főhőse pikareszk módon túljár a magyar gazda eszén, és rálelvén az elásott döglött malacra, nyársat is, tüzelőt is, tele rocska bort is lop a malacpecsenyéhez, amin aztán degeszre eszi magát ő is, a romája is, egy hétig nem kell bugyelni, három napig lehet szovelni…

KL Bugyelni? Szovelni?… Mi az, hogy „sitiprinc”?

Dolgozni, aludni. A sitiprinc („börtönherceg”) százados intézmény. Legalul, a házimunkásokon kezdődik, a raktárosokon, szakácsokon, szabókon megy egyre feljebb, és a főrangúakon tetőz: írnok, borbély, helyettes nyomdavezető. A külső munkán furikoló nagybüntetésű vagy életfogytos parasztocskákat most nem említem, mert levelet-hírt nem hoznak-visznek, üzenetet nem közvetítenek, holtfáradtan esnek a szalmazsákra és alszanak. Csikket tőlük ne remélj. A „házi” vagy „folyosós” még nem sitiprinc; csak lehetőségei vannak és mindig gyanús, hogy mire használja: vamzergyanús, csempészgyanús, nyerészkedő, smasszer-segge-vége – pojácája, paprikajancsija. De ha komisz természetével kiharcolja, hogy a többieken basáskodik és e főnökösködését a smasszerbanda kényelemszeretetből elismeri-és-jóváhagyja: a „főházi” – az már valami. Az ilyen főházinak jár az a megtisztelő feladat, hogy a Rákosi kegyhelyet takarítsa. A Rákosi-zárka a Marxiarcheion hitbuzgalmi fejeseinek a kegyhelye, a zarándoklat úticélja; ha kiszállnak, sorra vesznek vaságyat/asztalt/széket és mindegyik előtt megilletődnek. Laboratóriumi tisztaságú, lúgszagú, agyonmosott: spártai látvány. Persze akkor, amikor Rákosi pajtás a lakója volt, nem így festett; zsúfoltas volt és rendetlen, 800-1000 könyve volt, mappája-itatósa, tolla-tintája, hetente látogatót fogadhatott: ügyvédjét vagy aki annak adta ki magát; vagy külön főztek neki, vagy vendéglőből hozatták. A helyes szóhasználat szerint nem is börtönben töltögette hosszú büntetését, hanem: államfogházban. Igaz, a saját rendszerében ez az intézmény már jóformán ismeretlen volt; bár meg kell hagyni – hacsak államérdekből nem kellett soraiból bűnbakot rekrutálni, hogy felmagasztalásával a pártmitológia megújhodását szolgálja a kirakatperek dicsőségében – a Marxiarcheion a maga megtévedőivel „eretnekeivel” mindig gyöngédebben bánt, ezért volt Déry Tibornak földszinti, kertes „zárkája”, kilépéssel a kertre, könyvtárocskája, írógépe – neki kijárt az államfogház, ahol még regényt is kopogtathatott; s mi jó is volna tudni, az ő zárkája hogy – 1960 után, amikor az amnesztia kegyelmi napja rásugárzott – meddig tartotta meg kegyhelyjellegét, mint a szegedi Csillagban a Rákosi-szentély. Magam házimunkás sohasem voltam, mégis megleltem a módját, hogy a cirklin át besandítsak; de szégyenszemre semmi megrendülést nem éreztem.

KL S lett-e sitiprinc belőled?

Hogy az ördögbe lett volna: egy „politikaiból”? Elsősorban a zsiványság konfraternitásának van beleszólása abba, hogy kiből lehet s kiből nem, a smasszerbanda unottan jóváhagyja, elnéz fölötte – vagy lefölözi. Apró ajándékok, ünneplőöltöny kiszabása-varrása – amilyen a királynak sincs; cipőfestés; órajavítás. A sitiprinc megismerszik arról is, hogy megválogatja barátait – testőr, csicskás, jogszakértő, lelki vezető; ez utóbbi minőségben magam is számbajöhettem s élveztem is a két fő-fő sitiprinc pártfogását. Ördögi szerencsémre G. Tibor háborús bűnös, F. Géza bácsi páncélszekrény-nyitogató lévén, nem rivalizáltak és sohasem bánták meg, hogy tolják a szekeremet. Tibor zárkatársam volt, Géza bácsinak csak legendáin és a személyét övező betyártiszteleten mérhettem le sitiprinc-nagyságát.

 

*

 

G. Tibor kivételes karakterfigura volt a háborús bűnösök között, sohasem felejtem el.

Oldalazva mozgott, mint a keszegjáró rák, és mégis előre: kissé betartott rüszttel, alamuszi csosszantással közlekedett s hol néma ajakmozgással, magában mondta, hol előtálalta örök-egy történetét. Nem kellett ajakleolvasónak lenni, mert sem a zárkán, sem „óraszanatóriumában” nem kérette magát, hiszen akár a baktérium a tenyésztő húslevesben – ő a tulajdon svádája levében élt: amilyen mondva-élte életét, olyan életesen mondta-mondta. Mert minden a szemszögön múlik, kéremszeretettel, a nézőponton – hogy melyik rendszer szemszögéből, milyen idelológia nézőpontjából vesszük szemügyre, s hogy krumpicsillagot tűznek a melledre érte vagy rád verik azt a tizenkét mázsát, amennyi az övé volt, hogy mire harmaddal szabadul a Szűzanya különös kegyelméből, hát az a vizeslepedő is kiszárad, amit ráhúztak, könyörgömszeretettel.

Tibor nem volt vérbeli vagány, csak a sitten lett tiszteletbeli; káposztapille-lélek és kispolgár. Édes cukrom-felesége (aki ráhalt) és egy-merő-bűbáj kisleánya (csak el ne romoljon) mindene volt a bolt fölötti ékszerdoboz-lakásban, Döbrögböhöttyén, ahol óráskodott, és mint áldott lelkű órásmestert és jó szomszédot ismerte mindenki. Igaz, a háború utolsó évében kisegítő katonai szolgálatra behívták és noha más fasza gyerekek is voltak a stábnál, rábízták a zsidószázad keretlegénységének a parancsnokságát. Imádták is a galiciánerek, a tűzbe mentek volna érte, és „ne féljetek amíg engem láttok”, elmondta nekik napjában százszor, és ők százszor-ezerszer – egyet se féltek s a félelemre nem is lett volna okuk. Hanem a vége felé, amikor szorult a kapca és erőltett menetben pucolni kellett, ő bizony maga köré gyűjtötte azt a rühes-rihonya kib.szott pajeszes bandát, egyenként megölelte őket, azzal hátraarcot vezényelt és kiadta a parancsot, fussatok ki merre lát. Mert én már se parancsnokotok, se gondviselő szájbab.szott jó édesapátok nem vagyok. Télah, egy kettő! Csakhogy mentse őket. Hogy bújjanak egymás valagába vagy a kurva jó büdös rüfke idesanyjuk segglyukába, csak az én nyakamról menjetek le, mert apjuk helyett apjuk voltam, de most magam is elhánytam a komiszt: hazamentem, beöltöztem órásnak, kezitcsókolom. Gazdát se cseréltünk, be is vonultak rendben, be is választottak a tanácsba izének, miafenének, minden utcasarkon ruszkival paroláztam. Az órás?! Az istenük! Nagyon kelendő voltam, kellettem nekik. De be is zártam előlük az én tündérkémet, elsőfüves zsenge báránykámat, a padláson tartottam, míg tovább nem ette őket az avas: megőriztem valaki arra méltónak, szűzen. Éltünk, mint Marci Böhöttyén, Hevestől egy p.csányira. Ez is megvolt, minden. Jó volt. Akkor egyszer jönnek hozzám, órás úr, órás úr, G. elvtárs. Hogy Döbrögböhöttye határában puporodik a föld. Emelkedik. Már itt is, ott is, buckákat találnak és ha a buckákat elhányják felőlük, hát ott vannak. Már valaki nagyokos azt is bedobta, hogy megismeri, az enyéim voltak. A jópálfenéje tudja: egy kilenc hónapos halotton, felismerni, hogy ki zsidaja lehetett, az enyém vagy a herkópáteré – volt ott zászlóalj kéremszeretettel, vagy hat! Hogy az én keretszázadom kaparta el, ki tudja azt rám bizonyítani. De amilyen a fajtája, az a rohadék, a dögledék, a tárgyaláson rám vallott, és ha nincs közöttük az a derék izraelita, az SS fogdmegek elől magam mentettem meg, a mentőtanúm; hát fellógatnak. Oszt’ így lett belőle tizenkettő, másodfokon…

Voltak Tibornak más történetei is: legénybúcsúról, szerény tivornyákról, megözvegyülése vigasztalhatatlanságáról, amikor az ő Szépségese odahalt, és az órásbolt vaskályhája mellett a Csöppséget üvegből szoptatta-s így nevelte fel; de ez apró anekdoták mint kísérőbolygók keringtek a legépfegyverzett munkaszázad hamis vádjának égitestkolonca körül, ez apró szálak mindje arról foszlott-koszlott-lógadozott: a főcselekmény végéremehetetlen gombolyagjáról. Úgy kell elképzelned, hogy a Börtönköztársaság vakondok-folyosói, ürge-üregei és patkány-járatai az egész országot behálózták a talaj alatt, s mi, senki-semmi emberkék, teremtményi méltóságunkból kiebrudalva és lecsapott fejünkkel a hónunk alatt, nem voltunk nagyobbak ürgénél-patkánynál-vakondoknál; de ugyanakkor az összbüntetésre, mint váratlan prémiumot, megkaptuk a lakatot, amit többé a szájunkra nem tehetnek: a szabad szólás, szabad rühellés- és szabad káromkodás jogát, ami a Börtönköztársaság minden lesajnáltjának elidegeníthetetlen szent joga.

A fasiszta többé nem rejtette véka alá fasisztaságát, a kommunistaellenes azontúl nyugodtan lepostarablózhatta Sztálint (feltéve hogyha vamzergyanús nem volt jelen), és ezért van az, hogy G. Tiborhoz, az óráshoz ez az önfeledt szabadszájúság hozzátartozott s megtapadt rajta, mint lelkének alsóneműje. De hogy törpe nyomorultra redukált bennünket a Sitt – vagy ha még emlékszel ahogy a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA második kötetében olvashattad: a SHI-TI, az Esztendők Sápadt Folyója –, arról csak akkor alkothatnál fogalmat, ha láttad volna Tibor órás-kuckóját, ahol megtűrtségét kiharcolta s mint órás-sitiprinc ahová beköltözött. Mint szabad ember, kétszer is meggondolnám hogy ilyen szegletzugolyban a szükségem elvégezzem: a katonaládám nem tartanám benne: de Tibornak paradicsom volt. Az „óraszanatórium”. Idejártak hozzá a „Felügyellő Urak”, igazítás/tisztítás/javítás/álomóra-csináltatás ügyében, s itt székelt G. Tibor, az órás, a pincelépcső lépcsőindulása alatti zugban, melynek elüvegezett fülkéje oly parányi volt, hogy háromlábú vargazsámolyán legunnyadva ő maga is alig fért bele: vele már tele volt, és ő mégis – erényét dicsérte annak, hogy minden félkézkinyújtásnyira ott lóg a szegen, mellette vagy az orra előtt. A kitüntetésben, hogy az óraszanatóriumot meglátogathassam, csak jóval később részesültem, elsőbbet Tibor a zárkán, fejünket összedugva, apróra leírta paradicsomát, az órásszerszámok, finom műszerek/fogók/satuk/ráspolyok és szemcsippentős nagyítók beszerzésének kalandos történetét, majd hunyori szemmel arra is tett szivetdobogtató célzást, hogy F. Géza bácsival huncutságban törik a fejüket és ha a Helyettes Nyomdavezető Sitiprincnek sikerül rávenni az Őnmester Urat, hogy hunyjon szemet a Szabályzat Elmellőzése, ill. Célirányos Értelmezése fölött, akkor csendes-alattomba engem, a politikai elítéltet is sikerül majd lehozni zárkáról, létszámfölöttinek a nyomdára…

E kilátások elkápráztattak. Nemcsak az, hogy nem kérnek semmit érte (se hozzátartozótól stexet, se idebent vágott dohányt), hanem hogy magamért szeretnek és értem még kockáztatnak is. Géza bácsi a szegedi Csillag koronázatlan Erzherzog-Sitiprince volt, már csak ezért is látatlanba tiszteltem fejedelmi személyét, hogy az ő révén, ha minden klappol, nyomdára kerülök – hát még amikor megtudtam, mi egyébben sántikál: hogy Tibor is, én is átevezzünk hozzá, Személye Körüli zárkatársnak.

Ki hitte volna, hogy ilyen pofonegyszerű a fortélya egy őrmesteri szív megkörnyékezésének?! Oláh őrmesterben szabvány smasszerszív dobogott: imádta a kártyát és szoknyabolond volt. Nyodásznak nem lehetett a mesterség eleje, mert akkor nem süllyedt volna idáig, hogy a törvényszéki nyomda börtön-lemurjainak az ördögkapitánya legyen (akárcsak Miltonnál a Sátán: inkább uralkodik Poklokon, mintsem hogy szolgáljon a Mennyben – Better to reign in hell, then serve in heav’n), s amikor Géza bácsi oly meggyőző-hipnotikusan a fülébe suttogta, hogy van itt a zárkán egy „művész”, aki szíves-örömest rajzolna-festene egy pakli erotikus kártyát, ha volna kinek és volna mivel – hát neki se kellett kétszer mondani… S ez is a börtönfalakon belüli patkányvilág patkánymentalitására világít rá: az őrmesternek nem az jutott eszébe, hogy a művészboltban arravaló fehér kartont vásároljon, nem; hanem lopott írógéppapírból, rétegenként csirizelve-ragasztva, kartonfélét préselt és azt küldte fel, zárkára, iskolai rajztollal, fekete és színes tuskészlettel meg egy pöttömnyi óvodásrajztáblával, amekkorát a házimunkás a kabátja alatt felcsempészhetett. S most két hétre ez volt a dolgom: pornókártyákat rajzoltam; „figurázó” meztelen párocskákat, harminckettőt.

Ahogy elkészültek máris, minden reggel, levitte Tibor magával, ahol kuckója mellett a pincefolyosón a nyomdaműhely volt az első ajtó. Oláh őrmester munkábavette: megcsiszolta, legömbölygette, viasszal kezelte, hogy használat közben az ábrák el ne mosódjanak. Dobozt csinált hozzá. Akkurátus volt, akár egy Piatnik-csomag. Tűzbe jött. Nemcsak a Bayroszra-fajzó, huncutkás ábráktól a kártyákon, hanem azt is tudta jól, hogy az ilyen individuális művészmunkának, egy-egy ilyen erotikus kártyacsomagnak a connaisseur-ök körében foga van. Újabbat rendelt. Majd kettőt. Hármat. Még hármat. Kereskedett vele. Forgalomba hozta. Kezdtem megelégelni. Torkig voltam vele. Bemondtam az unalmast. Szerencsére jó angyalaim nem hagytak cserben: elébe tárták a pénzéhes őrmesternek, mekkora baj lenne belőle mindhármunknak, ha lebuknánk vele… Ideje volna, ha nem fukarkodnék a művésznek a megjutalmazással. Oláh őrmester megszeppent. Célirányosnak tartotta hogy kulacsos cimborájával kettőnket Tiborral felköltöztessen az „előlkelő” második emeletre – be Gezá bácsi arisztokrata-zárkájába; majd elintezte, hogy a „közbűntényes” emeletről engem, mint tiszteletbeli zsiványt, ideiglenesen engedjenek le az ő műhelyébe azzal, hogy „ilyen kezére dolgozó ember kell oda neki”. Ez volt a hallgatáspénz, természetben.

– Aztán nekem el ne járjon a szája, mert ahogy én kip.csázom, úgy kip.csázva még nem volt!

Akkor láttam először vörhenyeges-tokás, borostás képét Oláh őrmesternek, akinek rakásra rajzoltam a pornókártyákat: ezzel fogadott. Nem is volt abban hiba; se nézeteltérés közöttünk soha, semmiből nem adódott. A kártyaügy meg? Elfelejtődött, többé nem kellett harminckettesével koitáló párokat rajzolni.

 

*

 

Mielőtt hóttracsodálkoztam vagy csak megütődtem volna rajta, már tudomásul is vettem, hogy mit neveznek a sitten „nyomdának”. Nyomdagépnek, se szedőnek, se nyomónak sehol semmi nyoma. Azon az árva, agyonnyűtt, özönvíz előtti sokszorosítón, amelyet minden rendszer az előzőtől megörökölt, meg azon a szétvert, magas, irodai Remington írógépen kívül semmi nem emlékeztetett arra, hogy ennek a „nyomdának”csúfolt pinceműhelynek a betűhöz van valami köze. A dolog megjelenésem első percétől fogva kiforogta magát: a piszmogó csövest, aki eddig két ujjal böködte az írógépet, az őrmester „hess p.csába!” kiáltással, sztentori hangon lefricskázta székéről, majd félóra hosszat le nem vette rólam a szemét:

– Istállóját, Határ! Hol tanulta?! – örvendezett és kigömbölyödő képpel figyelte, ahogy verem; hogy „ég a munka a kezem alatt”. Ami fontos volt: ezentúl még több „külső munkát” vállalhatott saját zsebre, feketén. Látástól vakulásig vertem a gépet; perirat, körirat, leirat, vádirat, jegyzőkönyv, végzés, ítélethozatal, táncmulatság, kiskereskedői és italbolt árjegyzék, pártbrosúra. Ez a szecskavágópép volt a „nyomda”, ezen a Remingtonon: vágtam, mint a répát; a jutalom: többé nem kellett hétszám a zárkán rohadnom (nem láttam a fiatal gádzsó onanizáló mutatványait) – no meg ebédre: repeta, akárhányszor.

Ha a házi bepisszegett, hogy se őrmester, se kulcsos, tiszta a levegő, még Tiborhoz is átlátogahattam, az „óraszanatóriumba”; megállás nélkül mondta a magáét, magának, abba csak belekapcsolódni lehetett, mint hallgatóság: mondta Egyetlen Történetét, melyet a javítás alatt álló zsebóra alkatrészeivel való kedélyes-trágár párbeszéd csak fűszerezett:

– Tengelyecske-tengelice: odébb! Bele a kisperselybe! No még egy hangyaf.szányit!… Így la…

A SHI-TIN, az Esztendők Sápadt Folyóján evezők valamennyien egyformán használják ezt a legrikítóbb-vastag színekkel felhordott káromkodást, mint szarupáncélt-és lélektani védekezőmechanizmust, nincs kivétel, hacsak tán a cigányok nem, akik kultuszt csinálnak belőle, művészetté fejlesztették, és virtuozitásuk, találékonyságuk hajmeresztő és ép elmével utolérhetetlen; ettől visszhangzik a SHI-TIN a barlangfolyó sziklabarlangja éjt-nap – ez a levegő. Tiborka is koncertáló művésze volt (ő katonakáromkodásokkal tűzdelte meg) és jeleskedett a műfajban minden mesélőm. De ha megkérdeznéd, hogy melyik mulasztásomat sajnálom a legjobban: a kis köpcös, báránybőr kucsmás „nagygazda” folklorisztikus adomázását, hogy nem jegyeztem le, a füstösképű előadóművész cigányelbeszéléseit, hogy nem kerekítettem kötetté, vagy hogy G. Tibor kacagtatva-hátborzongató háborús bűnös svádájával, az ő sokfiókos Egyetlen Történetét hogy nem rögzítettem, hát a válaszom alkalmasint az lenne, hogy egyiket se legalábbis nem úgy, nem annyira, mint F. Géza bácsi Országos Hírű Kasszafúró Életvallomásos Ömlengéseit hogy nem sikerült magnószalagra venni. Azt annyira fájlalom, hogy mindannyiszor kisírom a két szememet utána, valahányszor rágondolok –

KL Hát miért nem írtad le?! Akkor már ceruzád papírod volt s egy zárkán laktál vele!

Igaz! Igaz! De olyan sebesen mondta, hogy szinte nyargalt vele; aztán meg zavarta volna, hogy látja a kezemben a plajbászt/kockás füzetet: még gyanúba vesz, hogy a rendőrségnek dolgozom – vamzert melengetett a keblén, ami a viperánál is rosszabb.

F. Géza középtermetű, piknikus, kopaszodó s olyan, amilyenekkel Caesar szerette körülvenni magát, tehát enyhén hízásra hajló, hatvan fölött járó bácsika volt. Mint a Mackódöntés (kasszafúrás) Egyetemi Tanára, e hatvan évből mintegy negyvenet börtönben töltött és egyszer kilenc esztendőcskét, mint többszörös visszaeső, dologházba is. Így hát a hét sovány esztendő alatt, amit szabadon töltött, a vagányvilág koronázatlan királya volt – nemcsak a futtatott minőségi kurvák, hanem az ujjain tündöklő aranygyűrűk számánál fogva is –, ha meg lebukott, minden zsivány a sitten összeszaladt, hogy vánkost gyűrjön a feje, párnát a feneke alá, másnap már várta a „rászabott”, különleges, hercegi börtönruha, amint az sitten a sitiprincnek kijár.

Mint ember? Megigéző volt.

Ami megmaradt, deresedő haja a koponyájára haránt ráfésülve ezüstölt, és maga ez a fényes-búbos, impozáns koponya; a párnás arc jóságos vonásai, az enyhén kancsalító szempár kópé csillogása, az arányos test nemesvad mozgása – minden előkelőséget sugárzott.

Ha elképzelem felöltöztetve millepoint fecskefarkú redingote-ban a távcsövezve lóversenyező arisztokraták hasonszőrű társaságában; ha elképzelem vatermörder-gallérral, csokornyakkendősen és talpig feketében a Tisztelt Ház házelnöki székében a címerkoronával a támla fölött; ha elképzelem az orvosegyetem katedráján Regiusz Professzornak, mint világhírű fiziológust; Szürke Eminenciásnak a trónkárpit mögött – avagy pluviálésan, püspöksüveggel, egyházfejedelemnek: államminisztertől, főpaptól, malomtulajdonostól fölfelé mindennek el tudom képzelni – inkább, mint „mackódöntőnek”, amint a hegesztőlánggal kerek lyukat éget a páncélszekrény oldalán, vagy belehallgat és négy-öt boszorkányos körülforgatás után kinyitja a számzáras szezámot.

F. Géza bácsi behízelgő modorú, félművelt emberke volt, de még az is „jól állt neki” ahogy bájosan röstellkedett műveltségi lacune-jein, melyeknek szörnyen tudatában volt; s hogy magára mennyire sokat adott és ha „kint” volt, mennyire választékosan öltözött, az látnivaló volt abból is, hogy senkinek nem volt olyan vasalt, fehér nadrágja a sitten, mint neki. „Fehér nadrágja?” Igen, de mint sitiprinc-autokratának a vezetőség elnézte, jóllehet csak a zárkában volt szabad felöltenie; Géza bácsi minden este az ágyán (az is volt neki), lepedője alá helyezve s a vasalását gondosan eligazítva: a nadrágján aludt és még álmában is vigyázott arra, hogy forgolódásával el ne rontsa a „bugot” s kellő óvatosan ráhelyezze a nyomatékot. Reggelre kelve olyan volt az a nadrág, mintha a Patyolatból hozták volna neki: több mint úr – a pokolban is sitiprinc volt.

– Győzőkém – még ma is a fülemben cseng, ahogy megszólításával bizalmasává avatott –, ha egyszer megírná, mert csak maga írhatná meg életem regényét!

Minden lesittelt vagány azt hiszi-hirdeti magáról, hogy élete valóságos regény s egyedi kivételességében ritkítja párját; de mind olyan, amilyen sárgaregényeket a sitten vagányok olvasni szoktak. Szentségtörés volna, ha azt mondanám, hogy Géza bácsié sem volt különb, s ha nem mondta el ezerszer, akkor egyszer se:

– Győzőkém! Meggazdagodhatna vele! Palotát vásárolhatna rajta: magának adom!

Mert amiben különb volt, az Géza bácsi stílusa volt, s ha nekem akkor sikerül a lehetetlen, hát főnyeremény lett volna az a regény, s választhattam volna Zilahy milliomosvillája és Herczeg Ferenc palotája között. Az történt ui., hogy ama ritka demokratikus szökőévek egyikét ünnepeltük, amikor Jézus Krisztus nevenapja Szaros Pistáéval seggszüretre esik és három nap, szép egymásutánban a Nagy Honvédő Háború Diadalemlékezetét ültük, éspedig a szó szoros értelmében: három álló napra bezártak bennünket és se kiblizés, se séta – a csajka ünnepi tarkababot is csak a kukucskálón nyújtották be. Az unalomtengerben alámerülve s már a mélyfenéken, ebben az egymásrautaltságban mi jutott eszébe, mi nem: Géza bácsi – amelyben parádézott – levetette fehér nadrágját, gondosan eligazította vasalását, végigterítette ágyán, majd maga is féloldalasan, vasalólap ráhenteredve s felkönyökölve ügyeskén, hogy a leterhelés is egyenletes legyen s azért az idő se vesszen kárba, egyszeribe azon vette magát észre, hogy akinek a füle is kelepel és egész szívével odahallgat, igazi meghallgatóra talált. Akkor már ráharapott a horogra, késő volt, nem vonulhatott vissza, mint mogorva héjába a rák. A másik, ünnepi lehetőséget választotta. A kitárulkozást.

– Győzőkém! – fogta meg a kezem és megszorította: – ha én magának ami volt, mindent-de-mindent elmondanék!

Ezt a Mindent mondta három napon át. Ami Géza bácsi aranypennájának a különleges varázsát tette – az félműveltségének és zsiványhadovájának az összevegyülése volt. Vasárnapi iskolában? Vagy a négy polgáriával, amennyije volt? Nem tudni, hol szedte fel. A hallgatót meglepte váratlanságaival, félreértett kifejezései felgyémántoltak, szótalálataival a megemésztetlen Bétéká és a fel-felrémlő Biblia között csapongott. Stílusának művészi fogása az alanyzavar volt; utánozhatatlan remekléseinek úgy bámult utána a rajta csüggő meghallgató, mint a trapézművész salto mortaléja után. Ahogyan a cigány sittesek káromkodóművészetét se invencióval, se elménk megfacsarásával még csak megközelíteni sem lehet, ugyanúgy, Géza bácsi alanyzavarait kitalálókával utolérni íróembernek, aki a descartesi „tisztaságon, világosságon” túl az alanyzavar messze elkerülésére kondicionálja reflexíveit, teljességgel lehetetlen. „Ha keresztülvág könnyeimen és végighallgatja életem Veronika-kendőjének sivatagát: hogy nem a pénz, Győzőkém, soha, hanem a kurvák – a kurvák voltak az én Golgotám! Nekik kellett a pénz, a mackókat is nekik döntögettem, minden kassza, amit megfúrtam: az én kálváriám!” Három napig hallgattam Géza Bácsi Élete regényét, érzékeny biztatását, hogy írjam meg, óránként megújrázva; s hol briliáns alanyzavarai tömkelegével, hol nyálas-lelkicéző zsiványszentimentalizmusával a rekeszizmaimat úgy megcsiklandozta, hogy kis híja kipöffent belőlem a kacagás; aminek a sitiprinc Helyettes Nyomdavezető ha, félreérti, igencsak kárát láttam volna – de mindannyiszor vele szenvedtem, és megszégyenüléseivel, kifosztatásának torz tragédiájával majdhogynem könnyet csalt a szemembe.

Géza bácsi zsiványkálváriájának tizennégy „állomása” megannyi vadházasság történe volt. Mind „rassz nő” volt és „prím áru”, akiket futatott;és ezek a Bözsik-Terik-Csöpik-Mucik egykaptafára mentek, és nyomasztó egyhangúsággal ugyanúgy babráltak ki vele:

– Mert hogy hajnali lózungnál nem adták le az egész stexet és tíz kékhasút maguknak tartottak meg, üsse part… bár amikor rájöttem, azt hittem, itt se vagy, hazavágtalak, kisanyám, mert ahogy a zrityódot én most szétfeccölöm, hát attól élve innen ki nem mégy – – –

Vagyis Géza bácsi különösebben nem bánta, hogy saját zsebre is dolgoztak, mert valamennyi a szobabútorról ábrándozott, amit róla legombolni fog. S aztán? Alighogy, azt a bizsu lakást, beszőnyegezve-berendezve a ronda rihonyája megkapta és a bejárati kulcsot kicucálta, hát… Győzőkém! Nekem, a szemembe! Azt mondja a dögledék: fel is út, le is út! Nem tetszik? Tegyél róla. Mert tudok én egyet-mást, babuskám, mondja a kib.szottja, a felásatlan szajréidból, meg amikor nem vitted a bulit és ami nem a te fejeden, az nem a te vajad. Mi?! Majd még megcsókolod mind a két seggem-partját jobbról is, balról is, belülről, nézzenek oda Télah, mert szólok a rendőrnek, magánlaksértés! – ezt, nekem, aki vettem és berendeztem neki: így kiforgatni valakit! Hát van igazság, Győzőkém?! Három, napig sírtam, három napig a fogamat csikorgattam, és akkor megfogadtam, hogy soha! soha! soha többé! kurvával!

Mellékes, hogy Géza bácsi sohasem állta meg, mert mindig akadt Panca helyett Márika, akit futtatott s a berendezett összkomfortnál az se adta alább, Márika is belehajszolta az újabb bankrablásba. Ami számomra a lényeg, az más volt. Az, hogy Géza bácsinak vérnyomása van. Megmérni nem tudtam, de felbecsülni igen. Mert valahányszor történeteiben odáig ért, hogy múltjának kelepcéjében találta magát, ahol tehetetlenül vergődve, a Női Ármány kikacagja – a keze ökölbe szorult, felsőteste nagyot rándult és amelyen hevert: kis híja oldalt gyűrte nadrágvasalását… Látnivaló volt, hogy az ezüstősz halánték, az irizáló tekintet jóravalósága, a szélhámolásra termett behízelgő mosoly és a főpapra, bankelnökre, Szürke Eminenciásra váltó Megjelenés mögött lávázó indulatok feszülnek, melyek vadulásait tulajdonosuk csak a legnagyobb önuralommal tudja megfékezni, szívét környékező apoplektikus rohamok árán.

S ez a látomás volt az, ami Géza bácsiból nekem kellett, ahogy mindinkább meglestem dührohamainak meztelenségében.

Megismertem színeváltozását. Nem a krisztusi színeváltozás volt a Tábor-hegyi teremtetlen fényben és más égi segéderők asszisztálásával; hanem Géza bácsi átvedlése sejtről sejtre, Öregördöggé, a pokol felsugárzó fényében. Mindez a pillanat tört része alatt játszódott le. Ha belényilallt a múltja (és mikor nem nyilallt belé?) – hát felfortyanása vulkáni volt: vastag verhenyeges tarkója ráncot vetett, háta felpuporodott, sörtés füle kihegyesedett, és joviális arca oly rögtönölő-kegyetlen kifejezést öltött, hogy elsátánosodott a felismerhetetlenségig.

KL Megírtad valahol?

Kitaláltad. Ha nem is írtam meg, de áttételesen – belőle keletkezett, neki köszönhetem a PRÓFÉTÁK ISKOLÁJA című prózaversemet. Mindig ezt szoktam felhozni példának arra, hogy milyen váratlanul törhet rá és micsoda lehetetlen helyzetekben éri az embert az ihlet sújtógondolata: fürdőkádban, árnyékszéken, öltözködés közben vagy ebédnél, amikor megáll az ember kezében a leveseskanál.

Persze Géza bácsi is jól tudta, hogy amiért sitiprinc, a törvény betűje szerint épp olyan senki-semmi tetűember, mint minden elítélt; éppen ezért ha indultunk lefele a nyomdaműhelybe, dolgozni ő is ugyanolyan rongy szumákban jött, mint mi többiek, sapkája viseltes, nadrágja vasalhatatlan daróc. A zsiványvilág így is megadta neki a tiszteletet, és még Oláh őrmester is oda-odasúgta a többieknek: az Öreget kímélni kell. Nem is dolgozott ő sokat, épp ha a sokszorosító fogantyúján egyet-kettőt korgatott. Ebédnél a „nyomda”, ahogy a kondértól a folyosóról ki-ki a maga csajka babjával a pinceterembe visszatért, lekuporodott a fal éle mellé s vagy a sarkán gunnyasztva, vagy a betonon ülve, kanalazni kezdte a főzeléket. Géza bácsi is ott ült köztünk, velem átlósan, szemközt s hogy rajtafelejtettem a szemem, vagy feltűnt ami benne végbemegy, már nem emlékszem. Nyilván a múltjával birkózott, életkálváriája valamelyik stációján kifosztóját, a frankát torkolászhatta, akit futtatott, de dühödt fájdalmára, hazavágni elmulasztotta. S arca ismét ugyanazt a kegyetlen kifejezést öltötte, amit annyira ismertem, megint elsátánosodott a felismerhetetlenségig: ő volt a nyersanyag, amit képzeletem munkába vett. Ez az arc jelent meg előttem, ugyanő, de akkor már kolosszus volt, bikavállai mögül húsos angyalszárnyak meredeztek, s mamutcsüdjén nyak nélkül ülő, a joviálisból kegyetlenre torzuló ábrázata láttán minden ijedt tiszteletemet össze kellett szednem, hogy az arkangyalban ne ismerjem fel a gonosztevőt. A kanál megállt a kezemben, a csajka babot a betonra tettem: hatalmába kerített az induló vers látomása; ugyanakkor már a prófétát is felfedeztem mellette körvonalaiban, és kitapintottam benne azt a fajta kiválasztottat, aki elsőbbet csak belecsöppent, amikor felfedezte magában az „erőt”, majd belenőtt szerepébe – és csak úgy, minden teketória nélkül művelte a prófétaságot, csodamívelést, miegymást, mint valami ősi kézműves mesterséget… Éhen maradtam ugyan, de elkészült a vers –

 

 

Tudod, nemcsak egy pszeudo-evangélium születését akartam érzékeltetni, mely tán nem is „a legjobb az összes lehetséges pszeudoevangéliumok közül” (és ki annak a megmondhatója, hogy mikor „igazi” és mitől jó) – hogy milyen az ájtat kollektív hisztériája, amikor a csodavárás lélektani pillanata a maga kellő emberével találkozik; hanem arra rámutatni, hogy az ún karizma magában a karizmatikus személyiségben nem mindig tudatos, nincs tisztában vele s csak lassan dereng fel benne a maga „okkult kvalitása”; akárcsak a varázsvesszős emberben, aki akármilyen frissen vágott fűzfavesszővel nekiláthat és ő maga lehet akárki, mégis: ő az, akinek a „varázsvessző” a forrás fölött lefele mutat: itt kell kutat ásni.

De hogy mi magunk a sitiprincek zárkáján hogyan-és-miért siklottunk el „a hiábavaló szellemjátékok és a mágiázás felé”, amit a versbeli Metasztáziusz annyira megró tanítványaiban, hiszen sem a „sátántóli irtózás”, sem „ama vadóc istenszerelem” nem dolgozott bennünk, amelynek „angyalkodás a vége”: tudjisten; tán a zárkaunalom, életüresedés, összezártság, a félműveltek kíváncsisága sodort arrafele. Géza bácsi is, Tiborka is kéjesen megborzongott a szeánsz gondolatára. Addigra már heten voltunk a zárkán (heten, mint a gonoszok – de hiszen jól tudod, a hetesnek, mint hieratikus számnak, nagyobb a csordája a „jó oldalon”), egyikünk se volt spiritiszta, se felmenőink, se oldalági rokonaink között nem volt se médium, se olyan, aki mediumnitásról tett volna tanúságot s asztaltáncoltatás, pohárszékcsörrenés jeleit tapasztalta volna, elmenet. Csibi, a Doktorka, az ötletet fanyalogva fogadta orvosegyetemi, hullaboncolós tapasztalatai alapján, bár a zárka felajzott légkörében udvariatlanságnak érezte, hogy felsorakoztassa kételkedése érveit. A makifejű Csibike ötödéves szigorlóorvos volt a maga – és harmadéves medikus a mások állítása szerint, ám az orvosegyetem aurája elegendő volt, hogy jóddal-éterrel kenegessen, kötözzön, aszpirint osztogasson és a beteget, ha haver, kiírja gyengélkedőre. Én, mint pártfogolt és mint aki mélyen átérzi helyzete szabályellenességét, Géza bácsit lestem: ő is osztozott a zárka lúdbőrző izgalmában; nem szóltam én se (hogy pl. Kant mimondó volt Swedenborg szanaszerte rajzó szellemeiről, fejbúbbal érintkező angyalairól és intersztelláris „szellemlakásairól”, no meg hogy milyen kegyetlenül elintézte Leibniz metafizikáját, Träume eines Geistersehers című munkájában; meg hogy micsoda világbotrány volt, amikor a híres skót médium, Maskelyne zsíros-vatta „ektoplazmáit”, ellebegő szellemeit leleplezték) én sem akartam ünneprontó lenni, annál kevésbé, mivel harmadik bokorugró társunk, N. Jenci legszívesebben mindjárt nekiült volna, Jenőke az úriszabóságot szumákra és három évi börtönre cserélte fel s most, mint a börtönszabóság góréja, a szabóműhelyben „dolgozott” fogjuk-meg-oszt-vigyétek alapon. Extrovertált társaslény volt, sőt, társakra-utalt lény, aki szigorított magánzárkán képes az idegösszeomlásnak öngyilkossággal elejét venni; örök füligszaladó vigyorral ábrázatán ide-oda szaladgált és mindenkit „külsö hírekért” ostromolt, kezében Steinbeck TORTILLA FLAT című besztszellerének kincses puhakötéses példányával, melyet soha ki nem nyitott s tanulni képtelen dekoncentrált volt, hogy azt se tudta, miféle kaliforniai spanyolkákról van benne szó, de ezzel igazolta önmaga előtt, hogy „ő azért tanul”; anglomán volt és feleséges-kétgyermekes aszfaltvirág.

Hogy az ország többi börtöneiben, sittesek, űzték-e e szellemjátékokat, nem tudom (bár Vácott az ÁVÓ fegyintézetében a „nehezek” ugyanígy körülülték az asztalt – K. Gyula Lászlótól tudom, aki közös barátunk volt Jékely Zsolival: Gyula nagyon is – ő szeánszokon, szellemálmokon át, szerelmi házasságot kötött egy szellemleánykával a Túlsó Partról); mi sem számíthattunk spektákuláris jelenségekre, materializációra, apportra, s mi is csak úgy fogtunk hozzá, ahogy a görög-római ókor óta e szellemjátékokat játszani szokták: csak a betűk változtak, a kör nem. A betűkört magam gyártottam le a nyomdán, és Géza bácsi csempészte fel a melegalsójában. Poharunk volt, rátennivaló, körülültük az asztalt, ki-ki rátette mutatóujját a felfordított fogmosó pohár fenekére és vártuk, hogy mozduljon.

Próbáltunk mi egyebet is, összefogódzkodtunk, sötétítettünk, koncertráltunk és görcsösen „hittünk benne”, de ez sem nem táncolt, sem nem levitált, még meg se pöccent: a mi asztalunk nem mozdult. A minimumra csökkentettük becsvágyunkat s már beértünk volna azzal is – az elmozduló pohárral a betűkör fölött.

Az eredmény siralmas volt. A teljes csőd. Sunyi-ingerülten figyeltük egymást, hogy ki az „ellendrukker”. De jól-rosszul komédiázva, mindannyian megjátszottuk a hívőt. Harmadnap lehetett, már épp abba akartuk hagyni, hogy egy lustos káromkodással pontot tegyünk utána és többé szóba se hozzuk a fiaskót.

Amikor az történt, hogy a pohár megmozdult a betűkör fölött. Füligszaladó vigyorával s ahogy bécezte magát: „Jenci-baba” volt a lejegyzője. Forgattuk, nézegettük az abrakadabrát, találgattuk-ókumláltuk erre-arra – sehogyan sem adott ki szót, nem volt értelme. Egyszer csak a tarkómon forróhideget érzek: hajazni kezdem, hogy ha az egy szót ellátom francia ékezettel: é, été, ité, pusill…pusillanimité: kicsinyhitűség. Nosza kiegészítettem a betűkört, ellátom francia ékezetekkel. Francia szavak, francia mondatok: franciául üzennek. A parapszichológiának értője ugyan nem vagyok, de ebben Richet-tel tartok: hátha én vagyok a „csaló”. A körben franciául nem tud senki más, csak én. Kiszállok a körből, távolabb ülök s átveszem a lejegyzést; az izgalom a tetőpontra hág. Egy, csak egyetlen egyszer kaptunk magyar törmelékszavakból álló üzenetet s abban meg észrevettem, hogy ha a félrevezető francia ékezetektől eltekintek, a galamátyban rímeket fedezek fel. Óra hosszat veszkődtem vele, amíg a csonka szavakat lejegyezve s sorok tördelését is kikeresve/rendbe rakva, a bizonytalan betűszórásból előemeltem a verset:

 

januártól decemberig ez az év is kerekedik esztendőre-karikára horgas töviskoronára hódolt ország homlokára hol nem földi Pásztor gyóntat fonjuk ölbe olvasónkat őreinknek őrségváltást! bűneikre megbocsátást! zászlóinkre s az Országház száz tornyára Szűz Mária szállj alá hogy szolgálnia szenvednie még hét évet ne kelljen e hódolt népnek jövel Úristen Szentlélek (ANIBEL, 270–271. o.)

 

Csak megszerkesztettem és egymáshoz igazítottam a sorokat (lehet hogy rossz a sorrend és más a helyes megfejtése) – de nem voltam se bábája, se poétája. Utóbb volt, aki Kaszap Istvánra, volt aki Mécs Lászlóra gyanakodott, mindketten halottak. Azonnal lázasan számolgatni kezdték az ujjaikon a „hét évet” – hogy mettől meddig számít (mert a tizenkét mázsás háborús bűnös másként számol, mint a hárommázsás bokorugró, akinek a fogason még billeg a kalapja, amikor már, letöltve, leakasztja és istenhozzádot mond a „továbbszolgálóknak”) és ki 1957-re, ki ’58-ra totózta, hogy az a szovjet iga alóli felszabadulásunk éve lesz.

A szívünkhöz szólt, azt tárgyalták álmatagon a kiblin ülve, megkönnyebbülés közben, és arról sugdostak a műhelyekben, amint elterjedt a híre; szerettek az Országház száz tornyára leszálló Szűzanyáért, hogy újra lesz „máriás zászló”, és szerettek a „jővel Szentlélek Úristenért”: szerettek érte s ez kimondhatatlanul feszélyezett, hiszen jómagam a betűkörnek csupán a tolmácsolója voltam s a Mécs László-pastiche valódiságában csakúgy, mint orákulum-voltában akkor még titkon kételkedtem. De magam is ingadozni kezdtem, amikor megjött a folytatás: a betűkör ismét franciára fordította a szót, vezérszellemünk maga jelentkezett s bizonyos Feydeau-nak mutatkozott be (nem gyakori családnév Szögedében s magam csak a múlt század végi vígjátékírót ismertem ezen a néven). „Spiritisztáink” a csillag második emeleti zárkájában fokozódó izgalommal hallgatták, ahogy szaggatottan magyarra forgatom a befutó jövendölést a Változásról. A változás vértelen lesz, 80 halott nem lesz több s rövid hetek alatt lejátszódik; a Nyugatiak bevonulnak, a Szovjetek nem mennek ugyan ki, de belenyugodnak az Államszerződésbe, amely a semlegességért cserébe hazánknak kilátásba helyezi a függetlenséget – de az még odébb van. Egyelőre nemzetközi ellenőrzés alatt maradunk, bár a főváros négy övezetre oszlik s lesz angol, amerikai, francia, szovjet… Lassan kialakult Budapest övezeti térképe.

– Te hol laksz Pesten? – kérdezgették egymást az ürgék.

– Francia övezetben leszünk!

– Amerikai vagyok!

Ki ennek örült, ki annak: szovjet övezetben egy se volt. A spiritiszta szeánszokat a sitten majd még felemlegetem, nyersanyagát felhasználtam ANIBEL című regénytroilógiámban. Akkor, a zárkán, sikasztótól-kasszafúrótól bokorugróig mi mindnyájan szent esküvéssel fogadtuk, hogy ha szabadulunk, első dolgunk lesz, hogy kiderítjük vezérszellemünk, Feydeau titkát, végigvalcoljuk minden parcelláját, ahány szegedi temető csak van és végigböngésszük a halotti nyilvántartást. De az én fejem sem káptalan s mikor szabadul az ember, kisebb gondja is nagyobb, mintsem hogy emlékezzék vezérszellemére azon a homályba vesző börtönszeánszon. Igaz, volt közöttünk olyan is, helybeli s ez a szegedi sorstárs utánanézett Feydeau rejtélyének, sőt, felkeresett levelével és eljutatta hozzám az adatokat. Eszerint Monsieur F. Feydeau 1912 tájt halt meg: gimnáziumi tanár volt s az anyanyelvét tanította – barátunk még erősködött is, hogy ott van eltemetve a városi temetőben és ő látta a síremlékét, fekete márvány, de már szétfele-düledezőben s igen felverte a gaz… Mit higgyek? Ha a jóslat nem vált be-s nem volt igaz, annak hírülhozója, hogy igaz legyen…?! LELKEMJÁNOS című juveniliám jut eszembe, e hosszú elbeszélő szatírának a zárósorai:

 

há haha huhu hó hó há hehe haha huhu hó hó há hihi hehe haha huhu hó hó há hehe haha huhu hihi hó hó há haha huhu hehe hihi hó hó há huhu haha hehe hihi hó hó há haha huhu hihi hó hó há hehe hihi hó hó Made in Hungary Hungary Hungary … … álomzsákom ákombákom ördöngős szentháromságom – te se látod – én sem látom (1933) (LÉLEKHARANGJÁTÉK, 639. o.)

 

KL És volt szegedi börtöntársaiddal találkoztál-e később, a szabad világban, szabadulás után?

Már hogyne találkoztam volna! De szóba hozzam-e? Nekem szívemhez nőtt – neked fölös és elhanyagolható történet. F. Géza bácsi még sokszor megjelent álmaimban, hol mint Öregsátán, hol mint Metatron Arkangyal, aki a világot az ujjbegyén tartja-és-pörgeti… Míg aztán egyszer össze nem akadtam vele elesett testi valóságában: választékos-rongyoskán öltözött és a kávéját kavargatva a „csehóban”, ahol mellételepedtem, könnyfutotta szemmel mesélte élete egyházi zárlatát – ugyanolyan utolérhetetlen modulatúrákkal, mint „regényét” a zárkán tollba mondta volt. Az isten is szélhámosnak teremtette s nem róhatta fel Bűnök Számontartója, Kásbiel nagyangyal, ha mindenek abból élnek, amiből a Főgóré által alkottatvák…

– Győzőkém, magának már egyszer meggyóntam mindent: miért játsszam most a véka alá rejtett szövétneket, amikor úgyis keresztüllát rajtam. A légynek sem ártok vele, nem vágtam haza senkit s ha akarnám se bírnám. A mackódöntésből kikoptam, hetven fele járok, de csak a betevő falatot, esküszöm. Soha nem szegénytől, erre háklis vagyok. Van, aki lóversenyezésből él, napi két órácskát ül a presszójában, kijegyzi a mázsálások eredményét, hol ennek a lovásznak hesszöl, hol annak a lovásznak szasszerol és már tudja: ez a favorit. Tisztességes megélhetés, nem árt a légynek se. Én meg? A meghintázás sosem esett nehezemre, bugázni nem járok, de ha megszorul az ember… A fakabátot messziről megösmerem, köztük is van haver jó komám, amék megsúgja: sztrüll. Leimádkozom, tiszta a leliismeretem.

Még engedelmet kért, hogy egy darabon elkísérhessen és hazafele menet egy-egy bőrdíszműves, ilyen-olyan ajándékbolt előtt meg-megállt velem, elnézelődött a kirakaton és felajánlotta szolgálatait:

– Ezt a kroko táskát? Akarja? Míg maga a frájerrel nyomja az eplit, én majd avatkozok. Ezt a fasza öngyújtót?! Dehogy lesz baj belőle, sosincs baj. Beszerzem magának emlékül.

G. Tiborral, a pincelépcső alatti „óraszanatórium”-üvegkalitka bérlőjével? Vele is, kétszer-háromszor. Már akkor elváltam s egyszer fellátogatott hozzám, hogy tündéri egyszem kislányát felvezesse-és-bemutassa. Majomszeretettel imádta s majdhogynem – akárcsak az aligátor a kicsinyét – a szájában hordta.

E közszemlére tett agyonmajszolás célzatosságát nem kutattam s Tiborka mellékgondolataiba óvakodtam belelesni, oly nyilvánvaló volt, hogy „felhajtásról” van szó, keleties „rableány-felkínálásról”, akár feleségnek, akár parádés babának. S nem is azon múlt, hogy Tibort nehezen tudtam volna apósomként elképzelni, inkább azon, hogy ha ránéztem, még mérlegeléséhez sem volt kedvem, hogy vajon a kicsike „parádés babának” való-e vagy sem. A kicsike ui. oly csepp teremtés volt, hogy tán csak egy-két centi választotta el a „törpenövéstől”: ágybamenni vele asszonykínzás lett volna és meg se fordult a fejemben.

Másodízben akkor szerzett kínos perceket, amikor Tibor bemutatta jövedőbelijét. A helyzet drámaiságán csupán az enyhített, ami az angol comic relief-nek nevez. G. Tibor ui. „belevaló gyerek” és „karakán magyar antiszemita” volt ugyan, de mélységesen bántotta, hogy ráverték a döbrögböhöttyei munkaszolgálatos század legépfegyverezését és kilenc mázsát kellett lenyomnia azért, amit nem csinált. Úgy érezte, a rajta esett méltánytalanság traumáját csak azzal gyógyíthatja, ha ő, a böhöttyei órás, a döbrögböhöttyeieknek „bizonyít”. Vezeklésül tehát olyan arát keresett, hogy választásával mindennél ékesebben bizonyítsa ártatlanságát. Alighogy ránéztem, láttam, hogy sikerült: új életepárja osztentatíve „üldözött” volt a helybéliek közül, s az a fajta asszonyszemély, akire mondani szokás, hogy „a hét szépség rajta van”; azt, hogy nála jó tíz évvel öregebbnek tűnt, ellensúlyozta főztjével – mert „főzőasszony” hírében állt a megyében s mindent a Tibor szája íze szerint készített el. Megkönnyebbültem, amikor a kutinária e Szibillája és vőlegénye mögött becsukódott az ajtó: vele vándorolt ki Kanadába, hol is, ki tudja, tán „babaklinikát” nyitott; a címét is tudatta, de leveleimre nem válaszolt; bemagolt, kacskaringós katonakáromkodásainak paprikás kolbásza, amiket megeresztett, ha kihozták a sodrából és elfutotta a pulykaméreg a szegedi Csillagban, s ha szóval lehetne, ölni tudott volna és ölt is – trágár leleményei még itt duruzsolnak a fülemben.

KL Köszönöm a közbevetést, elébevágólag. Feltételezem, hogy tucatjával találkoztál szabaduló társaiddal a cécó után, s nemcsak ezzel a kettővel akadtál össze. Ugornánk vissza Szögedébe – s tartsunk rendet…

Igazad van s csak fékezd is le, mert szőrmentében ülöm meg, mint a lovat s el-elragad nyakló nélkül, fantáziám. F. Géza bácsit csak azért hoztam föl, mert Jean Genet önéletrajzának olvasása közben nemegyszer ő kísértett s mintha ráismertem volna; mert néger fiúszeretőit és köpedelmes pederasztaságát leszámítva: ugyanaz a mentalitás s ha megírom, Géza bácsi „Élete Regényéből” az ellentársadalomnak ugyanaz a visszája-mentalitás áradt volna, a „Balkon” tranzvesztita bordélyvendégeinek ugyanaz a tarthatatlan „bölcseleti megalapozottsága”… Tíz hónapig voltam Szegeden, de négyig is eltartott, amíg lekerültem a nyomdára. S nem csak az a 40-50 személyes magány volt gyötrelmes a tömegzárkán, hanem a falak, a ruhák, a pokrócok, az arcok, a környezet dögletes beszürkülése: az a dögszürkeség, amihez képest a falakon túli „szürke hétköznapok” vattacukros, dudogáló vidámparki tarkabarkaságnak tűnnek. Ekkor történt, hogy a csomagokat bontó, késével a holmikban kotorászó sandamészáros őrmester s nem is az enyémből, valaki más csomagjából kikapott egy sálat. Kék angórasál lehetett, a magasba hajította – lekapta és hátradobta az elkobozott holmik kecskelábas asztalára, lakonikus-sötéten hozzátéve, mintegy tulajdonosát pillantására se méltatva:

– Ugrott.

Csak elnéztem ennek az enciánkék angórasálnak azt az üdvöz kéklését ennyi dögszürkeségben és nem tudtam róla levenni a szemem – abban a szempercenetben született, Csé Szabó igen kedvelte ezt a szonettet:

 

kék szín ég szín – kék s még mennyi kék! holdláng turmalintűz s miként indigó tajtékon türkiz ég a vékony jótékony buzért megoldja – lagunás gyöngyhintő asszonykoronázó kék idő bűnökért bűnösért békítő szózat – szivárványépítő kék: róka medúza mályva – kék: vitorla búza páva – kék színválasztó-s szüntető szín-szín! mennyhordó-és hirdető fény! szüntesd szüntesd a szürkeség poklát és dögszürke pestisét („A KÉK SZONETTJE.” HAJSZÁLHÍD, 455. o.)

 

Persze akárcsak az egész országot, engem is kivált a zsarnokállam spanyolcsizmája sebzett-szorított, és sok szabadság-verset is írtam börtönköztársasági körutazásom során Szegedtől Márianosztráig; a szegediekből tán itt kéne idézzek – de csak részleteket ragadok ki, mint pl. a SÍRLAPRA című „történelmiesen” áttételes rapszódiából, a közepéről (gondolom ,Rodogasztban’ nem nehéz ráismerni Sztálinra):

 

A ciklus címe, amelyben ezeket megleled: A SZABADSÁG DALAIBÓL. Még ideiktatnám ELEUTÉRIA című szegedi darabom befejező sorait; a vers, a szabadság „hümnáléjából” valóságos „beavatás” a szabadság misztériumába: a beavató elragadtatott jubilusaira rávág a gyülekezet reszponzóriuma:

 

 

Éhes disznó makkal álmodik – mondhatnád, Lorcsikám; de mindjárt tennéd is hozzá, hogy nincs hálátlanabb a jóllakott ártánynál. Ha a Marxiarcheion kupolamennyezete beomlik, az újdon megízlelt szabadságban nyújtózkodó nemzet megörökli a zsarnokuralom erkölcsi csődtömegét s azt, mint önkívületes fertőzetet, magas lázzal kell szervezetéből kiizzadnia. Csinos kötet kitelnék csak azokból a versekből, amelyeket a szegedi Csillagban összeírtam.

KL És sikerült kicsempésztetned? Kijárókkal, külső munkán dolgozókkal?

Az olyan labilis erkölcsi emberkékben, amilyenek a csövesek, az ember nem bízhat. Oláh őrmester? Sitiprincek gyöngye, Géza bácsi? Sose tudhatod, melyik pillanatban fordul egyet az esze, megereszt egy félórás káromkodást és beárul „Érdemet szerezni.” Azért még nem „vamzer” ő – ha megéri. Lebuktat és húsvétkor két cigarettával engesztelni próbál. Mást csináltam. A nyomdán hozzájutottam papírhoz, ceruhához. Olyan apró betűkkel, hogy szinte nagyító kell a kiböngészéséhez, rázsúfoltam az egészet három géppapírra – még megvannak valahol, mondják, a szőkéknek jó szemük van (s én is, hatvan fele járóban kaptam első szemüvegemet) – s azzal az egészet palacsintanagyságúra gyűrve lestem az alkalmat a második-harmadik beszélőn. Égy óvatlan pillanatban aztán a markába nyomtam.

KL Kinek?

Hát kinek? A „szép Határnénak”. A feleségemnek. Mert szégyen gyalázat, Édesanyám is ott volt, de mint aki tudja a helyét, csendesen ríddogálva kissé félreállt. Mert én csak Marikámat láttam. A szép Határnét. Akkor még lazább volt a beszélő rendje, összeeresztettek bennünket. Megölelkeztünk s csak csókoltunk-csókoltunk bolondul. Végigcsókolóztuk volna a beszélőt, ha a smasszernép szét nem rángat. Amúgy, goromba-rémszégyenítősen, mintha azt mondaná: „nézzen már rá erre az öregasszonyra is, aki az anyja, az isten b.ssza meg! Vagy nem az anyja?! Ez az öregasszony! Ki rokona, kihez tartozik?! Ki itt magának a micsodája, nyanya…?!” …Mondták is vagy csak képzelődtem? Szóba került az is, amit az ügyvédünk tanácsolt: a válás. Sok ilyen pro forma válás volt akkoriban. Az Ávó szokásba vette, hogy a letartóztatottak legközelebbi családtagjait, elsősorban a feleségeket leinternálja; ez ellen sokan azzal védekeztek, hogy elindították a válási procedúrát s vagy azt húzták-halasztották szabadulásig (s ilyenkor az asszony mindig előmutathatta az ügyvédi levelet a nyomozónak: „válása folyamatban”) – vagy azzal váltak el, hogy a büntetés letöltése után újra összeházasodnak.

Elképzelni se tudtam volna a világot másként, mint vele, Marikámmal. Mindig felszabadultan s kárörvendve kacagtam mások póruljárásán, s nagyobb baj nincs is annál, mint mikor a nászúton derül ki a házasfelek ivarszervi inkompatibilitása. Ezért mindig is nagy híve voltam a próbaházasságnak. A mi kettőnk próbaházasságából olyan azonnali összeforradás lett, hogy a papiros már csak megpecsételte: „összemérekeztünk” – és menten tudtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve. És amikor MANDULADAL című szegedi szonettemben azt olvasod, hogy „szent a kezdet síkos perselye”, hát sejtheted, hogy mást, mint a vele való egyesülést elképzelni se tudtam s szinte kicsikarta a lehetetlent: már-már monogámmá tett. Édesanyám megtört tekintete mögött mintha többet tudott volna erről, de kinek volna szíve lerombolni a börtön ergasztulumában szenvedő boldogság-légvárait…?! Fél évszázados megbúsulásait az embernek érvényteleníti az idő s ami marad, csak a tanulság. Valahányszor a tömegben felfedeztem és a beszélőn, a sok sapkás fej fölé magasló királynői alakját megláttam, a szívem a torkomba ugrott és „örök hűséget” fogadtam Marikámnak.. Ez is mutatja, milyen marhajószág az ember. Milyen marhajószág, ha nem születik úgy, teiresziászi jövőbelátó vaksággal megáldva és nincs a paracelsusi kristálygömb miniatúrája a szemében, a szemvíz közepén elúszólag beleoperálva – hogy azzal előrefürkésszen s bereflektorozza, ami következik. Ésde majd azt is meghallod, mint-s-hogyan – mert más következett.

KL S ha már említetted, nem mondanád szalagra a MANDULADALT?

Kénytelen vagyok vele; hiszen az (éppenséggel nem szerencsés című) LÉLEKNEK RENGÉSÉBEN, abban a versválogatásban, amelyet a Magvető adott ki, lírai termésemnek jószerivel alig negyede-ötöde van s ezt a szonettet abban nem találod –

 

mandulás a kertek mandulája mandulás a kedvesünk szeme mandulás zárójelébe zárva szent a kezdet síkos perselye mandolin dalunk e mandulája mandulás Megváltónk székhelye hol a kőben míves mandorlába’ trónol és a püspökék vele még ülök pókhálós szegletemben cellasíron mandulátlanul s Hold – ha Hold mit jókor eltemettem már a Vénusz sírcellámba hull Szivettépő márvány rajzolattal mandulján mendegél a hajnal   Szeged, 1950 (HAJSZÁLHÍD, 328. o.)

KL Persze te szentül meg voltál győződve, hogy az egész büntetésed a szegedi Csillagban töltöd le?

Szentül. Pedig csak 10-11 hónapot tölthettem a Csillagban, hiszen emlékezhetsz a spiritiszta szeánsz versüzenetére: „januártól decemberig / ez az év is kerekedik / esztendőre karikára”; már ebbe bele volt hüvelyezve az én szegedi esztendőm. Régi gyakorlat, hogy a sittest soha nem hagyják megmelegedni sehol; a lázadásra, összeesküvésre való konspiráció lehetőségeit a hosszú együttlétnek a tömegzárkán amolyan ellenkonspirációval vágják el. Hogy elviszik és ide-oda dobálják a sittek lakosságát. Minden előzetes bejelentés nélkül. Sitten élni? Olyan ez, hogy nem tudod, mikor: a következő pillanatban, egy fedetlen lyuk-csapdán oroszlánverembe zuhansz – vagy esetleg örökmeztelen, örökszűz hurik közé, s neked is, mint az iszlám paradicsomában, tizenötezer évig tart csak egy ejakulációd… hát ami még hátra van! De ez a ritkábbik eset.

Mondják, a börtönhatóságok ritkán terveznek olyan „mozgatást”, helycserét intézeten belül, amelyről a sitiprincek csillagkamarája ne tudna előre. Ám az én esetem más volt, az elszállítás kivétel. Már Csibivel, Jencivel, Tiborral az óraszanatóriumban meg Géza bácsival, Minden Srenkölők és Mackódöntögetők Koronázatlan Királyával a nyomdán – tervelgettük a karácsonyt: hogy mi megmutatjuk, nekünk még karácsonyfánk is lesz. Mondom, decemberi éjszaka lehetett. Kulcs csörren a zárban, ajtó bedörren, villany kattan. Szembántó világos fénypászma. Legédesebb sittes álmunkból. A kulcsos, mögötte két fegyveres kísérő. Bekiált:

– Határ. Minden cuccával. Mozgás.

Géza bácsi felijed vaságyán. Valami, amiről ő nem tudott. Nem konzultálták. Nyűgösen előkászálódik, lepattan. Nem hagyja annyiba:

– De miért? Hova? Ki rendelte el?

Rá se hederítenek. A kulcsos türelmetlenkedik.

– Ezt is, azt is. Mindenét. Megyen. Mire várjak, meddig várjak? A kulcsos, aki eddig olyan tisztelettudó volt, most mint a goromba pokróc. Mire Géza bácsi odavágódhatna, védőleg: – de Kovács úr! Nem várhatnánk vele reggelig? – okvetetlenkedésére Kovács úr – csak semmi kecmec! – rádörrenti az ajtót, és én „minden cuccommal” a folyosón kívül találom magam.

– Hová?

Ha öregsittes lennék, nem kérdezném és nem is várnék rá feleletet; tiszta sor, hogy a két smasszer között van a helyem. Azért kísérők, hogy tudják. Egész éjszaka bumlizunk, vaksötétben, valahová, valami vonaton. Az egyik alszik, eldől s ilyenkor nagyokat ránt a csuklómon: össze vagyunk bilincselve; a másik is szunyókál. A pályaudvarra ráismerek; hajnalderengés, de mire körülkémlelhetnék, benyel a rabomobil.

A Gyűjtő Kisfogházának első emeletén, tágas, barátságos zárka, szalmazsák sehol Elképzelhetetlen fényűzés: ágyak mindenkinek. Heherészés, értesülések kicserélése, félszeg félbeszélgetések; bemutatkozás. Mindenki ismeretlen, de hamar helyrerázódunk, a vonzrokonság meg a mesterség cinkossága alapján: ki gépész, ki építész, ki kultúrmérnök; mindenki műszaki diplomás értelmiség.

Nem kerüli el a figyelmünket az a mosolyra késztető tény, hogy a langaléta bumburnyákokból álló smasszerkülönítmény parancsnoka a porbafingó Mihalicska: azonnal mindannyiunk kedvence lesz és ezer Mihalicska közül is megismernénk ezt az egyet, a miénket, mert a börtönfáma szerint még nyilas keretlegény korában az arcába robbant valami arra heverő tojásgránát, amit ő döglöttnek vélt: fél arcát libahúsból szabták-varrták a gyorstalpaló szanitécek, s az a műtét úgy is nézett ki, s nem csoda, hogy ez „operáltarcú” homéroszi jelző Mihalicskára ráragadt (istenbocsássa meg, ha nem jól tudom és hazudnék, de később nekem mintha arról harangoztak volna 1956 januárjában, Bécsben, volt sittesek, hogy ötvenhatban Mihalicskát a libahúsos operált arcáról felismerték és a Gyűjtő környékén, akik a keze alatt voltak, azok verték agyon, akiket ő tanított móresre). Ő adta meg a smasszerbanda alaphangját az érintkezésben, s Mihalicska börtönfilozófiája az lévén, hogy a sittest „vágni kell, mint a répát”, a bunkó legénykék vágtak is bennünket, mint a répát, anélkül hogy ujjal is hozzánk nyúltak volna; sőt, mi több, akármilyen vasvillatekintettel és bármi förmedősen mondták is, hanjukba, magukviseletébe óhatatlanul némi deferencia keveredett, s hogy is lehetett volna másként. Gané lesittelt rossz káder osztályellenség ne várja, hogy mérnökurazzák, és ne képzelje magáról a kurvaistállóját, hogy hímeltojás, hát még ha diplomás az istenverése… De ha Őfelsége az Állam célirányosnak találja, hogy a lesittelt diplomások ne csak a töküket vakarják szétszórva az ország hetven börtönintézetében, hanem a Kisfogház titkos mérnöki irodáján műszaki tudásukat a Népköztársaság rendelkezésére bocsássák, akkor nem lehet megtagadni azt az ösztönös tiszteletadást, ami a „kiemelt munkaerőnek” kijár. Tudja belügyes elvtárs, mit csinál, amikor napi két cigarettát és dupla kosztot utal nekik, a vagyont érő rajztáblákról rajzeszközökről nem is beszélve, amit hatökör-pillantással szemügyrevételezni tudnak, de használni nem; s amúgy is, „mondva volt” a fejtágító szemenáriumon, nem kell letegezni a jó kurva idesanyjából szalajtott marhajószágot, ha nem muszáj, visszamagázhatják a mérnököt és ne kezdjék mindjárt a rabokf.szán, ha a zárkára rányitják a cirklit.

KL Ez volt hát az a titokzatos mérnöki iroda amit Rákosiék a lebukott mérnökökből szerveztek a börtönben s aminek a legendáját én is mintha hallottam, hogy rebesgették volna… És mi volt a dolgotok, ki hozta a munkát, volt-e irodafelelős?

Ez hát, Lorcsikám, ez volt az a titokzatos műszaki Paradicsom s nem véletlenül mondom annak, mert volt ott minden, az akkor kapható legkorszerűbb óriás rajztábláktól-vonalzóktól-rajzeszközöktől a vázlatpapírig minden, sőt, ezen a mindenen túl: írógép, műszaki könyvtár, segédletek, szótárak, műszaki lexikon különféle nyelveken, mérnöki, építészeti folyóiratok a világ minden tájáról, a svájci DOMUS az angol ARCHITECTURE, a francia ARCHITECTURE D’AUJOURD’HUI, olasz, skandináv, amerikai. Három tágas zárkát összeütöttek, ez volt a rajzterem, de a mi emeletünkön; a folyosón és a hálótermekben egész nap szabadon közlekedhettünk a zárkák nem voltak bezárva. Így volt ez a hét minden napján, a pénteket kivéve; mert pénteken hogy mi volt, azt csak az olyan erős idegzetű tollatlan-kétlábúnak mondom el, amilyen te is vagy, Lorcsikám.

Tudod, a Gyűjtő főépületből és jó néhány melléképületből áll; s ezek egyike a Kisfogház, monarchiabeli, egyemeletes, csinoska ügyeske épület, de senki sem nevezte így és a börtönfáma úgy ismerte, hogy: a Halálos Ház. Ha még emlékszel a kora középkori angol misztériumjatékok görgőszínpadaira, azt is tudni fogod, hogy volt egy nevezetes szekérszínpad, amely magasabb volt a többinél s ez két szinten mutatta be a biblia világát: felül volt a mennyország, alul a pokol. Nem a hasonlat kedvéért mondom – mert e kétszintes görgőszínpad inkább a torzképe a Halálos Háznak: visszataszító karikatúrája. Az emeleten volt a rabmérnökök Paradicsoma; a földszinten a siralomház – a halálraítéltek zárkasora. A péntek volt az akasztások napja. Minden pénteken „helyrebillent” a világ, sittesekben-smasszerekben visszabillent a lélek s megtetszett a poklos valóság bennük-körülöttük; a „létbevetettségnek” oly extrém fajtája, amilyenről Heidegger, ki sittet-sittest hírből sem ismert, álmodni sem álmodott.

Pénteken egész nap be voltunk zárva. A kivégzés idején az operáltarcú Mihalicskában és smasszerbandájában helyreállt a Teremtés Rendje: patkány a sitten a patkány, a rendszernek felesküdött hóhér az úr és minden jótét Lélek, aki azon az áron, hogy beköltözött a hóhér házába, szabad maradt. Mihalicska kezdte, keretlegényei folytatták. Végigrohantak a folyosón, megrugdosták az ajtókat, bedörömböltek, beordítoztak a kukucskalyukakon:

– El onnan! El az ablaktól! Vissza a falig! Lekushadsz! Végighasalsz és úgy maradsz a p.csádon, amíg nem szólnak, akkor majd megb.szhatod a jó kurva kib.szatt édesanyádat, de addig nem! Hangot se! Nem mozdulsz… Mék volt az! Mék mocorog ott nekem! Megtáncoltatlak! Kihúzod a gyufát!…

Mi meg, nyomorultul, mérnökből visszavedlettünk senki-semmi emberré, lesittelt kertitörpévé, megtiport mütyürke emberré. Pisszegő-beszéd, összevillanó tekintetek. Elparancsolhattak az ablaktól, de a fülünket nem önthették ki viasszal. Annyiszor hallottuk, hogy mozzanatról-mozzanatra, minden kivégzés megjelent lelki szemeink előtt. A leitatott, részeg halálos, aki nem szívesen megy és „kekeckedik”; de két bölöm smasszer vasmarokkal kétfelől a hóna alá nyúl és viszi, mint „gólya a fiát” az épület végénél a vesztőhelyre. Egyszerű cölöp s minek is lenne annál magasabb, elég, ha a csapóajtó tolóreteszét elrúgják, a lába máris a veremre lóg. Kinyúlik, ereszti székletét-vizeletét. Van amelyik bikaerős: négyen is végigverik, amíg a cölöp elé cibálják. Úgyszólván valamennyi iparkodik utoljára kikiáltani a világnak a meggyőződését, hírül adni mártíriumát. Az elbolondítottak, a becsavarodottak; a Sztálin-mániások, a vallásmániások, a kilúgozottak, az elszerencsétlenedettek:

– Éljen Sztálin! Világ proletárjai, egyesüljetek!

– Éljen Rákosi elvtárs! Ő tudja! Ártatlan vagyok!

– Édes Jézusom, isten az égben aki vagy!

– Ne üssenek, ne bántsanak, ne, ne!… Élni akarok! Megkeserülitek!

– Édesanyám!

– Édes gyerekeim! Ti mindnyájan!

Már másnap mintha mi sem történt volna: jámbor fegyőrök ők, megröstellik a jóindulatot; szemérmesen összenyitják a zárkát. A gyenge lélek, akiben megbicsaklik a fegyelem, szégyent hoz egyenruhájára, amikor a mérőkanállal a kezében, reggeliosztásnál a fekete lőrét a csajkába öntve, odasúgva megkérdezi:

– Hogy aludtunk, mérnök úr?

Nem mintha várnák, úgy is csak fejbiccentés a felelet. Tárva-nyitva a rajzszertár, a rajzterem, várnak a szótárak, a rajztáblákon a fejes vonalzók, a háromszög vonalzókkal leszorított pauszpapír. Azért mondom. Mert péntekről szombatra virradólag, nyájas, paradicsomi munkanap van, bíbelődés-játszadozás és boldogoskodás; de a hozzávezető péntek a kivégzés napja volt és a kivégzetteké – – – hogy ezt a műszaki Paradicsomot csak Hieronymus Bosch tudná megfesteni.

 

*

 

A kiordított istenhozzád, a világból kirekesztett búcsúszava a világhoz, beleégetve csontunkba, beleivódva vérünkbe, ott sajgott-lüktetett másnap is, és ez a tompa fájdalom csak akkor csillapodott, ha egy-egy hét kimaradt és a soros kivégzés eltolódott. Hiszen elfecsegtem már vallomásos ömlengéseimben egyszer, hogy mi varázslatos a kitekeredő vázlatpapír zizegése és rajta a „6-bés” puhaceruza siklása keresővonalaival: az ember – de csak akit az isten is ilyen magamfajta bolondnak teremtett – a vitrúviuszi ember tökéletesen elfelejtkezik a világról, a maga bajairól, az idő múlásáról, éhségről-szomjúságról; még arról is, hogy ahol ily boldog létállapotban leledzik – a Paradicsom nem igazi. De most hadd felelek a kérdésedre, hogy mint-s-hogyan volt a titkos iroda munkája megszervezve s voltaképp hogy miféle munka, mi haszonnal járó szolgáltatásunk volt a Népköztársaságnak fontosabb, mint a mi evilági elkárhozásunk.

Az úr a pokolban is úr, a kommunista a börtönben is kommunista és arról ismerszik meg, hogy túlnyalja a normát. S-r Dénes lóképű, örökké borostás arcáról lerítt a párthűség és az a lenini erény, hogy a besúgást pártkötelességnek tartja. Nem volt „politikai”, mindössze gazdasági bűnöző, de annak is olyan sajátos megtévedő, aki a pártszerűséget a börtönbe is magával hozta – ez és még más sok erénye, melyek közül nem utolsósorban egyfajta korlátoltság, amely nem hogy hátrány – inkább előny volt használhatósága szempontjából, eminensen alkalmassá tették arra, hogy a titkos tervezőrészleg mérnökfelelőse legyen. Irodavezetőnkből ugyan harapófogóval se lehetett volna kihúzni, de az írnoki dzsungeltávírón fülünkbe jutott, mi vaj van a fején: Déneske egy lakótelep építésvezetője volt, de a kísértésnek ellenállni nem tudván, cementet-vasat és ami a maga családi pallérálmához szükséges volt, mindenből egy keveset. Félrefuvarozott. Egy szép napon a lakótelep tömbjein megszálltak az ablakszemöldökök, lenyaklottak a födémek: a zsaluzásba soványbetont öntetett és kiritkította a vasalást… öt év glóriája ragyogott a sapkája fölött.

A külső összekötő? Sokkal rokonszenvesebb mérnökkolléga volt, az irodafelelőst jórészt ignorálta és kinek-kinek individuálisan osztogatta a munkát. Soha nem árulta el, melyik állami tervezőirodának dolgozunk, ez hivatalból; mindvégig hivatali titok volt-és-maradt. N. N., ha nem lett volna hétszerszűrt-lekáderezett kifogástalan elvtárs, bizonyára nem neki jut ez a veszedelmesen kitüntető feladat, hogy bejáró összekötő legyen s hogy cidrizett-majrézott-e? Nem mutatta. Annyi szent, hogy amilyen jelentőségteljesen lehalkított hangon sugdosódott a Halálos Házban, ugyanolyan nyúltalpú léptekkel járt-kelt a rajztáblák között s inkább szellemjelenés volt, mint mérnök; mert hol „egyszercsak ott volt”, hol meg eliramodott, mint a nyúl, és nem lehetett tudni, hol-mikor tűnt el. Szolgálatait soha fel nem ajánlotta, erre kínosan ügyelt, családot nem látogatott, üzenetet nem hozott és Déneske minden ilyenirányú próbálkozásának elébe vágva, váltig éreztette, hogy megkörnyékezhetetlen és megvesztegethetetlen, mint Robespierre.

Az eleinte lassan szivárgó munkából nekem elsőül fordítói feladat jutott. Leírhatatlan boldogsággal ültem ismét írógép elé, akármilyen öreg tragacs volt ez az özönvíz előtti Remington Silenta – és azt se bántam már, hogy facsarja orromat a szovjet gépi kötés jellegzetes húgyszaga: olajipari szakmunkát fordítottam, földolaj-kitermelésről, olajfinomításról, lehetett jó 400 oldal.

Csöppet sem csodálkoztam, hogy – akárcsak a „Kortársak Majakovszkijról” – ez se nyomdatermék volt, hanem hitvány gépelmény rossz lehúzása, helyenként csak találgatni lehetett, olvasni nem. Segítségül ott volt régi ismerősöm, a többkötetes Usakov Értelmezőszótár – ez a kitüntető könyvritkaság, amelyet egyszer Illés Endre, rejtélyes rókaravasz mosolyával „jutalom” gyanánt a fejemhez vágott a Szépirodalminál. N. N. alacsony, kopaszodó emberke volt, tipikus mérnök-kuli – örök zavarban rab kollégáival, hiszen nem volt se vádhatóság, sem Jupiter-szemöldökű juriszprudencia – de hogyan szólítsa az osztályellenséget csíkos-vezeklőben – ő, aki bírja pártja bizalmát? Igaz, meglelte a módját, hogy értésemre adja, ismer a „szakmából” s hallotta híremet, de inkább a nyelvét harapta volna le, mintsem hogy néven-szólítson.

– Ha az irodafelelős nem győzi, maga is belenézhetne a többiekébe, hogy minden rendben legyen… Örülök, hogy megint rajztábla mellett látom, ezzel majd jobban telik az idő – tekerte ki elém a mintatervet, hogy a terephez igazítva, tervezzem át 600 főre méretezve…

– Mi ez? Iskola? Kaszárnya…?!

– Kaszárnya típusterve.

Erődítések a jugoszláv határra, kaszárnyák típusterve – beletekinthettem hát a Nagy Titokba, immár annak része gyanánt, mint a régi királysírok tervezője, aki nem baj, hogy ismeri a labirintikus hozzájutás titkát, hiszen úgyis ráeresztik a vizet. Az őrök is ott csellengtek a rajztáblák között, közönyös-fölényesen, utálkozva a senki-semmi sittesen, de paraszti tisztelettel a varázsló iránt, aki körzővel-vonalzóval-logarléccel bánni tud; rendszerint hamar elunták s lecövekeltek a folyosón, vagy elüldögéltek az ajtónál, ha odahúztak maguknak egyet az üres székekből. Építettük a Népköztársaság honvédelmét, folyt a munka: döngicséltünk-duruzsoltunk, zörögtünk, a kettéfűrészelt cigarettát szipkába dugtuk, tüzet kértünk, szomszédoltunk, szidtuk a rendszert (a föld alatti Börtönköztársaság polgárainak hasonlíthatatlan privilégiuma). Idővel Déneskét is megneveltük, magunkhoz szoktattuk: húzott hozzánk, az érdeke is azt kívánta, hogy népszerű legyen; nem is hiszed, az ő képlékenysége, hajlíthatósága milyen fontos szerepet játszott a későbbiekben. A smasszerek rég hozzászoktak, hogy oda-odaülök az írógép elé s ki se járta volna az eszük, hogy firtassák, ugyan mi az, amit kopogtatok – olajvezeték-méretezés vagy vers. Vasidegeim voltak, rákondicionáltam magam a rajztermi zsibogásra, varázskört húztam magam körül s az volt a magány. Itt is született néhány apróság, vers-próza, szonett, miegymás. Még a Csillagban kiszámítottam; hogy napokra váltva, a büntetésem mennyi… A szonett eljött velem a fejemben s most kiélvezhettem annak a fényűzésnek a gyönyörűségét, amit a vizualitás jelent – hogy hogyan fest a papíron: s noha a címe megtévesztő, az ENGESZTELŐBEN benne van a visszagyűrt bosszúvágy, az elvertek kormoló dühe –

 

s azok megpróbálnak téged meddig tart a türtőzésed napra nap csapása vessző futtatása! Mellmeresztő dervis test ha dúrsz-dörömbölsz forgadoznod börtönöd törzs- könyvein kilencszázhat nap s orcáidból nem marad csak húnyt izsóp s a rab remény a lepra orr a bamba íny – amennyit gyűszű hangya hoz: hallhasd a hars ecet szagát ha rádordít a szomjúság sár! sárkánylélek – oltakozz (A LÉLEKNEK RENGÉSE, 125. o.)

 

KL És tudtak a Gyűjtőben a többiek arról, hogy a falakon belül titkos mérnöki iroda működik?

Ételhordókon, szakácsokon, házimunkásokon keresztül, hogyne. Futótűzként terjedt el: tódítva, kiszínezve, kiforgatva. Hogy vendéglőből hozatják a kosztunkat, napi 40 cigarettát kapunk és a prémium hogy babánk/feleségünk egy éjszakára, külön zárkán, ottmarad. Bődületes a sitten csapongó fantázia. S hogy a börtöntelep legtávolabbi zugában is tudtak rólunk, annak hamarosan vettem is jelét s már egyszer említettem is: lebuktatóm, az életfogytos kétkulacsos kém, volt ávós főhadnagy, Kucsera Mihály a gombüzemből üzent. Hogy szánja-bánja, ami rosszat velem tett s nagyon kér – üzenjek vissza, hogy megenyhültem és nem haragszom rá.

– Válasz nincs – mondtam az üzenethozónak; és vállvonogatva somfordáltam vissza a rajztábla mellé. Volt min eltűnődnöm: azon a kilencszázhat napon, ahányat az időnek a naptáron és nekem a törzskönyvben forgadoznom kell; meg azon, hogy vajon Kucsera Mihálynak és a hozzá hasonló „profi” lebuktatóknak hányszor kilencszázhat napon kell eltűnődniük – ahányan nekik köszönhetjük, hogy a Halálos Házból bámulhatjuk szemközt a hófödte börtönháztetőket? Kivéve amikor hetenként egy napra kicsire húzva magunkat: mint légy a falon – mimikrizálunk s mozdulatlanul hallgatjuk a siralomház földszinti lármáját, ahol épp leitatnak-„előkészítenek” valakit; s úgy vártuk, hogy a részeg összevert a cölöp előtt vajon miféle bődületes hűségnyilatkozatot fog világgá üvölteni – istennek? – Sztálinnak? – a hazának? – Rákosinak? A fal mellett kucorogva, én ezekben a pillanatokban mintha imára volna, görcsösen összekulcsoltam a kezem és a kozmikus messzeség érzetét erőltetve képzeletem optikájára; hogy ne lássam az oldalhomlokzat sor kivégző cölöpét – nekem Pindarosznak az az emlékezetes sora jutott az eszembe – „az embert az árnyéka álmodja…” Tán csak az elmozgó árnyéka odalent, a szerencsétlennek, az álmodja, hogy kivégezni viszik, ő maga „nincs sehol”; és ha az élet a holt anyag „fantomfájdalma” csupán, a visszazuhanás a nemlétbe csak a fájdalom létmódjának a megszűnése. Nem szerettem Kucsera főhadnagy elvtársat érte, hogy idejuttatott, csak épp a Házban, ebben a Halálos Házban – elvesztettem szem elől. A poézis ilyen tömörítő hatásainak engedve, itt íródott ez a kurtácska vers is, a CSUTORÁS, mely epitómája az elmondottaknak –

 

az élet felölt egy embert az ember egy emberöltőt emberöltőknek szentelt álmát öltik a költők a vágyak álmokat öltnek a sorsok sorsjegyet váltnak kit élet ördöge öl meg kit angyala a halálnak aki él a láz jelöltje alig kap lángra kilobban oltogatója elölte leszáll – a Rendnek roppant csendje fogadja a Házban s ő: mit iker szíve áhít kidalolhatatlan fohászban zengeti csont-csutoráit (HAJSZÁLHÍD, 341. o.)

 

De hogy mennyire nem véletlenül emlegettem Hieronymus Boscht, azt mindjárt érezni fogod, ha elmesélem a pániknak és az álomvilágnak ezt a hihetetlen keverékét, amely az álom édességét oly mértékben fokozta, ahogy a pánik bennünk mind valósabb alakot-és-formát öltött. „Összekötőnk” látogatásai gyérülni kezdtek. Ha jött is, egyre zárkózottabban térült-fordult, mogorván nézegette a vázlatokat és nem javított. Másszóval: nem tehénkedett rá a rajztáblára, ami mindjárt emberközelbe hozza, és akkor már az érvek-ellenérvek, a magyarázkodás „kollégává” emelik a rabot és ő is megereszt egy mosolyt… Most? Mint a szfinksz. Ha Déneske munka után érdeklődött, hogy miért nem hoz – válasz nélkül hagyta. A mérnöki iroda rutinja megbomlott; majd amikor mérnököcskénk látogatásai végképp elmaradtak s ezzel az ismeretlen Állami Tervezőirodával minden szálunk megszakadt, a rutin végképp felborulással fenyegetett. S-r Dénes mindenben teljesen egyetértett velünk.

– Nem szabad, hogy az őrség megorrontson valamit. A látszatot mindenképp fenn kell tartani!

Förgeteges áltevékenységbe fogtunk. Tus rajzeszköz, pauszpapír: volt egy évre való. A fal mellet rakaszokban álltak a pompásabbnál-pompásabb nyugati építészfolyóiratok: ha álló esztendeig azt olvasnánk, akkor se fogyna el. A harci jelszó: tervezni! tervezni! teljes erőbedobással!

– De mit?

Az erődítések, forgóállványos főtornyok, fedezett utak – kaszárnyatípustervek ott álltak magas halomban, senkise vitte el, azt szaporítani senkinek sem volt kedve. Elkezdtünk tervezni „rajzolgatni” a magunk gyönyörűségére. S minthogy itt is, akárcsak kint, az én rajztáblámra figyeltek, én lettem az áltevékenység fókusza – királyszege. „Életet” játszottunk, mintha kint volnánk: megrendelősdit, építtetősdit. Ez abból adódott, hogy hetekig a magam álomvilláit terveltem-tornyoltam; hol azt játszottam, hogy „a pénz nem számít” hol azt hogy képletesen szólva „hátrakötött félkézzel és féllábon ugrálva”, olyan mesterséges limitációkat szabtam magam elé, amelyek megnehezítették az ábrándozást, de megnövelték izgalmát. Pl.: nem áll rendelkezésünkre más, mint közönséges égetett tégla, a cementet, a vasbetont, a vastartót felejtsük el; fa – az van, de további limitáció, hogy a maximális fesztáv négy méter. Mind e megkötések mulatságos faláttöréseket, térkapcsolásokat eredményeztek. Akkor már mindenki nyáladzott, ha perspektivikus belsőségeimre ránézett, hosszú fogat csináltam gépészeknek-kultúrmérnököknek; s így mi sem volt természetesebb, mint hogy a magam álomvilláját hetvenhétszer megtervezvén és ráunva, sorra vettem a kollégákat, mint „építtetőknek” meghallgattam kívánalmaikat és megterveztem álomházaikat. Ki egyszerűbbet kért, ökonomikusat és könnyen üzemeltethetőt, ki átmenő hallt, palotaszerű nagyképűséget akart, és én testükre szabva, sorra legyártottam mind. Oly komoly hangnemben mentek e megbeszélések, mintha megvolna a telek és már csak a beadványi tervek volnának hátra… Megrendelőim elégedetten vitték „haza”, ki-ki a maga kuckójába húzódva vagy rajztáblája mellett, csak elnézte, nem tudott betelni vele és estig a beköltözés boldogságáról ábrándozott: már idehallatszott a gyerekszoba lármája, már a hálóból naftalinosan, az előtérből virágcsokrosan idecsilingelt a bájos feleség Édes Otthonteremtő nevetése… Alaprajzok, metszetek, egy-egy részlet, távlati kép, minden-de-minden: ha ezekből az elaborátumokból „mintakönyv” kerekedik, hát kísértetiesen hasonlított volna azokhoz a 100-120 háztervet tartalmazó Családi Mintakönyvekhez, amelyeket itt az angol szigetországban forgalmaznak, s nem egy építtető abból meríti zsarnoki ihletét.

Ám ahogy a mesében mondják: „ez is megvolt”; de „összekötőnk” többé nem jelentkezett s amikor beláttuk, hogy nem számíthatunk rá és nyoma veszett, újfent pánikba estünk. A tervezői boldogság és a végső kétségbeesés Karübdisze és Szküllája között hányódva, amikor már S-r Dénes családi csodavilláját is megterveztem volt, mentőötletem támadt. A smasszernép semmit nem gyanít s különben is, egytől egyig olyan hatökör, hogy ha kinézi a szemét rajta, akkor sem tudja, mi az a rajz: kaszárnya típusterve-e avagy az új Nemzeti Színház… Fejembe vettem, hogy megtervezem a főváros új Nemzeti Színházát, de oly tékozló szellemben, mint aki tudja, hogy akár a közadakozás, akár az állam: fizet, mint a köles hatványára emelt katonatiszt.

Nemzeti Színházat egyszer százesztendőben építünk, a pénz nem számít. Hónapokat töltöttem ezzel az elaborátummal; a vázlatok után kikokszoltam a végleges tervet s utána 1:100 léptékben teljes tervkészletet készítettem, alaprajzokat, metszeteket, külső-belső távlati képek, apró részletek tömegét. Eleinte a Deák térre kontempláltam, de utóbb a Városliget pereme mellett döntöttem; szertelen, a valóságtól elszakadt programja szerint a teljes komplexum már-már a Kolosszeummal rivalizált s volt abban minden: (1) 3000 férőhelyes Operaház, (2) 1500 férőhelyes (prózai) Nemzeti Színház, (3) 400 férőhelyes Kísérleti Színpad, (4) a boszorkányos süllyesztve-elforgó, rátolható kötény-és-fiókszínpadokon kívül festőműhelyek/díszletraktárak/adminisztrációs irodasorok stb., (5) büfék/cukrászdák/éttermek, (6) Színiakadémia, (7) Színháztörténeti Múzeum, (8) Drámakönyvtár, (9) kétszintes, 3000 autóra méretezett parkolótér. Tudnod kell, hogy végszigorlat után kórházépítésre/színháztervezésre szakosítottam magam, így hát ha kézikönyvek nem is álltak rendelkezésemre, a lényeget betéve tudtam és tudom ma is. 70 x 100-as nagyméretű rajzkészlet lett belőle, és ránézésre is vastagocska a jókora mappában, amelyben őriztem; ha elő-elővettem, a komplexum madártávlati összképe, egy-egy interieur perspektívája, lelátások-átlátások akkor még merésznek számító leleménye előtt elálldogáltunk-eltereferéltünk a gépészkollégákkal, hogy a fűtés-légkondicionálás merre-hol-milyen lenne, mert nincs az a fittyfene, amiről – kellő konzultáció után a szakférfiakkal – betervezetten gondoskodva nem volt. Megesett, hogy odasompolyogott egyik-másik álmos smasszer is, egy kis álmélkodásra: csudálták az Állam turpisságát, hogy parlagon nem heverteti, hanem, mély bölcsességében a bedutyizott szakférfiakból szivattyúzza ki az ország első színházának terveit, és kíváncsian várták a kapavágást; az állami megrendelés hitelességében egyikük sem kételkedett.

KL Látható valahol? Mi lett vele?

Várj sorodra, Lorcsikám, az a kapavágás még odébb van; s elsőbbet hadd mondjam el, hogy mint jutott eszembe megint, de már nem a halálosokból felszakadó utolsó szógombóc hallatán, róluk, hanem egy más, orra-hegyére-nézvést elrévedező szellemben és sokkalta távolabbi régiókban, magamról, megint csak az az emlékezetes pindaroszi sor – hogy az embert az árnyéka álmodja, szkiasz onar anthropoi. Jósvillám ért, keresztülsújtott rajtam és én, mintha nem is én volnék s mintha nem is rólam volna szó – szélütötten szemléltem a Jelet. S ez így történt.

Hiszen már máskor is kaptunk ilyen „Jelet”, de az hamisnak bizonyult; Feydeau – „szellem-vezetőnk”, hogy igazán ott van-e elhantolva Szeged valamelyik köztemetőjében, nézzen utána más – pajkos, félrevezető bolyondár szellem lehetett s kedve tellett a füllentésben: lám, a „változás” dolgában egy-két évvel elvétette az évszámot s amikor jött, a vérbe fojtott kísérlet nem negyven, hanem negyvenezer halottat követelt. De ez!… Mert amikor kirajzoltam magamból minden építészeti ábrándot, a folyóiratoknak estem neki. Végigböngésztem a DOMUS, az ARCHITECTURE AUJOURD’HUI minden számát és amikor sorra vettem az angol ARCHITECTURE példányait – akkor történt.

Ronggyá olvastam és tönkreforgattam azt a számot, csak hogy ráleljek valahol: hol van és mi lehet. Centenáriuma van az építésznek? A megépítésének?

Monumentális épület pompázott a borítólapon.

Emeletmagas bázisra állítva, hogy az is kiemelje jelentőségét (utóbb ennek a plintosznak mögépillantottam: kőkerítés volt csupán, mely mögött angol aknán mélypince ablaksora húzódott, de a zseniális szemfényvesztés „alépítménynek” hatott), futamatnyi díszlépcső vezetett fel a korinthoszi oszloprendhez, melynek se-vége-se-hossza kotonnádján a díszpárkányt barokk balusztrádokkal „attika” koronázta. A középtengelyben, mélyebbre helyezve, osztópárkányaival, falmeződíszeivel felmagasítás – afféle négyzetes „dob” következett, melyen újabb négyzetes perisztilium futott körbe karcsú oszlopaival; azon, párkánya fölött s ornamentális entablatúrába foglalva – négyfelől, óra. A négyzet alapon felszökellő, különös kupolát kecses, volútás lámpás zárta le.

A mesterségbeli tudásnak és a lángelmére valló leleménynek, az érzelmekre apelláló arcátlan giccsnek és a kiszámított monumentalitásnak oly szerencsés ötvözete volt, hogy első megpillantásakor hangosan felnevettem.

Aztán elutasítólag bevágtam a többi közé.

Utána teljes napot töltöttem azzal, hogy ráakadjak és előkeressem. Nem tudtam a szemem levenni róla; részletről részletre haladva, a magamévá tettem s már tudtam mint a bemagolt kívülrőlit, csak épp azt az egyet nem tudtam, hogy kit vall mesterének, és hogy széles e földkerekségen merre keressem.

Ha egy magyar építészközlönyön a pesti Bazilika képe díszeleg a maga renaissance szépségében, a magyarnak nem kell odabiggyeszteni sem az építész nevét, sem azt, hogy hol van. Bizonyára így állhat a dolog ezzel is, morfondíroztam: angol embernek közhely kell legyen s nemcsak a mesterét tudja, hogy Waterhouse volt-e vagy Lutyens, hanem az is nyilvánvaló, hogy hol van, Cape Townban-e vagy Delhiben s miféle Kormányzósági Palota… Ennyi hivalkodás, ekkora építészeti triumfalizmus láttán elégedett nevetésem idióta mosolyra változott, majd az ellágyulásból rajongás lett és bármi hihetetlen – szerelemre lobbantam iránta, a kőtömeg iránt, a kolonnád magasán oly titokzatos-mélyre helyezett négyzetes perisztilium ötlete iránt, a bizarr, szögletes kupolás, ige-és időhirdető óratornyával. Mert ha Schlegel széltében ismert aranymondása alapján az építészet megfagyott muzsika, akkor ez berliozi muzsika volt a javából. Egyszerre voltam a Halálos Házban és messze, a testetlen előrefutó jövőben; szakasztott úgy, ahogy Berlioz „Trójaiak” című operájában a Didótól nehezen búcsúzó, továbbinduló Aeneásznak a magasból egy testnélküli isteni hang megjelenti úticélját – „Italie! Italie! – ugyanígy, mintha nekem is ez az óratornyos Kormányzósági Palota lett volna biztos révem-és-megérkezésem egy olyan kései időben, amelyről engem-álmodó árnyékom: az se tudhatott/álmodhatott még akkor… Nem írták oda? Nem tudni hol van? Sebaj, fogadtam meg és a szemem könnyel futott tele; és erősen a sarokba fordulva, hogy így ne lásson senki, remegő kézzel a folyóirat borítóját magamhoz szorítva megfogadtam: ha lejárom a lábom, akkor is. Ha a világ végére – úgy a világ végére. Ha élek még és egyszer innen, ebből a falakkal, farkaskutyákkal, őrtornyokkal, műszaki zárral körülfalazott országos börtönből szabadulok, nem nyugszom addig, amíg erre a giccses-nevetséges ríkató-nevettető csodapalotára rá nem találok –

KL És végül is – rátaláltál? És hol volt, mi volt? Panteon? Mauzóleum? Minisztérium?

Sem ez, sem az, de mulatni fogsz, ha megtudod. Akkor, abban a pillanatban jósvillám volt s tarkón sújtásától úgy szédelegtem, mint álomburokban a megálmodott figura, aki elcsodálkozik valószínűtlenségén. S hogy e zarándokfogadalmat beváltottam-e? Az is benne volt az idő szövedékében – de mind e széplelkűsködést-ámolygást, ásítozást-penészedést szétrúgta, ami következett. Sejteni sem sejtettük s jelei, ha voltak is, nem fogtuk fel jelentőségét. Sem annak, hogy elmaradoznak a kivégzések, sem hogy az őrség szokatlanul barátságos és nagyokat hallgat. Hol vannak? Nyomuk veszett? Küszöbére értünk volna a „változásnak” s ha igaz, amit Feydeau oly csalafintán üzent, ki tudja, tán „francia zóna” leszünk?

A kérdés fel se merült bennünk. 1951. nyár derekán járhattunk; egy szép napon, reggeliosztás után nagy csend szakadt a Házra.

Őr sehol.

Egyszerre mintha csörtető bölények törtek volna ránk, fegyveres ÁVÓ-s különítmény rontott be, végig az emeleten, zárkákba, rajzterembe. Törnek-zúznak, kirúgják a kecskebakot a rajztáblák alól, ki az asztalt az írógép alól, megtapossák a drága rajzeszközöket, széthányják a pauszpapírokat, könyveket-folyóiratokat, bennünket ide-oda kergetnek és püfölnek, ahol érnek:

– Takarodsz a folyosóra! Sorakozol! Feltakarsz!

– Hozzá nem nyúlsz! Semmit nem vihetsz magaddal!

– Lestyán elvtárs! Ezeket mind! Füzérláncra! A búsp.csába velük, a bús p.csába!

Bokáig gázoltak az ottfelejtett „I–D-Vonal, Déli Erődrendszer”, a „KK–350 Gyalogsági Kaszárnya” típusterveiben és rövid óra alatt, hogy felszámolták a börtönparadicsomot, már mi is úton voltunk kitudja-hová, teherautók ponyvái alatt és soha többé nem láttuk viszont a titkos mérnöki irodát. A Gyűjtőt a Belügy elragadta az Igazságügytől és a maga büntetőintézetének nyilvánította. Ez tán nemigen smakkolt az Igazságügyminisztérium kötelékébe tartozó smasszereknek, de mindig az erősebb kutya b.szik s ezúttal az ÁVÓ volt a szelindek.

Epilógusunk még jóval odébb van, de hadd zárjam ezt az interludiumot a Halálos Házban egy méla akkorddal s hadd feleljek kérdésedre, hogy fennmaradt-e, amin hosszú hónapokon át kotlottam és látta-e valaki más is a Nemzeti Színház tervét?

Igen, látta, él még a szemtanú.

Fehérváry Istvánt mint fiatal ludovikást „összeesküvés” vádjával kapcsolták le – Bécsből rabolták vissza – s az ilyen „nehéz politikai” mindig is az ÁVÓ hatáskörébe tartozott. Vácott ült a „nehezekkel”, s hogy miért-miért nem – a fiatal zászlóst áthozták a Gyűjtőbe a börtönkomplexum átvétele után. Ő még látta. Lelkendezve mesélte 27 évvel később, 1978-ban, egyik amerikai irodalmi felolvasókörutam alkalmával, amikor a kaliforniai Albuquerque-en keresztül hozzá is ellátogattam Santa Fé főiskolájára, ahol tanított. Fotografikus memóriája volt s abból, amit elmondott, ráismertem: nincs kétség, hogy az én nagy színháztervem volt az, amit társaival együtt teregetett szét a padlón s együtt tanulmányozott; elbeszélése szerint még arra is kísérletet tettek, hogy mentsék belőle, ami megmaradt, de csak annyit értek el vele az „emberséges” őrségnél, hogy elkobozták mappástul és bizonyára nem azért, hogy megőrizzék. Azóta már találkozhattál a nevével: Fehérváry István a „Börtönvilág Magyarországok” és több más értékes kordokumentum szerzője. Jut eszembe! Úgy rémlik, Sz-d József bányamérnök, sittestársam is mintha emlegette volna, hogy még látta, amint a mappája a zárkán ott hányódott – ott mesélte, őt is olyantájt látogattam meg Philadelphia melletti pompás otthonában, ő volt a magyar kolónia lelke. A villanyvonatnak, amely a városkörnyéki villanegyedbe elvitt, nem volt vezetője: már akkor komputervezérléses szerelvény volt…

Vagyis, az én Nemzeti Színházam terve: volt – nincs. Nem bántam volna, ha csodamód megkerül, irodalmi/építészeti kuriózumnak; de úgy látszik, annak is el kellett tűnnie, átok alatt, mint mindennek, „Hátsó-Eurázia tüzén és papírkosarában”.

KL Nem is tudod, mitől menekültél meg: 1950 az első kitelepítések éve volt. És hova ment végül is az az autóoszlop veletek?

De még mennyire hogy tudom: többtől menekültem meg, semmint gondolnád! Tudod, Lorcsikám, történetemnek vannak olyan átkos-rejtélyes aknái-alagútjai, amelyek titka előttem is mindvégig rejtve marad s most már nem is kutatom: hallga csak, hallga. Ha feleresztem kelepelő füleimet a magasba, még ma is hallom őrzőangyalom szárnycsapását: ha elneveznők Galgalielnek, aki az angelológia nagytekintetű tudománya szerint a tűz angyala, már megsejtheted, hova-merre vezérel. Ez csak a közbevető állomás volt, a miskolci megyei börtön: megadatott, hogy ötödikül ezt műintézetünket is megtekinthessem belülről. Még meg se melegedtünk, amikor kimázsoláztak bennünket mesterség, büntetések és életkor szerint; és építész végzettségemmel megintcsak „mazsola” voltam: mehettem, jó kétszázadmagammal, Dudujkára, ahol már javában folyt a Rákosi Mátrásról elnevezett Nehézipari Műegyetem építkezése.

Nem mondom, a Kisfogház titkos mérnöki irodája is Paradicsomnak tűnhetett, de mégiscsak bezártság és a hetenkénti kivégzések váltig emlékeztettek, hogy patkányparadicsom lakói vagyunk: össze sem lehetett hasonlítani Dudujka Paradicsomával. Itt, ameddig a szem ellátott, folyt az építkezés, ott sorakoztak a különböző fakultások sokemeletes pavilonjai mögöttük valahol, görszerkezetű széles talpával eldugva ott magasodott föléjük a toronydaru gracilis rácsostartóival – a sziluettje este mint valami százemeletes gémeskút – s volt is annak olyan kontyos, magas, ringó csípőjű, akkurátus darukezelőnője, a Marcsica, hogy kora reggeli felvonulásnál ezer szem tapadt rá… Marcsica nem haragudott s ez is egyike volt a megfizethetetlen többleteknek a titkos börtönirodával szemben, hogy itt a Marcsicákkal, betonkeverő lányokkal, az építőrészleg alkalmazottaival, de még az őrökkel való érintkezésben is, megnyilvánult bizonyos fokú camaraderie. Igaz, Marcsicától ezen a leereszkedő pajtásságon kívül egyebet nem remélhettünk; de aki kevésbé válogatósnak beérte annyival a gusztusa, a tróglihordó lányok közt, némi szerencsével párjára találhatott, aki „elment vele” egy kenyérért; igaz, az ilyen eltűnések, pillanatfelvételekre, munkaidőben, nagy kockázattal jártak: a csövest bevághatták Miskolcra, hogy hadd rohadjon a zárkán, („fanszőrszámlálásra”) – mi politikaiak nemigen éltünk vele s iparkodtunk megzabolázni szatiriázisunkat.

KL És igazán annyival jobb volt Paradicsomnak, mint mikor Nemzeti Színházat tervezhettél? Vagy csak „nosztalgiázol”?

Ládd: nem tudnám megmondani. Hogy az ostobán megszépítő messzeség anomáliája-e, vagy igazán annyival jobb, „paradicsomibb” volt, amikor abból a cseberből ebbe a vederbe kerültünk, vagy pedig igazándiból nyertünk vele. Nyertünk vele: egészségtöbbletet, hiszen egész nap félmeztelenül sürögtünk-forogtunk az állványokon, a friss levegőn és csokoládé barnára sültünk a tűző nyári napon. Nekem a tetejébe csakhamar a teljes mozgásszabadság is kijárt s az aztán – az volt csak a többlet, mihelyt az építésvezetői irodára bekerültem: rábukkantak a törzskönyvben a nevem mellett a mesterségemre s máris beszipkáztak mint építészt. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy lássam; milyen „vircsaft” foyik: nemcsak azt, hogy a raktárakból „aki-kapja-marja” alapon a kis pártszemfülesek elhordták-elseftelték, amire csak rátehették a kezüket, s ment minden széjjel, mint a Csáki szalmája, de az is, hogy ami addig elkészült, milyen hihetetlen silány volt. A dormitóriumok parkettpadlóját friss, nedves fából, alighogy lerakták, máris felpuporodott; ősszel, amikor nagy sebbel-lobbal az egyes kollégiumokat beiskolázták, a „jókáder” munkásparaszt fiataloknak első dolga volt, hogy a parkettát feltépték és tüzet raktak a csupasz betonon: ki hajlandó fázni azért, mert a központifűtés-szerelők hónapokkal lekéstek és nincsenek sehol a radiátorok?!

KL És ilyenkor mit csináltatok?

Megsürgettük a radiátorok leszállítását, addig rágtuk a „diszpécser” lelkét, amíg rá nem lépett a szerelővállalat diszpécserének tyúkszemére s „vasárpi felajánlással” Vitéz Nagybányai Rákosi Mátyásnak – újraparkettáztuk a háló termeket. Irodán lenni, olyan beosztásban, mint az enyém is volt, az a fajta „jó buli”, ami sokaknak elérhetetlen, az irigység könnyen szakadékossá válhat: elválaszt, meggyűlöltet, kivált ha csak esténként jársz „haza” a barakkba. De jól ügyeltem, hogy el ne idegenedjenek tőlem s meg ne gyűlöljenek: ezer szívességet tettem, pénzt-üzenetet-cigarettát csempésztem s a kockázatért semmi hálát nem vártam cserébe. S hogy mennyire szolidárisak voltak velem, az megmutatkozott akkor is, amikor egy ízben, saját ostobaságomból bajba keveredtem: határozottan rokonszenveztem az őrmesterrel, amikor „igazságot tett” és kiköttetett. S ez így történt.

Az építésvezetőség irodájába Miskolc környékéről civilek is bejártak, s ilyen szemrevaló kis „civil” volt az a lány is, a bérelszámolóban gépelt vagy tekergette a svéd számológépet. Nyár derekán lehetett, a lány ebédelni átugrott a kantinba s én a helyét üresen találván, odatelepedtem és a sziesztaidőt azzal töltöttem, hogy a géppapírból egyet-egyet magam elé húzgálva, puha ceruzával firkálni kezdtem – firkálni úgy, ahogy valaha barokk attikák sarkára vagy diadalívek diadalposztamenseire női aktokat firkáltam: aktokat, allegóriákat, istennőket. Az egyik az IPAR volt, a másik az EGYETÉRTÉS, a harmadik a MEZŐGAZDASÁG… De valahogyan a rekkenő hőségben rosszfelé kalandozott a fantáziám s mintha csak azok a csintalan rajzolatok incselkedtek volna velem, amelyeket a Csillagban a nyomdavezető őrmesternek a „pornó” kártyapaklijára rajzoltam volt, azon vettem észre magam, hogy a drámai barokk kontraposztokat megtartva ugyan, de egészen más bontakozik ki keresővonalaim alól: párocskák, amint figuráznak, helytelenkednek, akár valami erotológiai manuáléba is beleillettek volna. Nem mondom, hogy „minőségben” felvették a versenyt Zichy Mihály remekléseivel, amelyekkel a moszkvai udvarban a cárnak kedveskedett, de a pozitúrák és a meztelenség félreérthetetlen volt.

Hogy hanyagságból/szórakozottságból-e vagy mert történetesen elhívtak, már nem tudom; tény, hogy a szerteheverő rajzok ottmaradtak a lány asztalán. A lány, alighogy a kantinból visszatért, rájuk pillantva-pipacsvörös lett, szándékosságot, „molesztálási kísérletet” vélt felfedezni bennük a koszos rab-mérnök részéről és panaszra ment az irodavezetőhöz, akinek elgyűrűzött menyasszonya volt. A széplány panaszkönnyeinek förgeteges hatása volt: az irodavezető magából kikelten az őrmester elvtárshoz rohant és pornóvázlataimmal az asztalt csapkodva, a tettes fejét követelte. Nyomozni se kellett a tettes kilétét: tízen tíz ujjal mutattak rám s magam sem tagadtam. Magyarázkodni meg se próbáltam – hogy a lányt nem ismerem és azt se tudtam, hogy a világon van: ki hisz a tetves sittesnek, csíkosban?!

Minek részletezzem: a kispolgári prüdéria győzött, az őrmester elvtárs nem elégedett meg a dorgatóriummal, hanem kiköttetett (miután a rajzokat elkobozta és magának tartotta meg). Dicséretére legyen mondva, atyai jóindulattal húzott a magasba, de azonnal visszaeresztett, végig ott üldögélt velem (a faraktár egy belső rekesztékében, ahol senki sem láthatta szégyenemet) és hamar elvesztette türelmét, mert a két órából kurta órácska lett; a másik órát megúsztam „állásvesztéssel”: kicsapott munkára. Egy hónapig együtt gürcöltem a többi sittessel, alapárkot ástam, zsaluztam, vibrátorral betont tömörítettem, amit akarsz: izmos voltam és vasegészséges, csokoládébarnára sültem a napon. Ezekben az időkben történt, hogy egy rabtársunkra ráomlott az alapárok és szörnyethalt; a vizsgálat is inkább eltussolása volt az ügynek, hiszen az országos fahiányban soha nem dúcolták fel tisztességesen a szádolást (ha egyáltalán szádolták a földpartot) és még a zsaludeszkákat is addig-és-annyiszor használták fel, amíg el nem faragták. A négy-öt méteres hűvös-vizes alapárkokban ásni nemcsak kemény munka volt, de veszedelmes is; nem csoda, hogy a haláleset után egyik rabtársunk szökésre szánta magát. Nem mehetett messzire: nem telt bele egy hét és már megvasalva összeverve közszemlére tették, mielőtt bevágták volna a miskolci műintézet magánzárkájába – elrettentő például.

KL Hogy tudott elszökni? Hát nem volt kerítés? Szögesdrót? Semmi?

Látod, most megfogtál, Lorcsikám. Nem emlékszem. Volt-nem-volt: héthatárban folyt az építkezés s akkora területen, hogy bekeríteni tán bajos is, fölösleges is lett volna. Csíkosban, papírok nélkül: mi esélye lehet a csóró rabembernek abban a határvadász ántivilágban? No de én se sokáig fájlaltam a felhólyagzott tenyeremet az ásó nyelétől: a barakksoron valósággal népszerű lettem, amikor esetemet az ottfelejtett erotológiái manuáléval meghallották; és a tábor areiopagoszának az előkelői, sitiprincek, öregvagányok és köztiszteletben álló háborús bűnösök addig jártak a táborparancsnok nyakára, amíg az építési irodára vissza nem helyezett. S az őrmester? Behúzta a nyakát, szemet hunyt szép jóreggelt kívánó elsomfordálásomra – összekacsintott velem:

– No mérnök úr! Ugye nem vagyok én azért olyan rossz gyerek?! Mintha ő lett volna a mozgatója: neki köszönhetem.

KL A nevére nem emlékszel? Az övére – meg a többiekére…?

Nevekre?! Jaj, Lorcsikám! Aláhullanak az emlékezet lyukas rostáján. Különben is, nem mindegy? Édes-egy-mindnyájunkról is csak úgy beszélek: sub specie aeternitatis. Merthogy mindnyájan azok vagyunk, árnyékok Szókratész barlanghasonlatának a falán, amelyeket az imbolygó fáklya lángja vet. Nagy idő negyven év; s miközben forr a világ bús tengere, mi annak hátatfordítva s szemünket is visszafele meregetve, nem olyanok vagyunk-e, mint Washington Irvingnél az a bizonyos elhírhedett Rip Van Winkle, aki végigalszik húsz évet, és amikor felébred, látja, hogy New York falu helyén város van, a lánya férjhez ment és hazája kikerült a gyarmati sorból: Amerika független és szabad… Csoda-e, ha barakklakó társaim nevére is csak hézagosan emlékszem? Akiére pedig igen, de nem irodalmár, fogadjuk el az általános gyakorlatot, hogy nevének kezdőbetűjét jelezzük csupán. Sokan is voltunk s csak úgy nyüzsögtünk a körletben, a barakksor utcáin, meg benn az emeletes ágyak között; s tán meglepőnek találod, de a szabadság napsütéses, egyenes, hő illúziója sokkal inkább letűzött ránk, mint odakint, a „szabad” emberek rab országára. Csali nap volt a miénk, de nem voltak olyan napfoltjai, mint pl. a kitelepítések, amilyenek voltak az igazinak. Ha levonultunk az épületről, még világosban – hát miénk volt a nap. Szomszédoltunk, malmoztunk-kvaterkáztunk, a műhelyben suttyomban csudadolgokat barkácsoltunk és azokkal üzleteltünk/csereberéltünk; nekem is volt s haza is juttattam belőle, asztalos sittestársamtól, vagy három: faforgácsmadár. Könyveink is voltak jócskán, s kikölcsönöztük egymásét vagy csencseltünk, még jól emlékszem N.I.-re, aki nagyműveltségű, a humaniórák iránt érdeklődő gépészmérnök volt és kétszeres bokorugró (azóta karriert futott be az Államokban) – neki a beszélőn bejuttatták Toynbee-t, amennyi addig az A STUDY OF HISTORY sorozatából megjelent; nekem viszont a szemem fénye egy hétkötetes, oxfordi kiadású Gibbon, a teljes DECLINE AND FALL(ez ma is megvan, zsebkiadás, s ugyanaz, ami velem megjárta Dudujkát: az előtér kandallópárkányán megnézheted). Felfedeztük egymást, összemelegedtünk s kicseréltük kincseinket: ő ideadta az ő szeme fényét, én odakölcsönöztem az enyémet. S míg az „alvégen” verték a blattot, a „felvégen” iszonyú sakkcsaták dúltak, villanyoltásig; magam csak kibiceltem inkább, volt más, sürgősebb fejtornám.

De más csaták is dúltak – ne játsszunk „öncenzúrát”, s miért is hallgatnám el – olyan összecsapások, amilyenek, hol a hirtelen nekikeseredés, hol a kollektív gyomoridegesség hatására elkerülhetetlenül a nyakunkba szakadnak s nézhetjük magunkat, hogy ugyan honnan csapott be ez a villám. A villám távoli morgása-mennydörgése már napokkal előbb észlelhető volt; Sz-i István erdőmérnök és L-y Kornél már napok óta úgy kerülgette egymást, mint a tigris és a vaddisznó, amelyekről tudja Indiában mindenki, hogy ősellenségek. A demarkációs vonal a „sémiták” és az „antiszemiták” között jegecesedett ki, az alacsony izompacsirta, Kornél volt a sémita Dávid, a természettől magas, jól fejlett, de verekedésben járatlan Pista volt az antiszemita Góliát, ám ezúttal a bibliai párhuzam is, a papírforma is csődöt mondott.

A jó ég tudja, milyen ürüggyel ugrottak egymásnak s hogy az öldöklő küzdelmet mi váltotta ki. A tréfás incselgésből goromba viszszaütés, az ökölcsapásokból élethalálharc lett pillanatokon belül s a gyepen köréjük csődülők földbe gyökeredzett lábbal, néma rettenettel lesték a gladiátorokat.

Minél nagyobb lett a nézősereg, annál nyilvánvalóbb lett, hogy az is bolond, aki megpróbálkoznék vele – hiszen beavatkozni kilátástalan, és itt vérnek kell folynia. Sz-i Pista súly-és magasságfölényével eleinte mintha elbízta volna magát: nem számított arra, hogy L-y Kornél, a csepp izompacsirta, nemcsak autószerelő civilben, hanem karateszakértő is. Az, de bármi fölényt jelentett a karate, a dzsúdó meg amit csak tudott, rövid karját nem toldhatta meg s bizony gyakorta csak a levegőbe vagdalkozott. A nézők közül a józanabbjának az égnek állt a haja arra a gondolatra, hogy ha több a kettőnél, hát kedvezménymegvonás lehet belöle, esetleg általános fegyelmi és úgy zárkára vágnak bennünket Miskolcon, hogy arról koldulunk. A fenyegetően váltakozó szerencsével folyó küzdelemben végezetre a két test egymáson megtapadva, egy gombolyaggá fonódott és harapva-csípve-marva-püfölve egymást, ide-oda hengergett a földön.

Ez volt a kedvező pillanat, hogy szétválasszuk őket.

Nyolcan rohantunk nekik s négyen kétfelől beléjük csimpaszkodva, addig húztuk-vontuk őket, amíg elszakadtak s akkor is, az egymásból kicibált hús-és bőrcafatokkal nagyobb kárt tettek magukban, mint amikor összekapaszkodva, vakon ide-oda görögtek s egy labdában nem tudtak hozzáférni egymás lágyrészeihez. Lógtak-lihegtek-pihegtek a kezünkben; szétvonszoltuk és különválasztva tartottuk őket, mígcsak le nem hűltek annyira, hogy egy helyben s nyugton, bevette kobakjuk a verdiktet: ki-ki takarodjék az ágyára. Egy nap treuga Dei s utána – becsületbíróság.

Meghihesd, van úgy, hogy terhes a „köztisztelet”, de már megszoktam és beletörődtem, hogy minden sitten bácsiznak meg nagyapóznak – abba is, hogy engem vegyenek elő, ha baj van. Másnap össze is ült az areiopagosz a magamfajta bokorugrókból, vagány sitiprincekből meg háborús haramiákból, kinek-kinek rangja-s-tekintélye szerint és primus inter pares alapon óraszám elnököltem, hogy megpróbáljuk elsimítani az elsimíthatatlant, összebékíteni az összebékíthetetlent. Háromórás szermonizáló admoníció-és-exhortáció után valahára megszületett a deliberáció: isten a tudója, hogy és mint sikerült rávenni a tigrist és a vaddisznót a parolára; Pista és Kornél röf-döf nézéssel, nagy mogorván paroláztak, de csak a vak nem látta, hogy többről van itt szó, mint hogy kettejük között szent legyen a béke. A megoldást 1956 hozta meg: kettejüknek Amerika elég nagy, hogy azt se tudják, hol keressék egymást; mindketten az Egyesült Államokban élnek, nekik is szól a Thanksgiving Day szabadságharangja s azért Amerikai Alkotmány, hogy elboldoguljon velük.

KL Micsoda történet! És találkoztál velük Amerikában?

Egyikükkel. Pista Rochesterben él, meghízott, megmilliomosodott. Kornél? Valahol New Jersey-ben. Ha él még. De ne felejtsd el, barátom, hogy csak egyfajta túlélés van a halál után: egymás emlékezetében. Rabelais-vel: c’est matière de bréviaire.⁴⁷

 

*

 

Ha azt mondom, hogy sok igazság van Wittgensteinnek abban a dictumában, hogy a filozofálás nem elmélkedés, hanem tevékenység, még nem jelenti azt, hogy egyetértek vele. Az én meglátásom szerint a filozófia – fiziológiás folyamat. A gyermek világképe és a Senex Fornicator világképe között a különbség: egy világ. Fiatalon csak regisztráljuk a világot: piros, sárga, kék, illatos, bűzhödelmes, ritka, sűrű, közeli, távoli. Színre, szagra, ízre; akusztikája, távlati képe szerint. Hatvanéves korunkra, legtöbbünkben lerozsdállnak tapasztalataink, belénkevődnek örömeink/keserűségeink, reményeink/csalódásaink; s mind e lerozsdállt tudásból nolens-volens kialakul a világról egy kép, a magunké, a mi világképünk. Belehorgonyzódnak meggyőződéseink s mintegy „reflexesen” megválaszolódnak bennünk az eszkatológia nagy (vagy annak hitt) kérdései csakúgy, mint az ontológia, az episztemológia kardinális kérdései a ráeszmélhetőség véghatárain.

Vannak azonban kivételes esetek; írók, művészek, muzsikusok, akik valamilyen traumatikus élmény hatására nagyot ugornak az időben, és bennük a gondolat e fiziológiás lerakódása felgyorsul: hamarabb kialakul bennük az a bizonyos „világkép” ami elég baj, hogy a Senex Fornicatornak úgy hatvan körül vagy után a nyakába szakad, mert rezignációban súlyosan megfizet érte. Es ez volt Cziffra György esete.

Ma is előttem van akkori arca, mezítelen anatómiája a napon, fáradtas járása. Harminc-egynéhány éves se volt, amikor hogy már megérett-és-kialakult benne, ezer és egy jelét vettem. Mindig mosolygott (tán magányosan – tán sötétben is) és száját ez a kesernyés mosoly soha nem hagyta el; de ebben a maszkmosolyforma szájtorzulatban több volt a bántások keserű seprője, mint a balsorssal való megbékélés. Az ő világképe az elmarasztalt, a megítélt világ képe volt.

KL Cziffra György, a zongoravirtuóz, róla beszélsz? Hát veletek volt? És mi volt a traumája?

Velünk hát s az volt a traumája, hogy velünk volt. Lebukásának tragédiája, filmkockáról filmkockára, ahogy minden ott töltött percében, benne, újra-meg újra lepergett. Feleségével és újszülött gyermekével Csehszlovákián át próbáltak meglépni, és a csehszlovák-osztrák határon kapcsolták le őket. S mindez az izgalom, ez a hányódás-sodródás nem napok, hanem hetek története volt: a lebuktató embercsempészek megalkudtak a bőrére a háta mögött. Három évet kapott. Nem nagyképűsködött, ismerték, tisztelték a táborban, de inkább csak távolságtartással: közös téma nemigen akadt. Kettőnk jó csillagállása volt, hogy összekerültünk: még romjaiban is felfedezhette bennem a muzsikust, aki valaha „profinak” indult és a zene a fejében, az ösztöneiben van. Ha összekerültünk, zenéről beszéltünk; csak a zenéről, fáradhatatlanul. Egy alkalommal, gyenge pillanatomban azt is elárultam neki, hogy tucatnyi versemet megzenésítettem – értsd ezen, hogy papírra vetettem a vázlatot, de az elképzelésem mindig zenekari volt, s ha igazán nekiülhettem volna, amolyan pszeudo-Berlioz (Les Nuits d’été) vagy tán pszeudo-Du Parc dalciklus lett volna belőle. Ő megkért, hogy írnám le valamelyiket, s míg én azt is ellelkendeztem, hogy miféle romantikus fogások, késleltetések, modulációk, alterált akkordok motoszkáltak a fülemben, a Mester értő mosollyal hallgatta, majd papírt kért, megvonalazta s rejtélyesen félrevonult. Dalomnak ezt az eredeti Cziffra-letétjét klenódiumként mindmáig megőriztem itt láthatod – a nagyzenekari változat még várat magára… A szöveg egyébiránt a „Szárny és verőfény” című ciklus címadó kettőse, az első még a szegedi Csillagban született, a felelkező – „A vesztett Éden” – később:

 

az éghajlat légy melynek ajka ringat viharainknak te vess szelídülést az éghajlat légy melynek ajka ringat és szent öbölként ápolt partjainkat szemöldököld be széles éles ég a felhőnyelv légy mely benyel s körülnyal de gyöngy ölén villámlás nem feszül a felhőnyelv légy mely benyel s körülnyal s úgy hüvelyezz be hűvös karjaiddal mint anyánk ha megszán és visszaszül a vesztett éden légy szárny és verőfény fürdess lábadoztass hűs renge víz a vesztett éden légy szárny és verőfény hogy életünk e szörnyű delelőjén alábocsátkozásomban – segíts

 

hát még ha szárnyad-fényed én lehetnék s délfénnyé szűrhetném e lobbanást hát még ha szárnyad-fényed én lehetnék hogy mint a meztelenre vetkezett ég tapintsalak s özön Delünkbe – lásd szeráf ha zárlalnálak búra-zárral mint hő teát harangszoknyák alatt szeráf ha zárlalnálak búra-zárral szerelmed hol Dél dóm-közén kitárul s buzogva forr de el nem párolog türelmes ajkad ajkam-ringatóján a vesztett éden én – a társ elem türelmes ajkad ajkam-ringatóján szeráf az enyhe Délt ölemmel óvnám – hamvadban is hogy álmodás legyen (HAJSZÁLHÍD, 328–329. o.)

 

KL És miért Tankréd és miért Klorinda?

Tudomisén. Tasso kísértetjárása – őrá hallgat vissza. Hiszen ismered a híres epizódot a MEGSZABADÍTOTT JERUZSÁLEM eposzi küzdelmeiből; az aszkaloni csatában Tankréd megöli szerelmesét, a páncélba öltözött Klorindát anélkül hogy fölismerné; nálam meg Tankréd és Klorinda – ismeretlenül és tán megismerhetetlenül – csak felépítik egymás képét és vágyakoznak egymás után.

Ahogy végigkísértem a Maestro életútját, az ő sikere egy kissé az én elégtételem is volt; tán szétsodródtunk, de barátságunk sohasem szakadt meg s Párizsban jártomban több ízben felkerestem. Soha nem felejtem el – ő előbb szabadult és mire én kikerültem, már a Rákóczi út egyik mellékutcájában valami Fényes cukrászdában zongorázott (a hatóságok még sokáig nem engedték hangversenydobogóra lépni). 1954 januárjában lehetett, betévedtem a cukrászdába, az ajtóból egyenesen ráláttam a zongorára s ő szemközt, egyenesen rám. Azonnal rámismert, én is őrá; és Gyurka akkor, a szokott slágerparádéból komor hangokra váltva s az ütemet is ünnepi-méltóságteljesre lassítva, D-mollba modulált és grave gravissimo percekre betöltötte a cukrászdát Bach János Sebestyén CHACONNE-ja… Összehunyorogtunk, szemünkkel megölelkeztünk és ismét Dudujkán voltunk, Rákosi Pajtás napsütésében, a nehézgépipari porban: építettük a kollégiumokat.

Persze voltak a telepen, akiknél Gyurka nem volt népszerű: bumburnyák smasszerek; primitív surmók, akik a „zongoraművész” hallatára megbokrosodtak és mindenáron ki akartak babrálni vele:

– Még hogy „művész”?! Deazidesanyjaistállóját: a kőfaragókhoz vele! Ott majd „művészkedhet” a nyavalyása, amíg bele nem gebed!…

Alighogy az irodára megérkezett a „drót”, hogy Cziffra Györgyöt bevágták a kőfaragók brigádjába, menten megindult a mentőakció. A kőfaragók dolga az volt, hogy a felfűrészelt burkolóköveket odacipeljék, végigrakják a nyersfal tövébe és kézreadogassák lábazati kőnek. Kesztyűt – raboknak? Ilyenről hallani sem hallott senki, mindenki puszta kézzel, ki így, ki úgy: markolta, ahogy tudta. A műszak végén akinek nem szállt le a veséje, annak is a tenyere csupa vérhólyag volt, a csuklója feldagadt. Tudtuk, ha csak egy hónapig csinálja, tönkremegy a keze. Kieszeltük a mentőötletet: otthagytuk, ahova bevágták, de megtettük a kőfaragók brigádvezetőjének. A marconaképű smasszerek mit sem tudtak róla: velük elfelejtettük közölni. Azontúl Gyurka minden dolga az volt, hogy irányítsa a cipekedést és könyvelje brigádja teljesítményét. Hát még ha tudták volna a marcona legények, hogy mit kell még megérniük, amikor – némi boszorkányos ügyeskedéssel – a táborba dobogó is kerül, a dobogóra zongora; és felcsilingelnek Liszt zongoraversenyei…

KL Hát az is volt: Hangverseny Dudujkán…?

Volt az is – és még mi minden el nem következett! De tudod, helyesen döntöttek az istenek, hogy nem üdvös-és-célirányos, hogy a halandó előre tudja a Végezést, úgy, amint Heimarmené kiszabta: nem elég erős, a halandó nem tudná elviselni. S mekkora mázsás követ cipelt volna a szíve közepén, ha tudja, hogy fiát, akit feleségével együtt, pólyás korában megpróbált épségben átlopni a csehszlovák határ veszedelmes aknazárján, felívelő pályája elején, a kiváló karmestert, a fiatal Cziffrát élete virágjában lekaszálja a halál, és nincs az a világhír, az a világsiker, ami az apát vigasztalhatná gyászában! De tudok más példát is: ott voltak velünk a burgenlandiak, akik az osztrák határ innenső oldalán éltek ugyan, de amoda húztak és többnyire németül beszéltek egymás közt: embercsempészetért ültették le öregjüket, aki a pátriárkájuk volt s csak törte a magyart. Nos, volt közöttük egy fiatal orvosnövendék, a „Pubi”, tréfacsinálók örök céltáblája; kedveske, alacsonyka, okoska, de valami-bájos pofa, mintha csak Annibale Carracci festette volna angyalnak; tolongtak körülötte, a kedvét keresték s azokat, akik ezt túlzásba vitték, már-már azzal gyanúsították, hogy homokosok. Pubinak azonban romlatlan volt az ösztöne, helyén volt a szíve és ő nem a sittesek, hanem az egyetemista lányok között vélte felfedezni szíve-választottját, az elragadó ”Kis Klári” személyében, és ha azt mondom, hogy vonzalma nem maradt viszonzatlan, keveset mondok. De mit ért volna vele a halandó, ha valami kópé isten, Heimarmené tiltását megszegve, elárulja a kis orvosnövendéknek, hogy sohase lesz belőle orvos, mert börtöne után, már Bécsben, szokásos fürdése alkalmával túl messze merészkedik és a Dunába fullad… Erre szokás mondani, hogy értelmetlen halál; s ugyan tudná tovavonszolni magában az előretudásnak ezt a lelki koloncát – hogy úgyis hiába él!… „Kis Klári” vigasztalhatatlan volt, amikor a medikus értelmetlen haláláról értesült, mert Pubival alkalmasint távolabbi tervei is voltak; de vele, Klárival is voltak távolabbi tervei Heimarmenének, amit Dudujkán aligha sejthetett: hogy belőle lesz az a Györgyey Klára, akit a magyar írótársadalom is jól ismer: a Magyar PEN egyik oszlopa, egy figyelemreméltó (angol nyelvű) Molnár Ferenc-mongráfia szerzője.

KLIsmerted Dudujkán is?

Már hogyne ismertem volna: ő kockáztatta a legtöbbet a rabokért; leveleket, könyveket, csomagokat hordott, s ő hozta-vitte nekem, ki-be, Gibbont is. Sokáig leveleztünk s kapcsolatunk soha meg nem szakadt; meg is látogattam egy ízben, Piroskámmal, a connecticuti New Haven-ben, ahol pedagógus-karriert futott be, akkor már Györgyey Aladár felesége volt, aki a Yale-egyetem könyvtárosa.

Más szerelmek is szövödtek Dudujkán, s az egyszerűbb sittesek között tudok olyanról, aki szabadulása után egyenesen új anyósa-apósa házába ment, mert ripsz-ropsz elvette feleségül a „civil” malteroslányt, aki neki, a sittes kőművesnek hordta tróglin a téglát, már akkor egymásba estek. No de a beszélőkről még nem mondtam semmit! A dudujkai beszélők!

KL Milyen gyakran voltak? Hozzád ki jött?

Havonta; de ezt úgy vedd, hogy ha valaki elvetődött oda és nem kapta meg a rendkívülire az engedélyt – az őrök lekenyerezésével akkor is elfogyaszthatta lesittelt rokonával az elemózsiát. Hozzám? A Kicsi és a Nagy Marika („a szép Határné”) és Édesanyám. Így csúfoltam őket, mert így festettek egymás mellett. Igaz, addigra már keresztülment a válásunk, s én még abban a hiszemben voltam, hogy mihelyt szabadulok, Marikámra rátalálok s újra ugyanolyan romlatlannak-s-enyémnek mondhatom, mint mikor a határnak nekiindultam. Nem hallatszott le az Olümposziak homéroszi kacaja és nem láttam Heimarmené mosolyra görbülő száját.

Édesapám soha nem látogatott: ha nem is volt járóképtelen, a lakásból is ritkán mozdult ki már és lelki szemeim előtt is úgy jelent meg, a hallottak alapján, amint kínlódó kakasjárással ide-oda kocog, ágytól az asztalig és a félmondatot a levegőben felejtve, szava abbamarad.

Labdarúgópálya-hosszúságban, takaró takaró után terült végig a földparton; akkora sokaság tanyázott azon, az ürült kosarak, terített abroszok között, hogy a „felügyellő urak” (sic!) már mire sem tudtak ügyelni. E bukolikus monstre-beszélőkön ha valami megzavarta a pásztoridillt, azok maguk a „lett dolgok” voltak az elmondottak, ahogy keserves újságolásban boldog-boldogtalan egymás szájából kapkodta a szót. Hitetlenkedve röstellkedtünk, röstellkedve hitetlenkedtünk – hogy miből maradtunk ki már megint, mi lesittelt mérnök-értelmiség s úgy is mint az Osztályidegenek Sztálini Tömbje, a jogérvényes ítélet jóvoltából. Fogolyélet fényűzése: kimaradtunk az országos toloncolásból/kiparancsolásból, kényszertartózkodásra bellebbezésből – ki, a kitelepítésből. Bennünket ennél kijjebb már nem telepíthettek. Szinte megszégyenülten hallgattuk a magunk börtönparadicsomában, hogy odakünn „mi megy”: hajnali kilakoltatások, bútorok kihajigálása; a sárputrik a járhatatlan sártenger közepén, ahová az „osztályidegen” jószágot behajtják. Munkatilalom, meghurcolás, leköpdösés.

Itt hallottam először régi ismerőseimről, moral insanity-ben szenvedő szesztestvér írótársaimról (utóbb valamennyi, megdicsőülvén, kultikus figurája lőn a Kádár-konszolidációnak) – kik közül egyikük az átdorbézolt éjszaka után az első villamossal hazafelé igyekvőben, tökrészegen szidni kezdte a „piszkos kizsákmányoló burzsujokat”, akik betyárbútorát épp akkor hajigálták a járdaszélre, az ávósok; és a villamos utasai, munkába induló melósok, megállíttatták a villamost, hogy lehajítsák az ostobát. Ma már: fülkéje panteonunkban, lángelméje az irodalmi kiskátéba belefoglalva, szerény oeuvre-je a boldog pellagrások mindennapi tápláléka. Nem az egyetlen kalamitása akkori életünknek, aminek inkumbense lehettem-légyen volt s hogy mennyire nem, azt majd még meghallod; mert hogy Gájer Imre tárgyalásán a Slansky-perben az én nevem is fölmerült, arra mérget veszek s mennél többet forgatom magamban, annál inkább meggyőződésemmé válik – azt se másnak, csakis „szerencsés” lesittelésemnek köszönhetem; mert amikor a Rajk-per hetedik-nyolcadik „folytatásában”, a konstrukciós perek kitervelői homlokverejtékük törlése közben nevemhez értek, elcsigázottan csak legyintettek egyet, „a francba – mondván –, ha egyszer úgyis le van sittelve: kishal, nem érdekes” és figyelmetlenül átugrottak. Máskülönben? Nyolc évre számíthattam volna Vácott és mint Szász Béla barátunknak, sorra tördelték volna minden bordámat, ha töténetesen szabadan lófrálok. Dudujka volt az a rossz, aminek valami nagy-jó hasznát láttam: gondolatára jókedvem kerekedik, dalra fakadok.

 

*

 

S hogy mégis miért halványul egyre a kép? Jól tudod, az idő eróziója örökké az emlékezet sasbércét sarabolja; s vájolatosan halványul a Jelen belekarcolt saskaromnyoma. Valamelyest működésében az örömelv is érvényesül; pl. mindmáig fel tudom idézni zsenge gyermekkorom repüléses álmát: úszásomat a magasban, hogy Róma egén Simon Mágus se különbül, s nincs az a Szent Pál, aki onnan leimádkozott volna; hároméves lehettem. Miért ne? Ha egyszer Katica pesztrám popójára halálig emlékszem, noha sohase láttam; s Desmond Morris is említi, hogy rókát látott babakocsijából, amint keresztülfutott a kert végében: alkalmasint nem asszociálta veszedelemmel, hanem játékos jómulatságnak találta. S ezért van az, hogy mindmáig emlékszem egy boldog álmomra a dudujkai időkből, s tán közvetlenül Cziffra hangversenye előtt lehetett: építészálom volt s közvetve jóslattal vemhes. Idegen metropolisban mandula-alaprajzú, roppant közforgalmi csarnokban találtam magam. Nem volt semmi rendeltetése, csak hogy terelje és nagyvárosiassá tegye a gyalogosforgalmat: öt-hat jegypénztár, trafik, cukorkás-csokoládés kiadóablak, újságos kioszk, miegymás, egyéb se volt benne, meg háromoszlopsoros közúti kijárat háromfele. De az öble! A tojáskupolás magassága! Az a fajta remeklés volt, amire a dessaui Bauhaus vicsorogva rámondta, hogy „épületszobrászat”. Az is volt, a történelmi stílusok szecessziós felöntése/átfogalmazása, de valami szerencsésen. A legközepén üvegezett ovális opeionon, vastag pászmákban tűzött be-s dárdázott le a fény, s ennek szórt sugaránál megtetszett a belsőség teljesen öncélú, l’art pour l’art ornamentikája: a díszpárkány fölött kunkori-ormányú elefántfejek, melyek konzolosan osztópárkányt tartanak, s azon végigrakva szarvasfejek, agancskoronáik elvékonyodó lapjait, zúzmógöcsörtjeit, mintha csak Bernini vésője faragta-cizellálta volna ki – s mindez márványból!… A kijáratokon át letekintve, lágy völgyeletben leírhatatlan szépségű villanegyed-városrész terült el, s ha kiléptem, mert kiléptem, hát éktelen magasra szökő bankpaloták, nagyúri lakótömbök saroktornyait, plateresque zárt erkélyeit, árkádos-kirakatos üzletsorát pillantottam meg. Máig fülembe cseng tulajdon álomhangom:

– Ejha! – csettintettem elismerőleg: szelíd éghajlat örömszellője csapott meg s áthaladóban már aláláttam az emeletes árkádok bordás boltíveinek: – ezek a viktóriánusok! Ennyi vakmerőség és ennyi invenció! Persze: nekik van miből…

Meg tudnád magyarázni, hogy akkor Dudujkán, álmomban, hogyan tévedt a számra az, hogy „viktóriánusok”; hiszen a kifejezést senki nem használta, alig-alig ismerte s mi az ilyenre mindig „eklektikust” mondtunk…?!

KL És le tudnád rajzolni ezeket a régi építészeti álmokat?

A mandula-alaprajzú vesztibül-átjárót a márványorrmányú elefántokkal meg a márványagancsos szarvasbikákkal? Ha parancsolod, – akár rajzolom is… De figyelmeztetlek, ha minden álmom lerajzolom s te a mellékletbe beleteszed, hát a Nemzeti Bank se fizeti ki a nyomdaszámlát –

KL És Cziffra Cyörgy hangversenye a táborban? Elmondanád?

Örömmel. Megtartotta bennem az örömelv; mert ahogy a memória örömelve ebben érvényesül, úgy érvényesül másban az ellenkezője: az, hogy a taszítót, a kellemetlent a memória elhagyogatja, nemszeretem-formán kidobja. Ezért nem tudom pontosítani, hogy a dudujkai paradicsom a sitteseknek hogyan ért véget, csak azt tudom, hogy nem örültünk neki. Arra számítottunk s beleéltük magunkat, hogy amíg épül az egyetem és az ország a bokrétaünnepet meg nem üli, addig itt töltjük le büntetésünket és innen szababadulunk. Márpedig a kollégiumok is keservesen másztak fel nyersfalaikkal, a központi épület sehol sem volt, s az egész Rákosi Pajtás szülinapjára szánt roppant komplexum úgy készült, mint a Luca széke; s nem attól féltünk, hogy hamarabb elkészül, mintsem hogy szabadulnánk, hanem attól, hogy soha nem készül el

KL Egyszer mégis elkészült pedig: a feleségem a kohómérnöki, sőt hőkezelő szakmérnöki oklevelét már azon az egyetemen szerezte (sőt most, mikor ezt a korrektúrát csinálom, az egyetem Bölcsészettudományi Intézetének én vagyok az igazgatója). –

No ládd, Lorcsikám: akkor mégse hiába építettük s minden rosszban van valami jó! Én csak a lazsálásra emlékszem, az amerikázásra meg arra, hogy családiassá lazult a fegyelem; a kidolgozott csempészúton bejutott borosflaskából már meg merték kínálni a felügyelő urat, aki a sarokban kuksolt. Olyan hirtelen érte, hogy nem csinált kázust belőle, hanem oldalt lépett, megtörölte az üveg száját és jót húzott belőle; s azzal, szigort tettetve, visszaadta:

– Tudja, mi járna érte…?!

– No még! Jószívvel küldi a küldője, s van még a demizsonban!

Megkedveskedtünk s vasárnaponként ott szórakozott a nép a barakktábor előtti téren. Fene se tudja honnan, egyszeriben dobogó is került, hogy legyen mire felhágnia az „énekegyüttesnek”, ami verbuválódott; mire a dobogót megszokták és a hegyibe zongora is került, a smasszernép már azt hihette – mindig is ott volt.

Egy távoli iskolából, ahol kettő volt, valahogy elszerezték az egyiket s Cziffra Gyurka a „bennfentesekkel” mindjárt hozzálátott, hogy felhangolja; szaporán járt a kezében a hangolókulcs, amit benne találtunk, s zongoraszéknek a téglákra állított lóca is megtette.

Nem volt se behirdetett, se megtervezett hangverseny, s maga a Mester is eleinte csak futtatta rajta az ujjait, szidta, hogy mindene berozsdált, és improvizált; aztán egy ponton beletévedt Liszt második zongoraversenyébe. Akinek megütötte a fülét és ismerős volt, közelebb merészkedett. A smasszer, aki a szájában pohánkaszárat rágva maga is vasárnapolt, nem ismert rá és nevetősen odakacsalogva, a „macskazene” helyett mást ajánlott: „az ő nótáját”; végül belenyugodott. A második tételnél már hatalmas tömeg vette körül a dobogót, közelnyomakodott a szájtáti nép; s valahogyan a táborparancsnokot is épp akkor hozta ki s arrahozta járókája: hátratett kézzel állt s míg hallgatta, tipródott, hogy mitévő legyen. De addigra már az engedély nélküli rendezvényt jelenlétével engedélyezte, s hogy valakinek az is eszébe jutott – alátolnia egy széket, hát már ült is: a hangverseny félhivatalos, ünnepi jelleget öltött: Cziffra György isten dudujkai szabad ege alatt Liszt második zongoraversenyét szólaltatta s minthogy kíséret nem volt, emlékezetből a zenekari részt is bele-beledörömbölte. S míg a futamok a mennyekbe szárnyaltak és megcsilingelték a nagyromantika szerelmi üdvösségét, én az arcokon nézelődtem. A sittes arcokon, hogy ki kisbugás, ki zsebre dolgozó, ki bokorugró, ki embercsempész, ki háborús bűnös, ki feketevágó, ki strenkölő öregzsivány, ki áruhalmozó; s ez a zsivány emberiség most szájtáti áhítattal részesül a művészet kegyelmében s ha nem is tudja, mi malaszt, ami átaljárja, mégis, átadja magát az ismeretlen közeg égi önkényének és megilletődve erősen pislog a tűző napon…

– Hát már ezt is megumboldáltátok – súgja oda nekem B. Pista, volt vámőr, szavalóművész: – hangverseny a zsiványoknak, a táborban!…

S ahogy szokta, szélesen megmosolyogja. Én meg, környeskörül érő lágy pislogással egy családi csoportképbe összenézem ezt a zsivány emberiséget, és a zenei ellágyulás ihletéből lopva-merítve, soronként elteszem a fülem mögé, ahogy gondolódik a vers:

 

(Cziffra Györgynek) maradj maradj meg én családom feszüljön életkör áramod adassék arcotokra látnom adassék mennyekbe szállnotok túlélnem a nem-ismerőket de néktek örök nyomdátlanok a gerendátlan egy-tetőzet: az ég legyen irodalmatok mindőtöket aki megértett és bennem választott csillagot látnom mint égi sáskanépet zsiványok! lámpás tolvajrajok lássalak jó analfabéták kik nem kértek magyarázatot se betűből égigérő létrát: vigyázzatok rám – ti vigyázzatok (HAJSZÁLHÍD, 470. o.)

 

Mert megemlékeztem róla, hogy ugyanígy figyelmeznek, mint most, a zene bűvöletében – ugyanígy hegyezik a fülüket, ha mesélek nekik vagy verset mondok; s a zsivány emberiség a harangnyelvű szavak emelkedettsége előtt megtorpanva, egyszín alatt veszi a Kettőt, rendre, ahogy a szavak elrebbennek; nem tamásnál-is-tamáskodóbb vájtfülű ítészek, hogy arra ügyeljenek, mi avantgarde, mi nem, mi betűrács, mi a kalligramm, mi az ókonzervatív párosrigmus: a zsiványok nem a betű világán élnek; de még olyannal nem találkoztam, aki merevrideg-értetlenül állt volna a hallottak előtt.

S mert a börtönparadicsomot a zsiványok alól úgy szokták leoperálni, mintha elvágták volna – erre a kellemetlen operációra sem emlékszem világosan. Mint-s-hogyan történt? Dudujka építkezett tovább, de nélkülünk. Egy szép reggelen a mi barakkunkban kihirdették: nincs kivonulás. A menetszázad felállogatása, a bekapcsolás a füzérláncba mindig azzal jár, hogy az embergyermeke degradálódik senki-semmi sittessé. És már tudja: a sitten a helye.

 

KL Idestova négy-öt éve már, hogy Lakatos Pistával leutaztunk Sátoraljaújhelyre – akkor, a vonaton olvastam ARCHIE DUMBARTON című regényedet, ami azóta itthon is megjelent ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ címmel – és városjárás közben felfigyeltünk Kerényi szobrára: ő csinálta a fegyházlázadás emlékművét. Levlapot is küldtünk Pistával, a könyvhétről… Emlékszel?

Előkeressük. Ha győzzük, ebben a héthatár levelezésben – mert nálam minden megvan, a depozitóriumban. Jó szobor.

KL Emlékmű. A kor ízlése szerint. De inkább arról a másikról beszéljünk, a fegyház falán – hogy milyen érzés volt elvonulni az emléktábla alatt?

Nem foglak meglepni vele, nem szeretek „drámázni”. Semmilyen érzés volt. Amilyen az emléktábla volt maga: esetlen, szürke, jelentéktelen. Nem mondom, eszembe jutott egy-és-más, hiszen a legutolsó dudujkai beszélőn Édesanyám beszámolt Annuska kétségbeesett látogatásairól – ahogy a törékeny asszonyka kisírt szemmel meséli férje, Gájer Imre kálváriájának mind újabb stációit. Társaimnak, bemasírozni a kapubolt alatt és végig az előudvaron, nem juthatott eszébe az, amit én, lelki szememmel mintegy „odaláttam”: ott volt a szüreti sajtolókád, amelybe a lerobbant végtagokat belehajigáltuk, azon a csigalépcsőn kergették le a szerbfaló törzsőrmestert a jugók, hogy aztán egyszerre öt disznóölő kés végezzen vele. A harántudvar két végében, itt állították fel a németek a gépfegyverfészket s mi meg, végig a magas fal tövében, félmeztelenül dideregve és oldalt befordulva, mintha profilban vésett koilanaglifek volnánk a memphiszi templom gránit-pilonján – mi: minden pillanatban vártuk, hogy kelepelni kezdjenek a gépfegyverek. Hallom, filmet is készítettek a sátoraljaújhelyi kitörésről, és olvastam Bazsik Renáta MIRE AZ ERDŐK KIZÖLDÜLNEK című monográfiáját, amely inkább amolyan hívő ortodox-kommunista rekapitulációja volt a történteknek, a hagiográfiák naiv hangfelvételével –

KL És neked?! Soha nem jutott eszedbe, hogy regényes történetté kerekítsed vagy legalábbis valami írásos nyoma maradjon emlékeidnek: soha…?!

Ha ilyen gorombán mellemnek szegeznéd a kérdést, váltig tagadnám. De nem tenném hozzá, hogy soha. Bocsánatos füllentéseim egyike: ládd, ha előreugranánk az időben, 1956. november 4-ike utánra, amikor igenis nyakunkba szakadt a kommunizmus hetvenhetedik korrektív változata s már tudhattuk, hogy véráldozatunk igenis hiábavaló volt – akkor. Akkor átvillant az agyamon és még 1957 januárjában, Bécsben is megkísértett. A könyv gondolata. Nem lett volna nagyobb annál, mint amit az imént emlegettél s csak akkora, mint ARCHIE, de legalább olyan „fantasztikus”.

A holtak szellemei paláverbe gyűlnek a fegyházépület fölött, Sátoraljaújhely egén, hogy immár a szellemszemek mindenlátásával megverve-megáldva egyetlen pillantással egybefogjanak múltat és jövőt; és a kitörésben elpusztultak meg a kirakatperekben kivégzettek, a Dzsánics Milánok, Vlaskalics Milenkók, Borudanov Brankók, Mogin Péterek, majd a „hitvalló pártmártírok” soraiban Szalay András és Gájer Imre, az ég magasáról letekintve a fegyház terebélyes, monarchiabeli tetőszékére, felteszik a kérdést: nem volt-e kolosszálisan hiábavaló életáldozatuk, hogy az „eszmét” éltetve menjenek halálba, és nem volt maga az eszme is a megtévedések-megtévedése…?!

A tabukat bolygató, totemeket szembeköpő botránykönyvek egyike lehetett volna s bizonnyal izgalomba hozta volna a kedélyeket a Marxiarcheionon kívül és belül; az utolsó megkísértetésem volt, hogy „magas szinten” politikáról írjak (milyen magas lehet a szint, ha csak politika?!) – de őrzőangyalom az utolsó pillanatban visszarántott. Jól tudod, mi történt Hunniában jó évszázada – és mialatt az egész élő magyar irodalom a rémülettől égnekálló hajjal menekül előle és előreterjegetett kézzel sóvárog utána, hogy végre az legyen, ami soha nem volt, csak irodalom, váltig a politika az a „fekete lyuk”, ami az irodalmat szőröstül-bőröstül elnyeli. Oly megnyomorodottak vagyunk, hogy már holmi magasröptű publicisztikára is rásütnénk: ez a filozófia „magyar módra”… Egyébiránt a FEGYHÁZ A MAGASBÓL című könyvterv első vázlataira Piroskám még emlékszik: már Bécsben elhánytam és soha nem sirattam el, hogy ez a kísértethistória bibliográfiámból hiányzik.

KL Volt valami különös oka, amiért beszállítottak a börtönbe?

Ha volt is, velünk nem közölték. Munkaerő-mozgatás, gondolom, meg az alapelv, hogy a sittes egy helyben ne „melegedjen meg”, mert annak szervezkedés vagy a szökések elszaporodása a vége. Nekem a sátoraljaújhelyi nyomasztó emlékek még jobban belém sulykolták azt az érzést, ami minden sittest eltölt, mihelyt szalmazsákja helyét kiharcolja és vackában berendezkedik: hogy ez a sitt a végleges, az utolsó, itt fogja letölteni a hátralevőt. Ebbeli hitemben nem rendített meg az a fura közjáték sem, amely mindössze öt napig tartott ugyan, de nekem olyan volt, mint a bálnának a felszökellő kibukkanás a tengermélyről, hogy szobányi tüdejét telepumpálja levegővel.

– A cucca marad.

Kiszólítottak. „A cucca marad.” Kihallgatás? Ügyvédi beszélő? Nemigen közölték, hova viszik az embert s mi a szándékuk vele. A sittessel, aki hozzájuk képest jószágszinten él s amolyan senki-semmi ember. „Záráskor” én már az esti vonaton csücsültem, de azok is úgy kattogtak alattam, a kerekek, ismeretlen rendeltetéssel. Reggel a rabomobilból olyan börtönudvaron szálltam ki, amely sárga klinkertégláival ismerősnek tűnt. Lám, kísértetjárás: Újhely, utána Markó, ahol annak idején 1943-ban a hűtlenségi perünket tárgyalták. Három napig magánzárkán rohadtam; s csak akinek volt része a magánzárka elmélődéskényszerében, csak az ismeri a legtürelmetlenebb gondolatsort, ami az ontológiára ráhangolt elmében ilyenkor gondolódik: hogy a céltalan várakozás gyötrelmes tud lenni, amilyen a vesztegetés keserűsége; mert miféle „lét” az ilyen, hacsak nem a tengés, önközegében, a lét felfüggesztett állapotában? Hányódás a bizonytalanság, a türelmetlenség-viharzása és a mafla medveálom végletei közt: e háromnapos tortúrának egy különös zárkanyitás vetett véget: két smasszer meg egy rend polgári ruha. Ing, cipő, nyakkendő.

– Vegye fel.

Nem tudtam mire vélni. Egy óra múlva a rabomobil Pest utcáin kanyargott velem. Jóval a főbejárattól harminc lépéssel odébb állt meg, hogy a fekete rabszállító ne ott éktelenkedjék az Írószövetség Bajza utcai villája előtt. Aki kilépett belőle, az se lehetett rab, hiszen csíkos helyett polgári rend ruha, ing, cipő, nyakkendő van rajta s alkalmasint az ivócimborája a két börtönőrnek, aki közrefogja. Harminc lépés szabadság, vágyolgó körülpillantás a Fasor irányában s végül az ismerős bejárat… Ugyan mi az ördögöt kereshetek az Írószövetségben, hiszen már a Csillagban közölte velem az intézetvezető, hogy tagjai sorából az Írószövetség kizárt és a Magyar Építőművészek Szövetsége is törölte nevemet…?!

A második emeleti szobában, ahova betessékeltek, míg a két fegyőr az előtérben félreült, csakhamar három elvtárs jelent meg; egyikükben felismertem Háy Gyulát. Mostani státusomra abban az ügyben, amelyben tanúskodni fogok, mellékes és fölösleges volna célozgatnom a bizottság előtt, mondta barátságosan, s szemében még mintha a régi (érthetetlen) rokonszenv egy szikrája is felcsillant volna. Kérdésemre, hogy mi az az ügy, amiben tanúskodnom kell, elütötték: majd a fegyelmi bizottság előtt.

„Fegyelmi bizottság”…?! Püff neki. Nem tudtam mire vélni. Hamarosan ott álltam a teremben, a hosszú, ünnepélyes, zöldposztós asztal előtt s úgy rémlett, egyik-másik arc mintha ismerős lenne. Háy Gyula közvádló modorban, sztentori hangon olvasta fejére bűneit az Irodalmi Nagyvágónak, akit nem ismertem s addig soha nem láttam. Békés István, nagykapitalista kizsákmányoló módjára műfordító irodát szervezett s ki tudja, tán 25, tán 50 négert is foglalkoztatott… Háy nyilván kósza pletykákra alapította vádját – hogy egy verses vígjátékot oroszból, heltais modorban én ültettem át – vagyis napnál világosabb volt, hogy úgy pottyantam bele a Békés-ügybe, mint Pilátus a Credóba. A közvádló nyomatékos, bár udvarias keresztkérdésekkel hízelgett-ajnározott-fejt-faggyúzott, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból: nem lesz semmi bántódásom, ha bevallom – magam is Békés egyik négere voltam…

Kis híja felnevettem. „Bántódásom?!” Legyek hálás a sztálinista Írószövetségnek, amiért megenyhült irányomban és felfüggesztette kizáratásomat arra az órácskára, ameddig vallomásomra szükség van? Az általam látásból is alig ismert Békés István „kizsákmányolási” ügye nem érdekelt, Háy Gyula agresszivitása hidegen hagyott, enigmatikus rokonszenvének nem óhajtottam a végére járni. Az én szememben akkor – 1951 végén, jóval a „Kucsera” cikksorozat és a Rákosi-klikkel való szembefordulása előtt – megmaradt annak, ami mindig is volt; márpedig akárcsak Ödön von Horváthnak, neki is az volt a problémája, mint minden Brecht-epigonnak: különbözni a Mestertől mindenáron, megszabadulni az Epigonentum gyanújától. Más kérdés, hogy epigonjai a Mesterrel egy hajóban ültek s ez az „eszme” bukásával megpecsételte elkárhozásukat az irodalomtöténetben.

A lelkifröccsöt az előszobában, Háy „kacsintásait” bambán fogadtam és nem értettem el, mi módon „könnyíthetne helyzetemen”, ha jól forgatom a szót; örültem a „körülnézésnek” Budapesten és úgy fogtam fel az egész, bizarr hátterű közjátékot, mint a boldog cselédember, aki öt napra kimenőt kapott. Két nap múlva már ott adogattam a csajkát a kondér előtt, a szakácsnak – ő is csíkosban, én is, mint egész zsivány-családom a zárkán, negyvenedmagammal.

KL És persze, megint „Győző bácsi” voltál?

Az hát, a fiataloknak meg „nagyapó” – megint; bár 37 éves fejjel több jogon, mint a háború előtt, Újhelyen, amikor 29-30 lehettem. Hosszú fegyházi hibernálásra számítottunk, berendezkedtünk. Ki sejtette volna, hogy Újhely csak átmenőállomás és három-négy hét múlva szétszórják a börtönlakosságot munkára? Kit ide, kit oda, ravaszul megosztva, hogy a börtönbarátságok, „üzelmek” megszakadjanak. Bennünket, a dudujkai veteránok javát Hejőcsabára vittek, hol is, a cementművekben már jókora munkáshadsereg dolgozott csíkosban.

Itt már a dudujkai üdülőtábornak se nyoma, se hangulata: kemencék, szállítóhevederek, sötét árnyék és cementpor. Szabályos robot.

A goromba fegyelem majdhogynem fegyelmezésnek hatott, de a berzenkedés, a zúgolódás az örökké éhes közbűntényesek között csak rontott a helyzeten. Panaszkodni a hozzátartozóknak a beszélőn, mozgósítani az ügyvédeket? Arra a beszélőre amúgy se került sor s mindjárt meghallod, miért; pedig dátuma is volt és szörnyen vágytunk rá. Megalázkodás azért a rohadt csikkért, ingerültség, civakodások, verekedéssé fajuló parázs veszekedések egy csikkért – minden volt. „Hejőcsaba olyan pocsék, hogy ezután csak jobb jöhet”: ugyancsak felsültek a jósok! Napirenden voltak a motozások, a barakkfészkek szétdobálása, szalmazsákvizit: nagy „hippölések”.

Egy ilyen kutatás kivált élénken él emlékezetemben. Oly hirtelen jött, mint a forgószél. Idáig mentett kincseimmel nem tudtam mit kezdeni: még Vajda Endre barátom küldte be egy dudujkai beszélőn: parányi Xenophon, egy Epiktetósz-kötet, Cicero Divinatiója, Philosztratósz Apolloniosz-monográfiája meg egy tömzsi kis német-görög/görög-német „lexikon”. A „hippis” a barakk elején már folyt és én egy hirtelen ötlettel felgebeszkedtem a vaskályha felső lírájához, ahol a füstcsőnek kivezető könyöke van, kinyitottam rajta a koromtisztító kisajtót és a könyveket rendre felhelyeztem a könyökbe. Legfeljebb megmelegszik, de nem lesz semmi baja: munka után, mielőtt a barakkokban bedurrantanak, visszalopom s letisztítom kincseimet. De Hejőcsaba túlságosan nagy „fegyenctelep” volt, semhogy áttekinthettem s felmérhettem volna a helyzetet – amilyen forró volt a hangulat a nekivadult csövesek között, akik kevesellték a babban a húst és lehurrogták a szakácsot, mihelyt közeledő üstjét a két cipekedő rab között megpillantották. A történteknek szemtanúja nem voltam, csak a kavarodást láttam; valaki nekidühülten kicsavarta a szakács kezéből a merőkanalat, az őr rávert a kezére – a forró lé végigcsurgott az üvöltő szakács karján s vagy ő, vagy a rátámadó, valamelyikük felfordította a kondért. A paprikás lé és a zsíros marhahús-vagdalék a földre ömlött.

A smasszerek hátraparancsolták a sort, hogy a támadót lefogják; az éheseknek több se kellett: rohamra indultak, hogy kiszabadítsák hangadójukat, az őröket lecibálták és visszaverték. A zsivány szolidaritás „kiverte a huppot” és „állt a balhé”, az intézetvezető „élelemfelvétel megtagadásnak” minősítette azt, ami voltaképp az élelem elragadása/keveslése volt; egy órát adott a Börtönköztársaságnak, hogy „nevezze meg és adja ki a főkolompost”. De egyik szumáksapka olyan, mint a másik, egyik szumákkabát olyan, mint a másik, a szakács is tudta, kenyerestársát nem adhatja ki, ha kedves az élete és „nem ismerte fel”: a főkolompos „dekkolt” – vagyis nyoma veszett.

Visszaparancsoltak a munkáról s a hideg barakkokban belakatolva, már csak az esti vacsorakondért vártuk, meg a lefekvést, hogy mi is, a smasszernép is – aludjunk egyet rá, felejtsük el s másnap kezdjük a robotot és toljuk a csillét, mintha mi sem történt volna. Még annyi időm se volt, hogy kincseimet lekapjam a vaskályha mennyezeti könyökcsövéből (ahol a koromba ágyazott klasszikusok eltömeszelték a járatot s utódaink bizonyára nem tudták mire vélni, miért füstöl a vasbanya) – éhomra indítottak neki az éjszakának.

Ott fogtak füzérláncra, tízével, bennünket s mind csak vártuk a dorgatóriumot, hogy szóljanak valamit; de csak amit a csicskásokból, smasszer-seggevégéből kiszedtünk-kikönyörögtünk: a vád – „élelemfelvétel megtagadása”. Az ítéletet nem közölték.

KL Bocsáss meg, hogy félbeszakítlak. A GOLGHELÓGHI Utószavában is említed a Hejőcsabán történteket, de emlékezetem szerint ott azt írod, elkobozták tőled azokat a latin-görög szerzőket, akiket nem sikerült a barakk kéményén feldugnod. Vagy ezúttal megcsal emlékezeted?

Az sem volna olyan nagy csoda, ha négy évtized után megcsalna emlékezetem. De hadd pontosítsak, ha már felhozod: ott nem említettem, hogy két vaskosabb kötet, Diodorosz Szikulosz meg Aulus Gellius ATHÉNI ÉJSZAKÁI (német fordításban) egyszerűen nem fért be a koromtisztító nyíláson. Indulás előtt, motozásnál, mihelyt meglelték a zsákomban, első dolguk volt, hogy elkobozzák: nagy élvezettel hajították a sárba. Vacsora nélkül indultunk, sötétedéskor, sűrű hóesésben.

Jó kondícióban lévő zsiványnak, mint jómagam is, ez a mi Hosszú Menetelésünk meg se kottyant volna, még éhomra se; a hátulütője, hogy a füzérláncra fogottak összevissza rángatják egymást, a hepehupás hegyi dűlőkön lehetetlen ütemre lépni – és ez szerfölött fárasztó. Annak, akinek ez a történet csak a zizegő papír meg a rajta szaladó betűsorok, halvány segédfogalma sem lehet róla, mekkora rémülettel tölthetett el bennünket az északi égen fenyegető térképszörnyeteg – a Nagy Haza kísértete (ahogy akkoriban a Szovjetuniót egy ország nevezte); mert szakadatlanul északnak és hegynek meneteltünk. Egyetlen egyszer álltunk meg fél percre: amikor a hejőcsabai smasszerek visszaindultak s bennünket átadtak a vadállatképű új őröknek, s nemcsak hogy emezeknek még a szemük se állt jól, de az egyenruhájuk is idegen volt s szokatlan. Behavazott fenyvesek között, keskeny utakon s egyre északabbra, egyre feljebb… Nyolc órája tapostuk magunk alá a hegyet s még mindig nem volt vége. Az idevalósiak kiszámolták az ujjaikon, hogy ha még két-három órát ebben a tempóban caplatunk, elérjük a kárpátaljai határt és akkor – – –

– Átadnak?

– Átdobnak?

– Ha azt egyszer átlépjük, akkor szervusz világ –

– Mindörökre elnyel a Nagy Haza, soha többé nem látod viszont se a lubnyádat aki volt, se a kedves édesanyádat, te csóró zsivány –

A hóesés elállt és a csillagsátor világoló fényénél furt csak mentünk s már olyan isten háta mögötti hegyvidéken, hogy dűlők közepén szűz hóban gázoltunk: nyilván nem hogy madár – erre gépkocsi se jár. Átdobnak, tiszta sor, kajafelvétel megtagadásért. Ott aztán majd nem lesz mit megtagadnod, patás: nincs messze már a határ.

Váltig azt vártuk; de ami feltünedezett, az valami más volt. A festői kolostor fehérsötét tömege: Márianosztra. Női börtön volt, nemrég ürítették ki, hogy a móresretanítás-kesztyűbedudálás Egyeteme legyen azoknak a sitteseknek, akik a zsírjában úszó karmonádlit, marhacopákát a félpofa tarkababbal nem becsülik…

KL Itt kötöttetek ki hát, a sitten-bűnözők fenyítőintézetében: Márianosztrán, ahol kiváló műfordítónk, Göncz Árpád is megfordult?

„Megfordult”, mondod? Tréfának is sötét eufemizmus: jól mondod, noha nem egyszerre forgódtunk falai közt. A rémület permanenciája volt; az idegfrász mesterséges szítása-ébrentartása, ahogy ahhoz csak diktatúrák titkosrendőrségein értenek. Nyilasház, GPU-vallatókamra, ávós pince – a fortélyos recept mindig ugyanaz. Fenyegető csend. Pisszegés. Odaintés szisszentéssel. Halk füttyjel s tudod: te következel. Különös gonddal összeválogatott őrszemélyzet: egy heresorvadásos óriás eunuch, a hangja mint a cérnaszál – de mint hústorony néz le rád a magasból. Egy gorillaforma keretlegény, akinek elformátlanodott csontjairól le lehet olvasni, hogy agyfüggelék-műtétre szorul. Egy igazított arcú, akinek elfuserálták a libahúsátültetést; egy ingerlékeny, dülledt szemű bazedovos; egy ferde képű adenoszarkómás. Válogatott cigánylegények. Parancsnokuk, az intézetvezető – a harcsabajuszú szadista: a felbiztatójuk. A nevére nem emlékszem; csak kétszer volt vele elintéznivalóm: egyszer amikor kiszúrt a sétán:

– Maga! Miféle bajusz ez nekem ezen a sanyarúvendelen?! Ki adott engedélyt rá? Meg ne lássam! Harcsabajuszhoz ebben a Házban csak nekem van jogom. De a jó édes kurva kibaszott hétszentségit: le vele!

Ketten a keretlegények közül azonnal kiragadtak a sorból, lecipeltek az őrszobára s amúgy „szárazon” – megnyúztak. Életlen borotvájuk után kiserkedt rajtam a vér. Nyilván erre ment ki a játék: a játékra. Játszottak velünk.

Másodízben is támadt volna vele elintéznivalóm s bárcsak megjegyeztem volna azt a semmitmondó paprikajancsi-képét, hogy elevenen megnyúzhattam volna érte – de csak jóval később tudtam meg, hogy az az én egyetlen beszélőm Nosztrán miért maradt el. Dehogy is maradt volna, ha Édesanyámon áll; s ameddig felküzdötte magát az autóbusz a hozzátartozókkal, gázolt ő még a hóban, hatvanéves lábaival, még jó hat kilométert, csak hogy egy szem fiát megláthassa. Ám az intézetvezető, sorbaállítva a hozzátartozókat, magas tetszésjogánál fogva úgy döntött, hogy csak minden harmadikat ereszti be; a többit kiparancsolta. A sírva-könyörgő asszonyokat ordibálva küldte a pokolra, a kapun kívülre, mert hogy különben ráküldi a legényeit és puskatussal mutatja meg, merre tágasabb. A pantallós kizsákmányolókat lebüdösburzsujozta, a szoknyás osztályidegeneket lekurvázta. Könnyeit nyelve mesélte Édesanyám szabadulásom után, hogyan kurvázta le ezt a hófehérhajú öregasszonyt az intézetvezető, azon a beszélőn, ami – odabenn szurkolva-izgulva Édesanyámért és feleségemért, Marikámért, meg nem foghattam, hogy miért maradt el.

S ilyen játékos rendje volt a háznak: fegyelmezősdi volt a neve. Nappal se padlóra, se szalmazsákra leülni nem volt szabad; nem volt szabad a zárkának abba a sarkába tömörülni, ahol nem láthat a bekukucskáló őr. Délelőtt-délután, hosszú órákra: szilencium. Egy piszt se. Akire ráfogták, hogy „hallották” – beszélt, azt vitték az őrszobára, ahol a mángorlófiúk kezelésbe vették. Suttogva, szájleolvasva érintkeztünk s csak-azért-is: tanultunk angolul. A „mentett” tűvel szószedetet karcoltam a meszelt falra; és a zárkatársak sorra jártak elébe, hogy megtanulják.

A volt kolostorépület fölött engesztelhetetlenül dudált a hegyi szél; hozzánk is bedudált, mert a zárkák „ablakai” üvegezetlen lyukak voltak, magasra helyezve a falon, fűtés csak a mesében. Elhatároztuk, hogy dacolunk vele – hozzáedződünk és nem tesszük ki magunkat a meghűléssel-tüdőgyulladással járó inzultusoknak (nem mindenkinek sikerült). A séta a kolostorudvaron? Hatalmas, „copf” stílusú kápolna lehetett az a hodály középen, amelynek apszisát, főhomlokzatát kiverték s most roppant dongaboltozata alatt úgy fütyült a Kárpátok jeges üzenete, hogy fülünkre húzott sapkával, összefogott szumák gönceinkkel alig álltunk a lábunkon. Bálaraktárnak használták ezt a hodályt s benne, bálaszám, festett gyapjúfonalat tároltak. A szél a bálákat megcibálta, le-leszakította a foszladozó szálakat és szanaszét hordta a „kápolna” körül, a kacskaringós udvaron. Egyesével sétáltunk s tartva 4-5 méteres távolságot; mégis csak megkockáztattuk a közelhúzódást, a sugdosódást, magam meg, az őrszobán rám váró „mángorlófiúk” rémképével dacolva, ki-kitörtem a sorból, hogy ide-oda szaladozva, felkapjam a földről és a szumákba rejtve zárkára vigyem a színes gyapjúfonalakat. Odafenn aztán, rettegve, hogy rajtakapnak a tű rejtegetésén – az ég-féltekéket varrtam ki fekete daróctakarómon, emlékezetből, csillagaival. S ebből született, még Nosztrán az ARIADNE című vers, amelyet utóbb Göncz Árpádnak ajánlottam:

 

lobog Antar ugatja a Kánisz a Dioszkúrt Andromedát köde túl a Bakon – s a Bikán is hol a Kentaurokba megy át pihe fürt Bereníke hajából Diomédész – a Rák hava tán s a Halak-havi csillagtábor Kos Herkules Aldebarán Ariel Szűz Kassziopéia dali Véga keresztje a Dél – hol az éj takaróm meleg éje: e korom takaró feketéll takaróm az idő temetője ide pusztul a nap valamíg így varrogatom ki belőle a Galaktika csillagait de Tejút csupa cérnafonalból napemésztő bánatozás – iker Arkturusz Akteon Algol s hóhér Orión a Kaszás csillagaim főseregével apadoz már börtönidőm süt az ég – Ariadne vezérel a parlag idő-temetőn (HAJSZÁLHÍD, 340. o.)

 

Kiegyeztünk a hideggel, a havat csapó, be-bedudáló széllel, a rettegéssel, hogy ma vajon melyikünket viszik őrszobára – „eljátszadozni” vele; a napi ezer kalória murokrépával a bádogcsajka fenekén. Csak eggyel nem. A céltalan várakozással, amely a szuszpendált lét maga volt az idő folyadékában…

Az alultápláltságot ki-ki a maga módján oldotta meg.

Volt aki álltában aludt, mint a lovak.

Volt, aki önérzéstelenítési fortélyokhoz folyamodott: boldogoskodott, ébrenjáró álmokba menekült.

Volt aki jógázott: intellektuálisan verejtékezett, „tudományosan” osztotta be az ezer kalóriát – hogy a fagyó hideg leküzdésére, a testnedvek tengéleti keringetésére, a lecsökkent vegetálásra, mindenre fussa.

Volt, akit álomlátások rohantak meg, melyek ellen küzdeni sem nem tudott, sem nem akart; sem nem tudta volna megmondani, hogy ébren gondolja vajon, amit lát – avagy álmában mondja, amit verbigerál. S ez volt az én esetem.

Tudod, az első egyiptomi remeték a lükopoliszi sivatagban, Memphisz pusztáin vagy a Nílus deltájában (itt szépen elkeverve a pogányság szent-embereivel) Remete Szent Antal, a szerzetesmozgalmak elindítója, Remete Szent János és a „sivatagi atyák” gyakorta rendeztek koplalóversenyt; mert rájöttek, hogy az éhezésnek angyaljárás, ördögi kísértetek a „természetfölötti” látomásainak valóságos orgiája jár a nyomába (ők maguk használták az „orgia” szót). A szangha-közösségből kivonuló buddhista bikkhuknak, az erdőlakó kínai „halhatatlanoknak” hasonló tapasztalataik voltak: az éhezés meghozza a szabadító, üdvöz látomásokat. „Heremia” görögül sivatagot jelent; a mi sivatagunk – a fehérre meszelt cella volt Márianosztrán, amelyen a révedező szem elveszett; igaz, koplalóversenyünket mások rendezték helyettünk. Igaz, az éhezés csak az én szememre küldött oly hatalmas álmot, hogy pergését színről színre, jelenetről jelenetre a világért se mulasztottam volna el s valósággal beleköltöztem az álomba.

Hogy mi csali szerrel kezdődött s zenei feláradásából hogyan lett prózai színpad – a Világút, melyen a főhősnek, Golghelóghinak a maga diadalkálváriáját végig kellett járnia mindenek okulására – már megírtam egyszer s ha emlékezetedet fel akarod frissíteni, ütnéd fel a GOLGHELÓGHI második kötetét (669-674 old. Életünk kiadás, Szombathely, 1989). Engedelmeddel még visszatérek rá a III. kötetben, ha odajutunk, hogy 1974-ben, hegyomlásformán, mint ömlött ki belőlem s én mint öntöttem át az írógépbe; most csak a kilenc drámából álló Ludus Magnus Passionalis keletkezését idézném emlékezetünkbe. S hogy miért Golghelóghi a főhőse s honnan az olaszos helyesírása a költött névnek? Nyilván az álom fantáziálta, az álom önkénye diktálta a nevet, aminthogy cselekményfergetegét is az álom vetítette előmbe – bár igaz, évtizedekkel utána, 1977-ben ráakadtam egy vaskos angelológiai kompendiumban s ott a Tüzek Angyalának mondott Nagyangyal GALGALIEL névre hallgatott. Hogy lett a három drámára tervezett s modernségében a kora középkorral álcázott moráliajátékból Ünnepi Játékok Kilence – kilenc estére tervezett magyar prózai „Bayreuth” – erről csak annyit, hogy a márianosztrai álomlátások csupán fele gesztációja a műnek.

Mivel indokoljam bölcseleti üzenetének kiharangozását, amelynek a harangok elrepedése vet véget? Amaz irtózatos peripetikus fordulatot, amelynek félig-meddig manichaeus égszakadásához-földindulásához csak az jut el, aki becsületesen végigporoszkál mind a kilenc dráma minden során? És hogyan jutottam arra a groteszk anarchista végkövetkeztetésre, hogy az állam a Latrocinium Magnum, melynek feltalálója, bűnével, Júdás bűnén is túltesz, következésképp Júdás helyét az öregpokol rágó állkapcsai közt magának követeli…?!

Alkalmasint ezt az én Golghelóghimat is olyan vigyori-keserű gondolatok környékezték, mint környékeznek minden tisztességes, szürke, robotos állampolgárt, amikor a zavaros idők karrierlovag milliomosainak hajszáját elnézi; hogy rendszeres és nagyarányú rablásból élni-és meggazdagodni anélkül, hogy a törvény ránk tehesse a kezét, csak egy ősrégi módja van: kormányra kerülni.

Hogy a Golghelóghi nyomán milyen félreértések alapján mely-minő vádak értek, attól kezdve, hogy „sátántisztelőnek” bélyegeztek, addig, hogy valaki (Vargha Balázs) az ÉS-ben „a magyar Salman Rushdinak” nevezett – ez messze vezetne. A GOLGHELÓGHI megjelent és Hunniában senkinek a szeme se rebbent; hacsak nem Madách fordult egyet a sírjában, aki nem szereti a konkurenciát – a rossznyelvek szerint. Nem kutatom; zavaros idők, zavaros emberek. Zavaros embereket nem érdekli az, ami nem szorosan a zavaros időkre vonatkozik s az idők zavaraihoz tapad. Az utókor a világ legnagyobb sóhivatala; az öt közül egyik nagyobb dobásom volt, de akár leírhatom s bizony a GOLGHELÓGHI esélyeit igen pesszimistán ítélem meg. Hogy ott gurul a Magyar Ugaron, mint a rossz-szél-elhordta ördög-szekér; de egyetlen tekintet nem akad, amely eltűnését követné a látóhatáron. A német, az angol világdrámáknak a hangját a világnyelv és a történelmi/bölcseleti érdeklődés rezonanciaszekrénye megezerszerezi. Én a magam világdrámáját – egy cserkészcsapat nyelvén írtam, s a csapat farkaskölykeit a bölcselet, a vallástörténet per absolute nem érdekli. S ezért jutottam arra a józan, tárgyilagos következtetésre, miszerint „GOLGHELÓGHI-formátumú opuszt hagyni örökül egy olyan nemzet irodalmára, amely a bölcseletre kortikálisan süket, olyan, mint kerékpárt ajándékozni annak az embernek, akinek mind a két lába térdnél le van amputálva” (a RÓLUNK SZÓL I-II-III első kötetéből, LÉGY MINARET!, 41-77 o.). Hübrisz volna, ha magamra s nem a műfajra vonatkoztatnám, amit Emerson a Naplójába írt: People do not deserve good writing, they are so pleased with the bad…⁴⁸

KL Már megengedj: igaztalan vagy. Meglehet, a madáchi mű sorsa is másképp alakult volna, ha nem a Nemzet Tennyson-ja – Arany János vezeti fel a díszemelvényre s elsőbbet kisimítva a csikorgó szöveget. De hogy minden dobás kockadobás – ezzel íróembernek számítania kell; s épp ezért kétszeresen igaztalan vagy, ha látatlanba elmarasztalod a magyar olvasótábort azzal, hogy benne „ilyen elvárások nincsenek”. Honnan tudod? Várj sorodra! Várd ki a végét –

Várnám én, Lorcsikám, csak az isiászomra ne jönne rá olyan szörnyen ez a kinyújtózhatnék. Igazad van, felejtsd el, hogy elfeledkeztem magamról s nem fékeztem meg már az elején szontyoli dühömet. Bár arra késő mérget vennem, hogy a GOLGHELÓGHI színpadraviteli kísérletét se Te, sem én: mi már nem érjük meg –

KL No tessék! Most meg elébe-sopánkodsz a disznó szerencsédnek! Te, aki a börtönben Nemzeti Színházat terveztél – – – ez a pesszimizmus biztonságos életmerüléke, hogy minden sorsfordulat készen talál…?!

Korholj csak, korholj: rászolgáltam, megérdemlem –

KL Márianosztrán, ahol expressis verbis megálmodtad, bezzeg nem a jövőjéért aggódtál, amikor a mű még meg se volt! Onnan folytasd.

Jaj, milyen igazad van! Lázasan lestem a napokat, hogy mit hoz előmbe a holnap s hol-merre álmodom tovább. Iszonyúan aggódtam minden sorért s rettegtem, hogy hasztalan próbálom bevésni – elpereg. Íróhártya helyett a kortexembe véstem s mint az imakereplőt, korgattam naphosszat. Annyira rögeszmémmé vált, hogy suta mód már meghallgatót is kerestem s mert az, akinek kivált szerettem volna darabjaimat a fülébe duruzsolni, más zárkában volt, a sétán ki-kilestem, amikor elnéz az őr és vad ugrásokkal előrefutottam, hogy a közelébe férkőzzek s hátulról a fülébe súgjam GOLGHELÓGHI Rémrettentő Kalandokkal Teljes Csudaságos Históriáját

KL És ki volt az? Él még?

Él, hogyne, ma is tartjuk a kapcsolatot s fogjuk is mindhalálig. Sok zárkán, sokszor voltunk együtt s összehozott ízlésünk, komplementer kedélyünk, irodalmi érdeklődésünk. B-y Istvánnak hívták (gondolom, emlegettem már), vámtiszt volt Hegyeshalomnál és az volt a bűne, hogy a vonaton a szemmelláthatólag disszidálni készülőknek segített, odavillantotta a Haza búcsúmosolyát és mindenben „jóangyaluknak” mutatkozott. Három évet kapott. Pista színpadra, de legalábbis dobogóra való, rendkívül jó megjelenésű fiatal intellektuel volt; messze beúszó, bársonyos baritonja, meg beszédművészete az irodalom szeretetével párosult. Az isten is annak teremtette – előadóművésznek s mint ilyen, „majdnem-profinak” volt mondható: 300 verset hordott a fejében, frissen tartva, bármikor felmondásra készen; de a regényirodalom is a kisujjában volt. Bajtársias, szolgálatkész, úrias-meleg természet és olyan, akire az angol azt mondja: ha valakivel, hát vele menne oroszlánra… Még valami, amit el nem hallgathatok, mert hogy olyan szeretetreméltóan emberi. Pistának a párválasztásban volt egy predetermináló eszményképe, vizuális rögeszméje: fiatalságának filmcsillaga – Bette Davies. Ilyen óriásszemű, rebegő szempillájú, kígyóbűvölő tekintetű, kistermetű élettársra vadászott világéletében és meg is lelte P-y Erzsike személyében, s noha a jól konzervált özvegy tíz évvel idősebb volt nála, ez jó ideig eszébe se jutott – nála hasonlóbbat a filmcsillaghoz Budapesten nem lehetett felhajtani, olyan kiköpött mása volt Bette Davies-nek. Erzsikét azért említem csupán, mert noha akkor sejteni se sejtettük, neki fontos szerepet szánt a Végezés életemben s áldom istenemet, hogy a börtönbeszélőkön a hozzátartozók rendesen összeismerkednek, majd összejárnak s hogy utóbb Erzsikénk Édesanyám barátnője s egyik támasza lett az 56 utáni nehéz években. Akkoriban Márianosztrán alig vártam a sétákat, csak hogy Pistámnak utánavessem magam és suttogóra fogva a hangot, megszólaltassam hőseimet vagy a cselekmény hosszas magyarázatába fogjak. Pista jámborul és készségesen áldozta magát, belement a játékba, hátraszegte fülét és sztereotip mosolyával, hátra-hátrabólintva – figyelt, odahallgatott. Megesett, hogy kiszúrt a smasszer:

– Maga! Mit sziszeg ott a foga közt, mit susmognak-pusmognak nekem ott a sorban?!… Kiállni.

Sztrüll: lebuktunk. Ebből őrszoba lesz, elszórakoznak velem – gondoltam, a sarokban dideregve; de mire letelt a séta, az őr megfeledkezett rólam és észre se vette, hogy a kapu kerékvető köve mögül előugorva, valaki beoldalog a sorba. Amekkora élmény volt nekem démonom ajándéka, azt hittem, neki is jelent valamit, akivel az épülő drámák örömét megosztom – Pistának, aki elsőül hallotta, ismerte szövegemet. S mi szép is volna, ha most elhenceghetnék vele: igen, azóta találkoztunk, ő deresedő, én őszbecsavarodott fejjel s csodák-csodájára, Pista mindenre emlékszik, Golghelógira, a többi szereplő nevére, tirádáikra… Vagy legalább magára a tényre: valamit sugdostam, de hogy mi volt, már nem tudja. Sajna, Lorcsikám. B-y István ami a semminél is kevesebb – annyira sem emlékezett. Öreg a gyanúm, hogy ő meg, azokban a Télapó-látogatta, huzatos zárkákban, a murokrépás kalóriahiányt úgy oldotta meg, mint az önérzéstelenítők: nagy akaraterővel – boldogságábrándokba menekült, hogy a kundalili-kígyót medencecsonti „csakrájában” felcsiklandozva, a tibetiek „Szent Ondótüzénél” melegedjék s minden idegszálával félmeztelen, büszke, majd meghunyászkodó Bette Davies-eket káprázott.

KL Hogyan képzelted a GOLGHELÓGHI kimentését, próbáltad-e? Hiszen a börtönökből eddig sok mindent sikerült kijuttatnod.

„Kimenteni”? Közel sem sikerült mindent; hiszen azok a prózaversek; dramolettek, elbeszélések, amelyeket a Gyűjtő mérnöki irodáján gépeltem és takaros dossziéban tartottam, a Nemzeti Színház elaborátumának a sorsára jutottak: szétrugdosták, elégették. Egyet-mást a memóriafoszlányok alapján rekonstruáltam (s ezek belekerültek a „Börtön-kívüli versek” ciklusába) de többnyire beletört a bicskám. A GOLGHELÓGHI „kimentését” eleve lehetetlennek tartottam s meg se fordult a fejemben, az emberi agy nem komputer; az én memorizált álomszövegeim tömege? Nem „szoftver” az, hogy évek múltával csak beledugjam a szerkentyűbe és visszakeressem. Befejezett ténynek vettem, hogy nyomtalanul kipotyog szita emlékezetemből, mihelyt a börtönkapun kilépek és Márianosztrát magam mögött hagyom. Az „emlék emléke”, hogy agyam kiürült fiókozataiban, valahol, valami volt…?! Az igen, az tán megmarad. De rekonstruálni a három drámát (mert eleinte három volt s csak később fiadzott a három újabb hármat s úgy lett kilenc) – felidézni az ihlet felidéző ereje nélkül? Belekerülni abba a kegyelmi állapotba, amely rám küldte látomásait – az ihletszerző éhezés/legyengülés nélkül? Sok diéta van, sok soványító kúra van (valamennyi célja ihletölő-profán) – de olyan diétás orvos még nem született, aki a sivataglakó Szent Paphnutioszok, Szent Pakhomioszok ihletszerző, látomáshozó étrendjét előírná nekem. Elveszettnek tekintettem tehát már odabent, s míg reményvesztetten ismételgettem a sorokat, a jeleneteket, hogy „bevéssem”, már tudtam, hogy menthetetlent siratok.

KL És még ott, Márianosztrán befejezted? Hogy akár le is írtad volna?

Le én. Ha akkor írógéphez jutok valami csoda folytán; de én nem „megtévedt kommunista” voltam, hanem élelemfelvétel megtagadása miatt fenyített osztályidegen bitang fasiszta… Valamig ott voltam, szakadatlanul módoltam-igazítottam; egy mellékfigurából kulcsfigura lett, a tetszetős „lépcsőházi gondolat” következményeit végig vissza kellett vezetni. Felvonás-felvonást, kép-képet kergetett; Golghelóghi világgá eredt; korongoló inasnak állt a titokzatos Korongoló Mesternél. Megverte püspökét; ráijesztett császárjára; kereste-kutatta sátánját; kísértette istenét. A világdráma kikerekedett-kiteljesedett s meglelte koronáriumát: a Jó és a Gonosz harcának tótágast-állítását, az ún. „nem-euklidészi” teológiát. Ha Valéry leírhatta, hogy „isten ugyan a mindent a semmiből teremette, de ez a semmi a mindenen mindenütt keresztüllátszik” (Mauvais Pensées), az én antiteológiámból az is kiderül, hogy mi az – helyesebben Ki az, aki ezen a semmin mindenütt keresztüllátszik. Ha Sesztov leírhatta – „soha, senki fel nem érte ésszel, miért volt kedvesebb az Ábel égőáldozata az Úr előtt, mint a Káiné”, az én antiteológiámból kiderül, miféle „hűbéri kötés” kötelezi a Holdalatti Világ istenét célzatos következetlenségeire, nonsequiturjaira. Ha ez az isten-gölöncsér a maga első – és összetörésre érő kontármunkáját elégedetten szemlélve „jónak” látja, ami Samuel Butler szerint „fatális volt” (Notebooks 1912), az én antiteológiámból kiviláglik, miféle felsőbb parancs kényszerpályáiban vergődve korongolta a teremtést, miközben, sárgyúró létére, iparkodott megtartani az isteni látszatot. A meglepetést a hüledező olvasónak a végére tartogattam: az interkozmionban működő Mindenható Erőközpontot, amely riadalmas magyarázatával visszaárad a kilenc drámán és új fényben mutatja be a Jó és a Gonosz hatalmi mérlegét.

Az utolsó percig intenzíven foglalkoztatott s minthogy nem kapaszkodott meg betűkben s betűi a papíron, nem volt sohase kész. A Kilencedik végjelenete; az Első prológusa: a Kicsendülésével feküdtem, a Felcsendülésével ébredtem. Minden nap rekapituláltam. Létállapot lett, vizenyős tekintet, zavarodottság. B-y Pista nem az én zárkámban volt, hogy a pártomat fogja, társaim attól tarthattak, hogy becsavarodtam. De „a napórák felhúzója” – ahogy Lichtenberg aposztrofálja istenét – mindent jó előre elrendezett s ez is kiforogta magát. Magánzárkára kerültem.

KL Megint valami rossz fát tettél a tűzre?

Magam sem tudtam, miért. Farkasordító hideg volt. Ott toporogtam, huhukoltam a tenyerembe, kelepeltem a karjaimmal, amíg erőmből futotta. Amíg be nem ugrott. „Forgadoznom börtönöm törzs- / könyvein kilencszázhat nap.” Hogy letelőben a két és fél esztendő, elforgott velem az idő. Ilyenkor szokták a szabadulót magánzárkára csapni: hogy elkülönítsék társaitól, senkiről hírt ne vigyen, hozzátartozókhoz üzenettel be nem kopogtathasson. Napra pontosan nem tudtam megmondani, de idegizgalmam megmondta: előző éjszakán szemhunyorítást nem aludtam.

– Meddig várjak?! Mozgás-mozgás!

A heresorvadásos eunuch óriás. Kivágja a zárkaajtót, behajítja a zsákocskát. Kiráncigálom belőle civil holmimat és vadul ügyetlenkedve, hogy az összeragadt nadrágszárakba majd belebukom, belebújok tönkregyűrt gönceimbe. Raktár. Aláírás: mindent, hiánytalanul. Aláírom, elismerem. Két soha nem látott őr indul velem az első udvarra – addig sohase láttam – a rabomobilhoz. Meglódulunk s a kapubolt alól kibukkanva, a berácsozott parányi nyíláson keresztül inkább sejtem, mint látom: először és utoljára látom Márianosztra panorámáját, havas kolostortetőivel, beüvegezetlen luk-ablakaival a zárkákon és valahol magasan, jóval távolabb, a gyapjúbála raktár (a kibelezett kápolna) hatalmas, sávos-havas-tetőszékét.

Nappali bumlizás az ablaktalan vagonban, két őr között a lócán. Szalonnáznak, levegőszámba vesznek. Jóságos ég, mikor érünk Pestre, ha ez a vicinális így tolat?

A miskolci teherpályaudvaron öt lépés a rabomobil. Leereszkedem hágcsóin s csak fél pillanatom van, hogy gyakorlott szemmel elolvassam a klinkertéglás épület bejárata fölött a Monarchia idejéből ottmaradt felírást, MISKOLCI ÁLTALÁNOS POLGÁRI ISKOLA. A miskolci Ávó.

Soha nem ringattam magam illúziókban, hogy a szabadítás szabadulást is jelentene – nyálas-érzelgős „viszontlátást”, összeölelkezést a várakozó hozzátartozókkal – jól tudtam hogy engem is „szűrni” fognak, csak az nem állt előttem tisztán, hogy a „szűrés” miben áll. Ezért napokon át szorongva vártam a pince magánzárkáján, hogy mikor jönnek értem. Újra vallatóra vesznek? Elszórakoznak velem? Miért e primitivizmus, hol késik a gépesítés? Miért képeznek ki erre fiatal, munkabíró verőembereket ahelyett, hogy megszerkesztenék a tenyér- és talpverő gépet…?! De hogy felém se néztek, a félelmem is alábbhagyott s többé már nem fogalmazódott bennem, hogy „mit fogok mondani”. Elfásultam. Újra ugyanaz a végletes türelmetlenség vett rajtam erőt. Nyugaton, arabok, indiaiak, feketék, mohamedánok, hindik, zsidókeresztények a Közel-Keleten, a kashbán, a kávézókban, a börtönökben ugyanazt a szentolvasót morzsolgatják szemről szemre s valami jószágtorporba beletompulva, az éber szunnyadozás állapotában öntik a semmibe a kincses időt. Vajon ha nekem lett volna rózsafüzérem, segített volna vadállati türelmetlenségemen, szememre ült volna ez a nemtörődöm jószág-tompulat? Túlságosan nyugati vagyok hozzá, reflexeimmel az örök résenlét állapotában; kegyetlenül meg tudom szenvedni a gyilkos-céltalan várakozás kihajigált idejét s most megint a lét szuszpendált állapotában voltam: mintha a cselekvőleges lét amolyan áramszolgáltatás volna s ha ezt az áramot megszakítják – a lét maga szünetel s mi, mi olyan állókép vagyunk, amelyből ki nem törhetünk.

Persze azért, hogy nem bolygatnak, nagyon jól tudtam, hogy valahol forgatják az ügyirataimat, piszkálják osztályellenség mivoltomat a születésemig visszamenőleg, s ha rábukkannak múltamban, hogy Gájer Imre zárkatársa voltam, minden ellenem fordulhat: kitelepítés, sártenger…

KL Nem mondtál verseket magadban? Nem rekapituláltad, mint Nosztrán, a Golghelóghit?

Ugyan, Lorcsikám. „Romantikus” tán vagyok, de hülye nem. A GOLGHELÓGHI? Millió fényév távolában. Sehol. Abban a kiabálásban, verseket? Józan eszednél vagy? Öt hét alatt feltápláltak; a hatodik héten rendbekaptam magam – vittek irodára. Szabadítani.

Irataimból az ávós hadnagy fel se nézett.

– Hm. Maga mérnök?

– Igen.

– Itt a pénze. Itt írja alá. Viheti. Cuccot is. Lali, kísérjétek le. Megy az ürge. Vissza ne találjon nekem. – Még utánam kurjantott. – Egy héten belül állásban legyen!

„Lali”, egy hórihorgas határvadász a kapuig kísért. A lépcsőn majdnem lebukfenceztem, talán mert nem vettem észre, hogy lépcső is van s nem mintha a lábával megtosszintott volna – mert a fiatal legény úgy rúgott utánam, hogy azért rüsztjével a nadrágomat ne érintse: tréfának szánta, hogy értésemre adja: behívott határvadász ő s nem igazi ávós:

– Eztán megbecsülje magát nekem! Lejelentkezni, állásba menni, építeni a szocializmust a kurv’anyjaistenfáját: sipirc innejt! Hajja! Nem hallotta? Szedi a lábát, vissza se néz: meg ne lássam ezen a tájon.

Mert hogy visszanéztem. Megnéztem magamnak, ahol öt hétig „szűrtek” a pincén, és porolgatva-simogatva helyére igazgattam a nadrágom szárát, mert azt is, akár engem: mintha a kutyák szájából rángatták volna elő; s egyúttal meggyőződtem róla s beigazolva láttam építész-gyanúmat: az hát, monarchiabeli polgáriskola volt a téglaépület, ahol a miskolci Ávó székelt.

Szédelegtem.

Szédelegtem a késő őszi napsütésben. Legszívesebben felgöngyöltem volna árnyékomat, mint Szegény Slemil – hogy ne legyen. Mert akkor is és még jó sokáig: az árnyékomban is smasszert gyanítottam. A gyanú követett, mint a kóbor eb, minden pillanatban mintha arra tátotta volna fel azt a vicsorító száját, hogy a bokámba harap. Mögöttem. Valahol. A kapualjból. A házsorok mögül. Les. Követ. A smasszer.

Hiszed-nem hiszed, első utam a városban egy könyvkereskedésbe vezetett. Körülőgyelegtem a polcok között és kíváncsian leltároztam az új, ismeretlen könyvcímeket – hogy mit írtak össze szabadlábon maradt írótársaim azalatt, amíg engem kivontak a forgalomból. Valamit vásároltam is, a vonaton olvasnivalóm hogy legyen; s azzal elindultam az állomás felé.

A hetedik emeleti pompás műteremlakást a körülbiciklizhető tetőterasszal, az óratorony alatt? Abban Banda Edéék muzsikáltak, az ráment a lebukásra: sohasem láttam viszont. Ez már, ez az udvari – ez igen szűkösen mérte négyzetmétereit és sokkal szerényebb volt. Mire a Lenin körút (most már ismét Erzsébet körút) 16. szám nem működő liftaknáját körülközve a harmadikra felkövetkeztem és az ócska barna ajtó csengőjét megnyomtam, már kora este volt.

 

KL És tudták, hogy jössz, vártak – készültek rá szüleid?

Hogy rég letelt a büntetésem s ez már csak az „utószűrés” – hogy minden nap, minden pillanatban várhatták betoppanásomat, azt tudták. De hogy melyik napon s melyik percben, azt nem; s ez csak izgalmukat fokozta. Mondok valamit, Lorcsikám: százezerszámra tértek haza szabadítottak a börtönökből, családjaikhoz: nem ismeri-e unásig, előre nem találja-e ki minden szavamat az olvasó? Én itt inkább a 18. század regényíróinak feledésbe merült fogásához folyamodnék és vocativuszban e szókkal fordulnék az én Nyájasomhoz: mille-mille-mille-scusi! Bocsássátok meg, kedves híveim, hogy keresztülhurcoltam szemetek a semmitlátás földalatti börtönköztársaságán, keresztültoloncoltam érdeklődésteket a semmitmondás karanténján, szíveteket-lelketeket a dögszürkeség vesztegzárjain – mert az volt és minden börtön az, dögszürkeség a maga dögszürke borsóleves-ködében. S hogy ennek vége, azt fogadom is meg tapasztalhatjátok is: muzsikált bennem a szabadság, végigvillant előttem a szabadlábon szaladgálás teljes színskálája az infrától az ultráig: Tiszán-vörösöninnen – Dunán-ibolyántúl. Harsogott a körút, s e harsogás mámorában vágtam át keresztezéseken-úttesteket s vissza-visszalestem: sehol a börtönőr! Beleszagoltam az utca dörgésébe és Horatius sorai jutottak eszembe: Fumum et opes strepitumque Romae⁵⁰ – mert mit tud róla, aki nem élte át így a Város füstjét, gazdagságát, lármáját, ahogy én akkor átéltem. Megint voltak villamosok, villamosmegállók és a villamos lépcsőiről, lelépőben, riszálva oldaltforduló-és-elsiető fenekeikkel: fenevadak, édesek, prédának valók. Szoknyácskák, látszólag letéphetetlenek… lekívánkozók! Napsütötte palotahomlokzatok, igaz, esőverte, gépfegyverpásztázta homlokzatok, de a Nagykörút, Andrássy út ott volt úgy, ahogy dédapáinktól ránk maradt. Megint ott rikkantott a rokkant rikkancs, és még ha csak Szabad Népet árult is és annak a bődületes-baromi szalagcímeit, akkor is: árulta… A HELIÁNE egyik betétverséből, az ÓRASAROKBÓL, beugrottak ezek a régi sorok:

 

rikkant a rokkant rikkancs indul a fény a popsin utána hiába pislants hosszú a villamossín – – –

 

Felnevettem a bánat gyönyörűségétől. Ez már az ismerős, a „jó” bánat volt, a magányos férfifarkas mindenünnen-mindenből reményt merítő szomorúsága.

Persze más szemmel láttam viszont a primitív kis lakást, mint mikor beleköltöztem. Ami akkor szegényes-szűkös volt, most: maga a nizzai napsütés! Ne felejtsd el, volt mihez viszonyítanom; pl. a márianosztrai fenyítőintézet beüvegezetlen lyukablakaihoz, ahol a kárpátaljai jeges szél beverte a havat; vagy a miskolci Ávó magánzárkájának magasra helyezett szellőzőihez, amely angolaknára nyílt, de lenyúló rúdszerkezetével, amely örökre berozsdált, nyithatatlan volt. A dupla ablakok térközében, télire, apró melegítőpárna, gördülőredőny, roló: maga a civilizáció. Ez az én civilizációm a Nagyatádi Szabó István utcára nyílt (engedd el nekem, pedig tudom, megmondhatnám, hogy ki volt, de nevezzük csak Kertész utcának); ha jobbra oldalt csavartam a fejem, a harmadikról a Beszkárt-székház hátsó homlokzatát – ha balra, akkor a Bástya Mozi FELEJTHETETLEN EZERKILENCSZÁZTIZENKILENC felírású reklámját láthattam Sztálin tátott szájú emeletes képmásával, melyen még a fogínyről lelógó nyálat is odafestették, no meg alatta, a körút nyüzsgéséből egy ferdesávos darabot. Édesapám kachexiája az állandósult romlás állapotában „mindig egyformán” volt, s ha rákérdeztek, hogy van, ezt a sztereotíp választ adta – „egyformán”; de gerince folyvást rövidült s ő maga is annyira összébbment, hogy alig volt több 40 kilónál. Édesanyám ősz haját hófehéren, őt magát meggörbedve láttam viszont; de energiája a régi volt. A Dicsőséges Fordulat Éve leoperálta róla az üzletet (társát, a fiatal hentest kitelepítették) – de élni kell. Kifundálta a gépikötést. Volt egy lakatos kisiparos, akinek dőreség volna a szemére hányni, hogy akkoriban annyi fiatal és öreg országos szerencsétlenségén meggazdagodott: külföldről nem lehetett behozni kézikötőgépet – ő gyártotta ezeket a „Buksi” néven forgalomba hozott gépeket. Volt öreg, aki minden megmaradt pénzét a „Buksiba” fektette, de csak szerencsétlenkedett vele és nem fűlt hozzá a foga. Édesanyám vasakarattal megtanulta minden csínját-bínját és az angóra-pulóverek, a luxusholmik gyártásának valóságos művésze lett. Látástól vakulásig csinálta, csak hogy Betegének és magának előteremtse a betevő falatot s ez volt az a „kétkezi munka”, amelybe belegörnyedt; a készletet aztán felcsomagolta és vitte a különböző állami boltokba, munkaközösségekbe, amelyeknek „bedolgozója” volt s végigélvezhette a Végleges és Lerázhatatlan, Állami Szocialista Kizsákmányolás minden örömét.

KL És volt nagy kibeszélés, felemlegetése mindannak, amit a börtönbeszélőn szóba hozni nem lehet?

Igen, volt minden. Szerény ünnepi vacsora, beszélgetés helyett inkább szótlankodás; értettük mi félszavakból is egymást. Régi műfordítói „gazdagságom” romjai, amit börtön előtt vásároltam: az „angol koloniál bútor” még megvolt (kacagnom kell s nemcsak ezen a „gazdagságon”, hanem az „angol koloniál” elnevezésen is: igazi provinciális misnomer), így hát volt jó íróasztalom, „amerikai” rendszerű könyvszekrényem tele könyvel; de ha történetesen arra a gondolatra vetemedtem volna, hogy az írógépen kopogni kezdenék valamit (mint ahogy vetemedtem) – hát egy-kettőre fel kellett hagynom vele: a táskagép csendes zaját kenterbe verte a „Buksi” harsány ide-oda csattogása a szomszéd szobában, amelytől csak a kétszárnyú, ódon, bolhabarna ajtó választott el: ott árválkodott a kinyitható duplaágyon Édesapám és a „Buksi”, pianínóformán a falhoz vasalva, minden egyes jobbra-balrázásnál a falnak csapódott. Nem érezhettem magam egyedül, ahogyan az íráshoz kell, olyan egyedül, ami még tulajdon prezenciámat is kioltja. Nem berzenkedtem, nem neveztem „áldatlannak” a helyzetet, amire számíthattam s ha akkor még tán nem is ismertem dr. Johnson mondását azokról a „tökfejekről”, akik akkor is irkálnak, ha nem kell, kivéve ha pénzért csinálják – no man but a blockhead ever wrote, except for money – beláttam. Örüljek, hogy lyuk van a fenekemen és pillanatnyilag nemigen gondolhatok írásra.

Mindent megoldott persze, amikor a Állami Tervezőirodához kerültem (mindjárt el is mondom, hogyan) – egész napra eltűntem otthonról s a „Buksi” hallótávolon kívül dolgozott. Még amikor este hazakeveredtem, Édesanyám „ráhúzott” úgy egy órácskát s én a tárt ajtón keresztül sokszor, sokat hallhattam boldog, sopánkodó óhaj-sóhajait (mondta ő, akár ott voltam, akár nem s szentül meg vagyok győződve, távollétemben is ezt hajtogatta):

– Fiam-fiam! Mindig az volt az álmom és nem volt igazam?! Látod-látod, ugye-ugye. Hogy maradj az építészetnél. A politizálás mindennél veszedelmesebb; és még az írás is, az is. Azzal is megütheted a bokádat. Az építészet? Tisztességes megélhetés és minden rendszerben megbecsülnek. Kit, ha téged nem, akit az isten is építésznek teremtett? Tudod, hogy ki járt itt? Hajós Alfréd. Míg odabent voltál. Kérdezett rád, nem restellte a három emeletet, mert lift, az sose. Ő is azt mondta. Miért nem maradsz az építészetnél? A maga fia! A nehéz időket átvészelhette volna velem a VÁTIBAN! Ő, akit az isten is annak teremtett! Látod-látod, ugye-ugye. Mert nekem mindig az volt az álmom és nem volt igazam?! – – (da capo ad infinitum)

KL És volt feleséged, akitől jogerősen elváltál, „a Szép Határné”? Többé nem láttad viszont?

Ej, ej. Lorcsikám, mesterien értesz hozzá, hogy kikeresd és „érzékeny pontján” érintsd az embert. Tíz napja se voltam otthon, amikor Marika „arra kószált” és a kapu előtt összeakadtam vele. Vacsorázni vittem s utána, fél pillanattal kapuzárás előtt, mitagadás, felloptam magamhoz. Tíz után szüleim már aludni szoktak: Édesanyám a kimerültségtől, Apám meg, gyakorta nappal is, a tudatküszöb alá süllyedve hibernált és a végelgyengülés fele haladók álmát aludta (még öt évig élt s valósággal lábon hordta ki a végelgyengülést). Szentül megfogadtuk, hogy csendben maradunk, de nem tudom, mekkora füle van a falaknak; vagy tán az anyai megérzés tette – Édesanyám, gondolom, tudhatott Marika „visszatéréséről”, noha szóval sem említette s egészséges felfogású volt: a fiatalok dolga, az ő életük, úgy oldják meg, ahogy akarják, másnak abba nincs beleszólása. Tízszer is megpróbáltunk végleg elszakadni, de a rutin erotika mindannyiszor összerántott s ránk rakta láncát. Szüleim elől bujkálva, Marika vissza-visszahozta az utána maradt illatot, ami soha nem ment ki a szekrényekből (a patikusnak a drogéria, a pacsuli ingyen van s ő bőven élt vele); és minden erőnket meg kellett feszítenünk, hogy végleg szakítsunk.

Lassan az egybeillő darabokból összeállt a kép. Valami tehetetlenségi nyomatéknál fogva, ő mind csak maradt-maradt, kiélvezve az otthon kényelmét, az odakészített ételeket és Édesanyám majomszeretetét, tovább maradt hajlékunk alatt, mintsem ildomos lett volna. Felülkerekedett benne annak a nőtípusnak az alaptermészete, amelyről már beszéltem. Holmi gyermeteg nimfománia, azé, aki pszeudo-monogám módra hűségesen kitart a férfi mellett, ha mindig vele van és mindig kielégíti. Még ki sem mondták a válást, amikor elkezdte en garçonne életét, erre-arra pillangózott; mint egy hanyagul elhányva-ottfelejtett levélből kiderült, alkalmi kedveseinek sorát épp azzal a fiatal újságíróval nyitotta meg, akit emberségből, nyilasgyanús híre ellenére magam mellé vettem titkárfélének; sok regényfordítást diktáltam gépbe neki s gavallérosan fizettem, csak hogy segítsem átvészelni az időket. E pornólevélből kettejük viszonya nyilvánvaló volt s emlékezetem szerint apósomék sokallták meg, mert – mint régivágású, egyenes emberek – méltánytalannak érezték, hogy a lányuk a válás után is öreg szüleim nyakán élősködjék, amikor már mint szabadon csapongó pille, naponta újrakezdi nászrepülését.

E kényes pontban ne értsen félre senki: fel sem emelném – nem hogy rádobnám az első követ; az ötvenes évek idegőrlő légkörében megkapaszkodást, vigaszt, védelmet keresett, „éhes” volt és evett: egészséges ösztönei voltak. Soha nem felejtem el és hálatelten gondolok rá, hogy szerepét továbbjátszva, le-leutazott Édesanyámmal a börtönbeszélőkre; még a legutolsóra is Márianosztrán, és azokat a behavazott kilométereket, hegynek, a Házig, hatvanéves lábaival sohase tette volna meg, ha Marika nincs vele: igaz, látni se láttam őket s csak most jöttem a botrányos jeleneteknek a nyomára – hogy a kötélrevaló intézetvezető a hozzátartozókkal is „szórakozott” s a hárászkendős, ősz nénit a menye karján nem átallotta lekurvázni… Nem rekesztettem ki a szívemből, miért is tettem volna. Asszonyom is volt, nem is; vonakodva kötődött. Fél év is beletelt, míg belátta, hogy volt házastársak (válótársak) a zátonyra futott házasság romjaiból a legritkább esetben állnak újra az anyakönyvvezető elé. Még meg-megvárogattam esténként, patikáról patikára követve, ahogy áthelyezték vagy váltogatta állásait; ám amikor megnyílt előttem a Tervezőiroda nemesvadban bővelkedő vadászterülete, végezetre ez a pókfonál is elszakadt. Vonásai megkeményedtek, a valahai „Szép Határné” még érvényesült volna tán a Hoffman Meséi Olimpiájának szerepében; de hogy óraszerkezetének akadt-e felhúzogatója s megcsodálták-e darázsderekát zongorázás közben máskor, másutt, mások – nem tudom. Nyomát vesztettem és soha többé nem láttam viszont.

KL Már azt sem igen értettem, hogy amikor a miskolci Ávóról kitették a szűrödet, hogyan utaztál fel Pestre. Jegyutalványt kaptál? Volt valami pénzed? Honnan? Most meg itt van az Iparterv: azt sem értem. Becitáltak? Sasbehívót kaptál? Vagy a te választásod volt?

Igencsak zavarba hozol. Nem, jegyutalványt nem kaptam; hanem az idők folyamán, a Gyűjtő mérnöki irodáján, a dudujkai egyetem építkezésén, a hejőcsabai cementművekben a munkánkért elszámoltak nekünk holmi nominális „béreket” (nem ért annyit, mint a papír, amire bérelszámolták) – és ezekből a nevetséges összegekből felgyűlt annyi, hogy megválthattam a vonatjegyemet. Már ami az Ipartervet illeti, azzal megfogtál. Kiközvetítettek? Építészkollégák ajánlották? Becitáltak? Már nem tudom. Annyi bizonyos, hogy pár napos lustálkodás-lófrálás után már ott álltam az Iparterv személyzetise előtt. Ahogy megláttam, menten eszembe jutott a miskolci Ávó ügyeletes hadnagya, aki kirúgni méltóztatott: „egy héten belül állásba legyen nekem!” A személyzetissel kölcsönösen nem szenvedhettük egymást. A pártspiné mellett ott voltak az átküldött jelentések, káderjellemzések és egyéb titokzatok: hol e rubrikás salátákba nézett, hol rám – méla undorral, ha rám emelte tekintetét. Megkaptam a beosztásomat, a rajztáblámat, munkához láttam.

A Négyes Irodával megfogtam az isten lábát. Az Állami Ipari Tervezőiroda székháza voltaképp a Vörösmarthy téren volt, az a szecessziós sarokpalota ma áruház; a miénk, a Négyes a Váci utca egyik saroképületében működött s mint afféle dépendance, bizonyos függetlenséget élvezett. Lazább volt a fegyelem, bohémesebb a légkör. A Központ fagyos fegyelmét a vezetőség árasztotta: alig-alig láttam őket s dolgom velük semmi nem volt. Szendrő József: keveset tudok róla, érzésem szerint a párt bizalmát és támogatását élvező törtető volt, addig buktatták felfele, amíg meg nem sokallta és rá nem mentek az idegei; amúgy is, volt élete hátterében valami családi tragédia – számoljon be róla más, aki ismeri a részleteket; én csak az összenézéseket a háta mögött, az állandó kommizerálást vettem észre. De más is volt úgy, akit a pártkatapult feldobott vezető állásba és a vonalasság túlságaiért idegösszeomlással fizetett. A Központban soha nem jártam, pedig pikantériája volt számomra az, hogy Bokor Zsuzsa is ott dolgozott, műszakirajzolt bizonyos Fekete Nagy Béla mellett, aki kiemelt pártkáder volt, zárkózott, száraz, lavírozó intellektuel és mester-átvészelő; s így azután, hogy e pártkörökben nagyon is ismert Szürke Eminenciásnak az élettársa lett, Zsuzsának nem lehetett rossz sora. Szurkoltam neki és őszintén örültem, hogy amit én soha nem nyújthattam neki: Bélája mellett megtalálta munkahelyen, ágyban a háziboldogságot.

Az én örömöm viszont a Négyes Iroda volt a maga tarka emberseregletével és különös karakterfiguráival. Schall József évfolyamtársam volt az irodavezető – de mintha a régi Műegyetem fényképalbumaiból lépett volna elő: mit sem változott; úri módra viselkedett és jól eltalálta a hangot az egykori „évfolyamelsővel”, aki börtönmúltja révén az Iroda titkos „reakciós elemeinél” népszerűségre tett szert. A fiatal Ramocsayban a „mi nevelésünket” ünnepelte és futtata a rendszer: ügyesen rajzolt és a prémiumokat (igen helyesen) öltözékére fordította.

Már az öreg Lauber Lászlót az egész Iroda vette védőszárnyai alá, az előző kurzus egyik építőművész-óriását: „zabálnivalónak” találták a nők, „iskolakerülőnek” a párttitkár – ő volt az iroda szerencsemalaca, Laci bácsi. Szesztestvér mivolta olymérvű bohémséggel párosult, hogy képtelen volt az olyan filiszter erényekre, mint rótára „bejárni”, állást „betölteni”, bejövet-kimenet „blokkolni”. Mindenki blokkolt helyette; aztán már nem is ügyeltek rá s kiharcolta magának a kötetlen munkaidőt: „csúsztatásokból” élt. Az idősebbek még emlékeztek a háború előtti „Lauber és Nyíri” cégre is, amelynek Laci bácsi volt az ihletett művész-oszlopa; rendesen az irodavezető kedélyes könyörgésére ereszkedett le hozzánk s ilyenkor minden Váci utcai eszpresszót útba ejtett, ahol erős szeszt mértek. Ha rezes orrával feltünedezett és télvíz idején is csak ugyanazzal a panyókára vetett könnyű felöltővel, amelyről nem rejtette véka alá, hogy Londonban vette még amikor megengedhette és utazhatott, meg hogy egy-merő-teveszőr; ha kit e titkával kitüntetett, hódolattal járult az igazi teveszőrkabát megcsodálására.

Laci bácsi nem tervezett (rangján alulinak tartotta), hanem az utasításai alapján többszörösen átigazított tervet nézte-nézegette réveteg szemüvegével, majd tőhegyes kohinoorjával hol a párkányon pödörített egy unciányit, hol a képszéken emelt egy hangyaf.szányit Vagyis: a „kézrátételt” mívelte. Ő volt a mi csodamívelőnk s mindannyian, akik a mirákulumot láttuk, hittük, hogy a torony-premizálást is megérdemelte. Ő maga is szentül hitt ceruzái csodatékony virtusában s ezért én is szívembe zártam, mint falrengető epizodistát az Iroda színpadán, én, aki tamáskodó ujjal érttettem a sebet és odafestettnek találtam: Laci bácsi mint építész-thaumaturgosz nem tartozott abba az osztályba, mint a múltak nagyjai: a rajzoló Málnai Béla, Steindl vagy Schulek.

De ha a párttitkár csak elnézte, a diszpécserünk egyenesen fedezte Laci bácsit, mulasztásaival, stiklijeivel, megbízhatatlanságával egyetemben. De mi is a „diszpécser” – angolul, tehetném fel kuncogva a kérdést, mint aki immár negyven éve az angol nyelvvel hál, azzal ébred s mintegy birtokon belül van. Akkor még nem tudtam, ma már kacagnivaló, hogy a szovjetorosz üzemi zsargonból szolgaian mi is átvettük ezt az ostoba ál-angol szót: A mi diszpécserünk Márkus György volt, hogy pestiesebb pesti figura már nem lehetne. Aki nem átallja, hogy 45 után, kávéimportőrként megszedje magát, annak sok a levezekelnivalója: de az olyan szervezési szakértőt, mint M. Gyuri, a párt nem nélkülözhette. Ezért az osztályidegen fajzatának sommás kitelepítése helyett – megtette bizalmijává, hogy szakértelmével építse és tornyolja maga fölé eltipróját, a szocializmust. Jelenség volt ő, ezer és egy példáját találnánk az ókori történelemben e fortélyos fogásnak, amellyel a hódítók az alávetett elitet hűségre és szolgálatra kényszerítik: és Gyuri vezekelt is; vezekelte nagypolgári múltját és vezekelte ízlését, allűrjeit – mert hogy élt-halt az operáért és az operisták néven ismert rajongó kompániába beletartozott. M. Gyuri a hajcsár szerepében mindenkinek kellemetlenkedni kénytelen, mindenkire mosolygott, de szarkalábas, barázdás arcán valami olyan elkínzott mosollyal, hogy az a Voltaire mellszobrát megfaragó Houdon mintázófáját is megremegtette volna. M. Gyuri elkövette azt a szeretetreméltó hibát, hogy túlságosan hallgatott szent Pál tanácsára: akivel épp szóba állt, annak a szája íze szerint beszélt – mintegy azonosult vele, fújta az „egy-követ”. Aminek kis híja hogy idegösszeomlás nem lett a vége. S minthogy mindenütt ott volt, szerették, amiért a késlekedőt kihúzta a csávából, és rettegtek gyomorbajos mosolyától, amikor hajcsárszerepében jelentkezett. Itt és most, a magam részéről legszívesebben időgépen visszaszáguldanék 1953-ba, hogy a mindig rohanó M. Gyurit a Négyes Iroda folyosóin könyökénél elfogjam és így sugdosódjam a fülébe:

– Te szamár! Hova rohansz? Hát nem tudod, hogy már a hatvanas években, London jó tucat „legelőkelőbb” negyede közül az egyikben neked lesz a legfényesebb kávéboltod, hol is lányaiddal, észbontó-szép feleségeddel a környék ismert alakja leszel? Hogy valahányszor arra járok és bevetődöm, kávéval kínálsz és szivarfüstkarikákat eregetve ünnepeljük, hogy a Négyes Iroda röhögnivaló borzalmaiból kiszabadultunk? Hát nem tudod?! Hogy jelentős vagyonra teszel szert, majd jobblétre szenderülésed után Marika lányod hozzámegy Gömöri Györgyhöz, akit a magyarok mint költőt és esszéistát, Cambridge fiatalsága mint a magyar és a lengyel nyelv és irodalom egyetemi előadóját ismeri? Hát akkor mi a fekete fenének hízelegsz a személyzetis pártspinének s adogatod le a „reakciós vicceket” annak a kipofásodott párttitkárnak…?!

KL Nem győzök csodálkozni rajta, hogy téged, a te művészeti beállítottságoddal nem emeltek át mindjárt a Középületeket Tervező Vállalathoz vagy akár a Várhelyreállító Janáky-csoporthoz. Egyáltalán vették hasznát tudásodnak az Iparterv Négyes Irodájában: voltak nagyszabású objektumaid?

Jaj, Lorcsikám, mimondó legyek. Nem foglalkoztatott, hogy mi miért történt. A Köztibe, amelynek az élén Szrogh György, volt évfolyamtársam és valaha igen kedves cimborám állt – hogy miért nem? Vagy hogy a vártervezőkhöz? Már hallottam olyan véleményeket, hogy a királyi várat „elfuserálták, tönkretették”; én nem ítélném meg ilyen keményen azokat, akik az idő rabságában élnek és a sztálini Özönszegénység idején megpróbálnak valamit kezdeni azzal a roppant romtömeggel. Amit lehet, ahogy lehet: a beszűkült lehetőségek abroncsaiban nehezen lélegzik a tervezés és eleve kényszerpályákon mozog minden tervező. A Köztiben? A pártházaktól, kultúrházaktól eltekintve hihetetlen kevés, ami megépült. Igaz, megint, itt is kísértett örök végzetem – hogy hegyimozdony vagyok és babakocsit húzatnak velem.

Tudod, a fiatalabb nemzedék nemigen ismert, nem is hallott felőlem, de „a mi nevelésünk” volt s többnyire párttag: formakultúrája csekély, műveltségi hiányait jópofasággal kendőzte; nem volt alkalma a csipanyitogató nagy körülsodródásra, mint nekem, aki fiatalon bejártam fél Európát. Igaz, az „olvadás” közeledtével arra is sor került, és amikor már mind nyíltabban beszéltek a sztálini cukrászsütemény-stílustól való országos csömörről, magam is kaptam izgalmasabb feladatokat. Az ám, de nemigen érdekelt, mit raknak le rajzasztalomra – addig, amíg feszes szoknyáiban ott virult mellettem, körülöttem a fiatalság és nekem is volt olyan műszaki rajzoló beosztottam, ki szűz, ki hajadon, ki férjezett kikapós menyecske, hogy minden hidegvéremet össze kellett szednem – csak hogy ne az legyen a vége, az udvarlásba való észrevétlen átsiklás; hanem főnöki szigorral s némi magyarázattal is szolgálva, kiadjam a munkát. Mert nem a színes kabinetfigurák, Schall Jóska, Lauber Laci, Márkus György – nem az epizodisták mesterfellépései töltötték be a Négyes Iroda hétköznapját; hanem a legénység. És leányság. A közember.

Voltak micisapkás építészkulik, akik minden rendszerben így kuliztak volna a más irodájában. Voltak maguknakvalók, hiperesztéziások, a rendszer sebesültjei; voltak úrilányok, fiatal úriasszonyok, akik a gyorstalpaló tanfolyam egyik végén bementek és a másikon mint „műszaki rajzolók” jöttek ki; ezek egyik része használható jó kuli lett, a másik része igazában soha nem jött bele és csak mímelte, amit csinált. Felékszerezett csinibabák, akik egész nap az esti bulira vártak vagy a műsoros lokálra, ahová majd éjszaka elviszik; keresetten elegáns mozdulattal siklottak a rajztáblák között és „reakciós” viccekkel házaltak – de ha volt valakihez bizalmuk, hát kicsordult a pohár és könnyeiket palástolva mesélték papák-mamák, nagyapók-nagyanyók, nénik-bácsik kitelepítési tragédiáját, akik még mindig ugyanabban a kényszertartózkodási sárfészekben nyomorognak munkavállalási tilalommal súlyosbítva s alig várják a pénzzel, kosarakkal, jófélével érkező „édeslányomat” Budapestről: „csak ezért csináljuk”… Hány-de-hány ilyen családi kálváriát hallgattam végig a fogasok mögött, s ha már ilyen bizalommal voltak a „börtönviselt” iránt („magának elmondhatom”) – önként adódott, hogy nekem vigasztalnom kell. Becsülettel megálltam, nem fölöztem le a szép panaszkodók gyengeségét, és nővérként tiszteltem, aki épp azzal babonázott, amivel levett lábról: Juditka, Hajnalka, Tündi, Éva – – – akármelyik. Elfújhatott volna, mint a tollpihét.

S itt, e ponton, Reverendissime, vallomással tartozom, meg kell hogy gyónjam ebbeli gyengémet. Nem szeretem tönkretenni senki házasságát. Még a tönkrement házasságot továbbrontani – azt se. (Ürügyül hozva fel, hogy „úgy is mindegy”: nem mindegy.) Én ui. ösztönösen a megcsalt férj pártját fogom. Férfipárti vagyok. Rokonszenvezek vele. Vigasztalni szeretném. Együttszidni vele azt a „rongy rihonyát”, aki őt nem érdemli. Az aljaska, hogy megcsalja velem. Számos alkalommal gondolj majd erre is: tucatszor történt, hogy e reservatio mentalis szentolvasóját morzsolgatva, a klinikai műtét sajnálatos elkerülhetetlenségével ejtem meg az immisio peniszt.

S itt most elsőnek, de nem elsősorban, a hórihorgas-szép Izára gondolok, aki jó két fejjel magaslott fölém; jogász-férje ismert, mindenről tudott; de mert nem én voltam az első szálka szemében és az idők folyamán beletörődött abba, hogy az ő Izája „már ilyen”, hallgatólagosan tudomásul vette felesége késői kimaradásait, és mint aki beéri azzal, hogy haló poraimban is elátkozzon – szenvedett. Dicséretére legyen mondva, negyedszázaddal később, amerikai összefutásunk alkalmával, mikor is vacsoravendégük voltam, a lélektan salto mortaléját vitte véghez és fölényesen „elévültnek”/„meg-nem történtnek” vette viszonyunkat. És másodiknak, de nem másodsorban, még csak nem is a bolondos-éretlen (halál-ügyetlen) Ibire gondolok, aki coureuse volt és nem tehetett ellene semmit; ilyenkor, coureuse rohamaiban felmászkált olyanokhoz, akik a meglepetéstől hápogni se tudtak kacér betoppanása első percében. Mert van olyan is, hogy a szánnivaló férj kétségbeesett türelemmel az asszonyka „lehiggadására” vár, nevelni próbálja a kancacsikót s hol elveri, hol megfogadtatja vele a soha többét. Végső esetben a botcsinálta „csábítót” megvárja reggel irodába menet s elállva útját, épp inzultálni akarja, amikor (1) ráemelve botját, a portaügyelet és a beszélgető rendőr láttán beéri az erélyes fellépéssel, beígérve, hogy ne csodálkozzék, ha egyszer a sötét utcán vérbe fagyva szedik fel és pacallá verve viszik a vigyorgóba a hullaeltisztítók – de (2) leengedi botját, mert a kapun besiető „csábítóban” volt iskolatársára ismer, hápogni is elfelejt és nem tud hova lenni a csodálkozástól. Nem az első eset gáláns élettörténetem folyamán, amikor a jól célzott golyó – mielőtt eltalálna: gurulatot kap.

Lináról kell itt szólnom, akinek immolációs komplexusa volt: akkor volt elemében, ha feláldozhatta magát – ő inkább hozzátartozik történetünkhöz; ő is műszaki rajzoló volt az Irodában, mint a többi asszonykuli, de több annál: a mindenben, nyakatörősen segítő, ingyenes rajzoló-rabszolganőm – s ez így történt. Nem aposztrofálhatom úgy, hogy „a szép Lina”, mert nem volt szép. Remek testű, de már arcában elvirágzott úrinő és érzelmes lélek, akinek idő előtti hervadását elősegítette a közel harminc évvel idősebb férj. A férj, e majdnem aggastyán, belátta bűnösségét és kiállítatlan váltót adott asszonyának: „keresd a kielégülést akárkinél, csak engem el ne hagyj”. Lina nem kereste: sziklányi gátlások súlyos tonnái alatt nyögött és inkább megrémült, mint repesett az örömtől: a tisztesség ösvényéről nem hogy lelépni – még csak oldalt pillantani se mert. Hogy miért tettem vele kivételt (mert eltökéltem, hogy beosztottammal nem kezdek ki) és hogy mint jutottunk el azokig az oly emlékezetes nyárspolgár-orgiákig minden vasárnap – az hadd maradjon a kettőnk kincses titka, másoknak érdektelen. Budapest a sztálinisták alatt nem volt a forradalmi Párizs és én nem vagyok Rétif de la Bretonne; mégis, tán a szőrösmellűeket, akik velem együtt, ösztöneikkel, erdőn-mezőn a sárló hamadrüádokat hajkurászták Dionüszosz isteni seregében, érdekelni fogja, ami most következik.

Nem tudom, Pügmalion küproszi királyhoz hasonlóan (aki szobrász is volt), másnak is eszébe jutott-e, hogy megalkossa a földkerekség és minden világkorszakok szépségkirálynőjét és hogyan? Hogy egykori kedveseiből szemelgetve, innen is vegyen egy idomot, onnan is egy hajlatot, mindenkiből azt a legszebbet, amellyel felejthetetlenné tette magát. Mert kinek a hajkoronája, kinek a homlokdomborodása, kinek a hangja, kinek a hosszúdad nyaka, kinek az arasszal-átfogható dereka, kinek a sudaras combsólyái, kinek a feneke napos sugárzása a megigéző s a benne szinte „külön életet élő” tünemény. Nos, ha megengedhetném azt a fejedelmi fényűzést és útszélen felejtett kedveseimből diribdarabonként összeválogathatnám azt a csudalényt, akit tán még Aphrodité is méltóztatna életre lehelni, akkor… ha addig jutnék a felsorolásban, hogy kitől-mit és kinek-mijét illeszteném bele ebbe a krízelephantin-asszonyszoborba, akkor egyszer óhatatlanul odajutnék, hogy vulvát is kell választanom. Lina lenne a kiválasztott, a Lináé kellene oda. Most mondd meg, ki szégyenkezzen ezen – az, aki olvassa, az, aki írja, vagy az, akinek ilyenje van? Azon, hogy ha kiből-kiből összeválogatva a többit, az övé a legizzóbb/legajzóbb/legmegújrázóbb és akivel minden szerelmi tornán a férfi dühödt-lelkes-csalódottan azzal szenved győzelmével vereséget, hogy „igen, ma is mintha magamévá tettem volna, de ma sem egészen”. Orvosbarátaimmal hébehóba el-elbeszélgettem erről s ők, vaskos könyveiket előhozva csupa-vagina-fényképekkel tele azon-kiterítve avagy hosszanti metszékben iparkodtak anatómiai magyarázatokkal szolgálni – de van-e magyarázat a csodára?

Lina nemegyszer célozgatott rá, hogy az ő „új örömei” elaggott férjét is boldoggá tették; aki alázatosságában akkor már nem tudta, melyik lábára álljon és Linája nagyon lekezelte. Majdhogynem úgy élt, mintha élve eltemetett férjének az özvegye lenne – magányos özvegy a pompás parányi lakrészben, egy pasaréti villában, ahová otthonról elköltözni első dolga volt. Igaz, hétközben, nagy kénytelenségből, hogy a folyamatosságot meg ne szakítsam, voltak más nővendégeim; de a vasárnapot Linának tartottam fenn. Elkényeztetett padisah módjára dőzsölve, dőzst-dőzsre halmozva töltöttük ezeket a bolondos délutánokat, mert gátlásait elhagyogatva, Lina még találékony is lett s én engedtem kislányos fantáziájának, ahogy a nyárspolgár az „orgiát” elképzeli: Lina ilyenkor – horribile dictu – anyaszült meztelen várt és úgy nyitott ajtót. Mire beszédülve ráestünk ágyára, már csak arra kellett vigyáznom, hogy vetkőzés közben nadrágommal az asztal lábába akadva, el ne rántsam ami azon volt: a kaszinótojásoktól a tortakölteményekig mindent, amit Linuska ilyenkor a föld alól is előteremtett. Rántsd meg a zablát, Lorcsikám s te csak ne engedd szabadjára disznólkodó fantáziád, hogy „mi minden történt” azután; mert édesistenem, hány milliószor történik az ivarszervek találkozása, a párzás közhelye egy kétmilliós metropolisban? Két okból mesélem ezt a pasaréti interludiumot. Először, hogy sub specie aeternitatis – lásd és megemlékezzél róla: mindent sikerült rosszá-ízetlenné-dögszürkévé tenni az átkozott Rákosinak-Révainak-és Gerőnek, mindent élvezhetetlenné, csak az elélvezést – azt nem, a szerelem igaz és hamisítatlan maradt; és épp ezért, sokan a rendszer elől, a fenyegetettség elől, a hétköznapok kilátástalan dögszürkesége elől menekültek az erotika vasárnapjába: Dionüszosz isteni menete tartott verhetetlenül s mi ott jártunk elöl. És másodszor; hogy megértsed, miért kötődött hozzám oly rabszolganői alázattal Linánk, a Négyes Iroda tán legmegbízhatóbb és legügyesebb kezű műszaki rajzoló kulija, amikor jobb belátásom ellenére ráadtam a fejem, elcsábultam: pályáztam.

KL Úgy érted, hogy nyilvános pályázaton vettél részt?

Hát nyilvános pályázatok, azok nem igazán voltak. Ha jól emlékszem, ez is amolyan belső pályázatféle volt. A diktatúra ui. szagot kapott, miért berzenkedik-zúgolódik legkivált a határzárral kelepcébe kapott, foglyul ejtett emberállomány: a nemzet. Az olvadás előrehaladtával már szabad volt szóba hozni, már záporoztak felülről fejünkre az ígéretek, hogy eztán „építőiparunk” erre fekteti a fősúlyt. A lakástermelésre. A lakásmizériánál csak egy volt égbekiáltóbb: a lakáskiutálások körüli korrupció; a lakáshivatalok kijárói, suttyomban odacsúsztatott bélelt borítékjai – a „szocialista kapcsolatok”. Mi, Iparterv, egyszeribe átálltunk lakástervezésre. Mindenféle faramuszi módokon iparkodtuk négyszögesíteni a kört: hogy olcsó is legyen, nagyszabású is legyen; takarékos is legyen, fényűző is legyen; meg, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon: legyen valami „formája” is, de ne csaphassanak le rá az „átkos nyugati formalizmus” vádjával; az istenért ne legyen sztálinista cukrászsütemény, de olyan tenyérbemászó modern se legyen, hogy gyűrűbe fogva, ne vizslassák haragosan a hátratett kezű, felvont szemöldökű sztálinisták.

Az első munkaverseny-behirdetések és a kampány sivár eredménye láttán a vezetőség belső pályázatot hirdetett (már nem emlékszem, adott telekre, konkrét épületről avagy típustervekről volt csak szó – az utóbbira gyanakszom) és magam is neki hasaltam a pauszpapírnak. Bizony, ahogy az önálló kezdeményezést, a szabad vállalkozás ösztönös nekigyürkőzését el lehet felejteni – úgy lehet ezt is elpotyogtatni reflexeinkből, a lakótömbtervezés elemi ismereteit, rutinját. Így hát ebben a fiatalabbakkal szemben előnyben voltam; ugyanakkor „a mi nevelésünk” már káderelőnnyel indult mindenkivel – hát még az olyannal szemben, aki börtönviselt. Hetekig keményen dolgoztunk; amit Linának az esti túlórákért meg a finisben az éjszakázásért fizettem, azt visszalopta-visszadugdosta a köpenyem zsebeibe; a végén még nála is felállítottunk egy rajztáblát, ő beteget jelentett s nappal is azt húzta ki, az alaprajzaimat. S ahogy az már minden pályázaton lenni szokott, az utolsó pillanatban vittük könyvkötőhöz, és percek híján a határidő előtt nyújtottam be a rajzcsomagot. Majd Linámmal egymásra borultunk és pasaréti ottománunkon a szentek és igazak szűzi álmát álmodtuk.

„Egy pillanatig sem gondoltam” – ilyen és más efféle szólamokkal vigasztaltam magam, eredményhirdetés alatt. Nyerésről szó sem volt; utóbb Márkus Gyuri, derék „operista” cimborám (aki mint diszpécser és hivatalból bennfentes, a zsűrizésben is részt vett), elárulta, mint-s-hogyan fogadták felkasírozott terveimet. Az irodavezető és Lauber Laci bácsi felfigyelt rá, Szendrőy Jenő undorogva elfordult és a párttitkárnak panaszos hangon odadörmögte:

– Csak zavarba hozza az embert, akárki. Minek tolakszik ide egy börtönviselt; a részvétel nem volt kötelező…

Eredményhirdetés után a fejesekkel végigjártuk a termet a kiállított tervek előtt és mindenki pár magyarázó szót fűzhetett a magáéhoz. Én is, pár szóval vázoltam, miért iparkodtam hat-hét-nyolcfogatú elrendezéssel ugyanannyi lakást rákapcsolni egy-egy lépcsőházra, ill. lift-battériára; meg hogy mindenütt szigorúan egy tömbbe vontam a „vizes blokkot”, hogy a konyhát-vécét-fürdőszobát tartalmazó modulust előgyártva – a toronydaru egyből beemelhesse-beilleszthesse az amerikai rendszerű, panelesen elékelt modulus-rendszerbe – – –

Még ki se mondtam, szavaimat hangos hahota fogadta.

Szendrőy Jenő volt az előkacagó; ő csak megadta a jelt, a többiek szolgaian rákontráztak, feltakartak:

– Hahaha! „Amerikai rendszerű!” Uhaha! „Panelesen elékelve!” Bruhaha!

Az „ellenség nyelvén” beszéltem, az „ellenség szelleme” sugárzott rajzaimról A koncentráló közröhely – hűségnyilatkozat volt; farkasszemet néztem a pártállammal és a maffia a szemembe röhögött.

1953-at írtak. Az Özön Szegénység évei voltak és a jégkorszaké – úgy, ahogy ANIBEL című regénytrilógiámban megírtam. Ilyen idők jártak akkoriban, szovjet-Hunniában – – –

KL Tulajdonképp mi mindent terveztél az alatt a kurta esztendő alatt, amíg ott voltál és miért hagytad ott az Ipartervet?

„Kurta?” Nekem igen hosszúnak tűnt, mert szörnyen megszoktam, hogy a magam kutyája legyek. Már hazugságba ne keveredjem: kegyetlenül megszenvedtem az „írás-elvonást”, és nélkülöztem a pályatársakat, akik többnyire hibernáltak; de valahányszor rajzasztalhoz ültem, eltáncolt velem a pauszpapír tündére… Terveltem-tornyoltam, garmadával rittyentettem a konvencionális alaprajzokra a kompromisszumos homlokzatokat, el-elrángatva a sztálini muszáj-architektúrától a tűrhető felé. Emlékszem, egy nagyocska kultúrházat a neoklasszicizmus szigorú arányai szerint s annak formanyelvébe öltöztetve vittem -verekedtem keresztül a fejcsóváló plénum engedélyezési zsilipjén s ma sem kéne szégyenkeznem miatta, a dedós „posztmodern” dúlása idején; de hiába engedélyezte a tervező, ha az építőrészlegnél a felvonulási barakkokig se jutott. Káprázatos feladatokat kaptam és rengeteg álomtervet vetettem papírra: vagongyár, mozdonygyár, kultúrházak, sportlétesítmények… Nem kevesebb, mint harmadfél millió köbméter épülettömeget terveztem csak én, a magam részlegével, a legtöbbje pallértervekkel-részletrajzokkal, mindennel együtt s már csak a kivitelezőkre várt. Ehelyett ott aludta tündérálmát mappástul a laposan elfekvő tervtári fiókokban. Az egész Négyes Iroda a letargia lázában élt és „lázas” tervezőmunkával álcázta az államcsődöt, amely felé az ország haladt. Nincs kétségem afelől, hogy így ment volna minden tovább, ha ottmaradok, 56-ig; mert akkor már a helyben járás „diadalmenetében” együtt masírozott az ország s e megfeneklett mozdulatlanság, az állandósított államcsőd politikai „létmóddá”, alattvalói életformává vált. Ottlétem alatt a harmadfél millió köbméterből mindössze 3000 épült meg, egy jelentéktelen vasúti öltöző.

De a fizetést megkaptam rendesen, már akadt helyettem blokkoló cimbora s tudtam, kinek kell odakacsintani, ha ebéd után kiszöktem „egy kávéra” s azzal egyenest haza. S hogy így hölgylátogatóim elszaporodtak, nemcsak új légyottelőjegyzési naptárt voltam kénytelen felfektetni (hogy a kínos találkozásoknak elejét vegyem) – hanem arról is gondoskodnom kellett, amit a pesti gyermekszáj „sturmfrei hédernek” nevez… Beavatlak ebbe is, mert az átalakított cselédszobának később fontos szerepe lesz írói terveimben, amikor már mellékessé vált, hogy szerelmi bűntanyának is ideális. Az „ideális” tán túlzás, de a szabályzatokkal mit sem törődve, hogy a konyhából a gázt egy mennyezetre függesztett gumicsővel átvezettem, hát még amikor körgyűrűs gázfűtést is varázsoltam a parányi kuckóba? A vendég joggal hihette, jól bedurrantottam jöttének örömére, s hogy a két ajtó szorosan egymás mellett volt, a felnyíló ajtók fedezett útja másfél lépés se volt, hogy a látogatót becsempésszem anélkül hogy e „diszkrét” betessékelés feszélyezné. Édesanyám a legbelső szobában a „Buksi”-gépen csattogott, nem voltak se fülelők, se figyelő szemek. A 2 x 3 méteres néhai cselédszobát kitaláltad: körös-körül a magas könyvespolcok szegélyezték s azok tetején: hangulatgiccsek, műtárgyak, bekeretezett reprók, Van Gogh, Renoir… Az irodabarna írógépasztal s rajta a táskagép magától értetődik.

Igaz, nemcsak barátnőimet fogadtam itt, pályatársaimat is, ha összeakadtam velük az utcán s nem ijedtek meg tőlem: Jékely Zsoli, Vajda Endre, Gedényi Lajos, Soós Laci, Jankovich Feri is megfordult benne s ki-kiürült az italszekrény; és itt ültettem le Bakucz Jóskát is, aki műszakirajzolt az Ipartervnél és tudta, hova tegyen: a verseit hozta fel, véleményezésre. Rokonszenves próbálkozások voltak, el-eltévedtek a rímek útvesztőjében s átütő erejük nem volt: mindössze fél tucat.

– Ez minden? – kérdeztem.

– Ez minden – vágta rá lakonikusan.

– Több nincs?

– Nincs több. Ez minden.

– Jóskám, véleményt nem erről kéne mondanom, hanem arról a százról, ami vagy benned van, vagy nincs. Ha észreveszed, hogy magához rántó démonodtól nem tudsz szabadulni és már a századikat írod – akkor mutass nekem majd, azokból, egy válogatást.

KL Ez ugyanaz a Bakucz Jóska lehetett, aki Lengyel Balázséknál albérlősködött: Nemes Nagy Ágnes mintha mesélt is volna róla –

Ugyanaz hát, nincs két Bakucz Jóska s oly összetéveszthetetlen, hogy már önmagában pièce unique; bizonyára az Ágnesék környezetének is szerepe volt abban, hogy az irodalom felé orientálódott.

Barátságot kötöttünk s gyakorta találkoztunk; a rajztáblák között is, ha elinvitáltam egy kávéra, mindig felcsillant a szeme: tudta, tíz percig zenéről lesz szó és irodalomról. Főleg zenéről – mert Jóskának papagájfüle volt és átlagfölötti zenei műveltsége. Félbetört mosolya végigkísérte életén, mint aki a bántások ellen eléggé felvértezve nincs. Berény Róbert lányát vette el s az sohasem vezet jóra, ha monogám férfi megpróbálja magához láncolni az elcsapongó természetű társaslényt. Amikor már mint épületgépész az Államokban egyik vajszigetet a másik után próbálta maga alá köpülni s egyik házassági terve a másik után fulladt kudarcba: Bostonban, ahol a hatvanas évek végén Piroskámmal meglátogattuk, akkor is, naphosszat tönkrement első házasságát sínylette s az egész napot átbeszélve tépegette fel félig-behegedt sebeit. Megjárta Párizst s tartotta a kapcsolatot a Műhelyesekkel: fölénőtt egykori-önmagának, és a vonzrokonság alapján engem is sokszor felkeresett soraival: szerkesztett elme volt s versszövegei ezt a kiművelt intellektust tükrözik.

Most hát előtted van parányi dolgozó-kuckóm a legsarokban a kályhacsővel, amely a gáz égéstermékeit kellett volna hogy az udvar légterébe továbbítsa – de hozzá kellett szokni az „odaégett lekvártapasztás” bűzéhez, hogy az ember ne vegye észre, akár férfivendég ücsörgött a második széken, akár nőlátogató vetette végig magát a díványon, a könyvek alatt, már négligeé-ben s ruhái a másik széken, furcsálkodó képpel megtudakolva, hogy szemközt a polcon az a tengeri-herkentyű, ugyan mi az. Kivétel nélkül mindenkinek feltűnt és megkérdezte:

– Hát az meg?! Mi ez a csudabogár?

A csudabogár nagyocska terrakotta szoboralakzat volt, holmi avantgarde portré és egyik szobrászművésznő asszonycimborám búcsúajándéka… Én kedveltem pedig, de más soha a furcsálkodásnál tovább nem jutott, még a nyomozók se, akik utóbb itt is házkutatást tartottak s majd az is elkövetkezik: eszükbe sem jutott, hogy leemeljék, pedig itt, e „visszataszító” torzalakzatnak a fejüregében tartottuk a család minden rejtegetett kincsét, dollárt, fontot, törtaranyat. Mellette a mitiszzöld patinájú, átszellemült mosolyú tavitündér azzal a félredűtött fejével (amely a HELIÁNÉT inspirálta) ugyancsak kispolgári giccsnek hatott.

KL Hát írtál is, mégis? Tudtál neki időt szakítani? Megállhattad volna, ha. egyszer már volt elszigetelt dolgozód, ahová a kéziszövőgép csattogása éppoly kevéssé hallatszott be, mint oda be, szüleidékhez, a te éjszakai gépelésed…?!

Haj, Lorcsikám! Felemás idők, felemás élet. S ezzel itt válaszút elé kerültem, mert válaszút elé állítottál. Mert folyamatosan továbbmondom a mocskos Igaz Valót és megállás nélkül mesélem szerelmeim történetét – vagy ezt az „erkölcsi fertőt” átugorva, ott folytatom, ahol elkaptam az irodalom szekere-saroglyáját, de felmászni rá megpróbálni se mertem

KL Nem bánom, jöjjön az „erkölcsi fertő” de nem megrontó célzattal és csak akkor, ha szerelmi Előjegyzési Naptáradnak az irodalom felé visszaterelő úthoz köze van. Ne hozz zavarba, szemérmes természetemmel, azonkívül vedd olybá, hogy apácák is vannak jelen.

Laudetur. Legyen meg, de legyen ilyen messziről megcélozva s itt most a Nagy Fekete Kerítők előszeretetére apellálok, mely Kallipügé-tisztelő Konfraternitásba magam is beletartozom. Hadd idézzem emlékezetedbe azt az első világháború idején született angol kiszólást, miszerint „senki sem tudhatja, hol, mikor, ki gyártja számára a névre szóló gyilkos golyót”. Igen ám, de bármi különösen hangzik, békeidőben is megtörténhet, hogy valakinek valahol legyártódik az a névre szóló gyilkos golyó; miről hadd álljon itt egy példázatos tanmese. Regényt lehetne kanyarítani belőle s ez itt csak a vázlat vázlata s az igaz való, úgy, amint történt. Jó száz éve már, hogy Közép-Angliában született egy szorgalmatos szatócs, bizonyos Whiteley. Ez a Whiteley, éjt nappallá téve és tálentomát haszonnal forgatva, akkora vagyonra tett szert, hogy Londonba teszi át székhelyét és úri környéken óriás telket vásárol, ahol felépíti a szigetország legnagyobb áruházát. Csak épp azt az egyet nem tudta, hogy időben és térben nem messze tőle, egy ír származású kalapos, bizonyos O’Connor, megszállottan gyűjti a rá vonatkozó újságcikkeket, adatokat. Hogy egy kerékkel többje vagy kevesebbje volt Paddy O’Connornak, azt döntse el az, aki a vallásmániások lélektanához ért; Paddy szó szerint vette, amit az elemiben a pápista tisztelendőtől tanult – hogy az elkárhozásra várakozó szájában a nyelv lángnyelvvé változik, melynek tűzfészke régóta ott van az agyban s az az, ahonnan a bűn elmagzik és kipattan. Csak rá kell nézni – simította ki maga előtt az újságlepedőn a gazdag Whiteley fényképét – ez az, ő az: vagy a lelkét adta el neki, vagy ő maga a Sátán. Húsz éven át 0’Connor egyebet sem tett, mint fényesítette a golyót, amelyet golyótárába helyezve, ki-be biztosította pisztolyát, gyűjtötte az adatokat a Sátánról, és kereste a Sátánnal a találkozást. A gyanútlan Whiteley ezalatt felépítette London leglátványosabb áruházát, palotája akkora, mint egyvégtéből három New York-palota és elnök-igazgatói bőr karosszékébe beleülve, a párnázott ajtók között a kezét dörzsölve várta, amiről nem is sejtette, mihamar bekövetkezik. Az Isteni Sugallat megjelölte napon O’Connor megváltotta vonatjegyét, kis táskájával felutazott, a Whiteley Áruház első emeletén végigrohant az igazgatóság folyosóin, felrántotta az elnök-igazgató ajtaját és a bőrszékéből falfehéren felemelkedő ismerős pofaszakállra rátartotta revolverét:

– Te Sátán!

A szívlövés olyan telitalálat, amely ritkán hagy időt a meglepődésre: kegyes halál és oly fájdalommentes, mintha álmában érte volna. Még világháború se kellett hozzá, ott hordozta hosszú éveken át a táskájában, s arra is rá volt írva: az volt a neki gyártott – az ő nevére szóló gyilkos golyó.

KL Köszönöm az eklézsia nevében, épületes parabola volt. De hogy tartozik ez ide – hol ebben a te nevedre szóló gyilkos golyód, s neked meg hol van vallásmániás számontartód…?!

Az nincs, de van másmilyen: szerelemmániás; s ne felejtsd el, hogy mutatis mutandis lehet az kés is és közönséges őrült a megkéselő, bár arra sem szívesen gondolok, hány megcsalt férj üzente meg, hogy tartogat számomra a dugeszben egy csőre töltött vadászfegyvert. Márpedig én – a velük való rokonszenvezés lelkimardosásának lángnyelveiben – meg nem nyugszom, amíg a megcsalt férjeknek való kondoleálás újdándi szokását be nem vezetik…

KL Kutyateremtette! Sohasem tudni nálad, mikor vezetsz az orromnál fogva s beszélsz dévajságból – és melyik bánatod érdemli ki rokonszenvünket. Folytasd!

Ha megígéred, hogy nem azért biztatsz fel panaszáriámra, hogy kinevethess, bár üsse kö. Boswellnél olvashatod, Dr. Johnson mondja valahol: every man thinks meanly of himself for not having been a soldier, or not having been at sea.⁵¹ Tengerész ugyan nem voltam, de katonaviselt-börtönviselt bőrömbe, hogy miért nem hatolt bele az az odavalónak legyártott, névre szóló golyó – nem kutatom; ami a férjeket illeti, egyikük se mondhatja, hogy én buktattam le őket engedély nélküli fegyverrejtegetésért; de ami a milliomos áruháztulajdonos sorsát az én sorsalkatommal párhuzamba állítja, abba máig bele-beleborzongok; mert nekem is volt őrültem, nem is egy, hanem kettő, aki kését magasra tartva rám rontott s csak a Végezés jóváhagyása hiányzott, hogy értelmetlen halállal otthagyjam a fogam. Tudnod kell, hogy „zárt számmal” dolgoztam (csak hét napja van a hétnek) s szoknyát hajkurászni akkor szottyanhatott kedvem csupán, ha az Előjegyzési Naptárban üresedés mutatkozott.

Így tűződött műsorra-s került terítékre Szép Heléna is (én csúfoltam így), nem a Négyes Irodából, bár nem sokkal távolabbi vadászterületen leskelt hátra, hogy kergetem-e már; Heléna szabványos sudár magas és deli termetű szépség volt, aki úri szabó férje mellett még a „népi demokáréban” is a szabadfoglalkozású úriasszony életét élte. Önző volt és rátarti, mint a tudatos-szépek, bennem őt csak a szerelmi szolgálat érdekelte; elmulattatott zsarnoki erotikája, követelődző szokásai, a szentimentálisan rám osztott szerep. Helénnek a férfi csak mint eleven gaudemiche kellett, mint életmeleg dildo, különben nem volt rá tekintettel; s nem is igazán bántam parancsolgatását, hiszen minden férfi tudja, igazán ő is akkor találja meg számítását, ha partnere könnyűden s kedve szerint a „tetőre ér”. Kis pont voltam én Helénke életében, de fontos hézagot betöltő, fontos pont; olykor szorongva vettem jelét, hogy férje üzenget és fegyvercsövét meregeti: tartogat számomra egy névre szóló golyót, ha felesége molesztálásával fel nem hagyok; de nem az első s nem is az utolsó Váci utcai úri szabó volt, aki végül vadászfegyverét sohasem vette elő a tokjából (vagy elővette, rám is tartotta irányzékát, de a hideg ravasztól mutatóujjába beleállt a görcs).

Parancsolóm imádta a romantikus cukrászdázást, a máshonnanvaló hazasietéseket a kacagányos kuckóba; s így történt, hogy egy ízben Budán, a Fő utca egy romantikusnak mondott mellékutcájában adott találkát, a „mackós szoborral” szemközt, amely, mint a kocsma a Szamosra, egy közeli cukrászda kertjére rúgott ki. Előírt eleganciával, a mondott időben, a mondott mackónál megjelenve, lecövekeltem s ahonnan vártam, arrafele tekintgetve pergettem a kora délutáni perceket. Veszem észre, hogy idefele is tekintgetnek s nagyon néznek, integetnek; hogy a terecske túlfelén, szemközt, egy sivár, sokemeletes bérház kapujában öten-hatan, nők-férfiak egy tohonya óriást szólongatnak a megállónál, a járda szélén:

– Gazsi! Gazsi ne! Gazsi nem ő, hülye vagy! Gazsi az istenért! Gazsi-iií!

A Gazsinak becézett óriás rájuk sem hederít; hanem amit eddig a kabátjában rejtegetett, előhúzza henteskését és nagyokat horkanva, ide-idemordul – le nem veszi a szemét rólam.

– Hiába várod, nem jön a Bözsi. Felaprítottam, összekaszabáltam, leeresztettem a mosogatón. Nincs Bözsi, nincs mezgerélés, nem fogod nekem mazsnárolni a feleségemet. Az én Bözsimet. Te kosz! Te piszok!

Még megeresztek egy hülye bazsaly-vigyort, magamra mutatva: nekem beszél? És nézegetnék jobbra-balra, hátha más is van arra őgyelgő s más a címzett. De ahogy elindul felém, már félreérthetetlen:

– Arra ugyan várhat a fiatalúr. Az én Bözsimre. Szétb.sznád ugye? Jó is volna! Csakhogy előbb hazaváglak, mint a remetelaki kulipintyódban, ahol basztatok, ahogy az felgyújtva lesz! Rátok gyújtva, a szemetekre akik vagytok! Többé nem bözsizel nekem – B’ssz a kurvanyátok büdös hétszentségét…!

– Ne! Ne! Gazsi! Megőrültél: nem az, nem ő! Maga is: menjen onnan, fusson el! Ha rájön, nem lehet vele bírni!

Értettem is meg nem is. Kétszer se kellett mondani, s te mit tettél volna a helyemben, ha egy ilyen tohonya óriás a rozsdás nagy bökőt égre emelve a túloldalról nekedront?! Valaki, akit sose láttál s vagy nyilván féltékenységi félreértés, vagy hiteles őrült. A nyakam közé szedtem a lábomat és futottam, ahogy tőlem telt: le és ki, a Fő utcán végig; de még mindig hallottam magam mögött a fújtatását, az összefüggéstelen kiáltozását, s ha nem is láttam, odaképzeltem a kését. Egyszeribe hallom, hogy fájdalmas nagyot ordít s messzebbről, mint hittem volna. Hátranézek: végignyaklott a szerencsétlen, belebotlott valami üzemi kocsibehajtó szegélykövébe s a járdán véresre verte a homlokát. Látta tenyerén a vért, nagyot bődült és kését keresgélve, már tápászkodott volna, amikor a pereputtya beérte:

– Gazsi! Gazsi ne hülyülj! Hozzon egy vödör vizet a nyakába! Valaki!

Visszafognák, de kitépi magát a kezükből; vad ugrásokkal közelít, hogy előnyömet behozza, de elvágódik újra. Nem vártam meg, hogy osztozkodásának az övéivel mi lesz a vége, ott láttam magam előtt – berohantam a rendőrségre. A tüdőm majd kiszakad, beszélni is alig tudok; mondanám az ügyeletesnek, mi a „tényállás”, mert őt csak a „tényállás” érdekli; nem telik bele két perc, tisztázza az ügyet, szigorúan ideológiai alapon: a „tényállásnak” nincs ideológiai vetülete, a dühöngő őrült azért, mert valakit leszúr, még nem osztályellenség; verekedéssé fajulhatunk, de az magánügy, feloszlatásra váró tömeg esete nem forog fenn, így a tett elkövetésének megakadályozása nem a Népharag érdeke.

Leforrázva oldalogtam ki; népi gyanakvással méregették eleganciámat. Odakint egy asszonyság fogadott, meg lompos, vásározó férje:

– Szaladjon, kérem, menjen el. Beteg a Gazsika szegény, most eresztették haza a dühöngőből, kell a hely, őket is meg kell érteni, nincs is Bözsije, rég meghalt nekije a szegénynek aki volt, a Klárája s az se Bözsi volt – – –

Ha Gazsi akkor a járda kanyarulatánál nem vágódik végig és utolér, meglehet, belémmeríti kését és én most ezt itt Londonban nem mesélem el: életfonalamat csak elcsomózták, de nem vágták el a Párkák – no ládd, Lorcsikám, ilyen is van: az eltévedt golyó ellenpárja – az „eltévedt kés”…

KL És Szép Heléna?! Mit szólt a légyott elmaradásához?

A szemrehányások áradata. Egy szavamat se hitte el. Kiadta az utamat. Három nap múlva már ott parancsolgatott a díványon, ahogy szokta; majd „engedélyt” adott rá – és engedelmesen kiremegett.

KL És volt más „eltévedt kés” is életedben, ehhez hasonló…?!

Sajna bizony: volt. Itt a szomszédban, úgy öt-hat éve. A városba indulóban, a buszra vártam. Szemközt, a túloldalon cinóbervörös cabriolet, méregdrága sportkocsi, lecsapott tetővel; benne jólöltözött, őszülő, sportszemüveges úr, ötven körüli. Merően néz, szinte provokál. Másfele néznék, de nem lehet. Az úttest felé félig kinyitja az ajtaját, vadászcsizmás lábát leteszi az aszfaltra. Átszól:

– Loitering again, eh? pestering my gal? Again? D’you think I am BLIND to it, eh? A proper Charlie…

Eltökélem, hogy nem hozzám szól. Másfele nézek. Megújrázza. Félreérthetetlen.

– YOU! Raping my Lizzy wasn’t ENOUGH? Wasn’t? You took my gal to Dublin. My Lizzy. Yes you did you DID. Messing about with my Only one, eh? No you vont. I’ll DO you, you cad. You bastard. YES for that’s what you are.

– Are you talking to me?

– Look at that, look at that! You loitering rascal. But this time… this time you’ve HAD IT! I will DO YOU!

Kiszáll a kocsiból és – de mint a részeg, akire a jóisten vigyáz, hogy az elszáguldó autók el ne üssék – elindul felém. Tagadólag rázom a fejem:

– I don’t know you.

– No you don’t, don’t you? Look at that bastard! Pretending not to KNOW me. What about Lizzy?

– Who’s Lizzy, what Lizzy?

– My gal, not yours. What about her. MESSING ABOUT with her you were YES YOU WERE: that’s what…

Tiszta sor, kveruláns őrült. Már az út közepéről ordibál, amikor a wimbledoni kollégiumból szállingózni kezdenek a végzős diákok, szép szál legénykék és valamennyi látásból ismer. Felsorakoznak a megállónál és figyelik az ingyen cirkuszt.

– Just what you desserve you ROT you, you SCUM OF THE EARTH, you won’t take my Lizzy to Dublin EVER AGAIN – tajtékzik a magas ismeretlen, bőrzekéjéből rugós kést kap elő, kikattantja pengéjét és magasra tartva – elindul felém. Jobban tudnék védekezni, ha haragot éreznék, s nehéz „józan eszére” téríteni az elmeháborodottat, aki joggal „kicsinálhatná” Lizzyje csábítóját, ha én volnék, aki elszöktettem Dublinba.

Minél közelebb jön és mennél fenyegetőbben hadonászik késével, annál közelebb húzódik a diáksereg s ösztönösen, szinte reflexszerűen, védőgyűrűbe vesznek a langaléták. Mire rám ronthatna, ketten hátulról a vállára vernek, ugyanakkor befut amire vártunk és ránk dudál: a piros emeletes autóbusz elől szétspriccel a tömeg, az ámokfutó is hátrapattan – a védőleg közénk furakodó piros óriás láttán elveszti tulajdon fonalát, míg mi felszállunk, a buszból látom, amint a kését lógatva visszakullog és a kocsija mellől vaktába piszkolja-korholja-fenyegeti a megálló körül ottmaradt üres levegőt:

– You took me gal to Dublin but you’ve been tracked down to that dig of yours where you’ve been found MESSING ABOUT with my Lizzy…⁵²

Mire visszaértem a városból, a cinóbervörös, elegáns sportkocsinak már hűlt helye volt.

KL Micsoda történet! És nem lehetséges, hogy alakmása voltál valakinek és a féltékeny vadállat valakivel összetévesztett?

Az sem változtatna az alapálláson, helyesebben az „eltévedt kések” elméletén. Ha a történetfilozófusok azt kutatják, hogy lehet-e ismétlődést, pattern-t, törvényszerűséget felfedezni a múltak eseménytorlásában, nem volna az sem érdektelen – utánagondolni, hogy az egyes ember életében van-e a sorsalkatnak törvényszerűsége: beleírva zsigereibe – vagy csillagaiban. Hogy Pesten „Bözsiért” vagy Londonban „Lizzyért”, az öreg mindegy: se betervezve, se beütemezve nincs, mégis, olykor kicsibe múlik s úgy ottmaradunk félbe-felejtett életünkkel, hogy búcsúcsókot hinteni sincs érkezésünk.

S nem külön férfitípus-e, amelynek sorsalkatához tartozik, hogy – mint a balzaci EMBERI KOMÉDIÁBAN Lucien de Rubampré-nek, asszonyok alakítják életútját, emelik magasba, taszítják a mélybe s ő meg, játékszerül az Édeseknek kiszolgáltatva, hol áldja, hol kárhoztatja őket? Már maga a tény, hogy a múltakból, üstökös pályájukról hozzánk vissza-visszatérnek vagy mint kísérőbolygók, vonzáskörünket sohasem hagyták el: az is – nem sorsalkatunkhoz tartozik? Nem véletlenül halmozom mesélős emlékezetem e diribdarabjait neked s hetven fölött, elhihesd, már azt az integráló műveletet is mintha elvégezhetném, amellyel e törvényszerűségre rábukkanhatnánk. Had…y Lenóra: emlékszel a névre, még a háború előttről? Nem? „Valami rémlik?” Jesszusom, ha a képernyőn most fókuszba hoznám élesre állított, vad éjszakai szeretkezéseinket, ahova a csavargás szeszélye vitt, a városszéli bolgárkertészetek végén, a salátás sárban, a szerszámosbódé mögött, ő négykézlábra huppant s mit sem törődve lével-sárral, tönkrement selyemholmival, felkínálta a „kéthátú állatot”. Lenóra is felbukkant újra: de amit Lencsi a háború előtt – ő most fedezte fel, hogy a legnagyszerűbb ősfoglalkozás a Fordulat Éve után: agglegény marxista főhivatalnok parádés babája lenni. Hetente egyszer ő is benne volt az Előjegyzési Naptárban, különben szemérmes, kitartott úrinő-életet élt. Igaz, csak titkolta bölcsen, amit elárulnivalónak kötöttek az orrára s lassan azt is kitudtam tőle magától – a „titkát”. Barátja, a (mondjuk) „Kurvimpex Vállalat” széles vállú vállalatvezetője („elég széles a vállam” a szólásmondása volt), az Elvtárs titokban voyeur, de még ha fantáziál, akkor is az. Hogy „titkos” találkáinkra Lenórát ő maga küldi s neki a mi „hétfőinkről” részletesen be kell számolnia. Végül a „boldogító” üzenet is befutott: csináljuk hármasban, ő majd nézi és a vagina tartalmát megissza… Visszaborzadva felkacagtam és amilyen egészséges paraszti-egyszerű voltam világéletemben, Lenórát kiritkítottam erotikus naptáramból. Vagy inkább a limeszekre szorítottam; mert hűséges kísérőim sokáig betájoltak parabolapályákon, s amikor én már sehol sem voltam, Édesanyámat kezdték istápolni: Lenóra is, 56 után, rendőrnői rangban; Lina is, haláláig; Műfordítók Nagyasszonya, Sz. Klára is és felejthetetlen vágytársam, aki osztrák grófnő létére az együttszenvedést választotta velünk, a „népi demokáré” póruljártjaival

KL Róluk még nem beszéltél.

Máris rájuk kerítem a szót. De ha már Lenóra szerelmi telhetetlenségénél tartunk, ez meg eszembe juttatja lengyel kisbarátnőmet, Ritát, még a háború előttről – hogy mire voltunk képesek. Hiszen emlékszel, elmondtam. Vadulásainkat hogy mit műveltünk télvíz idején, hóban-fagyban, csikorgó hidegben, a Hármashatárhegy tetején, hol a háromszögelő léctorony tövében, hol a rosszul világított éjféli ösvények padja mögött. Mint a medvék. A hideg tenyerek, jégvirágos bajusz, fagyos farpofák – semmi nem tudta lelohasztani hevülékeny fiatalságunk gerjedelmét. Elhomályosuló szemmel látni ezt a legvilágosabban, mert ez már nem a múltak meglátása, hanem a végére érő integrált látomása. Mert aki benne van béklyóiban, az az egygubancbarántott emberiség húsgömböcéből ki nem lát és nem jelenhet meg neki, víziószerűen, az ötmilliárdot ágyára korbácsoló Fajfenntartás-parancsoló Kutyaúristen: Orgé – úgy, amint azt ORGÉ ÖREGISTEN című öregkori versemben olvashatod:

 

hogy ki mit csinál a szőrzetével?   tépi? bodorítja? fonja? festi? toronyra kontyolja szépszerével   vagy popsiverdesni leereszti? széthúzza Nap sugárküllőjeként?   vagy úgy ragacsolja punk-tarajra? dög-mindegy! – Öreg Orgé nem tekint   csomagolásra színre hajra se locsogásra se körítékre   …csak mint a varangyot egyrakáson: hogy bekampasztva orgiázni lásson   bele bele a spermát! no végre   gyönyörparancs baromi bölcsessége – (LÉLEKHARANGJÁTÉK, 256. o.)

 

Mert akiről a görögség úgy tudta, az istenek fölött áll és „Erosz a legnagyobb”, tudd meg, barátom, hogy amilyen elpuhult és civilizált, Erosz is csak egyik munkáló törpéje Vak-Süket Orgé Öregistenünknek, aki a bioszféra véghatáráig hipnotizálja ribonukleinsav-spiráljainkat, delejezi génjeinket. Majd te is kívülről szemlélheted, ha megéred a bölcseleti látás-felnyílás idejét s magad is a Senex Fornicator életkorába érsz, ki hogy miről nevezetes, bizonnyal tudod, ha olvastál róla bölcseleti munkáimban –

KL Már nem is tudom… idéznéd emlékezetembe –

Haha! A felejtőkédben tartod számon! Magyar vagy s mint afféle „magyar nemes” filozófiát nem írsz, nem olvasol. Nem is fogtok soha, gyermekeim. Tíz év beletelik, amíg a szubkultúrák misztikus hagymázától megszabadultok, de fél évszázad kell hozzá, amíg a lukácsiádák szórakását, a társadalmista semmirevaló nyomtatványtengerét kiheverhetitek. Addig nem ismerhetitek, nem hogy az én filozófiámat – magáról a bölcseletről sem lesz látomástok, hogy merre keressétek.

KL Köszönöm a legorombítást mindnyájunk nevében; s én még csak lenyelném, de az olvasók…?! Öregkori mániád, hogy magadra haragítod az olvasót?

Addig, Lorcsikám, amíg „rangján alulinak” tartja, hogy a bölcselet iránt csak érdeklődjék is, nemzeti jellegünk emez imbecillitásának a buksijára ez a barack kijár. Még a fegyházlázadás előtt, a sátoraljaújhelyi börtönben egyik kedvencem egy délvidéki fiatal legényke volt s ízes-zamatos nyelvezetéért folyton az ő szavát lestem. Egy kiszólására mindig felkaptam a fejem, ezzel fejezett ki haragot, örömet, megütközést, riadalmat, tréfa-csattanó honorálását és minden egyebet. „B.szódj meg!” – szokta volt mondani, de úgy, hogy a kucsmából a szeme-füle ki se látszott. Nem győztem csodálkozni szóhasználatán: a törzsszó szenvedő alakban ragozott változatát („gyapódj meg, b.szódj meg”) sem előtte, sem utána nem hallottam senkitől. De térnél magadhoz ámulatodból, szeretett atyámfia, hogy mi mondatja-s juttatja eszembe ezeket, minekelőtte magadra vennéd s retournons à nos moutons.

Mert innen bizonnyal hajazod már, hogy a Múltakbóli Asszonyfelbukkanások eszterláncán most érünk azokhoz, akik balzaci értelemben beleszóltak életem folyásába, ki erőszakosan, ki gyöngéden, ki úgy, hogy „a jó útra” rángatott, ki meg hogy alápárnázza estemet. Summája lesz az eddigieknek s megtudod, miért vérzett a szívem válton váltig a férjekért, ha a velük való e nagy igazságtalanság megtételét kizsarolta tőlem életük párja: oly bűn, melyben vétlennek nyilvánítom magam – mosom kezeimet és minden egyebet. Mi kár, hogy épp most – „finkő nyőtt a nyelvemen”…

KL Ej, ej, „finkő nyőtt a nyelveden” s épp most? Már látom, nehezen fogsz bele. Kiről-miről van szó? Oly kényes ügy? Vagy ezt is valamelyik Prokopioszunk Titkos történeteire bíznád?

Szíves-örömest arra bíznám; de nem foghatom meg a dolgot a könnyebbik végén, bár olyan gorombán sem szeretném túltenni magam a bökkenőjén, ahogy Déry tette. Régi Dal s összefutásunk-összekapaszkodásunk története már annyira publikus, hogy kisded krónikánkban megkerülhetetlen. S nem is úgy bukkant fel a múltból Klára mint a többiek, hiszen börtönöm előtt, amikor együtt fordítottunk egy Szerafimovics novellaválogatást, csak regisztráltuk egymást. Kékharisnya-kredenciáléit már akkor bemutatta volt: a háború előtt sikerregényeket írt (mind ideadogatta, elolvasásra), édesapja (a családi legendák szerint) Horthy háziorvosa volt (bizonnyal volt néki több is, s ez meg eszembe idézi dr. N-tz Gusztáv rendőrfőorvost, a mi doktorbácsinkat, akiről meg az a hír járta, hogy hetente hivatalos volt a Palotába szeánszra, mivel Horthyék spiritiszta baráti köréhez tartozott).

1953 végén lehetett, Klára üzent Jékely Zsolival, hogy „újítsuk fel barátságunkat” – látni szeretne. Kiváncsiságból? Előzékenységből? A meghívást elfogadtam, fellátogattam a Nárcisz utcai Szőllősy-rezidenciába, megcsodáltam királyi kapuzatát, hatalmas kertjét, az úrilak tágas méreteit – az egymáson átfekvő perzsák puhaságát, a mennyezetig érő könyvespolcok bőrkötéses, aranycirádás címeinek hozzáértő összeválogatását; ennyi erudíciót, jólétet, jóízlést egy fedél alatt.

Formális, kifogástalan délutáni társalgás volt lehomályosított kettesben, haboskávé-kavargatás, fesztelen társalkodás kizárólag írókról-irodalomról. Egy káprázatos szellem tűzijátéka, aki ha valamire, akkor a szerénységére rátarti. A nyitott ajtósor átlátása felől olykor nesztelen léptek – a háziak sehol.

KL Ki hozta be a haboskávét, a süteményt? Ki szolgált fel?

„Pepi-Mama.” Klára édesanyja volt – de mint a szellem, ha mosolyogva eltűnik és belép a falba: volt-nincs. Kettesben maradtunk, kettesben voltunk akkor is és azután is, mindig. Igaz, utóbb megesett, hogy esti érkezésemkor összeakadtam férjével, Péterrel, a kiváló jogásszal, de kényszeredett, kurta eszmecsere és némi „hercigeskedés” után klienseire hivatkozva szabadkozott és távozott. És itt jön a kettős – nem is kettős: a hármas bökkenő. Beszélhetek nyíltan, szólhatok, Nagyuram, bírom engedelmedet?

KL Vennők sorra hát, melyminő bökkenők hárma volt, melyekről hogy vallomástételedben a tiszta igazat léssz elmondandó: fejeddel játszol…!

Az igazsághoz tartom magam. Klárának a világirodalom a fejében volt, a latin, a görög a kisujjában (tudását 56 után kiterjesztette a demotikára s modern görögből is fordított), angol/orosz/francia/német tudásával kevesen vehették fel a versenyt. Művésze volt az anyanyelvnek is, amiben csak Gyergyai Albert és Lányi Viktor volt hozzá fogható. Invenciójával is el-elbűvölt, de találatait csak szórta kifele az ablakon; utóbb nemegyszer műsorra tűztük ezt az évődést-kocódást is – én igyekeztem rábírni, hogy próbálkozzék újra eredetivel s ő meg cicás-hideglelősen maga alá húzva hosszú lábait, csak fintorgott: bagatellizálta tehetségét, találékonyságát. Summa summarum: Klára irodalmár volt a talpán, nem mimózalélek vagy fájvirág, hanem érett szellem, megállapodott homme de lettre – és éppen ilyen férfibarátra szerettem volna szert tenni. S ez volt az első bökkenő. Ez a femme de lettre célzásaimat eleresztette a füle mellett, könyörgéseimet durcásan elütötte: szerettem volna fiúsítani – és épp ez volt az, amit ő a legkevésbé sem szeretett volna.

Mint nőt, mások, Klárát bizonnyal attraktívnak találták: érdekesnek, pikánsnak, pompás alakúnak, érett gyümölcsnek – beleharapnivalónak. Magam, tisztesség ne essék, szólván: nem tartoztam hódolói közé. Nem volt benne a kategóriámban (ő maga is jól tudta ezt) és ha ő nem olyan célratörős-erőszakos kegyosztó, hát eszembe se jutott volna, hogy helyet szorítsak neki szerelmi előjegyzési naptáramban. És ez volt a második bökkenő. Klára nem akarta elfogadni barátságomat a lovagi egyenrangúság alapján, kísérleteimet a szemérmelős félénkség, a férfiügyetlenség számlájára írta és „nagylelkűen” ignorálta. Valamiért valamit: szerelemért szerelmet – másmilyen alapon barátságunkat sem elfogadni, sem elképzelni nem tudta.

S mintha ez a kettő már nem lett volna elég, adódott egy harmadik is. A szokottnál is jobban vonzódtam férjéhez, akiben három gyermekük atyját tiszteltem és amilyen kiművelt koponyának a jogászvilág notabilitását megismertem, csöppet sem volt ínyemre az a szerep, amit neki Klára szánt. Barátot szerettem volna szerezni benne, nem a soronkövetkezőt a megcsalt férjek arcképcsarnokában, s mit is mondok, ördög és pokol: ha választanom kell, inkább őt választottam volna s Klárát akár soha ne ismertem légyen a szó bibliai értelmében; mert a börtön után szörnyen hiányzott egy testi-lelki jó barát.

KL Dolgozott ő is? Miből élt?

Egy ügyvédi munkaközösség tagja volt, bár ezek akkortájt alakulóban lévén, sokat lézengett is, és mint aki ösztöneiben, származásában is nagypolgár, a Rákosi-diktatúrában elvesztette a talajt; alkalmasint hogy a család a kitelepítést elkerülte – az is Klára kiemelt helyzetének köszönhető. Láttál már kötéltáncost, amikor egy kanálra helyezett tojással a kezében – a kötélen végigtáncol? Ezt a táncot járta Klára a Rákosi-érában, anélkül hogy a jó erkölcs vagy az ízlés ellen vétett volna. Csak egyet tudott: tudni mindent. Nyelvi mindentudásával és kimeríthetetlen energiájával a patríciusrezidenca minden terhét magára vállalta, ő volt a „nagymenő”, a nagypénzeket-kereső, a családfenntartó. Nem diktált (mint én), mindent maga gépelt, tömegével fordított, a Lenin-intézetben orosz irodalmat és nyelvet tanított s azonfelül az Írószövetségben a Fordító Szakosztály elnöknője volt. S mindezt apolitikus lélek létére – akár a hályogkovács Mikszáthnál, aki vak embert operál bicskával és a szemteke-metszést soha nem véti el…

S noha én voltam a macska, visszagondolva mindig mintha az egerek játszottak volna velem (vigaszul meghagyva a kandúrnak azt az ostoba látszatot). Ebben az egérjátékban hogy honnan számíthatom vereségemet, és mikor történt is, hogy „megestem”, az írószövetségi látogatás előtt vagy után – már nem tudnám megmondani; pedig lényeges pont volna. Habozólagos választ adhatnánk arra a kérdésre, hogy ami történt, hogyan történt: pillanatnyi férfigyengeségem volt (a kandúr, aki megadja magát sorsának és hagyja, hogy bajuszát megcibálja az egér) – vagy azzal róttam le hálámat természetben…?! Így vagy amúgy, lett-légyen akárhogy, nem vet rám jó fényt; de visszavágytam az irodalomba és ízlésem megszégyenülése, férfibüszkeségem árán is akár… meg sem is sokalltam és sokat nem is ugrálhattam: a „jó játékhoz jó arcot vágni” még senkinek nem esett nehezére. Klára mindenben ilyen célratörős volt és fogadó-ottománján végigterülve, váratlanul feltette a kérdést:

– Mérnökösködni: neked? Meddig még?! Mi volna, ha otthagynád az Ipartervet és megint a műfordításra adnád a fejed…?

Nemhiába volt a Fordító Szakosztály elnöknője: addig keverte, amíg osztáskor nekem is jutott. Három hét múlva már ott ültem az Írószövetség székházában; hárman ültek a zöld posztóval leterített hosszú asztal mögött (s mintha ezt a zöldposztós asztalt már ismertem volna, a sátoraljaújhelyi fegyházból hozott fel mellé két börtönőr) szemközt: középen Klára, kétfelől egy úr, egy hölgy (elvtársazták egymást) – ismeretlenek. Egy börtönviseltet nem lehet „elvtársazni”: kerülték a megszólítást.

– Megkeresés érkezett hozzánk az egyik állami könyvkiadótól. Vállalna-e újra műfordítást?

– A mérnöki munka mellett lehetetlen. Bizonytalanra: nem.

– Miért gondolja, hogy „bizonytalanra” volna?

– Ha két könyvre leszerződnének… több remény lenne rá, hogy harmadik is akad.

– Természetes. Szerződéses alapon. Akkor vállalná?

– Hát… Oroszból nem.

A szakosztály férfidelegáltja felpattant.

– Mi jut eszébe?! Hogy mondhat ilyet?! – S azzal a többiekhez fordulva: – azt hiszem, végeztünk.

Klára jött a segítségemre.

– Már egyszer fordított nekünk Korolenkót, Turgenyevet, Nyekrászov mesejátékait megverselte. A klasszikusoktól sem? Azoktól…?!

– Igen; ha…

– Ha…?!

– Úgy értem, ha nem kizárólagos jelleggel. Évente egyet. Vagy kettőt.

– Na hála a papnak.

Fellélegzés. A nehezén túlestünk. (Alkuból – megalkuvás?)

– A döntésről értesíteni fogjuk.

Soha senki semmiféle döntésről nem értesített. Soha többé egy sort sem kellett oroszból fordítanom: tapintatosan átsiklottunk fölötte; amúgy is, az „olvadásban” fölmelegedtek a más nyelvű irodalmak is.

Három nap se telt bele: telefon a Szépirodalmitól. Csatlós Jánosnál. Az olasz lektorátuson. Jelentkezni.

– Parancsolj, foglalj helyet. Erről volna szó. Pratolini, CRONACHE DI POVERI AMANTI. Minek mondanád?

– SZEGÉNY SZERELMESEK KRÓNIKÁJA.

– Nem hangzik rosszul. Rágyújtsz?

Ha akkor, rágyújtás közben spiritiszta médiumnak bizonyulok és az odanyújtott öngyújtóláng fölé hajolva, amit túlvilági hírvivőm diktál, odasúgom, hogy te János, te Svédországban fogod az életedet leélni, latintanár leszel egy svéd középiskolában és íróink-költőink tolmácsolásával te leszel irodalmunk stockholmi nagykövete, az olasz lektor aki akkor volt: Csatlós János alighanem kiesik a nadrágjából.

Az Ipartervben felmondtam; a jócimboráktól suttyomban elköszöntem és oly sebesen tűntem el a tájékáról, mintha egy jó tündér görkorcsolyát csatolt volna a lábaimra – – –

KL Vagyis hát fejest ugrottál a műfordításba? Milyen érzés volt visszakerülni az irodalom vérkeringésébe?

Hát „fejest” éppen nem ugrottam: megvártam, amíg kezembe nyomják az első szerződést. Bizsergett bennem valamelyes létbizonytalansági érzés; még az is átvillant az agyamon, hogy „másodállásban” fogok műfordítani és tovább mérnökösködöm. Ám ez csakhamar lehetetlennek bizonyult; részben azért, mert műfordítással sokkal jobban kerestem, az én „termelékenységem” mellett; és részben pedig azért; mert egyre-másra kaptam az ajánlatokat, írtam alá a szerződéseket. S ugyan mi lehet nagyobb öröm a született iskolakerülőnek, mint mikor törvényes jogalapja van annak, hogy kimaradjon az iskolából…?! Visszacsobbantam éltető elemembe s a hal is örömujjong, ha újra vizet érez maga körül; igaz, ez csak az irodalom marginális területe volt, de mint a benne élők – körülúszkáltuk egymást.

Tudod a háború óta sok metamorfózisát értem meg- és néztem végig a nagykörút nevezetesebb palotáinak. Emlékszel arra, amikor a „Strozzerl”-t az Oktogonnál (amelyben az olasz gimnázium székelt s baj nélkül átvészelte az ostromot), 45-ben egy dörzsölt szélhámos 800 gramm tört aranyért „eladta” az amerikaiaknak? „Olcsón” vesztegette: nem volt az övé. Még ma is emlékszem, ahogy az oroszok a nagykörút fényes kávéházaiba bekötötték a lovaikat s egyikbe-másikba még tankjaikkal is befaroltak. Az Emke Kávéház, a New York Palota minden színeváltozására jól emlékszem. A New Yorkot hamar rendbe hozták (csak a tornya volt romos) s annyi lapszerkesztőséget, annyi kiadói lektorátust költöztettek bele, amennyi belefért; végül a pártzsargonnal gunyorosan összekacsintva – elnevezték „Sajtókombinátnak”. A „kombinát” volt a marxista gazdaságszervezés dédelgetett „Kolumbusz tojása”, illett csodálni e tojásban a marxizmus éleselméjűségét: ha a szénmedencébe telepítik az acélműveket s az is közel, a duzzasztógát patkója – akkor ennek a három erőtényezőnek a közelsége „kombinátot” eredményez. S minthogy a New York Palota mögött ott volt az Athenaeum Nyomda is, közelkerültek azok, akik írják, azokkal, akik kinyomtatják: ha csúfondáros is, de logikus volt a „Sajtókombinát”. Macskaugrásnyira laktam, rengeteget koptattam a Hauszmann-féle építészeti remeklés folyosóit, márványlépcsőit, emeletes-tükrös fényeskávéházában naponta összefutottam irodalmár barátaimmal, lektorokkal, szabadúszókkal, mindenkivel.

Egy-két hónap alatt helyreállt a rend életemben, s ha elmondom életrendem átlagos hétköznapját, a többit elképzelheted. Reggel nyolckor pompás zenegépem mellett reggeliztem, a rádió mindig a BBC angol adására volt behangolva, azt az elvtársaknak nem jutott eszébe zavarni – 53. június 17., a kelet-berlini népfelkelés, július 27., a koreai fegyverszünet, május 29., Hillary és Tenszing serpa megmássza a Himaláját – mire megtörültem a számat, már a varázs-szorzószám is a kezemben volt, hogy mivel kell beszorozni a Szabad Nép szalagcímeit, ha a pártlap hazugságait az utcán meglátom. 9-re befutott Erzsikém (bámulatos, hogy majd minden gépírónőm az Erzsébet névre hallgatott). Egyik sem volt akármilyen, mindegyikük kisregényt érdemelne – ez a második idősebb úrinő volt, aki osztályidegen férjet tartott el. Művelt, olvasott és sokat olvasó hölgy volt és olyértelemben édes teremtés, hogy valósággal „beleélte magát” a regényalakokba, ahogy a gépelményben kibontakoztak (szédületes sebesen gépelt hibátlanul, még kis se mondtam és már a papíron volt) – s hogy e „beleélésnek” tulajdonítsam-e avagy rejtett nyelvi aranytartalékainak, nem tudom, mert Erzsikém kizárólagos jelleggel az enyém volt és aranyat ért: ha fel-alá járkálva a nyitott könyvvel a kezemben, egy-egy szónál pillanatra fennakadtam, a szinonimákat egymás után adta a nyelvemre… Egy szó mint száz: összetanult kettősfogat voltunk, égett a munka a patkóink alatt. S jóllehet Pratolini kommunista szerző volt, de olasz és szerelmes természetű; a SZEGÉNY SZERELMESEK KRÓNIKÁJA című „saga”-jában az ideológia nagy ritkán szólalt meg s akkor is csak mint sallang és köríték. Erzsikém kajánul leste a kéjsóvár uzsorás jellemzésére felvonultatott színes invektívákat, ha nem volt megelégedve, tudott zamatosabbat, jobban becsmérlőt, szolgált is vele – és izgalma a tetőpontra hágott, mert mindig a szegény szerelmeseknek szurkolt, hogy azoknak a sorsa merre dől. Nem is csoda, hogy regénykiadásunk akkori sivatagában Pratolini könyvsiker lett és több kiadást megért. De fordítottunk mi más kommersz árut is; így pl. Stefan Heym közel ezeroldalas THE CRUSADERS című hitvány, ellenszenves propagandaregényét; Heym fiatalon, az amerikai hadsereg kötelékében végigharcolta a második világháborút s irányregényének a célja nem is volt egyéb, mint hogy perverz, hitvány, gyáva, rosszul harcoló, sötét banditáknak állítsa be az amerikai katonákat. A színvonaltalan íráson végig érződött, hogy nem a szerző anyanyelvén íródott; mint tudod, utóbb Heym a keletnémet irodalom Nagy Örege lett és mint „őfelsége ellenzéke” – megigazult (bár gondolom, elaggott már ahhoz, hogy ott tolongjon a „damaszkuszi úton”, latrok-bandájával). Ha hiszed, ha nem, fordítói pegazusunkkal két hét alatt keresztülnyargaltunk ezen az ezer oldalon. Elkapkodták, mert amerikaiakról szólt – mindegy, hogy milyen előjellel – és nem oroszokról…

KL Ez is több kiadást megért, a tiéd KERESZTESEK címmel jelent meg, utána kiadták többször is, 1957-ben KERESZTES VITÉZEK címmel –

Fordító megjelölése nélkül?

KL Majdhogynem fordító megjelölése nélkül, mert a Zrínyi (a hadsereg kiadóvállalata) adta ki; bár utóbb felfedeztem leghátul, hogy a Felelős Kiadó alatt szerepel valaki, mint fordító: Tatár Győző…

No ládd, ezt nem tudtam. Utána Leon Feuchtwanger RÓKÁK A SZŐLŐBEN című történelmi regénykolosszusa következett (az Új Magyar Könyvkiadó számára); Franklin Benjáminról szólt és halálra kacagtuk magunkat rajta Erzsikémmel (ez volt a honorárium nagyobbik fele) – oly sekélyes, színvonaltalan írás, hogy egy írónak csak ez a két jelzője legyen, a „szép” és a „nagy”! Erzsikém nem hitt a fülének és néha alig tudta legépelni, úgy dőlt a kacagástól: „Franklin Benjámin rátette a kezét a nő szép combjára, mire a nő nagy szép szemét ráfordította Franklin Benjámin szép nagy arcára. Ajkuk találkozott”… Tudod, olyan hülye-rossz regény. Hát inkább ezen kacagni, mint millió köbméter vagon- és gépgyárat tervezni, amely nem épül meg, az Iparterv Négyes Irodájában – no nem?

KL Ez is több kiadást megért, egyszer a te címeden, egyszer FEGYVERT AMERIKÁNAK címmel s nem tudom, nem Vas Pista fordította-e –

Erről nem tudok. De nyílt titok volt, hogy a lektorátusokon gyakran újra kiosztották az arra érdemesek, lektorok-fordítók közt azokat a könyveket, amelyeknek volt elheverőben használható fordítása: ezek újradiktálása negyedannyi munka. Burkolt premizálás volt ez is, meg az ún. „kontrollszerkesztés”, s magam is részesültem ilyen megtiszteltetésben, amikor rámosztották Fielding TOM JONES-ának ellenőrző szerkesztését.

KL És mi mindent még?

Lorcsikám! Hiszen csak győzzem. Jack London-elbeszéléseket, két kötetben, többedmagammal. Meg egy spanyol pikareszk válogatást, Szász Béla játszotta kezemre s ő volt a bábája, mint spanyol lektor (akkor már rehabilitálva és ismét szabadlábon: életre szóló barátság lett ebből az első együttműködésből). Az IMPOSZTOROK TŰKÖRÉNEK én adtam a címet s a kötet jó felét magam fordítottam, a többit a két „fiatal”, Benyhe János és Szokoly Endre – a jegyzeteket atyai jó barátom, Honti Rezső bácsi készítette – spanyol lektorom volt még a Műegyetemen. Ő ajánlott be annak idején Armand Mantèle-hez, aki a francia nyelv lektora volt s engem igen kedvelt, mert nemigen volt mit tanítania: órák hosszat társalogtunk s egy ízben – meséltem? nem meséltem, hogy a derék, soviniszta franciát mivel bőszítettem fel? Kihívó nonchalance-szal, ripők módra elejtve megkockáztattam azt a megjegyzést, hogy a dosztojevszkiji életművet többre tartom, mint a comédie Humaine-t. Bálványát, Balzacot lerángatva róla már-már piedesztálját robbantottam. Se köpni, se nyelni nem tudott, csak hápogott: dühe nem fért ki a száján, felháborodása nem ismert határt. Az én bolondos Dosztojevszkij-kultuszom akkor általános volt az ifjúság körében; ma visszahúzódtam tőle csakúgy, mint szellemi örököseitől: a misztikus-messianisztikus ajatolláktól isten mentsen, akik a világot pravoszlávvá akarják tenni: már akkor ezerszer inkább Balzac végéremehetetlen gazdagsága, Daumier-i arcképcsarnoka… De – elkalandozom… –

KL El bizony: megint visszaugortál húsz esztendőcskét!

Tehetek róla?! Emberi rondabugyromban annyi minden lappang még, bolygatatlanul: zsákom felét se ürítem ki s pontot kell tennem rá; hát nem úgy van-e, ahogy Pascal is mondja: nous ne vivons jamais, mais nous espérons de vivre… ⁵³

KL Hogyan fogadtak a régi barátok: inkább arról mesélj!

Ha akarnám se tudnám átugorni, kivált ha folytatom napi rutinom beszámolóját. Merthogy Édesanyám naphosszat a „Buksit” csattogtatta, nem volt ideje főzni, ezért, kettejüknek kifőzésből hozatott ételhordóban meleg ételt; magam meg, Erzsikémet hazabocsátva, két óra tájt ebédelni mentem, úgy, mint régen: vendéglőben. Vagy a Fészekben, vagy a Népszínház utcai halcsárdában, olykor a New Yorkban, hébe-hóba az Emkében. S minthogy a Sajtókombinát „dolgozói” zömmel ugyanezt csinálták, óhatatlanul összeakadtam hol ezzel, hol azzal. Volt, aki stentori hangon, hogy mindenek hallják és kicsendüljön belőle a hűségnyilatkozat, magasról és fensőbbségesen, az asztalok között mellettem elmenőben e szókra méltatott:

– No végre hogy látlak! Reméljük, ezentúl nem ugrálsz, megférsz a bőrödben és ha nem is nő be a fejed-lágya – ezentúl megbecsülöd magad!

Volt, aki szorongásos neurózist kapott a párttagságtól s e fiatalkori eltévelyedését levezeklendő, évtizedeket töltött a „damaszkuszi úton”, hol is állandó lakása volt. Költőfejedelmünk, valaha közeli jó barátom, aki akkor úgy 40 fölött járhatott, épp befejezte ebédjét, amikor észrevette, hogy magam is a végére érvén, felragadom kávémat, hogy csatlakozzam hozzá asztalánál. Meglátott, összerezzent s körülkémlelve, hogy az „inkrimináló” jelenetnek nincs-e párttitkár tanúja, rémült-idegesen, kimérten, inkább a foga közt, odasziszegte:

– Nagyon kérlek. Észnél légy! Te börtönviselt ember vagy, megjegyzett ember és engem mindenki ismer, állandóan megfigyelés alatt állok. Nagyon kérlek, ne ülj ide és menj el az asztalom mellett, mintha másfele igyekeznél. Kompromittálsz. Lásd be! Ne is haragudjál – – –

Volt fordítva is, hogy nekem volt kínos a találkozás. A New Yorkban az ebédemet fogyasztottam és épp közel a bejárathoz, ahol a legnagyobb a forgalom. J-ch Feri jelenik meg az ajtóban, meglát, odarohan asztalomhoz, medveöleléssel magához ránt és hosszan szorongat, meghatott dörmögéssel; leheletén, tántorgó mozdulatain azonnal megérzem, hogy zákányos részeg és átborozgatott éjszaka után hullott le asztalomhoz. És a költő, aki színháztermet betöltő baritonjáról híres és két tucat operaszerepet hordoz a fejében, csakhamar lármásan rendel, kettőnknek két litert, majd magából kikelten, provokatíve ordibálni kezd.

– Győzőkém! Jaj be örülök! De most aztán mondd meg, mert ha valaki tudja, akkor az te vagy és neked tudnod kell… Pajtás! Hol van az a rohadt lyuk azon a kib.szott határzáron?! Tudsz-e nekem egy jó embercsempészt, megbízhatót, a pénz nem számít, tőled se kívánom ingyen, de tudom, te fasza gyerek vagy és vállalod a kockázatot! Lőjenek agyon: ha mernek! Még ma, te! Még ma. Nekimegyek a határnak. Neki én. Még ma. Mert ezt nem lehet kibírniii-í!…

– Csendesebben, Ferikém…

– Ezt a gyalázatot, ezt az istenverte vircsaftot, ezt a Rákosi-diktatúrát. Neked tudnod kell, hol az a rés, a hézag azon a rohadt határon, mert te egyszer már nekimentél… Még ha széttépnek is! Még ma! Te! Azt se bánom, ha farkaskutyákkal tépetnek szét, azt se, ha szitává lőnek. Édes-egy barátom! Te maradtál nekem, vigasznak: mutasd az utat. Még ma! Itthagyok csapot-papot: nekimegyek annak a kurva kib.szott határnak! – – –

Minden fej arra fordult, kivéve a pincérekét, akik osztentatíve nem figyeltek oda és azzal segítettek, hogy mint aki példát mutat – süketnek tettették magukat. Csak épp hogy nem gyűltek körénk s nem csődület közepén zengte Feri, ezüstös-érces baritonján, hogy hová kívánja Rákosit és bandáját. Nem magamat féltettem, hiszen nekem, ebből, börtön után, ugyan mi bajom lehet?! Ferit féltettem s kapóra jött, hogy helyzetmentőnek Kormos Pista (titkos alanyi költő, akkor még csak kezdő lektor) mellénk telepedett és ketten versenyt csitítottuk a kapatos zendülőt. Szerencsére csakhamar álmosan elnehezedett a feje és hajlott a jó szóra. Még a saját lábán: kivezettük és a címet is bekiáltva, hogy hova vigye – viteldíjat nyomtunk a taxisofőr markába.

Volt annyi eszem, hogy respektáljam kinek-kinek a magánfélelmét és nem provokáltam a találkozást. Ha összeakadtam az újholdasokkal, Mándy Ivánnal vagy Lengyel Balázzsal, két szót ha váltottunk, de nem találtuk ajánlatosnak a találkozást. Az irodalmi presszójuk ami volt: a Darlingnak hűlt helye se – csak legendája maradt; Hamvasék, Béla és Katalin hibernáltak. Vajda Bandi, Végh Gyurka a könyveivel házalt, Birkás Bandi az Állami Antikvárium élén meg a felejthetetlen („dadogós”) Jankóviusz – velük még lehetett néhány félénk szót érteni, de ők is hosszú sarkövi éjszakára rendezkedtek be. Mégis, búvópatakban csörgedező ér: volt irodalmi élet, voltak irodalmi estek – magánlakásokban, a „sztárok” sem tartották rangjukon alulinak, hogy az összenyitott szobákban 40-50 ember köréjük gyűl, civilek, szakmabeliek vegyest. Engem is felkarolt egy ilyen „irodalmi szalon”, a Solymos Idáé, akinek tágas, hangulatos lakása volt, mint zseniális átvészelő végig megtartotta és mint utóbb kitudódott, míg „odabenn” voltam, sokakon segített – soha nem kutattam, kiken, mint-és-hogyan.

S. Ida pécsi születésű költőnő (l. ESKÜMINTA című gyűjteményes kötetét, Magvető 1975) jelentős tehetség volt, akire Rónay György is felfigyelt; fiatalon, közvetlenül a háború után Weöres Sándor mágikus vonzáskörébe került a pécsi könyvtárban s e varázskörből kiszakadni egészen sohasem tudott – bár hangvétele önálló, amilyen öngyötrő lélek és az alkotáslélektannak az a ritka határesete, aki nem könyvekből és nem másoktól tanul, mindent magából bányász elő. Ida örök mumusa az volt, hogy periferiális jelenség marad, ezért iparkodott mindenkivel tartani a kapcsolatot, és nem is csoda, hogy roppant varsahálójában nemsokára én is bennetaláltam magam. Mint „börtönsérült” költőtársat minden teketória nélkül, bátran, anyagilag melengetni, pátyolni-pártfogolni kezdett és sok „irodalmi estjén” ücsörögtem a padlóra dobott párnán a tömegben, ahol negyvenen is végigültük a padlót; a költő-háziasszony a jobboldali hírében állókat szánó mosollyal tüntette ki, a baloldaliakat a sarokba utasította, hogy érezzék otthon magukat; és általában elmondhatni, hogy a társaságra valami jóleső treuga Dei érzése ereszkedett – mint valaha a tridentumi zsinatra a szentlélek.

Sokáig töprengtem, mi a titka ennek a kitüntető gondoskodásnak s igazában máig se jöttem a nyomára. Hogy miféle „komplexusa” lehetett velem – mert hogy barátságunk azzal festenyzett volt, arra igen gyanakodtam – s nem volt, nem is lehetett velem szemben se jóvátenni-, se levezekelnivalója. De mindnyájan úgy élünk, hogy kényszerpályák köröznek velünk-s ragadnak jobbra-balra; s magam természettől ilyen „balga szent” lévén a pártmaffia mangróvebozótjában, soha nem fejtettem meg a titkát, miért van az, hogy egyesek felszisszennek, ha a Könyvhivatalt „rosszemlékű” epitetón ornansszal felcicomázva emlegetik. Ha – ha emlegetik egyáltalán, mert ismét mások még az emlékét is szeretnék leradírozni emlékező engrammjaikról. Mi is volt hát az a „rosszemlékű” rettegett, elátkozott Könyvhivatal? A pártállam könyvégető szerve – persze, mutatis mutandis nem máglyára hajigálták az osztály/rendszer/szovjetellenesség bűnében elmarasztalt könyveket, hanem zúzdába küldték. Helyesebben a „bűnösség” csökkenő arányában kategóriákat állítottak fel: 1. zúzdába vele, de azonnal; 2. raktáron tartandó, zúzdai továbbításra; 3. titkos, zárt gyűjteményben, lakat alatt tartandó, melynek kulcsa Rákosi Pajtás lajbizsebében vagy a kultúrhiénák páncélszekrényében van – Révaitól lefele; 4. titkos, zárt gyűjtemény a sorsa, melynek hollétéről csak az tudhat, aki oda engedélyezheti a marxizmusra felesketett tudományos kutató behatolását; 5. zárt, de nem titkos gyűjteményben porosodik, melyről párttitkári engedéllyel a búvárkodó lefújhatja a port – ám használat után vissza kell raknia… 9. a könyvraktár hátsó pincéjében, vizenyőszivárgás fölött tárolható, de egyelőre nem forgalmazható – – – és így tovább. Mármost Idát élete kényszerpályái arra sodorták, hogy sokadmagával a Könyvhivatal lektora legyen és e lektorok hóhéri hivatása vélelmezhetőleg az volt, mert mi egyéb lehetett, mint hogy a magyar és a világirodalom minden nyomtatásban megjelent munkájának ideológiai besorolást adjanak a fenti rubrikák szerint. Nem saját meggyőződésüket tükrözte a döntés, kenyéradó gazdájukat nem érdekelte, hogy fájdalmas sóhajjal vagy pártos helyesléssel végzik dolgukat – ők csak a fennálló törvényrendeletet érvényesítették minden kinyomott szellemi termékkel szemben; kataszteri felmérésük volt a kiadók könyvraktárairól csakúgy, mint a közkönyvtárak könyvállományáról.

Hogy „könyv a sorsát nem kerülhette el” – kérdezed? De igen, Lorcsikám, voltak „mentőosztagok”, és Hamvas Béla jóvoltából magam is odasettenkedtem a Fővárosi Könyvtár (ma Szabó Ervin) hátsó rakodóteréhez, hogy a megrakott „stráfkocsiról” lekapkodhassak és bőröndbe menthessek egy-egy nagy értékű kiadványt, holmi idealista filozófust vagy teológust, Leibnizet, Berkeley-t latinul, olasz neoplatonikusok fóliánsait (hogy a karom majd leszakadt, míg hazáig értem vele); de a szerző a saját műveit nem menthette s arra módja nem volt, hogy behatoljon a kiadók lakat alatt tartott pinceraktáraiba.

Történt azonban, hogy egy alkalommal pártfogóm megnyílt és őszinteségi rohamában elmesélt egyet-mást a „rosszemlékű” Könyvhivatal belső életéről; elárulta azt is, hogy egy ízben jóhírét kockáztatva átmentette HELIÁNE című regényem raktári rakaszait az „azonnal zúzdába vele!” rubrikából a „raktáron zárolva tartandó, esetleges zúzdai továbbításának megfontolása a Nagytanács ügyrendjére tűzendő” rubrikába. Elérzékenyülten áradozva mesélte, hogy így, ezzel, regényemnek esélye lehetett a pártközkegyelemre, a félretételre, hogy elkerülje a zúzdát. Sajna, biztos tudomásom van róla (Molnár Györgytől, a Magyar Téka tulajdonosától), hogy az 1000 példányból csak 200 menekült meg a boltokban, a többit a zúzdába szállították. Senki ne gondoljon olyan bagarialéleknek, hogy nem méltányoltam, amit valaki akkor-és-ott, az irodalmi pártmaffia könyvégető tűzterében értem-és-könyvemért kockáztatott, és mint aki magam is, akkor-és-ott, „időket éltem”, őszinte hálát éreztem iránta és a lekötelezettje lettem. Ilyen az önfeláldozó igaz barát s most még jobban csodáltam bátorságáért, hogy „titkos irodalmi szalonjával” és estjein annyi feketelistára helyezett irodalmár szerepeltetésével mintegy ujjat húz a pártharaggal (igaz, Hollós Korvin Lajos, Vértes György és más, szende bárány bőrében fehérlő író-notabilitások jelenléte biztosíték volt arra is, hogy nem fogunk lebukni: ott bazsalyogtak ők áldó mosollyal a sarokban, mintha megérezték volna az „olvadás” előszelét). Egy szép napon Ida azzal lepett meg, hogy műsorra tűzött, kaparjam össze azt a kis keveset, ami verses dossziémban elhever –

KL Másokra is emlékszel, akiket műsorára tűzött?

Vidor Miklósra emlékszem meg Kassákra – hiszen épp itt volt a bökkenő. Miklós különben is tanácsokkal szolgált és szállított költőket: 47-ben a rövidéletű Művészeti Tanács titkára volt és lapjában, az ALKOTÁS-ban Kassák mellett famuluskodott. Idának az a riasztó ötlete támadt, hogy az est „két költő estje” legyen – mintha az egyik semlegesíthetné a másikat, ha mind a kettő „rázós”! – s nemcsak ettől a „KASSÁK–HATÁR”-esttől ijedtem meg, hanem attól is, hogy magam mondjam a verseimet. Egy-két nagyra tartott költőnket hallottam már vagy ismertem lemezről, és katasztrofálisnak tartottam ön-interpretálásukat: ki modoros, ki régies, a hangja mindnek rossz. Viszolyogtam a gondolatától is, hogy magam mondjam.

– Már miért ne? – kardoskodott Ida. – Olyan szép mikrofonos hangod van a telefonon, ha beszélsz.

– „Mikrofonos?!” Bánom is én. Honnan vegyek színészt, aki nem „alakít”, hanem csak közli. Mondja!

– A legjobb, ha magad mondod. Nézd meg Sanyit: sohase húzódozik.

– Ő sem azért mondja. Magának mondja: a hangtestét keresi; kipróbálja, hogy megáll-e.

– Akkor mit írjak a műsorcédulára? A „börtönversekből”? Vagy amit azóta írtál és az tetszett nekem: a „börtönön-kívüli versekből”?

– Nem bánom, de csak akkor, ha sikerül arravaló színészt felhajtanom.

S ekkor a véletlen kezemre járt – hogy e bájos eufémizmussal kezdjem ezt a kitérést, hiszen Sterne szerint is az élet sava-borsa az elkalandozás… De adsz-e agit rá, Nagyjó Uram, bírom engedelmedet?

KL Nem bánom; de vizslatlak ám s érezd magadon tekintetem súlyát.

Úgy lesz, uram. Kóborjárásaim alkalmával egy ízben kivel akadtam össze, kivel nem, a Városliget szélén, mert arra lakott és ott volt festőművészre valló bohémtanyája: Luttor Ignác bácsival. Jó festő volt és rajztanár szemközt a Berzsenyiben: ő ugyan nem tanított soha, de számon tartott, mint riválisának, Balogh Sándornak a kedvencét a Markó utcai főreálban. Emlékszel még: ő volt az, aki minden mondatát láncos-lobogós joviális álkáromkodással kezdte és „címzetes tankerületi főfelügyelő” volt ugyan, de mi az valakinek, aki a „Luttor-féle zsinórírás” feltalálásával országos hírre vergődött? Sándor bácsi fitymálta Ignácot, mert büdösölte benne a moderneskedést, Ignác bácsi nem állhatta kollégája műcsarnokos konzervativizmusát és mindig azzal állított meg az utcán:

– Fiam, fiam! Miért nem iratkozol át hozzánk a gimibe?! Festőművészt faragnék belőled!

Ignác bácsi nyugdíjas volt már és babérjain pihent – a zsinórírás rendszeresítését az ország minden iskolájában keresztülvitte miniszterénél – és igen délceg öregúr volt, pompás humorú s amolyan „Haza-Bölcse” forma, hogy öröm volt vele elcsevegni. Hát még amikor akit addig nem ismertem – a lányát is megláttam, ahogy a szemembe ugrott: Luttor Marát. Ennyi hirtelenszőkeséget egyszerre elviselni nem volt könnyű, kivált amikor megtudtam, mert ahogy kinyitotta, színpadravaló kolbászban jött száján a hang – hogy szineművésznő, akkor ijedtem meg csak igazán. Úgy látszik, a szineművésznők a végzetem – gondoltam. Fél évig jártunk plátói jegyben-gyűrűben (mert ágyába nem engedett s a meggondolatlan lépésektől magam is riadoztam, már Ignác bácsira való tekintettel is) – felejthetetlen-szép kocódások voltak, szerettem, ha kiöltözött a kedvemért, és szerettem, ha belemélyedt verseimbe, míglen húsává-vérévé váltva tette szavaimat az ő szárnyává – azóta is, azokat a „börtönön-kívüli verseket” kevesen mondták olyan szépen. Kemény fából faragott széplány volt (utóbb karriert csinált filmek szinkronizálásával, mert memóriazavarai miatt leszorult a színpadokról) s szörnyen élveztem, ha „jasszosra” kapcsolva, elmesélte 45-ös, pár hónapos internálásának dolgos hónapjait, amikor overallban létrázva kórtermeket meszelt-festett, villanyt szerelt és mocskosszájúságával még a cigány tróglisok elismerését is kivívta – amit a fegyőr cigarettával honorált. Mint embert is sokra becsültem, s úgy ismertem már reflexeit, reakcióit, mintha egypetéjű ikrek lettünk volna. Fennállt a veszély, hogy horogra kerülök, s maga Mara is nemegyszer kockáztatott meg olyan tréfás kijelentést, hogy esküvőnk napját már csak ő szabja meg, különben olyan papucsférjet még nem látott a világ. De van olyan horograkerülés, amikor a horognál okosabb a hal; s hogy az én megtorpanásomnak, visszarémülésemnek mi volt a szükségképp elegendő oka – azt is elmondom, ha engedélyezed a kitérésből e vargabetűs oldalkanyart. Lényének mélyére láttam: az a fajta „szerencsétlen” nő volt, aki kultiválja melankóliáját és mindenféle babonás praktikákkal próbálja messze űzni alaprosszkedve látszatát. Lorcsikám, nagyvonalú leszek veled, itt kapod az ingyen-fejtágítót. A három asszonytípus, akitől íróembernek őrizkednie kell:

(1) a mániákus-depresszív, akinek lehangoltsága szervült s voltaképp hormonakkordjába van lehorgonyozva. Rosszul titkolja; tudja, hogy örökké nyomott hangulata udvarlóit elriasztja s ezért mosolyt erőltet az arcára. Ne dőlj be neki! Nem sok választ el tőle, egy-két év együttélés és kveruláns némber mellett találod magad, a Patáliák Házában: hogy mondja a házasságról Larochefoucault? Deux mauvais humeurs pendant le jour et deux mauvais odeurs pendant la nuit.⁵⁴

Féltettem a magáramaradás veszélyétől és szerettem a szánakozás szeretetével, ahogy testvért illik (szíves örömest értesülnék róla, hogy diagnózisom dőre tévedés volt – bár a szabály szabály marad sub specie aeternitatis) és két szonettet is ajánlottam neki: mint Szent Terézt a mennyekbőli nyíl – őt is szíven találta és könnyeivel küszködve fejezte be, ha mondta:

 

(Marának) jólesik meghalni mint a holtak teszik mert a vetett földön oly jó halál esik jólesik úgy látni mint a látók látják nagy televény ágyát nagy televény ágyát mint a sejtők sejtik olyan sejdítéssel alig-láthatatlan mézes rejtőzéssel mint nézői kútról életünk-fonákját gyújtói e bajnak bujtogató fáklyák gyűjtői e víznek vágynak bozsgatói – termővé terülni hattyúvá halódni fogam hullj ki falat fordulj ki a számból ez legyen órája föld is megemésszen öld el éltetőkém! míg tudója jámbor szívem békéjéről bizonyságot tészen (HAJSZÁLHÍD, 519. o.)

 

Rád bízom, hogy mennyiben találja szívbemarkolónak e sorokat az olyan nő, aki sokat felpanaszolja és éltehosszat gyászolja meddőségét – vagy azt, amit a természet tőle megtagadott. Nem csoda, hogy „visszaeső magányos” és váltig az egyedüllétbe menekül. S ezért volt rá ugyanolyan hatással ez is, ez a másik szonett, amelynek mottója az az olasz sírfelirat, amelyet Nietzsche talált egy olasz sírkert valamelyik márványsíremlékén és híressé tett: o beata solitudo! o sola beatitudo!⁵⁵

 

biztasd magad csak így csak egyre biztasd hogy nem soká fog fájni már a seb elhágy a vágy reménykedő komisz test meglásd magányod mindjárt édesebb légy mint e dal olyan sikoly-magányos örök fényévben-úszó égitest a puszta kép: hárítva von magához meglásd magányod mindjárt édesebb még régi bőrödön ha tükröződnél és borzolódna páros ős öröm szelén a földi táj a földi nővér lenyúzakodsz: ha nyúzott bőrödön kiráncolódó arcodat lesed meglásd magányod mindjárt édesebb (HAJSZÁLHÍD, 519–520. o.)

 

Ésde mint a Sixtuszi-kápolna freskóján, a szent lenyúzott bőrének ráncain kiábrázolódik Michelangelo önarcképe: az utolsó sorokban, hogy ezt is észreveszed, hát jószeműnek nem kell mondanom. A következő típus, akitől íróembernek őrizkednie kell:

(2) a „szépségmilliomos” széplány, akinek egyetlen vagyona a szépsége. Ezt a vagyont úgy iparkodik kihelyezni/befektetni, hogy azontúl keresztbe szalmát ne kelljen tennie; intellektusa csipetnyi, de ebben az a csipetnyi agyvelő fog, mint a borotva. E Hirtelenszép a férfit férjanyagnak, a házasság taposómalmába beköltöztetett barmot járgányba fogott mindenes-robotosnak tekinti; jutalma: méz-máz mosoly – már ameddig a mézből futja. Meg se járod, ha ifjúkori szerelmed igájába hajtod a fejed, de – mint a milliók a tőzsdei összeomlásnál, szépsége „vagyona” elolvad s ő maga, igényeivel, az íróságból kilakoltat. Az ilyen hirtelenszőke Hirtelenszépek, amilyen hirtelen csúnyulnak, hát kisbarátom, ha egy szép napon arra ébredsz, hogy azt a hárpiát vetted feleségül, aki belekáprázó szemed diákszerelme volt – megnézheted magad. Tudom, kis híja hogy nem a kárvallás megtapasztalása beszél belőlem: nekem is volt ilyen katasztrofális sodrású diákszerelmem (Éva?… nem esküszöm) – a Rákóczi úti fényescukrászda matrózgalléros örökösnője; nebulókorom óta lesállásból üldöztem és váltig kisiklott. Megesett, hogy azt hittem, összeakadtam vele, gáláns erőszakkal sikerült megismernem, s mire felfedeztem, hogy alakmása csupán és nem Ő, nem az Igazi – már késő volt… A Megigéző Ismeretlen maradt egészen háború utánig, mikor is, már a felszabadulás első napjaiban, felrohantam s valósággal betörtem ehhez az ismeretlen családhoz, hogy megbizonyosodjam: Éva él, megmaradt épségben-szépségben és semmi baja. Úgy fogadtak, mint a messiást. A várva várt „férfit a háznál”. Rettegtek a patrulyoktól, féltették Évájukat a nőket hajkurászó garázda katonáktól; annyira bíztak bennem (és Édesanyámban), hogy valósággal rám tukmálták a lányukat. Testvérkémül fogadtam (innen a tréfás Sorella megszólítás), vállamra kanyarítottam bőröndjét és a nagy-körúton végiggyalogolva, az én Szépemet átköltöztettem hozzánk. Ujjal sem nyúltam hozzá, dédelgettük, etettük-itattuk. Három nap elegendő volt, hogy behúgyozzak a rémülettől: kiismertem. Apró adagokban, sztaniolpapírba csomagolva árulta kacérságát: a szeme-írisze mögött halál-üresség honolt és barlangsötét. Úrilány és ázsiai műveletlenség. Mérgemben behánytam bőröndjébe holmijait és gorombán visszaköltöztettem. Még nagy időközökben el-ellátogattam a deklasszálódott család lakóbarlangjaiba; a lehasznált, agyondolgozott mama reménykedve fogadott, leánya, a szépségmilliomos az ágyon búsongott és kutyáival játszadozott: a pincsikutya-ólban mindenütt kutyaszőr, kutyaszag, a kutyapisi beivódva-beszáradva szőnyegbe-csergébe… Végigkövettem férjkereső megcsúnyulásának éveiben; mint az ottfelejtett szódából, kiment belőle a szépség szénsava s ezzé a versbuborékká kerekedett bennem:

 

hulltán a csillagunk Sorella, visszahívó csillagdalunkra dallal csillag nem felel te szépséged verted – a test Sorella mely holt nevedre hallgatott: a testet verted el a testet melyet új- korában Éva Éva fösvényül birtokolsz, a Föld gyümölcseit rúgva-elgyalázva hiúz-lelkendezőn, míg az én az én romlásom is elérkezik mit ér testvérjegyünk ha nem vagy szép, Sorella s én eszes hatalmas ha nem vagyok, mit ér? Szaturnusz Házában ne várd találkozásunk csillagunk hulltával: ne várd, hogy visszatér

 

(3) megvigyázd a nőt, aki selypes-pipes „magánmitológiát” alakít ki magának és abba beragadva él, mintegy rázárva magára a gyerekszobát, amelyben ottfelejtkezik: ilyen-olyan nénik, bácsikák, kuzinok, albumba zárt fényképek, pereputtyvégtelenség – árnyak boldog idilljei, nekünk-kiheverhetetlen tragédiái. Ő pedig ül e magánmitológia hálórendszerének a közepén, figyeli a húzószálat, lesi a préda jelentkezését és mint a tarantula-pók, mindenkit odavon, belehelyez, fonalaival áthurkol, gubóba csomagolva „élésnek”, felfüggeszt. Hogy majd csemegél rajtad, akár a pók a legyen. A világot érzékelni, az életet értelmezni – élni: csak ezen a magánmitológián keresztül hajlandó. Ő és e kényszer-fenomenológia: kapcsolt áru. Menekülj az ilyen agyonbútorozott életű kényszerneurotikustól: vele örülni-vele gyászolni egy ismeretlen világot, naphosszat, az ő naptárja szerint – leszáll a veséd. Ilyen volt Iglódy Atala, a pöttöm-bájos hegedűművésznő, aki ujjacskáival a decimákat nehezen érte át – és ilyen, jaj, de még mennyire! Ilyen volt Zimándy Zelma, s hogy az ő összeroppantó neurotikus szorításától megmenekültem, csak annak köszönhetem, hogy a Magasságban az, aki a részegekre – úgy látszik, az írókra is vigyáz…

S ez az a három asszonytípus, szeretett író atyámfia, akitől ha másként nem, hát vezeklő háncsködmönnel, ha azzal sem, hát önkorbácsolással – de menekülj. Lorcsikám, te következel, de légy kímélős a rámripakodásban, e nagy-sok hátrafele-sandításban – – –

KL Visszaeső bűnös, elkalandoztál s már megint hátra fele sandítsz!

No de hát oldalak százain keresztül, nem az ez az egész: mi más, mint a hosszan tartó hátrafele-sandítás…?! Csuda-e, ha a szerelmes régmúltban, boldogult úrfikorom perspektíváján hátrafele ugrál a szemem az enyészpont felé, mert nekem is idevöröslik a postakocsim és fel-felfedez útszélen-felejtett, megvallani-mulasztott epizódokat?! Megengedj érte, barátom – vagy nem ismernéd a Minden Szépség Rombadőlését elgyászolva-évődő vénkori versemet? A MALASZT ÉS MEGNYUGVÁS címűt, mely 1988-ban kiadott MEDVEDOROMBOLÁS című kötetem nyitó verse – hogy csak az első három strófáját idézzem:

 

szerelmeim Julinca Lonci Klára   angyalkáim – mi hír? meghaltatok? s ott ülepedtek fenékre nemsokára   emlék-iszapban mint a baltafok? hát nemcsak a barátok halagdogálnak –   és seregelnek a sírok felé? a szívszerelmek is? a kamasz-álmok,   a Prédikátor mint mondá-s rendelé? jaj jaj a lányok is megaszalódnak   és úgy távoznak tapintatosan mint függönytáró álombéli holtak:   hussan a nélkülük-való idő – oson

 

KL Akkor hát vezeklésül nagy-sok előre-hátra kalandozásaidért, de üstöllést, vedd fel történeted fonalát ott, ahol kezembe nyomtad s azóta is tartogatom: milyen is volt az a hírhedt „Kassák–Határ-est” magánlakásban…?!

Mondjam, hogy „eleve-elsimított botrány”- szaga és jellege volt? A költőfejedelmet tiszteltem-becsültem, elismertem eruptív erejű tehetségét, de titkon szántam ideológiai ballasztjáért, amelyről hitten-reméltem, hogy egyszer még nagyot bukik s akkor a ledőlő faóriásnak az irodalmi lombkoronája is vele borul. Hiába kapálództam ellene kézzel-lábbal, hogy két „rázós” költő nem semlegesítheti egymást, az est háziasszonya hajthatatlan volt; pedig akkoriban még a két költő neve így egymás mellett egy és egy fél költő benyomását kelthette. Tartottam attól is, hogy Kassák megorrol, amiért egy jöttment senkivel házasítják össze, aki zöldfülű rigmusaival tegnap merült elő az ismeretlenség homályából: meg akartam kímélni szénior pályatársamat e számára nyilván vérig ingerlő betársulásától valakinek, aki nem is vehette biztosra, hogy költőtársul elfogadja-e a Mester. Az akkor 66 éves költőóriást még érzékenyebbé tette a félreállítás; irritálhatta az is, hogy magam is elsősorban „avantgarde” versprózámmal hírhedtem el, bár az enyém Déry korai költő-prózájának édeskeveset, az ő expresszionista s nekem olykor németes ízlésű sorokba tördelésének meg éppen semmit nem köszönhetett – azt honnan tudhatta volna. Grafikájának nimbuszára vigyázzanak azok, akik örökhagyását féltékenyen őrzik és haszonnal forgatják: minimális mesterségbeli tudása mellett mint eredmény bámulatos ugyan, de más lapra tartozik. „Egyetemességét” sohasem éreztem meggyőzőnek, mert minden benne van ugyan, csak épp a világ hiányzik: megjárta Franciaországot, de nem ment be sehova, belülről nem járta meg s nem értett a gallok nyelvén. Őstehetség-kolosszus, aki oeuvre-jével akár a hegy, megkerülhetetlen. Mit keresek én e nagy hegy tövében? Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, amikor elkezdődött; de a Kassák házaspár már Ida bevezetőjét hallgatta s az a 70-80 ember, aki végigülte a lakás minden négyzetméterét, megilletődött csendben fülelt. (Talán mindenkiben dolgozott az is – a kiállás- és küldetéstudat: hogy íme, ez nem a hivatalos irodalom etetővályúja Kuczkától Benjáminig – ez az igazi irodalom.) Azt hiszem, Kassákné a MÖGÖTTE ÁLL AZ ANGYAL című regényből olvasott részletet, majd a Mester olvasott verseket a SZEGÉNYEK RÓZSÁIBÓL, utolsó kötetéből, amit tőle kiadtak, meg papírlapokról újabb darabokat is. De Luttor Mara volt a „szám”, aki még meg se szólalt és már a szemek kereszttüzében ült. Hors concours szépsége menten feldobta a „számot”, de ruhakölteménye és rutinos szépsége csak a köríték volt, a lényeg akkor következett, ha kinyitotta a száját. Ez a kamasz-lagancra emlékeztető öblös-vastag hangtest, amely megszokta a rivalda fölött a messzehordó beúsztatást, ez a szineművésznős hang nekem az volt, ami a nyúlnak a kobra. Remegtem is érte, tudtam, hogy fél intermittens memóriazavaraitól, de a hallgatóság e szorongásáról mit sem tudott, őket a versek szobortárgyszerű odaállítása babonázta meg – hiszen mindenki tudja, hogy a papírzizegés nélkül, kívülről mondott versnek nagyobb a szuggesztivitása, a versmondó szeme ott van közönségén, kapcsolata hipnotikus. Mara sugárzott és remekelt. A neki írott szonetteket mondta, az ő szonettjeit; de meg egyebet is – csupa formahű verset, a babitsi iskola tőszomszédságában, de nemzedéknyivel utána –

KL És mi volt a közönség reakciója?

Minden összemosódik; már nemigen emlékszem. Azt tudom, hogy Kassákot szemmelláthatólag bosszantotta a produkció; nemcsak Mara megragyogtató tolmácsolása, hanem a rímek, az enjambement, a régies zeneiség: mindaz a magánlíra, ami nem kollektív, hanem szerelem és halál – mindez az ő prófétálásának a kihívó semmibevétele volt. Az est után, a maga pattogó magázó modorában és szavai szlovákos lejtésével szóvá is tette, hogy „elbújok” a való világ elől, meg hogy nem megoldás, ha a zsákutcát magamrahúzva, alul bevarrom: a világ megtalál. Pedig a formától eltekintve, nem tudom, hol menekülök a „való világ” elől az olyan szonettben pl., amilyen ez is, A HOLDBÉLI KEDVESHEZ című, utolsó sorában az ismert, petrarcai megfacsarásával a versnek – s vajon ez nem az volt-e, a sztálini Özön Szegénység idején, az elszerencsétlenedett Budapest:

 

élet – ítéletidő! a hullafáradt pénztáraknál sálas kígyózó sor áll s a bolt felfordított szemétkosarának dobján a bölcs félkegyelmű szundikál keselyű-kopasz tanár úr döglesőben mindjárt lecsap elkéri tányéromat az üvegen – szélverte hó köntösében hiéna szempár s a leprás orrnyomat mozdulni már! cipőmet megölelték s dörgölik: anyányi rongyzacskó-lakó (szénhiányról hunyorognak a körték mozira húszfillért! – örvény szól: a hó csordája) gyomromban országos szénszünet Nincs a Teremtésben árvább – nélküled (HAJSZÁLHÍD, 454. o.)

 

KL Bizonyára még sok példát tudnál felhozni az asszonytípusra, akitől íróembernek őrizkednie kell. Hányat tudnál felhozni az ellenkezőjére, a „jóra” – és egyáltalán, hogyan fest asszonytipológiád a pozitív, a „boldog” oldalon?

Se kisiklani, se kitérni nem akarok kérdésed elől, de a boldogságnak nincs tipológiája, és Lorcsikám, ne felejtsd el, hogy ha nem olvasta is, az alkotónak a vérében lüktet Nietzsche dictuma: „Avagy boldogságomra törekszem? Művemre törekszem”. Márpedig az irodalmi alkotás titka – kettős: áldozathozatal és az alkotómező leszűkítése tehetségünk sajátos aretéje szerint. Így hát kapóra jött elsodródásom az Iparterv vadászterületéről s ezzel az ott bimbózó ifjonti rajzolólánykák is legombolódtak rólam s még az állhatatosabbját is sikerült leépítenem – a pasaréti kispolgár-orgiákat Lina lakásán; más töltötte be vasárnapjaimat. S jóllehet innentova fásult-szeretetlen íróbarátaim körében is akadhatott volna vigasztanivaló feleség, de jobb voltam a rossz híremnél és csak végső esetben engedtem a kísértésnek, akkor, ha – képletesen szólva – a feleség a férjtől megcsalattatásra szóló és arra kiállított engedélyező bizonyítványt hozott. A vizualitás izgalmait soha nem hevertem ki, a szem is „erogén zóna”; de már nem jöttek rám a festők vágyrohamai, amilyenekről Gaugain panaszkodik – hogy elbámészkodva sok nyugodt tekintetű asszonyon, váltig a vad letepertetés, a szó nélkül, váratlan lecsapó megerőszakoltatás elevenen élő vágyát próbálta beléjük hipnotizálni – ehhez az ösztönélet bizonyos primitivizmusa kell, amilyen a piktoroké/szobrászoké, gondolj az örök-űzekedő Rodinre; de a szerelemnek is van böjtje, ha elősettenkedik hatalmas vetélytársa, az alkotó késztetés és aszkézist követel.

KL Vagyis elkezdtél kopogni az írógépen.

El én; még az Ipartervtől nem is igazítódott kifele a szekerem rúdja, amikor én már esténként késő éjszakába nyúló nekiülésekkel elkezdtem számozott dossziékba szedni, fejezetek szerint, a sűrűn teleírt lapokat. Klára eleinte nem tudta mire vélni, miért ritkítom Nárcisz utcai látogatásaimat; de amikor kiböktem, hogy regényen dolgozom, maga is megörült, meg bizony, annak, hogy a regénytrilógia a riválisa és nem „a Másik”. Klára azt se bánta, hogyha ez a „Másik” többes számban értendő, és – igen okosan – sokkal jobban félt az egyes számtól; különben modern gondolkozású nő volt és nem olyan monogám mint a férje. Tudod, bámulatos asszony volt, vegyüléke a sufragette-nek és az „ősanyának”; nem mintha az ősanyaságra testi adottságai predesztinálták volna, hanem – és jól figyelj erre a hanemra, ha ösztönei jelezték intellektusának, hogy „hímjére” lelt, lepergett róla minden kékharisnya tudománya, nyelvek, utazások, patríciushagyományok, és ha nem a szemével mondta, akkor a szájával:

– Gyereket akarok tőled.

Megmondta: Így, ilyen ősprimitíven. Ilyen asszony volt. Ezt el lehet ütni tréfával, leszerelni, elugrani előle, lehet gondosan „vigyázni”: szent meggyőződésem, hogy ez nekem tökéletesen sikerült, noha ő az ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni s majd még meghallod – nemcsak azt, hogy miféle bolondos tervekkel állt elő, hanem hogy mennyit harcoltam vele; hiszen tudod, 1970 novemberében bekövetkezett tragikus haláláig a levélkapcsolat nem szakadt meg, sőt, ha ezt a „sőttön-sőttöt” elmesélem, londoni találkozásunkat, hát a furcsálkodástól kétfele áll a füled.

Tudom, hogy különleges volt a helyzetem Klára „irodalmi szalonjában”, de hogy ezt a különlegest merjem-e hinni? Nem tudom. Szalonja mindig maximum három személyre szorítkozott, de ilyenkor a harmadik (kevésbé privilegizált) vendégnek rendesen sürgős-és-halaszthatatlan távozhatnékja támadt s akkor a költő, az író, a másik vendég, a pompázatos hangulatlámpa lánynézős intimitásában magára maradt. Tudok persze másokról is, privilegizáltakról. Képes Gézában Klára a formaművész műfordítót tisztelte, s ha szövegeiben lírai hézag támadt, azokat a rigmusokat, kérésére, többnyire K. Géza verselte meg. Zsoli is megtehette volna, amilyen tüneményes volt fordítónak is; de Zsolinak másért kellett Klára: siratófalnak. Hogy vállára hajtva fejét, elpanaszolja a soron következő tizenéves nimfa szűzi „kegyetlenségét”, amiért a varjúlábú erdélyi költőt nem részelteti kegyeiben (semmit nem gyűlölnek annyira a nők, mint ezt a piedesztált), majd meg, hogy ölébe temetve borzas buksiját, magán érezze a Szibilla simogatását. Hogy emezekhez is fordult légyen Klára azzal az ominózus „ősanyai” kéréssel – nem tudom. Kötve hiszem.

KL Az imént azt mondtad, élete végéig harcoltál vele. Min veszekedtetek?

Veszekedni? Azt soha. Az atlantidák meddő küzdelme volt. 1953-tól 70-ig én a barátságáért harcoltam. Említettem már. „Fiúsítani” akartam Klárát. Kiiktatni kettőnk viszonyából azt a véletlenszerűséget, hogy egyikünk nőnek, másikunk férfinak talált születni, de legyünk továbbra is igaz barátok és maradjunk a tárgynál – ami az irodalom. Ő meg fordítva akarta: hiszen már igaz barátok vagyunk, de ezt azért még megtetőzhetjük a szerelem koronáriumával is és akkor már miért ne maradna elmúlhatatlan, eleven tanújele közös végzetünk e legédesebb perceinek? Harcolt pedig ezért Klára foggal-körömmel, a Kékharisnya minden fortélyával, Nyugatról beszerzett, elérhetetlen apróságokkal, bőrbe köttetett pazar első kiadásokkal, születésnapi nyakkendőtűkkel, filigrán faragású tajtékszipkákkal; és harcolt női fifikával – pl. hogy késő este felugrott: megmutatni Nyugatról ugrasztott fekete bársonynadrágját és fehér selyemblúzát az olasz zsabóval… Ilyenkor a sarokról telefonált és tíz percet adott rendcsinálásra, a betoppanásig. Parányi dolgozómban zárkarendet csináltam és jól eldugtam az ANIBEL dossziéit, mert a fiókjaimban nem kutakodott –

KL Hát nem is mutattad neki, hogy min dolgozol?

Hiszen tudod, ismersz, soha semmit nem mutatok, amíg nincs egészen kész; az ANIBEL pedig messze volt a késztől –

KL Mikor írtad a trilógiát? Nem mondanál róla valamit?

Halasszuk el, legalábbis az érdekesebb, lényegesebb felét máskorra; de annyit örömest, hogy 1953 végén vázoltam fel és 54 végére nyomdakészen hevert. Azért mondom, hogy „nyomdakészen”, mert elég naiv voltam ahhoz, hogy irodalmár barátaim, Ottlik Cipi, Vajda Bandi és mások akadémikus példálódzásait, indokolatlan derűlátását ne eresszem el a fülem mellett. Cipi a HELIÁNÉT végigpergetve, kényszeredetten és némileg fanyalogva arra intelmezett, hogy „egyszerűbben, öregem: sokkal egyszerűbben!”, mert a mi olvasóink ezzel a moderneskedéssel még a tálalásban, a tipográfiában is, nem tudnak mit kezdeni; az meg, hogy filozófiai kitéréseket iktatsz bele, nem engem, ne érts félre, hanem az olvasót: egyenesen taszítja: nem fér bele a magyar regény műformájába. V. Bandi ezzel nem értett egyet és egyenesen biztatott, „írj, írj és ne tagadd meg önmagad”, írj a fióknak, de úgy, mintha valamelyik állami kiadónak szánnád: ez már nem is olvadás, rianás ez, riannak a jégtáblák és nem is olyan elképzelhetetlen, hogy odáig érnek a dolgok –

– De Bandikám! Elfogadni egy regénytrilógiát tőlem, a börtönviselttől? Hol van az az állami kiadó, a Holdban?

– De, de! Éppen azért, mert börtönviselt voltál: megládd, még szaladnak utánad! Ezért aztán „behúzott avantgarde farokkal” írtam, amit írtam, hallgattam erre is, arra is: elhagyogattam a bosszantó újdándiságot és elejtettem, sőt, kihúzogattam a „bölcselet” gyanújába vehető elmélődéseket. Maradt az olvasmányos szerelmi regény, a Rákosi-szűkesztendők korrajza, és maradt a megvágyott szerelem allegorizált nosztalgiája – – –

KL Alapötletét, anyagát honnan vetted?

Ha sikerül megírnom a FAKUPOFÁT, amelyet töredékben ismersz, az a HELIÁNE méltó párdarabja s tán nagyobbszerű írás lehetett volna. De most, szorult helyzetemben, hogy ellopott időben újra regényt írtam, be kellett érnem a „répával”, amit Sancho Pansa egy boton az öszvérje orra elé lógatott, hogy ösztökélje: a közönségszerűséggel, a kiadhatósággal. A veszedelmesen viharzó gyönyörű Mama, aki lekonkurálja édeslányát, az élet példatárából adódott, maga Ernike, Anibel lánya, egyik diákszerelmem volt, a környék híres cukrászának, H-rnek az egyszem lánya volt (a másik „cukrászlány” előtörténetemben), aki szívremegtetően megillusztrálta a szépség tönkremenését, különösen a háború emésztő éveiben – és a jelenségvilág kérészélet-jellegét általában, ahogy az ÚrBuddha tanította volt.

A szökést a „Nagy hazán” végestelen-végig, haza a szovjet hadifogságból egyrészt Lajos bátyám első világháborús, évtizedes hadifogoly-élményeiből merítettem, aki valami istenhátamögötti gubernyában egy gazdálkodó özvegyével élte világát, de hazahozta a honvágy; másrészt kapóra jött az is, hogy Szendrő Jóska órákon át mesélte hadifogságát – ahogy a végén összeszűrte a levet az NKVD-és asszonykatonával, aki tábori tejben-vajban fürösztötte; a „jojjcakátkívánók” történetét is, az is hiteles, tőle tudom. A színházi-spiritiszta kör megírásakor szegedi szeánszélményeim motoszkáltak bennem, amikor a Csillagbörtön zárkájában szellemi vezetőnk („Feydeau”, a franciatanár) dátum szerint megjövendölte a felszabadulást; és igen nagy segítségemre volt a Fővárosi Spiritiszta Kör jegyzőkönyve, három gépelt, sokszáz oldalas, keménytáblás-kötet. Akkoriban göngyölték fel ugyanis a spiritisztákat (tán osztályellenesség, tán titkos szemölcsviselés vádjával), 8-10 éveket osztogattak a szerencsétleneknek, a kör vezetője 12 évet kapott, de mintha megérezte volna (vagy tán megsúgta vezérszelleme a túlnan-túlról), lebukása előtt még annyi ideje volt, hogy eltávolítsa a gyanús irodalmat – így történt, hogy a kör három Jegyzőkönyve Vajda Bandihoz menekült.

KL De amikor kész volt a trilógia, akkor csak odaadtad elolvasásra, neki…?!

Klárának, az ANIBELT? Már hogyne adtam volna. 1956 elején fura „nekrológban” méltatta amit addig összeírtam, mert olvasta mindenemet s oly megtisztelő figyelemmel, mint kevesen: a FÜGGELÉK-ben, ha hátralapozol, megtalálod. Éppen azt hiányolta, amit Ottlik Cipi kifogásolt: a filozófia „svertjét”. Különben kuncogott a szerelmi gügyörészés ironikus parafrázisain, mulatott a rendszer opportunista törleszkedőinek karikatúráin, és hatalmasan kacagott a színházi „sírverseken”, amely a sírversdivat kifigurázása volt – a parodizálás paródiája. Nem nevetett volna olyan jóízűen, ha sejtette volna, hogy már nem az ANIBEL a riválisa, hanem valaki más…

KL Már megint lebuktál valakivel?

Le én, méghozzá Klára szeme láttára s ez így történt. Valami belvárosi moziban ültünk, amikor figyelmes lettem arra a labaszőke, hamvasfiatal, meseszép asszonyprofilra, aki az előző sorban, öt zsöllyével jobbra ült. Klára is idegesen felfigyelt arra, hogy én folyvást odasandítok, ahova nem kell; s kis híja felszisszent, amikor neszét vette, hogy a labaszőke asszonyka még sűrűbben keresi a tekintetemet s már mintha „ismerőst” fedezett volna fel. A szünetben ingerülten sétáltunk erre-arra, de mintha az előcsarnok is mindig arrafele görbült volna, amerre a gracilis-elegáns, hamvas bőrű hölgy álldogál, és ha jól láttam és nem csak kápráztam, amit látok: összebólintott velem. Fejedelmi fejbiccentés volt, leereszkedő, de nem elzárkózó, még Klára is megkérdezte:

– Ki az?

Nem tudtam számot adni róla. Akkor még nem; de két hónap múlva már azt is tudtam, hogy M-n Zsuzsa, „Susan”, életem alkatrésze, kétségbeesett perceim felderítője lesz és az az alpesi nap, aki udvari dolgozókuckómba be-bevilágít. Óhatatlanul őt is szóba kell hoznom, bár szeretet-emléke bennem akkora, hogy ő, Zsuzsa, egyike „kibeszélhetetlenjeimnek”; most csak annyit, hogy osztrák grófnő létére a nehezebbiket választotta: a dzsentri-családdal, amelybe beházasodott, sorsközösséget vállalt, igazi Hazájánák ezt tekintette, a befogadó országot, és osztrákosan tört, folyékony magyarságával versenyt szidta velünk a gyűlöletes országrabló maffiát. Műveltsége a Kláráéval vetekedett, bár a muzsikához tán jobban, enciklopédikusan értett s ez kiderült profi zongorajátékából is; hogy dzsentri családja, „magyarjai” mint-s-hogyan vészelték át az „időket”, lapulással, részeg torporral, sírvavigadással, dacos deklasszálódással avagy nyárfalevél-remegéssel, nem tudom; annyi szent, hogy dolgozni nemigen voltak hajlandók. Zsuzsa, mint robotos mentőangyal – ő volt a népes család igazi keresője, ő etette-ruházta két gyerekét és a felnőtteket s így, hogy a robot jutott osztályrészéül, alig volt szabad perce, csak késő este ért rá.

KL Semmi köze Bokor Zsuzsához? És mivel kereste annyi sok száj betevő falatját?

Bokor Zsuzsához? A világon semmi. Igazában „Susan”-nak hívta mindenki, csak én Zsuzsáztam; s ő is ezt szerette, a névnek nem a német, hanem az angol változatát. Angol órákat adott, mert angolul-franciául (és persze németül) egyforma jól beszélt s azzal kedveskedett, hogy rajtam élte ki háromnyelvűségét. Előjegyző naptára tele volt nyelvórákkal, tudásához-rangjához szabva drágán mérte, de a sznob anglomán minden pénzt megadott azért, hogy egy igazi grófnőtől tanuljon angolul. Kisportolt, viharedzett, rúzst, kendőzést nem használó, büszke-szálegyenes, természettől-hamvasarcú és természettől-nevetős teremtés volt Susan, s a mulatságos az volt ebben a folytonnevetős arcban, hogy szája-nyílásában, lebegőlegesen, megjelent a nyelvecskéje és ide-oda remegve, a kis kobra, külön életet élt. Megbabonázva nyúltam érte, ezért a nyelvecskéért, és ha késő este betoppant, még élvezte is, nevetős-csibészesen, hogy olyan vadóc-türelmetlenül fűzögetem ki síbakancs-csodáit, mert mindig abban járt, gojzerer-varrású, elnyűhetetlen, osztrák cipő-csodákban, amelyek tanítványtól-tanítványig bírják a caplatást, a strapát. Hányszor-de-hányszor nem láttam úgy, amint délben, az emeletes ételhordóban, a kifőzésből, a bujdosó családnak és éhescsőrű fiacskáinak az ennivalót viszi: összenevettünk, két percre leálltunk diskurálni s aztán ki erre, ki arra – siettünk a dolgunk után, ő, hogy ki ne hűljön az étel, és én mert Erzsikém, kezével az írógép fölött, már a diktálásra várt.

Esztendőcske se telt bele, hogy Klára riválisa, Zsuzsa beépülvén életembe, Zsuzsának is riválisa támadt, drámaírásom istápja, az édes Adrienne. Őt is útba kell ejtenünk-s róla sok szót ejtenünk, életutamon, egészen addig, hogy még Londonban a lehető legrosszabbkor csengett a telefon s ő akarta belekiabálni a kagylóba, itt vagyok, itt vagyok, én, Adrienne! – de csak Édesanyámnak mondhatta s tőle hallotta, hogy járóképtelen beteg vagyok, idegösszeomlással fekszem az elsötétített szomszéd szobában, úgy kanalaztak fel egy rádióstúdió padlóján s alig tudok magamról.

Azt viszont itt mondom el, hogy Adrienne-nek köszönhetem, hogy rávette a férjét, mint igazgatót, hogy rendeljen nálam egész estét betöltő darabot a Bábszínháznak. (Mint férjjel, az övével nem rokonszenveztem, mert csélcsap természetével megkínozta életepárját s jogosnak tartottam, hogy Adrienne ágyában a bosszú eszköze legyek.) Ha még emlékszel, egyszer már írtam ilyen mesehangvételű hangjátékot a Rádiónak, annak Sarkadi Imre volt a bábája – AZ ARANYPALÁSTOT. Az anekdotikus mesketét egy 16. századi, perzsa eredetű arab erotológiai gyűjteményből vettem, ami akkor a ritkaságok-ritkasága volt és zárt gyűjteményben őrizték, azóta ponyvára került és a világ minden nyelvére lefordítva (magyarra is) a pornóirodalmat gazdagítja. Az én francia nyelvű, múlt századi könyvritkaságomban még ezt olvashattad: LE JARDIN PARFÜMÉ („Al-Raud Al-Atir”) Par le Sidi Mohammed el-Nafzaoui. Ouvrage du Cheikh, l’Imam, le Savant, le très-Erudit, le très-Intelligent, le très-Véridique Sidi Mohammed el-Nafzaoui que Dieu très-Elevé lui fasse Miséricorde par sa puissance. Amen. Traduit de l’Arabe par Monsieur le Baron R+++, Capitaine d’Etat major.⁵⁶ Ezt a dramolettet az alkoholista irodalmár mielőtt továbbította volna a drámaosztálynak – elvesztette (l. SÍRÓNEVETŐ I. 369 oldal, München, 1972). Hogy Adrienne meghozta a jó hírt, kétszer se kellett mondani, nekiláttam a MAJOMHÁZ megírásának. E „napkeleti játék” témáját az Ezeregyegyéjszaka Meséiből merítettem, egyik epizódját kerekítettem háromfelvonásos vidám színpadi játékká, melynek – ha nem is fő-, de kulcsszereplője: majom (Husszein majom – szegény rokon a halász-házaspárnál; l. SÍRÓNEVETŐ I. 13. oldal). Tán vérszemet kaptam a légkör megenyhülésétől, a mind merészebb sajtóhangoktól, és túlbecsültem az olvadás adta latitűdöt – ameddig elmennem szabad; vagy tán kifogást emeltek „börtönviselt” szerzője ellen; meglehet, hogy azért, mert burkolt célzásokat véltek felfedezni dialógusaiban Sztálin Legjobb Tanítványára, vagy arra, hogy még majd a Rákosi-féle parancsuralomnak is leáldozik – ki annak a megmondhatója? A honoráriumot kifizették, de a darabot nem adták elő. Ítéld te meg, Lorcsikám, az első felvonás függönyfelgördítő „hadaródalából” – mely egyébiránt a mesejáték „lekornyikálója” is, a gömbölyded zárlat a végén:

 

A függöny előtt. Aysán, Szerendib udvari bohóc, Digrán, a tudós felcser, Abdulbasi, Ibrahim a Hóhérral és Husszein majom; Aysán a középen. Betáncolnak és énekelnek.

 

Elmúlik, el, ez a nap is, ez a nap is, ez a   nagy, ez a galibai nap anélkül hogy valakit feltrantrantran-   trancsírozzanak A nagy szuli hős szuli szuliszulimán   Szulimán Szulimán szüliszüli-születésnapi ünnepi   ülnapot ülni kíván Derék janifani janicsárok síppal-dobbal   dibedobbal   nyenyerével s aki néző tapitapi-vastapi-vastapi   tapsoljon henye   tenyerével heviben mint aki örömét leli benn leli benn   leli benne ma   úgy járjad a világbiri-biribiri-birodalomalapító szuluszulu   szuluszulu   szultánnak