Életút I.
|
|
Most már azt is tudod, hogy Katicának hívták a pesztonkámat.
KL S az a vers kedvéért van vagy igazán péntek tizenharmadikán születtél?
A színvalóság. Péntek tizenharmadikán születtem, a Skorpió jegyében. Ez volt a szerencsenapom, minden jó dolog ilyenkor történt velem, pénteken és 13-án. Még azt is szerencsés napnak tekintem, hogy 1949 karácsonya után, péntek 13-án kapcsolt le az ÁVÓ a jugoszláv határon, amikor megpróbáltam átszökni Triesztbe; mert ez volt az a szál, ami ide Londonba vezetett. Életem főnyereménye volt. No de hogy szót szóba öltsek: a versben az, hogy „Kun kovácsnál” befúttak a fújtatóba, csak hogy megmutassák a kisfiúnak, milyen az, amikor felszikrázik – nos, tudod, mit csináltak? Vasabroncsot vertek a kerékre. Az abroncsot felforrósították, hogy kitáguljon; oszt’ amikor szították a tüzet azzal a bölöm fújtatóval, akkor felszikrázott – hát még a vörösen izzó abroncs, amikor rávertek: az szikrázott csak igazán! Aztán a „ráf” (úgy is mondták) kihűlt és rászorult a kerékre. Ezt nézte végig a kisfiú, megbabonázva, nem is egyszer. Igaz, nem Kunnak hívták a kovácsot, hanem Szendreinek, de ez nem ment bele a versbe. Az árvalányok szemközt valóban zabigyereknek csúfoltak, de vagy azért, mert a két süldőlány nem értette a szót, vagy mert nem láttak soha apát velem: Édesapám a fronton harcolt, magam pedig csak azt értettem, hogy csúfolnak, azt, hogy miért – azt nem; és igen haragudtam. Igaz, nincs benne a versben, hogy Kiss cukrászék Jóska fiának (a „Jaúskának”) volt a világ legszebb hintalova s álmatlan éjszakáim voltak miatta, annyira irigyeltem; de a háború, az már benne van: „Gyuri lovunk meg a hóka / románoknál ebadóba” – ez már világtörténelem. A román megszállás, tizenkilencben (négy és fél éves lehettem). Felnyomultak Budapestig, Gyomán is átvonultak s tudom, hogy tőlünk elrekviráltak két lovat. Egy ízben, délelőtt, a néptelen Vasút utcán lemerészkedtem a Wagner fásékig, a fatelepig, ahova bevették magukat a román katonák. Ott, a kerítésnek közészorított arccal néztem végig a csirketolvaj közlegények megfegyelmezését: bikacsökkel verték őket s úgy számolták ki a legény meztelen hátára a dózecsecsincset; míg a tiszt észre nem vett és oda nem küldte a csicskását, hogy kergessen el.
Emlékszem a fináncra, aki barackot nyomott a fejemre és kedveskedve úgy csúfolt, hogy „hic hec hoc!” (eredeti nevem, a Hack után); és még élénken emlékszem a Kner-nyomdára, amelynek Édesapám „oszlopos tagja” volt a bálák-hengerek-papíroszlopok között, ő volt a papírraktáros; mert nem mindegy ám, hogyan kezelik-tárolják-mozgatják a finom papírokat, a merítettet, a mélynyomót, a bibliofíliák fényes krétapapírját – az külön tudomány. Apám a poprádfelkai papírmalomban dolgozott, ott tanulta ki a papírszakmát és mint papírszakértő került Izidor bácsihoz.3 Hiszed-nem hiszed, még róla is vannak emlékeim. Egyszer a kerítésünk előtt ültem a járdán, az utcai porban, mert akkor, a járdának azon a szakaszán homokkal hézagolt tégla volt a burkolat. Nagyapámtól kaptam maréknyi szöget, kiskalapácsot és azzal szórakoztam, hogy „odaszegeltem” a téglákat (belevertem a szeget a téglahézagok homokjába). Nemigen értettem, miért megy annyival könnyebben, mint a deszkába, de örültem neki és fontos képpel, mint akinek hivatala van, megszegeltem a járdát. Arra jön Izidor bácsi (még jól emlékszem szikár alakjára) és megkérdi:
– Hát te? Mit csinálsz, te gyerek?!
Mire én, mint aki fel se néz és abba se hagyja, buzgón, hadarva rávágtam:
– Szedetelek-szedetelek-szedetelek-szedetelek!…
A nyomdába is „szabad bejárásom” volt, noha Édesapám akkor már messze járt a frontokon, de tudták, ki-kölyke vagyok. Besettenkedtem, lábatlankodtam mindenkinek, fel-felnéztem a fölöttem tornyadzó nyomdász bácsikra, akik szedőszekrényeik fölé hajoltak, melyek tartalmáról akkor még sejtelmem sem volt. Ez volt az a nyomda, ahonnan Édesapám valaha hazahordta azokat a szebbnél-szebb bibliofíliákat4 s e kincses könyvek még ott ékeskedtek első könyvtáram közepén, míg életünkkel a történelem eseményzuhataga meg nem borult s ezek is oda nem lettek a mindenek nagy kallódásában-potyogásában, hogy kis híja a megöröklőjüknek is ez lett a sorsa. S itt a cezúra, ahol szusszanunk egyet és tűnődő-szünetet tartunk.
(3) Miből-miből nem: a cserebogártól nem kérdezik, hogy akar-e – lennie kell. Ha mégis firtatni találná a Magasságos Mennyek Sóhivatalában, hogy miért, az egyöntetűen varcsogó Transzcendens Kinyilatkoztatás csak azt mondja: hogy a rák a vetésre ne menjen.
KL Hát nincs azokból a bibliofíliákból már egy se könyvtáradban?
Haj! Lorcsikám. Vajon csak tetteted vagy természettől vagy ilyen üde-naiv? A vadszamárcsordák szelidítethetetlenek s ha te hiszel a Szent Tamás Cselekedetei c. apokrifának (melyben a Jézus nevével előszólított sivatagi vadszamarakat befogják, hogy rájuk esteledés előtt elérjék a Várost s ott a fővadszamár, embernyelven szólalkozva, oly ékesen ecsetelé, mi vár a pogány lélekre a gyehenna tüzében, hogy ezerek megtértenek) – mondom, ha hiszel a vadszamarak csodájának (mely az apostol Nyolcadik Cselekedete vala), hát a Te hited tartson is meg téged. Mert az a tankhadsereg, amely elözönlötte az országot, nem hogy a Jézus, de a herkópáter nevére sem állt volna meg, és ezer vadszamárcsordával felért. Vajda Endre néhai kedves-jó cimborám még gyönyörködött egy-két megmaradt példány szecessziós cirádáiban s ha megírták a Beszélő Ágy regényét, miért ne írhatnák meg a Beszélő Könyv regényét. Ábrándossá teszel és gondterheltté egyszersmind.
KL Mintha nem is a lelkiatyádnak: a négy falnak mondanád. De mondd!
Mondjam-e? Itt elkalandozás és kitérés nélkül nem ússzuk meg, de miért ne? Hiszen Lawrence Sterne is úgy tartotta, az élet sava-borsa az elkalandozás. Hadd figyelmeztesselek, micsoda szörnyeteget fogtál ki magadnak; mert tudnod kell, én – Sors-Isten-Barom akaratából és rendelésére – költőszerzet lettem s rengeteg verset írtam. Ami kiadódott, jó másfél ezer könyvoldal ez a lírai termés s olyan, hogy annak óhatatlanul vannak életrajzi vonatkozásai; ne csodálkozz hát, ha mesélőkémbe s tudatomba minduntalan betolakodnak az odavágó versek. Egyikből-másikból nolens-volens idézettel ingerkedem s idézhetnékemet el nem fojthatom még akkor sem, ha jól tudom, az olvasónak sem ezekről a versekről, sem erről a költőről soha még csak nem is harangoztak. A másik, költőszerzetté való romlásom – és odáig vetemülésem mellett az, hogy a szívemben készen találtam ezt a kinevezést és Főgarabonciárius is lettem. Másszóval: első eszmélkedésemtől kezdve semmi úgy nem vonzott, mint a bölcselet. A bölcselet története, a bölcsek élete, a mestergondolatok csillagpályái; meg hogy ők maguk hová el nem vetődtek felderítő expedícióikkal, a Lapis Philosophorum után eredőben. Így hát az, hogy mit gondolok a dolgokról, ez a belső kommentár válton váltig előtolakszik s ezért olykor gyalogszerrel poroszkálunk. Persze az más lapra tartozik és el se mondom (nem itt mondom el), hogy mindig a léten való elcsodálkozás volt a kiindulópontom; vagyis ontológusnak születtem, a lételmélet, a lehetséges lételméletek kristálytani alakzatai: ez gondolkozásom korund-magva, a legkeményebb, a legreménytelenebb és legkilátástalanabb diszciplína (ezért is nevezem a bölcseletet a Tanácstalanság Privilégiumának) s olyan, amelytől azért az emberi szellem elszakadni sehogyan sem tud. Bizonytalan első lépéseimben-kimerészkedéseimben Édesapám könyvtárának sokat köszönhetek, sőt, neki magának is, amire – örök szégyenemre! – nagyon elkésve jöttem rá, s amilyen vásott apaszomorító voltam, bizonyára sok borsot törtem az orra alá. Értelmes, érdeklődő fiatalember lehetett, erdélyi szász s hogy milyen kevertes anyag vagyok, mindjárt látni fogod. Egyik nagyapám, az orosz, a kijevi „gubernya” valamelyik falujából szökött 16 éves korában. Éppen újoncoztak, ami a cári világban sorshúzással ment, a verbuváló praporscsik kezéből ő húzta a rovásos botot és ha felcsap, 25 évre viszik el katonának. Nemigen kérdezték; mire leitatták, már fel is csapott. De éjszaka kijózanodva sehogyan sem tetszett neki, hogy mundérban töltse életét. Elköszönt a kapufélfától és Odesszáig meg sem állt. Ott aztán hamis néven, hamis papírokkal, Jakov Szerafimovics, zsákolással annyi pénzt összekeresett a dokkokban, hogy megválthatta a hajójegyet Amerikába. Hajszálon múlott s már ment volna is, amikor beszállás után tapasztalnia kellett, hogy a természete nem bírja a fedélzet ingását. Fogta magát, harmadszori hányás után összetépte a hajójegyet s azt is a tengerbe hányta – azzal levonult a hajóról és továbbszökött Romániába. Onnan Magyarországra. Távirati stílusban mondom, mindez évekbe tellett.
KL Melyik nagyapád volt az orosz?
Anyám édesapja. Kicsi koromban ha katonásdit játszottam és úgy masíroztam nagy kajátozva, hogy „jobb!-bal! jobb!-bal!” – ő mindig kijavított:
– Ne azt mondd, kicsim. Mondd azt, hogy „raz!-dva! raz!-dva!”
KL És mondtad?
Nem én. Amúgy is többször voltam „mozdony”, mint „katona”.
Ez a raz, dva visszajárt még sokáig, pedig már nem is annyira a fenekem, mint inkább a mélytudatom emlékezhetett rá, mert ez volt annak a zsengekorombeli contretemps-nak a csattanója. S jóllehet a „sajáthúgy-ivás” meg a szűzlánypisiben való mosakodás valaha világszerte sok nép vajákos receptjében szerepelt, de ezt a fajta sauce suprême-et még Brillat-Savarin szakácstudományában is hiába keresnéd, ez a magam recipéje volt, noha nem vettem rá ki a pátenst. Hároméves lehettem, amikor ez a felülről küldött megvilágosulás rámtelepedett, forró nyárban, rekkenő hőségben. Az ilyen kánikulában a család nem szereti, hogyha a középre helyezett tálban a leves lobogó forró, úgy, amint a takaréktűzhelyről épp leveszik és a nagy ovális asztal köré gyűlő hívek szeme láttára középre helyezik; ezért nagyanyám ilyenkor a ház mellett végigfutó nagy árnyas ámbitus leghűvösebb sarkában a kétfülű, aranyszélű porcelántálat lehelyezte a kőre, hogy a leves némileg hűljön és kigőzölögje magát. Történetesen akkor nem volt arra senki, és én a levessel egyedül maradtam. Csak elnéztem a pompás tálban az aranyszínű Újházy-tyúkhúslevest, amelynek a színén, karikában, szivárványosan csillogott a zsír és békésen úszkáltak benne a májgombócok szigetei. Hogy miféle szimpatikus mágia sugalmazhatta, nem tudom; alkalmasint hasonlóságot véltem fölfedezni az aranysárga tyúkhúsleves és az egészséges, frissen csurranó aranysárga pisi-sugár között. Kétségek támadtak bennem, hogy onnan, ahol állok, három lépés távolságból beletalálok-e, ha nagyon akarok; de mindennek megvan a technikája és én menten ráhibáztam: ki kell dülleszteni a hasikát és magasra kormányozni a sugarat. Már az első kísérlet meggyőzött, hogy semmi sem lehetetlen, csak akarni kell: magasra tartott „irányzékkal” s teljes erővel nyomizva, hamarosan vastag, aranysárga sugárban éppen a levesestál közepébe találtam s némi szaporítással magam is iparkodtam hozzájárulni, hogy az új recipével a mai húslevesnek különleges ízt és szokatlan zamatot adjak. Már épp befejeztem volna a műveletet, amikor nagy sikoltozásra lettem figyelmes. Nagyanyám volt, a család főzőasszonya:
– Jesszusom! A gyerek! A gyerek belepisilt a levesembe! Pocsékká tette a levesemet!
Gyanút fogtam, hogy nem mindenki úgy fogja fel a húsleves megjavítását, ahogy én s ijedelmem nem is bizonyult alaptalannak: pillanatok alatt nagy lótás-futás kerekedett, szentségelés-kiabálás-basszamázás verte fel a ház nyári csendjét – olyankor, amikor ekkora kánikulában a kutyák se vakkantanak –, előfutott a család minden nagyja (az apraja, aki voltam, csak elfutni szeretett volna) s mire kettőig számoltam, már valaki lecibálta a nadrágocskámat, valaki kétfenekű dobot emlegetett, biztatásul annak, aki a levegőbe kapott és veresre verte a tenyerét a pucér fenekemen. Kinek azon járt az esze, hogy „most mit eszünk?!” (mert oldalt sandítva, ahogy a fejem lógatták, verés közben láttam, hogy az aranysárga Újházy-tyúkhúslevest már öntik is a bokrok alá), ki meg azon jártatta a sütnivalóját, hogy mi legyen a büntetése annak az imposztornak, aki pocsékká teszi a család levesét.
– Bezárni. Be kell zárni.
– De hová?
– A jégverembe.
– Jaj istenem, meg ne fázzon az a gyerek nekem! – hallottam valahonnan nagyanyám sopánkodó hangját.
– Csalánba nem üt a mennykő! Hogyisne! Be vele! Be a jégverembe! Vacsoráig elő ne jöjjön!
– Ne! Nagyapa: ne! A jégverembe nem megyek…!
– De bizony hogy megyelsz: raz, dva!
Ez volt az az „egy-kettő”, amelyet soha nem felejtek el; mert még ma is az orromban a jégverem szaga. Inkább csak hűvöske volt, nem volt az fagyaló hideg; sötétnek is csak addig, amíg a szemem meg nem szokta a félhomályt. De hogy magamra maradtam és be kellett rendezkednem valahol, ahol agyonüthetem az időt, kuckót kerestem a hordók között, az ászokfák alatt. Leltem is, kemény, rideg és büntető-barátságtalan volt az a magányos kuckó, azóta is az orromban a boroshordók, az ászokfák orrfacsaró szaga s akkor gyűlöltem meg a vinkó szagát: nagyon elsőrangú bornak, tokajinak vagy lachryma Christi-nek kellett lenni, hogy ne emlékezzem az ászokfák szagára. Szipákoltam-duzzogtam a sötétben s ha nagy ravaszul arra spekuláltam, hogy majd csak akad valaki vajszívű szószólóm, hát nem spekuláltam rosszul: óra múlva kiengedtek és alighogy mint a rossz álmot, kialudtam, nem voltam haragtartó – másnap már ránevettem nagyapámra.
KL Nagyapád ott lakott veletek?
Pesten, egy darabig. Gyomán külön laktunk. Apai nagyapám, Hack Ferenc még Temesvárott volt kalapos, boltja-műhelye volt. Apám Temesvár mellett, Csáktornyán született 1881-ben; onnan ment Poprádfelkára, majd bécsi kitéréssel – Gyomára. Hack volt a családi nevünk, szépen csengő szász-germán név.
KL Úgy tudom, első köteted még Hack Győző név alatt jelent meg.
Jól tudod. Ha történetesen nem magyarosítok, igencsak jól jártam volna a Hack családnévvel: kurrens angol név is egyúttal, a londoni telefonkönyvben van jó oldalnyi belőle s el sem tudod képzelni, mekkora előny angol névvel eltűnni az angol társadalomban (NB., nomen est omen: maga a szó, hogy hack Dr. Johnson idején skriblert jelentett).
KL Most is betűznöm kellett a neved a Bevándorlási Hivatalban, jövet.
Mert van egy hasonló hangzású angol vezetéknév, a Hayter. Sir William Hayter volt Nagy-Britannia moszkvai nagykövete 1953-tól 1957-ig; nekem is betűznöm kell a nevem, az á betű ékezetét meg lekoptatta az angol élet.
KL Mikor vetted fel a Határt?
Hihetetlen, hogy ma már milyen kacifántos idegen neveken jelentkeznek írók, költők a magyar irodalomban. Valamikor ilyen névvel kopogtatni az irodalom ajtaján nálunk elképzelhetetlen volt. Így lett Steingassnerből Tömörkény, Zieglerből Gárdonyi, Herzogból Herczeg, Neumannból Molnár, Martoncsikból Mécs, Grosschmidtből Márai és Makkó Lajosból Tűz Tamás. 1946-ban adtam be magyarosítási kérvényemet; három nevet kellett javasolni, az első a „Medveczky” volt (gyergyószentmiklósi székely nagyanyám után), a második a „Határ” volt (egy bánáti nagynéném után), a harmadikra nem emlékszem. A döntés a Medveczkyt elutasította azzal, hogy az védett név és ha a lengyel grófi ágától engedélyt szerzek, megújíthatom a kérvényemet. Elgondolhatod, hogy 46-ban nemigen lehetett ilyesminek utánamászni s amúgy is, hamarosan nem volt ajánlatos, hogy valakinek cé-zé-ipszilonos neve legyen. Belenyugodtam a „Határba” és letettem a „Medveczkyről”; pedig székely nagyanyámra még emlékszem: magához emelt a magasba és mindig úgy becézett:
– Egyem! Egyelek meg! Eszemadta!… Egyem! Egyelek meg! Eszemadta!…
KL És Édesanyád? Hol ismerkedett meg Édesapáddal?
Ha én azt tudnám! Anyám tanítónő volt Mezőtúron. Gondolom, valami táncmulatságban ismerkedhettek meg, mert a családi legendák szerint Édesapám legényember korában született népszórakoztató volt, amolyan társaság-központja, alkalmi konferanszié, miegymás. Mai megjelöléssel kispolgári értelmiségi, bár megérzésem szerint mérföldekkel tovább látott az orránál s nem csak a könyvtára volt az egyedüli, ami ránk maradt, amiből következtethetek a mentalitására. Nyílt eszű, érdeklődő fiatalember lehetett, és a német klasszikusokon kívül összevásárolt egész sereg, a század elején divatos, népszerűsítő, tudományos könyveket. Vastag, pompásan illusztrált kötetek sorakoztak a könyvespolcán, mint Ernst Haeckel óriás művei a Natürliche Schöpfungsgeschichte, a Die Weltreatsel, a Kunstformen der Natur, aztán persze Bölsche Szerelem az Élők Világában (ez magyarul); meg a teljes sorozat Schopenhauer (kísérteties, hogy itt Londonban ugyanazt a régi, gót betűs Brockhaus-kiadást vásároltam meg, ami neki megvolt). De ne gondold, hogy csak a közhely-klasszikusokat vásárolta meg folyóméterszám, mert a „nagyokon” kívül ott volt Kleist, Büchner, Heine, Grillparzer, Grabbe, Hebbel, a Schlegel-fivérek, Leanu, Rückert, Mörike, még Rosegger is, a dialektusban író osztrák költő.
KL Ő németül beszélt?
Kétnyelvű volt. Kézenfekvő, hogy mindjárt, már zsenge gyermekkoromban szeretett volna német szóra fogni s nyaggatott is, de hasztalan. Megpróbálkozott mindennel, még német nyelvű képeskönyveket is hozatott, és a képeket mutogatva, helyettem szavalta az idióta rigmusokat:
– No kinek adjuk azt a nagyon nagy pofont? Kinek, a nagyon nagy nyaklevest? „Dem pomaden Bengel da: / Kasper ja! Kasper ja!”
Összeszorított foggal, konokul hallgattam és fogadalmat tettem, hogy amíg élek, monoglott maradok.
KL És nagyapád?
Apai nagyapám háromnyelvű volt, mint Temesvárott mindenki. A vevőköre: székely is, szász is és persze román. Jól megfértek egymással. Kis közjátékként hadd mesélem el Édesapám öccse, Misi bátyám történetét. Ez az izomerő a családban van, magam is megörököltem apámék erős fogását. Misi bátyám is fiatalon borzasztó erős fickó volt és híres verekedő. 18 éves korában, egy kocsmai ramazuri alkalmával hazavágott egy legényt, a szerencsétlen kiszenvedett s ő tudta – szöknie kell. Nagyanyám batyut kötött neki s ő még aznap éjjel kereket oldott. Maga se gondolta volna – kisodródott Amerikába s New Yorkban kötött ki. Segítette a német kolónia, kalaposműhelyt nyitott (a papáról háramlott rá, az volt a tanult mestersége). Egyre-másra szaporodtak el a fiókjai, meg is tollasodott s mikor már a műhely nagyüzemmé nőtte ki magát, ő lett New Yorkban a kalapkirály. Volt egy milliomos nagybátyám. A két fivér levelezett, addig-addig, míg Misi bátyám rá nem szánta magát – hazalátogatott. A húszas évek végén lehetett, a felesége, Emma nagynéném nagy darab sváb asszony volt, de már erősen kikupálódva, csupa szőrme, púder, csupa ridikül és klipsz és strassz: a vásárlás volt a kedvtelése és módfölött hiányolta, hogy a Párizsi Áruházban nem szól a zene. Egy alkalommal taxiba vágtuk magunkat és Emma néném megkocsikáztatott: Nagykovácsitól Gödöllőig körbe-karikába (a cukrászdázást leszámítva) egész nap jártuk a várost. Annyi pénzt együtt nem láttam, amennyit a sofőrnek ő fizetett. Persze egymás közt ők ketten csak angolul beszéltek (és magam fülig vörösödve, szüleim némi konsternációval vették tudomásul, hogy az angol a „picture”-t picsának ejti…, de mit volt mit tenni). Csak törték a magyart, de a szüleimmel nagyokat nevettek és jól megértették egymást. Egy nagy fájdalmuk volt csupán. Gyermektelenek voltak és nagyon szerettek volna gyermeket. Könyörögve kérték Édesapámékat, hogy adjanak oda engem, engedjenek ki Amerikába: ők majd felnevelnek, egyetemre járatnak.
KL Egyetlen gyerek voltál?
Az hát. És a szüleim semmi kincsért nem voltak hajlandók odaadni. Mikor látták, hogy erről le kell tegyenek, máshogyan próbáltak segíteni rajtunk. Bármennyire titkoltuk, nyilvánvaló volt, hogy szüleim iszonyú nehezen vészelték át a gazdasági válságot s lényegében a permanens tönkremenés állapotában, máról holnapra éltünk. Majd mi rendbehozzuk a dolgaitokat – mondták az amerikai rokonok. Egy vasárnap délelőtti séta alkalmával (és ezt a saját fülemmel hallottam), Misi bátyám megáll a körúton apámmal és a sétabotjával rámutat:
– Látod ott azt a sarokházat? Megveszem neked. Vilikém! Hadd vegyem meg! Ne tiltakozz, a hétszentségit, mi az nekem? Semmi. Meg ami mellette van, azt is. Meg azt… Meg azt… Csak hogy könnyítsek a helyzeteden.
Szüleim hallani sem akartak róla. Azután is, még sokáig, ha arra jártam, mindig úgy néztem fel rá, arra a pompás körúti sarokpalotára, amelyiket a sétabotjával megjegyzett:
– Ez a sarokház, ami nem lett a miénk. Az volt az az Amerika, ahova nem mentem el fogadott gyereknek amerikai nagybátyámhoz, a kalapkirályhoz, aki ki tudja, él-e még…
Mert ez a közbevetés ilyen melankolikus akkorddal zárul: a levélváltás még eltartott egy darabig, aztán a két fivér között valamiféle harag támadt és a levelezés abbamaradt.
KL És tudsz róluk?
1960-ban megeresztettem egy levelet Misi bátyám New York-i címére. Választ nem kaptam. Ha élnek – ha valakijük él – azt hihette, a menekülttáborból, ejtőernyőn, afféle darizó mangár vagyok, nyakukbaszakadóban. Pedig írtam, hogy mindenem megvan. No ládd, már olyan docilis vagyok, hogy nem ismerek magamra. Csak mondom-mondom a magam érdektelen történetét, holott kinek nem volt kalapkirály nagybácsija Zámerikában…?!
KL Docilisan berzenkedel, de hadd faggassalak tovább. Hogyan kerültél el ötödfél éves korodban Gyomáról és miért?
Hja! Átugrottál valamit, ami neked már quantité négligeable. Átugrottad a világháborút. Nem várhatta meg, hogy megszülessek: Édespapámat ’14-ben bevitték katonának. Négyesztendős háborús pokol következett – az szakadt rá. Az első időben még futárszolgálatot teljesített, gyorsvonatokon cikázott katonai sürgönyökkel meg portfoliókkal – különleges tasakban vitt üzenetekkel. A felesége szerette volna megmutatni az újszülöttet a papának: vonatra ült és utazgatott utána. Mire utolérte volna Szarajevóban, Édesapámat már átvezényelték az északi frontra. Anyám vonatról vonatra hurcolt, bár én minderről nem tudtam semmit, csak úgy mesélték; hogy pólyás koromban beutaztam a Monarchiát, csak azért, hogy megmutassanak a papának. Nem sikerült. Pedig jó lett volna; mert Édesapámat aztán emberileg szörnyen elgázolta a háború. ’16-tól kezdve harcoló alakulatnál volt. Doberdónál szétverték a zászlóalját, három napig egymagában az erdőben bolyongott. Farkasfalka támadta meg, puskatussal verte szét. Nagy sokára rátaláltak, lőtt sebbel kórházba került. A tábori kórházat belövés érte, apám gránátnyomást kapott. Rokkantként került haza. Három évig a kórház lakója volt; gyakorta megtörtént, hogy felugrott álmában, kiesett az ágyából és kétségbeesetten hadonászva ordítozta:
– A farkasok! A farkasok!…
Utolsó odalátogatása alkalmával a főorvos félrevonta anyámat és azt mondta:
– Nemsokára hazaengedjük a férjét: mi többet érte már nem tehetünk. Asszonyom, szívlelje meg, amit most mondok. Eztán maga a családfő. Válasszon valami olyan foglalkozást, ahol a férje félreülhet és nemigen kell érintkeznie emberekkel. Reméljük, a tünetek idővel elmaradoznak, keménykötésű fiatal szervezet, még kiheverheti. De egy darabig még napirenden lesznek a félelmi remegések, az éjszakai dührohamok…
Így jöttünk fel Pestre. Úgy adódott, hogy itt egy katonabajtársa eladta Édesapámnak a fűszerüzletét, a VII. kerületben, az Akácfa utca 38. alatt. A kapu egyik oldalán Gartner kárpitosék üzlete-lakása (ma, úgy tudom, vendéglő), a másik oldalán a szatócsbolt. Annak a szatócsboltnak Édesanyám volt a lelke; a vevőkör Lelki Klinikája, Üdvöskéje, Általános Tanácsadó Szolgálata. Apám a pultok mögé vonult, látni is alig lehetett – kivéve amikor kiszolgált, különben egész nap barkácsolt, fúrt-faragott. És itt történt velem az a leírhatatlan – mert magamból kiírhatatlan – szégyen, amire hogyan is tudnál rákérdezni, hiszen nem is gyanítod s hasztalan pellengéreztem ki magam „Írósors gyalázata” című tárcanovellámban („Légy Minaret!” Aurora 1990., 16 o.), azzal ugyan még közel se vezekeltem le. Arról van szó, hogy plagizátor vagyok, mindig is az voltam világéletemben – amilyen megrögzött Igaz Ember az Erényben minden pályatársam. Nyolcadik éves lehettem, amikor zsenge elmémmel-szívemmel annyira beleszerelmesedtem a Fekete gyémántok híres Bevezetőjébe, hogy fogtam magam, két nyári délutánon át leírtam gyöngybetűkkel mind a huszonöt oldalt s utána beosontam kispajtásomért, a Sanyiért, kézen fogtam és előhoztam a házmesterlakás udvari homályából…
KL Ott, az Akácfa utca 38-ban?
Ott hát, hol máshol? Lévén hogy a házmesterék egy szem fia, Csizmadia Sanyi volt a meghallgató közönségem akkor is, ha pojácáskodtam, ha hideglelős-komoly előadást tartottam a Mindenség Értelméről (s ugyan ki adná ennél alább, ha nyolcéves és Egyetemes Plagizátor?!) – akkor is, ha mozdonyt építettem és akkor is, ha hangosan ábrándoztam az egzotikus őserdőkben ottfelejtődött őslények felfedezéséről. Ezúttal azonban antul is komolyabbra fordult a dolog.
– Megírtam első könyvemet – jelentettem ki Sanyinak (aki azon kívül, hogy azt se tudta, a ,könyv’ mi fán terem, arról a könyvtermő fáról is csak egyet tudott: hogy csuda dolog). Leültünk a mi boltunk kirakatának vasrácsos lépcsőjére (a vasrács alatt a pincébe szakadó széncsúszda pallója feketéllett: kicsik voltunk, elfértünk a lépcsőn), elővettem első nagy elmeművemet és olvasni kezdtem – Jókai után szabadon. Karbonról, Szilúrról, Devonról, földkorszakokról. Hogy mint lesz az ősvilág erdőrengetegéből a vastag szénfekü; a kitermelnivaló kincs – a „fekete gyémánt”. Az én Sanyi barátom nagyra meresztette a szemét és már nem is annyira hitetlenkedve, mint inkább előlegezve fanatikus hitét, az orákulumnak, aki vagyok, megkérdezte:
– Ezt te írtad?
– Hát. Ki más – vágtam ki büszkén.
– Ezt a sokat? Mindet?
– Én.
– Házi feladatnak?
– Annak.
– Hány házi feladat ez?
– Ezer.
– Senki se segített?
– Senki.
– Anyád se? Apád? A nénétek, a tanítónéni? Senki?!
– Nem is tudnak róla. Titok.
– Csak mi kettőnk tudunk róla, te meg én…?!
– Csak. A kettőnk titka.
– Az áldóját!
– Nem árulsz be, ugye?! Sanyi!
– Dehogy árullak.
– Istenbizony? Így görbülj meg?!
– Olyannak ösmersz?! Így görbüljek meg. Irtó jó! Olvasd tovább!
Én meg alighogy szerzőségemet megvallottam – azon minutában nagyot dobbant a szívem. A hazugság sziklagörgetege rám zúdult és betemetett. A jóvátehetetlen hazugság sziklája nehezedett rám, és én ez alatt a sasbérc alatt feküdtem élve-eltemetve. A vesztes hazardőr sorsa várt rám, akinek csak ez az egy dobása volt és azt is elvesztette. Elhazudtam az életemet. Mert tudtam, bármennyire szerettem volna, az én kispajtásomnak soha többé meg nem vallhatom – nézd Sanyi, gyönge voltam, eltévelyedtem, Jókai szóbűvészete elkápráztatott, megigézett: hazudtam neked, barátom, hazudtam, Csizmadia Sanyi, cudarul hazudtam, nem én írtam a Fekete gyémántokat… Hiszen mire gyalázatom megérlelte bennem az elhatározást, hogy leleplezem magamban a káinita nagy hazugot, aki vagyok, Sanyi elvegyült a Sanyik ezreivel, felcseperedett, iparostanonc lett és szereleműzött kamasz, életújonc és örömkatona, elsodródott és eltűnt a szemem elől, ki tudja, merre mórál. Ha nem az Ismeretlen Katona sírja temeti, akkor még annál is rosszabb sorsot választott: nyugdíjas valahol; nyugdíjas egy olyan láthatatlan „vasfüggöny” rossz oldalán, amelyet nem is a politika bocsát le a túlnépesedés földabroszára, hanem a betegség és a kor.
KL Hát nem is találkoztál vele soha többé?
Csizmadia Sanyival? Már hogyne találkoztam volna: meghallod még azt is! De csak a háború előtt. A háború után a Sanyik ezreivel: nem én, soha többé. Sok-sok évtizednek kellett eltelnie s itt majdnem azt mondhatnám, nincs annyi csillag az égen, ahány évtized eltelt, amíg rájöttem, hogy hitegetem magam, nincs semmi „eredeti” a Nap alatt. Mindent végigábrándoztak, megírtak/leírtak előttünk, elírtak előlünk mutatis mutandis – más írók, más kultúrák, más hitregék nyelvén, más civilizációk tentélő bölcsőjében – és jelrendszere szerint. Mindannyian eredendően plagizátorok vagyunk. S most jön a vastagja: jut eszembe. A legarcpirítóbb az én esetemben az, hogy még ez az én első zsenge hazugságom sem volt s nem is lehetett az én „eredeti” ötletem. Valamikor, tán Babilonban, tán Asoka király birodalmában élt egyszer egy inaskodó írnok-süvölvény s annak is volt egy „Sanyija”: vele történt először s „eredetileg”, ő hazudta elsőnek, amikor kiszaladt a száján, hogy Gilgames Utazását az Árnyak Országában vagy azt a ménkű-hosszú Máhabharátát – ő írta.
KL Hát… ez nem az a történet, amire azt szokás mondani, hogy „csodagyerekként” kezdted.
Nem hát. Csakhogy a mi mesterségünkben még szabályerősítő kivételként sincsenek hatéves „csodaírók”; legjobb esetben „csodakamaszokról” beszélhetünk. Igaz, a renaissance századaiban szóltak ilyen csodákról a legendák; majd minden trónvárományos herceg-hercegnő négyévesen írt-olvasott; Pico della Mirandoláról regélték, hogy hatéves korában tudott latinul–görögül. De mit tudhatott azonfelül egy hatéves arisztokrata? Csak mint az idomított kutyus – két lábra állt. Az én első plágiumom ügye csak olyan volt, mint a kora középkori kolostorok scriptoriumaiban azoknak a kezdő novíciusoknak az esete, akik nyelvüket kidugva csak másolják a betűt, mint az ákombákomot, de nemigen értik. Írással igazán csak jóval később próbálkoztam.
KL És ott is laktatok az Akácfa utcában, ahol az üzlet volt?
Hát – ez volt a védelmi visszavonulás utolsó erődje. De mielőtt odaköltöztünk, laktunk mi másfele is. Jó ideig laktunk a Nagyatádi Szabó utca egy magasföldszintes lakásában, az akkor még Kertész utca volt –
KL Ma újra Kertész utca: ott, ahol a Fészek van.
Igen, a Fészektől 8–10 háznyira, tán a 25-ben. A kapualjig keskenyvágány vezetett hátra, mert az udvar végén valami műhely volt, oldalt meg egy alagsori zacskóragasztó üzem. Szemközt magas, modern bérkaszárnya, a földszintje garázs, az első emeletén valami híres operettdíva lakott: nyaranta, nyitott ablaknál, szakadatlan házibuli volt a szép hölgy élete, fel-feldudogáltak érte az autós banditák –
KL A nevére nem emlékszel?
Ha agyonütsz se. (Tán Lábass Juci? Honthy Hanna?) Emlékszem, amikor a nagyanyám haldoklott, a szüleim felüzentek neki, itt valaki haldoklik, csendesebben vigadjanak. Azonnal elcsendesedett a társaság, becsukták az ablakokat és pár soros levélben a szép színművésznő bocsánatot kért.
KL Mint Petőfinél, a versben…
Onnan átköltöztünk a Nyár utcába egy második emeleti kétszobásba; csak arra emlékszem, hogy innen órák hosszat lestem egy cigányképű, kegyetlen kacér lányt, aki szemközt lakott és ha behunytam a szemem, a pesztonkámra hasonlított… Utána nem annyira beütött a „krach”, mint inkább tetőzött a válság, 17 évesen én éppen érettségi előtt álltam. A szatócsboltot csőd fenyegette. Válaszút elé kerültünk: vagy apám állásba megy – hogy hozzásegítsen –, vagy fel kell adnunk a lakást. Én előálltam azzal, hogy szíves-örömest feladok mindent, nem akarok egyetemre menni és nyomban dolgozni megyek. A szüleim erről hallani sem akartak. Végül azt tettük, ami fájdalmasan kézenfekvő volt – apámnak, állásra, semmi esélye nem lévén – feladtuk a Nyár utcai lakást és beköltöztünk az üzleti raktárba. Betonpadlós, szoba-konyhás sivatag volt, a „szobát” úgy képzeld, hogy vasrácsos két ablaka a lépcsőházra nézett, tehát világítása-szellőzése közvetett volt; mellette a konyhafélében volt a vízvételi hely, egy falicsap, alatta vödör; ajtaja az udvarra szolgált. Ennek a hosszúkás konyhaszerűségnek a végében apám háló-empórát rögtönzött csigalépcsővel s ennek a mini-emeletnek a deszkapadkáján volt az ágyfészek, ahol a házilány hált – mert mindig volt valaki fiatal fehérszemély, aki ha nem főzött-takarított, akkor a boltban kiszolgált. Másnak nem mondanám el, de neked meggyónom Lorcsikám. Minden egyes alkalommal, ha éjnek-évadján rátettem a lábam annak a parányi csigalépcsőnek az első fokára, lelkifurdalást éreztem és imigyen korholtam magam:
– Rossz fiú! Hát ezért csinálta, ennek csinálta Édesapád ezt a lépcsőt, hogy amíg ő, anyáddal a robotos kimerültek mély álmát alussza, te felmeredő hímvessződ követve, kitapogasd a soros fiatal fehérszemély hálóinges idomait, hogy mire ideje lenne megijedni, már tulajdon kéjes lihegésére ébred? Ezért eszkábálta, nektek barkácsolta apád ezt az ágyas padlatot, hogy aztán a tűzmeleg ifjonti húsban szigonnyá szétmeredve, megtermékenyítsed a szegényt s utána kajtathasd fiatal orvosnövendék barátaidat, aki elég szegény, hogy kis pénzért vállalja a súlyos börtön kockázatát – (mert akkor még, mázsákban, jól kimérték az orvosnak, aki angyalcsinálásra vetemedett) – ahelyett, hogy a hideg vödör vízbe beleállva, három Üdvözlégyet, három Miatyánkot rebegve megtűrtőztetnéd kani gerjedelmed, rossz fiú!…
De – akárhogy korholtam magam, mindig csak arra használtam a csigalépcsőt, amire nem kellett volna; oly szörnyűden kívánkozott bennemaradnom a bűnben és a vulvák-lábiák lávás melegében; és így lőn az életem egyetlen nagy, magelláni cirkumbilivagináció…
KL De honnan volt pénzed a küretre és volt-e mindig orvoscimborád?
Látom, a tapasztalat beszél belőled; hogy a felcsinálás mindig könnyebb, mint az elcsinálás; azután meg nem minden házilány hasonlított az én Pesztonkámra, de a fiatal szatír olyan, mint Petőfi rohangáló ifjú vitéze: „Itt a kardom, hova szúrjam?” De akkor már elsőéves egyetemista voltam és kerestem –
KL Lassan a testtel. Hát az iskoláid?
Igazad van, festina lente. Iskoláim…?! Tudod, az ember nem választhatja meg a rokonait, a szüleit, a börtönben a zárkatársait, az iskolában az iskolatársait, az egyetemen az évfolyamtársait. Akcidentáliák ezek, véletlen összekerülések. De tán nem lesz érdektelen, ha szalagra mondom, hogy a Markó utcai Bolyai Főreál jeles intézet volt, meg is nyerte az országos tanulmányi versenyt abban az évben, amikor magam is nyertem. Ybl Miklós tervezte ezt a pompás épületet –
KL Az a Berzsenyi gimi!
Azzal szemközt, a vöröstéglás. A Bolyai.
KL Oda járt Radnóti.
Hova? A Bolyaiba? Inkább a Berzsenyibe, gondolom –
KL Oda Vas Pista járt.
Meg Devecseri Gábor.
KL Meg Hegedűs Géza.
Nos, nekem is nevezetes a Berzsenyi, de másról. Ott volt rajztanár Luttor Ignác, a zsinórírás apostola. Luttor Ignác pedig (hogy ugorjak úgy húsz esztendőcskét) nekem nem a zsinórírásról volt nevezetes, hanem arról, hogy volt egy világszép lánya, Luttor Mara. Kedves-jó barátnőmet és múzsámat tiszteltem benne (plátói alapon) – aki nemegyszer olvasta verseimet 47-ben, 48-ban s egy ízben még Kassák haragját is kihívtam, nem is annyira szonettjeimmel (mert „ha szonett, akkor ki nem szarja le?”), hanem vadlovak módjára nyargaló prózaverseimmel, amelyekből a „társadalmi mondanivaló” pimaszul hiányzott… No de ne vágjunk a dolgoknak elébe.
Különös tarka társaság volt ez a tanári kar akkor a Bolyaiban. Volt, aki varázslatos lényével megszerettette tárgyát és volt, aki antipedagógus lévén, megutáltatta a magáét. Kémiatanárom például készpénznek vette, hogy „mindenki mindent tud” és már csak épp „elbeszélgetünk a dolgokról”. Pedig senki sem tudott semmit. Volt, aki konyított hozzá és vette a lapot; én viszont nehezen hajaztam a kémiához; nehezen addig, amíg a Műegyetemen be nem pótoltam a mulasztottakat. Kiváló matematikatanárom volt Szücs Ernő, protestáns pap. Mások arra gyanakodtak, hogy homokos hajlamai vannak, én csak egzaltáltnak találtam. Evangelizáló, embermentő szándékkal „igazmondók klubját” szervezett az osztályban, kedvenceiből kerültek ki a klub tagjai, akik szemrebbenés nélkül füllentették, hogy ők tűzön-vízen keresztül félelem és gáncs nélküli igazmondó lovagok. Szücs Ernő azzal kezdett gyanússá válni, hogy egy óráján hússzor küldte a pedellust egy pohár vízért. Megitta mind. Kevéssel utána „ártézi kutat” akart fúrni a dobogó közepén és a mentők vitték el az óráról; zárt intézet lakója lett.
KL Ki volt a legkedvesebb tanárod?
Egyik tán legkedvesebb tanárom Jakobi Lányi Ernő volt s már maga a tárgya is, számomra, argumentum ad hominem: az irodalomtörténet. Érzem, hőhullám önt el az örömtől, most, hogy rákeríthetem a szót. Oly emberi történet az övé, hogy szinte regénybe illő, de század eleji orosz regénybe, ha Kuprin írja meg, s oly megindítóan melankolikus lekerekítésű. (Nem tudom, rokona-e Viktor bácsinak, a kiváló műfordítónak, akivel utóbb jó barátságba keveredtem, de ezt elmulasztottam megkérdezni.) Lányi Ernő többet tudott, mint amennyit mutatott. Ha azt mondom, hogy született pedagógus volt és lebilincselő előadó, keveset mondok. Soha nem kellett fegyelmeznie, mindenki csüggött az ajkán (én is). Háromszor annyit mondott el az irodalomról, mint amennyi a tankönyvben volt, sokkal merészebb szellemben, s mindent kiragadott szövegrészletekkel illusztrált – gyakorta fejből, homlokát a tenyerébe hajtva. Olyan volt, mint a bűvészmutatvány. Mondanom sem kell, a hódoló levéllel szoros barátságba keveredtem vele az érettségi után. Ki-kijártam hozzájuk budai villájukba, összetegeződtünk. Előbontakozott a gubójából, kitárulkozott. Elmondta előtörténetét. Egyetemista korában, két évig, súlyos csonttuberkulózisa volt a bordáján. Úgy kúrálta magát, ahogy akkoriban mindenki (André Gide-et beleértve, aki ugyanezt tette az afrikai napon), a nyílt sebet kitette a napsugarak gyógyító hatásának a kertjükben; és a kétévi napkúra csodát tett – begyógyult a seb. E két év alatt egyebet sem tett, mint Schopenhauert olvasott. A bölcselő termékenyítő hatással volt rá, nekiült, hogy megírja életrajzát. Mikor ideért a mesében, Ernő bátyám felkelt, előhozta és nagy szemérmeléssel átnyújtotta a bársonyfedelű, keménytáblájú gépelményt.
– Ez az. Belenéznél?
– Már hogyne néznék! – csaptam le rá mohón és alig értem haza, menten nekiültem. Olvasom-olvasom –
KL És…?!
Úgy voltam vele, mint aki szörnyen szeretné, hogy az ő lova az első legyen és szörnyen szurkol neki. Az indítása szürke, a történet ólomlábon jár. Iparkodólagosan hajtja a maga galacsinját, de a tehetségnek csak az egyik fele; a másik fele – a féltehetség. A hetedik égből estem le és egy kicsit: magamra maradtam. Visszavittem és mély hajlongások közepette származtattam vissza a mintaszerűen legépelt albumszerű kötetet, és mialatt egyik lábamról a másikra álltam, kerülgettem, mint macska a forró kását (nem először életemben). Visszaesett szememben azzá, ami volt: a kiváló pedagógus. Ő az élő magyar irodalmat tanította, az elsők között adta a kezembe Németh Lászlót.
KL Akik maradandó hatással voltak rád, olyanokra: más tanáraidra emlékszel?
A rajztanárunk volt az osztályfőnököm: Balogh Sándor szaktanfelügyelő (a nemesi előnevére már nem emlékszem). Ő volt az, aki életpályámat kiválasztotta és azon „sínre tett”. Legalábbis ő azt hitte. Mulatságos és angyali-aranyos bácsi volt, kopasz, köpcös, magára sokat adó, lelkiismeretes, morális lény; azonfelül mókás szerepjátszó: úgy tett, mint aki látatlanba adja a haragost és akkor is csínytevésen ér, amikor nem látja. De ilyenkor is, korholó, fel-felcsattanó tirádáinak kedélyes mellékzöngéje volt. Mint festő konzervatív volt, picikézett-pilinszkázott az ecsetje tűhegyével, a tárgy szeretete rajta volt képein, de a kencék, a lakk alatt soványan hordta fel az inspirációt. A kitüntetett kedvence voltam s nehezére esett, hogy egyenlő mértékkel mérjen, annyira szeretett és miért? A rajzkészségemért. Velem született ügyesség volt, a látás, a leképezés, a perspektíva, a biztonságos vonalvezetés benne volt a kezemben-szememben. Igen ám, csakhogy én zsenge-világéletemben gépészmérnök akartam lenni, mozdonymérnöknek készültem. Imádtam a mozdonyokat s kis híja, hogy nem imádkoztam hozzájuk. Ahol a vágányrengeteg kezdődött, a Keleti pályaudvar mögött. Nem egyszer, ezerszer. Átdobáltam a rajzkészséget, a rajztömböt, átmásztam a kerítésen, becserkésztem a telepet, be a mozdonytelelőt. Kiválasztottam az aznapra rendelt mozdonyóriást, háromlábú festőszékemre telepedtem és nekiláttam. Vastag albumokat rajzoltam tele mozdonyokkal, ismertem a típusokat, a MÁV 424-et, a 328-at, a 301-et, a működésüket, a belsővezényműves compound-mozdonyokat és már a szakkönyveket bújtam, kutatni kezdtem a német, az osztrák, a francia mozdonyok után, amikor egyszer Mentorom lefogta a kezem és savanyú mosollyal félretolta a mozdonyos rajztömböket –
KL Megvannak még?
Mik? A rajztömbök? Hogy volnának?! Itt, Londonban? Hol van az már: a tavalyi hó. Balogh tanár úrnak sehogyan sem tetszett, pedig mindez neki volt, hiába rajzoltam rakásra. Egyszer így szólt:
– „Mozdony”?! Piha! Abban, fiam, nincs semmi művészet. Az építőművészet, hékám: az a művészet!
Egy szó mint száz: kiverte a fejemből a mozdonyokat és beleverte az építészetet. Azontúl csak épületeken bámészkodtam, homlokzatokat rajzoltam. A fiatal elme képlékeny és gyúrható. Itt benyomják a mozdony-agytekervényt, mellette menten kidudorodik a koronapárkány-agytekervény. Nem mintha a gépészeti agydudor egészen abbahagyta volna ingerjátékát, csupán mert benyomták, de – pangott. Helyette megtáltosodott a szomszédos mező… Ontottam a fantáziahomlokzatokat, a mesepalotákat, kastélyaimból, diadalíveimből Disneylandet lehetne berendezni, jóllehet a formanyelvet még nem ismertem és bődületesen ostoba párkányokat, kupolákat raktam fel „operaházaimra” – de már elkapott a vitruviuszi szédület és már mintha én akartam volna, úgy határoztam el, hogy építész leszek. Itt majd közbeszúrunk egy szögletes zárójelet, ami most nem bontható fel, majd emlékeztess rá… Nos, akkoriban tizenkétszer annyian jelentkeztek a Műegyetemen az építész szakra, mint ahányat felvehettek; s ha az ún. numerus clausus nem is, a zsúfoltság engem is érintett és könnyen megjárhattam volna, hogy kiszorulok. De mit tesz Isten ujja: az iskola engem jelöl a rajztanulmányi versenyre és második leszek. Akkoriban az volt a szabály, hogy az első két nyertest automatikusan felveszik az egyetemre: egyszeribe „belül találtam magam a falakon”. Az első helyezett Radnai Lóránt volt, későbbi kollégám és jó barátom: építészek lettünk, ő simán, én több kis zökkenővel; úgy is mondhatnád, életem a zökkenők, a vargabetűk és a másodlagosan gyógyuló sebek története –
KL Meg a szögletes zárójeleké. Felbontanád?
Fel én, épp jókor szólsz. Kölyökkorom óta egyebet sem hallottam Édesapámtól a fehér abrosznál, mint ezt a ritornellt:
– Magamról tudom, mit segít, ha valaki jó mesélő, szórakoztató, keresett ember, mindenki kedvence. Ezt a gyereket is, ideje volna már, hogy zenére fogjuk, legyen valami hangszere. Bejár a boltba ez a cigányprímás, valami Szilágyi úr. Jó vevő. Megalkudnánk. Adhatna neki órákat.
Hogy ne csak dalosajkú legyek, hanem nyírettyűvel is nyaggassam a jótársaságot. Tizenegy éves lehettem, kaptam háromnegyedes hegedűt, órákat vettem a prímástól; persze cigányosan, úgy tartottam a hegedűt, hogy a zsebemig lógott a nyaka, a vonót a fogólapra csúsztatva húztam: a fidulás cigány rossz karikatúrája voltam és valami siralmasan hangicsáltam. Amivel meggyőztem szüleimet, hogy utolértem mesteremet és ideje, hogy más, jobb tanárt keressünk. De kornyikálás közben mind jobban kinyílt az érdeklődésem a zene iránt, amilyen auditív típus vagyok, és egyre több muzsikát hallgattam. Ami zene az egyik fülemen bement, az nem ment ki a másikon, hanem elhurkolódott s ott maradt; s amilyen vásott homo faber az alaptermészetem, már komponáltam is (vagy azt hazudtam magamnak). Jól emlékszem, beleszerelmesedtem az alterált szubdominánsba és ezt a fajta zárlatot elneveztem „esztétikai fordulatnak”: tizenkét éves lehettem. Szüleim felfigyeltek zenelázamra. Át kell világíttatni ezt a tojást, hogy záp-e és igazán olyan csudatojás, amilyennek hisszük – néztek össze a szüleim; és felcipeltek Barré Emilhez. Az Operaház zenekarának francia származású koncertmestere volt Emil bácsi, de több hangszeren játszott és zeneiskolája is volt a mai Kodály köröndnél. Hunyorogva hallgatta kornyikálásomat és érdeklődést színlelve értesült első alkotásaimról.
– Úgy, té mégvagy tizenegy és té mar es toi tu compose? Mon petit diableteau! Eljátszol te nekem melyik te szeret tied kompozíció.
A zongora mellől hallgatta „szerzeményemet”, belekapott a billentyűkbe és én azt se tudtam, hová legyek a csudálkozástól: tökéletes volt a zongorakíséret, az, amit megálmodtam! Kitalálja előre, ami következik! Honnan tudja…?!
Honnan is sejthettem volna, én kis ostoba, hogy azon a fokon gyerekjáték kíséretet rögtönözni a Toselli-szerenád rossz kópiájához?
KL És mi volt a verdikt?
Hideg zuhany a szüleimnek, totális megsemmisülés nekem.
– Á tártásá rossz. Á fogásá rossz. Cigányprímás elfelejteni. Újrákezd. Minden. Elülről. Rossz! Rossz! Rossz!
Emil bácsi ajánlott egy operaházi hegedűst, az hozott rendbe. 16 évesen, a vizsgajáték alapján felvettek az Akadémiára.
(4) Arról, hogy bármennyire átéljük az on revient toujours nagy igazságát, mit sem gyanítjuk, mennyire kihűlhetünk az Első Szerelem iránt. Milyen a koráramlatokkal dacolva – ár ellen úszni. Pajzsom és Faltörő Kosom: Édesapám. Találkozás a Mesterrel, aki maga sem sejtette, alakja mennyire túlnő önmagán és szerepe – szándékán: ő az, aki igazán „sínre tesz”, noha maga sem tudja, melyikre.
KL És mit játszottál a felvételi vizsgán?
Mit is…? Egy Kreutzer-etűdöt, Wieniawsky második hegedűversenyéből egy tételt (amíg le nem intettek), meg egy Paganinit, amibe beletört a bicskám. Mint hegedűs távolról sem voltam az a „kiugró” tehetség.
KL Ez volt hát az az epizód, amelynek zárójelét felbontottuk. Haladjunk tovább –
Mi jut eszedbe? A java csak most következik. Mert hogy társaim a Zeneakadémián mindenben csendesen lehagytak és hovatovább lekezeltek – az hagyján. Keserű tapasztalat volt; de ők nem jártak „más iskolába”, míg én azzal próbálkoztam, hogy mint lehet fél fenékkel két lovat megülni. A baj az volt, hogy rám szakadt a zene birodalmas mennyezete, csilingelése, orgonazengése; zeneszerzőinek tartományai, a polifónia, a gregorián, a lejegyzés. Történelmi távlatai. Őrületes szerelemre gyulladtam iránta. Csakhogy a zene szerelme nem az a kutyamarás, amely szőrével gyógyul. Bizonyára ismered annak a tauromenioni ifjúnak a történetét, aki szerelmi bánatában lerészegedve, nekirontott vetélytársa házának, hogy felgyújtsa: alapos volt a gyanúja, hogy az imádott lány ott sárlik vele a sötétben. De nemcsak a bor tüzelte fel: igazában a phryg aulosz-játék volt az, amitől eszét vesztette. Szerencsére Püthagorász tudta, mivel orvosolja a bajt: rákiáltott az aulosz-fuvolásra, hogy moduláljon át a szpondeiakonra. Minek hallatára, kisvártatva a szerelmes őrjöngés alábbhagyott és a lágy dallam hatására gonosz szándékától elállt – hazatakarodott. Mert a püthagoreusok (Porphüriosz szerint) értettek hozzá, hogyan használják fel a zene gyógyhatását. De hogyan gyógyítod zenével azt, aki a Muzsika iránt gyullad olthatatlan szerelemre…?! Zengő „olajat” öntesz a szenvedély tüzére, vágyőrülete fellángol s te csak még jobban elmérgesíted a bajt.
KL Vagyis, hogy most kezdődött a baj igazán…?!
Így lesz a hegedülésből a lélek zenei rabiesze s ilyen az, amikor a veszett hegedűs, mint trónkövetelő „ál-Dimitrij” imposztor és imperszonátor, fattyúágon szemet vet a Zeneszerzés Birodalmára. Igaz, egy-kettőre kiderült, hogy a főreálban érettségire készülni és a Zeneakadémia óráira eljárni lehetetlen, mert nem szaladgálok két kiadásban; az Akadémia jobb véleménnyel volt tehetségemről, mint voltam magam, és engedélyt kaptam arra, hogy Kemény Rezső palotájába járhassak a Fasorban, mintha csak magántanítványa lennék. Valaha a világhírű Roth-kvartett másodhegedűse – ő volt a hegedűtanszak tanára; kedves, puha ember volt s mindig papucsban-otthonkában fogadott bársonykihajtóval és laposakat pislogva a magas szemöldökű kétszárnyú ajtó felé, amely mögött a felesége lakott. Afféle gránátosinduló debella volt a Hölgy, Rezső bácsinál két fejjel magasabb és fél mázsával nehezebb: örökké csendre vágyott és nem szenvedhette a tanítványjárást. Alighogy a vonót a húrra tettem, fel-felcsattant a hangja:
– Rezső! Meddig tart ez a macskazene?! Jóságos ég, csak ennek a zenebonának vége lenne már: Rezső…!
– Igenis, Drágaság… – rebegte Rezső bácsi, és én halkabbra fogtam a pianissimót (hja! ilyen az, mikor a feleség fejfájósan allergiás arra, amivel a férj a betevő falatjukat keresi). Rezső bácsival átvettük a második akadémia anyagát, de volt olyan tárgy, hogy mindenképp be kellett mennem az előadásra s ilyen volt az összhangzattan is. Szerettem Molnár Antal óráira járni. Amilyen halk szavú, szerény ember volt, olyan hórihorgas, mindenkinek fölébe magasló, eleven katedrális. Mint előadó lenyűgöző volt, s aki nem is olvasta könyveit, érezhette bámulatos műveltsége delejes sugárzását. De ha csak tehettem, „melléjártam” a magam véznácska, hangszeres stúdiumának és „lényegretörősen” be-beszöktem más órákra, karmesterképzés, zeneszerzés, a hegedűnél minden jobban érdekelt. Partitúrával követtem a zenekari próbákat, beletanultam a vezérkönyvolvasásba, a különféle kulcsokba, be-belopództam Kodály óráira is, amíg a Mester meg nem szokta a fizimiskámat s olykor, beképzeltségemben azt hittem, hozzám intézi a szót. Arról is álmodoztam, hogy egyszer valahol rálelek a Bartókhoz elvezető Ariadne-fonalra, mert anakoréta lénye félelmet parancsolt, mint a Minotaurosz (muzsikájából kicsendült szelíd szörnyetegsége) s vonzott is egyszersmind. Mondanom sem kell, addigra már rengeteget komponáltam s egyszeribe rádöbbentem, micsoda ökörség volt, hogy nem a zeneszerzők természetes munkahangszerét, a zongorát választottam s szinte gyűlölködve pengettem négyhúrú nyomorúságomat, ha lejegyeztem akkordjaimat vagy vonósnégyeseimben kiosztottam a szólamokat (Berlioz nem volt divatban s akkor még nem tudtam, hogy ez a Mesterek-Mestere gitározott, de íróasztalnál komponált s ezt is ő vezette be; hatalmas zeneszerzési példatárát sem az ő nevével emlegettük, hanem a Strauss Richardéval, aki az átdolgozója/kibővítője volt). Elkezdtem ugyan melléktanszakon a zongoratanulást, de valahányszor a billentyűk mellé ültem és feléreztem, mindenről mennyire lekéstem, a szívem szakadt. Molnár Antal meg fel-felfigyelt rám, hogy hol amikor az összhangzattani példákat, zárlatokat-szekvenciákat írom, hol meg amikor a többiek felelnek és ostobán melléfognak, holott csak a vak nem látja, mit csinál ilyenkor a vezérhang, és kiül az arcomra a nyűgös unalom, azzal segítek magamon, hogy firkálok. A margóra. Felhőkarcolót. Barokk edikulát. Fogazatos koronapárkányt. Neptunos szökőkutat. Borrominira emlékeztető dekoratív templomalaprajzot, miegymást.
– Mutassa csak, hozza csak ide, kérem, hadd lám, mit rajzol.
Minden szem rajtam volt s lassan földerengett bennem, hogy a tanár úr hozzám adresszálja a szót.
– Én…?!
– Igen-igen!
Szégyenkezve kivittem, leforrázva odaadtam. Molnár tanár úr szelíden elnézegette, forgatta, majd minden harag nélkül így szólt:
– Ej, ej, a firkáló szenvedély. Ez is: az, de nem akármilyen.
– Bocsánatot kérek, tanár úr, azért én figyelek… –
– Sose kérjen. Lám, nemhiába, hogy az építészet megfagyott muzsika, maga, fiam még nem döntötte el, hogy melyik oldalán landol a muzsikának, a megfagyott oldalán vagy ezen a miénken: a cseppfolyós oldalán. Semmi baj…!
Wagner-monográfiáját kívülről fújtam: imádtam Wagnert (teljes álló esztendeig) és rajongtam monografusáért. Bekopogtam, megkértem, írja alá a könyvet. Kedves volt, lusta mozdulattal üldögélt, mint aki megszokta a fiatalság rajongásos közeledését; bejáratos lettem hozzá, kiszedte titkomat. Hogy megreggeliztem már az összhangzattant, elemezni-összevetni a nagy mesterek hangszerelését ösztönömmé vált; hogy igencsak kitágult érdeklődésem a zene iránt, meg hogy titokban bejárok Kodály zeneszerzésóráira és… és!… hogy magam is komponálok.
– Tudja mit, hozzon valamit a dolgaiból.
– Van egy négytételesem vegyeskórusra. Partitáim. Vonósnégyesem…
– Akármit.
Ha az én vonósnégyesem megszólal, az olyan lesz, mintha feltárulnának a Mennyek kapui!… El voltam telve magammal. Pedig amilyen az volt és ha megszólal, hát még a falak is sírnak: ma már tudom.
Molnár Antal ráült a vonósnégyesemre és én megfeledkeztem róla. Hetek múltán megfog a folyosón és így szól:
– Menjen be Weiner tanár úrhoz, látni akarja.
– A vonósnégyesem!
– A vonósnégyese.
A magyarok Malcolm Arnoldja. Remek hangszerelő, jeles komponista, mindent tudtam róla. Dobogó tenyérrel, izzadó szívvel – bekopogtam Weiner Leóhoz.
Fogadott, leültetett, elbeszélgetett velem minden egyébről, csak arról nem. Pedig tűkön ültem: ott volt a kezében a vonósnégyesem. Végül így szólt.
– Nézze, fiatalember. Ebben vannak apró ötletek, zenei gondolatok, ügyeske dallamvezetés, szokatlan hangzatbővítések. Hol eredeti, hol ellesett, hol csízelt, hol ráhibázás. De édes fiam, ne képzelje, hogy maga Mozart második testetöltése, távolról sem. Hiszen vannak zeneszerzők: későn beérők, elkésve startolók. Operaszerzők, akik… Minek folytassam? Magában van tehetség, de öt-hat évvel előbb kellett volna: zenével s ne mással, már mindjárt azzal kezdeni. Tudja mit? Majd ha leérettségizett és eldöntötte, hogy mit kezd magával: jelentkezzen nálam és akkor majd újra elbeszélgetünk.
Elutasításnak – biztató. Biztatásnak – elutasító. Nem volt olyan az a semmi kis kompozíció – és nem volt ő olyan, hogy ezen halálra csodálkozza magát. Behúzott farokkal, csüggedten caplattam haza.
KL Ez volt hát kalandod a zenével? S mikor hagytad abba?
Soha. Látom, Lorcsikám, nem tudod, hogy az ilyen életre szóló, halálba kergető Örök Szerelem mit jelent. De megnyugtatásodra (mert annál bölcsebb vagy) – csak annyit, hogy így, utólag visszagondolva (és immár némileg kihűlve Első és „Örök Szerelmem”, a zene iránt), ésde hogy miért és hogyan, azt majd akkor mondom el, ha legnagyobb vonakodásod ellenére bölcseleti kérdésekről fogunk elbeszélgetni (mert a legeslegvégén csattan a legnagyobbat minden ostor), akkor ezt is elárulom. Ma már világosan látom. Rendkívül másodrendű zeneszerző lettem volna, ócska epigon, aki tud hangszerelni s ebbeli tudományát jó pénzért bérbe adja. Jól élni, meggazdagodni, filmzenéből vagy kommersz muzsikagyártásból: ez tán telt volna tőlem. De tehetségem, invencióm nem volt olyan világraszóló, hogy érdemes lett volna egy emberéletet rákölteni. Az elhivatottság akkor „igazi”, ha – patinás nietzschei szóval – úgy érzed, érdemes rajta tönkremenni.
KL És az irodalom?
Természetes volt. Tönkremenni rajta, ha kell. Vállalni kockázatát. Ismered azt a rögeszme-mondatomat, amely versben, regényben annyiszor visszatér – arról, hogy mi volt, ami űzött s mozgatott? „Egyfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak.” Csuda, hogy itt vagyok.
KL Jut eszembe. „Életet rákölteni”, mondod s ez benne maradt a fülemben. Mondtad, nehezen éltetek, „permanens tönkremenésben”, meg hogy a középiskolát is ott akartad hagyni, csak hogy segíts a szüleiden. Akkor ezekre a zenei tanulmányokra honnan volt pénzetek?
Hol volt, hol nem volt. Mint a mesében. Egyfelől Édesanyám a fogához verte a garast; másfelől meg a tanáraimnak jobb véleménye volt adottságaimról, mint nekem. Kemény Rezső igen szeretett, kedvelte, ahogy a Bach-partitákat megzengetem s kijárta, hogy ösztöndíjat kapjak. A második akadémia után aztán leálltam. Mint tudod, ötödfél éves koromban kezdtem az elemit, így azután mondhatni tizenhét éves fejjel érettségiztem; s innen, amikor a tanulmányi verseny katapultja beemelt a Műegyetemre, el kellett döntenem, hogy kire esküszöm fel: Polihymniára vagy – Vitruviuszra. Anélkül, hogy sokat törtem volna rajta a fejem – kiforogta magát. A Műegyetem egész embert igényel, rajzolhatsz hétszám, látástól vakulásig; rájöttem, hogy egyszerűen nem tudok se két helyen lenni, se átmenni időben a Duna-partról, a Liszt Ferenc téri Zeneakadémiára. Lemorzsolódtam.
KL És műegyetemi taníttatásod költségeit? Hogy bírtátok?
Miféle „költségeit”? Lorcsikám: tandíjmentes voltam és három évig évfolyamelső. Nem primadonnáskodtam, de az én átlageredményemmel a kérvény elintézése formaság volt: segély és hozzájárulás rajztáblához-rajzeszközökhöz, ingyenebéd a menzán; csak épp hogy kincstári kurváról nem gondoskodott a questura.
KL Említetted volt, mekkora szerencséd volt Édesapáddal s hogy ő alapozta meg világlátásod, bölcseleti érdeklődésed is.
Ne gondolj „agymosásra”, ahogy ideológiák és vallások igényt tartanak rá a bölcsőtől a sírig; sőt, épp ellenkezőleg. Hagyta, hogy érdeklődésem szabadon bontakozzon ki. Ahogy Szent Ágoston szívből utálta és megvetette a gyermekkeresztelés eretnekségét, mert azt tartotta, tizenhét éves, érett fővel kell eldönteni lánynak-fiúnak, minden fiatalnak, hogy megmerülközik-e a keresztelőmedencében, szakasztott így, Édesapám, a szabadgondolkozó, tiszta táblát teremtett a számomra és én ez a tabula rasa voltam, amikor elvégeztem első tágra meresztő szemgyakorlataimat. Így történt, hogy nem „ragadtak el”, nem csepegtették belém óvodáskoromtól fogva ezt vagy azt a világnézetet, vallást, ideológiát. Édesapám, mint meggyőződéses agnosztikus, foggal-körömmel harcolt értem, hogy távol tartson minden ilyen befolyástól. Félix Le Dantec jut eszembe, Bergson kortársa és ellenlábasa, a kiváló filozófus (a Franciaországból hazatérő Rácz Aladár adta a kezembe sorra köteteit), az az elmélete volt, hogy a gyermekkori empreinte egész életre eldönti az ember eltájékozódását a világban. Iskolahatóságokkal harcolt, tiszikkel veszekedett, Édesapám nem engedett elmenni a díszteremben vasárnaponként rendezett stréber-misékre, és persze én kuncogva örültem neki, hogy bliccelhetek. Hiányérzetem? Antanténa, szórakaténa? A ködevő Rudolf Otto teológus-szóhasználatával élve, numinózus földighunyászkodásaim? Extatikus, bensőséges idegremegéseim a Mysterium Tremendum átélésekor? Ha osztoztam is Pascallal a parányiság, a beleveszettség sújtakozó élményében, ez sem nem az iszlám, sem nem a zsidókereszténység misztérium-vágyolgása volt; hanem a multiverzum arányainak, a téridő rengetegségének a fölsejlése, melyben kultuszok, vallások istensereglete – muslicaraj csupán. Amiben osztom Stephen W. Hawking oxfordi atomfizikus professzor nézetét, aki elsőként számol le a teremtéselmélettel és olyan alapon veti el az istenelméletet, hogy istenséget a multiverzumban másnak, mint facérnak elképzelni nem lehet.
KL És nem félsz, hogy az olvasó, ha idáig ér, felháborodásában sarokba vágja élettörténetedet?
Addig, amíg nem pumpál sorozatot a golyószórójával a hasamba, csupán azért, mert a Legkatolikusabb Ajatolla meghagyta azzal, hogy „ez jár a másképpgondolkozónak” – addig nincs baj. Tévét, rádiót lecsapni, könyvet sarokba vágni mindenkinek szent joga. Ám engedelmeddel, láttam én már nemcsak karón varjút, ágasfán akasztott parasztot, de olyan buzgó hívőt is, aki (megszentülvén az életre szóló nemgondolkozásban) tátott szájjal ottmaradt és – bouche bée – hóttracsodálkozta magát, amikor rákérdeztek azzal a híres középkori ugrató-paradoxonnal, hogy „tud-e isten olyan irdatlan nehéz sziklakoloncot teremteni, amelyet felemelni maga is képtelen?” Mert ha nem – öt-rossz neki és omnipotentiából levizsgázott… Jól szórakoztak az efféle kacagtató rébuszok gyártásával a kora középkor kolostoraiban és egyetemein, Abelard-tól Brabanti Sigerig, Mirecourt-i Jánostól Autrecourt-i Miklósig sokan, és a napos kerengők sétálgatói közt sokkal több protoagnosztikus morzsolgatta a szentolvasót, semmint hinnéd.
KL Hát soha nem imádkoztál? Elhiggyem neked?
Tudod, ha az európai kereszténység olyan ádáz-türelmetlen volna és olyan vigorózus, mint a fundamentalista iszlám, magam is Salman Rushdie sorsára juthatnék, nem is egy jó okon, és máglyán sütnék ki a zsíromat, mint Giordano Brunónak, Vanininek. De a derék Rushdie, amilyen jó ismerője az iszlám apokripháinak – ő más. Ő azt írta, „istent formázó üresség maradt” a lelkében, amikor elvesztette hitét. Nekem nem volt mit elvesztenem, az én – „lelkemben” (?) isten-forma lyuk nem maradt. Csak nagy sokára jöttem rá, mennyi mindent köszönhetek Édesapámnak.
KL És ő hogy lett ilyen?
Ilyen milyen? Mondhatnád sevallásúnak vagy valláson kívül élőnek. Alkalmasint erősen hatottak rá a koráramlatok. Lázasan összevásárolta az „ilyen” könyveket és bújta Haeckel „természetfilozófiáját”, amelyet ő maga még nem monizmusnak nevezett. Jól tudod, mekkora divat volt a századelőn a filozófiai monizmus, jóllehet ez még csak anyagelvű, egysíkú monizmus volt, és a koráramlatok uralkodó „nájmódija”, pedig dehogy volt abban valami új. Szerencsémre Édesapámat ez a szecessziós divatmonizmus elkapta és egész életére fogva tartotta, bár ez valóban efemer jellegű volt, és a bölcselettörténeti monizmus merőben más és sokkal tágabb, mint ez a divatsemmiség. Magát a kifejezést Christian Wolff hallei matematikus bölcselő alkotta meg, Leibniz levelezőtársa, de hogy mit értsünk rajta? Engedd meg, hogy százoldalas kitérés helyett néhány sorban vázoljam, mi az a három dolog, amit jelent/jelenthet, s ha csak háromra szorítkozom a kézikönyvek tucatnyi értelmezése helyett, látni fogod, hogy itt a magam értelmezését adom. Vegyük sorra. Az első az, amit a görög preszokratikusoknál tapasztalhattál, akik iparkodnak egyetlen princípiumra visszavezetni a jelenségvilágot; amaz „első-és-egyetlen-elv”, a „minden-dolgok-őseredete”, az arkhé, mint tudod, Thalésznál a víz, Anaximenésznél a levegő, Herakleitosznál a tűz, Anaximandernél az apeiron (a Határtalan), Anaxagorásznál az értelem, Püthagorásznál a szám, Empedoklésznél a viszály, Demokritosznál (és Epikurosznál) az atom; röstellem, hogy e durva megközelítés nem érzékelteti e metaforák hímporát, de ennyiből is láthatod, egyetlen értelmező elvre vezetik vissza a jelenségvilág egészét – és ez az elsődleges értelmezése a monizmusnak.
A másik értelmezése valláserkölcsi/vallásbölcseleti s noha az iszlámnak távolról sem ez, a kereszténységnek ez a szíve-közepe, s ez is, mint benne majdhogynem minden, Arisztotelésznél kezdődik és végződik (jóllehet istenérveit a Sztageirita jó esetben csupán a szubsztanciára, rossz esetben az olümposzi istenek mellett vonultatta fel – no de mit tegyünk?). Ti. Arisztotelésznél bukkansz rá először arra a nagyon is vitatható elvre (amelyről mi, hanyagul és nagyvonalúan, azt hisszük és hirdetjük, hogy epigonja, Aquinói Szent Tamás a maga kútfejéből vette) – hogy egyes-egyedül a Jónak van reális léte; a Gonosz „a Jó hiánya”. Ez is egyfajta monizmus: mellyel összebékíthetetlenül szembeszáll az a valláserkölcsi/vallásbölcseleti dualizmus, amely a Gonosznak önálló létet tulajdonít; szeretjük a manichaeizmus nyakába varrni, de perzsa eredetű és eszméje olyan öreg, mint az eszmélkedő emberiség. A harmadik a ma elterjedt és közismert értelmezése a fogalomnak, amely tagadja a szellemet, a szubsztanciát, és mindent a matériára vezet vissza; nagy múltú spekuláció ez is, de erősen kompromittálta, hogy utóbb házasságra lépett a marxizmussal.
KL És a három közül melyiket vallod te?
Egyiket sem. A harmadik vulgaritását sohasem szenvedhettem s amúgy is, azóta elhervadt, elvirágzott. A dualizmus–monizmus szembenállásához a vallások közel-keleti triászában, zsidókereszténységben/judaizmusban/iszlámban semmi közöm –
KL Mit hallok! És a „GOLGHELÓGHI”?!
De Lorcsikám! Már meg „sátántisztelőnek” néznél?! Nem olvastad még angol regények első oldalán azt a figyelmeztetést, hogy the opinions expressed are those of the characters and should not be confused with the author’s…? Ugyanez áll az én regényeimre, színdarabjaimra is: a szereplők nézeteit ne tévesszük össze a szerző nézeteivel.
KL Vagyis a te monizmusod…?
Az a harmadfélezeréves monizmus, amit az Úr Buddha vallott, a Kelet Szokratész Megásza, aki igazában sohasem volt vallásalapító, hanem bölcselő – az ún. „lélekmentes” bölcselet iskolájának a szkolarkhája. Az ő monizmusa annak a meghirdetése, hogy csak egy dimenzió van, a lét dimenziója. A világjelenség egésze ezen a dimenzión játszódik le; a lét a létező létezése – a „metafizika” a képzelgések elcsapongása. A nemlétező fekete macska kergetése abban a sötét szobában, amelyben eleve nincs ott, nyávogásának hallgatása a sensus numinis ultrahang-fülcsengése, megoldásvágyának vágyőrülete. Az episztemikus imperatívusz türelmetlensége, amely útrövidítést keres. Transzcendentáliák, metafizikai dimenziók nincsenek, minden itt van a mindenüttben és a mindenütt itt van a létben. Csak egy lét van, A LÉT és az olyan, hogy „létfölöttiség”, a mi képzeletünk figmentuma. Vagyis Plotinosznak az a tanítása, hogy az istenség (az „Egy” avagy az „Egyedüli Való”) a létfölötti létben van – ez nyelvi idiotizmus; lyukszó; ennek a világon semmi tartalmi jelentése nincs.
KL Hát már ilyen hamar beköszönt nálad a filozófia esős évszaka? Nem tartogatnád a végére…?
Hát – nem vizelet, hogy tartogassam.
KL Maradnánk fiatalságod mellett. Édesanyádról és anyai őseidről ha mondanál valamit.
Nagyanyámról elmosódott emlékeim vannak, de ő maga is természettől ilyen volt, a díszletekbe, a környezetbe beleolvadó. Csak nagy sokára tudtam meg, hogy nem igazi nagyanyám volt, az igazi harmincéves korában hirtelen meghalt és az özvegy ember ottmaradt négy gyerekkel; így hát szükségből, ripsz-ropsz, pótmamát keresett a kicsinyekhez. Csak azt sajnálom, hogy semmit nem tanultam tőle oroszul, mint ahogy a középiskolában is, hiába töltötték belém tölcsérrel a tudományt, a nyelveket, nem tanultam az égvilágon semmit. Komisz, vásott, verekedős-nemtanulós kölyök voltam, noha amolyan természetes eszű s ha ragadt is rám valami, nem hitték el. Elkönyveltek „rossz tanulónak”. Három év kemény munkája volt az utolsó években, amíg lemostam ezt a gyalázatot.
KL Volt-e még valaki, ez vagy az, emlékezetes a tanári karból?
Volt ám, de még mennyire. Hiszen nem számoltam be még tán legkedvesebb tanáromról, noha a legtávolabb lebegett tőlünk s ma már az emlék legmagasabb régióiban olyan, mint Milarépa, amint a Szent Gyakorlat erejével, luggom-ülésben átrepüli a Himaláját…
KL Ha ilyen lírai hangon kapsz bele a történetbe, akkor ugyancsak felhúrozta emlékezeted a máig eleven diákrajongás!
Csak ne biztass, mert könnyen elérzékenyülök, öregségemre. Tudod, ő volt az a bámulatos koponya tanáraim közül, aki voltaképpen „sínre tett”, noha sejtelme se volt, hogy melyikre… Szabó Gábor egyetemi tanár, címzetes igazgató. Olümposzi megközelíthetetlenség volt az ő három lépés távolságtartása, noha nem volt rideg természet. Fiziognómiája, arckoponyája olyan volt, hogy attól a szemnek nem lehet elszakadni. Fehérszürke, sörte haj, kékes fényű borotvált arc, előreugró, hatalmas állkapocs, hátracsapott, óriás, fehér harcsabajusz. Kicsit befelé görbe ó-láb, határozott léptek, sebes járás, fellép a katedrára és azonnal beszélni kezd. Hibátlan gördülékenységgel, nyomdakészen, mély baritonban tárta elénk a természeti világ titkait, Newton hármas törvényét, Huygenst, Faraday-t…
KL Fizikát tanított?
Sokkal többet annál. Tisztaságot. Emberséget. 360 fokos nyitottságot: befogadó tárulkozást. Édesapám ifjonti izgatottsága a „világtünemény” titokszerűsége előtt – az fűthette s izgalma nyomban ránk ragadt. Megbabonázva követtük kísérleteit, amelyek előkészítve vártak s olyan nem volt, hogy valami ne sikerült légyen. Pissz se hallatszott. S jóllehet túl sokat tételezett fel rólunk és egyetemi fokon adott elő, mégis, valami indukált megsejtéssel kölcsönadta intuícióját, hogy áthidalja – ahol-ami matematikai felkészültségünkből hiányzott. Ritkán feleltetett, soha nem osztályzott s nála senkinek nem kellett megbuknia, mert olyan osztályszégyene nem volt, akire ne ragadt volna az elégséges minimum. Belehipnotizálta. De igaz az is, hogy nála kitűnőre vizsgázni, hosszú „inkvizíciós” kivallatás után ritkaságszámba ment és csak ketten-hárman érdemeltük ki ezt a privilégiumot.
KL Kutató is volt?
Az, ha nem is élvonalbeli. Voltak publikációi, a gömbvillámról önálló kutatásai. És az volt lényében a csudálatos, hogy minden megvesztegető kedvessége ellenére megközelíthetetlen volt, nem lehetett nála se stréberkedni, se udvarlására járulni, kalapjával-botjával utánaszaladni. Nyakvágó vatermörder-gallérban, fehér ingmellel, kemény kézelőkkel, régivilágbeli úri pompájában ma is előttem áll, ahogy a fejünk fölött elnézve – in medias res belekezdett. Álmodban se mertél volna vele, érettségi után „összetegeződni”: fejedelem volt. És én ennek a fejedelemnek írtam néhány tisztelgő pár sort érettségi után – hogy szeretném felkeresni, hálámat kifejezendő. Válasza meglepő volt. Ő akart kérni rá. Mintegy magához rendelt, mert – úgymond – „mondanivalója” van a számomra.
Ez a látogatás döntötte el az életemet.
Valahol a Lágymányos környékén lakott, modern bérpalota első emeletén, népes, fiatalos család fogadott a tágas, napos lakásban. Nyomban betessékeltek hozzá, a dolgozójába. Szabó Gábor hatalmas könyvszekrény mellett fogadott; szemem végigugrált az „ismeretlen” neveken: Newton, Szent Tamás latinul; Pascal, Montaigne, Chambord, Vauvenargues franciául; Santayana, William James angolul; Schopenhauer, Nietzsche, szakfolyóiratok évfolyamkötésben; virágállványok, vakító fikuszok – mert ő maga íróasztala mögé telepedett s ahova engem ültetett, ott szembekerültem a Nappal. Nem időzhettem nála negyedóránál tovább. Nem voltak szokásos bevezető frázisok, elméje nem ismert üresjáratot. Mindjárt a lényegen kezdte.
– Maga! – kezdte sztentori hangon s hogy nyomatékot adjon neki, a kulcsszavaknál a jobb öklével a bal tenyerébe vert. – Magából kikívánkozik valami. A jó ég a megmondhatója, mi, csak azt tudom, hogy elő akar bújni. Tehetség? Szörnyetegség? Tudja, mit mondott Swift a géniuszról? Nem tudja, nem baj: ne vegye magára. Hogy miről ismerszik meg a tehetség. Arról, fiam, hogy jöttére a fajankók azonnal bandába verődnek ellene. Akármi bujkál magában, egyszerre lesz a bábája is önmagának és a szellem is, aki elméjében még csak erőt kér, de majd egyszer megszületik. Csak azt tanácsolhatom és ezt fogadja meg, fiam. Segítséget senkitől ne várjon. Maga csak ne nézzen se jobbra, se balra. Maga csak ne hallgasson senkire. Ne törődjék vele, se azzal, hogy agyondicsérik érte (mert el akarják téríteni), se azzal, hogy megróják érte és ütik-verik (csak hogy elgáncsolják). Se arra, hogy tulajdon apja, anyja, papja mit mond, még amit én most mondok, arra se. Maga csak menjen mindig a maga konok feje után, amilyen éktelen konok feje van; mert most annak kell a végére járnia, hogy mi az, ami emögül a véghetetlen konokság mögül kikívánkozik. Hogy ott legbelül mi lakozik. No! Eddig tartott, ennyi volt: hallhatta, beszédem volt magával. Aztán nem bánnám, ha egyszer hírrel járna, hogy keresi-e, megtalálta-e: mármint ha megleli. No istenáldja…
Felemelkedett íróasztala mögött, az audienciának vége volt.
Ládd-e ládd. Az önkeresés útjának a végefele járva s a homályderengésben már azt is felismerni vélve, hogy elmém lehetőségei, a magam fáklyavilágánál a magam barlanghasonlata ahol elvégződik: immár tudom. Ez volt az én önkeresővé-avattatásom. Szabó Gábor harcsabajuszú vademecuma – az ő tanácsa, az ő kézrátétele. Megszívleltem-e? Jól értelmeztem-e? Avagy tán akkor is megfogadtam volna, ha eleresztem a fülem mellett? A jelenetet máig sem tudom elfelejteni; őt magát soha többé nem láttam, sorsáról mit sem tudok. De hogy ennyire belém látott és a rámolvasással felbátorított és előingerelte belőlem a művére törekvő, az igazság bölcseleti érvényéért hadakozó rettenthetetlenségét, azért igen-igen hálás vagyok neki.
KL Különös történet. Tanárod vademecumát akár e könyv nyitó oldalára is odacsaphatnánk, mottónak.
(5) Arról, hogy a második generációs agnosztikusnak nincs elbűvölőbb, mint mikor szent hitünk nonsequiturjaival mulatja magát és – item – a sevallásúnak is lehetnek jezsuita szentjei, akik emléke-klenódiumát szívébe zárva őrzi. Arról, hogy legyenek bármennyire bizonytalan körvonalúak, jobb híján gyakorta a családi legendákra kell hagyatkoznunk, gyöngéd iróniával reménykedve, hogy valamelyest tartalmazzák a valóság végső párlatát. Végezetül valamit arról, hogy nem örök érvényű a gyermekkor nosztalgiája és nem apodiktikus igazság, hogy az őzbak-esztendők varázslatos, ugrándi világa nem süllyedhet a padláson porosodó paraphernáliák, a kinőnivaló tríviák közé.
KL Szinte szóról szóra ugyanezt mondtad el Hegyi Bélának 1982-ben, amikor a Vigília számára meginterjúvolt –
Csak egy történetem van, nincs két történetem. Nem is hiszed, mekkora erőfeszítésembe kerül, hogy ne „regényesítsek” s ne népesítsem be egérszürke krónikámat mesefigurákkal, cselekményes váratlanságokkal: a kitaláció mindig fordulatosabb.
KL Kérlek, ne tedd! És Szabó Gáboron kívül volt még más tanárod is, aki ilyen hatással volt rád?
Inkább humoros diákélmények jutnak eszembe most. Pl. Závodszky Levente (a Wagner-énekes Z. Zoltán fivére) „filozófiát” tanított, de csak arra a modorosságára emlékszem, hogy százszor elmondta a „kapcsán”-t: fogadásokat kötöttünk rá s amikor a 250-ig felvitte, kitörő ovációval honoráltuk (nem tudta mire vélni). Földrajztanárunk volt a pojácánk: felemeltük katedrástul mi ördögfiókák vagy húszan és úgy megtáncoltattuk Somló Károly tanár urat, hogy jajgatva imbolygott, mint a viharos tengeren, ha a fedélzet inog. Thury Peregrin volt a zenetanár, az Operaház zenekarának klarinétosa – „A Rózsa Lelke” című mesedaljáték zeneszerzője és az iskolazenekar megszervezője, amelynek én voltam az első hegedűse; mondanom sem kell „szeráfok párharca volt”, a Fehér és a Fekete Angyalé, lelkemért: Balogh Sándor az építészet és a Megdicsőülés, T. Peregin pedig a zene és az elkárhozás felé cibálta lelkemet (a döntetlen lehetővé tette kisiklásomat). Gyulai Béla világfi volt és nagy causeur: csevegőművészetet és elegáns tartást tanult a kör kedvenceiből, ami körégyűlt, de franciát senki, soha… Sorolhatnám. De most, hogy mondod. Ha nem is tartozott tanáraim közé, de volt még valaki emlékezetes alakja ifjúságomnak: Tornyos Gyula.
KL Milyen szakos?
Üdvszakos. Szűkebb értelemben szent hitünk és tágabb értelemben minden közel-keleti vallás abszolút előfeltevéseinek tudós letéteményese.
KL …Pap?
Jézustársasági atya. Majd minden odalátogató lelkigyakorlatos osztálynak ő volt az üdvösségre vezérlő kalauza. Ott ismertem meg, a Manrézában, amikor nyolcadikos koromban többnapos lelkigyakorlaton vettem részt. Tantárgy volt a hitvédelem, de ahogy ő feltöltötte műveltségével, szónoki készségével és hitének izzásával – ez provokálta agnoszticizmusomat és felgyújtotta fantáziámat. Már a refektóriumban hallott kiragadott részletek az Aranylegendából csámcsogás közben – már azok inanitása is az idegeimre ment; de az ebéd utáni „megbeszélés” valóságos csemege volt nekem, a mazochistának. Az elmélkedés után az atya elővette a kongregáció írásban benyújtott „kételyeit” és sorra mindenkinek válaszolt. Amikor Tornyos páter az én kutyanyelvemhez ért, fürkészőleg körülnézett s minthogy senki nem árulta el magát, így szólt:
– A 13-as cédula kérdésfeltevője jöjjön a szobámba.
Lapultam, sunyítottam; bántam már az egészet. Ama bizonyos gáncsoskodó Gaunilo benedekrendi barátnak, aki a Proslogiont támadni merte, bizonyára neki is elmegy a kedve, ha tudja, hogy utóbb senki, még a nevére sem emlékezik, míg Szent Anzelmusz „ima-bizonyságán” (az isten léte mellett) Descartes-ig rágódnak a századok. Nem válaszolja meg a plénum előtt?! Mi ez, ha nem a középkor, a skolasztika kipróbált mesterfogása?! (mondhattam volna, gonoszkodó kedvemben:) a kétely, az eretnek ötlet, ha elhangzik-elmagzik. Ezért vagy (a) megismétlése nélkül vastagon kárhoztatjuk, vagy (b) agyonhallgatjuk, eltussoljuk. De ne túlozzuk el e közjáték drámaiságát: se rajta („atavisztikusan”) nem villant át, se bennem át nem cikázott a gondolat; különben is, a Manrézában nem beszéltünk „kételyekről”, csupán „nehézségeinkről” szólottunk szent hitünkkel, melynek homlokbarázdáit kenetes tenyérrel elsimítja papunk.
Siettem hozzá, kopogtattam, az első „szabadra” beléptem. Ott ült, kényelmesen elvetve magát karosszékében és mosolyogva hellyel kínált (hányszor, de hányszor nem láttam ezt a hamiskás, szeretetreméltó üdvmosolyt a szája szegletén játszadozni! Megszerettem érte). Tornyos páter, jézustársasági atya középtermetű férfi volt, szikár, szemüveges: finomvonású arc negyven fele járóban. Kedvtelten elnézett, mulatott félszegségemen és „nehézségeim” kutyanyelvét forgatva kezében, így szólt:
– A kutyafáját. Hát ezt meg kinek a kútfejéből szoptuk? Valamit valahol olvastunk és megfeküdte a gyomrunkat, megzavarta a fejünket.
– Mindent elolvasok, ami… ami –
– Ami kezedbe kerül! Helyes! Majd gondoskodunk egészségesebb szellemi étrendről s ha amit most odaadok, mind elolvastad, jelentkezel. De most beszélgessünk.
Úgy is lett. Sok ilyen estébe nyúló beszélgetést fiadzott ez az első, de már nem itt, a Manrézában, hanem többnyire a Szív utcai jezsuita rendházban, ahol a pátert gyakorta felkerestem, és miért? Mert eleven szelleme katalizátor volt: felajzó hatással volt rám. Amilyen élvezetes társalgó volt, olyan nyílt eszű, művelt ember, egyike azoknak az akkori Magyarországon ritka papoknak, akik a francia, ún. újkatolikus mozgalommal tartották a kapcsolatot és „modern” nézeteik miatt olykor meggyűlik a bajuk provinciálisukkal (s mint utóbb a nyomára jöttem, valami ilyest, róla, rebesgettek is). Imádta Pascalt, sokszor idézte, nyitogatta s ott ütötte fel, ahol kellett, mert úgy ismerte, mint a breviáriumát; s gyanakodtam arra is, hogy janzenista nézeteket táplál; amilyen keserű, szarkasztikus elmeéllel korholta a kort és az országot, amelyben élünk. Megesett, hogy polgári ruhában, missziós útjaira indult Pest házrengetegében és két-három alkalommal engem is útba ejtett, hogy diákbarlangomban rám törjön (ezer szerencse, hogy mindannyiszor „lánymentes” napon). Mondom, manrézai különös összeakadásunkból évekig tartó barátság lett s ő egyike volt azoknak, akik válságról válságra, extázisról extázisra, korszakról korszakra, könyvről könyvre nyomon követhették, hogyan támasztom oda ostromlajtorjáimat a filozófia öregbástyáinak és még segített is, mindenkor hamiskás mosollyal hangsúlyozva, hogy „jobb meggyőződése ellenére” teszi. Az idők folyamán kialakult közöttünk valami tusakodó egyensúly ebben az intellektuális küzdelemben: ő olybá vette, hogy „meggyőzött” és lezártnak tekintheti az ügyet; én meg sunyi indulgenciával nem bolygattam ebbeli hiedelmében. S ekkor már a keresztnevünkön szólítottuk egymást.
Gyula nemcsak hogy szarkasztikus szellem volt s tudott olyan vitriolos-gunyoros lenni, mint Voltaire, de arckoponyája is a Ferney-i bölcs koponyáját formázta s kivált a későbbi időkben, amikor már erősen lefogyott, pergamen-arcán sápkóros mosolyával profilból kísértetiesen hasonlított Houdon márvány mellszobrához a Louvre-ban. Szellemre, lélekalkatra rendkívül összetett lény volt, hiszen ha nem is rótt meg érte (miért is bolygatta volna a köztünk kialakult szép „egyensúlyt”), ellenvetése elmaradásával mintegy rám hagyta, hogy a hit eszmei épülete (bölcselete, apologetikája – a Suárez-féle renoválási állványzattal egyetemben) mondhatni leomlófélben van; ugyanakkor (és ez a bámulatos!) nem szűnt érzékeltetni mélységes, rendületlen hitét, amelynek az ellenreformáció füstarany pompájára, a neotomizmus cifra dekorációjára semmi szüksége nincs. Vallástörténeti ismeretei bámulatosak voltak, de egy új, majdszinte „szabadgondolkozó” kritikai érzékkel úgy mérte fel a szervezett vallás történelmi útját, mintha nem a postulator székéből védelmezné, hanem az advocatus diaboli magos ambónjáról támadná a hitet (no lám, nem véletlen, hogy félévszázaddal később a „megtántorodók” közé soroltam Pascalt…). Tőle tanultam türelmet a másképpgondolkozóval szemben és együttélést az ellenvéleménnyel; igaz, hogy az ország belső helyzetének lesújtó megítélésében nem volt közöttünk nézetkülönbség. Őt elnyelte a rendház – engem az írás, a szerelmi vadulások, a kenyérhajsza, a könyvtár; majd a börtön. Elkésve, másoktól értesültem róla, hogy P. Tornyos Gyula ott halt meg, az ostrom alatt, természetes halállal, a Szív utcai rendházban, a tüdővész vitte el. A kegyes legendák még csodaszerű jelenségekről is tudni véltek, képek, könyvek elmozdulásáról, mosdó levitálásáról cellájában halála után; nem az én dolgom, hogy ennek utánajárjak. De még gyakorta földereng bennem Voltaire-i mosolya, amellyel rendíthetetlen hitét álcázta; hozzám hordott könyvei, teológusjegyzetei… Évekkel halála után, a letörtség, a kilátástalanság cellamagányában visszatapogatóztam emlékéhez és neki ajánlottam ELESNI JÓ című versemet, amely 1950-ben a szegedi Csillagban íródott:
|
Ekkor jutottam a legközelebb a hithez – Tornyos páter szent hitéhez, mellyel kívánom néki, hogy legyőzte légyen a halált. Félő, hogy mindannyian ott toporgunk Pascal fogadóirodájában. Ahogy az udvarlóvers viszonylik az igaz, a szerelem-ihlette vershez, úgy viszonylik ez az én talmi versikém és hasonló darabjaim tucatja – a mélyen gyökeredző hit-diktálta, valódi vallásos lírához.
*
KL És Édesapád, az elsőgenerációs agnosztikus, mit szólt a Manrézához?
Hogy a fia „lelkigyakorlatozik”? Meg hogy jezsuitákkal barátkozik?
Hát – nem rajongott érte, de nem bánta; gyanította, hogy ez nekem csak afféle környezettanulmány. Mindezt nem tárgyaltuk meg, mert mi soha semmiről nem beszéltünk, mi csak acsarkodtunk. Hogy a jezsuitákhoz járok? Édesapámnak fogalma sem volt barátságunkról, sem arról, hogy Tornyos páter létezik. Tisztesség ne essék, szólván, Lorcsikám, de van egy nálad is fiatalabb nemzedék, unokáink, akik kibutulnak a történelemből és szimplifikatorikus képeskönyvet, egysíkú meséket várnak tőlünk; nem tudják idegi érzőközelbe hozni, hogy abban a zöldfülű világban is lehetett a valóság harsogó, az emberi kapcsolatok labirintikusan szédületesek, volt az is olyan emberveszejtő útvesztő, mint ez a mai. A mi életünk is zsúfoltan cselekményes, észvesztően többszálú volt s hogy mind az ezer szálát egyszerre lássad, legszívesebben a szimultaneizmus mesterfogásához folyamodnék, ha nem rángatna vissza a szabadjára engedett irodalmizálásból a dokumentum fegyelme.
De ha ez az ide-oda cikázás nincs ellenedre, tudd meg, atyámfia, hogy rajongásom Édesapámért már nagy elkésve, akkor kezdődött, amikor hálálkodnom nem volt kinek, az ágyban gubbasztó rokkant, aki kachexiásan 40 kilóra fogyott, ha a csillagot lehoztam volna neki – azzal se tudott volna mit kezdeni. Az értem, az ő egy szem fiáért hozott életáldozat oly tönkő kolonc a lelkiismeretemen, amely máig levethetetlen; de ez az én vezeklésem, az én magánügyem. Négyéves koromtól kezdve gyűlöltem apámat, akkortól, hogy a világháborúból hazajött ez a sohasem látott idegen férfiember és elvette tőlem szerelmes játszótársamat, az anyámat. Baromi egyszerű lélektani képlet volt, így tudták a görögök és így tanulta tőlük Freud. Féltékenységemben meg tudtam volna ölni. Gránátnyomásos idegbajával, szorongásos neurózisával kórházból ki-be – amikor hosszú időközökre otthon maradt s be-be járt a nyomdába, ahol újra dolgozott, lidércnyomás lépett be vele az ajtón. A szék alá bújtam és ríttam, nagy durcásan: „Ne nyúlj hozzám!”
Hordozok magamban egy homályos emléket valami rossz epizódról, kegyes hazugság volna, ha eltussolnám. Egy ízben apám késő éjjel, erősen beállítva érkezett haza; gyertyagyújtás fellobbanására, civakodásra ébredtem. Már nem tudnám megmondani, nekiesett-e anyámnak vagy csak hangosan pereltek, de arra emlékszem, hogy lekászálódtam a kiságyból, nekirontottam apámnak és addig püföltem, amíg félre nem rúgott. Ríddogálásomra elcsendesedtek, Édesanyám a féligmártott törülközőből jeges borogatást rakott apám homlokára, aki addigra már a sarokban egy széken kókadozott, asszonya meztelen karját csókolta, ahol megbántotta és égre-földre fogadkozott, hogy többé a borhoz nem nyúl. De én akkor sem a kibékülést láttam az egészben, hanem azt, hogy ez a betolakodó kosztos-kvártélyos idegen megint elszerette törvényes szeretőmet.
Szegény hadirokkant, borhoz nem is nyúlhatott: gyomorfekéllyel kínlódott s akkoriban más egyéb nem lévén, tejkúrára fogták a fekélyest. Édesapám három évig a szó szoros értelmében tejen élt, semmi szilárdat nem vett magához; s mi volt az én spontán reakcióm? Meggyűlöltem a tejet. Egy életre. Rá nem tudok nézni. Apám szereti a spenótot, a gombát, a gyuvecset? Toporzékoltam, ha le akarták erőszakolni a torkomon, öklendeztem, ha láttam. Az Oidiposz-komplexus matematikája: amit az a másik, a gyilkolomadta szeret, azt én gyűlölöm. Beépült a reflexeimbe: s most tán már érted, miért mondom, hogy mi soha nem beszéltünk, csak acsarogtunk; és e két malomkő között őrlődött Édesanyám: hogy a bizonytalan fegyverszünetnek „szent-a-béke” érzetét adja és cukros látszatát keltse.
A kamasz-Sturm und Drang érzelmi viharaiban én, a proto-hippi nem is gyanítottam, hogy én vagyok apám keresztje s hogy teljes életáldozattal, mártíromságát énérettem szenvedi… De az már jóval később, jó negyven esztendővel azután volt, hogy fogadalmát megszegve, nekiadta magát a tütünek és pszichikai leépülése, szervezete összeomlása elől az alkoholmámorba menekült: az ötvenes években. Megesett az is, hogy nagy ritkán sétára indult s lassú kakasjárással, sifitelve a Teleki tér felé is elvetődött. Merő véletlenségből jöttünk a nyomára, amikor a féltve őrzött dobozokból rendre eltünedeztek a duplafedelű arany zsebórák, a Doxa, az Omega, a Philip, a Patek, csupa családi emlék (ma nemzetközi árveréseken csillagászati áron vesztegetik) s némi gyengéd vallatásra be is ismerte az öregúr, hogy vannak „új barátai”, akik hajlandók az aranyórát elcserélni két-három flaska borért… Édesanyámmal összenéztünk és szót sem szóltunk:
– Rossz fát tettem a tűzre? – röstelkedett a beteg.
– Dehogy tettél, dehogy-dehogy! – kísértem vissza ágyába, mert a kirándulás, az üvegek hazacipelése, meg a vallomástétel kimerítette. – Tentélj csak, tentélj le és pihend ki magad.
– Többé nem teszem… Igazán! Soha többé – mondta rám függesztett szemmel és kicsire húzta magát az ágyban.
– Nem is kell: eztán magam gondoskodom róla. Mindig lesz borod! – szóltam, amíg betakartam; ezalatt Édesanyám a „Buksi”-kötőgépe mögé telepedve, elkezdte napi robotját, hogy visszanyelve – leküzdje könnyeit. De már a mesketémmel túlságosan elkalandozom –
KL Kalandozz! És ne is legyenek semmiféle gátlásaid!
Te meg csak felnyitod a zsilipeket és dől belőlem a szó. Pedig csak azt akartam mondani, mikor még ott tartottunk, Lorcsikám, hogy vandáli tatár horda voltam, iszonyú erőfeszítésembe került, amikor sikerült kiverni tanáraim fejéből „vásott kölyök” mivoltomat, ahova előítéletük beskatulyázott és elhitetni, hogy szorgalmas kezes bárány vagyok és eminens jófiú. Azt már tudod, hogy csodák csodájára kitűnően érettségiztem, csak hogy az egyetemi felvételeknél javítsak esélyeimen. A fene se gondolta volna, hogy „kár a gőzért”, a tanulmányi verseny automatikusan beemelt az egyetemre. Egy hasznom volt a magolásból: hogy megtanultam, hogy kell tanulni.
(6) Kérdésfeltevések. Van-e mámorítóbb, mint a vázlatpausz, a papírnak mellétett puha plajbász és a belefeledkezés? Minden esetben a nyelv sántikáló kuka nyomorékja marad-e, aki élete első három évére a nyelv édes titkát magának tartja meg? Vajon a csókolódzás elősegíti avagy hátráltatja a latintanítást? Vajon egynémely maga-mórikáló életrajzíró csak azért teszi fel szónoki kérdéseit, hogy azok magukért-beszélő ékesszólásukban megválaszolatlanul maradjanak? És más egyéb dibségek és dábságok.
KL Németül akkor már tudtál? És azt sem Édesapádtól tanultad?
Se nem tőle, se nem mástól. Lorcsikám, nem tudsz elképzelni olyan, kitűnőre érettségiző fiatalembert, aki mindenben tök-tudatlan? Fröhlich tanár úr köpködős, wuchtig németséggel recsegett schilleries mondataival, amit az osztály feje fölé beúsztatott, csak mély megvetését fejezte ki a banda iránt és én fel nem foghattam, miért kell az igének elválnia a kötőjétől (felkötőjétől?), hogy az elején hagyva emezt, ő maga a mondat túlfelére sétifikáljon? A kamaszkor ösztönkavargásának tompultságát és a szellem világrajövetelének magzatburok-hasító világosságát egyetlen szempercenet választja el. Az ebihal még nem a bölömbika, a kamasz még nem a férfiember. Ha nem tudnád, az ember is kétéltű. Születésnapja csupán testi születését jegyzi, igazi világrakövetkezése később következik be, a szellem világrajövetelétől, amikor első ízben a világra, amelyre jönnie rendeltetett, kitekint és önmagára rácsodálkozva visszanéz. Minden csak innen izgalmas, memorábilis, elmondásra csak innen érdemes. Magam is alig várom, hogy odaérjünk s addig csak tolom-terítem magam előtt ebihal-életem triviáit, mint az utcai levélkotrógép a járda mellé ahogy besepri az avart, mert bölömbikaságom még messze van. Pedig öreg igazság, hogy az emberélet kezdő szakaszának legnagyobb veszélye, ha nincsen merszünk hozzá, hogy kockáztassunk – így jegyezte be Naplójába Kierkegaard; márpedig nekem van is, volt is. Ne kockáztassuk, hogy ugorjuk át az egészet és mindjárt a lényegre térjünk…?
KL Nem addig, amíg én ülök a parancsnoki hídon. Jöjjön az egyetem!
Parancsolj velem, parancsnok úr. És én meg majd úgy vezetlek az orrodnál fogva, mint azt Dosztojevszkij Kamasz-a elején olvashatod. Nos, a Műegyetem ötödfél esztendejéből az első három úgy ment, mint a karikacsapás. Ösztöndíjas voltam, amihez persze ötön felüli átlag kellett (öt a jeles, hat a kitűnő), „évfolyamelső”, mindenki úgy képzelte, az isten is építésznek teremtett. Ha kellett, voltam táncos, aranyzsinóros-fehérbársonysapkás Emericánás – ezen a diákszervezeten keresztül lehetett beházasodni a „menő” építésztársadalomba – szkiffemben csokoládébarnára sültem a Dunán; tetszetős perspektívákat rajzoltam, a tananyag meg, amit belém akartak tölteni, valahogyan ott volt, benne volt a kisujjamban: az ókor, a középkor építészete, a barokk. Waelder Gyula is tanárom volt, a „magyar barokk” megalkotója, medvetermetű, minden értelemben „nagyember” és foglalkoztatott építész; azonfelül MÉP-képviselő („Magyar Élet Pártja” – ez volt a kormánypárt). Ő nemegyszer bizalmasan értésemre adta, hogy ha beállok hozzá, az irodájába kulinak, a tanszékére tanársegédnek, hát a hónom alá nyúl. Akkoriban a „Kis Kardos” volt az adjunktusa (így hívtuk – amilyen karikalábú-köpcöske volt), úgy tudom, utóbb megörökölte a tanszéket. Nekem azonban nem fűlt a fogam hozzá, hogy a képviselőgóré zsúfolt irodájában rakásra rajzoljam a barokk ablakfeltéteket, edikulákat és miért? Mert belémesett az újdándiság, ez a nyüves nyavalyakórság, belehabarodtam „Corbu”-be (ahogy az adeptusok Le Corbusier-t becézték), bele a Bauhausba. A mozgalom rabszolgája lettem, azonosultam vele. Még hogy Waelder Gyula „magyar barokkja”? Essen belé a süly. A fiatalság már ilyen: a Besserwisser, a Jobbantudomka. Ha valamibe beleviszi a csököny, hát akkora meggyőződéses diáré vesz rajta erőt, hogy nincs az az öszvér, amely nála elmozdíthatatlanabb. Máig a talpamban a tüskéje – hiszen végig kellett néznem elhitványodását, megértem összeomlását, az iskola csődjét, a rá felbőszült világcsömört. Tudod, ebihal-korban az ember szereti feltalálni a maga puskaporát, ésde még ez a (lopott) puskapor is olyan, mint az ezredszer feltalált meleg víz; aztán csudálkozunk, hogy a mi meleg vizünk – nem robban… Tán gyanítod már, ezzel az emeletes alanyzavarral miféle öntelt, ifjonti zavarodottságot akarok érzékeltetni…
KL És azok a diadalívek itt a hallban, bekeretezve: azt még funkcionalista korszakod előtt rajzoltad? Kedvtelésből?
Is-is. A Waelder-tanszéken, amolyan „házifeladat”-féle volt. „Ilyesformán-voltaképpen!” – ez volt a szavajárása medvetermetű, dörmögő professzorunknak, aki egyszer, szeszélyből, mintha az ötletet a levegőből kapná le, így szólt:
– A legközelebbi órára! Diadalívet nekem! Mindenki! Maga is! – kacsintott gálánsan egyetlen kolleginánkra, a csinos, magas Marianne-ra (aki a geodéziai tanszék tanárának a lánya volt), majd szúrós-szigorúan a szemüvegét rám szegezve, hozzátette: – meg maga is…
Én azután rajzoltam is neki, nem egyet, de hatot. Tudtam is, szerettem is perspektívát rajzolni: abban gondolkoztam, az objektum távlati megjelenésében. Te ebben civil vagy, Lorcsikám s ezért nem is tudod elképzelni, rajzos embernek micsoda gyönyörűség az. A dolgok körülforgatása; a tervelgetés a pauszpapíron; az alaprajzi lehetőségek kibontása s ugyanakkor egyeztetése a homlokzati megoldással; megformálás-átformálás, első ötletvázlat, huszonötödik, véglegesnek vélt, majd elvetett vázlat a huszonhatodik kedvéért… Olyan buziság ez, Lorcsikám, hogy az ember tökéletesen elfelejtkezik a világról, magáról, meg az idő múlásáról és egyszer csak így kiált fel: „Jézus Mária, hát már tizenkettőre jár, mindjárt éjfél és én még nem is ebédeltem!” Ilyen az építészet annak, akit „az isten is fiók-Vitruviusznak teremtett”, aztán élete valahol gurulatot kap, már más istenek is vannak ám az Olümposzon, meg más múzsák is, Klió, Melpomené, Polihimnia… Bocsáss meg, rapszodikus kitérés volt csupán –
KL De hogy kerültek ide ezek a rajzok, Londonba és épp diadalíveid?
Volt egy évfolyamtársam, F. Zoltán; kiváló építész lett – ő, 4–5 évvel idősebb lévén, már mint „öregdiák” került az évfolyamba – igen kedveltük egymást, összejártunk, sokat diskuráltunk. Zoli Németh László unokaöccse volt s felfigyelt rá, hogy én mit csinálok. Ő majd még felbukkan egyszer történetünk folyamán, egy bizarr epizódban – de lehet-e bizarrabb, mint ez az utolsó: összefutásunk ötven év után újra! Kilátogatott hozzám ide Londonba, elhozta ezt a rajzot és elmondta történetét. Régről gyűjtötte rajzaimat, maga se tudta, miért. A háborúban légitámadás érte házukat, mindenük elpusztult, ottveszett a romok alatt; ám ez a rajz, ez az egy, ázottan, tépetten, összeütögetve – előkerült a romok alól s ő kihozta, mint furcsaságot. Piroskám meg bekereteztette…
KL És praktizáltál is, mint építészmérnök?
Is-is. Rácz Aladárnak, a cimbalomművésznek (akit Sztravinszkij „a cimbalom Paganinijének” nevezett és még komponált is neki) – atyai jó barátomnak házat terveztem, mert alighogy visszatelepültek Magyarországra, összejártam velük –
KL Akinek cimbalom tanszéket kreáltak a Zeneakadémián? Honnan ismerted?
Aladár a harmincas évek közepén telepedett haza Párizsból. „Körülnézni” jött haza, de nyomban ottragadt. Yvonne-nal, svájci-francia feleségével ott lakott albérletben, a szüleim szatócsboltjával szemközt és nálunk vásároltak. Egy ízben felfigyeltek arra, hogy valaki a „raktárban” a Bach-hegedűpartitákat gyakorolja. Kíváncsiak lettek rám, betörtek hozzám a raktárlakásba és én meg, franciarajongásommal úgy estem hálójukba, mint az elbódított muslica a szongária-pók hálójába. Mindig franciául beszéltünk; ha magyarul kezdtük, csakhamar „visszacsúsztunk” – a felesége akkor még nem tudott magyarul. Yvonne Barblain lausanne-i hegedűművésznő volt, de az angyalian zsarnoki cimbalmos mellett csakhamar zenei és emberi árnyékává sápadt, zongorakíséretté, gondolata kitalálójává, boldog rabszolgafeleséggé. Elbűvölőek voltak együtt és külön-külön. Nem cigánynak, inkább indiai gurunak gondoltad volna Aladárt (többnyire úgy is ült, lótuszülésben a dívány közepén, jóltartva mindeneket bölcsessége nem apadó pabulumával).
Csakhamar testhezálló lakásra találtak, egy sokudvaros öreg bérkaszárnya leghátsó-legfelső emeletén és mindenki ott tolongott náluk, muzsikusok, irodalmárok, la crème de la crème és tous qui content. Ha egyszer magához ragadta a szót, más nem beszélt, csak ő nyilatkozott és amit – és ahogy, az magvas volt és spektakuláris: mondta-mondta. Ez a cigány származású zenei zseni egyszerre falta fel a nyelvet és a francia műveltséget – harminc évig élt Párizsban –, az enciklopédisták tárháza: ez volt szellemének öreghorgonya, azokat olvasta, fújta kívülről és azokhoz tért vissza. Csak a prózát ismerte, a líra hidegen hagyta s ahhoz bot füle volt. Ott éltek, eldugva, hátsó udvarok mögött, a negyediken, de szellemileg a huszonnegyediken a provinciális Pest fölött s noha ebben a társaságban nemsokára hemzsegtek a sajtóbetyárok és a zenei korifeusok, az, hogy engem bálványuk, Bach János Sebestyén mutatott be a hegedűhúrokon keresztül, meg hogy én voltam első pesti barátjuk, akit felgábliztak és tudott „az ő nyelvükön” franciául – ezen a réven mindvégig a „belső körhöz” tartozónak tudhattam magam és úgy is kezeltek. Wanda Landowska volt a nagy példa és a főellenség. Aladár szentül hitte és haláláig bizonygatta, hogy a cimbalomütő közvetlen kapcsolata a húrokkal hangszerét a klavicsembalónak fölébe helyezi s élete örök mérkőzés volt a csembalóval és árnyékbokszolás Landowszkával. Én esküdtem Aladárra és igazára; csak jóval később, itt Londonban, halála után ismertem fel rezignáltan vereségét és emberi nagyságát, mint aki a vesztett ügy bajnoka volt. Lábjegyzetként, annak illusztrálására, hogy szellemi erőközpont volt és zabálnivaló agyonbeszélő. Egyszer megszervezték, hogy „összeeresszék” Füst Milánnal. Milán bácsi méltóztatott felkövetkezni Aladárék bagolyvárába és leültek egymással szemközt. A sziporkázó tűzijáték helyett mit gondolsz, mi következett? Fújtak egymásra, méregették egymást. „Két dudás egy csárdában.” Tönkrement este volt.
KL És a ház, amit terveztél nekik?
Szerencsétlen történet. Yvonne Svájcban örökölt némi pénzmagot. Megvették a farkasréti telket, aztán itthagyták nekem a feladatot, hogy mire visszajönnek, fedél legyen a fejük fölött és elutaztak pár hónapra Svájcba. Ami maradt, abból egy háromszobás villácskára éppen csak hogy futotta. A szívem-lelkem beletettem, hogy arra a nagykilátásos, kilógó sasbércen terpeszkedő telkecskére modern minipalotát tervezzek: a három összenyitható szobából házi hangversenytermecske, végigmenő erkély, miegymás. Beadványi terv, részletrajzok, minden elkészült. A költségvetést kiadtam árlejtésre, a munkát odaadtam egy rokonszenves kis cégnek, kitűztük a kezdés napját; Aladáréknak megírtam, hamarosan megy fel a ház…
KL És? Mi történt?
Kitört a háború. Ezzel egyidejűleg a háborús pánik. Azt hittük, holnap lőnek. Senki sem tudta, hogy nálunk még évekig csak távolról villámlik meg hogy a háborús pánik is csupán hat hétig tart, utána felváltja a háborús konjunktúra. Másnap expresszlevelet kaptam a vállalkozótól: nem tarthatja árait, az anyagárak 40–50%-kal felmentek, vagy új megállapodást kötünk, vagy a munkától visszalép. Váratlanul hazaérkeztek Aladárék és hitetlenkedve néztek rám. Nem tudták megérteni, hogy két hónap alatt nem épül ház. Svájcban nyugalom és béke honol, Magyarországon sem ropognak a fegyverek: mi ütött belém, hogy nem építkezünk? Megijedtek „fiatalságomtól” és visszahúzódtak; de szerelmesek voltak terveimbe és a kézenfekvő megoldást választották: odaadták az első építőmesternek, aki útjukba akadt és az, leleményeimet elhagyva és az alaprajzot a kurrens szerkezetek szokványnyelvére lefordítva – ripsz-ropsz épített nekik egy háromszobást. Kispolgári tucatházikó lett belőle s nem pedig az a tolóüvegfalas ékszerdoboz, aminek megálmodtam. Onnan tudom, hogy láttam sokszor: a közjáték elsimult és barátságunkon semmilyen sebet nem ütött. Nem is tudod, milyen messzire vezetne ez a szál: hogy mi történt az ostrom alatt a benne lakókkal és az odamenekülőkkel – teletehetném ezt a könyvet a mások megrázkódtatásaival és mindenki jól járna –
KL Hogy is ne! Maradjunk az építészetnél.
Bevásárolnál azzal is! A „kisrablósok” meg a „kárpátiások”, a „mátyáspincések” meg a… fene se tudja az egymásra fenekedő klikkek gúnynevét észben tartani, intrikáikból kitelnék egy másik torzképgyűjtemény. De jól gyanítod: volt még egy-két apró vállalkozásom, amíg ki nem tapostam azt a gyakorlatot, amely könnyen, jól és sokat hozott a konyhára, alárendelhettem új életformámnak, az írásnak és ráadásul még kapós is lettem vele. Hogy lásd, mennyire szabványtörténet, nyúljunk vissza elsőéves koromig, mert mit csinál a gólya, ha szegény? Megfogja a munka végét, korrepetál, feketén zárthelyizik mások helyett (kockázatos, de dupla sáp); szigorlati rajzot rittyent a gazdag kollégának, aki röstellkedve félrevonja:
– Édes öregem, neked arany kezed van: tudod, hogy én milyen pocsékul rajzolok… Megtennéd?
Álltam szolgálatjára. Négerként. Megfizettek érte, nem mint a köles, csak úgy, mint akinek az apanázsból erre is futja. Középiskolásokat, matematikából, nyelvekből. Egy ízben – ezt hallgasd meg! – kézről kézre adogatva, „kiközvetítettek” engem egy naphegyi villába, ahol a tulajék orrapiszkáló, boszorkaképű, pulykatojás-himlőhelyes lánya, hatodik, valamiből bukásra áll, közelebbit nem tudtak. Becsöngettem a villába.
Elegáns környezet, sokpuffancsos bársony közepén ült a Méltóságos Asszony és átellenben a leánya. Én meg: se köpni, se nyelni.
– A kislányom intőt kapott latinból és úgy gondoltuk, segítség kellene, mielőtt rovás lesz belőle. Ugye nem lesz, Juditkám, ugye nem?
– Nem, Édesmama.
Sugárzó fiatalság mondta ezt, a földreszállott Danielle Darrieux. Soha szebbet, igézőbbet – soha!… De latinból?! A főreálban németre-franciára fogtak, de latinul kukkot sem tudok.
– Heti három órában. Magát ajánlották korrepetitornak. Elvállalja.
– Méltóságos asszony…!
Ilyen enigmatikusan rebegtem igent. Az eszem nemet mondott, a hangom igent turbékolt. Az óradíj szóba se került; ebben a (gondolom, Kocsis Tivadar tervezte) álombarokk palotában idétlenség lett volna, amit másutt a mamák úgy vezettek be, hogy „nem veszünk össze”. Őrületesen szurkoltam. Lázasan magoltam és mindig az volt a trükk, hogy két-három leckével Juditnak előtte jártam. Amikor elkezdtük, a széplány, aki „bukásra állt”, százszor jobban tudott nálam; de nem telt bele fél év és rákaptam az ízére – keserves-szótárazva belevágtam ókori auktorainkba, de hogy minek az ízére kaptam rá: a csóknak vagy a latinnak az ízére? Megkönnyítette vagy megnehezítette a nyelvtanulást ez a csókmámor, amikor eszméletlenre csókoltuk egymást, fülünkben dobogó szívvel, hogy jön-e valaki? Meg hogy „smároltunk-e” csupán vagy leszüreteltük a szerelem édesten-tilalmas gyümölcseit? Hát úgy ismersz engem, Lorcsikám? Utálom és szívből megvetem azokat a pszeudo-Casanovákat, akik galuskanőcskék, hulladék-nimfák „meghódításával” dicsekednek és egyáltalán: az én esztétikámban visszataszító ficam, ha valaki azt írja meg, szerelmi beteljesüléseit, és ország-világ előtt gáláns kalandjai gloriólájában tündököl. Az én regulám szerint az irodalom igazi nemes nyersanyaga: a kikosarazottság keserédes szájíze, balekségeink, kudarcaink fölött érzett elkámpicsorodásunk, melynek grimasza megenyhül ugyan halotti maszkunkon, de odáig elkísér. Nem köthetek az orrodra többet ennyinél és ha, megnyugtatásodra, csak annyit tennék hozzá, hogy az a sudárderekú, tizenhat éves demi-vierge, az én Juditom is ott sorakozik a többiek mögött a Mennyek Országában, ahol az „orromra húzandók” seregelnek (és tán tombolva követelnek már), akkor is többet mondtam a kelleténél. Mely bon mot, hogy Rabelais-ból terjedt el az európai nyelvek szólásmondásaiban, azt nélkülem is tudod.
KL Sokat korrepetáltál? Volt hozzá időd?
Egyre kevesebbet. Egyszerűbb volt ott helyben, ábrázoló mértanból, szilárdságtanból, a tehetősebb kollégákkal átvenni az anyagot – kit miből húztak el a kollokviumon. De mindinkább áttértem a rajzok „albérleti” elkészítésére, a szigorlati tervekre. Amiből később logikusan adódott – amikor már mint „építészpalánta” fölcseperedtem és kezemnek, zsoldos-mivoltomnak híre ment – hogy átalakultam „nagyüzemmé” és már negyedéves koromtól kezdve, de kivált lediplomálás után rendszeresen vállaltam négerként pályaművek elkészítését. Az egyik patinás borospincében székelt az egyik maffia, a másik vendéglőben a rivális maffia; már a névtelen pályázatok idején sem volt a zsűrizés „tiszta”; de amikor bevezették a névaláírásos pályázatok kizárólagos rendszerét, az építész-maffiák felosztották egymás közt a mezőnyt; hol indult valaki, hol a bírálóbizottságban, hol nyert, hol nyeretett. Kinek az apósa volt MÉP-képviselő, ki maga volt országgyűlési tag, kinek a bankoknál, kinek a tőzsdén voltak összeköttetései. Az alulról jövő, az outsider, amilyen én is voltam, nem számíthatott másra, ha indult, legfeljebb a „dicséretre”, ami neszesemmi-fogd-meg-jól (és én is voltam olyan ostoba, még zöldfülű koromban, hogy pályamunkáimért ilyen barackot nyomjanak a fejemre, mint valami bikficnek – a megrendelés a Kormánytanácsos Úr szépreményű fiának jutott s megesett, hogy azt is a te szolgád rajzolta, Nagyjó Uram, négerként, mert versenytársam nemigen volt). Megismertem a „szakma” kulcsfiguráit, a maffiák vezérürüit, a Közmunkatanács vezető építészeit. Közmunkás volt és neki is dolgoztam, (a szép szineművésznő paramourjaként is ismert) Kaffka Péter (ma az Államokban él), ő volt a margitszigeti Szabadtéri Színpad főépítésze. Egyszer azt mondja nekem:
– Valami ilyesmit. Volnál szíves.
– Kétszázast? Százast?
– Mindet. Ötvenest is. Alapozást. Részletrajzokat.
Azzal átadja pausz-vázlatait. Borzasztó kicsi pénzből épült. Nekiálltam, három hét múlva vittem a teljes paksamétát. Ne érts félre, nem vagyok rá büszke: a szerzőség az övé. Ha néger-alapon dolgozik az ember, nem akar eredetieskedni, „a magáét beleadni”; hanem a megrendelő építész színvonalán és szájaíze szerint az objektumot megrajzolni, megmodellezni (kisminta is akadt). Repülőtéri fogadóépületet, balatoni üdülőt, kórházbővítést, vidéki főiskola-komplexumot, tücsköt-bogarat. Cinikusan, korrektül, tetszetősen, de „essünk túl rajta” jelszóval. Külön prémiumot is kikötöttem, ha a megrendelő nyer a pályázaton – és annak megduplázását, ha megkapja a megbízást is. Rajtaveszteni csak ő veszthetett, ha nem nyert semmit, én csak nyerhettem s engem csak a „lóvé” érdekelt, amelyet idővalutára válthattam. Ne marasztalj el, Lorcsikám, piszkos ügyleteimért, de ez volt az én számításom veleje, életrendem kulcsa. Három hónap alatt összevertem annyit, hogy azzal a pénzzel leülhettem kilenc hónapra és írhattam. Az építészet gondolatának teljes kikapcsolásával. Álltam a telefonostromot, kikapcsoltam a készüléket, és csak írtam-írtam. De miért, miért? Ki annak a tudója? Ládd, mindent végigpróbáltam: azt hittem, zeneszerző leszek, építész leszek, festő leszek (volt ilyen korszakom is és majd rákerítem a szót) – de sohasem gondoltam volna, hogy megmaradok annál, amit most is mívelek: az én betűbillentyűs kaptafámnál; soha nem gondoltam volna, senkinek nem mondtam úgy a szemébe, mint Lakatos Pista vágta Szabó Lőrincnek, hogy „nálad sokkal nagyobb költő akarok lenni”. Nem akartam én senkinél nagyobb ez-az lenni; persze szakaszról szakaszra természetesnek vettem, hogy ez-az leszek, pl. zeneszerző, hiszen valóságos kottaheggyé nőtt a kezem alatt, amit összekomponáltam… Jut eszembe. Hegedű-partitákat adtam egyszer Szécsi Magdának, akinek szeráfi muzsikálása mellett szánalmas hangicsálásnak hathatott, mikor szonátáztunk vagy kettősversenyeket játszottunk: neki dedikáltam. Hát egyszer, uramfia! Lehet annak 15 éve már. Mit hallok a pesti rádión, ahogy itt Londonban a zenei adást véletlenül elfogom? Az én szóló-partitám egyik mozgalmas tételét, vonószenekarra meghangszerelve! Örültem neki és hálatelten gondoltam az ihletett plagizátorra – dehogyis tekintem annak: legyen az övé… –
KL És Weiner Leóhoz, a vonósnégyeseddel? Nem mentél hozzá vissza?
Nem én.
KL És Bartókhoz? Nem is mertél bemenni?
Egyetlen egyszer volt alkalmam pár szót váltani vele; CSODÁK ORSZÁGA HÁTSÓ EURÁZIA című regényemen dolgoztam, neki ajánlottam és nagyon készültem, hogy a gépirat egy tiszteletpéldányát felviszem hozzá. Mire idáig jutottam, ő már Amerikában járt s mint tudod, ottrekedt.
KL Csodák országa…?! Tartsunk rendet. Mikor kezdted el?
Rosszul kérdezed s nagyon is hogy tartsunk rendet. Mikor kezdtem el írni s mikor gázolt el és tepert maga alá az irodalom, de úgy, mint annak az elcsikolt farkaskutyának a szívét a HÉV kerekei, amit magam is láttam, kiszámoltam, még jó óráig dobogott (innerválta a lokális idegközpont) és ALLOBROG néven találkozhatsz vele HELIÁNE című regényemben…?!
KL Ha az eszem kijárja – így kérdeztem volna…
Nem tudnék számot adni róla, miért van az, hogy 14–15 éves korom óta folyton firkálok, telefirkálok vastag füzeteket: bejegyzések, naplók – ami eszembe jut. Itt Londonban is még megvan belőle, magnak, egy szétmálló füzet. A raktárlakás egyetlen szobájában, újságpapirosokkal, elfüggönyöztem a mennyezeti lámpát, hogy elárnyékoljam a dupla ágyat, ahol szüleim alszanak és ne zavarja őket a fény, ahogy én az ebédlőasztalra helyezett rajztáblán rajzolok meg írok; de köhécselni kezdtem, Édesanyám féltette a tüdőmet a tébécé akkori nagy mumusától és átköltöztem az öccséhez, Sándor bátyámékhoz, a Rózsák terére. Munkájuknak megvolt a látszatja, tehetős emberek voltak, magasföldszinti tágas lakásukból arra a gótikus téglatemplomra láthattam a tér közepén, amely nem csodálkoznék, ha Pecz Samu alkotása lett-légyen – bár az én fejem se káptalan s lehet hogy tévedek…
KL A marburgi mintájára –
No ládd, ezt nem tudtam; pompás eklektika, az egész posztmodern kitelnék belőle. Fiuk is volt, öt-hat évvel fiatalabb süvölvény: Pista. Ő aludt, mint a bunda, mialatt én, új lakótársa a gyerekszobában, az íróasztalnál éjfélig írtam. A szöveg műformát öltött, elbeszélések, elmefuttatások kerekedtek belőlük, még regénnyel is próbálkoztam: szertelen romantikus, ehetetlen főzet lett. Nagyanyám halálát írtam meg, üszkösödött a lába s hiába vágták-rövidítették – ráment. A regény fantáziacsapongásaiban követni próbáltam a haldokló tudatát, a kilobbanásig; de mit tudhattam én, mi tölti ki egy nyolcvanéves haldokló nő tudatát…? Tömérdek verset írtam, papírrondítás volt csupán; de háromszáz verspróbálkozás után megtanultam a prozódiát, a metrumot, a rímszótárt, a rímes nyugat-európait, a klasszikusok versformáinak utánanéztem, de még képtelen voltam védekezni a hatások/áthallások ellen.
KL Idegen költőket is?
Faltam. (Mellesleg: miért „idegen”? Kitől?) Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Babits fordításában. Akkor még se nyelveket nem tudtam, sem azt, hogy traduttore-traditore. A mániákus-depresszív lélekalkat már ilyen: ha valamit csinál, nekiadja magát egészen, kirobbanásszerű rohamokban; utána hol letörés, hol hiányszakasz következik. Vagy beletemetkezve – vagy sehogy: így csinálok mindent ma is.
KL És abból, amit írtál, nem mutattál semmit, senkinek?
Ösztönösen „tartottam” a magyar irodalmároktól s hogy mért, arról még sokszor szó lesz, ösztönösen „féltem” tőlük és magától a magyar irodalomtól is; ugyanakkor ösztönösen vonzódtam az európai szellemhez (már amennyire ismertem és amit annak véltem), mert Európa egyre inkább oldaltcsűrte, megfacsarta irodalomlátásomat, így hát nem is csoda, hogy ösztönösen vonzódtam a mieink közül ahhoz, akit a legeurópaibb szellemnek véltem, valaki, aki Bergsonról írt, William James-ért rajongott és olvasta a filozófusokat. Babits volt. Amilyen elfogódottan, olyan sutácskán és balogul közelítettem meg. Már az írásmód is barbár volt, hiszen csak egy barbár pakulárnak juthat eszébe, hogy úgy bocsássa fel verseit a Mester Szeme és Magas Színe elé, ahogy én tettem (jóllehet csak rövid hónapokkal első írógépem beszerzése előtt:) rondírással, redisztollal rajzolva a „nyomtatott” betűket, leírtam 10–12 verset és felvittem a Mesterhez, az Attila útra (vajon úgy hívták-e? Azoknak az évtizedeknek a horizontján rég lebukott emlékezetem Napja). Még előttem van, ahogy a fényképekről ismert arc megjelent az előszoba mélyén, a paksamétát megköszönte, elfogadta és azt mondta:
– Nézzen fel úgy két-három hét múlva, ha erre jár.
Amilyen vadszamár hippi bandita voltam, csak tologattam a rettegett szembesítést s hónapok múltak el, amikor arravetődve csavargásaim során ráeszméltem: ideje volna már. Felkövetkeztem hozzá megint. Először csak a háztartási alkalmazott fogadott és bejelentett. Örökkévalóságig eltartott, amíg az előszoba mélyén megjelent a Mester. Töprengve elnézett, mintha kutatna emlékeiben; és karját széttárva szabadkozott:
– Véghetetlenül sajnálom. Mindent összekerestem, de nem találom azt a dossziét. Sárga volt? Piros volt? Versek voltak vagy más is? Ilyen még nem történt velem. Biztosan van másolata, találkozunk mi még s hoz majd megint. Ki sem mondhatom, mennyire –
Kikísért az ajtóig és úgy vesztettem el, az ajtónyílásban. Kitámolyogtam, eltántorogtam, lefelé lengedezve a lépcsőházban a verseimet morzsolgattam, amelyeket a Mester nem talált. Aztán kipottyantottam az eszemből az egészet – helyesebben elrabolta („eltérítette”) az eszemet találkozásom a filozófiával s azzal rám zuhant a Sturm und Drang városnyi üvegharangja.
KL És azután se, soha…?
Prosztónak éreztem magam hozzá. Vadembernek, aki nem „szalonképes”. Vagy mondjuk úgy, a begyepesedett hivatalosoknál nem „aulikus”, az igazi irodalmárok között meg nem „Centrál-képes”. A tájékára se mentem a kávéházaknak, se irodalminak, se vigécek ferbliző barlangjainak s legfeljebb a budai Philadelphia ablakában Szabó Dezső keménygalléros, agyara-meresztő verhenyeges arcát ha láttam, elmenet. Ne felejtsd el, Lorcsikám, hogy mi zömmel robotos, anyagi gondokkal nehezen küszködő család voltunk s e kispolgárok vagy nem voltak intellektuelek, vagy nem értek rá, hogy intellektuelek legyenek. Az egyetlen könyvmoly, aki mindennel dacolva falta a könyveket, Édesanyám volt, de ő is csak mákonynak, gondűzőnek tekintette az irodalmat. Nem voltak újságíró-rokonaim, se család-jóbarátja, aki kézről kézre adva, errefele terelt volna, mondván:
– Hallgass csak ide, kisöreg, van nekem valakim, aki majd felvisz a szerkesztőségbe, sose félj, az majd sínre tesz…
Vagyis ha nem albérleti szanktuáriumomban, a könyveim közt – akkor jobbára proletárok közt, prolihangulatban éltem.
KL És Babitsnál mint nyolcadikos jártál vagy már mint egyetemista?
Az év legeleje lehetett: gólya voltam. Csak hogy lásd, milyen lehetett az a 10–12, ami nála elkallódott, mert ez is kamaszvers s ha nem is mind ilyen volt, vele egyívású. Jellegzetes kamaszromantika, nem tudom megállni nevetés nélkül, de – ilyen a szegény párája. Akkor még soha nem láttam tengert. Ki látott akkor, a két látó szemével és nem a filmvásznon, tengert, Magyarországon, aki ott élt? Ennek meg az a címe, hogy. Megadod magad sorsodnak?
KL Meg. A címe?
|
KL Különös. Mintha már ebben is volna valami jóslatos jövőbemutatás, a határokon túlra. Hogy „a mi népünk egyhelyben marad” s aki mozgolódik, hogy indul, az „már gyanús”; meg hogy aki elmegy, arra „neheztelnek és haragszanak”…
Látod, Lorcsikám – erre nem is gondoltam.
(7) Panaszolhatja-e fájdalmát a léttől búcsúzó, ha embernyelven már megszűnt beszélni? Védekezhetünk-e ellene, aminek édes-mindnyájan ki vagyunk téve: a kóborjáró regényírónak, ki hogy kitől mit nem rabol össze – az már égbekiáltó…? Erkölcsileg kifogásolható-e, ha a grasszáló szatír megosztja az Anyai Alamizsnafalatot meztelenre vetkőztetett áldozatával és ha igen: egyszeresen avagy kétszeresen? (Hiszen azt osztja meg, amit neki és nem másnak szánt az Alamizsnálkodó). Holmi versbefoglalt, kriptikus jövőbelátásokra (vagy jövőből küldött üzenetekre?) szoros és szigorú törvény-e, hogy csak a vak tyúk találhat rá – avagy nagy néha megesik és a nyitott szemmel járó tyúk is talál szemet?
On perd la plus grande partie de sa jeunesse à coups de maladresse.5
Céline, VOYAGE AU BOUT DE LA NUIT
KL És volt más versed is vagy akármilyen szöveged, ilyen jóslatos kicsengésű…?
Volt, de akkor nem is álmodtam, utólag meg nem hiszek benne. Lorcsikám, kettőt utálok szívből: azt, aki folyvást „szabótükörben” tetszeleg, úgy próbálja fel „majdan megírandó” életrajzát, mint valami ruhát és aszerint helyezkedik, aszerint él: az ilyenek iparkodnak megmitologizálni, legendává pumpálni magukat; és a másik: a misztifikátor. Te tán azt mondhatnád, hogy az ösztön többet tud, mint az ész, de előttem az ilyen vaticinatio post eventum gyanússá teszi megsejtéseimet. Mégis, hadd emelek ki egyet a sok közül, ez is életrajzi érdekű versike volt, de már a börtönben keletkezett, 51-ben, vagyis már nem a szegedi Csillagban, hanem a Gyűjtőben. Persze ott csak az agykérgi íróhártyára irkálhattál, mert se vécépapír, se ceruzacsonk nem volt, börtönverseimet mind memorizálnom kellett: úgy írtam s úgy tartottam meg. Rossz memorizáló vagyok – nem úgy, mint egyes színészbarátaim, akik fotografikus memóriájukkal egy olvasásra bevágnak mindent; igaz, itt nem volt „olvasnivaló”, csupán bevésnivaló. Nagy úr a muszáj s akkor muszájtott, ahogy mondani szokás: mihelyt kihoztam a börtönből és leírtam, azon nyomban elfelejtettem.
KL A GOLGHELÓGHIT is így hoztad ki?
Azt is, de azt Márianosztráról. Nos, figyelj, ennek a kis háromszakaszosnak a címe:
|
„Balkán sártengere”: Gyoma és Endrőd között Besenszeg, a cigánysor – az volt csak a sártenger! Meséltem már. „Zengő Sziget” (l’Isle Sonnante), Rabelais-ből; úgy hajaztam, hogy a Mester Angliát aposztrofálta Zengő Szigetnek, ahol a barátok szakadatlanul gajdolnak a hegyén-hátán kolostorokban (tudom, a szövegnek van más fejtése, olvasata is). Az ám, de a verset 51-ben írtam, amikor még franciarajongásom eltakarta előlem a világot; s utolsó három sora így hangzik:
|
Bántotta a fülemet ez a gyenge konszonancia és némi szívfájdalmas habozás után Párizs helyett beírtam Londont, hiszen majdnem rímpozícióban van s így az összecsengés hosszabb.
KL Már akkor s nem utólag?
Már akkor. Eszembe se jutott, hogy valaha is Londonba vetődjek; Anglia kevéssé foglalkoztatott.
KL A doberdói ütközet után volt Édesapádnak az a farkaskalandja? És amikor rokkantan hazatért, újra bejárt a nyomdába?
Igen, a doberdói vereség után. Látom, megragadt benned a versből, hogy „Gyomán nyomdászkodott”; de hogy mi volt a beosztása, csak hajazom, hogy raktáros, de igazában nem tudom. Hanem sikerült előkaparnom régi okmányainkból egy málladozó dokumentumot, a szüleim házasságlevelét – hátha ezzel jobban kielégítem kíváncsiságodat; idemásolom. A vőlegény: Hack Vilmos, 1881, papírgyári tisztviselő (apja: Hack Ferencz, anyja: Medveczky Medveczky Borbála). A menyasszony: Túri Mária Margit, 1888 (apja: Túri József, anyja: Barna Mária). A papíros öregebb, mint én…
KL Barna Mária: ez volt hát anyai nagyanyád.
Ő volt az igazi nagyanyám, a „világszép”. Említettem, hogy fiatalon elvitte a spanyoljárvány és az, akit én nagyanyámként ismertem, nagyapám második házassága volt (az ő rémtörténetnek beillő halálából írtam első regényemet). Nem tudom mennyire kell leszázalékolni a családi legendák áradozó jelzőit s hogy igazán olyan lélegzetelállító volt a szemrevaló cívis leányzó szépsége, tény, hogy nagyapám beledermedt a látásába és ha unokát nem is, de gyermeket, képzeletben, azonnal nemzett vele, nem is egyet s tudta, hogy elveszett. Igen ám, de időközben ő is kikupálódott, pártfogói énektanárhoz küldték, kiverték belőle hangja oroszos zengését és olaszos tenorrá csiszolták: tenorista lett, megtanult jó tucat tenorszerepet olyan operákból, amelyek ma már rég kikoptak a repertoárból és „felvételizett” a pesti Dalszínházban (az Ybl-féle Opera még nem épült meg, hiszen mindez Deák Ferenc trónengesztelő széptevése – a kiegyezés idején lehetett). A próbaéneklés istenesen sikerült (vaj ki a megmondhatója, 125 év megszépítő messzeségéből, hogy nagyapámat minek vették fel, kóristának avagy első tenornak?) és a legenda szerint szép énekespályának nézhetett elébe az operaszínpadon; és megkérte Világszép Barna Mária kezét. Ám az okos és erényes civis leányasszony, a kor mentalitását visszhangozva – haragosan kifakadt:
– Én? Hogy én egy komédiásnak legyek a felesége? Piha! Vagy én, vagy a teátrum!
Itt vagyok én, másodgenerációs eleven bizonyítékul, hogy nagyapám gyenge volt, és nem a teátrumot választotta.
KL És Édesanyádnak hány testvére volt?
Három. Sándor bátyámat már említettem: ő fogadott be, amikor szüleim a raktárlakástól féltették a tüdőmet. Lajos bátyám külön történet. Az, már csak azért is, mert szótlanul füstölgött-utálkozott és látni se bírt, amiért Édesanyámnak annyi bajt, keserűséget okoztam. Honnan is gyaníthatta volna, hogy a háború utolsó évében „összedolgozunk” egy veszedelmes vállalkozásban, amelyre rámegy ő maga: a tragikus epizódnak más szemtanúja is van, Ferenczi László ismert irodalomtörténész és Kassák-szakértő – majd, ha odaérünk, apróra elmondom. Most mást szeretnék róla elárulni, nem azt, hogy nagy kártyás volt, sem nem hogy asszonybolond; hanem az ő tanulságain okulva – azt, hogy akármilyen színes és gazdag fantáziával tervelgetjük életünket, nincs az a regényírói képzelet, amely el ne halványulna az élet félelmetes leleményeihez képest. Lajos bátyám flegma természetére, lomha járására, szűkszavú elzárkózására és vigyorkeserű, szinte az öncsonkításig menő rezignációjára a magyarázat – múltjában volt. Pelyhedző állal vitték az orosz frontra 1914-ben, 15-ben már fogságba esett. Elhurcolták a hátországba, ahol egy isten háta mögötti gubernyában a foglyokat kiadták a gazdaságokba, munkára. A fiatal földbirtokosnénak megakadt a szeme a nyalka legényen, kegyeibe fogadta s minthogy férjura valahol messze háborúzott (a Mazuri Mocsarak nem sok jót ígérő térségében), beköltöztette az udvarházba. Lajos bátyám hamar beletalálta magát szerepébe, jól sáfárkodott uradalommal, asszonyával, gyerekeik születtek, átvészelték a forradalom első viharát és a NEP-korszakban megszedték magukat. Már épp azon kapta magát rajta, hogy némely magyar szavak nincsenek az esze-ügyében és rohamosan felejt, amikor Lajos bátyám összeakadt régi hadifogoly-cimborájával, elfogta a honvágy és ketten elhatározták, hogy bármi kockázatos és lehetetlen – hazaszöknek. De hogyan? Nos, Lorcsikám, elolvashatod ANIBEL című regényemben: azt a történetet, két hadifogoly szökését Oroszországon, hogyan ásták ki a krumplit éjszakánként és ették meg nyersen a krumpliföldeken, hogyan vágták ki magukat orosz tudásukkal, ha igazoltatásba – falbontó tudományukkal, ha kóterbe kerültek, és csodák csodájára hogyan vergődtek forradalmi zűrön, vérzivataron át haza Magyarországra. Azért mondom, a te jóistened mentsen meg a kóborjáró regényírótól (így oroztam el a háromszor csonkolt, üszköslábú szegény párájától és gyúrtam regényanyaggá nagyanyám halálát) és semmi sem biztosít, hogy valamit ki nem veszek belőled vagy mindenestül, hogy újra ne öntselek, mint Peer Gyntben a Gomböntő teszi. De ha belédereszteném csáklyámat és te lennél a regényragadomány, akkor arról jó okon mondhatnák – Kiplinggel –, hogy „ez már egy más történet”.
KL És nagyapád? Miben halt meg, hogyan és hol?
Valahogyan eleinte a jósors megkímélt tőle, hogy végignézzem álluk leesését, szemhéjuk levonását; hol az iskolából, hol valami csatangolásból hazajövet: közölték velem, hogy elkéstem. Odabent csak a letakart tetem volt, ha akarom, fellebbenthetem. Utóbb a mulasztásaimat alaposan bepótolták a háborús esztendők meg az 56-os forradalom. Nagyapám ott élt a szüleimmel a raktárlakás egyetlen szobájában s egy díványon hált a lépcsőházra nyíló ablak alatt; ott is halt meg. Vele különleges volt a viszonyom, s ez a cinkosság kettős volt. Az egyik – honni soit qui mal y pense – a közös vaj a fejünkön, amiről csak mi tudtunk. Nagyapám ui. egy délután rajtakapott, hogy iskolás létemre ott koslatok, rajtalelt a házilányon: a falnak támasztva, huszárosan – úgy láttam el a baját. Mi szétrebbentünk, ő meg magánkívül volt a felháborodástól:
– a tizenöt éves taknyos aki vagy, még annyi se. Ötödik osztályos! Megmondlak anyádéknak.
Szemtelen-vigyori képemről nem olvashatta le, mennyire szorítom a zabszemet s én is csodálkoztam gunyoros-rekedtes hangomon:
– És a doktorék nevelőnője, a Fräulein? Akivel hányszor láttalak a vízgyógyintézetnek keresztelt garniszállóban: ki-be…?! Nagyapa! Ha megmondasz, megmondlak én is!
Nem volt az egyezség, nem adtunk rá parolát, de – hallgattunk. Ez a cinkosság volt a kisebbik. A másik volt a nagyobb, az igazi: a zene. Nagyapám szenvedélyesen követte zenei fejlődésemet, zsarnokian szerette volna érvényesíteni ásatag ízlését, indulatosan tiltakozott, ha neki nem tetsző etűdöket nyúztam és olvadozott, ha valamelyik hegedűverseny lassú tételében az ő avittas operaáriáihoz hasonló dallamra bukkant. Az ő kánonjában az állt, hogy neki hegedülök lehetőleg neki tetsző ódon muzsikát; olyan, hogy magamnak gyakorolok – olyan nincs. A zene szerelmében összeforrtunk és ez volt sírig tartó cinkosságunk; a nyelv, amelyen összekacsintottunk, amelyen egy szóból megértettük egymást. Valamikor a harmincas évek derekán történhetett. Nagyapámat szélütés érte, fél oldala és nyelve megbénult. Szélhűdött oldalát a másik kezével emelte, ha bírta, ha nem, elfúló, artikulálatlan hangon segítségért gurgulázott. Még két évig élt, ott, azon a díványon elheverve minden rápillantásért, minden vele töltött percért hálás volt, szeme kutyapislogással könnybe lábadt és röstellkedve elfordult volna, de nem tudott. De abban a sürgés-forgásban kinek van ideje, hogy megálljon mellette, leüljön a díványa szélére? Engem szeretett volna mindig, a többiek nem értették: én voltam, aki érti nyelvét, a mi cinkos nyelvünket, ami még megmaradt neki: a zene nyelvét. Igaz, hogy a zene „szájával”, közvetlenül a világban munkáló Akarat szólalkozik, ahogyan Schopenhauer tanítja? Vagy amit az ő szájából a raktárszoba félhomályán hallottam, az az életakarat ágaskodása volt? Vagy a léttől búcsúzó panaszdala, magasiratás és magakiéneklése, amint a melódia el- s kisiklik a béna nyelv mellett? Ha tehette volna, egész napra ottfog: hihetetlen erővel, eleven karját nyakam köré fonva, levon magához, fülemet a szájához egészen közel; és így „magyarázta, részletezte és ecsetelte” a zene nyelvén a hűdéses nyomor, a kiszolgáltatottság, a féloldali bénaság szerencsétlenségét – olyan melodikával és olyan átvezetésekkel-hangnemváltásokkal, amelyekben mintha Muszorgszkij dallamvilágára ismertem volna; s ez a kísértetzene máig fülemben van. Nem egy ilyen szlávos „sirámát” átmentettem valamelyik akkori kompozíciómba, mint ezt a furcsaságot is, megpróbálom összeszedni –
A moduláló hangzatokat hozzáképzelheted. Akármi legyek, ha ez nem Rimszkij-Korszakov Antar-szimfóniájának a dallamvilága.
KL Hogy voltál a nyelvekkel? Vetted hasznát Édesapád könyvtárának?
Sehogy. Nem vettem. Nem tudtam németül. Magyarul is, milyen soká és milyen nehezen! A természetemben van s tán már céloztam rá. Ha valami megtetszik, sohasem veszem meg elsőre: hanem eloldalgok, tétovázom – és visszamegyek. Sebeimről mondottam, hogy elsőre soha – mindig másodlagosan gyógyulnak. És így volt a születésemmel is; mintha (Seneca sötét sejtelmeivel) előbb mérlegeltem volna, hogy megszülessem-e, mint aki tudja, az élettel mit kap – hogy ne magam is, mint előttem több „kistestvérkém”, kitérjek előle és elvetéljek. Mint tudod, 1914. november 13-án láttam meg a napvilágot, de már 11-én elkezdtem a kifele-furakodást: három napig születtem, Édesanyám kis híja ráment. A bába, mielőtt fejjel lefele lógatva, meghintáztatott volna, hogy fejembe kergesse a vért, előbb – a jelenlévők szorongó rémületére – a köldökzsinórt az ajtókilincsre aggatta, hogy „sarkonforgó” legyek. Három évig várták, hogy megered a szavam. Azt hitték, mulya maradok; aztán egyszeribe cserregni kezdtem, mint a vízfolyás (s ez az, amit Merleau-Ponty, a jeles francia filozófus praktognoszisznak nevez: a test, e „nyelv-előtti” állapotban regisztrálja a világot). Ezer mindent tudtam a körémboltozódó világról és amikor locsogni kezdtem, mindjárt ezerszavas szókinccsel újságoltam, hogy „ki-mi ő és mely-minő sajátlag”. Ma már, ha teleszkopikusan összetolom hetvenegynéhány évemet, világosan látom, hogy anyanyelvemet a szó szoros értelmében Édesanyámtól tanultam s nem a könyvek: ő volt az, aki a legtöbbet adott. Félelmetes szókincsével a szólásmondások valóságos tárháza volt, nem tudott megszólalni anélkül, hogy az ne lett volna nyomdakész irodalom. Amilyen szenvedélyes levelező volt és dűlt betűiben gyönyörködő, önfeledt stiliszta, történetesen ha a viktoriánus időkben és az angol szigetországban talál születni jómódú polgárasszonynak, hát ma a nagy naplóírók és levelezők, a klasszikusok közt emlegetnék. Külön nyelvi bájt adott beszédének és levelezésének is, hogy megtartotta a századelő magyarságát és annak szecessziós hímporát. Legutolsó leveleiben is a „reményből” képezte a „reményleni” igét („reménylem, jól vagy fiam”) és így tovább. Mindig így is beszélt; a birtokos végződéseket is régiesen és provinciálisan használta: „hibáim-hibáid-hibái” helyett így ragozott: „hibáim-hibájaid-hibájai”. Mintha Krúdyt hallanád. Csudák csudájára itt Londonban is alkalma volt még kiélni egy-két külügyér-tanítványunkon tanítószenvedélyét, és gyors előhaladásukból láthattam, rám alig van szükség…
KL Hol tanított eredetileg?
Mezőtúron tanítókisasszonykodott s csak azt tudom, hogy növendékei rajongtak érte; akadt is egy-kettő, akiből, felcseperedve, amolyan kisbarátnője lett, meghitt barátságok voltak, áldozatosak és életreszólók. Emlékszem egyre, Bossányi Jolánnak hívták – no ládd, itt egyúttal megfelelhetek előző kérdésedre, a nyelvekről. A család csak úgy emlegette, hogy „Jolánka”. Éleseszű, dekoratív, kedves nő volt, aki sokra vitte: elszármazott Ausztriába, ahol a semmeringi Panhans-nagyszálló direktrisze lett. 11–12 éves koromban szüleim nem egy kísérletet tettek, hogy német szóra fogjanak s elsőül kapóra jött Jolánka ajánlata: hat hétre vendégül lát ingyen a Semmeringen. Megtehette, a luxushotel kiskirálynője volt. Ott éltem-szaladgáltam, lábatlankodtam neki hetekig; teleettem magam fulladásig (hihetetlen, mit zabált ott mennyiségre a szálló bankár és nagyiparos klientélája: a pénzükért tripla mennyiséget is követeltek s a konyha úgy előzte meg a gyomorrontást, hogy enyhe hashajtókat főzött bele mindenbe), egy albumot persze telerajzoltam mozdonyokkal, és némileg árválkodtam, hozzám illő társaság híján. Második próbálkozása szüleimnek az volt (mert ha rólam volt szó, a szájuktól is elvonták a garast), hogy nyaralni küldtek Dél-Ausztriába: kosztra-kvártélyra valami tavacska mellé a stájer Alpokban, ahol lehetett csónakázni, hegyet mászni és a katonatiszti családnak volt korombeli fiacskája is.
A nyugalmazott katonatisztnek volt két gyengéje is, menschliches-allzu-menschliches:az egyik a tütü, a másik a paleontológia. Gyakorta magával vitt, erdei kirándulásaira, s mint koca-paleontológus felásta-felásatta erdei házának környékét, mert a vidék valaha tarándszarvas-birodalom lehetett még azokban az időkben, amikor a tarándszarvasok nagyobbak voltak a MÁV 424-esnél és nem sokkal kisebbek a mamutnál. Ha meg felöntött a garatra, iszonyúan megkedvesedett: könnyekig elérzékenyülve, panteisztikus gyengédséggel ölelte magához s tentélte az egész világot. Egy ilyen paleontológiai kirándulásunk történetesen hallatlan gazdag eredménnyel járt, a cséza telelett tarándszarvas-agancsmaradványokkal s ő meg az út felében úgy leitta magát a sárga földig, hogy kénytelen voltam az alvótól magamhoz ragadni a gyeplőt és hazahajtani, pedig alig ismertem az erdei járást. Otthon aztán, ahol terített lakoma várt, vacsoránál már mint koca-paleontológus társát ölelgetett, merthogy olyan szerencsés kezem van:
– Ni, mit talált nekünk unser teurerer Gast! – mutatta fel diadallal az egyik trófeát; majd azzá-avatásomat, hogy emlékezetessé tegye, mindenáron rám akarta tukmálni ajándékát, egy kb. 35 kg-os alsóállkapocs-maradványt: – fogadja el, no! Jó szívvel adom, fogadja el: ma ifjú paleontológust avatunk!
– De szívem – fogta könyörgőre a dolgot a felesége: – ez akkora, hogy a bőröndjébe se fér!
– De! De! Fogadja el, vigye haza a kedves vendég, hogy amíg él, megemlegesse ezt a mi gyöö-őnyörű-gyönyörű esténket, amikor ifjú magyar paleontológust avatunk, ugyan hagyjál nekem békét, lass mich, lass mich doch! De igen! De igen!
– De hogy vigye haza, ha egyszer nem tudja elpakolni?! – csillapította-kérlelte az asszony, mindhiába.
– Kicsi a bőröndje, nem tudja elpakolni? Azon is segíthetünk! – kiáltotta a volt kapitány, kirohant és kisvártatva irdatlan hajóbőrönddel tért vissza, azt vonszolta maga után. – Ez csak elég nagy lesz? Ebbe csak belefér?! – nézett körül diadalmasan.
– De szívecském, térj észre, ne bolondulj… –
– Hogy ez? Még más is! Hajaj! De még mennyire hogy belefér! – pattant fel házigazdám és már rohant is a „gyűjteménybe”, hogy egyenként előhozza kincseit és tékoz kedvében nekem ajándékozza sorra mind: – ez a trilobita-fosszíliám: látott már ilyen gyönyörűt? A magáé! Ez a muflon kosszarv hogy milyen penderi: látott már 40 ezer éves muflon-szarvat, ami ilyen penderi? A magáé! És ez?! A kardfogú tigris fél pofája, a felső állkapocskaréj a fogaival: hogy az milyen hatalmas! Ugye?!
Megsemmisülve igazat adtam és iparkodtam megjátszani a boldog megajándékozottat, nehogy magamra bőszítsem a részeg osztrák óriást; és mostmár nem is a magam bőröndöcskéjén rémüldöztem, hogy mint fog szétpattanni, ha azt az ormótlan csontkoloncot belégyömöszölöm, hanem azon, hogy mit kezdek majd az őslénytárral telezsúfolt mázsás hajóbőrönddel…?!
Az asszony hamarabb találta fel magát: kacsintott, hogy értésemre adja – tennék úgy, mintha elfogadnám; aztán ha az egész, hajóbőröndöstül ittfelejtődik, hát sebaj: az ő gondja lesz, hogy észrevétlen visszacsempéssze a „gyűjteménybe”. A kapitány az álmosságtól tántorogva elindult a lépcsőn – ha vissza-visszafordult, hogy fancsali vigyorommal és ajándékaimmal a nehezen búcsúzó szeretet utolsó pillantásának arany keretébe foglaljon, hát kis híja lekalimpált – felbóklászott és ruhástól, keresztbe, végigesett a hálószoba dupla ágyán; jómagam meg, illendő lovagi kézcsókkal köszönve a vadas vacsorát – aludni tértem. Azon töprengtem, hogyan tudnék tapintatos-ügyesen kibújni a kapitány fojtogató szeretetének őslénytani öleléséből; sajna – hamarabb sikerült, mint sem szerettem volna, más módját választotta Tükhé, a véletlenek görög istene. De még sokáig visszajárt álmaim mumusa s nem is a muflon-kos csigaszarva, sem nem a kardfogú tigris azzal a csontbajusz-forma acsarkodó kardfogával, még csak nem is a trilobita rondája; hanem az első, a legormótlanabb csontkolonc, amit megemelni is alig bírtam – visszajár, páros napokon tarándszarvas, – páratlan napokon mamutállkapocs képében.
Engem ui. akkor egészen más idomok foglalkoztattak, nagyon is eleven, legújabb kori idomok. Mertmivel anélkül, hogy ennek veszedelmére levélileg figyelmeztették volna Édesapámat, az erdei házban nyaralt még valaki, helyesebben ott nyaralt-telelt egy szegény távoli rokon, die Lizzi,a házkörüli segítségért cserébe. Úgy ette a málnát, a földiepret, hogy a nyakáig csurgott a lé és anélkül, hogy tudott volna róla, milyen kívánatos ezzel a maszatosságával, örökké oly maszatos volt, hogy csak kívánósan csettinteni tudtam, ha láttam. Látni pedig örökké láttam, mert ott forgolódott forgolódó fenekével és a szoknyája is, túlfeszített húrként, a feneke forgását formázta, holott takarnia kellett volna – ha aprófát hasogatott, ha vízért hajladozott, gyakori fürdőzéséről a közeli tó partján, nekivetkőzéseiről nem is beszélve. Én die Lizzi 18-éves júnói termetéről rögtön láttam, hogy nem halandó lény, hanem saruszárnyon a halandók közé az Olümposzról leszálló szerelemistennő: valami-észbontó-fitos és a megszólalásig hasonlított szuperpesztonkámra, akit magamévá tenni a pólyából elmulasztottam s ezt váltig vezeklem. Igaz, hogy volt udvarlója és csónakpartnere is, Bécsből, egy atlétatermetű, izompacsirta festőnövendék, aki meg-megnézte rajzaimat s mert ő meg az alakrajzban brillírozott, de a mozdonyokhoz nem értett, így – úgy éreztem – kvittek vagyunk és barátságunkat semmi sem zavarhatja meg. Nem is zavarta, egészen addig, amíg egy gyötrelmes éjszakán azon nem vettem magam észre, hogy hiányos öltözékben állok az Imádott Lény szobája kitárt ajtajában (mely akárhogy vigyáztam, keservesen nyikorgott) és a felkattanó, ijedt fényben szemérmetlen pillantást vetek a mellehimbáló, hasig meztelen leányra, aki vasvilla szemmel német „Schimpwort”-okat ordibál felém, amelyeket akkor még hogy is érthettem volna, nem szótári kifejezések voltak. Hogy a pandemónium pillanatok alatt teljes volt, azt gondolhatod s hogy ki hányfelől és mekkora pofonokat ígért, minek is mondjam el s úgyszintén mellőzöm rövid úton való hazatoloncoltatásomat meg annak otthoni, botrányos folytatását. Mindennek egy gyomai nyaralásom volt az oka; tizenkettedik életévemben járhattam, amikor – sírós ellenkezésemmel mit sem törődve – az a borzas, fél-paraszt nagynéném magárahúzott és én, lelkifurdalásom pörölycsapása alatt (elélvezés közben) felnyögve, az ő görényszagától elundorodtam és attól kezdve folyvást azt a görényszagot kerestem…
KL Ha így folytatod történeted, nem félsz, hogy megvádolnak az ifjúság megrontásával, mint Szókratészt?
Lorcsikám, ahhoz, hogy az ifjúság szóba álljon velem, előbb „szerkóba” kellene bújnom, márpedig nincs a világnak az a művi-koptatott, gépi-rongyolt, fürdőbenrámszopott farmere… Honunkban a filozófust nem a vád alá helyezés fenyegeti, hanem a sápatag kísértetté sorvadás a lemurok világán, a nemolvasottak Kiadatlan Limbuszain.
KL Máskor is volt úgy, hogy hazatoloncoltak: fajultak a dolgok odáig…?
Fajultak-fajultak, de nem odáig. Tanultam belőle. Mert amikor a nyugállományozott katonatiszt vonattal a határig vitt és átadott táviratilag odaszólított Édesapámnak és ők ketten, heves szóváltás közben, németül egymás fejéhez vagdosták, ami a szívükön feküdt, utána lelkifröccsöt kaptam: Atyai Hadparancsba adatott, hogy 18 éves koromig szüzességem megőrizni tartozom. Bárcsak megálltam volna! Elkésett figyelmeztetés volt és tíz évvel elkésett felokosítás, amikor húszegynéhány éves fejjel, orvosi tankönyveimből kihámoztam, hogy a nemi élet megkezdésével leáll a növekedést serkentő hormonforgalom, a csontok elérik végleges méretüket s ennek tulajdoníthatom, hogy jó fejjel alacsonyabb maradtam apámnál.
KL És ha akkor a szavát megfogadod?
A te ebgondolatod az én késő bánatom. De hogy vajon a nyelvtanulásra milyen hormon van serkentő hatással, hiába kérdeznéd tőlem, orvosélettani kézikönyvem erre nem ad felvilágosítást. Az ügy óvatossá tett s megfogadtam, hogy legközelebb – ha lesz legközelebb, amint hogy lett is, mert nem ez az első és nem az utolsó opprobrium non consummatum szenvedélytörténetemben…
KL No! Ki vele! Üljek vissza gyóntatószékembe s tegyem fel stólámat…?
Nincs mit meggyónnom, s ennek a történetkének, ami most következik, amúgy sem az amor opprobrificus a csattanója. Másodjára Mürzzuschlag mellé, Bruck an der Mur-ba küldtek nyaralni s az öreg vasúti felügyelőnek, aki házába vett, meghagyták, hogy soha ne veszítsen szem elől, hurcoljon magával és legyen a német nyelv az a napi nyolcórai egyoldalú táplálkozásom, amitől majd pellagrát kapok. Véget nem érő sétákra vitt Herr Lassl, az öregúr, bejártuk a vasúti csomópont vágányvidékét, ezt a megigéző mozgómúzeumot, ahol csakhamar minden mozdonyalkatrésznek a német neve rám ragadt. De bejártuk a festő várost is, fel az Óratoronyig; még ma is az orromban csiklandoz a bűze az öntözőkocsiknak – mondják, a port jól megköti a városvégi papírgyár szolgáltatta sárga lé… Kedves, zsémbes, hirtelenharagú bácsi volt a vasutas, egyből a sarokbavágta tányérostul a spenótot, ha azzal merészelték traktálni; mitől a megszeppent asszonynép némán feltakarította a mocskot-tányércserepeket és új terítéket tett eléje. Velünk étkezett a varrónő is, a manzárdszoba albérlőnője, elképesztő girhes némber s rútsága mint a sötét éjszaka. El is határzám, hogy a manzárdszobára fölöttem nem vagyok kíváncsi; de amikor az onnan lefele áradó görényszag kihozta éjszakai járókámat, csak felmerészkedtem. A helyzet nyilvánvaló volt, a priapizáló szatír nem tagadhatja szándékát; ám ekkor csoda történt. Freulein Sieglinde (nevezzük így), aki még távolról sem hasonlított se Vérfertőző Szent Skolasztikához, se Egyiptomi Szűz Máriához, térdre esett előttem és könnyek közt kérte, hogy ne vegyem el a szüzességét. (Vágyott rá…?!) Jules Renard mondja Naplójában a rútságról, hogy van egy felsőfoka, amikor ha pofákat vág, hát azzal csak javít – il était si laid que, lorsqu’il faisait des grimaces, il l’était moins… E 35 körüli „öreg nő” rútsága oly rémületesnek tűnt, hogy ott helyben megfogadtam: soha többé „olyan gondolatokkal” nőre szemet nem vetek, ha a szemrevalóság legalább valamelyes mértékét nem üti meg. És ha van isteni igazságszolgáltatás, ezt a Rútak-Rútját a Mennyekben nem húzzák a fejemre – bár hogy azért a másikért, a 14 éves, ingerlő-kacér, félvér cigánylányért, akinek a hymenjével a Kertész utca 25. hátsóudvari zacskóragasztó műhelyének csupakosz papírraktárjában nem boldogultam, nem lakolok-e Odafönn azzal, hogy az üstökömmel kell átszakítanom, arra nem mernék mérget venni –
KL Hát az is volt…?! Meséld!
Lorcsikám, szerelmi kudarcaimat örömest mesélem, de akkor sohasem érünk a végére. Nem Szent Benedek és Skolasztika „szűzi” éjszakája következett (akkor, ott, a varrónő manzard-ágyfülkéjében, mert akkor Sieglindének másnap meghalni illett volna, ha az Arany-legendához tartja magát), hanem az, hogy kicsikartam szent ígéretét – éjszakai látogatásomról senkinek sem szól és én többé nem háborgatom. Lemenekültem a csigalépcsőn, vissza a szobámba, és libabőrös undorral iparkodtam messzeűzni a szegény nő hárpiaképét, a hárpiaábrázat ellebegő emlékét. S ekkor olyan trauma következett, amelynek groteszk emlékét máig őrzöm, sebe gyógyulhatatlan és messzebűzlő, mint a Philoktetészé…
Valami színész szerzet érkezett a városkába, nem is truppal, csak épp a szomszédban nyaralt; afféle örök statiszta, aki kikopófélben van a mesterségből, de felhasználja az ismeretlenség inkognitóját és behirdeti magát a Fővárosból Lelátogató Vezető Bécsi Színművésznek. Este vasárnap volt a nagyvendéglő nyári kerthelyiségében, amely zsúfolásig megtelt s Herr Lassl, a vasutas bácsi mindnyájunkat elvitt (akkor már gagyarásztam németül).
Elég közel ültünk a peckelődő kis keszeg komédiáshoz, aki fontos képpel adta a Fővárosi Színművészt, és még egy-két szót is váltottunk vele: az volt a captatio benevolentiae, hogy körbe társalgott. Nos, nem volt az se színházi, se esztrád, se műsoros est, ami következett, csak afféle ügyeske versmondás, iparkodólagosan. Lévén Stájerországban, az est a tájnyelven író nemzeti dalnokkal (mellszobra minden városban ott áll), Peter Roseggerrel kezdődött; utána jött Uhland, Uhland után Schwabe, Kerner, Freiligrath, Liliencron, tücsök és bogár, mit tudom én. Egyszer csak felfigyelek arra, hogy minden szem felém fordul, az Előadóművész pedig azt mondja:
– Und nun, um den jüngsten ungarischen Patrioten zu ehren, der in unserem Kreise weilt… És most, annak az ifjú magyar hazafinak a tiszteletére, aki körünkben időz, hadd szavaljam el önöknek Lenau DIE DREI ZIGEUNER című balladáját.
Kitüntető szavai hallatára, pöfetegségemben elvesztettem az önkontrollt és felálltam – úgy hallgattam diadalvörös füllel az egymás után pergő strófákat; a bécsi színész meg csak mondta –
|
Ünnepi-dúlt állapotomban a szavak értelmét felfogni nem tudtam. Valami delejes erő arra késztetett, hogy állva maradjak és mutogassam magam. Ott álltam-álldogáltam kihívó-félszegen, ott kakaskodtam magammutogatós melldüllesztéssel, eleven zászló a cserkészlelkesítő felszélben és neadjisten, hogy leültem volna. A vers már a közepefele járt, nyegléskedésem szemmelláthatólag zavarta a színészt is, és mintha a szempillájával is, rebbentve, intett volna, hogy „üljön le már”… Hátulról mögülem szóltak rám:
– Setz’ dich! Um Gottes Willen, Setz’ dich doch!… Setz’ dich aber schon!…
Lassl bácsi meg a felesége már a kabátomat rángatta, amikor valahára észbekaptam. Hogy felállnom se, nem hogy álldigálnom. Nem kellett volna. Hogy faux pas-t követtem el. Égbekiáltó ízléstelenséget. Rögvest bokáig pirultam, tarkóig vörösödtem és ily rákvörös állapotban a föld alá süllyedtem. Szégyenletemben? Abban is: de főleg: magamra való dühömben. Hogy ilyen ökör legyen valaki. Mint én. Aki ekkora ökörséggel akkora szégyent hozok a tulajdon fejemre. Még ma is, hetven után is: ha az én akkori idétlen felállásom – és állva-felejtkezésem a Bruck-an-der-Muri zöldvendéglő lámpái alatt és esti pilléi verdesésében – eszembe jut, hát kimegy az álom a szememből és a szoba sötétjén hosszan pironkodom.
Meg-nem-történtté tenni? Mit nem adnék érte!
Úgy szeretném levezekelni! A pokol valamely öblös kondérjában, amelynek olajában tízezer évig rotyogok, a mellettem lévő pokolkondérban kárhozó bécsi segédszínész mondja el tízezerszer, hogy az én felfuvalkodott magyar pátriótaságom tiszteletére elharsogja Lenau HÁROM CIGÁNYÁT – és én, meakulpázva-mellverdesve, fülig az olajban, osztentatíve és csak-azért-is: tízezerszer ülve maradok.
(8) Felejtsd el, ami eddig volt: soha ne kezdd a prelimináriákon. Ha a létbetaszíttatás fájdalma a születőnek megközelíti a fájdalom haláldimenzióit, a szellem világrakövetkezése ennek ellenpólusa: dionüszoszi mámorban, évekig tartó, egyetlen gurgulázó kiáltás. A világtányér hangja és látványa a Gellérthegyről. Ki a „milliméteres ember”, kinek és miért? Miért hiszi minden fundamentalizmus részegültje, hogy a kijózanodás egyenlő a halállal, a kiábrándulás (oly fikció, amely lehetetlen) azonos az Üdv és az élet elvesztésével. Kasztor és Polüdeukész közül csak az egyik halhatatlan: de kettőnk közül melyik?
KL Addig eljutottunk, hogy a Műegyetemen szépen debütáltál, évfolyamelső voltál és tandíjmentes, szép jövőt jósoltak neked a magyar építészetben, de akkor történt valami, amin az egész életterv gurulatot kapott. Elmondanád?
Lorcsikám, ha én azt olyan bő lére eresztve, mintha „életem regényét” írnám, ami nincs szándékomban és olyan hangszerelésben, ami csak egy szuper-Berlioztól telik, elmondanám, akkor – nos, akkor…
KL Akkor…?!
Nemcsak hogy tátva maradna a szád a rámcsudálkozástól, de mintha kitörölték volna, egyszeribe elfelejtenél mindent, amit eddig mondottam. És úgy is van rendjén, felejtsd el – felejtsetek el mindent, amit eddig mondottam, a babaember története marginális és érdektelen, az igazi történet a szellem világrajövetelével kezdődik és mi itt annak a küszöbére érkeztünk. Jártál-e már húsz-huszonegy évesen, a Citadellán, lenéztél-e az alattad elterülő Budapestre úgy, hogy mintha ezer réztányért suholnának a levegőben láthatatlan kezek, a dobhártyád együttrezegne a Város hozzád felérkező zengésének diapazonjával? És hangnak ez amilyen szünös-szünhetetlen, kiterjesztetted-e tekinteted a városon túlra, ahol a világtányér nem másnak, tenéked terül el, de úgy, mint az Ígéret Földje? És, továbbá, amely nemzedékről-nemzedékre megkísért: ráébredtél-e a világ mirevalóságára? Arra, hogy a világ csak erre várt: ránk, hogy a miénk legyen, örökjogon. Megremegtél-e a látványtól egy filozófia bűvöletében, amely elédvetíti a legnagyobb kihívást, amiről fiók-félisten csak álmodhat és a győzelem medve-bőrére-ivó reményében és mámorában akkora felfuvalkodottsággal, oly bölömbika gőggel szemléled a „millimétereseket”, hogy „milliméteres emberként” tartod számon és annak csúfolod apád-anyád, minden embertársad és azt a sok-sok „csordaembert”, aki „nem meri vállalni végzetét”…?!
KL Megijesztesz. Embert öltél?
Ilyenné válik az ember a filozófus-demiurgosz sárgyúró kezében; és ha kell, akárcsak André Gide-nél Lafcadio Wluiki7, a fiatal kalandor, embert is öl, akárkit, hogy ezzel az action gratuite-tel bizonyítsa a végzetnek, hogy az Ő Embere. Persze ehhez a vandalizálódáshoz, e lélektani „kontraposzthoz” az a mérhetetlen naivitás is kell, amekkora dacos-akaratos elzártságban éltem: a közönséges élet, a sikerregények, slágerek, a cigányozás, a táncos világ oly tömény undorral töltött el, hogy ennek az undornak a rákpáncéljába behúzódva, semmi „lényegesről” nem értesültem. Nem kaptam fel az új slágereket, amelyeket az egész rajzterem üvöltött, nem sürögtem az egyetemi táncmulatságok rendezőbizottságában s mind e lényegtelenségekről tudomást sem vettem. „Víz alatt” éltem; bár víz alatti életemben is néha tudomást kellett vennem a „való világról”, ha vadul-„lébecoló” kollégám, a „kis Legeza”, roppant rajztáblájának mezejére hasig rámászva, ahol a korintoszi oszlopfő csigáit rajzolgatta, tele torokból belehasgatta a fülembe a legújabb slágereket; hol azt, hogy „jön a lux- / jön a lux- / jön a luxusvonat // hozd a cso- / hozd a cso- / hozd a csomagomat”, hol meg a másik kedvencét: „a boldogság / unalmas már / egy éve nem voltam / az orvosnál”. Mikor odáig értek ő és társai a slágerparádéban, hogy „…és a csókot jobban érti már / mint én a csóktanár”, elmenekültem, ki a szabadba, fel a Gellérthegyre, hogy a Citadella mellől letekinthessek a világtányérra, és hallhassam a Város felszűrődő zenezengését; mert akkor még nem volt rajta derekamon az emberfogó villája annak a derékon- (és torkon-) ragadó filozófiának, amelyre céloztam: csak tisztálkodni mentem, kimosni fülemből a lárma-pernyét, az óbégatás akusztikai szennyezését madárfüttyel, barlangcsenddel a barlangkápolnában, no meg azzal a kozmikus diapazonnal, amely a hegyen szakadatlanul szól. De egyszer megesett az is, hogy nem a szerpentines sétány felé vettem lépteimet, hanem betévedtem a könyvtárba s ez volt a vesztem.
KL A Műegyetem könyvtárába?
Abba. Pompás épület volt, Pecz Samu tervezte, aki az előttem járó nemzedéket épületszerkezetre oktatta (ő tervezte azt a Levéltárat is, amelynek a tornya valaha, csodák-csodájára füstölt: abban rejtette el a központi fűtés kürtőjét és a füst, mint valami építészeti karikatúrán, a gótikus szkrabbák között – előbodorgott). Tágas, impozáns, kissé angolosan alacsony, puritán ornamentikájú könyvtárterem volt, igen kedvemrevaló s hogy ő volt, nem ő – millió évekkel utána tudtam meg, hogy a könyvtárost Bóka Lászlónak hívták. Mond ez a név neked valamit?
KL Hogyne! Sokat.
No jó: de mortuis nil nisi bonum. Körülnéztem a könyvtárban, már akkor igencsak sokat olvasó könyvmoly voltam s hogy mint faltam fel keresztben, mint a cápa, Rabelais-t és sok-sok franciát, azt is elmondom majd egy közbevetésben. Sorra szedtem le a német filozófusokat. Schopenhauerről sokat mesélt annak idején irodalomtanárom, Lányi Ernő; tudtam arról a legendás öngyilkossági hullámról, amely a 19. század végén hatása nyomában járt – mint ahogy a századelőn ezrével szaladgáltak Bécsben, Budapest aszfaltján a Felsőbbrendű Emberek és minden táncoskedvű elme, mint a tánciskolában, a kályhától, a filozófia megismerését Nietzschétől kezdte. Igaz, aki légypapírjához odaragadt, soha nem repült más mézre és a bölcselettörténet nem nyílt meg előtte – de ez már egy más történet. Fogtam magam, kikértem Schopenhauert. Bármi bődületes lett-légyen honunkban, franciául előbb-és jobban tudtam, mint németül; de a lebilincselő tárgy izgalma, szeretete szárnyakat adott s nem is tudnám megmondani, mikortól volt, hogy elfelejtettem szótárazni. Egymás után kölcsönöztem ki a német bölcs Opera Omniáját A világ mint Akarat és Képzet-től az Etikán, a Természetfilozófián át a Parergák és Paralipomenékig, kiegyensúlyozott kedélynek, derűs Hermész Pszükhopomposznak találtam s máris rájöttem, vagy az ő pesszimizmusáról szóló mesketék nem igazak, vagy a pesszimizmus maga tévesen alkotott eszmék alapján él a köztudatban. Ott olvastam Schopenhaueremet a hegyen, megvoltak a kedvenc padjaim, a Gellérthegy második lakásommá vált, amolyan nyári lakká, ahol a madárcsiripelés, a karikázó gyereksereg rikkantásai és a lábamnál burukkoló galambcsapat nem ellenséges zaj s így nem zavar. Engem csak az ellenséges zajártalom, csak az bosszant, bőszít, zavar és bénít meg igazában, amilyen a nagy rajztermek permanens slágerparádéja, mindenki-ordítozásában. Hogy a rajzteremben Legezáék milyen új slágereket bömböltek torkukszakadtából, soha nem tudtam meg, én ui. (és ez tán nem is lényegtelen ténykörülmény) innentova melléjártam az egyetemnek.
A könyvtárba cserélni jártam; bicska is volt nálam, hogy a felvágatlan köteteket felvágjam, mert a „szakbarbárok” a Műegyetemi Könyvtár kincses humanióráit évtizedeken át alig-alig bolygatták, és engem ért az a boldogság, hogy egyes filozófusok, parádés félbőrben, felvágatlanul (avagy rosszul – azaz „mellévágva”) kerültek a kezembe és én „szűz” könyveket olvastam, akár valaha Versailles-ben a Dauphin –
KL Akinek aranytálcán bőséges reggelit is szolgáltak fel hozzá. De te: hogyan étkeztél?
Good question. Negyedéves szigorlómérnök voltam, ismertem a dörgést – a műegyetemi épületkomplexum minden zegét-zugát (hol lehet hálni – hol lehet subázni zavartalanul. Majd még lesz egy visszaugrásunk 1933-ra s akkor azt is megmondom, miért; de most 35-ben vagyunk). Mint tandíjmentesnek, ingyen menzafüzetem is volt, műegyetemi napi jelenésem kimerült abban, hogy délben lementem az alagsori menzába és hatalmasan beebédeltem; egyúttal megtömtem zsebemet kenyérrel, hogy legyen vacsorafélém, mivel becsapni a hasamat. Azután abban a mértékben, hogy ez az én „melléjárásom” az egyetemnek fokozódott, majd a kollokviumok, rajzok beadása elmulasztásával, megpecsételődött, külsőmben is elvadultam s lerongyolódtam némileg. Látogatásaim odahaza mind ritkábbá váltak és se bérrajzolásból, se korrepetálásból többé nem csurrant-cseppent, szobaasszonyom elől is bujkálnom kellett: több heti bérrel tartoztam. A bölcselet olvasása úgy kerített hatalmába, mint az alkoholistát a szesz, mámoráról képtelen voltam letenni; fegyelmezetten olvastam, mindennek utánanéztem, amit nem értettem s búvárkodásom eredményeit meg a lényeget jegyzeteltem-kartotékoltam. Egyszer, tűző nyárban, negyedévig „napoztam” a hegyen (az olvasás-jegyzetelés a reggeli-esti órákra szorult); annyira megteltem „pránával”, hogy nem fogott rajtam semmilyen hideg, évekre nem ismertem a megfázás veszélyét; bronzbarnára sültem, hosszúra növesztett, szinte befonható hippi hajammal mint valami rézbőrű indián vadember, alkalmasint a Gellérthegy „közismert figurája” lehettem a kápolna környékén, akár a szentképárus, a papagájos-planétás jövendőmondó vagy a ravasz, ál-zarándok koldusok (valamennyiüket ismertem). Akkor még nem tudtam, hogy Nietzsche után ki mindenki következik, először csak mélységes bizalmatlanságból, majd csúfondáros legorombíthatnékból, végezetül igaz „tudománykandiságból” s valamennyien kijegyzetelve: a ködevő Schleiermacher, a száraz, beporosodott „aufklaerista” Christian Wolff, „Észak Mágusa”, Hamann, majd sorra-rendre, rang és illendőség szerint. Kant, Fichte, Schelling, Hegel, Hartmann (Előbb Eduard, a „tudatalatti” fogalmának megalkotója, csak jóval később Nicolai, a jeles ontológus, aki későbbi) – minek folytassam? Ebből is láthatod, a német nyomtatványtenger elárasztotta az országot, ez türemkedett elsőnek szemembe-számba; és még a görögöket is, nagy kénytelenségből, először német fordításokban olvastam. De hamar megszólaltak vészcsengőim s ha akkor még csak felmértem a francia, az angol filozófia visztáit, ahonnan majd igazi mestereimet szedem, már akkor, hamar nekivágtam a nagy angol szkeptikusoknak, idealistáknak, Hume-nak, Locke-nak, Berkeley-nak, anélkül, hogy a modern angolokról-amerikaiakról gőzöm lett volna – hát még a nagy olasz neoplatonikusok, az ókor gnosztikusai!… Tudatlanságunk feltérképezésén kezdődnek el ismereteink. Ne szaladjunk előre, nem tartunk ott. Akkor még csak annál a drámai fejleménynél tartottunk, hogy bolondériámban társam is akadt, Molnár József kollégám személyében (aki az első év után faképnél hagyta a vitruviuszi mesterséget és úgy nyergelt át bölcsésznek). Vas István szóbeli közléséből tudom, hogy „udvarolt a húgának” és ő köti az ebet a karóhoz – látott körükben, emlékszik rám. Jómagam nemcsak hogy rá nem emlékszem, de a húg is csupán mint kísértetfoszlány úszik át a színen… De ki törődik a „milliméteres emberekkel” (udvarlókkal, húgokkal, szülőkkel), ha az amor fati megjegyzettje és a nietzschei „Szőke Bestia” halálhozó ráugrása szunnyad kéjelmes izmaiban, nagyokat nyújtózik és dermedt igézettel szemléli a préda világ? Hogy maga botlott bele Nietzsche valamelyik opuszába vagy én nyomtam a kezébe – már nem tudnám megmondani. Pedig első időtől kezdve összetartott ez a vonzrokonság, a többiektől elkülönített élénk irodalmi érdeklődésünk, és olvasói „elkötelezettségünkkel” sem a széplélek Málnai László nem tudott lépést tartani (ő finomista volt, a nagy Málnai Béla kiváló poszt-szecessziós/art-dekkós építőművész egy szem fia, ki utóbb átment Le Corbusier mesteriskoláján is) – sem a művészlélek Kelen Tibor, mivelhogy reproduktív elméjének figyelmét érdeklődésének szórtsága a szélrózsa minden irányában szétvitte. Tény, hogy nem volt Nietzschének olyan eldugott műve, amit Molnár Jóskával mi ketten fel ne kajtattunk volna; ronggyá olvastuk könyveit, és versengve idéztük világrengető dictumait; csupán az Elisabeth-Förster Nietzsche-féle 18 kötetes díszkiadás aranyszélű oldalait forgattuk vigyázó áhítattal (sem azt nem sejtettük, hogy a GÖTZENDAEMMERUNG már tendenciózus kompiláció a hátramaradt töredékekből meg egyebekből, sem azt, hogy a mi Zaratusztránk is a Jehósuah/Jézus sorsára jut és olyan „vallást” fejnek ki belőle, ami az ő szellemiségével és szándékával homlokegyenest ellenkezik).
Néha este tízkor vágtunk neki a világnak, ha ránk jött az éjszakai járóka; órák hosszat gyalogoltunk „zsinórban”, toronyiránt, átvágva erdőn-mezőn, hegyen, parkokon, bozótoson, magánterületeknek fittyet hányva; a Hármashatár-hegy is kevés volt s megesett, hogy jóreggelre Nagykovácsiban találtuk magunkat. Lábizmaink ezernyi-ezer gyalogkilométerre voltak feltöltve, pihenni is csak azért pihentünk, hogy valami ismeretlen hegyi rét közepén, magunkat hanyatt vetve a csillagok alatt s fűszálat rágcsálva – „végleges jelleggel” rátegyük a koronáriumot a Minden Értékek Átértékelése avagy a Rancune és Ressentiment Kútmérgezése Kultúránkban valamely nyitvafelejtett kérdésére…
Mit mondjak, betéve tudtuk Nietzsche verseit, vagyis hát azokból azt a féltucatot, ami kedvencünk volt. E trouvaille-okhoz csak Alfred Jarry csudálatos versei foghatók, aki szintén ilyen parányi költői poggyásszal futott fel a legnagyobbak közé (UBU-jét különben soha semmire se tartottam, még akkor sem, amikor ez a kamaszblődli az avantgarde oltári szentségének volt kitéve; patafizikus bohóságait is csak avantgarde illendőségből, álizgalommal fogadtam s otthagytam, mihelyt lehetett. De a Jarry-versek felnyíló zenedobozra emlékeztető muzsikája, formai akrobatikus tökélye! S e zenei varázslatból volt valamennyi a nietzschei lírában is, hallga csak, hallga – :)
|
Nem győztük csudálni ezeket a giling-galang ráütő rímeket, fenékig kiélveztük szirupos zenéjét, ahogy minden strófa végén felcsattantak. Mámoros-megszállottan ismételgettük négyszakaszos kedvencünket, osztoztunk költője boldogságában és alighanem azonos ingerjátékkal idegrendszerünkön, ugyanúgy mámorosodtunk tőle, mint ő maga, amikor zsongó rímpárjaira füle felfigyelt. (…Jaj-de-sok víznek kellett lefolynia az Esztendők Sápadt Folyóján, amíg igazán odajutottam, hogy én is ott álljak a San Marco terén és megláthassam Velence galambjait: azonnal Nietzsche verse jutott eszembe s elfordultam, hogy ne lássa Párom a szememből legördülő könnyet: Molnár Józsefért, aki a San Marcót soha nem látta meg.) Így, ilyen permanens mámorban jártuk a budai erdőket, megújra átélve a filozófus élete peripetiáit és hol erre, hol arra az életszólamra rezonálva – mint arra a sírfeliratra is, amit egy olasz temetőben lelt: o beata solitudo – o sola beatitudo!… És egyszer, október 15-én, születése napján, emlékére, fát ültettünk a hegyekben valahol, a mellé tűzött táblával – úgy, ahogy egy Strindbergnek írott levelének aláírásában aposztrofálta magát: Dionysus der Gekräuzigte…
Vagyis: „hatalmasan éltünk”. Alkalmi szeretőinken hol osztoztunk, hol ottfelejtettük őket útfélen, ha zavarónak találtuk jelenlétüket a maratoni szümposzionban s nem volt olyan kultúrhajszál, amelyet hasogatatlanul hagytunk volna „dionüszoszi”, ill. „apollói” besorolás szempontjából. Veszedelmes tengereken hajózók Megváltó Isteneinek, Kasztornak és Polüdeukésznek éreztük magunkat s hogy ha nem is tudtuk még, hol vár ránk a magunk látványos Végveszedelme az Es Lebe Gefaehrlich jegyében, egy-merő-hősi Előérzet voltunk s elígérkeztünk életünkkel.
Igaz, örökös együttlógásunk és barátságunk látható jelei feltűntek messziről figyelő társainknak is és féltékennyé tette másik, igen közeli és nekem igen kedves cimborámat, Kelen Tibort (aki egyszer még a szín közepére toppan): ő határozottan apollói lélekalkat volt, nem értette dionüszoszi intellektuális orgiáinkat, mert nem volt Zaratusztra fertőzöttje és duzzogva, szinte feminin nehezteléssel szenvedte, hogy elhidegülök-eltávolodom tőle: ugyan mi volt az, amivel erre a lekezelésre rászolgált? Igaz, ha úgy éltünk s vonultunk is érzéseink hősi-romantikus képernyőjén, mint a Tündaridák, nem lehetett tudni, ki közülünk Kasztor, a halandó és melyikünk az „igazi”, a halhatatlan…?
S így, hogy kikoptam a Műegyetemről, évfolyamtársaim jószerével el is felejtettek, sőt, voltak, akik kárörömmel felejtettek el: „évfolyamelső volt? felhúzta az orrát?… Most jól pofára esett: úgy kell neki”. Ha nagy véletlenségből összeakadtam velük, hát vagy kurtán le-szervuszoltak s meg se álltak, vagy keresztülnéztek és továbbmentek. De akadt olyan jóeszű „volt” kolléga, akinek szöget ütött a fejébe az én esetem, a sic transit képeskönyvi esete s mintha csak Hogarth festette volna: beleillettem „A Csirkefogó Életútja” elején, valamelyik tablóba: valaki, aki nem ivásnak adta magát, nem elkockázta, hanem egy ostoba filozófiától részegült s elvesztette életét. Ezt kerek perec meg is mondta egyik „volt” kollégám. F. Zoltán, akit emlegettem már az elején: Németh László unokaöccse – pedig ő is kirívott az átlagból, nemcsak azzal, hogy „öregdiák” lévén, amiatt az öt-hat év korkülönbség miatt mindenki elhúzódott tőle, mint az aggastyántól; hanem azért is, mert olyan időkben, amikor a simára karistolt arc a férfidivat imperatívusza volt s már a bajusz is feltűnést keltett, ő kecskeszakállt eresztett s mulattak is eleget rajta a háta mögött. Történetesen egy ízben F. Zoli akkor talált arra csellengeni, amikor én épp hazaugrottam az Akácfa utcába, hogy megnézzem az öregeimet. Kiléptem a boltból, le a három lépcsőn, amikor ő is odaért s megakadt egymáson a szemünk. Oly váratlan összefutás volt, hogy még kezet fogni is elfelejtettünk s csak álltunk és bámultuk egymást. Én a csinos, magas, kecskeszakállas különcöt láttam benne és – a Szőke Bestia perspektívájából – a „milliméterest”, akit sodor a hangyasors s a hangyaáradatban nincs megállása; ő az elbukott embert látta bennem, aki leesett a kegyelem köldökéről és nem érdemli a mentőakciót. Ismerte történetem és némileg hajazta, hogy valami germán filozófus zavarta meg az eszem. Kedvtelten nézegetett a járdaszélről és összbenyomását ebben a szóban foglalta össze:
– Kiégtél…
Szó nélkül álltam sajnálkozva-megvető mosolyát és visszamosolyogtam. Ha igazán kiégtem volna, összeroskadok a verdikt súlya alatt. De még mindig a Szőke Bestia szellemereje duzzadt bennem és idétlen megnyilatkozását fel sem vettem. Kurtán szervuszt legyintett és faképnél hagyott. Se a szó, sem a gesztus, semmi se számít – egy „milliméterestől”. Ugyanakkor mintha szagot kaptam volna, hogy ebben az országban csak a pantallós úr, a lateiner ember számít és semminek sincs akkora becsülete, mint az egyetemi diplomának. A kutyabőrnek!…
Elébevágok az eseményeknek és itt közbeszúrom, hogy amikor valahára a „dionüszoszi” kölcsön-mámor kipárolgott belőlünk és a nietzschei filozoféma leégett rólunk, mint gyerekről a ruha, mi ketten Jóskával eltávolodtunk egymástól s azontúl mintha szégyellnénk egymás előtt az egész „gyermeteg” bölcseleti kalandot, kerültük egymást.
Egyetlenegyszer történt – majdhogynem kínos, suta, emlékezetes találkozás! –, hogy évek múlva ott akadtunk össze a Nagykörút forgalmas legközepén. Körülöttünk száguldoztak a tehergépkocsik, vezetőik vastag káromkodásokat eregettek utánunk, mert kis híja, hogy el nem ütöttek; mi meg csak álltunk-álltunk az úttest macskakövein, a koronavonal táján és vontatottan váltogattuk a szót. Nyilvánvaló volt, hogy elhullajtottuk „kincsnek” vélt szellemi kacatjainkat, az egész nietzschei verbigerálást, a „mein Glück! Mein Glück!” mámorát és megüresedtünk. Vegetáltunk máról holnapra… Barátom megkérdezte:
– No és most mihez fogsz kezdeni?
Soká, nehezen, önmagammal elégedetlenül kotortam elő a botlatag feleletet:
– Egy szakot… Tudod, egy szakot szeretnék csinálni magamból – – –
– Egy micsodát…?! – visszhangozta hitetlenkedve. Tán nem nézte ki belőlem azt a „szakot”, tán úgy alította, hogy kettőnk közül ő a halhatatlan Dioszkúrosz. Ki tudja, hátha ő volt az, a Polüdeukész, a Zeusz-nemzette „igazi”? Megtudom-e majd, ha a föld alá utánamászom? Aligha. (Egyikünk sem várakozott Pascal fogadóirodájában s – Herakleitosszal – úgy tartottuk, eldöglés után az ember trágyázza csupán a Földet). Pedig jó lett volna még egyszer hanyatt vágni magunkat Molnár Józseffel a nyári csillagok alatt… Ott tűnt el 1943-ban, a Don-kanyarban, ahol a többi társa.
KL Most rázós kérdés következik, de addig nem pendítem meg, amíg rá, tőled dispenzációt nem kapok –
„Dispenzációt”? Mi vagyok én? A Vatikán?! Ki vele.
KL Fasiszták voltatok? Rokonszenvezők? Fasisztoidok?
Jaj, Lorcsikám! Vajha beletáplálnád kérdésed komputerébe a dolgok történelmi perspektivitását! Ne felejtsd el, hogy 1933-ban, amikor Németországban jártam, a hecckampánynak, a felfordulásnak semmi nyomát, semmi jelét nem láttam; tán akkor még maguk a nácik sem sejtették, micsodás politikai Frankenstein bújik ki belőlük. Ami pedig az olaszokat illeti, az ő fasizmusuk a művészeteknek nem parancsolgatott, Mussolini jó koponya volt, Nietzsche-rajongó és beszédeinek egy-egy szólamában nemegyszer rá lehetett ismerni a filozófus parafrazeált kulcsmondataira; átvette pózait, hőskultusza illusztrációjának adta ki magát. Akkor még messze volt az 1935-ös kaland, hogy Itália bosszút álljon az 1896-os aduvai vereségért és ezzel az ürüggyel „villámháborút” indítson Abesszínia ellen (más kérdés, hogy a villámháború csúfosan lesántult s a világ kezdte pedzeni – az Impérium feltámasztása hamvaiból-romjaiból színházi spektákulum csupán). A fasizmus, akkor és az a fasizmus tehát még korántsem volt az a kiméra, aminek ma gondolod, bizonyos körökben „sikk” volt és szalonképesnek mondható (gondolj csak Szabó Lőrincre, huncutkám…). De mindettől mi ezer mérföldnyire voltunk, és Nietzsche bölcseletének napi politikai vetülete, zsurnaliszta aprópénzreváltása eszünkbe se jutott.
KL Mentegetőzöl?
Frászkarikát mentegetőzöm. De aki lehettem volna, ha az lettem-légyen: annak a fasisztának ma bottal üthetik a nyomát. De hogy ne mondhasd – megkevertelek, hadd egészítem ki történetkémet a következőkkel. Az én szellemi világrajövetelem három szakaszban történt; nem merném „hármasugrásnak” nevezni, ami hübrisz lenne, hiszen Visnu „hármasugrással teremtette a mindenséget”, amint azt a Rig Veda szent szúrájából jól tudod. Ám az én teljesítményem a tetvek-tetűjénél is alábbvaló.
Az első ugrás – szellemem „erő-kérése” – első kiruccanásom Európa szívébe (1933).
A második, amikor negyedéves szigorló mérnök koromban melléjártam a Műegyetemnek (1935); ez volt a forceps, a szülészfogó, amellyel a türelmetlen bába – értem benyúlva, kíméletlenül világra rángatta szellememet.
A harmadik, amikor lassú cihelődéssel, nekibőszüléssel ellene fordultam az anyanyelvünk, irodalmunk megsemmisítésére felkerekedő fasizmusnak és börtönben találtam magam (1943); köldökzsinórom elkötve s elhányva placentám (innentova már Nietzsche csak egy a sok közül)…
Így már világosabban kibontakozik előtted, miért faltam fel elsőül Rabelais-t és a franciákat; hogyan következett ezzel majdszinte párhuzamosan, bár jószerivel ez után, hogy megszállt és magáénak bélyegzett a filozófia. Szorosabb kronológiát követelnél…?! Ha azt mondod, hogy tartsunk rendet – megbokrosodom. Mert ládd-e-ládd, történetalkotásunk természete csakúgy, mint íród természete a szimultaneizmus módszerét követi: a szálak összegubancolódnak, a rövidebbet elkötjük, a hosszabbat olykor a végéig kell követnünk. A dátumokkal bajmókoljanak mások.
(9) „Il Topolino Misterioso.” Milyen alvás esik a vén katedrális százados padjainak öblében, ha a megfáradt vándort elnyomja az álom, de mint világi „zarándokra”, őrangyal nem vigyáz? Miért hamis harmadfélezer éve a Delphoi-i Jóshely jelmondata és mi kívánkoznék a helyébe? Mi a különbség az epidermiális ügyesség és az elhívatottság között, amely a lény idegmagjáig hatol? (Hozzávetőleges megválaszolása ez utóbbi kérdésnek – jóllehet hogy ez az ideg s az a mag vajon a pons, a medulla oblongata, a talamusztelep vagy pedig a corpus callosum – erre a kérdésre a felelet nem itt kerekedik teljessé és nem ebben a könyvben.)
KL Sápadtnak látlak. Nem aludtál? Nem érzed jól magad? Pihenjünk mára? Hagyjuk abba?
Már mért, már hogy hagyhatnának abba? Akkora előnyt adni neki…?
KL Előnyt: kinek?
Hát nem látod s nem hallod-e, hogy mögöttünk már igen vágtat s ott veri. Ha bennünket utolér a Szent Mihály lova, akkor majd szörnyen természetesnek veszed, hogy értem jön és nem teérted. És akkor mit kezdesz ezzel az életrajzi paksamétával – befejezetlenül, Lorcsikám?
KL Ugyan-ugyan! Mindenki ismeri öregkori lírádat – hogy milyen egyhúrú. Cicázol a halállal, de ez is, csak mint valami odamutatott jettatore, a „szem” a gyűrűn, amuletten, arra való, hogy elijeszd. Akkor dologra hát?
Dologra!
KL Hadd élek én, a kérdező is a szimultaneizmus módszerével és ugornék vissza 1933-ra. Azt mondod, az volt az az év, amikor kis körutazást tettél Európa szívében. Elmondanád?
Látom, veszed a lapot; s úgy igaz, a mi kis mondandóink cselekményszövedéke már ilyen bonyolult; vissza-visszaugrunk, hogy újra végigjárjuk ugyanazt az időszakaszt, de a minta egy olyan paralel ösvényén, ahol annak más a kunkorisága, másfele fordul a labirintus. Tudod, azért, mert valaki nem ment egyetemre, soha nem néztem le és régi barátaim is tapasztalhatták, hogy váltig ugyanaz vagyok hozzájuk, a régi-magam. Igaz, nem kerestük a találkozást és egyszer egy szökőévben ha összeakadtunk, az is véletlenszerű volt. Ilyenkor megölelgettük-megropogtattuk egymást s keresztkérdések alá vettük – így történt Csizmadia Sanyival is, a „Házmester” Sanyival (ha még emlékszel: az, akinek srác-koromban „eladtam” a Fekete gyémántok-at, mintha Jókai sohasem élt volna). Sanyi most is, (1932-ben) „a régi” volt, joviális, alacsony, keménykötésű izombunkó. De volt valami magabiztosság a fellépésében, amit nem tudtam mire vélni. Lassan annak is a nyomára jöttem, amikor a „csehóban”, ahova félrevonultunk „dumcsizni”, elmondta, mit művelt, merre járt. „Brahira ment”, mint afféle belevaló vagány és harmadmagával elment sodródni, „Olaszba”. Társai lemorzsolódtak, hazaszivárogtak; de ő nem hagyta magát. Megvetette a lábát és minthogy már gagyarászott „digóul”, meglelte azt a „jó bulit”, amire vándorlelke vágyott. Valakitől az országcsavargásban még készséget is kapott – öntőformát – meg kioktatást hozzá; hogy hogyan kell a forró viaszt végigönteni a csatornákon, hogyan kell belehelyezni a hosszú lószőrt a kis viasz-egérbe, milyen cédulát kell nyomatni hozzá és mit kell mondani a rendőrnek, ha nem sikerül eliszkolni és a szegény „mangárt” elkapdoválja… Sanyi megtanulta, hogyan kell a hosszú lószőrt odaerősíteni a kabátgombjához és úgy húzgálni-táncoltatni a karján a rózsaszín egérkét ide-oda, hogy olyan legyen, mintha magától futkározna; és ne vegye senki észre, hogy a titokzatos erő, amely mozgatja – az ő dereka, ahogy izegmozog, ugrabugrál, hajladozik és vele mozog a gombja, amelyen a láthatatlan szálat elkötötte… Palermótól Milánóig, Salernótól Torinóig, az egész Itáliát letarolta-végigtarhálta és a szemfényvesztő trükk mindenütt ugyanaz volt. Miután meggyőződött róla, hogy nincs a közelben zsaru, Sanyika daliásan lecövekelt az utcasarkon és hangos kajdácsolással szédíteni kezdte a járókelőket:
– Ecco! Ecco il Topolino Misterioso! Íme a titokzatos kisegér! Amely ide sétál, oda sétál és mindig arra megy, amerre én mondom! Két líra nem sok, annyi az ára: kápráztassa el ön is szíve-hölgyét a Titokzatos Kisegér tudományával: a garancia is velejár, hogy nem fognak rájönni a titkára! Két líra nem nagy ár: ecco! Ecco il Topolino Misterioso…!
Pillanatok alatt körülfogták, tülekedtek érte, kiguberálták a kétlírásokat, tíz perc se telt bele és a vulkánfiber bőrönd kiürült; mire a rendőr fölmeredt volna, Sanyika seholse volt. Már volt két rend ruhája, vasalt nadrágban járt, a városban, amíg tarolta, négy-öt napra megszállt a garniban, szerény étkezőkben kosztolt és nemcsak hogy vasúti jegyre is futotta, hanem: önérzetre is. Foglalkozása volt! És ez érződött fellépésén. Más a jég hátán csak „megél”; ő a fókavadász eszkimóknak árult fagylaltból megmilliomosodott…
Két évig járta az olasz világot és „világlátott”, embernyi ember lett belőle. Szögetütött a fejembe „Házmester” Sanyi története és elmeséltem kenyeres pajtásomnak, M. Jóskának. Iszonyúan belegondolta magát. Amúgy is, nem fűlt a foga az építészethez és flegma képpel vette tudomásul, hogy mint az évfolyam legtehetségtelenebbjét, szánakozó tekintetek kísérik. Sokan nem is igen érték fel ésszel, miért ez az életre-halálra szóló barátság az évfolyamelső és az évfolyamutolsó között; honnan is sejthették volna, hogy ami bennünket összefűz, a könyvek világa és a kaland keresése – olyan, hogy édeskevés köze van a vitruviuszi mesterséghez. Éreztük a Nagy Kaland kihívását és megszégyelltük magunkat, hogy nincs félannyi merszünk se, mint amennyi „Házmester” Sanyinak volt. Lassan megérett bennünk az elhatározás, mostmár csak a módját kellett kieszelni – mivel patkoljuk meg az apostolok lovát és honnan kerüljön mindennapos meleg kanál a hasunkba. Némi megvetéssel elnéztünk filiszter társaink feje fölött, akiknek még ahhoz sincs a pucájában vér, hogy vakációban elmenjenek építkezésre, falazást tanulni. Mi viszont már a térképet tanulmányoztuk, hogy miféle nyolcas hurokban, merre-hol valcoljuk végig fél Európát. A hajó olcsó. Fel Bécsig–Passauig a Dunán, s aztán onnan tovább. Jóskának támadt az az ötlete, hogy csapjunk fel sapkázó dalospacsirtának, tanuljunk meg néhány népszerű olasz dalt, azzal, ékesen lallázva városról városra járhatunk, a tehervonat meg elég lassan jár, hogy a szemfülesek az állomás után felkapaszkodjanak az ütközőkre.
KL És loholtatok a tehervonat után és felkapaszkodtatok?
Várj a sorodra. A hat hétre tervezett sodródásból három hónapos nagy út lett Ausztrián át, Németországon fel s nagy ívben, Svájcon, Észak-Olaszországon vissza: szakadatlan létrémület, ki-kitörő örömujjongás, lopások, mestercselek, rászedések, futások lélekszakadva, üldözöttség, huszárvágások, árokparti szeretkezések, undorgó verekedések pederasztákkal, örökös rögtönzés; éppen csak hogy hazaértem, s az egyetem újra beindult. A hajójegy Regensburgig szólt, de az is bolond, aki nem száll ki egy-két napra Bécsben, Passaunál. Egyikünk sem tudott olaszul, de aki, dalainkról, „kolduló olasz diáknak” néz, bőszen ráhagytuk volna. Bemagoltuk és órákig „próbáltunk” (magam az ordibálást a hegedűmön kísértem: az is jött volna); máig emlékszem, micsoda se-füle-se-farka halandzsákat rikácsoltunk; pl.: „Áááá! Repete fe! Nesztra!” (Aprite la finestra), „Famm! Affacsi! Maríjja!” (Affacciami Maria – ilyenféle lehetett); egy év múlva, amikor megtanultam olaszul, valahányszor a mi olasz halandzsánk eszembe jutott, bokáig pirultam. S hogy ez már intellektusom szégyenpírja volt s nem a bőrömé meg hogy az milyen, hadd szúrjam közbe ezt a kis adalékot. A háború előtt egy kabarészínészünk arra szakosította magát, hogy a megszólalásig utánozta a Ducét, Cianót, Vittorio Emmanuelét, a királyt – az olaszokat. A rádióban is szerepelt, országos figura volt és az ország a hasát fogta nevettében (én is). Mihelyt megtanultam olaszul, a Mussolinit utánzó komikus „olaszos” ordibálása ízetlen, lapos mutatvánnyá silányodott s a halandzsa nemcsak hogy nem jelentett semmit, de még csak nem is volt olasz. Társam tudott róla, de teljesen hidegen hagyta „titkom” – és csak a vak nem látta, hogy Utammal nekem Célom van, Nagy és Dicső. Gólyakoromban a gótika megszállottja voltam, a gótikáé általában és a kölni székesegyházé különösen. Csányi Károly, kurtalábú, fehérszakállas emberke és rossz előadó, a középkori tanszék régiusz professzora nem tett rám különösebb benyomást, de hízelgett neki iparkodásom és a Kölni Dóm minden részletrajzát előkajtatta és ideadta. Én meg másoltam látástól-vakulásig, alaprajzát, hosszmetszetét, támíveit, mérműveit, vízköpő csudaszörnyeit. A Kölni Dómot meglátni és meghalni. Ez volt a mottóm. Hányszor el nem képzeltem milyen repeső szerelemmel fogok felhágni fenséges főbejáratához, az érzés hogy milyen lesz, amikor első ízben veszem magamba semmibevesző, sokhajós tátongását…
KL És? Csalódtál?
Beleköpött a levesünkbe Heimarmené, a végzet istennője s még hozzá melyminő modortalanul. Pedig hogy vigyáztunk! Tornásztunk, reggelente az „erőnlét” gondolatával ébredtünk, napjában háromszor hidegzuhanyoztunk. Elgondolhatod, mit érezhettem, amikor a kitűzött indulás előtt három nappal barátom beállít hozzám szürke arccal és bejelenti, hogy nem jön, mert nem jöhet.
– Nem jössz? Dehát miért? Inadba szállt a bátorságod?
Ő csak a fejét csóválta.
– Hát akkor…?!
– Trippert kaptam.
Nagy csendesség szakadt ránk. Eddig úgy volt: ha egyikünk beteg lesz, ott a másik. Hogy ápolja. Intézkedjék. Ez a negyedéves ijedelmes csavargás olyan volt mindkettőnknek, mint a halálugrás; de mindegyik a másikban valami biztonsági hálót látott. Most szembekerültem az igaz valóval: ez az én salto mortalém, ha lezuhanok, hát nem puhára esem. De az utat nem adhattam fel, semmiképpen sem: várt a Kölni Dóm.
KL És szüleid? Nem próbáltak visszatartani? Lebeszélni?
Szüleimnek nem szóltam. Mikor már messze jártam, akkor értesültek róla, hogy egyedül indultam el. Lehet köröztetni a gombostűt a szénaboglyában? Hosszúra nyúlna, ha mindent apróra elmesélnék, pedig volna mit. Dalosajkú olasz tudományomat hátrahagytam, de a hegedűmet, viharvert fatokjában magammal vittem. Kreutzert, Paganinit, Bachot játszani utcasarkon – akkoriban szokatlan és merőben új volt, meglepte még a rendőrt is; a jó nép honorálta iparkodásomat, volt, aki bankót adott.
Amilyen gyáva-ijedelmes elárvulás környékezett már kifelemenet a hajón, úgy bátorodtam fel – s szemtelenedtem el. Külön történet, te Lorcsi! Hogy mint tanultam meg szemfülesnek lenni. Előzékenyen kacagni a szakács sületlen tréfáin a vendéglő konyhája előtt, hogy dupla porció párologjon a tálon. A rendházaknál a sor végéről a sor elejére kerülni – mielőtt elfogy a jóféle. Eleinte a muzsikálással mindig összevertem a napi létminimumot, de a kisvárosokban már csak nyűg volt a nehéz hegedűtok.
A fiatalság ezerszámra csak kerékpározott; én feltaláltam az autóstopot. München mellett a mercedeszes, bőrnadrágos bajor úrvezetővel volt némi „nézeteltérésem”: ő, a nagy kocsmai trakta után félreértette hála-közhelyeimet, a város után bekanyarodott az erdő sűrűjébe és értésemre adta, hogy szerelmi gerjedelmével szeretne megajándékozni. Némi felvilágosítás után szétvert szájjal, vérző zsebkendőjét rajtatartva hagytam hátra, hogy kedvére átkozódjék, míg én az országútra visszatérek; még hallottam dudogálását, amikor egy másik, ugyanolyan Mercedest intettem le és annak kurta-bőrnadrágos úrvezetője hitetlenkedve latolgatta újszerű propozíciómat, hogy megajándékoznám társaságommal, ha egyfele mennénk; mire magához tért meglepetéséből, már helyet csinált maga mellett.
Akkor még voltak építész élményeim, olyan reakcióim: ámulva vesztem el a würzburgi püspöki palota gigászi lépcsőházában és nem győztem betelni a Tiepolo-freskók teatralitásával. Még regisztráltam Leo von Klenze neoklasszicizmusát Münchenben (és hóttracsodálkoztam magam „Az Elkárhozott Lelkek Pokolra Zuhanása” előtt, hogy ’mindössze’ 3-méteres vászon és a figurák sem emberfölötti, csupán játékbaba-nagyságúak, holott a reprodukció alapján ezt is, akárcsak a többi hasonló Rubenszet, egetverő óriástableau-nak véltem). Tátva maradt a szám a wuppertali függővasút láttán és kapiskálni kezdtem, miért becézik Hamburgot „Észak Velencéjének” (Hamburgot is); megmásztam a Das Deutsche Eck’ angyalos óriásemlékét belülről csakúgy, mint a napoleoni Népek Csatája lipcsei óriásemlékét, amelynek komor, szecessziós monumentumáról kardjukra támaszkodó Siegfridek kémlelnek a meghódításra váró világtájak límeszei felé… Ha elkezdem akkori kavalkádom képeskönyvét Kölnig és onnan, váltott lovakkal Svájcon–Észak-Olaszországon át haza, hát hol a panoráma jut eszembe, de nem tudok nevet adni neki, hol egy palotás utcakép, de nem tudom hova tenni… Berlinben láttam? vagy Rothenburgban? Aachenben? Torinóban? Nagy szemnyitogató volt: hozzászoktatott Európa léptékéhez és amikor 1938-ban, 12 napra (de már fizető vendégnek, polgári körülmények között) a világkiállításra elutaztam Párizsba, hát: kultúrsokk volt az is, a boldogság, a felfedezések kultúrsokkja, de léptékével nem ért készületlenül – – –
KL És végül is amiért elindultál: megláttad-e? És mit éreztél?
Kölnt. Meg hát, megláttam. Elképzeléseimben úgy tartogattam ezt a találkozást, mint a szerelmi nagyjelenetet: a kölni dóm és én – meglátjuk egymást, örömünkben sikoltozva egymás karjaiba esünk és ájultra csókoljuk egymást. Nem így esett, nem egészen így és, mint tudod, Karinthyval, „minden másképp van”. Az autóstop szeszélye felvitt északnak, jóval tovább, így hát előbb Düsseldorfot néztem meg s onnan gyalog indultam Kölnbe. Innen egy kocsi sem akart felvenni, száguldoztak, mint a veszedelem, én meg csigalassan bandukoltam azon az országúton, amely az ún. Német Birodalmi Utak első próbaszakasza volt.9 A szemem-szám elállt, én ilyen repülőtérszéles útóriást még nem láttam (kisközép-európai mucsai létemre: sem azt nem tudtam, hogy a német stratégiai csodautakhoz hasonlót a kilométerek ezrein keresztül láthattam volna az Egyesült Államokban – aminthogy arról sem volt halvány gőzöm se, hogy a sztálini cukrászsütemény-építészet a maga formanyelvét Chicago magasépítményeiről, újságpalotáiról, felhőkarcolóiról lopta). Hátába kerültem hát az én Mátkámnak, de ha azt hiszed, az motoszkált a fejemben, hogy majd a Szépséges Menyasszonyt hátulról odarohanva átölelem, a tenyeremmel befogom a két szép szemét és addig el nem engedem, amíg sikogatva ki nem találja a Vőlegénye nevét – nagyon tévedsz. Levágtam azt a 25 km-t gyalog, de dögfáradt voltam; már messziről figyeltem a dóm kettős tornyát; de bizony alkonyatkor, mire beértem a rekkenő hőségben, a város is üres volt, s hogy egy oldalbejáraton beóvakodtam, a dóm is kongott az ürességtől. Túlságosan elcsigázott voltam ahhoz, hogy eljátsszam „egymásratalálásunk” elképzelt nagyjelenetét, már csak annyi telt tőlem, hogy végigvánszorogtam a tömérdek főhajón, leghátul a hosszú padon becsúsztam a kuckó mélyére – ahol valami csigalépcső indulása fölébeterült – a kutya se látta, amikor ráemeltem a lábaimat is, végigfeküdtem a padon és még minekelőtte a mennyekbevesző boltívek-zárókövek áldását kérhettem volna, azon minutában elaludtam.
Aludtam reggelig. A Katalin Kerekén már betűztek az első sugarak és sűrűn táncoltak a porcicák a szivárványos sugárpászmákban, amikor felocsúdtam. Már sepregettek, nyitogatták az ajtókat; ügyet sem vetettek, s ha felfigyelnek rám – hát csupán mert a gyomorkorgásomat meghallják. Farkaséhes voltam. Mit sem gyanították, hogy éjszakára be voltam zárva a dómban és már én sem gondoltam vele.
Kínzó éhségemről feledkezve, először, de nem utoljára, bebarangoltam minden zegét-zugát, „értő szemmel” szemügyre vettem minden visztáját, átlátásait, felmustráltam képeit, szobrait, kegytárgyait, gyertyámentomait. Felfedeztem azt a szarkofág-forma bronz-remeklést (vélném, valamelyik a nürnbergi Vischer-fivérek közül fecit), amelynek a fényképétől Édesapám Brockhaus-lexikonában kicsikoromban úgy féltem, hogy sírvafakadtam. Felosontam a főoltárhoz, résnyit felnyitottam a nagy triptikont és belestem képeire; becserkésztem a kápolnakoszorút, az üres sekrestyét, csak épp az altemplomba nem bocsátkoztam le – annál éhesebb voltam. Pedig az üzletnyitásra még várni kellett.
Mint az óriás kotlós gunnyasztott a környező középkori házak tömkelege fölött a dóm, pedig lépcsőzetesen előreugró konzolsoraikkal azok is többemeletesek voltak (ma már nyomuk sincs); kiértem a térre, körülöttem kicsattant a fény, zengett a világ. Igaz, visszasandítottam a dóm nyomasztóan fenséges kőtömegére, amelynek ismertem minden mérművét, támívein minden leterhelő pinnákulumát-toronykötegeit, hiszen rajzoltam, aminthogy a pillérkötegek vájolatos lábazati profilja is mind-mind a fejemben volt, s valamíg rajzoltam, rajongásomban kis híja ejakuáltam; s el is határoztam, hogy körüljárom és tiszteletemet teszem homlokzatainál is, de nem most – majd máskor. Majd; reggeli után. S ha nem ma – hát valamelyik reggeli után…
És akkor történt velem ez a metamorfózis.
Igazi világrajövetelem első fázisa volt, szellemem „erőt kért”; de míg az anyák az „első fájásokról” (és respektíve, a főtuszok az „első nyomorgatásokról”) beszélnek, a húshüvelyből kikövetkező szellem az örömök első torlásáról – a gyönyörűség első feláradásáról szólhat csupán. Másszóval… olyan hályog volt a szememen, amin keresztül láttam ugyan; de nem azt, amit kellett volna; és aki nézett: nem én voltam. Most azt láttam, amit látnom kellett; és én voltam a néző: ez már az én ráfókuszolásom, ez már az én látásom optikája volt –
KL És mit kellett látnod? És mi az, aminek a látványától megszabadultál?
A lélekrengés első, kisebbik lökete rázökkentett arra a felismerésre, hogy eztán engem csak harmad, ötöd, huszonötöd sorban érdekel az építészet; elsősorban az ember érdekel. Ember- és emberség körülforgatása; fiziognómiája; anatómiai szelvényei; idegi szervezése; mirigykiválasztása, hormonforgalma; szenvedélytörténete; évezredeinek bűnlajstroma, kergültsége a főistenség – az Orgé szerelmi járgányában; vergődése a lét kelepcéjében. A gótikus vízköpő ördögöcskéjében sem az építészeti formaelem érdekel, hanem az ember, ahogyan a kő dögében kiábrázolódik; e lélekrengés második, nagyobb tektonikus lökése rátaszított amaz egyszakaszos filozófiai alaptétel gránitalapjára, hogy vessem meg szilárdul rajta lábomat; pedig több volt ez a tiszteletlenségnél, több a felségsértésnél, valósággal hübrisznek számíthatott – mert addigra már felfaltam Platont és tisztában lehettem vele, e szembefordulás Szókratésszel a boncok büntetőtörvénykönyve szerint mit érdemel –
KL És mi volt ez a „gránit-masszívum”, ahogyan nevezed – ez az egyszakaszos filozófiai alaptétel?
Szemben azzal, amelyen két évezredes szemléletünk alapul (hiszen ez tévesztette meg Ágostont meg Descartes-ot is) és amelynek alapkiindulása eleve hamis: szemben a GNOTI SZEAUTON, az ismerd-meg-tenmagad tételével, a helyes-és egyesegyedül-lehetséges alaptétel ennek az ellentettje. Ismerd meg a körülötted valókat
ismerj meg mindent és mindeneket; mindenki mást; s magaddal ne is igen törődj; a jelenségvilágot; a bölcseleti káprázatok kristályalakzatait – amilyen az összes lehetséges sohavolt világok figmentumától a metafizika teleszkopikus képzelődéseiig minden
a valaha-élt lények billióit, amelyek hullahegyeikkel belesuvadtak az altalajba; mindig tudton-tudva, hogy az éppen-élők csupán törtrésze a tegnapok bioszféráinak, amelyek odahalnak
ne önmagad akard megismerni, önnönmagadat ismered. Önmagaddal rövidrezárva, közvetlen ismeret-viszonyban vagy, egyebet sem ismersz/ismerhetsz, mint tennen magadat (mely ismeretből édeskevés az, amire következtethetsz ugyan; de ha valaki ezt az ismeretet, „ügyes” balfogással, primitív moralizálásra vagy vásári ájtat-prézsmitálásra használja, és „önmagáról”, a szó köznapi/emberi értelmében hamis elképzelései vannak – hát magára vessen). Pontosabban: az én a megismerés membránja, mely önmagától elszakadni képtelen; így hát az önmegismerés: szakadatlan kontinúum. Még közelebbről (és David Hume precíz fogalmait segítségül véve:) önnönmagad ismerete nélkül nem volna én-szindrómád; tehát az „én-tünemény”, az ego tünetcsoportja nem volna benned; pedig ez az, amit voltaképpen egyesegyedül ismersz: ez, akit énnek ismersz és vélnéd, hogy tenmagad vagy –
olyigen szoros ez a szolipszizmus monászunk belső szerkezetében, hogy azt kell mondanunk: az a tétel (felszólító módban), hogy tenmagad légy a megismerés tárgya – még azon felül, hogy tenmagad vagy az a membrán, amelyen keresztül mindent a világon megismerhetsz – ez a tétel, enyhén szólva „tautológiai pleonazmus”… Az értelmetlenség csimborasszója
te csak ne gabalyodj bele az „önmagunk megismerése” pszeudologiai gubancaiba; hanem: ismerd meg a körülötted valókat (még akkor is, ha ez az ismeret protagoreus látásmódunk, fenomenológiánk vasfüggönyéig terjedhet csupán10…
Azontúl ez lett, ez volt az én bölcseleti kiindulásom, embrionális formában, és ez volt az a gondolat, amely kilökte az építészet ballasztját léghajóm gondolájából, amit most tudok a kérdésről, az akkor még homályosan sem kavargott bennem. Mit tudtam én 1933-ban, hogy mit akarok magammal és mit akar velem a gondolat. Idée maîtresse volt ugyan, de úgy, hogy „mestergondolat”, álmomban sem aposztrofáltam. Németországi csavargásomból hazatérve – akkortól fogva a hatalmában voltam, és vagyok is, mind a mai napig. Hasztalan berzenkedtem ellene, minden újabb ismeret e rögeszmémben csak megerősített; hiába röstellkedtem vakmerőségemen, nem az utolsó kardinális pont volt, amelyben szembefordultam az önáltatás lebilincselő, megvesztegető koronázatlan királyával – Szókratésszel; és így esett, mint tán tudod, hogy nagy-sok időkkel annakutána, vele szemben – és akinek nevetségessé tételén ő váltig mesterkedett: Traszümakhosz mellett tettem le a garast.
(10) Átjáróház-otthonok. Űzöttség, szatír-csatangolások. A lélek vívódásai a test fertőzöttségéről; szabad-e a puszta gyanú alapján pofonokat osztogatni: lehet-e tudni, hogy a harmadszor jelentkező gonoszmókusok a betokosodott régi populáció felszakadása avagy az új szerelmi kaland, mely visszacsókol? Továbbá, milyen az – paradicsomra szánkázni (pokol helyett); hol is, paradicsomi ágyunkban, este a boldogság előérzetével hajtjuk álomra fejünket és reggel tulajdon örömkacagásunk vekker-hangjaira ébredünk. Bocsánatos szélhámoskodás, amelyet siker koronáz; a boldogság felejthetetlen rövidéletűsége és hirtelen, melodramatikus vége; mi is, „helyszűke” mián, a diákramazurik azonnali végét jelentette: nessun maggior dolor…
La jeunesse heureuse est une invention de vieillards.11
P. GUIMARD
KL Mielőtt előhozakodnék egy nem annyira rázós, mint inkább csiklandós kérdésemmel, hadd faggassalak még utadról. Úgy értsem a mestergondolat megtalálásának lázát, hogy többé az épületekre rá se néztél? És maga Németország, abban a döntő esztendőben: atrocitásokat láttál, a változások nyomát nem észlelted?
A kérdés jogos, de történelmietlen. Igaz, 1933 a nácizmus hatalomra jutásának éve volt, Hitler január 30-án lett kancellár, február 28-án leégett a Reichstag. Ennek ellenére „változásnak” a világon semmi jelét nem láttam; tán azért is, mert nem igazán érdekelt és nem fókuszoltam a politikára. Persze a világvárosi arányok mellett lépten-nyomon feltűnt, hogy minden működik, „klappol”, csinos rendbe igazodik és műszakilag tökéletes. Ez benne van a németekben, nem kell nekik hozzá ideológia. Emlékszem a vajaskenyér-automatákra: bedobtad a pénzt és kiadódott a mértani pontosságú négyzet-kenyérszelet margarinnal megkenve: csak a gépi kenés lehet ilyen étvágygerjesztő tükörsima. Most, hogy mondod: Berlinben rémlik, hogy elállították a Reichstag felé vezető utcákat, kiégve se láttam; de nem tűnt fel, a rövid három napra, amíg Berlinben voltam, akadt bőven látnivaló. A véletlen összehozott egy fiatal német egyetemi előadóval, s attól kezdve „úri sorom” volt: kézről kézre adtak s okoska gőgicsélésemmel: társalgásommal fizettem a vacsorákért. S mi egyébről társaloghattunk, mint építészetről. Persze hogy odaragadtam a homlokzatokhoz, Berlinben Karl Friedrich Schinkel, Potsdamban Wenzeslaus von Knobelsdorff, Bajorországban Gottfried Semper, Ausztriában Fischer von Erlach: az eredeti, meg az eklektika nagyjai elkápráztattak. Ne felejtsd el, volt az akkori Németországban valami, amit idehaza hiába kerestél. Nemcsak az egykori Douce Allemagne-nak akadtak nyomai (mint pl. Münchenben a Cuviliers Theater), hanem ott volt töményen a történelmi levegő s olykor ezáltal lett az építészeti szépség oly sugalmas, oly megigéző. A második világháború alatt, győztesek és visszavonulók egymással versengve pusztítottak; amit a szőnyegbombázás kifelejtett, azt a nácik a bevonulók elől lerobbantottak. Sivataggá robbantották Európa szívét; Berlinben a vastagon behavazott házromhegyeken szánkáztak a kisgyerekek. Igaz, a helyükre modern városokat varázsoltak, de a fogyasztói társadalom és a gyorstalpaló építészet összefogásából ami született, az elismeréssel vegyes csalódást vált ki csupán belőlem és a mai Németországban nem szeretnék élni. Tán töredékekben-foltokban megmaradt ez-az, mint Rothenburgban is, és Köln román templomait is újjáhamisítja a jóakarat; de a régi Németország patinája, európaiságának históriás, szívet-remegtető omniprezenciája sehol. Az építészet reflexei működtek bennem s működnek mindmáig, ma sem tudok másképp ránézni idegen városokban a felfedeznivaló örömökre, mint „a gazda szemével”, s a homlokzatról leolvasom az alaprajzot. De ha nem peregtek le rólad szavaim, felérezhetted, mi volt a metamorfózis, amely intellektusom magjáig lehatolt. Az építészet harmad-ötöd-huszonötödsorban jöhetett számításba csupán; azontúl elsősorban az ember érdekelt.
KL Nos, hazajöttél, a kerékvágásba belezökkentél. Bizonyára ismered sorozatomat az „elvesztett otthonokról”. Tán idétlenség tőlem, s nem veszem zokon, ha fejemre olvasod – éppen ezt kérdezni és éppen attól, akinek egyebe se volt, mint elvesztett otthona, otthonok tucatjai, kivéve ezt az utolsót, ahol most ülünk és –
És ahonnan csak úgy visznek ki: lábbal előre!…
KL …És vízszintesen. Már megint halatkozol –
Elnézést. Ha a dolgozómból kinézek, ahogy V. Károly spanyol király végignézte: váltig előtűnik s látom a menetet.
KL A nekrológodat azért mégse te írjad, majd én; most még csak életednél tartunk, ott, hogy újra itthon voltál s ez itt a csiklandós hic Rhodos hic salta –
Csiklandozzál.
KL Hol laktál ez idő tájt? Hol – s merre hordoztad meg éned, úgy is, mint a megismerés membránját, onnan kezdve, hogy ismerkedtél az egyetlen megismernivalóval, – a világgal…?
Haha! Lorcsikám, látom, a bölcseleti fertőzés hatott, már magad is olyan galamátyban beszélsz s folyékonyan töröd a ficcfalaboda-nyelvet!
KL …Mert feltételezem, hogy a rajztáblának hely kell, költöztetése körülményes, fejesvonalzó-monstrumok, bakok, rajzeszközök –
Így igaz, ahogy mondod. Szeret fedél alatt lenni a rajztábla is, a szerelem is. De míg a szerelem padlásszoba cselédágyában is elfér a kontytető alacsonyka nádazás-vakolása alatt, a nagy dömhec rajztáblának körüljárhatósan – hely kell. Nem is sejted, milyen nehéz a kettőt közös nevezőre hozni, kivált, ha eleinte csak albérletre telik. Amit most mondok, Lorcsikám, azt se bánom, ha a kétfele álló füled attól kelepelni fog. Nem Rousseau Vallomásaiból veszem, aki tudta, mi az, magányos farkasnak lenni; de nemi életem farkasmagányában volt úgy, hogy világgá-sírtam önfertőző szégyenemet, amikor ondóm elfakadt; káromlásszólás szaladt ki a számon és a vitriolos öngúny kínkeserve, amikor az abszolút passzivitással cigarettázó gané tantuszos kurváról lefordultam. Egy voltam a prédahajszoló, a hímvesszőjét dárdásan meregető szatírok árjában fő ártériákon, minden körutakon: a fáradhatatlan „leszólítók” egyike, aki kockáztat pofont és rendőrt, de nem tágít (már látásból ismertem és számon tartottam riválisaimat). Vedd észbe, hogy a farmeres fiatalság antimorálja ismeretlen volt; a nemek között nem a mindenki-mindenkit-ismer, hanem az áthághatatlan ismeretlenség volt az alapkiindulás; a csinibabák nem hogy szégyellték volna, hogy még mindig szüzek, hanem felkötőikre a fürdőszobában az egész család figyelt és papa-mama vészhorkanások közepette leste, hogy eladó lányuk magasra tartja-e a liliomot.
Volt úgy, hogy a nemi aszályt gátszakadásos áradás követte és olykor kénytelen voltam „átpasszolni” a jelentkezőket. Az is megesett, hogy a szerelmi nyomor közepén a Hetedik Mennyország csöppent az ölembe a csikóbundás ifjasszony személyében, akit idősecske gazdag férje már nem tudott kielégíteni, ő meg „kiszúrt” magának látásból, meglesett és minden bátorságát összeszedve – „ismeretlenül” becsöngetett s mielőtt letepert volna, már megerőszakolt és volt úgy, hogy síron-túl-is üldöző átkaimmal halálra kerestem azt a nevelőnőt, akire gyanakodtam, hogy tőle kaptam – de kitől kaptam a második, a harmadik tripperemet?! Ott ismertem meg – hiszed-e?! – ott ismertem meg családi orvosunk, egy rendőrorvos előszobájában Kovács Imrét; s a két fiatalembert a közös férfibánat hamar összehozta: együtt szidtuk a redves-rühes céda-cemendét, aki kankóját ránk ragasztotta; de ő eltűnt előlem: engem a bölcselet nyelt el, őt a politika.
Hogy is szólt az egykorú adoma a szerencsétlen flótásról? „Ha van csajom, nincs héderem; ha van héderem, nincs csajom; ha meg volna héderem is, csajom is: épp tripperem van.” Én ezt az élethelyzetet megillusztráltam. De hogy mindjárt szöcskeugrással jóval hátrébb is és jóval előrébb is ugorjak történetünkben: ez még nietzscheánus, mámoros fiatalságomnak egyik legszebb emléke volt s akkor először és utoljára, de a szó legártatlanabb értelmében: szerelmes lettem egy hároméves kisfiúba. Nem úgy, mint ahogy Tiberiuszról regélik, hogy orgiarendező spintriái milyen szerepet szántak a császári fürdőmedencében az ilyen kis puttóknak – hogy az öregráncos császári Hímtagot a vízben körülúszkálják, ó nem: éppenséggel nem voltam visszavonulóban Capri szigetére, beértem a Hűvösvölggyel. Ám azt sem hallgathatom el, hogy ki – s mi vezetett el idáig: s bizony szánalmaska volt „nagybácsinak” az a Józsi, a család Józsija, akit teheráruként adott fel Édesapám címére családunk temesvári ága s egyike volt a szeretetreméltó élhetetleneknek. Unokaöccsét Édesapám egy időre odavette az üzletébe segédnek; de amikor kiderült, hogy konyít a villanyszereléshez, valami színész-vevő révén beajánlották színházhoz. Eleinte a Horváth-kerti Műszínkörben szerelgetett, de lassan feldolgozta magát a szamárlétrán s már mint világosító, hol ennél, hol annál a színháznál fungált, míg be nem futott a Városi Színháznál, amelynek fővilágosítója lett. (Utóbb az ügyefogyott, szerény, tutyimutyi fiatalemberből papucsférj, a papucsférjből snájdig kisnyilas lőn – de ez már egy más történet.) Mondom, színházi fővilágosító Józsi bátyám jóvoltából minden új vagy felújított operettet megnéztem a Sztambul Rózsájától a Három Muskétásig, éspedig oly közelről, hogy közelebbről színpadot nézni nem lehet: a proszcéniumnyílás sarka mellől, a függönyhúzó kuckójából – s kötele mögül előlesve.
Emlékszem, a felvonásközökben a városiszínházi görlicék előszeretettel jöttek oda hozzám ilyenkor azzal az ürüggyel, hogy meglazult a tütüjük szalagja s kötném pántlikára jó szorosan, a hátsó fertályuk fölött. Én meg lángvörös kamasz-arccal kötöttem masnira a szebbnél szebb fenekecskék fölött a tütü pertlijét s aznap nehezen aludtam el: belevihogtak merevedéses álmomba.
Józsi bátyámék akkor egy hármasugrással, félproletár osztályból fennteremtek a kisközéppolgárok osztályában és igen respektábilis mélyföldszinti lakást vettek ki a Hűvösvölgy előkelő villanegyedében, ahol Józsi bácsi – Édesapám iránti hálából – a fiának minden időben hálóhelyet biztosított. Éltem is én ezzel a hálóhellyel, kivált amikor felfedeztem, hogy a szomszéd villa kertjében valami észbontó-szép kis szöszke puttó játszik. Elragadtatva szemléltem, s lelkendezésemet nemcsak fokozta, de színezte is, hogy én a Gyermekből, nietzscheánus alapon mítoszt csináltam; valahol elhányva még megvan a szinopszisa annak a tanulmánynak, amit erről írni akartam… A Gyermek voltaképp óriás: gigászi méretű a „milliméteres” felnőttekhez képest; őserejű ösztönei töretlenek, egészségesek s maga is, potenciális óriás-voltát megtartva, a harc, a kaland, a hősi élet felé fejlődne, ha hagynák. De a „milliméteresek” a Gyermekóriás ösztöneit lebontják, ellenállását megtörik, értékeit meghamisítják, jellemét gerinctelenítik s mire felnő, ahelyett hogy vasba öltözött mirmidonként toppanna elénk, már maga is megnyirbált, nyomorú „milliméteres”… Átkövetkeztem a fiúcskához a homokozóba, jókat játszottunk, nagyokat kacagtunk s én meg, titkon naplót vezettem a fiúcska bámulatos Megnyilatkozásairól, bölcseletemet igazoló spontán értékítéleteiről s minden szaváról, ami tételemet bizonyította, hogy a Gyermek: Óriás.
Más is figyelte együtt-játszadozásainkat, a belvárosi kereskedő parádés felesége – a Mama. Csak azt ne mondd, hogy cherchez la femme. Nem minden történetemben lyukadunk ki ennél az ugyanegy kaptafánál s ha ez úgy is indul: attól orrod fokhagymás. Szó se róla, Magdának abba a tökéletesen szabályos ovális babaarcába azonnal „beleestem” és magától adódott az a karikacsapás is, hogy a kisfia legyen a „gügyü”; mert melyik fiatal anya tud ellenállni annak a férfinak, aki imádja az ő egyetlen szemefényét s hol a levegőbe kapdossa, hol a nyakába ülteti. Igen összemelegedtünk, olyannyira, hogy szokásba vettük és alighogy a puttót a Kismama lefektette, a villa lépcsőjén megölelkezve-összebújva, hetet-havat összehordtunk s csak akkor bontakoztunk ki ebből a ringásból, amikor a vérigsértett férj, hóhéri-féltékenyen ki nem szólt az ablakon:
– Magdus, az istenért! Éjfél elmúlt: meddig várjalak?!
KL Mintha Leporellódat hallanám, aki regiszteráriádat épp eggyel szaporítja! Most az következik, hogy mint játszottátok ki a Felszarvazandó éberségét és hogyan lettetek egy-pár: igen?
Nem Goldonitól lopom s ha lettünk volna is, akkor sem kötném az orrodra. Nem mintha nem próbáltuk volna egy-akarattal, ezerféleképp; de a véletlenek kacagtató összejátszása következtében, hogy a kellő időben alkalmat, a légyotthoz férjbiztos fedezéket s ugyanakkor a fiúcska mellé pótmamát avatkozzunk: az istennek se sikerült s minden mozarti „szubterfúgánkkal” felsültünk. No de nem először s nem elsőnek voltunk mi a Felsült Szerelmesek, nem azért mesélem. Hanem azért a szöcskeugrásért előre az időben, ami most következik. A történelem oly apróra őrli életünket, mint a duplanullás lisztet a malom: nietzscheánus hagymázainkkal befuccsolunk („a Gyermek: Óriás”), jövőképeinkkel megszégyenülünk. A háború után, 1946-ban. Az Oktogonon megszólít egy ordító-elegáns, belvárosias hölgy s mellette egy hirtelennőtt ifjúember. Az asszony szarkalábas, gyűröttes babaarcában Kismamára ismerek: a Magda-Édes aki volt; de a fiatalember idegen.
– A fiam – mutat rá Magda-mama. – Amerikai katona.
Ez lett hát nietzscheánus rajongásom tárgyából, a puttóból. Amerikai katona: a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kötelékében; főhadnagyi rangban. Megszólal:
– Sáj-noolom… Een… mogyor… Csák gicsi…
Nem tud magyarul. Se velem, sem az anyjával. Önmagával is angolul beszél.
KL Elismerem, a végével valahogyan kilóg belőle s ez a történet nem tartozik regiszteráriádhoz. De tán folytatnánk ott, ahol elhagytuk –
Regiszteráriámat? Nagyzolsz – helyettem?! Lorcsikám: átlagember szerelmi bukdácsolásaiból nem futja operaáriára. Lábjegyzet: nem az első belvárosi kereskedő volt és nem is az utolsó, aki vadászfegyverét mutogatva beígérte, hogy ha hites feleségét nem hagyom békén, lelő, mint a rühes kutyát. Behúztam farkamat és tovakullogtam; mert szégyenszemre szatiriázisom már alábbhagyott. Bár az asszonyhömpöly még körülfolyt; akadtak velemúszók, kifogókelepcémben rekedt halak. Voltak kedveskék, rámakaszkodók, vissza-visszatérők, majdnem-élettársak; mint az a kis fotografusnő, akit minden egyes alkalommal felpofoztam (töredelmesen fogadta) és fél évig abrichtoltam, amíg leszokott róla: annyira rákapott a maszturbálásra, hogy csak oda-babrálva jutott el az orgazmusig – ami sértette önérzetemet és elrontotta játékomat. Vagy mint az a fiatal sváb magánfranka (bárcanélküli szabadúszó), a másik; pompás valódiszőke, fiatal némberállat volt, Óbudán „strihelt” Lajosutcahosszat s onnan járt hozzám a Thököly út végére; se nem pályáztam, se nem szorultam rá, de mondhatni a „stricije” voltam; mert ha ajándékokkal, nyakkendőkkel, finomfalatokkal felpakolva jött, mindig biztosított „hűségéről”, hogy az elélvezés társ-örömét nekem tartja fenn, akit élettársának tekint s akire még büszke is… Meg még-másutt, még-máskor (tán abban a Keleti Károly utcai szecessziós lakótömbben, ahol Dudás Kálmán barátom, a délszláv származású költő és műfordító gyógyszerész lakott) nem sikerült rászedni az álmatlanságban szenvedő özvegy szobaasszonyt, hiába csempésztem fel a nyakamba-ültetve az aznapra rendelt csinibabát „szobára”, hogy csak két láb – és ne négy láb – alatt reccsenjen a padló, a nyitott szemmel figyelő özvegy a reccsenés „súlyából” megneszelte a turpisságot, slafrokját magára rántva az ajtóban termett, hirtelen ránkkattantotta a villanyt és onnan nézte lesújtó szigorral, hogy mint lopom a nyakamban a lányt kétszárnyú barna ajtóm felé és mint teszem kilincsére a kezem, hogy az ő „legszebb úri szobáját” egy dajna mocskos testével pocsékká tegyem. Egész éjszaka fintorgott a paráznaság pacsuli-illatától (pedig lehető-csendben és baljós előérzetekkel paráználkodtunk) és a hosszú virrasztásra tette rá a koronát, amikor – bármi hangtalanul próbáltunk jóreggelre kereket oldani – ő, résen-lesen, felrántotta ajtaját és onnan rikácsolta vasvilla-szemekkel:
– Maga! Felmondásban van!…
Egyszer megejtettük ezt is, ezt a nosztalgiás „népszámlálást” a börtönben (vagy te tán inkább lányszámlálásnak mondanád:) ki hány szeretőjére emlékszik. Az eredmény szánalmas volt és leleplező. Több lánynak emlékeztünk a csípővonalaira, mint az arcára; több lánynak tudtuk felidézni vagináját, mint ahánynak a neve eszünkbe jutott. Majd még emlékeztethetsz, ha odajutunk, amikor budai „hédereimet” számon kéred: hogyan verte ki a sárga irigység verejtéke a homlokom, mihelyt a szomszéd albérleti barlangban (melynek ablak helyett csak levilágító aknája volt), elkezdett zenélni az ágy és én tudhattam, sorstársamnak, a Testnevelési Főiskola végzősének megint sikere volt. Nem is rejtette véka alá, hogy ő a „luk-luk-lány-szekta” tagja és elsöprő lendülettel, nem is egyszer, ezerszer, vallomásosan magyarázta:
– Én a „luk-luk-lány-szekta” tagja vagyok: öregem, nekem mindegy, hogy milyen, fiatal vagy öreg, magas-sovány-kövér-alacsony, matróna avagy süldő: csak luk legyen…
Sikere annyira lesújtott, hogy nem nyugodtam addig, amíg magasföldszinti, tágas sarokszobám másik ablakát, azt, amely a hegyi lépcsőpihenőre néz „alagsor”-formán és a lépcső az orsolyások lánygimnáziumához fölvezet, át nem alakítottam titkos-forgópántos beszökő-ajtóvá, ahol sötétedés után a barátnők feltűnés nélkül leereszkedhetnek és az ott töltött éjszaka után a hajnali tejeskocsi zörgésére nesztelenül kilibbenhetnek. Az átalakítást a főbérlő sohasem sejtette meg (après moi le déluge-alapon), mert volt ugyan egy kordában-alig-tartható, nimfomániára hajló eladó leánya a házaspárnak (aki éjszakánként sírógörcsös veszekedéseket rendezett a rohamait csillapítani próbáló mamával: „tehetek én róla, hogy akkora csiklóm van, mint egy lónak?!” De gyakorlatomban alapelvemmé vált, hogy se házilánnyal, se szobaasszonnyal nem kezdek, mert az az átkos monogámia rámszakadását jelenti és a megáporodást, elkényelmesedést – sörpocak-eresztést…) No de miért mondom ezt?
Miért traktállak mind e mosladék történetekkel, Lorcsikám? Tán azért, hogy csiklandós kérdésedre visszacsiklandozzalak, humorérzékedre appelláljak avagy a részvétedért kuncsorogjak egyetemi portikuszod előtt? Nem én. Csupán hogy ládd, hogy felmérhesd nehézségeimet, kivált amikor egyre nagyobb rajzokat követeltek mind igényesebb megrendelőim, s hogy a mezőnyben senki se versenyezhessen velem, elmentem a legdrágább asztaloshoz s ő, vetemedés ellen lamellákból enyvezve, olyan csuda-rajztáblát készített nekem, amely jó két mázsát nyomott s csupán az építészfejedelmek műtermeiben láthattál hozzá hasonlót. Addig sehol 6–8 hétnél tovább nem laktam, a lányos éjszakák miatt szállásadóim, dacosan moralizálva, bőröndöstül-cuccostul-könyvestül úgy kipenderítettek, hogy a lábam se érte a földet. De azt követőleg, hogy rajztáblámat a magam-tervezte állítható csőállványra felraktam, éppen ez tette lehetővé a rajztábla megrendelését, hogy rábukkantam az eszményi „héderre”, melynek nekem-valósága máig ábrándossá tesz s azzal harmadfél esztendőre végeszakadt annak a rémálomra emlékeztető cigányéletnek, melynek ha sokat nem is, azt az egyet köszönhetem, hogy meglaktam fővárosunk minden-de-minden kerületét, a rossebes kvartáloktól a villanegyedekig, a lágymányosi lápos limbuszoktól az előkelő palotasorokig, s hogy én ott ne laktam légyen, nincs olyan.
KL Ez éppen beleillik „elveszett otthonok” c. nosztalgia-sorozatomba: témánál vagyunk. Akkor ennek története van.
Jaj-de-még-milyen témánál – és mennyire. Ördögi történet mégpedig: igen, témánál vagyunk. Tudod, az álmok, de rigueur, felébredéskor szertefoszolnak. De vannak álmok, amelyeket a teremtő szemlélődés mágiájával valóra lehet váltani. A tantra-jóga egyik gyakorlata megtanít rá, hogyan lehet személyeket, hegyvonulatokat, hegyen palotákat ölelhető-mászható-meglakható igaz valósággá varázsolni s oly szilárd alkotóelemévé a való világnak, hogy a teremtő képzeletbe visszavenni többé nem lehet. Igaz, vállalnod kell veszedelmeit és azt, hogy a pokoli akaraterő kifejtésébe majd belesántulsz. Mert hinned is kell benne: és én hittem.
KL Ezek szerint apróhirdetések, trafik kirakatába tett cédulák, hogy „szoba kiadó” – eleve kizárva?
Eleve kizárva. Más technika, más dimenziók. A fantázia szertelen csapongása kell, fáradhatatlan csatangoló álmodozás, az összes számba jöhető „eszményi otthonok” szemügyrevételezése és – és! – a hazudozás mesterfortélya…
KL A hazudozásé: az is?
Igen. Jársz-kelsz az előkelő negyed úri fasoraiban, ki-kiszúrod magadnak azt a fejedelmi lakosztályt, ahol lakni szeretnél, összehasonlítod álmaiddal és ha a kettő egybevág: a cselekvés mezejére lépsz. Így fedeztem fel én is, fényes otthonra vágyó, álmatag barangolásaim egyik tevékeny, bár henye délutánján azt a sarokpalotát, amelynek hosszanti homlokzata a Stefániára, bütüje a Thököly útra néz s ott is a bejárat. Hogy azóta ki mindenki igényelte ki, a párt, a legényegylet és a szakszervezet, meg hogy micsoda vandáli átalakítások végeztek vele, nem tudom, de akkor, eredeti múltszázadvégi pompájában és velencei-reneszánsz homlokzataival mint a diadém ragyogott a kétfelől összefutó utcaképen. Az úri földszint fölött csak egy emelete volt, de igazi piano nobile és én ezen az első emeleten fedeztem fel az álomlakosztályt, melybe őrülten belehabarodni a pillanat – teremtő képzelettel tíz nap és a hazugságfortély kétórás műve volt. Becsörtettem az alagsori házmesterlakásba és elkezdtem folyékonyan fantáziálni. Hogy mondták. Hogy látták. Hogy küldtek. Ebben a házban kiadó lakrész van. Beszéltem azzal, aki látta a cédulát és én magam is… a trafikosné maga mondta: már régóta ott az a cédula.
Házmester és családja, házmesterné és csinos fruska lánya – egymásra néztek.
– Itt? Hogy itt? Lakrész? Szoba? Kiadó szoba? Hihetetlen. Lehetetlen!
– De! De! Még azt is mondta a trafikosnő: valami öreg hölgy hozta. Ideadta nekem, nézzek utána.
– Mutassa!
Odaadtam a magamgyártotta „hirdetőcédulát” és hipnotizáltam a házmesterlányt.
– A házszám, a cím: ez az, ehun van’e. Nekem nem szólt semmit a Kegyelmes.
(„Kegyelmes”…?! Aha, újabb adat a tereptanulmányhoz. Tovább erősködtem.)
– No ugye! Tudom én, bizonyos vagyok a dolgomban. Ki más lehetett az az idős hölgy!…
– Csak a Franciska lehetett, a társalkodónője. A jó ég tudja, mit akar a Kegyelmes asszony megint és miért csinálja, mostanság amilyen bogaras. Tudja mit, menjen fel a kegyelmesékhez és… kit is mondjak?
– Nyugodtan szólíthat mérnök úrnak.
– Menjen fel, mérnök úr a cédulával és kérdezze meg, mi az igazság ebbül meg hogy mék lakrészt akarják. Ehun a cím – – –
Tudtam mindent, amit tudnom kellett. A patrícius-család nevét, a Kegyelmes Asszonyt, Franciska kisasszonyt, aki a ház gouvernante-ja és a címet. Rápillantottam: CSENDILLA…
De – aki Scapin, annak legyenek furfangjai is: azért Scapin.
CSENDILLA! Megdobbant a szívem. Pollák Mihály parányi neoklasszikus remeke a Svábhegy oldalában. A Kegyelmes Asszonyé! Felhőtlen ég alatt a tűző napon, gyönyörű nyárban. Sohasem felejtem el azt a vágtát, a kaptatást a hegyre fel, a műemlékszámba menő ódon, fehér villapalota megpillantását. Hosszú zöldellő pást az oszlopsoros főhomlokzatig; a felvezető díszlépcső oldalöblében, a gyepen tanyáznak, akiket keresek.
Nádfonatos, aranybarna, kényelmes-hatalmas heverő széken és lábát zsámolyon nyugtatva, párnák öblén és drága plédekkel takarva – a Kegyelmes Asszony. Alma-Tadema festhette volna: Római Matróna, de már nyolcvanon felül. Körülötte ide-oda ugrál, felszolgál, sürög, pipiskedik a szentem, a másik: töpörödött és kicsit mintha „puklis” is lenne (de csak un soupçon de cabosse) – a társalkodónője, Franciska kisasszony; jó hetvenes. A fehér kerti asztal széles napernyőjének árnyékába húzódva, s épp mintha uzsonnához készülődés volna…
Az élet a legnagyobb rögtönző. A minden-dolgok-elrendezője: az ő találékonyságához fogható nincsen. Idefordulnak és várakozó mosollyal figyelik, ki vág át a magas füvön s tart egyenesen feléjük. A Kegyelmes Asszony:
– Ni csak, ni csak, ilyenkor délelőtt! Ki az, aki ma ránktör? Jöjjön csak, jöjjön, kedvesem és mi szél hozta erre. No mondja.
– Amilyen kevesen törnek ránk mainapság, öregekre… (A társalkodónő.)
– A szerelmese vagyok a neoklasszikusnak, Kegyelmes Asszony. Ez is: nem győzöm csodálni.
– A minek…?!
– A neoklasszikusnak. Ez? Java-Pollák Mihály!
– Ugyan! És honnan tudja?
– Parce que je suis un étudiant d’architecture!
– Pardon…?! – kérdezi vissza a Kegyelmes, de már franciául, a tenyerét is kagylóformán a füléhez tartva, mint aki nem jól hall. Emeltebb hangon megismétlem.
– C’est parce que je suis en train de faire mes études d’architecture.
– Voulez vous dire que vous connaissez mon p’tit nid d’été?!
– Mais bien sûr! Je le connais par coeur!
– Ne dîtes pas! – kacag fel a Kegyelmes és a lorgnonján át szemügyrevételezve, „jobban megnéz” magának. – Mais…!
– Mais quoi, Madame?
– Mais pourquoi parlons-nous français?12
Mondjam azt, hogy mert ez illik a pillanat fenségéhez és a Csendilla csendjének nagyszerűségéhez – azért beszélünk franciául? Csakhogy a hazugság kézihajtányát elég sínre tenni – és menten a gyorsvonati hazudozás szárnyas paripája válik belőle. Elkezdtem folyékonyan hablatyolni arról, hogy je suis moitié-français, minthogy az anyám, Mère est une Française és ezért hol így, hol úgy beszélek (messze voltak az idők, amikor vért verejtékezve szótáraztam Alphonse Daudet Lettres de Mon Moulin-jét, érettségire készülve. Azóta felfaltam Louis Bertrand és Rimbaud nyelvét és tettem az én szárnyammá; sokszor oly élvezettel s oly folyékonyan fűzve a szót, hogy a Philadelphia-kávéházban Szabó Dezső nem hitte el, nem éltem a Múzsák Szülőföldjén öt-hat hónapig. A hazudozás táltos nyergében éreztem magam, fellépésem jutalma gyanánt csakhamar közelebb rukkoltam a terített asztalhoz, mint az a szerencsefi, aki nem hisz a fülének, saját szavai hallatán: elfogadtam az uzsonnameghívást). A társalkodónő parancsszóra párnás széket tolt alám, a Kegyelmes Asszony meg, aki immár velem is rendelkezett, mentegetőzött:
– Csak csipegetünk, olyan az az uzsonna, haboskávé, kedvesem, hány cukorral szereti meg ez a kis kürtösfánk, annak is csak az utója…
Boldogan hunyorogva szemléltem őket; s noha a gouvernante-ban a gyanú némi rezisztenciáját véltem felfedezni, mitől sem kellett tartanom, amíg kenyéradó gazdája, a Kegyelmes, így védőszárnyai alá vesz. Csipegettem-torkoskodtam, ahogy a farkas teszi, ha nőstényoroszlán-társaságban iparkodik fékezni magát; s kétnyelvű virtuozitásom villáján mind közelebb hányva, magam tereltem arra a szót és kijöttem a farbával (aki Scapin, annak legyen furfangja is – azért Scapin:)
– Ez az a cédula.
– Nálunk, hogy kiadó lakrész? – nézegette hamisítványomat a Kegyelmes Asszony. Ki mondta? Ki tette lóvá? A házmester? Tőle kapta? A mi házmesterünktől? Biztos, hogy jó helyen járt, a 67-ben?
– Hát bolond az a házmester? Mi jut eszébe? – kontrázott Franciska.
Ha rajta áll, annyi szent, hogy hiába járok és azzal a svábhegyi úttal az ördögnek tartoztam. De nem úgy a Kegyelmes, aki hosszan elnéz és valamit latolgatva, azt mondja:
– Tudod mit, Franciskám? Nem is tudom. Tán nem is olyan rossz gondolat. Mert látod, ezek jódolgukban hetekre nincsenek otthon, hol a szőlejükben, hol a Balatonon, a lányukkal; s olyankor a ház sötét, üres és őrizetlen.
– Tudom. Hogy kit vehetnénk oda. Régóta gondolkozunk rajta – visszhangozza Franciska.
– Látod, milyen jó volna, hogyha egy rendes fiatalember, de egy olyan, aki igazán rendes…!
– C’est ce qu’il nous faut c’est des gens du bien! – sopánkodott a társalkodónő.
– Mais bien sûr – helyeselt a Kegyelmes és újfent lorgnon-végre vett. – Es-ce que vous, jeune homme, es-ce que vous regardez vous-même comme gens du bien? Hein?!
– Mais bien sûr, Madame, j’ le vous jure…!13 – lelkendeztem (röhögőkönnyeimet leplezve, amelyek a szemem sarkában már előtörőben voltak). – Mais bien sûr!
– Ha építész és műegyetemista, akkor maga, fiam, bizonyosan sokat rajzol. Így van?
– Örökké rajzolok!
– Rajzol, tehát otthon van. Vigyáz a házra.
– Árgus szemmel!
– Akkor magának nagy szoba kell, bizonyosan van egy nagy rajztáblája…
– Nagyon-nagy, Kegyelmes Asszonyom: négy méter –
– Jesszusom, négyméteres monstrum! Amivel mindent tönkretesz!…
– Elhallgass, Franciska. Van is nekünk egy olyan szobánk, a férjem dohányzója volt és most üres; mellette fürdő, főzőfülke, miegymás; az megfelelne.
– De a bér, Kegyelmes: és ha elmarad vele…? – aggályoskodott a gouvernante.
– Garancialevelet hozok. Kezességet, kettőt is, ha kell!
– Ugyan! – legyintett unottan a Kegyelmes. – Kell nekünk a maga pénze. Tudja mit, van nekem egy jobb gondolatom.
– Legalább valami nominális bért! Valamit! Kikötni! – sipított Franciska.
– Aber was! Sei doch nicht so unsinnig, so unmenschlich! – intette le a Kegyelmes; és nyájasan hozzám fordult: – tudja, fiacskám, vannak nekünk képeink, elég sok és csak rakjuk ide-oda. Ha azokat gondozná, letisztítaná, a lakkot felfrissítené, restaurálná… ért ahhoz is, a restauráláshoz?
– De Kegyelmes Asszony! A mesterségemmel jár!
– A mesterségével? Hát hány mestersége van magának?
– Ezer!
– Édes fiam! – fakadt el a nevetése, rajtam felejtett szemmel; s akkor a szívébe fogadott. Nemsokára kezemben volt a levél – levélparancs a házmesternek – arról, hogy E Sorok Átadójának melyik lakosztályt kell megmutatni, mikor költözik be, meg hogy takarításban és mindenben rendelkezésre kell állnia. Fütyörészve ballagtam le a Svábhegyről és az első telefonfülkéből odacsengettem az asztalosomnak. Hogy van már hova vinni azt a behemót rajztáblát – enyvezheti.
Egyike volt fontos „elveszett otthonaimnak”, de minekelőtte láb-alól és szem-elől vesztenénk, hadd oszlassam el félreértésedet: nem jelentette ez egy korszak végét, csupán kegyelmi felfüggesztését két évre; mert akkor újra a recrudescunt következett. S bizony, jóval, úgy 17–18 évvel később, 1951-ben, valamelyik börtönömben, visszafele távcsövezve – s versbe fókuszolva albérleti hányattatásaimat előtte-utána, hát csak „felderítette”, mint a világosítók a színpadot, de nem enyhített rajta a megszépítő messzeség. Hallga csak, hallga: KONTÁRÉLET a címe.
(HAJSZÁLHÍD, 318 o.) |
KL Árulnád már el, ki volt ez a patrícius-család, akinek a Stefánia úti palotájába ilyen fifikásan befészkelted magad?
Nem volt az fifikás, mert az alkut becsületesen gondoltam és álltam is: árgus szemmel őriztem a házat és rengeteget voltam otthon, mert ki nem szeretett volna ilyen otthonban minél többet otthon lenni, mert otthonülő lettem és mert odakötött az otthonhoz az építész-kenyérkereset és a bontakozó hivatás – az irodalom. Hallottad hírét a darabont-kormánynak? Bizonyára harangoztak róla valamit, Lorcsikám: az 1906-os Fehérváry-kormányt nevezték darabont-kormánynak, mert felfüggesztette az alkotmányt és rendeleti úton kormányzott. Ennek a kormánynak volt az egyik minisztere Pais Ödön (Ödön volt-e, melyik volt a tárcája s hogy miniszter volt-e vagy csak államtitkár? Ha agyonütsz se). Annyi szent, hogy igen nagy potentát a maga korában és kegyelmes úr; az ő „dohányzóját” kaptam meg a Kegyelmes Asszony törvényrendelete jóvoltából és a micisapkás házmester, aki attól fogva mérnökurazott meg a csitri lánya, a kis kacér, már oly tisztelettudóan vezetett fel az első emeletre, mintha a darabont-kormány parancsát hajtotta volna végre.
Ha a földszinten a vesztibülbe beléptél, bízvást megriadhattál a fenyegető szelindektől, amely a lépcső előtti perzsán hasalt (időbe telt, amíg felfedezted, hogy a kutyaóriás terrakotta csupán: a Monarchia idején nagy divat volt s ilyen szobadíszekkel ijesztették el a besurranó tolvajt, aki a félhomályban valódinak vélhette a fenevadat); majd ha felnéztél, megilletődve vetted tudomásul, hogy az első emeleti födém magasságában mennyezetfestmény zárja le a teret. Ebben a fejedelmi lépcsőházban a kétkarú lépcsőt széles pihenő szakította meg, amelynek föligérő, faltól falig terjedő beépített velencei tükrében hej be sokan megnézték magukat, mielőtt folytatták volna útjukat az Édes Bukás felé! Mint az a kis éjszakai pille is, aki meztelenkedéssel, lokálban kereste a kenyerét s elmenőben lefele jövet a lépcsőn, ahogy a tükörben meglátta magát, meg nem állta, hogy el ne kezdje a „számát”, ahogyan a táncparketten csinálja; vagy az a nálam tíz évvel idősebb vérem-szívója, gazdag-szép asszonyszeretőm, aki jövet mindannyiszor megtorpant a tükör előtt és mutatóujjával a tokabőrét cirókálva, meg-megállapította:
– Öregszem.
Lakonikusan, mint Larochefoucauld (l’enfer des femmes, c’est la vieillesse – a nők pokla az öregedés).
Az első emeleten volt a kegyelmesék lakása: a bejárattal szemközt, üvegharmonika ajtó mögött a faburkolatos, 22-méteres ebédlőterem, mennyezete, zárterkélye, kandallója, olajfestményei – minden-de-minden: mesébe illő. A Kegyelmes Asszony hálójának hármasablakát párnázott tolófal zárta el éjszakára, hogy kívülrekessze a lármát: itt látott vendégül időről időre, ha meg akart tárgyalni valamit „majordomuszával” (ahogy tréfásan nevezett, a gouvernante nagy bosszúságára) és itt panaszkodott álmatlanságáról: nyolcvan fölött járt.
KL És a te lakosztályod?
A hosszú emeleti hall végén, keresztbeállított főtengelyével: a Kegyelmes Úr dohányzója. Csupán olajportréjáról ismerhettem a vállszalagos-derékszalagos, sokkitüntetéses öregurat, de nyomban szívembe fogadtam. Dohányzója terem volt: 12 m hosszú, közel 7 m széles, zöldvörös bársonytapétával kitapétázva, a terem végén, körül beépített, bőrbevonatos üldögélő (hatan elalhattak rajta); a stukkómintás mennyezeten két aranyozott facsillár. A Thököly útra néztek az ablakai, ill. ajtói, mert szobányi teraszra lehetett kilépni belőle: toszkán ikeroszlopokon állt ez a 30 m2-es terasz és a tűző nap ellen letekerhető ponyva födte, akár a kávéházak terasza fölött: működött az is, aminthogy a főzőfülke, a karmos oroszlánlábakon álló hatalmas fürdőkád, a gáz, a hideg-meleg víz, minden a karbantartás csodája volt. Nyaranta minden ablak tárva-nyitva állt, eleinte zavart a hajnalban nekilóduló villamosok dübörgése, de aztán úgy megszoktam, hogy később hiányzott. Félkörös lezárású, firenzei, Giotto-féle ikerablakai voltak és aranykeretekben, mesteri giccsek a falon, kivált szerettem a fekete márványkandalló fölött azt a jó kétméteres Szenes-vásznat, amely Judit és Holofernesz ószövetségi apokrif történetét idézi előnkbe Caravaggio-s kontrasztokkal s igen teátrálisan, Judit ékszerekbe öltözött meztelensége életnagyságú, csípővonalának táncos ingervonaglására vágóhídra induló Holofernesznek éreztem magam… Volt pompás hálókerevetem is, de rendesen a körbefutó bőrpad közepére ágyaztam s hiszed-nem hiszed, nyaranta ha kora reggel felkoppant a szemem és arra ébredtem, hogy ott vagyok, ahol vagyok, hát lehenteredtem a fekvőhelyről, végiggurultam a szőnyegen és nyerítettem a boldogságtól.
Volt ott diákmulatság, tánc, ha csak módjával is, de volt. Összetrombitáltam 30–40 diákot-diáklányt, táncoltak reggelig. Ehetetlen szendvicseket gyártottam, a szardíniát lekvárral, a mézet szalámival házasítottam: a zabáló sáskajárás az oldalát fogta nevettében, míg falta: mindenki rajtam kacagott. Volt is mit: Kelen Tibor barátom hozta hóna alatt a felhúzós gramofont s mikor „menetközben” a rugója eltörött, a házigazdának kellett hajnalig, a mutatóujjával forgatni a tánclemezeket, s így kimaradtam a táncból. A dorbéz tivornyáknak a Csendillába híre ment, a gouvernante már „orgiákról” tudott és ellenem tüzelte a Kegyelmest; ám az ilyen „felelősségrevonások” komédiásjelenetté szelídültek in molieribus és édelgéssé omlottak a haboskávé és a kuglóf társaságában, mikor is, majordomusza arról számolt be a Kegyelmesnek, hogy őrjárása során a padláson kézi faragású, felbecsülhetetlen értékű, finom mahagónikereteket fedezett fel s ő azokba a cikkcakkos körrajzú s barokk templommennyezetekre emlékeztető keretekbe örömest beleapplikálna holmi magatervezte-magapingálta barokk templommennyezetet Maulbertsch avagy Tiepolo modorában… Mihez a kedves Hölgy tapsikolva adta beleegyezését és nekem újabb ürügyem volt, hogy bejárásom legyen Hozzá, vázlataimmal, amit Franciska sem tudott megakadályozni, akárhogy feketített. No de mindez mellékes: diákélet, tombolt bennünk a fiatalság. Még az is csak másodsorban érdekes, mi történt a terem közepén álló óriás rajztáblán, mert mi más – a vajsziget magunk alá köpülése, a megélhetés; ami fontos, az az, hogy mi született a rajztábla mellett az írógépen s hogyan szaporodott a polcon a könyvtár.
KL És meddig tartott ez a gyöngyélet, hogyan ért véget és miért? És mi minden született itt, azon az írógépen: elmondanád?
A gyöngyélet? Tartott vagy két évig. Mások a pokolra szánkáznak úgy, ahogy én paradicsomomra szánkáztam, de kirúgatásom úgy ért, mint akinek nincs ideje visszanézni a csattogó vonatkerekekre, hogy vajon melyik szelte le – mert már a vágányon a feje. Majd még arra is rákerítem a szót; de nehogy azt képzeld ám, hogy én is a „luk-luk-lány-szekta” tagja voltam, mint galambősz fejjel is az a budai tornatanár cimbora, akinek életét töltötte be a posványos erotika. Magam iparkodtam naponta „letudni” ezt a közelharcot szerelmi gerjedelmeimmel s ha margóra söpörtem, hát minden figyelmemmel az „igazi világ” felé fordultam, ami nem is annyira a betűk világa volt, mint azon keresztül a látvány egésze – a jelenségvilág.
(11) Rizsporos irodalom, parókás auktorok: életrekelnek a századok. Kartotékok, fiókok: telnek a jegyzetek a bölcselet felleltározásával; rektifikációk. Cápaharapással – egyszerre: Rabelais és a francia nyelv. Előreportyázások a jelenbe, a francia modernekig. Szerelmi fájdalomtan – avagy kullancs a makkban; fejezetek a paráználkodás mindközönséges szenvedéstörténetéből. Gyorstanuló módszerrel, nyelvről-nyelvre; barátságból fegyverbarátság. Felmérések Budapest épületállagáról – amikor az angliai Kártalanító Bizottság eszméje a szigetországban még meg sem fogant. Egy harcsabajusz igaz története.
KL Meg sem ismétlem, a kérdésre még emlékezel, a gomb lenyomva, a magnó szalad, fut-szalad, tiéd a szó.
Fut-szalad a futószalag velünk s hiszen csak azt a Nagy Fáradtságot ne érezném, amiről a Zarathusztrában Nietzsche beszél. Vauban várfortifikátor úr, hadmérnökök eleje tervezett ilyen „bevehetetlen” várnégyszögeket, amelyek láttán az ellenség megszégyenülten visszatakarodik s meg sem kísérli az ostromot; s ilyen várnégyszögnek nézem élettörténetem bástyatornyait, hogy azt se tudom, honnanfelől kezdjem az ostromot, hogy rátaláljak a gyenge pontjára. Mert látod, Lorcsikám, akik a maguk egyetemén végigmentek a humaniórák diszciplínáján, kinevethetnek, ha visszamesélem nekik, hogyan faltam fel – nem a világirodalmat, ó nem, hanem ami abból rám tartozott; nekem viszont ifjonti felbuzdulásaim története ez és a szívemhez közel áll: mint „kívülálló” a magam veszélyére próbálom megmászni kultúránk ostromlajtorjáit és előhaladásom azért olyan rapszodikus, mert magam vagyok a magam lámpástartója (nincs más vezetgetőm) s mert annak is rendhagyó vagyok. Ezt jól vésd emlékezetedbe: nekem sohasem volt tananyag auktor és irodalom, velem senki sem íratott zárthelyit se nemzeti ébredésünkről, se a romantikus elemről XY költészetében, az auktorok a felütött oldalakról megelevenedve léptek elém, s ahogy hosszú sorokban előkövetkeztek, úgy sorjáztak zöldvörös bársonytapétás hodály termemben – úgy sorjáztak a századok. Visszaugorjak diákkori rémtörténeteimhez? Meséljem a 15 éves kamasz felsülését szónoklattani órán, amikor a dobogóra hágva, Beethoven-gyászbeszédét e szókkal kezdte:
– Egyszer egy kinagyított fényképen pillantottam meg a zeneköltő arcát s ma is úgy jön előmbe: viharfellegek borította égboltozatot ábrázolt a kép, ám a felhőfoltok között, mélyen ülő szemüregeivel, szigorú szájvonalával és boltozatos homlokával ott gomolygott Beethoven maga – – –
Meg se hallották, amit mondok s szavaimat harsány kacagás nyelte el: az osztály óriás bricsesznadrágomat nézte, amely két számmal volt nagyobb a kelleténél (hogy egyhamar ne nőjjem ki) s a gombolása majdnem állig ért.
S ugyan miből is gyaníthatták volna osztálytársaim, hacsak a szagomon meg nem érzik s bizony ha megsejtik, az arcukra ráfagyó röhécselés sárga irigységre változik – hogy ötödikes padszomszédjuk, aznap, és máskor is, minden másod-harmadnap: honnan jön s miért lendül be olyan bódult-kókadtan az osztályterembe…?! Tudod, ha erre a titkomra gondolok, vásottságom, elvetemültségem, vakmerőségem ábrándossá tesz és eszembe jut, mit mond Anatole France a Vallomások íróiról: olyan emberek ők, élükön Szent Ágostonnal, akikben él még a szerelem egy parányi szikrája bűneik iránt. Ne ítélj meg érte. Mert amíg a Kertész utca 25. alatt csak a szomszéd lakásba kellett átsompolyognom úgy reggeli fél hat tájban, amikor még mindenki aludt, hogy a szerelem mindennapos rituáléját elvégezzem a gyereklány forró ágyában, ott még volt derékalj, amelyen puha fekvés, jó lovaglás esett. De amikor a bájos kis parasztfruska felmondott és a messzi Rökk Szilárd utcába szegődött el, akkor igencsak vakarhattam – és nemcsak a fejemet. Ám egy kis furfántért nem megyünk a szomszédba: megörököltem nagyapámtól az ő téli bundáját s minthogy akkor még az ilyesmi mindennapos szabógyakorlat volt, azt a „finom angol szövetet” kifordították, átszabták az én méretemre, belegombolósra a szőrmebélést is megügyeskedték s ezzel évekre olyan télikabátra tettem szert, hogy hóval, hajnali hideggel, reggeli zimankóval is dacoltam. Nos, ha az a városi bundácska beszélni tudna. Kieszeltem a teendőket s összebeszéltem Pannuskámmal. Fél hatra a szüleim már elindultak a boltba abban a hiszemben, hogy én negyed nyolc előtt nem kelek, s majd a vekker ébreszt. Nem a vekker ébresztett: alighogy kifordultak az ajtón, gyors cicamosdás után magamra hánytam ruháimat, télikabátomat, összekapkodtam táskámat és repültem: irány a Rökk Szilárd utca. Kevéssel kapunyitás után már rohantam is fel –, de nem az elülső, hanem a hátsó cselédlépcsőn. A másodikon volt a lakás, a sarokbejárat mellett már megpattintva várt a garderob-szoba ablaka; csak be kellett nyomnom, átlábalnom az ablakmellvéden – és bent voltam. Még bent se voltam, már benne voltam az édes lánytest melegében. Hidegpadlós, barátságtalan lomkamra volt, egy oldalán mennyezetig szekrényekkel. Még le se kanyarítottam magamról, már le is terítettem a hideg mozaikpadlóra bundámat szőrmebélésével felfele – az volt a derékalj – és azon minutában esett jószág módra oly vadul szeretkeztünk, hogy háromig se számoltunk és kiremegtük kéjünket. Hirtelenkedtünk, mint a verebek; de – sietni kellett, nehogy a háziak megneszeljenek valamit s előjöjjenek. Pannika alig csukta be az ablakot mögöttem, s mosakodni indult – én már nyargaltam lefelé s az Akácfa utca elkerülésével (hogy szüleim az üzletből észre ne vehessenek), átvágtam toronyiránt a terézvárosi templomnak, s onnan váltott lovakkal a Nagymező utcán végig, loholva a Markó utca felé, ahol bebuktam az Ybl-féle pompás vesztibülbe s felkarikáztam az emeletre, be a padba. Sunyi oldalpillantással a padtársamat figyeltem: hogy lát-e rajtam valamit. Majd még, ha odaérünk, óhatatlanul arról is vallomást kell tennem, hogy ki volt az az örök páromnak ígérkező bolondos Lilith az Édenkert kerítésén messze túl s oly fenyegető, drámai körülmények között, hogy szerelmünk nem is lehetett egyéb, mint egymást-sürgető, áradó-ijedelmes jószágszeretkezés… No de ez majd egy későbbi elkalandozás leterített bundakabátja lesz, másszunk vissza a kronológia lajtorjáján, s lépjünk le a hetedik osztály dobogójára, ahol – és amikor, tanári elnöklet mellett önképzőkört játszottunk.
Tizenhét éves fejjel, ahol nem volt semmi keresnivalóm: be-belopóztam a bölcsészegyetemre, s „feketén” meghallgattam Pauler Ákos néhány előadását. A hallottak zűrzavaros kulimásszá álltak össze bennem, s rögvest jelentkeztem az Önképző Kör elnökénél, hogy bölcseleti előadást szeretnék tartani „az Igazságról”. Teljes óra hosszat beszéltem tánciskolásoknak-futballdrukkereknek arról, hogy „az igazság egy és oszthatatlan rendszer, amely pozitív, negatív és limitatív úton bizonyítható és végső fokon egyenlő és azonos az Istenséggel”… Szavaimat kínos csend követte s nem kirobbanó röhej; a helyzetet az elnöklő tanár mentette meg, aki vonatkoztatta az elhangzottakat Vörösmarty költészetére…
KL Nem értem az összefüggést. Elkalandozunk –
Nem érted? A kitérésen, az elkalandozáson lemérheted életfáradtságomat. Egyfelől ki akarok térni a feladat elől (én már úgy is tudom semmitmondó történetemet, az olvasó meg minek kacagjon államig érő, buggyos bricsesznadrágomon), másfelől példálódzni akartam történetkéimmel, hogy te is keserüljed irgalmatlan tanulságait az életútnak. Hogy az iskolát úgy vered le magadról, mint a cipődről az útiport, ha egyszer, szellemed világrajövetele után a magad útját járod. Eltűntek, alámerültek azok, akiknek mindez csak szamárlétra volt, „érettségi”, penzum, tananyag. Nekem többé nem kellett a filiszter élet szamárlétrája, s ami addig annak tűnhetett, a penzum, a tananyag ott tündökölt fel – a könyvespolcon feltündököltek a Társak. A Szövetségesek! Hiszed-e?! A felfedezések boldogságrohamait! Az ismerkedés izgalmát, amikor az idegen vivőközeget, a nyelvet egyszerre ismered meg auktoroddal?! Ő már megvolt nekem, mind az öt kötet, tehát beköltözéskor már magammal vittem, de hogy ki kit falt fel: Rabelais engem avagy én őt, ő engem szőröstül, én őt bőröstül? Ahogy a világirodalommal egy időben s annak a közepén, felfedeztem Rabelais-t, úgy fedeztem fel rémülten, hogy szélhámos francia tudásom ehhez, ennyihez nem elegendő és nem túlzok, ha azt mondom, hogy amint a cápa a jajveszékelőt derékba kapja és egy-falatban falja-nyeli, úgy kaptam én is derékba Mindnyájunk Atyját (ahogyan Anatole France nevezi, le Père de nous tous) Maître François Rabelais-t és a francia nyelvet, a nyelv egészét, a modernet, a középfranciát, és – és! – és hiánytérképemen felmértem a humanióráknak azt a tömkelegét, az ókori klasszikus szerzőknek azt a tömegét, akiken Rabelais végigzongorázott…
Nekiálltam, kampányszerűen álltam neki, antikváriumokból, könyvtárakból összeraboltam segédleteimet; szótáraztam, jegyzeteltem, címszavas kartotékrendszert állítottam fel és kis kurta egy-két-öt esztendőcskék múltával levizsgáztattam magam Diogenész Laertioszból csakúgy, mint Aulus Gelliuszból, Sextus Emipiricuszból csakúgy, mint Dion Khrüszosztomoszból – a lista hosszú, jegyzeteimet különösebb nehézség nélkül könyvre/könyvekre lehetett volna váltani, könnyeimet már elsírtam értük, ott vesztek el könyvtárammal, az első házkutatással nyomuk veszett.
Jól gyanítod, nem álltam meg a klasszika-filológiánál, szakaszról szakaszra a bölcselettörténet egésze következett, puskák/professzorok, vezetgetők – és félrevezetgetők nélkül, mindig a magam konok feje szerint; és már tudtam, hova tegyem Pauler Ákost a maga neokantiánus idealista rendszerével, hova Kornis Gyulát, és last but not least, hova Szent Ágostont (Vass miniszter úr máig legszebb magyar fordításában olvastam, kiben, mellesleg, rokonszenvesnek találtam, hogy papi fejedelem létére a szép szineművésznők a gyenge pontja volt…)
Bámulatos szellemi szabadságharc volt az is, Boulainvilliers gróf és kiterjedt társasága, bár forradalmi hatása a felvilágosodás ez első hullámának nem érvényesült, s nemzet- és vallásgyalázó, polgárpukkasztó pamfleteik hol a nemesi címer, hol az anonimitás védelmében lopakodva mint kuriózumok peregtek bele az annáleszekbe: akkor még ezekről a nagyszerű proto-enciklopédistákról mit sem tudtam. Meg kellett elégednem az enciklopédisták felfedezésével, s agnosztikus lelkemnek ez a szellemi földség repeső örömet, boldog behajózást és biztos révbe érkezést jelentett. Az iskolás ismertetések, a népszerűsítő kompendiumok ideje nálam lejárt: letisztítottam az iskolamesterek elfogultságát; a kompendiumból-kompendiumot gyártók értesületlenségeit; a begyökeredzett nézetek vidékiességét a mesterek portréiról; mindinkább megerősödött bennem a gyanú, hogy csak az eredeti szövegnek hihetek, a kommentátorok csupán a maguk pecsenyéjét sütögetik a nagy szerzők tüzénél. Megkezdődött a rektifikációk kora, mely azóta is tart: nem győzöm katalogizálni őket és nem szűnök ámuldozni elfogadott interpretációs torzulásainkon.
Voltaire könyvészetileg is értékes, híres-neves svájci, 72 kötetes Kehl-kiadásából borjúbőrbe köttetve ötöt a magaménak mondhattam, s igen szerencsésen válogatta össze ezt az ötöt a véletlen; közöttük volt kereszténység-ellenes vitairatainak jó ezeroldalas válogatása. Filológiai felkészültsége fölényes; intellektuális támadása kivédhetetlenebb, mint a Nietzschéé – aki kritikájában tajtékzó és gorombább ugyan, de pszichologizmusa heveskedő, s ami meg a történelmi tényeket illeti, a lényegnek mellétalál. Bűvöletének hatása alatt, akkor, magamtehetetlenül követtem Ferney fejedelmét szenvedélye sodrában, fel nem foghattam, hogy az écrasez l’infâme! harci szekercéjének megforgatása után még mert valaki keresztény lenni, vagy az maradni – mit sem sejtve akkor még, hogy a világvallások történelmi léptéken élik le életidejük évezredeit s ezen az emberlépték átsuhanása olyan, mint a pille megvillanása lángközelben. A zsidókereszténység könnyűszerrel megemészti és feledésre kárhoztatja a filozófus-pillék támadását (amilyen magam is volnék); ami végez vele, életidejének lejártához olyigen közel, az nem a támadók, hanem: önmaga befele-temetkezése. Holt anyagában szuvas csontsziklává rakódik. De nemcsak vele, Voltaire-remmel volt találkozásom, hanem sorra vettem barátait-ellenfeleit, kortársait; Diderot olvasása óta tudom, hogy a nagy garral handabandázó üres Sztanyiszlavszkij csak az ő színésztipológiájának az újrafeltalálója; majd a fogalmak új meghatározásainak lexikonba-rendezőitől, Bayle-tól D’Alembert-ékig az út logikusan vezetett a Nagy Francia Forradalom eredetvidékére s történetesen angol szerző, Carlyle népszerű monográfiája volt az első, amely bennem elvégezte ezt az erdőgyújtogatást – mit sem tudtam a szónokias, olykor kortinahasogató mű tragikus történetéről (hogy szerzője az első kötetet kölcsönadta filozófus-barátjának, John Stuart Millnek s az meg későn kapott észbe, hogy gazdasszonya a mindennapos tűzrakáshoz a kandallóban – elhasználta; Carlyle vért izzadva újraírta az elgyújtogatott első kötetet… hiszen ha tudtam volna, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak én: az én odaveszett kézirataim senkinek nem hányhatom a szemére és soha újra nem írhatom!).
KL Megpróbáltad?
Nem is egyszer. Meg akarsz ríkatni? Jobb, ha nem beszélünk róla. S jobb is volna, ha a hallgatás mély fátylát boríthatnánk másegyéb szerelmi megpróbáltatásaimra, melyekben a gonococcuszok vétlenek lévén, ez a kisded kaland soha derék, joviális háziorvosunk jurisdictiója alá nem tartozott. Leggörbébb történeteim egyike – mondhatnád – amikor a protagonista gyógyjavallója egyúttal parádés orvosnő-szeretője is és gyermeki álmainak ezerszer-megimádottja. Mert ilyen szilaj lobogású gyermekszerelem fűzött távoli rokonomhoz, unokahúgomhoz, Lolához, aki két évvel idősebb volt ugyan, de hétéves szívemmel, huszárkülönítmény élén, nemegyszer lovasrohammal mentettem ki a halál torkából – éber álmaimban. Álmaimból gorombán kijózanított ugyan egy látogatás, amikor, odalátogatásomkor az előszobában Lola helyett egy óriáslány fogadott, felnyalábolt és körültáncolt velem a szobán (mondván, hogy „cuki” vagyok:) Lolának ez az előre nem látott hirtelen-növése nem volt benne szerelmi szerződésünkben és én kénytelen voltam mélyhűtőbe tenni érzelmeimet, hol is azok, mirelit szerelem formájában, többszörösen túlhaladták a konzerválhatóság dátumát. Mint fiatal Junó robbant be életembe ekkortájt Lola: elfranciásodva, s orvosi diplomával, amit a Sorbonne-on szerzett. Már nem volt két fejjel magasabb, hanem olyan, amilyennek az ádámivadék szereti párját: most én nyaláboltam fel, s táncoltam vele körül a szobát. Három nap se telt bele s egymáséi voltunk. Kikövetelte belőlem a szerelem Párizsban divatos fogásait és az ars amatoria olyan fortélyaira tanított meg (és a francia nyelv olyan intim szókincsére), amiről addig nem is álmodtam. A baj a kullanccsal kezdődött. A jó ég tudja, melyik éjszakai csavargásunk során szedhettem fel a budai hegyekben, ahol juhot-kecskét legeltetnek; tény, hogy egy reggel, szerelmi kimosakodás után fura, csontszínű, keményes, kiálló dudort fedeztem fel hímtagomon. A makkja oldalán volt. Mutatom Lolának a „kinövést” és furcsálkodva, hogy „nem fáj”. Lola, azon meztelenül orvosnővé vedlik és szakszerű:
– Persze. Csacsi. Nem kinövés; hanem eleven állat. Az mászott beléd.
– Állat? Ez? Ez a nagy kukoricaszem?
– Az hát: kullancs. Ott szedhetted fel, ahol lefeküdtél a szabadban. Ahol kecskék meg szarvasmarhák legelnek. Öltözz, szaladunk, kivétetem.
A kórházi műtőben, fagyasztással, percek alatt eltávolították, s mint boldog jegyespár, kacagva távoztunk. Lola vidékre utazott, vidéki kórházakban próbálkozott: maga sem sejtette, micsoda vándor szellem lakozik benne s nem is akarta igazán megvetni a lábát (francia kiközvetítőkkel is levelezett). Nem telt bele egy hét, kora hajnalban merevedésre és irtózatos fájdalomra ébredek: péniszem a szokásosnak kétszeresére dagad és vörös. Próbálkozom hideg vízsugárral: az erekciót lehetetlen lelohasztani. Elsőnek jelentkezem a Műegyetem orvosi rendelőjében. Az ügyeletes orvos felfektet a műtőasztalra, ránéz, körülforgatja, hümmög:
– Ezt csúnyán bekaptad, pajtikám.
– Mi ez? Sánkér? Cimbalomszeg? Szifilisz?
– Szifilisz az eszed tokja. Megtréfált az anyatermészet. Fimózis.
– Fimózis? Az mi?
Felelet helyett nekikészül a kauterezésnek:
– Ez fájni fog.
Fájt is, istenesen, s leégetés után rongyokban lógott a bőr.
– Meddig tart, amíg meggyógyul? – szorongattam a pólyában elkínzott membrumomat.
– Ez? Soká. Megmondhatod a barátnődnek.
– Soká? Milyen soká? – rezzentem össze: hamarosan visszavártam Lolámat.
– Jövő héten mutasd magad.
Jó cimbora volt, megadta magántelefonját: ha rámjön a priapizáló roham, vágjam magam taxiba és ő akármikor beadja az injekciót. Mert hogy csak az segíthet. Csak egyszer kellett igénybe vennem, éjnek-évadján: ajkamat harapdálva jajgattam és csillagokat láttam. Néhányszor még kautereztek és én szontyologva mosogattam-kenegettem férfiasságom roncsait. A hegek fel-felszakadtak, az égetés lassan gyógyult; elátkoztam a szerelmet. Lola szörnyülködve nézte, s valamit mormolt, tán hogy ő másképp csinálta (vagy Párizsban másképp csinálták) volna; és titokzatosan elnézett. Az ő vallomása következett. A követségen összeakadt egy francia szerzetespappal, meggyónt, megáldozott; vallásmániás megszállottsággal szajkózta a misztika alpári-nemes szólamait és közölte, hogy „eljegyezte magát” az Éggel –, s mindezt franciául; életemben először zavart a francia beszéd. Kirobbantam:
– Ostoba! Miért locsogod nekem mindezt franciául? Mért nem mondod magyarul?
Halálos sebet ejtettem rajta. Nem szólt többé hozzám; összeszedte holmijait és eltűnt a házból, el az életemből. El, de nem egészen: kerülő úton értesültem élete baromian tragikus zsákutcájáról, melynek végén életét vesztette; a HELIÁNE egyik mellékalakjában állítottam emléket neki.
Lola eltüntével a szerelem hosszú üzemszünete következett: hangulatom sem volt a hajszához, de meg mind jobban respektáltam veszedelmeit. Lírámból kiperegtek a rímek, s azok a kiérleltnek mondható prózaversek, amelyek írógépemen születtek, a kortárs magyar lírában rokontalanok voltak. Végképp nem hasonlítottak a kassáki prózaversre (melyben az ideológia-fertőzet és a propagandisztikus világlátás interpenetrációja teljes), Déry Felhőállataival pedig nem hozott össze a véletlen: a francia léggyökereken át táplálkoztam, Aloysius Bertrandtól Laforgue-ig, Gérard de Nerval-tól Saint-John Perse-ig, Rimbaudtól Michaux-ig olyan áhítattal forgattam kincseimet, ahogyan a scriptoriumában üldögélő szerzetes szemelgeti az Írást egy olyan világban a falakon kívül, amely tőle és fóliánsaitól mindenestül idegen. Gide poszt-nietzscheánus Nathanaelje – a Les Nourritures Terrestres emelkedett ingerültsége ütötte le a „párizsi á”-t, amire felhangoltam hangszeremet, a Pénzhamisítókat meg Céline Utazását az Éjszaka Végére még Lola hozta nekem, s egy darabig még küldözgetett is, de abban mind több volt a hitbuzgalmi pszeudo-művekből és mind kevesebb az irodalom.
Egy szó mint száz: akkor „egy életre” elszegődtem a francia géniusz – Marianne szerelmesévé. Az ő Attisza voltam, az ő Pásztora. Ott üldögéltem a lábánál, csudáltam perzisztens szépségét. Ez volt – Ő volt aztán csak a Vénusz Kallipűgé! S hogy mennyire belehabarodtam a franciákba és Franciaországba, annak van tanúságtétele is, a Cukrászsütemény c. nagy prózaversem, amelyet jóval később, 1967-ben írtam Párizsban és a szürrealizmus tudós krónikásának, Maurice Nadeau-nak ajánlottam, pedig hogy sem megihletője, sem igazi tulajdonosa annak soha nem volt és hogy kinek is vittem ezt a tele-kalapdoboz cukrászsüteményt, azt nem lesz könnyű elhallgatnom, majd, ha odaérünk… Nem is tudom, nem nemzet- és vallásgyalázás-e magyar szemmel-füllel, ha a prózavers egy másik nemzetnek vall szerelmet és nem a szülőföldnek, amely vemhéül fogadott – és kivetett; de akkor ez nagyon igaz volt, ítéld meg a szöveg alapján te magad:
szeretlek, Franciaország
szerelembőli kiborulásom ihol van, te mulatságodra lett ez az ötvenharmadik évem e nagy, szüretelő nemulass
ez az elfele dőlés, szájtól ez a felhasadó zsák, ez vagyok én; ez a motyó a kivert kutya motyója, ki véled lett vesztes a teremtésben, az én elgurult motyóm. Mellékuporodva felernyőz rád szemem szikraesője
Franciaország, májusfa
se virágkocsim, se kigöngyölnivaló ajándékaim, se filmes seregemből újdivatünnepi karneválom, elédzúdítanivaló
nincs, nincs
csak ez a nincsem-görcs, ami van; a zokogóinger görcse a gégefőmön és elfakadásom, szégyellős-bevizellős könnyeim-elfakadása
hogy amin keresztül látlak ebben a záporberendezésemen átali próbatündöklésben, káprázat-pygoráma, akit látok és szenvedek
hogy látva-lássalak
körültáncolhatatlan Franciaország
De Marianne szörnyen megszokta már, hogy untig neki hódol a világ, s ha nem szórakozott-közömbösen fogadja, akkor a hátát mutatja. Tudod, D’Annunzio mondja valahol: mindenkinek két hazája van, az övé – és Franciaország. S akkor így voltam vele én (majd, ha 1967-ig elérkezünk életutamon, még egyszer rákerítem a szót). De hogy még mi minden született palotás termemben, a rajztábla mellé telepített írógépen? Több elbeszélés, egy-két kisregény meg egy nagyobblélegzetű tanulmánykötet, amolyan Tractatus Politico-Philosophicus íródott itt, A VESZÉLYES FORDULATSZÁM, egy 600-oldalas gépirat, s majd arról is szót ejtek még, ha odaérünk, s egyáltalán, arrafele elkalandozunk; de itt, esedezem, megengednél-e egy sibságos közbevetést?
KL Kitérést, elkalandozást nem; közbevetést igen. Közbevetéseid olykor lebilincselőbbek magánál a történetnél.
Ez a „suta bókok” mintadobozából való: köszönöm, Lorcsikám. De ládd, elevenemre tapintottál, s ez az én nagy fájdalmam. Mert míg váltig történetem szürke középszerűségén szégyenkezem, meg-megered a szavam, s oly sok, szinte bejárhatatlan részlet jut eszembe, hogy legszívesebben Strindberg módjára regénysorozatot írnék meseanyagomból, mely úgy sarjadzik-osztódik s dobná ki magából oldalbugyrait, ahogy mondom. Az ám, de mihelyt engem is odabilincsel, megszégyellem magam, hátrálok az agarakkal s azt nézem, hogy merre van a „toronyiránt”: rövidítem, s ezzel épp az az „íz, csín s tűz” marad le belőle, amit a költő hiányol a se-íze-se-bűze opuszkulumokban.
KL Már látom, turpisság van a dolgokban s ez is egyike beterelőidnek, vén ravasz kelepceállító!
Haha! Rászolgál, aki belecsábul. Lorcsikám!… Hát most kenyéren és vízen tartsam az olvasót, ahol a regényesség terített asztalával fogadhatnám? Mert innen, történetünk egy oldalbenyílója megérdemelné, hogy stendhali tüzetességgel körbejárjuk. Mert nemcsak Kaffka Péter és társai révén dolgoztam a Közmunkatanácsnak, hanem Borbíró (Bierbauer) Virgil révén is. Temperával „főzőrajzok”, kikent-kifent tündér-homlokzatok, nagyméretű városfejlesztési madártávlatok készültek különleges méretű rajztáblámon; eleinte reklámgrafikus barátaimat, Konecsnit és a társát, Kling Gyurkát kértem meg a belesegítésre (csekély díjazásért) a festékszóróval, ami akkor újdonságszámba ment; majd magam is vettem festékpisztolyt és ha kellett, vállaltam albérletbe olyat is: plakátot a grafikus-cimborának, akinek ilyen masinája nem volt. De Borbíró megbízatása évekre szóló volt s ebből a munkából, ha nem is baráti – meleg kartársi viszony fejlődött s továbbvittem irodája ügyeit akkor is, amikor behívócédulát kapott, vittem 1943-ig. A Közmunkatanács B. V.-t egy roppant térképkészlet előállításával bízta meg. Az elaborátum öt (vagy tán hat) készletből – s mindegyik 64, 70 x 100 cm-es térképlapból állt; mind az öt készlet Budapest épületállagát dolgozta fel más és más szempontból. Pl. (1) keletkezési év (2) állapota: bontásra érő; rozoga; ócska; középfinom; finom; elsőrangú (3) művészi értéke: műemlék; olyanszerű; kiváló; jellegtelen; harmadrangú; értéktelen (4) párkánymagasság: földszintes; két-három emeletes; öt-hat emeletes; etc. etc. És így tovább. A térképlapok elég nagyok voltak ahhoz, hogy ezen a léptéken az objektumokat különböző színekkel meg lehessen jelölni; a színezés alapján tájékozódni lehetett a főváros épületanyagában. Ha a Közmunkatanácsnak valamelyik kerületben kedve szottyant arra, hogy alkalmas helyen „sugárutat nyisson”, a vázlatokat azonos léptéken csak rá kellett helyeznie a megfelelő térképlapra és nyomban világossá vált, hogy az új sugárút nyitásánál földszintes viskókat vagy ötemeletes házakat, század eleji luxus-lakótömböket vagy alacsony, múlt századi, avultas bérkaszárnyákat kell-e lebontania. E feladatra B. Virgil eminensen alkalmas és eminensen alkalmatlan volt. Eminensen alkalmas, mert mint a híres-neves TÉR ÉS FORMA szerkesztője, havi folyóiratában ezer és egy jelét adta, hogy a városrendezés és a modernség érdeklődésének főiránya, az urbanizmus számos külföldi korifeusával tartja a szakmai kapcsolatot és a nyomornegyed-felszámolások, sugárút-nyitások lelkes híve (más lapra tartozik, hogy az akkoriban nagy dobra vert Madách-sugárút eredeti célja az ún. gettó felszámolása lett volna). És eminensen alkalmatlan, mert őt ugyan aranyba kell foglalni, olyan vajszívű ember, de. Rossznyelvek szerint rabbiátus természetű és ha haragja kirobban, legjobb, ha szalad mindenki, amerre lát. Én ugyan tanúja voltam B. Virgil néhány rossz pillanatának, de nehezen néztem ki belőle azt a fákat-tövestül-szaggató elemi erejű tornádót, aminek elhírelték. Az igaz, hogy alkatilag aszténiás-leptoszóm, villámsebes mozgású, nyughatatlan, szikár ember volt, állandó türelmetlen idegfeszültségben élt és környezete minduntalan érezhette, jelét vehette, hogy kirobbanással fenyeget. Sokan, a szerkesztőségben, irodájában, rózsadombi házában pánikszerűen menekültek előle (s hogy egy charmeur akart kibújni belőle, csak nem tudott? higgyem-e?!) csak két emberi lénnyel tett kivételt. Az első a felesége volt. Hogy mennyire volt művelt és tájékozott, nem tudom, de sejtem, hogy nagyon. Annyi szent, olyan olajos modorú hihetetlen bájos asszony volt, hogy kevés ilyen „született villámhárítóval” találkoztam életemben. Varázslatos jelenség volt (nem a szépségénél: lényénél fogva), aurája mindenhova vele ment, s ha mással tán férje ordítozott volna – vele meg se próbálta, s nem is mert lepattant volna róla; hanem mert mielőtt ráeszmélt volna, a felesége negédes mosollyal az ujja köré csavarta. A másik emberlény, akivel Virgilnek valahogyan sehogyan sem akaródzott ordítoznia – az én voltam. Virgil ui. nem tudott rajzolni, éspedig olyan nagyon-nem, hogy ez a tökéletes nemtudás titkos fájó pontja volt – és maradt; és ezért tisztelt engem. Mint „rajzos embert”. Ezt az „aranykezű” embert elvadítani, elijeszteni egy goromba szóval? Isten őrizz! Még megsértődik és se szó, se beszéd, odébbáll. Borbiró Virgil potentát volt a maga módján az akkori építésztársadalomban, s ekkora potentátról el sem lehetett képzelni, hogy jegyzőblokkal a nyakába veszi a várost gyalog és utcáról utcára, tömbről tömbre járva, egyenként felbecsül minden házat a megadott hat szempont szerint. Erre kellettem én: becsületesen s mintegy nyílt kártyákkal, átjátszotta a kezemre e nagy feladatot, magának csak az „összekötő” (no meg a fizetőpénztár-közvetítő) szerepét tartva meg. Én szerveztem be a fiatal kollégákat, gólyákat-szigorlókat, ki lemorzsolódott, ki beugrott a helyére: 8–10 alatt ritkán volt a létszám és ez a munka évekre elhúzódott, olyannyira, hogy amikor Csepel felmérésére került a sor, már benne jártunk a háborúban és magamnak meg néhány szorgalmas cimborámnak ilyen alapon, a Közmunkatanács révén kijártam a mentesítést a katonai szolgálat alól, minthogy működésünk, ha-akarom-vemhes alapon „hadifontosságú” volt… Ki gondolta volna, hogy negyedszázad múlva, az angol szigetországban, Budapest épületállagáról szerzett tudásomnak egy időlegesen szervezett angol kormányszervnél majd jó hasznát veszem? S hogy egykori „főnököm” fiát, mint építészt, itt Londonban vendégül láthatom és barátommá fogadhatom? Mihelyt Virgil a kezembe nyomta a „marsallbotot”, első dolgom volt, hogy összetrombitáljam a „stábot” s elsőnek persze testi-lelki jóbarátomat, Kelen Tibort szerveztem be. Őróla itt csak annyi álljon, hogy ő – ember és szerep, sors és jelenség – mint téma megérdemelné, hogy egy nálam sokkalta tehetségesebb, regények tucatjával büszkélkedő vérbeli regényíró hattyúdala legyen; majd még az ő kiéneklése is elkövetkezik – de akkor még a jeunesse dorée maga volt. Valami kópé verseny alakult ki kettőnk között, amin magunk is mulattunk: versenyt-tanultunk nyelveket. Három hónap alatt, napi 12 órában, non-stop. Olaszul. Spanyolul. Mire vért verejtékezve végigszótáraztam Fogazzaro Malombra, Mazzini I Promessi Sposi c. klasszikusait – Foscolót, Vergát, Pirandellót, már „tudtam” olaszul. A spanyolozás versenyében viszont Tibor csúnyául lehagyott és én pironkodva vettem tudomásul, hogy aki csinos fiúnak a spanyol követségről spanyol ajkú szép szerető akad a horgára és rózsaágyon tanulja Kasztília segédigéit, azzal lehetetlen lépést tartani.
Másba is próbáltam beszervezni tehetséges építészbarátomat: kiírták a nagybudapesti új városház tervpályázatát. Egyedül nem vállalkoztam volna rá: ketten is nagy hajrának ígérkezett. Szerencsétlenségünkre Tibor már az elején kiesett – a tüdőgyulladás 6 hétre ágyhoz kötötte – én meg vitézkedő keserves kitartással rajzoltam rakásra homlokzatokat-alaprajzokat. Az utolsó hét „finisében” nem aludtam, nem borotválkoztam, szakállt eresztettem; bontatlan ágy mellett gyártottam a még-hiányzó rajzokat. Volt úgy, hogy kihúzóval-tussal bajmókolva – állva aludtam és álmokat álmodtam végig. Mire a dögnehéz rajzcsomagot a négykerekű kézikocsin sikerült időben a zsűrihez beszállítani, már csak annyi erőm volt, hogy egy borbélyműhelybe betámolyogjak és borbélyszékébe lezuhanjak. Korhelynek nézhettek: ott nyomban elaludtam.
– Nyírás, borotválás?
Nem tudom, ki bólintott, mit válaszolt. Amikor felébredtem, ismeretlen fizimiska nézett vissza rám a borbélytükörből: egy idegen pofa, valami harcsabajuszos. A mester még, a fejem mögé tükröt villantva, készségeskedett.
– Így gondoljuk, könyörgöm? A bajuszt? Megstuccoljuk? Hagyjuk így?
Fizettem. Távoztam. (Úgy hagytuk.)
Azóta viselem.
(12) Gorombaságaink nem szeretetlenek. Értékítéleteink helyes szemügyrevétele; velejáróinak – haragunknak, csipkelődésünknek – leszázalékolása. A becsvágy, mely ha szertelen, úgy a hely szellemétől, lokál-tematikájától, vidékiességétől eltávolít, irodalmi klikkjeitől elijeszt. Idioszinkráziás viszolygások tőle, fantom-kapálódzások ellene. A metafizika kamaszromantikája; bimbózó lelkek sznobizmusa. Az invenció galandférge, feje-emelgetőben; mesélőkém első jelentkezése – badarságai.
C’est avec les beaux sentiments qu’on fait de la mauvaise littérature.14
GIDE
KL Voltaképp amit eddig elmondtál az ugyanaz, ami Szentkuthy PRAE-jében vagy Szerb Antal PENDRAGON-jában az aranyifjak története; s idetartozik Szobotkának újabban előkerült regénye is… Gyakorlatilag idáig nemzedéked útját jártad.
Vajon. A visszavágás nem kenyerem, de annyi ezer mindennel kéne visszavágnom, hogy ekkora gombócot nem tudok egyszerre kiköpni. Ne nagyon emlegesd itt, valakinek, aki jó emberöltőt töltött a műfaj hazájában, PENDRAGONT, ahol Mervyn Peake GORMENGHAST-trilógiájának árnyékában Szerb Antal regénye pastiche-sá halványul – J. P. Powys Excalibur-remekéről, A GLASTONBURY ROMANCE-ról nem is beszélve, amelyről az angolszász világ olvasótábora mondhatni megfeledkezett (erről az olvasótáborról mondta és nem véletlenül s ha nem is a halálos ágyán, de majdnem – Dion Boucicault, Anglia 19. századi Calderonja, hogy „a feledékenység szörnyetege”). És ne nagyon emlegesd nekem a PRAE-t se, mert nem is én vagyok rá allergiás, hanem maga a szerző: aligha véletlen, hogy újrakiadásának kefelevonatát nem volt hajlandó végigbogarászni (unta…?!). De úgy vigyázz ám, Lorcsikám, és ezt jól a lelkedre kötöm. Ilyen sommás, ilyen gorombának tetsző értékítéletekre csak akkor leszel képes (és jogosult), ha túl az írói férfikor felén, önimádatod már önutálatra változott, és képes vagy ellenségesen méregetni írásaidat. Félresikerült opuszaid látása kikerget a világból, és még ami meglehetős-maradhatós, még az a könyved is, ha az elképzelt Felsőfokú Eszménynek alatta marad, hát az önvád olyan kiapadhatatlan forrása, hogy a kínok-kínját állod, valahányszor rátéved tekinteted.
Ésde ha meg is marok még sok mindenkit, akit tabuként tart számon a kultikus istenítés, akkor sem szeretetlenül. Neked nem szabad; nekem igen. Hiszen csipkelődésem is az attikai sónál nem egyéb, haragom meg olykor üres rodomontade (hogy Szabó Dezső kedvelt mot-ját idézzem, aki még úgy ismerte a francia irodalom ódon remekeit, ahogy illik). Igen, ha ilyen minimális kevéssel beéred, megengedem, az eddigiekben „nemzedékem útját” jártam; de volt némi apraja-különbség.
KL Apraja-különbség…?!
Vagy ahogy a régi római epigráfiumokon láthatod: S. P. Q. R. Rabelais átértelmezésében: Si Peu Que Rien. Nem fontos, de valamelyes. Innen kezdődik az az elkanyarodás, amire másoknál nem tudok példát. Félreértés ne essék szólván, nem akarom senki nemzetmentő-nemzetőrző népnemzeti érzékenységét megbántani, kivált most nem, amikor az önmagát alulmúló színvonaltalanság és a profitéhes ponyvairodalom akkora tátongó elefántcsapdát készít írók-olvasók számára, hogy ha annak gödrébe beleesünk, hát onnan úgy nézünk fel majd a Horthy-korszak provincializmusának a sivatagjára, mintha az irodalmunk „aranykorszaka” lett volna – nos, senki delikát érzelmeit nem szeretném felborzolni azzal, ami most következik. Én ui. elkanyarodtam. El és ki. Ez az el-és-kikanyarodás itt kezdődött s ebben a korszakomban. Akármilyen rapszodikusan olvastam, egyre inkább bepótoltam lacune-jeimet, és a világirodalom megismerésének lezuhogása rám sokkoló hatással volt. Mind feljebb srófolta becsvágyamat – egyfelől; másfelől: „szagot kaptam”. Ne felejtsd el, hogy az nívót jelentett, Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc – anyagilag igen küszködve, az ár ellen, a hivatalos irodalom ellenében éltek; ám az országot belengte a hivatalos irodalom légköre s ez az aulikus irodalom hihetetlenül provinciális volt annak, akinek – Balzac és Stendhal után – Jules Romain, Giraudoux, Roger Martin Du Gard, André Gide, Jouhandeau, Céline, Carco (hogy csak kapásból említsem) a mindennapos tápláléka volt. „Szagot kaptam”: a hivatalos magyar irodalom könyvkirakatain legeltetve a szemem, úgy éreztem: ha ez az irodalom, akkor én ezt nem óhajtom művelni, én valami egészen másra gondolok.
S nem lehetett nem-tudomásul-venni azt sem, hogy irodalmunk életműködésében is ez a provincializmus a gyökeréig hatolt, jóllehet minden más irodalom életműködésével fel lehetett fedezni rokon vonásokat. A rég elfelejtett szerencsétlen epizód után Babitscsal és attól függetlenül, mindinkább engedelmeskedtem ennek az ösztöneimben kialakult idioszinkráziának: csak el, el innen, el, ki innen; minél távolabb ettől az irodalomtól. Késő bánat, ebgondolat – mert bizonnyal kaphattam volna irányítást, biztatást, kijózanító elkedvetlenítést, rávezető könyveket szénior írótársaimtól, ám ezt a viszolygást csakhamar kiterjesztettem az irodalom hús-és-vér művelőire – többnyire igazságtalanul. Nem is azoktól féltem, akiket elnyelnek a szerkesztőségek és mint minimális kultúrigényű, minimális műveltségi poggyásszal rendelkező újságíró-slapajok, egyúttal el is zárják maguk elől az irodalomba át-és-felvezető utat. Inkább azoktól a tudatos iparkodóktól tartottam nagyon, akik a szabvány-utat járják, megpróbálnak a magyar irodalomba beházasodni; megpróbálnak fal mellett beosonni olyan „tehetségkutató” mecénás-potentátokhoz, akiknek kiadókhoz bejárása van; olyan kávéházakat frekventálnak, ahol a magyar irodalom vélt vagy valóságos vezéralakjai törzsasztalt tartanak fenn s akkor csicskás, kibic, fullajtár vagy köszönőember alapon mind közelebb rukkolnak székükkel… Se kibic, se szesztestvér, ivócimbora, se tiszteletbeli „személyi titkár” – mindez érthetetlen irtózattal töltött el; hitten-hittem, hogy ha én is az ő útjukra lépek, könnyen az lesz a vége, hogy teljes-tökéletesen elveszítem magam, én is olyan szabvány magyar irodalmár leszek mint édesmindenki. Én is, meglehet, valami idős író úr nyápic/elvirágzott/beképzelt/világszép/teababa lányát veszem feleségül s az íratlan alkuba már bele se kell kalkulálnom, hogy a papa majd szállítja összeköttetéseit, kiadóinak be-bemutogat.
KL Hát nem volt véletlen összefutásod ezzel-azzal?
De, már hogyne lett volna. Összeverődtem az irodalom jobb-és-balszárnyán elhelyezkedőkkel egyaránt, anélkül hogy akartam volna. Rácz Aladár alacsony mennyezetű, tönkrefüstölt zenetermében esténként ott tolongott Bálint Györgytől Szabolcsi Bencéig minden baloldali „haladó értelmiség” (halandó értelmiség, mely meg volt győződve a maga végérvényes igazáról és nem sejtette, jaj, dehogy is sejtette, „hatalomból” mennyire le fog vizsgázni a történelem előtt) s ezek közül a legbalosabbakkal szemben gátlásaim voltak: rühelltem Marxot. Nietzscheánus korszakomban csak természetes, hogy „értettem a nyelvét” jobboldali barátaimnak s még a fasisztoidoknak is, hiszen kire tévesztette volna el a hatását az a történelmi tény, hogy a háború 1939-es kitörése utolsó pillanatáig Nyugat-Európa versenyt csodálta megalázkodásában a tengelyhatalmakat, és minden igyekezete kimerült az apeasement (kiegyezés, megengesztelés, kibékítés) politikájában bármi áron (gondolj csak az Astor-klikk profasiszta intrikáira a kulisszák mögött), mialatt az Egyesült Államok át-átrendezte kirakatait, de mindig a semlegesség jegyében. A jó ég tudja, hol futottam össze Kodolányival. Érdeklődése, műveltsége imponáló volt, de mindent csak másodkézből, gyanúsan népszerű forrásokból szedett, mert monoglott volta szárnyát szegte; s amúgy is, mit kezdtem volna valakivel, aki álságos „ősmagyar” nyelven áltörténelmi irányregényeket ír, és a „törzsökös” konzervatív irodalom derékhadában lovagol? Szóval sem árultam el, hogy írok, ő meg, amíg ki nem pottyantott, úgy tartott meg emlékezetében, hogy találkozott egy fiatal mérnökemberrel. Elvégre Illés Endre is úgy emlékszik rám, mint mérnökre; pedig, ha elveszett munkáimat is beleszámítanám, addigra már annyit összeírkáltam mint Bandi bácsi fél életműve. Akkor írtam a Heliánét. Füst Milánnal? Társaságban keresztülmentünk ugyanazon a szobán; összefutásunkra a háború után Milán bácsi nem emlékezett. Vas István? Többször is megírta találkozásunkat, de érzésem szerint megcsalja emlékezete. Majd ha 1943-as lebukásomig elérkezünk, megtudod, ki volt és milyen szerepet játszott „forradalmár” csoportunkban Ágoston Gábor barátom; anakronisztikus furcsaság lehetett a maga nemében, hiszen Mao Cetung „kulturális forradalmát” évtizedekkel megelőzve, ő azt vallotta, hogy „csakis és egyes-egyedül a kétkezi munka számít igazi munkának; az intellektuális munka széltoló élősködés, csalás, szemfényvesztés” (ő maga mint iparművész-textiltechnikus, szövőszékein szebbnél-szebb tweed-eket állított elő, áruján kapva-kaptak az úridivatüzletek). Egy alkalommal a körúton baktattunk és Gábor odamutatott a szembejövő tömegben valakire:
– Vas Pista. A költő. Ismered? Bemutassalak?
Fejet ráztam.
Míg ők ketten lecövekeltek beszélgetni, arra az egy-két percre félreálltam. Soha a háború előtt Vas Istvánnal szót nem váltottam. Nyilván „madarat tolláról” alapon írhatta rólam, hogy „trockijista” vagyok, ha egyszer Gáborral járkálok: de máskülönben aligha tudhatta rólam, hogy ki fia-borja vagyok.
KL A verseit ismerted?
Kinek nézel? Már hogyne ismertem volna! Iparkodtam au courant lenni mindennel, amivel érdemes. Őt is, Kálnokyt is. Kálnokyt valahogy „igazibbnak” éreztem, pedig ő is szerkesztett elme, de nem annyira. Nagy oeuvre, nagy mester mind a kettő; az már sorsalkat dolga, hogy a Rákosi Mátyás Születésnapjára írt köteles ódák ünnepi kötetét nem Kálnoky szerkesztette, hanem Vas (aki ezzel bújt ki az ódaírás kötelessége alól, de távolságtartó, mogorva kiegyezésével nolens-volens a rendszer haszonélvezője maradt; míg a műfordítás gályapadjába láncolt Kálnoky oeuvre-je annyival kevesbedett). Persze a költészet glóbuszának átellenes féltekéjén, Püthagorász „Ellen-Földjén” élt az a Weöres Sándor, akinél eszembe se jut vizsgálgatni, hogy „igazándiból igazi-e”; és őrá, vakmerőségemben megfeledkezve a precedenciákról, mindig is úgy gondoltam, mint aki ihletének fiziológiája az enyémmel rokon, és műhelyében ugyanazzal a mozdulattal veszi kézbe a munkadarabot.
KL Ez itt jó alkalom volna, hogy végigkérdezzelek többekről, hogy mit tartottál róluk és hatottak-e rád: Radnóti, József Attila, Illyés… De nem ide illő ez a sztárparádé (mondja hamiskás mosolyod, amint bajuszodat hosszúra húzod), aztán meg félek, hogy ha nem is szeretetlenül, de gorombaságokat vágsz mindnyájuk fejéhez. Ám záporozzanak gorombaságaid, de a saját fejedre hulljanak: maradjunk a tárgynál, aki vagy. Milyen félszegségeidre, furcsaságaidra, sznobságaidra emlékszel, amik miatt ma röstellkednél?
Ebből a korszakomból? Elhagyogattam addigra már s ami megröstellnivalóm volna, az nagyon természetesen, laganc-koromra tartozik. Szerencsés szóval adod a számra: azok voltak – a sznobság idétlenségei. Hadd kezdjem egy olyan beszürkült epizóddal, ami így elrongyolódva már csak quantité negligeable. Úgy 16–17 éves ostoba-romantikus koromban, amikor ha megfacsartál, úgy csurrant belőlem a muzsika, mint a vérbélű narancsból a vér, egy szép napon megszégyelltem, hogy egyik utcánkbeli cimborámból valami olyan más, szirupos nedű is csurran, ami nálam még híg savó formájában sincs jelen. A pletykák is fülembe jutottak, hogy O. Ottónak a mamája médium, meg hogy szeánszokra viszik kormányfőtanácsosékhoz, kegyelmes úrékhoz stb. Nehezen tudtam elképzelni a termetes asszonyságot (akinek különben kávémérése volt), amint a plüss karosszékben hátravágja magát és transzba esve mindenféle holt nyelveken beszél, miközben a szobán át a virágváza, virágostul ellebeg; de kétségtelen jelét vettem, hogy ráragadt valami felsőbbséges Úri Manér, és ez az engem fitymálva-toleráló fennsőbbségesség Otira is ráragadt. Falba ütköztem. Nem agnosztikus neveltségem, nem „monizmusom” rendült meg, a kór övön alul támadt meg, ösztöneimben. Az ellentábor nyelvhasználatával – nyilván a Mysterium Tremendum megsejtése környékezett; és hatalmas támogató szövetségese is jelentkezett „az orosz Beethoven”: Csajkovszkij bombasztikus zenéjében. Amikor Liszt nagyzenekari „Verklaerungsmusik”-ja hallatán e borzongások át-meg-átjártak – az hagyján, az istenes volt, még tudok rá mentséget. De hogy kirándulásomhoz a „numinózus megrendülések” lápvilágába éppen ez az üres bombardóval pufogtatott frázisgyűjtemény szolgáltassa az akusztikus hátteret, ezt máig érthetetlennek tartom (azzal együtt, hogy ronggyá olvastam szimfóniáinak partitúráit). De az csak a háttér volt, térjünk a lényegre. Azt, hogy a zsidókereszténység metafizikai batyuja értéktelen cókmók és melléfogás – ezt hittem-vallottam, nem foglalkoztatott. De teozófus-ismerőseim rejtélyeskedése megbénított, és én megtorpantam. Hátha „jó helyen kereskednek”? Hátha a „falon túl” mégis van egy „világ”, amely nem „más”, csak épp folyamatosan egybeépülve „láthatatlan”; a valláshiedelmek érvénytelen, vásári, mézeskalács-portékáitól függetlenül – a „szellemvilág”…?! Döntésre érő „nagy kérdések”, amelyek súlya alatt roskadozva, kócos-tragikusan jártam egyszemélyes színpadomon. Egy ilyen nyár esti, kései, céltalan ődöngésem során talán hogy méltó kulisszát találjak vívódásaimhoz, rám sötétedett a Kerepesi temetőben, amelynek parcelláit jártam. Mind közelebb keringtem nemzeti nagyjaink óriásemlékeihez s ahogy a Kossuth-mauzóleumhoz közeledtem, lépcsőzeteivel, szoboralakjaival mindegyre vonzott. Lassan, roskatag ünnepélyességgel mind feljebb hágdaltam lépcsein, mind emelkedettebb lélekkel, mígnem a pillanat nagyszerűsége teljesen hatalmába kerített. A „szellemvilág” kis híja meglegyintett s már-már szárnyak suhogásával tévesztettem össze a madársurrogást; transzba még nem estem, de szörnyen szerettem volna felfedezni magamon a médiumnitás első jeleit, a gégefő „kölcsönadását” a befészkelődőnek, a lehunyt szempillán keresztül a „látást”; és amikor a mauzóleum felső teraszán a kripta vaskapuzatához értem és a homályderengésben felfedezni véltem a szarkofágon üldögélő nagyangyalt, hát-ámbátorsággal akkor még mit sem hallottam a Kierkegaard ajánlotta „hitbeugrásról”, menten beláttam, hogy az „igazat” az angyaltól „ki kell kényszerítenem”. Nekifeszültem a rácsozatnak és legnagyobb csodálkozásomra, a magam ismerős hangján bömbölést hallottam, majd az ordítás kongó kriptavisszhangját:
– Angyal! Angyal!… Az igazat!
(Nem kevesebbet követeltem angyalomtól, mint Jelet-Jelentéstételt a szellemvilágról.) S hogy az angyal rebbentette szárnyát? Vagy nem rebbentette? Mozdult? Nem mozdult?
Én annak véltem, de nem a bronzangyal szárnya-rebbenését; hanem azt, hogy abban a szempercenetben zene-niagara indult bennem, Csajkovszkij robajló Utolsó Tétele azzal a keserves lallázással, ahogy csak a Sors tud lallázni a tizenhét éves lélekben, a könnyben úszó, ezerszemélyes szimfonikus zenekari ármádia tolmácsolásában, a Mester ronggyá forgatott vezérkönyve szerint.
A „választ” megkaptam tehát, de a „válasz” nem volt egyértelmű: sem megerősítő, sem elutasító a szellemvilágra nézvést nem volt; hanem. Mintha másról beszélt volna. Arról, hogy a Kerepesi temető kapuit becsukták s nekem zugot kell keresnem, hogy átvészeljem az éjszakát. Noha meleg éjszaka volt, épp eleget fáztam s kivált hajnalfele, a kripta rácskapujának zugolyában majd megvett az isten hidege. A kriptabarlangon keresztültűzött az első bizonytalan sugár, és amit a pirkadatban felfedeztem, az – a kijózanodás élményszerű erejével – egészen más volt, mint a „szellemvilág”. A tárgyak kozmikus dögsége. A bronzangyal ottfelejtettsége, elhagyatottsága; jelentésnélküli dögsége. Jól megmintázott figurája ellenére: amorf, akár a karfiol. Egy másmilyen „beavatás” volt, ha a kimenekülés az „exkluzív”, a magasközép osztálybeli hiedelmek világából és vissza, az agnoszticizmus aranyalapjára annak mondható. A sznobság idétlensége volt, hogy lélekben mintegy jelentkeztem náluk és nem lettem teozófus-beavatott –
KL És barátodnak szóltál róla, elmondtad?
Ottónak? Hogy sejtette-e „lelki válságomat”? Máig sem tudom. Mert szólni nem szóltam. A Cimiterio Monumentale, mint tudod, olasz műfaj, azóta megismertem, bejártam Itália, Franciaország, az angolszász világ dísztemetőit és számos bronz nagyangyalt próbáltam szárnyarebbentésén rajtakapni; de mindig akkor mozdult, amikor elnéztem. A „Kozmikus Buddha” – a „Kozmikus Krisztus” – a „Kozmikus Mohamed”: valamennyiükhöz volt szerencsém. Elménk működéstörténete; tiszteletre méltó spekulációk, amelyeknek megvan a maguk nyelvemlékértéke. Egyébiránt Ottó barátom édesanyja máról-holnapra elvesztette mediumnitását; ő maga pedig kémikus csodagyereknek bizonyult és a bölcsészegyetemen mint vegyész-lángelme, a véralvasztó hirudin felfedezője lett. Öngyilkosságáról is értesültem, okát adni nem tudom.
KL Így hát nem lettél se sok, se kevés, se „választott”, se „hivatott”: nem kellettél a „szellemvilágnak”. Azután sem?
Csacska lélek! Hát egy nap a világ? És amikor a Csillagbörtönben, a szeánszon az én „franciám” odaátról azzal örvendeztetett meg, hogy „francia zóna leszünk”? No de ne vágjunk elébe a dolgoknak. A sznobizmus idétlenségeit szedjük csokorra, amikor még mindenre fogékony a zsenge lélek s ez annak a kövérje, ami most következik. Minden emberi társadalom osztálytársadalom, más nincs; és ha a forradalom „megvalósítja” az osztály nélküli társadalmat, abból olyan merev osztálytársadalom kerekedik, amelyben nincs közlekedés, fel-le mozgás az osztályok között, és e rémállam piramidális tetejére ráül a Néptulajdonos Osztály, amely úgy vigyáz pártja (arisztokrata) pedigréjére, mint a szeme világára.
A pártrémuralomhoz képest a Horthy-korszak „osztálytársadalma” rózsaujjú hajnal volt, de a 13–14 éves kisfiú leutánozza-ellesi az igazodást és mi sem természetesebb, hogy osztálytársadalmi ismeretei megszerzése után jelentkeznek nála a sznobizmus heveny jelei. B. Pali osztálytársam malomtulajdonos fia volt, és az iskola előtt nem egyszer autóból szállt ki, mikor ország-világ vagy villamosozott, vagy gyalog járt. Drágán öltöztetett, agyonkényeztetett, koraérett mini-felnőtt volt Pali, kedvenc és kivételezett. Kitüntetés volt, ha a „zsúrra”, fejedelmi lakásukba meghívott, és ha ritkán is, nekem is volt részem e szerencsében; de hogy ő odáig ereszkedjék és szegényszagú lakásában meglátogasson valakit – az királyi kegy számba ment. E királyi kegyet csak egyszer gyakorolta velem a malomkirály egy-szem trónörökös fia: autón érkezett Kertész utcai szoba-konyhás lakásunkba és egy óra múlva visszarendelte a sofőrt. Mint tán tudod, én akkoriban mozdonybolond voltam s nemcsak rajzoltam, hanem modelleztem is; mozdony-kismintákat készítettem vegyes technikával, a hengeres törzsét csirizzel, rétegelt újságpapirosból (mint akkoriban a próbabábukat), a kerekeit esztergáltam fából s mindent a legapróbb részletig reprodukáltam: hajtókarokat, dugattyúkat-szellentyűket-herkentyűket. Pontos munkarajzok szerint, váltós vágánypárral, megépítettem a MÁV egy 328-as és egy 424-es kismintáját; jó méteres lehetett a modell. Másnak csak nézni volt szabad, hozzányúlni nem, mert akkor sikítottam.
A mozdonymodell volt a Kertész utcai szoba-konyhás lakás larariumának a főistene, közeledni hozzá csak áhítattal lehetett.
Pali látogatása előtt a tisztára söpört padlón végigraktam a vágányokat, felhelyeztem rájuk a mozdonyt – úgy vártam a malomtrónörököst. Amint a Delphine Serenissime az ajtónyílásban megjelent, a mozdonyok láttán felragyogott a szeme és nekilátott. Nem kérte ő senki engedelmét, nem nézett ő se istent, se embert. Mondhatni, szóba se állt velem; vagy ha igen, hát mint ahogy az ágrólszakadtnak odahajítanak egy-egy morzsa alamizsnát: mikor csináltad? meddig tartott? csinálnál-e nekem, ha eljönnék érte? ideadod-e, az egyiket vagy mind a kettőt? Igenlő válaszaimat meg se várva, Pali lekuporodott és rátenyerelve mozdonyaimra a lehető leggorombábban: játszani kezdett velük. Született ügyetlen létére se nem tudott, se nem akart vigyázni, mennél nagyobb kárt tett bennük, annál hangosabban rajcsúrozott örömében, sőt, elvárta, hogy rontópál-orgiájában én is kedvem leljem és vele örüljek.
Az egyiket tucatszor is kisiklatta és úgy rakta vissza, hogy sín- és tengelytörés lett belőle, a másikra „nagy véletlenségből” rálépett hátrafele, amerre nincs szeme. Görgette-gurigáztatta parádés mozdonyaimat, élvezte nagy kínnal-vigyázattal összeállított hajtóműveim gyors vágtáját, míg hol ez, hol az – majd a tolattyú csorbult el, majd a félbetört főhajtókar állt el kajlán. Vandáli pusztítást vitt véghez a rövid óra alatt, amit szegényes hajlékunkban töltött. És mit tettem én? Üvöltöttem, toporzékoltam? Tiltakoztam, azt hiszed?
A hetedik mennyországban éreztem magam.
Dévajul tapsikoltam, ha másodszorra sikerült levernie a gőzdómot, magam biztattam, hogy ha rááll a szeneskocsi ütközőjére, letörik-e? megbírja-e? Megrészegülve szemléltem a pusztítást, és amikor a sofőr feldudált, hogy előállott, hálálkodva ráztam vissza pipiskedő búcsúkézfogását: madarat lehetett volna fogatni velem.
KL És hogy magyaráztad meg a szüleidnek – mert bizonnyal nyoma maradt? És mi lett Paliból, a malomtulajdonos fiából?
Nem volt mit megmagyarázni: szétnéztek, rám néztek és bazsalygó képemből értettek mindent. A koraérett mimózalelkek átlagtörténete: Palika végigolvasott a könyvespolcon mindent, amit csak talált, Dosztojevszkijtől Thomas Mannig, Schmitt Jenő Henriktől Otto Weiningerig; 17 éves fejjel kiábrándult, világfájdalmas „Naplóját” kulcsra zárta, 18 éves fejjel öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, műsorszerűen. Utána elfelejtkezett intellektusáról, elnyelte, megőrölte a malom és úgy vesztettem szem elől, hogy nagypolgári körülmények között kispolgári életet élt.
KL És te? Nem csereberéltetek könyveket?
Látod, Lorcsikám, mérhetetlen hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig akkor és azokat a könyveket adta a kezembe, amelyekre megértem és szükségem volt. Ady mondja valahol, hogy az ilyen könyvekkel az ember „találkozik”. Szegényszagú és nem-éppen intellektuális környezetemnek tudhatom be, hogy ilyen „szellemileg elmaradott” voltam, az retardált mindaddig, amíg mindennek el nem jött az ideje. Igaz, jósvillámot, groteszkül-kriptikus figyelmeztetést már ifjú-bumburnyák koromban is kaptam s hogy pojáca-voltom szégyenét tetézze, ezt is sznobizmusom váltotta ki. Sznobizmusomban megbocsátottam a Mozdonyrombolónak – és sznobizmusomban eredt meg a mesélőkém valakinek, akit társadalmilag emeletekkel magam-fölött-lebegőnek tudtam –
KL Mesélj a mesélőkédről!
Arról: a felfedezéséről. Hogy ilyenem van. Aki kiváltotta belőlem, G. Pista szintén az osztály „krémjéhez” tartozott, okoska volt és a gazdagság olyan régióiban élt, amelyről malomtulajdonosok is csak ábrándozhatnak. Apja fezőr volt, más szóval Midasznak született, s ha nem export-import ügyletekkel, hát agioate-zsal szemfényvesztette össze félnapok alatt azt a „csinos összeget”, amihez a járgányba fogott robotosnak egy élet munkája kell. A Gresham-palota egyik emeletén volt – most mindegy, hogy 12 szobás volt vagy az egész emeletet lakták, mert ha hallottad vagy ha beperzsaszőnyegezett szobasorán végigmentél, hát az én szememben-fülemben ez ezerszobásnak hatott. Pista cukrászdát fizetett: szeretett „lógni” velem, szórakoztatónak szerződtetett avagy fejbólintó-Jánosnak, szentenciáira, ha korabölcsen nyilatkozott. Én meg: tudod, milyen ártatlanul tud nézni a varangyos béka, mielőtt királyfivá felcsókolják? Ilyen ártatlanul virítottam rá én is búzavirágkék szemeimet, és ilyen gyanútlan-szőkén kezdődött történetem is. Elkottyantottam, hogy – nos, épp lejöttünk a Gresham-palotából, hogy cukrászdázó sétára indulunk és a Lánchíd fele vettük lépteinket – elkottyantottam Pistának, hogy én ismertem egy nőt.
– Miféle nőt?
– Az olyan nő volt, hogy annak a nőnek üvegből volt a segge. Ő volt az Üvegseggű Nő.
– …És mekkora volt?
– Óriási segge volt, de mind üvegből…
A történet karon fogott és elindult velem. Óriási volt a szoknyája is, hogy ezt a Rengeteg Segg üvegét takarja és ne lehessen belelátni. Pedig volt is mit látni benne: az Üvegseggű Nő feltátongó segge-belsejében földségek voltak, a földségeken országok; külön világ odabenn, amely háborúzott, szeretkezett – földrengései, viharai, archeológiája, trubadúrjai, halhatatlan szerelmesei, harcainak-szerelmeinek megéneklői, irodalma, halászhálóra csomózott csomóírása, hálókönyvtárai, mindene volt. Öntörvényű, bezárt, swifti világ volt. A Siklón elfelejtettünk felmenni a Várba, ehelyett a Fogaskerekűn mentünk fel a hegyekbe, és az ösvényeken fél Budát megkerülve a Gellérthegy hátában találtuk magunkat; a rendelkező, parancsolgó Gazdag-Ember-Gyermekéből önfeledten figyelmező „közönség” lett s ezzel megfordultak a szerepek: én voltam a fáradhatatlan mesélő, és ő pulimódra követő Pista, aki nem tud a történettel betelni s követeli, hogy „még! még!”.
Öreg este lett, mire a Gresham-palotához visszabandukoltunk: ő, hogy szavamat se veszítse el s addig nem tűnt el a lift mélyében, amíg meg nem ígértette, hogy folytatom az Üvegseggű Nő (mindmáig befejezhetetlen) Történetét, én meg kellemes fáradtságot érezve, de csak a lábaimban és nem a „mesélő-mirigyemben”. Mert hogy az embernek ilyenje kell legyen, hogy egy teljes délutánra fussa s oly friss meg-megújulással, hogy még a Gazdag Fezőr-ember Fölényes Egy Szem Csemetéjét is megbabonázom vele – nem gondolod?
KL Hajlandó volnál folytatni az Üvegmicsodájú Nő történetét, de már nekem? És mi lett a Fezőr-fejedelem Egy Szem Csemetéjéből?
Már miért ne folytatnám?! Haha! Csak hát – Kiplinggel szólva – ez már egy más történet. G. P.-é viszont ugyanaz a történet. Az orosz „átnevelő táborban” átképezték, ha nem is titkos ügynökké, de gyarmaturalmi megbízottá. Egyetemi vonalon mozgott, ha jól tudom, felvitte a rektorságig és közutálatnak örvendett: szolgált, hogy uralkodhasson. 56-ban, a forradalom győzelmi hetében szürke lódenben, hamuszürke arccal járkált, reszketett azért a tyúkszaros életéért, és egy Kossuth Lajos utcai eszpresszóban, Szirmai Istvánnal együtt embercsempész-kapcsolataim iránt érdeklődött. Megpattanni készültek – bár utóbb áldhatták istenüket, hogy elkéstek vele. Történetük jól példázza az „elit vedléséről” szóló tételemet – úgy, ahogy INTRA MUROS című könyvemben kifejtettem.
(13) Megtalált otthonok – elveszett könyvtárak. Egészen vagy félig elveszett opuszok. Odaveszett olvasók, akik még ismerhették, de holtukban nem tanúskodhatnak. A Dioklész-regény. Visszatérő motívumaim közül egy: a halálraítélt – fejedelemmé-koronázása, pajzsraemelése. A mestermetafora a veszélyes fordulatszámról: a mechanikai és az akusztikai „veszélyes fordulatszám” a jelenségvilágban; a rezonancia, mint világunk alaptörvénye. Szövegízelítők.
KL Tegnap ott fejeztük be, hogy az év tizenkét hónapjából három hónapot dolgozol és keresel annyit, hogy abból az írásnak élsz; mindazonáltal az irodalmi életben nem akarsz részt venni, mert nem vállalod sem a kiszolgáltatottságot, sem az epigonizmust, amit pályatársaidnál tapasztaltál. Induljunk ki innen.
Nehéz indulás, ahogy megpróbálok visszakapaszkodni ötven év időlajtorjáján. Így igaz, ahogy mondod, az irodalom „nagyúri passziója” életformámmá lett, de javultak az életkörülményeim s ahogy megtollasodtam, többé már nem volt probléma, hogy nagypolgári apartmanokban pompás lakrészt biztosítsak magamnak, ahol – jó pénzért – mindjárt szemethunyós-megértőbb volt a szállásadó Nagyságos vagy Méltóságos Asszony is (soha nem mulasztották el, hogy „pillanatnyi pénzzavar áthidalásának” tüntessék fel a lakrészkiadást); azután meg arra is egyre kevésbé szorultam rá, hogy utcáról, aszfaltbetyárkodással korbácsoljam díványra alkalmi szeretőimet, az ajándékokkal-kedveskedéssel magamhoz édesgetett titkárnők, a hivatalfolyosókon felcsípett unatkozó úrihölgyek már nem szúrtak annyira szemet s értették a módját, hogyan kell tapintatosan fel- s besurranni hozzám. És volt hely bőven a könyvtárnak; mert gondolhatod, a miniszteri dohányzóterem kegyelmesék palotavillájában nem az utolsó „fejedelmi lakrész” volt, amit felhajszoltam, amilyen térmániás voltam s vagyok azóta is; négy-öt ilyen otthonról is beszámolhatnék, az egyik pl. a Batthyány-örökmécs tőszomszédságában volt egy bérpalazzo második emeletén, sarokerkélyéről három középületre láttam (s egy keskeny sávon a Dunára is); ha körülnéztem, falburkolatos 90 m2 nézett rám s a falba épített könyvtárszekrény, amelynek polcait szaporodó könyvtáram csak alig töltötte meg –
KL No ládd, ha egy-két szót szólnál arról, hogy miért és honnan ez a különös többes szám. „Könyvtáraid”: hát hány volt?
Jaj, Lorcsikám. Szívem szakad. Jó is, hogy nincs – mert ha mind együtt volna, ma 30 ezer kötet fölött járnánk. Amit ebben a házban látsz, az az ötödik könyvtáram. Az első elveszett első lebukásommal 1943 májusában. A második könyvtár belezuhant a második világháború tűzkatlanába s ottpusztult. A harmadik könyvtáram elveszett második lebukásom alkalmával, amikor 1949 karácsonya és ’50 szilvesztere közt külföldre akartam szökni; alighogy előkerültem a börtönből, nekiláttam negyedik könyvtáram gyűjtésének, de ez a negyedik is elveszett, amikor Nyugatra távoztam, mert abból Édesanyám – utánamjövetelekor 1958-ban – semmit sem tudott kihozni. A legértékesebb kiadványaimat jövetele előtt elhordta tőle testi-lelki jó barátom, Vajda Endre, azzal, hogy majd értékesíti. Valószínűleg azzal a titkos gondolattal, hogy megőrzi nekem, ha egyszer repatriálok. Nem ő volt az egyetlen ilyen fura bogár, aki amellett, hogy aktív irodalmár volt, azzal is kereskedett: könyvekkel. Végh György barátom, a költő, aki cselédszobákban húzta meg magát, abból fizette lakbérét – a könyvekből, amelyekkel házalt. „Raktára” teljesen elborította a parányi szobát (a Kruspér utcában, ha jól emlékszem) s a díványformán végigrakott könyveket takarókkal leterítve: hol is hálhatott-szerelmeskedhetett volna egyebütt. De Vajda Endre komolyabb, rendszeresebb alapon művelte: ritkaságokkal kereskedett gyűjtőknek s lakásában egy szoba könyvtári polcokkal sűrűn telerakott könyvtár volt; el is árulta egyszer titkon melengetett álmát – hogy egyszer, ha majd vége lesz a kommunizmusnak, könyvkereskedést nyit.
Erre, amit most itt látsz, nem vagyok mind a tízezer kötetére büszke, mert rovancsolásnál meglehet, hogy a felét kidobnám; csak hát – könyvet égetni, könyvet kidobni nem visz rá a lélek s így aztán tömérdek rám parkolt érdektelen kiadványnak megkegyelmezek. Igaz, ami itt elöl van a dolgozóban, az csupa kéziszerszám s ritkaságaimra büszke vagyok: ez az ötödik könyvtáram, de erősen remélem, hogy ezúttal fordítva lesz: nem én fogom elveszíteni – a könyvtár fogja, gazdáját.
KL Ezek szerint nem panaszkodhatsz, hogy annak idején „nyomortanyákat” vesztettél el, ha egyszer „beépített könyvtárszekrényed” is volt –
Volt bizony, mert azzal a Stefánia úti főúri fészekkel megkaptam a tágas kényelem fertőzetét s utána váltig ilyeneket kajtattam; s ha akadt is horgomra hozzá fogható, egyik sem volt olyan kedves nekem, mint ez az első –
KL A hozzá fűző reminiszcenciák miatt? A lányok? A szende nők?
Az csak a köríték volt. Ha akkor kérded, meglehet, rámolvastad volna megszállottságomat. Voltak szerelemrészeg napjaim-hónapjaim; de az igazi reminiszcenciák: a könyvek, amelyek azon a Remington-írógépen, a zöldvörös bársonytapétás négy fal között születtek. Szomorú szakasza ez beszélgetésünknek, Lorcsikám, lévén, hogy az írónak a kéziratai, a könyvei – édesgyermekei. Hogy siratom-e magzatomat, aki az édesanyja hasában, egy láncosakna alatt a romok alatt odaveszett? Nem tudnám, kit-mit siratok, hiszen meg sem született. De ezek megszülettek mind és olyan kész irodalmi termékek voltak, amelyeket bátran kiküldhettem volna a világba – Thomas Mannal szólva – „a maguk lehetőségére és veszélyére”. Vissza-visszatérő, faljáró kísértetek, úgy lépnek előmbe, mintha háromdimenziós hologrammok volnának s szeretnék úgy beszélni róluk, hogy az olvasó is valamelyes érzékletes képet kapjon róluk. Ám a késztetés, hogy beszéljek róluk, oly hatalmas, hogy nem térhetek ki előle: ez az egy audienciám van az Olvasótábor Őfelségénél, és én kétségbeesve tülekszem elveszett könyveimmel, hogy hátha most van a kedvező lélektani pillanat, amikor fogad –
KL És hogy vesztek el?
A rendőrségen. Az is Államvédelmi volt, az a háború előtti, noha Defenzíva Osztálynak hívták; s az én esetemben minden rendőrség, ez is meg az ÁVO is, mint az irodalom zúzdája működött, nemhiába panaszoltam fel, hogy írásaim többször találkoztak a rendőrfogalmazó szemével, mint a szedőével a nyomdán. De különböztessünk: voltak nyomtalanul elveszett és félig elveszett kéziratok. Az első, amiről itt, most be szeretnék számolni, Dioklész története volt, a TAUROBOLIUM. Tudod, Proust szerint mindenki csak egy könyvet ír és mindig ugyanazt a könyvet írja. Vajon. Ami az ő esetében több-mint-igaz, az én esetemben kevesebb-mint-félig-igaz; az viszont elmondható, hogy vannak „motívumaim”, amelyek könyvről-könyvre vissza-visszatérnek; „neuralgikus pontok” a tematikában, amelyek fájdalma még újra megszólal, noha más-és-más eseménysor fürtölődik indázatuk köré. Ilyen pl. az emberevés visszatérése egy magasabb fokon (MORZSATOLVAJ című színdarabomban, AZ ŐRZŐ KÖNYVE című fiktív történelemkönyvemben és egyebütt); ilyen az ember végletes/tragikus gyanútlansága/tudatlansága sorsa felől (mert jóllehet – Leibnizcel – tudjuk hogy le présent est gros de l’avenir, a jelen a jövővel viselős, ám ez a haszontalan felismerés annyit sem ér, mint a tönkrezúzott kristálygömb, por alakban) – e megrendülésnek a kifejtése a TAUROBOLIUM csakúgy, mint IULIANOSZ-regényem, amely kerek fél évszázaddal később íródott. Egy harmadik: a halálrakeresett, az üldözött embergyermekének váratlan fordulattal – fejedelemmé-koronázása, pajzsraemelése. Megjelenik ez a motívum a TAUROBOLIUM-ban csakúgy, mint A KIRÁLY című néger tárgyú elbeszélésemben.
KL Mekkora terjedelmű lett volna ez a TAUROBOLIUM?
Könyvnek? Ami elveszett, a bő szinopszisból kikokszolt első változat volt, s ez némi átsimítással bízvást mondhatni, hogy a KÖPÖNYEG SORS (a IULIANOSZ IFJÚSÁGA) párdarabja lehetett volna. Egyetlen szál vagyunk a szövedékben, mégis, mindig a Teljes Egésznek labirintikus mintázatát szeretnénk ismerni, látni – így valahogy mondja Flaubert; és ilyen vak szál volt Dioklész, a kis tisztecske annak a nagy katonai összecsapásnak az eseményszövedékében, amikor Carinus császár megindította hadait s nem is annyira ellene, mint inkább a lázongás leverésére. Noha a motívum a HELIÁNÉ-ban is fel-felbukkan, édestestvére volt IULIANOSZOM-nak abban, hogy ez a könyv is az emberi gyanútlanság vizsgálata, regényes példázat a sorsáról mit sem tudó ember totális mit-sem-tudásáról sorsát illetőleg. Hogy mint zuhanhat a tőle elvehetetlennek, a biztosnak hitt boldogság közepéről a gyász, a bukás, a tönkremenés szélére és a sötét kétségbeesés fenekére. És mindezt egyik percről a másikra. Vagy éppen fordítva: rádöbbenve, hogy élete játszmáját elvesztette, épp felköti magát, amikor valaki arrajáró levágja köteléről és ő, megelevenedve és élelmesen, ugyanazt mint „akasztott ember kötelét” árulva – meggazdagszik/megmilliomosodik darabjain annak a kötélnek, amelyen kilógva kis híja hogy halálát nem lelte. És ez volt Dioklész esete is.
KL És miért TAUROBOLIUM? És ki volt ez a Dioklész – frissítenéd fel emlékezetemet.
TAUROBOLIUM azért, mert Dioklész (az én regényes mesketém szerint, amelyet csak kósza pletykára alapítok) Mithrász-hívő volt és a feláldozott bika vérében, az oltár alatti keresztelőgödörben megfürödve – vérkeresztségen ment keresztül; tudod a légiók jó fele Mithrász-hívő volt. Nos, mogyoróhéjban. Carinus Marcus Aurelius császár – a legnagyobb cirkuszjátékrendező, akit a világ valaha látott, hadvezérnek sem volt utolsó. Amikor hírül vette, hogy jóváhagyása nélkül, a meggyilkolt Numerianus Caesar helyére a hadsereg Dioclest Caesarrá kiáltotta ki, haddal indult ellene. Elsőül egy másik lázadóval, Marcus Aurelianus Julianusszal, Venetia kormányzójával kellett elbánnia, aki sasai alatt egyesítette a két Pannónia hadait és PANNONIAE AUGUSTUS felírással pénzt veretett. Hadmenetével Carinus elsöpörte a lázadót és katonáit felesketve, immár túlerővel indulhatott Diocles ellen. Maesiában, Margumnál a Duna mellé beszorulva fogadta el Diocles a csatát. Carinus a lázadó légiókat tönkreverte, a kavarodásból Diocles fejvesztetten menekült. Elveszett embernek látszott és annak is tudta magát; halálra hajszolta lovait, hogy egérutat nyerjen és eltűnhessen Dalmácia rengeteg erdőiben, de Carinus mindenütt a nyomában volt. Már nem is annyira bíborpalástjáért, mint inkább életéért remegett, és utolsó táborhelyén alkalmas zugot keresett, ahol majd kardjába dől, amikor… nos, amikor!
KL Amikor…?!
És ez az, amit csupán Heimarmené, sorsunk kimérője tudhat, hogy a végső perc mivel viselős… Amikor lesújt Até, a Rendelés: a győztes Carinust, sátrában, egyik tribunusza, akit a császár felszarvazott, féltékenységből/bosszúból – hátulról leszúrja: nyomban gyorsfutárt menesztenek az öngyilkosságra készülő után – nincs más jelölt a trónra, Róma várja új császárja diadalmenetét. Diocles nevet változtat és Nagy Diocletianus néven bevonul a történelembe; 284-től 305-ig, 21 évig uralkodik és az ő nevéhez fűződik a tetrarchátus, a birodalom nagy közigazgatási átszervezése. Ez volt a Taurobolium rövid foglalata; persze a regény csak addig követi a kalandor dalmát tisztecske pályafutását, ahol az elfogott és halálra rémült Diocletianusra feladják a császári bíbort és pajzsra emelik. Rögeszmeszerűen ragaszkodtam ehhez a bődületes „tanulsághoz” s meglehet, hozzáidomítottam s meg-megigazítottam az annáleszeket, amiért a történetírónak a körmére koppintanak, de nem a regényírónak. Így, ilyen „kihegyezve” csak annál jobban példázta volna, mekkora bakot lőtt Disraeli, fellengzős szentenciájával: assassination has never changed the history of the world: egy gyilkosság még soha nem változtatta meg a világtörténelem menetét. Több példával is rácáfolhatnék erre a dictumra, de Dioklész története mindegyiknél ékesebben beszél. Majd, ha a végén odaérünk IULIANOSZ regényem történetéhez, emlékeztess, Lorcsikám s ha olyan kedvemben találsz, meglehet, hogy a TAUROBOLIUM-ra részletesebben, még egyszer rákerítem a szót.
KL Nem próbáltad újraírni?
Lélektani lehetetlenség. Az ember váltig úgy érzi, az első változat jobb volt, ezerszer igazibb. Épp a te jóvoltodból és ötven évvel elkésve, rádöbbentem arra, hogy Jókai is írt egy kisregényt Carinuszról s ha akkor tudom, lehet, hogy nem nyúltam volna hozzá a témához. Minden során érződik a Mester; de tudod, azon túl, hogy nála a légből kapott szerelmi történet mellett a korfestés bizonytalan, Jókainak ugyanaz a baja, mint az esztetizáló, érzelgős keresztény korábrázolásnak a hollywoodi „filmalkotásokig”: visszavetítik saját giccses történelemlátásukat a történelembe és gorombán szólva „krisztuskomplexusuk” van. Úgy tüntetik fel, mintha a császárok korában birodalomszerte a százmilliókat egyéb se foglalkoztatta volna, mint a zsidókereszténység, és másról se trécseltek volna, mint Krisztusról. A valóság az, hogy a gibboni látomásban a Római Birodalom története a zsidókereszténységnek – a „fekete lyuk”: magába nyeli mindenestül. Hogy Jókai „elírta” volna előlem a témát? Az más téma volt; bár ha TAUROBOLIUM-om agyonfirkált első vázlata előkerülne és kiadódván, hogy kritikusaim egyebet se tennének, mint hogy emezzel összevessék amazt, arra mérget veszek. Megkaptam ezt már egy másik ismert bírálómtól, aki IULIANOSZ regényem megjelenésekor egyebet sem tett, mint hogy Kosztolányi megálmodott/eltervezett, de soha meg nem írt, vagyis imaginárius IULIANOSZ regényével hasonlítgatta össze; kitüntetésnek kellett vennem ezt az együtt emlegetést, bár A VÉRES KÖLTŐ-t nem tartom a műfaj csúcsának; mégkevésbé tartom annak Márai RÓMÁBAN TÖRTÉNT VALAMI című kisregényét, amely nyugati hanyatlásának egyik nadírja. Sajna, mesterünk géniusza – a Salernóban töltött évek után – lassan, méltóságteljesen odáig sorvadt, hogy a póz monológja maradt belőle.
KL Ej, ej! És nem félsz, hogy ezért a Kosztolányi-monografusok kiátkoznak, a Márai-rajongók pedig megvernek nyilvános helyen?
Félnivalóimon jórészt túladtam már; no meg ha ki is öregedtem immár abból a nietzschei dictumból, hogy „élj veszélyesen”, abból a negyvennyolcból még ma sem engedek, hogy „írj veszélyesen”.
KL Ismerem kifogásaidat, de nem osztom. Kosztolányi ne tudta volna, hogy Rómában az ajtó ritkaságszámba megy, meg hogy éjszakánként az alvó világváros csendjét felveri a gabonaszállító szekerek zörömbölése a kövezett utcákon? Igaz, nem olvashatta Carcopinót, de ennyi kultúrtörténetet csak tudott, hogy ajtót Rómában nem lehet „bedörrenteni”?! Vagy hogy Márai könyve „pesties”, meg hogy hazabeszélős „irányregény”?! Nem győztél meg!
Akkor megegyezünk abban, hogy ebben nem egyezünk: we agree to differ. Örülök, hogy értékítéleteim iránt bizalmatlanná tettelek –
KL Halasszuk el a végső döntést máskorra s bízzuk másokra. S annyira sajnálod Diocletianus-regényed elvesztését? És mi volt a következő?
Nagyon. Egyike soha nem szűnő fantomfájdalmaimnak. Már a következő, a Veszélyes Fordulatszám mindenben más: más műfaj, más kategória. A félig-elveszett írások kategóriája. Mert többnyire volt eszem, hogy gépelményeim másolatokkal készüljenek, és a kópiákat igyekeztem szétszórni, jó helyen elhelyezni. Ennek is, noha az eredetijét bezabálta a rendőrség, a másolata valakinél megmaradt.
KL Hát akkor hogy veszhetett el?
Gondoskodott róla az ávós levélcenzúra 56 után. Édesanyám megpróbálta írásaimat kijuttatni Angliába, a címemre. 4–5 oldalanként borítékolta; aztán a százoldalakból volt, ami átjutott a szűrésen, volt, ami nem. A gépiratban „lyukak” vannak, bepótolhatatlan lyukak, az utolsó félszáz oldal meg mindenestül hiányzik. Nem ez az egyetlen opuszom, amely ilyen „lyukasan” érkezett és félig elveszett a postán. Hogy is jellemezzem? Ha valakit az ár nekivág a gátnak, kisvártatva hallhatod jajkiáltását; de ne csodálkozz, ha ez a jaj – elméletté átformálva jelentkezik, mondja Stevenson, Virginibus Puerisque című könyvében; és ez volt a Veszélyes Fordulatszám esete is: 1936-ot írtunk, mindnyájunk háborús fenyegetettségének érzése és a belőlem feltörő vészkiáltás – elméletté kerekedett. 4–5 év választott el a háborútól, mely akkor még mint konkrétum, mint faît accompli, senki tudatában nem jelentkezett; de úgy jártunk el – évekig eljártunk alatta, mint valami falóriás tövében, amely ránk omlani készül. Én voltam ez az előreérző szeizmográf.
Műszaki hasonlattal éltem, de a Veszélyes Fordulatszám, mint átfogó metafora és mint mestergondolat, már áttételesen, a hatalmi erőjátékra vonatkozik a politikában és a történelemben. Valamikor a múlt század végén, amikor a géptermekbe először telepítettek ilyen többtonnás ősgenerátorokat, tapasztalhatták, hogy az áramfejlesztő, felgyorsulás közben valahol tengelytörést szenved, a hatalmas armatúra végiggurul a márványtermen, mindent összerombol, kiveri a falat. A szerencsétlenséget vagy az a parányi excentricitás okozta a rotorban, amely vagy szerkesztési, vagy gyártási hiba (s ez a mechanikai rezonancia) – vagy az, hogy az armatúrának, mint zenei hangforrásnak, „hangvillának” a frekvenciája megegyezett a fordulatszám ritmusával és ez a „ráhangzás” odáig fokozta a tengely kilengését, amíg bele nem repedt (akusztikai rezonancia). A konstruktőrök rájöttek, hogy a tengely vastagítása helyett oly rugalmas, könnyű tengelyt kell alkalmazniuk, amelyen a rotort az ún. veszélyes fordulatszám fölé felpörgetve, a forgó test tömege mintegy kiközepezi önmagát és kialakul a „szabad tengely”. Az én elméletem a veszélyes fordulatszám metaforikus fogalmát sok mindenre kiterjesztette s ha belepillantsz a tartalomjegyzékbe, a fejezetcímeken láthatod: az etika, a bosszú, a túszultartás, az ízlés veszélyes fordulatszáma mellett-és-fölött az erőszak veszélyes fordulatszáma is szerepel, és ez a legfontosabb.
De hogy lásd és szenvtelenül felmérhesd az erőszak mechanizmusát, ahhoz ki kell vetkőznöd emberi pszichologizmusodból, mert az elmélet kegyetlen. Mintha egy más csillagvilág ide érkező óriása lennél Voltaire Scarmentado című regényéből, olyan, minden pártállás, elfogultság, ellenszenv-rokonszenv nélkül kell nézned a földi emberhangya-populáció nyüzsgését; mert csak akkor szabad ilyen elméleteket kimondanod. Próbálj ilyen impasszibilisen gondolni a magyar 56-ra (ha tudsz) és mindjárt láthatod. A központi hatalmi tömörülésnek kezében volt az erőszakszervezet, de tétovaságában huzamosabb időn keresztül az erőszakot a „veszélyes fordulatszámon” tartotta. Másszóval, nem alkalmazott elsöprő, irgalmatlan erőszakot, de az erőszak alkalmazásától nem is tartózkodott; hanem hónapokon keresztül ott tartotta az erőszakot a „veszélyes fordulatszámon”, aminek a vége tengelytörés – forradalom kirobbanása lett. Ugyanez robbantotta ki az 1830-as párizsi, az 1848-as bécsi forradalmat: az erőszakot a „veszélyes fordulatszámon” járatták. Ám ez a mestergondolat csupán a vezérfonala volt egy terjedelmes opusznak, amelynek pontos műfajmeghatározása tractatus politico-philosophicus és szenvedélyes polémia formájában tárgyalta a tengelyhatalmak világot betöltő, fülsiketítő diadalpropagandáját. Tán Huizingával egy időben, tán valamivel előtte – azonos látleletét írtam le Európa akkori állapotának; csak épp ahol ő „sofőröket” emleget, az én diagnózisom kulcsszava a „házmester”: házmestermentalitás, házmesterromantika, házmesterkultúra, házmesterarisztokrácia… A lerohanások, a villámháborúk, a győzelmek még sehol sem voltak, de a propaganda már beletuszkolta a tömegek idegrendszerébe, már „előlegezte” és bezsebelte diadalait. A propaganda e militarista lármáját egy vidámparki, ódon, óriás gépzene-masinériával érzékeltettem, de legjobb volna tán, ha szövegízelítőt adnék ebből a több mint ötvenéves monográfiából:
„…De hát kik azok az érdemes személyek, akiket ezek a baldachinok ünnepelnek – például afölött a tengelyen pörgő fazék fölött, amiben a bennülőknek csak a középső rögzített kormányt kell forgatniuk és ők maguk is forogni kezdenek a körbejáró diadalúton, mint tíz fillérért keringő bolygók a kegyes Nap körül – kiket ünnepel ez az összetett mozgás, e dupla diadalút? Nem csoda, ha a szemlélőnek történelmi analógia jut eszébe: az az eset, amikor Leontius, egy bizánci palotaforradalom vezére II. Justinianuszt megcsonkíttatván és száműzve, ő maga lett a császár és Bizánc jelentékeny haderejét afrikai expedícióra indította; a hadsereget csúfosan megverték – és ekkor történt az ókor egyik hírhedt Patyomkin-manővere, a hadsereg győzelmet hazudva tért vissza, hazafele összerabolt a császárságban amit csak ért, Bizáncba roppant diadalmenet keretében vonult be és mindjárt császárt buktatott… Nos, ez a hamis bizánci diadalút merül fel akaratlanul a szemlélőben, amikor lépten-nyomon azt firtatja, ugyan ki az, aki sehol nem győzött, el sem is indult, hogy verekedjék és még csak meg sem verték… és mégis neki szól mindez, övé a soha el nem ejtett zsákmány, minden allegória az ő Fényét allegorizálja, az ő Eljövetelét, mely az Aranykorral azonos, az üres, párnaüléses hintók-gyaloghintók, fejedelmi batárok, berline-ek, mesebárkák bársonyhuzatai az ő fenekéért epednek… Lessük ki, ki ez az istenek-kegyeltje – vagy maga is isten és ez az áruházi elegancia: epifániája…?!
…A szó lehalkul, barátaim, felerősödik a zene; vegyetek mély lélegzetet. Ne nézzetek a barna hajtószíjra, a festetlen hátsó fakerékre, az áttételre, ami a hárfázó angyal hóna alól előkandikál: a körhintára nézzetek és közben teljetek el zenével. Megteltetek-e? Zenekolbászok vagytok-e már? Van-e közöttetek, aki disznósajt lett zenével töltve, oly sűrű és kemény? Nem, még puhák vagytok: még! Zenét ide! Jöjjenek hát a nagy basszusok és a cintányér vérserkentő lármatölteléke. Harangjátékból, xilofonból erős fűszer, egész bors és pirospaprika; sikító sípokból gyömbér és mustár; jöjjön májasnak az orgonasípok ütege, ez az a jó sűrű, világtól-hermetikusan-elzáró májaspép; és jöjjön azon véresen, amint van, a mócsingos, kövér fanfárvagdalék, tömjétek magatokat, barátaim! Van még hézag valakiben, ahova beférne ez a kis villanyerőre nyargaló fagott? Ez a kevéske szárnyaskürt? Ez a gépi piszton? Nem nagyon zsírosak, inkább fűszeresek és olajosak: jól csúsznak és hangjuk a test nyílásain belepréselődik a vérkeringésbe. Itt ez a gépzongora – valóságos zenei püspökfalat – egyétek: primitív polifóniájában – sült bőrében és mártásában olyan zenei mikróbák vannak, amelyek rövid pillanatok alatt elözönlik az agyat, és a többi idegközpontot: ez a világ legkellemesebb fertőzése, elejét venni nem lehet. Vagy tán inkább a húros hangszerekből? A villanyhárfa? Tamburák, citerák, tamburinok, ukulelék ínycsiklandozása? Vagy fafúvósok? Oboasaláta? Fuvolaköríték? Nem, inkább vegyétek ezt az üstdobost: üstdob-korhelyleves, most úgyis jön a forte, érezni a nemes szándékot, hogy ekkora finálét a világ még nem látott: ne kanalazzátok hát – ugorjatok bele és úszkálva isszátok majd a tömő, töltő, gyomorzsibbasztó és agynehezítő üstdob-korhelylevest. Véreshurkák vagytok-e már, töltelékkel pukkadásig telve? Húsgombócok vagytok-e már, és a varrásnál majd kireped belőletek az apróra darált zene? Májasok vagytok-e már és annyira zenei égzengéssel teli, hogy a finálé pépje ihol tolakszik elő belőletek kifelé? Zenei disznósajtok vagytok-e már, pokoli lármavagdalékkal telve – egy-egy porcogónál vagy valcer-zsírcsomónál dudor és püffenés rajtatok? – – – Igen, azok vagytok, nézzetek a tükörbe: zenei véreshurkák, húsgombócok, májasok, préselt sonkák, zenei disznósajtok. Halak vagytok a gépzene tengerfenekén; hápogtok, mint a halcsárdák akváriumában az üvegnek nekiúszó halak, ahol a körhinta diadalmenetét követitek gombszemeitekkel: a Három Kháriszt a Lámpással és a tükrös-brokátos hintók imperátorait. Halak vagytok és ha megszűnne a zene, azt hinnétek – az óceán kiszáradt…
Nos, hívők, beavatottak! Ha az európai hivatalos frontok mindkét oldalára áttekintgettek, mit gondoltok, a világ melyik táján hülyült el az ellenség annyira, hogy ekkora száz-évre-szóló győzelmet lehetett aratni rajta? Hol vannak a szalamiszi győzők, ha egyszer annyira ünnepli őket a fényes sereg? Hol vannak, ahol olyan régóta edzik az idegeket az „idegek háborújával” a fegyverek háborújára, és az örök módszerrel, a győzelem előlegezésével ágyaznak meg a háborúnak? Hol vannak ők, akik csata nélkül csatát nyertek és most őérettük ujjong, ugrál, pipiskedik, hadonászik és lármázik ez a méze-csurrantó zenei vaklárma, ez a lélektani taktika – és az ő javukra hozza közelebb a diadalt ez a vaklármás-görögtüzes, bizánci vak-diadalmenet…?!”
Ha átlapoznád ezt a csonkaságában is vaskos töredéket, láthatnád, hogy a Házmesterbirodalmak fejezetben ironikus, pszeudo-szociológiai leírását adom a házmesternek, mint mentalitásnak, típusnak, tenyészetnek stb., a „csicskásoktól fel a portásokig”, a „házmesterkultúra – kultúrnihilizmus”, az „új mítosz az idegrendszeren” elgondolhatod, milyen homlokráncolva olvashatta a hadbíró, akinek ez a könyv – pár éves késéssel – a szeme elé került…
„…Mindenféle lakájok, portások, irodaszolgák, altisztek, legénység és idomított emberállomány; állami szolgák és állami inasok, versfaragók és csepűrágók, féligpap tanítók és féligtanult papok, őrmesterek és házmesterek, parancsra járó hajdúk és nagyothalló vármegyék az isten háta mögött. Mindig is gyenge oldaluk volt az értelem, míg végezetre kasztjuk posztulátuma lett e korlátoltság; egyfajta életleneszűség, aminek még van annyi esze, hogy saját korlátoltságáról tudomása legyen.
…Nézzünk végig a listán és rögtön szembetűnik, hogy szinte egytől egyig kiegészítő emberek, egyedül létjoga egyetlen egynek sincs és valami matematikailag szerkesztett társadalmi hipotézisben ezek kivétel nélkül fölöslegesek. Kiegészítő, közvetítő, részemberek ezek és nem kettő, de ötven sem tesz ki belőlük egy egész embert: mert teszem ha ötven portás összeáll, az ugyan miféle, mivel foglalkozó emberi intézmény? Vagy mire szolgálna ötven altisztből álló altisztkonzorcium? El lehetne képzelni ötven emberből álló lakájtrösztöt vagy inasszervezetet azok nélkül az emberek nélkül, akiket kiegészítenek? Íme ilyenek ezek a kiegészítő lények, fél-lények, hasznos ballasztok; van azonban ennek a rétegnek több olyan tapadófelülete, amellyel gerendaszerűen az államba torkollik bele; és itt az állami vér, számtalan mellékvéredény leágazásán, élteti fél-lényeit. Ez állami vivőereket kapcsolják szíveikbe, hogy még a szívük is kímélődjön és ott, az államhoz egészen közel – az állam ver a szívük helyett – – –”
Igényes opusz volt, kiragadott részletekkel lehetetlen érzékeltetni tematikájának teljes regiszterét, de ha eléggé hegyezted füledet, kihallhattad belőle egyik legkorábbi felismerésemet, amelynek eszméje rögeszmévé vált s máig elbíbelődöm vele. A rezonancia primátusának gondolata a multiverzumban. Annak az eszméje, hogy a bioszféra kezdeti kémizmusától a magasösszerendezettségű idegi reflexintegrálokig, az atomok apró szerkezetétől a kvazárokig az interkozmionban, a jelenségvilág minden sávjában és minden léptékén, a multiverzum erőmegújítója-és-mozgásban tartója a rezonancia elve. Ez a törvény és a próféták. Embrionális formában ez a gondolat már felbukkan a Veszélyes Fordulatszám utolsó fejezeteiben.
KL És volt olvasója ennek a kéziratnak – a hadbírón kívül, akit említettél?
Szeretném tanúul megidézni, de őt már nem lehet. Aki ismerte s olvasta, olyan korban veszett oda, hogy ma nekem már az unokám lehetne – ő nem tanúskodhat, de elismételhetem véleményét és te is megütközöl rajta majd, mint valaha akkor én s ilyet az ujjamból nem szophattam. Molnár József barátom, alighogy átment a bölcsészetre tanárjelöltnek, kapóra jött neki az ürügy, hogy ritkábban lássuk egymást: egyfelől mintha – kijózanodva – megszégyellte volna nietzscheánus korszakunk dionüszoszi részegségét s közös intellektuális dorbézolásaink emlékétől szabadulni akart; másfelől meg „féltékeny” lett másik testi-lelki jócimborámra, Kelen Tiborra, akit soha a „szőke bestiáskodás” hőzöngése meg se legyintette: ő az impresszionistákat kegyelte és Debussyt zongorázott.
Egyike volt szomorú emlékű utolsó találkozásainknak, amikor Molnár Jóskát – majd egy évvel németországi utam után – meglátogattam a kórházban. Gonorrheája kiújult, ijesztő komplikációk léptek fel, vesegyulladás, vérvizelés; végül a teljes húgycsőelzáródáson úgy segítettek, hogy a hasfalon keresztül műtötték s úgy ürítették futballabda nagyságúra dagadt hólyagját. Vonított a fájdalomtól, és az orvos, aki hozzátartozóval tévesztett össze, fejcsóválva kísért ki, de tudtam magam is, a haematuriától az uraemiáig egy lépés, és ha az bekövetkezik, nincs annál keservesebb exitus.Hónapokig tartott, amíg felgyógyult s egy ízben, amikor a Múzeum körúti (Forgách-féle) antikvárium emeleti böngészdéjében összeakadtunk, kirukkoltam vele.
– Írtam egy könyvet.
– Mekkorát?
– Nagyot.
– Mi a címe?
– A Veszélyes Fordulatszám.
Felnevetett.
– Hát az meg miféle csudabogár?
– Olvasd el és majd megtudod.
Elvittem neki az egyetemre – odaadtam.
Hónapok múlva hozta vissza. Először (és tán utoljára) látogatott meg ott, ahol a könyv is született, főúri fészkemben, a Stefánián. Nem egyedül jött, vele volt akkori élettársa, egy éles eszű, irtózatos sebes beszédű cukrászlány – a szavát alig lehetett követni. Már feljövet a tükrös, velencei lépcsőházban, de kivált amikor betoppantak: a párocska a zöldvörös bársonytapéta termes tágassága láttán nagy szemet meresztett, kivált a leány. Ő körülperdült, mindent apróra megnézett, Jóska bevette magát a sarokba és nem mozdult. Szűkszavú volt és írógépet, rajztáblás temérdekséget, mindent nemszeretem-formán méregetett. Mellesleg, sohasem jöttem a nyitjára, mikor, miért és mennyire hűlt ki irántam: tán azért – és olyan mértékben ahogy felfedezte, hogy ő maga reproduktív elme csupán és amilyen mértékben tapasztalta kéziratokkal telő, míves iratlerakóim vastagodását.
– Hogy tetszett a könyvem? – Faggatni, kérdezgetni kellett.
– A Veszélyes Fordulatszám? – Ott hevert előtte, ahogy visszahozta.
– Az. A csudabogár.
– Hát…
– Nos! Ki vele. Kicsit se? Sehogy se?
– …Tudod, mintha ez, amin írsz, nem is a te anyanyelved volna. Facsarod, tekered, gyúrod, de nem arra, amerre magától gyűrődnék. Olyan…
– Olyan milyen?
– Mintha te is úgy tanultad volna a nyelvet, mint Széchenyi. Szó se róla, alaposan megtanultad és még azok is vannak, önálló leleményeid. És mégis –
– Csikorog? Nehézkes? Magyartalan?
– Lehet, hogy amilyen az észjárásod. Csavaros. Nem tehetsz róla.
– Változtassam? Rövidítsem?
– Most… Most vizsgákra készülök. Máskülönben újra átmennék rajta. De így… Igazán. Nem tudnám megmondani.
(14) A perdöntő érv, hogy „itt csak a lateiner ember számít” – avagy lediplomálásom története. Mi késztetett arra, hogy kimutatkozzam a jobboldalnak és balfele sodródjam. Aggodalmaim. Hányfele van „balfele”? Rosszfele-kereskedésem következményei; Édesapám szívbemarkoló története – avagy a visszatekintés olcsó bölcsessége: hogy lakolom tragédiáját és viszem tovább teherként, a lelkiismeretemen. Epizódok füzére, a kacagtatótól a rémületesig; véletlen/váratlan találkozások, melyek meg-nem-történtéért hiába imádkozunk. Szembesítés és egymásra találás – Londonban.
KL Bocsáss meg, valamit nem értek. Eddig voltak olyan homályos érzéseim, hogy te voltál az az égetnivaló rosszgyerek, aki félbehagyja az egyetemet és soha le se diplomál; és elbeszélésed is ezt megerősíteni látszott. Ma meg, reggeli után kitévedtem a kerti „eszpresszófülkébe”, ahogy te nevezed, és a falburkolatos falra felaggatva, arany keretben, ott látom az építészmérnöki diplomádat 1938. június 22. dátummal, a Műegyetem Rector Magnificusának az aláírásával rajta, és a fatokban a pecsét is ott lóg alatta, annak rendje-módja szerint. Hát mégis lediplomáltál?
Tudod, Lorcsikám, annak az embernek az önfejűségével, aki váltig ismételgeti, „én nem estem a fejem lágyára!”, holott épp az a baja, hogy a feje lágyára esett, makacsul tengtem-lengtem s abban voltam, hogy ebből az ügyeskedésből holtig megélek. Hogy ez nem „átmenet”. Ki-kifejtettem lesújtó véleményemet diplomákról-diplomásokról, de valójában már ott tartottam, mint amikor a patikamérlegen kimérnek valamit és már csak az a szemernyi hiányzik, hogy a serpenyő lebillenjen. Erről a szemernyiről is gondoskodott Édesanyám, aki a szatócsbolt sarkában, az apám eszkábálta huzatmentes kasszatrónban a bolt királynője volt, és a tumultusban versengtek a vevők, hogy egy-egy mosolyát elkapják; ő mintha megsejtette volna, hogy immár csak formát kéne adni a dolognak, különben is, világéletében, utolsó percéig az volt a szíve vágya, hogy mérnök legyek és semmi egyéb, mert féltett a nőktől (joggal), féltett a politikától (méltán) és féltett az irodalomtól (joggal és méltán), lévén, hogy meggyőződése szerint a mérnökség veszélytelen életet biztosít.
Vevőkörében volt több notabilitás, színészhíresség, tisztiorvos, kormányfőtanácsos, rangos emberek s ha összeállították a telefonrendeléseket, amelyeket az inas hátikosarában az emeletekre felcipelt, hát csak röpködtek az ilyen-olyan „méltóságosék”, „főtanácsosék”, „főigazgatóék”, „képviselőék” – ahogy revideálták a csomagokat, mielőtt a kosár az inas hátára lendült. Nos, e notabilitások között volt egy országos hírű jogász is, volt városatya, aki akár az atyaúristen is lehetett volna, olyan föllépése/megjelenése volt s amilyen leereszkedő-bizalmasan ez lehetséges, gyakori csendes, nevetgélős, bölcs beszélgetések és úri összemelegedés után ez az ügyvéd a család barátja és tanácsadója lőn. A pusmogásból dátumra szóló meghívás, abból meg lelkemre beszélés lett egy olyan tetőemeleti óriás-dolgozóban (a Liszt Ferenc tér egyik szecessziós álompalotájában), amelynek fényűző jó ízlését elismerő szakértelemmel mustráltam. A jogtanácsos úr (középszürke antilopmellényben velour-otthonkája alatt és vatermörder-gallérján némileg lazítva) szivarral kínált, amit elhárítottam és beértem a kávékavargatással, míg ő lelkemre beszélt.
– Minálunk, öcsém, csak a lateiner embernek van becsületje. Láttad már, hogy faluhelyt a pantallós embert mindenki megsüvegeli?! Már előre és milyen messziről. Na látod. Miért vesztegessed el hiába azt a három évet? Már csak másfél éved van hátra: a te eszeddel! Játszva! Az Édesanyád kedvéért! Az én kedvemért! Édes fiam! Ugye megteszed?
A kilátás a háztetők fölött legalább olyan lenyűgöző volt, mint a lelkifröccs. Katonaszó aranyszó: kötélnek álltam. Életformámon nem sokat változtatott, mert most már magam kellett kikeressem a tandíjat-vizsgadíjat, meg a többi hozzávalót, vagyis jobban rá kellett kapcsolnom; de amilyen jó bolondja tudok lenni s amilyen férfibolondító szirén az az építőművészet, a szigorlati tervet még élveztem is; Hültl Dezső (MABI-tervező) országos hírű építészprofesszoromnál (H. Hümér szemészprofesszor fivére) – a „modern építészet” tanszékén a szigorlati tervemet, mire is ő maga, Fejedelmi Személyében, célzást tett arra, mi fényes jövő (és átjátszott megrendelések) várnak arra, aki az ő tanszékén az ő pártfogoltja… Nagy szamár voltam, hogy nem kapva kaptam az ajánlaton; de féltettem szabad életformámat és féltettem az – irodalmat.
KL Vagyis, hogy a tanársegédi taposómalom mellett majd nem fogsz tudni írni, így, ilyen értelemben féltetted az irodalmat? És változott-e az életed, diplomával a kézben?
Nem igazán. Még lediplomálás előtt, ha „pangott az üzlet”, még mint szigorló, el-elmentem félnaposnak neves irodákba; így pl. két évig dolgoztam Hajós Alfréd irodájában (és hogy Frédi bácsi, a „Kormányfőtanácsos Úr”, micsoda aranyember volt és mekkorákat mulattunk rajta/vele – ezt még mint csemegét, külön tálalni fogom) – és ezekből a vendégszereplésekből állandó kapcsolat lett; úgy hogy diploma után néha a négerként vállalt munkák egyikét-másikát kénytelen voltam magam is „alvállalatban” kiadni jókezű cimboráknak – akkorára dagadt a klientéla. Az én mulasztott évfolyamom elszéledt, az új évfolyamban, amellyel végeztem, mindenki idegen volt s közülük gátlástalanul válogattam „segéderőket”; kivált amikor a magam szigorlati tervével voltam elfoglalva: hatalmas kórházkomplexum volt, amelyet sikító-modern formanyelven oldottam meg, konzervatív professzoraim konzultáláskor falra másztak, Kocsis Endre (óvatos, németes, filiszter szellemű tervező) rémüldözött, Csonka Pál statikusprofesszorom rajongott akkor igen merésznek számító, Z-alakú vasbeton vázamért. Ez idő tájt történt, hogy ösztönösen „szakosítottam magam” kórházépületekre – színháztervezésre és mesés, méregdrága szakmunkákat szereztem be, káprázatos albumokat; de nem ezektől kellett féltenem az irodalmat, mert ha rájuk szóltam, hogy takarodjon ki-ki a polcára – hát már csak Rousseau, Montesquieu, Rétif de la Bretonne, Michelet, Thiers, Carlyle sorakozhatott az írógép mellett a rajztáblán, amelyet rögvest elborítottak a kéziratok. Nem, Lorcsikám: mástól kellett féltenem az irodalmat. Szórakozottan, „orrpiszkálva” olvastam elsőre, s a méreganyagnak előbb fel kellett szívódni szervezetemben, amíg szédelegve odajutottam, hogy előkeressem és újraolvassam – higgyek-e a szememnek.
KL Rébuszokban beszélsz.
Mert akkor én még az ilyesmit a jóindulatomat előlegezve olvastam, és mivel valamelyest kendőzte mondanivalóit, nem láttam át rajta mindjárt, hogy mi van a bombasztikus frázisok mögött. Mondjam azt, hogy a szerencsés kevesek közé tartoztam, akiknek osztályrészéül jutott, hogy a legelső kiadású MEIN KAMPF boldog tulajdonosának mondhatták magukat? Átsiklottam fölötte s csak akkor figyeltem fel, amikor ezt a kiadást sebbel-lobbal bevonták, majd hajtóvadászatot rendeztek rá, hogy megsemmisítsék. Szegény Hitler, amikor az 1923-as náci puccs leverése után kilenc hónapot a landsbergi börtön sitiprinceknek fenntartott zárkájában azzal töltött, hogy megírja a MEIN KAMPF-ot, aligha sejthette, hogy heveskedő szókimondása nemcsak őt fogja kínosan érinteni, hanem diplomáciai balfogásnak számít majd, ha már a Harmadik Birodalom kancellári palotájában az érintett hatalmak külügyérei udvarlására járulnak? Addigra megtanulta, hogy szavaink gondolataink elkendőzésére valók – de mi is az érintettek között voltunk és mi is kimazsoláztuk elszólásait. A Balkánon le a tengerig, a nemzeteket „segédnépekké” kell tenni a Birodalom szolgálatában, és valamennyit könyörtelenül el kell németesíteni már a második nemzedékben, hogy a gyermek az anyja nyelvére ne is emlékezzék; könyvtáraikat bezúzni, folklórjukat felégetni, nemzeti öntudatukat beletaposni a földbe: mindnek, de kivált a magyaroknak, akik hajlamosak arra, hogy sokat ugráljanak. Amikor a büdösség kijött, nehéz pénzeket fizettek egy-egy ilyen első kiadású MEIN KAMPF-ért, de én a világ minden kincséért sem váltam volna meg tőle; s minél többször olvastam az inkriminált oldalakat, a ránk vonatkozó soroknál még meg is forgatták hátamban a tőrt. Minden az idő tájt történhetett, amikor (vagy tán nem sokkal később) a Birodalmi Kancellár a Nietzsche-emlékházban meglátogatta a múzeum kurátorát, Elisabeth-Förster Nietzschét és magától a filozófus édesnővérétől, az ő kezéből fogadta el a felajánlott muzeális értékű ajándékot, Nietzsche ezüstfogantyús sétapálcáját – e kegyes gesztussal a bölcset a nácizmus panteonjába, a felsőbbrendű szőke bestia kitenyészthetőségének tanát beemelve a nácizmus ideológiájába. Azidőtájt, amikor szélsőséges sovinizmusa Heideggert időlegesen a nácizmus táborába sodorta s ha ennek látszatától utóbb szabadulni igyekezett is, csak úgy, mint az az ember, aki nagy véletlenül pókhálóba szalad és annak tapadós, láthatatlan szálait fejti le arcáról, bár nyelvi sovinizmusától szabadulni sem nem próbált, sem nem akart („két nyelven lehet filozofálni: németül és görögül”).
KL Kezdem kapiskálni, mitől féltetted az irodalmat –
És nemcsak az irodalmat! Pedig soha a „hazafiasság” nem foglalkoztatott, a Hazaffy Veray Jánosok joggal vethetnék a szememre, hogy soha lapos, hazafiaskodó klapanciákkal nem kísérleteztem, a tornatermi ünnepélyek szelleme nem töltött el, és a sovinizmus témavilága nem foglalkoztatott. De ekkor, a MEIN KAMPF üzenetétől, mint a megtorpedózott hadihajó, a telitalálattól megrázkódtam és oldalt dőltem. Írások tucatja állt mögöttem, a nyelv és az irodalom fennmaradásában „érdekelve voltam” személy szerint: nem a szó elméleti/magasröptű/csűrdöngölős/kokárdás értelmében; hanem én magam: én, a hús és vér ember. A magyarul író író; az íróvá sikeredett magyar. Kell-e még magyaráznom? Kell.
A német nyomtatványtengerből táplálkoztam. Fordításirodalma amilyen könnyen hozzáférhető, olyan kimeríthetetlen. (Szégyen, gyalázat: Diogenész Laertioszt német fordításból ismertem meg.) „Birodalmi” kiejtésem adva volt: Édesapám a legszebb németet beszélte; barkácsolás közben, ha hangosan gondolkozott, mindig németül. Szemmelláthatólag kellemes meglepődéssel fogadta, ha „tréfából” német szóval fordultam hozzá, és a legnagyobb természetességgel folytatta. Még csak az kellett volna, hogy a „népi németség” náci felkarolása után opportunista módra a család „átnyergeljen” a németre és a náci „győzelem” után, túltéve magát rajta, mintha sohasem is lett volna magyar – élvezze a birodalmi németség privilégiumait. Nem kell tán kézzel-lábbal bizonygatnom, hogy ez opportunista lehetőség bár nyitva állt előttem, de bennem fel sem merült és miért? Azért, Lorcsikám, mert addigra magyar szóra forgott az eszem milliom kereke. Nem osztom Chomsky elméletét, hogy akármilyen nyelven beszél az ember, a nyelv fenntartott idegpályái azonosak és minden nyelv számára eleve adva vannak. A nyelv idegélettani letétjét jómagam az érző szerv egészében keresem, a garatbeidegzők, a faciális érzőmozgatók, a szem sodoridegei – elsődlegesen; de ezen messze túl: az ember egész testével beszél/érez/gondolkozik és innen van az, hogy az anyanyelv az egész embert birtokba veszi. Az én „sovinizmusom”, hogy írói kényszerűség? Természeti adottság? A kettőnek az ötvözete, megtetézve önnemzéses következményeivel: az alkotás életmeleg rétegeivel. Ha Akvinás Tamással vitatkozom, ha Hérakleitosz töredékeinek értelmét hámozom az ájtatos Hippolitus püspök Minden Heretnekségek visszahárítása című művében, ahol fragmentumai fennmaradtak, ha kacagva el-elképedek a gnosztikusok bolondgombáin, vagy ha Plotinosz délibábos hőségben reszkető látszatpalotáinak szépségében gyönyörködöm – és valótlanságán kétségbeesem –, akkor mindezt magyarul teszem. Nem franciául, nem latinul, nem angolul vagy akármi más befogadó nyelven; hanem (ez a szó hatvan éve még nem volt, de ma már a nyelvünk hegyén van és tudjuk, hogy ez a mot juste) magyarul, mert lényem fiziológiás egésze erre van beprogramozva.
Aki ért a komputerhez és a nyelvekhez, az tudja, mekkora horderejű megállapítás ez; hogy mely pályák vannak lefoglalva milyen fogalmakra, melyek a nyelv jellegzetes munkafogalmai. Ennyire predeterminálja a nyelv – nemcsak elmélődésedet, hanem annak végeredményeit is. Gondolj csak arra, hogy a nyelv beépített idiotizmusai, felépítése, szerkezete nemcsak hogy vezeti, de szakadatlanul félrevezeti/vezetheti a gondolkozót; egyik-másik attól sem riad vissza, hogy a maga anyanyelvének beépített idiotizmusaira alapozza bölcseletét, hiszen az anyanyelv: „kinyilatkoztatás”; Heidegger nem az első és nem is zárja be a sort. Mind mélyebbre süllyedt abba, amiből a metafizikus/idealista gondolkozás teutón ősköde keletkezett: anyanyelvének beépített idiotizmusaiba, amelyekkel végezetre, szófejtő furorjában még az ógörögöt is megfertőzte és valósággal delektálta magát e mesterkéltségek lefordíthatatlanságában. És a fonémák zeneiségének a humora! Akkor leszel magyar íróvá, ha az óvónénitől megtanulod, hogy „apa cuka / funda luka / funda kávé / kamanduka / abcúg – fundaluk! / fundakávé kamanduk” – és hallatára elneveted magad. Csak magyar gyerek értheti, mi ennek a humora. Bennünket segédnéppé tenni, bezúzni, leradírozni a térképről, akár biológiai hódítással, akár elnémetesítéssel, akár de facto likvidálni: magyarságomban, emberségemben, létemben fenyegetett. Én is a Tarka Tehén városából jöttem ugyan, ahonnan Zaratusztra – de visszahúzódtam a jobboldaltól és balra tolódtam.
KL De merre „balra”?
Helyes a bőgés, oroszlán! S itt mindjárt elejét vehetjük egy félreértésnek. Nem voltam marxista, még véletlenül sem. Átrágtam magam rajta és megutáltam Marxot. Il est assommant, mondja a francia. A crashing bore, mondja az angol: agyonütő unalomtömeg. De mondaná még azt is: a shady character. Sötét alak. Nem hiányzik ő Theophrasztosz Karaktereiből sem, és eleven „klón”-jaival is volt alkalmam találkozni; világéletemben ösztönösen irtóztam az olyan zseniktől, akik kutyaúszással veckelődnek át az élet mély vizén, virtust csinálnak abból, hogy büszkén keresetképtelenek és berendezkednek rá, hogy halálig élősdik lesznek és kullancsként lógnak a Gazdag Barát, a Nagylelkű Pártfogó vagy a Kulturális Alapítvány meleg bundájában (Koestler „telefonszínésznőknek” csúfolta »Callgirls« című szatírájában, ezeket a kongresszusról kongresszusra utazgató, örökké bizottságosdit játszó, Alapokból, Hozzájárulásokból és Hitvesekből élő intellektuális lárvákat). Ne a marxizmus–leninizmus templomerődjeiben, ne a marxiarcheionokban keresd a forrásmunkákat! Életéről – bár az elszólásokból úgy is megtudhatsz egyet-mást és az elegendő, hogy morális hányingert kapj. Hogy fő-fő proletárforradalmár létére oly büszke volt felesége, Jenny von Westphalen bárónő arisztokrata származására, meg arra, hogy hölgye Argyll hercegének távoli rokona volt – az hagyján (e rokonságra való hivatkozással vágta ki magát az angol rendőrségnél, amikor egy londoni zálogházban, a családi ezüst elzálogosításával gyanús lett). Hogy kizsákmányolta a fizetésnélküli mindenes-cselédet, a kis Lenchen-t, aki nem tudott angolul s nem elég, hogy felcsinálta, a gyermek születését ürügyül hozta fel, hogy követelődző leveleiben feljebb srófolja gyáros barátjánál, Engelsnél, a havi apanázst – az hagyján. Hogy a Kommunista Kiáltványban elítélt minden örökhagyást, de vég nélkül perelte anyját örökségi jussáért, ami őt megilleti – az hagyján. Hogy nemcsak a British Museum Könyvtárának: a Soho és Hampstead több kocsmájának is mindennapos vendége volt, gyakorta szállították haza részegen, és a manchesteri havi ellátmány jó része ital formájában a gyomrába vándorolt – az hagyján. Elvégre rá is áll a Flaubert-i mondás, az ember semmi, minden a mű.
No de milyen a Mű, amelynek legfőbb szerencséje, hogy mint minden „bibliát”, a marxistákét is utolérte az olvasatlanság végzete…? Milyen ez a stílusában kilúgozott, ez az előretekintésében perspektívátlan, ez az ízetlenségében hiába-harapdált parafára emlékeztető, amelybe finoman szólva „vendégszövegként” a szerző belecsempészte Ricardo „többletérték”-elméletét? Ez a mind tárgyában, mind módszerében többszörösen elavult kritikája annak a valahai feudálkapitalizmusnak, amelynek adatait a könyvtár porosodó folyóirat-rakaszaiból összekörmölte? Hogy mint volt, hogy volt a fáizás joga a besszarábiai erdőkben, meg hogy 120 vagy 150 napot kellett robotban ledolgoznia a zsellérnek a dunai fejedelemségekben… mikor? Kétszáz évvel ezelőtt? Kit érdekel az már, hol vannak azok a fejedelemségek? A marxiarcheionokban a harci rivallgás még Londonig hallatszott, amikor jó húszegynehány éve már megírtam: az ezredfordulóra Marx Károlynak és izmusának hirtelen leáldoz; és akárcsak mint a villanykörtét, ahogy Napóleonnal az „isteni Jean-Jacques” fényét leoltották, Rousseau-éhoz hasonlóan, úgy fog a marxizmus Napja is kihunyni s oly hirtelen, hogy aki épp belenézett, feketeséget lát majd megüresített helyén.
KL No és Marx, a bölcselő?
Miféle bölcselő az, aki nem magyarázni akarja a jelenséget, hanem „megváltoztatni” a világot? Az akcióprogram nem világmagyarázat, sose volt. Jól tudod, ismered rögeszmémet a filozófia fejezeteinek értékbesorolásáról – hogy számomra a bölcselet csúcsdiszciplínája az ontológia…?! Nos, ontológia mint kérdésfeltevés abban a politikai gazdaságtanban, amit a marxiarcheionokban annak hívnak, soha nem szerepelt. Igaz, utólag megpróbáltak rögtönözni valamit és nagy elkésve Lukács is összeírt ötezer oldalt (németül), és a szívem vérzik Eörsi Istvánért, aki életét beleölte ezeknek az értéktelen írásoknak a lefordításába. De tudod mit? „misericordia e giustizia li sdegna; / non ragtionam di lor, ma guarda e passa”.15
KL Mos már tudom, hogy merre balra nem mentél. Hát merre volt neked a „balra”…?
Nos, megvádolhatsz azzal, hogy nem a való világban éltem. A könyvmoly a könyvek fantáziavilágában él. Ha nem tudnám az okát (mint ahogy tudom, de nézz csak utána a „neuronkorróziónak”, bölcseleti opuszaimban), hihetetlennek és felfoghatatlannak tartanám, hogy aminek ideológiai árfolyama a századelőn tetőzött, majd szinte teljesen elértéktelenedett. A Nagy Francia Forradalom kétévszázados diadaljubileumát méla fanyalgással, kis híján undorral fogadták hazájában, és ünnepségsorozat akkorát még nem bukott. Volt, aki felháborítónak találta XVI. Lajos lenyakazását (minthogy halálos ítéletét egyetlen szavazat döntötte el)16 s akadtak derék republikánusok, akik „sajnálták” a királyt. Akkor én nem Tocqueville-t olvastam és nem a mai eszemmel mértem fel, hogy a forradalom mi tenger vérbe, mi pénzbe került, hogyan élősködött az Ancien Régime vagyonán és ottfelejtett intézményein, milyen keveset vitt véghez, kivéve hogy aranytálcán szolgálta fel Napóleonnak az óriáshadsereget és a nehéztűzérséget.
Alig van a történelemben lángolóbb, izzóbb vörös foltja a „baloldalnak” (maga a szó is belőle való) – mint a Nagy Francia Forradalom, protuberanciái elhatoltak a századelő pereméig és erőtere engem is polarizált. Michelet romantikus egyházellenessége és populista demokráciarajongása lázba hozott engem is, ronggyá olvastam öregkori, hétkötetes munkáját: a Histoire de la Révolution Française ott porosodott a Fővárosi Könyvtárban, és a cédulák szerint évek óta senki se vette ki (soha nem vittem vissza); Carlyle ditirambikus áradozású históriás könyve a Forradalomról – az volt a bibliám. „Et des boyaux du dernier prêtre / Serrons le cou du dernier roi”17 – olvastam Diderot-nál (s noha olvastam Voltaire fél-plágiumnak mondható, mesteri kompilációját az eredetiből, nem is sejtettem, hogy a mondás Meslier-től származik – s mi különös szerzet lehetett is a papocska, aki 1689-től 40 éven át egy Champage-i kisközség ájtatos-szemforgató plébánosa volt, mialatt Mon Testament című monumentális vitairatában összehordta az ateizmus teljes fegyvertárát! Jómagam csak fél évszázaddal később, a Szélhárfa írása idején szereztem be e ritkaságot s az idézet Meslier óvatoskodó szövegében így hangzik: „Il me souvient à ce sujet d’un souhait que faisait autrefois un homme, qui n’avait ni science ni étude… Ils souhaitait, disait que tous le grands de la terre et que tous les nobles fussent pendus et étranglés avec le boyaux des prêtres”.18 Levett a lábamról és elsodort egészen a Forradalom pletykaóceánja: a szalonok, a szerelmi intrikák, az irodalmi anekdoták, az arisztokraták a börtönökben, a hóhérmegvesztegetések, a felhágási sorrend, a gyorsguillotine feltalálása (egyszerre hatot nyakaz), stb. stb. Camille Désmoulins, a dadogós, a szeretetreméltó és szép arája, Sieyès abbé, akinek minden zsebéből alkotmánytervezetek kutyanyelvei lógtak, az agyonverhetetlen Fouché, a szájatépő Marat, és (szégyenszemre) bálványom, Saint-Juste; a Gironde, a Marée, a Cordeliers, a les Jacobins, a Champs de Mars-i mészárlások, a szeptemberi mészárlások, a Tuileriák börtönében a fogolymészárlások, a menekülni próbáló királyt Varennes-nél feltartóztatják, a Comité de Salut Public, Danton kizáratása, a hébertisták proskribálása, a Vendée, a chouans-ok; Lyon, Marseille, Toulon fellázad; a lerázhatatlan Fouquier-Tinville, ügyészi főhóhér – Thermidor! Tudod-e, hékám, mert ha nem, hát most megtudod. Hogy még a „forradalom” (révolution) szó mai értelmét is a francia forradalomnak köszönhetjük?! Úgy ám: eredetileg a révolution ideiglenes változást/módosítást/intézkedést jelentett. Nekem ugyan nem az az inszipid Marx és a fantáziátlan német szociáldemokrácia volt a balracsábítóm. Hanem a Nagy Francia Forradalom.
KL Még ma is lelkesedsz a francia forradalomért? Egészen tűzbe jöttél… –
Ördögöt lelkesedem, ördögöt jöttem. Az én tüzem? Lángocska: animula vagula blandula. Tudod, ezzel is úgy van, Lorcsikám, hogy si la jeunesse savait, si la vieillesse pouvait… Szeretnék fejátültetéssel, tizenkét fiatal nyakon és minden idegpárt gondosan belenövesztve ebbe az öreg fejbe: szeretnék ezer évig élni. A szokratidáknak törvényben kellene hogy biztosítsa az állam ezt a fejátültetést (az önként jelentkező fiatal Tizenkettő nyakára, és a műtét is, hogy ingyenes legyen…). A múlt aktái így vannak lezárva: akkor ez volt az én szellemem színeváltozása.
KL És észrevevődött-e ez a te színeváltozásod? Baráti körödben? A családnál?
Közeli barátaimnál igen: már hogyne vették volna észre. Elsősorban Kelen Tibor figyelt fel könyveimre, mármint arra, hogy a TAUROBOLIUM megírása után a római ókor lekerült a műsorról, és a rajztáblám szélén végigrakott könyvek közt elszaporodtak a francia forradalom monográfiái. Ő mindenben ilyen lassan mozduló „lajhártermészet” volt (nem pejoratíve mondom, mert az esze fogott, mint a borotva) és eltartott egy darab ideig, amíg „vette a lapot”. A családom? Gonosz legyek? Kinőttem. Elhanyagolható tényező lett; volt, akit hónapokra, évekre nem láttam: leszoktak rólam s ha kezedbe került, a HELIÁNÉ-ban olvashattál egy vitakiváltó bekezdést a „választott rokonságról” – hogy ki az igazi rokon az elügető emberiségből, és ki a rokon a könyvespolcokon…
Persze hétről-hétre hazalátogattam, a szülők: más kategória. S ha már így rám kérdezel, bármi nehezemre esik is feltépni sebeinket, meg kell mondanom. Mert Édesanyám vakon követett volna akár a pokolba is (ha egyébért nem, hát hogy szemmel óvjon); de Édesapám ösztönösen megérezte színem-változását és egyre mogorvábban fogadta. Azokból az apró epizódokból, amelyeket ebből kiszórok-elhagyogatok, egy másik könyvet lehetne írni; de hogy érzékeltessem viszonyunkat Édesapámmal, hadd válasszam a grafikus ábrázolásnak azt a mérnöki módját, amikor a milliméterpapíron felhordsz néhány jellemző, szinguláris pontot és ezeket érzésvonallal összekötve – mintegy megszerkesztheted a diagramm „görbéjét”; mert hogy görbe történet, annyi szent, a vége meg egészen kajla szarvú és bikásan döfölő. Van, ami lényeges, a mozaikok közül ez az első lényegtelen. Hat-hét éves lehettem és lázas beteg. Felültem ágyamon és az asztalt körülülő nagyok társaságából odaszólítottam Édesapámat azzal, hogy mondani akarok valamit. Fölkelt, odajött, felemelt, magához ölelt.
– No mondjad!
– De ez titok. Csak a füledbe súgom és csak neked.
– Halljam!
Tenyeremmel elernyőztem a fülét, hogy más ne hallja, úgy sugdosódtam:
– „Ingbe, gatyába / ugrok lányok nyakába…!”
Elkomorodott. Faggatóra vett:
– Pfuj! Kitől hallottad ezt?
– A Banditól.
– Többé nem szabad vele barátkoznod.
Bandika, a szemközti bérházból Hinléderék Bandikája pár hónappal idősebb volt, okoska és született jó bohóc. Ha ő elkezdett pofákat vágni és pojácáskodni, gurultam a kacagástól. Bandi nem tudta mire vélni. Ha látom, átmegyek az utca másik oldalára, nem nézek rá, elfordítom a fejem. Felőlem a feje tetejére állva pojácáskodhat: komoly maradok. E történetkéből is láthatod, kezdetben jó voltam és szófogadó: hogy ebből a szófogadásból a későbbiek során mint fejlődött ki lojalitás-komplexumom, amire annyiszor ráfizettem. A többi érdektelen, a lekerekítése: hogy Bandika mamája panaszt tett, a szülői tilalom megenyhült – amúgy is, már nehezen bírtam fékezni arcizmaimat, hogy ne kezdjek nevetni torkomszakadtából: Bandin, aki a túlsó járda szélén produkálja magát és cirkuszművészete egész repertoárját, szamárfület mutat és beszopott pofazacskókkal „csibetátogást” utánoz.
Második gyorsfelvétel. Tétovázom: meséljem-e; amilyen bizarr emlék és kínosan feszélyező – tán jobban tenném, ha eltemetném…
KL Sose temesd: ki vele!
Erőszakos vagy. Nos, isten neki. Soha többé nem fordult elő, mert még a vasat is megettem és nem voltak emésztési zavaraim. Hetedikes lehettem, amikor valami hosszan tartó, brutális székrekedés következtében végbelem berepedt és csokornyi haemorrhoida keletkezett rajta. A hajlamosítottság, aranyérre – örökletes jelleg, de addig erre senki nem panaszkodott: szégyelltem nyavalyásságomat és kirekesztve éreztem magam. Járni nem tudtam, két hétre elmaradtam az iskolából; csak ott ültem féloldalasan megdőlve a suton, próbáltam olvasni és nyögtem. Háziorvosunk kórházat, műtétet emlegetett, mire félelmemben annál szorgalmasabban áztam a meleg vizes lavórban (a konyha elfüggönyözött sarkában, a házilány ágyemelete alatt) és kezeltem magam. Vasárnap történhetett, este vacsoránál; körülültük az asztalt. Csak mi hárman, a szüleim és én. Néma csendben, nyomott hangulatban; egyetlen szó el nem hangzott. Ekkor történt, aminek történnie kellett s hogy ügyeletes szenzoraim felmondták a szolgálatot, avagy elpetyhüdt szphinkterem nem tudta teljesen összezárni az izomgyűrűt a fájdalmas kirojtosodás miatt – nem tudom. Csak azt tudom, hogy a purci kiszaladt, és a szellentésnek olyan kipurcantott hangja volt, hogy elsiklani – napirendre térni fölötte, vacsoránál, nem lehetett.
Édesapám szeme vérbe borult. A nagy darab ember azon minutában elvaddisznósodott, ültő helyében félig fölemelkedett és mialatt küzdelmében, hogy uralkodjék magán, homlokán kivert a hideg verejték – a kés nyelét ökölre fogva, asztalra szorított pengéjét lassan elgörbítette. Édesanyám látta, mi következik, felugrott és visszafogva apámat, kérlelni kezdte:
– Fiam! Fiacskám!… Fáj neki: nem tehet róla! – De látva, hogy lefogni nem tudja és közeljár ahhoz a dührohamhoz, amikor nem tud magáról, csak tör-zúz s amire az orvosok annyiszor figyelmeztették: „valami ülőfoglalkozást neki, ahol nincs kitéve az emberekkel való érintkezésnek”, hogy ez az, amitől óvni kell mindenáron, rémületében rám kiáltott: – kérj bocsánatot! Hamar!
– Nagyon bocsánatot kérek! Nagyon! Nem tehetek róla – hallottam az elrebegett gyermeteg igéket, mintha én mondtam volna; pedig kani kölyök voltam s igencsak túl a bocsánatkérő koron. Édesanyám a vállát pátyolva, mind csak hajtogatta:
– Nono! Fiam! Fiacskám! Nono! A Gyerek nem tehet róla: fáj neki…
– El az asztaltól! – rikácsolta a szerencsétlen, mintha nem is ő volna.
– Megy már, megy már – engesztelte Anyám s nekem meg odaszólt: – ülj félre!
Mázsás súlyával, fölém magasodó termetével lassan visszaereszkedett székébe, és mint aki belsejében rendet teremt és felismert énjéről lehántja-fosztja a hadirokkant idegrendszer gránátnyomásos dührohamát, visszanyerte önuralmát és így szólt:
– Vigye a tányérját is. Ne maradjon éhen – – –
Étvágytalanul üldögéltem a sarokban és nem nyúltam az ételhez. Nem is az fájt (az is), hogy elvert süvölvény módra bocsánatot kértem. Hanem ahogy a mondatot kezdtem: hogy nagyon. „Nagyon bocsánatot kérek.” Ezt a nagyont Édesapámnak sokáig nem tudtam megbocsátani.
KL És aztán? Megműtöttek?!
Soha. Nagyszerű orvosunk volt. Elsők közt alkalmazta az akkor nagyon újnak számító metódust, a direkt injekciót. Az injekciós kúra után mondhatni egy életre elfelejtkeztem róla: a jelek szerint az én bajom nem volt sem örökletes, sem hajlamosított.
KL Soha furcsább történetet. Gondolom, féltetek is egymástól, mert ha ölre mentek, amennyivel Édesapád nehezebb, te azt kipótolod fiatalsággal, izomerővel. Volt úgy, hogy verekedésre került a dolog?
Még lesz min furcsálkodnod, most érd be annyival, hogy indulgenciádat kérjem, amiért terheltelek vele; de – ez is egy szinguláris pont a grafikonon, amelyen megszerkesztjük Édesapámmal való viszonyom görbéjét. És most: harmadik vakuvillanás, újabb villámmozaik s ezt mintha meséltem volna már. Állíts meg, ha ismerős és akkor visszatekerjük a magnót, letöröljük a szalagról –
KL Dehogy állítlak! Hátha most másképp mondod el és félig füllentésen érlek!
Mondasz valamit: regényírónál mindig fennforog a non e vero ma ben trovato veszélye: ha elővesz a mesélőkém és megtekerem, mert arra mulatságosabb. Ám ez inkább larmoyant, vagy tán tragikomikus. 18 éves lehettem és nem hogy hetvenhétszer elvesztettem a szüzességemet addigra, de több szeretőm kockázatos kürettjét is végigizgultam zugorvos barátaim előszobájában, amikor Édesapámnak mi jutott eszébe, mi nem. Télvíz idején, csikorgó hidegben sétára invitált. Mi: ketten? Ugyan mi megbeszélnivalónk lehet, miután hosszú évekig soha eszünkbe nem jutott, hogy együtt sétifikáljunk?! Kérdőleg néztem rá, de ő kucsmája fülvédőjét a fülére húzta és nem válaszolt.
Életem leghosszabb sétája volt, orrom-fülem lefagyott, agyam belezsibbadt. Bődületes és sületlen prézsmitálás volt a Nagy Titokról, ami lehet ocsmány, ha meghurcolják a sárban, de lehet a Mennyország Előkóstolása, ha tisztán megtartjuk egymásnak magunkat és magunknak egymást, és szűzen megyünk a násznyoszolyára (Voltaire juthatott volna eszembe, mai fejemmel – C’est une des superstitions de l’esprit humain d’avoir imaginé que la virginité pouvait être une vertue).19 A Múzeum körút, a Nagykörút, az Andrássy út, az Üllői út laktanyától laktanyáig: már két órája róttuk a főváros utcáit, de a forró-kása-kerülgető macska Harci Ordítását Hallató Oroszlán lett volna Édesapámhoz képest (amúgy is nehézbeszédű volt) – és ne adj’ isten, hogy előrukkolt volna vele. Nagy kínkeservvel csak-eldadogta a maga nemi felokosítását arról, hogy közösülésnél mi kerül mibe, mire kell vigyázni, és „megöntartóztatás” (sic) veszélyeit megelőzendő, mint kell óvszerhez folyamodni, feltéve, hogy megítélésünk szerint tisztességes és megbízható a prostituált…
Megmondta, hogyan kell kérni, de ne ismerős drogériában, merre keressem a jobbacska vöröslámpás negyedet és kezembe nyomva két pengőt, utamra bocsátott.
Tönkrefázva rohantam haza, soros szeretőm karjaiba; de sokáig nem mondtam el senkinek. Más ne hahotázzon szegény Öregemen, ahhoz csak nekem van jogom (ma már megindítónak találom – Flaubert is megírhatta volna: ügyecském elboronálásának 19. századi módja volt).
Negyedik anekdota-szilánk – s ez oly teljes-tökéletes cselekménymentes, hogy a mára már félig levitézlett nouveau roman valamelyikébe is beillenék (bár remélni merem, hogy nem olyan egérszagú); „szilánknak” mondom s te döntsed el, hogy ez az antitörténet önálló életet él-e, vagy pedig az előző epizódhoz fűzhető lábjegyzet csupán.
Aki negyed hatkor kel és egész napos robot után hullafáradtan esti tizenegykor zuhan ágyba, annak az a kikapcsolódás egyszer egy héten úgy kell, mint a falat kenyér. Tudta ezt Édesanyám, és épp ezért Apának vasárnap délutánra, késő estig bezárólag, teljes búcsút hirdetett, és kimenőt adott. Mert hová is menne egy ötven éven felüli, korpulens fűszer-és-gyarmatáru-kereskedő, hogy betöltse a vasárnap délutánonként támadó hirtelen űrt, mint ahová a szíve-vágya vezérli? A futballpályára, ahol Ort Gyuri gyertyát rúg és ő kiordíthatja a lelkét a bajnokcsapatért, amelynek csapatkapitánya történetesen vevője és ilyen szegről-végről, pertu barátja, de Platkót, a csodakapust is ismeri, odaköszönőlegesen. Utána vacsorára elvonul a Frontharcos Szövetségbe, ahol a bajtársakkal sörözve megbeszélik a bajnokság állását és a jövő heti mérkőzés esélyeit. (Itt zárójelben közbeszúrhatnám, hogy teljes csalódást okoztam jó Apámnak, amikor 8–9 évesen elvitt az angol–magyar válogatottra és én, a labda után szaladgáló csatársornak-csodafedezetnek hátat fordítva, égre szegett fejjel – és „mérnöki” szakértelemmel – a lelátó tetőzetének konzolos rácsostartó-megoldását mustráltam. Jobban érdekelt. Hetekig nem szólt hozzám és nem nézett rám Apám, mert ha rám nézett, hát „így válik a vér vízzé” – juthatott eszébe; és csak a foga közt sziszegve átkozódott, hogy ilyenre pazarolta azt a jegyet, amelyet aranyért is csak protekcióval lehetett szerezni; de – Rabelais-val – passons outre.) Estébe hajlott a nap – s épp az a nap volt, amikorra Édesanyám Mindenvasárnapi Teljes Feloldozást és Kikapcsolódást hirdetett – akkor kerülhettem arra, ahol a Rákóczi téren városfelmérő kollégám felokosítására indultam, aki újonc volt és akkor kezdte volna első helyszínelését; ott, ahol a „jobbacska” vöröslámpás negyed a térrel határos, de már az idetorkolló sikátorok a „rosszabbacska” végének számítanak. A találkozás oly váratlanul ért, hogy földbe gyökeredzett a lábam s a látvány letaglózott. Édesapám lépett ki és toppant előmbe az egyik olyan utcából, ahol minden kapualj alól „palira” leső bárcás bazsalygott, ki szúnyogszépség, ki parasztfruska, ki eleven húsosláda, ki tojáshasú cigánylány; e macskaköves sikátorból következett elő – olyannak, amilyennek még soha nem láttam. Tíz évvel öregebb volt, szarkalábas, szétlazult medencéjű; elégületlen mogorva kandúr és idegen – teljesen idegen, mintha nem is ő volna. Arculfröccsentett – szemen vágott a látvány, szúrós tekintetével keresztülnézett rajtam, elmenet, mint akinek máson jár az esze s még jó, hogy nem vett észre.
A gyanú még nem bizonyíték, a körülmények hiába olyanok, hogy „rávallanak”; hogy ő is mindenvasárnapos üzekedő állat legyen és szemétláda ribancokkal megcsalja Édesanyámat, akit egész héten kirakatba tett példamutatással bálványoz-és-imád, s maga az Imádott Nő is mintaférjként hirdet…?! Elképzelhető? Akkor is felmenteném a szívemben, ha úgy lett-légyen; de tudom, nem úgy volt. Kápráztam, összetévesztettem egy hasonmásával: kinek nincs, egy metropolisban? Minden bizonnyal délután a lelátón az öklét rázva üvöltözött, estébe hajló ilyentájt (amikor vélhetőleg találkoztunk) már száz bajtársa tanúsíthatja, hogy a Frontharcos Szövetségben volt és késő este, amikor beállított, olvatag csókkal üdvözölte a raktárlakást és édes otthonában örök-egy szerelmét, a balzsamos szavú Feleséget.
KL Köszönöm szertelenségedet az őszinteségben: ha így folytatod, a kitárulkozásban utoléred az isteni Jean-Jacques-ot –
A hazudozót? Rousseau gyermekeket hazudott, hogy voltak neki, én meg váltig nehogy megcsaljon az emlékezet – arra ügyelek. Ez eddig öt „pont”, alakul a grafikon, emelkedik a görbe, kajla szarva. Folytatom is, mert sose érünk a végére s aztán meg, tudod, rast’ ich, so rost’ich ha pihenek, berozsdállok. Lutherrel szólva. Mert ennél felugrasz, ha odaérünk, szorongó-ijedtedben, Lorcsikám, de semmit nem hallgatok el. Az eddigi négy az ötödik epizódnak háttérfüggönyéül szolgál csupán, és ha csapadékát keresed, meglelheted a GOLGHELOGHI első színpadi játékában.
Soha nem voltam sírékony, és híres voltam arról, hogy amikor a többiek bőgve fakadtak (részvéttől, ijedelemtől), az én szemem váltig száraz maradt. De idős korban könnyebben eltörik a mécses (azért teregetem itt jó előre a zsebkendőmet), és ha bekövetkeznék a baj, felhatalmazlak rá és arra kérlek, szólj rám keményen: moderáld magad!
Annak ellenére, hogy látogatásaim otthon megritkultak, Édesapám abból a kevésből is megszimatolta színeváltozásomat. Hogy balra tolódtam. Hogy 1919-ben a lisztes vagonok kirakásánál átejtették a gyomai kommunisták s míg a párttagok három zsákkal vihettek haza, ő, a pártonkívüli csak egyet kapott? Kezdő adminisztráció; túlkapás. A Vitézi Széktől is volt egy írása s bár jogosult volt a címre, sohasem használta – „bornírtnak” találta az ott uralkodó szellemet és sértette liberalitását; de egyszer, egy vigyázó vitánk alkalmával, hogy ne legyen belőle összecsapás, a háborús fellegjárás távoli villámlásaiból félelmeit összegezve s igen visszafogottan, ezzel zárta le a vitát:
– Márpedig, édes fiam, ha itt még egyszer kommunizmus lesz, akkor én öngyilkos leszek. Dixi.
Más kérdés, hogy mire a Honra rászakadt a Bőrhajú második kommunizmusa, ő nem ő volt többé, csupán leszázalékolt, megnyomorodott, kicserélt árnyéka önmagának.
Még fülemben cseng a szó, fáradt, lemondó hangján, mint akinek már fenyegetnie sincs mivel. Dixi. Alig egy évvel utána, 1940 végén (november 20-án csatlakozott hivatalosan Magyarország a tengelyhatalmakhoz) – olyantájt lehetett. Akár a karambolozó a volánnál, aki hirtelen behunyja szemét és utána a kórházban semmire sem emlékszik: én is tökéletesen elfelejtettem azt a beszélgetést, ami odáig fajult; a beszélgetést, amelynek roncsából előemeltek s hónapokig tartott, amíg kigyógyultam belőle. Csak azt tudom, hogy a raktárszoba sötétjén kezdődött s ha az szóváltás, hogy szó szót követ, akkor mondhatni, hogy a veszekedés határán jártunk. Megsejtette és kifogásolta gyanús üzelmeimet? Hírül vitték volna neki a jövés-menést lakásomon? A három sokszorosítógépet, vagy hogy a faragott íróasztal titkos zugában fegyvert rejtegetek? Semmit se tudott és szerencsétlen fogalmazása úgy sült el, mintha faggatása felelősségrevonás lett volna?! „Ha rám nem nézel, legalább az anyádra néznél, rühes kölyke!” Mondta, nem mondta?! Ma már olyan távoli ez a rémálom, hogy mint az álmoknál általában, arra kell vigyáznom, hogy távoltartsam tiszta üzenetétől az ébrenlét hozzátétjeit. Csak azt tudom – ott álltam a raktárszoba tárva-nyitva álló ajtajában, és dühödt-révetegen az üzlet fele néztem (az ajtó mindig is tárva-nyitva állt, mert kétfelől, sötét öbleiben ecetes meg olajos hordókból mérték ki üvegekbe-kannákba, literenként az olajat, ecetet), hallottam mind jobban nekiszilajodó, mind eszeveszettebb kifakadásait, és hogy kirohant érte vagy már a kezében tartotta, nem tudnám megmondani, mert arra sem figyeltem fel, amikor elhajította: fojtott rivalkodást hallatott és felém hajította amivel fát szoktunk hasogatni és rendesen a konyhában áll: kurta nyelű baltáját. Megcélozta: a fejemnek szánta? Éreztem, hogy elkalimpált mellettem, de csak akkor eszméltem rá, hogy mi volt, amikor a balta foka beleállt a nyílás faburkolatába – rövid nyele még remegett.
A másodperc tört része alatt rekonstruáltam a történteket. Elrohantam. Nem tudtam napirendre térni afölött, hogy nemzőapám baltát hajított felém s tán csak az a tenyérnyi hiányzott, hogy szét nem loccsantotta a koponyámat. Mint utóbb kiderült, Édesanyám is, felfigyelve a szokatlanul pattogó szavakra és rosszat sejtve, alighogy a kasszából kiugrott és engem elrohanni látott, azonnal felmérte, mi történhetett s mihelyt az ajtóbélésen éktelenkedő balta a szemébe ötlött, meg apám, amint az asztal mellé roskadva és tenyerébe temetett arccal, ráborulva zokog, és egész testében remeg, mindent tudott.
Hónapok beleteltek, hogy megjuhászodtunk és – Édesanyám hízelkedő parancsszavára – megkockáztattuk, hogy fél percre elviseljük egymást s akkor is, kerülve egymás tekintetét.
Pedig ez volt az a tekintet, amely rám szegeződött 1958 januárjában, Londonban, rám, az a tekintet, abból az otromba ólombádog-kupakból, amelyet faforgács közé csomagolva, barna kartonlemez-dobozban adott postára Édesanyám és apám hamvait tartalmazta. Az ő hamvait, és az ő számonkérő-szemrehányó, megenyhülten cirógató, megbocsátó tekintetét, amilyen Embernek Szeme csak a végelnyugvásban lehet. Először szakadt fel belőlem a sóhaj: bárcsak akkor eltaláltál volna! És először éreztem fel, hogy az Ő sugalmas prezencája mimondó: bárcsak soha kezembe ne vettem volna!
Mintha én az az ajtóbélés lettem volna: a baltafok belém állt és én emberebb ember lettem tőle. A világnak nincs az az egyeteme, amit ettől – gyermeknek csak nemzőjétől, és filozófusnak a világegyetemtől lehet ezt tanulnia. Ő is, én is: megtanultuk és értettük egymást. Légipostán alig félórája ahogy jött, ott, a hampsteadi kis házban, mellettem a kibontott dobozzal, a szétborult gyaluforgács közepette az ólombádog-kupakba zárt hamvakkal – Hack Vilmos, élt 1881-től 1958-ig –, ott írtam ezt a verset. A címe:
|
(15) Azonnali kilakoltatás. Budapest albérleti térképe; minden otthonok otthontalansága, cselédszobák parányisága – avagy egy térmániás jeremiádáiból. Közjáték a lápon; szökés a szanatóriumból. Megfagyott muzsikusok szóharcai – avagy Strauss Richárd versus Mozart az építészirodán. Közjáték a hegyen.
And in the happy no-time of his sleeping Death took him by the heart 20
WILLFRED OWEN
Ládd, Lorcsikám, ez a baj velem. Felteszem a gondolkozó kalapomat és mindjárt nem az eseményeket pergetem, hanem kommentárokat fűzök olyan eseményekhez, amelyeket még el se mondtam: bölcselgésbe fullad a mesélés. És mihelyt felteszem az emlékező szemüvegemet, ide-oda ugrálok az időben és többé rajtam az isten se ismeri ki magát. Olyan szénásszekér vagyok, ami minden döccenésnél ki akar borulni, hogy ottmaradjon s annál időzzön, annál a döccenőnél –
KL Nagyon kérlek, ne a gondolkozó kalapodat: most az emlékező szemüvegedet tedd fel és úgy, ahogy ígérted, mondanád el azt a döccenőt. Mert az a gyöngyélet a Stefánia úton két évig tartott s akkor elköltöztél. Felmondtál?
Bolondnak nézel? Ha nem mondanak fel, még most is – vagy ha most már nem is, de ott laktam volna, az elállamosításig. Úgy felmondtak, hogy a lábam nem érte a földet. A baljós jelek már hónapokkal előtte fel-felvillantak, de én vaknak tettettem magam. A Kegyelmes Asszony eltűnt. A szanatóriumot, ahol feküdt, eltitkolták: ne látogassam meg. Franciska, a gouvernante minden ok nélkül dúlt-fúlt és a púposka hátát mutatta. Azt, hogy gyászt öltött volna, amúgy sem vettem volna észre, hiszen örökké feketében járt. A házmesterfamília kezdett tiszteletlenül viselkedni. Egy szép napon leszakadt az ég. Annyira se méltattak, hogy közölték volna, a Kegyelmes elhalálozott, eltemették – hol, hová, mikor. Egy délelőtt, a tejcsárdából visszatérve, ahol reggelizni szoktam, a család egyik prominens férfitagja fogadott (a fia talán? sose láttam). Korpulens, magas, soktokás, deresedő ötvenes; oly ordító elegáns, hogy a gomblyukán kivirított – a felső tízezerhez tartozik. Gorombaságát tetézte, hogy mindezt a diadalmasan dühöngő gouvernante jelenlétében és fülehallatára vágta a fejemhez; remegett mérgében és nyála nagy ívben visszalógott ajkára, amikor szivarját a szájából kivette. A kulcsokat követelte.
– Maga! Holnap reggelre! Itt ne lássam! Meg ne lássam! Minden holmijával! Soha többé! A kulcsokat leadni!
A gouvernante kontrázott, de visongva, három oktávval feljebb:
– Mert az Erkölcsrendészettel gyűlik meg a baja! A rendőrséggel! Ahova fel van jelentve! Aki mindent tud! Hogy orgiákat rendezett! És szégyent hozott a házra! Azt is! Azt is! Mindent!
– Vegyem ezt felmondásnak? – fordultam elhűlve a rangos úr felé, aki keresztülnézett rajtam, úgy ordította:
– Kirúgatásnak! Már itt sincs! Végeztem!
Be se mehettem. Még nem veszekedték ki magukat és a kulcsokat követelték rajtam, „azonnalra”; de ölre menni, bepiszkítani választékos öltözetét a rangos úrnak mégsem akaródzott. Elképedve hallgatta, amint következett:
– A kulcsokat az ügyvédemnél letétbe helyezem. Jogtanácsosom véleményét fogom kikérni, mielőtt elfogadnám, hogy az ilyen útonálló felmondás a lépcső előtt, szóban és nem írásban, érvényes-e. Három napot kérek. Addig is, önt teszem felelőssé, ha lakásomban nagy értékű képeimnek-könyveimnek baja esik.
– Arcátlanság! – sipította Franciska; de látva, hogy szava visszhangtalan marad és gazdája némán és öklét harapja, elhallgatott.
Elrohantam. Körtelefonnal fellármáztam barátaimat; három órán belül a közelben kivettem egy albérleti szobát, amelyet már első belépéskor elveszettnek és nem otthonnak könyveltem el. Udvari lyuk volt s alig cselédszobányi az ötödik emeleten; szerencsére ódon, négyméteres belmagassága lehetővé tette, hogy rajztáblámat feltámasztva tárolhassam; de már a hat készlet, 64 táblás térkép-elaborátum fel se fért, másnál raktároztam be ideiglenesen, és könyvtáram is ötfele vándorolt. Raktárnak tekintettem, amelynek alvásra-szükség-alkalmatossága van és én addig, amíg másik „fejedelmi otthon” nem akad, igénybe veszem (mit szépítsek rajta: sokáig nem akadt). Hogy a képek, amelyeket restauráltam a Kegyelmesnek meg a tiepolói mennyezettervek, amelyeket különleges faragott keretei számára festettem – megvannak-e és ha megvan, még emleget-e az a patríciuscsalád, amely azt a sarokpalotácskát a Thököly út és Stefánia út sarkán a magáénak mondhatta? Ha igen, akkor bizonyára csak úgy, hogy „az a veszett bolond, az a magát mérnöknek kiadó szélhámos szatír”… Ha ivadékaik még élnek, és a harmadik disszidens nemzedékben elamerikaiasodva, az Államokban, hát – I wish them well.
KL És utána? Sikerült valahol horgonyt vetned?
Hiszen váltig azt a kikötőt kerestem, ahol horgonyt vethetnék! Öt-hat, ideiglenesnek hitt zugalbérleten is keresztülrázódtam, amíg tisztességes hajlékra leltem s vedd hozzá, hogy addig a holmik beraktározása mennyi pénzemet emésztette fel.
KL Hát azt is kellett: beraktározni?
Kellett hát: addigra már bútoraim is voltak és nem egy rajztáblám volt, hanem három. Tudod, ha most nem tiltakoznál és én feltehetném az emlékező szemüvegemet – hova nem látnék! A szesztestvérek a főváros kocsmológiai térképét tartják számon, én meg ha begombostűzhetném Budapest térképét negyedek, albérletek szerint, ahol amelyeket meglaktam, hát olyan gombostű-erdőt még nem láttál! Budapest albérleti térképe ábrándossá tesz, mert a kínkeserv megszépítő messzesége már ilyen; és mint a veréb a villanydróton, ide-oda ugrálok az idő-koordinátán. A napokban azt álmodtam (de az álomnak csak a szilánkja volt), hogy „a költő legyen débonnaire”… Hogyan? Miért? Meg tudnád fejteni ezt az álombéli szózatot? Nos, most én kérlek arra, hogy légy velem szemben jámbor-elnéző és débonnaire, valahányszor tapasztalod –
KL De mit…?!
Hogy ilyen effuzív vagyok (ne érts félre: öngúnnyal hadakozom az ellágyulás ellen). Az én elbeszélésem polifóniáját az adja, hogy az idősíkok, amint látod, egymásra kopírozódnak, és e szeszélyes mintázatok eggyéfonódása adja a történet egészét; de hogy milyen ellenpontokon épül és honnan indul a fugato – azt magadnak kell kitalálnod. Ha mint annak az öt tucat albérletnek a füzére lenne az én előtörténetem, ahányat meglaktam és így fognánk fel? Ládd, visszaugorhatnánk, Lorcsikám, lediplomálásom előttre és történetünkben a „szobák” olyanok volnának, mint a lépőkövek a lápon… S jó is, hogy a lápot emlegetjük, mert a Lágymányost is meglaktam, noha nem volt az se láp, se mocsár a szó félelmetes értelmében, hogy bele lehessen veszni az alásüppedőnek; afféle morotva volt a kertek alján, bokáig ért, ahol kezdődött, de beljebb bizony térdig hideg volt, és ha kötésig belegázoltál nagy kénytelenségből, mert halálra keresett egy féltékeny férj, hát ugyancsak jegesnek találtad. Fel nem foghatom, miért költöztem bele, talán mert a vakító szembe-fényben nem láttam a falon a salétromkivirágzást meg a gondosan aggatott textíliák alá rejtett nedvességfoltokat: az a lágymányosi szoba nedves pince volt a javából és csupán a hirdetőcédula glorifikálta „alagföldszintnek”: ablakából a lápra láttál, de úgy, hogy a víz kis híja a könyöklőig ért. A történet részleteit megtalálhatod „ANGELIKA KERTJE” című novelláskötetem címadó elbeszélésében, ha leszámítod az átköltés szabadosságait – s miért is, hogy azt az Angelikát igazában Bözsinek hívták, mint ahogy Bözsi volt az igazi neve annak a najádnak is, akihez (1932-ben) forró, fél-erotikus versemet írtam:
|
E lágymányosi, nedves pince-félhomályban lett volna elég hely Bözsimmel, kettőnknek, de őt vastagpénztárcás vetélytársam leütötte a kezemről; akivel pedig a gyors vigaszkeresésben vágyunk találkozott: a Méltónak (a villatulajdonos Méltóságos Asszonynak) éktelen féltékeny férje volt. Egy ilyen iszkolás alkalmával, amikor kénytelen voltam az ablakon át kilépni és a láp jeges, őszi vizében gázologni, míglen fél mérfölddel odébb az összeépített házak között az utcára kivezető rést találtam és ronggyáázott nedves nadrágomban egy hosszú villamosút még hátra volt – ekkor történt, hogy tüdő-és-mellhártyagyulladást kaptam.
Édesanyám perelni akarta a méltóságosékat, amiért „lakásra alkalmatlan, emberhez nem méltó pincehelyiséget adnak ki gyanútlan arrajáróknak, nyerészkedés céljából”, de nekem jó okom volt, hogy lebeszéljem. Magas lázzal kórházba szállítottak, ahol csapoltak és én szerelmes lettem az orvosnőbe, aki tüdővizenyőmet lecsapolta; csak akkor ábrándultam ki belőle, amikor lábadozóban felkeltem és láttam, hogy a vállamig sem ér – de akkor rögtön. Sehogy sem akartam lábra állni; a röntgen „beszűrődést” mutatott ki a csúcsokon. Három hétig a budakeszi szanatóriumban sínylődtem, mert nehezen találtam meg a kerítésen a „lyukat”, ahol a női szárnyhoz átjárni lehet; mire megleltem, szüleim kiharcolták a beutalást a mátraházi Horthy Miklós tüdőszanatóriumba.
Vonatra raktak, bezárult a szanatórium börtönkapuja mögöttem.
Hol olvastam, hol láncaimat csörgettem a napozón; hol meg szerelmi románcokat szőttem gondolatban, azzal a röntgenológus orvosnővel a fő-ágyszerepben, akinek szokatlan széles medencéje, teniszezés közben kecses-energikusan ránduló csípői magukra vonták figyelmemet és érzéki szemeimmel a teniszpályához bilincselt, ha ő ütögette a labdát, pedig ő, vizsgálat közben, pillantására se méltatott. Legszívesebben elkoboztam volna az ütőt a segédorvostól, olyan rosszul ütögetett, akivel játszott – nem mintha pillanatig is áltattam volna magam: akkor, amikor a tüdőbajnak még specifikuma nem volt, az egészségesek társadalma kis híja mint a leprásra, úgy nézett a leszázalékoltakra a napozóágyakon és tudtam, hogy itt fű nekem nem terem. A fordulat akkor következett be, amikor az Édes Nő (a függöny mögött) megtárgyalta orvos kollégájával a röntgenemet és nem sejtette, hogy annyit én is értek orvoslatinul.
Tüdőtöltés. Elkerülhetetlen. Tölteni kell.
Tudtam, mit jelent. Micsoda stigma. Micsoda életre szóló lelki sérülés annak, akit „töltenek”; és mennyire „leszázalékoltnak” tekinti mindenki, aki tudja róla. Megint csak a magam meggyőződéséből indultam ki, a magam konok fejével. Kutya bajom. Ebéd után összeszedtem kis motyómat; a szieszta csöndjének leple alatt lelopództam, átmásztam a magas kerítésen – és félóra múlva vonaton ültem.
Lebarnultam, magabiztosan, este beállítottam a szüleimhez. Majd hanyatt vágódtak a rémülettől. Én meg csak mosolyogtam, vállam vonogattam.
– Kutya bajom.
A kalandot leráztam, mint a kutya a vizet. A közjáték a lápon eltemetődött, elfelejtődött, a tüdőmhöz soha nem nyúltak; „tüdőtöltés”? „phrenicus reszekálás”? Azt se tudom, mi fán terem.
Hosszú férgelődés után a fában, amibe szorultam s albérletről albérletre, megint akadt a horgomra 8 méteres műteremszerűség egy óbudai szecessziós bérkaszárnya tetőszerkezetének szelemenjei közé besuszterolva, „jópofaságból” összeismerkedtem az óbudai frankákkal (locska-fecske beszédmodoruknak jó hasznát láttam EUMOLPOSZ című kisregényemben) s csak akkor koptak le-és tagadták meg a haverséget, amikor megláttak az első „priváttal”: újdon kis barátnőmmel, aki egy építészirodán költségvetéseket, nálam meg, szerelemből, elbeszéléseket gépelt (no meg egy véget érni nem akaró színpadi szatírát, Hadiállapotok Skrabáciában volt a címe, és a játékideje testvérek között sem volt 12 óránál kevesebb). Akkor történt még mindez, a lediplomálás előtt s mint még emlékezhetsz rá, egy műegyetemi rajzkiállítás alkalmával firkálmányaimon megakadt a szeme Hajós Alfrédnak és magához hívatott.
Az 1906-os olimpiászon, az athéni öbölben úszott, és a százméteres mellúszásban első helyen végezte: olimpikon, kormányfőtanácsos, a debreceni Arany Bika Szálló és a margitszigeti Fedett Uszoda tervezője – el sem tudod képzelni, micsoda notabilitás volt a sörtebajuszú, kopaszodó, kedves úr abban a zöldfülű ántivilágban. Elszegődtem hozzá fél napra építészbojtárnak és valahogyan még az isten is egymásnak teremtett: ő „főzőrajzokat” kívánt tőlem, szépen kinyalt alaprajzokat, ékszerszerű távlati képeket, amikkel a Magas Megrendelőt meg lehet főzni – én meg elnézést bohémes életvitelemért, pontatlan megjelenéseimért a Báthory utcai irodában. Ott volt az iroda két összenyitott, tágas-világos udvari szobában, mintegy a fényűző második emeleti csudalakás dépendance-a gyanánt. A nyaranta egybenyitott szobasor, hallok-télikertek öblös homályán néha átsiklott egy tündéri asszonysziluett, mintha balett-lábujjhegyen tipegne, vagy kerekeken gurulna és csücsöri szájjal mézédes semmiségeket, hallgatólagosan eleve-megválaszolt kérdéseket vagy egyszerűen csak utyuli-mutyuli-cicamica bece-szavakat csácsogott „Frédike” felé:
– Frédi! Fréduskóm! Frédikém!
Mire az öregúr igen kelletlenül reagált s hol mordult, hol hördült, de az is megesett, hogy vaskos trágársággal toldotta meg:
– Mi az, már megint?! – vetette oda, hátra sem nézve, a rajztábla mellől, ahol épp korrigált – hát már percnyi nyugsága sincs az embernek?!
Máskor meg, alighogy az édesen szólongató asszonyi árny a szobasor homályán elenyészett, Frédi bácsi, minden à propos nélkül, csak úgy magában morfondírozva és levegő számba véve mindeneket, a foga közt morzsolgatva ily dalra fakadt:
– Mézet nyalogatni? Néha. Egy-egy kanálkával. Minél ritkábban. De a mézesbödönbe beleülni? Hogy mindjárt bele is fulladjak?! Mi? He?! Az anyátok p.....a!
De rögtön utána, a maga nyájas, imperturbabile módján és úri fenségében, helyretett egy díszkovácsolt vasalást Körner Jóska szénior kollégám, az irodavezető munkarajzán: – mit gondolsz? ne inkább így? Tudod mit: rád bízom.
Bizonytalansága természetes volt; az eredeti cégben („Hajós és Villányi”) Villányi volt a művészkedő, a magánakvaló „rajzos ember”, Alfréd bácsi a sarkonforgó társaságbeli, az Olimpikon, a képviselők és nagyiparosok puszipajtása, az üzletszerző. Amikor Villányi viszonylag fiatalon meghalt, a cég „rajzos ember” nélkül maradt, és az üzletszerzőnek eztán a megrendelések mellé erről is gondoskodnia kellett: invenciózus, született „tervező” junior kollégáról, aki a dolgok természeténél fogva a háttérben marad. S ez volt az én időmben Körner József.
Hogy milyen építész volt, annak megítélése nem rám tartozik; nem sokat „modernkedhetett”, mert a maga rosszul titkolt szecessziós ízlésével Alfréd bácsi a körmére koppintott; de őskonzervatív sem lehetett, mert ha Alfréd bácsit „régimódi” hírébe hozza – öt-rossz neki. Csak azt tudom, hogy nagyobb zenebolondnak még nem adott diplomát a Műegyetem és bennem mindjárt szíve-szerinti beszélgetőtársra lelt.
Maratoni beszélgetések folytak délutánonként a rajztábla fölött, az édes semmittevés jegyében; permanens volt összecsapásunk s nem lankadó harci hevünkkel ha a földi téreken elestünk volna, az ég magasán tovább folyt volna ez a Catalaunum, ő élt-halt az Isteni Amadeuszért, én meg akkori bálványomat, Strauss Richárdot szegeztem szembe vele. Mozart vezérkönyveit soványoltam, hangszerelését üreskének, őt magát túlértékeltnek jelentettem ki. Minek hallatára felháborodása nem ismert határt: fellapozta és fejemre olvasta behurcolt zongorakivonatait és –
– Ez! Ez! Ezt nézd! Ezt hallgasd meg! – lelkendezett.
Már ez így van: két megszállott, kakaskodó muzsikus a kívülállónak: két agyalágyult vagy két zabálnivaló pojáca. Uborkaszezon volt, üresjárat, pangott az iroda és számtalan szebbnél-szebb rajzból nem lett megrendelés, hát még épület. Nem szólhatott Frédi bácsi semmit s alig volt evidenciában; annál többet hallottuk fiát, Bandit a szomszéd szobában, amint a zongora billentyűivel szerencsétlenkedett. Botfülű volt, kottát olvasni nem tudott, ökölvívó keze-tompja a zongorázásra eminensen alkalmatlanná tette: ha ezek hárma összefog – a poklok kapui sem vesznek rajta erőt. Bandi váltig ugyanazt a hangot billegette (ő nem tudta, melyiket, mi tudtuk:) a kétvonalas cét ütögette hol lankadatlanul, hol lankadólag s mi kuncogva mulattunk rajta. Honnan is sejthettük volna, hogy Hajós Bandi lelki válságon megy át s mi furcsán ránk szégyenített a jövő, hallga csak, hallga…
Az új, „modern” formanyelv eluralkodásával az építészetben Alfréd bácsi mind jobban elbizonytalanodott a rajztábla előtt. Így azután, hatvanas éveiben s mivel kapcsolatunk soha nem szakadt meg, már fiatal arszlán „rajzprimadonna” koromban nemegyszer megesett, hogy felhívott konzultálni s egy-egy homlokzati részletet, egy-egy interieur-t, amellyel kivált remekelni szeretett volna, kiadott albérletbe: magán-strand, toronyház-szállóját, társasház vesztibüljét. Élete fájó pontját sohasem említettük: Bandija volt ez a fájó pont. Frédi bácsi álma füstbe ment akkor, amikor kiderült, hogy Bandi fia hiába koptatja a Műegyetem folyosóit, annyit sem hajaz hozzá, mint Bugyi a vályogvetéshez: se tehetsége, se kedve a vitruviuszi varázslótudományhoz s így soha nem fogja megörökölni a papa irodáját és klientéláját.
Az, hogy a fia minden idejét a sportklubokban tölti, ahová birkózni-bokszolni jár – az hagyján. De hogy a Méltóságos Úr, a Kormányfőtanácsos kínos helyzetbe kerüljön képviselő-és-pénzember megrendelőivel szemben, akiknek a fülébe jutott, hogy az ő Bandi fia a „rosszhírű” Népszavába ír, álnéven és balfelé kacsingat – ez mérhetetlenül elkeserítette Frédi bácsit s ezen nem enyhített bülbülszavú felesége sem, ha nagy néha védelmébe merte venni egy szem fiát, sőttön-sőt, méz-máz selypegésével csak elmérgesítette a helyzetet.
Elnehezült szívvel, de megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, amikor Bandi kiutat talált a válságból: a fényes jövőt, az összeköttetéseket, a parádés, gazdag menyasszonyt hátrahagyva, 1936-ban Hajós Endre kivándorolt az angol szigetországba. Életútja Skóciába vitte, karriert csinált; amikor én, 1960-ban, az edinburghi fesztiválról három napra átlátogattam hozzá Glasgow-ba, a Skót Újságíró Egyesület elnöke volt, kardos skót feleség árnyékában-és-felügyelete-alatt négy „belevaló” skót srác büszke apja s ő maga, alacsony, elterebélyesedett birkózó-alakjával belegömbölyödve a skót Pater Familias szerepébe, sült skót volt maga is és csak törögette a magyart. Így szégyenített ránk Andrew Hargreaves (alias Hajós Endre) skót sajtónábob, Körner Józsefre is, aki mint építészkorifeus, a Párt remegő foglya lett, és rám, aki megjártam az ország tucatnyi börtönét, míg ő hová fel nem futott… Mondta is édesapja, Hajós Alfréd, de már akkor hajlott-öregen, mint a Középülettervező legöregebb építész-alkalmazottja, akit megtűrnek, mert jó eldicsekedni vele a külföldi építészküldöttségnek és nem-sok-vizet zavaró személyét tisztelettel veszik körül, mondta is nekem a Fordulat Éve után:
– Én, fiam, én hogy ki voltam? Senki, semmi. A fiam: ő igen! – és itt felragyogott az arca: – ő sokra vitte.
Sokszor elmondta, másoknak is; és mást is emlegettek, hogy mondott volna, mint akinek mondani már mindent szabad, ha nem mint az Első Magyar Olimpikonnak és a Fedett Uszoda legendás tervezőjének, hát már magas koránál fogva is; egy ízben a Közti párttitkárának fülehallatára sütötte el híressé vált mondását:
– Ez, hogy ez, kormány: a Rákosi-kormány, ez neked „kormány”?! A Darabont-kormány, kisecsém: az volt a fasza kormány! Amikor ebédután egyvégtéből lekevertem hét numerát…!
De te csak ne hahotázz kényszeredetten, Lorcsikám, nem olyan kacagnivaló humor ez a humor; mert ha most feltennéd a gondolkozó kalapodat, te is látnád, amit én. Hogy a Rákosi-terror humora csak addig olyan pukkadásig-kacagtató, amíg a rémuralom tart és a röhécselés a biztonsági szelep szerepét betöltheti. Mihelyt a diktatúra eldöglik, hát veledöglik a humora is, dögszürkévé válik a korszak, a nagy egész és az egykori Élpajtás undorító hullája olyan, hogy a felfordult patkány MISS UNIVERSE hozzá képest. Staub soll er fressen, und mit Lust. 21 Goethével.
KL Ha jól értettem, Hajós Endre történetéből a tanulság az, hogy nem szabad senkit „leírni”, eleve-kisemmizni szelleme pátrimóniumából a „tök-tehetségtelen” szégyenbélyegével: így érted?
Úgy ám! Mert az akták halálig nincsenek lezárva; az udvari bolondról, az ország szégyenéről is kiderülhet, hogy nyugállományban írt elukubrációiban túltett a Poeta Laureatuszon, de legalábbis hogy apjaurán a mesterségben –
KL A pojácaságban? Ma dévaj kedvedben vagy; s örömmel látom, hogy életutadnak volt napos oldala is. De milyen hosszú…?!
Ó! Nagyon. Tudnék még ilyen idilli történetet, mely a lágymányosi láp meséihez, párdarabnak, odaillenék s hogy ennek esztendők tizén át fel-s elkanyargós ösvénye miért s hogyan vezet fel a hegyre s mint kerekedik közjátékká a hegyen, az is kiderül, ha felérünk –
KL Hát felérünk…?
Talán. Mert hogy éjszaka nem szánkázom kárhozatra avagy álmomban nem alszom el végképp-s huppanok fel öröküdvre, mint Edward walesi hercegről regélik, arra nincs garancia (meg Manuel de Falláról, a zeneszerzőről – őt is álmában érte a halál). Ha szakértője volnál az osztrák államvasutaknak, tudhatnád, hogy Mürzzuschlag vasúti csomópont és nemcsak bodor füstöt eregető hegyimozdonyairól volt híres, hanem hegyi kápolnájáról is, mely késő gót kápolna szépen szóló, rokokó-tarkára pingált orgonájának csodájára jártak mind a muzsikusok, mind pedig a piktorok.
Jómagam csak úgy, közelben nyaraló süvölvény diák és vasárnapi vendég-hegedűs minőségben kerültem kapcsolatba a templomi orgonával, és a kántor felkérésére, vasárnapról vasárnapra felkövetkeztem az orgona erkélyére, hogy fidulámmal eljátszadozva, hozzájáruljak az ájtathoz. Mekkora volt csodálkozásom, amikor az Ave Maria és az ite missa est elhangzása után, valahára szóbaelegyedvén azzal az ismeretlen fiatal hölggyel, aki az orgona játszópadján a kántor helyét bitorolta, kiderült, hogy mind a ketten törjük a németet s minek is próbálkoznánk vele, hiszen értjük egymás nyelvét – magyarok vagyunk.
Kepes Anna nagyon értette az én nyelvemet, mert hivatásos muzsikus volt, végzős zongorista a művészképzős szakon; nyájas-fölényes, lévén ifjontisága ellenére is idősecske hozzám, és ha szabad ilyet mondani anélkül, hogy emlékét megbántanám: amolyan jolie laide 22 volt és maradt az én szememben, első látásra (mikor is elmulasztottam beleszeretni, bár megadtam annak látszatát) s attól fogva jó évtizeden át, míg csak el nem tűnt a nagy csillaghullásban, horizontom alatt. Hálátlan voltam hozzá mindig is – viszonzatlanul hagyván úgy gondolomra, soha-el-nem-árult érzelmeit –, pedig sokat köszönhettem neki. Bebútorozta farkasmagányom; megnyílt előttem egy tágas, pompás patríciuslakás ajtaja a Bakács téren, az ódon neoklasszikus bérpalota első emeletén; és e piano nobile összenyitott három szobája igazi intellektuális szalon volt, ahol a szellem, a kellem, szépség és a sznobság adott egymásnak találkozót az elegancia jegyében: csupa aficionado (ahogy a spanyol mondja) s ki a zenéért élt-halt, ki az irodalomért epekedett. Hogy Annuska miért-kiért epekedett? Tragédiát éreztem eltört mosolya mögött, az elvirágzás elleni küzdelem és az Igazi Társért való hasztalan epekedés tragédiáját, szíve hamuban izzó tüzére hiába hordta a tévremények rőzséjét s arcára hasztalan igazított üdvmosolyt. Nem bolygattam, nem bizalmaskodtam, sőt, gyengesége alkalmait is ravasz-ügyeskén kerültem s őt magát, mint adottságot, istenadománynak vettem, elfogadtam olyannak, amilyen és üres bókjaimmal nem győztem hozzájárulni lelki egyensúlyához, mert mindennél többre becsültem barátságát.
Anna nemcsak szonátázott velem, nemcsak virtuóz zongorajátékát csillogtatta, de más egyebet is, ami nőnél szokatlan (hát még akkori fogalmaink szerint!). Komponált. Szerzeményei a korai Prokofjevekre emlékeztettek: nagyon invenciózus, groteszk, jól lekerekített, hangszerszerű zongoradarabok voltak ezek, sokszor felidézem dolgai bizarr csilingelését és azt kérdem magamtól: mi lehetett volna belőle egy más korban, egy más világban, ha kifuthatja magát? Ragaszkodott hozzám Annuska s úgy hozzátartoztam világához, mint a dézsapálma a zongora mellett, a függönykarnis az erkélyajtók fölött, vagy a roskadásig rakott kabátakasztó az előszobában; estéiről elmaradni bűnömül rótta volna fel s rótta is, mikor kezdtem el-elmaradozni Rácz Aladárék kedvéért. Barátságunkat csak erősítette, hogy fivére kultúrmérnök volt, hídszakértő, azonnal összemelegedtünk szakmai alapon, és az est beindulása előtt a szalon sarkában ha belemerültünk, hát csak úgy röpködött a háromcsuklós tartó, a láncsarupár-leterhelés meg a kettőskonzolos hídszerkezet – ilyenkor Annuska a zongora mellől rajtunk legeltette szemét és tekintetének arany keretébe foglalt. Még valaki volt ott, aki dehogy is tette volna, sőt inkább lesütötte, pedig volt neki szép: az ő tekintetét nemigen láttam s ha illendőségből kerestem is, tekintetünk soha nem találkozott. A fiatalabbik húg volt, a család nőnemű Benjáminja: ki micizte, ki micuzta, ki macukázta. Nekem, évek múltával, amikor beszélő viszonyba kerültünk, ő Manci volt.
Nehogy rosszindulatúan félreérts, Lorcsikám, ahogyan akkor ez ott lógott a levegőben; mert ha ismered Móricz „Összemesélését” – hát ne hidd, hogy itt hasonló helyzet állt elő, az összeterelő tekintgetések, a várakozásteljes csönd, ha elmentünk egymás mellett és még csak arra a kurtán odavetett üdvözlésre sem álltunk meg: mindez vasfalba ütközött s nemcsak kettőnk részéről, mert harmadik vasfalnak ott volt Annuska, az Idősebb Nővér. Félő, hogy fúriaként megcibálta volna – magából kikelten cibálta volna meg Manci haját, ha csak kísérletet tesz, hogy elvegye tőle hűséges kottahordozóját. Tudod, milyenek a nők: hónuk alá csapnak, mint az aktatáskát és tovanyargalnak velünk; Annuska is: az ő portékája voltam, a tulajdonának tekintett. Viszont voltak különbségek a két nővér között s hogy ki kárára, ki javára, döntsd el te magad. Annuska, a jolie laide, évekkel volt idősebb nálam és nőisége taszított; Manci egyidős volt velem s noha ő is az volt, jolie laide, nála a mérleg a csinosság javára billent, mivel párducszerű nyúltságával, „érdekességével” volt benne valami vonzó, amit a magát kifejezni nem tudó angol a franciától kikölcsönzött je ne sais quoi szóval szokott meghatározni (mondván, hogy ő se tudja). Manci nemcsak rendkívül attraktív volt, hanem tudatában is volt mágnességének; más kérdés, hogy jómagam inkább borotvaéles eszét, becsületes egyenességét és bámulatos olvasottságát méltányoltam benne, és attraktív volta lepergett rólam: nem volt benne a kategóriámban. Hiszen tudod: aki nő nem üti meg a gránátos magassági mértéket és júnói termetével nem állítja meg a csúcsforgalmi közlekedést… Ez az én szerencsétlenségem. Beletartozott az engem hidegen hagyó 98%-ba: Manci alacsonyka volt. Így hát rossz csillagzat alatt kezdődött „melléjárásunk” Kepesék estjeinek, majd együttjárásunk, mely Mancinak nem kis lelki küzdelmébe került s nemcsak azért, mert tűzön-vízen át lojális akart maradni idősebb nővéréhez („neki kell elsőül férjhez menni”), hanem mert ösztönösen megérezte bennem a tartózkodást; ki tudja, tán már-már pederaszta hajlamokkal gyanúsított meg, amiért a kiaknázatlan csókolódzó alkalmak idején sűrű füstkarikákat eregetve, a cigarettám mögé húzódom.
Plátói viszonyunk (hónál fehérebb tisztaságából mit sem vesztve) akkor kezdett szorosabbra fonódni, amikor szegény boldogult nagyapám elkezdte „Seitz”-et szidni, mint a bokrot; ő ui. mindent összezavart, Seitz hegedűetűdök szerzőcskéje volt, kinek kopott melodikáját kivált nem állhatta, de összetévesztve a szezont a filagóriával – Nietzschét értette rajta. A nevét nem tudta megjegyezni, de annyit tudott, hogy az volt az a sátánfajzata, aki az unokája fejét megzavarta. Nietzscheánus korszakomban, amikor hosszúra eresztettem a hajam és mint proto-hippi, kezdtem elvadultságomban kimutatkozni a vasaltnadrágú emberiségnek, Manci kezdett aggódó szemmel figyelni, „vigyázni” rám, holott erre az anyáskodáson kívül jogalapja nem volt. Ahelyett hogy visszariasztottam volna, kitartott mellettem. Festőbarátom, Zartler-Gách György életre-halálra udvarolt neki s Kepesék zeneestéin őt kajtatta-kereste, máskülönben bot füle volt; de Manci kitért, mint aki nem tud megbékélni azzal, hogy „komoly” udvarlója nála paraszthajszállal alacsonyabb legyen. Nem tudtam semmivel elriasztani: minden világnézeti szeszélyemmel, minden eszmeficamommal kiegyezett. Szőkének szőke voltam, de a „Szőke Bestia” olyan megacélozott kell legyen, hogy ne fogjon ki rajta se hőség, se hideg. A Naphegyen laktam, rajztáblám fölött a széles ablakon át a Dunára láttam: telente a jégvirágon át, ha farkasordító hideg volt. Ilyenkor – edzési gyakorlatul, bestia-virtusból – azt találtam ki, hogy be se fűtöttem, s a hatosztású ablak két végén megpattintottam az ablakszárnyat (csak középen hagytam becsukva, hogy a szél a rajzra szemetet ne hordjon). Még csak különösebben neki sem öltöztem: így rajzoltam ingujjban a csikorgó januári hidegben – ha rajzoltam; és így ültem a gép elé, ha írtam valamit.
A barátság jegyében együtt töltött idő, a beszélgetés szelleme fogott rajta. Még a kifejezéseimet, a fogalmazó modorosságaimat is átvette. Fiatalok voltunk és nietzcheánusok: szemérmetlen uralomvágy töltött el és halálfejes-lobogót kitűző kalózszellem. Kiragadni a vén trottyok markából és elorozni a világot. Ezek? Ezek a sorsuk-elől-kitérők, ezek a „milliméteresek”?! Szatócsok, szabók, közegek, házmesterek?! Nem várunk rá, amíg megörököljük: kikiáltjuk, hogy a miénk – és a világon új nóta következik… Figyeled ezt, Lorcsikám?! „Új nóta”. Örök-ugyanegy ez a fiatalok nótája az újkorban, a francia forradalom óta. A mi nótánk úgy volt „új”, hogy egyúttal végleges is volt, kötelező jelleggel, lévén, hogy mi voltunk a netovább-ifjúság a világmegújításban, a műfaj non plus ultrája. Azt nem járta ki az eszünk, hogy utánunk egy másik dacos ifjúság következik, amely hasonló igénnyel léphet fel. Csevegtünk mi már erről – hogy nem mindig volt ez így, hiszen már Platón is a belefoglalt csattanós válasszal teszi fel a szónoki kérdést: hoti men preszbuterousz tousz arkhontasz dei einai, neóterousz de tousz arkhomenousz, délon? – Hát nem tiszta világos, hogy az öregeknek kell uralkodniuk és a fiataloknak meg elfogadniuk, hogy rajtuk ők uralkodjanak? (AZ ÁLLAM.) Elmulattassalak olyan kultúrtörténeti furcsaságokkal, hogy az ókori Spártában a város fiataljainak akárki arra járó öregúr parancsolhatott, hordári, küldönci szolgálatokat követelhetett akár napestig s a parancsolóra a fiatalnak nem volt szabad ráemelnie a szemét…?! Ekkorát fordult a világ. Igaz, mi akkor még nem „szattyánfenekű öreghernyónak” tituláltuk az öregeket, csak épp „millimétereseknek” pêlemêle a deres hajú törpe szorgalmasokat, ám a hangvétel ugyanolyan keresztüllépő, kihívó volt. A világ e szangvinikus, tudálékos csepülésében Manci is részt vett s mintha Molnár József eltűnésével megörökölte volna az ő hozzájátszó szerepét: hol megtoldotta a magáéval, hol idegesen fel-felkacagva helyeselt. Akkoriban írtam A GÁT című drámámat a „milliméteresekről”, akik a völgyben élnek, de a főszereplők egyike, megvetésének paroxizmusában megnyitja a völgyzáró gát zsilipeit és rájukereszti a vizet, hogy belefulladjanak. A Veszélyes Fordulatszám égitestéről vált le ez a modern vízözön-dráma, annak a Holdja volt; de míg el nem készült, Mancinak róla nem beszéltem. Fiúsan csengő, ezüstös hangjára máig emlékszem, meg ami oly sajátja volt: a liszti cascades-ot idéző, igenlő nevetésére. Száz közül kihallatszott elementáris felbuggyanása. Modoros-hisztérikusan felkacagott, majd parányi szünet után megtoldotta egy felkaccantással (zárlat). Kirobbanó kacagása általában a helyeslés, a tetszés jele volt (és talán, nagyon talán a mélyben tengerző titkos életöröm jele); cascade-jait aszerint adagolta, amilyen mértékben a mondottak (és azok mondója) megnyerte tetszését. Ha például a neki udvarolni próbáló Gách Gyurka harsány eléberöhécseléssel el-elsütötte sutácska tréfáit, Manci nem mindig honorált s a hálakacaj elmaradt. Nyilván tőle hallhatta, mert ki mástól, közös festőbarátunktól, hogy fűtetlen szobában rajzolok s ezt Manci fel is hozta egyszer, sétálgatva a hegyen:
– Maga nem fűti a szobáját?
– Hát… nem. Nem fűtöm.
– És szentisten, úgy rajzol? Hogy tud úgy meglenni?
– Teázom. Fűt a jó vér. Felforrósodom – mondtam fellengzősen, Zaratusztra szellemében.
– Én megfagynék. Próbálom elképzelni, milyen.
– Mi milyen?
– A szobája. Beleborzongok.
– Hát… Hétöles rajztábla, négy bakon. Az egyik felén felrajzszögezve, csupa rajz; a másik felén végigrakva: irományok, könyvek meg az írógép.
– Most mit ír?
Magam sem tudom, miért, pedig soha, senkinek. Nem szoktam elkottyantani, min dolgozom. Elrontja a játékomat. Most Mancinak megnyíltam.
– Egy színdarabon dolgozom. – Még ki se ejtettem a számon és már megbántam.
– A címe?
– A Gát.
– Elolvashatom?
– Ma gépeltem az utolsó oldalát. Javítás, miegymás: még sok minden hátra van.
– Tisztába gépelhetném? Tisztába gépelem! Olyan szépen csinálnám!
Hallgatásom beleegyezés volt. Hogy álomszépen csinálja, ahhoz kétség nem fér. Láttam már náluk, odahaza, nem egyszer: a keze mint a géppuska s ami a keze alól kikerül: ékszerdobozba való. Szebben, mint én. Boszorkányosan csinálja. Ki tud ilyen ajánlatnak ellenállni? Az agyonfirkált piszkozatot ott adtam át, szokott cukrászdánkban az ügyvédi iroda mellett, ahol dolgozott s rá várni szoktam. Tudtam, hogy az iroda oszlopa és titkárnők gyöngye, aki fele keresetét a Mamának hazaadja.
Ahogy a halnak a fejét a halcsárdában a szakács egy bárdcsattantással lecsapja – úgy következett be a drámai fordulat. Honnan is tudhattam volna róla, hogy a gépirat hamarabb készül el, semmint hittem volna, s hogy Manci meglepetésnek szánja. A cukrászdában én nem kérdeztem és ő nem mondta; csak épp nem értettem, miért – hogy olyan elomló-lágyan néz rám.
Egész napos szaladgálás után egy este hazamegyek, felkattantom a villanyt; a színdarab impúrumát ott találom a rajztábla közepén és mellette, pompás felzettel, ahogy ügyvédi irodákban a fontos okmányokat műbőrdossziéba bekötve tálalni szokták, a darab első példánya. A GÁT. Mellette, levélnehezék alatt cédula, az odafirkált üzenettel. „Gondoltam, meglepem vele és jobb, ha magam hozom el. Itt vártam sokáig Magára, de már nagyon fázom. Hideg van. Telefonáljon. M.”
Fogamat szíva ültem a hidegben, kezemben a cédulával; tekintetem a „meglepetésen” révedezett, a színdarab parádés gépelményén, de nem fókuszoltam rá: nem láttam. Abban a korban és abban a hivatalból-valláserkölcsös világban egy fiatal lány kéretlen-váratlan látogatását „legénylakásban” másnak, mint felajánlkozásnak értelmezni, nem lehet. Vagy higgyem el és vegyem „olybá”, hogy Manci, világnézeti cinkosságunk alapján mintegy fiúsítva érezte magát, mint aki kivételes lény és felülemelkedhet a „milliméteresek” csordamorálján…?! Mennyit várhatott-didereghetett, tíz percet? Teljes órát? Szállásadónőmet hiába faggattam: nem tudta; Manci behúzta maga után az ajtót és nesztelenül távozott. Ha nem teszek gáláns lépéseket szerelmi megkörnyékezésére, sebesülten odébbvánszorog: „nem kellettem”. Ha meg teszek, mint ahogy eszem ágában sincs és pillanatnyilag olyan leküzdhetetlen akadályai vannak, amin túl nem tehetem magam… jóságos ég, mitévő legyek?
Az ostobán, kétségbeejtően „rejtélyeskedő” megoldást választottam. A hallgatást. Nem jelentkeztem. Nem telt bele egy hét, ajtódörrenésre leszek figyelmes, szóváltásra az előszoba felől: valaki hegyi barlangomba betörni készül. Manci volna, ilyenkor? Nem: ez férfihang. Zártler-Gách Gyurka, a piktorka, úgy, ahogy emlékezetemben máig megmaradt: a nyilas írócskára, Dövényi Nagy Lajosra emlékeztető alacsonyságával, s ő is, prominens törpeségén ugyanazzal próbál segíteni, duplavastag krepp-talpú cipővel, mely egyúttal jól elrejti legendás hatujjúságát, Gyuri, másik öt centit told rajta, hogy hangját mélyített-harsányra erőlteti, mely lármás magaviselete vásott szokássá és második természetévé lesz, hogy a végén (akár a suttogó bariton) rekedtre suttogja magát: Gyuri. Megelevenedett madárijesztő módjára hadonászik, magából kikelten ordít és nekem támad:
– A Manci! Hogy itt járt nálad! Bevallod?! Bevallotta! Ne hazudozz nekem! Mit tettél vele…?!
– De Gyurikám, nyugodj meg. Mindenre, ami szent –
– Megb...tad! Megb...tad?! Meg hát, tudom. Te jószág, te állat, ha megtudom, hogy megb...tad, hát laposra veretlek, pacallá leszel verve, rád hozom a haverokat a főiskoláról: úgy kiherélve még nem voltál…!
Képtelen voltam haragudni rá s titokban még rokonszenveztem is vele; de szavaink mint a kardpengék, egymás mellett hersentek el s amúgy is, ismerhettem; hogy a hátát is csak addig puporítja, amíg kidühöngi magát:
– Tudd meg! Manci a menyasszonyom! Megkértem a kezét és ő igent mondott, de nem te leszel a tanúm, piszkos fráter (e lepiszkolástól nevetnem kellett), és ha megtudom, hogy az irodájának csak a tájékára tolod a képed vagy a Kepesékhez virágcsokrot küldetsz, te titokzatos, te névjegy nélküli, te rohadék nőcsábász!
– Virágcsokrot: én?!
– Nem is egyet! Még tagadod?
– Gyurikám. Higgadj le, öreg pajtás. Vetélytársad van, de nem én. Valaki más küldeti azokat a virágcsokrokat.
– Hát akkor ki-cso-da?! – ordította torkaszakadtából és a féltékenység tüzében égve, a székre – hamuvá roskadt. Cigarettával kínáltam; remegő kézzel vette el és mellétartotta az öngyújtó lángjának.
Utóbb, mint megtudtam, a házaspár között napirenden voltak a veszekedések és még évek múltával is kísértett a gyanú a férfi fejében, hogy Manci előbb „leadta magát” nekem s csupán mint „boltban elpiszkolódott, leértékelt portéka” – úgy ment vele oltár elé. De immár, világégések, forradalmak után hogyan magyarázzam meg a két szamárnak, szerepemet, becsületemet – most, amikor már porrá hulltak és a csontjaikat se tudnám felásni? Nem igaz, hogy valaha is kívántam, Manci sohasem volt az enyém. Hát azt hiszitek, megtettem volna neki galantériából és rádülleszkedek az ágyon, ha akkor történetesen hazamegyek és benyitok, amikor oly hiába vár? Ostobák!
Rajtam volt a vész (dies atri – mondták a régi latinok): a gonorrhea napjai. Az egyikből még ki se gyógyultam és már megkaptam a másikat. Ez is, soros gonorrheáim egyike volt, nem akartam én senkit megfertőzni, dehogy is akartam, se Mancit, se mást; Mancit a legkevésbé. Mindennapos vendége voltam az orvosomnak, marató szereitől minden vizelésnél csillagokat láttam, szondáitól könny szökött a szemembe. Joviális humorral – jó soká kezelt.
*
Követendő-e mindig Mallarménak az a tanácsa, hogy il faut toujours couper le commencement et la fin de ce qu’on écrit?23 A világért sem vágnám le ezt az epilógust! Más mondja el, hogy Gách Györgyből kiváló művész lett és nagyszerű pedagógus – az övé: más történet. Ami rám tartozik, az Kepes Manci epitáfiuma.
Másoktól hallottam, hogy a világháború utolsó éveiben motorkerékpárra kapott és biztos halálba induló zsidó menetszázadokból kiragadott egy-egy szerencsés szerencsétlent, kit mikor, csak úgy, találomra s épp amikor a keret nem nézett oda. Pedig ő maga nem szorult rá, a törvények nem érintették: meggyőződésből tette s ő így értelmezte az „élj veszélyesen” nietzschei dictumát: ments életet életveszélyesen.
Egy ilyen motorkerékpáros, robogó életmentés alkalmával az elbambálkodó keretlegény rosszkor talált odanézni és felismerte a helyzetet; a sorozattal, amelyet beléjük eresztett, nemcsak őt, Mancit lőtte le, hanem a szerencsés flótást is, akit találomra kiszólított a sorból; s így az – mondhatni – szerencséjének áldozata lett. HELIÁNÉ című regényem zárófejezetében a statisztáló mellékszereplők tömegében átrobog a színen egy kalandos életű, bolondos nő, akinek bogara a hősködés-virtuskodás, és addig menti a menthetőt, amíg őt is el nem nyeli a hekatomba. Rejtőzködve élt, ahogy arra Epikurosza tanította, halála titkát is a porhüvellyel, rejtekébe, magával vitte, ahol már el nem érhető. E régi regényem rejtegetve tartalmazza epitáfiumát.
(16) Nem állóvíz a történelem. Lehet-e a történelemről leszokni – arra rászokni újra? Hogyan lesznek a történelem előhívó-táljában, sajtókivágásokból bűnjelek – avagy mi jó volna az egészet tudottnak venni, hogy aztán fesztelenül elbeszélgessünk róla. Hogyan tanuljunk gyorsan, könnyen, fájdalommentesen oroszul – anélkül, hogy észrevennénk vagy szándékunkban állana. „Egy nyelvvel több vagy kevesebb.” Meghasonlott emigráció. Egyfajta szuper-sovinizmus, amely még a franciákén is túltesz. A százados farkasvakság avagy az ihletett előrelátás: mi dönti el, hogy az Összes Lehetséges Életsorsok játéklabirintusában az emberparány merre guruljon? Ő játszik vagy vele játszanak? Mi az „elhatározás” határértéke és ráeszmélhetünk-e, hogy határozatlanságunknak határt szabnak az események? Szorongásneurózisok emberben, állatban – avagy a hátára borult szarvasbogár pánikja.
La chair n’est pas triste et je n’ai pas lu tous les livres24
MONTHERLANT
Iszonyú rabszolgahajcsár vagy, Lorcsikám. Tudod, milyen istentelen korán van? Hát megint itt ülünk?
KL Itt hát, de tiltakozásodnak – engedelmeddel – nem hiszek, hiszen már hányszor el nem mondtad, hogy koránkelő vagy és hol hajnalban, hol hajnal előtt serkentél fel, úgy írtad a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIÁT. Igaz?
Igaz. Megadom magam sorsomnak.
KL Mikor fogsz arról beszélni, elmondod keletkezéstörténetét – annak, meg a többi könyveidnek?
Mindent a maga idejében. De hogy most a harmincas évek közepe táján, a negyvenes évek felé haladunk, hadd frissítsem fel az emlékezeted – és nemcsak neked, hanem azoknak is, akik a történelem sztálini mélyhűtőszekrényében éltek és mintegy beleöregedtek abba, hogy minden mozdulatlan, ebben az egy-tömbbé-fagyott Európában mozgásra nem számíthatnak; ami olyannyira kondicionálta reflexeiket, hogy eleinte rosszul, összerendezetlenül vagy apraxiásan reagálnak, amikor megindul egyszerre minden és sokkoló hatása van annak a felismerésnek, hogy „zajlás van a Dunán” és megindult minden. Hogy nem állóvíz a történelem, soha nem is volt. Azoknak, akik hozzászoktak, hogy soha ne tudják az egyes miniszterek nevét, hiszen csak figuránsok; legjobb esetben kuglibábuk, amelyeknek a kinevező diktatúra szemet-szájat pingált, de ha eltűnnek a süllyesztőben, hát jeltelenül tűnnek el.
KL Mire gondolsz: dátumokra?
Kisebbfajta földrengésekre, amelyeknek ha messze is volt az epicentruma, megéreztük földlökéseit. Arra rá se hederítettünk, hogy 1934. június 30-án, a „hosszú kések éjszakáján” Hitler tisztogatást rendezett pártjában, lemészároltatta a Röhm-frakciót, és augusztus 2-án, Hindenburg halála alkalmából felvette a vezéri címet. Hogy július 25-én Bécsben a nácik meggyilkolták Dollfuss kancellárt és Schuschnigg lépett a helyére – pedig mindez a szomszédban volt. Hogy 35-ben kitört a háború Bolívia és Paraguay között, ezt csak a kabarészínpadok vették észre – no meg Bálint György, a baloldal kedvence, aki kiszűrte belőle, ami helyi aktualitásainkra rávetíthető volt (Rácz Aladáréknál találkoztam vele); s hogy az olasz légierők a zsákszámra ledobált „vasbogáncsokkal” harcképtelenné tették a meztéláb harcoló abesszin gyalogságot – ezt a vicclapok „oltári murisnak” találták; de igazában – ’36-ban – csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a berlini Olimpiászon hogyan szerepelnek a magyar színek. ’37, Guernica, a spanyol polgárháború? A boldog tudatlanság paradicsomában éltünk s ugyan mit is tudhattunk „Don Pedróról”, aki tíz év múlva, Gerő Ernőnek átkeresztelve, majd „a miénk” lesz. De már amikor 1938. március 13-án Hitler bevonult Ausztriába – az Anschluss tízmillió nevetős osztrák arc népszavazása volt: olyan földlökés, amit mindannyian megéreztünk. Október 1-én a németek bevonulnak a Szudétaföldre, a lengyelek pedig megszállják Cseh-Sziléziát, Teschent, november 2-án Magyarország pedig bekebelezi Szlovákia déli részét. 1939. március 14-én a nácik bemasíroznak Csehszlovákiába, 15-én Hitler „megtekinti” új szerzeményét, Prágát, mialatt a magyar egységek bevonulnak Kárpátaljára. S ezzel megbukott a harmincas évek elején írt monográfiám, A VESZÉLYES FORDULATSZÁM egyik gunyoros alaptétele, hogy a nemzetek „csak úgy, hozomra”, realizálatlan győzelmekre, vagyis „a medve bőrére” mindenféle „diadalünnepeket ülnek” s úgy üzemelnek, mint valami gigászi Vidámpark; mert íme, lám, sorra aratják győzelmeiket – s ha május 22-én, a Berlin–Róma tengelyt hivatalosan „katonai szövetségnek” deklarálják, ez a forte fortissimo nem valaminek a kódája, hanem, mint a kutya a földrengést, érezzük valamennyien: valaminek a nyitánya lesz.
Ládd, nem éltünk jéggé fagyasztott időtömbben, lépten-nyomon alánk nyúlt az események hullámtaraja s tudtuk, maholnap hátára vesz. Sokkoló kezelésnek szántam ezt az eseménynaptárat s nekem magamnak is az volt; mert minél többet „köszönhettünk” Hitlernek, annál inkább motoszkált bennem a Mein Kampf első kiadása, amit jól eldugva őriztem és időről időre, barátaimnak, meg-megmutogattam – hogy mi lesz/lehet az ára. Az ország fokozatos vagy erőszakos átvétele, a kulcspozíciókba „népi-német” főhivatalnokok beültetése, a magyarságnak, mint segédnépnek, germanizálása, önismeretének-öntudatának betaposása a Nagynémet Birodalom földjébe. Az eseményzuhatagra az akkori magyar sajtó felemás módon reagált; hol peckes-kényszeredetten, hol óvatos-duhaj módjára, hol nyeglén, hol nagyokat rikkantva, soha, sehol, még az ún. hintapolitika idején, foltokban sem árulva el Horthyék állítólagos burkolt angolszász szimpátiáit; de volt a sajtónak egy tekintélyes szárnya, amely az ostobaságban, a csibeagyvelejűségben nap-mint-nap alulmúlta önmagát, és én ezeket a „sajtómegnyilatkozásokat” gyűjteni kezdtem. Nagy rajzalbumokat vásároltam, de ezúttal nem azért, hogy mozdonyokkal rajzoljam tele, hanem hogy beleragasszam azokat a szánalmas karikatúrákat, égbekiáltó öngól-tréfákat, az akasztófahumornak olyan szerencsétlenkedéseit, amelyeket kirobbanó nevetéssel honoráltam és szerettem volna megőrizni az utókor számára. Fél tucat ilyen album dagadozott a kivágott kormány-agyalágyulmányok, hígvelejű szólamok, átlátszó ürügyek, becsületünkön szépségtapasznak szánt süket dumák és kormánypárti uniszónó-egyöntetűségek tömkelegétől, s egy kisebbfajta bőröndöt teletett, amikor a detektívek elvitték –
KL Hát elvitték? Mikor érünk oda?
El, de ne türelmetlenkedj: ellenpontos szerkesztésünk eseménybasszusai arrafele tartanak s magad is észreveszed, ha rázendít a hadbírósági fugato. Mert a történelem előhívó-táljában már mind többről derül ki a „célzatosság”, és így az újságkivágások e „tendenciózus gyűjtése-és-összeválogatása” csak még jobban ki fogja domborítani a vádlott elvetemült lelkületét… Azt már el se mondom, mi történt Moszkvában, 1939. augusztus 23-án, hol is Ribbentropp (mit sem gyanítva, hogy rá 1946. október 16-án, a nürnbergi börtönben akasztófa vár) és Molotov (aki 1986-ban halt meg, 96 éves korában, de már a hatvanas évek elején kinullázták mindenből és kizárták a pártból) aláírta a szovjet–náci megnemtámadási egyezményt, mely lehetővé tette Hitlernek, hogy megnyerje az európai háborút, és 1941. június 22-én, közel 3000 km-es arcvonalon, meglepetésszerű általános támadást indítson a Szovjetunió ellen, melynek katonai gyengeségére nem egészen hiába számított – – – nem mondom el azért, ez egy különös próbaházasság közjátékának a koronáriuma lesz, és nem kezdhetem a végén ezt a szerelmes-szép interlúdiumot.
KL Tetszik ez a szüderieknek…!
No te csak férj a bőrödbe és József Attilát ne idézd! Nagyon a begyemben voltak osztályharcos versei, míglen, örök szégyenemre és a környezet, meg a háborús kilátástalanság hatására a börtönben magam is nem írtam ilyeneket. Kezdem azon, hogy – nos, hol is kezdjem. Ha nem azon, hogy mennyivel könnyebb dolgom volna, ha mindazt a hetven-egynéhány évet, amit a bőrzsákomba bevarrt az idő, „tudottnak” vehetném és oly betéve tudná minden nyájas olvasóm, amilyen betéve kitenni nem tudom, mármint egy-darabban s akkor az volna az igazi: mert „közös ismerősként” elbeszélgetni rólam, velem, már mindjárt a bölcseleti elmélődésen kezdhetném s nem kéne életregényem mangróve-erdejébe belekeverednünk, mint most is. Mert tudod, lareseim között a Domiduca (Hazavezérlő) csak itt, londoni kandallómon van a főhelyen, másként világéletemben Iterduca (az Idegenben Vezérlő) játszotta a főszerepet, minden libatiómat arrafele loccsantottam. Pedig volt egy cimborám, aki arról panaszkodott, hogy neki csak ilyen Idegenben Vezérlője van, a Hazavezérlőt elvesztette: Dusánnak hívták, szép szál, helyre legény volt, cigányfekete haján, roppant légszekrényén megakadt/ottragadt a női tekintet, kivált ha zengő templomi baritonját is meghallotta. Délvidéki volt Dusán, szerb–magyar származék és Domiducáját azzal vesztette el, hogy addig magyarkodott, amíg a jugó titkosrendőrség el nem kapta (mutogatta is, sebeit, bordatörését, ahol tiporták-ütlegelték-pokrócozták) s ha az országból ki nem is tilthatták, megmondták apjának, hogy ha el nem tűnik örökre, berajzolhatja fia neve mellé a keresztet.
Prominens gazdag ember volt az apja és virilista, mi egyebet tehetett, Belgrád, Zágráb helyett a fiát Budapestre küldte és beíratta a Műegyetemre.
Nem volt nekivaló sem a gépészet, sem a kultúrmérnöki szak (ahová harmadévben átiratkozott), de szerette/bírta a tütüt, a lányokat és, sznobizmusból, az irodalmat: havonta vastagon kibélelte pénztárcáját a szülői apanázs – élte világát. Dusán életformáján nem változtatott az sem, hogy öregdiák – majd örökdiák lett és vizsgáit nagyúri kacajjal ignorálta; hiszen szülei már azzal sem törődtek, csak egy szem fiukat biztonságban tudhassák – hogy a szerb titkosrendőrségnek lőtávolon kívül legyen. Dusán daliás úrifiú volt, tékozló és segítőkész, elnéző s néha tudatos-balek, charmeur és időfecsérlő; és hazafiasságát bearanyozta, hogy szerbül sokkal jobban tudott, ha beszélt, azzal keverte.
Ismerte irodalmát és szerette is, hiszen háromnegyed részt az anyanyelve volt, és egy szép napon, törzshelyünkön (egy halászcsárdában) ezzel a kérdéssel lepett meg:
– Falod a nyelveket. Nem akarsz megtanulni szerbhorvátul…?!
A spanyol közel se feküdt olyan jól, mint szerettem volna: bezzeg Kelen Tibornak „feküdt”, mert fekve tanulta, a követségi titkárnőtől, aki lefeküdt vele és a babája lett. Tibor vigyázott rá, mint akit vagyontárgyi leltárba vett, és gondosan ügyelt rá, hogy ne kerüljön kényszerhelyzetbe s ne kelljen bemutatnia. Láttam a señoritát messziről s amilyen sáskaforma, kis cingár gitanának találtam, eszem ágába se lett volna – leütni a kezéről; de hogy az ismeretség Tibor spanyoltanulásának szárnyakat adott, azt marhára irigyeltem. Én? Tűvé tettem a pesti antikváriumokat, és csak egy idejét múlta, ócska spanyol kalendáriumot sikerült felhajtanom; míg a Műegyetem spanyol lektora, Honti Rezső könyörületből oda nem csúsztatott néhány papírkötéses ponyvaregényt, amit az ember a vasúti trafikban zsebre vág és az út végén az ülésen felejti: nem pótolta a nagykövetségi spanyol ismeretséget… Így hát Dusán ajánlatán elméláztam:
– Szerbhorvátul?!… Miért ne. Egyik nyelv olyan, mint a másik.
– Haha! Ez a beszéd! Egy nyelvvel több vagy kevesebb: mi az neked?!
– Vállalnád?
Hahotázott, vállon veregetett; hozzáláttunk. Rám ragadt a cirill ábécé (a „kirillika”), bemagoltam a segédigéket. Egyszer lecke közben azt mondja Dusán:
– Láttál már orosz húsvétot?
– Orosz húsvétot?! Hát… látni nem láttam, de hallani hallottam.
– Mit…?!
– Az orosz húsvétot. Rimszkij-Korszakovtól. Ismerem, hallottam sokszor.
– Nem úgy, te! Igazit! Igazi orosz húsvétot! Most van az oroszok húsvétja, érdemes elmenni, pravoszláv szertartást úgy se láttál még, elvigyelek? Ott van a Rózsa utcában, ott a templomuk.
– Gyerünk!
Lovat alám. A világon minden érdekel. „Ismerd meg a körülötted-valókat és ne nagyon törődj magaddal.” Egyemeletes, eklektikus palotácskából alakították át, valaha gazdag rőfös úriháza lehetett, magának építhette; a földszinten laktak, de az egész első emelet az övék volt, az oroszoké: a hosszú szobasort összenyitották, a fehér ablaktáblákat behajtották, mert a kora esti fény is zavart volna – hogy jobban érvényesüljenek a gyertyák; a legnagyobb helyiségben (mely a bejárati hall lehetett és a belépőt megcsapta a templomi tömjén illata) középre telepítve, ovális asztalon három orosz hústorta magaslott, a sokemeletes blini, meg a ropogós pirozsnoje. A termekben hullámzott a tömeg, ott nyüzsögtek szegények-gazdagok, a pópa rézturibuluma csodát tett, s amerre lóbálta, az ünnep napjára lehullottak a különben merev és szigorú válaszfalak: felfüggesztették az évtizedes neheztelést-gyűlölködést és szerették egymást, szerették és boldog-boldogtalan sorra ölelkezett és sorra gratulált ahhoz, hogy az Üdvözítő feltámadott. Akkor persze még fogalmam sem volt, mik azok az ehető tészták-torták-mindenféleségek az asztalközépen, mit hogy hívnak és mi a fortélya az emeletről-emeletre szeletelésnek, meg hogy mi milyen ízű – azt meg még sejteni se sejtettem, hogy mindent apróra megismerek, hogy jobban se kell s egyszer még itt, kedves körükben családtaggá növöm ki magam. Dusán valahogyan elkeveredett, elsodródott mellőlem s azon vettem magam észre, hogy kézről kézre adnak, ölelgetnek-csókolgatnak, mert épp ott tartott a pravoszláv szertartás:
– Hresztosz vaszkrészje! Vaisztinno vaszkrészje!
Ölelkezés közben; persze volt, aki csak megjátszotta s mammogott, volt, aki hosszan elnyújtva artikulálta:
– Hreeesztosz vaszkreeészje! Vaisztinno vaszkreeészje!
KL Tolsztoj megírja ezt a Feltámadás-ban…
Így lehetett ez valaha Oroszország-szerte. Akkor engem egy magas, elegáns hölgy elkap, derekasan magához ölel, kétfelől megcsókol és mondja a mondókáját, hogy örvendezzünk, feltámadott a Krisztus, mindvalósággal feltámadott… Kibontakozom az ölelésből s látom ám, hogy ez a tűzről pattant szép teremtés nem lehet több 24–25 évesnél, egyidős velem; hogy gránátos-termetével nagyon is benne van a „kategóriámban” s míg én zsibbadtan csak állok, mint a kuka, ő igen nevetős, és mulat rajtam:
– Ném vágy mágá? Ném vágy mágá?
Jelbeszéd. Én „ném vágy mágá”.
– Vengerjec…? Vász vengerjec…?
A fejemmel nemet intek. Nem értem.
– Nyet…? Tyebje cso takoj…?! Nu ká!
A fejemmel igent intek. Még úgy sem értem.
– Tudolsz nemet? Tudolsz fáráncijá?
– Tudolsz fáráncijá. Le français, ca va.
– Alors! Ça, c’est très bien. On parle français.
Észvesztő gyorsasággal elkezdtünk ismerkedni, ittuk egymás szavait. Össze se kellett beszélnünk, annyira egyet gondoltunk: otthagytunk pópát, gyülekezetet, csapot-papot, ott szegény Dusánt, a lépcsőházban oldalazva utat törtünk a felfele igyekvők tömegében és öt percen belül az Andrássy úti Fényes cukrászdában találtuk magunkat. Ezt esküvel erősítem neked: nem a habos kávét néztük, amíg kavargattuk, hanem egymást. Nadjezsda Ivanovna nagyot kacagott a „tatár képemen” és mindjárt gyanította, hogy orosz nagyapám lehetett a ludas, amiért olyan szkulasztij (kiálló csontú) az ábrázatom, de fel nem foghatta, hogy nem tanultam tőle többet s csak annyit tudok, hogy raz, dva. Minek többet tudni, ha mind a ketten tudunk franciául – mondtam; és elkaptam a kezét. Nem vonta vissza.
*
Ha én strindbergi módra regényesítenék, mindez jó tucat regényre esne szét, olvasmányos, cselekményes regényre – de jobb, ha ellenállunk a csábításnak. Kövessük hát a tudományos leíró módszert (amennyiben elképzelhető, hogy az önéletírás leíró tudomány), és tudósítsunk mentől szenvtelenebbül tárgyunkról. Pedig a szívem szakad, ha arra gondolok, hogy hogyan élt és milyen volt az a kb. háromezer lelket számláló „fehérorosz” emigráció Budapesten és környékén – azokra a torzsalkodásokra, törzsi hadüzenetekre, vallási belvillongásokra. (A fehéroroszt ne értsd a bjelorussz értelemben: vörösellenes fehérek voltak, ezt mondanom sem kell.)
Itt kurta közbevetés következik, büntetésül, hogy ne csak arra légy kíváncsi, mit csináltunk harmadfél évig, szerelmes éjszakákon át, vadóc természetű orosz élettársammal az ágyon, akinek tüzelő szépségéről, az ilyenfajtáról mondhatta Lope de Vega, hogy un hielo puede encender – a jeget is lángra lobbantaná. Először a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA „Tündérke” című fejezetében, a „Tizenharmadik hajnalon” boncolgattam a jelenséget, ami „a labdakida sors”. A sors rendelése az volt, hogy Laiosz Labdakidész királyt tulajdon fia, Ödipusz tegye el láb alól. Ananké úgy rendelte, hogy ott, azon a sarkon, ahol találkoznak, a kocsin ott üljön a király, a fia meg ne tudja, ki az, akit kövével megcéloz és rajta halálos sebet ejt stb. Ez a labdakidák sorsa.
Ez a metafora áttételesen nem jelent egyebet, mint hogy minden uralkodó osztály megszüli a maga forradalmár fiait. Nem igaz, hogy a nagy francia forradalmat alulról, a sansculotte-ok csinálták (vagy ahogy az angol mondja, from the grassroot). Az „értelmi szerző” a proto-enciklopedistáktól az éclaircissement Voltaire és Diderot szabású főkolomposáig-vezérürüjéig: ha nem pap, akkor grandseigneur. Magyarán: a mindenkori társadalom krémje az uralkodó réteg fiaiban megszüli azokat, akik „nemes felindulásukban” majd felcipelik őket a vesztőhely lépcsőin és megkérik Madame Guillotine-t, hogy a fűrészporos kosárba tilolja a fejüket. Ez a labdakida sors.
Úgy negyven évvel később, még kihívóbb modorban, hogy túlfeszítsem a húrt, INTRA MUROS című monográfiámban pontos elemzését adom a jelenségnek – mert a labdakida sors a Marxiarkheion megépülésében is döntő szerepet játszik, ha e gúnyos, de pontos névvel illetjük a pártállam marxista hatalmi tömörülését. Mutatis mutandis, megint csak az történik, hogy a nagypolgárság gondolkozó fiai kezdik „nagyon belegondolni magukat”; aztán mimikrizálnak; aztán kitalálnak maguknak egy proletkult-beszédstílust; aztán a szájjártatáshoz micisapkát öltenek; aztán bőrkabátos „Lenin-fiúknak” öltöznek és misszionárius lelkületű, gépfegyverrel-a-kézben evangelizáló terrorlegények lesznek; aztán osztályszármazásukat és rangos eredetüket levetve, a vedlés drámai fordulatával megalkotják a kézigránátköteget lóbáló proletár élcsapatot, hogy harci kedvük kocsányán mintegy szervesen hozzátartozzanak az új uralkodó réteghez; aztán misztikus, esztétizáló bankárfiú-múltjukat hátrarúgva és Lukács György-i virtuozitással, ahogy eddig a régihez, most az új uralomhoz, szervesen hozzá akarnak tartozni, akár úgy, mint a Marxiarkheion takarítószemélyzete, akár mint Marx előimádkozói. És nincs és ne is lehessen elképzelni olyan történelmi periódust, amelyben ne ők (ők ne) tartoznának a hatalomhoz, annak citadellájában, és ne úgy keresnék a kenyerüket (ahogy szegény Ágoston Gábor barátom mondta volna, mint proto-maoista:) – pióca módra; semmivel; Marxot idézve, helyesbítőlegesen; mit kenyeret: kalácsot! – érdemtelenül, vagyis ne kétkezi munkával.
Ezt a „labdakida sorsot” nem csupán azért említem, mert te csak ne is áltasd magad, Lorcsikám, hogy iskolatársaim, évfolyamtársaim közül és „szakmánkból”, az írótársadalomból nem tudnék tucatjával példákat felhozni rá! – hanem azért is, mert történetünkhöz szorosan hozzátartozik. Szorosan, amilyen szívbemarkolóan MARJA című opuszában Iszák Bábelj, lelkes-borúlátó-fiatalon megírta s mintha csak megsejtette volna, hogy ő is benne lesz a 22 millióban, amennyit elnyelt a sztálini gulágvilág.
Alkalmasint így lehetett ez igen sok orosz nagypolgár-családban, amint az Nadjezsda félarisztokrata famíliájában volt: a forradalommal bekövetkezett a meghasonlás, a családban akadt egy-két „fekete bárány”, aki a vörösökhöz állt s amikor nekik kedvezett a hadiszerencse, a jobbérzésűje védelmébe vette a családot, kitelepítéstől, fosztogatástól óvta, ahogy tudta s amíg lehetett. Uradalmaikon kívül gyógyszervegyészeti gyáraik voltak Pétervárott, Moszkva mellett és Odesszában s a kiterjedt családnak ez volt az odesszai ága; 1922-ben elkövetkezett az az idő, amikor már az a jóérzésű „labdakida”, aki mint vörös tüzértiszt, nem tudta levétetni őket az elhurcolandók listájáról és ekkor, élete kockáztatásával s úgy, hogy egy darabig védőfedezetükről is gondoskodott, megszervezte szökésüket. A népes család minden tagja szőrmecsizmásan, bundába öltözve vágott neki az útnak; minden épkézláb férfiember derékhevederében ékszerek tömegét, magára kötve 20–30 kg ezüst- és aranyneműt cipelt magával. Gyalog vágtak át éjszaka a befagyott Dnyeszter jegén; valahogyan átvergődtek Moldávián, és a havasokon keresztül elérték a magyar határt.
A 3000 főnyi orosz emigráció tragikus megoszlásáról Budapesten mindenki tudott és senki sem beszélt. A karácsonyi, húsvéti ünnepektől eltekintve, a szakadék a gazdagság és a nyomor között akkora volt, hogy az alkalmat a találkozásra még csak nem is keresték; amazok élték a készből élők henye életét, és nem vették jónéven, ha boldogságukat megzavarta magamutogatásával a nincstelenség. A többség elproletarizálódott, lehetetlen putrikban, valahol a Mária Valéria-telepen élt; ki takarított, kocsmákban cselédeskedett, ki a gumigyárban keccsölt-gürizett és ha nem főzhetett kisüstit, hát faszesszel – a mindent-felejtető merevrészegségbe menekült. Találkoztam ilyenekkel is, volt közöttük palkovnyik, ilyen-olyan rangos kormánytisztviselő – de már azok a gubernyák rég megszűntek, ahol valaha az aktákat tologatták. Valamennyien gyűlölték a keveseket, akiknek „sikerült”. Ésde kiknek sikerült? Akik nem hagyták, hogy elhatalmasodjék rajtuk az orosz melankólia, a toszka. Az élelmeseknek – vagy mert megtanultak magyarul (nem úgy, mint a Valéria-telepiek, akik soha) – vagy mert mint tapasztalt krőzusok, volt annyi magukhoz való eszük, hogy kimentsék (Szent Pál szavával élve) végéremehetetlen gazdagságuk egy apránka csücskét. S ez volt Pavel Gavrilovics esete is, az öregúré (családnevet talán nem illő emlegetni, hiszen Dél-Amerikában még élnek ivadékaik s amúgy is, ha ez nem, hát mi az alles Vergaengliche), aki a gyógyszervegyészeti konszernből kibillent ugyan, de egy halom aranytál, ékszer, bandeau, broche, cabochon, agrafe, médaillon, bracelet, diadème és egy csomó Napóleon-arany harpagoni kusztódiusa volt (azért sorolom franciául, mert amikor a család már bizalmába fogadott és mint jövendőbeli „vejet” majdhogynem magába ölelt, egy késő esti alkalommal szabad volt pillantást vetnem az atommáglyára, mely kifogyhatatlan melegével táplálta őrzőjét).
Pavel Gavrilovics, a jajjait mosollyal-elharapó, joviális-köszvényes pátriárka valami német származású, még Nagy Katalin alatt betelepített, eloroszosodott család kései sarja volt és uzsorából élt, és abból tartotta nagylábon élő családját. Uzsorakamatra kiadta azt a sokat, amije volt és csöppet sem csodálkozott, hogy abból élt, amiből a krőzusok élni szoktak. Semmittevésből. A halom megmutatására a páncélszekrényben azért került sor, mert Pável bácsi, ki igen szívelt (jó egy építész a háznál: hátha megint gyárat építünk), meg akarta mutatni azt a Fabergé zenélő tojást, amelyet csak mutogatni-meghallgatni lehetett, kihelyezni-kamatoztatni nem; és mert alkalmasint úgy vélte, nem-árt felém lóbálni gazdagságának illatát (mint Ulenspiegel felé, a hurkasütő zsír szagát a vásári lacikonyhás), ha egyszer unokájával „jegyben járok”: hogy legyen némi fogalmam, minek lennék, részben, várományosa. Ilyen légynek-sem-ártó, a világot-a-szeretetébe ölelő nagyapó volt a fehér hajú Pável Gavrilovics, a család szíve. Ám a családnak volt esze is, Gymitrij Geraszimovics – és a család szíve, fontos döntéseknél, az ő eszére hallgatott, Mityja bá’ mondta ki az utolsó szót. S mintha Turgenyev második kiadása lett volna – őt kedveltem a legjobban, bár medvetermete néha nyomasztó volt s a szelíd óriás fejjel magaslott fölém; francia műveltségű, szédületes olvasottságú, delejes személyiségű bonhomme volt – te, de tele öniróniával! – olykor titokzatoskodó, mintha restellné kalandos elhallgatnivalóit, de mindig lebilincselő causeur (és ha – Voltaire-rel – akkor válunk unalmassá, ha mindent elmondunk, hát Mityja, a Bátyjuska sohasem volt az, mert a lényeget mintha váltig magának tartotta volna meg). Valami zagyva panteizmusban pancsolt, és noha erről vonakodva szólott, „hívő” agnosztikus volt, kételkedéses rohamokkal; filozófusokat is olvasott – ő hívta fel a figyelmemet Szalavjovra és Bergyajevre (kikben „ellenlábasait” tisztelte) – és nemcsak megrögzött agglegény mivolta mián csipkedték, de amiatt is, hogy ünnepekkor „nem találták” és soha a Rózsa utcai orosz templomnak a tájékára se ment. Egy mot-ja visszajár: az istenben az a fölöttébb meggondolandó, hogy semmi biztosíték – nem Sátán Úrfi cicázhatnék velünk s a Mennyei Atya az ő ördögi tréfája… Hallgasd mindezt mellverdesve, Lorcsikám. Ládd, nem Descartes volt az első, aki valami hasonlóra gyanakodott s utóbb Anouilh színpadáról hallottam egy harmadik változatát – avec Dieu, ce qu’il y a de terrible, c’est qu’on ne sait jamais si ce n’est pas un coup de diable.25 S ha most kész munkáimra gondolsz és eszedbe jut a negyedik változat, a GOLGHELÓGHI eszmei építkezése, hát menten láthatod, hová-hová nem kell hátrálni az agarakkal, ha „eredetiségedre” eszedbe jutna rátartinak lenned. Barátom, a mi minden, legeredetibbnek vélt gondolatunk valahányadik változata a neolitkor óta ha nem fordult meg „százezerszer meg ezerszer” ezrek fejében, akkor egyben se, egyszer se; s hogy nincs új a filozófia Napja alatt – ezt a szöges övet a csuhád alatt halálig viselni tartozol.
KL Megfogadom parancsod, nagyuram. De meddig tartott, amíg megtanultál oroszul?
Semeddig. A cirill betűket már tudtam – Dusántól. Hogy hol tanultam? Angyalkám, az ágyon. Észre se vettem, azt sem tudom, mikor kezdtem: elkezdtem gagyarászni. Koestlernek angol felesége volt: tanította, javította kéziratait; a szigetországban ezt úgy hívják, hogy „vánkos-szótár”–pillow-dictionary. Nekem is: ott feküdt mellettem a „vánkos-szótár”. Akiknek a Magyarországot elözönlő ukrán csapatok goromba ordítozása visszacseng, az nem is sejti, milyen megejtő hatással van a kifinomult, arisztokratikus kiejtés, kivált ha labahajú fiatal boszorkány szájából csendül a szó, akinek a hangja néha elcsuklik és szerelmesen burukkol… Csak egyszer kellett, hogy kiejtse a szót és azonnal megragadt: mintha egyetlen kolbászban felfaltam volna a Nagy Usakov Szótárat (amelyet náluk láttam először). S hogy ennek a miliőnek mit köszönhetek? A külsőségeket elhagyom, nyilván előtted van, milyen lehetett az az Andrássy úti szobasor abban az első emeleti lakásban, képek, vázák, óracsodák, amilyeneket csak palotákban látni, az egymáson elfekvő perzsa és khorasszáni szőnyegek: mindaz, amit egy jó ízlésű uzsorás idegenben összerabolhat (ikon kevés, azt nem hozhatták magukkal). Ha nem Nadjezsdámmal, hát Mityja Bátyjuskával: lyukat beszéltünk egymás hasába zenéről, irodalomról. Rajongtam az Ötök Társaságáért, Ljadovért, Borodinért, Kjui César dalaiért (ez a francia származású mester, csak úgy „szívességből”, befejezte Dargomizsszkij Kőszobor Vendég – és Muszorgszkij Szorocsinci vásár című operáját), és persze a „nagyokért”. Bálványomra, Muszorgszkijra nehezteltem, amiért elitta az eszét s tán titkon ezért vonzódtam inkább a másikhoz, a hangszerelés Prosperójához, a kolorista Rimszkij-Korszakovhoz, aki ha másképp csinálta is, berliozi szinten értette a mesterséget: ezért is, no meg azért is, hogy olyan aranyszíve volt; hogy áldozta magát és annak az angyalian tehetséges, büdös alkoholista, örökrészeg Muszorgszkijnak operákat hangszerelt. Ezt csak az tudja, aki igazán benne élt a zenében, felmérni, hogy micsoda rabszolgamunka – micsoda cipekedés a kőbányában! – meghangszerelni egy hebehurgya zongorakivonatot. Hogy esztendeig is eltart egy operát – hónapokig egy szimfóniát meghangszerelni. Korszakov tengerésztiszt volt. Fiatalon, komponálás közben a hadihajó fedélzetéről a szél bevitte a tengerbe a partitúrát, amelyen dolgozott. Az első szimfónia vezérkönyve volt. A zeneszerző gondolkozás nélkül ledobta egyenruháját, utánaugrott, körülúszta, kimentette. Tudtad ezt?
KL Kihalászta mind…?!
Feltegyem a lemezét? Meghallgathatod. Csak értő muzsikus tudja, mit jelent, hogy ez a volt tengerésztiszt, a pétervári konzervatórium tanára fogja magát és meghangszerel barátainak ezt-azt. Muszorgszkijnak a Boriszt (befejezi a Hovanscsinát), Borodinnak az Igor herceget. Például Az Aranykakas: művészetének legjava. Csajkovszkij ehhez képest Kacsóh Pongrácz. Lehurrogtak. Nem értettek velem egyet. Majd megöltek (de szerettek érte, a bravadóért, amivel az „Orosz Beethovent” leszólni mertem). Művelt emberek voltak, addig is rajongtam az orosz irodalomért (tudtam is én, hogy a mi Dosztojevszkij-sorozatunkat németből fordították), de most kezembe adtak olyasmit, amiről fogalmam sem volt (s minthogy könyvtárukban forradalom-előtti kiadásnál más egyéb nem is lehetett, megtanultam és folyékonyan olvastam a régi helyesírást). Az irányított szovjet irodalmi tudat pl. kidobta magából Ljeszkovot. Apolitikus szellem volt – ez volt a bűne. Nem írt, nem gondolkozott haladólagosan. A nagy mesélő! Elkezdtem, beleolvastam magam és mire jöttem rá? Nem hogy „akkora”, de nagyobb, mint Tolsztoj (akinek vallásfilozófiai inanitásaira különben is allergiás vagyok). Ma is a Mesterek-Mesterének tartom, és el sem képzelheted, amikor 1947-ben, Ljeszkovot magasztaló spontán érzelemkitöréseim hallatára Milán bácsi váratlanul megölelt és örömtől ragyogó arccal így szólt:
– Hát te is! Hát megbabonázott téged is! A zsivány! Az az aranybafoglalnivaló!
KL Hát neki is a kedvence volt?
Az hát! Azzal a különbséggel, hogy ő csak az Elvarázsolt Zarándokot ismerte német fordításból, én meg az orosz eredetiből, ezt is és még sok egyebet. Akkora oeuvre, mint a Tolsztojé; de tartózkodásában bölcsebb, nézeteiben nagyvonalúbb és mindenben higgadtabb természet. Aztán Korolenko! A kiselbeszélés nagymestere: utóbb fordítottam tőle; meg a század eleji regényírók, Oszip Dümov, Arcübasev, Kuprin, a század eleji, keserédes próza; meg Leonyid Andrejev, a modernek élén…
KL „Eloroszosodtál?” És meddig tartott ez a nászrepülés?
Ördögöt oroszosodtam el! A hosszan tartó próbaházassággal velejár a próbaelhidegülés, a próbaszakítás ki-kimaradó egy-két hónapos szakasza; és persze, a próbakibékülések, a nagy újrázások az ágyon, összemelegedés; a titkos elabortálás, a parázs veszekedés az elcsinált gyerek miatt, Mityja bácsi rosszul kendőzött, „érdeklődő” telefonjai, rekriminációk, haragszomrád. Viharos üdvösség volt, széltölcsérszántotta paradicsom, mely eltartott közel három évig és így, emlékeimben kutakodva, volt úgy, hogy ráviszketett az írógépem. Megírni őket! De nem szabad. Nem a kímélet törvénye, nem a piackutatás tiltja, hanem tulajdon esztétikám. Az a regény, amelynek cselekménygombolyagja felgurul a hegyre, de nem borul át a gerincén, hogy meglepjen váratlanságaival, hanem visszagurul ugyanazon a lejtőn és ugyanazzá a gombolyaggá dagad, mintha el sem is indult volna: rossz regény. Az a rossz regény. Ez az én regényelméletem. Márpedig a mi „cselekményünknek” ez volt a bibéje, hallga csak, hallga. Tudod, szívem piszkos mélyén nyűgnek érzek minden családot, a magamét is és a másét is, kivált ha be akar darálni; ha „tagosítani” akar, azaz családtaggá degradálni. S bármennyire élveztem a fogadtatást, a fészekmeleget, a néhai „nagy szalonokra” emlékeztető hangulatot, az intellektuális igényességet, az exkluzivitást, a nagyszerű emberek társaságát – mert azok voltak, nagyszerű emberek! – mégis, néha nyomasztónak találtam jelenésemet; hiszen a kártyapartikban nem vettem részt és ha megfeszültem is, kívülálló voltam. Mert hiába volt a párizsias hangvétel, olykor felfedeztem, hogy az orosz nyelv keze belebújik a francia nyelv kesztyűjébe. Néha nyomasztó volt – nem is az, hogy olyan oroszok voltak, ó nem! – hanem hogy olyan túltengőek voltak oroszságukban. Voltak esték, amikor az elmúlt orosz fél évszázad felidézésébe belefájdult a fejem: azok a felejthetetlen szaborok (templomok), zsúfolásig telt szaborokban azok a koronázások, merényletek, nihilisták, neves protopópák országos megnyilatkozásai, vezető publicisták korszakos vezércikkei, az 1905-ös távolkeleti katasztrófa, a régi szép élet, a párizsi kiruccanások évenként, nyaranta, mintha csak tegnap lett volna!… Elvárták, majdhogynem megkövetelték, hogy e jeles archimandritákat, zarándoklatokat, vezéregyéniségeket tudjam-ismerjem, mintegy magamévá téve „múltunkat”, melynek fénye még a „miénk”; ugyanakkor fejjel magaslottak az ország fölé, amelyben éltek, de nem látták, nyelvét nem beszélték (vagy csak alig-alig, hiszen a cseléd is deklasszált orosz volt a Valéria-telepről): fikarcnyit nem érdekelte őket az ország, amelyben úgy-ahogy, ideiglenesen elvoltak s amelyet mint holmi kulisszát, ideiglenesnek éreztek.
Kínosan érintett, akik a pénzkihelyezést uzsorakamatra intézték: ügynökeik előszobázása-sugdosódása is, mert mint a szívesen látott besurranótolvajok, úgy jöttek-mentek, hamar-tessékelve: németül intézték velük a tranzakciókat s egyúttal nagyúri fölénnyel kiélték rajtuk arisztokrata antiszemitizmusukat, ahogy odahaza a bon-ton volt; s a legnehezebben a Család Esze-Gyomra, Mityja bá’ vette be, hogy e kis-ügyesek nélkül nem tudnak meglenni, el volnának vágva a klientélától nélkülük. A szovjet rendszer iránti gyűlöletükbe egy hajszálrepedésnyi, parányi résen beférkőzött az a hajszálnyi ambivalencia, amelytől érzelmeik elszíneződtek: megvetéssel fordultak el a „zsivány bolsevik bandától”, de hogy-hogy nem, úgy képzelték, a szovjet hadsereg verhetetlen és Hitler „csak addig ugrálhat”, amíg Sztálin nem int; mert Sztálin intésére a Vörös Hadsereg a világtengerekig meg sem áll s ha az angolszászok megszeppennek tőle, hát tanulja meg a világ, milyen az, amikor Oroszország Anyánk megtorolja Napóleont. Adva volt tehát egy Nagyorosz „Haza a Magasban”, amelyre a világnézeti sáncok mindkét oldaláról az orosz milliók feltekintenek. A szembenállás feloldódik, ha külellenség fenyegeti az orosz hazát. Először találkoztam azzal az ultrasovinizmussal, amely valaha végignyargalt Ázsián és Vladivosztokig terjesztette ki a „haza” határait. A birodalomépítők hazafisága volt, amely túltesz a francia sovinizmus minden arroganciáján, és másodszor is volt hozzá szerencsém, hogy ne is mondjam: a szigetországban, már az angol rádió munkatársaként, ahol a felduzzasztott Orosz Osztály tagjai, férfiak-nők, mint egy „nemzetekfölötti nemzet” tagjai, „emberfölötti ember” szemmagasságából elnézve a többi náció fölött, alig vették emberszámba kollégáikat s ha kellett, hivatalból, hát akkor is, sovinizmusuk velőtrázó leereszkedésnek hatott.
KL Úgy érted, hogy sovinisztaságuknak alárendelték szovjetgyűlöletüket?
Bármi hihetetlen, volt idő, amikor ez még logikusnak számított. Tán nem kell emlékeztesselek azokra a háborús évekre, amikor a hátrakergetett szovjet hadsereg az összeomlás küszöbén állt; ekkor, az orosz emigráció vezetői Amerikában összeültek és megállapodtak nemcsak abban, hogy a „Honvédő Háború” tartamára felfüggesztenek minden szovjetellenes propagandát, hanem abban is, hogy a szovjet haderőt pénzzel és fegyverrel támogatják.
KL Térjünk vissza oda, hogy szerelmi regényed „gombolyagja” felgurult a meredeken és a gerincre ért, de a „cselekmény” nem tudott átbillenni rajta –
Vagy magyarán: harmadfél évig (lánykérés nélkül s mintegy hallgatólagosan) „jegyben jártunk”, aztán mégse lettünk egy-pár.
KL És miért?
Képzeld magad tengerparti hangyának, hazaérkezőben, amikor látod, hogy a hangyabolyt a szökőár bemossa. Nem is kell sürgetni, pereg az eseménynaptár, gyorsabban, semmint szeretnénk. Hogy ’39 nyarán a szovjet–náci paktum izgalomba hozta őket, az csak természetes; Lengyelországot sajnálni eszük ágában sem volt, figyelmetlen, úri antiszemitizmusukban a németországi pogromokban nem találtak semmi kivetnivalót. Hogy Hitler el akarja németesíteni Közép- és Dél-Európa segédnépeit? Pánszláv szívük egyet dobbant s feleletül csak legyintettek:
– Abba nekünk is lesz beleszólásunk.
De ’41. június 22-ének hajnalán rájuk szakadt az ég. Száz német hadosztály átlépte a szovjet határt. Nadjezsdáéknál kitört a pánik. Mindenki egyformán ítélte meg a helyzetet, de a Család Esze, Mityja fogalmazta meg azzal az egyöntetűséggel, amellyel csupán a pánik világosan látása ajándékozza meg a vátesz jövőbelátását:
– Mennünk kell. A szovjet haderő rövid napokon belül megeszi-megreggelizi, felmorzsolja és miszlikre veri a németeket. Maholnap a nyakunkon vannak: a számonkérők, 19-ért, 22-ért, a szökésünkért, azért hogy itt vagyunk; azért, hogy vagyunk. Mennünk kell, de gyorsan. On se foute en file.26
Féligrakott bőröndök között, csomagolás közben, szaggatott, fojtott megbeszélés, mely ingerült szóváltássá fajul anélkül, hogy felerősödnék. Nagyjezsda Ivanovna:
– Szólok Nagyapónak. Jössz velünk. Megyünk Spanyolországba, te tudsz spanyolul. Ott is egybekelhetünk. Nem így beszéltük meg? Hogy összeházasodunk? Akkor meg mért fintorogsz nekem, tatárkép, nem tetszik? Nem jössz? Mégse?
– De igen; de…
– Mit „de”?! Jössz vagy nem jössz?
– Nekem… nekem itt van a… a népem mellett van a helyem.
– A néped! Miféle „néped”? A te „néped”: nagyra vagy vele!
– Sajnálom… –
Meg se ütötte a fülem, hogy a szavai alapján még csak „népszámba” se veszi a magyart. Az orosz elsöprő sovinizmusa már ilyen, kivált ha emigráns bőrüket féltve, tudják, hogy minden pillanatban nyakukba zúdulhat a Világ Legerősebb Megtorló Hadserege… Csak álltam ott, kukán, ütődötten, mindig útban a csomagolóknak, mindig félreugrálva az útból. Pironkodva, hogy én nem csomagolok. Szavaimnak ne higgy, a magam népnemzeti, soviniszta felbuzdulásának pajzsos szólamai mögött gyávaságom rejtőzött, nyúlszívem dobogott. Szerelmes nyúlszív volt ugyan, de féltem az ismeretlenbe ugrástól. A világtól. Hogy mihez kezdek, ha tudok is: háromig számolni spanyolul?! Építészirodában kulizni, nyomorogni, éhbérért, ha túlad rajtam a Család? Mi legyen azzal a bőröndnyi magyar írással, amennyit összeírtam – kire hagyjam?
Pózoltam magam előtt is; adtam a hazafit; de a világgá eredés tátongó szakadékába alápillantva – elpárolgott az ugorhatnékom, inamba szállt a bátorságom. Mit gondolsz, Lorcsikám, 56-ban is, valaha is, egy-életem-egy-halálom – otthagytam volna Édes Befogadó Országomat, a szülőföldet, ha nem muszáj…?!
KL Mi lett velük?
Elmentek Spanyolországba. Egyetlenegy levelet kaptam Nadjezsdától, újra hívott, menjek utánuk. A szegénység nem válogatós, gazdagék megengedhették maguknak, hogy „ne találják Európát elég biztonságosnak”; épp szedelődzködtek s mentek Argentínába. Elvesztettem őket szem elől, ők meg engem: eb aki bánja.
KL Ez hát a nászrepülés epilógusa. És orosz tudásoddal…? Mindjárt felejteni kezdtél?
Mit kezdtem volna. Felejtettem is, nem is. Rám maradt egy csomó könyv, meg cári enciklopédia (ma felbecsülhetetlen értékű kincsek), melyeket szaporítottam is, amikor a szovjet–náci „mézeshetek” idején, a pesti nemzetközi vásár orosz pavilonjában úgy rakták szét a könyveket, hogy aki akarja – hadd vigye. Vittem én is, egyet-kettőt, ami megtetszett, de hamar „szagot kaptam” a szovjet nyomdaipart, könyvkiadást illetőleg. Büdösek voltak ezek a kiadványok, rossz gépi kötés, hitvány fedél, silány papíron pocsék tipográfia. Ezek a vizelde-szagú könyvek mélyen alatta maradtak mindannak, amit akár az angol, akár a francia, akár a német könyvipar produkált.
KL Még a legszebbek is…?
„Legszebbről” szó sem volt. Tűrhető volt Charles de Coster THYL ULENSPIEGEL című klasszikusa, amit Illyés Gyula magyarított remekül, azt végigböngésztem s alig kellett a puska –
KL Azt a puskát sem Illyés fordította.
Hanem…?! Most hallom először.
KL Hanem – Szabó Lőrinc és Illyés Gyula neve alatt – jó kilenctizedében Wessely.
Köszönöm. A jó pap holtig tanul. (Wesselyvel is volt némi parázs veszekedésem a „sajtókombinát” New York-palotabéli helyiségeiben, az Európa Könyvkiadóban, hol is ő, alig egy hónappal az 56-os forradalom kitörése előtt, osztályidegen felforgató szemétkivirágzásnak nevezett és a pártkönyvét a szememig tolva, úgy ordítozta „tudod, ki az igazi szocialista? Akinek ilyenje van! És nem az a felforgató szemét, aki te vagy”… No de ez egy más történet, majd emlékeztess rá, ha odaérünk.) No, tartsunk rendet; mert ha mi nem – tart az eseménynaptár. Nadjezsdáék elpárologtak és néhány tétován mosolygó közös ismerőstől eltekintve (aki nem tud hova tenni) mi sem maradt belőlük. Elporzottak drága gönceikkel egyetemben, elhordta őket a szállítmányozási vállalat meg az avas. És ahogy évekkel annak előtte, „barátság-féltékenységből”, Kelen Tibor miatt elmaradt mellőlem Molnár József, úgy maradt el mellőlem irigy-féltékenységből, Nadjezsda miatt Kelen Tibor. Most újra felbukkant a látóhatáron, bizalmatlanul turkálva írásaimban és találomra bele-beleolvasva; amilyen békés természet volt és egyenletes kedély, most meg nem állhatta, hogy ne kockáztasson meg egy epés megjegyzést – arról, hogy „lengyelkedésemet” ennél a flancos, nagyorosz, csehovi pereputtynál a stílusom sínylette meg… De mihamar megengesztelődött és meglepetéssel szolgált: ő is tanulgat oroszul.
– Oroszul? Mi jutott eszedbe, minek az neked?
– Gondoltam, egyik nyelv olyan, mint a másik. Kell egy szláv nyelv s ez a legnagyobb, utána már a többi könnyen megy.
– A lengyel vagy a szerb. Miért kelljen franciára forgatni a szót, ha egy lengyellel beszélsz.
Jászi Oszkárt olvasta és nemhiába – mert már a mi nemzedékünk előtt is felfénylett az örök-kísértő ábránd, a nagy pensée d’escalier: a Baltikumtól az Adriáig – a Közép-európai Államszövetség… Csécsy Imréék vonzáskörébe került, Tibortól hallottam először az „egyadó rendszerről”, és ő adta kölcsön az amerikai Henry George HALADÁS ÉS SZEGÉNYSÉG című monográfiáját: ez volt a legtávolabbi meridián, ameddig a „szocializmus vizein” elmerészkedett. Egy ízben, a Gülbabára néző dolgozójában épp akkor találtam rátörni s a véletlen összeismertetett azzal a kopottas, idős hölggyel is, akitől oroszórákat vett. Irina Jekatyerinovna rátarti volt moszkvai voltára és úri származására, foggal-körömmel tartotta a látszatot, de deklasszálódása nyilvánvaló volt. Egy gépi kötődében dolgozott és nyomora kifeslett, lúgmarta kezén, mint aki örökké súrol-mos-vasal (és tán „vállal” is), amint a könyveimben lapozott – mert hogy ne rozsdálljon be végképp orosz nyelvtudásom, könyörületből gyakorta felhívtam magamhoz „uzsonnára” (így hívtuk a társalgási órát, bár elmenet mindig rátukmáltam a pénzt). A nénike áhítattal emelgette le orosz könyvtáram pompás darabjait, nem ismerte Nadjezsda családját, akiktől az elgazdátlanodott jószág rám maradt, de hallott róluk a Valéria-telepen, életkereteikről, viselt dolgaikról (tán még „odaát” maradt vörös rokonságukról is), és látatlanba még gyűlölte-utálta is. S itt el is vághatnám fejezetünk fonalát, ha nem fojtogatna még egy gombóc, megsínyleném és halálig szégyellném, ha nem kiáltanám világgá szégyenemet. Az „emlékezet”? Felejtőkénk eufemisztikus beceneve. Felejtve-emlékezésünk folyamata rohamos és megállíthatatlan. Irina Jekatyerinovna se sokáig emlékezett Nadjezsdáék „kígyófészkére” – ahogy egy magáról feledkező pillanatában „hüllőfajzatnak” titulálta az irtanivaló bandáját, különben is, csakhamar volt min rágódnia s ha nem az állásáért reszketett, hát a fiáért aggódott: Kosztja csatlakozott a Vlaszov-hadsereghez s most a németek oldalán, Szent Oroszország Anyánk felszabadításáért harcolt; és Tibor is hamar kipottyantotta az eszéből a családot, amelynek életmelegéből annyit loptam s ami neki csak az a „flancos, csehovi Sippschaft” volt. A pestiek megfeledkeztek az emigráns nábobról, aki rangrejtve, rangosan élt műkincsei közt az Andrássy úti pazar lakásban, vagy tán nem is vettek róla tudomást, mint ahogy ő se, róluk, igazában – soha. Nyomtalan tűntek el a feltátongó feledésben és nem hiányzottak senkinek.
Csak én nem felejtettem el őket. Sem az uzsorás Nagyapót, a Család Szívét; se Mityja bácsit, az ő házi koca-filozófusát, a Család Eszét; se Nadjezsda Ivanovnát, „Mordocskámat”! Mert azt elfelejtettem mondani – avagy tán elfojtásosan nemigen akaródzott elárulnom –, hogy mindig is így szólítottam, sohase nadjezsdáztam, váltig az volt, „Mordocska” –
KL Ami mit jelent?
Pofikát jelent és szolgai fordítása a magyar „Pofikámnak”. S amilyen közkeletű így magyarul, gondolhatod, hogy ez így, ebben a tükörfordításban nem használatos s amikor először hallotta, Nadjezsda nagyot kacagott és elfogadta: rászokott arra, hogy őt a „tatárképű” magyar mordocskázza. Sőt, utóbb így becéztem, így aposztrofáltam az egész családot. „Mordocskáék”. Hiszed-nem hiszed, annak a családnak a csilingelése-csörömpölése mindmáig visszajár! S mintha csak ma volna és idáig hallanám: Úzsasz agyín! Vot, kakaja préleszty! Úzsasz agyín! – ahogy tán azokon a pétervári zsúrokon, odesszai vacsorákon a hölgyek bájvisogattak az elragadtatástól… Te! S hogy micsoda igazi „rassz nő” volt ez az én Mordocskám!… Azt hiszed, csak azért, mert akkori úri szójárással olyan „rassz nő” volt, amilyen a magamfajta homme à femme-nak ritkán adatik: hogy az éjszakáinkért gyötört a kangörcs? Tévedsz, Lorcsikám. Akkor jutott eszembe s nem is egyszer, amikor, alig két évre rá, a Defenzíva Osztály szalmáján kuksoltam törökülésben, a pince sötétjén és ha azzal a sziszegő tenyerükkel a fejemre rávertek, hogy ugrás fel a lépcsőn, be a verőszobába és máris a picsádra zuhansz, hasra, hasra…!
Minden entomológus tudja, hogy ha a kocsikeréknyomon átevickélő szarvasbogár a hátára fordul és valaki arrajáró segítőkészen megszánja és a lábaira helyezi, hát azzal még távolról sem múlik el főidegdúcában a rémület halálos pánikja, hanem ott a veszedelem szélén, csápjaival tátogva s lábaival vadul kapálódzva mindent elkövet, hogy újra belezuhanva és immár véglegesen – a hátára forduljon. Menthetetlenül.
A hátára borult szarvasbogár pánikja vett rajtam erőt.
Mert hiába menekülünk a csillagállás végzetszerűsége mögé – ha hiszünk a csillagokban és azzal magyarázzuk; és hasztalan racionalizáljuk sorsunk szerkezetével, interpretáljuk sorsalkatunkkal, szavak, szavak csupán.
Milliószor felkérdeztem magamban a börtön éjszakáján, mi lett volna, ha a „jobbik eszemre” hallgatok és elmegyek Nadjezsdáékkal Argentínába? Hát olyan elképzelhetetlen, hogy Sorsistennő Heimarmené kapitulál írói maximalista szenvedélyem előtt és egyszeri engedélyt ad a kivétel mirákulumára – hogy kettéhasadjak, ott folytassam két példányban, ahol elhagytam; s amíg egyik simulacrumom labdaccsá összeugrott gyomorral hallgatja, ahogy a főügyész a fejére halált kér, a másik simulacrumom minderről mit sem tudva, a Buenos Aires melletti tucatnyi bidonville nyomorát fitymálva, éli a kitartott playboy, a gazdag bonviveur napszemüvegesen vigyorgó életét?
Az igazság fájt – s ez a fájó igazság.
Mert ahhoz, hogy az ember nekivágjon a világnak, ahhoz, barátom, a kirúgottság nekibátorodása kell. Ahhoz, hogy amelyet úgy ismer, mint a tenyerét: a hazát itthagyja s mintha a tenyerétől kéne elszakadnia – ha átérzed ennek abszurdumát. A gyávaság beismerése fájt, valahányszor az én Parádés Gyönyörű Bestiám, Nadjezsda Ivanovna eszembe jutott, amint épp hív s úgy, ahogy akkor hívott. Jer velünk.
Visszaraktak a lábaimra; és én gyávácska, rémületemben vadul kapálódzva, mindent elkövettem, hogy a hátamra boruljak és úgy maradjak a kerékvágás fenekén, ahol már közeledett a vasabronccsal járó, bezúzó szekér. Rajtam volt a hátára borult szarvasbogár pánikja.
(17) A boldog évszázad, amelyben nekünk szerencséseknek élnünk adatott. Az író édesgyermekei – életének igazi „eseményei”: könyvei. Az igazi események vasseprője – a történülések drámai lassúsága – közelnézetből. A DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN (Avagy „Egy Államfőnök Története”) című szatírám; a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA (avagy a „Hajnali Novellák”) című regényfolyam. A megélt szánalmas élet visszaéneklése – az önéletírás, mint kétségbeesett palinódia…
Good swimmers are oftenest drowned.27
Thomas Fuller, GNOMOLOGIA (1732)
KL Az a gyanúm, hogy nem halogathatod tovább és ma van a napja, hogy a Csodák Országa Hátsó-Eurázia című regényfolyamod keletkezéséről beszélj.
Arról. Meg a DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN című szatírámról. Meg TORLON PÉTER című paródiámról; meg sok minden egyébről, ami részben előkerült a Hadik Laktanya Bűnügyi Levéltárának romjai alól, részben mindörökre elveszett. Mi már itt ülünk a beletörődés kényelmes karosszékében s csak a történelmi visszapillantó tükörben látjuk azt a fiatal szamarat, aki veri az írógépet és nem tudja, hogy a lebombázott, esőverte rom alá termeli kéziratait; és tán jó is, hogy ezzel a jövő iránti végletes mit sem tudással áldottak meg az istenek! Te! Lorcsikám! Sírnivaló, hogy a jövőt vaksi szemmel fürkésző lángelmék milyen hajmeresztő tudatlanok. Gondolj Victor Hugo történelemlátására, aki azt írta: Le dix-neuvième siècle est grand, mais le vingtième sera heureux. Boldog! A huszadik század, hogy a boldogság százada lesz! Hát itt vagyunk, nyakig a boldogságban. (Ebből megítélheted, mit ér Malraux jövőbelátása, aki szerint a 21. század vagy hívő-misztikus lesz, vagy nem lesz egyáltalán). A vér az arcomba szökik szégyenletemben, valahányszor a könyveimre kerítem a szót; elvégre társaságban is, idegeneket szóba hozni, akik a jelenlévőknek ismeretlenek, a legnagyobb udvariatlanság. S jóllehet esemény-zsúfolta korunkban mindenki azt várja tőlem, jómodorú krónikás módjára az események pergetését, mégis, az író az édesanyák csökönyösségével vissza-visszatér könyveire: ezek az ő édesgyermekei, keletkezéstörténetük-hányattatásuk-végzetük az ő „eseményei”. Igaz, némi sápatag jogcímem volna rá, hogy újra-meg-újra elmondjam munkáimból még azt is, ami kiadódott Nyugaton is, a Honban is, de nem lehet elégszer elugatni, hogy miben mi van, mert majd mindjárt mondok neked egy parabolát, amolyan tanmesketét az „ideális olvasóról”, az ő piramidális figyelmetlensége hogy milyen. Egyszer 19 éves koromban életre-halálra szerelmes voltam egy tahi szépségbe (akihez BEÁTA című versemet írtam); két-három évvel idősebb volt, udvarlói seregében pompázott, és én, mint a napraforgó a Nap felé – úgy forogtam mindenhonnan őfelé, a külső körből. Olykor az atlétikus, nagyokat úszó, bölöm hangon kacagó széplány némi jelét adta, hogy kivételez velem és vonzódnék hozzám, ha erőszakosabb lennék vagy fölébe nőnék a többinek. Így határoztam el, hogy megkockáztatom a látványos ugrást a hídról, amelynek mélységével eddig csak kacérkodtam, de belezuhanni nem mertem. Még figyelmeztettem is a drágát, még oda is mutattam a homokos partról, fel a tahi hídra, hogy annak a közepét figyelje és alatta a Dunát. Beáta megveregette a pofikámat és igent intett. Hogy majd figyel.
Felbaktattam a hídra, kiközepeztem, felálltam a legszéle-szélére; összpontosítottam a csukafejesre és uszodai bajnok-barátom, Nagy Károly kitanítására, hogy sohase bele, mindig csak el, el, sőt, kissé felfele; aztán mikor érzed, hogy a magasponton vagy, csak akkor, de addig ne. Akkor. Csípőből becsuklani és zuhanni. Így is történt. A tetőző ponton szabályosan becsuklottam és zuhantam. Nyílegyenes, szálegyenes zuhanás volt és sima becsobbanás; csak arra emlékszem, hogy ennek ellenére éktelenül „megütöttem” magam: megütött a víz, felsőtestem, a képem égett. Nem ijedtem meg tőle, csak épp meglepett, hogy mekkorát vágott rajtam a hasadó víztömeg s utána a mélyről gyors tempózással felszínre vergődtem és már úsztam is a part felé. Oda úsztam és ott gázoltam ki, ahol az én szépséges Beátám udvarlóinak fölébe magaslott és ha nem fagylaltot kanalazott, akkor málnaszörpöt szívott szalmaszálon. Odatörtettem, és megcsillogtatva gyöngy személyemet, megkérdeztem, hogy látta-e.
– Mit?
– Hát a csukafejesemet.
– Csukázott? Maga?! Mikor?
– Most. A híd közepéről. A Dunába.
– Igazán? Nem vettem észre: ép, egész, egyben van még?
– Egyben.
– Meglehet, tán épp hátat fordítottam. Dudi, a köpenyemet. Tibi! Paja! A kosaramat. Levonulok, nyomás.
Még csak azt se mondta, hogy én is vonuljak vele, a kosarát se én vihettem. Hátat fordított, akkor, amikor a tahi hídról csukafejest ugrottam a Dunába: neki! Hogy azt hittem, ottmaradok! És ő nem látta, mert épp nem nézett oda! Látod, Lorcsikám: ilyen az ideális olvasó. Amikor írod, épp hátat fordít; és amikor a könyv rávigyorog a kirakatban, épp nem néz oda. Azért, nem hiába mondja Gide, Toutes choses sont dites déjà; mais comme personne n’écoute, il faut toujours recommencer.28 Engedelmeddel. Minthogy „senki sem hallgat oda”, nem árt, ha figyelmeztetsz, hogy kezdjem újra. Ennyit, az ideális olvasó piramidális figyelmetlenségéről.
KL Nem fogja jónéven venni az olvasód, ha így, látatlanban elmarasztalod –
Nem fogja olvasni! Hát nem érted?!
KL Rendben van: kezdenéd el hát, de ne újra – hiszen még bele se fogtál.
Csak forgok magam körül, mint a farka után kapó kutya.
Így volt akkor is, csak tán hangosabb a hegyen-völgyön lakodalom, szélesebb a baráti kör; s hogy kikkel-mikkel bővült, azt is meghallod igen hamar; de nekem volt egy bűvös köröm, amelyet ha varázspálcával magam köré vontam, kívülmaradt a külvilág és kopogni kezdett a Remington vagy az Erika – mert csak az ilyen ügyeske táskagépeket szerettem. Ha szatírát írtam, fel-felkacagtam (és a lábujjhegyen járkáló háziak nem tudták mire vélni) – ha amolyan regényt, elkomorodtam; ha meg filozófiát, hát mint az arctalan monász ültem a szellem húshüvelyében s onnan lézersugárközépre szúrtam a gondolatot (magángyönyör, beleszabadulás élőközegembe – s kissé mint a „tiltott gyümölcsöt”, úgy élveztem ezt a bizalmatlanul méregetett s jórészt ismeretlen műfajt: mármint ahogy én értelmeztem – és nem Kornis Gyula, a dékán úr értelmezte a filozófiát).
Első elbeszéléseimből megkerült egynéhány, de terjengősségük, szátyárságuk miatt juveniliáimban sem adtam közre; szatíráim közül egyszer majd még tán kiszedem-és-kiadom DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN című kisregényemet, amelynek az alcíméből („Egy Államfőnök Története”) menten láthatod, hogy Horthyról szól és arról a kormányzói dilemmáról, hogy mint foghatná ki a szelet a széljobboldal vitorláiból anélkül hogy a maga jobboldali kormányzata széljobbra ne tolódjék. Ez a dilemmája a kormányzónak akkor támadt, amikor az 1939-es választásokon 42 nyilas képviselő jutott be a parlamentbe; márpedig e fasisztákkal kesztyűs kézzel kellett bánnia, tekintettel hatalmas pártfogóikra, Hitlerre-Mussolinira (magától a detektívtől tudom, aki egy dicsekvő rohamában – nekem, a vizsgálati fogolynak – elmondta, micsoda kutyakomédia volt Szálasi Ferenc, a magyar „Vezér” figyeltetése, majd fényűző elhelyezése, vendéglői kosztoltatása az „államfogházban”, miután leültették). A fasiszta programot túllicitálnia nem lehetett anélkül, hogy maga is fasisztagyanússá ne váljék – ez nem volt járható út Kállay Miklós miniszterelnöksége és a „hintapolitika” idején; így azután üres pózolásával, kapkodásával Horthy hamar komikussá válik. Hogy kik voltak azok a „madarak” („darályok és deregélyek”), és milyen csúfos következményekkel szállták meg „Buzdugániát” (Magyarországot) – azt nem árulom el, de sejtheted; hátha egyszer mégis kiadódik.
Ez a bő nedvű, csurom-szatirikus regény még ott íródott a Rózsadomb egyik luxusvillájában, ahol a rajztábláim is, a munkatársaim is jól elfértek – mert csak most volt igazán a munka dandárja s folyt Budapest épületállagának térképfelmérése –, lévén hogy a lakrészhez világos, téres, hosszú, fűthető télikert is tartozott. A dolgok bibéje az volt, hogy a télikerthez egy balatoni keszegre emlékeztető, ötven fele járó, élveteg, agyoncigarettázott hangú, mondén hölgy is tartozott, az Úrnő: és a szállásadó úrnő, rekedtes basszusban, késő éjszakába nyúló feketézés-iddogálás után nemegyszer célzott rá, hogy a nap méltó befejezését nem két külön – hanem egy – ágyban vélné igazándinak; regényes múltjának balzaci hangvételű feltárogatását szívesen hallgattam (a nyersanyagot onnan veszem, ahol találom), s nem is mintha a magyar Lucien de Rubampré története a könyökömön jött volna ki; de értékes anyagáért ez túl nagy ár lett volna. Tudtam, el kell hagynom a terepet (nincs az az aranykalitka, ami elviselhetővé teszi az ilyen monogámiát) és utánanéztem, hogy odébbálljak egy házzal. A ház, amelynek tetőemeleti fészkébe beköltöztem, a Körút és Rákóczi út keresztezésénél egy múlt századi sarokpalota volt, a kupolája messziről látható, és az, amelynek a földszintjén a háború után az éjjel-nappal gyógyszertár kirakatai világítottak éjjel-nappal –
KL A volt Örkény Patika –
Ahogy mondod. A megszeppent zsidó család kinyúlt volna értem, úgy iparkodott mindenben a kedvembe járni; hiszen amit én fizettem – az volt a megélhetésük. Ha otthon voltam, lábujjhegyen tipegtek s amúgy is, lóugrás szerinti kacskaringós hátsó folyosókon hátravonultak az udvari szobákba; az én lakrészem – nagy, félkörös lezárású renaissance ablakaival a Nemzetire nézett. Ha lepillantottam, rendesen díszleteket cipeltek s odalent a sarkon láthattam a híres-nevezetes „Órát”, amelynél a város szerelmesei randevúzni szoktak – én is (utóbb felbukkant bennem, lásd Órasarok című versemet). Vastag, csiszolt élű üveglap fedte azt a dúsan faragott, bankárbarokk íróasztalt, ahol a Csodák Országa hajnali csatái folytak s ezt vedd szó szerint, mert hajnalban írtam s az is az alcíme: „avagy – a Hajnali Novellák”. Szerelmes voltam ebbe az alcímbe, a jó ég tudja, miért, s nem tudtam elszakadni tőle; suta magyarázatokkal szolgáltam, hogy a „Novellák” alatt miért nem elbeszélések következnek, hanem – „regényfolyam”, az „Utolsó Hajnallal” 19 kötet, de itt ne a német, az orosz regények 500 oldalas köteteire gondolj, hanem inkább a 18. századi francia regény kis tükörre szedett, elegáns, 200 oldalas „regényeire” gondolj, normál szedésben ma nagyelbeszélésnek mondanád. Hosszú idő után újra kézzel írtam, egy magam-kifejlesztette gyorsított (összevont) írásmód szerint s ez volt az utolsó könyvem, amit ezzel az ősvilági módszerrel körmöltem; de nem vitt rá a lélek, hogy a gépeléssel felverjem az éjszaka csendjét. Már hanyatt ne vágódj a csodálkozástól: nemcsak az Ávónak volt intellektuális részlege, az akkori Defenzívának, a „Def”-nek is, Lorcsikám; s recenziók híján csak a kiértékelő detektíveket idézhetem, akik olvasták. Kénköves mű – mondták –, érződik rajta a pokol kénköves szaga és aki írta, légyen bármilyen így-úgy dörzsölt-tanult, a természetes eszét ott egye meg a fene: államellenes gazember.
Fura amalgám ez a munka. Két részből áll, az első: HULIGÁNIA – avagy a vágyak (és itt felsorolhatnám, könyvről-könyvre, a vágyakat: Mozdonyvágy, Vándorvágy, Tettvágy, Természetvágy, Játékvágy, Vendégvágy, Ismeretvágy stb.). A második rész – alcíme szerint – egyetlen egy vágy, de nagy. A Szabadságvágy. Szánalmas, rémületes, kisszerű, körömnyi ország ez a HULIGÁNIA, ahol a főhős csak épp cihelődik és készül a nagy világgáeredésre; és beláthatatlan földség az a Csodák Országa, ahol hősünk, „euráziajárás” közben kis híja, hogy ott nem vész. De mind a kettő, a körömnyi is, meg a földabrosz-nagyságú kontinens is, jól sejtetted: Édes Hazánk.
Mármost hogy a hazafias érzelmű „kiértékelők” hogyan fogadták, hogy „Huligániának” nevezem Magyarországot? Gyanakodtak, de nem voltak biztosak a dolgukban. A háború előtt ui. maga a szó, az hogy „huligán”, elit-kifejezés volt, kevesen értették, de ezek a kevesek – nagyon. Egyből elvetettem volna és eszembe se jut, hogy használjam, ha akkor olyan elcsépelt-közhasználatos-közérthető szó lett volna, mint most. (Eredete? A Nagy Oxford Értelmező szótár szerint a múlt század végén, Kelet-Londonban garázdálkodott az a zsiványbanda, amelynek ír családneve volt a „Hooligan”, így hát a cockney szlengből ment volna át a világnyelvekbe. Jómagam azonban inkább hajlok arra, amit Mordocskáéknál Mityja bácsitól hallottam: a rosztovi vagányvilág „ujjkéses” mestertolvajait hívták úgy, hogy „huliganci”; gyűszűre forrasztott, parányi, éles pengével a színházból távozó előkelő közönség közé furakodtak és a tolongásban a dámák mögé kerülve, a bunda hátából egy jókora darab szőrmét kikanyarítottak. Mire a hölgy megérezte a hideget, már nyomuk veszett).
Ha a vidéket jártam, a por- vagy sártengert, akkoriban nemegyszer éreztem úgy, hogy „Kínában” járok, egy körömnyi Kínában, ahol megtalálható a földrésznyi ország minden csodája, szerencsétlensége, istenhátamögöttiségeivel, vesztegzáraival, kultikus csodabogaraival, szörnyetegségeivel egyetemben. Ebből a porba-sártengerbe fulladt Magyarországból – a főhős „utazásai” során – úgy lett Hátsó-Eurázia, hogy a magyar helységneveket (vagy azok karikatúráit) elegyítettem az útirajzok távoli fantasztikumaival; így keveredik s lesz egyetlen amalgám-földséggé ez a „bejárhatatlan” rajzolatú térkép-bozót: Döbrögböhöttye után következik Kasghar-Taskhurgán, Inárcskakucs, Istennebánts, Felsőpelsőc után Darzsiling, Katolna, Dencs, Istennehagyjel – és persze, ennek a technikának bizonyos megjelenítő ereje van, ami nem minden kesernyés humor nélkül való. De ne hidd, hogy vigasztalan kizárólagossággal csupán a rendszert, a korszak elmaradottságát csépelem benne. Hiszen a mű pikantériája kettős: a főhőse ennek az ál-„énregénynek” (akit név szerint sehol meg nem nevezek) idegkutató, mondhatni bolonddoktor; és a címoldalon a regényfolyam műfajmeghatározása: „filozófusregény”. Valóban az, a „filozófusregény” francia értelmében. Tömérdek információs anyag van benne, ami bölcseleti érdekű – és legalább annyi, ami orvosélettani, neurológiai érdekű-és-vonatkozású. Nem hasalhattam, ha a protagonisztészem egy nagy elmekórház kutatólaboratóriumában dolgozik. Bújtam a „segédleteket”, egyetemi tankönyveket, anatómiát, neuro-biológiát, francia, német, orosz szakkönyveket (ne csodálkozzék az oroszon senki: Bechterev, Pavlov reflexológiás kutatásai nélkül nem lehetett volna agyműtéteket lefolytatni). Kerestem az idegorvosok társaságát, iparkodtam összemelegedni velük, egyik-másik igaz jó barát lett, dr. Komáromi, dr. Stief, sokan mások. A nálam jóval idősebb Stief Sándor úgy emlékszem az angyalföldi őrültekháza igazgató főorvosa volt, országos szaktekintély, ő atyailag pártfogolt; sokszor megtette, hogy beöltöztetett fehér köpenybe, végigvitt a kórtermek hosszú során, megmutogatott több szinguláris esetet. Szabad bejárásom volt az intézet muzeális gyűjteményébe s ha engedelmet nem is adtak, de szemet hunytak, ha loptam az anyagot. Az ilyen hazalopkodott anyagból, levelekből, rajzokból, bolondszerkentyűkből, persze áttételesen, sokat merítettem, láthatod, olvashatod átdolgozott formában –
KL Láthatom, olvashatom…?
Nemsokára. A kétharmada kész van, most szedem. Nem a teljeset: az avultas, unalmaska részek elhagyásával. Jó 600 oldalas opusz lesz az én nagyalakú sorozatomban –
KL Ugyanaz, aminek a gépirata nálunk is megvan a Petőfi Múzeumban?
Az hát, ha kedved tartja, összevetheted.29 Az egész házat összekerestem, hogy Stief Sándor „Méltatására” rábukkanjak: majd ha nem keresem, előkerül. A prof. az egészet végigrágta, kontrollálta orvosélettani, neurológiai szempontból, és maga is csodálkozott, hogy nem tudott kipécézni semmi tévedést, komoly hibát. Az alapprobléma posztulálása maga nagyon tetszett neki, nyilván mert találkozott tulajdon felfogásával – az, hogy az elme-és-idegkutatás százados „lehagyottságáért”, a vélelmezett gyógymódok elmaradottságáért a megközelítést hibáztatom. Soha nem szíveltem a lelkicézést, a pszichizést, az arany töltőtollhegyen születő orvoselméleteket; jól tudom, hogy az idegrendszerről Freudnak beható működéstani ismeretei voltak, de mindezt mellőzve, csalhatatlan ösztönnel „a rossz irányban” indult el, és épp ezért, iskoláját és derivátumait klinikai szempontból kevésre tartom. Mindig is azt tartottam, hogy e mesterséges, mitikus elmekonstrukciók helyett az előrelépés a neurobiológiában a mikroszerkezetek felkutatásával, csakis a laboratóriumi munka révén várható. Már megvádoltak azzal is, hogy „ki nem állhatom” Freudot, ami persze ostobaság, de – vesémbe látó ostobaság; és itt most, ha csak részben is, a könyv sorsára hogy rávilágítsak, kis kitérés következik – előreugrás az időben. 1956 elején, nyakig az „olvadásban”, Czibor Jancsi, Jankovich Feri, Jékely Zsoli, Vajda Bandi, Sarkadi – egy paláveren nálam, irodalmár barátaim felbiztattak, hogy nyújtsam be a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kéziratát valamelyik állami kiadónak, mondván, hogy „ma már egy börtönviselt szerző Horthy-ellenes regényének esélye van”.
– Meseszerű is, mulatságos is, vidd fel a Magvetőhöz – zengte Jankovich Feri, operai baritonján –, megládd, örömmel veszik! – És vállon veregetett.
Elég ostoba voltam, hogy megfogadjam a tanácsot. Ismertem a Magvető akkori igazgatóját, Képes Gézát (ő is Szőllősy Klára irodalmi „szalonjához” tartozott), és ha nem is jártunk össze, jó cimboraságban voltunk. Egyszerűbb és hozzá méltóbb elintézése lett volna a dolgoknak, ha a „Sajtókombinát” folyosóján, alkalmilag, amikor összefutunk, karon fog és a regénypaksamétát a hónom alá tolva, bizalmasan odasúgja:
– Édes öregem, ne haragudj, ez még nem időszerű, még mindig „rázós”, az is, amit írsz, meg a neved is… Vidd haza, várjunk vele, meglátjuk, mit hoz a jövő.
Ehelyett?! Azt látta jónak, hogy írjon egy másfél oldalas, ledorongoló levelet, ha óhajtod, beleolvashatsz: „Határ elvtárs, aki sikeres és megbecsült műfordító, minden bizonnyal ismeri azokat a követelményeket, amelyeket a mai olvasó igénye könyvkiadásunkkal szemben jogosan támaszt. ,Filozófusregénye’ ezeknek a követelményeknek nem felel meg… Kell-e szót vesztegetnünk arra, hogy Határ elvtárs írása szürrealista indításokban fogant?… A bántó naturalizmus jegyei is fel-feltűnnek a regény lapjain… különös mód elveti a sulykot, amikor a ,Szürke Ház’ ápoltjainak ábrázolásánál tobzódik a szexuál-patologikus részletekben… Nem érthetünk egyet alapvető szándékával, hogy a társadalmat úgy ábrázolja, mint az emberi vágyakozások kusza szövevényét, minden irány, cél és értelem nélkül. Ebben a felfogásban, amely a freudizmus alapjairól indulva, Adler, Krafft-Ebing tanításain át Stirner, Lodge és Spengler retrográd tanaiig mindent igyekszik hasznosítani, ami ma nem hasznosítható… Elvtársi üdvözlettel – Képes Géza”.
Mindezt alig néhány hónappal az 56-os forradalom előtt, amikor az elvtárs megszólítás (legalább arra a tíz napra) már nem volt hasznosítható! Szegény szamár Képes Géza, aki a jelek szerint soha életében a súlyos esetek tébolydai kórtermén végig nem ment! Szegény szamár, továbbszolgáló Képes Géza, aki – visszaélve helyzeti előnyével, hogy a kisemmizett, börtönviselt szerző, „visszapofázásra” nyilvánosságot nem kaphat – freudistának bélyegez egy olyan művet, amelynek a Freud-ellenesség van a gonosz mája-zúzája közepén!
No de – passons outre, hogy ne csak őt szidjam, mikor szidhatom magamat is. A vízfej-főváros (ahogyan Budapestet becézték), a „mi kis Párizsunk”, a „Duna Királynője” nemigen törődött azzal, mit csinál Helemba, Réhlapos, Szelistye, Alsó-Denghisztán, a földimádó Tuban-Ember a Nanga-Parbaton (eltekintve a parasztrajongó falukutatóktól, de ezekre a pantallós urakra is vesztegetünk majd egy-két szót). Ne részletezzük a sci-fi „kísérleteket”, amelyeket idegorvosunk a laborban egy kipreparált majmon folytatott, ne említsük bizarr elméleteit, az érző szerv működéstani felosztását „alsó-és-felső határszervekre”, alváselméletét, talamuszelméletét; inkább azt a ravaszdi fogást szeretném neked bemutatni a kompozícióban, amelytől mintegy tótágast áll a regény, író-és-olvasó „fejrefordul” és a fikcióból – faktum lesz: a hajnal tényérzése eluralkodik rajtunk és a „regényesség” lehetetlenül. Hogy lásd a szellem életkor-korrelátumainak működését. Hogy a világot vakító váteszi világosságban látó fiatalember milyen vak tud lenni. Hogy fél évszázad érlelő ideje kell, amíg egyetértünk Samuel Johnson dictumával: ha azokkal az eszmékkel/véleményekkel jönnénk a világra, amelyekkel belőle távozunk, hát elviselhetetlen nyomorúság volna az életünk. És én ezt az elviselhetetlen nyomorúságot a regény végén, hősömre rá akarom kényszeríteni.
KL De hogyan? Hacsak ki nem lépsz a tulajdon bőrödből; mert mintha azt mondtad volna, hogy ál-„énregény”…?
Majd vesd össze a végével – most figyeld előbb a regény indítását:
„Ez a néhány oldal, amit most le fogok írni – nem igaz. Úgy tervezem, hogy loppal kanyarodom el másfelé; csöndesen, tervszerűen becsaplak benneteket – tehát az egész, mindenestül, hazugság lesz, és csak az utóján, mint valami kalapácsütést mérem hátulról fejetekre a valóságot, saját széketek benyomását, amin ültök; a cipőt a talpatok alatt: egész testetek térérzését és idegrendszeretek jelenérzetét. És ha most ezt így jó előre megmondom, csak azért, hogy ezzel is megnehezítsem a dolgomat; hogy állandóan résen, ugrásra készen lehessetek és – világcsaló! – ragadhassatok torkon – hazug! delejező! – teperhessetek le: nem a jóakaratotokat, hanem a rosszakaratotokat kérem ehhez az olvasáshoz…”
(Mint a vízre bocsátás a hajónál, olyan fontos az indítás.) A könyvet 24 éves koromban kezdtem írni, három évig ontottam a hazudozásáradatot. Amikor a hosszú euráziajárás után a fiatal idegkutató (az Utolsó Hajnalon) hazaérkezik és amit-akiket meghazudott magának: repeső szívvel benyit, hogy ott majd várja a feleség, a család – hát uramfia. Akire rányit, az senki más, mint Önmaga – 42 éves korában. Figyeld a számokat, az inverziót: 24–42. Aki fiatal, az, egy eszme megszállottja gyanánt azt hiszi, a római pápa kismiska ahhoz képest – amekkora tévedhetetlenség – és annak aranypalástja a hátunkra ráhullott. Ha megszólalunk, az maga az orákulum. A kettőnek a kombinációjából adódik bennünk ez a muzulmán türelmetlenség, hogy ha mi megszólalunk és valakinek ellenvéleménye van, az vagy gazember, vagy hülye. A számok inverziója! Nem kevesebbet követel tőlem, csupán hogy vállaljak érzelmi közösséget 24 éves egykori-magammal, akinek a 42 éves ember szattyánfenekű öreg hernyó, a bőre ráncos rinocéroszbőr, s egészében úgy fest, mint a vénséges-vén Jumbó elefánt, akinek szakadatlanul csurog a valamije… S akkor a zárófejezetben ez a 42 éves „aggastyán” megáll az ifjonti szerző előtt, aki ráripakodik. Monstre felelősségrevonás. Tudod, hogy ez hazudozás volt: mért kezdted el? De ha már elmondtad s ezzel elkötelezted magad egy eszmerendszer mellett, vallj színt! Hű maradtál-e az Eszményhez? Megmaradtál-e annak, akinek maradnod felfogadtad?! Mert ha nem, hát jaj neked… Nos, jaj nekem, Lorcsikám. Én ahhoz az eszmerendszerhez – immár 74-ik életévemben elmondhatom – hetvenhétszer lettem hűtlen; és kötélverő olyan kötelet még nem vert, hajós/halász olyan gúzst ki nem talált, amellyel a 24 éves hitbéli/eszmei/ideológiai gúzsba köthetné az embert, hogy még 42 vagy 84 éves koráig is híven kitartson a Nagy Meghirdetések mellett… Plaudite amici! Kacagjatok rajtam, és én veletek mulatok.
KI Azt akarod ezzel mondani, hogy a dominók ahogyan borulnak, úgy borultak sorra elméleteid? Hogy egyre-másra hűtlen lettél előző önmagadhoz? Vagyis, hogy életed nem is volt egyéb, mint palinódia – a megélt élet visszaéneklése?
Éppen hogy nem. Ha ismernéd filozófiámat, a végső eredményekig ismernéd bölcseleti fejlődésemet, akkor tudnád. Hogy a szellem eszmei építőkövekből építkezik: ami a falak emelkedése közben alkalmatlannak bizonyul, azt elhajítja, a többi velemarad és beleépül a bástyába. Olyik gondolatom az elsők közül (már mintha velem született volna: une idée „innée”) végig elkísér – mint pl. a rezonancia kozmoszépítő és kozmoszfenntartó jelensége – s olyik végezetre kapuzatomnak záróköve lesz. Még hogy az én életem a megélt élet szánalmas visszaéneklése – afféle palinódia…?! Hadd válaszoljak erre versben, verssel s ítéld meg te magad; tegnap írtam –
KL A címe…?
Nincs címe még; csak címzettje van s az te vagy. Halljad hát!
– – – sokszor úgy elgondolom – – –
ha hatvan évig uralkodtam volna, mint a trónján peckelődő korlátlan kényúr és nyolcvanévesen mérlegre vetettem volna az elvesztegetett életet az élet végén
hogy az én veszteségem mi sivár mi keserves: ó én helyrehozhatatlan
ha nyolcvan évig rabszolga lettem volna és a Kivettetés után szabad prédának az utakra – mérlegre vetettem volna az elvesztegetett életet az élet végén
hogy az én veszteségem mi sivár mi keserves: ó én helyrehozhatatlan
…így! így! csak így tekinthetek vissza végestelen az évek legöngyölődött szőnyegén és vethetem mérlegre a töprenkedésben töltött életet az élet végén: ó igen, én igen – én nem vesztegettem el
én aki nem szolgáltam rabember barmában az Úrnak és nem uralkodtam a rabember barmán; hanem ez utolsó szempercenetig
ez utolsó szempercenetig igencsak a rajta való töprenkedéssel eltelten abban elmerülve ültem magamfeledten ez utolsó körülpillantásig
ez utolsó körülpillantásig az elmélődés mélyére merülve, hogy mimondó legyek magamnak a beláthatatlan belátnivalók, a közelvaló körülöttemvalók összességes egészéről – valameddig tartalmaz ihol engem a Töprengő Középen és ihol ez alámenésben én a Középről Töprengőnek tudhatom magam
boldog életnek kialuvása! mertmivel telemerítettem ó tömlőmet a sűrűjéből, hogy legyen miről – a tevékeny élet telje, a véle beteltnek, a benne örvendezőnek elaluvása!
– – – sokszor úgy elgondolom – – –
(SOKSZOR ÚGY. HALÁLFEJ 231 o. Aurora 1991)
(18) Az események vasseprője mind közelebb seper. A rendszeres baráti paláver, amely nem tudja magáról, hogy szervezkedés. Parányi üstökösök, női kísérőbolygók, akik elő-előbukkannak. Fiatalok kavargása, barnára sült evezős legények; rablás-e a csónakos lányrablás, ha a nő maga ugrik bele? Falatozás a terített takarón, mókabirkózások; osztályharcmentes vidám élcelődés és aki az élcet nem szereti. Vihar A Dunán; evező-töréses csónaklesántulás, melyben egy széplány halálveszedelemben forog. A legendás kormányos szkiff és annak önzetlen odakölcsönzései – mindhiába. A költő, akiről Kosztolányinak minimális, de kedvező véleménye van; a festő, akinek a bajszán nem billeg morzsa. Az utolsó „úri lakrész” a körúti sarokpalota tetején, amelynek ablakai a (néhai) Nemzeti Színházra néznek – avagy kis kitérés a tárgyak titkos „élettörténetéről”.
The image of myself which I try to create in my own mind in order that I may love myself is very different from the image which I try to create in the minds of others in order that they may love me.30
AUDEN, THE DYER’S HAND
KL Vagyis, ha jól értettem, a kontemplatív életet mindennél többre becsülöd –
Csak úgy, mint Püthagorász óta mindenki, aki a Játékokra nem koszorút nyerni megy, sem nyerészkedni a fogadóirodákban, a bordélyokban, lacikonyhákban; hanem hogy megismerje a nyüzsgést és elmélődjék a földi forgatagon.
KL Nem szeretnélek érzékeny ponton érinteni és előre elnézést kérek, de mintha szemérmes volnál és szemérmelősen rejtegetnéd azt a drámaiságot, ami lépten-nyomon előszivárog életepizódjaidnak szélein-szegésén; most is, ahogy a könyveid meséled, mert azok is, vagy elvesztek pótolhatatlanul, vagy ha megkerültek is, megjárták a poklokat s egy helyütt mondod is, hogy legtöbb írásod mással, mint a főügyész olvasó szemével nem találkozott –
Elevenemre tapintasz, szemérmelő vagyok s épp ezt a „drámaiságot” szégyellem történetemben; ezért taszít a műfaj is, amiben nyakig benne vagyunk s mondhatni egész életem az – és olyan, amiről legszívesebben nem beszélnék.
KL Pedig még adós vagy egy harmadik regényed viszontagságos történetével is, magam meg a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kapcsán regényelméletedről, a regényírás technikájáról is faggatni szeretnélek. Hogy mi volt a módszered.
„A regényírás technikája!” „Regényelmélet!” Mestere vagy az olyan kérdéseknek Lorcsikám, amelyekre külön kötetben lehetne válaszolni csupán. Ami regényírói módszeremet illeti – mert három is van – megpendítjük rendre, a válasszal sem fukarkodom, de engedelmeddel, erre tán inkább a harmadik kötetben kerítjük rá a szót. Regényírói „technikám” a szó goromba értelmében, hogy sokakkal egyetemben téged is megbotránkoztassalak – csak annyi. Utálom a krikszkrakszokat; a nehezen olvasható kézírástól falra mászom, az olvashatatlan írásjel-gubancoktól pedig epeömlést kapok. Ha rákényszerülök, hogy kézzel írjak, hát a kezem folyvást „útban van”: boldogtalan vagyok, ha nem juthatok diktafonhoz vagy írógéphez. Közel az ezredfordulóhoz, amikor a kézzel vert, konzervatív „írógép” is avultas, és remek szövegszerkesztő gépek állnak rendelkezésünkre, nem tehetek róla: őslénynek tekintem a kézzel/tollal író regényírót és csak szánakozva (s ugyanakkor meg-megrestellve ebbeli orcátlanságomat, mondom), szánakozva gondolok arra, hogy az írás technikájának ennél a középkori, scriptoriumi szakaszánál megragadtak. Hogy akadjon olyan, aki erre még „rátarti” – csak elgondolni is! No de azért tudom, nagyon tudom, hogy mindez mellékes, hogy mivel-hogyan míveljük és lappália ahhoz képest, amit most a filozófusregény írásmódszeréről mondandó leszek, hogy valamelyest kielégítsem kíváncsiságodat. A filozófusregény (ha nem is mindig, de az esetek többségében) egy mestergondolat köré épül. Az én specifikus elméletem az, hogy mihelyt ezt a mestergondolatot a levegőből lekaptad, legjobb, ha jó szorosan megragadod és tüstént elkezded a munkát anélkül, hogy kézikönyveidben utánanéznél a részleteknek, és verifikálnád, gondolatod egyáltalán – igaz-e, érvényes-e, kiállja-e az utánaolvasás próbáját? Valami hasonlót olvashatsz Cocteau-nál is, ha jól emlékszem, Az Ismeretlen Naplójában: Trouver d’abord. Chercher après.31 Mert ha a tanuláson kezded és a világon mindent összeolvasol hozzá – ez olyan alákötő teher, amely lehúzza Pegazusodat szárnyastul, és a levegőből szerencsés kézzel lekapott gondolatból nem lesz könyv. Azonnal hozzálátni és megírni, míg az eszme friss; az se baj, ha „dendriteket”, leágazásokat fantáziálsz hozzá, melyek utóbb hamisnak bizonyulnak.
KL És ha maga a mestergondolat hamisnak bizonyul…?
Helyes a bőgés, oroszlán. Akkor öt-rossz. Filozófusregényt írni – nagy kaland. A gyakorlatban a lazán kínálkozó szálakat összekötöd, kialakul a regény szerkezete, feltisztul vonatkozásrendszere s eközben persze mindinkább bemerészkedsz a szakkönyvtárba is, szaglálódsz, hozzátanulsz, felbátorodsz, utánanézel a kézikönyvekben a részleteknek, ellenőrzöd magad: mindez ambulando történik: mentében. Kockáztatva azt és ez irtózatos rizikó, hogy mentében rábukkansz valami lényeges ingrediensre, amely mestergondolatodat tisztára kiüti a nyeregből, mintegy érvényteleníti; rádöbbensz, hogy hat hónapi munkád fabatkát sem ér, és te – felnyúlva – búnborongón tapogatod forgatható, szőrös szamárfüleidet.
KL És jártál már így?
Hogy a fenébe ne jártam volna: megadtam az árát, tapasztalatból beszélek. De mihelyt a könyv első impúrumban megszületik és te boldog megkönnyebbüléssel szemléled művedet, hogy ha nem is végleges, de „elkaptad a madarat”, kikokszoltad a szöveget, akkor: akkor! Akkor kell mindennek igen alaposan utánanézni, évszámoknak-adatoknak-statisztikáknak; első előfordulásoknak, paralel gondolatoknak stb.; éspedig mindig elsődleges forrásból, soha nem popularizáló kompendiumokból, „kísértekezésekből”, nagyvonalúskodó moralizáló-esztétizáló általánosításokból, másodkézből. Soha. Nem Hamvas Bélától kell megtudni, hogy kik-mik a gnosztikusok; hanem maguktól a gnosztikusoktól: szövegeikből; s akkor nem fogsz megtévedni. Mert ha Hamvas Bélától szerzed be ismereteidet, hogy pl. Robert Burton, az Anatomy of Melancholy szerzője miféle szerzet volt papnak-könyvtárosnak-írónak-embernek, akkor tökéletesen melléfogsz és meghalsz anélkül, hogy megtudnád, ki volt, mi volt Robert Burton, és hogy Az Őrület Anatómiája miféle könyv. Béla a felületesség magával ragadó Summum Bonuma volt.
KL És a harmadik elveszett könyv, amelyről szólni akartál? Ugyanaz a műfaj az is – filozófusregény?
Csudát! Ha csak abban nem, ahogyan Nietzsche a filozófust értelmezi, az Ecce Homo-ban: „…Wie ich den Philosophen verstehe, als einen furchtbaren Explosionstoff, vor dem Alles in Gefahr ist”.32 S ha nem a szerzőt, hát a könyvet ilyen iszonyú erejű robbanóanyagnak gondolhatta a vád képviselője – amelynek közelében senki és semmi nem érezheti magát biztonságban; mert hosszan ecsetelte a benne rejlő veszedelmeket a hadbíróság előtt, és így történhetett, hogy a TORLON PÉTER az első számú vádpont lett ellenem, a nemzet-, erkölcs- és vallásgyalázó Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA a második helyre szorult.
KL Miért Torlon Péter: ki az? És mi volt ez a könyv? Olvasta-e valaki a vád képviselőjén kívül?
A TORLON PÉTER vitriolos, regényes szatírája volt a két háború közötti Magyarországnak és Horthy Miklós dinasztiaalapító törekvéseinek. A DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN című kisregény (úgy 200 oldalas lenne, ha kiszedném) csak előtanulmánya volt a TORLON PÉTER 400 oldalas gépiratának (5–600 oldal volna könyv alakban); sokkal kiérleltebb, gyilkos szatíra – avagy verses epilógusa szerint: A PARODIA PARODISSIMA. Az öt-hatoldalas töredék (szinopszis, szövegpróbák, bökversek és ez az epilógus) itt hányódik valahol iratlerakóimban a pincében, legalábbis tíz éve még megvolt és „gondosan” eltettem – de csak elkonspiráltam magam elől. Ne téveszd össze a történelmi Aostát – ezt a történelmi, kora középkori dél-olasz köztársaságot – a TORLON PÉTER színhelyével: azzal az állam-karikatúrával, amelyet szintén Aostának hívtak, de a Hon gúnyrajza volt. Ízelítőül tán egy kis szövegpróbát, a könyv indítását. „…Torlonia Thurn-Taxis de Tour Latour Kenéz Szigóniusz (avagy más források szerint Szigony Kenéziusz) herceg az 19-as évben, ellentengernagyi rangban született.” Ez volt az első mondata. Népes-nagy menazséria nyüzsgött-kavargott a regény cirkuszi porondján: kinyalt-kikent-kifent arisztokrácia, tömérdek nyalka katonatiszt, szertábornagyok-és-táborszernagyok, hadastyánok-és-hadastyánnék, kis-és-nagypolgárság: tarka társadalmukban oly tökéletes volt a hazugságösszjáték, hogy jobban se kell. És ahogy Aosta „trónvárományosának”, Kenéz Szigóniusznak is, Szigony Kenéziusz, mindenkinek volt egy második neve (ezt a komikus kétnevűséget a későbbiekben, másutt is felhasználtam) – Mangábé Lunulán, Makákó Tuligin, Odilondó Deredondó (vagy Ridonda Odilén), no meg Pupáciusz Mikulás Drákó (avagy Pupák Miákulusz Drákó), akit népe csak úgy emlegetett, hogy „a jó Drákó”, „a vajszívű Drákó”, „a mi Drákó-Atyánk”, törvényeit pedig úgy, hogy „a jó drákói törvények”, „a vajszívű drákói törvények, a jók”! Mert ugyebár mondanom sem kell, hogy Pupáciusz Mikulás Drákó maga Horthy Miklós volt, a Legfőbb Hadúr és fia, a „trónvárományos” Kenéz Szigóniusz (avagy Szigony Kenéziusz) senki más, mint Horthy István, a kormányzóhelyettes, (aki 1941-ben, a regény írása idején még messze volt attól, hogy repülőgépszerencsétlenségben elpusztuljon).33 S ha ő maga, a kormányzó, nem is pályázott arra, hogy negyvenezer kisnemes – királynak kiáltsa ki a Duna jegén, már évek óta iparkodott fiát, Istvánt, propagandájában „fölépíteni”, mert „népi” királynak szánta, és megkoronázásával elérte volna álmát, amit császári, osztrák szárnysegéd csak elérhet: a Horthy-dinasztia megalapítását (ne hiába lett-légyen, hogy a húszas évek elején visszaűzte Károly király páncélvonatját, hogy az osztrák határig meg sem állt).
A pesti játszótereken, de meg néprajzi gyűjtésekből is, töménytelen sok játszó-rigmust, gyerek-mondókát, kiolvasóverset szedtem össze s ezeket eltorzítva-átköltve, volt bőven anyagom, hogy hadvezérek-prelátusok-miniszterek szájába adjam; s a lehető legünnepélyesebb alkalmakkor, amikor a bensőbbséges fensőbbség a tetőpontra hágott, aki szónok a rosztrumon megszólalt, mind ezt a szöveget karattyolta. A parlamentben pl. a pénzügyminiszter a megajánlási vitát az „inc-pinc-Lőrinc” kiolvasóversike hadrálásával kezdte; a hadügyminiszter pedig a háborús költségvetés beterjesztésekor e szókkal figyelmeztette a Tisztelt Házat a helyzet komolyságára: „apa cuka funda luka fundakávé kamanduka! Abcúg fundaluk: fundakávé kamanduk”. Volt Aostának szózatos-himnikus Diadalmi indulója is, valahogy így: „Incik váncik / hősin tér / náj! / náj! / náj! / pfirli pfrocli / májsint ér / náj! / náj! / náj!” stb. – és ebből a svábos galamátyból az olvasó mindjárt sejthette, merről fúj a szél. Az intézményeknek is megvolt a maguk halandzsa-neve, az országgyűlés: „a Nagy Puszi-muszi”. Ha Mangábé Lunulán, a főminiszter, felolvasta Pupák Miákulusz Drákó, a Főkegyúr „apa-cuka” kezdetű Leiratát, hát volt is véget nem érő ováció, tapsvihar a karzaton, a hátul állók leugráltak, az elöl állók felugráltak – és így tovább. Baráti körömből az a kevés beavatott, aki olvasta, hentergett a kacagástól.
Persze a Torlon Péter kacifántos cselekményét állandóan táplálta a háború, ami határain messze túl már javában folyt, de nem háborúnak hívtak, más volt a hivatalos, misztikus-eufemisztikus neve: a Nagy vagy Csendetlen Óceán; mely Csendetlen Nagy Víz egyre közelebbről paskolta-mosta Aosta határait, míglen alá nem mosta, és be nem következett az Összeomlás katartikusan kacagtató zárlata: ezerszámra, felvert áron, milliókért vásárolták, elmerülőfélben az utánkapkodók az Utolsó Szalmaszálat – – –
KL És volt a Torlon Péternek olvasója: kik látták, hányan ismerik?
Édesanyám (aki mindenemet elolvasta); Kelen Tibor és édesapja; Gách Gyuri, aki akkoriban Van Gogh-os utánérzésű napraforgókat pingált, meg akikhez ő vitt fel, egy festőházaspár, Berda Ernő és felesége, Krikovszky Gizi (mindenkiből „valaki” lett…) –
KL Hát még…?
Egy-két, hozzám igen közelálló. Jut eszembe, Ágoston Gábor is olvasta; és megkérdezésem nélkül továbbadta Szendrő Jóskának –
KL A színésznek? Azonos…?
Már hogy a fenébe ne lett volna azonos, akkor is az volt, színész, azzal a különbséggel, hogy nyurga volt és olyan, amilyennek a jó kakast a francia szólásmondás ismeri: un bon coq est toujours maigre.
KL Szendrő József hogy sovány volt?! El se tudom képzelni.
Pedig az volt, nagyon is az; nálam egy gondolattal magasabb. Ez volt az egyetlen összekapásom Á. Gáborral; de minden tisztázódott és elsimult: Sz. Jóska valóban megbízható volt, nem mert akkora jellemerő duzzasztotta a keblét, hanem mert akkora bohém volt, hogy mindent azonnal kipottyantott a fejéből: az én TORLON PÉTER-emet is lehet, hogy félig se olvasta. Igen összemelegedtem vele: mint érettségiző még arról ábrándozott, hogy „költő” lesz és teleírta az önképzőköri lapot. Ki is adott egy füzetnyit s ha megszorongatsz, még egy-két versszak visszajár –
KL Visszaemlékeznél valami versfoszlányra, ha megszorongatlak?
Csak a versfoszlányra:
|
Nem tudom, pontosan idézem-e. Tudtommal Szendrő Jóskából ez az irodalmi velleitás sohasem kopott ki. Jóska aztán kivitt a Népligetbe is, ahol a Hont Ferenc-féle balos színésztrupp a műszínkör szerény színpadán Molière „megnépiesített” GEORGES DANDIN-jét, a DUDA GYURI HÁZASSÁGÁ-t játszotta táblás házak előtt; összeismerkedtem sok színésszel s a cimboraság láncolatán Lehotay Árpáddal is összeakadtam, daliás alakjára még emlékezhetsz: verseket mutogattam neki és ő elharsogott egyet-kettőt próbálom-formán… Volt is min elábrándoznunk, amikor 1945 után felújítottuk a barátságot.
KL Ő is olvasta a Torlon Péter-t?
Ó nem, őt más fiókozatban tartottam s a többi színészbarátomat is. Jut eszembe: Szendrő Jóska révén összeakadtam néhány fiatal bölcsésszel, akik irodalomrajongása kimerült Szabó Dezső bálványozásában, s velük tartottam, amikor József körúti lakásában meglátogatták a Mestert (nem kellett megszegnem fogadalmamat sem, hogy messze elkerülöm az eleven magyar irodalom háza táját, hiszen ő már szinte „hivatalból” hadilábon állt irodalommal-irodalmárokkal s tőle nem kellett tartanom). Könyvtárszobájában cercle-t tartott s mintha valamelyest felfigyelt volna rá, hogy tekintélyes francia anyagát jól ismerem.
KL Amennyit megmentettek belőle, Szabó Dezső könyvtára az Eötvös Kollégiumba került.
No ládd, ezt nem tudtam. Megtörtént az is, hogy a Philadelphia Kávéház ablakából kibámulva, meglátott a visszabámulók között és beintett. Ő lehetett volna a magyar dr. Johnson, ha szótárszerkesztésre adja a fejét, mert a fejében volt nyelvkincsünk egésze; de (és ezt itt röstellkedve teszem hozzá) penetráns szájszaga volt. Hűségesen kitartottam mellette a Marczibányi téri vendéglői vacsorákon is, ahol az éjfélig elhúzódó szümposzionon megbabonázta, elbűvölte hallgatóságát; bár szektájához nem tartoztam.
KL Mutattál neki kéziratot is?
Ne légy olyan naiv, Lorcsikám: Szabó Dezső csak Szabó Dezsőt olvasott. Meg se fordult a fejemben. „Ennek az ügyeskedő skriblernek a Nyomorultak, a Bűn és bűnhődés és az Elsodort falu nagy harangjai zúgadoztak a fülében” – mondta a Mester, valaki regényíróról, a Zeneakadémia nagytermében tartott egyik előadásában. Jómagam Farczády tiszteletes urat és társait mindig papírzizegésű figuráknak tartottam. De ő maga – a Horthy-rendszerrel való szembenállása révén – soha nem vesztette el becsülésemet, rokonszenvemet. Úgy, hogy amikor 1945-ben meghallottam, hogy milyen magárahagyatottan, milyen nyomorultul pusztult el a ház légópincéjében, és hogy tetemét hogyan kaparták el szemközt, a Rákóczi téren, hát éktelen csüggedés vett rajtam erőt; és emlékét ebben a negyvenötös versben gyászoltam el, csak úgy, a hír spontán hatása alatt – bár jól tudom, ennél méltóbb threnódiát érdemelt volna. A címe:
|
No de az ördögbe is, hová nem kalandozom: bocsáss meg! Most jut eszembe, még nem árultam el, ki volt TORLON PÉTER című gyilkos Horthy-szatírám három legfontosabb, mondhatnám „perdöntően” fontos olvasója –
KL Éspedig…?! „Perdöntően” fontos, mondod?!
Mondom bizony. S ez a három, rendre. A százados hadbíró (a nevét ha agyonütsz se); Balthazár százados, fővádló a második; és – last but not least – Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, a Főmagasságú Úr. A harmadik.
KL A kormányzó? Hogy került hozzá és miért?
Úgybizony: felkerült hozzá a Várba, mert fülébe jutott, hogy egy kötélrevaló fiatal Főgarabonciárius Jurátus Deák kifigurázta lappangó vagy valós, vélt vagy tagadott Dinasztiaalapító Törekvéseit és ez kíváncsivá tette. Felkérette – ott olvashatta az öregúr, fogcsikorgatva a Vár magánkönyvtárában, és ottpusztulhatott a többivel az ostrom idején, amikor a Vár hetekig égett. Hej! Pedig míg élt, be szíves-örömest meglátogattam volna spanyolországi emigrációjában – hogy én is kifaggathassam erről is meg másról, mint engem te most –
KL Hogy megkövesd?
Vaticina post eventum nem számos. Bolond beszéd s ütnék a számra: nincs ilyen. Érjük be azzal, hogy sorsvonalunk a pókhálófonálnál vékonyabban valahol egyszer keresztezte egymást – és basta. A többit meghallod akkor, ha majd továbbcsévéljük göcsörtről göcsörtre, drámai borulatra álló s amúgy is, hamarosan szakadásig feszülő cselekményünk fonalát.
KL De lehet-e „cselekménynek” nevezni, ami saját bevallásod szerint jószerével olyan, mintha az időben felfüggesztve állna és ezer meg ezer metszékén az ember életének domináló érzésed az, hogy „nem történik semmi”…?!
Igazad van. Lorcsikám, gyakorta ez a domináló érzése az embernek, és regényeimben nemegyszer szóltam erről az érzésről; ám egyszer az események víztükre megborul, és mielőtt kettőig számolnál, te is ott zuhogsz aláfelé: az események Niagarája lesz belőle. Ám amíg csak a sodrás felgyorsulását észleled, fel se veszed: vállat vonsz, szaladsz az írás, napi robotod, szerelmeid után, mikor ki-mi a soros; és így éltem én is a gyanútlan milliók életét a mindennapok léptékén abban a Bolondok Paradicsomában, ahol csupán a kétségtelen regisztrálható háborús konjunktúrából, a „magunk pecsenyéjéből”, meg a napilapok szalagcímeiből értesülhettünk róla, hogy messze távol öldöklő harcok folynak: 1941. április 1., Rommel diadalmas előretörése Észak-Afrikában, az angolok kiürítik Bengázit; április 2-áról 3-ára virradó éjjel, Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lesz, mintsem hogy eleget tegyen a németek csapatátvonulási kérésének; 5-én, Magyarországon keresztül, a németek elözönlik Jugoszláviát (félig lopva, félig eltussolva gyászoljuk a miniszterelnököt, miközben tucatjával születnek a savanya-tréfák az „örökbarátsági szerződések” értékéről); május 10-én Rudolf Hess, a Führer helyettese, magánrepülőgépével Skóciában leszáll: mendemondák a nácik „különbéke”-ajánlatáról; a foglyul ejtett Hesst a Wilhelmstrasse „tébolyodottnak” deklarálja. Szeptember 19.: „Kiev a miénk!” (mármint a németeké); december 7.: a japán légierő megsemmisíti a Pearl Harbour kikötőjében horgonyzó amerikai hadihajókat; 1942. február 15-én a japánok bevonulnak Szingapúrba; július 1-jén elesik Szevasztopol; augusztus 30-án Rommel új offenzívát indít Egyiptomban… Ugyan felfigyelt-e valaki arra, hogy 1941. január 13-án, Svájcban elhunyt James Joyce? Vagy március 28-án, Angliában Virginia Woolf öngyilkos lett? Még ha a táviratok el is jutottak volna Budapestre, el tudod képzelni, hogy az akkori magyar sajtó fél sorban hírt adott volna róla? Mondom, az események Niagarája ahol megborul – mind közelebb jött a végzetes vízperem, de mi csak sütkéreztünk, cicáztunk-szeretkeztünk és éltünk a jeunesse dorée előjogaival, hogy fenékig kiélvezzük az életet.
Hogy e látszati felszín alatt mi minden egyéb is foglalkoztatott, és mi meg nem engedett módon szaladgáltunk titkos-kevesen, össze-vissza, hogy fegyvert szerezzünk, meg sokszorosítógépet – arra te csak ne gyanakodj, Lorcsikám, mert hogy aranyifjúságot emlegetek s te mindjárt rosszra gondolsz. Ne gondolj, kérlek, holmi Wüstlingnek – a németnek van jó szava erre: ilyen az üres, a sivatag lélek, aki afféle asszonybubus és azon kívül mi sem érdekli; szerelem-és-szeretkezés szakadatlan szóló öszvérbasszusa volt életemnek, de a kérkedő Casanovákat megvetettem, mert tapasztalatból tudtam (s ezt mintha már említettem volna egyszer), regiszteráriájuk hazug, csupa piti-nimfomániásokból, senkinek-se-kellő hulladéknőkből áll ki az a lista, amellyel Leporellójuk (ha volna) bizonnyal szégyenkeznék előhozakodni. De már ütök is a számra s ne-ítélj-hogy-ne-ítéltess: Lorcsikám, nekem is akadt egy-két ilyen kóborjáró kedvesem, akikkel előhozakodni nem dicsőség.
Mint kísérőbolygók elő-előbukkantak, ha őket a pályájuk arra hozta, késő este hívatlanul, viharosan becsengettek, megkérdezték, hogy szabad-e a pálya (mely „pálya” az ágy eufémiája volt) s azzal beviharzottak. Olyik csak azért, hogy eldicsekedjék új, újgazdag szeretőjével-és-kitartójával s hogy egyáltalán, pillangó-életének nászrepüléseivel-állomásaival au courant legyek; olyik azért, mert girhes macska volt és kiadós vacsorában-reggeliben reménykedett; olyik meg, hogy az én vállamra hajtva szép fejét, elsírja szerelmi bánatát, és csak azért kéredzkedett az én ágyamba, mert hogyan fogadjon örök hűséget Annak, ha egyszer Annak nem kell…
Volt egy, akit „irodalmi kapcsolatai” miatt el kell mesélnem: Marcsi. Jolie laide-nek is nagy jóakarattal lehetett mondani – amilyen csúnyácska volt az arca (ha a teste nem üti meg a szépség katonamértékét, be se engedem), nyúzott-ázott macska és örökké állástalan, mert hajléktalanságára bizonnyal alaptalanul gyanakodtam. Mindig fáradt volt a gyaloglástól, mint aki szegény lelkének nincs hová lennie: éhesen falt, pihegett, ellankadt és non-stop mesélt. Meséitől kétfele állt a fülem s nem tudtam, higgyek-e belőle valamit akár leszázalékolva is. Móricz Zsigmond „titkosa” volt és irodalmi apródja – mondta Marcsi –, „Zsiga bácsi” annyira élvezi a hantáját, és valahányszor a habos kávé mellé leülteti, mindig vele van a jegyzőfüzete: kijegyzeteli, ha valamit nem ismer. Kifogyhatatlan meséit az írófejedelemről és magát „Zsiga bácsit” is, bajuszostul, magával hozta az ágyba; hol az apró részletek információtömegével meggyőzött igazmondásáról, hol meg épp a realizmusra való törekvés miatt gyanúba vettem, hogy konfabulál. Az utca kékharisnyája volt és beteges hazudozó, bár annyi szent, szöveghű idézeteivel olykor annyira hitelesítette a kitalálásait, hogy csak kapkodtam a fejem. Végül a zsigabácsizás lett szemérmének védőpajzsa az ágyban, csak-még-ezt-csak-még-azt akarta róla elmondani s már szinte kelletlenkedett; amikor türelmem vesztve, hogy magam alá gyűrtem, felakadt a szeme és egy sikollyal a csatornapatkányból mintha szeretkező Vénusszá változott volna. Érzékei ámokfutásán, ölelésének dühén, ösztönei ősztrusz-rohamán szinte elcsodálkoztam… Tanulmányozni lehetett rajta a szerelmi önkívületet, és La Bruyêre mondása jutott eszembe, si une laide se fait aimer, ce ne peut ètre que’éperdument.34 Ha kiremegte kéjét, utána még sokáig hallgatott s a zsigabácsizás is megszűnt. Mély álomba merültem, reggelre hűlt helyét találtam, kámfort játszott. Pillanatig sem hiszem, hogy az a habos kávé, sütemény meg a többi, az írónál igaz lett volna s nem adok hitelt sikamlós innuendóinak – ó nem, „Zsiga bácsival” mi nem voltunk „luksógorok”. S ha utóbb megesett is, hogy megörököltem valaki jeles irodalmár parádés babáját (tán kisebb gondja is nagyobb lett volna akkor, mikor vándorbotot fogott s még kevésbé érdekelte volna a belőle keletkezett regény) – nos, az irodalom nem katonabordély, ahol a bódé előtt a tiszt urak sort fognak, mint a háborús karikatúrán; azután meg, a végső számadatolásnál amúgy sem a szoknyafelhajtás számít, s lett-légyen akár „Zsiga bácsit” is lepipáló üstökös, aki nemes lektűrjeivel ma ismét a Hon egén fényeskedik, „luksógorságunk” immár nem oszt és nem szoroz. Anch’io son scrittore.
KL Rébuszokban beszélsz, de – megengedem – jogod van hozzá; s szükséged is van a rébuszok tapintatára. No de hát az ilyen, gondolom, olykor terhes „szaladó ismeretségek” közepette nem vágytál időnként valami szilárdabb, bensőségesebb kapcsolatra?
Erre csak bizonytalan igennel válaszolhatok. Nagy volt ám a kínálat a halpiacon, a barnára sült evezőslegények közül kivált annak a szeme találkozhatott ezzel az elígérkező, ingerkedő mosollyal a nő-világban, aki csónaktulajdonos volt. Túlságosan sokszor találhattad magad abban a kényszerhelyzetben, hogy merő udvariasságból, nem mondhattál nemet a csónakházadba betévedőnek – e futó kalandokat magával hozta a galantéria. Most nem térek ki azokra a szerencsétlen ügyeimre, amikor extrém esetben kénytelen voltam megszegni a galantéria szabályait: hogy ne is emlékeztesselek a szép Váci utcai boltosné, Böske asszony esetére, aki teljességgel nem értette, miért nem szüretelünk, ha legénylakásunk is van, titkos hajlandóságunk is van: épp valamelyik soros gonorrhoeámat kezelték s ez nemegyszer előfordult, hogy valakivel nem hullhattam le az őszi avaron. Se a lengenádszál Toncsi esetére, akit csak azért hurcoltam meg városszerte, hogy „felvágjak” valószínűtlenül vékony, lengenádszál termetével; de titkoltam előle, hogy eszem ágában sincs kockáztatni a komplikációkat, felcsinálást-ügyvédi fenyegetést „egy lapos deszka nővel”.
A parányi csónakházhoz, amelyet magaménak mondhattam, kormányos szkiff is tartozott s ez az én feltűnést keltő kormányos szkiffem a műfaj arisztokratája volt: a szokottnál hosszabb, de nem több 35 kilónál, hogy a fejem fölé emelve, levihettem a Dunára és könnyűszerrel a vízre helyeztem. Ez, meg hogy ebbe a csónakba csak ketten fértek bele, meghozta a maga gyümölcsét: előhívta a nyüzsgésből és kiszelektálta azt az élettársat, akire céloztál, mert az együtt töltött másfél év jogán majdnem annak mondható s nem is késlekedtem vele, hogy baráti körömnek elbüszkélkedjem Lenkémmel, míg Lenke meg bevezetett a maga különös és kiterjedt ismeretségi körébe, mely olyan volt, mint a várfalnak támasztott társadalmi ostromlajtorja: a proletároktól a félarisztokratáig ott lógott rajta mindenféle szerzet.
Mármost volt ennek az én kormányos szkiffemnek egy olyan tulajdonsága, amely fölöttébb ritka csónakok-csónaktulajdonosok között: nagy szívű volt. Nem emelt kifogást ellene, sőt, szerette, ha kölcsönadják, hűségesen fuvarozott boldog-boldogtalant a Dunán, akinek csak tulajdonosa kölcsönadta. Nyaranta ott siklott a Dunán a hét minden napján valakivel; kikölcsönöztem sorra minden barátomnak, Kelen Tibornak, Ágoston Gábornak, néha még mérnökkollégáimnak is, akikkel a városfelmérési térképes elaborátumon dolgoztunk: hadd süttessék csinibabájukat a napon, hadd szeretkezzenek. S éppen mert amilyen elevenen él az én emlékezetemben, de te semmit sem tudsz róla, itt kell elmondanom Tiborom esetét a kormányos szkiffel, melyet mesterien kezelt, jobban, mint én; tehette, már csak fizikumánál fogva is; de hogy a szerelem adóját szíve hölgyének lerója – annak egészen más akadálya volt, nem úgy s nem az, mint nálam.
Mindig oly gondozottan jelent meg s elegáns, választékos ízlésű ruhákban, ahogy a magasközéposztály járatta fiait; édesapja a Külkereskedelmi Hivatal főtisztviselője volt, gyakran utazott külföldre kormánymegbízásból – ezüstősz, alacsony ember, aki természetes ösztöneit követve beleszeretett komplementer típusába, egy nagyon magas falusi szépségbe. Kiöltöztette, kiművelte, feleségül vette. És mintha csak tapsolni akart volna a természet, választásához olyan két ritka szép emberpéldányt te még nem láttál, mint aki házasságukból született: Tibor, a fiú, és Marika, a leány. Marika szépségét majd akkor méltatom, ha elsiratom; de a Tiboréval nem várhatok, pedig ő az én könnyekig megindító elsiratnivalóm. Közel kétméteres termetével, Tibor jó fejjel magaslott ki a mi műegyetemi évfolyamunkból. Atlétatermetű volt s oly phaidiászi vésőre valló mesteri módon megformálva, hogy a renaissance-ban bizonnyal kapva kaptak volna rajta a modellt kergető olasz piktorok. Arcéle, fejformája, göndör fürtű, fekete haja a görög szobrok gipszmintáit juttatta eszünkbe, amelyek ott sorakoztak a rajztanszék polcain: csak a vak nem látta, hogy Tibor – férfiszépség. Ha lett volna vetélytársa, tán Varga Pál az ügyes kezű, olajbarna bőrű, olasz cicisbeo (egy arralátogató gazdag argentin özvegy a hóna alá kapta és elnyargalt vele, hogy uradalmain belefullassza a boldogság unalmába) – de mekkora különbség! Varga Pali fejében szalma volt; Kelen Tibor a legígéretesebb, legkiműveltebb koponyák egyike, akivel valaha találkoztam. Latinul–görögül nálam sokkal jobban tudott, szédületes nyelvérzékkel falta a nyelveket egymás után; olvasottságával csakúgy elkápráztatott, mint virtuozitásával a zongorán, zenei ismereteiről nem is beszélve. Passzív, reproduktív elme, tökéletes önuralom, egyenletes kedély, humorérzék, mértéktartás; vívott-teniszezett (ahogy én soha) és ahol csak megjelent lánytársaságban, ott a lányok – bouche bée35 – elhallgattak. Delejes hatással volt lányokra-asszonyokra, ahol ő megjelent, ott fű nekünk nem termett, kő kövön nem maradt.
Haha! Lorcsikám, most kapaszkodj meg: nem így volt. Tíz perc alatt kiderült, hogy fű is terem másnak is, kő is kövön marad.
Tibor fizikai adottságait, megjelenését, előnyös külsejét soha értékesíteni nem tudta. Nőtársaságban érthetetlen félénkség vett rajta erőt, félszegség, passzivitás. Fogalmam sincs, követségi spanyol barátnője hogyan boldogult vele, lehet, hogy ő volt a „támadó fél”; de arról a kevés nőről, aki mellette felbukkant, le lehetett olvasni, hogy több múlik rajtuk, semmint szeretnék s hogy Tiborral „valami baj van”. Nem az ösztöneivel – csak épp ha szoknyát szagol, hát erőt vesz rajta valami oblomovi tespedés és nem mozdul.
S épp ezt akarom elmesélni – az ő Marikáját és így, retrospektíve, a hajlamosított passzivitás rombolásait. Jaj, Lorcsikám, nem tudod, mi nehéz szívvel folytatom! S hogy is mondja Mallarmé, hogy jövőbeli kísértetünk mi szomorú áttűnései vagyunk: nous sommes / La triste opacité de nos spectres futurs. Tudod, életünknek kétfajta perspektívája van. Az egyik a tetvek távlata, amik vagyunk, hogy nem láthatunk tetűnyi orrunknál tovább. A másik amaz isteni perspektíva, amely mindent az eleve-megtörténtség gombócában egybelát, amaz isteni időben, amelyben minden egyszerre történik s így a spinozai pillanattá redukálva, mintegy megszűnik az idő fogalma.
Alighogy jelét vettük – Tibor is ráakadt élettársára s mindketten „komolyan gondolják”, minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a szép emberpárt összeboronáljuk.
De Tiborunk nem volt az a vadmadár, aki jómadár módra, fészekről-fészekre szállva, meglakja egész Budapestet: ő az édesapuka kormányfőtanácsosi fényes lakásában lakott, ahol volt ugyan szobája, de oda nőt vinni? Elgondolni sem lehetett; Marika pedig, a fülig szerelmes úrilány, nem volt az az alkalmi nő, akit a garniszálló portásának sunyi fülkéje előtt botrány nélkül szobára lehet cibálni. Inkább én mondtam le a csónakról, ha Tibornak aznap kellett, a kormányos szkiff mindenkor a párocska rendelkezésére állt. Mindenki tudja, hány apró, lakatlan sziget van a Dunán Szentendre előtt és után, ahol a csónakot a partra kihúzva, a takarót a szittyón szét lehet teríteni, az elemózsiás kosarat kirakni, a rocskából a borocskát pohárba – a pohárból garatra küldeni. A mi lajhár mozgású Tiborunk a maga fürge mozgású Marikájával annyiszor ment a Dunára kirándulni, hogy már elkönyveltük őket jegyben-gyűrűben járó egy-párnak és nem volt közöttünk Tamás egy se, hogy a frigy matrimonium consummatum voltában kételkedjék. A mindenlátás isteni perspektívája – úgy, ahogy azzal HELIÁNE című regényemben találkozol: ez az idővel egyszerűsítő ráfókuszolás tőlünk megtagadtatván, hogy is sejthettük volna – mikor is álmodhattuk volna! – ami következett.
1945 nyarán, amikor már kétség nem férhetett hozzá, hogy Tibor nem tér vissza többé, a Kossuth Lajos utcán egy zokogó ismeretlen nő megragadja a csuklómat és bevonszol a kapu alá. A hangja el-elcsuklik, alig értem a szavát.
– Hát meg sem ismer? Így megváltoztam? Hát így megcsúnyultam?! Győző!
Értetlen némaság. Vajon ki lehet? Legyünk vele emberségesek, akárki:
– Jaj, dehogynem! Valami rémlik…
– „Rémlik?!” Marika! Tiborom Marikája! Kelen Tiborra csak emlékszik…?!
– Mi jut eszébe?! Már hogyne emlékeznék?! Marika, édes Marika! Mondjon el mindent, mi van magával?!
Elgyötört arc, összetört lélek; szarkalábas szemeiből dől a könny. Nem beszél, hanem üvölt (még szerencse, hogy kapualjban), úgy mondja:
– Mondjam? Mondjak el mindent? Mit van itt még azon valami, „elmondani”?!
– Min „azon”?
Megragadja a kezem, szorongatja. Magánkívül, mintha az elemekkel vitázna:
– Mondja meg nekem, Győző, mondja meg! Miért?! Hogy miért?! Miért nem vette el a szüzességem, ott, akármelyik szigeten, akármikor, a Dunán! Az én Tiborom! Ahelyett, hogy – – –
– Ahelyett, hogy – – –?!
– Ahelyett, hogy harminc orosz katona menjen rajtam keresztül a Rókus Kórház kápolnájában, igen, igen, ott, a padokon! Hogy még most is a betege vagyok, akkor rögtön kórházba vittek, nem tudok lábra állni! Az én átsírt éjszakáimat! Ki adja vissza?! Az én Tiborom, aki nekem volt! Az én Tiborom! Tiborom! Miért tetted ezt…?! Miért tetted ezt velem?!
Máig itt érzem: a karjaimba omolva zokog.
De tán felejtsd is el Lorcsikám, amit Mallarmétól idéztem: talán nem is tudnánk elviselni a látását annak a jövőből idelátszó, alig megtetsző kísértetnek, amik leszünk.
KL Nocsak, nocsak… Remélem, nem sok ilyen tragikus végű történettel szolgálhatsz nekünk…
Tévedsz. Sokkal, ilyennel, szolgálhatnék s fogok is. De most csak lábjegyzetként az előbbihez – eggyel; mert nem szeretném, ha az Édes Gyermek szeme elé kerülne. Az Édes Gyermek már termetes-szép fűszeresné volt, amikor véletlen betévedésemkor üzletébe (1946-ban), félrevont és oldalt lesegetve, hogy se a vevők, se a férje ne hallja, a sárga földig lehordott, amiért 16 éves bakfis korában nem vettem el a szüzességét, holott ahányszor levetkőzött, odakínálkozott –
– Hát ezért tartogattam? Hogy innen a zsinagógába behurcoljon negyven ukrán katona és végigmenjen rajtam? Hogy így kellett megismerjem a szerelmet: miattad! miattad!…
Nem sírt, csak lepiszkolt és én megérdemeltem. Nem mondhattam meg neki, hogy azért vettem csökönyösen „gyermekszámba”, a cukrászdázás után akárhányszor vetkőzött elém anyaszült meztelenre, mert nem volt benne a kategóriámban és mint nő nekem soha nem létezett. No de hagyjuk a szerelem zsákutcáit, amelyek soha sehova nem vezetnek: annak a 10-12 fiatalnak, akivel egy-társasággá összeverődtünk, kollégáknak és barátnőiknek, tanárjelölteknek, ludovikásoknak, úrilányoknak, gépírólányoknak ha agyonütsz se, tudom a nevét. A Római-parton nagy volt a nyüzsgés, permanenciát tartott a párkergetés, az ugratás, a mókajáték; s ahogy a plédeket összeterítettük a közösbe, úgy az elemózsiát is bedobtuk a közösbe és a Déjeuner sur l’herbe a maitól csak annyiban különbözött, hogy akkor még nem volt divat a nyilvános mellesdi – a lekapcsolt melltartó (bár olyik melltartó otthonfelejtődött és a selyemblúz alatt az ikergödölyék oly mennyei-ingerlően ugrabugráltak, mint az Énekek-Énekében, mi is sokunkat lírai elpillantásokra hangolt: hogy ha tudjuk, legalább „ne lássuk”).
Hogy ebéd után melyik lány kinek a csónakjába ugrott be a bokrok leplező védelmében – kifogyhatatlanul keringtek a ki-kivel jellegű pletykák és villództak a bajszok a féltékenységi feszültségek hatására; egy-két vadkan-harcra is emlékszem, életre-halálra a nőstényért, de a szétválasztott felek a következő vasárnap már édes-négyesben söröztek – inkább csak a mókabirkózás járta: pajkoskodtunk, mint a kölyökkutyák, örökké tréfálkoztunk és rengeteget kacagtunk. Igaz, a kompániák a széleken érintkeztek, akik látásból ismerték egymást, már másnap szomszédoltak s így egyetlen óriásplankton a Római-part; de azért sokan tartották magukat ahhoz a kipróbált francia elvhez, hogy les amis de mes amis ne sont pas mes amis.36
Sok ilyen átlátogatóra emlékszem, de csak egyet említek fel, hogy ki ne felejtsem. A kretschmeri kánon szerint aszténiás-leptoszómnak mondanám azt a Zágrábból ideszármazott fiatal szigorló gépészmérnököt, aki Zorájával átjárt szomszédolni: Ländler Ervinnek hívták s utóbb az 1945 utáni időkben (amikor plakátjaival el akarta hitetni a Kommunista Párt, hogy „védi a kisember vagyonát”, meg hogy „az újjáépítés motorja”), de méginkább a Rajk-per évében Szalai András néven ismerte az ország. Szalai András alias Ländler Ervin különös szerzet volt (és ahogy most felvillan tőzsdéző, boszorkányosan ügyes pénzzseni édesanyjának a képe, ő maga eminensen alkalmas arra, hogy illusztrálja elméletemet az elit vedléséről – úgy, amint az INTRA MUROS-ban körvonalaztam). Ervint én taszítottam (onnan tudom, hogy rosszul palástolta), én meg figyelmetlenül átsiklottam felette: szürke pont volt, soha semmivel nem járult hozzá a derültséghez, élénkségünkhöz, életünnepünkhöz, és ha mókáinkon még nevetett is kényszeredetten, tréfáink fölött már kálvini szigorral ráncolta homlokát (s ugyan mi választja el a hívőt a hitetlentől, ha harcos puritán és a terror az istene?). Ervin nem bolondozott, nem mókázott, gondterhelten szemlélte, ha egy „üresfejű fráternak” sikere volt a nőnél s alkalmasint nyomott hangulatban viselte sorsát, hogy a lányszemek átsiklanak és nem állapodnak meg rajta; úgy is mondhatnám, hogy kedélye-és-lélekalkata mindenekben híven tükrözte alkati jegyeit, melyek determinálták a fanatizmusra. Hogy hol-s-miféle ügynek szenteli életét, nem firtattuk s arra se figyeltünk fel, amikor megneszeltük, hogy ő maga nem keres, őt is, Zoráját is az édesanyja tartja el, egy kövérkés, ékszeres-elegáns, idősebb hölgy, aki feketézik s mihelyt az öt vagon lisztről szóló cédulát az egyik kávéházi asztaltól átviszi a másikhoz, hogy eladja, a cédula a dupláját éri. Mindezt nem azért mondom el, hogy „regényesítsek”, csupán mert ahogy én az övében, ő az én életemben is játszott holmi félszavas statisztaszerepet; bár annyi szent, már akkor, első szomszédolásaikor, amikor két szót ha váltottunk, nem sok: helytelenítette, hogy oly kirívó-drága kormányos szkiffem van, és „burzsujnak” tartott.
KL Így hát nem is kölcsönözted neki oda? Nem is kérte? És ha kérte volna?
Mondtam, Lorcsikám: a barátaim barátai – nem az én barátaim. A szkiffemet egyre kevesebb hét végén adhattam kölcsön, mert foglalt volt: Lencsi foglalta le, szép fenekecskéjével a kormányos-ülést és arra a kétnapos hétvégi boldogságra mindig nagyon számított. Ha volt is némi gátlása, csak az a két év korkülönbség, amennyivel nálam idősebb volt, emiatt való nyugtalansága gyakorta ott ugrált a szemében és váltig a szeme sarkát figyelte, hogy szarkalábas-e, meg a nyakráncait; de mindezt egy nevetős kézlegyintéssel elütöttem. Mit is beszéltünk volna róla: az ember nem fa, hogy évgyűrűre öregedjék és éveit meg lehessen számolni a gesztje körül; olyik szerencsés fizikumú anya üdébb, szebb, fiatalabb, mint a lánya (lásd: ANIBEL…). De azért fiatalságom is közrejátszott, alighanem, amikor Lencsit leütöttem jómódú főtisztviselő kitartója kezéről (nevetségesen vén volt: negyven fele járt) és rávettem, hogy álljon a maga lábára. Azontúl hivatalba járt és (leküzdhetetlenül, váltig riadozva a „korkülönbségtől”) velem tervelgette s rendezte be életét. Bemutattam szüleimnek is és ő meg körülhordozott – volna a maga családjában, de a Berda-család szűköcske volt s Jóskára, a költőre és Ernőre, a festőre szorítkozott.
Első látogatásom náluk azért volt emlékezetes, mert az a vasárnapi vacsorameghívás kis híja vízbe esett, éspedig a szó lehető legszorosabb értelmében, mivel a meghívottak maguk kis híja hogy a vízbe nem estek és ott nem maradtak. Késő délután lehetett s mi ketten lefele csurogtunk a Dunán, a Szentendrei-sziget mellett; akkor tört ki a vihar, amikor jobbról elmaradozott mellettünk a sziget és a folyam egyszeribe nagyon kiszélesedik. Nem veszem kölcsön Géricault ecsetjét, azóta láttam már Észak-Skócia partjain toronyhullámokat, az Égei-tengeren kiestem a hajóágyból és végignéztem, a dagály hogyan kergeti vissza a Delaware torkolatán a folyót, avagy a szél amikor kihajtja a Michigan betörését és vizét a parti autósztrádán át felveri a falra; tudom, hogy a dunai „vihar” hangyafaszányi ezekhez képest. De amikor a méteres-másfél méteres hullámokban sehol nem látod a partot, és a kormánynál egy fiatal nő összeszorított szájjal azért-se jajveszékel, de közli, hogy úszni nem tud; amikor belefeszülve amerre a partot sejted, megpróbálsz közelvergődni, de a folyamközépen eltörik az egyik eveződ, akkor – akkor a vihar a Dunán se gyerekjáték. Alig tört el az egyik evező, a kormány egyik húzókötele is elpattant és én hiába kiabáltam kormányosomnak, hogy merre húzza a lapátot: az a lapát már ide-oda lityegett, vettem is észre és már nem volt más hátra, mint hogy mentőfortélyt eszeljek ki és összeszedjem minden erőmet. Lenkét hasra parancsoltam, hogy kézzel feszítse oldalt a kormánylapátot, magam meg – nem a Megváltó Dioszkúroszokat hívtam segítségül, ahogy a hellének tették volna, sem nem Szent Kristófot, ahogy a spanyolok, hanem ősember-erővel nekiveselkedtem annak az egyetlen megmaradt evezőnek és nyomtam a vizet.
Jó óra hosszat eltartott, amíg a partot is megpillantottuk, a vihar csendesülni kezdett, és mi odáig dolgoztuk magunkat, hogy benne kötésig merülve, lábon-kivonszolhattam a szkiffet és benne a boldogtalan leányasszonyt, aki nem tudott úszni és ebbe beleverejtékezett. Kavicsos, messzi, vad vidék volt, távol attól a partszakasztól, ahol kikötni akartunk; de part volt a lábunk alatt.
Este „megmenekülésünket” ünnepeltük kacagva, borozgatva az ünnepi vacsoránál, mely még nem az eljegyzés lámpafénye volt, csupán a bemutatkozásé; Lencsi hahotázva mesélte, hogyan dobálta lélekvesztőnket a vihar és mennél komikusabbnak találtuk, hogy a Szőke Duna legyen a „halál torka”, a víziszonyban szenvedő, úszni nem-tudó széplány annál jobban élvezte, hogy megmenekült a halál torkából. Igaz, Ernőt, a festőt már ismertem Gách Gyurka révén (ők egymást az Akadémiáról) – de Berdánét nem. B.-né Krikovszky Gizi rajztanárnő volt, tehát „brancsbeli” és kedves nő, szívesen és gurgulázva nevetett (könnyen nevet az, aki nem lát szellemszemekkel messzire előre, a jövőbe), és Jóskát sem, a családi költőt, mindenki-mindenéből-kievőjét, a nagy mindenevőt, akinél szeretetreméltóbb élősdit és keresetképtelenebb tarhálót a Föld a hátán már sokat hordott s így nem számos, hogy eggyel több vagy kevesebb. A legegyenletesebb költészet az övé: a szájhasbél költészete, a szó mesterségének is csak ezt a csücskét ismerte; s jóllehet akkor még nem volt az a kultikus országos nagyság és Szesztestvérek Védőszentje, de Kosztolányi már költővé ütötte-és-avatta azzal, hogy irodalmi bennfenteseknek kijelentette: Berda Jóska ilyen pici (és itt a Mester összecsippentette a két ujját, hogy mutassa, milyen pici) költő költőnek; de! – de költő. Roma locuta. Könnyű neki, mert részemről ez nem volt a causa finita esete. Máskülönben a vacsora erősen frugális volt és bohémesen, utolsó pillanatban összekapkodott jellegű, aminthogy szűkös életre, szerény igényekre vallott az a hátsó udvari lakás a régi lakótömbben, valahol a Városliget tájékán, ahol a festőházaspár mint két-dudás egy-csárdában élt, és az aszkéta zsúfoltságban alig tudták elhelyezni mappáikat-vásznaikat anélkül, hogy kép-a-képpel, állvány-a-festőállvánnyal egymásba ne érjen. Már nem emlékszem, miért, azért-e, mert Ernő egyike volt azoknak az önjelölt zseniknek, akik művészetüket féltik, hogy megromlik, ha mást is csinálnak; vagy pedig épp fordítva, csinált volna ő mást is a szegény és jaj-be-szívesen segített volna robotos feleségének, csak épp már elősettenkedett szervezetében az alattomos kór, ami egy évtizeddel később végzett vele: már így vagy amúgy. De valamíg csak Ernőt ismertem, az a festő volt, akinek a bajszán nem billeg morzsa. Mint minden festőbarátomon, de rajta különösen: iparkodtam segíteni apró vásárlásokkal s nem kizsákmányolósan, lecsapva szegénységére, hanem önfeledt-bőkezűen, hiszen volt miből; de ő egyre lassabban pingált és egyre kevesebbet. Húzta az ágy. Hogy milyen piktornak hittem-gondoltam? Közepesnek nem mertem, épp ezért, Lenkémre való tekintettel és „családi” illendőségből rábólintottam, hogy zseni – ezt minden cimborám megkövetelte a festők farkasfalkájából s együtt-ordítani velük, ha ez boldoggá teszi őket: miért ne? Nekem „zsenik” voltak mind egy szálig. Zsenik maradtak akkor is, amikor vissza-visszajártak elkérencsélni-kölcsönbe kunyerálni képeiket, „kiállításra” – hogy csak addig kell s azután mindjárt hozzák is vissza. Soha egyikőjüket se láttam: magukat sajnáltam, a képeiket nem.
KL Soha senki nem vitte vissza a képet, a kiállítás után? És nem is kérted vissza?
Nem én. Ha találkoztunk, zavarodott, kurta heherészés után napirendre tértek a kínos ügy felett; én meg úgy fogtam fel, mint mikor a sarki újságárusnál veszek egy lapot és kiolvasva, arra menet lecsapom a többi tetejére:
– Adja el, jóember, még egyszer.
Most hát tudod, Lorcsikám, kivel éltem és hol laktam, lebukásomig 1943-ban: abban a pompás sarokpalotában az egykori Nemzetinél, a negyediken. Azok a falak látták Lenkémet mezítelen; és látták úrias-nekiöltözötten, ha vendéget vártunk. És látták baráti kompániámat, a „fiúkat”, akikkel oly sokat és oly hevesen politizáltunk: Kelen Tibort, Ágoston Gábort, Kenéz Gyurkát (a zászlóst), Marjalayt, a két Gombich fivért és másokat. Albumaimat lapozgatták a sajtókivágásokkal s hol keserűen fölnevettek, hogy a kezük ökölbe szorult. Fölmerült annak is a terve, hogy Roneo-készüléket szerzünk s lehetőleg olyat, amit nem tartanak számon: kettőt-hármat, kéz alatt, s valakinek az az ötlete támadt, hogy minden eshetőségre, az se volna rossz, ha volna a skartban egy-két játékpisztolyunk. Nem voltunk se szénégetők, se mordályos gyilkosok s meg sem fordult a fejünkben, hogy amiért mi itt a lábunkat lógázva vagy a hencseren kényelmesen elheverve, szörnyen akadémikus és doktrinér szellemben valamiféle Duna-konföderációról ábrándozunk, az már mindjárt államellenes betyárság, és ha-akarom-vemhes alapon szervezkedés legyen: ezért sem az nem jutott eszünkbe, hogy különösebben titkolódzzunk, sem az, hogy „sejt” alapon szervezkedjünk, hiszen azt sem tudtuk, a konspiráció mi fán terem és még a szót sem ismertük… „A tárgyak ármánya!” Tücke der Gegenstände. Tudod-e, kitől való a kifejezés? Theodor Vischer, svájci német ajkú író AUCH EINER című regényében volt első lelőhelye, onnan került bele szólásmondásainkba, s az én figyelmemet Vajda Endre hívta fel rá, akinek a fülkéje (hála a Rákosi-korszaknak!) a magyar irodalomban üresen marad. Ha beléjük akadsz; ha rosszkor esnek le; ha nem oda, ahova kéne; ha bevered rajtuk a könyököd, a fejed; vagy ha úgy elbújnak, hogy őket soha többé nem találod. Ez a tárgyak ármánya. De van a tárgyaknak egy másik, „metafizikai” ármánya is, legalábbis úgy tartják azok, akik szerint a tárgyak élnek, hunyori szemmel figyelnek bennünket és tudnak mindent, amit a jövőről tudni lehet, mertmivel az ő idejük élettelenül, egy tagban beléjük épül.
KL Úgy értsem, hogy a mi jövőnket is látják?
A mi jövőnket is, de nem árulják el. Például amikor ott, abban a negyedik emeleti szép lakásban éltem, a félköríves renaissance ablakok fénylésében. Azok az ablakok tudták. A gazdagon, ízléstelenül agyonfaragott bankárbarokk íróasztal, amelyen a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kéziratlapjai szaporodtak: az tudta, hogy titkos rekeszéből fogja elvinni a rendőrség azt a doboznyi lőfegyvert, amit ott rejtegettünk. Az a széles, mennyezetig érő, fazettásan üvegezett bankárbarokk könyvszekrény, amelynek alsó lexikonsorai mögött őriztük: az tudta, már amikor beletettük, hogy a lexikonokat félrerugdalva, onnan fogják kicibálni a Defenzíva Osztály detektívjei a sokszorosító gépeinket, ahová rejtettük. Az a hencser tudta, hogy ágyneműtartójából viszik el a röpcédulákat. S hogy róla, mellőle visznek engem, a kitakart, meztelen teste mellől, míg Lenke a lepedőt arcára takarja – hajnalidőn, ha felvirrad annak a hajnala. Az a szoba tudta. A tárgyak tudják.
Mint ahogy ez a dolgozószoba is tudja; a falak, a tárgyak. Hogy innen, ahol most mindezt gépelem, kétméternyire vagy annyira se – ott volt a sarokban az a dívány, ahol egy szürke londoni reggelen nyolcvanéves, öngyilkos Édesanyám édes tetemére rátaláltam. Este kilenctől reggel kilencig, hogy hústuskó-hidegre hűljön – volt épp elég ideje.
(19) Mire jók a papírformák? Kinek kell felkészülni a halálra? Szent hitünk teológiája szerint van-e az ördögségben vágyakozás vissza a mennyekbe és a megigazulásra? S itt a földön, mely megcsigázott halandónak akaródzik ellenfeleihez átpártolni, vélük azonosulni? Van ilyen szerepcsere s ha van, fél évszázad elegendő-e, hogy kimossa belőle az árulás színezetét? Az izgágaság pihenése a politika, a szoknyavadász vasárnapja a filozófia. A marxizmus tündöklése és nyomora, avagy a tudós egykönyvű ember, aki tudatlanságra van ítélve. A Bécsi Döntés és melléktermékei: négyszáz üveg likőr és egy erdélyi regény. Az alattvaló békaperspektívája és a hatalom birtokosainak renaissance szemmagassága. Egyszemélyes röpiratgyár. A fedőszerv, amely magától adódik. Rajtaütésszerű, kínos „lelátogatás”: ne mondjuk, hogy nem kaptuk meg a figyelmeztetést. De mi szórjuk a banánhéjt – hátha elcsúszunk rajta.
History books begin and end, but the events they describe do not37
COLLINGWOOD
KL Most, hogy nekiülünk, az jut eszembe – eddig észre se vettem, hogy ilyen hangosan csicseregnek kertedben a madarak. Itt, az előkertben: egész madársereg. Mindig így van? Nem rontja el a magnófelvételt ez a hangos madárcsicsergés?
Már miért rontaná? A háttérben marad. Hacsak téged nem zavar; engem nem. Ami nem ellenséges zaj, játszadozó gyerekek távoli zsivaja, madárcsicsergés. Soha. Hozzátartozik a béke csendjéhez; mert itt nálam Hongriuscule-ben mindig béke honol – ahogy régen mondták volna. A zenei felütés: az alkotás előtti csend. Egyszer csak az a jólismert, megszokott láthatatlan kéz belekap húrjaimba és én megzendülök.
KL Ez a munkamódszered?
Az, hogy nincs. Várom, amíg szólítanak.
KL És az a béke, a világháború kellős közepén a „Bolondok Paradicsomában”, az másmilyen volt ugye, drámaian más?
Drámaian a fenét. Tudod, ha azt mondanám, hogy vihar előtti csend volt, akkor hazudnék. Fölséges tudott lenni az a csend is, fiatalon, az a madárcsicsergéssel teli csend az erdőkben; kivált a dél-budai hegyekben, az elhagyatott, gazzal benőtt lövészárkok körül, amit még Horthyék ásattak és még nem tudták, mire számíthatnak: várták a trónjára visszaszivárogni próbáló Károly királyt: arrafele a kutya se járt s a kirándulók mintha nem is tudtak volna róla. Odajártunk, nagy titokban. Célba lőni. Aki nem tud, tanulja meg. Pisztolyt szétszedni, összerakni; két-kézzel tartva célozni. Volt vagy másfél tucat.
KL Honnan került?
Engedélyre vettük. A kereskedő nemigen firtatta, a bélyegző valódi-e, meg hogy mi az irkafirka. Máshonnan is került, Tibornak volt odahaza első világháborús, kettő. Kettővel kezdtük, a többit hozzávettük három év alatt.
KL No végre! Most következik, amire vártam: a szervezkedés –
Csudát! Sose voltunk mi „profik”, nem voltunk mi szervezkedés. Csak épp ötlet ötletet szült, röpirat röpiratot. A kötőanyag az a hatalmas ingerültség volt, ami valamennyiünkben élt: a magyar segédnép, amelyet el kell németesíteni (hogy német ajkú segédnép legyen); bennem ezt még tetőzte, hogy nemzetem nyelvén kívül az írásaim, irodalmam anyanyelvét is féltettem a bennünket szétverni készülő láncos buzogánytól s ha ezt önzésnek veszed, akkor voltak bennem ilyen önös motívumok. Megengedj, hogy innen ilyen csökönyösen nem mozdulok; amilyen türelmetlenül te azt az ólomgöbös játékkorbácsot mutogatnád, hogy „gyerünk-gyerünk, elő azzal a regényes folytatással!” Nem tágítok, amíg hologramszerűen, a térben, itt nem áll előtted az a fiatalság és annak az a mentalitása, amely mára már elsikkadt. Amíg rá nem ébredsz, hogy ebben minden fiatalság – egykutya.
KL Miben „ebben”?
Hát csak abban, ahogy nekünk az égvilágon mindenben rögtön-rögvest igazunk volt, s ahogy Jean Grenier írja valahol az ifjúság kiváltságáról, hogy a saját szemében a puszta léte hitének önigazolása – elle (la jeunesse) croit parce qu’elle existe et n’a nul besoin de dèmontrer ce qu’elle croit. Akkor alakult ki bennem az az „életre szóló” vezérelv, amely mintha nyolcvan év tapasztalatának keserű seprője lett volna s a líraiság lamartinesque nagyzolásával, így fogalmaztam meg: „ha birtokában vagy az igazságnak, de nincs hozzá hatalmad, akkor készülj fel a halálra”. (Ez, írásaimban, több helyütt elhever.) A gondolatmenet „megtámadhatatlan” (mert olyan hangzatos), megkérdőjelezni eszembe sem jutott. Pedig-pedig!… Háromszor bukhattam volna orra vele, ha Bertrand Russell szikéjével nekimegyek; hiszen (1) sem abban nem lehetsz biztos, hogy az igazság az, aminek birtokában vagy, (2) sem azt a nietzschei aranymondást nem szívleled meg, hogy a vér nem bizonyít és (3) végezetre: vagy-nem vagy birtokában, igazságnak-nem-igazságnak – barátom –, mindenképpen fel kell készülnöd a halálra. S ez az, amit én itt, jó fél évszázaddal később, ebből a londoni madárcsicsergésből már kihallok.
KL És mi lett-légyen az az „igazság”, amire feltetted életed?
Lorcsikám! A mi igazságunk ugyanarra a kaptafára ment, mint Boldog Raymundus Lulluszé, aki úgy képzelte, elég a mohamedánságnak csak elébe tárni a Szentháromság Nagy Igazságát és az egész iszlám megtér. (Próbálkozásával Tuniszban megkövezték.) A mi igazságunk, mely számunkra ugyanolyan „közvetlenül belátható” volt, mint amilyen tündökletesen-evidens lépcsőházi gondolat volt: az a – Jászi Oszkáréktól megörökölt – politikai elgondolás, hogy ha Európa közepén egy 180 milliós konföderáció húzódott volna a Baltikumtól az Adriáig, akkor ez az ütközőállam távol tartotta volna az európai földség birtoklásáért vetélkedő, akkorra már élet-halálharcba keveredett küzdő feleket és ez, Európa békéjén túl, biztosíthatta volna a magyarság, meg a többi, kis-és-középnemzet fennmaradását. Mondom, akadémikus és doktrinér elgondolás volt, de nekünk a „közös lengyel–magyar határ” követelése mögött ez állt: a küzdelemben kimerült két államkolosszus, miután kölcsönösen átharapta egymás torkát és kivérzett, tehetetlenül szemléli majd, ha mi, meglepetésszerűen, államcsínyek sorozat-robbanásával közéjük varázsoljuk a föléjük magasodó Közép-európai Államszövetséget Varsóval, mint fővárossal, ezáltal fait accompli elé állítva ezt is, azt is, a hamvába hulló Harmadik Birodalmat csakúgy, mint a porig égett Moszkvát. A szövetségesek? Nemcsak hogy örvendező rokonszenvvel figyelik, de kapva-kapnak rajta! Sancta Simplicitas! – mondhatod te is, Husz Jánossal, ki a máglyáról nézte, hogy akad hitbuzgalmi közelmerészkedő, hogy aláhajítson még egy fahasábot; ám kacagd ki magad rajtunk kedvedre s igazad van, atyámfia. Ez is egy volt a sok papírforma közül s a papírformák arra valók, hogy megbukjanak.
Itt most mintha csillagtávolságból hallanám Mityja bácsi medvedörmögését, amint a hintaszékben ringatózva Puskint idézi, „Szkazsi ka, Gyagya, vjegy nye dárom / Maszkvu szpaljonaju pazsarom / francúzom atdali…?” Mondd, nagyapó, ugye azért a lángban álló Moszkvát nem engedtük át egykönnyen a franciáknak?! (Nekik még régről volt egy Hitlerük – Napóleon.) Nekik is volt egy – az emigráns orosz arisztokratáknak –, az övék az ultrasoviniszta nagyorosz nacionalizmus papírformája volt a „12 milliós, legendás Vörös Hadsereg” győzhetetlenségéről, amely, tűzerejével és áradatával már a hitszegő hadüzenet pillanatában megpecsételi Hitler sorsát. Büszkeséggel vegyes rémületükben oly nagy hirtelenséggel kereket oldottak, hogy csak a madridi nagyszállóban ocsúdtak fel álmaikból s elképzelem, mennyit tünekedhettek-tanakodhattak, amikor papírformájuk csúfosan megbukott. A miénknek (a Közép-európai Nagyföderációnak) még csak esélye sem volt a bukásra s mint papírforma, a túlkombinált elmeszülemények ama fajtájába tartozott, amely még csak „rajthoz sem áll”… És mi – mi, rejtélyeskedve, mint a fanatikusok, akik elüthetetlenül biztosak a dolgukban: mi hittünk benne.
KL Ne vedd zokon, lehet, hogy idétlenség, amit most mondok. De van – lesz! – olyan „nyájas olvasód”, aki holtracsodálkozza magát rajtad. Érdeklődő, de olyan fiatal, hogy neki Ötvenhat is csak történelem; amit meg te mesélsz, az Képeskönyv az ántivilágból, Tündérország. Az egyik pillanatban szoknyát kergettek, a másikban olajosrongyokba revolvereket bugyoláltok; hol a Római-parton a napbarnított szépségkirálynők felhajtását figyeltétek, hol jegyzőtömbbel Budapest épületállagát mértétek fel, hol meg röpcéduláztatok. Ilyen zsúfolt életet éltetek?
Csak megpróbálom közelnézetbe hozni – mint mikor meztelen mellkast auszkultálsz és elcsodálkozol, hogy az a dobogás valóságos dörej. Mert se Kállay Miklós, se Bárdossy László, se Sztójay Döme – de még a humoros emlékű Gömbös Gyula se, aki malapropism-nak nevezett nyelvi balfogásairól emlékezetes – senki sem volt az a selyempapír vékonyságú, egysíkú vázlatfigura, aminek utóbb őket a kulturális hiányszakasz irányregényei ábrázolták; mi pedig, már ami bennünket illet, hát hiszed-nem hiszed. Az élet jelen időben váltig dörgedelmes és mi is: dörgedelmesen éltünk. Persze Lencsi mellett nehéz volt „rendetlenkedni”, mert rajtam tartotta a szemét (jóllehet ki tudja); s kínzó szatiriázisban eltöltött korábbi éveimben szerzett ismerőseimmel ha összeakadtam (kikkel bemutatkozás nélkül csak összeköszönő ismeretségben voltam), hát már a „jegygyűrűmet” fürkészték és hiányolták is, hogy nemigen látnak mostanság szoknya-után-rohanóban a nagy vadászaton, pedig milyen változatos a felhajtás. Egy stüszivadász-kalpagos, bőrszegéses barnászöld vadászzekét viselő, őszes, jó ötvenes, kiérdemesült-verhenyeges férfisakálra emlékszem, aki naphosszat ott délcegeskedett a Boráros tértől a Keleti pályaudvarig és minden körút, meg végig az egész Rákóczi út az ő bajuszkötő-alatt-nevelt, pomádéragasztotta, agancsforma díszbajuszán mulatott. Meg a szöghajú, szemüveges, csöpögő orrú tanárjelöltre, akinek alul szőrmeszegéses, zsinórgombolásos „lengyelkéje” (bundakabátja) volt a büszkesége, és gyér sikereire való tekintettel kiélte magát abban, hogy a szoknyajárást ecsetelte és útbaigazított (neki köszönhettem „óriásnőmet”, kiről neki, belátta, le kell mondania: hónapos zaklatásomba került, amíg a derék nő belátta, hogy tőlem csak az ágyon keresztül szabadul… de mire nem viszi rá az embert a kandi kíváncsiság). Hogy végzős tornatanár-cimborámat ne is említsem már, aki a „luk-luk-lány” szekta alapító tagja volt s alighanem úgy halt meg, mint a Borgia pápa – lefordult egy tantuszosról. Ilyen értelemben kiesett az életemből az utca, pedig ha „Utca” című versemet ismered –
KL Idéznél belőle…?
|
Ez 1945-ben íródott és HELIÁNE című regényembe is belekerült huncutul, betétdarabnak („Nein Ferenc dalaiból; a DOLOGKERÜLŐK DOLGA című Panegirikonból”) s e csúfondáros magyarázatból is megérted, mennyivel korábbi évekre utal vissza a vers: a harmincas évek legelejére, amikor mint diák-és-aszfaltbetyár, kezdő szatír voltam. Mindez a negyvenes évek küszöbén már kiesett életemből, nemcsak azért, mert az utca mint vadászterület fölöslegessé vált, hanem… Tudod, Swift azt mondja, a hétfő a pap vasárnapja (Monday is parson’s holiday). Heteket végigvasárnapoltam így, ha kipárolgott belőlem a Skorpió kangörcse és nem kísértett egyetlen parázna gondolat. Lévén a filozófia a szoknyavadász vasárnapja.
KL Úgy értsem, hogy minden egyebet félresöpörtél?
Voltak ilyen nagy megpihenések. Minden egyebet félresöpörtem, kivéve azt az egyet, amelyet elfelejtettél említeni zsúfolt életem komponens elemei közt. Hát a zenét! Muzsikáltam. A napi egy óra hegedülés volt a minimum, ezt soha nem hagytam el: kiskeveset a Bach-partitákból, kiskeveset Paganiniből (tiszteltek is érte szállásadóim, hiszen a nagy összenyitott szobákban a hegedű úgy harsogott, mint a templomban). Az opera műfaja iránt kihűltem, a hangversenyeken még fel-felbukkantam néha, bár ennek is volt verkli-jellege; és ha a háború előtt megkaphattuk a beethovenitis purulenszt, a háború után csajkovszkitiszben szenvedtünk. Ám ennél fontosabb volt (mert akár a sportban és minden egyébben, ebben is az aktív, a személyes részvételt szeretem és nem a passzív rábámulást) a muzsikálás Kelen Tiborral, a César Franck-szonáta, Fauré, Ravel, Max Reger, Hindemith – szép emlékek és e zenei oázisra (kegyelem árva fejemnek! megintcsak szerelmi okon) még visszatérek (bár tudnám felejteni).
KL Hátha elfelejted: mondd el most!
Meg akarsz ríkatni. A budai Duna-parton, egy régi, elegáns, szecessziós bérpalota első emeletén volt Kelenék tágas lakása, de úgy, hogy a végigmenő erkélyre ki lehetett lépni és ajtók-ablakok a Gül Baba kertjére néztek: csupa mohos szikla, csupa megközelíthetetlen, meredek bokor. Nemcsak a magasállású tisztviselő választékos ízlése, megbélelt pénztárcája volt benne, hanem valami többlet. Nemcsak a faszobrokkal díszített faltól-falig könyvszekrény az aranycirádás bőrkötésű kötetsorokkal; nemcsak a fikuszok-dézsapálmák; nemcsak a hosszú koncertzongora fénylése Tibor szobájában, hanem ebonitlapjának visszafénylése a társalgó velencei tükrében; nemcsak az egymásra hányva elheverő szőnyegek puhasága a léptek alatt (Tibor édesanyja, termetével, arra a montenegrói szépségre emlékeztetett, akibe a nála két fejjel alacsonyabb Viktor Emánuel első látásra úgy belehabarodott, hogy királynőjévé tette: ezt a mosolyogva-nagyokat-hallgató, királynői termetű asszonyt gyakorta lehetett látni a legtávolabbi szobában, amint szőnyegszövőszéke előtt, hol-ül, hol-áll, igazgatja-nézegeti a kilimet, dolgozik – innen Kelenék szőnyegeinek szaporasága); nemcsak a csupa-olaj vásznak elrendezése, a nehéz keretek művészi igényessége, a lila bársonnyal bélelt porcelános vitrinek, a családban öröklődött bútorok történelmi szaga, a Gül Baba-kertek zöld reflexe mindenen. Valami többlet. Itt soha senki nem sietett. Hangosabban a kelleténél nem szólt, nem nevetett. Valamennyiük lénye oly simulékonyan illeszkedett, hogy jövés-menésük, együttlétük valami oly finoman percegő harmóniát árasztott, mintha rejtett zenélődobozból áradna melódiája. Ha választhattam volna – ez az a család, amelybe szívesen születtem volna bele (azonnal lett volna újságíró-nagybácsi, aki az iskolapadból a szerkesztőségbe vitt volna); mert hogy olyan csend volt benne, meghitt csendje az együvé tartozásnak.
Tibor született időmilliomos volt, szonátázni, albumokat nézegetni, lemezeket hallgatni mindig volt kedve. Marikának hívták a húgocskáját, 12–13 éves kis szeleverdi volt, pillangómozgású nyúlánk-teltkarcsú („te! te Végzet-Asszonya!” – legyintette meg pofikáját az apja néha, nevetve, mit is ő igen durcásan fogadott). Bámulatos világszép teremtés ígérkezett belőle, ha – mint a bátyja – az anyjára üt; de bakfis-korában még idétlen csikó volt és nem győztünk mulatni kétségbeesett erőlködésén, hogy felnőttnek elfogadtassa magát.
Tiborral hol magyarul, hol franciául fecsegtünk, de ha valami olyan téma került szőnyegre, amire a Monarchiában rásütötték, hogy NFDK (Nicht Vor Dem Kinde), hát de rigeur franciára fordítottuk a szót, ahogy Marika nem tudott. Így történt akkor is, a kislány ott ül a zongora végében, a nagy bőrkarosszékben szinte elvész, a két lábát kamaszos idétlenséggel, „fiúsan” szétveti, a könyvet szétnyitva a két lába közt a szőnyegre fekteti és úgy „olvassa” messziről (vagy tán csak tetteti, hogy olvas). Mi épp a végigjátszott Debussy modulációit elemezzük és Tibor a zene erotikájára fordítva a szót, azonnal franciára vált. Ekkor, amire eddig még nem volt példa, Marika hosszú tűrésének vége szakad és anélkül, hogy elmozdítaná gólyalábait vagy idétlen kamasz-pózából kibontakoznék, állát a tenyerén, könyöklő két kezét a térdén nyugtatva s anélkül, hogy a könyvoldalról felpillantana – megszólal:
– hiába mondod franciául, úgyis tudom, miről beszéltek…
Így, a 12 éves fruska, erőltetett nagylány-hangon, úrinői fennsőbbségességét előlegezve. Amilyen sérülékeny a bakfis lélek, Tibor kíméletes-puhán rákérdez:
– Igazán? Tudod? De nem mondod meg?
– Marika! Mondd, ha tudod! Marika!
– És mért nem mondod meg…?!
– Csak.
Úgy egy órával később. Már búcsúzom, kifele tartok; míg Tibor a felöltőmért megy, Marika elcikázik mellettem és szitakötő-hirtelenséggel megáll. Csupa méltatlankodás és könnyes harag.
– Maga! Maga se fog engem mindig lemarikázni! Fogja nekem maga még azt mondani, hogy –
– Mit, Marika…?!
– Azt. Amit a többieknek, tudom hogy nincs annyi csillag az égen ahányszor elmondta, de bánom-is-én: azt!…
– De mit?
Tibor hozza a felöltőmet. Marika lángvörös arccal exit és az ajtónyílásban már csak hátának fenséges megbántottságát mutatja.
Vajon ha próbálom, megengesztelhettem volna? Meggyanúsítasz, hogy gyermekmegrontó perverz szerelem ébredezett bennem, iránta? Ha megmarad és Tibor is él, elképzelhető, hogy mint családtagot magába fogadott volna ez az édes család? Élhetsz a gyanúperrel és én csak hiábavaló kérdések feltevésével válaszolhatok. Csak mint felnőtt: kedvtelve elnéztem a szép gyermeket, de ha nem volt ott, kipottyantottam a fejemből. Hogy annak a fejedelmi nőalaknak a kísértete mégis vissza-visszajár, azé, aki lehetett volna belőle, az nem annyira végzete iszonyatának, mint inkább végzete jeltelenségének tulajdonítható. S ez teszi e fantom-veszteséget oly fájóvá, e fantom-fájdalmat oly gyógyíthatatlanná. Barátom, mióta orákulumok vannak, megnyilatkozásuk örök formája az oratio obliqua. Az istenek, ha szóba állnak velünk, csak ilyen zavarba ejtő, sokértelmű példázatokban beszélnek –
KL Az istenért, hát mi történt vele…?!
Kivel, Marikával? Azzal a Marikával? Akkor még élte világát s napról-napra szebb lett. Igaz, viruló-szép volt az első feleségem is, Marika, de ott még nem tartunk, „a Szép Határnénál”, ahogy tout Budapest nevezte volt. 1940. augusztus 30-án megtörtént a Bécsi Döntés, 43.000 km2-ével másfélszeresére növekedett az ország területe – visszatért Erdély a maga harmadfélmillió lakosával, aminek az volt a hátulütője, hogy ebből egymillió román volt. A mi kis körünkbe Erdély visszatérésének számos következménye volt. Én is, Édesapám is – „hazamentünk” Erdélybe. Én hathetes körutazást tettem, irodalmi csapadéka egy regény. Édesapám inkább „hazament” (hiszen ott született, Temesvár mellett), de nem Csáktornyán táborozott az a munkaszolgálatos zsidó század, amelynek a keretébe, helyettes parancsnoknak behívták: hatvan fele járt, amikor behívták és jó esztendőre eltűnt. Édesanyám egyedül maradt a boltjában s be-beugrottam, ha tehettem, hogy segítsek; félnapokat is elugráltam a pult mögött, ha nagy volt a „rumli”; csupán 1941 karácsonya volt kivétel – ekkor teljes hétig szolgáltam a szent ügyet: félezer üveg likőrt gyártottam hátul, a raktárban. Elmondom mind, de addig nem, amíg arra rá nem kerítem a szót, amint ígértem, hogy hol-merre tartottam a bölcseletben s merre halad velem a szellem közegében a gondolkozás fúrófeje.
Kettőnk között az a különbség, Lorcsikám, hogy míg te ezt amolyan „essünk-túl-rajta” kitérésnek érzed s a többit a lényegnek, nekem ez lenne, ha lehetne, az elmondásra-egyedül-érdemes és többi az elkalandozás, a lényegtelen. S míg Wittgenstein, fiatalon, mint tüzértiszt, az első világháborúban, majd olasz fogságban, megírta már első főművét, a Traktátust, amely kétnyelvű kiadásban, Londonban már 1922-ben megjelent, nálunk sokan még mindig Herbert Spencert olvasták, aki az angolszász világban addigra teljesen elsikkadt – csupán azért, mert magyar fordítása Spencernek közkézen forgott. S míg én csak négy-öt brosúrával voltam elmaradva – a szellemi Magyarország 4–5 ezerrel a bölcselet terén (ha kivesszük belőle Babitsot és körét). Igaz, azóta történtek kísérletek e korszak kozmetikázására-lakkozására, de (igen jellemzően nem filozófusra, hanem hol egy költőre, hol egy zeneszerzőre vonatkoztatva) tették fel azt a szónoki kérdést, hogy „Ismerte-e József Attila Heideggert?”; vagy: „Bartók Béla és az egzisztencializmus” stb. Kételkedem e hagiográfiai visszavetítések üdvös voltában; nem bűn az, ha József Attila édeskeveset hallhatott kulturális mentoraitól (akiknek – mint újságíróknak/társadalmistáknak – érdeklődési körén a filozófia messze kívülesett s ezt személyesen is megtapasztalhattam egyikükön, aki valaha a Szép Szó oszlopos tagja volt) és mint aki már semmin se – nem csodálkoznék azon se, ha megérném Horger Antal sommás rehabilitálását. Mert igenis, hogy a szintaxis rendje, az alany-állítmány diploma-utáni, mesteriskolás tudása-és-ismerete sokkalta fontosabb, mint a marxizmus tanulmányozása (a megverselt osztályharcról nem is beszélve). És itt kellene rátérnem a magam filozófiai zsengéire, de sem könnyen, sem szívesen nem teszem. Mert ha az elveszett regény hevenyészett szinopszisát papírra vetem, hát az olvasó – elrontva – némi halvány képet kap arról, hogy a regény mi lehetett. De ha bölcseleti munka eszmei foglalatát megpróbálom néhány szóban tömörítve vázolni, hát a felkészületlen olvasó inkább elgázolva érzi magát és még elrontva sem kap semmi képet arról, hogy az a traktátus mi lehetett. „A filozófia három fajtája” – „A tényérzés” – „A vitalizmusról” – „Az erkölcsi parancs” – „A szellemtörténet” – „A kereszténység az élettan értékelése szerint” – ami belőle megkerült s néha csak az első vázlat vagy a puszta szinopszis, a negyede sincs annak, ami a tönkrelőtt Hadik-laktanya rompincéiben elázott-elveszett. Aki a bölcselettörténeten rendszeresen végigmegy, tudja, hányszor kell mumifikálódott, korérvénytelen, meddő nyelvemlékeken, elfelejtett népek betemetődött szentírástöredékein, sarlatánok galamátyhegyein, terméketlen sivatagokon átvágni. S mint annyi máson, Marx unalomtengerén is átrágtam magam s mind fokozódó ingerültséggel fordultam darwinista derivátuma ellen. Felfedezni véltem, hogy az életjelenségben amaz elhírhedt öldöklő küzdelem a létért a recesszív jelenség; a domináló ennek épp az ellenkezője: az élettani szolidaritás az, amely a bioszférát élteti és fennmaradását biztosítja. Nincs az a tigris, nincs olyan ragadozó, amelynek élőtömegében ne érvényesülne a biológiai szolidaritás, amely a „szívállatot”, a „gyomorállatot”, a „zsigeri állatseregletet”, a „májállatot” – „veseállatot” – „epeállatot” – „hasnyálmirigyállatot”, az idegi szervezést egybefogja-és-összerendezi azzá a „tigrissé”, aminek mi egybelátjuk és amely gyűjtőnévvel a szervek e „planktonját” illetjük. Ne felejtsük el, hogy mind e szervek idegi szervezése hármas; (1) az agykérgi idegcentrum – vezérlő-összerendező, (2) az egyes szervek lokális idegközpontja, (3) a szöveti ősidegrendszer, a hálózatos szincinicium. Egy-egy szerv helyi idegrendszere maga is vezérlő-összerendező, ha a kapcsolat a kortexszel megszakad; a kitépett szív idegközpontja jó háromnegyed óráig innerválja a szisztólét-diasztólét, fiziológiás sóoldat keringetésével a szív – a lokális idegközpont vezérlésével – napokig életben marad. Nem a mindenki-küzdelme-mindenki-ellen – hanem az élettani szolidaritás tehát az a kardinális jelenség, amely a bioszféra meghatározója – véltem, bár ezt a keresztény szeretetfogalommal azonosítani hanyag és vétkes egyszerűsítés lett volna; de hogy az élettani szolidaritás jelensége ennyire gondolkozásom homlokterébe ugrott, ezt Krapotkin herceg olvasásának tulajdoníthatom; gyenge és kivonatos, népszerűsítő magyar változatán csak mosolyogtam: az eredeti Krapotkin-sorozat nyolc kötete Mityja bácsiról rám maradt. Ám ez csak egyik fonala volt a sokszálú eszmevilágnak, amely bennem érlelődött-gondolódott s figyelmeztettelek, a bölcselet nem afféle olvasmányos regény, filozófiát nem lehet mogyoróhéjban, szinopszisára sorvasztva felidézni: azonnyomban elveszti függeszkedését-láncolódását, az idée maîtresse elevenerejét – így csak elronthatod.
KL Miért nem adod ki?
Igaz is, miért nem… Azt a kötetnyit, amennyi belőle megkerült. Azt, pajtás, már nem én fogom kiadni, ha valaha is kiadódik, bölcseleti juveniliáim között. Hadd mondom el inkább a regényt, amely hathetes erdélyi barangolásomnak a párlata volt, ott is fogant (a Gyilkos-tónál) és jórészt ott is íródott. Irányregény volt ez A BUKARESTI ASSZONY, annak is mondhatod, mert a sorok között ott bujkált benne szerelmesen melengetett rögeszménk, a Duna-konföderáció népeinek összebékülése, megölelkezése, új életkezdése; ám mindez mellékes volt és természetesen következett abból a romantikus történetből, amelynek csodamívelését jól ismerte a nagyromantika s úgy hívta, hogy amor mirificus. Ha megfilmesítenék, aláfestő zenének nélkülözhetetlen volna hozzá a csodába vetett hit kierőszakolásának muzsikája, a zenei magömlés, a Verklärungsmusik. Egy primitív székely pakulár és egy bukaresti úrinő története – titkos, torokszorító és kétszemélyes, amilyen szerelmi dráma csak lehet. Ileána, a magasközéposztálybeli, szép és gazdag bukaresti asszony izomsorvadásos és szénfekete hajkoronája, merengő arcéle, megejtő vonásai, görögös szobor nyaka sorvatag, nyomorék testen ül. Tolószékben él, és amikor áruháztulajdonos férje leküldi a Gyilkos-tó mellé gyógyvízkúrára, pihenni-üdülni, a gyógyszállóban szereznek mellé valakit állandóra, hogy legyen aki sétáltassa-kísérgesse-tologassa az erdőben – s ez: Lali, a fiatal székely pakulár. A regény jó fele az erdei séták története. Aki isten, annak hatalmában áll az is, ha akarja – hogy csodát tesz: Lali, ez az ifjú székely Dionüszosz; de nem minden, embertestben járó és vendégeskedő isten tudja, hogy epifániája Lejövetel s hogy érintése, szava, hatalma csodatékony. A harminc fele járó szépasszony fennsőbbséges-tartózkodóan gátlásos, de fogékony a varázsra, valahányszor Lali csahos, fiatal kölyökkutya-kacagása felcsattan a tolószéke mögött s hogy szavamat ne felejtsem, ez a tolószék sem akármilyen, mert a legdrágább-legfinomabb, amit a francia orvosszergyártó ipar valaha produkált, és fénymázas csövein ott aranylik a márka – THO-RHEO-DOO – és a belga város, ahol gyártották: CHARLEROI. A titokzatos és érthetetlen THO-RHEO-DOO-n sokat nevetnek, de megfejtése még várat magára. A bukaresti asszony ki-kijavítja Lalit, aki ügyetlenül használja a román prepozíciókat, de fákról-virágokról kérdezgeti és csodálkozik, ha valamit ugyanúgy hívnak magyarul… A félnapos erdei kirándulásokat a férj látogatása szakítja meg. Az őszes-alacsony, idősecske úr bizalmatlanul méregeti Lalit és leváltásáról azonnal intézkedik: nőcselédet Ileána mellé, állandóra. Lalit elcsapják, a férj megnyugodva visszautazik Bukarestbe. Mirza, az öregúr fizetett besúgója, nyomban szolgálatba áll és átveszi Lali szerepkörét, de kedélytelen és ügyetlenül ostoba; egy ízben a betonos erdei sétányon elbambálkodva – elengedi a THO-RHEO-DOO-t és a nekilendülő tolószéken sikoltozó asszony kis híján a mélységbe zuhan. Másnap reggel a szálló előtt, az erdőbe vezető kőgrádicson Mirza elbotlik, végigvágódik és bokáját ficamítja. A járóképtelen, ágyban fekvő beteg helyett a szállóigazgató mi egyebet tehet – újra behívja Lalit. Ileána rémülten látja az ajtóban megjelenni a szélesen vigyorgó Lalit, de túlteszi magát a férji tilalmon, hiszen tudja, a THO-RHEO-DOO újra jó kezekben van. Az erdei séták túlfűtött líraisága, a társadalmi korlátok leomlása, a távolság közellé-olvadása: a két test szerelmes közeledése, a nyomoréké és az egészségesé, majd valami „földöntúli” vitalizmusba vetett hit, amely valóra váltja a csontrafogyott combsólyák hirtelen telülését kötőszövettel, apróosztóerek millióin át életnedvvel-életmeleggel, és a csoda fiziológiás leírása, ami a lehetetlent lehetővé, az amor mirificust hihetővé teszi – ez a fejezet volt a regényben az, amit a francia úgy hív, hogy pièce de rèsistence; ezzel áll vagy dől a regény. A zárójelenetben hosszú évek után először, magától, épen és egészségesen, a bukaresti asszony előemelkedik a tolószékből (mely a csoda egyetlen tanúja és szerelmük násznyoszolyája volt) és sudáregyenesen, szerelmesével, az ifjú székely Dionüszosszal megölelkezve kitekint a tóra; s hogy a csodamívelőt ilyenkor megillető áldozat se maradjon el, a sziklák magasáról, a lenyugvó nap giccses-romantikus fényében, a THO-RHEO-DOO-t lerúgják a mélységbe: a tolószék nagyot csobban és eltűnik a Gyilkos-tó fenyőkkel teletűzdelt vizében…
KL Ez volt hát A bukaresti asszony avagy a Csodatevő Szerelem. Ahogy így némi öngúnnyal fűszerezve elmondod, meg kell hagyni, szertelen-romantikus történet, melynek „irányregény”-volta ilyesformán nem bántó és „üzenete” sem – a székelység és románság összebékülése, amit e mélyről szakadó sóhaj nélkül már kimondani sem lehet. Nekem André Gide La Symphonie Pastorale című regényét juttatja eszembe, ha jól emlékszem, az is amor mirificus-történet. És mi lett A bukaresti asszony sorsa?
Odaveszett. Az eredeti erdélyi kézirat átgépelését mindig húztam-halogattam; aztán a többivel együtt, 1943-ban ezt is elvitte a rendőrség.
KL Már tudjuk, mit írtál Erdélyben. De hol-merre jártál?
Fél évszázad távolából pontosan számot adni arról…?! Városképek merülnek fel bennem, kedves arcok és hegyek, hegyek! Soha nem hotelba szálltam, a jóemberek kézről-kézre adtak, etettek-itattak s ha nem engedtek fizetni, ajándékokat vásároltam. Először találkoztam nem in vitro, hanem elvenen a székely-góbé észjárással, a lóugrásos humorral; s ott, mintha nyelvi peyote-főzetet ittam volna, először jártam körbe és néztem meg „kívülről” nyelvünket. S itt, e ponton, mi gondolódik bennem – mi nem. Mert nekünk is volt egy gróf Széchenyi Istvánunk, aki ha meg is tanult magyarul, sőt, még szóalkotásokkal is dicsekedhet, egészen más történelmi perspektívákban gondolkozott. Az is megtörtént, hogy a nyelvújítás lázában égő magyar literátoroknak próbálom-formán odavillantotta a vörös posztót: mi volna, ha felhagynának a magyar nyelv ébresztésével s ehelyett a klasszikus németben tökéletesítve magukat, mindjárt e világnyelven írnának? A magyar literátorok feldühödött bikák módjára rontottak neki és elutasító felháborodásuk nem ismert határt. Mire Széchenyi, elegáns szónoki fordulattal – „Ezt vártam önöktől, uraim!” – leszerelte őket és sutba dobta a gondolatot. Nos, tudod, skolasztikusan szólva, „feltéve, de meg nem engedve”. Ha szabad volna magyar mivoltomból kivetkőzve s oly szenvtelen „hazafiatlansággal” tépelődnöm, ahogy a bennünket szemlélő marslakó morfondírozik, hát ki mások juthatnának eszembe, mint az írek (mertmivel Erdélyben is, gyakorta ez kísért, az ír szellem „mássága” az angollal szemben). Ha történetesen a mi nyelvünket is oly tökéletesen kigyomlálja a német, ahogyan az angol uralom az ír–keltát kigyomlálta, akkor, ki tudja, nem történik-e az egyetemes német irodalomban az, ami az angolban történt, amelyben az élen lovagló lángelmék szellemcsapata jószerével ír-születésű-származású: azóta magyar eredetű Hebbelek–Altenbergek, Hoffmanstahlok–Paul Richterek, Thomas Mannok csillagoznák be a német irodalom firmamentumát és amit most írok, én is németül írnám…?! Már meg ne neheztelj rám, hallod-e, ezért a marslakóhoz illő morfondírozásért, amely amilyen hazafiatlan, olyan absztrakt. És ez a döntő különbség. Az ír-keltát az angol nyelv megette, felzabálta: nincs. A magyar az első ébresztgetés után hirtelen virágba borult és él. Így hát minden jól van úgy, ahogy van; bár a leviátánként mellettünk elúszó nagy szellemi-irodalmi entelekheiák, a világnyelvek mindenkor fenntartják maguknak azt a jogot, hogy bennünket, zenélődoboznyi nyelvünkért, örök rettegésben tartsanak.
KL Magam is tudok hasonló elcsapongásról: Szabó Lőrinc is így vélekedett. És Édesapáddal Erdélyben találkoztál-e?
Már hogy találkoztam volna? Én ahogy lehetett, az elsők között indultam erdélyi körútra; az övé „kényszertartózkodás” volt: alig egy-két hónapra rá, hogy hazaértem, behívták. Említettem már, munkaszolgálatos zsidó századot küldtek Erdélybe és kellett a keretbe: kezdetben a géhása volt, majd hamarosan a tábor helyettes parancsnoka. Jó esztendőre eltűnt életünkből és csak egyszer látogatott haza; ha csak tehettem be-berohantam édesanyámhoz, hogy a boltban segítsek. Tudod, a világháború kitörésétől kezdve morbid gazdasági fellendülés volt tapasztalható és ennek minden téren vettük jeleit. Szállítottunk, amit csak tudtunk, a német hadigépezetnek (elsősorban élelmet) és ők is, nekünk, amit tudtak. Pl. pompás német rajzlámpákat lehetett kapni, káprázatos formatervű jószág volt, én is vettem vagy hármat. De leszállításnál az egyik talpnehezéke a földre pottyant és nem hogy dirib-darabra tört volna, de fosóhomok-formán szétkenődött: nem is „öntöttvas” volt az, hanem hitvány salak-piskóta, földdel egybesütve. Ha bizonyos szögben a lámpát rögzíteni akartad, meg kellett erősíteni a csavarokat. De csak belehelyezted a csavarhúzót, alig húztad meg, a csavar szétment alatta, mintha vajból lett volna. Az acél az ágyúcsövekbe – a hernyótalpakba ment. Az építőiparban is nagy volt a konjunktúra, bár a vasbetonban a vassal takarékoskodni kellett – visszajöttek a hordófalak, a téglaszerkezetek.
E morbid háborús konjunktúrából minden üzlet kivette a részét és a mi boltunk forgalma is megnövekedett, raktára megnőtt. S amit eddig évről évre, a mindenes-szolgáló segítségével, karácsonykor Édesapám maga csinált, 1941 és 42 karácsonyán segítség nélkül egymagam kellett hogy csináljam. A félezer üveg likőrt. Nem kis munka: a baráti patikából, ötliteres üvegekben hazalopni a 96 fokos „tiszta szeszt”, nagy edényekben vizet főzni-desztillálni-szűrni; beszerezni az aromákat, feketén, likőrfajták szerint, összekutyulni-vegyíteni a vaníliást, a kakaóst, a curaçaót, a kávét, a narancsot, a meggyet-epret, a boszorkányos tojáslikőrt s azt meg, kockáztatva az utólagos lebüntetést s annak terhe mellett, elárulni is alig merem, hogy a raktárkonyha hátsó zugolyában kisüsti is készült különleges aromákkal ízesítve: törköly, barack, brandy, szilva, gyomorkeserű, papramorgó, „fenyővíz”… Mindezt sorba rakott díszflaskákba-„formaüvegekbe” kimérni-töltögetni, dugaszolni-pecsételni, „márkázni” (papírszalagokkal, dísz-címkékkel) teleragasztani: mindennek megvan a fortélya, de belejöttem, mint a kiskutya az ugatásba. Dehogy is akartam – nem akartam én lerészegedni tőle; de ez nem borkóstolás, hogy az ember kiköpje s almába-harapva újrakezdje: ami a nagy keverőüvegben elkészül, azt meg kell ízlelni s ha csak a nyelved hegyével is – azt a parányit nem lehet „kiköpni”: lenyeled, hogy észre se veszed. Főzés-keverés-palackozás-dugaszolás-„agyusztálás” eltartott egy hétig s mire minden új keverést végigkóstoltam, úgy „megkedvesedtem”, hogy másoknak kellett ágyba tenni. Nem voltam kötözködő-részeg, ó nem; inkább nekidűlve-belebazsalyogva, mindenhogyan csókolnivalónak találtam a világot, és aki akkor rám nézett, azt agyonmosolyogtam. Ólomálomba merülve – teljes 24 órát durmoltam egyfolytában, amíg azt a karácsonyi likőrgyártást kialudtam.
KL Különben hogy voltál a szesszel? Bírtad? Részeges voltál? Erős dohányos?
Módjával, inkább csak az erős szeszt. Fenyőpálinkát; keserűket. Bírtam hát; de asztal alá nem ittam magam, részeges sosem voltam és a kocsmázó irodalmároknál nehezen nyeltem le a kocsmázást mint kapcsolt árut. Szívből utáltam, aki erényt csinált belőle és „zsenije” biztos jelének hirdette, hogy örökrészeg. Ha hallgattam cinkos locsogásukat és elnéztem kacajröhécselésüket, sokszor ágaskodott bennem a nemzete-korholó prófétalélek: vigyázz – ha másik sajnálatos nemzeti sajátosságunk, a linkség emezzel, a szesztestvérséggel összefog, hát megássa sírodat. A szesztestvérség nem fér össze a filozófia művelésével (de igazában még a tanulmányozásával sem) és semmiképp sem az aktív politizálással. Igen, erős dohányos voltam, de nem annyira, hogy a detektívnek meg lehessen vele zsarolni.
KL Mit értsünk aktív politizáláson?
A mi esetünkben három Roeno sokszorosítógépet, a röpcédula-rakaszokat, amelyek széthajigálásra vártak, meg a másfél tucat pisztolyt. Nem volt az kifejezetten „fegyverrejtegetés”. Csak ottfelejtődött. Könnyelműség. Abban a sarokban, ahova dugtuk. Nem volt az „izgatás”; csak épp nem értettünk egyet a „háborús erőfeszítéssel”, melynek végső sikere a számunkra Európa térképének magyarmentesítését jelentette. Nem volt ez a mienk se „mozgalom”, se „szervezkedés”: szervezkedett a fene. Mindez úgy magától jött: egyformán gondolkoztunk és egyetértettünk abban is, hogy „nem nézhetjük tétlenül”. Bizonyos szervezettség már adva volt: tízen-tizenketten dolgoztak városfelmérési térképeinken (melyek térképlaponként felkasírozott tömegét csak akkor képzelheted el, ha a 64 lapos készletet beszorzod hattal, ahány készlet volt – hogy alig tudtuk hová tenni), a hatalmas elaborátum éveken át készült és a hozzánk verődő gárda lassan a politikai szimpátiák-antipátiák alapján megrostálódott-szelektálódott. Mindenkinek volt egy-két testi-lelki jó barátja s ha jónak láttuk, hogy beavassuk és egyetértett röpcéduláinkkal, hát nem bántuk, hadd szórja, ha egyszer önként ajánlkozott. Így kerültek hozzánk a ludovikások is, a két zászlós, őket tán már említettem is. Itt közbevethetnéd, ha fő-főnökünk, Borbíró Virgil megszimatolja „beszélgetéseinket”, hát nagy baj lett volna belőle. Vajon? Virgil rendkívül liberális gondolkozású volt és német műveltsége, meg tökéletes kétnyelvűsége ellenére immunis volt a náci propagandával szemben. Bizonyára nem adta volna rá áldását, amit az ő nevében és a városfelmérés ürügyén míveltünk; mert azt már említettem volt, hogy amikor az olyan „hadifontosságú övezetre” is sor került, amilyen a Csepel-sziget, a felmérést végző három kollégának, Tibornak és jómagamnak – tekintettel munkánknak a „háborús erőfeszítést elősegítő” jellegére – kijártam a katonai szolgálat alóli felmentést. Ahol kellett, kentem a tenyereket és ahol kellett, visszaéltem Virgil személyes felhatalmazásával, amelyet akkor adott, amikor behívót kapott. Behívója meglehetős konsternációt keltett a Borbíró családban, de Virgilt mintha jó kedvre hangolta volna. Imádott lovagolni s azt remélte, most majd kiélheti lovasszenvedélyét. A hírek a frontról nem voltak kedvezőtlenek: az arcvonal még messze járt, a magyar erők csak az utánpótlási vonalakat őrizték és harci tevékenységük arra szorítkozott, hogy a brjanszki erdőben partizánokra vadásztak. Tiszti cimborái magánleveleiből úgy értesült, hogy meglepő kevés a partizán, a hangulat kitűnő és pompásak a hátaslovak. Eltávozásakor nemcsak a városfelmérési munkát örököltem meg, hanem tovább kellett vinnem irodája folyó ügyeit; s ha most megfejném memóriám tőgyét, valamit tán még visszahoz az öreg emlékezet: a csornai Mezőgazdasági Főiskola tervei, részletrajzai, az építkezés levezetése, helyszíni szemlék – ez volt a java.
KL És mit csináltatok a röpcédulákkal: dobáltátok a villamosról? Ki írta, ki sokszorosította a röplapokat?
Tudod, néha olyan lázas buzgalommal „roneóztak” a fiúk, hogy ijesztő nagyra nőtt a sarokban és már-már nyomasztó volt, hogy ott van. Annyi heves hangú röpcédula, amely hol azzal hozhatja zavarba a kormányzatot, hogy „túlszájalja” és nagydobra veri hol a hivatalos, hol a hazafias „vonalat” (ami rendjénvaló volna, ha e lármára nem volna oly igen ajánlatos hangfogót tenni a nácik felé – ami lármakereplő esetében nehéz), hol meg nyíltan nekitámad a kormány tengelybarát politikájának. Amikor már túlságosan nagyra nőtt a pokróccal letakart rakasz a sarokban, akkor kampányszerűen nekiláttunk a „szórásnak”; persze nem a villamosról hajigáltuk, ilyen ostobák nem voltunk; de szórtuk aluljárókban, késő este a néptelen köztereken és ami a legbiztosabbnak látszott: rendszeresen végigjártuk a nyilvános telefonfülkéket és a telefonkönyveket teletettük röpcédulákkal: „Közös lengyel–magyar határt!” – „Hullámsírban a Bismarck – avagy amit az MTI jelenteni rest” – „Miért fulladt be a Wehrmacht tavaszi offenzívája?” – stb. stb. Voltak ezeknél sokkal rázósabbak is, olyanok, amelyeket a frontra szántunk s ezek egyike oly ominózus volt, hogy írójának „kinézett” az akasztófahurok; de – ne vágjunk elébe az eseményeknek. Jól gyanítod a darwini „természetes kiválasztás” engem jelölt meg – én voltam a röpcédulák szerzője-és-stencilbe-gépelője (a bíróság nem tekintette enyhítő körülménynek, hogy élvezettel gépelek), a fiatalok látták el a sokszorosítás munkáját.
KL És nem érezted olykor kilátástalannak a küzdelmet?
Jaj! Lorcsikám: nem éreztem „küzdelemnek”, akkor kilátástalan lett volna. Huszárcsínynek fogtuk fel, amely az események menetén nem változtat. A németek győzelme olyan gigászinak tűnt, hogy hódításuk szilárdabbnak ígérkezett a Napóleonénál s oly igen „túlgyőzték” magukat, hogy ekkora beinkasszált győzelemmel nemcsak a németséget: szövetségeseiket is ráhangolták lélektanilag a diadal „befejezett tényére”. Elképzelni sem igen tudták, de ha megtörténik, hogy valami őket ettől a nagysándori győzelemtől elüti – hát az csak újabb hátba támadás eredménye lehetne s már csak a puszta eszméje is sátáni méltánytalanság. Ebben a közhangulatban (1941–42-ben) a Bismarck elsüllyesztése hangyafaszányit sem számított, a Wehrmacht tavaszi offenzívája tervszerűen haladt előre és a közös lengyel–magyar határt, ha valakitől – hát csak azoktól remélhettük, akiknek Erdélyt is köszönhetjük. Ne vedd kioktatásnak, de vedd észbe, hogy a történelemnek kétféle perspektívája van. Az egyik a horizontális – a tiéd. Te a visszapillantó tükörből nézed, amikor a háborús világégést már rég lehagytátok és amiben mi nyakig úsztunk, az neked iskolai tananyag. A másik a történelem vertikális perspektívája – amilyen volt a miénk.
A hatalom birtokosai a szemüket is sokkal magasabban hordják, nemcsak az orrukat, mint a közönséges halandó. A Malatesták a mi 2,40 m-es belmagasságú lakásainkban úgy érezték volna, e kutyaólban négykézlábra kényszerülnek, különben beverik a fejüket. Lélektani óriásnak érezték magukat a hatalom kothurnuszán, és nekik a 12 m magas, boltozatos terem volt a minimum, hogy méltóképp „beférjenek”: szemszerkezetük a hatalom szemmagasságához idomult. Ezt a renaissance szemmagasságot minden hatalmi côterie megörökli, a Rákosi-klikk csakúgy, mint a Horthy-garnitúra. Mit tudjuk mi tetűnyi alattvalók, a magunk békaperspektívájából mit láthatunk belőle, hogy az uralom fellegvárában hogyan folyik a hatalmi lökdösődés, a tömörülések milyen frakciókra bomlanak? Földhözragadtságunkban mit tudhatunk mi arról, hogy Aczél, Méray, Veres Péter, Illyés Gyula és társai, az udvari manér szerint egyet hátralépve és kalpagjuk karimáját szélesen meglengetve, vagyis a spanyol-kommunista etikett szabályait betartva bár és aulikus hűségüket is skrupulózusan hangsúlyozva, egyszer minden bátorságukat összeszedve aggályaikat/rosszallásukat fejezték ki a Főmagasságú Úr, Rákosi Mátyás füle mellett elmenet s abba belerebegve; vagyis hogy a marxiarcheionban kezdett kikristályosodni egy aulikus „belső ellenzék” s ha nem is haddal, de egy zászlóaljnyi Tiborcz is rekrutálódott, s emlegetni merészelték a népet…? Mi, a történelem vertikális alulnézetéből csak azt látjuk, hogy együtt-dőzsölnek az Urak a hatalom fellegvárában és a lovagteremben Sztálin Legjobb tanítványával együtt fújják az egy-követ.
Ugyanez volt elmondható a háború előtti időkről.
A tetűnyi alattvaló a hatalom fellegvár-szemmagasságát tán elképzelni igen, de megtapasztalni nem tudja. Mit tudhattuk, mit-mire véljünk, a Főmagasságú Úr mikor minek adja tanújelét: hiszen abban a háborús tojástáncban derekát a Führer felé riszálni pillanatra el nem mulaszthatta, mert könnyen a sakktábla mellé pottyantva, a „kiütöttek” közt találhatja magát (és találta is); hogy tett holmi pipogya kísérletet a kapcsolatteremtésre a nyugati hatalmakkal, majd nagy elkésve, hogy Mihály román király példáját kövesse – a kiugrásra? Mindezt nem kötheti az alattvaló orrára és még képes beszédben sem célozhat rá; így hát a tetűnyi alattvaló találgatásra van utalva, hogy mi igaz holmi „ellenlépésekből”, békaperspektívája egén… Felsóhajthatunk akár ezerszer is, Horatiusszal, si quantum cuperem possem quoque – ha akkora hatalmam volna, amilyenre vágyom…! A ritka kivétel csak ritka-erőssé teszi a szabályt: a (tetűnyi) alattvaló a hatalom (fellegvárlakó) birtokosával nem találkozik. Eleve meghatározza egymás iránt habitusukat szent vallásunknak az a gyémántos fényküllőben kiragyogó tanítása, hogy a gonosz tudatában a jó eszméje még csak fel se merülhet s így sem képzete a mennyek országáról, sem vágyakozása az üdvösségre nincs: ennek az ördögnek tekintheti csupán a hatalom birtokosa a megtévedt alattvalót, ebből a fellegvár-szemmagasságból ilyen a kormányzás főmagasságú optikája.
A megtévedt halandónak épp akkor, amikor a gödöllői villa pincéjében verik, nemigen akaródzik felülemelkednie az ütlegen, hogy a Királyi Vár régióiban meglássa a színpadias ellentengernagyi uniformisban pompázó Hadurat s Mihadurunkban az Üdvöskét, aki ügyesnél ügyesb szentelt cselek szövésével kivezeti nemzetét az apokaliptikus idők viharaiból. Ne marasztalj el érte a szeretetlenség bűnében, amiért elvert talppal-és-tenyérrel nem foglaltam imáimba az ország dolgán virrasztó Főmagasságú Urat s te csak ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében. Ilyen alapon azt is felróhatnád bűnömül, hogy senki embergyermekének az ágostoni, egyedül-valóságos Jelenben olyan visszapillantó tükre nincsen, amely ötven év távolából mutatná (mintegy pszeudo-múltidőben) leendő „egykori”-önmagát és visszapattanó „cselekedeteit”.
KL Jól értelek s nagy ravasz vagy. Ki akarod védeni azt a vádat, hogy a Rákosi-rendszer szálláscsinálója voltál!
Ejnye-bejnye – de nagyra vagy azzal az utólagos „mindentudásoddal”! Rákosinak a nevét se hallottam addig, amíg ki nem cserélték a jómadarakat a 48-as zászlókért 1940 novemberében, azt meg álmodni sem álmodtam soha, hogy valaha a zárkáját látni, takarítani fogom a Szegedi Csillagban, 1950-ben. Nem mondom, hogy burkolt vádad lepereg rólam, nekem is voltak ilyen vezeklő vívódásaim; de vennéd észbe, atyámfia, hogy a milliméteres embergyermeke, úgy is, mint tetűnyi alattvaló, még amit tudása talpkövének vél, abban is, sokkalta tudatlanabb, semmint hinné. Mi akkor (és ezt vésnéd eszedbe!) akkor soha semmit nem hallottunk „atombombáról”, a szó, a fogalom, számunkra elképzelhetetlenül és láthatatlanul, in statu nascendi lebegett valahol, titkos laboratóriumokban. Szent meggyőződésünk volt, hogy náci propagandamaszlag minden „csodafegyver”, amivel tele volt a sajtó: humbug, üres beszéd. Sejthettük-e, hogy amikor a nácikmegszállta Norvégiából a szövetségeseknek, rajtaütéssel, partizán-segítséggel sikerült elszerezniük az ott készülő „nehéz vizet” – ezzel 6-9 hónappal vetették vissza a náci atomkutatást és az atombomba megszerkesztésével csak ennyi előnyük volt. Továbbá. Szent meggyőződésünk volt, hogy Hitler – Churchillben „emberére talált”: kemény, hajthatatlan és intranzigens, ha azt mondja, Hitlerrel nem tárgyal és kevesebbet, mint a feltétlen megadást, nem fogadhat el, hát arra mérget vehetünk. Honnan gyanítottuk volna, ami csak most derült ki, hogy a titkos levéltárak háborús dokumentumai a zárlat alól felszabadultak – hogy Churchill nem kevesebbszer mint hatszor próbálkozott-és-jelentkezett Hitlernél, különbékéért…?! Tanulság: senki maszületett ártatlanság ne legyen büszke utólagos „előretudására”.
KL És hogy buktatok le és miért? Volt köztetek besúgó?
Tán csak azért, mert a fák nem nőnek az égig. Csak mi hárman buktunk le, Kelen Tibor, Ágoston Gábor és magam; a többieket – összeszorított foggal és nem kis szerencsével – sikerült „dobni a buliból”; s ha ők ketten tán igen, hangsúlyoznom kell, hogy én a magam személyében senkire nem gyanakodtam. Igaz, a szociáldemokrata pártban megbújt az illegális kommunista párt fedőszerve, az „ifjúmunkások”, és mint utóbb megszimatoltuk, ezek titkos gyakorlatukká tették, hogy lebuktassanak olyan csoportokat, amelyeket a maguk pártzsargonja szerint „frakcióknak” hívtak és kártékonynak tartottak, mert a „vonal” ellen dolgoznak; vagy csak egyszerűen a maguk biztosítására üdvösnek és célirányosnak ítélték lebuktatásukat. Anélkül, hogy a gyanú árnyékát is rá akarnám vetni az itt elmondandókkal, hiszen „vértanúságának” papírkoszorúját (társaiéval egyetemben a Rajk-perben) amúgy is alaposan megtépázta már az idő, tény és való, hogy egy ízben váratlanul betoppant hozzánk Ländler Ervin (alias „Szalai András”) és éppen rosszkor: röpcédulázásról értekeztünk mi hárman főkolomposok (?), más nem volt jelen. Meglehet, csak úgy „felugrott”, ahogy Pesten barátok közt szokás és abban sem volt semmi különös, hogy Ágoston Gábort kereste: az ő ismerőse volt. Ismertük mind a Római-partról, mint valakit a szomszéd kompániából, aki olykor át-átlátogat s amilyen suta volt ott a parton, olyan fura volt betoppanása nálam, és a csengetésre megütődve néztünk össze. „Lelátogatás” lett volna? Csak nagy sokára, már a börtönben tudtuk meg, hogy a szocdem ifjúmunkások egyik szervezője volt, ahová az illegális kompárt delegálta; de hogy nálunk is „megbízásból” kopogtatott volna – ezzel érzésem szerint túlkombinálnánk a szerepét.
L. Ervin kényelembe helyezte magát, körülnézett és tisztában volt a helyzettel. Nem ijedtünk meg tőle, tudtuk, nem egy, de több jó oka van arra, hogy ne szeresse Hitlert; látogatásából „baráti csevegés lett”, és csak úgy mellékesen, Á. Gábor elbüszkélkedett ismerősének néhány röpcédulánkkal. L. Ervin bele-beleolvasott, meg-megmosolyogta; kifogásolta a szöveg túlságos intellektualitását – „ki érti meg?” – és a röplapok anonimitását – „kik vagytok? ha kinyúlnak a kezükkel értetek: hol keressenek?”. Majd komolyra fordította a szót s ahogy ilyenkor szokta, mély baritonra váltott és felcsavarta a hangerőt:
– Ez mind hülyeség. Hülyeséget csináltok. A hülyeségtekkel csak ártotok a szocdem pártnak és ártotok magatoknak. Ha elcsúsztok rajta, mint a banánhéjon, hát ne mondjátok, hogy nem kaptátok meg a figyelmeztetést. Ennek így semmi értelme, sürgősen abba kell hagyni.
– És mi az, aminek értelme van? Üljünk ölbe tett kezekkel?
– Iratkozzatok be a szocdem pártba és jelentkezzetek az ifjúmunkásoknál. Annak van értelme. Ne üljetek ölbe tett kézzel! Ott majd kézbe vesznek: lesz valaki, aki megmondja, hogy mit kell csinálni.
Azzal talpra szökkent, egy utolsó, rosszalló pillantással körbejártatta tekintetét a pazar faragású bankárbarokk bútorokon, a „burzsuj” környezeten, képeken-műtárgyakon és kothurnuszán egyensúlyozva végig a hosszú előszobán – az ismeretlenségbe távozott.
Hogy ő is megkapta-e a figyelmeztetést vagy sem, nem tudom: neki is volt egy banánhéja (tán már akkor a cipőjéhez ragadva); 1943 nyarán láttam viszont, „szumák” fegyencruhában. A szocdem pártnak a tájékára se mentünk, szánalmas szerepétől, vezetőitől viszolyogtunk. Életünk ugyanabban a mederben folyt, mint eddig: Ágoston Gábor visszament a szövőszékéhez és pompás tweed-jeit jó áron vesztegette fivére, akit másmilyen fából faragtak: tőzsdés-és-feketéző fából s tőle hallottunk Ländler Ervin anyjának boszorkányos nagybani ügyességéről a gabonapiacon; Kelen Tibor megvesztegető-szép pasztell távlati képeivel megfőzte megrendelőit és posztszecessziós, eredeti modorban családi házat épített; magam meg, ha nem ejtett meg a halódás bája, hogy verset írjak, akkor a preszokratikusokat jegyzeteltem; ha nem azokat, hát az olasz renaissance szkeptikusait/neoplatonikusait; vagy ha nem könyvön dolgoztam, akkor szonátáztam vagy hangversenyre vittem parádés páromat, Lencsit s utána az igazak szerelmes álmát aludtuk reggelig. A távoli láthatáron az origenészi ekpüroszisz torkolati tüzei vöröslöttek, az újságok szalagcímein buffogtak az ágyúk, a világ az idegein táncolt: szóródtak a röpcédulák. Vagyis: az idill ment tovább.
(20) Csöngetés nélkül – hajnali látogatás. Az emberi méltóság „samukabátja.” „Hány óra? Milyen nap van ma?” Találgatások pincesötéten. Meditációs merevgörcs, lótuszülésben a szalmán. A séták nagy alkalma; kérdő-neheztelő összenézések. Félmeztelen lányok az ajtó nélküli árnyékszék-kirakatban. A módszer nem változik. Az ideológiáknak nincs szenvedéstörténete, a szenvedésnek nincs ideológiája. Jóságos nyomozó szívbéli bizonyossága győzelemközelben; fejtágító lelkifröccs. Összemarkolt „csoportok”, bizonytalan vádemelés. Elfekvő bűnjelek. „A magafajtája, aki az ország dísze kellett volna legyen – hogyan kerülhetett ilyen szemét társaságba?!” Lefolytathatatlan lelkiismereti nyomozás: ki kit buktatott le, mi az, amit másképp kellett volna?
KL A lebukásodról.
1943. május elsejének hajnalán, három óra tájban lehetett. Előző este éjféltájt tértünk nyugovóra, társaságból jövet, ahol némileg beszívtunk anélkül, hogy részegek lettünk volna. Jókedvűen vetkőztünk, anyaszült meztelenre, és lámpaoltás után azonnal egymásba fonódtunk, hol szétválva, összekapaszkodva, és a tapintás-simogatás és becéző szó özönárjával mintegy halogattuk, ameddig lehet s amit csak halogatni lehet, lemondani róla nem s amilyen hatalmas és visszavehetetlen ez az inger, olyan félelmetes a bennünk-és-általa megmutatkozó Orgé epifániája… Valamelyik a Goncourt-fivérek közül mondta – az isten fantáziájából csak a koituszra futotta, az ember teremtette a szerelmet. Utána hosszan elnyúltunk szorosan egymás mellett és azt sem tudtuk, mikor siklottunk ki a boldogság révéből az álom parttalan tengerére. Mélyen, egyenletesen lélegeztünk, összeszokott szerelmespár lévén és aludtunk, mint a baltafok.
Sohasem derült rá fény, a háziak közül valaki kicsoszogott-e, végig a hosszú előszobán (azt hallanom kellett volna), vagy úgy törtek be, a házmester duplikát-kulcsával és hátraparancsolták a háziakat. Nem lármára-ajtócsapkodásra ébredtem, sem nem dörömbölésre. Arra ébredtem, hogy ég a mennyezeti csillár, a vakító világosságtól nem látok semmit, lependerültem a rekamiéről, és még mielőtt a párnám alá odakészített pisztolynak utánakaphattam volna, bakancstalpak teljes súllyal nehezednek a csuklómra, bakancsok rajta állnak a lábszáramon; sziszegés, basszamázás:
– Hol a fegyver? Hova tetted? Hova dugtad?
Lehettek vagy hatan. Egyikük elrántja a karosszéket az íróasztal mögül és mint aki biztosra megy – benyúl, előkapja a két dobozt.
– Nincsen? Még hogy nincsen fegyver? Kis ártatlanság… Talpra veled! Mozgás! Öltözni!
Talpra rántottak és a szék támlájáról a képembe vágták a ruhámat. Míg öltöztem, félszemmel láttam, hogy Lencsi teljesen magára húzta a takarót, nem látszott ki se feje, se lába s mintha ott se lenne. Az egyik nyomozó felrántotta a párnáját, hogy kikapja alóla revolveremet s ekkor előbukkant a haja. A takaró idegesen megrándult, ahogy fürtjeit Lencsi visszakapta.
– Csak nyugi, galambom: magára senki sem kíváncsi – szólt oda neki és meggyőződve róla, hogy a biztosítója nincs felkattantva, a pisztolyt odahajította a társának, aki elkapta és a többi mellé pottyantotta a dobozba. Aki senkihez-semmihez nem nyúlt és a nyomozócsoport vezetője lehetett, szemével a rekamiéra intve, rámreccsent:
– Kije ez magának?
– A… a menyasszonyom –
Bejelentésemet goromba röhej fogadta.
– Mind ezt mondjátok! Az utolsó szaladó kurvátok is! „A menyasszonyom!” Bruhaha!
Visszanézni is alig volt időm. „Hidegek az éjszakák” – villant át agyamon, és az előszobában még lekaptam a fogasról és magamra kanyarítottam parádés, vadonatúj raglánfelöltőmet (előző nap szállította le a szabóm), de se a háziakat a folyosó sötétjén, se Lencsit a nyitva felejtett ajtóban. Senkit nem láttam.
A lefüggönyözött fekete gépkocsi jó félórát gurulhatott velünk, de a sofőrt, a kilátást elöl is függöny takarta; így csak ahogy térült-fordult – abból, meg a felvillanó fényekből próbáltam eltájékozódni; ösztönöm, terepismeretem megsúgta, Pest-környéken hol-merre járhatunk.
KL Hova vittek?
Gödöllőre, de sem a gödöllőiek nem sejthették, miféle intézmény működik abban a terebélyes villában a kertek mélyén, sem a foglyok nem tudták, a város melyik kerületében s hol-merre vannak. A csoport, amelyik engem begyűjtött, eltűnt s nemigen láttam őket többé: a rácsok mögött már nem volt rájuk szükség. Az a kis köpcös kövér, aki állományba vett, úgy nézett, hogy meg se látott: egy kockás füzetbe jegyezgetett és letétbe vette, ami holmit neki egyenként átnyújtottam, ahogy lekerült rólam. A felöltővel kezdtük (apró közbevetés, előreugrás az időben: 1954 elején megkeresett egy magas, daliás termetű fiatal magyar zeneszerző, Durkó Zsolt és musicalhoz, vagy tán daljátékhoz szövegkönyvet szeretett volna tőlem. Én meg egy szavát se hallottam: nem tudtam levenni a szemem az ezüst-acél szürkekék felöltőjéről, „jólsvájfolt” derekáról, hajtókáiról, rátett zsebeiről… a mindenszentek ezer sebére: a világ letislegszebb, leglátványosabb, letisleg-vadonatújabb felöltője volt. Nos – így remekelt az én szabóm is, ilyen lehetett ez az én ezüst-acél szürke-kék raglánfelöltőm, alig egynapos, amikor velem együtt a Defenzíva Osztály gödöllői részlegének letéti raktárába megérkezett). Ahogy nagy vigyázva lefejtettem magamról és a lánc-akasztójánál fogva feltartottam, szent együgyűségemben megkérdeztem:
– Ezt hova…?!
A kis köpcös nem szólt. Feltekintett füzetéről, végigmérte felöltőmet és csak úgy, a tenyerével intett, a betonpadlóra célozva:
– Le. Lefele.
Némán, kifürkészhetetlenül. Arcizma meg nem rándult.
– Le? A betonra: le?!
Feleletre se méltatott. Egész otthon hagyott garderobe-om, legendás eleganciám mintha máglyán égett volna. Elengedtem a lánc-akasztót és a méregdrága szabóköltemény, a raglánfelöltő alábocsátkozott a porba és piszokba, hogy a felmosórongy rangjára hulljon. Ha van samunadrágja, hát ez a „samukabátja” volt: emberi méltóságom rogyott vetületére, kilakoltattak a társadalomból s valahol, baromállatoknak fenntartott folyosókon, mélyen a társadalom alatt, ahol a jószágnak nincs „joga”, bellebbeztek oda, ahol az emberi méltóságnak a hírét se hallották. A letéti leltár után azon nyomban letegeztek, löktek-rúgtak s előbb lódítottak, mintsem mondták volna, hogy merre takarodjak.
KL És ezt a csodálatos raglánfelöltőt, ami szemedben az emberi méltóság szimbóluma volt, sohasem láttad viszont?
Nehezeket kérdezel. Nem szándékom „befeketíteni” a Horthy-rendszer nyomozószerveit, hogy ezáltal a Rákosi-rendszer pribékjei kedvezőbb színben tűnjenek fel: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Tán visszakaptam tönkregyűrve és elvittem magammal a fegyházba, tán soha színét se láttam. Csak azt tudom, hogy mihelyt az alázuhant paletot-t továbbrúgták a többi ruharakás felé a mocsok padlón, nemcsak „úriemberségemből”, de „paraszti önérzetemből” is kiakolbólintottak. Akit onnan kiráncigáltak és lelódítottak a pincék sötét sora felé – az már nem én voltam.
KL Hanem…?!
Hanem egy „vizsgálati”. Ahogy a lépcső világossága elfogyott, tolvajlámpás vezetgetés nélkül lépni se tudtam volna s tán falba ütközöm. Persze csak egyszer kellett hogy végigvezessen a tolvajlámpás nyomozó a pince „labirintusán”, nekem az alaprajza oly világos volt, hogy fel tudtam volna vázolni s már azt is tudtam, az útvesztő melyik traktusának honnansó sarkában nyomnak le a szalmaülésre.
KL Szalmára? Hát nem voltak padok?
Szalma volt. A bedeszkázott pinceablakok nem eresztettek be semmi fényt. Századeleji villa lehetett, alacsony, vasgerenda-födémes, tágas pincékkel. A helyiségekben körös-körül szalmát szórtak le s azon kellett kuporognunk „lótuszülésben”, olyan távolságban, hogy kinyújtott karral sem érhettük el egymást. Merre a szalmapad folytatása, hol a kijárat, merre van a micsoda, hányan lehetnek itt kicsodák, ki az, aki olyan keservesen nyög és miért – ha ő az és nem más; ki az, aki kicsodát szólongat és ki ver a fejére a gumibottal, hogy elhallgattassa – ha neki ver és nem másnak. Vaksötétben és teljes bizonytalanságban éltünk itt a Defenzíva Osztály pincevermeiben, és „levesben” számoltuk a napokat, „kávéban” az órát: hány „leves” telt el azóta, hogy behoztak, még a délelőtti ez a „kávé” vagy már a délutáni és ezzel az utolsó…?
KL Hát az ügy maga nem foglalkoztatott? A kihallgatások?
Már hogy az ördögbe nem: az foglalkoztatott csak igazán. De Lorcsikám, anélkül hogy a verőmódszerek világszakértőjének adnám ki magam, vagy olyan pretencióval élnék, hogy akár olvastam, akár írtam olyan veréspszichológiai disszertációt, amely a kemény ruggyantahusáng helyes tartására, az időközök és az ütleg leghathatósabb és legelőnyösebb alkalmazására nézve szakszerű felvilágosítással szolgál, engedd meg, hogy emlékezetedbe idézzem, mit mondott Sztálin, amikor össz-szövetségi főpribékjeit egybetrombitálta a Kremlben, hogy mi a módszer varázsformulája: „verni-verni-verni-verni!” – kiáltotta magából kikelten a Generalisszimusz, Önmaga Mestere s Egyben Legjobb Tanítványa. Valaha régen azt mondották volna: ez a törvény és a próféták; ma: ez a Rövid Tanfolyam. Meghiheted nekem, ideológiáktól, diktatúrás koroktól függetlenül: mindig ez a módszer. Az örök módszer.
KL Pontosabban…?
Demonstrációval nem szolgálhatok: az én ruggyantahusángom nem e világról való. De pontosítással igen. A módszer első négy-öt, szokványos fázisa: a Vizsgálati (1) rohadjon napokig a sötétben. A pinceveremben ne tudjon semmiről-senkiről, vele megállt az élet, az idő: reménysugárra várnia reménytelen (2) ki milyen könnyen puhul: a Vizsgálatit „szobára” vinni a magasföldszinten, ahol a verőemberek felváltva ferbliznek és vernek. Ha nincs kit verni, kártyáznak kis tétben, iddogálnak mértékkel és igen erkölcsösek. Mihelyt a kétszer-háromszor jól elvert Elvert jeleit mutatja annak, hogy puhul és vallani szeretne, ráförmedni:
– Kuss! Senki sem kíváncsi rád. Ott rohadtok meg a szalmán. Vissza! Pincébe! (3) Negyed-ötödszörre a Megtört, amikor már magától vágódik le és várja a pokrócozást, legnagyobb csodálkozására széken találja magát, fájós tagjait elrendezgetve ül és cigarettával kínálják. Más, jó modorú vallatók, akik rokonszenveznek vele és maguk is rokonszenvesek. Ügyét bagatellizálják, de (a) jóságuk megnyilvánulásaként papírt-ceruzát tesznek a Vizsgálati Ellágyult elé, hogy írja le őszintén és igazán, úgy, ahogy volt és akkor rögvest hazamehet (b) amennyiben úgy találtatik, hogy „szemtelen” vagy „a szeme sem áll jól”, a „nyomozószervek félrevezetésén” jártatja azt a lótolvaj eszét, avagy kekeckedésében odáig megy, hogy „főcinkos strici haverjét” dobni akarja a buliból, a székéről lelökve menten a p....ján találja magát és élete bordatöréses, legnagyobb „gyufáját húzza ki”; utána szagolhatja a dohosat, a szalma vaksötétjét, hosszú bizonytalan hetekig. (4) Irodára viszik, az özönvíz előtti írógépek előtt öreglányok ülnek, mindent legépelnek, amit kimond; szájából dől a szó, de úgy, hogy maga is csodálkozik bőbeszédűségén. Figyelmeztető közbeszólások:
– Fogja rövidre. Csak a lényeget. Mikor-hol-kivel-hányszor, ki festékezte a hengert, merre dobálták. Nem vagyunk rá kíváncsi… Annuska, hagyja ki.
Arra ocsúdik, hogy valamit aláírt és a raktárba viszik, ahol odadobálják a holmiját. Mi lehetett, amit aláírattak vele? Olvasta?! Nem olvasta?! Úgy is jó. Nyomás! Megvan mindene? Ide: tegyen keresztet, ha a nevét se tudja leírni. Igenis. Most hova? Mit tudom én, mi vagyok én, a herkópáter?
KL És hol az a pont, ahol valaki megtörik?
Hogy hol, melyik vesénél, hanyadik bordánál? Az ideológiáknak is van Aranylegendája s ezekben sűrűn szerepelnek lebukott pártkorifeusok, akiknek szenvedéstörténetén jámborul okulhat a tagság: összeszorított foggal, csak-azért-se adták ki se felső, se alsó kapcsolatukat, inkább a mártírhalált választották. De mi, a demitologizálók nemzedéke, mi már tudjuk, hogy az igazság más; s aki a szakszerű kínzás-verés fizikai gyötredelmét állja és hírmondónak, csodamód életben marad – alig egy ezrelék. Bár van olyan elmélet is, amely szerint a „lótuszülésben” töltött hetek dohos pincemagánya, a bizonytalanság kilátástalansága oly lélektani nyomás, amely a megnyomorodottból még a verésnél is hamarabb kikényszeríti a légszomjat, a kiürülés vágyát, a bármi-áron-való vallomástétel kikönyörgését.
KL Ez hát a hitleri–sztálini veréstudomány elmélete s ki tudja, ugyanez, mutatis mutandis Nabukodonozorig, Tiglat-Pileszárig visszamenőleg. De tán töltenéd ki a részletekkel, gyakorlatilag, a magatok történetével. Hogy bírtátok?
Épp erre akartam rátérni. Tudod, nehéz különválasztani a későbbi rekonstrukciót attól, amit a vizsgálati ködösen kikombinálhat a pincén. A vizsgálatinak kevés támpontja van. Lassanként kiszámítja a (gondosan leszaggatott) gombjain, hogy a sötétben ki hol ül, ha ül és az ül, akire gondol; tehát amikor pisszegést hall (mást nem is hallhat a pincén, csak ezt a hívó pisszegést és ha a nyomozó rákoppint a fejére, tudhatja, a magasföldszinti verőszobán már várják) – mondom, ha oldalt hallja a pisszegést és valakit mellőle visznek el, hát a homályderengésben odaképzeli alakját és azt mondja: ez Gábor lesz; ez Tibor. Ha „vécézni” viszik és gombja-híja nadrágját fogva fél percre felmerül a sötétből, les minden elsuhanó arcot, minden találkozást. A „nagy alkalom” a reggeli séta: tíz-tizenöt perc, távolságtartás, lesütött szem.
Nagy, dombos virágágy körül, körbe-karikába, árgus szemű nyomozók felügyelete mellett. Az odasúgott fél szó, a sanda oldalpillantás. Csupa ismeretlen arc. Most mintha hátulról láttam volna valamelyik röpcédulázó cimboránkat, most meg rémlik, ebben a szoknyás árnyékban mintha a kiskolléga kisbarátnőjére ismernék. Van úgy, hogy a lányok séta közben vécére kéredzkednek a Felügyelő Úrnál, aki mogorván biccent: mehet. Akinek intett, felbaktat a dombtetőn lévő árnyékszékhez – a budinak ajtaja nincs – és mindenki szeme láttára végzi a dolgát, szoknyáját szemérmesen rátakarva, amennyire lehet. A Felügyelő Úr intenzíven figyel, delektálja magát. A vizsgálatosok sétája azon töri a fejét: ki lehet a lány, kinek a „kapcsolata”? Azt a kardinális kérdést tehát, hogy hol, kinél kezdődött a lebukás és ha elakadt, hol akadt el, a vizsgálati fel se teheti, mert nem tudja biztosra, hogy ki bukott le. Látod, az imént megpróbáltam ezt is, a tudálékos módszeresség mániájának engedve „szakaszokra” bontani: mármint azt, ahogy, fokról fokra, ismerős foltokra bontja az ismeretlent és beháromszögeli a lebukás térképét. A pinceverem rémlátásai: az első. A hadbírósági tárgyalás, a szembesítések: a második. A végső rekonstrukció, az életbenmaradottakkal való találkozás után: a harmadik. Ám az igazság az, hogy az ember szakadatlanul ezt bogozza, ennek a megszállottja: emlékeiben, zsigereiben lenyomozni, hol történt a hiba. Ki szaladt a nyomozók markába. Ha volt, ki volt a besúgó – ki lehetett.
KL És volt?
Csaknem kizárt. Amikor már utána vagyunk és a „felszabadított” Budapesten biztonságban érezhetjük magunkat, lemondunk azok elbeszéléséről, akik odavesztek, és abból, ami van, összeférceljük a cselekményszálakat, akkor már könnyen beszélünk: tudjuk, hogy Kenéz Gyurka és Marjalay odavesztek a Don-kanyarban. De amikor még 1943 júniusában vagyunk és a hadbíró százados, a bűnjelek-nyomtatványok között turkálva a fejedre olvassa a legterhelőbb bizonyítékot: „Katonák! Küldjétek a pokolra tisztjeiteket!” – akkor még nem tudhatod, nem éppen ők buktak-e le, a két zászlós, aki kivitte volna, ha vitte, a hadseregnek szánt röpcédulákat?! Mert ha ott, vagy útközben, avagy még indulás előtt buktak le és meglelték náluk a röplapokat, akkor öt-rossz. Amit Kelen Tibor szüleitől a háború után megtudtam, abból annyi kiderült, hogy az én hajnali elhurcolásom előtt két nappal már elvitték Tibort és apjával közölték, hogy telefonját négy napra kikapcsolták; sőt, ha nem is fenyegették meg, de –
KL Hogyan: hát Kelen Tibor apja be volt avatva? Tudott a dologról?
Dehogy tudott! A szerencsétlen, ő volt az, akit a legjobban elgázolt a váratlan tragédia! Nem fenyegették meg, de foghegyről, annyit odavetettek neki: mint magasállású kormánytisztviselőnek, tudnia kell, mi a kötelessége. Azonnal beadta lemondását a Külkerben. Persze nem fogadták el, hiszen még csak tisztáznia sem kellett magát, oly nyilvánvaló volt ártatlansága; továbbra is megmaradt hivatalában és minden pénzét, összeköttetését latba vetve, megpróbálta kihozni Tibort a Def-ről, mert atyai szívével amíg csak lehetett, kitartott amellett, hogy fia esetében csak „félreértésről” van szó. Naivitását megbocsátották, kíméleteskedtek vele; sajnálták – elszigetelték. Utóbb mint kiderült, meglepő kevesen buktak le, Marjalay már jóval előbb lekapcsolódott, a Gombich-fivéreket nem is keresték, a két zászlós ottmaradt a Don-kanyarban, sohasem tudjuk meg, volt-e velük belőle, merték-e terjeszteni, dobozostul behajították az árokba vagy a röpiratokat idehaza felejtették… Fény derült arra is, mennyire vaktában tapogatóztak és micsoda kontárok voltak a nyomozók.
KL Tisztázzunk valamit. A ti ügyeteket tehát nem a rendes bíróság tárgyalta, hanem a hadbíróság. És miért?
Így van: a Vezérkari Főnök Bírósága – vagyis a haditörvényszék. Alighanem azért, mert az ország hivatalosan hadban állt és hűtlenség esete forgott fenn. Azt is csak onnan tudtuk, hogy csupa egyenruhás tisztet láttunk az emelvényen – hogy katonai bíróság ítél ügyünkben (és a szülőknek – akik addigra felfedezték egymást és a közös bajban önkéntelenül „akcióbizottságba” tömörültek – minden igyekezete arra irányult, hogy ügyünket tegyék át a polgári bírósághoz: nem sikerült). Akkor láttam igazában először, újra, barátaimat, Ágoston Gábort, Kelen Tibort, a folyosón meg a tárgyalóteremben –
KL Hol?
Tán a Markó utcában? Alighanem. Nagy, sárga, mogorva téglaépület. Őket, meg egy sereg idegen arcot, csupa fiatalt. Mások is mozgolódtak; s történetesen a Műegyetemen összeverődött akkor a fiatalok egy csoportja, akiket „megmételyezett” az angol rádió, továbbadták a rémhíreket és hazafiatlan szellemben állították be a német utánpótlást biztosító magyar haderő „vágóhídra küldését”… A Defenzíva Osztálynak se fantáziája, se módszere nem volt. Vaktában ki-kilökték a csáklyákat erre-arra s a gyanúsakat, akiket összecsáklyáztak, megvakarták. Ebből a bűn-rezervoárból ki-kiemelgetve a gonoszokat, hol korosztály, hol illetőség, hol foglalkozás szerint megpróbáltak rendet teremteni a zűrzavarban, összemarkolták őket bandákba s egy-egy „szervezkedést” már mindjárt szaknyelven „csoportnak” tituláltak. Így csináltak a lebukott egyetemistákból Egyetemi Csoportot s minthogy bennünket négyünket-ötünket nem tudtak sehova tenni, hozzácsaptak ezekhez, „alcsoportnak” –
KL Nem lehetséges, hogy benneteket mégis Szalai András buktatott le?
Kizártnak tartom. Miért tette volna? Kinek tett volna szívességet vele?
KL A nyomozó szerveknek. Hogy biztosítsa a szocdem ifjúmunkások abszolút legalitását, lojalitásának látszatát. Hiszen azt mondtad, valójában ez a kommunista földalatti mozgalom fedőszerve volt…?!
Az volt és mi nem voltunk hajlandók, hogy csatlakozzunk… De Szalai Andrást már a mi lebukásunk előtt, áprilisban a bíróság két és fél évre ítélte s kötve hiszem, hogy nálunk tett kurta látogatásának emlékét egy esztendeig a memóriája fiókozataiban megőrizte volna. Ha a mi szervezetünk hatástalan, oktondi vállalkozás volt és ezért fitymálta, ugyanolyan hatástalan volt az, amit ők csináltak a fiatalokkal a Vasas Székházban, hogy a sztálinista lelkigyakorlatokon marxiótákat neveljenek belőlük; és végső fokon ilyen hatástalan – majdhogynem quantité négligeable – volt huszonöt éven át az egész baloldal. „Lánchídi csata”…?! Lorcsikám! Ne dőlj be a Rákosi-korszak propaganda-mítoszainak s te csak ne adj hitelt egykönnyen semminek, ami a mob filléres történelmi tudatában benne él. Mire a történész-„archeológia” a kegyetlen objektivitás mítosz-rombolásával feltárná cserepeit a kornak, hogy összerakja az igazi Lenint és ami utána következett, a látványnak a heted-nyolcadik nemzedék hátat fordít és attól elfordul; a 21. század más problémavilágban él. Szalai András? A hitbuzgó kommunisták mártírja; de amióta tudjuk, hogy a kommunizmus zúzája-legközepén az intézményes pauperizálás áll, nincs annál hálátlanabb, mint efféle eszmékért mártíromságot szenvedni s ha valaminek, ennek is odacsördít Montherlant vallásokhoz, ideológiákhoz fűzött örök lábjegyzete: milliók haltak meg olyan eszmékért, amelyek ma éppoly döglöttek, amilyen halottak az értük elesettek hullahegyei. Észnél légy! „A Téli Palota ostroma?” Tán Eizensteinnek jó ürügy lehetett a tömegjelenetekre a filmben: de mi sem lehetne a valóságtól távolabb. „A Bastille ostroma!”… Most olvastam egy francia történész új monográfiáját róla. Tudod, hány államfogoly volt a Bastille-ban, amikor a forradalmárok „a foglyok kiszabadítására, lerombolását elhatározták”?! Hét, Lorcsikám: hét. A Bastille kongott az ürességtől, amikor már be volt állványozva, hogy hivatalból elrendelt bontásához a melósok hozzáláthassanak. Tudom, mit fogsz mondani: „a népnek a legenda kell”. Persze, hogy a népnek a legenda kell. De mi nem vagyunk a nép.
KL Vagyunk-nem vagyunk: messzire kalandozol.
Szent Habakuk: igaz! Mille scusi. Tekintsd megnemtörténtnek kihevülésemet s ez is csak azt bizonyítja, hogy 74 éves fejjel az ember nem gondolkozhat úgy, mint 27 éves fejjel –
KL Annyi voltál, amikor bíróság elé állítottak?
Nem. 29. De 27 voltam amikor TORLON PÉTER című Horthy-kifigurázó, nemzet-és-vallásgyalázó vitriolos szatírámat Édes Hazánkról megírtam, és e nagy szatírikus regény elvesztésének köszönhetem megkerülésemet – azt, hogy még egy-darabban, épen megvagyok s itt ülünk: hiszed-nem-hiszed, ez a kerülő egyenesen odavezetett, mert ez a lényege annak, amit el akarok mondani. Közel fél évszázad távolából a tárgyalásról csak homályos emlékeim vannak. Fényes egyenruhák, feszülő peckes melleken a sorban fityegő kitüntetések, bozontos ősz szemöldökök; fel-felcsapó, rikácsoló hangok. „Tény-álladékolás” – „bűnhalmazat” – „az előttünk elfekvő” – „a fegyverrejtegetés ténymegállapításának fennforgása” – „a vallomás átiratához csatolt” – ilyen és hasonló nagykalapács-szavakkal verték a halántékomat. A katonai főügyész vádbeszédéből csak arra emlékszem, hogy a fejemre halált kért; az indokolás alatt olyan fülzúgásom támadt, hogy agyam képtelen volt befogadni a szavakat; csak az elcsodálkozásra emlékszem, hogy milyen lesz, ha egyik pillanatban még élek és a következő percben már három golyóval a szívemben és kettővel az agyamban – végigterülök a kivégzőárok fűágyán. (Kelen Tibor, Ágoston Gábor esetében huszonöt évi fegyházzal beérte volna: az én bűnöm bizonyára „főbenjáróbb” lehetett – hamarosan azt is megtudtam, hogy miért.) Míg a haditörvényszék ítélethozatalra vonult vissza, kedvemre kinézhettem magam a bűnjeleken, bizonyítékokon, az asztalon végigrakva: a másfél tucat pisztoly, az írógépeim, a Roneo-sokszorosító masinák, a röpcédularakaszok… Megpróbálok összenézni „bűntársaimmal”: de Gábor is, Tibor is maga elé mered és nem reagál. Nem mernek? Neheztelnek rám? Keveslik a kilátásba helyezett 25 évet és elirigyelnék tőlem a füvet, amibe majd beleharapok? Másik emlékem: int az őr. Kövessem. A tárgyalóterem elé vezetnek, ahol a bíróság épp eltűnőben van; a bíró hátramarad, megfordul, bevár. Az előtérben állunk; hozzám lép és egészen közelről, a dühtől elzöldülve, inkább sziszegi, mint mondja:
– Beleolvastam a kézirataiba. Szégyelje magát! Magyar ember létére. A magafajtája, a maga eszével, aki az ország dísze lehetett volna és kellett is hogy legyen: azt mondja meg nekem!… Hogyan kerülhetett ebbe a szemét társaságba?!
Azt hittem, szembeköp. Sarkon fordult és katonás léptekkel bemasírozott az oldalteremben.
KL És az ítélethirdetés…?!
Aznap elmaradt. Az egyik gazdag fiúnak az Egyetemi Csoportból tüneményes védője volt, ez az ügyvéd, de meg mások is, bizonyításkiegészítésre haladékot kértek, és a bíróság – ami haditörvényszéknél szokatlan, de most, tekintettel a vádlottak többségének fiatal korára – a kérésnek helyt adott. Csakhamar szétcsaptak bennünket zárkára, és másnap, harmadnap ki-kihoztak bennünket: ügyvédi beszélőre, annak, akinek volt mit beszélnie s akinek nem volt, hogy a derék, ősz-kopasz bácsika odaadja és végigvárja, amíg a Mama-Szemefénye elfogyasztja a mama-csomagolta elemózsiát.
(21) Sakkhúzások a színfalak mögött; magas állású, többszörös atyaúristenek megkörnyékezése. A paraszthajszál jogi különbség a regényrészlet és a röpcédula közt. Vergődés, vívódás, letargia a zárkán; ólomálmos kimerültség. A goromba prókátor, akinek esze ágában sincs, hogy tekintettel legyen védence lelkiállapotára – avagy az ügyvédi beszélő, amiben nincs köszönet. A szerencsétlen flótás lássa be, hogy halálos ítélete „jogos és helyénvaló”. A memória kihagyásaiból; a megmenekülés két változata. Ítélet első fokon; a fellebbezés halvány reménye. A remény már-már szertefoszlik, a mentőakció leáll. Ez is emberi tapasztalat, a börtön is otthon. A filozófia haszna. „Oly jó követni emberélet.”
KL Hány napra napolták el a tárgyalást?
Gondolom, nyolc-tíz napra. Amikor a katonai főügyész ügyemben a halálbüntetés kiszabását követelte, a felcsapó szóra, a golyó általi halál gondolatára megizzadt a nyakszirtem; ezt azután is, több ízben tapasztaltam, valahányszor a zárka idegölő magányán újra végigpergettem a tárgyalást; s többször is végigrágtam magam rajta, ha akartam, ha nem. A fülembe csengett az egyenruhás százados magas tenorja, ahogy rikácsolva s olykor dühében nyerítve – hosszú részleteket olvasott fel ominózus „hadparancsomból” – ezt a provokatív címet adtam annak a röpcédulának, amelyet a katonáknak szántunk – és szónoki pózban széttárva karját, hogy mi mindennek az ismérvét merítem ki: haza-, vallás-, nemzetgyalázás, felségárulás, hűtlenség… A Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA regényfolyama csak néhány gunyoros fricskát kapott; a TORLON PÉTER-t, mely narancsvörös irattartóban ott hevert a többi bűnjel között, tajtékozva készítette ki: a Főmagasságú Úr gyalázatos beállítású torzképe, közéletünk, közintézményeink, közállapotunk, egyszóval a Haza gyűlöletes gúnyrajza, de inszinuációival ördögi-ravasz és nem az a hagymázos elmeszülemény, amelyet csupán az őrület agyalhat ki, mert ebben a tébolyban rendszer van s a védelem nem hivatkozhat a vádlott hibbant elmebeli állapotára. Mindez persze előkészítője volt a „Hadparancsnak”, amely bekoronázta a főügyész jól felépített érvelését. Aki katonáinkat arra uszítja, hogy tagadják meg az engedelmességet, lőjék le hátulról tisztjeiket és fehér zászlós parlamenterrel jelentkezzenek az arcvonalon – az nem kevesebbre biztat, mint hogy legyilkolt tisztjeik hulláján keresztülgázolva, katonáink álljanak át az ellenséghez. Mert hogyan értelmezzem másként az előttünk elfekvő és „Hadparancs” felzetű szennyirat ama kitételét, hogy „küldjétek a pokolra tisztjeiteket”…?!
KL Ilyen jól emlékszel…?
Ilyen rosszul emlékszem. Már abban sem vagyok biztos, hogy a hadbíró századost avagy a főügyészt hívták Balthazárnak; pedig 1945-ben felkutattam és eszmét cseréltem vele. Nem akarok az ókor történetírói – egy Thukididész, egy Tacitus fortélyával élni, akik tudni vélik, miféle rhétori fogásokkal élt és szóról szóra milyen lelkesítő szózatot intézett a csatasíkon felsorakozó népáradathoz a császár, mielőtt jelt adott a támadásra. Mi egyebet mondhatott volna a fővádló; tán másképp krákogott vagy máshogyan csoportosította árgumentumait, de a lényeg maradt. A „Hadparancs”. Mint utóbb kiderült, nálam több ízben volt házkutatás, egyszer Édesanyámnál is. Tőlem elvitték azt a bőröndnyi kéziratot, amely most a hosszú asztalon ott sorakozik a bűnjelek között; de hogy Édesanyámnál is vannak bujkáló kéziratok –, azt ki fújhatta be, máig se jöttem a nyomára. Alighanem valamelyik nyomozónak magától kijárta az esze. Kimentek, a raktárlakás egyetlen szobájában négyen meglengették a nagy, ócska hármasszekrényt: álljon félre, asszonyom! – szólhattak rá anyámra; nagyot lódítottak a fehérneműs szekrényen, hogy előreborult és kiadta tartalmát. Aztán felállogatták és beleturkáltak a padlón szétömlött ágyhuzatok között. – Itt is egy! Itt is egy! – emelgették elő a dossziékat, sorra bevágták egy kosárba és már vitték is mind.
KL A Berda-családot nem háborgatták?
Miattam? Soha. Lencsit se, meg se keresték, pedig volt nála egy-két másodpéldány, jelentéktelen írások. Mindezt szüleim elbeszéléséből tudom. A röpiratok egy része Kelen Tibortól került a bíróság hosszú asztalára; a regénykéziratok a Csodák Országa dossziéjáig bezárólag – tőlem; csupán a TORLON PÉTER lappangott Édesanyám fehérneműs szekrényében s hogy olvasta-e és ő volt-e, aki rálelt a kibontakozás nyitjára vagy én voltam ennyire „észnél”, ahogy dr. Johnson is mondja, hogy semmi olyan borotvaélessé nem teszi az elmét, mint az a tudat, hogy halálveszedelemben forog (depend upon it, sir, when a man knows he is to be hanged in a fortnight, it concentrates his mind wonderfully). Űzötten járkáltam fel-alá az éktelen magasra helyezett katedrálüveges ablak alatt, a zárka mély aknájában, és kerestem a „hiányzó szálakat”, amelyeket akkor még honnan is tudhattam volna. Csak addig juthattam el lebukásunk rekonstrukciójában, hogy Kenéz Gyurkát tán már agyon is lőtték, a nála talált „Hadparancs” soha nem jutott el ezredéhez s példányai itt vannak a bíróság „elfekvő bűnjelekkel” halmozott bűnhalmazati asztalán. Kulcscsörgés, feltárul a vasajtó, ügyvédi beszélőre, mozgás-mozgás… De mielőtt erre az ügyvédi összecsapásra rákeríteném a szót, engedj meg egy öreg kazuistához illő, magántermészetű, különbejáratú közbevetést –
KL A lényeghez tartozik?
Attól függ, mit tekintünk lényegnek. (Hátha a nagyérdemű olvasó e szempercenetben, ölébe eresztett könyvvel, azt tekinti lényegnek, hogy hol lehet szép borjúfelsált kapni nem túl drágán és sorban állás nélkül.) Íme a kitérés –
KL De csak ha nem messze térsz ki és rátérsz arra, amit tudni szeretnénk –
Máris. Lorcsikám! Légy keresztényi indulgenciával a veremlakó iránt, aki a kétségek kútbörtönében él. Az a kisebbik baj, hogy a „halálosok” avagy halálraszántak zárkájában töltött gyötrelmes tíz nap felidézése most is felkavar, és a felnyíló sebek még mindig visszafájnak – de csak nekem. És ez itt a baj: a nagyobbik. Mert micsodás rideg, unatkozó közönnyel olvashatja ezt az a fiatal szempár, akinek már a forradalom is antediluviális (másoktól hallott meskete), hát még a második világháború: az csak az özönvíz-előtti-özönvíz! A francia erre az én történetemre azt mondja, vieu jeu, az angol, old hat (ócska kalap). Félő, hogy az én lompadláson összeszedett kacabajka-történetem olyan kalap-ócskaság, hogy igazában már kalapszámba se megy és nem hogy lyukas-viseltes, de már olyan, mintha a határban álló madárijesztő piszkafa-fején ázott-rongyolódott volna öt évtized minden hóförgetegének, perzselő napjának kitéve… Folytassam-e? Akit még érdekelne, van-e olyan, vagy megint csak az archívumok négy átkozott falának beszélek?!
KL Piros a klotűrlámpa, felgyulladt: megvonom a szót! Onnan, hogy visznek ügyvédi beszélőre: mozgás-mozgás…
(Én is mondhatnám erre, amit a kisbárány mondott a farkasnak: „meghalni meghalok, de kergetni nem hagyom magam”. No jó.) Ha nem is tudtunk róla, de sejtettük s szurkoltunk a szülőknek, hogy minden követ megmozgatnak. Csakhogy a hegyek megmozgatásához nem elég a hit: pénz is kell. Így azután a színfalak mögötti mentőmunkálatokban csak természetes, hogy Kelen József – Tibor édesapja – hamarosan a főszervező szerepében találta magát: ő szállította az összeköttetéseket és ő volt az, akinél a pénz nem számított. Nyilván az ő révén jutottak az én szüleim is Sándor Pál országos hírű ügyvéd előszobájába, aki kegyesen vállalta ügyemet. Sándor Pál országgyűlési képviselő és ismert közéleti notabilitás emlékezetem szerint impozáns, magas úr volt s oly varázslatos aurájú, mintha csak Fantin-Latour festette volna meg; igaz, a per tárgyalása során csak akkor szólalt meg, ha kérdezték s oly röviden, mintha a torkára forradna a mondat fele – sebaj, gondolhattam, az ilyen csudaembereknél a Kézrátétel a fontos: rebesgették, hogy József főherceghez is bejáratos és ismeri Keresztes-Fischer belügyminisztert… Nos, aki engem ügyvédi beszélőre várt, az nem ő volt, hanem, gondolom, valamelyik amanuensisze, amolyan vén bútordarab, ki-és-besegítő öregróka a főprókátor mellett. Fekete ruhás, alacsonyka, pohos, tar koponyás emberke – ésde még ki se nyitotta a száját, már megéreztem. Ez nem „védeni” jött, hanem lehordani. De miért, miért? A fal mellett várakozó katonának akar imponálni, ostoba szólamaival?!
– Nem rejtem véka alá, ügye rosszul áll, barátom. Mit képzelt, amikor ezeket írta?! Még hogy „hadparancs”! Megáll az ember esze. „Küldjétek a pokolra tisztjeiteket!”… Mi?! He?! Aki ilyen röpcédulákat terjeszt és a hadsereget az ellenséghez való átállásra uszítja! Józan ésszel! Mondja meg maga: milyen álláspontot foglaljon el a védelem, azok után, hogy maga adja a vád kezébe az adut…?! Még meg se szólalt és már magára vall! Igen-igen! Milyen lépése marad még a védelemnek, azok után, hogy aki a tisztikar legyilkolására uszít, amikor a nemzet hadban áll, arról az isten se mossa le a hűtlenség vádját, az isten se! Hűtlenség, hazaárulás, felségárulás, nemzetgyalázás, vallásgyalázás és mind: bizonyított, hogy jobban se kell. És ha teszem, ami több mint valószínű, hogy a hadbíróság ügyében halálos ítéletet hoz, hogyan terjessze fel kegyelemre a védelem a Kormányzó Úrhoz, ahhoz a Legfőbb Hadúrhoz, akinek honvédjeit a tisztikar legyilkolására uszítja? A Főmagasságú Úrhoz, akit regénynek álcázott förmedvényében a sárga földig lepiszkol, és aki, mert ha nem volna tudomása róla, hát elárulhatom, ami a képviselő úrnak már a fülébe jutott s noha engedélyt rá nem kaptam, de megérdemli. A belügyminiszter úr őméltóságától magától. Hogy egy leirati példányát a Palotába kérette és már első bepillantásra Őfőméltósága felháborodása nem ismert határt: őhozzá terjessze fel a védelem, kegyelemre? Hát az Édesanyjára nem gondolt? Mit képzelt maga…?! Rendkívül sajnálom, barátom, a védelmet lehetetlen helyzetbe hozta, a védelemnek a maga ügyében több lépése nincs. Üzen valamit? Csak a legközelebbi hozzátartozónak. Mit üzen?
KL És te? Üzentél? „Végrendelkeztél?”
Holtsápadtan még motyogtam valamit és nemsokára bedörrent mögöttem a zárka vasajtaja. Itt bajban vagyok: elhágy az emlékezet; regényes betoldással, fantáziám szabadjára engedésével nem akarlak félrevezetni. Szerencsére a hiányzó láncszem lényegtelen, mert az eredmény ugyanaz volt, történt légyen akár így, akár úgy. Az első változat: az én elmémet tette olyan borotvaélessé a veszély, hogy elgyávultam és így okoskodtam – üsse kő a kéziratot, inkább az vesszen oda, mint a szerző. Betettem a bogarat az ügyvéd fülébe: a „hadparancs” nem röpcédula, hanem (eredetileg) egy regényrészlet első fogalmazványa. A másik változat: összeszorított foggal hallgattam arról, hogy benne van a regényben: vesszen a szerző, maradjon meg a kézirat. Igen ám, de ezalatt az ügyvéd Édesanyámnak is elébe tárta, ügyünk milyen reménytelen, a „hadparancs” a hűtlenség egyértelmű bizonyítéka s érte a kivégzőosztag előtt a helyem; azzal idézte az ominózus kulcsmondatot. Édesanyám szeme felvillant a kulcsmondat hallatára:
– Hogy „küldjétek pokolra tisztjeiteket”?! Hiszen az a fiam TORLON PÉTER című regényében benne van. Az nem röpirat; hanem irodalom.
Mit szaporítsam a szót: ez mentette meg az életemet. Az egyik heroizál, a másik deheroizál: a két változat közül hogy melyik az érvényes s az, ahogyan igazában történt, nem tudom. A világ minden államvédelmi szervének van intellektuális osztálya, amely kiértékeli a „gondolatbűnöket” tartalmazó, gyanúba vehető irományokat. A Defenzíva Osztálynak is volt, de ezek a szürke filiszterek figyelmetlenül olvasnak és nem vették észre, hogy a „hadparancs” ott is szerepel. A TORLON PÉTER-ben, amikor a Nagy vagy Csendetlen Óceán körülfolyja és elárasztással fenyegeti Aostát, és Pupák Miákulusz Drákó (vagy Pupáciusz Mikulás Drákó) egyre-másra hozza honmentő statáriális törvényrendeleteit és rangban mind előbbre léptetve önmagát, kinevezi Teljhatalmú Tiprátornak, majd Országos Bitrátornak, stb. stb., akkor visznek be főhadiszállására egy sáros, földről felszedett cédulát, és a cédulán, egyebek közt, ez áll: „küldjétek a pokolra tisztjeiteket, jó katonák…!” A Def intellektuális osztályán az olvasó filiszter nem vette észre: Édesanyám észrevette. Sándor Pál, a védőm (s ezúttal bizonnyal nem pohos-tar koponyás amanuensisze, hanem daliás-délceg tulajdon-maga) máris szaladt Keresztes-Fischer belügyminiszterhez, aki áttelefonált a honvédelmibe: új bizonyítékok merültek fel az Egyetemiek ügyében, hallgassák meg a védelmet. Sándor Pál a maga szuggesztív, finom modorú fogalmazásában, azzal a római szenátor arcélével és parlamentáris lendületével, mert már a második tárgyaláson nagyon-is-hogy ott volt, a vád képviselőjét szemmelláthatólag zavarba hozta azzal a nemvárt új aspektusával a dolgoknak, miszerint. Lehet, hogy valamivel nem értünk egyet, sem szenvedélyességével, sem eszmeiségével, sem tartalmával. Ami irodalom, az a fantázia műve; márpedig a fantázia szabadságát és annak határait hiba volna jogilag körülhatárolni, legyen bár az irodalmi mű, per se, mégoly gyűlöletes. Téves úgy felfogni az első fogalmazványt, miszerint az „röpirat” lenne, bárha a látszat ellene szóljon: szó sincs röpcéduláról… Fiatalok, meggondolatlanok, nincsenek mindig tisztában a szavak horderejével, következményeivel, bla-bla. A főügyész a gallérján nagyokat tágított, mintha szűk volna; és mintha citromba harapott volna, olyan képet vágott, de – hátrált az agarakkal. A második tárgyalás ítélethirdetéssel végződött: tizenkét évi fegyház a VKF-bíróság katonai fegyintézetében.
*
Gályáink nem voltak, tengerünk nem volt, az emberi erővel hajtott tengerjáró hajók kimentek a divatból, a gályarabság kiment a divatból, ki, mint az ókori perzsák, punok/föníciaiak, rómaiak általános-és-legközönségesebb kivégzési módszere, a keresztre feszítés. Maradt a civilizált golyó általi halál, melyet szerencsés esetben a széleshátú irodalom kontójára, és a kulissza mögött körüludvarolt kegyelmes asszonyok-és-bálanyák csodás közremunkálásával szigorított szabadságvesztésbüntetésre lehet változtatni. Hogy a szabadságnak még a szigorítatlan elvesztése is mekkora büntetés, azt az tudja csak, akinek benne része volt. Aki innentova úgy érzi, hogy erre a könyvre rászakad a dögszürkeség darócfüggönye, az fogalmat alkothat arról, milyen élet a börtönélet, amelyben a büntetés tetemes részét képezi, hogy „semmi sem történik”, és a fogoly erre a „semmire” vár; a fegyházi daróc-ruháktól a pokrócokig, a falak szürkeségétől a hajnali szürkületig minden szürke; még a nyelvünk lepedékén is ugyanaz a dögletes szürkeség.
A társadalom megkapta, amit akart, biztonságérzete újabb élénkítő injekciót kapott. Az ilyen per másmilyen, mint konstrukciós, nem is lehet: ruggyantahusánggal, az ütleg szabvány-alkalmazásával a naponta végigvert tenyereken-talpakon, míg végezetre a vizsgálati lépni-fogni nem tudott, egybeterelték a gyerekeket, a közöttük lézengő néhány egyetemista tiszteletére „egyetemi” rangra emelték és a kelepcébe csaltakat elnevezték „szervezkedésnek”: zömmel vadidegenek voltak, ott ismerték meg egymást; jobbadára egyenként voltak „forrófejűek” s kettesével-hármasával külön-külön addig izgágáskodtak, amíg a fegyházba a vasseprő be nem seperte őket.
A megkönnyebbülés pokla volt.
A megkönnyebbülésé, hogy a verésnek vége, az éjszakai jajgatás figyelésének és a találgatásnak, hogy melyik felügyelő kit verhet most: annak vége; de a miénk – hogy a pokolfenék alatt nincs a pokolnak még egy emelete, ahová tovább zuhanhatnánk: a miénk a rondabugyor biztonságérzete volt s aki természettől az volt – a sötétenlátó leírta magát, fogyatékba hozta életét: elfuserálta. Mindennek vége. Ne csudálkozzunk ezen, senki emberfia nem hord kristálygömböt agyának Corpus Callosuma alatt, hogy lássa-tudja, amit a jövő tartogat, a háború kilátása nem volt sem olyan rózsás, sem kimenetele olyan egyértelmű, mint ma hinnénk. Újdonság volt maga a szó is, az hogy „sündisznóállás”, és a német visszavonulás végzetes jellege még nem bontakozott ki. Az 1943. január 31-i sztálingrádi kudarc még nem tűnt annak a döntő vereségnek, amitől megfordulhat a hadiszerencse, hiszen alig másfél hónappal később, március 14-én a németek visszafoglalták Karkovot, és az orosz arcvonal megint rogyadozni látszott. A mi „szervezkedésnek” elkeresztelt kompániánkban is akadt olyan kökényszemű szőke fiatalember nem egy, aki úgy került velünk-egy-slamasztikába, mint Pilátus a credóba: nem volt se baloldali, se politikai érdeklődésű, hitt az újságok nácibarát propagandájának, és élete perspektíváját nem a legrózsásabbnak képzelte. A „győzelem” után – ha a Führer a börtöntöltelékek életét meghagyja –, hosszú büntetésének letöltése után, élete végéig mint megbélyegzett ember vegetál; nem tudta, mi gázolta el, hogy ott találja magát, ahol a legkevésbé sem szerette volna, és szemrehányó kelletlenséggel nézett körül.
KL És te is ezek közé tartoztál?
Nem rólam szól a történet, Lorcsikám; hanem százezrek lélektani letétjéről, „háborús pszichózisáról” akkor, amikor országunk az álságos „paradicsomi béke” szigete volt s ahol jómagam is a belőle ígérkező „nagy filmalkotás” észrevétlen statisztája voltam, a rohanásból egy kivillanó parány, akinek jelenése nincs. Emlékezz vissza, hogyan festi Tolsztoj a Háború és béké-ben azt az ágyúival buffogó, bizonytalan, alaktalan kavargást, amit „csatának” nevez s-épp-csak-hogy egybelát a szó gyűjtőlencséje; de aki benne kavarog, a puskaporfelhőben képtelen átlátni a roppant terepet; mint ahogy Napóleonnak sem volt áttekintése.
KL Tudod mit, tegyünk úgy, mintha mégis rólad szólna a történet.
Soha! Mindig a körülöttem-valók az előbbrevalók: ők érdekelnek. De annyit elárulhatok, hogy mi – a „szervezkedés” – kevésbé ismertük egymást, mint amilyen jól ismerték egymást a szülők. Többnyire jómódú, középosztálybeli „izgága” fiatalok voltunk, minden anya a maga „egy szem fiáért” nőstény oroszlánként harcolt s ha valakiről – az én Édesanyámról elmondható, nemhiába kapta az „Oroszlán-mama” családi epiteton ornanszt. A szülők akcióbizottsága az ítélethozatal után azonnal mozgósított, a „kijáróknak” (ez akkoriban valóságos foglalkozás volt) zsírosan megkenték a tenyerét, a többszörös atyaúristeneknek, rangjukhoz-címükhöz, összeköttetéseikhez mérten gazdagon bélelt, diszkréten leragasztott pénzes borítékok vándoroltak a belső zsebébe; ügyvédeik beadványokkal árasztották el a honvédelmit, meg az igazságügyit: megindult a fellebbezési kampány. S hogy ennek megint csak Kelen bácsi volt a főmozgatója és hogy miért tartozom neki különös hálával – azt is elmondom rendre-sorra, de ez már csak a kései utánjárások, visszamesélések eredménye, afféle bizonytalan rekonstrukció.
Jó időbe beletelt, amíg rájöttem, miért „hallgatnak” az én szüleim, míg a többieknél ezer jelét látom, hogy mentő csápjaival kinyúlik értük a család. Édesanyám az ítélethozatalt követőleg idegösszeomlást kapott s szerepét az én ítéletem ellen való fellebbezésben Kelen József vállalta magára. Összeroppanása tán nem is az ítélet hatása alatt – hanem később következett be, hetekkel utána; mert – ahogy mondani szokás – minden úgy összejött. Üzletük a „bolondokháza” volt s így is emlegették egymás közt; s bármi morbid jelenség volt is a háborús konjunktúra, melynek baljós hátulütője még hátra volt, akkor, 1941-től ’44 közepéig ez a fellendülés az ő üzletükben is megmutatkozott: a boltban állandó volt a „rumli”. Új pinceraktárakat béreltek; megduplázták a személyzetet. Reggel ötkor keltek, este tizenegykor feküdtek le; reggeli hétre Édesapám már feldobta a redőnyt. Édesanyám ott ült az üzlet legvédettebb sarkában, egy magasított, a huzat ellen körülüvegezett, páholyszerű pénztárkalitkában, ahonnan az egész „rumlit” beláthatta, és örökké mosolygott. Mindig is a megvesztegető nyájaskodás és a boszorkányos fejszámolás csodája volt; vevőköréből nem egy asszony benső barátnőjének tekintette (anyám tucatjával volt kénytelen ápolni ezeket az egyoldalú barátságokat) s hovatovább az utca gyóntatója-és-tanácsadója lett mindennemű lelki, szerelmi, kuruzslási, álomfejtési, féltékenységi és családi-perpatvar ügyekben. S mindezt nemcsak olajos modorban adott jó tanáccsal, de mézmáz mosollyal is győznie kellett, hogy az üzleti örökmosolyba belemarjultak az arcizmai, sőt, emberséggel is – mert bármennyit kárpáltam érte, váltig mérlegelte-fontolgatta-és-odaadta-áldozta magát. S minthogy Édesanyám „intézmény” lett az utcában, hiába titkolta, a kisírt szeme elárulta – az intézmény fia lebukott, a rendőrségen van. És mi a vád ellene? Csalás? Sikkasztás? Hűtlen kezelés? Nem, valami más. „Más?!” Mi lehet még, mi az a „más”?! Csakhamar a „barátnők” (vevők) belső körében a kedvenceknek Édesanyám kénytelen volt egy-két bizalmas szót elejteni róla, hogy mi történt velem, kivált a lányos anyáknak, akik sokáig kombináltak „vejüknek”, vagy akik gyerekkorom óta ismertek.
KL „Vejüknek” kombináltak? Ezekről a szerelmi ügyeidről egy szóval sem emlékeztél meg!
Nem, hiszen nem emlékeztek meg a Hymen-Hírek sem… Pompás kifogóháló volt a szüleim „Gyarmatáru- és Vegyeskereskedése”, ahogy a cégtáblán felfestve állt. Óhatatlanul felfigyeltem rájuk, ha arravetődtem, és szemügyre vettem a benne lubickoló fiatal potykákat. Sem a burukkoló hangú, csupa-kebel Kláriról, aki harmadízben már a kezembe nyomta nimfomániás névjegyét (vigécnő volt a szentem), sem arról a kövérkés jolie laide-ről, akinek az édesmamája perrel fenyegetett, hogy ha jó volt a lánya, mikor a szüzességét elvettem, akkor legyen jó feleségnek is (Édesanyám jóízűt kacagott fenyegetésén, amitől megzavarodott) – nem, ezeket fülbegyónásnál neked elmulasztottam elősorolni; de hékám, ez csak a Rövidített Változat s te sem vennéd jónéven, ha tizenkét kötetben kitálalnám a Teljes Élettörténetemet és miért? Mert már Voltaire is megmondta: le secret d’ennuyer est celui de tout dire. Ha elhallgatok valamit – ezért teszem és nem azért, mintha elhallgatnivalóim volnának.
Bizonyára tudod, milyen a pesti nagyocska szatócsbolt, ha „rumli” van, az emberek a pultnál ölik egymást, gyomroznak-könyököznek, nyújtogatják árulistájukat, a kiszolgálók az igazságtevés élőszobrai, udvariaskodva rohangálnak, hogy majd felbuknak egymásban, a lárma pokoli s mindeme „rumlin” a bolt királynője, a tolongás agyidegközpontja a magas pénztárkalitkában uralkodni iparkodik. Gondold el, mit jelent naponta ezerszer, ezer tételt fejben számolni egy asszonynak, aki nemcsak pénztárosnő, hanem anya is, és tudja, hogy a fia valahol Északkelet-Magyarországon, börtönben van. Hajnalban kel, mosakszik, előkészül/előkészít, éhomra beindul, reggel nyolc tájban, lázas munka közben s csak falva, a „rumliban” reggelizik, kedvenceinek („barátnőinek”) mintha mi sem történt volna, osztogatja kuruzsló-tanácsait, hogy mivel kenegessék a kedves nagymama idegzsábáját, ki melyik pedikűröshöz, hova vigye a bütykét, belepillantani a kisfiú első év végi bizonyítványába, hogy a mamája meg ne sértődjék és így tovább… Akkora volt a hajtás, hogy Édesanyám beleroppant, vasidegei felmondták a szolgálatot. Az orvosi vizsgálat eredményétől Édesapám annyira megijedt, hogy alkalmazottainak azonnal hatheti fizetéses szabadságot adott és levitte a feleségét (akit mellesleg nemhogy imádott, de bálványozott) egy vidéki szanatóriumba, gyógyulni, pihenni, „kikapcsolódni” –
KL Hová? Nem tudod?
Nem emlékszem. Fogalmam sincs. Valami fürdőhely lehetett. „Kikapcsolódni” abból a traumából, hogy a fiát tizenkét évre lesittelték, és a fellebbezési prókátorháború közelharcában nem lehet ott. Kelen bácsinak volt annyi esze, hogy közléseiben elhallgassa – kegyelmesék és őméltóságáék nem sok jóval biztatják és Keresztes-Fischer belügyminiszter úr, aki már eleget sopánkodott a „kölykök” fiatalságán, a hadügyben süket fülekre talált. Az ítélet jogerős, fellebbezésünk ügye rosszul áll. Tudod, Lorcsikám, az én hármas – vagy inkább kettő-plusz-egyes – tipológiám az embereket erre a két csoportra osztja: hátrafelenézők, előretekintők. Van, aki a múltak emlékvilágába menekül s még segít is a megszépítő messzeségnek, hogy álmodozásaiban továbbszője, bearanyozza a volt-nincset a zárka dögszürkeségén, ahol negyvenedmagával magányos. Van, aki csak-azért-is lélek, amolyan toporzékolva-optimista, és örökké tervel, látni véli a jövőt, biztos a dolgában: előretekint. Én ebben a karakterológiában a harmadik típus vagyok. Az, aki kilép a bőrzsákból (ahogyan Bergson század eleji ellenlábasa, Felix Le Dantec oly szerencsés szóval az emberlényt epitomizálja, mert Le Dantec is, akárcsak én, túl van az ókor eszmei rezidúumain, istenelméleten-lélekelméleten) – kilép a bőrzsákból és magától, meg a hoi polloi sokadalmától, ahova belecsöppent, messze eltávolodva, csillagsugárvasútra kap és a jelenségvilág köldökénél megülve, szemügyre veszi a létegészet; a létegészet, melyben nincs rangja Alulnak, Felülnek, ésde se börtön, se trón – csupán a dolgok fizikai viszonyszáma számít. Ilyen és ez a filozófia haszna; vagy ahogyan Thébai Kratész fogalmazta – a filozófia haszna az, hogy minden sorsfordulat készen talál. Rajtam áll, hogy mire használom a börtön újdándi optikáját; hogy ostobának bizonyulok és benne vergődve zsákutcámban, baromságom tüskéivel összevérezem magam; vagy gondolkozónak bizonyulok, aki szünös-szünhetetlen e püthagoreus, szörnyeteg kíváncsiság hatalmában és hipnózisa alatt, mindegyre a körülötte-valókra figyelmez. Mert tudnod kell, hogy dúsgazdag volt ez a Kratész, de vagyonát bankárjának átadva s mint fiainak örökhagyója, úgy végrendelkezett: amennyiben fiai ostobának bizonyulnak, ám örököljenek; de ha lelkéből-lelkedzett olyanok, akkor ne örököljenek obuluszt se: filozófusnak minek a vagyon?
KL És igazán így gondolod?
Szeretem benne a képes beszédet; s igaz is, amit mond, hiszen filozófusnak lenni – nincs égen-földön kincs, ami ezzel felérne; de amúgy már inkább a legnemesebb lelkű Epikurosszal tartok s a Kert fenntartásához – rabszolga kell; s ennek a Kertnek a műveléséhez önként jelentkeztem, Nagy Szent Voltaire Urunk szellemében. Mindez eszméim higiéniájához hozzátartozik; már ami azt az érzelmi képességemet illeti, hogy a létegészben az emberlét egészét is képes legyek a száguldás időperspektívájában, messziről-kívülről egybelátni, erről egészséges hormonforgalmam gondoskodik, az „életinger”, amely minden ősingerképzés hordozójában, talamusztelepemben szilárdul behorgonyozva – mindmáig ott van, és innen van érzéki kíváncsiságom, amivel nemcsak a magamét, de minden emberélet peripetiáit, hányódásait, evickélő kutyaúszását alattomos mélyáramok, alárántó forgók között váltig nyomon követem s ebbeli késztetésem nem szűnik, s minél inkább fájna elszakadnom látványától, annál inkább elmohósulok. Tán ezt példázza (s ezért is, zárjuk ezzel ezt a kötetet) ez az 1943-ban keletkezett börtönversem is (csupán „kabátakasztója” volt az a világjáró kalandor cimborám, akit elnyelt a dzsungel s úgy halt meg, egy jóval korábban beszerzett malária utolsó rohamában) – ésde még a címe is ennek a gondolatnak a zenei felütése:
|