Életút
Életút I.
|
|
Most már azt is tudod, hogy Katicának hívták a pesztonkámat.
KL S az a vers kedvéért van vagy igazán péntek tizenharmadikán születtél?
A színvalóság. Péntek tizenharmadikán születtem, a Skorpió jegyében. Ez volt a szerencsenapom, minden jó dolog ilyenkor történt velem, pénteken és 13-án. Még azt is szerencsés napnak tekintem, hogy 1949 karácsonya után, péntek 13-án kapcsolt le az ÁVÓ a jugoszláv határon, amikor megpróbáltam átszökni Triesztbe; mert ez volt az a szál, ami ide Londonba vezetett. Életem főnyereménye volt. No de hogy szót szóba öltsek: a versben az, hogy „Kun kovácsnál” befúttak a fújtatóba, csak hogy megmutassák a kisfiúnak, milyen az, amikor felszikrázik – nos, tudod, mit csináltak? Vasabroncsot vertek a kerékre. Az abroncsot felforrósították, hogy kitáguljon; oszt’ amikor szították a tüzet azzal a bölöm fújtatóval, akkor felszikrázott – hát még a vörösen izzó abroncs, amikor rávertek: az szikrázott csak igazán! Aztán a „ráf” (úgy is mondták) kihűlt és rászorult a kerékre. Ezt nézte végig a kisfiú, megbabonázva, nem is egyszer. Igaz, nem Kunnak hívták a kovácsot, hanem Szendreinek, de ez nem ment bele a versbe. Az árvalányok szemközt valóban zabigyereknek csúfoltak, de vagy azért, mert a két süldőlány nem értette a szót, vagy mert nem láttak soha apát velem: Édesapám a fronton harcolt, magam pedig csak azt értettem, hogy csúfolnak, azt, hogy miért – azt nem; és igen haragudtam. Igaz, nincs benne a versben, hogy Kiss cukrászék Jóska fiának (a „Jaúskának”) volt a világ legszebb hintalova s álmatlan éjszakáim voltak miatta, annyira irigyeltem; de a háború, az már benne van: „Gyuri lovunk meg a hóka / románoknál ebadóba” – ez már világtörténelem. A román megszállás, tizenkilencben (négy és fél éves lehettem). Felnyomultak Budapestig, Gyomán is átvonultak s tudom, hogy tőlünk elrekviráltak két lovat. Egy ízben, délelőtt, a néptelen Vasút utcán lemerészkedtem a Wagner fásékig, a fatelepig, ahova bevették magukat a román katonák. Ott, a kerítésnek közészorított arccal néztem végig a csirketolvaj közlegények megfegyelmezését: bikacsökkel verték őket s úgy számolták ki a legény meztelen hátára a dózecsecsincset; míg a tiszt észre nem vett és oda nem küldte a csicskását, hogy kergessen el.
Emlékszem a fináncra, aki barackot nyomott a fejemre és kedveskedve úgy csúfolt, hogy „hic hec hoc!” (eredeti nevem, a Hack után); és még élénken emlékszem a Kner-nyomdára, amelynek Édesapám „oszlopos tagja” volt a bálák-hengerek-papíroszlopok között, ő volt a papírraktáros; mert nem mindegy ám, hogyan kezelik-tárolják-mozgatják a finom papírokat, a merítettet, a mélynyomót, a bibliofíliák fényes krétapapírját – az külön tudomány. Apám a poprádfelkai papírmalomban dolgozott, ott tanulta ki a papírszakmát és mint papírszakértő került Izidor bácsihoz.3 Hiszed-nem hiszed, még róla is vannak emlékeim. Egyszer a kerítésünk előtt ültem a járdán, az utcai porban, mert akkor, a járdának azon a szakaszán homokkal hézagolt tégla volt a burkolat. Nagyapámtól kaptam maréknyi szöget, kiskalapácsot és azzal szórakoztam, hogy „odaszegeltem” a téglákat (belevertem a szeget a téglahézagok homokjába). Nemigen értettem, miért megy annyival könnyebben, mint a deszkába, de örültem neki és fontos képpel, mint akinek hivatala van, megszegeltem a járdát. Arra jön Izidor bácsi (még jól emlékszem szikár alakjára) és megkérdi:
– Hát te? Mit csinálsz, te gyerek?!
Mire én, mint aki fel se néz és abba se hagyja, buzgón, hadarva rávágtam:
– Szedetelek-szedetelek-szedetelek-szedetelek!…
A nyomdába is „szabad bejárásom” volt, noha Édesapám akkor már messze járt a frontokon, de tudták, ki-kölyke vagyok. Besettenkedtem, lábatlankodtam mindenkinek, fel-felnéztem a fölöttem tornyadzó nyomdász bácsikra, akik szedőszekrényeik fölé hajoltak, melyek tartalmáról akkor még sejtelmem sem volt. Ez volt az a nyomda, ahonnan Édesapám valaha hazahordta azokat a szebbnél-szebb bibliofíliákat4 s e kincses könyvek még ott ékeskedtek első könyvtáram közepén, míg életünkkel a történelem eseményzuhataga meg nem borult s ezek is oda nem lettek a mindenek nagy kallódásában-potyogásában, hogy kis híja a megöröklőjüknek is ez lett a sorsa. S itt a cezúra, ahol szusszanunk egyet és tűnődő-szünetet tartunk.
(3) Miből-miből nem: a cserebogártól nem kérdezik, hogy akar-e – lennie kell. Ha mégis firtatni találná a Magasságos Mennyek Sóhivatalában, hogy miért, az egyöntetűen varcsogó Transzcendens Kinyilatkoztatás csak azt mondja: hogy a rák a vetésre ne menjen.
KL Hát nincs azokból a bibliofíliákból már egy se könyvtáradban?
Haj! Lorcsikám. Vajon csak tetteted vagy természettől vagy ilyen üde-naiv? A vadszamárcsordák szelidítethetetlenek s ha te hiszel a Szent Tamás Cselekedetei c. apokrifának (melyben a Jézus nevével előszólított sivatagi vadszamarakat befogják, hogy rájuk esteledés előtt elérjék a Várost s ott a fővadszamár, embernyelven szólalkozva, oly ékesen ecsetelé, mi vár a pogány lélekre a gyehenna tüzében, hogy ezerek megtértenek) – mondom, ha hiszel a vadszamarak csodájának (mely az apostol Nyolcadik Cselekedete vala), hát a Te hited tartson is meg téged. Mert az a tankhadsereg, amely elözönlötte az országot, nem hogy a Jézus, de a herkópáter nevére sem állt volna meg, és ezer vadszamárcsordával felért. Vajda Endre néhai kedves-jó cimborám még gyönyörködött egy-két megmaradt példány szecessziós cirádáiban s ha megírták a Beszélő Ágy regényét, miért ne írhatnák meg a Beszélő Könyv regényét. Ábrándossá teszel és gondterheltté egyszersmind.
KL Mintha nem is a lelkiatyádnak: a négy falnak mondanád. De mondd!
Mondjam-e? Itt elkalandozás és kitérés nélkül nem ússzuk meg, de miért ne? Hiszen Lawrence Sterne is úgy tartotta, az élet sava-borsa az elkalandozás. Hadd figyelmeztesselek, micsoda szörnyeteget fogtál ki magadnak; mert tudnod kell, én – Sors-Isten-Barom akaratából és rendelésére – költőszerzet lettem s rengeteg verset írtam. Ami kiadódott, jó másfél ezer könyvoldal ez a lírai termés s olyan, hogy annak óhatatlanul vannak életrajzi vonatkozásai; ne csodálkozz hát, ha mesélőkémbe s tudatomba minduntalan betolakodnak az odavágó versek. Egyikből-másikból nolens-volens idézettel ingerkedem s idézhetnékemet el nem fojthatom még akkor sem, ha jól tudom, az olvasónak sem ezekről a versekről, sem erről a költőről soha még csak nem is harangoztak. A másik, költőszerzetté való romlásom – és odáig vetemülésem mellett az, hogy a szívemben készen találtam ezt a kinevezést és Főgarabonciárius is lettem. Másszóval: első eszmélkedésemtől kezdve semmi úgy nem vonzott, mint a bölcselet. A bölcselet története, a bölcsek élete, a mestergondolatok csillagpályái; meg hogy ők maguk hová el nem vetődtek felderítő expedícióikkal, a Lapis Philosophorum után eredőben. Így hát az, hogy mit gondolok a dolgokról, ez a belső kommentár válton váltig előtolakszik s ezért olykor gyalogszerrel poroszkálunk. Persze az más lapra tartozik és el se mondom (nem itt mondom el), hogy mindig a léten való elcsodálkozás volt a kiindulópontom; vagyis ontológusnak születtem, a lételmélet, a lehetséges lételméletek kristálytani alakzatai: ez gondolkozásom korund-magva, a legkeményebb, a legreménytelenebb és legkilátástalanabb diszciplína (ezért is nevezem a bölcseletet a Tanácstalanság Privilégiumának) s olyan, amelytől azért az emberi szellem elszakadni sehogyan sem tud. Bizonytalan első lépéseimben-kimerészkedéseimben Édesapám könyvtárának sokat köszönhetek, sőt, neki magának is, amire – örök szégyenemre! – nagyon elkésve jöttem rá, s amilyen vásott apaszomorító voltam, bizonyára sok borsot törtem az orra alá. Értelmes, érdeklődő fiatalember lehetett, erdélyi szász s hogy milyen kevertes anyag vagyok, mindjárt látni fogod. Egyik nagyapám, az orosz, a kijevi „gubernya” valamelyik falujából szökött 16 éves korában. Éppen újoncoztak, ami a cári világban sorshúzással ment, a verbuváló praporscsik kezéből ő húzta a rovásos botot és ha felcsap, 25 évre viszik el katonának. Nemigen kérdezték; mire leitatták, már fel is csapott. De éjszaka kijózanodva sehogyan sem tetszett neki, hogy mundérban töltse életét. Elköszönt a kapufélfától és Odesszáig meg sem állt. Ott aztán hamis néven, hamis papírokkal, Jakov Szerafimovics, zsákolással annyi pénzt összekeresett a dokkokban, hogy megválthatta a hajójegyet Amerikába. Hajszálon múlott s már ment volna is, amikor beszállás után tapasztalnia kellett, hogy a természete nem bírja a fedélzet ingását. Fogta magát, harmadszori hányás után összetépte a hajójegyet s azt is a tengerbe hányta – azzal levonult a hajóról és továbbszökött Romániába. Onnan Magyarországra. Távirati stílusban mondom, mindez évekbe tellett.
KL Melyik nagyapád volt az orosz?
Anyám édesapja. Kicsi koromban ha katonásdit játszottam és úgy masíroztam nagy kajátozva, hogy „jobb!-bal! jobb!-bal!” – ő mindig kijavított:
– Ne azt mondd, kicsim. Mondd azt, hogy „raz!-dva! raz!-dva!”
KL És mondtad?
Nem én. Amúgy is többször voltam „mozdony”, mint „katona”.
Ez a raz, dva visszajárt még sokáig, pedig már nem is annyira a fenekem, mint inkább a mélytudatom emlékezhetett rá, mert ez volt annak a zsengekorombeli contretemps-nak a csattanója. S jóllehet a „sajáthúgy-ivás” meg a szűzlánypisiben való mosakodás valaha világszerte sok nép vajákos receptjében szerepelt, de ezt a fajta sauce suprême-et még Brillat-Savarin szakácstudományában is hiába keresnéd, ez a magam recipéje volt, noha nem vettem rá ki a pátenst. Hároméves lehettem, amikor ez a felülről küldött megvilágosulás rámtelepedett, forró nyárban, rekkenő hőségben. Az ilyen kánikulában a család nem szereti, hogyha a középre helyezett tálban a leves lobogó forró, úgy, amint a takaréktűzhelyről épp leveszik és a nagy ovális asztal köré gyűlő hívek szeme láttára középre helyezik; ezért nagyanyám ilyenkor a ház mellett végigfutó nagy árnyas ámbitus leghűvösebb sarkában a kétfülű, aranyszélű porcelántálat lehelyezte a kőre, hogy a leves némileg hűljön és kigőzölögje magát. Történetesen akkor nem volt arra senki, és én a levessel egyedül maradtam. Csak elnéztem a pompás tálban az aranyszínű Újházy-tyúkhúslevest, amelynek a színén, karikában, szivárványosan csillogott a zsír és békésen úszkáltak benne a májgombócok szigetei. Hogy miféle szimpatikus mágia sugalmazhatta, nem tudom; alkalmasint hasonlóságot véltem fölfedezni az aranysárga tyúkhúsleves és az egészséges, frissen csurranó aranysárga pisi-sugár között. Kétségek támadtak bennem, hogy onnan, ahol állok, három lépés távolságból beletalálok-e, ha nagyon akarok; de mindennek megvan a technikája és én menten ráhibáztam: ki kell dülleszteni a hasikát és magasra kormányozni a sugarat. Már az első kísérlet meggyőzött, hogy semmi sem lehetetlen, csak akarni kell: magasra tartott „irányzékkal” s teljes erővel nyomizva, hamarosan vastag, aranysárga sugárban éppen a levesestál közepébe találtam s némi szaporítással magam is iparkodtam hozzájárulni, hogy az új recipével a mai húslevesnek különleges ízt és szokatlan zamatot adjak. Már épp befejeztem volna a műveletet, amikor nagy sikoltozásra lettem figyelmes. Nagyanyám volt, a család főzőasszonya:
– Jesszusom! A gyerek! A gyerek belepisilt a levesembe! Pocsékká tette a levesemet!
Gyanút fogtam, hogy nem mindenki úgy fogja fel a húsleves megjavítását, ahogy én s ijedelmem nem is bizonyult alaptalannak: pillanatok alatt nagy lótás-futás kerekedett, szentségelés-kiabálás-basszamázás verte fel a ház nyári csendjét – olyankor, amikor ekkora kánikulában a kutyák se vakkantanak –, előfutott a család minden nagyja (az apraja, aki voltam, csak elfutni szeretett volna) s mire kettőig számoltam, már valaki lecibálta a nadrágocskámat, valaki kétfenekű dobot emlegetett, biztatásul annak, aki a levegőbe kapott és veresre verte a tenyerét a pucér fenekemen. Kinek azon járt az esze, hogy „most mit eszünk?!” (mert oldalt sandítva, ahogy a fejem lógatták, verés közben láttam, hogy az aranysárga Újházy-tyúkhúslevest már öntik is a bokrok alá), ki meg azon jártatta a sütnivalóját, hogy mi legyen a büntetése annak az imposztornak, aki pocsékká teszi a család levesét.
– Bezárni. Be kell zárni.
– De hová?
– A jégverembe.
– Jaj istenem, meg ne fázzon az a gyerek nekem! – hallottam valahonnan nagyanyám sopánkodó hangját.
– Csalánba nem üt a mennykő! Hogyisne! Be vele! Be a jégverembe! Vacsoráig elő ne jöjjön!
– Ne! Nagyapa: ne! A jégverembe nem megyek…!
– De bizony hogy megyelsz: raz, dva!
Ez volt az az „egy-kettő”, amelyet soha nem felejtek el; mert még ma is az orromban a jégverem szaga. Inkább csak hűvöske volt, nem volt az fagyaló hideg; sötétnek is csak addig, amíg a szemem meg nem szokta a félhomályt. De hogy magamra maradtam és be kellett rendezkednem valahol, ahol agyonüthetem az időt, kuckót kerestem a hordók között, az ászokfák alatt. Leltem is, kemény, rideg és büntető-barátságtalan volt az a magányos kuckó, azóta is az orromban a boroshordók, az ászokfák orrfacsaró szaga s akkor gyűlöltem meg a vinkó szagát: nagyon elsőrangú bornak, tokajinak vagy lachryma Christi-nek kellett lenni, hogy ne emlékezzem az ászokfák szagára. Szipákoltam-duzzogtam a sötétben s ha nagy ravaszul arra spekuláltam, hogy majd csak akad valaki vajszívű szószólóm, hát nem spekuláltam rosszul: óra múlva kiengedtek és alighogy mint a rossz álmot, kialudtam, nem voltam haragtartó – másnap már ránevettem nagyapámra.
KL Nagyapád ott lakott veletek?
Pesten, egy darabig. Gyomán külön laktunk. Apai nagyapám, Hack Ferenc még Temesvárott volt kalapos, boltja-műhelye volt. Apám Temesvár mellett, Csáktornyán született 1881-ben; onnan ment Poprádfelkára, majd bécsi kitéréssel – Gyomára. Hack volt a családi nevünk, szépen csengő szász-germán név.
KL Úgy tudom, első köteted még Hack Győző név alatt jelent meg.
Jól tudod. Ha történetesen nem magyarosítok, igencsak jól jártam volna a Hack családnévvel: kurrens angol név is egyúttal, a londoni telefonkönyvben van jó oldalnyi belőle s el sem tudod képzelni, mekkora előny angol névvel eltűnni az angol társadalomban (NB., nomen est omen: maga a szó, hogy hack Dr. Johnson idején skriblert jelentett).
KL Most is betűznöm kellett a neved a Bevándorlási Hivatalban, jövet.
Mert van egy hasonló hangzású angol vezetéknév, a Hayter. Sir William Hayter volt Nagy-Britannia moszkvai nagykövete 1953-tól 1957-ig; nekem is betűznöm kell a nevem, az á betű ékezetét meg lekoptatta az angol élet.
KL Mikor vetted fel a Határt?
Hihetetlen, hogy ma már milyen kacifántos idegen neveken jelentkeznek írók, költők a magyar irodalomban. Valamikor ilyen névvel kopogtatni az irodalom ajtaján nálunk elképzelhetetlen volt. Így lett Steingassnerből Tömörkény, Zieglerből Gárdonyi, Herzogból Herczeg, Neumannból Molnár, Martoncsikból Mécs, Grosschmidtből Márai és Makkó Lajosból Tűz Tamás. 1946-ban adtam be magyarosítási kérvényemet; három nevet kellett javasolni, az első a „Medveczky” volt (gyergyószentmiklósi székely nagyanyám után), a második a „Határ” volt (egy bánáti nagynéném után), a harmadikra nem emlékszem. A döntés a Medveczkyt elutasította azzal, hogy az védett név és ha a lengyel grófi ágától engedélyt szerzek, megújíthatom a kérvényemet. Elgondolhatod, hogy 46-ban nemigen lehetett ilyesminek utánamászni s amúgy is, hamarosan nem volt ajánlatos, hogy valakinek cé-zé-ipszilonos neve legyen. Belenyugodtam a „Határba” és letettem a „Medveczkyről”; pedig székely nagyanyámra még emlékszem: magához emelt a magasba és mindig úgy becézett:
– Egyem! Egyelek meg! Eszemadta!… Egyem! Egyelek meg! Eszemadta!…
KL És Édesanyád? Hol ismerkedett meg Édesapáddal?
Ha én azt tudnám! Anyám tanítónő volt Mezőtúron. Gondolom, valami táncmulatságban ismerkedhettek meg, mert a családi legendák szerint Édesapám legényember korában született népszórakoztató volt, amolyan társaság-központja, alkalmi konferanszié, miegymás. Mai megjelöléssel kispolgári értelmiségi, bár megérzésem szerint mérföldekkel tovább látott az orránál s nem csak a könyvtára volt az egyedüli, ami ránk maradt, amiből következtethetek a mentalitására. Nyílt eszű, érdeklődő fiatalember lehetett, és a német klasszikusokon kívül összevásárolt egész sereg, a század elején divatos, népszerűsítő, tudományos könyveket. Vastag, pompásan illusztrált kötetek sorakoztak a könyvespolcán, mint Ernst Haeckel óriás művei a Natürliche Schöpfungsgeschichte, a Die Weltreatsel, a Kunstformen der Natur, aztán persze Bölsche Szerelem az Élők Világában (ez magyarul); meg a teljes sorozat Schopenhauer (kísérteties, hogy itt Londonban ugyanazt a régi, gót betűs Brockhaus-kiadást vásároltam meg, ami neki megvolt). De ne gondold, hogy csak a közhely-klasszikusokat vásárolta meg folyóméterszám, mert a „nagyokon” kívül ott volt Kleist, Büchner, Heine, Grillparzer, Grabbe, Hebbel, a Schlegel-fivérek, Leanu, Rückert, Mörike, még Rosegger is, a dialektusban író osztrák költő.
KL Ő németül beszélt?
Kétnyelvű volt. Kézenfekvő, hogy mindjárt, már zsenge gyermekkoromban szeretett volna német szóra fogni s nyaggatott is, de hasztalan. Megpróbálkozott mindennel, még német nyelvű képeskönyveket is hozatott, és a képeket mutogatva, helyettem szavalta az idióta rigmusokat:
– No kinek adjuk azt a nagyon nagy pofont? Kinek, a nagyon nagy nyaklevest? „Dem pomaden Bengel da: / Kasper ja! Kasper ja!”
Összeszorított foggal, konokul hallgattam és fogadalmat tettem, hogy amíg élek, monoglott maradok.
KL És nagyapád?
Apai nagyapám háromnyelvű volt, mint Temesvárott mindenki. A vevőköre: székely is, szász is és persze román. Jól megfértek egymással. Kis közjátékként hadd mesélem el Édesapám öccse, Misi bátyám történetét. Ez az izomerő a családban van, magam is megörököltem apámék erős fogását. Misi bátyám is fiatalon borzasztó erős fickó volt és híres verekedő. 18 éves korában, egy kocsmai ramazuri alkalmával hazavágott egy legényt, a szerencsétlen kiszenvedett s ő tudta – szöknie kell. Nagyanyám batyut kötött neki s ő még aznap éjjel kereket oldott. Maga se gondolta volna – kisodródott Amerikába s New Yorkban kötött ki. Segítette a német kolónia, kalaposműhelyt nyitott (a papáról háramlott rá, az volt a tanult mestersége). Egyre-másra szaporodtak el a fiókjai, meg is tollasodott s mikor már a műhely nagyüzemmé nőtte ki magát, ő lett New Yorkban a kalapkirály. Volt egy milliomos nagybátyám. A két fivér levelezett, addig-addig, míg Misi bátyám rá nem szánta magát – hazalátogatott. A húszas évek végén lehetett, a felesége, Emma nagynéném nagy darab sváb asszony volt, de már erősen kikupálódva, csupa szőrme, púder, csupa ridikül és klipsz és strassz: a vásárlás volt a kedvtelése és módfölött hiányolta, hogy a Párizsi Áruházban nem szól a zene. Egy alkalommal taxiba vágtuk magunkat és Emma néném megkocsikáztatott: Nagykovácsitól Gödöllőig körbe-karikába (a cukrászdázást leszámítva) egész nap jártuk a várost. Annyi pénzt együtt nem láttam, amennyit a sofőrnek ő fizetett. Persze egymás közt ők ketten csak angolul beszéltek (és magam fülig vörösödve, szüleim némi konsternációval vették tudomásul, hogy az angol a „picture”-t picsának ejti…, de mit volt mit tenni). Csak törték a magyart, de a szüleimmel nagyokat nevettek és jól megértették egymást. Egy nagy fájdalmuk volt csupán. Gyermektelenek voltak és nagyon szerettek volna gyermeket. Könyörögve kérték Édesapámékat, hogy adjanak oda engem, engedjenek ki Amerikába: ők majd felnevelnek, egyetemre járatnak.
KL Egyetlen gyerek voltál?
Az hát. És a szüleim semmi kincsért nem voltak hajlandók odaadni. Mikor látták, hogy erről le kell tegyenek, máshogyan próbáltak segíteni rajtunk. Bármennyire titkoltuk, nyilvánvaló volt, hogy szüleim iszonyú nehezen vészelték át a gazdasági válságot s lényegében a permanens tönkremenés állapotában, máról holnapra éltünk. Majd mi rendbehozzuk a dolgaitokat – mondták az amerikai rokonok. Egy vasárnap délelőtti séta alkalmával (és ezt a saját fülemmel hallottam), Misi bátyám megáll a körúton apámmal és a sétabotjával rámutat:
– Látod ott azt a sarokházat? Megveszem neked. Vilikém! Hadd vegyem meg! Ne tiltakozz, a hétszentségit, mi az nekem? Semmi. Meg ami mellette van, azt is. Meg azt… Meg azt… Csak hogy könnyítsek a helyzeteden.
Szüleim hallani sem akartak róla. Azután is, még sokáig, ha arra jártam, mindig úgy néztem fel rá, arra a pompás körúti sarokpalotára, amelyiket a sétabotjával megjegyzett:
– Ez a sarokház, ami nem lett a miénk. Az volt az az Amerika, ahova nem mentem el fogadott gyereknek amerikai nagybátyámhoz, a kalapkirályhoz, aki ki tudja, él-e még…
Mert ez a közbevetés ilyen melankolikus akkorddal zárul: a levélváltás még eltartott egy darabig, aztán a két fivér között valamiféle harag támadt és a levelezés abbamaradt.
KL És tudsz róluk?
1960-ban megeresztettem egy levelet Misi bátyám New York-i címére. Választ nem kaptam. Ha élnek – ha valakijük él – azt hihette, a menekülttáborból, ejtőernyőn, afféle darizó mangár vagyok, nyakukbaszakadóban. Pedig írtam, hogy mindenem megvan. No ládd, már olyan docilis vagyok, hogy nem ismerek magamra. Csak mondom-mondom a magam érdektelen történetét, holott kinek nem volt kalapkirály nagybácsija Zámerikában…?!
KL Docilisan berzenkedel, de hadd faggassalak tovább. Hogyan kerültél el ötödfél éves korodban Gyomáról és miért?
Hja! Átugrottál valamit, ami neked már quantité négligeable. Átugrottad a világháborút. Nem várhatta meg, hogy megszülessek: Édespapámat ’14-ben bevitték katonának. Négyesztendős háborús pokol következett – az szakadt rá. Az első időben még futárszolgálatot teljesített, gyorsvonatokon cikázott katonai sürgönyökkel meg portfoliókkal – különleges tasakban vitt üzenetekkel. A felesége szerette volna megmutatni az újszülöttet a papának: vonatra ült és utazgatott utána. Mire utolérte volna Szarajevóban, Édesapámat már átvezényelték az északi frontra. Anyám vonatról vonatra hurcolt, bár én minderről nem tudtam semmit, csak úgy mesélték; hogy pólyás koromban beutaztam a Monarchiát, csak azért, hogy megmutassanak a papának. Nem sikerült. Pedig jó lett volna; mert Édesapámat aztán emberileg szörnyen elgázolta a háború. ’16-tól kezdve harcoló alakulatnál volt. Doberdónál szétverték a zászlóalját, három napig egymagában az erdőben bolyongott. Farkasfalka támadta meg, puskatussal verte szét. Nagy sokára rátaláltak, lőtt sebbel kórházba került. A tábori kórházat belövés érte, apám gránátnyomást kapott. Rokkantként került haza. Három évig a kórház lakója volt; gyakorta megtörtént, hogy felugrott álmában, kiesett az ágyából és kétségbeesetten hadonászva ordítozta:
– A farkasok! A farkasok!…
Utolsó odalátogatása alkalmával a főorvos félrevonta anyámat és azt mondta:
– Nemsokára hazaengedjük a férjét: mi többet érte már nem tehetünk. Asszonyom, szívlelje meg, amit most mondok. Eztán maga a családfő. Válasszon valami olyan foglalkozást, ahol a férje félreülhet és nemigen kell érintkeznie emberekkel. Reméljük, a tünetek idővel elmaradoznak, keménykötésű fiatal szervezet, még kiheverheti. De egy darabig még napirenden lesznek a félelmi remegések, az éjszakai dührohamok…
Így jöttünk fel Pestre. Úgy adódott, hogy itt egy katonabajtársa eladta Édesapámnak a fűszerüzletét, a VII. kerületben, az Akácfa utca 38. alatt. A kapu egyik oldalán Gartner kárpitosék üzlete-lakása (ma, úgy tudom, vendéglő), a másik oldalán a szatócsbolt. Annak a szatócsboltnak Édesanyám volt a lelke; a vevőkör Lelki Klinikája, Üdvöskéje, Általános Tanácsadó Szolgálata. Apám a pultok mögé vonult, látni is alig lehetett – kivéve amikor kiszolgált, különben egész nap barkácsolt, fúrt-faragott. És itt történt velem az a leírhatatlan – mert magamból kiírhatatlan – szégyen, amire hogyan is tudnál rákérdezni, hiszen nem is gyanítod s hasztalan pellengéreztem ki magam „Írósors gyalázata” című tárcanovellámban („Légy Minaret!” Aurora 1990., 16 o.), azzal ugyan még közel se vezekeltem le. Arról van szó, hogy plagizátor vagyok, mindig is az voltam világéletemben – amilyen megrögzött Igaz Ember az Erényben minden pályatársam. Nyolcadik éves lehettem, amikor zsenge elmémmel-szívemmel annyira beleszerelmesedtem a Fekete gyémántok híres Bevezetőjébe, hogy fogtam magam, két nyári délutánon át leírtam gyöngybetűkkel mind a huszonöt oldalt s utána beosontam kispajtásomért, a Sanyiért, kézen fogtam és előhoztam a házmesterlakás udvari homályából…
KL Ott, az Akácfa utca 38-ban?
Ott hát, hol máshol? Lévén hogy a házmesterék egy szem fia, Csizmadia Sanyi volt a meghallgató közönségem akkor is, ha pojácáskodtam, ha hideglelős-komoly előadást tartottam a Mindenség Értelméről (s ugyan ki adná ennél alább, ha nyolcéves és Egyetemes Plagizátor?!) – akkor is, ha mozdonyt építettem és akkor is, ha hangosan ábrándoztam az egzotikus őserdőkben ottfelejtődött őslények felfedezéséről. Ezúttal azonban antul is komolyabbra fordult a dolog.
– Megírtam első könyvemet – jelentettem ki Sanyinak (aki azon kívül, hogy azt se tudta, a ,könyv’ mi fán terem, arról a könyvtermő fáról is csak egyet tudott: hogy csuda dolog). Leültünk a mi boltunk kirakatának vasrácsos lépcsőjére (a vasrács alatt a pincébe szakadó széncsúszda pallója feketéllett: kicsik voltunk, elfértünk a lépcsőn), elővettem első nagy elmeművemet és olvasni kezdtem – Jókai után szabadon. Karbonról, Szilúrról, Devonról, földkorszakokról. Hogy mint lesz az ősvilág erdőrengetegéből a vastag szénfekü; a kitermelnivaló kincs – a „fekete gyémánt”. Az én Sanyi barátom nagyra meresztette a szemét és már nem is annyira hitetlenkedve, mint inkább előlegezve fanatikus hitét, az orákulumnak, aki vagyok, megkérdezte:
– Ezt te írtad?
– Hát. Ki más – vágtam ki büszkén.
– Ezt a sokat? Mindet?
– Én.
– Házi feladatnak?
– Annak.
– Hány házi feladat ez?
– Ezer.
– Senki se segített?
– Senki.
– Anyád se? Apád? A nénétek, a tanítónéni? Senki?!
– Nem is tudnak róla. Titok.
– Csak mi kettőnk tudunk róla, te meg én…?!
– Csak. A kettőnk titka.
– Az áldóját!
– Nem árulsz be, ugye?! Sanyi!
– Dehogy árullak.
– Istenbizony? Így görbülj meg?!
– Olyannak ösmersz?! Így görbüljek meg. Irtó jó! Olvasd tovább!
Én meg alighogy szerzőségemet megvallottam – azon minutában nagyot dobbant a szívem. A hazugság sziklagörgetege rám zúdult és betemetett. A jóvátehetetlen hazugság sziklája nehezedett rám, és én ez alatt a sasbérc alatt feküdtem élve-eltemetve. A vesztes hazardőr sorsa várt rám, akinek csak ez az egy dobása volt és azt is elvesztette. Elhazudtam az életemet. Mert tudtam, bármennyire szerettem volna, az én kispajtásomnak soha többé meg nem vallhatom – nézd Sanyi, gyönge voltam, eltévelyedtem, Jókai szóbűvészete elkápráztatott, megigézett: hazudtam neked, barátom, hazudtam, Csizmadia Sanyi, cudarul hazudtam, nem én írtam a Fekete gyémántokat… Hiszen mire gyalázatom megérlelte bennem az elhatározást, hogy leleplezem magamban a káinita nagy hazugot, aki vagyok, Sanyi elvegyült a Sanyik ezreivel, felcseperedett, iparostanonc lett és szereleműzött kamasz, életújonc és örömkatona, elsodródott és eltűnt a szemem elől, ki tudja, merre mórál. Ha nem az Ismeretlen Katona sírja temeti, akkor még annál is rosszabb sorsot választott: nyugdíjas valahol; nyugdíjas egy olyan láthatatlan „vasfüggöny” rossz oldalán, amelyet nem is a politika bocsát le a túlnépesedés földabroszára, hanem a betegség és a kor.
KL Hát nem is találkoztál vele soha többé?
Csizmadia Sanyival? Már hogyne találkoztam volna: meghallod még azt is! De csak a háború előtt. A háború után a Sanyik ezreivel: nem én, soha többé. Sok-sok évtizednek kellett eltelnie s itt majdnem azt mondhatnám, nincs annyi csillag az égen, ahány évtized eltelt, amíg rájöttem, hogy hitegetem magam, nincs semmi „eredeti” a Nap alatt. Mindent végigábrándoztak, megírtak/leírtak előttünk, elírtak előlünk mutatis mutandis – más írók, más kultúrák, más hitregék nyelvén, más civilizációk tentélő bölcsőjében – és jelrendszere szerint. Mindannyian eredendően plagizátorok vagyunk. S most jön a vastagja: jut eszembe. A legarcpirítóbb az én esetemben az, hogy még ez az én első zsenge hazugságom sem volt s nem is lehetett az én „eredeti” ötletem. Valamikor, tán Babilonban, tán Asoka király birodalmában élt egyszer egy inaskodó írnok-süvölvény s annak is volt egy „Sanyija”: vele történt először s „eredetileg”, ő hazudta elsőnek, amikor kiszaladt a száján, hogy Gilgames Utazását az Árnyak Országában vagy azt a ménkű-hosszú Máhabharátát – ő írta.
KL Hát… ez nem az a történet, amire azt szokás mondani, hogy „csodagyerekként” kezdted.
Nem hát. Csakhogy a mi mesterségünkben még szabályerősítő kivételként sincsenek hatéves „csodaírók”; legjobb esetben „csodakamaszokról” beszélhetünk. Igaz, a renaissance századaiban szóltak ilyen csodákról a legendák; majd minden trónvárományos herceg-hercegnő négyévesen írt-olvasott; Pico della Mirandoláról regélték, hogy hatéves korában tudott latinul–görögül. De mit tudhatott azonfelül egy hatéves arisztokrata? Csak mint az idomított kutyus – két lábra állt. Az én első plágiumom ügye csak olyan volt, mint a kora középkori kolostorok scriptoriumaiban azoknak a kezdő novíciusoknak az esete, akik nyelvüket kidugva csak másolják a betűt, mint az ákombákomot, de nemigen értik. Írással igazán csak jóval később próbálkoztam.
KL És ott is laktatok az Akácfa utcában, ahol az üzlet volt?
Hát – ez volt a védelmi visszavonulás utolsó erődje. De mielőtt odaköltöztünk, laktunk mi másfele is. Jó ideig laktunk a Nagyatádi Szabó utca egy magasföldszintes lakásában, az akkor még Kertész utca volt –
KL Ma újra Kertész utca: ott, ahol a Fészek van.
Igen, a Fészektől 8–10 háznyira, tán a 25-ben. A kapualjig keskenyvágány vezetett hátra, mert az udvar végén valami műhely volt, oldalt meg egy alagsori zacskóragasztó üzem. Szemközt magas, modern bérkaszárnya, a földszintje garázs, az első emeletén valami híres operettdíva lakott: nyaranta, nyitott ablaknál, szakadatlan házibuli volt a szép hölgy élete, fel-feldudogáltak érte az autós banditák –
KL A nevére nem emlékszel?
Ha agyonütsz se. (Tán Lábass Juci? Honthy Hanna?) Emlékszem, amikor a nagyanyám haldoklott, a szüleim felüzentek neki, itt valaki haldoklik, csendesebben vigadjanak. Azonnal elcsendesedett a társaság, becsukták az ablakokat és pár soros levélben a szép színművésznő bocsánatot kért.
KL Mint Petőfinél, a versben…
Onnan átköltöztünk a Nyár utcába egy második emeleti kétszobásba; csak arra emlékszem, hogy innen órák hosszat lestem egy cigányképű, kegyetlen kacér lányt, aki szemközt lakott és ha behunytam a szemem, a pesztonkámra hasonlított… Utána nem annyira beütött a „krach”, mint inkább tetőzött a válság, 17 évesen én éppen érettségi előtt álltam. A szatócsboltot csőd fenyegette. Válaszút elé kerültünk: vagy apám állásba megy – hogy hozzásegítsen –, vagy fel kell adnunk a lakást. Én előálltam azzal, hogy szíves-örömest feladok mindent, nem akarok egyetemre menni és nyomban dolgozni megyek. A szüleim erről hallani sem akartak. Végül azt tettük, ami fájdalmasan kézenfekvő volt – apámnak, állásra, semmi esélye nem lévén – feladtuk a Nyár utcai lakást és beköltöztünk az üzleti raktárba. Betonpadlós, szoba-konyhás sivatag volt, a „szobát” úgy képzeld, hogy vasrácsos két ablaka a lépcsőházra nézett, tehát világítása-szellőzése közvetett volt; mellette a konyhafélében volt a vízvételi hely, egy falicsap, alatta vödör; ajtaja az udvarra szolgált. Ennek a hosszúkás konyhaszerűségnek a végében apám háló-empórát rögtönzött csigalépcsővel s ennek a mini-emeletnek a deszkapadkáján volt az ágyfészek, ahol a házilány hált – mert mindig volt valaki fiatal fehérszemély, aki ha nem főzött-takarított, akkor a boltban kiszolgált. Másnak nem mondanám el, de neked meggyónom Lorcsikám. Minden egyes alkalommal, ha éjnek-évadján rátettem a lábam annak a parányi csigalépcsőnek az első fokára, lelkifurdalást éreztem és imigyen korholtam magam:
– Rossz fiú! Hát ezért csinálta, ennek csinálta Édesapád ezt a lépcsőt, hogy amíg ő, anyáddal a robotos kimerültek mély álmát alussza, te felmeredő hímvessződ követve, kitapogasd a soros fiatal fehérszemély hálóinges idomait, hogy mire ideje lenne megijedni, már tulajdon kéjes lihegésére ébred? Ezért eszkábálta, nektek barkácsolta apád ezt az ágyas padlatot, hogy aztán a tűzmeleg ifjonti húsban szigonnyá szétmeredve, megtermékenyítsed a szegényt s utána kajtathasd fiatal orvosnövendék barátaidat, aki elég szegény, hogy kis pénzért vállalja a súlyos börtön kockázatát – (mert akkor még, mázsákban, jól kimérték az orvosnak, aki angyalcsinálásra vetemedett) – ahelyett, hogy a hideg vödör vízbe beleállva, három Üdvözlégyet, három Miatyánkot rebegve megtűrtőztetnéd kani gerjedelmed, rossz fiú!…
De – akárhogy korholtam magam, mindig csak arra használtam a csigalépcsőt, amire nem kellett volna; oly szörnyűden kívánkozott bennemaradnom a bűnben és a vulvák-lábiák lávás melegében; és így lőn az életem egyetlen nagy, magelláni cirkumbilivagináció…
KL De honnan volt pénzed a küretre és volt-e mindig orvoscimborád?
Látom, a tapasztalat beszél belőled; hogy a felcsinálás mindig könnyebb, mint az elcsinálás; azután meg nem minden házilány hasonlított az én Pesztonkámra, de a fiatal szatír olyan, mint Petőfi rohangáló ifjú vitéze: „Itt a kardom, hova szúrjam?” De akkor már elsőéves egyetemista voltam és kerestem –
KL Lassan a testtel. Hát az iskoláid?
Igazad van, festina lente. Iskoláim…?! Tudod, az ember nem választhatja meg a rokonait, a szüleit, a börtönben a zárkatársait, az iskolában az iskolatársait, az egyetemen az évfolyamtársait. Akcidentáliák ezek, véletlen összekerülések. De tán nem lesz érdektelen, ha szalagra mondom, hogy a Markó utcai Bolyai Főreál jeles intézet volt, meg is nyerte az országos tanulmányi versenyt abban az évben, amikor magam is nyertem. Ybl Miklós tervezte ezt a pompás épületet –
KL Az a Berzsenyi gimi!
Azzal szemközt, a vöröstéglás. A Bolyai.
KL Oda járt Radnóti.
Hova? A Bolyaiba? Inkább a Berzsenyibe, gondolom –
KL Oda Vas Pista járt.
Meg Devecseri Gábor.
KL Meg Hegedűs Géza.
Nos, nekem is nevezetes a Berzsenyi, de másról. Ott volt rajztanár Luttor Ignác, a zsinórírás apostola. Luttor Ignác pedig (hogy ugorjak úgy húsz esztendőcskét) nekem nem a zsinórírásról volt nevezetes, hanem arról, hogy volt egy világszép lánya, Luttor Mara. Kedves-jó barátnőmet és múzsámat tiszteltem benne (plátói alapon) – aki nemegyszer olvasta verseimet 47-ben, 48-ban s egy ízben még Kassák haragját is kihívtam, nem is annyira szonettjeimmel (mert „ha szonett, akkor ki nem szarja le?”), hanem vadlovak módjára nyargaló prózaverseimmel, amelyekből a „társadalmi mondanivaló” pimaszul hiányzott… No de ne vágjunk a dolgoknak elébe.
Különös tarka társaság volt ez a tanári kar akkor a Bolyaiban. Volt, aki varázslatos lényével megszerettette tárgyát és volt, aki antipedagógus lévén, megutáltatta a magáét. Kémiatanárom például készpénznek vette, hogy „mindenki mindent tud” és már csak épp „elbeszélgetünk a dolgokról”. Pedig senki sem tudott semmit. Volt, aki konyított hozzá és vette a lapot; én viszont nehezen hajaztam a kémiához; nehezen addig, amíg a Műegyetemen be nem pótoltam a mulasztottakat. Kiváló matematikatanárom volt Szücs Ernő, protestáns pap. Mások arra gyanakodtak, hogy homokos hajlamai vannak, én csak egzaltáltnak találtam. Evangelizáló, embermentő szándékkal „igazmondók klubját” szervezett az osztályban, kedvenceiből kerültek ki a klub tagjai, akik szemrebbenés nélkül füllentették, hogy ők tűzön-vízen keresztül félelem és gáncs nélküli igazmondó lovagok. Szücs Ernő azzal kezdett gyanússá válni, hogy egy óráján hússzor küldte a pedellust egy pohár vízért. Megitta mind. Kevéssel utána „ártézi kutat” akart fúrni a dobogó közepén és a mentők vitték el az óráról; zárt intézet lakója lett.
KL Ki volt a legkedvesebb tanárod?
Egyik tán legkedvesebb tanárom Jakobi Lányi Ernő volt s már maga a tárgya is, számomra, argumentum ad hominem: az irodalomtörténet. Érzem, hőhullám önt el az örömtől, most, hogy rákeríthetem a szót. Oly emberi történet az övé, hogy szinte regénybe illő, de század eleji orosz regénybe, ha Kuprin írja meg, s oly megindítóan melankolikus lekerekítésű. (Nem tudom, rokona-e Viktor bácsinak, a kiváló műfordítónak, akivel utóbb jó barátságba keveredtem, de ezt elmulasztottam megkérdezni.) Lányi Ernő többet tudott, mint amennyit mutatott. Ha azt mondom, hogy született pedagógus volt és lebilincselő előadó, keveset mondok. Soha nem kellett fegyelmeznie, mindenki csüggött az ajkán (én is). Háromszor annyit mondott el az irodalomról, mint amennyi a tankönyvben volt, sokkal merészebb szellemben, s mindent kiragadott szövegrészletekkel illusztrált – gyakorta fejből, homlokát a tenyerébe hajtva. Olyan volt, mint a bűvészmutatvány. Mondanom sem kell, a hódoló levéllel szoros barátságba keveredtem vele az érettségi után. Ki-kijártam hozzájuk budai villájukba, összetegeződtünk. Előbontakozott a gubójából, kitárulkozott. Elmondta előtörténetét. Egyetemista korában, két évig, súlyos csonttuberkulózisa volt a bordáján. Úgy kúrálta magát, ahogy akkoriban mindenki (André Gide-et beleértve, aki ugyanezt tette az afrikai napon), a nyílt sebet kitette a napsugarak gyógyító hatásának a kertjükben; és a kétévi napkúra csodát tett – begyógyult a seb. E két év alatt egyebet sem tett, mint Schopenhauert olvasott. A bölcselő termékenyítő hatással volt rá, nekiült, hogy megírja életrajzát. Mikor ideért a mesében, Ernő bátyám felkelt, előhozta és nagy szemérmeléssel átnyújtotta a bársonyfedelű, keménytáblájú gépelményt.
– Ez az. Belenéznél?
– Már hogyne néznék! – csaptam le rá mohón és alig értem haza, menten nekiültem. Olvasom-olvasom –
KL És…?!
Úgy voltam vele, mint aki szörnyen szeretné, hogy az ő lova az első legyen és szörnyen szurkol neki. Az indítása szürke, a történet ólomlábon jár. Iparkodólagosan hajtja a maga galacsinját, de a tehetségnek csak az egyik fele; a másik fele – a féltehetség. A hetedik égből estem le és egy kicsit: magamra maradtam. Visszavittem és mély hajlongások közepette származtattam vissza a mintaszerűen legépelt albumszerű kötetet, és mialatt egyik lábamról a másikra álltam, kerülgettem, mint macska a forró kását (nem először életemben). Visszaesett szememben azzá, ami volt: a kiváló pedagógus. Ő az élő magyar irodalmat tanította, az elsők között adta a kezembe Németh Lászlót.
KL Akik maradandó hatással voltak rád, olyanokra: más tanáraidra emlékszel?
A rajztanárunk volt az osztályfőnököm: Balogh Sándor szaktanfelügyelő (a nemesi előnevére már nem emlékszem). Ő volt az, aki életpályámat kiválasztotta és azon „sínre tett”. Legalábbis ő azt hitte. Mulatságos és angyali-aranyos bácsi volt, kopasz, köpcös, magára sokat adó, lelkiismeretes, morális lény; azonfelül mókás szerepjátszó: úgy tett, mint aki látatlanba adja a haragost és akkor is csínytevésen ér, amikor nem látja. De ilyenkor is, korholó, fel-felcsattanó tirádáinak kedélyes mellékzöngéje volt. Mint festő konzervatív volt, picikézett-pilinszkázott az ecsetje tűhegyével, a tárgy szeretete rajta volt képein, de a kencék, a lakk alatt soványan hordta fel az inspirációt. A kitüntetett kedvence voltam s nehezére esett, hogy egyenlő mértékkel mérjen, annyira szeretett és miért? A rajzkészségemért. Velem született ügyesség volt, a látás, a leképezés, a perspektíva, a biztonságos vonalvezetés benne volt a kezemben-szememben. Igen ám, csakhogy én zsenge-világéletemben gépészmérnök akartam lenni, mozdonymérnöknek készültem. Imádtam a mozdonyokat s kis híja, hogy nem imádkoztam hozzájuk. Ahol a vágányrengeteg kezdődött, a Keleti pályaudvar mögött. Nem egyszer, ezerszer. Átdobáltam a rajzkészséget, a rajztömböt, átmásztam a kerítésen, becserkésztem a telepet, be a mozdonytelelőt. Kiválasztottam az aznapra rendelt mozdonyóriást, háromlábú festőszékemre telepedtem és nekiláttam. Vastag albumokat rajzoltam tele mozdonyokkal, ismertem a típusokat, a MÁV 424-et, a 328-at, a 301-et, a működésüket, a belsővezényműves compound-mozdonyokat és már a szakkönyveket bújtam, kutatni kezdtem a német, az osztrák, a francia mozdonyok után, amikor egyszer Mentorom lefogta a kezem és savanyú mosollyal félretolta a mozdonyos rajztömböket –
KL Megvannak még?
Mik? A rajztömbök? Hogy volnának?! Itt, Londonban? Hol van az már: a tavalyi hó. Balogh tanár úrnak sehogyan sem tetszett, pedig mindez neki volt, hiába rajzoltam rakásra. Egyszer így szólt:
– „Mozdony”?! Piha! Abban, fiam, nincs semmi művészet. Az építőművészet, hékám: az a művészet!
Egy szó mint száz: kiverte a fejemből a mozdonyokat és beleverte az építészetet. Azontúl csak épületeken bámészkodtam, homlokzatokat rajzoltam. A fiatal elme képlékeny és gyúrható. Itt benyomják a mozdony-agytekervényt, mellette menten kidudorodik a koronapárkány-agytekervény. Nem mintha a gépészeti agydudor egészen abbahagyta volna ingerjátékát, csupán mert benyomták, de – pangott. Helyette megtáltosodott a szomszédos mező… Ontottam a fantáziahomlokzatokat, a mesepalotákat, kastélyaimból, diadalíveimből Disneylandet lehetne berendezni, jóllehet a formanyelvet még nem ismertem és bődületesen ostoba párkányokat, kupolákat raktam fel „operaházaimra” – de már elkapott a vitruviuszi szédület és már mintha én akartam volna, úgy határoztam el, hogy építész leszek. Itt majd közbeszúrunk egy szögletes zárójelet, ami most nem bontható fel, majd emlékeztess rá… Nos, akkoriban tizenkétszer annyian jelentkeztek a Műegyetemen az építész szakra, mint ahányat felvehettek; s ha az ún. numerus clausus nem is, a zsúfoltság engem is érintett és könnyen megjárhattam volna, hogy kiszorulok. De mit tesz Isten ujja: az iskola engem jelöl a rajztanulmányi versenyre és második leszek. Akkoriban az volt a szabály, hogy az első két nyertest automatikusan felveszik az egyetemre: egyszeribe „belül találtam magam a falakon”. Az első helyezett Radnai Lóránt volt, későbbi kollégám és jó barátom: építészek lettünk, ő simán, én több kis zökkenővel; úgy is mondhatnád, életem a zökkenők, a vargabetűk és a másodlagosan gyógyuló sebek története –
KL Meg a szögletes zárójeleké. Felbontanád?
Fel én, épp jókor szólsz. Kölyökkorom óta egyebet sem hallottam Édesapámtól a fehér abrosznál, mint ezt a ritornellt:
– Magamról tudom, mit segít, ha valaki jó mesélő, szórakoztató, keresett ember, mindenki kedvence. Ezt a gyereket is, ideje volna már, hogy zenére fogjuk, legyen valami hangszere. Bejár a boltba ez a cigányprímás, valami Szilágyi úr. Jó vevő. Megalkudnánk. Adhatna neki órákat.
Hogy ne csak dalosajkú legyek, hanem nyírettyűvel is nyaggassam a jótársaságot. Tizenegy éves lehettem, kaptam háromnegyedes hegedűt, órákat vettem a prímástól; persze cigányosan, úgy tartottam a hegedűt, hogy a zsebemig lógott a nyaka, a vonót a fogólapra csúsztatva húztam: a fidulás cigány rossz karikatúrája voltam és valami siralmasan hangicsáltam. Amivel meggyőztem szüleimet, hogy utolértem mesteremet és ideje, hogy más, jobb tanárt keressünk. De kornyikálás közben mind jobban kinyílt az érdeklődésem a zene iránt, amilyen auditív típus vagyok, és egyre több muzsikát hallgattam. Ami zene az egyik fülemen bement, az nem ment ki a másikon, hanem elhurkolódott s ott maradt; s amilyen vásott homo faber az alaptermészetem, már komponáltam is (vagy azt hazudtam magamnak). Jól emlékszem, beleszerelmesedtem az alterált szubdominánsba és ezt a fajta zárlatot elneveztem „esztétikai fordulatnak”: tizenkét éves lehettem. Szüleim felfigyeltek zenelázamra. Át kell világíttatni ezt a tojást, hogy záp-e és igazán olyan csudatojás, amilyennek hisszük – néztek össze a szüleim; és felcipeltek Barré Emilhez. Az Operaház zenekarának francia származású koncertmestere volt Emil bácsi, de több hangszeren játszott és zeneiskolája is volt a mai Kodály köröndnél. Hunyorogva hallgatta kornyikálásomat és érdeklődést színlelve értesült első alkotásaimról.
– Úgy, té mégvagy tizenegy és té mar es toi tu compose? Mon petit diableteau! Eljátszol te nekem melyik te szeret tied kompozíció.
A zongora mellől hallgatta „szerzeményemet”, belekapott a billentyűkbe és én azt se tudtam, hová legyek a csudálkozástól: tökéletes volt a zongorakíséret, az, amit megálmodtam! Kitalálja előre, ami következik! Honnan tudja…?!
Honnan is sejthettem volna, én kis ostoba, hogy azon a fokon gyerekjáték kíséretet rögtönözni a Toselli-szerenád rossz kópiájához?
KL És mi volt a verdikt?
Hideg zuhany a szüleimnek, totális megsemmisülés nekem.
– Á tártásá rossz. Á fogásá rossz. Cigányprímás elfelejteni. Újrákezd. Minden. Elülről. Rossz! Rossz! Rossz!
Emil bácsi ajánlott egy operaházi hegedűst, az hozott rendbe. 16 évesen, a vizsgajáték alapján felvettek az Akadémiára.
(4) Arról, hogy bármennyire átéljük az on revient toujours nagy igazságát, mit sem gyanítjuk, mennyire kihűlhetünk az Első Szerelem iránt. Milyen a koráramlatokkal dacolva – ár ellen úszni. Pajzsom és Faltörő Kosom: Édesapám. Találkozás a Mesterrel, aki maga sem sejtette, alakja mennyire túlnő önmagán és szerepe – szándékán: ő az, aki igazán „sínre tesz”, noha maga sem tudja, melyikre.
KL És mit játszottál a felvételi vizsgán?
Mit is…? Egy Kreutzer-etűdöt, Wieniawsky második hegedűversenyéből egy tételt (amíg le nem intettek), meg egy Paganinit, amibe beletört a bicskám. Mint hegedűs távolról sem voltam az a „kiugró” tehetség.
KL Ez volt hát az az epizód, amelynek zárójelét felbontottuk. Haladjunk tovább –
Mi jut eszedbe? A java csak most következik. Mert hogy társaim a Zeneakadémián mindenben csendesen lehagytak és hovatovább lekezeltek – az hagyján. Keserű tapasztalat volt; de ők nem jártak „más iskolába”, míg én azzal próbálkoztam, hogy mint lehet fél fenékkel két lovat megülni. A baj az volt, hogy rám szakadt a zene birodalmas mennyezete, csilingelése, orgonazengése; zeneszerzőinek tartományai, a polifónia, a gregorián, a lejegyzés. Történelmi távlatai. Őrületes szerelemre gyulladtam iránta. Csakhogy a zene szerelme nem az a kutyamarás, amely szőrével gyógyul. Bizonyára ismered annak a tauromenioni ifjúnak a történetét, aki szerelmi bánatában lerészegedve, nekirontott vetélytársa házának, hogy felgyújtsa: alapos volt a gyanúja, hogy az imádott lány ott sárlik vele a sötétben. De nemcsak a bor tüzelte fel: igazában a phryg aulosz-játék volt az, amitől eszét vesztette. Szerencsére Püthagorász tudta, mivel orvosolja a bajt: rákiáltott az aulosz-fuvolásra, hogy moduláljon át a szpondeiakonra. Minek hallatára, kisvártatva a szerelmes őrjöngés alábbhagyott és a lágy dallam hatására gonosz szándékától elállt – hazatakarodott. Mert a püthagoreusok (Porphüriosz szerint) értettek hozzá, hogyan használják fel a zene gyógyhatását. De hogyan gyógyítod zenével azt, aki a Muzsika iránt gyullad olthatatlan szerelemre…?! Zengő „olajat” öntesz a szenvedély tüzére, vágyőrülete fellángol s te csak még jobban elmérgesíted a bajt.
KL Vagyis, hogy most kezdődött a baj igazán…?!
Így lesz a hegedülésből a lélek zenei rabiesze s ilyen az, amikor a veszett hegedűs, mint trónkövetelő „ál-Dimitrij” imposztor és imperszonátor, fattyúágon szemet vet a Zeneszerzés Birodalmára. Igaz, egy-kettőre kiderült, hogy a főreálban érettségire készülni és a Zeneakadémia óráira eljárni lehetetlen, mert nem szaladgálok két kiadásban; az Akadémia jobb véleménnyel volt tehetségemről, mint voltam magam, és engedélyt kaptam arra, hogy Kemény Rezső palotájába járhassak a Fasorban, mintha csak magántanítványa lennék. Valaha a világhírű Roth-kvartett másodhegedűse – ő volt a hegedűtanszak tanára; kedves, puha ember volt s mindig papucsban-otthonkában fogadott bársonykihajtóval és laposakat pislogva a magas szemöldökű kétszárnyú ajtó felé, amely mögött a felesége lakott. Afféle gránátosinduló debella volt a Hölgy, Rezső bácsinál két fejjel magasabb és fél mázsával nehezebb: örökké csendre vágyott és nem szenvedhette a tanítványjárást. Alighogy a vonót a húrra tettem, fel-felcsattant a hangja:
– Rezső! Meddig tart ez a macskazene?! Jóságos ég, csak ennek a zenebonának vége lenne már: Rezső…!
– Igenis, Drágaság… – rebegte Rezső bácsi, és én halkabbra fogtam a pianissimót (hja! ilyen az, mikor a feleség fejfájósan allergiás arra, amivel a férj a betevő falatjukat keresi). Rezső bácsival átvettük a második akadémia anyagát, de volt olyan tárgy, hogy mindenképp be kellett mennem az előadásra s ilyen volt az összhangzattan is. Szerettem Molnár Antal óráira járni. Amilyen halk szavú, szerény ember volt, olyan hórihorgas, mindenkinek fölébe magasló, eleven katedrális. Mint előadó lenyűgöző volt, s aki nem is olvasta könyveit, érezhette bámulatos műveltsége delejes sugárzását. De ha csak tehettem, „melléjártam” a magam véznácska, hangszeres stúdiumának és „lényegretörősen” be-beszöktem más órákra, karmesterképzés, zeneszerzés, a hegedűnél minden jobban érdekelt. Partitúrával követtem a zenekari próbákat, beletanultam a vezérkönyvolvasásba, a különféle kulcsokba, be-belopództam Kodály óráira is, amíg a Mester meg nem szokta a fizimiskámat s olykor, beképzeltségemben azt hittem, hozzám intézi a szót. Arról is álmodoztam, hogy egyszer valahol rálelek a Bartókhoz elvezető Ariadne-fonalra, mert anakoréta lénye félelmet parancsolt, mint a Minotaurosz (muzsikájából kicsendült szelíd szörnyetegsége) s vonzott is egyszersmind. Mondanom sem kell, addigra már rengeteget komponáltam s egyszeribe rádöbbentem, micsoda ökörség volt, hogy nem a zeneszerzők természetes munkahangszerét, a zongorát választottam s szinte gyűlölködve pengettem négyhúrú nyomorúságomat, ha lejegyeztem akkordjaimat vagy vonósnégyeseimben kiosztottam a szólamokat (Berlioz nem volt divatban s akkor még nem tudtam, hogy ez a Mesterek-Mestere gitározott, de íróasztalnál komponált s ezt is ő vezette be; hatalmas zeneszerzési példatárát sem az ő nevével emlegettük, hanem a Strauss Richardéval, aki az átdolgozója/kibővítője volt). Elkezdtem ugyan melléktanszakon a zongoratanulást, de valahányszor a billentyűk mellé ültem és feléreztem, mindenről mennyire lekéstem, a szívem szakadt. Molnár Antal meg fel-felfigyelt rám, hogy hol amikor az összhangzattani példákat, zárlatokat-szekvenciákat írom, hol meg amikor a többiek felelnek és ostobán melléfognak, holott csak a vak nem látja, mit csinál ilyenkor a vezérhang, és kiül az arcomra a nyűgös unalom, azzal segítek magamon, hogy firkálok. A margóra. Felhőkarcolót. Barokk edikulát. Fogazatos koronapárkányt. Neptunos szökőkutat. Borrominira emlékeztető dekoratív templomalaprajzot, miegymást.
– Mutassa csak, hozza csak ide, kérem, hadd lám, mit rajzol.
Minden szem rajtam volt s lassan földerengett bennem, hogy a tanár úr hozzám adresszálja a szót.
– Én…?!
– Igen-igen!
Szégyenkezve kivittem, leforrázva odaadtam. Molnár tanár úr szelíden elnézegette, forgatta, majd minden harag nélkül így szólt:
– Ej, ej, a firkáló szenvedély. Ez is: az, de nem akármilyen.
– Bocsánatot kérek, tanár úr, azért én figyelek… –
– Sose kérjen. Lám, nemhiába, hogy az építészet megfagyott muzsika, maga, fiam még nem döntötte el, hogy melyik oldalán landol a muzsikának, a megfagyott oldalán vagy ezen a miénken: a cseppfolyós oldalán. Semmi baj…!
Wagner-monográfiáját kívülről fújtam: imádtam Wagnert (teljes álló esztendeig) és rajongtam monografusáért. Bekopogtam, megkértem, írja alá a könyvet. Kedves volt, lusta mozdulattal üldögélt, mint aki megszokta a fiatalság rajongásos közeledését; bejáratos lettem hozzá, kiszedte titkomat. Hogy megreggeliztem már az összhangzattant, elemezni-összevetni a nagy mesterek hangszerelését ösztönömmé vált; hogy igencsak kitágult érdeklődésem a zene iránt, meg hogy titokban bejárok Kodály zeneszerzésóráira és… és!… hogy magam is komponálok.
– Tudja mit, hozzon valamit a dolgaiból.
– Van egy négytételesem vegyeskórusra. Partitáim. Vonósnégyesem…
– Akármit.
Ha az én vonósnégyesem megszólal, az olyan lesz, mintha feltárulnának a Mennyek kapui!… El voltam telve magammal. Pedig amilyen az volt és ha megszólal, hát még a falak is sírnak: ma már tudom.
Molnár Antal ráült a vonósnégyesemre és én megfeledkeztem róla. Hetek múltán megfog a folyosón és így szól:
– Menjen be Weiner tanár úrhoz, látni akarja.
– A vonósnégyesem!
– A vonósnégyese.
A magyarok Malcolm Arnoldja. Remek hangszerelő, jeles komponista, mindent tudtam róla. Dobogó tenyérrel, izzadó szívvel – bekopogtam Weiner Leóhoz.
Fogadott, leültetett, elbeszélgetett velem minden egyébről, csak arról nem. Pedig tűkön ültem: ott volt a kezében a vonósnégyesem. Végül így szólt.
– Nézze, fiatalember. Ebben vannak apró ötletek, zenei gondolatok, ügyeske dallamvezetés, szokatlan hangzatbővítések. Hol eredeti, hol ellesett, hol csízelt, hol ráhibázás. De édes fiam, ne képzelje, hogy maga Mozart második testetöltése, távolról sem. Hiszen vannak zeneszerzők: későn beérők, elkésve startolók. Operaszerzők, akik… Minek folytassam? Magában van tehetség, de öt-hat évvel előbb kellett volna: zenével s ne mással, már mindjárt azzal kezdeni. Tudja mit? Majd ha leérettségizett és eldöntötte, hogy mit kezd magával: jelentkezzen nálam és akkor majd újra elbeszélgetünk.
Elutasításnak – biztató. Biztatásnak – elutasító. Nem volt olyan az a semmi kis kompozíció – és nem volt ő olyan, hogy ezen halálra csodálkozza magát. Behúzott farokkal, csüggedten caplattam haza.
KL Ez volt hát kalandod a zenével? S mikor hagytad abba?
Soha. Látom, Lorcsikám, nem tudod, hogy az ilyen életre szóló, halálba kergető Örök Szerelem mit jelent. De megnyugtatásodra (mert annál bölcsebb vagy) – csak annyit, hogy így, utólag visszagondolva (és immár némileg kihűlve Első és „Örök Szerelmem”, a zene iránt), ésde hogy miért és hogyan, azt majd akkor mondom el, ha legnagyobb vonakodásod ellenére bölcseleti kérdésekről fogunk elbeszélgetni (mert a legeslegvégén csattan a legnagyobbat minden ostor), akkor ezt is elárulom. Ma már világosan látom. Rendkívül másodrendű zeneszerző lettem volna, ócska epigon, aki tud hangszerelni s ebbeli tudományát jó pénzért bérbe adja. Jól élni, meggazdagodni, filmzenéből vagy kommersz muzsikagyártásból: ez tán telt volna tőlem. De tehetségem, invencióm nem volt olyan világraszóló, hogy érdemes lett volna egy emberéletet rákölteni. Az elhivatottság akkor „igazi”, ha – patinás nietzschei szóval – úgy érzed, érdemes rajta tönkremenni.
KL És az irodalom?
Természetes volt. Tönkremenni rajta, ha kell. Vállalni kockázatát. Ismered azt a rögeszme-mondatomat, amely versben, regényben annyiszor visszatér – arról, hogy mi volt, ami űzött s mozgatott? „Egyfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak.” Csuda, hogy itt vagyok.
KL Jut eszembe. „Életet rákölteni”, mondod s ez benne maradt a fülemben. Mondtad, nehezen éltetek, „permanens tönkremenésben”, meg hogy a középiskolát is ott akartad hagyni, csak hogy segíts a szüleiden. Akkor ezekre a zenei tanulmányokra honnan volt pénzetek?
Hol volt, hol nem volt. Mint a mesében. Egyfelől Édesanyám a fogához verte a garast; másfelől meg a tanáraimnak jobb véleménye volt adottságaimról, mint nekem. Kemény Rezső igen szeretett, kedvelte, ahogy a Bach-partitákat megzengetem s kijárta, hogy ösztöndíjat kapjak. A második akadémia után aztán leálltam. Mint tudod, ötödfél éves koromban kezdtem az elemit, így azután mondhatni tizenhét éves fejjel érettségiztem; s innen, amikor a tanulmányi verseny katapultja beemelt a Műegyetemre, el kellett döntenem, hogy kire esküszöm fel: Polihymniára vagy – Vitruviuszra. Anélkül, hogy sokat törtem volna rajta a fejem – kiforogta magát. A Műegyetem egész embert igényel, rajzolhatsz hétszám, látástól vakulásig; rájöttem, hogy egyszerűen nem tudok se két helyen lenni, se átmenni időben a Duna-partról, a Liszt Ferenc téri Zeneakadémiára. Lemorzsolódtam.
KL És műegyetemi taníttatásod költségeit? Hogy bírtátok?
Miféle „költségeit”? Lorcsikám: tandíjmentes voltam és három évig évfolyamelső. Nem primadonnáskodtam, de az én átlageredményemmel a kérvény elintézése formaság volt: segély és hozzájárulás rajztáblához-rajzeszközökhöz, ingyenebéd a menzán; csak épp hogy kincstári kurváról nem gondoskodott a questura.
KL Említetted volt, mekkora szerencséd volt Édesapáddal s hogy ő alapozta meg világlátásod, bölcseleti érdeklődésed is.
Ne gondolj „agymosásra”, ahogy ideológiák és vallások igényt tartanak rá a bölcsőtől a sírig; sőt, épp ellenkezőleg. Hagyta, hogy érdeklődésem szabadon bontakozzon ki. Ahogy Szent Ágoston szívből utálta és megvetette a gyermekkeresztelés eretnekségét, mert azt tartotta, tizenhét éves, érett fővel kell eldönteni lánynak-fiúnak, minden fiatalnak, hogy megmerülközik-e a keresztelőmedencében, szakasztott így, Édesapám, a szabadgondolkozó, tiszta táblát teremtett a számomra és én ez a tabula rasa voltam, amikor elvégeztem első tágra meresztő szemgyakorlataimat. Így történt, hogy nem „ragadtak el”, nem csepegtették belém óvodáskoromtól fogva ezt vagy azt a világnézetet, vallást, ideológiát. Édesapám, mint meggyőződéses agnosztikus, foggal-körömmel harcolt értem, hogy távol tartson minden ilyen befolyástól. Félix Le Dantec jut eszembe, Bergson kortársa és ellenlábasa, a kiváló filozófus (a Franciaországból hazatérő Rácz Aladár adta a kezembe sorra köteteit), az az elmélete volt, hogy a gyermekkori empreinte egész életre eldönti az ember eltájékozódását a világban. Iskolahatóságokkal harcolt, tiszikkel veszekedett, Édesapám nem engedett elmenni a díszteremben vasárnaponként rendezett stréber-misékre, és persze én kuncogva örültem neki, hogy bliccelhetek. Hiányérzetem? Antanténa, szórakaténa? A ködevő Rudolf Otto teológus-szóhasználatával élve, numinózus földighunyászkodásaim? Extatikus, bensőséges idegremegéseim a Mysterium Tremendum átélésekor? Ha osztoztam is Pascallal a parányiság, a beleveszettség sújtakozó élményében, ez sem nem az iszlám, sem nem a zsidókereszténység misztérium-vágyolgása volt; hanem a multiverzum arányainak, a téridő rengetegségének a fölsejlése, melyben kultuszok, vallások istensereglete – muslicaraj csupán. Amiben osztom Stephen W. Hawking oxfordi atomfizikus professzor nézetét, aki elsőként számol le a teremtéselmélettel és olyan alapon veti el az istenelméletet, hogy istenséget a multiverzumban másnak, mint facérnak elképzelni nem lehet.
KL És nem félsz, hogy az olvasó, ha idáig ér, felháborodásában sarokba vágja élettörténetedet?
Addig, amíg nem pumpál sorozatot a golyószórójával a hasamba, csupán azért, mert a Legkatolikusabb Ajatolla meghagyta azzal, hogy „ez jár a másképpgondolkozónak” – addig nincs baj. Tévét, rádiót lecsapni, könyvet sarokba vágni mindenkinek szent joga. Ám engedelmeddel, láttam én már nemcsak karón varjút, ágasfán akasztott parasztot, de olyan buzgó hívőt is, aki (megszentülvén az életre szóló nemgondolkozásban) tátott szájjal ottmaradt és – bouche bée – hóttracsodálkozta magát, amikor rákérdeztek azzal a híres középkori ugrató-paradoxonnal, hogy „tud-e isten olyan irdatlan nehéz sziklakoloncot teremteni, amelyet felemelni maga is képtelen?” Mert ha nem – öt-rossz neki és omnipotentiából levizsgázott… Jól szórakoztak az efféle kacagtató rébuszok gyártásával a kora középkor kolostoraiban és egyetemein, Abelard-tól Brabanti Sigerig, Mirecourt-i Jánostól Autrecourt-i Miklósig sokan, és a napos kerengők sétálgatói közt sokkal több protoagnosztikus morzsolgatta a szentolvasót, semmint hinnéd.
KL Hát soha nem imádkoztál? Elhiggyem neked?
Tudod, ha az európai kereszténység olyan ádáz-türelmetlen volna és olyan vigorózus, mint a fundamentalista iszlám, magam is Salman Rushdie sorsára juthatnék, nem is egy jó okon, és máglyán sütnék ki a zsíromat, mint Giordano Brunónak, Vanininek. De a derék Rushdie, amilyen jó ismerője az iszlám apokripháinak – ő más. Ő azt írta, „istent formázó üresség maradt” a lelkében, amikor elvesztette hitét. Nekem nem volt mit elvesztenem, az én – „lelkemben” (?) isten-forma lyuk nem maradt. Csak nagy sokára jöttem rá, mennyi mindent köszönhetek Édesapámnak.
KL És ő hogy lett ilyen?
Ilyen milyen? Mondhatnád sevallásúnak vagy valláson kívül élőnek. Alkalmasint erősen hatottak rá a koráramlatok. Lázasan összevásárolta az „ilyen” könyveket és bújta Haeckel „természetfilozófiáját”, amelyet ő maga még nem monizmusnak nevezett. Jól tudod, mekkora divat volt a századelőn a filozófiai monizmus, jóllehet ez még csak anyagelvű, egysíkú monizmus volt, és a koráramlatok uralkodó „nájmódija”, pedig dehogy volt abban valami új. Szerencsémre Édesapámat ez a szecessziós divatmonizmus elkapta és egész életére fogva tartotta, bár ez valóban efemer jellegű volt, és a bölcselettörténeti monizmus merőben más és sokkal tágabb, mint ez a divatsemmiség. Magát a kifejezést Christian Wolff hallei matematikus bölcselő alkotta meg, Leibniz levelezőtársa, de hogy mit értsünk rajta? Engedd meg, hogy százoldalas kitérés helyett néhány sorban vázoljam, mi az a három dolog, amit jelent/jelenthet, s ha csak háromra szorítkozom a kézikönyvek tucatnyi értelmezése helyett, látni fogod, hogy itt a magam értelmezését adom. Vegyük sorra. Az első az, amit a görög preszokratikusoknál tapasztalhattál, akik iparkodnak egyetlen princípiumra visszavezetni a jelenségvilágot; amaz „első-és-egyetlen-elv”, a „minden-dolgok-őseredete”, az arkhé, mint tudod, Thalésznál a víz, Anaximenésznél a levegő, Herakleitosznál a tűz, Anaximandernél az apeiron (a Határtalan), Anaxagorásznál az értelem, Püthagorásznál a szám, Empedoklésznél a viszály, Demokritosznál (és Epikurosznál) az atom; röstellem, hogy e durva megközelítés nem érzékelteti e metaforák hímporát, de ennyiből is láthatod, egyetlen értelmező elvre vezetik vissza a jelenségvilág egészét – és ez az elsődleges értelmezése a monizmusnak.
A másik értelmezése valláserkölcsi/vallásbölcseleti s noha az iszlámnak távolról sem ez, a kereszténységnek ez a szíve-közepe, s ez is, mint benne majdhogynem minden, Arisztotelésznél kezdődik és végződik (jóllehet istenérveit a Sztageirita jó esetben csupán a szubsztanciára, rossz esetben az olümposzi istenek mellett vonultatta fel – no de mit tegyünk?). Ti. Arisztotelésznél bukkansz rá először arra a nagyon is vitatható elvre (amelyről mi, hanyagul és nagyvonalúan, azt hisszük és hirdetjük, hogy epigonja, Aquinói Szent Tamás a maga kútfejéből vette) – hogy egyes-egyedül a Jónak van reális léte; a Gonosz „a Jó hiánya”. Ez is egyfajta monizmus: mellyel összebékíthetetlenül szembeszáll az a valláserkölcsi/vallásbölcseleti dualizmus, amely a Gonosznak önálló létet tulajdonít; szeretjük a manichaeizmus nyakába varrni, de perzsa eredetű és eszméje olyan öreg, mint az eszmélkedő emberiség. A harmadik a ma elterjedt és közismert értelmezése a fogalomnak, amely tagadja a szellemet, a szubsztanciát, és mindent a matériára vezet vissza; nagy múltú spekuláció ez is, de erősen kompromittálta, hogy utóbb házasságra lépett a marxizmussal.
KL És a három közül melyiket vallod te?
Egyiket sem. A harmadik vulgaritását sohasem szenvedhettem s amúgy is, azóta elhervadt, elvirágzott. A dualizmus–monizmus szembenállásához a vallások közel-keleti triászában, zsidókereszténységben/judaizmusban/iszlámban semmi közöm –
KL Mit hallok! És a „GOLGHELÓGHI”?!
De Lorcsikám! Már meg „sátántisztelőnek” néznél?! Nem olvastad még angol regények első oldalán azt a figyelmeztetést, hogy the opinions expressed are those of the characters and should not be confused with the author’s…? Ugyanez áll az én regényeimre, színdarabjaimra is: a szereplők nézeteit ne tévesszük össze a szerző nézeteivel.
KL Vagyis a te monizmusod…?
Az a harmadfélezeréves monizmus, amit az Úr Buddha vallott, a Kelet Szokratész Megásza, aki igazában sohasem volt vallásalapító, hanem bölcselő – az ún. „lélekmentes” bölcselet iskolájának a szkolarkhája. Az ő monizmusa annak a meghirdetése, hogy csak egy dimenzió van, a lét dimenziója. A világjelenség egésze ezen a dimenzión játszódik le; a lét a létező létezése – a „metafizika” a képzelgések elcsapongása. A nemlétező fekete macska kergetése abban a sötét szobában, amelyben eleve nincs ott, nyávogásának hallgatása a sensus numinis ultrahang-fülcsengése, megoldásvágyának vágyőrülete. Az episztemikus imperatívusz türelmetlensége, amely útrövidítést keres. Transzcendentáliák, metafizikai dimenziók nincsenek, minden itt van a mindenüttben és a mindenütt itt van a létben. Csak egy lét van, A LÉT és az olyan, hogy „létfölöttiség”, a mi képzeletünk figmentuma. Vagyis Plotinosznak az a tanítása, hogy az istenség (az „Egy” avagy az „Egyedüli Való”) a létfölötti létben van – ez nyelvi idiotizmus; lyukszó; ennek a világon semmi tartalmi jelentése nincs.
KL Hát már ilyen hamar beköszönt nálad a filozófia esős évszaka? Nem tartogatnád a végére…?
Hát – nem vizelet, hogy tartogassam.
KL Maradnánk fiatalságod mellett. Édesanyádról és anyai őseidről ha mondanál valamit.
Nagyanyámról elmosódott emlékeim vannak, de ő maga is természettől ilyen volt, a díszletekbe, a környezetbe beleolvadó. Csak nagy sokára tudtam meg, hogy nem igazi nagyanyám volt, az igazi harmincéves korában hirtelen meghalt és az özvegy ember ottmaradt négy gyerekkel; így hát szükségből, ripsz-ropsz, pótmamát keresett a kicsinyekhez. Csak azt sajnálom, hogy semmit nem tanultam tőle oroszul, mint ahogy a középiskolában is, hiába töltötték belém tölcsérrel a tudományt, a nyelveket, nem tanultam az égvilágon semmit. Komisz, vásott, verekedős-nemtanulós kölyök voltam, noha amolyan természetes eszű s ha ragadt is rám valami, nem hitték el. Elkönyveltek „rossz tanulónak”. Három év kemény munkája volt az utolsó években, amíg lemostam ezt a gyalázatot.
KL Volt-e még valaki, ez vagy az, emlékezetes a tanári karból?
Volt ám, de még mennyire. Hiszen nem számoltam be még tán legkedvesebb tanáromról, noha a legtávolabb lebegett tőlünk s ma már az emlék legmagasabb régióiban olyan, mint Milarépa, amint a Szent Gyakorlat erejével, luggom-ülésben átrepüli a Himaláját…
KL Ha ilyen lírai hangon kapsz bele a történetbe, akkor ugyancsak felhúrozta emlékezeted a máig eleven diákrajongás!
Csak ne biztass, mert könnyen elérzékenyülök, öregségemre. Tudod, ő volt az a bámulatos koponya tanáraim közül, aki voltaképpen „sínre tett”, noha sejtelme se volt, hogy melyikre… Szabó Gábor egyetemi tanár, címzetes igazgató. Olümposzi megközelíthetetlenség volt az ő három lépés távolságtartása, noha nem volt rideg természet. Fiziognómiája, arckoponyája olyan volt, hogy attól a szemnek nem lehet elszakadni. Fehérszürke, sörte haj, kékes fényű borotvált arc, előreugró, hatalmas állkapocs, hátracsapott, óriás, fehér harcsabajusz. Kicsit befelé görbe ó-láb, határozott léptek, sebes járás, fellép a katedrára és azonnal beszélni kezd. Hibátlan gördülékenységgel, nyomdakészen, mély baritonban tárta elénk a természeti világ titkait, Newton hármas törvényét, Huygenst, Faraday-t…
KL Fizikát tanított?
Sokkal többet annál. Tisztaságot. Emberséget. 360 fokos nyitottságot: befogadó tárulkozást. Édesapám ifjonti izgatottsága a „világtünemény” titokszerűsége előtt – az fűthette s izgalma nyomban ránk ragadt. Megbabonázva követtük kísérleteit, amelyek előkészítve vártak s olyan nem volt, hogy valami ne sikerült légyen. Pissz se hallatszott. S jóllehet túl sokat tételezett fel rólunk és egyetemi fokon adott elő, mégis, valami indukált megsejtéssel kölcsönadta intuícióját, hogy áthidalja – ahol-ami matematikai felkészültségünkből hiányzott. Ritkán feleltetett, soha nem osztályzott s nála senkinek nem kellett megbuknia, mert olyan osztályszégyene nem volt, akire ne ragadt volna az elégséges minimum. Belehipnotizálta. De igaz az is, hogy nála kitűnőre vizsgázni, hosszú „inkvizíciós” kivallatás után ritkaságszámba ment és csak ketten-hárman érdemeltük ki ezt a privilégiumot.
KL Kutató is volt?
Az, ha nem is élvonalbeli. Voltak publikációi, a gömbvillámról önálló kutatásai. És az volt lényében a csudálatos, hogy minden megvesztegető kedvessége ellenére megközelíthetetlen volt, nem lehetett nála se stréberkedni, se udvarlására járulni, kalapjával-botjával utánaszaladni. Nyakvágó vatermörder-gallérban, fehér ingmellel, kemény kézelőkkel, régivilágbeli úri pompájában ma is előttem áll, ahogy a fejünk fölött elnézve – in medias res belekezdett. Álmodban se mertél volna vele, érettségi után „összetegeződni”: fejedelem volt. És én ennek a fejedelemnek írtam néhány tisztelgő pár sort érettségi után – hogy szeretném felkeresni, hálámat kifejezendő. Válasza meglepő volt. Ő akart kérni rá. Mintegy magához rendelt, mert – úgymond – „mondanivalója” van a számomra.
Ez a látogatás döntötte el az életemet.
Valahol a Lágymányos környékén lakott, modern bérpalota első emeletén, népes, fiatalos család fogadott a tágas, napos lakásban. Nyomban betessékeltek hozzá, a dolgozójába. Szabó Gábor hatalmas könyvszekrény mellett fogadott; szemem végigugrált az „ismeretlen” neveken: Newton, Szent Tamás latinul; Pascal, Montaigne, Chambord, Vauvenargues franciául; Santayana, William James angolul; Schopenhauer, Nietzsche, szakfolyóiratok évfolyamkötésben; virágállványok, vakító fikuszok – mert ő maga íróasztala mögé telepedett s ahova engem ültetett, ott szembekerültem a Nappal. Nem időzhettem nála negyedóránál tovább. Nem voltak szokásos bevezető frázisok, elméje nem ismert üresjáratot. Mindjárt a lényegen kezdte.
– Maga! – kezdte sztentori hangon s hogy nyomatékot adjon neki, a kulcsszavaknál a jobb öklével a bal tenyerébe vert. – Magából kikívánkozik valami. A jó ég a megmondhatója, mi, csak azt tudom, hogy elő akar bújni. Tehetség? Szörnyetegség? Tudja, mit mondott Swift a géniuszról? Nem tudja, nem baj: ne vegye magára. Hogy miről ismerszik meg a tehetség. Arról, fiam, hogy jöttére a fajankók azonnal bandába verődnek ellene. Akármi bujkál magában, egyszerre lesz a bábája is önmagának és a szellem is, aki elméjében még csak erőt kér, de majd egyszer megszületik. Csak azt tanácsolhatom és ezt fogadja meg, fiam. Segítséget senkitől ne várjon. Maga csak ne nézzen se jobbra, se balra. Maga csak ne hallgasson senkire. Ne törődjék vele, se azzal, hogy agyondicsérik érte (mert el akarják téríteni), se azzal, hogy megróják érte és ütik-verik (csak hogy elgáncsolják). Se arra, hogy tulajdon apja, anyja, papja mit mond, még amit én most mondok, arra se. Maga csak menjen mindig a maga konok feje után, amilyen éktelen konok feje van; mert most annak kell a végére járnia, hogy mi az, ami emögül a véghetetlen konokság mögül kikívánkozik. Hogy ott legbelül mi lakozik. No! Eddig tartott, ennyi volt: hallhatta, beszédem volt magával. Aztán nem bánnám, ha egyszer hírrel járna, hogy keresi-e, megtalálta-e: mármint ha megleli. No istenáldja…
Felemelkedett íróasztala mögött, az audienciának vége volt.
Ládd-e ládd. Az önkeresés útjának a végefele járva s a homályderengésben már azt is felismerni vélve, hogy elmém lehetőségei, a magam fáklyavilágánál a magam barlanghasonlata ahol elvégződik: immár tudom. Ez volt az én önkeresővé-avattatásom. Szabó Gábor harcsabajuszú vademecuma – az ő tanácsa, az ő kézrátétele. Megszívleltem-e? Jól értelmeztem-e? Avagy tán akkor is megfogadtam volna, ha eleresztem a fülem mellett? A jelenetet máig sem tudom elfelejteni; őt magát soha többé nem láttam, sorsáról mit sem tudok. De hogy ennyire belém látott és a rámolvasással felbátorított és előingerelte belőlem a művére törekvő, az igazság bölcseleti érvényéért hadakozó rettenthetetlenségét, azért igen-igen hálás vagyok neki.
KL Különös történet. Tanárod vademecumát akár e könyv nyitó oldalára is odacsaphatnánk, mottónak.
(5) Arról, hogy a második generációs agnosztikusnak nincs elbűvölőbb, mint mikor szent hitünk nonsequiturjaival mulatja magát és – item – a sevallásúnak is lehetnek jezsuita szentjei, akik emléke-klenódiumát szívébe zárva őrzi. Arról, hogy legyenek bármennyire bizonytalan körvonalúak, jobb híján gyakorta a családi legendákra kell hagyatkoznunk, gyöngéd iróniával reménykedve, hogy valamelyest tartalmazzák a valóság végső párlatát. Végezetül valamit arról, hogy nem örök érvényű a gyermekkor nosztalgiája és nem apodiktikus igazság, hogy az őzbak-esztendők varázslatos, ugrándi világa nem süllyedhet a padláson porosodó paraphernáliák, a kinőnivaló tríviák közé.
KL Szinte szóról szóra ugyanezt mondtad el Hegyi Bélának 1982-ben, amikor a Vigília számára meginterjúvolt –
Csak egy történetem van, nincs két történetem. Nem is hiszed, mekkora erőfeszítésembe kerül, hogy ne „regényesítsek” s ne népesítsem be egérszürke krónikámat mesefigurákkal, cselekményes váratlanságokkal: a kitaláció mindig fordulatosabb.
KL Kérlek, ne tedd! És Szabó Gáboron kívül volt még más tanárod is, aki ilyen hatással volt rád?
Inkább humoros diákélmények jutnak eszembe most. Pl. Závodszky Levente (a Wagner-énekes Z. Zoltán fivére) „filozófiát” tanított, de csak arra a modorosságára emlékszem, hogy százszor elmondta a „kapcsán”-t: fogadásokat kötöttünk rá s amikor a 250-ig felvitte, kitörő ovációval honoráltuk (nem tudta mire vélni). Földrajztanárunk volt a pojácánk: felemeltük katedrástul mi ördögfiókák vagy húszan és úgy megtáncoltattuk Somló Károly tanár urat, hogy jajgatva imbolygott, mint a viharos tengeren, ha a fedélzet inog. Thury Peregrin volt a zenetanár, az Operaház zenekarának klarinétosa – „A Rózsa Lelke” című mesedaljáték zeneszerzője és az iskolazenekar megszervezője, amelynek én voltam az első hegedűse; mondanom sem kell „szeráfok párharca volt”, a Fehér és a Fekete Angyalé, lelkemért: Balogh Sándor az építészet és a Megdicsőülés, T. Peregin pedig a zene és az elkárhozás felé cibálta lelkemet (a döntetlen lehetővé tette kisiklásomat). Gyulai Béla világfi volt és nagy causeur: csevegőművészetet és elegáns tartást tanult a kör kedvenceiből, ami körégyűlt, de franciát senki, soha… Sorolhatnám. De most, hogy mondod. Ha nem is tartozott tanáraim közé, de volt még valaki emlékezetes alakja ifjúságomnak: Tornyos Gyula.
KL Milyen szakos?
Üdvszakos. Szűkebb értelemben szent hitünk és tágabb értelemben minden közel-keleti vallás abszolút előfeltevéseinek tudós letéteményese.
KL …Pap?
Jézustársasági atya. Majd minden odalátogató lelkigyakorlatos osztálynak ő volt az üdvösségre vezérlő kalauza. Ott ismertem meg, a Manrézában, amikor nyolcadikos koromban többnapos lelkigyakorlaton vettem részt. Tantárgy volt a hitvédelem, de ahogy ő feltöltötte műveltségével, szónoki készségével és hitének izzásával – ez provokálta agnoszticizmusomat és felgyújtotta fantáziámat. Már a refektóriumban hallott kiragadott részletek az Aranylegendából csámcsogás közben – már azok inanitása is az idegeimre ment; de az ebéd utáni „megbeszélés” valóságos csemege volt nekem, a mazochistának. Az elmélkedés után az atya elővette a kongregáció írásban benyújtott „kételyeit” és sorra mindenkinek válaszolt. Amikor Tornyos páter az én kutyanyelvemhez ért, fürkészőleg körülnézett s minthogy senki nem árulta el magát, így szólt:
– A 13-as cédula kérdésfeltevője jöjjön a szobámba.
Lapultam, sunyítottam; bántam már az egészet. Ama bizonyos gáncsoskodó Gaunilo benedekrendi barátnak, aki a Proslogiont támadni merte, bizonyára neki is elmegy a kedve, ha tudja, hogy utóbb senki, még a nevére sem emlékezik, míg Szent Anzelmusz „ima-bizonyságán” (az isten léte mellett) Descartes-ig rágódnak a századok. Nem válaszolja meg a plénum előtt?! Mi ez, ha nem a középkor, a skolasztika kipróbált mesterfogása?! (mondhattam volna, gonoszkodó kedvemben:) a kétely, az eretnek ötlet, ha elhangzik-elmagzik. Ezért vagy (a) megismétlése nélkül vastagon kárhoztatjuk, vagy (b) agyonhallgatjuk, eltussoljuk. De ne túlozzuk el e közjáték drámaiságát: se rajta („atavisztikusan”) nem villant át, se bennem át nem cikázott a gondolat; különben is, a Manrézában nem beszéltünk „kételyekről”, csupán „nehézségeinkről” szólottunk szent hitünkkel, melynek homlokbarázdáit kenetes tenyérrel elsimítja papunk.
Siettem hozzá, kopogtattam, az első „szabadra” beléptem. Ott ült, kényelmesen elvetve magát karosszékében és mosolyogva hellyel kínált (hányszor, de hányszor nem láttam ezt a hamiskás, szeretetreméltó üdvmosolyt a szája szegletén játszadozni! Megszerettem érte). Tornyos páter, jézustársasági atya középtermetű férfi volt, szikár, szemüveges: finomvonású arc negyven fele járóban. Kedvtelten elnézett, mulatott félszegségemen és „nehézségeim” kutyanyelvét forgatva kezében, így szólt:
– A kutyafáját. Hát ezt meg kinek a kútfejéből szoptuk? Valamit valahol olvastunk és megfeküdte a gyomrunkat, megzavarta a fejünket.
– Mindent elolvasok, ami… ami –
– Ami kezedbe kerül! Helyes! Majd gondoskodunk egészségesebb szellemi étrendről s ha amit most odaadok, mind elolvastad, jelentkezel. De most beszélgessünk.
Úgy is lett. Sok ilyen estébe nyúló beszélgetést fiadzott ez az első, de már nem itt, a Manrézában, hanem többnyire a Szív utcai jezsuita rendházban, ahol a pátert gyakorta felkerestem, és miért? Mert eleven szelleme katalizátor volt: felajzó hatással volt rám. Amilyen élvezetes társalgó volt, olyan nyílt eszű, művelt ember, egyike azoknak az akkori Magyarországon ritka papoknak, akik a francia, ún. újkatolikus mozgalommal tartották a kapcsolatot és „modern” nézeteik miatt olykor meggyűlik a bajuk provinciálisukkal (s mint utóbb a nyomára jöttem, valami ilyest, róla, rebesgettek is). Imádta Pascalt, sokszor idézte, nyitogatta s ott ütötte fel, ahol kellett, mert úgy ismerte, mint a breviáriumát; s gyanakodtam arra is, hogy janzenista nézeteket táplál; amilyen keserű, szarkasztikus elmeéllel korholta a kort és az országot, amelyben élünk. Megesett, hogy polgári ruhában, missziós útjaira indult Pest házrengetegében és két-három alkalommal engem is útba ejtett, hogy diákbarlangomban rám törjön (ezer szerencse, hogy mindannyiszor „lánymentes” napon). Mondom, manrézai különös összeakadásunkból évekig tartó barátság lett s ő egyike volt azoknak, akik válságról válságra, extázisról extázisra, korszakról korszakra, könyvről könyvre nyomon követhették, hogyan támasztom oda ostromlajtorjáimat a filozófia öregbástyáinak és még segített is, mindenkor hamiskás mosollyal hangsúlyozva, hogy „jobb meggyőződése ellenére” teszi. Az idők folyamán kialakult közöttünk valami tusakodó egyensúly ebben az intellektuális küzdelemben: ő olybá vette, hogy „meggyőzött” és lezártnak tekintheti az ügyet; én meg sunyi indulgenciával nem bolygattam ebbeli hiedelmében. S ekkor már a keresztnevünkön szólítottuk egymást.
Gyula nemcsak hogy szarkasztikus szellem volt s tudott olyan vitriolos-gunyoros lenni, mint Voltaire, de arckoponyája is a Ferney-i bölcs koponyáját formázta s kivált a későbbi időkben, amikor már erősen lefogyott, pergamen-arcán sápkóros mosolyával profilból kísértetiesen hasonlított Houdon márvány mellszobrához a Louvre-ban. Szellemre, lélekalkatra rendkívül összetett lény volt, hiszen ha nem is rótt meg érte (miért is bolygatta volna a köztünk kialakult szép „egyensúlyt”), ellenvetése elmaradásával mintegy rám hagyta, hogy a hit eszmei épülete (bölcselete, apologetikája – a Suárez-féle renoválási állványzattal egyetemben) mondhatni leomlófélben van; ugyanakkor (és ez a bámulatos!) nem szűnt érzékeltetni mélységes, rendületlen hitét, amelynek az ellenreformáció füstarany pompájára, a neotomizmus cifra dekorációjára semmi szüksége nincs. Vallástörténeti ismeretei bámulatosak voltak, de egy új, majdszinte „szabadgondolkozó” kritikai érzékkel úgy mérte fel a szervezett vallás történelmi útját, mintha nem a postulator székéből védelmezné, hanem az advocatus diaboli magos ambónjáról támadná a hitet (no lám, nem véletlen, hogy félévszázaddal később a „megtántorodók” közé soroltam Pascalt…). Tőle tanultam türelmet a másképpgondolkozóval szemben és együttélést az ellenvéleménnyel; igaz, hogy az ország belső helyzetének lesújtó megítélésében nem volt közöttünk nézetkülönbség. Őt elnyelte a rendház – engem az írás, a szerelmi vadulások, a kenyérhajsza, a könyvtár; majd a börtön. Elkésve, másoktól értesültem róla, hogy P. Tornyos Gyula ott halt meg, az ostrom alatt, természetes halállal, a Szív utcai rendházban, a tüdővész vitte el. A kegyes legendák még csodaszerű jelenségekről is tudni véltek, képek, könyvek elmozdulásáról, mosdó levitálásáról cellájában halála után; nem az én dolgom, hogy ennek utánajárjak. De még gyakorta földereng bennem Voltaire-i mosolya, amellyel rendíthetetlen hitét álcázta; hozzám hordott könyvei, teológusjegyzetei… Évekkel halála után, a letörtség, a kilátástalanság cellamagányában visszatapogatóztam emlékéhez és neki ajánlottam ELESNI JÓ című versemet, amely 1950-ben a szegedi Csillagban íródott:
|
Ekkor jutottam a legközelebb a hithez – Tornyos páter szent hitéhez, mellyel kívánom néki, hogy legyőzte légyen a halált. Félő, hogy mindannyian ott toporgunk Pascal fogadóirodájában. Ahogy az udvarlóvers viszonylik az igaz, a szerelem-ihlette vershez, úgy viszonylik ez az én talmi versikém és hasonló darabjaim tucatja – a mélyen gyökeredző hit-diktálta, valódi vallásos lírához.
*
KL És Édesapád, az elsőgenerációs agnosztikus, mit szólt a Manrézához?
Hogy a fia „lelkigyakorlatozik”? Meg hogy jezsuitákkal barátkozik?
Hát – nem rajongott érte, de nem bánta; gyanította, hogy ez nekem csak afféle környezettanulmány. Mindezt nem tárgyaltuk meg, mert mi soha semmiről nem beszéltünk, mi csak acsarkodtunk. Hogy a jezsuitákhoz járok? Édesapámnak fogalma sem volt barátságunkról, sem arról, hogy Tornyos páter létezik. Tisztesség ne essék, szólván, Lorcsikám, de van egy nálad is fiatalabb nemzedék, unokáink, akik kibutulnak a történelemből és szimplifikatorikus képeskönyvet, egysíkú meséket várnak tőlünk; nem tudják idegi érzőközelbe hozni, hogy abban a zöldfülű világban is lehetett a valóság harsogó, az emberi kapcsolatok labirintikusan szédületesek, volt az is olyan emberveszejtő útvesztő, mint ez a mai. A mi életünk is zsúfoltan cselekményes, észvesztően többszálú volt s hogy mind az ezer szálát egyszerre lássad, legszívesebben a szimultaneizmus mesterfogásához folyamodnék, ha nem rángatna vissza a szabadjára engedett irodalmizálásból a dokumentum fegyelme.
De ha ez az ide-oda cikázás nincs ellenedre, tudd meg, atyámfia, hogy rajongásom Édesapámért már nagy elkésve, akkor kezdődött, amikor hálálkodnom nem volt kinek, az ágyban gubbasztó rokkant, aki kachexiásan 40 kilóra fogyott, ha a csillagot lehoztam volna neki – azzal se tudott volna mit kezdeni. Az értem, az ő egy szem fiáért hozott életáldozat oly tönkő kolonc a lelkiismeretemen, amely máig levethetetlen; de ez az én vezeklésem, az én magánügyem. Négyéves koromtól kezdve gyűlöltem apámat, akkortól, hogy a világháborúból hazajött ez a sohasem látott idegen férfiember és elvette tőlem szerelmes játszótársamat, az anyámat. Baromi egyszerű lélektani képlet volt, így tudták a görögök és így tanulta tőlük Freud. Féltékenységemben meg tudtam volna ölni. Gránátnyomásos idegbajával, szorongásos neurózisával kórházból ki-be – amikor hosszú időközökre otthon maradt s be-be járt a nyomdába, ahol újra dolgozott, lidércnyomás lépett be vele az ajtón. A szék alá bújtam és ríttam, nagy durcásan: „Ne nyúlj hozzám!”
Hordozok magamban egy homályos emléket valami rossz epizódról, kegyes hazugság volna, ha eltussolnám. Egy ízben apám késő éjjel, erősen beállítva érkezett haza; gyertyagyújtás fellobbanására, civakodásra ébredtem. Már nem tudnám megmondani, nekiesett-e anyámnak vagy csak hangosan pereltek, de arra emlékszem, hogy lekászálódtam a kiságyból, nekirontottam apámnak és addig püföltem, amíg félre nem rúgott. Ríddogálásomra elcsendesedtek, Édesanyám a féligmártott törülközőből jeges borogatást rakott apám homlokára, aki addigra már a sarokban egy széken kókadozott, asszonya meztelen karját csókolta, ahol megbántotta és égre-földre fogadkozott, hogy többé a borhoz nem nyúl. De én akkor sem a kibékülést láttam az egészben, hanem azt, hogy ez a betolakodó kosztos-kvártélyos idegen megint elszerette törvényes szeretőmet.
Szegény hadirokkant, borhoz nem is nyúlhatott: gyomorfekéllyel kínlódott s akkoriban más egyéb nem lévén, tejkúrára fogták a fekélyest. Édesapám három évig a szó szoros értelmében tejen élt, semmi szilárdat nem vett magához; s mi volt az én spontán reakcióm? Meggyűlöltem a tejet. Egy életre. Rá nem tudok nézni. Apám szereti a spenótot, a gombát, a gyuvecset? Toporzékoltam, ha le akarták erőszakolni a torkomon, öklendeztem, ha láttam. Az Oidiposz-komplexus matematikája: amit az a másik, a gyilkolomadta szeret, azt én gyűlölöm. Beépült a reflexeimbe: s most tán már érted, miért mondom, hogy mi soha nem beszéltünk, csak acsarogtunk; és e két malomkő között őrlődött Édesanyám: hogy a bizonytalan fegyverszünetnek „szent-a-béke” érzetét adja és cukros látszatát keltse.
A kamasz-Sturm und Drang érzelmi viharaiban én, a proto-hippi nem is gyanítottam, hogy én vagyok apám keresztje s hogy teljes életáldozattal, mártíromságát énérettem szenvedi… De az már jóval később, jó negyven esztendővel azután volt, hogy fogadalmát megszegve, nekiadta magát a tütünek és pszichikai leépülése, szervezete összeomlása elől az alkoholmámorba menekült: az ötvenes években. Megesett az is, hogy nagy ritkán sétára indult s lassú kakasjárással, sifitelve a Teleki tér felé is elvetődött. Merő véletlenségből jöttünk a nyomára, amikor a féltve őrzött dobozokból rendre eltünedeztek a duplafedelű arany zsebórák, a Doxa, az Omega, a Philip, a Patek, csupa családi emlék (ma nemzetközi árveréseken csillagászati áron vesztegetik) s némi gyengéd vallatásra be is ismerte az öregúr, hogy vannak „új barátai”, akik hajlandók az aranyórát elcserélni két-három flaska borért… Édesanyámmal összenéztünk és szót sem szóltunk:
– Rossz fát tettem a tűzre? – röstelkedett a beteg.
– Dehogy tettél, dehogy-dehogy! – kísértem vissza ágyába, mert a kirándulás, az üvegek hazacipelése, meg a vallomástétel kimerítette. – Tentélj csak, tentélj le és pihend ki magad.
– Többé nem teszem… Igazán! Soha többé – mondta rám függesztett szemmel és kicsire húzta magát az ágyban.
– Nem is kell: eztán magam gondoskodom róla. Mindig lesz borod! – szóltam, amíg betakartam; ezalatt Édesanyám a „Buksi”-kötőgépe mögé telepedve, elkezdte napi robotját, hogy visszanyelve – leküzdje könnyeit. De már a mesketémmel túlságosan elkalandozom –
KL Kalandozz! És ne is legyenek semmiféle gátlásaid!
Te meg csak felnyitod a zsilipeket és dől belőlem a szó. Pedig csak azt akartam mondani, mikor még ott tartottunk, Lorcsikám, hogy vandáli tatár horda voltam, iszonyú erőfeszítésembe került, amikor sikerült kiverni tanáraim fejéből „vásott kölyök” mivoltomat, ahova előítéletük beskatulyázott és elhitetni, hogy szorgalmas kezes bárány vagyok és eminens jófiú. Azt már tudod, hogy csodák csodájára kitűnően érettségiztem, csak hogy az egyetemi felvételeknél javítsak esélyeimen. A fene se gondolta volna, hogy „kár a gőzért”, a tanulmányi verseny automatikusan beemelt az egyetemre. Egy hasznom volt a magolásból: hogy megtanultam, hogy kell tanulni.
(6) Kérdésfeltevések. Van-e mámorítóbb, mint a vázlatpausz, a papírnak mellétett puha plajbász és a belefeledkezés? Minden esetben a nyelv sántikáló kuka nyomorékja marad-e, aki élete első három évére a nyelv édes titkát magának tartja meg? Vajon a csókolódzás elősegíti avagy hátráltatja a latintanítást? Vajon egynémely maga-mórikáló életrajzíró csak azért teszi fel szónoki kérdéseit, hogy azok magukért-beszélő ékesszólásukban megválaszolatlanul maradjanak? És más egyéb dibségek és dábságok.
KL Németül akkor már tudtál? És azt sem Édesapádtól tanultad?
Se nem tőle, se nem mástól. Lorcsikám, nem tudsz elképzelni olyan, kitűnőre érettségiző fiatalembert, aki mindenben tök-tudatlan? Fröhlich tanár úr köpködős, wuchtig németséggel recsegett schilleries mondataival, amit az osztály feje fölé beúsztatott, csak mély megvetését fejezte ki a banda iránt és én fel nem foghattam, miért kell az igének elválnia a kötőjétől (felkötőjétől?), hogy az elején hagyva emezt, ő maga a mondat túlfelére sétifikáljon? A kamaszkor ösztönkavargásának tompultságát és a szellem világrajövetelének magzatburok-hasító világosságát egyetlen szempercenet választja el. Az ebihal még nem a bölömbika, a kamasz még nem a férfiember. Ha nem tudnád, az ember is kétéltű. Születésnapja csupán testi születését jegyzi, igazi világrakövetkezése később következik be, a szellem világrajövetelétől, amikor első ízben a világra, amelyre jönnie rendeltetett, kitekint és önmagára rácsodálkozva visszanéz. Minden csak innen izgalmas, memorábilis, elmondásra csak innen érdemes. Magam is alig várom, hogy odaérjünk s addig csak tolom-terítem magam előtt ebihal-életem triviáit, mint az utcai levélkotrógép a járda mellé ahogy besepri az avart, mert bölömbikaságom még messze van. Pedig öreg igazság, hogy az emberélet kezdő szakaszának legnagyobb veszélye, ha nincsen merszünk hozzá, hogy kockáztassunk – így jegyezte be Naplójába Kierkegaard; márpedig nekem van is, volt is. Ne kockáztassuk, hogy ugorjuk át az egészet és mindjárt a lényegre térjünk…?
KL Nem addig, amíg én ülök a parancsnoki hídon. Jöjjön az egyetem!
Parancsolj velem, parancsnok úr. És én meg majd úgy vezetlek az orrodnál fogva, mint azt Dosztojevszkij Kamasz-a elején olvashatod. Nos, a Műegyetem ötödfél esztendejéből az első három úgy ment, mint a karikacsapás. Ösztöndíjas voltam, amihez persze ötön felüli átlag kellett (öt a jeles, hat a kitűnő), „évfolyamelső”, mindenki úgy képzelte, az isten is építésznek teremtett. Ha kellett, voltam táncos, aranyzsinóros-fehérbársonysapkás Emericánás – ezen a diákszervezeten keresztül lehetett beházasodni a „menő” építésztársadalomba – szkiffemben csokoládébarnára sültem a Dunán; tetszetős perspektívákat rajzoltam, a tananyag meg, amit belém akartak tölteni, valahogyan ott volt, benne volt a kisujjamban: az ókor, a középkor építészete, a barokk. Waelder Gyula is tanárom volt, a „magyar barokk” megalkotója, medvetermetű, minden értelemben „nagyember” és foglalkoztatott építész; azonfelül MÉP-képviselő („Magyar Élet Pártja” – ez volt a kormánypárt). Ő nemegyszer bizalmasan értésemre adta, hogy ha beállok hozzá, az irodájába kulinak, a tanszékére tanársegédnek, hát a hónom alá nyúl. Akkoriban a „Kis Kardos” volt az adjunktusa (így hívtuk – amilyen karikalábú-köpcöske volt), úgy tudom, utóbb megörökölte a tanszéket. Nekem azonban nem fűlt a fogam hozzá, hogy a képviselőgóré zsúfolt irodájában rakásra rajzoljam a barokk ablakfeltéteket, edikulákat és miért? Mert belémesett az újdándiság, ez a nyüves nyavalyakórság, belehabarodtam „Corbu”-be (ahogy az adeptusok Le Corbusier-t becézték), bele a Bauhausba. A mozgalom rabszolgája lettem, azonosultam vele. Még hogy Waelder Gyula „magyar barokkja”? Essen belé a süly. A fiatalság már ilyen: a Besserwisser, a Jobbantudomka. Ha valamibe beleviszi a csököny, hát akkora meggyőződéses diáré vesz rajta erőt, hogy nincs az az öszvér, amely nála elmozdíthatatlanabb. Máig a talpamban a tüskéje – hiszen végig kellett néznem elhitványodását, megértem összeomlását, az iskola csődjét, a rá felbőszült világcsömört. Tudod, ebihal-korban az ember szereti feltalálni a maga puskaporát, ésde még ez a (lopott) puskapor is olyan, mint az ezredszer feltalált meleg víz; aztán csudálkozunk, hogy a mi meleg vizünk – nem robban… Tán gyanítod már, ezzel az emeletes alanyzavarral miféle öntelt, ifjonti zavarodottságot akarok érzékeltetni…
KL És azok a diadalívek itt a hallban, bekeretezve: azt még funkcionalista korszakod előtt rajzoltad? Kedvtelésből?
Is-is. A Waelder-tanszéken, amolyan „házifeladat”-féle volt. „Ilyesformán-voltaképpen!” – ez volt a szavajárása medvetermetű, dörmögő professzorunknak, aki egyszer, szeszélyből, mintha az ötletet a levegőből kapná le, így szólt:
– A legközelebbi órára! Diadalívet nekem! Mindenki! Maga is! – kacsintott gálánsan egyetlen kolleginánkra, a csinos, magas Marianne-ra (aki a geodéziai tanszék tanárának a lánya volt), majd szúrós-szigorúan a szemüvegét rám szegezve, hozzátette: – meg maga is…
Én azután rajzoltam is neki, nem egyet, de hatot. Tudtam is, szerettem is perspektívát rajzolni: abban gondolkoztam, az objektum távlati megjelenésében. Te ebben civil vagy, Lorcsikám s ezért nem is tudod elképzelni, rajzos embernek micsoda gyönyörűség az. A dolgok körülforgatása; a tervelgetés a pauszpapíron; az alaprajzi lehetőségek kibontása s ugyanakkor egyeztetése a homlokzati megoldással; megformálás-átformálás, első ötletvázlat, huszonötödik, véglegesnek vélt, majd elvetett vázlat a huszonhatodik kedvéért… Olyan buziság ez, Lorcsikám, hogy az ember tökéletesen elfelejtkezik a világról, magáról, meg az idő múlásáról és egyszer csak így kiált fel: „Jézus Mária, hát már tizenkettőre jár, mindjárt éjfél és én még nem is ebédeltem!” Ilyen az építészet annak, akit „az isten is fiók-Vitruviusznak teremtett”, aztán élete valahol gurulatot kap, már más istenek is vannak ám az Olümposzon, meg más múzsák is, Klió, Melpomené, Polihimnia… Bocsáss meg, rapszodikus kitérés volt csupán –
KL De hogy kerültek ide ezek a rajzok, Londonba és épp diadalíveid?
Volt egy évfolyamtársam, F. Zoltán; kiváló építész lett – ő, 4–5 évvel idősebb lévén, már mint „öregdiák” került az évfolyamba – igen kedveltük egymást, összejártunk, sokat diskuráltunk. Zoli Németh László unokaöccse volt s felfigyelt rá, hogy én mit csinálok. Ő majd még felbukkan egyszer történetünk folyamán, egy bizarr epizódban – de lehet-e bizarrabb, mint ez az utolsó: összefutásunk ötven év után újra! Kilátogatott hozzám ide Londonba, elhozta ezt a rajzot és elmondta történetét. Régről gyűjtötte rajzaimat, maga se tudta, miért. A háborúban légitámadás érte házukat, mindenük elpusztult, ottveszett a romok alatt; ám ez a rajz, ez az egy, ázottan, tépetten, összeütögetve – előkerült a romok alól s ő kihozta, mint furcsaságot. Piroskám meg bekereteztette…
KL És praktizáltál is, mint építészmérnök?
Is-is. Rácz Aladárnak, a cimbalomművésznek (akit Sztravinszkij „a cimbalom Paganinijének” nevezett és még komponált is neki) – atyai jó barátomnak házat terveztem, mert alighogy visszatelepültek Magyarországra, összejártam velük –
KL Akinek cimbalom tanszéket kreáltak a Zeneakadémián? Honnan ismerted?
Aladár a harmincas évek közepén telepedett haza Párizsból. „Körülnézni” jött haza, de nyomban ottragadt. Yvonne-nal, svájci-francia feleségével ott lakott albérletben, a szüleim szatócsboltjával szemközt és nálunk vásároltak. Egy ízben felfigyeltek arra, hogy valaki a „raktárban” a Bach-hegedűpartitákat gyakorolja. Kíváncsiak lettek rám, betörtek hozzám a raktárlakásba és én meg, franciarajongásommal úgy estem hálójukba, mint az elbódított muslica a szongária-pók hálójába. Mindig franciául beszéltünk; ha magyarul kezdtük, csakhamar „visszacsúsztunk” – a felesége akkor még nem tudott magyarul. Yvonne Barblain lausanne-i hegedűművésznő volt, de az angyalian zsarnoki cimbalmos mellett csakhamar zenei és emberi árnyékává sápadt, zongorakíséretté, gondolata kitalálójává, boldog rabszolgafeleséggé. Elbűvölőek voltak együtt és külön-külön. Nem cigánynak, inkább indiai gurunak gondoltad volna Aladárt (többnyire úgy is ült, lótuszülésben a dívány közepén, jóltartva mindeneket bölcsessége nem apadó pabulumával).
Csakhamar testhezálló lakásra találtak, egy sokudvaros öreg bérkaszárnya leghátsó-legfelső emeletén és mindenki ott tolongott náluk, muzsikusok, irodalmárok, la crème de la crème és tous qui content. Ha egyszer magához ragadta a szót, más nem beszélt, csak ő nyilatkozott és amit – és ahogy, az magvas volt és spektakuláris: mondta-mondta. Ez a cigány származású zenei zseni egyszerre falta fel a nyelvet és a francia műveltséget – harminc évig élt Párizsban –, az enciklopédisták tárháza: ez volt szellemének öreghorgonya, azokat olvasta, fújta kívülről és azokhoz tért vissza. Csak a prózát ismerte, a líra hidegen hagyta s ahhoz bot füle volt. Ott éltek, eldugva, hátsó udvarok mögött, a negyediken, de szellemileg a huszonnegyediken a provinciális Pest fölött s noha ebben a társaságban nemsokára hemzsegtek a sajtóbetyárok és a zenei korifeusok, az, hogy engem bálványuk, Bach János Sebestyén mutatott be a hegedűhúrokon keresztül, meg hogy én voltam első pesti barátjuk, akit felgábliztak és tudott „az ő nyelvükön” franciául – ezen a réven mindvégig a „belső körhöz” tartozónak tudhattam magam és úgy is kezeltek. Wanda Landowska volt a nagy példa és a főellenség. Aladár szentül hitte és haláláig bizonygatta, hogy a cimbalomütő közvetlen kapcsolata a húrokkal hangszerét a klavicsembalónak fölébe helyezi s élete örök mérkőzés volt a csembalóval és árnyékbokszolás Landowszkával. Én esküdtem Aladárra és igazára; csak jóval később, itt Londonban, halála után ismertem fel rezignáltan vereségét és emberi nagyságát, mint aki a vesztett ügy bajnoka volt. Lábjegyzetként, annak illusztrálására, hogy szellemi erőközpont volt és zabálnivaló agyonbeszélő. Egyszer megszervezték, hogy „összeeresszék” Füst Milánnal. Milán bácsi méltóztatott felkövetkezni Aladárék bagolyvárába és leültek egymással szemközt. A sziporkázó tűzijáték helyett mit gondolsz, mi következett? Fújtak egymásra, méregették egymást. „Két dudás egy csárdában.” Tönkrement este volt.
KL És a ház, amit terveztél nekik?
Szerencsétlen történet. Yvonne Svájcban örökölt némi pénzmagot. Megvették a farkasréti telket, aztán itthagyták nekem a feladatot, hogy mire visszajönnek, fedél legyen a fejük fölött és elutaztak pár hónapra Svájcba. Ami maradt, abból egy háromszobás villácskára éppen csak hogy futotta. A szívem-lelkem beletettem, hogy arra a nagykilátásos, kilógó sasbércen terpeszkedő telkecskére modern minipalotát tervezzek: a három összenyitható szobából házi hangversenytermecske, végigmenő erkély, miegymás. Beadványi terv, részletrajzok, minden elkészült. A költségvetést kiadtam árlejtésre, a munkát odaadtam egy rokonszenves kis cégnek, kitűztük a kezdés napját; Aladáréknak megírtam, hamarosan megy fel a ház…
KL És? Mi történt?
Kitört a háború. Ezzel egyidejűleg a háborús pánik. Azt hittük, holnap lőnek. Senki sem tudta, hogy nálunk még évekig csak távolról villámlik meg hogy a háborús pánik is csupán hat hétig tart, utána felváltja a háborús konjunktúra. Másnap expresszlevelet kaptam a vállalkozótól: nem tarthatja árait, az anyagárak 40–50%-kal felmentek, vagy új megállapodást kötünk, vagy a munkától visszalép. Váratlanul hazaérkeztek Aladárék és hitetlenkedve néztek rám. Nem tudták megérteni, hogy két hónap alatt nem épül ház. Svájcban nyugalom és béke honol, Magyarországon sem ropognak a fegyverek: mi ütött belém, hogy nem építkezünk? Megijedtek „fiatalságomtól” és visszahúzódtak; de szerelmesek voltak terveimbe és a kézenfekvő megoldást választották: odaadták az első építőmesternek, aki útjukba akadt és az, leleményeimet elhagyva és az alaprajzot a kurrens szerkezetek szokványnyelvére lefordítva – ripsz-ropsz épített nekik egy háromszobást. Kispolgári tucatházikó lett belőle s nem pedig az a tolóüvegfalas ékszerdoboz, aminek megálmodtam. Onnan tudom, hogy láttam sokszor: a közjáték elsimult és barátságunkon semmilyen sebet nem ütött. Nem is tudod, milyen messzire vezetne ez a szál: hogy mi történt az ostrom alatt a benne lakókkal és az odamenekülőkkel – teletehetném ezt a könyvet a mások megrázkódtatásaival és mindenki jól járna –
KL Hogy is ne! Maradjunk az építészetnél.
Bevásárolnál azzal is! A „kisrablósok” meg a „kárpátiások”, a „mátyáspincések” meg a… fene se tudja az egymásra fenekedő klikkek gúnynevét észben tartani, intrikáikból kitelnék egy másik torzképgyűjtemény. De jól gyanítod: volt még egy-két apró vállalkozásom, amíg ki nem tapostam azt a gyakorlatot, amely könnyen, jól és sokat hozott a konyhára, alárendelhettem új életformámnak, az írásnak és ráadásul még kapós is lettem vele. Hogy lásd, mennyire szabványtörténet, nyúljunk vissza elsőéves koromig, mert mit csinál a gólya, ha szegény? Megfogja a munka végét, korrepetál, feketén zárthelyizik mások helyett (kockázatos, de dupla sáp); szigorlati rajzot rittyent a gazdag kollégának, aki röstellkedve félrevonja:
– Édes öregem, neked arany kezed van: tudod, hogy én milyen pocsékul rajzolok… Megtennéd?
Álltam szolgálatjára. Négerként. Megfizettek érte, nem mint a köles, csak úgy, mint akinek az apanázsból erre is futja. Középiskolásokat, matematikából, nyelvekből. Egy ízben – ezt hallgasd meg! – kézről kézre adogatva, „kiközvetítettek” engem egy naphegyi villába, ahol a tulajék orrapiszkáló, boszorkaképű, pulykatojás-himlőhelyes lánya, hatodik, valamiből bukásra áll, közelebbit nem tudtak. Becsöngettem a villába.
Elegáns környezet, sokpuffancsos bársony közepén ült a Méltóságos Asszony és átellenben a leánya. Én meg: se köpni, se nyelni.
– A kislányom intőt kapott latinból és úgy gondoltuk, segítség kellene, mielőtt rovás lesz belőle. Ugye nem lesz, Juditkám, ugye nem?
– Nem, Édesmama.
Sugárzó fiatalság mondta ezt, a földreszállott Danielle Darrieux. Soha szebbet, igézőbbet – soha!… De latinból?! A főreálban németre-franciára fogtak, de latinul kukkot sem tudok.
– Heti három órában. Magát ajánlották korrepetitornak. Elvállalja.
– Méltóságos asszony…!
Ilyen enigmatikusan rebegtem igent. Az eszem nemet mondott, a hangom igent turbékolt. Az óradíj szóba se került; ebben a (gondolom, Kocsis Tivadar tervezte) álombarokk palotában idétlenség lett volna, amit másutt a mamák úgy vezettek be, hogy „nem veszünk össze”. Őrületesen szurkoltam. Lázasan magoltam és mindig az volt a trükk, hogy két-három leckével Juditnak előtte jártam. Amikor elkezdtük, a széplány, aki „bukásra állt”, százszor jobban tudott nálam; de nem telt bele fél év és rákaptam az ízére – keserves-szótárazva belevágtam ókori auktorainkba, de hogy minek az ízére kaptam rá: a csóknak vagy a latinnak az ízére? Megkönnyítette vagy megnehezítette a nyelvtanulást ez a csókmámor, amikor eszméletlenre csókoltuk egymást, fülünkben dobogó szívvel, hogy jön-e valaki? Meg hogy „smároltunk-e” csupán vagy leszüreteltük a szerelem édesten-tilalmas gyümölcseit? Hát úgy ismersz engem, Lorcsikám? Utálom és szívből megvetem azokat a pszeudo-Casanovákat, akik galuskanőcskék, hulladék-nimfák „meghódításával” dicsekednek és egyáltalán: az én esztétikámban visszataszító ficam, ha valaki azt írja meg, szerelmi beteljesüléseit, és ország-világ előtt gáláns kalandjai gloriólájában tündököl. Az én regulám szerint az irodalom igazi nemes nyersanyaga: a kikosarazottság keserédes szájíze, balekségeink, kudarcaink fölött érzett elkámpicsorodásunk, melynek grimasza megenyhül ugyan halotti maszkunkon, de odáig elkísér. Nem köthetek az orrodra többet ennyinél és ha, megnyugtatásodra, csak annyit tennék hozzá, hogy az a sudárderekú, tizenhat éves demi-vierge, az én Juditom is ott sorakozik a többiek mögött a Mennyek Országában, ahol az „orromra húzandók” seregelnek (és tán tombolva követelnek már), akkor is többet mondtam a kelleténél. Mely bon mot, hogy Rabelais-ból terjedt el az európai nyelvek szólásmondásaiban, azt nélkülem is tudod.
KL Sokat korrepetáltál? Volt hozzá időd?
Egyre kevesebbet. Egyszerűbb volt ott helyben, ábrázoló mértanból, szilárdságtanból, a tehetősebb kollégákkal átvenni az anyagot – kit miből húztak el a kollokviumon. De mindinkább áttértem a rajzok „albérleti” elkészítésére, a szigorlati tervekre. Amiből később logikusan adódott – amikor már mint „építészpalánta” fölcseperedtem és kezemnek, zsoldos-mivoltomnak híre ment – hogy átalakultam „nagyüzemmé” és már negyedéves koromtól kezdve, de kivált lediplomálás után rendszeresen vállaltam négerként pályaművek elkészítését. Az egyik patinás borospincében székelt az egyik maffia, a másik vendéglőben a rivális maffia; már a névtelen pályázatok idején sem volt a zsűrizés „tiszta”; de amikor bevezették a névaláírásos pályázatok kizárólagos rendszerét, az építész-maffiák felosztották egymás közt a mezőnyt; hol indult valaki, hol a bírálóbizottságban, hol nyert, hol nyeretett. Kinek az apósa volt MÉP-képviselő, ki maga volt országgyűlési tag, kinek a bankoknál, kinek a tőzsdén voltak összeköttetései. Az alulról jövő, az outsider, amilyen én is voltam, nem számíthatott másra, ha indult, legfeljebb a „dicséretre”, ami neszesemmi-fogd-meg-jól (és én is voltam olyan ostoba, még zöldfülű koromban, hogy pályamunkáimért ilyen barackot nyomjanak a fejemre, mint valami bikficnek – a megrendelés a Kormánytanácsos Úr szépreményű fiának jutott s megesett, hogy azt is a te szolgád rajzolta, Nagyjó Uram, négerként, mert versenytársam nemigen volt). Megismertem a „szakma” kulcsfiguráit, a maffiák vezérürüit, a Közmunkatanács vezető építészeit. Közmunkás volt és neki is dolgoztam, (a szép szineművésznő paramourjaként is ismert) Kaffka Péter (ma az Államokban él), ő volt a margitszigeti Szabadtéri Színpad főépítésze. Egyszer azt mondja nekem:
– Valami ilyesmit. Volnál szíves.
– Kétszázast? Százast?
– Mindet. Ötvenest is. Alapozást. Részletrajzokat.
Azzal átadja pausz-vázlatait. Borzasztó kicsi pénzből épült. Nekiálltam, három hét múlva vittem a teljes paksamétát. Ne érts félre, nem vagyok rá büszke: a szerzőség az övé. Ha néger-alapon dolgozik az ember, nem akar eredetieskedni, „a magáét beleadni”; hanem a megrendelő építész színvonalán és szájaíze szerint az objektumot megrajzolni, megmodellezni (kisminta is akadt). Repülőtéri fogadóépületet, balatoni üdülőt, kórházbővítést, vidéki főiskola-komplexumot, tücsköt-bogarat. Cinikusan, korrektül, tetszetősen, de „essünk túl rajta” jelszóval. Külön prémiumot is kikötöttem, ha a megrendelő nyer a pályázaton – és annak megduplázását, ha megkapja a megbízást is. Rajtaveszteni csak ő veszthetett, ha nem nyert semmit, én csak nyerhettem s engem csak a „lóvé” érdekelt, amelyet idővalutára válthattam. Ne marasztalj el, Lorcsikám, piszkos ügyleteimért, de ez volt az én számításom veleje, életrendem kulcsa. Három hónap alatt összevertem annyit, hogy azzal a pénzzel leülhettem kilenc hónapra és írhattam. Az építészet gondolatának teljes kikapcsolásával. Álltam a telefonostromot, kikapcsoltam a készüléket, és csak írtam-írtam. De miért, miért? Ki annak a tudója? Ládd, mindent végigpróbáltam: azt hittem, zeneszerző leszek, építész leszek, festő leszek (volt ilyen korszakom is és majd rákerítem a szót) – de sohasem gondoltam volna, hogy megmaradok annál, amit most is mívelek: az én betűbillentyűs kaptafámnál; soha nem gondoltam volna, senkinek nem mondtam úgy a szemébe, mint Lakatos Pista vágta Szabó Lőrincnek, hogy „nálad sokkal nagyobb költő akarok lenni”. Nem akartam én senkinél nagyobb ez-az lenni; persze szakaszról szakaszra természetesnek vettem, hogy ez-az leszek, pl. zeneszerző, hiszen valóságos kottaheggyé nőtt a kezem alatt, amit összekomponáltam… Jut eszembe. Hegedű-partitákat adtam egyszer Szécsi Magdának, akinek szeráfi muzsikálása mellett szánalmas hangicsálásnak hathatott, mikor szonátáztunk vagy kettősversenyeket játszottunk: neki dedikáltam. Hát egyszer, uramfia! Lehet annak 15 éve már. Mit hallok a pesti rádión, ahogy itt Londonban a zenei adást véletlenül elfogom? Az én szóló-partitám egyik mozgalmas tételét, vonószenekarra meghangszerelve! Örültem neki és hálatelten gondoltam az ihletett plagizátorra – dehogyis tekintem annak: legyen az övé… –
KL És Weiner Leóhoz, a vonósnégyeseddel? Nem mentél hozzá vissza?
Nem én.
KL És Bartókhoz? Nem is mertél bemenni?
Egyetlen egyszer volt alkalmam pár szót váltani vele; CSODÁK ORSZÁGA HÁTSÓ EURÁZIA című regényemen dolgoztam, neki ajánlottam és nagyon készültem, hogy a gépirat egy tiszteletpéldányát felviszem hozzá. Mire idáig jutottam, ő már Amerikában járt s mint tudod, ottrekedt.
KL Csodák országa…?! Tartsunk rendet. Mikor kezdted el?
Rosszul kérdezed s nagyon is hogy tartsunk rendet. Mikor kezdtem el írni s mikor gázolt el és tepert maga alá az irodalom, de úgy, mint annak az elcsikolt farkaskutyának a szívét a HÉV kerekei, amit magam is láttam, kiszámoltam, még jó óráig dobogott (innerválta a lokális idegközpont) és ALLOBROG néven találkozhatsz vele HELIÁNE című regényemben…?!
KL Ha az eszem kijárja – így kérdeztem volna…
Nem tudnék számot adni róla, miért van az, hogy 14–15 éves korom óta folyton firkálok, telefirkálok vastag füzeteket: bejegyzések, naplók – ami eszembe jut. Itt Londonban is még megvan belőle, magnak, egy szétmálló füzet. A raktárlakás egyetlen szobájában, újságpapirosokkal, elfüggönyöztem a mennyezeti lámpát, hogy elárnyékoljam a dupla ágyat, ahol szüleim alszanak és ne zavarja őket a fény, ahogy én az ebédlőasztalra helyezett rajztáblán rajzolok meg írok; de köhécselni kezdtem, Édesanyám féltette a tüdőmet a tébécé akkori nagy mumusától és átköltöztem az öccséhez, Sándor bátyámékhoz, a Rózsák terére. Munkájuknak megvolt a látszatja, tehetős emberek voltak, magasföldszinti tágas lakásukból arra a gótikus téglatemplomra láthattam a tér közepén, amely nem csodálkoznék, ha Pecz Samu alkotása lett-légyen – bár az én fejem se káptalan s lehet hogy tévedek…
KL A marburgi mintájára –
No ládd, ezt nem tudtam; pompás eklektika, az egész posztmodern kitelnék belőle. Fiuk is volt, öt-hat évvel fiatalabb süvölvény: Pista. Ő aludt, mint a bunda, mialatt én, új lakótársa a gyerekszobában, az íróasztalnál éjfélig írtam. A szöveg műformát öltött, elbeszélések, elmefuttatások kerekedtek belőlük, még regénnyel is próbálkoztam: szertelen romantikus, ehetetlen főzet lett. Nagyanyám halálát írtam meg, üszkösödött a lába s hiába vágták-rövidítették – ráment. A regény fantáziacsapongásaiban követni próbáltam a haldokló tudatát, a kilobbanásig; de mit tudhattam én, mi tölti ki egy nyolcvanéves haldokló nő tudatát…? Tömérdek verset írtam, papírrondítás volt csupán; de háromszáz verspróbálkozás után megtanultam a prozódiát, a metrumot, a rímszótárt, a rímes nyugat-európait, a klasszikusok versformáinak utánanéztem, de még képtelen voltam védekezni a hatások/áthallások ellen.
KL Idegen költőket is?
Faltam. (Mellesleg: miért „idegen”? Kitől?) Kosztolányi, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád, Babits fordításában. Akkor még se nyelveket nem tudtam, sem azt, hogy traduttore-traditore. A mániákus-depresszív lélekalkat már ilyen: ha valamit csinál, nekiadja magát egészen, kirobbanásszerű rohamokban; utána hol letörés, hol hiányszakasz következik. Vagy beletemetkezve – vagy sehogy: így csinálok mindent ma is.
KL És abból, amit írtál, nem mutattál semmit, senkinek?
Ösztönösen „tartottam” a magyar irodalmároktól s hogy mért, arról még sokszor szó lesz, ösztönösen „féltem” tőlük és magától a magyar irodalomtól is; ugyanakkor ösztönösen vonzódtam az európai szellemhez (már amennyire ismertem és amit annak véltem), mert Európa egyre inkább oldaltcsűrte, megfacsarta irodalomlátásomat, így hát nem is csoda, hogy ösztönösen vonzódtam a mieink közül ahhoz, akit a legeurópaibb szellemnek véltem, valaki, aki Bergsonról írt, William James-ért rajongott és olvasta a filozófusokat. Babits volt. Amilyen elfogódottan, olyan sutácskán és balogul közelítettem meg. Már az írásmód is barbár volt, hiszen csak egy barbár pakulárnak juthat eszébe, hogy úgy bocsássa fel verseit a Mester Szeme és Magas Színe elé, ahogy én tettem (jóllehet csak rövid hónapokkal első írógépem beszerzése előtt:) rondírással, redisztollal rajzolva a „nyomtatott” betűket, leírtam 10–12 verset és felvittem a Mesterhez, az Attila útra (vajon úgy hívták-e? Azoknak az évtizedeknek a horizontján rég lebukott emlékezetem Napja). Még előttem van, ahogy a fényképekről ismert arc megjelent az előszoba mélyén, a paksamétát megköszönte, elfogadta és azt mondta:
– Nézzen fel úgy két-három hét múlva, ha erre jár.
Amilyen vadszamár hippi bandita voltam, csak tologattam a rettegett szembesítést s hónapok múltak el, amikor arravetődve csavargásaim során ráeszméltem: ideje volna már. Felkövetkeztem hozzá megint. Először csak a háztartási alkalmazott fogadott és bejelentett. Örökkévalóságig eltartott, amíg az előszoba mélyén megjelent a Mester. Töprengve elnézett, mintha kutatna emlékeiben; és karját széttárva szabadkozott:
– Véghetetlenül sajnálom. Mindent összekerestem, de nem találom azt a dossziét. Sárga volt? Piros volt? Versek voltak vagy más is? Ilyen még nem történt velem. Biztosan van másolata, találkozunk mi még s hoz majd megint. Ki sem mondhatom, mennyire –
Kikísért az ajtóig és úgy vesztettem el, az ajtónyílásban. Kitámolyogtam, eltántorogtam, lefelé lengedezve a lépcsőházban a verseimet morzsolgattam, amelyeket a Mester nem talált. Aztán kipottyantottam az eszemből az egészet – helyesebben elrabolta („eltérítette”) az eszemet találkozásom a filozófiával s azzal rám zuhant a Sturm und Drang városnyi üvegharangja.
KL És azután se, soha…?
Prosztónak éreztem magam hozzá. Vadembernek, aki nem „szalonképes”. Vagy mondjuk úgy, a begyepesedett hivatalosoknál nem „aulikus”, az igazi irodalmárok között meg nem „Centrál-képes”. A tájékára se mentem a kávéházaknak, se irodalminak, se vigécek ferbliző barlangjainak s legfeljebb a budai Philadelphia ablakában Szabó Dezső keménygalléros, agyara-meresztő verhenyeges arcát ha láttam, elmenet. Ne felejtsd el, Lorcsikám, hogy mi zömmel robotos, anyagi gondokkal nehezen küszködő család voltunk s e kispolgárok vagy nem voltak intellektuelek, vagy nem értek rá, hogy intellektuelek legyenek. Az egyetlen könyvmoly, aki mindennel dacolva falta a könyveket, Édesanyám volt, de ő is csak mákonynak, gondűzőnek tekintette az irodalmat. Nem voltak újságíró-rokonaim, se család-jóbarátja, aki kézről kézre adva, errefele terelt volna, mondván:
– Hallgass csak ide, kisöreg, van nekem valakim, aki majd felvisz a szerkesztőségbe, sose félj, az majd sínre tesz…
Vagyis ha nem albérleti szanktuáriumomban, a könyveim közt – akkor jobbára proletárok közt, prolihangulatban éltem.
KL És Babitsnál mint nyolcadikos jártál vagy már mint egyetemista?
Az év legeleje lehetett: gólya voltam. Csak hogy lásd, milyen lehetett az a 10–12, ami nála elkallódott, mert ez is kamaszvers s ha nem is mind ilyen volt, vele egyívású. Jellegzetes kamaszromantika, nem tudom megállni nevetés nélkül, de – ilyen a szegény párája. Akkor még soha nem láttam tengert. Ki látott akkor, a két látó szemével és nem a filmvásznon, tengert, Magyarországon, aki ott élt? Ennek meg az a címe, hogy. Megadod magad sorsodnak?
KL Meg. A címe?
|
KL Különös. Mintha már ebben is volna valami jóslatos jövőbemutatás, a határokon túlra. Hogy „a mi népünk egyhelyben marad” s aki mozgolódik, hogy indul, az „már gyanús”; meg hogy aki elmegy, arra „neheztelnek és haragszanak”…
Látod, Lorcsikám – erre nem is gondoltam.
(7) Panaszolhatja-e fájdalmát a léttől búcsúzó, ha embernyelven már megszűnt beszélni? Védekezhetünk-e ellene, aminek édes-mindnyájan ki vagyunk téve: a kóborjáró regényírónak, ki hogy kitől mit nem rabol össze – az már égbekiáltó…? Erkölcsileg kifogásolható-e, ha a grasszáló szatír megosztja az Anyai Alamizsnafalatot meztelenre vetkőztetett áldozatával és ha igen: egyszeresen avagy kétszeresen? (Hiszen azt osztja meg, amit neki és nem másnak szánt az Alamizsnálkodó). Holmi versbefoglalt, kriptikus jövőbelátásokra (vagy jövőből küldött üzenetekre?) szoros és szigorú törvény-e, hogy csak a vak tyúk találhat rá – avagy nagy néha megesik és a nyitott szemmel járó tyúk is talál szemet?
On perd la plus grande partie de sa jeunesse à coups de maladresse.5
Céline, VOYAGE AU BOUT DE LA NUIT
KL És volt más versed is vagy akármilyen szöveged, ilyen jóslatos kicsengésű…?
Volt, de akkor nem is álmodtam, utólag meg nem hiszek benne. Lorcsikám, kettőt utálok szívből: azt, aki folyvást „szabótükörben” tetszeleg, úgy próbálja fel „majdan megírandó” életrajzát, mint valami ruhát és aszerint helyezkedik, aszerint él: az ilyenek iparkodnak megmitologizálni, legendává pumpálni magukat; és a másik: a misztifikátor. Te tán azt mondhatnád, hogy az ösztön többet tud, mint az ész, de előttem az ilyen vaticinatio post eventum gyanússá teszi megsejtéseimet. Mégis, hadd emelek ki egyet a sok közül, ez is életrajzi érdekű versike volt, de már a börtönben keletkezett, 51-ben, vagyis már nem a szegedi Csillagban, hanem a Gyűjtőben. Persze ott csak az agykérgi íróhártyára irkálhattál, mert se vécépapír, se ceruzacsonk nem volt, börtönverseimet mind memorizálnom kellett: úgy írtam s úgy tartottam meg. Rossz memorizáló vagyok – nem úgy, mint egyes színészbarátaim, akik fotografikus memóriájukkal egy olvasásra bevágnak mindent; igaz, itt nem volt „olvasnivaló”, csupán bevésnivaló. Nagy úr a muszáj s akkor muszájtott, ahogy mondani szokás: mihelyt kihoztam a börtönből és leírtam, azon nyomban elfelejtettem.
KL A GOLGHELÓGHIT is így hoztad ki?
Azt is, de azt Márianosztráról. Nos, figyelj, ennek a kis háromszakaszosnak a címe:
|
„Balkán sártengere”: Gyoma és Endrőd között Besenszeg, a cigánysor – az volt csak a sártenger! Meséltem már. „Zengő Sziget” (l’Isle Sonnante), Rabelais-ből; úgy hajaztam, hogy a Mester Angliát aposztrofálta Zengő Szigetnek, ahol a barátok szakadatlanul gajdolnak a hegyén-hátán kolostorokban (tudom, a szövegnek van más fejtése, olvasata is). Az ám, de a verset 51-ben írtam, amikor még franciarajongásom eltakarta előlem a világot; s utolsó három sora így hangzik:
|
Bántotta a fülemet ez a gyenge konszonancia és némi szívfájdalmas habozás után Párizs helyett beírtam Londont, hiszen majdnem rímpozícióban van s így az összecsengés hosszabb.
KL Már akkor s nem utólag?
Már akkor. Eszembe se jutott, hogy valaha is Londonba vetődjek; Anglia kevéssé foglalkoztatott.
KL A doberdói ütközet után volt Édesapádnak az a farkaskalandja? És amikor rokkantan hazatért, újra bejárt a nyomdába?
Igen, a doberdói vereség után. Látom, megragadt benned a versből, hogy „Gyomán nyomdászkodott”; de hogy mi volt a beosztása, csak hajazom, hogy raktáros, de igazában nem tudom. Hanem sikerült előkaparnom régi okmányainkból egy málladozó dokumentumot, a szüleim házasságlevelét – hátha ezzel jobban kielégítem kíváncsiságodat; idemásolom. A vőlegény: Hack Vilmos, 1881, papírgyári tisztviselő (apja: Hack Ferencz, anyja: Medveczky Medveczky Borbála). A menyasszony: Túri Mária Margit, 1888 (apja: Túri József, anyja: Barna Mária). A papíros öregebb, mint én…
KL Barna Mária: ez volt hát anyai nagyanyád.
Ő volt az igazi nagyanyám, a „világszép”. Említettem, hogy fiatalon elvitte a spanyoljárvány és az, akit én nagyanyámként ismertem, nagyapám második házassága volt (az ő rémtörténetnek beillő halálából írtam első regényemet). Nem tudom mennyire kell leszázalékolni a családi legendák áradozó jelzőit s hogy igazán olyan lélegzetelállító volt a szemrevaló cívis leányzó szépsége, tény, hogy nagyapám beledermedt a látásába és ha unokát nem is, de gyermeket, képzeletben, azonnal nemzett vele, nem is egyet s tudta, hogy elveszett. Igen ám, de időközben ő is kikupálódott, pártfogói énektanárhoz küldték, kiverték belőle hangja oroszos zengését és olaszos tenorrá csiszolták: tenorista lett, megtanult jó tucat tenorszerepet olyan operákból, amelyek ma már rég kikoptak a repertoárból és „felvételizett” a pesti Dalszínházban (az Ybl-féle Opera még nem épült meg, hiszen mindez Deák Ferenc trónengesztelő széptevése – a kiegyezés idején lehetett). A próbaéneklés istenesen sikerült (vaj ki a megmondhatója, 125 év megszépítő messzeségéből, hogy nagyapámat minek vették fel, kóristának avagy első tenornak?) és a legenda szerint szép énekespályának nézhetett elébe az operaszínpadon; és megkérte Világszép Barna Mária kezét. Ám az okos és erényes civis leányasszony, a kor mentalitását visszhangozva – haragosan kifakadt:
– Én? Hogy én egy komédiásnak legyek a felesége? Piha! Vagy én, vagy a teátrum!
Itt vagyok én, másodgenerációs eleven bizonyítékul, hogy nagyapám gyenge volt, és nem a teátrumot választotta.
KL És Édesanyádnak hány testvére volt?
Három. Sándor bátyámat már említettem: ő fogadott be, amikor szüleim a raktárlakástól féltették a tüdőmet. Lajos bátyám külön történet. Az, már csak azért is, mert szótlanul füstölgött-utálkozott és látni se bírt, amiért Édesanyámnak annyi bajt, keserűséget okoztam. Honnan is gyaníthatta volna, hogy a háború utolsó évében „összedolgozunk” egy veszedelmes vállalkozásban, amelyre rámegy ő maga: a tragikus epizódnak más szemtanúja is van, Ferenczi László ismert irodalomtörténész és Kassák-szakértő – majd, ha odaérünk, apróra elmondom. Most mást szeretnék róla elárulni, nem azt, hogy nagy kártyás volt, sem nem hogy asszonybolond; hanem az ő tanulságain okulva – azt, hogy akármilyen színes és gazdag fantáziával tervelgetjük életünket, nincs az a regényírói képzelet, amely el ne halványulna az élet félelmetes leleményeihez képest. Lajos bátyám flegma természetére, lomha járására, szűkszavú elzárkózására és vigyorkeserű, szinte az öncsonkításig menő rezignációjára a magyarázat – múltjában volt. Pelyhedző állal vitték az orosz frontra 1914-ben, 15-ben már fogságba esett. Elhurcolták a hátországba, ahol egy isten háta mögötti gubernyában a foglyokat kiadták a gazdaságokba, munkára. A fiatal földbirtokosnénak megakadt a szeme a nyalka legényen, kegyeibe fogadta s minthogy férjura valahol messze háborúzott (a Mazuri Mocsarak nem sok jót ígérő térségében), beköltöztette az udvarházba. Lajos bátyám hamar beletalálta magát szerepébe, jól sáfárkodott uradalommal, asszonyával, gyerekeik születtek, átvészelték a forradalom első viharát és a NEP-korszakban megszedték magukat. Már épp azon kapta magát rajta, hogy némely magyar szavak nincsenek az esze-ügyében és rohamosan felejt, amikor Lajos bátyám összeakadt régi hadifogoly-cimborájával, elfogta a honvágy és ketten elhatározták, hogy bármi kockázatos és lehetetlen – hazaszöknek. De hogyan? Nos, Lorcsikám, elolvashatod ANIBEL című regényemben: azt a történetet, két hadifogoly szökését Oroszországon, hogyan ásták ki a krumplit éjszakánként és ették meg nyersen a krumpliföldeken, hogyan vágták ki magukat orosz tudásukkal, ha igazoltatásba – falbontó tudományukkal, ha kóterbe kerültek, és csodák csodájára hogyan vergődtek forradalmi zűrön, vérzivataron át haza Magyarországra. Azért mondom, a te jóistened mentsen meg a kóborjáró regényírótól (így oroztam el a háromszor csonkolt, üszköslábú szegény párájától és gyúrtam regényanyaggá nagyanyám halálát) és semmi sem biztosít, hogy valamit ki nem veszek belőled vagy mindenestül, hogy újra ne öntselek, mint Peer Gyntben a Gomböntő teszi. De ha belédereszteném csáklyámat és te lennél a regényragadomány, akkor arról jó okon mondhatnák – Kiplinggel –, hogy „ez már egy más történet”.
KL És nagyapád? Miben halt meg, hogyan és hol?
Valahogyan eleinte a jósors megkímélt tőle, hogy végignézzem álluk leesését, szemhéjuk levonását; hol az iskolából, hol valami csatangolásból hazajövet: közölték velem, hogy elkéstem. Odabent csak a letakart tetem volt, ha akarom, fellebbenthetem. Utóbb a mulasztásaimat alaposan bepótolták a háborús esztendők meg az 56-os forradalom. Nagyapám ott élt a szüleimmel a raktárlakás egyetlen szobájában s egy díványon hált a lépcsőházra nyíló ablak alatt; ott is halt meg. Vele különleges volt a viszonyom, s ez a cinkosság kettős volt. Az egyik – honni soit qui mal y pense – a közös vaj a fejünkön, amiről csak mi tudtunk. Nagyapám ui. egy délután rajtakapott, hogy iskolás létemre ott koslatok, rajtalelt a házilányon: a falnak támasztva, huszárosan – úgy láttam el a baját. Mi szétrebbentünk, ő meg magánkívül volt a felháborodástól:
– a tizenöt éves taknyos aki vagy, még annyi se. Ötödik osztályos! Megmondlak anyádéknak.
Szemtelen-vigyori képemről nem olvashatta le, mennyire szorítom a zabszemet s én is csodálkoztam gunyoros-rekedtes hangomon:
– És a doktorék nevelőnője, a Fräulein? Akivel hányszor láttalak a vízgyógyintézetnek keresztelt garniszállóban: ki-be…?! Nagyapa! Ha megmondasz, megmondlak én is!
Nem volt az egyezség, nem adtunk rá parolát, de – hallgattunk. Ez a cinkosság volt a kisebbik. A másik volt a nagyobb, az igazi: a zene. Nagyapám szenvedélyesen követte zenei fejlődésemet, zsarnokian szerette volna érvényesíteni ásatag ízlését, indulatosan tiltakozott, ha neki nem tetsző etűdöket nyúztam és olvadozott, ha valamelyik hegedűverseny lassú tételében az ő avittas operaáriáihoz hasonló dallamra bukkant. Az ő kánonjában az állt, hogy neki hegedülök lehetőleg neki tetsző ódon muzsikát; olyan, hogy magamnak gyakorolok – olyan nincs. A zene szerelmében összeforrtunk és ez volt sírig tartó cinkosságunk; a nyelv, amelyen összekacsintottunk, amelyen egy szóból megértettük egymást. Valamikor a harmincas évek derekán történhetett. Nagyapámat szélütés érte, fél oldala és nyelve megbénult. Szélhűdött oldalát a másik kezével emelte, ha bírta, ha nem, elfúló, artikulálatlan hangon segítségért gurgulázott. Még két évig élt, ott, azon a díványon elheverve minden rápillantásért, minden vele töltött percért hálás volt, szeme kutyapislogással könnybe lábadt és röstellkedve elfordult volna, de nem tudott. De abban a sürgés-forgásban kinek van ideje, hogy megálljon mellette, leüljön a díványa szélére? Engem szeretett volna mindig, a többiek nem értették: én voltam, aki érti nyelvét, a mi cinkos nyelvünket, ami még megmaradt neki: a zene nyelvét. Igaz, hogy a zene „szájával”, közvetlenül a világban munkáló Akarat szólalkozik, ahogyan Schopenhauer tanítja? Vagy amit az ő szájából a raktárszoba félhomályán hallottam, az az életakarat ágaskodása volt? Vagy a léttől búcsúzó panaszdala, magasiratás és magakiéneklése, amint a melódia el- s kisiklik a béna nyelv mellett? Ha tehette volna, egész napra ottfog: hihetetlen erővel, eleven karját nyakam köré fonva, levon magához, fülemet a szájához egészen közel; és így „magyarázta, részletezte és ecsetelte” a zene nyelvén a hűdéses nyomor, a kiszolgáltatottság, a féloldali bénaság szerencsétlenségét – olyan melodikával és olyan átvezetésekkel-hangnemváltásokkal, amelyekben mintha Muszorgszkij dallamvilágára ismertem volna; s ez a kísértetzene máig fülemben van. Nem egy ilyen szlávos „sirámát” átmentettem valamelyik akkori kompozíciómba, mint ezt a furcsaságot is, megpróbálom összeszedni –
A moduláló hangzatokat hozzáképzelheted. Akármi legyek, ha ez nem Rimszkij-Korszakov Antar-szimfóniájának a dallamvilága.
KL Hogy voltál a nyelvekkel? Vetted hasznát Édesapád könyvtárának?
Sehogy. Nem vettem. Nem tudtam németül. Magyarul is, milyen soká és milyen nehezen! A természetemben van s tán már céloztam rá. Ha valami megtetszik, sohasem veszem meg elsőre: hanem eloldalgok, tétovázom – és visszamegyek. Sebeimről mondottam, hogy elsőre soha – mindig másodlagosan gyógyulnak. És így volt a születésemmel is; mintha (Seneca sötét sejtelmeivel) előbb mérlegeltem volna, hogy megszülessem-e, mint aki tudja, az élettel mit kap – hogy ne magam is, mint előttem több „kistestvérkém”, kitérjek előle és elvetéljek. Mint tudod, 1914. november 13-án láttam meg a napvilágot, de már 11-én elkezdtem a kifele-furakodást: három napig születtem, Édesanyám kis híja ráment. A bába, mielőtt fejjel lefele lógatva, meghintáztatott volna, hogy fejembe kergesse a vért, előbb – a jelenlévők szorongó rémületére – a köldökzsinórt az ajtókilincsre aggatta, hogy „sarkonforgó” legyek. Három évig várták, hogy megered a szavam. Azt hitték, mulya maradok; aztán egyszeribe cserregni kezdtem, mint a vízfolyás (s ez az, amit Merleau-Ponty, a jeles francia filozófus praktognoszisznak nevez: a test, e „nyelv-előtti” állapotban regisztrálja a világot). Ezer mindent tudtam a körémboltozódó világról és amikor locsogni kezdtem, mindjárt ezerszavas szókinccsel újságoltam, hogy „ki-mi ő és mely-minő sajátlag”. Ma már, ha teleszkopikusan összetolom hetvenegynéhány évemet, világosan látom, hogy anyanyelvemet a szó szoros értelmében Édesanyámtól tanultam s nem a könyvek: ő volt az, aki a legtöbbet adott. Félelmetes szókincsével a szólásmondások valóságos tárháza volt, nem tudott megszólalni anélkül, hogy az ne lett volna nyomdakész irodalom. Amilyen szenvedélyes levelező volt és dűlt betűiben gyönyörködő, önfeledt stiliszta, történetesen ha a viktoriánus időkben és az angol szigetországban talál születni jómódú polgárasszonynak, hát ma a nagy naplóírók és levelezők, a klasszikusok közt emlegetnék. Külön nyelvi bájt adott beszédének és levelezésének is, hogy megtartotta a századelő magyarságát és annak szecessziós hímporát. Legutolsó leveleiben is a „reményből” képezte a „reményleni” igét („reménylem, jól vagy fiam”) és így tovább. Mindig így is beszélt; a birtokos végződéseket is régiesen és provinciálisan használta: „hibáim-hibáid-hibái” helyett így ragozott: „hibáim-hibájaid-hibájai”. Mintha Krúdyt hallanád. Csudák csudájára itt Londonban is alkalma volt még kiélni egy-két külügyér-tanítványunkon tanítószenvedélyét, és gyors előhaladásukból láthattam, rám alig van szükség…
KL Hol tanított eredetileg?
Mezőtúron tanítókisasszonykodott s csak azt tudom, hogy növendékei rajongtak érte; akadt is egy-kettő, akiből, felcseperedve, amolyan kisbarátnője lett, meghitt barátságok voltak, áldozatosak és életreszólók. Emlékszem egyre, Bossányi Jolánnak hívták – no ládd, itt egyúttal megfelelhetek előző kérdésedre, a nyelvekről. A család csak úgy emlegette, hogy „Jolánka”. Éleseszű, dekoratív, kedves nő volt, aki sokra vitte: elszármazott Ausztriába, ahol a semmeringi Panhans-nagyszálló direktrisze lett. 11–12 éves koromban szüleim nem egy kísérletet tettek, hogy német szóra fogjanak s elsőül kapóra jött Jolánka ajánlata: hat hétre vendégül lát ingyen a Semmeringen. Megtehette, a luxushotel kiskirálynője volt. Ott éltem-szaladgáltam, lábatlankodtam neki hetekig; teleettem magam fulladásig (hihetetlen, mit zabált ott mennyiségre a szálló bankár és nagyiparos klientélája: a pénzükért tripla mennyiséget is követeltek s a konyha úgy előzte meg a gyomorrontást, hogy enyhe hashajtókat főzött bele mindenbe), egy albumot persze telerajzoltam mozdonyokkal, és némileg árválkodtam, hozzám illő társaság híján. Második próbálkozása szüleimnek az volt (mert ha rólam volt szó, a szájuktól is elvonták a garast), hogy nyaralni küldtek Dél-Ausztriába: kosztra-kvártélyra valami tavacska mellé a stájer Alpokban, ahol lehetett csónakázni, hegyet mászni és a katonatiszti családnak volt korombeli fiacskája is.
A nyugalmazott katonatisztnek volt két gyengéje is, menschliches-allzu-menschliches:az egyik a tütü, a másik a paleontológia. Gyakorta magával vitt, erdei kirándulásaira, s mint koca-paleontológus felásta-felásatta erdei házának környékét, mert a vidék valaha tarándszarvas-birodalom lehetett még azokban az időkben, amikor a tarándszarvasok nagyobbak voltak a MÁV 424-esnél és nem sokkal kisebbek a mamutnál. Ha meg felöntött a garatra, iszonyúan megkedvesedett: könnyekig elérzékenyülve, panteisztikus gyengédséggel ölelte magához s tentélte az egész világot. Egy ilyen paleontológiai kirándulásunk történetesen hallatlan gazdag eredménnyel járt, a cséza telelett tarándszarvas-agancsmaradványokkal s ő meg az út felében úgy leitta magát a sárga földig, hogy kénytelen voltam az alvótól magamhoz ragadni a gyeplőt és hazahajtani, pedig alig ismertem az erdei járást. Otthon aztán, ahol terített lakoma várt, vacsoránál már mint koca-paleontológus társát ölelgetett, merthogy olyan szerencsés kezem van:
– Ni, mit talált nekünk unser teurerer Gast! – mutatta fel diadallal az egyik trófeát; majd azzá-avatásomat, hogy emlékezetessé tegye, mindenáron rám akarta tukmálni ajándékát, egy kb. 35 kg-os alsóállkapocs-maradványt: – fogadja el, no! Jó szívvel adom, fogadja el: ma ifjú paleontológust avatunk!
– De szívem – fogta könyörgőre a dolgot a felesége: – ez akkora, hogy a bőröndjébe se fér!
– De! De! Fogadja el, vigye haza a kedves vendég, hogy amíg él, megemlegesse ezt a mi gyöö-őnyörű-gyönyörű esténket, amikor ifjú magyar paleontológust avatunk, ugyan hagyjál nekem békét, lass mich, lass mich doch! De igen! De igen!
– De hogy vigye haza, ha egyszer nem tudja elpakolni?! – csillapította-kérlelte az asszony, mindhiába.
– Kicsi a bőröndje, nem tudja elpakolni? Azon is segíthetünk! – kiáltotta a volt kapitány, kirohant és kisvártatva irdatlan hajóbőrönddel tért vissza, azt vonszolta maga után. – Ez csak elég nagy lesz? Ebbe csak belefér?! – nézett körül diadalmasan.
– De szívecském, térj észre, ne bolondulj… –
– Hogy ez? Még más is! Hajaj! De még mennyire hogy belefér! – pattant fel házigazdám és már rohant is a „gyűjteménybe”, hogy egyenként előhozza kincseit és tékoz kedvében nekem ajándékozza sorra mind: – ez a trilobita-fosszíliám: látott már ilyen gyönyörűt? A magáé! Ez a muflon kosszarv hogy milyen penderi: látott már 40 ezer éves muflon-szarvat, ami ilyen penderi? A magáé! És ez?! A kardfogú tigris fél pofája, a felső állkapocskaréj a fogaival: hogy az milyen hatalmas! Ugye?!
Megsemmisülve igazat adtam és iparkodtam megjátszani a boldog megajándékozottat, nehogy magamra bőszítsem a részeg osztrák óriást; és mostmár nem is a magam bőröndöcskéjén rémüldöztem, hogy mint fog szétpattanni, ha azt az ormótlan csontkoloncot belégyömöszölöm, hanem azon, hogy mit kezdek majd az őslénytárral telezsúfolt mázsás hajóbőrönddel…?!
Az asszony hamarabb találta fel magát: kacsintott, hogy értésemre adja – tennék úgy, mintha elfogadnám; aztán ha az egész, hajóbőröndöstül ittfelejtődik, hát sebaj: az ő gondja lesz, hogy észrevétlen visszacsempéssze a „gyűjteménybe”. A kapitány az álmosságtól tántorogva elindult a lépcsőn – ha vissza-visszafordult, hogy fancsali vigyorommal és ajándékaimmal a nehezen búcsúzó szeretet utolsó pillantásának arany keretébe foglaljon, hát kis híja lekalimpált – felbóklászott és ruhástól, keresztbe, végigesett a hálószoba dupla ágyán; jómagam meg, illendő lovagi kézcsókkal köszönve a vadas vacsorát – aludni tértem. Azon töprengtem, hogyan tudnék tapintatos-ügyesen kibújni a kapitány fojtogató szeretetének őslénytani öleléséből; sajna – hamarabb sikerült, mint sem szerettem volna, más módját választotta Tükhé, a véletlenek görög istene. De még sokáig visszajárt álmaim mumusa s nem is a muflon-kos csigaszarva, sem nem a kardfogú tigris azzal a csontbajusz-forma acsarkodó kardfogával, még csak nem is a trilobita rondája; hanem az első, a legormótlanabb csontkolonc, amit megemelni is alig bírtam – visszajár, páros napokon tarándszarvas, – páratlan napokon mamutállkapocs képében.
Engem ui. akkor egészen más idomok foglalkoztattak, nagyon is eleven, legújabb kori idomok. Mertmivel anélkül, hogy ennek veszedelmére levélileg figyelmeztették volna Édesapámat, az erdei házban nyaralt még valaki, helyesebben ott nyaralt-telelt egy szegény távoli rokon, die Lizzi,a házkörüli segítségért cserébe. Úgy ette a málnát, a földiepret, hogy a nyakáig csurgott a lé és anélkül, hogy tudott volna róla, milyen kívánatos ezzel a maszatosságával, örökké oly maszatos volt, hogy csak kívánósan csettinteni tudtam, ha láttam. Látni pedig örökké láttam, mert ott forgolódott forgolódó fenekével és a szoknyája is, túlfeszített húrként, a feneke forgását formázta, holott takarnia kellett volna – ha aprófát hasogatott, ha vízért hajladozott, gyakori fürdőzéséről a közeli tó partján, nekivetkőzéseiről nem is beszélve. Én die Lizzi 18-éves júnói termetéről rögtön láttam, hogy nem halandó lény, hanem saruszárnyon a halandók közé az Olümposzról leszálló szerelemistennő: valami-észbontó-fitos és a megszólalásig hasonlított szuperpesztonkámra, akit magamévá tenni a pólyából elmulasztottam s ezt váltig vezeklem. Igaz, hogy volt udvarlója és csónakpartnere is, Bécsből, egy atlétatermetű, izompacsirta festőnövendék, aki meg-megnézte rajzaimat s mert ő meg az alakrajzban brillírozott, de a mozdonyokhoz nem értett, így – úgy éreztem – kvittek vagyunk és barátságunkat semmi sem zavarhatja meg. Nem is zavarta, egészen addig, amíg egy gyötrelmes éjszakán azon nem vettem magam észre, hogy hiányos öltözékben állok az Imádott Lény szobája kitárt ajtajában (mely akárhogy vigyáztam, keservesen nyikorgott) és a felkattanó, ijedt fényben szemérmetlen pillantást vetek a mellehimbáló, hasig meztelen leányra, aki vasvilla szemmel német „Schimpwort”-okat ordibál felém, amelyeket akkor még hogy is érthettem volna, nem szótári kifejezések voltak. Hogy a pandemónium pillanatok alatt teljes volt, azt gondolhatod s hogy ki hányfelől és mekkora pofonokat ígért, minek is mondjam el s úgyszintén mellőzöm rövid úton való hazatoloncoltatásomat meg annak otthoni, botrányos folytatását. Mindennek egy gyomai nyaralásom volt az oka; tizenkettedik életévemben járhattam, amikor – sírós ellenkezésemmel mit sem törődve – az a borzas, fél-paraszt nagynéném magárahúzott és én, lelkifurdalásom pörölycsapása alatt (elélvezés közben) felnyögve, az ő görényszagától elundorodtam és attól kezdve folyvást azt a görényszagot kerestem…
KL Ha így folytatod történeted, nem félsz, hogy megvádolnak az ifjúság megrontásával, mint Szókratészt?
Lorcsikám, ahhoz, hogy az ifjúság szóba álljon velem, előbb „szerkóba” kellene bújnom, márpedig nincs a világnak az a művi-koptatott, gépi-rongyolt, fürdőbenrámszopott farmere… Honunkban a filozófust nem a vád alá helyezés fenyegeti, hanem a sápatag kísértetté sorvadás a lemurok világán, a nemolvasottak Kiadatlan Limbuszain.
KL Máskor is volt úgy, hogy hazatoloncoltak: fajultak a dolgok odáig…?
Fajultak-fajultak, de nem odáig. Tanultam belőle. Mert amikor a nyugállományozott katonatiszt vonattal a határig vitt és átadott táviratilag odaszólított Édesapámnak és ők ketten, heves szóváltás közben, németül egymás fejéhez vagdosták, ami a szívükön feküdt, utána lelkifröccsöt kaptam: Atyai Hadparancsba adatott, hogy 18 éves koromig szüzességem megőrizni tartozom. Bárcsak megálltam volna! Elkésett figyelmeztetés volt és tíz évvel elkésett felokosítás, amikor húszegynéhány éves fejjel, orvosi tankönyveimből kihámoztam, hogy a nemi élet megkezdésével leáll a növekedést serkentő hormonforgalom, a csontok elérik végleges méretüket s ennek tulajdoníthatom, hogy jó fejjel alacsonyabb maradtam apámnál.
KL És ha akkor a szavát megfogadod?
A te ebgondolatod az én késő bánatom. De hogy vajon a nyelvtanulásra milyen hormon van serkentő hatással, hiába kérdeznéd tőlem, orvosélettani kézikönyvem erre nem ad felvilágosítást. Az ügy óvatossá tett s megfogadtam, hogy legközelebb – ha lesz legközelebb, amint hogy lett is, mert nem ez az első és nem az utolsó opprobrium non consummatum szenvedélytörténetemben…
KL No! Ki vele! Üljek vissza gyóntatószékembe s tegyem fel stólámat…?
Nincs mit meggyónnom, s ennek a történetkének, ami most következik, amúgy sem az amor opprobrificus a csattanója. Másodjára Mürzzuschlag mellé, Bruck an der Mur-ba küldtek nyaralni s az öreg vasúti felügyelőnek, aki házába vett, meghagyták, hogy soha ne veszítsen szem elől, hurcoljon magával és legyen a német nyelv az a napi nyolcórai egyoldalú táplálkozásom, amitől majd pellagrát kapok. Véget nem érő sétákra vitt Herr Lassl, az öregúr, bejártuk a vasúti csomópont vágányvidékét, ezt a megigéző mozgómúzeumot, ahol csakhamar minden mozdonyalkatrésznek a német neve rám ragadt. De bejártuk a festő várost is, fel az Óratoronyig; még ma is az orromban csiklandoz a bűze az öntözőkocsiknak – mondják, a port jól megköti a városvégi papírgyár szolgáltatta sárga lé… Kedves, zsémbes, hirtelenharagú bácsi volt a vasutas, egyből a sarokbavágta tányérostul a spenótot, ha azzal merészelték traktálni; mitől a megszeppent asszonynép némán feltakarította a mocskot-tányércserepeket és új terítéket tett eléje. Velünk étkezett a varrónő is, a manzárdszoba albérlőnője, elképesztő girhes némber s rútsága mint a sötét éjszaka. El is határzám, hogy a manzárdszobára fölöttem nem vagyok kíváncsi; de amikor az onnan lefele áradó görényszag kihozta éjszakai járókámat, csak felmerészkedtem. A helyzet nyilvánvaló volt, a priapizáló szatír nem tagadhatja szándékát; ám ekkor csoda történt. Freulein Sieglinde (nevezzük így), aki még távolról sem hasonlított se Vérfertőző Szent Skolasztikához, se Egyiptomi Szűz Máriához, térdre esett előttem és könnyek közt kérte, hogy ne vegyem el a szüzességét. (Vágyott rá…?!) Jules Renard mondja Naplójában a rútságról, hogy van egy felsőfoka, amikor ha pofákat vág, hát azzal csak javít – il était si laid que, lorsqu’il faisait des grimaces, il l’était moins… E 35 körüli „öreg nő” rútsága oly rémületesnek tűnt, hogy ott helyben megfogadtam: soha többé „olyan gondolatokkal” nőre szemet nem vetek, ha a szemrevalóság legalább valamelyes mértékét nem üti meg. És ha van isteni igazságszolgáltatás, ezt a Rútak-Rútját a Mennyekben nem húzzák a fejemre – bár hogy azért a másikért, a 14 éves, ingerlő-kacér, félvér cigánylányért, akinek a hymenjével a Kertész utca 25. hátsóudvari zacskóragasztó műhelyének csupakosz papírraktárjában nem boldogultam, nem lakolok-e Odafönn azzal, hogy az üstökömmel kell átszakítanom, arra nem mernék mérget venni –
KL Hát az is volt…?! Meséld!
Lorcsikám, szerelmi kudarcaimat örömest mesélem, de akkor sohasem érünk a végére. Nem Szent Benedek és Skolasztika „szűzi” éjszakája következett (akkor, ott, a varrónő manzard-ágyfülkéjében, mert akkor Sieglindének másnap meghalni illett volna, ha az Arany-legendához tartja magát), hanem az, hogy kicsikartam szent ígéretét – éjszakai látogatásomról senkinek sem szól és én többé nem háborgatom. Lemenekültem a csigalépcsőn, vissza a szobámba, és libabőrös undorral iparkodtam messzeűzni a szegény nő hárpiaképét, a hárpiaábrázat ellebegő emlékét. S ekkor olyan trauma következett, amelynek groteszk emlékét máig őrzöm, sebe gyógyulhatatlan és messzebűzlő, mint a Philoktetészé…
Valami színész szerzet érkezett a városkába, nem is truppal, csak épp a szomszédban nyaralt; afféle örök statiszta, aki kikopófélben van a mesterségből, de felhasználja az ismeretlenség inkognitóját és behirdeti magát a Fővárosból Lelátogató Vezető Bécsi Színművésznek. Este vasárnap volt a nagyvendéglő nyári kerthelyiségében, amely zsúfolásig megtelt s Herr Lassl, a vasutas bácsi mindnyájunkat elvitt (akkor már gagyarásztam németül).
Elég közel ültünk a peckelődő kis keszeg komédiáshoz, aki fontos képpel adta a Fővárosi Színművészt, és még egy-két szót is váltottunk vele: az volt a captatio benevolentiae, hogy körbe társalgott. Nos, nem volt az se színházi, se esztrád, se műsoros est, ami következett, csak afféle ügyeske versmondás, iparkodólagosan. Lévén Stájerországban, az est a tájnyelven író nemzeti dalnokkal (mellszobra minden városban ott áll), Peter Roseggerrel kezdődött; utána jött Uhland, Uhland után Schwabe, Kerner, Freiligrath, Liliencron, tücsök és bogár, mit tudom én. Egyszer csak felfigyelek arra, hogy minden szem felém fordul, az Előadóművész pedig azt mondja:
– Und nun, um den jüngsten ungarischen Patrioten zu ehren, der in unserem Kreise weilt… És most, annak az ifjú magyar hazafinak a tiszteletére, aki körünkben időz, hadd szavaljam el önöknek Lenau DIE DREI ZIGEUNER című balladáját.
Kitüntető szavai hallatára, pöfetegségemben elvesztettem az önkontrollt és felálltam – úgy hallgattam diadalvörös füllel az egymás után pergő strófákat; a bécsi színész meg csak mondta –
|
Ünnepi-dúlt állapotomban a szavak értelmét felfogni nem tudtam. Valami delejes erő arra késztetett, hogy állva maradjak és mutogassam magam. Ott álltam-álldogáltam kihívó-félszegen, ott kakaskodtam magammutogatós melldüllesztéssel, eleven zászló a cserkészlelkesítő felszélben és neadjisten, hogy leültem volna. A vers már a közepefele járt, nyegléskedésem szemmelláthatólag zavarta a színészt is, és mintha a szempillájával is, rebbentve, intett volna, hogy „üljön le már”… Hátulról mögülem szóltak rám:
– Setz’ dich! Um Gottes Willen, Setz’ dich doch!… Setz’ dich aber schon!…
Lassl bácsi meg a felesége már a kabátomat rángatta, amikor valahára észbekaptam. Hogy felállnom se, nem hogy álldigálnom. Nem kellett volna. Hogy faux pas-t követtem el. Égbekiáltó ízléstelenséget. Rögvest bokáig pirultam, tarkóig vörösödtem és ily rákvörös állapotban a föld alá süllyedtem. Szégyenletemben? Abban is: de főleg: magamra való dühömben. Hogy ilyen ökör legyen valaki. Mint én. Aki ekkora ökörséggel akkora szégyent hozok a tulajdon fejemre. Még ma is, hetven után is: ha az én akkori idétlen felállásom – és állva-felejtkezésem a Bruck-an-der-Muri zöldvendéglő lámpái alatt és esti pilléi verdesésében – eszembe jut, hát kimegy az álom a szememből és a szoba sötétjén hosszan pironkodom.
Meg-nem-történtté tenni? Mit nem adnék érte!
Úgy szeretném levezekelni! A pokol valamely öblös kondérjában, amelynek olajában tízezer évig rotyogok, a mellettem lévő pokolkondérban kárhozó bécsi segédszínész mondja el tízezerszer, hogy az én felfuvalkodott magyar pátriótaságom tiszteletére elharsogja Lenau HÁROM CIGÁNYÁT – és én, meakulpázva-mellverdesve, fülig az olajban, osztentatíve és csak-azért-is: tízezerszer ülve maradok.
(8) Felejtsd el, ami eddig volt: soha ne kezdd a prelimináriákon. Ha a létbetaszíttatás fájdalma a születőnek megközelíti a fájdalom haláldimenzióit, a szellem világrakövetkezése ennek ellenpólusa: dionüszoszi mámorban, évekig tartó, egyetlen gurgulázó kiáltás. A világtányér hangja és látványa a Gellérthegyről. Ki a „milliméteres ember”, kinek és miért? Miért hiszi minden fundamentalizmus részegültje, hogy a kijózanodás egyenlő a halállal, a kiábrándulás (oly fikció, amely lehetetlen) azonos az Üdv és az élet elvesztésével. Kasztor és Polüdeukész közül csak az egyik halhatatlan: de kettőnk közül melyik?
KL Addig eljutottunk, hogy a Műegyetemen szépen debütáltál, évfolyamelső voltál és tandíjmentes, szép jövőt jósoltak neked a magyar építészetben, de akkor történt valami, amin az egész életterv gurulatot kapott. Elmondanád?
Lorcsikám, ha én azt olyan bő lére eresztve, mintha „életem regényét” írnám, ami nincs szándékomban és olyan hangszerelésben, ami csak egy szuper-Berlioztól telik, elmondanám, akkor – nos, akkor…
KL Akkor…?!
Nemcsak hogy tátva maradna a szád a rámcsudálkozástól, de mintha kitörölték volna, egyszeribe elfelejtenél mindent, amit eddig mondottam. És úgy is van rendjén, felejtsd el – felejtsetek el mindent, amit eddig mondottam, a babaember története marginális és érdektelen, az igazi történet a szellem világrajövetelével kezdődik és mi itt annak a küszöbére érkeztünk. Jártál-e már húsz-huszonegy évesen, a Citadellán, lenéztél-e az alattad elterülő Budapestre úgy, hogy mintha ezer réztányért suholnának a levegőben láthatatlan kezek, a dobhártyád együttrezegne a Város hozzád felérkező zengésének diapazonjával? És hangnak ez amilyen szünös-szünhetetlen, kiterjesztetted-e tekinteted a városon túlra, ahol a világtányér nem másnak, tenéked terül el, de úgy, mint az Ígéret Földje? És, továbbá, amely nemzedékről-nemzedékre megkísért: ráébredtél-e a világ mirevalóságára? Arra, hogy a világ csak erre várt: ránk, hogy a miénk legyen, örökjogon. Megremegtél-e a látványtól egy filozófia bűvöletében, amely elédvetíti a legnagyobb kihívást, amiről fiók-félisten csak álmodhat és a győzelem medve-bőrére-ivó reményében és mámorában akkora felfuvalkodottsággal, oly bölömbika gőggel szemléled a „millimétereseket”, hogy „milliméteres emberként” tartod számon és annak csúfolod apád-anyád, minden embertársad és azt a sok-sok „csordaembert”, aki „nem meri vállalni végzetét”…?!
KL Megijesztesz. Embert öltél?
Ilyenné válik az ember a filozófus-demiurgosz sárgyúró kezében; és ha kell, akárcsak André Gide-nél Lafcadio Wluiki7, a fiatal kalandor, embert is öl, akárkit, hogy ezzel az action gratuite-tel bizonyítsa a végzetnek, hogy az Ő Embere. Persze ehhez a vandalizálódáshoz, e lélektani „kontraposzthoz” az a mérhetetlen naivitás is kell, amekkora dacos-akaratos elzártságban éltem: a közönséges élet, a sikerregények, slágerek, a cigányozás, a táncos világ oly tömény undorral töltött el, hogy ennek az undornak a rákpáncéljába behúzódva, semmi „lényegesről” nem értesültem. Nem kaptam fel az új slágereket, amelyeket az egész rajzterem üvöltött, nem sürögtem az egyetemi táncmulatságok rendezőbizottságában s mind e lényegtelenségekről tudomást sem vettem. „Víz alatt” éltem; bár víz alatti életemben is néha tudomást kellett vennem a „való világról”, ha vadul-„lébecoló” kollégám, a „kis Legeza”, roppant rajztáblájának mezejére hasig rámászva, ahol a korintoszi oszlopfő csigáit rajzolgatta, tele torokból belehasgatta a fülembe a legújabb slágereket; hol azt, hogy „jön a lux- / jön a lux- / jön a luxusvonat // hozd a cso- / hozd a cso- / hozd a csomagomat”, hol meg a másik kedvencét: „a boldogság / unalmas már / egy éve nem voltam / az orvosnál”. Mikor odáig értek ő és társai a slágerparádéban, hogy „…és a csókot jobban érti már / mint én a csóktanár”, elmenekültem, ki a szabadba, fel a Gellérthegyre, hogy a Citadella mellől letekinthessek a világtányérra, és hallhassam a Város felszűrődő zenezengését; mert akkor még nem volt rajta derekamon az emberfogó villája annak a derékon- (és torkon-) ragadó filozófiának, amelyre céloztam: csak tisztálkodni mentem, kimosni fülemből a lárma-pernyét, az óbégatás akusztikai szennyezését madárfüttyel, barlangcsenddel a barlangkápolnában, no meg azzal a kozmikus diapazonnal, amely a hegyen szakadatlanul szól. De egyszer megesett az is, hogy nem a szerpentines sétány felé vettem lépteimet, hanem betévedtem a könyvtárba s ez volt a vesztem.
KL A Műegyetem könyvtárába?
Abba. Pompás épület volt, Pecz Samu tervezte, aki az előttem járó nemzedéket épületszerkezetre oktatta (ő tervezte azt a Levéltárat is, amelynek a tornya valaha, csodák-csodájára füstölt: abban rejtette el a központi fűtés kürtőjét és a füst, mint valami építészeti karikatúrán, a gótikus szkrabbák között – előbodorgott). Tágas, impozáns, kissé angolosan alacsony, puritán ornamentikájú könyvtárterem volt, igen kedvemrevaló s hogy ő volt, nem ő – millió évekkel utána tudtam meg, hogy a könyvtárost Bóka Lászlónak hívták. Mond ez a név neked valamit?
KL Hogyne! Sokat.
No jó: de mortuis nil nisi bonum. Körülnéztem a könyvtárban, már akkor igencsak sokat olvasó könyvmoly voltam s hogy mint faltam fel keresztben, mint a cápa, Rabelais-t és sok-sok franciát, azt is elmondom majd egy közbevetésben. Sorra szedtem le a német filozófusokat. Schopenhauerről sokat mesélt annak idején irodalomtanárom, Lányi Ernő; tudtam arról a legendás öngyilkossági hullámról, amely a 19. század végén hatása nyomában járt – mint ahogy a századelőn ezrével szaladgáltak Bécsben, Budapest aszfaltján a Felsőbbrendű Emberek és minden táncoskedvű elme, mint a tánciskolában, a kályhától, a filozófia megismerését Nietzschétől kezdte. Igaz, aki légypapírjához odaragadt, soha nem repült más mézre és a bölcselettörténet nem nyílt meg előtte – de ez már egy más történet. Fogtam magam, kikértem Schopenhauert. Bármi bődületes lett-légyen honunkban, franciául előbb-és jobban tudtam, mint németül; de a lebilincselő tárgy izgalma, szeretete szárnyakat adott s nem is tudnám megmondani, mikortól volt, hogy elfelejtettem szótárazni. Egymás után kölcsönöztem ki a német bölcs Opera Omniáját A világ mint Akarat és Képzet-től az Etikán, a Természetfilozófián át a Parergák és Paralipomenékig, kiegyensúlyozott kedélynek, derűs Hermész Pszükhopomposznak találtam s máris rájöttem, vagy az ő pesszimizmusáról szóló mesketék nem igazak, vagy a pesszimizmus maga tévesen alkotott eszmék alapján él a köztudatban. Ott olvastam Schopenhaueremet a hegyen, megvoltak a kedvenc padjaim, a Gellérthegy második lakásommá vált, amolyan nyári lakká, ahol a madárcsiripelés, a karikázó gyereksereg rikkantásai és a lábamnál burukkoló galambcsapat nem ellenséges zaj s így nem zavar. Engem csak az ellenséges zajártalom, csak az bosszant, bőszít, zavar és bénít meg igazában, amilyen a nagy rajztermek permanens slágerparádéja, mindenki-ordítozásában. Hogy a rajzteremben Legezáék milyen új slágereket bömböltek torkukszakadtából, soha nem tudtam meg, én ui. (és ez tán nem is lényegtelen ténykörülmény) innentova melléjártam az egyetemnek.
A könyvtárba cserélni jártam; bicska is volt nálam, hogy a felvágatlan köteteket felvágjam, mert a „szakbarbárok” a Műegyetemi Könyvtár kincses humanióráit évtizedeken át alig-alig bolygatták, és engem ért az a boldogság, hogy egyes filozófusok, parádés félbőrben, felvágatlanul (avagy rosszul – azaz „mellévágva”) kerültek a kezembe és én „szűz” könyveket olvastam, akár valaha Versailles-ben a Dauphin –
KL Akinek aranytálcán bőséges reggelit is szolgáltak fel hozzá. De te: hogyan étkeztél?
Good question. Negyedéves szigorlómérnök voltam, ismertem a dörgést – a műegyetemi épületkomplexum minden zegét-zugát (hol lehet hálni – hol lehet subázni zavartalanul. Majd még lesz egy visszaugrásunk 1933-ra s akkor azt is megmondom, miért; de most 35-ben vagyunk). Mint tandíjmentesnek, ingyen menzafüzetem is volt, műegyetemi napi jelenésem kimerült abban, hogy délben lementem az alagsori menzába és hatalmasan beebédeltem; egyúttal megtömtem zsebemet kenyérrel, hogy legyen vacsorafélém, mivel becsapni a hasamat. Azután abban a mértékben, hogy ez az én „melléjárásom” az egyetemnek fokozódott, majd a kollokviumok, rajzok beadása elmulasztásával, megpecsételődött, külsőmben is elvadultam s lerongyolódtam némileg. Látogatásaim odahaza mind ritkábbá váltak és se bérrajzolásból, se korrepetálásból többé nem csurrant-cseppent, szobaasszonyom elől is bujkálnom kellett: több heti bérrel tartoztam. A bölcselet olvasása úgy kerített hatalmába, mint az alkoholistát a szesz, mámoráról képtelen voltam letenni; fegyelmezetten olvastam, mindennek utánanéztem, amit nem értettem s búvárkodásom eredményeit meg a lényeget jegyzeteltem-kartotékoltam. Egyszer, tűző nyárban, negyedévig „napoztam” a hegyen (az olvasás-jegyzetelés a reggeli-esti órákra szorult); annyira megteltem „pránával”, hogy nem fogott rajtam semmilyen hideg, évekre nem ismertem a megfázás veszélyét; bronzbarnára sültem, hosszúra növesztett, szinte befonható hippi hajammal mint valami rézbőrű indián vadember, alkalmasint a Gellérthegy „közismert figurája” lehettem a kápolna környékén, akár a szentképárus, a papagájos-planétás jövendőmondó vagy a ravasz, ál-zarándok koldusok (valamennyiüket ismertem). Akkor még nem tudtam, hogy Nietzsche után ki mindenki következik, először csak mélységes bizalmatlanságból, majd csúfondáros legorombíthatnékból, végezetül igaz „tudománykandiságból” s valamennyien kijegyzetelve: a ködevő Schleiermacher, a száraz, beporosodott „aufklaerista” Christian Wolff, „Észak Mágusa”, Hamann, majd sorra-rendre, rang és illendőség szerint. Kant, Fichte, Schelling, Hegel, Hartmann (Előbb Eduard, a „tudatalatti” fogalmának megalkotója, csak jóval később Nicolai, a jeles ontológus, aki későbbi) – minek folytassam? Ebből is láthatod, a német nyomtatványtenger elárasztotta az országot, ez türemkedett elsőnek szemembe-számba; és még a görögöket is, nagy kénytelenségből, először német fordításokban olvastam. De hamar megszólaltak vészcsengőim s ha akkor még csak felmértem a francia, az angol filozófia visztáit, ahonnan majd igazi mestereimet szedem, már akkor, hamar nekivágtam a nagy angol szkeptikusoknak, idealistáknak, Hume-nak, Locke-nak, Berkeley-nak, anélkül, hogy a modern angolokról-amerikaiakról gőzöm lett volna – hát még a nagy olasz neoplatonikusok, az ókor gnosztikusai!… Tudatlanságunk feltérképezésén kezdődnek el ismereteink. Ne szaladjunk előre, nem tartunk ott. Akkor még csak annál a drámai fejleménynél tartottunk, hogy bolondériámban társam is akadt, Molnár József kollégám személyében (aki az első év után faképnél hagyta a vitruviuszi mesterséget és úgy nyergelt át bölcsésznek). Vas István szóbeli közléséből tudom, hogy „udvarolt a húgának” és ő köti az ebet a karóhoz – látott körükben, emlékszik rám. Jómagam nemcsak hogy rá nem emlékszem, de a húg is csupán mint kísértetfoszlány úszik át a színen… De ki törődik a „milliméteres emberekkel” (udvarlókkal, húgokkal, szülőkkel), ha az amor fati megjegyzettje és a nietzschei „Szőke Bestia” halálhozó ráugrása szunnyad kéjelmes izmaiban, nagyokat nyújtózik és dermedt igézettel szemléli a préda világ? Hogy maga botlott bele Nietzsche valamelyik opuszába vagy én nyomtam a kezébe – már nem tudnám megmondani. Pedig első időtől kezdve összetartott ez a vonzrokonság, a többiektől elkülönített élénk irodalmi érdeklődésünk, és olvasói „elkötelezettségünkkel” sem a széplélek Málnai László nem tudott lépést tartani (ő finomista volt, a nagy Málnai Béla kiváló poszt-szecessziós/art-dekkós építőművész egy szem fia, ki utóbb átment Le Corbusier mesteriskoláján is) – sem a művészlélek Kelen Tibor, mivelhogy reproduktív elméjének figyelmét érdeklődésének szórtsága a szélrózsa minden irányában szétvitte. Tény, hogy nem volt Nietzschének olyan eldugott műve, amit Molnár Jóskával mi ketten fel ne kajtattunk volna; ronggyá olvastuk könyveit, és versengve idéztük világrengető dictumait; csupán az Elisabeth-Förster Nietzsche-féle 18 kötetes díszkiadás aranyszélű oldalait forgattuk vigyázó áhítattal (sem azt nem sejtettük, hogy a GÖTZENDAEMMERUNG már tendenciózus kompiláció a hátramaradt töredékekből meg egyebekből, sem azt, hogy a mi Zaratusztránk is a Jehósuah/Jézus sorsára jut és olyan „vallást” fejnek ki belőle, ami az ő szellemiségével és szándékával homlokegyenest ellenkezik).
Néha este tízkor vágtunk neki a világnak, ha ránk jött az éjszakai járóka; órák hosszat gyalogoltunk „zsinórban”, toronyiránt, átvágva erdőn-mezőn, hegyen, parkokon, bozótoson, magánterületeknek fittyet hányva; a Hármashatár-hegy is kevés volt s megesett, hogy jóreggelre Nagykovácsiban találtuk magunkat. Lábizmaink ezernyi-ezer gyalogkilométerre voltak feltöltve, pihenni is csak azért pihentünk, hogy valami ismeretlen hegyi rét közepén, magunkat hanyatt vetve a csillagok alatt s fűszálat rágcsálva – „végleges jelleggel” rátegyük a koronáriumot a Minden Értékek Átértékelése avagy a Rancune és Ressentiment Kútmérgezése Kultúránkban valamely nyitvafelejtett kérdésére…
Mit mondjak, betéve tudtuk Nietzsche verseit, vagyis hát azokból azt a féltucatot, ami kedvencünk volt. E trouvaille-okhoz csak Alfred Jarry csudálatos versei foghatók, aki szintén ilyen parányi költői poggyásszal futott fel a legnagyobbak közé (UBU-jét különben soha semmire se tartottam, még akkor sem, amikor ez a kamaszblődli az avantgarde oltári szentségének volt kitéve; patafizikus bohóságait is csak avantgarde illendőségből, álizgalommal fogadtam s otthagytam, mihelyt lehetett. De a Jarry-versek felnyíló zenedobozra emlékeztető muzsikája, formai akrobatikus tökélye! S e zenei varázslatból volt valamennyi a nietzschei lírában is, hallga csak, hallga – :)
|
Nem győztük csudálni ezeket a giling-galang ráütő rímeket, fenékig kiélveztük szirupos zenéjét, ahogy minden strófa végén felcsattantak. Mámoros-megszállottan ismételgettük négyszakaszos kedvencünket, osztoztunk költője boldogságában és alighanem azonos ingerjátékkal idegrendszerünkön, ugyanúgy mámorosodtunk tőle, mint ő maga, amikor zsongó rímpárjaira füle felfigyelt. (…Jaj-de-sok víznek kellett lefolynia az Esztendők Sápadt Folyóján, amíg igazán odajutottam, hogy én is ott álljak a San Marco terén és megláthassam Velence galambjait: azonnal Nietzsche verse jutott eszembe s elfordultam, hogy ne lássa Párom a szememből legördülő könnyet: Molnár Józsefért, aki a San Marcót soha nem látta meg.) Így, ilyen permanens mámorban jártuk a budai erdőket, megújra átélve a filozófus élete peripetiáit és hol erre, hol arra az életszólamra rezonálva – mint arra a sírfeliratra is, amit egy olasz temetőben lelt: o beata solitudo – o sola beatitudo!… És egyszer, október 15-én, születése napján, emlékére, fát ültettünk a hegyekben valahol, a mellé tűzött táblával – úgy, ahogy egy Strindbergnek írott levelének aláírásában aposztrofálta magát: Dionysus der Gekräuzigte…
Vagyis: „hatalmasan éltünk”. Alkalmi szeretőinken hol osztoztunk, hol ottfelejtettük őket útfélen, ha zavarónak találtuk jelenlétüket a maratoni szümposzionban s nem volt olyan kultúrhajszál, amelyet hasogatatlanul hagytunk volna „dionüszoszi”, ill. „apollói” besorolás szempontjából. Veszedelmes tengereken hajózók Megváltó Isteneinek, Kasztornak és Polüdeukésznek éreztük magunkat s hogy ha nem is tudtuk még, hol vár ránk a magunk látványos Végveszedelme az Es Lebe Gefaehrlich jegyében, egy-merő-hősi Előérzet voltunk s elígérkeztünk életünkkel.
Igaz, örökös együttlógásunk és barátságunk látható jelei feltűntek messziről figyelő társainknak is és féltékennyé tette másik, igen közeli és nekem igen kedves cimborámat, Kelen Tibort (aki egyszer még a szín közepére toppan): ő határozottan apollói lélekalkat volt, nem értette dionüszoszi intellektuális orgiáinkat, mert nem volt Zaratusztra fertőzöttje és duzzogva, szinte feminin nehezteléssel szenvedte, hogy elhidegülök-eltávolodom tőle: ugyan mi volt az, amivel erre a lekezelésre rászolgált? Igaz, ha úgy éltünk s vonultunk is érzéseink hősi-romantikus képernyőjén, mint a Tündaridák, nem lehetett tudni, ki közülünk Kasztor, a halandó és melyikünk az „igazi”, a halhatatlan…?
S így, hogy kikoptam a Műegyetemről, évfolyamtársaim jószerével el is felejtettek, sőt, voltak, akik kárörömmel felejtettek el: „évfolyamelső volt? felhúzta az orrát?… Most jól pofára esett: úgy kell neki”. Ha nagy véletlenségből összeakadtam velük, hát vagy kurtán le-szervuszoltak s meg se álltak, vagy keresztülnéztek és továbbmentek. De akadt olyan jóeszű „volt” kolléga, akinek szöget ütött a fejébe az én esetem, a sic transit képeskönyvi esete s mintha csak Hogarth festette volna: beleillettem „A Csirkefogó Életútja” elején, valamelyik tablóba: valaki, aki nem ivásnak adta magát, nem elkockázta, hanem egy ostoba filozófiától részegült s elvesztette életét. Ezt kerek perec meg is mondta egyik „volt” kollégám. F. Zoltán, akit emlegettem már az elején: Németh László unokaöccse – pedig ő is kirívott az átlagból, nemcsak azzal, hogy „öregdiák” lévén, amiatt az öt-hat év korkülönbség miatt mindenki elhúzódott tőle, mint az aggastyántól; hanem azért is, mert olyan időkben, amikor a simára karistolt arc a férfidivat imperatívusza volt s már a bajusz is feltűnést keltett, ő kecskeszakállt eresztett s mulattak is eleget rajta a háta mögött. Történetesen egy ízben F. Zoli akkor talált arra csellengeni, amikor én épp hazaugrottam az Akácfa utcába, hogy megnézzem az öregeimet. Kiléptem a boltból, le a három lépcsőn, amikor ő is odaért s megakadt egymáson a szemünk. Oly váratlan összefutás volt, hogy még kezet fogni is elfelejtettünk s csak álltunk és bámultuk egymást. Én a csinos, magas, kecskeszakállas különcöt láttam benne és – a Szőke Bestia perspektívájából – a „milliméterest”, akit sodor a hangyasors s a hangyaáradatban nincs megállása; ő az elbukott embert látta bennem, aki leesett a kegyelem köldökéről és nem érdemli a mentőakciót. Ismerte történetem és némileg hajazta, hogy valami germán filozófus zavarta meg az eszem. Kedvtelten nézegetett a járdaszélről és összbenyomását ebben a szóban foglalta össze:
– Kiégtél…
Szó nélkül álltam sajnálkozva-megvető mosolyát és visszamosolyogtam. Ha igazán kiégtem volna, összeroskadok a verdikt súlya alatt. De még mindig a Szőke Bestia szellemereje duzzadt bennem és idétlen megnyilatkozását fel sem vettem. Kurtán szervuszt legyintett és faképnél hagyott. Se a szó, sem a gesztus, semmi se számít – egy „milliméterestől”. Ugyanakkor mintha szagot kaptam volna, hogy ebben az országban csak a pantallós úr, a lateiner ember számít és semminek sincs akkora becsülete, mint az egyetemi diplomának. A kutyabőrnek!…
Elébevágok az eseményeknek és itt közbeszúrom, hogy amikor valahára a „dionüszoszi” kölcsön-mámor kipárolgott belőlünk és a nietzschei filozoféma leégett rólunk, mint gyerekről a ruha, mi ketten Jóskával eltávolodtunk egymástól s azontúl mintha szégyellnénk egymás előtt az egész „gyermeteg” bölcseleti kalandot, kerültük egymást.
Egyetlenegyszer történt – majdhogynem kínos, suta, emlékezetes találkozás! –, hogy évek múlva ott akadtunk össze a Nagykörút forgalmas legközepén. Körülöttünk száguldoztak a tehergépkocsik, vezetőik vastag káromkodásokat eregettek utánunk, mert kis híja, hogy el nem ütöttek; mi meg csak álltunk-álltunk az úttest macskakövein, a koronavonal táján és vontatottan váltogattuk a szót. Nyilvánvaló volt, hogy elhullajtottuk „kincsnek” vélt szellemi kacatjainkat, az egész nietzschei verbigerálást, a „mein Glück! Mein Glück!” mámorát és megüresedtünk. Vegetáltunk máról holnapra… Barátom megkérdezte:
– No és most mihez fogsz kezdeni?
Soká, nehezen, önmagammal elégedetlenül kotortam elő a botlatag feleletet:
– Egy szakot… Tudod, egy szakot szeretnék csinálni magamból – – –
– Egy micsodát…?! – visszhangozta hitetlenkedve. Tán nem nézte ki belőlem azt a „szakot”, tán úgy alította, hogy kettőnk közül ő a halhatatlan Dioszkúrosz. Ki tudja, hátha ő volt az, a Polüdeukész, a Zeusz-nemzette „igazi”? Megtudom-e majd, ha a föld alá utánamászom? Aligha. (Egyikünk sem várakozott Pascal fogadóirodájában s – Herakleitosszal – úgy tartottuk, eldöglés után az ember trágyázza csupán a Földet). Pedig jó lett volna még egyszer hanyatt vágni magunkat Molnár Józseffel a nyári csillagok alatt… Ott tűnt el 1943-ban, a Don-kanyarban, ahol a többi társa.
KL Most rázós kérdés következik, de addig nem pendítem meg, amíg rá, tőled dispenzációt nem kapok –
„Dispenzációt”? Mi vagyok én? A Vatikán?! Ki vele.
KL Fasiszták voltatok? Rokonszenvezők? Fasisztoidok?
Jaj, Lorcsikám! Vajha beletáplálnád kérdésed komputerébe a dolgok történelmi perspektivitását! Ne felejtsd el, hogy 1933-ban, amikor Németországban jártam, a hecckampánynak, a felfordulásnak semmi nyomát, semmi jelét nem láttam; tán akkor még maguk a nácik sem sejtették, micsodás politikai Frankenstein bújik ki belőlük. Ami pedig az olaszokat illeti, az ő fasizmusuk a művészeteknek nem parancsolgatott, Mussolini jó koponya volt, Nietzsche-rajongó és beszédeinek egy-egy szólamában nemegyszer rá lehetett ismerni a filozófus parafrazeált kulcsmondataira; átvette pózait, hőskultusza illusztrációjának adta ki magát. Akkor még messze volt az 1935-ös kaland, hogy Itália bosszút álljon az 1896-os aduvai vereségért és ezzel az ürüggyel „villámháborút” indítson Abesszínia ellen (más kérdés, hogy a villámháború csúfosan lesántult s a világ kezdte pedzeni – az Impérium feltámasztása hamvaiból-romjaiból színházi spektákulum csupán). A fasizmus, akkor és az a fasizmus tehát még korántsem volt az a kiméra, aminek ma gondolod, bizonyos körökben „sikk” volt és szalonképesnek mondható (gondolj csak Szabó Lőrincre, huncutkám…). De mindettől mi ezer mérföldnyire voltunk, és Nietzsche bölcseletének napi politikai vetülete, zsurnaliszta aprópénzreváltása eszünkbe se jutott.
KL Mentegetőzöl?
Frászkarikát mentegetőzöm. De aki lehettem volna, ha az lettem-légyen: annak a fasisztának ma bottal üthetik a nyomát. De hogy ne mondhasd – megkevertelek, hadd egészítem ki történetkémet a következőkkel. Az én szellemi világrajövetelem három szakaszban történt; nem merném „hármasugrásnak” nevezni, ami hübrisz lenne, hiszen Visnu „hármasugrással teremtette a mindenséget”, amint azt a Rig Veda szent szúrájából jól tudod. Ám az én teljesítményem a tetvek-tetűjénél is alábbvaló.
Az első ugrás – szellemem „erő-kérése” – első kiruccanásom Európa szívébe (1933).
A második, amikor negyedéves szigorló mérnök koromban melléjártam a Műegyetemnek (1935); ez volt a forceps, a szülészfogó, amellyel a türelmetlen bába – értem benyúlva, kíméletlenül világra rángatta szellememet.
A harmadik, amikor lassú cihelődéssel, nekibőszüléssel ellene fordultam az anyanyelvünk, irodalmunk megsemmisítésére felkerekedő fasizmusnak és börtönben találtam magam (1943); köldökzsinórom elkötve s elhányva placentám (innentova már Nietzsche csak egy a sok közül)…
Így már világosabban kibontakozik előtted, miért faltam fel elsőül Rabelais-t és a franciákat; hogyan következett ezzel majdszinte párhuzamosan, bár jószerivel ez után, hogy megszállt és magáénak bélyegzett a filozófia. Szorosabb kronológiát követelnél…?! Ha azt mondod, hogy tartsunk rendet – megbokrosodom. Mert ládd-e-ládd, történetalkotásunk természete csakúgy, mint íród természete a szimultaneizmus módszerét követi: a szálak összegubancolódnak, a rövidebbet elkötjük, a hosszabbat olykor a végéig kell követnünk. A dátumokkal bajmókoljanak mások.
(9) „Il Topolino Misterioso.” Milyen alvás esik a vén katedrális százados padjainak öblében, ha a megfáradt vándort elnyomja az álom, de mint világi „zarándokra”, őrangyal nem vigyáz? Miért hamis harmadfélezer éve a Delphoi-i Jóshely jelmondata és mi kívánkoznék a helyébe? Mi a különbség az epidermiális ügyesség és az elhívatottság között, amely a lény idegmagjáig hatol? (Hozzávetőleges megválaszolása ez utóbbi kérdésnek – jóllehet hogy ez az ideg s az a mag vajon a pons, a medulla oblongata, a talamusztelep vagy pedig a corpus callosum – erre a kérdésre a felelet nem itt kerekedik teljessé és nem ebben a könyvben.)
KL Sápadtnak látlak. Nem aludtál? Nem érzed jól magad? Pihenjünk mára? Hagyjuk abba?
Már mért, már hogy hagyhatnának abba? Akkora előnyt adni neki…?
KL Előnyt: kinek?
Hát nem látod s nem hallod-e, hogy mögöttünk már igen vágtat s ott veri. Ha bennünket utolér a Szent Mihály lova, akkor majd szörnyen természetesnek veszed, hogy értem jön és nem teérted. És akkor mit kezdesz ezzel az életrajzi paksamétával – befejezetlenül, Lorcsikám?
KL Ugyan-ugyan! Mindenki ismeri öregkori lírádat – hogy milyen egyhúrú. Cicázol a halállal, de ez is, csak mint valami odamutatott jettatore, a „szem” a gyűrűn, amuletten, arra való, hogy elijeszd. Akkor dologra hát?
Dologra!
KL Hadd élek én, a kérdező is a szimultaneizmus módszerével és ugornék vissza 1933-ra. Azt mondod, az volt az az év, amikor kis körutazást tettél Európa szívében. Elmondanád?
Látom, veszed a lapot; s úgy igaz, a mi kis mondandóink cselekményszövedéke már ilyen bonyolult; vissza-visszaugrunk, hogy újra végigjárjuk ugyanazt az időszakaszt, de a minta egy olyan paralel ösvényén, ahol annak más a kunkorisága, másfele fordul a labirintus. Tudod, azért, mert valaki nem ment egyetemre, soha nem néztem le és régi barátaim is tapasztalhatták, hogy váltig ugyanaz vagyok hozzájuk, a régi-magam. Igaz, nem kerestük a találkozást és egyszer egy szökőévben ha összeakadtunk, az is véletlenszerű volt. Ilyenkor megölelgettük-megropogtattuk egymást s keresztkérdések alá vettük – így történt Csizmadia Sanyival is, a „Házmester” Sanyival (ha még emlékszel: az, akinek srác-koromban „eladtam” a Fekete gyémántok-at, mintha Jókai sohasem élt volna). Sanyi most is, (1932-ben) „a régi” volt, joviális, alacsony, keménykötésű izombunkó. De volt valami magabiztosság a fellépésében, amit nem tudtam mire vélni. Lassan annak is a nyomára jöttem, amikor a „csehóban”, ahova félrevonultunk „dumcsizni”, elmondta, mit művelt, merre járt. „Brahira ment”, mint afféle belevaló vagány és harmadmagával elment sodródni, „Olaszba”. Társai lemorzsolódtak, hazaszivárogtak; de ő nem hagyta magát. Megvetette a lábát és minthogy már gagyarászott „digóul”, meglelte azt a „jó bulit”, amire vándorlelke vágyott. Valakitől az országcsavargásban még készséget is kapott – öntőformát – meg kioktatást hozzá; hogy hogyan kell a forró viaszt végigönteni a csatornákon, hogyan kell belehelyezni a hosszú lószőrt a kis viasz-egérbe, milyen cédulát kell nyomatni hozzá és mit kell mondani a rendőrnek, ha nem sikerül eliszkolni és a szegény „mangárt” elkapdoválja… Sanyi megtanulta, hogyan kell a hosszú lószőrt odaerősíteni a kabátgombjához és úgy húzgálni-táncoltatni a karján a rózsaszín egérkét ide-oda, hogy olyan legyen, mintha magától futkározna; és ne vegye senki észre, hogy a titokzatos erő, amely mozgatja – az ő dereka, ahogy izegmozog, ugrabugrál, hajladozik és vele mozog a gombja, amelyen a láthatatlan szálat elkötötte… Palermótól Milánóig, Salernótól Torinóig, az egész Itáliát letarolta-végigtarhálta és a szemfényvesztő trükk mindenütt ugyanaz volt. Miután meggyőződött róla, hogy nincs a közelben zsaru, Sanyika daliásan lecövekelt az utcasarkon és hangos kajdácsolással szédíteni kezdte a járókelőket:
– Ecco! Ecco il Topolino Misterioso! Íme a titokzatos kisegér! Amely ide sétál, oda sétál és mindig arra megy, amerre én mondom! Két líra nem sok, annyi az ára: kápráztassa el ön is szíve-hölgyét a Titokzatos Kisegér tudományával: a garancia is velejár, hogy nem fognak rájönni a titkára! Két líra nem nagy ár: ecco! Ecco il Topolino Misterioso…!
Pillanatok alatt körülfogták, tülekedtek érte, kiguberálták a kétlírásokat, tíz perc se telt bele és a vulkánfiber bőrönd kiürült; mire a rendőr fölmeredt volna, Sanyika seholse volt. Már volt két rend ruhája, vasalt nadrágban járt, a városban, amíg tarolta, négy-öt napra megszállt a garniban, szerény étkezőkben kosztolt és nemcsak hogy vasúti jegyre is futotta, hanem: önérzetre is. Foglalkozása volt! És ez érződött fellépésén. Más a jég hátán csak „megél”; ő a fókavadász eszkimóknak árult fagylaltból megmilliomosodott…
Két évig járta az olasz világot és „világlátott”, embernyi ember lett belőle. Szögetütött a fejembe „Házmester” Sanyi története és elmeséltem kenyeres pajtásomnak, M. Jóskának. Iszonyúan belegondolta magát. Amúgy is, nem fűlt a foga az építészethez és flegma képpel vette tudomásul, hogy mint az évfolyam legtehetségtelenebbjét, szánakozó tekintetek kísérik. Sokan nem is igen érték fel ésszel, miért ez az életre-halálra szóló barátság az évfolyamelső és az évfolyamutolsó között; honnan is sejthették volna, hogy ami bennünket összefűz, a könyvek világa és a kaland keresése – olyan, hogy édeskevés köze van a vitruviuszi mesterséghez. Éreztük a Nagy Kaland kihívását és megszégyelltük magunkat, hogy nincs félannyi merszünk se, mint amennyi „Házmester” Sanyinak volt. Lassan megérett bennünk az elhatározás, mostmár csak a módját kellett kieszelni – mivel patkoljuk meg az apostolok lovát és honnan kerüljön mindennapos meleg kanál a hasunkba. Némi megvetéssel elnéztünk filiszter társaink feje fölött, akiknek még ahhoz sincs a pucájában vér, hogy vakációban elmenjenek építkezésre, falazást tanulni. Mi viszont már a térképet tanulmányoztuk, hogy miféle nyolcas hurokban, merre-hol valcoljuk végig fél Európát. A hajó olcsó. Fel Bécsig–Passauig a Dunán, s aztán onnan tovább. Jóskának támadt az az ötlete, hogy csapjunk fel sapkázó dalospacsirtának, tanuljunk meg néhány népszerű olasz dalt, azzal, ékesen lallázva városról városra járhatunk, a tehervonat meg elég lassan jár, hogy a szemfülesek az állomás után felkapaszkodjanak az ütközőkre.
KL És loholtatok a tehervonat után és felkapaszkodtatok?
Várj a sorodra. A hat hétre tervezett sodródásból három hónapos nagy út lett Ausztrián át, Németországon fel s nagy ívben, Svájcon, Észak-Olaszországon vissza: szakadatlan létrémület, ki-kitörő örömujjongás, lopások, mestercselek, rászedések, futások lélekszakadva, üldözöttség, huszárvágások, árokparti szeretkezések, undorgó verekedések pederasztákkal, örökös rögtönzés; éppen csak hogy hazaértem, s az egyetem újra beindult. A hajójegy Regensburgig szólt, de az is bolond, aki nem száll ki egy-két napra Bécsben, Passaunál. Egyikünk sem tudott olaszul, de aki, dalainkról, „kolduló olasz diáknak” néz, bőszen ráhagytuk volna. Bemagoltuk és órákig „próbáltunk” (magam az ordibálást a hegedűmön kísértem: az is jött volna); máig emlékszem, micsoda se-füle-se-farka halandzsákat rikácsoltunk; pl.: „Áááá! Repete fe! Nesztra!” (Aprite la finestra), „Famm! Affacsi! Maríjja!” (Affacciami Maria – ilyenféle lehetett); egy év múlva, amikor megtanultam olaszul, valahányszor a mi olasz halandzsánk eszembe jutott, bokáig pirultam. S hogy ez már intellektusom szégyenpírja volt s nem a bőrömé meg hogy az milyen, hadd szúrjam közbe ezt a kis adalékot. A háború előtt egy kabarészínészünk arra szakosította magát, hogy a megszólalásig utánozta a Ducét, Cianót, Vittorio Emmanuelét, a királyt – az olaszokat. A rádióban is szerepelt, országos figura volt és az ország a hasát fogta nevettében (én is). Mihelyt megtanultam olaszul, a Mussolinit utánzó komikus „olaszos” ordibálása ízetlen, lapos mutatvánnyá silányodott s a halandzsa nemcsak hogy nem jelentett semmit, de még csak nem is volt olasz. Társam tudott róla, de teljesen hidegen hagyta „titkom” – és csak a vak nem látta, hogy Utammal nekem Célom van, Nagy és Dicső. Gólyakoromban a gótika megszállottja voltam, a gótikáé általában és a kölni székesegyházé különösen. Csányi Károly, kurtalábú, fehérszakállas emberke és rossz előadó, a középkori tanszék régiusz professzora nem tett rám különösebb benyomást, de hízelgett neki iparkodásom és a Kölni Dóm minden részletrajzát előkajtatta és ideadta. Én meg másoltam látástól-vakulásig, alaprajzát, hosszmetszetét, támíveit, mérműveit, vízköpő csudaszörnyeit. A Kölni Dómot meglátni és meghalni. Ez volt a mottóm. Hányszor el nem képzeltem milyen repeső szerelemmel fogok felhágni fenséges főbejáratához, az érzés hogy milyen lesz, amikor első ízben veszem magamba semmibevesző, sokhajós tátongását…
KL És? Csalódtál?
Beleköpött a levesünkbe Heimarmené, a végzet istennője s még hozzá melyminő modortalanul. Pedig hogy vigyáztunk! Tornásztunk, reggelente az „erőnlét” gondolatával ébredtünk, napjában háromszor hidegzuhanyoztunk. Elgondolhatod, mit érezhettem, amikor a kitűzött indulás előtt három nappal barátom beállít hozzám szürke arccal és bejelenti, hogy nem jön, mert nem jöhet.
– Nem jössz? Dehát miért? Inadba szállt a bátorságod?
Ő csak a fejét csóválta.
– Hát akkor…?!
– Trippert kaptam.
Nagy csendesség szakadt ránk. Eddig úgy volt: ha egyikünk beteg lesz, ott a másik. Hogy ápolja. Intézkedjék. Ez a negyedéves ijedelmes csavargás olyan volt mindkettőnknek, mint a halálugrás; de mindegyik a másikban valami biztonsági hálót látott. Most szembekerültem az igaz valóval: ez az én salto mortalém, ha lezuhanok, hát nem puhára esem. De az utat nem adhattam fel, semmiképpen sem: várt a Kölni Dóm.
KL És szüleid? Nem próbáltak visszatartani? Lebeszélni?
Szüleimnek nem szóltam. Mikor már messze jártam, akkor értesültek róla, hogy egyedül indultam el. Lehet köröztetni a gombostűt a szénaboglyában? Hosszúra nyúlna, ha mindent apróra elmesélnék, pedig volna mit. Dalosajkú olasz tudományomat hátrahagytam, de a hegedűmet, viharvert fatokjában magammal vittem. Kreutzert, Paganinit, Bachot játszani utcasarkon – akkoriban szokatlan és merőben új volt, meglepte még a rendőrt is; a jó nép honorálta iparkodásomat, volt, aki bankót adott.
Amilyen gyáva-ijedelmes elárvulás környékezett már kifelemenet a hajón, úgy bátorodtam fel – s szemtelenedtem el. Külön történet, te Lorcsi! Hogy mint tanultam meg szemfülesnek lenni. Előzékenyen kacagni a szakács sületlen tréfáin a vendéglő konyhája előtt, hogy dupla porció párologjon a tálon. A rendházaknál a sor végéről a sor elejére kerülni – mielőtt elfogy a jóféle. Eleinte a muzsikálással mindig összevertem a napi létminimumot, de a kisvárosokban már csak nyűg volt a nehéz hegedűtok.
A fiatalság ezerszámra csak kerékpározott; én feltaláltam az autóstopot. München mellett a mercedeszes, bőrnadrágos bajor úrvezetővel volt némi „nézeteltérésem”: ő, a nagy kocsmai trakta után félreértette hála-közhelyeimet, a város után bekanyarodott az erdő sűrűjébe és értésemre adta, hogy szerelmi gerjedelmével szeretne megajándékozni. Némi felvilágosítás után szétvert szájjal, vérző zsebkendőjét rajtatartva hagytam hátra, hogy kedvére átkozódjék, míg én az országútra visszatérek; még hallottam dudogálását, amikor egy másik, ugyanolyan Mercedest intettem le és annak kurta-bőrnadrágos úrvezetője hitetlenkedve latolgatta újszerű propozíciómat, hogy megajándékoznám társaságommal, ha egyfele mennénk; mire magához tért meglepetéséből, már helyet csinált maga mellett.
Akkor még voltak építész élményeim, olyan reakcióim: ámulva vesztem el a würzburgi püspöki palota gigászi lépcsőházában és nem győztem betelni a Tiepolo-freskók teatralitásával. Még regisztráltam Leo von Klenze neoklasszicizmusát Münchenben (és hóttracsodálkoztam magam „Az Elkárhozott Lelkek Pokolra Zuhanása” előtt, hogy ’mindössze’ 3-méteres vászon és a figurák sem emberfölötti, csupán játékbaba-nagyságúak, holott a reprodukció alapján ezt is, akárcsak a többi hasonló Rubenszet, egetverő óriástableau-nak véltem). Tátva maradt a szám a wuppertali függővasút láttán és kapiskálni kezdtem, miért becézik Hamburgot „Észak Velencéjének” (Hamburgot is); megmásztam a Das Deutsche Eck’ angyalos óriásemlékét belülről csakúgy, mint a napoleoni Népek Csatája lipcsei óriásemlékét, amelynek komor, szecessziós monumentumáról kardjukra támaszkodó Siegfridek kémlelnek a meghódításra váró világtájak límeszei felé… Ha elkezdem akkori kavalkádom képeskönyvét Kölnig és onnan, váltott lovakkal Svájcon–Észak-Olaszországon át haza, hát hol a panoráma jut eszembe, de nem tudok nevet adni neki, hol egy palotás utcakép, de nem tudom hova tenni… Berlinben láttam? vagy Rothenburgban? Aachenben? Torinóban? Nagy szemnyitogató volt: hozzászoktatott Európa léptékéhez és amikor 1938-ban, 12 napra (de már fizető vendégnek, polgári körülmények között) a világkiállításra elutaztam Párizsba, hát: kultúrsokk volt az is, a boldogság, a felfedezések kultúrsokkja, de léptékével nem ért készületlenül – – –
KL És végül is amiért elindultál: megláttad-e? És mit éreztél?
Kölnt. Meg hát, megláttam. Elképzeléseimben úgy tartogattam ezt a találkozást, mint a szerelmi nagyjelenetet: a kölni dóm és én – meglátjuk egymást, örömünkben sikoltozva egymás karjaiba esünk és ájultra csókoljuk egymást. Nem így esett, nem egészen így és, mint tudod, Karinthyval, „minden másképp van”. Az autóstop szeszélye felvitt északnak, jóval tovább, így hát előbb Düsseldorfot néztem meg s onnan gyalog indultam Kölnbe. Innen egy kocsi sem akart felvenni, száguldoztak, mint a veszedelem, én meg csigalassan bandukoltam azon az országúton, amely az ún. Német Birodalmi Utak első próbaszakasza volt.9 A szemem-szám elállt, én ilyen repülőtérszéles útóriást még nem láttam (kisközép-európai mucsai létemre: sem azt nem tudtam, hogy a német stratégiai csodautakhoz hasonlót a kilométerek ezrein keresztül láthattam volna az Egyesült Államokban – aminthogy arról sem volt halvány gőzöm se, hogy a sztálini cukrászsütemény-építészet a maga formanyelvét Chicago magasépítményeiről, újságpalotáiról, felhőkarcolóiról lopta). Hátába kerültem hát az én Mátkámnak, de ha azt hiszed, az motoszkált a fejemben, hogy majd a Szépséges Menyasszonyt hátulról odarohanva átölelem, a tenyeremmel befogom a két szép szemét és addig el nem engedem, amíg sikogatva ki nem találja a Vőlegénye nevét – nagyon tévedsz. Levágtam azt a 25 km-t gyalog, de dögfáradt voltam; már messziről figyeltem a dóm kettős tornyát; de bizony alkonyatkor, mire beértem a rekkenő hőségben, a város is üres volt, s hogy egy oldalbejáraton beóvakodtam, a dóm is kongott az ürességtől. Túlságosan elcsigázott voltam ahhoz, hogy eljátsszam „egymásratalálásunk” elképzelt nagyjelenetét, már csak annyi telt tőlem, hogy végigvánszorogtam a tömérdek főhajón, leghátul a hosszú padon becsúsztam a kuckó mélyére – ahol valami csigalépcső indulása fölébeterült – a kutya se látta, amikor ráemeltem a lábaimat is, végigfeküdtem a padon és még minekelőtte a mennyekbevesző boltívek-zárókövek áldását kérhettem volna, azon minutában elaludtam.
Aludtam reggelig. A Katalin Kerekén már betűztek az első sugarak és sűrűn táncoltak a porcicák a szivárványos sugárpászmákban, amikor felocsúdtam. Már sepregettek, nyitogatták az ajtókat; ügyet sem vetettek, s ha felfigyelnek rám – hát csupán mert a gyomorkorgásomat meghallják. Farkaséhes voltam. Mit sem gyanították, hogy éjszakára be voltam zárva a dómban és már én sem gondoltam vele.
Kínzó éhségemről feledkezve, először, de nem utoljára, bebarangoltam minden zegét-zugát, „értő szemmel” szemügyre vettem minden visztáját, átlátásait, felmustráltam képeit, szobrait, kegytárgyait, gyertyámentomait. Felfedeztem azt a szarkofág-forma bronz-remeklést (vélném, valamelyik a nürnbergi Vischer-fivérek közül fecit), amelynek a fényképétől Édesapám Brockhaus-lexikonában kicsikoromban úgy féltem, hogy sírvafakadtam. Felosontam a főoltárhoz, résnyit felnyitottam a nagy triptikont és belestem képeire; becserkésztem a kápolnakoszorút, az üres sekrestyét, csak épp az altemplomba nem bocsátkoztam le – annál éhesebb voltam. Pedig az üzletnyitásra még várni kellett.
Mint az óriás kotlós gunnyasztott a környező középkori házak tömkelege fölött a dóm, pedig lépcsőzetesen előreugró konzolsoraikkal azok is többemeletesek voltak (ma már nyomuk sincs); kiértem a térre, körülöttem kicsattant a fény, zengett a világ. Igaz, visszasandítottam a dóm nyomasztóan fenséges kőtömegére, amelynek ismertem minden mérművét, támívein minden leterhelő pinnákulumát-toronykötegeit, hiszen rajzoltam, aminthogy a pillérkötegek vájolatos lábazati profilja is mind-mind a fejemben volt, s valamíg rajzoltam, rajongásomban kis híja ejakuáltam; s el is határoztam, hogy körüljárom és tiszteletemet teszem homlokzatainál is, de nem most – majd máskor. Majd; reggeli után. S ha nem ma – hát valamelyik reggeli után…
És akkor történt velem ez a metamorfózis.
Igazi világrajövetelem első fázisa volt, szellemem „erőt kért”; de míg az anyák az „első fájásokról” (és respektíve, a főtuszok az „első nyomorgatásokról”) beszélnek, a húshüvelyből kikövetkező szellem az örömök első torlásáról – a gyönyörűség első feláradásáról szólhat csupán. Másszóval… olyan hályog volt a szememen, amin keresztül láttam ugyan; de nem azt, amit kellett volna; és aki nézett: nem én voltam. Most azt láttam, amit látnom kellett; és én voltam a néző: ez már az én ráfókuszolásom, ez már az én látásom optikája volt –
KL És mit kellett látnod? És mi az, aminek a látványától megszabadultál?
A lélekrengés első, kisebbik lökete rázökkentett arra a felismerésre, hogy eztán engem csak harmad, ötöd, huszonötöd sorban érdekel az építészet; elsősorban az ember érdekel. Ember- és emberség körülforgatása; fiziognómiája; anatómiai szelvényei; idegi szervezése; mirigykiválasztása, hormonforgalma; szenvedélytörténete; évezredeinek bűnlajstroma, kergültsége a főistenség – az Orgé szerelmi járgányában; vergődése a lét kelepcéjében. A gótikus vízköpő ördögöcskéjében sem az építészeti formaelem érdekel, hanem az ember, ahogyan a kő dögében kiábrázolódik; e lélekrengés második, nagyobb tektonikus lökése rátaszított amaz egyszakaszos filozófiai alaptétel gránitalapjára, hogy vessem meg szilárdul rajta lábomat; pedig több volt ez a tiszteletlenségnél, több a felségsértésnél, valósággal hübrisznek számíthatott – mert addigra már felfaltam Platont és tisztában lehettem vele, e szembefordulás Szókratésszel a boncok büntetőtörvénykönyve szerint mit érdemel –
KL És mi volt ez a „gránit-masszívum”, ahogyan nevezed – ez az egyszakaszos filozófiai alaptétel?
Szemben azzal, amelyen két évezredes szemléletünk alapul (hiszen ez tévesztette meg Ágostont meg Descartes-ot is) és amelynek alapkiindulása eleve hamis: szemben a GNOTI SZEAUTON, az ismerd-meg-tenmagad tételével, a helyes-és egyesegyedül-lehetséges alaptétel ennek az ellentettje. Ismerd meg a körülötted valókat
ismerj meg mindent és mindeneket; mindenki mást; s magaddal ne is igen törődj; a jelenségvilágot; a bölcseleti káprázatok kristályalakzatait – amilyen az összes lehetséges sohavolt világok figmentumától a metafizika teleszkopikus képzelődéseiig minden
a valaha-élt lények billióit, amelyek hullahegyeikkel belesuvadtak az altalajba; mindig tudton-tudva, hogy az éppen-élők csupán törtrésze a tegnapok bioszféráinak, amelyek odahalnak
ne önmagad akard megismerni, önnönmagadat ismered. Önmagaddal rövidrezárva, közvetlen ismeret-viszonyban vagy, egyebet sem ismersz/ismerhetsz, mint tennen magadat (mely ismeretből édeskevés az, amire következtethetsz ugyan; de ha valaki ezt az ismeretet, „ügyes” balfogással, primitív moralizálásra vagy vásári ájtat-prézsmitálásra használja, és „önmagáról”, a szó köznapi/emberi értelmében hamis elképzelései vannak – hát magára vessen). Pontosabban: az én a megismerés membránja, mely önmagától elszakadni képtelen; így hát az önmegismerés: szakadatlan kontinúum. Még közelebbről (és David Hume precíz fogalmait segítségül véve:) önnönmagad ismerete nélkül nem volna én-szindrómád; tehát az „én-tünemény”, az ego tünetcsoportja nem volna benned; pedig ez az, amit voltaképpen egyesegyedül ismersz: ez, akit énnek ismersz és vélnéd, hogy tenmagad vagy –
olyigen szoros ez a szolipszizmus monászunk belső szerkezetében, hogy azt kell mondanunk: az a tétel (felszólító módban), hogy tenmagad légy a megismerés tárgya – még azon felül, hogy tenmagad vagy az a membrán, amelyen keresztül mindent a világon megismerhetsz – ez a tétel, enyhén szólva „tautológiai pleonazmus”… Az értelmetlenség csimborasszója
te csak ne gabalyodj bele az „önmagunk megismerése” pszeudologiai gubancaiba; hanem: ismerd meg a körülötted valókat (még akkor is, ha ez az ismeret protagoreus látásmódunk, fenomenológiánk vasfüggönyéig terjedhet csupán10…
Azontúl ez lett, ez volt az én bölcseleti kiindulásom, embrionális formában, és ez volt az a gondolat, amely kilökte az építészet ballasztját léghajóm gondolájából, amit most tudok a kérdésről, az akkor még homályosan sem kavargott bennem. Mit tudtam én 1933-ban, hogy mit akarok magammal és mit akar velem a gondolat. Idée maîtresse volt ugyan, de úgy, hogy „mestergondolat”, álmomban sem aposztrofáltam. Németországi csavargásomból hazatérve – akkortól fogva a hatalmában voltam, és vagyok is, mind a mai napig. Hasztalan berzenkedtem ellene, minden újabb ismeret e rögeszmémben csak megerősített; hiába röstellkedtem vakmerőségemen, nem az utolsó kardinális pont volt, amelyben szembefordultam az önáltatás lebilincselő, megvesztegető koronázatlan királyával – Szókratésszel; és így esett, mint tán tudod, hogy nagy-sok időkkel annakutána, vele szemben – és akinek nevetségessé tételén ő váltig mesterkedett: Traszümakhosz mellett tettem le a garast.
(10) Átjáróház-otthonok. Űzöttség, szatír-csatangolások. A lélek vívódásai a test fertőzöttségéről; szabad-e a puszta gyanú alapján pofonokat osztogatni: lehet-e tudni, hogy a harmadszor jelentkező gonoszmókusok a betokosodott régi populáció felszakadása avagy az új szerelmi kaland, mely visszacsókol? Továbbá, milyen az – paradicsomra szánkázni (pokol helyett); hol is, paradicsomi ágyunkban, este a boldogság előérzetével hajtjuk álomra fejünket és reggel tulajdon örömkacagásunk vekker-hangjaira ébredünk. Bocsánatos szélhámoskodás, amelyet siker koronáz; a boldogság felejthetetlen rövidéletűsége és hirtelen, melodramatikus vége; mi is, „helyszűke” mián, a diákramazurik azonnali végét jelentette: nessun maggior dolor…
La jeunesse heureuse est une invention de vieillards.11
P. GUIMARD
KL Mielőtt előhozakodnék egy nem annyira rázós, mint inkább csiklandós kérdésemmel, hadd faggassalak még utadról. Úgy értsem a mestergondolat megtalálásának lázát, hogy többé az épületekre rá se néztél? És maga Németország, abban a döntő esztendőben: atrocitásokat láttál, a változások nyomát nem észlelted?
A kérdés jogos, de történelmietlen. Igaz, 1933 a nácizmus hatalomra jutásának éve volt, Hitler január 30-án lett kancellár, február 28-án leégett a Reichstag. Ennek ellenére „változásnak” a világon semmi jelét nem láttam; tán azért is, mert nem igazán érdekelt és nem fókuszoltam a politikára. Persze a világvárosi arányok mellett lépten-nyomon feltűnt, hogy minden működik, „klappol”, csinos rendbe igazodik és műszakilag tökéletes. Ez benne van a németekben, nem kell nekik hozzá ideológia. Emlékszem a vajaskenyér-automatákra: bedobtad a pénzt és kiadódott a mértani pontosságú négyzet-kenyérszelet margarinnal megkenve: csak a gépi kenés lehet ilyen étvágygerjesztő tükörsima. Most, hogy mondod: Berlinben rémlik, hogy elállították a Reichstag felé vezető utcákat, kiégve se láttam; de nem tűnt fel, a rövid három napra, amíg Berlinben voltam, akadt bőven látnivaló. A véletlen összehozott egy fiatal német egyetemi előadóval, s attól kezdve „úri sorom” volt: kézről kézre adtak s okoska gőgicsélésemmel: társalgásommal fizettem a vacsorákért. S mi egyébről társaloghattunk, mint építészetről. Persze hogy odaragadtam a homlokzatokhoz, Berlinben Karl Friedrich Schinkel, Potsdamban Wenzeslaus von Knobelsdorff, Bajorországban Gottfried Semper, Ausztriában Fischer von Erlach: az eredeti, meg az eklektika nagyjai elkápráztattak. Ne felejtsd el, volt az akkori Németországban valami, amit idehaza hiába kerestél. Nemcsak az egykori Douce Allemagne-nak akadtak nyomai (mint pl. Münchenben a Cuviliers Theater), hanem ott volt töményen a történelmi levegő s olykor ezáltal lett az építészeti szépség oly sugalmas, oly megigéző. A második világháború alatt, győztesek és visszavonulók egymással versengve pusztítottak; amit a szőnyegbombázás kifelejtett, azt a nácik a bevonulók elől lerobbantottak. Sivataggá robbantották Európa szívét; Berlinben a vastagon behavazott házromhegyeken szánkáztak a kisgyerekek. Igaz, a helyükre modern városokat varázsoltak, de a fogyasztói társadalom és a gyorstalpaló építészet összefogásából ami született, az elismeréssel vegyes csalódást vált ki csupán belőlem és a mai Németországban nem szeretnék élni. Tán töredékekben-foltokban megmaradt ez-az, mint Rothenburgban is, és Köln román templomait is újjáhamisítja a jóakarat; de a régi Németország patinája, európaiságának históriás, szívet-remegtető omniprezenciája sehol. Az építészet reflexei működtek bennem s működnek mindmáig, ma sem tudok másképp ránézni idegen városokban a felfedeznivaló örömökre, mint „a gazda szemével”, s a homlokzatról leolvasom az alaprajzot. De ha nem peregtek le rólad szavaim, felérezhetted, mi volt a metamorfózis, amely intellektusom magjáig lehatolt. Az építészet harmad-ötöd-huszonötödsorban jöhetett számításba csupán; azontúl elsősorban az ember érdekelt.
KL Nos, hazajöttél, a kerékvágásba belezökkentél. Bizonyára ismered sorozatomat az „elvesztett otthonokról”. Tán idétlenség tőlem, s nem veszem zokon, ha fejemre olvasod – éppen ezt kérdezni és éppen attól, akinek egyebe se volt, mint elvesztett otthona, otthonok tucatjai, kivéve ezt az utolsót, ahol most ülünk és –
És ahonnan csak úgy visznek ki: lábbal előre!…
KL …És vízszintesen. Már megint halatkozol –
Elnézést. Ha a dolgozómból kinézek, ahogy V. Károly spanyol király végignézte: váltig előtűnik s látom a menetet.
KL A nekrológodat azért mégse te írjad, majd én; most még csak életednél tartunk, ott, hogy újra itthon voltál s ez itt a csiklandós hic Rhodos hic salta –
Csiklandozzál.
KL Hol laktál ez idő tájt? Hol – s merre hordoztad meg éned, úgy is, mint a megismerés membránját, onnan kezdve, hogy ismerkedtél az egyetlen megismernivalóval, – a világgal…?
Haha! Lorcsikám, látom, a bölcseleti fertőzés hatott, már magad is olyan galamátyban beszélsz s folyékonyan töröd a ficcfalaboda-nyelvet!
KL …Mert feltételezem, hogy a rajztáblának hely kell, költöztetése körülményes, fejesvonalzó-monstrumok, bakok, rajzeszközök –
Így igaz, ahogy mondod. Szeret fedél alatt lenni a rajztábla is, a szerelem is. De míg a szerelem padlásszoba cselédágyában is elfér a kontytető alacsonyka nádazás-vakolása alatt, a nagy dömhec rajztáblának körüljárhatósan – hely kell. Nem is sejted, milyen nehéz a kettőt közös nevezőre hozni, kivált, ha eleinte csak albérletre telik. Amit most mondok, Lorcsikám, azt se bánom, ha a kétfele álló füled attól kelepelni fog. Nem Rousseau Vallomásaiból veszem, aki tudta, mi az, magányos farkasnak lenni; de nemi életem farkasmagányában volt úgy, hogy világgá-sírtam önfertőző szégyenemet, amikor ondóm elfakadt; káromlásszólás szaladt ki a számon és a vitriolos öngúny kínkeserve, amikor az abszolút passzivitással cigarettázó gané tantuszos kurváról lefordultam. Egy voltam a prédahajszoló, a hímvesszőjét dárdásan meregető szatírok árjában fő ártériákon, minden körutakon: a fáradhatatlan „leszólítók” egyike, aki kockáztat pofont és rendőrt, de nem tágít (már látásból ismertem és számon tartottam riválisaimat). Vedd észbe, hogy a farmeres fiatalság antimorálja ismeretlen volt; a nemek között nem a mindenki-mindenkit-ismer, hanem az áthághatatlan ismeretlenség volt az alapkiindulás; a csinibabák nem hogy szégyellték volna, hogy még mindig szüzek, hanem felkötőikre a fürdőszobában az egész család figyelt és papa-mama vészhorkanások közepette leste, hogy eladó lányuk magasra tartja-e a liliomot.
Volt úgy, hogy a nemi aszályt gátszakadásos áradás követte és olykor kénytelen voltam „átpasszolni” a jelentkezőket. Az is megesett, hogy a szerelmi nyomor közepén a Hetedik Mennyország csöppent az ölembe a csikóbundás ifjasszony személyében, akit idősecske gazdag férje már nem tudott kielégíteni, ő meg „kiszúrt” magának látásból, meglesett és minden bátorságát összeszedve – „ismeretlenül” becsöngetett s mielőtt letepert volna, már megerőszakolt és volt úgy, hogy síron-túl-is üldöző átkaimmal halálra kerestem azt a nevelőnőt, akire gyanakodtam, hogy tőle kaptam – de kitől kaptam a második, a harmadik tripperemet?! Ott ismertem meg – hiszed-e?! – ott ismertem meg családi orvosunk, egy rendőrorvos előszobájában Kovács Imrét; s a két fiatalembert a közös férfibánat hamar összehozta: együtt szidtuk a redves-rühes céda-cemendét, aki kankóját ránk ragasztotta; de ő eltűnt előlem: engem a bölcselet nyelt el, őt a politika.
Hogy is szólt az egykorú adoma a szerencsétlen flótásról? „Ha van csajom, nincs héderem; ha van héderem, nincs csajom; ha meg volna héderem is, csajom is: épp tripperem van.” Én ezt az élethelyzetet megillusztráltam. De hogy mindjárt szöcskeugrással jóval hátrébb is és jóval előrébb is ugorjak történetünkben: ez még nietzscheánus, mámoros fiatalságomnak egyik legszebb emléke volt s akkor először és utoljára, de a szó legártatlanabb értelmében: szerelmes lettem egy hároméves kisfiúba. Nem úgy, mint ahogy Tiberiuszról regélik, hogy orgiarendező spintriái milyen szerepet szántak a császári fürdőmedencében az ilyen kis puttóknak – hogy az öregráncos császári Hímtagot a vízben körülúszkálják, ó nem: éppenséggel nem voltam visszavonulóban Capri szigetére, beértem a Hűvösvölggyel. Ám azt sem hallgathatom el, hogy ki – s mi vezetett el idáig: s bizony szánalmaska volt „nagybácsinak” az a Józsi, a család Józsija, akit teheráruként adott fel Édesapám címére családunk temesvári ága s egyike volt a szeretetreméltó élhetetleneknek. Unokaöccsét Édesapám egy időre odavette az üzletébe segédnek; de amikor kiderült, hogy konyít a villanyszereléshez, valami színész-vevő révén beajánlották színházhoz. Eleinte a Horváth-kerti Műszínkörben szerelgetett, de lassan feldolgozta magát a szamárlétrán s már mint világosító, hol ennél, hol annál a színháznál fungált, míg be nem futott a Városi Színháznál, amelynek fővilágosítója lett. (Utóbb az ügyefogyott, szerény, tutyimutyi fiatalemberből papucsférj, a papucsférjből snájdig kisnyilas lőn – de ez már egy más történet.) Mondom, színházi fővilágosító Józsi bátyám jóvoltából minden új vagy felújított operettet megnéztem a Sztambul Rózsájától a Három Muskétásig, éspedig oly közelről, hogy közelebbről színpadot nézni nem lehet: a proszcéniumnyílás sarka mellől, a függönyhúzó kuckójából – s kötele mögül előlesve.
Emlékszem, a felvonásközökben a városiszínházi görlicék előszeretettel jöttek oda hozzám ilyenkor azzal az ürüggyel, hogy meglazult a tütüjük szalagja s kötném pántlikára jó szorosan, a hátsó fertályuk fölött. Én meg lángvörös kamasz-arccal kötöttem masnira a szebbnél szebb fenekecskék fölött a tütü pertlijét s aznap nehezen aludtam el: belevihogtak merevedéses álmomba.
Józsi bátyámék akkor egy hármasugrással, félproletár osztályból fennteremtek a kisközéppolgárok osztályában és igen respektábilis mélyföldszinti lakást vettek ki a Hűvösvölgy előkelő villanegyedében, ahol Józsi bácsi – Édesapám iránti hálából – a fiának minden időben hálóhelyet biztosított. Éltem is én ezzel a hálóhellyel, kivált amikor felfedeztem, hogy a szomszéd villa kertjében valami észbontó-szép kis szöszke puttó játszik. Elragadtatva szemléltem, s lelkendezésemet nemcsak fokozta, de színezte is, hogy én a Gyermekből, nietzscheánus alapon mítoszt csináltam; valahol elhányva még megvan a szinopszisa annak a tanulmánynak, amit erről írni akartam… A Gyermek voltaképp óriás: gigászi méretű a „milliméteres” felnőttekhez képest; őserejű ösztönei töretlenek, egészségesek s maga is, potenciális óriás-voltát megtartva, a harc, a kaland, a hősi élet felé fejlődne, ha hagynák. De a „milliméteresek” a Gyermekóriás ösztöneit lebontják, ellenállását megtörik, értékeit meghamisítják, jellemét gerinctelenítik s mire felnő, ahelyett hogy vasba öltözött mirmidonként toppanna elénk, már maga is megnyirbált, nyomorú „milliméteres”… Átkövetkeztem a fiúcskához a homokozóba, jókat játszottunk, nagyokat kacagtunk s én meg, titkon naplót vezettem a fiúcska bámulatos Megnyilatkozásairól, bölcseletemet igazoló spontán értékítéleteiről s minden szaváról, ami tételemet bizonyította, hogy a Gyermek: Óriás.
Más is figyelte együtt-játszadozásainkat, a belvárosi kereskedő parádés felesége – a Mama. Csak azt ne mondd, hogy cherchez la femme. Nem minden történetemben lyukadunk ki ennél az ugyanegy kaptafánál s ha ez úgy is indul: attól orrod fokhagymás. Szó se róla, Magdának abba a tökéletesen szabályos ovális babaarcába azonnal „beleestem” és magától adódott az a karikacsapás is, hogy a kisfia legyen a „gügyü”; mert melyik fiatal anya tud ellenállni annak a férfinak, aki imádja az ő egyetlen szemefényét s hol a levegőbe kapdossa, hol a nyakába ülteti. Igen összemelegedtünk, olyannyira, hogy szokásba vettük és alighogy a puttót a Kismama lefektette, a villa lépcsőjén megölelkezve-összebújva, hetet-havat összehordtunk s csak akkor bontakoztunk ki ebből a ringásból, amikor a vérigsértett férj, hóhéri-féltékenyen ki nem szólt az ablakon:
– Magdus, az istenért! Éjfél elmúlt: meddig várjalak?!
KL Mintha Leporellódat hallanám, aki regiszteráriádat épp eggyel szaporítja! Most az következik, hogy mint játszottátok ki a Felszarvazandó éberségét és hogyan lettetek egy-pár: igen?
Nem Goldonitól lopom s ha lettünk volna is, akkor sem kötném az orrodra. Nem mintha nem próbáltuk volna egy-akarattal, ezerféleképp; de a véletlenek kacagtató összejátszása következtében, hogy a kellő időben alkalmat, a légyotthoz férjbiztos fedezéket s ugyanakkor a fiúcska mellé pótmamát avatkozzunk: az istennek se sikerült s minden mozarti „szubterfúgánkkal” felsültünk. No de nem először s nem elsőnek voltunk mi a Felsült Szerelmesek, nem azért mesélem. Hanem azért a szöcskeugrásért előre az időben, ami most következik. A történelem oly apróra őrli életünket, mint a duplanullás lisztet a malom: nietzscheánus hagymázainkkal befuccsolunk („a Gyermek: Óriás”), jövőképeinkkel megszégyenülünk. A háború után, 1946-ban. Az Oktogonon megszólít egy ordító-elegáns, belvárosias hölgy s mellette egy hirtelennőtt ifjúember. Az asszony szarkalábas, gyűröttes babaarcában Kismamára ismerek: a Magda-Édes aki volt; de a fiatalember idegen.
– A fiam – mutat rá Magda-mama. – Amerikai katona.
Ez lett hát nietzscheánus rajongásom tárgyából, a puttóból. Amerikai katona: a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kötelékében; főhadnagyi rangban. Megszólal:
– Sáj-noolom… Een… mogyor… Csák gicsi…
Nem tud magyarul. Se velem, sem az anyjával. Önmagával is angolul beszél.
KL Elismerem, a végével valahogyan kilóg belőle s ez a történet nem tartozik regiszteráriádhoz. De tán folytatnánk ott, ahol elhagytuk –
Regiszteráriámat? Nagyzolsz – helyettem?! Lorcsikám: átlagember szerelmi bukdácsolásaiból nem futja operaáriára. Lábjegyzet: nem az első belvárosi kereskedő volt és nem is az utolsó, aki vadászfegyverét mutogatva beígérte, hogy ha hites feleségét nem hagyom békén, lelő, mint a rühes kutyát. Behúztam farkamat és tovakullogtam; mert szégyenszemre szatiriázisom már alábbhagyott. Bár az asszonyhömpöly még körülfolyt; akadtak velemúszók, kifogókelepcémben rekedt halak. Voltak kedveskék, rámakaszkodók, vissza-visszatérők, majdnem-élettársak; mint az a kis fotografusnő, akit minden egyes alkalommal felpofoztam (töredelmesen fogadta) és fél évig abrichtoltam, amíg leszokott róla: annyira rákapott a maszturbálásra, hogy csak oda-babrálva jutott el az orgazmusig – ami sértette önérzetemet és elrontotta játékomat. Vagy mint az a fiatal sváb magánfranka (bárcanélküli szabadúszó), a másik; pompás valódiszőke, fiatal némberállat volt, Óbudán „strihelt” Lajosutcahosszat s onnan járt hozzám a Thököly út végére; se nem pályáztam, se nem szorultam rá, de mondhatni a „stricije” voltam; mert ha ajándékokkal, nyakkendőkkel, finomfalatokkal felpakolva jött, mindig biztosított „hűségéről”, hogy az elélvezés társ-örömét nekem tartja fenn, akit élettársának tekint s akire még büszke is… Meg még-másutt, még-máskor (tán abban a Keleti Károly utcai szecessziós lakótömbben, ahol Dudás Kálmán barátom, a délszláv származású költő és műfordító gyógyszerész lakott) nem sikerült rászedni az álmatlanságban szenvedő özvegy szobaasszonyt, hiába csempésztem fel a nyakamba-ültetve az aznapra rendelt csinibabát „szobára”, hogy csak két láb – és ne négy láb – alatt reccsenjen a padló, a nyitott szemmel figyelő özvegy a reccsenés „súlyából” megneszelte a turpisságot, slafrokját magára rántva az ajtóban termett, hirtelen ránkkattantotta a villanyt és onnan nézte lesújtó szigorral, hogy mint lopom a nyakamban a lányt kétszárnyú barna ajtóm felé és mint teszem kilincsére a kezem, hogy az ő „legszebb úri szobáját” egy dajna mocskos testével pocsékká tegyem. Egész éjszaka fintorgott a paráznaság pacsuli-illatától (pedig lehető-csendben és baljós előérzetekkel paráználkodtunk) és a hosszú virrasztásra tette rá a koronát, amikor – bármi hangtalanul próbáltunk jóreggelre kereket oldani – ő, résen-lesen, felrántotta ajtaját és onnan rikácsolta vasvilla-szemekkel:
– Maga! Felmondásban van!…
Egyszer megejtettük ezt is, ezt a nosztalgiás „népszámlálást” a börtönben (vagy te tán inkább lányszámlálásnak mondanád:) ki hány szeretőjére emlékszik. Az eredmény szánalmas volt és leleplező. Több lánynak emlékeztünk a csípővonalaira, mint az arcára; több lánynak tudtuk felidézni vagináját, mint ahánynak a neve eszünkbe jutott. Majd még emlékeztethetsz, ha odajutunk, amikor budai „hédereimet” számon kéred: hogyan verte ki a sárga irigység verejtéke a homlokom, mihelyt a szomszéd albérleti barlangban (melynek ablak helyett csak levilágító aknája volt), elkezdett zenélni az ágy és én tudhattam, sorstársamnak, a Testnevelési Főiskola végzősének megint sikere volt. Nem is rejtette véka alá, hogy ő a „luk-luk-lány-szekta” tagja és elsöprő lendülettel, nem is egyszer, ezerszer, vallomásosan magyarázta:
– Én a „luk-luk-lány-szekta” tagja vagyok: öregem, nekem mindegy, hogy milyen, fiatal vagy öreg, magas-sovány-kövér-alacsony, matróna avagy süldő: csak luk legyen…
Sikere annyira lesújtott, hogy nem nyugodtam addig, amíg magasföldszinti, tágas sarokszobám másik ablakát, azt, amely a hegyi lépcsőpihenőre néz „alagsor”-formán és a lépcső az orsolyások lánygimnáziumához fölvezet, át nem alakítottam titkos-forgópántos beszökő-ajtóvá, ahol sötétedés után a barátnők feltűnés nélkül leereszkedhetnek és az ott töltött éjszaka után a hajnali tejeskocsi zörgésére nesztelenül kilibbenhetnek. Az átalakítást a főbérlő sohasem sejtette meg (après moi le déluge-alapon), mert volt ugyan egy kordában-alig-tartható, nimfomániára hajló eladó leánya a házaspárnak (aki éjszakánként sírógörcsös veszekedéseket rendezett a rohamait csillapítani próbáló mamával: „tehetek én róla, hogy akkora csiklóm van, mint egy lónak?!” De gyakorlatomban alapelvemmé vált, hogy se házilánnyal, se szobaasszonnyal nem kezdek, mert az az átkos monogámia rámszakadását jelenti és a megáporodást, elkényelmesedést – sörpocak-eresztést…) No de miért mondom ezt?
Miért traktállak mind e mosladék történetekkel, Lorcsikám? Tán azért, hogy csiklandós kérdésedre visszacsiklandozzalak, humorérzékedre appelláljak avagy a részvétedért kuncsorogjak egyetemi portikuszod előtt? Nem én. Csupán hogy ládd, hogy felmérhesd nehézségeimet, kivált amikor egyre nagyobb rajzokat követeltek mind igényesebb megrendelőim, s hogy a mezőnyben senki se versenyezhessen velem, elmentem a legdrágább asztaloshoz s ő, vetemedés ellen lamellákból enyvezve, olyan csuda-rajztáblát készített nekem, amely jó két mázsát nyomott s csupán az építészfejedelmek műtermeiben láthattál hozzá hasonlót. Addig sehol 6–8 hétnél tovább nem laktam, a lányos éjszakák miatt szállásadóim, dacosan moralizálva, bőröndöstül-cuccostul-könyvestül úgy kipenderítettek, hogy a lábam se érte a földet. De azt követőleg, hogy rajztáblámat a magam-tervezte állítható csőállványra felraktam, éppen ez tette lehetővé a rajztábla megrendelését, hogy rábukkantam az eszményi „héderre”, melynek nekem-valósága máig ábrándossá tesz s azzal harmadfél esztendőre végeszakadt annak a rémálomra emlékeztető cigányéletnek, melynek ha sokat nem is, azt az egyet köszönhetem, hogy meglaktam fővárosunk minden-de-minden kerületét, a rossebes kvartáloktól a villanegyedekig, a lágymányosi lápos limbuszoktól az előkelő palotasorokig, s hogy én ott ne laktam légyen, nincs olyan.
KL Ez éppen beleillik „elveszett otthonok” c. nosztalgia-sorozatomba: témánál vagyunk. Akkor ennek története van.
Jaj-de-még-milyen témánál – és mennyire. Ördögi történet mégpedig: igen, témánál vagyunk. Tudod, az álmok, de rigueur, felébredéskor szertefoszolnak. De vannak álmok, amelyeket a teremtő szemlélődés mágiájával valóra lehet váltani. A tantra-jóga egyik gyakorlata megtanít rá, hogyan lehet személyeket, hegyvonulatokat, hegyen palotákat ölelhető-mászható-meglakható igaz valósággá varázsolni s oly szilárd alkotóelemévé a való világnak, hogy a teremtő képzeletbe visszavenni többé nem lehet. Igaz, vállalnod kell veszedelmeit és azt, hogy a pokoli akaraterő kifejtésébe majd belesántulsz. Mert hinned is kell benne: és én hittem.
KL Ezek szerint apróhirdetések, trafik kirakatába tett cédulák, hogy „szoba kiadó” – eleve kizárva?
Eleve kizárva. Más technika, más dimenziók. A fantázia szertelen csapongása kell, fáradhatatlan csatangoló álmodozás, az összes számba jöhető „eszményi otthonok” szemügyrevételezése és – és! – a hazudozás mesterfortélya…
KL A hazudozásé: az is?
Igen. Jársz-kelsz az előkelő negyed úri fasoraiban, ki-kiszúrod magadnak azt a fejedelmi lakosztályt, ahol lakni szeretnél, összehasonlítod álmaiddal és ha a kettő egybevág: a cselekvés mezejére lépsz. Így fedeztem fel én is, fényes otthonra vágyó, álmatag barangolásaim egyik tevékeny, bár henye délutánján azt a sarokpalotát, amelynek hosszanti homlokzata a Stefániára, bütüje a Thököly útra néz s ott is a bejárat. Hogy azóta ki mindenki igényelte ki, a párt, a legényegylet és a szakszervezet, meg hogy micsoda vandáli átalakítások végeztek vele, nem tudom, de akkor, eredeti múltszázadvégi pompájában és velencei-reneszánsz homlokzataival mint a diadém ragyogott a kétfelől összefutó utcaképen. Az úri földszint fölött csak egy emelete volt, de igazi piano nobile és én ezen az első emeleten fedeztem fel az álomlakosztályt, melybe őrülten belehabarodni a pillanat – teremtő képzelettel tíz nap és a hazugságfortély kétórás műve volt. Becsörtettem az alagsori házmesterlakásba és elkezdtem folyékonyan fantáziálni. Hogy mondták. Hogy látták. Hogy küldtek. Ebben a házban kiadó lakrész van. Beszéltem azzal, aki látta a cédulát és én magam is… a trafikosné maga mondta: már régóta ott az a cédula.
Házmester és családja, házmesterné és csinos fruska lánya – egymásra néztek.
– Itt? Hogy itt? Lakrész? Szoba? Kiadó szoba? Hihetetlen. Lehetetlen!
– De! De! Még azt is mondta a trafikosnő: valami öreg hölgy hozta. Ideadta nekem, nézzek utána.
– Mutassa!
Odaadtam a magamgyártotta „hirdetőcédulát” és hipnotizáltam a házmesterlányt.
– A házszám, a cím: ez az, ehun van’e. Nekem nem szólt semmit a Kegyelmes.
(„Kegyelmes”…?! Aha, újabb adat a tereptanulmányhoz. Tovább erősködtem.)
– No ugye! Tudom én, bizonyos vagyok a dolgomban. Ki más lehetett az az idős hölgy!…
– Csak a Franciska lehetett, a társalkodónője. A jó ég tudja, mit akar a Kegyelmes asszony megint és miért csinálja, mostanság amilyen bogaras. Tudja mit, menjen fel a kegyelmesékhez és… kit is mondjak?
– Nyugodtan szólíthat mérnök úrnak.
– Menjen fel, mérnök úr a cédulával és kérdezze meg, mi az igazság ebbül meg hogy mék lakrészt akarják. Ehun a cím – – –
Tudtam mindent, amit tudnom kellett. A patrícius-család nevét, a Kegyelmes Asszonyt, Franciska kisasszonyt, aki a ház gouvernante-ja és a címet. Rápillantottam: CSENDILLA…
De – aki Scapin, annak legyenek furfangjai is: azért Scapin.
CSENDILLA! Megdobbant a szívem. Pollák Mihály parányi neoklasszikus remeke a Svábhegy oldalában. A Kegyelmes Asszonyé! Felhőtlen ég alatt a tűző napon, gyönyörű nyárban. Sohasem felejtem el azt a vágtát, a kaptatást a hegyre fel, a műemlékszámba menő ódon, fehér villapalota megpillantását. Hosszú zöldellő pást az oszlopsoros főhomlokzatig; a felvezető díszlépcső oldalöblében, a gyepen tanyáznak, akiket keresek.
Nádfonatos, aranybarna, kényelmes-hatalmas heverő széken és lábát zsámolyon nyugtatva, párnák öblén és drága plédekkel takarva – a Kegyelmes Asszony. Alma-Tadema festhette volna: Római Matróna, de már nyolcvanon felül. Körülötte ide-oda ugrál, felszolgál, sürög, pipiskedik a szentem, a másik: töpörödött és kicsit mintha „puklis” is lenne (de csak un soupçon de cabosse) – a társalkodónője, Franciska kisasszony; jó hetvenes. A fehér kerti asztal széles napernyőjének árnyékába húzódva, s épp mintha uzsonnához készülődés volna…
Az élet a legnagyobb rögtönző. A minden-dolgok-elrendezője: az ő találékonyságához fogható nincsen. Idefordulnak és várakozó mosollyal figyelik, ki vág át a magas füvön s tart egyenesen feléjük. A Kegyelmes Asszony:
– Ni csak, ni csak, ilyenkor délelőtt! Ki az, aki ma ránktör? Jöjjön csak, jöjjön, kedvesem és mi szél hozta erre. No mondja.
– Amilyen kevesen törnek ránk mainapság, öregekre… (A társalkodónő.)
– A szerelmese vagyok a neoklasszikusnak, Kegyelmes Asszony. Ez is: nem győzöm csodálni.
– A minek…?!
– A neoklasszikusnak. Ez? Java-Pollák Mihály!
– Ugyan! És honnan tudja?
– Parce que je suis un étudiant d’architecture!
– Pardon…?! – kérdezi vissza a Kegyelmes, de már franciául, a tenyerét is kagylóformán a füléhez tartva, mint aki nem jól hall. Emeltebb hangon megismétlem.
– C’est parce que je suis en train de faire mes études d’architecture.
– Voulez vous dire que vous connaissez mon p’tit nid d’été?!
– Mais bien sûr! Je le connais par coeur!
– Ne dîtes pas! – kacag fel a Kegyelmes és a lorgnonján át szemügyrevételezve, „jobban megnéz” magának. – Mais…!
– Mais quoi, Madame?
– Mais pourquoi parlons-nous français?12
Mondjam azt, hogy mert ez illik a pillanat fenségéhez és a Csendilla csendjének nagyszerűségéhez – azért beszélünk franciául? Csakhogy a hazugság kézihajtányát elég sínre tenni – és menten a gyorsvonati hazudozás szárnyas paripája válik belőle. Elkezdtem folyékonyan hablatyolni arról, hogy je suis moitié-français, minthogy az anyám, Mère est une Française és ezért hol így, hol úgy beszélek (messze voltak az idők, amikor vért verejtékezve szótáraztam Alphonse Daudet Lettres de Mon Moulin-jét, érettségire készülve. Azóta felfaltam Louis Bertrand és Rimbaud nyelvét és tettem az én szárnyammá; sokszor oly élvezettel s oly folyékonyan fűzve a szót, hogy a Philadelphia-kávéházban Szabó Dezső nem hitte el, nem éltem a Múzsák Szülőföldjén öt-hat hónapig. A hazudozás táltos nyergében éreztem magam, fellépésem jutalma gyanánt csakhamar közelebb rukkoltam a terített asztalhoz, mint az a szerencsefi, aki nem hisz a fülének, saját szavai hallatán: elfogadtam az uzsonnameghívást). A társalkodónő parancsszóra párnás széket tolt alám, a Kegyelmes Asszony meg, aki immár velem is rendelkezett, mentegetőzött:
– Csak csipegetünk, olyan az az uzsonna, haboskávé, kedvesem, hány cukorral szereti meg ez a kis kürtösfánk, annak is csak az utója…
Boldogan hunyorogva szemléltem őket; s noha a gouvernante-ban a gyanú némi rezisztenciáját véltem felfedezni, mitől sem kellett tartanom, amíg kenyéradó gazdája, a Kegyelmes, így védőszárnyai alá vesz. Csipegettem-torkoskodtam, ahogy a farkas teszi, ha nőstényoroszlán-társaságban iparkodik fékezni magát; s kétnyelvű virtuozitásom villáján mind közelebb hányva, magam tereltem arra a szót és kijöttem a farbával (aki Scapin, annak legyen furfangja is – azért Scapin:)
– Ez az a cédula.
– Nálunk, hogy kiadó lakrész? – nézegette hamisítványomat a Kegyelmes Asszony. Ki mondta? Ki tette lóvá? A házmester? Tőle kapta? A mi házmesterünktől? Biztos, hogy jó helyen járt, a 67-ben?
– Hát bolond az a házmester? Mi jut eszébe? – kontrázott Franciska.
Ha rajta áll, annyi szent, hogy hiába járok és azzal a svábhegyi úttal az ördögnek tartoztam. De nem úgy a Kegyelmes, aki hosszan elnéz és valamit latolgatva, azt mondja:
– Tudod mit, Franciskám? Nem is tudom. Tán nem is olyan rossz gondolat. Mert látod, ezek jódolgukban hetekre nincsenek otthon, hol a szőlejükben, hol a Balatonon, a lányukkal; s olyankor a ház sötét, üres és őrizetlen.
– Tudom. Hogy kit vehetnénk oda. Régóta gondolkozunk rajta – visszhangozza Franciska.
– Látod, milyen jó volna, hogyha egy rendes fiatalember, de egy olyan, aki igazán rendes…!
– C’est ce qu’il nous faut c’est des gens du bien! – sopánkodott a társalkodónő.
– Mais bien sûr – helyeselt a Kegyelmes és újfent lorgnon-végre vett. – Es-ce que vous, jeune homme, es-ce que vous regardez vous-même comme gens du bien? Hein?!
– Mais bien sûr, Madame, j’ le vous jure…!13 – lelkendeztem (röhögőkönnyeimet leplezve, amelyek a szemem sarkában már előtörőben voltak). – Mais bien sûr!
– Ha építész és műegyetemista, akkor maga, fiam, bizonyosan sokat rajzol. Így van?
– Örökké rajzolok!
– Rajzol, tehát otthon van. Vigyáz a házra.
– Árgus szemmel!
– Akkor magának nagy szoba kell, bizonyosan van egy nagy rajztáblája…
– Nagyon-nagy, Kegyelmes Asszonyom: négy méter –
– Jesszusom, négyméteres monstrum! Amivel mindent tönkretesz!…
– Elhallgass, Franciska. Van is nekünk egy olyan szobánk, a férjem dohányzója volt és most üres; mellette fürdő, főzőfülke, miegymás; az megfelelne.
– De a bér, Kegyelmes: és ha elmarad vele…? – aggályoskodott a gouvernante.
– Garancialevelet hozok. Kezességet, kettőt is, ha kell!
– Ugyan! – legyintett unottan a Kegyelmes. – Kell nekünk a maga pénze. Tudja mit, van nekem egy jobb gondolatom.
– Legalább valami nominális bért! Valamit! Kikötni! – sipított Franciska.
– Aber was! Sei doch nicht so unsinnig, so unmenschlich! – intette le a Kegyelmes; és nyájasan hozzám fordult: – tudja, fiacskám, vannak nekünk képeink, elég sok és csak rakjuk ide-oda. Ha azokat gondozná, letisztítaná, a lakkot felfrissítené, restaurálná… ért ahhoz is, a restauráláshoz?
– De Kegyelmes Asszony! A mesterségemmel jár!
– A mesterségével? Hát hány mestersége van magának?
– Ezer!
– Édes fiam! – fakadt el a nevetése, rajtam felejtett szemmel; s akkor a szívébe fogadott. Nemsokára kezemben volt a levél – levélparancs a házmesternek – arról, hogy E Sorok Átadójának melyik lakosztályt kell megmutatni, mikor költözik be, meg hogy takarításban és mindenben rendelkezésre kell állnia. Fütyörészve ballagtam le a Svábhegyről és az első telefonfülkéből odacsengettem az asztalosomnak. Hogy van már hova vinni azt a behemót rajztáblát – enyvezheti.
Egyike volt fontos „elveszett otthonaimnak”, de minekelőtte láb-alól és szem-elől vesztenénk, hadd oszlassam el félreértésedet: nem jelentette ez egy korszak végét, csupán kegyelmi felfüggesztését két évre; mert akkor újra a recrudescunt következett. S bizony, jóval, úgy 17–18 évvel később, 1951-ben, valamelyik börtönömben, visszafele távcsövezve – s versbe fókuszolva albérleti hányattatásaimat előtte-utána, hát csak „felderítette”, mint a világosítók a színpadot, de nem enyhített rajta a megszépítő messzeség. Hallga csak, hallga: KONTÁRÉLET a címe.
(HAJSZÁLHÍD, 318 o.) |
KL Árulnád már el, ki volt ez a patrícius-család, akinek a Stefánia úti palotájába ilyen fifikásan befészkelted magad?
Nem volt az fifikás, mert az alkut becsületesen gondoltam és álltam is: árgus szemmel őriztem a házat és rengeteget voltam otthon, mert ki nem szeretett volna ilyen otthonban minél többet otthon lenni, mert otthonülő lettem és mert odakötött az otthonhoz az építész-kenyérkereset és a bontakozó hivatás – az irodalom. Hallottad hírét a darabont-kormánynak? Bizonyára harangoztak róla valamit, Lorcsikám: az 1906-os Fehérváry-kormányt nevezték darabont-kormánynak, mert felfüggesztette az alkotmányt és rendeleti úton kormányzott. Ennek a kormánynak volt az egyik minisztere Pais Ödön (Ödön volt-e, melyik volt a tárcája s hogy miniszter volt-e vagy csak államtitkár? Ha agyonütsz se). Annyi szent, hogy igen nagy potentát a maga korában és kegyelmes úr; az ő „dohányzóját” kaptam meg a Kegyelmes Asszony törvényrendelete jóvoltából és a micisapkás házmester, aki attól fogva mérnökurazott meg a csitri lánya, a kis kacér, már oly tisztelettudóan vezetett fel az első emeletre, mintha a darabont-kormány parancsát hajtotta volna végre.
Ha a földszinten a vesztibülbe beléptél, bízvást megriadhattál a fenyegető szelindektől, amely a lépcső előtti perzsán hasalt (időbe telt, amíg felfedezted, hogy a kutyaóriás terrakotta csupán: a Monarchia idején nagy divat volt s ilyen szobadíszekkel ijesztették el a besurranó tolvajt, aki a félhomályban valódinak vélhette a fenevadat); majd ha felnéztél, megilletődve vetted tudomásul, hogy az első emeleti födém magasságában mennyezetfestmény zárja le a teret. Ebben a fejedelmi lépcsőházban a kétkarú lépcsőt széles pihenő szakította meg, amelynek föligérő, faltól falig terjedő beépített velencei tükrében hej be sokan megnézték magukat, mielőtt folytatták volna útjukat az Édes Bukás felé! Mint az a kis éjszakai pille is, aki meztelenkedéssel, lokálban kereste a kenyerét s elmenőben lefele jövet a lépcsőn, ahogy a tükörben meglátta magát, meg nem állta, hogy el ne kezdje a „számát”, ahogyan a táncparketten csinálja; vagy az a nálam tíz évvel idősebb vérem-szívója, gazdag-szép asszonyszeretőm, aki jövet mindannyiszor megtorpant a tükör előtt és mutatóujjával a tokabőrét cirókálva, meg-megállapította:
– Öregszem.
Lakonikusan, mint Larochefoucauld (l’enfer des femmes, c’est la vieillesse – a nők pokla az öregedés).
Az első emeleten volt a kegyelmesék lakása: a bejárattal szemközt, üvegharmonika ajtó mögött a faburkolatos, 22-méteres ebédlőterem, mennyezete, zárterkélye, kandallója, olajfestményei – minden-de-minden: mesébe illő. A Kegyelmes Asszony hálójának hármasablakát párnázott tolófal zárta el éjszakára, hogy kívülrekessze a lármát: itt látott vendégül időről időre, ha meg akart tárgyalni valamit „majordomuszával” (ahogy tréfásan nevezett, a gouvernante nagy bosszúságára) és itt panaszkodott álmatlanságáról: nyolcvan fölött járt.
KL És a te lakosztályod?
A hosszú emeleti hall végén, keresztbeállított főtengelyével: a Kegyelmes Úr dohányzója. Csupán olajportréjáról ismerhettem a vállszalagos-derékszalagos, sokkitüntetéses öregurat, de nyomban szívembe fogadtam. Dohányzója terem volt: 12 m hosszú, közel 7 m széles, zöldvörös bársonytapétával kitapétázva, a terem végén, körül beépített, bőrbevonatos üldögélő (hatan elalhattak rajta); a stukkómintás mennyezeten két aranyozott facsillár. A Thököly útra néztek az ablakai, ill. ajtói, mert szobányi teraszra lehetett kilépni belőle: toszkán ikeroszlopokon állt ez a 30 m2-es terasz és a tűző nap ellen letekerhető ponyva födte, akár a kávéházak terasza fölött: működött az is, aminthogy a főzőfülke, a karmos oroszlánlábakon álló hatalmas fürdőkád, a gáz, a hideg-meleg víz, minden a karbantartás csodája volt. Nyaranta minden ablak tárva-nyitva állt, eleinte zavart a hajnalban nekilóduló villamosok dübörgése, de aztán úgy megszoktam, hogy később hiányzott. Félkörös lezárású, firenzei, Giotto-féle ikerablakai voltak és aranykeretekben, mesteri giccsek a falon, kivált szerettem a fekete márványkandalló fölött azt a jó kétméteres Szenes-vásznat, amely Judit és Holofernesz ószövetségi apokrif történetét idézi előnkbe Caravaggio-s kontrasztokkal s igen teátrálisan, Judit ékszerekbe öltözött meztelensége életnagyságú, csípővonalának táncos ingervonaglására vágóhídra induló Holofernesznek éreztem magam… Volt pompás hálókerevetem is, de rendesen a körbefutó bőrpad közepére ágyaztam s hiszed-nem hiszed, nyaranta ha kora reggel felkoppant a szemem és arra ébredtem, hogy ott vagyok, ahol vagyok, hát lehenteredtem a fekvőhelyről, végiggurultam a szőnyegen és nyerítettem a boldogságtól.
Volt ott diákmulatság, tánc, ha csak módjával is, de volt. Összetrombitáltam 30–40 diákot-diáklányt, táncoltak reggelig. Ehetetlen szendvicseket gyártottam, a szardíniát lekvárral, a mézet szalámival házasítottam: a zabáló sáskajárás az oldalát fogta nevettében, míg falta: mindenki rajtam kacagott. Volt is mit: Kelen Tibor barátom hozta hóna alatt a felhúzós gramofont s mikor „menetközben” a rugója eltörött, a házigazdának kellett hajnalig, a mutatóujjával forgatni a tánclemezeket, s így kimaradtam a táncból. A dorbéz tivornyáknak a Csendillába híre ment, a gouvernante már „orgiákról” tudott és ellenem tüzelte a Kegyelmest; ám az ilyen „felelősségrevonások” komédiásjelenetté szelídültek in molieribus és édelgéssé omlottak a haboskávé és a kuglóf társaságában, mikor is, majordomusza arról számolt be a Kegyelmesnek, hogy őrjárása során a padláson kézi faragású, felbecsülhetetlen értékű, finom mahagónikereteket fedezett fel s ő azokba a cikkcakkos körrajzú s barokk templommennyezetekre emlékeztető keretekbe örömest beleapplikálna holmi magatervezte-magapingálta barokk templommennyezetet Maulbertsch avagy Tiepolo modorában… Mihez a kedves Hölgy tapsikolva adta beleegyezését és nekem újabb ürügyem volt, hogy bejárásom legyen Hozzá, vázlataimmal, amit Franciska sem tudott megakadályozni, akárhogy feketített. No de mindez mellékes: diákélet, tombolt bennünk a fiatalság. Még az is csak másodsorban érdekes, mi történt a terem közepén álló óriás rajztáblán, mert mi más – a vajsziget magunk alá köpülése, a megélhetés; ami fontos, az az, hogy mi született a rajztábla mellett az írógépen s hogyan szaporodott a polcon a könyvtár.
KL És meddig tartott ez a gyöngyélet, hogyan ért véget és miért? És mi minden született itt, azon az írógépen: elmondanád?
A gyöngyélet? Tartott vagy két évig. Mások a pokolra szánkáznak úgy, ahogy én paradicsomomra szánkáztam, de kirúgatásom úgy ért, mint akinek nincs ideje visszanézni a csattogó vonatkerekekre, hogy vajon melyik szelte le – mert már a vágányon a feje. Majd még arra is rákerítem a szót; de nehogy azt képzeld ám, hogy én is a „luk-luk-lány-szekta” tagja voltam, mint galambősz fejjel is az a budai tornatanár cimbora, akinek életét töltötte be a posványos erotika. Magam iparkodtam naponta „letudni” ezt a közelharcot szerelmi gerjedelmeimmel s ha margóra söpörtem, hát minden figyelmemmel az „igazi világ” felé fordultam, ami nem is annyira a betűk világa volt, mint azon keresztül a látvány egésze – a jelenségvilág.
(11) Rizsporos irodalom, parókás auktorok: életrekelnek a századok. Kartotékok, fiókok: telnek a jegyzetek a bölcselet felleltározásával; rektifikációk. Cápaharapással – egyszerre: Rabelais és a francia nyelv. Előreportyázások a jelenbe, a francia modernekig. Szerelmi fájdalomtan – avagy kullancs a makkban; fejezetek a paráználkodás mindközönséges szenvedéstörténetéből. Gyorstanuló módszerrel, nyelvről-nyelvre; barátságból fegyverbarátság. Felmérések Budapest épületállagáról – amikor az angliai Kártalanító Bizottság eszméje a szigetországban még meg sem fogant. Egy harcsabajusz igaz története.
KL Meg sem ismétlem, a kérdésre még emlékezel, a gomb lenyomva, a magnó szalad, fut-szalad, tiéd a szó.
Fut-szalad a futószalag velünk s hiszen csak azt a Nagy Fáradtságot ne érezném, amiről a Zarathusztrában Nietzsche beszél. Vauban várfortifikátor úr, hadmérnökök eleje tervezett ilyen „bevehetetlen” várnégyszögeket, amelyek láttán az ellenség megszégyenülten visszatakarodik s meg sem kísérli az ostromot; s ilyen várnégyszögnek nézem élettörténetem bástyatornyait, hogy azt se tudom, honnanfelől kezdjem az ostromot, hogy rátaláljak a gyenge pontjára. Mert látod, Lorcsikám, akik a maguk egyetemén végigmentek a humaniórák diszciplínáján, kinevethetnek, ha visszamesélem nekik, hogyan faltam fel – nem a világirodalmat, ó nem, hanem ami abból rám tartozott; nekem viszont ifjonti felbuzdulásaim története ez és a szívemhez közel áll: mint „kívülálló” a magam veszélyére próbálom megmászni kultúránk ostromlajtorjáit és előhaladásom azért olyan rapszodikus, mert magam vagyok a magam lámpástartója (nincs más vezetgetőm) s mert annak is rendhagyó vagyok. Ezt jól vésd emlékezetedbe: nekem sohasem volt tananyag auktor és irodalom, velem senki sem íratott zárthelyit se nemzeti ébredésünkről, se a romantikus elemről XY költészetében, az auktorok a felütött oldalakról megelevenedve léptek elém, s ahogy hosszú sorokban előkövetkeztek, úgy sorjáztak zöldvörös bársonytapétás hodály termemben – úgy sorjáztak a századok. Visszaugorjak diákkori rémtörténeteimhez? Meséljem a 15 éves kamasz felsülését szónoklattani órán, amikor a dobogóra hágva, Beethoven-gyászbeszédét e szókkal kezdte:
– Egyszer egy kinagyított fényképen pillantottam meg a zeneköltő arcát s ma is úgy jön előmbe: viharfellegek borította égboltozatot ábrázolt a kép, ám a felhőfoltok között, mélyen ülő szemüregeivel, szigorú szájvonalával és boltozatos homlokával ott gomolygott Beethoven maga – – –
Meg se hallották, amit mondok s szavaimat harsány kacagás nyelte el: az osztály óriás bricsesznadrágomat nézte, amely két számmal volt nagyobb a kelleténél (hogy egyhamar ne nőjjem ki) s a gombolása majdnem állig ért.
S ugyan miből is gyaníthatták volna osztálytársaim, hacsak a szagomon meg nem érzik s bizony ha megsejtik, az arcukra ráfagyó röhécselés sárga irigységre változik – hogy ötödikes padszomszédjuk, aznap, és máskor is, minden másod-harmadnap: honnan jön s miért lendül be olyan bódult-kókadtan az osztályterembe…?! Tudod, ha erre a titkomra gondolok, vásottságom, elvetemültségem, vakmerőségem ábrándossá tesz és eszembe jut, mit mond Anatole France a Vallomások íróiról: olyan emberek ők, élükön Szent Ágostonnal, akikben él még a szerelem egy parányi szikrája bűneik iránt. Ne ítélj meg érte. Mert amíg a Kertész utca 25. alatt csak a szomszéd lakásba kellett átsompolyognom úgy reggeli fél hat tájban, amikor még mindenki aludt, hogy a szerelem mindennapos rituáléját elvégezzem a gyereklány forró ágyában, ott még volt derékalj, amelyen puha fekvés, jó lovaglás esett. De amikor a bájos kis parasztfruska felmondott és a messzi Rökk Szilárd utcába szegődött el, akkor igencsak vakarhattam – és nemcsak a fejemet. Ám egy kis furfántért nem megyünk a szomszédba: megörököltem nagyapámtól az ő téli bundáját s minthogy akkor még az ilyesmi mindennapos szabógyakorlat volt, azt a „finom angol szövetet” kifordították, átszabták az én méretemre, belegombolósra a szőrmebélést is megügyeskedték s ezzel évekre olyan télikabátra tettem szert, hogy hóval, hajnali hideggel, reggeli zimankóval is dacoltam. Nos, ha az a városi bundácska beszélni tudna. Kieszeltem a teendőket s összebeszéltem Pannuskámmal. Fél hatra a szüleim már elindultak a boltba abban a hiszemben, hogy én negyed nyolc előtt nem kelek, s majd a vekker ébreszt. Nem a vekker ébresztett: alighogy kifordultak az ajtón, gyors cicamosdás után magamra hánytam ruháimat, télikabátomat, összekapkodtam táskámat és repültem: irány a Rökk Szilárd utca. Kevéssel kapunyitás után már rohantam is fel –, de nem az elülső, hanem a hátsó cselédlépcsőn. A másodikon volt a lakás, a sarokbejárat mellett már megpattintva várt a garderob-szoba ablaka; csak be kellett nyomnom, átlábalnom az ablakmellvéden – és bent voltam. Még bent se voltam, már benne voltam az édes lánytest melegében. Hidegpadlós, barátságtalan lomkamra volt, egy oldalán mennyezetig szekrényekkel. Még le se kanyarítottam magamról, már le is terítettem a hideg mozaikpadlóra bundámat szőrmebélésével felfele – az volt a derékalj – és azon minutában esett jószág módra oly vadul szeretkeztünk, hogy háromig se számoltunk és kiremegtük kéjünket. Hirtelenkedtünk, mint a verebek; de – sietni kellett, nehogy a háziak megneszeljenek valamit s előjöjjenek. Pannika alig csukta be az ablakot mögöttem, s mosakodni indult – én már nyargaltam lefelé s az Akácfa utca elkerülésével (hogy szüleim az üzletből észre ne vehessenek), átvágtam toronyiránt a terézvárosi templomnak, s onnan váltott lovakkal a Nagymező utcán végig, loholva a Markó utca felé, ahol bebuktam az Ybl-féle pompás vesztibülbe s felkarikáztam az emeletre, be a padba. Sunyi oldalpillantással a padtársamat figyeltem: hogy lát-e rajtam valamit. Majd még, ha odaérünk, óhatatlanul arról is vallomást kell tennem, hogy ki volt az az örök páromnak ígérkező bolondos Lilith az Édenkert kerítésén messze túl s oly fenyegető, drámai körülmények között, hogy szerelmünk nem is lehetett egyéb, mint egymást-sürgető, áradó-ijedelmes jószágszeretkezés… No de ez majd egy későbbi elkalandozás leterített bundakabátja lesz, másszunk vissza a kronológia lajtorjáján, s lépjünk le a hetedik osztály dobogójára, ahol – és amikor, tanári elnöklet mellett önképzőkört játszottunk.
Tizenhét éves fejjel, ahol nem volt semmi keresnivalóm: be-belopóztam a bölcsészegyetemre, s „feketén” meghallgattam Pauler Ákos néhány előadását. A hallottak zűrzavaros kulimásszá álltak össze bennem, s rögvest jelentkeztem az Önképző Kör elnökénél, hogy bölcseleti előadást szeretnék tartani „az Igazságról”. Teljes óra hosszat beszéltem tánciskolásoknak-futballdrukkereknek arról, hogy „az igazság egy és oszthatatlan rendszer, amely pozitív, negatív és limitatív úton bizonyítható és végső fokon egyenlő és azonos az Istenséggel”… Szavaimat kínos csend követte s nem kirobbanó röhej; a helyzetet az elnöklő tanár mentette meg, aki vonatkoztatta az elhangzottakat Vörösmarty költészetére…
KL Nem értem az összefüggést. Elkalandozunk –
Nem érted? A kitérésen, az elkalandozáson lemérheted életfáradtságomat. Egyfelől ki akarok térni a feladat elől (én már úgy is tudom semmitmondó történetemet, az olvasó meg minek kacagjon államig érő, buggyos bricsesznadrágomon), másfelől példálódzni akartam történetkéimmel, hogy te is keserüljed irgalmatlan tanulságait az életútnak. Hogy az iskolát úgy vered le magadról, mint a cipődről az útiport, ha egyszer, szellemed világrajövetele után a magad útját járod. Eltűntek, alámerültek azok, akiknek mindez csak szamárlétra volt, „érettségi”, penzum, tananyag. Nekem többé nem kellett a filiszter élet szamárlétrája, s ami addig annak tűnhetett, a penzum, a tananyag ott tündökölt fel – a könyvespolcon feltündököltek a Társak. A Szövetségesek! Hiszed-e?! A felfedezések boldogságrohamait! Az ismerkedés izgalmát, amikor az idegen vivőközeget, a nyelvet egyszerre ismered meg auktoroddal?! Ő már megvolt nekem, mind az öt kötet, tehát beköltözéskor már magammal vittem, de hogy ki kit falt fel: Rabelais engem avagy én őt, ő engem szőröstül, én őt bőröstül? Ahogy a világirodalommal egy időben s annak a közepén, felfedeztem Rabelais-t, úgy fedeztem fel rémülten, hogy szélhámos francia tudásom ehhez, ennyihez nem elegendő és nem túlzok, ha azt mondom, hogy amint a cápa a jajveszékelőt derékba kapja és egy-falatban falja-nyeli, úgy kaptam én is derékba Mindnyájunk Atyját (ahogyan Anatole France nevezi, le Père de nous tous) Maître François Rabelais-t és a francia nyelvet, a nyelv egészét, a modernet, a középfranciát, és – és! – és hiánytérképemen felmértem a humanióráknak azt a tömkelegét, az ókori klasszikus szerzőknek azt a tömegét, akiken Rabelais végigzongorázott…
Nekiálltam, kampányszerűen álltam neki, antikváriumokból, könyvtárakból összeraboltam segédleteimet; szótáraztam, jegyzeteltem, címszavas kartotékrendszert állítottam fel és kis kurta egy-két-öt esztendőcskék múltával levizsgáztattam magam Diogenész Laertioszból csakúgy, mint Aulus Gelliuszból, Sextus Emipiricuszból csakúgy, mint Dion Khrüszosztomoszból – a lista hosszú, jegyzeteimet különösebb nehézség nélkül könyvre/könyvekre lehetett volna váltani, könnyeimet már elsírtam értük, ott vesztek el könyvtárammal, az első házkutatással nyomuk veszett.
Jól gyanítod, nem álltam meg a klasszika-filológiánál, szakaszról szakaszra a bölcselettörténet egésze következett, puskák/professzorok, vezetgetők – és félrevezetgetők nélkül, mindig a magam konok feje szerint; és már tudtam, hova tegyem Pauler Ákost a maga neokantiánus idealista rendszerével, hova Kornis Gyulát, és last but not least, hova Szent Ágostont (Vass miniszter úr máig legszebb magyar fordításában olvastam, kiben, mellesleg, rokonszenvesnek találtam, hogy papi fejedelem létére a szép szineművésznők a gyenge pontja volt…)
Bámulatos szellemi szabadságharc volt az is, Boulainvilliers gróf és kiterjedt társasága, bár forradalmi hatása a felvilágosodás ez első hullámának nem érvényesült, s nemzet- és vallásgyalázó, polgárpukkasztó pamfleteik hol a nemesi címer, hol az anonimitás védelmében lopakodva mint kuriózumok peregtek bele az annáleszekbe: akkor még ezekről a nagyszerű proto-enciklopédistákról mit sem tudtam. Meg kellett elégednem az enciklopédisták felfedezésével, s agnosztikus lelkemnek ez a szellemi földség repeső örömet, boldog behajózást és biztos révbe érkezést jelentett. Az iskolás ismertetések, a népszerűsítő kompendiumok ideje nálam lejárt: letisztítottam az iskolamesterek elfogultságát; a kompendiumból-kompendiumot gyártók értesületlenségeit; a begyökeredzett nézetek vidékiességét a mesterek portréiról; mindinkább megerősödött bennem a gyanú, hogy csak az eredeti szövegnek hihetek, a kommentátorok csupán a maguk pecsenyéjét sütögetik a nagy szerzők tüzénél. Megkezdődött a rektifikációk kora, mely azóta is tart: nem győzöm katalogizálni őket és nem szűnök ámuldozni elfogadott interpretációs torzulásainkon.
Voltaire könyvészetileg is értékes, híres-neves svájci, 72 kötetes Kehl-kiadásából borjúbőrbe köttetve ötöt a magaménak mondhattam, s igen szerencsésen válogatta össze ezt az ötöt a véletlen; közöttük volt kereszténység-ellenes vitairatainak jó ezeroldalas válogatása. Filológiai felkészültsége fölényes; intellektuális támadása kivédhetetlenebb, mint a Nietzschéé – aki kritikájában tajtékzó és gorombább ugyan, de pszichologizmusa heveskedő, s ami meg a történelmi tényeket illeti, a lényegnek mellétalál. Bűvöletének hatása alatt, akkor, magamtehetetlenül követtem Ferney fejedelmét szenvedélye sodrában, fel nem foghattam, hogy az écrasez l’infâme! harci szekercéjének megforgatása után még mert valaki keresztény lenni, vagy az maradni – mit sem sejtve akkor még, hogy a világvallások történelmi léptéken élik le életidejük évezredeit s ezen az emberlépték átsuhanása olyan, mint a pille megvillanása lángközelben. A zsidókereszténység könnyűszerrel megemészti és feledésre kárhoztatja a filozófus-pillék támadását (amilyen magam is volnék); ami végez vele, életidejének lejártához olyigen közel, az nem a támadók, hanem: önmaga befele-temetkezése. Holt anyagában szuvas csontsziklává rakódik. De nemcsak vele, Voltaire-remmel volt találkozásom, hanem sorra vettem barátait-ellenfeleit, kortársait; Diderot olvasása óta tudom, hogy a nagy garral handabandázó üres Sztanyiszlavszkij csak az ő színésztipológiájának az újrafeltalálója; majd a fogalmak új meghatározásainak lexikonba-rendezőitől, Bayle-tól D’Alembert-ékig az út logikusan vezetett a Nagy Francia Forradalom eredetvidékére s történetesen angol szerző, Carlyle népszerű monográfiája volt az első, amely bennem elvégezte ezt az erdőgyújtogatást – mit sem tudtam a szónokias, olykor kortinahasogató mű tragikus történetéről (hogy szerzője az első kötetet kölcsönadta filozófus-barátjának, John Stuart Millnek s az meg későn kapott észbe, hogy gazdasszonya a mindennapos tűzrakáshoz a kandallóban – elhasználta; Carlyle vért izzadva újraírta az elgyújtogatott első kötetet… hiszen ha tudtam volna, hogy nincs a teremtésben vesztes, csak én: az én odaveszett kézirataim senkinek nem hányhatom a szemére és soha újra nem írhatom!).
KL Megpróbáltad?
Nem is egyszer. Meg akarsz ríkatni? Jobb, ha nem beszélünk róla. S jobb is volna, ha a hallgatás mély fátylát boríthatnánk másegyéb szerelmi megpróbáltatásaimra, melyekben a gonococcuszok vétlenek lévén, ez a kisded kaland soha derék, joviális háziorvosunk jurisdictiója alá nem tartozott. Leggörbébb történeteim egyike – mondhatnád – amikor a protagonista gyógyjavallója egyúttal parádés orvosnő-szeretője is és gyermeki álmainak ezerszer-megimádottja. Mert ilyen szilaj lobogású gyermekszerelem fűzött távoli rokonomhoz, unokahúgomhoz, Lolához, aki két évvel idősebb volt ugyan, de hétéves szívemmel, huszárkülönítmény élén, nemegyszer lovasrohammal mentettem ki a halál torkából – éber álmaimban. Álmaimból gorombán kijózanított ugyan egy látogatás, amikor, odalátogatásomkor az előszobában Lola helyett egy óriáslány fogadott, felnyalábolt és körültáncolt velem a szobán (mondván, hogy „cuki” vagyok:) Lolának ez az előre nem látott hirtelen-növése nem volt benne szerelmi szerződésünkben és én kénytelen voltam mélyhűtőbe tenni érzelmeimet, hol is azok, mirelit szerelem formájában, többszörösen túlhaladták a konzerválhatóság dátumát. Mint fiatal Junó robbant be életembe ekkortájt Lola: elfranciásodva, s orvosi diplomával, amit a Sorbonne-on szerzett. Már nem volt két fejjel magasabb, hanem olyan, amilyennek az ádámivadék szereti párját: most én nyaláboltam fel, s táncoltam vele körül a szobát. Három nap se telt bele s egymáséi voltunk. Kikövetelte belőlem a szerelem Párizsban divatos fogásait és az ars amatoria olyan fortélyaira tanított meg (és a francia nyelv olyan intim szókincsére), amiről addig nem is álmodtam. A baj a kullanccsal kezdődött. A jó ég tudja, melyik éjszakai csavargásunk során szedhettem fel a budai hegyekben, ahol juhot-kecskét legeltetnek; tény, hogy egy reggel, szerelmi kimosakodás után fura, csontszínű, keményes, kiálló dudort fedeztem fel hímtagomon. A makkja oldalán volt. Mutatom Lolának a „kinövést” és furcsálkodva, hogy „nem fáj”. Lola, azon meztelenül orvosnővé vedlik és szakszerű:
– Persze. Csacsi. Nem kinövés; hanem eleven állat. Az mászott beléd.
– Állat? Ez? Ez a nagy kukoricaszem?
– Az hát: kullancs. Ott szedhetted fel, ahol lefeküdtél a szabadban. Ahol kecskék meg szarvasmarhák legelnek. Öltözz, szaladunk, kivétetem.
A kórházi műtőben, fagyasztással, percek alatt eltávolították, s mint boldog jegyespár, kacagva távoztunk. Lola vidékre utazott, vidéki kórházakban próbálkozott: maga sem sejtette, micsoda vándor szellem lakozik benne s nem is akarta igazán megvetni a lábát (francia kiközvetítőkkel is levelezett). Nem telt bele egy hét, kora hajnalban merevedésre és irtózatos fájdalomra ébredek: péniszem a szokásosnak kétszeresére dagad és vörös. Próbálkozom hideg vízsugárral: az erekciót lehetetlen lelohasztani. Elsőnek jelentkezem a Műegyetem orvosi rendelőjében. Az ügyeletes orvos felfektet a műtőasztalra, ránéz, körülforgatja, hümmög:
– Ezt csúnyán bekaptad, pajtikám.
– Mi ez? Sánkér? Cimbalomszeg? Szifilisz?
– Szifilisz az eszed tokja. Megtréfált az anyatermészet. Fimózis.
– Fimózis? Az mi?
Felelet helyett nekikészül a kauterezésnek:
– Ez fájni fog.
Fájt is, istenesen, s leégetés után rongyokban lógott a bőr.
– Meddig tart, amíg meggyógyul? – szorongattam a pólyában elkínzott membrumomat.
– Ez? Soká. Megmondhatod a barátnődnek.
– Soká? Milyen soká? – rezzentem össze: hamarosan visszavártam Lolámat.
– Jövő héten mutasd magad.
Jó cimbora volt, megadta magántelefonját: ha rámjön a priapizáló roham, vágjam magam taxiba és ő akármikor beadja az injekciót. Mert hogy csak az segíthet. Csak egyszer kellett igénybe vennem, éjnek-évadján: ajkamat harapdálva jajgattam és csillagokat láttam. Néhányszor még kautereztek és én szontyologva mosogattam-kenegettem férfiasságom roncsait. A hegek fel-felszakadtak, az égetés lassan gyógyult; elátkoztam a szerelmet. Lola szörnyülködve nézte, s valamit mormolt, tán hogy ő másképp csinálta (vagy Párizsban másképp csinálták) volna; és titokzatosan elnézett. Az ő vallomása következett. A követségen összeakadt egy francia szerzetespappal, meggyónt, megáldozott; vallásmániás megszállottsággal szajkózta a misztika alpári-nemes szólamait és közölte, hogy „eljegyezte magát” az Éggel –, s mindezt franciául; életemben először zavart a francia beszéd. Kirobbantam:
– Ostoba! Miért locsogod nekem mindezt franciául? Mért nem mondod magyarul?
Halálos sebet ejtettem rajta. Nem szólt többé hozzám; összeszedte holmijait és eltűnt a házból, el az életemből. El, de nem egészen: kerülő úton értesültem élete baromian tragikus zsákutcájáról, melynek végén életét vesztette; a HELIÁNE egyik mellékalakjában állítottam emléket neki.
Lola eltüntével a szerelem hosszú üzemszünete következett: hangulatom sem volt a hajszához, de meg mind jobban respektáltam veszedelmeit. Lírámból kiperegtek a rímek, s azok a kiérleltnek mondható prózaversek, amelyek írógépemen születtek, a kortárs magyar lírában rokontalanok voltak. Végképp nem hasonlítottak a kassáki prózaversre (melyben az ideológia-fertőzet és a propagandisztikus világlátás interpenetrációja teljes), Déry Felhőállataival pedig nem hozott össze a véletlen: a francia léggyökereken át táplálkoztam, Aloysius Bertrandtól Laforgue-ig, Gérard de Nerval-tól Saint-John Perse-ig, Rimbaudtól Michaux-ig olyan áhítattal forgattam kincseimet, ahogyan a scriptoriumában üldögélő szerzetes szemelgeti az Írást egy olyan világban a falakon kívül, amely tőle és fóliánsaitól mindenestül idegen. Gide poszt-nietzscheánus Nathanaelje – a Les Nourritures Terrestres emelkedett ingerültsége ütötte le a „párizsi á”-t, amire felhangoltam hangszeremet, a Pénzhamisítókat meg Céline Utazását az Éjszaka Végére még Lola hozta nekem, s egy darabig még küldözgetett is, de abban mind több volt a hitbuzgalmi pszeudo-művekből és mind kevesebb az irodalom.
Egy szó mint száz: akkor „egy életre” elszegődtem a francia géniusz – Marianne szerelmesévé. Az ő Attisza voltam, az ő Pásztora. Ott üldögéltem a lábánál, csudáltam perzisztens szépségét. Ez volt – Ő volt aztán csak a Vénusz Kallipűgé! S hogy mennyire belehabarodtam a franciákba és Franciaországba, annak van tanúságtétele is, a Cukrászsütemény c. nagy prózaversem, amelyet jóval később, 1967-ben írtam Párizsban és a szürrealizmus tudós krónikásának, Maurice Nadeau-nak ajánlottam, pedig hogy sem megihletője, sem igazi tulajdonosa annak soha nem volt és hogy kinek is vittem ezt a tele-kalapdoboz cukrászsüteményt, azt nem lesz könnyű elhallgatnom, majd, ha odaérünk… Nem is tudom, nem nemzet- és vallásgyalázás-e magyar szemmel-füllel, ha a prózavers egy másik nemzetnek vall szerelmet és nem a szülőföldnek, amely vemhéül fogadott – és kivetett; de akkor ez nagyon igaz volt, ítéld meg a szöveg alapján te magad:
szeretlek, Franciaország
szerelembőli kiborulásom ihol van, te mulatságodra lett ez az ötvenharmadik évem e nagy, szüretelő nemulass
ez az elfele dőlés, szájtól ez a felhasadó zsák, ez vagyok én; ez a motyó a kivert kutya motyója, ki véled lett vesztes a teremtésben, az én elgurult motyóm. Mellékuporodva felernyőz rád szemem szikraesője
Franciaország, májusfa
se virágkocsim, se kigöngyölnivaló ajándékaim, se filmes seregemből újdivatünnepi karneválom, elédzúdítanivaló
nincs, nincs
csak ez a nincsem-görcs, ami van; a zokogóinger görcse a gégefőmön és elfakadásom, szégyellős-bevizellős könnyeim-elfakadása
hogy amin keresztül látlak ebben a záporberendezésemen átali próbatündöklésben, káprázat-pygoráma, akit látok és szenvedek
hogy látva-lássalak
körültáncolhatatlan Franciaország
De Marianne szörnyen megszokta már, hogy untig neki hódol a világ, s ha nem szórakozott-közömbösen fogadja, akkor a hátát mutatja. Tudod, D’Annunzio mondja valahol: mindenkinek két hazája van, az övé – és Franciaország. S akkor így voltam vele én (majd, ha 1967-ig elérkezünk életutamon, még egyszer rákerítem a szót). De hogy még mi minden született palotás termemben, a rajztábla mellé telepített írógépen? Több elbeszélés, egy-két kisregény meg egy nagyobblélegzetű tanulmánykötet, amolyan Tractatus Politico-Philosophicus íródott itt, A VESZÉLYES FORDULATSZÁM, egy 600-oldalas gépirat, s majd arról is szót ejtek még, ha odaérünk, s egyáltalán, arrafele elkalandozunk; de itt, esedezem, megengednél-e egy sibságos közbevetést?
KL Kitérést, elkalandozást nem; közbevetést igen. Közbevetéseid olykor lebilincselőbbek magánál a történetnél.
Ez a „suta bókok” mintadobozából való: köszönöm, Lorcsikám. De ládd, elevenemre tapintottál, s ez az én nagy fájdalmam. Mert míg váltig történetem szürke középszerűségén szégyenkezem, meg-megered a szavam, s oly sok, szinte bejárhatatlan részlet jut eszembe, hogy legszívesebben Strindberg módjára regénysorozatot írnék meseanyagomból, mely úgy sarjadzik-osztódik s dobná ki magából oldalbugyrait, ahogy mondom. Az ám, de mihelyt engem is odabilincsel, megszégyellem magam, hátrálok az agarakkal s azt nézem, hogy merre van a „toronyiránt”: rövidítem, s ezzel épp az az „íz, csín s tűz” marad le belőle, amit a költő hiányol a se-íze-se-bűze opuszkulumokban.
KL Már látom, turpisság van a dolgokban s ez is egyike beterelőidnek, vén ravasz kelepceállító!
Haha! Rászolgál, aki belecsábul. Lorcsikám!… Hát most kenyéren és vízen tartsam az olvasót, ahol a regényesség terített asztalával fogadhatnám? Mert innen, történetünk egy oldalbenyílója megérdemelné, hogy stendhali tüzetességgel körbejárjuk. Mert nemcsak Kaffka Péter és társai révén dolgoztam a Közmunkatanácsnak, hanem Borbíró (Bierbauer) Virgil révén is. Temperával „főzőrajzok”, kikent-kifent tündér-homlokzatok, nagyméretű városfejlesztési madártávlatok készültek különleges méretű rajztáblámon; eleinte reklámgrafikus barátaimat, Konecsnit és a társát, Kling Gyurkát kértem meg a belesegítésre (csekély díjazásért) a festékszóróval, ami akkor újdonságszámba ment; majd magam is vettem festékpisztolyt és ha kellett, vállaltam albérletbe olyat is: plakátot a grafikus-cimborának, akinek ilyen masinája nem volt. De Borbíró megbízatása évekre szóló volt s ebből a munkából, ha nem is baráti – meleg kartársi viszony fejlődött s továbbvittem irodája ügyeit akkor is, amikor behívócédulát kapott, vittem 1943-ig. A Közmunkatanács B. V.-t egy roppant térképkészlet előállításával bízta meg. Az elaborátum öt (vagy tán hat) készletből – s mindegyik 64, 70 x 100 cm-es térképlapból állt; mind az öt készlet Budapest épületállagát dolgozta fel más és más szempontból. Pl. (1) keletkezési év (2) állapota: bontásra érő; rozoga; ócska; középfinom; finom; elsőrangú (3) művészi értéke: műemlék; olyanszerű; kiváló; jellegtelen; harmadrangú; értéktelen (4) párkánymagasság: földszintes; két-három emeletes; öt-hat emeletes; etc. etc. És így tovább. A térképlapok elég nagyok voltak ahhoz, hogy ezen a léptéken az objektumokat különböző színekkel meg lehessen jelölni; a színezés alapján tájékozódni lehetett a főváros épületanyagában. Ha a Közmunkatanácsnak valamelyik kerületben kedve szottyant arra, hogy alkalmas helyen „sugárutat nyisson”, a vázlatokat azonos léptéken csak rá kellett helyeznie a megfelelő térképlapra és nyomban világossá vált, hogy az új sugárút nyitásánál földszintes viskókat vagy ötemeletes házakat, század eleji luxus-lakótömböket vagy alacsony, múlt századi, avultas bérkaszárnyákat kell-e lebontania. E feladatra B. Virgil eminensen alkalmas és eminensen alkalmatlan volt. Eminensen alkalmas, mert mint a híres-neves TÉR ÉS FORMA szerkesztője, havi folyóiratában ezer és egy jelét adta, hogy a városrendezés és a modernség érdeklődésének főiránya, az urbanizmus számos külföldi korifeusával tartja a szakmai kapcsolatot és a nyomornegyed-felszámolások, sugárút-nyitások lelkes híve (más lapra tartozik, hogy az akkoriban nagy dobra vert Madách-sugárút eredeti célja az ún. gettó felszámolása lett volna). És eminensen alkalmatlan, mert őt ugyan aranyba kell foglalni, olyan vajszívű ember, de. Rossznyelvek szerint rabbiátus természetű és ha haragja kirobban, legjobb, ha szalad mindenki, amerre lát. Én ugyan tanúja voltam B. Virgil néhány rossz pillanatának, de nehezen néztem ki belőle azt a fákat-tövestül-szaggató elemi erejű tornádót, aminek elhírelték. Az igaz, hogy alkatilag aszténiás-leptoszóm, villámsebes mozgású, nyughatatlan, szikár ember volt, állandó türelmetlen idegfeszültségben élt és környezete minduntalan érezhette, jelét vehette, hogy kirobbanással fenyeget. Sokan, a szerkesztőségben, irodájában, rózsadombi házában pánikszerűen menekültek előle (s hogy egy charmeur akart kibújni belőle, csak nem tudott? higgyem-e?!) csak két emberi lénnyel tett kivételt. Az első a felesége volt. Hogy mennyire volt művelt és tájékozott, nem tudom, de sejtem, hogy nagyon. Annyi szent, olyan olajos modorú hihetetlen bájos asszony volt, hogy kevés ilyen „született villámhárítóval” találkoztam életemben. Varázslatos jelenség volt (nem a szépségénél: lényénél fogva), aurája mindenhova vele ment, s ha mással tán férje ordítozott volna – vele meg se próbálta, s nem is mert lepattant volna róla; hanem mert mielőtt ráeszmélt volna, a felesége negédes mosollyal az ujja köré csavarta. A másik emberlény, akivel Virgilnek valahogyan sehogyan sem akaródzott ordítoznia – az én voltam. Virgil ui. nem tudott rajzolni, éspedig olyan nagyon-nem, hogy ez a tökéletes nemtudás titkos fájó pontja volt – és maradt; és ezért tisztelt engem. Mint „rajzos embert”. Ezt az „aranykezű” embert elvadítani, elijeszteni egy goromba szóval? Isten őrizz! Még megsértődik és se szó, se beszéd, odébbáll. Borbiró Virgil potentát volt a maga módján az akkori építésztársadalomban, s ekkora potentátról el sem lehetett képzelni, hogy jegyzőblokkal a nyakába veszi a várost gyalog és utcáról utcára, tömbről tömbre járva, egyenként felbecsül minden házat a megadott hat szempont szerint. Erre kellettem én: becsületesen s mintegy nyílt kártyákkal, átjátszotta a kezemre e nagy feladatot, magának csak az „összekötő” (no meg a fizetőpénztár-közvetítő) szerepét tartva meg. Én szerveztem be a fiatal kollégákat, gólyákat-szigorlókat, ki lemorzsolódott, ki beugrott a helyére: 8–10 alatt ritkán volt a létszám és ez a munka évekre elhúzódott, olyannyira, hogy amikor Csepel felmérésére került a sor, már benne jártunk a háborúban és magamnak meg néhány szorgalmas cimborámnak ilyen alapon, a Közmunkatanács révén kijártam a mentesítést a katonai szolgálat alól, minthogy működésünk, ha-akarom-vemhes alapon „hadifontosságú” volt… Ki gondolta volna, hogy negyedszázad múlva, az angol szigetországban, Budapest épületállagáról szerzett tudásomnak egy időlegesen szervezett angol kormányszervnél majd jó hasznát veszem? S hogy egykori „főnököm” fiát, mint építészt, itt Londonban vendégül láthatom és barátommá fogadhatom? Mihelyt Virgil a kezembe nyomta a „marsallbotot”, első dolgom volt, hogy összetrombitáljam a „stábot” s elsőnek persze testi-lelki jóbarátomat, Kelen Tibort szerveztem be. Őróla itt csak annyi álljon, hogy ő – ember és szerep, sors és jelenség – mint téma megérdemelné, hogy egy nálam sokkalta tehetségesebb, regények tucatjával büszkélkedő vérbeli regényíró hattyúdala legyen; majd még az ő kiéneklése is elkövetkezik – de akkor még a jeunesse dorée maga volt. Valami kópé verseny alakult ki kettőnk között, amin magunk is mulattunk: versenyt-tanultunk nyelveket. Három hónap alatt, napi 12 órában, non-stop. Olaszul. Spanyolul. Mire vért verejtékezve végigszótáraztam Fogazzaro Malombra, Mazzini I Promessi Sposi c. klasszikusait – Foscolót, Vergát, Pirandellót, már „tudtam” olaszul. A spanyolozás versenyében viszont Tibor csúnyául lehagyott és én pironkodva vettem tudomásul, hogy aki csinos fiúnak a spanyol követségről spanyol ajkú szép szerető akad a horgára és rózsaágyon tanulja Kasztília segédigéit, azzal lehetetlen lépést tartani.
Másba is próbáltam beszervezni tehetséges építészbarátomat: kiírták a nagybudapesti új városház tervpályázatát. Egyedül nem vállalkoztam volna rá: ketten is nagy hajrának ígérkezett. Szerencsétlenségünkre Tibor már az elején kiesett – a tüdőgyulladás 6 hétre ágyhoz kötötte – én meg vitézkedő keserves kitartással rajzoltam rakásra homlokzatokat-alaprajzokat. Az utolsó hét „finisében” nem aludtam, nem borotválkoztam, szakállt eresztettem; bontatlan ágy mellett gyártottam a még-hiányzó rajzokat. Volt úgy, hogy kihúzóval-tussal bajmókolva – állva aludtam és álmokat álmodtam végig. Mire a dögnehéz rajzcsomagot a négykerekű kézikocsin sikerült időben a zsűrihez beszállítani, már csak annyi erőm volt, hogy egy borbélyműhelybe betámolyogjak és borbélyszékébe lezuhanjak. Korhelynek nézhettek: ott nyomban elaludtam.
– Nyírás, borotválás?
Nem tudom, ki bólintott, mit válaszolt. Amikor felébredtem, ismeretlen fizimiska nézett vissza rám a borbélytükörből: egy idegen pofa, valami harcsabajuszos. A mester még, a fejem mögé tükröt villantva, készségeskedett.
– Így gondoljuk, könyörgöm? A bajuszt? Megstuccoljuk? Hagyjuk így?
Fizettem. Távoztam. (Úgy hagytuk.)
Azóta viselem.
(12) Gorombaságaink nem szeretetlenek. Értékítéleteink helyes szemügyrevétele; velejáróinak – haragunknak, csipkelődésünknek – leszázalékolása. A becsvágy, mely ha szertelen, úgy a hely szellemétől, lokál-tematikájától, vidékiességétől eltávolít, irodalmi klikkjeitől elijeszt. Idioszinkráziás viszolygások tőle, fantom-kapálódzások ellene. A metafizika kamaszromantikája; bimbózó lelkek sznobizmusa. Az invenció galandférge, feje-emelgetőben; mesélőkém első jelentkezése – badarságai.
C’est avec les beaux sentiments qu’on fait de la mauvaise littérature.14
GIDE
KL Voltaképp amit eddig elmondtál az ugyanaz, ami Szentkuthy PRAE-jében vagy Szerb Antal PENDRAGON-jában az aranyifjak története; s idetartozik Szobotkának újabban előkerült regénye is… Gyakorlatilag idáig nemzedéked útját jártad.
Vajon. A visszavágás nem kenyerem, de annyi ezer mindennel kéne visszavágnom, hogy ekkora gombócot nem tudok egyszerre kiköpni. Ne nagyon emlegesd itt, valakinek, aki jó emberöltőt töltött a műfaj hazájában, PENDRAGONT, ahol Mervyn Peake GORMENGHAST-trilógiájának árnyékában Szerb Antal regénye pastiche-sá halványul – J. P. Powys Excalibur-remekéről, A GLASTONBURY ROMANCE-ról nem is beszélve, amelyről az angolszász világ olvasótábora mondhatni megfeledkezett (erről az olvasótáborról mondta és nem véletlenül s ha nem is a halálos ágyán, de majdnem – Dion Boucicault, Anglia 19. századi Calderonja, hogy „a feledékenység szörnyetege”). És ne nagyon emlegesd nekem a PRAE-t se, mert nem is én vagyok rá allergiás, hanem maga a szerző: aligha véletlen, hogy újrakiadásának kefelevonatát nem volt hajlandó végigbogarászni (unta…?!). De úgy vigyázz ám, Lorcsikám, és ezt jól a lelkedre kötöm. Ilyen sommás, ilyen gorombának tetsző értékítéletekre csak akkor leszel képes (és jogosult), ha túl az írói férfikor felén, önimádatod már önutálatra változott, és képes vagy ellenségesen méregetni írásaidat. Félresikerült opuszaid látása kikerget a világból, és még ami meglehetős-maradhatós, még az a könyved is, ha az elképzelt Felsőfokú Eszménynek alatta marad, hát az önvád olyan kiapadhatatlan forrása, hogy a kínok-kínját állod, valahányszor rátéved tekinteted.
Ésde ha meg is marok még sok mindenkit, akit tabuként tart számon a kultikus istenítés, akkor sem szeretetlenül. Neked nem szabad; nekem igen. Hiszen csipkelődésem is az attikai sónál nem egyéb, haragom meg olykor üres rodomontade (hogy Szabó Dezső kedvelt mot-ját idézzem, aki még úgy ismerte a francia irodalom ódon remekeit, ahogy illik). Igen, ha ilyen minimális kevéssel beéred, megengedem, az eddigiekben „nemzedékem útját” jártam; de volt némi apraja-különbség.
KL Apraja-különbség…?!
Vagy ahogy a régi római epigráfiumokon láthatod: S. P. Q. R. Rabelais átértelmezésében: Si Peu Que Rien. Nem fontos, de valamelyes. Innen kezdődik az az elkanyarodás, amire másoknál nem tudok példát. Félreértés ne essék szólván, nem akarom senki nemzetmentő-nemzetőrző népnemzeti érzékenységét megbántani, kivált most nem, amikor az önmagát alulmúló színvonaltalanság és a profitéhes ponyvairodalom akkora tátongó elefántcsapdát készít írók-olvasók számára, hogy ha annak gödrébe beleesünk, hát onnan úgy nézünk fel majd a Horthy-korszak provincializmusának a sivatagjára, mintha az irodalmunk „aranykorszaka” lett volna – nos, senki delikát érzelmeit nem szeretném felborzolni azzal, ami most következik. Én ui. elkanyarodtam. El és ki. Ez az el-és-kikanyarodás itt kezdődött s ebben a korszakomban. Akármilyen rapszodikusan olvastam, egyre inkább bepótoltam lacune-jeimet, és a világirodalom megismerésének lezuhogása rám sokkoló hatással volt. Mind feljebb srófolta becsvágyamat – egyfelől; másfelől: „szagot kaptam”. Ne felejtsd el, hogy az nívót jelentett, Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc – anyagilag igen küszködve, az ár ellen, a hivatalos irodalom ellenében éltek; ám az országot belengte a hivatalos irodalom légköre s ez az aulikus irodalom hihetetlenül provinciális volt annak, akinek – Balzac és Stendhal után – Jules Romain, Giraudoux, Roger Martin Du Gard, André Gide, Jouhandeau, Céline, Carco (hogy csak kapásból említsem) a mindennapos tápláléka volt. „Szagot kaptam”: a hivatalos magyar irodalom könyvkirakatain legeltetve a szemem, úgy éreztem: ha ez az irodalom, akkor én ezt nem óhajtom művelni, én valami egészen másra gondolok.
S nem lehetett nem-tudomásul-venni azt sem, hogy irodalmunk életműködésében is ez a provincializmus a gyökeréig hatolt, jóllehet minden más irodalom életműködésével fel lehetett fedezni rokon vonásokat. A rég elfelejtett szerencsétlen epizód után Babitscsal és attól függetlenül, mindinkább engedelmeskedtem ennek az ösztöneimben kialakult idioszinkráziának: csak el, el innen, el, ki innen; minél távolabb ettől az irodalomtól. Késő bánat, ebgondolat – mert bizonnyal kaphattam volna irányítást, biztatást, kijózanító elkedvetlenítést, rávezető könyveket szénior írótársaimtól, ám ezt a viszolygást csakhamar kiterjesztettem az irodalom hús-és-vér művelőire – többnyire igazságtalanul. Nem is azoktól féltem, akiket elnyelnek a szerkesztőségek és mint minimális kultúrigényű, minimális műveltségi poggyásszal rendelkező újságíró-slapajok, egyúttal el is zárják maguk elől az irodalomba át-és-felvezető utat. Inkább azoktól a tudatos iparkodóktól tartottam nagyon, akik a szabvány-utat járják, megpróbálnak a magyar irodalomba beházasodni; megpróbálnak fal mellett beosonni olyan „tehetségkutató” mecénás-potentátokhoz, akiknek kiadókhoz bejárása van; olyan kávéházakat frekventálnak, ahol a magyar irodalom vélt vagy valóságos vezéralakjai törzsasztalt tartanak fenn s akkor csicskás, kibic, fullajtár vagy köszönőember alapon mind közelebb rukkolnak székükkel… Se kibic, se szesztestvér, ivócimbora, se tiszteletbeli „személyi titkár” – mindez érthetetlen irtózattal töltött el; hitten-hittem, hogy ha én is az ő útjukra lépek, könnyen az lesz a vége, hogy teljes-tökéletesen elveszítem magam, én is olyan szabvány magyar irodalmár leszek mint édesmindenki. Én is, meglehet, valami idős író úr nyápic/elvirágzott/beképzelt/világszép/teababa lányát veszem feleségül s az íratlan alkuba már bele se kell kalkulálnom, hogy a papa majd szállítja összeköttetéseit, kiadóinak be-bemutogat.
KL Hát nem volt véletlen összefutásod ezzel-azzal?
De, már hogyne lett volna. Összeverődtem az irodalom jobb-és-balszárnyán elhelyezkedőkkel egyaránt, anélkül hogy akartam volna. Rácz Aladár alacsony mennyezetű, tönkrefüstölt zenetermében esténként ott tolongott Bálint Györgytől Szabolcsi Bencéig minden baloldali „haladó értelmiség” (halandó értelmiség, mely meg volt győződve a maga végérvényes igazáról és nem sejtette, jaj, dehogy is sejtette, „hatalomból” mennyire le fog vizsgázni a történelem előtt) s ezek közül a legbalosabbakkal szemben gátlásaim voltak: rühelltem Marxot. Nietzscheánus korszakomban csak természetes, hogy „értettem a nyelvét” jobboldali barátaimnak s még a fasisztoidoknak is, hiszen kire tévesztette volna el a hatását az a történelmi tény, hogy a háború 1939-es kitörése utolsó pillanatáig Nyugat-Európa versenyt csodálta megalázkodásában a tengelyhatalmakat, és minden igyekezete kimerült az apeasement (kiegyezés, megengesztelés, kibékítés) politikájában bármi áron (gondolj csak az Astor-klikk profasiszta intrikáira a kulisszák mögött), mialatt az Egyesült Államok át-átrendezte kirakatait, de mindig a semlegesség jegyében. A jó ég tudja, hol futottam össze Kodolányival. Érdeklődése, műveltsége imponáló volt, de mindent csak másodkézből, gyanúsan népszerű forrásokból szedett, mert monoglott volta szárnyát szegte; s amúgy is, mit kezdtem volna valakivel, aki álságos „ősmagyar” nyelven áltörténelmi irányregényeket ír, és a „törzsökös” konzervatív irodalom derékhadában lovagol? Szóval sem árultam el, hogy írok, ő meg, amíg ki nem pottyantott, úgy tartott meg emlékezetében, hogy találkozott egy fiatal mérnökemberrel. Elvégre Illés Endre is úgy emlékszik rám, mint mérnökre; pedig, ha elveszett munkáimat is beleszámítanám, addigra már annyit összeírkáltam mint Bandi bácsi fél életműve. Akkor írtam a Heliánét. Füst Milánnal? Társaságban keresztülmentünk ugyanazon a szobán; összefutásunkra a háború után Milán bácsi nem emlékezett. Vas István? Többször is megírta találkozásunkat, de érzésem szerint megcsalja emlékezete. Majd ha 1943-as lebukásomig elérkezünk, megtudod, ki volt és milyen szerepet játszott „forradalmár” csoportunkban Ágoston Gábor barátom; anakronisztikus furcsaság lehetett a maga nemében, hiszen Mao Cetung „kulturális forradalmát” évtizedekkel megelőzve, ő azt vallotta, hogy „csakis és egyes-egyedül a kétkezi munka számít igazi munkának; az intellektuális munka széltoló élősködés, csalás, szemfényvesztés” (ő maga mint iparművész-textiltechnikus, szövőszékein szebbnél-szebb tweed-eket állított elő, áruján kapva-kaptak az úridivatüzletek). Egy alkalommal a körúton baktattunk és Gábor odamutatott a szembejövő tömegben valakire:
– Vas Pista. A költő. Ismered? Bemutassalak?
Fejet ráztam.
Míg ők ketten lecövekeltek beszélgetni, arra az egy-két percre félreálltam. Soha a háború előtt Vas Istvánnal szót nem váltottam. Nyilván „madarat tolláról” alapon írhatta rólam, hogy „trockijista” vagyok, ha egyszer Gáborral járkálok: de máskülönben aligha tudhatta rólam, hogy ki fia-borja vagyok.
KL A verseit ismerted?
Kinek nézel? Már hogyne ismertem volna! Iparkodtam au courant lenni mindennel, amivel érdemes. Őt is, Kálnokyt is. Kálnokyt valahogy „igazibbnak” éreztem, pedig ő is szerkesztett elme, de nem annyira. Nagy oeuvre, nagy mester mind a kettő; az már sorsalkat dolga, hogy a Rákosi Mátyás Születésnapjára írt köteles ódák ünnepi kötetét nem Kálnoky szerkesztette, hanem Vas (aki ezzel bújt ki az ódaírás kötelessége alól, de távolságtartó, mogorva kiegyezésével nolens-volens a rendszer haszonélvezője maradt; míg a műfordítás gályapadjába láncolt Kálnoky oeuvre-je annyival kevesbedett). Persze a költészet glóbuszának átellenes féltekéjén, Püthagorász „Ellen-Földjén” élt az a Weöres Sándor, akinél eszembe se jut vizsgálgatni, hogy „igazándiból igazi-e”; és őrá, vakmerőségemben megfeledkezve a precedenciákról, mindig is úgy gondoltam, mint aki ihletének fiziológiája az enyémmel rokon, és műhelyében ugyanazzal a mozdulattal veszi kézbe a munkadarabot.
KL Ez itt jó alkalom volna, hogy végigkérdezzelek többekről, hogy mit tartottál róluk és hatottak-e rád: Radnóti, József Attila, Illyés… De nem ide illő ez a sztárparádé (mondja hamiskás mosolyod, amint bajuszodat hosszúra húzod), aztán meg félek, hogy ha nem is szeretetlenül, de gorombaságokat vágsz mindnyájuk fejéhez. Ám záporozzanak gorombaságaid, de a saját fejedre hulljanak: maradjunk a tárgynál, aki vagy. Milyen félszegségeidre, furcsaságaidra, sznobságaidra emlékszel, amik miatt ma röstellkednél?
Ebből a korszakomból? Elhagyogattam addigra már s ami megröstellnivalóm volna, az nagyon természetesen, laganc-koromra tartozik. Szerencsés szóval adod a számra: azok voltak – a sznobság idétlenségei. Hadd kezdjem egy olyan beszürkült epizóddal, ami így elrongyolódva már csak quantité negligeable. Úgy 16–17 éves ostoba-romantikus koromban, amikor ha megfacsartál, úgy csurrant belőlem a muzsika, mint a vérbélű narancsból a vér, egy szép napon megszégyelltem, hogy egyik utcánkbeli cimborámból valami olyan más, szirupos nedű is csurran, ami nálam még híg savó formájában sincs jelen. A pletykák is fülembe jutottak, hogy O. Ottónak a mamája médium, meg hogy szeánszokra viszik kormányfőtanácsosékhoz, kegyelmes úrékhoz stb. Nehezen tudtam elképzelni a termetes asszonyságot (akinek különben kávémérése volt), amint a plüss karosszékben hátravágja magát és transzba esve mindenféle holt nyelveken beszél, miközben a szobán át a virágváza, virágostul ellebeg; de kétségtelen jelét vettem, hogy ráragadt valami felsőbbséges Úri Manér, és ez az engem fitymálva-toleráló fennsőbbségesség Otira is ráragadt. Falba ütköztem. Nem agnosztikus neveltségem, nem „monizmusom” rendült meg, a kór övön alul támadt meg, ösztöneimben. Az ellentábor nyelvhasználatával – nyilván a Mysterium Tremendum megsejtése környékezett; és hatalmas támogató szövetségese is jelentkezett „az orosz Beethoven”: Csajkovszkij bombasztikus zenéjében. Amikor Liszt nagyzenekari „Verklaerungsmusik”-ja hallatán e borzongások át-meg-átjártak – az hagyján, az istenes volt, még tudok rá mentséget. De hogy kirándulásomhoz a „numinózus megrendülések” lápvilágába éppen ez az üres bombardóval pufogtatott frázisgyűjtemény szolgáltassa az akusztikus hátteret, ezt máig érthetetlennek tartom (azzal együtt, hogy ronggyá olvastam szimfóniáinak partitúráit). De az csak a háttér volt, térjünk a lényegre. Azt, hogy a zsidókereszténység metafizikai batyuja értéktelen cókmók és melléfogás – ezt hittem-vallottam, nem foglalkoztatott. De teozófus-ismerőseim rejtélyeskedése megbénított, és én megtorpantam. Hátha „jó helyen kereskednek”? Hátha a „falon túl” mégis van egy „világ”, amely nem „más”, csak épp folyamatosan egybeépülve „láthatatlan”; a valláshiedelmek érvénytelen, vásári, mézeskalács-portékáitól függetlenül – a „szellemvilág”…?! Döntésre érő „nagy kérdések”, amelyek súlya alatt roskadozva, kócos-tragikusan jártam egyszemélyes színpadomon. Egy ilyen nyár esti, kései, céltalan ődöngésem során talán hogy méltó kulisszát találjak vívódásaimhoz, rám sötétedett a Kerepesi temetőben, amelynek parcelláit jártam. Mind közelebb keringtem nemzeti nagyjaink óriásemlékeihez s ahogy a Kossuth-mauzóleumhoz közeledtem, lépcsőzeteivel, szoboralakjaival mindegyre vonzott. Lassan, roskatag ünnepélyességgel mind feljebb hágdaltam lépcsein, mind emelkedettebb lélekkel, mígnem a pillanat nagyszerűsége teljesen hatalmába kerített. A „szellemvilág” kis híja meglegyintett s már-már szárnyak suhogásával tévesztettem össze a madársurrogást; transzba még nem estem, de szörnyen szerettem volna felfedezni magamon a médiumnitás első jeleit, a gégefő „kölcsönadását” a befészkelődőnek, a lehunyt szempillán keresztül a „látást”; és amikor a mauzóleum felső teraszán a kripta vaskapuzatához értem és a homályderengésben felfedezni véltem a szarkofágon üldögélő nagyangyalt, hát-ámbátorsággal akkor még mit sem hallottam a Kierkegaard ajánlotta „hitbeugrásról”, menten beláttam, hogy az „igazat” az angyaltól „ki kell kényszerítenem”. Nekifeszültem a rácsozatnak és legnagyobb csodálkozásomra, a magam ismerős hangján bömbölést hallottam, majd az ordítás kongó kriptavisszhangját:
– Angyal! Angyal!… Az igazat!
(Nem kevesebbet követeltem angyalomtól, mint Jelet-Jelentéstételt a szellemvilágról.) S hogy az angyal rebbentette szárnyát? Vagy nem rebbentette? Mozdult? Nem mozdult?
Én annak véltem, de nem a bronzangyal szárnya-rebbenését; hanem azt, hogy abban a szempercenetben zene-niagara indult bennem, Csajkovszkij robajló Utolsó Tétele azzal a keserves lallázással, ahogy csak a Sors tud lallázni a tizenhét éves lélekben, a könnyben úszó, ezerszemélyes szimfonikus zenekari ármádia tolmácsolásában, a Mester ronggyá forgatott vezérkönyve szerint.
A „választ” megkaptam tehát, de a „válasz” nem volt egyértelmű: sem megerősítő, sem elutasító a szellemvilágra nézvést nem volt; hanem. Mintha másról beszélt volna. Arról, hogy a Kerepesi temető kapuit becsukták s nekem zugot kell keresnem, hogy átvészeljem az éjszakát. Noha meleg éjszaka volt, épp eleget fáztam s kivált hajnalfele, a kripta rácskapujának zugolyában majd megvett az isten hidege. A kriptabarlangon keresztültűzött az első bizonytalan sugár, és amit a pirkadatban felfedeztem, az – a kijózanodás élményszerű erejével – egészen más volt, mint a „szellemvilág”. A tárgyak kozmikus dögsége. A bronzangyal ottfelejtettsége, elhagyatottsága; jelentésnélküli dögsége. Jól megmintázott figurája ellenére: amorf, akár a karfiol. Egy másmilyen „beavatás” volt, ha a kimenekülés az „exkluzív”, a magasközép osztálybeli hiedelmek világából és vissza, az agnoszticizmus aranyalapjára annak mondható. A sznobság idétlensége volt, hogy lélekben mintegy jelentkeztem náluk és nem lettem teozófus-beavatott –
KL És barátodnak szóltál róla, elmondtad?
Ottónak? Hogy sejtette-e „lelki válságomat”? Máig sem tudom. Mert szólni nem szóltam. A Cimiterio Monumentale, mint tudod, olasz műfaj, azóta megismertem, bejártam Itália, Franciaország, az angolszász világ dísztemetőit és számos bronz nagyangyalt próbáltam szárnyarebbentésén rajtakapni; de mindig akkor mozdult, amikor elnéztem. A „Kozmikus Buddha” – a „Kozmikus Krisztus” – a „Kozmikus Mohamed”: valamennyiükhöz volt szerencsém. Elménk működéstörténete; tiszteletre méltó spekulációk, amelyeknek megvan a maguk nyelvemlékértéke. Egyébiránt Ottó barátom édesanyja máról-holnapra elvesztette mediumnitását; ő maga pedig kémikus csodagyereknek bizonyult és a bölcsészegyetemen mint vegyész-lángelme, a véralvasztó hirudin felfedezője lett. Öngyilkosságáról is értesültem, okát adni nem tudom.
KL Így hát nem lettél se sok, se kevés, se „választott”, se „hivatott”: nem kellettél a „szellemvilágnak”. Azután sem?
Csacska lélek! Hát egy nap a világ? És amikor a Csillagbörtönben, a szeánszon az én „franciám” odaátról azzal örvendeztetett meg, hogy „francia zóna leszünk”? No de ne vágjunk elébe a dolgoknak. A sznobizmus idétlenségeit szedjük csokorra, amikor még mindenre fogékony a zsenge lélek s ez annak a kövérje, ami most következik. Minden emberi társadalom osztálytársadalom, más nincs; és ha a forradalom „megvalósítja” az osztály nélküli társadalmat, abból olyan merev osztálytársadalom kerekedik, amelyben nincs közlekedés, fel-le mozgás az osztályok között, és e rémállam piramidális tetejére ráül a Néptulajdonos Osztály, amely úgy vigyáz pártja (arisztokrata) pedigréjére, mint a szeme világára.
A pártrémuralomhoz képest a Horthy-korszak „osztálytársadalma” rózsaujjú hajnal volt, de a 13–14 éves kisfiú leutánozza-ellesi az igazodást és mi sem természetesebb, hogy osztálytársadalmi ismeretei megszerzése után jelentkeznek nála a sznobizmus heveny jelei. B. Pali osztálytársam malomtulajdonos fia volt, és az iskola előtt nem egyszer autóból szállt ki, mikor ország-világ vagy villamosozott, vagy gyalog járt. Drágán öltöztetett, agyonkényeztetett, koraérett mini-felnőtt volt Pali, kedvenc és kivételezett. Kitüntetés volt, ha a „zsúrra”, fejedelmi lakásukba meghívott, és ha ritkán is, nekem is volt részem e szerencsében; de hogy ő odáig ereszkedjék és szegényszagú lakásában meglátogasson valakit – az királyi kegy számba ment. E királyi kegyet csak egyszer gyakorolta velem a malomkirály egy-szem trónörökös fia: autón érkezett Kertész utcai szoba-konyhás lakásunkba és egy óra múlva visszarendelte a sofőrt. Mint tán tudod, én akkoriban mozdonybolond voltam s nemcsak rajzoltam, hanem modelleztem is; mozdony-kismintákat készítettem vegyes technikával, a hengeres törzsét csirizzel, rétegelt újságpapirosból (mint akkoriban a próbabábukat), a kerekeit esztergáltam fából s mindent a legapróbb részletig reprodukáltam: hajtókarokat, dugattyúkat-szellentyűket-herkentyűket. Pontos munkarajzok szerint, váltós vágánypárral, megépítettem a MÁV egy 328-as és egy 424-es kismintáját; jó méteres lehetett a modell. Másnak csak nézni volt szabad, hozzányúlni nem, mert akkor sikítottam.
A mozdonymodell volt a Kertész utcai szoba-konyhás lakás larariumának a főistene, közeledni hozzá csak áhítattal lehetett.
Pali látogatása előtt a tisztára söpört padlón végigraktam a vágányokat, felhelyeztem rájuk a mozdonyt – úgy vártam a malomtrónörököst. Amint a Delphine Serenissime az ajtónyílásban megjelent, a mozdonyok láttán felragyogott a szeme és nekilátott. Nem kérte ő senki engedelmét, nem nézett ő se istent, se embert. Mondhatni, szóba se állt velem; vagy ha igen, hát mint ahogy az ágrólszakadtnak odahajítanak egy-egy morzsa alamizsnát: mikor csináltad? meddig tartott? csinálnál-e nekem, ha eljönnék érte? ideadod-e, az egyiket vagy mind a kettőt? Igenlő válaszaimat meg se várva, Pali lekuporodott és rátenyerelve mozdonyaimra a lehető leggorombábban: játszani kezdett velük. Született ügyetlen létére se nem tudott, se nem akart vigyázni, mennél nagyobb kárt tett bennük, annál hangosabban rajcsúrozott örömében, sőt, elvárta, hogy rontópál-orgiájában én is kedvem leljem és vele örüljek.
Az egyiket tucatszor is kisiklatta és úgy rakta vissza, hogy sín- és tengelytörés lett belőle, a másikra „nagy véletlenségből” rálépett hátrafele, amerre nincs szeme. Görgette-gurigáztatta parádés mozdonyaimat, élvezte nagy kínnal-vigyázattal összeállított hajtóműveim gyors vágtáját, míg hol ez, hol az – majd a tolattyú csorbult el, majd a félbetört főhajtókar állt el kajlán. Vandáli pusztítást vitt véghez a rövid óra alatt, amit szegényes hajlékunkban töltött. És mit tettem én? Üvöltöttem, toporzékoltam? Tiltakoztam, azt hiszed?
A hetedik mennyországban éreztem magam.
Dévajul tapsikoltam, ha másodszorra sikerült levernie a gőzdómot, magam biztattam, hogy ha rááll a szeneskocsi ütközőjére, letörik-e? megbírja-e? Megrészegülve szemléltem a pusztítást, és amikor a sofőr feldudált, hogy előállott, hálálkodva ráztam vissza pipiskedő búcsúkézfogását: madarat lehetett volna fogatni velem.
KL És hogy magyaráztad meg a szüleidnek – mert bizonnyal nyoma maradt? És mi lett Paliból, a malomtulajdonos fiából?
Nem volt mit megmagyarázni: szétnéztek, rám néztek és bazsalygó képemből értettek mindent. A koraérett mimózalelkek átlagtörténete: Palika végigolvasott a könyvespolcon mindent, amit csak talált, Dosztojevszkijtől Thomas Mannig, Schmitt Jenő Henriktől Otto Weiningerig; 17 éves fejjel kiábrándult, világfájdalmas „Naplóját” kulcsra zárta, 18 éves fejjel öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, műsorszerűen. Utána elfelejtkezett intellektusáról, elnyelte, megőrölte a malom és úgy vesztettem szem elől, hogy nagypolgári körülmények között kispolgári életet élt.
KL És te? Nem csereberéltetek könyveket?
Látod, Lorcsikám, mérhetetlen hálás vagyok a sorsnak, hogy mindig akkor és azokat a könyveket adta a kezembe, amelyekre megértem és szükségem volt. Ady mondja valahol, hogy az ilyen könyvekkel az ember „találkozik”. Szegényszagú és nem-éppen intellektuális környezetemnek tudhatom be, hogy ilyen „szellemileg elmaradott” voltam, az retardált mindaddig, amíg mindennek el nem jött az ideje. Igaz, jósvillámot, groteszkül-kriptikus figyelmeztetést már ifjú-bumburnyák koromban is kaptam s hogy pojáca-voltom szégyenét tetézze, ezt is sznobizmusom váltotta ki. Sznobizmusomban megbocsátottam a Mozdonyrombolónak – és sznobizmusomban eredt meg a mesélőkém valakinek, akit társadalmilag emeletekkel magam-fölött-lebegőnek tudtam –
KL Mesélj a mesélőkédről!
Arról: a felfedezéséről. Hogy ilyenem van. Aki kiváltotta belőlem, G. Pista szintén az osztály „krémjéhez” tartozott, okoska volt és a gazdagság olyan régióiban élt, amelyről malomtulajdonosok is csak ábrándozhatnak. Apja fezőr volt, más szóval Midasznak született, s ha nem export-import ügyletekkel, hát agioate-zsal szemfényvesztette össze félnapok alatt azt a „csinos összeget”, amihez a járgányba fogott robotosnak egy élet munkája kell. A Gresham-palota egyik emeletén volt – most mindegy, hogy 12 szobás volt vagy az egész emeletet lakták, mert ha hallottad vagy ha beperzsaszőnyegezett szobasorán végigmentél, hát az én szememben-fülemben ez ezerszobásnak hatott. Pista cukrászdát fizetett: szeretett „lógni” velem, szórakoztatónak szerződtetett avagy fejbólintó-Jánosnak, szentenciáira, ha korabölcsen nyilatkozott. Én meg: tudod, milyen ártatlanul tud nézni a varangyos béka, mielőtt királyfivá felcsókolják? Ilyen ártatlanul virítottam rá én is búzavirágkék szemeimet, és ilyen gyanútlan-szőkén kezdődött történetem is. Elkottyantottam, hogy – nos, épp lejöttünk a Gresham-palotából, hogy cukrászdázó sétára indulunk és a Lánchíd fele vettük lépteinket – elkottyantottam Pistának, hogy én ismertem egy nőt.
– Miféle nőt?
– Az olyan nő volt, hogy annak a nőnek üvegből volt a segge. Ő volt az Üvegseggű Nő.
– …És mekkora volt?
– Óriási segge volt, de mind üvegből…
A történet karon fogott és elindult velem. Óriási volt a szoknyája is, hogy ezt a Rengeteg Segg üvegét takarja és ne lehessen belelátni. Pedig volt is mit látni benne: az Üvegseggű Nő feltátongó segge-belsejében földségek voltak, a földségeken országok; külön világ odabenn, amely háborúzott, szeretkezett – földrengései, viharai, archeológiája, trubadúrjai, halhatatlan szerelmesei, harcainak-szerelmeinek megéneklői, irodalma, halászhálóra csomózott csomóírása, hálókönyvtárai, mindene volt. Öntörvényű, bezárt, swifti világ volt. A Siklón elfelejtettünk felmenni a Várba, ehelyett a Fogaskerekűn mentünk fel a hegyekbe, és az ösvényeken fél Budát megkerülve a Gellérthegy hátában találtuk magunkat; a rendelkező, parancsolgó Gazdag-Ember-Gyermekéből önfeledten figyelmező „közönség” lett s ezzel megfordultak a szerepek: én voltam a fáradhatatlan mesélő, és ő pulimódra követő Pista, aki nem tud a történettel betelni s követeli, hogy „még! még!”.
Öreg este lett, mire a Gresham-palotához visszabandukoltunk: ő, hogy szavamat se veszítse el s addig nem tűnt el a lift mélyében, amíg meg nem ígértette, hogy folytatom az Üvegseggű Nő (mindmáig befejezhetetlen) Történetét, én meg kellemes fáradtságot érezve, de csak a lábaimban és nem a „mesélő-mirigyemben”. Mert hogy az embernek ilyenje kell legyen, hogy egy teljes délutánra fussa s oly friss meg-megújulással, hogy még a Gazdag Fezőr-ember Fölényes Egy Szem Csemetéjét is megbabonázom vele – nem gondolod?
KL Hajlandó volnál folytatni az Üvegmicsodájú Nő történetét, de már nekem? És mi lett a Fezőr-fejedelem Egy Szem Csemetéjéből?
Már miért ne folytatnám?! Haha! Csak hát – Kiplinggel szólva – ez már egy más történet. G. P.-é viszont ugyanaz a történet. Az orosz „átnevelő táborban” átképezték, ha nem is titkos ügynökké, de gyarmaturalmi megbízottá. Egyetemi vonalon mozgott, ha jól tudom, felvitte a rektorságig és közutálatnak örvendett: szolgált, hogy uralkodhasson. 56-ban, a forradalom győzelmi hetében szürke lódenben, hamuszürke arccal járkált, reszketett azért a tyúkszaros életéért, és egy Kossuth Lajos utcai eszpresszóban, Szirmai Istvánnal együtt embercsempész-kapcsolataim iránt érdeklődött. Megpattanni készültek – bár utóbb áldhatták istenüket, hogy elkéstek vele. Történetük jól példázza az „elit vedléséről” szóló tételemet – úgy, ahogy INTRA MUROS című könyvemben kifejtettem.
(13) Megtalált otthonok – elveszett könyvtárak. Egészen vagy félig elveszett opuszok. Odaveszett olvasók, akik még ismerhették, de holtukban nem tanúskodhatnak. A Dioklész-regény. Visszatérő motívumaim közül egy: a halálraítélt – fejedelemmé-koronázása, pajzsraemelése. A mestermetafora a veszélyes fordulatszámról: a mechanikai és az akusztikai „veszélyes fordulatszám” a jelenségvilágban; a rezonancia, mint világunk alaptörvénye. Szövegízelítők.
KL Tegnap ott fejeztük be, hogy az év tizenkét hónapjából három hónapot dolgozol és keresel annyit, hogy abból az írásnak élsz; mindazonáltal az irodalmi életben nem akarsz részt venni, mert nem vállalod sem a kiszolgáltatottságot, sem az epigonizmust, amit pályatársaidnál tapasztaltál. Induljunk ki innen.
Nehéz indulás, ahogy megpróbálok visszakapaszkodni ötven év időlajtorjáján. Így igaz, ahogy mondod, az irodalom „nagyúri passziója” életformámmá lett, de javultak az életkörülményeim s ahogy megtollasodtam, többé már nem volt probléma, hogy nagypolgári apartmanokban pompás lakrészt biztosítsak magamnak, ahol – jó pénzért – mindjárt szemethunyós-megértőbb volt a szállásadó Nagyságos vagy Méltóságos Asszony is (soha nem mulasztották el, hogy „pillanatnyi pénzzavar áthidalásának” tüntessék fel a lakrészkiadást); azután meg arra is egyre kevésbé szorultam rá, hogy utcáról, aszfaltbetyárkodással korbácsoljam díványra alkalmi szeretőimet, az ajándékokkal-kedveskedéssel magamhoz édesgetett titkárnők, a hivatalfolyosókon felcsípett unatkozó úrihölgyek már nem szúrtak annyira szemet s értették a módját, hogyan kell tapintatosan fel- s besurranni hozzám. És volt hely bőven a könyvtárnak; mert gondolhatod, a miniszteri dohányzóterem kegyelmesék palotavillájában nem az utolsó „fejedelmi lakrész” volt, amit felhajszoltam, amilyen térmániás voltam s vagyok azóta is; négy-öt ilyen otthonról is beszámolhatnék, az egyik pl. a Batthyány-örökmécs tőszomszédságában volt egy bérpalazzo második emeletén, sarokerkélyéről három középületre láttam (s egy keskeny sávon a Dunára is); ha körülnéztem, falburkolatos 90 m2 nézett rám s a falba épített könyvtárszekrény, amelynek polcait szaporodó könyvtáram csak alig töltötte meg –
KL No ládd, ha egy-két szót szólnál arról, hogy miért és honnan ez a különös többes szám. „Könyvtáraid”: hát hány volt?
Jaj, Lorcsikám. Szívem szakad. Jó is, hogy nincs – mert ha mind együtt volna, ma 30 ezer kötet fölött járnánk. Amit ebben a házban látsz, az az ötödik könyvtáram. Az első elveszett első lebukásommal 1943 májusában. A második könyvtár belezuhant a második világháború tűzkatlanába s ottpusztult. A harmadik könyvtáram elveszett második lebukásom alkalmával, amikor 1949 karácsonya és ’50 szilvesztere közt külföldre akartam szökni; alighogy előkerültem a börtönből, nekiláttam negyedik könyvtáram gyűjtésének, de ez a negyedik is elveszett, amikor Nyugatra távoztam, mert abból Édesanyám – utánamjövetelekor 1958-ban – semmit sem tudott kihozni. A legértékesebb kiadványaimat jövetele előtt elhordta tőle testi-lelki jó barátom, Vajda Endre, azzal, hogy majd értékesíti. Valószínűleg azzal a titkos gondolattal, hogy megőrzi nekem, ha egyszer repatriálok. Nem ő volt az egyetlen ilyen fura bogár, aki amellett, hogy aktív irodalmár volt, azzal is kereskedett: könyvekkel. Végh György barátom, a költő, aki cselédszobákban húzta meg magát, abból fizette lakbérét – a könyvekből, amelyekkel házalt. „Raktára” teljesen elborította a parányi szobát (a Kruspér utcában, ha jól emlékszem) s a díványformán végigrakott könyveket takarókkal leterítve: hol is hálhatott-szerelmeskedhetett volna egyebütt. De Vajda Endre komolyabb, rendszeresebb alapon művelte: ritkaságokkal kereskedett gyűjtőknek s lakásában egy szoba könyvtári polcokkal sűrűn telerakott könyvtár volt; el is árulta egyszer titkon melengetett álmát – hogy egyszer, ha majd vége lesz a kommunizmusnak, könyvkereskedést nyit.
Erre, amit most itt látsz, nem vagyok mind a tízezer kötetére büszke, mert rovancsolásnál meglehet, hogy a felét kidobnám; csak hát – könyvet égetni, könyvet kidobni nem visz rá a lélek s így aztán tömérdek rám parkolt érdektelen kiadványnak megkegyelmezek. Igaz, ami itt elöl van a dolgozóban, az csupa kéziszerszám s ritkaságaimra büszke vagyok: ez az ötödik könyvtáram, de erősen remélem, hogy ezúttal fordítva lesz: nem én fogom elveszíteni – a könyvtár fogja, gazdáját.
KL Ezek szerint nem panaszkodhatsz, hogy annak idején „nyomortanyákat” vesztettél el, ha egyszer „beépített könyvtárszekrényed” is volt –
Volt bizony, mert azzal a Stefánia úti főúri fészekkel megkaptam a tágas kényelem fertőzetét s utána váltig ilyeneket kajtattam; s ha akadt is horgomra hozzá fogható, egyik sem volt olyan kedves nekem, mint ez az első –
KL A hozzá fűző reminiszcenciák miatt? A lányok? A szende nők?
Az csak a köríték volt. Ha akkor kérded, meglehet, rámolvastad volna megszállottságomat. Voltak szerelemrészeg napjaim-hónapjaim; de az igazi reminiszcenciák: a könyvek, amelyek azon a Remington-írógépen, a zöldvörös bársonytapétás négy fal között születtek. Szomorú szakasza ez beszélgetésünknek, Lorcsikám, lévén, hogy az írónak a kéziratai, a könyvei – édesgyermekei. Hogy siratom-e magzatomat, aki az édesanyja hasában, egy láncosakna alatt a romok alatt odaveszett? Nem tudnám, kit-mit siratok, hiszen meg sem született. De ezek megszülettek mind és olyan kész irodalmi termékek voltak, amelyeket bátran kiküldhettem volna a világba – Thomas Mannal szólva – „a maguk lehetőségére és veszélyére”. Vissza-visszatérő, faljáró kísértetek, úgy lépnek előmbe, mintha háromdimenziós hologrammok volnának s szeretnék úgy beszélni róluk, hogy az olvasó is valamelyes érzékletes képet kapjon róluk. Ám a késztetés, hogy beszéljek róluk, oly hatalmas, hogy nem térhetek ki előle: ez az egy audienciám van az Olvasótábor Őfelségénél, és én kétségbeesve tülekszem elveszett könyveimmel, hogy hátha most van a kedvező lélektani pillanat, amikor fogad –
KL És hogy vesztek el?
A rendőrségen. Az is Államvédelmi volt, az a háború előtti, noha Defenzíva Osztálynak hívták; s az én esetemben minden rendőrség, ez is meg az ÁVO is, mint az irodalom zúzdája működött, nemhiába panaszoltam fel, hogy írásaim többször találkoztak a rendőrfogalmazó szemével, mint a szedőével a nyomdán. De különböztessünk: voltak nyomtalanul elveszett és félig elveszett kéziratok. Az első, amiről itt, most be szeretnék számolni, Dioklész története volt, a TAUROBOLIUM. Tudod, Proust szerint mindenki csak egy könyvet ír és mindig ugyanazt a könyvet írja. Vajon. Ami az ő esetében több-mint-igaz, az én esetemben kevesebb-mint-félig-igaz; az viszont elmondható, hogy vannak „motívumaim”, amelyek könyvről-könyvre vissza-visszatérnek; „neuralgikus pontok” a tematikában, amelyek fájdalma még újra megszólal, noha más-és-más eseménysor fürtölődik indázatuk köré. Ilyen pl. az emberevés visszatérése egy magasabb fokon (MORZSATOLVAJ című színdarabomban, AZ ŐRZŐ KÖNYVE című fiktív történelemkönyvemben és egyebütt); ilyen az ember végletes/tragikus gyanútlansága/tudatlansága sorsa felől (mert jóllehet – Leibnizcel – tudjuk hogy le présent est gros de l’avenir, a jelen a jövővel viselős, ám ez a haszontalan felismerés annyit sem ér, mint a tönkrezúzott kristálygömb, por alakban) – e megrendülésnek a kifejtése a TAUROBOLIUM csakúgy, mint IULIANOSZ-regényem, amely kerek fél évszázaddal később íródott. Egy harmadik: a halálrakeresett, az üldözött embergyermekének váratlan fordulattal – fejedelemmé-koronázása, pajzsraemelése. Megjelenik ez a motívum a TAUROBOLIUM-ban csakúgy, mint A KIRÁLY című néger tárgyú elbeszélésemben.
KL Mekkora terjedelmű lett volna ez a TAUROBOLIUM?
Könyvnek? Ami elveszett, a bő szinopszisból kikokszolt első változat volt, s ez némi átsimítással bízvást mondhatni, hogy a KÖPÖNYEG SORS (a IULIANOSZ IFJÚSÁGA) párdarabja lehetett volna. Egyetlen szál vagyunk a szövedékben, mégis, mindig a Teljes Egésznek labirintikus mintázatát szeretnénk ismerni, látni – így valahogy mondja Flaubert; és ilyen vak szál volt Dioklész, a kis tisztecske annak a nagy katonai összecsapásnak az eseményszövedékében, amikor Carinus császár megindította hadait s nem is annyira ellene, mint inkább a lázongás leverésére. Noha a motívum a HELIÁNÉ-ban is fel-felbukkan, édestestvére volt IULIANOSZOM-nak abban, hogy ez a könyv is az emberi gyanútlanság vizsgálata, regényes példázat a sorsáról mit sem tudó ember totális mit-sem-tudásáról sorsát illetőleg. Hogy mint zuhanhat a tőle elvehetetlennek, a biztosnak hitt boldogság közepéről a gyász, a bukás, a tönkremenés szélére és a sötét kétségbeesés fenekére. És mindezt egyik percről a másikra. Vagy éppen fordítva: rádöbbenve, hogy élete játszmáját elvesztette, épp felköti magát, amikor valaki arrajáró levágja köteléről és ő, megelevenedve és élelmesen, ugyanazt mint „akasztott ember kötelét” árulva – meggazdagszik/megmilliomosodik darabjain annak a kötélnek, amelyen kilógva kis híja hogy halálát nem lelte. És ez volt Dioklész esete is.
KL És miért TAUROBOLIUM? És ki volt ez a Dioklész – frissítenéd fel emlékezetemet.
TAUROBOLIUM azért, mert Dioklész (az én regényes mesketém szerint, amelyet csak kósza pletykára alapítok) Mithrász-hívő volt és a feláldozott bika vérében, az oltár alatti keresztelőgödörben megfürödve – vérkeresztségen ment keresztül; tudod a légiók jó fele Mithrász-hívő volt. Nos, mogyoróhéjban. Carinus Marcus Aurelius császár – a legnagyobb cirkuszjátékrendező, akit a világ valaha látott, hadvezérnek sem volt utolsó. Amikor hírül vette, hogy jóváhagyása nélkül, a meggyilkolt Numerianus Caesar helyére a hadsereg Dioclest Caesarrá kiáltotta ki, haddal indult ellene. Elsőül egy másik lázadóval, Marcus Aurelianus Julianusszal, Venetia kormányzójával kellett elbánnia, aki sasai alatt egyesítette a két Pannónia hadait és PANNONIAE AUGUSTUS felírással pénzt veretett. Hadmenetével Carinus elsöpörte a lázadót és katonáit felesketve, immár túlerővel indulhatott Diocles ellen. Maesiában, Margumnál a Duna mellé beszorulva fogadta el Diocles a csatát. Carinus a lázadó légiókat tönkreverte, a kavarodásból Diocles fejvesztetten menekült. Elveszett embernek látszott és annak is tudta magát; halálra hajszolta lovait, hogy egérutat nyerjen és eltűnhessen Dalmácia rengeteg erdőiben, de Carinus mindenütt a nyomában volt. Már nem is annyira bíborpalástjáért, mint inkább életéért remegett, és utolsó táborhelyén alkalmas zugot keresett, ahol majd kardjába dől, amikor… nos, amikor!
KL Amikor…?!
És ez az, amit csupán Heimarmené, sorsunk kimérője tudhat, hogy a végső perc mivel viselős… Amikor lesújt Até, a Rendelés: a győztes Carinust, sátrában, egyik tribunusza, akit a császár felszarvazott, féltékenységből/bosszúból – hátulról leszúrja: nyomban gyorsfutárt menesztenek az öngyilkosságra készülő után – nincs más jelölt a trónra, Róma várja új császárja diadalmenetét. Diocles nevet változtat és Nagy Diocletianus néven bevonul a történelembe; 284-től 305-ig, 21 évig uralkodik és az ő nevéhez fűződik a tetrarchátus, a birodalom nagy közigazgatási átszervezése. Ez volt a Taurobolium rövid foglalata; persze a regény csak addig követi a kalandor dalmát tisztecske pályafutását, ahol az elfogott és halálra rémült Diocletianusra feladják a császári bíbort és pajzsra emelik. Rögeszmeszerűen ragaszkodtam ehhez a bődületes „tanulsághoz” s meglehet, hozzáidomítottam s meg-megigazítottam az annáleszeket, amiért a történetírónak a körmére koppintanak, de nem a regényírónak. Így, ilyen „kihegyezve” csak annál jobban példázta volna, mekkora bakot lőtt Disraeli, fellengzős szentenciájával: assassination has never changed the history of the world: egy gyilkosság még soha nem változtatta meg a világtörténelem menetét. Több példával is rácáfolhatnék erre a dictumra, de Dioklész története mindegyiknél ékesebben beszél. Majd, ha a végén odaérünk IULIANOSZ regényem történetéhez, emlékeztess, Lorcsikám s ha olyan kedvemben találsz, meglehet, hogy a TAUROBOLIUM-ra részletesebben, még egyszer rákerítem a szót.
KL Nem próbáltad újraírni?
Lélektani lehetetlenség. Az ember váltig úgy érzi, az első változat jobb volt, ezerszer igazibb. Épp a te jóvoltodból és ötven évvel elkésve, rádöbbentem arra, hogy Jókai is írt egy kisregényt Carinuszról s ha akkor tudom, lehet, hogy nem nyúltam volna hozzá a témához. Minden során érződik a Mester; de tudod, azon túl, hogy nála a légből kapott szerelmi történet mellett a korfestés bizonytalan, Jókainak ugyanaz a baja, mint az esztetizáló, érzelgős keresztény korábrázolásnak a hollywoodi „filmalkotásokig”: visszavetítik saját giccses történelemlátásukat a történelembe és gorombán szólva „krisztuskomplexusuk” van. Úgy tüntetik fel, mintha a császárok korában birodalomszerte a százmilliókat egyéb se foglalkoztatta volna, mint a zsidókereszténység, és másról se trécseltek volna, mint Krisztusról. A valóság az, hogy a gibboni látomásban a Római Birodalom története a zsidókereszténységnek – a „fekete lyuk”: magába nyeli mindenestül. Hogy Jókai „elírta” volna előlem a témát? Az más téma volt; bár ha TAUROBOLIUM-om agyonfirkált első vázlata előkerülne és kiadódván, hogy kritikusaim egyebet se tennének, mint hogy emezzel összevessék amazt, arra mérget veszek. Megkaptam ezt már egy másik ismert bírálómtól, aki IULIANOSZ regényem megjelenésekor egyebet sem tett, mint hogy Kosztolányi megálmodott/eltervezett, de soha meg nem írt, vagyis imaginárius IULIANOSZ regényével hasonlítgatta össze; kitüntetésnek kellett vennem ezt az együtt emlegetést, bár A VÉRES KÖLTŐ-t nem tartom a műfaj csúcsának; mégkevésbé tartom annak Márai RÓMÁBAN TÖRTÉNT VALAMI című kisregényét, amely nyugati hanyatlásának egyik nadírja. Sajna, mesterünk géniusza – a Salernóban töltött évek után – lassan, méltóságteljesen odáig sorvadt, hogy a póz monológja maradt belőle.
KL Ej, ej! És nem félsz, hogy ezért a Kosztolányi-monografusok kiátkoznak, a Márai-rajongók pedig megvernek nyilvános helyen?
Félnivalóimon jórészt túladtam már; no meg ha ki is öregedtem immár abból a nietzschei dictumból, hogy „élj veszélyesen”, abból a negyvennyolcból még ma sem engedek, hogy „írj veszélyesen”.
KL Ismerem kifogásaidat, de nem osztom. Kosztolányi ne tudta volna, hogy Rómában az ajtó ritkaságszámba megy, meg hogy éjszakánként az alvó világváros csendjét felveri a gabonaszállító szekerek zörömbölése a kövezett utcákon? Igaz, nem olvashatta Carcopinót, de ennyi kultúrtörténetet csak tudott, hogy ajtót Rómában nem lehet „bedörrenteni”?! Vagy hogy Márai könyve „pesties”, meg hogy hazabeszélős „irányregény”?! Nem győztél meg!
Akkor megegyezünk abban, hogy ebben nem egyezünk: we agree to differ. Örülök, hogy értékítéleteim iránt bizalmatlanná tettelek –
KL Halasszuk el a végső döntést máskorra s bízzuk másokra. S annyira sajnálod Diocletianus-regényed elvesztését? És mi volt a következő?
Nagyon. Egyike soha nem szűnő fantomfájdalmaimnak. Már a következő, a Veszélyes Fordulatszám mindenben más: más műfaj, más kategória. A félig-elveszett írások kategóriája. Mert többnyire volt eszem, hogy gépelményeim másolatokkal készüljenek, és a kópiákat igyekeztem szétszórni, jó helyen elhelyezni. Ennek is, noha az eredetijét bezabálta a rendőrség, a másolata valakinél megmaradt.
KL Hát akkor hogy veszhetett el?
Gondoskodott róla az ávós levélcenzúra 56 után. Édesanyám megpróbálta írásaimat kijuttatni Angliába, a címemre. 4–5 oldalanként borítékolta; aztán a százoldalakból volt, ami átjutott a szűrésen, volt, ami nem. A gépiratban „lyukak” vannak, bepótolhatatlan lyukak, az utolsó félszáz oldal meg mindenestül hiányzik. Nem ez az egyetlen opuszom, amely ilyen „lyukasan” érkezett és félig elveszett a postán. Hogy is jellemezzem? Ha valakit az ár nekivág a gátnak, kisvártatva hallhatod jajkiáltását; de ne csodálkozz, ha ez a jaj – elméletté átformálva jelentkezik, mondja Stevenson, Virginibus Puerisque című könyvében; és ez volt a Veszélyes Fordulatszám esete is: 1936-ot írtunk, mindnyájunk háborús fenyegetettségének érzése és a belőlem feltörő vészkiáltás – elméletté kerekedett. 4–5 év választott el a háborútól, mely akkor még mint konkrétum, mint faît accompli, senki tudatában nem jelentkezett; de úgy jártunk el – évekig eljártunk alatta, mint valami falóriás tövében, amely ránk omlani készül. Én voltam ez az előreérző szeizmográf.
Műszaki hasonlattal éltem, de a Veszélyes Fordulatszám, mint átfogó metafora és mint mestergondolat, már áttételesen, a hatalmi erőjátékra vonatkozik a politikában és a történelemben. Valamikor a múlt század végén, amikor a géptermekbe először telepítettek ilyen többtonnás ősgenerátorokat, tapasztalhatták, hogy az áramfejlesztő, felgyorsulás közben valahol tengelytörést szenved, a hatalmas armatúra végiggurul a márványtermen, mindent összerombol, kiveri a falat. A szerencsétlenséget vagy az a parányi excentricitás okozta a rotorban, amely vagy szerkesztési, vagy gyártási hiba (s ez a mechanikai rezonancia) – vagy az, hogy az armatúrának, mint zenei hangforrásnak, „hangvillának” a frekvenciája megegyezett a fordulatszám ritmusával és ez a „ráhangzás” odáig fokozta a tengely kilengését, amíg bele nem repedt (akusztikai rezonancia). A konstruktőrök rájöttek, hogy a tengely vastagítása helyett oly rugalmas, könnyű tengelyt kell alkalmazniuk, amelyen a rotort az ún. veszélyes fordulatszám fölé felpörgetve, a forgó test tömege mintegy kiközepezi önmagát és kialakul a „szabad tengely”. Az én elméletem a veszélyes fordulatszám metaforikus fogalmát sok mindenre kiterjesztette s ha belepillantsz a tartalomjegyzékbe, a fejezetcímeken láthatod: az etika, a bosszú, a túszultartás, az ízlés veszélyes fordulatszáma mellett-és-fölött az erőszak veszélyes fordulatszáma is szerepel, és ez a legfontosabb.
De hogy lásd és szenvtelenül felmérhesd az erőszak mechanizmusát, ahhoz ki kell vetkőznöd emberi pszichologizmusodból, mert az elmélet kegyetlen. Mintha egy más csillagvilág ide érkező óriása lennél Voltaire Scarmentado című regényéből, olyan, minden pártállás, elfogultság, ellenszenv-rokonszenv nélkül kell nézned a földi emberhangya-populáció nyüzsgését; mert csak akkor szabad ilyen elméleteket kimondanod. Próbálj ilyen impasszibilisen gondolni a magyar 56-ra (ha tudsz) és mindjárt láthatod. A központi hatalmi tömörülésnek kezében volt az erőszakszervezet, de tétovaságában huzamosabb időn keresztül az erőszakot a „veszélyes fordulatszámon” tartotta. Másszóval, nem alkalmazott elsöprő, irgalmatlan erőszakot, de az erőszak alkalmazásától nem is tartózkodott; hanem hónapokon keresztül ott tartotta az erőszakot a „veszélyes fordulatszámon”, aminek a vége tengelytörés – forradalom kirobbanása lett. Ugyanez robbantotta ki az 1830-as párizsi, az 1848-as bécsi forradalmat: az erőszakot a „veszélyes fordulatszámon” járatták. Ám ez a mestergondolat csupán a vezérfonala volt egy terjedelmes opusznak, amelynek pontos műfajmeghatározása tractatus politico-philosophicus és szenvedélyes polémia formájában tárgyalta a tengelyhatalmak világot betöltő, fülsiketítő diadalpropagandáját. Tán Huizingával egy időben, tán valamivel előtte – azonos látleletét írtam le Európa akkori állapotának; csak épp ahol ő „sofőröket” emleget, az én diagnózisom kulcsszava a „házmester”: házmestermentalitás, házmesterromantika, házmesterkultúra, házmesterarisztokrácia… A lerohanások, a villámháborúk, a győzelmek még sehol sem voltak, de a propaganda már beletuszkolta a tömegek idegrendszerébe, már „előlegezte” és bezsebelte diadalait. A propaganda e militarista lármáját egy vidámparki, ódon, óriás gépzene-masinériával érzékeltettem, de legjobb volna tán, ha szövegízelítőt adnék ebből a több mint ötvenéves monográfiából:
„…De hát kik azok az érdemes személyek, akiket ezek a baldachinok ünnepelnek – például afölött a tengelyen pörgő fazék fölött, amiben a bennülőknek csak a középső rögzített kormányt kell forgatniuk és ők maguk is forogni kezdenek a körbejáró diadalúton, mint tíz fillérért keringő bolygók a kegyes Nap körül – kiket ünnepel ez az összetett mozgás, e dupla diadalút? Nem csoda, ha a szemlélőnek történelmi analógia jut eszébe: az az eset, amikor Leontius, egy bizánci palotaforradalom vezére II. Justinianuszt megcsonkíttatván és száműzve, ő maga lett a császár és Bizánc jelentékeny haderejét afrikai expedícióra indította; a hadsereget csúfosan megverték – és ekkor történt az ókor egyik hírhedt Patyomkin-manővere, a hadsereg győzelmet hazudva tért vissza, hazafele összerabolt a császárságban amit csak ért, Bizáncba roppant diadalmenet keretében vonult be és mindjárt császárt buktatott… Nos, ez a hamis bizánci diadalút merül fel akaratlanul a szemlélőben, amikor lépten-nyomon azt firtatja, ugyan ki az, aki sehol nem győzött, el sem is indult, hogy verekedjék és még csak meg sem verték… és mégis neki szól mindez, övé a soha el nem ejtett zsákmány, minden allegória az ő Fényét allegorizálja, az ő Eljövetelét, mely az Aranykorral azonos, az üres, párnaüléses hintók-gyaloghintók, fejedelmi batárok, berline-ek, mesebárkák bársonyhuzatai az ő fenekéért epednek… Lessük ki, ki ez az istenek-kegyeltje – vagy maga is isten és ez az áruházi elegancia: epifániája…?!
…A szó lehalkul, barátaim, felerősödik a zene; vegyetek mély lélegzetet. Ne nézzetek a barna hajtószíjra, a festetlen hátsó fakerékre, az áttételre, ami a hárfázó angyal hóna alól előkandikál: a körhintára nézzetek és közben teljetek el zenével. Megteltetek-e? Zenekolbászok vagytok-e már? Van-e közöttetek, aki disznósajt lett zenével töltve, oly sűrű és kemény? Nem, még puhák vagytok: még! Zenét ide! Jöjjenek hát a nagy basszusok és a cintányér vérserkentő lármatölteléke. Harangjátékból, xilofonból erős fűszer, egész bors és pirospaprika; sikító sípokból gyömbér és mustár; jöjjön májasnak az orgonasípok ütege, ez az a jó sűrű, világtól-hermetikusan-elzáró májaspép; és jöjjön azon véresen, amint van, a mócsingos, kövér fanfárvagdalék, tömjétek magatokat, barátaim! Van még hézag valakiben, ahova beférne ez a kis villanyerőre nyargaló fagott? Ez a kevéske szárnyaskürt? Ez a gépi piszton? Nem nagyon zsírosak, inkább fűszeresek és olajosak: jól csúsznak és hangjuk a test nyílásain belepréselődik a vérkeringésbe. Itt ez a gépzongora – valóságos zenei püspökfalat – egyétek: primitív polifóniájában – sült bőrében és mártásában olyan zenei mikróbák vannak, amelyek rövid pillanatok alatt elözönlik az agyat, és a többi idegközpontot: ez a világ legkellemesebb fertőzése, elejét venni nem lehet. Vagy tán inkább a húros hangszerekből? A villanyhárfa? Tamburák, citerák, tamburinok, ukulelék ínycsiklandozása? Vagy fafúvósok? Oboasaláta? Fuvolaköríték? Nem, inkább vegyétek ezt az üstdobost: üstdob-korhelyleves, most úgyis jön a forte, érezni a nemes szándékot, hogy ekkora finálét a világ még nem látott: ne kanalazzátok hát – ugorjatok bele és úszkálva isszátok majd a tömő, töltő, gyomorzsibbasztó és agynehezítő üstdob-korhelylevest. Véreshurkák vagytok-e már, töltelékkel pukkadásig telve? Húsgombócok vagytok-e már, és a varrásnál majd kireped belőletek az apróra darált zene? Májasok vagytok-e már és annyira zenei égzengéssel teli, hogy a finálé pépje ihol tolakszik elő belőletek kifelé? Zenei disznósajtok vagytok-e már, pokoli lármavagdalékkal telve – egy-egy porcogónál vagy valcer-zsírcsomónál dudor és püffenés rajtatok? – – – Igen, azok vagytok, nézzetek a tükörbe: zenei véreshurkák, húsgombócok, májasok, préselt sonkák, zenei disznósajtok. Halak vagytok a gépzene tengerfenekén; hápogtok, mint a halcsárdák akváriumában az üvegnek nekiúszó halak, ahol a körhinta diadalmenetét követitek gombszemeitekkel: a Három Kháriszt a Lámpással és a tükrös-brokátos hintók imperátorait. Halak vagytok és ha megszűnne a zene, azt hinnétek – az óceán kiszáradt…
Nos, hívők, beavatottak! Ha az európai hivatalos frontok mindkét oldalára áttekintgettek, mit gondoltok, a világ melyik táján hülyült el az ellenség annyira, hogy ekkora száz-évre-szóló győzelmet lehetett aratni rajta? Hol vannak a szalamiszi győzők, ha egyszer annyira ünnepli őket a fényes sereg? Hol vannak, ahol olyan régóta edzik az idegeket az „idegek háborújával” a fegyverek háborújára, és az örök módszerrel, a győzelem előlegezésével ágyaznak meg a háborúnak? Hol vannak ők, akik csata nélkül csatát nyertek és most őérettük ujjong, ugrál, pipiskedik, hadonászik és lármázik ez a méze-csurrantó zenei vaklárma, ez a lélektani taktika – és az ő javukra hozza közelebb a diadalt ez a vaklármás-görögtüzes, bizánci vak-diadalmenet…?!”
Ha átlapoznád ezt a csonkaságában is vaskos töredéket, láthatnád, hogy a Házmesterbirodalmak fejezetben ironikus, pszeudo-szociológiai leírását adom a házmesternek, mint mentalitásnak, típusnak, tenyészetnek stb., a „csicskásoktól fel a portásokig”, a „házmesterkultúra – kultúrnihilizmus”, az „új mítosz az idegrendszeren” elgondolhatod, milyen homlokráncolva olvashatta a hadbíró, akinek ez a könyv – pár éves késéssel – a szeme elé került…
„…Mindenféle lakájok, portások, irodaszolgák, altisztek, legénység és idomított emberállomány; állami szolgák és állami inasok, versfaragók és csepűrágók, féligpap tanítók és féligtanult papok, őrmesterek és házmesterek, parancsra járó hajdúk és nagyothalló vármegyék az isten háta mögött. Mindig is gyenge oldaluk volt az értelem, míg végezetre kasztjuk posztulátuma lett e korlátoltság; egyfajta életleneszűség, aminek még van annyi esze, hogy saját korlátoltságáról tudomása legyen.
…Nézzünk végig a listán és rögtön szembetűnik, hogy szinte egytől egyig kiegészítő emberek, egyedül létjoga egyetlen egynek sincs és valami matematikailag szerkesztett társadalmi hipotézisben ezek kivétel nélkül fölöslegesek. Kiegészítő, közvetítő, részemberek ezek és nem kettő, de ötven sem tesz ki belőlük egy egész embert: mert teszem ha ötven portás összeáll, az ugyan miféle, mivel foglalkozó emberi intézmény? Vagy mire szolgálna ötven altisztből álló altisztkonzorcium? El lehetne képzelni ötven emberből álló lakájtrösztöt vagy inasszervezetet azok nélkül az emberek nélkül, akiket kiegészítenek? Íme ilyenek ezek a kiegészítő lények, fél-lények, hasznos ballasztok; van azonban ennek a rétegnek több olyan tapadófelülete, amellyel gerendaszerűen az államba torkollik bele; és itt az állami vér, számtalan mellékvéredény leágazásán, élteti fél-lényeit. Ez állami vivőereket kapcsolják szíveikbe, hogy még a szívük is kímélődjön és ott, az államhoz egészen közel – az állam ver a szívük helyett – – –”
Igényes opusz volt, kiragadott részletekkel lehetetlen érzékeltetni tematikájának teljes regiszterét, de ha eléggé hegyezted füledet, kihallhattad belőle egyik legkorábbi felismerésemet, amelynek eszméje rögeszmévé vált s máig elbíbelődöm vele. A rezonancia primátusának gondolata a multiverzumban. Annak az eszméje, hogy a bioszféra kezdeti kémizmusától a magasösszerendezettségű idegi reflexintegrálokig, az atomok apró szerkezetétől a kvazárokig az interkozmionban, a jelenségvilág minden sávjában és minden léptékén, a multiverzum erőmegújítója-és-mozgásban tartója a rezonancia elve. Ez a törvény és a próféták. Embrionális formában ez a gondolat már felbukkan a Veszélyes Fordulatszám utolsó fejezeteiben.
KL És volt olvasója ennek a kéziratnak – a hadbírón kívül, akit említettél?
Szeretném tanúul megidézni, de őt már nem lehet. Aki ismerte s olvasta, olyan korban veszett oda, hogy ma nekem már az unokám lehetne – ő nem tanúskodhat, de elismételhetem véleményét és te is megütközöl rajta majd, mint valaha akkor én s ilyet az ujjamból nem szophattam. Molnár József barátom, alighogy átment a bölcsészetre tanárjelöltnek, kapóra jött neki az ürügy, hogy ritkábban lássuk egymást: egyfelől mintha – kijózanodva – megszégyellte volna nietzscheánus korszakunk dionüszoszi részegségét s közös intellektuális dorbézolásaink emlékétől szabadulni akart; másfelől meg „féltékeny” lett másik testi-lelki jócimborámra, Kelen Tiborra, akit soha a „szőke bestiáskodás” hőzöngése meg se legyintette: ő az impresszionistákat kegyelte és Debussyt zongorázott.
Egyike volt szomorú emlékű utolsó találkozásainknak, amikor Molnár Jóskát – majd egy évvel németországi utam után – meglátogattam a kórházban. Gonorrheája kiújult, ijesztő komplikációk léptek fel, vesegyulladás, vérvizelés; végül a teljes húgycsőelzáródáson úgy segítettek, hogy a hasfalon keresztül műtötték s úgy ürítették futballabda nagyságúra dagadt hólyagját. Vonított a fájdalomtól, és az orvos, aki hozzátartozóval tévesztett össze, fejcsóválva kísért ki, de tudtam magam is, a haematuriától az uraemiáig egy lépés, és ha az bekövetkezik, nincs annál keservesebb exitus.Hónapokig tartott, amíg felgyógyult s egy ízben, amikor a Múzeum körúti (Forgách-féle) antikvárium emeleti böngészdéjében összeakadtunk, kirukkoltam vele.
– Írtam egy könyvet.
– Mekkorát?
– Nagyot.
– Mi a címe?
– A Veszélyes Fordulatszám.
Felnevetett.
– Hát az meg miféle csudabogár?
– Olvasd el és majd megtudod.
Elvittem neki az egyetemre – odaadtam.
Hónapok múlva hozta vissza. Először (és tán utoljára) látogatott meg ott, ahol a könyv is született, főúri fészkemben, a Stefánián. Nem egyedül jött, vele volt akkori élettársa, egy éles eszű, irtózatos sebes beszédű cukrászlány – a szavát alig lehetett követni. Már feljövet a tükrös, velencei lépcsőházban, de kivált amikor betoppantak: a párocska a zöldvörös bársonytapéta termes tágassága láttán nagy szemet meresztett, kivált a leány. Ő körülperdült, mindent apróra megnézett, Jóska bevette magát a sarokba és nem mozdult. Szűkszavú volt és írógépet, rajztáblás temérdekséget, mindent nemszeretem-formán méregetett. Mellesleg, sohasem jöttem a nyitjára, mikor, miért és mennyire hűlt ki irántam: tán azért – és olyan mértékben ahogy felfedezte, hogy ő maga reproduktív elme csupán és amilyen mértékben tapasztalta kéziratokkal telő, míves iratlerakóim vastagodását.
– Hogy tetszett a könyvem? – Faggatni, kérdezgetni kellett.
– A Veszélyes Fordulatszám? – Ott hevert előtte, ahogy visszahozta.
– Az. A csudabogár.
– Hát…
– Nos! Ki vele. Kicsit se? Sehogy se?
– …Tudod, mintha ez, amin írsz, nem is a te anyanyelved volna. Facsarod, tekered, gyúrod, de nem arra, amerre magától gyűrődnék. Olyan…
– Olyan milyen?
– Mintha te is úgy tanultad volna a nyelvet, mint Széchenyi. Szó se róla, alaposan megtanultad és még azok is vannak, önálló leleményeid. És mégis –
– Csikorog? Nehézkes? Magyartalan?
– Lehet, hogy amilyen az észjárásod. Csavaros. Nem tehetsz róla.
– Változtassam? Rövidítsem?
– Most… Most vizsgákra készülök. Máskülönben újra átmennék rajta. De így… Igazán. Nem tudnám megmondani.
(14) A perdöntő érv, hogy „itt csak a lateiner ember számít” – avagy lediplomálásom története. Mi késztetett arra, hogy kimutatkozzam a jobboldalnak és balfele sodródjam. Aggodalmaim. Hányfele van „balfele”? Rosszfele-kereskedésem következményei; Édesapám szívbemarkoló története – avagy a visszatekintés olcsó bölcsessége: hogy lakolom tragédiáját és viszem tovább teherként, a lelkiismeretemen. Epizódok füzére, a kacagtatótól a rémületesig; véletlen/váratlan találkozások, melyek meg-nem-történtéért hiába imádkozunk. Szembesítés és egymásra találás – Londonban.
KL Bocsáss meg, valamit nem értek. Eddig voltak olyan homályos érzéseim, hogy te voltál az az égetnivaló rosszgyerek, aki félbehagyja az egyetemet és soha le se diplomál; és elbeszélésed is ezt megerősíteni látszott. Ma meg, reggeli után kitévedtem a kerti „eszpresszófülkébe”, ahogy te nevezed, és a falburkolatos falra felaggatva, arany keretben, ott látom az építészmérnöki diplomádat 1938. június 22. dátummal, a Műegyetem Rector Magnificusának az aláírásával rajta, és a fatokban a pecsét is ott lóg alatta, annak rendje-módja szerint. Hát mégis lediplomáltál?
Tudod, Lorcsikám, annak az embernek az önfejűségével, aki váltig ismételgeti, „én nem estem a fejem lágyára!”, holott épp az a baja, hogy a feje lágyára esett, makacsul tengtem-lengtem s abban voltam, hogy ebből az ügyeskedésből holtig megélek. Hogy ez nem „átmenet”. Ki-kifejtettem lesújtó véleményemet diplomákról-diplomásokról, de valójában már ott tartottam, mint amikor a patikamérlegen kimérnek valamit és már csak az a szemernyi hiányzik, hogy a serpenyő lebillenjen. Erről a szemernyiről is gondoskodott Édesanyám, aki a szatócsbolt sarkában, az apám eszkábálta huzatmentes kasszatrónban a bolt királynője volt, és a tumultusban versengtek a vevők, hogy egy-egy mosolyát elkapják; ő mintha megsejtette volna, hogy immár csak formát kéne adni a dolognak, különben is, világéletében, utolsó percéig az volt a szíve vágya, hogy mérnök legyek és semmi egyéb, mert féltett a nőktől (joggal), féltett a politikától (méltán) és féltett az irodalomtól (joggal és méltán), lévén, hogy meggyőződése szerint a mérnökség veszélytelen életet biztosít.
Vevőkörében volt több notabilitás, színészhíresség, tisztiorvos, kormányfőtanácsos, rangos emberek s ha összeállították a telefonrendeléseket, amelyeket az inas hátikosarában az emeletekre felcipelt, hát csak röpködtek az ilyen-olyan „méltóságosék”, „főtanácsosék”, „főigazgatóék”, „képviselőék” – ahogy revideálták a csomagokat, mielőtt a kosár az inas hátára lendült. Nos, e notabilitások között volt egy országos hírű jogász is, volt városatya, aki akár az atyaúristen is lehetett volna, olyan föllépése/megjelenése volt s amilyen leereszkedő-bizalmasan ez lehetséges, gyakori csendes, nevetgélős, bölcs beszélgetések és úri összemelegedés után ez az ügyvéd a család barátja és tanácsadója lőn. A pusmogásból dátumra szóló meghívás, abból meg lelkemre beszélés lett egy olyan tetőemeleti óriás-dolgozóban (a Liszt Ferenc tér egyik szecessziós álompalotájában), amelynek fényűző jó ízlését elismerő szakértelemmel mustráltam. A jogtanácsos úr (középszürke antilopmellényben velour-otthonkája alatt és vatermörder-gallérján némileg lazítva) szivarral kínált, amit elhárítottam és beértem a kávékavargatással, míg ő lelkemre beszélt.
– Minálunk, öcsém, csak a lateiner embernek van becsületje. Láttad már, hogy faluhelyt a pantallós embert mindenki megsüvegeli?! Már előre és milyen messziről. Na látod. Miért vesztegessed el hiába azt a három évet? Már csak másfél éved van hátra: a te eszeddel! Játszva! Az Édesanyád kedvéért! Az én kedvemért! Édes fiam! Ugye megteszed?
A kilátás a háztetők fölött legalább olyan lenyűgöző volt, mint a lelkifröccs. Katonaszó aranyszó: kötélnek álltam. Életformámon nem sokat változtatott, mert most már magam kellett kikeressem a tandíjat-vizsgadíjat, meg a többi hozzávalót, vagyis jobban rá kellett kapcsolnom; de amilyen jó bolondja tudok lenni s amilyen férfibolondító szirén az az építőművészet, a szigorlati tervet még élveztem is; Hültl Dezső (MABI-tervező) országos hírű építészprofesszoromnál (H. Hümér szemészprofesszor fivére) – a „modern építészet” tanszékén a szigorlati tervemet, mire is ő maga, Fejedelmi Személyében, célzást tett arra, mi fényes jövő (és átjátszott megrendelések) várnak arra, aki az ő tanszékén az ő pártfogoltja… Nagy szamár voltam, hogy nem kapva kaptam az ajánlaton; de féltettem szabad életformámat és féltettem az – irodalmat.
KL Vagyis, hogy a tanársegédi taposómalom mellett majd nem fogsz tudni írni, így, ilyen értelemben féltetted az irodalmat? És változott-e az életed, diplomával a kézben?
Nem igazán. Még lediplomálás előtt, ha „pangott az üzlet”, még mint szigorló, el-elmentem félnaposnak neves irodákba; így pl. két évig dolgoztam Hajós Alfréd irodájában (és hogy Frédi bácsi, a „Kormányfőtanácsos Úr”, micsoda aranyember volt és mekkorákat mulattunk rajta/vele – ezt még mint csemegét, külön tálalni fogom) – és ezekből a vendégszereplésekből állandó kapcsolat lett; úgy hogy diploma után néha a négerként vállalt munkák egyikét-másikát kénytelen voltam magam is „alvállalatban” kiadni jókezű cimboráknak – akkorára dagadt a klientéla. Az én mulasztott évfolyamom elszéledt, az új évfolyamban, amellyel végeztem, mindenki idegen volt s közülük gátlástalanul válogattam „segéderőket”; kivált amikor a magam szigorlati tervével voltam elfoglalva: hatalmas kórházkomplexum volt, amelyet sikító-modern formanyelven oldottam meg, konzervatív professzoraim konzultáláskor falra másztak, Kocsis Endre (óvatos, németes, filiszter szellemű tervező) rémüldözött, Csonka Pál statikusprofesszorom rajongott akkor igen merésznek számító, Z-alakú vasbeton vázamért. Ez idő tájt történt, hogy ösztönösen „szakosítottam magam” kórházépületekre – színháztervezésre és mesés, méregdrága szakmunkákat szereztem be, káprázatos albumokat; de nem ezektől kellett féltenem az irodalmat, mert ha rájuk szóltam, hogy takarodjon ki-ki a polcára – hát már csak Rousseau, Montesquieu, Rétif de la Bretonne, Michelet, Thiers, Carlyle sorakozhatott az írógép mellett a rajztáblán, amelyet rögvest elborítottak a kéziratok. Nem, Lorcsikám: mástól kellett féltenem az irodalmat. Szórakozottan, „orrpiszkálva” olvastam elsőre, s a méreganyagnak előbb fel kellett szívódni szervezetemben, amíg szédelegve odajutottam, hogy előkeressem és újraolvassam – higgyek-e a szememnek.
KL Rébuszokban beszélsz.
Mert akkor én még az ilyesmit a jóindulatomat előlegezve olvastam, és mivel valamelyest kendőzte mondanivalóit, nem láttam át rajta mindjárt, hogy mi van a bombasztikus frázisok mögött. Mondjam azt, hogy a szerencsés kevesek közé tartoztam, akiknek osztályrészéül jutott, hogy a legelső kiadású MEIN KAMPF boldog tulajdonosának mondhatták magukat? Átsiklottam fölötte s csak akkor figyeltem fel, amikor ezt a kiadást sebbel-lobbal bevonták, majd hajtóvadászatot rendeztek rá, hogy megsemmisítsék. Szegény Hitler, amikor az 1923-as náci puccs leverése után kilenc hónapot a landsbergi börtön sitiprinceknek fenntartott zárkájában azzal töltött, hogy megírja a MEIN KAMPF-ot, aligha sejthette, hogy heveskedő szókimondása nemcsak őt fogja kínosan érinteni, hanem diplomáciai balfogásnak számít majd, ha már a Harmadik Birodalom kancellári palotájában az érintett hatalmak külügyérei udvarlására járulnak? Addigra megtanulta, hogy szavaink gondolataink elkendőzésére valók – de mi is az érintettek között voltunk és mi is kimazsoláztuk elszólásait. A Balkánon le a tengerig, a nemzeteket „segédnépekké” kell tenni a Birodalom szolgálatában, és valamennyit könyörtelenül el kell németesíteni már a második nemzedékben, hogy a gyermek az anyja nyelvére ne is emlékezzék; könyvtáraikat bezúzni, folklórjukat felégetni, nemzeti öntudatukat beletaposni a földbe: mindnek, de kivált a magyaroknak, akik hajlamosak arra, hogy sokat ugráljanak. Amikor a büdösség kijött, nehéz pénzeket fizettek egy-egy ilyen első kiadású MEIN KAMPF-ért, de én a világ minden kincséért sem váltam volna meg tőle; s minél többször olvastam az inkriminált oldalakat, a ránk vonatkozó soroknál még meg is forgatták hátamban a tőrt. Minden az idő tájt történhetett, amikor (vagy tán nem sokkal később) a Birodalmi Kancellár a Nietzsche-emlékházban meglátogatta a múzeum kurátorát, Elisabeth-Förster Nietzschét és magától a filozófus édesnővérétől, az ő kezéből fogadta el a felajánlott muzeális értékű ajándékot, Nietzsche ezüstfogantyús sétapálcáját – e kegyes gesztussal a bölcset a nácizmus panteonjába, a felsőbbrendű szőke bestia kitenyészthetőségének tanát beemelve a nácizmus ideológiájába. Azidőtájt, amikor szélsőséges sovinizmusa Heideggert időlegesen a nácizmus táborába sodorta s ha ennek látszatától utóbb szabadulni igyekezett is, csak úgy, mint az az ember, aki nagy véletlenül pókhálóba szalad és annak tapadós, láthatatlan szálait fejti le arcáról, bár nyelvi sovinizmusától szabadulni sem nem próbált, sem nem akart („két nyelven lehet filozofálni: németül és görögül”).
KL Kezdem kapiskálni, mitől féltetted az irodalmat –
És nemcsak az irodalmat! Pedig soha a „hazafiasság” nem foglalkoztatott, a Hazaffy Veray Jánosok joggal vethetnék a szememre, hogy soha lapos, hazafiaskodó klapanciákkal nem kísérleteztem, a tornatermi ünnepélyek szelleme nem töltött el, és a sovinizmus témavilága nem foglalkoztatott. De ekkor, a MEIN KAMPF üzenetétől, mint a megtorpedózott hadihajó, a telitalálattól megrázkódtam és oldalt dőltem. Írások tucatja állt mögöttem, a nyelv és az irodalom fennmaradásában „érdekelve voltam” személy szerint: nem a szó elméleti/magasröptű/csűrdöngölős/kokárdás értelmében; hanem én magam: én, a hús és vér ember. A magyarul író író; az íróvá sikeredett magyar. Kell-e még magyaráznom? Kell.
A német nyomtatványtengerből táplálkoztam. Fordításirodalma amilyen könnyen hozzáférhető, olyan kimeríthetetlen. (Szégyen, gyalázat: Diogenész Laertioszt német fordításból ismertem meg.) „Birodalmi” kiejtésem adva volt: Édesapám a legszebb németet beszélte; barkácsolás közben, ha hangosan gondolkozott, mindig németül. Szemmelláthatólag kellemes meglepődéssel fogadta, ha „tréfából” német szóval fordultam hozzá, és a legnagyobb természetességgel folytatta. Még csak az kellett volna, hogy a „népi németség” náci felkarolása után opportunista módra a család „átnyergeljen” a németre és a náci „győzelem” után, túltéve magát rajta, mintha sohasem is lett volna magyar – élvezze a birodalmi németség privilégiumait. Nem kell tán kézzel-lábbal bizonygatnom, hogy ez opportunista lehetőség bár nyitva állt előttem, de bennem fel sem merült és miért? Azért, Lorcsikám, mert addigra magyar szóra forgott az eszem milliom kereke. Nem osztom Chomsky elméletét, hogy akármilyen nyelven beszél az ember, a nyelv fenntartott idegpályái azonosak és minden nyelv számára eleve adva vannak. A nyelv idegélettani letétjét jómagam az érző szerv egészében keresem, a garatbeidegzők, a faciális érzőmozgatók, a szem sodoridegei – elsődlegesen; de ezen messze túl: az ember egész testével beszél/érez/gondolkozik és innen van az, hogy az anyanyelv az egész embert birtokba veszi. Az én „sovinizmusom”, hogy írói kényszerűség? Természeti adottság? A kettőnek az ötvözete, megtetézve önnemzéses következményeivel: az alkotás életmeleg rétegeivel. Ha Akvinás Tamással vitatkozom, ha Hérakleitosz töredékeinek értelmét hámozom az ájtatos Hippolitus püspök Minden Heretnekségek visszahárítása című művében, ahol fragmentumai fennmaradtak, ha kacagva el-elképedek a gnosztikusok bolondgombáin, vagy ha Plotinosz délibábos hőségben reszkető látszatpalotáinak szépségében gyönyörködöm – és valótlanságán kétségbeesem –, akkor mindezt magyarul teszem. Nem franciául, nem latinul, nem angolul vagy akármi más befogadó nyelven; hanem (ez a szó hatvan éve még nem volt, de ma már a nyelvünk hegyén van és tudjuk, hogy ez a mot juste) magyarul, mert lényem fiziológiás egésze erre van beprogramozva.
Aki ért a komputerhez és a nyelvekhez, az tudja, mekkora horderejű megállapítás ez; hogy mely pályák vannak lefoglalva milyen fogalmakra, melyek a nyelv jellegzetes munkafogalmai. Ennyire predeterminálja a nyelv – nemcsak elmélődésedet, hanem annak végeredményeit is. Gondolj csak arra, hogy a nyelv beépített idiotizmusai, felépítése, szerkezete nemcsak hogy vezeti, de szakadatlanul félrevezeti/vezetheti a gondolkozót; egyik-másik attól sem riad vissza, hogy a maga anyanyelvének beépített idiotizmusaira alapozza bölcseletét, hiszen az anyanyelv: „kinyilatkoztatás”; Heidegger nem az első és nem is zárja be a sort. Mind mélyebbre süllyedt abba, amiből a metafizikus/idealista gondolkozás teutón ősköde keletkezett: anyanyelvének beépített idiotizmusaiba, amelyekkel végezetre, szófejtő furorjában még az ógörögöt is megfertőzte és valósággal delektálta magát e mesterkéltségek lefordíthatatlanságában. És a fonémák zeneiségének a humora! Akkor leszel magyar íróvá, ha az óvónénitől megtanulod, hogy „apa cuka / funda luka / funda kávé / kamanduka / abcúg – fundaluk! / fundakávé kamanduk” – és hallatára elneveted magad. Csak magyar gyerek értheti, mi ennek a humora. Bennünket segédnéppé tenni, bezúzni, leradírozni a térképről, akár biológiai hódítással, akár elnémetesítéssel, akár de facto likvidálni: magyarságomban, emberségemben, létemben fenyegetett. Én is a Tarka Tehén városából jöttem ugyan, ahonnan Zaratusztra – de visszahúzódtam a jobboldaltól és balra tolódtam.
KL De merre „balra”?
Helyes a bőgés, oroszlán! S itt mindjárt elejét vehetjük egy félreértésnek. Nem voltam marxista, még véletlenül sem. Átrágtam magam rajta és megutáltam Marxot. Il est assommant, mondja a francia. A crashing bore, mondja az angol: agyonütő unalomtömeg. De mondaná még azt is: a shady character. Sötét alak. Nem hiányzik ő Theophrasztosz Karaktereiből sem, és eleven „klón”-jaival is volt alkalmam találkozni; világéletemben ösztönösen irtóztam az olyan zseniktől, akik kutyaúszással veckelődnek át az élet mély vizén, virtust csinálnak abból, hogy büszkén keresetképtelenek és berendezkednek rá, hogy halálig élősdik lesznek és kullancsként lógnak a Gazdag Barát, a Nagylelkű Pártfogó vagy a Kulturális Alapítvány meleg bundájában (Koestler „telefonszínésznőknek” csúfolta »Callgirls« című szatírájában, ezeket a kongresszusról kongresszusra utazgató, örökké bizottságosdit játszó, Alapokból, Hozzájárulásokból és Hitvesekből élő intellektuális lárvákat). Ne a marxizmus–leninizmus templomerődjeiben, ne a marxiarcheionokban keresd a forrásmunkákat! Életéről – bár az elszólásokból úgy is megtudhatsz egyet-mást és az elegendő, hogy morális hányingert kapj. Hogy fő-fő proletárforradalmár létére oly büszke volt felesége, Jenny von Westphalen bárónő arisztokrata származására, meg arra, hogy hölgye Argyll hercegének távoli rokona volt – az hagyján (e rokonságra való hivatkozással vágta ki magát az angol rendőrségnél, amikor egy londoni zálogházban, a családi ezüst elzálogosításával gyanús lett). Hogy kizsákmányolta a fizetésnélküli mindenes-cselédet, a kis Lenchen-t, aki nem tudott angolul s nem elég, hogy felcsinálta, a gyermek születését ürügyül hozta fel, hogy követelődző leveleiben feljebb srófolja gyáros barátjánál, Engelsnél, a havi apanázst – az hagyján. Hogy a Kommunista Kiáltványban elítélt minden örökhagyást, de vég nélkül perelte anyját örökségi jussáért, ami őt megilleti – az hagyján. Hogy nemcsak a British Museum Könyvtárának: a Soho és Hampstead több kocsmájának is mindennapos vendége volt, gyakorta szállították haza részegen, és a manchesteri havi ellátmány jó része ital formájában a gyomrába vándorolt – az hagyján. Elvégre rá is áll a Flaubert-i mondás, az ember semmi, minden a mű.
No de milyen a Mű, amelynek legfőbb szerencséje, hogy mint minden „bibliát”, a marxistákét is utolérte az olvasatlanság végzete…? Milyen ez a stílusában kilúgozott, ez az előretekintésében perspektívátlan, ez az ízetlenségében hiába-harapdált parafára emlékeztető, amelybe finoman szólva „vendégszövegként” a szerző belecsempészte Ricardo „többletérték”-elméletét? Ez a mind tárgyában, mind módszerében többszörösen elavult kritikája annak a valahai feudálkapitalizmusnak, amelynek adatait a könyvtár porosodó folyóirat-rakaszaiból összekörmölte? Hogy mint volt, hogy volt a fáizás joga a besszarábiai erdőkben, meg hogy 120 vagy 150 napot kellett robotban ledolgoznia a zsellérnek a dunai fejedelemségekben… mikor? Kétszáz évvel ezelőtt? Kit érdekel az már, hol vannak azok a fejedelemségek? A marxiarcheionokban a harci rivallgás még Londonig hallatszott, amikor jó húszegynehány éve már megírtam: az ezredfordulóra Marx Károlynak és izmusának hirtelen leáldoz; és akárcsak mint a villanykörtét, ahogy Napóleonnal az „isteni Jean-Jacques” fényét leoltották, Rousseau-éhoz hasonlóan, úgy fog a marxizmus Napja is kihunyni s oly hirtelen, hogy aki épp belenézett, feketeséget lát majd megüresített helyén.
KL No és Marx, a bölcselő?
Miféle bölcselő az, aki nem magyarázni akarja a jelenséget, hanem „megváltoztatni” a világot? Az akcióprogram nem világmagyarázat, sose volt. Jól tudod, ismered rögeszmémet a filozófia fejezeteinek értékbesorolásáról – hogy számomra a bölcselet csúcsdiszciplínája az ontológia…?! Nos, ontológia mint kérdésfeltevés abban a politikai gazdaságtanban, amit a marxiarcheionokban annak hívnak, soha nem szerepelt. Igaz, utólag megpróbáltak rögtönözni valamit és nagy elkésve Lukács is összeírt ötezer oldalt (németül), és a szívem vérzik Eörsi Istvánért, aki életét beleölte ezeknek az értéktelen írásoknak a lefordításába. De tudod mit? „misericordia e giustizia li sdegna; / non ragtionam di lor, ma guarda e passa”.15
KL Mos már tudom, hogy merre balra nem mentél. Hát merre volt neked a „balra”…?
Nos, megvádolhatsz azzal, hogy nem a való világban éltem. A könyvmoly a könyvek fantáziavilágában él. Ha nem tudnám az okát (mint ahogy tudom, de nézz csak utána a „neuronkorróziónak”, bölcseleti opuszaimban), hihetetlennek és felfoghatatlannak tartanám, hogy aminek ideológiai árfolyama a századelőn tetőzött, majd szinte teljesen elértéktelenedett. A Nagy Francia Forradalom kétévszázados diadaljubileumát méla fanyalgással, kis híján undorral fogadták hazájában, és ünnepségsorozat akkorát még nem bukott. Volt, aki felháborítónak találta XVI. Lajos lenyakazását (minthogy halálos ítéletét egyetlen szavazat döntötte el)16 s akadtak derék republikánusok, akik „sajnálták” a királyt. Akkor én nem Tocqueville-t olvastam és nem a mai eszemmel mértem fel, hogy a forradalom mi tenger vérbe, mi pénzbe került, hogyan élősködött az Ancien Régime vagyonán és ottfelejtett intézményein, milyen keveset vitt véghez, kivéve hogy aranytálcán szolgálta fel Napóleonnak az óriáshadsereget és a nehéztűzérséget.
Alig van a történelemben lángolóbb, izzóbb vörös foltja a „baloldalnak” (maga a szó is belőle való) – mint a Nagy Francia Forradalom, protuberanciái elhatoltak a századelő pereméig és erőtere engem is polarizált. Michelet romantikus egyházellenessége és populista demokráciarajongása lázba hozott engem is, ronggyá olvastam öregkori, hétkötetes munkáját: a Histoire de la Révolution Française ott porosodott a Fővárosi Könyvtárban, és a cédulák szerint évek óta senki se vette ki (soha nem vittem vissza); Carlyle ditirambikus áradozású históriás könyve a Forradalomról – az volt a bibliám. „Et des boyaux du dernier prêtre / Serrons le cou du dernier roi”17 – olvastam Diderot-nál (s noha olvastam Voltaire fél-plágiumnak mondható, mesteri kompilációját az eredetiből, nem is sejtettem, hogy a mondás Meslier-től származik – s mi különös szerzet lehetett is a papocska, aki 1689-től 40 éven át egy Champage-i kisközség ájtatos-szemforgató plébánosa volt, mialatt Mon Testament című monumentális vitairatában összehordta az ateizmus teljes fegyvertárát! Jómagam csak fél évszázaddal később, a Szélhárfa írása idején szereztem be e ritkaságot s az idézet Meslier óvatoskodó szövegében így hangzik: „Il me souvient à ce sujet d’un souhait que faisait autrefois un homme, qui n’avait ni science ni étude… Ils souhaitait, disait que tous le grands de la terre et que tous les nobles fussent pendus et étranglés avec le boyaux des prêtres”.18 Levett a lábamról és elsodort egészen a Forradalom pletykaóceánja: a szalonok, a szerelmi intrikák, az irodalmi anekdoták, az arisztokraták a börtönökben, a hóhérmegvesztegetések, a felhágási sorrend, a gyorsguillotine feltalálása (egyszerre hatot nyakaz), stb. stb. Camille Désmoulins, a dadogós, a szeretetreméltó és szép arája, Sieyès abbé, akinek minden zsebéből alkotmánytervezetek kutyanyelvei lógtak, az agyonverhetetlen Fouché, a szájatépő Marat, és (szégyenszemre) bálványom, Saint-Juste; a Gironde, a Marée, a Cordeliers, a les Jacobins, a Champs de Mars-i mészárlások, a szeptemberi mészárlások, a Tuileriák börtönében a fogolymészárlások, a menekülni próbáló királyt Varennes-nél feltartóztatják, a Comité de Salut Public, Danton kizáratása, a hébertisták proskribálása, a Vendée, a chouans-ok; Lyon, Marseille, Toulon fellázad; a lerázhatatlan Fouquier-Tinville, ügyészi főhóhér – Thermidor! Tudod-e, hékám, mert ha nem, hát most megtudod. Hogy még a „forradalom” (révolution) szó mai értelmét is a francia forradalomnak köszönhetjük?! Úgy ám: eredetileg a révolution ideiglenes változást/módosítást/intézkedést jelentett. Nekem ugyan nem az az inszipid Marx és a fantáziátlan német szociáldemokrácia volt a balracsábítóm. Hanem a Nagy Francia Forradalom.
KL Még ma is lelkesedsz a francia forradalomért? Egészen tűzbe jöttél… –
Ördögöt lelkesedem, ördögöt jöttem. Az én tüzem? Lángocska: animula vagula blandula. Tudod, ezzel is úgy van, Lorcsikám, hogy si la jeunesse savait, si la vieillesse pouvait… Szeretnék fejátültetéssel, tizenkét fiatal nyakon és minden idegpárt gondosan belenövesztve ebbe az öreg fejbe: szeretnék ezer évig élni. A szokratidáknak törvényben kellene hogy biztosítsa az állam ezt a fejátültetést (az önként jelentkező fiatal Tizenkettő nyakára, és a műtét is, hogy ingyenes legyen…). A múlt aktái így vannak lezárva: akkor ez volt az én szellemem színeváltozása.
KL És észrevevődött-e ez a te színeváltozásod? Baráti körödben? A családnál?
Közeli barátaimnál igen: már hogyne vették volna észre. Elsősorban Kelen Tibor figyelt fel könyveimre, mármint arra, hogy a TAUROBOLIUM megírása után a római ókor lekerült a műsorról, és a rajztáblám szélén végigrakott könyvek közt elszaporodtak a francia forradalom monográfiái. Ő mindenben ilyen lassan mozduló „lajhártermészet” volt (nem pejoratíve mondom, mert az esze fogott, mint a borotva) és eltartott egy darab ideig, amíg „vette a lapot”. A családom? Gonosz legyek? Kinőttem. Elhanyagolható tényező lett; volt, akit hónapokra, évekre nem láttam: leszoktak rólam s ha kezedbe került, a HELIÁNÉ-ban olvashattál egy vitakiváltó bekezdést a „választott rokonságról” – hogy ki az igazi rokon az elügető emberiségből, és ki a rokon a könyvespolcokon…
Persze hétről-hétre hazalátogattam, a szülők: más kategória. S ha már így rám kérdezel, bármi nehezemre esik is feltépni sebeinket, meg kell mondanom. Mert Édesanyám vakon követett volna akár a pokolba is (ha egyébért nem, hát hogy szemmel óvjon); de Édesapám ösztönösen megérezte színem-változását és egyre mogorvábban fogadta. Azokból az apró epizódokból, amelyeket ebből kiszórok-elhagyogatok, egy másik könyvet lehetne írni; de hogy érzékeltessem viszonyunkat Édesapámmal, hadd válasszam a grafikus ábrázolásnak azt a mérnöki módját, amikor a milliméterpapíron felhordsz néhány jellemző, szinguláris pontot és ezeket érzésvonallal összekötve – mintegy megszerkesztheted a diagramm „görbéjét”; mert hogy görbe történet, annyi szent, a vége meg egészen kajla szarvú és bikásan döfölő. Van, ami lényeges, a mozaikok közül ez az első lényegtelen. Hat-hét éves lehettem és lázas beteg. Felültem ágyamon és az asztalt körülülő nagyok társaságából odaszólítottam Édesapámat azzal, hogy mondani akarok valamit. Fölkelt, odajött, felemelt, magához ölelt.
– No mondjad!
– De ez titok. Csak a füledbe súgom és csak neked.
– Halljam!
Tenyeremmel elernyőztem a fülét, hogy más ne hallja, úgy sugdosódtam:
– „Ingbe, gatyába / ugrok lányok nyakába…!”
Elkomorodott. Faggatóra vett:
– Pfuj! Kitől hallottad ezt?
– A Banditól.
– Többé nem szabad vele barátkoznod.
Bandika, a szemközti bérházból Hinléderék Bandikája pár hónappal idősebb volt, okoska és született jó bohóc. Ha ő elkezdett pofákat vágni és pojácáskodni, gurultam a kacagástól. Bandi nem tudta mire vélni. Ha látom, átmegyek az utca másik oldalára, nem nézek rá, elfordítom a fejem. Felőlem a feje tetejére állva pojácáskodhat: komoly maradok. E történetkéből is láthatod, kezdetben jó voltam és szófogadó: hogy ebből a szófogadásból a későbbiek során mint fejlődött ki lojalitás-komplexumom, amire annyiszor ráfizettem. A többi érdektelen, a lekerekítése: hogy Bandika mamája panaszt tett, a szülői tilalom megenyhült – amúgy is, már nehezen bírtam fékezni arcizmaimat, hogy ne kezdjek nevetni torkomszakadtából: Bandin, aki a túlsó járda szélén produkálja magát és cirkuszművészete egész repertoárját, szamárfület mutat és beszopott pofazacskókkal „csibetátogást” utánoz.
Második gyorsfelvétel. Tétovázom: meséljem-e; amilyen bizarr emlék és kínosan feszélyező – tán jobban tenném, ha eltemetném…
KL Sose temesd: ki vele!
Erőszakos vagy. Nos, isten neki. Soha többé nem fordult elő, mert még a vasat is megettem és nem voltak emésztési zavaraim. Hetedikes lehettem, amikor valami hosszan tartó, brutális székrekedés következtében végbelem berepedt és csokornyi haemorrhoida keletkezett rajta. A hajlamosítottság, aranyérre – örökletes jelleg, de addig erre senki nem panaszkodott: szégyelltem nyavalyásságomat és kirekesztve éreztem magam. Járni nem tudtam, két hétre elmaradtam az iskolából; csak ott ültem féloldalasan megdőlve a suton, próbáltam olvasni és nyögtem. Háziorvosunk kórházat, műtétet emlegetett, mire félelmemben annál szorgalmasabban áztam a meleg vizes lavórban (a konyha elfüggönyözött sarkában, a házilány ágyemelete alatt) és kezeltem magam. Vasárnap történhetett, este vacsoránál; körülültük az asztalt. Csak mi hárman, a szüleim és én. Néma csendben, nyomott hangulatban; egyetlen szó el nem hangzott. Ekkor történt, aminek történnie kellett s hogy ügyeletes szenzoraim felmondták a szolgálatot, avagy elpetyhüdt szphinkterem nem tudta teljesen összezárni az izomgyűrűt a fájdalmas kirojtosodás miatt – nem tudom. Csak azt tudom, hogy a purci kiszaladt, és a szellentésnek olyan kipurcantott hangja volt, hogy elsiklani – napirendre térni fölötte, vacsoránál, nem lehetett.
Édesapám szeme vérbe borult. A nagy darab ember azon minutában elvaddisznósodott, ültő helyében félig fölemelkedett és mialatt küzdelmében, hogy uralkodjék magán, homlokán kivert a hideg verejték – a kés nyelét ökölre fogva, asztalra szorított pengéjét lassan elgörbítette. Édesanyám látta, mi következik, felugrott és visszafogva apámat, kérlelni kezdte:
– Fiam! Fiacskám!… Fáj neki: nem tehet róla! – De látva, hogy lefogni nem tudja és közeljár ahhoz a dührohamhoz, amikor nem tud magáról, csak tör-zúz s amire az orvosok annyiszor figyelmeztették: „valami ülőfoglalkozást neki, ahol nincs kitéve az emberekkel való érintkezésnek”, hogy ez az, amitől óvni kell mindenáron, rémületében rám kiáltott: – kérj bocsánatot! Hamar!
– Nagyon bocsánatot kérek! Nagyon! Nem tehetek róla – hallottam az elrebegett gyermeteg igéket, mintha én mondtam volna; pedig kani kölyök voltam s igencsak túl a bocsánatkérő koron. Édesanyám a vállát pátyolva, mind csak hajtogatta:
– Nono! Fiam! Fiacskám! Nono! A Gyerek nem tehet róla: fáj neki…
– El az asztaltól! – rikácsolta a szerencsétlen, mintha nem is ő volna.
– Megy már, megy már – engesztelte Anyám s nekem meg odaszólt: – ülj félre!
Mázsás súlyával, fölém magasodó termetével lassan visszaereszkedett székébe, és mint aki belsejében rendet teremt és felismert énjéről lehántja-fosztja a hadirokkant idegrendszer gránátnyomásos dührohamát, visszanyerte önuralmát és így szólt:
– Vigye a tányérját is. Ne maradjon éhen – – –
Étvágytalanul üldögéltem a sarokban és nem nyúltam az ételhez. Nem is az fájt (az is), hogy elvert süvölvény módra bocsánatot kértem. Hanem ahogy a mondatot kezdtem: hogy nagyon. „Nagyon bocsánatot kérek.” Ezt a nagyont Édesapámnak sokáig nem tudtam megbocsátani.
KL És aztán? Megműtöttek?!
Soha. Nagyszerű orvosunk volt. Elsők közt alkalmazta az akkor nagyon újnak számító metódust, a direkt injekciót. Az injekciós kúra után mondhatni egy életre elfelejtkeztem róla: a jelek szerint az én bajom nem volt sem örökletes, sem hajlamosított.
KL Soha furcsább történetet. Gondolom, féltetek is egymástól, mert ha ölre mentek, amennyivel Édesapád nehezebb, te azt kipótolod fiatalsággal, izomerővel. Volt úgy, hogy verekedésre került a dolog?
Még lesz min furcsálkodnod, most érd be annyival, hogy indulgenciádat kérjem, amiért terheltelek vele; de – ez is egy szinguláris pont a grafikonon, amelyen megszerkesztjük Édesapámmal való viszonyom görbéjét. És most: harmadik vakuvillanás, újabb villámmozaik s ezt mintha meséltem volna már. Állíts meg, ha ismerős és akkor visszatekerjük a magnót, letöröljük a szalagról –
KL Dehogy állítlak! Hátha most másképp mondod el és félig füllentésen érlek!
Mondasz valamit: regényírónál mindig fennforog a non e vero ma ben trovato veszélye: ha elővesz a mesélőkém és megtekerem, mert arra mulatságosabb. Ám ez inkább larmoyant, vagy tán tragikomikus. 18 éves lehettem és nem hogy hetvenhétszer elvesztettem a szüzességemet addigra, de több szeretőm kockázatos kürettjét is végigizgultam zugorvos barátaim előszobájában, amikor Édesapámnak mi jutott eszébe, mi nem. Télvíz idején, csikorgó hidegben sétára invitált. Mi: ketten? Ugyan mi megbeszélnivalónk lehet, miután hosszú évekig soha eszünkbe nem jutott, hogy együtt sétifikáljunk?! Kérdőleg néztem rá, de ő kucsmája fülvédőjét a fülére húzta és nem válaszolt.
Életem leghosszabb sétája volt, orrom-fülem lefagyott, agyam belezsibbadt. Bődületes és sületlen prézsmitálás volt a Nagy Titokról, ami lehet ocsmány, ha meghurcolják a sárban, de lehet a Mennyország Előkóstolása, ha tisztán megtartjuk egymásnak magunkat és magunknak egymást, és szűzen megyünk a násznyoszolyára (Voltaire juthatott volna eszembe, mai fejemmel – C’est une des superstitions de l’esprit humain d’avoir imaginé que la virginité pouvait être une vertue).19 A Múzeum körút, a Nagykörút, az Andrássy út, az Üllői út laktanyától laktanyáig: már két órája róttuk a főváros utcáit, de a forró-kása-kerülgető macska Harci Ordítását Hallató Oroszlán lett volna Édesapámhoz képest (amúgy is nehézbeszédű volt) – és ne adj’ isten, hogy előrukkolt volna vele. Nagy kínkeservvel csak-eldadogta a maga nemi felokosítását arról, hogy közösülésnél mi kerül mibe, mire kell vigyázni, és „megöntartóztatás” (sic) veszélyeit megelőzendő, mint kell óvszerhez folyamodni, feltéve, hogy megítélésünk szerint tisztességes és megbízható a prostituált…
Megmondta, hogyan kell kérni, de ne ismerős drogériában, merre keressem a jobbacska vöröslámpás negyedet és kezembe nyomva két pengőt, utamra bocsátott.
Tönkrefázva rohantam haza, soros szeretőm karjaiba; de sokáig nem mondtam el senkinek. Más ne hahotázzon szegény Öregemen, ahhoz csak nekem van jogom (ma már megindítónak találom – Flaubert is megírhatta volna: ügyecském elboronálásának 19. századi módja volt).
Negyedik anekdota-szilánk – s ez oly teljes-tökéletes cselekménymentes, hogy a mára már félig levitézlett nouveau roman valamelyikébe is beillenék (bár remélni merem, hogy nem olyan egérszagú); „szilánknak” mondom s te döntsed el, hogy ez az antitörténet önálló életet él-e, vagy pedig az előző epizódhoz fűzhető lábjegyzet csupán.
Aki negyed hatkor kel és egész napos robot után hullafáradtan esti tizenegykor zuhan ágyba, annak az a kikapcsolódás egyszer egy héten úgy kell, mint a falat kenyér. Tudta ezt Édesanyám, és épp ezért Apának vasárnap délutánra, késő estig bezárólag, teljes búcsút hirdetett, és kimenőt adott. Mert hová is menne egy ötven éven felüli, korpulens fűszer-és-gyarmatáru-kereskedő, hogy betöltse a vasárnap délutánonként támadó hirtelen űrt, mint ahová a szíve-vágya vezérli? A futballpályára, ahol Ort Gyuri gyertyát rúg és ő kiordíthatja a lelkét a bajnokcsapatért, amelynek csapatkapitánya történetesen vevője és ilyen szegről-végről, pertu barátja, de Platkót, a csodakapust is ismeri, odaköszönőlegesen. Utána vacsorára elvonul a Frontharcos Szövetségbe, ahol a bajtársakkal sörözve megbeszélik a bajnokság állását és a jövő heti mérkőzés esélyeit. (Itt zárójelben közbeszúrhatnám, hogy teljes csalódást okoztam jó Apámnak, amikor 8–9 évesen elvitt az angol–magyar válogatottra és én, a labda után szaladgáló csatársornak-csodafedezetnek hátat fordítva, égre szegett fejjel – és „mérnöki” szakértelemmel – a lelátó tetőzetének konzolos rácsostartó-megoldását mustráltam. Jobban érdekelt. Hetekig nem szólt hozzám és nem nézett rám Apám, mert ha rám nézett, hát „így válik a vér vízzé” – juthatott eszébe; és csak a foga közt sziszegve átkozódott, hogy ilyenre pazarolta azt a jegyet, amelyet aranyért is csak protekcióval lehetett szerezni; de – Rabelais-val – passons outre.) Estébe hajlott a nap – s épp az a nap volt, amikorra Édesanyám Mindenvasárnapi Teljes Feloldozást és Kikapcsolódást hirdetett – akkor kerülhettem arra, ahol a Rákóczi téren városfelmérő kollégám felokosítására indultam, aki újonc volt és akkor kezdte volna első helyszínelését; ott, ahol a „jobbacska” vöröslámpás negyed a térrel határos, de már az idetorkolló sikátorok a „rosszabbacska” végének számítanak. A találkozás oly váratlanul ért, hogy földbe gyökeredzett a lábam s a látvány letaglózott. Édesapám lépett ki és toppant előmbe az egyik olyan utcából, ahol minden kapualj alól „palira” leső bárcás bazsalygott, ki szúnyogszépség, ki parasztfruska, ki eleven húsosláda, ki tojáshasú cigánylány; e macskaköves sikátorból következett elő – olyannak, amilyennek még soha nem láttam. Tíz évvel öregebb volt, szarkalábas, szétlazult medencéjű; elégületlen mogorva kandúr és idegen – teljesen idegen, mintha nem is ő volna. Arculfröccsentett – szemen vágott a látvány, szúrós tekintetével keresztülnézett rajtam, elmenet, mint akinek máson jár az esze s még jó, hogy nem vett észre.
A gyanú még nem bizonyíték, a körülmények hiába olyanok, hogy „rávallanak”; hogy ő is mindenvasárnapos üzekedő állat legyen és szemétláda ribancokkal megcsalja Édesanyámat, akit egész héten kirakatba tett példamutatással bálványoz-és-imád, s maga az Imádott Nő is mintaférjként hirdet…?! Elképzelhető? Akkor is felmenteném a szívemben, ha úgy lett-légyen; de tudom, nem úgy volt. Kápráztam, összetévesztettem egy hasonmásával: kinek nincs, egy metropolisban? Minden bizonnyal délután a lelátón az öklét rázva üvöltözött, estébe hajló ilyentájt (amikor vélhetőleg találkoztunk) már száz bajtársa tanúsíthatja, hogy a Frontharcos Szövetségben volt és késő este, amikor beállított, olvatag csókkal üdvözölte a raktárlakást és édes otthonában örök-egy szerelmét, a balzsamos szavú Feleséget.
KL Köszönöm szertelenségedet az őszinteségben: ha így folytatod, a kitárulkozásban utoléred az isteni Jean-Jacques-ot –
A hazudozót? Rousseau gyermekeket hazudott, hogy voltak neki, én meg váltig nehogy megcsaljon az emlékezet – arra ügyelek. Ez eddig öt „pont”, alakul a grafikon, emelkedik a görbe, kajla szarva. Folytatom is, mert sose érünk a végére s aztán meg, tudod, rast’ ich, so rost’ich ha pihenek, berozsdállok. Lutherrel szólva. Mert ennél felugrasz, ha odaérünk, szorongó-ijedtedben, Lorcsikám, de semmit nem hallgatok el. Az eddigi négy az ötödik epizódnak háttérfüggönyéül szolgál csupán, és ha csapadékát keresed, meglelheted a GOLGHELOGHI első színpadi játékában.
Soha nem voltam sírékony, és híres voltam arról, hogy amikor a többiek bőgve fakadtak (részvéttől, ijedelemtől), az én szemem váltig száraz maradt. De idős korban könnyebben eltörik a mécses (azért teregetem itt jó előre a zsebkendőmet), és ha bekövetkeznék a baj, felhatalmazlak rá és arra kérlek, szólj rám keményen: moderáld magad!
Annak ellenére, hogy látogatásaim otthon megritkultak, Édesapám abból a kevésből is megszimatolta színeváltozásomat. Hogy balra tolódtam. Hogy 1919-ben a lisztes vagonok kirakásánál átejtették a gyomai kommunisták s míg a párttagok három zsákkal vihettek haza, ő, a pártonkívüli csak egyet kapott? Kezdő adminisztráció; túlkapás. A Vitézi Széktől is volt egy írása s bár jogosult volt a címre, sohasem használta – „bornírtnak” találta az ott uralkodó szellemet és sértette liberalitását; de egyszer, egy vigyázó vitánk alkalmával, hogy ne legyen belőle összecsapás, a háborús fellegjárás távoli villámlásaiból félelmeit összegezve s igen visszafogottan, ezzel zárta le a vitát:
– Márpedig, édes fiam, ha itt még egyszer kommunizmus lesz, akkor én öngyilkos leszek. Dixi.
Más kérdés, hogy mire a Honra rászakadt a Bőrhajú második kommunizmusa, ő nem ő volt többé, csupán leszázalékolt, megnyomorodott, kicserélt árnyéka önmagának.
Még fülemben cseng a szó, fáradt, lemondó hangján, mint akinek már fenyegetnie sincs mivel. Dixi. Alig egy évvel utána, 1940 végén (november 20-án csatlakozott hivatalosan Magyarország a tengelyhatalmakhoz) – olyantájt lehetett. Akár a karambolozó a volánnál, aki hirtelen behunyja szemét és utána a kórházban semmire sem emlékszik: én is tökéletesen elfelejtettem azt a beszélgetést, ami odáig fajult; a beszélgetést, amelynek roncsából előemeltek s hónapokig tartott, amíg kigyógyultam belőle. Csak azt tudom, hogy a raktárszoba sötétjén kezdődött s ha az szóváltás, hogy szó szót követ, akkor mondhatni, hogy a veszekedés határán jártunk. Megsejtette és kifogásolta gyanús üzelmeimet? Hírül vitték volna neki a jövés-menést lakásomon? A három sokszorosítógépet, vagy hogy a faragott íróasztal titkos zugában fegyvert rejtegetek? Semmit se tudott és szerencsétlen fogalmazása úgy sült el, mintha faggatása felelősségrevonás lett volna?! „Ha rám nem nézel, legalább az anyádra néznél, rühes kölyke!” Mondta, nem mondta?! Ma már olyan távoli ez a rémálom, hogy mint az álmoknál általában, arra kell vigyáznom, hogy távoltartsam tiszta üzenetétől az ébrenlét hozzátétjeit. Csak azt tudom – ott álltam a raktárszoba tárva-nyitva álló ajtajában, és dühödt-révetegen az üzlet fele néztem (az ajtó mindig is tárva-nyitva állt, mert kétfelől, sötét öbleiben ecetes meg olajos hordókból mérték ki üvegekbe-kannákba, literenként az olajat, ecetet), hallottam mind jobban nekiszilajodó, mind eszeveszettebb kifakadásait, és hogy kirohant érte vagy már a kezében tartotta, nem tudnám megmondani, mert arra sem figyeltem fel, amikor elhajította: fojtott rivalkodást hallatott és felém hajította amivel fát szoktunk hasogatni és rendesen a konyhában áll: kurta nyelű baltáját. Megcélozta: a fejemnek szánta? Éreztem, hogy elkalimpált mellettem, de csak akkor eszméltem rá, hogy mi volt, amikor a balta foka beleállt a nyílás faburkolatába – rövid nyele még remegett.
A másodperc tört része alatt rekonstruáltam a történteket. Elrohantam. Nem tudtam napirendre térni afölött, hogy nemzőapám baltát hajított felém s tán csak az a tenyérnyi hiányzott, hogy szét nem loccsantotta a koponyámat. Mint utóbb kiderült, Édesanyám is, felfigyelve a szokatlanul pattogó szavakra és rosszat sejtve, alighogy a kasszából kiugrott és engem elrohanni látott, azonnal felmérte, mi történhetett s mihelyt az ajtóbélésen éktelenkedő balta a szemébe ötlött, meg apám, amint az asztal mellé roskadva és tenyerébe temetett arccal, ráborulva zokog, és egész testében remeg, mindent tudott.
Hónapok beleteltek, hogy megjuhászodtunk és – Édesanyám hízelkedő parancsszavára – megkockáztattuk, hogy fél percre elviseljük egymást s akkor is, kerülve egymás tekintetét.
Pedig ez volt az a tekintet, amely rám szegeződött 1958 januárjában, Londonban, rám, az a tekintet, abból az otromba ólombádog-kupakból, amelyet faforgács közé csomagolva, barna kartonlemez-dobozban adott postára Édesanyám és apám hamvait tartalmazta. Az ő hamvait, és az ő számonkérő-szemrehányó, megenyhülten cirógató, megbocsátó tekintetét, amilyen Embernek Szeme csak a végelnyugvásban lehet. Először szakadt fel belőlem a sóhaj: bárcsak akkor eltaláltál volna! És először éreztem fel, hogy az Ő sugalmas prezencája mimondó: bárcsak soha kezembe ne vettem volna!
Mintha én az az ajtóbélés lettem volna: a baltafok belém állt és én emberebb ember lettem tőle. A világnak nincs az az egyeteme, amit ettől – gyermeknek csak nemzőjétől, és filozófusnak a világegyetemtől lehet ezt tanulnia. Ő is, én is: megtanultuk és értettük egymást. Légipostán alig félórája ahogy jött, ott, a hampsteadi kis házban, mellettem a kibontott dobozzal, a szétborult gyaluforgács közepette az ólombádog-kupakba zárt hamvakkal – Hack Vilmos, élt 1881-től 1958-ig –, ott írtam ezt a verset. A címe:
|
(15) Azonnali kilakoltatás. Budapest albérleti térképe; minden otthonok otthontalansága, cselédszobák parányisága – avagy egy térmániás jeremiádáiból. Közjáték a lápon; szökés a szanatóriumból. Megfagyott muzsikusok szóharcai – avagy Strauss Richárd versus Mozart az építészirodán. Közjáték a hegyen.
And in the happy no-time of his sleeping Death took him by the heart 20
WILLFRED OWEN
Ládd, Lorcsikám, ez a baj velem. Felteszem a gondolkozó kalapomat és mindjárt nem az eseményeket pergetem, hanem kommentárokat fűzök olyan eseményekhez, amelyeket még el se mondtam: bölcselgésbe fullad a mesélés. És mihelyt felteszem az emlékező szemüvegemet, ide-oda ugrálok az időben és többé rajtam az isten se ismeri ki magát. Olyan szénásszekér vagyok, ami minden döccenésnél ki akar borulni, hogy ottmaradjon s annál időzzön, annál a döccenőnél –
KL Nagyon kérlek, ne a gondolkozó kalapodat: most az emlékező szemüvegedet tedd fel és úgy, ahogy ígérted, mondanád el azt a döccenőt. Mert az a gyöngyélet a Stefánia úton két évig tartott s akkor elköltöztél. Felmondtál?
Bolondnak nézel? Ha nem mondanak fel, még most is – vagy ha most már nem is, de ott laktam volna, az elállamosításig. Úgy felmondtak, hogy a lábam nem érte a földet. A baljós jelek már hónapokkal előtte fel-felvillantak, de én vaknak tettettem magam. A Kegyelmes Asszony eltűnt. A szanatóriumot, ahol feküdt, eltitkolták: ne látogassam meg. Franciska, a gouvernante minden ok nélkül dúlt-fúlt és a púposka hátát mutatta. Azt, hogy gyászt öltött volna, amúgy sem vettem volna észre, hiszen örökké feketében járt. A házmesterfamília kezdett tiszteletlenül viselkedni. Egy szép napon leszakadt az ég. Annyira se méltattak, hogy közölték volna, a Kegyelmes elhalálozott, eltemették – hol, hová, mikor. Egy délelőtt, a tejcsárdából visszatérve, ahol reggelizni szoktam, a család egyik prominens férfitagja fogadott (a fia talán? sose láttam). Korpulens, magas, soktokás, deresedő ötvenes; oly ordító elegáns, hogy a gomblyukán kivirított – a felső tízezerhez tartozik. Gorombaságát tetézte, hogy mindezt a diadalmasan dühöngő gouvernante jelenlétében és fülehallatára vágta a fejemhez; remegett mérgében és nyála nagy ívben visszalógott ajkára, amikor szivarját a szájából kivette. A kulcsokat követelte.
– Maga! Holnap reggelre! Itt ne lássam! Meg ne lássam! Minden holmijával! Soha többé! A kulcsokat leadni!
A gouvernante kontrázott, de visongva, három oktávval feljebb:
– Mert az Erkölcsrendészettel gyűlik meg a baja! A rendőrséggel! Ahova fel van jelentve! Aki mindent tud! Hogy orgiákat rendezett! És szégyent hozott a házra! Azt is! Azt is! Mindent!
– Vegyem ezt felmondásnak? – fordultam elhűlve a rangos úr felé, aki keresztülnézett rajtam, úgy ordította:
– Kirúgatásnak! Már itt sincs! Végeztem!
Be se mehettem. Még nem veszekedték ki magukat és a kulcsokat követelték rajtam, „azonnalra”; de ölre menni, bepiszkítani választékos öltözetét a rangos úrnak mégsem akaródzott. Elképedve hallgatta, amint következett:
– A kulcsokat az ügyvédemnél letétbe helyezem. Jogtanácsosom véleményét fogom kikérni, mielőtt elfogadnám, hogy az ilyen útonálló felmondás a lépcső előtt, szóban és nem írásban, érvényes-e. Három napot kérek. Addig is, önt teszem felelőssé, ha lakásomban nagy értékű képeimnek-könyveimnek baja esik.
– Arcátlanság! – sipította Franciska; de látva, hogy szava visszhangtalan marad és gazdája némán és öklét harapja, elhallgatott.
Elrohantam. Körtelefonnal fellármáztam barátaimat; három órán belül a közelben kivettem egy albérleti szobát, amelyet már első belépéskor elveszettnek és nem otthonnak könyveltem el. Udvari lyuk volt s alig cselédszobányi az ötödik emeleten; szerencsére ódon, négyméteres belmagassága lehetővé tette, hogy rajztáblámat feltámasztva tárolhassam; de már a hat készlet, 64 táblás térkép-elaborátum fel se fért, másnál raktároztam be ideiglenesen, és könyvtáram is ötfele vándorolt. Raktárnak tekintettem, amelynek alvásra-szükség-alkalmatossága van és én addig, amíg másik „fejedelmi otthon” nem akad, igénybe veszem (mit szépítsek rajta: sokáig nem akadt). Hogy a képek, amelyeket restauráltam a Kegyelmesnek meg a tiepolói mennyezettervek, amelyeket különleges faragott keretei számára festettem – megvannak-e és ha megvan, még emleget-e az a patríciuscsalád, amely azt a sarokpalotácskát a Thököly út és Stefánia út sarkán a magáénak mondhatta? Ha igen, akkor bizonyára csak úgy, hogy „az a veszett bolond, az a magát mérnöknek kiadó szélhámos szatír”… Ha ivadékaik még élnek, és a harmadik disszidens nemzedékben elamerikaiasodva, az Államokban, hát – I wish them well.
KL És utána? Sikerült valahol horgonyt vetned?
Hiszen váltig azt a kikötőt kerestem, ahol horgonyt vethetnék! Öt-hat, ideiglenesnek hitt zugalbérleten is keresztülrázódtam, amíg tisztességes hajlékra leltem s vedd hozzá, hogy addig a holmik beraktározása mennyi pénzemet emésztette fel.
KL Hát azt is kellett: beraktározni?
Kellett hát: addigra már bútoraim is voltak és nem egy rajztáblám volt, hanem három. Tudod, ha most nem tiltakoznál és én feltehetném az emlékező szemüvegemet – hova nem látnék! A szesztestvérek a főváros kocsmológiai térképét tartják számon, én meg ha begombostűzhetném Budapest térképét negyedek, albérletek szerint, ahol amelyeket meglaktam, hát olyan gombostű-erdőt még nem láttál! Budapest albérleti térképe ábrándossá tesz, mert a kínkeserv megszépítő messzesége már ilyen; és mint a veréb a villanydróton, ide-oda ugrálok az idő-koordinátán. A napokban azt álmodtam (de az álomnak csak a szilánkja volt), hogy „a költő legyen débonnaire”… Hogyan? Miért? Meg tudnád fejteni ezt az álombéli szózatot? Nos, most én kérlek arra, hogy légy velem szemben jámbor-elnéző és débonnaire, valahányszor tapasztalod –
KL De mit…?!
Hogy ilyen effuzív vagyok (ne érts félre: öngúnnyal hadakozom az ellágyulás ellen). Az én elbeszélésem polifóniáját az adja, hogy az idősíkok, amint látod, egymásra kopírozódnak, és e szeszélyes mintázatok eggyéfonódása adja a történet egészét; de hogy milyen ellenpontokon épül és honnan indul a fugato – azt magadnak kell kitalálnod. Ha mint annak az öt tucat albérletnek a füzére lenne az én előtörténetem, ahányat meglaktam és így fognánk fel? Ládd, visszaugorhatnánk, Lorcsikám, lediplomálásom előttre és történetünkben a „szobák” olyanok volnának, mint a lépőkövek a lápon… S jó is, hogy a lápot emlegetjük, mert a Lágymányost is meglaktam, noha nem volt az se láp, se mocsár a szó félelmetes értelmében, hogy bele lehessen veszni az alásüppedőnek; afféle morotva volt a kertek alján, bokáig ért, ahol kezdődött, de beljebb bizony térdig hideg volt, és ha kötésig belegázoltál nagy kénytelenségből, mert halálra keresett egy féltékeny férj, hát ugyancsak jegesnek találtad. Fel nem foghatom, miért költöztem bele, talán mert a vakító szembe-fényben nem láttam a falon a salétromkivirágzást meg a gondosan aggatott textíliák alá rejtett nedvességfoltokat: az a lágymányosi szoba nedves pince volt a javából és csupán a hirdetőcédula glorifikálta „alagföldszintnek”: ablakából a lápra láttál, de úgy, hogy a víz kis híja a könyöklőig ért. A történet részleteit megtalálhatod „ANGELIKA KERTJE” című novelláskötetem címadó elbeszélésében, ha leszámítod az átköltés szabadosságait – s miért is, hogy azt az Angelikát igazában Bözsinek hívták, mint ahogy Bözsi volt az igazi neve annak a najádnak is, akihez (1932-ben) forró, fél-erotikus versemet írtam:
|
E lágymányosi, nedves pince-félhomályban lett volna elég hely Bözsimmel, kettőnknek, de őt vastagpénztárcás vetélytársam leütötte a kezemről; akivel pedig a gyors vigaszkeresésben vágyunk találkozott: a Méltónak (a villatulajdonos Méltóságos Asszonynak) éktelen féltékeny férje volt. Egy ilyen iszkolás alkalmával, amikor kénytelen voltam az ablakon át kilépni és a láp jeges, őszi vizében gázologni, míglen fél mérfölddel odébb az összeépített házak között az utcára kivezető rést találtam és ronggyáázott nedves nadrágomban egy hosszú villamosút még hátra volt – ekkor történt, hogy tüdő-és-mellhártyagyulladást kaptam.
Édesanyám perelni akarta a méltóságosékat, amiért „lakásra alkalmatlan, emberhez nem méltó pincehelyiséget adnak ki gyanútlan arrajáróknak, nyerészkedés céljából”, de nekem jó okom volt, hogy lebeszéljem. Magas lázzal kórházba szállítottak, ahol csapoltak és én szerelmes lettem az orvosnőbe, aki tüdővizenyőmet lecsapolta; csak akkor ábrándultam ki belőle, amikor lábadozóban felkeltem és láttam, hogy a vállamig sem ér – de akkor rögtön. Sehogy sem akartam lábra állni; a röntgen „beszűrődést” mutatott ki a csúcsokon. Három hétig a budakeszi szanatóriumban sínylődtem, mert nehezen találtam meg a kerítésen a „lyukat”, ahol a női szárnyhoz átjárni lehet; mire megleltem, szüleim kiharcolták a beutalást a mátraházi Horthy Miklós tüdőszanatóriumba.
Vonatra raktak, bezárult a szanatórium börtönkapuja mögöttem.
Hol olvastam, hol láncaimat csörgettem a napozón; hol meg szerelmi románcokat szőttem gondolatban, azzal a röntgenológus orvosnővel a fő-ágyszerepben, akinek szokatlan széles medencéje, teniszezés közben kecses-energikusan ránduló csípői magukra vonták figyelmemet és érzéki szemeimmel a teniszpályához bilincselt, ha ő ütögette a labdát, pedig ő, vizsgálat közben, pillantására se méltatott. Legszívesebben elkoboztam volna az ütőt a segédorvostól, olyan rosszul ütögetett, akivel játszott – nem mintha pillanatig is áltattam volna magam: akkor, amikor a tüdőbajnak még specifikuma nem volt, az egészségesek társadalma kis híja mint a leprásra, úgy nézett a leszázalékoltakra a napozóágyakon és tudtam, hogy itt fű nekem nem terem. A fordulat akkor következett be, amikor az Édes Nő (a függöny mögött) megtárgyalta orvos kollégájával a röntgenemet és nem sejtette, hogy annyit én is értek orvoslatinul.
Tüdőtöltés. Elkerülhetetlen. Tölteni kell.
Tudtam, mit jelent. Micsoda stigma. Micsoda életre szóló lelki sérülés annak, akit „töltenek”; és mennyire „leszázalékoltnak” tekinti mindenki, aki tudja róla. Megint csak a magam meggyőződéséből indultam ki, a magam konok fejével. Kutya bajom. Ebéd után összeszedtem kis motyómat; a szieszta csöndjének leple alatt lelopództam, átmásztam a magas kerítésen – és félóra múlva vonaton ültem.
Lebarnultam, magabiztosan, este beállítottam a szüleimhez. Majd hanyatt vágódtak a rémülettől. Én meg csak mosolyogtam, vállam vonogattam.
– Kutya bajom.
A kalandot leráztam, mint a kutya a vizet. A közjáték a lápon eltemetődött, elfelejtődött, a tüdőmhöz soha nem nyúltak; „tüdőtöltés”? „phrenicus reszekálás”? Azt se tudom, mi fán terem.
Hosszú férgelődés után a fában, amibe szorultam s albérletről albérletre, megint akadt a horgomra 8 méteres műteremszerűség egy óbudai szecessziós bérkaszárnya tetőszerkezetének szelemenjei közé besuszterolva, „jópofaságból” összeismerkedtem az óbudai frankákkal (locska-fecske beszédmodoruknak jó hasznát láttam EUMOLPOSZ című kisregényemben) s csak akkor koptak le-és tagadták meg a haverséget, amikor megláttak az első „priváttal”: újdon kis barátnőmmel, aki egy építészirodán költségvetéseket, nálam meg, szerelemből, elbeszéléseket gépelt (no meg egy véget érni nem akaró színpadi szatírát, Hadiállapotok Skrabáciában volt a címe, és a játékideje testvérek között sem volt 12 óránál kevesebb). Akkor történt még mindez, a lediplomálás előtt s mint még emlékezhetsz rá, egy műegyetemi rajzkiállítás alkalmával firkálmányaimon megakadt a szeme Hajós Alfrédnak és magához hívatott.
Az 1906-os olimpiászon, az athéni öbölben úszott, és a százméteres mellúszásban első helyen végezte: olimpikon, kormányfőtanácsos, a debreceni Arany Bika Szálló és a margitszigeti Fedett Uszoda tervezője – el sem tudod képzelni, micsoda notabilitás volt a sörtebajuszú, kopaszodó, kedves úr abban a zöldfülű ántivilágban. Elszegődtem hozzá fél napra építészbojtárnak és valahogyan még az isten is egymásnak teremtett: ő „főzőrajzokat” kívánt tőlem, szépen kinyalt alaprajzokat, ékszerszerű távlati képeket, amikkel a Magas Megrendelőt meg lehet főzni – én meg elnézést bohémes életvitelemért, pontatlan megjelenéseimért a Báthory utcai irodában. Ott volt az iroda két összenyitott, tágas-világos udvari szobában, mintegy a fényűző második emeleti csudalakás dépendance-a gyanánt. A nyaranta egybenyitott szobasor, hallok-télikertek öblös homályán néha átsiklott egy tündéri asszonysziluett, mintha balett-lábujjhegyen tipegne, vagy kerekeken gurulna és csücsöri szájjal mézédes semmiségeket, hallgatólagosan eleve-megválaszolt kérdéseket vagy egyszerűen csak utyuli-mutyuli-cicamica bece-szavakat csácsogott „Frédike” felé:
– Frédi! Fréduskóm! Frédikém!
Mire az öregúr igen kelletlenül reagált s hol mordult, hol hördült, de az is megesett, hogy vaskos trágársággal toldotta meg:
– Mi az, már megint?! – vetette oda, hátra sem nézve, a rajztábla mellől, ahol épp korrigált – hát már percnyi nyugsága sincs az embernek?!
Máskor meg, alighogy az édesen szólongató asszonyi árny a szobasor homályán elenyészett, Frédi bácsi, minden à propos nélkül, csak úgy magában morfondírozva és levegő számba véve mindeneket, a foga közt morzsolgatva ily dalra fakadt:
– Mézet nyalogatni? Néha. Egy-egy kanálkával. Minél ritkábban. De a mézesbödönbe beleülni? Hogy mindjárt bele is fulladjak?! Mi? He?! Az anyátok p.....a!
De rögtön utána, a maga nyájas, imperturbabile módján és úri fenségében, helyretett egy díszkovácsolt vasalást Körner Jóska szénior kollégám, az irodavezető munkarajzán: – mit gondolsz? ne inkább így? Tudod mit: rád bízom.
Bizonytalansága természetes volt; az eredeti cégben („Hajós és Villányi”) Villányi volt a művészkedő, a magánakvaló „rajzos ember”, Alfréd bácsi a sarkonforgó társaságbeli, az Olimpikon, a képviselők és nagyiparosok puszipajtása, az üzletszerző. Amikor Villányi viszonylag fiatalon meghalt, a cég „rajzos ember” nélkül maradt, és az üzletszerzőnek eztán a megrendelések mellé erről is gondoskodnia kellett: invenciózus, született „tervező” junior kollégáról, aki a dolgok természeténél fogva a háttérben marad. S ez volt az én időmben Körner József.
Hogy milyen építész volt, annak megítélése nem rám tartozik; nem sokat „modernkedhetett”, mert a maga rosszul titkolt szecessziós ízlésével Alfréd bácsi a körmére koppintott; de őskonzervatív sem lehetett, mert ha Alfréd bácsit „régimódi” hírébe hozza – öt-rossz neki. Csak azt tudom, hogy nagyobb zenebolondnak még nem adott diplomát a Műegyetem és bennem mindjárt szíve-szerinti beszélgetőtársra lelt.
Maratoni beszélgetések folytak délutánonként a rajztábla fölött, az édes semmittevés jegyében; permanens volt összecsapásunk s nem lankadó harci hevünkkel ha a földi téreken elestünk volna, az ég magasán tovább folyt volna ez a Catalaunum, ő élt-halt az Isteni Amadeuszért, én meg akkori bálványomat, Strauss Richárdot szegeztem szembe vele. Mozart vezérkönyveit soványoltam, hangszerelését üreskének, őt magát túlértékeltnek jelentettem ki. Minek hallatára felháborodása nem ismert határt: fellapozta és fejemre olvasta behurcolt zongorakivonatait és –
– Ez! Ez! Ezt nézd! Ezt hallgasd meg! – lelkendezett.
Már ez így van: két megszállott, kakaskodó muzsikus a kívülállónak: két agyalágyult vagy két zabálnivaló pojáca. Uborkaszezon volt, üresjárat, pangott az iroda és számtalan szebbnél-szebb rajzból nem lett megrendelés, hát még épület. Nem szólhatott Frédi bácsi semmit s alig volt evidenciában; annál többet hallottuk fiát, Bandit a szomszéd szobában, amint a zongora billentyűivel szerencsétlenkedett. Botfülű volt, kottát olvasni nem tudott, ökölvívó keze-tompja a zongorázásra eminensen alkalmatlanná tette: ha ezek hárma összefog – a poklok kapui sem vesznek rajta erőt. Bandi váltig ugyanazt a hangot billegette (ő nem tudta, melyiket, mi tudtuk:) a kétvonalas cét ütögette hol lankadatlanul, hol lankadólag s mi kuncogva mulattunk rajta. Honnan is sejthettük volna, hogy Hajós Bandi lelki válságon megy át s mi furcsán ránk szégyenített a jövő, hallga csak, hallga…
Az új, „modern” formanyelv eluralkodásával az építészetben Alfréd bácsi mind jobban elbizonytalanodott a rajztábla előtt. Így azután, hatvanas éveiben s mivel kapcsolatunk soha nem szakadt meg, már fiatal arszlán „rajzprimadonna” koromban nemegyszer megesett, hogy felhívott konzultálni s egy-egy homlokzati részletet, egy-egy interieur-t, amellyel kivált remekelni szeretett volna, kiadott albérletbe: magán-strand, toronyház-szállóját, társasház vesztibüljét. Élete fájó pontját sohasem említettük: Bandija volt ez a fájó pont. Frédi bácsi álma füstbe ment akkor, amikor kiderült, hogy Bandi fia hiába koptatja a Műegyetem folyosóit, annyit sem hajaz hozzá, mint Bugyi a vályogvetéshez: se tehetsége, se kedve a vitruviuszi varázslótudományhoz s így soha nem fogja megörökölni a papa irodáját és klientéláját.
Az, hogy a fia minden idejét a sportklubokban tölti, ahová birkózni-bokszolni jár – az hagyján. De hogy a Méltóságos Úr, a Kormányfőtanácsos kínos helyzetbe kerüljön képviselő-és-pénzember megrendelőivel szemben, akiknek a fülébe jutott, hogy az ő Bandi fia a „rosszhírű” Népszavába ír, álnéven és balfelé kacsingat – ez mérhetetlenül elkeserítette Frédi bácsit s ezen nem enyhített bülbülszavú felesége sem, ha nagy néha védelmébe merte venni egy szem fiát, sőttön-sőt, méz-máz selypegésével csak elmérgesítette a helyzetet.
Elnehezült szívvel, de megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, amikor Bandi kiutat talált a válságból: a fényes jövőt, az összeköttetéseket, a parádés, gazdag menyasszonyt hátrahagyva, 1936-ban Hajós Endre kivándorolt az angol szigetországba. Életútja Skóciába vitte, karriert csinált; amikor én, 1960-ban, az edinburghi fesztiválról három napra átlátogattam hozzá Glasgow-ba, a Skót Újságíró Egyesület elnöke volt, kardos skót feleség árnyékában-és-felügyelete-alatt négy „belevaló” skót srác büszke apja s ő maga, alacsony, elterebélyesedett birkózó-alakjával belegömbölyödve a skót Pater Familias szerepébe, sült skót volt maga is és csak törögette a magyart. Így szégyenített ránk Andrew Hargreaves (alias Hajós Endre) skót sajtónábob, Körner Józsefre is, aki mint építészkorifeus, a Párt remegő foglya lett, és rám, aki megjártam az ország tucatnyi börtönét, míg ő hová fel nem futott… Mondta is édesapja, Hajós Alfréd, de már akkor hajlott-öregen, mint a Középülettervező legöregebb építész-alkalmazottja, akit megtűrnek, mert jó eldicsekedni vele a külföldi építészküldöttségnek és nem-sok-vizet zavaró személyét tisztelettel veszik körül, mondta is nekem a Fordulat Éve után:
– Én, fiam, én hogy ki voltam? Senki, semmi. A fiam: ő igen! – és itt felragyogott az arca: – ő sokra vitte.
Sokszor elmondta, másoknak is; és mást is emlegettek, hogy mondott volna, mint akinek mondani már mindent szabad, ha nem mint az Első Magyar Olimpikonnak és a Fedett Uszoda legendás tervezőjének, hát már magas koránál fogva is; egy ízben a Közti párttitkárának fülehallatára sütötte el híressé vált mondását:
– Ez, hogy ez, kormány: a Rákosi-kormány, ez neked „kormány”?! A Darabont-kormány, kisecsém: az volt a fasza kormány! Amikor ebédután egyvégtéből lekevertem hét numerát…!
De te csak ne hahotázz kényszeredetten, Lorcsikám, nem olyan kacagnivaló humor ez a humor; mert ha most feltennéd a gondolkozó kalapodat, te is látnád, amit én. Hogy a Rákosi-terror humora csak addig olyan pukkadásig-kacagtató, amíg a rémuralom tart és a röhécselés a biztonsági szelep szerepét betöltheti. Mihelyt a diktatúra eldöglik, hát veledöglik a humora is, dögszürkévé válik a korszak, a nagy egész és az egykori Élpajtás undorító hullája olyan, hogy a felfordult patkány MISS UNIVERSE hozzá képest. Staub soll er fressen, und mit Lust. 21 Goethével.
KL Ha jól értettem, Hajós Endre történetéből a tanulság az, hogy nem szabad senkit „leírni”, eleve-kisemmizni szelleme pátrimóniumából a „tök-tehetségtelen” szégyenbélyegével: így érted?
Úgy ám! Mert az akták halálig nincsenek lezárva; az udvari bolondról, az ország szégyenéről is kiderülhet, hogy nyugállományban írt elukubrációiban túltett a Poeta Laureatuszon, de legalábbis hogy apjaurán a mesterségben –
KL A pojácaságban? Ma dévaj kedvedben vagy; s örömmel látom, hogy életutadnak volt napos oldala is. De milyen hosszú…?!
Ó! Nagyon. Tudnék még ilyen idilli történetet, mely a lágymányosi láp meséihez, párdarabnak, odaillenék s hogy ennek esztendők tizén át fel-s elkanyargós ösvénye miért s hogyan vezet fel a hegyre s mint kerekedik közjátékká a hegyen, az is kiderül, ha felérünk –
KL Hát felérünk…?
Talán. Mert hogy éjszaka nem szánkázom kárhozatra avagy álmomban nem alszom el végképp-s huppanok fel öröküdvre, mint Edward walesi hercegről regélik, arra nincs garancia (meg Manuel de Falláról, a zeneszerzőről – őt is álmában érte a halál). Ha szakértője volnál az osztrák államvasutaknak, tudhatnád, hogy Mürzzuschlag vasúti csomópont és nemcsak bodor füstöt eregető hegyimozdonyairól volt híres, hanem hegyi kápolnájáról is, mely késő gót kápolna szépen szóló, rokokó-tarkára pingált orgonájának csodájára jártak mind a muzsikusok, mind pedig a piktorok.
Jómagam csak úgy, közelben nyaraló süvölvény diák és vasárnapi vendég-hegedűs minőségben kerültem kapcsolatba a templomi orgonával, és a kántor felkérésére, vasárnapról vasárnapra felkövetkeztem az orgona erkélyére, hogy fidulámmal eljátszadozva, hozzájáruljak az ájtathoz. Mekkora volt csodálkozásom, amikor az Ave Maria és az ite missa est elhangzása után, valahára szóbaelegyedvén azzal az ismeretlen fiatal hölggyel, aki az orgona játszópadján a kántor helyét bitorolta, kiderült, hogy mind a ketten törjük a németet s minek is próbálkoznánk vele, hiszen értjük egymás nyelvét – magyarok vagyunk.
Kepes Anna nagyon értette az én nyelvemet, mert hivatásos muzsikus volt, végzős zongorista a művészképzős szakon; nyájas-fölényes, lévén ifjontisága ellenére is idősecske hozzám, és ha szabad ilyet mondani anélkül, hogy emlékét megbántanám: amolyan jolie laide 22 volt és maradt az én szememben, első látásra (mikor is elmulasztottam beleszeretni, bár megadtam annak látszatát) s attól fogva jó évtizeden át, míg csak el nem tűnt a nagy csillaghullásban, horizontom alatt. Hálátlan voltam hozzá mindig is – viszonzatlanul hagyván úgy gondolomra, soha-el-nem-árult érzelmeit –, pedig sokat köszönhettem neki. Bebútorozta farkasmagányom; megnyílt előttem egy tágas, pompás patríciuslakás ajtaja a Bakács téren, az ódon neoklasszikus bérpalota első emeletén; és e piano nobile összenyitott három szobája igazi intellektuális szalon volt, ahol a szellem, a kellem, szépség és a sznobság adott egymásnak találkozót az elegancia jegyében: csupa aficionado (ahogy a spanyol mondja) s ki a zenéért élt-halt, ki az irodalomért epekedett. Hogy Annuska miért-kiért epekedett? Tragédiát éreztem eltört mosolya mögött, az elvirágzás elleni küzdelem és az Igazi Társért való hasztalan epekedés tragédiáját, szíve hamuban izzó tüzére hiába hordta a tévremények rőzséjét s arcára hasztalan igazított üdvmosolyt. Nem bolygattam, nem bizalmaskodtam, sőt, gyengesége alkalmait is ravasz-ügyeskén kerültem s őt magát, mint adottságot, istenadománynak vettem, elfogadtam olyannak, amilyen és üres bókjaimmal nem győztem hozzájárulni lelki egyensúlyához, mert mindennél többre becsültem barátságát.
Anna nemcsak szonátázott velem, nemcsak virtuóz zongorajátékát csillogtatta, de más egyebet is, ami nőnél szokatlan (hát még akkori fogalmaink szerint!). Komponált. Szerzeményei a korai Prokofjevekre emlékeztettek: nagyon invenciózus, groteszk, jól lekerekített, hangszerszerű zongoradarabok voltak ezek, sokszor felidézem dolgai bizarr csilingelését és azt kérdem magamtól: mi lehetett volna belőle egy más korban, egy más világban, ha kifuthatja magát? Ragaszkodott hozzám Annuska s úgy hozzátartoztam világához, mint a dézsapálma a zongora mellett, a függönykarnis az erkélyajtók fölött, vagy a roskadásig rakott kabátakasztó az előszobában; estéiről elmaradni bűnömül rótta volna fel s rótta is, mikor kezdtem el-elmaradozni Rácz Aladárék kedvéért. Barátságunkat csak erősítette, hogy fivére kultúrmérnök volt, hídszakértő, azonnal összemelegedtünk szakmai alapon, és az est beindulása előtt a szalon sarkában ha belemerültünk, hát csak úgy röpködött a háromcsuklós tartó, a láncsarupár-leterhelés meg a kettőskonzolos hídszerkezet – ilyenkor Annuska a zongora mellől rajtunk legeltette szemét és tekintetének arany keretébe foglalt. Még valaki volt ott, aki dehogy is tette volna, sőt inkább lesütötte, pedig volt neki szép: az ő tekintetét nemigen láttam s ha illendőségből kerestem is, tekintetünk soha nem találkozott. A fiatalabbik húg volt, a család nőnemű Benjáminja: ki micizte, ki micuzta, ki macukázta. Nekem, évek múltával, amikor beszélő viszonyba kerültünk, ő Manci volt.
Nehogy rosszindulatúan félreérts, Lorcsikám, ahogyan akkor ez ott lógott a levegőben; mert ha ismered Móricz „Összemesélését” – hát ne hidd, hogy itt hasonló helyzet állt elő, az összeterelő tekintgetések, a várakozásteljes csönd, ha elmentünk egymás mellett és még csak arra a kurtán odavetett üdvözlésre sem álltunk meg: mindez vasfalba ütközött s nemcsak kettőnk részéről, mert harmadik vasfalnak ott volt Annuska, az Idősebb Nővér. Félő, hogy fúriaként megcibálta volna – magából kikelten cibálta volna meg Manci haját, ha csak kísérletet tesz, hogy elvegye tőle hűséges kottahordozóját. Tudod, milyenek a nők: hónuk alá csapnak, mint az aktatáskát és tovanyargalnak velünk; Annuska is: az ő portékája voltam, a tulajdonának tekintett. Viszont voltak különbségek a két nővér között s hogy ki kárára, ki javára, döntsd el te magad. Annuska, a jolie laide, évekkel volt idősebb nálam és nőisége taszított; Manci egyidős volt velem s noha ő is az volt, jolie laide, nála a mérleg a csinosság javára billent, mivel párducszerű nyúltságával, „érdekességével” volt benne valami vonzó, amit a magát kifejezni nem tudó angol a franciától kikölcsönzött je ne sais quoi szóval szokott meghatározni (mondván, hogy ő se tudja). Manci nemcsak rendkívül attraktív volt, hanem tudatában is volt mágnességének; más kérdés, hogy jómagam inkább borotvaéles eszét, becsületes egyenességét és bámulatos olvasottságát méltányoltam benne, és attraktív volta lepergett rólam: nem volt benne a kategóriámban. Hiszen tudod: aki nő nem üti meg a gránátos magassági mértéket és júnói termetével nem állítja meg a csúcsforgalmi közlekedést… Ez az én szerencsétlenségem. Beletartozott az engem hidegen hagyó 98%-ba: Manci alacsonyka volt. Így hát rossz csillagzat alatt kezdődött „melléjárásunk” Kepesék estjeinek, majd együttjárásunk, mely Mancinak nem kis lelki küzdelmébe került s nemcsak azért, mert tűzön-vízen át lojális akart maradni idősebb nővéréhez („neki kell elsőül férjhez menni”), hanem mert ösztönösen megérezte bennem a tartózkodást; ki tudja, tán már-már pederaszta hajlamokkal gyanúsított meg, amiért a kiaknázatlan csókolódzó alkalmak idején sűrű füstkarikákat eregetve, a cigarettám mögé húzódom.
Plátói viszonyunk (hónál fehérebb tisztaságából mit sem vesztve) akkor kezdett szorosabbra fonódni, amikor szegény boldogult nagyapám elkezdte „Seitz”-et szidni, mint a bokrot; ő ui. mindent összezavart, Seitz hegedűetűdök szerzőcskéje volt, kinek kopott melodikáját kivált nem állhatta, de összetévesztve a szezont a filagóriával – Nietzschét értette rajta. A nevét nem tudta megjegyezni, de annyit tudott, hogy az volt az a sátánfajzata, aki az unokája fejét megzavarta. Nietzscheánus korszakomban, amikor hosszúra eresztettem a hajam és mint proto-hippi, kezdtem elvadultságomban kimutatkozni a vasaltnadrágú emberiségnek, Manci kezdett aggódó szemmel figyelni, „vigyázni” rám, holott erre az anyáskodáson kívül jogalapja nem volt. Ahelyett hogy visszariasztottam volna, kitartott mellettem. Festőbarátom, Zartler-Gách György életre-halálra udvarolt neki s Kepesék zeneestéin őt kajtatta-kereste, máskülönben bot füle volt; de Manci kitért, mint aki nem tud megbékélni azzal, hogy „komoly” udvarlója nála paraszthajszállal alacsonyabb legyen. Nem tudtam semmivel elriasztani: minden világnézeti szeszélyemmel, minden eszmeficamommal kiegyezett. Szőkének szőke voltam, de a „Szőke Bestia” olyan megacélozott kell legyen, hogy ne fogjon ki rajta se hőség, se hideg. A Naphegyen laktam, rajztáblám fölött a széles ablakon át a Dunára láttam: telente a jégvirágon át, ha farkasordító hideg volt. Ilyenkor – edzési gyakorlatul, bestia-virtusból – azt találtam ki, hogy be se fűtöttem, s a hatosztású ablak két végén megpattintottam az ablakszárnyat (csak középen hagytam becsukva, hogy a szél a rajzra szemetet ne hordjon). Még csak különösebben neki sem öltöztem: így rajzoltam ingujjban a csikorgó januári hidegben – ha rajzoltam; és így ültem a gép elé, ha írtam valamit.
A barátság jegyében együtt töltött idő, a beszélgetés szelleme fogott rajta. Még a kifejezéseimet, a fogalmazó modorosságaimat is átvette. Fiatalok voltunk és nietzcheánusok: szemérmetlen uralomvágy töltött el és halálfejes-lobogót kitűző kalózszellem. Kiragadni a vén trottyok markából és elorozni a világot. Ezek? Ezek a sorsuk-elől-kitérők, ezek a „milliméteresek”?! Szatócsok, szabók, közegek, házmesterek?! Nem várunk rá, amíg megörököljük: kikiáltjuk, hogy a miénk – és a világon új nóta következik… Figyeled ezt, Lorcsikám?! „Új nóta”. Örök-ugyanegy ez a fiatalok nótája az újkorban, a francia forradalom óta. A mi nótánk úgy volt „új”, hogy egyúttal végleges is volt, kötelező jelleggel, lévén, hogy mi voltunk a netovább-ifjúság a világmegújításban, a műfaj non plus ultrája. Azt nem járta ki az eszünk, hogy utánunk egy másik dacos ifjúság következik, amely hasonló igénnyel léphet fel. Csevegtünk mi már erről – hogy nem mindig volt ez így, hiszen már Platón is a belefoglalt csattanós válasszal teszi fel a szónoki kérdést: hoti men preszbuterousz tousz arkhontasz dei einai, neóterousz de tousz arkhomenousz, délon? – Hát nem tiszta világos, hogy az öregeknek kell uralkodniuk és a fiataloknak meg elfogadniuk, hogy rajtuk ők uralkodjanak? (AZ ÁLLAM.) Elmulattassalak olyan kultúrtörténeti furcsaságokkal, hogy az ókori Spártában a város fiataljainak akárki arra járó öregúr parancsolhatott, hordári, küldönci szolgálatokat követelhetett akár napestig s a parancsolóra a fiatalnak nem volt szabad ráemelnie a szemét…?! Ekkorát fordult a világ. Igaz, mi akkor még nem „szattyánfenekű öreghernyónak” tituláltuk az öregeket, csak épp „millimétereseknek” pêlemêle a deres hajú törpe szorgalmasokat, ám a hangvétel ugyanolyan keresztüllépő, kihívó volt. A világ e szangvinikus, tudálékos csepülésében Manci is részt vett s mintha Molnár József eltűnésével megörökölte volna az ő hozzájátszó szerepét: hol megtoldotta a magáéval, hol idegesen fel-felkacagva helyeselt. Akkoriban írtam A GÁT című drámámat a „milliméteresekről”, akik a völgyben élnek, de a főszereplők egyike, megvetésének paroxizmusában megnyitja a völgyzáró gát zsilipeit és rájukereszti a vizet, hogy belefulladjanak. A Veszélyes Fordulatszám égitestéről vált le ez a modern vízözön-dráma, annak a Holdja volt; de míg el nem készült, Mancinak róla nem beszéltem. Fiúsan csengő, ezüstös hangjára máig emlékszem, meg ami oly sajátja volt: a liszti cascades-ot idéző, igenlő nevetésére. Száz közül kihallatszott elementáris felbuggyanása. Modoros-hisztérikusan felkacagott, majd parányi szünet után megtoldotta egy felkaccantással (zárlat). Kirobbanó kacagása általában a helyeslés, a tetszés jele volt (és talán, nagyon talán a mélyben tengerző titkos életöröm jele); cascade-jait aszerint adagolta, amilyen mértékben a mondottak (és azok mondója) megnyerte tetszését. Ha például a neki udvarolni próbáló Gách Gyurka harsány eléberöhécseléssel el-elsütötte sutácska tréfáit, Manci nem mindig honorált s a hálakacaj elmaradt. Nyilván tőle hallhatta, mert ki mástól, közös festőbarátunktól, hogy fűtetlen szobában rajzolok s ezt Manci fel is hozta egyszer, sétálgatva a hegyen:
– Maga nem fűti a szobáját?
– Hát… nem. Nem fűtöm.
– És szentisten, úgy rajzol? Hogy tud úgy meglenni?
– Teázom. Fűt a jó vér. Felforrósodom – mondtam fellengzősen, Zaratusztra szellemében.
– Én megfagynék. Próbálom elképzelni, milyen.
– Mi milyen?
– A szobája. Beleborzongok.
– Hát… Hétöles rajztábla, négy bakon. Az egyik felén felrajzszögezve, csupa rajz; a másik felén végigrakva: irományok, könyvek meg az írógép.
– Most mit ír?
Magam sem tudom, miért, pedig soha, senkinek. Nem szoktam elkottyantani, min dolgozom. Elrontja a játékomat. Most Mancinak megnyíltam.
– Egy színdarabon dolgozom. – Még ki se ejtettem a számon és már megbántam.
– A címe?
– A Gát.
– Elolvashatom?
– Ma gépeltem az utolsó oldalát. Javítás, miegymás: még sok minden hátra van.
– Tisztába gépelhetném? Tisztába gépelem! Olyan szépen csinálnám!
Hallgatásom beleegyezés volt. Hogy álomszépen csinálja, ahhoz kétség nem fér. Láttam már náluk, odahaza, nem egyszer: a keze mint a géppuska s ami a keze alól kikerül: ékszerdobozba való. Szebben, mint én. Boszorkányosan csinálja. Ki tud ilyen ajánlatnak ellenállni? Az agyonfirkált piszkozatot ott adtam át, szokott cukrászdánkban az ügyvédi iroda mellett, ahol dolgozott s rá várni szoktam. Tudtam, hogy az iroda oszlopa és titkárnők gyöngye, aki fele keresetét a Mamának hazaadja.
Ahogy a halnak a fejét a halcsárdában a szakács egy bárdcsattantással lecsapja – úgy következett be a drámai fordulat. Honnan is tudhattam volna róla, hogy a gépirat hamarabb készül el, semmint hittem volna, s hogy Manci meglepetésnek szánja. A cukrászdában én nem kérdeztem és ő nem mondta; csak épp nem értettem, miért – hogy olyan elomló-lágyan néz rám.
Egész napos szaladgálás után egy este hazamegyek, felkattantom a villanyt; a színdarab impúrumát ott találom a rajztábla közepén és mellette, pompás felzettel, ahogy ügyvédi irodákban a fontos okmányokat műbőrdossziéba bekötve tálalni szokták, a darab első példánya. A GÁT. Mellette, levélnehezék alatt cédula, az odafirkált üzenettel. „Gondoltam, meglepem vele és jobb, ha magam hozom el. Itt vártam sokáig Magára, de már nagyon fázom. Hideg van. Telefonáljon. M.”
Fogamat szíva ültem a hidegben, kezemben a cédulával; tekintetem a „meglepetésen” révedezett, a színdarab parádés gépelményén, de nem fókuszoltam rá: nem láttam. Abban a korban és abban a hivatalból-valláserkölcsös világban egy fiatal lány kéretlen-váratlan látogatását „legénylakásban” másnak, mint felajánlkozásnak értelmezni, nem lehet. Vagy higgyem el és vegyem „olybá”, hogy Manci, világnézeti cinkosságunk alapján mintegy fiúsítva érezte magát, mint aki kivételes lény és felülemelkedhet a „milliméteresek” csordamorálján…?! Mennyit várhatott-didereghetett, tíz percet? Teljes órát? Szállásadónőmet hiába faggattam: nem tudta; Manci behúzta maga után az ajtót és nesztelenül távozott. Ha nem teszek gáláns lépéseket szerelmi megkörnyékezésére, sebesülten odébbvánszorog: „nem kellettem”. Ha meg teszek, mint ahogy eszem ágában sincs és pillanatnyilag olyan leküzdhetetlen akadályai vannak, amin túl nem tehetem magam… jóságos ég, mitévő legyek?
Az ostobán, kétségbeejtően „rejtélyeskedő” megoldást választottam. A hallgatást. Nem jelentkeztem. Nem telt bele egy hét, ajtódörrenésre leszek figyelmes, szóváltásra az előszoba felől: valaki hegyi barlangomba betörni készül. Manci volna, ilyenkor? Nem: ez férfihang. Zártler-Gách Gyurka, a piktorka, úgy, ahogy emlékezetemben máig megmaradt: a nyilas írócskára, Dövényi Nagy Lajosra emlékeztető alacsonyságával, s ő is, prominens törpeségén ugyanazzal próbál segíteni, duplavastag krepp-talpú cipővel, mely egyúttal jól elrejti legendás hatujjúságát, Gyuri, másik öt centit told rajta, hogy hangját mélyített-harsányra erőlteti, mely lármás magaviselete vásott szokássá és második természetévé lesz, hogy a végén (akár a suttogó bariton) rekedtre suttogja magát: Gyuri. Megelevenedett madárijesztő módjára hadonászik, magából kikelten ordít és nekem támad:
– A Manci! Hogy itt járt nálad! Bevallod?! Bevallotta! Ne hazudozz nekem! Mit tettél vele…?!
– De Gyurikám, nyugodj meg. Mindenre, ami szent –
– Megb...tad! Megb...tad?! Meg hát, tudom. Te jószág, te állat, ha megtudom, hogy megb...tad, hát laposra veretlek, pacallá leszel verve, rád hozom a haverokat a főiskoláról: úgy kiherélve még nem voltál…!
Képtelen voltam haragudni rá s titokban még rokonszenveztem is vele; de szavaink mint a kardpengék, egymás mellett hersentek el s amúgy is, ismerhettem; hogy a hátát is csak addig puporítja, amíg kidühöngi magát:
– Tudd meg! Manci a menyasszonyom! Megkértem a kezét és ő igent mondott, de nem te leszel a tanúm, piszkos fráter (e lepiszkolástól nevetnem kellett), és ha megtudom, hogy az irodájának csak a tájékára tolod a képed vagy a Kepesékhez virágcsokrot küldetsz, te titokzatos, te névjegy nélküli, te rohadék nőcsábász!
– Virágcsokrot: én?!
– Nem is egyet! Még tagadod?
– Gyurikám. Higgadj le, öreg pajtás. Vetélytársad van, de nem én. Valaki más küldeti azokat a virágcsokrokat.
– Hát akkor ki-cso-da?! – ordította torkaszakadtából és a féltékenység tüzében égve, a székre – hamuvá roskadt. Cigarettával kínáltam; remegő kézzel vette el és mellétartotta az öngyújtó lángjának.
Utóbb, mint megtudtam, a házaspár között napirenden voltak a veszekedések és még évek múltával is kísértett a gyanú a férfi fejében, hogy Manci előbb „leadta magát” nekem s csupán mint „boltban elpiszkolódott, leértékelt portéka” – úgy ment vele oltár elé. De immár, világégések, forradalmak után hogyan magyarázzam meg a két szamárnak, szerepemet, becsületemet – most, amikor már porrá hulltak és a csontjaikat se tudnám felásni? Nem igaz, hogy valaha is kívántam, Manci sohasem volt az enyém. Hát azt hiszitek, megtettem volna neki galantériából és rádülleszkedek az ágyon, ha akkor történetesen hazamegyek és benyitok, amikor oly hiába vár? Ostobák!
Rajtam volt a vész (dies atri – mondták a régi latinok): a gonorrhea napjai. Az egyikből még ki se gyógyultam és már megkaptam a másikat. Ez is, soros gonorrheáim egyike volt, nem akartam én senkit megfertőzni, dehogy is akartam, se Mancit, se mást; Mancit a legkevésbé. Mindennapos vendége voltam az orvosomnak, marató szereitől minden vizelésnél csillagokat láttam, szondáitól könny szökött a szemembe. Joviális humorral – jó soká kezelt.
*
Követendő-e mindig Mallarménak az a tanácsa, hogy il faut toujours couper le commencement et la fin de ce qu’on écrit?23 A világért sem vágnám le ezt az epilógust! Más mondja el, hogy Gách Györgyből kiváló művész lett és nagyszerű pedagógus – az övé: más történet. Ami rám tartozik, az Kepes Manci epitáfiuma.
Másoktól hallottam, hogy a világháború utolsó éveiben motorkerékpárra kapott és biztos halálba induló zsidó menetszázadokból kiragadott egy-egy szerencsés szerencsétlent, kit mikor, csak úgy, találomra s épp amikor a keret nem nézett oda. Pedig ő maga nem szorult rá, a törvények nem érintették: meggyőződésből tette s ő így értelmezte az „élj veszélyesen” nietzschei dictumát: ments életet életveszélyesen.
Egy ilyen motorkerékpáros, robogó életmentés alkalmával az elbambálkodó keretlegény rosszkor talált odanézni és felismerte a helyzetet; a sorozattal, amelyet beléjük eresztett, nemcsak őt, Mancit lőtte le, hanem a szerencsés flótást is, akit találomra kiszólított a sorból; s így az – mondhatni – szerencséjének áldozata lett. HELIÁNÉ című regényem zárófejezetében a statisztáló mellékszereplők tömegében átrobog a színen egy kalandos életű, bolondos nő, akinek bogara a hősködés-virtuskodás, és addig menti a menthetőt, amíg őt is el nem nyeli a hekatomba. Rejtőzködve élt, ahogy arra Epikurosza tanította, halála titkát is a porhüvellyel, rejtekébe, magával vitte, ahol már el nem érhető. E régi regényem rejtegetve tartalmazza epitáfiumát.
(16) Nem állóvíz a történelem. Lehet-e a történelemről leszokni – arra rászokni újra? Hogyan lesznek a történelem előhívó-táljában, sajtókivágásokból bűnjelek – avagy mi jó volna az egészet tudottnak venni, hogy aztán fesztelenül elbeszélgessünk róla. Hogyan tanuljunk gyorsan, könnyen, fájdalommentesen oroszul – anélkül, hogy észrevennénk vagy szándékunkban állana. „Egy nyelvvel több vagy kevesebb.” Meghasonlott emigráció. Egyfajta szuper-sovinizmus, amely még a franciákén is túltesz. A százados farkasvakság avagy az ihletett előrelátás: mi dönti el, hogy az Összes Lehetséges Életsorsok játéklabirintusában az emberparány merre guruljon? Ő játszik vagy vele játszanak? Mi az „elhatározás” határértéke és ráeszmélhetünk-e, hogy határozatlanságunknak határt szabnak az események? Szorongásneurózisok emberben, állatban – avagy a hátára borult szarvasbogár pánikja.
La chair n’est pas triste et je n’ai pas lu tous les livres24
MONTHERLANT
Iszonyú rabszolgahajcsár vagy, Lorcsikám. Tudod, milyen istentelen korán van? Hát megint itt ülünk?
KL Itt hát, de tiltakozásodnak – engedelmeddel – nem hiszek, hiszen már hányszor el nem mondtad, hogy koránkelő vagy és hol hajnalban, hol hajnal előtt serkentél fel, úgy írtad a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIÁT. Igaz?
Igaz. Megadom magam sorsomnak.
KL Mikor fogsz arról beszélni, elmondod keletkezéstörténetét – annak, meg a többi könyveidnek?
Mindent a maga idejében. De hogy most a harmincas évek közepe táján, a negyvenes évek felé haladunk, hadd frissítsem fel az emlékezeted – és nemcsak neked, hanem azoknak is, akik a történelem sztálini mélyhűtőszekrényében éltek és mintegy beleöregedtek abba, hogy minden mozdulatlan, ebben az egy-tömbbé-fagyott Európában mozgásra nem számíthatnak; ami olyannyira kondicionálta reflexeiket, hogy eleinte rosszul, összerendezetlenül vagy apraxiásan reagálnak, amikor megindul egyszerre minden és sokkoló hatása van annak a felismerésnek, hogy „zajlás van a Dunán” és megindult minden. Hogy nem állóvíz a történelem, soha nem is volt. Azoknak, akik hozzászoktak, hogy soha ne tudják az egyes miniszterek nevét, hiszen csak figuránsok; legjobb esetben kuglibábuk, amelyeknek a kinevező diktatúra szemet-szájat pingált, de ha eltűnnek a süllyesztőben, hát jeltelenül tűnnek el.
KL Mire gondolsz: dátumokra?
Kisebbfajta földrengésekre, amelyeknek ha messze is volt az epicentruma, megéreztük földlökéseit. Arra rá se hederítettünk, hogy 1934. június 30-án, a „hosszú kések éjszakáján” Hitler tisztogatást rendezett pártjában, lemészároltatta a Röhm-frakciót, és augusztus 2-án, Hindenburg halála alkalmából felvette a vezéri címet. Hogy július 25-én Bécsben a nácik meggyilkolták Dollfuss kancellárt és Schuschnigg lépett a helyére – pedig mindez a szomszédban volt. Hogy 35-ben kitört a háború Bolívia és Paraguay között, ezt csak a kabarészínpadok vették észre – no meg Bálint György, a baloldal kedvence, aki kiszűrte belőle, ami helyi aktualitásainkra rávetíthető volt (Rácz Aladáréknál találkoztam vele); s hogy az olasz légierők a zsákszámra ledobált „vasbogáncsokkal” harcképtelenné tették a meztéláb harcoló abesszin gyalogságot – ezt a vicclapok „oltári murisnak” találták; de igazában – ’36-ban – csak arra voltunk kíváncsiak, hogy a berlini Olimpiászon hogyan szerepelnek a magyar színek. ’37, Guernica, a spanyol polgárháború? A boldog tudatlanság paradicsomában éltünk s ugyan mit is tudhattunk „Don Pedróról”, aki tíz év múlva, Gerő Ernőnek átkeresztelve, majd „a miénk” lesz. De már amikor 1938. március 13-án Hitler bevonult Ausztriába – az Anschluss tízmillió nevetős osztrák arc népszavazása volt: olyan földlökés, amit mindannyian megéreztünk. Október 1-én a németek bevonulnak a Szudétaföldre, a lengyelek pedig megszállják Cseh-Sziléziát, Teschent, november 2-án Magyarország pedig bekebelezi Szlovákia déli részét. 1939. március 14-én a nácik bemasíroznak Csehszlovákiába, 15-én Hitler „megtekinti” új szerzeményét, Prágát, mialatt a magyar egységek bevonulnak Kárpátaljára. S ezzel megbukott a harmincas évek elején írt monográfiám, A VESZÉLYES FORDULATSZÁM egyik gunyoros alaptétele, hogy a nemzetek „csak úgy, hozomra”, realizálatlan győzelmekre, vagyis „a medve bőrére” mindenféle „diadalünnepeket ülnek” s úgy üzemelnek, mint valami gigászi Vidámpark; mert íme, lám, sorra aratják győzelmeiket – s ha május 22-én, a Berlin–Róma tengelyt hivatalosan „katonai szövetségnek” deklarálják, ez a forte fortissimo nem valaminek a kódája, hanem, mint a kutya a földrengést, érezzük valamennyien: valaminek a nyitánya lesz.
Ládd, nem éltünk jéggé fagyasztott időtömbben, lépten-nyomon alánk nyúlt az események hullámtaraja s tudtuk, maholnap hátára vesz. Sokkoló kezelésnek szántam ezt az eseménynaptárat s nekem magamnak is az volt; mert minél többet „köszönhettünk” Hitlernek, annál inkább motoszkált bennem a Mein Kampf első kiadása, amit jól eldugva őriztem és időről időre, barátaimnak, meg-megmutogattam – hogy mi lesz/lehet az ára. Az ország fokozatos vagy erőszakos átvétele, a kulcspozíciókba „népi-német” főhivatalnokok beültetése, a magyarságnak, mint segédnépnek, germanizálása, önismeretének-öntudatának betaposása a Nagynémet Birodalom földjébe. Az eseményzuhatagra az akkori magyar sajtó felemás módon reagált; hol peckes-kényszeredetten, hol óvatos-duhaj módjára, hol nyeglén, hol nagyokat rikkantva, soha, sehol, még az ún. hintapolitika idején, foltokban sem árulva el Horthyék állítólagos burkolt angolszász szimpátiáit; de volt a sajtónak egy tekintélyes szárnya, amely az ostobaságban, a csibeagyvelejűségben nap-mint-nap alulmúlta önmagát, és én ezeket a „sajtómegnyilatkozásokat” gyűjteni kezdtem. Nagy rajzalbumokat vásároltam, de ezúttal nem azért, hogy mozdonyokkal rajzoljam tele, hanem hogy beleragasszam azokat a szánalmas karikatúrákat, égbekiáltó öngól-tréfákat, az akasztófahumornak olyan szerencsétlenkedéseit, amelyeket kirobbanó nevetéssel honoráltam és szerettem volna megőrizni az utókor számára. Fél tucat ilyen album dagadozott a kivágott kormány-agyalágyulmányok, hígvelejű szólamok, átlátszó ürügyek, becsületünkön szépségtapasznak szánt süket dumák és kormánypárti uniszónó-egyöntetűségek tömkelegétől, s egy kisebbfajta bőröndöt teletett, amikor a detektívek elvitték –
KL Hát elvitték? Mikor érünk oda?
El, de ne türelmetlenkedj: ellenpontos szerkesztésünk eseménybasszusai arrafele tartanak s magad is észreveszed, ha rázendít a hadbírósági fugato. Mert a történelem előhívó-táljában már mind többről derül ki a „célzatosság”, és így az újságkivágások e „tendenciózus gyűjtése-és-összeválogatása” csak még jobban ki fogja domborítani a vádlott elvetemült lelkületét… Azt már el se mondom, mi történt Moszkvában, 1939. augusztus 23-án, hol is Ribbentropp (mit sem gyanítva, hogy rá 1946. október 16-án, a nürnbergi börtönben akasztófa vár) és Molotov (aki 1986-ban halt meg, 96 éves korában, de már a hatvanas évek elején kinullázták mindenből és kizárták a pártból) aláírta a szovjet–náci megnemtámadási egyezményt, mely lehetővé tette Hitlernek, hogy megnyerje az európai háborút, és 1941. június 22-én, közel 3000 km-es arcvonalon, meglepetésszerű általános támadást indítson a Szovjetunió ellen, melynek katonai gyengeségére nem egészen hiába számított – – – nem mondom el azért, ez egy különös próbaházasság közjátékának a koronáriuma lesz, és nem kezdhetem a végén ezt a szerelmes-szép interlúdiumot.
KL Tetszik ez a szüderieknek…!
No te csak férj a bőrödbe és József Attilát ne idézd! Nagyon a begyemben voltak osztályharcos versei, míglen, örök szégyenemre és a környezet, meg a háborús kilátástalanság hatására a börtönben magam is nem írtam ilyeneket. Kezdem azon, hogy – nos, hol is kezdjem. Ha nem azon, hogy mennyivel könnyebb dolgom volna, ha mindazt a hetven-egynéhány évet, amit a bőrzsákomba bevarrt az idő, „tudottnak” vehetném és oly betéve tudná minden nyájas olvasóm, amilyen betéve kitenni nem tudom, mármint egy-darabban s akkor az volna az igazi: mert „közös ismerősként” elbeszélgetni rólam, velem, már mindjárt a bölcseleti elmélődésen kezdhetném s nem kéne életregényem mangróve-erdejébe belekeverednünk, mint most is. Mert tudod, lareseim között a Domiduca (Hazavezérlő) csak itt, londoni kandallómon van a főhelyen, másként világéletemben Iterduca (az Idegenben Vezérlő) játszotta a főszerepet, minden libatiómat arrafele loccsantottam. Pedig volt egy cimborám, aki arról panaszkodott, hogy neki csak ilyen Idegenben Vezérlője van, a Hazavezérlőt elvesztette: Dusánnak hívták, szép szál, helyre legény volt, cigányfekete haján, roppant légszekrényén megakadt/ottragadt a női tekintet, kivált ha zengő templomi baritonját is meghallotta. Délvidéki volt Dusán, szerb–magyar származék és Domiducáját azzal vesztette el, hogy addig magyarkodott, amíg a jugó titkosrendőrség el nem kapta (mutogatta is, sebeit, bordatörését, ahol tiporták-ütlegelték-pokrócozták) s ha az országból ki nem is tilthatták, megmondták apjának, hogy ha el nem tűnik örökre, berajzolhatja fia neve mellé a keresztet.
Prominens gazdag ember volt az apja és virilista, mi egyebet tehetett, Belgrád, Zágráb helyett a fiát Budapestre küldte és beíratta a Műegyetemre.
Nem volt nekivaló sem a gépészet, sem a kultúrmérnöki szak (ahová harmadévben átiratkozott), de szerette/bírta a tütüt, a lányokat és, sznobizmusból, az irodalmat: havonta vastagon kibélelte pénztárcáját a szülői apanázs – élte világát. Dusán életformáján nem változtatott az sem, hogy öregdiák – majd örökdiák lett és vizsgáit nagyúri kacajjal ignorálta; hiszen szülei már azzal sem törődtek, csak egy szem fiukat biztonságban tudhassák – hogy a szerb titkosrendőrségnek lőtávolon kívül legyen. Dusán daliás úrifiú volt, tékozló és segítőkész, elnéző s néha tudatos-balek, charmeur és időfecsérlő; és hazafiasságát bearanyozta, hogy szerbül sokkal jobban tudott, ha beszélt, azzal keverte.
Ismerte irodalmát és szerette is, hiszen háromnegyed részt az anyanyelve volt, és egy szép napon, törzshelyünkön (egy halászcsárdában) ezzel a kérdéssel lepett meg:
– Falod a nyelveket. Nem akarsz megtanulni szerbhorvátul…?!
A spanyol közel se feküdt olyan jól, mint szerettem volna: bezzeg Kelen Tibornak „feküdt”, mert fekve tanulta, a követségi titkárnőtől, aki lefeküdt vele és a babája lett. Tibor vigyázott rá, mint akit vagyontárgyi leltárba vett, és gondosan ügyelt rá, hogy ne kerüljön kényszerhelyzetbe s ne kelljen bemutatnia. Láttam a señoritát messziről s amilyen sáskaforma, kis cingár gitanának találtam, eszem ágába se lett volna – leütni a kezéről; de hogy az ismeretség Tibor spanyoltanulásának szárnyakat adott, azt marhára irigyeltem. Én? Tűvé tettem a pesti antikváriumokat, és csak egy idejét múlta, ócska spanyol kalendáriumot sikerült felhajtanom; míg a Műegyetem spanyol lektora, Honti Rezső könyörületből oda nem csúsztatott néhány papírkötéses ponyvaregényt, amit az ember a vasúti trafikban zsebre vág és az út végén az ülésen felejti: nem pótolta a nagykövetségi spanyol ismeretséget… Így hát Dusán ajánlatán elméláztam:
– Szerbhorvátul?!… Miért ne. Egyik nyelv olyan, mint a másik.
– Haha! Ez a beszéd! Egy nyelvvel több vagy kevesebb: mi az neked?!
– Vállalnád?
Hahotázott, vállon veregetett; hozzáláttunk. Rám ragadt a cirill ábécé (a „kirillika”), bemagoltam a segédigéket. Egyszer lecke közben azt mondja Dusán:
– Láttál már orosz húsvétot?
– Orosz húsvétot?! Hát… látni nem láttam, de hallani hallottam.
– Mit…?!
– Az orosz húsvétot. Rimszkij-Korszakovtól. Ismerem, hallottam sokszor.
– Nem úgy, te! Igazit! Igazi orosz húsvétot! Most van az oroszok húsvétja, érdemes elmenni, pravoszláv szertartást úgy se láttál még, elvigyelek? Ott van a Rózsa utcában, ott a templomuk.
– Gyerünk!
Lovat alám. A világon minden érdekel. „Ismerd meg a körülötted-valókat és ne nagyon törődj magaddal.” Egyemeletes, eklektikus palotácskából alakították át, valaha gazdag rőfös úriháza lehetett, magának építhette; a földszinten laktak, de az egész első emelet az övék volt, az oroszoké: a hosszú szobasort összenyitották, a fehér ablaktáblákat behajtották, mert a kora esti fény is zavart volna – hogy jobban érvényesüljenek a gyertyák; a legnagyobb helyiségben (mely a bejárati hall lehetett és a belépőt megcsapta a templomi tömjén illata) középre telepítve, ovális asztalon három orosz hústorta magaslott, a sokemeletes blini, meg a ropogós pirozsnoje. A termekben hullámzott a tömeg, ott nyüzsögtek szegények-gazdagok, a pópa rézturibuluma csodát tett, s amerre lóbálta, az ünnep napjára lehullottak a különben merev és szigorú válaszfalak: felfüggesztették az évtizedes neheztelést-gyűlölködést és szerették egymást, szerették és boldog-boldogtalan sorra ölelkezett és sorra gratulált ahhoz, hogy az Üdvözítő feltámadott. Akkor persze még fogalmam sem volt, mik azok az ehető tészták-torták-mindenféleségek az asztalközépen, mit hogy hívnak és mi a fortélya az emeletről-emeletre szeletelésnek, meg hogy mi milyen ízű – azt meg még sejteni se sejtettem, hogy mindent apróra megismerek, hogy jobban se kell s egyszer még itt, kedves körükben családtaggá növöm ki magam. Dusán valahogyan elkeveredett, elsodródott mellőlem s azon vettem magam észre, hogy kézről kézre adnak, ölelgetnek-csókolgatnak, mert épp ott tartott a pravoszláv szertartás:
– Hresztosz vaszkrészje! Vaisztinno vaszkrészje!
Ölelkezés közben; persze volt, aki csak megjátszotta s mammogott, volt, aki hosszan elnyújtva artikulálta:
– Hreeesztosz vaszkreeészje! Vaisztinno vaszkreeészje!
KL Tolsztoj megírja ezt a Feltámadás-ban…
Így lehetett ez valaha Oroszország-szerte. Akkor engem egy magas, elegáns hölgy elkap, derekasan magához ölel, kétfelől megcsókol és mondja a mondókáját, hogy örvendezzünk, feltámadott a Krisztus, mindvalósággal feltámadott… Kibontakozom az ölelésből s látom ám, hogy ez a tűzről pattant szép teremtés nem lehet több 24–25 évesnél, egyidős velem; hogy gránátos-termetével nagyon is benne van a „kategóriámban” s míg én zsibbadtan csak állok, mint a kuka, ő igen nevetős, és mulat rajtam:
– Ném vágy mágá? Ném vágy mágá?
Jelbeszéd. Én „ném vágy mágá”.
– Vengerjec…? Vász vengerjec…?
A fejemmel nemet intek. Nem értem.
– Nyet…? Tyebje cso takoj…?! Nu ká!
A fejemmel igent intek. Még úgy sem értem.
– Tudolsz nemet? Tudolsz fáráncijá?
– Tudolsz fáráncijá. Le français, ca va.
– Alors! Ça, c’est très bien. On parle français.
Észvesztő gyorsasággal elkezdtünk ismerkedni, ittuk egymás szavait. Össze se kellett beszélnünk, annyira egyet gondoltunk: otthagytunk pópát, gyülekezetet, csapot-papot, ott szegény Dusánt, a lépcsőházban oldalazva utat törtünk a felfele igyekvők tömegében és öt percen belül az Andrássy úti Fényes cukrászdában találtuk magunkat. Ezt esküvel erősítem neked: nem a habos kávét néztük, amíg kavargattuk, hanem egymást. Nadjezsda Ivanovna nagyot kacagott a „tatár képemen” és mindjárt gyanította, hogy orosz nagyapám lehetett a ludas, amiért olyan szkulasztij (kiálló csontú) az ábrázatom, de fel nem foghatta, hogy nem tanultam tőle többet s csak annyit tudok, hogy raz, dva. Minek többet tudni, ha mind a ketten tudunk franciául – mondtam; és elkaptam a kezét. Nem vonta vissza.
*
Ha én strindbergi módra regényesítenék, mindez jó tucat regényre esne szét, olvasmányos, cselekményes regényre – de jobb, ha ellenállunk a csábításnak. Kövessük hát a tudományos leíró módszert (amennyiben elképzelhető, hogy az önéletírás leíró tudomány), és tudósítsunk mentől szenvtelenebbül tárgyunkról. Pedig a szívem szakad, ha arra gondolok, hogy hogyan élt és milyen volt az a kb. háromezer lelket számláló „fehérorosz” emigráció Budapesten és környékén – azokra a torzsalkodásokra, törzsi hadüzenetekre, vallási belvillongásokra. (A fehéroroszt ne értsd a bjelorussz értelemben: vörösellenes fehérek voltak, ezt mondanom sem kell.)
Itt kurta közbevetés következik, büntetésül, hogy ne csak arra légy kíváncsi, mit csináltunk harmadfél évig, szerelmes éjszakákon át, vadóc természetű orosz élettársammal az ágyon, akinek tüzelő szépségéről, az ilyenfajtáról mondhatta Lope de Vega, hogy un hielo puede encender – a jeget is lángra lobbantaná. Először a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA „Tündérke” című fejezetében, a „Tizenharmadik hajnalon” boncolgattam a jelenséget, ami „a labdakida sors”. A sors rendelése az volt, hogy Laiosz Labdakidész királyt tulajdon fia, Ödipusz tegye el láb alól. Ananké úgy rendelte, hogy ott, azon a sarkon, ahol találkoznak, a kocsin ott üljön a király, a fia meg ne tudja, ki az, akit kövével megcéloz és rajta halálos sebet ejt stb. Ez a labdakidák sorsa.
Ez a metafora áttételesen nem jelent egyebet, mint hogy minden uralkodó osztály megszüli a maga forradalmár fiait. Nem igaz, hogy a nagy francia forradalmat alulról, a sansculotte-ok csinálták (vagy ahogy az angol mondja, from the grassroot). Az „értelmi szerző” a proto-enciklopedistáktól az éclaircissement Voltaire és Diderot szabású főkolomposáig-vezérürüjéig: ha nem pap, akkor grandseigneur. Magyarán: a mindenkori társadalom krémje az uralkodó réteg fiaiban megszüli azokat, akik „nemes felindulásukban” majd felcipelik őket a vesztőhely lépcsőin és megkérik Madame Guillotine-t, hogy a fűrészporos kosárba tilolja a fejüket. Ez a labdakida sors.
Úgy negyven évvel később, még kihívóbb modorban, hogy túlfeszítsem a húrt, INTRA MUROS című monográfiámban pontos elemzését adom a jelenségnek – mert a labdakida sors a Marxiarkheion megépülésében is döntő szerepet játszik, ha e gúnyos, de pontos névvel illetjük a pártállam marxista hatalmi tömörülését. Mutatis mutandis, megint csak az történik, hogy a nagypolgárság gondolkozó fiai kezdik „nagyon belegondolni magukat”; aztán mimikrizálnak; aztán kitalálnak maguknak egy proletkult-beszédstílust; aztán a szájjártatáshoz micisapkát öltenek; aztán bőrkabátos „Lenin-fiúknak” öltöznek és misszionárius lelkületű, gépfegyverrel-a-kézben evangelizáló terrorlegények lesznek; aztán osztályszármazásukat és rangos eredetüket levetve, a vedlés drámai fordulatával megalkotják a kézigránátköteget lóbáló proletár élcsapatot, hogy harci kedvük kocsányán mintegy szervesen hozzátartozzanak az új uralkodó réteghez; aztán misztikus, esztétizáló bankárfiú-múltjukat hátrarúgva és Lukács György-i virtuozitással, ahogy eddig a régihez, most az új uralomhoz, szervesen hozzá akarnak tartozni, akár úgy, mint a Marxiarkheion takarítószemélyzete, akár mint Marx előimádkozói. És nincs és ne is lehessen elképzelni olyan történelmi periódust, amelyben ne ők (ők ne) tartoznának a hatalomhoz, annak citadellájában, és ne úgy keresnék a kenyerüket (ahogy szegény Ágoston Gábor barátom mondta volna, mint proto-maoista:) – pióca módra; semmivel; Marxot idézve, helyesbítőlegesen; mit kenyeret: kalácsot! – érdemtelenül, vagyis ne kétkezi munkával.
Ezt a „labdakida sorsot” nem csupán azért említem, mert te csak ne is áltasd magad, Lorcsikám, hogy iskolatársaim, évfolyamtársaim közül és „szakmánkból”, az írótársadalomból nem tudnék tucatjával példákat felhozni rá! – hanem azért is, mert történetünkhöz szorosan hozzátartozik. Szorosan, amilyen szívbemarkolóan MARJA című opuszában Iszák Bábelj, lelkes-borúlátó-fiatalon megírta s mintha csak megsejtette volna, hogy ő is benne lesz a 22 millióban, amennyit elnyelt a sztálini gulágvilág.
Alkalmasint így lehetett ez igen sok orosz nagypolgár-családban, amint az Nadjezsda félarisztokrata famíliájában volt: a forradalommal bekövetkezett a meghasonlás, a családban akadt egy-két „fekete bárány”, aki a vörösökhöz állt s amikor nekik kedvezett a hadiszerencse, a jobbérzésűje védelmébe vette a családot, kitelepítéstől, fosztogatástól óvta, ahogy tudta s amíg lehetett. Uradalmaikon kívül gyógyszervegyészeti gyáraik voltak Pétervárott, Moszkva mellett és Odesszában s a kiterjedt családnak ez volt az odesszai ága; 1922-ben elkövetkezett az az idő, amikor már az a jóérzésű „labdakida”, aki mint vörös tüzértiszt, nem tudta levétetni őket az elhurcolandók listájáról és ekkor, élete kockáztatásával s úgy, hogy egy darabig védőfedezetükről is gondoskodott, megszervezte szökésüket. A népes család minden tagja szőrmecsizmásan, bundába öltözve vágott neki az útnak; minden épkézláb férfiember derékhevederében ékszerek tömegét, magára kötve 20–30 kg ezüst- és aranyneműt cipelt magával. Gyalog vágtak át éjszaka a befagyott Dnyeszter jegén; valahogyan átvergődtek Moldávián, és a havasokon keresztül elérték a magyar határt.
A 3000 főnyi orosz emigráció tragikus megoszlásáról Budapesten mindenki tudott és senki sem beszélt. A karácsonyi, húsvéti ünnepektől eltekintve, a szakadék a gazdagság és a nyomor között akkora volt, hogy az alkalmat a találkozásra még csak nem is keresték; amazok élték a készből élők henye életét, és nem vették jónéven, ha boldogságukat megzavarta magamutogatásával a nincstelenség. A többség elproletarizálódott, lehetetlen putrikban, valahol a Mária Valéria-telepen élt; ki takarított, kocsmákban cselédeskedett, ki a gumigyárban keccsölt-gürizett és ha nem főzhetett kisüstit, hát faszesszel – a mindent-felejtető merevrészegségbe menekült. Találkoztam ilyenekkel is, volt közöttük palkovnyik, ilyen-olyan rangos kormánytisztviselő – de már azok a gubernyák rég megszűntek, ahol valaha az aktákat tologatták. Valamennyien gyűlölték a keveseket, akiknek „sikerült”. Ésde kiknek sikerült? Akik nem hagyták, hogy elhatalmasodjék rajtuk az orosz melankólia, a toszka. Az élelmeseknek – vagy mert megtanultak magyarul (nem úgy, mint a Valéria-telepiek, akik soha) – vagy mert mint tapasztalt krőzusok, volt annyi magukhoz való eszük, hogy kimentsék (Szent Pál szavával élve) végéremehetetlen gazdagságuk egy apránka csücskét. S ez volt Pavel Gavrilovics esete is, az öregúré (családnevet talán nem illő emlegetni, hiszen Dél-Amerikában még élnek ivadékaik s amúgy is, ha ez nem, hát mi az alles Vergaengliche), aki a gyógyszervegyészeti konszernből kibillent ugyan, de egy halom aranytál, ékszer, bandeau, broche, cabochon, agrafe, médaillon, bracelet, diadème és egy csomó Napóleon-arany harpagoni kusztódiusa volt (azért sorolom franciául, mert amikor a család már bizalmába fogadott és mint jövendőbeli „vejet” majdhogynem magába ölelt, egy késő esti alkalommal szabad volt pillantást vetnem az atommáglyára, mely kifogyhatatlan melegével táplálta őrzőjét).
Pavel Gavrilovics, a jajjait mosollyal-elharapó, joviális-köszvényes pátriárka valami német származású, még Nagy Katalin alatt betelepített, eloroszosodott család kései sarja volt és uzsorából élt, és abból tartotta nagylábon élő családját. Uzsorakamatra kiadta azt a sokat, amije volt és csöppet sem csodálkozott, hogy abból élt, amiből a krőzusok élni szoktak. Semmittevésből. A halom megmutatására a páncélszekrényben azért került sor, mert Pável bácsi, ki igen szívelt (jó egy építész a háznál: hátha megint gyárat építünk), meg akarta mutatni azt a Fabergé zenélő tojást, amelyet csak mutogatni-meghallgatni lehetett, kihelyezni-kamatoztatni nem; és mert alkalmasint úgy vélte, nem-árt felém lóbálni gazdagságának illatát (mint Ulenspiegel felé, a hurkasütő zsír szagát a vásári lacikonyhás), ha egyszer unokájával „jegyben járok”: hogy legyen némi fogalmam, minek lennék, részben, várományosa. Ilyen légynek-sem-ártó, a világot-a-szeretetébe ölelő nagyapó volt a fehér hajú Pável Gavrilovics, a család szíve. Ám a családnak volt esze is, Gymitrij Geraszimovics – és a család szíve, fontos döntéseknél, az ő eszére hallgatott, Mityja bá’ mondta ki az utolsó szót. S mintha Turgenyev második kiadása lett volna – őt kedveltem a legjobban, bár medvetermete néha nyomasztó volt s a szelíd óriás fejjel magaslott fölém; francia műveltségű, szédületes olvasottságú, delejes személyiségű bonhomme volt – te, de tele öniróniával! – olykor titokzatoskodó, mintha restellné kalandos elhallgatnivalóit, de mindig lebilincselő causeur (és ha – Voltaire-rel – akkor válunk unalmassá, ha mindent elmondunk, hát Mityja, a Bátyjuska sohasem volt az, mert a lényeget mintha váltig magának tartotta volna meg). Valami zagyva panteizmusban pancsolt, és noha erről vonakodva szólott, „hívő” agnosztikus volt, kételkedéses rohamokkal; filozófusokat is olvasott – ő hívta fel a figyelmemet Szalavjovra és Bergyajevre (kikben „ellenlábasait” tisztelte) – és nemcsak megrögzött agglegény mivolta mián csipkedték, de amiatt is, hogy ünnepekkor „nem találták” és soha a Rózsa utcai orosz templomnak a tájékára se ment. Egy mot-ja visszajár: az istenben az a fölöttébb meggondolandó, hogy semmi biztosíték – nem Sátán Úrfi cicázhatnék velünk s a Mennyei Atya az ő ördögi tréfája… Hallgasd mindezt mellverdesve, Lorcsikám. Ládd, nem Descartes volt az első, aki valami hasonlóra gyanakodott s utóbb Anouilh színpadáról hallottam egy harmadik változatát – avec Dieu, ce qu’il y a de terrible, c’est qu’on ne sait jamais si ce n’est pas un coup de diable.25 S ha most kész munkáimra gondolsz és eszedbe jut a negyedik változat, a GOLGHELÓGHI eszmei építkezése, hát menten láthatod, hová-hová nem kell hátrálni az agarakkal, ha „eredetiségedre” eszedbe jutna rátartinak lenned. Barátom, a mi minden, legeredetibbnek vélt gondolatunk valahányadik változata a neolitkor óta ha nem fordult meg „százezerszer meg ezerszer” ezrek fejében, akkor egyben se, egyszer se; s hogy nincs új a filozófia Napja alatt – ezt a szöges övet a csuhád alatt halálig viselni tartozol.
KL Megfogadom parancsod, nagyuram. De meddig tartott, amíg megtanultál oroszul?
Semeddig. A cirill betűket már tudtam – Dusántól. Hogy hol tanultam? Angyalkám, az ágyon. Észre se vettem, azt sem tudom, mikor kezdtem: elkezdtem gagyarászni. Koestlernek angol felesége volt: tanította, javította kéziratait; a szigetországban ezt úgy hívják, hogy „vánkos-szótár”–pillow-dictionary. Nekem is: ott feküdt mellettem a „vánkos-szótár”. Akiknek a Magyarországot elözönlő ukrán csapatok goromba ordítozása visszacseng, az nem is sejti, milyen megejtő hatással van a kifinomult, arisztokratikus kiejtés, kivált ha labahajú fiatal boszorkány szájából csendül a szó, akinek a hangja néha elcsuklik és szerelmesen burukkol… Csak egyszer kellett, hogy kiejtse a szót és azonnal megragadt: mintha egyetlen kolbászban felfaltam volna a Nagy Usakov Szótárat (amelyet náluk láttam először). S hogy ennek a miliőnek mit köszönhetek? A külsőségeket elhagyom, nyilván előtted van, milyen lehetett az az Andrássy úti szobasor abban az első emeleti lakásban, képek, vázák, óracsodák, amilyeneket csak palotákban látni, az egymáson elfekvő perzsa és khorasszáni szőnyegek: mindaz, amit egy jó ízlésű uzsorás idegenben összerabolhat (ikon kevés, azt nem hozhatták magukkal). Ha nem Nadjezsdámmal, hát Mityja Bátyjuskával: lyukat beszéltünk egymás hasába zenéről, irodalomról. Rajongtam az Ötök Társaságáért, Ljadovért, Borodinért, Kjui César dalaiért (ez a francia származású mester, csak úgy „szívességből”, befejezte Dargomizsszkij Kőszobor Vendég – és Muszorgszkij Szorocsinci vásár című operáját), és persze a „nagyokért”. Bálványomra, Muszorgszkijra nehezteltem, amiért elitta az eszét s tán titkon ezért vonzódtam inkább a másikhoz, a hangszerelés Prosperójához, a kolorista Rimszkij-Korszakovhoz, aki ha másképp csinálta is, berliozi szinten értette a mesterséget: ezért is, no meg azért is, hogy olyan aranyszíve volt; hogy áldozta magát és annak az angyalian tehetséges, büdös alkoholista, örökrészeg Muszorgszkijnak operákat hangszerelt. Ezt csak az tudja, aki igazán benne élt a zenében, felmérni, hogy micsoda rabszolgamunka – micsoda cipekedés a kőbányában! – meghangszerelni egy hebehurgya zongorakivonatot. Hogy esztendeig is eltart egy operát – hónapokig egy szimfóniát meghangszerelni. Korszakov tengerésztiszt volt. Fiatalon, komponálás közben a hadihajó fedélzetéről a szél bevitte a tengerbe a partitúrát, amelyen dolgozott. Az első szimfónia vezérkönyve volt. A zeneszerző gondolkozás nélkül ledobta egyenruháját, utánaugrott, körülúszta, kimentette. Tudtad ezt?
KL Kihalászta mind…?!
Feltegyem a lemezét? Meghallgathatod. Csak értő muzsikus tudja, mit jelent, hogy ez a volt tengerésztiszt, a pétervári konzervatórium tanára fogja magát és meghangszerel barátainak ezt-azt. Muszorgszkijnak a Boriszt (befejezi a Hovanscsinát), Borodinnak az Igor herceget. Például Az Aranykakas: művészetének legjava. Csajkovszkij ehhez képest Kacsóh Pongrácz. Lehurrogtak. Nem értettek velem egyet. Majd megöltek (de szerettek érte, a bravadóért, amivel az „Orosz Beethovent” leszólni mertem). Művelt emberek voltak, addig is rajongtam az orosz irodalomért (tudtam is én, hogy a mi Dosztojevszkij-sorozatunkat németből fordították), de most kezembe adtak olyasmit, amiről fogalmam sem volt (s minthogy könyvtárukban forradalom-előtti kiadásnál más egyéb nem is lehetett, megtanultam és folyékonyan olvastam a régi helyesírást). Az irányított szovjet irodalmi tudat pl. kidobta magából Ljeszkovot. Apolitikus szellem volt – ez volt a bűne. Nem írt, nem gondolkozott haladólagosan. A nagy mesélő! Elkezdtem, beleolvastam magam és mire jöttem rá? Nem hogy „akkora”, de nagyobb, mint Tolsztoj (akinek vallásfilozófiai inanitásaira különben is allergiás vagyok). Ma is a Mesterek-Mesterének tartom, és el sem képzelheted, amikor 1947-ben, Ljeszkovot magasztaló spontán érzelemkitöréseim hallatára Milán bácsi váratlanul megölelt és örömtől ragyogó arccal így szólt:
– Hát te is! Hát megbabonázott téged is! A zsivány! Az az aranybafoglalnivaló!
KL Hát neki is a kedvence volt?
Az hát! Azzal a különbséggel, hogy ő csak az Elvarázsolt Zarándokot ismerte német fordításból, én meg az orosz eredetiből, ezt is és még sok egyebet. Akkora oeuvre, mint a Tolsztojé; de tartózkodásában bölcsebb, nézeteiben nagyvonalúbb és mindenben higgadtabb természet. Aztán Korolenko! A kiselbeszélés nagymestere: utóbb fordítottam tőle; meg a század eleji regényírók, Oszip Dümov, Arcübasev, Kuprin, a század eleji, keserédes próza; meg Leonyid Andrejev, a modernek élén…
KL „Eloroszosodtál?” És meddig tartott ez a nászrepülés?
Ördögöt oroszosodtam el! A hosszan tartó próbaházassággal velejár a próbaelhidegülés, a próbaszakítás ki-kimaradó egy-két hónapos szakasza; és persze, a próbakibékülések, a nagy újrázások az ágyon, összemelegedés; a titkos elabortálás, a parázs veszekedés az elcsinált gyerek miatt, Mityja bácsi rosszul kendőzött, „érdeklődő” telefonjai, rekriminációk, haragszomrád. Viharos üdvösség volt, széltölcsérszántotta paradicsom, mely eltartott közel három évig és így, emlékeimben kutakodva, volt úgy, hogy ráviszketett az írógépem. Megírni őket! De nem szabad. Nem a kímélet törvénye, nem a piackutatás tiltja, hanem tulajdon esztétikám. Az a regény, amelynek cselekménygombolyagja felgurul a hegyre, de nem borul át a gerincén, hogy meglepjen váratlanságaival, hanem visszagurul ugyanazon a lejtőn és ugyanazzá a gombolyaggá dagad, mintha el sem is indult volna: rossz regény. Az a rossz regény. Ez az én regényelméletem. Márpedig a mi „cselekményünknek” ez volt a bibéje, hallga csak, hallga. Tudod, szívem piszkos mélyén nyűgnek érzek minden családot, a magamét is és a másét is, kivált ha be akar darálni; ha „tagosítani” akar, azaz családtaggá degradálni. S bármennyire élveztem a fogadtatást, a fészekmeleget, a néhai „nagy szalonokra” emlékeztető hangulatot, az intellektuális igényességet, az exkluzivitást, a nagyszerű emberek társaságát – mert azok voltak, nagyszerű emberek! – mégis, néha nyomasztónak találtam jelenésemet; hiszen a kártyapartikban nem vettem részt és ha megfeszültem is, kívülálló voltam. Mert hiába volt a párizsias hangvétel, olykor felfedeztem, hogy az orosz nyelv keze belebújik a francia nyelv kesztyűjébe. Néha nyomasztó volt – nem is az, hogy olyan oroszok voltak, ó nem! – hanem hogy olyan túltengőek voltak oroszságukban. Voltak esték, amikor az elmúlt orosz fél évszázad felidézésébe belefájdult a fejem: azok a felejthetetlen szaborok (templomok), zsúfolásig telt szaborokban azok a koronázások, merényletek, nihilisták, neves protopópák országos megnyilatkozásai, vezető publicisták korszakos vezércikkei, az 1905-ös távolkeleti katasztrófa, a régi szép élet, a párizsi kiruccanások évenként, nyaranta, mintha csak tegnap lett volna!… Elvárták, majdhogynem megkövetelték, hogy e jeles archimandritákat, zarándoklatokat, vezéregyéniségeket tudjam-ismerjem, mintegy magamévá téve „múltunkat”, melynek fénye még a „miénk”; ugyanakkor fejjel magaslottak az ország fölé, amelyben éltek, de nem látták, nyelvét nem beszélték (vagy csak alig-alig, hiszen a cseléd is deklasszált orosz volt a Valéria-telepről): fikarcnyit nem érdekelte őket az ország, amelyben úgy-ahogy, ideiglenesen elvoltak s amelyet mint holmi kulisszát, ideiglenesnek éreztek.
Kínosan érintett, akik a pénzkihelyezést uzsorakamatra intézték: ügynökeik előszobázása-sugdosódása is, mert mint a szívesen látott besurranótolvajok, úgy jöttek-mentek, hamar-tessékelve: németül intézték velük a tranzakciókat s egyúttal nagyúri fölénnyel kiélték rajtuk arisztokrata antiszemitizmusukat, ahogy odahaza a bon-ton volt; s a legnehezebben a Család Esze-Gyomra, Mityja bá’ vette be, hogy e kis-ügyesek nélkül nem tudnak meglenni, el volnának vágva a klientélától nélkülük. A szovjet rendszer iránti gyűlöletükbe egy hajszálrepedésnyi, parányi résen beférkőzött az a hajszálnyi ambivalencia, amelytől érzelmeik elszíneződtek: megvetéssel fordultak el a „zsivány bolsevik bandától”, de hogy-hogy nem, úgy képzelték, a szovjet hadsereg verhetetlen és Hitler „csak addig ugrálhat”, amíg Sztálin nem int; mert Sztálin intésére a Vörös Hadsereg a világtengerekig meg sem áll s ha az angolszászok megszeppennek tőle, hát tanulja meg a világ, milyen az, amikor Oroszország Anyánk megtorolja Napóleont. Adva volt tehát egy Nagyorosz „Haza a Magasban”, amelyre a világnézeti sáncok mindkét oldaláról az orosz milliók feltekintenek. A szembenállás feloldódik, ha külellenség fenyegeti az orosz hazát. Először találkoztam azzal az ultrasovinizmussal, amely valaha végignyargalt Ázsián és Vladivosztokig terjesztette ki a „haza” határait. A birodalomépítők hazafisága volt, amely túltesz a francia sovinizmus minden arroganciáján, és másodszor is volt hozzá szerencsém, hogy ne is mondjam: a szigetországban, már az angol rádió munkatársaként, ahol a felduzzasztott Orosz Osztály tagjai, férfiak-nők, mint egy „nemzetekfölötti nemzet” tagjai, „emberfölötti ember” szemmagasságából elnézve a többi náció fölött, alig vették emberszámba kollégáikat s ha kellett, hivatalból, hát akkor is, sovinizmusuk velőtrázó leereszkedésnek hatott.
KL Úgy érted, hogy sovinisztaságuknak alárendelték szovjetgyűlöletüket?
Bármi hihetetlen, volt idő, amikor ez még logikusnak számított. Tán nem kell emlékeztesselek azokra a háborús évekre, amikor a hátrakergetett szovjet hadsereg az összeomlás küszöbén állt; ekkor, az orosz emigráció vezetői Amerikában összeültek és megállapodtak nemcsak abban, hogy a „Honvédő Háború” tartamára felfüggesztenek minden szovjetellenes propagandát, hanem abban is, hogy a szovjet haderőt pénzzel és fegyverrel támogatják.
KL Térjünk vissza oda, hogy szerelmi regényed „gombolyagja” felgurult a meredeken és a gerincre ért, de a „cselekmény” nem tudott átbillenni rajta –
Vagy magyarán: harmadfél évig (lánykérés nélkül s mintegy hallgatólagosan) „jegyben jártunk”, aztán mégse lettünk egy-pár.
KL És miért?
Képzeld magad tengerparti hangyának, hazaérkezőben, amikor látod, hogy a hangyabolyt a szökőár bemossa. Nem is kell sürgetni, pereg az eseménynaptár, gyorsabban, semmint szeretnénk. Hogy ’39 nyarán a szovjet–náci paktum izgalomba hozta őket, az csak természetes; Lengyelországot sajnálni eszük ágában sem volt, figyelmetlen, úri antiszemitizmusukban a németországi pogromokban nem találtak semmi kivetnivalót. Hogy Hitler el akarja németesíteni Közép- és Dél-Európa segédnépeit? Pánszláv szívük egyet dobbant s feleletül csak legyintettek:
– Abba nekünk is lesz beleszólásunk.
De ’41. június 22-ének hajnalán rájuk szakadt az ég. Száz német hadosztály átlépte a szovjet határt. Nadjezsdáéknál kitört a pánik. Mindenki egyformán ítélte meg a helyzetet, de a Család Esze, Mityja fogalmazta meg azzal az egyöntetűséggel, amellyel csupán a pánik világosan látása ajándékozza meg a vátesz jövőbelátását:
– Mennünk kell. A szovjet haderő rövid napokon belül megeszi-megreggelizi, felmorzsolja és miszlikre veri a németeket. Maholnap a nyakunkon vannak: a számonkérők, 19-ért, 22-ért, a szökésünkért, azért hogy itt vagyunk; azért, hogy vagyunk. Mennünk kell, de gyorsan. On se foute en file.26
Féligrakott bőröndök között, csomagolás közben, szaggatott, fojtott megbeszélés, mely ingerült szóváltássá fajul anélkül, hogy felerősödnék. Nagyjezsda Ivanovna:
– Szólok Nagyapónak. Jössz velünk. Megyünk Spanyolországba, te tudsz spanyolul. Ott is egybekelhetünk. Nem így beszéltük meg? Hogy összeházasodunk? Akkor meg mért fintorogsz nekem, tatárkép, nem tetszik? Nem jössz? Mégse?
– De igen; de…
– Mit „de”?! Jössz vagy nem jössz?
– Nekem… nekem itt van a… a népem mellett van a helyem.
– A néped! Miféle „néped”? A te „néped”: nagyra vagy vele!
– Sajnálom… –
Meg se ütötte a fülem, hogy a szavai alapján még csak „népszámba” se veszi a magyart. Az orosz elsöprő sovinizmusa már ilyen, kivált ha emigráns bőrüket féltve, tudják, hogy minden pillanatban nyakukba zúdulhat a Világ Legerősebb Megtorló Hadserege… Csak álltam ott, kukán, ütődötten, mindig útban a csomagolóknak, mindig félreugrálva az útból. Pironkodva, hogy én nem csomagolok. Szavaimnak ne higgy, a magam népnemzeti, soviniszta felbuzdulásának pajzsos szólamai mögött gyávaságom rejtőzött, nyúlszívem dobogott. Szerelmes nyúlszív volt ugyan, de féltem az ismeretlenbe ugrástól. A világtól. Hogy mihez kezdek, ha tudok is: háromig számolni spanyolul?! Építészirodában kulizni, nyomorogni, éhbérért, ha túlad rajtam a Család? Mi legyen azzal a bőröndnyi magyar írással, amennyit összeírtam – kire hagyjam?
Pózoltam magam előtt is; adtam a hazafit; de a világgá eredés tátongó szakadékába alápillantva – elpárolgott az ugorhatnékom, inamba szállt a bátorságom. Mit gondolsz, Lorcsikám, 56-ban is, valaha is, egy-életem-egy-halálom – otthagytam volna Édes Befogadó Országomat, a szülőföldet, ha nem muszáj…?!
KL Mi lett velük?
Elmentek Spanyolországba. Egyetlenegy levelet kaptam Nadjezsdától, újra hívott, menjek utánuk. A szegénység nem válogatós, gazdagék megengedhették maguknak, hogy „ne találják Európát elég biztonságosnak”; épp szedelődzködtek s mentek Argentínába. Elvesztettem őket szem elől, ők meg engem: eb aki bánja.
KL Ez hát a nászrepülés epilógusa. És orosz tudásoddal…? Mindjárt felejteni kezdtél?
Mit kezdtem volna. Felejtettem is, nem is. Rám maradt egy csomó könyv, meg cári enciklopédia (ma felbecsülhetetlen értékű kincsek), melyeket szaporítottam is, amikor a szovjet–náci „mézeshetek” idején, a pesti nemzetközi vásár orosz pavilonjában úgy rakták szét a könyveket, hogy aki akarja – hadd vigye. Vittem én is, egyet-kettőt, ami megtetszett, de hamar „szagot kaptam” a szovjet nyomdaipart, könyvkiadást illetőleg. Büdösek voltak ezek a kiadványok, rossz gépi kötés, hitvány fedél, silány papíron pocsék tipográfia. Ezek a vizelde-szagú könyvek mélyen alatta maradtak mindannak, amit akár az angol, akár a francia, akár a német könyvipar produkált.
KL Még a legszebbek is…?
„Legszebbről” szó sem volt. Tűrhető volt Charles de Coster THYL ULENSPIEGEL című klasszikusa, amit Illyés Gyula magyarított remekül, azt végigböngésztem s alig kellett a puska –
KL Azt a puskát sem Illyés fordította.
Hanem…?! Most hallom először.
KL Hanem – Szabó Lőrinc és Illyés Gyula neve alatt – jó kilenctizedében Wessely.
Köszönöm. A jó pap holtig tanul. (Wesselyvel is volt némi parázs veszekedésem a „sajtókombinát” New York-palotabéli helyiségeiben, az Európa Könyvkiadóban, hol is ő, alig egy hónappal az 56-os forradalom kitörése előtt, osztályidegen felforgató szemétkivirágzásnak nevezett és a pártkönyvét a szememig tolva, úgy ordítozta „tudod, ki az igazi szocialista? Akinek ilyenje van! És nem az a felforgató szemét, aki te vagy”… No de ez egy más történet, majd emlékeztess rá, ha odaérünk.) No, tartsunk rendet; mert ha mi nem – tart az eseménynaptár. Nadjezsdáék elpárologtak és néhány tétován mosolygó közös ismerőstől eltekintve (aki nem tud hova tenni) mi sem maradt belőlük. Elporzottak drága gönceikkel egyetemben, elhordta őket a szállítmányozási vállalat meg az avas. És ahogy évekkel annak előtte, „barátság-féltékenységből”, Kelen Tibor miatt elmaradt mellőlem Molnár József, úgy maradt el mellőlem irigy-féltékenységből, Nadjezsda miatt Kelen Tibor. Most újra felbukkant a látóhatáron, bizalmatlanul turkálva írásaimban és találomra bele-beleolvasva; amilyen békés természet volt és egyenletes kedély, most meg nem állhatta, hogy ne kockáztasson meg egy epés megjegyzést – arról, hogy „lengyelkedésemet” ennél a flancos, nagyorosz, csehovi pereputtynál a stílusom sínylette meg… De mihamar megengesztelődött és meglepetéssel szolgált: ő is tanulgat oroszul.
– Oroszul? Mi jutott eszedbe, minek az neked?
– Gondoltam, egyik nyelv olyan, mint a másik. Kell egy szláv nyelv s ez a legnagyobb, utána már a többi könnyen megy.
– A lengyel vagy a szerb. Miért kelljen franciára forgatni a szót, ha egy lengyellel beszélsz.
Jászi Oszkárt olvasta és nemhiába – mert már a mi nemzedékünk előtt is felfénylett az örök-kísértő ábránd, a nagy pensée d’escalier: a Baltikumtól az Adriáig – a Közép-európai Államszövetség… Csécsy Imréék vonzáskörébe került, Tibortól hallottam először az „egyadó rendszerről”, és ő adta kölcsön az amerikai Henry George HALADÁS ÉS SZEGÉNYSÉG című monográfiáját: ez volt a legtávolabbi meridián, ameddig a „szocializmus vizein” elmerészkedett. Egy ízben, a Gülbabára néző dolgozójában épp akkor találtam rátörni s a véletlen összeismertetett azzal a kopottas, idős hölggyel is, akitől oroszórákat vett. Irina Jekatyerinovna rátarti volt moszkvai voltára és úri származására, foggal-körömmel tartotta a látszatot, de deklasszálódása nyilvánvaló volt. Egy gépi kötődében dolgozott és nyomora kifeslett, lúgmarta kezén, mint aki örökké súrol-mos-vasal (és tán „vállal” is), amint a könyveimben lapozott – mert hogy ne rozsdálljon be végképp orosz nyelvtudásom, könyörületből gyakorta felhívtam magamhoz „uzsonnára” (így hívtuk a társalgási órát, bár elmenet mindig rátukmáltam a pénzt). A nénike áhítattal emelgette le orosz könyvtáram pompás darabjait, nem ismerte Nadjezsda családját, akiktől az elgazdátlanodott jószág rám maradt, de hallott róluk a Valéria-telepen, életkereteikről, viselt dolgaikról (tán még „odaát” maradt vörös rokonságukról is), és látatlanba még gyűlölte-utálta is. S itt el is vághatnám fejezetünk fonalát, ha nem fojtogatna még egy gombóc, megsínyleném és halálig szégyellném, ha nem kiáltanám világgá szégyenemet. Az „emlékezet”? Felejtőkénk eufemisztikus beceneve. Felejtve-emlékezésünk folyamata rohamos és megállíthatatlan. Irina Jekatyerinovna se sokáig emlékezett Nadjezsdáék „kígyófészkére” – ahogy egy magáról feledkező pillanatában „hüllőfajzatnak” titulálta az irtanivaló bandáját, különben is, csakhamar volt min rágódnia s ha nem az állásáért reszketett, hát a fiáért aggódott: Kosztja csatlakozott a Vlaszov-hadsereghez s most a németek oldalán, Szent Oroszország Anyánk felszabadításáért harcolt; és Tibor is hamar kipottyantotta az eszéből a családot, amelynek életmelegéből annyit loptam s ami neki csak az a „flancos, csehovi Sippschaft” volt. A pestiek megfeledkeztek az emigráns nábobról, aki rangrejtve, rangosan élt műkincsei közt az Andrássy úti pazar lakásban, vagy tán nem is vettek róla tudomást, mint ahogy ő se, róluk, igazában – soha. Nyomtalan tűntek el a feltátongó feledésben és nem hiányzottak senkinek.
Csak én nem felejtettem el őket. Sem az uzsorás Nagyapót, a Család Szívét; se Mityja bácsit, az ő házi koca-filozófusát, a Család Eszét; se Nadjezsda Ivanovnát, „Mordocskámat”! Mert azt elfelejtettem mondani – avagy tán elfojtásosan nemigen akaródzott elárulnom –, hogy mindig is így szólítottam, sohase nadjezsdáztam, váltig az volt, „Mordocska” –
KL Ami mit jelent?
Pofikát jelent és szolgai fordítása a magyar „Pofikámnak”. S amilyen közkeletű így magyarul, gondolhatod, hogy ez így, ebben a tükörfordításban nem használatos s amikor először hallotta, Nadjezsda nagyot kacagott és elfogadta: rászokott arra, hogy őt a „tatárképű” magyar mordocskázza. Sőt, utóbb így becéztem, így aposztrofáltam az egész családot. „Mordocskáék”. Hiszed-nem hiszed, annak a családnak a csilingelése-csörömpölése mindmáig visszajár! S mintha csak ma volna és idáig hallanám: Úzsasz agyín! Vot, kakaja préleszty! Úzsasz agyín! – ahogy tán azokon a pétervári zsúrokon, odesszai vacsorákon a hölgyek bájvisogattak az elragadtatástól… Te! S hogy micsoda igazi „rassz nő” volt ez az én Mordocskám!… Azt hiszed, csak azért, mert akkori úri szójárással olyan „rassz nő” volt, amilyen a magamfajta homme à femme-nak ritkán adatik: hogy az éjszakáinkért gyötört a kangörcs? Tévedsz, Lorcsikám. Akkor jutott eszembe s nem is egyszer, amikor, alig két évre rá, a Defenzíva Osztály szalmáján kuksoltam törökülésben, a pince sötétjén és ha azzal a sziszegő tenyerükkel a fejemre rávertek, hogy ugrás fel a lépcsőn, be a verőszobába és máris a picsádra zuhansz, hasra, hasra…!
Minden entomológus tudja, hogy ha a kocsikeréknyomon átevickélő szarvasbogár a hátára fordul és valaki arrajáró segítőkészen megszánja és a lábaira helyezi, hát azzal még távolról sem múlik el főidegdúcában a rémület halálos pánikja, hanem ott a veszedelem szélén, csápjaival tátogva s lábaival vadul kapálódzva mindent elkövet, hogy újra belezuhanva és immár véglegesen – a hátára forduljon. Menthetetlenül.
A hátára borult szarvasbogár pánikja vett rajtam erőt.
Mert hiába menekülünk a csillagállás végzetszerűsége mögé – ha hiszünk a csillagokban és azzal magyarázzuk; és hasztalan racionalizáljuk sorsunk szerkezetével, interpretáljuk sorsalkatunkkal, szavak, szavak csupán.
Milliószor felkérdeztem magamban a börtön éjszakáján, mi lett volna, ha a „jobbik eszemre” hallgatok és elmegyek Nadjezsdáékkal Argentínába? Hát olyan elképzelhetetlen, hogy Sorsistennő Heimarmené kapitulál írói maximalista szenvedélyem előtt és egyszeri engedélyt ad a kivétel mirákulumára – hogy kettéhasadjak, ott folytassam két példányban, ahol elhagytam; s amíg egyik simulacrumom labdaccsá összeugrott gyomorral hallgatja, ahogy a főügyész a fejére halált kér, a másik simulacrumom minderről mit sem tudva, a Buenos Aires melletti tucatnyi bidonville nyomorát fitymálva, éli a kitartott playboy, a gazdag bonviveur napszemüvegesen vigyorgó életét?
Az igazság fájt – s ez a fájó igazság.
Mert ahhoz, hogy az ember nekivágjon a világnak, ahhoz, barátom, a kirúgottság nekibátorodása kell. Ahhoz, hogy amelyet úgy ismer, mint a tenyerét: a hazát itthagyja s mintha a tenyerétől kéne elszakadnia – ha átérzed ennek abszurdumát. A gyávaság beismerése fájt, valahányszor az én Parádés Gyönyörű Bestiám, Nadjezsda Ivanovna eszembe jutott, amint épp hív s úgy, ahogy akkor hívott. Jer velünk.
Visszaraktak a lábaimra; és én gyávácska, rémületemben vadul kapálódzva, mindent elkövettem, hogy a hátamra boruljak és úgy maradjak a kerékvágás fenekén, ahol már közeledett a vasabronccsal járó, bezúzó szekér. Rajtam volt a hátára borult szarvasbogár pánikja.
(17) A boldog évszázad, amelyben nekünk szerencséseknek élnünk adatott. Az író édesgyermekei – életének igazi „eseményei”: könyvei. Az igazi események vasseprője – a történülések drámai lassúsága – közelnézetből. A DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN (Avagy „Egy Államfőnök Története”) című szatírám; a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA (avagy a „Hajnali Novellák”) című regényfolyam. A megélt szánalmas élet visszaéneklése – az önéletírás, mint kétségbeesett palinódia…
Good swimmers are oftenest drowned.27
Thomas Fuller, GNOMOLOGIA (1732)
KL Az a gyanúm, hogy nem halogathatod tovább és ma van a napja, hogy a Csodák Országa Hátsó-Eurázia című regényfolyamod keletkezéséről beszélj.
Arról. Meg a DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN című szatírámról. Meg TORLON PÉTER című paródiámról; meg sok minden egyébről, ami részben előkerült a Hadik Laktanya Bűnügyi Levéltárának romjai alól, részben mindörökre elveszett. Mi már itt ülünk a beletörődés kényelmes karosszékében s csak a történelmi visszapillantó tükörben látjuk azt a fiatal szamarat, aki veri az írógépet és nem tudja, hogy a lebombázott, esőverte rom alá termeli kéziratait; és tán jó is, hogy ezzel a jövő iránti végletes mit sem tudással áldottak meg az istenek! Te! Lorcsikám! Sírnivaló, hogy a jövőt vaksi szemmel fürkésző lángelmék milyen hajmeresztő tudatlanok. Gondolj Victor Hugo történelemlátására, aki azt írta: Le dix-neuvième siècle est grand, mais le vingtième sera heureux. Boldog! A huszadik század, hogy a boldogság százada lesz! Hát itt vagyunk, nyakig a boldogságban. (Ebből megítélheted, mit ér Malraux jövőbelátása, aki szerint a 21. század vagy hívő-misztikus lesz, vagy nem lesz egyáltalán). A vér az arcomba szökik szégyenletemben, valahányszor a könyveimre kerítem a szót; elvégre társaságban is, idegeneket szóba hozni, akik a jelenlévőknek ismeretlenek, a legnagyobb udvariatlanság. S jóllehet esemény-zsúfolta korunkban mindenki azt várja tőlem, jómodorú krónikás módjára az események pergetését, mégis, az író az édesanyák csökönyösségével vissza-visszatér könyveire: ezek az ő édesgyermekei, keletkezéstörténetük-hányattatásuk-végzetük az ő „eseményei”. Igaz, némi sápatag jogcímem volna rá, hogy újra-meg-újra elmondjam munkáimból még azt is, ami kiadódott Nyugaton is, a Honban is, de nem lehet elégszer elugatni, hogy miben mi van, mert majd mindjárt mondok neked egy parabolát, amolyan tanmesketét az „ideális olvasóról”, az ő piramidális figyelmetlensége hogy milyen. Egyszer 19 éves koromban életre-halálra szerelmes voltam egy tahi szépségbe (akihez BEÁTA című versemet írtam); két-három évvel idősebb volt, udvarlói seregében pompázott, és én, mint a napraforgó a Nap felé – úgy forogtam mindenhonnan őfelé, a külső körből. Olykor az atlétikus, nagyokat úszó, bölöm hangon kacagó széplány némi jelét adta, hogy kivételez velem és vonzódnék hozzám, ha erőszakosabb lennék vagy fölébe nőnék a többinek. Így határoztam el, hogy megkockáztatom a látványos ugrást a hídról, amelynek mélységével eddig csak kacérkodtam, de belezuhanni nem mertem. Még figyelmeztettem is a drágát, még oda is mutattam a homokos partról, fel a tahi hídra, hogy annak a közepét figyelje és alatta a Dunát. Beáta megveregette a pofikámat és igent intett. Hogy majd figyel.
Felbaktattam a hídra, kiközepeztem, felálltam a legszéle-szélére; összpontosítottam a csukafejesre és uszodai bajnok-barátom, Nagy Károly kitanítására, hogy sohase bele, mindig csak el, el, sőt, kissé felfele; aztán mikor érzed, hogy a magasponton vagy, csak akkor, de addig ne. Akkor. Csípőből becsuklani és zuhanni. Így is történt. A tetőző ponton szabályosan becsuklottam és zuhantam. Nyílegyenes, szálegyenes zuhanás volt és sima becsobbanás; csak arra emlékszem, hogy ennek ellenére éktelenül „megütöttem” magam: megütött a víz, felsőtestem, a képem égett. Nem ijedtem meg tőle, csak épp meglepett, hogy mekkorát vágott rajtam a hasadó víztömeg s utána a mélyről gyors tempózással felszínre vergődtem és már úsztam is a part felé. Oda úsztam és ott gázoltam ki, ahol az én szépséges Beátám udvarlóinak fölébe magaslott és ha nem fagylaltot kanalazott, akkor málnaszörpöt szívott szalmaszálon. Odatörtettem, és megcsillogtatva gyöngy személyemet, megkérdeztem, hogy látta-e.
– Mit?
– Hát a csukafejesemet.
– Csukázott? Maga?! Mikor?
– Most. A híd közepéről. A Dunába.
– Igazán? Nem vettem észre: ép, egész, egyben van még?
– Egyben.
– Meglehet, tán épp hátat fordítottam. Dudi, a köpenyemet. Tibi! Paja! A kosaramat. Levonulok, nyomás.
Még csak azt se mondta, hogy én is vonuljak vele, a kosarát se én vihettem. Hátat fordított, akkor, amikor a tahi hídról csukafejest ugrottam a Dunába: neki! Hogy azt hittem, ottmaradok! És ő nem látta, mert épp nem nézett oda! Látod, Lorcsikám: ilyen az ideális olvasó. Amikor írod, épp hátat fordít; és amikor a könyv rávigyorog a kirakatban, épp nem néz oda. Azért, nem hiába mondja Gide, Toutes choses sont dites déjà; mais comme personne n’écoute, il faut toujours recommencer.28 Engedelmeddel. Minthogy „senki sem hallgat oda”, nem árt, ha figyelmeztetsz, hogy kezdjem újra. Ennyit, az ideális olvasó piramidális figyelmetlenségéről.
KL Nem fogja jónéven venni az olvasód, ha így, látatlanban elmarasztalod –
Nem fogja olvasni! Hát nem érted?!
KL Rendben van: kezdenéd el hát, de ne újra – hiszen még bele se fogtál.
Csak forgok magam körül, mint a farka után kapó kutya.
Így volt akkor is, csak tán hangosabb a hegyen-völgyön lakodalom, szélesebb a baráti kör; s hogy kikkel-mikkel bővült, azt is meghallod igen hamar; de nekem volt egy bűvös köröm, amelyet ha varázspálcával magam köré vontam, kívülmaradt a külvilág és kopogni kezdett a Remington vagy az Erika – mert csak az ilyen ügyeske táskagépeket szerettem. Ha szatírát írtam, fel-felkacagtam (és a lábujjhegyen járkáló háziak nem tudták mire vélni) – ha amolyan regényt, elkomorodtam; ha meg filozófiát, hát mint az arctalan monász ültem a szellem húshüvelyében s onnan lézersugárközépre szúrtam a gondolatot (magángyönyör, beleszabadulás élőközegembe – s kissé mint a „tiltott gyümölcsöt”, úgy élveztem ezt a bizalmatlanul méregetett s jórészt ismeretlen műfajt: mármint ahogy én értelmeztem – és nem Kornis Gyula, a dékán úr értelmezte a filozófiát).
Első elbeszéléseimből megkerült egynéhány, de terjengősségük, szátyárságuk miatt juveniliáimban sem adtam közre; szatíráim közül egyszer majd még tán kiszedem-és-kiadom DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN című kisregényemet, amelynek az alcíméből („Egy Államfőnök Története”) menten láthatod, hogy Horthyról szól és arról a kormányzói dilemmáról, hogy mint foghatná ki a szelet a széljobboldal vitorláiból anélkül hogy a maga jobboldali kormányzata széljobbra ne tolódjék. Ez a dilemmája a kormányzónak akkor támadt, amikor az 1939-es választásokon 42 nyilas képviselő jutott be a parlamentbe; márpedig e fasisztákkal kesztyűs kézzel kellett bánnia, tekintettel hatalmas pártfogóikra, Hitlerre-Mussolinira (magától a detektívtől tudom, aki egy dicsekvő rohamában – nekem, a vizsgálati fogolynak – elmondta, micsoda kutyakomédia volt Szálasi Ferenc, a magyar „Vezér” figyeltetése, majd fényűző elhelyezése, vendéglői kosztoltatása az „államfogházban”, miután leültették). A fasiszta programot túllicitálnia nem lehetett anélkül, hogy maga is fasisztagyanússá ne váljék – ez nem volt járható út Kállay Miklós miniszterelnöksége és a „hintapolitika” idején; így azután üres pózolásával, kapkodásával Horthy hamar komikussá válik. Hogy kik voltak azok a „madarak” („darályok és deregélyek”), és milyen csúfos következményekkel szállták meg „Buzdugániát” (Magyarországot) – azt nem árulom el, de sejtheted; hátha egyszer mégis kiadódik.
Ez a bő nedvű, csurom-szatirikus regény még ott íródott a Rózsadomb egyik luxusvillájában, ahol a rajztábláim is, a munkatársaim is jól elfértek – mert csak most volt igazán a munka dandárja s folyt Budapest épületállagának térképfelmérése –, lévén hogy a lakrészhez világos, téres, hosszú, fűthető télikert is tartozott. A dolgok bibéje az volt, hogy a télikerthez egy balatoni keszegre emlékeztető, ötven fele járó, élveteg, agyoncigarettázott hangú, mondén hölgy is tartozott, az Úrnő: és a szállásadó úrnő, rekedtes basszusban, késő éjszakába nyúló feketézés-iddogálás után nemegyszer célzott rá, hogy a nap méltó befejezését nem két külön – hanem egy – ágyban vélné igazándinak; regényes múltjának balzaci hangvételű feltárogatását szívesen hallgattam (a nyersanyagot onnan veszem, ahol találom), s nem is mintha a magyar Lucien de Rubampré története a könyökömön jött volna ki; de értékes anyagáért ez túl nagy ár lett volna. Tudtam, el kell hagynom a terepet (nincs az az aranykalitka, ami elviselhetővé teszi az ilyen monogámiát) és utánanéztem, hogy odébbálljak egy házzal. A ház, amelynek tetőemeleti fészkébe beköltöztem, a Körút és Rákóczi út keresztezésénél egy múlt századi sarokpalota volt, a kupolája messziről látható, és az, amelynek a földszintjén a háború után az éjjel-nappal gyógyszertár kirakatai világítottak éjjel-nappal –
KL A volt Örkény Patika –
Ahogy mondod. A megszeppent zsidó család kinyúlt volna értem, úgy iparkodott mindenben a kedvembe járni; hiszen amit én fizettem – az volt a megélhetésük. Ha otthon voltam, lábujjhegyen tipegtek s amúgy is, lóugrás szerinti kacskaringós hátsó folyosókon hátravonultak az udvari szobákba; az én lakrészem – nagy, félkörös lezárású renaissance ablakaival a Nemzetire nézett. Ha lepillantottam, rendesen díszleteket cipeltek s odalent a sarkon láthattam a híres-nevezetes „Órát”, amelynél a város szerelmesei randevúzni szoktak – én is (utóbb felbukkant bennem, lásd Órasarok című versemet). Vastag, csiszolt élű üveglap fedte azt a dúsan faragott, bankárbarokk íróasztalt, ahol a Csodák Országa hajnali csatái folytak s ezt vedd szó szerint, mert hajnalban írtam s az is az alcíme: „avagy – a Hajnali Novellák”. Szerelmes voltam ebbe az alcímbe, a jó ég tudja, miért, s nem tudtam elszakadni tőle; suta magyarázatokkal szolgáltam, hogy a „Novellák” alatt miért nem elbeszélések következnek, hanem – „regényfolyam”, az „Utolsó Hajnallal” 19 kötet, de itt ne a német, az orosz regények 500 oldalas köteteire gondolj, hanem inkább a 18. századi francia regény kis tükörre szedett, elegáns, 200 oldalas „regényeire” gondolj, normál szedésben ma nagyelbeszélésnek mondanád. Hosszú idő után újra kézzel írtam, egy magam-kifejlesztette gyorsított (összevont) írásmód szerint s ez volt az utolsó könyvem, amit ezzel az ősvilági módszerrel körmöltem; de nem vitt rá a lélek, hogy a gépeléssel felverjem az éjszaka csendjét. Már hanyatt ne vágódj a csodálkozástól: nemcsak az Ávónak volt intellektuális részlege, az akkori Defenzívának, a „Def”-nek is, Lorcsikám; s recenziók híján csak a kiértékelő detektíveket idézhetem, akik olvasták. Kénköves mű – mondták –, érződik rajta a pokol kénköves szaga és aki írta, légyen bármilyen így-úgy dörzsölt-tanult, a természetes eszét ott egye meg a fene: államellenes gazember.
Fura amalgám ez a munka. Két részből áll, az első: HULIGÁNIA – avagy a vágyak (és itt felsorolhatnám, könyvről-könyvre, a vágyakat: Mozdonyvágy, Vándorvágy, Tettvágy, Természetvágy, Játékvágy, Vendégvágy, Ismeretvágy stb.). A második rész – alcíme szerint – egyetlen egy vágy, de nagy. A Szabadságvágy. Szánalmas, rémületes, kisszerű, körömnyi ország ez a HULIGÁNIA, ahol a főhős csak épp cihelődik és készül a nagy világgáeredésre; és beláthatatlan földség az a Csodák Országa, ahol hősünk, „euráziajárás” közben kis híja, hogy ott nem vész. De mind a kettő, a körömnyi is, meg a földabrosz-nagyságú kontinens is, jól sejtetted: Édes Hazánk.
Mármost hogy a hazafias érzelmű „kiértékelők” hogyan fogadták, hogy „Huligániának” nevezem Magyarországot? Gyanakodtak, de nem voltak biztosak a dolgukban. A háború előtt ui. maga a szó, az hogy „huligán”, elit-kifejezés volt, kevesen értették, de ezek a kevesek – nagyon. Egyből elvetettem volna és eszembe se jut, hogy használjam, ha akkor olyan elcsépelt-közhasználatos-közérthető szó lett volna, mint most. (Eredete? A Nagy Oxford Értelmező szótár szerint a múlt század végén, Kelet-Londonban garázdálkodott az a zsiványbanda, amelynek ír családneve volt a „Hooligan”, így hát a cockney szlengből ment volna át a világnyelvekbe. Jómagam azonban inkább hajlok arra, amit Mordocskáéknál Mityja bácsitól hallottam: a rosztovi vagányvilág „ujjkéses” mestertolvajait hívták úgy, hogy „huliganci”; gyűszűre forrasztott, parányi, éles pengével a színházból távozó előkelő közönség közé furakodtak és a tolongásban a dámák mögé kerülve, a bunda hátából egy jókora darab szőrmét kikanyarítottak. Mire a hölgy megérezte a hideget, már nyomuk veszett).
Ha a vidéket jártam, a por- vagy sártengert, akkoriban nemegyszer éreztem úgy, hogy „Kínában” járok, egy körömnyi Kínában, ahol megtalálható a földrésznyi ország minden csodája, szerencsétlensége, istenhátamögöttiségeivel, vesztegzáraival, kultikus csodabogaraival, szörnyetegségeivel egyetemben. Ebből a porba-sártengerbe fulladt Magyarországból – a főhős „utazásai” során – úgy lett Hátsó-Eurázia, hogy a magyar helységneveket (vagy azok karikatúráit) elegyítettem az útirajzok távoli fantasztikumaival; így keveredik s lesz egyetlen amalgám-földséggé ez a „bejárhatatlan” rajzolatú térkép-bozót: Döbrögböhöttye után következik Kasghar-Taskhurgán, Inárcskakucs, Istennebánts, Felsőpelsőc után Darzsiling, Katolna, Dencs, Istennehagyjel – és persze, ennek a technikának bizonyos megjelenítő ereje van, ami nem minden kesernyés humor nélkül való. De ne hidd, hogy vigasztalan kizárólagossággal csupán a rendszert, a korszak elmaradottságát csépelem benne. Hiszen a mű pikantériája kettős: a főhőse ennek az ál-„énregénynek” (akit név szerint sehol meg nem nevezek) idegkutató, mondhatni bolonddoktor; és a címoldalon a regényfolyam műfajmeghatározása: „filozófusregény”. Valóban az, a „filozófusregény” francia értelmében. Tömérdek információs anyag van benne, ami bölcseleti érdekű – és legalább annyi, ami orvosélettani, neurológiai érdekű-és-vonatkozású. Nem hasalhattam, ha a protagonisztészem egy nagy elmekórház kutatólaboratóriumában dolgozik. Bújtam a „segédleteket”, egyetemi tankönyveket, anatómiát, neuro-biológiát, francia, német, orosz szakkönyveket (ne csodálkozzék az oroszon senki: Bechterev, Pavlov reflexológiás kutatásai nélkül nem lehetett volna agyműtéteket lefolytatni). Kerestem az idegorvosok társaságát, iparkodtam összemelegedni velük, egyik-másik igaz jó barát lett, dr. Komáromi, dr. Stief, sokan mások. A nálam jóval idősebb Stief Sándor úgy emlékszem az angyalföldi őrültekháza igazgató főorvosa volt, országos szaktekintély, ő atyailag pártfogolt; sokszor megtette, hogy beöltöztetett fehér köpenybe, végigvitt a kórtermek hosszú során, megmutogatott több szinguláris esetet. Szabad bejárásom volt az intézet muzeális gyűjteményébe s ha engedelmet nem is adtak, de szemet hunytak, ha loptam az anyagot. Az ilyen hazalopkodott anyagból, levelekből, rajzokból, bolondszerkentyűkből, persze áttételesen, sokat merítettem, láthatod, olvashatod átdolgozott formában –
KL Láthatom, olvashatom…?
Nemsokára. A kétharmada kész van, most szedem. Nem a teljeset: az avultas, unalmaska részek elhagyásával. Jó 600 oldalas opusz lesz az én nagyalakú sorozatomban –
KL Ugyanaz, aminek a gépirata nálunk is megvan a Petőfi Múzeumban?
Az hát, ha kedved tartja, összevetheted.29 Az egész házat összekerestem, hogy Stief Sándor „Méltatására” rábukkanjak: majd ha nem keresem, előkerül. A prof. az egészet végigrágta, kontrollálta orvosélettani, neurológiai szempontból, és maga is csodálkozott, hogy nem tudott kipécézni semmi tévedést, komoly hibát. Az alapprobléma posztulálása maga nagyon tetszett neki, nyilván mert találkozott tulajdon felfogásával – az, hogy az elme-és-idegkutatás százados „lehagyottságáért”, a vélelmezett gyógymódok elmaradottságáért a megközelítést hibáztatom. Soha nem szíveltem a lelkicézést, a pszichizést, az arany töltőtollhegyen születő orvoselméleteket; jól tudom, hogy az idegrendszerről Freudnak beható működéstani ismeretei voltak, de mindezt mellőzve, csalhatatlan ösztönnel „a rossz irányban” indult el, és épp ezért, iskoláját és derivátumait klinikai szempontból kevésre tartom. Mindig is azt tartottam, hogy e mesterséges, mitikus elmekonstrukciók helyett az előrelépés a neurobiológiában a mikroszerkezetek felkutatásával, csakis a laboratóriumi munka révén várható. Már megvádoltak azzal is, hogy „ki nem állhatom” Freudot, ami persze ostobaság, de – vesémbe látó ostobaság; és itt most, ha csak részben is, a könyv sorsára hogy rávilágítsak, kis kitérés következik – előreugrás az időben. 1956 elején, nyakig az „olvadásban”, Czibor Jancsi, Jankovich Feri, Jékely Zsoli, Vajda Bandi, Sarkadi – egy paláveren nálam, irodalmár barátaim felbiztattak, hogy nyújtsam be a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kéziratát valamelyik állami kiadónak, mondván, hogy „ma már egy börtönviselt szerző Horthy-ellenes regényének esélye van”.
– Meseszerű is, mulatságos is, vidd fel a Magvetőhöz – zengte Jankovich Feri, operai baritonján –, megládd, örömmel veszik! – És vállon veregetett.
Elég ostoba voltam, hogy megfogadjam a tanácsot. Ismertem a Magvető akkori igazgatóját, Képes Gézát (ő is Szőllősy Klára irodalmi „szalonjához” tartozott), és ha nem is jártunk össze, jó cimboraságban voltunk. Egyszerűbb és hozzá méltóbb elintézése lett volna a dolgoknak, ha a „Sajtókombinát” folyosóján, alkalmilag, amikor összefutunk, karon fog és a regénypaksamétát a hónom alá tolva, bizalmasan odasúgja:
– Édes öregem, ne haragudj, ez még nem időszerű, még mindig „rázós”, az is, amit írsz, meg a neved is… Vidd haza, várjunk vele, meglátjuk, mit hoz a jövő.
Ehelyett?! Azt látta jónak, hogy írjon egy másfél oldalas, ledorongoló levelet, ha óhajtod, beleolvashatsz: „Határ elvtárs, aki sikeres és megbecsült műfordító, minden bizonnyal ismeri azokat a követelményeket, amelyeket a mai olvasó igénye könyvkiadásunkkal szemben jogosan támaszt. ,Filozófusregénye’ ezeknek a követelményeknek nem felel meg… Kell-e szót vesztegetnünk arra, hogy Határ elvtárs írása szürrealista indításokban fogant?… A bántó naturalizmus jegyei is fel-feltűnnek a regény lapjain… különös mód elveti a sulykot, amikor a ,Szürke Ház’ ápoltjainak ábrázolásánál tobzódik a szexuál-patologikus részletekben… Nem érthetünk egyet alapvető szándékával, hogy a társadalmat úgy ábrázolja, mint az emberi vágyakozások kusza szövevényét, minden irány, cél és értelem nélkül. Ebben a felfogásban, amely a freudizmus alapjairól indulva, Adler, Krafft-Ebing tanításain át Stirner, Lodge és Spengler retrográd tanaiig mindent igyekszik hasznosítani, ami ma nem hasznosítható… Elvtársi üdvözlettel – Képes Géza”.
Mindezt alig néhány hónappal az 56-os forradalom előtt, amikor az elvtárs megszólítás (legalább arra a tíz napra) már nem volt hasznosítható! Szegény szamár Képes Géza, aki a jelek szerint soha életében a súlyos esetek tébolydai kórtermén végig nem ment! Szegény szamár, továbbszolgáló Képes Géza, aki – visszaélve helyzeti előnyével, hogy a kisemmizett, börtönviselt szerző, „visszapofázásra” nyilvánosságot nem kaphat – freudistának bélyegez egy olyan művet, amelynek a Freud-ellenesség van a gonosz mája-zúzája közepén!
No de – passons outre, hogy ne csak őt szidjam, mikor szidhatom magamat is. A vízfej-főváros (ahogyan Budapestet becézték), a „mi kis Párizsunk”, a „Duna Királynője” nemigen törődött azzal, mit csinál Helemba, Réhlapos, Szelistye, Alsó-Denghisztán, a földimádó Tuban-Ember a Nanga-Parbaton (eltekintve a parasztrajongó falukutatóktól, de ezekre a pantallós urakra is vesztegetünk majd egy-két szót). Ne részletezzük a sci-fi „kísérleteket”, amelyeket idegorvosunk a laborban egy kipreparált majmon folytatott, ne említsük bizarr elméleteit, az érző szerv működéstani felosztását „alsó-és-felső határszervekre”, alváselméletét, talamuszelméletét; inkább azt a ravaszdi fogást szeretném neked bemutatni a kompozícióban, amelytől mintegy tótágast áll a regény, író-és-olvasó „fejrefordul” és a fikcióból – faktum lesz: a hajnal tényérzése eluralkodik rajtunk és a „regényesség” lehetetlenül. Hogy lásd a szellem életkor-korrelátumainak működését. Hogy a világot vakító váteszi világosságban látó fiatalember milyen vak tud lenni. Hogy fél évszázad érlelő ideje kell, amíg egyetértünk Samuel Johnson dictumával: ha azokkal az eszmékkel/véleményekkel jönnénk a világra, amelyekkel belőle távozunk, hát elviselhetetlen nyomorúság volna az életünk. És én ezt az elviselhetetlen nyomorúságot a regény végén, hősömre rá akarom kényszeríteni.
KL De hogyan? Hacsak ki nem lépsz a tulajdon bőrödből; mert mintha azt mondtad volna, hogy ál-„énregény”…?
Majd vesd össze a végével – most figyeld előbb a regény indítását:
„Ez a néhány oldal, amit most le fogok írni – nem igaz. Úgy tervezem, hogy loppal kanyarodom el másfelé; csöndesen, tervszerűen becsaplak benneteket – tehát az egész, mindenestül, hazugság lesz, és csak az utóján, mint valami kalapácsütést mérem hátulról fejetekre a valóságot, saját széketek benyomását, amin ültök; a cipőt a talpatok alatt: egész testetek térérzését és idegrendszeretek jelenérzetét. És ha most ezt így jó előre megmondom, csak azért, hogy ezzel is megnehezítsem a dolgomat; hogy állandóan résen, ugrásra készen lehessetek és – világcsaló! – ragadhassatok torkon – hazug! delejező! – teperhessetek le: nem a jóakaratotokat, hanem a rosszakaratotokat kérem ehhez az olvasáshoz…”
(Mint a vízre bocsátás a hajónál, olyan fontos az indítás.) A könyvet 24 éves koromban kezdtem írni, három évig ontottam a hazudozásáradatot. Amikor a hosszú euráziajárás után a fiatal idegkutató (az Utolsó Hajnalon) hazaérkezik és amit-akiket meghazudott magának: repeső szívvel benyit, hogy ott majd várja a feleség, a család – hát uramfia. Akire rányit, az senki más, mint Önmaga – 42 éves korában. Figyeld a számokat, az inverziót: 24–42. Aki fiatal, az, egy eszme megszállottja gyanánt azt hiszi, a római pápa kismiska ahhoz képest – amekkora tévedhetetlenség – és annak aranypalástja a hátunkra ráhullott. Ha megszólalunk, az maga az orákulum. A kettőnek a kombinációjából adódik bennünk ez a muzulmán türelmetlenség, hogy ha mi megszólalunk és valakinek ellenvéleménye van, az vagy gazember, vagy hülye. A számok inverziója! Nem kevesebbet követel tőlem, csupán hogy vállaljak érzelmi közösséget 24 éves egykori-magammal, akinek a 42 éves ember szattyánfenekű öreg hernyó, a bőre ráncos rinocéroszbőr, s egészében úgy fest, mint a vénséges-vén Jumbó elefánt, akinek szakadatlanul csurog a valamije… S akkor a zárófejezetben ez a 42 éves „aggastyán” megáll az ifjonti szerző előtt, aki ráripakodik. Monstre felelősségrevonás. Tudod, hogy ez hazudozás volt: mért kezdted el? De ha már elmondtad s ezzel elkötelezted magad egy eszmerendszer mellett, vallj színt! Hű maradtál-e az Eszményhez? Megmaradtál-e annak, akinek maradnod felfogadtad?! Mert ha nem, hát jaj neked… Nos, jaj nekem, Lorcsikám. Én ahhoz az eszmerendszerhez – immár 74-ik életévemben elmondhatom – hetvenhétszer lettem hűtlen; és kötélverő olyan kötelet még nem vert, hajós/halász olyan gúzst ki nem talált, amellyel a 24 éves hitbéli/eszmei/ideológiai gúzsba köthetné az embert, hogy még 42 vagy 84 éves koráig is híven kitartson a Nagy Meghirdetések mellett… Plaudite amici! Kacagjatok rajtam, és én veletek mulatok.
KI Azt akarod ezzel mondani, hogy a dominók ahogyan borulnak, úgy borultak sorra elméleteid? Hogy egyre-másra hűtlen lettél előző önmagadhoz? Vagyis, hogy életed nem is volt egyéb, mint palinódia – a megélt élet visszaéneklése?
Éppen hogy nem. Ha ismernéd filozófiámat, a végső eredményekig ismernéd bölcseleti fejlődésemet, akkor tudnád. Hogy a szellem eszmei építőkövekből építkezik: ami a falak emelkedése közben alkalmatlannak bizonyul, azt elhajítja, a többi velemarad és beleépül a bástyába. Olyik gondolatom az elsők közül (már mintha velem született volna: une idée „innée”) végig elkísér – mint pl. a rezonancia kozmoszépítő és kozmoszfenntartó jelensége – s olyik végezetre kapuzatomnak záróköve lesz. Még hogy az én életem a megélt élet szánalmas visszaéneklése – afféle palinódia…?! Hadd válaszoljak erre versben, verssel s ítéld meg te magad; tegnap írtam –
KL A címe…?
Nincs címe még; csak címzettje van s az te vagy. Halljad hát!
– – – sokszor úgy elgondolom – – –
ha hatvan évig uralkodtam volna, mint a trónján peckelődő korlátlan kényúr és nyolcvanévesen mérlegre vetettem volna az elvesztegetett életet az élet végén
hogy az én veszteségem mi sivár mi keserves: ó én helyrehozhatatlan
ha nyolcvan évig rabszolga lettem volna és a Kivettetés után szabad prédának az utakra – mérlegre vetettem volna az elvesztegetett életet az élet végén
hogy az én veszteségem mi sivár mi keserves: ó én helyrehozhatatlan
…így! így! csak így tekinthetek vissza végestelen az évek legöngyölődött szőnyegén és vethetem mérlegre a töprenkedésben töltött életet az élet végén: ó igen, én igen – én nem vesztegettem el
én aki nem szolgáltam rabember barmában az Úrnak és nem uralkodtam a rabember barmán; hanem ez utolsó szempercenetig
ez utolsó szempercenetig igencsak a rajta való töprenkedéssel eltelten abban elmerülve ültem magamfeledten ez utolsó körülpillantásig
ez utolsó körülpillantásig az elmélődés mélyére merülve, hogy mimondó legyek magamnak a beláthatatlan belátnivalók, a közelvaló körülöttemvalók összességes egészéről – valameddig tartalmaz ihol engem a Töprengő Középen és ihol ez alámenésben én a Középről Töprengőnek tudhatom magam
boldog életnek kialuvása! mertmivel telemerítettem ó tömlőmet a sűrűjéből, hogy legyen miről – a tevékeny élet telje, a véle beteltnek, a benne örvendezőnek elaluvása!
– – – sokszor úgy elgondolom – – –
(SOKSZOR ÚGY. HALÁLFEJ 231 o. Aurora 1991)
(18) Az események vasseprője mind közelebb seper. A rendszeres baráti paláver, amely nem tudja magáról, hogy szervezkedés. Parányi üstökösök, női kísérőbolygók, akik elő-előbukkannak. Fiatalok kavargása, barnára sült evezős legények; rablás-e a csónakos lányrablás, ha a nő maga ugrik bele? Falatozás a terített takarón, mókabirkózások; osztályharcmentes vidám élcelődés és aki az élcet nem szereti. Vihar A Dunán; evező-töréses csónaklesántulás, melyben egy széplány halálveszedelemben forog. A legendás kormányos szkiff és annak önzetlen odakölcsönzései – mindhiába. A költő, akiről Kosztolányinak minimális, de kedvező véleménye van; a festő, akinek a bajszán nem billeg morzsa. Az utolsó „úri lakrész” a körúti sarokpalota tetején, amelynek ablakai a (néhai) Nemzeti Színházra néznek – avagy kis kitérés a tárgyak titkos „élettörténetéről”.
The image of myself which I try to create in my own mind in order that I may love myself is very different from the image which I try to create in the minds of others in order that they may love me.30
AUDEN, THE DYER’S HAND
KL Vagyis, ha jól értettem, a kontemplatív életet mindennél többre becsülöd –
Csak úgy, mint Püthagorász óta mindenki, aki a Játékokra nem koszorút nyerni megy, sem nyerészkedni a fogadóirodákban, a bordélyokban, lacikonyhákban; hanem hogy megismerje a nyüzsgést és elmélődjék a földi forgatagon.
KL Nem szeretnélek érzékeny ponton érinteni és előre elnézést kérek, de mintha szemérmes volnál és szemérmelősen rejtegetnéd azt a drámaiságot, ami lépten-nyomon előszivárog életepizódjaidnak szélein-szegésén; most is, ahogy a könyveid meséled, mert azok is, vagy elvesztek pótolhatatlanul, vagy ha megkerültek is, megjárták a poklokat s egy helyütt mondod is, hogy legtöbb írásod mással, mint a főügyész olvasó szemével nem találkozott –
Elevenemre tapintasz, szemérmelő vagyok s épp ezt a „drámaiságot” szégyellem történetemben; ezért taszít a műfaj is, amiben nyakig benne vagyunk s mondhatni egész életem az – és olyan, amiről legszívesebben nem beszélnék.
KL Pedig még adós vagy egy harmadik regényed viszontagságos történetével is, magam meg a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kapcsán regényelméletedről, a regényírás technikájáról is faggatni szeretnélek. Hogy mi volt a módszered.
„A regényírás technikája!” „Regényelmélet!” Mestere vagy az olyan kérdéseknek Lorcsikám, amelyekre külön kötetben lehetne válaszolni csupán. Ami regényírói módszeremet illeti – mert három is van – megpendítjük rendre, a válasszal sem fukarkodom, de engedelmeddel, erre tán inkább a harmadik kötetben kerítjük rá a szót. Regényírói „technikám” a szó goromba értelmében, hogy sokakkal egyetemben téged is megbotránkoztassalak – csak annyi. Utálom a krikszkrakszokat; a nehezen olvasható kézírástól falra mászom, az olvashatatlan írásjel-gubancoktól pedig epeömlést kapok. Ha rákényszerülök, hogy kézzel írjak, hát a kezem folyvást „útban van”: boldogtalan vagyok, ha nem juthatok diktafonhoz vagy írógéphez. Közel az ezredfordulóhoz, amikor a kézzel vert, konzervatív „írógép” is avultas, és remek szövegszerkesztő gépek állnak rendelkezésünkre, nem tehetek róla: őslénynek tekintem a kézzel/tollal író regényírót és csak szánakozva (s ugyanakkor meg-megrestellve ebbeli orcátlanságomat, mondom), szánakozva gondolok arra, hogy az írás technikájának ennél a középkori, scriptoriumi szakaszánál megragadtak. Hogy akadjon olyan, aki erre még „rátarti” – csak elgondolni is! No de azért tudom, nagyon tudom, hogy mindez mellékes, hogy mivel-hogyan míveljük és lappália ahhoz képest, amit most a filozófusregény írásmódszeréről mondandó leszek, hogy valamelyest kielégítsem kíváncsiságodat. A filozófusregény (ha nem is mindig, de az esetek többségében) egy mestergondolat köré épül. Az én specifikus elméletem az, hogy mihelyt ezt a mestergondolatot a levegőből lekaptad, legjobb, ha jó szorosan megragadod és tüstént elkezded a munkát anélkül, hogy kézikönyveidben utánanéznél a részleteknek, és verifikálnád, gondolatod egyáltalán – igaz-e, érvényes-e, kiállja-e az utánaolvasás próbáját? Valami hasonlót olvashatsz Cocteau-nál is, ha jól emlékszem, Az Ismeretlen Naplójában: Trouver d’abord. Chercher après.31 Mert ha a tanuláson kezded és a világon mindent összeolvasol hozzá – ez olyan alákötő teher, amely lehúzza Pegazusodat szárnyastul, és a levegőből szerencsés kézzel lekapott gondolatból nem lesz könyv. Azonnal hozzálátni és megírni, míg az eszme friss; az se baj, ha „dendriteket”, leágazásokat fantáziálsz hozzá, melyek utóbb hamisnak bizonyulnak.
KL És ha maga a mestergondolat hamisnak bizonyul…?
Helyes a bőgés, oroszlán. Akkor öt-rossz. Filozófusregényt írni – nagy kaland. A gyakorlatban a lazán kínálkozó szálakat összekötöd, kialakul a regény szerkezete, feltisztul vonatkozásrendszere s eközben persze mindinkább bemerészkedsz a szakkönyvtárba is, szaglálódsz, hozzátanulsz, felbátorodsz, utánanézel a kézikönyvekben a részleteknek, ellenőrzöd magad: mindez ambulando történik: mentében. Kockáztatva azt és ez irtózatos rizikó, hogy mentében rábukkansz valami lényeges ingrediensre, amely mestergondolatodat tisztára kiüti a nyeregből, mintegy érvényteleníti; rádöbbensz, hogy hat hónapi munkád fabatkát sem ér, és te – felnyúlva – búnborongón tapogatod forgatható, szőrös szamárfüleidet.
KL És jártál már így?
Hogy a fenébe ne jártam volna: megadtam az árát, tapasztalatból beszélek. De mihelyt a könyv első impúrumban megszületik és te boldog megkönnyebbüléssel szemléled művedet, hogy ha nem is végleges, de „elkaptad a madarat”, kikokszoltad a szöveget, akkor: akkor! Akkor kell mindennek igen alaposan utánanézni, évszámoknak-adatoknak-statisztikáknak; első előfordulásoknak, paralel gondolatoknak stb.; éspedig mindig elsődleges forrásból, soha nem popularizáló kompendiumokból, „kísértekezésekből”, nagyvonalúskodó moralizáló-esztétizáló általánosításokból, másodkézből. Soha. Nem Hamvas Bélától kell megtudni, hogy kik-mik a gnosztikusok; hanem maguktól a gnosztikusoktól: szövegeikből; s akkor nem fogsz megtévedni. Mert ha Hamvas Bélától szerzed be ismereteidet, hogy pl. Robert Burton, az Anatomy of Melancholy szerzője miféle szerzet volt papnak-könyvtárosnak-írónak-embernek, akkor tökéletesen melléfogsz és meghalsz anélkül, hogy megtudnád, ki volt, mi volt Robert Burton, és hogy Az Őrület Anatómiája miféle könyv. Béla a felületesség magával ragadó Summum Bonuma volt.
KL És a harmadik elveszett könyv, amelyről szólni akartál? Ugyanaz a műfaj az is – filozófusregény?
Csudát! Ha csak abban nem, ahogyan Nietzsche a filozófust értelmezi, az Ecce Homo-ban: „…Wie ich den Philosophen verstehe, als einen furchtbaren Explosionstoff, vor dem Alles in Gefahr ist”.32 S ha nem a szerzőt, hát a könyvet ilyen iszonyú erejű robbanóanyagnak gondolhatta a vád képviselője – amelynek közelében senki és semmi nem érezheti magát biztonságban; mert hosszan ecsetelte a benne rejlő veszedelmeket a hadbíróság előtt, és így történhetett, hogy a TORLON PÉTER az első számú vádpont lett ellenem, a nemzet-, erkölcs- és vallásgyalázó Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA a második helyre szorult.
KL Miért Torlon Péter: ki az? És mi volt ez a könyv? Olvasta-e valaki a vád képviselőjén kívül?
A TORLON PÉTER vitriolos, regényes szatírája volt a két háború közötti Magyarországnak és Horthy Miklós dinasztiaalapító törekvéseinek. A DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN című kisregény (úgy 200 oldalas lenne, ha kiszedném) csak előtanulmánya volt a TORLON PÉTER 400 oldalas gépiratának (5–600 oldal volna könyv alakban); sokkal kiérleltebb, gyilkos szatíra – avagy verses epilógusa szerint: A PARODIA PARODISSIMA. Az öt-hatoldalas töredék (szinopszis, szövegpróbák, bökversek és ez az epilógus) itt hányódik valahol iratlerakóimban a pincében, legalábbis tíz éve még megvolt és „gondosan” eltettem – de csak elkonspiráltam magam elől. Ne téveszd össze a történelmi Aostát – ezt a történelmi, kora középkori dél-olasz köztársaságot – a TORLON PÉTER színhelyével: azzal az állam-karikatúrával, amelyet szintén Aostának hívtak, de a Hon gúnyrajza volt. Ízelítőül tán egy kis szövegpróbát, a könyv indítását. „…Torlonia Thurn-Taxis de Tour Latour Kenéz Szigóniusz (avagy más források szerint Szigony Kenéziusz) herceg az 19-as évben, ellentengernagyi rangban született.” Ez volt az első mondata. Népes-nagy menazséria nyüzsgött-kavargott a regény cirkuszi porondján: kinyalt-kikent-kifent arisztokrácia, tömérdek nyalka katonatiszt, szertábornagyok-és-táborszernagyok, hadastyánok-és-hadastyánnék, kis-és-nagypolgárság: tarka társadalmukban oly tökéletes volt a hazugságösszjáték, hogy jobban se kell. És ahogy Aosta „trónvárományosának”, Kenéz Szigóniusznak is, Szigony Kenéziusz, mindenkinek volt egy második neve (ezt a komikus kétnevűséget a későbbiekben, másutt is felhasználtam) – Mangábé Lunulán, Makákó Tuligin, Odilondó Deredondó (vagy Ridonda Odilén), no meg Pupáciusz Mikulás Drákó (avagy Pupák Miákulusz Drákó), akit népe csak úgy emlegetett, hogy „a jó Drákó”, „a vajszívű Drákó”, „a mi Drákó-Atyánk”, törvényeit pedig úgy, hogy „a jó drákói törvények”, „a vajszívű drákói törvények, a jók”! Mert ugyebár mondanom sem kell, hogy Pupáciusz Mikulás Drákó maga Horthy Miklós volt, a Legfőbb Hadúr és fia, a „trónvárományos” Kenéz Szigóniusz (avagy Szigony Kenéziusz) senki más, mint Horthy István, a kormányzóhelyettes, (aki 1941-ben, a regény írása idején még messze volt attól, hogy repülőgépszerencsétlenségben elpusztuljon).33 S ha ő maga, a kormányzó, nem is pályázott arra, hogy negyvenezer kisnemes – királynak kiáltsa ki a Duna jegén, már évek óta iparkodott fiát, Istvánt, propagandájában „fölépíteni”, mert „népi” királynak szánta, és megkoronázásával elérte volna álmát, amit császári, osztrák szárnysegéd csak elérhet: a Horthy-dinasztia megalapítását (ne hiába lett-légyen, hogy a húszas évek elején visszaűzte Károly király páncélvonatját, hogy az osztrák határig meg sem állt).
A pesti játszótereken, de meg néprajzi gyűjtésekből is, töménytelen sok játszó-rigmust, gyerek-mondókát, kiolvasóverset szedtem össze s ezeket eltorzítva-átköltve, volt bőven anyagom, hogy hadvezérek-prelátusok-miniszterek szájába adjam; s a lehető legünnepélyesebb alkalmakkor, amikor a bensőbbséges fensőbbség a tetőpontra hágott, aki szónok a rosztrumon megszólalt, mind ezt a szöveget karattyolta. A parlamentben pl. a pénzügyminiszter a megajánlási vitát az „inc-pinc-Lőrinc” kiolvasóversike hadrálásával kezdte; a hadügyminiszter pedig a háborús költségvetés beterjesztésekor e szókkal figyelmeztette a Tisztelt Házat a helyzet komolyságára: „apa cuka funda luka fundakávé kamanduka! Abcúg fundaluk: fundakávé kamanduk”. Volt Aostának szózatos-himnikus Diadalmi indulója is, valahogy így: „Incik váncik / hősin tér / náj! / náj! / náj! / pfirli pfrocli / májsint ér / náj! / náj! / náj!” stb. – és ebből a svábos galamátyból az olvasó mindjárt sejthette, merről fúj a szél. Az intézményeknek is megvolt a maguk halandzsa-neve, az országgyűlés: „a Nagy Puszi-muszi”. Ha Mangábé Lunulán, a főminiszter, felolvasta Pupák Miákulusz Drákó, a Főkegyúr „apa-cuka” kezdetű Leiratát, hát volt is véget nem érő ováció, tapsvihar a karzaton, a hátul állók leugráltak, az elöl állók felugráltak – és így tovább. Baráti körömből az a kevés beavatott, aki olvasta, hentergett a kacagástól.
Persze a Torlon Péter kacifántos cselekményét állandóan táplálta a háború, ami határain messze túl már javában folyt, de nem háborúnak hívtak, más volt a hivatalos, misztikus-eufemisztikus neve: a Nagy vagy Csendetlen Óceán; mely Csendetlen Nagy Víz egyre közelebbről paskolta-mosta Aosta határait, míglen alá nem mosta, és be nem következett az Összeomlás katartikusan kacagtató zárlata: ezerszámra, felvert áron, milliókért vásárolták, elmerülőfélben az utánkapkodók az Utolsó Szalmaszálat – – –
KL És volt a Torlon Péternek olvasója: kik látták, hányan ismerik?
Édesanyám (aki mindenemet elolvasta); Kelen Tibor és édesapja; Gách Gyuri, aki akkoriban Van Gogh-os utánérzésű napraforgókat pingált, meg akikhez ő vitt fel, egy festőházaspár, Berda Ernő és felesége, Krikovszky Gizi (mindenkiből „valaki” lett…) –
KL Hát még…?
Egy-két, hozzám igen közelálló. Jut eszembe, Ágoston Gábor is olvasta; és megkérdezésem nélkül továbbadta Szendrő Jóskának –
KL A színésznek? Azonos…?
Már hogy a fenébe ne lett volna azonos, akkor is az volt, színész, azzal a különbséggel, hogy nyurga volt és olyan, amilyennek a jó kakast a francia szólásmondás ismeri: un bon coq est toujours maigre.
KL Szendrő József hogy sovány volt?! El se tudom képzelni.
Pedig az volt, nagyon is az; nálam egy gondolattal magasabb. Ez volt az egyetlen összekapásom Á. Gáborral; de minden tisztázódott és elsimult: Sz. Jóska valóban megbízható volt, nem mert akkora jellemerő duzzasztotta a keblét, hanem mert akkora bohém volt, hogy mindent azonnal kipottyantott a fejéből: az én TORLON PÉTER-emet is lehet, hogy félig se olvasta. Igen összemelegedtem vele: mint érettségiző még arról ábrándozott, hogy „költő” lesz és teleírta az önképzőköri lapot. Ki is adott egy füzetnyit s ha megszorongatsz, még egy-két versszak visszajár –
KL Visszaemlékeznél valami versfoszlányra, ha megszorongatlak?
Csak a versfoszlányra:
|
Nem tudom, pontosan idézem-e. Tudtommal Szendrő Jóskából ez az irodalmi velleitás sohasem kopott ki. Jóska aztán kivitt a Népligetbe is, ahol a Hont Ferenc-féle balos színésztrupp a műszínkör szerény színpadán Molière „megnépiesített” GEORGES DANDIN-jét, a DUDA GYURI HÁZASSÁGÁ-t játszotta táblás házak előtt; összeismerkedtem sok színésszel s a cimboraság láncolatán Lehotay Árpáddal is összeakadtam, daliás alakjára még emlékezhetsz: verseket mutogattam neki és ő elharsogott egyet-kettőt próbálom-formán… Volt is min elábrándoznunk, amikor 1945 után felújítottuk a barátságot.
KL Ő is olvasta a Torlon Péter-t?
Ó nem, őt más fiókozatban tartottam s a többi színészbarátomat is. Jut eszembe: Szendrő Jóska révén összeakadtam néhány fiatal bölcsésszel, akik irodalomrajongása kimerült Szabó Dezső bálványozásában, s velük tartottam, amikor József körúti lakásában meglátogatták a Mestert (nem kellett megszegnem fogadalmamat sem, hogy messze elkerülöm az eleven magyar irodalom háza táját, hiszen ő már szinte „hivatalból” hadilábon állt irodalommal-irodalmárokkal s tőle nem kellett tartanom). Könyvtárszobájában cercle-t tartott s mintha valamelyest felfigyelt volna rá, hogy tekintélyes francia anyagát jól ismerem.
KL Amennyit megmentettek belőle, Szabó Dezső könyvtára az Eötvös Kollégiumba került.
No ládd, ezt nem tudtam. Megtörtént az is, hogy a Philadelphia Kávéház ablakából kibámulva, meglátott a visszabámulók között és beintett. Ő lehetett volna a magyar dr. Johnson, ha szótárszerkesztésre adja a fejét, mert a fejében volt nyelvkincsünk egésze; de (és ezt itt röstellkedve teszem hozzá) penetráns szájszaga volt. Hűségesen kitartottam mellette a Marczibányi téri vendéglői vacsorákon is, ahol az éjfélig elhúzódó szümposzionon megbabonázta, elbűvölte hallgatóságát; bár szektájához nem tartoztam.
KL Mutattál neki kéziratot is?
Ne légy olyan naiv, Lorcsikám: Szabó Dezső csak Szabó Dezsőt olvasott. Meg se fordult a fejemben. „Ennek az ügyeskedő skriblernek a Nyomorultak, a Bűn és bűnhődés és az Elsodort falu nagy harangjai zúgadoztak a fülében” – mondta a Mester, valaki regényíróról, a Zeneakadémia nagytermében tartott egyik előadásában. Jómagam Farczády tiszteletes urat és társait mindig papírzizegésű figuráknak tartottam. De ő maga – a Horthy-rendszerrel való szembenállása révén – soha nem vesztette el becsülésemet, rokonszenvemet. Úgy, hogy amikor 1945-ben meghallottam, hogy milyen magárahagyatottan, milyen nyomorultul pusztult el a ház légópincéjében, és hogy tetemét hogyan kaparták el szemközt, a Rákóczi téren, hát éktelen csüggedés vett rajtam erőt; és emlékét ebben a negyvenötös versben gyászoltam el, csak úgy, a hír spontán hatása alatt – bár jól tudom, ennél méltóbb threnódiát érdemelt volna. A címe:
|
No de az ördögbe is, hová nem kalandozom: bocsáss meg! Most jut eszembe, még nem árultam el, ki volt TORLON PÉTER című gyilkos Horthy-szatírám három legfontosabb, mondhatnám „perdöntően” fontos olvasója –
KL Éspedig…?! „Perdöntően” fontos, mondod?!
Mondom bizony. S ez a három, rendre. A százados hadbíró (a nevét ha agyonütsz se); Balthazár százados, fővádló a második; és – last but not least – Horthy Miklós, Magyarország kormányzója, a Főmagasságú Úr. A harmadik.
KL A kormányzó? Hogy került hozzá és miért?
Úgybizony: felkerült hozzá a Várba, mert fülébe jutott, hogy egy kötélrevaló fiatal Főgarabonciárius Jurátus Deák kifigurázta lappangó vagy valós, vélt vagy tagadott Dinasztiaalapító Törekvéseit és ez kíváncsivá tette. Felkérette – ott olvashatta az öregúr, fogcsikorgatva a Vár magánkönyvtárában, és ottpusztulhatott a többivel az ostrom idején, amikor a Vár hetekig égett. Hej! Pedig míg élt, be szíves-örömest meglátogattam volna spanyolországi emigrációjában – hogy én is kifaggathassam erről is meg másról, mint engem te most –
KL Hogy megkövesd?
Vaticina post eventum nem számos. Bolond beszéd s ütnék a számra: nincs ilyen. Érjük be azzal, hogy sorsvonalunk a pókhálófonálnál vékonyabban valahol egyszer keresztezte egymást – és basta. A többit meghallod akkor, ha majd továbbcsévéljük göcsörtről göcsörtre, drámai borulatra álló s amúgy is, hamarosan szakadásig feszülő cselekményünk fonalát.
KL De lehet-e „cselekménynek” nevezni, ami saját bevallásod szerint jószerével olyan, mintha az időben felfüggesztve állna és ezer meg ezer metszékén az ember életének domináló érzésed az, hogy „nem történik semmi”…?!
Igazad van. Lorcsikám, gyakorta ez a domináló érzése az embernek, és regényeimben nemegyszer szóltam erről az érzésről; ám egyszer az események víztükre megborul, és mielőtt kettőig számolnál, te is ott zuhogsz aláfelé: az események Niagarája lesz belőle. Ám amíg csak a sodrás felgyorsulását észleled, fel se veszed: vállat vonsz, szaladsz az írás, napi robotod, szerelmeid után, mikor ki-mi a soros; és így éltem én is a gyanútlan milliók életét a mindennapok léptékén abban a Bolondok Paradicsomában, ahol csupán a kétségtelen regisztrálható háborús konjunktúrából, a „magunk pecsenyéjéből”, meg a napilapok szalagcímeiből értesülhettünk róla, hogy messze távol öldöklő harcok folynak: 1941. április 1., Rommel diadalmas előretörése Észak-Afrikában, az angolok kiürítik Bengázit; április 2-áról 3-ára virradó éjjel, Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lesz, mintsem hogy eleget tegyen a németek csapatátvonulási kérésének; 5-én, Magyarországon keresztül, a németek elözönlik Jugoszláviát (félig lopva, félig eltussolva gyászoljuk a miniszterelnököt, miközben tucatjával születnek a savanya-tréfák az „örökbarátsági szerződések” értékéről); május 10-én Rudolf Hess, a Führer helyettese, magánrepülőgépével Skóciában leszáll: mendemondák a nácik „különbéke”-ajánlatáról; a foglyul ejtett Hesst a Wilhelmstrasse „tébolyodottnak” deklarálja. Szeptember 19.: „Kiev a miénk!” (mármint a németeké); december 7.: a japán légierő megsemmisíti a Pearl Harbour kikötőjében horgonyzó amerikai hadihajókat; 1942. február 15-én a japánok bevonulnak Szingapúrba; július 1-jén elesik Szevasztopol; augusztus 30-án Rommel új offenzívát indít Egyiptomban… Ugyan felfigyelt-e valaki arra, hogy 1941. január 13-án, Svájcban elhunyt James Joyce? Vagy március 28-án, Angliában Virginia Woolf öngyilkos lett? Még ha a táviratok el is jutottak volna Budapestre, el tudod képzelni, hogy az akkori magyar sajtó fél sorban hírt adott volna róla? Mondom, az események Niagarája ahol megborul – mind közelebb jött a végzetes vízperem, de mi csak sütkéreztünk, cicáztunk-szeretkeztünk és éltünk a jeunesse dorée előjogaival, hogy fenékig kiélvezzük az életet.
Hogy e látszati felszín alatt mi minden egyéb is foglalkoztatott, és mi meg nem engedett módon szaladgáltunk titkos-kevesen, össze-vissza, hogy fegyvert szerezzünk, meg sokszorosítógépet – arra te csak ne gyanakodj, Lorcsikám, mert hogy aranyifjúságot emlegetek s te mindjárt rosszra gondolsz. Ne gondolj, kérlek, holmi Wüstlingnek – a németnek van jó szava erre: ilyen az üres, a sivatag lélek, aki afféle asszonybubus és azon kívül mi sem érdekli; szerelem-és-szeretkezés szakadatlan szóló öszvérbasszusa volt életemnek, de a kérkedő Casanovákat megvetettem, mert tapasztalatból tudtam (s ezt mintha már említettem volna egyszer), regiszteráriájuk hazug, csupa piti-nimfomániásokból, senkinek-se-kellő hulladéknőkből áll ki az a lista, amellyel Leporellójuk (ha volna) bizonnyal szégyenkeznék előhozakodni. De már ütök is a számra s ne-ítélj-hogy-ne-ítéltess: Lorcsikám, nekem is akadt egy-két ilyen kóborjáró kedvesem, akikkel előhozakodni nem dicsőség.
Mint kísérőbolygók elő-előbukkantak, ha őket a pályájuk arra hozta, késő este hívatlanul, viharosan becsengettek, megkérdezték, hogy szabad-e a pálya (mely „pálya” az ágy eufémiája volt) s azzal beviharzottak. Olyik csak azért, hogy eldicsekedjék új, újgazdag szeretőjével-és-kitartójával s hogy egyáltalán, pillangó-életének nászrepüléseivel-állomásaival au courant legyek; olyik azért, mert girhes macska volt és kiadós vacsorában-reggeliben reménykedett; olyik meg, hogy az én vállamra hajtva szép fejét, elsírja szerelmi bánatát, és csak azért kéredzkedett az én ágyamba, mert hogyan fogadjon örök hűséget Annak, ha egyszer Annak nem kell…
Volt egy, akit „irodalmi kapcsolatai” miatt el kell mesélnem: Marcsi. Jolie laide-nek is nagy jóakarattal lehetett mondani – amilyen csúnyácska volt az arca (ha a teste nem üti meg a szépség katonamértékét, be se engedem), nyúzott-ázott macska és örökké állástalan, mert hajléktalanságára bizonnyal alaptalanul gyanakodtam. Mindig fáradt volt a gyaloglástól, mint aki szegény lelkének nincs hová lennie: éhesen falt, pihegett, ellankadt és non-stop mesélt. Meséitől kétfele állt a fülem s nem tudtam, higgyek-e belőle valamit akár leszázalékolva is. Móricz Zsigmond „titkosa” volt és irodalmi apródja – mondta Marcsi –, „Zsiga bácsi” annyira élvezi a hantáját, és valahányszor a habos kávé mellé leülteti, mindig vele van a jegyzőfüzete: kijegyzeteli, ha valamit nem ismer. Kifogyhatatlan meséit az írófejedelemről és magát „Zsiga bácsit” is, bajuszostul, magával hozta az ágyba; hol az apró részletek információtömegével meggyőzött igazmondásáról, hol meg épp a realizmusra való törekvés miatt gyanúba vettem, hogy konfabulál. Az utca kékharisnyája volt és beteges hazudozó, bár annyi szent, szöveghű idézeteivel olykor annyira hitelesítette a kitalálásait, hogy csak kapkodtam a fejem. Végül a zsigabácsizás lett szemérmének védőpajzsa az ágyban, csak-még-ezt-csak-még-azt akarta róla elmondani s már szinte kelletlenkedett; amikor türelmem vesztve, hogy magam alá gyűrtem, felakadt a szeme és egy sikollyal a csatornapatkányból mintha szeretkező Vénusszá változott volna. Érzékei ámokfutásán, ölelésének dühén, ösztönei ősztrusz-rohamán szinte elcsodálkoztam… Tanulmányozni lehetett rajta a szerelmi önkívületet, és La Bruyêre mondása jutott eszembe, si une laide se fait aimer, ce ne peut ètre que’éperdument.34 Ha kiremegte kéjét, utána még sokáig hallgatott s a zsigabácsizás is megszűnt. Mély álomba merültem, reggelre hűlt helyét találtam, kámfort játszott. Pillanatig sem hiszem, hogy az a habos kávé, sütemény meg a többi, az írónál igaz lett volna s nem adok hitelt sikamlós innuendóinak – ó nem, „Zsiga bácsival” mi nem voltunk „luksógorok”. S ha utóbb megesett is, hogy megörököltem valaki jeles irodalmár parádés babáját (tán kisebb gondja is nagyobb lett volna akkor, mikor vándorbotot fogott s még kevésbé érdekelte volna a belőle keletkezett regény) – nos, az irodalom nem katonabordély, ahol a bódé előtt a tiszt urak sort fognak, mint a háborús karikatúrán; azután meg, a végső számadatolásnál amúgy sem a szoknyafelhajtás számít, s lett-légyen akár „Zsiga bácsit” is lepipáló üstökös, aki nemes lektűrjeivel ma ismét a Hon egén fényeskedik, „luksógorságunk” immár nem oszt és nem szoroz. Anch’io son scrittore.
KL Rébuszokban beszélsz, de – megengedem – jogod van hozzá; s szükséged is van a rébuszok tapintatára. No de hát az ilyen, gondolom, olykor terhes „szaladó ismeretségek” közepette nem vágytál időnként valami szilárdabb, bensőségesebb kapcsolatra?
Erre csak bizonytalan igennel válaszolhatok. Nagy volt ám a kínálat a halpiacon, a barnára sült evezőslegények közül kivált annak a szeme találkozhatott ezzel az elígérkező, ingerkedő mosollyal a nő-világban, aki csónaktulajdonos volt. Túlságosan sokszor találhattad magad abban a kényszerhelyzetben, hogy merő udvariasságból, nem mondhattál nemet a csónakházadba betévedőnek – e futó kalandokat magával hozta a galantéria. Most nem térek ki azokra a szerencsétlen ügyeimre, amikor extrém esetben kénytelen voltam megszegni a galantéria szabályait: hogy ne is emlékeztesselek a szép Váci utcai boltosné, Böske asszony esetére, aki teljességgel nem értette, miért nem szüretelünk, ha legénylakásunk is van, titkos hajlandóságunk is van: épp valamelyik soros gonorrhoeámat kezelték s ez nemegyszer előfordult, hogy valakivel nem hullhattam le az őszi avaron. Se a lengenádszál Toncsi esetére, akit csak azért hurcoltam meg városszerte, hogy „felvágjak” valószínűtlenül vékony, lengenádszál termetével; de titkoltam előle, hogy eszem ágában sincs kockáztatni a komplikációkat, felcsinálást-ügyvédi fenyegetést „egy lapos deszka nővel”.
A parányi csónakházhoz, amelyet magaménak mondhattam, kormányos szkiff is tartozott s ez az én feltűnést keltő kormányos szkiffem a műfaj arisztokratája volt: a szokottnál hosszabb, de nem több 35 kilónál, hogy a fejem fölé emelve, levihettem a Dunára és könnyűszerrel a vízre helyeztem. Ez, meg hogy ebbe a csónakba csak ketten fértek bele, meghozta a maga gyümölcsét: előhívta a nyüzsgésből és kiszelektálta azt az élettársat, akire céloztál, mert az együtt töltött másfél év jogán majdnem annak mondható s nem is késlekedtem vele, hogy baráti körömnek elbüszkélkedjem Lenkémmel, míg Lenke meg bevezetett a maga különös és kiterjedt ismeretségi körébe, mely olyan volt, mint a várfalnak támasztott társadalmi ostromlajtorja: a proletároktól a félarisztokratáig ott lógott rajta mindenféle szerzet.
Mármost volt ennek az én kormányos szkiffemnek egy olyan tulajdonsága, amely fölöttébb ritka csónakok-csónaktulajdonosok között: nagy szívű volt. Nem emelt kifogást ellene, sőt, szerette, ha kölcsönadják, hűségesen fuvarozott boldog-boldogtalant a Dunán, akinek csak tulajdonosa kölcsönadta. Nyaranta ott siklott a Dunán a hét minden napján valakivel; kikölcsönöztem sorra minden barátomnak, Kelen Tibornak, Ágoston Gábornak, néha még mérnökkollégáimnak is, akikkel a városfelmérési térképes elaborátumon dolgoztunk: hadd süttessék csinibabájukat a napon, hadd szeretkezzenek. S éppen mert amilyen elevenen él az én emlékezetemben, de te semmit sem tudsz róla, itt kell elmondanom Tiborom esetét a kormányos szkiffel, melyet mesterien kezelt, jobban, mint én; tehette, már csak fizikumánál fogva is; de hogy a szerelem adóját szíve hölgyének lerója – annak egészen más akadálya volt, nem úgy s nem az, mint nálam.
Mindig oly gondozottan jelent meg s elegáns, választékos ízlésű ruhákban, ahogy a magasközéposztály járatta fiait; édesapja a Külkereskedelmi Hivatal főtisztviselője volt, gyakran utazott külföldre kormánymegbízásból – ezüstősz, alacsony ember, aki természetes ösztöneit követve beleszeretett komplementer típusába, egy nagyon magas falusi szépségbe. Kiöltöztette, kiművelte, feleségül vette. És mintha csak tapsolni akart volna a természet, választásához olyan két ritka szép emberpéldányt te még nem láttál, mint aki házasságukból született: Tibor, a fiú, és Marika, a leány. Marika szépségét majd akkor méltatom, ha elsiratom; de a Tiboréval nem várhatok, pedig ő az én könnyekig megindító elsiratnivalóm. Közel kétméteres termetével, Tibor jó fejjel magaslott ki a mi műegyetemi évfolyamunkból. Atlétatermetű volt s oly phaidiászi vésőre valló mesteri módon megformálva, hogy a renaissance-ban bizonnyal kapva kaptak volna rajta a modellt kergető olasz piktorok. Arcéle, fejformája, göndör fürtű, fekete haja a görög szobrok gipszmintáit juttatta eszünkbe, amelyek ott sorakoztak a rajztanszék polcain: csak a vak nem látta, hogy Tibor – férfiszépség. Ha lett volna vetélytársa, tán Varga Pál az ügyes kezű, olajbarna bőrű, olasz cicisbeo (egy arralátogató gazdag argentin özvegy a hóna alá kapta és elnyargalt vele, hogy uradalmain belefullassza a boldogság unalmába) – de mekkora különbség! Varga Pali fejében szalma volt; Kelen Tibor a legígéretesebb, legkiműveltebb koponyák egyike, akivel valaha találkoztam. Latinul–görögül nálam sokkal jobban tudott, szédületes nyelvérzékkel falta a nyelveket egymás után; olvasottságával csakúgy elkápráztatott, mint virtuozitásával a zongorán, zenei ismereteiről nem is beszélve. Passzív, reproduktív elme, tökéletes önuralom, egyenletes kedély, humorérzék, mértéktartás; vívott-teniszezett (ahogy én soha) és ahol csak megjelent lánytársaságban, ott a lányok – bouche bée35 – elhallgattak. Delejes hatással volt lányokra-asszonyokra, ahol ő megjelent, ott fű nekünk nem termett, kő kövön nem maradt.
Haha! Lorcsikám, most kapaszkodj meg: nem így volt. Tíz perc alatt kiderült, hogy fű is terem másnak is, kő is kövön marad.
Tibor fizikai adottságait, megjelenését, előnyös külsejét soha értékesíteni nem tudta. Nőtársaságban érthetetlen félénkség vett rajta erőt, félszegség, passzivitás. Fogalmam sincs, követségi spanyol barátnője hogyan boldogult vele, lehet, hogy ő volt a „támadó fél”; de arról a kevés nőről, aki mellette felbukkant, le lehetett olvasni, hogy több múlik rajtuk, semmint szeretnék s hogy Tiborral „valami baj van”. Nem az ösztöneivel – csak épp ha szoknyát szagol, hát erőt vesz rajta valami oblomovi tespedés és nem mozdul.
S épp ezt akarom elmesélni – az ő Marikáját és így, retrospektíve, a hajlamosított passzivitás rombolásait. Jaj, Lorcsikám, nem tudod, mi nehéz szívvel folytatom! S hogy is mondja Mallarmé, hogy jövőbeli kísértetünk mi szomorú áttűnései vagyunk: nous sommes / La triste opacité de nos spectres futurs. Tudod, életünknek kétfajta perspektívája van. Az egyik a tetvek távlata, amik vagyunk, hogy nem láthatunk tetűnyi orrunknál tovább. A másik amaz isteni perspektíva, amely mindent az eleve-megtörténtség gombócában egybelát, amaz isteni időben, amelyben minden egyszerre történik s így a spinozai pillanattá redukálva, mintegy megszűnik az idő fogalma.
Alighogy jelét vettük – Tibor is ráakadt élettársára s mindketten „komolyan gondolják”, minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy a szép emberpárt összeboronáljuk.
De Tiborunk nem volt az a vadmadár, aki jómadár módra, fészekről-fészekre szállva, meglakja egész Budapestet: ő az édesapuka kormányfőtanácsosi fényes lakásában lakott, ahol volt ugyan szobája, de oda nőt vinni? Elgondolni sem lehetett; Marika pedig, a fülig szerelmes úrilány, nem volt az az alkalmi nő, akit a garniszálló portásának sunyi fülkéje előtt botrány nélkül szobára lehet cibálni. Inkább én mondtam le a csónakról, ha Tibornak aznap kellett, a kormányos szkiff mindenkor a párocska rendelkezésére állt. Mindenki tudja, hány apró, lakatlan sziget van a Dunán Szentendre előtt és után, ahol a csónakot a partra kihúzva, a takarót a szittyón szét lehet teríteni, az elemózsiás kosarat kirakni, a rocskából a borocskát pohárba – a pohárból garatra küldeni. A mi lajhár mozgású Tiborunk a maga fürge mozgású Marikájával annyiszor ment a Dunára kirándulni, hogy már elkönyveltük őket jegyben-gyűrűben járó egy-párnak és nem volt közöttünk Tamás egy se, hogy a frigy matrimonium consummatum voltában kételkedjék. A mindenlátás isteni perspektívája – úgy, ahogy azzal HELIÁNE című regényemben találkozol: ez az idővel egyszerűsítő ráfókuszolás tőlünk megtagadtatván, hogy is sejthettük volna – mikor is álmodhattuk volna! – ami következett.
1945 nyarán, amikor már kétség nem férhetett hozzá, hogy Tibor nem tér vissza többé, a Kossuth Lajos utcán egy zokogó ismeretlen nő megragadja a csuklómat és bevonszol a kapu alá. A hangja el-elcsuklik, alig értem a szavát.
– Hát meg sem ismer? Így megváltoztam? Hát így megcsúnyultam?! Győző!
Értetlen némaság. Vajon ki lehet? Legyünk vele emberségesek, akárki:
– Jaj, dehogynem! Valami rémlik…
– „Rémlik?!” Marika! Tiborom Marikája! Kelen Tiborra csak emlékszik…?!
– Mi jut eszébe?! Már hogyne emlékeznék?! Marika, édes Marika! Mondjon el mindent, mi van magával?!
Elgyötört arc, összetört lélek; szarkalábas szemeiből dől a könny. Nem beszél, hanem üvölt (még szerencse, hogy kapualjban), úgy mondja:
– Mondjam? Mondjak el mindent? Mit van itt még azon valami, „elmondani”?!
– Min „azon”?
Megragadja a kezem, szorongatja. Magánkívül, mintha az elemekkel vitázna:
– Mondja meg nekem, Győző, mondja meg! Miért?! Hogy miért?! Miért nem vette el a szüzességem, ott, akármelyik szigeten, akármikor, a Dunán! Az én Tiborom! Ahelyett, hogy – – –
– Ahelyett, hogy – – –?!
– Ahelyett, hogy harminc orosz katona menjen rajtam keresztül a Rókus Kórház kápolnájában, igen, igen, ott, a padokon! Hogy még most is a betege vagyok, akkor rögtön kórházba vittek, nem tudok lábra állni! Az én átsírt éjszakáimat! Ki adja vissza?! Az én Tiborom, aki nekem volt! Az én Tiborom! Tiborom! Miért tetted ezt…?! Miért tetted ezt velem?!
Máig itt érzem: a karjaimba omolva zokog.
De tán felejtsd is el Lorcsikám, amit Mallarmétól idéztem: talán nem is tudnánk elviselni a látását annak a jövőből idelátszó, alig megtetsző kísértetnek, amik leszünk.
KL Nocsak, nocsak… Remélem, nem sok ilyen tragikus végű történettel szolgálhatsz nekünk…
Tévedsz. Sokkal, ilyennel, szolgálhatnék s fogok is. De most csak lábjegyzetként az előbbihez – eggyel; mert nem szeretném, ha az Édes Gyermek szeme elé kerülne. Az Édes Gyermek már termetes-szép fűszeresné volt, amikor véletlen betévedésemkor üzletébe (1946-ban), félrevont és oldalt lesegetve, hogy se a vevők, se a férje ne hallja, a sárga földig lehordott, amiért 16 éves bakfis korában nem vettem el a szüzességét, holott ahányszor levetkőzött, odakínálkozott –
– Hát ezért tartogattam? Hogy innen a zsinagógába behurcoljon negyven ukrán katona és végigmenjen rajtam? Hogy így kellett megismerjem a szerelmet: miattad! miattad!…
Nem sírt, csak lepiszkolt és én megérdemeltem. Nem mondhattam meg neki, hogy azért vettem csökönyösen „gyermekszámba”, a cukrászdázás után akárhányszor vetkőzött elém anyaszült meztelenre, mert nem volt benne a kategóriámban és mint nő nekem soha nem létezett. No de hagyjuk a szerelem zsákutcáit, amelyek soha sehova nem vezetnek: annak a 10-12 fiatalnak, akivel egy-társasággá összeverődtünk, kollégáknak és barátnőiknek, tanárjelölteknek, ludovikásoknak, úrilányoknak, gépírólányoknak ha agyonütsz se, tudom a nevét. A Római-parton nagy volt a nyüzsgés, permanenciát tartott a párkergetés, az ugratás, a mókajáték; s ahogy a plédeket összeterítettük a közösbe, úgy az elemózsiát is bedobtuk a közösbe és a Déjeuner sur l’herbe a maitól csak annyiban különbözött, hogy akkor még nem volt divat a nyilvános mellesdi – a lekapcsolt melltartó (bár olyik melltartó otthonfelejtődött és a selyemblúz alatt az ikergödölyék oly mennyei-ingerlően ugrabugráltak, mint az Énekek-Énekében, mi is sokunkat lírai elpillantásokra hangolt: hogy ha tudjuk, legalább „ne lássuk”).
Hogy ebéd után melyik lány kinek a csónakjába ugrott be a bokrok leplező védelmében – kifogyhatatlanul keringtek a ki-kivel jellegű pletykák és villództak a bajszok a féltékenységi feszültségek hatására; egy-két vadkan-harcra is emlékszem, életre-halálra a nőstényért, de a szétválasztott felek a következő vasárnap már édes-négyesben söröztek – inkább csak a mókabirkózás járta: pajkoskodtunk, mint a kölyökkutyák, örökké tréfálkoztunk és rengeteget kacagtunk. Igaz, a kompániák a széleken érintkeztek, akik látásból ismerték egymást, már másnap szomszédoltak s így egyetlen óriásplankton a Római-part; de azért sokan tartották magukat ahhoz a kipróbált francia elvhez, hogy les amis de mes amis ne sont pas mes amis.36
Sok ilyen átlátogatóra emlékszem, de csak egyet említek fel, hogy ki ne felejtsem. A kretschmeri kánon szerint aszténiás-leptoszómnak mondanám azt a Zágrábból ideszármazott fiatal szigorló gépészmérnököt, aki Zorájával átjárt szomszédolni: Ländler Ervinnek hívták s utóbb az 1945 utáni időkben (amikor plakátjaival el akarta hitetni a Kommunista Párt, hogy „védi a kisember vagyonát”, meg hogy „az újjáépítés motorja”), de méginkább a Rajk-per évében Szalai András néven ismerte az ország. Szalai András alias Ländler Ervin különös szerzet volt (és ahogy most felvillan tőzsdéző, boszorkányosan ügyes pénzzseni édesanyjának a képe, ő maga eminensen alkalmas arra, hogy illusztrálja elméletemet az elit vedléséről – úgy, amint az INTRA MUROS-ban körvonalaztam). Ervint én taszítottam (onnan tudom, hogy rosszul palástolta), én meg figyelmetlenül átsiklottam felette: szürke pont volt, soha semmivel nem járult hozzá a derültséghez, élénkségünkhöz, életünnepünkhöz, és ha mókáinkon még nevetett is kényszeredetten, tréfáink fölött már kálvini szigorral ráncolta homlokát (s ugyan mi választja el a hívőt a hitetlentől, ha harcos puritán és a terror az istene?). Ervin nem bolondozott, nem mókázott, gondterhelten szemlélte, ha egy „üresfejű fráternak” sikere volt a nőnél s alkalmasint nyomott hangulatban viselte sorsát, hogy a lányszemek átsiklanak és nem állapodnak meg rajta; úgy is mondhatnám, hogy kedélye-és-lélekalkata mindenekben híven tükrözte alkati jegyeit, melyek determinálták a fanatizmusra. Hogy hol-s-miféle ügynek szenteli életét, nem firtattuk s arra se figyeltünk fel, amikor megneszeltük, hogy ő maga nem keres, őt is, Zoráját is az édesanyja tartja el, egy kövérkés, ékszeres-elegáns, idősebb hölgy, aki feketézik s mihelyt az öt vagon lisztről szóló cédulát az egyik kávéházi asztaltól átviszi a másikhoz, hogy eladja, a cédula a dupláját éri. Mindezt nem azért mondom el, hogy „regényesítsek”, csupán mert ahogy én az övében, ő az én életemben is játszott holmi félszavas statisztaszerepet; bár annyi szent, már akkor, első szomszédolásaikor, amikor két szót ha váltottunk, nem sok: helytelenítette, hogy oly kirívó-drága kormányos szkiffem van, és „burzsujnak” tartott.
KL Így hát nem is kölcsönözted neki oda? Nem is kérte? És ha kérte volna?
Mondtam, Lorcsikám: a barátaim barátai – nem az én barátaim. A szkiffemet egyre kevesebb hét végén adhattam kölcsön, mert foglalt volt: Lencsi foglalta le, szép fenekecskéjével a kormányos-ülést és arra a kétnapos hétvégi boldogságra mindig nagyon számított. Ha volt is némi gátlása, csak az a két év korkülönbség, amennyivel nálam idősebb volt, emiatt való nyugtalansága gyakorta ott ugrált a szemében és váltig a szeme sarkát figyelte, hogy szarkalábas-e, meg a nyakráncait; de mindezt egy nevetős kézlegyintéssel elütöttem. Mit is beszéltünk volna róla: az ember nem fa, hogy évgyűrűre öregedjék és éveit meg lehessen számolni a gesztje körül; olyik szerencsés fizikumú anya üdébb, szebb, fiatalabb, mint a lánya (lásd: ANIBEL…). De azért fiatalságom is közrejátszott, alighanem, amikor Lencsit leütöttem jómódú főtisztviselő kitartója kezéről (nevetségesen vén volt: negyven fele járt) és rávettem, hogy álljon a maga lábára. Azontúl hivatalba járt és (leküzdhetetlenül, váltig riadozva a „korkülönbségtől”) velem tervelgette s rendezte be életét. Bemutattam szüleimnek is és ő meg körülhordozott – volna a maga családjában, de a Berda-család szűköcske volt s Jóskára, a költőre és Ernőre, a festőre szorítkozott.
Első látogatásom náluk azért volt emlékezetes, mert az a vasárnapi vacsorameghívás kis híja vízbe esett, éspedig a szó lehető legszorosabb értelmében, mivel a meghívottak maguk kis híja hogy a vízbe nem estek és ott nem maradtak. Késő délután lehetett s mi ketten lefele csurogtunk a Dunán, a Szentendrei-sziget mellett; akkor tört ki a vihar, amikor jobbról elmaradozott mellettünk a sziget és a folyam egyszeribe nagyon kiszélesedik. Nem veszem kölcsön Géricault ecsetjét, azóta láttam már Észak-Skócia partjain toronyhullámokat, az Égei-tengeren kiestem a hajóágyból és végignéztem, a dagály hogyan kergeti vissza a Delaware torkolatán a folyót, avagy a szél amikor kihajtja a Michigan betörését és vizét a parti autósztrádán át felveri a falra; tudom, hogy a dunai „vihar” hangyafaszányi ezekhez képest. De amikor a méteres-másfél méteres hullámokban sehol nem látod a partot, és a kormánynál egy fiatal nő összeszorított szájjal azért-se jajveszékel, de közli, hogy úszni nem tud; amikor belefeszülve amerre a partot sejted, megpróbálsz közelvergődni, de a folyamközépen eltörik az egyik eveződ, akkor – akkor a vihar a Dunán se gyerekjáték. Alig tört el az egyik evező, a kormány egyik húzókötele is elpattant és én hiába kiabáltam kormányosomnak, hogy merre húzza a lapátot: az a lapát már ide-oda lityegett, vettem is észre és már nem volt más hátra, mint hogy mentőfortélyt eszeljek ki és összeszedjem minden erőmet. Lenkét hasra parancsoltam, hogy kézzel feszítse oldalt a kormánylapátot, magam meg – nem a Megváltó Dioszkúroszokat hívtam segítségül, ahogy a hellének tették volna, sem nem Szent Kristófot, ahogy a spanyolok, hanem ősember-erővel nekiveselkedtem annak az egyetlen megmaradt evezőnek és nyomtam a vizet.
Jó óra hosszat eltartott, amíg a partot is megpillantottuk, a vihar csendesülni kezdett, és mi odáig dolgoztuk magunkat, hogy benne kötésig merülve, lábon-kivonszolhattam a szkiffet és benne a boldogtalan leányasszonyt, aki nem tudott úszni és ebbe beleverejtékezett. Kavicsos, messzi, vad vidék volt, távol attól a partszakasztól, ahol kikötni akartunk; de part volt a lábunk alatt.
Este „megmenekülésünket” ünnepeltük kacagva, borozgatva az ünnepi vacsoránál, mely még nem az eljegyzés lámpafénye volt, csupán a bemutatkozásé; Lencsi hahotázva mesélte, hogyan dobálta lélekvesztőnket a vihar és mennél komikusabbnak találtuk, hogy a Szőke Duna legyen a „halál torka”, a víziszonyban szenvedő, úszni nem-tudó széplány annál jobban élvezte, hogy megmenekült a halál torkából. Igaz, Ernőt, a festőt már ismertem Gách Gyurka révén (ők egymást az Akadémiáról) – de Berdánét nem. B.-né Krikovszky Gizi rajztanárnő volt, tehát „brancsbeli” és kedves nő, szívesen és gurgulázva nevetett (könnyen nevet az, aki nem lát szellemszemekkel messzire előre, a jövőbe), és Jóskát sem, a családi költőt, mindenki-mindenéből-kievőjét, a nagy mindenevőt, akinél szeretetreméltóbb élősdit és keresetképtelenebb tarhálót a Föld a hátán már sokat hordott s így nem számos, hogy eggyel több vagy kevesebb. A legegyenletesebb költészet az övé: a szájhasbél költészete, a szó mesterségének is csak ezt a csücskét ismerte; s jóllehet akkor még nem volt az a kultikus országos nagyság és Szesztestvérek Védőszentje, de Kosztolányi már költővé ütötte-és-avatta azzal, hogy irodalmi bennfenteseknek kijelentette: Berda Jóska ilyen pici (és itt a Mester összecsippentette a két ujját, hogy mutassa, milyen pici) költő költőnek; de! – de költő. Roma locuta. Könnyű neki, mert részemről ez nem volt a causa finita esete. Máskülönben a vacsora erősen frugális volt és bohémesen, utolsó pillanatban összekapkodott jellegű, aminthogy szűkös életre, szerény igényekre vallott az a hátsó udvari lakás a régi lakótömbben, valahol a Városliget tájékán, ahol a festőházaspár mint két-dudás egy-csárdában élt, és az aszkéta zsúfoltságban alig tudták elhelyezni mappáikat-vásznaikat anélkül, hogy kép-a-képpel, állvány-a-festőállvánnyal egymásba ne érjen. Már nem emlékszem, miért, azért-e, mert Ernő egyike volt azoknak az önjelölt zseniknek, akik művészetüket féltik, hogy megromlik, ha mást is csinálnak; vagy pedig épp fordítva, csinált volna ő mást is a szegény és jaj-be-szívesen segített volna robotos feleségének, csak épp már elősettenkedett szervezetében az alattomos kór, ami egy évtizeddel később végzett vele: már így vagy amúgy. De valamíg csak Ernőt ismertem, az a festő volt, akinek a bajszán nem billeg morzsa. Mint minden festőbarátomon, de rajta különösen: iparkodtam segíteni apró vásárlásokkal s nem kizsákmányolósan, lecsapva szegénységére, hanem önfeledt-bőkezűen, hiszen volt miből; de ő egyre lassabban pingált és egyre kevesebbet. Húzta az ágy. Hogy milyen piktornak hittem-gondoltam? Közepesnek nem mertem, épp ezért, Lenkémre való tekintettel és „családi” illendőségből rábólintottam, hogy zseni – ezt minden cimborám megkövetelte a festők farkasfalkájából s együtt-ordítani velük, ha ez boldoggá teszi őket: miért ne? Nekem „zsenik” voltak mind egy szálig. Zsenik maradtak akkor is, amikor vissza-visszajártak elkérencsélni-kölcsönbe kunyerálni képeiket, „kiállításra” – hogy csak addig kell s azután mindjárt hozzák is vissza. Soha egyikőjüket se láttam: magukat sajnáltam, a képeiket nem.
KL Soha senki nem vitte vissza a képet, a kiállítás után? És nem is kérted vissza?
Nem én. Ha találkoztunk, zavarodott, kurta heherészés után napirendre tértek a kínos ügy felett; én meg úgy fogtam fel, mint mikor a sarki újságárusnál veszek egy lapot és kiolvasva, arra menet lecsapom a többi tetejére:
– Adja el, jóember, még egyszer.
Most hát tudod, Lorcsikám, kivel éltem és hol laktam, lebukásomig 1943-ban: abban a pompás sarokpalotában az egykori Nemzetinél, a negyediken. Azok a falak látták Lenkémet mezítelen; és látták úrias-nekiöltözötten, ha vendéget vártunk. És látták baráti kompániámat, a „fiúkat”, akikkel oly sokat és oly hevesen politizáltunk: Kelen Tibort, Ágoston Gábort, Kenéz Gyurkát (a zászlóst), Marjalayt, a két Gombich fivért és másokat. Albumaimat lapozgatták a sajtókivágásokkal s hol keserűen fölnevettek, hogy a kezük ökölbe szorult. Fölmerült annak is a terve, hogy Roneo-készüléket szerzünk s lehetőleg olyat, amit nem tartanak számon: kettőt-hármat, kéz alatt, s valakinek az az ötlete támadt, hogy minden eshetőségre, az se volna rossz, ha volna a skartban egy-két játékpisztolyunk. Nem voltunk se szénégetők, se mordályos gyilkosok s meg sem fordult a fejünkben, hogy amiért mi itt a lábunkat lógázva vagy a hencseren kényelmesen elheverve, szörnyen akadémikus és doktrinér szellemben valamiféle Duna-konföderációról ábrándozunk, az már mindjárt államellenes betyárság, és ha-akarom-vemhes alapon szervezkedés legyen: ezért sem az nem jutott eszünkbe, hogy különösebben titkolódzzunk, sem az, hogy „sejt” alapon szervezkedjünk, hiszen azt sem tudtuk, a konspiráció mi fán terem és még a szót sem ismertük… „A tárgyak ármánya!” Tücke der Gegenstände. Tudod-e, kitől való a kifejezés? Theodor Vischer, svájci német ajkú író AUCH EINER című regényében volt első lelőhelye, onnan került bele szólásmondásainkba, s az én figyelmemet Vajda Endre hívta fel rá, akinek a fülkéje (hála a Rákosi-korszaknak!) a magyar irodalomban üresen marad. Ha beléjük akadsz; ha rosszkor esnek le; ha nem oda, ahova kéne; ha bevered rajtuk a könyököd, a fejed; vagy ha úgy elbújnak, hogy őket soha többé nem találod. Ez a tárgyak ármánya. De van a tárgyaknak egy másik, „metafizikai” ármánya is, legalábbis úgy tartják azok, akik szerint a tárgyak élnek, hunyori szemmel figyelnek bennünket és tudnak mindent, amit a jövőről tudni lehet, mertmivel az ő idejük élettelenül, egy tagban beléjük épül.
KL Úgy értsem, hogy a mi jövőnket is látják?
A mi jövőnket is, de nem árulják el. Például amikor ott, abban a negyedik emeleti szép lakásban éltem, a félköríves renaissance ablakok fénylésében. Azok az ablakok tudták. A gazdagon, ízléstelenül agyonfaragott bankárbarokk íróasztal, amelyen a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kéziratlapjai szaporodtak: az tudta, hogy titkos rekeszéből fogja elvinni a rendőrség azt a doboznyi lőfegyvert, amit ott rejtegettünk. Az a széles, mennyezetig érő, fazettásan üvegezett bankárbarokk könyvszekrény, amelynek alsó lexikonsorai mögött őriztük: az tudta, már amikor beletettük, hogy a lexikonokat félrerugdalva, onnan fogják kicibálni a Defenzíva Osztály detektívjei a sokszorosító gépeinket, ahová rejtettük. Az a hencser tudta, hogy ágyneműtartójából viszik el a röpcédulákat. S hogy róla, mellőle visznek engem, a kitakart, meztelen teste mellől, míg Lenke a lepedőt arcára takarja – hajnalidőn, ha felvirrad annak a hajnala. Az a szoba tudta. A tárgyak tudják.
Mint ahogy ez a dolgozószoba is tudja; a falak, a tárgyak. Hogy innen, ahol most mindezt gépelem, kétméternyire vagy annyira se – ott volt a sarokban az a dívány, ahol egy szürke londoni reggelen nyolcvanéves, öngyilkos Édesanyám édes tetemére rátaláltam. Este kilenctől reggel kilencig, hogy hústuskó-hidegre hűljön – volt épp elég ideje.
(19) Mire jók a papírformák? Kinek kell felkészülni a halálra? Szent hitünk teológiája szerint van-e az ördögségben vágyakozás vissza a mennyekbe és a megigazulásra? S itt a földön, mely megcsigázott halandónak akaródzik ellenfeleihez átpártolni, vélük azonosulni? Van ilyen szerepcsere s ha van, fél évszázad elegendő-e, hogy kimossa belőle az árulás színezetét? Az izgágaság pihenése a politika, a szoknyavadász vasárnapja a filozófia. A marxizmus tündöklése és nyomora, avagy a tudós egykönyvű ember, aki tudatlanságra van ítélve. A Bécsi Döntés és melléktermékei: négyszáz üveg likőr és egy erdélyi regény. Az alattvaló békaperspektívája és a hatalom birtokosainak renaissance szemmagassága. Egyszemélyes röpiratgyár. A fedőszerv, amely magától adódik. Rajtaütésszerű, kínos „lelátogatás”: ne mondjuk, hogy nem kaptuk meg a figyelmeztetést. De mi szórjuk a banánhéjt – hátha elcsúszunk rajta.
History books begin and end, but the events they describe do not37
COLLINGWOOD
KL Most, hogy nekiülünk, az jut eszembe – eddig észre se vettem, hogy ilyen hangosan csicseregnek kertedben a madarak. Itt, az előkertben: egész madársereg. Mindig így van? Nem rontja el a magnófelvételt ez a hangos madárcsicsergés?
Már miért rontaná? A háttérben marad. Hacsak téged nem zavar; engem nem. Ami nem ellenséges zaj, játszadozó gyerekek távoli zsivaja, madárcsicsergés. Soha. Hozzátartozik a béke csendjéhez; mert itt nálam Hongriuscule-ben mindig béke honol – ahogy régen mondták volna. A zenei felütés: az alkotás előtti csend. Egyszer csak az a jólismert, megszokott láthatatlan kéz belekap húrjaimba és én megzendülök.
KL Ez a munkamódszered?
Az, hogy nincs. Várom, amíg szólítanak.
KL És az a béke, a világháború kellős közepén a „Bolondok Paradicsomában”, az másmilyen volt ugye, drámaian más?
Drámaian a fenét. Tudod, ha azt mondanám, hogy vihar előtti csend volt, akkor hazudnék. Fölséges tudott lenni az a csend is, fiatalon, az a madárcsicsergéssel teli csend az erdőkben; kivált a dél-budai hegyekben, az elhagyatott, gazzal benőtt lövészárkok körül, amit még Horthyék ásattak és még nem tudták, mire számíthatnak: várták a trónjára visszaszivárogni próbáló Károly királyt: arrafele a kutya se járt s a kirándulók mintha nem is tudtak volna róla. Odajártunk, nagy titokban. Célba lőni. Aki nem tud, tanulja meg. Pisztolyt szétszedni, összerakni; két-kézzel tartva célozni. Volt vagy másfél tucat.
KL Honnan került?
Engedélyre vettük. A kereskedő nemigen firtatta, a bélyegző valódi-e, meg hogy mi az irkafirka. Máshonnan is került, Tibornak volt odahaza első világháborús, kettő. Kettővel kezdtük, a többit hozzávettük három év alatt.
KL No végre! Most következik, amire vártam: a szervezkedés –
Csudát! Sose voltunk mi „profik”, nem voltunk mi szervezkedés. Csak épp ötlet ötletet szült, röpirat röpiratot. A kötőanyag az a hatalmas ingerültség volt, ami valamennyiünkben élt: a magyar segédnép, amelyet el kell németesíteni (hogy német ajkú segédnép legyen); bennem ezt még tetőzte, hogy nemzetem nyelvén kívül az írásaim, irodalmam anyanyelvét is féltettem a bennünket szétverni készülő láncos buzogánytól s ha ezt önzésnek veszed, akkor voltak bennem ilyen önös motívumok. Megengedj, hogy innen ilyen csökönyösen nem mozdulok; amilyen türelmetlenül te azt az ólomgöbös játékkorbácsot mutogatnád, hogy „gyerünk-gyerünk, elő azzal a regényes folytatással!” Nem tágítok, amíg hologramszerűen, a térben, itt nem áll előtted az a fiatalság és annak az a mentalitása, amely mára már elsikkadt. Amíg rá nem ébredsz, hogy ebben minden fiatalság – egykutya.
KL Miben „ebben”?
Hát csak abban, ahogy nekünk az égvilágon mindenben rögtön-rögvest igazunk volt, s ahogy Jean Grenier írja valahol az ifjúság kiváltságáról, hogy a saját szemében a puszta léte hitének önigazolása – elle (la jeunesse) croit parce qu’elle existe et n’a nul besoin de dèmontrer ce qu’elle croit. Akkor alakult ki bennem az az „életre szóló” vezérelv, amely mintha nyolcvan év tapasztalatának keserű seprője lett volna s a líraiság lamartinesque nagyzolásával, így fogalmaztam meg: „ha birtokában vagy az igazságnak, de nincs hozzá hatalmad, akkor készülj fel a halálra”. (Ez, írásaimban, több helyütt elhever.) A gondolatmenet „megtámadhatatlan” (mert olyan hangzatos), megkérdőjelezni eszembe sem jutott. Pedig-pedig!… Háromszor bukhattam volna orra vele, ha Bertrand Russell szikéjével nekimegyek; hiszen (1) sem abban nem lehetsz biztos, hogy az igazság az, aminek birtokában vagy, (2) sem azt a nietzschei aranymondást nem szívleled meg, hogy a vér nem bizonyít és (3) végezetre: vagy-nem vagy birtokában, igazságnak-nem-igazságnak – barátom –, mindenképpen fel kell készülnöd a halálra. S ez az, amit én itt, jó fél évszázaddal később, ebből a londoni madárcsicsergésből már kihallok.
KL És mi lett-légyen az az „igazság”, amire feltetted életed?
Lorcsikám! A mi igazságunk ugyanarra a kaptafára ment, mint Boldog Raymundus Lulluszé, aki úgy képzelte, elég a mohamedánságnak csak elébe tárni a Szentháromság Nagy Igazságát és az egész iszlám megtér. (Próbálkozásával Tuniszban megkövezték.) A mi igazságunk, mely számunkra ugyanolyan „közvetlenül belátható” volt, mint amilyen tündökletesen-evidens lépcsőházi gondolat volt: az a – Jászi Oszkáréktól megörökölt – politikai elgondolás, hogy ha Európa közepén egy 180 milliós konföderáció húzódott volna a Baltikumtól az Adriáig, akkor ez az ütközőállam távol tartotta volna az európai földség birtoklásáért vetélkedő, akkorra már élet-halálharcba keveredett küzdő feleket és ez, Európa békéjén túl, biztosíthatta volna a magyarság, meg a többi, kis-és-középnemzet fennmaradását. Mondom, akadémikus és doktrinér elgondolás volt, de nekünk a „közös lengyel–magyar határ” követelése mögött ez állt: a küzdelemben kimerült két államkolosszus, miután kölcsönösen átharapta egymás torkát és kivérzett, tehetetlenül szemléli majd, ha mi, meglepetésszerűen, államcsínyek sorozat-robbanásával közéjük varázsoljuk a föléjük magasodó Közép-európai Államszövetséget Varsóval, mint fővárossal, ezáltal fait accompli elé állítva ezt is, azt is, a hamvába hulló Harmadik Birodalmat csakúgy, mint a porig égett Moszkvát. A szövetségesek? Nemcsak hogy örvendező rokonszenvvel figyelik, de kapva-kapnak rajta! Sancta Simplicitas! – mondhatod te is, Husz Jánossal, ki a máglyáról nézte, hogy akad hitbuzgalmi közelmerészkedő, hogy aláhajítson még egy fahasábot; ám kacagd ki magad rajtunk kedvedre s igazad van, atyámfia. Ez is egy volt a sok papírforma közül s a papírformák arra valók, hogy megbukjanak.
Itt most mintha csillagtávolságból hallanám Mityja bácsi medvedörmögését, amint a hintaszékben ringatózva Puskint idézi, „Szkazsi ka, Gyagya, vjegy nye dárom / Maszkvu szpaljonaju pazsarom / francúzom atdali…?” Mondd, nagyapó, ugye azért a lángban álló Moszkvát nem engedtük át egykönnyen a franciáknak?! (Nekik még régről volt egy Hitlerük – Napóleon.) Nekik is volt egy – az emigráns orosz arisztokratáknak –, az övék az ultrasoviniszta nagyorosz nacionalizmus papírformája volt a „12 milliós, legendás Vörös Hadsereg” győzhetetlenségéről, amely, tűzerejével és áradatával már a hitszegő hadüzenet pillanatában megpecsételi Hitler sorsát. Büszkeséggel vegyes rémületükben oly nagy hirtelenséggel kereket oldottak, hogy csak a madridi nagyszállóban ocsúdtak fel álmaikból s elképzelem, mennyit tünekedhettek-tanakodhattak, amikor papírformájuk csúfosan megbukott. A miénknek (a Közép-európai Nagyföderációnak) még csak esélye sem volt a bukásra s mint papírforma, a túlkombinált elmeszülemények ama fajtájába tartozott, amely még csak „rajthoz sem áll”… És mi – mi, rejtélyeskedve, mint a fanatikusok, akik elüthetetlenül biztosak a dolgukban: mi hittünk benne.
KL Ne vedd zokon, lehet, hogy idétlenség, amit most mondok. De van – lesz! – olyan „nyájas olvasód”, aki holtracsodálkozza magát rajtad. Érdeklődő, de olyan fiatal, hogy neki Ötvenhat is csak történelem; amit meg te mesélsz, az Képeskönyv az ántivilágból, Tündérország. Az egyik pillanatban szoknyát kergettek, a másikban olajosrongyokba revolvereket bugyoláltok; hol a Római-parton a napbarnított szépségkirálynők felhajtását figyeltétek, hol jegyzőtömbbel Budapest épületállagát mértétek fel, hol meg röpcéduláztatok. Ilyen zsúfolt életet éltetek?
Csak megpróbálom közelnézetbe hozni – mint mikor meztelen mellkast auszkultálsz és elcsodálkozol, hogy az a dobogás valóságos dörej. Mert se Kállay Miklós, se Bárdossy László, se Sztójay Döme – de még a humoros emlékű Gömbös Gyula se, aki malapropism-nak nevezett nyelvi balfogásairól emlékezetes – senki sem volt az a selyempapír vékonyságú, egysíkú vázlatfigura, aminek utóbb őket a kulturális hiányszakasz irányregényei ábrázolták; mi pedig, már ami bennünket illet, hát hiszed-nem hiszed. Az élet jelen időben váltig dörgedelmes és mi is: dörgedelmesen éltünk. Persze Lencsi mellett nehéz volt „rendetlenkedni”, mert rajtam tartotta a szemét (jóllehet ki tudja); s kínzó szatiriázisban eltöltött korábbi éveimben szerzett ismerőseimmel ha összeakadtam (kikkel bemutatkozás nélkül csak összeköszönő ismeretségben voltam), hát már a „jegygyűrűmet” fürkészték és hiányolták is, hogy nemigen látnak mostanság szoknya-után-rohanóban a nagy vadászaton, pedig milyen változatos a felhajtás. Egy stüszivadász-kalpagos, bőrszegéses barnászöld vadászzekét viselő, őszes, jó ötvenes, kiérdemesült-verhenyeges férfisakálra emlékszem, aki naphosszat ott délcegeskedett a Boráros tértől a Keleti pályaudvarig és minden körút, meg végig az egész Rákóczi út az ő bajuszkötő-alatt-nevelt, pomádéragasztotta, agancsforma díszbajuszán mulatott. Meg a szöghajú, szemüveges, csöpögő orrú tanárjelöltre, akinek alul szőrmeszegéses, zsinórgombolásos „lengyelkéje” (bundakabátja) volt a büszkesége, és gyér sikereire való tekintettel kiélte magát abban, hogy a szoknyajárást ecsetelte és útbaigazított (neki köszönhettem „óriásnőmet”, kiről neki, belátta, le kell mondania: hónapos zaklatásomba került, amíg a derék nő belátta, hogy tőlem csak az ágyon keresztül szabadul… de mire nem viszi rá az embert a kandi kíváncsiság). Hogy végzős tornatanár-cimborámat ne is említsem már, aki a „luk-luk-lány” szekta alapító tagja volt s alighanem úgy halt meg, mint a Borgia pápa – lefordult egy tantuszosról. Ilyen értelemben kiesett az életemből az utca, pedig ha „Utca” című versemet ismered –
KL Idéznél belőle…?
|
Ez 1945-ben íródott és HELIÁNE című regényembe is belekerült huncutul, betétdarabnak („Nein Ferenc dalaiból; a DOLOGKERÜLŐK DOLGA című Panegirikonból”) s e csúfondáros magyarázatból is megérted, mennyivel korábbi évekre utal vissza a vers: a harmincas évek legelejére, amikor mint diák-és-aszfaltbetyár, kezdő szatír voltam. Mindez a negyvenes évek küszöbén már kiesett életemből, nemcsak azért, mert az utca mint vadászterület fölöslegessé vált, hanem… Tudod, Swift azt mondja, a hétfő a pap vasárnapja (Monday is parson’s holiday). Heteket végigvasárnapoltam így, ha kipárolgott belőlem a Skorpió kangörcse és nem kísértett egyetlen parázna gondolat. Lévén a filozófia a szoknyavadász vasárnapja.
KL Úgy értsem, hogy minden egyebet félresöpörtél?
Voltak ilyen nagy megpihenések. Minden egyebet félresöpörtem, kivéve azt az egyet, amelyet elfelejtettél említeni zsúfolt életem komponens elemei közt. Hát a zenét! Muzsikáltam. A napi egy óra hegedülés volt a minimum, ezt soha nem hagytam el: kiskeveset a Bach-partitákból, kiskeveset Paganiniből (tiszteltek is érte szállásadóim, hiszen a nagy összenyitott szobákban a hegedű úgy harsogott, mint a templomban). Az opera műfaja iránt kihűltem, a hangversenyeken még fel-felbukkantam néha, bár ennek is volt verkli-jellege; és ha a háború előtt megkaphattuk a beethovenitis purulenszt, a háború után csajkovszkitiszben szenvedtünk. Ám ennél fontosabb volt (mert akár a sportban és minden egyébben, ebben is az aktív, a személyes részvételt szeretem és nem a passzív rábámulást) a muzsikálás Kelen Tiborral, a César Franck-szonáta, Fauré, Ravel, Max Reger, Hindemith – szép emlékek és e zenei oázisra (kegyelem árva fejemnek! megintcsak szerelmi okon) még visszatérek (bár tudnám felejteni).
KL Hátha elfelejted: mondd el most!
Meg akarsz ríkatni. A budai Duna-parton, egy régi, elegáns, szecessziós bérpalota első emeletén volt Kelenék tágas lakása, de úgy, hogy a végigmenő erkélyre ki lehetett lépni és ajtók-ablakok a Gül Baba kertjére néztek: csupa mohos szikla, csupa megközelíthetetlen, meredek bokor. Nemcsak a magasállású tisztviselő választékos ízlése, megbélelt pénztárcája volt benne, hanem valami többlet. Nemcsak a faszobrokkal díszített faltól-falig könyvszekrény az aranycirádás bőrkötésű kötetsorokkal; nemcsak a fikuszok-dézsapálmák; nemcsak a hosszú koncertzongora fénylése Tibor szobájában, hanem ebonitlapjának visszafénylése a társalgó velencei tükrében; nemcsak az egymásra hányva elheverő szőnyegek puhasága a léptek alatt (Tibor édesanyja, termetével, arra a montenegrói szépségre emlékeztetett, akibe a nála két fejjel alacsonyabb Viktor Emánuel első látásra úgy belehabarodott, hogy királynőjévé tette: ezt a mosolyogva-nagyokat-hallgató, királynői termetű asszonyt gyakorta lehetett látni a legtávolabbi szobában, amint szőnyegszövőszéke előtt, hol-ül, hol-áll, igazgatja-nézegeti a kilimet, dolgozik – innen Kelenék szőnyegeinek szaporasága); nemcsak a csupa-olaj vásznak elrendezése, a nehéz keretek művészi igényessége, a lila bársonnyal bélelt porcelános vitrinek, a családban öröklődött bútorok történelmi szaga, a Gül Baba-kertek zöld reflexe mindenen. Valami többlet. Itt soha senki nem sietett. Hangosabban a kelleténél nem szólt, nem nevetett. Valamennyiük lénye oly simulékonyan illeszkedett, hogy jövés-menésük, együttlétük valami oly finoman percegő harmóniát árasztott, mintha rejtett zenélődobozból áradna melódiája. Ha választhattam volna – ez az a család, amelybe szívesen születtem volna bele (azonnal lett volna újságíró-nagybácsi, aki az iskolapadból a szerkesztőségbe vitt volna); mert hogy olyan csend volt benne, meghitt csendje az együvé tartozásnak.
Tibor született időmilliomos volt, szonátázni, albumokat nézegetni, lemezeket hallgatni mindig volt kedve. Marikának hívták a húgocskáját, 12–13 éves kis szeleverdi volt, pillangómozgású nyúlánk-teltkarcsú („te! te Végzet-Asszonya!” – legyintette meg pofikáját az apja néha, nevetve, mit is ő igen durcásan fogadott). Bámulatos világszép teremtés ígérkezett belőle, ha – mint a bátyja – az anyjára üt; de bakfis-korában még idétlen csikó volt és nem győztünk mulatni kétségbeesett erőlködésén, hogy felnőttnek elfogadtassa magát.
Tiborral hol magyarul, hol franciául fecsegtünk, de ha valami olyan téma került szőnyegre, amire a Monarchiában rásütötték, hogy NFDK (Nicht Vor Dem Kinde), hát de rigeur franciára fordítottuk a szót, ahogy Marika nem tudott. Így történt akkor is, a kislány ott ül a zongora végében, a nagy bőrkarosszékben szinte elvész, a két lábát kamaszos idétlenséggel, „fiúsan” szétveti, a könyvet szétnyitva a két lába közt a szőnyegre fekteti és úgy „olvassa” messziről (vagy tán csak tetteti, hogy olvas). Mi épp a végigjátszott Debussy modulációit elemezzük és Tibor a zene erotikájára fordítva a szót, azonnal franciára vált. Ekkor, amire eddig még nem volt példa, Marika hosszú tűrésének vége szakad és anélkül, hogy elmozdítaná gólyalábait vagy idétlen kamasz-pózából kibontakoznék, állát a tenyerén, könyöklő két kezét a térdén nyugtatva s anélkül, hogy a könyvoldalról felpillantana – megszólal:
– hiába mondod franciául, úgyis tudom, miről beszéltek…
Így, a 12 éves fruska, erőltetett nagylány-hangon, úrinői fennsőbbségességét előlegezve. Amilyen sérülékeny a bakfis lélek, Tibor kíméletes-puhán rákérdez:
– Igazán? Tudod? De nem mondod meg?
– Marika! Mondd, ha tudod! Marika!
– És mért nem mondod meg…?!
– Csak.
Úgy egy órával később. Már búcsúzom, kifele tartok; míg Tibor a felöltőmért megy, Marika elcikázik mellettem és szitakötő-hirtelenséggel megáll. Csupa méltatlankodás és könnyes harag.
– Maga! Maga se fog engem mindig lemarikázni! Fogja nekem maga még azt mondani, hogy –
– Mit, Marika…?!
– Azt. Amit a többieknek, tudom hogy nincs annyi csillag az égen ahányszor elmondta, de bánom-is-én: azt!…
– De mit?
Tibor hozza a felöltőmet. Marika lángvörös arccal exit és az ajtónyílásban már csak hátának fenséges megbántottságát mutatja.
Vajon ha próbálom, megengesztelhettem volna? Meggyanúsítasz, hogy gyermekmegrontó perverz szerelem ébredezett bennem, iránta? Ha megmarad és Tibor is él, elképzelhető, hogy mint családtagot magába fogadott volna ez az édes család? Élhetsz a gyanúperrel és én csak hiábavaló kérdések feltevésével válaszolhatok. Csak mint felnőtt: kedvtelve elnéztem a szép gyermeket, de ha nem volt ott, kipottyantottam a fejemből. Hogy annak a fejedelmi nőalaknak a kísértete mégis vissza-visszajár, azé, aki lehetett volna belőle, az nem annyira végzete iszonyatának, mint inkább végzete jeltelenségének tulajdonítható. S ez teszi e fantom-veszteséget oly fájóvá, e fantom-fájdalmat oly gyógyíthatatlanná. Barátom, mióta orákulumok vannak, megnyilatkozásuk örök formája az oratio obliqua. Az istenek, ha szóba állnak velünk, csak ilyen zavarba ejtő, sokértelmű példázatokban beszélnek –
KL Az istenért, hát mi történt vele…?!
Kivel, Marikával? Azzal a Marikával? Akkor még élte világát s napról-napra szebb lett. Igaz, viruló-szép volt az első feleségem is, Marika, de ott még nem tartunk, „a Szép Határnénál”, ahogy tout Budapest nevezte volt. 1940. augusztus 30-án megtörtént a Bécsi Döntés, 43.000 km2-ével másfélszeresére növekedett az ország területe – visszatért Erdély a maga harmadfélmillió lakosával, aminek az volt a hátulütője, hogy ebből egymillió román volt. A mi kis körünkbe Erdély visszatérésének számos következménye volt. Én is, Édesapám is – „hazamentünk” Erdélybe. Én hathetes körutazást tettem, irodalmi csapadéka egy regény. Édesapám inkább „hazament” (hiszen ott született, Temesvár mellett), de nem Csáktornyán táborozott az a munkaszolgálatos zsidó század, amelynek a keretébe, helyettes parancsnoknak behívták: hatvan fele járt, amikor behívták és jó esztendőre eltűnt. Édesanyám egyedül maradt a boltjában s be-beugrottam, ha tehettem, hogy segítsek; félnapokat is elugráltam a pult mögött, ha nagy volt a „rumli”; csupán 1941 karácsonya volt kivétel – ekkor teljes hétig szolgáltam a szent ügyet: félezer üveg likőrt gyártottam hátul, a raktárban. Elmondom mind, de addig nem, amíg arra rá nem kerítem a szót, amint ígértem, hogy hol-merre tartottam a bölcseletben s merre halad velem a szellem közegében a gondolkozás fúrófeje.
Kettőnk között az a különbség, Lorcsikám, hogy míg te ezt amolyan „essünk-túl-rajta” kitérésnek érzed s a többit a lényegnek, nekem ez lenne, ha lehetne, az elmondásra-egyedül-érdemes és többi az elkalandozás, a lényegtelen. S míg Wittgenstein, fiatalon, mint tüzértiszt, az első világháborúban, majd olasz fogságban, megírta már első főművét, a Traktátust, amely kétnyelvű kiadásban, Londonban már 1922-ben megjelent, nálunk sokan még mindig Herbert Spencert olvasták, aki az angolszász világban addigra teljesen elsikkadt – csupán azért, mert magyar fordítása Spencernek közkézen forgott. S míg én csak négy-öt brosúrával voltam elmaradva – a szellemi Magyarország 4–5 ezerrel a bölcselet terén (ha kivesszük belőle Babitsot és körét). Igaz, azóta történtek kísérletek e korszak kozmetikázására-lakkozására, de (igen jellemzően nem filozófusra, hanem hol egy költőre, hol egy zeneszerzőre vonatkoztatva) tették fel azt a szónoki kérdést, hogy „Ismerte-e József Attila Heideggert?”; vagy: „Bartók Béla és az egzisztencializmus” stb. Kételkedem e hagiográfiai visszavetítések üdvös voltában; nem bűn az, ha József Attila édeskeveset hallhatott kulturális mentoraitól (akiknek – mint újságíróknak/társadalmistáknak – érdeklődési körén a filozófia messze kívülesett s ezt személyesen is megtapasztalhattam egyikükön, aki valaha a Szép Szó oszlopos tagja volt) és mint aki már semmin se – nem csodálkoznék azon se, ha megérném Horger Antal sommás rehabilitálását. Mert igenis, hogy a szintaxis rendje, az alany-állítmány diploma-utáni, mesteriskolás tudása-és-ismerete sokkalta fontosabb, mint a marxizmus tanulmányozása (a megverselt osztályharcról nem is beszélve). És itt kellene rátérnem a magam filozófiai zsengéire, de sem könnyen, sem szívesen nem teszem. Mert ha az elveszett regény hevenyészett szinopszisát papírra vetem, hát az olvasó – elrontva – némi halvány képet kap arról, hogy a regény mi lehetett. De ha bölcseleti munka eszmei foglalatát megpróbálom néhány szóban tömörítve vázolni, hát a felkészületlen olvasó inkább elgázolva érzi magát és még elrontva sem kap semmi képet arról, hogy az a traktátus mi lehetett. „A filozófia három fajtája” – „A tényérzés” – „A vitalizmusról” – „Az erkölcsi parancs” – „A szellemtörténet” – „A kereszténység az élettan értékelése szerint” – ami belőle megkerült s néha csak az első vázlat vagy a puszta szinopszis, a negyede sincs annak, ami a tönkrelőtt Hadik-laktanya rompincéiben elázott-elveszett. Aki a bölcselettörténeten rendszeresen végigmegy, tudja, hányszor kell mumifikálódott, korérvénytelen, meddő nyelvemlékeken, elfelejtett népek betemetődött szentírástöredékein, sarlatánok galamátyhegyein, terméketlen sivatagokon átvágni. S mint annyi máson, Marx unalomtengerén is átrágtam magam s mind fokozódó ingerültséggel fordultam darwinista derivátuma ellen. Felfedezni véltem, hogy az életjelenségben amaz elhírhedt öldöklő küzdelem a létért a recesszív jelenség; a domináló ennek épp az ellenkezője: az élettani szolidaritás az, amely a bioszférát élteti és fennmaradását biztosítja. Nincs az a tigris, nincs olyan ragadozó, amelynek élőtömegében ne érvényesülne a biológiai szolidaritás, amely a „szívállatot”, a „gyomorállatot”, a „zsigeri állatseregletet”, a „májállatot” – „veseállatot” – „epeállatot” – „hasnyálmirigyállatot”, az idegi szervezést egybefogja-és-összerendezi azzá a „tigrissé”, aminek mi egybelátjuk és amely gyűjtőnévvel a szervek e „planktonját” illetjük. Ne felejtsük el, hogy mind e szervek idegi szervezése hármas; (1) az agykérgi idegcentrum – vezérlő-összerendező, (2) az egyes szervek lokális idegközpontja, (3) a szöveti ősidegrendszer, a hálózatos szincinicium. Egy-egy szerv helyi idegrendszere maga is vezérlő-összerendező, ha a kapcsolat a kortexszel megszakad; a kitépett szív idegközpontja jó háromnegyed óráig innerválja a szisztólét-diasztólét, fiziológiás sóoldat keringetésével a szív – a lokális idegközpont vezérlésével – napokig életben marad. Nem a mindenki-küzdelme-mindenki-ellen – hanem az élettani szolidaritás tehát az a kardinális jelenség, amely a bioszféra meghatározója – véltem, bár ezt a keresztény szeretetfogalommal azonosítani hanyag és vétkes egyszerűsítés lett volna; de hogy az élettani szolidaritás jelensége ennyire gondolkozásom homlokterébe ugrott, ezt Krapotkin herceg olvasásának tulajdoníthatom; gyenge és kivonatos, népszerűsítő magyar változatán csak mosolyogtam: az eredeti Krapotkin-sorozat nyolc kötete Mityja bácsiról rám maradt. Ám ez csak egyik fonala volt a sokszálú eszmevilágnak, amely bennem érlelődött-gondolódott s figyelmeztettelek, a bölcselet nem afféle olvasmányos regény, filozófiát nem lehet mogyoróhéjban, szinopszisára sorvasztva felidézni: azonnyomban elveszti függeszkedését-láncolódását, az idée maîtresse elevenerejét – így csak elronthatod.
KL Miért nem adod ki?
Igaz is, miért nem… Azt a kötetnyit, amennyi belőle megkerült. Azt, pajtás, már nem én fogom kiadni, ha valaha is kiadódik, bölcseleti juveniliáim között. Hadd mondom el inkább a regényt, amely hathetes erdélyi barangolásomnak a párlata volt, ott is fogant (a Gyilkos-tónál) és jórészt ott is íródott. Irányregény volt ez A BUKARESTI ASSZONY, annak is mondhatod, mert a sorok között ott bujkált benne szerelmesen melengetett rögeszménk, a Duna-konföderáció népeinek összebékülése, megölelkezése, új életkezdése; ám mindez mellékes volt és természetesen következett abból a romantikus történetből, amelynek csodamívelését jól ismerte a nagyromantika s úgy hívta, hogy amor mirificus. Ha megfilmesítenék, aláfestő zenének nélkülözhetetlen volna hozzá a csodába vetett hit kierőszakolásának muzsikája, a zenei magömlés, a Verklärungsmusik. Egy primitív székely pakulár és egy bukaresti úrinő története – titkos, torokszorító és kétszemélyes, amilyen szerelmi dráma csak lehet. Ileána, a magasközéposztálybeli, szép és gazdag bukaresti asszony izomsorvadásos és szénfekete hajkoronája, merengő arcéle, megejtő vonásai, görögös szobor nyaka sorvatag, nyomorék testen ül. Tolószékben él, és amikor áruháztulajdonos férje leküldi a Gyilkos-tó mellé gyógyvízkúrára, pihenni-üdülni, a gyógyszállóban szereznek mellé valakit állandóra, hogy legyen aki sétáltassa-kísérgesse-tologassa az erdőben – s ez: Lali, a fiatal székely pakulár. A regény jó fele az erdei séták története. Aki isten, annak hatalmában áll az is, ha akarja – hogy csodát tesz: Lali, ez az ifjú székely Dionüszosz; de nem minden, embertestben járó és vendégeskedő isten tudja, hogy epifániája Lejövetel s hogy érintése, szava, hatalma csodatékony. A harminc fele járó szépasszony fennsőbbséges-tartózkodóan gátlásos, de fogékony a varázsra, valahányszor Lali csahos, fiatal kölyökkutya-kacagása felcsattan a tolószéke mögött s hogy szavamat ne felejtsem, ez a tolószék sem akármilyen, mert a legdrágább-legfinomabb, amit a francia orvosszergyártó ipar valaha produkált, és fénymázas csövein ott aranylik a márka – THO-RHEO-DOO – és a belga város, ahol gyártották: CHARLEROI. A titokzatos és érthetetlen THO-RHEO-DOO-n sokat nevetnek, de megfejtése még várat magára. A bukaresti asszony ki-kijavítja Lalit, aki ügyetlenül használja a román prepozíciókat, de fákról-virágokról kérdezgeti és csodálkozik, ha valamit ugyanúgy hívnak magyarul… A félnapos erdei kirándulásokat a férj látogatása szakítja meg. Az őszes-alacsony, idősecske úr bizalmatlanul méregeti Lalit és leváltásáról azonnal intézkedik: nőcselédet Ileána mellé, állandóra. Lalit elcsapják, a férj megnyugodva visszautazik Bukarestbe. Mirza, az öregúr fizetett besúgója, nyomban szolgálatba áll és átveszi Lali szerepkörét, de kedélytelen és ügyetlenül ostoba; egy ízben a betonos erdei sétányon elbambálkodva – elengedi a THO-RHEO-DOO-t és a nekilendülő tolószéken sikoltozó asszony kis híján a mélységbe zuhan. Másnap reggel a szálló előtt, az erdőbe vezető kőgrádicson Mirza elbotlik, végigvágódik és bokáját ficamítja. A járóképtelen, ágyban fekvő beteg helyett a szállóigazgató mi egyebet tehet – újra behívja Lalit. Ileána rémülten látja az ajtóban megjelenni a szélesen vigyorgó Lalit, de túlteszi magát a férji tilalmon, hiszen tudja, a THO-RHEO-DOO újra jó kezekben van. Az erdei séták túlfűtött líraisága, a társadalmi korlátok leomlása, a távolság közellé-olvadása: a két test szerelmes közeledése, a nyomoréké és az egészségesé, majd valami „földöntúli” vitalizmusba vetett hit, amely valóra váltja a csontrafogyott combsólyák hirtelen telülését kötőszövettel, apróosztóerek millióin át életnedvvel-életmeleggel, és a csoda fiziológiás leírása, ami a lehetetlent lehetővé, az amor mirificust hihetővé teszi – ez a fejezet volt a regényben az, amit a francia úgy hív, hogy pièce de rèsistence; ezzel áll vagy dől a regény. A zárójelenetben hosszú évek után először, magától, épen és egészségesen, a bukaresti asszony előemelkedik a tolószékből (mely a csoda egyetlen tanúja és szerelmük násznyoszolyája volt) és sudáregyenesen, szerelmesével, az ifjú székely Dionüszosszal megölelkezve kitekint a tóra; s hogy a csodamívelőt ilyenkor megillető áldozat se maradjon el, a sziklák magasáról, a lenyugvó nap giccses-romantikus fényében, a THO-RHEO-DOO-t lerúgják a mélységbe: a tolószék nagyot csobban és eltűnik a Gyilkos-tó fenyőkkel teletűzdelt vizében…
KL Ez volt hát A bukaresti asszony avagy a Csodatevő Szerelem. Ahogy így némi öngúnnyal fűszerezve elmondod, meg kell hagyni, szertelen-romantikus történet, melynek „irányregény”-volta ilyesformán nem bántó és „üzenete” sem – a székelység és románság összebékülése, amit e mélyről szakadó sóhaj nélkül már kimondani sem lehet. Nekem André Gide La Symphonie Pastorale című regényét juttatja eszembe, ha jól emlékszem, az is amor mirificus-történet. És mi lett A bukaresti asszony sorsa?
Odaveszett. Az eredeti erdélyi kézirat átgépelését mindig húztam-halogattam; aztán a többivel együtt, 1943-ban ezt is elvitte a rendőrség.
KL Már tudjuk, mit írtál Erdélyben. De hol-merre jártál?
Fél évszázad távolából pontosan számot adni arról…?! Városképek merülnek fel bennem, kedves arcok és hegyek, hegyek! Soha nem hotelba szálltam, a jóemberek kézről-kézre adtak, etettek-itattak s ha nem engedtek fizetni, ajándékokat vásároltam. Először találkoztam nem in vitro, hanem elvenen a székely-góbé észjárással, a lóugrásos humorral; s ott, mintha nyelvi peyote-főzetet ittam volna, először jártam körbe és néztem meg „kívülről” nyelvünket. S itt, e ponton, mi gondolódik bennem – mi nem. Mert nekünk is volt egy gróf Széchenyi Istvánunk, aki ha meg is tanult magyarul, sőt, még szóalkotásokkal is dicsekedhet, egészen más történelmi perspektívákban gondolkozott. Az is megtörtént, hogy a nyelvújítás lázában égő magyar literátoroknak próbálom-formán odavillantotta a vörös posztót: mi volna, ha felhagynának a magyar nyelv ébresztésével s ehelyett a klasszikus németben tökéletesítve magukat, mindjárt e világnyelven írnának? A magyar literátorok feldühödött bikák módjára rontottak neki és elutasító felháborodásuk nem ismert határt. Mire Széchenyi, elegáns szónoki fordulattal – „Ezt vártam önöktől, uraim!” – leszerelte őket és sutba dobta a gondolatot. Nos, tudod, skolasztikusan szólva, „feltéve, de meg nem engedve”. Ha szabad volna magyar mivoltomból kivetkőzve s oly szenvtelen „hazafiatlansággal” tépelődnöm, ahogy a bennünket szemlélő marslakó morfondírozik, hát ki mások juthatnának eszembe, mint az írek (mertmivel Erdélyben is, gyakorta ez kísért, az ír szellem „mássága” az angollal szemben). Ha történetesen a mi nyelvünket is oly tökéletesen kigyomlálja a német, ahogyan az angol uralom az ír–keltát kigyomlálta, akkor, ki tudja, nem történik-e az egyetemes német irodalomban az, ami az angolban történt, amelyben az élen lovagló lángelmék szellemcsapata jószerével ír-születésű-származású: azóta magyar eredetű Hebbelek–Altenbergek, Hoffmanstahlok–Paul Richterek, Thomas Mannok csillagoznák be a német irodalom firmamentumát és amit most írok, én is németül írnám…?! Már meg ne neheztelj rám, hallod-e, ezért a marslakóhoz illő morfondírozásért, amely amilyen hazafiatlan, olyan absztrakt. És ez a döntő különbség. Az ír-keltát az angol nyelv megette, felzabálta: nincs. A magyar az első ébresztgetés után hirtelen virágba borult és él. Így hát minden jól van úgy, ahogy van; bár a leviátánként mellettünk elúszó nagy szellemi-irodalmi entelekheiák, a világnyelvek mindenkor fenntartják maguknak azt a jogot, hogy bennünket, zenélődoboznyi nyelvünkért, örök rettegésben tartsanak.
KL Magam is tudok hasonló elcsapongásról: Szabó Lőrinc is így vélekedett. És Édesapáddal Erdélyben találkoztál-e?
Már hogy találkoztam volna? Én ahogy lehetett, az elsők között indultam erdélyi körútra; az övé „kényszertartózkodás” volt: alig egy-két hónapra rá, hogy hazaértem, behívták. Említettem már, munkaszolgálatos zsidó századot küldtek Erdélybe és kellett a keretbe: kezdetben a géhása volt, majd hamarosan a tábor helyettes parancsnoka. Jó esztendőre eltűnt életünkből és csak egyszer látogatott haza; ha csak tehettem be-berohantam édesanyámhoz, hogy a boltban segítsek. Tudod, a világháború kitörésétől kezdve morbid gazdasági fellendülés volt tapasztalható és ennek minden téren vettük jeleit. Szállítottunk, amit csak tudtunk, a német hadigépezetnek (elsősorban élelmet) és ők is, nekünk, amit tudtak. Pl. pompás német rajzlámpákat lehetett kapni, káprázatos formatervű jószág volt, én is vettem vagy hármat. De leszállításnál az egyik talpnehezéke a földre pottyant és nem hogy dirib-darabra tört volna, de fosóhomok-formán szétkenődött: nem is „öntöttvas” volt az, hanem hitvány salak-piskóta, földdel egybesütve. Ha bizonyos szögben a lámpát rögzíteni akartad, meg kellett erősíteni a csavarokat. De csak belehelyezted a csavarhúzót, alig húztad meg, a csavar szétment alatta, mintha vajból lett volna. Az acél az ágyúcsövekbe – a hernyótalpakba ment. Az építőiparban is nagy volt a konjunktúra, bár a vasbetonban a vassal takarékoskodni kellett – visszajöttek a hordófalak, a téglaszerkezetek.
E morbid háborús konjunktúrából minden üzlet kivette a részét és a mi boltunk forgalma is megnövekedett, raktára megnőtt. S amit eddig évről évre, a mindenes-szolgáló segítségével, karácsonykor Édesapám maga csinált, 1941 és 42 karácsonyán segítség nélkül egymagam kellett hogy csináljam. A félezer üveg likőrt. Nem kis munka: a baráti patikából, ötliteres üvegekben hazalopni a 96 fokos „tiszta szeszt”, nagy edényekben vizet főzni-desztillálni-szűrni; beszerezni az aromákat, feketén, likőrfajták szerint, összekutyulni-vegyíteni a vaníliást, a kakaóst, a curaçaót, a kávét, a narancsot, a meggyet-epret, a boszorkányos tojáslikőrt s azt meg, kockáztatva az utólagos lebüntetést s annak terhe mellett, elárulni is alig merem, hogy a raktárkonyha hátsó zugolyában kisüsti is készült különleges aromákkal ízesítve: törköly, barack, brandy, szilva, gyomorkeserű, papramorgó, „fenyővíz”… Mindezt sorba rakott díszflaskákba-„formaüvegekbe” kimérni-töltögetni, dugaszolni-pecsételni, „márkázni” (papírszalagokkal, dísz-címkékkel) teleragasztani: mindennek megvan a fortélya, de belejöttem, mint a kiskutya az ugatásba. Dehogy is akartam – nem akartam én lerészegedni tőle; de ez nem borkóstolás, hogy az ember kiköpje s almába-harapva újrakezdje: ami a nagy keverőüvegben elkészül, azt meg kell ízlelni s ha csak a nyelved hegyével is – azt a parányit nem lehet „kiköpni”: lenyeled, hogy észre se veszed. Főzés-keverés-palackozás-dugaszolás-„agyusztálás” eltartott egy hétig s mire minden új keverést végigkóstoltam, úgy „megkedvesedtem”, hogy másoknak kellett ágyba tenni. Nem voltam kötözködő-részeg, ó nem; inkább nekidűlve-belebazsalyogva, mindenhogyan csókolnivalónak találtam a világot, és aki akkor rám nézett, azt agyonmosolyogtam. Ólomálomba merülve – teljes 24 órát durmoltam egyfolytában, amíg azt a karácsonyi likőrgyártást kialudtam.
KL Különben hogy voltál a szesszel? Bírtad? Részeges voltál? Erős dohányos?
Módjával, inkább csak az erős szeszt. Fenyőpálinkát; keserűket. Bírtam hát; de asztal alá nem ittam magam, részeges sosem voltam és a kocsmázó irodalmároknál nehezen nyeltem le a kocsmázást mint kapcsolt árut. Szívből utáltam, aki erényt csinált belőle és „zsenije” biztos jelének hirdette, hogy örökrészeg. Ha hallgattam cinkos locsogásukat és elnéztem kacajröhécselésüket, sokszor ágaskodott bennem a nemzete-korholó prófétalélek: vigyázz – ha másik sajnálatos nemzeti sajátosságunk, a linkség emezzel, a szesztestvérséggel összefog, hát megássa sírodat. A szesztestvérség nem fér össze a filozófia művelésével (de igazában még a tanulmányozásával sem) és semmiképp sem az aktív politizálással. Igen, erős dohányos voltam, de nem annyira, hogy a detektívnek meg lehessen vele zsarolni.
KL Mit értsünk aktív politizáláson?
A mi esetünkben három Roeno sokszorosítógépet, a röpcédula-rakaszokat, amelyek széthajigálásra vártak, meg a másfél tucat pisztolyt. Nem volt az kifejezetten „fegyverrejtegetés”. Csak ottfelejtődött. Könnyelműség. Abban a sarokban, ahova dugtuk. Nem volt az „izgatás”; csak épp nem értettünk egyet a „háborús erőfeszítéssel”, melynek végső sikere a számunkra Európa térképének magyarmentesítését jelentette. Nem volt ez a mienk se „mozgalom”, se „szervezkedés”: szervezkedett a fene. Mindez úgy magától jött: egyformán gondolkoztunk és egyetértettünk abban is, hogy „nem nézhetjük tétlenül”. Bizonyos szervezettség már adva volt: tízen-tizenketten dolgoztak városfelmérési térképeinken (melyek térképlaponként felkasírozott tömegét csak akkor képzelheted el, ha a 64 lapos készletet beszorzod hattal, ahány készlet volt – hogy alig tudtuk hová tenni), a hatalmas elaborátum éveken át készült és a hozzánk verődő gárda lassan a politikai szimpátiák-antipátiák alapján megrostálódott-szelektálódott. Mindenkinek volt egy-két testi-lelki jó barátja s ha jónak láttuk, hogy beavassuk és egyetértett röpcéduláinkkal, hát nem bántuk, hadd szórja, ha egyszer önként ajánlkozott. Így kerültek hozzánk a ludovikások is, a két zászlós, őket tán már említettem is. Itt közbevethetnéd, ha fő-főnökünk, Borbíró Virgil megszimatolja „beszélgetéseinket”, hát nagy baj lett volna belőle. Vajon? Virgil rendkívül liberális gondolkozású volt és német műveltsége, meg tökéletes kétnyelvűsége ellenére immunis volt a náci propagandával szemben. Bizonyára nem adta volna rá áldását, amit az ő nevében és a városfelmérés ürügyén míveltünk; mert azt már említettem volt, hogy amikor az olyan „hadifontosságú övezetre” is sor került, amilyen a Csepel-sziget, a felmérést végző három kollégának, Tibornak és jómagamnak – tekintettel munkánknak a „háborús erőfeszítést elősegítő” jellegére – kijártam a katonai szolgálat alóli felmentést. Ahol kellett, kentem a tenyereket és ahol kellett, visszaéltem Virgil személyes felhatalmazásával, amelyet akkor adott, amikor behívót kapott. Behívója meglehetős konsternációt keltett a Borbíró családban, de Virgilt mintha jó kedvre hangolta volna. Imádott lovagolni s azt remélte, most majd kiélheti lovasszenvedélyét. A hírek a frontról nem voltak kedvezőtlenek: az arcvonal még messze járt, a magyar erők csak az utánpótlási vonalakat őrizték és harci tevékenységük arra szorítkozott, hogy a brjanszki erdőben partizánokra vadásztak. Tiszti cimborái magánleveleiből úgy értesült, hogy meglepő kevés a partizán, a hangulat kitűnő és pompásak a hátaslovak. Eltávozásakor nemcsak a városfelmérési munkát örököltem meg, hanem tovább kellett vinnem irodája folyó ügyeit; s ha most megfejném memóriám tőgyét, valamit tán még visszahoz az öreg emlékezet: a csornai Mezőgazdasági Főiskola tervei, részletrajzai, az építkezés levezetése, helyszíni szemlék – ez volt a java.
KL És mit csináltatok a röpcédulákkal: dobáltátok a villamosról? Ki írta, ki sokszorosította a röplapokat?
Tudod, néha olyan lázas buzgalommal „roneóztak” a fiúk, hogy ijesztő nagyra nőtt a sarokban és már-már nyomasztó volt, hogy ott van. Annyi heves hangú röpcédula, amely hol azzal hozhatja zavarba a kormányzatot, hogy „túlszájalja” és nagydobra veri hol a hivatalos, hol a hazafias „vonalat” (ami rendjénvaló volna, ha e lármára nem volna oly igen ajánlatos hangfogót tenni a nácik felé – ami lármakereplő esetében nehéz), hol meg nyíltan nekitámad a kormány tengelybarát politikájának. Amikor már túlságosan nagyra nőtt a pokróccal letakart rakasz a sarokban, akkor kampányszerűen nekiláttunk a „szórásnak”; persze nem a villamosról hajigáltuk, ilyen ostobák nem voltunk; de szórtuk aluljárókban, késő este a néptelen köztereken és ami a legbiztosabbnak látszott: rendszeresen végigjártuk a nyilvános telefonfülkéket és a telefonkönyveket teletettük röpcédulákkal: „Közös lengyel–magyar határt!” – „Hullámsírban a Bismarck – avagy amit az MTI jelenteni rest” – „Miért fulladt be a Wehrmacht tavaszi offenzívája?” – stb. stb. Voltak ezeknél sokkal rázósabbak is, olyanok, amelyeket a frontra szántunk s ezek egyike oly ominózus volt, hogy írójának „kinézett” az akasztófahurok; de – ne vágjunk elébe az eseményeknek. Jól gyanítod a darwini „természetes kiválasztás” engem jelölt meg – én voltam a röpcédulák szerzője-és-stencilbe-gépelője (a bíróság nem tekintette enyhítő körülménynek, hogy élvezettel gépelek), a fiatalok látták el a sokszorosítás munkáját.
KL És nem érezted olykor kilátástalannak a küzdelmet?
Jaj! Lorcsikám: nem éreztem „küzdelemnek”, akkor kilátástalan lett volna. Huszárcsínynek fogtuk fel, amely az események menetén nem változtat. A németek győzelme olyan gigászinak tűnt, hogy hódításuk szilárdabbnak ígérkezett a Napóleonénál s oly igen „túlgyőzték” magukat, hogy ekkora beinkasszált győzelemmel nemcsak a németséget: szövetségeseiket is ráhangolták lélektanilag a diadal „befejezett tényére”. Elképzelni sem igen tudták, de ha megtörténik, hogy valami őket ettől a nagysándori győzelemtől elüti – hát az csak újabb hátba támadás eredménye lehetne s már csak a puszta eszméje is sátáni méltánytalanság. Ebben a közhangulatban (1941–42-ben) a Bismarck elsüllyesztése hangyafaszányit sem számított, a Wehrmacht tavaszi offenzívája tervszerűen haladt előre és a közös lengyel–magyar határt, ha valakitől – hát csak azoktól remélhettük, akiknek Erdélyt is köszönhetjük. Ne vedd kioktatásnak, de vedd észbe, hogy a történelemnek kétféle perspektívája van. Az egyik a horizontális – a tiéd. Te a visszapillantó tükörből nézed, amikor a háborús világégést már rég lehagytátok és amiben mi nyakig úsztunk, az neked iskolai tananyag. A másik a történelem vertikális perspektívája – amilyen volt a miénk.
A hatalom birtokosai a szemüket is sokkal magasabban hordják, nemcsak az orrukat, mint a közönséges halandó. A Malatesták a mi 2,40 m-es belmagasságú lakásainkban úgy érezték volna, e kutyaólban négykézlábra kényszerülnek, különben beverik a fejüket. Lélektani óriásnak érezték magukat a hatalom kothurnuszán, és nekik a 12 m magas, boltozatos terem volt a minimum, hogy méltóképp „beférjenek”: szemszerkezetük a hatalom szemmagasságához idomult. Ezt a renaissance szemmagasságot minden hatalmi côterie megörökli, a Rákosi-klikk csakúgy, mint a Horthy-garnitúra. Mit tudjuk mi tetűnyi alattvalók, a magunk békaperspektívájából mit láthatunk belőle, hogy az uralom fellegvárában hogyan folyik a hatalmi lökdösődés, a tömörülések milyen frakciókra bomlanak? Földhözragadtságunkban mit tudhatunk mi arról, hogy Aczél, Méray, Veres Péter, Illyés Gyula és társai, az udvari manér szerint egyet hátralépve és kalpagjuk karimáját szélesen meglengetve, vagyis a spanyol-kommunista etikett szabályait betartva bár és aulikus hűségüket is skrupulózusan hangsúlyozva, egyszer minden bátorságukat összeszedve aggályaikat/rosszallásukat fejezték ki a Főmagasságú Úr, Rákosi Mátyás füle mellett elmenet s abba belerebegve; vagyis hogy a marxiarcheionban kezdett kikristályosodni egy aulikus „belső ellenzék” s ha nem is haddal, de egy zászlóaljnyi Tiborcz is rekrutálódott, s emlegetni merészelték a népet…? Mi, a történelem vertikális alulnézetéből csak azt látjuk, hogy együtt-dőzsölnek az Urak a hatalom fellegvárában és a lovagteremben Sztálin Legjobb tanítványával együtt fújják az egy-követ.
Ugyanez volt elmondható a háború előtti időkről.
A tetűnyi alattvaló a hatalom fellegvár-szemmagasságát tán elképzelni igen, de megtapasztalni nem tudja. Mit tudhattuk, mit-mire véljünk, a Főmagasságú Úr mikor minek adja tanújelét: hiszen abban a háborús tojástáncban derekát a Führer felé riszálni pillanatra el nem mulaszthatta, mert könnyen a sakktábla mellé pottyantva, a „kiütöttek” közt találhatja magát (és találta is); hogy tett holmi pipogya kísérletet a kapcsolatteremtésre a nyugati hatalmakkal, majd nagy elkésve, hogy Mihály román király példáját kövesse – a kiugrásra? Mindezt nem kötheti az alattvaló orrára és még képes beszédben sem célozhat rá; így hát a tetűnyi alattvaló találgatásra van utalva, hogy mi igaz holmi „ellenlépésekből”, békaperspektívája egén… Felsóhajthatunk akár ezerszer is, Horatiusszal, si quantum cuperem possem quoque – ha akkora hatalmam volna, amilyenre vágyom…! A ritka kivétel csak ritka-erőssé teszi a szabályt: a (tetűnyi) alattvaló a hatalom (fellegvárlakó) birtokosával nem találkozik. Eleve meghatározza egymás iránt habitusukat szent vallásunknak az a gyémántos fényküllőben kiragyogó tanítása, hogy a gonosz tudatában a jó eszméje még csak fel se merülhet s így sem képzete a mennyek országáról, sem vágyakozása az üdvösségre nincs: ennek az ördögnek tekintheti csupán a hatalom birtokosa a megtévedt alattvalót, ebből a fellegvár-szemmagasságból ilyen a kormányzás főmagasságú optikája.
A megtévedt halandónak épp akkor, amikor a gödöllői villa pincéjében verik, nemigen akaródzik felülemelkednie az ütlegen, hogy a Királyi Vár régióiban meglássa a színpadias ellentengernagyi uniformisban pompázó Hadurat s Mihadurunkban az Üdvöskét, aki ügyesnél ügyesb szentelt cselek szövésével kivezeti nemzetét az apokaliptikus idők viharaiból. Ne marasztalj el érte a szeretetlenség bűnében, amiért elvert talppal-és-tenyérrel nem foglaltam imáimba az ország dolgán virrasztó Főmagasságú Urat s te csak ne főzd meg a gödölyét az anyja tejében. Ilyen alapon azt is felróhatnád bűnömül, hogy senki embergyermekének az ágostoni, egyedül-valóságos Jelenben olyan visszapillantó tükre nincsen, amely ötven év távolából mutatná (mintegy pszeudo-múltidőben) leendő „egykori”-önmagát és visszapattanó „cselekedeteit”.
KL Jól értelek s nagy ravasz vagy. Ki akarod védeni azt a vádat, hogy a Rákosi-rendszer szálláscsinálója voltál!
Ejnye-bejnye – de nagyra vagy azzal az utólagos „mindentudásoddal”! Rákosinak a nevét se hallottam addig, amíg ki nem cserélték a jómadarakat a 48-as zászlókért 1940 novemberében, azt meg álmodni sem álmodtam soha, hogy valaha a zárkáját látni, takarítani fogom a Szegedi Csillagban, 1950-ben. Nem mondom, hogy burkolt vádad lepereg rólam, nekem is voltak ilyen vezeklő vívódásaim; de vennéd észbe, atyámfia, hogy a milliméteres embergyermeke, úgy is, mint tetűnyi alattvaló, még amit tudása talpkövének vél, abban is, sokkalta tudatlanabb, semmint hinné. Mi akkor (és ezt vésnéd eszedbe!) akkor soha semmit nem hallottunk „atombombáról”, a szó, a fogalom, számunkra elképzelhetetlenül és láthatatlanul, in statu nascendi lebegett valahol, titkos laboratóriumokban. Szent meggyőződésünk volt, hogy náci propagandamaszlag minden „csodafegyver”, amivel tele volt a sajtó: humbug, üres beszéd. Sejthettük-e, hogy amikor a nácikmegszállta Norvégiából a szövetségeseknek, rajtaütéssel, partizán-segítséggel sikerült elszerezniük az ott készülő „nehéz vizet” – ezzel 6-9 hónappal vetették vissza a náci atomkutatást és az atombomba megszerkesztésével csak ennyi előnyük volt. Továbbá. Szent meggyőződésünk volt, hogy Hitler – Churchillben „emberére talált”: kemény, hajthatatlan és intranzigens, ha azt mondja, Hitlerrel nem tárgyal és kevesebbet, mint a feltétlen megadást, nem fogadhat el, hát arra mérget vehetünk. Honnan gyanítottuk volna, ami csak most derült ki, hogy a titkos levéltárak háborús dokumentumai a zárlat alól felszabadultak – hogy Churchill nem kevesebbszer mint hatszor próbálkozott-és-jelentkezett Hitlernél, különbékéért…?! Tanulság: senki maszületett ártatlanság ne legyen büszke utólagos „előretudására”.
KL És hogy buktatok le és miért? Volt köztetek besúgó?
Tán csak azért, mert a fák nem nőnek az égig. Csak mi hárman buktunk le, Kelen Tibor, Ágoston Gábor és magam; a többieket – összeszorított foggal és nem kis szerencsével – sikerült „dobni a buliból”; s ha ők ketten tán igen, hangsúlyoznom kell, hogy én a magam személyében senkire nem gyanakodtam. Igaz, a szociáldemokrata pártban megbújt az illegális kommunista párt fedőszerve, az „ifjúmunkások”, és mint utóbb megszimatoltuk, ezek titkos gyakorlatukká tették, hogy lebuktassanak olyan csoportokat, amelyeket a maguk pártzsargonja szerint „frakcióknak” hívtak és kártékonynak tartottak, mert a „vonal” ellen dolgoznak; vagy csak egyszerűen a maguk biztosítására üdvösnek és célirányosnak ítélték lebuktatásukat. Anélkül, hogy a gyanú árnyékát is rá akarnám vetni az itt elmondandókkal, hiszen „vértanúságának” papírkoszorúját (társaiéval egyetemben a Rajk-perben) amúgy is alaposan megtépázta már az idő, tény és való, hogy egy ízben váratlanul betoppant hozzánk Ländler Ervin (alias „Szalai András”) és éppen rosszkor: röpcédulázásról értekeztünk mi hárman főkolomposok (?), más nem volt jelen. Meglehet, csak úgy „felugrott”, ahogy Pesten barátok közt szokás és abban sem volt semmi különös, hogy Ágoston Gábort kereste: az ő ismerőse volt. Ismertük mind a Római-partról, mint valakit a szomszéd kompániából, aki olykor át-átlátogat s amilyen suta volt ott a parton, olyan fura volt betoppanása nálam, és a csengetésre megütődve néztünk össze. „Lelátogatás” lett volna? Csak nagy sokára, már a börtönben tudtuk meg, hogy a szocdem ifjúmunkások egyik szervezője volt, ahová az illegális kompárt delegálta; de hogy nálunk is „megbízásból” kopogtatott volna – ezzel érzésem szerint túlkombinálnánk a szerepét.
L. Ervin kényelembe helyezte magát, körülnézett és tisztában volt a helyzettel. Nem ijedtünk meg tőle, tudtuk, nem egy, de több jó oka van arra, hogy ne szeresse Hitlert; látogatásából „baráti csevegés lett”, és csak úgy mellékesen, Á. Gábor elbüszkélkedett ismerősének néhány röpcédulánkkal. L. Ervin bele-beleolvasott, meg-megmosolyogta; kifogásolta a szöveg túlságos intellektualitását – „ki érti meg?” – és a röplapok anonimitását – „kik vagytok? ha kinyúlnak a kezükkel értetek: hol keressenek?”. Majd komolyra fordította a szót s ahogy ilyenkor szokta, mély baritonra váltott és felcsavarta a hangerőt:
– Ez mind hülyeség. Hülyeséget csináltok. A hülyeségtekkel csak ártotok a szocdem pártnak és ártotok magatoknak. Ha elcsúsztok rajta, mint a banánhéjon, hát ne mondjátok, hogy nem kaptátok meg a figyelmeztetést. Ennek így semmi értelme, sürgősen abba kell hagyni.
– És mi az, aminek értelme van? Üljünk ölbe tett kezekkel?
– Iratkozzatok be a szocdem pártba és jelentkezzetek az ifjúmunkásoknál. Annak van értelme. Ne üljetek ölbe tett kézzel! Ott majd kézbe vesznek: lesz valaki, aki megmondja, hogy mit kell csinálni.
Azzal talpra szökkent, egy utolsó, rosszalló pillantással körbejártatta tekintetét a pazar faragású bankárbarokk bútorokon, a „burzsuj” környezeten, képeken-műtárgyakon és kothurnuszán egyensúlyozva végig a hosszú előszobán – az ismeretlenségbe távozott.
Hogy ő is megkapta-e a figyelmeztetést vagy sem, nem tudom: neki is volt egy banánhéja (tán már akkor a cipőjéhez ragadva); 1943 nyarán láttam viszont, „szumák” fegyencruhában. A szocdem pártnak a tájékára se mentünk, szánalmas szerepétől, vezetőitől viszolyogtunk. Életünk ugyanabban a mederben folyt, mint eddig: Ágoston Gábor visszament a szövőszékéhez és pompás tweed-jeit jó áron vesztegette fivére, akit másmilyen fából faragtak: tőzsdés-és-feketéző fából s tőle hallottunk Ländler Ervin anyjának boszorkányos nagybani ügyességéről a gabonapiacon; Kelen Tibor megvesztegető-szép pasztell távlati képeivel megfőzte megrendelőit és posztszecessziós, eredeti modorban családi házat épített; magam meg, ha nem ejtett meg a halódás bája, hogy verset írjak, akkor a preszokratikusokat jegyzeteltem; ha nem azokat, hát az olasz renaissance szkeptikusait/neoplatonikusait; vagy ha nem könyvön dolgoztam, akkor szonátáztam vagy hangversenyre vittem parádés páromat, Lencsit s utána az igazak szerelmes álmát aludtuk reggelig. A távoli láthatáron az origenészi ekpüroszisz torkolati tüzei vöröslöttek, az újságok szalagcímein buffogtak az ágyúk, a világ az idegein táncolt: szóródtak a röpcédulák. Vagyis: az idill ment tovább.
(20) Csöngetés nélkül – hajnali látogatás. Az emberi méltóság „samukabátja.” „Hány óra? Milyen nap van ma?” Találgatások pincesötéten. Meditációs merevgörcs, lótuszülésben a szalmán. A séták nagy alkalma; kérdő-neheztelő összenézések. Félmeztelen lányok az ajtó nélküli árnyékszék-kirakatban. A módszer nem változik. Az ideológiáknak nincs szenvedéstörténete, a szenvedésnek nincs ideológiája. Jóságos nyomozó szívbéli bizonyossága győzelemközelben; fejtágító lelkifröccs. Összemarkolt „csoportok”, bizonytalan vádemelés. Elfekvő bűnjelek. „A magafajtája, aki az ország dísze kellett volna legyen – hogyan kerülhetett ilyen szemét társaságba?!” Lefolytathatatlan lelkiismereti nyomozás: ki kit buktatott le, mi az, amit másképp kellett volna?
KL A lebukásodról.
1943. május elsejének hajnalán, három óra tájban lehetett. Előző este éjféltájt tértünk nyugovóra, társaságból jövet, ahol némileg beszívtunk anélkül, hogy részegek lettünk volna. Jókedvűen vetkőztünk, anyaszült meztelenre, és lámpaoltás után azonnal egymásba fonódtunk, hol szétválva, összekapaszkodva, és a tapintás-simogatás és becéző szó özönárjával mintegy halogattuk, ameddig lehet s amit csak halogatni lehet, lemondani róla nem s amilyen hatalmas és visszavehetetlen ez az inger, olyan félelmetes a bennünk-és-általa megmutatkozó Orgé epifániája… Valamelyik a Goncourt-fivérek közül mondta – az isten fantáziájából csak a koituszra futotta, az ember teremtette a szerelmet. Utána hosszan elnyúltunk szorosan egymás mellett és azt sem tudtuk, mikor siklottunk ki a boldogság révéből az álom parttalan tengerére. Mélyen, egyenletesen lélegeztünk, összeszokott szerelmespár lévén és aludtunk, mint a baltafok.
Sohasem derült rá fény, a háziak közül valaki kicsoszogott-e, végig a hosszú előszobán (azt hallanom kellett volna), vagy úgy törtek be, a házmester duplikát-kulcsával és hátraparancsolták a háziakat. Nem lármára-ajtócsapkodásra ébredtem, sem nem dörömbölésre. Arra ébredtem, hogy ég a mennyezeti csillár, a vakító világosságtól nem látok semmit, lependerültem a rekamiéről, és még mielőtt a párnám alá odakészített pisztolynak utánakaphattam volna, bakancstalpak teljes súllyal nehezednek a csuklómra, bakancsok rajta állnak a lábszáramon; sziszegés, basszamázás:
– Hol a fegyver? Hova tetted? Hova dugtad?
Lehettek vagy hatan. Egyikük elrántja a karosszéket az íróasztal mögül és mint aki biztosra megy – benyúl, előkapja a két dobozt.
– Nincsen? Még hogy nincsen fegyver? Kis ártatlanság… Talpra veled! Mozgás! Öltözni!
Talpra rántottak és a szék támlájáról a képembe vágták a ruhámat. Míg öltöztem, félszemmel láttam, hogy Lencsi teljesen magára húzta a takarót, nem látszott ki se feje, se lába s mintha ott se lenne. Az egyik nyomozó felrántotta a párnáját, hogy kikapja alóla revolveremet s ekkor előbukkant a haja. A takaró idegesen megrándult, ahogy fürtjeit Lencsi visszakapta.
– Csak nyugi, galambom: magára senki sem kíváncsi – szólt oda neki és meggyőződve róla, hogy a biztosítója nincs felkattantva, a pisztolyt odahajította a társának, aki elkapta és a többi mellé pottyantotta a dobozba. Aki senkihez-semmihez nem nyúlt és a nyomozócsoport vezetője lehetett, szemével a rekamiéra intve, rámreccsent:
– Kije ez magának?
– A… a menyasszonyom –
Bejelentésemet goromba röhej fogadta.
– Mind ezt mondjátok! Az utolsó szaladó kurvátok is! „A menyasszonyom!” Bruhaha!
Visszanézni is alig volt időm. „Hidegek az éjszakák” – villant át agyamon, és az előszobában még lekaptam a fogasról és magamra kanyarítottam parádés, vadonatúj raglánfelöltőmet (előző nap szállította le a szabóm), de se a háziakat a folyosó sötétjén, se Lencsit a nyitva felejtett ajtóban. Senkit nem láttam.
A lefüggönyözött fekete gépkocsi jó félórát gurulhatott velünk, de a sofőrt, a kilátást elöl is függöny takarta; így csak ahogy térült-fordult – abból, meg a felvillanó fényekből próbáltam eltájékozódni; ösztönöm, terepismeretem megsúgta, Pest-környéken hol-merre járhatunk.
KL Hova vittek?
Gödöllőre, de sem a gödöllőiek nem sejthették, miféle intézmény működik abban a terebélyes villában a kertek mélyén, sem a foglyok nem tudták, a város melyik kerületében s hol-merre vannak. A csoport, amelyik engem begyűjtött, eltűnt s nemigen láttam őket többé: a rácsok mögött már nem volt rájuk szükség. Az a kis köpcös kövér, aki állományba vett, úgy nézett, hogy meg se látott: egy kockás füzetbe jegyezgetett és letétbe vette, ami holmit neki egyenként átnyújtottam, ahogy lekerült rólam. A felöltővel kezdtük (apró közbevetés, előreugrás az időben: 1954 elején megkeresett egy magas, daliás termetű fiatal magyar zeneszerző, Durkó Zsolt és musicalhoz, vagy tán daljátékhoz szövegkönyvet szeretett volna tőlem. Én meg egy szavát se hallottam: nem tudtam levenni a szemem az ezüst-acél szürkekék felöltőjéről, „jólsvájfolt” derekáról, hajtókáiról, rátett zsebeiről… a mindenszentek ezer sebére: a világ letislegszebb, leglátványosabb, letisleg-vadonatújabb felöltője volt. Nos – így remekelt az én szabóm is, ilyen lehetett ez az én ezüst-acél szürke-kék raglánfelöltőm, alig egynapos, amikor velem együtt a Defenzíva Osztály gödöllői részlegének letéti raktárába megérkezett). Ahogy nagy vigyázva lefejtettem magamról és a lánc-akasztójánál fogva feltartottam, szent együgyűségemben megkérdeztem:
– Ezt hova…?!
A kis köpcös nem szólt. Feltekintett füzetéről, végigmérte felöltőmet és csak úgy, a tenyerével intett, a betonpadlóra célozva:
– Le. Lefele.
Némán, kifürkészhetetlenül. Arcizma meg nem rándult.
– Le? A betonra: le?!
Feleletre se méltatott. Egész otthon hagyott garderobe-om, legendás eleganciám mintha máglyán égett volna. Elengedtem a lánc-akasztót és a méregdrága szabóköltemény, a raglánfelöltő alábocsátkozott a porba és piszokba, hogy a felmosórongy rangjára hulljon. Ha van samunadrágja, hát ez a „samukabátja” volt: emberi méltóságom rogyott vetületére, kilakoltattak a társadalomból s valahol, baromállatoknak fenntartott folyosókon, mélyen a társadalom alatt, ahol a jószágnak nincs „joga”, bellebbeztek oda, ahol az emberi méltóságnak a hírét se hallották. A letéti leltár után azon nyomban letegeztek, löktek-rúgtak s előbb lódítottak, mintsem mondták volna, hogy merre takarodjak.
KL És ezt a csodálatos raglánfelöltőt, ami szemedben az emberi méltóság szimbóluma volt, sohasem láttad viszont?
Nehezeket kérdezel. Nem szándékom „befeketíteni” a Horthy-rendszer nyomozószerveit, hogy ezáltal a Rákosi-rendszer pribékjei kedvezőbb színben tűnjenek fel: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Tán visszakaptam tönkregyűrve és elvittem magammal a fegyházba, tán soha színét se láttam. Csak azt tudom, hogy mihelyt az alázuhant paletot-t továbbrúgták a többi ruharakás felé a mocsok padlón, nemcsak „úriemberségemből”, de „paraszti önérzetemből” is kiakolbólintottak. Akit onnan kiráncigáltak és lelódítottak a pincék sötét sora felé – az már nem én voltam.
KL Hanem…?!
Hanem egy „vizsgálati”. Ahogy a lépcső világossága elfogyott, tolvajlámpás vezetgetés nélkül lépni se tudtam volna s tán falba ütközöm. Persze csak egyszer kellett hogy végigvezessen a tolvajlámpás nyomozó a pince „labirintusán”, nekem az alaprajza oly világos volt, hogy fel tudtam volna vázolni s már azt is tudtam, az útvesztő melyik traktusának honnansó sarkában nyomnak le a szalmaülésre.
KL Szalmára? Hát nem voltak padok?
Szalma volt. A bedeszkázott pinceablakok nem eresztettek be semmi fényt. Századeleji villa lehetett, alacsony, vasgerenda-födémes, tágas pincékkel. A helyiségekben körös-körül szalmát szórtak le s azon kellett kuporognunk „lótuszülésben”, olyan távolságban, hogy kinyújtott karral sem érhettük el egymást. Merre a szalmapad folytatása, hol a kijárat, merre van a micsoda, hányan lehetnek itt kicsodák, ki az, aki olyan keservesen nyög és miért – ha ő az és nem más; ki az, aki kicsodát szólongat és ki ver a fejére a gumibottal, hogy elhallgattassa – ha neki ver és nem másnak. Vaksötétben és teljes bizonytalanságban éltünk itt a Defenzíva Osztály pincevermeiben, és „levesben” számoltuk a napokat, „kávéban” az órát: hány „leves” telt el azóta, hogy behoztak, még a délelőtti ez a „kávé” vagy már a délutáni és ezzel az utolsó…?
KL Hát az ügy maga nem foglalkoztatott? A kihallgatások?
Már hogy az ördögbe nem: az foglalkoztatott csak igazán. De Lorcsikám, anélkül hogy a verőmódszerek világszakértőjének adnám ki magam, vagy olyan pretencióval élnék, hogy akár olvastam, akár írtam olyan veréspszichológiai disszertációt, amely a kemény ruggyantahusáng helyes tartására, az időközök és az ütleg leghathatósabb és legelőnyösebb alkalmazására nézve szakszerű felvilágosítással szolgál, engedd meg, hogy emlékezetedbe idézzem, mit mondott Sztálin, amikor össz-szövetségi főpribékjeit egybetrombitálta a Kremlben, hogy mi a módszer varázsformulája: „verni-verni-verni-verni!” – kiáltotta magából kikelten a Generalisszimusz, Önmaga Mestere s Egyben Legjobb Tanítványa. Valaha régen azt mondották volna: ez a törvény és a próféták; ma: ez a Rövid Tanfolyam. Meghiheted nekem, ideológiáktól, diktatúrás koroktól függetlenül: mindig ez a módszer. Az örök módszer.
KL Pontosabban…?
Demonstrációval nem szolgálhatok: az én ruggyantahusángom nem e világról való. De pontosítással igen. A módszer első négy-öt, szokványos fázisa: a Vizsgálati (1) rohadjon napokig a sötétben. A pinceveremben ne tudjon semmiről-senkiről, vele megállt az élet, az idő: reménysugárra várnia reménytelen (2) ki milyen könnyen puhul: a Vizsgálatit „szobára” vinni a magasföldszinten, ahol a verőemberek felváltva ferbliznek és vernek. Ha nincs kit verni, kártyáznak kis tétben, iddogálnak mértékkel és igen erkölcsösek. Mihelyt a kétszer-háromszor jól elvert Elvert jeleit mutatja annak, hogy puhul és vallani szeretne, ráförmedni:
– Kuss! Senki sem kíváncsi rád. Ott rohadtok meg a szalmán. Vissza! Pincébe! (3) Negyed-ötödszörre a Megtört, amikor már magától vágódik le és várja a pokrócozást, legnagyobb csodálkozására széken találja magát, fájós tagjait elrendezgetve ül és cigarettával kínálják. Más, jó modorú vallatók, akik rokonszenveznek vele és maguk is rokonszenvesek. Ügyét bagatellizálják, de (a) jóságuk megnyilvánulásaként papírt-ceruzát tesznek a Vizsgálati Ellágyult elé, hogy írja le őszintén és igazán, úgy, ahogy volt és akkor rögvest hazamehet (b) amennyiben úgy találtatik, hogy „szemtelen” vagy „a szeme sem áll jól”, a „nyomozószervek félrevezetésén” jártatja azt a lótolvaj eszét, avagy kekeckedésében odáig megy, hogy „főcinkos strici haverjét” dobni akarja a buliból, a székéről lelökve menten a p....ján találja magát és élete bordatöréses, legnagyobb „gyufáját húzza ki”; utána szagolhatja a dohosat, a szalma vaksötétjét, hosszú bizonytalan hetekig. (4) Irodára viszik, az özönvíz előtti írógépek előtt öreglányok ülnek, mindent legépelnek, amit kimond; szájából dől a szó, de úgy, hogy maga is csodálkozik bőbeszédűségén. Figyelmeztető közbeszólások:
– Fogja rövidre. Csak a lényeget. Mikor-hol-kivel-hányszor, ki festékezte a hengert, merre dobálták. Nem vagyunk rá kíváncsi… Annuska, hagyja ki.
Arra ocsúdik, hogy valamit aláírt és a raktárba viszik, ahol odadobálják a holmiját. Mi lehetett, amit aláírattak vele? Olvasta?! Nem olvasta?! Úgy is jó. Nyomás! Megvan mindene? Ide: tegyen keresztet, ha a nevét se tudja leírni. Igenis. Most hova? Mit tudom én, mi vagyok én, a herkópáter?
KL És hol az a pont, ahol valaki megtörik?
Hogy hol, melyik vesénél, hanyadik bordánál? Az ideológiáknak is van Aranylegendája s ezekben sűrűn szerepelnek lebukott pártkorifeusok, akiknek szenvedéstörténetén jámborul okulhat a tagság: összeszorított foggal, csak-azért-se adták ki se felső, se alsó kapcsolatukat, inkább a mártírhalált választották. De mi, a demitologizálók nemzedéke, mi már tudjuk, hogy az igazság más; s aki a szakszerű kínzás-verés fizikai gyötredelmét állja és hírmondónak, csodamód életben marad – alig egy ezrelék. Bár van olyan elmélet is, amely szerint a „lótuszülésben” töltött hetek dohos pincemagánya, a bizonytalanság kilátástalansága oly lélektani nyomás, amely a megnyomorodottból még a verésnél is hamarabb kikényszeríti a légszomjat, a kiürülés vágyát, a bármi-áron-való vallomástétel kikönyörgését.
KL Ez hát a hitleri–sztálini veréstudomány elmélete s ki tudja, ugyanez, mutatis mutandis Nabukodonozorig, Tiglat-Pileszárig visszamenőleg. De tán töltenéd ki a részletekkel, gyakorlatilag, a magatok történetével. Hogy bírtátok?
Épp erre akartam rátérni. Tudod, nehéz különválasztani a későbbi rekonstrukciót attól, amit a vizsgálati ködösen kikombinálhat a pincén. A vizsgálatinak kevés támpontja van. Lassanként kiszámítja a (gondosan leszaggatott) gombjain, hogy a sötétben ki hol ül, ha ül és az ül, akire gondol; tehát amikor pisszegést hall (mást nem is hallhat a pincén, csak ezt a hívó pisszegést és ha a nyomozó rákoppint a fejére, tudhatja, a magasföldszinti verőszobán már várják) – mondom, ha oldalt hallja a pisszegést és valakit mellőle visznek el, hát a homályderengésben odaképzeli alakját és azt mondja: ez Gábor lesz; ez Tibor. Ha „vécézni” viszik és gombja-híja nadrágját fogva fél percre felmerül a sötétből, les minden elsuhanó arcot, minden találkozást. A „nagy alkalom” a reggeli séta: tíz-tizenöt perc, távolságtartás, lesütött szem.
Nagy, dombos virágágy körül, körbe-karikába, árgus szemű nyomozók felügyelete mellett. Az odasúgott fél szó, a sanda oldalpillantás. Csupa ismeretlen arc. Most mintha hátulról láttam volna valamelyik röpcédulázó cimboránkat, most meg rémlik, ebben a szoknyás árnyékban mintha a kiskolléga kisbarátnőjére ismernék. Van úgy, hogy a lányok séta közben vécére kéredzkednek a Felügyelő Úrnál, aki mogorván biccent: mehet. Akinek intett, felbaktat a dombtetőn lévő árnyékszékhez – a budinak ajtaja nincs – és mindenki szeme láttára végzi a dolgát, szoknyáját szemérmesen rátakarva, amennyire lehet. A Felügyelő Úr intenzíven figyel, delektálja magát. A vizsgálatosok sétája azon töri a fejét: ki lehet a lány, kinek a „kapcsolata”? Azt a kardinális kérdést tehát, hogy hol, kinél kezdődött a lebukás és ha elakadt, hol akadt el, a vizsgálati fel se teheti, mert nem tudja biztosra, hogy ki bukott le. Látod, az imént megpróbáltam ezt is, a tudálékos módszeresség mániájának engedve „szakaszokra” bontani: mármint azt, ahogy, fokról fokra, ismerős foltokra bontja az ismeretlent és beháromszögeli a lebukás térképét. A pinceverem rémlátásai: az első. A hadbírósági tárgyalás, a szembesítések: a második. A végső rekonstrukció, az életbenmaradottakkal való találkozás után: a harmadik. Ám az igazság az, hogy az ember szakadatlanul ezt bogozza, ennek a megszállottja: emlékeiben, zsigereiben lenyomozni, hol történt a hiba. Ki szaladt a nyomozók markába. Ha volt, ki volt a besúgó – ki lehetett.
KL És volt?
Csaknem kizárt. Amikor már utána vagyunk és a „felszabadított” Budapesten biztonságban érezhetjük magunkat, lemondunk azok elbeszéléséről, akik odavesztek, és abból, ami van, összeférceljük a cselekményszálakat, akkor már könnyen beszélünk: tudjuk, hogy Kenéz Gyurka és Marjalay odavesztek a Don-kanyarban. De amikor még 1943 júniusában vagyunk és a hadbíró százados, a bűnjelek-nyomtatványok között turkálva a fejedre olvassa a legterhelőbb bizonyítékot: „Katonák! Küldjétek a pokolra tisztjeiteket!” – akkor még nem tudhatod, nem éppen ők buktak-e le, a két zászlós, aki kivitte volna, ha vitte, a hadseregnek szánt röpcédulákat?! Mert ha ott, vagy útközben, avagy még indulás előtt buktak le és meglelték náluk a röplapokat, akkor öt-rossz. Amit Kelen Tibor szüleitől a háború után megtudtam, abból annyi kiderült, hogy az én hajnali elhurcolásom előtt két nappal már elvitték Tibort és apjával közölték, hogy telefonját négy napra kikapcsolták; sőt, ha nem is fenyegették meg, de –
KL Hogyan: hát Kelen Tibor apja be volt avatva? Tudott a dologról?
Dehogy tudott! A szerencsétlen, ő volt az, akit a legjobban elgázolt a váratlan tragédia! Nem fenyegették meg, de foghegyről, annyit odavetettek neki: mint magasállású kormánytisztviselőnek, tudnia kell, mi a kötelessége. Azonnal beadta lemondását a Külkerben. Persze nem fogadták el, hiszen még csak tisztáznia sem kellett magát, oly nyilvánvaló volt ártatlansága; továbbra is megmaradt hivatalában és minden pénzét, összeköttetését latba vetve, megpróbálta kihozni Tibort a Def-ről, mert atyai szívével amíg csak lehetett, kitartott amellett, hogy fia esetében csak „félreértésről” van szó. Naivitását megbocsátották, kíméleteskedtek vele; sajnálták – elszigetelték. Utóbb mint kiderült, meglepő kevesen buktak le, Marjalay már jóval előbb lekapcsolódott, a Gombich-fivéreket nem is keresték, a két zászlós ottmaradt a Don-kanyarban, sohasem tudjuk meg, volt-e velük belőle, merték-e terjeszteni, dobozostul behajították az árokba vagy a röpiratokat idehaza felejtették… Fény derült arra is, mennyire vaktában tapogatóztak és micsoda kontárok voltak a nyomozók.
KL Tisztázzunk valamit. A ti ügyeteket tehát nem a rendes bíróság tárgyalta, hanem a hadbíróság. És miért?
Így van: a Vezérkari Főnök Bírósága – vagyis a haditörvényszék. Alighanem azért, mert az ország hivatalosan hadban állt és hűtlenség esete forgott fenn. Azt is csak onnan tudtuk, hogy csupa egyenruhás tisztet láttunk az emelvényen – hogy katonai bíróság ítél ügyünkben (és a szülőknek – akik addigra felfedezték egymást és a közös bajban önkéntelenül „akcióbizottságba” tömörültek – minden igyekezete arra irányult, hogy ügyünket tegyék át a polgári bírósághoz: nem sikerült). Akkor láttam igazában először, újra, barátaimat, Ágoston Gábort, Kelen Tibort, a folyosón meg a tárgyalóteremben –
KL Hol?
Tán a Markó utcában? Alighanem. Nagy, sárga, mogorva téglaépület. Őket, meg egy sereg idegen arcot, csupa fiatalt. Mások is mozgolódtak; s történetesen a Műegyetemen összeverődött akkor a fiatalok egy csoportja, akiket „megmételyezett” az angol rádió, továbbadták a rémhíreket és hazafiatlan szellemben állították be a német utánpótlást biztosító magyar haderő „vágóhídra küldését”… A Defenzíva Osztálynak se fantáziája, se módszere nem volt. Vaktában ki-kilökték a csáklyákat erre-arra s a gyanúsakat, akiket összecsáklyáztak, megvakarták. Ebből a bűn-rezervoárból ki-kiemelgetve a gonoszokat, hol korosztály, hol illetőség, hol foglalkozás szerint megpróbáltak rendet teremteni a zűrzavarban, összemarkolták őket bandákba s egy-egy „szervezkedést” már mindjárt szaknyelven „csoportnak” tituláltak. Így csináltak a lebukott egyetemistákból Egyetemi Csoportot s minthogy bennünket négyünket-ötünket nem tudtak sehova tenni, hozzácsaptak ezekhez, „alcsoportnak” –
KL Nem lehetséges, hogy benneteket mégis Szalai András buktatott le?
Kizártnak tartom. Miért tette volna? Kinek tett volna szívességet vele?
KL A nyomozó szerveknek. Hogy biztosítsa a szocdem ifjúmunkások abszolút legalitását, lojalitásának látszatát. Hiszen azt mondtad, valójában ez a kommunista földalatti mozgalom fedőszerve volt…?!
Az volt és mi nem voltunk hajlandók, hogy csatlakozzunk… De Szalai Andrást már a mi lebukásunk előtt, áprilisban a bíróság két és fél évre ítélte s kötve hiszem, hogy nálunk tett kurta látogatásának emlékét egy esztendeig a memóriája fiókozataiban megőrizte volna. Ha a mi szervezetünk hatástalan, oktondi vállalkozás volt és ezért fitymálta, ugyanolyan hatástalan volt az, amit ők csináltak a fiatalokkal a Vasas Székházban, hogy a sztálinista lelkigyakorlatokon marxiótákat neveljenek belőlük; és végső fokon ilyen hatástalan – majdhogynem quantité négligeable – volt huszonöt éven át az egész baloldal. „Lánchídi csata”…?! Lorcsikám! Ne dőlj be a Rákosi-korszak propaganda-mítoszainak s te csak ne adj hitelt egykönnyen semminek, ami a mob filléres történelmi tudatában benne él. Mire a történész-„archeológia” a kegyetlen objektivitás mítosz-rombolásával feltárná cserepeit a kornak, hogy összerakja az igazi Lenint és ami utána következett, a látványnak a heted-nyolcadik nemzedék hátat fordít és attól elfordul; a 21. század más problémavilágban él. Szalai András? A hitbuzgó kommunisták mártírja; de amióta tudjuk, hogy a kommunizmus zúzája-legközepén az intézményes pauperizálás áll, nincs annál hálátlanabb, mint efféle eszmékért mártíromságot szenvedni s ha valaminek, ennek is odacsördít Montherlant vallásokhoz, ideológiákhoz fűzött örök lábjegyzete: milliók haltak meg olyan eszmékért, amelyek ma éppoly döglöttek, amilyen halottak az értük elesettek hullahegyei. Észnél légy! „A Téli Palota ostroma?” Tán Eizensteinnek jó ürügy lehetett a tömegjelenetekre a filmben: de mi sem lehetne a valóságtól távolabb. „A Bastille ostroma!”… Most olvastam egy francia történész új monográfiáját róla. Tudod, hány államfogoly volt a Bastille-ban, amikor a forradalmárok „a foglyok kiszabadítására, lerombolását elhatározták”?! Hét, Lorcsikám: hét. A Bastille kongott az ürességtől, amikor már be volt állványozva, hogy hivatalból elrendelt bontásához a melósok hozzáláthassanak. Tudom, mit fogsz mondani: „a népnek a legenda kell”. Persze, hogy a népnek a legenda kell. De mi nem vagyunk a nép.
KL Vagyunk-nem vagyunk: messzire kalandozol.
Szent Habakuk: igaz! Mille scusi. Tekintsd megnemtörténtnek kihevülésemet s ez is csak azt bizonyítja, hogy 74 éves fejjel az ember nem gondolkozhat úgy, mint 27 éves fejjel –
KL Annyi voltál, amikor bíróság elé állítottak?
Nem. 29. De 27 voltam amikor TORLON PÉTER című Horthy-kifigurázó, nemzet-és-vallásgyalázó vitriolos szatírámat Édes Hazánkról megírtam, és e nagy szatírikus regény elvesztésének köszönhetem megkerülésemet – azt, hogy még egy-darabban, épen megvagyok s itt ülünk: hiszed-nem-hiszed, ez a kerülő egyenesen odavezetett, mert ez a lényege annak, amit el akarok mondani. Közel fél évszázad távolából a tárgyalásról csak homályos emlékeim vannak. Fényes egyenruhák, feszülő peckes melleken a sorban fityegő kitüntetések, bozontos ősz szemöldökök; fel-felcsapó, rikácsoló hangok. „Tény-álladékolás” – „bűnhalmazat” – „az előttünk elfekvő” – „a fegyverrejtegetés ténymegállapításának fennforgása” – „a vallomás átiratához csatolt” – ilyen és hasonló nagykalapács-szavakkal verték a halántékomat. A katonai főügyész vádbeszédéből csak arra emlékszem, hogy a fejemre halált kért; az indokolás alatt olyan fülzúgásom támadt, hogy agyam képtelen volt befogadni a szavakat; csak az elcsodálkozásra emlékszem, hogy milyen lesz, ha egyik pillanatban még élek és a következő percben már három golyóval a szívemben és kettővel az agyamban – végigterülök a kivégzőárok fűágyán. (Kelen Tibor, Ágoston Gábor esetében huszonöt évi fegyházzal beérte volna: az én bűnöm bizonyára „főbenjáróbb” lehetett – hamarosan azt is megtudtam, hogy miért.) Míg a haditörvényszék ítélethozatalra vonult vissza, kedvemre kinézhettem magam a bűnjeleken, bizonyítékokon, az asztalon végigrakva: a másfél tucat pisztoly, az írógépeim, a Roneo-sokszorosító masinák, a röpcédularakaszok… Megpróbálok összenézni „bűntársaimmal”: de Gábor is, Tibor is maga elé mered és nem reagál. Nem mernek? Neheztelnek rám? Keveslik a kilátásba helyezett 25 évet és elirigyelnék tőlem a füvet, amibe majd beleharapok? Másik emlékem: int az őr. Kövessem. A tárgyalóterem elé vezetnek, ahol a bíróság épp eltűnőben van; a bíró hátramarad, megfordul, bevár. Az előtérben állunk; hozzám lép és egészen közelről, a dühtől elzöldülve, inkább sziszegi, mint mondja:
– Beleolvastam a kézirataiba. Szégyelje magát! Magyar ember létére. A magafajtája, a maga eszével, aki az ország dísze lehetett volna és kellett is hogy legyen: azt mondja meg nekem!… Hogyan kerülhetett ebbe a szemét társaságba?!
Azt hittem, szembeköp. Sarkon fordult és katonás léptekkel bemasírozott az oldalteremben.
KL És az ítélethirdetés…?!
Aznap elmaradt. Az egyik gazdag fiúnak az Egyetemi Csoportból tüneményes védője volt, ez az ügyvéd, de meg mások is, bizonyításkiegészítésre haladékot kértek, és a bíróság – ami haditörvényszéknél szokatlan, de most, tekintettel a vádlottak többségének fiatal korára – a kérésnek helyt adott. Csakhamar szétcsaptak bennünket zárkára, és másnap, harmadnap ki-kihoztak bennünket: ügyvédi beszélőre, annak, akinek volt mit beszélnie s akinek nem volt, hogy a derék, ősz-kopasz bácsika odaadja és végigvárja, amíg a Mama-Szemefénye elfogyasztja a mama-csomagolta elemózsiát.
(21) Sakkhúzások a színfalak mögött; magas állású, többszörös atyaúristenek megkörnyékezése. A paraszthajszál jogi különbség a regényrészlet és a röpcédula közt. Vergődés, vívódás, letargia a zárkán; ólomálmos kimerültség. A goromba prókátor, akinek esze ágában sincs, hogy tekintettel legyen védence lelkiállapotára – avagy az ügyvédi beszélő, amiben nincs köszönet. A szerencsétlen flótás lássa be, hogy halálos ítélete „jogos és helyénvaló”. A memória kihagyásaiból; a megmenekülés két változata. Ítélet első fokon; a fellebbezés halvány reménye. A remény már-már szertefoszlik, a mentőakció leáll. Ez is emberi tapasztalat, a börtön is otthon. A filozófia haszna. „Oly jó követni emberélet.”
KL Hány napra napolták el a tárgyalást?
Gondolom, nyolc-tíz napra. Amikor a katonai főügyész ügyemben a halálbüntetés kiszabását követelte, a felcsapó szóra, a golyó általi halál gondolatára megizzadt a nyakszirtem; ezt azután is, több ízben tapasztaltam, valahányszor a zárka idegölő magányán újra végigpergettem a tárgyalást; s többször is végigrágtam magam rajta, ha akartam, ha nem. A fülembe csengett az egyenruhás százados magas tenorja, ahogy rikácsolva s olykor dühében nyerítve – hosszú részleteket olvasott fel ominózus „hadparancsomból” – ezt a provokatív címet adtam annak a röpcédulának, amelyet a katonáknak szántunk – és szónoki pózban széttárva karját, hogy mi mindennek az ismérvét merítem ki: haza-, vallás-, nemzetgyalázás, felségárulás, hűtlenség… A Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA regényfolyama csak néhány gunyoros fricskát kapott; a TORLON PÉTER-t, mely narancsvörös irattartóban ott hevert a többi bűnjel között, tajtékozva készítette ki: a Főmagasságú Úr gyalázatos beállítású torzképe, közéletünk, közintézményeink, közállapotunk, egyszóval a Haza gyűlöletes gúnyrajza, de inszinuációival ördögi-ravasz és nem az a hagymázos elmeszülemény, amelyet csupán az őrület agyalhat ki, mert ebben a tébolyban rendszer van s a védelem nem hivatkozhat a vádlott hibbant elmebeli állapotára. Mindez persze előkészítője volt a „Hadparancsnak”, amely bekoronázta a főügyész jól felépített érvelését. Aki katonáinkat arra uszítja, hogy tagadják meg az engedelmességet, lőjék le hátulról tisztjeiket és fehér zászlós parlamenterrel jelentkezzenek az arcvonalon – az nem kevesebbre biztat, mint hogy legyilkolt tisztjeik hulláján keresztülgázolva, katonáink álljanak át az ellenséghez. Mert hogyan értelmezzem másként az előttünk elfekvő és „Hadparancs” felzetű szennyirat ama kitételét, hogy „küldjétek a pokolra tisztjeiteket”…?!
KL Ilyen jól emlékszel…?
Ilyen rosszul emlékszem. Már abban sem vagyok biztos, hogy a hadbíró századost avagy a főügyészt hívták Balthazárnak; pedig 1945-ben felkutattam és eszmét cseréltem vele. Nem akarok az ókor történetírói – egy Thukididész, egy Tacitus fortélyával élni, akik tudni vélik, miféle rhétori fogásokkal élt és szóról szóra milyen lelkesítő szózatot intézett a csatasíkon felsorakozó népáradathoz a császár, mielőtt jelt adott a támadásra. Mi egyebet mondhatott volna a fővádló; tán másképp krákogott vagy máshogyan csoportosította árgumentumait, de a lényeg maradt. A „Hadparancs”. Mint utóbb kiderült, nálam több ízben volt házkutatás, egyszer Édesanyámnál is. Tőlem elvitték azt a bőröndnyi kéziratot, amely most a hosszú asztalon ott sorakozik a bűnjelek között; de hogy Édesanyámnál is vannak bujkáló kéziratok –, azt ki fújhatta be, máig se jöttem a nyomára. Alighanem valamelyik nyomozónak magától kijárta az esze. Kimentek, a raktárlakás egyetlen szobájában négyen meglengették a nagy, ócska hármasszekrényt: álljon félre, asszonyom! – szólhattak rá anyámra; nagyot lódítottak a fehérneműs szekrényen, hogy előreborult és kiadta tartalmát. Aztán felállogatták és beleturkáltak a padlón szétömlött ágyhuzatok között. – Itt is egy! Itt is egy! – emelgették elő a dossziékat, sorra bevágták egy kosárba és már vitték is mind.
KL A Berda-családot nem háborgatták?
Miattam? Soha. Lencsit se, meg se keresték, pedig volt nála egy-két másodpéldány, jelentéktelen írások. Mindezt szüleim elbeszéléséből tudom. A röpiratok egy része Kelen Tibortól került a bíróság hosszú asztalára; a regénykéziratok a Csodák Országa dossziéjáig bezárólag – tőlem; csupán a TORLON PÉTER lappangott Édesanyám fehérneműs szekrényében s hogy olvasta-e és ő volt-e, aki rálelt a kibontakozás nyitjára vagy én voltam ennyire „észnél”, ahogy dr. Johnson is mondja, hogy semmi olyan borotvaélessé nem teszi az elmét, mint az a tudat, hogy halálveszedelemben forog (depend upon it, sir, when a man knows he is to be hanged in a fortnight, it concentrates his mind wonderfully). Űzötten járkáltam fel-alá az éktelen magasra helyezett katedrálüveges ablak alatt, a zárka mély aknájában, és kerestem a „hiányzó szálakat”, amelyeket akkor még honnan is tudhattam volna. Csak addig juthattam el lebukásunk rekonstrukciójában, hogy Kenéz Gyurkát tán már agyon is lőtték, a nála talált „Hadparancs” soha nem jutott el ezredéhez s példányai itt vannak a bíróság „elfekvő bűnjelekkel” halmozott bűnhalmazati asztalán. Kulcscsörgés, feltárul a vasajtó, ügyvédi beszélőre, mozgás-mozgás… De mielőtt erre az ügyvédi összecsapásra rákeríteném a szót, engedj meg egy öreg kazuistához illő, magántermészetű, különbejáratú közbevetést –
KL A lényeghez tartozik?
Attól függ, mit tekintünk lényegnek. (Hátha a nagyérdemű olvasó e szempercenetben, ölébe eresztett könyvvel, azt tekinti lényegnek, hogy hol lehet szép borjúfelsált kapni nem túl drágán és sorban állás nélkül.) Íme a kitérés –
KL De csak ha nem messze térsz ki és rátérsz arra, amit tudni szeretnénk –
Máris. Lorcsikám! Légy keresztényi indulgenciával a veremlakó iránt, aki a kétségek kútbörtönében él. Az a kisebbik baj, hogy a „halálosok” avagy halálraszántak zárkájában töltött gyötrelmes tíz nap felidézése most is felkavar, és a felnyíló sebek még mindig visszafájnak – de csak nekem. És ez itt a baj: a nagyobbik. Mert micsodás rideg, unatkozó közönnyel olvashatja ezt az a fiatal szempár, akinek már a forradalom is antediluviális (másoktól hallott meskete), hát még a második világháború: az csak az özönvíz-előtti-özönvíz! A francia erre az én történetemre azt mondja, vieu jeu, az angol, old hat (ócska kalap). Félő, hogy az én lompadláson összeszedett kacabajka-történetem olyan kalap-ócskaság, hogy igazában már kalapszámba se megy és nem hogy lyukas-viseltes, de már olyan, mintha a határban álló madárijesztő piszkafa-fején ázott-rongyolódott volna öt évtized minden hóförgetegének, perzselő napjának kitéve… Folytassam-e? Akit még érdekelne, van-e olyan, vagy megint csak az archívumok négy átkozott falának beszélek?!
KL Piros a klotűrlámpa, felgyulladt: megvonom a szót! Onnan, hogy visznek ügyvédi beszélőre: mozgás-mozgás…
(Én is mondhatnám erre, amit a kisbárány mondott a farkasnak: „meghalni meghalok, de kergetni nem hagyom magam”. No jó.) Ha nem is tudtunk róla, de sejtettük s szurkoltunk a szülőknek, hogy minden követ megmozgatnak. Csakhogy a hegyek megmozgatásához nem elég a hit: pénz is kell. Így azután a színfalak mögötti mentőmunkálatokban csak természetes, hogy Kelen József – Tibor édesapja – hamarosan a főszervező szerepében találta magát: ő szállította az összeköttetéseket és ő volt az, akinél a pénz nem számított. Nyilván az ő révén jutottak az én szüleim is Sándor Pál országos hírű ügyvéd előszobájába, aki kegyesen vállalta ügyemet. Sándor Pál országgyűlési képviselő és ismert közéleti notabilitás emlékezetem szerint impozáns, magas úr volt s oly varázslatos aurájú, mintha csak Fantin-Latour festette volna meg; igaz, a per tárgyalása során csak akkor szólalt meg, ha kérdezték s oly röviden, mintha a torkára forradna a mondat fele – sebaj, gondolhattam, az ilyen csudaembereknél a Kézrátétel a fontos: rebesgették, hogy József főherceghez is bejáratos és ismeri Keresztes-Fischer belügyminisztert… Nos, aki engem ügyvédi beszélőre várt, az nem ő volt, hanem, gondolom, valamelyik amanuensisze, amolyan vén bútordarab, ki-és-besegítő öregróka a főprókátor mellett. Fekete ruhás, alacsonyka, pohos, tar koponyás emberke – ésde még ki se nyitotta a száját, már megéreztem. Ez nem „védeni” jött, hanem lehordani. De miért, miért? A fal mellett várakozó katonának akar imponálni, ostoba szólamaival?!
– Nem rejtem véka alá, ügye rosszul áll, barátom. Mit képzelt, amikor ezeket írta?! Még hogy „hadparancs”! Megáll az ember esze. „Küldjétek a pokolra tisztjeiteket!”… Mi?! He?! Aki ilyen röpcédulákat terjeszt és a hadsereget az ellenséghez való átállásra uszítja! Józan ésszel! Mondja meg maga: milyen álláspontot foglaljon el a védelem, azok után, hogy maga adja a vád kezébe az adut…?! Még meg se szólalt és már magára vall! Igen-igen! Milyen lépése marad még a védelemnek, azok után, hogy aki a tisztikar legyilkolására uszít, amikor a nemzet hadban áll, arról az isten se mossa le a hűtlenség vádját, az isten se! Hűtlenség, hazaárulás, felségárulás, nemzetgyalázás, vallásgyalázás és mind: bizonyított, hogy jobban se kell. És ha teszem, ami több mint valószínű, hogy a hadbíróság ügyében halálos ítéletet hoz, hogyan terjessze fel kegyelemre a védelem a Kormányzó Úrhoz, ahhoz a Legfőbb Hadúrhoz, akinek honvédjeit a tisztikar legyilkolására uszítja? A Főmagasságú Úrhoz, akit regénynek álcázott förmedvényében a sárga földig lepiszkol, és aki, mert ha nem volna tudomása róla, hát elárulhatom, ami a képviselő úrnak már a fülébe jutott s noha engedélyt rá nem kaptam, de megérdemli. A belügyminiszter úr őméltóságától magától. Hogy egy leirati példányát a Palotába kérette és már első bepillantásra Őfőméltósága felháborodása nem ismert határt: őhozzá terjessze fel a védelem, kegyelemre? Hát az Édesanyjára nem gondolt? Mit képzelt maga…?! Rendkívül sajnálom, barátom, a védelmet lehetetlen helyzetbe hozta, a védelemnek a maga ügyében több lépése nincs. Üzen valamit? Csak a legközelebbi hozzátartozónak. Mit üzen?
KL És te? Üzentél? „Végrendelkeztél?”
Holtsápadtan még motyogtam valamit és nemsokára bedörrent mögöttem a zárka vasajtaja. Itt bajban vagyok: elhágy az emlékezet; regényes betoldással, fantáziám szabadjára engedésével nem akarlak félrevezetni. Szerencsére a hiányzó láncszem lényegtelen, mert az eredmény ugyanaz volt, történt légyen akár így, akár úgy. Az első változat: az én elmémet tette olyan borotvaélessé a veszély, hogy elgyávultam és így okoskodtam – üsse kő a kéziratot, inkább az vesszen oda, mint a szerző. Betettem a bogarat az ügyvéd fülébe: a „hadparancs” nem röpcédula, hanem (eredetileg) egy regényrészlet első fogalmazványa. A másik változat: összeszorított foggal hallgattam arról, hogy benne van a regényben: vesszen a szerző, maradjon meg a kézirat. Igen ám, de ezalatt az ügyvéd Édesanyámnak is elébe tárta, ügyünk milyen reménytelen, a „hadparancs” a hűtlenség egyértelmű bizonyítéka s érte a kivégzőosztag előtt a helyem; azzal idézte az ominózus kulcsmondatot. Édesanyám szeme felvillant a kulcsmondat hallatára:
– Hogy „küldjétek pokolra tisztjeiteket”?! Hiszen az a fiam TORLON PÉTER című regényében benne van. Az nem röpirat; hanem irodalom.
Mit szaporítsam a szót: ez mentette meg az életemet. Az egyik heroizál, a másik deheroizál: a két változat közül hogy melyik az érvényes s az, ahogyan igazában történt, nem tudom. A világ minden államvédelmi szervének van intellektuális osztálya, amely kiértékeli a „gondolatbűnöket” tartalmazó, gyanúba vehető irományokat. A Defenzíva Osztálynak is volt, de ezek a szürke filiszterek figyelmetlenül olvasnak és nem vették észre, hogy a „hadparancs” ott is szerepel. A TORLON PÉTER-ben, amikor a Nagy vagy Csendetlen Óceán körülfolyja és elárasztással fenyegeti Aostát, és Pupák Miákulusz Drákó (vagy Pupáciusz Mikulás Drákó) egyre-másra hozza honmentő statáriális törvényrendeleteit és rangban mind előbbre léptetve önmagát, kinevezi Teljhatalmú Tiprátornak, majd Országos Bitrátornak, stb. stb., akkor visznek be főhadiszállására egy sáros, földről felszedett cédulát, és a cédulán, egyebek közt, ez áll: „küldjétek a pokolra tisztjeiteket, jó katonák…!” A Def intellektuális osztályán az olvasó filiszter nem vette észre: Édesanyám észrevette. Sándor Pál, a védőm (s ezúttal bizonnyal nem pohos-tar koponyás amanuensisze, hanem daliás-délceg tulajdon-maga) máris szaladt Keresztes-Fischer belügyminiszterhez, aki áttelefonált a honvédelmibe: új bizonyítékok merültek fel az Egyetemiek ügyében, hallgassák meg a védelmet. Sándor Pál a maga szuggesztív, finom modorú fogalmazásában, azzal a római szenátor arcélével és parlamentáris lendületével, mert már a második tárgyaláson nagyon-is-hogy ott volt, a vád képviselőjét szemmelláthatólag zavarba hozta azzal a nemvárt új aspektusával a dolgoknak, miszerint. Lehet, hogy valamivel nem értünk egyet, sem szenvedélyességével, sem eszmeiségével, sem tartalmával. Ami irodalom, az a fantázia műve; márpedig a fantázia szabadságát és annak határait hiba volna jogilag körülhatárolni, legyen bár az irodalmi mű, per se, mégoly gyűlöletes. Téves úgy felfogni az első fogalmazványt, miszerint az „röpirat” lenne, bárha a látszat ellene szóljon: szó sincs röpcéduláról… Fiatalok, meggondolatlanok, nincsenek mindig tisztában a szavak horderejével, következményeivel, bla-bla. A főügyész a gallérján nagyokat tágított, mintha szűk volna; és mintha citromba harapott volna, olyan képet vágott, de – hátrált az agarakkal. A második tárgyalás ítélethirdetéssel végződött: tizenkét évi fegyház a VKF-bíróság katonai fegyintézetében.
*
Gályáink nem voltak, tengerünk nem volt, az emberi erővel hajtott tengerjáró hajók kimentek a divatból, a gályarabság kiment a divatból, ki, mint az ókori perzsák, punok/föníciaiak, rómaiak általános-és-legközönségesebb kivégzési módszere, a keresztre feszítés. Maradt a civilizált golyó általi halál, melyet szerencsés esetben a széleshátú irodalom kontójára, és a kulissza mögött körüludvarolt kegyelmes asszonyok-és-bálanyák csodás közremunkálásával szigorított szabadságvesztésbüntetésre lehet változtatni. Hogy a szabadságnak még a szigorítatlan elvesztése is mekkora büntetés, azt az tudja csak, akinek benne része volt. Aki innentova úgy érzi, hogy erre a könyvre rászakad a dögszürkeség darócfüggönye, az fogalmat alkothat arról, milyen élet a börtönélet, amelyben a büntetés tetemes részét képezi, hogy „semmi sem történik”, és a fogoly erre a „semmire” vár; a fegyházi daróc-ruháktól a pokrócokig, a falak szürkeségétől a hajnali szürkületig minden szürke; még a nyelvünk lepedékén is ugyanaz a dögletes szürkeség.
A társadalom megkapta, amit akart, biztonságérzete újabb élénkítő injekciót kapott. Az ilyen per másmilyen, mint konstrukciós, nem is lehet: ruggyantahusánggal, az ütleg szabvány-alkalmazásával a naponta végigvert tenyereken-talpakon, míg végezetre a vizsgálati lépni-fogni nem tudott, egybeterelték a gyerekeket, a közöttük lézengő néhány egyetemista tiszteletére „egyetemi” rangra emelték és a kelepcébe csaltakat elnevezték „szervezkedésnek”: zömmel vadidegenek voltak, ott ismerték meg egymást; jobbadára egyenként voltak „forrófejűek” s kettesével-hármasával külön-külön addig izgágáskodtak, amíg a fegyházba a vasseprő be nem seperte őket.
A megkönnyebbülés pokla volt.
A megkönnyebbülésé, hogy a verésnek vége, az éjszakai jajgatás figyelésének és a találgatásnak, hogy melyik felügyelő kit verhet most: annak vége; de a miénk – hogy a pokolfenék alatt nincs a pokolnak még egy emelete, ahová tovább zuhanhatnánk: a miénk a rondabugyor biztonságérzete volt s aki természettől az volt – a sötétenlátó leírta magát, fogyatékba hozta életét: elfuserálta. Mindennek vége. Ne csudálkozzunk ezen, senki emberfia nem hord kristálygömböt agyának Corpus Callosuma alatt, hogy lássa-tudja, amit a jövő tartogat, a háború kilátása nem volt sem olyan rózsás, sem kimenetele olyan egyértelmű, mint ma hinnénk. Újdonság volt maga a szó is, az hogy „sündisznóállás”, és a német visszavonulás végzetes jellege még nem bontakozott ki. Az 1943. január 31-i sztálingrádi kudarc még nem tűnt annak a döntő vereségnek, amitől megfordulhat a hadiszerencse, hiszen alig másfél hónappal később, március 14-én a németek visszafoglalták Karkovot, és az orosz arcvonal megint rogyadozni látszott. A mi „szervezkedésnek” elkeresztelt kompániánkban is akadt olyan kökényszemű szőke fiatalember nem egy, aki úgy került velünk-egy-slamasztikába, mint Pilátus a credóba: nem volt se baloldali, se politikai érdeklődésű, hitt az újságok nácibarát propagandájának, és élete perspektíváját nem a legrózsásabbnak képzelte. A „győzelem” után – ha a Führer a börtöntöltelékek életét meghagyja –, hosszú büntetésének letöltése után, élete végéig mint megbélyegzett ember vegetál; nem tudta, mi gázolta el, hogy ott találja magát, ahol a legkevésbé sem szerette volna, és szemrehányó kelletlenséggel nézett körül.
KL És te is ezek közé tartoztál?
Nem rólam szól a történet, Lorcsikám; hanem százezrek lélektani letétjéről, „háborús pszichózisáról” akkor, amikor országunk az álságos „paradicsomi béke” szigete volt s ahol jómagam is a belőle ígérkező „nagy filmalkotás” észrevétlen statisztája voltam, a rohanásból egy kivillanó parány, akinek jelenése nincs. Emlékezz vissza, hogyan festi Tolsztoj a Háború és béké-ben azt az ágyúival buffogó, bizonytalan, alaktalan kavargást, amit „csatának” nevez s-épp-csak-hogy egybelát a szó gyűjtőlencséje; de aki benne kavarog, a puskaporfelhőben képtelen átlátni a roppant terepet; mint ahogy Napóleonnak sem volt áttekintése.
KL Tudod mit, tegyünk úgy, mintha mégis rólad szólna a történet.
Soha! Mindig a körülöttem-valók az előbbrevalók: ők érdekelnek. De annyit elárulhatok, hogy mi – a „szervezkedés” – kevésbé ismertük egymást, mint amilyen jól ismerték egymást a szülők. Többnyire jómódú, középosztálybeli „izgága” fiatalok voltunk, minden anya a maga „egy szem fiáért” nőstény oroszlánként harcolt s ha valakiről – az én Édesanyámról elmondható, nemhiába kapta az „Oroszlán-mama” családi epiteton ornanszt. A szülők akcióbizottsága az ítélethozatal után azonnal mozgósított, a „kijáróknak” (ez akkoriban valóságos foglalkozás volt) zsírosan megkenték a tenyerét, a többszörös atyaúristeneknek, rangjukhoz-címükhöz, összeköttetéseikhez mérten gazdagon bélelt, diszkréten leragasztott pénzes borítékok vándoroltak a belső zsebébe; ügyvédeik beadványokkal árasztották el a honvédelmit, meg az igazságügyit: megindult a fellebbezési kampány. S hogy ennek megint csak Kelen bácsi volt a főmozgatója és hogy miért tartozom neki különös hálával – azt is elmondom rendre-sorra, de ez már csak a kései utánjárások, visszamesélések eredménye, afféle bizonytalan rekonstrukció.
Jó időbe beletelt, amíg rájöttem, miért „hallgatnak” az én szüleim, míg a többieknél ezer jelét látom, hogy mentő csápjaival kinyúlik értük a család. Édesanyám az ítélethozatalt követőleg idegösszeomlást kapott s szerepét az én ítéletem ellen való fellebbezésben Kelen József vállalta magára. Összeroppanása tán nem is az ítélet hatása alatt – hanem később következett be, hetekkel utána; mert – ahogy mondani szokás – minden úgy összejött. Üzletük a „bolondokháza” volt s így is emlegették egymás közt; s bármi morbid jelenség volt is a háborús konjunktúra, melynek baljós hátulütője még hátra volt, akkor, 1941-től ’44 közepéig ez a fellendülés az ő üzletükben is megmutatkozott: a boltban állandó volt a „rumli”. Új pinceraktárakat béreltek; megduplázták a személyzetet. Reggel ötkor keltek, este tizenegykor feküdtek le; reggeli hétre Édesapám már feldobta a redőnyt. Édesanyám ott ült az üzlet legvédettebb sarkában, egy magasított, a huzat ellen körülüvegezett, páholyszerű pénztárkalitkában, ahonnan az egész „rumlit” beláthatta, és örökké mosolygott. Mindig is a megvesztegető nyájaskodás és a boszorkányos fejszámolás csodája volt; vevőköréből nem egy asszony benső barátnőjének tekintette (anyám tucatjával volt kénytelen ápolni ezeket az egyoldalú barátságokat) s hovatovább az utca gyóntatója-és-tanácsadója lett mindennemű lelki, szerelmi, kuruzslási, álomfejtési, féltékenységi és családi-perpatvar ügyekben. S mindezt nemcsak olajos modorban adott jó tanáccsal, de mézmáz mosollyal is győznie kellett, hogy az üzleti örökmosolyba belemarjultak az arcizmai, sőt, emberséggel is – mert bármennyit kárpáltam érte, váltig mérlegelte-fontolgatta-és-odaadta-áldozta magát. S minthogy Édesanyám „intézmény” lett az utcában, hiába titkolta, a kisírt szeme elárulta – az intézmény fia lebukott, a rendőrségen van. És mi a vád ellene? Csalás? Sikkasztás? Hűtlen kezelés? Nem, valami más. „Más?!” Mi lehet még, mi az a „más”?! Csakhamar a „barátnők” (vevők) belső körében a kedvenceknek Édesanyám kénytelen volt egy-két bizalmas szót elejteni róla, hogy mi történt velem, kivált a lányos anyáknak, akik sokáig kombináltak „vejüknek”, vagy akik gyerekkorom óta ismertek.
KL „Vejüknek” kombináltak? Ezekről a szerelmi ügyeidről egy szóval sem emlékeztél meg!
Nem, hiszen nem emlékeztek meg a Hymen-Hírek sem… Pompás kifogóháló volt a szüleim „Gyarmatáru- és Vegyeskereskedése”, ahogy a cégtáblán felfestve állt. Óhatatlanul felfigyeltem rájuk, ha arravetődtem, és szemügyre vettem a benne lubickoló fiatal potykákat. Sem a burukkoló hangú, csupa-kebel Kláriról, aki harmadízben már a kezembe nyomta nimfomániás névjegyét (vigécnő volt a szentem), sem arról a kövérkés jolie laide-ről, akinek az édesmamája perrel fenyegetett, hogy ha jó volt a lánya, mikor a szüzességét elvettem, akkor legyen jó feleségnek is (Édesanyám jóízűt kacagott fenyegetésén, amitől megzavarodott) – nem, ezeket fülbegyónásnál neked elmulasztottam elősorolni; de hékám, ez csak a Rövidített Változat s te sem vennéd jónéven, ha tizenkét kötetben kitálalnám a Teljes Élettörténetemet és miért? Mert már Voltaire is megmondta: le secret d’ennuyer est celui de tout dire. Ha elhallgatok valamit – ezért teszem és nem azért, mintha elhallgatnivalóim volnának.
Bizonyára tudod, milyen a pesti nagyocska szatócsbolt, ha „rumli” van, az emberek a pultnál ölik egymást, gyomroznak-könyököznek, nyújtogatják árulistájukat, a kiszolgálók az igazságtevés élőszobrai, udvariaskodva rohangálnak, hogy majd felbuknak egymásban, a lárma pokoli s mindeme „rumlin” a bolt királynője, a tolongás agyidegközpontja a magas pénztárkalitkában uralkodni iparkodik. Gondold el, mit jelent naponta ezerszer, ezer tételt fejben számolni egy asszonynak, aki nemcsak pénztárosnő, hanem anya is, és tudja, hogy a fia valahol Északkelet-Magyarországon, börtönben van. Hajnalban kel, mosakszik, előkészül/előkészít, éhomra beindul, reggel nyolc tájban, lázas munka közben s csak falva, a „rumliban” reggelizik, kedvenceinek („barátnőinek”) mintha mi sem történt volna, osztogatja kuruzsló-tanácsait, hogy mivel kenegessék a kedves nagymama idegzsábáját, ki melyik pedikűröshöz, hova vigye a bütykét, belepillantani a kisfiú első év végi bizonyítványába, hogy a mamája meg ne sértődjék és így tovább… Akkora volt a hajtás, hogy Édesanyám beleroppant, vasidegei felmondták a szolgálatot. Az orvosi vizsgálat eredményétől Édesapám annyira megijedt, hogy alkalmazottainak azonnal hatheti fizetéses szabadságot adott és levitte a feleségét (akit mellesleg nemhogy imádott, de bálványozott) egy vidéki szanatóriumba, gyógyulni, pihenni, „kikapcsolódni” –
KL Hová? Nem tudod?
Nem emlékszem. Fogalmam sincs. Valami fürdőhely lehetett. „Kikapcsolódni” abból a traumából, hogy a fiát tizenkét évre lesittelték, és a fellebbezési prókátorháború közelharcában nem lehet ott. Kelen bácsinak volt annyi esze, hogy közléseiben elhallgassa – kegyelmesék és őméltóságáék nem sok jóval biztatják és Keresztes-Fischer belügyminiszter úr, aki már eleget sopánkodott a „kölykök” fiatalságán, a hadügyben süket fülekre talált. Az ítélet jogerős, fellebbezésünk ügye rosszul áll. Tudod, Lorcsikám, az én hármas – vagy inkább kettő-plusz-egyes – tipológiám az embereket erre a két csoportra osztja: hátrafelenézők, előretekintők. Van, aki a múltak emlékvilágába menekül s még segít is a megszépítő messzeségnek, hogy álmodozásaiban továbbszője, bearanyozza a volt-nincset a zárka dögszürkeségén, ahol negyvenedmagával magányos. Van, aki csak-azért-is lélek, amolyan toporzékolva-optimista, és örökké tervel, látni véli a jövőt, biztos a dolgában: előretekint. Én ebben a karakterológiában a harmadik típus vagyok. Az, aki kilép a bőrzsákból (ahogyan Bergson század eleji ellenlábasa, Felix Le Dantec oly szerencsés szóval az emberlényt epitomizálja, mert Le Dantec is, akárcsak én, túl van az ókor eszmei rezidúumain, istenelméleten-lélekelméleten) – kilép a bőrzsákból és magától, meg a hoi polloi sokadalmától, ahova belecsöppent, messze eltávolodva, csillagsugárvasútra kap és a jelenségvilág köldökénél megülve, szemügyre veszi a létegészet; a létegészet, melyben nincs rangja Alulnak, Felülnek, ésde se börtön, se trón – csupán a dolgok fizikai viszonyszáma számít. Ilyen és ez a filozófia haszna; vagy ahogyan Thébai Kratész fogalmazta – a filozófia haszna az, hogy minden sorsfordulat készen talál. Rajtam áll, hogy mire használom a börtön újdándi optikáját; hogy ostobának bizonyulok és benne vergődve zsákutcámban, baromságom tüskéivel összevérezem magam; vagy gondolkozónak bizonyulok, aki szünös-szünhetetlen e püthagoreus, szörnyeteg kíváncsiság hatalmában és hipnózisa alatt, mindegyre a körülötte-valókra figyelmez. Mert tudnod kell, hogy dúsgazdag volt ez a Kratész, de vagyonát bankárjának átadva s mint fiainak örökhagyója, úgy végrendelkezett: amennyiben fiai ostobának bizonyulnak, ám örököljenek; de ha lelkéből-lelkedzett olyanok, akkor ne örököljenek obuluszt se: filozófusnak minek a vagyon?
KL És igazán így gondolod?
Szeretem benne a képes beszédet; s igaz is, amit mond, hiszen filozófusnak lenni – nincs égen-földön kincs, ami ezzel felérne; de amúgy már inkább a legnemesebb lelkű Epikurosszal tartok s a Kert fenntartásához – rabszolga kell; s ennek a Kertnek a műveléséhez önként jelentkeztem, Nagy Szent Voltaire Urunk szellemében. Mindez eszméim higiéniájához hozzátartozik; már ami azt az érzelmi képességemet illeti, hogy a létegészben az emberlét egészét is képes legyek a száguldás időperspektívájában, messziről-kívülről egybelátni, erről egészséges hormonforgalmam gondoskodik, az „életinger”, amely minden ősingerképzés hordozójában, talamusztelepemben szilárdul behorgonyozva – mindmáig ott van, és innen van érzéki kíváncsiságom, amivel nemcsak a magamét, de minden emberélet peripetiáit, hányódásait, evickélő kutyaúszását alattomos mélyáramok, alárántó forgók között váltig nyomon követem s ebbeli késztetésem nem szűnik, s minél inkább fájna elszakadnom látványától, annál inkább elmohósulok. Tán ezt példázza (s ezért is, zárjuk ezzel ezt a kötetet) ez az 1943-ban keletkezett börtönversem is (csupán „kabátakasztója” volt az a világjáró kalandor cimborám, akit elnyelt a dzsungel s úgy halt meg, egy jóval korábban beszerzett malária utolsó rohamában) – ésde még a címe is ennek a gondolatnak a zenei felütése:
|
Életút II.
Minden hajó hazám
| „Le fruit est aveugle. C’est l’arbre qui voit” |
| „A gyümölcs – az vak. A fa az, aki lát” |
René Char, FEUILLETS D’HYPNOS
(1) A Titkos Történetek és azok megírhatatlansága: Prokopiosz I., II. és III. A Börtönköztársaság országos alagsora. Megérkezés, elcsodálkozás, megdöbbenés – lemondás. Tetszélet Tükörországban. Zárkai barátságok a vonzrokonság alapján; zárkai ellentétek az emberdzsungel örök törvényei szerint. „Nagyapó” és „Imre bá”. Az ún. kollektíva kicselezése. A paradicsom, amelyet a pokolra kíván mindenki. A Jóság és a Gonoszság önmegtartóztatása – avagy irodai szépnapok. A környezet eróziós hatása és a reménység elvörösödése; ráhangolódás a „felszabadulás” ábrándjára. Börtönversek – tűzrevalónak.
| I know not whether Laws be right, |
| Or whether Laws be wrong; |
| All that we know who lie in gaol |
| Is that the wall is strong; |
| And that each day is like a year, |
| A year whose days are long. |
(Oscar Wilde, THE BALLAD OF READING GAOL)1
KL Életutad új állomásához érkeztünk, rút fejezethez ezen a ragyogó szép reggelen. Akkor hát – Szent Pállal – az Ismeretlen Isten nevében: kezdjük el.
Legyünk ravaszak, mint a rókák és szelídek, mint a galambok. Nem bánom, de rákényszerítesz, hogy kimondjam. A glasznoszty nevében! Kezdjük el.
KL Lelkünk rajta – de ne vinnők túlságba…
Nem; s majd csudálni fogod, milyen behúzott körmű leszek. Tisztában vagyok vele – hogy Te most itt vagy és a magnót kezelheted, azt is a Kádár-kormányzat egy nagylelkűségi rohamának köszönhetjük. De bizonnyal te is sokat hallottál az istenek malmairól (nem a mi egyistenhitünk egymalomkövű – hanem az olümposziak sokmalomkövű idő-őrlőiről, amint azt egy rég elfelejtett költő után Sextus Empiricus idézi, és nála, az ő Adversus Mathematicoszában, hexameterben olvashatod) – hogy lassan, de biztosan és apróra őrölnek… Ámde mi lesz, ha a Kronidész megbolondul és „rákapcsol”, rá bizony, de úgy, hogy malmai elkezdenek észveszett gyorsasággal és bizonytalanul őrölni…?! Nos, addig is, amíg ez a csoda bekövetkeznék, azon jártattam ezt az én férges eszemet, hogy kimódoljam, mint kerülgethetnénk a rázósabb témákat úgy, hogy azért a macska is megmaradjon és a forró kását is megkóstoljuk? Kaiszareiai Prokopiosz (nem a kisázsiai, hanem a palesztinai Kaiszareiából), a jeles történetíró és szenátor jutott eszembe, aki a 6. században Beliszariosz kliense volt és az Udvarnál Iusztinianoszra és Theodorára szórta köteles panegürikoszait, hogy aztán az asztalfiának írt „Historia Arcanájában” kitálalja mindazt a gyalázatot, amit a császári párról a begyében hordott. Alkalmasint az ő fortélyához kéne folyamodnom, de nekem mindjárt három ilyen historikus kéne s számoznám őket, mint a rendőröket. Hogy PROKOPIOSZ I. Titkos Történetében elmondhassam mindazt, amit ma a közélet tabutizált Személyiségeiről a begyemben hordok; hogy PROKOPIOSZ II-nek a szájába adhassam mindazt a kínos és kerülendő témát – mely csúnyaságok és botrányos tragédiák szereplői még élnek; és hogy PROKOPIOSZ III. titkos oldalaira rábízhatnám mindazt, amit irodalmunk totemállatairól, szent tehenészetéről: országos közkíméletet és protokolláris gloriólát élvező törpe óriásairól gondolok –
KL Most megint PROKOPIOSZRÓL beszélsz és nem magadról. Elkalandozol!
Igen, kegyelem árva fejemnek: el én. Ládd, történetemmel máris kátyúba jutottam, kitérésből kitérésbe pottyanok, miközben rettegő szememet elfödözve, sínylem-és-lakolom annak a Carlyle-i aranyköpésnek a vakító igazságát, hogy a jól megírt Élet majdnem olyan ritka, mint a jól megélt Élet – a well-written Life is almost as rare as a well-spent one…
KL Légy bizalommal: a magnószalag hallgat –
Tja. Mindaddig, amíg meg nem szólaltatják.
KL A Te öncenzúrád a mi dolgunk, Atyámfia; bár tudlak-és-ismerlek olyan ravasz főgarabonciáriusnak, hogy PROKOPIOSZAIDAT, mind a hármat, megkerüljed és mégis megmondd a magadét. De szálljunk le a teorémák-preambuláriák magas lováról és poroszkáljunk parasztilag: hogyan vittek, az apostolok lován? Kettesével összebilincselve? Mit éreztél, amikor a fegyházban létszámba vettek?
Megbilincselve, de nem össze – két őr között, személyvonaton. Aki a mi „szervezkedésünkből” igazában lebukott, Ágoston Gábort, Kelen Tibort jó darabig nem láttam. Tolatómozdonyok, kövérszoknyás kofák, az állomás felírása: Sátoraljaújhely. Évek beleteltek, amíg a fegyház külsejét is megláthattam, ahova a rabomobil bevitt. Akkor még a tizenkét éves ítélettel és igen szontyolin; a raktáros rab „jobb embernek” nézett és olyannak kijáró, kevéssé viseltes darócgúnyát („szumákot”) utalt ki; átöltöztem és leadtam civil gönceimet. Millió gulág-életrajz és börtönnapló után hadd fogjam rövidre. Maratoni nyár, maratoni tél – éktelen hosszúra nyúló teljes esztendő telt el a fegyházlázadásig s tán komikusan hangzik, hogy addig a börtönélet „paradicsom” volt, ott egye meg a fene. Első meglepetésem kusza és beteges érzés volt, a „szabadság” morbid érzése. Az ország alatt, alagutakkal összekötött alagsorok rendszere – afféle kazamata-ország terült el: a börtönköztársaság. Itt a citoyen/citoyenne szakadásig szidhatta Hitlert, Horthyt; a herkópátert, éltethette Churchillt meg a szövetségeseket, mivel a börtönköztársaság polgára – nem számított, mintegy tetszéletet élt, az emberiség nem vette többé ember-számba. Mesebeli tükörország volt az Igazi alatt: éltünk, de valószínűtlenül s csupán a tükörben, mozgó idólák. A sétán aztán Gábort is, Tibort is felfedeztem: nem vesztek el, csak más zárkába vágták be őket; utóbb, házimunkások / őrök lekenyerezésével sikerült addig „rosálni”, míg hosszabb-rövidebb időre össze nem kerültünk.
KL Hányan voltatok egy-zárkában és hányan a fegyházban összesen?
Az összlétszám úgy jó félezer lehetett; ebből a zöme – délvidéki szerbhorvát és magyar; mi „pestiek” lehettünk vagy hetven-nyolcvanan s volt még 40-50 ruszin.
KL Ruszinok? Mit kerestek ott?
A „rucinok”? Jobbára jehovisták voltak, fegyverfogás megtagadása vétségével; fiatalok, de sok élemedettebb korú és egy-két öreg: a papjuk-prófétájuk – ez is „bázisközösség”, a börtönben. Imakönyvük, keresztjük, szentolvasójuk – mindenük volt, a rokonszenvező őrség jóvoltából, mert annak a javát is Kárpátalján sorozták s mindje tudott ruszinul. A jehovisták naphosszat szenténekeket énekeltek, hangosan imádkoztak, szentolvasóikat morzsolták s nagyokat szellentettek, még imádkozás közben is, hogy csak úgy durrogott a zárka… azokban a kárpátaljai hegyi falvakban, ahonnan jöttek, más világ járta, más „módi” s nem ütköztek meg rajta, sőt, vagy egymás kedves egészségére kívánták a fingácsolást, vagy szó nélkül elsiklottak fölötte. A térítőparancs páriái, világszerte ilyenek: a gondolkozást felfüggesztették és ha szóbaállnak veled, csak egy érdekli őket – hogy együgyű bibliás szólamaikkal és revolverező taktikájukkal téged is jehovistává kényszerítsenek.
KL És a szerbek?
Lehettek jó négyszázan. Volt köztük jó néhány nagyszerű koponya, sok rokonszenves fiatal; Dzsánics Milán agrármérnök, Benya Tóni harmadéves hallgató, aki állatorvosnak készült, a három Huszár fiú (orvos, mérnök, filozopter), Szucs Iván, Szimics Miroszláv, Vlaskalics Milenkó – de az egyszerűbbek is, mind derék, belevaló gyerek. A zomboriak, újvidékiek mind úgy beszéltek magyarul, mint te vagy én s nem volt olyan, aki nem értett volna mindkét nyelven; sokat beszélgettem az intellektueljeikkel, Tónival, Ivánnal, a Huszár fiúkkal, Miroszlávval, Milenkóval, mert a vkf.-fegyház „paradicsomi” állapotaihoz hozzátartozott az is, hogy a sétán amellé vágódhattál, aki mellé akartál – feltéve hogy betartod az íratlan illemkódexet, siklósurranással osonsz és kivárod azt a pillanatot, amikor a felügyelő úr úgy tesz, mint aki nem néz arra… Sokan a szerb fiúk közül igencsak jól voltak eleresztve otthonról s amikor jött a tél, olyan vagyont érő fehér halinabundák érkeztek, hogy csak úgy kopogott a szegénység szeme, ha ránézett meg az őrszemélyzeté is, amikor a csomagot bontogatta; a drága orvosi könyvekről, anatómiai atlaszokról nem is beszélve. Míg az első hó le nem esett, a szerbek bőrtalpú harisnyáikban járkáltak örökké s mindig harisnyásan játszottak-táncoltak a fiatalok a zárkákon, ma is előttem vannak, kivált aki alig törte a magyart, a szerb Jóca meg Miléta, amint szavalnak, énekelnek és nappaljáró álmokba menekülve megpróbálják mámorral telíteni az idő elviselhetetlen mozdulatlanságát. Valamennyien a partizánharcok, a náci megszállás népirtásainak emlékével, melyek traumája idegrendszerükben maradó roncsolást eredményezett s ez egy-hordába terelte és összetartotta őket: emlékek, amelyek keserves bölcsességét senkivel sem tudták megosztani; ezért aztán nem is voltak s nem is lehettek vegyes zárkák: külön a jehovisták, külön a szerbek, külön a magyarok. Amit a monarchiabeli építész még egyes meg hármas zárkának tervezett: a magánzárkákban tízesével, a nagyobbakban negyvenével-ötvenével: hihetetlen zsúfoltságban éltünk (ezen csak a Rákosi-korszak börtönei tettek túl); nappalra végigültük a fal mellett, pad-formán egymásrahányt szalmazsákokat, már akinek jutott belőle annyi, hogy leszúrja a fenekét, a többi sétált vagy a falat támasztotta. Éjszakára a teljes 40 m2-t befödték a szalmazsákok s oldalvást egymáshoz szorulva feküdtünk, mint az élükre állított, összesajtolt heringek: az alvók között a sarokban álló kiblihez a félsötétben elkecmeregni – tornászmutatvány volt, s akinek az arcára tapostak, az csak elhajtotta azt a talpat, mint a legyet…
KL Vagyis „paradicsom” volt, de megszorításokkal. És a magyarok?
Nem volt államfogház, nem ágyakon aludtunk, nem volt félezer kötetes könyvtárunk és nem a szemközti vendéglőből hozatták a kosztot, nem bizony. De a többi börtönhöz képest mégis az volt. Az engedékenység, a lazaság; a paternalizmus. Nem voltak közbűntényesek – „zsiványok”, hogy a mi rovásunkra kivételezzenek velük. Itt házimunkásra is csak a politikaiak közül futotta. Amikor a Magas Vezetőség először ránk nézett, kis híja lepattantak gallérjukról a krumplicsillagok; megszégyellték magukat. Némelyünknek az álla is alig pelyhedzett. Hogy ennyi fiatalt kell őrizniük egyrakáson. Gyerekembert láttak bennünk; sőt, igen sok esetben gazdag népek egy szem csemetéjét, aki cigányozás-midinettfelcsinálás helyett korpa közé keveredett, de majdcsak kinövi a csikóéveket s tán lehet még belőle rendes ember… Ezért aztán a csomagokban, a beszélőkön mindent-de-mindent beengedtek, a meleg holmitól az akvarellkészletig, az egyetemi jegyzettől a hatlövetű svájci bicskáig. A beszélők zabálópiknik formájában zajlottak le az udvaron, az úrihölgy mamákat az intézetvezető gálánsan bokacsattogtatva fogadta, az újságkivágás kézről kézre csúsztatva vándorolt a címzettjéhez és ha a menyasszony a rab-vőlegénnyel hosszantartóan búcsúzkodott, az őrség a csókolódzóktól elfordult. Akár ágyút is be lehetett volna csempészni, nem hogy cipóba sütött disznóölő késeket, mint azt szokásba vették a szerbeknél.
KL És jó hangulat uralkodott a zárkákban? Volt valami napi rutin?
Jaj de még mennyire volt, Lorcsikám! De még mielőtt erre rákeríteném a szót, hadd mondjam el első elcsodálkozásomat és megdöbbenésemet, ami nélkül sem a hangulatot nem értenéd, sem a rutint. Elrémülésemben osztozott Tibor is, Gábor is. A mi „szervezkedésünket” beleverték-és-felvarrták az ún. „egyetemista összeesküvés” listájára. Mi ezt a társaságot soha az életben nem láttuk és kétlem, hogy megismerni valaha is óhajtottuk volna. A „főkolompos” egyetemista intellektuellek csakúgy, mint kispolgár, ill. félproletár „alsó kapcsolataik” valamennyien sztálinista vulgármarxisták voltak a vulgaritás és a sztálini marxizmus legtöményebb értelmében. Életüket egy botcsinálta kollektíva irányította, amelyet az egyetemisták meg más, lebukott frakciók önjelölt fejeseiből választottak (Ländler Ervin – alias Szalai András – is köztük volt, amíg a fegyházból el nem tűnt, egy sétán fedeztem fel sovány figuráját), és ez a kollektíva kiélte és fenékig kiélvezte a Titkos Vezetőség, a konspirálás és a pártszerűség minden romantikáját. Hogy az élelmi csomagok közösbe beadott tartalmát a „géhás” egyenlően szétosztja – ez helyes volt és természetes; de hogy a kollektíva vulgármarxista szemináriumot szervezzen és annak hallgatását kötelezővé tegye egy olyan intézményben, ahol a másik szobába nem lehet átmenni – ez éppenséggel nem volt ínyünkre nemcsak nekünk, de negyedik társunknak sem, akiről még sok szó lesz: Gájer Imrének. Ez annál különösebb volt, mivel Imrétől, „munkáskáder” lévén, elvárták volna s mi sem találtunk volna benne kivetnivalót. Csakhogy Imre más volt, mindenestül más fából faragták, mint ezeket a pesti kispolgárokat, akiket másféle szorongattatások sodortak-sepertek bele a baloldali mozgalmakba.
KL Gájer Imre…?! A név ismerős.
Meghiszem azt. Gájer Imre szegedi születésű vasmunkás, proletár és tősgyökeres magyar, self-made-man volt. Világcsavargó; 12 évet töltött Argentínában, ahol szakszervezeti lapot szerkesztett; részt vett a spanyol polgárháborúban, kitűnően beszélt spanyolul, franciául; műveltségéről, olvasottságáról szemérmesen hallgatott. Istenáldotta szónok volt és dantoni figura; fejjel magaslott ki társai közül, és úgy tudott játszani hallgatóságával, hol a humorérzékére, hol az erkölcsi érzékére apellálva, hogy azt a Rákosi-garnitúra nem egy bumburnyákja méltán megirigyelhette volna. Párttörténeti szerepéről, melynek akarva-akaratlan a nyomára jöttem s arról, hogy mint lett véletlen börtöntalálkozásunk utóbb végzetemmé-és-megváltásommá, majd szólok később. Most csak annyit, hogy a latin-amerikai baloldalnak nem bibliája Marx és nem is csoda, hogy „Imre bácsit” hiába ostromolta a kollektíva, csapjon fel szemináriumvezetőnek – nem vállalta. Magam azzal tértem ki előle, hogy felajánlottam a Nagy Francia Forradalmat – arról igen, örömest; Marxot átengedem a Kányának. Ám ők kutyába se vették a „francia burzsoázia” dicstelen izgágáskodását, nekik a Diadalmas Október hitregéi kellettek, meg az Átlényegülés tana (hogyan lesz az erőszakos kisebbségből Többségi Párt, ha annak híreszteli magát) s így félrehúzódhattam; senki sem bánta, de a Kányának szemet szúrt és nem vette jó néven. „Aki értelmiségi és józan eszénél van, az marxista. Aki marxista és nem tart szemináriumot, az vagy osztályellenség, vagy azokhoz szít-és-cimborál.” Valahogyan nem akaródzott felfedeznie bennem a „pártonkívüliek sztálini tömbje” körvonalait s így nem szenvedhetett – a Kánya, akinek csak gúnynevére emlékszem, becsületes cipészsegéd nevére nem; de nyílt harcba nem mert bocsátkozni velem, „nagyapóval”, akinek okító locsogása, színes mesélése más világtájakról, régiekről, Rómaságbéliekről, regényekről-regényalakokról az oázist jelentette, s e fiatalok csendes rajongása keresztülvitte, hogy ne bolygassák „nagyapó” viszonyát a marxizmus Kinyilatkoztatott Igazságaihoz (mert ahogy szeretőim világéletemben „bácsiztak” – úgy „nagyapózott” ez a néhány, 19–22 éves fiatal, ha 29 éves ősz fejemre nézett…).
KL Mit tudtatok a külvilágról?
Mindent és semmit. Akvarelleztem. Lefestettem a zárkát, a zárkatársakat, fantáziaképeket, kompozíciókat pingáltam; lefestettem a smasszereket (katonák voltak ugyan, de mi smasszernek hívtuk őket). A fegyőr meglágyult, elkérte a képet – került újság, térkép, „fekete” levél, jött-ment az üzenet. A gazdagoknak pénzért. Július 13-án a nácik Kurszk mellett elvesztették a háború legnagyobb tankcsatáját. Július 26-án, Olaszországban Mussolinit kifricskázták a hatalomból. Szeptember 10-én a nácik megszállták Rómát. November 6-án az oroszok visszafoglalták Kijevet. Mámoros örömmel üdvözöltük a „feltartóztathatatlan” előnyomulást, hiszen csak tőlük remélhettük, hogy megnyitják börtönünk kapuit, senkitől mástól. De ugyanakkor a „mosodán” szerelmek szövődtek kiskatonák és lefogott délvidéki lányok között, szirupos szerelmi levélkéket csempésztek a házimunkások innen oda, onnan amoda: fiatalok, akik egy elsuhanó lányalakot láttak a sétán, egy legényke kamaszmosolyát felvillanni a zárkaablakban. Hűséget fogadtak egymásnak életre-halálra és a szerelmi ábrándok bódult mérgezettségében töltögették a tétlen időt. Az imént a hangulatot kérdezted. Nos, ez a vers a hangulat akvarellje volt, ott íródott, amikor előttem volt a „modell” s magam is nyakig benne voltam:
(„Kintorna.” A LÉLEKNEK RENGÉSE 13. o.) |
KL Ha ezt a palacküzenetet jól értelmezem, ez a „hangulatjelentés” egyebek közt azt is mondja, hogy szörnyen unatkoztatok. Igaz?
Éktelenül. Kimondhatatlanul. Kivált a józanabbja, a fiatalja, aki hamar ráunt a konspirálás romantikájára, a susmogás-pusmogásra, a marxista szemináriumnak nevezett blődlizésre; és a szó legmeztelenebb értelmében a szabadulásra vágyott. A beszélő volt a nagy ünnep. Udvarhosszat ott álltunk végig. Beengedték a látogatókat. Újvidéki kaskák áradata, hárászkendők, zaj, tömeg: akkora perzsavásár kerekedett, hogy az őrség feladta a küzdelmet; minden buzgósága kimerült abban, hogy szemet hunyt és zsebelte a baksist. Pestről úriasszonyok jöttek lengedezve; Édesanyámat támogatva fel-feltünedezett Lencsi is, „hivatalos” menyasszonyom: Lencsi eltört mosolya, amelyből-még nem sejtettem, pedig gyaníthattam volna, hogy az Édes kétlaki életet él, esténként nálunk vacsorázgat és bezsebeli a szeretet minden jelét, de éjszakánként ágyába fogadja leendő férjét. Iparkodtam csorbítatlan megőrizni háziboldogságunk építkezését és iparkodtam szeretni (Quand on n’a pas ce que l’on aime, il faut aimer ce que l’on a – mondja valahol Bussy-Rabutin), állni adott szavam: Lencsi eltört mosolya maga volt a liliomhervadás. A jó újságot írásbeli megerősítés követte: egy szép napon felhívattak az irodára és felolvasták a Felsőbb Fórum végzését: fellebbezésemnek helyt adtak, 12 éves fegyházbüntetésemet 5 évre mérsékelték. Életmentő döntés volt, de akkor még nem fogtam fel jelentőségét s titkon mind csak fanyalogtam: 5 év – 12 év – mit számít az? Ránk jön a háború erdőégése s abban vagy ottveszünk valamennyien, vagy a Felsőbb Fórumnak annyi ideje se lesz, hogy kegyelemért fellebbezzen. Lindenberger hadnagynak, az intézetvezetőnek még más mondanivalója is volt, mikor abbahagyta az olvasást. Fensőbbséges-barátságosan, katonás, de emberséges szigorral hümmögött és megkérdezte:
– A város határában van egy telkem. Téglám is van, hétvégi háznak való. Megtervezné-e a hétvégi házamat, ha két-három hétre fel-felhozatnánk zárkáról és itt az irodában csinálnánk helyet? Háromszobás hétvégi házat szeretnék; rajztábláról, miegymásról gondoskodunk…
Három hétig tartott az aranyélet. Két nap alatt felfaltam volna, de húztam, amíg lehetett. Ez alatt az idő alatt újság, titkos levél, csomagocska, szájharmonika, szerelmi üzenet – amit csak elbírtak a zsebeim, minden. A fiataloknak – „gyerekeimnek”. „Nagyapó” népszerű volt, népszerűbb a kelleténél: a Kánya és a kollektíva büdösölte ezt a pártszerűtlen magatartást s csak ketten örültek őszintén annak, amit a három hét alatt „kibuliznom” lehetett: „Imre bá” – akihez immár a barátság oly szoros szálai fűztek, hogy már-már féltékennyé tette Tibort – és Gábor. Ágoston Gábor ui. a nyár folyamán heves asztmarohamokat kapott és nekem a jópofa Pollák tizedes jóvoltából sikerült asthmolysint és pravazt becsempészni. Ez az asztma szuverén gyógyszere, azonnal hat és magam adtam be Gábornak az injekciót.
KL És a vezetőség? Süket volt a háborús hírekre vagy az oroszok közeledtének volt rájuk valami hatása?
Lorcsikám: gondolatolvasó nem vagyok. Lindenberger Lajos nyugállományból visszaráncigált, reaktivált hadnagy volt, régivágású, monarchiabeli nevelésű ember – ő a Szabályzatért lelkesedett és nem a nácikért. Ha el is ejtett egy-két szót a kutyájáról vagy a felesége főztjéről – hiszen az ő hivatali szobája sarkában terveződött a háromszobás hétvégi ház – menten elakadt a beszédben és hosszú generálpauzákkal érzékeltette, miheztartás végett, hogy „Intézetvezető a lefogott rabbal nem beszél”. Nagyapa lévén, már hatvan fölött járt s alkalmasint a kor velejárója lehetett, hogy így atyáskodott; egész magatartására az volt a jellemző, hogy adott szerepében feszengve – a Jóság önmegtartóztatása volt. Ám ha ő „megtévedt gyerekembernek” nézte a sok fiatalt a fegyintézetben, nem úgy Spolner Ödön százados, aki hivatásos katona volt: gyomorbajos képű, sovány effendi s ahány kiskatona lebukott újság-vagy-levélcsempészésért, az mind az ő műve volt. Hogy a nevelése tette ezzé avagy hitt a hitleri „titkosfegyverben”? Nem tudom. Szerencsére az ő kezét is megkötötte a Szabályzat s így be kellett érnie azzal, hogy mint a jól megkomponált oltárképen, a Jóság ellenpárja gyanánt a Gonoszság Önmegtartóztatása legyen. Tehette volna, de nem akadályozta meg, hogy a börtönt elárasztották a csomagokból kikerülő finom ingek-pizsamák, meleg holmik, vatelinos télikabátok, a délvidékiek sújtásos halinabundái s ez ellen sem a szerbfaló Kovács főtörzsőrmester nem tehetett semmit, sem a Titkos, Illegális és Kaporszakállú Kollektíva. S amilyen mértékben hanyatlott az érdeklődés a tételes marxizmus iránt, oly mértékben nőtt a lázas várakozás: minden szem a Keleti Frontot figyelte, ronggyáolvasták a „sündisznóállásról”, az „elszakadó hadmozdulatokról” szóló hadijelentéseket; s minthogy a nyugati szövetségesek valahol Szicíliában még messze jártak, nekünk nyilvánvaló volt, hogy csak a kelő napfényében fürdethetjük arcunkat, onnan a fény, onnan a szabadság: ex Oriente Lux.
S nem is csupán mert a marxista romantika ott dobolta a fülemben a magáét, hanem mivel a józan számvetés is ezt adta ki: a szabadság – a Vörös Hadsereg. Elvörösödtem érzelmileg, olyan verseket írtam, olyan „bordalokat” rögtönöztem, amelyek felelkeztek a fiatalok váradalmaival s ha meg is hökkentette őket a forma – maga az, hogy „nagyapó” egy-húron pendül velük, spontán tetszést aratott. Az „Ágyútűz Keletről” című apróság – amelyet „Lindenberger fogházigazgató úrnak” ajánlottam dacos „szeretettel” jóllehet a címzett sohasem kapta meg – utóbb megjelent szerencsétlen sorsú kötetemben… – íme:
(1943. okt.) |
Nota bene: szerencsétlen sorsúnak mondtam azt a kötetet, amelyben ez és még sok más börtönvers megjelent, de eleresztetted a füled mellett…
KL Nem én! Miért mondod annak?
Amikor írtam, még nem sejthettem, hogy tűzrevalónak írdogálom. Ha odaérünk, majd még apróra elmesélem; a kb. 100 oldalas, szép alakú kötetet a Dr. Vajna és Bokor cég adta ki s azt a ritka példányt, amely elkerülte a máglyát, illusztris költőtársamnak köszönhetem 1944 (be is írta: „negyven évvel később, 70-ik születésnapjára visszaajándékozta a Szerzőnek, Bp. 1984 novemberében – Lakatos István”). Felvásároltam a kiadótól és tetőemeleti műteremlakásom hatalmas teraszán kupacokba rakva-s benzinnel leöntve, RAGYOGÓ SZÍVVEL REMETE DACCAL, című verseskötetem 800 példányát elégettem. Nehezen égett, három napig folyt a könyvégetés s egy ízben, késő este még a rendőr is fellátogatott hozzám, hogy megtudakolja, nincs-e kéménytűz; de csak egy annál is rosszabb égedelem-veszedelem volt: a leszámolás fiatalságom salakjával. Ha hithű marxióta lettem volna, megüresedve összeroskadok. Nem mintha rémlés környékezett volna, a Sztálin-szobor feje-koloncának látomása avagy a Tűzfolyamé, amely Minden Lenin-szobrok beolvasztásából lészen majd az ezredfordulóra keletkezendő. Hanem csupán mert tapasztalati adataim alapján felmértem 1945 végére a bosszúállás aduit tenyere mögé rejtő, hamiskártyás, politikai pártnak álcázott Rákosi-maffia gyalázatát.
(2) A kitörési kísérlet. Történelmi háttér, tapasztalati rémlátások. Az SS-alakulatok megjelenése a városban: tudtak róla a szerbek vagy megálmodták? Kirobbantotta a kitörést avagy annak egyenes következménye volt? Kétórás csata – háromnapos vereség. „Hajnalba-ha-ha-ha hajnal előtt” – ki a részeg üvöltöző; avagy amikor egy szál telefondróton lóg a lesitteltek élete. Jól tette-e – avagy utóbb, hat évvel később megbánta-e a derék öregúr, hogy sebesülten kiállt félezer emberért? Húscafatok a szőlőtaposó kádban; három naptömeg-áristom. A gáláns SS-tiszt és a mentőövnek odahajított népi-német származás. Tibor mellhártyagyulladása – Gábor asztmatikus rohamai. Diadalmasan gajdolva menekülő németek; a „vesztüket érzik”…?! Az arcvonal veszedelmesen közeledik; a fegyházat felszámolják.
Je n’ai fait celle-ci plus longue parce que je n’ai pas eu loisir de la faire plus courte.
(Csak azért írom hosszabban, mert nem volt időm, hogy rövidebbre fogjam.)
Pascal – LETTRES PROVINCIALES
KL Köztudomású rólad, hogy ott voltál a sátoraljaújhelyi fegyházlázadásnál. Tudtál róla, hogy mi készül, vagy úgy cseppentél bele, mint Pilátus a Credóba…?
A szerbek kitörési kísérletére célzol?
KL Arra; vagyis hát… ezek szerint a hangsúly a szerbeken van?
Hadd bosszantsalak fel azzal, hogy nagy kerülővel lopakodom a kérdésed hátába s a türelmetlenkedéssel te csak ne tartóztasd fel a megválaszolást. Nem tartozik ide?! De még mennyire hogy idetartozik: nagyon is!
KL Mire célzol?
Nagy különbség, hékám, hogy nem Bücher tábornoknak, a porosz felmentő seregek vezérének – hanem Napóleonnak volt náthája 1815. július 18-án: Hitler indiszpozícióinak is megvannak, ma már, az anekdotái, de nem ilyen történelmi frivolitásokat szeretnék szóba hozni most. Tudod, a kései kiértékelések post eventum-tükrében ma már elegendő világossággal kibontakozik, hol mért önmagára döntő vereséget Hitler –
KL Csak nem kedvenc és közismert elméncségeddel akarsz előhozakodni: hogy az antiszemitizmust ejtve – nem zsidókat nevezett ki tábornokoknak és nem hagyta, hogy aranytálcán tálalják neki az atombombát, mialatt a szövetségesek a hajukat tépve titokzatos csodafegyvert emlegetnek, de kilenc hónapot elkésnek vele…?!
Nem én mondtam, Lorcsikám: csak rám fogják. Hitelrontás. Nem tudsz oly gorombán félbeszakítani, hogy elfelejtsem, hol tartok s most olyannal foglak fejbekólintani, hogy három napig nagymama-harisnyában meleg sót raksz a fejedre s azzal borogatod migrénedet.
KL Halljam.
Hitler két ponton vesztette el a háborút. Először – amikor 1940 júniusában, Dunkirknél, ahelyett hogy a tengerbe döngölte volna a közel 400 ezer főnyi angol expedíciós erőt, lovagiassági rohamában szökni hagyta. Ha ez a hadsereg a tengerbe vész, Nagy-Britannia kiesik a háborúból és különbékére kényszerül.
KL És másodszor…?
Másodszor amikor az 50 milliós Ukrajnából – amely tárt karokkal, felszabadítóként várta a német hadsereget – ahelyett hogy független ukrán köztársaságot csinál és haderejét beveti a vörösök ellen: ehelyett rabszolga munkára hurcolta és megtizedelte az ukránok millióit.
KL És mindennek mi köze a sátoraljaújhelyi fegyházlázadáshoz?
Semmi és mégis több, semmint hinnéd. Jugoszlávia népei sehol nem várták felszabadítóként és fogadták tárt karokkal a németeket, még a csetnikek sem. A nácik oldalán, a horvátok Boszniában olyan népirtást rendeztek a szerbek között, hogy arra az öregebbje még ma is emlékezik. Megtorlásul a szerb partizánok a Mihajlovics Drázsához húzó horvátok közt rendeztek vérfürdőt s nemcsak a szerbekért, hanem a mohamedánokért is, akiket a katolikus horvátok előszeretettel irtottak. Csak a náci hadsereget nem lehetett vádolni ilyen elfogultsággal: ők válogatás nélkül irtottak mindenkit: montenegróit, koszovói albánt, szerbet, horvátot, szlovént egyaránt. Ahová a német hadsereg Jugoszláviában betette a lábát, első dolga volt, hogy lerobbantsa a börtönök kapuit és kézigránát-kötegeket hajigáljon be a zárkákba. Ahol a németek lemészárolták a lesittelteket, ott (hogy a CSODÁK ORSZÁGA metaforájával éljek) A SHI-TI, az Esztendők Sápadt Folyója megborult és a vér niagarája robajlott alá a semmibe. A szerb fiataloknak a hipotalamuszában ezt a vészreakciót felfokozta az országos tapasztalat emléke; az ösztönükké vált, hogy a nácikkal szemben nincs más választás, csak harcolni lehet. A sátoraljaújhelyi vkf.-fegyházban lehettek vagy 450-en. A kitörés a szerbek kitörése volt. Hősök voltak, mert azzá kényszerültek, valamennyien, elszántan a végsőkre, mint a tébai százak vagy ahogyan Claudel írja a Conversations-ban, a hősökről: les gens ne sont pas héros que quand ils ne peuvent pas faire autrement. Még jómagam is, amikor oda került a sor: hős voltam, mint a nyárfalevél. Tudom, volt egy olyan, párt-inspirálta, pártszerű elmekonstrukció, hogy az illegális párt szerb kollektívája a börtönben hónapok óta egyebet sem tett, mint hogy a legapróbb részletekig előkészítette a kitörést; kiépítette külső kapcsolatait, tehergépkocsi is volt s hogy annak mikor melyik utcasarkon kell várakoznia. Még az „adott pillanatot” is kidolgozták, mely adott pillanatban, „Sztálinnal!” vagy „Sztálinért!” jelszóval felcsattan a fegyverropogás és más, meglovasított teherautókkal, de Sztálinnal az élen, vörös zászlók alatt elrobog a gépkocsisor a félezer partizánnal, hogy csatlakozzék az Ellenállás Derékhadához a hegyekben… S hogy e nagyszerű tervekről magyar részről Szalai András (Ländler Ervin) is tudott, mint az illegalitás egyik oszlopa… Mért tudott volna? Mi az ördögnek tudott volna róla, ha egyszer – hónapokkal a kitörés előtt, már 43 telén, nagy pénzért és orvosi bizonyítvánnyal szabadlábra helyezték és első dolga volt, hogy hamis papírokkal, hamis néven, vasesztergályosként Pest-környéken olajra lépjen?
Én ezekben a csupa-kencefice, fényes olajfestményekben nem hiszek, kisebb dolga is nagyobb volt, semmint hogy ilyen utólagos pártfilmekre-pártlegendákra gondoljon, annak az egyszerű szerb parasztfiúnak, aki a németektől való jószágrémületét a zsigereiben hordta. Persze hogy terveltek mindenféle kitörést minden eshetőségre, bizonytalanra s dátum nélkül, persze hogy begyűjtötték a disznóölőket, ahány kést csak a jóasszonyok a cipóba besütve behoztak-bejuttattak, s latolgatták, mikor lehetne alkalmatos szerrel leszerelni az őröket, lefogni ezt, lekenyerezni amazt. Valamennyiünket foglalkoztatott, mint-lesz-hogy-lesz, ha sanyarú „paradicsomunk” az átvonuló front tűzkatlanjába zuhan: ide guelfek! ide ghibellinek! – ki merre ugrik, fedezékbe-árokba vagy lopott kerékpáron elkarikázik és partizánnak áll… Mindez a levegőben volt s hogy még a magyar zárkákban is ott kísértett, idesüss, Lorcsikám, ez is az Elégetett Börtönversekből való, felernyőző pernyéjéből még tán kiolvashatod a kilencből az utolsó három versszakot – a RAGYOGÓ SZÍVVEL REMETE DACCAL című kötet 70. oldalán találod; a címe: HALAK –
|
KL Azt hiszem pedzem már. A levegőben volt, hogy ez a mindenki által pokolra kívánt „paradicsom” egyszer óhatatlanul véget ér. De mi volt előbb: a szerbek szagot kaptak, hogy az első SS-egységek befutottak a városba? Vagy alkalmasnak vélték a pillanatot, hogy kirobbantsák a zendülést és kínos, váratlan meglepetésként hatott, hogy nyakukba kapták a motorizált SS-t?
Lorcsikám, a hivatalos változat szerint 1944. március 22-én, a késő délelőtti sétán a szerbek a szemközti ügyészség második emeleti ablakaiban „mozgást” vettek észre s egyik-másik elsuhanó, letekintő árny mintha náci SS-katona lett volna. Se megerősíteni, se megcáfolni nem tudom. Én is ott voltam azon a sétán, de semmit nem vettem észre; „fejedelmi” kolduskényelemben üldögéltünk szalmazsákjainkon ebéd után, luxus melegholmijaink, sakk-készleteink, expandereink s más primitív tornaszereink, rajzmappáink, egyetemi tankönyveink közepette, amikor heves ajtócsapkodásra lettünk figyelmesek. Sem „Imre bá” (Gájer Imre), sem a Kánya (a zárkakollektíva vezetője) nem tudta, mi készül. A szerbek nem számítottak se a magyarokra, se a ruszinokra – egészen addig, amíg a szerbek fel nem rántották a zárka ajtaját és be nem kiáltották magyarul:
– A hegyekbe!
Elkésve értek fel hozzánk a második emeletre, addigra már körülözönlötte az épületet a motorizált SS s a kitörés csatája jóformán eldőlt. Imrével elsőnek ugrottunk ki (Tibor és Gábor más zárkában volt), csak a kollektíva maradt veszteg, alkalmasint a „helyes lenini álláspont” kitárgyalására. Szerb és magyar ordibálás, visítás, amilyet csak disznóöléskor hallani, visszhangos lövések visszhangos dördüldözése; bakancsos rohangálás a kongó lépcsőházban – a zárkák tárva-nyitva. A földszintig futottunk s a látványból, odavetett félszavakból kialakult a vesztett csata képe. Szucs Iván fehér halinabundás, magas alakjára emlékszem, amint pisztollyal a kézben maga mögé küldi a Huszár fiúkat, azok meg, ugyancsak revolveresen, a lányokat visszaparancsolják zárkára. Kiderül, hogy a lefogott, megkötözött őröket az áruló szakács kiszabadította s amíg azokat újból összefogdosták és ártalmatlanná tették, az őrség időelőnyre tett szert, elveszett az a tíz perc, amennyi idő alatt a félezer sittes a szőlőhegyen szétspriccelhetett volna – Spolner százados riasztotta a SS-t a város főterén és tucatnyi társunkat; aki kirohant és a kapun kívül rekedt; a nácik legépfegyverezték. Százak rohantak vissza az udvaron és hátra-fel, de addigra már két gépfegyver ott kelepelt a kapu előtt és még el se hallgattak, már előrenyomultak a géppisztolyos SS-legények. Mi Imrével és mögöttünk a zárka, fegyvertelenül mi egyebet tehettünk volna – visszatakarodtunk a második emeletre és amikor mindenki együtt volt, bevágtuk magunk mögött a zárka ajtaját, mintha soha ki se mozdultunk volna.
Odakünn vágtázás, hosszan robajló fegyverdörrenések s olykor – mintha kézigránátköteg volna a kukucskálón keresztül bezuttyantva: fültőmeszelő robbanás. Jó óra hosszat eltartott, amíg a falakon kívüli világ csendesedni kezdett, de a bizonytalanság gyomorremegése csak nem engedett fel, volt, aki az izgalomtól behúgyozott s volt, aki elhányta magát. Sarkantyús léptek zaja, kulcszörgés. Kipattan a zár, sarkig tárul az ajtó. SS-főhadnagy lép be s mögötte két tisztese, valamennyi előreszegezett revolverrel. A zárka felsorakozva, vigyázzban áll. Jelentést teszek:
– Herr Oberleutnant melde gehorsamst: Mannschaft zwoundvierzich…2
Rám fogta fegyverét:
– Was sind sie? Wer sind sie? Sind sie deutsch?
– Mein Vater war ein Deutscher…
– Wie heissen sie…?3
Megmondom a nevemet. A főhadnagy odaszól az egyik tisztesnek:
– Merken sie dass.4– Belémhorgasztja vasvilla-tekintetét, mintha a vesék és a szívek vizsgálója lenne: – Hat irgendjemand die Zelle verlassen?5
– Niemand hat sich gerührt, Herr Oberleutnant. Wir wissen nichts was da ’droben und ’drunten geschehen…
– Die Zelle verlassan! Irgendjemand!6
Végigjártatta szemét a zárkán: sörte haj, lópofák, bamba fizimiskák. Hány zabszem a világ? Megújra hozzám fordul:
– Was sind sie vom Beruf?
– Architekt, Herr Oberleutnant.7
Újra, hátra:
– Merken sie das. So. Hat niemand sich berührt… Ehrenwort?!
– Jawohl, Herr Oberleutnant.8
Lesújtó pillantással végigmért, hogy szemében lyukas garast nem ér a szavam; azzal sarkon fordult és kidöngött; a két SS-melák utána.
Bedöndült az ajtó. Magunkra maradtunk. Tekintetem a Kányáéval találkozott; alighanem feldúlta a jelenet s ha még él – tán máig sem döntötte el, hogy magatartásom a kollektíva szempontjából pártszerű volt-e avagy pártszerűtlen.
*
Persze így, magnószalagra mondva és visszahallgatva tán némi izgalmat érezhetünk; de a veszedelem, amiben forgunk: kategorikus nulla. Olyan ez, mint a pilótajelöltek szimulátora: ha a csűrésnél elvétik a bedőlés szögét, nagyobb baj nem történhet velük. Lezuhanásveszély?! Sehol. Csakhogy mi abban a repülőgépben benne ültünk, barátocskám: egy rossz mozdulat a botkormánnyal és már zuhanunk a pokolra… Hátra volna még annak az eldöntése, hogy az ilyen magnószalag-„szimulátorral” megtanulhatunk-e navigálni – „repülni” a történelem dimenzióin és veszélyközegében? Profitál-e valamit is a fiatal olvasó ebből a 45 évvel ezelőtti rémhistóriából?
Elnézést, Lorcsikám, nehézkes nekifutásaimért, ezt sem didaktikus történetnek szántam, hiszen jól tudom, hogy mára már mindezzel végzett a történelem nagy szecskavágója, Jugoszláviában tucatjával végezték el ugyanezt a hentesmunkát az SS-ek még sokkal csúnyábbul s mára már ez a sok özönvízelőtti rémség – szecska és törek…
KL Ne aggódj az olvasóért, a legtöbbje oly hamvas, hogy mindez neki az újdonság erejével hat. Te csak azzal törődj, ahol elhagytad. Hogy volt tovább.
„Tovább”…?! Nem volt tovább. Tíz másodperc alatt csináltunk a szétdobált szalmazsákokból „zárkarendet”, mielőtt felpattant az ajtó; utána bedörrent és mi ezen a zárkarenden ültünk órákig. Jócskán esteledett már, amikor előszólítottak – magyarok az őrségből – harmadmagammal: egy kis „házimunkára”. Óra hosszat jártuk az udvart, lépcsőházat-folyosót: gránáttépte, szétvágott roncsokat cipeltünk-raktunk be az udvar közepén egy nagyöblű, lapos szőlőtaposó kádba, leszakadt végtagokat, kiömlött zsigert. Valamennyien egykedvűséget mímeltünk: a rémület visszaadta „vasidegeinket”, az SS figyelt. A melléklépcső pincelejáratánál felfedeztünk egy szakadozott hordágyat s ezzel a kiszuperált hordággyal cepeltük egyrakásra a hullákat, vagy húszat. A huszonegyediket a pincelépcső alatt fedeztük fel: Kovács főtörzs volt, a szerbgyűlölő – agyonszurkálva. „Vadrác! Vadrác!” folyton azt ordibálta feléjük a sétán, és megvetése jeléül kiköpött. Most ezt a „vadrácot” kapta vissza kamatostul: a szerbek a pincébe kergették és ott eresztették bele disznóölő késeiket. A „házimunka” végeztével felcsaptak zárkára, de – hírrel nem tudtunk szolgálni társainknak, akárhogy faggattak. Az örök megengedték, hogy derékig lemosakodjunk, de a látvány retinánkon ott maradt. S mi konokul hallgattunk. Akkor láttuk azt a zárkát utoljára
KL Hát már rátok esteledett! Éjszakára nem hagytak ott?
Akkor kezdődött a tánc. Sorra gyulladtak a villanyok. Minden villany, mindenütt. Kitárták a zárkák ajtaját s mindenhonnan kiparancsolták a népet.
– Kifele! Lefele!
Bottal, puskatussal. SS-legények, magyar katonák. Akit túl „előkelőnek” találtak, arról leszaggatták a drága holmit, volt, aki már csak az inge cafatjaiban tántorgott, volt, aki fehér rongyait az oldalához szorítva próbálta leplezni sebesülését, hogy a lábaszárán végigcsorog a vére; volt, aki a társa mögé iparkodott ugrani, akit éppen vertek – hogy őt ne verjék. Lehajtottak bennünket a sétaudvarra, amelyet egyfelől a fegyház, másfelől hosszú hétméter magas fal szegélyezett. Felállítottak bennünket a magas fal mentén, végestelenvégig, a hosszú, keskeny udvar két végén a két gépfegyverfészekkel szemközt, hogy jól láthassuk, honnan várják, ha kelepelni kezd. Spolner százados elordította magát (őt magát nem láttuk, csak rekedten vonító hangját hallhattuk):
– Kezeket fel! Nem beszélsz, nem mozdulsz, nem izegsz-mozogsz! Kezeket fel!
Nemsokára leszakadt a sötétség; hűvösödött. Amennyit a körték fénykúpja jó magasról bevilágított – az is csak a negyede lehetett a messzire benyúló udvarnak; a szerencsés, aki sötétben állt, félárbocra eresztette a kezét, hogy megpihenjen; volt, aki a falnak tántorgott és nekidőlve úgymaradt; a meztelenek, félháttal a lámpáknak és a szemek SS-kereszttüzében, közel az ájuláshoz, lúdbőrösen vacogtak. Az örökkévalóságot csupán egy tökrészeg, több-mint-borízű hang szakította meg a börtönfal túloldaláról s volt valami giccsesen találó abban, ahogy a hazabotorkáló korhely „eltalálta”, hogy mi a mi nótánk:
– Hajnalba-ha-ha-ha! Hajnal előtt…!
Jó négy órát állhattunk itt, a csillagsátor alatt a holdsütésben, egyre hidegebb volt s a kimerültség, az álmosság hatására akármilyen soká bámulhattunk a gépfegyverek bennünket leső csövébe, leszámoltunk ugyan, de meglehetősen fásultan számoltunk le életünkkel. Legyen ez is a likvidált fegyházak egyike, kelepeljenek már azok a gépfegyverek, minél előbb, csak essünk túl rajta…
Jóval éjfél után történt, lehetett két óra is, amikor libasorban az eleje elindult és újra hallhattuk a százados rekedt üvöltözését:
– Hangot se halljak, nem beszélsz!…
A sebesültet, aki járni is alig tudott, kétfelől támogatták s úgy lopták keresztül a szemek kereszttüzén. Valaki valahol mintha számlált volna bennünket, de már az magyar volt – hogy mennyi a létszám és hányunkat kell fogyatékba venni –, az SS-legények pedig maflán elbambálkodva figyelték, hogy milyen lagymatagon s ütlegelés nélkül végzi munkáját aki visszavett: a magyar őrség. A ház maga már lármásabb volt, ahogy be-bedörrentek az üres zárkák ajtajai; s bennünket, mind az ötszázunkat három nagy zárkába zsúfoltak be: gyömködtek-gyúrtak s a puskatussál belénk-belénkdöföltek, csak hogy beférjünk. Jó százötvenen lehettünk egy-egy zárkában, valamennyien állva, de oly szorosan, hogy lélegezni is alig bírtunk. Volt olyan súlyos sebesült, aki elvérzett s lecsúszva a szorongó tömegben, a lábak régióiban kiszenvedett. Az ilyet csak nagy-üggyel-bajjal sikerült a fal mellé görgetni s a szerencsés mellé igazítani, aki a fal mellé került s ott vágódott el, ahova kell. Ki-kikopogtunk:
– Felügyelő úr… Felügyelő úr!
– Mi kő…?!
– Halottunk van.
– Rohadjon meg. Hengergessék a falnak.
– Már ott van! Kettő is!
– Büdös kumonesta rohadéknép! Ott rohadjanak meg!…
Ránk csapta a kukucskálót.
Étlen-szomjan, talpon – vagyis inkább a sajtoló nyomásban felfüggesztve – három napig voltunk ebben a tömeg-áristomban. A sötéten látók az SS módszeres előrelátását látták ebben: bűzölgő hullahegyek az udvaron? Rosszul volt eltervezve. Előbb most majd megássák a tömegsírt s nem a fal mellé, hanem az árkok szélére: felsorakoztatnak és belelőnek. Tiszta munka. Három napon át vártuk kivégzőinket.
Harmadnap ránk nyomták a zárkaajtót (nem volt könnyű: befele nyílt).
– Dögöket kigörgetni! Hány van: öt? Csak?! Sorakozol a folyosón! Piszt se halljak! Nem mozdulsz, nem beszélsz!
Újra zárkára csaptak, de erősen összedobálva, ötvenével; de ez a zsúfoltság is már megkönnyebbülés volt; s időbe tellett, amíg szalmazsákjainkat visszakaptuk.
Új világ kezdődött: teljes kedvezményelvonás, se levél, se csomag, se látogatás.
„Paradicsomunknak” befellegzett, sakk-készleteinket, könyveinket, magánholmijainkat soha többé nem láttuk viszont. De házimunkások nélkül nem üzemel a fegyház – és a beszivárgó hírek alapján lassan rekonstruáltuk, mi történt velünk.
A kitörés mérlege: kb. félszáz halott. Még nem tudhattunk arról a tizenegyről, akiket a szőlőhegyen fogtak el és a bíróság kötél általi halálra ítélt. Sokáig megfoghatatlan rejtély volt-és-maradt, hogy megszállta a szentlélek az SS-t azon az éjszakán, amikor szürkületig, ötszázadmagunkkal a börtönfal mellett szorongtunk és hallgattuk a hazatérő korhely nótázását, „hajnalba-ha-ha-ha, hajnal előtt”…?! Keresztényi könyörületből megsajnált, feltartott sovány kezeink láttán? Miért nem szólaltak meg a gépfegyverek? De idő múltával, titokzatos csatornákon, ennek az éjszakának a részletei is leszivárogtak.
Az SS-parancsnok azonnal lövetni akart. Lindenberger azonban, aki, mint afféle régivágású, monarchiabéli hivatalnokember, folyékonyan beszélt németül – az intézetvezető ragaszkodott a szolgálati szabályzathoz: fegyintézeti zendülés leverése után felettes hatóságtól a továbbiakra nézve utasítást kell kérni. A vezérkari főnöki büntetőintézet a Honvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozik, telefonon érintkezésbe kell lépni a miniszter úrral. Nos, Lorcsikám, nem folyamodom Tacitus módszeréhez és nem adok a protagonisták szájába olyan párbeszédet, amelynek fültanúja nem voltam. E mendemonda szerint, melyet a tények is megerősíteni látszottak, szóharcra került a sor Lindenberg Lajos intézetvezető és az SS-parancsnok között, aki bennünket azonnal likvidálni akart. A szópárbaj váltakozó szerencsével folyt, Spolner Ödön százados az SS pártján a sarokban rágta a szájaszélét, Pákai törzsőrmester telefonhívásokkal ostromolta a pesti minisztériumot, de hol az ügyelet nem válaszolt, hol nem volt vonal. Lindenberg, sebesülése ellenére és felkötött karral, nem tágított álláspontjától és hevesen ellenezte a szolgálati út megkerülését, az SS-parancsnok egyre türelmetlenebbül járt fel-alá és cigarettáról cigarettára gyújtott. S míg mi félmeztelen dideregve a fegyházudvaron a gépfegyverekkel néztünk farkasszemet, az intézetvezető kiállt a rábízott félezer emberért és nem tágított. Egy óra tájban az SS-parancsnok elnyomott egy ideges ásítást, megállt a sétafikálásban és beigazította óráját, mint aki elvesztette türelmét. Odafordult Lindenberghez és így szólt:
– Hadnagy úr. Tíz percet adok. Ha a miniszter úr a telefonon addig nem jelentkezik, vegye úgy, hogy parancsot adtam. Lövetek.
Lindenberg szavafogytán áll: tudja, hogy nincs apelláta. Mitévő legyen? Ordibáljon egy SS-parancsnokkal, akinek ki tudja, hány jugoszláviai börtön likvidálása szárad a lelkén…?!
Megtörténik a csoda: van vonal is, az ügyelet is válaszol. Lindenberg maga veszi át a kagylót; haptákban hallgatja és németül megismétli a hadügyminiszter pattogó rendelkezéseit:
– Szigorított megfigyelés alatt… sétamegvonás… a zendülés főkolomposainak ügyét bíróság elé utalni egyénenként megvizsgálni… Igenis, tábornok úr! A Parancsnok úrral? Máris adom!
A kagylót az SS-parancsnoknak adja, aki a mérgét nyelve hallgatja egy mitugrálsz segédnép pojáca-hadügyminiszterének az utasításait és úgy mondja, a foga közt.
– Verstanden, Excellenz. Schon gut – – –
S ha most előreszaladok és felgondolom, hogy a félezerből, ahánynak az életét megmentette, 1945-ben, alig féltucat akadt, aki az igazolóbizottságnak írásban tanúsította, hogy az intézetvezető, veszedelmes helyzetben is, nemes magatartásával megakadályozta a vkf.-fegyencek kiirtását; ha még jobban előreszaladok és felkérdezem, hat évvel később megbánta-e a derék öregúr, hogy felhasított tenyérrel s felkötött karral kiállt a félezer emberért – amikor már egy konstrukciós per tizedrendű vádlottjaként eszméletlenre páholták és ha igaz, nem volt kinek felolvasni súlyos ítéletét; mert addigra agyonverték…?! Nem lehetünk-e teremtő demiurgoszunknak hálásak, Lorcsikám, amiért értelmünk előtt lebocsátja a tudatlanság fekete függönyét és közel-s-távoljövő egymásra sorozott háttérfüggönyeinek, színpadunkon, jelenésünk előtt soha mögé nem pillanthatunk…?!
KL Megértem megrendülésedet, amely oly logikusan adja szádra e szónoki kérdést; de amíg holmi jövőlátó mini-kristálygömbbel nem születünk a szemünk közepén, felfüggesztve a szem csarnokvizében, addig nincs az a szónoki kérdés, ami enyhíthetné nemünk e globális tudatlanság fölött érzett bánatát. De hagyd most tűnődéseidet, filozófusnak amilyen visszaeső vagy – és maradnál a történet mellett.
Történet? Nincs történetünk. Ha egy-huszonnégy órában ábrázolnánk a bioszféra időzését a Földön, mi csak az utolsó másodperc vagyunk a képben, még-lihegve befutó parvenűk a szauruszok hosszú világuralmához képest. Skorbutos, eseményszegény, koplalós, hideg-rideg napok egymásrakövetkezése; hírforrásaink bedugulása; vakondok-vegetálás. A dzsungeltávírón értesültem róla, hogy Kelen Tibor mellhártyagyulladást kapott és nehezen lábadozik; hogy Ágoston Gábornak kiújultak az asztmarohamai s nekem már se asthmolysin-ampullám, se fecskendőm nincs és még csak mellette sem lehetek. Gájer Imre letöltötte büntetését és szabályosan szabadul: szüleim címe nála volt s üzentem vele. Írnok nélkül fegyház nem üzemel s lassan a „szigorított megfigyelés” is felengedett; s bármennyire fonálféreg-formán összeszorította száját, annyira féltette pozícióját, mégiscsak rabírnok volt s az új sitiprinc egy-egy elejtett megjegyzésén napokig rágódtunk: német katonai gépkocsikat hallani, amint az oszlop a főutcán végigrobog és a ponyvák alatt veszett jókedvvel gajdolnak a német katonák… Nyugatra tartó menekülés? A vesztüket érzik? Igazában csak tovább-találgattuk a találgatásokat s nem tudtunk mi semmit, sem arról, hogy július 20-án merényletet kíséreltek meg Hitler ellen, sem arról, hogy a június 6-i partraszállást követőleg, július végére a szövetségesek kiűzik a németeket Normandiából… A hírforrások beszáradtak s mi csak gunnyasztottunk a zárkán, mint megannyi elfonnyadt karfiol. Hogy a „keleti arcvonal” közel van-e vagy távol? Mi köze van mindehhez az akváriumban, a halaknak? Tönkreszáradva – térfogatunk huszadára zsugorodtunk, mint a tardigradák s ha valahol, valaki suttogó marxista szemináriummal próbálkozott, hát az olyat lepisszegték.
Naponta egyszer kaptunk egy csajka langyos lőrét marharépával – ha úszott benne valami. Lesoványodtunk, csontjainkra fogytunk; volt olyan, akinek a nyakán lefittyedt a fiatalságát meghazudtoló tokaránc. Vagy két hétig még tartott az SS-vircsaft, a magyar katonával SS-legények is be-besomfordáltak, bizalmatlanul fürkészték a tagok fizimiskáját, végigmentek a névsoron. Egy ilyen alkalommal az SS belebök a listába, kipécéz egy-két német hangzású nevet. Megkérdezték a foglalkozásukat. Az enyémet is – megint.
– Irodára!
Hogy-hogy nem, Tiborral bennünket kettőnket szúrtak ki megint; neki a foglalkozásán, nekem a nevemen akadt meg a szemük.
Ugyanaz az SS-főhadnagy fogad, akinek lejelentkeztem a kitörés napján.
– Nehmen Sie Platz, bitte.
Székkel kínálnak. Széken ülni: mennyei fényűzés!
Szívélyes és barátságos. Pergő társalgás. Mindketten tudunk németül és mérnökök vagyunk.
– Hack? Az apja is? Hát hová való az apja: kivándorló?
– Nem, kérem: erdélyi szász. Mária Terézia óta… –
– Birodalmi német? Nem-birodalmi…? Ostobaság: akárhol élnek, a szászok valamennyien birodalmiak és akkor ivadékaikat is megilleti; ugyanazok, birodalmiak. Cigarettáznak az urak? – Felkattan az ódanyújtott birodalmi ezüst cigarettatárca. – Gyújtsanak rá.
Megköszönjük, rágyújtunk. Mélyre szívjuk, az orrlikainkon eregetjük nagy élvezkedve a füstöt.
– És a kollégája? Ugyanúgy beszél németül?
– Akárcsak én.
– Felelőtlen pocsékolás. Fiatalok, műveltek, mérnökök, birodalmi németek. Mit keresnek ebben a csürhe társaságban?! Mi hajlandók vagyunk segíteni, kettejükön áll, hogy elfogadják-e. Azonnal kapnak egy jó vacsorát. Beöltöznek. Mától fogva mind a ketten mérnökkari tisztek a Birodalmi SS kötelékében. Oda jönnek, ahova mi megyünk, fényes karrier nyílik önök előtt, arany élet. Körleteket, kaszárnyákat, erődítéseket terveznek, lesz fegyverük is, gépkocsijuk, mindenük. Tabula rasa-t csinálunk, új életet kezdenek; lerúgják ezeket a rongyokat, mindenki elfelejti, honnan indultak, mi is. Úri becsületszavamra…! Nincsenek hátsógondolataink: tisztességes ajánlat.
– Herr Oberleutnant… –
– Ne! Ne mondjanak most semmit. Egy nap gondolkozási időt adok. Ha ráállnak, holnap már robognak a hátországba. Gyöngyélet kezdődik. Jelentkezzenek és máris áll az alku. Ha nem jelentkeznek, maguk látják kárát. Végeztem.
Az SS-Oberleutnant felpattant, mi is.
Végeztünk. Nem tettük megfontolás tárgyává, nem is latolgattuk, nem adtunk alkalmat neki, hogy leereszkedő mosollyal az orrunk elé tolva felkattantsa birodalmi ezüst cigarettatárcáját; összemosolyogtunk Tiborral – nem gondoltam, dehogy is gondoltam volna, hogy akkor látom utoljára – elvezette az őr, hallottam, ahogy a zárka ajtaja rácsapódott, míg én felfele caplattam, a harmadikra. Bedörrent mögöttem és visszaültem a szalmazsákra. Hallgatásba burkolództam, de a cigaretta-hiénák megérezték rajtam a szagát.
Sötéten méláztam. Valaki, nálam vakmerőbb, elvtelenebb, holmi izom-desperádó: ki tudja, tán elfogadta volna az ajánlatot, hogy ott rúgja fel az íratlan szerződést, ahol a legkedvezőbb; tán keresztülvág a tűzözönön s aztán illa-berek, nádak-erek, elsüllyed névcserével vagy névtelenül, hogy sebeit gyógyítgassa és új életet kezdjen. Valahol Brazíliában…? Argentínában…?
Maradtam, ahol voltam. A lusta, a gyáva, a rendületlen lélek, belefeszülve s megülve az emberhús barmában. A szalmazsák besüppedt közepén.
*
Nyár derekán fejbe kólintottak a hírrel: a vkf.-fegyintézetet felszámolják. A front keletről veszedelmesen közeledik s nemsokára „hadműveleti terület” leszünk. Megbolydult a fegyház, nagy lótás-futás, szaladgálás kezdődött s nem túlzok, máról holnapra s hamarabb, semmint kimondom, szúrós darócban és lábhoz tett batyuval, máris útra készen álltunk. Azok, akiknek a büntetése öt évnél több, mennek Németországba – munkára. Azokból, akiknek a büntetése az öt évet nem haladja meg, büntetőszázadot szerveznek s bevetik Keleten – aknátlanítani, katonai szükségrepülőteret építeni. Szent Habakuk, most mi vagyok én-s hova tartozom? Ötéves összbüntetésemmel: azokhoz, akiknek a büntetése „öt avagy azon felül” és mennek Nácinémetországba? Vagy azokhoz, akiknek az öt éve „az öt év összbüntetést nem haladja meg”, tehát ha ráhajtanak is, még mindig több eszem lehet a marhacsordánál, mert kikerülöm a tányéraknát és élek…?! Elképzelheted izgalmamat.
No de nemhiába bukkantam rá – Cusanus nyomán – a coincidentia oppositorum e szinguláris esetére: az elsők között ismertem fel, hogy az Isteni Véghetetlen Bárgyúság summája tökéletesen egyenlő-és-azonos az Isteni Véghetetlen Bölcsesség summájával; hogy ez a két (látszólagos) ellentét érintkezőlegesen határos egymással. Ezért ábrázoltam az istenséget HELIÁNE című regényemben Sors-Isten-Baromnak, akinek setét agyvelő-óceánjában Metafizikai Bárgyúság uralkodik, de gondviselése egész ügyintézésében az Isteni Bölcsesség gondviselésével átfedőlegesen kongruens, egyenlő-és-azonos. Csakis és egyes-egyedül az Isteni Gondviselés Metafizikai Bárgyúságának tulajdonítom, hogy hála az én öt évet meg nem haladó összbüntetésemnek, a Keletre induló büntetőszázadba osztottak be és így megmaradtam, míg amazok – Kelen Tibor és Ágoston Gábor, akiknek ugyancsak tizenkét évi fegyházbüntetését nem öt, hanem hat évre mérsékelték – a Véghetetlen Isteni Bárgyúság Végezéséből Nyugatra indultak és sohasem tértek vissza. Mely nagy titokbogozatok rémületes minéműségéből nyilván láthatod, hogy emberésszel Sors-Isten-Barom Bárgyúságának metafizikai mélységét megmérni nem lehet.
(3) Létezik-e önéletíró, aki – nem is az olvasó, nem is az igazság: önmaga kedvéért – az önmagával szembeni becsületességre törekszik? Lehetséges-e visszaemlékezés, amely nem regényesít? Hány szerelem az élet – hány nap a világ…? Toncsi-Toncsilla – Csilla. „Ki tudja, mire ébredünk.” Három nap, amiről megemlékeznék, ha háromszáz esztendeig élnék, mint Epimenidész (aki egy év híján – addig élt). Törhetetlen hűség az Első – a Leteperhetetlen Kedveshez. Kecskét őrző Pásztorlány képében Kybele Világanya ingerkedik Pásztorával (először, de nem utoljára). A sebtében leírt versköteg és a saruszárnyú üzenetvivő, aki a marasztalásnak nem tud ellenállni. Oroszlán-mama rögtönzései és a kinagyított fénykép – avagy Csilla kései, riadalmas színeváltozása. halála. Az Ál-Édenkert kellős közepén, ahol soha puskalövés nem hallatszik és felderítő ellenséges gép amerre nem repül: idilli repülőtér-építés.
Ce monde-ci est un vaste naufrage; sauve qui peut…
(„Roppant hajótörés a világ: meneküljön ki merre lát”)
(VOLTAIRE)
KL Akkor hát ott tartottunk, hogy a front közeledtére a fegyházat felszámolták, az öt éven felüli büntetésűeket elhurcolták Nácinémetország haláltáboraiba, s mint mondottad, Ágoston Gábor és Kelen Tibor soha nem tért vissza – az öt évig terjedő büntetésűekből pedig ún. büntetőszázadot szerveztek, akiket Keletre vittek. Hova?
Kedves Lorcsikám, Te fél évszázad távolából nézed s magas páholyból az eseményszőnyeget: betájolod távcsövedet és mindent látsz apróra. Nem így volt. Azoknak, akik úgy éltek benne, hogy tudva-tudták, az élet éleslövészetéből nincs menekvés – nekünk halvány gőzünk nem volt sem arról, hogy emezek-amazok hova tűntek, sem arról, hogy mi hová megyünk. Ugyanúgy lehettek volna egy másik katonai gépkocsin; előttünk vagy utánunk; csak épp nem voltak sehol s többé nem láttuk őket. „Leíratban közölték”? Vagy tán „felolvasták napiparancsban”? Vkf.-fegyencekkel? Micsoda civil elképzelések! Engedd meg, hogy oldalba kapjalak némi apródad eszmefuttatással s onnan gázoljalak el, ahonnan a legkevésbé várnád. Egyszer azt mondtam, hogy első „házasságomat” elsodorta a háború, életem párja gyerekemmel a hasában ottpusztul Pesten a bombák alatt; Te ezt a történetet elmulasztottad számon kérni s most én számon kérem rajtad e mulasztásodat.
Haj, atyámfia! S nem is mint az egyszeri ember – inkább mint az egyszeri költő, úgy vagyunk vele. Magad is jól tudod, az álomkezdeményű versnél a felébredés hívatlan hozzátétei – a vers halála. Külön fortélya van, hogy az álomüzenetet – a maga teljes hamvas tisztaságában – átmentsük a felocsúdás nagy zökkenőjén, majdhogynem „traumáján” s úgy, hogy a találatok, a szótorzítások: az álomigézet sértetlenül-csorbítatlanul evickélhessen az ébrenlét partjára, hol is, a költő révén, az ébrenjáró világ polgárjogára is szert tehet.
Hasonló dilemmával találja magát szemben az önéletíró, ha fél évszázados emlékeinek homályrengetegében kutat. Azon iparkodik s erre kínosan ügyel, hogy a kései bepótlások, a cselekménylogikai kitöltések „idegen anyaga” (az ébrenlét addendája) az emlékezést meg ne hamisítsa. Igen ám, de mitévő legyen, hogyha az emlékfoszlányok a „valami rémlik”, az „alig emlékszem”, a „csak homályosan emlékszem” kategóriáiban merülnek elő? Márpedig ilyenkor, a lyukas emlékezet foszlányszövedéke láttán, történetesen a regényíróban nagy a csábítás, hogy e lyukakat ki- és betöltse – hogy „regényesítsen”…?
Nos, hiszed-nem-hiszed. Bennem e csábításnál is nagyobb a magammal szembeni becsületesség – a probitás vágya; csakhogy, hékám, a legnagyobb próbatétel épp akkor következik. Mert mitévő legyen az emlékező, ha a benne elúszó képek, felmerülő foszlányok lobogása maga is oly álomszerű, hogy a kiegészítés-lekerekítés ösztönös rutinja majdszinte megállíthatatlan? Mert az volt, meghihesd, ami velünk akkor következett. Mint a kábszeresben az amphetaminos látomás, akkora intenzitással s oly elhessenthetetlenül, álomidők kezdődtek, álomalakokkal, akik álommotívumokkal játszadoznak és azon iparkodnak, hogy kiéljék a szertelen vágyőrület minden álomadta lehetőségét – nemegyszer (akár az álomban:) anélkül, hogy felmérjék veszedelmeit. Ládd, magam is a hitetlenkedésen kezdem: így történt-e? Megtörténhetett-e? Nem az én hozzátétem, kényelmi kitalálásom?
KL Rajtaértél mulasztásomon, de csak Te teheted jóvá – azzal, hogy elmondod.
Ha tudnám! Mert ez csak aztán a „hol-is-kezdjem”. A régi keretet nem láttuk többé és új kiskatonák vették át őrzésünket, akik, ha nem is voltak örömkatonák, zöldek voltak és barátságosak, mintha nem okosították fel volna őket kellőképp, hogy miféle felforgató fajzat-és veszedelmes elem vagyunk. A gépkocsioszlop elindult velünk – a napállás és a csillagok szerint keletnek –, valamennyien új kincstári szumákban feszítettünk, csak az enyém volt más mint a többi: véletlenül abból a frisstrágya-színű posztóból szabták, amiből a bakáknak a komiszt, véletlenül maradékból szabott-s mutatóba ottfelejtett komisz az osztásnál nekem jutott s ezen aztán sokat mulattak: valaki bakának nézhetett vagy összetéveszthetett az őrséggel. Gulyáságyú is volt velünk, tetézett csajkával kaptuk a babgulyást, a marhapörköltet; volt, akinek a marharépás-koplalókúra után az átváltás a katonakosztra megártott és ment a hasa, de a legtöbben ugyancsak nekipendültek s ezek közé tartoztam én is: felélénkültem, erőre kaptam. Ha ez a büntető-század, akkor ezerszer jobb, mint az SS-szel fűszerezett vkf.-börtön – gondoltam; s ha társaim dalra fakadtak, a kiskatonák még somolyogtak is, nem járta ki az eszük, hogy a nótázás tilos. Pihentünk, tüzet raktunk, nézelődtünk, hogy merre járunk. Vagy kétnapi csalinkázás után egyszeribe az első megáll az élen – megtorpan a gépkocsisor. Szaladgálás, tünekedés-tanakodás, kajátozás. Indulás! – vezényel valaki s már ugrálnánk fel. – Nem magik – int le a lányosképű őr – mink maradunk. Az első tíz teherautó elporzott s már messzire járt, a mi két tehergépkocsink pedig látjuk hogy oldalt kanyarog s megállapodik valami festői pagonyban – mi libasorban utána s csakhamar be is értünk s letáboroztunk. Valami község vagy kis mezőváros-forma határában lehetett az a hosszú pajta, ahol beszállásoltak bennünket, de idevalósiak közöttünk nem lévén, minden terra incognita volt-és-maradt – ahogy az előírásban áll: „a fegyencnek ne legyen fogalma se, hogy hol-merre van”.
Miért vagyunk itt? Meddig leszünk? Miért maradtunk le a gépkocsioszlopról? A találgatások arra lyukadtak ki, hogy bizonyára nincs még kész a körlet, a barakk fedetlen, a sátrakat most állogatják. A pajta mellől még az alvég házait is ki lehetett venni s valami kontytetős, hosszú, nagyocska épületet is, tán iskolaféle lehetett, mellette sufnik, fészerek, kukoricagórék… de hol a kukoricás? Felbátorodtam, el-elcsellengtem a szállástól; többen derékig meztelenre vetkőztek a tűző nyári napon és pecsenyére sültek, de én a kánikulában is ragaszkodtam a szumákhoz – jó okon, mert az utolsó percekben sikerült bevarrnom zsebem alá a bélésbe dugpénzemet, mely úgyanúgy lehetett hatalom, mint veszedelem forrása. Kinéztem magamnak kiskatonámat, a kis Szütsöt, az álla is alig pelyhedzett és mindig-mosolygós képe elárulta, hogy örömest fraternizál. Nem volt velünk tisztes a kutya se, tudtuk hogy csak ideig-óráig-tart a semmittevő vesztegelés, márpedig akinek maholnap az lesz a dolga, hogy kizavarva az aknamezőre aknákat piszkáljon, annak egy nap a világ.
– Nem bánom én, csak lőtávolon kívülre ne menjen, mérnök úr, mert akkor a hátába erisztem a golyót – szólt oda a kis Szüts fülig szaladó vigyorral és elnézett. Több se kellett nekem s már lődörögtem is elfele, arrafele, amerre vitt a kíváncsiság: szemrevaló fiatal fehérszemélyt láttam úgy jó kőhajításnyira, a távolban; a tarka-szép szoknyáját a combjára körülterítve egy zsombékon ült és a kecskéit legeltette, két nőstényt meg egy bakot. Tíz méterre megközelítettem és hosszan néztem. Ő is. Nagyon megnézett.
– Maga nem katona – mondta kurtán.
Felelet helyett a kosra mutattam:
– Nem sok haszna lehet belőle.
– Abból nem; csak a többit zavarja.
– Azért bak.
– A többi legalább a tejemet adja. Oldalfegyvere?
– Otthonfelejtettem. Egy kis nézeteltérésem támadt a törvénnyel.
– És mi civilben, amikor nem fegyencnek nézem?
– Mérnök is volnék meg… –
– Meg mi még?
– Hogy hívják magát, Özönszem?
– Hát… Úgy nem. Mindenki a szememért csúfol. Csillának.
– Nem csúfol az, akit megigéznek. Az miféle?
– Mi miféle?
– Hogy Csilla.
– Se a Tónit, se a Toncsit nem szeretem. Így lett a Toncsillából Csilla. És Maga?
– Miki.
– Hazudik. Az orra puha.
– Honnan tudja? Tapintsa meg.
– Az igazat!
Megmondtam. Álmélkodva fogadta. Hirtelen villámlás, nagyot csattanó s hosszan robajló mennydörgés. Acélszürke felhők gyülekezése a láthatáron.
A bak megremeg és felrugtat a nősténykecskére. Csilla rákiált:
– Cinka! Cinka, ne!… S az meg még hagyja is nekem!
Ez első kövér cseppek. A szállás jó száz méternyire; a napozók beszaladnak. Légköri elektromosság a levegőben; szikrázik a haj, a szakáll.
Szüts, a kis örömkatona idefele ordibál valamit, de hangját elnyomja az égiháború; integet s hívna vissza, de hiába – mérgesen legyint és feladja: majd csak lesz annyi magamhozvaló eszem. De se nekem, se Csillának, semmi magunkhozvaló eszünk nincs: megbabonázva meredünk az üzekedő kecskékre s nem tudjuk a szemünket levenni róluk. Gondolatainkban szemérmetlenül közösködünk: sikerült-e? S ha benne van a Cinkának a bak hímvesszeje, mennyi van benne…?! Leszakad az eső, már dézsával öntik.
– Jöjjön-jöjjön! – hallom kiáltani Csillát vagy tán csak a fülem cseng, már ott áll a kukoricagóré ajtajában: – húzódjunk fedél alá…
S akkor, nem sokáig, csak épp egy kurta örökkévalóságig, fedél alól lestük, hogy mint hányja-veti szarva-görbéjét, kéjében a bak a nőstényen és hogyan remeg Cinka kecske fara, a rajta terpeszkedő kan alatt. Nem tudom, mikor került le rólam a kabát – s hullott alá a nadrág, ő hogy mikor lépett ki szoknyájából vagy én téptem le róla. Nem a légköri elektromosság volt a levegőben, amely emberre-állatra oly ajzó hatással van s erogén zónáinkat amely felborzolja apró kisüléseivel. A szauruszábrázatú Orgé epifániája volt, aki nektek ez világon uralkodó uratok-istenetek s az kihez képest a nyilazó Erosz bearanyozott szobrocskája bárgyú eufémizmus csupán. Megérintett ez a legkegyetlenebb, és zúzó érintésére vadságunk, állatias leleményességünk nem ismert határt. Betöltöttük a Rendelést és míg én belereszketve hívásába, megismertem a magömlés visszavehetetlenségét, eszméletem visszakapaszkodó peremén még hallottam és elképedve regisztráltam, ahogy körmeit belémeresztve a fülembe harsogja ez az ismeretlen fiatal nő:
– Gyereket akarok tőled! Gyereket! Gyereket!
Lankadtan csak hevertünk egymáson testünkkel, de nem váltunk szét. Entumeszcenciám nem szűnt s a Szörnyeteg Orgé vigyorogva újra ráigézte a ritmust és ő vele lihegve eljajdult: – a szívemnél vagy! megint! – észrevettem, hogy merevedésem nem enged fel és megadtam magam ennek a Kis Halálnak.
S most, mint az álomból, morzsálódó új emlékek bizseregnek fel kifogóhálómban: jut eszembe, ezt énekelte az ország, csak egy nap a világ, ki tudja, mire ébredünk – s ezt dúdolta ő is, Csilla, ahogy elsőre megláttam s mind közelebb somfordáltam. Milyen az, amikor két emberjószág, két hústest örök hűséget fogad egymásnak: hogy ilyen megölelkezve, így maradnak s így élnek, amíg meg nem halnak? De meddig élnek, ha csak egy nap a világ? Nem kutattam a múltját, nem kételkedtem erényeiben, noha mindent elmondott és bizton hittem, a halálba követne, mint Calpurnia… Nem lettem hűtlen Lencsihez, hiszen Édesanyám utolsó titkos üzenete, akármennyire ezüstpapírba csomagolta („Lencsit jobb volna, ha kivernéd a fejedből, rá ne számíts”) egyértelmű volt: Pesten, a szőnyegbombázások tömegrémületében egy magányos nőnek támaszra van szüksége s ő hozzáment egy szabadságos katonatiszthez. S különben is, lehetnék hűtlen bárkihez, ha hűséget csak annak az Egyetlen Egynek fogadtam, akit sohasem találhatok meg immár: Az Elsőnek, aki a Dajkám volt és Szerelmesem, de sohasem láttam, mert a pólyából felnézve rá még fókuszolni is alig tudtam s akit soha nem teperhettem le úgy, ahogy férfiember nőt kedves-gorombán magáévá tesz, mivel az erőszaktételhez kicsiny voltam, valamíg a karján ringatott?
Esteledett s már az eső is felszáradt, amikor a kukoricagóréból felkerekedtem és visszabaktattam a szálláshoz. A kutya se hederített rám. Csak egyvalaki követett szemmel és most éppenséggel nem mosolygott. Szüts tizedes. Addigra már felfejtettem a zsebalja varrását és előkotortam egy százast, azt szorongattam.
– Mérnök úr! Tudja, hogy engem ezért agyonlőhetnek?
– Lőhetik a fenét. – S azzal a tenyerem mögött nyújtottam a százast. – Tegye el, tizedes úr. Tegye el gyorsan.
– De, de! De bizony hogy agyonlőhetnek!
– Hát szökésben vagyok én? Egy ilyen lány mellől elszökni: megőrültem?!
– Ha nem megy többé oda vissza.
– Csak holnap. Meg holnapután. Meddig maradunk itt?
– Amíg parancsot nem kapunk… De úri becsületszavát adja!
– Nem kívánom ingyen.
– Becsületszóra. Adjon parolát.
Lefizettem a százast. Még kétszer szúrtam le a százast a kis Szütsnek. Pénzért kaptam a szerelmet; de nem annak fizettem, aki adja, hanem annak, aki őrködik felette és árgus szemmel vigyáz, hogy meg ne zavarjanak.
*
Soha nem gondoltam volna, hogy valaki szeme-fehérjének ilyen fontos szerepe legyen az éleslövészetben. Az amerikai szabadságharc annáleszeiben olvastam, hogy amikor – 1775-ben – az angol vörösmundérosok Boston magaslatait ostromolták, Putnam, a Bunker Hill védője parancsba adta: „addig eszetekbe ne jusson tüzet nyitni rájuk, amíg nem látjátok a szemük-fehérjét”. Bizony ha valami csuda folytán és vörös mundérban, Csilla ott találta volna magát a magaslat megvívói közt, a védők már akkor elkezdték volna rásütögetni muskétáikat, amikor még messze lőtávolon kívül volt. Engedtessék meg nekem, hogy ilyen körülményesen közelítsem meg – és tegyem érzékletessé azt, ami rajta első rápillantásra a legfeltűnőbb és a leginkább rabulejtő volt egyszersmind, Csillán, az én Csillámon.
A szeme.
Legalább másfélszer nagyobb lehetett a szokványos asszonyszem középméreténél, ovális arcán ez az enyhén dülleteg szemfehérje dominált, mely csak felfokozta írisze izzását. Azokhoz a mesterportrékhoz hasonlított, amelyek tekintete szünös-szűnhetetlen követi a nézőt: ha oldalt lép és elmozdul jobbra-balra – akkor is. És mintha Szkópász vésője fokozni akarta volna az „Ökörszemű” hérai szépszeműségét, felmagasított homlokkal ajándékozta meg, melynek napbarnította fénylésén elveszett a tekintet és ez a boltozatos asszonyhomlok az arcnak valami cigányosan olümposzi jelleget adott. Vegyük még hozzá korom hajkoronáját, sűrű szempillája különös rebegését, hosszúdad nyakának enyhén dülleteg beékelését a mellmezőbe s annak szertehajló alásiklását a domborodó ingblúznak – és előttünk áll a látvány, ahogy első ízben retinámat megütötte és mindmáig megmaradt.
Beérző antennáim hamarosan jelezték s megérzéseimben ritkán csalatkozom – hogy excentrikus lénnyel, bolondos nővel van dolgom s villámbeszélgetéseink ezt megerősítették. Összezördült a családjával; egyetlen nővére Pesten él, ő meg duzzogva eltemetkezett ebben az isten-háta-mögötti sárfészekben, itt tanítónősködnék, de oly nyugtalanítóak a hírek a front közeledéséről, hogy a gyerekeket nem engedik el hazulról, a tanítás szünetel. Csak egyszer, csak egyetlen egyszer kellett hogy könnybe lábadjon ez az Óriásszem és menten új élettervek kászkádja zúdult végig elmémen („Gyereket! Gyereket! Gyereket akarok tőled!” – zümmögött a fülembe Csilla lélegzet után kapkodó hangja), s alighogy megvillant, máris nekiláttam a megvalósításnak: esztendőkkel előre, mintha biztos lehetnék a dolgomban s nem lenne egy nap a világ. Először is pirinyó betűkkel leírtam verseimet mindazt, amit addig a fejemben hordoztam; utána: hosszú levél Édesanyámnak… hogyne fogadná be s ölelné magához ő, Oroszlán-Mama, akinek az egész világ az édesgyermeke! Felokosítottam Csillámat és meghagytam, hogy mihelyt bennünket továbbvisznek, hagyjon itt csapot-papot és utazzék Pestre, hozzánk – – – jól tettem, nem jól tettem? Mi nem hiszünk a kiszmetben hogy ott várakozik ránk, ahogy Allah Rendelése kiszabta s a válasz arra a kérdésre – instrumentális voltam-e végzetében, hogy aláküldtem e kiszmetnek: meghaladja tudományomat. Nem szívesen árulom el a jövő kártyáit, de most kénytelen vagyok előreugrani az időben, hogy lássuk, kiknek és milyen háttérfüggöny előtt mered előnkbe ez a nem-halandóknak-való kérdés, a lelkiismeret-vizsgálaté – hogy jól tettem-e. Azt tudom, hogy Toncsillát (mert toncsizta a család) a nővére megértéssel fogadta; és Édesanyám is, ezúttal leküzdötte természetes féltékenységét, annyira meglepte a széplány betoppanása – özönszemével, fejedelmi termetével – és az én levelem. Istápolta-melengette s mikor jelentkeztek rajta az első tünetek, a szem különös fénylése és a perszeveráló „csodálkozás” a tekintet merevségében, a fokozott érzékenység a meleggel szemben és olykor a könnyű tremor, azonnal orvoshoz vitte. Ami nem volt könnyű, az üzlet robotja mellett s szüleim kénytelenek voltak igénybe venni „nyilas-gyanús” nagybátyámat, aki addigra már különleges orvosi műszerekkel házalt és ismeretségei voltak a kórházakban. Azt, hogy Csilla állapotos, egyetlen utánam csempészett leveléből kiolvashattam: azt írta – úgy maradtam – ami asszony-nyelven terhességet jelent; de ha eszembe jut a madáchi falanszter tudósi verdiktje a fantaszta férfi és ideggyenge nő frigyéről – „rajongó férfi és idegbeteg nő / korcs nemzedéket szül” – nem vagyok biztos a dolgomban. Mert ha azt szült volna, akkor az eugenika kegyetlen igazságtevése, hogy a korcs ottpusztult vele… de bizonyos-e, hogy korcs lett volna s nem derék pater familias, a társadalom támasza? vagy felfedező? hittérítő? forradalmár? Sohasem fogom megtudni; mert Csilla leendő anyósa helyett a nővérét választotta s összeköltözött vele: ott haltak meg mindvalahányan a külső IX. kerület valamelyik bérkaszárnyájában, amely láncos aknát kapott és már csak az a szőnyegbombázás utáni romvidék maradt belőle, amikor eltávoztak az amerikai liberátorok s az én gyermekem is ottpusztult – amikor Édes Jegyesem, Csillám alighanem harmadik hónapban lehetett vele – ott, az anyja hasában.
Nehéz kötelesség, ami most következik, de azt is el kell mondanom. Mert már alig tudom szétválasztani a kétféle Csillát – amilyennek először megláttam s ahogy a kinagyított fényképen a kezembe kaptam, hogy megtántorodtam szinte s le kellett ülnöm. Tudom, strúmaműtét előtt állott s Józsi bácsi összeköttetéseinek hála, bizonnyal „jó kezekbe” került volna a szanatóriumban s már bizonyára kibékült a gondolattal, hogy amíg él, az operációs varratok elkendőzésére vastag nyakékeket kell viselnie…, de nem gondoltam volna, hogy a bazedovkór ilyen előrehaladott volt nála. Tegyem a kezem a szívemre?! Kimérikus arc volt, ami arról a nagyításról visszanézett, szemedülledése inkább riasztó, mint igéző s nyakának alsó hurkája már-már sejtetni engedte a belőle kikövetkező golyvát – ha nincs bajmegelőző operáció. Szépszeműsége aránytalansággá romlott és nagy laba haja szurokfekete keretében jaj mit is mondok – cigányboszorkára emlékeztetett. Lehetséges volna? Hogy hérai szépsége és megejtő arcának hosszú oválja csak kiéhezettségem láttatása volt, ahogy a gulyáságyú zsíros jó kosztján megpendültem és kitört belőlem a kandüh…?! Hát az is, magasan felfénylő homlokboltja – az is: nem inkább groteszk furcsaságnak, majdhogynem nyomorékságnak hatott a fényképen? Ernyedten eresztettem vissza a képet az asztalra és akkor mintha egy vödör jeges vízzel leöntötték volna bennem a szerelemtűz zsarátnokát: ilyen önző a szarx, ilyen kíméletlen a hústest – már többé nem találtam benne fejedelmi dajkámat, akihez hűtlennek lennem nem adatik s akihez odaláncolva, ebben a tobzódó, hűségesen monogám-és-monomániás örökimádásban töltögetem életem. Pedig mennyire számítottam arra a találkozásra Jegyesemmel! A világ, hogy egy nap volna. Nem igaz. Inkább ahogyan az a másik szentírás mondja, az Alkorán: az egész élet – a szúnyog szárnycsapása.
KL Vagyis ti többé nem is találkoztatok? S ez volt minden, a háromnapos-mátkaság?
Nem. Ez. Minden. Mondhatnád semminek. Ami kis pénzem a dugeszban volt, az őrvezetőhöz vándorolt; negyednap hajnali riasztás, megjött a parancs. Se kecskéit, se reggeli előbukkanását bőujjú ingblúzában, Csillámat soha többé nem láttam. Fantaszta férfi, hóbortos nő… Sebes szerelemben szerzett szerelemsebem mámorát, túlfűtöttségemet nehezen titkoltam. Szerencsémre alig volt sorstársam, aki ne lett volna új és idegen ebben a szándékos nagy összedobáltságban s így nem találtam arcot, akinek láttán kikívánkozott volna belőlem ömlengő beszédem Kybele alászállásáról – Pásztorához; de még sokáig ide-oda forgó fehér szemgolyókról álmodtam. A két tehergépkocsi ponyváit ránk csapták, a büntetőszázad csakhamar elrobogott északkelet felé s noha ügyeltek rá, hogy az útból sokat ne láthassunk, a résen ki-kilesve egy irányjelző mintha a Latorcát emlegette volna, egy másik a nyilával meg Ungvár felé mutatott. „Vitéz Leveldi Kozma Miklós, Kárpátalja Kormánybiztosa sokáig éljen!” – ez vagy valami efféle lógott keresztben az utcák fölött, amikor én a felszabadult Kárpátaljára ellátogattam, hogy megnézzem magamnak, hogyan építkeztek nekünk a csehek… de bizony most hiába reménykedtem, se Ungvárnak, se a Latorca vizének nyomát se láttuk.
Megérkeztünk a vak világba, annak is édenkerti köldökére: pompás körletek fogadtak, emeletes ágyak, cifra pokrócok, válogatott cigánylegények. Lehettünk vagy háromszázan; s lévén a lapátolónak fontos az erőnlét, bőséges volt a koszt. Felélénkültünk, folyt a szócséplés, az ismerkedés és nem esett nehezünkre, hogy hamar kitanuljuk a dörgést. A munka, az a kiskevés, amennyi volt, ha csak mímeltük is – akkor is: égett a kezünk alatt. Itt, az Ál-Édenkert kellős közepén, amelynek hollétét a térképen a bibliakutatóknak kitűzni még nem sikerült s ahol soha, semmi jelét se ellenséges felderítő gépnek az égen nem láttuk, sem távoli tűzérségi párbaj vagy kósza puffogtatás nem sok, annyi se: ahol fülünket hasztalan forgattuk, érzékcsalódásainkban gyalogsági lőfegyver nem ropogott – e nagy határ Édenben buzgón folyt az idilli repülőtérépítés.
(4) Háborús világégés a merkátortérkép lyukas hálóján – a lyukakban mikroklíma, erdőzúgás és idilli csend. Ismerkedés a céltalanság jegyében. Tó-mellett-füvespart-és-kiskastély ország arisztokratái. Lovaglóiskola: női nyeregben oldalülő dámák és köröző úrlovasok a panorámában. A titokzatos repülőtér, amelyet leszálló gép soha nem érintett kerekével. A Zárakat Kattantó Angyal titkos látogatása és csomagjai – ihol pénz, paripa, fegyver. A Csilla levele nyomán támadt zavarodott mámor; célzások betegségére. Sürgés-forgás a táborban – Románia kiugrott? Német harckocsi-oszlopok belegázolnak a reptérépítés idilli gyeptéglarakaszaiba. Hirtelenindulás – felkerekedés előtt; autóstoppal – Miskolc. Megérkezés a Kelenföldi pályaudvarra és műsoron kívüli pajkoskodások az elsötétített vaksötétben. Begördülés a helyi érdekűvel a Keleti mellé, és az első szabad séta – be, Pestre.
KL Tudom, most megvetsz, mert a connaisseur nem cukorral issza a kávét, én meg két kockával is tettem bele… De nem furcsa? Itt ülünk a Határ-eszpresszó kényelmes sarokpáholyában, forog a magnó, én itt ezt a fura, idegen formájú angol kockacukrot kavargatom és ebben a paradicsomi békében a közel fél évszázaddal ezelőtti világégésre emlékezünk. Ti mit kaptatok reggelire a büntetőtáborban?
Kávét; csak nem ilyen koffeindús, sűrű eszpresszót, hanem langyos, üres fekete vizet, amiből még a cikóriát is ellopták. Világégés, mondod? Ládd, ez az én kettős nehézségem. Mert ha emlékeim rondabugyraiba alámerülök, hát „elkap a gépszíj” és minden olyan tapinthatóan térbeli-eleven lesz, mint az eszelős megszállottnak a látomás; ugyanakkor ki kell bontanom a látomást az ilyen gyűjtőfogalmi klisék és sablonos közhelyek zizegő selyempapírjából, mint „világégés”… Mintha szaloncukor volna a karácsonyfán, leszedjük, bontogatjuk. A groteszk valóság az, hogy míg keleten tankcsaták folytak és a nyugati haláltáborokban milliókat pusztítottak-s-égettek el, a „világégés” merkátortérképén voltak nagyobb-apróbb lyukak. Arról nem is beszélek, hogy Kaliforniában szanatóriumi körülmények között regényeket, filmforgatókönyveket írtak a német emigránsok. Nálunk is voltak ideig-óráig ilyen apró lyukacsok a világégés térképén s ez is ilyen volt valahol Északkelet-Magyarországon a hegyekben, ez a repülőtérépítés – s a lyukban mikroklíma, nyár derekán erdőszél, a sűrűjéből sejtelmes erdőzúgás, körös-körül áldott csend és ezer virág.
KL Ez volt az az idilli repülőtérépítés, amit emlegettél?
Lorcsikám, bármi hihetetlen: már itt kezdődött a képeskönyviség. Képzelj olyan tündérmesét, amelynek van valami fenyegető varázsa s babonázó ugyan, de oldalai közül halálkeresztes pókok szaladnak elő, fonáleresztésük undorító és igaz ugyan, hogy a jó tündérek féken tartják őket, de minden tündér záptojásszagú és ragad. Hivatalosan katonai szükségrepülőtérnek tartották számon, de a térképrajzoktól eltekintve, amelyekkel az irodán piszmogtunk, nem hiszem, hogy nyomát vagy akár halvány körvonalait is felfedeztem volna, ha arra a mezőségre ránéztem. Kőmíves Kelemen várának és a Luca-székének a keresztezése volt, tevékenységünk kimerült ebben az áltevékenységben, de azt aztán teljes gőzzel míveltük. A reptérépítéshez mindenekelőtt gyeptégla kellett s a mezőség lápos-morotvás végén javában folyt a gyeptégla-kitermelés, mire én odaérkeztem, a gyeptégla már rakaszokban állt; csak épp mire a talicskákon a tervezett „kifutópályához” érkezett volna, a fele elpotyogott, a rakaszok meg visszacsúsztak-szétmásztak „kitermelnivalónak”.
KL És a vezetőség? Az emberek?
Fegyenctársaimat kérdezed? Nos, az emberek. Volt lajhártermészet, aki kényelemszeretetből szabotált; volt sötétagyú, stréber vagy kukac, aki jómagaviseleti minősítését féltette, hogy így „harmaddal” nem szabadul és az ilyen a lelkét beleadta volna a gyeptéglázásba, de hiába kereste az őr helyeslő tekintetét, az fitymálni se nézett rá s végül az ilyen se sokáig bírta, hogy a többiek körülröhögik. Jómagam Csilla-mámorban éltem s amíg ebből az érzelmi hömpölyből futotta, iparkodtam elvegyülni s nem-kiválni: örültem, ha nem néztek rám. De mikor irodára vittek és felelőssé tettek a „teljesítményekért”, kutyaszorítóba kerültem. Amúgy igen árválkodtam annyi sok primitív, vadidegen fickó között s hogy harmad-negyednap felfedeztem, a barakkban merre tanyáznak az intellektuelek, szinte megörültem nekik. A kolozsvári kommunista per elítéltjei voltak valamennyien s a fővádlott, Szirmai István volt a hangadó. Eleinte befogadtak s mint ahogy a mormonok Salt Lake City környékén természetesnek tartják, hogy épelméjű ember más, mint mormon nem is lehet, azon nyomban elkönyveltek kommunistának és igényt tartottak arra, hogy én is egyik legyek a sok egyforma marxista-sztálinista tojás közül – s ne legyek, se húsvéti, se tarka tojás.
Szirmai István ügyvédember volt, borotvaéles eszű, jó intellektus, de elméjét teljesen eltelítette és receptorait eltömítette a sztálinista marxizmus fertőzete. Se beszélgetni, se vitatkozni nem tudott, fölényesen, mint a megfélemlítettek s a többi is csak szekundált neki: uniszónó szajkózták a Rövid Tanfolyamot, lehettek vagy tizenöten. Csakhamar fülembe jutott véleményük rólam, hogy „értelmiségi” volnék ugyan, de „nem a mi értelmiségijeink közül való” (e megállapítással különben 1945-ben is találkoztam: a marxista Olümposz magasságából Horváth Márton firkantotta rá széljegyzet gyanánt egy tanulmánykötetemre szóról szóra ugyanezt) – mindez elmulattatott volna s maradtunk volna ennyiben. De ők (a „kollektíva” és élén Szirmai) szerettek volna terveikbe belevonni, hogy megszervezzük a szabotázsakciót és meghiúsítsuk a reptérépítést; utána, ha ezzel megtámogattuk a sztálini Honvédő Háború hősi Erőfeszítését, vegyük fel a kapcsolatot a partizánokkal… – hol? hol? Ilyenkor az erdőszél felé kémleltek, jelentőségteljesen, majd ásóikat elálcázott talicskáik mögé rejtve, elvonultak a csalitosba, hogy Szirmai-szemináriumot hallgassanak. Szabotálni a reptérépítést? Szabotálódott az magától, kezdve a tervezői tudatlanságon; soha nem is szánhatták arra, hogy igazi kifutópályája legyen s nem is lett volna soha másra jó, mint hogy a vezérkar piperkőcei leszálljanak rajta kétszemélyes biplánjaikon; mert a csapatszállító Gigant vagy egy nehézbombázó a futószerkezetével ha ráereszkedik, hát az égig vágja a mi saras gyeptégláinkat, amíg tengelyig süllyedve benne, a morotva szélén meg nem feneklik. Hogy a katonai vezetés mindezt sejtette-e? Alighanem; de német parancsra úgy tett, mintha, pedig rég feladta már a reptérépítést s ürügyül használta csupán, hogy együtt tartsa a büntetőszázadot, amellyel a Vezérkari Főnök nemigen tudott mit kezdeni. Maga Szirmai a marxióta kispolgár, ugyanaz a „nagy” Szirmai István volt, aki utóbb ott feszített a Rákosi-nómenklatúra díszemelvényén, hogy fogadja az elvonuló milliók hódolatát, hogy azután az irháját mentve, hamuszürke arccal és dögszürke lódenkabátban járja Budapest utcáit Ötvenhatban, mint aki nem mer hazamenni… no de ne vágjunk a dolgoknak elébe: tudjuk, a Kádár-rendszerben is addig emelkedett, amíg delelőre nem hágott hullócsillaga s most, ma már nem hiszem, hogy fiatalabb olvasóim közt akadjon egy is, aki lábjegyzet nélkül tudná, hová tegye.
KL Majd szolgálunk vele, csak ne duzzadjanak külön könyvvé lábjegyzeteid. De kit / kiket értsünk rajta, amikor a katonai vezetést emlegeted?
Tudod, juveniliáim közt volt egy (álomkezdeményből keletkezett) kisregény, az volt a címe, hogy TÓ-MELLETT-FÜVESPART-ÉS-KISKASTÉLY ORSZÁG. Erről neveztem el ezt a valószínűtlen világot, ahol a sárba fulladt reptérépítés hangyabirodalma fölött egy mérnökkari tiszt uralkodott, rangra csak zászlós ugyan, de küllemére/megjelenésére nézve: fejedelem. Olyan daliás volt, amilyennek a pogány fejedelmeket a gyermekkönyvekben ábrázolják és oly sasos-nekifeszülő arcéllel kémlelt a dicső előidők ősködébe, mintha maga lett volna az operaszínpadra belovagoló Siegfried, fehér lovon. Történetesen volt is egy részben lakható, részben düledező, valaha-fejedelmi vadászlak az erdőszélen s ebben a villában – nem annyira lakott, mint inkább székelt a zászlós, deli-szép fiatal feleségével, mert őt is magával hozta. A jelek szerint e gyönyörű emberpárnak két ikerszenvedélye volt, a szerelem és a lovak. Szerelmüknek kedvezett az a mérsékelt égövi lángsugarú nyár, amit a világégés térképén támadt kárpátaljai lyukban keletkezett mikroklíma tett lehetővé: már maga az erdőzúgás is idilli volt, amely hol elcsendesedett, hol újrakélt és a fejedelmi vadászlakot is mintha mézeshetekre rendezték volna be. Egy pej, egy almásszürke és egy alig-foltos fehér hátasló is került a vadászlak istállójába, lévén, hogy a hadsereg méltányolta a mérnökkari tiszt lovaglószenvedélyét s ami meg a lóvakaró jó lovászfiút illeti, bőven akadt a büntetőszázad vkf.-fegyencei közt parasztgyerek, aki nem hogy a dupla csajka babért – a puszta gyönyörűségért is csutakolta volna a kincstári paripákat, ha a térparancsnok engedi.
Persze berendeltek az irodára, két másik rabtársam mellé, akiknek, mint kultúrmérnököknek, a reptérépítéshez több közük volt, dehát: mérnök-mérnök – hogy én legyek a tervek valóraváltója, a teljesítmények nyilvántartója és hajcsári minőségben tartsam a részlegekkel a kapcsolatot. Időnként lónyerítést hallottunk, a térparancsnok odakint leszállt a lováról, az irodán kuksoló őrkatona vigyázzt vezényelt: megjelent a zászlós kétméteres alakja az ajtónyílásban (ösztönösen lehajtotta a fejét, hogy be ne verje a szemöldökfába); tekintete mélységes megvetéssel végigugrált hármunkon s azzal cigarettára gyújtott. Az ellenszenv kölcsönös volt és azonnali. Szó se róla, évekkel később összefutottunk mi rendes társaságban, méghozzá annál a költőnél, akinek csillaga a Te firmamentumodon, Lorcsikám, a legfényesebben ragyog –
KL Csak nem Szabó Lőrincnél?
Hogy ezt már mindjárt az orrodra kössem? Korai volna még. Mondom, abban a polgári szalonban a Pasaréten, ahol szemközt ült, hiába kerestem arcán azt az ellenszenves vonást. Tudod, az angol szigetországban van az óriás Labradornak egy kitenyésztett, különleges „nemes-korcs” fajtája (csak gazdag ember engedheti meg a tartását): annál fedezhetsz fel valami hasonlót. Ül a lapátképű kutyaóriás a sarokban, homloka fájdalmas ráncba szalad, pofája komoran lefittyed és egész ábrázata csupa-ránc. Ránézel. Ennek a kutyának elhullott a párja, a gazdája vagy lelkén titkos féreg foga rág: a gyászán bánkódik, gondolod és ha meg nem simogatod, menten elsírja magát. Odamégy, megsimogatod. Abban a szempercenetben vészjósló vadállattá változik, rád ágaskodik és örülhetsz, ha a torkon harapással megúszod. A mi hibánk: a kutyaábrázat természetadta ráncaiba belelátjuk az emberi arckifejezést s hozzátársítjuk a mögöttes érzelmeket: a megtört tekintet mellé a gyászt, az elkámpicsorodott szájlifegés mellé a sírhatnékot. Belevetítjük a humanoidát. Mi sem nagyobb tévedés – a kutya erről nem tehet. A zászlósnak is volt egy ilyen szerencsétlen vonása, fiziognómiájában. Szájszöglete lefittyedt, miközben akkor is mosolygott, amikor nem tudott róla. Vagyis: nem mosolygott, ilyen volt az arckoponyája, a rátapadó ínszalag, a felhordott hús – ilyen a szájszerkezete. És én ábrázatának ezt a ficsorát, szájának ezt a mosolyba ágyazott lefittyedését mérhetetlen megvetéssel vegyes undornak néztem; a förtelem kifejezése volt a szememben, a lenéző förtelemé, amivel ezt az alja-szemete büntetőszázadot szemlélte s amelynek megtestesítéséül engem kiszemelt-és-kipécézett.
Igaz, a mézeslovaglásokkal egybekötött mézeshetek betöltötték életét, választékosan öltözött, hogy utolérje divatlapból kivágott parádés hitvese eleganciáját s hogy rabszolgaszabók varrtak rájuk vagy hölgynadrágos meg úrlovas-ancúgjaikat a lovaglóostorral és az őzbőrkesztyűkkel a fővárosból küldették-e, nem tudom. Többnyire onnan vágtattak elő, Tó-Mellett-Füvespart-és-Kiskastély Országból, hogy aztán óra hosszat ott körözzenek a reptéri láthatáron. Olykor a legváratlanabb időben, leglehetetlenebb helyen tűntek fel, mintha a földből bújtak volna elő: ott magasodott fölénk és az egész serényen gyeptéglázó troglodita részleget onnan szemlélte a zászlós úr, lóhátról, mit sem leplezve gúnymosolyának undorgó megvetését – miközben hölgye 40-50 méterrel odébb, tapintatos-közönyösen távol maradt. Míg paripáját táncoltatta, hogy jobban érvényesüljenek kettejük idomai, megtörtént az is, hogy Siegfriedje megvárakoztatta. Ahhoz a részleghez ért, amely teljesítményével mindjén tüntetően túltett. Itt dolgozott Szirmai István és a kolozsvári per többi kommunista vádlottja. A térparancsnok lepattant lováról és fogadta a fegyenc-elit hódolatát: a jelenetet mintha Shakespeare királydrámáiból vágták volna ki – még sohasem hallottam sztálinistákat ily olcsó ripacskodással gazsulálni a fasiszta ellenségnek. Időbe telt, amíg beleláttam kártyáikba s milyen szerepet osztottak rám. Míg Szirmaiék a közeledő arcvonal átcsapásának zabszemszorító félelmében megpróbáltak „viszontbiztosítást” kötni és célirányosan fraternizáltak, iparkodtak kiérdemelni a zászlós elismerését teljesítményeikkel; ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy „konspirációs” romantikájuk ábrándjaiban ne duruzsoljanak szabotázsakcióról a többi részleg fülébe s nekem engedték át azt a dicsőséget, hogy „vigyem a balhét” és mint önkéntes pártbűnbak, vállaljam a szabotázsakció értelmi szerzőségét.
Az áskálódás megérlelte gyümölcsét – a zászlós csakhamar gyanúba vett. El-elkérette kimutatásaimat s úgy kaptam vissza, piros ceruzával aláhuzigálva, megkérdőjelezve. És amikor kezdett meleg lenni a talaj a lábam alatt, nos éppen akkor: valahára meglátogatott Colopatiron – a Börtönöket Megnyitó Angyal (Tüanéi Apolloniosz NUCTAMERON-jában) – minden áldozatra kész börtöntársam-és-barátom, Gájer Imre személyében. Imre ötlete volt; nagy titokban, Édesapám tudta nélkül, Oroszlán-mama szervezte-és-pénzelte, ő szerezte a „hozzávalót”. Akit a fegyházból, még a kitörés előtt, harmaddal szabadítottak: Imre idáig vergődött, két napig ólálkodott a tábor körül, amíg a kocsmában meglelte „a maga emberét” a kiskatonák között. A tábor peremén, sövénybokrok védelmében, egy földhorpaszban kuporogva, húsz perc alatt mindent tudtam a háború állásáról s volt az olajralépéshez „olajom” – pénz, paripa, fegyver. Katonai esőköpeny, ruha-cipő, hamispapír. Románia kiugrott a háborúból, Mihály román király lefegyverezte a Vasgárdát, augusztus 23-án fegyverszünetet kötött Moszkvával, hadat üzent Hitlernek; román és orosz reguláris egységek elfoglalták Ploesti olajmezőit és elvágták a náci harckocsioszlopok üzemanyag-utánpótlását. Horthy is mozgolódnék, de amilyen régimódi, olyan ügyefogyott: a Sztójay-kormány országszerte kiszolgáltatja a zsidó lakosságot s marhavagonokban szállítják őket Nyugat felé…
– Ne hagyd az utolsó pillanatra – mondta Imre –, és ne várd meg, amíg a front idáig ér és benneteket is Nyugatra hurcolnak. Az első adandó alkalommal pattanj meg és Pestig meg se állj.
– Aztán…?!
– Aztán: találd fel magad!
Imre eltűnt, mint a kámfor (1945 tavaszán láttam viszont), a kiskatona meg messziről intett, mint aki ráfázott: befelé. Vittem a zsákmányt szaporán s jól elrejtettem a szalmazsák alatt, itt amúgy sem volt divat a fegyházi „hippölés”. Mielőtt az irodára visszamentem, az ágyon egy negyedórácskára nekiadtam magam leveleimnek. Édesanyám lépes szópergetése, régivilágbeli ragozása-hajtogatása, „reménylem, kisfiam”… „hibájai”; Csilláról, hogy mennyire megszerette, de nem tarthatta vissza, amikor a nénjével összeköltözött; „még megbetegszik nekem a mi levegőtlen lakásunkban” (hogy is gondolhattam s hova is tette volna azt a nagy darab lányt, abban a raktárlakásban?!). Betegségéről, hogy pajzsmirigytúltengéssel kezelik, de „reménylem, mire az unokám megszületik, a háborút is meg a strúmaműtétjét is: mindent elfelejtünk, csak te vigyázz magadra, fiacskám”. Csilla (elkésett) leveléből a mondatfoszlány, amely emlékezetem garatján fennakadt: „örülsz-e neki, Édesem? Annak, hogy három napunk se volt és mégis, úgy maradtam”… Ráértem-e örülni, nyugtalankodni? Felpattantam s rohantam az irodára.
Szeptember első napjaiban történhetett. Vigyázzba kaptuk magunkat, a zászlós meggörnyedt, hogy beférjen az alacsony ajtószemöldök alatt; fejével a mennyezetet verte. Csak épp hogy nekem nem rontott:
– Maga! Légbőlkapott számokat irkál be nekem, hamis adatokat! Olyan részlegékről, akik egész nap süttetik a hasukat a Nappal. Azt hiszi, nem tudom, mire megy ki a játék? Háború van! Vagy nem tudja?! Nem tudja?! Hogy hogyan kell elbánni a szabotálókkal, amikor háború van: nem tudja?! – Gúnymosolyos szájasarka lefittyedt s kozmikus ridegségéből a Kelvin-skálán rám sütött az űr abszolút nulla foka: – Kiköttethetném. De nem teszek semmit a szolgálati út megkerülésével. Majd lesz valaki, aki kivizsgálja az ügyét. Mától fogva ki innen, a Hetes Részlegnél rakja nekem a gyeptéglát, de meg ne lássam azzal a vaddisznó képével, hogy szabotál.
– Mozgás-mozgás! Kifelé!
Ezt már az őr mondta. A Térparancsnok azt se mondta, hogy „végeztem”. Raktam a gyeptéglát, még álmomban is azt raktam, és ha a Fejedelem, fehér paripáján arra került, igyekeztem a gyeptéglába belefúrni „vaddisznó-képemet”. Haladt is a munka szépecskén, mihelyt levettem róla „szabotáló” kezemet s már mutatkozott akkora kifutópályának való, hogy vadászgép-moszkitó rágurulhatott volna; de gép nem mutatkozott. Így ebből a vakondok-szemmagasságból még alacsonyabbnak tűnt az a Tó-Mellett-Füvespart-és-Kiskastély Ország, amelynek balladás határában a fejedelmi pár el-ellovagolt; ő maga, Siegfried pedig, ebből a békaperspektívából még magasabbnak látszott, valahányszor a szomszéd részlegnél a gazsuláló sztálinisták körétüremkedtek, hogy udvarlására járuljanak… Vizsgálat lesz? S még hogy én meg is várjam, amíg vasba vernek? De másvalami készült, máshogyan festett a dolog. Dörgő robajjal német harckocsioszlopok vonultak el s mögöttük a motorizált gyalogság; de mintha a második oszlop már türelmét vesztette volna – letért az útról és a vargabetű helyett az útrövidítést választotta: toronyiránt. A hernyótalpak szétcsapták gyeptéglarakaszainkat, több helyütt felszabdalták haránt a gyepsávot, amit „kifutópályának” képzeltünk, a sztálinisták értő konspirátor-tekinteteket váltottak, a kiskatonák elhűlve lesték a koszos-kormos, marcona német frontszolgálatosokat a gépkocsikon, akik levegőszámba vették őket. Hát még amikor beesteledett s kettesével-hármasával a barakk ablakai előtt eldübörögtek a „Tigrisek”: kipufogójuk tüzet köpött, szikrát hányt a sötétben és dörejük elcsíkolta az álbéke idillikus csendjét, a mikroklíma Édenét – a mátkáskodást, a mézeshetek divatbemutató kilovaglásait. A zászlóson és lengenádszál hölgyén idegesség és zavarodottság vett erőt: a torkolati tüzeit még nem láthattuk, de már mintha az buffogott volna s ha az, amit mindnyájan hallunk, ágyúzás, akkor ez már a visszavonulás, alighanem…
Nekem se kellett több. Csak arra vártam, hogy leszakadjon a sötétség. A pokróc alatt kibontottam motyómat, felrángattam nadrágot-cipőt, felkínlódtam a zakót s a tábori esőkabátot már az emeletes ágyak közt toporogva öltöttem fel. Megbizonyosodtam, hogy minden velem legyen: pénz, paripa, fegyver…
– Ki jár ott? Mit akar?
– Latrinára, tizedes úr!
– Futásban! Sietvést!
A latrina mögött az út. Fél percet se kellett várnom – leintettem az első német katonai tehergépkocsit. Ülhettek rajta hátul vagy öten-hatan:
– Wohin?
– Möchte nach Budapest!
– Wir fahren nach Mischkolcz.
– Schon gut.9
Két kar nyúlt le értem, egy huppanás – felsegítettek és már robogtunk is.
A barakk sötétje elveszett a táborban; utóbb, a mesékből amit rekonstruáltam, nem lepett meg: másnap a kora reggeli sorakozónál a Térparancsnok már ki is hirdette – hogyan fogtak el a miskolci vasútállomáson, és hogyan eresztették belém azt a statáriális kivégző sorozatot, ott helyben, azonnal…
Széthányt gumiabroncson ült az öt katona – s ahogy ott kuksoltam egy abroncson, magam is ugyanolyan tábori viharkabátban, hát egy lehettem volna közülük. Akcentus nélkül beszéltem németül s amúgy se válhattam volna gyanússá, amilyen ritkán szóltam. Szomszédom – az én emberem – a szűkszavúság és a beszédesség ritka keveréke volt: mondataival neki-neki rohant s utána nagyokat hallgatott. Nem rám volt kíváncsi: tapasztalatait, emlékeit teregette s még benne volt az arcvonal feszítő izgalma. Tökrészeg jószágoknak írta le az ellenfelet:
– Egyedül? Soha. Egyedül mind gyáva. Huszadmagával jön, egyik kezében a vodkás üveg, a másikban a gitár. Csak falkában. Dülöngélve. Nótázva halnak meg. Mi: mi egyéni harcosok vagyunk. Individualisták. Egyikünk beveszi magát valami jó fedezékbe, onnan elintéz negyvenet-ötvenet, ő odavész – de akkor nyugságunk van. Két napig. Az orrukat se dugják ki. Az orrukat se! Csak hát… Olyan tömérdek sokan vannak. Ki győzi ezt?!… (Hosszú szünet) …Ezeknek, megadni magam? Soha! Arra vigyázok. A pisztolyomban, hogy mindig ott legyen az a két utolsó golyó. Inkább végzek magammal.
Hittem is neki és megértettem bizalmas kitárulkozását: beszédemen hallhatta, esőkabátomon láthatta: „Kameráddal” beszél, aki ügyes-bajos járatban, útban van Pest felé. Miskolcon megköszöntem a szóvaltartást meg a kocsikázást; az autó az állomás elé kanyarodott és én leszálltam. Jegyváltás, beszállás vaksötétben – minden ment simán. Lelki nyugalmam visszatért, a szabad ember biztonságával nyúltam el a fapadon. A vonat hol döcögött-tolatott, hol neki-nekilendült: órám nem volt, de érzésem szerint hamarabb beértünk, semmint gondoltam volna – csak épp nem Pestre. Hanem Kelenföldre; a szőnyegbombázás feltépte a vágányokat, a vonat nem ment tovább: sebaj, a jegyem érvényes a helyiérdekűre is.
Éjnek évadján lekászálódtam, át a vágányokon s be a helyiérdekű várótermébe. Helyet keresni. Ami nem volt könnyű, mert komolyan vették az elsötétítést; aki gyufával gyújtott rá, lehurrogták, akinek a cigarettája a szabadban felizzott, lepisszegték. Tapogatózva haladtam előre a váróterem koromfeketeségén, kaskákba, lábakba ütköztem; míg azután valaki oda nem húzott egy kurtácska padra s helyet nem csinált azzal, hogy lerakta a földre a bőröndjét. Vedd ezt is úgy, mint a többit, Lorcsikám, hogy sub specie aeternitatis mesélem: nem a személyek a fontosak, hanem amit a történet illusztrál s ez tán egy az ezer ilyen közül – hogy a háborús fenyegetettség légkörében mit művelnek az érzékek a közerkölcsökkel, meg hogy a tolvajnak több se kell, mint a kínálkozó alkalom, kivált ha olyan magakelletősen odakínálkozó, mint ez az enyém. Félóránál többet nem ülhettünk ebben a várótermi népes vaksötétben, de a testmelegről meg a szorongattatásról csakhamar sejthettük, hogy kettecskén volnánk a kurta padon. Meg kell hagyni, formás szorongattatás volt és igen bibliai, a hús ösztökéivel titkon arra biztató, hogy a Károli-fordítás szóhasználata értelmében is „esmérjük egymást”. A gyors szóbaelegyedés harmadik mondatában Babszi már azt is elmondta, hogy fiatal katonafeleség, itt lakik a közelben és csak a pirkadatra vár… Nem, a világért se, azt soha, még gondolatba se adta oda és nem is fogja, mert azt a férjeuracskájának tartogatja, akinek szent esküvéssel meg fogadta, hogy az a neki-szentelt Hüvely és azt senki másnak, soha (mondta Babszi). De ki olyan bolond, ha egyszer éjt-nap azzal álmodik és hajnalban elélvez, hogy az emberlányát az isten is ilyennek teremtette –
– Milyennek, Babszika?
– Hát… olyannak, amilyen most is vagyok. Kívánósnak. Maga nem? – kérdezte a vaksötétben, de akkorra már éreztem, hogy a nadrágnyílásomon át megragadott engem a gyökömnél és tűzmeleg érintésére, madárfogással, az Élet Fája oly hirtelennövős lesz, mintha az égig akarna szökellni. Fülemben a váróterem lárma-rezervoárja egyszeribe elfullad s ebben a lüktető csendben nem az jut eszembe, hogy halálveszedelemben forgok, mert ki tudja, mikor küldi erre a jódolga az igazoltatást és honnan villan rá a tolvajlámpa ponthegyű fénye a csendőr kezében a hirtelen előkapott, gyűröttes, krumplibélyegzős hamis papírra… Hogy is juthatott volna eszembe másegyéb Babszi mohó igyekezeténél, hogy hímtagomat a torkában érezze; s vajon mikor hullhattak le benne az esküszó bástyái s hová nem omoltak fogadalmastul, amikor mindboldogságos rémületemre alátapinthattam hatalmas combsólyáinak a térdemen és ott fogadhattam édes asszonyszemélyének teljes súlya-terebélyét, ahol váltig szerettem volna: hogy a szívéig felszúrhassam. Babszi oly erővel telepedett rám-és-fölém, hogy ha történetesen a pad nincs a falnál – hát most hátraesünk. A pad a falon még egy darabig kopogott, majd mind lankadtabban koppant s mi, két megesett, úgy maradtunk. Körülöttünk éghetett a világégés, mint a zsír, harangozhattak az ideológiák; mi egymásbanyaklottan csak egymással voltunk eltelve-és-elfoglalva. Babszi milliószor megígértette, hogy még aznap becsináltcsirke-vacsorára ne hiába várjon: jövök, jöjjek, asztala megterítve, ágya megbontva – eztán én leszek a mindennapos édes-kedves egyetlene. Megfogadtam-e? Zálogot adtam-e? Nem emlékszem. Csak azt tudom, világról-elfelejtkezősen, tövig-eligérkezősen, pirkadatkor elváltunk. Kosárbőröndjét billegető, telt, magas alakja ott tűnt el a reggeledő homályban, magam is rendbe szedtem öltözékem-s-gondolataimat, mert már a szomszéd padokon fel-felhorkantak a bóbiskolók, felébredtek az öreg harákolók.
…Ne! Ne! Ne szólj egy szót se, Lorcsikám: tudom, mi van a nyelved hegyén. Hogy Babszi szép volt-e? rút volt-e? rücskös orrú, tűzvörös hajú? világszép nemtő? Kérdezed, hogy a sötétben az arcához vezette-e kezem, csak hogy bizonygassa: nem öreg, nem csúf „fogja, simítsa meg! Ilyen az arcom! Minden nappal egy napot hervadok: várjam meg ráncaimat, lessem a szemem hogy a tükörben hogyan szarkalábasodik?” És hogy Babszit – Babszinak hívták-e vagy Gyöngyinek? Honnan tudjam? Tudod, ahogy Rousseau mondta: il faut bien mentir quelquofois quand on est éveque; szabadon magyarítva: nincs püspökölés – hazudozás nélkül. Ne kényszeríts rá kitalációra s maradjunk abban, hogy a legszebb Világszépe volt, amilyen szép a Világ világégés és teljes elsötétítés idején lehetett.
Szeptember derekán járhattunk, a Lakatos-kormány „még a helyén volt” (szeretem, amikor egy kormány „még a helyén van”) – de már a Szálasi-különítmény ugrásra készen állt, hogy kiragadja kezéből a gyeplőt. Ragyogó világos volt, friss reggeli, fél hat. A helyiérdekűről a Keleti pályaudvar mellett szálltam le; a rikkancsnál vettem egy nyilas ÖSSZETARTÁS-t és azt széthajtva, hogy a fizimiskámat eltakarja és annak a tanulmányozásába mélyedve – a néptelen Rákóczi úton, biztos léptekkel besétáltam a városba.
(5) A váratlan betoppanás kockázata. Az igaz jó barát, aki helyettem – feltalálja magát. Követségi állásban – feketén. „Mutatkozz, de úgy, hogy ne lássanak.” Új élet kijárási tilalommal, éjszakai nyugvóhely és óvóhelyhasználat nélkül – avagy milyen a biztos menedék? Az elügyetlenkedett háborús átállás és azonnali következményei; kapuőrség. Gettó a hetedik kerületben. Első szőnyegbombázás: sirás-rívás és fogak csikorgatása a fagyos utcán; ácsorgás lelenci szívvel-lelenci szívnek nagy-nagy megüresedése. Második szőnyegbombázás: a szemközti toronykupola helyett – az ég. A hamispapírgyártó üzem és vélhető következménye, a „svéd” ház megrohanása; menekítés – menekülés. A front átcserdül a körút vonalán.
KL Hogyan fogadtad meg „Börtönöket Megnyitó Angyalod”, Gájer Imre szavát, és sikerült-e feltalálnod magad? Végig a Rákóczi úton s utána: merre-hova?
Jaj, Lorcsikám! Akkor, szabadon, sétamenetben, a Rákóczi úton, az ÖSSZETARTÁS „Hatalmas Német Győzelmeit” olvasva és bizakodását a „csodafegyver” titokzatában! Sejtelmem sem volt, hogy lefülelésemet-agyonlövetésemet a büntetőszázadnál már kihirdette a Térparancsnok, soha ficka-elevenebb nem voltam, mint akkor, újra szabadon!… De tanácstalan is – hogy most merre-hova. Jól mondod, a Rákóczi úton, de nem végig. A „ régi” Nemzeti Színház előtt sorra vettem lelkem szélrózsájának minden számba jöhető irányát s ott toporogtam a főhomlokzat előtt, s a pompás színházépület még állt (akkor még senki sem becsmérelte „réginek” s jut eszembe: lesittelték-e már a golyhókat, akik lebontatták?) – de az a régesrégi Apolló Kabaré, amelynek színpadán az első számú világégés után, nagyapádéknak, Rott és Steinhardt szedte le a közállapotokról a keresztvizet, az már nem állt. Helyén a procc homlokzatú (ma már jószerével szintén tönkretett) Corvin Áruház díszelgett s arrafele sandítva, eszembe ötlött, hogy a Rökk Szilárd utca egyik mellékutcájában lakik Éri Ferenc barátom, ha élne ő jobban számot adhatna arról a boszorkányos lótás-futásról – mert helyettem ő találta fel magát és rövid fél nap alatt ő volt az, aki vajszigetet köpült a lábam alá. Mondom, ha élne, egyidős lenne velem – mert hat esztendeje a temetőben van immár s kereszt jelet tettem a neve mellé, címjegyzékemben (mely ma már, e kereszt jelek megsűrűsödésétől olyan, mint a temető; oldalai: egy-egy parcella).
Éri Ferit kétszeresen irigyeltem. Irigyeltem először azért, mert az irodalom darazsa sohasem csípte meg; ő csak élte világát (úgy, ahogy irodalmár a maga világát ritkán élheti s félszeme az írógép billentyűire váltig visszatéved:) neki megengedtetett, hogy úgy élje, önfeledt-beleélős, fenékig-kiélvezősen, érzékei kíváncsiságával nekifeszülve a holnapnak, hogy mi új szabásmintát hoz Párizsból – míg én teleírt papírlapjaimat zizegtettem. A másik, amiért még az elemiben megirigyeltem kis iskolatársamat, az a csinosfiúsága volt. Hogy „snájdig” volt és csinosabb, mint én valaha is; hogy mindig vidám, életkedvelő; szép feleségei voltak, ha azok váltogatására-cserélgetésére rákényszerült, az hagyján. De amikor az elemi iskola parádés év végi színielőadást rendezett, őrá osztották a főszerepet és nem énrám. Nekem csak annak a gyűlöletes Paskievicsnek a szerepe jutott: van három kispuskás kishonvédem, azok mögöttem helyben járnak szemközt a közönséggel; mi menetelünk, majd hirtelen megállunk. Mikor? Akkor, amikor elkajátom a vezényszót. „Sztoj!” Ez volt az egész szerepem. Még azt se mondhatom, hogy nyúlfarkincányi: a nyúl farkincáján egy szál szőr nem sok, annyi se. Az a szó, hogy „sztoj”. És ő, Éri Feri? Ő volt Petőfi Sándor! Mindig színen volt, végigbeszélte a darabot; és ő volt, aki a végjelenetben leomlott és a szíve-vérével mázolta a földre, hogy HAZÁM: ő volt a dicsőség-bezsebelő, a tízszer-kitapsolt, ő volt „A” Sándor, ő volt a sztár! Jómagam meg csak az a himpellér Paskievics. S ezt sohasem bocsátottam meg neki… Nagyon szerettük egymást s mit meg nem tettünk volna egymásért!
De ez több annál, ez sok: visszaélés a barátsággal. Modern ház második emeletén, cukordoboz-lakás, elegáns lépcsőház, üvegajtó. Vívódás. Kitenni ekkora veszélynek. Tehetem ezt vele, velük? De az se megoldás, hogy itt ácsorogjak reggeli hatkor és várjam, amíg megélénkül a ház és a házmester figyelmes lesz rám. Milyen képet vág? Összerémül? Kidob? Vagy ki se dob, hanem becsapja az orrom előtt az ajtót? Dobogó szívvel becsöngettem.
Rövid gatyában, maga „Petőfi” állt előttem. Nagyot nézett. Elbámult. Berántottak, felnevettek, összecsókoltak; a feszültség felengedett. Ferinek úridivatszalonja volt a Belvárosban. Összeköttetései, számolatlan költőpénze. Pillanatok alatt felöltözött. Rendelkezett. A felesége nyitja az üzletet. Ő munkához látott. Csöngetésre ne válaszoljak, fürödjek meg, borotváljam le a bajuszom, változtassam meg a küllememet. Alig mostam le mosolygós-idegen képemről a habot, máris gyorsfényképet készített rólam s azzal elnyargalt. Déltájban tért vissza az eredménnyel, frugális ebédet rakott elém s míg falatoztunk, beszámolt. Értesítette Oroszlán-Mamát s ő is akcióba lépett. Lukács Jánosnak hívnak, svéd követségi tisztviselő vagyok, beosztásom a Jókai utca 1. svéd „védett házban” van, már aznap délután az íróasztalom mögé ülhetek, Forgách Béla, a kirendeltség vezetője beavat majd, hogy mi lesz a dolgom.
KL Forgách Béla? A könyvész? Akinek az a híres antikváriuma volt a Múzeum körúton, tele vagyont érő ritkaságokkal, kis alacsonyka ember…?!
Az hát. Kis alacsonyka ember. Élénk eszű, gyors, ravasz, erélyes, diplomatikus és nem kelt feltűnést azzal, hogy hórihorgas. A feje eltűnik a vállak alatt a tömegben. Iparkodtam megszokni színemváltozását, bemagoltam, hogy Lukács János vagyok (ma is billen a fülem, ha Jánost kiáltanak) s csakhamar fújtam új személyi adataimat. Délután háromkor Feri elbúcsúzott tőlem a ház üvegezett, kovácsoltvas kapujában s engem elnyelt az úri vesztibül (őt csak egyszer láttam még a Jókai u. 1-ben, amikor egy elkésett Hiób-hírt hozott), délután négykor már bezárkózott velem Forgách Béla, a Góré, s a párnázott ajtó mögött, kedvesen-sunyi képpel, amilyen határozott és szigorú tudott lenni különben, beavatott a házszabályok titkos záradékába, ami csak rám vonatkozott. Drámai beavatás volt s e reveláció fáklyavilágánál ahogy akvilinus orrocskáját, madárfejét, kopaszodó pilisét elnéztem és ügyvédes dikcióját hallgattam, azon gondolkoztam, hogy hány vaj lehet a fején. Én ezután mint az ő „unokaöccse” szerepelek s úgy is pottyantam ide, családi vonalon. Svéd követségi tisztviselő vagyok ugyan, de csak feketén, vagyis itt, a falakon belül, de, nem a világ előtt. A svéd követség kínosan ügyel arra, hogy a törvényesség és a tisztesség határain belül maradjon; én pedig úgy vagyok itt ál-tisztviselő, hogy rólam a követség nem tud. Se hivatalosan, se félhivatalosan. Mi bármikor megnyithatjuk kapuinkat a kormányhatóságok előtt s ha tetszik, ellenőrizhetik: mi minden emberért jótállunk, mindenkiről elszámolhatunk. Rólad nem számolhatunk el, Jancsikám, te feketén vagy itt. Olyan feketén, hogy neked szobát nem utalhatunk, te „véletlenségből” mindig utolsónak maradsz a nagyteremben és mikor mindenki elment, ágyvackot eszkábálsz magadnak székpárnákból, bánomisén, akár az íróasztalok alatt. Ha légiriadó van, eszedbe ne jusson leszaladni a pincébe, ahol az igazoltatás veszélye fennáll és ha le találnál bukni, nem neked: nekünk öt-rossz; én leszek az első, aki letagadlak, barátocskám. Bombázás alatt is itt maradsz fenn a másodikon és ha van, előveszed a szentolvasód, ha nincs és nem hiszel, bízol a jószerencsében. Mindez nem ingyen van s majd még meghallod, mi egyéb szolgáltatásokat várunk tőled, de most próbálj elvegyülni és ha beleugrottál, mutasd meg, miben vagy gombostűnek a szénaboglyában. Megértettük egymást?
– Meg, Béla bátyám.
Ha még lett volna valami kérdeznivalóm, alkalmam többé már nemigen adódott, hogy elkapjam a Góré kabátja-szárnyát: folyton rohant, többnyire házon kívül volt, egyszerre több házon kívül s ha megjelent, majd szétszedték. Mint hivatalnoknak, a védlevelek kiadóasztalánál nekem is érintkeznem kell a „felekkel” és állnom a hízelgés, a csábmosoly és a megvesztegető pénzesborítékok ostromát, de rám nézve a faux-pas veszélyesebb, mint társaimra a nagyhatalmú íróasztalok mögött; vagyis: mutatkozhatok, de csak úgy, hogy ne lássanak. A házat tekintsem önkéntes börtönömnek, házon belül leszek kivert kutya ól nélkül, és ha jön a szőnyegbombázás, hát: számoljam a becsapódásokat.
KL Wallenberggel találkoztál?
Nemcsak nehezeket: naivakat kérdezel. Wallenbergnek nem volt a homlokára írva, hogy ő – Wallenberg. Egy ízben láttam több elegáns, magas urat ünnepélyesen a Forgách főnöki szobája felé vonulni; de elfelejted, hogy akkor az ő neve fel se merült, csak azután lett publikussá, miután az oroszok elrabolták; különben Forgách Bélán és néhány „kiválasztotton” kívül senki-nem ismert „igazi” követségi svéd funkcionáriust. Forgách első, bizalmas s némileg lehangoló beavatása után minden viharvert fatalizmusomra szükség volt, hogy úgy-ahogy, berendezkedjem tiszavirágéletemmel a hétköznapokra, melyek mindegyike utolsó lehetett s tíz nap is beletelt, amíg kialakítottam nappali és éjszakai rutinomat. A ház hatemeletes, hatalmas, múlt századi, masszív építésű bérpalota volt. A második emelet utcahosszat egyetlen hatalmas terem – ez volt a hivatal, itt kígyóztak az összetolt íróasztalok között az ügyfelek, védelmet kereső családok, menekülő zsidók, katonaszökevények. Üzletelés, visszaélés, korrupció? Már hogyne lett volna, ekkora tülekedésben és az ostromlott város tömegrémületében; volt hát, félresiklott erotika, kacér mosollyal fűszerezett elígérkezés, ha nem volt borítékolt pénz és ha volt, került aláírt űrlap lebélyegezve, kitöltésre („azonnali aláírás”); mégis, nagyjában és egészéből a Góré ügyelt rá, hogy ne legyenek kilengések-a-sorból és hogy a tisztesség és a „seft” részarányát a rang szabja meg. Az íróasztalsor belső oldalán ültek a „védők”, maguk is védettek; a külső oldalán kígyózott a sor, az esendők, öregek, elegáns javakorabeliek és a kalandrahívó éltesek: a „védelemkeresők”, a védettségért esedezők zsivajgó sora. Az embernek a saját szavát sem lehetett hallani; aki nem uzsonnázott, az vécére ment, vagy „el volt” s valamilyen ürüggyel nem volt a helyén; a párocskák flörtöltek, házasságot ígértek, válással fenyegettek és apró, idióta ajándékokkal kedveskedtek egymásnak, melyekért csőrszájjal gyerekpuszit adtak a kegyeiket keresőnek; sőt, volt olyan istenmarhája, akinek ebben a morbid légkörben vers jutott az eszébe, versek kezdősora… Morbidnak mondom, mert ez volt a nappali rutin, ez a világi szanktuárium. Volt olyan, nő-férfi, fiatal-öreg, aki bedilizett és az ágyúgolyók becsapódásával, az éjszakai bombazáporral mit sem törődve, divathóbortnak hódolt s hol vagyont érő hócipők, hol tiszti bőrkabátok mániákusa lett; a kiutalásokat kijátszva s tán a katonai raktárakat dézsmálva, ahhoz képest, hogy méregdrágán vesztegették, „potom olcsók” voltak ezek, ezek az alábélelt kabátcsodák, melyek bőrszegése a bilgeri-csizma szárát verdeste – a bilgeri-csizmák hajkurászása meg külön történet, voltak, akik minden pénzüket egy különleges példány német tiszti bilgeri-csizmára költötték s ilyen, hóbortosnál hóbortosabb beruházásokkal próbálták jó előre, bizonytalanra, biztosítani, hogy legyen, amikor ilyen csizmában, ilyen tiszti bőrlebernyeggel csudajó starttal kezdhetik a rájuk virradó felhőtlen jövőt…
KL És nem volt rá eset, hogy ebben a morbid és korrupt légkörben te is, kitéve annyi kísértésnek, visszaéltél hatalmaddal? Vagy erről nem nyilatkozol…?!
De. Miért ne. Vissza én. Vissza – de csak egy ízben, inkább galantériából, mint meggyőződésből s majd ezt a peccadillót is meggyónom. Azon nyomban megbántam, mert megbántottam vele valakit, aki mind jobban beférkőzött facér szívembe s egyre kedvesebb volt; de várj sorodra. Ez volt a nappal rutinja; s ha a nagyterem kiürült s leoltogatták a villanyokat, én úgy tettem, mintha a „másik” kijárat felé tartanék és – maradtam. Következett az éjszakai rutin. Sötétedéskor, öblével összefele, összetoltam két bőrkarosszéket a középfőfal mellett, melyet a legbiztonságosabbnak ítéltem, és abban a szamárfészekben, a plédek alatt összekucorogva, vártam a színjátékot. A szovjet gyalogsági tűzérség lövedékei, könnyű gránátjai inkább a budai oldalt verték, de olyan éjszaka, hogy a színjáték elmaradt volna, nem volt. Megesett, hogy a liberátorok másfele kereskedtek és a kültelket döngölték végig, Csepelt, Kőbányát, a gyárnegyedet; de a dörgés, ha távoli volt is, a sztálingyertyák fel-felvillantak s fényük mélyen besütött a terembe, belevilágított a szemembe; csak épp a pincébe nem mehettem le. Az óvóhelyen a fölöttünk tomboló szőnyegbombázás is csupán szörnyeteg morajnak hatott; de itt fenn a másodikon a légószirénák jajgatása és a bombázók morgását meg-megszakító becsapódás is a meg-megremegő ablaktáblák mögött úgy hangzott, mintha elszabadult volna a pokol. Ha el is nyomott hajnal felé az álom, jókor kellett tollászkodnom, hogy helyretologassam a bőrszékeket és törődött arccal, álmos mosollyal fogadtam csodaszép szomszédnőm, Bokor Zsuzsa köszöntését:
– Jó reggelt, Jánoska, tollasbálban álmoska!… Hogy aludtunk?
KL Bokor Zsuzsa? A te szíved, az a facér… Hát Csilla?!
Csilla akkor már… Nos, ne ítélj, hogy meg ne ítéltess. Tudod, Lorcsikám, az én koromban van, aki kerüli a megríkató témákat s fél, hogy valahol a szava elakad; nem először lesz ez velem így. Most, hogy tudod, mi volt a nappali és mi az éjszakai rutin, már ezt is elmondhatom.
Horthy a múlt embere volt, fiatalon törökországi katonai attasé, császár szárnysegédje, az úristen felvitte a dolgát a „Főmagasságú” címig de mentalitásába elfelejtett beojtani valamicskét a Skorzeny körme-piszkából. Nyílt kártyákkal játszott, mást, mint fair play-t nem tudott elképzelni. Titkos katonai missziója október 11-én Moszkvában fegyverszünetet kötött, magyar részről a Kárpátokban beszüntették a harci cselekményeket; s ezzel egyidejűleg „becsületbeli kötelességének” tartotta, hogy átállási szándékáról értesítse a németeket. Elkésett közlése ingerült mosolyt sem váltott ki: rég tudtak mindent, október 15-én a nyakunkon voltak a nácik. De még a nyilas hatalomátvétel előtt, és anélkül hogy a moszkvai fegyverszüneti tárgyalásokra vártak volna, a szövetségesek az ország „felpuhítására” fokozták légitámadásaikat. Ritka éjszaka volt, hogy a színjáték elmaradt és a légelhárító ütegek se kezdtek bele az ugatásba; egyre többször töltöttem az éjszakát felkönyökölve az összetolt két bőrkarosszék fészkében – a telitalálatra várva? Nem, ó nem; inkább szurkolva, hogy megúszom ezt is és a telitalálat egyre csak várat magára…
Már akkor keserűen nyeltem a nyálam, amikor tudomásul vettem Éri Feri tilalmi parancsát: szüleim üzletének a tájékára se mehetek, szerencsés szökésemet tudják, de az istenért, eszembe ne jusson. Ne keressem velük a kapcsolatot. Ezt megértettem: még az országos zűrzavarban is elképzelhető, hogy a büntetőtábor szökött fegyencének a hozzátartozóit ellenőrzik, figyelik. De Csilla? Miért? Miért nem kereshetem meg, miért nem láthatom? A válasz csökönyös volt és egyértelmű. Te nem tudod, az utcákon mi megy. Ha razziába kerülsz, igazoltatnak és lebuksz, elhurcolják a szüleidet; az isten se kapar vissza benneteket. Ülj a fenekeden: egyetlen dolgod, hogy épségben átvészeld, a mi átvészelésünket bízd ránk, Csilládra vigyázunk.
De valahányszor az ablaksoron villogni kezdtek a sztálingyertyák és meghallottam a zümmögve közeledő liberátorokat, tudtam, hogy nem hagyhatom annyiban. Másokat már menekítettem úgy, hogy szobát nyittattam, ágyat biztosítottam a Házban: miért épp ne őt? Nem akarok túlozni, Lorcsikám, a fortisszimót nem lehet fokozni. Olyan erejű szőnyegbombázások szakadtak ránk, hogy a vén falak beleremegtek. A betonvázas modern bérházból a bomba kiszívhatja-benyomhatja a kitöltő falat, de a váz áll és a szerkezet a magasban marad. A régi, vastag téglaszerkezetek sok mindent kibírnak; de ha alsó struktúrájukat, „lábukat”, cselgánccsal egy láncos bomba kilöki – úgy zuhannak pokolra egyből, mintha nem tudnák abbahagyni a pokolrazuhogást. Kiverejtékeztem a magam félelem-adagját másodikemeleti magányomban, a robaj nemegyszer oly hosszan tartó volt és a dörrenés akkora, hogy telitalálatnak véltem és a düledezés elültével csudálkoztam, hogy még élek és odafönn vagyok. Rideg októberi idő lehetett, egy ilyen szőnyegbombázás után elhatároztam, hogy „címre” megyek és nem várok tovább. Cimborák voltak a kapuőrök és belevaló két vagány: hunyorítottak és kiengedtek. Nekifeszültem a szembeszélnek és ahogy bele-belenéztem a szembejövők közömbös arcába, szinte beleszédültem ennyi szabadságba. Először jártam az utcán, az utcán, az átvágások a keresztezéseken, a régi homlokzatokon a foghíjak, a bombakráterek felfedezése, mitagadás, gyomorremegtető kaland volt. A külső kilencedik kerület, arra kerestem azt az utcát, ahol Csilla nénje lakott, egy női divatszalon főszabásza, nekem aztán nem kellett kérdezősködnöm Pesten, hogy merre keressem –
KL Akár ne is folytasd. Sejtem a végét. Igazoltatnak, elkapnak, újabb szökés.
Rosszabb.
KL Elkeveredsz. Nem találod a házat.
Rosszabb.
KL Zárt ajtókra lelsz: Csilla kórházban.
Ha cigányasszonynak születtél volna, már belém láttál volna. Én sem intuíciómra hallgattam, amikor tilalmat/adott szót megszegve, nekivágtam a házrengetegnek. Hiába mondod, hogy el vagy készülve a legrosszabbra; hiába remeg a gyomrod fokozódó izgalmadban, ahogy az utcába befordulsz és két-háromemeletes, ódon, szürke házak között felfedezed a hézagot; a dombbá magasodó téglarakást a helyén, ahol volt, a szomszéd ház meredező középfalán a fennakadt, alálógó bársonykanapét, a kiritkult cserepeivel félrelógó háztető felét, amit csak az imádság tart meg egy árva, fennfelejtett szelemen. A „cím” – az megvolt; csak épp kérdezősködni nem lehetett. A telitalálat romvidéke öt-hat házra terjedt s így nem vehettem biztosra a számozást. Fogd le a kezem, ha regényesítek: ez az, amit a magnószalagnak megvallani nem sikerült –
KL Félelmedben, hogy elsírod magad?
Félelmemben, hogy eltörik a gyertya. Tudod, a Nikomachoszi Etikában írja valahol a Sztageirita gyakran idézett kedvencéről, aki az 5. században élt ie. és az ő tiszteletére rendezte Szokratész ama bizonyos „Lakomát” – hogy Agathon síkraszállt Kronosz főhatalma mellett, ki a megváltó istenek közismert mindenhatóságának is határt szab, hiszen hol az az isten az Olümposzon, aki azzal kérkedhetnék, hogy a múltat meg tudja változtatni? S ha most Te méltóztatnál tetszelegni Arisztotelész szerepében, hát kedvencedről, rólam meg, tapasztalataid alapján kettőt elmondhatnál: hogy sem írásmodoromon (-talanságomon) változtatni, sem életem folyásán – nem tudok. Persze hogy a múltat az istenség nem tudja megváltoztatni, az a pogányság tévedése, hiszen mindazok, akik Spinoza tanításának hitelt adnak (van-e olyan, aki hitelt nem ad?) – tudják-vallják, hogy az istenség Legméltóságosabb Tudatában nincs se múlt, se jelen, se jövő: minden (képletes, gyarló-emberi szóval) egyszerre van. Ládd, ily anyaszületlen-mezítelenül állhatunk Előtte sorsunkkal csakúgy, mint lelkünkkel; vagyis hát mi, múltunkért-perlők, múltunkat-magunkban-füstölögve-forgatók, kis-mitugrálsz-haragosak, mi jószerével már csak így imádkozhatnánk: isten, ha vagy, változtasd meg múltamat, ha van. S ha erre a példátlan és egyedülálló kivételre a teremtésben engedelmet adna, én csak arra kérném: menjünk vissza s álljunk meg ott, a romvidék előtt s kezdjük újra onnan, hogy azt a házsort, ahol akkor Csilla élt és ágyban fekvő beteg volt, méhében magzatommal – azt a házsort a szőnyegbombázás kerülje el. Az élettervek Csillával, ha megszüli gyermekemet és összeverem hármunknak a Béke édes otthonát: életterveim ott hevertek az esőverte téglarakás alatt. Lecövekeltem előtte s csak álltam-álltam, földbe gyökeredzett lábbal. Sírás-rívás és fogak csikorgatása a fagyos utcán? Nem voltam sírékony soha, megkövült arccal, könnyeimet egyenesen a torkomba nyeltem; a végső levertség ottfelejtkezése: hosszú ácsorgás volt lelenci szívvel – lelenci szívnek nagy-nagy megüresedése. S most innen merre-hová – nélküle? Ez lehetett az arcomra írva; mert egy idősebb, bekecses-kucsmás, hócsizmás, kofa-forma néni nem állhatta meg, hogy kézen fogva meg ne kérdezze:
– Kijét keresi, aranyoskám: kije volt…?!
– A családom.
Magam is csodálkoztam, mi szalad ki a számon; elfordultam, hogy a szemembe szökő könnyet ne lássa.
KL És akkor jött Bokor Zsuzsa…?!
Akkor jött Éri Ferenc. Hogy előkészítsen a gyászhírre. Szamár vagy, Lorcsikám, de csak feltételes módban, ha, engedelmeddel: ha azt hiszed, hogy mint a vetített felhőjárást a színpadon, amiért életutam háttérfüggönyén elfelhőznek, szerelmeimet is elődbevetítem s tüntetek vele, hány kosarat kaptam hol a sorstól, hol számos szívem-választottjától, már mindjárt ez a lényeg. Frászkarikát. Akkor jött a Proklamáció. Az átállási kísérlet. S ez a lényeg. A gyászhírre való előkészítéssel Éri Feri ugyancsak elkésett; furcsállta is és nem tudott a mélyére hatolni, miért hallgatom olyan faképpel. Csillának már megvolt a kórházi beutalása; nővére a szülők lelátogatására vidékre utazott, amikor a házsor légiaknát kapott. – Ennyi maradt belőle – mondta; és átnyújtott egy parányi amatőrképet. Csilla volt. A semmi-kis fényképet átadtam a Ház rezidens fotografusának, hogy nagyítsa fel.
– Mekkorára?
– Nagyra. Amekkorára csak lehet.
Megrémültem tőle. A nagyon nagyra nagyítás oly fényesen sikerült, hogy sírnivaló volt. A körvonalak bizonytalansága ellenére a látvány szívfacsaró volt és kegyetlenségre hangolt. Menekülhetnékre. Az előrehaladott Basedov-kór széttiporta szépsége nyomait, dülleteg szeme már mintha kétfele kancsalított volna s amit valaha tündéri pontjának véltem: szokatlanul magas homloka akromegáliás bikaformát mutatott. Az a fajta karikatúra volt, amilyet a filmes animátorok készítenek embernagy bábukból, ha nem a humor, hanem a szörnyetegség felé torzítanak. Lett volna belőle elviselhető „életempárja”, ha a műtét után az arc torzulata megmarad, elképzelhető-e?
„Csilla, a Rém.” Ilyen könyörtelen az embergyermeke, ha kani-gonosz; hiába mondogattam, a hitvány-vacak amatőrkép az oka, ilyenkor se fénymérés, se beállítás és olyan is az, amilyen a filléres kamera… Mindhiába: felidézhetem olyannak is, amilyennek először láttam, ezt a vadócot, a különc tanítókisasszonyt azzal az ébenfekete, nagy laba hajával s részegült jószág-nászunkat a nyoszolyátlan kukoricagóréban… de minduntalan előtolakszik, hogy eltakarja – a „másik”, a Rém. És ezért olvashattad rám, hogy miért lett a szívem oly hirtelen-facér.
KL És hogyan fogadták a svéd „védett” házban a Kormányzó proklamációját?
Elgondolhatod. Ám az a bizonyos megálmodott méhkas-kirajzás nem következett be: az öröm korai volt. Tudod, a Horthy-rendszernek negyedszázadon át kellett síri-nagy hallgatással feledtetni, hogy a megszálló román hadsereg hátában szerveződött s mint kisszerű tiszti kupaktanács kezdte. Nem is ismerték el sokáig és amikor 1925-ben, elsőül, a fasiszta Olaszország elismerte, már az is csoda volt Maga Horthy sohasem volt nagy stratéga, ez az egy lépése maradt a sakktáblán s azt is elügyetlenkedte. Október 17-én, fogolyként, a nácik elhurcolták Tirolba, a magyar Quisling, Szálasi Ferenc, azonnal parancsot adott a Gettó felállítására a hetedik kerületben s ennek az volt a következménye, hogy szüleimnek Akácfa utcai üzletükből távozniuk kellett s be kellett költözniük a kiürített s nekik kiutalt „zsidó” boltba az Ó utca és a Jókai utca sarkán, ami történetesen a szemközti sarokház volt – múlt századi ötemeletes bérpalota, ablakaimból éjszakánként sokszor elnéztem sarokkupoláját; de két-három hét is beletelhetett, amíg rádöbbentem, hogy a saroküzletben a szüleim árulnak – ilyen lassan szivárogtak a hírek, ki-be, a hírzárlat bizonytalanságában, az ostrom alatt. Mi persze megkettőztük a kapuőrséget, voltak velünk elegen, keménykötésű katonaszökevények – jó tucat; s ennek az önkéntes karhatalomnak kellett fogadnia a dolgainkat firtató, követelődző nyilasokat; mert azt tudtuk, hogy látogatásukra bármikor számíthatunk.
A légkör egyre idegfrászosabb lett, a „védettségért” folyamodók sorai megritkultak: a rászorulók mind nehezebben szánták rá magukat, hogy kimerészkedjenek az utcára; „bűnös kör” volt: ahhoz, hogy előbújjanak, éppen az az igazolvány kellett volna, amelynek megszerzéséért útnak erednének – s amúgy is, mind gyakrabban hallottunk arról, hogy a nyilas karhatalmisták a svéd védlevelet eltépik. Küldöncökre-kijárókra szorultak hát s az is az általános rémület mutatója volt, hogy egyre drágábban mérték szolgálataikat, akik szabadon mozoghattak.
Menekülés volt a flört is, bár az idősebbek megrovó tekintetével találkozott s jómagam már nyakig voltam az enyelgésben Bokor Zsuzsával – ő volt az én soros Gyönyörűm, hogy köz-elirigyelésnek örvendő, szemrevalóbb „apródot” már kívánni se lehet, bár szolgálatkészségéről még nem biztosított – amikor egyszer a sorban figyelmes lettem egy engem igen néző, idebazsalygó, holdvilágképű nyakigláb lányra. Kijárónak néztem, pedig luxus-selyemkombinékkal, női holmikkal vigéceskedő vagány volt, de dollárban-aranyban is dolgozott. Már csak a Góré aláírása kellett volna védlevelére, „ha lehetne: soronkívül”; és én nála lebuktam, mert a soronkívüliséget tetéztem a hanyatthomlokisággal és az oldalbenyíló félhomályán ráhamisítottam neki a Góré aláírását. Majd füligvörösödve felajánlottam, hogy éjszakára „biztonsági ágyhelyet” szerzek neki, ha épp nem volna hol aludnia. Épp volt hol – de kapóra jött a barátnője, akit le kellett rázni: majd ő elhál a régi helyen – s ezzel a Holdvilágképű bezupált a Házba. A fejleményeket a szomszéd íróasztalnál Zsuzsa feszülten figyelte és arca-durcája morcosra változott. Miért ágaskodott bennem a kani kívánság, hogy megmásszam a Holvilágképű Nyakiglábat? Az Everest meghódítója erre azt mondta: mert ott volt. Először és utoljára történt, hogy hivatali hatalmamat „nyerészkedésre” fordítottam és hogy aznap éjjel szokott fészkem, a két összetolt bőrkarosszék üresen maradt. Hová tettem a szememet? Tévedés volt. Félreértés. Talleyrand azt mondta volna: több mint bűn – hiba. Nem is szerencsétlenkedtem vele sokáig; hajnalban visszatértem őrhelyemre. Ha angolnak születik, karriert csinálhat deszkalaposságával s akár róla írhatta volna Stevie Smith okos gúnyrigmusait: This Englishwoman is so refined / She has no bosom and no behind…10Mint a napraforgó keringett körülöttem még sokáig, vérszomjas bazsalygásával s még az ostrom után is ostromolt káprázatos üzletasszonyi képességeivel dolcsiban-napcsiban, érzékeltetve, hogy mellette holtom napjáig garantáltan kitartott férj leszek… Ibi? Babi? Gabi? Már a nevére sem emlékszem. S hogy ez utálatos peccadillót mennyire megbántam, azt nem mondhattam el Zsuzsámnak sem, aki a Holdvilágképű Nyakigláb vérére szomjazott s ebédig hátát mutatta, csak hogy kisírt szemét ne lássam.
KL Hol ebédeltél és általában – hol kosztoltál?
Egy járható szekrényben, mely elég tágas volt ahhoz, hogy csepp kis asztalán munkához lásson a mi triumvirátusunk: se ablaka, se szellőzése – se kívülről, sehol semmi nyoma, hogy honnan a bejárat; de erről majd alább. Ahogyan ekkor napjaink peregtek, volt abban valami hideglelős rutin. Ahogy kora reggel a második emeleti konyháról leküldték a dupla kávét a kapuőrségnek (hogy életet verjen bele); ahogy a kérvényezők már kora reggel elkezdtek sorakozni a földszinttől a másodikig, amelynek lépcsőpihenőjén ott szorongott a tömeg, mire mi ajtót nyitottunk (az utcán nem mert állni már senki sem, lévén nyilasuralom); ahogy tompán be-behallatszott az ostromgyűrűt bezáró szovjet hadsereg tábori ágyúinak buffogása: már-már azt hihetted volna, így megy ez majd az idők végezetéig. A légitámadások is alábbhagytak és az éjszakai vészterhes csendben, bárkarosszék-fészkemben gunnyasztva, hiába vártam a bombázó raj jól ismert zümmögését. No de december végén alaposan bepótolták a mulasztottakat s akkortájt éltem át a város legnagyobb szőnyegbombázását. A liberátorok zümmögésére riadtam, mely csakhamar bőgéssé fokozódott s utána a robaj erejéből, ahogy sorra kioldották bombáikat, következtethettem, hogy melyik kerület lehetett. De ezúttal hiába vártam a légósziréna egyenletes, kitartott üvöltését: több hullámban támadtak, négy óra hosszat és a döngés egyre közelebb jött. Az utolsó hullám már vaksötétben ért, mintha a sztálingyertyákból kifogytak volna és a fékágyúk ugatását is elnyomta a liberátorok motorbőgése. Hatodik kerület – célterület vagyunk, gondoltam. A robbanások egyre közelebbről reszkettették az öreg ház falait-ablakait, míg végül mi is bekaptuk a láncos aknát – legalábbis abban a hiszemben figyeltem a felporzó terem falait az utcára hulló bombák villanásában, a torkomban dobogó szívvel lestem-vártam, hol-mely falrész vagy ablakköz lesz az első, amely meginog s mi pokolra szánkázunk, mind a hat emelet, mert ennek a dördüldözésnek olyan telitalálat-üvöltése volt, mint mikor ég-föld összeszakad. Aztán amikor a nyomában járó, felernyőző robaj is visszahullott és a második emelet még mindig ott volt velem a magasban, figyelmes lettem valamire. Nemcsak a betört ablakokon beáradó téli hidegre, hanem arra a szokatlan világosságra is a teremben, ami ha félhomály volt, a hajnal fénye ilyen hirtelen nem lehetett. Felugrottam és ahhoz az ablakhoz rohantam, amelyen kivált bevágott a fény. Szinte nekivágódtam az ablakkönyöklőnek s előrehajolva belemeredtem a „lyukba” az éjszaka közepén.
Lyukas volt az ég.
Ott, ahol száz éven át a szemközti sarokpalota állt, hiányzott a kupola, majd amikor alápillantottam, láthattam: hiányzik az egész s helyette az utcakeresztezést betölti-és-eltorlaszolja a téglarakás.
A gondolatra, hogy a szüleim ott vannak alatta – feljajdultam. Télikabátot kaptam magamra, lerohantam és ki az utcára. Ott csatlakoztam ahhoz a kis csoporthoz, amely azon mesterkedett, hogy puszta kézzel szabaddá tegye a földigrobbantott bérház Ó utcai bejáratát. Mekkora megkönnyebbülés volt, amikor sikerült a légópince bejáratáig lehatolnunk. Kiderült, hogy a láncosakna a ház Jókai utcai szárnyát vitte el, az Ó utcában még állt a földszint és az első emelet. A viszontlátás szüleimmel – az átélt rémületes órák jegyében – józanul zajlott le; Édesanyám nem sírt, fegyelmezte magát – még mindig fennállt a veszély, hogy valami nyilasérzelmű lakó firtatni kezdi, ki ez az idegen férfi a fűszeresék szenespincéjében, ahol ágyaink voltak. Okosak voltunk és szemfülesek, negyedóránál nem tölthettem többet velük s percek alatt – mindent tudtam. Édesapám súlyos beteg, alig van magánál. A hetedik kerületben tömbparancsnok volt és éjszaka is járnia kellett az utcákat. Egy ilyen ellenőrző körútja alkalmával egy szovjet tűzérségi gránát légnyomása áthajította az utca másik oldalára és a falhoz verte. Ez reaktiválta elsővilágháborús gránátnyomásának reziduumát idegrendszerén. Hordágyon vitték vissza a ház óvópincéjébe. Két hétre rá a bérház légibombát kapott, amely a lépcsőház légterén zuhant be és lerombolta a légófedezék bejáratát. A belökött „bombabiztos” betonajtó, mázsás terhével Édesapámra esett – ott volt az ágya a bejáratnál – és órák beleteltek, amíg felemelték és kiszabadították alóla. Amikor a VII. kerületből gettó lett és el kellett hagyniuk üzletüket, apámat már hordágyon vitték át a kiutalt új üzletbe; s minthogy pedig a bolt saroküzlet volt, most ott hevert a hegymagas romrakás alatt, az átmentett raktárral egyetemben. Pillanat alatt egész életük munkája, minden vagyonuk odaveszett. Nem mintha tartottam volna tőlük, mert már nagyon néztek és a nyilasok, mint akik vesztüket érzik, mostanság vadul portyáztak-garázdálkodtak; de más is érezte a vesztüket és a pincén akadtak már okosok, akik épp erre spekuláltak. Így, ha ki is találták, ki az az ismeretlen, feketebundás fiatalember a fűszeresék pinceodújában – besúgó, feljelentő nem akadt; mégis, jobbnak láttam, hogy visszatakarodjam a „svéd házba”, ahol a mi titkos triumvirátusunk már várt, hogy meghallja, mi hír odaát.
KL Már másodízben említed. Miért volt titkos és mennyiben – triumvirátus?
Már itt a történet a nyelvem hegyén. De hadd kerekítem le ezt az előbbit azzal, hogy hónapokkal a bombázás után egyszer alaposan szemügyre vettem ezt a sarokpalotát, ill. a törmelékhegyet, ami még sokáig ott éktelenkedett a helyén. Fel nem foghattam, hogy nem temette be a pincét is a telitalálat s hogyan menekülhettek meg az óvóhely lakói, hiszen az ő pincéjük kijött a Jókai utcáig és végig a fejük fölött a roppant leszakadó súly, a hat emelet, a kupola és a felfalazás? Nem tudom másként elképzelni, mint hogy a leszakadó törmelékkúp közepén ún. „boltozatos hatás” keletkezett (ismerik ezt, akik az ókor álboltozataival – a boltozat történetével foglalkoztak) és ez a boltozatos erőjáték megvédte az óvóhely födémeit az aláhulló emeleti födémek-faltörmelékek roppant súlyától. Ezt csak közbevetőleg.
Nos: a triumvirátus három tagja. Lajos bátyám. Egy Pick (vagy tán Pickler) Adolf nevű bécsi menekült cinkografus. És csekélységem. Ha tudod, hogy Lajos bátyám volt a Jókai u. 1. házgondnoka és feleségével, Elza nénémmel ők ketten intézték a „svéd ház” mindennapos életének ügyeit, akkor már azt is sejted, hogy én mi úton-módon kerültem oda, Forgách Béla keze alá, ál-tisztviselőnek. Elduruzsoltam már egyszer Lajos bátyám mesébe illő elsővilágháborús kalandját Oroszországban, ahol éveket töltött – hogy a kikölcsönzött hadifogoly mint lopta bele magát a megözvegyült földbirtokosasszony szívébe, mint ült bele a birtokba, gazdálkodott, eloroszosodott, gyermekei születtek s végezetre hogyan szökött vissza a fél világon keresztül, mert hazahozta a honvágy –
KL Akkor ő lehetett az, akit Ferenci Laci is jól ismert!
Ferenci László, a Kassák-szakértő?! Nos, én meg őrá is mintha emlékeznék, bár akkor ő még csak nagy elálló fülű kisgyerek volt hogy mintha neki is elkaptam volna néha a tekintetét. Tán a gyerekek nem is fogták fel, mekkora veszedelemben forognak. Elza néném erdélyi származású volt (Kopacz vagy Kopasz – tudtommal meglehetősen kiterjedt család): határozott, sarkon forgó, emberekkel bánni tudó, magát mindig feltaláló kardos asszony, éppen amilyen kell a Lajos bátyám-forma háborútjárt, életfáradt férfiember mellé. Lajos bátyám egy évvel fiatalabb volt Édesanyámnál s ők ketten bálványozták egymást; csak természetes, hogy Lajos nemigen örült neki, hogy én „közéjük tolakodom” egyszerűen azzal, hogy odaszületek s ez volt tán az alapja annak az ellenérzésnek, ami benne, irántam, oly mértékben nőtt, amilyen mértékben látnia kellett, hogy én amolyan elfajzott-elrugaszkodott anyaszomorító vagyok. Semmiféle kiválóságomban-különösségemben nem hitt, Édesanyám majomszeretetével magyarázta, hogy a világ-csudáját látja bennem; semmiféle adottságomban/tehetségemben nem látott egyebet, mint perverz extravaganciát – holott ő a konformizmus híve volt. Csak-elvegyülni-és-nemkiválni. Kényelemszerető ember volt, kevés szavú, zárkózott; folyvást „úton volt”, mert borban utazott és élte az utazó vigécek életét; minden „rajonban” megvolt a kártyakompániája, otthon papucsban csoszogott és nagyokat szunyókált. Mi volt az életcélja? Alighanem: semmi. Leélni. Elég volt. Cinizmusába belerokkant eszes embert gyanítok benne; akit vadított az én örök-csináló természetem. Amíg elhírhedt vásott kölyök voltam – azért; amikor eminens tanuló lettem – azért; amikor otthagytam a Műegyetemet – azért. Nem mondta Édesanyámnak, de az arcára rá volt írva: „lám: nem megmondtam?! Bajkeverő. Ahelyett, hogy beleolvadna a tömegbe, a tapétamintába… Miért nem olyan, mint a többi?! Mert ilyen gonosz-gonosz anyaszomorítónak jött a világra! Lám, mi konformisták, mi szépen megvagyunk, ha végképp otthagyja az egyetemet, hát mint vezérképviselő, tán magam mellé venném, kitanítanám vigécnek, borban… De így?!”
Azt hiszem, nemcsak hogy megrökönyödve értesült róla, de a pokolba kívánt, amikor megtudta, hogy „rám jött az írhatnék”. A görcs, ami beléáll: hát még mit ki nem fog találni, szegény szülőanyja szomorítására…?! Ez volt Lajos bátyám és azt hiszem, az életfilozófiája is kimerült abban, hogy nem volt neki; érzésem szerint Ferenci Laci erősen túlkombinál, amikor titkos mozgalmi hőst lát benne – akit agyonlőnek egy polgári iskola pincéjében, azt utólag akármilyen szerepben glorifikálja ez vagy az a mozgalom, amely lecsap és rá igénybejelentéssel él – ó már azt meg nem cáfolhatja. Lajos bátyám alighanem vállvonogató hümmögéssel tért napirendre fölötte, amikor kardos felesége közölte, hogy eztán egy kosztossal többre főz s ez a létszámfölötti én leszek. Mármint „Lukács János”, aki neki nem unokaöccse: senkije. Ám alig melegedtem meg, kisült, hogy nagyon is kellettem én, kézügyességemmel, annak a triumvirátusnak, amely az ajtónyílás-nélküli titkos fülkében működött s amelyben jól ki voltak osztva a szerepek. Lajos bátyám az üres blankettákat szerezte – lakbizonylat, házassági kivonat, szabadságlevél, születési bizonyítvány, halottlevél, gyorsparancs, GESTAPO-menlevél, volt a fiókjában minden. Pickler Adolf – a gyér hajú, szemüveges, sovány, negyvenkörüli bécsi cinkografus –, ő gondoskodott a bélyegzőkről. Volt is belőlük szép gyűjteménye; de nem jött zavarba, ha épp az hiányzott, hiszen vésni is tudott és végső esetben mindig segíthetett magán a krumplibélyegzővel: az egyenletesen kettészelt burgonyával a meglévő „igazit” lelopva, már csak helyre kellett festeni, ami lemaradt belőle. Az én dolgom az aláírások aláhamisítása volt és a külalak ellenőrzése. A tompa tűheggyel átmásolt mintát tűhegyes ecsettel és a tinta színét is kikeverve, nagyítóüveg alatt ráfestettem az űrlapra; tudtam, hogyan kell eltüntetni a gyanús nyomintékot és mint papírszakértő fia, tudtam, hogyan kell gyűrni-simogatni, nyűni-öregbíteni a papírt, hogy a lopott űrlapból életmentő igazolvány legyen.
KL És aztán ezeket a titkos triumvirátus áruba bocsátotta?
Hogy mi lett velük? Osztogatták? Jókodtak vagy üzérkedtek a portékával? Ki döntött, hogy kié legyen és a nagy pénz kinek a zsebébe vándorolt? Nem tudnád kiverni belőlem, mert egyszerűen: nem tudom. Amikor előlem elkerült, nyomát vesztettem s nem is igen érdekelt; úgy fogtam fel, hogy az aláírás odahamisítása „művészi feladat” – ez az ára, hogy én, mint „Lukács János”, a svéd házban megbújhatok.
KL És ti magatoknak nem készítettetek ilyen „flepnit”, minden eshetőségre?
Mi magunknak? Nem is értünk volna rá, akkora torlódás volt. S aztán meg, Lorcsikám, még azt se használtam, ami a büntetőtáborból való szökésem óta a zsebemben lapult. Kinek milyen szerencséje lapjárása volt s mondjam, hogy fatalista vagyok? Tudok olyanról, akinek ott az utcán tépte el minden igazolványát a nyilas pártszolgálatos és a járókelők szemeláttára végzett vele. Tudok olyanról, aki a „svéd” elithez tartozott s nem a házban hált, hanem a Benczúr utcába vitte az autó – vagy kéttucatnyi dúsgazdag ember, aki fél vagyonát a védettség megszerzésére s a másik felét meg igazolványokra költötte; úgy érezték, némi joggal, hogy ezeket az előkelő palotácskákat ösztönös respektussal nézik a nyilasok, de nem törnek be (még emlékezhetsz rá, amit a fasiszták házmester-mentalitásáról és a „házmesterbirodalmakról” írtam a VESZÉLYES FORDULATSZÁM-ban). Számomra a legemlékezetesebb Sz. N. belvárosi ékszerész esete volt. Egyike lévén a kivételezetteknek, aki reggelenként borotváltan és beillatosítva a Benczúr utcából érkezik, ő minden idejét és pénzét abba ölte bele. Az igazolványszerzésbe. Volt neki mindene. A nyilas párttól védlevele Szálasi aláírásával. GESTAPO-igazolványa. Ideiglenes tagsági igazolványa az illegális kommunista párt krumplibélyegzőjével. S egy cirill betűs, amelyre különösen büszke volt arról, hogy a szovjet hadsereg különleges védelme alatt áll – Vorosilov marsall aláírásával. Nem is esett bántódása és a hajaszála se görbült meg, egészen addig, amíg a diadalmas szovjet erők el nem érték a Benczúr utcát. De akkor aztán átkutatták minden ház minden pincéjét s amikor ahhoz a légópincéhez értek, ahol Sz. N. mélyen aludt, a kis ukrán katona belevilágított az ékszerész jóltáplált képébe – az felriadt és vaksin tápászkodva olyan mozdulatot tett a kezével, mintha a párnája alól pisztolyt akarna előrántani… „Fritz!” – kiáltott rá az ukrán és beleeresztett egy sorozatot. Azt a másik sorozatot – igazolványai gyűjteményét – gyászoló családja akár bekereteztethette volna, mementóul, hogy mit ér minden rongy papír a tüzelő leheletű Marduk Világisten rettentő színe előtt.
KL A szerencsétlen! És miért tette ezt az ügyetlen mozdulatot a kezével?
Hát tiszta sor! Az ékszeres kazettáért nyúlt, amelyben a briliánsait tartotta. Hogy biztonságban vannak-e…
KL Így hát azok, akik maradtak a Jókai utca 1-ben éjszakára is és ott háltak – jobban jártak?
Jobban a fenét. S itt következik az, aminek nálam jobb krónikásai is vannak: a ház nyilas megrohanása. Átvészeltük a decembert s ha nem is mondhatom, hogy a szovjet hadsereg közeledte a levegőben volt, de még megünnepeltük a karácsonyt –
KL Hiszed-nem hiszed, a karácsonyi ÚJ IDŐK még megjelent és el is jutott Budagyöngyére –
De még mennyire! Hiszen a vesztibülben még karácsonyfát is állítottunk (a jó ég tudja, honnan került a fa: alighanem Elza néném huszárvágásainak egyike lehetett). Senki szóval sem rebesgette a közeledő utcai harcokat, de a hangulat lassú megfordulása érezhető volt: a fasiszta-érzelmű légóparancsnokok mind sunyibban pislogtak, már-már lenyelték, hogy levegőszámba veszik őket s utcán át egyre vakmerőbben folyt az átlátogatás-szomszédolás; s én is, mind gyakrabban tünedeztem fel szüleim szenespincéjében, hogy lássam, Édesapám javul-e. Lassan hozzászoktak, hogy eltöltök ágya mellett egy órácskát és nem tették szóvá, hogy sejtik ám, mi van az arcok hasonlósága mögött. Igaz, ehhez hozzájárult az is, hogy maguk a harcoló németek kutyaszámba se vették vérgőzösen szaladgáló nyilasokat, és a történelem iróniája, hogy a gettóban a zsidók lemészárlását az ott lévő német alakulatok jelenléte akadályozta meg (egy változat szerint parancsuk volt arra hogy addig a gettót az oroszoknak ne adják át, amíg onnan az utolsó nyilas is el nem takarodott). Nem tudtuk, hogy december 24-én bezárult az ostromgyűrű a főváros körül, de mintha megéreztük volna. A védlevél kiadás, a félfogadás leállt. Piszmogás; rádiózás; hírvadászat az éteren. Hisztérikus nevetgélés, félelmi nyegléskedés, a végjáték unalommá fásuló izgalma. Kihívtuk a sorsot magunk ellen. „Nem tarthat már soká!” – mondogattuk reggelente, pedig a vastagja most következett. Az istenek nem szerették irrealitásokba menekülő idétlenségeinket: hübrisz volt.
Jóllehet épp december 24-e nevezetes nap volt a Ház életében s mi megkaptuk a figyelmeztetést, csak nem fogtuk fel értelmét. Kora reggel két jólöltözött úr jelentkezett a kapuőrségen: Lajos bátyámat keresték. Lejött. Kölcsönös udvariaskodás, hűvös előzékenység. Épp most fejezte be öltözködését, még nem reggelizett. Sebaj: kap reggelit is. Mindössze tisztáznia kell egy félreértést: tanúnak hívják be egy olyan ügyben, ami őt nem érinti. Emberéletről van szó.
– Emberéletről? Akkor megyek – mondta Lajos bátyám, felgombolta zakóját, sálat kanyarított magára és a hócsatakos utcára kilépve, eltűnt a két nyomozó kíséretében. Soha többé nem láttuk. Sem nem sejthettük az összefüggést nagybátyám bekísérése és a Ház megrohanása közt; csak nagy sokára, a 45-ös nyilasperek nyomozati anyagából derült ki, hogy a mi hamispapírgyártó üzemünk december elején lebukott, valaki szökésben lévő katonát elkaptak egy hamis szabadságlevéllel és belőle kiverték, hogy honnan szerezte. Pickler Adolf, az osztrák cinkografus reggeli után felkapta orvosi táskáját (tele bélyegzőkkel) és az iramodó nyúl gyorsaságával olajra lépett. Lajos bátyámat még aznap délelőtt, egy polgári iskola épületében székelő nyilas nyomozórészleg megkínozta és agyonlőtte. Aki semmi biztosat férjéről nem tudhatott, de minden idegszálával reszketett érte: Elza néném kisírta a két szemét és csak árnyéka volt önmagának (csudálatos módon a megrohanás éjszakáján magára talált és vaskézzel irányította a bújtatást).
Amíg Lajos bácsi ott járkált-surrant-sertepetélt komótos járásával közöttünk, addig észre se vettük; de most, hogy elterjedt a híre – mindenütt őt kerestük. A „gondnok” hiányzik. Téma volt. Még nem jött vissza? Pedig csak tanúskodni vitték. Tán elhúzódik a kihallgatása. Holnap betoppan, itt tesz-vesz megint és amilyen szófukar, harapófogóval sem lehet kihúzni belőle, hol járt, mit akartak vele. Kukkot se… Hanem – visszatérését túlontúl sokáig húzta s mi megfeledkeztünk róla. Akadt olyan őrült, aki még üzletelt, még csereberélt, még sakkozott.
Ha meggondolom, hogy alig tíz nappal a front átcsapása előtt rohantak meg bennünket! Alig tíz nappal annak előtte, hogy 1945. január 17-ről 18-ára virradó éjjel átcserdült fölöttünk az arcvonal. Január 7-én, este tíz óra után lehetett, az öregek már aludtak. A kapualji csetepaté, az ordibálás a vesztibülből felhallatszott az emeletre is; és ahogy a fegyvertelen „kapuőrség” a fegyveres különítmény nyomására a lépcsőn mind feljebb szorult, a zajgás egyre közelebb jött. A nyilasok sokan voltak, pillanatok alatt elárasztották a házat. A „tisztviselők”, akik egy idő óta már semmiféle tisztet nem viseltek és a „hozzátartozók”, akik idementett papák-mamák vagy egyszerűen megbújó menekültek voltak, fejvesztetten rohangálni kezdtek. Kitört a pánik. Eleinte én is azon iparkodtam, hogy bújtassam, akit tudok: kit ajtószárny mögé, kit a rekamié párnatartójába – mintha nem járta volna ki az eszem, hogy magamra is gondoljak. S van-e szónokiasabb hitvány szónoki kérdés, de hadd tegyem fel: hihetünk-e a Mennyek Könyörületében, mikor a fő istenség sem a múltat megváltoztatni nem tudja, sem Ananké megmásíthatatlan Rendelését…?!
KL Hogyan menekültél meg?
A Mennyek Könyörületéből. Saruszárnyú Angelosz küldetett értem. A mentőangyal valósággal szellemjelenés volt, aki egy takarítóasszony földi porhüvelyét öltötte magára. Ismertem én jól ezt az ötven körül, ráncos-majomképű, majdnem-törpe, töpörödött takarítóasszonyt, de rá se hederítettem, soha vele szót nem váltottam. Úgy sietett, hogy szinte gurult vele, azzal az összecsukható kislétrával és már állogatta is, abban a teljes pandémoniumban.
– Maga! – rántotta meg a kabátom szárnyát. – Jöjjön velem!
Odavitt a második emeleti nagy előtér kétsoros beépített szekrénye mellé, amelynek oldalához a létrát támasztotta. Parancsolgatott, siettetett:
– Menjen fel! A felső ajtósorban kinyitja az ajtót, majd én rácsapom. Maga csak másszon bele, majd én elviszem a létrát.
Felmászom, bekecmergek, őrszellemem rám csapja az ajtót – sötétség. Ő maga, a ráncos-majomképű, majdnem-törpe, töpörödött takarítóasszony: mentőangyalom eltűnt az életemből; de hogy a tulajdon életéből is nem tűnt-e el – él-e, hal-e, magas kort ért meg vagy akkor agyonlőtték: nem tudom. A létrát nyilván elvitte, nem hagyta ott az áruló jelet. Ám alighogy rám szakad a sötétség és guggoló ülésben ott kucorgok a szekrényfal felső „emeletén”, megindul alattam az üvegkupac és csörömpöl. Rádöbbenek, hogy befőttesüvegek hatalmas kupacán kuporgok s ha az megindul alattam, hát – – – vagy kinyomja az ajtót és felfedeznek, vagy az ide-oda guruló üveg addig csörömpöl, hogy gyanút fognak. Jó két óra hosszat folyt a kutatás, a nyilasok a házat a pincétől a padlási felhányták s hogy „beugrasszák” a bujkálókat, míg égnek álló hajjal elő nem jönnék (mert volt ilyen is) – szünet nélkül ordibáltak:
– Gyere elő, piszkos zsidó, úgy is tudom, hogy begöngyölted magad a szőnyegbe… Kilátszik a piszkos zsidó lábad, hé! Előbújsz, de mindjárt, mert ha nem, beléderesztek egy sorozatot…!
Alighogy kimondta, már hallhattam is a sorozatot (s utóbb meg is leltük, Zsuzsával, a második emeleti nagyteremben, a végiglőtt szőnyeggöngyöleget). Elhiheted, hosszú éjszaka volt, kuporogva a befőttesüveg gurulós kupaca tetején, a felülső vaksötétben s még hosszabb, amikor a dúlás-randalírozás elült, de hogy nem fülel csak és vár, a fegyvercsővel a szekrényajtó nyílását lesve – egy pártszolgálatos, nem lehetett tudni.
A kora reggeli nagy csendességben aztán mégis lemerészkedtem, lehuppantam a padlóra és belestem az ajtókon, végigosontam a függőfolyosón; fél hat fele járhatott – szál gatyában, de nem éreztem a hideget. Lassan felfedeztük egymást összeölelkeztünk és boldogok voltunk: vacogó-boldogok. Volt, aki úgy menekült meg, hogy a fürdőszobából kimászott az alig-négyzetméteres világítóaknába és falainak nekifeszülve – órahosszat lebegett a mélység fölött; volt, aki padlászugolyba bújt és öreg ramatyokat húzott magára. És volt, akit valakije egy széles, óarany luxus-rekamié párnatartójába tuszkolt és még a díszterítőt is ráigazította, hogy mintha senkise bolygatta volna – úgy hasson: Zsuzsa azt állította, én a voltam az ő Valakije és én még esztendőkig úgy véltem, hogy ő az én Valakim: szíves-örömest, hiszen rám nevető tizenkilenc esztendejével szebb-hamvasabb volt, mint Danielle Darrieux valaha lehetett, azt meg, hogy édesapja, Bokor Dezső a Vajna és Bokor előkelő Váci utcai kiadócég beltagja, a véletlenek összejátszásaként zsebelhettem be – mindkettejüket magam tuszkoltam be a lomszekrénybe seprűk-partvisok közé – és a megmenekült apa-anya nem győzött hálálkodni lánya megmentőjének. Elza néném is megvolt, dehogy is bújt el: egy Kopasz-lány az erdélyi Kopaszok közül?! Mertek volna hozzányúlni ujjal is! Kiszidta a kölyköket a kis nyilas taknyosokat. Úgy kiadta a porciójukat, hogy az utója kezitcsókullommal takarodott el… Új reményt merített a mi megölelkezésünkből Elza néném, hogy majd „az én Lajosom” is, ugyanígy, ilyen csodával határos módon: hazajön… Az ő Lajosa! Nem sejtette, hogy azt a négy-öt esztendőt, amennyije még hátra van, imádott férje kétlábonjáró, mozgó síremléke módjára fogja letölteni –
KL És a többiek, az elhurcoltak? Hányan menekültek meg?
Kevesen. Az Operaház zenekarának egy elsőhegedűséről tudok, aki az éjszakai menetből befordulásnál kiugrott s egy ott parkoló tehergépkocsi alá vágódott, ott várta meg a hajnalt. A többieket, mintegy 130 felnőtt személyt, asszonyokat, öregeket kivitték a Duna-partra és belelőtték folyóba. Itt is akadt valaki, aki kiúszott. A Házba senki nem tért vissza. S még akkor is, ha a legtöbbjét csak látásból ismertem: hogyan emlékezzünk a szerencsétlenekről? Hogyan emlékezzen vissza a gyermek, ha a háború poklából ő maga megkerül ugyan, de lefagyott két lába leamputálva – és egy-szál árva-magában arról kell értesülnie, hogy apját-anyját a Dunába lőtték a nyilasok? (– amint az jogász unokaöcsémnek kijutott). Tudod, ilyenkor, amikor tömegsírt, tömeghalált kell elgyászolnom, a negyvenötösök életáldozatánál csakúgy, mint utóbb, Ötvenhat sok tízezres embervér-csapolásánál – egy harmadfélezer éves görög mondás jutott eszembe, Szolón dictuma. Szoloné, aki a hét görög bölcs egyike volt és ha Diogenész Laertiosznak hihetünk, aki viszont Dioszkuridész Memorabiliái-ból veszi – idő előtt elhalt fiát siratta keservesen a bölcs s valaki, hogy vigasztalja, odaszólt:
– Minek sírsz? Úgyis hiábavaló!
Mire Szolón:
– Hisz épp ez az! Ezért sírok.
„Kiénekelhetetlen gyász”: mennél nagyobb, annál kiénekelhetetlenebb. Lompos-bundás farkas emberarcú sziluettjét látom, amint szünös-szűnhetetlen újrázza és a Hold előtt elúszó felhőfoszlányoknak kiüvölti fájdalmát. Negyvenöt, Ötvenhat: mennél nagyobb a tömegsír, annál magasabbra tornyoljuk ezt a szolóni hiábavalóságot.
Bölcsességnek tragikusabbat elgondolni sem tudok.
(6) A frontátcsapása a körutakon és Pest megtisztítása a Duna vonaláig; nappaljáró kísértetek a hídjait vesztett Budapesten. Vaktában nekivágok a hátországnak – kórház-keresőben. Arról, hogy mi apróságokon múlhat az emberélet – avagy milyen érzelmi bevérzés a gyíknak, farka-elvesztése, ha ezen az áron menekül. A szánkó-hordágyon szállított beteg és a látvány, ami előtte elvonul: akasztott keretlegények az Oktogon gázlámpáin – lóvontatású orosz tábori ágyúk a Hősök terén; az öregúr némán, szemmel, kommentál. Mokány ukrán katonák, törpe lovak bekötése a fényes kávéházakba; kurjongató asszonyvadászat-szorongó asszonymentés és kockázatai.
| Ah Dieu! que la guerre est jolie |
| Avec ses chants ses long loisirs |
(Apollinaire, CALLIGRAMMES)
| Ó istenem! dalaival és üres |
| óráival – mi szép is a háború! |
(Apollinaire: KALLIGRAMMOK)
KL S ezzel életutad fordulóponthoz érkezett – igaz? Ott tartottunk, hogy az arcvonal átcsap a körutakon hídtól hídig, és Pestet megtisztítják a németektől és a nyilasoktól a Duna vonaláig…
„Fordulóponthoz – életutam”?… Nekem, pajtás, az invocatio volna az igazi fordulópont: ha azon kezdenénk, a felfohászkodáson, sugallatért, vagy nevezhetnéd kegyelmi állapotnak, bánomisén, melynek igen szűkében vagyok –
KL „Szűkében?!” Engem izgalomba hoz a történet és te most, az erős kávé után, lelankadsz…?! Vagy ez csak a szokásos, kora reggeli siratófal?!
Eszed-tokja. Hagynánk abba. Hagynánk fel vele. Óvást emelek! Tiltakozom! Erőszak!…
KL Most hagynánk abba, amikor Pest népe előmászik a pincelyukból és örömében táncra perdül, hogy élve megúszta…?!
Még hogy örömében? Meg hogy táncra perdül? Mit hablatyolsz itt összevissza? Megdühödöm!
KL Dühödj.
Még a félholt halottat is előingerelnéd kriptájából – amilyen én vagyok. Üsse kő, kijövök a farbával. Minden ilyen önéletrajzírás/diárium-könyvelés/naplófeljegyzések olyanoknak az oltármenedéke, akik alkotó szellemnek hiszik/vallják/hirdetik magukat, de valójában nem igazán és nem egészen azok, és ilyen-és-hasonló pótcselekvéssel térnek ki a beismerés elől.
KL Ezek szerint amit mi most csinálunk, az nem alkotás?
Ez: „alkotás”?! Veszekedett fenét. Csak épp ösztökélésedre, ennek a felmagnószalagozott örökmozgónak elgagyarászom életutamat, holott minden ilyenre eminensen alkalmatlan vagyok. Ez egy – amit alázattal felterjeszteni bátorkodom. A másik – az már nem is farba és ki se jöjjek vele, akár. Ez a te téveszméd a győzelemről, hogy az afféle népünnepély, körtánc a májusfa körül, a hótakarta januárban. Tudod, a Jókai utca l., a „svéd követségi ház” 1945. január 7-i megrohanása és a front január 18-i átcsapása közti tíz nap az interregnum jegyében telt el. Az emberek a pincéből elő-előbújtak, átszaladgáltak, szomszédoltak; jómagam nyíltan átköltöztem a szüleim pincéjébe – nem törődött vele a kutya se. A nyilasérzelmű légóparancsnokok behúzták a nyakukat, ám ez nem váltott ki különösebb jóleső érzést az ott bújkáló szökött katonákban, akik jártak-keltek s jelszavuk „tíz-nap-kivárás” volt: A pártszolgálatosokról lekerültek a karszalagok s ki így, ki úgy: ez visszalépett volna a falvédőre, az beleolvadt a tapétába, amaz kámfort játszott; a nyilasok felszívódtak, kicsire húzták magukat, vagy – a „nehéz fiúk” – Budára vették az irányt. Tán e tíz nap interregnum alatt még számíthattál volna rá, hogy ha kitör a győzelem, hát az akkora csattanós örömujjongás lesz, mint a Halleluja-kórus a Messiásból.
18-án aki a ködpárás, behavazott utcára kidugta az orrát, tán megüthette a fülét a budai oldalra irányított tűzérségi lövedékek tompa buffogása, de különben nem sok újat vehetett észre. Hacsak azt nem, hogy kettesével-hármasával járó alacsony, jókötésű, kucsmás ukrán kiskatonák jelentek meg az utcákon, senkire ügyet sem vetettek, csak póznáikkal matatták a pincelejáratokat: aknátlanítottak. Ahol nem leltek semmit, ott a falra rámeszelték: PROVERKA MINA NYET – hogy nincs veszély.
Magam is elődugtam az orrom – hogy körülnézzek. A volt „svéd házban” alig lézengett valaki. Dátumra még nemigen regisztráltam, hogy melyik volt az a nevezetes nap, amikor a front átcsapott a fejünk fölött; csak azt tudtam, hogy lézengő társaim veszettül integetnek, ismeretlenek: jönnék át az utca másik oldalára. Az Ó utca és a Jókai utca sarkán, az Utazók Egyesületének hétemeletes szecessziós sarokpalotája saroktornyába bevette magát egy náci öngyilkosjelölt. Annyi élelmet és lőszert vitt fel, amennyit csak tudott s ott berendezkedett lesipuskásnak; két géppisztolya volt, az egyik csövét még látni is lehetett; s most ezt a német katonát kellett kifüstölni. Füstölték is, de csak kényelmes-lagymatagon, mint akik bezsebelték már a győzelmet s mindenre van idejük. Át is szaladtam a másik oldalra és kapuról kapura lopództam, hogy benne maradjak a „holttérben”; az ide fehérlő Liszt Ferenc tér felé indultam; nekivágtam, hogy lássam, nekivághatok-e – hogy kitapasztaljam a „dörgést”, ebben az ágyúdörgésben. Lassan, botladozva haladtunk a magas hóban, amit háborúban senkinek esze ágában sincs ellapátolni, óvatosan mi első fecskék és már láttuk a Jókai-szobor hátát; s térdig merülve a fehérségben, meg-megtorpantunk. Igaz, a hó mélyrétege jégkéreggé fagyott és csúszós volt, de nem mindig azon buktunk el; olykor hullába akadt a lábunk. A hullákat nem mindig lehetett látni. Amelyik előmeredt, mert már félig kiásták, arról leordított, hogy hány vámhatárán vergődhetett át a halálnak s már ott jár messze túl, átpártolva az élőszférától a jéggé fagyott jégtuskók-sziklatönkök világához, és még dögében is hátat fordít – amilyennek Herakleitosz e végső halmazállapotváltozásunkat látta. Hullák eltorzult vonásait vizsgálgatták a kedves halottjukat kereső hozzátartozók. Hullák mutogatták vigyori szájüregüket: jajkiáltásuk ultrahangját már csak a kutyájuk hallhatta volna meg. Hullák mutogatták lekoszló hajukat. Az akrilik-és-anilin színskála teljes regiszterében: sárga-lila-kék és hullazöld hullafoltjukat. A Japán Kávéháztól a Zeneakadémia sarokpalotájáig, hullák hegyén-hátán; hozzátartozók, akik forgatnák, de képtelenek mozdítani, arcával lefele úgy odafagyott. És mindez a morbid színorgia mindenestül átterjedt a hullafoltos égre – az ajtajait tátó, félrelógó tálalószekrényekre a harmadikon, az alálógó zongorákra a negyediken: a tátongó rom-emeletekre is. Lorcsikám! Még felidézni is – az elbeszélőre rámért büntetés; mert az eldöglés e biztos talaján állva ugyan miféle ideológiai felépítmény tündökölhetett? Ami most következett, az a helyreigazítás hónapja volt, meghihesd: helyreigazítottuk téveszméinket.
Akik sóváran a győzelemre vártak, azoknak ez a győzelem… – a győzelem sehogyan sem volt a kezük ügyében. Nem volt sehol.
Akiknek minden okuk megvolt, hogy rettegjenek a vereségtől, azok még jobban elrémültek attól, hogy vereségük eltörpül a világ e kozmikus kataklizmája mellett, amelyben a hullák fajra, felekezetre és pártállásra való tekintet nélkül megölelkeztek a hóban és kizöldültek. Soha ilyen csiricsáré világot, soha ilyen mérges mitiszzöldet, ilyen „szép” enciánkéket, mint a világ eldöglésében, soha! S ez volt a hegeli „hármas mozgás” kozmikus erejű anti-antitézise, amelyben a dialektika dőresége megszakad s arra (a hullaeltakarító) hónapra az ideológiázásnak lőttek: az anilineslilán világoló, behavazott Föld hullafoltjai alatt nincs se vereség, se győzelem. Érted ezt, felfogod, átérzed ezt az „eszmei” átigazítást?
KL Már hogyne érezném! S tán te is ismered Vas Istvánnak azt a két sorát, ami a régi világ utolsó és az új világ első verse nála: Budapest…romjai, jaj, nem tudok ujjongani –
Ismerem hát, Februári jegyzetek a címe (az időpont nagyjából egybevág s hadd idézzek belőle): „Kályha még mindig nincs. A kezem átfagy, / Lávás agyamban terjed a hideg, / És megértem a szél konok szavát, hogy / Nincsen értelme semminek. // Pest felszabadult romjai. / Jaj, nem tudok ujjongani”.
KL És te is reagáltál valami hasonló verssel?
Reagáltam, de nem hasonlóval s ildomtalanság lenne ideiktatni a Mester mellé a magam lapidáris dibdábságait. Arról is megfeledkezel, hogy nekem más dolgom volt, sürgős dolgom: Édesapám állapota válságosra fordult és nekem kórházat kellett keresnem a hátországban. Az orvos, amennyire tudta, megvizsgálta, a pincén és vaskeretes betonajtó roncsolásain kívül (tudod, órákon át a rászakadt légóajtó alatt feküdt) mást is talált: végbélsipolyra gyanakodott és azt mondta, csupán a műtéti beavatkozás mentheti meg. Édesanyám nehéz szívvel bocsátott útra, sejtve az utcai harcok veszedelmeit, mert ha „sündisznóállás” nem is, lesipuskás „Fritz” még mindig akadt „magaslesen”, templomtornyokon, kupolák alatt; s hazudnék, ha azt mondanám, tisztán állt előttem, hogy a végigrobbantott hidak egytől egyig lenyaklottak a folyó fenekére – hiszen még a Margit-híd barbár felrobbantásáról is csak utólag értesültem –, hogy a közepetáján járó telezsúfolt villamosok vitték hullámsírba utasaikat.
Természetesen nem a folyó felé, hanem az ellenkező irányba indultam: csak a hátországban találhattam kórházat, ahol hajlandók „civilt” operálni. Végig a Király utcán, kifele a fasorban, majd át a Benczúr utcába… egy hatalmas, szecessziós-barokk sarokpalota mellett történhetett az az aprócseprő kis „virbli” (c’est le mot), aminek során kis híja, hogy ott nem hagytam a fogamat. S ha már itt tartunk, hadd számoljam össze, hányszor volt úgy, hogy fél fityinget sem adtam volna éltemért s emberi számítás szerint pontot tehettem volna utána. Első ízben amikor a vkf.-bíróság pesti börtönében rám csapták a magánzárka ajtaját és még a fülembe csengett a katonai főügyész vijjogó hangja, amint a vádlottra a halálos ítélet kiszabását kéri: biztosra vettem a kivégzőosztagot. Másodízben a sátoraljaújhelyi vkf.-fegyház udvarán, amikor a kitörési kísérlet után szürkületig álltam a gépfegyverfészkek előtt és vártam, mikor szalad elő az SS-parancsnok, hogy tüzet vezényeljen. Harmadízben amikor Görömbölytapolcánál a büntetőszázadtól megléptem és másnap reggel a sorakozón kihirdették, hogy elkaptak és „agyonlőttek” – ez, bár nem volt igaz, nem tartozott a lehetetlenségek világába. Ez itt a Benczúr utcában a negyedik alkalom volt, hogy rövid úton a másvilágra küldjenek. A saroképület valaha a magyarországi Szabadkőműves Nagypáholy palotája volt – annak a kapujából lépett ki két géppisztolyos orosz, a hórihorgas katona tökrészeg, a tömzsi alacsony, a társa, színjózan. Gondolom, az egész néptelen, kihalt környéken én voltam az egyetlen civil ürge, aki akkor a fejébe vette, hogy arra vetődjék. Megnéztek, jól felmustráltak, kivált a részeg. Szürke esőköpeny (tán tábori), szürke bakancs (tán katonai), szőke, fiatal, borotváltképű (nyilván hogy elváltoztassa küllemét). Így ítélhettek meg és gyanúsnak találtak. A hórihorgas homlokára tolta kucsmáját és tökrészegen hadrálva, utánam kiáltott:
– Firitz! Firitz! Igyi szjudá!11
Még meg is toldotta egy-két káromkodással.
Mi más segíthet itt, mint a lélekjelenlét. Visszamentem és a világ legtermészetesebb hangján, barátságosan elmondtam, mi járatban vagyok. Oroszul.
KL Oroszul…?!
Hát. Ma már aligha tudnám: még olvasok folyékonyan, de ötven éve nem beszélek oroszul. Angliában? Se alkalmam rá, se szükségem. De akkor?! Áldom istenemet, hogy „Mordocskámmal” összehozott a Rózsa utcai pravoszláv templomban: az orosztudásom mentett meg. Igaz, nem egykönnyen, de nem ám! Mert mondhattam én az én tökrészeg, hórihorgas oroszomnak akármilyen nyelven akármit, rámbömbített és mint aki nem is akar szóhoz jutni hagyni, rám szegezett géppisztollyal csak a magáét hajtogatta:
– Szvólocs! Nyigagyáj! Firitz! Firitz! Uzsasz agyín… 12
Társa, a tagbaszakadt köpcös meg csitította; félrerántotta a kezét a ravaszról, és míg így igyekezett megakadályozni sommás elintézésemet, a pártomat fogta és sipircelve zavart-hessentett, hogy szedjem a nyakam közé a lábomat.
– Nu-ka, balnyica iscsos. Szlavno, haraso. Szkari! Szkari!13
Nekem meg több se kellett. Határozott (noha szerfölött sietős) léptekkel nekieredtem a palota nyitott parkján át s alighogy kerteken-udvarokon át vad futásba kezdtem, a részeg már vaktába utánam eresztett egy géppisztolysorozatot s ahogy görbült a kovácsoltvas, bizony ott volt mögöttem a pásztázó sorozat a rácson (onnan tudom, hogy egy alkalommal visszamentem és a jelenetet a helyszínen „helyszíneltem”). Jó órás gyaloglás után, amikor már a Ligetet is elhagytam, valahol az Amerikai úton a – vagy tán a Hermina úton? – ráleltem arra, amit kerestem: a kórház a Vakok Intézetében működött…
KL Az Amerikai úton nincs, de ha a Vakok Intézete, akkor az ott kell legyen az Ajtósi Dürer úton, mégiscsak a Ligetnél.
Ne haragudj, ez a Ligeten túl volt, jóval túl: nagy szecessziós épület –
KL Ott is van egy Vakok Intézete, a Hermina útnál s az is szecessziós…
Akkor a távolabb eső a kettő közül. Az utcanevek kikoptak belőlem, mint a sitten a sittesekből; de le tudnám rajzolni: a végén majd még az épületeket is úgy fogjuk személyazonosítani, mint a bűnözőket, „identikit” alapján… Azonnal beszélek a főorvossal – az első ember, akibe a vesztibülben beleütközöm – roppant barátságos és kötélnek áll:
– Végbélsipoly? Az édesapja? Hatvanöt? Csinálunk helyet neki, hozza azonnal.
– Holnap délben itt leszek vele. Köszönöm, főorvos úr.
Édesanyám persze elsírta magát örömében – először merthogy újra láthat, és másodszor, hogy jó hírrel járok: kórházat leltem. Még aznap délután leszabtam, összeszegeltem a primitív szánkóalkalmatosságot s másnap kora reggel megágyaztam rajta: paplannal-pokróccal betakarva s minden csücske körül jól bedugogatva, négy magas párnán félig ülve pihent rajta a beteg s amerre csak mentünk, jól körülnézhetett. Már ébredezett az élet, ügettek az erre-arra lézengők meleg rongyaikban, olykor térdig süppedve a hóban; a Liszt Ferenc térről az Andrássy útnál a Liget felé fordulva – mintha csak Arany János Képmutogatója gyürkőzött volna neki a mutatványnak – ott kezdődött a háborús panoráma. Az Oktogon téren kis időre megállapodtunk, hogy megnézzük magunknak a négy keretlegényt, akiket a világtájak szerint akasztottak fel a négy gázlámpára; meglehetősen alacsonyan lógtak s akinél volt valami suhintós, hát ki a kampósbotjával, ki az esernyőjével: végigvágott rajtuk, elmenet. Csak elnéztük a bosszúállás e kurta jeleneteit, a felpipiskedő járókelőket, amint a pacallá vert hullákra nagyokat sóznak s azzal, mint aki jól végezte dolgát, dohogva folytatják útjukat – és a szokatlanul nagyfejű, szemefolyott, csupaseb arc-roncsok makáber pojácaságát, ahogy a vakvilágba belemámulnak, ki csáléra fel, ki hajszra lefele: katonaviselt öreglegénynek is sokk-kezelés volt a látvány – és Édesapám értő pillantásokat váltott velem.
Az Andrássy úton végig, valósággal szűz hóban toltam a szánkót s Édesapám mindig hátra-hátrakérdezett, hogy nem nehéz-e; én meg előre – hogy nem „cúgol-e” valahol a paplan, meg hogy a feje nem fázik-e (seszínű-szürke maradék hajával oly szánnivaló volt, mint valami esett madár). Lassan az oszlopos nagyangyal szárnyas figurája is feltünedezett az apostoli koronával s mi kiértünk a Hősök Terére; a Műcsarnok mellett húztunk el s onnan néztük a következő, hihetetlen látványt, ami előnkbe tárult: a tér közepén elsővilágháborús, lóvontatású, kerekes ágyúk, vagy egy tucat; a lovak feltarisznyázva, oldalt abrakolnak. A tűzmester jelt ad – a képeskönyvi ágyúk durrannak ugyan, de nem nagyot: a hang is képeskönyvi; a füleskucsmás harcoló alakulat tábori szánokon tolja melléjük a kupakos lövedéket… Ilyen idejétmúlta tarackokkal lőtték a Hősök Teréről a budai oldalt. Hol van a legendás amerikai utánpótlás, a 12 tonnás rohamlövegek? Megintcsak összenéztünk Édesapámmal s szótlan összenézésünk több volt minden kommentárnál.
Szegény Öregemet még aznap este megműtötték; s utána minden nap kilátogattam hozzá: melegen tartó edényhordóban vittem neki Édesanyám életadó erőlevesét – hiszen a lelkét is kitette volna, csak hogy életepárját talpraállítva lássa; ő maga nem jöhetett s amúgy se bírta volna – még hozzá se kezdett, máris megvolt a maga baja: eltűntek az utcáit lezáró magas kerítések, felszámolták a gettót s neki, „üzletével” – amely a sarkon, eltemetve, kétemeletnyi törmelékhegy alatt hevert – vissza kellett költöznie Akácfa utcai boltjába; onnan meg, a bekényszerített zsidó fűszeresné vissza szeretett volna költözni „szép saroküzletébe” s ingerülten méltatlankodott, hogy nincs hova…
De más is volt, amiért mindennapos beteglátogató utaimra nehéz szívvel bocsátott el Édesanyám s nemcsak ő. Bánni tudtam az oroszokkal, ráncigáltak is ide-oda, ahol csak baj volt s nem egy, volt nyilasérzelmű tömbparancsnok gazsulálva közeledett – kivált az asszonyok közt volt nimbuszom. Fejkendős képüket bekormozták; hogy ne nézzék őket kívánatos úri-macának s volt, aki a hárászkendőt magára kanyarítva, megjátszotta a „vén banyát”: rettegtek a szegény nők az éjszakai látogatóktól (rendesen csak egy praporscsik volt, akinek a hadnagya megparancsolta, hogy éjszakára kerítsen az ágyába nőt s ne merjen mutatkozni fiatal, üde ágymelegítő nélkül a szeme előtt) – és félelmük éppenhogy nem volt alaptalan. „Mászkál a városban: mi lesz, ha lelövik?” – így okoskodtak a maguk önös módján rólam – „mi lesz, ha nyomtalanul eltűnik, este nem jön haza és senki oroszul tudó nem fekszik azon az ágyon, amely félig eltorlaszolja a légópince bejáratát?”
Elég hamar szétfutott a híre az erőszakoskodásoknak: a terézvárosi templomban; a Rombach utcai zsinagógában. Az összehurcolt lányokon-asszonyokon egy zászlóalj ment keresztül. Zárdák megrohanásáról. Éjszakai „asszonysorozásokról” a légópincékben (akkoriban még jó harmadfél hónapig Budapest népe óvóhelyen lakott). Magam is úgy voltam vele, mint ők: nem győztem szörnyülködni/átkozódni és amennyire lehetett, kiálltam az asszonyok mellett. Négy-öt esetben sikerült s nem is említeném az egészet, ha nem lett volna egy hatodik, amelyet sehogysem tudok kipurgálni emlékezetemből. Azóta, ötven esztendő emberi és ötezer év történelmi perspektívájából tekintve – tán higgadtabban ítélem meg a harcoló ember elállatiasulását, amikor utcai harcokban, házról-házra, kézitusáról-kézitusára él s tudja, valahol nő már a fű, ami rá vár, hogy beleharapjon. Nem mentem, ami nem menthető; de így, van/volt/lesz, míg a világ világ. Gondolj De Sade-ra, erre a különben elég inszipid erotikus íróra. 14 éves fejjel, mint tiszt és arisztokrata, végigharcolta a hétéves háborút (1756-73) és saját bevallása szerint mint katonakamasznak, az volt a szórakozása, hogy a lerohant Poroszországban (ami akkor még a Douce Allemagne volt) asszonyokat erőszakolt, fogadásból, versenyt bajtársaival: annyira rákapott az ízére, hogy az erotika, mint az érzékek és a fantázia „kombinatorikája” egész életére hatalmába kerítette eszmevilágát, elméjét. Jártál mostanság Normandiában? Csak kérdezd meg, ha van bizalmas barátod köztük, a franciákat, hogy a partra szálló amerikaiak mit míveltek süldőlányokkal/nagymamákkal. Minden hódító hadsereg ezt csinálja. Napóleon azt mondta, a hadsereg „a gyomrán jár”; hozzátehette volna – „és az ivarszervével löködi előre magát”. Az erőszakos közösülés a katonánál: a halálveszedelem érzéstelenítője; nemcsak a prófunt – a vagina is az utánpótlás szerves része, amióta markotányosnék és más sereghajtók nincsenek. Jószántából senkisem áll kurvapecérnek, de ha az asszonybegyűjtéssel megbízott soros praporscsik eljátszogat az életeddel és a pisztolyát forgatja a mutatóujján az orrod előtt: te mit csinálnál?
KL Fogalmam sincs. Még nem próbáltam.
Tja. Én sem próbáltam: rajtam próbálták. (Ez a történelmi makula minden nemzeten rajta van s nem szemérmes lábjegyzetbe rejtem, ideírom: Olvasd el ANIBEL című regénytrilógiámban a „Jójcakátkívánók” történetét. Lorcsikám: hiteles. Szendrő József, a színész, valaha testi- lelki jó barátom, az egyik szereplője volt.) Nos, mondom, egy ízben, egy ilyen éjszakai óvóhely-megrohanás alkalmával nem segített a rábeszélés; hanem a melléadott két részeg kiskatona és a praporscsik (aki jóindulatúan a fülembe súgta a tisztek bárisnya-kerítő parancsát), az első meglepetésből felocsúdva, hogy valaki az anyanyelvén csitítja – mondván, hogy nézzen körül: itt minden zsena csúf vén boszorka – dülöngélve megmakacsolja magát és így szól:
– Nu-ka. Ládna. Jól van, nem bánom. Ha nem innen, akkor máshonnan. De a tiszteknek asszony kell. Zsena, zsena. Zsenoj: nada! núzsna!
Mi egyebet tehettem, magamra kapkodtam gönceimet, télikabátomat és mentem velük. Hogy legalább akik annyira bíztak bennem: a mi pincénken a mi asszonyainkat ne bántsák. Ott állt a járőr tehergépkocsija a bejárat előtt; felkapaszkodtam rá és míg a két közlegény a hátsó plattformon kurjongatott, én a praposcsik mellett ülve hallgattam részeg szabadkozását: bennünk is van emberség, minket is anya szült, de Románia óta minden talpalatnyi földért harcolni kell: bójitszja, bójitszja, panaszolta; nem is csoda, hogy a tisztek kiadták az ordrét: ha a föld alól is. Núzsna. Nada!…
– Csak mindig arra, amerre én mutatom! – mondtam az én praporscsikomnak, aki beugratta a motort és már száguldott is. Néha úgy vette a kanyart, hogy a járdára felszaladva, égnek állt a hajam s azt hittem, felfordulunk. De a jóisten, aki az asszonyra vadászó részegre csakúgy, mint a színjózan kurvapecérre vigyáz, nem veszített el mindenlátó szemüvege elől. Már nem is azt szerettem volna tudni, hogy miféle uylenspiegeli fortéllyal keveredek ki ebből a páncból, hanem inkább azt, hogy ezt a részeg száguldást azon a nyolctonnás teherautón élve megúszom-e. A tervem szómagyarázatos volt s oly Kolumbusz tojása, hogy a filológusnak is becsületére válnék. Ragaszkodom szorosan a „kurvapecér” értelmezéséhez: elviszem a patrujt a vöröslámpás negyedbe s a Víg utca, Conti utca környékén majd csak szót értenek a hétpróbás rezidensekkel. A nővilágból ők azok, akikben a tisztek a legkisebb kárt tehetnek s ki tudja, ha van közöttük szláv anyanyelvű, hát a „jópofaságáért” a palkovnyik még meg is ajándékozná: Ők a hivatásos szakmabéliek és ha kerül sonka-kolbász, majd még jó arcot is vágnak a nem-is-olyan-rossz játékhoz; mindenesetre ezt a strapát az úri dámáknál jobban bírják…
KL Cinikus voltál: Szerecsenmosdatás! Mentegetőzés –
Kutyaszorítóban voltam. Szüleim és akiket hátrahagytam, az asszonyok a pincén? Rekedtre imádkozhatják magukat s hiszen ha arra várok, hogy annak foganatja legyen. Fel kell találnom magam s váltig csak azt lestem – de huszárvágás nem kínálkozott.
„Vöröslámpás negyed”…?! Nem üzemelt.
Oly ijesztő romvidék fogadott, hogy alig ismertem rá. Kiégett lebujok, pincébe nyaklott örömpamlagok, üresre robbantott főfalak, amelyeknek az ablaksorán átsüt a holdvilág; bedeszkázott kapualjak… Eddig bíztak bennem; de innen kezdve a patruj egyre hidegebben méregetett és mind vészjóslóbban követelte a zsenát. Én meg az egyik kiskatonát emerre küldtem, a másikat amarra: zörgessék meg a házakat, majdcsak előbújik egy banya. Erre-arra kanyarogtunk s ha egy-egy házsaroknak nekivágódtunk, hát – nyicsevó! – horkant oda a praporscsik… És merre most? Már kezdtem kifogyni a kétes hírű utcákból. A Bérkocsis utca végén rábukkantam egy olyan külsejű házra:
– Ez az! – örvendeztem színleg, mint a miskolci kocsonya – itt már biztosra megyünk!
A kapuszárnyak tárva-nyitva – de a kapualj bedeszkázva. A két kiskatona a kucsmák liffegő füleivel leugrott a platformról és vidoran beszállt a vezető mellé. Láttam, mire készülnek. A praporscsik két-három volánigazítás után mint a döfő bika, szembekerült a kapualjjal. Ráadta a gázt és amilyen sebesen csak bírt, beleszaladt. Magam az ütközéstől hátul elestem, a platformon végiggurultam. Félsiker volt: a deszkatorlasz ferdén beállt, az egyik ajtószárny kilazult és nekiékelődött a gépkocsi oldalának. Irtózatos huzavona, ki-be csürüszkölés következett, fel-feltúráztatták a motort és mind beljebb szorultak. Beszabadultak-e az udvarra? Bennrekedtek? Hogyan kecmeregtek elő? Nem az én dolgom. Én csak rálestem a feltáruló egérútra, hogy elég nyílegyenes-e a sarokig, ahol éles szögben befordulvást már futásnak eredhetek, kétfelől kirántottam a két hátsó tolóreteszt – a hátlap lefordult és én szabad voltam. Mint a macska, puha talppal – úgy ugrottam le a platformról.
Már hajnalfele járt és én, az ostrom alatt érvényben lévő kijárási tilalom leple alatt, nyakam közé szedtem a lábamat.
KL És nem féltél, hogy a patruj bosszút esküszik és visszamegy hozzátok a légópincébe az Ó utcában…?!
Ugyan! Már miért féltem volna tőle? Idegenek voltak egy idegen városban; egyenruhás részeg idegenek, akik nem térképpel jártak, hanem találomra nekiindultak a házrengetegnek. Hegyeztem a fülem, hogy nem lövöldöznek-e utánam; de első rémületemben oly vadul rohantam, hogy kifulladtam szinte. Lassítanom kellett az iramot. Hol a ponyvafedte tehergépkocsik, hol a leszakadt tetőoromzatok árnyékában, hogy a szívem is a torkomban dobogott. Hol nekiiramodtam, hol kapuról kapura osontam. Csak azt a jófajta szőrmebéléses kesztyűmet – azt sajnáltam, ami a vezetőülésen, emlékbe, ottmaradt.
Valaha-fényes fényeskávéházak kiégett nyílásai mellett elhaladva, olykor nyiholásra, lónyerítésre lettem figyelmes. A New York, az Emke… bekötve a tükrök sötétjén ott abrakoltak az előnyomuló hadsereg lovai, románok, magyarok, melyiket-hol rekvirálták; kivéve azokat, amelyeket eltalált egy repeszdarab. Ha a lóhulla friss volt (mert sokáig elállt a hidegben), hajnaltájt mindig akadt pincéből-kimerészkedő, hogy késével húst kanyarítson le a combja-vastaghúsáról, a hasaaljáról az éheseknek: délig majd csak megpuhul a fazékban –
KL Úgy tudom, voltak, akik még a lódögbe bele is bújtak! –
Voltak bizony, hogy kitermeljék és alapos munkát végezzenek. Ilyen éhes volt Budapest. Ha meg többnapos lódög volt – hát az egyszerűen ottmaradt, ahol a légipásztázás leterítette és az olyan, nagyra puffadt dob-hassal és égnek vetett lábakkal a járdaszegélyt támasztva a csatornaszemet torlaszolta. Ládd, ilyen sziluettekkel szolgált a Képmutogató aznap éjjel, amikor az asszonyhajszoló, illatos bárisnyára éhes harcoló alakulatoknak friss-üde ágymelegítővel szolgáltam, már amennyire tőlem telt – és ilyen, lódögben-megülő, húsát-saraboló kísértetek mellett loptam az irhámat hazáig, hol is kitörő örömmel fogadtak s már-már lemondtak rólam. Jólesett a forralt bor s nem is annyira a csikaszomnak, mint inkább tartogatni, a tenyeremnek: mert kesztyűje-híján meggémberedett a kezem. Mint magad is láthattad, nála jóval kisebb azoknak az időknek a lírai csapadéka, mint Vas Istvánnál, mert nekem mindig valami „dolgom akadt”; de azért a vöröslámpás negyedben s kurvapecéri minőségben tett látogatásom ostrom-emlékei még meg-megjelentek az álmok megszépítő görbetükrében s nem is egyszer –
KL Melyikre gondolsz?
Most épp ez ugrik be – ha A ROMBORDÉLYHÁZ című hosszabb groteszkem zárósoraira még emlékszel –
(HAJSZÁLHÍD, 498. o., az „Egy-Kert Révészei”című ciklusból)
(1945) |
(7) Fel az óvóhelyről! Az összekuszált szálak kifésülése; permanens lakáskeresés. Az elfelejtett sátoraljaújhelyi „kollektíva” kinyújtja csápjait a „halandó értelmiségiek” után. Egy halandó értelmiségi, aki nem kér belőle. Hídtatarozás a Dunán – avagy a kacagtató jajkiáltás. Emberragadás – emberszabadítás; kínosan jóslatos plakátok. A kaméleon párt, amelynek első számú hitágazata: „légy kaméleon!” A kaméleon első számú színeváltozása: a szirén. „A Kommunista Párt védi a kisember vagyonát.” Szegény újjáépités – hiszen ha csak a „motorjától” megszabadulhatna! Szabad pártnap. Don Pedro bozontos szemöldöke és szúrós szemei. A megjegyzett ember – avagy „Gájer Imre nem elvtárs”. Népfront-mankó a tápászkodó országnak és egyetlen lapja, a népfrontos „Szabadság”. Balthazár százados, volt főügyész értékes eligazításai. A finomarcélű apród, aki maga a megtestesült szépség-és-szolgálatkészség. Ásatások a Bűnügyi Levéltárban.
KL És ti, amikor már a pesti oldal felszabadult: ti tudtatok arról, hogy történetesen épp 1945. január 18-án Hitler kétségbeesett kísérletet tett Buda felmentésére? Meg hogy amikor ez kudarcot vallott, február 11-én az SS megpróbált kitörni az ostromgyűrűből, de az orosz hírszerzés tudott a tervről és olyan tűzfüggöny fogadta a menekülőket, amelyben minden német ottveszett? Általában: mit tudtatok a budai oldalról?
Jóformán semmit; abban a tömegben az óvóhelyeken ez senkinek nem jutott eszébe. Letargia, apátia, majd-csak-lesz-valahogy. Azoknak a kiégett lelkeknek s abban a világvége-hangulatban, amelyben a győzelem a kutyának sem kell, a pince életforma volt; s hát még annak, akinek a feje felől a bomba elvitte a lakást. Az utcákon lézengők és a lentmaradók közt siralmas volt az arány; volt belesavanyodott tisztes nagyasszony, tehetős úri aggastyán, aki lepénzelte és megbízásokkal ostromolta a kimerészkedőt: honnan mit hozzon, hol kiről tudja meg, él-e, hal-e. Úgyhogy amikor ez a légoltalmi bénulat felengedett, a mind nagyobb számban kimerészkedők már ügyet sem vetettek a plakátokra, hogy beléjük lelket verjenek s én is, nem kis csodálkozással olvastam, tünekedve, hogy vajon kinek juthatott eszébe: BUDAPEST NÉPE, FEL AZ ÓVÓHELYRŐL! FEL A FÉNYRE!…
KL És mennyi ideig tartott, amíg ez, ahogy mondod, a légoltalmi bénulat felengedett és megszűnt?
Hiszed-nem-hiszed: hamar. Hat hétig se tartott. Hamarabb, semmint hittem volna. A dög-szürkeség még tartott, de a patkányéletnek vége lett. Sartre-nál olvastam valahol (tán a Le Diable et le Bon Dieu-ben), hogy la vie humaine commence de l’autre coté du désespoire 14És mi egyszeribe átestünk s belepottyantunk: ott voltunk a kétségbeesés túloldalán. Megpezsdült az élet; nyálát fröccsentette a hasnyálmirigy. Ezer rögtönző mestercsel ötletével ezer örmény elme – felduzzadt üzekedhetnékjével millió nemiszerv kergette egymást. A papírhiány, az üveghiány: mindegyik külön krónikás fejezet lehetne. A négy, pacallá püfölt, akasztott keretlegény hullája is eltűnt az Oktogon tér gázlámpáiról, a körutakon a járdák kilométerhosszat: egyetlen perzsavásár. Vetkőztetések, fosztogatások, katonai teherautókon – zabrálások nagyban. A körúti perzsavásáron aztán megjelent a szajré bringa, a szőrmebunda; hórihorgas, kucsmás, tatárképű katonák kirgiz mosollyal kínálták uraságokról-lecsatolt óráikat, a két karjuk volt a kirakat könyékig, s volt aki a bokáján is portékát mutogatott. A kerékpár volt a „sikk”, akinek volt, előkelőnek számított; akinek nem volt, szerzett az orosztól – vagy az élelmes láncolótól, tört aranyért. A város előkelősége kerékpárra kapott, ahogy a hó elolvadt, a sugárutakon a kerékpárok ezrei száguldoztak – autót nemigen lehetett látni, kivéve a „felszabadítók” tehergépkocsijait, amelyek a lelakatolt-lebiztosított biciklik nagybani, szakszerű elemelésével foglalkoztak. Csak felhajították a kerékpárt láncostul az autóra, még csak ki sem vették a szájukból a Pravdába sodort, tölcsér alakú, mahorkás cigarettát – és a bicaj tulajdonosa, ha szerencsés volt, még találkozhatott a Telekin vele s néhány gramm tört aranyért visszavásárolhatta –
KL Neked is volt?
Kétszer lopták el, harmadszorra nem került meg – de már kopácsolták a villamossíneket. Még ki se dugtuk a buksinkat a pincéből s már a dolgok elején, csodalátó szemem előtt megjelent „K elftárs” (a fizimiskájára emlékeztem Sátoraljaújhelyről, a nevére nem) és a maga joviális-leereszkedő módján „beszervezett”. A börtönkollektíva kinyújtotta csápjait értem és emlékeztetett, hogy mint „haladó értelmiséginek”, hol a helyem, mi a kötelességem. Én inkább halandó értelmiséginek éreztem magam, libabőrös háttal, de látogatóm a pincén elhúzta építész-szájam előtt a mézesmadzagot: most majd igen sok pártházat, szakszervezeti székházat fogunk lefoglalni, s amelyik romos annyi munkám lesz, hogy csak győzzem, helyreállítás, átalakítás és máris van egy, a Stefánián… Megnézném?
KL És látogatód a pince füle hallatára, mint mondod, elvtársazott?
Naiv kérdés. Már hogyne elvtársazott volna. Először is még a börtönben folyvást pártot játszottak, gyermeteg-romantikusan és még a Jancsi-Pistához is hozzátették, hogy elftárs. Másodszor, fogódzz meg, hogy honnan, a föld alól vagy a mennyekből hullottak: egyszeribe annyi volt az „ellenálló”, a „partizán”, mint a csillag az égen. A kisnyilas volt az első, hogy elftársozzon s volt is annyi esze, hogy védelmet-keresőben, pártkönyvre tegyen szert a krumplibélyegzővel. Egyetlen egy igazi partizánnal találkoztam – bár ne találkoztam volna: igen tragikus történet! – s ahogy a város kifésülte az összekuszált szálakat és ki-ki a helyére rázódott, majd még, több más, hasonló sírnivaló történettel egyetemben még arra is rákerítem a szót.
Fagyó hideg volt és foltokban még ott fehérlett a jéggé fagyott hó s a lézengők rajokban közlekedtek, időről időre figyelmeztetve egymást:
– Arra ne menjen: viszik a férfiakat…
– Forduljon vissza, hamar: kapdoválás van…
Az utca végén meg föltetszett a menet, az „elkapdováltak” menete, akiket „malenykíj robot” ürüggyel vigyori kiskatonák tereltek, Keletre s nem is annyira fenyegettek, mint inkább mutogattak a gitárral, hogy merre van az a Kelet. Mi is találkoztunk ilyen szétspriccelő tumultussal, ahol a „felszabadítók” éppen kapdováltak, de szerencsésen kiértünk a Stefániára, ahol az egyik lefoglalt luxusvilla jegelőjében, egy lepusztult, öblös télikertben már ülésezett a paláver. Szervezték a kerületi tanácsot, a kerületi rendőrséget/tűzoltóságot, és iparkodtak beleülni a hatalomba, még mielőtt valakinek is eszébe jutna, hogy szavazás is van a világon.
Egy-két arc kivételével mindenki ismeretlen volt; de a rokonszenv felém irányult s nem telt bele egy óra, már el voltam boronálva; megagitáltak:
– Te leszel a rendőrkapitányunk! A kerületi rendőrség élén! A nyomozó hatóság!
– A tanács élére! Elnöknek! Elöljáróság! Tisztiorvosi hivatal: orvos vagy!
– Dehogy vagyok orvos, sose voltam…
– Hát…?!
– Mérnök volnék. Építészmérnök!
– Hát nem megmondtam?! Ideális: te leszel a kerületi rendőrkapitány!…
Minden ízem-porcikám tiltakozott ellene s noha a párt-korrobori „elintézett tényként” könyvelte el, én makacsul közbe-közbeszúrtam, hogy se rendőrkapitány, se tisztiorvos, se járásbíró nem akarok lenni s még csak magisztrátus sem, mert én ahhoz nem értek. Villany nem lévén, tök-sötét volt, s amikor már nem láttuk egymást a sötétben, rádöbbentünk, hogy későre jár. A közelben lakók szaporán szétugrottak, mi ketten pedig, a vetkőztetésektől való félelmünkben – ottmaradtunk. Én azért, mert jó óra járásnyira voltam Ó utcai pincegádorunktól, a kis cingár süldőlány meg azért, mert volt egy hálózsákja. Hogy ezt felajánlja. Hozott magával. Liliomtipró nem leszek – húzódoztam; de Pipike, kedvesen gőgicsélve megnyugtatott:
– Csacsi elftárs! Azért, mert ilyen vagyok, már nem vagyok gyerek!
– Milyen ilyen?
– Kisnövésű. Gyere, elftárs: keresünk egy jó kuckót.
Vaktában tapogatózva, valami garderobe-csigalépcsőn felkeveredünk a nagyúri villa első emeletére és ott egy szélvédettnek tetsző zugolyban „megágyaztunk”, és némi üggyel-bajjal belebújtunk. De a két test nem sokáig férhetett az egyszemélyre méretezett hálózsákban s addig fészkelődtünk, amíg meg nem leltük azt a pozitúrát, melyben a két test kéthátú egy-testnek számít (felért tíz rendőrkapitánysággal). Még ebben a vaksötétben is látni véltem leheletünk páráját s kis híja hogy fel nem nevettem a gyors boldogság sivalkodó lihelésén: még sohasem neveztek szeretkezés közben „elftársnak” – először és utoljára történt (s mi jó is volna, körkérdést intézni a Régi Gárda közt – hogy nem volt-e bevett szokás vöröszászlórendes, oszlopos párttagok közt, szerelmi boldoggáavatás-és-elélvezés közben egymást elftársazni).
KL És mi lett az épületrekvirálásból, székházak helyreállításából?
Semmi. Le se sajnáltak; de gyermeteg játszadozásuk bizonnyal komolyra fordult s nem egy közülük ott-és-akkor vetette meg a lábát a sztálinista magyar kompártban. Jómagam csak derék szüleimet sajnáltam, akik egész éjszaka remegtek értem; pedig tudhatták, milyen débrouillard vagyok s ménykűre-kacsingató csalán, amék biztos a dolgában. De látod, amilyen tarka szőnyeg az én krónikám, ilyen tarka volt az élet, a nagy ide-oda futkosásban, hogy megkeressük megtaláljuk egymást. S ha már tragédiákról is be kell számolnom, hadd vegyem ezt előre: ezt a kettős szerelmi tragédiát, amelynek szemtanúja voltam s hogy épp arra jártam, az ugyanolyan véletlen, hogy a viruló 18 éves Ibolya akkor ugrott fel otthagyott holmijáért a Jókai utca 1-be, amikor nem kellett volna. Megigéző szép virágszál volt Ibolya, megjárta a poklokat s az utolsó pillanatban sikerült „védettként” elhelyezni a Svéd Ház lakóemeletein. Igaz-e, hogy 16 éves fejjel „örök hűséget” fogadott a nála 25 évvel idősebb N. Z.-nek, ezt leellenőrizni nem tudom; mindenesetre N. Z. így gondolta; így tartotta számon akkor is, amikor a Kárpátokban, egy partizánalakulat élén a németek hátában vasutat robbantott, aknákat telepített. 1945. április 3-án elesett Kassa, ahol nyomban ideiglenes csehszlovák kormány alakult, 4-én elesett Pozsony és a pozsonyi születésű N. Z., mint az újjászülető reguláris hadsereg kapitánya, erősen deresedő fejjel, új uniformisában daliásan feszítve, május 1-jén belépett a Jókai utca 1. kapuján, hogy menyasszonyát-és-jegyesét, Ibolyát „hazavigye” Pozsonyba. Ibolya, vesztére, nemcsak hogy kiábrándult az öregedő férfiból, hanem elkövette azt a hibát, hogy „szerelmükre”, arcára, adott szavára alig emlékezett. Hogy a száján kiszaladt-e a vallomás és igazán talált magának másvalakit, vagy a partizánkapitány csak gyanúba vette-é, nem tudni. Az én rekonstrukcióm szerint szóváltás támadt kettejük között, Ibolya le akarta rázni a régmúltból előtoppanó amorózót és a második emeletről szaladni kezdett lefele. N. Z. oldalt lökte a rimánkodó nagynénit – az unokahúgomat hagyja békén!, fényes nappal!, arcátlanság! – utánavetette magát a menekülő lánynak, hármasával véve a fokokat, hogy egy lépcsőkaron le is bukfencezett, de a sarokpihenőn talpra ugrott; a félemelet magasságában érte utol a lányt, a háromkarú lépcső közepénél; előrántotta szolgálati oldalfegyverét és testközelből, pisztolyával háromszor belelőtt. Ibolya azonnal összerogyott, mintha kirúgták volna alóla a lábait, oldalt levágódott, hogy haja és fél karja a korlát alól előlógott, és előérzetében a világból már mit sem látva, csak magát, veszékelni kezdett s amíg bírta, ezt kiáltotta:
– A vé…! A vérem! Folyik a vérem! Elfolyik! A vé…!
N. Z., a partizánkapitány a harmadik golyót a fejébe röpítette. Alálógó fejjel, melynek lőtt sebéből patakzott a vér, keresztben végigvágódott a lányon. S hogy a vérük összekeveredett-e és egyesültek vajon a halálban, holott Ibolya még akkor sem akarta… ki tudná rá a feleletet? Ott termett a lány rokonsága, piszkolta, átkozta, ütlegelte a partizánkapitány hulláját, aki szerelemönzőn, lelkiismeretlenül elcsíkolt egy fiatal életet. S mivel Május elsején történt, a lány figuráját elneveztem Maientau-nak – ha kedved tartja, megkeresheted „Májusharmat” történetét HELIÁNE című regényemben, amely 1946-ban keletezett.
KL No lám, már megeredt a krónikás nyelned s nem is kell nagyon biztatni, ösztökélni…
Hát nem azzal az ösztökével, amellyel a lecövekelt öszvért szokás. Elhadd már, Lorcsikám: lerí rólam – lerí a szövegről! –, hogy tele vagyok gátlásokkal…
KL Gátlásokkal? És miért?!
Mindezt mintha már hallottam volna: magamtól, magamról, magamban, ezerszer. Ízelítőt is adtam belőle DE NOBIS FABULA című kisprózámban –
KL Tudom, meg is jelent RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET című háromkötetes kispróza-gyűjteményedben, de már előbb is –
Így igaz. Ez régi dal – ismerem már! – hogy ne is Verdivel szóljak, hanem inkább Terentiusszal, a Phormióból: Cantilenam eandem canis; hogy én is mindig ugyanazt az ócska dalomat fújom s még hozzá melyminő szomorút…
KL Pezsdül az élet! Hát van még szomorúd?
Pezsdül-pezsdül; de még van. Az egymás-keresése. És nem-találása. „Szervezkedésünk” egyik alappilléréről, Ágoston Gáborról kiderült, hogy alig szállították át a sátoraljaújhelyi fegyházból a komáromi várbörtönbe, a kazamaták levegőtlenségét a tüdeje nem bírta, és egyre gyötrelmesebb asztmarohamok közepette elvitte a fulladásos halál. Zárkatársai hozták a hírt, olajbarna bőrű szép menyasszonya kisírta a két szemét utána s vigasztalhatatlanságát nem is törhette meg semmi, csak a könyörtelen vigasztaló: az idő; nemsokára férjhez is ment – de, Kiplinggel, ez már egy más történet. „Szervezkedésünk” másik oszlopa, Kelen Tibor, testi-lelki jó barátom, megrendítő körülmények között puszult el a mauthauseni haláltábor politikai részlegében. Mint mérnök, a bányairodán dolgozott, a fegyencteleptől tíz kilométernyire. Hogy rabtársai csikorgó hidegben ne fázzanak, minden este negyedmázsa szenet vitt a hátán a táborba: azzal fűtöttek, s az őr, a kísérő, szemet hunyt. Egy ilyen alkalommal, a zsák terhe alatt verejtékezve, a cudar időben átfázott és másnap már nem kelt fel. Még hallhatta az ágyúzást, a felszabadítók ott jártak közel. Öt nap múlva tankok gázoltak keresztül a szögesdrótkerítéseken, társai bujkáló keretlegényeket hajkurásztak, de őt már az amerikai katonaorvosok nem tudták megmenteni; utolsó három napját átaludta mély kómában s tán nem is tudta, hogy felszabadult: a tábori kórház ágyán kiszenvedett, elvitte a tüdőgyulladás.
– Kik temették el? És hol?
Józsi bácsi (Kelen József, a néhai Külkereskedelmi Hivatal egykori főosztályvezetője), a papa, megroggyant, összetört öregember csak a fejét ingatja: nem tudni. Mint aki attól fél, hogy ha megszólal, elbuggyannak a könnyei. A felesége nem restelli, hogy nem tudja türtőztetni sírását és feljajdul:
– Hiszen mindig is olyan érzékeny volt a meghűlésre az én drágám!
– És a kishúga: Marika?
A Margit-híd budai hídfőjénél, az előkelő bérpalota nagy lakásában, melynek erkélyes, sokablakos szobasora a Gülbaba kertjeire nézett: oda. A párizsi dáma, aki ígérkezett belőle, a gazellatestű kamaszlány, aki a padlóra fektetett könyv felett olvasást színlel s egyszeribe a feje fölött franciául beszélő „nagyoknak” fricskahangon odaszól: „úgy is tudom, mit beszéltek”. Az óvóhelyről, az utolsó napokban. Mert hogy borzongott. Azt mondja: semmi-semmi, Édesanyám! Csak felugrom a lakásba, egy sálért. Egy meleg sálért. A lépcsőházban érte? A gangon? Már a lakásban? Kezében volt? Visszaindult a sállal? A légópincében maradottak azt hihették, ég-föld összeszakad. Akkor oldották ki bombaterhüket a gépek a ház fölött. A telitalálat a hétemeletes kártyavárat földig rombolta. Marikát – aki csak egy sálért felszaladt – nem volt hol összekanalazni, merre keresni: pillanatok alatt a csontszilánk és a hús pépjévé kenődött, közésajtolódva a mesterfalak leszálló téglaszikláinak. Először hallottam.
Kelen Tibor! Szerelmetes barátom, ki halálodban harminc se voltál s ma már az unokám lehetnél! Ki voltál két fejjel magasabb, Praxitelész vésőjére méltó klasszikus, csigafürt-hajaddal, deli termeteddel! Ki voltál nálam sokkalta sokoldalúbb, saruszárnyas futásban sebesebblábú, úszó-teniszező, te ki úgy olvastál latinul-görögül, ahogy én soha, kinek színérzékét, rajzkészségét, térlátását, leleményességét, komputert-megszégyenítő ornamens-káprázatait nem győztem csodálni s ki voltál lélekalkatodban toleránsabb elmédben élesebb – százszorta!… Bár odaadhattam volna magam érted, hogy te élj, helyettem, életre-százszorta-érdemesebb; hogy te érted meg légyen ezt a kort, rám-emlékezőben. Ki lehettél volna idők múltával sógorkám, hiszen húgocskád is nekem cseperedett csúfondáros-nevetősen, nekem pendült-telt-teljesedett s lehetett volna igazi párom, ifjonti és világszép… ha lett volna olyan idő és annak múlta. Életterveink zsengéi, aligsejtett, el-sem-is-rebegett élettervek elfüstölgése s már az sem látszik, hol füstölögtek el! Tiborom! Marikám!…
S akkor már összeborultunk és együtt sírtunk mi hárman, Kelen néni, Kelen bácsi és jómagam. Hiszen fogadtak volna ők fiuk-helyett-fiuknak: de nekem volt apám-anyám. Szemérmesen visszahúzódtak hát, de csüggtek is rajtam, mint fiuk életének tanúján; eggyel több félbetört oszlop a márványsíremlékek emléktemetőjében s a háttérben húszmillió halott. Látogattam őket, valamig lehetett (a kitelepítésüket a börtönben értem meg) s ápoltam emlékeinket; megüresedett életükkel úgy tengődtek abban a földszinti szobakonyhásban a harmadik udvar aknája fenekén, mint a zörgő hüvelyek és, atyaúristen, ha nem szégyellném a bagaria szó gorombaságát, úgy is mondhatnám, hogy azok a gyászukba-szerencsétlenségükbe belerokkant öregek lettek, akiknek a kitelepítés – megváltás volt.
KL Hogy értelmezed?
Vezeklés? Tán hogy szenvedéstörténetükkel hódoljanak gyermekeik emlékének? A szorongattatás elfogadásával tetszésre találjanak fiuk elsárgult fényképportréja előtt? Oly nagy volt a rohanás, hogy akkor nem értem rá gondolkozni se rajta. Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál s valld be: te sem gondolkoztál rajta, milyen érzés az, ha valamiben beigazolódik azoknak a szava, akiket utáltál-s-megvetettél. Járta az emberragadás, a férfiak összefogdosása-egybeterelése az utcákon, indították őket a pályaudvarokra, bevagonírozták és vitték Kelet felé. Ugyanakkor serényen súrolták-vakargatták lefele a falakról a nyilas propaganda falragaszait, amelyek Keletre kanyargó tehervonatot ábrázoltak tele bevagonírozott emberekkel s a szerelvény végén ott ül a Kaszás Halál… Hol rimánkodva kértek, anyák, asszonyok, segítsek, az orosz tudásommal biztosan kiszabadíthatom fiukat, férjüket: amíg nem késő és itt vannak Pest határában; kockázatos volt, de a vesztegetés olykor segített; hol meg engem kapdováltak el, s hasztalan „potyeszoltam”, szabadkoztam-istenkedtem oroszul – bevágtak a sorba s menni kellett. Vagy megléptem, vagy „orvosnak” adtam ki magam – „vracs! vracs!” – lelkendezett a mongolka, s már hozta is elő betegeit. Kötözés, gyógyszerosztás, kedélyeskedés. A vizit végén elvegyültem a „betegeimmel” s egy óvatlan pillanatban kisodródtam-lemorzsolódtam. Volt úgy, hogy a Népszínház utcában, a menetben kiszemeltem az én magyaromat, s mihelyt a mongolka elhaladt, odaintettem a járdaszélre, cigarettát-tüzet adtam s belekarolva oldalt húztam, hogy belemosódjunk a járás-kelésbe. Soha nem felejtem el azt a három napot, amit a déli vasúti híd Dunába robbantott roncsainál töltöttem. Elkapdoválásomnál – a Ferenc körúton – pajzsul tartottam magam elé, hogy mérnök is vagyok, oroszul is tudok: vesztemre. Éppen én kellettem nekik: a hídroncs hátára, rönkökből, fagerendákból szükséghidat kellett telepíteni s arra vágánypárt, hogy minél előbb átpöföghessenek szerelvényeikkel a budai oldalra. Jégzajlás volt a Dunán, a durván eszkábált gerendahíd tetejéről beleszédült az ember, ha a jégtorlást és a táblákat odébbpiszkáló utászkatonákat figyelte, beszorult vasladikjaikon. Egyszer csak kiáltozásra leszek figyelmes: a magasban harsogó nevetés, bátorító kurjongatás, a mélyben segélykiáltások, jajveszékelés. Odarohanok s látom, hogy beleesett egy oroszközlegény, ott kalimpál a vízben és kapkodja a fejét, hogy a torló jégtáblák el ne nyírják. Vagy lefejezik – vagy vízbe fúl. Sietős-vigyázva s végig a frissen fektetett talpszelemenen, odavágódom a praporscsik elé:
– Kajátson le az utászoknak! Oda a ladikkal! Dobjon kötelet! Valamit!…
A praporscsik, aki a hídon az atyaúristen, rám se hederít; lábujjhegyén-csizmasarkán billegve, hogy kis híja maga is belefordul, torkaszakadtából röhécsel és lekurjongat a mélységbe:
– Oszt üzensz-e valamit a mátkádnak? Mi? He? Hahaha!
– Emberéletről van szó, – ragadom meg a karját – tegyen valamit!
Megnyugtatásomra vállon vereget és úgy harsogja tört magyarsággal, mert már tudogál valamicskét, meg-megkacagva az alámerülő katonácska búcsú-segélykiáltásait:
– Hahaha! Nyicsevo! RUSSZKÍJ VAN SOK! VAN SOK! Nyicsevo!
Aznap, a gerendák kirakodásánál összetévesztettem magam a rakodókkal és kereket oldottam; társaim három-négy év múlva tértek haza A NAGY HAZÁBÓL (szavajárásuk volt, bár a szó árnyálását a holt betű nem adja vissza).
KL Tegnap este a vacsoránál megkértél – emlékeztesselek Gájer Imrére; hogy az ő története ki ne maradjon.
S hogy is maradhatna ki! De ez kicsivel még odébb van: hadd regéljek elsőbbet a pártról (mai szóval: az egypárt-pártról) – hogy lásd, kivel kellett Imrének szembenéznie. Tudod, Evelyn Waugh mondja valahol, Politicians are not people who seek power in order to implement policies they think necessary. They are people who seek policies in order to attain power. Boldog Waugh, aki ezt a keserű tanulságot vonta le a demokráciák politikusainak habitusából – miszerint a politikus nem azért akar hatalomra, jutni, hogy a gyakorlatba átültesse azt a programot, amelyet szükségesnek tart: a politikus azért próbálkozik ilyen olyan programokkal, hogy azokkal nyeregbe lendülve hatalomra jusson. Ha ez jutott az eszébe a demokrácia játékszabályai szerint versengő közélők láttán, ugyan mit gondolt volna a Rákosi-maffiáról? Mert hogy nem olyanféle volt, hanem a szó szigorú értelmében az, piramidális maffia, az ma már ország-világ előtt nyilvánvaló; de akkor, amikor Debrecenből felkövetkezett a fővárosba a kormány, és feltöltötték a Rákosi/Gerő/Révai-féle moszkovitákkal – akkor még tudatlankodtunk és reménykedtünk: megilleti őket az „egyenlő esély”, kitört a demokáré; az utcán osztogatják a rózsaszín szemüveget.
Ha a nyilas korszak plakátjait nem mosta le az eső, átragasztották a kompárt propagandaplakátjaival. A kisember olyan szirénhangú plakátok mellett mehetett el, mint az az Izmos Munkáskéz, amely védőleg terjeszti ki Jóságos Tenyerét a mögé bújó Kisemberre, és a felírás: EL A KEZEKKEL A KISEMBER VAGYONÁRÓL! A KOMMUNISTA PÁRT VÉDI A KISEMBER VAGYONÁT! A parasztság ide-oda tekintgetett az érte versengők között, bár a földosztás ígérgetésében törleszkedve élenjárt a Párt (nagy Pövel) – a FÖLD AZÉ AKI MEGMŰVELI! Ehhez képest a parasztpárt lihegő második volt s kivált akkortól, amikor az Arkangyalok Szégyene Veres Péter bemenekült a kompárt védőszárnyai alá, jelentékelenségbe szürkült. Nagy árat fizettünk érte, és az átszenvedett esztendők „tanulóévei” kellettek hozzá, amíg ráébredtünk, miféle „párt” a Párt, hogyan magasodik fölé a senkiemberek síkságának akropoliszán, a Marxiarkheion; hogyan kell átforgatni az annak oszlopcsarnokából kiszűrődő szirénhangokat a valóság nyelvére – milyen a politika „szakaszos lepárlása”, amikor a Párt (és vele a nép) soha másként, mindig csak „szakaszokban” gondolkozik s ami az egyik szakaszban még a Törvény és a Próféták, meglehet, hogy a következő „szakaszban” főbenjáró bűn-és-eretnekség; ami tegnap még Kinyilatkoztatás volt és a Marxiarkheion bástyáiról aláharsonázó Üdvösség Szózata, az mára már a Sátán Incselkedése, az Impirilista Lucipér Láncos Kutyájának Csaholása… Olyan kaméleon volt ez a párt, amelynek első számú hitágazata sohasem volt egyéb, mint hogy „légy kaméleon!” Sok színeváltozása van a kaméleonnak, melyek közül az, amivel kezdi: a szirén. A Párt meg akarta mutatni, hogy egy 10 milliós nemzetet, mint Odüsszeuszt, nem lehet árbochoz kötni (s mihamar hallhattuk, Rákosi Mátyás, első csepeli választási beszédében kijelentette – 70 százalékos kommunista többségre számít). Engedd meg, vakmerőségemben, hogy odáig menjek és rád tukmáljak egy-két idézetet Naplófeljegyzéseimből, melyeket 1945 októberében vetettem papírra, az első törvényhatósági választások után; mert idekívánkozik: „a Kommunista Párt… ahhoz a farkashoz hasonlított, amelyik oly ravasz, hogy amikor Piroskáéknál a tükörbe néz, nagymamának képzeli magát és ebbe beleőrül. A farkas becsapta magát, látszólag tökéletesen; de a fővárosi »haladó« polgárság, amely a »szakaszról-szakaszra« araszoló leninizmust nem ismeri, csak azt látta, hogy …a Kommunista Párt megtagadja az elveit… A Kommunista Párt a maga egész magatartását odáig srófolta a képtelenségek felé, hogy a papokra és a kisnyilasok tömegeire támaszkodva akart befutni a választásokon. A Párt úgy alkalmazta a leninizmust; hogy abból a leninizmus karikatúra lett; és a polgárság tekintélyes része nem leninizmusnak és nem taktikázásnak, hanem jellembeli hibának érezte a farkastól ezt az óriási önmegtagadást és megundorodott.”
KL A feljegyzések dátuma?
1945. október 10., a választás okt. 7-én volt; majd még tán idézek belőle, megszorongatsz. Amúgy, hadd szúrjam közbe, a tenyerem mögül ad spectatores oldalt súgva, hogy sátoraljaújhelyi rabtársaim közül kik futottak fel és kik le – hogy csak kettőt említsek. Ländler Ervin Szalay András közéleti álnéven a belvárosi tanácsnál volt a fő hangadó elftárs – mihez is, erőltetett basszusban megvastagította hangját és szépen pödört, mokány magyar bajuszt növesztett, vagyis hát: mimikrizált – ha még emlékszel, INTRA MUROS című könyvemben hogyan festem a polgárság „forradalmár” fiainak a mimikrizálását (s jut is eszembe: Les bourgeois, ce sont les autres15 – írja Naplójában Jules Renard) s hogy mit szervezett? Hát alapszervet, a tanácsnál, alighanem, míg a rokonság dolcsival-napcsival házalt és feketézett. Gájer Imréről is fülembe jutott a hír, mely kivált szíven ütött – akkor, amikor az utcán, véletlenül összefutottam vele és megölelkeztünk, még párttitkár volt valahol, tán Csepelen s furcsálkodásaimat-kifogásaimat „majdcsak kiforogja magát!” felkiáltással ütötte el, akkor még elégedett volt – a hír viszont arról szólt, hogy felfüggesztették, eltávolították. Nem tudtam mire vélni: Hogyan?! Eltávolítják a proletáriátust a proletariátus éléről? Utánajárnék, de hol kezdjem, magam párttag nem lévén. Szerencsére kezemre járt a balszerencse – és itt hadd idézzem emlékezetedbe, hogy 45-ben még a Maffia élt azzal a fogással, hogy iskolai tornatermekben, elöljáróságok gyűléstermében, kávéházak különtermében, mozikban ún. „szabad pártnapot” rendezett, amelyre pártállásra való tekintet nélkül minden arrajáró beszédülhetett. Akkor még, a kezdet-kezdetén, a pártkorifeusok sem riadtak vissza, hogy más bokros teendőik nem lévén, leereszkedjenek és megmutassák Fényes Ábrázatukat az istenadta népnek; és e mindenkori, jórészt ad hoc előadók dolga az volt, hogy a bársonyos-hazafias, tetszetős dudolatúrában elfuvolázzák-és-odahárfázzák a jó népnek a szirénhangokat (szakaszról szakaszra persze, ahogy épp a dialektika meghazudta; de a legszebben a szirénhangok az első szakaszban szóltak s ez nyilván a mézeshetek dudolatúrája volt). Valahol a Teréz körúton lehetett, arrajártomban ötletszerűen én is betévedtem egy ilyen helyiségbe és helyet foglaltam a széksorokban. A beinvitáló plakát „szabad pártnapot” ígért s mit ad isten ujja – az én előadóm Gerő Ernő volt. Először és utoljára láttam ilyen közelről. Ha agyonütsz se tudom, mit hordott össze, hogyan-s-miről, mert alig vártam a végét, amikor is szokásban volt, hogy az ostromló tömegben közelférkőzve az előadóhoz, ki-ki kérdést intézhet hozzá. Hegyes fülével és éles hallásával G. E., a spanyol polgárháború Don Pedrója, jól kianalizálta a hangzavarban szavaimat; mert kérdésemnek amolyan pofoncsapásforma hatása volt:
– Azt halottam, kérem, hogy Gájer Imrét felfüggesztették vagy tán el is távolították. Mi igaz ebből?
Bozontos szemöldökét felvonta, szúrós tekintetét rám szegezte; és Don Pedro felhorkant:
Jegyezze meg, Gájer Imre nem elvtárs. – Itt az oldalajtó felé intett: – Várjon meg; majd félrevonulunk és mindent elmondok.
Odaálltam az ajtó mellé s megvártam amíg a tömeg oszladozni kezd és ő felszabadul. Gerő Ernő odalépett, betessékelt a „művészszobába”, melyben íróasztal volt, meg ülőgarnitúra. Anélkül hogy leültetett volna, az íróasztal mögé ült, jegyzetfüzetet, ceruzát kapott elő és kelletlen, pattogó hangnemben kikérdezte adataimat: neve? születési éve, helye? hol lakik?
– Kérem, én a sátoraljai fegyházból ismerem Gájer Imrét, akiről csak a legjobbakat mondhatom: zárkatársam volt…
– Nem érdekel. Elég, hogy ismeri…
Felkelt és gyorsléptekkel a kijárat felé tartott.
– De kérem!… Ön azt ígérte, félrevonulunk és mindent elmond…!
Don Pedro ezt már nem is hallotta. Kívül volt az ajtón.
Véghetetlen hálás vagyok Gerő Ernőnek, jótevőim és – közvetlen Király István után – szentjeim közt tartom számon. Neki (neki is) köszönhetem, hogy a közélet kerítéskapuja bezárult előttem; hogy nem ütöttem agyon életidőmet vele s nem koptam el kisszerű feladatokon; hogy megmaradhattam feladatom mellett, amelyre kiszemelt démonom – ami az írás általában és a filozófia, különösen. Mi több, hálásnak kell lennem azért is – mert közvetve, azt is az ő gonoszakaró machinációinak köszönhetem –, hogy nem nyelt el mindenestül a Rajk-per emberhúsdarálója.
S ez így történt.
De hogy maga az ember milyen benyomást tett rám? Vesd össze „Felfolyamodvány” című szövegfintorommal az eddigieket; amikor íródott (1958), a Címzettje még élt:
FELFOLYAMODVÁNY (annak nyomtatott felzete)
Gerő Ernőnek, a volt magyar kommunista párt volt első titkárának, Carszkoje Szjelo
Osztálynélküli, osztályunkon-kívüli, osztályfölötti Kegyelmes Herceg! Felséges Választófejedelem!
Excellenciád, ki már a kezdet-kezdetétől fogva amaz üdvöz állapotban leledztél, hogy elszakadtál a tömegektől, majd megdicsőültél, mikoron elszakítottak a tömegek – vajha továbbra is virulton-virulnál az emberi kor végső, matuzsálemi határáig, volt hűbéreseid és talpasaid alázatos örömére!
Eminenciás Szürkeség, ki vagy oly többnyelvű, hogy tökéletes spanyol létedre és anyanyelvi orosz tudásod mellett füled már alig billen a magyarra; ki vagy oly többnyelvű, hogy tán hirtelenében nem is eszmélsz tulajdon-magadra, hogyha jó tucat fedő-és álneved közül éppen a Gerővel s az Ernővel aposztrofál a várnép: Don Pedro, Dicső Urunk!
Vajha kegyelmes meghallgatásra találna Magas Színed előtt ezen legkisebb hűbérgyári, ipari jobbágyod, tündöklő Háromszáz Családodnak mindenkor hű cselédje, jó magyari népe és ostorhegyes őseitől minden ivadékaiglan megszolgált robotosa
Aki a korlátlan néptulajdonosok sztratoszférájában élsz, melynek empíreumát osztályok nem szennyezik, ugyan miért ne hallgatnád meg elbocsátó el-és lenézéssel ezen Tiborcnak bátortalan panaszát, ha szólalkozni mer az ki zsámolyodul szolgál: a deresre hasalva önként – s ki ha szólal, a maga nevében és nem másokért, fejére véve tulajdon bűnét, nem másokra hárítva, és egyesegyedül a Kegyes Egyeduralkodó Érdekét szem előtt tartva teszi? Ím halljad hát, Nagyonnagy Ercherceg, hören Sie, Durchund-Durchlaucht, Votre majesté, Your Celestial Highness, Vase Csudesztvo!
(HAJSZÁLHÍD, 210. o.)
KL Ha a fülem nem csal, a „Felfolyamodványt” nyilván Londonban írtad s inkább kései reakciód, személyes emlékeidre, szabadföldön. De akkor, Gerő Ernővel: hogy volt tovább?
Nem csal a füled, de amit mondasz, az féligazság. Kezembe került egy elsárgult cédula Londonban, az 1945-ös Naplófeljegyzésekből s abban leltem rá, hogy mi lett volna kellemetlen találkozásunkra akkori kirobbanó reakcióm. Visszajutunk hozzá, de előbb övet kerítek a Föld körül, negyven perc alatt. Voltak örömteli találkozások is csőstül; megint összeakadtam elemista osztálytársammal, Éri Ferivel (tudod, akihez szökésben, egyszer korán reggel becsengettem); ő már pompás új üzlethelyiségét lomtalanította a Kígyó utcában, a kirakatát üvegezte; olyan természetes, szoros szálak fűztek össze bennünket, mintha testvérek volnánk. És összeakadtam Bokor Dezső bácsival is, a Vajna és Bokor kiadó igazgató-tulajdonosával; akinek előkelő könyvkereskedése is volt a Váci utcában – ő is, feleségével, épp annak a kirakatait sepregette tisztára, s alighogy meghallotta a hangomat, előjött Zsuzska is, a magyar Danielle Darrieux, aki szépségben túllicitálta a francia eredetit –
KL Bokor Zsuzsa?
Ő hát. Bűvmosolya, selyma tekintete, nyúlánk apródi termete csupa elígérkezés volt. Soha nem tudtam kiverni a fejéből, hogy a Svéd Ház nyilas megrohanásakor én mentettem meg az életét –
– De igen, de igen! Ha te akkor nem vágsz be a rekamié paplantartójába…
– Ugyan, Zsuzsa!
– Úgy remegtem, mozdulni se tudtam. Vagy ott lőnek agyon, vagy elhurcolnak.
– Összetévesztesz valakivel.
– Felnyitottad! Beleparancsoltál!
– Lehet. De ha tettem is, ugyanezt tettem négy-öt nővel. Rád nem emlékszem.
– Mondták nekem! Még a bársonytakarót is ráigazítottad, az arany díszpárnát is a helyére tetted! Mondták nekem!
– Ki láthatta? Abban a rohangálásban… Mire Zsuzsa alamuszi mosollyal rávágta:
– Lovag Úr! Magadnak mentettél meg.
Ki tud ennek ellenállni? Nem tiltakoztam. A Bokor házaspár is szívesen vette, hogy segítek a cipekedésben Feri és mint a barát-apáca cserepek az olasz tetőkön, úgy illettünk össze – hogy a könyvkiadóházaspárnak író-veje és az írónak kiadócégtulajdonos apósa-anyósa legyen. Repültek a hónapok és befejezett tényként könyveltük el új élettervünket. Ez volt a Megérkezés. Édesanyám titkos aggályait kellett leküzdeni csupán; egyrészt „soványolta” Édesemet, hogy elég erős- és oszlopos társ lesz-e vajon az életküzdelemben; és másrészt volt a Bokor házaspárnak egy másik lánya is, Zsuzsánál két évvel fiatalabb és őt ahol-s amíg csak lehetett, titkolták. Szellemileg visszamaradott, bazsalygó, csendes és csúnyácska őrült volt a lelkem, a 18 évével a négy-ötéves gyermek színvonalán, és ha nem őrizték, szíre-szóra elment a férfiakkal – nem kóborolhatott az utcán. Anyám az utódokra gondolt; meggondolkoztatta, vajon a terheltség hogy nincs-e benne a család génjeiben… De nagyvégtére ezen is túltette magát és megölelte jövendőbeli menyét.
El nem tudod képzelni, micsoda permanens lakáskeresés folyt akkor Budapesten. Aki lakáskereső célzattal naphosszat koptatta az aszfaltot és a helyreállítás alatt álló csorvasz homlokzatok mögött az őrá váró álomlakást leste-várta, az ezzel feküdt, és ezzel kelt. Szüleim visszaköltöztek ugyan az Akácfa utcai raktárlakásba – Édesanyám társas viszonyra lépett egy fiatal hentessel és hússzék volt most a régi boltban – és volt abban jó is, hogy a hálóban csak felöltözött kora reggel és átlépett a boltba; de nem hagyhattam a nehezen lábadozó, beteg öregembert, Édesapámat abban a cementpadlós raktárlakásban és elhatároztam, hogy ha a föld alól is, akkor is… Már zsibajogtak a vásárcsarnokokban, Vas Zoltán, a thaumaturgosz szabaddá tette a kofálkodást (a „NEP” régi-szép leninista imposztorfogása szerint – hogy a fővárost megmentsék az éhezéstől), ingáztak a kaskák, a jófélével megtömött kosarak, cserébe a fehérneműért, az ezüstért Megnyertük a krumplicsatát, de még százannyi csata volt hátra és ezt mind a kompárt akarta megnyerni – nekünk… Ám annak az első, ébredező, magyar Gazdasági Csodának az igazi thaumaturgosza a kisember volt, a kopácsoló, toldózó-foldozó magánvállalkozó. Mit is mondjak? Te is tudod, hogy az Erzsébet-kori angol drámában a Jók jobboldalt jönnek be, a gonoszok baloldalt. Nyilván a Jobb Lator iránti tiszteletből. (Jut eszembe: építészeti analógiája ennek a kora középkor templomainak főtengelye, amely az apszisban, a kereszthajótól balra megtörik, Krisztus iránti tiszteletből, mivel a kereszten arra billent az üdvözítő feje.) Nos, a mi „drámánk” közéleti színpadán az Erzsébet-kori „jobbfenéket” és „balfenéket” mindenáron fel akarták cserélni. Jobbról kizárólag csak a Gonoszok jöhettek be: balról jöttek be a Jók. Élükön Rákosival. A Párt, plakátjaival bombázni kezdte a közvéleményt: AZ ÚJJÁÉPÍTÉS MOTORJA A KOMMUNISTA PÁRT! Pedig csak a vak nem látta, hogy csupán a hátul kullogók kajátoznak így előre az élnek; míg a Fordulat Évével elközelgőben, a kompárt az újjáépítés kerékkötője nem lett. Harsogott Budapest, az utcák verőfénybe vesző végén felragyogott a Boldog Remény. Nekem is, rám ragyogott, amikor valahára ráleltem az álomlakásra. Sok-sok félromos ház végigvalcolása, házmesterek/mesternék kifaggatása, tenyerek kenése után a Rákóczi út 4. modern palotájának a tetőemeletén műteremlakásra bukkantam, amelynek lakója, a nyilas építész, Nyugatra szökött –
KL Amelyiknek a tetején az az ugróóra van?
Igen, az órapalota. Volt benne egy nagyocska műterem, két háló meg egy hatalmas tetőterasz, jó 250 m2, akkora, hogy azon körbe-karikába kerékpározni lehet: bicikliztem is rajta, ha kedvem szottyant – meg aludtam is, nyaranta, a csillagsátor alatt – de ez az igazándi csillagsátor volt s nem az a márianosztrai, amin a csillagképeket lopott színes fonállal varrtam ki a patkányszürke pokrócon: az erről szóló verset megleled a HAJSZÁLHÍD-ban („Ariadne”, 340. o.) – utóbb Göncz Árpádnak ajánlottam, ő is ott volt, Nosztrán. Az álomlakásba ripsz-ropsz felköltöztünk –
KL Ez az, amit Lakatos István is leír, Önéletírásában –
Igen, szeretetteljes túlzással, mert mégse volt tornaterem, de tágas-magas műtermecske volt s alkalmas arra, hogy kipróbáljam benne a festőtudományomat –
KL Mintha ezt a „toronylakást” írnád meg, ironikus hangvétellel, a PEPITO ÉS PEPITÁ-ban –
Ott átalakult „templomtoronnyá”, amely mellett a templomhajó lebombázott-romos; mindez már költő addendum. Ezt hallgasd meg! Az idegen bútort félreraktam, úgyahogy bebútoroztam, megszálltuk, hogy megszállva tartsuk; de hogy lakható is legyen, be kellett üvegezni. Huszárvágás volt, pénzbe, ajnározásba-veszekedésbe került, az elöljáróságtól kicsikartam a (ki tudja? tán félig hamis) lefoglalási írást, elmentem vele a kiszemelt üvegraktárba és üvegrakaszait kellő mennyiségben elszállítottam. A nyolc műteremablakra, a teraszajtókra, a szobákra körös-körül rengeteg üveg kellett; nekiálltam a mesterrel s amikor ketten három nap alatt elkészültünk vele, elégedetten nézhettünk körül. Aranyat érő ennyi tömérdek igazi ablaküveg – nem olajpapír! – ennyi kettős üvegezésű ablaksor Budapesten akkor nem sok helyen volt. Nem telt bele egy hét és mi történt? Az orosz aknátlanítók a szemközti Márkus Emília park saroktelkén halomba rakták a környékén összegyűjtött aknáikat-gránátjaikat és a környező házak előzetes riasztása/figyelmeztetése nélkül mirnix-dirnix – felrobbantották. Nagyot szólt. Sírni tudtam volna. Az én vagyont érő duplaüvegezésű ablakaim! Oda, oda. Mind. Cserepeiben a padlón hevert; a szétporló üvegcsillám belepte a bútorokat, a takarókat. Kezdhettem elölről. De ehhez már nem kellett se üvegvágó, se szakértelem, csak kézügyesség: Zsuzsa is segített. Végiglétráztuk az ablakóriásokat. Benedvesített barna csomagolópapírral beragasztottuk s amikor dobszerűen felfeszült, bekentük olajjal – hogy áttetsző legyen. Kilátni többé nem lehetett s parádés műteremlakásom belesüllyedt a barna csomagolópapírral „üvegezett” lakások proletártömegébe; de – kívülre rekesztette a szelet, a hideget.
KL És Gájer Imre? Járt ebben a lakásban? Nem mondta, hogy burzsuj vagy?
Járt bizony; ő kétszer, a felesége háromszor.
KL A felesége…?!
Először ketten jöttek, Imre elhozta bemutatni a párját. Szlovák származású asszonyka volt, soványka parányiság; élénk tekintetű, figyelmező, szófukar. A párválasztás parasztszabálya értelmében természetesnek vettem, hogy a hatalmas fizikumú férfi a komplementer típust választja. De Imrét már akkor is, előszörre, lehangoltnak, kedveszegettnek találtam; nem mondanám, hogy „alig ismertem rá”, mert ráismertem, de nem ilyen óvatos, a napot-is-nyugtával-dicsérő, majdhogynem „megszeppent” embernek ismertem a börtönben; még amiért annyira kedveltem: higgadt, egyenletes kedélye is magára erőltetett volt.
KL Vagy tán feszengett a burzsoá környezetben?
„Burzsoá környezet?!” A kecskelábú asztal s körülötte a négy „mentett” tonetszék? A festőállvány? Vagy az ömlesztett áru formán rakásrahányt könyvek? Lorcsikám! Előbb festeni kellett, aztán keretezni, aztán eladni – és csak akkor jöhetett a fészek csinosítása. Nem feszengett volna ő Versailles tükörtermében sem. Másodszor, 1946 elején már csak Annuskája jött. Ha lehet, még parányibb madárka volt, amilyen összetörten érkezett. Csak annyit mondott, Imrét internálták. Utána sírógörcsöt kapott, és amikor hosszas csillapítás, faggatás után sikerült újra szóra bírni, megint csak azt mondta, de már üvöltve – Imrét elvitték! Leinternálták! – hogy abbafulladt a szava: rázta a zokogás.
KL De miért, miért? Mesélj Imréről, megígérted!
Nos, szeretném áradó szavakban eléd állítani, de zavarban vagyok. Szeretnék fenntartással élni, de szívem szerint nehezemre esik, s ne kívánd ezt tőlem.
KL Fenntartással…? Hát mi rossz fát tett a tűzre?
Hiszen éppen ez az: tett-nem tett, nem tudom. Az a pártlegenda járta, hogy a háború előtt, amikor kommunista perben letartóztatásban volt, Gájer Imre a társaira rávallott. Hogy rendőrspicli volt. Tudod, Sartre, amikor egy józanabb periódusában kiábrándult a sztálinizmusból, rémületes-remek színpadi szatírát írt róla LES MAINS SALES, PISZKOS KEZEK címmel s abban valaki azt mondja: à moitié victime, à moitié complice comme tout le monde 16 A „félig-áldozat” és a „félig-cinkos” közötti széles skálán sok átmenet van; én ezekben az átmenetekben sem, Imrét, sehogyan sem találom. Ugyanakkor a gyanúsításoktól függetleníteni sem tudom, a pártlegendának pedig torkára forrasztani a szót: mivel? Bizonyíték? Nincs kezemben. Ma már csak vállvonogatással intézem el; de nem tudom elfelejteni a barátot – Colopatiront, a Börtönöket Megnyitó Angyalt! – aki a kockázatos útra vállalkozott, megközelítette a büntetőtábort, és nekem hamis papírt, polgári gúnyát hozott.
KL Felejtsük el a pártos gyanúsításokat. Mondd el, milyen volt.
Váltig azt hiszem, már elmondtam egyszer… Rémlik, s most mintha csak azt ismételném – mert prezenciájával mint a húsvétszigeti kőkolosszusok, szoborként meredez memóriám színváltozást jelző, felvonásközi viharfüggönyén. Ha komédiás lenne s én a rendező, Büchner drámájában habozás nélkül Danton szerepét osztanám rá. Született Danton. Hogy az egyszerű szegedi vasesztergályosból hogy lett ez a spanyolul, franciául folyékonyan beszélő, nagy műveltségű népvezér – az maga titokzat, a világcsavargás, az Argentínában töltött évtized csodája. Született Demoszthenész volt, a görög beszédhibája nélkül. Nem beszélt, hanem szavakkal hipnotizált, meggyőződése oly intenzív volt, hogy egyszeribe elbűvölt-és-elgázolt. Ismerte az ókor nagy rhétorainak minden-fogását, hol a megnevettetés, hol a népharag kirobbantása erejével igaza mellé állított; higgadtsága soha nem hagyta el és nem volt olyan közbeszólás, hogy attól ő belezavarodott volna; a Székely Mihályét megszégyenítő baritonja messzirehatoló volt és mindenütt érthető; s lévén herkulesi termetű, neki nem kellett sem hordó, sem ládikó, mint a Hyde Parkban a szónokoknak, mert álltában fejjel kimagaslott minden tömegből, és magnetizmusa úgy mezmerizált, hogy természetes középpont volt. De hogy e külsőségek mögött volt-e hozzá méltó szellemerő, kombinatív készség, koncepció? – kérdezed. Nos, én a börtönben sokat beszélgettem vele. Ne képzelj „marxistát” magad elé, ha baloldali volt is és az kellett legyen, ha Argentínában spanyol nyelvű szakszervezeti lapot szerkesztett. Csakhogy azon a másik féltekén, fél évszázaddal ezelőtt, hékám, Marx neve édeskeveset mondott. Sokkal többet emlegették Veblen-t, Henry George-ot és persze a franciákat, Cabet-t, Blanqui-t, Proudhon-t. Itt nálunk Mehring népszerűsítése, a német szociáldemokrácia átka-és-öröksége ez a galamáty, a marxista szómenés, a mi provincializmusunk. Imre tűrte-hagyta, de megvolt a véleménye „szemenáriumaikról”. Ez az ember kellett volna hogy a magyar baloldal élére kerüljön és nem Rákosi Mátyás; mert annak ugyan egy Gájer Imre-szabású magyar Danton igencsak a töke alá nyúlt volna – de légüres térben beszélünk, ha leszámítjuk a moszkvai maffia nagy aduját, a Vörös Hadsereg országos jelenlétét.
KL El is tudom képzelni, hogy egy ilyen potenciális néptribunt a moszkoviták minden eszközzel megpróbálnak elgáncsolni, még minekelőtte fejükre nő –
Tévedsz, Lorcsikám: nem a moszkoviták gáncsolták el. Előrebocsátom, sötétben tapogatózom, a keveset, amit hallomásból tudok, sokszor megpróbáltam összefércelni/megfoltozni, de mindig lyukas rongy maradt. Hogy moszkvai viselt dolgai, KGB-kapcsolatai mennyire fogják elhalványítani Nagy Imre glóriáját – nem tudom. De hogy maga-ásta-verembe beleeső kommunista rendőrminisztert – Rajk Lászlót nem sokáig fogják „mártírként” tisztelni, arra mérget veszek. Mindezt nem kell Prokopioszunkra bízni, nyugodtan beszélhetünk róla sub specie aeternitatis, hiszen „ők nyugosznak örökös hazában”. Gájer Imre is, Rajk László is „spanyolos” volt, vagyis végigharcolta a spanyol polgárháborút (1936-39), igaz, a mende-monda szerint Gájer végig a tűzvonalban volt, Rajk László pedig géhás és ott ült a raktárirodán. Indiában nagy gödröt ásnak, belökik az elfogott tigrist meg az elfogott vadkant, aztán körülülik a gödörhányást és úgy figyelik a két ősellenség halálos küzdelmét. A vaddisznó és a tigris – ősellenségek. Ilyen volt Gájer és Rajk, ez, a kettő nem szenvedhette egymást. 1939-ben Franco az Afrikai Hadtest élén bevonult Madridba, eldőlt a csata. Köstler megúszta, négy hónapot töltött Franco börtöneiben, amikor egy rajongója az angol külügyminisztérium fellármázásával keresztülvitte elengedését; hálából rajongóját, az ifjú angol hölgyet a szigetországban feleségül vette és 39-ben már páholyból nézte a véres cirkuszt; a vereséget szenvedett köztársaságiak jó része átmenekült francia területre és a franciák anarchistákat/kommunistákat/nemzetközi brigádot – mindenkit válogatás nélkül internáltak. A vernet-i internálótáborban történhetett, 1939 őszén. Valami (koholt-„koholt”?) vádat emelhettek a táborban, Rajk László ellen (mármint az örök maffia, a titkos sztálinista „kollekíva”): tán hogy trockijista volt, vagy hogy hiányokra-bukkantak a raktárkimutatásokban? Nem tudom. Heves szóharcok után a hangulat ellene fordulhatott, amiben nem kis része volt Gájer Imre filippikáinak; végül a kollektíva a néptribün köré tömörült, tisztségétől megfosztották, párttagságát felfüggesztették és Rajktól, mint a kiközösítettől a középkorban, megtagadtak „tüzet-vizet”. Informátoraim szerint Rajk, a Kiközösített ekkor megfogadta, hogy „ha valaha még egyszer ebben a büdös életben mód adódik rá és megteheti, ezt a Gájer zsiványt kicsinálja”.
KL És mód adódott rá. És megtette.
Várj, lassan a testtel: ne lődd le előlem a madarat. Mert hátha nem így volt? Hátha ez a változat is, mint a többi, utólagos túlkombinálása az eseményeknek? Hány változat van? Hátha Gájer Imre nagyszájú, forrófejű szélkakas volt, afféle hisztérikás Herkules? Hátha Gerő Ernő eszköze volt csupán; „Don Pedro” kesztyűbábuja s noha „test szerint” Gerő nem volt jelen (húzta a csíkot, mint NKVD-őrnagy, vissza a Szovjetunióba), mégis, onnan is, a vernet-i internálótáborban ő mozgatta a kollektíva szálait…?! Olyan lehetetlen gondolat, feltételezni arról a Gerő Ernőről, aki a neki (a „vonalnak”) nem tetsző figuránsokat előreküldte a tűzvonalba, hogy hátulról, a „mieinkkel” lövesse le, aztán körülfüstölje és beiktassa az ideológia szentjei közé…?! Sátáninak mondod kedvencünket, „Don Pedrót” és azt a félórácskát sem kevesellnéd, amit az elátkozásával töltenék, ha te is, mint Pantagruel, fejedelmi gesztussal kizavarnál a hátsó kisudvarba azzal, hogy jure pour moi, mon p’tit, une bonne demi-heure!17 Mert van ám a dolgoknak történetbölcseleti aspektusa is, hogy hadd ne firtassam –
KL Firtasd! Kíváncsivá teszel.
Nos. A kisember. Te meg én, Lorcsikám. Mi édes-mindvalahányan szörnyen hajlamosak vagyunk erre a pantagrueli dühbegurulásra. Hogy vérbe borult szemmel félórácskát átkozzuk-s-kiszidjuk az ebadta bitangét. Csakhogy ennek lakmuszpróbája van. Rádkérdezni: te mit csináltál volna, hogyha az események kaszkádja legközepén te zuhansz-bele az ő életszerepébe? Két becsületes sztereotip válaszod, ill. (1) „Öngyilkos leszek.” (2) „Foglalkozást változtatok.” Csakhogy, hékám, a mi erkölcsi skrupulusainkkal, riadalmainkkal, lelkifurdalásainkkal, visszalépésünkkel, elszánt megfutamodásainkkal és még ideszámítva az isteni kegyelmet-és-félkegyelmet is: mindezzel nagyon kis határok között manőverezhetünk, ha azokon a kényszerpályákon mozgunk, ahová a történelem helyezett. Olvashatsz róla a KÖPÖNYEG SORS című regényemben; s ez az én kegyetlen teodíceám. Hogy ne legyünk olyan nagyra – amiért mi odafurakodhattunk a Jók és Igazak oldalára: akire a gonosz szerepét osztotta és jól játssza gonosz ráosztott szerepét – méltányolja azt az isteni gondviselés.
KL Hát: teodíceának cinikus! De most, e filozófiai cinikus cezúra után fordítsd komolyra a szót. A tiéd: te lődd le a madarat.
Minek? A többit már tudod. Gájer Imrét 42 hónapra leinternálták. Amikor HELIÁNE című regényem 1947-ben megjelent, Annuska bevitte hozzá; Imre a könyvet ronggyá olvasta. Elengedték s első útja hozzám vezetett. A regényről azt mondta: mintha csak neki írták volna. Bekezdéseket mondott fel: tudta kívülről. Beesett arcú, pergamenbőrű, arckoponyára fogyott halálfejét ingatva és fénytelen szemét rám emelve mondta:
– Édes öregem. Se ez, se az: nem akarok én semmi-senki lenni. Csak ami vagyok. Egy vasesztergályos. Csak békén hagyjanak. Hogy ellegyek egy csendes sarokban, egy zugban: hogy dolgozhassak erre az asszonyra.
(Annuska megmosolyogta: könnyes-boldog volt. Visszakapta.)
…Hogy így kiégjen 42 hónap alatt, ilyeneket beszéljen amikor utoljára láttam, de már csak roncsaiban, ez a valahai néptribun! A világcsavargó self made-man, akinél a nyomozók (vádpontként!) francia-spanyol könyvtárat foglaltak le! Egy szegedi melós, aki úgy tudja, mi a különbség az európai (német, francia) irodalom és a spanyol-ibér irodalom közt, mint senki Hunniában! Aki úgy ismerte a spanyol, a dél-amerikai irodalmak a fertályunkon nem is álmodott sajátos titkait, mint kevesen; aki mert élt közöttük, tudta, hogy a spanyol lírát nem recitálják, hanem gitárkíséret mellett kántálják-gajdolják, parlando éneklik – jobban, mint nálunk Garcia Lorca fordítója! Kikísértem őket, végig a műteremlakás hosszú előszobáján; megölelkeztünk – elmentek. Többé nem láttam őket.
KL Mi lett velük?
Ezúttal abban az indiai gödörben egyik sem győzött: a tigris és a vadkan végzett egymással. Nem hagyták meg neki azt a parányi zugot, a vasesztergályosnak, ahol Annuskájára dolgozhasson. 1951-ben (míg én börtönben voltam), elhurcolták, belekalapálták a szlovákiai Slansky-per egy ráosztott szerepébe és felakasztották. Utána „hoppát” mondtak: katonadolog. Rehabilitálták; Annuska fájdalompénz fejében nagyobb pénzösszeget és kiemelt nyugdíjat kapott.
KL Ha jól sejtem, azt akarod mondani, hogy ez is annak a te gonoszjó teodíceádnak tudható be, a rád osztott szerep, amelyből, mint a bőrödből sem, te ugyan ki nem ugorhatsz, meg az, hogy élet-nyomvonalatok véletlenszerűen keresztezte egymást a fegyház falai közt s te annak ittad a levét; hogy egy-zárkába kerültél Gájer Imrével.
Jól mondod, Lorcsikám. Attól a szent perctől fogva, hogy azon a „szabad pártnapon” leinternált barátom sorsa iránt érdeklődtem és „Don Pedro” (alias Gerő Ernő) felvette személyi adataimat, a puszta tény, hogy együtt ültem Gájer Imrével, életemre hosszú, sötét árnyékot vetett. Ebben a kommunista pártnak és a spanyol katolikus inkvizíciónak azonos volt az elve, azonosak az eljárásai (ami nem csoda, hiszen a kommunizmus a kereszténység evilági eretneksége, keletkezéstörténete a millenarianizmus különféle szektáin, a „testvérkéken”, a „szentlélek-gyermekein”, a „tisztákon” át világosan lenyomozható; csak épp e csenevész világi származék, az ideológia életideje 200 – a világvallás életideje 2000 esztendő). „Inkább vesszen el száz ártatlan, mint hogy egyetlen bűnös is megmeneküljön” – így az inkvizíció; s ez volt a sztálini „bűnüldözés” gyakorlata is. Lehettem én hetvenhétszer ártatlan/ártalmatlan s a politikában senki-semmi kis muslica – ha egyszer hozzáértem a Bélyeges Emberhez, magam is Megjegyzett Ember lettem. Vélelmezhető a bűnösségem s jobb, ha a többi, gyanúba vett muslicával odapusztulok.
KL „Megjegyzett Ember”? És miben nyilvánult ez?
Jaj, Lorcsikám! Csak tetteted vagy igazán ilyen naiv vagy?! Eleinte majdnem semmiben, aztán majdnem mindenben. Jött idő, amikor a „letiltás” ellenére célirányosnak látták, hogy igénybe vegyék nyelvkészségemet s így, a víz alá nyomva ugyan, de leengedtek és a szájamba nyomtak egy szalmaszálat: lélegezz. De volt úgy, hogy elvették, a megélhetésemet és kis híja hogy öngyilkosságba nem kergettek. A szaladó nyúltól kérdenéd, hogy amikor lőtték, visszament-e és egyenként számot tudna-e adni minden sörétről?! Majd sorra-rendre rá-rátérek, hol-s-mikor kaptam ülepembe a sörétet, de itt csak azt az elsőt említem, ahogy elkezdődött.
Édesapám állapota javult: összeaszottan s görnyeteg-kicsinyre fogyva, már ott botozgatott a tetőteraszon. Asszonyát várta naphosszat s ha Édesanyám, élelemmel-ajándékokkal felpakolva jött, még mosolygott is. Zsuzsát nagyon szerette. Mindenki szerette Zsuzsát, én is. Vidámak voltunk. Újra írtam, festettem, lázasan dolgoztam. Már újságunk is volt, a pártok népfrontos egyetlenkéje, a SZABADSÁG. Annak az első oldalán olvashattuk a nagy Nyugat-nemzedék még-élő nagyjai közül a hosszú emigrációból hazatérő „Öreg” Ignotus szózatát a nemzethez; azzal a tisztelettel silabizáltuk, ami a híres-neves korifeusnak kijár, de egy kukkot sem értettünk belőle, mert század eleji nyelven íródott s úgy már senki nem beszélt. Ilyentájt, 1945 közepén történhetett, a mogorva entrevue után Gerő Ernővel – valaki figyelmeztetett, benne vagyok a SZABADSÁG-ban. Háromszor is átlapoztam, amíg rátaláltam. A „Közlemények” rovatában, de apró nonpareille betűkkel szedve, „Pártkizárások” cím alatt három név szerepelt s köztük az enyém is. Hitetlenkedve nézegettem s eltűnődtem rajta. Hogy egy maffia nem közli, kit-miért zár ki tagjai sorából – az természetes. Hogy mint-s-hogyan zárhatja ki azt, aki igazában tagja sem volt s nem is törte magát – oly megfoghatatlan rejtély, amire csak egy lehetett a válasz: a börtöntársak „kollektíva” újra kinyújtotta értem csápjait, de rájukripakodtak. A Gájer Imre zárkatársa! Hát nem tudják, hogy megjegyzett ember vagyok?!
Igaz, a választáson a kompárt csúfosan kibukott, és a demokrácia, ha örökös defenzívában is, de – érvényesült. Nincs jelentősége – legyintettem; de mintha egy kísértet-tekintet mindenhova követett volna. Szervült bennem ez a fenyegetettség, tudomásul kellett vennem megjegyzett-mivoltomat.
*
Gondoltam nagyot és merészet, egy szép napon magam mellé vettem Zsuzsámat, villámhárítónak és elmentem ahol tárgyalták ügyünket: a volt vkf.-bíróság épületébe. Hogy felkutatom elhurcolt kézirataimat. S mintha csak megrendezték volna: Balthazár százados, a katonai főügyész, az egész hadbíróság ott volt a helyén. Nem ronthattam be ajtócsapkodva, nem randalírozhattam – a megjegyzett ember nem randalíroz – s mit is mondhatnék: különös találkozás volt. Civilizált, kínos, lehangoló. A magam védekező távolságtartása; a százados ijedelmes, sürgölődő iparkodása. A megfélemlített emberé, hogy volt vádlottja, akire halált kért, ártani jön, esetleg el is vitetheti (nem tudja, hogy vádlottja maga is Megjegyzett Ember) – és a volt vádlott, akinek nincs mit tűrtőztetni: haragja elpárolgott s különben is, mosolygó villámhárítónak ott a szép menyasszony.
Ilyen az, aki a több-mint-előzékeny szolgálatkészség karikatúrája. Alig ismerek rá, oly gyűröttes-alacsonyka, oly eltaposott. Nagyra tartja tehetségemet, szép jövőt jósol. A kéziratok rendőri elkobzását inkább kényszerű átmentésnek tekinti: iparkodtunk átmenteni értékeinket. Megvan, már hogyne volna, mind! – egy kivételével, amelyet Keresztes-Fischer volt belügyminiszter úr egy elejtett megjegyzése alapján a Kormányzó a Palotába kéretett, és félő, hogy az a tűzvészben elpusztult.
– A Torlon Péter?
– Úgy hiszem, igen. Olyan fura versekkel teli…
– Az. És a többi?
– A Hadik Laktanya Bűnügyi Levéltárában; ha még megvan…
– A laktanya?!
A levéltárat találat érte. A laktanya: részben. Azt is, de megvan.
– A Hadik Laktanya: Budán?
– Járjanak szerencsével! És… Mérnök úr! Az isten szerelmére! Ugye nem haragszik? Mi mindent megtettünk! Mentettük, akit csak, amit csak lehetett! Mennyire örülök, hogy… hogy ilyen szépen együtt vannak, szép pár! Én mindent! Esküszöm!
Másnap már „nekiöltözve”, romeltakarító munkaruhában, ásóval-csákánnyal felszerelkezve – ott álltunk a múlt századi épületkolosszus főtengelyében. A Hadik Laktanya… ami volt, ahol volt. Ahogy végigdöngölték a szőnyegbombázások, nem is egy. Ahogy lejött s nem is a földszintig – mert a beszakadt téglaboltozatban földtorokra lehetett látni, pincemély kazamatákra s az égre tárt kazamaták fenekén, a beleolvadt téli hó, hónapok beleszivárgott esője alatt: leszakadt könyvfedelek, maszattá ázott papírlapok dágványa. Oly kétségbeejtő kilátástalan volt, hogy már-már feladtam:
– Zsuzsa. Menjünk haza.
De Zsuzsa virgoncabb volt, közelmerészkedett, hívott, belerángatott:
– Vágjunk neki!
Három napig folyt az ásatás, kötésig álltam a sártörmelékben, elázott iratcsomókban, csákánnyal törtem szét a ráhengeredett téglatömeget. Én „termeltem”, Zsuzsa válogatta. Döntvénytári bekötött évfolyamok, periratok tömege, Népszava-kiadványok, sivár brosúrák elázott rakása – a „tiltott” irodalom. Harmadnap valamire bukkantunk, ami ismerős volt: Charles de Coster „Thyl Uylenspiegel” című klasszikus remekének orosz nyelvű díszkiadása. Az enyém ami volt. Mellőle egyre-másra előkerültek más orosz nyelvű könyveim is azok közül, amelyeket még Mordocskáéktól örököltem. Jófele kereskedünk. Délutánra már megkerült az a kevés, ami megkerülhetett: néhány juvenília, néhány vers és – egy-két lap kivételével – a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kézirata. A gépelmény elveszett. Tudod, milyen gyors munkás vagyok, akkor én, köpi-törüli alapon, nyomban nekiálltam és erőltetett menetben, a hiányzó oldalak bepótlásával, legépeltem a paksamétámat. Hogy kéznél legyen, ha kell. De javítani már nem én javítottam, volt annak avatott korrektora. Szép is, jó is – aki szívderítően tudott felnevetni, ha tetszett a fejezet, javítás közben – és aki értett is, hogy ne értett volna hozzá? Hiszen kiadó lánya volt, könyvek közt nőtt fel. Az én Édes-szép, Világszép Zsuzsám.
(8) Munkaterápia a műteremben. Lencsi és a régi nők. Irodalmi próbálkozások. ZSUZSIKA FÉNYKÉPALBUM. A miniszterelnökség sajtóosztálya: „nem engedélyezem”. Füstbe ment remények, börtönversek elfüstölgése – könyvégetés. A versíró szájíz megkeseredése. Édesanyám, a „nyilas”; Édesapám, a „keretlegény”. Lukács György „felkarol”. Emléktábla a sátoraljaújhelyi fegyház falára…?! Sírversek a Darlingban; újholdasok. Reggeli terepszemlék a „tengerparton”; szélesedő baráti kör, irodalmárok, festők, muzsikusok.
Des malheurs évités le bonheur se compose. 18 A szerencsétlenségek elkerüléséből lesz a boldogság.
(ALPHONSE KARR)
KL Elejtettél egy-két szót arról, hogy festettél. Mi jutott eszedbe?
Nem nekem jutott eszembe. Hanem a műteremnek. Pompás műteremlakásban laktam s minden látogatóm ugyanazt mondta – hiszen csak a vak nem látta. Hogy mirevaló. Arra, hogy odalökjék a sarokba a festőállványt, felszegezzék a vásznat, kinyomkodják a palettára a tubust. Aki „rajzos ember” az fest is, óhatatlanul megpróbálkozik vele. Tudod, így volt ez velem már kölyökkoromban is: ha kirándulni mentem, nem fényképezőgépet vittem magammal, hanem akvarelltömböt, akvarellkészletet. Előkerültek a régi lomok, lemostam a palettákat, végigraktam a kecskelábú asztalon a temperát, a pasztellt, az olajat – mikor hogy. Eleinte fantáziakompozíciókat kábelhidat, színházbelsőt (ez volt a „sárga” korszakom: minden képen a naplángot kerestem); aztán rájöttem, hogy mi a divat, üzembelső, acélművek, vaskohók – temperával, olajjal –, ilyeneket akasztottak a szakszervezetek tanácstermébe. Az idők jele volt: még annak is az kellett, a vakító-szikrázó hámor, a vörösfehéren izzó vas a hengerműben, a megdöntött Bessemer-körte – aki maga csak mimikrizált. Mihelyt rájöttem, hogy ennek piaca van, futószalagon gyártottam ezeket a nagyméretű giccseket, melyeket magam kereteztem; a ház kapujára plakátot tűztem és meghirdettem az állandó műteremkiállítást. S jóllehet két évig is eltartott, amíg a felvonót üzembe helyezték, mindig akadt érdeklődő, aki nem volt rest és felgyalogolt a hetedikre, hogy megnézze „tárlatomat”. Bizonyára kompetens giccsek voltak, ennek a század elején elcsépelt tematikának a tucatgiccsei, de művészi értékük kategorikus nulla.
KL És kik voltak a vásárlóik?
Közületek, szakszervezetek. Egy-két futóbolond magánembertől eltekintve. Cudarul kellett a pénz s ez a nagy pénz jól jött a konyhára; de az igazi hasznom nem is a pénz volt. Elmulattatott a fényprobléma ábrázolása, az izzás, a szembefény, az erős kontúrozó reflexek, a helyes valőrök egyensúlya, a sötétség terjengése a térben, és az üvegtetők tátongásának érzékeltetése: egyszerre három állványon, önfeledten vázoltam fel a vadabbnál-vadabb perspektívákat, széles ecsettel – ide-oda járkálva – felhordtam az alapokat, megfeledkeztem magamról és a világról. Az életveszedelmekről, börtönről-háborúról. Gyógyultam. Munkaterápia volt ez nekem s ami lelki sérülésem volt-nem-volt, az ezalatt a háromnegyed év alatt begyógyult. Jó ösztönöm terelt errefelé, hogy kiheverjem a nehéz idők traumáját; persze nem zárkóztam be, voltak kellemetlenebbnél-kellemetlenebb „ügyeim” s majd mindjárt meghallod rendre; de meg le-lerohangáltam, hogy festéket, festővásznat, keretlécet szerezzek, s ilyenkor persze napirenden voltak az összefutások, újrafelfedezések, cimborák, barátnők s a hirdetőoszlop mögül az ilyen „egymásbeütközések” megrendezője, a kópé véletlen vigyorgott s kivált azt honorálta füligszaladó vigyorral, amikor sikerült nekem-igazítania régi szerelmeimet. Így bukkant fel Lencsi is, a sudár-szép Lencsi: vele aludtam nyárias-meztelen, amikor rajtunk ütött a Horty-rendőrség Defenzíva-osztálya s mellőle vittek el. A börtönben még nézegettem a fényképét, de menyasszonyságáról leköszönt és férjhez ment egy szabadságos katonához… Most, 1945-ben, amikor kerékpáromat taposva s maga is kerékpáron, felfedeztük egymást, egy-szuszra elfújta bánatát: férje orosz fogságban s így egyelőre üresek az estéi. Magamra vállaltam estéi betöltését s vigasztaltam, amíg lehetett. Bár óvatosnak és ügyesnek kellett lennem, mert prágai születésű, menyétképű, egykori kedves ágytársam (még naphegyi-gellérthegyi albérlő-korszakomból), ő is nekempattant a tömegből s aki valaha azzal váltott magáévá, hogy a szerelem eszméletlen gyönyörűségei közepette is törte nyelvünket, most azzal lepett meg, hogy akcentus nélkül, tökéletesen beszélte a magyart, és férje, a hentes, hetente beszerzési körútra ment… És nemcsak arra kellett ügyelnem, hogy a bejelentkezési naptárban rendtartás legyen, hanem arra is, hogy Igazi és Végleges életempárja, Zsuzsám, menyasszonyi minőségében meg ne sejtsen semmit abból, hogy éjszakai beszállóvendégeim vannak –
KL És mit szóltak mindehhez a szüleid?
Aludtak. Nem tudtak róla. Sokáig
KL Hát nem recsegett az előszobapadló? Nem hallatszott át a hangos beszéd?
Az én lyukas fejem! E leglényegesebbet elfelejtettem mondani. A lakáshoz tartozott egy elfaragott alaprajzú, éktelen magas szoba is csak a teraszra, meg közvetlenül a lépcsőházra nyílt. A lakástól főfal választotta el. Úgy 6-7 méter magasan, benne, ott éktelenkedett a lépcsőház légkondicionáló berendezése, dög-ronda gépegység, megkapta a maga belövését és nem működött. Ezt a magas légteret magameszkábálta álmennyezet mögé rejtettem s a csinos, alacsony szoba falait világtérképekkel tapétáztam ki (erről írja Illés Endre, posztumusz naplótöredékeiben, hogy „a falakon térképek: Budapest, Európa, Óceáni szigetek, Magyarország, Pest vármegye, Szolnok városa, Párizs. H.Gy. mérnök és térképeket gyűjt” – persze pontatlanul, hallomásból, Gy-y Erzsébettől tudja). A könyvespolcon és a kényelmes pamlagon kívül egyetlenegy bútordarab volt lényeges számomra: a sokfiókos, irodai íróasztal és rajta a tönkrevert írógép. A szobácskának kettős célja volt, egy szakrális és egy profán. Ha valaki kései látogató a lépcsőházból hármat kopogtatott, fordult a kulcs a zárban és a hangulatvilágításba belépett Szívem Királynője (az aznapi soros) – ez a rendeltetése volt a profán. De mindenkor máskor a munka szentélye volt e különös, elfaragott szobácska – a dolgozó; megfelelt szakrális rendeltetésének azzal is, hogy olyan elszigetelt volt s aki tudott róla, az is csak nagy ívben körülkanyarodva – a tetőteraszról közelíthette meg.
KL S hogy ilyen nagy huncut vagy, annak Zsuzsa sohasem jött a nyomára?
Soha. Méltányoltam, tiszteltem szüzességét és nem siettettem semmit. Hogy hátha eljön annak is a napja, az órája. Hogy ő kopogtat. És magától adja. Ámde hogy igazán eljött-e – arról nem szól a fáma. Persze a kellemetlenségek is, a lótás-futás, az irodalmi próbálkozások: úgy képzeld, hogy mindez emeletesen egymás fölött-és-egyszerre volt. Kezdjük tán „Morzsatolvaj” című háromfelvonásos színpadi, játékomon A mesejátékba ojtott véres valóság játéka volt ahol a mesei elemek és a realitás között úgy csapott ide-oda a színpadi képzelet, ahogyan azon a nagyon nagy osztovátán csapong az orsó jobbra-balra, hogy megszője a történülés szövedékét. A mesék oldalán Tilinkócia a Bőrdudácia volt a két hadban álló mesebirodalom, és ha a szereposztáson utánanéznénk, olyan figurákat találunk a frontok két oldalán, mint: Bőrduda-király; királyné; Magisztrofabulosz, bölcs-és trónálló; az Állami Ördögűző Őeminenciája – Udvari Kenetmester (Udvari Szalmacséplő; U. Feneketkerítő; U. Tányérpotyogtató; U. Pohárlehelő; U. Léhűtő). Tilinkó-király; királyné; Hagioszferaosz, bölcs-és-trónhullnok; két Udvari Lefety, tanácsosok; U. Időpocsékoló: U. Bajkikémlelő; Vasorrú Bába; Mozitündér; Táncherceg; Falábú köszörűs. Továbbá: Egzaltált Fiatalember; tőzsdés; filozófus; lacikonyhás; forraltboros; fánksütő-cukrász; rőfös-és-ódondász; Madárjós; Bíró; Főfoglár… A szöveg néha versek Rárójára kap; s hogy miféle hangot üthetett meg (mert teljes szövege elveszett) – azt megítélheted magad, ha felütöd A NÉGERBALLADÁ-t (a HAJSZÁLHÍD 415-ik oldalán), ez a 18 oldal a Vásárjelenetet tartalmazza. 1945-ben, amikor a Nemzeti Színház háborús sztálinista propagandadarabbal nyitott és színpadát megszállta a Major Tamás-féle pártmaffia, elég ostoba voltam, hogy benyújtottam a darabot. Ha Szendrő József idehaza lett volna, neki voltak kapcsolatai ehhez a klikkhez s ő utánanéz – de Jóska hadifogságban kallódott, és a gépirat a dramaturgián úgy sikkadt el, mintha soha meg sem is írtam volna. Az első, de nem az utolsó írásom volt, amelyben felmerül az emberhúsevés, az emberhúskonzervek motívuma –
KL És miért „Négerballada”?
A Vásárjelenetben a Kórházszolga – egy roppant tálat a feje fölé emelve, melyen egy leamputált négerláb van – előrohan és a jogászok között terem, hogy jogtanácsot kérjen. Jónás, a versenyevő néger óriás zabálómutatványával végigjárva öt világrészt, városunkban baleset áldozata lesz, lábát le kell amputálni. Ám a műtét után alig tér magához, máris a lábát követeli, hogy megegye. Joga van hozzá: a tulajdon lába s törvényünk védi a magántulajdon szentségét. De ha odaadjuk, hogy falja be, ez annyi, mintha engedélyeznénk az emberevést… Mi hát a jogi helyzet?
KL És mi a jogi helyzet?
Olvasd el magad, nem árulom el. Arról a politológiai írásomról, amely a háború utáni helyzetet próbálta történelembölcseleti távlatból új megvilágításba helyezni, nem is szólok, elveszett; érdekessége (a NEM ENGEDÉLYEZEM ráfirkantása mellett, ahogyan a kiadó a cenzúrától visszakapta) az a glossza, amely megkérdőjelezve a címoldalt, kétszer aláhúzva figyelmezteti a miniszterelnökség sajtóosztályát: „Nem a mi értelmiségijeink közül való” – és a szignó: Horváth Márton. A maffia kifogástalanul működött. Annál elgondolkoztatóbb ZSUZSIKA FÉNYKÉPALBUM című regényem története. Alapötletét ott kaptam el a levegőből, amikor Zsuzsával a Hadik Laktanya romjai közt három napon át piszkáltuk a sarat s nemegyszer családi fényképek, kislányarcok, nagyapó-daguerrotypek, bársonykötésű fényképalbumok kerültek elő a hólé alól. Egy ilyen elgazdátlanodott fényképalbumot hazavittem, végig lapoztam – és máris megvolt a regény terve. Olyan regényt írni, amely nem egyéb, mint az album fényképeinek hű leírása (és amit egy-egy képből következtetni lehet). Ha a fényképek elég érzékletesek, akkor sorbarakásukból kikerekedhet a regény. A mottóját János Jelenéseiből vettem, a tárgyát pedig, nos, a tárgyát… Emlékszel még a büntetőszázadban eltöltött hónapjaimra? A „Tó-mellett-kiskastély-és-füvespartország” arisztokratáira? A front mellett megáporodó, lassan megbüdösödő Édenre – az édenkerti lovaglóiskolára? A siegfriedi termetű Térparancsnokra, amint büszkén ellépteti fehér paripáját a gyeptéglázó rabok előtt? Mögötte lovagló tündéri arájára, arisztokratikus női oldal nyergében? Ez volt a nyersanyag, ők voltak a háttér; a regény ennek a „Zsuzsikának” a lelki fejlődését érzékelteti a csecsemőkortól, a tisztfeleség holdkóros tündérvilágából szerelmi kalandok lavinájába alázuhanva, a vereség kataklizmájáig, amelyben megüti magát és felébred. „Ha levágják lábamat, a kezemmel vonszolódom; ha leválták kezemet, a számmal kiáltok, mert az még megmaradt… Csak hogy segíthessek!” Lorcsikám! Melyik magyar klasszikusnál olvastam ezt? (Londonban nehéz volna utánanézni.) Így éreztem én. Még vállig reménykedtem, én oktondi, megjegyzett ember; hogy valahol valaki majd csak tisztázni fogja megjegyzettségemet; vagy ha nem – hát közli, mi a vád ellenem, hogy előadjam védekezésemet és tisztázhassam magam. Hogy lesz még olyan, Ágostonnal szólva, audi parem alteram. De addig! Addig se csüggeszkedhetem gorillamód a földig, tétlenül. Világosan láttam a lélektani kátyút, amibe az új demokrácia szekere beleszaladt: szerettem volna segíteni. Ahol a kommunista párt az állam propagandaapparátusát kisajátította, ott olyan, minden magyarul érző/beszélő/gondolkozó embertől idegen hangot ütött meg, hogy valósággal taszító volt s már magát a demokrácia eszméjét kompromittálta. Ezért a könyv súlypontja a regény utolsó tíz oldalán volt, azon a „Kiáltványon”, amelyet a szerző „Magyarország megbántott leányaihoz” intéz. Amiben Dosztojevszkij példáját követtem (Szőllősy Klára, aki újra lefordította A KAMASZT, erősködött, hogy ő soha, semmiféle kiadásban ilyen „Kiáltvánnyal” nem találkozott; de én mindmáig kötöm az ebet a karóhoz: olvastam volt ezt a kiáltványt orosz eredetiben s az egész regényből ez a legjobban tetszett); nos, hadd idézzek belőle.
„…Magyarország megbántott leányai, szavam volna hozzátok, mielőtt behajtjátok az utolsó albumot, fényképeivel és én megismerem borzalmas temetőiteket, a könyvespolcot
…Nem tudom, mennyi volt Széchenyiben a gúny, mennyi az aggodalom gátszakadása és mennyi a kortárs férfinépségnek szóló felbőszült megvetés: bizonyára valami ilyesmi volt, amikor férfiak helyett egyenesen dédanyáitokhoz fordult, ‘honunk szebblelkű nőihez’ – nos, hozzátok szólok Magyarország felnőtt leányai, fiatalasszonyok, szóljunk hát utoljára azon az őszinte, bátor hangon, ami a mi mérsékelt égövünkön szokatlan
…Egy karavánt látok felkerekedni az áprilisi alkonyatban, mindnyájan lányok és asszonyok. Fejük lehorgad; lépésük a gyászmeneté; árnyékrajzok, akár Zsuzsánna, és csupa kifürkészhetetlen profil. A Sarolta-térről indul el, de óriási táborrá dagad a városszélen és keresztül az országon, ahol tétován, tanácstalanul kérdezgeti minden vándortól a karavánutat; mind újabb-és-újabb lehorgasztott asszonyarcok csatlakoznak hozzá a városokból. Ti nagytok ez a karaván, Magyarország megbántott fiatalasszonyai, polgárlányai! Halkan, csüggetegen takarodtok, és csak akkor bátorodik fel a karaván és csak akkor biztosabb az imádságos hang, amikor már óriásivá nő a tábor… És ti csak takarodtok sértődötten (mindörökké ámen) – ahogy még nemzedék meg nem neheztelt, és új hazát keresve csatangoltok a kísértetek pusztaságán, ami majd a régihez, jobban hasonlít
…Néha sivatagi kísértetek járnak, dobolnak, kelepelnek… reggelre megfordítják a letűzött útjelző karókat… és ti áhítatos álomjárással hiszitek és követitek és hetedszer téves irányt, és arról beszéltek, álmotokban itt járt a Kiváló Államférfi, a Nagy Király – – – Bocsássatok meg, hogy látlak-és-nézlek benneteket, alvajárók
…Nem tudom, hinnétek-e nekem, én egyetlen párt számára sem toborozlak benneteket, hiszen én magam is, amíg élek, szabályosan hazátlan vagyok, és ha vándor vagy kísértet képében én is elibétek sodródom a pusztán, amikor tudakoljátok a karavánutat – csak azért, hogy ne haljak meg szemrehányással a lelkemben: néma voltam. Nálunk százéves vesztegzárakat várnak végig határainkon koreszmék, korszellem; minden nemzedék elkészül ezzel a határvédelemmel és egyetemes emberi tudás, jószándék, agyvelők évszázados sugárzása előtt döntik a gyepűt – – –”
(Majd a végén, oldalakkal odébb:)
„…Egy nagy kincset hordoztok ti fényképalbumok, ha mészárlások, szeretők, személyes bűnök és hőstettek nélkül is: a fényképalbumok befejezetlenségét
…Ragadjátok fel a történetet ott, ahol Zsuzsánna az utolsó kockán abbahagyta. Harcoljátok ki arányérzéketeket; pillantsatok más szemmel a veletek görgő világtérképre, ti hazát keresők: így lássatok hazát. Hazát találtok – a talpatok alatt”(Stb. stb.)
KL Bizonyára mozgalmas, cselekményes könyv lehetett; de tudsz-e cselekményt, dinamikát rögzíteni „fényképalbum”-formában, amelynek minden képe állókép és statikus…?
Ezt bizonyára szónoki kérdésnek szántad, amelyre nincs felelet.
KL Bizarr ötlet. És mi lett vele?
Vagyis hogy mi nem lett vele. A gépelmény eredeti dátuma, amikor pontot tettem rá: 1945. október 10. Ha akkor kiadják, tán lett volna némi hatása. Leendő apósom, Dezső bácsi késlekedés nélkül benyújtotta a cenzúrának. Gyors munkát végeztek ők is, hogy ne ringassuk magunkat illúziókba, október 30-án kézbesítették a borítékot és a döntést. A gépirat címoldalán, lendületesen szántó, szarkalábas filiszter-betűkkel ez állt: NEM ENGEDÉLYEZEM. A bélyegző alatta: A Miniszterelnökség Sajtóosztálya. Hányszor álltunk Dezső bácsival, ő lehangoltan s bosszúsan vigasztalva, én lehangoltan és vigasztalhatatlanul, nemegyszer az elutasított kézirat fölött, hányszor-de-hányszor találkoztam személy szerint ugyanazzal a miniszterelnökségi filiszterrel, az ő szarkalábas, lendületesen szántó betűivel!… Az ám, a történet java hátra van, ha egy befulladt kézirat utóélete még érdeklődésre tarthat számot. Két-három esztendőcskét ugrunk az időben, 1948 elején történhetett, amikor már bejáratos voltam a VÁLASZ szerkesztőségébe, Sárközi Márta és „belső köre” figyelmével tüntetett ki, felkarolt/istápolt Szabó Lőrinc, és számon tartottak az induló mezőnyben. Kint vagyok egy szép napon a költőfejedelemnél a Pasaréten, elüldögélünk dolgozójában, beszélgetünk, vendégeskedem. Kora délután. Új, váratlan vendégek érkeznek, elegáns házaspár. Nyílik az ajtó, kis híja lefordulok a székről, Lőrinc is észreveszi a hirtelen elektromos kisüléseket a levegőben, hogy nincs minden rendjén s a tekintete ide-oda ugrál – hol rám néz, hol a belépőkre. Az ajtónyílásban ott áll a házaspár, polgári eleganciájukban is azonnal rájuk ismerek: valami-ismerősek s ugyanakkor nagyon-másmilyen a kettő. A volt zászlós, a Térparancsnok: még mindig siegfriedi termetű, de nem két-és-fél – csupán fél fejjel magasabb; benne az a bámulatos, hogy szájvonalának az a fennhéjázó lefittyedése, az a tenyérbemászó szájszöglet-gunyor nincs sehol, még nyomokban sem: majdhogynem „rokonszenves”. Mellette nyári muszlin ruhakölteményben a szerelemfeleség, „Tó-mellett-kiskastély-és-füvespartország” tündérkirálynője, bár már rég lehuppant az almásszürke oldalnyergéből… „Zsuzsika”! A „Zsuzsika Fényképalbum” hősnője – akit sohasem ismertem, szót vele nem váltottam és semmit sem tudtam róla, bár a regényben gyerekkorral, kalandokkal, hússal-vérrel-cselekménnyel ruháztam fel. A farkasszemetnézést-kerülgetést, a kínos feszültséget Lőrinc széles gesztussal közbevetett mentő-kérdése oldotta fel:
– Ismeritek egymást?! Bizonyára, hiszen kollégák vagytok, mérnökök: tán még a Műegyetemről…?
A volt Térparancsnok (mintha emlékeiben kutatna – a kezét nyújtja. Bizonytalanul).
– Valami rémlik…
– Tán még a Műegyetemről. Alighanem – motyogom, elfogadom a felém nyújtott kezet; visszanyerem lélekjelenlétemet.
A többi már „nem érdekes” s épp ez benne a rendkívüli, a megragadó: a kávékavargatás, a civilizált beszélgetés, óvatos puhatolódzás; napirendretérés a múltak fölött (ne bolygassuk, még csak ne is célozzunk rá); semleges témák keresése.
KL Nagyon kínos összefutás volt?
Nagyon. De csak pár másodpercig; s akkor is inkább a házigazdának, aki egymást-méregető félszegségünket nem tudta mire vélni. A volt Térparancsnok egyáltalán nem zászlós volt már, hanem egy szürke városi mérnök; a kettő: irodalom iránt nem érdeklődő átlagos házaspár. Nem volt nehéz elsiklani a kínosnak ígérkező, szinte kirobbanással fenyegető incidens fölött: több börtöntársamtól hallottam ugyanazt a történetet. Abban a mértékben, ahogy a német háborús vereség körvonalai kezdtek kibontakozni és a büntetőszázad mind nyugatabbra sodródott, a század parancsnoka is fokozatosan meglágyult, fraternizálni kezdett; az osztrák határon mindenkivel összetegeződött, és mint aki nem hajlandó senki magyart Nyugatra hurcolni – feloszlatta a századot. Mindenki menjen, amerre lát; s ő maga is elindult vissza, a főváros felé. A pasaréti összefutás után kipottyantottam az emlékezetemből s ki tudja, angyalszőke feleségével él-e, hal-e.
KL S utóbb Szabó Lőrinc? Nem kérdezett rád, nem firtatta a dolgot
Tapintatosabb volt annál s tudta, milyen időket élünk: neki is megvolt a maga baja. S jómagam is, míg vidáman bazsalyogtam a világra, titkon egyre nyomottabb hangulatban fogadtam a menetrendre érkező bosszúságokat, azt, amit a francia úgy nevez, hogy contretemps. Zsuzsával a Bűnügyi Levéltár romjai közt rábukkantunk DARÁLYVILÁG BUZDUGÁNIÁBAN című regényem csupa sár lapjaira s azt is újragépeltem. Kegyetlen Horty-szatíra volt s a többivel együtt elfeküdt a vkf.-bíróság hosszú asztalán, a „bűnjelek” között. Dezső bácsi veszekedve tépte ki a kezemből s mintegy „a hátam mögött” nyújtotta be a cenzúrának. Nemsokára már háromra emelkedett visszadobott könyveim száma s három könyv címoldalán vizsgálhattuk végig ugyanazt az aláírás-speciment a lendületes filiszter-betűkkel, és a szarkalábak alatt ugyanazt a bélyegzőt. A sors iróniája, hogy negyedszázadon át a törleszkedve-szélbalos, opportunista írónemzedék e „hullagyalázásból” élt, hogy a szerencsétlenen elverte a port s hogy egy „igazi” Horthy-ellenes könyvre – amely akkor íródott, amikor ilyesmit papírra vetni életveszedelemmel járt – ráverték a NEM ENGEDÉLYEZEM bélyegzőt: hogy mindez miért volt? Nem tudok másra gondolni, mint hogy a cenzor (mint aki maga is találva érzi magát) aggályosan hümmögve így szólt: hm… félő, hogy az olvasó a nyilasok karikatúrájában a kommunistákra ismer.
Édesapám súlyos kachexiás volt: szervezetében a lipoid-raktársejteket vezérlő autonóm idegrendszer tönkrement, eredeti súlya felére fogyott, gerince meggörbült: a negyvenkilós, magatehetetlen aggastyán naphosszat „legyecskézett”. Akinek minden gondolata az ő Betege volt: Édesanyám nehezen bírta a robotot. Én meg? A festhetnékem elpárolgott, munka, megélhetés után kellett néznem; de mindenütt orrontottam az országos maffia ellenséges, jelenlétét. Jó küzdőnek ismertem magam s nem olyanvalakinek, akinek lélekalkatába beletartozik, hogy veleszületett üldözési mániája van; ám ha arra gondoltam, hogy van kiadóm, van kiadnivalóm, de a kommunista cenzúránál vasfalba ütközöm, hát vérbe borult a szemem. Elhatároztam, hogy túljárok az eszén. Kötetbe gyűjtöttem börtönverseimet, beleválogatva jó néhány szélbaloldali, gyújtó hangú darabot is – azt csak nem teszik meg a náciellenes, börtönviselt költővel, hogy ilyen zöngemények megjelentetését sem engedélyezik?! – de azt a turpisságot, amire készülök, már nem kötöttem a cenzúra orrára: hogy a nyomdába küldendő anyagba titokban beleválogatok néhány olyan új verset, amitől a moszkovita maffia prüszkölni fog. A kötet, Dezső bácsi jóvoltából és a Vajna és Bokor impresszumával, már 1945 decemberében kint volt a könyveskirakatokban s a címe (mert a címadó versről már a cenzúra nem tudhatott:) RAGYOGÓ SZÍVVEL REMETE DACCAL –
KL Látni nem láttam, de hallottam róla. Miért, mi volt a címadó versben?
Hogy mi volt? Csalódottságom tonnaszámra. Kihívó, pökhendi pesszimizmusom tonnaszámra, a kötelező optimizmus pirosló hajnalán. A cím a címadó vers refrain-je volt – hadd idézzek belőle:
|
Ezt 1945. április 25-én írtam: már ilyen korán „szagot kaptam”. Vedd hozzá, hogy a Vörös Hadsereg prezenciájának terrorhangulatában csak kimondani is azt, hogy „pártkukac”, mekkora rizikóval járt s e kihíváson csak az enyhített némileg, hogy az 1945. november 4-i választásokon kibukott a kommunista párt, és a nagy garral beígért 90 százalékos „elsöprő” többség helyett, alig 17 százalékkal a harmadik helyre szorult. Persze a moszkoviták már ott díszelegtek mindenütt s már akadt fiatal törtető (és Nyugatról visszaszivárgó desperádó), aki védelemkeresőben belenősült a moszkovita arisztokráciába. Annak mondom, noha nemigen érdekelt senkit s nem is lett volna politikus, hogy pertraktálják, állítólag volt épp elég részük a Külső Sötétségben és a Fogak Csikorgatásában, mert eleget fáztak-nélkülöztek és rettegtek – hol egymástól, hogy a GPU-tól, s aki nem Kun Béla barátságát-és-kegyvesztettségét sínylette, az apró szolgálataiért mint a GPU kedvence vagy megtűrtje, megszeppenten vegetált. Mindezt mi, a plebs, a hoi polloi nem tudtuk; mi csak a szemünknek hittünk – hogy a moszkoviták megbízatásuk fontos tudatában rajzottak szét az országban s ahogy rövid hónapok alatt megszállták a társadalmi hadállásokat és előpeckelődtek a hatalom páholyain – az, enyhén szólva gusztustalan látvány volt. Első dolguk volt, hogy azt a költőt, akit soraikból kizártak, aki hátrarúgta a pártot és rég megfeledkezett róla másirányú boldogtalanságában: József Attilát léggömb-kolosszus formán Petőfi ötszörösére pumpálták s ezzel meghamisították-ember-mivoltát, arányait. Csak természetes, hogy ezek a kötetbe-titkon-belecsempészett versek a moszkovita áfium ellen, az ő emlékére is appellálnak, mint ez az ATTILÁK NYOMÁBAN című – a közepéről idézek:
|
Noha nem kerülhetett be a kötetbe, mert lekésett róla s csak négy évtized múlva adtam közre mint juveniliát, idetartozik az a MEMORANDUM JÓZSEF ATTILÁHOZ is, amely még az 1945-ös választások idején íródott (l. HAJSZÁLHÍD, 459 o.):
|
Elhatározásomhoz hozzájárult az is, hogy akármerre próbálkoztam állásszerzéssel, a maffia keresztülhúzta számításaimat, és az is vagy aztán még inkább, hogy belém gázolt két-három módfelett gyűlöletes, még emlékében is tűrhetetlen, minősíthetetlen, megengedhetetlen közjáték, tény, hogy 1945 karácsonyán, nominális összegért, Dodó bácsitól (ez volt Dezső bácsi családi beceneve) megvásároltam az egész kiadványt – már amennyi nem mászott szét a boltokba, és a Váci utcai könyvkereskedés kiadói pinceraktárában megmaradt: az 1000-ből 800-at – nagy üggyel-bajjal (lift nem lévén) felhordattam műteremlakásom tetőteraszára, az ott meredező kéménycsoportok tövében kupacokba raktam, a kupacokat leöntöttem benzinnel, és késő este felgyújtottam.
KL Elégetted első verseskötetedet…?!
El én. RAGYOGÓ SZÍVVEL REMETE DACCAL… Magán-könyvégetés volt; s ahogy piszkáltam tüzét és szítottam, amikor a hidegben elaludni készült – bele-belenéztem. S ezzel – mintha vaskosárban tönkreráztak volna – átkristályosodott személyiségem, és szembefordultam múltammal. Igaz, a szétrakott könyvek nehezen égtek, füstölögve, nem akaródzott lángra kapniuk, és nem égtek olyan kajánul, ahogy a magánkönyvégetés rendezője szerette volna. Három este kellett, hogy lehamvadjanak, és a harmadik éjszaka felkövetkezett a rendőr is, hogy megnézze, a terasz fölött miért vereslik az ég, meg hogy nincs-e „tetőtűz”; de ez már demokratikus rendőr volt, pohárka bor mellett megmagyaráztam, hogy ostoba-rossz könyveket égetek, amelyek még arra sem valók, hogy gyertyát csomagoljanak beléjük. Megköszönte a tütüt és a Rend Őre megnyugodva távozott; de még napokig szállongó pernyében járkáltam át a dolgozómba, és a füstszag megülte a teraszt, amíg le nem csapta a ferdén pásztázó téli eső. Ez volt az én, „magán-könyvégetésem” –
KL És nem maradt egyetlen példányod se? Magadnak…?!
Egy se. S nem volna ma sem, ha gondolatolvasó költő barátom és Vergilius-fordító pályatársam, Lakatos István egy hozzá odatévedt példányt, a „Vajna és Bokor” impresszum alá odavésve az ellen-dedikátumot: „Negyven évvel később, 70-ik születésnapjára visszaajándékozva a Szerzőnek – Bp. 1984 novemberében”
KL Majd hanyatt vágódtál?
Majd hanyatt vágódtam. Legközelebb ha könyvet égetek – majd jobban vigyázok.
*
KL De mi volt, mi lehetett az a két-három közjáték, amelynek még az emléke is dühbe gurít és jellemzésére olyan jelzőket használsz, mint „tűrhetetlen, minősíthetetlen”, sőt „megengedhetetlen”…?
Elmondom sorra-rendre. Felfoghatnám úgy is, hogy a „fiatal demokrácia” sutasága, ügyetlenkedése, a jószándék túlkapása volt, és a történész, ha az ilyen és hasonló eseteket tanulmányozza és az esettanulmányok statisztikáján a szeme végigsiklik, hát hűvösen továbblapoz; de aki saját bőrén tapasztalta, annak az élményt az inge alatt a horpaszába beleégetik.
A zsidó fűszeresné, akit a nyilasok bekényszerítettek az egykori gettóba, kárpótlásul a lebombázott saroküzlet helyett (amelyet rendeletileg Édesanyáméknak utaltak ki), kapott a közelben egy másik helyiséget. Ennek ellenére, zavarodottságában vagy tán elkínzott lelkiállapotában feljelentette Édesanyámat, mint „nyilast”, akit „nem egyszer látott nyilasokkal az utcán” stb. Anyámat elvitték. A vér a fejembe száll még most is, ha erre gondolok. El, azt a szegény öregasszonyt, akitől éveken át zsarolták-és-zsebrevágták a „vörös segélyt”, revolverezve azzal, hogy „a fia a mieinkkel van börtönben”. Azonnal utána eredtem és magam sem tudom, hogyan, tán épp azzal, hogy szemmel láthatólag magamon kívül voltam, sikerült felkutatnom, még mielőtt átszállították volna az Andrássy út 60-ba s onnan nem tudom, hogyan kapartam volna vissza. A kerületi kapitányságon értem utol, s tudod ki volt a rendőrnő, aki vallatta? Háy Gyula felesége.
KL A színdarabíró felesége?
Úgy bizony. S méghozzá micsoda pimasz, pattogó, kiállhatatlan gazember hangon ordibált jelenlétemben, vele és velem, ez a nő, aki soha puskaport nem szagolt, nem hogy börtönt, s érezhetőleg legszívesebben lezárta volna a nyomozást azzal, hogy Édesanyámat, a „nyilas hárpiát” bűnösnek találja, és ügyét, tárgyalásra, átadja a népbíróságnak!
KL Édesanyádat, a Népbíróságnak…?! Ez nem valami magánbosszú volt? Ismerted korábbi időkből?
Háy Gyulánét? Soha. Akkor láttam először. (Igaz, nem utoljára.) Ha gonosz volnék, azt mondanám, hogy rá volt írva az arcára: odavaló. Rendőrnőnek, Nyilasüldöző rendőrnyomozónak. Mennyire ismertem a típusát! Megint, valaki azok közül, aki nagypolgári származása ellenére a „proletárbosszút” akarja kitölteni a piszkos kizsákmányolón, a „nyilas szörnyetegen” – szegény anyámon, aki látástól vakulásig a hátán hordta a világ szekerét… – ha még emlékszel KETTŐSARCKÉP-című versemre s ez még 1944 februárjában, az újhelyi fegyházban íródott:
|
KL És aztán? Mi lett ebből a rendőri ügyből?
Felvilágosítottam Ődámaságát, az Elftársnőt, hogy kit akar a rabomobillal átszállítani Hatvanba. Összehordtam tücsköt-bogarat; felemlegettem az újhelyi fegyházat, a börtönlázadást. Helyére tettem, mint börtönviselt ember és nem válogattam meg a kifejezéseimet. Láttál már ámokfutó vulkánkitörést? Csapkodtam a rongy papírjait az asztalon, csapkodtam az asztalt. Nem törődtem a következményekkel, ha lefognak, azzal se. Édesanyámról volt szó: Oroszlán-mamáról. Megétettem vele, amit mondott, de Háyné egy szóval sem szabadkozott. Félóra múlva az utcán voltunk.
KL Ne tartsunk kis szünetet? Nagyon kihevültél.
Ne tartsunk. Passons outre.
KL Nagyon megértem, hogy ez az Édesanyádat ért inzultus nagyon kihoz a sodrodból; hiszen tudom, személyes titkos panteonodban milyen külön fülke illeti meg – és nemcsak Édesanyádat, hanem mindazokat, akik az exitusznak ezt a nyílásnélküli ajtaját választották. De tudhattad, hogy minden kezdő demokrácia de rigueur elkövet ilyen gikszereket –
Teljesen igazad van, Lorcsikám. De láttál már Hadtörténeti Múzeumban középkori „emberfogó” készséget? Harcoltak vele – lerántottak vele lábról. Akit ez a „gikszer” a derekánál fogva, vashevederébe kap, joggal kiált fel, már-már félig a földön: „Miért éppen engem?” Így hát csak fenntartással adok igazat. Mégis, Shakespeare-rel szólva, more in sorrow than in anger, amikor Édesapámért jöttek, nem került sor ekkora patáliára, s hogy nem lett belőle hercehurca, azt hidegvéremnek köszönhetem. Mondhatod rutin ellenőrzésnek is, ahogy azok, akiknek jogos gravamenjük volt, végigmentek a régi munkaszolgálatos listákon. Mint emlékezhetsz rá, Édesapám az ún. Bécsi Döntés és Erdély részleges visszacsatolása után jó esztendeig egy ilyen zsidó munkaszolgálatos század keretében szolgált alhadnagyi rangban. Amikor a két nyomozó kijött érte, láthatták, hogy ezt a nagybeteg embert csak hordágyon lehetne „elvitetni”. Ott ült szegénykém, csontrafogyott parányi embertúzok azzal a fehérszürke, koszló tollazatával, egy öblös karosszékben, a lába felpolcolva – vastag plédek alatt. Memóriazavarai is voltak s megesett, hogy vontatott mondatait félúton abbahagyta és – útfélen felejtette; hol köhécselt, hol szunyókált és álmában nyögött.
Leültettem a két nyomozót és előhordtam a dobozokat, amelyekben az öregúr a leveleit tartotta – tucatszámra írtak köszönőleveleket, többnyire egyszerű emberek, azok, akik a keze alatt voltak. Elmondtam, hogyan csempészte leveleiket, csomagjaikat, orvosságaikat s tett önzetlenül olykor kockázatos szolgálatokat. Hogy mennyi és hányféle ajándékkal hálálták meg emberségét a szabadulók s jártak a nyakára, szabók, suszterek, hogy ruhával-cipővel kedveskedjenek. Édesapám nem is igen volt tudatában, hogy mit akar a két polgári ruhás detektív, s hogy őérte jöttek. Elbeszélésem alatt a nyomozók egy-egy oldalpillantással felmérték a helyzetet, felmustrálták a műterem sarkában a senyvedő, elaggott emberi roncsot; belepillantottak orvosi bizonylataimba: KACHEXIA SIMMONDSI… Hümmögtek, félrevonultak, susmorogtak egymás közt; majd belefirkantottak valamit a cédulájukba és eltávoztak. A volt „keretlegény” átaludta a veszedelmet.
KL No ládd, volt ilyen is. S ezzel te is bizonnyal végére értél gravamenjeidnek –
Nem egészen; bár hogy amikor a hazatérő Lukács György udvarlására járultam nagy sietvést, mihelyt Moszkvából hazajött s hogy abból meg micsodás, sírni-vagy-nevetnivaló görbe történet kerekedett: kutya legyek, ha tudom.
KL Mit kerestél te Lukács Györgynél? Egyáltalán: mit akartál tőle?
Mit is, szent együgyűségemben, én idióta. Lukács Györgyről én csak annyit tudtam, mint a többi műveletlen irodalmár: olvastam „A Lélek és a Formák” című opuszát és tiszteltem, mint a századelő nagy pléiade-jának egyik kulcsfiguráját, akiről Thomas Mann a Varázshegy Naphtájának szőrösfülű szoborkarikatúráját mintázni méltóztatott. Hogy ki-volt-mi-volt igazában, akin rajta ragadt Benedetto Croce emlékezetes jellemzése, s hogy ez a „Marx előimádkozója” a moszkvai magyar emigrációnak micsoda rettegett, proteuszi intrikusa volt – azt sejteni se sejtettem. Tiszteletemet tettem hát nála igazándi, őszinte tiszteletből és abból a bocsánatos önzésből, mely minden kezdő irodalmár sajátja – hogy a szénior író-és-filozófus segítségét kérjem Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA című filozófusregényem sínretételéhez.
KL Meglátogattad? És hol?
Meg – vesztemre. Akkor nemrég érkezhetett és ideiglenesen ott lakott a Károlyi-palotától kőhajításnyira, egy szálló első emeletén – a saroképületben híres cukrászda volt, szerelmesek találkahelye. Bekopogtattam, alacsony öregecske nyitott ajtót, aki úgy nézett rám, mint aki fókuszolni nem tud. Letettem elé az asztalra a gépirat első példányát és állva magyaráztam, míg ő belelapozott – elfelejtett leültetni. Árva szót sem szólt, majd a vaskos regénykéziratot eltolva, mintha gondolataival messze járna – jegyzőblokkot kapott elő és felvette adataimat („Don Pedro” jutott eszembe, az ő jegyzőblokkja is ilyen volt).
– Itthagyhatja. Majd értesítem – mondta. Tíz percig se tartott az audiencia és már kívül voltam a magas, kétszárnyú ajtón. A cukrászdában összeakadtam Gedényi Mihállyal (akkor még kezdő regényíró volt, utóbb Krúdy-ológus lett) és Ambrózy Ágostonnal, a költő-librettistával – jól csengő nevek voltak, ma már feledésbe merültek. Baráti csevegés fekete mellett; utána hazamentem.
KL És? Lukács üzent?
Másnap szokásos „tengerparti” (Duna-korzói) sétámról hazatérve, idézés várt. Nyomozó hozta ki a kerületi rendőrségről – rajta, hogy kit keressek. A nyomozó hóhéri barátságossággal fogadott, majd nagy hirtelen ezer bokros teendője támadt, elszólították; vártam estig. Megengedték, hogy hazatelefonáljak, két szó elég volt, hogy Édesanyámnak álmatlan éjszakát szerezzek – de közölték, hogy amíg az ügyet nem tisztázzuk, nem engedhetnek haza. Átkísértek a rendőrségi fogdába, pörkölt volt vacsorára. Másnap már tűkön ültem a priccs szépén, amíg délben elővezettek.
– Mit keresett Lukács Györgynél?
Ha ezerszer el nem kérdezte és én ezerszer el nem magyaráztam annak a nyomorultnak ugyanazt, akkor egyszer se. Ki keresett rajtam-és-mit? Bombát akartam becsempészni Lukács György ágya alá? Nem akartam. Lukács György akart „megvakartatni” engem, hogy nem voltam-e „volksbundista”? Vagy inkább Lukács György körül akart szaglálódni a Párt, hogy nem valami elhajlár frakció titkos ügynöke vagyok s regényem a „deményisták” rejtjeles üzenete? Ki tud a maffián eligazodni? Ezúttal Édesanyámon volt a sor, most ő indította el értem a gőzhengert, mozgósítva minden volt börtöntársat, aki eszébe jutott. Két éjszakát töltöttem kincstári vendégségben; harmadnap reggel, ugyanaz a nyomozó, aki kijött értem, közölte, hogy az elejtett vád téves értesülésen alapult, és más eljárás ellenem folyamatban nem lévén, mehetek haza.
KL És a regénykézirat? A rendőrségen kaptad vissza?
Soha sehonnan nem kaptam vissza. A regény 1989-es londoni kiadását másolat alapján szedtem. Lukács Györgyöt soha nem láttam viszont – hacsak az nem számít annak, hogy jó négy évtizeddel a történtek után, az Egyetemi Könyvtár aulájában felállított bronztakony szobrával Piroskám lefényképezett. Egyszer még Lukács felfigyelt rám, de kötve hiszem, hogy egykori látogatójával azonosított – majd elmondom azt is; háziorvosa, Dr. Werkner János neves belgyógyász (az egykori kardvívó olimpikon fia) még mint orvosnövendék, Újhelyen börtöntársam volt, de hatvan fele járóban, évekkel ezelőtt meghalt – még minekelőtte nagytudományú pácienséről, Benedetto Crocéval közös kedvencünkről elbeszélgethettem volna vele.
KL Most már megértem, miért írtál olyan keserű verseket akkoriban. Hiszen ez valóságos jeremiáda!
Ugyan, azokban az időkben? Lorcsikám! Különben is, vastagbőrűnek születtem és a dupláját is kibírtam volna. A folytatását már el se mondom, mert még megsokallod, ami fölé már odaláthatnád a fejezetcímet, „Egy Mimózalélek Bántásai”.
KL A folyatását? Hát volt az is?
El se mondom. Hogyan dobta vissza a IV. kerületi elöljáróság a márvány emléktábla tervemet –
KL Emléktábla-terv: hová?
A sátoraljaújhelyi fegyház falára. A kitörés halottainak emlékére. Emlékszel: 11 délvidékit felakasztottak, mintegy hetvenen vesztették életüket.
KL De mi köze mindehhez a IV. kerületi elöljáróságnak?
Oda delegálta a kompárt elöljárónak Szalay Andrást. Szalay behívatott és felkért, hogy tervezzem meg. Először emlékkutat akart, aztán megállapodtunk egy díszes, figurális, nagyméretű emléktáblában. Két hét múlva felvittem; jóformán rám se nézett. Ha akarom, otthagyhatom – mondta; de valószínűleg másnak adják s amíg ügyem felülvizsgálat alatt áll, nem tárgyalhat velem. Kitántorogtam az ajtón. „Ügyem?” És „felülvizsgálat alatt”? A maffia játszadozott velem. Mint tudod, később, jóval később, 1952 végén elvonultam én ez alatt az emléktábla alatt (amelyet más csinált), újra be, ugyanabba a börtönépületbe s elképzelheted, milyen érzés volt, viszontlátni ugyanazokat, az ismerős zárkákat, ahol valaha le-büdöskommunistáztak s most a kommunisták őriztek igen gorombán, hogy érezzem le-büdösfasisztázva magam. Az emléktábla szürke volt, jelentéktelen és lerítt róla a kommunista hét-szűk-esztendő. De hagyjuk ezt! A jeremiádák semmivé lettek Hátsó-Eurázia tüzén és papírkosarában, és se börtönévek, se kényszerpályák nem fogtak ki rajtam! Mert bármi kínosan érinthette s akármekkora felszisszenéssel fogadta a maffia-párt a választási kudarcot, valamelyest csak háttérbe szorult, és az új, a kétszeres csoda, az élet és az ország napos oldalát mutatta! – mert két csoda volt, az egyik a gazdasági, a másik a szellemi.
Örömhírrel járok, atyámfia: vége a dögszürkeségnek, a monokróm kép bozsogni kezd és színesre vált. Csodálatos évek, kivételes esztendők voltak ezek Lorcsikám, a fordulat gyalázatos győzelméig; és a zsenge demokrácia végig defenzívában volt ugyan s váltig tudtuk, hogy e tiszavirágéveknek egyszer bealkonyul; de amíg tartott! És te! Mint mikor a szürke-fekete képernyő a tévén hirtelen színesre vált, így pompázott a színkép minden szivárványszínében a világ, és már pávafarkát bontogatta az irodalom. S magam meg mit tapasztaltam? Csak azt, hogy feltágul és legyezőszerűen kiszélesedik előttem az élet. Soha annyi új, értékes barátot, annyi érdekes embert, soha! Nem akarlak, de nem állhatom meg, hogy nevekkel el ne árasszalak hiszen csak győzzem: az újholdasok, az Európai Iskola; muzsikusok, festők, irodalmárok, patríciuscsaládok fejei, leányai, társasági potentátok; s mindez lavinaszerűen, egyszerre. Mezei Árpád, Pán Imre, Hamvas Béla, Weöres Sándor, Jékely Zsoli, Vajda Endre, Szentkuthy Miklós, az újholdasok felvonulása, Fantin-Latour ecsetjére méltó bársonypuha portrék költőkről-költőnőkről, Gyarmathy Erzsébetről, (az akkor még költőnő) Szabó Magdáról, Nemes Nagy Ágnesről… tudod mit? Ezekről majd részletesen, később. Hogy mint kezdtük el a Darling Eszpresszó irodalmi sarokasztalán mi négyen, sovány elégtételül, a vásott-gonoszkodó „sírverseket”, Végh György, Jékely Zoltán, Vajda Endre és magam; meg hogy mint kezdődtek el műtermemben, kéthetenként azok az emlékezetes, hol-zenei, hol-irodalmi estek, amelyeken a Szervánszky fivérektől a Válasz jeleseiig, majd mindenki felvonult –
KL Kik voltak a közvetlen barátaid? Hogyan éltél?
A közvetlen barátaim és az életformám? Helyesen mondod: a kettő összefügg. Először is: ha nem tudnád. Több-mint-koránkelő természet vagyok: hajnalban kelő. A spanyol madrugador-nak mondja, az angolnak közmondása van rá: a földi giliszta mindig a korán kelő madárnak jut: early bird gets the worm. Hajnali háromkor nagy kerülő ívben átsétáltam a tetőteraszon (hogy a friss hajnali szél átfújjon és én felébredjek), utána eltűntem parányi dolgozómban (amelyet, mint tudod, a háztól raboltam el: a klímaberendezés súlyos gépegysége sötétlett vaskonzolain a magasban, míg az ügyes indiai-vörös álmennyezet a fenyegető látványt el nem tüntette). Leültem az írógép elé – senki sem hallhatta-s nem is zavarhatta a kopogás, aminthogy engem sem zavarhatott a kora reggel lassan megébredő város, mert villamosok, szemetesek zaját lefogta és távol tartotta a rátenyerelő, roppant tetőterasz.
Reggel nyolcig írtam. Lefürödtem, tollászkodtam. Kilencre már a Ferenciek terén voltam törzshelyünkön, az eszpresszóban s mi együtt reggeliztünk, míg futotta a szabadság-bearanyozta, didergő demokráciából: Kampis Antal (a Genthon/„Zsanton”-féle múzeumőrkompániából, nagyköveti minőségben), faszobrász-műtörténész; Lehotay Árpád, a Nemzeti Színház oszlopos tagja (jól megzengette verseimet, kivált a neki ajánlottakat), Mátray László filozófus (mielőtt belehősült a pártba), az Egyetemi Könyvtár igazgatója, és Szentjóby Miklós, muzikológus-és-gordonkaművész (a budapesti szesztestvérek és a szeszes világtestvériség örökös elnöke – vidám röhécseléséről híres). A reggeli alatt tárgyalt témák rendesen fölébe emelkedtek az aktualitásoknak, és messze túlszárnyalták humorban, erudícióban, dallamgazdagságban. Utána a kompánia felkerekedett és lement a „tengerpartra” (a Duna-partra), mielőtt ki-ki szétoszolt munkahelyére avagy lebzselő-posztjára hol is semmittevő ügyeletet tartott. A kurta séta célja: a szebbnél szebb nők szemügyrevételezése, a felhajtás felmérése részint szépészeti, részint kupec-szempontok alapján, a kecs, a báj, a himbamozgás, a belevalóság, kiállás-és-kívánatosság alapján a titkos díjak kiosztása, valamint ismerősök, bennfentes közvetítők emlegetése, akiknek ismeretségi láncán az út egyengethető, és jó esetben a Híres Szépség (Laisz, Thaisz vagy épp Diotima) megismeréséig elvezet; a mindenkori taksa és az esetleges kár felbecslése. E vágyolgástani félórácska után, leszakadozva – addig oszladoztunk, amíg egyszer csak egyedül találtam magam. A napsütötte világ nekem fütyült, a témák, mint a kolibrimadarak, ott cikáztak-lebegtek a levegőben, csak a kézmozdulathoz kellett érteni, amivel lekapja az ember. Mire hazaértem, alig vártam, hogy felüssem jegyzeteimet. Boldog voltam, boldog izmaimban és boldog-ruganyos, mint az atlantida, akinek épp hátára görgetik és pehelykönnyűnek találja a Földet.
(9) Miért kell, hogy íróember hajnalban kelő legyen – mármint ha teheti? Tömeghullámzás a zsúfolásig-teletolongott körutakon és a közelebbi nyüzsgés felnyílása – „visztái”; baráti körök és azok körkörös átmetsződései, interpenetrációja. (I) A VÁLASZ körének visztája (sajátos optikám szerint). Sárközi Márta önfeláldozása. Az elfogadók: Illyés Gyula, Németh László, Szabó Lőrinc; Sarkadi Imre, Czibor János és még-mások, akiket nevezhetnők etceterának. (II) Milán bácsi és rajongói; indulatmenete és aurája (Tic-je). Széplelkek istápja: Vajda Endre. (III) Ilonka néni átszellemült „szalonja” a Vas utcában. Mindnyájunk Erzsikéje, akinek gépíró-művészetén (és abban közösködőleg) nem kisebb-és nem kevesebb irodalmi nagyság osztozott, mint Füst Milán, Tersánszky Józsi Jenő, Kodolányi János, etcetera. A „szalon” etikettje; precedenciák, sértődések. Item – – –
KL Várjunk csak: azt mondod, korán kelő vagy, vagyis a kora hajnali órákban dolgozó. Ez elhatározás kérdése vagy ilyen a természeted?
Okos kérdés, hálásan fogadom. Hol is kezdődött? Tán már Thököly úti, palota-lakosztályomban, hiszen a VESZÉLYES FORDULATSZÁM-ot is kora hajnalban írtam, még mielőtt az első villamosok felcsürüszköltek. Fiatalon még inkább ilyen voltam, hogy reggel hatkor kidob az ágy.
Még nietzscheánus korszakomban észrevettem ezt-azt, hogy esténként s kivált éjféltájt már, az írói fantázia olyan, hogy csak úgy rajzanak benne képek/metaforák és minden engedelmesen tódul elő, a túlságig. Minden szikrázó, lázas, izgalmas… Másnap ellenőrzöd s az eredmény lehangoló. Kiderül, hogy oldalról oldalra minden: megbízhatatlan; téves; hibás; felületes; félmegoldás; a premissza minor félrefogás volt, a premissza maior tarthatatlan. Filozófiát így nem lehet írni. Filozófiát csak tiszta fejjel lehet írni. Ha hajnalban kelsz, eleinte morózus vagy. És józanul magányos. Máris tapasztalod, hogy a pirkadó világosságban nem jut eszedbe se hasonlat, se metafora; csakis-és-egyesegyedül az, amit mondani akarsz s az is, egyszerű szavakkal. Vagy eszedbe jut, vagy nem. Rád jön a fejüresedés – ne ijedj meg, ne félj tőle, jó jel: a józanság túlságainak egyik tünete. Rendesen kordul egyet a masina – megindul az eszed-kereke. Amikor a premissza minort lefekteted, jól körülforgatod, „teszteled”, a megoldatlanság elől nem menekülsz romantikus képek rajzásába. Ha három nap múlva ellenőrzöd, premisszáid még mindig állják a sarat. S ez áll a konklúzióra is.
Így lettem korán kelő, félig meggyőződésből, elhatározásból, jól gyanítod, de meg tán a biológiai órám is úgy ketyeg, hogy a legélénkebben hajnalban ketyeg s akkor vagyok a legéberebb. Nem vagyok a fegyelem fanatikusa (mint Gide Lafcadiója, aki bicskaheggyel szurkálja magát, hogy móresre tanítsa: keménységre, diszciplínára), kényszerűségből írkáltam más napszakban is, de filozófiát alig-alig. Hajnalban írtam PANTARBESZ című bölcseleti munkácskámat –
„…Philosztratosz írja, hogy Tüanei Apolloniosz hű evangelistája, Asszíriai Dámisz, India mocsaraiban sárkánykígyókkal találkozott…, a hátuk tarajos, oldaluk vörhenyes, tüzet okádnak s mikoron csörtetnek, hasukon az aranypikkely csörömpöl’… Noha veszedelmes – halálraszánt vadászok felkeresik fészkében a szörnyet, varázserejű kárbunkuluskövet rejtő koponyájáért. Alkalmasint a brahminok szentköve, a Pantarbész is így került birtokukba, amelynek tüze éjszaka vakított és nappal színeket játszó fénnyel világolt; deleje minden más követ magához vont, belőle olvasták a messze távol lejátszódó eseményeket, uralkodók legyilkolását, eltévedt karavánok pusztulását, fejedelmi vendégek közeledtét és a jövőt” – – –
Ennyiből is láthatod, a kulcsmetaforát honnan vettem; ám hogy e Lapis Mirabilis kulcsmetaforájába milyen gondolatot hüvelyeztem bele – annak utánanézhetsz magad, majd ha egyszer ezt az opuszkulumomat a Honban is kiadják –
KL A PANTARBÉSZT…? Hát már kiadódott?!
Ki; 1966-ban, Münchenben, Molnár József az Aurora Kiskönyvek sorozatát ezzel indította; de írni 1949-ben írtam –
KL Az ún. Fordulat Évében?
Amikor fordításaimmal igencsak jól kerestem; de most jóval korábbi időkről beszélünk, 1945-46-ról: és persze, amelynek igen sok filozófiai vonatkozása van – a HELIÁNÉT is hajnalban írtam.
KL Egek! Hát mit csináltál délutánonként?
Nappal – ha nem strabancoltam vagy társadalmi életet éltem – hát olyan marginális, hogyúgymondjam „kétkezi” munkát végeztem, ami irodalmárnak favágás. Egy időben, amikor feketebárányságom következményeképp lyukas zsebbel szaladgáltam, rengeteget fordítottam négerként, feketén vagy „névtelenül” – mert bár a non-person kifejezés még nem született meg, a nemlétező személy fogalma már ott kísértett – siralmas is volt meg mulatságos is, el ne mulasszam már ezt is szalagra mondani, tán a következő fejezetben s majd emlékeztess, Lorcsikám –
KL És amikor hajnalban nekiültél, mennyit írtál s mikor jöttél elő?
Öt órát. Nyolckor előjöttem, nagy félkörben előresétáltam a tetőteraszon, kidörzsöltem az írást a szememből és a magas korlátnak nekidőlve, vakulva a verőfény erejétől, a hetedik emelet magasáról lebámultam a Rákóczi út nyüzsgésére. Harsogott a Város egyenletes lármája, zörömböltek a villamosok s történetesen alattunk megálló volt: annak a két aszfalthurkáján, ilyentájt, 45 végén nemegyszer láttam táncoló fiatalokat, amint összefogódzva ropták és zsivajosan énekelték a talpalávalót: „Hegyen-völgyön hegyen-völgyön zakatol a vonat / én az összes lányok közül téged választalak!”… Emlékszem, egy ilyen alkalommal, a Darling Eszpresszóba indulóban ahogy kiléptem a kapun, az úttesten átkelőben magas, elegáns nőalakra lettem figyelmes. Azonnal felismert és én is őt. Az a káprázatos, férfiragadó menádi strandkirálynő volt, akinek a kegyeit keresőben, ifjonti-ostoba fejjel Tahinál beleugrottam a Dunába a hídról. Várta közeledésemet? Nem hiszem. Inkább kerülte pillantásomat, elfordult és iparkodott elvegyülni a tömegben: két évvel volt idősebb, de most mintha huszonöttel lett volna s nem hogy idősebb – vénebb! „Zsuppra aggnő / szökj fel habbá!” sic transit – gondoltam és mentem tovább.
KL Hová? A Darlingba?
Oda; vagy a Ferencziek terére, „reggelizni” (miután odahaza már egyszer jól bereggeliztem); vagy a Válasz szerkesztőségébe –
KL A Magyarokhoz…?!
Oda is, de ritkán; csak egy „ismeretterjesztő”, akkor annak számító kisesszét helyeztem el náluk Lautréamontról, de a főszerkesztő személye taszított. Utóbb sejtéseimet beigazolta 49: a folyóiratot átjátszotta a kommunisták kezére s ő maga is pártlegénynek állt. Amíg csak újságírókról van szó, addig nincs baj, elvégre az életelvük is az, hogy „mindenáron a halpiacon maradni” meg „a ,placcról’ le nem szorulni”. S ez nagyjából be is válik, hiszen aki a népek feledékenységére épít, az kősziklára épít; és az újságírók erre a kősziklára építik a világ leghitványabb anyaszentegyházát, a – sajtót. De amikor olyanvalaki hősül bele a mozgalmi maffiába, akinek regényírói rangja-és-státusa van, az riasztó. De ki emlékszik már elszólásaira, amelyekkel közhírré tette a marxizmusban való teljes járatlanságát, meg hogy mennyit mulattunk rajta? K. G. Emicin ebben csak B. Iván tett túl – de ne fulladjunk bele az anekdoták tautológiáiba… Tudod, nemcsak az utca nyüzsgött-és-harsogott, reggelenként ahogy tetőteraszomról lepillantottam: a baráti köröm vagy tán köreim is egyre tágultak-terebélyesedtek. Dr. Johnson mondja valahol, ha úgy tért nyugovóra, hogy aznap senki érdekes új emberrel nem ismerkedett meg, életéből leírta azt a napot. Jómagam meg néha nem egy, hanem négy-öt „érdekes” emberrel is összeismerkedtem s nem volt ilyen veszteséges napom. Az összképben persze én is benne vagyok s másnak tán más visztái voltak e nyüzsgésről, de az én visztáim ebből a porhüvelyből, ezzel az optikával pillantott végig baráti köreinken, melyek körkörösen még át is metsződtek s lévén „egy-falu Bécs”, mindenki ismert mindenkit, aki a tout Budapest-hez hozzászámított s ezzel az interpenetráció mondhatni teljes volt. Hadd vegyem hát sorra-rendre úgy átabotából baráti köreimet s kezdjem a Válasszal –
KL És miért éppen a Válasszal? Az első volt?
Korántsem. Azért mondom, hogy nagy átabotából; s majd megtudod, miért. Lehet, hogy a társadalmi ozmózis amúgy is odavitt volna, de történetesen engem a Válasz fullajtárjai (mondjam úgy, hogy Sárközi Márta szépségének darabontjai?) tereltek arrafele, még amikor csók fullajtár-jelöltek voltak: Czibor János és Sarkadi Imre. Tudom, hogy azóta az egyiket zsenivé, mindkettőjüket szentté avatta a Kádár-konszolidáció irodalmi konfraternitása s mi sem természetesebb ez azoknál, akiknek elhunytát eufemisztikusan „tragikusnak” mondja s némi mazochista bűntudattal teregeti az egypártállam sajtónekrológja. Czibor János „oeuvre”-jét tekintve majdhogynem irodalmonkívüli jelenség. Gonosz volt hozzá az Alkotó, olyan pocakkal áldotta meg, ami a csinibabákat egyenesen taszítja; ő pedig váltig csinibabákra vágyott. Más eszköze a hódításhoz nem lévén, hatalomra, vagyonszerzésre gondolt s a Színiakadémián, ahol tanított, a magyar irodalom legsztálinistább történétével ajándékozta meg növendékeit. Folytatni nem merem: bízzuk Prokopitiszunk valamelyikére; de hol az a Titkos Történetíró, aki le merné írni, hogy Krisztus farizeus besúgó volt és pénzeket sikkasztott: nem agyonvernék-e, mielőtt papírra veti? S amúgy is, nem mindegy? Ma már, amikor a károsultnak is, aki futni hagyta és az ifjonti megtévedőnek is a csontig rágta a koponyáját a temetőbogár…?! Elválhatatlan jó barátja, S. Imre lelkét sem terhelheti az a bizonyíthatatlan mendemonda, hogy helyeselte a kitelepítést s ebből kifolyólag az első villamoson munkába induló melósokkal némi alterkációja támadt, elvégre ad egy, ki hiszi el Kelszosznak, hogy a Megváltó alacsony és púpos volt? és ad kettő, mi az, amit egy örökrészegnek felróhatnak, hogy mondta-nem-mondta? Elévülési alapon már Prokopioszunk sem rágalmazhat s az a szesztestvér, aki engem e Titkos Történetekért lepuffanthatna, már maga is alulról szagolja az ibolyát. Ne feledd el sem azt a – széles értelemben az egész életre alkalmazott – jogi alapelvet, hogy mindenki ártatlan mindaddig, amíg el nem tréflizi életét. Az újonnan fellelt szabadság hétágra tűző napsütésében mindnyájan maszületett bárányok voltunk, feltételeztük egymásról a tékozló barátságosságot a közeledésben, és mindnyájunkat áthatott a pránája ennek az új Napnak fölöttünk, ami a béke volt: post tempestam tranquilitas. Mindketten ugyanazért jártak fel hozzám, éspedig: (1) ahol magam is csak első-segéd voltam: inaskodni műhelyemben. Kiszedni hol a fejemből, hol kézikönyveimből, ami nekik „nem jutott eszükbe”. (2) Nagyokat enni, lányokra vadászni. (3) Pumpolni. Apró kölcsönökért; egyrészt úgysem kérem vissza, másrészt „a filozófusok az istenek barátai, barátok közt minden közös…” stb. Eltűntünk egymás szeme elől, még mielőtt ők ketten nagyokká, példaemberekké lettenek a Kádár-konszolidációban, rájuk csukódván a szentek legendájának aranyajtaja. Mindazonáltal, S. Imre nevének említése még mindig fájdalmas pontot érint bennem, A GAZDÁTLAN KIÁLTÁS című regényem emlékét, amely az ő kezén veszett el. Füst Milán, elolvasása után, áradozva ölelgetett, „költőt avatunk” felkiáltással, mit is zavartan szemérmelve hallgattam a plénum előtt. Kétszer is megpróbálkoztam vele s képtelen vagyok felidézni. Imre egyenként szedte ki tőlem s folytatásos-rádióközlését ígérte, míg végül minden másolatát odaadtam: mind a négy csak nem veszhet el? De S. Imre szesztestvér volt a javából: végül a rádiónál, a fiókjait nyitogatva, már az elvesztésére sem emlékezett.
KL Mondanál egy-két szót a regényről?
Azt hiszem, egyik legköltőibb írásom volt; napkeleti mesekörnyezetben, afféle morális parabola. A Gazdátlan Kiáltás a „jó lidérc”: afféle Testetlen Hang; ha valakire rászáll, kiáltja. A gonosz kádi hangosan elkiáltja összes bűneit, hányszor ítélkezett hamisan, hányszor fogadott el pénzeszsákot a felmentő ítéletért. A hamis pap hangosan hirdeti hamis voltát – hogy a tizenkétezer istenség közül hány ezerben nem hisz, és a fennmaradó tizenkettőben miért kételkedik. A csaló tevecsiszár, a hamiskodó félkézkalmár, a hilózó pénzváltó, a tisztességszínlelő orgazda, a félrefuvarozó palotaépítész, a főhatalomra törő főminiszter, a ragadozó emír és dögleső főfelesége a korrupt háremben: mindenki elkiáltja zsiványságát és önmagára vall; persze önleleplezése ország-világ előtt akkor is rajta marad, amikor a Gazdátlan Kiáltás már elszállt róla és más gégéket keres, hogy rájuk telepedve, más haramiák világgá ordítsák gaztetteiket, míg végezetre az egész birodalom permanens és kollektív gonoszmívelése ott kong-bong a mennyég boltozatán, mint a félrevert harang; ám az önvádló vallomásokat már nem lehet visszaszívni: álladalom és társaság most kórusban szégyelli-s-lakolja hazugságösszjátékát, egy-kézzel-egyemberként mellverdesve sínyli-keserüli az önszembesítés kínját. Ám a Kiáltás is boldogtalan, épp mivel Gazdátlan; ő ui. a testetöltés útját járja az újjászületés szent törvénye szerint, hogy megkeresse az ártatlant, akinek csöppke garatján beékelődni s annak meg, a Kiáltás új hajlékául lennie rendeltetett. Vad vidéken, egy hegyi hágó pihenő barlangjában rá is lel arra a nincstelen, földönfutó vándor házaspárra, amelyiknek épp akkor született naposcsibe csecsemője első fürösztését szenvedi: tiltakoznék, de nincs hangja… a Gazdátlan Kiáltásnak több se kell, belefészkel a kis ártatlanba s mindjárt fel is csattan a Kiáltás kéjelmesen tiltakozó babasírása. A mennyég magasán pedig, a földkerekséget a mutatóujja-begyén tartó Dzsinn – mely neki szúnyognál nem nagyobb – s Az Aki az Elgazdátlanodott Kiáltást legelőszörre útjára bocsátotta, most, legutoljára kegyesen letekint s odakölcsönzi a Babának a Mennyek nevetősre-igazító Ártatlan Mosolyát – – –
KL Mekkora könyv volt?
Másfél száz gépelt oldal. A nyelvi leleményben volt az ereje s az már nincs sehol bennem, akárhogy keresem: semmi nem éri utol azoknak a hajnaloknak az ihletését. Csak azt tudom, hogy vagy 15-16 hajnalon át nyargalva írtam, és ahogy fogazás-csapolás a sarkallatokon összeállt s egységesült az egész, szörnyen élveztem s elteltem a kitalálás örömével. Minden későbbi kísérlet, hogy rátaláljak, tudálékos lett, szárnyahíja s oly esetlen, mint az albatrosz a hajófedélzeten… S kudarcot vallott.
KL Még most sem tartunk a Válasznál. Hogy kerülünk oda?
Pofonegyszerű. Cz. Jancsi mint pénztáros, a Fehér Holló könyvkiadó pénzeit kezelte: a cimborája, S. Imre a lektorátus/szerkesztőség „bevágódott” irodalmi mindenese volt. A Fehér Holló és a Válasz pedig Sárközi Márta volt, személye és vagyona szerint, a kiváló költő özvegye, Molnár Ferenc lánya. Összeismerkedésünk, összemelegedésünk a dolgok rendje szerint ment, mint a karikacsapás. Márta többször járt nálunk ama bizonyos, kéthetenkénti „estjeinken” s vacsoravendég is volt nemegyszer, amikor szűk körű vacsorára láttam vendégül hol irodalmár, hol muzsikus barátaimat. De Mártához soha olyan közel nem kerültem, mint akár a fiatalok, akár a Válasz író-és-költőfejedelmei – tán ehhez túlságosan foglalt-és-elfoglalt voltam, no meg (hogy ezt se rejtsem véka alá), a népben-nemzetben-parasztpártban gondolkozást csakúgy, mint a népi-urbánus „ellentétet” a provincializmus lidércnyomásának és – mindent Európához mérve – elkésett boszorkányperek téveszméinek véltem. Vajon hány vedlése lesz még a turáni átoknak? – sóhajtottam; de beértem azzal a megtűrtséggel, amelyben akár az akkori Válasz, akár sokkal később, az erősen parasztpártos, müncheni Új Látóhatár szerencséltetett. Hazám, a filozófia – és a népi-urbánus ún. „vita” parlagiassága közt az a csillagközi űr temérdeksége tátongott, ami nálunk a szépirodalom nemes lektűrjeit a hiánycikknek tekinthető bölcselettől mindig is elválasztotta.
KL Jaj, kérlek! Miért vagy olyan provokatív? Nem félsz, hogy e sorok olvastán a turániság-pártiak felszisszennek?!
Szisszenjenek. Nos, hadd intézzük el ezt a kínos, jellegzetesen „turáni” kérdést egyszer-és-mindenkorra. Meddig védi szent teheneinket az a közkíméleti rendelet, amelyet a Kádár-korszak léptetett életbe? Meddig fogja az irodalomideológiai protokoll megszabni totemállataink listáját, azokét, akiket hivatalból tisztelni kell, és akik kívülmaradnak a kritika célterületén? Hadd mondjak példát. Heideggert nem győzöm csodálni: ismerettárát, monumentális építkezését. De nagyon tévednek, akik rokonítanak vele. Mert ne az édes anyanyelv beépített idiotizmusaival gondolkozzunk, mi filozófusok: gondolatokkal gondolkozzunk. Valahányszor ezt a germán szavak kavarta teutón ködevést olvasom, mindig Dr. Johnson mot-ja jut eszembe, amit egy felkapott, divatos kortárs író kéziratáról mondott, amikor prezentálta neki: uram, az ön könyve jó és eredeti; a baj csak az, hogy ahol jó, ott nem eredeti, és ahol eredeti, ott nem jó… Nos, ha ezt a szellemóriást támadni merem, attól még nem esik le a koronája, inkább azt kockáztatom, hogy én magam leszek nevetségessé. De kockáztatom. A bírálat nem feltétlenül „besorolásában”, nagyságrendiségében támadja az írót: a kolosszus akkora-kolosszális és a nyíl nem elég messzire hord. És ha Heidegger szellemének, lenyűgözve bár, de meghátrálva nem – elébe tárhatom tévedéseit, miért ne tárhatnám elébe megtévedéseiket a mi szellemóriásainknak is. Hogyan is mondja az egyik raisonneur, Jean Genet-nél, a Les Paravents-ban? Nous, on a trop de héros. Et trop de gloire d’or sur nos héros. 19De ha erre olyan érzékeny a te olvasói tyúkszemed, Lorcsikám, nos, átutalhatjuk e könyv jó felét a Három Prokopioszok Titkos Történetébe; én meg csupa kenettelj leszek –
KL Ne! Ne! Az istenért: csak maradj magadnak!
Jó, maradok és – mint a Dovre Véne Ibsennél, „elég légy önmagadnak” – leszek. Illyésnek jó ideig csak Ábrázatfényében fürödhettem, ha cercle-t tartott. 1948-ban, amikor honunk szebblelkű női „szamizdat”-szerűen előállították 40 példányban AZ ŐRZŐ KÖNYVE című munkámat, vittem belőle Illyésnek és küldtem Szabó Lőrincnek is. Illyés reakciója 16 évvel később, 1964 júniusában érkezett meg a Nemzetközi PEN oslói kongresszusán: lesújtó volt és leleplező. (Lásd tovább.) Szabó Lőrinc legalább kézbe vette a könyvfurcsaságot, sőt, levelében reflektált „kódexemre” és azt írja, „mulattam, már ahogy ilyesmin mulatni lehet, az ötleten, s szeretném, ha egy kicsit kitanítanál erre a munkádra, mert bizony nem nagyon értem”. HELIÁNE című regényem megjelenésekor, 1947-ben, Németh Lászlónak is küldtem tiszteletpéldányt; de csak nemrég, a napokban értesültem róla (amikor Sárközi Márta levelezése kiadódott), hogy kereste velem az érintkezést és kérte a címemet, mert elvesztette… Hanyatt-homlok, négykézláb is elmentem volna a Mesterhez ha hív; de Márta ezt a levelet soha nem továbbította, címemet megadni elfelejtette.
Németh Lászlót már középiskolás koromban a kezembe adta kiváló magyartanárom, Lányi Ernő s attól fogva soha nem vesztettem el szem elől. Nem tudom, annyira magával eltelt szellem volt-e, amilyennek Márait jellemzi Illés Endre Naplójegyzeteiben, hogy nincs füle a hallásra; vagy pedig, szélsőséges extrovertált természetébe még belefért annyi nyitottság, hogy szót értsen junior társával: bizonnyal az én veszteségem, hogy Németh Lászlót nem ismertem. Ortega/Don Quijote Nyomában járta az országot, Dielthey iránytűje szerint tájékozódott a filozófiában; s ha voltak is fenntartásaim, nem a Minőség Forradalmának szerzőjével, mint inkább regénytömkelegével szemben, melyekben egymástól elmaradhatatlanul-s kart karba öltve jár a terjengősség és az ókonzervatív stiláris hagyomány.
KL Nem is gondoltál rá, hogy megkörnyékezd és felkeressed?
Nem volt rá időm. A szívem szakadt, ahogy közelről kellett végignéznem Sárközi Márta önkéntes tönkremenését; mert mint a pelikán, a vérével táplálta a lapot, és a Válaszra ráment a rózsadombi villa és egész vagyona: „szemfelszedésből” élt és abból tartotta el magát és kisfiát. Más baráti körre vártam, ahol kevesebb az országjárás, közélés meg a szesztestvér s több az irodalom. S ez Füst Milán köre, az lábánál csemegélő, apródad fióka-irodalmárok visztája volt. Az egykori nagypolgár jómód jelei még látszottak a Kígyó utcai luxuslakásban, ahol Milán bácsi délutánonként Petite Levée-t tartott, de a Grande Levée a piaristák iskolapalotájában volt, ahol az egyetem vendégeskedett – ott tartotta nagy látogatottságú, legendás előadásait s ott rekrutálta azt a Szűkebb Kört, amelynek lakásán, hódolására járulni szabad ki-bejárása volt. Hogy a meghívást kiérdemelje valaki, ahhoz vagy szépnek, vagy tehetségesnek kellett lenni. A kékharisnyaság előny volt a lányoknál, de a nagyon-de-nagyon szépeknél a költőfejedelem ettől a rekvizitumtól is eltekintett, a Káprázatosoknál pedig elnézte a tompaelméjűséget. Ha nagy volt a hőség, Milán bácsi fürdőgatyában, a pamlagon végighenteredve fogadta naposcsibéit, tojás-pocakja bájosan féloldalt borulva s ő maga bele-beleborzolva dúsemlékezetű hajába, melynek már csak a tonzúrája maradt meg. Szertartásmestere Vajda Endre volt, vagy mondjuk az a Glaukon, aki a falrabeszélő Szokratész „fala” volt. Ideális hozzájátszónak bizonyult a mutatványban: ahogy a Fejedelem kihagyó emlékezetének segítségére sietett egy-egy idézettel, vagy ahogyan, Urának eszén túljárva – „gáncsolva” magasztalta.
Milán bácsinak „tic”-je volt, s ez mindig szó közben érte utol. Ilyenkor faciális izmai végigrándultak, és ez az ostorcsapásszerű grimasz, fogainak ráharapó összekoccanásával véget ért anélkül, hogy a beszédben megállt volna. A dicsekvő felpanaszolások bajnoka volt, amilyen teátrális, olyan rhétori. Hol boldogult úrfikorát siratta el, amikor, fiatalon „még költő volt” s abban a piszkos konyhában, a mosatlannal a mosogatóban, az ételszagú linóleumabroszon a papirost végigsimítva s a „hokkedlin” ücsörögve – mennyei szépségű verseket tudott írni! Hol Naplója elvesztését panaszolta vég nélkül (az állomáson, egy ösmeretlennek, valami katonafélének nyomtam a kezébe nagy hamarjában azt a bőröndöt, amiben volt, fiam, fiam, jaj, jaj, miért is tettem?!… utóbb e Napló jórészt előkerült és 1976-ban a Magvető kiadta) – hol komolyra forgatva a szót, félelmetes szárnyalással fejtegette Esztétikájából az Indulatmenetek Elméletét. Nemegyszer megesett: mintegy szavát felejtve megáll a beszédben és szerelmi vallomást rögtönöz a plénum előtt s magasztaló epithetonokkal halmozza el szépségét az éppen soros Kedvesnek, aki ott ül és fülig pirulva hallgatja; máskor meg, túltéve mindnyájunk udvarlóleleményén, tekintete megállapodik azon a szeleburdi nevetős képén annak a Csudaszépnek, hosszan, merően nézi és a várakozásteljes csendben így szólítja meg:
– Te nyomorék.
Amitől a kis nyáriszoknyás svihák észbontó szépsége Napnál tündöklőbben ragyog meg tudatunkban s a retorikában jártasak bizonyára ráismernek – a görögök litoténak hívták ezt a fogást.
KL És te? Soha rá nem mentél egyik nemesvadra sem?
Nem. Kiléptek az utcára, lehullott róluk Milán bácsi szavainak hímpora és fruskák lettek a bölcsészkarról. Igaz, akadt közöttük olyan is, amolyan femme fatale s 1957 januárjában magam is találkoztam eggyel Milán bácsi gyűjtéséből, de mosolygós jövetelét addigra megelőzte boszorkányhíre – hogy miatta többen elemésztették magukat és egyik bölcsészkollégája, elepedőben utána, öngyilkos lett. Egyvalaki azonban sorra-rendre, mindnek a bolondja lőn, verssel hódolva Milán bácsi Választottjainak s ez senki más nem volt, mint irodalmi majordomusza – Vajda Endre. Elsikkadását váltig sajnálom. Magánéletében az a pillangó volt, aki toppantott: láthatatlan, fojtogató szálak feszültek rá s képtelen volt mostoha életkörülményein változtatni; ezért – vagy tán ezért is – menekült ilyen szentimentális non consummatum-viszonyokba. Bámulatosan berendezett koponya volt már akkor, Thomas Mann-fordító (nagy tanulmányt írt HELIÁNE című regényemről, de vesztére: szerzőjét épp feketelistára tette az egypártmaffia) sőt, Rilke-átköltéssel is megpróbálkozott; s noha a maga Tóth Árpád-os lírájában a túlcukrozást, a szépelgést sohasem küzdötte le, széles műveltségével, de kivált a magyar irodalom beható ismeretével az isten is annak teremtette – a magyar Sainte-Beuve-nek. Egy ízben sarokba szorítottam vele:
– Te Bandi. Miért nem írod meg a magad meglátása szerint a magyar irodalom történetét, a 18. század diadalmenetét, a 19. század hanyatlását, a 20. század átértékelését s ne csak rám vesztegetnéd a szót. Mindenkit ismersz, láttad, beszéltél vele, mindenkiről mindent tudsz: Causeries du Lundi… Tizenhat kötetben! Te lehetnél a magyar irodalom Sainte-Beuve-je!…
Mire ő lemondó kézlegyintéssel („tizenhat kötetben!”) csak annyit válaszolt:
– Egy másodlagos irodalom Sainte-Beuve-je lenni…?!
Azzal behúzta a nyakát és vaksi szemmel törülgetni kezdte sokdioptriás szemüvegét. Vajda Endre e retorikus kérdése mintegy elmarasztalni látszik irodalmunkat a másodlagosság bűnében; a vádat sem nem értem, sem nem osztom (ha volna is bármi cinkosságom benne, annak elmondását Prokopioszainkra hagyom). Lehet, hogy ha élne még s nem a halottak élén menetelne a pártmaffia elhallgattatottjai sorában, ő is meggondolná – mert ez lett volna a nagy adósság, amit törleszteni elmulasztott. Bizonyára benne van a Domokos Mátyás végezte felmérésben a maffia irodalmi kártevéséről: ő is az irodalompolitika révén a furor extirpandi áldozatául esett.
KL Vajda Endrével ti összejártatok?
Hát – „összejárásnak” éppenséggel nem nevezném; tán kétszer voltam abban a különös udvari lakásban s ez elég volt, hogy elmenjen a kedvem tőle. Feszült ingerültség volt a levegőben s Bandi mintha megfélemlítve surrant volna erre-arra, a fal mellett. Becsempészett abba a tágas hodályba, amely az ő „szobája” volt; de hogy hol írt benne – el nem gondolhatom. Körös-körül a fal mellett és középen is, állványos könyvpolcok voltak roskadásig tele az „áruval”, a közhely-sorozatok mellett könyvritkaságok, első kiadások, elzevirek, bibliofilíák stb. Inkább egy könyvkereskedés belső raktárához hasonlított, mint dolgozóhoz, de sehol se szék, se íróasztal. Bandi titkos álma az volt, hogy egyszer, ha elmúlik a kommunizmus, majd könyvesboltot nyit. Ebből beleszimatolhatsz az akkori légkörbe: a kommunizmus hivatalosan még nem volt sehol, Dinnyés Lajos volt a miniszterelnök és kisgazdapárti többség volt a nemzetgyűlésben – de már érezni lehetett, hogy a Rákosi-korszak itt van a nyakunkon, és a sztálinizmus csak sohanapján múlik el. De ha én, hozzá nem is, annál többet járt hozzám Bandi s azonfelül gyakorta találkoztunk Ilonka néni „szalonjában”: vele és még sokakkal másokkal –
KL Ilonka néni „szalonja”? S az meg hol volt, mi volt?
Haj! Lorcsikám. Kérdéseddel ábrándossá teszel s bárcsak megszánna odafentről Szindbád s kölcsönadná pennáját-kalamárisát. Ilonka néni és „szalonja” olyasvalami, amiről megint csak egész regényt lehetne írni vagy olyan terjedelmű románcot. Ilonka néni hajlott hátú, idősecske néni volt, jó hetvenes, mézes szavú, mosolyos tekintetű és egy kissé, nagyon távolról, lelki-rokona volt Édesanyámnák és mindama keveseknek, akiket úgy tarthatni számon, hogy nagyobbak, mint a szentek, mertmivel önodaáldozásuk mellé felveszi másodikul a névtelenség/jeltelenség fogadalmát s nincs az az Aranylegenda, amely emléküket iniciálék cirádájába foglalná: jeltelenek/említetlenek. Pedig Ilonka néniről is írhatta volna a Hét költője, hogy „leánykorában járta a minétet” – de reumás lábbal nem hogy táncolni: imbolyogni is alig lehet s ilyen imbolygós volt már az ő járása, bocsánatkérő mosollyal ha meg-megragadta a legközelebb álló karját – hogy néznék el múló szédüléseit.
Ilonka néni a „látástól vakulásig” diszciplína híve volt, bármit csinált, azt látástól vakulásig csinálta s hogy mint oldotta meg időben?… bár három műfajban is jeleskedett. Az első: női szabósága volt s biztoskezű ollókezelése, ahogy a muszlinbársonyba belevágott, szabásmintáinak bátor krétarajza nyomán – az maga művészet volt. Boldognak mondhatta magát az az újgazdag feleség, aki beajánlásos alapon, Ilonka néni szalonjáig eljuthatott s megvárhatta, hogy rákerüljön a sor. A második: hogy irodalmi szalonja is volt s ez is tündértudományához tartozott, hogy a kettő egy volt, egyszerre irodalmi szalon és szabószalon. Maga a szalontulajdonosnő nemcsak varrógépnél: az olvasósarokban is a szemén járt, mert rengeteget olvasott, mindent-és-mindenkit ismert, nemegyszer magát a szerzőt is, személyesen. A harmadik: az istápolás. A jóság gyakorlása. A szíveslátás, a tea-kávé készenlét, az édelgős társalkodás, mely magvas volta ellenére sohasem volt évődés-tréfálkodás híjával, és sohasem süllyedt a bájcsevely színvonalára. Hogy ezt a három, egyenként 24 órás aktivitást: e 72 órát a nap 12 órájában hogyan fejthette ki az ő korában – ezt a kegyelem közremunkálása nélkül elképzelni sem lehet.
KL Merre keressük Budapest térképén?
A Lajta Béla-féle szecessziós-klinkertéglás remek, a Vas utcai kereskedelmi iskola tőszomszédságában, egy csigalépcsős, százesztendős, neoklasszikus ódon bérház első emeletén volt a szalon. Mint nem ide tartozót, meg sem említem, hogy klientélájában bankárnék-miniszternék avagy a sarki vendéglősné egyszerű lánya ugyanabban az elbánásban részesült s mindannyiuknak ő volt a lelkicéző asszonybarátnéja, tanácsadója, szemetesládája. De az már nagyon is idetartozik, hogy ugyanígy istápolta a szalonjában megforduló irodalmárokat is, Ambrózy Ágostont, Vajda Endrét, Tersánszky Józsi Jenőt, Kodolányi Jánost és sokakat másokat. Hiú fajta vagyunk és semmivel nem lehet levenni bennünket lábunkról úgy, mint ha valaki mindjárt legújabb könyvünkre tereli a szót, melyet nyilván olvasott, hiszen idéz belőle, miközben habos kávéval és habos teasüteménnyel traktál – mert ha csak ennyiből állott volna az az „istápolás”! De Ilonka néni akkor is iparkodott megértő lenni, amikor valamely ágrólszakadt író kiöntötte szíve-bánatát: meglelte lelki párját, de olyan lakása nem lévén, nincs hova vinnie…
KL Hát ebben is segítségtekre volt?
Nekem? Soha. És másnak se. Vedd tudomásul. Az ő lelkén ne is keress, mert nem lelhetsz ilyen makulát. Mindössze megeshetett, hogy a nála állandóra ottlakó unokahugincája ha nem volt otthon és a háta mögött elintéződvén, bizonyos párocskák oda fel-és beosontak, hát… Arra mérget vehetsz. Hogy ő nem nézett oda. Ámde ha akarnám, ez az ő unokahugincája külön fejezet volna, másik regény s tán emennek amaz csupán egy fejezete, hogynemondjam expozíciója –
KL Titokzatos vagy –
Nem én; csak tartom magam a stílusromantika szabályaihoz. Tudnod kell ui., hogy a szalonban mindig volt öt-hat bábu, kecses-begyes bábuk, éspedig, s a Genius Loci már olyan, hogy a Hely Szelleme igazodik a Hely Ízléséhez, a kecses-begyes bábuknak hát-alfelén dundi popó is tündökölt s e próbabábuknak az „Ilonka Szabószalonban” megvolt az a szerfölött meghökkentő sajátságuk, hogy nem mind volt élettelen-s-esztergált egy-lábon álldigáló, volt közöttük élő is s ezek egyike volt Erzsikénk, Mindnyájunk Erzsikéje, aki úgy volt „géppuskakezű lány”, ahogy akkoriban „géppuskalábú lánynak” tisztelték a filmvászon tánckirálynőjét, Eleanor Powell-t. Erzsike úgy gépelt, hogy az Országos Gépíróverseny ijedtében szétszalad, ha ott megjelenik, olyan hors concours verte.
KL Kezdem sejteni az összefüggést…
No ládd! Erzsike mindenben fiatalon megkettőzte nagynénjét, Ilonka néni dupluma volt, ha nem volt gépelnivalója, a szabószalonban próbált-varrt-szabott, ha nem volt szabnivalója, körülkínálta a kávét és megállapodott Kodolányival, hogy mi lesz a baráti taksája a vaskos regénykézirat legépelésének. Az üzleti levelezést utálta, a vele alkalmatlankodókat Erzsike úgy kirúgta, hogy a lábuk se érte a földet s a lépcsőházban csiga alakban karikáztak le a taknyukon. S ha kellett, felpróbálta, amit épp szabott. Erzsike, a virgonc elevenségen kívül csak annyiban különbözött a krétai tanagra-szobroktól (amelyekhez különben hasonlított), hogy mindig szerelmes volt. S hogy kibe? S szirupos-szentimentális lelkének ki-s-mi volt az üdvössége? Ha én azt tudnám! Az irodalom; az irodalmárok; a vágyolgás; a „Nagy Ő” várása; szerelmes volt a szerelembe: az epekedésbe, az utána-való bánkódásba… Le sem tagadhatta (mert váltig azt próbálta), hogy vad erotika ágaskodik benne s ezt oly ügyetlen-átlátszóan fojtotta el, hogy csak a vak nem sejtette sárlását, mert úgy szemérmelt, mint a kancacsikó. Csodálatos lehetett az ágyban – ennek tudója nem vagyok, s inkább arra gyanakszom, éjszakánként nagyokat sírt magányosan s úgy szenvedett, mint a jószág. Fáradt mosollyal, sovány vigaszként fogadta, hogy hány írófeleséget sikerült féltékennyé tennie, hol a róla elmondottak, hol a dzsungeltávírón továbbított pletykák alapján és ebbeli jó hírét, strucc-avagy-kócsagtollként rátartian tűzte – istenem, hová is: a kalapja mellé vagy a fenekére, mint a revűben a lányok, a Folies Bergères színpadán…
KL Én meg azt hittem, annyi volt a facér gépírónő, hogy csak füttyenteni kellett. Hát nem volt riválisa?
Erzsikének, riválisa? Hova gondolsz. A kínálat az államosítások után megélénkült; de akkor se „füttyentettél”, hanem elmentél a munkaközvetítő állami irodájába a Párizsi Bazár fél-és-első emeletén (ha jól emlékszem) – ahol tolongtak a hirtelen munkanélkülivé vált, szerencsétlen úriasszonyok. Mind akkor kezdte a gépelést tanulni gyorstalpaló tanfolyamon és idegbajt kaptál, ha leültél próbát diktálni neki; olyik elesett állástalan azt se bánta már, ha arra a „jó kiállására” a bájaira buknak és nem a pötyögtetésére. Erzsike pótolhatatlan volt s a szalon íróklientélája tudta, miért ragaszkodik hozzá. Mert hogy művelt, olvasott ifjú hölgy volt, aki ismerte írásaikat, rámutatott a kéziratban a kapkodásra, a magyartalanságra (ami magyar írónál mindig akad), az alanyzavarra s mondhatni felért a kontrollszerkesztővel. Rászorultak? Ki voltak szolgáltatva neki! Volt író, aki két ujjal-s oly lassan billegette, hogy már ránézni se szeretett s utálta írógépét: minek is vette?! Volt, aki röstellte más előtt, hogy olyan kezdetlegesen gépel. Volt finomista, aki fennkölt elméleteket gyártott arról, hogy a tollat fogó kézen át a „szellem” közvetlenül belefolyik az Írásba, míg ha gépelsz, a billentyűkön „fennakad a lélek” és a vers kihűl. A többség arisztokrata gőggel csak-azért-is kézzel körmölt, megvetve-és-lenézve azokat az író-trogloditákat; akik szakmányban verik a gépet (ehhez az iskolához tartozott Robert Graves is – még nem tudhatták, hogy egyszer felvirrad a szövegszerkesztők korszaka, meg hogy aki azt kezelni nem tudja, valaha még az ismérve lesz a magasabbrendű analfabétizmusnak) – és mind e csupa-gőg fennkölt teóriák hívei szörnyen rászorultak Erzsikére. (N. B. Magamban az én három Erzsikémet számoztam, mint a királynőket, hogy megkülönböztessem őket; Sz..ó Erzsike volt az én Első Erzsébetem – szemben Második Erzsébettel, ki nekem volt (második börtönöm után: idősebb hölgy és könyvmoly, aki az átnevelőregények propaganda-idiótaságain hangosan derült); hogy Harmadik Erzsébetünkről ne is szóljak: B-y István börtöntársam jövendőbelije volt, P-y Erzsike; emigrálásom után ő volt az, aki légilevél-hártyapapírra gépelte opuszaimat Édesanyámnak s azok beköttetve, el is jutottak hozzám, ide Londonba)… Ám ez még odébb van, most még a Vas utcai szalon írókat istápoló nemtőjéről beszélünk, az elsőről, aki polgári nevén Sz..ó Erzsébet volt…
KL De te, aki húszéves korod óta vered a gépet és még verset is gépen írsz, te csak nem vetted igénybe?
De igen. Nekem volt csak igazán nélkülözhetetlen. Mert amikor más kereset híján ráfanyalodtam és fordítói nagyüzem lettem, Erzsikém nélkül sohasem tudtam volna tartani azt az iramot: a könyvel a kézben én fel-alá sétálva és az írógépnél Erzsike, a Géppuskakezű Lány… Te! Három-négy nyomdai ívet levágtunk fél nap alatt.
KL És hozzád jött?
Én voltam az egyik, akivel kivételt tett és „házhoz jött”. A másik: Füst Milán. Milán bácsinak mindent ő gépelt s természetesen torlódás idején is őt illette meg a jus primae noctis. Az övét előrevette s mindenki más azután következett. Se vége se hossza nem volt Ilonka néni „szalonjában”, Erzsikével, a kimagyarázkodásnak, a szemrehányásnak, az elígérkező ígérgetésnek, és a határidő-tologatás, az Adott Szó megszegése felhánytorgatásának; és mindezt egy olyan selypegő, ódonkodó, negélyes és stilizált nyelven, amelynek teátralitását a résztvevők maguk is kacagták, de élvezték egyszersmind, mit sem törődve, hogy csak a toronyparókák hiányoznak meg a drótkosaras rokolyák, és felcsaphatnának a Kényeskedőknek. S amíg mulatságuk telt e játékban in molieribus, túltették magukat a külvilág le-lecsapó villámain, a kirakatperek úgy viharzottak el ablakuk alatt, mint a porkavargás a sütő Nap pászmáiban; s ahogy a hármas funkciójú „szalonnak” íratlan szabályai, elfogadott etikettje volt, úgy voltak napirenden a privilégiumok és precedenciák körüli kényszeredett viták, szóharcok s bizony előfordultak sértődések is, és volt úgy, hogy a törzstagok megpróbálták eleve-kigolyózni az új „beférkőzni-próbálkozó” jelentkezőket, pl. amikor Kovai Lőrinc jól gépelő felesége megbetegedett és a szalon meglátta Kovai hóna alatt valamelyik új „történelmi” regényének vaskos kéziratát: elfogadását felhördülés, majd visszaküldés követte és Kovai halálos megorrolása… Ám a Belső Körben mind e zsörtölődéseknek élét vette, hogy a társalkodás azért mindvégig a széptevés, az eltartott kisujjal fogott teáscsésze kavargatása közben az elkapott kacér tekintet és a megenyhülő durcás mosoly: a vitrinben aranyló nippek és a biedermeier zenélődobozos világának zsongító tánc- és illemtana szerint történt.
(10) Folytatás: (IV)az Újhold végtelenbe vesző visztái. Oroszlánkörmök, oroszlánbőgések és robosztusabbnál-robosztusabb tehetségek: arszlánok, akikről csak könyvet lehetne írni – s nem így, apercükben elintézni… (V) az Európai Iskola varázsbarlangja s belőle a képzőművészek áradása – azok szerfölött tarka visztája. Mezei Árpád, Pán Imre, Gegesi Kiss Pál – és az etceterá-ban: Tábor Béla és Szabó Lajos. Az iskola irodalmi sublódja: Weöres/Szentkuthy/Hamvas/Határ. (VI) A nyüzsgés legérdektelenebb visztája: Kovai Lőrinc, Keszi Imre, Hollós Korvin Lajos, Illés Béla, Háy Gyula, Veres Péter és – last but not least – Darvas József. Közbevetés: árt-e a recényírói ihletnek a fenyegetettség? Pl. ha alatta, miniszteri rangban olyan regényírótárs lakik, aki ácsingózik lakására.
L’histoire des peuples soumis au despotim n’est qu’un reciul d’anecdotes.20
CHAMFORT
KL A múltkor említetted, hogy könyvvel a kézben, fel-alá járkálva diktáltál és váltott gépírónőkkel fordítottál. Sokat fordítottál? És miért? Hát neked az újjáépítés mint építésznek nem vette hasznát?
Mint építész, egy-két kivételtől eltekintve, már nemigen működtem, bár rajzkészségemnek sokszor láttam hasznát s majd még arról is beszámolok: plakátjaimról, kiállítási pavilonjaimról, működésemről az UNRRÁBAN. S hogy miért nem eredeti írásaimmal házaltam s hogyan kényszerültem bele a fordítás taposómalmába? Lorcsikám: egy szúrásod van…
KL Fatális összefutásod Gerő Ernővel és annak messzeágazó következményei…?
Nyertél. Voltaképp két ízben megtörtént, hogy hivatalosan is irodalmi non-person – Nemlétező Személy lettem, noha ezt nem dobolták ki a piactéren. S valahányszor megszorultam: ez maradt. Hirtelenében. Több nyelvből fordítottam s fordítanivaló mindig akadt (s hogy ne is mondjam: akárcsak Göncz Árpádnak – még a börtönben is). Egy ízben, még az elején, szörnyen meg voltam szorulva. Épp akkor jött haza Szendrő József a hadifogságból: régről jó cimborám s nemcsak a Duda Gyuri-időkből, amikor a népligeti színkörben elvitték a „tömegnek” a proletkult-Molière-t, de sokkal előbbről. Igen megörültünk egymásnak s ő, látva lelombozott állapotomat, mindjárt segíteni próbált. Három év hadifogság alatt hogy ne tanult volna meg oroszul? Odaadták neki Sztanyiszlavszkij Harminc Előadás című vaskos kötetét s ő azt menten átjátszotta nekem. Négerként fordítottam e fellengzős, tudálékos előadásokat, amelyekben sokkal hosszabb orosz lére eresztve nem volt egyéb, mint amit Diderot már egyszer elmondott volt. Ő is jól járt, én is: felezkedtünk. Megakadt a szeme rajta Zilahy Lajosnak, s egy alkalommal, amikor egy „tengerparti” eszpresszóban, két asztallal odébb, a kávéját kavargatta/zsömléjét ropogtatta, Lajos bácsi odaintett s én átültem.
– Nem is tudtam, hogy te fordítsz oroszból.
Zilahy Lajos akkor a Szovjet-Magyar Társaság elnöke volt s a Társaság a Rákóczi út egy mellékutcájában székelt, egy olyan palotában, amelyet egykori arisztokrata gazdája nyilván magának építtetett. Idézést kaptam: „Határ elvtárs… fordítás-ügyben… stb.” Építésszívem megdobogott: Lorcsikám! Az első emeleti nagytermet! A fejedelmi főlépcsőt! A tükör-előttem-tükör-utánam szobasort! A bronzarany kandelábereket! Végre megláthatom belülről a híres-neves palotát!
KL Tudom. Az eredetileg a kisebbik Károlyi-palota volt.
Hát azt hiszed, valaha is betehettem a lábam s csak a szélfogóig is hogy eljutottam? Jó esztendeig jártam oda, de soha belőle semmit nem láttam (Lajos bácsit se – csak negyedszázaddal később, New Yorkban). A kocsifelhajtó kapualjban, oldalt, volt egy alacsonyra helyezett kiadónyílás. Annak az ablaka feltolódott, a nyíláson kinyúlt egy kéz és kiadta az anyagot – bevette a készet. Soha arcot nem láttam, hangot is alig hallottam. A fordítmányoknak nyomtatásban elenyésző töredékével találkoztam. Igaz, fordítottam 25 szovjet egyfelvonásost s ez jól jövedelmezett: 56-ig a posta időről időre kerek összeget hozott. Országszerte játszották. Ez volt a tantiém. Kaptam pompás régi anyagot is; pl. Nyekrászov múlt századi költőfejedelem verses dramolettjeit: olaszországi utazásának lírai csapadéka, semmi köze sem oroszsághoz, sem Szovjetunióhoz – az olasz commedia dell’arte levegője lengi be. Ezeket is, mind, megverseltem-átköltöttem. Nem tudok róla, hogy megjelent volna; váltig fájlalom, hogy a gépirat elveszett. Egyszer vaskos paksaméta sokszorosított anyagot adtak: „Kortársak Majakovszkiról”. Még le se fordítottam, a megemlékezés-gyűjteménynek, mint könyvnek, kitörték a nyakát: hol ennek, hol annak a „kortársnak” találtak alkalmatos, ráillő szerepet valamelyik konstrukciós perben s mire kettőig számoltál volna, a kontribútorok többségét elnyelte a Gulág Szigetvilága… Hogy megszorultságomban mi minden tücsköt bogarat össze nem fordítottam, a Széchényi Könyvtár számon tartja – én nem.
KL És nem volt akadály, hogy non person vagy?
A Szovjet-Magyar Társaságnak nem, a kiadóknak meg mégúgy se. Rákényszerültek erre a „szkizofrén” hozzáállásra, mivel szlávisták kevesen voltak s még kevesebben. azok, akik „minőségi” fordítással szolgáltak. Így azután szemet hunytak afelett, hogy „megjegyzett ember” vagyok, sok esetben nem is igen tudtak róla s volt két-három év kegyelmi idő, amikor a demokrácia szélárnyékában mindez majd hogynem feledésbe merült.
KL Vagyis írhattál, publikálhattál?
Élhettem! Lorcsikám! Annyi börtön, annyi háborús esztendő után! Nem kellett se szesz, se narkótikum, hogy megmámorosodjam tőle s a permanens életmámornak e felfokozott állapotában belevetettem magam a nyüzsgésbe s házibuliról házibulira járva, új-meg új barátságok, baráti körök visztái tárultak fel előttem. Talán ahogy Hemingway, posztumusz művében, A VÁNDORÜNNEPBEN párizsi fiatalságának meg-megújuló mámorát leírja – olyan volt bennem is a vér eufóriás tombolása, örökös körtáncra-kerekedhetnék s az is, vándorünnep; s hogy el ne túlozzam már, de az átérzésnek ez az intenzitása mondatta alkalmasint a Poeta Laureatusszal 1809-ben, amikor Wordsworth leírta, a forradalmi Párizsra emlékezőben: Bliss was in that dawn to be alive, / But to be young was very heaven! Üdvöz öröm volt élni ama hajnalon – de fiatalnak lenni: maga a Menny!.
KL Vonjuk le ebből a megszépítő messzeséget… hány évet is?
Vonjuk le. Az a Darling Eszpresszó a Bölcsészkar tőszomszédságában, 43-44 éve: vagy csak kitalálom, vagy káprázom –
KL S ez melyik baráti kör visztája volt?
Az Újholdé. Nem akarom megismételni azt, amit Kenyeres Zoltán, róluk, a GONDOLKODÓ IRODALOM-ban már sokkal kompetensebben megírt, sem azt, amit jómagam DE NOBIS FABULA című írásomban közreadtam. Alakoskodjam? Adjam a gátlásost? Megmaradok a vallomásos hűség, a színigazság mellett. Újholdas soha nem voltam. Úgy vagyok vele, mint Pilátus, aki abba a Credóba ugyan bele nem került. Ennek több oka van. Az első, hogy Nemes Nagy Ágnestől Lengyel Balázsig a társaság, (utóbb „újholdas” gyűjtőnéven) 5-6, 8-10 évvel fiatalabb volt nálam. És ez abban a korban majdhogynem nemzedéknyi szakadék. A második: esztéta-kormányosuk, Lengyel Balázs és felesége, N. N. Ágnes a parancsnoki hídon Babits magasan delelő vacsoracsillaga felé vitte a hajót; költőik, Gyarmathy Erzsitől Szabó Magdán át, Rába György, Jánosy István, Lakatos István, Pilinszky János, Végh György, Darázs Endréig, Babits oltárán áldoztak, ki buzgó elkötelezettséggel, ki lazuló hittel. Prosateur-jeik közül egyre sem emlékszem, aki avantgarde kísérletező lett volna. Galsai Pongrác ösztönösen ódzkodott volna tőle és későbbi karrierje ebben igazol: Mándy akkori prózája belefért volna az Ezüstkor vonulatába. Gondolom, idegenkedtek mindentől amit ismerhettek tőlem s az is édeskevés volt. Végül azt se felejtsük el, hogy az Újhold mindössze nyolc számot ért meg s akkor a maffia a nyakát szegte (különös módon ma azok is ott csillognak-ragyognak az „újholdasok” pléiade-jában, akik annak idején instrumentálisak voltak „gleichschaltolásában”) – s ki tudja, ha lett volna belőle két évfolyam, talán a harmadikban, suttyomban, belesikeredem. Mindez mit sem zavart, soha becsvágyam nem volt, hogy akár folyóiratokban szétszórjam magam, akár hogy folyóiratot szerkesszek; csak a könyvet tartottam „igazi” megjelenésnek; de a Darling kézről esett, közel volt s mihelyt a társaság befogadott, nagyon hamar és oly igen összemelegedtünk, hogy azon sem csodálkoztam, ha testületileg felvonultak hozzám és a műteremben tartottak szerkesztőségi haditanácsot, vagy megajándékozták házigazdájukat és vendégeit az „újholdas” irodalmi est örömével.
KL Ismerted mindőjüket?
Kivétel nélkül. Kit közelebbről, kit távolabbról; kit – unásig; de volt úgy, hogy félreismertem, mint pl. Lakatos Istvánt, akinek „bursikó” modora vidékiesnek hatott és fogalmam sem volt sem arról, hogy ifjonti szájkelepe és kamaszos sutaságai mögött kiművelt városi lélek, jeles klasszika filológus és – és! – kiváló muzsikus rejtőzik. Csak egyszer kottyantsa el, hogy remekül zongorázik és nem ússza meg: szonátáztunk volna kivilágos-kivirradtig. A POKOL TORNÁCÁN című nagyverséből többet tudsz meg Pest ostromáról, mint mindenből, amit jómagam róla írtam; utóbb Cs. Szabó, 1974-ben, POKOLTORNÁC címmel modoros, derivatív prózaverseiből kötetet jelentetett meg, vagy nem tudva róla, hogy ez a cím már „foglalt”, vagy nagyvonalúan negligálva az ÍRÁS A PORBAN poétáját, akinek a bokájáig sem ér. Csak „messziről” ismertem Galsait (nem volt egymás számára mondanivalónk) és Szabó Edét (gátlásai lehettek, tán apró termete mián s bizonnyal bánthatta férfiönérzetét, hogy a tréfás kedvű lányok kacagva olykor majd ölükbe vették), no meg tán, Darázs Endrét, aki éretlenségével taszított. Szánnivalónak találtam, amikor a „csodagyerekként” tisztelt Darázs Endrét elnyelte a pártmaffia. Nem sok haszna volt belőle, továbbra is ügyesen faragva rímeit folyékonyan hazudott, s ennek más orvossága nem lévén, mint a tütü – ivásnak adta a fejét. Tragikus halála a szigligeti alkotóházban, 1971-ben sokakat felkavart, de utóélete e pártballaszttal befulladt s jóllehet „szesztestvér” volt, ami nálunk a zseniség egyik ismérve, hamvainak nyomát sem látom panteonunk plintoszán, a kultikus figurák kolumbáriumában.
KL Kiről vannak személyes emlékeid?
Mindenkiről. Izgalmaik, szerelmeik keresztbe-hosszába, ugratásaik-csínyeik, párkereső versenyfutásuk, feleségeik, ruhatáruk szűkössége, frizurák, borzas üstökök most egy-melaszban kavarognak előttem, s ha a könyv nem volna ugyanolyan önigazolóan egyoldalú, amilyen enciklopédikus, azt mondhatnám, Végh György háromkötetes önéletrajzi regénye (Mostoha Éveim – A Garabonciás Diák – Eszter) mindent elmond rólunk. Amikor elküldte – a dedikáció dátuma 1981. november 23. – eszembe jutott ő maga s nem is egy: két kiadásban. Először ahogy utoljára láttam, hatvanévesen. Mártával, a feleségével jött; itt ült a kerti zeneteremben, és akkor még csak fenyegetett vele, mert már megvolt a kézirat, hogy majd „bombaként robban” és az arcukba freccsenő repeszdarabok megtorolják mindama bántásokat, amiket „a bandától” elszenvedett; majd belemelegedve, hangja megcsuklott és férfikönnyeket sírva panaszolta, hogyan „férfiatlanította meg” és mint tette erkölcsi nullává Mándy Iván, róla szóló regényével, a FABULYA FELESÉGEI-vel. (De – auditur altera pars.) Ám ezzel egyidejűleg megjelenik úgy is, fiatalon: „Auguste Corbeille” („Kaska Ágoston”?), télen-nyáron ugyanabban a körülkanyarított fekete lebernyegben, mely egyúttal éjszaka takaróul is szolgál, széles karimájú fekete „művészkalapban” és nyakában az elmaradhatatlan sállal, mint a hőstenor, aki félti a megfázástól hangszálait. Emlékszem tőle el-elcsapongó múzsájára, Eszterkére és lengenádszál akkori felesége is felbukkan. Cérnaszálhangú oroszlánbőgés volt az egész ember s gőgös-bohémesen mindenkor tudatában annak, hogy ekkora oroszlánkörmökkel megengedheti – végig, igazán, soha nem olvasta se Verlaine-t, se Rimbaud-t (meg is írja és tulajdon szájából hallottam): legyenek megtisztelve, ha őseiként emlegeti őket. Magánkönyvtár nem volt tőle biztonságban; mert ha nem is akkora raktárral, mint Vajda Endre, de ugyanolyan szakértelemmel – ő is könyvekkel házalt-vigéckedett, abból élt és könyvrakaszon aludt, mint elregéltem volt, ahol Kruspér utcai albérletét emlegetem. Nem szeretetlenül mondom, de mindenki megérte a pénzét e kompániában, így ellenlábasa is, Mándy Iván: világéletében örök fanyalgó volt és az is maradt – de nem írásaiban, hiszen mesterré érett; és különben is, elszeretni egymás hódításait, avagy respektíve elhódítani egymás szerelmeit: mikor volt bűn ez, ebben az életkorban? Ki köthet életbiztosítást, hol? kinél? – az ellen, hogy írótársa nem használja fel vonásait, életgöröngyeit, és nem gyúrja bele egy kajánul megrajzolt portréba, amely felerészben kulcs és felerészben regény…?!
KL Így hát te a FABULYA FELESÉGEI körüli kontroverziában semleges vagy?
Több-mint-semleges. Nem vagyok supręme arbitre semmiben; s amúgy is: mi átköltözünk az árnyak birodalmába („Auguste” már ott van) s ami ittmarad utánunk – írásaink új életet kezdenek: nélkülünk. Az is odavész belőlünk-és elenyészik velünk, ahogyan egymást láttuk. Mert pl. egészen másképp látta Illés Endre a szerfölött tehetséges Gyarmathy Erzsébetet, akit undorogva fel-felkeres és Naplójában mindegyre fitymál, de az én emlékezetem szerint elepedett érte s féltékenység gyötörte, a költőnő szeretőinek neve hallatára. Jól ismertem őt is és elválhatatlan barátnőjét, Zimándy Zelmát (fölvett név) – a színeművésznőt, kiről majd alább.
Gyarmathy Erzsébet csillaga mellett rivális fénnyel ragyogott Szabó Magda költészete – magánakvaló, csöndes fájvirág volt akkortájt, s vagy természettől sápadt volt, vagy valami „tüdőfolyamatára” panaszkodott (ha emlékezetem nem csal); mindenesetre maga sem sejtette, hogy hűtlenül elhagyja a lírát és regények során át andalító nosztalgia-prózájával szoktatja magához rajta-csemegélő, hatalmas olvasótáborát. Miért e szakítás a költészettel, faggattam egyszer, miért volt e törés? A vers leírhatatlan idegizgalommal járt – hangzott a lakonikus válasz; mintha tűrhetetlen hasogató arcidegzsábát hozott volna fel okul. Elgondolkoztam rajta. De Gyarmathy Erzsébet később Franciaországba távozott, ahol egy ideggyógyintézet nyelte el; Szabó Magdát pedig alkati váltóállítása utóbb elvitte a széppróza felé – csak Nemes Nagy Ágnes tartott ki egy-életen át mindhűségesen a lírához és Babitshoz egyaránt; különben is, borotvaéles intellektusa, jó judíciuma és határozottsága, mely a férfiakat is meglepte, utat nyitott neki az Újhold középső, magasabb támlájú széke felé s mellette mindenki jobbadára konzultatív szerepet kapott. Jómagam is, mondhatni, mindhűségesen kitartottam eredeti megérzésem mellett, s ma is úgy érzem, Ágnes lírája engem igazolt. Hogy kitartásával, formaérzékével, az „egyedül-üdvözítő” szó keresésével és robosztus tehetségével két riválisának feje fölébe nőtt.
KL Nem tapintatlan, ha rád kérdezek: te magad nem próbáltad egyiküket se leütni partnereik kezéről?
Lovagiatlanság volna utólag kisemmizni akkori Gyönyörű mivoltukból! De – Lorcsikám! – Gy. Erzsit (aki, mellesleg, orvosságokon élt), „leütni” Somlyó György kezéről, aki épp akkor zárkózott fel a pártmaffia mellé..?! Ágnest leütni a fiatal cigányprímásra emlékeztető Lengyel Balázs kezéről, akivel igaz szerelemben úgy összeforrott, hogy őket öröm volt nézni…?! Az én erotikám iránytűjét mindörökre betájolta ismeretlenségében-is-felejthetetlen dajkám, és nem költőnők tehetsége-teljesítménye, frufruja, „patchouli”-ja szerint bolyongtam-tájékozódtam a szerelem dzsungelében.
De hogy szót szóba öltsek: nemcsak én voltam kültagként állandó törzsvendég az újholdas Darlingban. Gyakorta feltünedezett Jékely Zoltán is, akihez hosszan tartó barátság fűzött s őt aztán igazán nem lehetne érintőleges apercükben elintézni. Mert ahogy innen, ebből az égrelátó távolságból egy nemzet nevezi „Sanyikának” Csönge szülöttjét, úgy becézheti egy ország, ma már, „Zsolinak” Erdély ivadékát: csillagok ők s felettünk keringenek, ki-ki a maga külön szférájában. Testi-lelki jó barátom volt, ismertem minden piedesztálját s azon az imádott Imágót, aki Szűz és szűztön-szűz vaginája Illethetetlen, mert Zsoli varjúlábú szerelemember volt, Minnesänger, Trubadúr, és örökké ezt kergette-zavarta: boldogtalanságát. A szerelmi szolgálat reményteli boldogtalansággal és verstömjén-füstöléssel jár, s ez a magával évődő, öniróniával emlegetett boldogtalanság ugyanúgy lényéhez tartozott a zsigereiben, mint az, hogy Szívének Megbolondítója vele elmulatva s őt csak bolondítva: valaki mással „járt”, hogynemondjam, valaki kurvincája volt. Mit sem gyanítva s mintegy elfogadva ezt az eleve-felszarvazottságot, Zsoli napjait, a nap minden órájában ez a bolondéria töltötte be, s ha a szerelem illatár – hát ő feltartott cyranói Orral járkált-keresgélt nyomról nyomra ebben az illatárban.
Ám szellemi alkatának ez csak egyik felületi rétege volt, a mélyrétegekben a költő-személyiség igazi telére, a lelenci lét felérzésétől, kozmikus magunkrahagyatottságától a krizeológus Rettentő Látásaiig ezer minden; elegendő, ha AZ UTOLSÓ SZÓ KERESÉSE című nagyversére utalok, születésének mondhatni szemtanúja, és azzal hízelgek magamnak, hogy első olvasója voltam. Elkísértük egymást életutunkon jó darabon, amíg Ötvenhat el nem szakított. Másodszori bebörtönzésemkor (1950. január-1952. szeptember) Zsoli verset írt ELÉGÍA EGY RABHOZ címmel, a 12 négysorosból hadd idézzek három szakaszt:
|
Tavaly meglátogatott a műfordítók doyenje, Mészöly Dezső, aki Zsolinak közeli barátja volt és összejárt vele. Hogy halála előtt felkereste volna és állítása szerint tőle magától hallotta – az Elégiát, 1952 tavaszán, rólam írta. A megindító közlés meglepett, de nem ingatott meg abbeli hitemben, hogy a vers valójában közös barátunkról, K. Gy. L.-ről szól, aki 1948-ban gépegységek export-importőrje volt és svájci útja alkalmából egy levélen – melyet szívességből Bázelben kellett volna postára adnia – lebukott. 15 évet kapott, büntetését Vácott töltötte; ma Bécsben él s jómódú öregúr, de még ugyanazt csinálja – noha nem kéne már – akárcsak én, – de nem tudja abbahagyni – akárcsak én. Ötvenhat után többször közvetítette gyér levelezésünket Zsolival: Zsoli félős volt s váltig azt hitte, postáját figyelik.
KL És figyelték?
(Jótól kérded.) Kötve hiszem. De kanyarodnánk vissza üstölvést e kis kitérés után oda az időben, amikor halküóni hangú költőnk, Zsoli, Vajda Bandi és jómagam mint tiszteletbeli újholdasok, együtt ültünk a Darlingban, melyben alig lézeng vendég s mi, az egyetlen ablak melletti asztaltól, ahonnan rézsút kilátni lehet, a Múzeum körúti forgalmat figyeljük. Darvadozott a Darling, lehervadt az Újhold, a kirakatperek egymást követték, a szalámipolitika henteskése kíméletlenül szeletelt, és a tegnapi társutasok, akik még – bőrüket mentendő – torkukszakadtából együttordítottak a farkasokkal, ma már valamelyik konstrukciós perbe beutalva-s rájuk osztott szerepükbe is beleverve, beismerő vallomásban tárták a világ elé-és színezték özön bűneiket: a tegnapi közutálat korifeusai a holnapok részvétért esdekeltek – hogy érettük vajha édes-mindnyájunkat fogná el a közszánalom… Megszülettek a sírversek.
KL A sírversek?! Hogyan?
Így, ahogy mondom. Hogy hány eszpresszóasztalnál és kik, még-mások, másutt, a költők közül, azt nem tudom. Szívesen átengedném az elsőséget, de az a sanda gyanúm, hogy annak az onusza immár rajtunk marad, mi kezdtük el annál a Darling-asztalnál, mi hárman, míg Végh Gyurkával quatrumvirátussá nem bővültünk; kapásból irkálva-rögtönözve, mi „dobtuk össze” az első négy-öt tucatot, a többi, százával, jóval utánunk következett. Igaz, mint a bumeráng, a magunké is vissza-visszajutott hozzánk, de már ügyetlen-kaján hozzátétekkel, lógó pótsorokkal, kínrímekkel – az már jobbadára a „civilek”, a fűzfapoéták műve volt. Utóbb a sírversírás ragálya. elharapódzott és a közéletről vállalatokra, közületekre is átterjedt.
KL Látnivaló, hogy ide-oda csúszkálunk az idő-vonalzó mentén; hiszen a bealkonyulás, a szalámi-politika és a fordulat éve jóval később volt: ez már a 48–49-es évek sanyarú közhangulata –
Igazad van; csússzunk vissza tehát az idő-vonalzó mentén és kezdjük újra, a negyedik körrel a nagy nyüzsgésben, amely magában is több baráti körre oszlott, s nyugtalanítóbb visztáiban olyannak hatott, mint valami barátságos, dantei malvebolgia (Babits „rondabugyornak” fordította – de ne érts ezen, vagy ne csak azt érts, esztétikai rútságot), nem időzünk az Európai Iskolánál sokáig; nem azért, mert a felvezető három gurutól eltekintve domináltak benne a képzőművészek, s amit erről el akartam mondani, azt megleled DE NOBIS FABULA című írásomban (a RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET III. kötete: AZ IGE IGÉZETÉBEN, 113 oldal; Aurora könyvek; London 1990) – és a második avantgarde generáció őskereső emlékezetében, kegyeleti cikkekben monográfiákban, az emlék a többszörösére dagadt annak, amekkora a jelenség maga volt. Az „Index” a folyóirat s a röpirati kiáltvány keresztezése lett volna, de egyetlen lap volt félbehajtva: 4 „oldal”; 24 „szám” jelent meg belőle. Könyveik apró, tizenhatodrét füzetek voltak inkább, annak is mindössze két ív; a nyomott tükör parányi, nyomdai „n”-ben: egy nagyobbacska cikk. A sorszámot megduplázták, hogy egy-egy könyvnek nagyobb „melle” legyen: 1-2, 3-4… Az utolsó kötet (G. Kiss Pál: A Formáról) sorszáma 13; igazában a 6-ik kötet. Nem vitás, ha az országban tartósnak bizonyul a demokrácia, nem egy, de fél tucat, az európásokhoz hasonló tömörülés keletkezett-és-rivalizált volna egymással; de így, a mi egyetlen árva Európai Iskolánknak rövid két évre szabták a történetét s bizony, a Rákosi-maffia jéghideg leheletére sokan ráfáztak és kurta levélben bejelentették kilépésüket (Szentkuthy Miklós levélben kérte – töröljék a névsorból). Mintha nem lett volna az ilyen és hasonló művésztársulásoknak a természete, az életműködése a torzsalkodás: aki a vonaltól „kileng”, nem áll be a sorba, vagy megszegi a kör esztétikai tíz parancsolatát, az „fegyelmit” kapva kizárják; Mándy Stefánia, Fekete Nagy Béla már az elején visszavonult, Kállai Ernő, Martyn Ferenc, Losonzy Tamás és mások az Iskolán kívül rendeztek absztrakt kiállítást, és ezért kitették a szűrüket; Rozsda Endre pimasz-gunyoros megjegyzéseket tett Pán Imre művészetvallására s hívő és hitetlen kis híja hogy össze nem verekedett. Az avantgard majd minden tömörülésének ez a standard behaviour-ja: először toboroz, aztán leterrorizál; aki nem azt „csinálja” (pepecseli-ragacsolja-vagdicsálja-szobrintja), amit tőle elvárnak, az renegát. És repül. Mindezt pedig a kiáltvány, az elméletgyártás, a hitvallás-meghirdetések, a sereghajtók esztéta-szóáradatának akkora hisztérikus csinnadrattájában, amelyben az ember a saját szavát sem hallja. Ez a fajta, a feltűnést, az érvényesülést hajhászó cirkuszi avantgarde már ilyen: mint az ördög a krucifixumtól – úgy irtózik a csendtől. A töretők zsivajában persze az igazi művész szinte elveszettnek érzi magát s megsínyli a mézesen csalogató megfélemlítést –
KL Mondanál művészbarátaidról valamit a körben?
Nem én. Minek? Az ítészek egymás szájából kapkodják a szót – róluk: s a művészek eleget beszélnek magukról. Típusaikkal találkozhatsz regényeimben, mert körükben mórálásomat titokban arra használtam (vagy használta velőállományom rögzítőberendezése), hogy írói krokikat, villámvázlatokat készítsek róluk, s e gazdag anyagból bőven merítettem. Hadd szólok inkább vezéralakjaikról, guruikról – aprószentjeikről a háttérben. S akkor már miért ne kezdenénk velük és a háttérrel.
Szabó Lajos és Tábor Béla VÁDIRAT A SZELLEM ELLEN című, 1936-ban megjelentetett munkájára valamelyest még ma is emlékszem. Egy olyan országban, ahol felfokozottabb az intellektuális érdeklődés és a bölcseletnek – a hiányjel/hiányszakasz helyett – hagyománya van, a könyv bizonyára nagy port vert volna fel; igaz, írásának tüze, ereje nem volt, de magvas mondanivalója (arról, hogy korunkban a szellem visszavonult a természettudományokba) sok mindenért kárpótolt. Tábor Béla Mándy Stefkát, a jeles költőnőt vette feleségül s még csecsemőkorából emlékszem frigyük gyümölcsére Tábor Ádámra is –, aki csecsemőszemmel felnevetett rám ugyan, de engrammjaiban el nem raktározhatott: ma egyik legígéretesebb költőnk-és-irodalmárunk. A sors iróniája, hogy édesapjának, Tábor Bélának, aki a sztálinizmus antipoduszán élt-és-gondolkozott: éppen neki kellett vajszigetet köpülni a lába alá hirtelen szerzett orosz tudásával, hogy éhen ne haljon – éppen neki kellett orosz fordítással keresnie a kenyeret, míg csak élt. Alacsonyka, törékeny fizikumú ember volt, Mezei Árpád egyik fegyvernöke s máig sem értem, hogyan sikerült kényelmesen berendezkedni valamire, ami több volt kétlakiságnál: alkalmasint maga volt a szkizofrénia, mint életforma. Szabó Lajos a vonzrokonság alapján unokafivére lehetett volna – filozófusként tisztelték-és tartották számon; akárcsak Kálnoky Laci, fél tüdővel vészelte át az „időket”, mint aki a fuvalomtól is fél, és szerénységében beérte a kengyeltartó szerepével M. Árpád mellett. Emigrációs korszakára esik virágba borulása: mondják, sok mindent beváltott abból, amit az én időmbe még csak ígért; írásai rokonszenvesek, már amennyit belőlük ismerek, de aszkétikus szövege nem él, nem lélegzik és gondolatainak átütő ereje nincs; Paul Klee nyomdokába lépve, grafikai anyag is maradt utána, melynek megítélésére hivatottnak nem érzem magam. Szegődtek ők Hamvas Béla nyomába is, és meg is csapta őket a Mester neoplatonizmusának a szele; de jobbadára M. Árpádnak ministráltak.
KL És Mezei Árpád, az európások guruja?
Főguruja, kérlek: mert az európásoknak szép számmal volt guruja-alguruja: ha épp áldozárpap nincs kéznél, a szerpap is megteszi, pl. a híres agyonbeszélő, Kállai Ernő (családiasan „Ubul”), vagy Gegesi Kiss Pál, a gyűjtő. Az Iskola Szürke Eminenciása Pán Imre volt, őgurusága s egyúttal a Művészet Oltáránál a főáldozár. Ritkán-és-halkan szóló, visszafogott-visszafojtott; ha a vitának egy ritka résében sikerült közbefurakodnia, elfogódottan és azt a keveset is megtorpanósan hagyta abba (mire nagy csendesség támadt) – mintha önmagától félne: az ünnepélyességtől és a szenvedélyességtől; mert ő tudta csak a legjobban, hogy leglelke-mélyén vulkánok lávája forr, s mint a titkok-titkának a beavatottja, a deresedő frizura és a szürke zakó egy világvallás fanatikusát rejti. S hogy e fanatikus mennyire bármikor kitörni kész, annak magam is tanúja voltam; persze csak ő hitte, hogy vallása mihamar a világra is kiterjed – ám a hit üdvözít; s amilyenekből épp elég szaladgál Párizsban, hiszen a franciáknál bejegyzett szekta – ő a Honban kivétel volt, afféle kuriózum.
Tételes hitét, tudva-nem tudva, az elaggott Bergson művészetvallásából merítette, mélységirányban Spinoza panteizmusával megspékelve. Messianizmus volt ez is, mely a vallások kihalásával-elnyugvásával a Művészet-Vallás szárba szökkenését/hajnalával vajúdó hasadását helyezte kilátásba. Millenarianizmus volt ez is, és megvolt a Megígértetett megváltója/megváltása: Krisztus helyett a szürrealista avantgarde csodaemberei, hívők helyett a vásznak-kollázsok, bejárható szobrok előtt hajbókoló hívők, a messziről, teljes testhosszal végigvágódva araszoló zarándokok: a Szeretet Megölelkezése a vásznak előtt, a tárlatokon. Mondjam, hogy Pán Imre volt az Iskola Spirituális Lelke? Nemcsak Amerikai úti villalakását adta – mert az ő villája volt az európások főhadiszállása, szelektálások, minitárlatok, haditanácsok, pronunciamientók, jövőbe látó műtörténeti előadások színhelye: minden pénzét az Iskolára költötte (ilyen összedobott zsebpénzekből adogatták ki az Iskola „irodalmát”); arról nem is beszélve, hogy festőnek-szobrásznak nyitva állt a háza: lelki-klinikát tartott.
KL Indulása? Előtörténete?
Hát nativitászon nem kezdhetem, nem aranylegendát írok. De annyit elárulhatok, hogy indulása és megérkezése az öröklét gyűrűjében ölelkezik. Mint költő, Kassák pártfogoltja-és-famulusaként nem is lehetett más, mint Kassák-epigon. Az Iskola sorozatának 10-11-es jelzésű, 32 oldalas versfüzete, a POKOLI SZÍNJÁTÉK tartalmazza első korszakának teljes termését. Hite elvitte világvallásának Mekkájába: 56-ban Párizsba emigrált úgy, mintha hazament volna, és mint jómódú műkereskedő fejezte be életét. A költészetét úgy hagyta abba, hogy nem hagyta: ismert szerzők opuszaiból sorokat kiszakítva és a szövegszeleteket egyberóva – e vendégszövegeket „verssé” ábdálta, majd messze eltartva, bizonnyal elragadtatva gyönyörködött e „mozaikvers” szépségében. Esztétalélek volt.
KL Így hát mégis Mezei Árpád volt az Európai Iskola szellemi vezére?
S hogy is lehetett volna másként?! Nem is fejjel, de árbocoszlop módjára magaslott ki a tömegből, mely árbockosár különös fej forgatója volt: ezerdioptriás szemüvegével kivilágított a messze tajtékra, búbos koponyáján borzas kefesörte haja valami bumfordi bájt kölcsönzött langaléta esetlenségének, és benevolens mosolyával akkor is olajat öntött a művészeti vizekre, amikor azok nem háborogtak. Összetett személyiség: filozófus, esztéta és pszichológus, de kivált mint esztéta jeleskedett-és számíthatott a nagyon is széttartó művészkompánia osztatlan figyelmére.
Orvosegyetemet nem végzett ugyan, de neurológiai tudása a szakorvoséval felvehette a versenyt. A bölcseletben tipológiánk ismert figurája s arcképcsarnokunkban is fel-felbukkan: a filozófus, aki birtokában van az arcanum arcanorum titkos iratainak, melyek feldolgozását s azok alapján, bölcselete kiépítését váltig ígéri. Hogy ígéretét beváltja-e…?! Polcain selyemmel átkötött vastag dossziék sorakoznak, amelyekre jelentőségteljesen oda-odavillan a szeme, társalkodásában pedig komoly eszmetörténeti jártasságot árul el: alaposságra törekszik, ezért gyűjt-kutakodik egy életen át, és ami ezer és egy jelből ítélve schopenhaueri terjedelmű alapműnek ígérkezik, azt – sajtó alá rendezi. Az ígéret jogérvényes, a régi héber inkunabulák fordítása, értelmi kihüvelyezése még tart, a sajtó mohó tudománykandisággal lesi a rendező kezeket. Jómagam a hívók közé tartozom, hogy a sokkötetes életmű egyszer igenis a nyakunkba szakad s ilyen értelemben üdvözöltem 80-ik születésnapján a New York mellett élő Filozófust, mint aki a jővőre előleget vett. Mezei Árpád mint esztéta volt a legtermékenyebb s ebben a szerencse is a kézére járt: összeismerkedett Marcel Jean francia szürrealista-művésszel, akit nekem ő maga „hadifogolyként” emlegetett, de sohasem sikerült tisztáznom „hadifogoly” státusát, ha egyszer tíz évet töltött Magyarországon és tökéletesen beszélt a befogadó ország nyelvén. Nem is voltak nyelvi nehézségeik, amikor a jeles szerzőpár megírta MALDOROR című monográfiáját Lautréamont-ról. A könyv a párizsi Éditions du Pavois kiadásában jelent meg és igen jó sajtója volt, a kötetre Yves Tanguy és Maurice Nadeau is felfigyelt.
KL És a harmadik triumvir – Gegesi Kiss Pál.
Fontos személyiség volt a színfalak mögött. Mint divatos gyermekorvos, sokat keresett s ahogy pénztárcáját a bankó – úgy bélelte őt magát a gyűjtőszenvedély. Lakásának falait elborították a képek s a belépőt az üvegezés vad ragyogása fogadta. A művészek, lehetnek bármi kiszámíthatatlanok, fülüket-vagdosó őrültek vagy másmiben eredetieskedő bohémek, azonnal józan, tárgyalóképes kisemberré változnak, ha a gyermekklinika főorvosában megszimatolják a gyűjtőt. Kiss Pál ÉLET EMBER MŰVÉSZET, nagyotmondó című, elsárgult füzetecskéjét (1-2 az Iskola könyvsorozatában) máig, klenódiumként őrzőm, s hogy miért – majd még rákerítem a szót.
KL És a művészek?
Amíg Üllői úti kiállítóhelyiségükből ki nem túrta őket az egypártállam áskálódó maffiája, mindőjükkel találkoztam, sokukat ismertem, Barcsay Jenő, Martyn Ferenc, Korniss Dezső, Szántó Piri, Hann Erzsi, Schubert Ernő, Losonczy Tamás, Bálint Endre, Rozsda Endre személyes jó barátom volt; de ha nem neheztelnek meg érte – ők se, te, se – inkább íróikról szólnék, azokról, akik odasodródtak vagy akiket ők odasoroltak. Weöresről, Szentkuthyról, Hamvasról, Kampis Antalról.
Sanyikával kezdeném – s ha a franciáknak volt egy „isteni Jean-Jacques”-juk, miért ne engedhetné meg magának az ő Jó Magyari Népe ezt a bizalmaskodó szeretetmegnyilvánulást, ezt a becemegszólítást? – vele, de a kettőnk barátságának emlegetését megvárnám, s meg is vártam, amíg ő barátjának nem nevezett. Ismeretségünknek abban a korai, első szakaszában még akadályai voltak a vele való barátkozásnak; ezer ivócimborája volt, a legtöbbjének arcát-nevét kipottyantotta az eszéből, ha másnap kialudta bormámorát; s őt magát is beleértve, nemcsak mi, későbbi barátai, de a magyar líra egyeteme hálás lehet kardos feleségének, Károlyi Amynak, hogy elráncigálta a tütütől. Ésde, jóllehet Sanyika „népi szürrealizmusát” avagy szürrealistának analizált költői leleményeit csak felhasználták és beszervezték nimbuszát, hálásak lehetünk az Európai Iskolának azért is, mert egy alkalommal kinyúlt a keze érte, a költő legsötétebb óráján; s kinek ne lettek volna ilyen sötét órái, amikor az égen egyre lejjebb ereszkedett az országra rátekeredő hóhérhurok és elközelgőben volt a fordulat éve. Sanyika öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott. Színjózan volt, amikor egy ízben beállított a Pán-Mezei testvérpár Amerikai úti házába: zsákutcába jutott életével, pontot akar tenni utána. Marad-e belőle valami, ha még aznap végez magával?! Összenéztünk Árpáddal, Imrével; tudtuk, hogy a gyermeteg előadás mögött gyermeteg eltökéltség rejlik, s amilyen „játékos”, félő, hogy beváltja, amivel fenyeget. Azt tettük, amit ilyenkor tenni kell. Legorombítottuk. Kijelentettük, hogy „a csonka oszlopra való se marad belőle”; szeretetteljes hátbaütingetéssel leszidtuk és lelket vertünk belé.
KL Erről mintha már írtál volna valahol.
Igen, föntebb említett tanulmányomban, amelyet fel is olvastam a hollandiai Mikes Kelemen-körben. De ami 1980-ban még félő volt, hogy indiszkréciónak számít, Sanyi halála után már nem az. Igaz, forgolódtunk mi mind a négyen az Iskola tárlatain s ki előadást tartott, ki felolvasott, de – mint nekem Hekuba: nem kellett nekünk az Európai Iskola ahhoz, hogy ismerjük-számon tartsuk egymást, ottani viselt dolgainkról számoljanak be, ha kedvük tartja, e képzőművészmegmozdulás meghatalmazott krónikásai. Tudod, szoros barátságban csak Hamvas Bélával és Kampis Antallal voltam, a másik kettővel inkább a sűrű véletlenre bíztuk, hogy megrendezze az összefutást: Sanyikával a kocsmológia térképhálózatán, Miklóssal a divatos randevúhelyeken, eszpresszók aszfaltteraszán lehetett összeakadni!
KL Melyikkel kezdenéd? Hamvas Bélával? Szentkuthyval?
Elfogódott vagyok. Ez nekem még annál a közmondásos minden-kezdetnél is nehezebb. Tudod, Lorcsikám, ha rábízhatnám valamelyik Prokopioszomra, hogy titkos történetének mindenlátó szemét irányítsa arrafelé… Ami abban gorombának, ami az én titkos gondolatomnak hat, azt rátolhatnám egy harmadik személyre: „nem én mondom”. Azután meg arról se felejtkezz meg, hogy amikor én Miklóssal társaságban vagy valamelyik cukrászda teraszán összefutottam (s ez vonatkozik Bélára is), akkor nem voltak aktáink annyira lezárva; nem volt kész oeuvre mögöttünk, mint van most. „Frissek” voltunk egymásnak s nem ismerhettünk egyebet, mint addig kiadott munkáinkat. Az indulást. Még nagyon is élénken az emlékezetemben él kettejük összeugrása – helyesebben Miklós Hamvas-ellenes kirohanása. Tajtékzását, dühének hevességét nem értettem s ahol Hamvas értékelésében igazat kellett adnom, kedvem ellenére tettem. Mint két sziszegő kandúr, úgy kerülgették egymást. Nem értettem már csak azért sem, mert Szentkuthy a filozófiát lenézte, az európai filozófiáról igen lesajnálólag nyilatkozott. Sziporkázó szótűzijáték volt a filozófiának ez az elutasítása, melynek minden szava megméretésre sem volt érdemes, máris könnyűnek találtatott s érződött rajta a bölcselettörténet felületes, undorgó ismerete; s mindezt olyanvalakitől, aki a kereszténység „kiviccelése”-kivesézése-kifigurázása közben oly teátrális-„önfeledten” ájul oda a gyónás bársonytérdeplőjére, mint egy iskolásfiú. „I’m a catholic agnostic” – vallja magáról Graham Greene (egy élet hosszú és gondos piackutatása után) – s nekem az ilyen zűrös-zavaros, tisztázatlan elméktől ma már borsódzik a hátam. A hangsúly ezen van: „ma már”. Mindig tudtam, hogy Miklós levegőszámba veszi az olvasót; hogy majd minden írása: tudatkiömlés a parttalanság és az alkati narcizmus jegyében; hogy regényeiben az „építkezésre” képtelen; de hogy politikai avatatlansága és lényének puhasága mi ijesztő könnyűvé tette számára a Révai-féle irodalompolitikával való megalkuvást és a modus vivendit – ez jóval később derült ki. Akkoriban, a demokrácia csali-napjának sugaraiban sütkérezve csak ártatlan kíváncsisággal méregettük-vizslattuk egymást, én a PRAE (meg az Orpheusz-füzetek) ismeretében őt, ő a HELIÁNE ismeretében engem. Hogy a PRAE olvashatatlanul olvashatatlan s e nemben a leglegebb, annak maga a Szerző adta eklatáns bizonyítékát, amikor második kiadásának kefelevonatát végigjavítani nem volt hajlandó. Unta saját kamaszművét és annak fel-felvillanó zsenialitását, a koraérettség levetett bőrét, a feltisztulás fürdővizét; ám azon, hogy végigrágja magát, amin megtanulta a mesterséget – annyira még önnönmagára sem volt kíváncsi. Lévén akkor már a cacoethes scribendi ama másodlagos stádiumában, amelyben a megtámadott szervezet csak írja – a szürke kéreg a kényszerreflex hatása alatt sem nem ér rá, sem nem igazán kíváncsi arra, amit leírt. „Lássa az utókor, folytassa a famulus.” Miklósnál a bölcselet tematikája sehol, a kereső lélek belső filozofikus csendje sehol. Buddha lótuszprédikációja? Elnyelné szőröstül-bőröstül az a hangtalanság – mint a Fekete Lyuk. Azért, ha olyik aranyszájú esztéta a magam szerény oeuvre-jét kurtán-furcsán csak a Szentkuthy-életmű egy alárendelt mellékmondata gyanánt intézi el-s akként lábjegyzetezi, hát ezt a kapitális melléfogást másnak, mint agyrasüketségnek nem tulajdoníthatom. Vagy kolosszális ismerethiánynak – hiszen ha rólam nem csak a beiktatott lexikális sablonokat ismerné, hanem olvasott légyen is, akkor tán szemet szúrt volna neki. Hogy két, egymástól életrendben, életfelfogásban, az írás aretéjében, munkamódszerben; tematikában, s ami ezzel szorosan összefügg, életútban jobban különböző íróembert keresve sem lehet találni.
KL Nincs valami szerepe ebben a különbözésben a korkülönbségnek?
A korkülönbségnek? Miklós 6, Béla 17 évvel volt idősebb nálam; de soha nem éreztették, soha nem éreztem. No, de veszed-e a lapot, Lorcsikám? Hogy amit ma egybelátok – ez az akkor és most: hogy milyen nehéz szétismerni-külön tenni – ahogy akkor láttam őket-s amennyit akkor tudtam róluk, attól, ami, ma már, halálukkal lezárva-megpecsételve: szoboralakjuk az életmű piedesztálján. Mert ne tévesszen meg az előbbi rodomontade, teljesen tisztában vagyok vele – húsvét-szigeti gránitóriások ők a magyar irodalom kisplasztikáinak tömegében. Inspiráló, üdítő és istenien kihívó – isteni volt körükben lenni, s nem kellene sokat biztatni és rájuk emlékező, rájuk kiáradó szeretetemben elérzékenyülök. Ilyen ellentmondásos érzetek-nyalábja a lélek. S akkor már, Hamvasról szólandó, caeteris paribus, hadd mondjam el ezt is. Tiszteltem, csodáltam, gonoszul elirigyeltem Rácz Aladártól a feleségét, Yvonne Barblaine-t, aki férje művészete egyoszlopos kupolájának épp ez a középgyámola volt s a két látó szemével, mint minden épeszű férfiember, körülötte már csak merő udvariasságból is, szerelemfélét éreztem iránta – ki nem?! Továbbá. Tisztelem, csodálom és röstellkedve irigyelem Miklós későn-megtalált mentőnemtőjét és lelki párját, kit rabszolgájává szentelt s majd még oltártüzének élesztgető hierodulája lesz. Am itt jön a de-azonban. Mert Hamvasné Kemény Katalin esete más. Más bizony. S jóllehet őt is tiszteltem, csodáltam és el-elirigyeltem Bélától; de Katalin méltó párja volt az irodalomban férjének; mint szerzőtárs egyenrangú – és Béla távozása után, mint a hamvasi oeuvre gondozója; egzegétája és kiegészítője: papnő és beavatott. Katalint akkoriban elég ritkán láttam, többnyire csak ha ellátogattam hozzájuk; ilyenkor mindig azzal az érzéssel távoztam, hogy eggyé ötvözte őket az életritmus, az ízlés, a meggyőződés azonossága, és eggyé olvasztotta a hitves idő.
KL Hamvas Bélát gyakrabban láttad?
Majd minden héten; néha többször is. Mindenben fürge, fiatalos és igen mozgékony volt. És itt proémium kéne következzék, amint azt tőlem megszokhattad már: nehezemre esik beszélnem róla; a történet ízes-színes feléről örömest – de a keserű folytatását valamelyik Prokopioszunknak szívesen átengedném. Hamvas Béla ébresztését az elsők között üdvözöltem megindult örömmel, vocativuszra hangolva írásomat: „…feltámadtál s hogy ez igazán így van, annak ékes tanújelét vettem ma kora reggel, a szomszédos Jézus-Szíve templomban, ahol ez az éretted gyújtott mai gyertyám végigégett s már-már azt vártam, hogy kanóca, csonkján, kilobbanjon… amikor egyet-kettőt, nagy keservesen még pillákolt s akkor egyszerre, hallga csak, hallga – újult erővel felmagasodott és kikerekedett a láng / a Te szövétneked volt, egy másmilyen szövétnek / vajha meghallanád még valahol, Te, olyigen hallótávolon kívül! Drága Barátom! Kedves Bélám / szerettelek”(RÓLUNK SZÓL II., A KÖLTÉSZET KISKÁTÉJA 258 o.; 1987). Ha a filozófia a tanácstalanság privilégiuma, akkor elmondható, hogy az én gondolataimat Béla választja el. Hogy ennyire szöges ellentett pólusai vagyunk a gondolkozásnak, akkoriban csak ösztönösen éreztem; ma már, ha magad előtt sorba rakod ötven esztendő bölcseleti termését, kötetről kötetre láthatod, e szembenállás mennyire nyilvánvaló. De kettejük közül, vulgárisan szólva, Béla volt az „emberebb ember”, katonaviselt, háborút járt, kedvemrevalóbb; Miklóssal a kettőnk életútjának és életművének ellentett mivolta bántóan, rikítóan ordító; de az antinómiát kettőnk bölcseleti summája közt megszelídíti – mint Gustav Klimt képeinek aranyalapozású vásznain – a tolerancia szeretet-ikonosztáza.
KL Elmondanád, hogyan kezdődött barátságtok?
A Fővárosi Könyvtár (volt Wenckheim-palota, ma Szabó Ervin Könyvtár) első termében. 1927 óta ott könyvtároskodott Béla, egészen 1948-ig, amíg a pártmaffia ki nem tette a szűrét. Felfigyelt a könyvigényléseimre: sorra hazahordom a filozófusokat. Amit nem lehet kiadni, a ritka kötettel félrevonulok, kijegyzetelem. Forgatom a klasszika filológia ős-kézikönyveit, amelyekhez jóformán senki hozzá se nyúl. Beszédbe elegyedtünk. Az Európai Iskolában egymásba szaladtunk. Egyszer a könyvtárból hazaindulóban elkísérem: szembejön Jékely Zsoli és Vajda Endre. Bandi nem győz csodálkozni, nagyot néz:
– Ti ismeritek egymást?
Mert már törte a fejét, hogyan hozzon össze kettőnket.
– Sose törd! – állítottam meg hármójukat a Rákóczi út 4. kapuja előtt – felugortok hozzám. Egy feketére.
– Az óratornyos ház? – szegte fel a fejét Béla. – Te itt laksz?
– Itt. Az óratorony tövében. A műteremben. Meglátod mindjárt, ha szerencsénk van és jár a lift.
Mint elárulta, nap mint nap a járdaszigetről azt a műteremlakást figyelte, hogy „vajon ki lakik ott” – onnan villamosozott haza az Amerikai útra. Így esett. Hamarosan igen összemelegedtünk s ő nemegyszer felugrott hozzám egy-egy órácskára, mielőtt hazaindult: Katalin tudta már, hol marad. Béla a könyvtárpolc előtt fel-alá járva szeretett beszélni, nyomdakészen kerekedtek elő mondatai, egyszerűsége lenyűgöző, szerénysége megigéző, tudása bűvészmutatványra emlékeztetően káprázatos; ismeret-hombárjának búzaömlését a körülállók szájtátva hallgatták, s most talán fejcsóválva, sőt megütközve fogadja a Hamvas-rajongó, ha azt mondom: olyan modern Szókratész volt ő (kis híja, hogy Plotinoszt nem mondtam) – akinek mondhatni minden írása személyes magnetizmusának, varázslatos prezenciájának alatta marad (Weöres Sándor enigmatikus mosollyal „te mondád” – vágta rá, amikor e furcsaságot megpendítettem Arról, aki neki jó ideig vezérlő tűzoszlopa volt). Ez a performance (mai divatszóval) rám sem tévesztette el a hatását; de a nevek, távoli kultúrkörök vezéralakja, váteszek-próféták, vallásalapítók, újkori esztéták, historikusok, filozófusok, akik ajkáról dobpergésszerűen elhangzottak, mind e kultúrtörténeti protokoll nekem éppenséggel nem hatott az újdonság erejével s akár leemelhettem volna a könyvespolcról. Meleg természetű ember volt, másokért kiállni kész, hűséges barát, együtt rühelltük Lukács Györgyöt (mindkettőnknek volt miért) és a pártot, együtt örültünk zenei felfedezéseinknek, s akinek vastag porréteg fedte vezérkönyveit és a kutya sem ismerte nevét: versengve magasztaltuk Fauré-t, Du Parc-t (akinek César Franck-tanítvány létére Berlioz volt a megihletője) és Méhul-t, a Beethoven-előfutárt. Kevesen tudják, hogy Hamvas Bélának a zeneirodalom is a zsákjában volt. Ugyan minek s mekkora balfogás is lett volna, az orrára kötni, hogy egyben-másban másként gondolkozom? Hogy a szocdem párt falragaszának egy mustráján nem olvasom ki „a Vízöntő jegyét”, sem azt, hogy immár biztos: új világkorszak következik; rajongásos szent örömmel hozta ritkaságait, a tibeti Bardo Tödolt, az egyiptomi Holtak Könyvét stb. stb., s ha megvolt a polcomon, homlokráncolva máris nekiállt, hogy az én francia fordításomat összevesse a könyvtár német példányával: jól mulattunk a diszkrepanciákon, a félrefilologizált értelmezéseken. Kivált amikor bizalmával kitüntetve odáig ment, hogy „lakmusz-papírnak” használt, még kevésbé tehettem meg vele, hogy eláruljam, tanítványnak, követőnek rossz anyag vagyok – „lakmuszpapírnak”: kéziratokat mutogatott. Elhozta minden addig könyv alakban kiadott munkáját és új avagy készülő opuszait sorra mind; gépelményeinek rakasza halomra gyűlt irattartó szekrényemben s ott őriztem a Scientia Sacrától a Karneválig mondhatni mindenét. Én voltam a „lakmusz-próba” (Katalin után és bizonyára nem egyedül), tőlem várta, hogy megugassam s kivált a Karneválról szerette volna belőlem kihúzni, hogy mint vélekedem. Egyik lábamról a másikra állva, tipródva álltam az ostromot, de végezetre sohasem kellett kiböknöm, miféle fenntartásokkal élek, lévén, hogy a természet ily bölcsen rendezte el, hogy én legyek a meghallgató és ő a beszélő.
KL Beszédes természet volt?
Az; és véghetetlen kedves, társias lény. Nagyon szerettem, és őt nélkülöztem a legjobban, amikor az események lavinája szertesodort s engem börtönben – őt Inotán, Bokodon meg Tiszapalkonyán temette be.
KL És mi volt az, amiben te másképpen gondolkoztál?
Ha más a kiindulás és más a megérkezés, akkor elgondolhatod. Ezer mindenben. Hiszen nem is, mintha hatalmas életművében nem lett volna kimazsoláznivaló; aranymondás, amit Homérosszal Szárnyas szólásnak („szálló-igének”) szokás nevezni; részeiben-töredékeiben: igaz-és-emberi meglátások; válságelméleti jósvillámok; ismert tételek frappáns újrafogalmazásai. De ha a bölcselők tipológiájából előkeresném, hogy melyikre fajzik, Iamblikhoszig kéne visszavezetnem. Béla az a fajta, szómámorban élő látomáskergető, aki az eszmék firmamentumán csillagtávolságban levő két phenomenon között vonatkozást vél felfedezni, s már annak felötlésekor e pókhálóvékony vonatkozást okozati összefüggésnek nyilvánítja. Az Ars Artium – ahogyan a skolasztikusok a logikát nevezték – nem erős oldala; gyakorta vét az ellen az aranyszellem ellen, hogy a hasonlatnak nincs argumentatív ereje: comparaison n’est pas raison. Ahogyan van „természetjog”, mely a természet önigazolásával bír, ugyanúgy, mintha volna „természetes gondolkozás” – Béla váltig hitte, hogy az övé ilyen, minélfogva evidens-és-ibidens: elárulta ezt méla ámuldozásával, valahányszor másképpgondolkozással találkozott; a gondolatok másképp-rendeződését, máshova-lyukadását hol hitetlenkedve, hol bosszúsan fogadta. Az egyház megpróbálta Hamvas ébresztését lefölözni korai, szerfölött repetitív kistanulmányainak újraközlésével, ám e quasivallásos korszakát odahagyva, hamar fölcserélte a maga önálló eszmerendszerére; s (a Karnevált leszámítva, melyet mindig is elhibázott műnek tartottam) közreadott főművei alapján, az én megítélésem szerint, portréja modern kori újplatonikusnak mutatja félprofilban, mely arcélnek a reflexesen árnyékos fele: a krizeológusé. Eszmei rokonai? Légió. Olyan Plotinosz ő, aki nem várhatott Porphürioszára – maga írta meg Enneádját. Szükséges és hasznos irodalmi hagyaték egy oly korban, amikor a Szkipetárok Földjén, bátortalanul ébredez a bölcselet iránti érdeklődés, mely óhatatlanul a pszeudo-bölcseletek, teozófiai galamátyok, és általában a szubkultúrák felé tereli a fiatalok zömét. A hamvasi életmű ennek egy fokkal – fokkal?, egy emelettel felette áll; előnye, hogy semmiféle bölcselettörténeti ismeretet, előtanulmányt nem igényel (mintegy tartalmazva azt) és azonnal emészthető pabulum, amely azonfelül, hogy könnyű mámort okoz, tudásanyaga a mindentudás érzetével is megajándékoz.
KL Te aztán jól eláztattad magad ezzel; csak aztán ne csodálkozz, hogyha a Hamvas-rajongók bázisközössége kimondja rád az aqua et igni interdictuszt!
Azt már nem bánnám, csak azután, ami most következik, meg ne kövezzenek!
KL Mi ez a mániákus bálványdöntögetés? Előbb Szentkuthy, most meg Hamvas… Alighogy megszűntél „emigráns” lenni, nem félsz, hogy most majd száműznek?
Hát… Ha Bálványok Alkonya nem is, de a hallgatólagosan meghirdetett-és protokolláris országos közkímélet alkonya: annak csak eljött az ideje. De-bizony-hogy félek; mert ami most jön, azt bíznám csak igazán Prokopioszunkra. Ám hogy ütését tompítsam, hadd üssek elsőbbet nagyot magamon. Jól fülelj, Lorcsikám. Vezessük be az idegrendszer „törőszilárdsága” fogalmát. A „terhelés”: a megpróbáltatások. Mennyit bír egy átlagos ember idegrendszere? Mi az a teher, ami összeroppanással, de legalábbis maradandó roncsolással jár. Gondolatkísérletet végzünk: legyek én az áldozat. Tegyük fel, hogy 56-ban nem távozom Nyugatra, hanem otthon maradok. Tekintsünk el attól, hogy a Kádárscsina újabb 5-6 évre – harmadszor is bebörtönzött volna, merő passzióból. Mellékes az is, hogy a nemzetközi tiltakozó jegyzéken a nevem nem szerepel, mert akkoriban a Nyugat csupán a baloldali írók bebörtönzése ellen találta célirányosnak a tiltakozást. Szabadulásom után: háromévi köhögés, prüszkölés, fulladozás. Az az irodalmi esztablishment szemétkivirágzása: Király István és ideológiai lemúrjai az állami könyvkiadókban lehetetlenné teszik, hogy eredeti munkáim megjelentetése – hogy a nevem szóba jöjjön. Marad a fordítás, hogy ne forduljak fel éhen. Megint összeverem a parányi lakást, benne a könyvtárat; van egy Trabantom, másodkézből; meg holmi gyomorfekélyem, elsőkézből. Erőm végső megfeszítésével, írok a fióknak eredetit. De mit? Miről? Arról, hogy tapossák a zsigereimet. Nincs kizárva, hogy „peremhez” az Ávó elhurcolja régről féltve őrzött kézirataimat – elvesztésükbe nem tudok belenyugodni. Sikertelenségemtől barátaim elhúzódnak; panaszaimra ráunnak. Idegeimet felőrli az embertelen korszak, s úgy ötven és hatvan közt, de közelebb az ötvenhez: feldobom a kanalat. A szívem mondja fel a szolgálatot? Tíz centi mély balatoni vízben? A hetedik emeletről? „Tragikus halállal” – kishír, az ÉS-ben; „megbecsült műfordítónk”. Mi marad utánam? Idegrendszerem törőszilárdságát a megpróbáltatások terhelése meghaladta és én összeroppantam. Elefántláb-nagyságú volt a tiprószerkezet; tehetségemet, kitalálókámat a rám nehezedésével elcsíkolta csakúgy, mint zsigereimet. Önmagam freskója: ez az, ami marad belőlem: csontpozdorja, vércsík és maszat.
KL Nem látom az összefüggést.
Öt rossz neked. Ami kivált felháborít Béla esetében, az az. Hogy a rendszer tiprószerkezete nagy ravaszul kíméletet mímelve puhán lépte le, elefántlábát két évtizeden át, 1948-tól 68-ig: haláláig rajtatartva. Nem rántották alá emberfogóval a börtönköztársaság országos alaksorába; még csak Recskre se vitték, követ fejteni. Ehelyett kiverték kezéből a mesterséget, elvették az idejét, fárasztóvá, idegölővé tették az életformaváltást s akkor már nem is az írógépért – hanem a deklasszálódás ellen kellett küzdenie. Hogy a hétvégét otthon tölthesse és visszaálmodhassa magát annak, aki volt és aki lett – elutazta az életét. Földmíves, segédmunkás, raktáros többnyire olyan telepeken, ahol a munkáshadsereg maga is csíkosban dolgozik; fiókjait titokban nyitogatja, ahol őrzi hermetikus írásait s gyorsan becsapja, ha jön valaki. Lapátot kell kiadni. Bérelszámol. Emberfeletti erőfeszítéssel iparkodik megőrizni hidegvérét, és mindenkivel „kedélyes”, csak hogy elvegyüljön. De a hétvégére gondol, amikor újra felütheti Jacob Böhmét, Guénont, Herbert Read-et, Hermész Trizmegisztoszt, a Kabbalát – beleturkálhat, ami könyvtárából megmaradt. Hétfő, kora hajnalban már vonatra száll: újra – Inota, Tiszapalkonya. El tudod képzelni, hogy mindezt az oeuvre-je nem sínyli meg? Az egypártállam tiprásának, aminthogy mindenféle embertiprásnak van egy olyan mértéke, ami a „megengedett” terhelést meghaladja és az idegrendszer „törőszilárdságán” túl van. Anteuszi természet volt, értett a megújulás titkos fogásaihoz; de csak azt érte el, hogy nem az ember, hanem a mű roppant alatta össze, a megpróbáltatások terhelését az sínylette meg. Majd minden íráshoz a szépprózától felfele, de kivált a filozófiához (kegyetlenség ezt így kimondani, de az élet az, amely hozzánk ily irgalmatlan mostoha) kell bizonyos viszonylagos jólét szabályos életrend, tekintélyes magánkönyvtár, mely a körülérő polcokon a szövetséges szellemek befoglaló ölelésének érzetét kelti – hogy ne kelljen minden nyomorult segédletért közkönyvtárba szaladgálni. Már 1948 tájt, ha el-ellátogattam hozzájuk, fészkükben kísértett az elszegényedés réme; 49-ben már valósággal éheztek. A Karnevál olvasása közben éreztem először és a Scientia Sacra felületességén, pontatlanságain, nagyvonalúságán, a szöveg germanizmusain és félregépelésein (Béla soha nem javított) akadtam fel minduntalan rajta. A carenzia jelein. Pénz-és időhiány. Utazás-világlátás-kalandhiány. A viszonylagos jólét és a kényelem hiánya. Az újraírás hiánya, az irgalmatlan önmérlegretétel/önkritika hiánya. Az önmagunkba, mint Caput Mundi-ba, mint tévedhetetlen orákulumba vetett hitünk megrendülésének a hiánya. Isteni csoda, hogy ama százlábú, soknapernyős diadalmenet alatt, melynek egyik trónnyergében imbolyogva Lukács György képviselte „A” filozófiát és a másikban Király István állami adyológus az ideológiát, s amelynek minden elefántlába őt egyszer megtaposta, Hamvas Béla, az ember, megmaradt; s hogy a tiprást csupán a hamvasi életmű sínylette meg.
Most már érted, minden kontroverziában miért kelek olyan hevesen védelmére a gondolkozónak, akivel ily égbekiáltó igazságtalan módra bántak el az istenek – noha a bölcseletben antipodusok vagyunk; Hamvas Béla ébresztése az én feltámadásom is. Hála a Vakeset istenasszonyának, Tükhének, aki véle összehozott s máig kiváltságosnak tudom magam, hogy egyike lehettem barátainak. Sok-sok halottam van, de Édesanyám után ezért gyújtok neki elsőnek gyertyát a Jézus-Szíve templomban, mely kőhajításnyira van s Angliában nem szokása a Herkópáternek, hogy kápolnájából kihajítsa az agnosztikusokat.
*
KL Hogy érzed magad ma reggel? Elgyötörtnek látlak. Folytathatjuk?
Jaj, Lorcsikám! Az Akheron és az Orontész összefolyásánál az Orkhoszban, a Pokol Promontóriumán találkoztam Pascallal, aki hogy elvesztette a fogadást, fizetésképtelen s csődöt kér maga és filozófiája ellen – panaszolta Nietzschének, ki meg neki, viszont-panaszolkodva, átkozta az örök visszatérést, mondván, hogy neki egy jelenés is elég volt.
KL Hát ilyen reggeli imádsággal kezded a napot?
Nem szokásom a napot imára vesztegetni, hanem azon kezdem, hogy elkezdem-s-belevágok, bármilyen fájdalmas.
KL A kezdés?
Nem. Az emlékezés. Minden emlék visszafájó. Tudod, Lorcsikám, Mors infanti felix, juveni acerba, nimis sera seni – úgy van ez, ahogy Publilius Syrus megmondta, Mondásaiban (Sententiae 394), a halálról: a gyermeknek szerencse; a fiatalnak keserűség, a vénnek túlontúl kései.
KL A vak is látja, min keseregsz. Szép életed volt s rövidelled.
Hogy rövidellem, én?! Emlékszel a tegnapi szöszke csöppségre, a Faluban, aki nem akart megpuszilni…?! Barátom, a Jóreménység Foka közt – amikor még picinyke vagy és nem akarod megpuszilni a Bácsit, mert szúr a szakálla – és a Hiú Reménység foka közt, amikor már téged nem akar megpuszilni a baba, mert szúr a szakállad: e között a kettő között egy teljes emberélet földsége terül el. A hátratekintés e ködbe vesző kontinensre: ez! ez! A mosolyra torzuló sírás megindulása. Az emlékezés minden mozdulata fáj.
KL Hát nem jó érzés visszatekinteni teszem 1948-ra, amely termékenységed Annus Mirabilisza volt? Visszagondolni a barátokra?
De! De!… Vagyis hát: igen is meg nem is. E barátságok egyoldalúságára…?! Hiszen Sz. Miklóst igazában soha nem érdekelte, mi történik műhelyemben s a legutolsó percekig, szirupos, puszi-muszi-nyalom-falom leveleiben is („Te aki felülmúltad Bennem a felülmúlhatatlant”) csak azért ostromolt, hogy írjak könyveiről, máskülönben meg se látott, én legalábbis nem vettem jelét, hogy valahol is említést tett volna rólam. H. Béla? A iamblikhoszi elmét a szkepszis nem foglalkoztatja. Tán másokra erjesztő hatással volt, hisz lényege szerint is az volt, „élesztő”: erjesztett-élesztett; de nekem erre soha nem volt szükségem s ne felejtsd el, az élesztő – nem a kenyér. W. Sanyinak? Ezer olyan barátja volt, akire maga sem emlékezett s már az is kiváltság, hogy rólam, közemberről, Európa és a század legnagyobb költője megemlékezett. Imaginárius barátság volt: én annak hittem s ő megengedte, hogy barátságnak véljem gyéren váltott életjeleinket, írásban-szóban, üzeneteinket. Azután meg ott vannak az emlék-földség statisztái is („nagyjai” a megideologizált irodalomnak, de a magam spektákulumában csak annyi szerepük volt) s hadd vessünk a nyüzsgés e beszürkült visztáira is egy oldalpillantást. Ládd, most hirtelenében a vicenzai színház megépített Palladio-díszlete jut eszembe s annak rövidüléses oszlopsorai: s ezeken az oldalsó sikátorokon a mellékcselekmény már nem mindenhonnan látható; Londonból pl. már alig-alig. Azokról is hadd szóljak, akiket magához vont a Maffia mágnese. Azzal kacérkodók, hozzáverődök, társutasok. Nem mindenki értett úgy a közélés művészetéhez, mint Illyés Gyula, hogy váltig a hatalom tüzénél melegedjék – anélkül hogy beleessen; a legtöbben beleestek. S itt mint komor anekdotát, hadd mesélem el esetünket Tardos Tiborral, és az ő esetét a Válasszal. Amikor Franciaországból hazaérkezett, szaglott róla Párizs, írásain érződött a lépték nagyobbszerűsége, a teljesebb felszabadultság; faltuk leleményes fél-szürrealista elbeszéléseit, melyek a Válaszban jelengettek meg, csodáltuk és irigyeltük érte. Legendája volt. Egyszer csak mit hallunk: fülünkbe jut a pletyka – Tardos Tibor szakít minden burzsuj bandával és belehősül a mozgalomba. Nemhiába zörgött a pártharaszt, nemsokára megjelent a Válasz szerkesztőségében T. Tibor és meglehetős ingerült hangon visszakövetelte új novellája nemrég leadott kéziratát. Sárközi Mártának volt humorérzéke s azt is tudta, a bohózat csak akkor igazi, ha egy arcizma sem rándul meg. Faképpel állt az íróasztala mögött és így szólt:
– Végtelenül sajnálom, Tibor. Már lement a nyomdába.
– …A nyomdába?!
– Igen. Ki van szedve.
– Akkor a nyomdából. Nagyon kérem.
– De miért?
– Mert ideológiai szempontból nem korrekt és félreérthető.
– A maga novellájában? Mi? Tán az, hogy szürrealista?
– Mellékes, hogy mi a kifogás ellene. Letiltom.
– Amikor már ki van szedve? Elkésett, Tiborka: lehet hogy már nyomják.
– Leállítani! Nyomatékosan figyelmeztettem, Márta! Letiltottam.
– Sajnálom. Ha még nem nyomták volna ki és hajlandó lenne megfizetni a szedést, akkor talán –
– Megfizetem.
– És betennénk helyette valami mást. De sajna: nemcsak hogy kinyomtattuk. Már fűzik. Holnap kézhez kapja a tiszteletpéldányt –
– Nem tűröm! Ez nem eljárás! Tiltakozom! Majd eljárok, kellő helyen!
– Járjon.
– Megteszem a szükséges lépéseket!
– Tegye.
– Nem hagyom annyiban!
– Ne is.
– Márta, ezt nem teheti velem! Értse meg, nem akarok magával összeveszni… Beszéljek Illyéssel?
– Akivel akar.
– Nahát! Ez… Ez gyalázat. Majd hallani fognak rólam.
És most kezedbe adom a csattanóját: a kérdéses novella mindvégig ott hevert az íróasztalfiókban. Márta megtehette volna, hogy a fiókot kihúzza és a novellát átnyújtja – tessék, vigye. De jólesett a májának s gondolta: megtáncoltatjuk a társutast. Nem sokáig tartott Tardos társutazása: párt-ullulázását a maffia-sajtóban csak Méray harsogta túl.
KL Vagyis ahova most, az oldalszufitták közt belestünk, az a pártsikátor: akkori irodalmunknak a pártmaffiába beleolvadó szárnya?
Igen, bár a dolog nem ilyen egyszerű, hiszen ezeknek is a skálája széles volt, és a balga szentektől a tudatos törtetőkig terjedt. Ilyen balga szent volt Zelk Zoltán is; ha összeakadtunk a körúton, a New York-palotabéli „sajtókombinát” előtt és kurta tereferére lecövekeltünk, hát érződött rajta, hogy az a fajta sanca simplicitas, aki maga sem sejti, milyen sötét üzelmekbe viszik bele. Másodrangú költő volt, de ha hozzáveszem formaérzékének hiányát s hogy rímelni soha nem tudott, haboznék, hogy hova soroljam. Annál inkább felbosszantott egy ízben, amikor Illés Endre (már amikor Drégelynél a Fordulat Évébe hajlott a Nap) a Szépirodalminál, olajos-udvarias fenyegető meggyőzéssel azt akarta kicsikarni tőlem, hogy orosz nyargalófordításból fordítsak „nyersnek”, Zelk „alá”, egy mordvin (?) vagy kasgár (?) hőseposzt Sztálinról; első rápillantásra nyilvánvaló volt, hogy csupa csengő-bongó rím és alliteráció. Haragomban a kérést kereken megtagadtam és többszöri zaklatás után is fütyültem a „kiemelt” honoráriumra és elzárkóztam előle, mit sem törődve a következményekkel. Zelket addigra már berágta a pártgépezet irodalmi fogaskereke s nem volt kristálygömbje, sem jövőfürkésző érzéke hozzá, hogy hogyan kell a kristályt tenyérrel körüldelejezni – mint tettem én 1946-os, Írói Baloldal című versemben, amit Zelk Zoltánnak ajánlottam, íme, ízelítőül belőle:
(1946) (HAJSZÁLHÍD, 437. o.) |
Nem ambicionáltam, de valamennyiüket ismertem, a legtöbbjük itt csak átszalad a színen. Tán már felemlítettem: 1945-ben tanúja voltam annak is, ahogy Illés Béla, szovjet alezredesi uniformisában feszítve – peckesen fel-alá-járt a Magyar Színház színpadán (a lyukas tetőn át, esőfelhőivel, ráásított az ég) és anekdotáival szórakoztatta gyér közönségét: fiatalkori csínytevéseiről, irodalmi huszárvágásairól Prágában, Bécsben, Moszkvában, barátságáról Romain Rolland-dal, aki Aranyliba című remeklésére felfigyelt stb. Kései csínytevése, a Guszev-ügy és a koholt magyarbarát cári tisztről elnevezett Guszev utca csak azután következett. Volt humorérzéke – aminek magam sem voltam híjával s így vastag ajándékköteteit ajtókitámasztónak használtam. Ő is, Háy Gyula is, érthetelen rokonszenvével tüntetett ki, amire nem szolgáltam rá s kezdeni vele mit sem tudtam. „Meg agitálási trükk”? – találgattam ijedten; Háy Gyula zavarba ejtő közeledésére majd még visszatérek.
KL Keszi Imrét ismerted?
Futólag. Akárcsak Hollós Korvin Lajost, a tar fejű Vértes Györgyöt (a Gondolat örökös szerkesztőjét) Galgóczy Erzsikét (a Szabad Nép félelmetes-fürge, kezdő riporternőjét) és másokat. Ő csak zöld volt még és naivista, a többi dörzsölt apparatcsik. Keszi? A gazdájáról, akivel szerencsére soha nem kellett egy-levegőt szívnom, Révairól csak annyit, hogy ő, Révai – Lukács Györggyel ellentétben, akinek a lírához botfüle volt és a költészet hidegen hagyta – ő a költészet kancatején nevelkedett, s ez a megideologizált Petőfi volt a mi nemzeti szerencsétlenségünk. Mint koca irodalomtudós és becsült kispolgár, oly lángelme hírében állott, akinek sohasem esik nehezére, hogy a madárcsicsergést megkülönböztesse a madárguánótól. Keszi, mint titkon-ájtatos manó és belterjes zenerajongó, nemcsak szolgaian, de szívből, túlteljesítve hajtotta végre utasításait, és dehogyis húzódozott: örült neki, amikor a párt az irodalmi verőember szerepét osztotta rá. Egy ilyen, teljes oldalas széltölcsér-cikkében, a magyar könyvkiadás készülő „szemeteit” söpörve maga előtt, a SZABADSÁG-ban, 1946 végén kifogásolta, a papírkiutalást „Huxley-nek, Határnak és Márainak”; az én esetemben külön szóvá téve a „szép papírt”, amit a papírhiányos időkben az olyan szürrealista szemétre, mint a HELIÁNE, vesztegetni kár. Jól ügyeljünk: ezen lehet lemérni, hogyan építette ki hálózatát és mint hatolt be mindenhová a pártmaffia besúgóhálózata. Megjelentetése a kiadó magánügye volt, még meg se hirdette, se közhírré nem tette, amikor már a SZABADSÁG szerkesztőségében Keszi Imre ismerte a címét, a műfaját és azt is tudta, hogy háború előttről eldugott, finom papírra fogják nyomni. Nemhiába írtam róla azt a pajkos kedvű sírverset – mert rászolgált:
|
KL Veres Pétert ismerted?
„Péter bácsit”, a melegvíz-feltalálót? Az ezrek közül én voltam az ezeregyedik, aki ismerte. Még jóval „hadügyminisztersége” előttről. Tudod, Nietzsche valahol azt mondja, a létrafok, amelyet kihagytunk, megbosszulja magát, amikor lajtorjánkon felkapszkodunk. S ő minden fokot kihagyott. Utóbb öregen és olvasónaplója irrevelenanciáiban tobzódva, fel-felfedezte nekünk a világirodalom klasszikusait, rendre, ahogy lefordították és számára hozzáférhetővé vált. Egyszer Nyugaton, egy magyar irodalmi „táborozáson” azt találtam mondani – a magyar irodalom akkor volt a mélyponton, amikor Veres Péter magaspontnak számított. Meg is bántam, hogy kiszaladt a számon: a szekértáborból előrohanó parasztpártiság, az ő álparaszti hívei a Népnemzeti Eszmeiség nevében kis híja, hogy meg nem köveztek. Sebaj: nem egy, de tíz alapos okot szolgáltattam rá s azt a népítéletet még holtom után is megkaphatom. Mi elszomorító is, hogy akiket az annáleszekben eljegyzett a gyorsfeledés: Illés Béla, Veres Péter és hasonszőrű társaik még mindig ott terpeszkednek a legfrissebben kiadott irodalmi „kortárs kislexikonok” oldalain.
KL Hát Darvas Józsefet ismerted-e?
A leghatározottabban nem. Két ízben beszéltem vele: kínos, pattogó, rosszemlékű mozzanata életemnek s inkább nyájas szóváltás volt, mint rideg beszélgetés. De minekelőtte vele befejeznénk e leskelődést, végig palladiesque színpadunk oldalvisztáján, hadd idézzek emlékezetedbe egy tragikomikus figurát. Kovai Lőrincet.
KL Ismerted?
Közelről. Még háború előttről. Egy kegyelemben elbocsátott szeretőcském, F. Mária szükségesnek tartotta, mert büszkeségének hízelgett, hogy eldicsekedjék vele: igenis akadt a horgára másik irodalmár s nem is akárki. Lőrincke dadogott: küzdelmesen és folyékonyan. Kétnyelvű volt, mert Pétervárott született s hatéves korában hozta magával apja, aki hazatért a hadifogságból. Rákosi réme volt: „Újabb regény? – próbált szökni előle, ha a pártközpont lépcsőházában elfogta –, de Kovai elvtárs! Megint? Ilyen hamar”… Laposka történelmi regényei mafla erotikájukról hírhedtek el; ő maga különbséget tenni szerelem és erotika között soha nem tudott, ilyen erotomániás értelemben „imádta” múzsáját-és-feleségét, akit szintén ismertem. Nem is igen rejtette véka alá munkamódszerét s menten beláttam, hogy grafomániájában a „múzsa” miért pótolhatatlan-és-nélkülözhetetlen. Leírása szerint minden nap az írást „szerelmi egyesüléssel” kezdte – az asszonynak el kellett tűnnie, és ő azon nyomban tollat ragadott és munkához látott. Regényeiben ahány fejezet – annyi koitusz; ilyen értelemben a szerelmi partner szerzőtárs is s ez is egy fajtája az írói közreműködésnek. Arisztokraták voltak, a pártarisztokrácia kivételezettjei. Mások csak álmodoztak útlevélről, nekik mindig is volt valutát is utaltak hozzá. A Rákosi-féle tervgazdálkodás baljós befulladása idején, amikor az országra rászakadt a sztálini özön-szegénység, a Kovai házaspár a nyarakat Olaszországban töltötte – a templomokat-múzeumokat járta. S ekkor sújtott le Lőrincre a tragédia – felesége váratlan elvesztése. Vigasztalhatatlan volt: a megihlető koituszok nélkül nem tudott írni. Elvesztette materialista hitét, spiritiszta-szeánszokra járt, és minden pénzét arra költötte, hogy meglelje a jó médiumot, akin keresztül megkérdezheti imádott múzsájától – mitévő legyen. Ám a túlvilág fukarkodott tanácsaival, s ha Irénke szelleme meg is jelent, arról, hogy ki legyen utódja az inspirációs pamlagon – konokul hallgatott. Igen sajnáltam szegényt; pedig még folyóirata is volt, az Új Gondolat s közölt is tőlem valamit, alighanem egy drámarészletet…
KL És Darvas?
A miniszter úr alattam lakott a Rákóczi út 4-ben, egy emelettel lejjebb. Darvas kiszúrta magának a lakásomat: nemcsak jóval nagyobb volt, de hozzá egy gyakorlótérnyi tetőterasz is tartozott. Ácsingózott rá. Első alkalommal mint „írótársát” próbált megkörnyékezni; ő balogszerrel ezüstpapírba csomagolta és „kedves” volt, én kényszeredetten hallgattam. Komoly összeget ajánlott fel, gondoljam meg, mi zsíros fájdalomdíjat fizet, és ha kell, a hónom alá nyúl egyben-másban. Jelentkezzem nála, ha már döntöttem és hozhatom a regénykéziratot is… Nem jelentkeztem. Még üzengetett a feleségével s levelet is írt: válaszom elutasító volt. Végül, a Fordulat Évében, egy este váratlanul újra becsengetett. A felajánlott kávét nem fogadta el, a teraszra kiülni nem volt hajlandó: állva maradt. Kijelentette, hogy neki a lakás kell. Tekintettel van irodalmár voltomra és írótársának a világért sem okozna kellemetlenséget; de be kell látnom… A vastag boríték, ami az oldalzsebéből kikandikált s ahogy ütingette, nem tett rám semmiféle benyomást. Mit kell belátnom? Megválni szokott környezetemtől? Nyári estéken, körös-körül a villanycsillagos Budapest látványától? Nappali bőgő morajától? Villamoscsilingelésétől? Semmi pénzért. Vaddisznó-tekintete felnyársalt, amikor betettem utána az előszobaajtót s még hallottam, ahogy, emelettel lejjebb, bevágja a magáét.
KL Nem lett bajod belőle?
Minden magától megoldódott – máshogyan. Mire 1949 közepén elhatároztam, hogy disszidálok, ez a lakáscsere tárgytalan volt: a miniszter úr akkorra már ama Különleges Villanegyed előkelő villái körül ólálkodott, ahol 1950 után az utcát sorompó zárta el, s az illusztris palotácskák kertkapuja előtt ott strázsált az őr.
(11) Viktor bácsi és köre. Muzsikusok, zeneszerzők. Solymos Péterék, Veress Sándorék; a Szervánszky fivérek. Rácz Aladár küzdelmes élete és győzelme: álma teljesül; csak azt a szekrényt – csak azt tudná feledni. Egy babaszépség ennivalóskodása a hím megnyerésére; egyoldalú jegybenjárásaimból (fél ujjam elgyűrűzve – avagy miért hogy a félkéztaps még nem vastaps). Az UNRRA-misszió: másfél év biztosított jólét, melynek megvan a böjtje. Dodó bácsiék titkolt bajai Zsuzsa húgával. Zsuzsa kötélnek áll; a szakvélemény minden gyanú alól felmenti, az idegorvos szerencsekívánatai a fiatal párnak: legyen örömük utódaikban. Kelengyemutogatás, a jövendőbeli anyósok előkészítik az esküvőt. A derült égből, soha többé jóvá nem tehető váratlan találkozás – baljós csillagállás alatt. A kútba esett előkészületek, a hidegretett házassági tervek.
…nous serons heureux contre vents et marées, fût-ce au louvoyage.21
P. GUIMARD
KL Hát első szerelmed, a muzsika – a muzsikálás? Teljesen elmaradt?!
Hohó! Akkor te nem ismered Polihümnia hatalmát a lelkeken! A művészbejáró sokcsavarulatos folyosóin, a hangversenyek szünetében a régi cimborák felkeresése, a zenerajongó hölgykoszorúval az összefutás elkerülhetetlen volt. A legtöbbet ez irányban egy észbontó jelenség tette s jóllehet nem az én eszemet bontotta meg, most habozok, hogy miként jellemezzem az ennivaló hegedűművésznőt; mert hogy aranyhal és aranymadár keresztezése – olyan nincs ugyebár, hal a madárra nem száll. Mégis, akár pikkelyesnek, akár tollazatosnak képzelem Iglódy Atalát (művésznév), másnak, mint aranyba hajló barnának, felidézni nem tudom. Ati, Atika (s mi közel, Attika – számos beceneve volt, aminthogy egész lénye az volt, csupa bece) – ő vezetett be a belváros egyik legbámulatosabb „szalonjába” a Kossuth Lajos utca elején, s hogy az a második emeleti fényes lakás nappal ügyvédi iroda – az a vendégek közül senkit sem zavart. Itt székelt a szalon tulajdonos-szertartásmestere, nekem utóbb mentorom, nesztorom és mindenekben utam-egyengetője, Véghelyi Viktor bácsi (annak mondom, hófehér üstökével, mert már hatvan fölött járt), Ignotus Pál édestestvére és nemzőapja annak a dr. V. Péternek, aki, lazán, maga is a szalonhoz tartozott s nekem azért volt nevezetes, mert (1) ő ajánlotta azt a belvárosi idegorvos kollégáját, akivel utóbb megvizsgáltattam Zsuzsámat, még egybe-nem-kelésünk előtt; és (2) budai bérpalotája tetején olyan csudalakást építtetett magának, melynek nappali-ebédlője mennyezete kupolaszerűen felmagasodott, hogy magába fogadja a csillár bronz terebélyét – az ötlet megdobogtatta építész-szívemet.
Viktor bácsit, mindnyájunk intellektuális, pekuniáris és művészeti istápolóját pályáján úgy kell elképzelned, hogy mindenben elütött fivérétől, Ignotus Páltól, és mindenben előnyére ütött el. Az öltözködésbeli kifogástalansága, a kitartott lábbal való kamáslis lépdelése (még kamásli nélkül is) oly bársonyos-elegáns volt, mintha most lépett volna ki az Anstandslehre illemtudor-professzorának ajtaján, jelesre vizsgázás után. Környezete kifogástalan ízlésre, és az összevásárolt holmik alapján ítélve, több nemzedék degesz pénztárcájára vallott a magas mennyezetek alatt s akit ő hellyel kínált, biztosra vehette, hogy műkincsre helyezi le plebejus ülepét, honnan is számos műtárgyon hordozhatja körül plebejus tekintetét.
Viktor bácsi kerek mondatokban, szellemes-velősen beszélt, mintegy odaajándékozva magát interlokutorának s ugyanakkor hanghordozásán érezni lehetett, hogy kiegyensúlyozott kedély és egy élet tapasztalata lepányvázva tartja indulatait. Mint díszvendég, nálunk is fel-felbukkant szűk körű vacsoráinkon, melyeknek patrícius-aurájával külön fényt adott; nagyon tudott „szerfölött örülni”, öröme őszinte volt s mint aki mindenkit ismer, ismerősként üdvözölte az irodalmárokat is, Sárközi Mártát, Jékelyéket, Kampisékat stb.; de öreg szívén Polihümnia uralkodott s ezért az ő szalonja a muzsikusok felvonulása volt.
S hogy kik is jutnak eszembe, ha visszapillantok e sokadik baráti kör végtelenbe vesző visztáján? Elsőnek a Szervánszky fivérek, Péter és Endre – s volt is pusmogás a szalonban, amikor egy ízben, a Zeneakadémia nagytermi, választási tömeggyűlésén Bandi „muzsikus”-ékesszólással ecsetelte, hogyan tudja buzgó katolikus létére hitét összeegyeztetni a vörös pártjelvénnyel, amelyet a gomblyukában hord. Csillagszemű idealista volt; napirendre tértünk naiv lelkendezése felett: se baj, amíg a zenéje jó. Ő hozott össze Veress Sándorékkal s velük össze is jártunk egy darabig, annak ellenére, egy angol-indiai felesége, Enid, engem nehezen tűrt s nem tudta leküzdeni ösztönös, vad ellenszenvét, különösen ha angolról magyarra forgattuk a szót, ahogy nem értett – ilyenkor vagy ránk kiáltott, vagy bosszúból migrénbe menekült. Sándornak nemcsak folklorisztikus indítású zenéje, de egész lénye Bartókot tükrözte, a Mester átsugárzott rajta s ugyanolyan halk és kevés beszédű szögember volt. Voltaképp neki szántam és zavart örömmel fogadta, amikor vázoltam AZ ÖLELHETETLENEK című táncjátékom „librettóját” (utánanézhetsz a HAJSZÁLHÍDBAN, 113 o.) – neki aján-lottam; zavara onnan adódott, hogy amit nem árulhatott el: már akkor disszidálásra készült. Eltűnése gondolkodóba ejtett: odáig-romlott volna már a helyzet, hogy innen szökni kell…?! Nem hiszem, hogy tervezett táncjátékunk elől szökött volna; magam meg foglya voltam az életünnepnek, ahogy a hullám a hátára vett és én taraját meglovagoltam: foglya a szonátadélutánoknak, a fejezetről fejezetre haladó hajnaloknak parányi dolgozómban, mely egyúttal pásztoróráim színhelye volt, foglya életterveinknek Zsuzsámmal, és a vacsoráknak Dodó bácsiéknál, mikor is leendő anyósom a szépen gyűlő kelengye darabjait teregette-mutogatta…
KL És mik voltak azok a szonátadélutánok?
Jaj, Lorcsikám! Nem egy, de három év muzsikálása – de nemcsak zongora-hegedű szonáta: volt ott trió, vonósnégyes, játszottunk Atalával mindenfélét két hegedűre, még Bach kettőskoncertjét is –
KLÉs honnan vettél csellistát?
„Vettem…?!” Jött ő magától. Sarkadi Imre szesztestvére – Szentjóby Miklós. Nem állhatom meg, hogy egy-két vonással ne vázoljam „életregényét”, mely még megírásra vár. Akárcsak Kampis Tóni, a műtörténész – Sz. Miklós, a muzikológus is az idült alkoholizmusnak abban a „civilizált” stádiumában volt, amikor lerészegedni már nem tud; csak „megkedvesedni”. Ébredéskor az ilyen zákányosan mogorva és a szájíze köpedelem. Mindezen hamar segít, még a reggeli előtt, éhomra sűrűden lehajtogatott néhány kupica papramorgó-fenyővíz, szilva vagy akár a krumpligugyi is, minden megteszi. A kedély azonnal helyrebillen, a szemhatár szeretnivaló, a kontaktlencse rózsás – élni jó és érdemes. Miklósnál a kedély e kivirágzása oly mértékben érvényesült, hogy túltengő jókedvében mindent „röhejesnek” talált és egész napja ez volt: egyfolytában kacagott a világon. Bölcseleti álláspont, ha nem ölt patologikus méreteket – vagy ha nem beteges okok táplálják. Előtörténete? A megígértetett fényes pályafutás kibicsaklása? Mint végzett muzikológus, Kodály kedvenc tanítványa volt; mint gordonkás Kerpely Jenőnél végzett. Tudása szédületes volt, de se papírra nem vetette, se folyóiratoknak nem küldte el. A pompás férfipéldányon megakadt egy svájci milliomos lányának a szeme, Miklós elkápráztatta nyelvismeretével, briliáns intellektusával. Nem tudni, mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás – hogy a milliomos feleség mellett, a ça va de soi alapon eltartott férj szerepében történt, hogy ennyire elkényelmesedett; vagy pedig a természetéből folyt, hogy olyan lappáliákkal, mint „megélhetés”, Miklós soha nem törődött, aminthogy a nomád nemigen törődik vele, hogy az asztalra mi, hogyan kerül, ha egyszer kerül. Mire én megismertem, ő már a bejósolt fényes jövőnek, a Nagy Muzikológusnak a roncsa volt csupán, és a szesztestvérség létállapotában, annak része gyanánt, elfogadta a keresetképtelenséget. Aki az ég madarát, a mezők liliomait – aki a kapatos emberre vigyáz. Bohócvigyorral még mulatott is rajta, hogy milyen könnyű (milyen „pimf”) bepalizni az isteni gondviselést. Házasságukból még fiúgyermek is származott; évekig tartó elhidegülés-különélés után a válás is bekövetkezett; a svájci luxusfeleség a volt férjet „leírta”, a fejedelmi Andrássy úti lakást felszámolta és hazaköltözött. Én jártam ebben a lakásban, mert míg megvolt, Miklós néha, ötletszerűen fel-felugrott, hogy körülnézzen, megvan-e még; de csak a személyzettel találkozott. Ami nálam nem megy egykönnyen: a szemem-szám elállt; múzeumi műtárgynak beillő bútordarabok: faltól falig beépített könyvszekrények; fűtőtesteket rejtő aranydoboz-ornamensek; a háromablakos, teres-tágas szobákban olyan alakos csempekályha-költemények, amilyenekkel paloták termeiben találkozni.
Magam sem vetettem meg az italt, bár a „kalapkúrától” eltekintve, megfázáskor, nem ambicionáltam, hogy mint két gödény és három kefekötő, seggrészegen az asztal alá igyam magam; iddogáltam-koccintottam illendőségből, de lépést tartani vele nem tudtam. Ezt elnézte „művészetemért” – mert írásaimat dicsérni hallotta Sarkadi Imrétől, ő maga sort nem olvasott – és „pályatárs”-voltomért, mert mint kocamuzsikusnak, kompozícióimba bele-belekukkantott s faut-de-mieux, használhatónak nyilvánította hegedülésemet. Noha csak úri módon volt antiszemita (mint Csortos Gyula, a színművész, aki a nyilasok hatalomra kerülése után, házmesterének, fintorogva odavetette: „ördögbe is, most már úriember antiszemita se lehet”) – Miklóst is utolérte az antiszemiták végzete (nem először tapasztaltam), hogy mintegy vezeklésül, zsidó lányba habarodott bele; elragadó teremtés volt s ráadásul az isten is üzletasszonynak teremtette, s mint egy belvárosi bijouterie tulajdonosnője, megengedhette Miklóst, ő meg a tőle megszokott nonchalance-szal – elvetette magát az eleven függőágyban, és szórakozottan regisztrálta, hogy megint mosnak-vasalnak rá és reggelente ott várja, papramorgóval-kupicával a terülj-terülj-asztalkám.
KL És miket játszottatok?
Hát – ha Miklós épp nem ágált óra hosszat Roma locuta alapon (mert a szesztestvérek szörnyen szeretik ezt: „talpára állítani a világot” művészetben-irodalomban-politikában), nos, akkor: nagy mesterek kevéssé játszott apróságait. Mozartot, Beethovent, Brahmsot; César Franckot. Emlékszem, milyen nagy beledűléssel játszotta Mendelssohn dé-moll triójának a gordonkaszólamát s lapozás közben, széles mosollyal, elragadtatásában nem mulasztotta el közbeszúrni:
– Hogy micsoda istenáldotta muzsikus volt ez a büdös zsidó…! Amivel csupán rajongását fejezte ki a háború előtti középosztály rétegnyelvén. Nem hiszed? Akkor kis kitérés, szögletes zárójelben. ANIBEL című regénytrilógiámban valahol Anibel odaszól a lányának, Enikőnek:
– Hozz a vendégnek egy pohár vizet, kicsim!
Enikő visszatér a tányérkán a pohár vízzel s odanyújtja a katonavendégnek, Simonnak. Anibel ránéz és fintorogva kiveszi a kezéből:
– Fuj, micsoda zsidó vizet hozol itt nekünk? Valami úszkál rajta. Mosd ki a poharat, kicsim, és hozzál tisztát a csapról, ne ilyen zsidó vizet.
A korszak úri rétegnyelve volt, a „zsidó” a „piszkos” szinonimája lett, majd mintegy azonos értékű lett vele – már senki nem a vallásra gondolt. Amikor először Nyugaton megjelent, a kiadó megkért, hogy hagyjam ki; még félreértésre adhat okot. Nem sokat berzenkedtem – kihagytam. Pedig csak híven tükröztem a kor nyelvét, amelyen akkor az ország polgársága beszélt. Miklós sem volt „aktív antiszemita”; mindössze mentalitásával, nyelvében – ottfeledkezett. Persze mint a Zeneakadémia ismert alakja s bejáratos lévén a kottatárba, a kiosztanivalóról mindig ő gondoskodott; a kottaállványról én –
KL És a trióknál, zongoristáról is?
Ó nem. Viktor bácsi szalonjának muzsikustolongásában mindig volt jó barát, aki örömest jött; kisegített, ott ragadt. Pl. Solymos Péter, aki kiforrott profi művészetével mindenkit kenterben vert, de melléfogásainkkal mosolygós-türelmes volt, ez az angyalarcú fiatalember (jómagam voltam a leggyengébb: gyakorta elfelejtettem „belépni”); meg Péter első (angol) feleségére is emlékszem, fel-felbukkant, hogy lapozzon a férjének (hamarosan Meunier-tünetes egyensúlyzavarok léptek fel nála s utóbb tragikus véget ért). Jóval később, amikor Pétert a Zeneakadémián tanári teendői elszólították, Marikám került a helyére, vagy ahogy a vendégsereg becézte, „a szép Határné” – róla majd alább.
KL Várjál csak, Szentjóby… A név ismerős; majd körkérdést intézek zenetudós barátainkhoz. És az ő élettársa is e muzsikustársasághoz tartozott?
A bijouterie? Nem igazán. Ő csak keresett rá és etette-ruházta – azaz hogy ruházta volna, ha nem lett volna Miklósnak, még régről, milliomos playboyhoz illő garderobe-ja. Bizonnyal eredménnyel jársz majd, de körkérdésedre máris megfelelhetek. Fiatalon kiváló zenetudományi cikkeket írt a szaklapokba, de a háború zűrzavarában abbahagyta s beszerezte ezt az átok kettős szindrómát: hogy bohóctréfának fogta fel az élet egyszeri alkalmát s hogy ennek elfuserálása elől a megváltó alkoholban keresett menedéket. Tudod, mi az a „Sitzriese”? Az „ülő óriás”, akit ültében hatalmas darab embernek nézel, aztán ha feláll, olyan, mintha ülve maradt volna. A rövidlábúság átka. S így maradt meg emlékezetemben Szentjóby Miklós muzikológus barátom, Budapest eleven kocsmológiai térképe, a beszélgetésbe bele-beleröhintő jókedvével s vörhenyes bőrű borostás állával, az arcéle mint valami borostyán kámea. Tehetségével óriás lehetett volna, második Molnár Antal, Szőllősy András riválisa (szintén zeneszerző és gordonkás), vagy Tóth Aladár utódja az Operaház igazgatói székében – tudja a manó. De így csak „Sitzriese” maradt.
KL Utóéletéről? Tudsz-e valamit?
Keveset. Második börtönöm után elvesztettem szem elől. Házassága helyrebillentette némileg s hírlik, hogy mint az Erkel Színház zenekari gordonkása, még keresett is. Gégemetszés, gégerák; korai elmúlás. Nem hiszem, hogy eszébe jutottam csak egyszer is, míg ő, nekem, akár a fülcsengés. Szétvetett lábával a csellóját magához ölelve s nagy beledőléssel ráeresztve a vonót – idemuzsikáló kedves kísértetem.
*
De nemcsak Solymos Péter érte el, amit akart – hogy koncertálóművész és a zongoratanszak egyik tanára legyen: Rácz Aladárnak is teljesült az álma. Kodály harcolta ki neki, hangszere tanszéket kapott a Zeneakadémián, melynek első tanára lett. S micsoda győzedelem volt, nagy napja az ő diadalának, amikor a háború után először, Budapestre látogatott Yehudi Menuhin és az elsők között Rácz Aladárt akarta látni – s nemcsak látni: tisztelét tenni. Föl is kereste. Ott voltam a nevezetes napon, és Aladárnak rám esett a választása, hogy a tolmácsuk legyek (Aladár a francián kívül semmiféle idegen nyelven nem tudott s Menuhin meg alig törte a franciát), no meg hogy a girbegurba utca végén lessem a virtuózt és kíséretét, amint autóikból kiszállnak – mert a villát nehéz volt megtalálni, és az idegen a kusza utcácskákon könnyen eltévedhetett. Minden úgy történt, ahogy elterveztük; az angol szóra Menuhin ösztönösen hozzám csatlakozott s az a két óra, amit Aladáréknál töltött, a tolmácsolás meg az a két Couperin meg a Bach, amit Aladár, a lelkét beleadva, Menuhinnak odacimbalmozott, felejthetetlen élmény volt-és-maradt.22
Attól kezdve nagy volt a vendéjárás farkasréti villájukban; Párizsra szomjazó, világlátásra éhező tarka vendégseregének Aladár a Nyugat, a csodavilág buzogó forrása volt – bár inkább gejzír formán szökött fel belőle mindaz, amit harminc év alatt Párizsban magába szedett. Hogy még az első küzdelmes években, amikor csak „revűszám” volt, Stravinszkij felfigyelt rá, tőle tanulta a cimbalom „rendhagyó” hangsorát, majd cimbalomszólamot írt számára a Rag Time-ban stb.; évtizedes barátságát Victor Margueritte-tel, a fiatalabbal a legendás regényíró testvérpárból, aki 44 évvel élte túl bátyját; vetélkedését a clavecin koronázatlan királynőjével, Wanda Landowskával – amikor Aladár felfedezte – és hangszerére adaptálta Couperin és a két Scarlatti zenei világát stb. Szabolcsi Bencétől Mihály Andrásig – zeneszerzők, interpretáló művészek, írók, újságírók: mindenki ott tolongott a farkasréti ház összenyitható, háromszobás magán-koncerttermecskéjében, ahol –
KL Kadosa is?
Nem, se Kadosa Pál, se Szabó Ferenc; a pártmaffia nemigen tudott felmelegedni Aladár iránt, pedig valaha, szentimentális-szirupos alapon ő is szélbalos volt, bár gyors kiábrándulásának az első lökést egy felszabadulási közjáték adta meg s majd még rátérek arra is. Mondom, a sziklameredély legszélére telepített villa ablakából az volt az érzése az embernek, hogy szinte a semmire látni s csupán aki kilépett az erkélyre – az jártathatta körül a szemét az alatta elterülő vidéken. Aladár szemközt a cimbalommal meg a zongorával, a nagy Blüthnerrel, egy ottománon, guggolóülésben ült, lábait maga alá húzva, és úgy festett, mint valami indiai sziklatemplom-faragás. Beszélgetés szörnyen ritkán alakult ki, mert ő, úgy is, mint kifogyhatatlan mesélő-népszórakoztató és úgy is, mint bölcs guru, már kora reggel magához ragadta a szót s az a szó az övé volt, amíg le nem hunyta a szemét. Szava csak akkor lassult le, amikor elöregedett s láttam így is; szerető megrovással hozzám intézte a szót:
– Te Victor (váltig így, franciásan; eredeti magyar keresztnevemtől idegenkedett) – neked most megjelent ez a könyved (és játékosan forgatni kezdte a kezébe helyezett, dedikált tiszteletpéldányt) – a címe ez a bombasztikus női név, Heliáne…, de ne hidd, hogy ezzel valahova elérkeztél; hogy véghez vittél-valamit. Az út elején állsz és fogalmad sincs, merre-hova kanyarodik. Toi, imbecile. Hein?! Mert nekem ez a női név a címlapon mind csak azt ordítja: bújjatok belém. Hogy bele akarsz bújni. Pedig-pedig, croyez-moi, mon vieux. Megtudod még –
– Mit Aladár?
– Hogy a fasz nem minden. És akkor majd…
A goromba szó hallatára s oly szokatlanul az ő szájából a plénum előtt, kínos-nagy csendesség támadt a teremben; a felesége, aki akkor már jó évtizede élt az országban s szinte akcentus nélkül beszélte nyelvünket, céklavörös arccal messze elnézett a tárt ablakon át, ahol a sziklameredély fölött a semmibe látni. Aladár folytatni akarta, de nem tudta. Mellette ültem, megfogta a kezem és erőtlenül megszorította:
– A fasz. Hogy nem minden. És akkor majd… annak is, akit sem előtte, sem azután. Sose láttál, ismerősnek-ismeretlennek, boldog-boldogtalannak. Meg tudsz bocsátani – – –
Bazsalygós tekintete telefutott könnyel, ahol rám függesztette, és füstös képét az enyémhez szorítva megölelt, hogy most majd játszunk neked:
– Majd játszunk neked Bachot – akarta mondani, de a hangja elcsuklott.
Aki a gondolatában olvasott s tán idegvégződéseivel is összenőtt vele: Yvonne már átült a zongorához és csak őt várta, hogy a cimbalomnál elfoglalja helyét. Aladár ütőt választott – a szarvasbőrrel bevont baguette-et, a kedvencét – a világ kívülrekedve lehorgadt s lelkünkön birodalmat vett a zene.
De még amikor ujjízületein nem jelentkeztek a reuma göcsörtjei s élvezte győzelmének hétköznapjait, hazahordva a sereglő tanítványok fiatal sugárzását: akkor is. Mintha átsuhant volna arcán egy régi trauma árnyéka, melynek egyetlen orvossága, hogy róla nem beszélünk. A legkevésbé sem illendő, hogy szóba hozzam, s bárcsak volna Prokopioszom, hogy el ne mulassza ezt is felvésni Titkos Történeteiben; hacsak a hallgatás alól felmentést nem adna az a voltaire-i mot, mely szerint on doit des égards aux vivants; on ne doit aux morts que la vérité (Lettre écrit sur Oedipe) 23
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartoztam a kevesek közé, akik tudtak róla; jóllehet úgy tettem, mintha nem tudnék. Nem volt az övé olyan egyedülálló eset az elgyalázott fővárosban, s éppenséggel nem volt ő az egyedüli Szent György, férj és apa, akinek emlékezetéből üszökkel kellett kiégetni a kitörölhetetlent. De ki szereti, ha az érte való remegés-és sok évi rajongás után épp a várva várt felszabadító hadsereg katonái gyalázzák meg a szeme láttára feleségét és ahány fehércselédet előlük csak menekíteni próbál – hol az a csodalény? A kiszivárgott történet szerint mihelyt a szovjet katonák garázdálkodásának híre ment, Aladár menteni próbálta az ottrekedt vagy oda menekült asszonynépet, mintegy fél-tucatot. A fürdőszoba ablaka a mélységre nézett, arról az oldalról nem lehet belesni. Aladár kieszelte, hogy a fürdőszobába bezárja az asszonyokat s az ajtót egy odahúzott jókora, cifra almáriommal eltorlaszolja. A katonák villáról villára jártak, ki Fritz-eket keresve, ki bárisnyákat hajkurászva. Bekopogtatva, először kedélyesek voltak és barátságosan elfogadták a pálinkát; s már-már elhitték, hogy zsenscsina a házban sehol. De mikor egyiküknek megakadt a szeme a szekrényen – hogy fölötte az ajtószemöldök parányit kiáll – gyanút fogtak. Elráncigálták a szekrényt, betörték a fürdőszoba ajtaját és a jajveszékelő asszonyokat egyenként kiráncigálva, kit a padlón erőszakoltak meg, kit meg a szomszédba hurcoltak, hogy másoknak is legyen része a katonaörömben. Kuncogva mesélték egymásnak, hogyan jöttek a rejteknek nyomára a cifrára festett tulipántos szekrény mögött s tucatjával mentek rajtuk végig. Már amikor a nők elszökdöstek és a biztonságosabb pesti oldalon orvost kerestek – még akkor is, mint a légy a tejre, úgy szálltak rá – rászálltak a villára, és hol teli kaska sonka-kolbásszal hízelegve, hol davajgitárral hadonászva, kikövetelték Aladártól asszonyait.
KLIsmerted őket?
Már hogyne ismertem volna! De nem illett tudnom róla. Ez volt hát, amit Aladárnak a feledés feneketlen kútjába kellett vetnie – hogy rá tudjon néznie a gyalázatosokra, akik egyenruháikban még sokáig a városban szaladgáltak; hogy visszanézhessen önmagára, emlékeiben aki volt, még amikor úgy várta a felszabadítókat, mint a messiást; s hogy erőszakot véve önmagán, rá tudjon nézni, de úgy, mintha mi sem történt volna – „asszonyaira”, akiket menekíteni próbált a fürdőszobában, melybe valahányszor belépett, nem volt szabad a kicserélt ajtóra, sem a szekrénytorlaszra gondolnia. Ezért mondta tán, míg mellette ültem, amit a vendégsereg néma konsternációval fogadott – hogy „a fasz nem minden”; így, ezen az alapon lehet-és-kell „megbocsátani boldog-boldogtalannak”; meg tán amúgy is, ahogyan az öregemberben a nemiség elvirul és az impotencia kerülgeti, a leszázalékolt erotika: hogy az, ami a „minden” volt, azontúl – „nem minden”.
KL Fél tucat asszony, mondod, a szekrény mögött? Szomorú történet.
Igen – Aladár „asszonyai”; pedig a természet nem áldotta meg Szent György lovaghoz illő fizikummal; s rossz elgondolni is, hogy ő – míg a martalócok, asszonyain a kedvüket töltötték – miféle filozófiai mentő formulákat/varázsigéket morzsolt a fogai közt. Bár ki tudja, hátha a túlhajtott fantázia a bolondját járatja velünk; hátha nem mindőjüket prédálták fel a katonák, s volt akit futni hagytak. Atalát…? Azt tudom, hogy Atika is ott rejtőzködött a fürdőszobában Yvonne-ékkel együtt s, hogy köztük volt; de hátha hozzá se nyúltak? Nem firtattam soha s nem is vitt volna rá a lélek.
KL Atika? S ez az az Iglódy Atala, a hegedűművésznő, akivel mondtad, hogy Bach kettőskoncertjét játszottátok?
Meg sok minden egyebet. Érzékeny pontomon martál belém, Lorcsikám; mert megint minden tapintatomat össze kell szednem, hogy… Mihamar kiderülvén, hogy igazában életünk kettőskoncertjének kiterjesztéséről és szólamaink szorosabra fonasáról-ábrándozott.
KL Megfogtalak. Mert amit mondasz és ahogy mondod, emlékeztet valamire, vagy inkább valakire. Ha azt mondanám, hogy ő „Marijuóla, a Fuvoláslány” a PEPITO ÉS PEPITA című szerelmi regényedben, jó helyen kereskedem?
Igen is, meg nem is. Csak egyik modellje volt a Fuvoláslánynak a regényben; de hogy jól azonosítható az kiderül abból is, hogy váltig ilyen-olyan, nevezetes „fuvolakoncertekről” beszélek, holott csupa hegedűversenyről van szó, a zeneértő azonnal látja. Ha vannak is életrajzi érdekű mozzanatai a regénynek, az idősíkokat összehúztam; mert valójában a Fuvoláslány és Pepita, a színművésznő ő nem egyszerre volt s a kettő sohasem találkozott.
KL És Zsuzsád? Megvolt még? Elvesztetted? Mit szólt a vetélytársnőhöz?
„Vetélytársnő?!” Megvolt, de még mennyire, mint továbbszolgáló apród és kvázi-menyasszony; szerény, szeszélyes, dacos-fölényes és minden betoppanása elragadó: ez volt Zsuzsa. Egyrészt tudta, hogy a szépek között olyan magas és a magasak között olyan szép, mint ő, csak minden szökőesztendőben egyszer akad; biztos volt a dolgában s ha galantériából avagy „úgy-adódó”, helyzeti kénytelenségből félreléptem is, nem kötöttem az orrocskájára. Másrészt Zsuzsa nem volt bejáratos Véghelyi Viktor bácsi társaságába, oda soha be nem vezettem s baráti körömnek ezt a visztáját nem ismerte.
KL Tudom, nem vagy se hozományvadász, se karrierista; hadd kérdjem meg, nem csábított egyszer sem Atala kiterjedt ismeretségi köre, ami igencsak egyengethette volna utadat s nem ostromolt ő maga elég állhatatosan?
Lorcsikám! Szertartásmesterem! Mindig a célterületre rátájolva s telitalálataiddal mégis – egérutat engedve: ez az úri manér. De hogy kérdésedre skolasztikusan, szükségképpen elegendő választ adjak, hadd szólok egy-két szót báva természetemről, amire sokszor ráfizettem. Én ugyanis morális lénynek tudom-és-hiszem magam s ez nem elhatározás, hanem szervi beállítás – hajlamosítottság kérdése. Úgy ragyog rám az erkölcsi imperatívusz, mint Kantra a csillagos ég. Divatszóval élve: lojalitáskomplexumom van: szeretek tűzön-vízen keresztül hűséges maradni maradni baráthoz, eszményhez, intézményhez (kivált ha megérdemli, pl. azzal, hogy lojalitásomat a hozzám való hűséggel, ragaszkodással viszonozza). Szerettem volna tűzön-vízen keresztül megtartani Atala barátságát; „fiúsítani” – hogy a barátom legyen. Akadályai, rendre.
(1) Bármi konokul kitartottam mellette, próbálkozásom meghiúsult azon az útszéli kérdésre adott triviális feleleten, hogy „barátság férfi és nő között lehetetlen”. Pedig tartoztam neki ennyi lojalitással, hiszen úgy, ahogy mondod: aranytálcán tálalta ismeretségi körét, befolyásos barátait, csak hogy felmenetelemben segítsen, s hogy még ragyogó állásomat az UNRRÁ-nál is neki köszönhetem, arra hamarosan rákerítem a szót; de – s ezt nem is kell külön hangsúlyoznom: az ő célratörős tudatában mindeme jókodásnak megvolt a sine qua non-ja: a közös fészeképítés.
(2) Valamikor a 18. század arisztokratái, a 19. század dúsgazdag művészházaspárjai megengedhették ezt a fényűzést, hogy inkompatíbilis passzióikkal egybekeltek. Az író-férj a birtok vagy a park másik végében építtetett magának egy könyvtárpavilont, gazebo-t, orangerie-t s oda a madárpityegésen-kaptárdöngicsélésen kívül nem hallatszott be semmi. De ma? A mi lakásviszonyaink között? Egybekelhet az író az énekesnővel, aki napi négy órát skálázik korrepetítora kísérő zongorabörömbölése mellett? Egybekelhet a hegedűművésznővel, aki napi öt órát gyakoról s utána fogadja tanítványait, akik háromnegyedes nyírettyűkön fűrészelnek?! Nem, ugye nem!
(3) Ismered átok természetemet: Édes Pesztonkám, Katicák-Katicája átkozta rám ezt, júnói termetével, jóllehet ismeretlenül; miatta vagyok ilyen válogatós, hogy a nővilág 98 százalékát udvarias-hűvösen mellőzöm és csupán a fennmaradó 2 százalékot vehetem űzőbe. Felőlem lehet bármilyen helyre, cukrom, eszemadta, tündéri teremtés a betoppanó, ha kistermetű, fel se emelem a tekintetem. Nem hogy élettársnak: vágytársnak/ágytársnak se. Nem üti meg a katonamértéket. S történetesen Atala ilyen non-starter volt, ilyen ennivaló-alacsonyka, aki a szerelem mezőnyében rajthoz sem áll. Arcátlanság, embertelenség ezt így megmondani, de nem vehettem erőt kegyetlen természetemen.
KL És vele nem kerültél soha amolyan „úgy-adódó” kényszerhelyzetbe, hogy galantériából megtedd neki?
Mit akarsz tőlem? Írjam meg szerelmi antiregénynek? Mert anyagából kitelnék bőven. Ahogy ilyenkor a ragadozó nő összeszedi minden fortélyát: behúzza körmét s bizonygatja, hogy csak árnyékod akar lenni, annak is bársonyos. Megnedvesedő szemmel istenkedve, hogy nem akar tőled se frigyet, se életre szólót, csupán azt az egy-két diadalmas pásztorórát, amely az ő művészi kiteljesedéséhez kell (titkon arra számítva, hogy ha megkóstolod a mézet, majd csak beleülsz a mézesbödönbe). S mert csökönyössége elvakulttá teszi, mindennapos vendég gyanánt iparkodik bevezetni a családjába, mely – legnagyobb rémületedre – rendkívül rokonszenves, mindenki tanult, eszélyes és ki nyájas leveseskanál, ki talpig úriember: kettőig se számolsz és már úgy érzed, hogy mint valami roppant tengeri puhány, percenként újraalakuló „szájával”, a család bemajszol. Retirálnál – késő. Végül, ha az az istenverte helyzet nem „adódik úgy”, hát a ragadozó megszervezi azt a kirándulást a természet lágy ölén, hogy a redves-rapcsos krumpliföld tőszomszédságában, a csalogány csattogására és bülbülök énekére majd elcsábulsz és alákábulsz annak az illatárnak, amelynek fele vadvirág és fele nő… Arravaló a szerelmes tekintet, hogy a félmeztelen napozó férfi ujjára odakáprázza a jegygyűrűt, míg a nőragadozó gyűrűsujja mintha a párjával, rajta született volna. És arravaló maga az ezerszemű jó társaság, a susmogó nagynénik, az „összemesélés” fogása (ha Móricz Zsigmond e remek novellájára még emlékszel) – hogy már mindenki tudja az elgyűrűzést, csak a csapdában vergődő préda férfi nem tudja, hogy fél ujjával jegyben jár.
KL Azt hiszem, nálad olvastam valahol ezt a Congreve-idézetet: Heav’n has no rage, like love to hatred turn’d / Nor Hell a fury, like a women scorn’d –24
Igen, Congreve A Gyászoló Menyasszony(The Mourning Bride) ímű színművéből –
KL Arról, hogy milyen a szerelmi gyűlölség haragvása, meg hogy a Pokol nem tombol úgy, ahogy a nő, ha szerelmét megvetik… Nos, hogy másztál ki ebből a pácból?
Jaj, Lorcsikám. Nagyon kérlek, ne nevezd se pácnak, se csávának, mert még mindig őrzöm barátsága emlékét s ha abszurd és értelmetlen is, emlékéhez lojális maradok. Mert még annak idején, akkor is, ebbe az értelmetlen szópárbajba fulladt párharcunk – én iparkodtam meggyőzni, hogy szeretném megtartani barátságát, ő meg, hogy az már az enyém, de az nem elég; miközben tovább ennivalóskodott és hercigeskedett, mind újabb megbízásokkal tüntetve ki, mint pl. amikor egy igen nevezetes, beépített háziorgonával büszkélkedő, pasaréti palotavillában (a Nemzeti Bank elnökének a felesége volt az orgona és a ház úrnője) házihangversenyt rendeztek, Atala a Geminiani-hegedűversenyhez kádenciát kért tőlem; írtam is és törtem is borsot az orra alá, decima-futamaimmal s minthogy picinyke bal kezével a decimákat nemigen érte át, órák hosszat negédeskedett-s-puhított bűnmosollyal, ám az enyelgés ostromának sziklaszilárdan ellenálltam. Csak az ejtett gondolkodóba – a hangverseny után atyai jó barátom, Zathureczky Ede (a Zeneakadémia volt igazgatója) selyma megjegyzése, hogy minden kezdet nehéz, de fogok én még sok hegedűversenyhez alkalmi kádenciát írni életem folyamán – valakinek, akinek a keze a decimákat nehezen éri át… Elrémültem arra a gondolatra, hogy ilyen későn kezdem el az elszakadó hadmozdulatokat, amikor nemcsak hogy a magyar muzsikusvilágba Atala karján belibeghettem, aranytálcán kínálva baráti körét, de még azt is neki köszönhettem, hogy angol pártfogói körébe bevezetett –
KL Angol pártfogói?! Honnan tett szert angol pártfogókra?
Angyali naiv vagy, Lorcsikám! Interpretáló művészek, énekesnők, hegedűsök, zongoristák. Élnek belőlük. Kivált az ostrom után, amilyen boszorkányosan kiszimatolják, melyik ajtó vezet oda, ahol akár a Szövetséges Ellenőrző Bizottság tagjai, akár a külképviseletek vezetői épp házihangversenyt akarnak rendezni és szükség van egy koncertálóművészre. Aki elvállalja. Belevonja kollégáit. A nagykövetségek kézről kézre adják őket; minden fogadáson felbukkannak, odatolongnak s ösztönös nagyvéletlenségből épp azzal futnak össze, akinek valamivel a kezére járhatnak. Pl. az angol nagykövetség fogadásának, velem, Mrs. Morrisznak, aki az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Organization) számára tisztviselőket toborzott és épp olyan építészre volt szüksége, aki grafikusművész is és nyelveket beszél. Így hát, amint látni fogod, Lorcsikám, a te Congreve-idézeted a szerelmi önérzetében megbántva-haragvó asszonyszörnyeteg tombolásáról a mi esetünkre nem vonatkozott. Atalával mindig korrektül viselkedtem s kínosan ügyeltem arra, hogy ne tegyek egyetlen félreérthető mozulatot, aminek alapján jogot formálhatna rám; mint okos, művelt civilizált lénynek, be kellett látnia, hogy nincs más lépése, mint a lemondás, a visszavonulás. Szerencsére ő maga adta kezembe a fegyvert, amellyel lassan, óvatosan, egyenként elmessem a szálakat, amelyek hozzá és a családhoz kötöttek, anélkül, hogy a dekórum csorbát szenvedett volna: UNRRA-tisztviselő lettem s egyszeribe tengersok bokros teendőm támadt; „vérző szívvel” minden találkát lemondtam, elfoglaltságomra hivatkozva s a telefonom is, akárhol csengett, épp „nem voltam a helyemen”.
KL Mi történt vele?
Egyre ritkábban láttuk egymást, elszakadtunk. Ötvenhatban, távozásom előtt még felkerestem egyszer és néhány hegedűkompozíciómat otthagytam nála (ezt tán említettem is – hogy egyik partitám, hála az ismeretlen plagizátornak, kamarazenekarra meghangszerelve feltámadt az éteren: csak gratulálhatok hozzá, élvezettel hallgattam). Kósza pletykafoszlányokkal szolgálhatok csupán. Hogy hozzáment a Nemzeti Színház egyik vezető színészéhez, de azóta megözvegyült; meg hogy koncertáló művész sohasem lett belőle s amíg dolgozott, egy ismert zenekar brácsása volt.
KL És mi volt a dolgod? Értsem úgy, hogy amíg tisztviselősködtél, az irodalomnak befellegzett?
Lorcsikám, az én életemnek olyan szakasza nem volt, amikor az irodalomnak befellegzett volna; ha másként nem, hát ellopott időből, de mindig kiharcoltam, hogy az írásnak helyet szorítsak. Most is, minden magától adódott. A pesti UNRRA népes kirendeltség volt, melyhez oldalágon kapcsolódott az UNCIEF is; a Gyermeksegélyező Világszervezet. Mikor én odakerültem már javában folyt néhány rezidenciális villa helyreállítása/átalakítása s abba rögvest belekapcsolódtam. Ahogy az első átalakítási/plakáttervezési feladatokat megkaptam, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy behemót rajztáblámat, festékszóró berendezésemet – egész műtermemet nem hurcolhatom át abba az UNRRA számára lefoglalt ligetkörnyéki palotába, ahol úri rend és tisztaság uralkodik, a titkárnők futótipegésben közlekednek, az ebédlőben illemtudó csend honol. Ők maguk ajánlották fel a kötetlen munkaidőt, és attól kezdve, hogy a kirendeltség vezetője, Mr. Sommer a Rákóczi úton meglátogatott, csak egy-két órára mentem be az irodába (ha tolmácsolásomra szükség volt) lehetőleg ebédtájt s olykor kihagytam a napot – nem szívesen, mert amit akkor az UNRRA-étkező asztalán láthattál, az minden pestinek megfacsarhatta a szívét, s úgy kevesen kosztoltak a fővárosban, ahogy mi ettünk. Bár ne hidd ám, hogy a kötetlen munkaidő révén az állásom átváltozott amolyan szinekúrává s loptam a napot; mert volt dolgom bőven.
KL És miért kellett tolmácsolnod is és mikor?
Helyes a bőgés, oroszlán. Azért, Lorcsikám mert a politikai dekórum akkoriban megkövetelte, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kötelékéből valakit az UNRRÁ-ba az oroszok is delegáljanak; s volt is egy polgári ruhás orosz ezredes, bizonyos Volinszij a műszaki osztály élén, aki angolul édeskeveset tudott s vagy engem nyaggatott, vagy a szótárat, amikor a memókat olvasni próbálta. Angolul különben, a portást meg a gépkocsivezetőket leszámítva, mindenki tudott. Volinszij? Mérnökember volt, iparkodó, rokonszenves, de nem sok vizet zavart; utóbb amikor az oroszok átvették a Tudor-gyárat, annak lett az igazgatója. Jólöltözött úriember volt, aki büszke arra, hogy moszkvai s iparkodott sima modorúan beilleszkedni a pallérozott angolszász környezetbe – de nekem olykor azt a „Kondrátyevics Kanurint” juttatta eszembe, aki, mint egy múlt századi klasszikus szatíra főhőse, az oroszok „Göre Gábora” lett és csetlebotli vidékiességével Moszkvában közmondásossá vált: ő is szörnyen iparkodott, hogy leküzdje félszegségét és „nyugatiasnak” hasson a nyugatiak között, de – mi is volt az a francia szállóige a napóleoni háborúk idején? Grattez le Russe et vous trouverez le Tartare. 25 Egy ilyen dühkitörésére emlékszem, hamar megrestellte s jámbor lélek volt különben; még a Tudor-gyár szárazelemes gázgyújtói népszerűsítéséhez is kért tőlem s gyártottam is, plakátot, reklámfüzetet. A Head of Mission – a Kirendeltség Vezetője – Leslie Sommer megtermett, kunsági ábrázatú, jóképű amerikai volt, csupa bicepsz, vállizom és csupa ököl; mint valami ökölvívó, aki negyven fele jár, de diadalainak serlegeit ott őrzi-mutogatja a vitrinjében. Voltaképp harmadik-generációs magyar volt (neki még a dédapja tántoroghatott ki Amerikába) s tudogált is magyarul, de ha az a 10-12 szavas szókincse elfogyott, zavarodottan angolra váltott: ennek a 12 szónak köszönhette, hogy a magyarországi UNRRA-misszió élére állították. Jó emberem volt s hogy mennyire az, majd még arról is beszámolok. Helyettese, Mr. Curtis, amilyennek az angol diplomatát elképzeled: magas, ötven körüli, oldalt fésült gyér haja alól kivillan koponyája; csupa rutin, lélekjelenlét, minden helyzetben feltalálja magát, érződik rajta, hogy beletörődött s kissé bele is fáradt vezérürü szerepébe – az isten is külügyérnek teremtette. Jobbkeze, Mrs. Morris, minisztériumi főtisztviselőnő s amit a szigetországban úgy hívnak, hogy carrier-wo man – a személyzeti osztály vezetője. Elképzelheted, mekkorát nézett Mrs. Morris, már mint 80 fele járó matróna, amikor 3-4 évvel ezelőtt, a londoni magyar nagykövetség egy fogadásán egymásba botlottunk s a poharát kis híja hogy el nem ejtette, ahogy meglátott:
– Mr. Hata-aaar! My word!
S vele volt néhány régi UNRRA-beosztottja is, mind nyugdíjban már. Valamennyien körém sereglettek s majd hogy meg nem tapogattak, mint aki nem hisz a szemének; nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, hogy „a bajuszom még a régi”, de már nem ötölve-hatolva, hanem folyékonyan beszélem a Queen’s English-t, Őfelsége Nyelvét, akinek azóta magam is, törvény szerint, hű alattvalója vagyok… mintha szellemek beszélgetése lenne, akik letekintenek egykori halandótulajdonmagukra s nevetgélve pertraktálják komikus, múltbéli kapkodásaikat; még hivatali csoportfényképet is ígértek, amelyen, csinos amerikai titkárnője körül legyeskedőben, magam is ott vagyok Leslie Sommer mellett – ő az Államokban és 90 fele jár – – –
KL Különös találkozás lehetett, 40 év után!
Az! Előkereshetném a fényképet, mert Mr. Sommer emlékezett rám és megküldötte: szikár öregúr, timpanonos háza kertjében… De ne töltsük vele az időt s ugorjunk vissza. Mert még az is volt: UNRRA-pavilon a háború utáni idők első Nemzetközi Vásárán, az Állatkertben, bár az üres Állatkertnek alig az ötödét töltötte be és olyan volt, mint a nagy Árumintavásárok kísértete… Nos, azt a pavilont is meg kellett terveznem/építenem; s hol az UNICEF akart tőlem újabb plakátot, hol egy magáncég; még segítséget is kellett volna keressek, ha Zsuzsa nem lett volna ott, de belesegített mindenbe és nemcsak hogy bámulatos kézügyessége volt, de ezt hallgasd meg: megszégyenített azzal, hogy – tán isteni sugallatra?, vagy ösztönös ráérzéssel?– jobban értett a villanyszereléshez, mint a vőlegénye!
KL És örült, hogy szalad veletek a szekér?
Már hogyne örült volna! S hivatalomnak nemcsak mi – a Bokor család is látta hasznát onnan került dobozolt ajóka, tonhal, szardínia és más, addig-alig-látott ritka ínyencfalat az asztalukra, ha csak mutatóba kóstolóba is: az UNRRA-csomagokból, amit nekünk osztogattak s azt se feledd el, hogy a kávé, a csokoládé, meg az amerikai cigaretta valuta számba ment. Zsúfolt életünk rutinja az volt, hogy ha hajnali 4-től, egyhuzamban lekopogtam írógépemen az aznapra rendelt igéket, reggel 7 fele a lépcsőházi ajtón halkan hármat koppintott Zsuzsa (ilyen korai légyottra sincs sok példa a szerelem világtörténetében) – majd így apródi kötelességének eleget téve, rohant az üzletbe, mert Dodó bácsiék Váci utcai könyvüzlete újra a régi fényében ragyogott, a pinceraktárból naphosszat cipelték fel-s rakosgatták szét a könyveket, nagy volt a forgalom. Ösztönösen dolgos, angyali teremtés volt, és abban a hiszemben, hogy szerelemmel szeretem, nagyon-de-nagyon szerettem: ahogy egész nap robotolt és másnap reggel hétkor mégis pontos és mégis szép volt… Állásommal azt hittem, egyenesben vagyunk: miért ne lakhatnánk egy fedél alatt, hogy éjjelente-s már mindjárt egy ágyban hálva; kényelmesebben elláthassa az apródi teendőket? Már csak egy impedimentumot kellett félreállítani az útból, hogy egybekelhessünk s nem mondhatom akadálynak, ami aggályoskodás volt csupán.
Az utóbbi időben ugyanis a Bokor családnak sok baja támadt Zsuzsa húgocskájával, azzal a szellemi fejlődésében retardált, csúnyácska-idétlenke kamaszlányával, aki visszamaradottságában a négy-ötévesek cukorkaéhségével vetette rá magát a nemiségre. Be nem zárhatták s nem is őrizhették naphosszat; el-elszökött hazulról s az utcákon csatangolva, hol ő vadászott, hol rá vadásztak: mindig akadt kiismeretlen szatír; aki habcukorvásárlás után garniba vagy szobára vigye. Hol a rendőrség hozta vissza, hol magának a családnak kellett utánaerednie s tűvé tennie azokat az utcákat érte, ahol ődöngni szokott. Mindez szöget ütött a fejembe. Hogy hátha családi terheltség. Goromba gondolat, ám ennyivel tartozom esetleges leendő utódjainknak… De hogyan környékezzem meg Zsuzsát? Tudom, az sem százszázalékos; de a magam megnyugtatására. Édesanyám fejcsóválva fogadta; ellenezte. Bokorék bizonnyal hallani sem akarnak majd róla. Nem az ő dolguk: a kettőnké. De szóba hozni anélkül, hogy megbántsam vele Zsuzsát: hogyan?!
Meglepett, hogy milyen könnyen kötélnek állt. Mint aki biztos a dolgában. Véghelyi Péter ajánlotta azt az ideggyógyász kollégáját, akinek belvárosi rendelőjébe felmentünk. Nem küldött ki; mindvégig jelen voltam s mint koca-neurológus tudtam, miféle reflexeket vizsgál, mi van a keresztkérdései mögött-s mire kíváncsi. Jó órahosszat tartott a vizsgálat, de megérte:
– Uram, menyasszonya tökéletesen egészséges, genealógiai szempontból a felmenőknél neurotikus rendellenességnek semmi jelét nem látom s ha ezzel eloszlathatom aggályájait, akkor írásba is adom. Utódainak elmebeli épségéért hogy aggódnia nincs oka – arról kezeskedem. Ne tartsanak attól, hogy bármi is megronthatja a gyermekáldás fölötti örömüket, szaporodjanak csak nyugodtan. Boldogságot és sok sikert kívánok.
Zsuzsa készséggel megbocsátotta barbár ötletemet, hogy orvoshoz vigyem. Jobban a vizsgálat már nem üthetett volna ki, mind a kettőnkkel madarat lehetett volna fogatni. Fogtunk is – de nem azt-s nem olyat, amire-amilyenre számítottunk. Már ott ékeskedett pávatollaival a közelben s hívogatólag terjegette szárnyát; de a halandókat e vaksággal s vakot a halandósággal azért vertek meg, hogy a velünk szórakozók odafönt rajtunk jót mulathassanak.
*
Jaj nekem, barátom, jaj nekem. Hogy ami velem és Zsuzsával oly kurtán-furcsán elbánt, szerelmünk epilógusa valami eredendően rossznak a prológusa lett. S bárcsak, Petrarcával, dicséretét zenghetném a Molnár utcának – I’ benedico il loco, e’l tempo e l’ora –, Molnár utcában annak az elsőemeleti teremnek és annak a délutánnak, ahová, amikor, történetesen Zsuzsával, bevetődtem arra a tudomisénmilyen versolvasó délutánra s a dobogón megpillantottam azt a Valakit, aki hangra-színre-illatra, termetre, teltkarcsú-széltében, júnói-hosszában a megszólalásig hasonlított hasonlíthatatlan örök szerelmesemre, Katicák-Katicájára. A dajkámra, akit nem ismerhettem, de most! de most! Ő volt. Ráismertem.
Baljós csillagállás alatt kaptattunk föl a lépcsőn az első emeletre; mert alighogy a széksorokban helyet foglaltunk és Zimándy Zelma (művésznevén), a világszép színeművésznő, a Nemzet mindenes-napszámosnője a pódiumon felmagasodott, körvonalainak erogén bájával egész látómezőmet betöltötte s azontúl nem láthattam mást, csak őt; belső hallásom nem hallott verset – csupán az ő átmodulált versmondásán keresztül.
Férfiembert így még le nem terített szemmel verés. A szemmel verő látványa hatalma.
Ahelyett, hogy megszorítottam volna – elengedtem Zsuzsa kezét. Észrevette? Észlelte, oldalt lesve, elváltozásomat? Nem tudom. Azt a szépen gyűlő kelengyét leendő anyósom akár besavanyíthatta, vagy a Dunába hajíthatta volna felőlem. Törődtem is vele, hogy kezeskedik róla – bántam is én az orvosi szakvéleménnyel biztosra ígért épelméjű utódokat. A babonázó delej víz alá nyomott s ez a boldogság előrejelzése volt – a bizonyosságé, hogy most már megfulladok. Hogy velem vagy a világgal mi lesz? Vörösen égő fülem mögött kirajzolódtak a szerelem kopoltyúi.
Abban a szempercenetben vigyorgott bele, alátekintőben, házassági terveinkbe Bokor Zsuzsával – belevigyorgott az Ördögszem a fekete ég zenitjén delelőben, bele, az Ártó Algol.
(12) A HELIÁNE hármas alapeszméje. A „Prága Nincs Többé” nincs többé. A pszichózis-buborék elpattanása; a háborús rémület elócskulása máról holnapra: a „Nigragor” szimbolikája. Az „időnélküliség” az istenség tudatában; a kronológianéküli sorsok élet-menetrendje az idő rezervoárjában – avagy az Ezersziget spinozai ideje. A szobrász-giccs, amely a „trágyával töltött lányhoz” elvezet. A regényalakok modelljei. Az Ezersziget pszeudo-vallása; miért nem valláskarikatúra, jóllehet az – és miért, hogy minden vallás a rivális másik szemszögéből: valláskarikatúra. A regény lírai „betétjeiről”, amelyek úgyszintén a műfaj karikatúrái.
Ètre heureux, ce n’est pas bon signe, c’est que le malheur a manqué le coche, il arrivera par le suivant.26
MARCEL AYMÉ
KL Persze úgy képzelem, hogy míg e barátságok ápolgatása, a megélhetés szaladgálásai és a különféle szerelmi közjátékok elvették minden idődet, nem írtál semmit; vagy e zsúfolt hétköznapok alatt húzódott egy „láthatatlan történet” s azt hozzá kell gondolnunk? A tegnapi beszélgetésünk baljós kicsengése most meg mintha azt érzékeltetné, hogy valami nagy szerelmi vihar fenyegetett, ami kiverte kezedből az írást és megtorpedózta nagy regényterveidet? Hogy van ez?
De Lorcsikám! Te elfelejtkezel arról, amit Rabelais úgy emleget, hogy S.P.Q.R.: Si Peu Que Rien. Hogy én hajnalban írtam. Három, négy óra tájt keltem, a csillagos ég alatt, a tetőteraszon át kimentem a dolgozómba és megszűntek a barátok, a szerelmek, a megélhetés. Az írógéppel szemközt a falra tapétaszerűen felragasztott világtérképre pillantottam – és megszületet a Panpeszvalgoszi Szigetvilág: a HELIÁNE világa. Az Ezersziget.
KL Ezek szerint tehát nem gázolt el az a félelmetes szerelem? Vagy hajnalban, mindennel együtt, az is érvényét vesztette?
De, elgázolt; hiszen tudod, hogy mindenre – az egész életre hiperesztéziás vagyok. De erős várunk nékünk a munka. Az én fontossági sorrendemben a munka oly elöl van, hogy messze leköröz mindent. Sok mindent írtam s el is mesélhetném rendre, mihelyt megint a lényegre térhetünk, ami az irodalom.
KL Témánál vagyunk. Úgy emlékszem, említetted volt, hogy 1946-ban írtad, januártól szeptemberig s hogy voltaképp az is trilógia, mint az ANIBEL. Mondj el mindent a HELIÁNÉ-ról: keletkezéséről, fogantatásáról – fogadtatásáról. Mindent
Nos, felszólításod megtisztelő s úgy érzem, nem a „hol is kezdjemen” fogom elkezdeni, se nem az illendőség teátrális sóhaján. Bárcsak előkerülne Vajda Endre százoldalas tanulmánya róla, az lényeglátó írás volt és róla éppen ezt mondja el: a mindent. De ő már nincs sehol s az elő nem kerül. Hanem – minekelőtte előkotornám emlékeim kútjából e régi kedves könyvemet s hogy hármas alapeszméje hogyan, és miből fogant, kezdjük az elkanyarodással. S ez majd odavezet. Úgy pár éve, itt, „Kis-Magyarországi” otthonomban, Hongriuscule-ben meglátogatott egy fiatal pesti képzőművész, aki tehetséges művészeti író is, és kávékavargatás közben hozzám fordulva, a captatio benevolentiae e spontán kitörésével lepett meg, őszinteségében nem volt okom kételkedni, de szavai értelmétől csak kapkodtam a fejem:
– Irigyelem és csodálom a te nemzedékedet. Csodálom és irigyelem, hogy nektek annyi halálveszedelmen, annyi megpróbáltatáson kellett keresztülmennetek, ráadásul amit egy élet robotjával összegürcöltetek, az az ostromlövedékek becsapódásai, a szőnyegbombázások alatt tönkrement. Már-már szinte szégyenkezem is a magam nemzedéke nevében. Ma harmincéves vagyok, az 56-os forradalom után születtem. Van feleségem, két gyerekem; de nekem semmi ilyenben részem nem volt. Sem a próbatételben, hogy mekkora a teherbírásom s én tán az egymást érő katasztrófák súlya alatt, meglehet, összeroskadok, sem abban az életküzdelemben, amennyit gürcöltetek látástól vakulásig. Az élmény, a látvány, a szenvednitudás: ezért csodállak benneteket és irigyellek is.
Mindezek hallatára majd leestem a székről. Ahogy kibukott belőle, vallomása szörnyen kiborított s napokig rágódtam rajta – bár akkor nem mutattam. A döbbenetes benne ugyanis az, hogy én magam szakasztott ugyanígy gondolkoztam-éreztem a felettem járó nemzedékkel, amelyhez képest elkényeztetetten eseménytelen, nyápic és satnya ivadéknak tekintettem magam: annak, aki mindig „megússza” s akinek a könnyebb rész jutott. Ahogy az én szüleimnek kijutott az eszeveszett robotból, az erdélyieknek a földönfutó világgáeredésből, Édesapámnak a lövészárokharcokból, az éjszakai farkaskalandból, a gránátnyomásból – mindenből. Gondolj csak Karl Krauss cefet-rossz óriás-kabarédrámájára (amelyet Tandori Dezső áldozatos fordításában olvashatsz) – hogy a Tegnap akkori emberei mennyire világvége-hangulatban vívták a maguk nagy háborúját, amely a „végső”, mert minden utánakövekezőt lehetetlenné tesz: a harcászat elképzelhető legembertelenebb formájában, ami a lövészárokharc. És utána mi történt? A fővárosokat megrohanták a kofák; kinyitottak a tőzsdék; a sorbanállások egymást ölték, de már a kabarékban „kiviccelték” a csapot, amelyből víz ugyan nem folyik, és a hálaadó istentiszteleten, azon a „teljes papi ornátuson” a lövészárkok frecsegő sarának bizony egyetlen foltja sem volt már: üzemeltek a székesegyházak, üzleteltek a börzék. A hadirokkantnak érthetetlen, a 20 millió halottnak felfoghatatlan.
Pergessünk a filmtekercseken jó sebesen egy negyedszázadot: a „mi háborúnk” következett, az a bizonyos „lehetetlen” – a második. Ez táplálta-éltette a lelkeket, e szillogizmus állogikája: épp mivel a civilizáció végét jelentené, a hadvezérek visszariadnak tőle. A legemlékezetesebb bestseller címe is az volt, a mindeneket elpusztító háborús gépezet utópisztikus rémképeiről – „Prága Nincs Többé”. Rohanjunk előre hat évet, s nézzünk körül 60 millió halottal, romtengerré bombázott városok tucatjaival később. Kitör a béke. A népek nyüzsögnek, mint a termeszek; az alátaposott hullákon fészket raknak, űzekednek, üzletelnek, zabálnak. Ha valaki akkor kiejti a száján az egykori bestseller címét, hogy „Prága Nincs Többé” – úgy néznek rá, mint a hülyére. (N. B. Történetesen éppen Prága volt az a szerencsés, amely gazdát cserélt és a haja szála sem görbült meg.) Nos, ahogy a pszükhé a háborús pszichózis kitinpáncélját levedli-és-eldobja – ezt akartam megírni; mert kacagtatónak találtam az adott-kapott sebek e villámgyors begyógyulását, a háborús rémület elócskulását máról holnapra s ez a HELIÁNE egyik alapeszméje: a Nigragor.
A Nigragor egy hatalmas meteoritraj, amely az intergalaktikus űrből, baromi sebességgel vágtat egyenesen a Föld felé – egyik-másik repülő aszteroidája nem sokkal kisebb, mint maga a Föld –, és a csillagászok bemérései szerint szinte bizonyosra vehető, hogy valamelyik kolonca nekiverődik és szétloccsantja a bolygót. A Föld évekre a Nigragor lázas várásában él és csillaglakásunk végső tönkremenésére készül. Minden ennek a jegyében áll a születéstől a halálig: a beszélgetések, a szerelem, az üzlet, a művészet. A fenyegetettség nyomása permanens, a szorongás szakadatlan. Szabálytalan tengerár, kontinensek elmozdulása, feltépett új tűzhányók lávaömlése: szabad szemmel látni az egyenként elrohanó roppant égi sziklakoloncokat, de hogy-hogy nem, a meteoritok százával elszáguldanak a bolygó körül s még fel sem ocsúdtunk első rémületükből hogy már ott poroszkál mögöttünk a a végtelen semmibe, a Nigragor volt-nincs, amikor… kitalálhatod.
Tudod mit: ahogy eddig szoktuk, kimazsolázva – olvassunk bele a könyv zárófejezetének indításába:
Hét nap, hét éjjel hullott a kozmikus csapadék: vasreszelék, aerolit és kénes korom. Lagymatag füst terjengett. A Nigragor megette, de nem bántotta a Földet. A száján megétetlenül, a végbelén emésztetlenül mentünk keresztül: oly parányi volt a Föld. Az archipelagoszon a kormány nemzeti gyászt rendelt el, mivelhogy az üstökösraj elkerülte a földet és halomra borította Sors-Isten-Fizéter számításait. Nem gyászolt senki. Erre a kormány, annak örömére, hogy a Nigragor elkerülte a Földet, nemzeti ünnepet rendelt el. Nem ünnepelt senki. Az első virág, ami kihajtott, a sóvirág volt a sziklán. A hullámverés megbékélt az öböllel, a kikötő víz alá borult emlékein, hajók hasán, bóják zátonypadjain elővilágolt, gyerekek ereszkedtek rá meztéláb és kikiabálták a gyámoltalan felnőtteknek: nini, sóvirág! Az első üzlet, ami megnyílt a szigeten, az öreg Ratinidero de Ijaxequiaque kegyszerkereskedése volt. A gyerekek voltak az első halászok, hajósok és az első földmívelők. A távoli hegyeken vörös pörkökben kirajzolódtak a néhai erdők, a legelők meg a szűz korommezők alatt: zöld színt a táj szótára nem ismert. Gyermekek voltak az elsők, akik felfedezték az égszín hibátlan csillámlemezét és azt, hogy a hegyekről legördülő jó levegő egyszínűbb minden fátyolozó fehérnél: hogy átlátszó, száraz és szelídíthetetlen. Nemsokára vitorlák kerepeltek, jelkendők, átlátszó, tündéri szélben és a „Derék Nyugati Szelek” zónájában a süvölvények ismét felfedezték a szigeteket. Előmerészkedtek a felnőttek is, a bátrabbja a partokig és sütkéreztek és dideregtek a gyönyörűségtől. Aztán jöttek a szeméthordó yunyurik, kifürkészhetetlen béketűréssel, állati figyelemmel, és mint a malacok légiója, kenetlen talyigák. Összesöpörték a levelezőlapokat, amik a Nigragor gáz-dárdáit, a Nigragor gőz-koszorúját s a Nigragor színképét ábrázolták – és szórták a tengerbe. A Nigragor csillagmappáján aludtak, a Nigragor Delelésének Népszerű Térképét használták kapcának, és a Galaktika Nigra Gömbhalmazába törülték a feneküket. Most már nem pusztulhatunk el, rajtunk még a mennydörgetős mennykő is csütörtököt mondott; a Nigragor visszanézett erre a szálkára, mint a málnázó medve, panaszosan a pracliját nyalogatva. A Nyúlgát utcánál most a tenger kissé bemosott, itt volt az ideiglenes kikötő, egy kanak napon szárított osztrigát árult, mire egy rurutongai suhancnak eszébe jutott a bélyegzője (karikán, az orrában viselte, létrejött az élelmesek összeesküvése, az első hivatal. A fiatal fejvadászok füligvigyorodtak, hogy újra megadóztatják őket és valamennyien igyekeztek elfelejteni a Nigragort.
No látod. Csakhamar új divatpszichózis hódított: lehazudni a Nigragort. Nem igaz, hogy volt. Soha, senki, még a nevére se. Inkább halva lássák, mint sem hogy rajtakapják: valami rémlik. Hogy valaki is emlékeznék a fekete üstökösrajra. A háború rémületének letakarodása varázsütésre, a lelkekről – ez a Nigragor szimbolikája.
A másik alapeszme, hogy a Panpeszvalgoszi Szigetvilágban (a „gacsoslábúak” vagy „lúdtalpasok” arkhipelagoszában) „minden egyszerre van”. Az idő érzékelése ilyen. Van ugyan a regénynek eseménysora, de ez nem az a jól ismert szokvány-kronológia; ugyanis mindenki tudja és magában hordozza sorsát. Az egyik figura tudja, hogy végzete: átvészelni a Nigragort s utána a hegymászásban kihevülve – nekisétálni a csúcson annak a csalóka szellőnek, amelytől tüdőgyulladással ágynak esni és koporsóba takarodni tartozik. Valaki tudja, hol, melyik magas párkányban rejtőzködik az a kilazuló tégla, amely majd agyonüti s azt is, hogy barátai ünnepélyes kíséretében mikor kell majd a téglájának alásétálnia. Mindenki zavartalan derűvel pergeti napjait, noha tudja sorsát és órára percre pontosan azt is, hogy mikor találkozik végzetével. Ha nem is azonos vele; rokonítható azzal a spinozai elgondolással, ahogyan az istenség tudatában „minden egyszerre van”; a különbség persze az, hogy nála az istenség időt nem „érzékel”, az ő „idő-rezervoárjában”, a tartam a jelenvalóság és a véghetetlenség attribútumaival színültig tele áll. Sem szándékos, sem tudatos nem volt s amikor erre az affinitásra Hamvas Béla figyelmeztetett – nagyot néztem s úgy éreztem, sült galamb repült a számba. A harmadik alapeszme –
KL Várj csak; mielőtt arra rátérnél, hadd kérdezzem meg: ez a spinozai „minden-egyszerre-van” – ez nem tudatos kikölcsönzés?
Hát van „ösztönös” kikölcsönzés? Szemben a „tudatossal”?! Nem, Lorcsikám, ki kell hogy ábrándítsalak. Sem nem áthallás, sem nem átemelése a gondolatnak; de hadd mondjak erre valamit. Idősebb korban, amikor szüleid elhaláloztak már, nem voltál úgy vele, egy mozdulattal, egy arcizomrándulással, egy szájszöglet-lefittyedéssel, hogy szinte rajtaéred magad s így szólsz: ez az Édesanyám mozdulata; ebben meg az Édesapám gesztusára ismerek. A nagyszüleid berögzült fintoraira már nem ismerhetsz rá, mert azokra nem emlékszel; még kevésbé a dédek, a szépek, az ükök meg a többi felmenők szájtartására/szemöldökfelvonására, amelyek beléd bújva ott lappanganak. S akkor már miért csak az arcok-kezek, az izomreflexek visszaütése, miért nem beszélünk a szürke kéreg repetitív ingerjátékáról: szavakról, gondolatkezdeményekről…?! A tíz-az-ennedik-hatványon hevernek szerte, szétporladt milliók a földhumuszban, s a földkéreg, tíz öl mélységig olyan, mint az ezeremeletes temető. Csak kinyitod a szádat és átengeded a levegőt a fonémaformálásra beállított hangrésen és az első szavad az utolsóig már olyan, amit már egyszer, valamilyen még-élő vagy rég-holt nyelven kiejtettek valamikor, s hogy „eredeti” godolatod egyszer már eltáncolt egy rég-odalett őskortex ingerjátékán, arra mérget vehetsz. Az Eredethez képest az eredetiség elhanyagolható; az emberiség lépcsőházi gondolatokban tobzódva gondolkozik s hogy „minden egyszerre van” – ezt a spinozai gondolatot is, időnek-térnek széltében-hosszában, jó néhányszor elgondolták már. És ilyen elnyűtt ez az eredetinek ható harmadik alapeszmém is –
KL A HELIÁNE harmadik alapeszméje…?
Az. S voltaképp ezen kellett volna kezdenem. Mert ez a regény egy szobrocskából pattant ki, egy gyerekfej nagyságú giccses mellszobrocskából – áldassék a giccs, minden művészetben, mint külön műforma, áldva légyen minden mestergiccselő! S bizony mondom, atyámfia, nemhiába mondogatta Szabó Dezső, szűk körű szümpozionjain ama budai zöldvendéglőben, hogy a ponyvaregények olvasása úgy kell az írónak, mint a gyümölcsfának az embertrágya (ő ugyan csak termőföldet meg trágyát mondott, de miért ne giccseljük tovább az aranymondást). 1945-től, Budapest ajándékboltjaiban városszerte látható volt, de nem nipp, mert vitrinbevalónak nagyocska. Női fej. Enyhén félredűtve-és-félhátra. A finom csontozatú arcon, a finoman elékelt szájon földöntúli, lebegő mosoly. Átszellemült s a belső boldogságtól kivirító Üdvmosoly, feltehetőleg félig lehunyt szemmel. Azért félig, mert a szoborról nem lehet olyan könnyen leolvasni, mint a festett képről, hogy mit csinál a szemével. Kellemes, középmitisz zöld színre tompán dukkózva: százával gyártott tucatszobor. Nőben, elevenen még nem láttam se ilyet, se hasonlót, Ő volt a leglegebb. A Hierodula. A Szentély Szuperkurvája. Aki jóllehet papnőnek, álcázza magát, de koitusz közben, Átváltozásra, tán maga Isis. A Szerelemistennő. Megkövülten álltam a Tanács körúti ajándékbolt élőtt és úgy éreztem – belehalok, ha nem veszem meg. Utóbb még sokszor láthattam hetvenhét kirakatban, de a tucatgiccs bazárárusága mit sem vont le ittasult örömömből. Felvittem magamhoz a hetedik emeletre, felhelyeztem a könyvespolc közepére, mind csak néztem-néztem és nem tudtam elszakadni tőle. Nevet adtam neki. Eltöltöttem tartalommal; történetet kanyarintottam elébe, mely áradt előle s egyre nőtt… ugyanakkor beleborsódzott a hátam s a hideg lelt tőle, ha „mögé láttam” turpisságainak s fel-felfedeztem, hogy ez a fejecske milyen abszolút üres és lélektelen, sőt, üregesen-üres, s mi sem lehet veszedelmesebb a férfiemberre, mint hieratikus bestialitásával ez a megtestesült üreslelkűség, ez az észbontó konzumnő… Akkor merült fel bennem ez a gyűlölködve-védekező, elhárító formula: „a trágyával töltött lány”. Igaz, a 10. században Odo is mondott valami ilyesmit, a Cluny-i kolostor szent apátja: „asszonyt ölelni annyi, mint egy tele zsák trágyát ölelgetni”; bár bizonyára tudod, hogy ez is áthallás, soidisant „vendégszöveg”, hiszen az eredeti – Szent Ágostonból való. De most ne várd ám, Lorcsikám, hogy rókaravasz fordulattal ilyen „tudósnak” tüntessem fel magam: nem idézet, amit a HELIÁNÉ-ban olvashatsz a „trágyával töltött lányról” – merő koincidencia. Azoknak a véletleneknek a szükségszerű összejátszása, amelyekről megemlékeztem az imént – hogy egyetlen szinapszisodon nem üt át olyan reflex, amely ne valami 5-10 vagy 100 ezer évvel ezelőtti gondolatkezdeménynek az újrafeltalált ismétlődése volna.
KL Hát ki is voltaképp ez a címadó leányzó? A hősnő, a főszereplő maga?!
Ó, távolról sem. Olyannak akartam megmintázni szépségét a maga teljes hitványságában/ürességében, hogy teljesen eltöltse a főhős szívét. Ne tudjon védekezni erotikájának megistenülést ígérő állatiassága ellen. A jungi anima, de összes negatív vonásaival; a mindig-elébetoppanó, örökké-kisikló, oldaltsuhanó árny; a végveszedelembe kergető bálványarc; a hüllő vipera, amely a Jó és Gonosz kategóriáit nem ismeri. Mellékalaknak szántam, de mert szerelmes voltam a nevébe, azt akartam, hogy ott tündököljön a címoldalon s olyan legyen, mint a régi gályákon a távoli partokat kémlelő, a vitorladagasztó szélnek legelöl nekifeszülő hajóorr-figura.
KL És ki a főhős?
A pszeudo-énregénynek a főhőse sohasem azonos a szerzővel, noha a szenvedélyes protagonisztésznél a dolgoknak fokozottan ez a látszata: aki a narrátor is a főhős szintén kitalált figura – bár „hősnek” aztán igazán nem lehet nevezni, amilyen bává (ráillik ez a szecessziós jelző, mert az: bárgyú is meg gyáva is), s mint akinek a nyughatatlanság gilisztája benne gyűrűz a beleiben, folyton „játszik az agyával”, motoz-matat-töprenkedik. Úgy formáltam meg, mintha filozófus-palánta lenne, vagy annak a rügye ígérkeznék belőle s ojtottam is belé egy pszeudo-„elméletet”, hogy kifigurázzam a kultúrmorfológiák nagyképűségét, s ő minden szerzett új ismeretet annak próbál alárendelni – azt dédelgeti. Persze, mint tudod, nem először folyamodok ehhez a fogáshoz, hogy a figurát hitelesítsem; mert ahogyan a CSODÁK ORSZÁGA HÁTSÓ-EURÁZIA idegkutató főhősét megajándékoztam a „hipotalamusz-elmélettel”, szakasztott úgy, a HELIANE főhősét, Bikornutusz Barnabást is megajándékozom egy különös, groteszk kultúrmorfológiai teorémával
KL Éspedig…?!
Ne vesszünk bele a részletekbe, de ezt még elárulom. „A gondolatok – az eszmék földrajzi változásai.” Közhely, mindenki tudja, hogy a fogalmak földrajzilag változnak, meg hogy a történelmi idő és a földrajzi hely függvényei. Utóbb megütközve tapasztaltam, hogy akadtak, akik ezt az elmélet-karikatúrát komolyan vették és megtiszteltek azzal, hogy a szerzőnek tulajdonítsák. Ilyen hártyavékony nálunk a filozófiai kultúra.
KL Ha helyesen értelmezem, a te Bikornutusz Barnabásod azért megy el erre a furcsa nevű déltengeri szigetcsoportra, hogy „elvigye a bennszülöttnek Európa szívét”, amiből kiderül, hogy rajongásos fantaszta; de néprajzos kóborjárásai során belebotlik valami tarkabarka művésztársaságba… igaz?
Bele bizony! S ez a művészkompánia az ARANY. SZAMÁRBAN szokott összegyűlni, hogy meghallgassa vezérürüjét (vezérguruját?) – Gabreliusz Gábrielt; e művész-lelkigyakorlatokon elmondott szentbeszédei: a gabrelizációk. Persze az eszpresszóbár kirakatára felfestett betűk csak az odaérkezőnek adják ki az ARANY SZAMARAT, azoknak, akik benn ülnek, örökké (s végig a regényben) fordítva jelenik meg: RÁMAZS YNARA –
KL És ennek az ARANY SZAMÁRNAK két kijárata van. Megmondanád, miért?
Két kijárata van? Fogalmam sincs. Elfelejtettem. A lényeg a nagy hasú, művészkalapos, örökké feketében feszítő, fejedelmi termetű és papi fejedelem módjára viselkedő Gabréliusz Gábriel, a Negatív Zseni. Bohémes viselkedés, műveszlebernyeg, nagyvonalúság a pontatlanságban, a latin-görög kifejezések nagyvonalú elkenésében. De főjellemzője: a retorikája. A dikciója. Mindent-és-mindenkit agyonbeszél, lehengerel, leterrorizál, a tegnap gyártott elméletbuborékokat az aznapival pukkantja el, egyik mai szavát a másik holnapival üti agyon. Központi elmélete amilyen kártékony, olyan buta, de szerencsére csak a féltehetségek között pusztít; gyűlöletes és undorító egyszersmind, de az ő szájából úgy hat, mint aranymondások florilégiuma.
KL S ez…?!
Hogy igenis voltak a hiperintellektualitás magasán olyan szuper-művészek – lettenek-légyen akár irodalmárok, akár képzőművészek – akik alkotó életrendjükké, alkotásuk alapkövévé tették, hogy, miszerint: az alkotás teteje a semmit-nem-tevés; a semmit-nem-alkotás; az alkotó késztetéstől való visszavonulás.
KL És volt, akadt, aki ezt így meg is fogalmazta?
Tisztesség ne essék, szólván; igen, akadt. Kampis Antanak volt ez az életfilozófiája, amihez kínosan tartotta magát és szép irodalmi indulás után semmit sem alkotott. Tán épp ezt az elméletet kivéve, amelyet petroniuszi cinizmussal, sziporkázóan fejtegetett, mintegy védőpajzsul maga elé tartva, vég nélkül.
KL Vagyis ő volt a modellje Gabreliuszodnak az ARANY SZAMÁRBAN?
Ó nem! Korántsem. Nem ő járt az eszemben.
KL Úgy hangzik ez a gabreliuszi központi elmélet, mint a meddőség elméletnek álcázott igazolása. Amit védőpajzsul tarthatnak maguk elé a rossz festők, a hitvány irodalmárok. Ilyenekből áll ki ez a művészkompánia a SZAMÁRBAN?
Nagyon megszorongatsz; nyilván modelljeimet firtatod. De ne vádolj, mielőtt védekezésemet elő nem adom. Alkatilag szerencsésnek mondhatom humoromat: nem az a fajta vitriolos humor, amely irigységből és epéből táplálkozik, kisebbíteni akar vagy lerángatni a piedesztálról. Hanem az a fajta humor, amely a szeretet pellengére: a kipellengérezettek nem robbannak fel haragjukban, hanem a karikatúrában magukra ismerve – megölelgetnek s hátbaütingetnek érte. És azt se feledd ám, hogy a modell a fantáziának csak első lökést ád, utána már a regényalak önálló életet él, golyvát növeszt, púpot a hátára és metamorfózisa oly teljes, hogy elszakad modelljétől, ahhoz semmi köze. Mondhatnád Mezei Árpádról, hogy agyonbeszélő és mindenkit szürrealistává terrorizál? Hamvas Béláról, hogy a semmit-nem-alkotás az írói Credója? Tán Gegesi Kiss Pálnál beismerem, hogy kiadványain sokat mulattam s e görcsös kacagásnak köszönhetem, hogy Gabréliusznak az idegen szavakba annyiszor belebotlik a nyelve (így lesz a civilizációból cilivizáció, az iniciatívából iniacatíva). Ám a jómódú gyermekgyógyásztól a festők sem azt várják, hogy megírja irányzatuk/izmusuk Alapvetését, hanem azt, hogy a Megváltó Mecénásuk legyen.
KL A HELIÁNE olyan öntörvényű, hermetikusan zárt világ, hogy alig hatolunk bele, máris elvesztünk. Pl. látnivaló, hogy el kell engednünk az örök fogódzót, Jézus Krisztust és a kereszténységet. Mi ez a valláskarikatúra, amelynek totemei nálad mindenünnen elővigyorognak s honnan, miből veszed?
Hja, kérlek. Csak fanatikus pap tud olyan ostoba lenni, hogy egy más kultúrkör világvallását „sekélyesnek” nevezze; s akadt is ilyen rövideszű, aki egyik tehetséges fiatal regényírónkat megrótta, amiért könyvében a sintó vallást taglalja, amely, szerinte, „sekélyes”. No de melyik vallás nem „sekélyes” a rivális vallás szellemiségének tükrében és dogmatikája szerint?! Ha elhagyjuk kultúrkörünket, igen hamar el kell engedni azt a fogódzót, ami nekünk a kereszténység, mert e körön kívül Jézus Krisztus csak infintezimálisan parányi epizodista a megváltók százai tolongásában, a mitológiatörténet egyetemes és globális annáleszeiben. Minden vallás a másikának ragadozó kirablója, vérszopó szipolya: elszerzi isteni attribútuimait, poklát-mennyországát, elorozza szertartásait, szentségeit, füstölőit, klenódiumait, kisajátítja forrásait, jóshelyeit, amulettjeit, örökbe fogadja metafizikáját és új kaptafára húzva, a maga apologetikáját csízeli belőle. A vallások egymásból élnek, mióta világ a világ s heggyé nőttek az egyetemes mitológiatörténet hitregéiben, mint megannyi róka-fogta csuka. S ilyen ez az én „primitív” kultuszom is a panpeszvalgoszi szigetvilág Ezerszigetén, mely a benne élőnek korántsem karikatúra, mégkevésbé primitív. Minden örökkévaló isten mindentudó, elmondták már Hermészről is, hogy ő, a Háromszor-Nagy, a mindentudás letéteménye; Apollonról, hogy a mindenségben porszem nem vész el nélküle, mert számon tartja a tengerző lét fövenyét. S mármost ha igaz a coincidentia oppositorum elve, ahogyan a skolasztika egyik legjelesebb kriptoagnosztikus gondolkozója megfogalmazta, akkor miért ne lehetne egyenlőségjelet tenni az isteni teljességes mindentudás és aközé a teljességes metafizikai bárgyúság közé, amilyennek az Ezersziget világistenét ábrázolom s kinek neve (szenteltessék meg:) Sors-Isten-Barom…?! Emberi elmével felgondolhatatlan, metafizikai méretű ostobáságnak az enkapszulálója Panpeszvalgosz főistene, akit óriás fekete bika képében ábrázolnak. Nemhiába mondja James Branch Cabell, a század legeurópaibb s tán legnagyobb amerikai írója, valóságos modern Rabelais, világunkról, hogy the optimist proclaims that we live in the best of all possible worlds; and the pessimist fears this is true. 27 Az embermilliók sorsa (statisztikusan, jószerével) groteszk és kacagtatóan tragikus, s az Ezersziget lakóinak – akik tudatába sorsuk/végzetük/halálnemük be van ágyazva – épp az adja a szükségképp elegendő indoklást, hogy életük/haláluk eleve-elrendelt ostobasága belehüvelyezve ott van Sors-Isten-Barom metafizikai méretekben kiteljesedő agylágyulásának Égi Velőállományában.
KL És ez a főisten meg is jelenik?
Meg ám, de csak egyszer, a regény végén; ám akkor sorsdöntő – életmentő az epifániája. Csak természetes, hogy ennek a pogány kvietizmusnak is van valamiféle pszeudoevangéliuma, s bármi meghökkentő/megbotránkoztató helyenként, azért ha felütöd a HAJSZÁLHÍD-at ott, ahol szemelvényesen összeszedtem („Menyhárt Evangéliuma”; 73-80. o.) – látni fogod, hogy nem minden -butaság abban. Nekem pl, itt a szigetországban sokszor eszembe jutott egy „szent igéje”: „Te elbújhatsz de ő megtalál, miként varázsvessző, föld alól, és kihúz, mint asztalos mágnese forgács közül a szeget. És bever!” (6.§, 14) Velem is ez történt: mint asztalos mágnese a szeget kihúzott Magyarhon forgácsai alól, mert nem lehet elbújni előle… És bevert: itt, Anglia földjén, amiről soha nem is álmodtam! Ládd, te is, én is Sors-Isten-Baromnak köszönhetjük, hogy most itt ülünk „Kis-Magyarországon”, de a ház új neve, az utca és a házszám, már akkor, minden ott lappangott bevésve az ő baromi agyvelejében.
KLÉs GAOGAG-LIBA? Meg a többiek?
Ó igen, voltak más, apróbb istenségek, szigetről szigetre, faluról falura. Mint ez a GAOGAG-LIBA, amelyiknek olyan gágogó neve van. Meg a fura üdvözlések: a bennszülöttek úgy üdvözlik egymást, hogy a feneküket háromszor megpaskolják. Mi nevetséges van ebben? Hát keresztény szemmel nem nevetséges, amikor az iszlám hívői leborulnak és amilyem magasra csak tudják, a feneküket dugják az ég felé…?! És persze, minden sziget nagyon szapora, mindenfele Perzsik, Örzsék, maszatos csöppségek ricsajoznak-rajcsúroznak. Igen sok gyerekverset is beleszőttem, meg másmilyet is, afféle álkölteményt.
KL Románcoknak mondtad.
Hát – azok is. Meg versbetét-karikatúrák. Maga Nein Ferenc, a költő, aki „köldökzsinórjára felakasztva született” – ő is karikatúra (nem is olyan ritka az obsztetrikusok gyakorlata szerint), tudod, aki lepuffantja imádottját s a meglőtt lány e merőben valószínűtlen szavakkal visítja világgá halálba indulását:
– A vér! A vér! A vérem! Folyik a vérem!…
Tán még emlékszel: elmondtam, milyen élményből került bele – az öregecske partizánkapitány esetét 1945-ben, a Jókai utca 1. lépcsőházában, ahol lelőtte „hűtlen” ifjú aráját és végzett magával. A regényben Májusharmatnak hívják a leányt, akinek az elvénhedt, pocakos költő udvarol; sokat sétálgatnak együtt s erről szól az egyik versbetét, a címe: IDILL (megtalálod a HAJSZÁLHÍD 380. oldalán). Akár rá vonatkozó, akár „neki tulajdonított” verset írtam (mert még a bibliográfiáját is megtalálod: „Derült Égből Hulló Téglák Könyve” – „Dologkerülők Dolga” – „Az Ábrázolatlan Isten Könyve” – „A Múlandó Halhatatlanság Könyve” – „A Jólfőző Családok Könyve” – „A Hosszú Halatkozás Könyve” – „A Sírkövek Könyve” – „Eklogák Könyve”) – iparkodtam tinglitanglis hangvételt utánozni, de legalábbis jellemezni a pocakos-papos figurát azzal, hogy a „neini líra” ódonkodó. Nein Ferencnek ugyanis két baja volt; mert bár szörnyen szerette volna megkettyenteni Májusharmatot, mindig épp kankója volt s megfertőzni a világért sem akarta; ezért szerelmük makulátlan maradt csakúgy, mint hótiszta együttjárkálásaik a „tünde dombokon”. A másik baja pedig, hogy elvonuló, szemérmelő természete ellenére – farkasétvágya volt (ki tudja, itt tán Berda Jóskára gondoltam; bár ő nem rímelt soha vagy csak ügyetlenlenkedett). Nos, si parva licet… – mert nem mérhetem magam Vörösmartyhoz, de engedtessék megemlítenem, hogy valamiképp a Mesternek sokáig a fülébe duruzsoltak a halhatatlan sorok – „hervadása liliomhullás volt / ártatlanság képe s bánaté”, magam is így voltam valahogy az IDILL utolsó versszakával –
KL Nem mondanád szalagra az egészet?
Angyalkám, ha nem tudod-s nem képzeled hozzá az előzményeket s utána kegyetlen kettős szerelmi halálukat, akkor követni bajos. Majd inkább kiszemelvényezem. Maientau kisasszonynak Consolata/Consuela/Consolácska a keresztneve. Nein Ferenc költeményes képzeletében, kéz-a-kézben, együtt sétálnak, mint szerelmespár; a 17 éves lány mint a gazella, szikláról sziklára szökellve; Nein Ferenc, a költő, cúgos cipőben s rengő pocakkal, mindenütt a nyomában:
|
…Aztán hogyan képzelte Ferencünk a háziboldogságot?
|
…És így tovább. De mi történt a réten? Urambocsá’ –
|
…S itt csendül fel, az utolsó szakaszban, az én vörösmartys „liliom-hullásom”:
|
Ez volt az, az utolsó strófa két első sora – az én belső hallásomban ennek volt az a lassan-pergő-dob kopogása, amilyet Nielsen szimfonikus zenéjében gyakorta találni, aki az ütőhangszerekhez nagyon értett: ez a piano pianissimo dob sokáig kísértett. Volt más „románc” is, pl. amire már céloztam, a JÓLFŐZŐ CSALÁDOK KÖNYVÉBŐL, az „Egy Haspók Szerelme” című, amelyben Nein, a költő, bulimiás tüneteit, farkaséhségének szégyenét panaszolja:
|
Farkasétvágyát másutt is mentegeti Nein, a költő, abban az izgalmasabb, hosszú „Búcsúlevélben” amelynek már a felütésén is érezhetni („…én évek óta aetheri / szeplőtlenségben éltem”), hogy ez még ódonkodóbb. A közepe táján:
|
Ennyi elég is, hiszen csak azt akartam érzékeltetni, hogy kis kötet kitelnék a HELIÁNE „románcnak” csúfolt versbetéteiből.
KL Azt ígérted, még megemlékezel egy-két „mellékszereplő” modelljéről – azért mondom ilyen fura hangsúllyal, mert nálad mindig azt érzi az ember főszereplőnek, akiről éppen olvas. Zanahurya, „a Nagy Zenekomponista”…? Violante? Zora?
Nos, teljes nevén Ijique de Zanahurya: ma már szentségtörésnek hangzik, de – Bartókot parodizálta: örökké az őserdőket járja, hogy gyűjtse a bennszülöttek dalait, gajdjait, dudolatúráit, amíg egyszer aztán egy megtermett yunyuri némber a dzsungelben hátára dobva – el nem táncol vele (igaz, ez inkább tán Emma néni esete volt az ifjú Kodállyal); kacagtató, de nem szeretetlen karikatúra. Violante? Már felbukkant: távoli unokahúgom, Lola volt a modellje, az, aki a Sorbonne-on orvosi diplomát szerzett, de pár hónapos hazalátogatás után vallásmániás lett és odament, ahova az apácarendje küldte. Így elkerülte a második-világháborút, mert se fasiszta, se szövetséges katona a lábát Nauru szigetére nem tette, amely leprakolóniáiról volt híres: de vállalnia kellett végzetét, mert emberésszel ki nem gondolható, fel nem érhető nonsequiturjaiból ezt tartogatja számára Sors-Isten-Barom, halálnemül – a lepraszigetet.
KL Bár a regényben, úgy emlékszem, egy orvos-forradalmárral levelez, aki valahol Közép-Ázsiában, egy segélyhelyre, segédorvost keres –
Igen, a levelezés, ez az a mézesmadzag, az állás ígérete: amilyen messzire elvergődik, onnan már nincs visszaút; s persze, az is Sors-Isten-Barom bődületes terveibe beletartozik, hogy leveleik keresztezik – és minél inkább keresik egymást, annál széjjelebb sodródnak.
KL És Zora?
Az ő modellje Kepes Manci volt, Zartler-Gách György festőművész barátom felesége. Tán még emlékszel bohémeskedő, csak-azért-is figurájára, a hórihorgas Berda Ernő, a piktor cimborájára: a Gyurkára, aki alacsonyságát ordibálós-harsány kolosszus-hanggal kompenzálta s olyan jóízűen tudott elébehahotázni tulajdon csattanóinak, ha tréfált. Sohasem felejtem el, még fiatalon, az uszodaöltözőben, hogy kisebbrendűségi kompexusát leküzdje, homéroszi röhejjel kommentálta ráadásnak előkandikáló hatodik lábujját:
– Hát aztán?! A kapli sötétjén jól elvan a többivel. Még mindig jobb, mint ha kétfejű borjúnak találok születni! Hahaha!
– Hát azt nem dugod el a cipőkapliban, pajtás.
– Hát azt nem! Uhaha! Bruhaha!
Ezzel maradt meg az emlékezetemben; meg tán azzal, hogy valahányszor „baráti áron” eladta vásznait, számíthattam rá, hogy „visszakölcsönzi” valami kiállításra; azt hiszem, említettem is már. A képet soha nem láttam viszont; mentségére – hogy nem ő volt az egyetlen. Soha nem tudtam leküzdeni azt az érzést, hogy Gách Gyurka dionüszoszi életünneplésében van valami csinálmányos; s így volt ez akkor is, amikor 1945-ben rám lelt és lihegve-pihegve, a hét emeletet átkozva – elvetette magát a pamlagon és nagyot kacagott:
– Hát mégis megvagyunk?! Haha! Cimbora!
Kölcsönösen elmondtuk dióhéjban, hogy a háború melyik kutyaszorítójából, mint-s-hogyan menekültünk meg; széles gesztusokkal kísérve s gyakorta elébekacagva, ő is beszámolt életmentő kópéságairól, emberfogdosó ruszkikat, packázni próbáló, hivatalokat lóvátevő mestercsínyeiről. Hangján, fesztelenségén éreztem a kettős változást. Hogy Manci már nem él; meg hogy már többé nem volt rám féltékeny s nagy elkésve tán arra is rájött, hogy soha nem is volt oka. Barátságunkra megadta a teljes feloldozást: kibékült velem, megenyhült irántam. Vontatottan, töredékmondatokban idézte fel Manci történetét, aki motorkerékpáron utánaeredt az elhurcoltaknak, hogy élete kockáztatásával egyet-egyet közülük visszahurcoljon s egyszer rajtavesztett. Sokszor elkoptathatta már s nem érzékenyült el, vagyis hát apró kaccantásokkal védekezett a könnyei ellen (s ezekben Manci abrupt, hisztérikus felkacagásaira ismertem), de fakó hangján és sietségén érződött, hogy Manci sírját benne már magasan benőtte a fű és sürgősen helyettest, új élettársat keres. Megrendített Manci históriája; s ha valaha egyszer egy filiszter filosz szakdolgozatot írna a hősiesség fajtáiról-és-féleségeiről, úgy érzem, a Mancié, mint kuriózum, megérdemelne egy kurta fejezetet. Mert szereplése nálam is kurta s nem mondhatod, hogy Zora nem mellékalak.
KL A HELIÁNE kultúrtörténeti, bölcseleti hordalékáról még nem beszéltél. Honnan repültek bele a regénybe azok a jóga legendák, csodás történetek, pl. a híres tibeti gururól, Nagy Szent Milarépáról (vagy Milaraszpáról), aki az „ondótűz”-meditáció erejével megemelkedett és átszállt a Himalája fölött, amivel, ha nem is főzte le a kereszténység levitáló szentjeit, mind az ötvenhármat, de legalábbis teljesítményével szöget üthetett a bollandista atyák fejében. Meg ki volt ez a bandita, Dambin Dzsamcang: élő alak…?!
Az hát, történelmi személy. De tudod mit, bízzuk az időre: hátha egyszer ismét megjelenik a kirakatokban maga a könyv. Mert egyfelől váltig fülembe cseng, amit Disraeli mondott azokról az írókról, akik folyvást a könyveiket mesélik: ugyanolyan modortalanság, mint a mamáktól, ha örökké a csemetéikről lelkendeznek: an author who speaks about his own books is almost as bad as a mother who talks about her own children. Másfelől kénytelen vagyok ebbe az almost-ba belekapaszkodni. Mert életművemnek alig egykilencede az, ami a magyar olvasónak hozzáférhető s ez az ilyenkor emlegetni szokásba vett „jéghegy egykilencede”; a többi írásaim keletkezéstörténetéről is kénytelen leszek még beszámolni, mert mégiscsak az a lényeg s a többi köríték csupán; így hát a maga-lovát-dicsérő cigány szégyene nálam majdszinte elkerülhetetlen s olyan szükség, amiből nehéz erényt csinálni…
No jó, ennyit a HELIÁNÉ-ról. S most mi jut eszembe végezetre, mi nem. Hogy vajon mi volna, ha egy sublód fenekéről előkerülne az a szobrocska, amely a HELIÁNÉ-t inspirálta…?! Igaz, nem elefántcsont szobor volt, mint a Pügmalioné s nem méltó arra, hogy az istennői erő alakjába életet öntsön; csak álpatinás, mitisz-zöld terrakotta fej, mely nyaknál, a váll előtt elvégződött. Elképzelhető?
KL Hogy előkerül? Már miért ne?! Valahonnan, padláslomtalanításkor –
S félek is tőle, meghihesd, Lorcsikám. Mit szólnék hozzá, ha 45 év után viszontlátnám, egy élettapasztalattal gazdagabban (Sors-Isten-Barom jóvoltából immár Nyugaton), megpillanthatnám világlátott 75 éves, véraláfutásos, vén szarkalábas szemmel és dacos-hátravetett fejének holdas Üdvmosolyán megint megpihentethetném a tekintetem? Nem szánakoznék-e azon, aki voltam: annak a fiatal auktornak a kisigényű ízlésén – ízlése vidékiességén…?!
(13) Folytatás: a HELIÁNE kiadóra talál. A kerekek megolajozója: Kampis Antal. Egy időmilliomos világfi szép emlékezete. A hangzatos nevű kiadó és annak igazgató-tulajdonosa – avagy az entrepreneur mini-Midás. Midási tragikomikus története (N. B.: ki története nem tragikomikus az Olümposziak Gyülekezetében?) – megigazulása és újjámidásodása. A kézirat odüsszeiája a lektorátus asztalain. A fedélterv mint válóok – avagy egy házasság megrendülése. A HELIÁNE megjelenése; visszhangja. Fogadtatása irodalmárkörökben. Iránykritikája. Könyvhivatali véleményezése. Az Egyetemi Nyomda próbálkozása. Weöres Sándor kései levele. A könyv utóélete, legendája. Ellenpárjának felvázolása; a FAKUPOFA befulladása.
Tout livre qu’un autre que son auteur aurait pu écrire est bon a mettre au panier28
P. LÉAUTAUD
KL Nem volt vakmerőség, nem volt hübrisz, hogy nekiültél egy regénynek és irkáltad a vak világba bele, anélkül hogy a kiadók között körülszaladtál volna vele…?! Szerződés nélkül! Mi tartotta benned a reményt?
Köszönöm a goromba kérdést; de jóllehet karddal és hátulról támadsz rám, nem tudod, hogy a magamfajta szörnyetegnek hátralátó szeme van ám. Tudom, a próbafejezettel, szinopszissal házalni, szerencsés esetben leszerződni, megrendelésre regényt írni: ez a szabály; igen ám, de olyan szabály, hogy milliom kivétel erősíti, kivált nálunk. Írói tipológia dolga; magam ahhoz az alkotói típushoz tartozom, akinek az írás az életműködése.
Tán mondtam már, hogy ha valami nagyon kikívánkozik belőlem, de külső körülmények megakadályoznak benne, hogy papírra vessem – én annak, Lorcsi a betege leszek. A szó-szoros értelmében: herpeszes leszek, övsömöröm (herpes zoster) kiüt körül a derekamon és leterjed az ágyékomig. Kellemetlen, fájdalmas, nedvező felhólyagosodás ez a bőrön, ami nehezen gyógyul. Mit is mondott Csehov? „Az orvostudomány a törvényes hitvesem. Az irodalom a szeretőm.” Nekem az építészet: futó kaland, melyre szívesen emlékezem; az irodalom: meg-megújuló örök szerelem. Ez a belső késztetés nem várja, holmi próbafejezet alapján megvásárolják a könyvet (édesgyermekét, amelyet még világra sem hozott) s egyúttal piackutatásos alapon figyelmeztessék, hogy mit vegyen még bele és mi az, amit eszébe ne jusson beleírni. Világéletemben úgy voltam vele, mint a várandós kismama, aki babonából nem szereti, ha a hasára néznek – nehogy megrontsák a magzatot: és soha-de-soha semmit megrendelésre nem írtam. Nem is tudnék; s ha valamit elkezdek, nem hogy a könyvpiacnak kínálgatnivaló „próbafejezetbe”: csak egyetlen szerteheverő gépiratos oldalába mihelyt valaki belenéz – hát elmegy a kedvem tőle és abbahagyom.
Más, ha valami befejezett egész. A kész opuszt örömest megmutatom annak, akihez bizalmam van. A magamfajta íróembernek, aki gyűlöli a törleszkedést és utálja az önreklámozást, nem marad más hátra, mint a csodavárás. A remény, hogy fehér hattyú vontatta csónakon elkövetkezik az a Lohengrin, akinek más titka van: nem oltárhoz vezetni akarja HELIÁNÉT, hanem kiadni. Ördögöt lettem volna finnyás, ha lett volna pénzem, kiadom magam; az én fülembe is eljutottak azok a malomalatti pletykák, hogy Németh László első könyveinek, majd folyóiratainak a nyomdaszámláját egy jólmenő vendéglő jövedelme fizette feleségi ágon; meg hogy Szentkuthy Miklós vastag PRAE-kötetét és a nagyalakú Orpheus-könyvek első 5-6 kötetét, ami csak addig megjelent, a gazdag ara hozománya fedezte. Sose feledd el, hogy én plebejus vagyok, az enyéim közül soha senkinek nem volt „nagypolgári” vagyona; én csak a csodára számíthatam. De nem éreztem sem arcátlanságnak se hübrisznek, hogy amikor a csoda bekövetkezett – szinte természetesnek vettem. Igaz, a kereket meg kellett olajozni de, hogy ezért utóbb aranyvalutában nem mérhető mekkora elégtételt kaptam – azt hiába keresed Kende Sándor monográfiájában, amit elküldeni szíves voltál; bár annyi szent, találtam benne épp elég novumot –
KL A Tékáról, amely végül is kiadta…?!
Úgy van, a Magyar Téka Irodalmi Intézetről, mert hogy az legyen, „Intézet”, ehhez a hangzatos megnagyságosozáshoz igazgató-tulajdonosa, Molnár György ragaszkodott. Most sok elkelne az ilyen vágású entrepreneur-ből, amilyen ő volt, a midásérintéssel megáldva, mert amihez nyúlt, arannyá változott s nem is tudom, miért van az, hogy öröm írni róluk, azokról, akiket nagyon megszerettem; s ilyen volt az összekötő kapocs, ill. a szál, aki hozzá elvezetett – mert Kampis Antal jól ismerte M. Györgyöt, s hadd szólok róla elsőnek.
KL Kampisról? Ismertem én is: faszobrász-szakértő volt, műtörténész és múzeumőr. Még össze is futottam vele, éspedig Miskolcon. Egy régi emlékét elevenítette fel Szabó Lőrincről: téli sétájuk alkalmával bementek melegedni a Háromcsőrű Kacsába, s hogy ez így is volt, arról a költő egy verse is tanúskodik.
No látod! Gondolom, tíz év volt közöttünk, ami még nem nemzedéki különbség, de soha nem éreztette szénioritását és amilyen időfösvény vagyok, máig sem érzem úgy, hogy herdáltam volna, amit vele töltöttem; mert neki aztán, K. Tóninak, idő-monétában mérhetetlen herdálnivalója volt. Ikonosztázomon az Örökrészegek Védőszentjének fülkéjében tündököl, arany háttér előtt, áldásmondás közben, serlegével.
KL Hát ő is „szesztestvér” volt?
Tán már említettem, ő az illusztris Genthon („Zsanton”) Pista társaságához tartozott s kiüldözték volna maguk közül, ha nem „iszós” – már ilyen a múzeumőr. De disztingváljunk. Volt nekem orvos barátom, aki minden áldott nap a vénájába bebökte a pravazt; de fegyelmezett szigorral soha nem lépte túl az adagot, sem nem kötötte az orrára senkinek, hogy gyógyszermérgen él: nem is tudódott ki, magas kort ért meg, se botrány nem lett belőle, se haláleset. Ilyen értelemben volt Kampis Tóni „szesztestvér”; de nem prepotens módra volt alkoholista, nem közösítette ki azt, aki nem tart vele, és nem helyezte a lírában mindenek fölé a bordalokat: nem helyezte közszemlére aIkoholizmusát, amely mindvégig a magánügye maradt s ő is magas kort ért meg. Történetesen nem a boritalt kedvelte, hanem az erős szeszeket, a borókát, fenyővizet, gyomorkeserűt (mint jómagam), de amennyire szervezete hozzáedződött, hát mérget veszek rá, hogy asztal alá itta volna Robert Louis Stevenson KINCSES SZIGETÉNEK egész halálfejes hajóslegénységét, papagájos-féllábú kalózkapitányával egyetemben –
|
Egyszerűen szokásba vette, hogy minekelőtte nekiindult a napnak, még otthon lehajintotta garatján azt a nehéz-szesz mennyiséget, amely vérében az alkoholszintet a megszabott vonásig feltornászta s ott volt a napi capistráng: megkedvesedvén, lezárta az ügyet – ez volt az életrendje.
Fel nem foghattam, a múzeum mellett, ahol dolgozott, honnan van olyan tenger ideje. Tán a kisasszonyaira, az amanuenziszeire hagyta? Ördög tudja: az ő idejének voltak beltengerei, világtengerei: időóceánban élt s úgy lubickolt benne, mint a fizéter. Szerette Édesanyám főztjét, feljárt hozzánk, gyakorta vacsoravendég volt Véghelyi Viktor bácsival egyetemben (mert olyan ember, aki valamit számított s ő ne ismerte légyen, nem élt Budapesten) – s ilyenkor lenyűgözve, majdhogynem megszégyenítve hallgattam azt a sziporkázást, amit ez a két világfi véghez vitt: hogy jóságos isten, mennyit kell még tanulnom, csiszolódnom. Már céloztam rá, hogy fiatalabb éveiben „pályázott” ő az irodalom virányain s nem is lehetett akármilyen, ha novelláit a Nyugat leközölte; s hogy belletrisztikus vénája elapadt?, félbetört?, gellert kapott?, hol, mikor s miért? Megmondhatója annak nem vagyok. Igaz, nagy-sok unszolásra elhozta hozzám e Nyugat-számokat s röstellkedve letette asztalomra. Jobban kedveltem őt, semmint hogy sebet üssek vele rajta: stílusa sem oly markáns, sem oly delejes-megnyerő, sem oly átütő erejű nem volt, mint személyisége (s ebben Hamvas Bélára ütött, akinek prezenciáját, vérbő szuggesztivitását írásai nem érik utol).
K. Tóni-szédületes műveltségű, hallatlan olvasottságú európai szellem volt; szánta provincializmusainkat s igyekezett nem odanézni, ahol kiütközött: nem káromkodott, nem fütyörészett. Egyformán láttuk irodalmunkat a velőtrázóan extroventált Németh Lászlótól a méltóságteljesen hanyatló csupa-modorosság-csupa-póz Máraiig, megvetette a Szikra Nyomda országgá zúdított szemeteit és megjósolta jó cimboránk, Mátrai László várható belehősülését a Pártba (borotvaéles eszű kultúrfilozófus volt – mármint Mátrai – s egyik irodalmi estünket azzal akasztotta meg, hogy in toto felolvasta és „mesterműnek” nevezte „Korszak” című elbeszélésemet: a házigazda-szerző céklavörös fülekkel tűkön ült). De másban Tónival egy húron pendültünk: a muzsika világában, mert világjárója volt annak is, bár voltak idioszinkráziái: ökörségnek minősítette, hogy Salieri csupán a másodrangúságban excellált Mozart mellett, vagy hogy életét ez a gyűlölség addig mérgezte volna, míg „gyilkosságra nem vetemedett” – az utókor koholmánya, a zenetörténeti ismeretek hiánya; Mozarttal egyenrangúnak tartotta Stamitzot és sokszor emlegetett egy előttem akkor még ismeretlen Mozart-előfutárt, a cseh születésű Myslivečeket (1737-81), aki hazájából korán elszármazott, Itáliában szédületes karriert futott be Venatorini néven s csak úgy emlegették, hogy il divino Boemo. A modernek élvezetében már nem tudott követni s nemegyszer hallottam tőle – akkor közeledett az ötvenhez:
– Olyan kurta az élet és én már oly előrehaladott korban vagyok, hogy én itt lezárom az aktákat és Bartóknál megállok. Bartókon túl engem semmi nem érdekel; ha tehetem, Telemant, Stamitzot hallgatom s máig mindnyájunk szégyene, hogy Gluckot elásta a világ.
Ez proklamáció volt – én elfogadtam s megértettük egymást. Igaz, Kodályt sokkal kevesebbre tartotta – elutasító legyintéssel egy kalap alá vette Kacsóh Pongráccal – s amúgy is, morálisan sokkal labilisabbnak ítélte, amit utóbb a Mindszenty-perben tanúsított ambivalens magatartása30 mintegy igazolni látszott. Időmilliomos világfi szép emlékezete!… Ekkora univerzális passzív tudás és semmi késztetés az alkotásra; ennyi rendületlen derű, ez a mindennapos „kedvező széljárás” a pufók Aiolosz csücsöri szájából, ami éjt-nap Biztos Révbe fúdogálja élete hajóját: nem tudtam hova lenni a csodálkozástól. Ez volt a lélektani letétje; személyiségét pontosan tükrözte pszeudo alkotása, a kacagtató elmélet, amelyet – ha még emlékszel – fel is használtam a HELIÁNÉBAN, s ez volt minden „gabrelizáció” alapeszméje: „a mindent betetőző tökély, a mindent bekronázó alkotás az alkotástól való tartózkodás… Az igazi Mester az, aki megszűnik alkotni beéri a Szent Elmélődéssel és Minden Korok Minden Művészetéről non-stop gabrelizál…”
KL Sokat olvasott? és mit szólt a HELIÁNE kéziratához?
Látszólag semmit, valójában mindent; mert rajtakapni nem lehetett és mindenkor, mindennel au courant volt. Ott kezdte olvasni nálam s míg én valami érdektelen fordítás kefelevonatait javítottam, ő a hátam mögött fel-felnyüszített. Hol halkan visított, hol harsányan hahotázva az asztalt csapkodta, hol meg felállt és úgy kacagott, hogy a pocakja rengett; s ezenközben ilyen kommentárokat eresztett meg:
– Te megőrültél!…
– Ha addig élek. Ki kell adni. Viszem a Gyurihoz…
– Ezt tanítani fogják az egyetemen!…
Mire én:
– Ki az őrült, én vagy te?! Miket beszélsz? Mit fognak tanítani, milyen egyetemen?! Olyan egyetemet még nem láttak Magyarországon, ahol engem tanítani fognak; hiszen még ki sincs adva –
– De lesz!
– Ki az a Gyuri?
– Aki téged ki fog adni. Molnár Gyuri, ő a Magyar Téka. Tetszik-nem tetszik: már viszem is.
Harmadnap hóna alá kapta és beváltotta ígéretét. Felvitte Molnárhoz.
Hamarosan újra előkerült, de éppenséggel nem hallelujázva rontott be. Üres kézzel. Rákérdeztem:
– Hol a kézirat?
– Otthagytam nála.
– És…?!
– Kiadja, már hogyne adná; de… nekünk is vállalnunk kell a kockázatot.
Örök-hamiskás mosolya kissé legörbedt.
– Miféle kockázatot?
– Azt a 10 000 forintot majd csak összedobjuk. Felköhögjük. Beleszállok öttel.
– Miféle regény az, aminek a szerző támogatja a kiadását?!
– A nyomdaszámla alig ötöde…
– Miféle kiadó az, akinek számít a nyomdaszámla ötöde?!
Lobbanékony természet vagyok, de haragom elpárolgott. A 10.000 forint jelentéktelen összeg volt; nem engedtem, hogy Tóni beleszálljon.
– Rendben van. Szerződjünk31
*
El kell mondanom első látogatásomat a Magyar Téka Irodalmi Intézet szeretve-rettegett igazgató-tulajdonosánál, Molnár Gyurinál, ha megállod kacagás nélkül; mert csak a szürrealista emlékezet impresszióira támaszkodom s te majd, Lorcsikám, lefordítod a vulgár-realizmus nyelvére.
Elsőre a Bolyai Főreál pedellusát idézte fel bennem, aki a tízpercekben óriás vajas kenyereket kent-és-árult annak, aki nem bánta asztala körül a tolongást. De hamar revideáltam: guruló-kövér, joviális tőzsér, amolyan lócsiszárból avanzsált lócsászár lehetett; addig-zsugorított kiadása Commodusznak, a zsarnoknak, amíg alig-alig üti meg a katonamértéket. Daumier nyelvén: afféle mini-Midas: kényelmes borbélyszékben a középen elhever, lábkörmeit a pedikűröslányok, kövér keze-körmeit a manikűrös kisasszonyok hada ráspolyozza, borbélya szappanozza, miközben ő, gyorsírónőjének gyorslevelet diktál, bár fél szemét a lábánál elvonuló művészeken tartja, akik szépreményű Vásznaikat és Kisplasztikáikat kínálják peculiumért, megvételre, rabszolga-státusban.
Színre-szagra nyomban kielemeztem az Irodalmi Intézet patriarkális légkörét, és bemutatkozáskor kis híja, hogy el nem nevettem magam. Szerződésaláírás előtt kávé körülhordozása a leányállomány dicsekvő idemutogatására, bájcsevely, hercigeskedés. Molnár György goromba őszinteségét megnyerőnek, sőt, hízelgőnek találtam.
– Nézze, kedves szerzőm. Én, vegye tudomásul, olyan ember vagyok, aki nem ír, nem olvas. Kézrátétellel is megérzem, hogy mit sugárzik az a kézirat a tenyerem alatt. Visszaadom a pénzét nem kell, vigye.
– Olvasta a kéziratot?
– Már miért olvasnék én valamit is? Arravaló ez a sok léhűtő, ki kegyenci, ki rabnői minőségben, a sok pernahajder. Vegye tudomásul, az én kiadói elvem az, ami boldogemlékezetű Kner Izidornak volt. Ő főkönyveket nyomott a megyéknek és amit azon keresett, abból bibliofíliákat adott ki. Én szemeteket adok ki, olcsó lektűröket, limonádékat, sárgaregényeket, és ha azon gennyesre keresem magam, hát csak azért, hogy ilyen könyveket is kiadhassak kézi merített papíron, mint ez a… mi is a címe? – Az előtte heverő kéziratra pillantott: – HELIGLÁGE. Legyen a háziszerzőm, visszaadom a pénzt…
Még egy ideig tukmálta volna rám és „erőszakoskodott”, de gépies elhárító gesztusaimra abbahagyta: jeu. Esze ágában sem volt, hogy visszaadja, egészen addig, amíg – – – de mért ne játsszuk azt, hogy megdelejezve a kristálygömböt, előrelesünk az időben és villanásszerűen elébevágunk az eseményeknek?
Ebben a minden hájjal megkent világban minden országnak akad egy minden hájjal megkent könyvkiadója, aki következetesen ugyanazt a „bomba-ötletet” agyalja ki: a Közéleti Lexikont. A vastag, díszkiadásúnak tervezett lexikon ezer cikke közül ötvenet (a kötelező közéleti és művészeti notabilitások mini-életrajzát) az udvari zugszobákban, rab-skriblerek írják; a többi 950-et meghirdetik. Az Országos Lak- és Címjegyzékből kinézik azoknak a szürke hivatalnokoknak, tanároknak, orvosoknak, közületi kiskirályoknak a nevét-címét, akik számba jöhetnek: a könyv megrendelése ellenében 25 sorban megírhatják dióhéj-életrajzukat, és kinyomtatva viszontláthatják magukat a lexikonban, mint Közéleti Notabilitást…
– Öregem: tuti! – (akkor már tegeződtünk) – bomba üzlet! Írhatod a második regényedet! Szerzőm! – lelkendezett Molnár Gyuri és a kezét dörzsölte.
Csakhogy a Közéleti Lexikon sorsába beleszólt a valóságos közélet. Már kinyomtatva, krúdában hevert és felkötésre várt, amikor a pártmaffia megkezdte a szalámipolitika hentesmunkáját. Az első letartóztatási hullám a Kisgazda Pártot tizedelte meg. A lefogás elől külföldre szökött Saláta Kálmán képviselő: a neve többé a Közéleti Lexikonban nem szerepelhetett.
– Sebaj! – mondta Molnár Gyuri: – nyomjátok újra az S-betűs ívet és tegyetek be a helyére akárkit, töltsétek be vele a Saláta helyét! – És még mindig dörzsölte a kezét.
Alig nyomták ki az új S-betűs ívet, a letartóztatás elől megpattant Acsay László képviselő. Neve többé a Közéleti Lexikonban nem éktelenkedhetett.
– Sebaj! – mondta Molnár Gyuri: – Új A-betűs ívet nyomni nélküle: töltsétek be az Acsay helyét! – De már nem dörzsölte a kezét.
Mit szaporítsam; pár hónap leforgása alatt a fél „közélet” kiszökött a Közéleti Lexikonból s külföldre távozott. A Lexikon terve összeomlott, a 950 névtelen senkinek vissza kellett volna fizetni a pénzt, és Gyuri a csőd szélén állott. Ám ekkor Sors-Isten-Barom, a Végzet Főkegyura Oltári Híg Agyvelejében olyan fordulatot tartogatott a Rendelés, ami Országos Csapás volt ugyan, de Molnár Györgyöt a csőd oroszlántorkából mentette ki: a pártmaffia elrendelte a kiadók maffiásítását (államosításnak hívták páttulajdonba vételét), felállították a Könyvhivatal nevű Szekuláris Szellemi Inkvizíciót, lefoglalták a Magyar Téka teljes raktárát és zúzdába küldték.
De nem olyan fából faragták s nemhiába született mini-Midásnak: Molnár Gyuri az az átvészelő-zseni, aki – nem hogy a jég hátán is megél, hanem jégháti milliomos lesz azzal, hogy dame-blanche-t (forró csokoládéval leöntött vaniliafagylaltot) ad el az eszkimóknak. Feltalálta-és-bedolgozta magát egy állami vállalatnál: bekeretezett giccs-nyomatokat adott el iskoláknak-tanácsoknak-szakszervezeteknek, megint félreállt a divatzakója a degeszre dagadt pénztárca fölött és úgy élt, mint Marci Hevesen. Mindezt második börtönöm után, 1955-ben, tőle magától tudtam meg, amikor egymásba futottunk a pesti körúton. Külleme, modora, kedélye, mini-midási optimizmusa a régi volt, másként mint „beérkezettként” az életet nem tudta elképzelni, s most is az volt a rongy-rihonya körülményekhez képest, „beérkezett”; de belül mintha valami nagy változás ment volna végbe benne. Hiszel nekem, Lorcsikám?
KL Már miért ne hinnék?
De úgy, hogy nem tartasz tőle – attól, hogy fantáziálok?, szépítek, tódítok?, hogy elszaladnak velem a fantázia lovai? Így igaz, ahogy mondom. Ez az ember – Molnár György – ahogy meglátott, összeölelt, megcsókolt és megszólítás helyett a következőket mondotta:
– „1. § 1. Szeretet a rólunk nem tudók iránt, megbánás a bűnökért, amelyeket elkövetni kötelesek vagyunk és ha elébevettetünk, könyörületes halál a Türelmetlenek kezében… 2. § 2. Mimagunk felajánlása táplálék gyanánt, az Éhség elfogadása és bensőséges erőmerítés, hogy legyen bennünk udvariasság elég, az állkapcsok őrlése alá igazítani tagjainkat: mivelhogy nem Vadállatok ők, hanem Inségesek…” Hahaha! Ráismersz? Megismered?
– Mi az: kívülről tudod a regényemet?
– Ha akarod, felmondom neked. Győzőkém: most nem menekülsz! Nem szabadulsz!
– Becipelt a legközelebbi eszpresszóba. Elmondott mindent. Hogy „húzta be a csőbe” az elvtársakat; hogy lett „kiváló munkás”, majd főszervező, majd Eladási Főosztály; majd Képkereskedelmi Művészeti Főmufti. De közben volt ideje másra is. Hogy magába szálljon. Hogy elővegye és elolvassa azokat a könyveket, amelyeket kiadott. Hogyan szórta ki a szemetet és hogyan volt, amikor egyszer hajnalig olvasta a HELIÁNÉT – hozzáragadt, „beleesett”, olvasta, újraolvasta, mormolni kezdte, mint a kívülrőlit: „Balga ember, ki abban kevélykedel, hogy a te birodalmadban sohasem megy le a Nap… – hát törődik a Nap-a te birodamaddal?!…” Szédületes mennyiségű szöveganyag ragadt meg az emlékezetében.
– Mi az, Gyuri, neked fotografikus memóriád van?
– Nem, az nincs, de valaha vándorszínész is voltam és azokban az időkben a szerepmagolás technikája rám ragadt. Belehabarodtam a könyvedbe, most értem csak igazán, mi az az üstökösraj, a Nigragor… meg minden. A HELIÁNE a bibliám.
Megrendülten hallottam ez a váratlan vallomást, amit ékesen bizonyított is, hogy oldalszám kívülről fújta azt, amiről jóformán már megfeledkeztem; s hogy tetézze, megint, erőszakosan, bölöm erővel, hogy már dulakodni kezdett velem ott a párnázott ülésen, rázendített ugyanarra a nótára:
– Szerzőm! Én kiadó voltam és nem kalmár! Ez a te tízezer forintod még mindig terheli a lelkiismeretemet. Fogadd el! Mit ér a pénz?! Az istenre kérlek: ha nem teszed el, itthagyom a pincérlánynak az asztalon! Győzőkém! Megsértődöm!
De tukmálás, erőszakoskodás, minden hiába volt: elzárkóztam előle (bár ő sem hagyta ott a pincérlánynak az asztalon); ám akkor már magam is sokat kerestem és megengedhettem az ilyen gesztusokat. Még előbbre, a kristálygömbben? Ugyanez a Molnár Gyuri 1957 januárjában, a bécsi utca forgatagában. Megragadja erősen a karomat és a télikabátomnál fogva a sarokra vonszol, ahol fel-, a túloldalra, odamutat:
– Győzőkém! Látod azt a sarokházat?! Három év múlva az enyém lesz!
Úgy is lett. Mert lehet valaki mini-Midás – termetre; de a midási átok rajta azért maximális. Úgy is lett; nem három, de öt év múlva, és nem az, hanem egy másik. Egy kiterjedt képértékesítő vállalatnak, egy művészeti boltnak a tulajdonosa, de már a boltvezetővel is csak telefonérintkezésben – tóparti villája műtermében új szenvedélyének él, annak hódol: fest! Ide, Hongriuscule-be küldött absztrakt képeiből, grafikáiból akármikor kiállítást rendezhetnék s ez volt Sors-Isten-Barom utolsó facsarása eleve-elrendelt végzetén: hogy e kései metamorfózis után akár jelentkezhetne az ARANY SZAMÁRBAN és csatlakozhatna ahhoz a művészkompániához, amelyhez – tragikomikus életével – de rigueur odatartozik (de ki története nem tragikomikus az Olümposziak Gyülekezetének Halhatatlan Meglátása szerint: tudhatod, mondtam már).
KL Messzire kalandoztál az időben.
Igen, igen! Nincs ez így jól és miért is van az, hogy míg ezeket mesélem, legszívesebben már „életem nagy szerelmének” prokopioszi Titkos Történetébe avatnálak bele, ha meg majd ott tartok, rám jön a nyargalhatnék s inkább 56 felborult villamosai közt a bujkálásomat mesélném, ahogy felettem elkacsáznak a parittyakőhajításnyira becsapódó lövedékek: mi ez a türelmetlenség, nincs ennek megfékezése, remediuma…?! Lorcsikám.
KL Már hogy ne volna. Én leszek a remediuma. Majd én erősebben fogom történetünk gyeplőszárát s meg-megrántalak, ha megint „kristálygömb” találna utadba akadni s neked meg belenézhetnéked támad. Mesélj a HELIÁNE fogadtatásáról!
Igazad van. De hogy zsarnoki szigoroddal pocsékká ne tedd az életemet és meg ne üssük magunkat, visszazuhantunkban, olyan messziről, haladjunk fordítva az időben. A lefoglalást a Téka pinceraktárában, a zúzdába cipelést mindössze 200 példány kerülte el; de minél kevesebben olvashatták, annál inkább legendája támadt, amely nőtt-dagadt; ám erről már csak Angliában értesültem. 1964-ben, Párizsban, francia fordításban megjelent PEPITO ÉS PEPITA című regényem. Albert Pál a párizsi Irodalmi Újság 1964. február 15-i számában, „Hárfás a Kínok Oszlopán” címmel teljesoldalas recenzióban foglalkozott a könyvvel – abból idézem: „Boldogult úrfikorunkban, az ötvenes évek elején H. Gy. könyvei irodalmi csempészárunak számítottak, s még néhai Jankóviusz úr…, a Múzeum körúti Központi Antikvárium alkalmazottja sem rejtegetett egy fia példányt sem belőlük a bőrbe kötött francia mesedrámák mögött a külön kulcsra járó faliszekrényben. A HELIÁNÉ-nak is csak egy példánya került a kezembe, az is ívenként: bolgár-magyar éhenkórász festőbarátom hordozta télikabátja belső zsebében a lapokra szedett PRAE mellé hajtogatva. A dugárut – ó, heroikus ifjúkor – a Kárpátia sörözőjében cseréltük ki… egy ív Határt – Rilke leveleiért vagy egy Újhold-számért”.
Más könyvek mögé bedugva, a polcokon bujdosott, de csak megjárta az útját; és Juhász Ferenctől Márai Sándorig – akiktől a legkülönbözőbb időkben-és-alkalommal kaptam visszajelzést – nem volt, aki ne tudott volna róla. Mégis, szerfölött meglepett, amikor Weöres Sándor, 1956. október 15-i levelében azt írta róla: „Ezelőtt pár héttel, Balatonfüreden, írótársaságban beszélgettünk arról: van-e olyan magyar regény, mely világsikert arathatna; mely francia, angol vagy német fordításban nem sikkadna középszerűvé, hanem pótolhatatlan értékként ragyogna? Sorra vettük a múlt és jelen kb. félszáz íróját. Egyrészüknél (pl. Kemény Zsigmondnál, Krúdynál) az látszott valószínűnek, hogy világhírű klasszikusok árnyékába kerülnének, másodlagosnak látszanának, nagyrészt önhibájukon kívül. Másrészük, pl. Jókai, a nemesebbfajta félponyvához hasonlít fordításban. Legtöbbjük pedig olyan volna, mintha az ember belép Paks vagy Balmazújváros múzeumába, ahol a legesleghitelesebb helybeli varsát, kapufélfát, pruszlikot, sámedlit, dudabőrt, rokkát stb.-t látni százszámra; nagyon igaz, csak épp nem érdekes, hogy ott éppolyan a varsa, kapufélfa stb. Végül is, mindnyájunk nagy meglepődésére, a Te HELIÁNE regényednél kötöttünk ki: ez a regény európai, anélkül, hogy úgy volna európai, mint a nyugatiak; érdekes; Duna-vidéki de nem mucsai; ha lefordítanák nyugati nyelvre, nem zökkenne valamely nagy előd hatáskörének…”
KL Ezt nem publikálta – vagyis W. S. nem adott hangot másutt is ebbeli véleményének?
Már hogy adott volna? Nézd meg a keltezését! Jött Ötvenhat! Igazában Sanyi folyóiratot szeretett volna alapítani az Ötvenhat előtti „olvadás” oldottabb légkörében s levelében a közreműködésemet kérte. Ám kérdésed éle nem tévesztette el rám hatását: hogy ez magánlevél. Igazad van, amit írók/költők magánlevélben egymásnak irkálnak, annak bájolgás-bókolás jellege van és ritkán teljes kiállás, fenntartás nélküli értékítélet. Annál nagyobb súllyal esik a latba, hogy – jóval az 1956-os kötetlen írói „szavazás” előtt, amelyről W. S. beszámol 1948-ban, hasonló elgondolások-és indokolás alapján, és annak ellenére, hogy nem ők adták ki: az Egyetemi Nyomda mintegy adoptálta a könyvet és francia/német fordításban ezzel a regénnyel akarta képviseltetni Magyarországot egy nagy zürichi könyvészeti szümpozionon, amelyre kiadók, a világ minden tájáról, országuk színeiben egyetlenegy regényt nevezhettek be. Más lapra tartozik, hogy Máté Károly, Kulcsár Adorján és Dr. Lányi, egy elioti figura: az Egyetemi Nyomda akkori igazgatói sorra elvesztették állásukat, a kommunista pártmaffia nyomdát-kiadót, lenyelt mindent szőröstül-bőröstül (és itt had szúrom közbe: LELENCEK ZSOLTÁRA című prózaversemet – melynek album alakú bibliofil kiadása Dr. Lányi édesgyermeke volt – államosításkor vitték el, azon felkötetlenül, krúdában, a nyomdából egyenesen a zúzdába).
KL Visszaérkeztünk a célterületre az időben: 1947 karácsonyára jelent meg. Igen? Erről mesélj.
Úgy valahogy. Míg szedték, le-lejártam a Liszt Ferenc téren Wiesenmeyer Emilhez, az Antiqua Nyomdába; de a szedőket nem izgatta annyira, mint engem: a vasárnapi labdarúgó-mérkőzésről beszélgettek tele szájjal, a dugót beadó középcsatárról és a magát elvető kapus hősiességéről, miközben szedték (van is benne elég sajtóhiba).
KL. Arról tudtál, hogy mennyit nevettek rajta a Téka lektorátusában, meg hogy egy-egy görbe mondásodból szállóige lett a kiadó berkeiben?
Halvány gőzöm sem volt; 40 évvel később, itt Londonban értesültem róla kimeredt szemmel ahogy történetét Kende Sándornál olvastam, és nem tudtam, nevessek-e vagy fogcsikorgatva sírjak: hogy velem vagy rajtam nevettek. Mert azokkal az ismeretlenekkel, akikkel megjelenése után, villamoson, eszpresszóban találkoztam, térdükön kinyitva a könyvel – azokról biztosra vehettem, hogy velem nevetnek; még halványan dereng az a középkorú hölgy, aki a hatos villamoson a könyvből fel-felnézve harsányan kacagott. Igaz, a fedélterve nem az az artisztikus, figurális, lágy pasztell volt, amelyet Kampis Tóni grafikusnő-felesége készített, „Nyuszika”, mert „Nyuszikát” eltanácsolta vele a Molnár-féle Irodalmi Műintézet, Gyuri kommerciális-bestselleres, „pillantásfogós” könyvfedelet akart. Hittem-reméltem, hogy nem a fedélterv visszadobása volt a válóok s úgy is volt; mert aki egyidős lehetett férjével – „Nyuszika” már jó ideje hang nélkül viselte az öregedő nő csendes mártíriumát, mivel Tóni egy nála 30 évvel fiatalabb teremtést tüntetett ki gyöngéd figyelmével; hol a feleség jeremiádáit kellett végighallgatnom, hol Tóni félszavas panaszsirámait, hogy mi keserves is az a pác/csáva/slamasztika, amiből bár tudná, hogyan lehetne kimászni, és én e két malomkő között őröltem. Utóbb megoldódott a dolog: Tóni hűtlenül elhagyta „Nyuszikát” és összeköltözött ifjú arájával (akit váltig titkolt és még fátyolon keresztül se mutatott be – vajon miért?). Nem az én dolgom volt, hogy összeszámoljam az összetört-szíveket, de elámulva tapasztaltam, hogy Kampis Tóninak azontúl is ugyanannyi tengersok szabad ideje volt, lévén hogy ő, mint időmilliomos világfi, életét a hivatali időn kívül töltötte.
Hogyan fogadta az irodalmi világ, kérdezed? Lorcsikám, elégedj meg egy epizóddal. Sugárzó arccal, lelkendezve csöngetett be hozzám Vajda Bandi.
– Miért ez effúzió? – kérdeztem, amikor kibontakoztam öleléséből. Még lihegett, hogy nyargalva megmászta mind a hét emeletet, kezében a könyvel: a Tékától kapta.
– Dedikálnád?
– Mind a kettőt? A másikat kinek?
– Jékely Zsolinak. Lent maradt. Nem mer feljönni.
– „Nem mer feljönni…?!”
– Ott áll lent a túloldalon. Intsek neki?
Kimentünk a tetőteraszra. A túlparton parányi pont: a varjúlábú trubadúr. Hadonászva integetünk neki mind a ketten: „Gyere fel! Gyere!”
Jobbra-balra néz, nekiered, átvág az úttesten. Kisvártatva csöngetés. Jékely Zoltán áll a küszöbön. Összeölel.
– Olvastam a könyvedet. Barátom-uram és Testvérem Gabréliuszban! Hahaha! Hogy honnan pattantál elő, az még csak hagyján. De hogy így a porond közepére ugorjál!
Nagyot beszélgettünk, elválhatatlan jó barátok lettünk. A részleteket hozzáképzelheted: nem telt bele egy hónap, arra ébredtem, hogy mindenkit ismerek és mindenki ismer. Jékely Zsoli áldásmondó átka megfogant, Vejnemöjnen-módra a porond közepén termettem varázspojácának, az élő magyar irodalom pedig emberfogó gyűrűbe fogott és körülröhögött. Ki velem, ki rajtam, ki ellenem; már volt, mindenem: irigyem, imádóm, pokolrakívánóm, kiközösítőm.
KL. És a sajtó?
A sajtó…?! Az irodalmi közhangulatra rányomta a bélyegét a Vörös Hadsereg prezenciája és a Szikra Nyomda bandájának a szellemi terrorja. A fiatalok, akik Rákosi-maffia mind erősebben kiépülő terroruralmát már csak a történelemkönyvekből szagolhatnák (melyek leírása még várat magára) – el sem tudják képzelni a zsarnokuralmat felvezetés közben, a zsarnokság finomságait.
Az irodalomkritikát két dolog jellemezte. Minél kevesebb könyv ment át a cenzúra zsilipjén, annál inkább lincshangulatban várta azt a keveset a kritika; és mennél inkább lincshangulatban várta a kritika – annál kevesebb könyv jelent meg. A circulus vitiosus – ez volt az egyik. A másik, hogy a kritika folyvást jobbra-balra tekintgetett, mint a nyárfalevél, és remegve egymást figyelte: nehogy kihívja a pártkritika nemtetszését – hiszen Révai dörgedelme rendesen állásvesztéssel járt. A HELIÁNE is megjárta a maga útját a pártvéleményezés izzasztókamráiban, a cenzúra-zsiliptől az iránykritikáig s jól fogóddz meg, Lorcsikám, hogy min múlhat egy könyv sorsa: 1946 novemberében, történetesen épp akkor járt a miniszterelnökség sajtóosztályán Hamvas Béla barátom, amikor a kézirat a cenzor előtt hevert, aki neki még háború előttről ismerőse, fiatalkori újságírócimborája volt. (Tőle magától – Bélától tudom.) A cenzor a piros ceruzájával körözve címoldala fölött, bizalmatlanul ámolyogva – odakérdett neki:
– „Heliáne”… Hm. A név nem mond semmit. Kinek van ideje ezt a salátatömeget elolvasni… Százat egy ellen, hogy nem Dózsáról szól.
– Nyertél.
– Ki ez a Határ Győző? Ismered?
– Ismerem jól. Rendes ember.
– Nem valami hungarista volt? Vagy fasiszta?
– Ördögöt fasiszta. Tisztességes, tiszta ember.
– Üsse kő – verte rá a bélyegzőt a cenzor, „ENGEDÉLYEZEM”, csak hogy minél előbb túlessen rajta és félretolhassa a vaskos kéziratot.
KL Bődületes történet. Így hát a HELIÁNE engedélyezését Hamvas Bélának köszönheted?
Felerészben. A másik fele a vak eset – hogy véletlenül épp akkor dolga volt a cenzúraosztályon és felugrott. Nem az egyetlen bődületes történet, amely Sors-Isten-Barom metafizikájában-és transzcendentális Agya-Híg-Veleje tengerzésében elfekszik az eleve-elrendeltetés preegzisztens üdvöz állapotában.
S ugyan mi esélye lehetett egy szürrealistaság gyanújába vett-s akként elhírhedett regénynek, amely még csak nem is Dózsáról szól, az irodalom akkori közhangulatában? Hiszen amikor Aczél Tamás A SZABADSÁG ÁRNYÉKÁBAN című regénye megjelent, a kritika ízekre szaggatta és a pártsajtó még a keresztvizet is leszedte róla: lincshangulat fogadta. Bezzeg amikor a hazalátogató szovjet nagykövetnek hirtelenében nem jutott más eszébe a díjra, a Sztálin-díjas szerzőnek ugyanabban a ledorongolt regényében ugyanazok a kritikusok nem győzték felfedezni-és egekig magasztalni kimagaslóságát-és-erényeit; no de ő más lapra – a káiniták megigazulása az Égre tartozik.
Ám a HELIÁNÉT egy nagyon másmilyen lincshangulat fogadta, szerzője a pártmaffia védelmét ab ovo nem remélte. A sajtóhangok közül halványan emlékszem még egy paródiára, amely a Magyar Nemzetben jelent meg, Szentkúty Pál írta (56 után Ausztráliába távozott) – terjedelmes, értetlen, újságírósan felületes és jelentéktelen irkafirka volt. Vajda Endre nagy tanulmányát már említettem – elhelyezésére még csak gondolni sem gondolhatott. Annál csattanósabb volt egy irodalmi aparatcsik, Király István „iránykritikája” – így hívták azt a pártos pronunciamientót, amelytől az elmarasztalt író megélhetése, szabadsága függött. A denunciáns Király egy-és ugyanabban a cikkben marasztalt el Mándy Ivánnal. Mi kár, hogy a nagy „adyológusnak” nem véstek oda a sírjára ebből is néhány halhatatlan igét – hadd idézzek belőle. „… A regény, ha a Csillag rövid kritikái közt foglalkoznánk vele, a ,Ne olvassa el’ rovatba kerülne. Mi az oka, hogy mégis részletes bírálatot írunk róla? A rossz könyvek egy kissé mindig kórtünetek. Mutatják, milyen betegségek lappanganak a társadalom szervezetében. A kritikának nemcsak az a feladata, hogy keresse a fejlődés útját, el kell zárnia a járhatatlan utakat is… H. Gy. vastag 460 oldalas könyve, a Heliáne, szürrealista regény. Nem lehet elmondani a tartalmát. A műben felhalmozott zagyva kuszaságot, halandzsa-szövevényt nem tudja átvilágítani az értelem… A Heliáne értelme az értelmetlenségében van. Az értelmetlenség értelmét kell keresni, hogy meglássuk, mennyire nevetséges, primitív valóságélmény rejlik a súlyos mondanivalók álarcában tetszelgő könyvkolosszus mögött. A Heliáne végső soron emberellenes, kultúraellenes alkotás. Nem lehet vele úgy foglalkozni, mint irodalmi igényű munkával, nem bírálni kell, hanem leleplezni. H. Gy. könyve a polgári társadalom túlérett, rothadó szakaszának, a kiteljesedett imperializmus korszakának jellegzetes terméke. A kiteljesedett imperializmusban végképp csődöt mondott a polgári társadalom indulásakor büszkén idézett ész, kilátástalanná vált az emberiség további útja, itt csakugyan úgy tűnt fel, hogy ,civilizációnkat most már csak a butaság mentheti meg’. A Heliáne szerzője számára az imperializmustól nyújtott látókörrel lezárul a világ, s mivel ő író és forradalmár, megpróbálja eldadogni a jövőt, a nihilt; kéjesen elfekszik a rettenetben, igyekszik előkészíteni az emberiséget a megsemmisülésre. A Heliáne az imperializmus tulajdonképpeni s legmélyebb életérzését, a nihilizmust szólaltatja meg magyar nyelven. H. Gy. könyvének csak egy szerencséje van: azokon kívül, akiket a bíráló kényszer erre nem ítél, senkinek sem lesz türelme végigolvasni. Ezért nem is foglalkoztunk volna vele, hagytuk volna, hogy észrevétlenül porosodjon a könyvtárak polcain, ha a VÁLASZ legutóbbi száma nem közöl egy a Heliánéhoz hasonló novellát. Egyének vakvágányra siklása érdektelen, de mikor a szegényparasztság irodalmi képviseletére jogot formáló folyóirat kiáll az élet értelmetlenségének meghirdetője mellett, jelentőssé érik a kérdés. A VÁLASZ szerkesztője, Illyés Gyula talán úgy véli, hogy a magyarság a H. Gy.-féle életérzéssel edződik meg a történelemre, s népünkben az emberiség nagy kérdései úgy fogalmazódnak meg, mint H. Gy.-ben? A jobbik esetet vagyunk kénytelenek feltételezni: Illyés Gyula nem szokta olvasni saját folyóiratát. Akkor viszont miért tűri, hogy nevét… cégérül használják fel?… Azok a tömegek, amelyek most teszik magukévá a kultúra nagy örökségét, az emberi történelem fősodrában élnek, nem a halódó múltat megszólaltató regényeket várnak. Ügyeljen erre a kiadói politika. S a halott modernek helyett forduljon inkább az élő halottakhoz, a magyar és a világirodalom klasszikusaihoz. Főképp H. Gy. kiadója, a Magyar Téka fontolja meg ezt”. A denunciáns mestercsele ez: már nem is az írót fenyegeti. A kiadóját, ha ettől a szerzőtől valamit is kiadni mer. Hogy ráhozza a rendőrséget: razziázni a lektorátuson.
Lichtenberg aranymondása jutott eszembe – a „tükörről”: ha szamár pillant bele, ne várjad, hogy apostol nézzen vissza rád.
Számomra azontúl Király István testesítette meg és szimbolizálta hosszú időre a párt-maffiát az irodalomban, rajta, az ő személyes-és-szellemi szupremáciáján mértem le nullára zsugorodó jövőbeli esélyeimet háborítatlan alkotásra/írásra-megélhetésre/megjelénésre irodalmunkban. Nemrég tudódott ki róla, hogy Ötvenhat győzelmes hetében, a tükör előtt mintegy nagy hirtelen „átigazítva” magát és pózai kelléktárában válogatva – előlépett és „felajánlotta szolgálatait” a független magyar kormánynak. Nem csodálkoztam rajta: az ilyen moral insanity-ben szenvedő opportunista törtetőtől minden kitelik; s jómagam csak egyike voltam az útszélre hullóknak, akiket pártmegbízásból Méray Tibor lapjában, a CSILLAGBAN el kell intéznie. Nem mondhatod, Lorcsikám, hogy úgy kívánom pokolra, mint Dante kívánta Branca Doriát, akit még életében beleírt az elkárhozott lelkek, a holtak közé a Pokolba – nem. Igaz, némileg javít az összképen, hogy amikor harminc-egynéhány év után először látogattam haza, eltisztult előlem, mintha csak megérezte volna és alászánkázott. Ám az ilyen varacskos lelkű „Nagy Tanítóknak” nem az a büntetése, hogy egy ország undorodik tőtűk; inkább az, hogy haló poraikban maguk is intenzíven undorodnak önnön maguktól – de nem bújhatnak ki haló poraikból.
*
K. I. iránykritikája következtében elvesztettem irodalmi „megélhetésemet”, jogomat az élethez; majd amikor a pártállam az UNRRÁT, és az UNICEFET az országból kirúgta, a falat is kiesett a számból.
Sokáig keservesen vérgődtem; mert nem mindenki szeret beköltözni a Hóhér Házába, bármi megvesztegetően invitál. 1948-ban sok mindent írtam, a fontosabb opusok keletkezéstörténetét majd per tangentem megemlítem; itt csak egy nagyépítkezésű regényről szeretnék beszámolni ami a Fordulat Évével félbetört és töredékben maradt. A zsarnokuralomnak sikerült felhúznia az országra kupoláját és most beboltozta az opeiont is, ahol eddig az ég valamelyest levilágított. Vaksi sötétség keletkezett. Élet-pótlékokban kerestünk menedéket, tucatszor megnéztük a háború előtti francia filmeket, Sacha Guitry-t, Jean-Louis Barrault filmjét, a Les Enfants du Paradis-t; messzire elutaztunk azért a maradék mákonyért. Isten a tudója, jómagam már nem tudnám megmondani, valamelyik francia filmből maradt meg hártyavékony emlékezete ennek a kis couplet-nek vagy összeállt bennem ez a pastiche és még dallamféle is kerekedett hozzá –
|
Utcahosszat ezt dudorásztam, mintha a párizsi utca harmonikázta volna utánam a kíséretet. Szerencsétlen volt az ország; az undor volt a központi élmény; a pártállam előingerelte országos émely s volt is egy-két szonettem, amely ebből a közhangulatból született, mint ez is, a HÁZIISTENEINK című –
(HAJSZÁLHÍD, 449. o.) |
Csakhogy én nem pesti aszfaltvicceket faragtam a rossz közérzetről. Hanem írtam. Hol róla, hol ellene. Hogy róla mit írtam, azt majd megtudod, ha beszámolok AZ ŐRZŐ KÖNYVE keletkezéséről; hogy mit – ellene, azt elmondom most.
FAKUPOFA volt a nagyépítkezésű regény címe, amit – a HELIÁNE ellenpárjaként – munkába vettem. Amikor úgy vegetáltam máról holnapra, hogy egyik kétségbesésből a másikba estem, úgy éreztem: már nincs humorom, csak akasztófám – hozzávaló. Ez az akasztófahumor üti meg a regény alaphangját, ezért van, hogy pl. abban a halotthamvasztó üzemben, ami oldalain fel-felbukkan, a „dolgozók” a hamvasztásra váró, kőkeményre fagyasztott hullákon üldögélve szívják rabvallató cigarettáikat és szidják az állami dohányt s egykedvűen trécselnek szürke hétköznapjaik lakás- és szerelmi gondjairól. A csöpp termetű, tőrékeny emberlányába, Zsemcsuga Incsőbe szerelmes a regény főhőse, az óriástestű, szőrösfekete Fakupofa, aki emberforma ugyan, de többszörösen váltott gyerek, mert mint csecsemő-gorillát lopták bele egy emberbölcsőbe és azzá nevelték, amihez, a legkevésbé volt kedve – emberré, holott váltig a dzsungel szunnyadoz ösztöneiben s hajnalonta fel is ébred, ugyanaz a dzsungel; mikor is, Fakupofa hosszantartó hajnalüdvözlő üvöltését hallja az egész város (íme egy kis szövegízelítő belőle):
… Ököllel vertek a dóm kupolája közepébe, a harangok freccsennek, mint a lekvár; a tűzoltók kicsengetik a vakrémületet és csengők és szirénák vad hajszában tornásszák fel magukat a bőgésből a visongásba, viju-uuuú! uuú! ují-ují! gyárkémények omlása, palánkok didergése, konyhakertek vakrémülete – ahogy a Rabszolgaparton a szabad, a szelídíthetetlen majmok joházzák egymásnak és megtáviratozták, mígnem a királyhoz ér és dzsungelébresztő üvöltéssel a vezérgorilla kihirdeti a hajnalt:
– Uilaai-ila! Uila! Uila! Hu-uuú-Uilai-ila! – Aaa! – Aaa – Aaa…
A bajuszkötőben alvó szatócsok jobban ráhenterednek a szatócsnék hímvesszőcsippentő fenekére, a villanydrótra csévélt hajú szatócspék (az ondulatúráért nyugtalankodók álmatlan rosszkedvével) tudakolják életempárjuktól – de ráébrednek és gondolatban már batyuba szedik a holmikat, ha menekülni kell:
– Mi az, mi volt az, apuka…?!
– Semmi, csak Fakupofa üvöltött. Aludjál, Szépségesem, Kisbüdösöm, én már, nekem nem ér a nevem – horkoltak tovább a lacikonyhák-mészárszékek gazdái; mire a szép suszterné is:
– Fakupofa, már…?!
(a hajnal embernyelő kietlenségét kevesen tudják elviselni) – ő is lemerült sellőálmaiba, onnan küldött néha egy-egy purcit vagy gégebuborékot, távoli gyönyörűsége üzeneteként
a gyárkémények is feltápászkodtak, a sövények megfésülködtek, a dóm kupoláján is, ami kihorpadt, visszahorpadt egyetlen bádogkattanással és a konyhakertekben, álomzölden újra összeborultak a káposztalevelek
Fakupofa körültörülte földszínű pofaizmait és a nyálhabot, le a szájáról, mert nyugtalanította minden vad-íz; és ilyenkor, a kiáltás epileptikus kényszere alól felszabadultan, bűnös élvetegséggel és megröstellve gondolt rá vissza, hogy (– veszedelmes, leküzdhetetlen betegség vagy egészség! –:) amit sohasem látott, minden hajnalban ébresztenie kell a vadont
A fenyegetettség, a tengerikígyó kirakatperek, a mázsás súlyával mellemre nehezedő légkör alatt a hajnal barlangdúcolása összeroppant; amúgy is, a tömérdek fordítanivaló járgányba fogott és ez a taposómalom elvette minden időmet. Akit érdekel, utánanézhet, megleli ANGELIKA KERTJE címe elbeszéléskötetem végén (London, 1987; „FAKUPOFA” regénytöredék – 459 o.).
Elképzelheted, milyen lelkiállapotban meredtem a sötétbe s mi lelkifurdalással néztem az éjszaka elébe, amikor a közepén felkoppant a szemem, hallottam a hajnal hívását, nem öltöztem fel, hogy átosonjak a dolgozóba, a tetőteraszon át. Paralizált a Király István-féle pártmaffia mindörökre szóló világuralma – elernyesztett a kilátástalanság. 1948 idegőrlő éjszakái! Elég volt. Vessük magunkat hanyatt, hajítsuk a gyeplőt a lovak nyakába; aztán hadd szaladjon el velünk nyakló nélkül. Fantáziáljunk – meditáljunk. Verje meg az isten a világot, ott verje meg; ahol van, jobban, mint akkor verte, amikor. Azzal, hogy megteremtette – – –
(14) Gombostűt a szalmakazalban. Sületlen kapkodás a Felejthetetlen felkutatására; e kapkodás kabarétréfa-következményei. Villámtalálkozás az utolsó villamoson: a Szép Ismeretlen felfedi kilétét. Az UNRRA megszűnése. Állásvesztés, amely „pillanatnyi” pénzzavarral jár: pénzzavar – soha rosszabbkor. Találkozások különböző Duruzsolókban; szövegpróbák. A Halhatatlan Kedves pillanatra fellebbenti Élete Fátylát: láttatni engedi Zsarnoksága Fényét, sejtetni engedi Eddigi Hátterét – a Fenségestől az Aljasig. A szerelem dilemmája – avagy annak kartácsától: a szerelemrobbanástól féltett regény; a szerző kínjai. Válaszút előtt; szakítás helyett szétsodródás. A Világ Cserbenhagyottjának Hamupipőke-gondjai; hányattatása Nyugaton (a Szomszédban). A babonaerő megtörik: egykori szépsége titka kipattan. Vallomástétel a Vallomásról, amelyet soha, senkinek, még fülbesúgott gyónás formájában sem. Csöndisten parancsára. Teljessécgel elmondhatatlan.
KL Mindig csak ígéred, hogy elmondod nagy szerelmed történetét, de most, hogy már meg nem kerülheted – most is, mintha húznád-halogatnád s visszariadnál tőle. Miért?
Hát csak azért. Nem dicsekednivaló; inkább szégyellnivaló történet. Felültetés volt.
KL Felültetés…?! Hogy értsem ezt?
Szó szerint. Felültetett a sors; Sors-Isten-Barom bodorgó agyvelejében benne derengett ez a bárgyú végzet; bohócnak való végzet – gondolhattam volna, kívülről szemlélve, időbe telt, amíg rájöttem, hogy a bohóc én vagyok, benne vagyok: harminc esztendőbe telt s ha van ostor, amely a végén csattan – ez az.
KL Rébuszokban beszélsz.
Nem én. Csak kerülgetem, mint a forró kásával leöntött macska, ha nincs mit.
KL Nos: ne kerülgesd! Embereld meg magad.
Ígéreted és titkos fogadalmad ellenében, hogy mindez köztünk marad. Lorcsikám! Mi jut neked eszedbe arról a mondásról, hogy „Így forog a világ”? Nekem csak az, hogy amíg az egyik földtekén eszeveszettül háborúznak, a másik földtekén függőágyban heverdegélnek és epekedő verseket írnak – így forog a világ. Jómagam akkor, azon a felolvalsóesten, ahol először megláttam, elfeledkeztem-mindkét-féltekéről és azzal veszkődtem, vagyis hát épp azt lakoltam, hogy minden idegszálam megfeszül, fülemben bülbülszavú vészcsengők csörömpölnek, és én annak a Szép Színeművésznőnek a puszta látásától, első látásra szerelembe estem. Mint filológus, bizonyára jól tudod, hogy a „szerelem első látásra” és a „szerelmi fellobbanás”: szinonímák. Nos, épp ilyen értelemben, „fellobbantam szerelmileg” és az azonnal-füligszerelmesek közvetlen belátásával megtértem Marlowe szerelmi hitigazságához (amely Shakespeare-t is megvesztegette) – hogy az igazi nagy szerelem ilyen fellobbanással kezdődik s egyúttal befejezett végzet is; ami nem ez a fellobbanás „első látásra”, az nem is szerelem. A szakítás ott, abban a Molnár utcai, elsőemeleti előadóteremben történt, ahol a sarokban ott ültünk Zsuzsával s amit addig fogtam – nagy hirtelen elengedtem Zsuzsa kezét. Fülem-szemem a dobogóra tapadt és magamba ittam az onnan áradó Tüneményt.
Sokáig töprengtem, hol olvashattam ezeket a szíventaláló sorokat, Henry Jamesnél vagy Thomas Hardynál talán? – míg azután a 4. századi Aelius Donatus kifakadása eszembe nem jutott: pereant, inquit, qui ante nos nostra dixerunt – vesszenek, akik előttünk szájukra vették a mi mondásainkat. Hiszen ezreknek jutott eszébe s ugyanannyian írhatták le, miért ne írhatnám le én is, mégegyszer? S hazudtolj meg, ha neked még soha, egyszer se jutott eszedbe ugyanez, amikor melletted elsuhannak. Hogy kik azok az elragadó (igen-igen: elragadó) teremtések, akik elsuhannak mellettünk, de még a vállaik sem súrolják a miénket s mire – ami nem bátorságos: utánuk néznénk, eltűnnek a forgatagban. Asszonytünemények: úri-észrevétlen, miközben a lesütött szemek kereszttüzében s szinte grafikusan lassú comblendülettel előretörtetnek, finom könyökformában behajlított karjukon lakktáska, de eleganciájuk is az egyszerűségig hozzájuk-nemesülve, csupán mint lényük mellékterméke csillan meg tündéri testükön. Teltnyúlánk oldalazó mozgásukkal szinte belelobbannak az ember szemesarkába, amitől megtorpan, földbegyökeredzett lábbal és elbűvölten; ha van annyi mersze (vagy a pucájában annyi vér), hát loppal, ál-közömbösen utánuk les (persze elveszítve őket: addigra befordultanak s hova-hova nem) – és ő, sebesülten, mint ha nagy ütést kapott volna, azt kérdi magától: kik ezek? merretájt és mi magasabb régiókban mulatnak, ahol lakozásuk vagyon? hol járulhat a magamfajta szőrösmellű férfinépség udvarlásukra, melyik pirosbetűs napon s vannak-e, s hogyha vannak, kik azok, akiket magukhoz engednek és ez engedelem meddig megyen? A zsivány, a látatlanba-vetélytárs: ki az a boldog, a csirkefogóságig szerencsés, akit egy ilyen istennő (mert az, istennő), férjéül, ágy-és vágy-társául, szépsége darabontjául elfogad…?! S utána megint, elölről: „kik azok az elragadó teremtések…” da capo ad infinitum.34
KL Hát valóban olyan egyedülálló szép volt? És olyan tehetséges, amilyennek akkor hitted?
Hogy szépségében volt valami olyan „egyedülálló”, ami hors concours helyezte, abban biztos vagyok; hiszen az volt pályakezdésének tragédiája, hogy akárhol tette görögösen-formás lábát a világot jelentő deszkákra, vetélytársnői körömmeresztő bandába verődtek és lemarták a színpadokról. Így visszagondolva félő, hogy csak amolyan megjárja-versmondó volt; vagyis, ezt nem lehetett megítélni, a puszta jelenléte olyan megigéző volt. Így hát tehetségéről még annyit se mondhatok, hogy tehetségtelen fababa volt, közepes tehetség vagy második Sarah Bernard; bizonnyal ez utóbbira hajlottam, elvakultságomban, bár most, hogy mondod – mintha lett volna valami bibéje, tán memóriazavarai; nem az első színésznő széptevő praxisomban, aki ezzel küzdött. Jótól kérded! Vajon Madame Hanska, Andreas Lou-Salomé, Alma Mahler és társnőik – vajon valóban olyan szívrabló-varázslatos asszonyok voltak, amilyenekként irodalmi tudatunkban élnek? Vagy csak visszatükröződések a mesterek életrajzában-és-műveikben – kékharisnyák-és-sznobok, akik hozzájuk verődtek? Vajon Gustav Klimt hetérái igazán olyan csupa-arany csodalények voltak, üdvöz fénylésükkel a valóságban, élő-eleven hús-vér-közelben is, ahogyan a vásznakról a szemlélőt megigézik – vagy csak az ecsetet vezető Kéz látta beléjük ezt az arany ragyogást?
KL Felajzod a kíváncsiságomat: hát áruld el már, ki volt az isteni díva?
Haha! A te bökkenőd az én bökkenőm. Nem tudtam. Mert annak a műsoros irodalmi délutánnak, ahova Zsuzsával akkor csak úgy vaktában betévedtünk, a műsorcéduláját azt hiszem, egész idő alatt a markomban gyűrkéltem s aztán elhánytam; és három nap múlva, amikor leesett bennem ez a mázsás húszfilléres, hogy a fülig szerelmes vízibornyú menthetetlen esete vagyok, már nemigen lehetett utánamenni. Ki kellett derítenem, hogy ki lehetett az a Jelenség a dobogón, de gombostűt könnyebb lett volna meglelni a szénakazalban, még akkor is, ha az én gombostűm gyémántfejű; mert nem volt min elindulnom. Végül a rendőrség eliminációs módszerét vettem elő s úgy képzeltem, minden nyomon végigmegyek; végigkérdeztem mindkét nembeli jócimboráimat Thália szekerén, személyleírást adtam a Szép Ismeretlenről; mezzoszoprános barnabársony hangjáról, teljesen szabályos ovális arcáról, mellyel összetörte szívemet és last but not least, júnói termetéről, amelyről csak a vak nem látta, hogy a bolondulásig imádott dajkám, Katicám grófnői kiköpött mása volt, leszopott teltkarcsúságában és mindenkinek a színen fölébe magasodva (mint aki ezzel a termettel az Egy Pohár Vízben udvarhölgyet nem – csak a királynőt játszhatja)…
KL És az eredmény?
A nesze-semmi-fogd-meg jól nem sok, annyi se. Volt, aki szemembe nevetett; volt, aki baráti tanáccsal traktált, hogyan kúráljam már rügyében-is-elhatalmasodó kóromat: „kutyamarást szőrével”; és volt, aki megsajnált, kutatott az emlékezetében és a leírás alapján mondott egy-két nevet, aki számba jöhet: Lengenádfalvy Iza, Segestündéry Manyi… Valaki bedobta K. Dorka nevét. Hogy a leírás ráillik: a hang, a termet –
KL És ráillett? Ki volt a nyomravezetőd?
A fitos orrú, aranyvirág: Ruttkay Éva, aki akkoriban még Szendrő Jóskával „futott”. Hogy ráillett-e? Mennyit láthat a csodából, amit én beleláttam, a közömbös, a nem-szerelmes szem?! Tudod, hogy írja le szívem-bálványát Illés Endre, Naplótöredékeiben? „A szoba közepén nagydarab, ősz hajú, fiatal nő áll… barátnője. Színésznő, nem játszik. Olyasféle ,szobrászi alkotás’, mint Michelangelo rabszolgái: alig kezdték el kifejteni a kőből. Az ősi nyersanyag uralkodik. Az egész nőnek jóformán csak súlya van. De nem ellenszenves. Sötétkék nadrág, viharkabát, melyet szakadt ablakredőny-heveder fog össze; szandál a nadrág alatt. Súlyos léptű, vidám, befolyásolható. Persze csak annyira vidám, amennyire az aludttej vidám egy üveg tintához viszonyítva.” Ezt merészelte írni arról a Tüneményről, aki érzelmi kartácsaival már-már szétrobbantotta életrendemet s földigromboltságomban úgy voltam vele, hogy ha nem ebből a mai, kortárs emberiség női, hanem minden, valaha-élt emberiség nővilágából választhattam volna társat (ami, figyelmeztetlek, az ennedik hatványon igazolja a „nagyot akar a szarka” kezdetű közmondás öreg igazságát) – hát akkor is ezt a nőstényördögöt választottam volna. S jóllehet Illés Endre fanyalgó leírásán is érződik valamelyest a hím ráácsingózás „savanyú-szőlő” alapon, adhat-e „ráillő” leírást, kérdem én, a hideg közöny, arról, akit a szerelmes szív a maga fejedelmi palankinjában ringatva hordoz s a Napra féltékenyen rávonja függönyét…?
KL Néznéd el a csiklandós kérdést, de árulnád el nekem. Elbeszélésed ékesszólóvá tesz, de kétségbe hagysz afelől, hogy ez a szerelmi fellángolás régről, ma is tűzbe hoz, a stílusirónia példatárát szaporítandó – gyakorlatozol, szamárfület mutatva olvasódnak, tréfálsz, fintorokat vágsz vagy mind e pajzánkodásod az elvesztett, odalett szerelem keserű seprője csupán?
Ha a végére érünk és megtudod, mi volt júnói termetének a titka, mely férfibolondító szépségével Katicámra emlékeztetett, a Pesztonkák égi Patronájára – akkor tudni fogod, mekkora tévedésben vagy s a kérdés is, mennyire idétlen; mely idétlenség akkor már visszaáramlik rám; de arra nem hatalmazlak fel, hogy ki is nevess érte, amiért a Szép Ismeretlen után ily reménytelen-vadul nyomozni kezdtem.
Kapóra jött, hogy a rádió épp verseket kért tőlem: állítsak össze takaros műsort és keressek hozzá színészt vagy színésznőt, aki beolvassa. Másként, mint Ismeretlenem versmondásában, verseimet az éteren elképzelni sem tudtam; mert ahogy a Molnár utcai esztrád-délutánra emlékeztem, minden más versmondás szentségtörés lett volna. Mi jó ürügy is, ha azzal kopogtatok be hozzá, hogy egy-életem-egy-halálom, az ő búgó-mély, barnabársony tolmácsolásában szeretném hallani verseimet a stúdióban. Igaz, a Dorka sehogyan sem illet rá, mert a boszorkára rimmelt, de senki sem választhatja meg a nevét, amire keresztelik: hátha…! Igyekeztem beleélni magam, hogy a Dorka „szép” és hogy a leírás valóban ráillik.
A ronggyá gyűrt telefonkönyvből kinéztem a címét, vásároltam egy malomkeréknyi virágcsokrot és abban a szent reményben, hogy nem költözött el és érvényes a cím, elegáns fesztelenséggel becsöngettem a második emeleti pihenőn. Harmadszorra papucsléptek nesze, kinyílik, előbb a kukucska, majd az ajtó. Hajhálós, mosdatlan, másnapos arcocska, középtermetnél kisebb nő, gyűröttes neglizsében; az arc is, rémlik, mintha ismerős volna holmi szavalókórus-plakátokról. Több ízben átjárja a szívem a tévedés döfölő dárdája: nem azonos. De akkor már hiába, noblesse oblige, védőleg magam elé tartom a malomkerék virágcsokrot és elhadarom a mondókámat versmondásról, rádióról.
– Jaj be kedves! Be-kedves! – mondja színésznős-öblösen K. Dorka. – Hogyne, örömmel, már régen szerettem volna találkozni magával, azok alapján, amit hallottam is és olvastam is magától… És ez a virág! Ekkora csokrot: mi jut eszébe? Hova tegyem?
– A virágot vagy engem?!
– A virágot: csacsi! Magát tudni fogom, hova tegyem: oda, szívem, abba a karosszékbe. Bocsánat, reggeli széjjelség, meg kell szoknia, én ilyen rendetlen vagyok…
Lezuttyanok a karosszékbe s azon gondolkozom, hogyan fogok kimászni ebből a slamasztikából, amibe fejest ugortam. Ha sületlen póruljárásomat másról olvasom, hát gurulok rajt a kacagástól; de ennek a kabarétréfának én vagyok a Lisztes-pojácája, rajtam verik el a port. Már a kezemben a csésze, s kavargatom a kávét, már végem. Nemcsak hogy nyakig vagyok a csávában, de a többit sem úszom meg: a pápaszemes verspróbát, a találkákat a cukrászdákban, a hódításomra induló K. Dorka döglesztő eleganciáját, a felvételt a rádióban; a kínok-kínját, amikor szavanként tépik ki és orozzák el verseimet Attól, akit azok Mondása az éteren egyedül megillet. Jó öt-hat hétig eltartott, amíg plátóinak induló viszonyunkat a túlzott udvariasság lapályán elmocsarasítom és illa-berek, nádak-erek, elegendő ködöt köpülök magam mögé, amiben mint szürke szamár – eltűnhetek.
A rendőrség könnyen mondhatja, hogy a nyomozás holtpontra jutott; de a szerelmes ember nem teheti: addig nyomoz, amíg el nem csípi a szívrablót s akkor, a cselgáncsvető első adandó szerelmi alkalommal fojtó ölelésébe zárja, hogy az legyen méltó büntetése – a miltoni: „… These two / IMPARADISED in one another’s arms, / The happier Eden, shall enjoy their áll / of BLISS ON BLISS”… S nem is mesélném tovább, ha ez az „ölelés Paradicsomába való berekesztés” valaha is osztályrészemül jutott volna; mert nem jutott. Amúgy is, jól tudod, mennyire utálom a szerelmi diadalaikkal kérkedő írókat; megírni csak azt tartom érdemesnek, azt az égig érő petrezselymet, amit árulunk; s ez meg mintha visszacsengene Károlyi Amy kétsorosában: „a vereségnek mélysége van, / a győzelem, akár a sivatag”. És akkor, amikor már minden reményt feladtam és iparkodtam beletemetkezni az írásba – épp a HELIÁNE felénél tarthattam – történt valami. Sors-Isten-Barom galaktikális híg agyveleje addig randomizálta a vakeseteket, addig találomosított-véletlenesített, amíg elém nem vetette a csodát.
Elfordulásában a Föld is mintha egy pillanatra megállt volna és enyhe tremorral elforgott a villamos alatt, amelyen ültünk: ott ültünk egymással szemközt, ő volt, félreismerhetetlenül, a Szép Ismeretlen – és a Bárgyúság felfoghatatlan Régióiból a Hasított Patájú Jószág, négy toronylábán égigmagasodva, kegyes-hibbantan lemosolygott ránk. Együtt voltunk, most már csak a megismerkedés valamelyik aszfaltbetyár-fogását kellett elővennem, a legfineszesebbet, hogy rám a gyanú árnyéka se – az istenért. Nehogy faképnél hagyjon…
KL És mivel kezdted? Hogyan vezetted be?
„Bevezettem”? Folytattam! Mintha csak épp elhagytuk volna ott, a Molnár utcában: a megkezdett beszélgetést. Egyike lehettem azoknak, akik utána ott tolongtunk körülötte, de már rám hogyan is emlékezne. Önfeledten dicsértem a hangja bársonyát, ami adottság és nem erény, de igenis erény az, hogy nem játssza túl, hanem megmarad a személytelen versmondás mellett és ami a fő, a legistenibb erény: ez a beszédművészet! Az ejtegetés. Valami páratlan! Honnan-hol-s-mikor…?!
Megeredt a szava és mondta, mint a vízfolyás. Még mondta az után is, hónapokig, ugyanazt; mert a ULYSSESZBEN a Mrs. Bloom központozás nélküli álommonológja mindössze negyven oldal, de a Szép Ismeretlen álmatag non-stop monológja félezer oldal is lett volna; ha a 499-ik oldalon abba nem marad –
KL „Szép ismeretlen”? Hát még mindig…?!
Igen. A Kálvin téri megállóban nyurgán fölegyenesedett és leszállt, természetesnek véve, hogy én, mint az árnyék hazáig követem. A kapuban a világ leghosszabb mondatát egyszuszra kurta hirtelenséggel zárta le mondván:
– Köszönöm, hogy idáig kísért, darabontom, mert ilyen késő éjszaka ritkán megyek haza sivár egyedüllétem nősténymedve-barlangjába, az utolsó villamossal és még féltem is, utcán, villamoson ismerkedni nem szokásom, elvből, de magával nem kivételt tenni nincs szívem, hisz a vak is látja, hogy ilyen búzavirágkék őzike szemmel nem lehet valaki betyár, ugye nem. Majd hozzon mutogatni verset is, ha errejártában azt a hatemeletes mászást megkockáztatja és mindazt a veszedelmet, ami rongy életemmel velejár, hátha itthon talál, de most ne várja meg a házmestercsoszogást, jesszusom, no isten áldja, pá – – –
Másnap mint gyakorlott, elsőligabeli aszfaltbetyár, már ott sündörögtem megint, kizargattam a házmestert és kifaggattam a szép színművésznőről, hogy megtudjam kilétét.
– Ó! A művésznénk, őtet tetszik kérdezni, a Zimándy Zelma, aki a hetediken, a méltóságoséknál, ott húzta meg magát az ostrom alatt? Ők még nem jöttek vissza, de nekik őrzi, valami nagybácsija, a méltóságoséknak, a lakást…
Míg a bankó a házmesteri tenyérbe vándorolt, a házmesteri száj bennem, belém, a szívburok belső oldalára vérserkentő karcolattal írta be nevét: Zimándy Zelma.
*
KL Milyen különös keleti íze van. Mi ez a tea?
Különös távolkeleti íze. Jázmintea. Ha nem ízlik, hagyd ott, de nekem kell, nagyon kell… Megnyugtató, zsongító hatása van s azoknak rendelik, akik életük nagy szerelmét mesélik (az én esetemben a Nagy Lóvátevést), szavuk szaggatott, lélegzetük elakad és olykor belesülve, hogy kerüljék azt a fajta igazmondást, aminek hazugságlátszata van, a röstellkedéstől hebegnek-hápognak. Tudod, váltig a vallomást fogalmaztam, de mindnyájunk örök szerencséjére Zelma sohasem hagyott szóhoz jutni. Ma már, akkori szerelmi belső monológjaimra: ömlelgéseimre hol csodálkozva, hol megrendülve, hol meg szánakozva gondolok (már amennyi belőle átlényegült és áttételesen irodalommá szublimálódott): igazán én voltam? Tartalmazhattam: gondolhattam ezt? Disraeli azt mondja valahol: a túlságban is van mértéklet. Az én mértékletem a hajnalóra volt, amikor megszűnik minden és csupán a regényírás örökmozgója billegeti az írógépbillentyűket; de már a dolgozóba is valósággal bemenekültem: Őelőle és ahová reggel nyolckor elélöktek, az Ő volt. Nem ismertem mértékletet túlzásaimban, de az a tömérdek, ami bennem fogalmazódott, bedugaszolva bennem maradt és még jelét sem adtam – aminthogy nem is adhattam – ami belőlem kitörni készül. A házmestere, a rondája… Vaddisznó képe néha visszajárt és a mód, ahogy mondta, ugyanolyan cinkos-megértő, mint selyma mosolyával, a rondájának az a piszok-érintése: „Zimándy Zelma”… Itt már a jázmintea sem segít!
KL Hát még mindig kiborulsz, ha a ministránsok kicsengettyűzik a nevét?!
Veszekedett fenét. Nem arról adok számot, hogy most hogyan érzek, mit gondolok a Nagy Lóvátevésről (Sors-Isten-Barom híg-szent Agya Velejében mindnyájan ugyanegy átok alatt élünk) – hanem a régmúltakat mesélem. De cinikus lenni azért nem tudok – mint tudott Shelley nővére Mary, aki kedvelte az agyonbeszélő férfiakat, kivált ha mulattatóak is. Hogy az megolajozza a szerelmet. Hát kell azt megolajozni?! Csakhogy én nem „mulatságosnak” találtam Zelma szóáradatát. Hanem amolyan löketesen adagolt kábítószernek. Megmámorított. A gyönyörű alak prezenciája már a mennyekig emelt s hát még hozzá a hangja! Sokszor nem értettem, mit mond, bár a fülben megülő visszacsengésből mindig rekonstruáltam értelmét, Zimándy Zelma befont beszédművészetével, benőtt és magába vett, mint a visztaria virágzó repkénye a házat s az is, amilyen pompázatosan veszedelmes, ez is: befúrja magát a falba, a háztetőn felemelgeti a cserepeket: díszítve rombol –
KL Hogy tudtál így dolgozni?
Halálraszántan. Az önsanyargató aszkéta fegyelmével. Zimándy Zelma szép reményét másnapra halasztva, a holnapokra bízva. A hajnal törölte a nappali tudatot, a fülem mögé eltett randevúkat, hogy hol, mikor, melyik cukrászda, mikor ebédel nálunk Zelma és mikor felejtkezik itt a barátnőjével, vacsora után, oly későig, hogy nem tanácsos kimerészkedni, valahol ágyazni kell nekik. Tudod, e végnélküli és maximálisan egyoldalú „beszélgetésekből” benne is, bennem is kialakult egy kép. Benne – rólam, az odabilincselt meghallgatóról, hogy annyi elrontott házasság és kutyánakvaló szerelmi bicsaklás után én volnék a „gyógyír”: az eszményi férj. Az annak-szolgáló; a továbbszolgáló. Bennem pedig egy végletekig szövevényes összbenyomás, vagy inkább látlelet-és-kórisme egy nőről… egy nőről, akivel a természet kegyetlen tréfát űzött: utrírozott szépsége minden férfit rohamra késztet érte, minden férfiból előingerli az undok férfibestiát; ha megkaparintja; összekarmolja, szétmarcangolja s ha cafatokban otthagyja – hát a prédának úgy kell magát összekaparnia. Zelma művelt volt, mint a nagypolgár sznobok, szenvelgő, önszeszélyeit tisztelő, életét szertartásokban kiélő és házioltárán önmagát kultikusan rendezgető; de elsősorban és mindenekfölött; az összekarmolt préda félelemremegésével – a férfibestia áldozata.
Másmilyen, mint bestiális férfiszörnyeteg, nem volt az életében.
Örökké a Hét Titokzat hétfátyoltáncát járta: elejtve-felejtett félszavakban betekintést engedett múltjára és elgyalázott életére – de csak a vércsatakos barlangzugolyt láthattam a pillanat egy tört részére, ahol megalázták-meggyalázták s teste-lelke azóta is, attól: kirabolva áll, lepusztult és üres… Valakinek, életébe beköltöznie? A nyúlkálóktól fel-felsikoltva úgy viszolygott tőle, hogy ez a mirelit-viszoly beleült a szívkamrájába is és szívbillentyű-zörej és saruínhártyaizom-gémberedés ellen mindenféle pirulákat szedett (feledékenységet színlelve, olykor nálam felejtette vagy megrótt, ha nem szereztem be) és burkoltan arra is célzásokat tett, hogy tőle jön vagy hozzá megy, mert az ő nőorvosa élete-megmentője: ennek a gynekológusnak köszönhetem őt… Szemlesütve hallgattam és tartózkodtam a kérdezősködéstől: a női bajokat nem firtatja az ember, ha nem akar férfibestia hírébe keveredni. Ilyen hemofíliás volt Zelma – nem hogy az érintésre, de a puszta gondolatára is. S míg bennem érlelődött a gondolat, hogy összekötjük életünket és még kettőig se számoltam, már megbarátkoztam vele, elhatároztam hogy én leszek a gyógyerápiája: türelmi fogadalmat teszek, ujjal sem érintem és megvárom, amíg megjön irántam a bizalma s magától ül közelebb… A kontigenciát, hogy esetleg „egybekötném életemet” a szép színeművésznővel, Édesanyám nagy megértéssel fogadta, bár homlokán mintha az aggodalom felhői suhantak volna át. Mint a mitológiák Édesanyja s örök komplexumához híven, hogy ő mindenki-édesmamája, kegyeibe fogadta Zelmát, aki a háborúban szüleit vesztette s szinte sikoltva menekült Édesanyám szeretetébe. Rájuk illő sablon lett volna, hogy „imádják egymást”; de Édesanyám rám is gondolt, és egy elejtett megjegyzéséből kiviláglott, hogy ő a józanabb:
– Arra nem gondoltál, fiam – kérdezte egyszer, minden átmenet nélkül –, hogy Zelma nálad két évvel idősebb?
– Hát aztán? – vetettem vissza erőltetett közönnyel, ügyelve, hogy fel ne pattanjak. – Miért, tán Berda Lencsi nem volt két évvel idősebb nálam? Ellene nem volt kifogásod, pedig majdnem elvettem feleségül –
– Az más volt: akkor háború volt. A te életed, te tudod, gyermekem – sóhajtott Édesanyám és bement a betegszobába, hogy tálcáról etesse Egyetlen Édesét, Élete Értelmét: nagybeteg Édesapámat. A beszélgetés abbamaradt, de a gondolatsor folytatódott bennem. Igaz, a Kulináriák Költőjének, B. Jóskának unokahugincája lányos volt, de meddig tartott volna üdén ez a lányos jelleg, nőiségén, ha egyszer az asszony – hamvaváló? Zelma esete még veszedelmesebb – suhant át az én homlokomon is ugyanaz a felhő – ő csöppet sem „lányos”, amilyen szoborszerű s ha igaz, hogy az asszonyok hamarabb öregednek… Csak a 31 éves párkereső ember nem az eszével, hanem endokrin mirigyeivel házasodik. A szerelmi szolgálat egy-huszonnégy órás műszak: se idő a pihenésre, se étvágy az evésre… „Mindenpercünk -mozgalommal előre a Corpus Cavernosum Penis Invaginatiójáért!” Kelepelő füllel odahallgatva-életre-halálra udvaroltam e körülömlő, özön szóáradatnak.
KL Azt mondtad, a szüleit elvesztette. Így hát egyedül élő, magányos nő volt? Hol vesztette el?
A szüleit elvesztette, a férjeit elhagyogatta. Magányos, de nem egyedülálló: mindig volt barátnője, akit istápolt és szolgált, az „idősebb nővér” ürügyén. Szüleit a Gestapo vitte el s ő maga is volt a Gestapo svábhegyi szanatóriumában egy ideig. A feneség az volt, hogy amikor közelebb kerültünk volna és ő, „gyógyulófélben”, már némi engedékenységet, hogynemondjam gyöngéd hajlandóságot mutatott, akkor érte utol a UNRRÁT a nemezis. A pártmaffia egyre inkább kenyértörésre vitte a dolgot, a nemzetközi segélyszervezeteknek kitették a szűrét és az én állásom 1947. januárjával megszűnt. A vastag havi pénzboríték, az UNRRA kedvezménycsomagok elmaradtak, hónapokig „pillanatnyi pénzzavarral” küzdöttem s épp akkor, amikor egy egyedülálló nő elvárhatta volna a neki hevesen udvarló lovagtól az olyan apró figyelmességeket, amilyen a drága butik kirakatában pompázó potom-olcsó háncscipő „nyárára”, avagy a „sajátjából”, ama fonatos strandtáska, ami „megy vele”; hát még amikor a bildschön arának lakásgondjai támadnak, nem volna-e lovagi kutya kötelessége, hogy hóna alá nyúljon az, aki életét az övével épp összekötni készül?
No de készül-e? Ha nem mondja, hanem tűri, hogy tőle a tündéri Zimándy-babát holmi sötét alakok elragadják s a gáláns-kisegítésben megelőzik? Ez abildschön az ő szavajárása volt, mert azt elfelejtettem hozzáfűzni, hogy Zelma műveltségén, beszédstílusán és egész habitusán visszafénylett a bécsiesség hajnalpírja, az óarany szecesszió, s mint aki olyan nagypolgári családból származik, ahol hagyomány a monarchiabeli kétnyelvűség, Zelma is úgy tudott szót érteni minden szinten Máraival, mint aki maga is kétnyelvű, írja-olvassa, ha kell és ha ő nem csinál titkot belőle, hogy valamelyik első hódolója Grosschmidt Sándor volt, hát se hozzátenni, se elvenni belőle nem az én dolgom; nem az első és nem az egyetlen író, akivel luksógorságba keverednem rendeltetett s mondhatni foglalkozással járó veszély ez annak, aki az irodalom berkeivel határos szerelemvadon bakony erdejét becserkészi: erre is áll Charles Kingsley mondása – hogy a vadőrző: fonákjára fordított vadorzó; a vadorzó meg: színére fordított vadőrző, a keeper is only a poacher turned outside in, and a poacher a keeper turned inside out – ezt minden erkölcscsősz jól szívlelje meg. Így hát a mi sohavolt szerelmünk akkor ebben a semmiben tetőzött; de kell-e mondanom, hogy ez olyan két évtizedes saga, amelynek a java az eleje – a kezdettel kis híja hogy vége nem szakadt s mi is, szentül hittük, hogy nincs „folyt. köv.” és örökre vége már.
Hogy a szárazdokkban nem hajót, hanem hajótörést építettünk, abban én ugyanolyan bűnös vagyok, mint amilyen ludas – HELIÁNE. A regény gépiratának háromnegyede kikokszolva az írógépem mellett hevert. Féltettem Zimándy Zelmától a regényt. Tartottam „egybekelésünktől”: életrendünk megváltozásától – mely zsarnokságban nincs helye regényírásnak, nem fér bele; és rettegtem attól is, hogy a mézeshetek erotikus dőzsöléséből akkora féléves szerelemrobbanás lesz, amelynek kartácsa ripityára viszi a regényt: befejezetlen töredék és torzó marad. Így kell lennie: az írás legyen kegyetlen hozzánk, követelje a legfájdalmasabb életáldozatot. A legkevesebb, hogy tönkre menjünk rajta: ez az író-céh mesterlegényi, felszabadító fogadalmába beletartozik.
Így hát lassú szétsodródásunk is, dolgunkvégezetlen, óhatatlanul bekövetkezett. Fel is szisszentem mindjárt, első apró jeleire. Az egyik nyugtalanító jel a szóáradat lekonyulása – a hangnem megváltozása volt. Zelma azontúl, mint aki táncrendjén valaki nevét törli, hogy azzal „nem táncol” – olyan, se-íze-se-bűze beszélgetésekbe elegyedett, ha összeakadt velem az utcán (s ugyan mit nyom a latban egy agyonbeszélős dívánál egy „futó” beszélgetés?!) – de ha mondta is, mehetnékje elragadta, hogy már „búzavirágkék” szemembe néznie sem volt ráérő ideje. Egyre nehezebben tudta beiktatni találkáinkat „zsúfolt” programjába (Zelma és a „zsúfolt” program!).és olyankor is, lehetetlen terveiről ábrándozott; a mindenható potentát „ügynökét” emlegette, látatlanba „eladta” egy hollywoodi filmesnek, már szerződése is van, csak még előbb a kikötött testsúlyra le kell fogynia: ki tudja, miféle színházi „ügynökök” etették a szerződés maszlagjával, bár az is kapóra jött, hogy kompenzáljon, amiért kiszorult a színpadokról, meg hogy enyhítsen a bűntudaton, ami komédiásnőnél a memóriazavar velejárója.
A legrémületesebb jel azonban akkor következett, amikor észrevettem, hogy a szerződés testsúly-záradékát komolyan veszi: hogy őrületesen fogy. Zimándy Zelma fogyott-fogyott, míglen egy szép napon észrevettem a túloldali járdán. Kifogyott a kategóriámból. Kallipügé-jellegű pillantásfogója fokhagymagirizddé zsugorodott, „felújított” anatómiájában már közeledett a csinos ruhaakasztó csontkollekció felé, de a cél, az igazi cél – az angolszászok követelte haggard look – a kriptaszökevény volt. Nem tudom, ezt a változatot sikerült-e elérnie; ha igen, akkor tudomistenem, hogy átsiklik a szemem rajta és észre se veszem.
*
A többi már csak epilógus: a féléves történet harminc éves epilógusa. Fordítsuk meg az arányt és zárjuk le kurtán – úgy, ahogy ennek a szerelmi epizódnak a jelentősége kilobban. A bődületes élmény fel-felcsuklott bennem: hol prózavers jajgatása, hol a bevérzés szonettnyi vérfoltja lett belől (Puella Pauperrima; Kétarcú; 1. HAJSZÁLHÍD 110. és 492. o.). Budapest országosan kiürült: nem volt benne Zimándy Zelma. Az ország e szerelmi elsivatagosodása eleinte csak rám szorítkozott, az én elszerencsétlenedésem volt; de csakhamar hozzám is eljutott a pletyka, a lehető legkülönösebb formában: ordenáré szitkozódás, ocsmány átkozódás közepette. Zimándy Zelma egy külföldre induló kerekes-gőzös szénterében elbújtatva kihajózott a Dunán. Junior írótársam a Rádiónál a szesztestvér örökrészegek gátlástalanságával szidta, mint a bokrot. A 17. század asztrológusai még azt hirdették, a francúzkór okozója a Vénusz és a Mars „intergalaktikális egyesülése”. Mi, felvilágosultabb századunkban már tudva-tudjuk, hogy nem kell hozzá ilyen-olyan csillagállás és nem az égitestek – hanem a földi hüllő testek egyesülése a kankó okozója, helyesebben az aranyhíd, amelyen a gonococcuszok az egyik testből a másikba átömlenek, hogy kiterjesszék fertőzésüket és hatalmukat. Amiért jómagam hát hónapig hasztalan epekedtem, az S. Imrének félnapos futó kaland volt és épp az én vállamon sírta ki bánatát, ill. öntötte ki mérgét, nagy basszamteremtettézve:
– Ha egyszer tudta, hogy van neki! Hogy orvoshoz jár vele! Mert tudta! Megmondta! Az isten az ilyen rongy rihonya némberét akárhová tegye… Tudnál orvost ajánlani…?
Nem tudtam, a fülem cseng vagy igazán hallom, amit hallok; hogy vajon a véletlenek hányadik összejátszása, vagy igazán gondolom, amit gondolok. Mert míg Imre szívem-bálványát a pokolra küldte, nekem eszembe jutott Zelma örökös-orvoshoz járkálása; meséi nőorvosáról, akiben kultikus varázslót tisztelt, úgy emlegetve, mint „egészségem letéteményesét”, a „gynekológusok gyöngyét”, aki „tartja bennem a lelket és azt ígéri, hamarosan megtisztulok a démoni setét fertőzettől, ami vagyok… Látja, egy okkal több, hogy ne nyúljon hozzám”. Zavarodottan bámultam a múltak vadvizébe: örvénye maszatosan mutatta megszentült arcát, amint óv a fertőzettől, hogy meg ne kapjam, amit magában hordoz. Nem tudtam különválasztani, hogy szavaiban mennyi a szenvelgés retorikája és mennyi az igazi nyavalyakórság, meddig tart benne a lemondás, az intelmezés az önmegtartóztatásra, a türelmi próbatétel és hol kezdődik a riadalmas figyelmeztetés a veszedelmes ragályra, amelynek a Szépséges oly boldogtalan, hogy a hordozója… Végül berendezkedtem rá, hogy mindez megoldhatatlan rejtély, orvost ajánlottam Imrének, aki hálálkodott és elfogadtam, a határon belül rekedtek, a hopponmaradtak csendesen füstölgő irigységével fogadtam el, hogy Zimándy Zelma nincs többé, annál is inkább, mivel nem volt kétségem az iránt, hogy a szépséges színésznőt az osztrák fővárosban, amely épp most volt odaomlóban a lába elé, sofőrös autóban palotás rokonság várja. Nehezen viseltem irigység-rohamaimat, de jól tudtam csikorgatni a fogamat. Azt mondja Malebranche valahol: nem áll módunkban, hogy akarattal – boldogtalanságunkra törekedjünk; s ez a bölcseleti alapigazság tömören összefoglalta tragédiámat. Még nem tudtam, ki vagy mi, de úgy éreztem, valami elütött attól a történettől, amit lapidárisan élete nagy szerelme címszó alatt tart számon a magamfajta búnborongó. Dehogyis sejtettem én, honnan is sejthettem volna, hogy Zimándy Zelma félbetörten, két fronton küzd: a hervadozás – és a prédaleső férfivilág rohamai ellen; hogy a rab ország és benne az, aki érte-elepedő rohamait leküzdeni alig-alig tudja, eszébe se jut, lévén, hogy kisebb gondja is nagyobb – annak, aki a Világ Cserbenhagyottja, máról holnapra él, ő maga senki-kutyája s neki senkije és Hamupipőke-gondjai vannak. Persze a kétnyelvű színésznő német nyelvterületen is „pályázhat” s Isteni Dívánál sohasem lehet tudni, hogy a „kenyérgondokat” nem képletesen érti-e – hogy a nercet nem engedheti meg és a csikorgó bécsi hidegben be kell érnie a nyusztprémbéléses városi bundával, ami mindjárt nem olyan hivalkodó és sokkal úriasabb, de neki kenyérgond az is… Nos, minderre fény derült, amikor már magam is Londonországban móráltam és a levélcímek elkerülhetetlenül felfedezték egymást: levelekből, szóvirágcsokrokból, utógondolatszerű számon-bánom szólamokból, sziromszerűen penderedő episztolákból, amelyek szenvelgő hangon sohanapjára halasztották a meg-nem-ejthető találkozást. Ám a sorok közül a tények is kipotyogtak, lakás és életkörülmények is álladékoltattanak; és mind e tényálladékokból egy emberi arc – egy sokat szenvedett küszködő-gürcölő ovális asszonyarc kerekedett ki. A történet elfakult, kikopott belőle s immár nem tartottam szükségnek – belehalni, hogyha Az, aki szerelmi örökjogon megillet, nem lesz az enyém. De az epizódot azért megtartottam, ott ápoltam díszhelyen, emlék-kolumbáriumomban s időnként arra tévedtem a tollseprővel, leporoltam. S ekkor történt valami – – – de ezt már, Lorcsikám, se neked, se másnak, se senkinek. El nem mondhatom.
KL Ne tedd ezt velem! Nem szoktad te a történeteidet ilyen lig-lógó szállal, elkötetlen, lekerekítetlenül hagyni!
Iszonyú konok tudok lenni s nem fogsz rávenni, barátom, hogy ezt a Karinthy-féle „elmondom hát mindenkinek” kategóriájában tartsuk számon, mert ezt a bohózati peripetiát senki orrára nem köthetem anélkül, hogy nevetségessé váljak ország-világ előtt, az én tragikomédiámnak olyan szégyenletes ez a befejező fintora. Aztán meg gátlásaim is vannak, pedig isten látja benne-mitsem-hívő setét lelkemet, szeretem a fiatalságot: de mit szól majd a rocknemzedék, amely férfi és nő tört viszonyában millió nullával egyszerűsített s effajta romantikázásban, ilyen szenvedélyben, ekkora kolosszus-szerelemben nem hisz, hanem a hasát fogja rajta, úgy kacag. Fülbegyónással? Talán – de csak neked; s akkor is, csupán ha leteszed a nagy esküt és tudomisén, Attila Kardjára vagy az Excaliburra, szent esküvéssel fogadod, hogy soha, senkinek. Még elrebegve se, zárójelbe téve se, sehogyan se, soha.
KL A Kardok-Kardjára. Esküvel fogadom.
Nos, üsse part; már úgyis mindegy. Az idők izgalmasak, az ország akkora termitárium, hogy a nagy szaladgálásban a rocknemzedék ide se figyel. Amúgy is, ezeremeletes nekropoliszban élünk, ahol – akárcsak a kis-ázsiai Termesszosz mélységbe zuhant szarkofág-városa – a romok is tovább romladoznak-porladoznak és már csak nyelvemlék, amit itt hogy mondok-nem-mondok róla, öreg-mindegy. S ezért volt az is, mivel közös gigászi osszuáriumunk ez ülepedésében úgyis minden részlet odavész, hogy nem aggattalak henye lappáliákkal, mikor, melyik cukrászdában randevúztunk, miféle volt-vagy leendő férjek, másodunokafivérek, sajtóbetyárok, álbarátnők és más gyanús egzisztenciák hol-mikor s mi átlátszó ürüggyel bukkantak fel pesti édesheteink folyamán, melyek mézeshetekbe sohasem torkollottak. Úgyszintén, ha egy szemrevaló hölgy, művészetének teljében azt találja mondani s ezzel hogy van-e távolabbi célja s lehet-e nemesebb értelme az efféle kathartikus kitárulkozásnak, ennek megítélését rád bízom – hogy összevissza kétszáz férfi volt az életében; mert lett-légyen csak kettő, húsz avagy kétszázszor kétezer: akkor is, belesuvad az ezeremeletes temetőbe, ami a földkerekség, ránk telepszik a humusz és a Nagy Recirkulációban az ilyen spontán kibuggyanó, hihetetlen vallomás is elpereg. Most ne kívánd a részleteket, hogy mi módon-s-szerrel, hol-mikor jutott a fülembe: ha lettlégyen ilyen összefutás, amit minden Prokopiosszal szemben halálig tagadnék, annak az elmondása is csak Prokopioszunkra, az ő Titkos Történetére tartozik. Elégedj meg azzal, hogy a hatvanas évek végén, egy párizsi escapade adta kezembe a kulcsot s most majd megtudod, miért neveztem életem szerelem-Himaláját a Nagy Lóvátevésnek, minden jólélek dicsérje az Urat. Fogóddz meg, hogy le ne ess a székről, de te! Lorcsikám! Erről egy szót se! Senkinek se! Úgy ígérted!
KL Megígértem!
Hogy magaddal viszed a sírba. Iparkodom oly baromi gorombán előadni, amilyen pogányul engem az ütése ért. Legszívesebben valami barbár nyelvre forgatnám a szót, trák vagy roxolán torokhangon, barbár hörrenések, glosszoláliák kellenének – az inkább visszaadná, hogy mit éreztem én. Emlékezz vissza, hogy a sorok közé eldugva ezt is megemlítettem. Zimándy Zelma néhány hónapig a svábhegyi Gestapo-részleg fogdájában volt. Tudod, a német megszállás alatt, 1944-ben a svábhegyi HOTEL BELVEDERE nagyszállóban volt a Gestapo főhadiszállása. Hogy a fogdában lévő asszonynépség periódusával ne kelljen külön veszkődniük, az SS-orvos minden nőnek olyan injekciót adott, amelynek hatására hosszú hónapokra, olykor évekre, elmarad a havivérzés. Melléktünete: a steatopyge. A farpofák lipoidsetjei megtelnek, az ülep kigömbölyödik. Ha a raktársejtek rendetlenül telnek, akkor meglehet, hogy a nőből szétlöttyedt húsosláda lesz; de szerencsés esetben azt míveli a pravaz a nővel, amit Canova mívelt a márvánnyal: és Aphrodite Kallipyge lesz belőle – deli gömbölydedsége hőséget és sugarat áraszt, megreszket a férfiember gyöke, ha rátekint: íme a femme fatale. A szabadjára bocsátott boldogtalannak a háború után első dolga volt, hogy nőorvoshoz rohanjon: hogy újra moshassa-száríthassa felkötőjét, visszanyerje asszonyiságát: közösüléskor megint élvezze-rettegje a fogantatás veszélyét. Ő is: akit a keresztnevén becézett és soha nem derül ki, nem rajta kezdte-e az intimitások sorozatát – Zimándy Zelma is elrohant bálványozott nőorvosához, aki meghallgatta, megvizsgálta és azt a tanácsot adta neki, hogy legyen coureuse. Úton-útfélen. Akárhol. Csípjen fel annyi férfit, amennyit a természete bír. Kamatyoljon sokat, keféltesse meg magát minden jöttmenttel, mert nem a személy számít, hanem a mennyiség. Ha valami, akkor az meghozza: újra asszony lesz, megnyugszik, a palpitáció, a fejgörcs, minden elmarad; és újra megjön a havi periódusa. Egy orvossága van: a sorozatkoituszok. Nem marasztalom el és azt sem mondhatom, hogy én az ő helyében… mert nő nem vagyok: mit volt mit tennie. Bizonnyal megválogatta, hogy kit hol-hogyan csípjen fel és úrias-ízlésesen tette már neveltségénél fogva is; de több, mint valószínű, hogy abból a kétszáz férfiből másfél száz arra az időre esik – akikkel lefeküdt – amikor velem nem feküdt le.
KL Nem értlek. Miért tüntet fel ez a történet téged nevetséges színben s mi van ezen nevetnivaló? Ettől hamvas a történet, ez adja szerelmi báját? Hogy épp te, nála, hoppon maradtál!
Én, nála, hoppon? Megvesztél?! A szemedbe vigyorog és nem veszed észre! Hogy Zimándy Zelma úgy, ahogy a természet megteremtette, soha-se-soha nem volt a kategóriámban! Hogy soha, még álmában se hasonlított hasonlíthatatlan szerelmemhez, Dajkám-Katicámhoz!… Csontsovány volt és soha-de-soha nem volt az a Kallipyge, akibe, parasztlány létére, a gróf úr, az oltárhoz vezetésig, a bolondulásig belehabarodott? Hogy Zimándy Zelma bitorolta a Pesztonkám júnói termetét, fejedelmi megjelenését, hétágra tűző fenekének napsugarát, igenis bitorolta! És hogy, mert ez az én életem megvallhatatlan szégyene, hogy örök gyalázatomra a Gestapo injekciós fecskendőjébe voltam szerelmes; igen! Az SS-orvos injekcióstűjébe! És ez az én életem Nagy Lóvátevése. A sohavolt nagy szerelem – az emlékezetes vágyőrület a férfiemberben, amelyet szíve-klenódiumaként őriz: nekem nincs mit őriznem, nekem nincs ilyenem, elütött tőle Sors-Isten-Barom Agya Híg Velejében az a metafizikai nagyságrendű bárgyúság: az Isteni Rendelés. Magamnak is alig merem megvallani, hát még másnak: mert nem győzöm ismételni, ami mondás nélkül is repeszti dobhártyámat, úgy beleharsog s ugyanakkor vad igyekezettel próbálom, visszatűrni/hátragyömködni/eltussolni: én a Gestapo injekcióstűjébe voltam szerelmes! Nem a nőbe. Egy pravazba! Abba, amit a svábhegyi HOTEL BELVEDERE fogdáján döftek a vastaghúsába: a pravazba!
…Kimeredt szemmel nézek a tükörben visszanéző kimeredt szememre és ahogy elnáspágolt engem a Végezés, úgy még nem náspágolt el senkit, szerelmeiben – ezzel a bohóctréfával; ahogy engem megtréfált. Idevigyorgó titok. Hármas koporsóba zárom és letakarom, mint a türbét a törökök; éjszakáimból kitiltom kísértetét. Nem tudom, titkomon nevessek vagy sírjak. Páros napokon jajgatva tapogatom sajgó állkapcsomat: kiugrott a kacagástól. Páratlan napokon sírok-rívok és visszanyelt könnyeimbe belevigyorgok – – – de nagyon kérlek: erről egy szót se! Senkinek!
KL Soha. Hallgatok, mint a sír. Meghazudtoltad, hogy on revient toujours a son premier amour35, meggyőztél, teljes sikerrel hazudtoltad meg. Eszerint tehát vegyelek olybá, téged és a történetet mindenestül, hogy kiesett belőled. Az a szerelem. Hogy volt-nincs. Jól hajazom?… Vagy mire véljem arcod elsötétülését?! Atyámfia! Tapintatlan voltam, rosszat mondtam?
– – – Ne emlegess kötelet a hóhér házában.
(15) Mellétalálatok szériája – kisiklott szerelmek. Marika felbukkanása. Kerülőutakon – „tudtán kívűl” – Zsuzsa dacosan üzenget. Midás pénztelensége – avagy amikor a kapkodó kéz véletlenül hozzáér a mentőövhőz, ami a nyelvtudás, és minden arannyá változik. A pártmaffia szemet huny a LITURGIKON megjelenése fölött. A termékenység éve: regények, elbeszélések születése a kiadhatóság minden reménye nélkül. A gyermekfeleség – avagy a Hoffmann Meséi Olympiája.
L’homme dissipe son angoisse en inventant ou en adaptant des malheurs imaginaires.36
RAYMOND QUENEAU
KL Mire a HELIÁNE megjelent, már tucat regény megírása volt mögötted. Azt hiszem, a kérdés nem tűr halasztást, legyen bár akármilyen kiadós a válasz: hogyan írsz regényt?
Lorcsikám!… Tűrjön halasztást. Tennéd el a füled mögé s majd akkor rukkolj elő vele, amikor már az ANIBEL meg a IULIANOSZ munkamódszerét is elmondhatom. Elsőbbet el kell takarítanunk az útból olyan életsalakot-és-élettörmeléket, amit eleddig elhallgattam, de most már nem halogathatom tovább; mert erre vezet történetkénk fonala, akkor is, ha kockáztatom, hogy Szegény Slemilnek nézel, aki restelli-szégyelli-takargatja árnyéktalanságát – vagy fejemre olvasod, hogy afféle Anti-Casanova vagyok, aki szerelmi felsüléseit meséli vég nélkül. Hát nem, olyan mulasztott szerelmem nem volt, mint a Csábászok Fejedelmének, aki – valahányszor megölelték, a hölgy hatalmasakat durrantott s e szellentési kényszer mián minduntalan magát kitépni kényszerülvén, könnyekre fakadva eliramodék. De olyan szép számmal, akinél szerencsémnek tartottam, hogy megtagadta kegyeit s hozott akkora kínos zavarba, hogy a mons veneris előtt és a labia maion megnyílásakor kelljen rádöbbennem: rossz nyomon járok. Mert tűvé téve a várost Zimándy Zelma után, a rossz nyomok nemcsak K. Dorkához vezettek, hanem többrendbeli más, „jó kiállású” fehérszemélyekhez is, akik jóllehet ilyen-olyan oknál fogva notabilitások voltanak a nővilágban, de Zimándy Zelmával nem voltak azonosak –
KL Úgy értsem, hogy ezeknél horogra akadsz ugyan, de te húzod a rövidebbet…?!
Engedelmeddel, óvást emelek metaforád ellen. Mert a horgon kukac is van, márpedig ezek egyike sem volt amolyan incifinci kis kukac, s hadd mondjam el ezt a három anekdotát, mert mind a hárman hórihorgas szépségükben megengedhették, hogy elnézzenek a tömeg feje fölött s arisztokrata csontrendszerükre Maillol dús fantáziája mintázta rá a húst. Mondanom sem kell, mindhármójuknak valami köze volt a komédiásmesterséghez, hiszen ezúttal is színészcimboráim voltak a hamis nyomra vezetők. Az elsőre – V. Idára – mindmáig gyöngéd baráti szívvel gondolok; mert első perctől fogva tudtam, hogy nincsenek nála esélyeim (s minek is lettek volna, ha egyszer Zelmával nem azonos), de nagyszerű asszonycimborára és jó versmondóra tettem szert. Az „operistáknak” hívták azt a kompániát, amelyhez ő is, Jankovich Ferenc is tartozott, de úgy, hogy Ida a lelke volt: az Operaház körüli korcsmákban találkoztak ezek az operarajongók, profik-és-félprofik (azért mondom így, mert a rossznyelvek szerint J. Feri költőnek félprofi volt csupán, de profi baritonista volt, aki két tucat baritonszerepet betéve tudott s az irodalom nem nyert vele annyit, amennyit az operaszínpad vesztett) – életünneplő összejöveteleiken fel-felcsattantak áriák, operakórusok és recitativóban rendelték a vacsorát. Látványos-szép jelenség volt V. Ida, bolondult a folklórért, abba öltözött és az töltötte be lelke-ártatlanságát; élete tragédiája az volt, hogy 1948 telén, huzatban, kegyetlenül megfázott és ami influenzájából visszamaradt, az arcának átlós-aszimmetrikus elhúzódása lett. Le kellett tennie a színészi pályáról s mint rendező, jó nevet vívott ki magának szakkörökben, jóllehet aki mellett önálló rendezővé felcseperedett: Major Tamás ki nem állhatta s másoktól tudom, egy ízben ríva fakadt, amikor visszamondták neki Major kifakadását: „mikor megy le már a nyakamról ez a lótetű?!” Sem akkor, amikor előszörre, virággal bekopogtattam, sem évekkel utána – sohasem tudta meg, hogy Zelmát kerestem és ő melléfogás volt.
KL Világos: ha egyszer látod, hogy nem ő, csak nem fogod megkérdezni, hogy bocsánat, művésznő, Zimándy Zelmához van szerencsém?
Látom, Lorcsikám, felméred helyzetem komikumát – hogy életporondom közepén mekkora pojáca voltam; de ahhoz mérten, kárörvendőn, magamon, vigyorogtam is. Második melléfogásom, ha lehet, még látványosabb volt; de hogy nehézségeimet megértsd, vedd észbe, hogy nem volt min elindulnom, nyomoztam a kinyomozhatatlant – hiszen még a nevét se tudtam a Bálványképnek, aki a szívemben tüzelt. Ezért a csörtető hímek kétezer éves módszerét vettem elő. Mihelyt sikerült megtudnom N. Ditta nevét, titokzatos levelet írtam neki, melyben ecseteltem nemes szándékaimat és jeleztem, hogy hol és melyik cukrászdában várok reggeltől estig, három napon át. Még nem volt úgy, hogy ez az ókori recipe ne vált volna be; s nem is olyan időrabló, mint gondolnád: minden nő a harmadik nap utolsó órájában toppan be, fürkésző körültekintéssel. Minden arcizmomat meg kellett feszítenem, hogy kiültessem ábrázatomra az elragadtatott bájmosolyt: nem Zimándy Zelma volt. Csakhogy ennek a „méhcsípte-szájú” praeraffaelita szépségnek, aki csapdámba esett, megvolt az a magához való esze, hogy chaperaront (bécsies franciasággal: gardedámot) hozzon magával az (állítólagos) nagynéni személyében, aki a tejszínhabos csokoládé és a tortaszelet fogyasztása közben társadalmi állásom, vagyoni helyzetem és kinnlévőségeim iránt érdeklődött. Máig sem tudtam eldönteni, igazi családi zsandár volt-e a néni, vagy pedig „társalkodónője” a telefonszínésznőnek, mert Tévedésemet még sokszor, sok belvárosi „nagymenő” karján láttam viszont; nincs kizárva, hogy egyike volt a városszerte keresztnéven emlegetett nagypolgári kokottoknak, akikről szénior építészkollégám valaha mesélt: ő és hasonszőrű társai, a jeunesse dorée, finom úri garniba vitték őket és szerelmi viadalt rendeztek velük: a szállodafolyosón ott lebzseltek a „döntőbírák” kronométerrel mérték az időt, és összeszedve, megszámolták a használt óvszereket, amelyeket a versenyző daliák az ajtón ki-kinyújtottak. A világ legrégibb mesterségét űzte ez az öt-hat „rassz nő” és szigorúan számon tartották egymást – de hogy ő, ez az én Harmadik Tévedésem is közéjük tartozott volna…?! Kétlem. Valami rémlik – hogy amikor a feketézők-fezőrök világa eltűnt alóla, a pártarisztokráciához verődött és egy ötödrangú pártköltővel együtt emlegették –
KL És aztán? Mi lett belőle?!
Tarjagos hárpia, köszönöm kérdésed: úgy szökött az Államokba ötvenhatban, álszabharcos férje oldalán – roncsaiban: Így hát már mintha nem is róla szólt volna ez a neki ajánlott szonett, az ÁDÁM című, amely hódolólap regisztrálja üresfejűségét –
(HAJSZÁLHÍD, 509. o.) |
Valahol Coloradóban mosodamilliomosok lettek, ám egyszer, a sok nyomsávos hegári truway-n autójuknak vágódott egy csuklós kamionóriás és szörnyethaltak mind a ketten. Míg élt, lélekmécsesének csak a sznobsága lobogott s egy darabig Ditta (akinek asszonymániája volt minden volt „barátját” az idők végezetéig megtartani) még szükségesnek tartotta, hogy sokat emlegetett „íróbarátját” leveleiben tájékoztassa s egyszer, Denverben, még össze is futottam vele – bár ne futottam volna…
KL A „tarjagos hárpiával” mint mondád. Melodramatikus végű történet Harmadik Tévedésed története, Zimándy Zelma után nyomozóban. Voltak még?
Tévedéseim? Ne vesztegessük rá a szót: hátulról a megszólalásig Zelma volt, elrajzoltas kiadásban, de szemben – Tilda volt. Soha virágkosarat úgy még meg nem bántam: számos vigaszajándékba és két esztendőmbe került, hogy Matildot (így neveztem, ha már a gorombaságba kényszerültem) – udvarias-gorombán lerázzam; s másért nem is – csak azért a furcsaságáért említem, mert a bika jegyében születettek konokságával küzdött „jogaiért” (soha újjal sem nyúltam hozzá), s hogy időről-időre hívatlanul rám tört, hagyján. De olyan hadicsele volt, mint keveseknek: Édesanyámat iparkodott megnyerni „ügyünknek”; szövetségesévé tenni; rávenni a gügyü-szerepére – hogy ő beszélje rá a fiát:
– Fiam, rendes lány ez a te Tilduskád és olyan gyönyörű…!
Ezt szerette volna, hogy Édesanyám naponta a fejemhez vágja; s minthogy őrületes szolgálatkészségében ezer szívességet tett neki, adóügyeit intézte, valósággal „bedolgozta magát” nála, nem volt sem könnyű, sem egyszerű Tilduska leépítése; amiben – tudtán kívül – épp Zsuzsa volt segítségemre…
KL Bokor Zsuzsa? A Vajna és Bokor-féle kiadó lánya?!
Ja. Zsuzsa, aki nem tudta, ki gázolta el, amikor „élete megmentőjét”, elgyűrűzött jegyesét elragadta mellőle az a forgószél, amely Paolót és Francescát a pokolban azóta is dobálja. Emlékszel erre a „Szent György- komplexusára”; ami annál-rosszabb volt, mivel szentül hitte, hogy apját-anyját is én bújtattam el, kabátok mögé, egy ruhásszekrénybe s így úszták meg az éjszakai nyilas-elhurcolást –
KL És valóban te bújtattad el…?!
A Bokor házaspárt? Fogalmam sincs. Meglehet. Nem tudok visszaemlékezni. Annyi szent, hogy Zsuzsát én bújtattam el abban a parádés óarany-bársony rekamiében, amelyet utóbb megörököltem és arról potyogtam le, az alattam rázkódó harmadik emeleten, 1956 tavaszán a földrengésben… De visszaérve Tildánkra (nem a Negyedik, hanem az Ötödik és Utolsó tévedésem volt, a Negyediket mellőzzük), míg én eszemet-vesztve nyomoztam ZZ után, Zsuzsa, menyasszonyi szerepéből kicsöppenve, akarva-akaratlan meg-meglelte a módját, hogy apró életjeleket hintsen utamba; hol a közös ismerősök pletykái révén, hol közönyös-hűvös telefonbeszélgetésekbe csomagolva-és a sorok közé rejtve. Értésemre adván, hogy együtt jár egy szocdem újságíróval, aki megkérte a kezét –
– Mit mondjak?
– Tanácsot nem adhatok.
– Vagyis nem tanácsolod?
– A te életed, te rendelkezel vele.
– Nagyon rendes fiú. Szeretném, ha megismernéd. Nagy tisztelőd –
– Tudod mit, édeském? Visszahívlak és találkozunk. Megbeszéljük. De most vendégünk van, Édesanyám barátnője…
Az ártatlan telefoncsevelyt sikerült úgy sarkítanom – Tilda jelenlétében –, hogy úgy értelmezhette, ahogy akarta. Kibékültem Zsuzsával, rohanok hozzá. Lelki szemével nem volt rest – Tilda már látta összeölelkezésünket; és kicsorbult féltékenységével, de méltóságát megőrizve, belenyugodott átminősítésébe: Édesanyám barátnője volt és az is maradt. Egyike lett azoknak, akik az anyán keresztül üzengetnek a fiának – hogy jelenésükre várjanak a színfalak mögött.
KL És Zsuzsa? Nem értette félre telefonjaidat?
Ő nem sarkítva hallgatta szavaimat és csak azt a nagy semmit kapta, ami értelme volt: nem láthatta arcjátékom „kísérőzenéjét”. Becsületes lény volt, nem rohant, hogy mégis hozzámjöjjön állapotosan, s hogy is jött volna, három hónapos magzattal a hasában. Hogy mekkora szerelem volt az övé; nagy vagy kicsi; hogy úgy ment-e hozzá ahhoz a szocdem újságíróhoz, sebzett lélekkel és dacból, visszapattanva rólam (ahogy az angol mondja: on the rebound – ) vagy nagy kénytelenségből, tán szülői rábeszélésre – nem tudom; amint hogy ha mozsárban porrá törsz, akkor sem emlékszem a férje nevére. Zsuzsa! Megkönnyeztető, megnevettető történet az övé – és melyikünké nem az, ha szellemszemekkel látjuk, mint Madáchnál, a londoni vásárban, ki-ki a magáét: szívettépő történet! S majd még meghallod, ha odáig felhaladunk; de tartsunk rendet.
KL Így hát ötrendbeli Tévedéseiden túladva, míg végezetül akit megtaláltál: Zimándy Zelma rajtad is túladott: mihez fogtál?
Immár láthatod, Lorcsikám. Hogy vastag szögletes zárójelben Tévedéseim Ötének bugyuta történetét és ZZ utáni jeremiádás elárvulásomat elémutatva, elképzelheted, micsoda Sanyaró Vendel képet vágtam. Ez a sanyaró kép nem volt jó ajánlólevél a hivatalokban, ahová állásért bekopogtattam; mert hiba lett volna kifordított zsebbel beállítani, hogy kiadjam taszító pénztelenségemet és tönkrefele-menet is váltig ügyeltem, hogy ne hivalkodjak ruhatárammal ugyan, de választékosan öltözzem – a tiszta vasalt ingről Édesanyám mindig gondoskodott. Mintha már pedzettem volna, hogy az UNRRÁNAK az országból, nekem az UNRRÁBÓL való kicsöppenésem után fűhöz-fához szaladgáltam s hol reklámgrafikával próbálkoztam, hol meg az ügyosztályokat ostromoltam – mert már városi mérnöknek, MABI-építésznek is elmentem volna; de, mint tudod, spontán kinevezéseimet a kommunista maffia következetesen megvétózta. A feneség az, hogy azok híreltek el pesszimistának, akik a vulgárpesszimizmust összetévesztik a bölcseleti szkepszissel. Szkeptikus csak a filozófiában vagyok, Descartes-nál tízszer, Hume-nál háromszor szkeptikusabb; de ami az életküzdelmet illeti, talpraugró macskatermészet vagyok, szellemalkatomba, kedélyembe mélyen elhorgonyozva mindig ott van verhetetlen optimizmusom; az OscarWilde-i derűs egykedvűség: valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogyse lett volna… Bízom szerencsecsillagomban. Más azt mondta volna: megháborodtál? Fogalmad sincs, hogy holnap lesz-e valami, ami még cseppen-csurran, és te bemenekülsz a dolgozóba? Az írógépet vered, ahelyett, hogy az utcákat rónád, a hirdetéseket kajtatnád, állás után szaladgálnál?!
KL Vagyis bevetted magad a scriptoriumba? És miket írtál?
Erős várunk nékünk a munka. Írtam – de soha nem úgy, mint a „megszállott”, lévén, hogy a hajnal éles, hűvös lehelete kijózanító; és soha nem úgy, mint a grafomániás; hanem mindig elfogadva az olvasót olyannak, többségében amilyen: lomhának, kéjelmesnek, figyelmetlennek, magam készségesen elébemenve elkényeztetettségének, váltig iparkodva az olvasmányos áttekinthetőségre, a könyv felívelésére-aláereszkedésére, a komponálás szigorára – az arhitektúrára.
Az agyonhallgatott LITURGIKON sikere irodalmi berkekben is a kevesekre korlátozódott; a népnemzeti VÁLASZ (amely, az utolsó pillanatban megszeppenve nevem rossz politikai csengésétől, visszavonta az impresszumot) a Fordulat Évét előre megérezve, mint a kutya a földrengést, s csakúgy nem tudva kitérni előle, miért is írt volna róla: költői nem ilyen versekhez voltak szokva, s S. Márta azt mondta, örüljek, hogy a folyóirat dossziéjában átcsúszott a cenzúrán. Az újholdasok üres szemmel, értetlenül otthagyták s ugyan mit is kezdtek volna a LELENCEK ZSOLTÁRÁVAL – hogy csak az utolsó oldalát idézzem, ahol vallatóra fogom a Költészet Leleményét:
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
És nemcsak ebből, másból is, amint látni fogod, Lorcsikám, hogy bennem minden gondolat megkérdőjelezve merül fel, kétségbe vonva születik. Szellemem korund magvát érinted itt, megtetszik ez azon a rögeszmeszerű ritornell-mondatomon is, amely prózában, versben elszórva, írásaimban minduntalan visszatér és lényem leglényege: „…egyfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak”. Hogy érte rajongó klasszikust idézzek (Coleridge? hirtelenében, emlékezetből): Shakespeare „… was the very incarnation of God’s eye”, a Bárd az Istenszem mindvalóságos testetöltése volt; de én, aki már nem élek e nyelvemlék-toposzok oltáros régióiban, esztelen vakmerőségemben máshogyan tolom fölébe becsvágyam mértékét: a filozófia testetöltése lenni s naponta átélni ennek hübriszét – – – ez az én önkénytelen eszményképem. Mivelhogy valamióta nekiindultunk a törzsfejlődésben a kefalizációnak, és elérkezvén idáig – elménkkel dolgozunk, azóta tapasztalhatjuk, hogy ami ismereteinket továbbtornyolja, az nem a posztulálás hanem posztulátumok kétségbevonása. A szkepszis a szellem őseredeti, életszerű mozgása, növekedésének továbbépítése a kételkedés, a pozitívum és nem a tételezés. Ezért van az, hogy estére bennem, a szkeptikusban minden tönkremegy, megsemmisül: odavész az ihlet hitele, az invenció igaza, az irodalom értelme, a költészet leleménye – ezért válaszolgatok a „költészet leleményének” olyan kedvetlenül. S aztán hajnaltájt, amikor hív a világtérképpel körültapétázott dolgozó s a barna irodabútoron az írógépem – hát minden csudamód lábra áll, újra ott van kéznél, tán egy fokkal küzdelmes-ígéretesebben, egy réteggel csillámos-gazdagabban. S így ülök neki. Sejtek omlása, leépülés, salak távoztatása – sejtmagvándorlásra sarjadás, sarjadásra újabb kariokinézis: új szövettani képlet, új sima izom, új kötőszövet. Így él bennem az irodalom, és így én az irodalomban: „…egyfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak”.
KL Ma is? Itt, Londonban?
Itt is, ma is, Londonban, akárhol. Estére minden összeomlik bennem: többé egy sort se; nem érdemes. És hajnalban felkoppan a szemem – már a sötében nyúlok a minidiktafon után. Pezsdül a szó-óceán, kidob az ágy: ma is, háromezer sort! Újra! Akármilyen kockázatos: érdemes!
KL Mondhatnánk ezt a megragadottság állapotának?
Megragadottság, tudomisén, nagy szavak, tömjénszagú, fennköltes szó. Nézd meg a BÁBEL TORNYA goromba ihletését; akkortájt született az is –
KL Aminek az a félbetört utolsó oldala van, mintha a kőtábla a törésnél abbamaradna – az ál-befejezetlenség, amivel ez a könyv elhírhedett?
Nem is azzal – inkább trágár rigmusairól hírhedett el. Emlékszel arra a mulatságos bon mot-ra, amely a magasparókás francia udvarban keringett és Voltaire jegyezte fel? Je ne suis pas comme une dame de la cour de Versailles, qui disait: c’est bien dommage que l’aventure de la tour de Babel ait produit la confusion des langues; sans cela tout le monde aurait toujours parlé français.37 Minden nyelv a „teremtés nyelvének” képzeli magát, az isten természetadta és az angyalok istenadta nyelvének; de engem nem ez a nyelvek nárcizmusa érdekelt és – csak úgy mellékesen – ezt is megpróbáltam érzékeltetni, az idióma tönkremenését a cortexen és a nyelvtövek első kibicsaklásait. De mondom, ezt csak mellékesen; mert elsődleges ötletem (ma már tudom, az eredetiség minden igénye nélkül) – a cselekménymentes regény volt.
Milyen volna olyan „állókép-regényt” írni, amelyhez a cselekmény gyanújának az árnyéka se férhet – anélkül hogy unalmassá válnék, sőt, hogy annál inkább „feszítse az érdeket”…?! Ez volt a vállalkozás lényege. Persze telítettem Mezopotámia királylegendák-ködébe-vesző színes történelmével, városállamaival, fejedelmeivel, mitológiai furcsaságaival, s hogy a szerelem se maradjon ki a játékból, „Istár Leányairól” is gondoskodtam. Szekéralkotmányon működött a Szent Prostitúció s az Áhítat gerjedelmét-és-sápját levéve, a kerekes templom jövedelmét a Torony építésére fordították. Gorombán tündöklő torony volt, ameddig megépült, de csak a vak nem látta, hogy megálmodójában vitrúviuszi szív dobog: méreteiben michelangelesque, ornamentikájában és egész koncepciójában az olasz rinascimento lelkendezett úgy, ahogyan táblakönyveiben Vignola meghagyta… A renaissance-szal foncsoroztam a tükröt, amelyben az Égbe tülekvő torony feltündöklött s hogy az Építő Seregek, akik jól tudva, hogy nincs visszaút, tódulva tolongtak a szerpentinutakon egyre feljebb, hogy az Ég iránt tovább tornyolják a Tornyot, egyet sem gyanítva, hogy Toronyra és Építőire micsodás világkatasztrófa vár: az istenekkel-egyfedél-alatt való lakozás boldogsága helyett a lerontatás-és-alákergettetés… hogy mindez voltaképp az ún. „szocializmus építésének” siralmas kudarca s hogy az egész misztérium-groteszk azt szimbolizálja – az soha, se kritikusának, se olvasóinak nem jutott eszébe. Felsültem vele, mint fokvárosban, Peer Gynt Ördöge, a művészetével. Ehelyett – mert volt a bordélyos batárnak egy selábú kocsisa, bizonyos Niddudu – mindenki ennek a Niddudunak a korhely rigmusait fújta s egyidőben (1966 után, mikor is a Stockholmi Magyar Intézet a könyvet kiadta), még évekig, nem volt olyan „írótábor” az emigrációban, ahol ne ezzel fogadtak volna:
(BÁBEL TORNYA, 135-6. o.) |
Sok kedves hívem váltig csak ezt gajdolta hízelgőleg vigyorogva, de a könyv „üzenete” lepergett róluk.
KL. Idehaza kiadódott?
Hacsak azt a 40 példányos „szamizdatot” annak nem számítod, amit 1948-ban gyártottunk belőle, akkor nem volt. Az ún. „szocializmus építésének” csúfos végét már 1946-ban, a csontom-velejéig feléreztem, s együtt lakoltam érte a nemzedékkel, amelynek az élete ráment a kártalanítás minden a lehetősége nélkül. Ami a „cselekménynélküli regény” ötletét illeti, fanyalogva gondolok rá. Egyrészt mert az állóképnek is van cselekménye (ha egyéb nem, hát az, amit véle asszociálsz), másrészt retrospektíve, nagy időtávolból úgy érzem, a regény a cselekménynélküliséget megszenvedte; irodalmi rögeszme, amit ráoktrojáltam az olvasóra: mea culpa.
KL Újraírására nem gondoltál?
Átfutott rajtam s volt is valami sovány krimiötletem, holmi kegyszerlopásféle a templomszekéren; de csak terv maradt – elsikkadt a megélhetés taposómalmában. Megengednéd, hogy mintegy a fejed fölött átugorva egy-két szót intéznék az olvasóhoz? Látom, megütközöl rajta –
KL Csak meglepődtem. Kíváncsian várom, mi következik.
Asszonyom! Uram! Édes-kedves olvasóim! Gyermekeim! Újfent röstelkedve lesem, hogy tűkön ültök: ismeretlenekről locsogok, elérhetetlen könyveket emlegetek, megint-és-megint. Nagy szégyen ősz fejemre. Ugorjátok át, ami emiatt untat vagy türelmetlenné tesz – én is így csinálnám. Mentségeim. Íróembernek az életkalandban az igazi mesélnivaló nem az életveszedelmek, hányattatások, szerelmek, hanem a könyvek kimódolása-keletkezése. De – dum spiro spero: hátha megtörténik a csoda és a könyvkiadás, Lázár módjára, feltápászkodik halottaiból s egyszer minden kiadódik.
KL Igen ki de most hadd ugorjak én a te fejed fölött-és intézzem szavaimat a te nyájasaidhoz. Mert igaz, hogy addigra az ún. „szocializmus építésének” bukása történelemmé avasodik, s úgy is, mint országos botrány és úgy is, mint megtorlatlanul maradt intézményes tömegbűntény, eltűnik a história kallókerekei alatt a panta rhei hömpölygésében; de ti ne törődjetek sem ezzel, sem azzal, amit az öregúr mond; mert még, bennetek-és-általatok, őt is, akárcsak Swift esperes író urat, jó tucat könyvével megtréfálhatja az idő: a politikum leviátánja elúszik alóla és marad a mese. Úgy legyen – ámen.
Ej-ej, Lorcsikám: én is, hogy lesüllyedjek az ifjúsági irodalomba? Majd csak figyeld meg, miért minősítettem Iulianoszomat „ifjúsági regénynek” azon az alapon, hogy nekik szántam: mindenki felszisszent eddig, akinek rátévedt a szeme. De ha a BÁBEL TORNYÁT a teljes anyagi bizonytalanságban, állástalanul, a siralomházi zsivány eufóriájában írtam, AZ ŐRZŐ KÖNYVÉ-ről nem mondhatod, hogy valaha is lesüllyed az ifjúsági irodalomba; inkább hogy történészek és gondolkozók pabuluma lesz. Aki hátralapoz, a Függelékben meglelheti, mint vélekedett róla Szőllősy Klára egybevetve Orwell 1984-ével, amivel egyidőben keletkezett. Vess egy pillantást a belső címlapra: „AZ ÖRZŐ KÖNYVE – (,Egregor’) – »Regényes Elmélkedések« és »Üzenet a jövőből«. Őfelsége a császár / legkegyelmesebb / Engedelmével és Tulajdonában / – az Udvari Könyvtár / kézirattárából. A hiányzó részeket, kiegészítette és ó-alánról új-hunra fordította: HGy. Hurpagopolisz 21** Ergasztobolszk” Ez az ,Egregor’ az alcímben (gör., am.: virrasztó, vigyázó, őrző), Énok angyalokkal színültig rakott Apokalipsziséből került ide – innen a cím, AZ ÖRZŐ KÖNYVE. Az utolsó oldalán, vonal alatt ez olvasható:
|
|
|
|||
|
|
|
|||
|
|
|
Ez ne tévesszen meg, írni is gépen írtam – a vázlatot, a változatokat; a „gépelés” itt a tisztábagépelést jelenti. 1974-ben, Molnár József (a müncheni AURORA) kiadásában jelent meg. Utószavában a Kiadó többek közt ezt írja:
…A fiatalabb nemzedéknek azért is tanulságos, mert e könyv alapján behangolhatja, milyen volt az a sötét korhangulat, amelynek lélekszennyezéses terhes felhője a második világháború után megülte Európa egét győztes és vesztes oldalon egyaránt; s ez a fiatalság, amely a második világháborút őstörténetnek tekinti, azt a néhai puskaporszagot csak olyan művekből orronthatja, amelyek avantgarde esztétikájuknál fogva hozzá közelebb állnak: ,útrövidítéssel’ kalauzolják vissza a türelmetleneket e kataklizmákhoz s ugyanakkor hitelesen a nehezen elült csatazaj légkörében fogantak – és AZ ŐRZŐ KÖNYVE ilyen. ,Rettentő Látásaiból’ előrevetíti tételeit a nukleáris stratégia néhány mai munkafogalma, a ,megahalál’, az overkill, az ,elrettentés egyensúlya’ stb. A regényben a hadifoglyok feldolgozása húskonzervnek, hogy az arcvonalon harcolók az ellenséggel tölthessék bendőiket, vagyis az emberevés Második Eljövetele ,egy Magasabb Fokon’ meg olyan motívum, amely H. írásaiban vissza-visszatér. Ellenérzése a magát ,szocializmus’ címszava alatt számon tartó eszmerendszer minden olyan válfaja iránt, amelynek lélektani eredete az agyarkodó irigység – továbbá a kanti erkölcsi imperatívusz matematikai tisztaságú, éppoly gyakorlatiatlan, mint amilyen kihívó újrafogalmazása (,tervelj olyan államot, amilyennek az államot magaddal szemben szeretnéd’) minden bizonnyal sokakban visszhangra talál majd. Az elmélyülésre képes, figyelmes olvasó csupán a maga felelősségére és veszélyére merészkedhet e ,Rettentő Látások’ lávafolyamára. Az előrajzó képek, a nyelv költői felfokozottságánál fogva olyannyira hatalmukba keríthetik szimpatikus idegrendszerét, mint annak a fiatal anyának, aki a könyvet 1948-ban egy kiadó számára lektorálta és elment a teje –
KL Ez igaz? És ki volt az?
Igaz hát. Kotányi Attila fiatal építészkollégám felesége, Magda volt a kismama – őt érte ez a malheur; ma Brüsszelben él és amikor 1985-ben odalátogattam, hogy a Corvina Körben előadást tartsak, e különös élményét ő maga elevenítette fel. Hazudnék, ha AZ ŐRZŐ KÖNYVÉT mindenestül a magam leleményének tüntetném fel, amely a kortól független. Épp ellenkezőleg. A háborús esztendők maró gyomornedve felbukott garatomon s ebben a sűrű lében forgattam a Fordulat Éve köpedelmét, amely, már elközelgőben, 1949-es meghirdetése előtt érvényben volt. Forte fortissimo rákapcsolt a Rákosi-korszak, amely életünket zsákutca-labirintussá változtatta és mi mint a kísérleti patkányok futkároztunk, hogy megleljük a nemlétező kijáratot. Tehát az ÁVÓ Intellektuális Osztálya, amely letartóztatásom után „kiértékelte” a kéziratot, nem tévedett nagyot, amikor a rendszer vitriolos gúnyrajzát látta benne; de valójában korszakon/rendszeren messze túlmutató jövő-panoráma volt, fiktív történelem; ám hogy szörnyetegségének túlságaiban mennyi volt a didaktikus elem, a visszarántó intelmezés és a féltő aggodalom – annak megítélését rád bízom.
KL Fiktív történelemnek mondod?
Igen. Az volt, lényegében. Azt a történelmi képtelenséget ábrázoltam – valamikor a 22. században – ami soha be nem következhet. A világ száz éve világháborúban áll a két ellenséges táborra szakadt bolygón, a „Császárságok egyesült Köztársasága” és a „Palatinátusok Anyabirodalma” közt a harc döntetlen, kilátástalan és oly permanens, hogy a béke fogalma és létállapota szinte feledésbe merül. Összekapartam a népvándorlás jó száz törzsét/népét/hordáját; herulok, merulok, gepidák, szarmátok, szkíták, piktónok, szilixek, dardánok, masszagéták, trákok, roxolánok… A permanens háború közegében élő, primitív harcolók barbársága párosult a romboló-pusztító fegyver-fantasztikumok elképzelhetetlen magas fokú műszaki fejlettségével; „földalattjárók” szántották a mélytalaj sziklafekűit, mesterséges földindulás, éghajlatháború – minden a harcolók rendelkezésére állt. Az a titokzatos mozgalom, amely szervezkedésével a hadseregeket aláásta és végül a Cellulárist – a Földállam tudóskormányát hatalomra juttatta: a „Békéért Mészárlók” éppoly emberevő barbárok voltak, mint ellenfeleik; ám az első győzelmekkel a „béke” homályos fogalma értelmét vesztette, a hadicél feledésbe merült – a Celuláris ugyanazon ment tönkre, ami ellen hadba indult. De míg a Hadicél romántikája tartott, egyik-másik nagyfejedelem megengedhette magának azt a fényűzést, hogy a „negatív”, a fölöslegesen zabáló és veszedelmes elemeket, illetve azokból, jól és gondosan megválogatva, a javát: írókat, művészeket, matematikusokat, hittudósokat, fantasztákat összeszedje, hogy a Rezervációkon elsáncolva-elvermelve, tovább játszadozhassanak és mutatóba megőrizzék az Udvarnak azt a zagyva összevisszaságot, amit valaha kultúrának neveztek, de mindörökre elveszett. A rémhangulat és a rémkörnyezet érzékeltetésére hadd álljon itt egy rövid ízelítő abból, ahogyan AZ ŐRZŐ KÖNYVE indul:
A NEGYVENÉVES HÁBORÚ idején születtem / …Azok, akik e csapásban osztoznak velem – ők a megmondhatói / miránk méginkább vonatkozik Seneca kifakadása: vitam nemo acciperet si daretur scientibus / ha tudtuk volna, hogy mit kapunk – sohasem fogadtuk volna el / készen találtuk sorsunkat: hogy a Fordulat idejében éljünk; de az élet nem alkotott olyannak, akit minden sorsfordulat készen talál
VONATON SZÜLETTEM, katonavonaton – katona volt az anyám / szülőszabadságot senki katonalány nem kaphatott, az ilyesmin akkor már túl voltak az események / gondolhatni: ha csak kevéssé érintem ezt a gyermekkort… a magam iránti tapintatból teszem / a Balbulusz-vonalon követte el ezt a mulasztást: megszült / szült-szült négyszáz kilométeren keresztül: exponált, mint az ég fényképein a vonallá mozduló csillagot; míg születtem, négyszáz kilométer föld mozdult el alattam / a statisztikák karácsonyfája egyre karcsúbb lett; oly kísérteties volt már, hogy a háború végén csupa tíz meg hetvenéves állta körül a megkopasztott nemzedék fát: / a hiányzó nemzedékek fáját / a Föld éppen befejezte tengelyének tölcsérező mozgását: egy-huszonötezer év… Új pörgés, új tölcsér következett / horoszkópok zuhogtak /víz / gáz / ködözön jövendölői / jósok / jóslatok fekete évei voltak ezek a balbuluszi esztendők. Még anyám is fertőzött volt, a múlt fertőzöttje, az önzaklatásaival az anyám, a tépelődéseivel; rögeszmés visszakapszkodásával; előre-rémüldözéseivel, hogy mi lesz most: „mi lesz most…?!” / – és vágyait és rémületét valami poshatag „feleletté” elegyítve, elimádkozta a bárgyú „feleletet” és megválaszolta. Hogy „mi lesz” / …Én már a változás nemzedéke voltam / az Egykedvűség Fiai! / így nevezték csapatainkat a veteránok; és így, akár menekültek előlünk, akár lelkesedtek értünk: / anyókák, felderítők, érzelmi szakértők, hadijelentések /– – – én már a változás nemzedéke voltam
(10–11. o.)
..................................................................................................
Most vegyünk innen is egy cseppet, a végéről:
A BÉKÉÉRT MÉSZÁRLÓK GYŐZELME megszilárdult tehát és a Celluláris egyik gondja a katonaellenes óriáshadsereg szélnekeresztése volt / – a civilek újoncozása, katonaellenes tartományok / …felhők távolvetített mozgóképén torzszülöttek – hörcsögök, krampuszok, pockok: katonát ábrázoló torzrajzok úsznak és mellette betűk csóvái – feliratok villannak az aláfutó fellegen
HADBÍRÓSÁG ELÉ A GYŐZTESEKKEL
HÚZZÁTOK MELLÉJÜK A TÁBORNOKUNKAT
INTERNÁLNI A HŐSÖKET
VITÉZTELENÍTETT KÖZIGAZGATÁST
(266. o.)
KL És mit jelentenek ezek a megtipografizált ábrák: te rajzoltad vagy a nyomda grafikusa csinálta? Pl. itt, ahol kinyílt az ölemben, a 248. oldalon?
Magam csináltam; hadd iktassuk ide:
bádogzászlós bandériumok járták a nehezen oszló táborokat, ahol (írni-olvasni nem tudó, de rókaeszű és a szakmájukat kitűnően értő) tömeglélekbúvárok a tömegével alkalmazott betűre fektették a súlyt; minthogy azonban a szó eredeti jelentésével maguk sem voltak tisztában, csupán a kapott parancsot teljesítették:
KL Nekem, így visszagondolva, az volt az érzésem, hogy nem is annyira a csodafegyver-szerkentyűk, sem nem a „Perforációk”; ahogy a fogolyfeldolgozó emberhús-konzervgyárakat nevezed, hanem a „Rezervációk” a könyv svertje. Az a tömérdek, különféleképp hibbant / roncsolt / ütődött, furcsa nevű tudós / festő / feltaláló; vannak szigorítottak, akik két karjukkal egy börtönfalba hónaljig befalazva élnek – már amelyik még él; s ha jól emlékszem, egyikük, egy halott, még megszólal –
Hát igen. Talán. A Rezervációk feloszlatása után – hogy eztán mindenki szabad – a „Kupolapincében” államalkotó konferenciát akarnak rendezni; de a fogolyéletbe beletört Nagy Elmék és Fényeskoponyák közül egy sem akarja elhagyni a Rezervációkat. Ennek az Összehíhatatlan Alkotmányozó Gyűlésnek a fülcsengése hogy mit mond – arról is ideiktatok vagy másfél oldalt:
…A Központi Kupolapincében égett kender szaga terjengett, atombombák cirokszaga pörkölt végig a katakombákon, ahogyan emlékeimben élnek és feltátong az ottfelejtett csend / – – – a rezervációk! hol? merre?… / „képzelődés” – pillantok le, körül a tenzoriálon lemondó-bizalmatlanul; keresem a földalattjáró kapszuláris suhanó, negatív „árnyékát” a kéreghatár földboltozatán, amely fordított éjszakánk; de sehol az árnyék… ehelyett valószínűtlenül közel-tolongó emlékeimet látom / a tönkrement tetvetlenítő zátonyát körülfolyja a láva, az Ijedelem Völgyét, a Pellengér-Teret kikezdi a láng. MacIver heves suttogását hallom valószínűtlen közel: kafardisták, novomagiárdok… A Nagy Magisztérium forog minden szerpentinjeivel, szemközt a tűzözönnek, a lakatok-padlók-padok-kalodák égetnek, a zsinat felugrál / (gránit porlott és remegett a búgó naszád gerincén) / (végighanyatlottam az ágyszéken, és izgalmamban és révületemben / valami idióta mosollyal: / átbámultam a sötéten repülő márványokon. MacIver volt a beszélő: egy szavát sem hallottam. – – –)
......................................................................................................
„nem az a kérdés, ki legyen a gondviselő szülőnk: az-e, aki eddig is volt – vagy hogy apánk-anyánk az állam legyen ezentúl,
„ó – nem az a kérdés, mi együgyűség rossz tettetői, fattyúk és türelmetlenek, akikben így szól ez a vagy-vagy
„az a kérdés, milyen szülők vagyunk mi magunkban és milyen államok
„magunkban hordozzuk anyánkat
„magunkban hordozzuk apánkat
„ha most mostohaszülőnek bizonyul az állam, ne az államot okoljuk, hanem az Államot, amelyet magunkban hordozunk
„ha méltatlannak bizonyul apánk-anyánk, ne az embert okoljuk, hanem a szülőt, akit magunkban hordozunk
„lehet, hogy az állam sohasem lesz édesszülő… Eltaszító mostoha, vadidegen adóbérlő és végül kikorbácsoló zsarnok, aki soha nincs velünk megelégedve
„lehet, hogy a szülő sohasem lesz az Édes Utópia… Beleragad szűk hagyományaiba, fanatizmussal, babonával lábatlankodik és mi sohasem leszünk megelégedve vele
„de egyet ne felejtsünk el – mi: fattyúk és türelmetlenek, akikben így szól ez a vagy-vagy
„hogy választani csak egyet lehet; ámde többé ne a választásunkban keressük a hibát, felpanaszolván, hogy jobbra álltunk vagy balra:
„magunkban voltunk rossz édesanyák
„magunkban voltunk méltatlan apák
„magunkban hordozzuk a tökéletlen államot
(239. o.)
KL Jól gondolom, hogy AZ ŐRZŐ legkedvesebb könyveid egyike?
Hát – nem számíthatom öt legnagyobb dobásom közé; nem azért, mert ez a fajta filozófusregény a magyar olvasótábor elvárásaiban nincs sehol. Az én színezetben, de tematikában is, „világirodalmi” árnyalású becsvágyamnak az olvasói elvárásokban nincs megfelelője; s ha dőreségemben erről megnyikkanok, az irodalomszakértő ítészek hisztérikus dühkitöréssel reagálnak és zulu fegyvertáncot járnak körülöttem. Ha AZ ÖRZŐ KÖNYVE világnyelven íródott volna, akkor – nos, sznobértéke megtízszereződvén; az is megvenné, akinek elolvasni esze ágába sincs, az is beszélne róla, aki bele se kukkantott; filmmé előcsócsálva (mint az „1984”) és a vacsora mellé közeltálalva a tévé lakályos képernyőjén, tán még második kiadást is megérne. Vagy te olyan vájtfülű óvatos duhaj, hogy ne mondjad, de gondoljad, Lorcsikám: Orwell „remeke” nemesen közepes mű, nyelvezete minden „zavaró” költői erő nélküli, de mert ezzel hozzáférhető, épp e bénaságában van az ereje. No de külföld-megigézte sznobizmusunktól meg irodalmunk oly sajátos-eredetien, oly festői-tetszetősen beszűkült tudathatáraitól eltekintve – csak azt mondhatom, hogy magam is felemás érzelmekkel gondolok vissza erre a könyvemre: örömmel – és fanyalogva.
Örömmel azért, mert sikerült elmondanom valamit; s volt is akkora ütése, hogy a fiatal anyának elmenjen tőle a teje – és nem egy fiatal olvasómnak eleredjen tőle az orravére. Jó mulatság, férfimunka volt. Már ami fanyalgásomat illeti s nem csak ezzel, más könyveimmel kapcsolatban is, ami szuverén jogom – annak okát már elpanaszoltam máskor, másnak; hadd mondom el neked is. Ha én, regényesítő képzeletem elcsapongásában az ŐRZŐ cselekménytengerébe beiktatnék egy egyházfejedelmet, akit a győzelem után a Békéért Mészárlók felásnak a földből, hullájára főpapi palástját ráhúzva a vádlottak padjára ültetik, amiért „megáldotta a fegyvereket” s utána, dögében, „lefejezik” – hát joggal és méltán fogsz rendreutasítani: fantáziám beteges, túlfűtött, a mozzanat valószínűtlen, tehát történelmietlen, amelyen az elbeszélés fonala kisiklik, megtörik stb, stb. Nem vagyok méltó, hogy fiktív Históriás Könyvemben beleüljek a gondviselés székébe, mert „ilyen nincs”. De ha a pápák történetében visszalapozol Formosuszhoz, olvashatod, hogy mindez mindvalósággal megtörtént: VI. István pápa (Liutprand szerint a halott egykori riválisa, Sergius ellenpápa) 896 nyarán a tetemet kihantoltatta, a zsinat színe előtt a vádlottak padjára ültette (a kérdésekre, mögüle, egy szerpap kajátozta oda a „beismerő vallomást”); majd Szent Péter trónjának bitorlásáért a pápai palástot letépték róla, három ujját (gyűrűstül) levágták és egy lepedőben – hogy tagai szét ne hulljanak – a Tiberiszhez hurcolva, a folyóba dobták. Folytassam?
KL Nem igaz, Ugratsz. Kitalálod! –
Ne: Milman, A Latin Kereszténység Története, kilenc kötetben; harmadik kötet, 242. oldal… Utána Csudák és Tétemények Formosus ártatlanságát bizonyították, teteme is, bámulatos csonkítatlan épségben a halászok hálójába került, kifogták, koporsóját ezrek követték a Szt. Péter-Bazilikába, ahol felravatalozásakor az oltárképeken szentek és szent nők ájtatos főhajtással hódoltak neki; István pápa kettőig se számolt és bosszút lihegő forradalom tört ki ellene: a zendülők tömlöcbe vetették és óra hosszat tartó „lassú fojtogatással” végeztek vele…
KL És te ezt elhiszed…?!
Ne tettesd magad, hamvas lélek, olyan naivnak. Nem tehetem, hogy ne higgyem. A történelem eseménytengerét ez hitelesíti, minden mozzanatán ez a 24 karátos aranypróba bélyege. Hogy megtörtént. Elfekszik a tényhalmazatban – szerepel az emberiség bűnlajstromában; ellene nincs apelláta. Látod – ez a különbség. Az én fiktív történelmemet semmi így nem hitelesíti – ez egy; a másik: amitől minden, a világtörténelem iránt érdeklődőnek eláll szeme-szája – az a történelmi tények (szokványosságok/furcsaságok/képtelenségek) szűnni nem akaró özönlése, végéremehetetlen gazdagsága. Ehhez képest az én „fiktív történelmem” – sovány. Hogy csak az én írói kitalálókám szegényes és megméretvén, könnyűnek találtattam a feladatra – vagy a halandó emberi elme ab ovo képtelen arra, hogy az „igazi” történelem információs gazdagságát utolérje: ennek eldöntését rábízom. Vagyis: beleültem az isteni gondviselés székébe és az eredmény: úgy éreztem magam, mint koronás ura udvari bolondjául a fazékon növesztett törpe, aki egy óvatlan éjnek-évadja-pillanatban, a néptelen trónteremben a birodalom trónjára felkapaszkodott.
*
KL Bocsáss meg, hogy visszatérek arra, ahol tegnap elfogyott a magnószalag. Azt mondtad, AZ ŐRZŐ KÖNYVE fiktív történelem, megírása olyan érzés volt, mintha beleültél volna az isteni gondviselés székébe. De mit tudhat egy agnosztikus – isten „érzéseiről”? Mit – a theodiceáról? És mit tudhatjuk akár mint hívők is, hogy mit érez maga az istenség, gondjunkat-viselő székén trónolva vagy hogy mit tesz egyáltalán: „érezni” – „gondolni” – „gondolkozni” isteni, transzcendentális szinten?
Nekem az ilyen szintekhez szintező műszerem/tachiméterem nincs ugyan, de gratulálok, Lorcsikám: az első valamirevaló filozofikus kérdésed. Nem akarlak Wittgenstein bunkójával fejbe kólintani – hogy minden gondolkozás „nyelvi játék”; meg hogy a hittudományt is be kell szorozni Wittgenstein eme szorzótényezőjével, ez is: egyfajta „nyelvi játék”. De játéknak boszorkányos ám; és hogy ne hibásan törjük a nyelvet és ne vétsünk a keresztény gnózis lóugrásos metafizikája ellen, olyan akvinási fokon kell beszélnünk játéknyelvünkön, hogy grammatikája ösztönünkké váljék. Már amikor mesterként bánunk a transzcendentáliáknak ez ábrákba/képletekbe/prekoncepciókba rakható és „grammatikailag orthodox” kombinációival, akkor már, barátocskám, öreg mindegy, hogy hiszel-e benne vagy sem, agnosztikus vagy-e vagy igazhívő. Így azután a hit „nyelvi játékait” folyékonyan beszélő ember előtt napnál világosabb, hogy az isten fogalmába mi az, ami implicite beletartozik.
KL Például…?!
Még emlékezhetsz Szent Anselmus tiszteletreméltó, de humoros melléfogására, az ún. ontologikus istenérvre – hogy az istenség eszméjébe fogalmilag a létezés is beletartozik: ezt maga Szent-Tamás is tarthatatlannak érezvén, a Summába nem vette bele. De hívőnek és sevallásúnak egyaránt kézenfekvő, hogy isten eszméjébe fogalmilag beletartozik a „gondolkozva-teremtés”. Benne a kettő egy. Pontosabban: az elgondolható alkotók/„demiurgoszok” hosszú sorában nem hogy azok egyike, de az egyetlen, akinek nem hogy természetébe, de természetfölöttiségébe beletartozik, és-de sőttön-sőt, istenségének tán fő attribútuma – hogy ami benne „gondolódik”, az egyúttal-és azzal egyidejűleg, özönképp „megteremtődik”. Ez az istenelmélet koronáriuma. Már hogy ez átok rajta vagy áldás, ez meglátás kérdése – de nem földi meglátásé, mintha elmarasztalhatnánk abban, hogy ő az emberi tudatfolyam mit-sem-teremtő „absztrakt” gondolkozásfolyamatára képtelen, és ezért ebben „limitált”; hiszen gondolkozva mitsem-tudni-teremteni – negatívum. Vagyis ha az isteni tudat „gondolkozásának” moduszát firtatod, akkor a válasz ez: minden valószínűség szerint „megszokta”, hogy tudatában a kettő együtt jár; amit „özönképp” gondol az menten özönképp megteremtetik, van, létre-váltatik s ilyesformán velünk-bennünk-körülöttünk ez az ő Gondolata a Való Léttel ill. teljes értelemben a létegésszel egyenlő-és-azonos. Ezért mondotta Malebranche, hogy mindenestül isten gondolatai vagyunk; az ő tudatában létezünk, ez létünk létrehívó közege; s maga Berkeley püspök is ezt a mestergondolatot kölcsönözte ki, hogy az üres szobában hagyott „nemlétező” asztal létét az „asztal” isteni „odatudásával” megalapozza.
KL Mire akarsz mindezzel kilyukadni?
Arra a drámai különbségre, Lorcsikám, ami az én gondolkozásom és a gondviselő isten gondolkozása között van.Ő a benne gondolódó történüléseket valóra váltja és minden, ami históriás krónikáinkban történül, mintegy „szinkronban” serked ki a tudatából, alighogy elgondolta. Az én gondolatom magtalan-és-meddő. Az én fiktív történelmem fikció marad, bármi dúsan és érzékletesen teremti is fantáziám a magam „eseménytengerét”: nálam minden özönképpen – betűtenger marad az írógéppapíron. Ládd, ezért mondtam, hogy idétlenségnek éreztem – felkapaszkodni az isteni gondviselés kerúbok-tartotta trónjára; elveszni a beláthatatlanságban.
KL De mondod, ziláltak voltak a pénzügyeid. Hogy éltél: „hozomra”? Hitelbe? Kölcsönökből? És hogy bírtad lelkierővel: írtál-írtál, miközben alattad-feletted minden összeomlani készült?
Alattam igen, de felettem nem. Tudod, a Hagia Sophia főkupolájáról az elragadtatott Prokopiosz azt írja: „a Mennyekből alálógó láncokra függeszkedett”. Így hát nemcsak Münchausen báró trükkje volt, hogy a saját varkocsánál fogva a levegőbe emelte magát – a Hagia Sophiának (ill. akik a kupolát rárakták: Miletoszi Iszodorosznak és Trallészi Antheminosznak) is ez volt a trükkje; s hogy most a nagyon kicsit a nagyon naggyal össze ne vétsem: én is ugyanezzel az elképesztő fortéllyal tartottam magam a víz fölött – a hajamnál fogva. Némileg finnyásan-fanyalogva, de a sevallásúakra is lemosolyog a mennyei kegyelem, s ahol nagy a szükség, közel a segítség – majd beavatlak, az én esetemben e jámbor dictum hogyan érvényesült. Alkalmasint minden alkotó tudja ezt: a munkadarab, mialatt satuba fogod és faragod, új ötletet fiadzik, azt elteszed a füled mögé és alig várod, hogy nekifoghass annak is. Az alkotás eufóriájában éltem és ez a lázboldogság egyúttal pajzsom is volt, hogy világomba ne hatolhasson be az a fertő, amely lápvilágával az országot benyelte. Kepes Manci kurta felkaccantásai jutottak eszembe, valahányszor a megigazult rákosisták kései vallomásaiban e megindultan elrebegett töredelmes beismeréseket hallom-olvasom: „Én hittem Mindszenty bűnösségében… Én hittem Rajk bűnösségében… Én hittem Szőnyi, Szalay, Pálffy etc. etc. bűnösségében”. Az az öreg anyóka jut eszembe, aki Sztálin halálakor az Andrássy úti Százezrek Gyászmenetében fogatlan visítozásával akkora lármát csapott, hogy a hangszórókat is túlharsogta:
– Nincs többé Apánk, ja-ha-haaa-aj! Árvák vagyunk, ja ja-haaa-aj!
A körülötte állók sűrű könnyhullatással rezonáltak: bőgtek a sorfalak, siratták Sztálint. Belőlem is kikívánkozott ugyanaz a hisztériás, kurta kaccantás; de összeszorított fogaim ketrecébe zárva – nem eresztettem ki s visszanyeltem. 1948 vége, amikor már a Fordulat Éve pernyéje szálldosott fölöttünk… Tudod, milyen szürkék voltak a hétköznapjaink? Hiszen addig is voltak „szürke hétköznapjaink” és még a maga színes, káprázatos világában is, Laforgue így kiált fel, Ah! que la vie est quotidienne!38De mi – mostantól kezdve mi megismerhettük a dögszürkeséget. Mándy Iván a tanúm ( s tán ezt meséltem is már:) a város túlfelére hajlandók voltunk elmászni, ha megtudtuk, hogy a Bodográfban vagy a Patkóban, akár Angyalföldön, akár Óbudán, valamelyik harisnyamoziban három napig francia filmeket játszanak. Nem először volt ez így, diktatúrában az ember mákonyt keres, valami olcsó, elérhető narkotikumot s ha ez nincs, bemenekül az – erotikába; hol a mafla jószágerotikába, hol a kiművelt kommatizálásba; és én ezt az utóbbit, ezt a mindenféle erotikába való eszeveszett menekülést írtam meg EUMOLPOSZ című regénykémben (az is ilyentájt keletkezett s mint gyaluforgács, lepattant valami másik munkadarabról); persze magyarázat sem kell hozzá, hogy a „dumidugdizmus” és csibeagyvelejű ideológiája: a sztálini politikai sóder karikatúrája –
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
||
|
|
– és így tovább; majd az ideológiai kiskáté végén:
| |
| |
| |
|
KL Akkor ez az a regényed, amely a pécsi JELENKOR hasábjain, nyolc folytatásban megjelent – „a Hazudozás Zsoltára”? Az a jópofa diáktörténet, amelyben, ha jól emlékszem, Fagulya Dániel, a hazudozó diák szerelmesével, Danielával betéved egy temetőkertbe és ott a sírok között erőt vesz rajtuk valami leküzdhetetelen szeretkezhetnék…?! Volt ennek az epizódnak valami életrajzi alapja?
A sírkert: a farkasréti temető volt, Daniela pedig… nos, ez már Prokopioszunkra tartozik, hogy elárulja; emléket állítottam egykori Édesemnek és annak a fülledt nyár esti pihenőnek a hantok között, ahol engednünk kellett a halottak láthatatlan lehúzó delejének s mi mintha engedelmes játékszerek lettünk volna a hatalmas Orgé kezében – megestünk. Tulajdonképpen megestünk valamennyien, akiket csak fenyegettek, de még nem rántottak be az ÁVÓ emberfogó csáklyái: százezerszám ebben remegtük ki – kiremegtük rémületünket; az orgazmusban kerestünk érzéstelenítőt, feledést, menedéket. Utána tíz lépést előreengedtem Zsuzsát és még a kerítésen belül – ott íródott ez a temető-vers is, benne van a regényben, de DURUZSOLÓ címmel kötetben is közreadtam, WS-nek ajánlva:
(1949. HAJSZÁLHÍD, 342. o.) |
KL És meddig tudtad távol tartani dolgozószobád előtt az anyagi gondok farkasát, hogy az írásokba bele ne hasítson az ordas üvöltés? És az is ekkortájt volt, hogy kegyelmi pókfonálon a Menny hozzád, méltatlanhoz, lehajította mentőövét?
Hát-hát-hát, Lorcsikám, látom, rád ragad képes beszédem. Tudod, amíg AZ ŐRZŐ KÖNYVÉN dolgoztam, nem is volt az baj, ha a mindenféle gondok farkaskórusa beleüvöltött oldalaiba: a hang nem volt tőle idegen. Igaz, pókfonálon hajítottak nekem oda fentről holmi sóványka, felfúvatlan mentőövet, de jóval hamarébb, s ez így történt.
Még a szalámipolitika teljes diadala és az irodalom gleichschaltolása elején, de már amikor a dögszürkeség ráült a lelkekre, az országos hajótörés közhangulatában a magamfajta „szabadúszó” rémülten forgathatta fejét a fulladáshoz közel: ha kifelé tempózott, a cápák vártak rá, ha meg a peremig merülő mentőcsónakok felé úszott, megkaphatta, hogy a baltások lecsapják a kapaszkodó kezét. Elképzelheted, mekkora zabszemszorongatással mentem be először ahhoz az állami kiadóhoz, amely leckéztető hangú levélparancsban berendelt, hogy szükség van rám. Mit gondolsz, ki volt a beajánlóm? Már a nevére sem emlékeztem annak a kedves nyelvész kolleginának, aki együtt mulatott velem, amikor „szimultán fordítókat” kerestek, de valahányszor a fordítói fülkében a fülünkre helyeztük a kagylót, a mikrofon mellett már ott várt a lesokszorosított szöveg, minden nyelveken. Ha jól emlékszem, az Országház épületében rendezték meg a Demokratikus Nőszövetség Világkongresszusának nevezett korroborít még 1946 elején – ott fungáltunk mind a ketten; nem volt a fordítanivalókban semmi demokratikus, se szimultán s a patyomkin-kommunizmus e kutyakomédiáján hóttrakacagtuk magunkat. Az angol „az ellenség nyelve” lett, a német a fasizmusé, a francia kémgyanús, olasz fordítanivaló alig volt; maga a pártmaffia irodalmi fősztálya kormányozta errefelé a dolgokat, csakhamar elfogyott minden más idegen nyelvű fordítanivaló s maradt tengernyi szovjet propagandairodalom. Éppenséggel nem hemzsegtek az oroszul tudó irodalmárok, s nekem, ha kissé berozsdállva is, de az orosz tudományom szörnyen kapóra jött. Az állami kiadók csakhamar tülekedtek értem, a lefordításra váró, ún. „szépirodalmi” anyag mértani haladványban nőtt: a halomra hányt könyvek az íróasztalomon és a dossziéba behányt szerződések: nem telt bele másfél szűk esztendő és nyakamba szakadt hét bő esztendő – melynek fordításait négy-öt évre előre rám táblázták s már mozdulni se bírtam.
KL Vagyis anyagi gondjaidat elsöpörte az orosz fordítói konjunktúra –
El – hogy esett volna belé a süly. A „pártmunkások”, a pártmaffia valaha-ismerős korifeusai váltig érzékeltették a három lépés távolságot, de mint szükséges rossz – nélkülözhetetlennek bizonyultam; 1948 végén már, előlegekből, annyi tömérdek pénzem volt, hogy nem tudtam hova tenni – az EUMOLPOSZT már ellopott időben feieztem be, az alkotásból kiszorított a könnyűsúlyú, kényelmes fordítói robot. De volt is helye a pénznek, mivel hogy-hogy-nem házasember hírébe keveredtem s valahányszor kísérőbolygó barátnőim csalódott képpel tudakolták, hogy igaz-e a hír, avagy jómagam borotválkozáskor, nagy hitetlenkedve rákérdeztem szappanhabos tükörképemre, hát nem tudtam megcáfolni…
KL Megházasodtál! És kit vezettél oltár elé…?!
Oltár elé az eszed tokja. Az igazat megvallva már az anyakönyvvezetői hivatalra sem igen emlékszem, hogy hol-merre volt, meg az esküvői cécóra sem. „Ki esketett? A holdsugár”… De Marikára, az én akkori Édeskémre – őrá nagyon.
KL Ő volt „a szép Határné” akit baráti köröd úgy emlegetett?
Ő volt „a szép Határné”, akit baráti köröm így emlegetett, joggal és méltán. Ritkította párját: szépséges-szép volt s ez volt az a mézes madzag, amely e nagy Mézeskalács szíve-tükréig elvezetett. Kemenes Mária gyógyszerésznő volt; modorán, magabiztosságán érezni lehetett, hogy egyetemet végzett, s ha azt mondom, hogy a Rókus Kórház gyógyszertárának kiadóablakán keresztül ismertem meg – hát csak azért e füllentés, mert hirtelenében képtelen vagyok visszaemlékezni, hol vettem űzőbe- s terítettem le a nemesvadat.
Germán szépség volt a nemesvad, a valkűrök lovaglása csattant fel lelki füleimben, ha megláttam; ilyen valószínűtlenül keskeny derekú, széles medencéjű formás csípő kevés szaladgált székesfővárosunkban, s nem kellett nőorvosnak lenni ahhoz, hogy lássam – ezt a szülőkészüléket az isten is Nemzedékek Ősanyjának teremtette. Orgé Világisten, aki Erosznak is fölötte áll, nemigen kérdezi, hogy aki ebben instrumentális leendő: a férj az ősatyaságba beleegyezik-e. S minthogy eddig is, világéletemben, minden almába a tiltott felén haraptam bele, Marika sem volt kivétel. Első perctől megbabonázva felejtkeztünk bele egymás szemébe; első találkozásunkkor a „régi földalattin” a Városligetbe akartunk elmenni, de szerelmes sületlenségünkben „a rossz oldalon” száltunk be és a Vörösmarty téren találtuk magunkat – amin a Gerbeaud legmeghittebb sarkában vég nélkül kacagtunk; utóbb még sokszor megtörtént velünk, hogy másutt lyukadtunk ki, mint ahova indultunk: bosszankodás helyett felvidultunk tőle – a fő, hogy együtt vagyunk.
Ám ez a fülbe gyónás nem volna mentes a képmutatástól, ha nem mondanám el az egész igazat. Tágas műteremlakásomat „klausztrofóbiásnak” éreztem; két „öreggel” összezárva s mind a kettőnek megvan a maga muzeális „szörnyetegsége” anélkül, hogy azt valaki, aki igazán Jó Fiú; zokon vehetné. Majomszeretetével amilyen nyomasztó tudott lenni Édesanyám még kamaszkoromban, amilyen gyógyíthatatlanul birtokolt mint mindörökre magzati Egyetlenkéjét, hát nem csinálok titkot belőle, hogy belső monológjaimban „Pióca-Mamának” becéztem; vagyis hát inkább szidtam; mert kapálódzva próbáltam kiszabadulni fojtó szeretet-öleléséből. Az évek folyamán ez a posszesszivitás páncéllá rakódott, s ha látta, észrevette gátlástalan önállóságom jeleit és asszonyveszedelmet szimatolt a közelemben, hát kifejlesztett magában valami védekező mechanizmust, katasztrófát, elesettséget, rámszorultságot szimulált. Mind e vele való bajaimból született ez az egzaltált, áttételes prózavers:
„Jaj! segítség! ne hagyjatok elveszni, szegény asszony vagyok, rőzseszedő segítsetek, jóemberek, szorítsatok magatokhoz, melengessetek, jaj, jaj, végem van!
„Így kiáltozott a sündisznó nősténye az erdőn; és ahol az ösvény sziklák alá kanyarodik, jó keresztbe, elvetette magát.
„Arra ment a könyörületes Lélek, fölemelte; megölelgetné – de csak kiserken a tenyerén, csupa vér utána. Ej, ej, szegény asszony, sikoltozol, de szúrsz, mint a sündisznó; és még azt akarod, hogy segítsenek?
„S azzal elgurítja: látta, hogy miféle.
„Nem én, drágaságom, jaj, dehogy-dehogy: csak a rőzse. A rőzse a cudar, az olyan tövises. Ölelj jobban magadhoz, szoríts, melengess… elmégy! itthagynál! ne hagyj, ne hagyjatok el, jóemberek, simogassatok, öleljetek magatokhoz, végem van!
„Így dobálta magát, így veszékelt a sündisznó nősténye az erdőn; és ahol az ösvény sziklák alá kanyarodik, jó keresztbe, elvetette magát.
„Arra ment az Irgalmas Lélek, fölemelte; arcához szorítaná, meg- csókolná – de csak kiserken orrán-száján, csupa vér utána. Ej, ej, szegény asszony, aki ezt mondod: bizonyos vagy benne? nem vagy inkább sündisznó?!
„S azzal elgurítja: látta, hogy miféle.
„Éppen az a bajom, hogy sündisznó is vagyok: segítsél meg ebben az én nagy bajomban, ami nem engedi, hogy segítsetek… hová mégy, Ifjú Zarándok?! ne! ne! irgalmazz, Irgalmas Lélek! itt hagytok elveszni, egy szenvedőt, egy szegény szenvedő rőzseszedő asszonyt… A lábaim elgyöngültek: nem toporzékolhatok. Szorítsatok a szívetekre, vígasztaljatok, jóemberek, máskülönben a halálomon vagyok.
„Így siránkozott asszonyhangon, így kívánkozott a sündisznó nősténye az erdőn; és ahol az ösvény sziklák alá kanyarodik, jó keresztbe, elvetette magát.
„Arra ment Jeromos úr, a remeték papifejedelme, nyomában szamár és oroszlán. Odaszalad az oroszlán nagy szelíden, szaglászná és nyalná máris körül, de csak eltakarodik vinnyogva és kiserken a nyelvén, csupa vér.
„Isten Küldötte! Jaj, gyónni akarok, vezekelni – nézd, megalázkodom. Ne hagyjatok itt, szent atyám, püspök úr, ne! ne! – kapkod az aggastyán kámzsája után: ne taszíts el! egy szegény asszonyt! egy rőzseszedőt!…
„…Hamisság-Fonákja te! – kiált rá fennszóval a szent, mert már messziről megérezte sóvárgását; és megkerüli és úgy dorgálja mindegyre Jeromos úr, a remeték papifejedelme. – Szerencséd, Rőzseszedő, hogy mezítláb vagyok, különben eltaposnálak. Micsoda sóvárság lettél?
„Amit isteni törvény el nem ítélhet s amit nem követel rajtad a pokol: az a sóvárság vagy, a szeretet kirablása. Veszedelmes nyájasság, nem vagy hívogatóbb az alattomos harapásnál; az öregedő anyaság, a méhszáj sóvár görcse, hogy a gyermeket visszaszülje – te! Fogcsikorgatva oldozlak fel, mert úgy gyilkoltál, az önfeláldozás cselével; de tüskéidhez vér tapad. Imádkozzál, Rőzseszedő Asszony – imádkozzál, hogy a föld megöleljen.
„Alig, hogy az aggastyán eltávozott, lavina indult a hegyről és a kiáltozás elhallgatott.
„…szorítsátok a szívetekre és megismeritek a szörnyeteget
1947
(HAJSZÁLHÍD, 43–45. o.)
Soha nem fogom magamnak megbocsátani, hogy ugyanilyen ingerült-türelmetlen voltam Édesapámmal szemben, bár ennek semmi jelét nem adtam s míg takargattam, sétáltattam, etettem vagy felállni-leülni seggítettem, csak magamban lázadoztam s befelé boldogtalankodtam. Neki s ennek az áldatlan helyzetnek a fotografikus hű képe amannak párverse, a KACHEXIA SIMMONDSI című prózavers:
1
A halállal ebédelek. Néha tréfál, oktatóan, hogy méltányoljam az elefántok erejét, a majmok okosságát. Beleegyezem. Kutyák nem tolonganak a térdemnél, se gyerekek. Olykor a jobb falatokat a tányéromra tolja. Az ürülék mázsáira gondolok, amit évente jelentek és a bőrzsákra, amit hizlalok, a vékonyka koporsónak. Biccentek, ökröndöző rettenettel és udvariasan tűröm a jelenlét förtelmét. Dohányozzunk? Dohányozzunk. Ő meghagyja, én ráhagyom. A halál rágyújt.
Ki tudja: talán igaza volt annak a régi tanítómesternek és bölcsnek, aki úgy tanította, a halál… (rosszul szégyelljük:) a halál pederaszta. Szegény asszony, aki élt vele! Az anya, ha tudja kötelességét, ha jó anya – felakasztotta volna magát, természetesen, mielőtt megszülettem volna. Most érünk a zebrához: hogy a zebrák csíkosak, a zsiráfok pedig, nos, a zsiráfok – – – ó! ti danaidák, ti kimerült lelkek, ti lyukasok: jaj nekünk! kimeríthetetlen a halál műveltsége!
2
Reggel repceolajat szárít és próbálja szemöldökére, este a földet kopogtatja, hogy nincs-e valahol ingyen-üreg.
A matróna – a ház úrnője – szelíden pirongat, miért engedem neki az ásást.
Lehajtom fejemet és felpróbálom az új hurkot, amit készített: hurokban alszom, felakasztva – ahogy ez illik, családunk szentjeihez. Sohasem fogok fellázadni az ilyen örömök ellen, sőt – olyan jó fiú vagyok, hogy négykézlábra ereszkedem és csipogok neki (a csont oly öreg, hogy gyermeteg már) vagy az orrszarvú jellege iránt érdeklődöm, a hízelgéstől kimerülten. Maszat közepén ül és mézgában pancsol. Kezecsontjával hosszú guminyálkát emelget és a harang alatt, mint némely harangozó, nagyot hall; ha most áttér az alligátorokra, úgy fogok elpusztulni, egy elbeszélt harapástól. De nem: hanem feláll; kakasjárással elbúcsúzik és félpercenként visszatér. Így tart ez tizenkét napig.
Benzinesőért imádkozom. Egy villámra alkuszom, megrendeltem egy égből hulló krematóriumot – de ő szorgalmas és gyakorlatias: az élve-eltemettetés olimpiájára készül egy teremben, ahol kong a hipokaosztikon; a vaslemezt gyom borítja, de ő kopogtat.
Vajon azt várja, hogy visszakopogjanak?
A nadrágja csavarra jár, mosolyogva tűri a tisztántartását és ha csikorog a forgócsontja – neveti.
3
Gyorsan! (Két mankón járó naptár, jönnek belőle a rokkant napok). Faggyús, középkori ételeket, tűzforrót, bő lében. Ó, mert a halál falánk: úgy nyúl a falat után, mint az éhező reszkető keze. Egy suhogó pálcára felfűzve ott, ami valaha a gerincvelő csatornája lehetett, megcsörgetjük csigolyatárcsáit, féktelen-dévajul kacsint és orrüregébe belenyúlva, elsípolja a jólismert trillát: szakááács! valami új tévképzeten dolgozik. Fényesen kiöltözik, karnevál hercegének – udvariasan vele-képzelődöm. Megtudjuk a hamis-mell morális mivoltát és azt, hogy élő korában a halál miért volt olyan tréfás, olyan igazságos és olyan keresett: a tréfa! a tréfa! a kópéság volt az ő eleme… elfordulok, hogy összeszedegessem a szilánkokat, így, hadonászáskor amik lepattannak róla… A részvét őkölbeszorul előtte, az őrangyal elszáll: megtehetném… Hej! ő a legsikeresebb Bohóc, álmodja, felkiabál a közönségnek és felel – – – kioldom a gégefő szelepét. A vállporcot, a csuklót. Eltorlaszolom a fiókokat; háromszázhatvanöt szétszedett darabban zártam el: elzártam.
Másnap ott ül ismét és naphosszat jósol, cseppenként, egy országos esőt.
Ki rakta össze…?!
4
Elegem van a halál látványából! Kisfiút akarok, fiatalasszony! …akivel összezáródunk az őrület üvegszekrényében és viaszból, szánalommá dermedünk – robotoló szánalommá! a legkönyörületesebb vele-őrülésből, az irgalom sivatagjából, a széljárta mellkasok közül – – –
elegem van a halál látványából!
1947
(HAJSZÁLHÍD, 48–50. o.)
A vers kicsengése önmagyarázatos. 32 éves voltam, úgy éreztem, ez az, ami azonnal, gyökeresen orvosolná a helyzetet. A mindenkire rámosolygó fiatalasszony. A vén csontnak, a hófehér hajú, keményen robotoló néninek az unoka. Nekik a nagyapa/nagyanya-szerep – és én sem voltam soha a gyermekáldás ellen, nagyon is el tudtam volna képzelni az életet orgonasípokkal a háttérben; más kérdés, hogy akkor, a történelemnek azokon a navigálhatatlan tengerrészein az ilyenféle „családtervezésnek” az idő nem kedvezett. De még erre is vállalkoztam volna, amikor Marikát megláttam; bájos, fiatalos, mopszli-képű anyósom, nyugalmazott MÁV-igazgató apósom azonnal eltalálta a hangot szüleimmel – a nemzedék cinkossága volt – és kelengyevásárlásnál óhatatlanul erre terelték a dolgot, hogy ha kell, majd milyen legyen a babakelengye: enciánkék avagy sápadt-rózsaszín…
KL Marika intellektuel volt? Vagy inkább a megigéző baba?
Marika profilja hibátlan volt, dús haja természettől szőke, bőre többmint-hamvas: majdnem zománc. Harsogó jelenség volt s megejtően megfélemlítő egyszersmind – azoknak, akik kedvelték az ilyen parádés kancákat. Körömszakadtáig titkolta, hogy az irodalomban tájékozatlan, s jól harcolt a látszatért az „írófeleség szerepében”; nem is volt miért pironkodni miatta, annál kevésbé, mert azonfelül, hogy a képzőművészethez konyított és ösztönös jó ízlése volt, pompásan zongorázott. Soha mellé nem ütött, le nem maradt, rosszkor nem lépett be és kamarazenéléskor olykor megbízhatóbb volt, mint a profi Szentjóby, aki a csellótokban flaskáriumot rejtegetett („te Miklós, mitől ilyen ménkű nehéz ez a csellótok, amit cipelsz: mit cipelsz benne: követ?” Mely kérdésre ő csak némán, szélesen elvigyorodott). Ha Solymos Péter nem tudott eljönni, Marika oly pompásan csilingeltette a zongoraszólamot, hogy senki se hallott semmit belőle – mindenki „a szép Határné” karcsú derekának ide-oda hajladozását figyelte a zongoraszéken.
KL Hát olyan kitűnő muzsikus volt?
Mit is mondjak? Igen. Villanyzongora nem lett volna megbízhatóbb, és úgy „blattolt”, mintha már kigyakorolta volna. Tudod az a nő, aki olyan mint az elátkozott „visszhangtalan barlang”, az kísérteties, agyonütő, íróembernek végzetes. Marika nem ilyen volt, nem volt „visszhangtalan”; de örökké bele kellett kiabálni valamit, hogy visszahallja magát az ember: neki magától nemigen jutott eszébe semmi. Nagyszerű szerelmi partner volt s mint asszony, ahhoz a tipológiai csoporthoz tartozott, amelyet tán már emlegettem volt: a monogám ösztönökkel megáldott nimfomániás. Tűzön-vízen keresztül kitart a férfi mellett, aki rendszeresen kielégíti; de ha hosszabb időre eltűnik mellőle – behívják katonának vagy elnyeli a börtön – hát férfi nélkül két hétnél nem bírja tovább. Mindezt összevéve, gyermeklélek volt, romlatlan, gyanútlan, élettapasztalat nélküli s lelki „feltöltésre” másokra szoruló; amiben Olympiára emlékeztetett a Hoffmann Meséi első felvonásából: a tündéri bábu, akinek trillázó koloratúrája időről-időre lehanyatlik – mikor is az órásmesternek közel kell lépnie, hogy hátulról, a derekánál, gyorsan felhúzza az óraszerkentyűt és az ária csilingel tovább. Én aztán igazán soha nem vártam el se alkalmi szeretőimtől, se a feleségnek valóktól a szüzességet s ebben szívvel-lélekkel a huncutul fogalmazó Rémy de Gourmont-nal tartok, aki a legbámulatosabb nemi eltévelyedésnek tartotta – és se neki (Marikának), se másnak nem hogy szemrehányást nem tettem, de fel se vetettem a témát. Azért sem orroltam meg, amikor magam eltűnvén a börtönsüllyesztőben, igen hamar könnyű prédája lett a lesben álló férfinépségnek s tán sohasem tudta meg, hogy az egyik ilyen lesben álló (fiatal, volt nyilas újságíró, akit emberségből gépíróként alkalmaztam) hozzáírt szerelmi pornóleveleit mind egy szálig elolvastam, lévén, hogy kezemre játszotta a postás. „Éhes – egyék”, máig fülembe cseng Édesanyám bölcs mondása, akinek a figyelmét a jövés-menés Marika körül nem kerülte el.
Ahhoz viszont idő kellett, nagy idő, amíg sztoikus lélekkel napirendre tértem Marikánál és még valakinél, aki ebben kényelmi önzésének engedett, és nemcsak hogy szegény öreg szüleimen élősködött, de továbbra is ott lakott nálunk akkor, amikor tőlem már testben-lélekben elszakadt és másoknál elégítette ki szerelmi éhségét. De hol van az a tavaly felkérdezett tavalyelőtti hó? Amennyit a betű megőrizhet belőle – hadd maradjon meg annak a napzománc-fényezte hibátlan arcnak, annak az irodalomban járatlan gyermekfeleségnek, annak a szépen zongorázó „szép Határnénak” – annak a megszólalásig-eleven, mindig felhúzható színpadi babának, aminek a műteremlakásban kéthetenként összegyűlők ismerték – ahogy a BARLANGI FESTŐ, a TIGRIS-DÉLUTÁN című prózavers és maga a kötet címadója, a HAJSZÁLHÍD ritmikus versszövege megőrizte –
|
(16) A megszépítő messzeség veszedelmei. A baráti körök felszívódó visztái a politika mérgező ködében. A pánikra is rá lehet szokni, ha hozzáértőn – fokonként felsrófolva adagolták. Drámai telefonhívás: Zsuzsa szabadlábon, rendőri felügyelet alatt. Magányos nőnek, esztendők sivatagjában az új-zélandi beutazási engedélyt szorongatva élni – mely a (letiltott) útlevél híján mit sem ér. Ki szeret a hiénák szerepében tetszelegni – tigrisek otthagyott vacsorái körül ólálkodva…? A Csillag szerkesztőségében „Valaki” (tán Lukács György) kaján megjegyzést tesz. A provokáció lavinaindító hatása, elővigyázatossági intézkedések – lakáscsere. Leslie Sommer üzenete. Éva „összeköttetései” és titokzatos szerzeménye – az embercsempész. Kétheti lappangás a jugoszláv határon. A megérkezés.
KL Vagyis legszebb esztendőid egybeestek az ország politikai katasztrófába kanyarodó éveivel. Visszanézel a Fordulat Éve alkonyulatánál és nosztalgiádat röstellve – elábrándozol. Legalábbis elbeszélésedből ez csendül ki. Így van?
Sajna. Abban, amit mondasz, több-mint-szemernyi igazság van. Nosztalgiát érzek a deffenzívába szorult demokrácia utolsó hetei, órái iránt. Ahogy egy másodperccel az autokarambol előtt a tudat „lekapcsol”, hogy így kioltva a maradandó roncsolást elkerülje – ugyanígy. Az egészséges emlékezet még hosszú távra is, ki-kiolt, hogy minitraumáit elhullajtsa és csak az maradjon, amire örömest emlékezik. A megszépítő messzeség veszedelmei. Jaj, pedig-pedig! Amíg benne éltünk és gázoltunk, a lábunk alatt és a fejünk fölött kikerülhetetlen volt a Rákosi-zsarnokság ránk záródó dögszürkesége. Ha nem a Szabad Népet vetted, hanem az ún. Hazafias Népfrontba „tömörült” (?!) pártok (?!) akármelyik lapját, a Magyar Nemzetet, a Népszavát és ahány elcsáklyázott orgánuma a pártmaffiának volt, mindből ugyanaz az infernális hang fenyegetett-ajnározott-füstölgött-bugyborgott: a rádió ontotta az amerikai légierők sátáni praktikáit, a robbanó töltőtollaktól a kartácsszóró gyermekjátékokig, a fertőzött svábbogaraktól a lepermetezett mételyig, és a pártsajtó skriblerei kárörvendve irkálták a menekülő amerikaiakat ábrázoló karikatúrák alá: „koreai volt az öröm!” – mely szójátékot, hogy ad nauseam kiaknázták, azt mondanom sem kell. Aki tudott oroszul – mint Németh László vagy Áprily Lajos – az örülhetett, hogy megkapaszkodhatott a fordításban; s ekkor fordította Szentkuthy Miklós is az amerikai Howard Fast fércművét, a SPARTACUSZT. Maul halten und weiter dienen. Darab ideig még „pártonkívülinek” lenni (a „Pártonkívüliek Sztálini Tömbjéhez” tartozni), ha nem is védelmet, de szélárnyékot biztosított azoknak, akiknek „kézügyességét” a rendszer a maga céljaira hasznosíthatta; már amúgy javában folyt a Béres Attila-i „beűzetés a paradicsomba”, de még tűrték a kószálókat a kertek alatt. Mándy Iván Lézengő Ritterre a rádiónál ráreccsentett a gyermekrovat pártfelelőse:
– Maga! Az Egri Csillagokból! Félórás hangjátékot! Piciknek!
– Máig a fülemben van, ahogy ezt az „elbánást” Iván a maga siránkozó hangán, a Darling eszpresszóban, a volt Újhold-plénumnak elmesélte: még tudtunk pukkadásig kacagni rajta már fagyogatott a vér ereinkben. Amikor a fordítóiparból kipusztult minden más irodalom, a francia, a német, az olasz és persze „az ellenség nyelve”, az angol, el sem képzeled, Lorcsikám, hogy a lektorátusokon az orosz lektor vagy a kontrollszerkesztő micsoda potentáttá nőtte ki magát, s ha már idáig jutott, rendesen azért, mert a pártmaffia juttatta odáig, mint Megbízhatót. Ám pártigazolványai ellenére mégis csak európai születésűek voltak és a szovjet propagandaregények hitványsága őket is elképesztette; s ha nem malmoztak unalmukban a hüvelykujjukkal, hát csépelték a semmit. A fordításokat miszlikre szedték és abban a hóhérhangulatban, ami a lektorátus négy fala közt elhangzott-és-végbement, nemegyszer kabaréjelenetnek hatott. Hogy az ilyen szürszocreál kabaré egy-az-egyben milyen lehetett, annak illusztrálására hadd álljon itt ez az (egykorú) párbeszéd Kontrollszerkesztő és Fordító közt, a címe: A FOGHÚZÓ KOVÁCS.
KONTROLLSZERKESZTŐ
Hogy volna most a mondat, elvtárs?
FORDÍTÓ
A kézirat fölé hajolva. „Lassú léptekkel elindult a gép felé.”
KSZ
Így már jobb. De még nem elég rövid. Figyelje meg, az eredeti milyen lakonikus: „praszkoje kriscsava kumararajicse kuku kumile jujnava”. Ugyebár. Nem szeretem azt a sok igekötőt. Elindult. El, meg, be-fel, rá, neki, össze-vissza. Elindult, el hát, ha indult, bizonyos, hogy nem közeledett, hanem távolodott önmagától, éspedig elfele. Tovafele. Elfelei, tovai – odébbező-vagy-bozó értelemben. Tehát?
FORD
„Lassú léptekkel a gép felé indult.”
KSZ
Hm. Lássuk csak. Gyűlölöm azt a sok val-velt. Fülekkel, szemekkel, orrokkal; eltekintve attól, hogy az embernek többnyire egy orra van.
FORD
(ad spectatores) Mint Cyranónak.
KSZ
Léptekkel. Tekkel. Nem lehetne ezt a valvelt kiirtani, édesegy elvtársam?
FORD
Például?
KSZ
Például tudomisén. Lassúkat lépegetve – hát nem, ezt persze nem, majd maga jobbat tud. Például: aprókat lépegetve. Hogy állunk tehát vele?
FORD
„Aprókat lépegetve a gép felé indult.”
KSZ
Nyersfordításnak. Persze. Hol marad viszont a költőiségünk? Már megint az a felé. A magyar nem felé – hanem valami-nek tart. Toronyiránt halad. Vagy iránt, vagy nak-nek. Javítsuk ki, elftársam –
FORD
Javítsuk. „Tipegve a gépnek indult.”
KSZ
Nyomon vagyunk. Bár így még valaki azt gondolhatná, hogy a gép afféle hálás közönség volt, akinek ő előtipegett. Cseréljük meg őket: rosáljanak. „Tipegve indult a gép.” Vagy nem bánom: „A tipegőgép nekiment.” És ha még ez sem!…
FORD
Ez sem?!…
KSZ
– elég rövid (mert nem vitás, hogy magára vessen, aki fejjel megy a gépnek), az összecsapást egyetlen onomatopoiával jellemezhetnők. Például… Mondjon onomatopoiákat, drága elftárs.
FORD
Onomatopólya, onomatopólya, onomatopólya
KSZ
Nem úgy! Nem úgy! Utánozza az összeütközés hangját! Utánozza!
FORD
Csiff Püff Cuff Kljáksz! Trjápsz! Csufa! Stüszi! Zsupszli! Tirajlej!
KSZ
Komoran. Bevallom, nem értem Börböncét. Az oly biztos érzékű, az oly finom ízlésű, az oly igényes, az oly hatalmas Börbönce Dönci – hogy magának adta ezt a fordítást. A legnehezebb regények egyike. Ilyen kiváló szerkesztő, olyan remekművet, ekkora díszhólyagnak!
FORD
Javában süllyedez a föld alá. Hát mit tegyünk?
KSZ
Mentségére szolgáljon, hogy a legragyogóbb íróművészek egyikének, főművei egyikének legegyikébb, legragyogóbb bekezdései egyikének utolérhetetlen költői leleményébe tört bele a bicskája és annyiban igaza van, hogy a mű lévén nemzetközileg is oly sajátos egy-merő ojtott tősgyökér, úgyszólván lefordíthatatlan. Azért azt javaslom, közöljük a mondatot eredetiben. Praszkoje kriscsava kumararajicse kuku kumile jujnava és kiemelve lefordíthatatlan mivoltát és örökbecsét, jegyezzük meg csillag alatt, hogy értelme hozzávetőleg: „lassú léptekkel elindult a gép felé”. Jó?
FORD
Ó, nagyon. Mehetünk tovább?
KSZ
Várjon! Mi volna, ha fonákjára nyomtatnánk az egészet, mint a tükörírást, és tükröt mellékelnénk az olvasónak, hogy abból olvassa, mint vérbeli antropopitekoéder?!… Említsem S Börböncének?
FORD
A mételytől „gyógyultan” – lilafoltosan ájuldozva. Meg ne! Meg ne!
(ANGELIKA KERTJE, 100. o.
Lásd még uo.: A KIS BIZONYTALAN)
Az ilyen „hóhérkonzílium a szöveg fölött” napirenden volt, Lorcsikám. A beleizzadó szegény fordító a végén részvétet érzett a lektorátusvezető, respektíve kontrollszerkesztő aparatcsik iránt akkor is, ha üresfejű tucatkáder volt, és akkor is, ha éles eszű filozopter, aki mint pártmókus a Párt mókuskerekében űzte-taposta az ipart. Azok az idők voltak, amikor az előző napi nemzeti színházi próbáról emlékezőben, tenyerébecsapós röhejjel mesélte Kígyó utcai eszpresszónkban, ahova reggelizni jártunk, Lehotay Árpád:
– Te! Komolyan mondom: itt megszűnt ember ember által való ábrázolása…! (Te elég vén füles vagy, Lorcsikám, hogy ezt értsed; de azoknak, akik „nem élték az időket”, hadd tegyem hozzá ad usum Delphini, hogy ez parodizáló rájátszás volt az „ember ember által való kizsákmányolás megszűnése” marxista szólamára, ami akkor minden cucliból szopható volt, tej helyett.) Az is az idők jele volt – meg hogy mennyire nem babra ment a játék –, hogy törzsasztalunktól Mátrai László már akkor mindörökre eltűnt: belehősült a mozgalomba; ami nála, ennél a nagy műveltségű, enciklopédikus koponyánál annyi volt, mintha ólba költözött volna, amelynek a mennyezete a köldökéig ér.
Kampis Tóni válási viharai után, mint „ifjonti újházas”, hol későn kelésére, hol múzeumőri korán kelésére hivatkozva, szintén lemorzsolódott, míg egyszer aztán Árpádot is hiába vártam többé, és utána már nem volt kivel lemenni a „tengerpartra”, megnézni az aznapi „felhajtást”, mert már az se volt, „felhajtás”. A szegény nők, széplányok, szépfeleségek vagy az üzemekben mimikrizáltak, hogy kicsöppent osztályidegen férjükre keressenek, vagy gyorstalpaló kurzusokon átképezték magukat gyors-és gépírónőnek és ott tolongtak az Apponyi téri Állami Munkaközvetítő helyiségeiben, s e sokszobás luxuslakásokból összeütött munkapiacon a magamfajta munkaadónak úgy árulták magukat, mintha rosszlányoktól tanultak volna jómodort. Csak végső esetben fanyalodtam rájuk, ha Erzsikémre Füst Milán ráült, mert vagy a munka lelassulásán kellett dühöngnöm, annyira nem tudtak gépelni, vagy kínos zavarba hoztak azzal, hogy könnybelábadt szemmel, a „gyermekükért”, elődobott fél-didivel értésemre adták mindenre-hajlandóságukat.
KL És ilyenkor…?! Szabad folyást engedtél gerjedelmeidnek?
Hát – kujonnak kujon vagyok ugyan (a szó Rabelais-i, Grand Couillon-i értelmében) és az is huncut, akinek ilyenkor nincs ingerenciája, hogy a helyzettel visszaéljen. De lett-légyen a szegény bármi ingerlő és szemrevaló – nem vitt rá a lélek. A szerencsétlen ugyanannak a pártmaffiának volt az áldozata, amelyet vele együtt, egy-szívvel-lélekkel utáltam. Ösztönösen morális lény vagyok, és magamat aláztam volna meg, ha a pártmaffia odakínálta alkalommal visszaélek és mintegy hozzázüllök azzal, hogy elgyalázom asszonyát az állástalan osztályidegen férjének-gyerekének, akikre keres, és azontúl a gépelés hazug ürügyével többé már nem dolgozni, csak belopódzni jár: így a munka sem halad. Ha a kísértés vágyveszedelmek felé sodródott, mindig idejében odacsengetett Milán bácsitól Erzsikém: jön – szabad.
Tudod, sorsok cikáznak előttem, nagy a kísértés, hogy sorra-rendre felvázoljam életútjuk „nyomvonalát” közös-mindnyájunk óriás élettérképén – így pl. Bokor Zsuzsa lábjegyzeteként H-r Oszkárék bődületes pórul járását „szerencséjükkel” – de tudom, hogy nem szabad. Várnom kell. Ahogy annak idején vártunk, tán a csodára, s ez a várakozó álláspont volt az életünk; miközben elborult kedéllyel a sztalinista újságírás nyomására el kellett fogadnunk, hogy Koreában „kip….zták” az „amikat”, és a Demokráciák tábora a kardcsörtető Béketáborral szemben egyre inkább defenzívába szorul; minden utcasarkon ezt ordította a rikkancs – beleverték a kobakunkba. Ha a Jakob Böhme-i „isteni szikorkát” nem is találod meg mindenkiben, valamennyiünkben beléhüvelyezve, szervülve ott ez a másik: a remény szikorkája; az emberjószág a remény szikraparazsával megvert állat. Szelleme olyan, hogy mennél nagyobb ütéseket kap, taplójából annál nagyobb reményszikrát csihol – és ez teszi lehetővé fasizmusnak/kommunizmusnak, hogy hozzáértőn, fokonként adagolva a félelmet, mint a rajtunk való uralkodás eszközét, mintegy „hozzászokjunk” a rettegéshez mint létállapothoz mi, megfélemlítettek. Ilyenkor születnek a pánik folklorisztikus szólamai: pl. hogy a holnap „mi-jöhet-még” rémképeit nem jó emlegetni –
– Ne mondd hangosan, mert még megvalósítják!
A fasizmusra (mint kereszténységellenes újpogányságra) és a kommunizmusra (mint a keresztény millenialista szekták szekuláris változatára) az a jellemző, hogy a parancsuralom fellegvárában – legyen az bár a Walhalla vagy a Marxiarcheion – alig melegednek meg, már mindjárt néptulajdonos arisztokoszoknak érzik magukat, és úgy is tekintik a munkaerő-rezervoárt, átvezényelhető, bármikor ideoda „átdobható” nyersanyagnak; ugyanakkor a tulajdonolt emberállomány mindinkább beleszokik leszázalékolt szerepébe és felvértezi magát arra a „még-rosszabbra”, ami maholnap következik.
A pánikra is rá lehet szokni, ha a néptulajdonos pártmaffia hozzáértőn, fokonként felsrófolva adagolja; s ilyen oldaltámadás kell, lesállásból, ilyen cselgáncs-villámcsapás, mint az a telefon is volt, hogy a magamfajta jól élő, bekölnizett, a Fészekben vagy a Halcsárdában a maga „Foglalt” törzsasztalánál ebédelgető élősdi szibarita kényelmi rutinjából kizökkenjen, a valóra rádöbbenjen, az emberfogdosásra rálásson.
Diktálás közben történt. Egy szép napon felcserreg a telefon, a fordítás leáll. Könnyeit nyelő, idegesen remegő hang – alig ismerek Zsuzsára:
– Az utcáról beszélek, a telefonunkat figyelik. Beszélnem kell veled.
– Mikor?
– Most rögtön. Azonnal. A Deák téri templom bejáratánál várlak, de ne szólj hozzám, örökké a sarkamban vannak; csak kövess, ahova indulok és amikor már leráztam őket, akkor szólok. Szervusz – –
– Zsuzsa! Zsuzsa!… – Igazi cri de coeur volt.
Erzsikét elbocsátom, a napot fizetem, a fordítást aznapra abbahagyjuk, rohanok a Deák térre. Ott áll és vár közönyös, kisírt arccal s mihelyt meglát, lődörögve megindul. Anker köz, Gozsdu-udvar, mellékutcák – tartok tőle, hogy elveszítem, de a fordulóknál megvár. A vargabetűk az Országház déli mólójánál véget érnek. Le a vízhez. Ott ül a lépcsőn. Integet – hogy látok-e valakit, nézzek körül. Sehol senki. Lebocsátkozom a lépcsőkön, melléülök, nézem az uszadékfákat, a szennyes vizet, odafordulok.
– Zsuzsa! Az istenért, mi történt?
Embertelen tömörségű gombócban kapom meg azt az ezer-mindent, ami vele azóta történt, hogy rólam lekapcsolódott. Zsuzsa hozzáment a szocdem újságíróhoz, N.-hez. Gyerekük született. Amikor a szalámipolitika a szocdemeket is munkába vette, a házaspár elhatározta, hogy Nyugatra szökik. Nem akarták, hogy a csöppség ebben a „pokolban” nőjön föl. Fölpakoltak, a pólyással elvergődtek a határövezetbe – nekivágtak a műszaki zárnak. Kutyacsaholás, határvadászok. A férfi kétévi börtönt kapott, Zsuzsát a pár hónapos pólyásra való tekintettel szabadlábon hagyták, de rendőri felügyelet alá helyezték.
– Pedig hogy reménykedtem! – sírt fel Zsuzsa. – Az affidavit is velem volt, ha Bécsig elérünk, rohanok az új-zélandi konzulátusra, előmutatom az aaffidavit-emet és már mehetünk Új-Zélandba…!
– … „effidévit”?! – visszhangoztam tompán, mint aki nem érti, soha nem is hallotta a szót. Ilyenje volt H-r Oszkáréknak is, kollégáim voltak az UNRRÁBAN: „effidévit”-jük; nemegyszer, eszpresszókban, összehúzták a széket Zsuzsával, és véghetetlen vágyolgással, aranytálcán körülsóvárogták a soha-nem-látott ábrándvilágot, Új-Zélandot, amely oly távoli, hogy minden atomháború hadműveleti területén kívül esik, még a Nyugatnál is nyugatabbra van, és ahová az „effidévit” őket majd átsegíti – ha majd a Külügy, pillanatnyi enyheségi rohamában vagy múló elmezavarában kiadja nekik az útlevelet; és még mutogatták is, egymásnak, „effidévit”-jeiket, az asztal alatt…
Vajon gyanította-e, s ugyan honnan sejthette volna Zsuzsa, hogy igen, egyszer még elkerül álmai óceániai szigetországába, New Zeeland-be, melynek nagyvárosaiban, Wellingtonban, Auckland-ben jó évtizedig mint lakberendező, emberhez méltó életet él és megszedi magát, de „olyan halálosan unalmasnak” találja ezt a „minden isten háta mögötti kulturális sivatagot”, hogy „még az álmában se jöjjön elő”, indokolja meg utóbb visszatelepesedését Angliába, ahol azóta férjezett és teljesen elangolosodott – – – de ne-szólj-szám, nem-fáj-fejem: ne szaladozzunk a dolgoknak elébe. Még több ízben találkoztunk s ilyenkor a kisbabát Zsuzsa Bokor mamára bízta; rendesen ugyanott s úgy, hogy Zsuzsa délről, én északról közelítettem meg az Országházat; a Dunára néző oszlopsorok mentén, középütt találkoztunk s vagy elmentünk egymás mellett – ha Zsuzsa intett: „követnek” vagy leültünk a lépcsőkre és a sodrását bámulva, a víznek mondtuk, amit mondtunk: ő a híreket bebörtönzött férjéről, a babáról, akit „picimnek” becézett, vagy az affidavit-ről, ami elvezérli álmai „Nyúszilend”-jébe (Új-Zélandjába) – majd, ha a Külügy, egy hebehurgya hivatalnok szórakozott jóvoltából a hiányzó útlevelet az ölébe pottyantja; én hogy öngyilkossági szándékáról lebeszéljem, hol az „effidévit” reményét lobogtattam előtte (már ronggyá mutogatta), hol leánygyermeki kötelességeire intelmeztem: mit szólna hozzá gyenge idegzetű édesanyja, Bokor mama, aki épp e pillanatban talán az ő „Picijét” pelenkázza.
A Bokor házaspárnak is lehetett volna és csak azért nem volt affidavit-je se Új-Zélandba, se máshová, mert nem hagyhatták cserben Zsuzsa húgát, az elmezavarodott szerencsétlent, aki magáról gondoskodni nem tudott. Dezső bácsi csakhamar felkapcsolódott a Corvinához, ahol éppenséggel nem nehezményezték, hogy „az ellenség nyelvét” beszéli s angolul levelez; máshogyan is nagy hasznát vették könyvészeti szakértelmének, és az évek folyamán főtisztviselővé nőtte ki magát.
KL Szörnyen kíváncsi vagyok, hogyan válhat „szerencsétlenséggé” a beutazási engedély Új-Zélandba – valakinek, aki az ilyen affidavit boldog tulajdonosának mondhatja magát –
Pedig nem osztogatták: sok utánjárás, nagy összeköttetés és az angol nyelv kellő ismerete… Majd, ha odaérünk. H-r Oszkárék, H-ch Erzsébet (H-ch István építészkollégám felesége) és még mások az UNRRÁBÓL, volt kollégáim, még sokáig jártak fel hozzám, mint „közönség”, zenei/irodalmi estjeimre az óratorony alatti műteremlakásba, míg volt ilyen műsoros est és műteremlakás. Mert az estek maguktól álltak le a pánikos közhangulatban, és a műteremlakásról meg az volt megírva a csillagokban, hogy más folytassa benne a zeneesteket ott, ahol én abbahagytam.
Zsuzsa első telefonja traumatikus hatással volt rám és megrendítő volt minden találkozás vele: részese lettem a kiközösítettek nyomorának. Hiszen szó se róla, voltak érdemesebb fordítói feladatok; az öreg Szerafimovics elbeszéléskötete; vagy a múlt századi, klasszikusnak számító Korolenko novellái – mely utóbbit Szőllősy Klárával fordítottam felesben, és ekkor ismertem meg, nagyokat csodálkozva heves érdeklődésén eredeti írásaim iránt és asszonyosan impulzív természetén. Akkor még nem tudtam, hogy külön birodalom rejlik mögötte, palotavilla és hatalmas kert a Nárcisz utcában s hogy ő egymaga ennek a irodalomnak pajzsa-és-kardja – akkor oda még nem volt bejárásom. De a szovjet regények „egy-emberként rohantak fel a fedélzetre”(mint Rejtő Jenőnél) – hogy a sztálinizmus diadalindulóját harsonázzák s minthogy ívenként fizették őket, iszonyatosan túlírott bőbeszédek voltak ajtókitámasztóként használható vastagságban – gépi kötésük szaga is ismerős volt s azokra a vespasienne-ekre emlékeztetett, amelyeknek a párizsi utcán a közelébe érve, az ember orrát a nyílt vizelde húgy-és szalmiákszaga csiklandozza… Szocreál ürügyén ez a tengersok ömlesztett hazugság egyet akart: kikovácsolni az „új embert”, és ami a dologban a legszörnyesztőbb, a szovjet „új embernek” a kikovácsolása nagyjából és egészében sikerült.
Ne meressz rám akkora tágra nyílt, csudálkozó szemeket, Lorcsikám.
Sikerült „kikovácsolniuk” azt az új „szovjet” emberfajtát, amelyből az öntevékenység, kezdeményezés utolsó szikrája is kiveszett, mindent „felülről” vár, a Marxiarcheion rendelettörvényei felől, és ezzel egyidejűleg ukáz-mentalitás, és az őstunyaság mellé, velejárónak, felébredt benne a szlávság ködevése, pravoszláv miszticizmusa; extrém esetben oly katatóniás, béna báb, aki még az életösztönt is az államtól várja és kölcsönbe kapja a Párttól… Kimagyarázhatnám „felemásnak” vagy „félreérthetőnek” helyzetemet – azét, aki ezen a lélekromboló szeméten guberál, élősködik, gazdagszik és „folyószámlája” van egy olyan sötét gazember világban, ahol más, jeltelen senki az alattvalói emberállományból azt sem tudja, hogy a „folyószámla” mi fán terem. Ám az igazság az volt, hogy erkölcstelennek éreztem helyzetemet; ha Erzsikém az írógép elé ült, és miközben a füle kétfele állt, hogy mit kell lekopognia, dűlt a kacagástól, nekem, akinek az orosz tengerikígyó mondatokat be kellett fűznöm agytekervényeimbe, minden idegszálam tiltakozott a hazug írás ellen és tajtékozva csaptam le, hogy kávészünetet tartsunk – mintha az anyanyelv, a tisztaság és világosság e franciás közege, a magyar, kivetette volna magából az európai szellemtől oly idegen hazugságösszjátékot, ami lényegében a sztálinizmus; pszeudo-szellem és patyomkin-valóság e galamáty-ötvözete volt.
Ami a szláv szellembe belefért, a magyarba sehogyan sem fért bele; Kovai Lőrinc a félorosz, pétervári születésű magyar író meggyőződéses kommunista volt, és eszével-gyomrával a Marxiarcheionhoz hozzátartozott; de szelleme szlávos vakságában „tudományos materializmusával” összeegyeztethetőnek tartotta, hogy spiritiszta szeánszokra jár és másnál sem akadt volna fenn rajta. Ideig-óráig még vigasztalódhattam azzal, hogy egyszer „megvetettem a lábam”, amint említettem már, és a nyomatékosan pattogó Illés Endrének nemet mondtam, amikor kötötte az ebet a karóhoz:
– Most mindent tégy félre, kérlek és ha kell, éjszakai munkával, természetesen kiemelt honorálásodról magam gondoskodom, de ennek mielőbb meg kell lenni. Zelk alá, a nyerset, aki majd megverseli. Pompás kiadvány: Sztálin-eposz, a ma élő legnagyobb üzbég költő huszonkét Sztálin-Éneke, üzbégről, orosz átköltésben –
– Nyargaló fordítás. A Karinthy-féle „Herz-szalámi” esete: irodalmi értéke nincs és nem is lehet –
– Sajnálom. Nem várhatunk arra, amíg valaki megtanul üzbégül –
– Évekre előre be vagyok táblázva, már szerződni sem merek. A határidők szorongatnak. Ezt nem kívánhatod tőlem, Bandikám –
– Ezt nem én kívánom tőled, hanem a Hazafias Népfront! Most, amikor közeledik a Születésnap és bajban vagyunk: ezt elvárja tőled a Szépirodalmi… Tedd el!
– Nagyon kérlek, ne erőszakoskodj… Ne! Ne próbáld begyömöszölni a táskámba: úgy sem viszem haza.
– Nem csinálod…?!
– Nem.
Tudomásul vette. Legnagyobb csodálkozásomra a hajam szála meg nem görbült, a kínos jelenetnek semmi következménye nem volt; nyilván volt más a skartban, aki feláldozza magát, hogy Zelk döcögő rigmusai alá üzbégből-oroszról-magyarra nyargaló fordítást készítsen. Láttam a kötetet, de még eleven emberrel nem találkoztam, aki azt a sztyepp-eposzt elolvasta volna.
*
Itt már nem is a „kötelező részvétbeszolgáltatásról” volt szó, Zsuzsának meg a hozzá hasonlóknak, akiket a boldog jövőért dolgozó nyomorúsággyár berágott, keseregtem elvégre – qui aurait besoin de pitié, sinon ceux qui n’ont compassion de personne! – mondja Camus: ki szorul rá a szánalomra, ha nem az, aki senki iránt részvétet nem érez – s nekem meg minduntalan fékezni kellett megindultságomat; nem, itt már többről van szó: helyzetem erkölcstelen voltáról; arról, hogy minden utálatom és gyűlöletem ellenére, iránta, beépülök e nyomorúsággyár gépezetébe vidáman pedálozok benne, hajtom, szolgálom, jól élek, mint a legyártott nyomor parazitája. Van-e ennek remediuma? Hogy a gyomrommal, a megélhetésemmel, az életstílusommal rá felfűzve – ne segítsem a rendszert. Ekkor jutott eszembe, hogy még fel is nevettem, ez a „szójáték” pár. Nomen est omen:„Bokor” Zsuzsának a bokorugrás nem sikerülhet; „Határnak”, a határátlépés minden bizonnyal sikerülni fog.
Csoda-e, hogy emellett a megoldás mellett döntöttem? Jókor találkoztam azzal is, aki ezt a belémfúródó pletykát a Csillag szerkesztőségéből a fülembe súgta: akkor, amikor mélán undorogtam azon, hogy felvet a pénz; elvégre ki szeret a hiénák szerepében tetszelegni – tigrisek, oroszlánok otthagyott vacsorái körül ólálkodva, még akkor is, ha voltak nálam sokkal nagyratartottabb hiénák, akiknek a nemzet eleve felmentést adott?! Kovai Lőrinccel akadtam össze a „belső körből”, aki azért nem tagadta meg a szóbaállást háborúelőtti jócimboráitól a szerelem piacán. Irigyen nyeltem szavait, úgy számolt be legutolsó olaszországi hosszú nyaralásáról, mintha azt kérdezte volna: „mért nem mégy te is?” Majd szellemes kedvében kópé kacsintással eldadogta a „jó hírt” (mert erősen dadogott) a Pártonkívüliek Sztálini Tömbjén belül a pártmaffia irodalmi szárnya előléptetett a Hasznos Megtűrtek élcsapatába… Gyanútlanul a részletek iránt érdeklődve, elmondott egy kötetlen beszélgetést, amelynek a Csillag szerkesztőségében a tanúja volt. Valaki „nyelvművésznek” nevezett, mert megakadt a szeme fordítmányomon; mire valaki közbevetette: íme az ideális módja, ahogy semlegesíthetjük ellenségeinket. Így kell elbánni vele: aknázzuk ki nyelvművészetét, hogy parádés fordításban tálalhassuk orosz és szovjet klasszikusainkat az olvasók elé; tömjük pénzzel, hogy jólétével is hozzánk tartozzon; árasszuk el fordítanivalóval, hogy a fióknak írni eredetit – se kedve ne legyen, se energiája, se ideje; és ha szépen paríroz, időnap múltával mutassuk fel, mint Kiváló Munkást a Pártonkívüliek Sztálini Tömbjéből… –
Belém fúródott a mérgezett hegyű dárda, és még elnéztem, ahogy rángatózik a nyele a szemem előtt. Beláttam és képtelen voltam visszahárítani a mondottak nagy igazságát. Nagyot nyeltem.
– Ki volt az?! – támadtam rá Lőrincre.
De akárhogy faggyúzta a memóriáját, torz mosollyal s mind erősebben dadogva, csak találgatott és nem emlékezett. Sorra vettük, ki lehetett. Lukács György, aki maga is megrovásban részesült a Marxiarcheion rosztrumáról, amiért az orosz klasszikusoknál jobban ismeri/gyakrabban emlegeti a múlt század német/francia klasszikusait…?! Aligha: Lukács György se nevemre, se fizimiskámra nem emlékezhet, se arra a szállóbeli audienciára, amelynek rám nézve oly baljós következménye volt. Horváth Márton? Hiszen azonkívül, hogy egy kéziratom margójára piros ceruzával rávéste, „nem a mi értelmiségijeink közül való”, nem találkozhatott a nevemmel s már akkor megfejthetetlen rejtélynek tartottam, mit keres nála és hogyan jut el a miniszterelnökség sajtóosztályán engedélyezésre benyújtott kézirat a Szabad Nép szerkesztőségében az ő asztalára…?!
Évekkel utána s már Nyugaton, egyszer faggatóra fogtam Méray Tibort, de vagy túlságosan apró epizód volt ahhoz, hogy e gunyoros beszélgetésre emlékezzék, vagy akkor történt, amikor nyári szabadságra ment és távollétében Király István túlkapásaival lejáratta a folyóiratot, Király Istvánt meg, ezer és egy okból, nem kérdezhettem meg… Vedd ehhez hozzá, hogy volt UNRRA-kollégáim dzsungeltávíróján s tán épp H-r Oszkáréktól, épp akkor kaptam a misszió volt vezetője – Leslie Sommer üzenetét. Sommer ekkor már a nagyra duzzadt trieszti UNRRA-kirendeltséget igazgatta, amely a város szabad területén már valóságos „állam volt az államban”. Ha az ország elhagyására gondolnék, hát sem az útlevél beszerzésében, sem a szökésben nem lehet segítségemre; de mihelyt trieszti irodájában rányitok – régi állásomat visszakaphatom.
KL Ha jól értem, ezek szerint ez az undok, vérig ingerlő pletyka a Csillag szerkesztőségéből – ahová a mondottakat ellenőrizni nyilván nem volt bejárásod és kétszer is meggondoltad volna, hogy kinek a kabáthajtókáját ragadd meg – és a jól időzített Sommer-féle üzenet, hogy mihelyt Nyugaton teremsz, lesz állásod: ez adta meg a lökést, hogy a tiltott határátlépés kísérlete mellett dönts?! S ha egyszer „Bokor” Zsuzsa lába, bokorugrás közben beleakadt a nevébe – te úgy képzelted, hogy a te szerencsésebb neved katapultja majd átdob a határon…?!
Bajban vagyok ezzel az én történetemmel, Lorcsikám. Le Corbusier írja, hogy a középkori városok alaprajzát az öszvér ösztöne határozta meg: a málhahordó öszvér térült-fordult a kaptatón, keresve, hogy merre könnyebb-kényelmesebb – az traszírozta a városok utcáit; mire a köréépített házak a talajjal összenőttek, a város térképén sokat változtatni már nem lehetett. Az én traszírozó öszvérem – az életút maga. Nem vonhatsz felelősségre megkomponálatlanságáért, nem ránthatsz vissza, hogy hé cimbora, itt tudnék egy sokkalta regényesebb fordulatot: nem gróf montechrisztózhatunk, nem vagyunk a Zendai Fogoly. Néha képzeletem csaponghatnékja erőt vesz rajtam s szeretnék elszakadni öszvér-traszírozta kaptatóimtól – de akkor hitelemet veszteném. Mi egyebet tehetek? Tekintsd padlásról lehurcolt, szétszáradt nagy háromosztású almáriumnak ezt a könyvet; s mint hogy oldalba veri-összeütingeti – mi egyebet tehet a szétesőfélben lévő szekrénnyel az asztalos, ha dületeg? S mármost, hogy ebben a szándékosan alád telepített alanyzavarban a „dületeg” kire/mire vonatkozik, az asztalosra avagy a szekrényre – annak eldöntését rád bízom.
*
Mi történt velem? Elpetyhüdtem? Belekényelmesedtem, beletompultam? Elgyávultam? Valaha ábrándos-fantaszta gyermetegségemben „fegyverrel a kézben” szálltam szembe a fasizmus szörnyetegségével – és most; amikor mindössze irhamentésről fegyvertelen megfutamodásról van szó, inamba szállt a bátorságom?
Ez a kérdés meredt a szemembe minden reggel, amikor a hitvány szovjet regénnyel a kezemben a soros gépírónőt vártam, hogy „levágjuk” a napi két-három nyomdai ívet; ez – ha csöngött a telefon és Illés Endre mézesmázos „magátólértetődőséggel” belehurkolta bokámat egy három évvel később esedékes szovjet „klasszikus” fordításának szerződésébe, kiemelt honoráriummal.
Ám akármilyen nonchalant derűvel közöltem disszidálási szándékomat a családommal és persze a titoktartás pecsétje alatt – nagy volt a konsternáció.
Egyfelől óvintézkedéseket kellett tennem arra az esetre, ha le találok bukni – hogy a lakás ne legyen az én nevemen, mert a bokorugrótól többnyire elkobozták a lakást –, kapós osztogatnivaló portéka volt a lakás az elftársak között, abban az éktelen lakásmizériában! – s akkor egyúttal kiszórnák szüleimet, feleségemet. Lakáscsere mellett döntöttem, de úgy, hogy az új lakás már Édesanyám nevén legyen. Másfelől óvatosan szondáznom kellett dörzsölt ismerőseimet, hogy tud-e valaki olyan sötétben bujkáló embercsempészről, aki jó pénzért átvinne a jugoszláv határon?
Hogy a francia forradalomban az Angliába szökni készülő arisztokraták hol-merre keresték a maguk Vörös Pimperneljét és hogyan láttak hozzá – nem tudom. S jóllehet veszedelmes játék volt, a tenyerek mögött sugdosódva, ezerszám, ezrével tudtak címeket: valakiét, aki a delikvenst kézről kézre adogatva, a testi valóságában valahol lappangó és stüszivadásznak álcázott embercsempészhez elvezeti. Szaglálódtam én mindenfele persze a távolsági kamionosok körül csakúgy, mint a dunai kikötőkben – bár aki a kazánház mögött, a gőzös szénterében Bécsbe szökött: Zimándy Zelmával nem akartam összeakadni s amúgy is, Trieszt Szabad Övezete volt a cél s így a Duna eleve rossz irány. Már sikerült Banda Ede gordonkaművésszel megállapodnom a cserében s míg ő házihangversennyel avatta műteremlakását, mi beköltöztünk Lenin körúti, jóval szerényebb kétszobás fészkébe a harmadik emeleten, amelynek ablakai Nagyatádi-Szabó (volt Kertész) utcára nyíltak. Ekkor kerültem horogra – ill. bukkantam rá a „vonalra”, amely a kellő embercsempészhez elvezetett, aki a jugoszláv határra szakosította magát.
Egy valaha-volt, okos, művelt, jókezű és így félig-meddig „kollégának” mondható barátomnak (aki váltig fájlalta, hogy csak ipariskolát végzett és csupán a pallérságig vitte – de eltűnt a Don-kanyarban), valahol a pesti házrengetegben ott élt-vagyogatott örökké feketébe öltözve fiatal özvegye, bizonyos M-ch Éva; és ildomosnak tartottam, hogy nagy időközönként „Staatsvisit” formájában leviziteljek nála és elesett barátom özvegyét megvigasztaljam. Éva nyelvtehetség volt és anglomán, angolórákat adott, de amilyen kapós volt, alig győzte. Formális, kávékavargatós látogatások voltak ezek a besötétített szalonban, nem mintha mesterkedett volna valamiben, de Éva kedvelte ezt a lánynézős világítást, ami gyászához jobban illett; arca beletorzult szinte, annyira megsínylette veszteségét, mert imádta férjét, de eltört mosollyal, keményen tartotta magát és beletemetkezett a robotba.
Édesapjával élt, elsővilágháborús őrnagy volt az öregúr, fényképein délceg katonatiszt és csupa kitüntetés, és a szertartás is az volt, hogy öt percig hármasban jártattuk a szájak udvarias darálómasináját, majd a papa diszkréten visszavonult s mi, arra a kurta órácskára magunkra maradtunk.
Évának tanítványai körében kiterjedt ismeretsége volt, s aki akkoriban nagy hirtelen „az ellenség nyelvét” akarta elsajátítani, az vagy disszidensgyanús volt, vagy arrafele tapogatózva-s-habozva bár, de Nyugat felé kacsingatott. Innen kezdve azzal a catveattal folytatom, s te is ebben a szellemben függeszd fel ítéletedet, Lorcsikám – hogy Éva dolgában máig sem tudtam dűlőre jutni, nem is fogok, és kénytelen vagyok halálig Pürrhon ephectikus álláspontjára helyezkedni. Hogy ítéletfelfüggesztés alatt áll – ez nem szennyezi emlékét, de nem távolítja el róla a gyanú makuláját. A Patyolat Vegytisztítójából ez a makula, kihófehérítve még nem jött vissza s az sem tisztázódott, hogy lebukásom után Éva miért tűnt el, mint lett incommunicad, vagyis érdeklődő szeretteimnek elérhetelen.
M-ch Éva tanítványai többnyire maguk is az után szaglásztak s ismerőseik láncán odáig adódva – akadt is egy, aki az Én Emberemmel összeismertetett. Textiltechnikusként mutatkozott be a kunkoponyájú, rokonszenves fiatalember, és nem kevesebbet ígért, mint hogy a jugó határon átemelve rögvest gépkocsiba szállok, átszáguldok Jugoszlávián és le sem teszem a lábam, amíg Trieszt Szabad Övezetébe nem érünk. A taksa: potom 22 ezer forint. Túl szép a menyasszony? Eszembe se jutott.
A terv az volt, hogy ha a vonal megbízhatónak bizonyul, Marikám a következő tanszporttal jön utánam. Nem mertem kockáztatni őt is. 1949 karácsonya után elbúcsúztam mindenkitől, akit hátrahagyok, úgy éreztem, rendbe tettem a szénám és jegyet vátottam Kiskunhalasra. A hotelban már várt az Én Emberem – meg egy idősebb, lompos kellemetlen nőszemély, aki a transzportba tartozott – és közölte, hogy hadgyakorlat van a határövezetben és a kedvező pillanatra néhány napig várni kell; a szálló, az étkezés el van intézve: lappangjunk, amíg az autó értünk jön és ne nagyon mutatkozzunk a városban. Idegesítő várakozás volt, idősivatag, amelyet nem enyhített az unatkozó, lompos vén banya locsogása, felajánlkozása, megkörnyékező fortélyai; január eleje lett, mire befutott az autó – ám az Én Emberem sehol.
Megmondhatnám a napját is, ha felütnéd az 1950-es naptárat; mert mint tudod, péntek 13-án születtem s egész életemben ez volt a szerencsenapom, ez az egy, ami szintén péntekre és 13-ára esett – ez volt a kivétel.
1950. január 13-án öreg este volt már – hogy kihasználjuk a sötétet – amikor a mogorva sofőr betessékelt az autóba; érdeklődésemre, hogy az Én Emberem hol marad és miért nem mutatkozik, csak érthetetlen morgicsálás volt a válasz. Így kell lenni – gondoltam –, ez a dolgok titokzatos rendje. Úgy képzeltük, éjfél is lesz, mire a határ túlfelén az ő társa is megjelenik, akivel mutyiban dolgoznak: a jugoszláv, aki majd áttessékel az ő kocsijába s aztán – meg sem állunk Triesztig, ahol a Szabad Övezetben leugrom és első utam az UNRRA-kirendeltséghez vezet.
– Can I talk to Mr. Sommer? Beszélhetek Sommer úrral? – jelentkezem majd a portán, porosan pihegve. A jelenetet ezerszer elképzeltem.
Éjféltájt a határ mentén, holdvilágnál, vagy negyedórát rostokolhattunk, amikor kutyaacsaholás verte fel a szomszéd kukoricást, ahonnan előrohantak – pillanatokon belül egy szakasz határvadász vette körül a kocsit, egyikük felrántotta az ajtaját és nekem támadt.
– Fegyver! Van-e magánál fegyver…?!
A sofőr sehol. Helyette már egy ávósegyenruha háta feszített a vezetőülésben, ávós-sapkás volt az új sofőr. A szegedi Ávón végigéltem az emberi méltóság lerombolását – a parancsszóra földre ejtett városi bundát, nadrágszíj, cipőfűző elszedését. Leltárba vették bőröndömet, táskámat; nagyot nyeltem arra a gondolatra, hogy mi lesz, ha poggyászomban megtalálják AZ ŐRZŐ KÖNYVE gépiratát – mivel kolosszális naivságomban akkor még hitten-hittem (s hány honfitársam hiszi még ma is!) – hogy a Nyugat számára „üzenetünk” van, sürgős és életbevágó; ha azt a könyvet lefordítják (mert majd úgy tépik ki a kezemből, egymással versengve, kiadók, hogy lefordíthassák), akkor az a könyv világveszedelmek elhárítója lesz; de legalábbis éles fényben rálátnak Moszkva májára-zúzájára…
Útitársnőm eltűnt mellőlem, soha többé nem láttam. Utóbb a nyomozó váltig afelől faggatott, szeretőm volt-e az idős hölgy és hol beszélt rá, hogy vele szökjek, még Pesten, vagy csak Halason fedte fel disszidáló szándékát? Ő fizetett-e értem is a csempésznek, mint kitartottjáért? Undorogva tiltakoztam. Csak jóval később értettem meg: jóindulatúan „enyhítő körülmény” után kutatott vagy olyan szerelmi/anyagi asszonykepce után, ami mint „behálózás” – annak számíthatott volna. A vizsgálat persze nem ezzel, hanem azzal kezdődött, hogy levágtak a pincébe, a sor kutyaól nagyságú zárkák valamelyikébe, ahol a vizsgálatosok félméteres fapriccsen, három négyzetméternyi magasan hunyorgó lámpavilágnál nem tudták számon tartani a nap és az éjszaka váltakozását. A kezelést már ismertem, a Horthy-rendszer Defenzívájának tudományához a Rákosi-rendszer verőemberei sem tudtak hozzá tenni. Hasra vágtak; rám ültek ketten-verték a felpolcolt talpamat; s amikor már nem tudtam ráállni, magas deszkalapra rákapcsolva, tönkreverték tenyeremet-ujjaimat, hogy kiesett kezemből a csajka. Utána lezavartak, lebüdösfasisztáztak, belódítottak a pincezárkába és utánam kiabálták:
– Nem vagyunk rá kíváncsiak! Majd mondanád még, de nem lesz kinek – – –
Nem lehetetlen, hogy a verőrészleg nem tudta, ki kicsoda s nem is érdekelte. Futószalagon ment az emberek „megszólaltatása” – aminek szerves része volt a lelkek fortélyos-ravasz „bedugaszolása”: hogy – a beismerő vallomásra, még ha üvöltözve kikívánkozik is a puhára vert emberből, akkor se vagyunk rá kíváncsi…
– A szisszenések, a pisszegések, a jajgatás megújulása-elcsendesedése, a sietős léptek közeledése-távolodása, a zárkaajtók bedörrenése, a dróthálós körte fénykörei a vasgerendák közti poroszsüvegmennyezeten; párnának a fejem alatt a cipőm és a falon az árnyékom, a fejem árnyéka hogy kócos-e – mindez egy hét múlva már rutinná evesedett. A kilátástalanság rondabugyrában s annak is az alján, még így is ágaskodott bennem valami jószág-reménység. Vers gondolódott bennem, memorizáltam s utóbb Vas Istvánnak ajánlottam – ő tudja, miért; a címe: CSAPDAVEREM –
(HAJSZÁLHÍD, 483. o.) |
Jósvillám volt a vers, én csak a mennydörgés rövidrezárója voltam s csak ma értem, hogy a becsapódás éve tavaly volt, az Annus Mirabilis, amikor a Kádár-arcú kommunizmus kárpitja talpig hasadt; s ez volt az én igazi feltámadásom.
Máskülönben úgy volt, ahogy írtam: rengeteget álmodtam s ezek a megváltó álmok voltak az átsegítőim az Ávó-pince majd hónapos poklán; de nem mindig volt belőlük békés a felébredés. Egy ízben, hajnali félálomban mintha rohangáló szegesbakancs csürüszkölést hallottam volna, ordibálást és fémlemez-buffogást, ahogy a vasajtókat puskatussal verik:
– Mék horkol? Mék az a disznó, aki énnékem horkolni mer?! Deakutyabüdöskurvaistenhétszentségétakurvafasisztaidesanyjának, a disznaja! Mék az, amék horkol?
Kulcscsörrenés, ajtók egymásutánja ki-be, nyavvogás, üvöltőkoncert, dörrenések. A lárma közelebb jön – én erőszakkal ólmos alvásba temetkezem s álmodom. A betonpadlón ébredek a fal tövében, ahová a priccsről alágurultam – arra, hogy fogom a bal fülemet meg a fejemet olyantájt, ahol az ütés ért, babra ujjal (mert szétverve az is fáj), tapogatom, ahol sajog. Nézegetem a csupa vér tenyeremet; egyvér a halántékom és kegyetlenül fáj. Laposan a puskatussal, ahogy oldaltfordultomban ért és az őr végigvág rajtam – álmomból úgy ébredtem, hogy az ávós már sehol: az enyémig végigment a soron és a horkolás mégsem szűnt: más zárkában lappang a bűnös, aki tiszteletlen horkolásával megtöri a csendet – logikus, hogy nem én voltam. Megigazította a fülemet s még örülnöm kellett, hogy nem nyit újra rám – csakhogy visszaigazítsa. Azóta vizsgálták a kórházakban nem egyszer, de kockázatos és bizonytalan esélyű műtét volna: már belenyugodtam. Szeged óta van hogy a bal fülemre nem hallok.
KL És mi lett a textiltechnikussal, azzal a rokonszenves fiatalemberrel, aki átcsempészésedre vállalkozott? És mi lett a pénzzel, amit lefizettél?
„Textiltechnikus?” Sose volt. Hamis néven mutatkozott be; s ugyan ki merne pénzt visszakérni a lebuktatótól?! Jó esztendeje ültem már, amikor a Gyűjtőfogház titkos mérnöki irodájában erődítéseket terveztem a jugo határra – ott történt. A gombüzemből üzente, hogy nagyon kéri „a mérnök urat, ne haragudjék rá: már szánja-bánja, amit véle tett”. Kucsera Mihálynak hívták, a szegedi Ávó lebuktatója volt főhadnagyi rangban. Ha a gombüzemből a Kisfogházba (az ún. „halálos házba”) üzenni tudott, akkor maga is folyosószolgálatos lehetett, vagyis stiprinc s azt is csak ávós főhadnagyi rangjának köszönhette. Kifejezéstelen arccal hallgattam érdektelen történetét a házimunkástól, akinek mintha az engesztelés is feladata lett volna: negyedévvel az én lefogatásom után a főhadnagy elvtárs is lebukott; kétkulacsos kémkedésért és Titóval, a Láncos Kutyával való trafikálásaiért úgy kijárt neki a halálos ítélet, mint a sitty; de átváltoztatták és most a gombüzemben életfogytos: becsületes jó magyar ember és amit egy házimunkás megtehet – mindenkin segít.
KL Feleséged, szüleid tudták, hogy nem sikerült? Ügyvéded volt? Mikor tudták meg, hogy lekapcsoltak?
Ügyvéd? A hivatalból kirendelt ügyvédet az ítélethirdetés után láttam először. A családom nyilván rosszat sejtett, amikor a megbeszélt visszajelzés Triesztből nem futott be. A perem elhúzódott, mert amitől rettegtem, bekövetkezett: bőröndömet kihányták, meglelték AZ ŐRZŐ KÖNYVE gépiratát és felküldték a fővárosba, az Ávó Intellektuális Osztályára, „kiértékelés” végett. Csak én tudtam, mi van abban a könyvben – hogy kis jóakarattal a Rákosi-rendszer micsoda fekete képét lehet kiolvasni s valóságos „vádiratnak” is beállítható. A könyv nem is tévesztette el rájuk a hatását, akárki volt az olvasója; mert másfél évi börtönre értékelte. Így esett, hogy a szegedi bíróság tiltott határátlépés kísérlete címén egy évre ítélt, de súlyosbító körülménynek tudta be a nálam talált „szovjetellenes, rágalmazó irodalmi dugárut” s ezzel felkerekítette összbüntetésem két és fél évre. Magam is csudélkoztam, micsoda sötét gazember vagyok a főügyész leírása alapján: már 1945-ben az Egyetemi Könykereskedésben megrendeltem Bertrand Russel burzsoá szellemű, uszító szennyiratát, a Nyugati Filozófia Történetét, amely az ellenség nyelvén íródott; tudni vélte, hogy mint az UNRRA tisztviselője, jelentéseket tettem a szervezet kötelékében dolgozó szovjet elvtársakról az imperialistáknak stb. stb. Ítélethirdetés után a rabomobilból, amelyen átvittek a Csillagba, semmit sem láthattam Szeged városából. S mialatt valahol Trieszt Szabad Övezetében az UNRRA-misszió amerikai vezetője, harmadikgenerációs magyar, bizonyos Mr. L. Sommer a terebélyes íróasztal mögött, a várakozó Titkárnők Gyöngyének fel-felnyújtogatva, egymásután vette ki a tálcából és írta alá a memorandumokat – én a szegedi Csillag második emeletén, negyven közbűntényessel, zsivánnyal-cigánnyal összezárva, délután már annak az épületes látványnak lehettem tanúja, hogy fél komisz kenyérért, a középen, hogyan szopja ki az egyik gádzsó a másiknak a péniszét, majd parázs cigányháború kerekedik abból, hogy mint szólt az alku: elélvezés előttig, elélvezésig avagy egy perccel tovább…
KL Így hát alaposan ráfizettél a név-mágiára. „Bokor” Zsuzsa bokorugrása nem a neve miatt nem sikerült s neked meg nem segített az átlépésben, hogy úgy hívnak, ahogy hívnak –
Hát nem, a név-mágia nem vált be; annál sem, akinek a nevével nincs mit mágiázni. Mert akiről azt hittem, Nyugaton magánuszodás villájában mindig nyaral és sofőr viszi luxuskocsiján az észak-olasz tavakhoz, ahol alkalmatos pied à terre több is várja: Zimándy Zelma majdhogynem cselédsorban küszködött. Hanem amire valóban alaposan ráfizettem – az a késlekedés volt. Előbb kellett volna… Sokat bánkódtam tétovázásomon; s ebből ugrott elő ennek a kis epigrammának is ez a kancsal szójátéka, amely még az első időben, már a Csillagban született, a címe: MERT
|
(17) Embersorsok-embersorok kavargása a Börtönköztársaság sorban álló világán. Zsiványország értékrendje. Gádzsók, lókötők, romák-és rimapecérek; kulákok, feketevágók, áruhalmozók és egyéb népellenségek. Seftelők, sitiprincek, karakterfigurák. A Rákosi-zárka kegyhelye; zarándok látogatói; a takarítás mint kitüntetés. G. Tibor és az óraszanatórium. F. Géza bácsi, a mackódöntő szakma királya. Mint találják meg az erotikus kártyák az őrmesteri szívhez az aranyhídat – avagy a Szabályzatot is ki lehet játszani, ha a sitiprinc akarja. Géza bácsi pártfogoltja a nyomdavezető őrmester hatalmában-és kegyeiben. Nyomda – nyomdagép nélkül; élet a nyomdán. A szeánsz. „Francia zóna leszünk.” Versek születése, kicsempészése beszélőn. A beszélő boldogsága – a viszontlátás.
| csillagaim gyémántolva vezérlőn |
| visszaragyogtok |
| feketén-sunyi Algonlnál feketébben |
| csak te borulsz rám |
| szegedi Csillag |
(1950)
KL Milyen érzés volt másodszor is börtönbe kerülni – beöltözni csíkosba? Amikor leamputálják rólad a könyveket, a zenét, a polgári élet kényelmét?
Egyszuszra nagyon nagyot kérdezel. Nos, egyrészt tökéletesen kigyógyultam első börtönömből és a megnyomorodás-megaláztatás minden nyoma kikopott belőlem; másrészt amikor újra „besétáltam” és levetkőztették emberi méltóságomat, újra belém zuhant és elékelődött bennem ennek tudata-kolonca – hogy itt vagyok és megint senki-semmi ember vagyok.
Te azt mondtad s tán nem is sejted, milyen szerfölött szerencsés szóval fogalmazol – hogy „leamputálták” rólam a polgári életkörülmények beneficiumait, az irodalmat, a zenét; kérdezhetted volna úgy is, milyen érzés volt, amikor leamputálták a fejemet. Tudod, a 18. században élt egy szellemességéről híres arisztokrata dáma, Madame du Deffand, akinek bourgogne-i kastélyába, Chamrondba seregestül érkeztek lovon-hintókon arisztokraták, írók-filozófusok, s az ő szalonjában igen későn koppantották el a gyertyákat. Egy ilyen éjszakába nyúló társalkodás közben fölmerült Párizsi Szent Dénes csodája (akit Te és a franciák szeretnének azonosítani Dionüsziosz Areiopagitésszel, de ez a jámborság megtévedése); az a szent hitünket hirdető hitvalló vértanúhalált halt, de lefejezésekor iszonytató csoda történt: mindenek láthatták, hogy alig hersent le fejével a hóhér kardja, a szent a fejet felkapta, hóna alá vette – és így masírozott vele kerek két mérföldet, amíg angyalok várása, angyali kórus lehatolása mennyekből és más jelek ott, ahol elhantoltatnia rendeltetett, megtorpanásra nem késztették, mikor is a megásott sírgödörbe fejét begurítva, ő maga is belébukfencezett. A teremben lévő filózofusok közül egyesek kukacoskodni kezdtek, firtatva a „két mérföld” értelmét, amennyit nyaka-csonkjával azon véresen és előrefordított, tágra nyílt szemű fejével – hogy lássa, merre megy – a feje híja szent menetelhetett; mert a latinban milia passuum áll, ami kétszer ezer lépés, ám a francia lieue, a mérföld háromannyi, ha nem több; nem is beszélve az angol league-ről, ami három francia mérföld, márpedig Alban Butler Szentek Élete angol változatában ez áll, s így meglehet, hogy Szent Dénes hat mérföldet is megtett fejével a kezében s az legalább 15000 lépés… A vitát hajnaltájt, odafordulva vendégeihez, maga du Deffand marquise vágta el: uraim, a távolság nem számít – az első lépés a nehéz: la distance n’y fait rien; il n’y a que le premier pas qui coûte… A beléugráskor a börtönvilág emberledobóján – a fejeddel együtt az emberi méltoságodat is leamputálják s ha már, mint senki-semmi ember, a börtönköztársaságok kazamatabirodalmának padlóján földet érsz és a leamputált fejedet a hónod alatt találod – hát öreg mindegy, hogy két, három, öt vagy tizenöt évre ítéltek: az első lépés a nehéz.
KL Hát igazán olyan senki-semmi ember a letartóztatott? Hiszen a börtönlakónak is vannak jogai: azért van a Szabályzat –
Lorcsikám, a Szabályzat azért van, hogy egyik végén leszarják, a másik végén kitörüljék vele a feneküket. A börtönlakó az országos börtön boltozatai fölött szaladgáló igazi világ egész embereihez képest: a béka, akinek a belét kitiporták, de a sarkukat nem veszik le róla. A lágernaplók, a börtönemlékezések mai áradatában alig merem rákeríteni a szót: mások már ezerszám elírták előlem; de hadd próbálom meg a magam apróbetűs módján, ahogy én láttam, a magam börtöneit.
Hadd helyesbítselek: nem csíkosba öltöztünk, hanem téli szumákba, ami szúrós szálú, goromba posztó, és azért is órahosszat álltunk sorba, vacogó hidegben a csillag-alaprajzú börtön középkupolája alatt. Dögszürke, vastagra vert és nehezen szabható posztó a szumák, és tán fenn a zárkán csereberélhetsz, vételezésnél nemigen válogathatsz: egyforma viseltes, agyonmosott-büdös, agyonfoltozott és dögszürke posztósivatag… Igaz, az „írnok” (maga is sittes, de már azzá küzdötte fel magát) és más, hozzá sitiprinc, az válogathat; s így aztán azé, aki osztogatja, mindjárt „sikkesebb”; mert jóllehet dögszürke mind, de akad, amelynek okkeres árnyalása van és simábbra verve, nem olyan szálas, goromba daróc; és mert előfordul, hogy az igazi, a nagyhatalmú sitiprinc, a borbély vagy a sokmázsás „srenkes” (páncélszekrényszakértő) kialkudott hat cigiért mérték után szabat magának egy rend szumákot a szabókkal (maguk is sittesek) s akkor az „olyan is”; tán megakad rajta az intézkedő szeme – de nyomban átsiklik fölötte: ismeri és maga is tiszteletben tartja a börtönköztársaság másmilyen értékrendjét.
Míg az Ávóról áthozott civil gúnyát a raktárosok leltárba veszik és zsákba gyűrve hátraviszik, az öreg sittesek tudni vélik és már mesélik is. Alig három-négy éve – milyen más világ járta itt, amikor még a szociáldemokrata Riesz István volt az igazságügyminiszter, a börtönügy vajszívű reformátora… Hangszerhez konyító emberekből Riesz alatt zenekart verbuváltak a sitten, a zenészek középre ültek, a Csillag üvegkupolája alá és minden áldott nap, fél hatkor zenés ébresztő volt, vidáman ébredtünk síppal-dobbal-nádi hegedűvel – más volt az élet, pajtikám!… Mert szerette a sitteseket, azért kellett meghalnia Riesznek: valahol a pincében, itt verték agyon, eltétették láb alól a kumonesták…
A rendszer egyik zseniális-gonosz fortélya persze az, hogy a politikai „bűnöző” még a közbűntényes zsiványnál is alábbvaló: legyen tehát még nála is kisemmizettebb. Rágódjék tehát a gaztetten, amit a Kommunizmus építése ellen elkövetett – a magánzárkán; s ha beeresztik is a tömegzárkára, a politikaiak közül senkit „munkára” vinni nem lehet. Márpedig minden sittesnek ez az álma: az ilyen-olyan „üzem”, ahol monoton kétkezi munkával agyonütheti az időt: maga alá pedálozza; elfeledkezik múlásáról. Gyorsabban telik. Mert Riesz alatt még körülvitték a tróglit tele könyvvel, volt kölcsönkönyvtár; de ma már, pajtás: se ceruza, se papír. A könyvtárról le nem vették a lakatot, a két könytárost felcsapták zsiványzárkára…
De aki a leütött fejével a hóna alatt elindul és az első, legnehezebb lépés után a mérföldes esztendőnek nekivág – az csakhamar feltalálja magát a börtönköztársaság kazamatáiban, és megtanulja a zsiványvilág másmilyen értékrendjét. Egyben-másban még az én ízlésemmel is találkozott a zsiványok doxológiája (jóllehet magam hivatásos zsivány nem lévén, nézetazonosságról nem beszélhetünk, csak átfedésekről) – hogy mit tartanak helyesnek-jónak-dicséretesnek, és mit megvetésre méltónak: Becsülik a keménységet, állhatatosságot, a maga-feltaláló lélekjelenlétet, a hozzáértést, a „csináló embert”, aki nemcsak a szájával mondja, hanem a nyelénél fogja meg és rögtönöz/javít, barkácsol/igazít; a ravaszdi humort, amely a nehéz helyzetekből kivágja magát. Megvetik a beszari frátert; a besúgót (vamzert); a behízelgő gazsulálót, a „kiegészítő” embert, aki csak akkor érzi jól magát, ha valaki segge vége… Szeretik az egyenletes kedélyt, amilyen az enyém is, akit mindenféle piszlicsáré kekec nem hoz ki a sodrából; és szeretik a természetes/ösztönös segítőkészséget, amilyen az enyém – és már sejtheted is, mire akarok kilyukadni. Hamar megleltem a helyem a börtönvilág zsiványtársadalmában; mert itt is, mindjárt, magától ki bácsizott, ki nagyapózott – tán kajsza bajszomért – és szerették az odafigyelő, rájuk szegezett szememet, osztatlan figyelmemet, készséges odahallgatásomat. Ha a börtönkupolák fölötti igazi világban eszerint éltem, a zsiványkazamatákban még kevésbé esett nehezemre, hogy megfogadjam Chesterfield tanácsát – hogy a tudását az ember soha ne fitogtassa, hanem akár az óráját, viselje mellénye titkos zsebében; eszébe ne jusson minduntalan előhúzni láncán és felkattantani, csak hogy mutassa, neki olyanja is van… (persze a derék earl mindezt még a 18. század nyelvén mondja, amikor tojásforma zsebórája is jószerével csak gazdagnak/arisztokratának volt). Így azután alig telt bele két-három hét, már a zsiványok testi-lelki tanácsadójának tudhattam magam, s ugyanolyan határozottan zavarhattam orvosi rendelőbe a cigányfiút sánkér-ügyben, mint ahogy lelki komfortációval szolgáltam az öreg apagyilkosnak, akinek álmában a meggyilkolt tovább fenyegetőzött: nemcsak arról az egyről – más birkalopásokról is tud. A kajafelvételnél előreengedtek; s megesett, hogy a felsihtolt szalmazsákok tetején, odainvitálva – átengedték az ablak felét: oly előjog, ami esetleg tán sitiprinc-jelölteknek kijár.
S hogy zendülésszítás, szervezkedés ne legyen és az izgágákat elszigeteljék a békés emberbaromtól, börtöngyakorlat volt, hogy a sitteseket szakadatlanul kavarták-zavarták zárkáról zárkára; alighogy emitt megmelegedett, jó szalmazsákra, barátokra tett szert, máris beüvöltött érte a kulcsos: minden cuccával, azonnalra… már vitték is, amoda. Hogy senki se tudja, ki hol van; de mirevalók a házimunkások. Hozták-vitték a drótot. Mindig mindenki tudta, ki hol van. Százával ismertem meg a sittesek emberkavargásán kazamataország lakosságát; azokat, akik ösztöneikkel vagy hagyományaikkal, családilag beleszülettek a zsiványmesterségbe, csirkelopásba-marhaelhajtásba, piaci kilózásba, szélhámba; és azokat is, akik akár mint háborús bűnösök, akár mint osztályellenségek, az ideológia deklasszáltjai voltak. Végighallgattam a siheder cigányt, akin pederaszta társai az éjszaka vaksötétjén összevesztek és leverték a derekát; és nekem kellett döntenem, hogy a szökési kísérlet melyik változatával próbálkozzanak jövet vagy menet, amikor az életfogytosoknak „felplankolták” valami újabb „régi” disznóságát és az átkísérés a törvényszéki tágyalásra olajralépéssel kecsegtetett, ha „hazavágják” az őrt.
Lassan belefásultam, hogy a hisztérikusan „unatkozó” s örökké a péniszével játszó fiatal kormosképű estetájt, vacsoraosztás előtt, nyilvánosan „magához nyúl” és a körben álló kórus éljenezve, rivallva üdvözli magas sugárban középre lövellő ondóját; és felmérhettem a betegre-vágyott szabadság gyógyíthatatlanságát, ha naphosszat ott találtam a fiatal pásztort az ablak kakasülőjén, ahonnan szűnös-szünhetetlen már nem is a szemhatárt, hanem azon túlnan, a Föld gömbörületét figyelte. A 8-10-12 évre ítélt hentesek, feketevágók, feketézők, tiltott seftelők és áruhalmozók emlékeimben összemosódnak a 6-12 hónapra internált kulákokkal, akik csak hetekre voltak itt, míg a barakktábor odáig bővül, hogy befogadja; s a séta rendetlen kavargásában akadtak olyan mellémvágódók, akiknek a mesélőkéjét sokért nem adnám, ha akkor rögzíthettem volna – de se papír, se ceruza, a diktafon akkor még a jövő zenéje volt. Egy „kulák” bácsika kifogyhatatlan volt az ízes kiszólásokkal fűszerezett népi anekdotákból, hímes mesketékből: valósággal az irodalmi folklór két lábon járó kornukópiája volt. Ugyanezt lehetett elmondani egy jóarcú, rokonszenves cigánylegénykéről, aki papi személynek nézett s váltig azt hitte – azokhoz tartozom, ahol a szomszéd kisudvarban, Ordas Lajos püspökkel, a lefogott evangélikus/református papokat sétáltatták. Bizonyára nem először mondta s szinte irigyeltem, hogy tudja, mint a vízfolyás: Móricz Zsigmond-i tömöttségű, sűrűre szövött nyelven, s leteszem neked a nagy esküt, hogy nyomdakészen – úgy jöttek ki, egy-kolbászban szájából a szebbnél szebb cigány mesék, kópéságok, novellák; sokíves elbeszéléskötet kitellett volna belőle, s hiszen ha lett volna bartóki fonográfom, hogy hengerre vegyem! S nemcsak nyelvi találatait volna lehetetlen reprodukálni, de a történetek sajátos gorombaságát, pornó csattanóit, „erkölcstelen” morálját, vagy egyenesen undorító tematikáját, mint annak a cigánynovellának is, amelynek szemfüles főhőse pikareszk módon túljár a magyar gazda eszén, és rálelvén az elásott döglött malacra, nyársat is, tüzelőt is, tele rocska bort is lop a malacpecsenyéhez, amin aztán degeszre eszi magát ő is, a romája is, egy hétig nem kell bugyelni, három napig lehet szovelni…
KL Bugyelni? Szovelni?… Mi az, hogy „sitiprinc”?
Dolgozni, aludni. A sitiprinc („börtönherceg”) százados intézmény. Legalul, a házimunkásokon kezdődik, a raktárosokon, szakácsokon, szabókon megy egyre feljebb, és a főrangúakon tetőz: írnok, borbély, helyettes nyomdavezető. A külső munkán furikoló nagybüntetésű vagy életfogytos parasztocskákat most nem említem, mert levelet-hírt nem hoznak-visznek, üzenetet nem közvetítenek, holtfáradtan esnek a szalmazsákra és alszanak. Csikket tőlük ne remélj. A „házi” vagy „folyosós” még nem sitiprinc; csak lehetőségei vannak és mindig gyanús, hogy mire használja: vamzergyanús, csempészgyanús, nyerészkedő, smasszer-segge-vége – pojácája, paprikajancsija. De ha komisz természetével kiharcolja, hogy a többieken basáskodik és e főnökösködését a smasszerbanda kényelemszeretetből elismeri-és-jóváhagyja: a „főházi” – az már valami. Az ilyen főházinak jár az a megtisztelő feladat, hogy a Rákosi kegyhelyet takarítsa. A Rákosi-zárka a Marxiarcheion hitbuzgalmi fejeseinek a kegyhelye, a zarándoklat úticélja; ha kiszállnak, sorra vesznek vaságyat/asztalt/széket és mindegyik előtt megilletődnek. Laboratóriumi tisztaságú, lúgszagú, agyonmosott: spártai látvány. Persze akkor, amikor Rákosi pajtás a lakója volt, nem így festett; zsúfoltas volt és rendetlen, 800-1000 könyve volt, mappája-itatósa, tolla-tintája, hetente látogatót fogadhatott: ügyvédjét vagy aki annak adta ki magát; vagy külön főztek neki, vagy vendéglőből hozatták. A helyes szóhasználat szerint nem is börtönben töltögette hosszú büntetését, hanem: államfogházban. Igaz, a saját rendszerében ez az intézmény már jóformán ismeretlen volt; bár meg kell hagyni – hacsak államérdekből nem kellett soraiból bűnbakot rekrutálni, hogy felmagasztalásával a pártmitológia megújhodását szolgálja a kirakatperek dicsőségében – a Marxiarcheion a maga megtévedőivel „eretnekeivel” mindig gyöngédebben bánt, ezért volt Déry Tibornak földszinti, kertes „zárkája”, kilépéssel a kertre, könyvtárocskája, írógépe – neki kijárt az államfogház, ahol még regényt is kopogtathatott; s mi jó is volna tudni, az ő zárkája hogy – 1960 után, amikor az amnesztia kegyelmi napja rásugárzott – meddig tartotta meg kegyhelyjellegét, mint a szegedi Csillagban a Rákosi-szentély. Magam házimunkás sohasem voltam, mégis megleltem a módját, hogy a cirklin át besandítsak; de szégyenszemre semmi megrendülést nem éreztem.
KL S lett-e sitiprinc belőled?
Hogy az ördögbe lett volna: egy „politikaiból”? Elsősorban a zsiványság konfraternitásának van beleszólása abba, hogy kiből lehet s kiből nem, a smasszerbanda unottan jóváhagyja, elnéz fölötte – vagy lefölözi. Apró ajándékok, ünneplőöltöny kiszabása-varrása – amilyen a királynak sincs; cipőfestés; órajavítás. A sitiprinc megismerszik arról is, hogy megválogatja barátait – testőr, csicskás, jogszakértő, lelki vezető; ez utóbbi minőségben magam is számbajöhettem s élveztem is a két fő-fő sitiprinc pártfogását. Ördögi szerencsémre G. Tibor háborús bűnös, F. Géza bácsi páncélszekrény-nyitogató lévén, nem rivalizáltak és sohasem bánták meg, hogy tolják a szekeremet. Tibor zárkatársam volt, Géza bácsinak csak legendáin és a személyét övező betyártiszteleten mérhettem le sitiprinc-nagyságát.
*
G. Tibor kivételes karakterfigura volt a háborús bűnösök között, sohasem felejtem el.
Oldalazva mozgott, mint a keszegjáró rák, és mégis előre: kissé betartott rüszttel, alamuszi csosszantással közlekedett s hol néma ajakmozgással, magában mondta, hol előtálalta örök-egy történetét. Nem kellett ajakleolvasónak lenni, mert sem a zárkán, sem „óraszanatóriumában” nem kérette magát, hiszen akár a baktérium a tenyésztő húslevesben – ő a tulajdon svádája levében élt: amilyen mondva-élte életét, olyan életesen mondta-mondta. Mert minden a szemszögön múlik, kéremszeretettel, a nézőponton – hogy melyik rendszer szemszögéből, milyen idelológia nézőpontjából vesszük szemügyre, s hogy krumpicsillagot tűznek a melledre érte vagy rád verik azt a tizenkét mázsát, amennyi az övé volt, hogy mire harmaddal szabadul a Szűzanya különös kegyelméből, hát az a vizeslepedő is kiszárad, amit ráhúztak, könyörgömszeretettel.
Tibor nem volt vérbeli vagány, csak a sitten lett tiszteletbeli; káposztapille-lélek és kispolgár. Édes cukrom-felesége (aki ráhalt) és egy-merő-bűbáj kisleánya (csak el ne romoljon) mindene volt a bolt fölötti ékszerdoboz-lakásban, Döbrögböhöttyén, ahol óráskodott, és mint áldott lelkű órásmestert és jó szomszédot ismerte mindenki. Igaz, a háború utolsó évében kisegítő katonai szolgálatra behívták és noha más fasza gyerekek is voltak a stábnál, rábízták a zsidószázad keretlegénységének a parancsnokságát. Imádták is a galiciánerek, a tűzbe mentek volna érte, és „ne féljetek amíg engem láttok”, elmondta nekik napjában százszor, és ők százszor-ezerszer – egyet se féltek s a félelemre nem is lett volna okuk. Hanem a vége felé, amikor szorult a kapca és erőltett menetben pucolni kellett, ő bizony maga köré gyűjtötte azt a rühes-rihonya kib.szott pajeszes bandát, egyenként megölelte őket, azzal hátraarcot vezényelt és kiadta a parancsot, fussatok ki merre lát. Mert én már se parancsnokotok, se gondviselő szájbab.szott jó édesapátok nem vagyok. Télah, egy kettő! Csakhogy mentse őket. Hogy bújjanak egymás valagába vagy a kurva jó büdös rüfke idesanyjuk segglyukába, csak az én nyakamról menjetek le, mert apjuk helyett apjuk voltam, de most magam is elhánytam a komiszt: hazamentem, beöltöztem órásnak, kezitcsókolom. Gazdát se cseréltünk, be is vonultak rendben, be is választottak a tanácsba izének, miafenének, minden utcasarkon ruszkival paroláztam. Az órás?! Az istenük! Nagyon kelendő voltam, kellettem nekik. De be is zártam előlük az én tündérkémet, elsőfüves zsenge báránykámat, a padláson tartottam, míg tovább nem ette őket az avas: megőriztem valaki arra méltónak, szűzen. Éltünk, mint Marci Böhöttyén, Hevestől egy p.csányira. Ez is megvolt, minden. Jó volt. Akkor egyszer jönnek hozzám, órás úr, órás úr, G. elvtárs. Hogy Döbrögböhöttye határában puporodik a föld. Emelkedik. Már itt is, ott is, buckákat találnak és ha a buckákat elhányják felőlük, hát ott vannak. Már valaki nagyokos azt is bedobta, hogy megismeri, az enyéim voltak. A jópálfenéje tudja: egy kilenc hónapos halotton, felismerni, hogy ki zsidaja lehetett, az enyém vagy a herkópáteré – volt ott zászlóalj kéremszeretettel, vagy hat! Hogy az én keretszázadom kaparta el, ki tudja azt rám bizonyítani. De amilyen a fajtája, az a rohadék, a dögledék, a tárgyaláson rám vallott, és ha nincs közöttük az a derék izraelita, az SS fogdmegek elől magam mentettem meg, a mentőtanúm; hát fellógatnak. Oszt’ így lett belőle tizenkettő, másodfokon…
Voltak Tibornak más történetei is: legénybúcsúról, szerény tivornyákról, megözvegyülése vigasztalhatatlanságáról, amikor az ő Szépségese odahalt, és az órásbolt vaskályhája mellett a Csöppséget üvegből szoptatta-s így nevelte fel; de ez apró anekdoták mint kísérőbolygók keringtek a legépfegyverzett munkaszázad hamis vádjának égitestkolonca körül, ez apró szálak mindje arról foszlott-koszlott-lógadozott: a főcselekmény végéremehetetlen gombolyagjáról. Úgy kell elképzelned, hogy a Börtönköztársaság vakondok-folyosói, ürge-üregei és patkány-járatai az egész országot behálózták a talaj alatt, s mi, senki-semmi emberkék, teremtményi méltóságunkból kiebrudalva és lecsapott fejünkkel a hónunk alatt, nem voltunk nagyobbak ürgénél-patkánynál-vakondoknál; de ugyanakkor az összbüntetésre, mint váratlan prémiumot, megkaptuk a lakatot, amit többé a szájunkra nem tehetnek: a szabad szólás, szabad rühellés- és szabad káromkodás jogát, ami a Börtönköztársaság minden lesajnáltjának elidegeníthetetlen szent joga.
A fasiszta többé nem rejtette véka alá fasisztaságát, a kommunistaellenes azontúl nyugodtan lepostarablózhatta Sztálint (feltéve hogyha vamzergyanús nem volt jelen), és ezért van az, hogy G. Tiborhoz, az óráshoz ez az önfeledt szabadszájúság hozzátartozott s megtapadt rajta, mint lelkének alsóneműje. De hogy törpe nyomorultra redukált bennünket a Sitt – vagy ha még emlékszel ahogy a Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA második kötetében olvashattad: a SHI-TI, az Esztendők Sápadt Folyója –, arról csak akkor alkothatnál fogalmat, ha láttad volna Tibor órás-kuckóját, ahol megtűrtségét kiharcolta s mint órás-sitiprinc ahová beköltözött. Mint szabad ember, kétszer is meggondolnám hogy ilyen szegletzugolyban a szükségem elvégezzem: a katonaládám nem tartanám benne: de Tibornak paradicsom volt. Az „óraszanatórium”. Idejártak hozzá a „Felügyellő Urak”, igazítás/tisztítás/javítás/álomóra-csináltatás ügyében, s itt székelt G. Tibor, az órás, a pincelépcső lépcsőindulása alatti zugban, melynek elüvegezett fülkéje oly parányi volt, hogy háromlábú vargazsámolyán legunnyadva ő maga is alig fért bele: vele már tele volt, és ő mégis – erényét dicsérte annak, hogy minden félkézkinyújtásnyira ott lóg a szegen, mellette vagy az orra előtt. A kitüntetésben, hogy az óraszanatóriumot meglátogathassam, csak jóval később részesültem, elsőbbet Tibor a zárkán, fejünket összedugva, apróra leírta paradicsomát, az órásszerszámok, finom műszerek/fogók/satuk/ráspolyok és szemcsippentős nagyítók beszerzésének kalandos történetét, majd hunyori szemmel arra is tett szivetdobogtató célzást, hogy F. Géza bácsival huncutságban törik a fejüket és ha a Helyettes Nyomdavezető Sitiprincnek sikerül rávenni az Őnmester Urat, hogy hunyjon szemet a Szabályzat Elmellőzése, ill. Célirányos Értelmezése fölött, akkor csendes-alattomba engem, a politikai elítéltet is sikerül majd lehozni zárkáról, létszámfölöttinek a nyomdára…
E kilátások elkápráztattak. Nemcsak az, hogy nem kérnek semmit érte (se hozzátartozótól stexet, se idebent vágott dohányt), hanem hogy magamért szeretnek és értem még kockáztatnak is. Géza bácsi a szegedi Csillag koronázatlan Erzherzog-Sitiprince volt, már csak ezért is látatlanba tiszteltem fejedelmi személyét, hogy az ő révén, ha minden klappol, nyomdára kerülök – hát még amikor megtudtam, mi egyébben sántikál: hogy Tibor is, én is átevezzünk hozzá, Személye Körüli zárkatársnak.
Ki hitte volna, hogy ilyen pofonegyszerű a fortélya egy őrmesteri szív megkörnyékezésének?! Oláh őrmesterben szabvány smasszerszív dobogott: imádta a kártyát és szoknyabolond volt. Nyodásznak nem lehetett a mesterség eleje, mert akkor nem süllyedt volna idáig, hogy a törvényszéki nyomda börtön-lemurjainak az ördögkapitánya legyen (akárcsak Miltonnál a Sátán: inkább uralkodik Poklokon, mintsem hogy szolgáljon a Mennyben – Better to reign in hell, then serve in heav’n), s amikor Géza bácsi oly meggyőző-hipnotikusan a fülébe suttogta, hogy van itt a zárkán egy „művész”, aki szíves-örömest rajzolna-festene egy pakli erotikus kártyát, ha volna kinek és volna mivel – hát neki se kellett kétszer mondani… S ez is a börtönfalakon belüli patkányvilág patkánymentalitására világít rá: az őrmesternek nem az jutott eszébe, hogy a művészboltban arravaló fehér kartont vásároljon, nem; hanem lopott írógéppapírból, rétegenként csirizelve-ragasztva, kartonfélét préselt és azt küldte fel, zárkára, iskolai rajztollal, fekete és színes tuskészlettel meg egy pöttömnyi óvodásrajztáblával, amekkorát a házimunkás a kabátja alatt felcsempészhetett. S most két hétre ez volt a dolgom: pornókártyákat rajzoltam; „figurázó” meztelen párocskákat, harminckettőt.
Ahogy elkészültek máris, minden reggel, levitte Tibor magával, ahol kuckója mellett a pincefolyosón a nyomdaműhely volt az első ajtó. Oláh őrmester munkábavette: megcsiszolta, legömbölygette, viasszal kezelte, hogy használat közben az ábrák el ne mosódjanak. Dobozt csinált hozzá. Akkurátus volt, akár egy Piatnik-csomag. Tűzbe jött. Nemcsak a Bayroszra-fajzó, huncutkás ábráktól a kártyákon, hanem azt is tudta jól, hogy az ilyen individuális művészmunkának, egy-egy ilyen erotikus kártyacsomagnak a connaisseur-ök körében foga van. Újabbat rendelt. Majd kettőt. Hármat. Még hármat. Kereskedett vele. Forgalomba hozta. Kezdtem megelégelni. Torkig voltam vele. Bemondtam az unalmast. Szerencsére jó angyalaim nem hagytak cserben: elébe tárták a pénzéhes őrmesternek, mekkora baj lenne belőle mindhármunknak, ha lebuknánk vele… Ideje volna, ha nem fukarkodnék a művésznek a megjutalmazással. Oláh őrmester megszeppent. Célirányosnak tartotta hogy kulacsos cimborájával kettőnket Tiborral felköltöztessen az „előlkelő” második emeletre – be Gezá bácsi arisztokrata-zárkájába; majd elintezte, hogy a „közbűntényes” emeletről engem, mint tiszteletbeli zsiványt, ideiglenesen engedjenek le az ő műhelyébe azzal, hogy „ilyen kezére dolgozó ember kell oda neki”. Ez volt a hallgatáspénz, természetben.
– Aztán nekem el ne járjon a szája, mert ahogy én kip.csázom, úgy kip.csázva még nem volt!
Akkor láttam először vörhenyeges-tokás, borostás képét Oláh őrmesternek, akinek rakásra rajzoltam a pornókártyákat: ezzel fogadott. Nem is volt abban hiba; se nézeteltérés közöttünk soha, semmiből nem adódott. A kártyaügy meg? Elfelejtődött, többé nem kellett harminckettesével koitáló párokat rajzolni.
*
Mielőtt hóttracsodálkoztam vagy csak megütődtem volna rajta, már tudomásul is vettem, hogy mit neveznek a sitten „nyomdának”. Nyomdagépnek, se szedőnek, se nyomónak sehol semmi nyoma. Azon az árva, agyonnyűtt, özönvíz előtti sokszorosítón, amelyet minden rendszer az előzőtől megörökölt, meg azon a szétvert, magas, irodai Remington írógépen kívül semmi nem emlékeztetett arra, hogy ennek a „nyomdának”csúfolt pinceműhelynek a betűhöz van valami köze. A dolog megjelenésem első percétől fogva kiforogta magát: a piszmogó csövest, aki eddig két ujjal böködte az írógépet, az őrmester „hess p.csába!” kiáltással, sztentori hangon lefricskázta székéről, majd félóra hosszat le nem vette rólam a szemét:
– Istállóját, Határ! Hol tanulta?! – örvendezett és kigömbölyödő képpel figyelte, ahogy verem; hogy „ég a munka a kezem alatt”. Ami fontos volt: ezentúl még több „külső munkát” vállalhatott saját zsebre, feketén. Látástól vakulásig vertem a gépet; perirat, körirat, leirat, vádirat, jegyzőkönyv, végzés, ítélethozatal, táncmulatság, kiskereskedői és italbolt árjegyzék, pártbrosúra. Ez a szecskavágópép volt a „nyomda”, ezen a Remingtonon: vágtam, mint a répát; a jutalom: többé nem kellett hétszám a zárkán rohadnom (nem láttam a fiatal gádzsó onanizáló mutatványait) – no meg ebédre: repeta, akárhányszor.
Ha a házi bepisszegett, hogy se őrmester, se kulcsos, tiszta a levegő, még Tiborhoz is átlátogahattam, az „óraszanatóriumba”; megállás nélkül mondta a magáét, magának, abba csak belekapcsolódni lehetett, mint hallgatóság: mondta Egyetlen Történetét, melyet a javítás alatt álló zsebóra alkatrészeivel való kedélyes-trágár párbeszéd csak fűszerezett:
– Tengelyecske-tengelice: odébb! Bele a kisperselybe! No még egy hangyaf.szányit!… Így la…
A SHI-TIN, az Esztendők Sápadt Folyóján evezők valamennyien egyformán használják ezt a legrikítóbb-vastag színekkel felhordott káromkodást, mint szarupáncélt-és lélektani védekezőmechanizmust, nincs kivétel, hacsak tán a cigányok nem, akik kultuszt csinálnak belőle, művészetté fejlesztették, és virtuozitásuk, találékonyságuk hajmeresztő és ép elmével utolérhetetlen; ettől visszhangzik a SHI-TIN a barlangfolyó sziklabarlangja éjt-nap – ez a levegő. Tiborka is koncertáló művésze volt (ő katonakáromkodásokkal tűzdelte meg) és jeleskedett a műfajban minden mesélőm. De ha megkérdeznéd, hogy melyik mulasztásomat sajnálom a legjobban: a kis köpcös, báránybőr kucsmás „nagygazda” folklorisztikus adomázását, hogy nem jegyeztem le, a füstösképű előadóművész cigányelbeszéléseit, hogy nem kerekítettem kötetté, vagy hogy G. Tibor kacagtatva-hátborzongató háborús bűnös svádájával, az ő sokfiókos Egyetlen Történetét hogy nem rögzítettem, hát a válaszom alkalmasint az lenne, hogy egyiket se legalábbis nem úgy, nem annyira, mint F. Géza bácsi Országos Hírű Kasszafúró Életvallomásos Ömlengéseit hogy nem sikerült magnószalagra venni. Azt annyira fájlalom, hogy mindannyiszor kisírom a két szememet utána, valahányszor rágondolok –
KL Hát miért nem írtad le?! Akkor már ceruzád papírod volt s egy zárkán laktál vele!
Igaz! Igaz! De olyan sebesen mondta, hogy szinte nyargalt vele; aztán meg zavarta volna, hogy látja a kezemben a plajbászt/kockás füzetet: még gyanúba vesz, hogy a rendőrségnek dolgozom – vamzert melengetett a keblén, ami a viperánál is rosszabb.
F. Géza középtermetű, piknikus, kopaszodó s olyan, amilyenekkel Caesar szerette körülvenni magát, tehát enyhén hízásra hajló, hatvan fölött járó bácsika volt. Mint a Mackódöntés (kasszafúrás) Egyetemi Tanára, e hatvan évből mintegy negyvenet börtönben töltött és egyszer kilenc esztendőcskét, mint többszörös visszaeső, dologházba is. Így hát a hét sovány esztendő alatt, amit szabadon töltött, a vagányvilág koronázatlan királya volt – nemcsak a futtatott minőségi kurvák, hanem az ujjain tündöklő aranygyűrűk számánál fogva is –, ha meg lebukott, minden zsivány a sitten összeszaladt, hogy vánkost gyűrjön a feje, párnát a feneke alá, másnap már várta a „rászabott”, különleges, hercegi börtönruha, amint az sitten a sitiprincnek kijár.
Mint ember? Megigéző volt.
Ami megmaradt, deresedő haja a koponyájára haránt ráfésülve ezüstölt, és maga ez a fényes-búbos, impozáns koponya; a párnás arc jóságos vonásai, az enyhén kancsalító szempár kópé csillogása, az arányos test nemesvad mozgása – minden előkelőséget sugárzott.
Ha elképzelem felöltöztetve millepoint fecskefarkú redingote-ban a távcsövezve lóversenyező arisztokraták hasonszőrű társaságában; ha elképzelem vatermörder-gallérral, csokornyakkendősen és talpig feketében a Tisztelt Ház házelnöki székében a címerkoronával a támla fölött; ha elképzelem az orvosegyetem katedráján Regiusz Professzornak, mint világhírű fiziológust; Szürke Eminenciásnak a trónkárpit mögött – avagy pluviálésan, püspöksüveggel, egyházfejedelemnek: államminisztertől, főpaptól, malomtulajdonostól fölfelé mindennek el tudom képzelni – inkább, mint „mackódöntőnek”, amint a hegesztőlánggal kerek lyukat éget a páncélszekrény oldalán, vagy belehallgat és négy-öt boszorkányos körülforgatás után kinyitja a számzáras szezámot.
F. Géza bácsi behízelgő modorú, félművelt emberke volt, de még az is „jól állt neki” ahogy bájosan röstellkedett műveltségi lacune-jein, melyeknek szörnyen tudatában volt; s hogy magára mennyire sokat adott és ha „kint” volt, mennyire választékosan öltözött, az látnivaló volt abból is, hogy senkinek nem volt olyan vasalt, fehér nadrágja a sitten, mint neki. „Fehér nadrágja?” Igen, de mint sitiprinc-autokratának a vezetőség elnézte, jóllehet csak a zárkában volt szabad felöltenie; Géza bácsi minden este az ágyán (az is volt neki), lepedője alá helyezve s a vasalását gondosan eligazítva: a nadrágján aludt és még álmában is vigyázott arra, hogy forgolódásával el ne rontsa a „bugot” s kellő óvatosan ráhelyezze a nyomatékot. Reggelre kelve olyan volt az a nadrág, mintha a Patyolatból hozták volna neki: több mint úr – a pokolban is sitiprinc volt.
– Győzőkém – még ma is a fülemben cseng, ahogy megszólításával bizalmasává avatott –, ha egyszer megírná, mert csak maga írhatná meg életem regényét!
Minden lesittelt vagány azt hiszi-hirdeti magáról, hogy élete valóságos regény s egyedi kivételességében ritkítja párját; de mind olyan, amilyen sárgaregényeket a sitten vagányok olvasni szoktak. Szentségtörés volna, ha azt mondanám, hogy Géza bácsié sem volt különb, s ha nem mondta el ezerszer, akkor egyszer se:
– Győzőkém! Meggazdagodhatna vele! Palotát vásárolhatna rajta: magának adom!
Mert amiben különb volt, az Géza bácsi stílusa volt, s ha nekem akkor sikerül a lehetetlen, hát főnyeremény lett volna az a regény, s választhattam volna Zilahy milliomosvillája és Herczeg Ferenc palotája között. Az történt ui., hogy ama ritka demokratikus szökőévek egyikét ünnepeltük, amikor Jézus Krisztus nevenapja Szaros Pistáéval seggszüretre esik és három nap, szép egymásutánban a Nagy Honvédő Háború Diadalemlékezetét ültük, éspedig a szó szoros értelmében: három álló napra bezártak bennünket és se kiblizés, se séta – a csajka ünnepi tarkababot is csak a kukucskálón nyújtották be. Az unalomtengerben alámerülve s már a mélyfenéken, ebben az egymásrautaltságban mi jutott eszébe, mi nem: Géza bácsi – amelyben parádézott – levetette fehér nadrágját, gondosan eligazította vasalását, végigterítette ágyán, majd maga is féloldalasan, vasalólap ráhenteredve s felkönyökölve ügyeskén, hogy a leterhelés is egyenletes legyen s azért az idő se vesszen kárba, egyszeribe azon vette magát észre, hogy akinek a füle is kelepel és egész szívével odahallgat, igazi meghallgatóra talált. Akkor már ráharapott a horogra, késő volt, nem vonulhatott vissza, mint mogorva héjába a rák. A másik, ünnepi lehetőséget választotta. A kitárulkozást.
– Győzőkém! – fogta meg a kezem és megszorította: – ha én magának ami volt, mindent-de-mindent elmondanék!
Ezt a Mindent mondta három napon át. Ami Géza bácsi aranypennájának a különleges varázsát tette – az félműveltségének és zsiványhadovájának az összevegyülése volt. Vasárnapi iskolában? Vagy a négy polgáriával, amennyije volt? Nem tudni, hol szedte fel. A hallgatót meglepte váratlanságaival, félreértett kifejezései felgyémántoltak, szótalálataival a megemésztetlen Bétéká és a fel-felrémlő Biblia között csapongott. Stílusának művészi fogása az alanyzavar volt; utánozhatatlan remekléseinek úgy bámult utána a rajta csüggő meghallgató, mint a trapézművész salto mortaléja után. Ahogyan a cigány sittesek káromkodóművészetét se invencióval, se elménk megfacsarásával még csak megközelíteni sem lehet, ugyanúgy, Géza bácsi alanyzavarait kitalálókával utolérni íróembernek, aki a descartesi „tisztaságon, világosságon” túl az alanyzavar messze elkerülésére kondicionálja reflexíveit, teljességgel lehetetlen. „Ha keresztülvág könnyeimen és végighallgatja életem Veronika-kendőjének sivatagát: hogy nem a pénz, Győzőkém, soha, hanem a kurvák – a kurvák voltak az én Golgotám! Nekik kellett a pénz, a mackókat is nekik döntögettem, minden kassza, amit megfúrtam: az én kálváriám!” Három napig hallgattam Géza Bácsi Élete regényét, érzékeny biztatását, hogy írjam meg, óránként megújrázva; s hol briliáns alanyzavarai tömkelegével, hol nyálas-lelkicéző zsiványszentimentalizmusával a rekeszizmaimat úgy megcsiklandozta, hogy kis híja kipöffent belőlem a kacagás; aminek a sitiprinc Helyettes Nyomdavezető ha, félreérti, igencsak kárát láttam volna – de mindannyiszor vele szenvedtem, és megszégyenüléseivel, kifosztatásának torz tragédiájával majdhogynem könnyet csalt a szemembe.
Géza bácsi zsiványkálváriájának tizennégy „állomása” megannyi vadházasság történe volt. Mind „rassz nő” volt és „prím áru”, akiket futatott;és ezek a Bözsik-Terik-Csöpik-Mucik egykaptafára mentek, és nyomasztó egyhangúsággal ugyanúgy babráltak ki vele:
– Mert hogy hajnali lózungnál nem adták le az egész stexet és tíz kékhasút maguknak tartottak meg, üsse part… bár amikor rájöttem, azt hittem, itt se vagy, hazavágtalak, kisanyám, mert ahogy a zrityódot én most szétfeccölöm, hát attól élve innen ki nem mégy – – –
Vagyis Géza bácsi különösebben nem bánta, hogy saját zsebre is dolgoztak, mert valamennyi a szobabútorról ábrándozott, amit róla legombolni fog. S aztán? Alighogy, azt a bizsu lakást, beszőnyegezve-berendezve a ronda rihonyája megkapta és a bejárati kulcsot kicucálta, hát… Győzőkém! Nekem, a szemembe! Azt mondja a dögledék: fel is út, le is út! Nem tetszik? Tegyél róla. Mert tudok én egyet-mást, babuskám, mondja a kib.szottja, a felásatlan szajréidból, meg amikor nem vitted a bulit és ami nem a te fejeden, az nem a te vajad. Mi?! Majd még megcsókolod mind a két seggem-partját jobbról is, balról is, belülről, nézzenek oda Télah, mert szólok a rendőrnek, magánlaksértés! – ezt, nekem, aki vettem és berendeztem neki: így kiforgatni valakit! Hát van igazság, Győzőkém?! Három, napig sírtam, három napig a fogamat csikorgattam, és akkor megfogadtam, hogy soha! soha! soha többé! kurvával!
Mellékes, hogy Géza bácsi sohasem állta meg, mert mindig akadt Panca helyett Márika, akit futtatott s a berendezett összkomfortnál az se adta alább, Márika is belehajszolta az újabb bankrablásba. Ami számomra a lényeg, az más volt. Az, hogy Géza bácsinak vérnyomása van. Megmérni nem tudtam, de felbecsülni igen. Mert valahányszor történeteiben odáig ért, hogy múltjának kelepcéjében találta magát, ahol tehetetlenül vergődve, a Női Ármány kikacagja – a keze ökölbe szorult, felsőteste nagyot rándult és amelyen hevert: kis híja oldalt gyűrte nadrágvasalását… Látnivaló volt, hogy az ezüstősz halánték, az irizáló tekintet jóravalósága, a szélhámolásra termett behízelgő mosoly és a főpapra, bankelnökre, Szürke Eminenciásra váltó Megjelenés mögött lávázó indulatok feszülnek, melyek vadulásait tulajdonosuk csak a legnagyobb önuralommal tudja megfékezni, szívét környékező apoplektikus rohamok árán.
S ez a látomás volt az, ami Géza bácsiból nekem kellett, ahogy mindinkább meglestem dührohamainak meztelenségében.
Megismertem színeváltozását. Nem a krisztusi színeváltozás volt a Tábor-hegyi teremtetlen fényben és más égi segéderők asszisztálásával; hanem Géza bácsi átvedlése sejtről sejtre, Öregördöggé, a pokol felsugárzó fényében. Mindez a pillanat tört része alatt játszódott le. Ha belényilallt a múltja (és mikor nem nyilallt belé?) – hát felfortyanása vulkáni volt: vastag verhenyeges tarkója ráncot vetett, háta felpuporodott, sörtés füle kihegyesedett, és joviális arca oly rögtönölő-kegyetlen kifejezést öltött, hogy elsátánosodott a felismerhetetlenségig.
KL Megírtad valahol?
Kitaláltad. Ha nem is írtam meg, de áttételesen – belőle keletkezett, neki köszönhetem a PRÓFÉTÁK ISKOLÁJA című prózaversemet. Mindig ezt szoktam felhozni példának arra, hogy milyen váratlanul törhet rá és micsoda lehetetlen helyzetekben éri az embert az ihlet sújtógondolata: fürdőkádban, árnyékszéken, öltözködés közben vagy ebédnél, amikor megáll az ember kezében a leveseskanál.
Persze Géza bácsi is jól tudta, hogy amiért sitiprinc, a törvény betűje szerint épp olyan senki-semmi tetűember, mint minden elítélt; éppen ezért ha indultunk lefele a nyomdaműhelybe, dolgozni ő is ugyanolyan rongy szumákban jött, mint mi többiek, sapkája viseltes, nadrágja vasalhatatlan daróc. A zsiványvilág így is megadta neki a tiszteletet, és még Oláh őrmester is oda-odasúgta a többieknek: az Öreget kímélni kell. Nem is dolgozott ő sokat, épp ha a sokszorosító fogantyúján egyet-kettőt korgatott. Ebédnél a „nyomda”, ahogy a kondértól a folyosóról ki-ki a maga csajka babjával a pinceterembe visszatért, lekuporodott a fal éle mellé s vagy a sarkán gunnyasztva, vagy a betonon ülve, kanalazni kezdte a főzeléket. Géza bácsi is ott ült köztünk, velem átlósan, szemközt s hogy rajtafelejtettem a szemem, vagy feltűnt ami benne végbemegy, már nem emlékszem. Nyilván a múltjával birkózott, életkálváriája valamelyik stációján kifosztóját, a frankát torkolászhatta, akit futtatott, de dühödt fájdalmára, hazavágni elmulasztotta. S arca ismét ugyanazt a kegyetlen kifejezést öltötte, amit annyira ismertem, megint elsátánosodott a felismerhetetlenségig: ő volt a nyersanyag, amit képzeletem munkába vett. Ez az arc jelent meg előttem, ugyanő, de akkor már kolosszus volt, bikavállai mögül húsos angyalszárnyak meredeztek, s mamutcsüdjén nyak nélkül ülő, a joviálisból kegyetlenre torzuló ábrázata láttán minden ijedt tiszteletemet össze kellett szednem, hogy az arkangyalban ne ismerjem fel a gonosztevőt. A kanál megállt a kezemben, a csajka babot a betonra tettem: hatalmába kerített az induló vers látomása; ugyanakkor már a prófétát is felfedeztem mellette körvonalaiban, és kitapintottam benne azt a fajta kiválasztottat, aki elsőbbet csak belecsöppent, amikor felfedezte magában az „erőt”, majd belenőtt szerepébe – és csak úgy, minden teketória nélkül művelte a prófétaságot, csodamívelést, miegymást, mint valami ősi kézműves mesterséget… Éhen maradtam ugyan, de elkészült a vers –
’Da mihi anima caetera tolle’
A jelenés:
„…észrevettem, hogy vonzódnak hozzám. Óvakodtam tőle, hogy eltalálják hiúságomat, áspisomat (ó – mert a sátán is imádkozik érettünk, hogy leessünk) s mi lett volna a következménye? Kegyencek, tetszelgők, törleszkedés és lázongás a tanítványok között – máris elhágy amaz okkult kvalitás, amely vezette, vonzotta és megtartotta őket: az egyforma mérték szívélyességben, szigorban, osztakozásnál, önzésük megszégyenülése és háborgásaik pironkodása – igénytelenségem és békém mennyezetei alatt…()39
„…a többi jött magától. Hittek – s csak arra kellett ügyelnem, hogy hitemmel le ne maradozzam hitbéli vásottságaik mögött. Mert sátántóli irtózásuk vetélkedett ama vadóc istenszerelemmel, amelynek angyalkodás és vége – és csak ott csaptam le rájuk, ahol a csibészek elsiklottak a hiábavaló szellemjátékok és a mágiázás felé…()40
„…Szirax és Kepaira – itt míveltem első csudáimat; a lélek könnyen engedett és kimenet sivákolt a nyavalyatörésből. Telamon kútja száján hal ugraszkodék s a halén tengelicék szálltak elő – példázatul. Szabiumban egy disznókonda kétlábra emelkedve – halleluját énekelt mézelő gyermekhangon s még ilyen kegyességre ördög nem kényszerült. Sippariszban a Nilufráteszen száraz lábbal, kalászvirágot szeddegélve keltem átal s máskor a merülő bárka megemelkedett velem. Szíván havában többször szólottam hozzájuk Ktezimanész kertjében és felterjesztettem reájuk kezemet: fekete volt utána az ég az ördögtől s ők megtisztultanak általam, Metasztáziusz által…()41
„…Szikkontól harminc futamatnyira, találkoztam az endori szibillával, aki idáig jött alá hegyeiből, elibém. Félrevonulván, kicseréltük jóslatainkat, felosztottuk a tartományokon a püspökölést és a Seol Hordáin való hatalmat: néki Zibbaobath, Gilgaroth, Astaroth, nékem – Kuthariel, Galgariel, Beliál; tanácskozásom az endonival késő napszállatig tartott. Szetuniszban a Juh-kapunál láttam Sárátháelt, Vizeknek Felzavaróját: nyöszörögtem s ha csak a beavatottaknak s borzadozva mondom is, most bűnnek számontartója ne hallhasd: az arkangyal gonosztevőhöz hasonlított. Szorongató megtéveszttetés! Inkább hajórabnak gondoltam volna a bölénytekintettű alakot Tirrosz gályáiról – vérmes, tömzsi füle után és a beégetett, Jegyről a homlokán: mígcsak szét nem bontotta köntösét (füstölgő mosolya megenyhült) és én láttam, hogy Felszárnyazott…()42
„…az epiaraha menlevelével Niszán havában, a gödölyék ünnepén – fehér bivaly mellett lépdelve és példálódzva róla – bevonutam tanítványaimmal Hieunazileumba, hová már ellenségeim is gyülekeztenek, kaifeusok, hirkaneusok, tibadeaszták – s vélök perlőjük, a habzószájú Hiszkarzotax. Ámde az Áskálódó nem lelt teszésre a Ptolemaida színe előtt: az epiancha kegyesen elbeszélgetett, megszégyenítő egyszerűséggel kérdezgetve az Emanációkról és a Törvényről és én, a tudatlanság pajzsának mögüle félmosollyal bólintva igent, mintha igenem nem volna – s ő, mímelve a megvilágosulást, mint aki már lát ugyan, de elméje csekély, hogy befogadja – a Ptolemaida…()43
„…a hymnarchához kísértetett, akinek szigorán kifogott ennyi együgyűség: szakállába túrt és saruimra függesztett szemmel kért, hogy három napig ne hagyjam el a várost. Palotája küszöbéig velem jött s úgy adott vissza Hieurazileumnak – – –
– Itt jő! Itt jő!
– A lévita! A szép lévita!
(e szóért nevetve haragudtam). Önkívületes áradat taposta egymást s mikéntha nagy virághullás zsivaja volna –
– Metasztáziusz, tégy csudát!
– Metaszláziusz, tégy csudát!
– Soha nagyobb Izráelben, soha!
tanítványaim sírtak, mint a szerelmesek; meggyógyultanak: felejtősök, poklosok,
energuménák… ()44
„…bírtuk jóindulatát s így nem vártuk meg engedelmét. Kémei hozzánkszegődtek, poroszlói nem mertek közelportyázni: a hymnarcha másoktól hallotta hírünk… Aszkaiszban a folyásos asszony, Tiliftiában a százados leánya, Kanaiszban a hóhér megtérése, Megabaleszé; Genoventumban a sírjából feljáró rablóharamia újratemetése, Benazaretben az aszkóros kapitány – Gadaiszban, Kumaiszban, Kidronban, egyebütt. A sokaság eszétvesztve tépődött rajtam és táncolna térdepelt előttem –
– Metasztaziusz! Urunk Metasztáziusz!…()45
„de én nem kápráztattam el sem a kieresztett ördögök számán, sem eszén és erején: a lelkek szerszámozójának…igencsak a lelkek tímármesterének… afféle iparosembernek tartottam magam… ()46
(HAJSZÁLHÍD, 162. o.)
Tudod, nemcsak egy pszeudo-evangélium születését akartam érzékeltetni, mely tán nem is „a legjobb az összes lehetséges pszeudoevangéliumok közül” (és ki annak a megmondhatója, hogy mikor „igazi” és mitől jó) – hogy milyen az ájtat kollektív hisztériája, amikor a csodavárás lélektani pillanata a maga kellő emberével találkozik; hanem arra rámutatni, hogy az ún karizma magában a karizmatikus személyiségben nem mindig tudatos, nincs tisztában vele s csak lassan dereng fel benne a maga „okkult kvalitása”; akárcsak a varázsvesszős emberben, aki akármilyen frissen vágott fűzfavesszővel nekiláthat és ő maga lehet akárki, mégis: ő az, akinek a „varázsvessző” a forrás fölött lefele mutat: itt kell kutat ásni.
De hogy mi magunk a sitiprincek zárkáján hogyan-és-miért siklottunk el „a hiábavaló szellemjátékok és a mágiázás felé”, amit a versbeli Metasztáziusz annyira megró tanítványaiban, hiszen sem a „sátántóli irtózás”, sem „ama vadóc istenszerelem” nem dolgozott bennünk, amelynek „angyalkodás a vége”: tudjisten; tán a zárkaunalom, életüresedés, összezártság, a félműveltek kíváncsisága sodort arrafele. Géza bácsi is, Tiborka is kéjesen megborzongott a szeánsz gondolatára. Addigra már heten voltunk a zárkán (heten, mint a gonoszok – de hiszen jól tudod, a hetesnek, mint hieratikus számnak, nagyobb a csordája a „jó oldalon”), egyikünk se volt spiritiszta, se felmenőink, se oldalági rokonaink között nem volt se médium, se olyan, aki mediumnitásról tett volna tanúságot s asztaltáncoltatás, pohárszékcsörrenés jeleit tapasztalta volna, elmenet. Csibi, a Doktorka, az ötletet fanyalogva fogadta orvosegyetemi, hullaboncolós tapasztalatai alapján, bár a zárka felajzott légkörében udvariatlanságnak érezte, hogy felsorakoztassa kételkedése érveit. A makifejű Csibike ötödéves szigorlóorvos volt a maga – és harmadéves medikus a mások állítása szerint, ám az orvosegyetem aurája elegendő volt, hogy jóddal-éterrel kenegessen, kötözzön, aszpirint osztogasson és a beteget, ha haver, kiírja gyengélkedőre. Én, mint pártfogolt és mint aki mélyen átérzi helyzete szabályellenességét, Géza bácsit lestem: ő is osztozott a zárka lúdbőrző izgalmában; nem szóltam én se (hogy pl. Kant mimondó volt Swedenborg szanaszerte rajzó szellemeiről, fejbúbbal érintkező angyalairól és intersztelláris „szellemlakásairól”, no meg hogy milyen kegyetlenül elintézte Leibniz metafizikáját, Träume eines Geistersehers című munkájában; meg hogy micsoda világbotrány volt, amikor a híres skót médium, Maskelyne zsíros-vatta „ektoplazmáit”, ellebegő szellemeit leleplezték) én sem akartam ünneprontó lenni, annál kevésbé, mivel harmadik bokorugró társunk, N. Jenci legszívesebben mindjárt nekiült volna, Jenőke az úriszabóságot szumákra és három évi börtönre cserélte fel s most, mint a börtönszabóság góréja, a szabóműhelyben „dolgozott” fogjuk-meg-oszt-vigyétek alapon. Extrovertált társaslény volt, sőt, társakra-utalt lény, aki szigorított magánzárkán képes az idegösszeomlásnak öngyilkossággal elejét venni; örök füligszaladó vigyorral ábrázatán ide-oda szaladgált és mindenkit „külsö hírekért” ostromolt, kezében Steinbeck TORTILLA FLAT című besztszellerének kincses puhakötéses példányával, melyet soha ki nem nyitott s tanulni képtelen dekoncentrált volt, hogy azt se tudta, miféle kaliforniai spanyolkákról van benne szó, de ezzel igazolta önmaga előtt, hogy „ő azért tanul”; anglomán volt és feleséges-kétgyermekes aszfaltvirág.
Hogy az ország többi börtöneiben, sittesek, űzték-e e szellemjátékokat, nem tudom (bár Vácott az ÁVÓ fegyintézetében a „nehezek” ugyanígy körülülték az asztalt – K. Gyula Lászlótól tudom, aki közös barátunk volt Jékely Zsolival: Gyula nagyon is – ő szeánszokon, szellemálmokon át, szerelmi házasságot kötött egy szellemleánykával a Túlsó Partról); mi sem számíthattunk spektákuláris jelenségekre, materializációra, apportra, s mi is csak úgy fogtunk hozzá, ahogy a görög-római ókor óta e szellemjátékokat játszani szokták: csak a betűk változtak, a kör nem. A betűkört magam gyártottam le a nyomdán, és Géza bácsi csempészte fel a melegalsójában. Poharunk volt, rátennivaló, körülültük az asztalt, ki-ki rátette mutatóujját a felfordított fogmosó pohár fenekére és vártuk, hogy mozduljon.
Próbáltunk mi egyebet is, összefogódzkodtunk, sötétítettünk, koncertráltunk és görcsösen „hittünk benne”, de ez sem nem táncolt, sem nem levitált, még meg se pöccent: a mi asztalunk nem mozdult. A minimumra csökkentettük becsvágyunkat s már beértünk volna azzal is – az elmozduló pohárral a betűkör fölött.
Az eredmény siralmas volt. A teljes csőd. Sunyi-ingerülten figyeltük egymást, hogy ki az „ellendrukker”. De jól-rosszul komédiázva, mindannyian megjátszottuk a hívőt. Harmadnap lehetett, már épp abba akartuk hagyni, hogy egy lustos káromkodással pontot tegyünk utána és többé szóba se hozzuk a fiaskót.
Amikor az történt, hogy a pohár megmozdult a betűkör fölött. Füligszaladó vigyorával s ahogy bécezte magát: „Jenci-baba” volt a lejegyzője. Forgattuk, nézegettük az abrakadabrát, találgattuk-ókumláltuk erre-arra – sehogyan sem adott ki szót, nem volt értelme. Egyszer csak a tarkómon forróhideget érzek: hajazni kezdem, hogy ha az egy szót ellátom francia ékezettel: é, été, ité, pusill…pusillanimité: kicsinyhitűség. Nosza kiegészítettem a betűkört, ellátom francia ékezetekkel. Francia szavak, francia mondatok: franciául üzennek. A parapszichológiának értője ugyan nem vagyok, de ebben Richet-tel tartok: hátha én vagyok a „csaló”. A körben franciául nem tud senki más, csak én. Kiszállok a körből, távolabb ülök s átveszem a lejegyzést; az izgalom a tetőpontra hág. Egy, csak egyetlen egyszer kaptunk magyar törmelékszavakból álló üzenetet s abban meg észrevettem, hogy ha a félrevezető francia ékezetektől eltekintek, a galamátyban rímeket fedezek fel. Óra hosszat veszkődtem vele, amíg a csonka szavakat lejegyezve s sorok tördelését is kikeresve/rendbe rakva, a bizonytalan betűszórásból előemeltem a verset:
(ANIBEL, 270–271. o.) |
Csak megszerkesztettem és egymáshoz igazítottam a sorokat (lehet hogy rossz a sorrend és más a helyes megfejtése) – de nem voltam se bábája, se poétája. Utóbb volt, aki Kaszap Istvánra, volt aki Mécs Lászlóra gyanakodott, mindketten halottak. Azonnal lázasan számolgatni kezdték az ujjaikon a „hét évet” – hogy mettől meddig számít (mert a tizenkét mázsás háborús bűnös másként számol, mint a hárommázsás bokorugró, akinek a fogason még billeg a kalapja, amikor már, letöltve, leakasztja és istenhozzádot mond a „továbbszolgálóknak”) és ki 1957-re, ki ’58-ra totózta, hogy az a szovjet iga alóli felszabadulásunk éve lesz.
A szívünkhöz szólt, azt tárgyalták álmatagon a kiblin ülve, megkönnyebbülés közben, és arról sugdostak a műhelyekben, amint elterjedt a híre; szerettek az Országház száz tornyára leszálló Szűzanyáért, hogy újra lesz „máriás zászló”, és szerettek a „jővel Szentlélek Úristenért”: szerettek érte s ez kimondhatatlanul feszélyezett, hiszen jómagam a betűkörnek csupán a tolmácsolója voltam s a Mécs László-pastiche valódiságában csakúgy, mint orákulum-voltában akkor még titkon kételkedtem. De magam is ingadozni kezdtem, amikor megjött a folytatás: a betűkör ismét franciára fordította a szót, vezérszellemünk maga jelentkezett s bizonyos Feydeau-nak mutatkozott be (nem gyakori családnév Szögedében s magam csak a múlt század végi vígjátékírót ismertem ezen a néven). „Spiritisztáink” a csillag második emeleti zárkájában fokozódó izgalommal hallgatták, ahogy szaggatottan magyarra forgatom a befutó jövendölést a Változásról. A változás vértelen lesz, 80 halott nem lesz több s rövid hetek alatt lejátszódik; a Nyugatiak bevonulnak, a Szovjetek nem mennek ugyan ki, de belenyugodnak az Államszerződésbe, amely a semlegességért cserébe hazánknak kilátásba helyezi a függetlenséget – de az még odébb van. Egyelőre nemzetközi ellenőrzés alatt maradunk, bár a főváros négy övezetre oszlik s lesz angol, amerikai, francia, szovjet… Lassan kialakult Budapest övezeti térképe.
– Te hol laksz Pesten? – kérdezgették egymást az ürgék.
– Francia övezetben leszünk!
– Amerikai vagyok!
Ki ennek örült, ki annak: szovjet övezetben egy se volt. A spiritiszta szeánszokat a sitten majd még felemlegetem, nyersanyagát felhasználtam ANIBEL című regénytroilógiámban. Akkor, a zárkán, sikasztótól-kasszafúrótól bokorugróig mi mindnyájan szent esküvéssel fogadtuk, hogy ha szabadulunk, első dolgunk lesz, hogy kiderítjük vezérszellemünk, Feydeau titkát, végigvalcoljuk minden parcelláját, ahány szegedi temető csak van és végigböngésszük a halotti nyilvántartást. De az én fejem sem káptalan s mikor szabadul az ember, kisebb gondja is nagyobb, mintsem hogy emlékezzék vezérszellemére azon a homályba vesző börtönszeánszon. Igaz, volt közöttünk olyan is, helybeli s ez a szegedi sorstárs utánanézett Feydeau rejtélyének, sőt, felkeresett levelével és eljutatta hozzám az adatokat. Eszerint Monsieur F. Feydeau 1912 tájt halt meg: gimnáziumi tanár volt s az anyanyelvét tanította – barátunk még erősködött is, hogy ott van eltemetve a városi temetőben és ő látta a síremlékét, fekete márvány, de már szétfele-düledezőben s igen felverte a gaz… Mit higgyek? Ha a jóslat nem vált be-s nem volt igaz, annak hírülhozója, hogy igaz legyen…?! LELKEMJÁNOS című juveniliám jut eszembe, e hosszú elbeszélő szatírának a zárósorai:
(1933) (LÉLEKHARANGJÁTÉK, 639. o.) |
KL És volt szegedi börtöntársaiddal találkoztál-e később, a szabad világban, szabadulás után?
Már hogyne találkoztam volna! De szóba hozzam-e? Nekem szívemhez nőtt – neked fölös és elhanyagolható történet. F. Géza bácsi még sokszor megjelent álmaimban, hol mint Öregsátán, hol mint Metatron Arkangyal, aki a világot az ujjbegyén tartja-és-pörgeti… Míg aztán egyszer össze nem akadtam vele elesett testi valóságában: választékos-rongyoskán öltözött és a kávéját kavargatva a „csehóban”, ahol mellételepedtem, könnyfutotta szemmel mesélte élete egyházi zárlatát – ugyanolyan utolérhetetlen modulatúrákkal, mint „regényét” a zárkán tollba mondta volt. Az isten is szélhámosnak teremtette s nem róhatta fel Bűnök Számontartója, Kásbiel nagyangyal, ha mindenek abból élnek, amiből a Főgóré által alkottatvák…
– Győzőkém, magának már egyszer meggyóntam mindent: miért játsszam most a véka alá rejtett szövétneket, amikor úgyis keresztüllát rajtam. A légynek sem ártok vele, nem vágtam haza senkit s ha akarnám se bírnám. A mackódöntésből kikoptam, hetven fele járok, de csak a betevő falatot, esküszöm. Soha nem szegénytől, erre háklis vagyok. Van, aki lóversenyezésből él, napi két órácskát ül a presszójában, kijegyzi a mázsálások eredményét, hol ennek a lovásznak hesszöl, hol annak a lovásznak szasszerol és már tudja: ez a favorit. Tisztességes megélhetés, nem árt a légynek se. Én meg? A meghintázás sosem esett nehezemre, bugázni nem járok, de ha megszorul az ember… A fakabátot messziről megösmerem, köztük is van haver jó komám, amék megsúgja: sztrüll. Leimádkozom, tiszta a leliismeretem.
Még engedelmet kért, hogy egy darabon elkísérhessen és hazafele menet egy-egy bőrdíszműves, ilyen-olyan ajándékbolt előtt meg-megállt velem, elnézelődött a kirakaton és felajánlotta szolgálatait:
– Ezt a kroko táskát? Akarja? Míg maga a frájerrel nyomja az eplit, én majd avatkozok. Ezt a fasza öngyújtót?! Dehogy lesz baj belőle, sosincs baj. Beszerzem magának emlékül.
G. Tiborral, a pincelépcső alatti „óraszanatórium”-üvegkalitka bérlőjével? Vele is, kétszer-háromszor. Már akkor elváltam s egyszer fellátogatott hozzám, hogy tündéri egyszem kislányát felvezesse-és-bemutassa. Majomszeretettel imádta s majdhogynem – akárcsak az aligátor a kicsinyét – a szájában hordta.
E közszemlére tett agyonmajszolás célzatosságát nem kutattam s Tiborka mellékgondolataiba óvakodtam belelesni, oly nyilvánvaló volt, hogy „felhajtásról” van szó, keleties „rableány-felkínálásról”, akár feleségnek, akár parádés babának. S nem is azon múlt, hogy Tibort nehezen tudtam volna apósomként elképzelni, inkább azon, hogy ha ránéztem, még mérlegeléséhez sem volt kedvem, hogy vajon a kicsike „parádés babának” való-e vagy sem. A kicsike ui. oly csepp teremtés volt, hogy tán csak egy-két centi választotta el a „törpenövéstől”: ágybamenni vele asszonykínzás lett volna és meg se fordult a fejemben.
Másodízben akkor szerzett kínos perceket, amikor Tibor bemutatta jövedőbelijét. A helyzet drámaiságán csupán az enyhített, ami az angol comic relief-nek nevez. G. Tibor ui. „belevaló gyerek” és „karakán magyar antiszemita” volt ugyan, de mélységesen bántotta, hogy ráverték a döbrögböhöttyei munkaszolgálatos század legépfegyverezését és kilenc mázsát kellett lenyomnia azért, amit nem csinált. Úgy érezte, a rajta esett méltánytalanság traumáját csak azzal gyógyíthatja, ha ő, a böhöttyei órás, a döbrögböhöttyeieknek „bizonyít”. Vezeklésül tehát olyan arát keresett, hogy választásával mindennél ékesebben bizonyítsa ártatlanságát. Alighogy ránéztem, láttam, hogy sikerült: új életepárja osztentatíve „üldözött” volt a helybéliek közül, s az a fajta asszonyszemély, akire mondani szokás, hogy „a hét szépség rajta van”; azt, hogy nála jó tíz évvel öregebbnek tűnt, ellensúlyozta főztjével – mert „főzőasszony” hírében állt a megyében s mindent a Tibor szája íze szerint készített el. Megkönnyebbültem, amikor a kutinária e Szibillája és vőlegénye mögött becsukódott az ajtó: vele vándorolt ki Kanadába, hol is, ki tudja, tán „babaklinikát” nyitott; a címét is tudatta, de leveleimre nem válaszolt; bemagolt, kacskaringós katonakáromkodásainak paprikás kolbásza, amiket megeresztett, ha kihozták a sodrából és elfutotta a pulykaméreg a szegedi Csillagban, s ha szóval lehetne, ölni tudott volna és ölt is – trágár leleményei még itt duruzsolnak a fülemben.
KL Köszönöm a közbevetést, elébevágólag. Feltételezem, hogy tucatjával találkoztál szabaduló társaiddal a cécó után, s nemcsak ezzel a kettővel akadtál össze. Ugornánk vissza Szögedébe – s tartsunk rendet…
Igazad van s csak fékezd is le, mert szőrmentében ülöm meg, mint a lovat s el-elragad nyakló nélkül, fantáziám. F. Géza bácsit csak azért hoztam föl, mert Jean Genet önéletrajzának olvasása közben nemegyszer ő kísértett s mintha ráismertem volna; mert néger fiúszeretőit és köpedelmes pederasztaságát leszámítva: ugyanaz a mentalitás s ha megírom, Géza bácsi „Élete Regényéből” az ellentársadalomnak ugyanaz a visszája-mentalitás áradt volna, a „Balkon” tranzvesztita bordélyvendégeinek ugyanaz a tarthatatlan „bölcseleti megalapozottsága”… Tíz hónapig voltam Szegeden, de négyig is eltartott, amíg lekerültem a nyomdára. S nem csak az a 40-50 személyes magány volt gyötrelmes a tömegzárkán, hanem a falak, a ruhák, a pokrócok, az arcok, a környezet dögletes beszürkülése: az a dögszürkeség, amihez képest a falakon túli „szürke hétköznapok” vattacukros, dudogáló vidámparki tarkabarkaságnak tűnnek. Ekkor történt, hogy a csomagokat bontó, késével a holmikban kotorászó sandamészáros őrmester s nem is az enyémből, valaki más csomagjából kikapott egy sálat. Kék angórasál lehetett, a magasba hajította – lekapta és hátradobta az elkobozott holmik kecskelábas asztalára, lakonikus-sötéten hozzátéve, mintegy tulajdonosát pillantására se méltatva:
– Ugrott.
Csak elnéztem ennek az enciánkék angórasálnak azt az üdvöz kéklését ennyi dögszürkeségben és nem tudtam róla levenni a szemem – abban a szempercenetben született, Csé Szabó igen kedvelte ezt a szonettet:
(„A KÉK SZONETTJE.” HAJSZÁLHÍD, 455. o.) |
Persze akárcsak az egész országot, engem is kivált a zsarnokállam spanyolcsizmája sebzett-szorított, és sok szabadság-verset is írtam börtönköztársasági körutazásom során Szegedtől Márianosztráig; a szegediekből tán itt kéne idézzek – de csak részleteket ragadok ki, mint pl. a SÍRLAPRA című „történelmiesen” áttételes rapszódiából, a közepéről (gondolom ,Rodogasztban’ nem nehéz ráismerni Sztálinra):
„Siettet a rest vizigót, lep a vandál-szarmata had: ’Rodogaszt! Rodogaszt! Szarmácia egyetlen rabszolgapiac, latinok, Rodogaszt, mondják, van öt is, csupa hajcsár; verni siettet: verve-veretve lesújt a sereghajtó gyalogos rodogasztákra – s ,Rodogaszt!’ ismételi mérföld körben a korbács
„Két Gallia földjétől Kilikáig – Kolkhisz, Amúria, Tartarián a Selyem Birodalmáig üvölti ezernyi-ezer rodogaszt a Vezért akit éjt-nap szembetalál a latin
+ + +
„Kit idézhetnénk az Alanti Világból, de idéznünk oly hő, mi hiába s fáklyasereglőn olyigen veszedelmes – Aranycombú Pithagorász! Negyedízben járod a Poklot: onnan – hát hozol-é onnan némi vigaszt?
„ha ki már tetemét hurcolni kifárad, ha kinek kapuját jelölé ürüvérrel a vandál: van-e rá vigaszod, Épiktetoszunk, balzsamszavu szolga, fűzkoszorúd van-e rá?
„mert ürüvérrel rájegyezék a halált kertkapujára: Rodogasztnál csak a feje nélkül biztonságos a bölcs
(HAJSZÁLHÍD, 227–229. o.)
A ciklus címe, amelyben ezeket megleled: A SZABADSÁG DALAIBÓL. Még ideiktatnám ELEUTÉRIA című szegedi darabom befejező sorait; a vers, a szabadság „hümnáléjából” valóságos „beavatás” a szabadság misztériumába: a beavató elragadtatott jubilusaira rávág a gyülekezet reszponzóriuma:
IX. A MISZTAGÓG
Az isteni nyelv ámene a Mennyekben, Eleutéria!
RESZPONZÓRIUM
az Írást fodrozó sisakforgó! az eleutérikus lovagok le-kiborítják a zsarnok Mogumótot tornáidon és a Megígértetett Bástyák alatt, hol elfogadod lovagi rendedet, a Diadokhok, a három birodalmak és a visszaháramló trónusok Sándorról, mind-mind!
X. A MISZTAGÓG
Ó nézd ó nézd rablelkünk lángadozását!
RESZPONZÓRIUM
Miként a falak foltjaiban a befelé fordulónak – ezüst limbuszaidban a csimpaszkodónak amiként megjelensz; amiként a halnikészülőnek a cölöppel a hátában és a vesztőhely tőkéjén a baromban kiábrázolódol
hogy elseperd a hamis irgalmazókat: te tékoz, te gyöngéden-kegyelmes, te látó, te szabadító
hozsánna!
A MISZTAGÓG
Eleutéria – hallelúja!
RESZPONZÓRIUM
Eleutéria – hallelúja!
(HAJSZÁLHÍD, 223–225. o.)
Éhes disznó makkal álmodik – mondhatnád, Lorcsikám; de mindjárt tennéd is hozzá, hogy nincs hálátlanabb a jóllakott ártánynál. Ha a Marxiarcheion kupolamennyezete beomlik, az újdon megízlelt szabadságban nyújtózkodó nemzet megörökli a zsarnokuralom erkölcsi csődtömegét s azt, mint önkívületes fertőzetet, magas lázzal kell szervezetéből kiizzadnia. Csinos kötet kitelnék csak azokból a versekből, amelyeket a szegedi Csillagban összeírtam.
KL És sikerült kicsempésztetned? Kijárókkal, külső munkán dolgozókkal?
Az olyan labilis erkölcsi emberkékben, amilyenek a csövesek, az ember nem bízhat. Oláh őrmester? Sitiprincek gyöngye, Géza bácsi? Sose tudhatod, melyik pillanatban fordul egyet az esze, megereszt egy félórás káromkodást és beárul „Érdemet szerezni.” Azért még nem „vamzer” ő – ha megéri. Lebuktat és húsvétkor két cigarettával engesztelni próbál. Mást csináltam. A nyomdán hozzájutottam papírhoz, ceruhához. Olyan apró betűkkel, hogy szinte nagyító kell a kiböngészéséhez, rázsúfoltam az egészet három géppapírra – még megvannak valahol, mondják, a szőkéknek jó szemük van (s én is, hatvan fele járóban kaptam első szemüvegemet) – s azzal az egészet palacsintanagyságúra gyűrve lestem az alkalmat a második-harmadik beszélőn. Égy óvatlan pillanatban aztán a markába nyomtam.
KL Kinek?
Hát kinek? A „szép Határnénak”. A feleségemnek. Mert szégyen gyalázat, Édesanyám is ott volt, de mint aki tudja a helyét, csendesen ríddogálva kissé félreállt. Mert én csak Marikámat láttam. A szép Határnét. Akkor még lazább volt a beszélő rendje, összeeresztettek bennünket. Megölelkeztünk s csak csókoltunk-csókoltunk bolondul. Végigcsókolóztuk volna a beszélőt, ha a smasszernép szét nem rángat. Amúgy, goromba-rémszégyenítősen, mintha azt mondaná: „nézzen már rá erre az öregasszonyra is, aki az anyja, az isten b.ssza meg! Vagy nem az anyja?! Ez az öregasszony! Ki rokona, kihez tartozik?! Ki itt magának a micsodája, nyanya…?!” …Mondták is vagy csak képzelődtem? Szóba került az is, amit az ügyvédünk tanácsolt: a válás. Sok ilyen pro forma válás volt akkoriban. Az Ávó szokásba vette, hogy a letartóztatottak legközelebbi családtagjait, elsősorban a feleségeket leinternálja; ez ellen sokan azzal védekeztek, hogy elindították a válási procedúrát s vagy azt húzták-halasztották szabadulásig (s ilyenkor az asszony mindig előmutathatta az ügyvédi levelet a nyomozónak: „válása folyamatban”) – vagy azzal váltak el, hogy a büntetés letöltése után újra összeházasodnak.
Elképzelni se tudtam volna a világot másként, mint vele, Marikámmal. Mindig felszabadultan s kárörvendve kacagtam mások póruljárásán, s nagyobb baj nincs is annál, mint mikor a nászúton derül ki a házasfelek ivarszervi inkompatibilitása. Ezért mindig is nagy híve voltam a próbaházasságnak. A mi kettőnk próbaházasságából olyan azonnali összeforradás lett, hogy a papiros már csak megpecsételte: „összemérekeztünk” – és menten tudtuk, hogy egymásnak vagyunk teremtve. És amikor MANDULADAL című szegedi szonettemben azt olvasod, hogy „szent a kezdet síkos perselye”, hát sejtheted, hogy mást, mint a vele való egyesülést elképzelni se tudtam s szinte kicsikarta a lehetetlent: már-már monogámmá tett. Édesanyám megtört tekintete mögött mintha többet tudott volna erről, de kinek volna szíve lerombolni a börtön ergasztulumában szenvedő boldogság-légvárait…?! Fél évszázados megbúsulásait az embernek érvényteleníti az idő s ami marad, csak a tanulság. Valahányszor a tömegben felfedeztem és a beszélőn, a sok sapkás fej fölé magasló királynői alakját megláttam, a szívem a torkomba ugrott és „örök hűséget” fogadtam Marikámnak.. Ez is mutatja, milyen marhajószág az ember. Milyen marhajószág, ha nem születik úgy, teiresziászi jövőbelátó vaksággal megáldva és nincs a paracelsusi kristálygömb miniatúrája a szemében, a szemvíz közepén elúszólag beleoperálva – hogy azzal előrefürkésszen s bereflektorozza, ami következik. Ésde majd azt is meghallod, mint-s-hogyan – mert más következett.
KL S ha már említetted, nem mondanád szalagra a MANDULADALT?
Kénytelen vagyok vele; hiszen az (éppenséggel nem szerencsés című) LÉLEKNEK RENGÉSÉBEN, abban a versválogatásban, amelyet a Magvető adott ki, lírai termésemnek jószerivel alig negyede-ötöde van s ezt a szonettet abban nem találod –
Szeged, 1950 (HAJSZÁLHÍD, 328. o.) |
(18) Éjszakai átirányítás; konsternáció a sitiprincek zárkasorán. Titkos mérnöki iroda a Gyűjtő Kisfogházában. A „Halálos Ház” – ahogy a műszaki Paradicsomot Hieronymus Bosch megfeshette volna. Az „irodavezető”, az „összekötő”. Olajipari kiadványok fordítása; erődítések típusterve. A munka fogytán; mi lesz velünk, ha elfogy…?! Pánik. Az őrök megtévesztése; az iroda szemfényvesztő áltevékenységbe fog. Az írógép boldogsága; versek, vagányszótár. Építészálmok: családi házak, csodavillák, álompaloták mintakönyve. A Nemzeti Színház terve. Drámai felfedezés: kolonnádos óratorony az angol ARCHITECTURE fedőlapján… Fényképüzenet a jövőből? Panteon? Mauzóleum? Hol, hol?! Zarándokfogadalom a Monumentum felkeresésére. A mérnökparadicsom lerohanása – felszámolása; a Gyűjtőt átveszi az ÁVÓ.
KL Persze te szentül meg voltál győződve, hogy az egész büntetésed a szegedi Csillagban töltöd le?
Szentül. Pedig csak 10-11 hónapot tölthettem a Csillagban, hiszen emlékezhetsz a spiritiszta szeánsz versüzenetére: „januártól decemberig / ez az év is kerekedik / esztendőre karikára”; már ebbe bele volt hüvelyezve az én szegedi esztendőm. Régi gyakorlat, hogy a sittest soha nem hagyják megmelegedni sehol; a lázadásra, összeesküvésre való konspiráció lehetőségeit a hosszú együttlétnek a tömegzárkán amolyan ellenkonspirációval vágják el. Hogy elviszik és ide-oda dobálják a sittek lakosságát. Minden előzetes bejelentés nélkül. Sitten élni? Olyan ez, hogy nem tudod, mikor: a következő pillanatban, egy fedetlen lyuk-csapdán oroszlánverembe zuhansz – vagy esetleg örökmeztelen, örökszűz hurik közé, s neked is, mint az iszlám paradicsomában, tizenötezer évig tart csak egy ejakulációd… hát ami még hátra van! De ez a ritkábbik eset.
Mondják, a börtönhatóságok ritkán terveznek olyan „mozgatást”, helycserét intézeten belül, amelyről a sitiprincek csillagkamarája ne tudna előre. Ám az én esetem más volt, az elszállítás kivétel. Már Csibivel, Jencivel, Tiborral az óraszanatóriumban meg Géza bácsival, Minden Srenkölők és Mackódöntögetők Koronázatlan Királyával a nyomdán – tervelgettük a karácsonyt: hogy mi megmutatjuk, nekünk még karácsonyfánk is lesz. Mondom, decemberi éjszaka lehetett. Kulcs csörren a zárban, ajtó bedörren, villany kattan. Szembántó világos fénypászma. Legédesebb sittes álmunkból. A kulcsos, mögötte két fegyveres kísérő. Bekiált:
– Határ. Minden cuccával. Mozgás.
Géza bácsi felijed vaságyán. Valami, amiről ő nem tudott. Nem konzultálták. Nyűgösen előkászálódik, lepattan. Nem hagyja annyiba:
– De miért? Hova? Ki rendelte el?
Rá se hederítenek. A kulcsos türelmetlenkedik.
– Ezt is, azt is. Mindenét. Megyen. Mire várjak, meddig várjak? A kulcsos, aki eddig olyan tisztelettudó volt, most mint a goromba pokróc. Mire Géza bácsi odavágódhatna, védőleg: – de Kovács úr! Nem várhatnánk vele reggelig? – okvetetlenkedésére Kovács úr – csak semmi kecmec! – rádörrenti az ajtót, és én „minden cuccommal” a folyosón kívül találom magam.
– Hová?
Ha öregsittes lennék, nem kérdezném és nem is várnék rá feleletet; tiszta sor, hogy a két smasszer között van a helyem. Azért kísérők, hogy tudják. Egész éjszaka bumlizunk, vaksötétben, valahová, valami vonaton. Az egyik alszik, eldől s ilyenkor nagyokat ránt a csuklómon: össze vagyunk bilincselve; a másik is szunyókál. A pályaudvarra ráismerek; hajnalderengés, de mire körülkémlelhetnék, benyel a rabomobil.
A Gyűjtő Kisfogházának első emeletén, tágas, barátságos zárka, szalmazsák sehol Elképzelhetetlen fényűzés: ágyak mindenkinek. Heherészés, értesülések kicserélése, félszeg félbeszélgetések; bemutatkozás. Mindenki ismeretlen, de hamar helyrerázódunk, a vonzrokonság meg a mesterség cinkossága alapján: ki gépész, ki építész, ki kultúrmérnök; mindenki műszaki diplomás értelmiség.
Nem kerüli el a figyelmünket az a mosolyra késztető tény, hogy a langaléta bumburnyákokból álló smasszerkülönítmény parancsnoka a porbafingó Mihalicska: azonnal mindannyiunk kedvence lesz és ezer Mihalicska közül is megismernénk ezt az egyet, a miénket, mert a börtönfáma szerint még nyilas keretlegény korában az arcába robbant valami arra heverő tojásgránát, amit ő döglöttnek vélt: fél arcát libahúsból szabták-varrták a gyorstalpaló szanitécek, s az a műtét úgy is nézett ki, s nem csoda, hogy ez „operáltarcú” homéroszi jelző Mihalicskára ráragadt (istenbocsássa meg, ha nem jól tudom és hazudnék, de később nekem mintha arról harangoztak volna 1956 januárjában, Bécsben, volt sittesek, hogy ötvenhatban Mihalicskát a libahúsos operált arcáról felismerték és a Gyűjtő környékén, akik a keze alatt voltak, azok verték agyon, akiket ő tanított móresre). Ő adta meg a smasszerbanda alaphangját az érintkezésben, s Mihalicska börtönfilozófiája az lévén, hogy a sittest „vágni kell, mint a répát”, a bunkó legénykék vágtak is bennünket, mint a répát, anélkül hogy ujjal is hozzánk nyúltak volna; sőt, mi több, akármilyen vasvillatekintettel és bármi förmedősen mondták is, hanjukba, magukviseletébe óhatatlanul némi deferencia keveredett, s hogy is lehetett volna másként. Gané lesittelt rossz káder osztályellenség ne várja, hogy mérnökurazzák, és ne képzelje magáról a kurvaistállóját, hogy hímeltojás, hát még ha diplomás az istenverése… De ha Őfelsége az Állam célirányosnak találja, hogy a lesittelt diplomások ne csak a töküket vakarják szétszórva az ország hetven börtönintézetében, hanem a Kisfogház titkos mérnöki irodáján műszaki tudásukat a Népköztársaság rendelkezésére bocsássák, akkor nem lehet megtagadni azt az ösztönös tiszteletadást, ami a „kiemelt munkaerőnek” kijár. Tudja belügyes elvtárs, mit csinál, amikor napi két cigarettát és dupla kosztot utal nekik, a vagyont érő rajztáblákról rajzeszközökről nem is beszélve, amit hatökör-pillantással szemügyrevételezni tudnak, de használni nem; s amúgy is, „mondva volt” a fejtágító szemenáriumon, nem kell letegezni a jó kurva idesanyjából szalajtott marhajószágot, ha nem muszáj, visszamagázhatják a mérnököt és ne kezdjék mindjárt a rabokf.szán, ha a zárkára rányitják a cirklit.
KL Ez volt hát az a titokzatos mérnöki iroda amit Rákosiék a lebukott mérnökökből szerveztek a börtönben s aminek a legendáját én is mintha hallottam, hogy rebesgették volna… És mi volt a dolgotok, ki hozta a munkát, volt-e irodafelelős?
Ez hát, Lorcsikám, ez volt az a titokzatos műszaki Paradicsom s nem véletlenül mondom annak, mert volt ott minden, az akkor kapható legkorszerűbb óriás rajztábláktól-vonalzóktól-rajzeszközöktől a vázlatpapírig minden, sőt, ezen a mindenen túl: írógép, műszaki könyvtár, segédletek, szótárak, műszaki lexikon különféle nyelveken, mérnöki, építészeti folyóiratok a világ minden tájáról, a svájci DOMUS az angol ARCHITECTURE, a francia ARCHITECTURE D’AUJOURD’HUI, olasz, skandináv, amerikai. Három tágas zárkát összeütöttek, ez volt a rajzterem, de a mi emeletünkön; a folyosón és a hálótermekben egész nap szabadon közlekedhettünk a zárkák nem voltak bezárva. Így volt ez a hét minden napján, a pénteket kivéve; mert pénteken hogy mi volt, azt csak az olyan erős idegzetű tollatlan-kétlábúnak mondom el, amilyen te is vagy, Lorcsikám.
Tudod, a Gyűjtő főépületből és jó néhány melléképületből áll; s ezek egyike a Kisfogház, monarchiabeli, egyemeletes, csinoska ügyeske épület, de senki sem nevezte így és a börtönfáma úgy ismerte, hogy: a Halálos Ház. Ha még emlékszel a kora középkori angol misztériumjatékok görgőszínpadaira, azt is tudni fogod, hogy volt egy nevezetes szekérszínpad, amely magasabb volt a többinél s ez két szinten mutatta be a biblia világát: felül volt a mennyország, alul a pokol. Nem a hasonlat kedvéért mondom – mert e kétszintes görgőszínpad inkább a torzképe a Halálos Háznak: visszataszító karikatúrája. Az emeleten volt a rabmérnökök Paradicsoma; a földszinten a siralomház – a halálraítéltek zárkasora. A péntek volt az akasztások napja. Minden pénteken „helyrebillent” a világ, sittesekben-smasszerekben visszabillent a lélek s megtetszett a poklos valóság bennük-körülöttük; a „létbevetettségnek” oly extrém fajtája, amilyenről Heidegger, ki sittet-sittest hírből sem ismert, álmodni sem álmodott.
Pénteken egész nap be voltunk zárva. A kivégzés idején az operáltarcú Mihalicskában és smasszerbandájában helyreállt a Teremtés Rendje: patkány a sitten a patkány, a rendszernek felesküdött hóhér az úr és minden jótét Lélek, aki azon az áron, hogy beköltözött a hóhér házába, szabad maradt. Mihalicska kezdte, keretlegényei folytatták. Végigrohantak a folyosón, megrugdosták az ajtókat, bedörömböltek, beordítoztak a kukucskalyukakon:
– El onnan! El az ablaktól! Vissza a falig! Lekushadsz! Végighasalsz és úgy maradsz a p.csádon, amíg nem szólnak, akkor majd megb.szhatod a jó kurva kib.szatt édesanyádat, de addig nem! Hangot se! Nem mozdulsz… Mék volt az! Mék mocorog ott nekem! Megtáncoltatlak! Kihúzod a gyufát!…
Mi meg, nyomorultul, mérnökből visszavedlettünk senki-semmi emberré, lesittelt kertitörpévé, megtiport mütyürke emberré. Pisszegő-beszéd, összevillanó tekintetek. Elparancsolhattak az ablaktól, de a fülünket nem önthették ki viasszal. Annyiszor hallottuk, hogy mozzanatról-mozzanatra, minden kivégzés megjelent lelki szemeink előtt. A leitatott, részeg halálos, aki nem szívesen megy és „kekeckedik”; de két bölöm smasszer vasmarokkal kétfelől a hóna alá nyúl és viszi, mint „gólya a fiát” az épület végénél a vesztőhelyre. Egyszerű cölöp s minek is lenne annál magasabb, elég, ha a csapóajtó tolóreteszét elrúgják, a lába máris a veremre lóg. Kinyúlik, ereszti székletét-vizeletét. Van amelyik bikaerős: négyen is végigverik, amíg a cölöp elé cibálják. Úgyszólván valamennyi iparkodik utoljára kikiáltani a világnak a meggyőződését, hírül adni mártíriumát. Az elbolondítottak, a becsavarodottak; a Sztálin-mániások, a vallásmániások, a kilúgozottak, az elszerencsétlenedettek:
– Éljen Sztálin! Világ proletárjai, egyesüljetek!
– Éljen Rákosi elvtárs! Ő tudja! Ártatlan vagyok!
– Édes Jézusom, isten az égben aki vagy!
– Ne üssenek, ne bántsanak, ne, ne!… Élni akarok! Megkeserülitek!
– Édesanyám!
– Édes gyerekeim! Ti mindnyájan!
Már másnap mintha mi sem történt volna: jámbor fegyőrök ők, megröstellik a jóindulatot; szemérmesen összenyitják a zárkát. A gyenge lélek, akiben megbicsaklik a fegyelem, szégyent hoz egyenruhájára, amikor a mérőkanállal a kezében, reggeliosztásnál a fekete lőrét a csajkába öntve, odasúgva megkérdezi:
– Hogy aludtunk, mérnök úr?
Nem mintha várnák, úgy is csak fejbiccentés a felelet. Tárva-nyitva a rajzszertár, a rajzterem, várnak a szótárak, a rajztáblákon a fejes vonalzók, a háromszög vonalzókkal leszorított pauszpapír. Azért mondom. Mert péntekről szombatra virradólag, nyájas, paradicsomi munkanap van, bíbelődés-játszadozás és boldogoskodás; de a hozzávezető péntek a kivégzés napja volt és a kivégzetteké – – – hogy ezt a műszaki Paradicsomot csak Hieronymus Bosch tudná megfesteni.
*
A kiordított istenhozzád, a világból kirekesztett búcsúszava a világhoz, beleégetve csontunkba, beleivódva vérünkbe, ott sajgott-lüktetett másnap is, és ez a tompa fájdalom csak akkor csillapodott, ha egy-egy hét kimaradt és a soros kivégzés eltolódott. Hiszen elfecsegtem már vallomásos ömlengéseimben egyszer, hogy mi varázslatos a kitekeredő vázlatpapír zizegése és rajta a „6-bés” puhaceruza siklása keresővonalaival: az ember – de csak akit az isten is ilyen magamfajta bolondnak teremtett – a vitrúviuszi ember tökéletesen elfelejtkezik a világról, a maga bajairól, az idő múlásáról, éhségről-szomjúságról; még arról is, hogy ahol ily boldog létállapotban leledzik – a Paradicsom nem igazi. De most hadd felelek a kérdésedre, hogy mint-s-hogyan volt a titkos iroda munkája megszervezve s voltaképp hogy miféle munka, mi haszonnal járó szolgáltatásunk volt a Népköztársaságnak fontosabb, mint a mi evilági elkárhozásunk.
Az úr a pokolban is úr, a kommunista a börtönben is kommunista és arról ismerszik meg, hogy túlnyalja a normát. S-r Dénes lóképű, örökké borostás arcáról lerítt a párthűség és az a lenini erény, hogy a besúgást pártkötelességnek tartja. Nem volt „politikai”, mindössze gazdasági bűnöző, de annak is olyan sajátos megtévedő, aki a pártszerűséget a börtönbe is magával hozta – ez és még más sok erénye, melyek közül nem utolsósorban egyfajta korlátoltság, amely nem hogy hátrány – inkább előny volt használhatósága szempontjából, eminensen alkalmassá tették arra, hogy a titkos tervezőrészleg mérnökfelelőse legyen. Irodavezetőnkből ugyan harapófogóval se lehetett volna kihúzni, de az írnoki dzsungeltávírón fülünkbe jutott, mi vaj van a fején: Déneske egy lakótelep építésvezetője volt, de a kísértésnek ellenállni nem tudván, cementet-vasat és ami a maga családi pallérálmához szükséges volt, mindenből egy keveset. Félrefuvarozott. Egy szép napon a lakótelep tömbjein megszálltak az ablakszemöldökök, lenyaklottak a födémek: a zsaluzásba soványbetont öntetett és kiritkította a vasalást… öt év glóriája ragyogott a sapkája fölött.
A külső összekötő? Sokkal rokonszenvesebb mérnökkolléga volt, az irodafelelőst jórészt ignorálta és kinek-kinek individuálisan osztogatta a munkát. Soha nem árulta el, melyik állami tervezőirodának dolgozunk, ez hivatalból; mindvégig hivatali titok volt-és-maradt. N. N., ha nem lett volna hétszerszűrt-lekáderezett kifogástalan elvtárs, bizonyára nem neki jut ez a veszedelmesen kitüntető feladat, hogy bejáró összekötő legyen s hogy cidrizett-majrézott-e? Nem mutatta. Annyi szent, hogy amilyen jelentőségteljesen lehalkított hangon sugdosódott a Halálos Házban, ugyanolyan nyúltalpú léptekkel járt-kelt a rajztáblák között s inkább szellemjelenés volt, mint mérnök; mert hol „egyszercsak ott volt”, hol meg eliramodott, mint a nyúl, és nem lehetett tudni, hol-mikor tűnt el. Szolgálatait soha fel nem ajánlotta, erre kínosan ügyelt, családot nem látogatott, üzenetet nem hozott és Déneske minden ilyenirányú próbálkozásának elébe vágva, váltig éreztette, hogy megkörnyékezhetetlen és megvesztegethetetlen, mint Robespierre.
Az eleinte lassan szivárgó munkából nekem elsőül fordítói feladat jutott. Leírhatatlan boldogsággal ültem ismét írógép elé, akármilyen öreg tragacs volt ez az özönvíz előtti Remington Silenta – és azt se bántam már, hogy facsarja orromat a szovjet gépi kötés jellegzetes húgyszaga: olajipari szakmunkát fordítottam, földolaj-kitermelésről, olajfinomításról, lehetett jó 400 oldal.
Csöppet sem csodálkoztam, hogy – akárcsak a „Kortársak Majakovszkijról” – ez se nyomdatermék volt, hanem hitvány gépelmény rossz lehúzása, helyenként csak találgatni lehetett, olvasni nem. Segítségül ott volt régi ismerősöm, a többkötetes Usakov Értelmezőszótár – ez a kitüntető könyvritkaság, amelyet egyszer Illés Endre, rejtélyes rókaravasz mosolyával „jutalom” gyanánt a fejemhez vágott a Szépirodalminál. N. N. alacsony, kopaszodó emberke volt, tipikus mérnök-kuli – örök zavarban rab kollégáival, hiszen nem volt se vádhatóság, sem Jupiter-szemöldökű juriszprudencia – de hogyan szólítsa az osztályellenséget csíkos-vezeklőben – ő, aki bírja pártja bizalmát? Igaz, meglelte a módját, hogy értésemre adja, ismer a „szakmából” s hallotta híremet, de inkább a nyelvét harapta volna le, mintsem hogy néven-szólítson.
– Ha az irodafelelős nem győzi, maga is belenézhetne a többiekébe, hogy minden rendben legyen… Örülök, hogy megint rajztábla mellett látom, ezzel majd jobban telik az idő – tekerte ki elém a mintatervet, hogy a terephez igazítva, tervezzem át 600 főre méretezve…
– Mi ez? Iskola? Kaszárnya…?!
– Kaszárnya típusterve.
Erődítések a jugoszláv határra, kaszárnyák típusterve – beletekinthettem hát a Nagy Titokba, immár annak része gyanánt, mint a régi királysírok tervezője, aki nem baj, hogy ismeri a labirintikus hozzájutás titkát, hiszen úgyis ráeresztik a vizet. Az őrök is ott csellengtek a rajztáblák között, közönyös-fölényesen, utálkozva a senki-semmi sittesen, de paraszti tisztelettel a varázsló iránt, aki körzővel-vonalzóval-logarléccel bánni tud; rendszerint hamar elunták s lecövekeltek a folyosón, vagy elüldögéltek az ajtónál, ha odahúztak maguknak egyet az üres székekből. Építettük a Népköztársaság honvédelmét, folyt a munka: döngicséltünk-duruzsoltunk, zörögtünk, a kettéfűrészelt cigarettát szipkába dugtuk, tüzet kértünk, szomszédoltunk, szidtuk a rendszert (a föld alatti Börtönköztársaság polgárainak hasonlíthatatlan privilégiuma). Idővel Déneskét is megneveltük, magunkhoz szoktattuk: húzott hozzánk, az érdeke is azt kívánta, hogy népszerű legyen; nem is hiszed, az ő képlékenysége, hajlíthatósága milyen fontos szerepet játszott a későbbiekben. A smasszerek rég hozzászoktak, hogy oda-odaülök az írógép elé s ki se járta volna az eszük, hogy firtassák, ugyan mi az, amit kopogtatok – olajvezeték-méretezés vagy vers. Vasidegeim voltak, rákondicionáltam magam a rajztermi zsibogásra, varázskört húztam magam körül s az volt a magány. Itt is született néhány apróság, vers-próza, szonett, miegymás. Még a Csillagban kiszámítottam; hogy napokra váltva, a büntetésem mennyi… A szonett eljött velem a fejemben s most kiélvezhettem annak a fényűzésnek a gyönyörűségét, amit a vizualitás jelent – hogy hogyan fest a papíron: s noha a címe megtévesztő, az ENGESZTELŐBEN benne van a visszagyűrt bosszúvágy, az elvertek kormoló dühe –
(A LÉLEKNEK RENGÉSE, 125. o.) |
KL És tudtak a Gyűjtőben a többiek arról, hogy a falakon belül titkos mérnöki iroda működik?
Ételhordókon, szakácsokon, házimunkásokon keresztül, hogyne. Futótűzként terjedt el: tódítva, kiszínezve, kiforgatva. Hogy vendéglőből hozatják a kosztunkat, napi 40 cigarettát kapunk és a prémium hogy babánk/feleségünk egy éjszakára, külön zárkán, ottmarad. Bődületes a sitten csapongó fantázia. S hogy a börtöntelep legtávolabbi zugában is tudtak rólunk, annak hamarosan vettem is jelét s már egyszer említettem is: lebuktatóm, az életfogytos kétkulacsos kém, volt ávós főhadnagy, Kucsera Mihály a gombüzemből üzent. Hogy szánja-bánja, ami rosszat velem tett s nagyon kér – üzenjek vissza, hogy megenyhültem és nem haragszom rá.
– Válasz nincs – mondtam az üzenethozónak; és vállvonogatva somfordáltam vissza a rajztábla mellé. Volt min eltűnődnöm: azon a kilencszázhat napon, ahányat az időnek a naptáron és nekem a törzskönyvben forgadoznom kell; meg azon, hogy vajon Kucsera Mihálynak és a hozzá hasonló „profi” lebuktatóknak hányszor kilencszázhat napon kell eltűnődniük – ahányan nekik köszönhetjük, hogy a Halálos Házból bámulhatjuk szemközt a hófödte börtönháztetőket? Kivéve amikor hetenként egy napra kicsire húzva magunkat: mint légy a falon – mimikrizálunk s mozdulatlanul hallgatjuk a siralomház földszinti lármáját, ahol épp leitatnak-„előkészítenek” valakit; s úgy vártuk, hogy a részeg összevert a cölöp előtt vajon miféle bődületes hűségnyilatkozatot fog világgá üvölteni – istennek? – Sztálinnak? – a hazának? – Rákosinak? A fal mellett kucorogva, én ezekben a pillanatokban mintha imára volna, görcsösen összekulcsoltam a kezem és a kozmikus messzeség érzetét erőltetve képzeletem optikájára; hogy ne lássam az oldalhomlokzat sor kivégző cölöpét – nekem Pindarosznak az az emlékezetes sora jutott az eszembe – „az embert az árnyéka álmodja…” Tán csak az elmozgó árnyéka odalent, a szerencsétlennek, az álmodja, hogy kivégezni viszik, ő maga „nincs sehol”; és ha az élet a holt anyag „fantomfájdalma” csupán, a visszazuhanás a nemlétbe csak a fájdalom létmódjának a megszűnése. Nem szerettem Kucsera főhadnagy elvtársat érte, hogy idejuttatott, csak épp a Házban, ebben a Halálos Házban – elvesztettem szem elől. A poézis ilyen tömörítő hatásainak engedve, itt íródott ez a kurtácska vers is, a CSUTORÁS, mely epitómája az elmondottaknak –
(HAJSZÁLHÍD, 341. o.) |
De hogy mennyire nem véletlenül emlegettem Hieronymus Boscht, azt mindjárt érezni fogod, ha elmesélem a pániknak és az álomvilágnak ezt a hihetetlen keverékét, amely az álom édességét oly mértékben fokozta, ahogy a pánik bennünk mind valósabb alakot-és-formát öltött. „Összekötőnk” látogatásai gyérülni kezdtek. Ha jött is, egyre zárkózottabban térült-fordult, mogorván nézegette a vázlatokat és nem javított. Másszóval: nem tehénkedett rá a rajztáblára, ami mindjárt emberközelbe hozza, és akkor már az érvek-ellenérvek, a magyarázkodás „kollégává” emelik a rabot és ő is megereszt egy mosolyt… Most? Mint a szfinksz. Ha Déneske munka után érdeklődött, hogy miért nem hoz – válasz nélkül hagyta. A mérnöki iroda rutinja megbomlott; majd amikor mérnököcskénk látogatásai végképp elmaradtak s ezzel az ismeretlen Állami Tervezőirodával minden szálunk megszakadt, a rutin végképp felborulással fenyegetett. S-r Dénes mindenben teljesen egyetértett velünk.
– Nem szabad, hogy az őrség megorrontson valamit. A látszatot mindenképp fenn kell tartani!
Förgeteges áltevékenységbe fogtunk. Tus rajzeszköz, pauszpapír: volt egy évre való. A fal mellet rakaszokban álltak a pompásabbnál-pompásabb nyugati építészfolyóiratok: ha álló esztendeig azt olvasnánk, akkor se fogyna el. A harci jelszó: tervezni! tervezni! teljes erőbedobással!
– De mit?
Az erődítések, forgóállványos főtornyok, fedezett utak – kaszárnyatípustervek ott álltak magas halomban, senkise vitte el, azt szaporítani senkinek sem volt kedve. Elkezdtünk tervezni „rajzolgatni” a magunk gyönyörűségére. S minthogy itt is, akárcsak kint, az én rajztáblámra figyeltek, én lettem az áltevékenység fókusza – királyszege. „Életet” játszottunk, mintha kint volnánk: megrendelősdit, építtetősdit. Ez abból adódott, hogy hetekig a magam álomvilláit terveltem-tornyoltam; hol azt játszottam, hogy „a pénz nem számít” hol azt hogy képletesen szólva „hátrakötött félkézzel és féllábon ugrálva”, olyan mesterséges limitációkat szabtam magam elé, amelyek megnehezítették az ábrándozást, de megnövelték izgalmát. Pl.: nem áll rendelkezésünkre más, mint közönséges égetett tégla, a cementet, a vasbetont, a vastartót felejtsük el; fa – az van, de további limitáció, hogy a maximális fesztáv négy méter. Mind e megkötések mulatságos faláttöréseket, térkapcsolásokat eredményeztek. Akkor már mindenki nyáladzott, ha perspektivikus belsőségeimre ránézett, hosszú fogat csináltam gépészeknek-kultúrmérnököknek; s így mi sem volt természetesebb, mint hogy a magam álomvilláját hetvenhétszer megtervezvén és ráunva, sorra vettem a kollégákat, mint „építtetőknek” meghallgattam kívánalmaikat és megterveztem álomházaikat. Ki egyszerűbbet kért, ökonomikusat és könnyen üzemeltethetőt, ki átmenő hallt, palotaszerű nagyképűséget akart, és én testükre szabva, sorra legyártottam mind. Oly komoly hangnemben mentek e megbeszélések, mintha megvolna a telek és már csak a beadványi tervek volnának hátra… Megrendelőim elégedetten vitték „haza”, ki-ki a maga kuckójába húzódva vagy rajztáblája mellett, csak elnézte, nem tudott betelni vele és estig a beköltözés boldogságáról ábrándozott: már idehallatszott a gyerekszoba lármája, már a hálóból naftalinosan, az előtérből virágcsokrosan idecsilingelt a bájos feleség Édes Otthonteremtő nevetése… Alaprajzok, metszetek, egy-egy részlet, távlati kép, minden-de-minden: ha ezekből az elaborátumokból „mintakönyv” kerekedik, hát kísértetiesen hasonlított volna azokhoz a 100-120 háztervet tartalmazó Családi Mintakönyvekhez, amelyeket itt az angol szigetországban forgalmaznak, s nem egy építtető abból meríti zsarnoki ihletét.
Ám ahogy a mesében mondják: „ez is megvolt”; de „összekötőnk” többé nem jelentkezett s amikor beláttuk, hogy nem számíthatunk rá és nyoma veszett, újfent pánikba estünk. A tervezői boldogság és a végső kétségbeesés Karübdisze és Szküllája között hányódva, amikor már S-r Dénes családi csodavilláját is megterveztem volt, mentőötletem támadt. A smasszernép semmit nem gyanít s különben is, egytől egyig olyan hatökör, hogy ha kinézi a szemét rajta, akkor sem tudja, mi az a rajz: kaszárnya típusterve-e avagy az új Nemzeti Színház… Fejembe vettem, hogy megtervezem a főváros új Nemzeti Színházát, de oly tékozló szellemben, mint aki tudja, hogy akár a közadakozás, akár az állam: fizet, mint a köles hatványára emelt katonatiszt.
Nemzeti Színházat egyszer százesztendőben építünk, a pénz nem számít. Hónapokat töltöttem ezzel az elaborátummal; a vázlatok után kikokszoltam a végleges tervet s utána 1:100 léptékben teljes tervkészletet készítettem, alaprajzokat, metszeteket, külső-belső távlati képek, apró részletek tömegét. Eleinte a Deák térre kontempláltam, de utóbb a Városliget pereme mellett döntöttem; szertelen, a valóságtól elszakadt programja szerint a teljes komplexum már-már a Kolosszeummal rivalizált s volt abban minden: (1) 3000 férőhelyes Operaház, (2) 1500 férőhelyes (prózai) Nemzeti Színház, (3) 400 férőhelyes Kísérleti Színpad, (4) a boszorkányos süllyesztve-elforgó, rátolható kötény-és-fiókszínpadokon kívül festőműhelyek/díszletraktárak/adminisztrációs irodasorok stb., (5) büfék/cukrászdák/éttermek, (6) Színiakadémia, (7) Színháztörténeti Múzeum, (8) Drámakönyvtár, (9) kétszintes, 3000 autóra méretezett parkolótér. Tudnod kell, hogy végszigorlat után kórházépítésre/színháztervezésre szakosítottam magam, így hát ha kézikönyvek nem is álltak rendelkezésemre, a lényeget betéve tudtam és tudom ma is. 70 x 100-as nagyméretű rajzkészlet lett belőle, és ránézésre is vastagocska a jókora mappában, amelyben őriztem; ha elő-elővettem, a komplexum madártávlati összképe, egy-egy interieur perspektívája, lelátások-átlátások akkor még merésznek számító leleménye előtt elálldogáltunk-eltereferéltünk a gépészkollégákkal, hogy a fűtés-légkondicionálás merre-hol-milyen lenne, mert nincs az a fittyfene, amiről – kellő konzultáció után a szakférfiakkal – betervezetten gondoskodva nem volt. Megesett, hogy odasompolyogott egyik-másik álmos smasszer is, egy kis álmélkodásra: csudálták az Állam turpisságát, hogy parlagon nem heverteti, hanem, mély bölcsességében a bedutyizott szakférfiakból szivattyúzza ki az ország első színházának terveit, és kíváncsian várták a kapavágást; az állami megrendelés hitelességében egyikük sem kételkedett.
KL Látható valahol? Mi lett vele?
Várj sorodra, Lorcsikám, az a kapavágás még odébb van; s elsőbbet hadd mondjam el, hogy mint jutott eszembe megint, de már nem a halálosokból felszakadó utolsó szógombóc hallatán, róluk, hanem egy más, orra-hegyére-nézvést elrévedező szellemben és sokkalta távolabbi régiókban, magamról, megint csak az az emlékezetes pindaroszi sor – hogy az embert az árnyéka álmodja, szkiasz onar anthropoi. Jósvillám ért, keresztülsújtott rajtam és én, mintha nem is én volnék s mintha nem is rólam volna szó – szélütötten szemléltem a Jelet. S ez így történt.
Hiszen már máskor is kaptunk ilyen „Jelet”, de az hamisnak bizonyult; Feydeau – „szellem-vezetőnk”, hogy igazán ott van-e elhantolva Szeged valamelyik köztemetőjében, nézzen utána más – pajkos, félrevezető bolyondár szellem lehetett s kedve tellett a füllentésben: lám, a „változás” dolgában egy-két évvel elvétette az évszámot s amikor jött, a vérbe fojtott kísérlet nem negyven, hanem negyvenezer halottat követelt. De ez!… Mert amikor kirajzoltam magamból minden építészeti ábrándot, a folyóiratoknak estem neki. Végigböngésztem a DOMUS, az ARCHITECTURE AUJOURD’HUI minden számát és amikor sorra vettem az angol ARCHITECTURE példányait – akkor történt.
Ronggyá olvastam és tönkreforgattam azt a számot, csak hogy ráleljek valahol: hol van és mi lehet. Centenáriuma van az építésznek? A megépítésének?
Monumentális épület pompázott a borítólapon.
Emeletmagas bázisra állítva, hogy az is kiemelje jelentőségét (utóbb ennek a plintosznak mögépillantottam: kőkerítés volt csupán, mely mögött angol aknán mélypince ablaksora húzódott, de a zseniális szemfényvesztés „alépítménynek” hatott), futamatnyi díszlépcső vezetett fel a korinthoszi oszloprendhez, melynek se-vége-se-hossza kotonnádján a díszpárkányt barokk balusztrádokkal „attika” koronázta. A középtengelyben, mélyebbre helyezve, osztópárkányaival, falmeződíszeivel felmagasítás – afféle négyzetes „dob” következett, melyen újabb négyzetes perisztilium futott körbe karcsú oszlopaival; azon, párkánya fölött s ornamentális entablatúrába foglalva – négyfelől, óra. A négyzet alapon felszökellő, különös kupolát kecses, volútás lámpás zárta le.
A mesterségbeli tudásnak és a lángelmére valló leleménynek, az érzelmekre apelláló arcátlan giccsnek és a kiszámított monumentalitásnak oly szerencsés ötvözete volt, hogy első megpillantásakor hangosan felnevettem.
Aztán elutasítólag bevágtam a többi közé.
Utána teljes napot töltöttem azzal, hogy ráakadjak és előkeressem. Nem tudtam a szemem levenni róla; részletről részletre haladva, a magamévá tettem s már tudtam mint a bemagolt kívülrőlit, csak épp azt az egyet nem tudtam, hogy kit vall mesterének, és hogy széles e földkerekségen merre keressem.
Ha egy magyar építészközlönyön a pesti Bazilika képe díszeleg a maga renaissance szépségében, a magyarnak nem kell odabiggyeszteni sem az építész nevét, sem azt, hogy hol van. Bizonyára így állhat a dolog ezzel is, morfondíroztam: angol embernek közhely kell legyen s nemcsak a mesterét tudja, hogy Waterhouse volt-e vagy Lutyens, hanem az is nyilvánvaló, hogy hol van, Cape Townban-e vagy Delhiben s miféle Kormányzósági Palota… Ennyi hivalkodás, ekkora építészeti triumfalizmus láttán elégedett nevetésem idióta mosolyra változott, majd az ellágyulásból rajongás lett és bármi hihetetlen – szerelemre lobbantam iránta, a kőtömeg iránt, a kolonnád magasán oly titokzatos-mélyre helyezett négyzetes perisztilium ötlete iránt, a bizarr, szögletes kupolás, ige-és időhirdető óratornyával. Mert ha Schlegel széltében ismert aranymondása alapján az építészet megfagyott muzsika, akkor ez berliozi muzsika volt a javából. Egyszerre voltam a Halálos Házban és messze, a testetlen előrefutó jövőben; szakasztott úgy, ahogy Berlioz „Trójaiak” című operájában a Didótól nehezen búcsúzó, továbbinduló Aeneásznak a magasból egy testnélküli isteni hang megjelenti úticélját – „Italie! Italie! – ugyanígy, mintha nekem is ez az óratornyos Kormányzósági Palota lett volna biztos révem-és-megérkezésem egy olyan kései időben, amelyről engem-álmodó árnyékom: az se tudhatott/álmodhatott még akkor… Nem írták oda? Nem tudni hol van? Sebaj, fogadtam meg és a szemem könnyel futott tele; és erősen a sarokba fordulva, hogy így ne lásson senki, remegő kézzel a folyóirat borítóját magamhoz szorítva megfogadtam: ha lejárom a lábom, akkor is. Ha a világ végére – úgy a világ végére. Ha élek még és egyszer innen, ebből a falakkal, farkaskutyákkal, őrtornyokkal, műszaki zárral körülfalazott országos börtönből szabadulok, nem nyugszom addig, amíg erre a giccses-nevetséges ríkató-nevettető csodapalotára rá nem találok –
KL És végül is – rátaláltál? És hol volt, mi volt? Panteon? Mauzóleum? Minisztérium?
Sem ez, sem az, de mulatni fogsz, ha megtudod. Akkor, abban a pillanatban jósvillám volt s tarkón sújtásától úgy szédelegtem, mint álomburokban a megálmodott figura, aki elcsodálkozik valószínűtlenségén. S hogy e zarándokfogadalmat beváltottam-e? Az is benne volt az idő szövedékében – de mind e széplelkűsködést-ámolygást, ásítozást-penészedést szétrúgta, ami következett. Sejteni sem sejtettük s jelei, ha voltak is, nem fogtuk fel jelentőségét. Sem annak, hogy elmaradoznak a kivégzések, sem hogy az őrség szokatlanul barátságos és nagyokat hallgat. Hol vannak? Nyomuk veszett? Küszöbére értünk volna a „változásnak” s ha igaz, amit Feydeau oly csalafintán üzent, ki tudja, tán „francia zóna” leszünk?
A kérdés fel se merült bennünk. 1951. nyár derekán járhattunk; egy szép napon, reggeliosztás után nagy csend szakadt a Házra.
Őr sehol.
Egyszerre mintha csörtető bölények törtek volna ránk, fegyveres ÁVÓ-s különítmény rontott be, végig az emeleten, zárkákba, rajzterembe. Törnek-zúznak, kirúgják a kecskebakot a rajztáblák alól, ki az asztalt az írógép alól, megtapossák a drága rajzeszközöket, széthányják a pauszpapírokat, könyveket-folyóiratokat, bennünket ide-oda kergetnek és püfölnek, ahol érnek:
– Takarodsz a folyosóra! Sorakozol! Feltakarsz!
– Hozzá nem nyúlsz! Semmit nem vihetsz magaddal!
– Lestyán elvtárs! Ezeket mind! Füzérláncra! A búsp.csába velük, a bús p.csába!
Bokáig gázoltak az ottfelejtett „I–D-Vonal, Déli Erődrendszer”, a „KK–350 Gyalogsági Kaszárnya” típusterveiben és rövid óra alatt, hogy felszámolták a börtönparadicsomot, már mi is úton voltunk kitudja-hová, teherautók ponyvái alatt és soha többé nem láttuk viszont a titkos mérnöki irodát. A Gyűjtőt a Belügy elragadta az Igazságügytől és a maga büntetőintézetének nyilvánította. Ez tán nemigen smakkolt az Igazságügyminisztérium kötelékébe tartozó smasszereknek, de mindig az erősebb kutya b.szik s ezúttal az ÁVÓ volt a szelindek.
Epilógusunk még jóval odébb van, de hadd zárjam ezt az interludiumot a Halálos Házban egy méla akkorddal s hadd feleljek kérdésedre, hogy fennmaradt-e, amin hosszú hónapokon át kotlottam és látta-e valaki más is a Nemzeti Színház tervét?
Igen, látta, él még a szemtanú.
Fehérváry Istvánt mint fiatal ludovikást „összeesküvés” vádjával kapcsolták le – Bécsből rabolták vissza – s az ilyen „nehéz politikai” mindig is az ÁVÓ hatáskörébe tartozott. Vácott ült a „nehezekkel”, s hogy miért-miért nem – a fiatal zászlóst áthozták a Gyűjtőbe a börtönkomplexum átvétele után. Ő még látta. Lelkendezve mesélte 27 évvel később, 1978-ban, egyik amerikai irodalmi felolvasókörutam alkalmával, amikor a kaliforniai Albuquerque-en keresztül hozzá is ellátogattam Santa Fé főiskolájára, ahol tanított. Fotografikus memóriája volt s abból, amit elmondott, ráismertem: nincs kétség, hogy az én nagy színháztervem volt az, amit társaival együtt teregetett szét a padlón s együtt tanulmányozott; elbeszélése szerint még arra is kísérletet tettek, hogy mentsék belőle, ami megmaradt, de csak annyit értek el vele az „emberséges” őrségnél, hogy elkobozták mappástul és bizonyára nem azért, hogy megőrizzék. Azóta már találkozhattál a nevével: Fehérváry István a „Börtönvilág Magyarországok” és több más értékes kordokumentum szerzője. Jut eszembe! Úgy rémlik, Sz-d József bányamérnök, sittestársam is mintha emlegette volna, hogy még látta, amint a mappája a zárkán ott hányódott – ott mesélte, őt is olyantájt látogattam meg Philadelphia melletti pompás otthonában, ő volt a magyar kolónia lelke. A villanyvonatnak, amely a városkörnyéki villanegyedbe elvitt, nem volt vezetője: már akkor komputervezérléses szerelvény volt…
Vagyis, az én Nemzeti Színházam terve: volt – nincs. Nem bántam volna, ha csodamód megkerül, irodalmi/építészeti kuriózumnak; de úgy látszik, annak is el kellett tűnnie, átok alatt, mint mindennek, „Hátsó-Eurázia tüzén és papírkosarában”.
(19) Paradicsom-csöbörből Paradicsom-vödörbe. A Rákosi Mátyás Nehézgépipari Műegyetem Luca széke. Az építésvezetői iroda – a „jó buli”. A szabadság napsütötte illúziói a körleten belül; sakkcsaták, társadalmi élet, szomszédolás a barakksoron. Bokorugrók az osztrák határvidékről. Nyári vakáció társadalmi munkában – avagy diáklányok távszerelmei. Bukolikus látogatások, piknikek a szabadban. Irigyeink: a kényszertartózkodásra hurcoltak; rémmesék a kitelepítésekről. Cziffra György; zongorahangverseny a táborban.
KL Nem is tudod, mitől menekültél meg: 1950 az első kitelepítések éve volt. És hova ment végül is az az autóoszlop veletek?
De még mennyire hogy tudom: többtől menekültem meg, semmint gondolnád! Tudod, Lorcsikám, történetemnek vannak olyan átkos-rejtélyes aknái-alagútjai, amelyek titka előttem is mindvégig rejtve marad s most már nem is kutatom: hallga csak, hallga. Ha feleresztem kelepelő füleimet a magasba, még ma is hallom őrzőangyalom szárnycsapását: ha elneveznők Galgalielnek, aki az angelológia nagytekintetű tudománya szerint a tűz angyala, már megsejtheted, hova-merre vezérel. Ez csak a közbevető állomás volt, a miskolci megyei börtön: megadatott, hogy ötödikül ezt műintézetünket is megtekinthessem belülről. Még meg se melegedtünk, amikor kimázsoláztak bennünket mesterség, büntetések és életkor szerint; és építész végzettségemmel megintcsak „mazsola” voltam: mehettem, jó kétszázadmagammal, Dudujkára, ahol már javában folyt a Rákosi Mátrásról elnevezett Nehézipari Műegyetem építkezése.
Nem mondom, a Kisfogház titkos mérnöki irodája is Paradicsomnak tűnhetett, de mégiscsak bezártság és a hetenkénti kivégzések váltig emlékeztettek, hogy patkányparadicsom lakói vagyunk: össze sem lehetett hasonlítani Dudujka Paradicsomával. Itt, ameddig a szem ellátott, folyt az építkezés, ott sorakoztak a különböző fakultások sokemeletes pavilonjai mögöttük valahol, görszerkezetű széles talpával eldugva ott magasodott föléjük a toronydaru gracilis rácsostartóival – a sziluettje este mint valami százemeletes gémeskút – s volt is annak olyan kontyos, magas, ringó csípőjű, akkurátus darukezelőnője, a Marcsica, hogy kora reggeli felvonulásnál ezer szem tapadt rá… Marcsica nem haragudott s ez is egyike volt a megfizethetetlen többleteknek a titkos börtönirodával szemben, hogy itt a Marcsicákkal, betonkeverő lányokkal, az építőrészleg alkalmazottaival, de még az őrökkel való érintkezésben is, megnyilvánult bizonyos fokú camaraderie. Igaz, Marcsicától ezen a leereszkedő pajtásságon kívül egyebet nem remélhettünk; de aki kevésbé válogatósnak beérte annyival a gusztusa, a tróglihordó lányok közt, némi szerencsével párjára találhatott, aki „elment vele” egy kenyérért; igaz, az ilyen eltűnések, pillanatfelvételekre, munkaidőben, nagy kockázattal jártak: a csövest bevághatták Miskolcra, hogy hadd rohadjon a zárkán, („fanszőrszámlálásra”) – mi politikaiak nemigen éltünk vele s iparkodtunk megzabolázni szatiriázisunkat.
KL És igazán annyival jobb volt Paradicsomnak, mint mikor Nemzeti Színházat tervezhettél? Vagy csak „nosztalgiázol”?
Ládd: nem tudnám megmondani. Hogy az ostobán megszépítő messzeség anomáliája-e, vagy igazán annyival jobb, „paradicsomibb” volt, amikor abból a cseberből ebbe a vederbe kerültünk, vagy pedig igazándiból nyertünk vele. Nyertünk vele: egészségtöbbletet, hiszen egész nap félmeztelenül sürögtünk-forogtunk az állványokon, a friss levegőn és csokoládé barnára sültünk a tűző nyári napon. Nekem a tetejébe csakhamar a teljes mozgásszabadság is kijárt s az aztán – az volt csak a többlet, mihelyt az építésvezetői irodára bekerültem: rábukkantak a törzskönyvben a nevem mellett a mesterségemre s máris beszipkáztak mint építészt. Nem kellett nagy ész hozzá, hogy lássam; milyen „vircsaft” foyik: nemcsak azt, hogy a raktárakból „aki-kapja-marja” alapon a kis pártszemfülesek elhordták-elseftelték, amire csak rátehették a kezüket, s ment minden széjjel, mint a Csáki szalmája, de az is, hogy ami addig elkészült, milyen hihetetlen silány volt. A dormitóriumok parkettpadlóját friss, nedves fából, alighogy lerakták, máris felpuporodott; ősszel, amikor nagy sebbel-lobbal az egyes kollégiumokat beiskolázták, a „jókáder” munkásparaszt fiataloknak első dolga volt, hogy a parkettát feltépték és tüzet raktak a csupasz betonon: ki hajlandó fázni azért, mert a központifűtés-szerelők hónapokkal lekéstek és nincsenek sehol a radiátorok?!
KL És ilyenkor mit csináltatok?
Megsürgettük a radiátorok leszállítását, addig rágtuk a „diszpécser” lelkét, amíg rá nem lépett a szerelővállalat diszpécserének tyúkszemére s „vasárpi felajánlással” Vitéz Nagybányai Rákosi Mátyásnak – újraparkettáztuk a háló termeket. Irodán lenni, olyan beosztásban, mint az enyém is volt, az a fajta „jó buli”, ami sokaknak elérhetetlen, az irigység könnyen szakadékossá válhat: elválaszt, meggyűlöltet, kivált ha csak esténként jársz „haza” a barakkba. De jól ügyeltem, hogy el ne idegenedjenek tőlem s meg ne gyűlöljenek: ezer szívességet tettem, pénzt-üzenetet-cigarettát csempésztem s a kockázatért semmi hálát nem vártam cserébe. S hogy mennyire szolidárisak voltak velem, az megmutatkozott akkor is, amikor egy ízben, saját ostobaságomból bajba keveredtem: határozottan rokonszenveztem az őrmesterrel, amikor „igazságot tett” és kiköttetett. S ez így történt.
Az építésvezetőség irodájába Miskolc környékéről civilek is bejártak, s ilyen szemrevaló kis „civil” volt az a lány is, a bérelszámolóban gépelt vagy tekergette a svéd számológépet. Nyár derekán lehetett, a lány ebédelni átugrott a kantinba s én a helyét üresen találván, odatelepedtem és a sziesztaidőt azzal töltöttem, hogy a géppapírból egyet-egyet magam elé húzgálva, puha ceruzával firkálni kezdtem – firkálni úgy, ahogy valaha barokk attikák sarkára vagy diadalívek diadalposztamenseire női aktokat firkáltam: aktokat, allegóriákat, istennőket. Az egyik az IPAR volt, a másik az EGYETÉRTÉS, a harmadik a MEZŐGAZDASÁG… De valahogyan a rekkenő hőségben rosszfelé kalandozott a fantáziám s mintha csak azok a csintalan rajzolatok incselkedtek volna velem, amelyeket a Csillagban a nyomdavezető őrmesternek a „pornó” kártyapaklijára rajzoltam volt, azon vettem észre magam, hogy a drámai barokk kontraposztokat megtartva ugyan, de egészen más bontakozik ki keresővonalaim alól: párocskák, amint figuráznak, helytelenkednek, akár valami erotológiai manuáléba is beleillettek volna. Nem mondom, hogy „minőségben” felvették a versenyt Zichy Mihály remekléseivel, amelyekkel a moszkvai udvarban a cárnak kedveskedett, de a pozitúrák és a meztelenség félreérthetetlen volt.
Hogy hanyagságból/szórakozottságból-e vagy mert történetesen elhívtak, már nem tudom; tény, hogy a szerteheverő rajzok ottmaradtak a lány asztalán. A lány, alighogy a kantinból visszatért, rájuk pillantva-pipacsvörös lett, szándékosságot, „molesztálási kísérletet” vélt felfedezni bennük a koszos rab-mérnök részéről és panaszra ment az irodavezetőhöz, akinek elgyűrűzött menyasszonya volt. A széplány panaszkönnyeinek förgeteges hatása volt: az irodavezető magából kikelten az őrmester elvtárshoz rohant és pornóvázlataimmal az asztalt csapkodva, a tettes fejét követelte. Nyomozni se kellett a tettes kilétét: tízen tíz ujjal mutattak rám s magam sem tagadtam. Magyarázkodni meg se próbáltam – hogy a lányt nem ismerem és azt se tudtam, hogy a világon van: ki hisz a tetves sittesnek, csíkosban?!
Minek részletezzem: a kispolgári prüdéria győzött, az őrmester elvtárs nem elégedett meg a dorgatóriummal, hanem kiköttetett (miután a rajzokat elkobozta és magának tartotta meg). Dicséretére legyen mondva, atyai jóindulattal húzott a magasba, de azonnal visszaeresztett, végig ott üldögélt velem (a faraktár egy belső rekesztékében, ahol senki sem láthatta szégyenemet) és hamar elvesztette türelmét, mert a két órából kurta órácska lett; a másik órát megúsztam „állásvesztéssel”: kicsapott munkára. Egy hónapig együtt gürcöltem a többi sittessel, alapárkot ástam, zsaluztam, vibrátorral betont tömörítettem, amit akarsz: izmos voltam és vasegészséges, csokoládébarnára sültem a napon. Ezekben az időkben történt, hogy egy rabtársunkra ráomlott az alapárok és szörnyethalt; a vizsgálat is inkább eltussolása volt az ügynek, hiszen az országos fahiányban soha nem dúcolták fel tisztességesen a szádolást (ha egyáltalán szádolták a földpartot) és még a zsaludeszkákat is addig-és-annyiszor használták fel, amíg el nem faragták. A négy-öt méteres hűvös-vizes alapárkokban ásni nemcsak kemény munka volt, de veszedelmes is; nem csoda, hogy a haláleset után egyik rabtársunk szökésre szánta magát. Nem mehetett messzire: nem telt bele egy hét és már megvasalva összeverve közszemlére tették, mielőtt bevágták volna a miskolci műintézet magánzárkájába – elrettentő például.
KL Hogy tudott elszökni? Hát nem volt kerítés? Szögesdrót? Semmi?
Látod, most megfogtál, Lorcsikám. Nem emlékszem. Volt-nem-volt: héthatárban folyt az építkezés s akkora területen, hogy bekeríteni tán bajos is, fölösleges is lett volna. Csíkosban, papírok nélkül: mi esélye lehet a csóró rabembernek abban a határvadász ántivilágban? No de én se sokáig fájlaltam a felhólyagzott tenyeremet az ásó nyelétől: a barakksoron valósággal népszerű lettem, amikor esetemet az ottfelejtett erotológiái manuáléval meghallották; és a tábor areiopagoszának az előkelői, sitiprincek, öregvagányok és köztiszteletben álló háborús bűnösök addig jártak a táborparancsnok nyakára, amíg az építési irodára vissza nem helyezett. S az őrmester? Behúzta a nyakát, szemet hunyt szép jóreggelt kívánó elsomfordálásomra – összekacsintott velem:
– No mérnök úr! Ugye nem vagyok én azért olyan rossz gyerek?! Mintha ő lett volna a mozgatója: neki köszönhetem.
KL A nevére nem emlékszel? Az övére – meg a többiekére…?
Nevekre?! Jaj, Lorcsikám! Aláhullanak az emlékezet lyukas rostáján. Különben is, nem mindegy? Édes-egy-mindnyájunkról is csak úgy beszélek: sub specie aeternitatis. Merthogy mindnyájan azok vagyunk, árnyékok Szókratész barlanghasonlatának a falán, amelyeket az imbolygó fáklya lángja vet. Nagy idő negyven év; s miközben forr a világ bús tengere, mi annak hátatfordítva s szemünket is visszafele meregetve, nem olyanok vagyunk-e, mint Washington Irvingnél az a bizonyos elhírhedett Rip Van Winkle, aki végigalszik húsz évet, és amikor felébred, látja, hogy New York falu helyén város van, a lánya férjhez ment és hazája kikerült a gyarmati sorból: Amerika független és szabad… Csoda-e, ha barakklakó társaim nevére is csak hézagosan emlékszem? Akiére pedig igen, de nem irodalmár, fogadjuk el az általános gyakorlatot, hogy nevének kezdőbetűjét jelezzük csupán. Sokan is voltunk s csak úgy nyüzsögtünk a körletben, a barakksor utcáin, meg benn az emeletes ágyak között; s tán meglepőnek találod, de a szabadság napsütéses, egyenes, hő illúziója sokkal inkább letűzött ránk, mint odakint, a „szabad” emberek rab országára. Csali nap volt a miénk, de nem voltak olyan napfoltjai, mint pl. a kitelepítések, amilyenek voltak az igazinak. Ha levonultunk az épületről, még világosban – hát miénk volt a nap. Szomszédoltunk, malmoztunk-kvaterkáztunk, a műhelyben suttyomban csudadolgokat barkácsoltunk és azokkal üzleteltünk/csereberéltünk; nekem is volt s haza is juttattam belőle, asztalos sittestársamtól, vagy három: faforgácsmadár. Könyveink is voltak jócskán, s kikölcsönöztük egymásét vagy csencseltünk, még jól emlékszem N.I.-re, aki nagyműveltségű, a humaniórák iránt érdeklődő gépészmérnök volt és kétszeres bokorugró (azóta karriert futott be az Államokban) – neki a beszélőn bejuttatták Toynbee-t, amennyi addig az A STUDY OF HISTORY sorozatából megjelent; nekem viszont a szemem fénye egy hétkötetes, oxfordi kiadású Gibbon, a teljes DECLINE AND FALL(ez ma is megvan, zsebkiadás, s ugyanaz, ami velem megjárta Dudujkát: az előtér kandallópárkányán megnézheted). Felfedeztük egymást, összemelegedtünk s kicseréltük kincseinket: ő ideadta az ő szeme fényét, én odakölcsönöztem az enyémet. S míg az „alvégen” verték a blattot, a „felvégen” iszonyú sakkcsaták dúltak, villanyoltásig; magam csak kibiceltem inkább, volt más, sürgősebb fejtornám.
De más csaták is dúltak – ne játsszunk „öncenzúrát”, s miért is hallgatnám el – olyan összecsapások, amilyenek, hol a hirtelen nekikeseredés, hol a kollektív gyomoridegesség hatására elkerülhetetlenül a nyakunkba szakadnak s nézhetjük magunkat, hogy ugyan honnan csapott be ez a villám. A villám távoli morgása-mennydörgése már napokkal előbb észlelhető volt; Sz-i István erdőmérnök és L-y Kornél már napok óta úgy kerülgette egymást, mint a tigris és a vaddisznó, amelyekről tudja Indiában mindenki, hogy ősellenségek. A demarkációs vonal a „sémiták” és az „antiszemiták” között jegecesedett ki, az alacsony izompacsirta, Kornél volt a sémita Dávid, a természettől magas, jól fejlett, de verekedésben járatlan Pista volt az antiszemita Góliát, ám ezúttal a bibliai párhuzam is, a papírforma is csődöt mondott.
A jó ég tudja, milyen ürüggyel ugrottak egymásnak s hogy az öldöklő küzdelmet mi váltotta ki. A tréfás incselgésből goromba viszszaütés, az ökölcsapásokból élethalálharc lett pillanatokon belül s a gyepen köréjük csődülők földbe gyökeredzett lábbal, néma rettenettel lesték a gladiátorokat.
Minél nagyobb lett a nézősereg, annál nyilvánvalóbb lett, hogy az is bolond, aki megpróbálkoznék vele – hiszen beavatkozni kilátástalan, és itt vérnek kell folynia. Sz-i Pista súly-és magasságfölényével eleinte mintha elbízta volna magát: nem számított arra, hogy L-y Kornél, a csepp izompacsirta, nemcsak autószerelő civilben, hanem karateszakértő is. Az, de bármi fölényt jelentett a karate, a dzsúdó meg amit csak tudott, rövid karját nem toldhatta meg s bizony gyakorta csak a levegőbe vagdalkozott. A nézők közül a józanabbjának az égnek állt a haja arra a gondolatra, hogy ha több a kettőnél, hát kedvezménymegvonás lehet belöle, esetleg általános fegyelmi és úgy zárkára vágnak bennünket Miskolcon, hogy arról koldulunk. A fenyegetően váltakozó szerencsével folyó küzdelemben végezetre a két test egymáson megtapadva, egy gombolyaggá fonódott és harapva-csípve-marva-püfölve egymást, ide-oda hengergett a földön.
Ez volt a kedvező pillanat, hogy szétválasszuk őket.
Nyolcan rohantunk nekik s négyen kétfelől beléjük csimpaszkodva, addig húztuk-vontuk őket, amíg elszakadtak s akkor is, az egymásból kicibált hús-és bőrcafatokkal nagyobb kárt tettek magukban, mint amikor összekapaszkodva, vakon ide-oda görögtek s egy labdában nem tudtak hozzáférni egymás lágyrészeihez. Lógtak-lihegtek-pihegtek a kezünkben; szétvonszoltuk és különválasztva tartottuk őket, mígcsak le nem hűltek annyira, hogy egy helyben s nyugton, bevette kobakjuk a verdiktet: ki-ki takarodjék az ágyára. Egy nap treuga Dei s utána – becsületbíróság.
Meghihesd, van úgy, hogy terhes a „köztisztelet”, de már megszoktam és beletörődtem, hogy minden sitten bácsiznak meg nagyapóznak – abba is, hogy engem vegyenek elő, ha baj van. Másnap össze is ült az areiopagosz a magamfajta bokorugrókból, vagány sitiprincekből meg háborús haramiákból, kinek-kinek rangja-s-tekintélye szerint és primus inter pares alapon óraszám elnököltem, hogy megpróbáljuk elsimítani az elsimíthatatlant, összebékíteni az összebékíthetetlent. Háromórás szermonizáló admoníció-és-exhortáció után valahára megszületett a deliberáció: isten a tudója, hogy és mint sikerült rávenni a tigrist és a vaddisznót a parolára; Pista és Kornél röf-döf nézéssel, nagy mogorván paroláztak, de csak a vak nem látta, hogy többről van itt szó, mint hogy kettejük között szent legyen a béke. A megoldást 1956 hozta meg: kettejüknek Amerika elég nagy, hogy azt se tudják, hol keressék egymást; mindketten az Egyesült Államokban élnek, nekik is szól a Thanksgiving Day szabadságharangja s azért Amerikai Alkotmány, hogy elboldoguljon velük.
KL Micsoda történet! És találkoztál velük Amerikában?
Egyikükkel. Pista Rochesterben él, meghízott, megmilliomosodott. Kornél? Valahol New Jersey-ben. Ha él még. De ne felejtsd el, barátom, hogy csak egyfajta túlélés van a halál után: egymás emlékezetében. Rabelais-vel: c’est matière de bréviaire.47
*
Ha azt mondom, hogy sok igazság van Wittgensteinnek abban a dictumában, hogy a filozofálás nem elmélkedés, hanem tevékenység, még nem jelenti azt, hogy egyetértek vele. Az én meglátásom szerint a filozófia – fiziológiás folyamat. A gyermek világképe és a Senex Fornicator világképe között a különbség: egy világ. Fiatalon csak regisztráljuk a világot: piros, sárga, kék, illatos, bűzhödelmes, ritka, sűrű, közeli, távoli. Színre, szagra, ízre; akusztikája, távlati képe szerint. Hatvanéves korunkra, legtöbbünkben lerozsdállnak tapasztalataink, belénkevődnek örömeink/keserűségeink, reményeink/csalódásaink; s mind e lerozsdállt tudásból nolens-volens kialakul a világról egy kép, a magunké, a mi világképünk. Belehorgonyzódnak meggyőződéseink s mintegy „reflexesen” megválaszolódnak bennünk az eszkatológia nagy (vagy annak hitt) kérdései csakúgy, mint az ontológia, az episztemológia kardinális kérdései a ráeszmélhetőség véghatárain.
Vannak azonban kivételes esetek; írók, művészek, muzsikusok, akik valamilyen traumatikus élmény hatására nagyot ugornak az időben, és bennük a gondolat e fiziológiás lerakódása felgyorsul: hamarabb kialakul bennük az a bizonyos „világkép” ami elég baj, hogy a Senex Fornicatornak úgy hatvan körül vagy után a nyakába szakad, mert rezignációban súlyosan megfizet érte. Es ez volt Cziffra György esete.
Ma is előttem van akkori arca, mezítelen anatómiája a napon, fáradtas járása. Harminc-egynéhány éves se volt, amikor hogy már megérett-és-kialakult benne, ezer és egy jelét vettem. Mindig mosolygott (tán magányosan – tán sötétben is) és száját ez a kesernyés mosoly soha nem hagyta el; de ebben a maszkmosolyforma szájtorzulatban több volt a bántások keserű seprője, mint a balsorssal való megbékélés. Az ő világképe az elmarasztalt, a megítélt világ képe volt.
KL Cziffra György, a zongoravirtuóz, róla beszélsz? Hát veletek volt? És mi volt a traumája?
Velünk hát s az volt a traumája, hogy velünk volt. Lebukásának tragédiája, filmkockáról filmkockára, ahogy minden ott töltött percében, benne, újra-meg újra lepergett. Feleségével és újszülött gyermekével Csehszlovákián át próbáltak meglépni, és a csehszlovák-osztrák határon kapcsolták le őket. S mindez az izgalom, ez a hányódás-sodródás nem napok, hanem hetek története volt: a lebuktató embercsempészek megalkudtak a bőrére a háta mögött. Három évet kapott. Nem nagyképűsködött, ismerték, tisztelték a táborban, de inkább csak távolságtartással: közös téma nemigen akadt. Kettőnk jó csillagállása volt, hogy összekerültünk: még romjaiban is felfedezhette bennem a muzsikust, aki valaha „profinak” indult és a zene a fejében, az ösztöneiben van. Ha összekerültünk, zenéről beszéltünk; csak a zenéről, fáradhatatlanul. Egy alkalommal, gyenge pillanatomban azt is elárultam neki, hogy tucatnyi versemet megzenésítettem – értsd ezen, hogy papírra vetettem a vázlatot, de az elképzelésem mindig zenekari volt, s ha igazán nekiülhettem volna, amolyan pszeudo-Berlioz (Les Nuits d’été) vagy tán pszeudo-Du Parc dalciklus lett volna belőle. Ő megkért, hogy írnám le valamelyiket, s míg én azt is ellelkendeztem, hogy miféle romantikus fogások, késleltetések, modulációk, alterált akkordok motoszkáltak a fülemben, a Mester értő mosollyal hallgatta, majd papírt kért, megvonalazta s rejtélyesen félrevonult. Dalomnak ezt az eredeti Cziffra-letétjét klenódiumként mindmáig megőriztem itt láthatod – a nagyzenekari változat még várat magára… A szöveg egyébiránt a „Szárny és verőfény” című ciklus címadó kettőse, az első még a szegedi Csillagban született, a felelkező – „A vesztett Éden” – később:
|
(HAJSZÁLHÍD, 328–329. o.) |
KL És miért Tankréd és miért Klorinda?
Tudomisén. Tasso kísértetjárása – őrá hallgat vissza. Hiszen ismered a híres epizódot a MEGSZABADÍTOTT JERUZSÁLEM eposzi küzdelmeiből; az aszkaloni csatában Tankréd megöli szerelmesét, a páncélba öltözött Klorindát anélkül hogy fölismerné; nálam meg Tankréd és Klorinda – ismeretlenül és tán megismerhetetlenül – csak felépítik egymás képét és vágyakoznak egymás után.
Ahogy végigkísértem a Maestro életútját, az ő sikere egy kissé az én elégtételem is volt; tán szétsodródtunk, de barátságunk sohasem szakadt meg s Párizsban jártomban több ízben felkerestem. Soha nem felejtem el – ő előbb szabadult és mire én kikerültem, már a Rákóczi út egyik mellékutcájában valami Fényes cukrászdában zongorázott (a hatóságok még sokáig nem engedték hangversenydobogóra lépni). 1954 januárjában lehetett, betévedtem a cukrászdába, az ajtóból egyenesen ráláttam a zongorára s ő szemközt, egyenesen rám. Azonnal rámismert, én is őrá; és Gyurka akkor, a szokott slágerparádéból komor hangokra váltva s az ütemet is ünnepi-méltóságteljesre lassítva, D-mollba modulált és grave gravissimo percekre betöltötte a cukrászdát Bach János Sebestyén CHACONNE-ja… Összehunyorogtunk, szemünkkel megölelkeztünk és ismét Dudujkán voltunk, Rákosi Pajtás napsütésében, a nehézgépipari porban: építettük a kollégiumokat.
Persze voltak a telepen, akiknél Gyurka nem volt népszerű: bumburnyák smasszerek; primitív surmók, akik a „zongoraművész” hallatára megbokrosodtak és mindenáron ki akartak babrálni vele:
– Még hogy „művész”?! Deazidesanyjaistállóját: a kőfaragókhoz vele! Ott majd „művészkedhet” a nyavalyása, amíg bele nem gebed!…
Alighogy az irodára megérkezett a „drót”, hogy Cziffra Györgyöt bevágták a kőfaragók brigádjába, menten megindult a mentőakció. A kőfaragók dolga az volt, hogy a felfűrészelt burkolóköveket odacipeljék, végigrakják a nyersfal tövébe és kézreadogassák lábazati kőnek. Kesztyűt – raboknak? Ilyenről hallani sem hallott senki, mindenki puszta kézzel, ki így, ki úgy: markolta, ahogy tudta. A műszak végén akinek nem szállt le a veséje, annak is a tenyere csupa vérhólyag volt, a csuklója feldagadt. Tudtuk, ha csak egy hónapig csinálja, tönkremegy a keze. Kieszeltük a mentőötletet: otthagytuk, ahova bevágták, de megtettük a kőfaragók brigádvezetőjének. A marconaképű smasszerek mit sem tudtak róla: velük elfelejtettük közölni. Azontúl Gyurka minden dolga az volt, hogy irányítsa a cipekedést és könyvelje brigádja teljesítményét. Hát még ha tudták volna a marcona legények, hogy mit kell még megérniük, amikor – némi boszorkányos ügyeskedéssel – a táborba dobogó is kerül, a dobogóra zongora; és felcsilingelnek Liszt zongoraversenyei…
KL Hát az is volt: Hangverseny Dudujkán…?
Volt az is – és még mi minden el nem következett! De tudod, helyesen döntöttek az istenek, hogy nem üdvös-és-célirányos, hogy a halandó előre tudja a Végezést, úgy, amint Heimarmené kiszabta: nem elég erős, a halandó nem tudná elviselni. S mekkora mázsás követ cipelt volna a szíve közepén, ha tudja, hogy fiát, akit feleségével együtt, pólyás korában megpróbált épségben átlopni a csehszlovák határ veszedelmes aknazárján, felívelő pályája elején, a kiváló karmestert, a fiatal Cziffrát élete virágjában lekaszálja a halál, és nincs az a világhír, az a világsiker, ami az apát vigasztalhatná gyászában! De tudok más példát is: ott voltak velünk a burgenlandiak, akik az osztrák határ innenső oldalán éltek ugyan, de amoda húztak és többnyire németül beszéltek egymás közt: embercsempészetért ültették le öregjüket, aki a pátriárkájuk volt s csak törte a magyart. Nos, volt közöttük egy fiatal orvosnövendék, a „Pubi”, tréfacsinálók örök céltáblája; kedveske, alacsonyka, okoska, de valami-bájos pofa, mintha csak Annibale Carracci festette volna angyalnak; tolongtak körülötte, a kedvét keresték s azokat, akik ezt túlzásba vitték, már-már azzal gyanúsították, hogy homokosok. Pubinak azonban romlatlan volt az ösztöne, helyén volt a szíve és ő nem a sittesek, hanem az egyetemista lányok között vélte felfedezni szíve-választottját, az elragadó ”Kis Klári” személyében, és ha azt mondom, hogy vonzalma nem maradt viszonzatlan, keveset mondok. De mit ért volna vele a halandó, ha valami kópé isten, Heimarmené tiltását megszegve, elárulja a kis orvosnövendéknek, hogy sohase lesz belőle orvos, mert börtöne után, már Bécsben, szokásos fürdése alkalmával túl messze merészkedik és a Dunába fullad… Erre szokás mondani, hogy értelmetlen halál; s ugyan tudná tovavonszolni magában az előretudásnak ezt a lelki koloncát – hogy úgyis hiába él!… „Kis Klári” vigasztalhatatlan volt, amikor a medikus értelmetlen haláláról értesült, mert Pubival alkalmasint távolabbi tervei is voltak; de vele, Klárival is voltak távolabbi tervei Heimarmenének, amit Dudujkán aligha sejthetett: hogy belőle lesz az a Györgyey Klára, akit a magyar írótársadalom is jól ismer: a Magyar PEN egyik oszlopa, egy figyelemreméltó (angol nyelvű) Molnár Ferenc-mongráfia szerzője.
KLIsmerted Dudujkán is?
Már hogyne ismertem volna: ő kockáztatta a legtöbbet a rabokért; leveleket, könyveket, csomagokat hordott, s ő hozta-vitte nekem, ki-be, Gibbont is. Sokáig leveleztünk s kapcsolatunk soha meg nem szakadt; meg is látogattam egy ízben, Piroskámmal, a connecticuti New Haven-ben, ahol pedagógus-karriert futott be, akkor már Györgyey Aladár felesége volt, aki a Yale-egyetem könyvtárosa.
Más szerelmek is szövödtek Dudujkán, s az egyszerűbb sittesek között tudok olyanról, aki szabadulása után egyenesen új anyósa-apósa házába ment, mert ripsz-ropsz elvette feleségül a „civil” malteroslányt, aki neki, a sittes kőművesnek hordta tróglin a téglát, már akkor egymásba estek. No de a beszélőkről még nem mondtam semmit! A dudujkai beszélők!
KL Milyen gyakran voltak? Hozzád ki jött?
Havonta; de ezt úgy vedd, hogy ha valaki elvetődött oda és nem kapta meg a rendkívülire az engedélyt – az őrök lekenyerezésével akkor is elfogyaszthatta lesittelt rokonával az elemózsiát. Hozzám? A Kicsi és a Nagy Marika („a szép Határné”) és Édesanyám. Így csúfoltam őket, mert így festettek egymás mellett. Igaz, addigra már keresztülment a válásunk, s én még abban a hiszemben voltam, hogy mihelyt szabadulok, Marikámra rátalálok s újra ugyanolyan romlatlannak-s-enyémnek mondhatom, mint mikor a határnak nekiindultam. Nem hallatszott le az Olümposziak homéroszi kacaja és nem láttam Heimarmené mosolyra görbülő száját.
Édesapám soha nem látogatott: ha nem is volt járóképtelen, a lakásból is ritkán mozdult ki már és lelki szemeim előtt is úgy jelent meg, a hallottak alapján, amint kínlódó kakasjárással ide-oda kocog, ágytól az asztalig és a félmondatot a levegőben felejtve, szava abbamarad.
Labdarúgópálya-hosszúságban, takaró takaró után terült végig a földparton; akkora sokaság tanyázott azon, az ürült kosarak, terített abroszok között, hogy a „felügyellő urak” (sic!) már mire sem tudtak ügyelni. E bukolikus monstre-beszélőkön ha valami megzavarta a pásztoridillt, azok maguk a „lett dolgok” voltak az elmondottak, ahogy keserves újságolásban boldog-boldogtalan egymás szájából kapkodta a szót. Hitetlenkedve röstellkedtünk, röstellkedve hitetlenkedtünk – hogy miből maradtunk ki már megint, mi lesittelt mérnök-értelmiség s úgy is mint az Osztályidegenek Sztálini Tömbje, a jogérvényes ítélet jóvoltából. Fogolyélet fényűzése: kimaradtunk az országos toloncolásból/kiparancsolásból, kényszertartózkodásra bellebbezésből – ki, a kitelepítésből. Bennünket ennél kijjebb már nem telepíthettek. Szinte megszégyenülten hallgattuk a magunk börtönparadicsomában, hogy odakünn „mi megy”: hajnali kilakoltatások, bútorok kihajigálása; a sárputrik a járhatatlan sártenger közepén, ahová az „osztályidegen” jószágot behajtják. Munkatilalom, meghurcolás, leköpdösés.
Itt hallottam először régi ismerőseimről, moral insanity-ben szenvedő szesztestvér írótársaimról (utóbb valamennyi, megdicsőülvén, kultikus figurája lőn a Kádár-konszolidációnak) – kik közül egyikük az átdorbézolt éjszaka után az első villamossal hazafelé igyekvőben, tökrészegen szidni kezdte a „piszkos kizsákmányoló burzsujokat”, akik betyárbútorát épp akkor hajigálták a járdaszélre, az ávósok; és a villamos utasai, munkába induló melósok, megállíttatták a villamost, hogy lehajítsák az ostobát. Ma már: fülkéje panteonunkban, lángelméje az irodalmi kiskátéba belefoglalva, szerény oeuvre-je a boldog pellagrások mindennapi tápláléka. Nem az egyetlen kalamitása akkori életünknek, aminek inkumbense lehettem-légyen volt s hogy mennyire nem, azt majd még meghallod; mert hogy Gájer Imre tárgyalásán a Slansky-perben az én nevem is fölmerült, arra mérget veszek s mennél többet forgatom magamban, annál inkább meggyőződésemmé válik – azt se másnak, csakis „szerencsés” lesittelésemnek köszönhetem; mert amikor a Rajk-per hetedik-nyolcadik „folytatásában”, a konstrukciós perek kitervelői homlokverejtékük törlése közben nevemhez értek, elcsigázottan csak legyintettek egyet, „a francba – mondván –, ha egyszer úgyis le van sittelve: kishal, nem érdekes” és figyelmetlenül átugrottak. Máskülönben? Nyolc évre számíthattam volna Vácott és mint Szász Béla barátunknak, sorra tördelték volna minden bordámat, ha töténetesen szabadan lófrálok. Dudujka volt az a rossz, aminek valami nagy-jó hasznát láttam: gondolatára jókedvem kerekedik, dalra fakadok.
*
S hogy mégis miért halványul egyre a kép? Jól tudod, az idő eróziója örökké az emlékezet sasbércét sarabolja; s vájolatosan halványul a Jelen belekarcolt saskaromnyoma. Valamelyest működésében az örömelv is érvényesül; pl. mindmáig fel tudom idézni zsenge gyermekkorom repüléses álmát: úszásomat a magasban, hogy Róma egén Simon Mágus se különbül, s nincs az a Szent Pál, aki onnan leimádkozott volna; hároméves lehettem. Miért ne? Ha egyszer Katica pesztrám popójára halálig emlékszem, noha sohase láttam; s Desmond Morris is említi, hogy rókát látott babakocsijából, amint keresztülfutott a kert végében: alkalmasint nem asszociálta veszedelemmel, hanem játékos jómulatságnak találta. S ezért van az, hogy mindmáig emlékszem egy boldog álmomra a dudujkai időkből, s tán közvetlenül Cziffra hangversenye előtt lehetett: építészálom volt s közvetve jóslattal vemhes. Idegen metropolisban mandula-alaprajzú, roppant közforgalmi csarnokban találtam magam. Nem volt semmi rendeltetése, csak hogy terelje és nagyvárosiassá tegye a gyalogosforgalmat: öt-hat jegypénztár, trafik, cukorkás-csokoládés kiadóablak, újságos kioszk, miegymás, egyéb se volt benne, meg háromoszlopsoros közúti kijárat háromfele. De az öble! A tojáskupolás magassága! Az a fajta remeklés volt, amire a dessaui Bauhaus vicsorogva rámondta, hogy „épületszobrászat”. Az is volt, a történelmi stílusok szecessziós felöntése/átfogalmazása, de valami szerencsésen. A legközepén üvegezett ovális opeionon, vastag pászmákban tűzött be-s dárdázott le a fény, s ennek szórt sugaránál megtetszett a belsőség teljesen öncélú, l’art pour l’art ornamentikája: a díszpárkány fölött kunkori-ormányú elefántfejek, melyek konzolosan osztópárkányt tartanak, s azon végigrakva szarvasfejek, agancskoronáik elvékonyodó lapjait, zúzmógöcsörtjeit, mintha csak Bernini vésője faragta-cizellálta volna ki – s mindez márványból!… A kijáratokon át letekintve, lágy völgyeletben leírhatatlan szépségű villanegyed-városrész terült el, s ha kiléptem, mert kiléptem, hát éktelen magasra szökő bankpaloták, nagyúri lakótömbök saroktornyait, plateresque zárt erkélyeit, árkádos-kirakatos üzletsorát pillantottam meg. Máig fülembe cseng tulajdon álomhangom:
– Ejha! – csettintettem elismerőleg: szelíd éghajlat örömszellője csapott meg s áthaladóban már aláláttam az emeletes árkádok bordás boltíveinek: – ezek a viktóriánusok! Ennyi vakmerőség és ennyi invenció! Persze: nekik van miből…
Meg tudnád magyarázni, hogy akkor Dudujkán, álmomban, hogyan tévedt a számra az, hogy „viktóriánusok”; hiszen a kifejezést senki nem használta, alig-alig ismerte s mi az ilyenre mindig „eklektikust” mondtunk…?!
KL És le tudnád rajzolni ezeket a régi építészeti álmokat?
A mandula-alaprajzú vesztibül-átjárót a márványorrmányú elefántokkal meg a márványagancsos szarvasbikákkal? Ha parancsolod, – akár rajzolom is… De figyelmeztetlek, ha minden álmom lerajzolom s te a mellékletbe beleteszed, hát a Nemzeti Bank se fizeti ki a nyomdaszámlát –
KL És Cziffra Cyörgy hangversenye a táborban? Elmondanád?
Örömmel. Megtartotta bennem az örömelv; mert ahogy a memória örömelve ebben érvényesül, úgy érvényesül másban az ellenkezője: az, hogy a taszítót, a kellemetlent a memória elhagyogatja, nemszeretem-formán kidobja. Ezért nem tudom pontosítani, hogy a dudujkai paradicsom a sitteseknek hogyan ért véget, csak azt tudom, hogy nem örültünk neki. Arra számítottunk s beleéltük magunkat, hogy amíg épül az egyetem és az ország a bokrétaünnepet meg nem üli, addig itt töltjük le büntetésünket és innen szababadulunk. Márpedig a kollégiumok is keservesen másztak fel nyersfalaikkal, a központi épület sehol sem volt, s az egész Rákosi Pajtás szülinapjára szánt roppant komplexum úgy készült, mint a Luca széke; s nem attól féltünk, hogy hamarabb elkészül, mintsem hogy szabadulnánk, hanem attól, hogy soha nem készül el
KL Egyszer mégis elkészült pedig: a feleségem a kohómérnöki, sőt hőkezelő szakmérnöki oklevelét már azon az egyetemen szerezte (sőt most, mikor ezt a korrektúrát csinálom, az egyetem Bölcsészettudományi Intézetének én vagyok az igazgatója). –
No ládd, Lorcsikám: akkor mégse hiába építettük s minden rosszban van valami jó! Én csak a lazsálásra emlékszem, az amerikázásra meg arra, hogy családiassá lazult a fegyelem; a kidolgozott csempészúton bejutott borosflaskából már meg merték kínálni a felügyelő urat, aki a sarokban kuksolt. Olyan hirtelen érte, hogy nem csinált kázust belőle, hanem oldalt lépett, megtörölte az üveg száját és jót húzott belőle; s azzal, szigort tettetve, visszaadta:
– Tudja, mi járna érte…?!
– No még! Jószívvel küldi a küldője, s van még a demizsonban!
Megkedveskedtünk s vasárnaponként ott szórakozott a nép a barakktábor előtti téren. Fene se tudja honnan, egyszeriben dobogó is került, hogy legyen mire felhágnia az „énekegyüttesnek”, ami verbuválódott; mire a dobogót megszokták és a hegyibe zongora is került, a smasszernép már azt hihette – mindig is ott volt.
Egy távoli iskolából, ahol kettő volt, valahogy elszerezték az egyiket s Cziffra Gyurka a „bennfentesekkel” mindjárt hozzálátott, hogy felhangolja; szaporán járt a kezében a hangolókulcs, amit benne találtunk, s zongoraszéknek a téglákra állított lóca is megtette.
Nem volt se behirdetett, se megtervezett hangverseny, s maga a Mester is eleinte csak futtatta rajta az ujjait, szidta, hogy mindene berozsdált, és improvizált; aztán egy ponton beletévedt Liszt második zongoraversenyébe. Akinek megütötte a fülét és ismerős volt, közelebb merészkedett. A smasszer, aki a szájában pohánkaszárat rágva maga is vasárnapolt, nem ismert rá és nevetősen odakacsalogva, a „macskazene” helyett mást ajánlott: „az ő nótáját”; végül belenyugodott. A második tételnél már hatalmas tömeg vette körül a dobogót, közelnyomakodott a szájtáti nép; s valahogyan a táborparancsnokot is épp akkor hozta ki s arrahozta járókája: hátratett kézzel állt s míg hallgatta, tipródott, hogy mitévő legyen. De addigra már az engedély nélküli rendezvényt jelenlétével engedélyezte, s hogy valakinek az is eszébe jutott – alátolnia egy széket, hát már ült is: a hangverseny félhivatalos, ünnepi jelleget öltött: Cziffra György isten dudujkai szabad ege alatt Liszt második zongoraversenyét szólaltatta s minthogy kíséret nem volt, emlékezetből a zenekari részt is bele-beledörömbölte. S míg a futamok a mennyekbe szárnyaltak és megcsilingelték a nagyromantika szerelmi üdvösségét, én az arcokon nézelődtem. A sittes arcokon, hogy ki kisbugás, ki zsebre dolgozó, ki bokorugró, ki embercsempész, ki háborús bűnös, ki feketevágó, ki strenkölő öregzsivány, ki áruhalmozó; s ez a zsivány emberiség most szájtáti áhítattal részesül a művészet kegyelmében s ha nem is tudja, mi malaszt, ami átaljárja, mégis, átadja magát az ismeretlen közeg égi önkényének és megilletődve erősen pislog a tűző napon…
– Hát már ezt is megumboldáltátok – súgja oda nekem B. Pista, volt vámőr, szavalóművész: – hangverseny a zsiványoknak, a táborban!…
S ahogy szokta, szélesen megmosolyogja. Én meg, környeskörül érő lágy pislogással egy családi csoportképbe összenézem ezt a zsivány emberiséget, és a zenei ellágyulás ihletéből lopva-merítve, soronként elteszem a fülem mögé, ahogy gondolódik a vers:
|
(Cziffra Györgynek)
(HAJSZÁLHÍD, 470. o.) |
Mert megemlékeztem róla, hogy ugyanígy figyelmeznek, mint most, a zene bűvöletében – ugyanígy hegyezik a fülüket, ha mesélek nekik vagy verset mondok; s a zsivány emberiség a harangnyelvű szavak emelkedettsége előtt megtorpanva, egyszín alatt veszi a Kettőt, rendre, ahogy a szavak elrebbennek; nem tamásnál-is-tamáskodóbb vájtfülű ítészek, hogy arra ügyeljenek, mi avantgarde, mi nem, mi betűrács, mi a kalligramm, mi az ókonzervatív párosrigmus: a zsiványok nem a betű világán élnek; de még olyannal nem találkoztam, aki merevrideg-értetlenül állt volna a hallottak előtt.
S mert a börtönparadicsomot a zsiványok alól úgy szokták leoperálni, mintha elvágták volna – erre a kellemetlen operációra sem emlékszem világosan. Mint-s-hogyan történt? Dudujka építkezett tovább, de nélkülünk. Egy szép reggelen a mi barakkunkban kihirdették: nincs kivonulás. A menetszázad felállogatása, a bekapcsolás a füzérláncba mindig azzal jár, hogy az embergyermeke degradálódik senki-semmi sittessé. És már tudja: a sitten a helye.
(20) A sátoraljaújhelyi, néhai VKF-fegyház viszontlátása; elvonulás az emléktábla alatt. Öt napra fel, Budapestre – villámlátogatás a Markóban és az Írószövetségben. Átmenőállomás: a hejőcsabai cementművek; „kajafelvétel megtagadás”. Éjszakai menetelés, láncokban, ki tudja, hová. Márianosztra – sitten – bűnözők fenyítőintézete. Az ablaktalan kolostorépület hidege; szigorú rendje. Békés együttélés – verőlegényekkel. Az éheztetés ihlete, az alátápláltság álomlátása; Galgaliel tűzangyal első jelentkezése. A belügyesek naptárórája másképp jár; büntetésletöltés ráadással: „szűrés”. Szabadítás a miskolci ÁVÓRÓL.
| L’enfer aussi a ses cloîtres |
| (a pokolnak is megvannak a maga kolostorai) |
GEORGES BERNANOS, Sous le soleil de Satan
KL Idestova négy-öt éve már, hogy Lakatos Pistával leutaztunk Sátoraljaújhelyre – akkor, a vonaton olvastam ARCHIE DUMBARTON című regényedet, ami azóta itthon is megjelent ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ címmel – és városjárás közben felfigyeltünk Kerényi szobrára: ő csinálta a fegyházlázadás emlékművét. Levlapot is küldtünk Pistával, a könyvhétről… Emlékszel?
Előkeressük. Ha győzzük, ebben a héthatár levelezésben – mert nálam minden megvan, a depozitóriumban. Jó szobor.
KL Emlékmű. A kor ízlése szerint. De inkább arról a másikról beszéljünk, a fegyház falán – hogy milyen érzés volt elvonulni az emléktábla alatt?
Nem foglak meglepni vele, nem szeretek „drámázni”. Semmilyen érzés volt. Amilyen az emléktábla volt maga: esetlen, szürke, jelentéktelen. Nem mondom, eszembe jutott egy-és-más, hiszen a legutolsó dudujkai beszélőn Édesanyám beszámolt Annuska kétségbeesett látogatásairól – ahogy a törékeny asszonyka kisírt szemmel meséli férje, Gájer Imre kálváriájának mind újabb stációit. Társaimnak, bemasírozni a kapubolt alatt és végig az előudvaron, nem juthatott eszébe az, amit én, lelki szememmel mintegy „odaláttam”: ott volt a szüreti sajtolókád, amelybe a lerobbant végtagokat belehajigáltuk, azon a csigalépcsőn kergették le a szerbfaló törzsőrmestert a jugók, hogy aztán egyszerre öt disznóölő kés végezzen vele. A harántudvar két végében, itt állították fel a németek a gépfegyverfészket s mi meg, végig a magas fal tövében, félmeztelenül dideregve és oldalt befordulva, mintha profilban vésett koilanaglifek volnánk a memphiszi templom gránit-pilonján – mi: minden pillanatban vártuk, hogy kelepelni kezdjenek a gépfegyverek. Hallom, filmet is készítettek a sátoraljaújhelyi kitörésről, és olvastam Bazsik Renáta MIRE AZ ERDŐK KIZÖLDÜLNEK című monográfiáját, amely inkább amolyan hívő ortodox-kommunista rekapitulációja volt a történteknek, a hagiográfiák naiv hangfelvételével –
KL És neked?! Soha nem jutott eszedbe, hogy regényes történetté kerekítsed vagy legalábbis valami írásos nyoma maradjon emlékeidnek: soha…?!
Ha ilyen gorombán mellemnek szegeznéd a kérdést, váltig tagadnám. De nem tenném hozzá, hogy soha. Bocsánatos füllentéseim egyike: ládd, ha előreugranánk az időben, 1956. november 4-ike utánra, amikor igenis nyakunkba szakadt a kommunizmus hetvenhetedik korrektív változata s már tudhattuk, hogy véráldozatunk igenis hiábavaló volt – akkor. Akkor átvillant az agyamon és még 1957 januárjában, Bécsben is megkísértett. A könyv gondolata. Nem lett volna nagyobb annál, mint amit az imént emlegettél s csak akkora, mint ARCHIE, de legalább olyan „fantasztikus”.
A holtak szellemei paláverbe gyűlnek a fegyházépület fölött, Sátoraljaújhely egén, hogy immár a szellemszemek mindenlátásával megverve-megáldva egyetlen pillantással egybefogjanak múltat és jövőt; és a kitörésben elpusztultak meg a kirakatperekben kivégzettek, a Dzsánics Milánok, Vlaskalics Milenkók, Borudanov Brankók, Mogin Péterek, majd a „hitvalló pártmártírok” soraiban Szalay András és Gájer Imre, az ég magasáról letekintve a fegyház terebélyes, monarchiabeli tetőszékére, felteszik a kérdést: nem volt-e kolosszálisan hiábavaló életáldozatuk, hogy az „eszmét” éltetve menjenek halálba, és nem volt maga az eszme is a megtévedések-megtévedése…?!
A tabukat bolygató, totemeket szembeköpő botránykönyvek egyike lehetett volna s bizonnyal izgalomba hozta volna a kedélyeket a Marxiarcheionon kívül és belül; az utolsó megkísértetésem volt, hogy „magas szinten” politikáról írjak (milyen magas lehet a szint, ha csak politika?!) – de őrzőangyalom az utolsó pillanatban visszarántott. Jól tudod, mi történt Hunniában jó évszázada – és mialatt az egész élő magyar irodalom a rémülettől égnekálló hajjal menekül előle és előreterjegetett kézzel sóvárog utána, hogy végre az legyen, ami soha nem volt, csak irodalom, váltig a politika az a „fekete lyuk”, ami az irodalmat szőröstül-bőröstül elnyeli. Oly megnyomorodottak vagyunk, hogy már holmi magasröptű publicisztikára is rásütnénk: ez a filozófia „magyar módra”… Egyébiránt a FEGYHÁZ A MAGASBÓL című könyvterv első vázlataira Piroskám még emlékszik: már Bécsben elhánytam és soha nem sirattam el, hogy ez a kísértethistória bibliográfiámból hiányzik.
KL Volt valami különös oka, amiért beszállítottak a börtönbe?
Ha volt is, velünk nem közölték. Munkaerő-mozgatás, gondolom, meg az alapelv, hogy a sittes egy helyben ne „melegedjen meg”, mert annak szervezkedés vagy a szökések elszaporodása a vége. Nekem a sátoraljaújhelyi nyomasztó emlékek még jobban belém sulykolták azt az érzést, ami minden sittest eltölt, mihelyt szalmazsákja helyét kiharcolja és vackában berendezkedik: hogy ez a sitt a végleges, az utolsó, itt fogja letölteni a hátralevőt. Ebbeli hitemben nem rendített meg az a fura közjáték sem, amely mindössze öt napig tartott ugyan, de nekem olyan volt, mint a bálnának a felszökellő kibukkanás a tengermélyről, hogy szobányi tüdejét telepumpálja levegővel.
– A cucca marad.
Kiszólítottak. „A cucca marad.” Kihallgatás? Ügyvédi beszélő? Nemigen közölték, hova viszik az embert s mi a szándékuk vele. A sittessel, aki hozzájuk képest jószágszinten él s amolyan senki-semmi ember. „Záráskor” én már az esti vonaton csücsültem, de azok is úgy kattogtak alattam, a kerekek, ismeretlen rendeltetéssel. Reggel a rabomobilból olyan börtönudvaron szálltam ki, amely sárga klinkertégláival ismerősnek tűnt. Lám, kísértetjárás: Újhely, utána Markó, ahol annak idején 1943-ban a hűtlenségi perünket tárgyalták. Három napig magánzárkán rohadtam; s csak akinek volt része a magánzárka elmélődéskényszerében, csak az ismeri a legtürelmetlenebb gondolatsort, ami az ontológiára ráhangolt elmében ilyenkor gondolódik: hogy a céltalan várakozás gyötrelmes tud lenni, amilyen a vesztegetés keserűsége; mert miféle „lét” az ilyen, hacsak nem a tengés, önközegében, a lét felfüggesztett állapotában? Hányódás a bizonytalanság, a türelmetlenség-viharzása és a mafla medveálom végletei közt: e háromnapos tortúrának egy különös zárkanyitás vetett véget: két smasszer meg egy rend polgári ruha. Ing, cipő, nyakkendő.
– Vegye fel.
Nem tudtam mire vélni. Egy óra múlva a rabomobil Pest utcáin kanyargott velem. Jóval a főbejárattól harminc lépéssel odébb állt meg, hogy a fekete rabszállító ne ott éktelenkedjék az Írószövetség Bajza utcai villája előtt. Aki kilépett belőle, az se lehetett rab, hiszen csíkos helyett polgári rend ruha, ing, cipő, nyakkendő van rajta s alkalmasint az ivócimborája a két börtönőrnek, aki közrefogja. Harminc lépés szabadság, vágyolgó körülpillantás a Fasor irányában s végül az ismerős bejárat… Ugyan mi az ördögöt kereshetek az Írószövetségben, hiszen már a Csillagban közölte velem az intézetvezető, hogy tagjai sorából az Írószövetség kizárt és a Magyar Építőművészek Szövetsége is törölte nevemet…?!
A második emeleti szobában, ahova betessékeltek, míg a két fegyőr az előtérben félreült, csakhamar három elvtárs jelent meg; egyikükben felismertem Háy Gyulát. Mostani státusomra abban az ügyben, amelyben tanúskodni fogok, mellékes és fölösleges volna célozgatnom a bizottság előtt, mondta barátságosan, s szemében még mintha a régi (érthetetlen) rokonszenv egy szikrája is felcsillant volna. Kérdésemre, hogy mi az az ügy, amiben tanúskodnom kell, elütötték: majd a fegyelmi bizottság előtt.
„Fegyelmi bizottság”…?! Püff neki. Nem tudtam mire vélni. Hamarosan ott álltam a teremben, a hosszú, ünnepélyes, zöldposztós asztal előtt s úgy rémlett, egyik-másik arc mintha ismerős lenne. Háy Gyula közvádló modorban, sztentori hangon olvasta fejére bűneit az Irodalmi Nagyvágónak, akit nem ismertem s addig soha nem láttam. Békés István, nagykapitalista kizsákmányoló módjára műfordító irodát szervezett s ki tudja, tán 25, tán 50 négert is foglalkoztatott… Háy nyilván kósza pletykákra alapította vádját – hogy egy verses vígjátékot oroszból, heltais modorban én ültettem át – vagyis napnál világosabb volt, hogy úgy pottyantam bele a Békés-ügybe, mint Pilátus a Credóba. A közvádló nyomatékos, bár udvarias keresztkérdésekkel hízelgett-ajnározott-fejt-faggyúzott, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból: nem lesz semmi bántódásom, ha bevallom – magam is Békés egyik négere voltam…
Kis híja felnevettem. „Bántódásom?!” Legyek hálás a sztálinista Írószövetségnek, amiért megenyhült irányomban és felfüggesztette kizáratásomat arra az órácskára, ameddig vallomásomra szükség van? Az általam látásból is alig ismert Békés István „kizsákmányolási” ügye nem érdekelt, Háy Gyula agresszivitása hidegen hagyott, enigmatikus rokonszenvének nem óhajtottam a végére járni. Az én szememben akkor – 1951 végén, jóval a „Kucsera” cikksorozat és a Rákosi-klikkel való szembefordulása előtt – megmaradt annak, ami mindig is volt; márpedig akárcsak Ödön von Horváthnak, neki is az volt a problémája, mint minden Brecht-epigonnak: különbözni a Mestertől mindenáron, megszabadulni az Epigonentum gyanújától. Más kérdés, hogy epigonjai a Mesterrel egy hajóban ültek s ez az „eszme” bukásával megpecsételte elkárhozásukat az irodalomtöténetben.
A lelkifröccsöt az előszobában, Háy „kacsintásait” bambán fogadtam és nem értettem el, mi módon „könnyíthetne helyzetemen”, ha jól forgatom a szót; örültem a „körülnézésnek” Budapesten és úgy fogtam fel az egész, bizarr hátterű közjátékot, mint a boldog cselédember, aki öt napra kimenőt kapott. Két nap múlva már ott adogattam a csajkát a kondér előtt, a szakácsnak – ő is csíkosban, én is, mint egész zsivány-családom a zárkán, negyvenedmagammal.
KL És persze, megint „Győző bácsi” voltál?
Az hát, a fiataloknak meg „nagyapó” – megint; bár 37 éves fejjel több jogon, mint a háború előtt, Újhelyen, amikor 29-30 lehettem. Hosszú fegyházi hibernálásra számítottunk, berendezkedtünk. Ki sejtette volna, hogy Újhely csak átmenőállomás és három-négy hét múlva szétszórják a börtönlakosságot munkára? Kit ide, kit oda, ravaszul megosztva, hogy a börtönbarátságok, „üzelmek” megszakadjanak. Bennünket, a dudujkai veteránok javát Hejőcsabára vittek, hol is, a cementművekben már jókora munkáshadsereg dolgozott csíkosban.
Itt már a dudujkai üdülőtábornak se nyoma, se hangulata: kemencék, szállítóhevederek, sötét árnyék és cementpor. Szabályos robot.
A goromba fegyelem majdhogynem fegyelmezésnek hatott, de a berzenkedés, a zúgolódás az örökké éhes közbűntényesek között csak rontott a helyzeten. Panaszkodni a hozzátartozóknak a beszélőn, mozgósítani az ügyvédeket? Arra a beszélőre amúgy se került sor s mindjárt meghallod, miért; pedig dátuma is volt és szörnyen vágytunk rá. Megalázkodás azért a rohadt csikkért, ingerültség, civakodások, verekedéssé fajuló parázs veszekedések egy csikkért – minden volt. „Hejőcsaba olyan pocsék, hogy ezután csak jobb jöhet”: ugyancsak felsültek a jósok! Napirenden voltak a motozások, a barakkfészkek szétdobálása, szalmazsákvizit: nagy „hippölések”.
Egy ilyen kutatás kivált élénken él emlékezetemben. Oly hirtelen jött, mint a forgószél. Idáig mentett kincseimmel nem tudtam mit kezdeni: még Vajda Endre barátom küldte be egy dudujkai beszélőn: parányi Xenophon, egy Epiktetósz-kötet, Cicero Divinatiója, Philosztratósz Apolloniosz-monográfiája meg egy tömzsi kis német-görög/görög-német „lexikon”. A „hippis” a barakk elején már folyt és én egy hirtelen ötlettel felgebeszkedtem a vaskályha felső lírájához, ahol a füstcsőnek kivezető könyöke van, kinyitottam rajta a koromtisztító kisajtót és a könyveket rendre felhelyeztem a könyökbe. Legfeljebb megmelegszik, de nem lesz semmi baja: munka után, mielőtt a barakkokban bedurrantanak, visszalopom s letisztítom kincseimet. De Hejőcsaba túlságosan nagy „fegyenctelep” volt, semhogy áttekinthettem s felmérhettem volna a helyzetet – amilyen forró volt a hangulat a nekivadult csövesek között, akik kevesellték a babban a húst és lehurrogták a szakácsot, mihelyt közeledő üstjét a két cipekedő rab között megpillantották. A történteknek szemtanúja nem voltam, csak a kavarodást láttam; valaki nekidühülten kicsavarta a szakács kezéből a merőkanalat, az őr rávert a kezére – a forró lé végigcsurgott az üvöltő szakács karján s vagy ő, vagy a rátámadó, valamelyikük felfordította a kondért. A paprikás lé és a zsíros marhahús-vagdalék a földre ömlött.
A smasszerek hátraparancsolták a sort, hogy a támadót lefogják; az éheseknek több se kellett: rohamra indultak, hogy kiszabadítsák hangadójukat, az őröket lecibálták és visszaverték. A zsivány szolidaritás „kiverte a huppot” és „állt a balhé”, az intézetvezető „élelemfelvétel megtagadásnak” minősítette azt, ami voltaképp az élelem elragadása/keveslése volt; egy órát adott a Börtönköztársaságnak, hogy „nevezze meg és adja ki a főkolompost”. De egyik szumáksapka olyan, mint a másik, egyik szumákkabát olyan, mint a másik, a szakács is tudta, kenyerestársát nem adhatja ki, ha kedves az élete és „nem ismerte fel”: a főkolompos „dekkolt” – vagyis nyoma veszett.
Visszaparancsoltak a munkáról s a hideg barakkokban belakatolva, már csak az esti vacsorakondért vártuk, meg a lefekvést, hogy mi is, a smasszernép is – aludjunk egyet rá, felejtsük el s másnap kezdjük a robotot és toljuk a csillét, mintha mi sem történt volna. Még annyi időm se volt, hogy kincseimet lekapjam a vaskályha mennyezeti könyökcsövéből (ahol a koromba ágyazott klasszikusok eltömeszelték a járatot s utódaink bizonyára nem tudták mire vélni, miért füstöl a vasbanya) – éhomra indítottak neki az éjszakának.
Ott fogtak füzérláncra, tízével, bennünket s mind csak vártuk a dorgatóriumot, hogy szóljanak valamit; de csak amit a csicskásokból, smasszer-seggevégéből kiszedtünk-kikönyörögtünk: a vád – „élelemfelvétel megtagadása”. Az ítéletet nem közölték.
KL Bocsáss meg, hogy félbeszakítlak. A GOLGHELÓGHI Utószavában is említed a Hejőcsabán történteket, de emlékezetem szerint ott azt írod, elkobozták tőled azokat a latin-görög szerzőket, akiket nem sikerült a barakk kéményén feldugnod. Vagy ezúttal megcsal emlékezeted?
Az sem volna olyan nagy csoda, ha négy évtized után megcsalna emlékezetem. De hadd pontosítsak, ha már felhozod: ott nem említettem, hogy két vaskosabb kötet, Diodorosz Szikulosz meg Aulus Gellius ATHÉNI ÉJSZAKÁI (német fordításban) egyszerűen nem fért be a koromtisztító nyíláson. Indulás előtt, motozásnál, mihelyt meglelték a zsákomban, első dolguk volt, hogy elkobozzák: nagy élvezettel hajították a sárba. Vacsora nélkül indultunk, sötétedéskor, sűrű hóesésben.
Jó kondícióban lévő zsiványnak, mint jómagam is, ez a mi Hosszú Menetelésünk meg se kottyant volna, még éhomra se; a hátulütője, hogy a füzérláncra fogottak összevissza rángatják egymást, a hepehupás hegyi dűlőkön lehetetlen ütemre lépni – és ez szerfölött fárasztó. Annak, akinek ez a történet csak a zizegő papír meg a rajta szaladó betűsorok, halvány segédfogalma sem lehet róla, mekkora rémülettel tölthetett el bennünket az északi égen fenyegető térképszörnyeteg – a Nagy Haza kísértete (ahogy akkoriban a Szovjetuniót egy ország nevezte); mert szakadatlanul északnak és hegynek meneteltünk. Egyetlen egyszer álltunk meg fél percre: amikor a hejőcsabai smasszerek visszaindultak s bennünket átadtak a vadállatképű új őröknek, s nemcsak hogy emezeknek még a szemük se állt jól, de az egyenruhájuk is idegen volt s szokatlan. Behavazott fenyvesek között, keskeny utakon s egyre északabbra, egyre feljebb… Nyolc órája tapostuk magunk alá a hegyet s még mindig nem volt vége. Az idevalósiak kiszámolták az ujjaikon, hogy ha még két-három órát ebben a tempóban caplatunk, elérjük a kárpátaljai határt és akkor – – –
– Átadnak?
– Átdobnak?
– Ha azt egyszer átlépjük, akkor szervusz világ –
– Mindörökre elnyel a Nagy Haza, soha többé nem látod viszont se a lubnyádat aki volt, se a kedves édesanyádat, te csóró zsivány –
A hóesés elállt és a csillagsátor világoló fényénél furt csak mentünk s már olyan isten háta mögötti hegyvidéken, hogy dűlők közepén szűz hóban gázoltunk: nyilván nem hogy madár – erre gépkocsi se jár. Átdobnak, tiszta sor, kajafelvétel megtagadásért. Ott aztán majd nem lesz mit megtagadnod, patás: nincs messze már a határ.
Váltig azt vártuk; de ami feltünedezett, az valami más volt. A festői kolostor fehérsötét tömege: Márianosztra. Női börtön volt, nemrég ürítették ki, hogy a móresretanítás-kesztyűbedudálás Egyeteme legyen azoknak a sitteseknek, akik a zsírjában úszó karmonádlit, marhacopákát a félpofa tarkababbal nem becsülik…
KL Itt kötöttetek ki hát, a sitten-bűnözők fenyítőintézetében: Márianosztrán, ahol kiváló műfordítónk, Göncz Árpád is megfordult?
„Megfordult”, mondod? Tréfának is sötét eufemizmus: jól mondod, noha nem egyszerre forgódtunk falai közt. A rémület permanenciája volt; az idegfrász mesterséges szítása-ébrentartása, ahogy ahhoz csak diktatúrák titkosrendőrségein értenek. Nyilasház, GPU-vallatókamra, ávós pince – a fortélyos recept mindig ugyanaz. Fenyegető csend. Pisszegés. Odaintés szisszentéssel. Halk füttyjel s tudod: te következel. Különös gonddal összeválogatott őrszemélyzet: egy heresorvadásos óriás eunuch, a hangja mint a cérnaszál – de mint hústorony néz le rád a magasból. Egy gorillaforma keretlegény, akinek elformátlanodott csontjairól le lehet olvasni, hogy agyfüggelék-műtétre szorul. Egy igazított arcú, akinek elfuserálták a libahúsátültetést; egy ingerlékeny, dülledt szemű bazedovos; egy ferde képű adenoszarkómás. Válogatott cigánylegények. Parancsnokuk, az intézetvezető – a harcsabajuszú szadista: a felbiztatójuk. A nevére nem emlékszem; csak kétszer volt vele elintéznivalóm: egyszer amikor kiszúrt a sétán:
– Maga! Miféle bajusz ez nekem ezen a sanyarúvendelen?! Ki adott engedélyt rá? Meg ne lássam! Harcsabajuszhoz ebben a Házban csak nekem van jogom. De a jó édes kurva kibaszott hétszentségit: le vele!
Ketten a keretlegények közül azonnal kiragadtak a sorból, lecipeltek az őrszobára s amúgy „szárazon” – megnyúztak. Életlen borotvájuk után kiserkedt rajtam a vér. Nyilván erre ment ki a játék: a játékra. Játszottak velünk.
Másodízben is támadt volna vele elintéznivalóm s bárcsak megjegyeztem volna azt a semmitmondó paprikajancsi-képét, hogy elevenen megnyúzhattam volna érte – de csak jóval később tudtam meg, hogy az az én egyetlen beszélőm Nosztrán miért maradt el. Dehogy is maradt volna, ha Édesanyámon áll; s ameddig felküzdötte magát az autóbusz a hozzátartozókkal, gázolt ő még a hóban, hatvanéves lábaival, még jó hat kilométert, csak hogy egy szem fiát megláthassa. Ám az intézetvezető, sorbaállítva a hozzátartozókat, magas tetszésjogánál fogva úgy döntött, hogy csak minden harmadikat ereszti be; a többit kiparancsolta. A sírva-könyörgő asszonyokat ordibálva küldte a pokolra, a kapun kívülre, mert hogy különben ráküldi a legényeit és puskatussal mutatja meg, merre tágasabb. A pantallós kizsákmányolókat lebüdösburzsujozta, a szoknyás osztályidegeneket lekurvázta. Könnyeit nyelve mesélte Édesanyám szabadulásom után, hogyan kurvázta le ezt a hófehérhajú öregasszonyt az intézetvezető, azon a beszélőn, ami – odabenn szurkolva-izgulva Édesanyámért és feleségemért, Marikámért, meg nem foghattam, hogy miért maradt el.
S ilyen játékos rendje volt a háznak: fegyelmezősdi volt a neve. Nappal se padlóra, se szalmazsákra leülni nem volt szabad; nem volt szabad a zárkának abba a sarkába tömörülni, ahol nem láthat a bekukucskáló őr. Délelőtt-délután, hosszú órákra: szilencium. Egy piszt se. Akire ráfogták, hogy „hallották” – beszélt, azt vitték az őrszobára, ahol a mángorlófiúk kezelésbe vették. Suttogva, szájleolvasva érintkeztünk s csak-azért-is: tanultunk angolul. A „mentett” tűvel szószedetet karcoltam a meszelt falra; és a zárkatársak sorra jártak elébe, hogy megtanulják.
A volt kolostorépület fölött engesztelhetetlenül dudált a hegyi szél; hozzánk is bedudált, mert a zárkák „ablakai” üvegezetlen lyukak voltak, magasra helyezve a falon, fűtés csak a mesében. Elhatároztuk, hogy dacolunk vele – hozzáedződünk és nem tesszük ki magunkat a meghűléssel-tüdőgyulladással járó inzultusoknak (nem mindenkinek sikerült). A séta a kolostorudvaron? Hatalmas, „copf” stílusú kápolna lehetett az a hodály középen, amelynek apszisát, főhomlokzatát kiverték s most roppant dongaboltozata alatt úgy fütyült a Kárpátok jeges üzenete, hogy fülünkre húzott sapkával, összefogott szumák gönceinkkel alig álltunk a lábunkon. Bálaraktárnak használták ezt a hodályt s benne, bálaszám, festett gyapjúfonalat tároltak. A szél a bálákat megcibálta, le-leszakította a foszladozó szálakat és szanaszét hordta a „kápolna” körül, a kacskaringós udvaron. Egyesével sétáltunk s tartva 4-5 méteres távolságot; mégis csak megkockáztattuk a közelhúzódást, a sugdosódást, magam meg, az őrszobán rám váró „mángorlófiúk” rémképével dacolva, ki-kitörtem a sorból, hogy ide-oda szaladozva, felkapjam a földről és a szumákba rejtve zárkára vigyem a színes gyapjúfonalakat. Odafenn aztán, rettegve, hogy rajtakapnak a tű rejtegetésén – az ég-féltekéket varrtam ki fekete daróctakarómon, emlékezetből, csillagaival. S ebből született, még Nosztrán az ARIADNE című vers, amelyet utóbb Göncz Árpádnak ajánlottam:
(HAJSZÁLHÍD, 340. o.) |
Kiegyeztünk a hideggel, a havat csapó, be-bedudáló széllel, a rettegéssel, hogy ma vajon melyikünket viszik őrszobára – „eljátszadozni” vele; a napi ezer kalória murokrépával a bádogcsajka fenekén. Csak eggyel nem. A céltalan várakozással, amely a szuszpendált lét maga volt az idő folyadékában…
Az alultápláltságot ki-ki a maga módján oldotta meg.
Volt aki álltában aludt, mint a lovak.
Volt, aki önérzéstelenítési fortélyokhoz folyamodott: boldogoskodott, ébrenjáró álmokba menekült.
Volt aki jógázott: intellektuálisan verejtékezett, „tudományosan” osztotta be az ezer kalóriát – hogy a fagyó hideg leküzdésére, a testnedvek tengéleti keringetésére, a lecsökkent vegetálásra, mindenre fussa.
Volt, akit álomlátások rohantak meg, melyek ellen küzdeni sem nem tudott, sem nem akart; sem nem tudta volna megmondani, hogy ébren gondolja vajon, amit lát – avagy álmában mondja, amit verbigerál. S ez volt az én esetem.
Tudod, az első egyiptomi remeték a lükopoliszi sivatagban, Memphisz pusztáin vagy a Nílus deltájában (itt szépen elkeverve a pogányság szent-embereivel) Remete Szent Antal, a szerzetesmozgalmak elindítója, Remete Szent János és a „sivatagi atyák” gyakorta rendeztek koplalóversenyt; mert rájöttek, hogy az éhezésnek angyaljárás, ördögi kísértetek a „természetfölötti” látomásainak valóságos orgiája jár a nyomába (ők maguk használták az „orgia” szót). A szangha-közösségből kivonuló buddhista bikkhuknak, az erdőlakó kínai „halhatatlanoknak” hasonló tapasztalataik voltak: az éhezés meghozza a szabadító, üdvöz látomásokat. „Heremia” görögül sivatagot jelent; a mi sivatagunk – a fehérre meszelt cella volt Márianosztrán, amelyen a révedező szem elveszett; igaz, koplalóversenyünket mások rendezték helyettünk. Igaz, az éhezés csak az én szememre küldött oly hatalmas álmot, hogy pergését színről színre, jelenetről jelenetre a világért se mulasztottam volna el s valósággal beleköltöztem az álomba.
Hogy mi csali szerrel kezdődött s zenei feláradásából hogyan lett prózai színpad – a Világút, melyen a főhősnek, Golghelóghinak a maga diadalkálváriáját végig kellett járnia mindenek okulására – már megírtam egyszer s ha emlékezetedet fel akarod frissíteni, ütnéd fel a GOLGHELÓGHI második kötetét (669-674 old. Életünk kiadás, Szombathely, 1989). Engedelmeddel még visszatérek rá a III. kötetben, ha odajutunk, hogy 1974-ben, hegyomlásformán, mint ömlött ki belőlem s én mint öntöttem át az írógépbe; most csak a kilenc drámából álló Ludus Magnus Passionalis keletkezését idézném emlékezetünkbe. S hogy miért Golghelóghi a főhőse s honnan az olaszos helyesírása a költött névnek? Nyilván az álom fantáziálta, az álom önkénye diktálta a nevet, aminthogy cselekményfergetegét is az álom vetítette előmbe – bár igaz, évtizedekkel utána, 1977-ben ráakadtam egy vaskos angelológiai kompendiumban s ott a Tüzek Angyalának mondott Nagyangyal GALGALIEL névre hallgatott. Hogy lett a három drámára tervezett s modernségében a kora középkorral álcázott moráliajátékból Ünnepi Játékok Kilence – kilenc estére tervezett magyar prózai „Bayreuth” – erről csak annyit, hogy a márianosztrai álomlátások csupán fele gesztációja a műnek.
Mivel indokoljam bölcseleti üzenetének kiharangozását, amelynek a harangok elrepedése vet véget? Amaz irtózatos peripetikus fordulatot, amelynek félig-meddig manichaeus égszakadásához-földindulásához csak az jut el, aki becsületesen végigporoszkál mind a kilenc dráma minden során? És hogyan jutottam arra a groteszk anarchista végkövetkeztetésre, hogy az állam a Latrocinium Magnum, melynek feltalálója, bűnével, Júdás bűnén is túltesz, következésképp Júdás helyét az öregpokol rágó állkapcsai közt magának követeli…?!
Alkalmasint ezt az én Golghelóghimat is olyan vigyori-keserű gondolatok környékezték, mint környékeznek minden tisztességes, szürke, robotos állampolgárt, amikor a zavaros idők karrierlovag milliomosainak hajszáját elnézi; hogy rendszeres és nagyarányú rablásból élni-és meggazdagodni anélkül, hogy a törvény ránk tehesse a kezét, csak egy ősrégi módja van: kormányra kerülni.
Hogy a Golghelóghi nyomán milyen félreértések alapján mely-minő vádak értek, attól kezdve, hogy „sátántisztelőnek” bélyegeztek, addig, hogy valaki (Vargha Balázs) az ÉS-ben „a magyar Salman Rushdinak” nevezett – ez messze vezetne. A GOLGHELÓGHI megjelent és Hunniában senkinek a szeme se rebbent; hacsak nem Madách fordult egyet a sírjában, aki nem szereti a konkurenciát – a rossznyelvek szerint. Nem kutatom; zavaros idők, zavaros emberek. Zavaros embereket nem érdekli az, ami nem szorosan a zavaros időkre vonatkozik s az idők zavaraihoz tapad. Az utókor a világ legnagyobb sóhivatala; az öt közül egyik nagyobb dobásom volt, de akár leírhatom s bizony a GOLGHELÓGHI esélyeit igen pesszimistán ítélem meg. Hogy ott gurul a Magyar Ugaron, mint a rossz-szél-elhordta ördög-szekér; de egyetlen tekintet nem akad, amely eltűnését követné a látóhatáron. A német, az angol világdrámáknak a hangját a világnyelv és a történelmi/bölcseleti érdeklődés rezonanciaszekrénye megezerszerezi. Én a magam világdrámáját – egy cserkészcsapat nyelvén írtam, s a csapat farkaskölykeit a bölcselet, a vallástörténet per absolute nem érdekli. S ezért jutottam arra a józan, tárgyilagos következtetésre, miszerint „GOLGHELÓGHI-formátumú opuszt hagyni örökül egy olyan nemzet irodalmára, amely a bölcseletre kortikálisan süket, olyan, mint kerékpárt ajándékozni annak az embernek, akinek mind a két lába térdnél le van amputálva” (a RÓLUNK SZÓL I-II-III első kötetéből, LÉGY MINARET!, 41-77 o.). Hübrisz volna, ha magamra s nem a műfajra vonatkoztatnám, amit Emerson a Naplójába írt: People do not deserve good writing, they are so pleased with the bad…48
KL Már megengedj: igaztalan vagy. Meglehet, a madáchi mű sorsa is másképp alakult volna, ha nem a Nemzet Tennyson-ja – Arany János vezeti fel a díszemelvényre s elsőbbet kisimítva a csikorgó szöveget. De hogy minden dobás kockadobás – ezzel íróembernek számítania kell; s épp ezért kétszeresen igaztalan vagy, ha látatlanba elmarasztalod a magyar olvasótábort azzal, hogy benne „ilyen elvárások nincsenek”. Honnan tudod? Várj sorodra! Várd ki a végét –
Várnám én, Lorcsikám, csak az isiászomra ne jönne rá olyan szörnyen ez a kinyújtózhatnék. Igazad van, felejtsd el, hogy elfeledkeztem magamról s nem fékeztem meg már az elején szontyoli dühömet. Bár arra késő mérget vennem, hogy a GOLGHELÓGHI színpadraviteli kísérletét se Te, sem én: mi már nem érjük meg –
KL No tessék! Most meg elébe-sopánkodsz a disznó szerencsédnek! Te, aki a börtönben Nemzeti Színházat terveztél – – – ez a pesszimizmus biztonságos életmerüléke, hogy minden sorsfordulat készen talál…?!
Korholj csak, korholj: rászolgáltam, megérdemlem –
KL Márianosztrán, ahol expressis verbis megálmodtad, bezzeg nem a jövőjéért aggódtál, amikor a mű még meg se volt! Onnan folytasd.
Jaj, milyen igazad van! Lázasan lestem a napokat, hogy mit hoz előmbe a holnap s hol-merre álmodom tovább. Iszonyúan aggódtam minden sorért s rettegtem, hogy hasztalan próbálom bevésni – elpereg. Íróhártya helyett a kortexembe véstem s mint az imakereplőt, korgattam naphosszat. Annyira rögeszmémmé vált, hogy suta mód már meghallgatót is kerestem s mert az, akinek kivált szerettem volna darabjaimat a fülébe duruzsolni, más zárkában volt, a sétán ki-kilestem, amikor elnéz az őr és vad ugrásokkal előrefutottam, hogy a közelébe férkőzzek s hátulról a fülébe súgjam GOLGHELÓGHI Rémrettentő Kalandokkal Teljes Csudaságos Históriáját
KL És ki volt az? Él még?
Él, hogyne, ma is tartjuk a kapcsolatot s fogjuk is mindhalálig. Sok zárkán, sokszor voltunk együtt s összehozott ízlésünk, komplementer kedélyünk, irodalmi érdeklődésünk. B-y Istvánnak hívták (gondolom, emlegettem már), vámtiszt volt Hegyeshalomnál és az volt a bűne, hogy a vonaton a szemmelláthatólag disszidálni készülőknek segített, odavillantotta a Haza búcsúmosolyát és mindenben „jóangyaluknak” mutatkozott. Három évet kapott. Pista színpadra, de legalábbis dobogóra való, rendkívül jó megjelenésű fiatal intellektuel volt; messze beúszó, bársonyos baritonja, meg beszédművészete az irodalom szeretetével párosult. Az isten is annak teremtette – előadóművésznek s mint ilyen, „majdnem-profinak” volt mondható: 300 verset hordott a fejében, frissen tartva, bármikor felmondásra készen; de a regényirodalom is a kisujjában volt. Bajtársias, szolgálatkész, úrias-meleg természet és olyan, akire az angol azt mondja: ha valakivel, hát vele menne oroszlánra… Még valami, amit el nem hallgathatok, mert hogy olyan szeretetreméltóan emberi. Pistának a párválasztásban volt egy predetermináló eszményképe, vizuális rögeszméje: fiatalságának filmcsillaga – Bette Davies. Ilyen óriásszemű, rebegő szempillájú, kígyóbűvölő tekintetű, kistermetű élettársra vadászott világéletében és meg is lelte P-y Erzsike személyében, s noha a jól konzervált özvegy tíz évvel idősebb volt nála, ez jó ideig eszébe se jutott – nála hasonlóbbat a filmcsillaghoz Budapesten nem lehetett felhajtani, olyan kiköpött mása volt Bette Davies-nek. Erzsikét azért említem csupán, mert noha akkor sejteni se sejtettük, neki fontos szerepet szánt a Végezés életemben s áldom istenemet, hogy a börtönbeszélőkön a hozzátartozók rendesen összeismerkednek, majd összejárnak s hogy utóbb Erzsikénk Édesanyám barátnője s egyik támasza lett az 56 utáni nehéz években. Akkoriban Márianosztrán alig vártam a sétákat, csak hogy Pistámnak utánavessem magam és suttogóra fogva a hangot, megszólaltassam hőseimet vagy a cselekmény hosszas magyarázatába fogjak. Pista jámborul és készségesen áldozta magát, belement a játékba, hátraszegte fülét és sztereotip mosolyával, hátra-hátrabólintva – figyelt, odahallgatott. Megesett, hogy kiszúrt a smasszer:
– Maga! Mit sziszeg ott a foga közt, mit susmognak-pusmognak nekem ott a sorban?!… Kiállni.
Sztrüll: lebuktunk. Ebből őrszoba lesz, elszórakoznak velem – gondoltam, a sarokban dideregve; de mire letelt a séta, az őr megfeledkezett rólam és észre se vette, hogy a kapu kerékvető köve mögül előugorva, valaki beoldalog a sorba. Amekkora élmény volt nekem démonom ajándéka, azt hittem, neki is jelent valamit, akivel az épülő drámák örömét megosztom – Pistának, aki elsőül hallotta, ismerte szövegemet. S mi szép is volna, ha most elhenceghetnék vele: igen, azóta találkoztunk, ő deresedő, én őszbecsavarodott fejjel s csodák-csodájára, Pista mindenre emlékszik, Golghelógira, a többi szereplő nevére, tirádáikra… Vagy legalább magára a tényre: valamit sugdostam, de hogy mi volt, már nem tudja. Sajna, Lorcsikám. B-y István ami a semminél is kevesebb – annyira sem emlékezett. Öreg a gyanúm, hogy ő meg, azokban a Télapó-látogatta, huzatos zárkákban, a murokrépás kalóriahiányt úgy oldotta meg, mint az önérzéstelenítők: nagy akaraterővel – boldogságábrándokba menekült, hogy a kundalili-kígyót medencecsonti „csakrájában” felcsiklandozva, a tibetiek „Szent Ondótüzénél” melegedjék s minden idegszálával félmeztelen, büszke, majd meghunyászkodó Bette Davies-eket káprázott.
KL Hogyan képzelted a GOLGHELÓGHI kimentését, próbáltad-e? Hiszen a börtönökből eddig sok mindent sikerült kijuttatnod.
„Kimenteni”? Közel sem sikerült mindent; hiszen azok a prózaversek; dramolettek, elbeszélések, amelyeket a Gyűjtő mérnöki irodáján gépeltem és takaros dossziéban tartottam, a Nemzeti Színház elaborátumának a sorsára jutottak: szétrugdosták, elégették. Egyet-mást a memóriafoszlányok alapján rekonstruáltam (s ezek belekerültek a „Börtön-kívüli versek” ciklusába) de többnyire beletört a bicskám. A GOLGHELÓGHI „kimentését” eleve lehetetlennek tartottam s meg se fordult a fejemben, az emberi agy nem komputer; az én memorizált álomszövegeim tömege? Nem „szoftver” az, hogy évek múltával csak beledugjam a szerkentyűbe és visszakeressem. Befejezett ténynek vettem, hogy nyomtalanul kipotyog szita emlékezetemből, mihelyt a börtönkapun kilépek és Márianosztrát magam mögött hagyom. Az „emlék emléke”, hogy agyam kiürült fiókozataiban, valahol, valami volt…?! Az igen, az tán megmarad. De rekonstruálni a három drámát (mert eleinte három volt s csak később fiadzott a három újabb hármat s úgy lett kilenc) – felidézni az ihlet felidéző ereje nélkül? Belekerülni abba a kegyelmi állapotba, amely rám küldte látomásait – az ihletszerző éhezés/legyengülés nélkül? Sok diéta van, sok soványító kúra van (valamennyi célja ihletölő-profán) – de olyan diétás orvos még nem született, aki a sivataglakó Szent Paphnutioszok, Szent Pakhomioszok ihletszerző, látomáshozó étrendjét előírná nekem. Elveszettnek tekintettem tehát már odabent, s míg reményvesztetten ismételgettem a sorokat, a jeleneteket, hogy „bevéssem”, már tudtam, hogy menthetetlent siratok.
KL És még ott, Márianosztrán befejezted? Hogy akár le is írtad volna?
Le én. Ha akkor írógéphez jutok valami csoda folytán; de én nem „megtévedt kommunista” voltam, hanem élelemfelvétel megtagadása miatt fenyített osztályidegen bitang fasiszta… Valamig ott voltam, szakadatlanul módoltam-igazítottam; egy mellékfigurából kulcsfigura lett, a tetszetős „lépcsőházi gondolat” következményeit végig vissza kellett vezetni. Felvonás-felvonást, kép-képet kergetett; Golghelóghi világgá eredt; korongoló inasnak állt a titokzatos Korongoló Mesternél. Megverte püspökét; ráijesztett császárjára; kereste-kutatta sátánját; kísértette istenét. A világdráma kikerekedett-kiteljesedett s meglelte koronáriumát: a Jó és a Gonosz harcának tótágast-állítását, az ún. „nem-euklidészi” teológiát. Ha Valéry leírhatta, hogy „isten ugyan a mindent a semmiből teremette, de ez a semmi a mindenen mindenütt keresztüllátszik” (Mauvais Pensées), az én antiteológiámból az is kiderül, hogy mi az – helyesebben Ki az, aki ezen a semmin mindenütt keresztüllátszik. Ha Sesztov leírhatta – „soha, senki fel nem érte ésszel, miért volt kedvesebb az Ábel égőáldozata az Úr előtt, mint a Káiné”, az én antiteológiámból kiderül, miféle „hűbéri kötés” kötelezi a Holdalatti Világ istenét célzatos következetlenségeire, nonsequiturjaira. Ha ez az isten-gölöncsér a maga első – és összetörésre érő kontármunkáját elégedetten szemlélve „jónak” látja, ami Samuel Butler szerint „fatális volt” (Notebooks 1912), az én antiteológiámból kiviláglik, miféle felsőbb parancs kényszerpályáiban vergődve korongolta a teremtést, miközben, sárgyúró létére, iparkodott megtartani az isteni látszatot. A meglepetést a hüledező olvasónak a végére tartogattam: az interkozmionban működő Mindenható Erőközpontot, amely riadalmas magyarázatával visszaárad a kilenc drámán és új fényben mutatja be a Jó és a Gonosz hatalmi mérlegét.
Az utolsó percig intenzíven foglalkoztatott s minthogy nem kapaszkodott meg betűkben s betűi a papíron, nem volt sohase kész. A Kilencedik végjelenete; az Első prológusa: a Kicsendülésével feküdtem, a Felcsendülésével ébredtem. Minden nap rekapituláltam. Létállapot lett, vizenyős tekintet, zavarodottság. B-y Pista nem az én zárkámban volt, hogy a pártomat fogja, társaim attól tarthattak, hogy becsavarodtam. De „a napórák felhúzója” – ahogy Lichtenberg aposztrofálja istenét – mindent jó előre elrendezett s ez is kiforogta magát. Magánzárkára kerültem.
KL Megint valami rossz fát tettél a tűzre?
Magam sem tudtam, miért. Farkasordító hideg volt. Ott toporogtam, huhukoltam a tenyerembe, kelepeltem a karjaimmal, amíg erőmből futotta. Amíg be nem ugrott. „Forgadoznom börtönöm törzs- / könyvein kilencszázhat nap.” Hogy letelőben a két és fél esztendő, elforgott velem az idő. Ilyenkor szokták a szabadulót magánzárkára csapni: hogy elkülönítsék társaitól, senkiről hírt ne vigyen, hozzátartozókhoz üzenettel be nem kopogtathasson. Napra pontosan nem tudtam megmondani, de idegizgalmam megmondta: előző éjszakán szemhunyorítást nem aludtam.
– Meddig várjak?! Mozgás-mozgás!
A heresorvadásos eunuch óriás. Kivágja a zárkaajtót, behajítja a zsákocskát. Kiráncigálom belőle civil holmimat és vadul ügyetlenkedve, hogy az összeragadt nadrágszárakba majd belebukom, belebújok tönkregyűrt gönceimbe. Raktár. Aláírás: mindent, hiánytalanul. Aláírom, elismerem. Két soha nem látott őr indul velem az első udvarra – addig sohase láttam – a rabomobilhoz. Meglódulunk s a kapubolt alól kibukkanva, a berácsozott parányi nyíláson keresztül inkább sejtem, mint látom: először és utoljára látom Márianosztra panorámáját, havas kolostortetőivel, beüvegezetlen luk-ablakaival a zárkákon és valahol magasan, jóval távolabb, a gyapjúbála raktár (a kibelezett kápolna) hatalmas, sávos-havas-tetőszékét.
Nappali bumlizás az ablaktalan vagonban, két őr között a lócán. Szalonnáznak, levegőszámba vesznek. Jóságos ég, mikor érünk Pestre, ha ez a vicinális így tolat?
A miskolci teherpályaudvaron öt lépés a rabomobil. Leereszkedem hágcsóin s csak fél pillanatom van, hogy gyakorlott szemmel elolvassam a klinkertéglás épület bejárata fölött a Monarchia idejéből ottmaradt felírást, MISKOLCI ÁLTALÁNOS POLGÁRI ISKOLA. A miskolci Ávó.
Soha nem ringattam magam illúziókban, hogy a szabadítás szabadulást is jelentene – nyálas-érzelgős „viszontlátást”, összeölelkezést a várakozó hozzátartozókkal – jól tudtam hogy engem is „szűrni” fognak, csak az nem állt előttem tisztán, hogy a „szűrés” miben áll. Ezért napokon át szorongva vártam a pince magánzárkáján, hogy mikor jönnek értem. Újra vallatóra vesznek? Elszórakoznak velem? Miért e primitivizmus, hol késik a gépesítés? Miért képeznek ki erre fiatal, munkabíró verőembereket ahelyett, hogy megszerkesztenék a tenyér- és talpverő gépet…?! De hogy felém se néztek, a félelmem is alábbhagyott s többé már nem fogalmazódott bennem, hogy „mit fogok mondani”. Elfásultam. Újra ugyanaz a végletes türelmetlenség vett rajtam erőt. Nyugaton, arabok, indiaiak, feketék, mohamedánok, hindik, zsidókeresztények a Közel-Keleten, a kashbán, a kávézókban, a börtönökben ugyanazt a szentolvasót morzsolgatják szemről szemre s valami jószágtorporba beletompulva, az éber szunnyadozás állapotában öntik a semmibe a kincses időt. Vajon ha nekem lett volna rózsafüzérem, segített volna vadállati türelmetlenségemen, szememre ült volna ez a nemtörődöm jószág-tompulat? Túlságosan nyugati vagyok hozzá, reflexeimmel az örök résenlét állapotában; kegyetlenül meg tudom szenvedni a gyilkos-céltalan várakozás kihajigált idejét s most megint a lét szuszpendált állapotában voltam: mintha a cselekvőleges lét amolyan áramszolgáltatás volna s ha ezt az áramot megszakítják – a lét maga szünetel s mi, mi olyan állókép vagyunk, amelyből ki nem törhetünk.
Persze azért, hogy nem bolygatnak, nagyon jól tudtam, hogy valahol forgatják az ügyirataimat, piszkálják osztályellenség mivoltomat a születésemig visszamenőleg, s ha rábukkannak múltamban, hogy Gájer Imre zárkatársa voltam, minden ellenem fordulhat: kitelepítés, sártenger…
KL Nem mondtál verseket magadban? Nem rekapituláltad, mint Nosztrán, a Golghelóghit?
Ugyan, Lorcsikám. „Romantikus” tán vagyok, de hülye nem. A GOLGHELÓGHI? Millió fényév távolában. Sehol. Abban a kiabálásban, verseket? Józan eszednél vagy? Öt hét alatt feltápláltak; a hatodik héten rendbekaptam magam – vittek irodára. Szabadítani.
Irataimból az ávós hadnagy fel se nézett.
– Hm. Maga mérnök?
– Igen.
– Itt a pénze. Itt írja alá. Viheti. Cuccot is. Lali, kísérjétek le. Megy az ürge. Vissza ne találjon nekem. – Még utánam kurjantott. – Egy héten belül állásban legyen!
„Lali”, egy hórihorgas határvadász a kapuig kísért. A lépcsőn majdnem lebukfenceztem, talán mert nem vettem észre, hogy lépcső is van s nem mintha a lábával megtosszintott volna – mert a fiatal legény úgy rúgott utánam, hogy azért rüsztjével a nadrágomat ne érintse: tréfának szánta, hogy értésemre adja: behívott határvadász ő s nem igazi ávós:
– Eztán megbecsülje magát nekem! Lejelentkezni, állásba menni, építeni a szocializmust a kurv’anyjaistenfáját: sipirc innejt! Hajja! Nem hallotta? Szedi a lábát, vissza se néz: meg ne lássam ezen a tájon.
Mert hogy visszanéztem. Megnéztem magamnak, ahol öt hétig „szűrtek” a pincén, és porolgatva-simogatva helyére igazgattam a nadrágom szárát, mert azt is, akár engem: mintha a kutyák szájából rángatták volna elő; s egyúttal meggyőződtem róla s beigazolva láttam építész-gyanúmat: az hát, monarchiabeli polgáriskola volt a téglaépület, ahol a miskolci Ávó székelt.
Szédelegtem.
Szédelegtem a késő őszi napsütésben. Legszívesebben felgöngyöltem volna árnyékomat, mint Szegény Slemil – hogy ne legyen. Mert akkor is és még jó sokáig: az árnyékomban is smasszert gyanítottam. A gyanú követett, mint a kóbor eb, minden pillanatban mintha arra tátotta volna fel azt a vicsorító száját, hogy a bokámba harap. Mögöttem. Valahol. A kapualjból. A házsorok mögül. Les. Követ. A smasszer.
Hiszed-nem hiszed, első utam a városban egy könyvkereskedésbe vezetett. Körülőgyelegtem a polcok között és kíváncsian leltároztam az új, ismeretlen könyvcímeket – hogy mit írtak össze szabadlábon maradt írótársaim azalatt, amíg engem kivontak a forgalomból. Valamit vásároltam is, a vonaton olvasnivalóm hogy legyen; s azzal elindultam az állomás felé.
A hetedik emeleti pompás műteremlakást a körülbiciklizhető tetőterasszal, az óratorony alatt? Abban Banda Edéék muzsikáltak, az ráment a lebukásra: sohasem láttam viszont. Ez már, ez az udvari – ez igen szűkösen mérte négyzetmétereit és sokkal szerényebb volt. Mire a Lenin körút (most már ismét Erzsébet körút) 16. szám nem működő liftaknáját körülközve a harmadikra felkövetkeztem és az ócska barna ajtó csengőjét megnyomtam, már kora este volt.
(21) Várva várt váratlanságok; a viszontlátás. Valaki, aki van-is-nincs-is és vissza-visszahozza az utána maradt illatot. Patikáról patikára. Édesanyám aggodalmas óhaj-sóhajai a „Buksi” mellől; az irodalom eltemetett álmai: Iparterv és Vidéke. Művészkalapos varázslók és micisapkás kulik; régi ismerősök örökúj rajztáblák mellől – karakterfigurák. Mi a „diszpécser” – angolul? A letargia lázában: „lázas” tervezőmunkával, álcázva – állandósított államcsőd. Megjegyzett ember felemás helyzetben – avagy „minek pályázik az ilyen”. Asszonyfelbukkanások a régmúltból; felmelegített, hol édesillatú, hol savanyúszagú szerelmek. Új Szerelmi Előjegyzési Naptár szükségeltetik; új kalandok régi következményei. Az irodalom kinyújtja kékharisnya-csápjait az elfelejtve-számontartott műfordító felé. Alkudozásból megalkuvás. Visszatérés az irodalom margójára…?!
Elle m’a rendu heureux, je l’ai rendue mère: nous sommes quittes.49
RÉTIF DE LA BRETONNE, Monsieur Nicolas
KL És tudták, hogy jössz, vártak – készültek rá szüleid?
Hogy rég letelt a büntetésem s ez már csak az „utószűrés” – hogy minden nap, minden pillanatban várhatták betoppanásomat, azt tudták. De hogy melyik napon s melyik percben, azt nem; s ez csak izgalmukat fokozta. Mondok valamit, Lorcsikám: százezerszámra tértek haza szabadítottak a börtönökből, családjaikhoz: nem ismeri-e unásig, előre nem találja-e ki minden szavamat az olvasó? Én itt inkább a 18. század regényíróinak feledésbe merült fogásához folyamodnék és vocativuszban e szókkal fordulnék az én Nyájasomhoz: mille-mille-mille-scusi! Bocsássátok meg, kedves híveim, hogy keresztülhurcoltam szemetek a semmitlátás földalatti börtönköztársaságán, keresztültoloncoltam érdeklődésteket a semmitmondás karanténján, szíveteket-lelketeket a dögszürkeség vesztegzárjain – mert az volt és minden börtön az, dögszürkeség a maga dögszürke borsóleves-ködében. S hogy ennek vége, azt fogadom is meg tapasztalhatjátok is: muzsikált bennem a szabadság, végigvillant előttem a szabadlábon szaladgálás teljes színskálája az infrától az ultráig: Tiszán-vörösöninnen – Dunán-ibolyántúl. Harsogott a körút, s e harsogás mámorában vágtam át keresztezéseken-úttesteket s vissza-visszalestem: sehol a börtönőr! Beleszagoltam az utca dörgésébe és Horatius sorai jutottak eszembe: Fumum et opes strepitumque Romae50 – mert mit tud róla, aki nem élte át így a Város füstjét, gazdagságát, lármáját, ahogy én akkor átéltem. Megint voltak villamosok, villamosmegállók és a villamos lépcsőiről, lelépőben, riszálva oldaltforduló-és-elsiető fenekeikkel: fenevadak, édesek, prédának valók. Szoknyácskák, látszólag letéphetetlenek… lekívánkozók! Napsütötte palotahomlokzatok, igaz, esőverte, gépfegyverpásztázta homlokzatok, de a Nagykörút, Andrássy út ott volt úgy, ahogy dédapáinktól ránk maradt. Megint ott rikkantott a rokkant rikkancs, és még ha csak Szabad Népet árult is és annak a bődületes-baromi szalagcímeit, akkor is: árulta… A HELIÁNE egyik betétverséből, az ÓRASAROKBÓL, beugrottak ezek a régi sorok:
|
Felnevettem a bánat gyönyörűségétől. Ez már az ismerős, a „jó” bánat volt, a magányos férfifarkas mindenünnen-mindenből reményt merítő szomorúsága.
Persze más szemmel láttam viszont a primitív kis lakást, mint mikor beleköltöztem. Ami akkor szegényes-szűkös volt, most: maga a nizzai napsütés! Ne felejtsd el, volt mihez viszonyítanom; pl. a márianosztrai fenyítőintézet beüvegezetlen lyukablakaihoz, ahol a kárpátaljai jeges szél beverte a havat; vagy a miskolci Ávó magánzárkájának magasra helyezett szellőzőihez, amely angolaknára nyílt, de lenyúló rúdszerkezetével, amely örökre berozsdált, nyithatatlan volt. A dupla ablakok térközében, télire, apró melegítőpárna, gördülőredőny, roló: maga a civilizáció. Ez az én civilizációm a Nagyatádi Szabó István utcára nyílt (engedd el nekem, pedig tudom, megmondhatnám, hogy ki volt, de nevezzük csak Kertész utcának); ha jobbra oldalt csavartam a fejem, a harmadikról a Beszkárt-székház hátsó homlokzatát – ha balra, akkor a Bástya Mozi FELEJTHETETLEN EZERKILENCSZÁZTIZENKILENC felírású reklámját láthattam Sztálin tátott szájú emeletes képmásával, melyen még a fogínyről lelógó nyálat is odafestették, no meg alatta, a körút nyüzsgéséből egy ferdesávos darabot. Édesapám kachexiája az állandósult romlás állapotában „mindig egyformán” volt, s ha rákérdeztek, hogy van, ezt a sztereotíp választ adta – „egyformán”; de gerince folyvást rövidült s ő maga is annyira összébbment, hogy alig volt több 40 kilónál. Édesanyám ősz haját hófehéren, őt magát meggörbedve láttam viszont; de energiája a régi volt. A Dicsőséges Fordulat Éve leoperálta róla az üzletet (társát, a fiatal hentest kitelepítették) – de élni kell. Kifundálta a gépikötést. Volt egy lakatos kisiparos, akinek dőreség volna a szemére hányni, hogy akkoriban annyi fiatal és öreg országos szerencsétlenségén meggazdagodott: külföldről nem lehetett behozni kézikötőgépet – ő gyártotta ezeket a „Buksi” néven forgalomba hozott gépeket. Volt öreg, aki minden megmaradt pénzét a „Buksiba” fektette, de csak szerencsétlenkedett vele és nem fűlt hozzá a foga. Édesanyám vasakarattal megtanulta minden csínját-bínját és az angóra-pulóverek, a luxusholmik gyártásának valóságos művésze lett. Látástól vakulásig csinálta, csak hogy Betegének és magának előteremtse a betevő falatot s ez volt az a „kétkezi munka”, amelybe belegörnyedt; a készletet aztán felcsomagolta és vitte a különböző állami boltokba, munkaközösségekbe, amelyeknek „bedolgozója” volt s végigélvezhette a Végleges és Lerázhatatlan, Állami Szocialista Kizsákmányolás minden örömét.
KL És volt nagy kibeszélés, felemlegetése mindannak, amit a börtönbeszélőn szóba hozni nem lehet?
Igen, volt minden. Szerény ünnepi vacsora, beszélgetés helyett inkább szótlankodás; értettük mi félszavakból is egymást. Régi műfordítói „gazdagságom” romjai, amit börtön előtt vásároltam: az „angol koloniál bútor” még megvolt (kacagnom kell s nemcsak ezen a „gazdagságon”, hanem az „angol koloniál” elnevezésen is: igazi provinciális misnomer), így hát volt jó íróasztalom, „amerikai” rendszerű könyvszekrényem tele könyvel; de ha történetesen arra a gondolatra vetemedtem volna, hogy az írógépen kopogni kezdenék valamit (mint ahogy vetemedtem) – hát egy-kettőre fel kellett hagynom vele: a táskagép csendes zaját kenterbe verte a „Buksi” harsány ide-oda csattogása a szomszéd szobában, amelytől csak a kétszárnyú, ódon, bolhabarna ajtó választott el: ott árválkodott a kinyitható duplaágyon Édesapám és a „Buksi”, pianínóformán a falhoz vasalva, minden egyes jobbra-balrázásnál a falnak csapódott. Nem érezhettem magam egyedül, ahogyan az íráshoz kell, olyan egyedül, ami még tulajdon prezenciámat is kioltja. Nem berzenkedtem, nem neveztem „áldatlannak” a helyzetet, amire számíthattam s ha akkor még tán nem is ismertem dr. Johnson mondását azokról a „tökfejekről”, akik akkor is irkálnak, ha nem kell, kivéve ha pénzért csinálják – no man but a blockhead ever wrote, except for money – beláttam. Örüljek, hogy lyuk van a fenekemen és pillanatnyilag nemigen gondolhatok írásra.
Mindent megoldott persze, amikor a Állami Tervezőirodához kerültem (mindjárt el is mondom, hogyan) – egész napra eltűntem otthonról s a „Buksi” hallótávolon kívül dolgozott. Még amikor este hazakeveredtem, Édesanyám „ráhúzott” úgy egy órácskát s én a tárt ajtón keresztül sokszor, sokat hallhattam boldog, sopánkodó óhaj-sóhajait (mondta ő, akár ott voltam, akár nem s szentül meg vagyok győződve, távollétemben is ezt hajtogatta):
– Fiam-fiam! Mindig az volt az álmom és nem volt igazam?! Látod-látod, ugye-ugye. Hogy maradj az építészetnél. A politizálás mindennél veszedelmesebb; és még az írás is, az is. Azzal is megütheted a bokádat. Az építészet? Tisztességes megélhetés és minden rendszerben megbecsülnek. Kit, ha téged nem, akit az isten is építésznek teremtett? Tudod, hogy ki járt itt? Hajós Alfréd. Míg odabent voltál. Kérdezett rád, nem restellte a három emeletet, mert lift, az sose. Ő is azt mondta. Miért nem maradsz az építészetnél? A maga fia! A nehéz időket átvészelhette volna velem a VÁTIBAN! Ő, akit az isten is annak teremtett! Látod-látod, ugye-ugye. Mert nekem mindig az volt az álmom és nem volt igazam?! – – (da capo ad infinitum)
KL És volt feleséged, akitől jogerősen elváltál, „a Szép Határné”? Többé nem láttad viszont?
Ej, ej. Lorcsikám, mesterien értesz hozzá, hogy kikeresd és „érzékeny pontján” érintsd az embert. Tíz napja se voltam otthon, amikor Marika „arra kószált” és a kapu előtt összeakadtam vele. Vacsorázni vittem s utána, fél pillanattal kapuzárás előtt, mitagadás, felloptam magamhoz. Tíz után szüleim már aludni szoktak: Édesanyám a kimerültségtől, Apám meg, gyakorta nappal is, a tudatküszöb alá süllyedve hibernált és a végelgyengülés fele haladók álmát aludta (még öt évig élt s valósággal lábon hordta ki a végelgyengülést). Szentül megfogadtuk, hogy csendben maradunk, de nem tudom, mekkora füle van a falaknak; vagy tán az anyai megérzés tette – Édesanyám, gondolom, tudhatott Marika „visszatéréséről”, noha szóval sem említette s egészséges felfogású volt: a fiatalok dolga, az ő életük, úgy oldják meg, ahogy akarják, másnak abba nincs beleszólása. Tízszer is megpróbáltunk végleg elszakadni, de a rutin erotika mindannyiszor összerántott s ránk rakta láncát. Szüleim elől bujkálva, Marika vissza-visszahozta az utána maradt illatot, ami soha nem ment ki a szekrényekből (a patikusnak a drogéria, a pacsuli ingyen van s ő bőven élt vele); és minden erőnket meg kellett feszítenünk, hogy végleg szakítsunk.
Lassan az egybeillő darabokból összeállt a kép. Valami tehetetlenségi nyomatéknál fogva, ő mind csak maradt-maradt, kiélvezve az otthon kényelmét, az odakészített ételeket és Édesanyám majomszeretetét, tovább maradt hajlékunk alatt, mintsem ildomos lett volna. Felülkerekedett benne annak a nőtípusnak az alaptermészete, amelyről már beszéltem. Holmi gyermeteg nimfománia, azé, aki pszeudo-monogám módra hűségesen kitart a férfi mellett, ha mindig vele van és mindig kielégíti. Még ki sem mondták a válást, amikor elkezdte en garçonne életét, erre-arra pillangózott; mint egy hanyagul elhányva-ottfelejtett levélből kiderült, alkalmi kedveseinek sorát épp azzal a fiatal újságíróval nyitotta meg, akit emberségből, nyilasgyanús híre ellenére magam mellé vettem titkárfélének; sok regényfordítást diktáltam gépbe neki s gavallérosan fizettem, csak hogy segítsem átvészelni az időket. E pornólevélből kettejük viszonya nyilvánvaló volt s emlékezetem szerint apósomék sokallták meg, mert – mint régivágású, egyenes emberek – méltánytalannak érezték, hogy a lányuk a válás után is öreg szüleim nyakán élősködjék, amikor már mint szabadon csapongó pille, naponta újrakezdi nászrepülését.
E kényes pontban ne értsen félre senki: fel sem emelném – nem hogy rádobnám az első követ; az ötvenes évek idegőrlő légkörében megkapaszkodást, vigaszt, védelmet keresett, „éhes” volt és evett: egészséges ösztönei voltak. Soha nem felejtem el és hálatelten gondolok rá, hogy szerepét továbbjátszva, le-leutazott Édesanyámmal a börtönbeszélőkre; még a legutolsóra is Márianosztrán, és azokat a behavazott kilométereket, hegynek, a Házig, hatvanéves lábaival sohase tette volna meg, ha Marika nincs vele: igaz, látni se láttam őket s csak most jöttem a botrányos jeleneteknek a nyomára – hogy a kötélrevaló intézetvezető a hozzátartozókkal is „szórakozott” s a hárászkendős, ősz nénit a menye karján nem átallotta lekurvázni… Nem rekesztettem ki a szívemből, miért is tettem volna. Asszonyom is volt, nem is; vonakodva kötődött. Fél év is beletelt, míg belátta, hogy volt házastársak (válótársak) a zátonyra futott házasság romjaiból a legritkább esetben állnak újra az anyakönyvvezető elé. Még meg-megvárogattam esténként, patikáról patikára követve, ahogy áthelyezték vagy váltogatta állásait; ám amikor megnyílt előttem a Tervezőiroda nemesvadban bővelkedő vadászterülete, végezetre ez a pókfonál is elszakadt. Vonásai megkeményedtek, a valahai „Szép Határné” még érvényesült volna tán a Hoffman Meséi Olimpiájának szerepében; de hogy óraszerkezetének akadt-e felhúzogatója s megcsodálták-e darázsderekát zongorázás közben máskor, másutt, mások – nem tudom. Nyomát vesztettem és soha többé nem láttam viszont.
KL Már azt sem igen értettem, hogy amikor a miskolci Ávóról kitették a szűrödet, hogyan utaztál fel Pestre. Jegyutalványt kaptál? Volt valami pénzed? Honnan? Most meg itt van az Iparterv: azt sem értem. Becitáltak? Sasbehívót kaptál? Vagy a te választásod volt?
Igencsak zavarba hozol. Nem, jegyutalványt nem kaptam; hanem az idők folyamán, a Gyűjtő mérnöki irodáján, a dudujkai egyetem építkezésén, a hejőcsabai cementművekben a munkánkért elszámoltak nekünk holmi nominális „béreket” (nem ért annyit, mint a papír, amire bérelszámolták) – és ezekből a nevetséges összegekből felgyűlt annyi, hogy megválthattam a vonatjegyemet. Már ami az Ipartervet illeti, azzal megfogtál. Kiközvetítettek? Építészkollégák ajánlották? Becitáltak? Már nem tudom. Annyi bizonyos, hogy pár napos lustálkodás-lófrálás után már ott álltam az Iparterv személyzetise előtt. Ahogy megláttam, menten eszembe jutott a miskolci Ávó ügyeletes hadnagya, aki kirúgni méltóztatott: „egy héten belül állásba legyen nekem!” A személyzetissel kölcsönösen nem szenvedhettük egymást. A pártspiné mellett ott voltak az átküldött jelentések, káderjellemzések és egyéb titokzatok: hol e rubrikás salátákba nézett, hol rám – méla undorral, ha rám emelte tekintetét. Megkaptam a beosztásomat, a rajztáblámat, munkához láttam.
A Négyes Irodával megfogtam az isten lábát. Az Állami Ipari Tervezőiroda székháza voltaképp a Vörösmarthy téren volt, az a szecessziós sarokpalota ma áruház; a miénk, a Négyes a Váci utca egyik saroképületében működött s mint afféle dépendance, bizonyos függetlenséget élvezett. Lazább volt a fegyelem, bohémesebb a légkör. A Központ fagyos fegyelmét a vezetőség árasztotta: alig-alig láttam őket s dolgom velük semmi nem volt. Szendrő József: keveset tudok róla, érzésem szerint a párt bizalmát és támogatását élvező törtető volt, addig buktatták felfele, amíg meg nem sokallta és rá nem mentek az idegei; amúgy is, volt élete hátterében valami családi tragédia – számoljon be róla más, aki ismeri a részleteket; én csak az összenézéseket a háta mögött, az állandó kommizerálást vettem észre. De más is volt úgy, akit a pártkatapult feldobott vezető állásba és a vonalasság túlságaiért idegösszeomlással fizetett. A Központban soha nem jártam, pedig pikantériája volt számomra az, hogy Bokor Zsuzsa is ott dolgozott, műszakirajzolt bizonyos Fekete Nagy Béla mellett, aki kiemelt pártkáder volt, zárkózott, száraz, lavírozó intellektuel és mester-átvészelő; s így azután, hogy e pártkörökben nagyon is ismert Szürke Eminenciásnak az élettársa lett, Zsuzsának nem lehetett rossz sora. Szurkoltam neki és őszintén örültem, hogy amit én soha nem nyújthattam neki: Bélája mellett megtalálta munkahelyen, ágyban a háziboldogságot.
Az én örömöm viszont a Négyes Iroda volt a maga tarka emberseregletével és különös karakterfiguráival. Schall József évfolyamtársam volt az irodavezető – de mintha a régi Műegyetem fényképalbumaiból lépett volna elő: mit sem változott; úri módra viselkedett és jól eltalálta a hangot az egykori „évfolyamelsővel”, aki börtönmúltja révén az Iroda titkos „reakciós elemeinél” népszerűségre tett szert. A fiatal Ramocsayban a „mi nevelésünket” ünnepelte és futtata a rendszer: ügyesen rajzolt és a prémiumokat (igen helyesen) öltözékére fordította.
Már az öreg Lauber Lászlót az egész Iroda vette védőszárnyai alá, az előző kurzus egyik építőművész-óriását: „zabálnivalónak” találták a nők, „iskolakerülőnek” a párttitkár – ő volt az iroda szerencsemalaca, Laci bácsi. Szesztestvér mivolta olymérvű bohémséggel párosult, hogy képtelen volt az olyan filiszter erényekre, mint rótára „bejárni”, állást „betölteni”, bejövet-kimenet „blokkolni”. Mindenki blokkolt helyette; aztán már nem is ügyeltek rá s kiharcolta magának a kötetlen munkaidőt: „csúsztatásokból” élt. Az idősebbek még emlékeztek a háború előtti „Lauber és Nyíri” cégre is, amelynek Laci bácsi volt az ihletett művész-oszlopa; rendesen az irodavezető kedélyes könyörgésére ereszkedett le hozzánk s ilyenkor minden Váci utcai eszpresszót útba ejtett, ahol erős szeszt mértek. Ha rezes orrával feltünedezett és télvíz idején is csak ugyanazzal a panyókára vetett könnyű felöltővel, amelyről nem rejtette véka alá, hogy Londonban vette még amikor megengedhette és utazhatott, meg hogy egy-merő-teveszőr; ha kit e titkával kitüntetett, hódolattal járult az igazi teveszőrkabát megcsodálására.
Laci bácsi nem tervezett (rangján alulinak tartotta), hanem az utasításai alapján többszörösen átigazított tervet nézte-nézegette réveteg szemüvegével, majd tőhegyes kohinoorjával hol a párkányon pödörített egy unciányit, hol a képszéken emelt egy hangyaf.szányit Vagyis: a „kézrátételt” mívelte. Ő volt a mi csodamívelőnk s mindannyian, akik a mirákulumot láttuk, hittük, hogy a torony-premizálást is megérdemelte. Ő maga is szentül hitt ceruzái csodatékony virtusában s ezért én is szívembe zártam, mint falrengető epizodistát az Iroda színpadán, én, aki tamáskodó ujjal érttettem a sebet és odafestettnek találtam: Laci bácsi mint építész-thaumaturgosz nem tartozott abba az osztályba, mint a múltak nagyjai: a rajzoló Málnai Béla, Steindl vagy Schulek.
De ha a párttitkár csak elnézte, a diszpécserünk egyenesen fedezte Laci bácsit, mulasztásaival, stiklijeivel, megbízhatatlanságával egyetemben. De mi is a „diszpécser” – angolul, tehetném fel kuncogva a kérdést, mint aki immár negyven éve az angol nyelvvel hál, azzal ébred s mintegy birtokon belül van. Akkor még nem tudtam, ma már kacagnivaló, hogy a szovjetorosz üzemi zsargonból szolgaian mi is átvettük ezt az ostoba ál-angol szót: A mi diszpécserünk Márkus György volt, hogy pestiesebb pesti figura már nem lehetne. Aki nem átallja, hogy 45 után, kávéimportőrként megszedje magát, annak sok a levezekelnivalója: de az olyan szervezési szakértőt, mint M. Gyuri, a párt nem nélkülözhette. Ezért az osztályidegen fajzatának sommás kitelepítése helyett – megtette bizalmijává, hogy szakértelmével építse és tornyolja maga fölé eltipróját, a szocializmust. Jelenség volt ő, ezer és egy példáját találnánk az ókori történelemben e fortélyos fogásnak, amellyel a hódítók az alávetett elitet hűségre és szolgálatra kényszerítik: és Gyuri vezekelt is; vezekelte nagypolgári múltját és vezekelte ízlését, allűrjeit – mert hogy élt-halt az operáért és az operisták néven ismert rajongó kompániába beletartozott. M. Gyuri a hajcsár szerepében mindenkinek kellemetlenkedni kénytelen, mindenkire mosolygott, de szarkalábas, barázdás arcán valami olyan elkínzott mosollyal, hogy az a Voltaire mellszobrát megfaragó Houdon mintázófáját is megremegtette volna. M. Gyuri elkövette azt a szeretetreméltó hibát, hogy túlságosan hallgatott szent Pál tanácsára: akivel épp szóba állt, annak a szája íze szerint beszélt – mintegy azonosult vele, fújta az „egy-követ”. Aminek kis híja hogy idegösszeomlás nem lett a vége. S minthogy mindenütt ott volt, szerették, amiért a késlekedőt kihúzta a csávából, és rettegtek gyomorbajos mosolyától, amikor hajcsárszerepében jelentkezett. Itt és most, a magam részéről legszívesebben időgépen visszaszáguldanék 1953-ba, hogy a mindig rohanó M. Gyurit a Négyes Iroda folyosóin könyökénél elfogjam és így sugdosódjam a fülébe:
– Te szamár! Hova rohansz? Hát nem tudod, hogy már a hatvanas években, London jó tucat „legelőkelőbb” negyede közül az egyikben neked lesz a legfényesebb kávéboltod, hol is lányaiddal, észbontó-szép feleségeddel a környék ismert alakja leszel? Hogy valahányszor arra járok és bevetődöm, kávéval kínálsz és szivarfüstkarikákat eregetve ünnepeljük, hogy a Négyes Iroda röhögnivaló borzalmaiból kiszabadultunk? Hát nem tudod?! Hogy jelentős vagyonra teszel szert, majd jobblétre szenderülésed után Marika lányod hozzámegy Gömöri Györgyhöz, akit a magyarok mint költőt és esszéistát, Cambridge fiatalsága mint a magyar és a lengyel nyelv és irodalom egyetemi előadóját ismeri? Hát akkor mi a fekete fenének hízelegsz a személyzetis pártspinének s adogatod le a „reakciós vicceket” annak a kipofásodott párttitkárnak…?!
KL Nem győzök csodálkozni rajta, hogy téged, a te művészeti beállítottságoddal nem emeltek át mindjárt a Középületeket Tervező Vállalathoz vagy akár a Várhelyreállító Janáky-csoporthoz. Egyáltalán vették hasznát tudásodnak az Iparterv Négyes Irodájában: voltak nagyszabású objektumaid?
Jaj, Lorcsikám, mimondó legyek. Nem foglalkoztatott, hogy mi miért történt. A Köztibe, amelynek az élén Szrogh György, volt évfolyamtársam és valaha igen kedves cimborám állt – hogy miért nem? Vagy hogy a vártervezőkhöz? Már hallottam olyan véleményeket, hogy a királyi várat „elfuserálták, tönkretették”; én nem ítélném meg ilyen keményen azokat, akik az idő rabságában élnek és a sztálini Özönszegénység idején megpróbálnak valamit kezdeni azzal a roppant romtömeggel. Amit lehet, ahogy lehet: a beszűkült lehetőségek abroncsaiban nehezen lélegzik a tervezés és eleve kényszerpályákon mozog minden tervező. A Köztiben? A pártházaktól, kultúrházaktól eltekintve hihetetlen kevés, ami megépült. Igaz, megint, itt is kísértett örök végzetem – hogy hegyimozdony vagyok és babakocsit húzatnak velem.
Tudod, a fiatalabb nemzedék nemigen ismert, nem is hallott felőlem, de „a mi nevelésünk” volt s többnyire párttag: formakultúrája csekély, műveltségi hiányait jópofasággal kendőzte; nem volt alkalma a csipanyitogató nagy körülsodródásra, mint nekem, aki fiatalon bejártam fél Európát. Igaz, az „olvadás” közeledtével arra is sor került, és amikor már mind nyíltabban beszéltek a sztálini cukrászsütemény-stílustól való országos csömörről, magam is kaptam izgalmasabb feladatokat. Az ám, de nemigen érdekelt, mit raknak le rajzasztalomra – addig, amíg feszes szoknyáiban ott virult mellettem, körülöttem a fiatalság és nekem is volt olyan műszaki rajzoló beosztottam, ki szűz, ki hajadon, ki férjezett kikapós menyecske, hogy minden hidegvéremet össze kellett szednem – csak hogy ne az legyen a vége, az udvarlásba való észrevétlen átsiklás; hanem főnöki szigorral s némi magyarázattal is szolgálva, kiadjam a munkát. Mert nem a színes kabinetfigurák, Schall Jóska, Lauber Laci, Márkus György – nem az epizodisták mesterfellépései töltötték be a Négyes Iroda hétköznapját; hanem a legénység. És leányság. A közember.
Voltak micisapkás építészkulik, akik minden rendszerben így kuliztak volna a más irodájában. Voltak maguknakvalók, hiperesztéziások, a rendszer sebesültjei; voltak úrilányok, fiatal úriasszonyok, akik a gyorstalpaló tanfolyam egyik végén bementek és a másikon mint „műszaki rajzolók” jöttek ki; ezek egyik része használható jó kuli lett, a másik része igazában soha nem jött bele és csak mímelte, amit csinált. Felékszerezett csinibabák, akik egész nap az esti bulira vártak vagy a műsoros lokálra, ahová majd éjszaka elviszik; keresetten elegáns mozdulattal siklottak a rajztáblák között és „reakciós” viccekkel házaltak – de ha volt valakihez bizalmuk, hát kicsordult a pohár és könnyeiket palástolva mesélték papák-mamák, nagyapók-nagyanyók, nénik-bácsik kitelepítési tragédiáját, akik még mindig ugyanabban a kényszertartózkodási sárfészekben nyomorognak munkavállalási tilalommal súlyosbítva s alig várják a pénzzel, kosarakkal, jófélével érkező „édeslányomat” Budapestről: „csak ezért csináljuk”… Hány-de-hány ilyen családi kálváriát hallgattam végig a fogasok mögött, s ha már ilyen bizalommal voltak a „börtönviselt” iránt („magának elmondhatom”) – önként adódott, hogy nekem vigasztalnom kell. Becsülettel megálltam, nem fölöztem le a szép panaszkodók gyengeségét, és nővérként tiszteltem, aki épp azzal babonázott, amivel levett lábról: Juditka, Hajnalka, Tündi, Éva – – – akármelyik. Elfújhatott volna, mint a tollpihét.
S itt, e ponton, Reverendissime, vallomással tartozom, meg kell hogy gyónjam ebbeli gyengémet. Nem szeretem tönkretenni senki házasságát. Még a tönkrement házasságot továbbrontani – azt se. (Ürügyül hozva fel, hogy „úgy is mindegy”: nem mindegy.) Én ui. ösztönösen a megcsalt férj pártját fogom. Férfipárti vagyok. Rokonszenvezek vele. Vigasztalni szeretném. Együttszidni vele azt a „rongy rihonyát”, aki őt nem érdemli. Az aljaska, hogy megcsalja velem. Számos alkalommal gondolj majd erre is: tucatszor történt, hogy e reservatio mentalis szentolvasóját morzsolgatva, a klinikai műtét sajnálatos elkerülhetetlenségével ejtem meg az immisio peniszt.
S itt most elsőnek, de nem elsősorban, a hórihorgas-szép Izára gondolok, aki jó két fejjel magaslott fölém; jogász-férje ismert, mindenről tudott; de mert nem én voltam az első szálka szemében és az idők folyamán beletörődött abba, hogy az ő Izája „már ilyen”, hallgatólagosan tudomásul vette felesége késői kimaradásait, és mint aki beéri azzal, hogy haló poraimban is elátkozzon – szenvedett. Dicséretére legyen mondva, negyedszázaddal később, amerikai összefutásunk alkalmával, mikor is vacsoravendégük voltam, a lélektan salto mortaléját vitte véghez és fölényesen „elévültnek”/„meg-nem történtnek” vette viszonyunkat. És másodiknak, de nem másodsorban, még csak nem is a bolondos-éretlen (halál-ügyetlen) Ibire gondolok, aki coureuse volt és nem tehetett ellene semmit; ilyenkor, coureuse rohamaiban felmászkált olyanokhoz, akik a meglepetéstől hápogni se tudtak kacér betoppanása első percében. Mert van olyan is, hogy a szánnivaló férj kétségbeesett türelemmel az asszonyka „lehiggadására” vár, nevelni próbálja a kancacsikót s hol elveri, hol megfogadtatja vele a soha többét. Végső esetben a botcsinálta „csábítót” megvárja reggel irodába menet s elállva útját, épp inzultálni akarja, amikor (1) ráemelve botját, a portaügyelet és a beszélgető rendőr láttán beéri az erélyes fellépéssel, beígérve, hogy ne csodálkozzék, ha egyszer a sötét utcán vérbe fagyva szedik fel és pacallá verve viszik a vigyorgóba a hullaeltisztítók – de (2) leengedi botját, mert a kapun besiető „csábítóban” volt iskolatársára ismer, hápogni is elfelejt és nem tud hova lenni a csodálkozástól. Nem az első eset gáláns élettörténetem folyamán, amikor a jól célzott golyó – mielőtt eltalálna: gurulatot kap.
Lináról kell itt szólnom, akinek immolációs komplexusa volt: akkor volt elemében, ha feláldozhatta magát – ő inkább hozzátartozik történetünkhöz; ő is műszaki rajzoló volt az Irodában, mint a többi asszonykuli, de több annál: a mindenben, nyakatörősen segítő, ingyenes rajzoló-rabszolganőm – s ez így történt. Nem aposztrofálhatom úgy, hogy „a szép Lina”, mert nem volt szép. Remek testű, de már arcában elvirágzott úrinő és érzelmes lélek, akinek idő előtti hervadását elősegítette a közel harminc évvel idősebb férj. A férj, e majdnem aggastyán, belátta bűnösségét és kiállítatlan váltót adott asszonyának: „keresd a kielégülést akárkinél, csak engem el ne hagyj”. Lina nem kereste: sziklányi gátlások súlyos tonnái alatt nyögött és inkább megrémült, mint repesett az örömtől: a tisztesség ösvényéről nem hogy lelépni – még csak oldalt pillantani se mert. Hogy miért tettem vele kivételt (mert eltökéltem, hogy beosztottammal nem kezdek ki) és hogy mint jutottunk el azokig az oly emlékezetes nyárspolgár-orgiákig minden vasárnap – az hadd maradjon a kettőnk kincses titka, másoknak érdektelen. Budapest a sztálinisták alatt nem volt a forradalmi Párizs és én nem vagyok Rétif de la Bretonne; mégis, tán a szőrösmellűeket, akik velem együtt, ösztöneikkel, erdőn-mezőn a sárló hamadrüádokat hajkurászták Dionüszosz isteni seregében, érdekelni fogja, ami most következik.
Nem tudom, Pügmalion küproszi királyhoz hasonlóan (aki szobrász is volt), másnak is eszébe jutott-e, hogy megalkossa a földkerekség és minden világkorszakok szépségkirálynőjét és hogyan? Hogy egykori kedveseiből szemelgetve, innen is vegyen egy idomot, onnan is egy hajlatot, mindenkiből azt a legszebbet, amellyel felejthetetlenné tette magát. Mert kinek a hajkoronája, kinek a homlokdomborodása, kinek a hangja, kinek a hosszúdad nyaka, kinek az arasszal-átfogható dereka, kinek a sudaras combsólyái, kinek a feneke napos sugárzása a megigéző s a benne szinte „külön életet élő” tünemény. Nos, ha megengedhetném azt a fejedelmi fényűzést és útszélen felejtett kedveseimből diribdarabonként összeválogathatnám azt a csudalényt, akit tán még Aphrodité is méltóztatna életre lehelni, akkor… ha addig jutnék a felsorolásban, hogy kitől-mit és kinek-mijét illeszteném bele ebbe a krízelephantin-asszonyszoborba, akkor egyszer óhatatlanul odajutnék, hogy vulvát is kell választanom. Lina lenne a kiválasztott, a Lináé kellene oda. Most mondd meg, ki szégyenkezzen ezen – az, aki olvassa, az, aki írja, vagy az, akinek ilyenje van? Azon, hogy ha kiből-kiből összeválogatva a többit, az övé a legizzóbb/legajzóbb/legmegújrázóbb és akivel minden szerelmi tornán a férfi dühödt-lelkes-csalódottan azzal szenved győzelmével vereséget, hogy „igen, ma is mintha magamévá tettem volna, de ma sem egészen”. Orvosbarátaimmal hébehóba el-elbeszélgettem erről s ők, vaskos könyveiket előhozva csupa-vagina-fényképekkel tele azon-kiterítve avagy hosszanti metszékben iparkodtak anatómiai magyarázatokkal szolgálni – de van-e magyarázat a csodára?
Lina nemegyszer célozgatott rá, hogy az ő „új örömei” elaggott férjét is boldoggá tették; aki alázatosságában akkor már nem tudta, melyik lábára álljon és Linája nagyon lekezelte. Majdhogynem úgy élt, mintha élve eltemetett férjének az özvegye lenne – magányos özvegy a pompás parányi lakrészben, egy pasaréti villában, ahová otthonról elköltözni első dolga volt. Igaz, hétközben, nagy kénytelenségből, hogy a folyamatosságot meg ne szakítsam, voltak más nővendégeim; de a vasárnapot Linának tartottam fenn. Elkényeztetett padisah módjára dőzsölve, dőzst-dőzsre halmozva töltöttük ezeket a bolondos délutánokat, mert gátlásait elhagyogatva, Lina még találékony is lett s én engedtem kislányos fantáziájának, ahogy a nyárspolgár az „orgiát” elképzeli: Lina ilyenkor – horribile dictu – anyaszült meztelen várt és úgy nyitott ajtót. Mire beszédülve ráestünk ágyára, már csak arra kellett vigyáznom, hogy vetkőzés közben nadrágommal az asztal lábába akadva, el ne rántsam ami azon volt: a kaszinótojásoktól a tortakölteményekig mindent, amit Linuska ilyenkor a föld alól is előteremtett. Rántsd meg a zablát, Lorcsikám s te csak ne engedd szabadjára disznólkodó fantáziád, hogy „mi minden történt” azután; mert édesistenem, hány milliószor történik az ivarszervek találkozása, a párzás közhelye egy kétmilliós metropolisban? Két okból mesélem ezt a pasaréti interludiumot. Először, hogy sub specie aeternitatis – lásd és megemlékezzél róla: mindent sikerült rosszá-ízetlenné-dögszürkévé tenni az átkozott Rákosinak-Révainak-és Gerőnek, mindent élvezhetetlenné, csak az elélvezést – azt nem, a szerelem igaz és hamisítatlan maradt; és épp ezért, sokan a rendszer elől, a fenyegetettség elől, a hétköznapok kilátástalan dögszürkesége elől menekültek az erotika vasárnapjába: Dionüszosz isteni menete tartott verhetetlenül s mi ott jártunk elöl. És másodszor; hogy megértsed, miért kötődött hozzám oly rabszolganői alázattal Linánk, a Négyes Iroda tán legmegbízhatóbb és legügyesebb kezű műszaki rajzoló kulija, amikor jobb belátásom ellenére ráadtam a fejem, elcsábultam: pályáztam.
KL Úgy érted, hogy nyilvános pályázaton vettél részt?
Hát nyilvános pályázatok, azok nem igazán voltak. Ha jól emlékszem, ez is amolyan belső pályázatféle volt. A diktatúra ui. szagot kapott, miért berzenkedik-zúgolódik legkivált a határzárral kelepcébe kapott, foglyul ejtett emberállomány: a nemzet. Az olvadás előrehaladtával már szabad volt szóba hozni, már záporoztak felülről fejünkre az ígéretek, hogy eztán „építőiparunk” erre fekteti a fősúlyt. A lakástermelésre. A lakásmizériánál csak egy volt égbekiáltóbb: a lakáskiutálások körüli korrupció; a lakáshivatalok kijárói, suttyomban odacsúsztatott bélelt borítékjai – a „szocialista kapcsolatok”. Mi, Iparterv, egyszeribe átálltunk lakástervezésre. Mindenféle faramuszi módokon iparkodtuk négyszögesíteni a kört: hogy olcsó is legyen, nagyszabású is legyen; takarékos is legyen, fényűző is legyen; meg, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon: legyen valami „formája” is, de ne csaphassanak le rá az „átkos nyugati formalizmus” vádjával; az istenért ne legyen sztálinista cukrászsütemény, de olyan tenyérbemászó modern se legyen, hogy gyűrűbe fogva, ne vizslassák haragosan a hátratett kezű, felvont szemöldökű sztálinisták.
Az első munkaverseny-behirdetések és a kampány sivár eredménye láttán a vezetőség belső pályázatot hirdetett (már nem emlékszem, adott telekre, konkrét épületről avagy típustervekről volt csak szó – az utóbbira gyanakszom) és magam is neki hasaltam a pauszpapírnak. Bizony, ahogy az önálló kezdeményezést, a szabad vállalkozás ösztönös nekigyürkőzését el lehet felejteni – úgy lehet ezt is elpotyogtatni reflexeinkből, a lakótömbtervezés elemi ismereteit, rutinját. Így hát ebben a fiatalabbakkal szemben előnyben voltam; ugyanakkor „a mi nevelésünk” már káderelőnnyel indult mindenkivel – hát még az olyannal szemben, aki börtönviselt. Hetekig keményen dolgoztunk; amit Linának az esti túlórákért meg a finisben az éjszakázásért fizettem, azt visszalopta-visszadugdosta a köpenyem zsebeibe; a végén még nála is felállítottunk egy rajztáblát, ő beteget jelentett s nappal is azt húzta ki, az alaprajzaimat. S ahogy az már minden pályázaton lenni szokott, az utolsó pillanatban vittük könyvkötőhöz, és percek híján a határidő előtt nyújtottam be a rajzcsomagot. Majd Linámmal egymásra borultunk és pasaréti ottománunkon a szentek és igazak szűzi álmát álmodtuk.
„Egy pillanatig sem gondoltam” – ilyen és más efféle szólamokkal vigasztaltam magam, eredményhirdetés alatt. Nyerésről szó sem volt; utóbb Márkus Gyuri, derék „operista” cimborám (aki mint diszpécser és hivatalból bennfentes, a zsűrizésben is részt vett), elárulta, mint-s-hogyan fogadták felkasírozott terveimet. Az irodavezető és Lauber Laci bácsi felfigyelt rá, Szendrőy Jenő undorogva elfordult és a párttitkárnak panaszos hangon odadörmögte:
– Csak zavarba hozza az embert, akárki. Minek tolakszik ide egy börtönviselt; a részvétel nem volt kötelező…
Eredményhirdetés után a fejesekkel végigjártuk a termet a kiállított tervek előtt és mindenki pár magyarázó szót fűzhetett a magáéhoz. Én is, pár szóval vázoltam, miért iparkodtam hat-hét-nyolcfogatú elrendezéssel ugyanannyi lakást rákapcsolni egy-egy lépcsőházra, ill. lift-battériára; meg hogy mindenütt szigorúan egy tömbbe vontam a „vizes blokkot”, hogy a konyhát-vécét-fürdőszobát tartalmazó modulust előgyártva – a toronydaru egyből beemelhesse-beilleszthesse az amerikai rendszerű, panelesen elékelt modulus-rendszerbe – – –
Még ki se mondtam, szavaimat hangos hahota fogadta.
Szendrőy Jenő volt az előkacagó; ő csak megadta a jelt, a többiek szolgaian rákontráztak, feltakartak:
– Hahaha! „Amerikai rendszerű!” Uhaha! „Panelesen elékelve!” Bruhaha!
Az „ellenség nyelvén” beszéltem, az „ellenség szelleme” sugárzott rajzaimról A koncentráló közröhely – hűségnyilatkozat volt; farkasszemet néztem a pártállammal és a maffia a szemembe röhögött.
1953-at írtak. Az Özön Szegénység évei voltak és a jégkorszaké – úgy, ahogy ANIBEL című regénytrilógiámban megírtam. Ilyen idők jártak akkoriban, szovjet-Hunniában – – –
KL Tulajdonképp mi mindent terveztél az alatt a kurta esztendő alatt, amíg ott voltál és miért hagytad ott az Ipartervet?
„Kurta?” Nekem igen hosszúnak tűnt, mert szörnyen megszoktam, hogy a magam kutyája legyek. Már hazugságba ne keveredjem: kegyetlenül megszenvedtem az „írás-elvonást”, és nélkülöztem a pályatársakat, akik többnyire hibernáltak; de valahányszor rajzasztalhoz ültem, eltáncolt velem a pauszpapír tündére… Terveltem-tornyoltam, garmadával rittyentettem a konvencionális alaprajzokra a kompromisszumos homlokzatokat, el-elrángatva a sztálini muszáj-architektúrától a tűrhető felé. Emlékszem, egy nagyocska kultúrházat a neoklasszicizmus szigorú arányai szerint s annak formanyelvébe öltöztetve vittem -verekedtem keresztül a fejcsóváló plénum engedélyezési zsilipjén s ma sem kéne szégyenkeznem miatta, a dedós „posztmodern” dúlása idején; de hiába engedélyezte a tervező, ha az építőrészlegnél a felvonulási barakkokig se jutott. Káprázatos feladatokat kaptam és rengeteg álomtervet vetettem papírra: vagongyár, mozdonygyár, kultúrházak, sportlétesítmények… Nem kevesebb, mint harmadfél millió köbméter épülettömeget terveztem csak én, a magam részlegével, a legtöbbje pallértervekkel-részletrajzokkal, mindennel együtt s már csak a kivitelezőkre várt. Ehelyett ott aludta tündérálmát mappástul a laposan elfekvő tervtári fiókokban. Az egész Négyes Iroda a letargia lázában élt és „lázas” tervezőmunkával álcázta az államcsődöt, amely felé az ország haladt. Nincs kétségem afelől, hogy így ment volna minden tovább, ha ottmaradok, 56-ig; mert akkor már a helyben járás „diadalmenetében” együtt masírozott az ország s e megfeneklett mozdulatlanság, az állandósított államcsőd politikai „létmóddá”, alattvalói életformává vált. Ottlétem alatt a harmadfél millió köbméterből mindössze 3000 épült meg, egy jelentéktelen vasúti öltöző.
De a fizetést megkaptam rendesen, már akadt helyettem blokkoló cimbora s tudtam, kinek kell odakacsintani, ha ebéd után kiszöktem „egy kávéra” s azzal egyenest haza. S hogy így hölgylátogatóim elszaporodtak, nemcsak új légyottelőjegyzési naptárt voltam kénytelen felfektetni (hogy a kínos találkozásoknak elejét vegyem) – hanem arról is gondoskodnom kellett, amit a pesti gyermekszáj „sturmfrei hédernek” nevez… Beavatlak ebbe is, mert az átalakított cselédszobának később fontos szerepe lesz írói terveimben, amikor már mellékessé vált, hogy szerelmi bűntanyának is ideális. Az „ideális” tán túlzás, de a szabályzatokkal mit sem törődve, hogy a konyhából a gázt egy mennyezetre függesztett gumicsővel átvezettem, hát még amikor körgyűrűs gázfűtést is varázsoltam a parányi kuckóba? A vendég joggal hihette, jól bedurrantottam jöttének örömére, s hogy a két ajtó szorosan egymás mellett volt, a felnyíló ajtók fedezett útja másfél lépés se volt, hogy a látogatót becsempésszem anélkül hogy e „diszkrét” betessékelés feszélyezné. Édesanyám a legbelső szobában a „Buksi”-gépen csattogott, nem voltak se fülelők, se figyelő szemek. A 2 x 3 méteres néhai cselédszobát kitaláltad: körös-körül a magas könyvespolcok szegélyezték s azok tetején: hangulatgiccsek, műtárgyak, bekeretezett reprók, Van Gogh, Renoir… Az irodabarna írógépasztal s rajta a táskagép magától értetődik.
Igaz, nemcsak barátnőimet fogadtam itt, pályatársaimat is, ha összeakadtam velük az utcán s nem ijedtek meg tőlem: Jékely Zsoli, Vajda Endre, Gedényi Lajos, Soós Laci, Jankovich Feri is megfordult benne s ki-kiürült az italszekrény; és itt ültettem le Bakucz Jóskát is, aki műszakirajzolt az Ipartervnél és tudta, hova tegyen: a verseit hozta fel, véleményezésre. Rokonszenves próbálkozások voltak, el-eltévedtek a rímek útvesztőjében s átütő erejük nem volt: mindössze fél tucat.
– Ez minden? – kérdeztem.
– Ez minden – vágta rá lakonikusan.
– Több nincs?
– Nincs több. Ez minden.
– Jóskám, véleményt nem erről kéne mondanom, hanem arról a százról, ami vagy benned van, vagy nincs. Ha észreveszed, hogy magához rántó démonodtól nem tudsz szabadulni és már a századikat írod – akkor mutass nekem majd, azokból, egy válogatást.
KL Ez ugyanaz a Bakucz Jóska lehetett, aki Lengyel Balázséknál albérlősködött: Nemes Nagy Ágnes mintha mesélt is volna róla –
Ugyanaz hát, nincs két Bakucz Jóska s oly összetéveszthetetlen, hogy már önmagában pièce unique; bizonyára az Ágnesék környezetének is szerepe volt abban, hogy az irodalom felé orientálódott.
Barátságot kötöttünk s gyakorta találkoztunk; a rajztáblák között is, ha elinvitáltam egy kávéra, mindig felcsillant a szeme: tudta, tíz percig zenéről lesz szó és irodalomról. Főleg zenéről – mert Jóskának papagájfüle volt és átlagfölötti zenei műveltsége. Félbetört mosolya végigkísérte életén, mint aki a bántások ellen eléggé felvértezve nincs. Berény Róbert lányát vette el s az sohasem vezet jóra, ha monogám férfi megpróbálja magához láncolni az elcsapongó természetű társaslényt. Amikor már mint épületgépész az Államokban egyik vajszigetet a másik után próbálta maga alá köpülni s egyik házassági terve a másik után fulladt kudarcba: Bostonban, ahol a hatvanas évek végén Piroskámmal meglátogattuk, akkor is, naphosszat tönkrement első házasságát sínylette s az egész napot átbeszélve tépegette fel félig-behegedt sebeit. Megjárta Párizst s tartotta a kapcsolatot a Műhelyesekkel: fölénőtt egykori-önmagának, és a vonzrokonság alapján engem is sokszor felkeresett soraival: szerkesztett elme volt s versszövegei ezt a kiművelt intellektust tükrözik.
Most hát előtted van parányi dolgozó-kuckóm a legsarokban a kályhacsővel, amely a gáz égéstermékeit kellett volna hogy az udvar légterébe továbbítsa – de hozzá kellett szokni az „odaégett lekvártapasztás” bűzéhez, hogy az ember ne vegye észre, akár férfivendég ücsörgött a második széken, akár nőlátogató vetette végig magát a díványon, a könyvek alatt, már négligeé-ben s ruhái a másik széken, furcsálkodó képpel megtudakolva, hogy szemközt a polcon az a tengeri-herkentyű, ugyan mi az. Kivétel nélkül mindenkinek feltűnt és megkérdezte:
– Hát az meg?! Mi ez a csudabogár?
A csudabogár nagyocska terrakotta szoboralakzat volt, holmi avantgarde portré és egyik szobrászművésznő asszonycimborám búcsúajándéka… Én kedveltem pedig, de más soha a furcsálkodásnál tovább nem jutott, még a nyomozók se, akik utóbb itt is házkutatást tartottak s majd az is elkövetkezik: eszükbe sem jutott, hogy leemeljék, pedig itt, e „visszataszító” torzalakzatnak a fejüregében tartottuk a család minden rejtegetett kincsét, dollárt, fontot, törtaranyat. Mellette a mitiszzöld patinájú, átszellemült mosolyú tavitündér azzal a félredűtött fejével (amely a HELIÁNÉT inspirálta) ugyancsak kispolgári giccsnek hatott.
KL Hát írtál is, mégis? Tudtál neki időt szakítani? Megállhattad volna, ha. egyszer már volt elszigetelt dolgozód, ahová a kéziszövőgép csattogása éppoly kevéssé hallatszott be, mint oda be, szüleidékhez, a te éjszakai gépelésed…?!
Haj, Lorcsikám! Felemás idők, felemás élet. S ezzel itt válaszút elé kerültem, mert válaszút elé állítottál. Mert folyamatosan továbbmondom a mocskos Igaz Valót és megállás nélkül mesélem szerelmeim történetét – vagy ezt az „erkölcsi fertőt” átugorva, ott folytatom, ahol elkaptam az irodalom szekere-saroglyáját, de felmászni rá megpróbálni se mertem
KL Nem bánom, jöjjön az „erkölcsi fertő” de nem megrontó célzattal és csak akkor, ha szerelmi Előjegyzési Naptáradnak az irodalom felé visszaterelő úthoz köze van. Ne hozz zavarba, szemérmes természetemmel, azonkívül vedd olybá, hogy apácák is vannak jelen.
Laudetur. Legyen meg, de legyen ilyen messziről megcélozva s itt most a Nagy Fekete Kerítők előszeretetére apellálok, mely Kallipügé-tisztelő Konfraternitásba magam is beletartozom. Hadd idézzem emlékezetedbe azt az első világháború idején született angol kiszólást, miszerint „senki sem tudhatja, hol, mikor, ki gyártja számára a névre szóló gyilkos golyót”. Igen ám, de bármi különösen hangzik, békeidőben is megtörténhet, hogy valakinek valahol legyártódik az a névre szóló gyilkos golyó; miről hadd álljon itt egy példázatos tanmese. Regényt lehetne kanyarítani belőle s ez itt csak a vázlat vázlata s az igaz való, úgy, amint történt. Jó száz éve már, hogy Közép-Angliában született egy szorgalmatos szatócs, bizonyos Whiteley. Ez a Whiteley, éjt nappallá téve és tálentomát haszonnal forgatva, akkora vagyonra tett szert, hogy Londonba teszi át székhelyét és úri környéken óriás telket vásárol, ahol felépíti a szigetország legnagyobb áruházát. Csak épp azt az egyet nem tudta, hogy időben és térben nem messze tőle, egy ír származású kalapos, bizonyos O’Connor, megszállottan gyűjti a rá vonatkozó újságcikkeket, adatokat. Hogy egy kerékkel többje vagy kevesebbje volt Paddy O’Connornak, azt döntse el az, aki a vallásmániások lélektanához ért; Paddy szó szerint vette, amit az elemiben a pápista tisztelendőtől tanult – hogy az elkárhozásra várakozó szájában a nyelv lángnyelvvé változik, melynek tűzfészke régóta ott van az agyban s az az, ahonnan a bűn elmagzik és kipattan. Csak rá kell nézni – simította ki maga előtt az újságlepedőn a gazdag Whiteley fényképét – ez az, ő az: vagy a lelkét adta el neki, vagy ő maga a Sátán. Húsz éven át 0’Connor egyebet sem tett, mint fényesítette a golyót, amelyet golyótárába helyezve, ki-be biztosította pisztolyát, gyűjtötte az adatokat a Sátánról, és kereste a Sátánnal a találkozást. A gyanútlan Whiteley ezalatt felépítette London leglátványosabb áruházát, palotája akkora, mint egyvégtéből három New York-palota és elnök-igazgatói bőr karosszékébe beleülve, a párnázott ajtók között a kezét dörzsölve várta, amiről nem is sejtette, mihamar bekövetkezik. Az Isteni Sugallat megjelölte napon O’Connor megváltotta vonatjegyét, kis táskájával felutazott, a Whiteley Áruház első emeletén végigrohant az igazgatóság folyosóin, felrántotta az elnök-igazgató ajtaját és a bőrszékéből falfehéren felemelkedő ismerős pofaszakállra rátartotta revolverét:
– Te Sátán!
A szívlövés olyan telitalálat, amely ritkán hagy időt a meglepődésre: kegyes halál és oly fájdalommentes, mintha álmában érte volna. Még világháború se kellett hozzá, ott hordozta hosszú éveken át a táskájában, s arra is rá volt írva: az volt a neki gyártott – az ő nevére szóló gyilkos golyó.
KL Köszönöm az eklézsia nevében, épületes parabola volt. De hogy tartozik ez ide – hol ebben a te nevedre szóló gyilkos golyód, s neked meg hol van vallásmániás számontartód…?!
Az nincs, de van másmilyen: szerelemmániás; s ne felejtsd el, hogy mutatis mutandis lehet az kés is és közönséges őrült a megkéselő, bár arra sem szívesen gondolok, hány megcsalt férj üzente meg, hogy tartogat számomra a dugeszben egy csőre töltött vadászfegyvert. Márpedig én – a velük való rokonszenvezés lelkimardosásának lángnyelveiben – meg nem nyugszom, amíg a megcsalt férjeknek való kondoleálás újdándi szokását be nem vezetik…
KL Kutyateremtette! Sohasem tudni nálad, mikor vezetsz az orromnál fogva s beszélsz dévajságból – és melyik bánatod érdemli ki rokonszenvünket. Folytasd!
Ha megígéred, hogy nem azért biztatsz fel panaszáriámra, hogy kinevethess, bár üsse kö. Boswellnél olvashatod, Dr. Johnson mondja valahol: every man thinks meanly of himself for not having been a soldier, or not having been at sea.51 Tengerész ugyan nem voltam, de katonaviselt-börtönviselt bőrömbe, hogy miért nem hatolt bele az az odavalónak legyártott, névre szóló golyó – nem kutatom; ami a férjeket illeti, egyikük se mondhatja, hogy én buktattam le őket engedély nélküli fegyverrejtegetésért; de ami a milliomos áruháztulajdonos sorsát az én sorsalkatommal párhuzamba állítja, abba máig bele-beleborzongok; mert nekem is volt őrültem, nem is egy, hanem kettő, aki kését magasra tartva rám rontott s csak a Végezés jóváhagyása hiányzott, hogy értelmetlen halállal otthagyjam a fogam. Tudnod kell, hogy „zárt számmal” dolgoztam (csak hét napja van a hétnek) s szoknyát hajkurászni akkor szottyanhatott kedvem csupán, ha az Előjegyzési Naptárban üresedés mutatkozott.
Így tűződött műsorra-s került terítékre Szép Heléna is (én csúfoltam így), nem a Négyes Irodából, bár nem sokkal távolabbi vadászterületen leskelt hátra, hogy kergetem-e már; Heléna szabványos sudár magas és deli termetű szépség volt, aki úri szabó férje mellett még a „népi demokáréban” is a szabadfoglalkozású úriasszony életét élte. Önző volt és rátarti, mint a tudatos-szépek, bennem őt csak a szerelmi szolgálat érdekelte; elmulattatott zsarnoki erotikája, követelődző szokásai, a szentimentálisan rám osztott szerep. Helénnek a férfi csak mint eleven gaudemiche kellett, mint életmeleg dildo, különben nem volt rá tekintettel; s nem is igazán bántam parancsolgatását, hiszen minden férfi tudja, igazán ő is akkor találja meg számítását, ha partnere könnyűden s kedve szerint a „tetőre ér”. Kis pont voltam én Helénke életében, de fontos hézagot betöltő, fontos pont; olykor szorongva vettem jelét, hogy férje üzenget és fegyvercsövét meregeti: tartogat számomra egy névre szóló golyót, ha felesége molesztálásával fel nem hagyok; de nem az első s nem is az utolsó Váci utcai úri szabó volt, aki végül vadászfegyverét sohasem vette elő a tokjából (vagy elővette, rám is tartotta irányzékát, de a hideg ravasztól mutatóujjába beleállt a görcs).
Parancsolóm imádta a romantikus cukrászdázást, a máshonnanvaló hazasietéseket a kacagányos kuckóba; s így történt, hogy egy ízben Budán, a Fő utca egy romantikusnak mondott mellékutcájában adott találkát, a „mackós szoborral” szemközt, amely, mint a kocsma a Szamosra, egy közeli cukrászda kertjére rúgott ki. Előírt eleganciával, a mondott időben, a mondott mackónál megjelenve, lecövekeltem s ahonnan vártam, arrafele tekintgetve pergettem a kora délutáni perceket. Veszem észre, hogy idefele is tekintgetnek s nagyon néznek, integetnek; hogy a terecske túlfelén, szemközt, egy sivár, sokemeletes bérház kapujában öten-hatan, nők-férfiak egy tohonya óriást szólongatnak a megállónál, a járda szélén:
– Gazsi! Gazsi ne! Gazsi nem ő, hülye vagy! Gazsi az istenért! Gazsi-iií!
A Gazsinak becézett óriás rájuk sem hederít; hanem amit eddig a kabátjában rejtegetett, előhúzza henteskését és nagyokat horkanva, ide-idemordul – le nem veszi a szemét rólam.
– Hiába várod, nem jön a Bözsi. Felaprítottam, összekaszabáltam, leeresztettem a mosogatón. Nincs Bözsi, nincs mezgerélés, nem fogod nekem mazsnárolni a feleségemet. Az én Bözsimet. Te kosz! Te piszok!
Még megeresztek egy hülye bazsaly-vigyort, magamra mutatva: nekem beszél? És nézegetnék jobbra-balra, hátha más is van arra őgyelgő s más a címzett. De ahogy elindul felém, már félreérthetetlen:
– Arra ugyan várhat a fiatalúr. Az én Bözsimre. Szétb.sznád ugye? Jó is volna! Csakhogy előbb hazaváglak, mint a remetelaki kulipintyódban, ahol basztatok, ahogy az felgyújtva lesz! Rátok gyújtva, a szemetekre akik vagytok! Többé nem bözsizel nekem – B’ssz a kurvanyátok büdös hétszentségét…!
– Ne! Ne! Gazsi! Megőrültél: nem az, nem ő! Maga is: menjen onnan, fusson el! Ha rájön, nem lehet vele bírni!
Értettem is meg nem is. Kétszer se kellett mondani, s te mit tettél volna a helyemben, ha egy ilyen tohonya óriás a rozsdás nagy bökőt égre emelve a túloldalról nekedront?! Valaki, akit sose láttál s vagy nyilván féltékenységi félreértés, vagy hiteles őrült. A nyakam közé szedtem a lábomat és futottam, ahogy tőlem telt: le és ki, a Fő utcán végig; de még mindig hallottam magam mögött a fújtatását, az összefüggéstelen kiáltozását, s ha nem is láttam, odaképzeltem a kését. Egyszeribe hallom, hogy fájdalmas nagyot ordít s messzebbről, mint hittem volna. Hátranézek: végignyaklott a szerencsétlen, belebotlott valami üzemi kocsibehajtó szegélykövébe s a járdán véresre verte a homlokát. Látta tenyerén a vért, nagyot bődült és kését keresgélve, már tápászkodott volna, amikor a pereputtya beérte:
– Gazsi! Gazsi ne hülyülj! Hozzon egy vödör vizet a nyakába! Valaki!
Visszafognák, de kitépi magát a kezükből; vad ugrásokkal közelít, hogy előnyömet behozza, de elvágódik újra. Nem vártam meg, hogy osztozkodásának az övéivel mi lesz a vége, ott láttam magam előtt – berohantam a rendőrségre. A tüdőm majd kiszakad, beszélni is alig tudok; mondanám az ügyeletesnek, mi a „tényállás”, mert őt csak a „tényállás” érdekli; nem telik bele két perc, tisztázza az ügyet, szigorúan ideológiai alapon: a „tényállásnak” nincs ideológiai vetülete, a dühöngő őrült azért, mert valakit leszúr, még nem osztályellenség; verekedéssé fajulhatunk, de az magánügy, feloszlatásra váró tömeg esete nem forog fenn, így a tett elkövetésének megakadályozása nem a Népharag érdeke.
Leforrázva oldalogtam ki; népi gyanakvással méregették eleganciámat. Odakint egy asszonyság fogadott, meg lompos, vásározó férje:
– Szaladjon, kérem, menjen el. Beteg a Gazsika szegény, most eresztették haza a dühöngőből, kell a hely, őket is meg kell érteni, nincs is Bözsije, rég meghalt nekije a szegénynek aki volt, a Klárája s az se Bözsi volt – – –
Ha Gazsi akkor a járda kanyarulatánál nem vágódik végig és utolér, meglehet, belémmeríti kését és én most ezt itt Londonban nem mesélem el: életfonalamat csak elcsomózták, de nem vágták el a Párkák – no ládd, Lorcsikám, ilyen is van: az eltévedt golyó ellenpárja – az „eltévedt kés”…
KL És Szép Heléna?! Mit szólt a légyott elmaradásához?
A szemrehányások áradata. Egy szavamat se hitte el. Kiadta az utamat. Három nap múlva már ott parancsolgatott a díványon, ahogy szokta; majd „engedélyt” adott rá – és engedelmesen kiremegett.
KL És volt más „eltévedt kés” is életedben, ehhez hasonló…?!
Sajna bizony: volt. Itt a szomszédban, úgy öt-hat éve. A városba indulóban, a buszra vártam. Szemközt, a túloldalon cinóbervörös cabriolet, méregdrága sportkocsi, lecsapott tetővel; benne jólöltözött, őszülő, sportszemüveges úr, ötven körüli. Merően néz, szinte provokál. Másfele néznék, de nem lehet. Az úttest felé félig kinyitja az ajtaját, vadászcsizmás lábát leteszi az aszfaltra. Átszól:
– Loitering again, eh? pestering my gal? Again? D’you think I am BLIND to it, eh? A proper Charlie…
Eltökélem, hogy nem hozzám szól. Másfele nézek. Megújrázza. Félreérthetetlen.
– YOU! Raping my Lizzy wasn’t ENOUGH? Wasn’t? You took my gal to Dublin. My Lizzy. Yes you did you DID. Messing about with my Only one, eh? No you vont. I’ll DO you, you cad. You bastard. YES for that’s what you are.
– Are you talking to me?
– Look at that, look at that! You loitering rascal. But this time… this time you’ve HAD IT! I will DO YOU!
Kiszáll a kocsiból és – de mint a részeg, akire a jóisten vigyáz, hogy az elszáguldó autók el ne üssék – elindul felém. Tagadólag rázom a fejem:
– I don’t know you.
– No you don’t, don’t you? Look at that bastard! Pretending not to KNOW me. What about Lizzy?
– Who’s Lizzy, what Lizzy?
– My gal, not yours. What about her. MESSING ABOUT with her you were YES YOU WERE: that’s what…
Tiszta sor, kveruláns őrült. Már az út közepéről ordibál, amikor a wimbledoni kollégiumból szállingózni kezdenek a végzős diákok, szép szál legénykék és valamennyi látásból ismer. Felsorakoznak a megállónál és figyelik az ingyen cirkuszt.
– Just what you desserve you ROT you, you SCUM OF THE EARTH, you won’t take my Lizzy to Dublin EVER AGAIN – tajtékzik a magas ismeretlen, bőrzekéjéből rugós kést kap elő, kikattantja pengéjét és magasra tartva – elindul felém. Jobban tudnék védekezni, ha haragot éreznék, s nehéz „józan eszére” téríteni az elmeháborodottat, aki joggal „kicsinálhatná” Lizzyje csábítóját, ha én volnék, aki elszöktettem Dublinba.
Minél közelebb jön és mennél fenyegetőbben hadonászik késével, annál közelebb húzódik a diáksereg s ösztönösen, szinte reflexszerűen, védőgyűrűbe vesznek a langaléták. Mire rám ronthatna, ketten hátulról a vállára vernek, ugyanakkor befut amire vártunk és ránk dudál: a piros emeletes autóbusz elől szétspriccel a tömeg, az ámokfutó is hátrapattan – a védőleg közénk furakodó piros óriás láttán elveszti tulajdon fonalát, míg mi felszállunk, a buszból látom, amint a kését lógatva visszakullog és a kocsija mellől vaktába piszkolja-korholja-fenyegeti a megálló körül ottmaradt üres levegőt:
– You took me gal to Dublin but you’ve been tracked down to that dig of yours where you’ve been found MESSING ABOUT with my Lizzy…52
Mire visszaértem a városból, a cinóbervörös, elegáns sportkocsinak már hűlt helye volt.
KL Micsoda történet! És nem lehetséges, hogy alakmása voltál valakinek és a féltékeny vadállat valakivel összetévesztett?
Az sem változtatna az alapálláson, helyesebben az „eltévedt kések” elméletén. Ha a történetfilozófusok azt kutatják, hogy lehet-e ismétlődést, pattern-t, törvényszerűséget felfedezni a múltak eseménytorlásában, nem volna az sem érdektelen – utánagondolni, hogy az egyes ember életében van-e a sorsalkatnak törvényszerűsége: beleírva zsigereibe – vagy csillagaiban. Hogy Pesten „Bözsiért” vagy Londonban „Lizzyért”, az öreg mindegy: se betervezve, se beütemezve nincs, mégis, olykor kicsibe múlik s úgy ottmaradunk félbe-felejtett életünkkel, hogy búcsúcsókot hinteni sincs érkezésünk.
S nem külön férfitípus-e, amelynek sorsalkatához tartozik, hogy – mint a balzaci EMBERI KOMÉDIÁBAN Lucien de Rubampré-nek, asszonyok alakítják életútját, emelik magasba, taszítják a mélybe s ő meg, játékszerül az Édeseknek kiszolgáltatva, hol áldja, hol kárhoztatja őket? Már maga a tény, hogy a múltakból, üstökös pályájukról hozzánk vissza-visszatérnek vagy mint kísérőbolygók, vonzáskörünket sohasem hagyták el: az is – nem sorsalkatunkhoz tartozik? Nem véletlenül halmozom mesélős emlékezetem e diribdarabjait neked s hetven fölött, elhihesd, már azt az integráló műveletet is mintha elvégezhetném, amellyel e törvényszerűségre rábukkanhatnánk. Had…y Lenóra: emlékszel a névre, még a háború előttről? Nem? „Valami rémlik?” Jesszusom, ha a képernyőn most fókuszba hoznám élesre állított, vad éjszakai szeretkezéseinket, ahova a csavargás szeszélye vitt, a városszéli bolgárkertészetek végén, a salátás sárban, a szerszámosbódé mögött, ő négykézlábra huppant s mit sem törődve lével-sárral, tönkrement selyemholmival, felkínálta a „kéthátú állatot”. Lenóra is felbukkant újra: de amit Lencsi a háború előtt – ő most fedezte fel, hogy a legnagyszerűbb ősfoglalkozás a Fordulat Éve után: agglegény marxista főhivatalnok parádés babája lenni. Hetente egyszer ő is benne volt az Előjegyzési Naptárban, különben szemérmes, kitartott úrinő-életet élt. Igaz, csak titkolta bölcsen, amit elárulnivalónak kötöttek az orrára s lassan azt is kitudtam tőle magától – a „titkát”. Barátja, a (mondjuk) „Kurvimpex Vállalat” széles vállú vállalatvezetője („elég széles a vállam” a szólásmondása volt), az Elvtárs titokban voyeur, de még ha fantáziál, akkor is az. Hogy „titkos” találkáinkra Lenórát ő maga küldi s neki a mi „hétfőinkről” részletesen be kell számolnia. Végül a „boldogító” üzenet is befutott: csináljuk hármasban, ő majd nézi és a vagina tartalmát megissza… Visszaborzadva felkacagtam és amilyen egészséges paraszti-egyszerű voltam világéletemben, Lenórát kiritkítottam erotikus naptáramból. Vagy inkább a limeszekre szorítottam; mert hűséges kísérőim sokáig betájoltak parabolapályákon, s amikor én már sehol sem voltam, Édesanyámat kezdték istápolni: Lenóra is, 56 után, rendőrnői rangban; Lina is, haláláig; Műfordítók Nagyasszonya, Sz. Klára is és felejthetetlen vágytársam, aki osztrák grófnő létére az együttszenvedést választotta velünk, a „népi demokáré” póruljártjaival
KL Róluk még nem beszéltél.
Máris rájuk kerítem a szót. De ha már Lenóra szerelmi telhetetlenségénél tartunk, ez meg eszembe juttatja lengyel kisbarátnőmet, Ritát, még a háború előttről – hogy mire voltunk képesek. Hiszen emlékszel, elmondtam. Vadulásainkat hogy mit műveltünk télvíz idején, hóban-fagyban, csikorgó hidegben, a Hármashatárhegy tetején, hol a háromszögelő léctorony tövében, hol a rosszul világított éjféli ösvények padja mögött. Mint a medvék. A hideg tenyerek, jégvirágos bajusz, fagyos farpofák – semmi nem tudta lelohasztani hevülékeny fiatalságunk gerjedelmét. Elhomályosuló szemmel látni ezt a legvilágosabban, mert ez már nem a múltak meglátása, hanem a végére érő integrált látomása. Mert aki benne van béklyóiban, az az egygubancbarántott emberiség húsgömböcéből ki nem lát és nem jelenhet meg neki, víziószerűen, az ötmilliárdot ágyára korbácsoló Fajfenntartás-parancsoló Kutyaúristen: Orgé – úgy, amint azt ORGÉ ÖREGISTEN című öregkori versemben olvashatod:
(LÉLEKHARANGJÁTÉK, 256. o.) |
Mert akiről a görögség úgy tudta, az istenek fölött áll és „Erosz a legnagyobb”, tudd meg, barátom, hogy amilyen elpuhult és civilizált, Erosz is csak egyik munkáló törpéje Vak-Süket Orgé Öregistenünknek, aki a bioszféra véghatáráig hipnotizálja ribonukleinsav-spiráljainkat, delejezi génjeinket. Majd te is kívülről szemlélheted, ha megéred a bölcseleti látás-felnyílás idejét s magad is a Senex Fornicator életkorába érsz, ki hogy miről nevezetes, bizonnyal tudod, ha olvastál róla bölcseleti munkáimban –
KL Már nem is tudom… idéznéd emlékezetembe –
Haha! A felejtőkédben tartod számon! Magyar vagy s mint afféle „magyar nemes” filozófiát nem írsz, nem olvasol. Nem is fogtok soha, gyermekeim. Tíz év beletelik, amíg a szubkultúrák misztikus hagymázától megszabadultok, de fél évszázad kell hozzá, amíg a lukácsiádák szórakását, a társadalmista semmirevaló nyomtatványtengerét kiheverhetitek. Addig nem ismerhetitek, nem hogy az én filozófiámat – magáról a bölcseletről sem lesz látomástok, hogy merre keressétek.
KL Köszönöm a legorombítást mindnyájunk nevében; s én még csak lenyelném, de az olvasók…?! Öregkori mániád, hogy magadra haragítod az olvasót?
Addig, Lorcsikám, amíg „rangján alulinak” tartja, hogy a bölcselet iránt csak érdeklődjék is, nemzeti jellegünk emez imbecillitásának a buksijára ez a barack kijár. Még a fegyházlázadás előtt, a sátoraljaújhelyi börtönben egyik kedvencem egy délvidéki fiatal legényke volt s ízes-zamatos nyelvezetéért folyton az ő szavát lestem. Egy kiszólására mindig felkaptam a fejem, ezzel fejezett ki haragot, örömet, megütközést, riadalmat, tréfa-csattanó honorálását és minden egyebet. „B.szódj meg!” – szokta volt mondani, de úgy, hogy a kucsmából a szeme-füle ki se látszott. Nem győztem csodálkozni szóhasználatán: a törzsszó szenvedő alakban ragozott változatát („gyapódj meg, b.szódj meg”) sem előtte, sem utána nem hallottam senkitől. De térnél magadhoz ámulatodból, szeretett atyámfia, hogy mi mondatja-s juttatja eszembe ezeket, minekelőtte magadra vennéd s retournons à nos moutons.
Mert innen bizonnyal hajazod már, hogy a Múltakbóli Asszonyfelbukkanások eszterláncán most érünk azokhoz, akik balzaci értelemben beleszóltak életem folyásába, ki erőszakosan, ki gyöngéden, ki úgy, hogy „a jó útra” rángatott, ki meg hogy alápárnázza estemet. Summája lesz az eddigieknek s megtudod, miért vérzett a szívem válton váltig a férjekért, ha a velük való e nagy igazságtalanság megtételét kizsarolta tőlem életük párja: oly bűn, melyben vétlennek nyilvánítom magam – mosom kezeimet és minden egyebet. Mi kár, hogy épp most – „finkő nyőtt a nyelvemen”…
KL Ej, ej, „finkő nyőtt a nyelveden” s épp most? Már látom, nehezen fogsz bele. Kiről-miről van szó? Oly kényes ügy? Vagy ezt is valamelyik Prokopioszunk Titkos történeteire bíznád?
Szíves-örömest arra bíznám; de nem foghatom meg a dolgot a könnyebbik végén, bár olyan gorombán sem szeretném túltenni magam a bökkenőjén, ahogy Déry tette. Régi Dal s összefutásunk-összekapaszkodásunk története már annyira publikus, hogy kisded krónikánkban megkerülhetetlen. S nem is úgy bukkant fel a múltból Klára mint a többiek, hiszen börtönöm előtt, amikor együtt fordítottunk egy Szerafimovics novellaválogatást, csak regisztráltuk egymást. Kékharisnya-kredenciáléit már akkor bemutatta volt: a háború előtt sikerregényeket írt (mind ideadogatta, elolvasásra), édesapja (a családi legendák szerint) Horthy háziorvosa volt (bizonnyal volt néki több is, s ez meg eszembe idézi dr. N-tz Gusztáv rendőrfőorvost, a mi doktorbácsinkat, akiről meg az a hír járta, hogy hetente hivatalos volt a Palotába szeánszra, mivel Horthyék spiritiszta baráti köréhez tartozott).
1953 végén lehetett, Klára üzent Jékely Zsolival, hogy „újítsuk fel barátságunkat” – látni szeretne. Kiváncsiságból? Előzékenységből? A meghívást elfogadtam, fellátogattam a Nárcisz utcai Szőllősy-rezidenciába, megcsodáltam királyi kapuzatát, hatalmas kertjét, az úrilak tágas méreteit – az egymáson átfekvő perzsák puhaságát, a mennyezetig érő könyvespolcok bőrkötéses, aranycirádás címeinek hozzáértő összeválogatását; ennyi erudíciót, jólétet, jóízlést egy fedél alatt.
Formális, kifogástalan délutáni társalgás volt lehomályosított kettesben, haboskávé-kavargatás, fesztelen társalkodás kizárólag írókról-irodalomról. Egy káprázatos szellem tűzijátéka, aki ha valamire, akkor a szerénységére rátarti. A nyitott ajtósor átlátása felől olykor nesztelen léptek – a háziak sehol.
KL Ki hozta be a haboskávét, a süteményt? Ki szolgált fel?
„Pepi-Mama.” Klára édesanyja volt – de mint a szellem, ha mosolyogva eltűnik és belép a falba: volt-nincs. Kettesben maradtunk, kettesben voltunk akkor is és azután is, mindig. Igaz, utóbb megesett, hogy esti érkezésemkor összeakadtam férjével, Péterrel, a kiváló jogásszal, de kényszeredett, kurta eszmecsere és némi „hercigeskedés” után klienseire hivatkozva szabadkozott és távozott. És itt jön a kettős – nem is kettős: a hármas bökkenő. Beszélhetek nyíltan, szólhatok, Nagyuram, bírom engedelmedet?
KL Vennők sorra hát, melyminő bökkenők hárma volt, melyekről hogy vallomástételedben a tiszta igazat léssz elmondandó: fejeddel játszol…!
Az igazsághoz tartom magam. Klárának a világirodalom a fejében volt, a latin, a görög a kisujjában (tudását 56 után kiterjesztette a demotikára s modern görögből is fordított), angol/orosz/francia/német tudásával kevesen vehették fel a versenyt. Művésze volt az anyanyelvnek is, amiben csak Gyergyai Albert és Lányi Viktor volt hozzá fogható. Invenciójával is el-elbűvölt, de találatait csak szórta kifele az ablakon; utóbb nemegyszer műsorra tűztük ezt az évődést-kocódást is – én igyekeztem rábírni, hogy próbálkozzék újra eredetivel s ő meg cicás-hideglelősen maga alá húzva hosszú lábait, csak fintorgott: bagatellizálta tehetségét, találékonyságát. Summa summarum: Klára irodalmár volt a talpán, nem mimózalélek vagy fájvirág, hanem érett szellem, megállapodott homme de lettre – és éppen ilyen férfibarátra szerettem volna szert tenni. S ez volt az első bökkenő. Ez a femme de lettre célzásaimat eleresztette a füle mellett, könyörgéseimet durcásan elütötte: szerettem volna fiúsítani – és épp ez volt az, amit ő a legkevésbé sem szeretett volna.
Mint nőt, mások, Klárát bizonnyal attraktívnak találták: érdekesnek, pikánsnak, pompás alakúnak, érett gyümölcsnek – beleharapnivalónak. Magam, tisztesség ne essék, szólván: nem tartoztam hódolói közé. Nem volt benne a kategóriámban (ő maga is jól tudta ezt) és ha ő nem olyan célratörős-erőszakos kegyosztó, hát eszembe se jutott volna, hogy helyet szorítsak neki szerelmi előjegyzési naptáramban. És ez volt a második bökkenő. Klára nem akarta elfogadni barátságomat a lovagi egyenrangúság alapján, kísérleteimet a szemérmelős félénkség, a férfiügyetlenség számlájára írta és „nagylelkűen” ignorálta. Valamiért valamit: szerelemért szerelmet – másmilyen alapon barátságunkat sem elfogadni, sem elképzelni nem tudta.
S mintha ez a kettő már nem lett volna elég, adódott egy harmadik is. A szokottnál is jobban vonzódtam férjéhez, akiben három gyermekük atyját tiszteltem és amilyen kiművelt koponyának a jogászvilág notabilitását megismertem, csöppet sem volt ínyemre az a szerep, amit neki Klára szánt. Barátot szerettem volna szerezni benne, nem a soronkövetkezőt a megcsalt férjek arcképcsarnokában, s mit is mondok, ördög és pokol: ha választanom kell, inkább őt választottam volna s Klárát akár soha ne ismertem légyen a szó bibliai értelmében; mert a börtön után szörnyen hiányzott egy testi-lelki jó barát.
KL Dolgozott ő is? Miből élt?
Egy ügyvédi munkaközösség tagja volt, bár ezek akkortájt alakulóban lévén, sokat lézengett is, és mint aki ösztöneiben, származásában is nagypolgár, a Rákosi-diktatúrában elvesztette a talajt; alkalmasint hogy a család a kitelepítést elkerülte – az is Klára kiemelt helyzetének köszönhető. Láttál már kötéltáncost, amikor egy kanálra helyezett tojással a kezében – a kötélen végigtáncol? Ezt a táncot járta Klára a Rákosi-érában, anélkül hogy a jó erkölcs vagy az ízlés ellen vétett volna. Csak egyet tudott: tudni mindent. Nyelvi mindentudásával és kimeríthetetlen energiájával a patríciusrezidenca minden terhét magára vállalta, ő volt a „nagymenő”, a nagypénzeket-kereső, a családfenntartó. Nem diktált (mint én), mindent maga gépelt, tömegével fordított, a Lenin-intézetben orosz irodalmat és nyelvet tanított s azonfelül az Írószövetségben a Fordító Szakosztály elnöknője volt. S mindezt apolitikus lélek létére – akár a hályogkovács Mikszáthnál, aki vak embert operál bicskával és a szemteke-metszést soha nem véti el…
S noha én voltam a macska, visszagondolva mindig mintha az egerek játszottak volna velem (vigaszul meghagyva a kandúrnak azt az ostoba látszatot). Ebben az egérjátékban hogy honnan számíthatom vereségemet, és mikor történt is, hogy „megestem”, az írószövetségi látogatás előtt vagy után – már nem tudnám megmondani; pedig lényeges pont volna. Habozólagos választ adhatnánk arra a kérdésre, hogy ami történt, hogyan történt: pillanatnyi férfigyengeségem volt (a kandúr, aki megadja magát sorsának és hagyja, hogy bajuszát megcibálja az egér) – vagy azzal róttam le hálámat természetben…?! Így vagy amúgy, lett-légyen akárhogy, nem vet rám jó fényt; de visszavágytam az irodalomba és ízlésem megszégyenülése, férfibüszkeségem árán is akár… meg sem is sokalltam és sokat nem is ugrálhattam: a „jó játékhoz jó arcot vágni” még senkinek nem esett nehezére. Klára mindenben ilyen célratörős volt és fogadó-ottománján végigterülve, váratlanul feltette a kérdést:
– Mérnökösködni: neked? Meddig még?! Mi volna, ha otthagynád az Ipartervet és megint a műfordításra adnád a fejed…?
Nemhiába volt a Fordító Szakosztály elnöknője: addig keverte, amíg osztáskor nekem is jutott. Három hét múlva már ott ültem az Írószövetség székházában; hárman ültek a zöld posztóval leterített hosszú asztal mögött (s mintha ezt a zöldposztós asztalt már ismertem volna, a sátoraljaújhelyi fegyházból hozott fel mellé két börtönőr) szemközt: középen Klára, kétfelől egy úr, egy hölgy (elvtársazták egymást) – ismeretlenek. Egy börtönviseltet nem lehet „elvtársazni”: kerülték a megszólítást.
– Megkeresés érkezett hozzánk az egyik állami könyvkiadótól. Vállalna-e újra műfordítást?
– A mérnöki munka mellett lehetetlen. Bizonytalanra: nem.
– Miért gondolja, hogy „bizonytalanra” volna?
– Ha két könyvre leszerződnének… több remény lenne rá, hogy harmadik is akad.
– Természetes. Szerződéses alapon. Akkor vállalná?
– Hát… Oroszból nem.
A szakosztály férfidelegáltja felpattant.
– Mi jut eszébe?! Hogy mondhat ilyet?! – S azzal a többiekhez fordulva: – azt hiszem, végeztünk.
Klára jött a segítségemre.
– Már egyszer fordított nekünk Korolenkót, Turgenyevet, Nyekrászov mesejátékait megverselte. A klasszikusoktól sem? Azoktól…?!
– Igen; ha…
– Ha…?!
– Úgy értem, ha nem kizárólagos jelleggel. Évente egyet. Vagy kettőt.
– Na hála a papnak.
Fellélegzés. A nehezén túlestünk. (Alkuból – megalkuvás?)
– A döntésről értesíteni fogjuk.
Soha senki semmiféle döntésről nem értesített. Soha többé egy sort sem kellett oroszból fordítanom: tapintatosan átsiklottunk fölötte; amúgy is, az „olvadásban” fölmelegedtek a más nyelvű irodalmak is.
Három nap se telt bele: telefon a Szépirodalmitól. Csatlós Jánosnál. Az olasz lektorátuson. Jelentkezni.
– Parancsolj, foglalj helyet. Erről volna szó. Pratolini, CRONACHE DI POVERI AMANTI. Minek mondanád?
– SZEGÉNY SZERELMESEK KRÓNIKÁJA.
– Nem hangzik rosszul. Rágyújtsz?
Ha akkor, rágyújtás közben spiritiszta médiumnak bizonyulok és az odanyújtott öngyújtóláng fölé hajolva, amit túlvilági hírvivőm diktál, odasúgom, hogy te János, te Svédországban fogod az életedet leélni, latintanár leszel egy svéd középiskolában és íróink-költőink tolmácsolásával te leszel irodalmunk stockholmi nagykövete, az olasz lektor aki akkor volt: Csatlós János alighanem kiesik a nadrágjából.
Az Ipartervben felmondtam; a jócimboráktól suttyomban elköszöntem és oly sebesen tűntem el a tájékáról, mintha egy jó tündér görkorcsolyát csatolt volna a lábaimra – – –
(22) Csak a hal tudja, visszacsobbanva életadó elemébe, hogy vizet érezni JÓ. A pályatársak újra felfedezik a felbukkanót: ki így, ki úgy. Irodalmi estek magánlakásokon. Tisztelgő látogatás a zsinórírás feltalálójánál: találkozás a szépséges Versmondó Marával. „Horograkerülés” – avagy amikor a horognál okosabb a hal. Költeményes est szerencsétlen házasításban: „Kassák és Határ”. A szerelmi naptár pusztító riválisa: a regénytrilógia. Klára riválisa: az osztrák grófnő síbakancsban. Susan riválisa: istápoló Adrienne.
KL Vagyis hát fejest ugrottál a műfordításba? Milyen érzés volt visszakerülni az irodalom vérkeringésébe?
Hát „fejest” éppen nem ugrottam: megvártam, amíg kezembe nyomják az első szerződést. Bizsergett bennem valamelyes létbizonytalansági érzés; még az is átvillant az agyamon, hogy „másodállásban” fogok műfordítani és tovább mérnökösködöm. Ám ez csakhamar lehetetlennek bizonyult; részben azért, mert műfordítással sokkal jobban kerestem, az én „termelékenységem” mellett; és részben pedig azért; mert egyre-másra kaptam az ajánlatokat, írtam alá a szerződéseket. S ugyan mi lehet nagyobb öröm a született iskolakerülőnek, mint mikor törvényes jogalapja van annak, hogy kimaradjon az iskolából…?! Visszacsobbantam éltető elemembe s a hal is örömujjong, ha újra vizet érez maga körül; igaz, ez csak az irodalom marginális területe volt, de mint a benne élők – körülúszkáltuk egymást.
Tudod a háború óta sok metamorfózisát értem meg- és néztem végig a nagykörút nevezetesebb palotáinak. Emlékszel arra, amikor a „Strozzerl”-t az Oktogonnál (amelyben az olasz gimnázium székelt s baj nélkül átvészelte az ostromot), 45-ben egy dörzsölt szélhámos 800 gramm tört aranyért „eladta” az amerikaiaknak? „Olcsón” vesztegette: nem volt az övé. Még ma is emlékszem, ahogy az oroszok a nagykörút fényes kávéházaiba bekötötték a lovaikat s egyikbe-másikba még tankjaikkal is befaroltak. Az Emke Kávéház, a New York Palota minden színeváltozására jól emlékszem. A New Yorkot hamar rendbe hozták (csak a tornya volt romos) s annyi lapszerkesztőséget, annyi kiadói lektorátust költöztettek bele, amennyi belefért; végül a pártzsargonnal gunyorosan összekacsintva – elnevezték „Sajtókombinátnak”. A „kombinát” volt a marxista gazdaságszervezés dédelgetett „Kolumbusz tojása”, illett csodálni e tojásban a marxizmus éleselméjűségét: ha a szénmedencébe telepítik az acélműveket s az is közel, a duzzasztógát patkója – akkor ennek a három erőtényezőnek a közelsége „kombinátot” eredményez. S minthogy a New York Palota mögött ott volt az Athenaeum Nyomda is, közelkerültek azok, akik írják, azokkal, akik kinyomtatják: ha csúfondáros is, de logikus volt a „Sajtókombinát”. Macskaugrásnyira laktam, rengeteget koptattam a Hauszmann-féle építészeti remeklés folyosóit, márványlépcsőit, emeletes-tükrös fényeskávéházában naponta összefutottam irodalmár barátaimmal, lektorokkal, szabadúszókkal, mindenkivel.
Egy-két hónap alatt helyreállt a rend életemben, s ha elmondom életrendem átlagos hétköznapját, a többit elképzelheted. Reggel nyolckor pompás zenegépem mellett reggeliztem, a rádió mindig a BBC angol adására volt behangolva, azt az elvtársaknak nem jutott eszébe zavarni – 53. június 17., a kelet-berlini népfelkelés, július 27., a koreai fegyverszünet, május 29., Hillary és Tenszing serpa megmássza a Himaláját – mire megtörültem a számat, már a varázs-szorzószám is a kezemben volt, hogy mivel kell beszorozni a Szabad Nép szalagcímeit, ha a pártlap hazugságait az utcán meglátom. 9-re befutott Erzsikém (bámulatos, hogy majd minden gépírónőm az Erzsébet névre hallgatott). Egyik sem volt akármilyen, mindegyikük kisregényt érdemelne – ez a második idősebb úrinő volt, aki osztályidegen férjet tartott el. Művelt, olvasott és sokat olvasó hölgy volt és olyértelemben édes teremtés, hogy valósággal „beleélte magát” a regényalakokba, ahogy a gépelményben kibontakoztak (szédületes sebesen gépelt hibátlanul, még kis se mondtam és már a papíron volt) – s hogy e „beleélésnek” tulajdonítsam-e avagy rejtett nyelvi aranytartalékainak, nem tudom, mert Erzsikém kizárólagos jelleggel az enyém volt és aranyat ért: ha fel-alá járkálva a nyitott könyvvel a kezemben, egy-egy szónál pillanatra fennakadtam, a szinonimákat egymás után adta a nyelvemre… Egy szó mint száz: összetanult kettősfogat voltunk, égett a munka a patkóink alatt. S jóllehet Pratolini kommunista szerző volt, de olasz és szerelmes természetű; a SZEGÉNY SZERELMESEK KRÓNIKÁJA című „saga”-jában az ideológia nagy ritkán szólalt meg s akkor is csak mint sallang és köríték. Erzsikém kajánul leste a kéjsóvár uzsorás jellemzésére felvonultatott színes invektívákat, ha nem volt megelégedve, tudott zamatosabbat, jobban becsmérlőt, szolgált is vele – és izgalma a tetőpontra hágott, mert mindig a szegény szerelmeseknek szurkolt, hogy azoknak a sorsa merre dől. Nem is csoda, hogy regénykiadásunk akkori sivatagában Pratolini könyvsiker lett és több kiadást megért. De fordítottunk mi más kommersz árut is; így pl. Stefan Heym közel ezeroldalas THE CRUSADERS című hitvány, ellenszenves propagandaregényét; Heym fiatalon, az amerikai hadsereg kötelékében végigharcolta a második világháborút s irányregényének a célja nem is volt egyéb, mint hogy perverz, hitvány, gyáva, rosszul harcoló, sötét banditáknak állítsa be az amerikai katonákat. A színvonaltalan íráson végig érződött, hogy nem a szerző anyanyelvén íródott; mint tudod, utóbb Heym a keletnémet irodalom Nagy Örege lett és mint „őfelsége ellenzéke” – megigazult (bár gondolom, elaggott már ahhoz, hogy ott tolongjon a „damaszkuszi úton”, latrok-bandájával). Ha hiszed, ha nem, fordítói pegazusunkkal két hét alatt keresztülnyargaltunk ezen az ezer oldalon. Elkapkodták, mert amerikaiakról szólt – mindegy, hogy milyen előjellel – és nem oroszokról…
KL Ez is több kiadást megért, a tiéd KERESZTESEK címmel jelent meg, utána kiadták többször is, 1957-ben KERESZTES VITÉZEK címmel –
Fordító megjelölése nélkül?
KL Majdhogynem fordító megjelölése nélkül, mert a Zrínyi (a hadsereg kiadóvállalata) adta ki; bár utóbb felfedeztem leghátul, hogy a Felelős Kiadó alatt szerepel valaki, mint fordító: Tatár Győző…
No ládd, ezt nem tudtam. Utána Leon Feuchtwanger RÓKÁK A SZŐLŐBEN című történelmi regénykolosszusa következett (az Új Magyar Könyvkiadó számára); Franklin Benjáminról szólt és halálra kacagtuk magunkat rajta Erzsikémmel (ez volt a honorárium nagyobbik fele) – oly sekélyes, színvonaltalan írás, hogy egy írónak csak ez a két jelzője legyen, a „szép” és a „nagy”! Erzsikém nem hitt a fülének és néha alig tudta legépelni, úgy dőlt a kacagástól: „Franklin Benjámin rátette a kezét a nő szép combjára, mire a nő nagy szép szemét ráfordította Franklin Benjámin szép nagy arcára. Ajkuk találkozott”… Tudod, olyan hülye-rossz regény. Hát inkább ezen kacagni, mint millió köbméter vagon- és gépgyárat tervezni, amely nem épül meg, az Iparterv Négyes Irodájában – no nem?
KL Ez is több kiadást megért, egyszer a te címeden, egyszer FEGYVERT AMERIKÁNAK címmel s nem tudom, nem Vas Pista fordította-e –
Erről nem tudok. De nyílt titok volt, hogy a lektorátusokon gyakran újra kiosztották az arra érdemesek, lektorok-fordítók közt azokat a könyveket, amelyeknek volt elheverőben használható fordítása: ezek újradiktálása negyedannyi munka. Burkolt premizálás volt ez is, meg az ún. „kontrollszerkesztés”, s magam is részesültem ilyen megtiszteltetésben, amikor rámosztották Fielding TOM JONES-ának ellenőrző szerkesztését.
KL És mi mindent még?
Lorcsikám! Hiszen csak győzzem. Jack London-elbeszéléseket, két kötetben, többedmagammal. Meg egy spanyol pikareszk válogatást, Szász Béla játszotta kezemre s ő volt a bábája, mint spanyol lektor (akkor már rehabilitálva és ismét szabadlábon: életre szóló barátság lett ebből az első együttműködésből). Az IMPOSZTOROK TŰKÖRÉNEK én adtam a címet s a kötet jó felét magam fordítottam, a többit a két „fiatal”, Benyhe János és Szokoly Endre – a jegyzeteket atyai jó barátom, Honti Rezső bácsi készítette – spanyol lektorom volt még a Műegyetemen. Ő ajánlott be annak idején Armand Mantèle-hez, aki a francia nyelv lektora volt s engem igen kedvelt, mert nemigen volt mit tanítania: órák hosszat társalogtunk s egy ízben – meséltem? nem meséltem, hogy a derék, soviniszta franciát mivel bőszítettem fel? Kihívó nonchalance-szal, ripők módra elejtve megkockáztattam azt a megjegyzést, hogy a dosztojevszkiji életművet többre tartom, mint a comédie Humaine-t. Bálványát, Balzacot lerángatva róla már-már piedesztálját robbantottam. Se köpni, se nyelni nem tudott, csak hápogott: dühe nem fért ki a száján, felháborodása nem ismert határt. Az én bolondos Dosztojevszkij-kultuszom akkor általános volt az ifjúság körében; ma visszahúzódtam tőle csakúgy, mint szellemi örököseitől: a misztikus-messianisztikus ajatolláktól isten mentsen, akik a világot pravoszlávvá akarják tenni: már akkor ezerszer inkább Balzac végéremehetetlen gazdagsága, Daumier-i arcképcsarnoka… De – elkalandozom… –
KL El bizony: megint visszaugortál húsz esztendőcskét!
Tehetek róla?! Emberi rondabugyromban annyi minden lappang még, bolygatatlanul: zsákom felét se ürítem ki s pontot kell tennem rá; hát nem úgy van-e, ahogy Pascal is mondja: nous ne vivons jamais, mais nous espérons de vivre… 53
KL Hogyan fogadtak a régi barátok: inkább arról mesélj!
Ha akarnám se tudnám átugorni, kivált ha folytatom napi rutinom beszámolóját. Merthogy Édesanyám naphosszat a „Buksit” csattogtatta, nem volt ideje főzni, ezért, kettejüknek kifőzésből hozatott ételhordóban meleg ételt; magam meg, Erzsikémet hazabocsátva, két óra tájt ebédelni mentem, úgy, mint régen: vendéglőben. Vagy a Fészekben, vagy a Népszínház utcai halcsárdában, olykor a New Yorkban, hébe-hóba az Emkében. S minthogy a Sajtókombinát „dolgozói” zömmel ugyanezt csinálták, óhatatlanul összeakadtam hol ezzel, hol azzal. Volt, aki stentori hangon, hogy mindenek hallják és kicsendüljön belőle a hűségnyilatkozat, magasról és fensőbbségesen, az asztalok között mellettem elmenőben e szókra méltatott:
– No végre hogy látlak! Reméljük, ezentúl nem ugrálsz, megférsz a bőrödben és ha nem is nő be a fejed-lágya – ezentúl megbecsülöd magad!
Volt, aki szorongásos neurózist kapott a párttagságtól s e fiatalkori eltévelyedését levezeklendő, évtizedeket töltött a „damaszkuszi úton”, hol is állandó lakása volt. Költőfejedelmünk, valaha közeli jó barátom, aki akkor úgy 40 fölött járhatott, épp befejezte ebédjét, amikor észrevette, hogy magam is a végére érvén, felragadom kávémat, hogy csatlakozzam hozzá asztalánál. Meglátott, összerezzent s körülkémlelve, hogy az „inkrimináló” jelenetnek nincs-e párttitkár tanúja, rémült-idegesen, kimérten, inkább a foga közt, odasziszegte:
– Nagyon kérlek. Észnél légy! Te börtönviselt ember vagy, megjegyzett ember és engem mindenki ismer, állandóan megfigyelés alatt állok. Nagyon kérlek, ne ülj ide és menj el az asztalom mellett, mintha másfele igyekeznél. Kompromittálsz. Lásd be! Ne is haragudjál – – –
Volt fordítva is, hogy nekem volt kínos a találkozás. A New Yorkban az ebédemet fogyasztottam és épp közel a bejárathoz, ahol a legnagyobb a forgalom. J-ch Feri jelenik meg az ajtóban, meglát, odarohan asztalomhoz, medveöleléssel magához ránt és hosszan szorongat, meghatott dörmögéssel; leheletén, tántorgó mozdulatain azonnal megérzem, hogy zákányos részeg és átborozgatott éjszaka után hullott le asztalomhoz. És a költő, aki színháztermet betöltő baritonjáról híres és két tucat operaszerepet hordoz a fejében, csakhamar lármásan rendel, kettőnknek két litert, majd magából kikelten, provokatíve ordibálni kezd.
– Győzőkém! Jaj be örülök! De most aztán mondd meg, mert ha valaki tudja, akkor az te vagy és neked tudnod kell… Pajtás! Hol van az a rohadt lyuk azon a kib.szott határzáron?! Tudsz-e nekem egy jó embercsempészt, megbízhatót, a pénz nem számít, tőled se kívánom ingyen, de tudom, te fasza gyerek vagy és vállalod a kockázatot! Lőjenek agyon: ha mernek! Még ma, te! Még ma. Nekimegyek a határnak. Neki én. Még ma. Mert ezt nem lehet kibírniii-í!…
– Csendesebben, Ferikém…
– Ezt a gyalázatot, ezt az istenverte vircsaftot, ezt a Rákosi-diktatúrát. Neked tudnod kell, hol az a rés, a hézag azon a rohadt határon, mert te egyszer már nekimentél… Még ha széttépnek is! Még ma! Te! Azt se bánom, ha farkaskutyákkal tépetnek szét, azt se, ha szitává lőnek. Édes-egy barátom! Te maradtál nekem, vigasznak: mutasd az utat. Még ma! Itthagyok csapot-papot: nekimegyek annak a kurva kib.szott határnak! – – –
Minden fej arra fordult, kivéve a pincérekét, akik osztentatíve nem figyeltek oda és azzal segítettek, hogy mint aki példát mutat – süketnek tettették magukat. Csak épp hogy nem gyűltek körénk s nem csődület közepén zengte Feri, ezüstös-érces baritonján, hogy hová kívánja Rákosit és bandáját. Nem magamat féltettem, hiszen nekem, ebből, börtön után, ugyan mi bajom lehet?! Ferit féltettem s kapóra jött, hogy helyzetmentőnek Kormos Pista (titkos alanyi költő, akkor még csak kezdő lektor) mellénk telepedett és ketten versenyt csitítottuk a kapatos zendülőt. Szerencsére csakhamar álmosan elnehezedett a feje és hajlott a jó szóra. Még a saját lábán: kivezettük és a címet is bekiáltva, hogy hova vigye – viteldíjat nyomtunk a taxisofőr markába.
Volt annyi eszem, hogy respektáljam kinek-kinek a magánfélelmét és nem provokáltam a találkozást. Ha összeakadtam az újholdasokkal, Mándy Ivánnal vagy Lengyel Balázzsal, két szót ha váltottunk, de nem találtuk ajánlatosnak a találkozást. Az irodalmi presszójuk ami volt: a Darlingnak hűlt helye se – csak legendája maradt; Hamvasék, Béla és Katalin hibernáltak. Vajda Bandi, Végh Gyurka a könyveivel házalt, Birkás Bandi az Állami Antikvárium élén meg a felejthetetlen („dadogós”) Jankóviusz – velük még lehetett néhány félénk szót érteni, de ők is hosszú sarkövi éjszakára rendezkedtek be. Mégis, búvópatakban csörgedező ér: volt irodalmi élet, voltak irodalmi estek – magánlakásokban, a „sztárok” sem tartották rangjukon alulinak, hogy az összenyitott szobákban 40-50 ember köréjük gyűl, civilek, szakmabeliek vegyest. Engem is felkarolt egy ilyen „irodalmi szalon”, a Solymos Idáé, akinek tágas, hangulatos lakása volt, mint zseniális átvészelő végig megtartotta és mint utóbb kitudódott, míg „odabenn” voltam, sokakon segített – soha nem kutattam, kiken, mint-és-hogyan.
S. Ida pécsi születésű költőnő (l. ESKÜMINTA című gyűjteményes kötetét, Magvető 1975) jelentős tehetség volt, akire Rónay György is felfigyelt; fiatalon, közvetlenül a háború után Weöres Sándor mágikus vonzáskörébe került a pécsi könyvtárban s e varázskörből kiszakadni egészen sohasem tudott – bár hangvétele önálló, amilyen öngyötrő lélek és az alkotáslélektannak az a ritka határesete, aki nem könyvekből és nem másoktól tanul, mindent magából bányász elő. Ida örök mumusa az volt, hogy periferiális jelenség marad, ezért iparkodott mindenkivel tartani a kapcsolatot, és nem is csoda, hogy roppant varsahálójában nemsokára én is bennetaláltam magam. Mint „börtönsérült” költőtársat minden teketória nélkül, bátran, anyagilag melengetni, pátyolni-pártfogolni kezdett és sok „irodalmi estjén” ücsörögtem a padlóra dobott párnán a tömegben, ahol negyvenen is végigültük a padlót; a költő-háziasszony a jobboldali hírében állókat szánó mosollyal tüntette ki, a baloldaliakat a sarokba utasította, hogy érezzék otthon magukat; és általában elmondhatni, hogy a társaságra valami jóleső treuga Dei érzése ereszkedett – mint valaha a tridentumi zsinatra a szentlélek.
Sokáig töprengtem, mi a titka ennek a kitüntető gondoskodásnak s igazában máig se jöttem a nyomára. Hogy miféle „komplexusa” lehetett velem – mert hogy barátságunk azzal festenyzett volt, arra igen gyanakodtam – s nem volt, nem is lehetett velem szemben se jóvátenni-, se levezekelnivalója. De mindnyájan úgy élünk, hogy kényszerpályák köröznek velünk-s ragadnak jobbra-balra; s magam természettől ilyen „balga szent” lévén a pártmaffia mangróvebozótjában, soha nem fejtettem meg a titkát, miért van az, hogy egyesek felszisszennek, ha a Könyvhivatalt „rosszemlékű” epitetón ornansszal felcicomázva emlegetik. Ha – ha emlegetik egyáltalán, mert ismét mások még az emlékét is szeretnék leradírozni emlékező engrammjaikról. Mi is volt hát az a „rosszemlékű” rettegett, elátkozott Könyvhivatal? A pártállam könyvégető szerve – persze, mutatis mutandis nem máglyára hajigálták az osztály/rendszer/szovjetellenesség bűnében elmarasztalt könyveket, hanem zúzdába küldték. Helyesebben a „bűnösség” csökkenő arányában kategóriákat állítottak fel: 1. zúzdába vele, de azonnal; 2. raktáron tartandó, zúzdai továbbításra; 3. titkos, zárt gyűjteményben, lakat alatt tartandó, melynek kulcsa Rákosi Pajtás lajbizsebében vagy a kultúrhiénák páncélszekrényében van – Révaitól lefele; 4. titkos, zárt gyűjtemény a sorsa, melynek hollétéről csak az tudhat, aki oda engedélyezheti a marxizmusra felesketett tudományos kutató behatolását; 5. zárt, de nem titkos gyűjteményben porosodik, melyről párttitkári engedéllyel a búvárkodó lefújhatja a port – ám használat után vissza kell raknia… 9. a könyvraktár hátsó pincéjében, vizenyőszivárgás fölött tárolható, de egyelőre nem forgalmazható – – – és így tovább. Mármost Idát élete kényszerpályái arra sodorták, hogy sokadmagával a Könyvhivatal lektora legyen és e lektorok hóhéri hivatása vélelmezhetőleg az volt, mert mi egyéb lehetett, mint hogy a magyar és a világirodalom minden nyomtatásban megjelent munkájának ideológiai besorolást adjanak a fenti rubrikák szerint. Nem saját meggyőződésüket tükrözte a döntés, kenyéradó gazdájukat nem érdekelte, hogy fájdalmas sóhajjal vagy pártos helyesléssel végzik dolgukat – ők csak a fennálló törvényrendeletet érvényesítették minden kinyomott szellemi termékkel szemben; kataszteri felmérésük volt a kiadók könyvraktárairól csakúgy, mint a közkönyvtárak könyvállományáról.
Hogy „könyv a sorsát nem kerülhette el” – kérdezed? De igen, Lorcsikám, voltak „mentőosztagok”, és Hamvas Béla jóvoltából magam is odasettenkedtem a Fővárosi Könyvtár (ma Szabó Ervin) hátsó rakodóteréhez, hogy a megrakott „stráfkocsiról” lekapkodhassak és bőröndbe menthessek egy-egy nagy értékű kiadványt, holmi idealista filozófust vagy teológust, Leibnizet, Berkeley-t latinul, olasz neoplatonikusok fóliánsait (hogy a karom majd leszakadt, míg hazáig értem vele); de a szerző a saját műveit nem menthette s arra módja nem volt, hogy behatoljon a kiadók lakat alatt tartott pinceraktáraiba.
Történt azonban, hogy egy alkalommal pártfogóm megnyílt és őszinteségi rohamában elmesélt egyet-mást a „rosszemlékű” Könyvhivatal belső életéről; elárulta azt is, hogy egy ízben jóhírét kockáztatva átmentette HELIÁNE című regényem raktári rakaszait az „azonnal zúzdába vele!” rubrikából a „raktáron zárolva tartandó, esetleges zúzdai továbbításának megfontolása a Nagytanács ügyrendjére tűzendő” rubrikába. Elérzékenyülten áradozva mesélte, hogy így, ezzel, regényemnek esélye lehetett a pártközkegyelemre, a félretételre, hogy elkerülje a zúzdát. Sajna, biztos tudomásom van róla (Molnár Györgytől, a Magyar Téka tulajdonosától), hogy az 1000 példányból csak 200 menekült meg a boltokban, a többit a zúzdába szállították. Senki ne gondoljon olyan bagarialéleknek, hogy nem méltányoltam, amit valaki akkor-és-ott, az irodalmi pártmaffia könyvégető tűzterében értem-és-könyvemért kockáztatott, és mint aki magam is, akkor-és-ott, „időket éltem”, őszinte hálát éreztem iránta és a lekötelezettje lettem. Ilyen az önfeláldozó igaz barát s most még jobban csodáltam bátorságáért, hogy „titkos irodalmi szalonjával” és estjein annyi feketelistára helyezett irodalmár szerepeltetésével mintegy ujjat húz a pártharaggal (igaz, Hollós Korvin Lajos, Vértes György és más, szende bárány bőrében fehérlő író-notabilitások jelenléte biztosíték volt arra is, hogy nem fogunk lebukni: ott bazsalyogtak ők áldó mosollyal a sarokban, mintha megérezték volna az „olvadás” előszelét). Egy szép napon Ida azzal lepett meg, hogy műsorra tűzött, kaparjam össze azt a kis keveset, ami verses dossziémban elhever –
KL Másokra is emlékszel, akiket műsorára tűzött?
Vidor Miklósra emlékszem meg Kassákra – hiszen épp itt volt a bökkenő. Miklós különben is tanácsokkal szolgált és szállított költőket: 47-ben a rövidéletű Művészeti Tanács titkára volt és lapjában, az ALKOTÁS-ban Kassák mellett famuluskodott. Idának az a riasztó ötlete támadt, hogy az est „két költő estje” legyen – mintha az egyik semlegesíthetné a másikat, ha mind a kettő „rázós”! – s nemcsak ettől a „KASSÁK–HATÁR”-esttől ijedtem meg, hanem attól is, hogy magam mondjam a verseimet. Egy-két nagyra tartott költőnket hallottam már vagy ismertem lemezről, és katasztrofálisnak tartottam ön-interpretálásukat: ki modoros, ki régies, a hangja mindnek rossz. Viszolyogtam a gondolatától is, hogy magam mondjam.
– Már miért ne? – kardoskodott Ida. – Olyan szép mikrofonos hangod van a telefonon, ha beszélsz.
– „Mikrofonos?!” Bánom is én. Honnan vegyek színészt, aki nem „alakít”, hanem csak közli. Mondja!
– A legjobb, ha magad mondod. Nézd meg Sanyit: sohase húzódozik.
– Ő sem azért mondja. Magának mondja: a hangtestét keresi; kipróbálja, hogy megáll-e.
– Akkor mit írjak a műsorcédulára? A „börtönversekből”? Vagy amit azóta írtál és az tetszett nekem: a „börtönön-kívüli versekből”?
– Nem bánom, de csak akkor, ha sikerül arravaló színészt felhajtanom.
S ekkor a véletlen kezemre járt – hogy e bájos eufémizmussal kezdjem ezt a kitérést, hiszen Sterne szerint is az élet sava-borsa az elkalandozás… De adsz-e agit rá, Nagyjó Uram, bírom engedelmedet?
KL Nem bánom; de vizslatlak ám s érezd magadon tekintetem súlyát.
Úgy lesz, uram. Kóborjárásaim alkalmával egy ízben kivel akadtam össze, kivel nem, a Városliget szélén, mert arra lakott és ott volt festőművészre valló bohémtanyája: Luttor Ignác bácsival. Jó festő volt és rajztanár szemközt a Berzsenyiben: ő ugyan nem tanított soha, de számon tartott, mint riválisának, Balogh Sándornak a kedvencét a Markó utcai főreálban. Emlékszel még: ő volt az, aki minden mondatát láncos-lobogós joviális álkáromkodással kezdte és „címzetes tankerületi főfelügyelő” volt ugyan, de mi az valakinek, aki a „Luttor-féle zsinórírás” feltalálásával országos hírre vergődött? Sándor bácsi fitymálta Ignácot, mert büdösölte benne a moderneskedést, Ignác bácsi nem állhatta kollégája műcsarnokos konzervativizmusát és mindig azzal állított meg az utcán:
– Fiam, fiam! Miért nem iratkozol át hozzánk a gimibe?! Festőművészt faragnék belőled!
Ignác bácsi nyugdíjas volt már és babérjain pihent – a zsinórírás rendszeresítését az ország minden iskolájában keresztülvitte miniszterénél – és igen délceg öregúr volt, pompás humorú s amolyan „Haza-Bölcse” forma, hogy öröm volt vele elcsevegni. Hát még amikor akit addig nem ismertem – a lányát is megláttam, ahogy a szemembe ugrott: Luttor Marát. Ennyi hirtelenszőkeséget egyszerre elviselni nem volt könnyű, kivált amikor megtudtam, mert ahogy kinyitotta, színpadravaló kolbászban jött száján a hang – hogy szineművésznő, akkor ijedtem meg csak igazán. Úgy látszik, a szineművésznők a végzetem – gondoltam. Fél évig jártunk plátói jegyben-gyűrűben (mert ágyába nem engedett s a meggondolatlan lépésektől magam is riadoztam, már Ignác bácsira való tekintettel is) – felejthetetlen-szép kocódások voltak, szerettem, ha kiöltözött a kedvemért, és szerettem, ha belemélyedt verseimbe, míglen húsává-vérévé váltva tette szavaimat az ő szárnyává – azóta is, azokat a „börtönön-kívüli verseket” kevesen mondták olyan szépen. Kemény fából faragott széplány volt (utóbb karriert csinált filmek szinkronizálásával, mert memóriazavarai miatt leszorult a színpadokról) s szörnyen élveztem, ha „jasszosra” kapcsolva, elmesélte 45-ös, pár hónapos internálásának dolgos hónapjait, amikor overallban létrázva kórtermeket meszelt-festett, villanyt szerelt és mocskosszájúságával még a cigány tróglisok elismerését is kivívta – amit a fegyőr cigarettával honorált. Mint embert is sokra becsültem, s úgy ismertem már reflexeit, reakcióit, mintha egypetéjű ikrek lettünk volna. Fennállt a veszély, hogy horogra kerülök, s maga Mara is nemegyszer kockáztatott meg olyan tréfás kijelentést, hogy esküvőnk napját már csak ő szabja meg, különben olyan papucsférjet még nem látott a világ. De van olyan horograkerülés, amikor a horognál okosabb a hal; s hogy az én megtorpanásomnak, visszarémülésemnek mi volt a szükségképp elegendő oka – azt is elmondom, ha engedélyezed a kitérésből e vargabetűs oldalkanyart. Lényének mélyére láttam: az a fajta „szerencsétlen” nő volt, aki kultiválja melankóliáját és mindenféle babonás praktikákkal próbálja messze űzni alaprosszkedve látszatát. Lorcsikám, nagyvonalú leszek veled, itt kapod az ingyen-fejtágítót. A három asszonytípus, akitől íróembernek őrizkednie kell:
(1) a mániákus-depresszív, akinek lehangoltsága szervült s voltaképp hormonakkordjába van lehorgonyozva. Rosszul titkolja; tudja, hogy örökké nyomott hangulata udvarlóit elriasztja s ezért mosolyt erőltet az arcára. Ne dőlj be neki! Nem sok választ el tőle, egy-két év együttélés és kveruláns némber mellett találod magad, a Patáliák Házában: hogy mondja a házasságról Larochefoucault? Deux mauvais humeurs pendant le jour et deux mauvais odeurs pendant la nuit.54
Féltettem a magáramaradás veszélyétől és szerettem a szánakozás szeretetével, ahogy testvért illik (szíves örömest értesülnék róla, hogy diagnózisom dőre tévedés volt – bár a szabály szabály marad sub specie aeternitatis) és két szonettet is ajánlottam neki: mint Szent Terézt a mennyekbőli nyíl – őt is szíven találta és könnyeivel küszködve fejezte be, ha mondta:
|
(Marának)
(HAJSZÁLHÍD, 519. o.) |
Rád bízom, hogy mennyiben találja szívbemarkolónak e sorokat az olyan nő, aki sokat felpanaszolja és éltehosszat gyászolja meddőségét – vagy azt, amit a természet tőle megtagadott. Nem csoda, hogy „visszaeső magányos” és váltig az egyedüllétbe menekül. S ezért volt rá ugyanolyan hatással ez is, ez a másik szonett, amelynek mottója az az olasz sírfelirat, amelyet Nietzsche talált egy olasz sírkert valamelyik márványsíremlékén és híressé tett: o beata solitudo! o sola beatitudo!55
(HAJSZÁLHÍD, 519–520. o.) |
Ésde mint a Sixtuszi-kápolna freskóján, a szent lenyúzott bőrének ráncain kiábrázolódik Michelangelo önarcképe: az utolsó sorokban, hogy ezt is észreveszed, hát jószeműnek nem kell mondanom. A következő típus, akitől íróembernek őrizkednie kell:
(2) a „szépségmilliomos” széplány, akinek egyetlen vagyona a szépsége. Ezt a vagyont úgy iparkodik kihelyezni/befektetni, hogy azontúl keresztbe szalmát ne kelljen tennie; intellektusa csipetnyi, de ebben az a csipetnyi agyvelő fog, mint a borotva. E Hirtelenszép a férfit férjanyagnak, a házasság taposómalmába beköltöztetett barmot járgányba fogott mindenes-robotosnak tekinti; jutalma: méz-máz mosoly – már ameddig a mézből futja. Meg se járod, ha ifjúkori szerelmed igájába hajtod a fejed, de – mint a milliók a tőzsdei összeomlásnál, szépsége „vagyona” elolvad s ő maga, igényeivel, az íróságból kilakoltat. Az ilyen hirtelenszőke Hirtelenszépek, amilyen hirtelen csúnyulnak, hát kisbarátom, ha egy szép napon arra ébredsz, hogy azt a hárpiát vetted feleségül, aki belekáprázó szemed diákszerelme volt – megnézheted magad. Tudom, kis híja hogy nem a kárvallás megtapasztalása beszél belőlem: nekem is volt ilyen katasztrofális sodrású diákszerelmem (Éva?… nem esküszöm) – a Rákóczi úti fényescukrászda matrózgalléros örökösnője; nebulókorom óta lesállásból üldöztem és váltig kisiklott. Megesett, hogy azt hittem, összeakadtam vele, gáláns erőszakkal sikerült megismernem, s mire felfedeztem, hogy alakmása csupán és nem Ő, nem az Igazi – már késő volt… A Megigéző Ismeretlen maradt egészen háború utánig, mikor is, már a felszabadulás első napjaiban, felrohantam s valósággal betörtem ehhez az ismeretlen családhoz, hogy megbizonyosodjam: Éva él, megmaradt épségben-szépségben és semmi baja. Úgy fogadtak, mint a messiást. A várva várt „férfit a háznál”. Rettegtek a patrulyoktól, féltették Évájukat a nőket hajkurászó garázda katonáktól; annyira bíztak bennem (és Édesanyámban), hogy valósággal rám tukmálták a lányukat. Testvérkémül fogadtam (innen a tréfás Sorella megszólítás), vállamra kanyarítottam bőröndjét és a nagy-körúton végiggyalogolva, az én Szépemet átköltöztettem hozzánk. Ujjal sem nyúltam hozzá, dédelgettük, etettük-itattuk. Három nap elegendő volt, hogy behúgyozzak a rémülettől: kiismertem. Apró adagokban, sztaniolpapírba csomagolva árulta kacérságát: a szeme-írisze mögött halál-üresség honolt és barlangsötét. Úrilány és ázsiai műveletlenség. Mérgemben behánytam bőröndjébe holmijait és gorombán visszaköltöztettem. Még nagy időközökben el-ellátogattam a deklasszálódott család lakóbarlangjaiba; a lehasznált, agyondolgozott mama reménykedve fogadott, leánya, a szépségmilliomos az ágyon búsongott és kutyáival játszadozott: a pincsikutya-ólban mindenütt kutyaszőr, kutyaszag, a kutyapisi beivódva-beszáradva szőnyegbe-csergébe… Végigkövettem férjkereső megcsúnyulásának éveiben; mint az ottfelejtett szódából, kiment belőle a szépség szénsava s ezzé a versbuborékká kerekedett bennem:
|
(3) megvigyázd a nőt, aki selypes-pipes „magánmitológiát” alakít ki magának és abba beragadva él, mintegy rázárva magára a gyerekszobát, amelyben ottfelejtkezik: ilyen-olyan nénik, bácsikák, kuzinok, albumba zárt fényképek, pereputtyvégtelenség – árnyak boldog idilljei, nekünk-kiheverhetetlen tragédiái. Ő pedig ül e magánmitológia hálórendszerének a közepén, figyeli a húzószálat, lesi a préda jelentkezését és mint a tarantula-pók, mindenkit odavon, belehelyez, fonalaival áthurkol, gubóba csomagolva „élésnek”, felfüggeszt. Hogy majd csemegél rajtad, akár a pók a legyen. A világot érzékelni, az életet értelmezni – élni: csak ezen a magánmitológián keresztül hajlandó. Ő és e kényszer-fenomenológia: kapcsolt áru. Menekülj az ilyen agyonbútorozott életű kényszerneurotikustól: vele örülni-vele gyászolni egy ismeretlen világot, naphosszat, az ő naptárja szerint – leszáll a veséd. Ilyen volt Iglódy Atala, a pöttöm-bájos hegedűművésznő, aki ujjacskáival a decimákat nehezen érte át – és ilyen, jaj, de még mennyire! Ilyen volt Zimándy Zelma, s hogy az ő összeroppantó neurotikus szorításától megmenekültem, csak annak köszönhetem, hogy a Magasságban az, aki a részegekre – úgy látszik, az írókra is vigyáz…
S ez az a három asszonytípus, szeretett író atyámfia, akitől ha másként nem, hát vezeklő háncsködmönnel, ha azzal sem, hát önkorbácsolással – de menekülj. Lorcsikám, te következel, de légy kímélős a rámripakodásban, e nagy-sok hátrafele-sandításban – – –
KL Visszaeső bűnös, elkalandoztál s már megint hátra fele sandítsz!
No de hát oldalak százain keresztül, nem az ez az egész: mi más, mint a hosszan tartó hátrafele-sandítás…?! Csuda-e, ha a szerelmes régmúltban, boldogult úrfikorom perspektíváján hátrafele ugrál a szemem az enyészpont felé, mert nekem is idevöröslik a postakocsim és fel-felfedez útszélen-felejtett, megvallani-mulasztott epizódokat?! Megengedj érte, barátom – vagy nem ismernéd a Minden Szépség Rombadőlését elgyászolva-évődő vénkori versemet? A MALASZT ÉS MEGNYUGVÁS címűt, mely 1988-ban kiadott MEDVEDOROMBOLÁS című kötetem nyitó verse – hogy csak az első három strófáját idézzem:
|
KL Akkor hát vezeklésül nagy-sok előre-hátra kalandozásaidért, de üstöllést, vedd fel történeted fonalát ott, ahol kezembe nyomtad s azóta is tartogatom: milyen is volt az a hírhedt „Kassák–Határ-est” magánlakásban…?!
Mondjam, hogy „eleve-elsimított botrány”- szaga és jellege volt? A költőfejedelmet tiszteltem-becsültem, elismertem eruptív erejű tehetségét, de titkon szántam ideológiai ballasztjáért, amelyről hitten-reméltem, hogy egyszer még nagyot bukik s akkor a ledőlő faóriásnak az irodalmi lombkoronája is vele borul. Hiába kapálództam ellene kézzel-lábbal, hogy két „rázós” költő nem semlegesítheti egymást, az est háziasszonya hajthatatlan volt; pedig akkoriban még a két költő neve így egymás mellett egy és egy fél költő benyomását kelthette. Tartottam attól is, hogy Kassák megorrol, amiért egy jöttment senkivel házasítják össze, aki zöldfülű rigmusaival tegnap merült elő az ismeretlenség homályából: meg akartam kímélni szénior pályatársamat e számára nyilván vérig ingerlő betársulásától valakinek, aki nem is vehette biztosra, hogy költőtársul elfogadja-e a Mester. Az akkor 66 éves költőóriást még érzékenyebbé tette a félreállítás; irritálhatta az is, hogy magam is elsősorban „avantgarde” versprózámmal hírhedtem el, bár az enyém Déry korai költő-prózájának édeskeveset, az ő expresszionista s nekem olykor németes ízlésű sorokba tördelésének meg éppen semmit nem köszönhetett – azt honnan tudhatta volna. Grafikájának nimbuszára vigyázzanak azok, akik örökhagyását féltékenyen őrzik és haszonnal forgatják: minimális mesterségbeli tudása mellett mint eredmény bámulatos ugyan, de más lapra tartozik. „Egyetemességét” sohasem éreztem meggyőzőnek, mert minden benne van ugyan, csak épp a világ hiányzik: megjárta Franciaországot, de nem ment be sehova, belülről nem járta meg s nem értett a gallok nyelvén. Őstehetség-kolosszus, aki oeuvre-jével akár a hegy, megkerülhetetlen. Mit keresek én e nagy hegy tövében? Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna, amikor elkezdődött; de a Kassák házaspár már Ida bevezetőjét hallgatta s az a 70-80 ember, aki végigülte a lakás minden négyzetméterét, megilletődött csendben fülelt. (Talán mindenkiben dolgozott az is – a kiállás- és küldetéstudat: hogy íme, ez nem a hivatalos irodalom etetővályúja Kuczkától Benjáminig – ez az igazi irodalom.) Azt hiszem, Kassákné a MÖGÖTTE ÁLL AZ ANGYAL című regényből olvasott részletet, majd a Mester olvasott verseket a SZEGÉNYEK RÓZSÁIBÓL, utolsó kötetéből, amit tőle kiadtak, meg papírlapokról újabb darabokat is. De Luttor Mara volt a „szám”, aki még meg se szólalt és már a szemek kereszttüzében ült. Hors concours szépsége menten feldobta a „számot”, de ruhakölteménye és rutinos szépsége csak a köríték volt, a lényeg akkor következett, ha kinyitotta a száját. Ez a kamasz-lagancra emlékeztető öblös-vastag hangtest, amely megszokta a rivalda fölött a messzehordó beúsztatást, ez a szineművésznős hang nekem az volt, ami a nyúlnak a kobra. Remegtem is érte, tudtam, hogy fél intermittens memóriazavaraitól, de a hallgatóság e szorongásáról mit sem tudott, őket a versek szobortárgyszerű odaállítása babonázta meg – hiszen mindenki tudja, hogy a papírzizegés nélkül, kívülről mondott versnek nagyobb a szuggesztivitása, a versmondó szeme ott van közönségén, kapcsolata hipnotikus. Mara sugárzott és remekelt. A neki írott szonetteket mondta, az ő szonettjeit; de meg egyebet is – csupa formahű verset, a babitsi iskola tőszomszédságában, de nemzedéknyivel utána –
KL És mi volt a közönség reakciója?
Minden összemosódik; már nemigen emlékszem. Azt tudom, hogy Kassákot szemmelláthatólag bosszantotta a produkció; nemcsak Mara megragyogtató tolmácsolása, hanem a rímek, az enjambement, a régies zeneiség: mindaz a magánlíra, ami nem kollektív, hanem szerelem és halál – mindez az ő prófétálásának a kihívó semmibevétele volt. Az est után, a maga pattogó magázó modorában és szavai szlovákos lejtésével szóvá is tette, hogy „elbújok” a való világ elől, meg hogy nem megoldás, ha a zsákutcát magamrahúzva, alul bevarrom: a világ megtalál. Pedig a formától eltekintve, nem tudom, hol menekülök a „való világ” elől az olyan szonettben pl., amilyen ez is, A HOLDBÉLI KEDVESHEZ című, utolsó sorában az ismert, petrarcai megfacsarásával a versnek – s vajon ez nem az volt-e, a sztálini Özön Szegénység idején, az elszerencsétlenedett Budapest:
(HAJSZÁLHÍD, 454. o.) |
KL Bizonyára még sok példát tudnál felhozni az asszonytípusra, akitől íróembernek őrizkednie kell. Hányat tudnál felhozni az ellenkezőjére, a „jóra” – és egyáltalán, hogyan fest asszonytipológiád a pozitív, a „boldog” oldalon?
Se kisiklani, se kitérni nem akarok kérdésed elől, de a boldogságnak nincs tipológiája, és Lorcsikám, ne felejtsd el, hogy ha nem olvasta is, az alkotónak a vérében lüktet Nietzsche dictuma: „Avagy boldogságomra törekszem? Művemre törekszem”. Márpedig az irodalmi alkotás titka – kettős: áldozathozatal és az alkotómező leszűkítése tehetségünk sajátos aretéje szerint. Így hát kapóra jött elsodródásom az Iparterv vadászterületéről s ezzel az ott bimbózó ifjonti rajzolólánykák is legombolódtak rólam s még az állhatatosabbját is sikerült leépítenem – a pasaréti kispolgár-orgiákat Lina lakásán; más töltötte be vasárnapjaimat. S jóllehet innentova fásult-szeretetlen íróbarátaim körében is akadhatott volna vigasztanivaló feleség, de jobb voltam a rossz híremnél és csak végső esetben engedtem a kísértésnek, akkor, ha – képletesen szólva – a feleség a férjtől megcsalattatásra szóló és arra kiállított engedélyező bizonyítványt hozott. A vizualitás izgalmait soha nem hevertem ki, a szem is „erogén zóna”; de már nem jöttek rám a festők vágyrohamai, amilyenekről Gaugain panaszkodik – hogy elbámészkodva sok nyugodt tekintetű asszonyon, váltig a vad letepertetés, a szó nélkül, váratlan lecsapó megerőszakoltatás elevenen élő vágyát próbálta beléjük hipnotizálni – ehhez az ösztönélet bizonyos primitivizmusa kell, amilyen a piktoroké/szobrászoké, gondolj az örök-űzekedő Rodinre; de a szerelemnek is van böjtje, ha elősettenkedik hatalmas vetélytársa, az alkotó késztetés és aszkézist követel.
KL Vagyis elkezdtél kopogni az írógépen.
El én; még az Ipartervtől nem is igazítódott kifele a szekerem rúdja, amikor én már esténként késő éjszakába nyúló nekiülésekkel elkezdtem számozott dossziékba szedni, fejezetek szerint, a sűrűn teleírt lapokat. Klára eleinte nem tudta mire vélni, miért ritkítom Nárcisz utcai látogatásaimat; de amikor kiböktem, hogy regényen dolgozom, maga is megörült, meg bizony, annak, hogy a regénytrilógia a riválisa és nem „a Másik”. Klára azt se bánta, hogyha ez a „Másik” többes számban értendő, és – igen okosan – sokkal jobban félt az egyes számtól; különben modern gondolkozású nő volt és nem olyan monogám mint a férje. Tudod, bámulatos asszony volt, vegyüléke a sufragette-nek és az „ősanyának”; nem mintha az ősanyaságra testi adottságai predesztinálták volna, hanem – és jól figyelj erre a hanemra, ha ösztönei jelezték intellektusának, hogy „hímjére” lelt, lepergett róla minden kékharisnya tudománya, nyelvek, utazások, patríciushagyományok, és ha nem a szemével mondta, akkor a szájával:
– Gyereket akarok tőled.
Megmondta: Így, ilyen ősprimitíven. Ilyen asszony volt. Ezt el lehet ütni tréfával, leszerelni, elugrani előle, lehet gondosan „vigyázni”: szent meggyőződésem, hogy ez nekem tökéletesen sikerült, noha ő az ellenkezőjéről igyekezett meggyőzni s majd még meghallod – nemcsak azt, hogy miféle bolondos tervekkel állt elő, hanem hogy mennyit harcoltam vele; hiszen tudod, 1970 novemberében bekövetkezett tragikus haláláig a levélkapcsolat nem szakadt meg, sőt, ha ezt a „sőttön-sőttöt” elmesélem, londoni találkozásunkat, hát a furcsálkodástól kétfele áll a füled.
Tudom, hogy különleges volt a helyzetem Klára „irodalmi szalonjában”, de hogy ezt a különlegest merjem-e hinni? Nem tudom. Szalonja mindig maximum három személyre szorítkozott, de ilyenkor a harmadik (kevésbé privilegizált) vendégnek rendesen sürgős-és-halaszthatatlan távozhatnékja támadt s akkor a költő, az író, a másik vendég, a pompázatos hangulatlámpa lánynézős intimitásában magára maradt. Tudok persze másokról is, privilegizáltakról. Képes Gézában Klára a formaművész műfordítót tisztelte, s ha szövegeiben lírai hézag támadt, azokat a rigmusokat, kérésére, többnyire K. Géza verselte meg. Zsoli is megtehette volna, amilyen tüneményes volt fordítónak is; de Zsolinak másért kellett Klára: siratófalnak. Hogy vállára hajtva fejét, elpanaszolja a soron következő tizenéves nimfa szűzi „kegyetlenségét”, amiért a varjúlábú erdélyi költőt nem részelteti kegyeiben (semmit nem gyűlölnek annyira a nők, mint ezt a piedesztált), majd meg, hogy ölébe temetve borzas buksiját, magán érezze a Szibilla simogatását. Hogy emezekhez is fordult légyen Klára azzal az ominózus „ősanyai” kéréssel – nem tudom. Kötve hiszem.
KL Az imént azt mondtad, élete végéig harcoltál vele. Min veszekedtetek?
Veszekedni? Azt soha. Az atlantidák meddő küzdelme volt. 1953-tól 70-ig én a barátságáért harcoltam. Említettem már. „Fiúsítani” akartam Klárát. Kiiktatni kettőnk viszonyából azt a véletlenszerűséget, hogy egyikünk nőnek, másikunk férfinak talált születni, de legyünk továbbra is igaz barátok és maradjunk a tárgynál – ami az irodalom. Ő meg fordítva akarta: hiszen már igaz barátok vagyunk, de ezt azért még megtetőzhetjük a szerelem koronáriumával is és akkor már miért ne maradna elmúlhatatlan, eleven tanújele közös végzetünk e legédesebb perceinek? Harcolt pedig ezért Klára foggal-körömmel, a Kékharisnya minden fortélyával, Nyugatról beszerzett, elérhetetlen apróságokkal, bőrbe köttetett pazar első kiadásokkal, születésnapi nyakkendőtűkkel, filigrán faragású tajtékszipkákkal; és harcolt női fifikával – pl. hogy késő este felugrott: megmutatni Nyugatról ugrasztott fekete bársonynadrágját és fehér selyemblúzát az olasz zsabóval… Ilyenkor a sarokról telefonált és tíz percet adott rendcsinálásra, a betoppanásig. Parányi dolgozómban zárkarendet csináltam és jól eldugtam az ANIBEL dossziéit, mert a fiókjaimban nem kutakodott –
KL Hát nem is mutattad neki, hogy min dolgozol?
Hiszen tudod, ismersz, soha semmit nem mutatok, amíg nincs egészen kész; az ANIBEL pedig messze volt a késztől –
KL Mikor írtad a trilógiát? Nem mondanál róla valamit?
Halasszuk el, legalábbis az érdekesebb, lényegesebb felét máskorra; de annyit örömest, hogy 1953 végén vázoltam fel és 54 végére nyomdakészen hevert. Azért mondom, hogy „nyomdakészen”, mert elég naiv voltam ahhoz, hogy irodalmár barátaim, Ottlik Cipi, Vajda Bandi és mások akadémikus példálódzásait, indokolatlan derűlátását ne eresszem el a fülem mellett. Cipi a HELIÁNÉT végigpergetve, kényszeredetten és némileg fanyalogva arra intelmezett, hogy „egyszerűbben, öregem: sokkal egyszerűbben!”, mert a mi olvasóink ezzel a moderneskedéssel még a tálalásban, a tipográfiában is, nem tudnak mit kezdeni; az meg, hogy filozófiai kitéréseket iktatsz bele, nem engem, ne érts félre, hanem az olvasót: egyenesen taszítja: nem fér bele a magyar regény műformájába. V. Bandi ezzel nem értett egyet és egyenesen biztatott, „írj, írj és ne tagadd meg önmagad”, írj a fióknak, de úgy, mintha valamelyik állami kiadónak szánnád: ez már nem is olvadás, rianás ez, riannak a jégtáblák és nem is olyan elképzelhetetlen, hogy odáig érnek a dolgok –
– De Bandikám! Elfogadni egy regénytrilógiát tőlem, a börtönviselttől? Hol van az az állami kiadó, a Holdban?
– De, de! Éppen azért, mert börtönviselt voltál: megládd, még szaladnak utánad! Ezért aztán „behúzott avantgarde farokkal” írtam, amit írtam, hallgattam erre is, arra is: elhagyogattam a bosszantó újdándiságot és elejtettem, sőt, kihúzogattam a „bölcselet” gyanújába vehető elmélődéseket. Maradt az olvasmányos szerelmi regény, a Rákosi-szűkesztendők korrajza, és maradt a megvágyott szerelem allegorizált nosztalgiája – – –
KL Alapötletét, anyagát honnan vetted?
Ha sikerül megírnom a FAKUPOFÁT, amelyet töredékben ismersz, az a HELIÁNE méltó párdarabja s tán nagyobbszerű írás lehetett volna. De most, szorult helyzetemben, hogy ellopott időben újra regényt írtam, be kellett érnem a „répával”, amit Sancho Pansa egy boton az öszvérje orra elé lógatott, hogy ösztökélje: a közönségszerűséggel, a kiadhatósággal. A veszedelmesen viharzó gyönyörű Mama, aki lekonkurálja édeslányát, az élet példatárából adódott, maga Ernike, Anibel lánya, egyik diákszerelmem volt, a környék híres cukrászának, H-rnek az egyszem lánya volt (a másik „cukrászlány” előtörténetemben), aki szívremegtetően megillusztrálta a szépség tönkremenését, különösen a háború emésztő éveiben – és a jelenségvilág kérészélet-jellegét általában, ahogy az ÚrBuddha tanította volt.
A szökést a „Nagy hazán” végestelen-végig, haza a szovjet hadifogságból egyrészt Lajos bátyám első világháborús, évtizedes hadifogoly-élményeiből merítettem, aki valami istenhátamögötti gubernyában egy gazdálkodó özvegyével élte világát, de hazahozta a honvágy; másrészt kapóra jött az is, hogy Szendrő Jóska órákon át mesélte hadifogságát – ahogy a végén összeszűrte a levet az NKVD-és asszonykatonával, aki tábori tejben-vajban fürösztötte; a „jojjcakátkívánók” történetét is, az is hiteles, tőle tudom. A színházi-spiritiszta kör megírásakor szegedi szeánszélményeim motoszkáltak bennem, amikor a Csillagbörtön zárkájában szellemi vezetőnk („Feydeau”, a franciatanár) dátum szerint megjövendölte a felszabadulást; és igen nagy segítségemre volt a Fővárosi Spiritiszta Kör jegyzőkönyve, három gépelt, sokszáz oldalas, keménytáblás-kötet. Akkoriban göngyölték fel ugyanis a spiritisztákat (tán osztályellenesség, tán titkos szemölcsviselés vádjával), 8-10 éveket osztogattak a szerencsétleneknek, a kör vezetője 12 évet kapott, de mintha megérezte volna (vagy tán megsúgta vezérszelleme a túlnan-túlról), lebukása előtt még annyi ideje volt, hogy eltávolítsa a gyanús irodalmat – így történt, hogy a kör három Jegyzőkönyve Vajda Bandihoz menekült.
KL De amikor kész volt a trilógia, akkor csak odaadtad elolvasásra, neki…?!
Klárának, az ANIBELT? Már hogyne adtam volna. 1956 elején fura „nekrológban” méltatta amit addig összeírtam, mert olvasta mindenemet s oly megtisztelő figyelemmel, mint kevesen: a FÜGGELÉK-ben, ha hátralapozol, megtalálod. Éppen azt hiányolta, amit Ottlik Cipi kifogásolt: a filozófia „svertjét”. Különben kuncogott a szerelmi gügyörészés ironikus parafrázisain, mulatott a rendszer opportunista törleszkedőinek karikatúráin, és hatalmasan kacagott a színházi „sírverseken”, amely a sírversdivat kifigurázása volt – a parodizálás paródiája. Nem nevetett volna olyan jóízűen, ha sejtette volna, hogy már nem az ANIBEL a riválisa, hanem valaki más…
KL Már megint lebuktál valakivel?
Le én, méghozzá Klára szeme láttára s ez így történt. Valami belvárosi moziban ültünk, amikor figyelmes lettem arra a labaszőke, hamvasfiatal, meseszép asszonyprofilra, aki az előző sorban, öt zsöllyével jobbra ült. Klára is idegesen felfigyelt arra, hogy én folyvást odasandítok, ahova nem kell; s kis híja felszisszent, amikor neszét vette, hogy a labaszőke asszonyka még sűrűbben keresi a tekintetemet s már mintha „ismerőst” fedezett volna fel. A szünetben ingerülten sétáltunk erre-arra, de mintha az előcsarnok is mindig arrafele görbült volna, amerre a gracilis-elegáns, hamvas bőrű hölgy álldogál, és ha jól láttam és nem csak kápráztam, amit látok: összebólintott velem. Fejedelmi fejbiccentés volt, leereszkedő, de nem elzárkózó, még Klára is megkérdezte:
– Ki az?
Nem tudtam számot adni róla. Akkor még nem; de két hónap múlva már azt is tudtam, hogy M-n Zsuzsa, „Susan”, életem alkatrésze, kétségbeesett perceim felderítője lesz és az az alpesi nap, aki udvari dolgozókuckómba be-bevilágít. Óhatatlanul őt is szóba kell hoznom, bár szeretet-emléke bennem akkora, hogy ő, Zsuzsa, egyike „kibeszélhetetlenjeimnek”; most csak annyit, hogy osztrák grófnő létére a nehezebbiket választotta: a dzsentri-családdal, amelybe beházasodott, sorsközösséget vállalt, igazi Hazájánák ezt tekintette, a befogadó országot, és osztrákosan tört, folyékony magyarságával versenyt szidta velünk a gyűlöletes országrabló maffiát. Műveltsége a Kláráéval vetekedett, bár a muzsikához tán jobban, enciklopédikusan értett s ez kiderült profi zongorajátékából is; hogy dzsentri családja, „magyarjai” mint-s-hogyan vészelték át az „időket”, lapulással, részeg torporral, sírvavigadással, dacos deklasszálódással avagy nyárfalevél-remegéssel, nem tudom; annyi szent, hogy dolgozni nemigen voltak hajlandók. Zsuzsa, mint robotos mentőangyal – ő volt a népes család igazi keresője, ő etette-ruházta két gyerekét és a felnőtteket s így, hogy a robot jutott osztályrészéül, alig volt szabad perce, csak késő este ért rá.
KL Semmi köze Bokor Zsuzsához? És mivel kereste annyi sok száj betevő falatját?
Bokor Zsuzsához? A világon semmi. Igazában „Susan”-nak hívta mindenki, csak én Zsuzsáztam; s ő is ezt szerette, a névnek nem a német, hanem az angol változatát. Angol órákat adott, mert angolul-franciául (és persze németül) egyforma jól beszélt s azzal kedveskedett, hogy rajtam élte ki háromnyelvűségét. Előjegyző naptára tele volt nyelvórákkal, tudásához-rangjához szabva drágán mérte, de a sznob anglomán minden pénzt megadott azért, hogy egy igazi grófnőtől tanuljon angolul. Kisportolt, viharedzett, rúzst, kendőzést nem használó, büszke-szálegyenes, természettől-hamvasarcú és természettől-nevetős teremtés volt Susan, s a mulatságos az volt ebben a folytonnevetős arcban, hogy szája-nyílásában, lebegőlegesen, megjelent a nyelvecskéje és ide-oda remegve, a kis kobra, külön életet élt. Megbabonázva nyúltam érte, ezért a nyelvecskéért, és ha késő este betoppant, még élvezte is, nevetős-csibészesen, hogy olyan vadóc-türelmetlenül fűzögetem ki síbakancs-csodáit, mert mindig abban járt, gojzerer-varrású, elnyűhetetlen, osztrák cipő-csodákban, amelyek tanítványtól-tanítványig bírják a caplatást, a strapát. Hányszor-de-hányszor nem láttam úgy, amint délben, az emeletes ételhordóban, a kifőzésből, a bujdosó családnak és éhescsőrű fiacskáinak az ennivalót viszi: összenevettünk, két percre leálltunk diskurálni s aztán ki erre, ki arra – siettünk a dolgunk után, ő, hogy ki ne hűljön az étel, és én mert Erzsikém, kezével az írógép fölött, már a diktálásra várt.
Esztendőcske se telt bele, hogy Klára riválisa, Zsuzsa beépülvén életembe, Zsuzsának is riválisa támadt, drámaírásom istápja, az édes Adrienne. Őt is útba kell ejtenünk-s róla sok szót ejtenünk, életutamon, egészen addig, hogy még Londonban a lehető legrosszabbkor csengett a telefon s ő akarta belekiabálni a kagylóba, itt vagyok, itt vagyok, én, Adrienne! – de csak Édesanyámnak mondhatta s tőle hallotta, hogy járóképtelen beteg vagyok, idegösszeomlással fekszem az elsötétített szomszéd szobában, úgy kanalaztak fel egy rádióstúdió padlóján s alig tudok magamról.
Azt viszont itt mondom el, hogy Adrienne-nek köszönhetem, hogy rávette a férjét, mint igazgatót, hogy rendeljen nálam egész estét betöltő darabot a Bábszínháznak. (Mint férjjel, az övével nem rokonszenveztem, mert csélcsap természetével megkínozta életepárját s jogosnak tartottam, hogy Adrienne ágyában a bosszú eszköze legyek.) Ha még emlékszel, egyszer már írtam ilyen mesehangvételű hangjátékot a Rádiónak, annak Sarkadi Imre volt a bábája – AZ ARANYPALÁSTOT. Az anekdotikus mesketét egy 16. századi, perzsa eredetű arab erotológiai gyűjteményből vettem, ami akkor a ritkaságok-ritkasága volt és zárt gyűjteményben őrizték, azóta ponyvára került és a világ minden nyelvére lefordítva (magyarra is) a pornóirodalmat gazdagítja. Az én francia nyelvű, múlt századi könyvritkaságomban még ezt olvashattad: LE JARDIN PARFÜMÉ („Al-Raud Al-Atir”) Par le Sidi Mohammed el-Nafzaoui. Ouvrage du Cheikh, l’Imam, le Savant, le très-Erudit, le très-Intelligent, le très-Véridique Sidi Mohammed el-Nafzaoui que Dieu très-Elevé lui fasse Miséricorde par sa puissance. Amen. Traduit de l’Arabe par Monsieur le Baron R+++, Capitaine d’Etat major.56 Ezt a dramolettet az alkoholista irodalmár mielőtt továbbította volna a drámaosztálynak – elvesztette (l. SÍRÓNEVETŐ I. 369 oldal, München, 1972). Hogy Adrienne meghozta a jó hírt, kétszer se kellett mondani, nekiláttam a MAJOMHÁZ megírásának. E „napkeleti játék” témáját az Ezeregyegyéjszaka Meséiből merítettem, egyik epizódját kerekítettem háromfelvonásos vidám színpadi játékká, melynek – ha nem is fő-, de kulcsszereplője: majom (Husszein majom – szegény rokon a halász-házaspárnál; l. SÍRÓNEVETŐ I. 13. oldal). Tán vérszemet kaptam a légkör megenyhülésétől, a mind merészebb sajtóhangoktól, és túlbecsültem az olvadás adta latitűdöt – ameddig elmennem szabad; vagy tán kifogást emeltek „börtönviselt” szerzője ellen; meglehet, hogy azért, mert burkolt célzásokat véltek felfedezni dialógusaiban Sztálin Legjobb Tanítványára, vagy arra, hogy még majd a Rákosi-féle parancsuralomnak is leáldozik – ki annak a megmondhatója? A honoráriumot kifizették, de a darabot nem adták elő. Ítéld te meg, Lorcsikám, az első felvonás függönyfelgördítő „hadaródalából” – mely egyébiránt a mesejáték „lekornyikálója” is, a gömbölyded zárlat a végén:
A függöny előtt. Aysán, Szerendib udvari bohóc, Digrán, a tudós felcser, Abdulbasi, Ibrahim a Hóhérral és Husszein majom; Aysán a középen. Betáncolnak és énekelnek.
|
(23) A szülők árnyékélete. Édesapám ártatlan escapade-jai. Édesanyám a fizetésnélküli titkárnő; hangjának „telefonszépsége”, megtévesztő üdesége. Hangversenyre járás két tűz között. Tristram Shandy rossz kezekbe kerül. A „tengerparti” terepszemlék bűnsegédi bűnrészese, aki pártkönyvéért filozófusi rangjáról is lemondott: az egykori jó cimbora nem ismer meg; avagy a 18. századi angol klasszikus népi demokratikus viszontagságai, aki az ellenség „nyelvén” írta munkáit. A barátság új visztái: költők és lektorok. Szeretők szentháromsága – avagy a naptári rendtartás nehézségei. Az asszony-trimurti egyszerre őrül meg; mi elől a martalék-férfi ugyanabba menekül: a nosztalgiázás idióta-mosolyával – a „szent őrületbe”…
KL Szembeszökő, hogy szüleid milyen ritkán kerülnek szóba; pedig egy fedél alatt laktak veled.
Vagyis inkább én, velük egy fedél alatt. Mennyire igazad van; pedig nagyon is evidenciában voltak, még ha meg is húzták magukat. Édesapám a gyógyíthatatlanok módján, mint akinek nincs más választása: kimutatkozott a világnak sóhajról sóhajra – élte a maga árnyék életét. Még javítgatott-barkácsolt, ha épp nem használhatta már tovább; de míg régen arról volt híres, hogy mindent tízszer erősebbre csinál a kelleténél, mostanság csak fércelt/ragacsolt s alig javította meg, szétment a keze alatt. Mitől még jobban sóhajtozott. Elkeseredési rohamaiban felöltözött és bejelentette, hogy „lemegy az utcára”. Hiszen meséltem már 2-3 órás escapade-jait, hogyan kopasztották meg handlék, kufárok, ócskapiaci őgyelgők a világból kiidegenedett öreget s ő meg hogyan hordta-s-kótyavetyélte el vagy csapta zaciba a családi kincsek zsebóráit, aranyláncos, duplafedelű Omegát, Doxát, Pateket, ami csak rég elhalt férfirokonokról ránk maradt – hogy a pénzen egy-két üveg tütüt vegyen. Lehetetlen volt utánamenni, visszaszerezni, mert se a utcára, se névre, se arcra nem emlékezett; de összefacsarodott a szíved a szánalomtól s nem haragudhattál rá, ha ránéztél: az az arc volt, akire a kezelőorvos azt mondja – adjanak meg neki mindent, amit kíván, most már neki mindent szabad. Mondatait „mit is akartam” – azzal kezdte vagy fejezte be: ha az alanyig eljutott, az állítmányt a levegőben felejtette és elsétált mellőle; ilyenkor anyámmal értő pillantást váltottunk és valamelyikünk ágyához vezette, levetkőztette; napokat áthevert, visszaálmodta az első világháborút, amelynek elgázoltja volt.
Édesanyám azért dolgozott, hogy imádott párjának „mindene meglegyen” – de meg azért is, mert nem tudta abbahagyni. Hatvan körül is vasegészségesen, legyűrt minden megfázást és halomra kötötte kardigánjait a bedolgozói „leszállításban”, ha sok volt, néha én is segítettem. Nagyszerű titkárnő volt, anélkül hogy bármibe beavattam volna; ismerte már asszonybarátnőim naptári rendtartását s ha kellett, „falazott”; a kiadóktól a telefonüzenet rendesen úgy kezdődött, hogy „mondja meg a bátyjának” – olyan fiatalos, üde hangja volt, hogy a húgomnak vélték; aki meg ismerte, annak „Margit néni” volt, és mindenkit elkápráztatott kiszólásainak tárházával, virtuozitásával az anyanyelv teljes regiszterén, melyben mindnyájunk mestere volt. Sokat nevettünk rajta, hogy mennyi baja van „telefonszépségével”, megesett, hogy telefonon hevesen udvarolni kezdtek neki, ismeretlenek; s mivel hangjának ezt a fiatalos üdeségét mindvégig megőrizte, még itt az angol szigetországban is volt telefonudvarlója, aki idelátogató külföldi kislánynak hitte és találkát akart kicsikarni tőle.
KL És miért nem próbáltad abbahagyatni vele a munkát? Hiszen túl volt a hatvanon –
Ha ismerted volna, ez a kérdés eszedbe se jut. Kinevetett volna. A munka bolondja volt, tétlenül, ölbe tett kézzel el se tudta képzelni az életet. Pedig vidáman megengedhettem volna; mert folyószámlám a bankban akkorára dagadt, hogy lakáscserére is gondolhattam volna, de egyelőre beértem azzal, hogy kicsinosítottam azt a kétszobásat, ami volt; beszőnyegeztem, új bútorokat szereztem, s szeretem a szép környezetet, a bizományi áruházakból ami megtetszett, összeraboltam; féltucat olyan, vagyont érő, cizellált, alakos bronzlámpát vásároltam, hogy itt Londonban se vallanék szégyent vele, s pompás, amerikai rendszerű könyvszekrényre is szert tettem; csak a zseniliás aranybársony pamlag volt a régi: mentett darab volt a Jókai utcai „svéd házból”… S mert M. Zsuzsa is, Sz. Klára is tudta, hogy élek-halok a zenéért, elkezdték gondoskodni zenei élvezeteimről, olykor a kelleténél bővebben. Zsuzsánál ez könnyen ment, mert tanítványai közt akadtak muzsikusok, koncertáló művészek, akik bőszen tanultak angolul s gyakran kedveskedtek a Vigadóban, a Zeneakadémiára, jeggyel; bár rajtakaptam azon is, hogy külföldi vendégművészek, idelátó világnagyságok hangversenyeire a maga pénzéből vesz jegyet s ilyenkor leszidtam, minek néz?, selyemfiúnak?, a családjától vonja el, hogy rám költhesse? De ő csak enyelgésnek vette és nyitva felejtett, nevetős szája fogacskái közt kobranyelve csak még szaporábban remegett; úristen, ha arra gondolok, hogy harmonikus lénye akkor csak úgy sugározta a tömény boldogságot s éppen neki kellett a zárt falak, csuparács ablakok zárt világán, az élet végén – gyémántporrá omlania…
Klára másképp fogta meg – ő ajándéklemezekkel lepett meg s nemcsak e külföldi lemezritkaságokkal kápráztatott, hanem azzal is, hogy valósággal nekem öltözött – ruhakölteményeivel. Varázslónő volt, de úgy, mint a szibillák: nem szerette, ha kivételes adottságait szóba hozzák; ördög tudja, honnan szemfényvesztette elő ezeket a zenei ritkaságokat – vagy ami akkor olyan-számba ment. Sztravinszkij Tavaszszentelője, Zsoltárszimfóniája; Ravel zongoraversenye bal kézre (a filozófus Wittgenstein zongoravirtuóz fivérének szerezte, aki fél karját elvesztette az első világháborúban); a négy Boccherini csellóverseny (az egyik – tán a D-dúr – főtémájától megmámorosodtam):
S mi még? Frescobaldi Ricercari-ból meg Monteverdi újrafelfedezett operáiból, a Vespro della Beata Virgine… Tudtad, hogy Monteverdi nálunk is járt?
KL Magyarországon? Persze.
1589-ben a mantuai herceg udvari komponistája volt. 1595-ben követte urát, I. Vincenzót Magyarországra – aki Rudolf császár szövetségese volt a törökkel vívott háborúban. A Vespro a Monteverdi-Himalája egyik csúcsa, kophatatlanabb Mozartnál – máig újra megrendülten hallgatom. Engedtessék meg nekem ennyi gonoszság s ez a másik, mert az is az: gonoszság bevallanom, de Bach Magnificat-jának a zengése közben a Zeneakadémián valaha, ha Zimándy Zelma a kisujja-kiskörmével a tenyerembe cirókált, hát a fejembe szökött a vér; Klára is ragaszkodott ehhez az összekulcsolt kézzel való zeneáhítathoz – de se szőröm nem borzolódott, sem idegrendszerem nem regisztrált semmit és a zenébe temetkeztem. Mind e zenei ínyencfalatok lemezeit nálam is kipróbálhattuk volna, volt pompás zenegép, de jobbadára ott játszottuk le, ahol a megajándékozás szerelmi aktusa történt: nála. S hogy ez mi boszorkányos ügyességgel volt időzítve, megszervezve és ki járta el helyette a tapintatnak ezt a tojástáncát – azt is elmondom; és ha „Margit mama” az én világomban intézmény volt, legalább ugyanúgy intézményszámba ment a Klára világában az ő Édesanyja – Pepimama. Egybeírom, mert így szerepel a gyászjentésén is (Dr. Szőllősy Lajosné – PEPIMAMA – 1971. február 5-én, 81 éves korában halt meg) s ez felbátorít arra, hogy így nevezzem; s miért is ne tenném, hiszen magam is így neveztem, amikor még kormányzása alatt állt a szép portikuszú, nemes arányú patríciusház a hegyoldalban s ő, mint a ház koronázatlan Matrónája, ellátta a majordomuszi teendőket. Teljhatalmú abszolutizmus, melyet a tapintat enyhített-és tett alkotmányossá. Keze nyoma mindenütt ott volt, noha ő maga a beköszönő hódolat bólintólagos elfogadása után eltűnt (hova?, intézte a felszolgálást?, a kávét?, igazi babkávéból, melyet szellemkezekkel ő maga úsztatott be ezüsttálcán?) s ő gondoskodott arról is, hogy holmi kínos találkozás a család többi tagjaival eleve lehetetlen legyen. Ha Klára feltette az ajándéklemezt és mi a világról feledkezve hallgattuk, bizonyosra vehettük, hogy senki nem fog ránk nyitni.
A baj ott kezdődött, amikor Klára rákapott a hangversenyre járásra. Éppen „kapott” két jegyet s nekem nemcsak hogy szabaddá kellett tennem azt az estét, de retteghettem tőle, hogy azon az esten Zsuzsa is ott lesz, amilyen koncertre járó zenebolond, és ha felfedez „valaki mással”, hát baziliszkusztekintetével ő, Zsuzsa, ölni tud. Így jártam jó darabig két tűz között hangversenyre azokban az időkben, és csak a csalárdság bűnében leledzőkre vigyázó nagyjó úristennek köszönhetem, hogy egyszer se „buktam le”, ha meg igen, mindig sikerült jól elbújnom a tolongók háta mögött.
KL És írni, fióknak, nem írtál? Nem mutattál semmit, senkinek?
Már hogyne írtam volna: elbeszéléseket, verseket. Mutatni nemigen mutattam, kivéve Klárának, aki minden kéziratomat elhordta – olvasásra –, ismerte, „kiértékelte”, átélte mindenemet, mint kevesen s ennek a csapadéka lett az a minitanulmány, amelyet ötletszerűen, magának, pro domo írt (már egyszer említettem) s amellett az irtózatos fordítói penzum mellett, amit a kiadóknak szállított, ha még hozzávesszük, hogy ő maga gépelte, sohasem diktált – hát nem is tudom, honnan volt rá ideje. A versek egy része a sztálini Özön Szegénység életképeit, életérzését örökíti meg, más részük meg azt, hogy mint próbál az asszonyok ösztönvilága modus vivendit találni ezzel az életöröm-pusztító korszakkal: tompán koppanó versek, ahogy a nővilág pajzsáról labdám lepattant. S hogy mennyire az Országos Nyomorúság életképeiből valók ezek a darabok, arra példának mindjárt előhúzok egyet, amely már-már az olasz verismo bántó élességével hozza nézőközeibe a személyes élményt:
|
(Öreg koldusasszony halála az utcán, a főposta levélszekrénye előtt. Levelét beletaposták az utca sarába. Idő: 1954. szeptember)
(HAJSZÁLHÍD, 520. o.) |
S noha a hatalmi körök (a hatalom birtokosai és a hozzájuk odaragadt „engedélyezett ellenzék”) az Országos Émelyt tőlük és a rendszertől nem vette tudomásul, a rendeletileg betiltott közállapotoktól, vagyis amit annak csúfoltak: a közélettől való országos undor a lektorátusokat is áthatotta s megjelent a sanyarú arcokon, valahol csak egy-két magyar összehajolt. S ennek is megvolt akkori lírámban a maga versárnyéka; olykor erősen áttételesen, mint az Ottlik Gézának ajánlott (s tudomásom szerint neki igen kedves) SZOMJÚSÁG című darabomban – íme:
(HAJSZÁLHÍD, 466. o.) |
Vagy itt van ez a másik, A KRÁTERSIVATAGBAN című, amely kevésbé áttételes és expressis verbis a lektorátusok körbelátogatása után, irodalmár jócimborák általános rossz közérzetéből született:
|
KL Gondolom, ugyanebből az időből való a HALAK ÉNEKELNEK is, amit Áprily Lajosnak ajánlottál?
Az kissé korábbi, 1953 végéről való, amikor még gyakorta olyan rémlátások gyötörtek, hogy a vasseprő újra bekapar, belevernek valamelyik konstrukciós per utójába, újra letartóztatnak. Szorongó szívvel mentem haza, hogy nem találom-e ott az ilyenkor szokásos nyomozócsoportot, hármasával-négyesével. Nagy Duna-parti csavargásokba menekültem – mintha a dagadó ár, a víz hömpölygése mentő szövetségesem lehetne; innen az indítása: „víz vízmenti víz mentő vizem…” Vagy hogy csak ezt az egy versszakot idézzem a közepéről:
(HAJSZÁLHÍD, 467–468. o.) |
S hogy ezt Áprily bácsinak ajánlottam, erről sok vitánk volt Klárával. Ő ugyanis másik hódolóját-és vendég-trubadúrját, Jékely Zsolit „igazibbnak” tartotta s nagyobb költőnek apjánál; én viszont igen tiszteltem Áprilyban a mívesmestert és az egyenes gerincű, büszke humanistát, akit keményebb anyagból gyúrtak mint fiát; mert Zsoli minden rezzenéstől félt-riadozott, mondhatni mindvégig alaptalanul, s prózájában is mindig az volt a veszedelme, a szirupos ultra-romantika; bár hogy timiditásának nem volt-e szervi oka, nem tudom, hiszen a könnyű rutinműtét során éppen ez a veleszületett szívgyengesége vitte el… S ezzel visszakanyarodunk Klárához, akinek összetett színes személyisége csak azért nem kapott méltó monográfiát, mert nem hallgatott rám, és (ha későbbi görögországi útikönyveit leszámítom) igazában nem kanyarodott vissza eredeti opuszok írásához, és rendkívüli nyelvi erejét beleölte a Csehov-novellák, majd utóbb a DR. FAUSTUS és Lawrence Durrell ALEXANDRIA KVARTETTJÉNEK tolmácsolásába. Mert az az igazság, hogy ennek a rendkívüli asszonynak volt valami gyermetegség a maga limitált erotikus képzeletvilágában, minden uncia örömöt úgy kellett kiküzdenie, mintha valami nagy-nagy életfáradság húzná le mázsás ballasztjával, s tőle tanultam – sőt, eloroztam és beleiktattam a neki ajánlott, ÍNSÉGBEN című szonettembe; s hogy ez az „ínség” az országos Özön Szegénység érzelmi beütése volt-e a gazdagoknál, vagy pedig az ő petyhüdt ingerfáradtsága, amelynek már „a kéj is teher” – annak eldöntését rád bízom:
(HAJSZÁLHÍD, 520. o.) |
A megrovást érte megérdemeltem; de utána hosszan megnézett magának és kibuggyant a könnye: „hát igazán ilyen vagyok?” – kérdezte, mintegy beismerésül, szemrehányólag. 1955-ben íródott s nem kárpótolta érte 1954 verstermése, melynek egyike-másika ijesztő félreértésre adhatott volna alkalmat, ha belemagyarázásait csírájában el nem fojtom. Az első még csak a hála csendülő akkordja volt, a szerelmi létállapot tárgyilagos ténymegállapítása – a címe: DIÁNA MOZDULATLAN:
|
Mondtam, hogy Klára két évvel idősebb volt nálam? Akárcsak Zimándy Zelma. Úgy bizony; s emiatt titkon, féltékenyen versengett a fiatalokkal, noha tüntetőleg nem törődött vele, légyen bár akárhány. Mintegy hors concours érezte magát nemcsak kifogyhatatlan energiájával, hanem asszonyiságának titkával, ami szülőkészülékénék szomjúsága volt. „Imádok szülni” – vetette oda zárójelben, s kétfele álló füllel hallgattam, amint szülési fájdalmaira nosztalgikusan emlékezett. Mert rossz a rossz; de utána a csöppséggel mellette: az öröm gejzíre feltörőben és a gyöngédségé, ami akkor következik. A félreértés SZÉP ÓRÁK SZONETTJE című versemből keletkezett:
(HAJSZÁLHÍD, 493. o.) |
S amit eddig csak a szemével, némán mondott, az egyszeribe kibuggyant a száján s azt hajtogatta, csökönyösen ismételgetve:
– Gyereket akarok tőled.
Nem először rémített meg asszony ezzel az igénybejelentéssel; de Klára mindnél félelmetesebb volt. Nem is nagyon csinált titkot abból sem, hogy a naptárát bújja s már azt számolgatja, melyek a foganásra kedvező napok. Igaz, én sem csináltam titkot abból, hogy hallani sem akarok semmi ilyen „görbe” dologról; épp elég lelkiismereti teher volt számomra Péter, akit ha eddig (minden szándékom és kedvem ellenére) csak bántottam s váltig sokkal inkább a barátságát kerestem volna, amelyet hogy asszonya elzárt előlem, az én bűnöm is – most még agyonsebezzem…?! „Kakukkfiókát” ültetni nem hogy az ő családjába, de senkiébe – ez nem az én formám. Persze Klára az én tiltakozó, heves kitöréseimen csak titokzatosan mosolygott, Erda, a Földanya mosolyával és túltette magát. Mondanom sem kell, hogy Visszahúzódtam s ha barlangomban Klára lerohant, vigyáztam, mint addig soha: gondom volt rá, hogy úrrá legyek a helyzeten. Mintha „identitászavar” vett volna rajtam erőt: azonosultam az ő Péterével, átpártoltam hozzá. A nemzés férfijogából jottányit se!
Ilyenkor kapóra jött Asszonyok Szentháromságából a harmadik személy, szentléleknek: a semmiféle igénybejelentéssel nem élő, az alanyi költőket rabszolgaszívvel istápoló, a kendőzés nélkül is friss-és-fiatal, a mósuszillatú, a selyma mosollyal kopogtató. Az irodalomértő. A mindig mindenre kész csibészképű. Ilyennek képzelem asszonyban a kiskópét – a hozzájátszót a tréfacsinálásban. Angolul is jól tudott, mert iskoláslány-fiatalon a háború végén Nyugatra sodródva, sokáig egy nyugati katonai tábor fellobogózott bejáratával szemközt, a trafikban, amerikai katonáknak cigarettát adott el, és én, ahogy mesélte, már rágyújtottam az ismeretlen cigarettafajtákra és karikákat eregetve, leszívtam a GITANE-t, a CHESTERFIELD-et – – –
Adrienne.
KL Érezted-e, hogy a műfordításban is érvényesül valamelyest az „olvadás”? És egyáltalán, gondoltál-e akkor arra, hogy hatására előmerészkedjél eredeti írásaiddal?
Akkor – 1954-ben – még, én, hogy eredetivel előhozakodjam? „Elpimaszodásnak” minősült volna. Erre csak 55 végén, 56 elején került sor baráti biztatásra, s majd elmondom ha odaérünk. Az olvadás hatása mindenütt ambivalens volt, így a műfordításban is; aminek az indítványozását az állig gombolt sztalinista ripőkségnek minősítette – azt „olvadó” felettese a párnázott ajtók mögött engedélyezte. Tudod, Sztálinnak arra a szónoki kérdés formájában adott „csattanós válaszára” (1935. május 13-án, Lavalnak arra az indítványára, hogy a katolikus missziósmunka engedélyezésével a Szovjetunióban hangolja maga felé a pápát) – hogy „ugyan hány hadosztálya van a pápának?”, az idő hozta meg a feleletet: „nem sokkal kevesebb, mint Gorbacsovnak”. De ehhez jó fél évszázad kellett s mi még a felénél sem tartottunk. Szerencsére kéznél voltam, s ahogy az olvadás ragálya terjedt, a lektorátusok kézről kézre adogattak, az olasz beajánlott a spanyolnak, az a németnek, ez átadott az angolnak s épp itt tartottunk, amikor felmerült Lawrence Sterne remekének, a TRISTRAM SHANDY-nek a lefordítása. Miniatűr palotaforradalom volt ez a Sajtókombinátban, s barátok összefogása kellett hozzá; Róna Ilonának, a lektorátusvezetőnek bátor indítványát Csatlós Jánosék is támogatták a folyosó francia túloldaláról, és amikor az engedélyezéshez kiharcolták szerződésemben a kiemelt honoráriumot, már csak egy hiányzott, hogy boldogságunk teljes legyen – plaudite amici! – a példány.
Nem volt belőle példány.
A boldogtalan 18. századi angol klasszikus elkövette azt a baklövést, hogy „az ellenség nyelvén” írta ezt is, mint minden művét; ami könyvtári példányt a Könyvhivatal nem zúzatott be, az bujkált, lappangott – ésde még a bölcsészegyetem angol tanszékén, Luttoréknak sem volt belőle példánya.
Az ígérgetés zátonyra futott, a keresgélés valahol megrekedt, az Új Magyar Könyvkiadó arra a komikus álláspontra helyezkedett, hogy példányt keríteni a fordító dolga. A szerkesztőm, Róna Ilona emlékezete szerint „kell legyen egy példány az Egyetemi Könyvtárban, csak el kéne éjszaka rabolni”. Engem se kellett sokat bíztatni, másnap a papramorgómat lehagyintva, kora délelőtt beállítottam az Egyetemi Könyvtárba (auláját akkor még nem rondította el Lukács vatrantyúra emlékeztető ülő bronzszobra). A másodikra fel – Szentmihályi, öreg róka könyvtáros, régi jó cimbora. Összerezzen:
– A TRISTRAM SHANDY? Öregem, észnél légy: minden, ami az ellenség nyelvén íródott, zárt gyűjteményben van és csak a főigazgató elvtárs engedélyével és csak itt, a gyűjteményből ki nem viheted –
– Gyerünk a főigazgató elvtárshoz.
Csupán a tudat perifériáin tartottam számon, hogy ő az, hiszen ki győzte számba venni a gadarénus kondát, akik ügetve csatlakoztak és millió fölé duzzasztották a „Dolgozók” párttagságát?
A múlt századi palota pazar igazgatói termében ült, hatalmas íróasztala mögött, tötömjankó termetével az én néhai cimborám, a magyar filozófia egykori reménysége, aki a bölcseletből való kinullázásáért cserébe elnyerte a párt bizalmát: Mátray László elvtárs. Akivel 1947-48-ban még, a reggeli dupla fekete után, „tengerparti sétáinkon” megnéztük a „felhajtást” – hogy aznap üdék-e a lányok. Fejét leszegte, mintha ezerszer fontosabb Okmányt tanulmányozna a mi bagatell ügyünknél, és azt játszotta, hogy nem ismer meg.
– A TRISTRAM SHANDY? Nem hogy ki sem adható, de abba a zárt gyűjteménybe nem is engedünk be akárkit. Mit képzel?!
– Le kell fordítanom.
– Fordítson mást.
– Szerződésem van rá.
– Melyik kiadótól?
– Az Új Magyartól.
– Hát ha az Új Magyarnak nincs jobb dolga és magának erre szerződést adott, akkor hozzon a kiadó alapszervi titkárától ilyen értelmű levelet és akkor meglátjuk.
– A példányt haza akarom vinni. Nem ülhetek itt, írógéppel.
– Akkor se magának. Hanem akitől az írást hozza: a kiadó párttitkárának. Szentmihályival intézze el.
Három nap beletelt, amíg a kezem között volt, s amikor a könyvtáros látta, hogy „dokument jeszty” – hazavihettem azt a puha fekete bőrbe kötött angol klasszikust, ami egy év múlva, zöld fedelével ott virított a kirakatokban, A VILÁGIRODALOM KLASSZIKUSAI sorozatban, bárki bemehetett és megvehette.
KL Tudod, hogy nagy siker volt? Ma már könyvritkaság és örülhetsz, ha áron felül szert tehetsz egy-egy antikvár példányára…?!
Szentkuthy Miklós írt hozzá 20 oldalas előszót; tudom, hogy sikere volt, kettőnk kivételével. Erzsikém prüszkölt tőle: nem diktálhattam neki, annál nehezebb szöveg volt, semhogy fel-alá sétálva felfejtsem, s magam kopogtattam: fél évig is eltartott. A másik, magam voltam. Mint a táncos, akinek épp egyensúlyérzékével van valami baja: titokban bizonytalankodtam és sohasem voltam megelégedve vele. Róna Ilona nővére az egyetem angol tanszékéről, Róna Edit volt a kontrollszerkesztőm; sokkal jobban tudott angolul és bosszantott a kukacos kifogásaival – ma már töredelmesen belátom, hogy a javamat akarta és mindenben igaza volt.
KL Például. Miben volt igaza, amit te rosszul tudtál?
Jaj, kedves Lorcsikám! Ha belekezdenék, felnyitnánk a magyar előfeltevések/előítéletek Pandora-szelencéjét. Hogy mennyire volt tudatában igazának, nem tudom; mert jóllehet angol tudásom a franciának fele se volt, Angliát ő se lakta meg (s jó, ha ösztöndíjjal vendégeskedett); mert van, amit az egyetemen nem kaphatsz meg, hiába abszoválsz angol nyelv és irodalomból –
KL És mi az?
Ohohó! Hohohó! Még kérdezed?! Ha csak tíz évig itt laknál és másfél ezer kilométer távolából kémlelnéd a Hont – nem kérdeznéd. Itt három évszázadon át a vallásos szekták rigoritása, a puritanizmus öröksége annyira dühöngött, hogy tönkretette a nők nemi reflexeit: nemzedékek éltek úgy, hogy nem tudták és nem is tanulták meg, hogyan kell elélvezni. A nászéjszaka előtt az anyák sztereotip tanácsa: „Édes lányom, hunyd be a szemed, csikorgasd a fogad és gondolj Angliára!” Belement a nyelvbe: Think of England, my dear… A középosztály hölgyei a pornónyelvet nem értették, a nyelv törzs-szavait nem ismerték, nem lihegtek, nem élveztek – ami nem akadályozta meg őket abban, hogy tucatjával szüljék a gyerekeket. Én ebben a könyvben már a nyitó fejezet első oldalát nem értettem; nem is fordítottam, inkább csak hasaltam. Shandy papa az anyjukomon dolgozik és épp világra tökéllné Tristram fiát; gyorsabbra fogja az iramot s abban a (hiú) reményben, hogy a foganásnak eléberemegő felesége is átveszi a ritmust, hogy egyszerre élveznének s már kis híja hogy el nem rántja a kantárizmot, amikor az asszony alatta rákérdez:
– Jaj, kedvesem, az órát nem felejtetted? Felhúztad-é?!
Nos, én sem azt nem tudtam, hogy a régi angol házban, a lépcsőpihenőn, konvencionálisan pendelóra van s hogy a sétálója meg ne álljon, hétről hétre fel kell húzni – sem azt, hogy szerelmileg a szigetország a puritanizmus lepusztult sivatagja, a nők az elélvezés technikáját nem ismerik, orgazmusig a koituszban a legritkább esetben jutnak stb. stb.
KL És ez még ma is így van?
Dehogy van így! De jól ügyelj: kirobbanásszerűen vissza-visszatér, és a puritán hagyomány a legváltozatosabb világi álcákban és viselkedésmeghatározó gátlásreflexek alatt, benne van az ország levegőjében, a nép habitusában, a nyelv szólásmondásaiban. Nálunk a Szajnánál van a világvége. Körülbelül annyit tudtam Angliáról, mint Ady Endre: semmit. Az országot, az életformát? Nem ismertem.
KL Senki se tudja. Nem érződik fordításodon.
De én tudom, én érzem. Hogy érzékeltessem a nyelvi hátralépést, a századot, amelyben íródott, hogyan? A magyarral, amely szerény nyelvi beltenger – az angol óceánjához képest? Ha megnézed a Langenscheid-szótárok sorában, csak két nyelv van, amely két kötet: az orosz és az angol. A Nagy Oxford 600 000 kifejezésével harmadfélezer évre tekinthet vissza, abszorbeálta a latint, a normannok frank, a dánok északi jövevényszavait; s ha a zsidókereszténység bibliája az európai nyelvek tán legnagyobb megtermékenyítője, az angolok épp ezer évvel előbb kezdték a biblia befogadását. Ne higgy beléd vert nyelvi sovinizmusodnak, Lorcsikám: nem a magyar „a költészet országútja” la voie Royale de la Poésie –, hanem a francia; hogy a filozófiáról ne is beszéljünk, minek befogadásához a mi nyelvünk még nem készült el s amelynek az angol oly fejedelmi receptákuluma! És más egyéb sovinizmusodnak se, ne higgy, Lorcsikám! Ne hidd, hogy mi magyarok, bármi más nációnál jobban, történelmünk „áldozatai” vagyunk a hadak országútján; mert Európa történetében nincs más – csak ez a hadak országútja van; s ha nekünk csak egy (röpke) tatárjárásunk volt, az angoloknak három: vikingek, normannok, dánok – de nem úgy ám, hogy három év után a hódítót visszaszólította a trónöröklés oda, ahol meghalt a kagán: az ő tatár hordáik ittmaradtak, a nyakukra nőttek s addig sanyargatták őket, amíg asszonyaik az ágyakra nem vonták, be nem házasodtak s be nem olvadtak. Mi is voltunk ám „isten ostora”, soviniszta öcsémuram s nem is a kalandozások idején, hanem jóval annakutána, hogy Vazulból Népirtó István lett: bizonyára nem nagyon szereted, ha emlékezetedbe idézem a bolgár történelem 13. századi krónikáit – hogy amikor a (máshogyan-keresztény) bogumilok elszemtelenedtek, a pápa meghagyására koronás fejedelmünk „keresztes hadjáratot” indított ellenük: alapos munkát végeztünk, ünnepi népirtás volt s mindez nagyon is összhangban van azzal az alaptételemmel, hogy a népirtást a vallások találták fel. S ámbárvást te kötöd az ebet a karóhoz, hogy mi azért csak egy fokkal jobbak volnánk a Deákné vásznánál, vésnéd eszedbe Gibbon márványba kívánkozó mondását, az Antoninuszok „eseménytelen” uralkodását magasztaló méltatásának egy mellékmondatában: His (Pius’) reign is marked by the rare advantage of furnishing very few materials for history; which is, indeed, little more than the register of the crimes, follies, and misfortunes of mankind57; s mintha csak összebeszéltek volna, Voltaire is így vélekedik, en effet, l’histoire n’est que le tableau des crimes et des malheurs (L’Ingénu)58Gondolj arra, hogy mi magyarok még csak alighogy beköszöntünk a Verecekei-szoroson, Angliában már országos kataszteri felmérést véstek fel, és ez a Doomsday Book mindmáig megvan: hasonmás kiadásban megveheted. Ezen a századok-eróziója-csikarta, monoszillabikussá kopott nyelvi kontinensen, ami az angol, félezer év nyelvi változásának a miénkben százötven év felel meg vagy még annyi se! Szabad-e archaizálnom, ha egyszer a TRISTRAM SHANDY nyelvezete majdhogynem „modern”? És ha mégis a hátralépő archaizálás mellett döntök, meddig mehetek el, hogy azért fárasztó se legyen? Ilyen problémáim voltak fordítás közben, s ezer szerencse, hogy Sterne önéletrajzi regényének lassúdad pergetésében csak hároméves koráig jutott el – mert mi lett volna velem, ha megírja az egészet? Bár igaz viszont, hogy ez lehetetlen, ha felgondoljuk Bertrand Russell Tristram Shandy-ről elnevezett paradoxonát: ha ezer évig él, akkor tán megírja történetét 55 éves korában bekövetkezett haláláig; de hány-százezer évig kéne élnie, hogy megírhassa azt is, ami azután következett? Nyilvánvaló, hogy sohasem érheti magát utol; amiben hasonlít a mi – rókaravaszságban Szent Pál-tanítvány, de mesterén is túltevő – magyar önéletrajzírónkhoz, Vas Istvánhoz: ő is úgy időzíti, hogy sohase fejezhesse be –
KLÉs nem jutott eszedbe, hogy kiszorulsz az eredeti írásából, nem fájt a gondolat?
Jaj, nagyon-de-nagyon. Írásos nyoma is van, a fordítással egyidejűleg íródott ez az 1954-es keltezésű szonett:
|
A vers címe SZEGÉNY YORICK volt – ugyanaz, ami Kormos István 1971-es verskötetének; írt is Pista Párizsból egy „bocsánatkérő” levelet, amikor szonettem felfedezte: nem tudta, hogy a cím „foglalt”. Ez persze tévedés volt, a Shakespeare-idézet közkincs, mint ilyen került bele Sterne remekébe s a regénybeli Yorickra céloztam, nem a Hamletre.
KL Tudtommal nemcsak ezt fordítottad Sterne-től
Úgy is van, s ebben szerző a Yorick nevével él és szerepében tetszeleg: A SENTIMENTAL JOURNEY-t. Ezt a Kazinczy Ferenc-féle fordítás kegyeletes figyelembevételével, bár nyilvánvaló, hogy Kazinczy német közvetítő nyelvből fordította; a kötet, Kéry László tanulmányával már csak távozásom után az országból 1957-ben jelent meg. Nagyon szerettem volna Kazinczy eredeti címét megtartani s nálam még ÉRZÉKENY UTAZÁS címmel szerepelt; de ezt a kiadó megváltoztatta. Szerződésem volt még a LETTERS TO ELISA – LEVELEK ELIZÁHOZ című könyvére is és ezzel a Sterne Összes teljessé vált volna; de közbejött a Rabelais-szerződés és a – hogy ne is mondjam. Most hát felmérheted, milyen elszörnyesztő nyelvi nehézségekkel kellett szembenéznem, amikor a kiadóban megpendítették a teljes Rabelais lefordításának „küsded” feladatát… De ez már, Kiplinggel, „egy más történet”.
*
Ezenközben új, dundi-szép szineművésznő is feltűnt a láthatáron, Szegedre valósi (nem a szegedi, hanem a pesti, nem az igazi, se nem a művésznevén: Simondhy Sára). A félnemesvad felérezte vesztét, de nem futott el előle; ő, hogy a vadászt megejtse s a vadász, hogy őt elejtse, megindult a szokott csörte árkon-bokron, mi is nagy együttalvásokkal, szerelemszüretekkel végződött s már-már az életrend felborításával fenyegetett. De most, hogy újra forgalomba kerültem, a zsúrokra, házibulikra az irodalom berkeiben kellett valaki aki mindig szabad s beragyog fényével, kapós, de nem kikapós és mögöttünk a baráti kompánia összedughatta a fejét: „ej, de szép pár”. Csakhogy íráshoz, fordításhoz fegyelem kellett és én nem ismertem tréfát a rendtartásban. Kivált Sára értette meg nehezen, hogy a TRISTRAM SHANDY miért-és-hogyan lehet fontosabb őnála, s váltig azzal fenyegetett, hogy elrabol Szegedre és bemutat az Édesmamának – ami a házasodás homályrémületével töltötte be amúgy is zilált lelkemállapottyát. A bölcsek szerint a boldogság halála a beteljesedés; de amíg az nincsen, mindig úgy érzi az ember, hogy valami „hiányzik”; s bárhogy kapálóztam ellene, ostoba nosztalgiákkal töltöttem be hiányérzetemet. Összefutott a számban a keserű irigység leve: Zimándy Zelmának hívták ezt a gyomornedvet; s nem is az fájt, hogy most Nyugaton dőzsöl, hanem, hogy rajta dőzsölnek és aranytálon szolgálják fel… Hol a Csatlós házaspár tetőteraszos fészkében, hol Róna Ilonánál volt a baráti összeröffenés, ide asszonybarátnéimat nemigen vihettem fel s jobbára Sárámra hagyatkoztam; fizetetlen titkárnőm, Édesanyám ekvilibrista ügyességgel intézte telefonjaimat és soha nem tévesztette el az ürügyeket, hogy kinek mit mondott: miért nem; de asszonyaim szentháromságától végképp mégsem lehetett elzárkózni s magam is felfrissültem e pásztoróráktól, annyira más volt a három. Sajna, hármójuknál, egyenként, az őrület különféle jeleit véltem fölfedezni s elméjük szerelmi kisiklásait fáradságos volt visszahelyezni a normalitás vágányaira.
Adrienne volt a könnyebb eset. Játékos kíváncsiság csillant meg szemesarkában és pajkos mosollyal mondta, ahogy először célozgatni kezdett célirányos engedékenységére. Nem mondta, hogy „biztos tudomása van róla”, de sejtetni engedte, amit én ostoba elszólásaimmal, sejtetni engedtem. Hogy „nemcsak ő van”, tudja jól, de a nagyszívűség szerelme sohasem kizárólagos: dehogy is akar „monopolizálni”, megérti vadorzó-hajlamaimat és azt se bánná, ha egyszer összehozám a Másikkal –
– Másikkal?! Miféle másikkal?! De Adrienne!
– Ne is tagadd, tudom jól. De nem haragszom: kíváncsi vagyok rá…
– Kire?
– Hát az osztrák grófnő, akid van. Beszélik. Szép emlékeim vannak Ausztriáról; ha összehoznál vele, még barátnők is lehetnénk, sőt, meglehet, jól megvolnánk amúgy is, szépen, hármasban…
Láthattam, csendes őrülttel van dolgom, aki kéjesen mosolyog és pimasz-erotikus ábrándvilága elvette az eszét. Még jó, hogy Kláráról nem tud s őt, negyedikül, nem kombinálja.
– Megtehetném, hogy visszacsallak – mondta és felnevetett. De én nem vagyok olyan. Légy te a rossz! És különben is: miért ne? Ha ez az ára, hogy megtartsalak – – –
Ártatlan asszonyfantáziák. Hol ráhagytam, hol megígértem, hol megpróbáltam kiverni a fejéből – a sarokbaszorítottak zavarával, hiszen, Terentiusszal, humani nil a me alienum puto.59
Zsuzsa kóresete a mindenes kereső-robotos fáradtság szindrómája volt, a ki nem mozduló dzsentrik kapatos dohogása elől, az árral sem, az ár ellen sem úszók harmadikemeleti barlangjából való menekülés tünete: menekülés a lehetetlenségek világába.
– Osztrák állampolgár is vagyok, csak kérnem kell és megkapom az osztrák útlevelet. Nekünk nagy befolyásunk van, anyám formidábilis hölgy, tőle mindenki fél: ismerőseink vannak kormánykörökben. Kintről megnyomhatnánk az ügyedet –
– Ügyemet? Miféle ügyemet! Susan! Miről beszélsz?!
– Tudom, mit beszélek. Megpuhulnak ők is, ha tart az olvadás. Egyszer azoknak, akiknek kívülről megnyomják, csak adnak útlevelet…
– Aber Quatsch!60
– De! De! Neked is. Mindent-de-mindent amit írtál, lefordítom németre. Új élet kezdődik, ez, ez – hogyan mondod? – kidúkál nekünk!
– Nem dúkál: dukál.
– Jaja. Ez nekünk járja.
– Nekünk? Itthagynád a fiaidat?
– Vinnénk magunkkal. Szép két kölyök, no nem? Mindig megnéznek messziről, megcsudálnak… Igazi apjuknak lenni a rossz apjuk helyett: mit szólnál hozzá?
Rácsukódtak boldogságálmai, bezárkózott a csendes őrültek meseország-téveszméibe. Azzal a rám ragyogó mosolygós képével, rúzstalan, nevető szájában a nyelvecske türelmetlenül rebeg; nem mondja, de gondolja: vége lesz az emeletes ételhordóban az ebéd hazahordásának, a végnélküli óraadásnak, a mindennapos robotnak.
– Zsuzsa, térj eszedre! Határzár van, lélek a határon se ki, se be. Börtönviseltnek nem adnak és nem is fognak. Se útlevelet, se semmit. Nincs mit kintről megnyomni: ez, amit itt látsz, úgy, ahogy van. Ez a rendszer itt van a nyakunkon Krisztus után kétezerig. Ennek a végét nem érjük meg. Érjük be azzal, amink van s amire ítélt az a Nagyon Felséges, Keserves, Kurva, Gyalázatos. A teremtést aki elkövette. Eszednél vagy már?
– Eszemnél vagyok. Jövő szombat estére. A Zeneakadémiára. Két jegyem van. Úgy intézd, hogy szabad légy, mert ha nem: szakítok veled – – –
KL Feltételezem, hogy igaz meggyőződés volt a legorombítás mögött.
De még mennyire. Berendezkedtünk erre az életérzésre; a tudatra, hogy a Rákosi-korszaknak időperspektívája van ugyan de ennek a rövidülésnek nem érjük meg a végét. Nem mondtam még el, hogy járt velem a „látóasszony”, aki kivándorlást, külországban való letelepedést jósolt és én mérgemben faképnél hagytam?
KL Nem, ezt még nem mondtad el. Elmondanád?
El, ha odaérünk és eszembe jut. Majd figyelmeztess, Lorcsikám, a spiritiszta nő történetére, aki gyűrűt-hajszálat kért és teljes csöndet. De most hadd térjek rá harmadik asszonybarátnémra, a legveszedelmesebbre (és legkincsesebbre) mind közül, akinél nem sikerült elérnem, hogy barátságunkban a Diotima szerepére szorítkozzék. Sz. Klárára. Az ő csendes bezsongása másmilyen volt. Egy este olyan, fekete selyem lampaszos, fekete-bársony asszonypantallóban jelent meg, amilyen Pesten nem sok szaladgált. Büszkén mutatta a márkacédulát belül, hogy külföldi – angol. Hogy mint sikerült angol barátaival fenntartani, ápolni a kapcsolatot s hogy e baráti kört mikor szedte össze – az merő rejtély. Tán egyetemi éveire megy vissza, amikor retiküljében a diplomával angol nyelv és irodalomból, klasszika filológus orvos édesapja (akitől görögül is tanult), két évre kiküldte Párizsba; hogy világot lásson, élje világát, tűzze kalapja mellé a francia nyelvet is és általában, találja meg önmagát. Klára nemegyszer elmesélte, micsoda világlátás-meghatározó élménye volt nagy szerelme és kétéves együttélése egy kétméteres angol óriással (kinek nem kétméteres minden angol, az emlék megszépítő messzeségében?) – Eric N. neves újságíróval, aki Oxfordot végzett és Cambridge-ben tanított, míg a Fleet Street el nem csábította. Eric „oxbridge”-angolt beszélt, ezzel a nemes kiejtéssel parádézott s ez volt a titka annak, hogy Sz. Klára miért beszél olyan „igazi” angolsággal és miért tud Pesten mindenkinél jobban angolul. Mellesleg, zárójelben: angliai letelepedésem után utánanéztem Klára angol szíve-bálványának, de soványka történet volt, egyetlen regényt írt, egy krimit, utána katolizált (anglikán hitről a kisebbség hitére tért), családot alapított és birtokának ősi nemesi fészkében megülve, mint hitbuzgalmi-jótékonysági egyletek védnöke – elsikkadt. De voltak más, befolyásos, aktív londoni barátai is, mint utóbb volt alkalmam tapasztalni – és amivel akkor este elbüszkélkedett, azt a londoni bársonynadrágot-organtüllblúzt bizonyos, hogy nem Eric küldte neki. Átvetette egymáson formás bársonylábait és kényelembe helyezkedve, Klára belekezdett.
– Most egy ideig nem látsz.
– Elutazol?
– Nem utazom.
– Hát akkor?
– Úgy maradtam. „Szép óráknak gyümölcse van.” Te írtad. Nem így írtad?
– De…
Minden vér kiszaladt a fejemből, hogy azután újra a fejembe szökjön.
– Klára!
– Igen. Állapotos vagyok. Úgy örülök neki. Ahogy itt látsz, te: én olyan hülye-hülye boldog tudok lenni!
– Bizonyos vagy benne?
– Egészen bizonyos. Te nem örülsz neki?
– Én…?!
– Te, igen te. Mert ha nem is hullabizonyos és tán kicsit megkevernek a dátumaim, ahogy számolgattam. De a valószínűség az, hogy – – –
Jó ideig elcivakodtunk azon, hogy mi a valószínűség. Esküdöztem, tiltakoztam, tudtam, hogy soha baj nem történt és mindig vigyáztam: csak ez hiányzott, hogy Klára is megőrüljön nekem és elkalandozzon az Anyasági Téboly vizein, miben hogy ábrándos társa nem leszek, szentül megfogadtam. De amilyen konok tudott lenne, amit egyszer Klára a fejébe vett, egykönnyen nem lehetett belőle kiverni. Addig csak fel-alá járva s hevesen gesztikulálva bizonygattam a gondolat abszurditását, de majd a székre tántorodtam attól, amit utána hallhattam:
– Tudok én szerény is lenni, meghúzom magam. Van elég pénzem, veszek másik lakást, tágasat, kényelmeset. A két végén két írógép. Nem fogjuk zavarni egymást.
– Miről beszélsz?
– Csak rajtad áll.
– És Pepimama? És Péter? Az egész udvartartás a hegyen, ami körülötted forog?
– Minden kiforogja magát. Most ne rontsuk el ezt az estét, úgyis, minden szó mellétalál. Tedd széppé nekem, mert itt ma elbúcsúzunk, örülj a hét hónapos aranyszabadságnak, tombold ki magad, gazember. De nem akarom, hogy nagy hassal láss.
Ki sem mondhatom, ez a „búcsúlátogatás” mennyire feldúlt. Tehetetlen eszköznek éreztem magam, aki lázadozik az akaratgyengeség látszata ellen; mint a kani szőrösmellű, aki tudatosan terveli életét és életterveibe nem enged behatolni „idegen testet”. Napokig nem tudtam aludni. Mert ha engem nem is – mi lesz, ha meggyőzi Péterét eszeveszett, ostoba kombinációiról?
Szeretők szentháromsága! Az egyik csendes őrült „megnyomná” útlevelem ügyét külföldről; a másik már, áldozatos lélek, hajlandó lenne „megbarátkozni” hármasban, a harmadikkal; s hogy a harmadik a terhesség tartamára kiritkult, eltűnt – annak csak a dundi-szép szineművésznő látta hasznát, Simondhy Sára s ő meg azzal fenyeget, hogy lecipel Szegedre, hogy odalódítson az édesmama elé… Üszkös lélekkel üldögéltem írógépem előtt, tehetetlenül mérlegelve rosszabbnál rosszabb eshetőségeimet s akkor kopogtathattam le éjféltájt ezt az OLY ÉDES ÉDES című szonettemet:
(HAJSZÁLHÍD, 451. o.) |
Hogy 56 jóslatos megérzése, előrejelzése lett volna? Kötve hiszem. De elkívánása – ránkimádkozása: az igen. Nemsokára azzal ejtett kétségbe Klára, hogy telefonon összekedvesedett Édesanyámmal s már ezt a nekem legkedvesebb kártyát is kijátszotta ellenem. Ki mondja, hogy nem asszonyok fogják a gyeplőszárat a világ szekere bakján?! Összebeszéltek, amikor én huzamosabb ideig nem voltam otthon, Klára fellátogatott s domború hasát tenyerével simogatva, több se kellett, hogy elhitesse Édesanyámmal… Egy-két ilyen lerohanás és Anyám az ellentáborba pártol.
A depresszió fenekére süllyedtem s oly mélyre, hogy – pestiesen szólva – gödörmélységeimből létrán kellett felmászni a béka fenekéhez. S ugyan van-e férfiember számára szégyenletesebb, mint a nosztalgiázás menekülése?! Szeretők szentháromságának a csendes megőrülése engem is belekergetett ebbe a másik, csendes őrületbe. Mivelhogy pondróféreg az embergyermeke: csak amennyire féregfejét a magarágta földből kidugja: onnan van a féregperspektívája. Se messze, se előre. Volt Zimándy Zelmának holmi nővére is, de valami ijesztő torzképe, ügyetlen karikatúrája az ő salomés szépségének; ez a nő ismert, de csak látásból. Ha a vakeset úgy hozta magával és az utcán összeakadtunk, hát messziről jól megnézett, jettatore-jeleket írt a levegőbe s még mintha morgicsált is volna valamit magában. De mit? Tán átokformulákat, nővére megrontójának fejére?
A kora középkor ájtatos esztétikája szerint a fény kidomborítására kell az árnyék: a pokol minden ördögeivel csak azért van, hogy setétsége fölött csak annál jobban felfényesedjék a Menny és minden angyalainak ragyogása. Valahányszor Zelmának ezt a visszataszító karikatúra-kiadását megláttam, csak annál inkább kifeslett szépségével emlékeimben. Leforrázva fedeztem fel magamban, hogy a hegek még mindig nedvelnek s az érzés a mélyben szűnhetetlen ott parázslik. De hogy kifogjak rajta, azt komédiáztam magam előtt, hogy „oly lezárt életfejezettel állunk szemben, amely megérdemli a körüljárást kívülről”; még ott duruzsolt a fülemben a „szentszöveg”, tulajdon szövege, ahogy örök-egyfolytában mondja (s ugyan lehet-e unalmas akármi annak, akit a mondója egyszer megbabonázott?!) – ugyanakkor írói tisztánlátással, sanda szögben odafordulva, láttam komikumát, és tudatában voltam, hogy csak akkor formálhatom meg jól, kedvemrevalónak, ha nem fosztom meg humorától és kikerekedik belőle az – asszonypojáca. Egybeállt fejemben a PEPITO ÉS PEPITA című szerelmi regényem vázlata, és – csak úgy próbálomformán – a hangvétele is, melyben a költészet csupán önnön-görbetükrében van jelen. Már ott kokszolódott bennem – de sehogyan sem tudtam szabadidőt szorítani neki fordítói penzumom mellett; az se baj, ha nem állok a világ elé teljes szerelmi kudarcommal, hogy jót kacagjanak rajtam, tűnődtem rajta búnborongón; és az asszonypojáca-történet megírását sohanapjára halasztottam.
(24) A Petőfi-kör – és akik nem figyelnek oda. A spiritiszta látóasszony jóslata. Emlékezetes ünnepi vacsora a Kisfaludy utcában – vagy aki elérheti, amit műfordító elérhet, boldog, hogy belerokkanhat és krőzusi viszonylagosságaival beéri. Sárika elrablása – avagy férfiragadás Szegeden; fényes kilátások fakultas csillogása. Alvó madonnaarc a vonaton: váratlan találkozás, amelyről ki hitte volna, hogy mi beláthatatlan következményekkel jár. A virágerdő a függőfolyosó sarkában eltorlaszolja a bejáratot, az Angelikában a háromnapos várakozás és légyottkérő lakonikus levélke megteszi hatását. Szeretők szentháromságának szétrobbanása; megértő tiltakozásuk. A gügyögőnyelv, amelyből gügyögőmese kerekedik. A Tururu és Türürü a Szépirodalminál; baráti biztatásra, a Csodák Országa Hátsó-Eurázia a Magvetőnél; prózaversek az Új Hangnál. Kiutasítás az irodalomból és lehangolt kotródás édes kettesben, az Új Hang szerkesztőségéből.
L’amour qui nait subitement est le plus long à guérir,61
LA BRUYÈRE
KL És te soha el se mentél a Petőfi-körbe, s amikor javában tombolt a vihar, oda se bagóztál, fel se figyeltél?
Hát – így is lehet mondani. A lármája elől elzárkózni amúgy sem lehetett, s amennyi abból hozzám elhatolt, azzal beértem. Aki se választó, se választható, megjegyzett senki ember, az ugyan mit keressen a Petőfi-kör tájékán – megmondanád nekem?! Igaz, a bőrüket vitték vásárra, a fejüket kockáztatták, de jobbára neomarxista jobbantudomkák voltak s mindez a nagy eretnekségek történetére emlékeztetett, amelyek belülről robbantják a világvallást… Nagy Szent Megváltó Marx Károly behatóbb olvasata, mélyenjáróbb értelmezése, a helyreigazítás helyreigazítása. A kíváncsiak közül is, hamar, sokan félrehúzódtak s visszahúzódott maga Illyés is, aki sokszor, sokak füle hallatára mondogatta: most legalább egymás közt vannak, veszekedjék ki magukat. Nem, édes öregem: jó sokáig marxista show volt, s előttem akkor már olyan új látomások kavarogtak, melyek örvényes mélyükön ott hordozták szülemlőfélben azt a filozófiai felismerést, hogy a politikusok: verbalizálók; mit se sejtik, hogy az emberi termitárium alatt vegyileg más, minden politikumtól idegen erők működnek és játszadoznak velük; valahogy úgy, ahogy az ókorban az oltároknál, a hierophantészek képletes értelmezéseik objektivációit kivetítették isteneknek, s ne feledd el Porphüriosznak azt a mondását, hogy „minden – isten”. Még a politika vakságán messze túl és lapidaritásainak messze fölötte – még tán „a hatalom akarása” is felületi, epidermiális értelmezés és valójában élethalálharcainknak alatta is, biologikumunk ősingerképzőiből, olyan elemi erők talajsugárzása munkál a lábunk alatt, amelynek se „hatalomhoz”, se „akaráshoz” semmi köze.
KL Tudom, a gondolatot több helyütt megpendíted filozófiai munkáidban, de ahhoz, hogy így meg is fogalmazd, gondolom jó negyven esztendő kellett, és hogy ne is mondjam, „Nyugat Világossága” –
Semmi okod az iróniára: így igaz. Ahogy kibutulunk a történelemből, elérkezik az a nemzedék, tán ez a mai, amely képtelen észbevenni milyen sűrűszövésű volt a Rákosi-diktatúra, s hogy annak alapszövetébe, szálfonadékába kezünkkel-lábunkkal mennyire bele voltunk szőve – akár a légypapír mézgájába ragadt s szárnyukkal hiába verdeső legyek. Ha beleképzeled magad és átérzed ezt a fogoly-pszichózist, meg fogod érteni ezt a most következő történetet. Volt nekem egy irodalompártoló-és-értő hölgyismerősöm s maga is „profi”, Dr. R….áné S. Pia, orvosfeleség, akinek a művészlevegőjű úriszalonjába Vajda Endre vitt fel; hamar összemelegedtünk. Pia német ajkú volt, de magyarrá vált és elvegyült közöttünk, senki sem firtatta, hol született az a derék nő, aki angyali türelemmel orvosi szakmunkák mázsáit fordította magyarról németre s akit az irodalom berkeiben is számon tartottak, ismertek. Pia levélváltásának Thomas Mann-nal hamar híre ment; azt is tudom, hogy lefordította és továbbította Szentkuthy T. Mannhoz intézett levelét, de hogy miért próbálták kiráncigálni egymás kezéből Thomas Mannt levelestől és hogyan vesztek rajta össze, arra csak homályosan emlékszem, s nem is tartozik ide.
KL Ha ez az, akkor erre a történetre mintha céloztál volna már –
Igen, de ha most ismétlésbe bocsátkozom, jó okon teszem: mert a történet megérdemli – és mert időrendben itt következik. 1955 elején lehetett; Pia telefonál, hogy azonnal hagyjak ott csapot-papot, aznapra küldjem el Erzsikét, vágjam a sarokba a fordítást és loholjak fel hozzá, de mindjárt. El nem tudtam képzelni, mi vár rám. Szürkülő kora délután lehetett, fél négy tájban csengettem be a Nagy Ignác utcai sarokpalota első emeleti, csupaszőnyeg, pompásan temperált orvoslakásába. Feszült idegesség, nyájas mosoly. Pia bevezet a szalonba és bemutat a középkorú, fekete ruhás asszonynak, aki már vár. Amennyit befelemenet, sietvést elsuttogva mondhatott, csak annyit tudtam róla: nem médium, nem is állítja magáról, hogy spiritiszta, de vannak „megérzései” – visszajelzései a jövőből: mond, ami mond, ne hagyjuk ki. Nem az jutott eszembe, hogy ha ezt tudom, el se jövök; hanem az, hogy: asszonyok kormányozzák a világot, adjuk meg magunkat; a fehér mágiázás nem bűn s olyik boszorkány hátha jó… A neve, ha jól emlékszem, Zsabkáné.
– Ide, velem szemközt méltóztassanak – ültetett le Zsabkáné; a szerszámocskája már ott volt az asztalközépen: egy pálcikákból egyberótt akasztófa s rajta az akasztó horog. Zsabkáné folytatta: – egy hajszálra volna szükségem, hosszúra, a hajából. A gyűrűjét is elkérném…
Pia ollóval, a tövénél, nekiállt, hogy lemetszi egy szál hajam, de Zsabkáné megállította: – Nem jó. Csak tépve jó.
Magam téptem s megálltam, hogy ne szisszenjek fel. A gyűrűmet a hajszál végére kötve, másik hurkolt végénél a bitófára akasztotta. Megvártuk, amíg ingását abbahagyja és nyugalmi állapotba jut.
– Most várjuk, hogy jönnek-e – suttogta Zsabkáné, a gyűrűre szegezett szemmel, amely nem mozdult. – Ne cigarettázzunk, oltsuk el: ezzel a csenddel adunk jelt nekik. Csak a maguk jószántából jönnek, ha van, aki annak tudója, errevetődő.
A vén tengeri farkas nem lehet olyan viharedzett, mint én, cserzett bőrű szkeptikusnak. Huncut, megveszekedett fakrajcárt sem adtam az egészért, de tudtam, mi a tisztesség s aszerint viselkedtem. Már Pia is, mintha feladta volna az egészet s az udvarias formula után kutatott elméjében, hogy uzsonnát vagy italt indítványozzon és egy átsikló mosollyal véget vessen a hiábavaló várakozásnak; amikor történt valami.
A gyűrű moccant. Ingott, megrengett, majd lengésbe jött jobbra-balra; s kis vártatva a lengés irányát is változtatva, mint Foucault ingája – ahogy alatta elforog a Föld.
Zsabkáné meg, a szemét róla le nem véve, csendeskén, krónikás hangon interpretálni kezdte az „üzenetet” s mondta percekig:
– Külországba megy. Nagyon-nagyon hosszú időre. Meg is telepszik. Olyan sokat fog dolgozni, mint még életében soha… De meg is lesz a látszatja – – –
Eddig érkeztem el az odahallgatásban, a többit eleresztettem a fülem mellett. Nyilvánvaló volt előttem, hogy Zsabkáné becsületes, csendes őrült – nem csaló, ó nem! – csak hallucinogén tünetekkel megáldott elmeháborodott, akinek habozás nélkül kiállítanám a diliflepnit. Az uzsonna elől kitértem, hálásra igazított széles mosollyal, kurtán-furcsán elbúcsúztam és rohantam haza. Az odapocsékolt időt, azt igen, azt sajnáltam, de különben? Nem gondoltam vele. Mint a skolasztikus a dogmát, megbizonyítva láttam és oly világosan éreztem, mint a taxiülést az ülepem alatt és a nagykörút forgatagos lármáját körülöttem, hogy szemenszedett ostobaság volt Zsabkáné minden szava. Én, hogy valaha is, külföldre kerüljek?! Melyik bolond lyukból fúj ez a bolond szél: belőle vagy tébolyodott „üzenő” szellemeiből? Amíg élek, útlevelet nem kapok. Az országos börtön körül határzár van, az arratévedő jószág ha aknára lép, felrobban vele; én már elhullajtom minden fogam és az égig érő demarkációs vonal a farkasszemet néző két hatalmi tömb között még mindig ott lesz, a sztálinizmus tart az ezredfordulóig és én azt a kétezret nem érem meg. Érted-e? Ennek az életérzése eltöltötte sejtjeinket, lehatolt a génjeinkbe, az újszölött azzal született és első felsírásával felesküdött neki.
KL És most? Zsabkáné jövőlátó képességéről megváltozott a véleményed?
Ahhoz túlságosan konzervatív agnosztikus vagyok s mint a teknőc hátpáncélja, szkepszisem akkora. Tudod, az istenkeresők hajlamosak megfeledkezni arról, hogy a szkeptikus görögül keresőt jelent. De jóllehet ma is tamáskodom, de eleven kérdőjellé görbülve már és mint aki nem tud hova lenni a csodálkozástól. Messze idegenben letelepedtem, annyit robotoltam, mint életemben soha, de istennek hála, megvolt a látszatja… Zsabkáné minden szava beteljesedett.
KL S akkor már hadd kérdezzem meg, hogy ebben a jégheggyé fagyott világhelyzetben, amikor mint eleven zárványok járkáltatok a jégben – hányadán álltál világlátással-világnézettel? Te, aki magad is festettél ilyen apokaliptikus freskót jövőbeli szörnyállamok vetélkedéséről (hogy – mint magad mondod – „kiírjad” magadból katasztrófa-neurózisodat), te aki annyit írtál – Campanella Napállamától Hobbes Leviátánjáig, Morus Tamás Utópiájától Louis Cabet Ikáriájáig e csábos-veszedelmes, emberzabáló műfajról, melyben, ha jól tudom, a Veszélyes fordulatszámmal, magad is bűnös vagy, akkor hogyan vélekedtél, az utópiákról?
Világlátással-világnézettel? Azzal, amit még a múlt századi magyar filozófiai nyelvhasználat „világnézletnek” nevezett? Jut eszembe volt is erről egy kis bökversem, a GAJDOLÓS című, amelyet WS-nak ajánlottam: rejtélyes mosollyal nyugtázta s látnivaló volt, hogy elértette:
(A LÉLEKNEK RENGÉSE, 128. o.) |
KL Ez bizony keserű és kiábrándult, ez a GAJDOLÓS.
Jól mondod, cinikus-keserű és az elfordulásig kiábrándult. Hogy a jövő felparcellázása-és-eltervelése micsoda meddő elmejáték, arról az INTRA MUROSZ-ban hosszabban olvashatsz; de ami valaha a fiatalság privilégiuma volt, az ma már a posztmaoisták, poszttrockijisták, Ázsia, Dél-Amerika vallásos millenarianistáinak kényszerneurotikus „ritornellója”. Meddőnek mondom, de Santayana szerint azonnal veszedelmessé válik, mihelyt az „eszményi társadalom” drámája a játékos képzelet színpadáról lelép. Nagy ám az „isten országa” bűvös-szekuláris deleje. Mintha óceánjáró katasztrófája után a tengerben kapálódzó tömeg váratlanul jókora-kiadós szigetre lelne. „Föld! Föld!” – örvendeznek, partjára kapaszkodnak, ültetvényeket, utakat, városokat, világítótornyot telepítenek rá – amikor egyszercsak földindulás-tengerrengés: a sziget megmozdul alattuk. A Leviátán alámerül s rajta ők, a „hal-lakók” – alámennek és elsüllyednek vele. Megeshet, hogy akik a „damaszkuszi úton” fényfürdőt vettek: a megigazult lukácsisták majd napestig mosakodnak előtted, hogy ezentúl mennyire „idegen” tőlük minden utópisztikus gondolkozás; de… öröktársadalmisták, ne higgy nekik: plus ça change plus c’est la même chose 62A higgadtabb, józanabb elme, mint Molière-é is, a kor szigorába kapaszkodva, tömörebben fogalmazott: C’est une folie à nulle autre seconde / De vouloir se mêler de corriger le monde63 – így mondja a Misanthrope-ban. Ne hidd, hogy meg akarom tagadni tanulóéveimet, melyek eszmemámoros, utópiás kényszerpályáiról elsőbbet Schopenhauer, Nietzsche ellenmérge, majd a börtön lórugása igencsak messzelódított; de mindig is mélyen átéreztem azok tragikumát, akik a jobb- vagy a baloldal utópiájára tették fel életüket s a törött bordák ha összenőttek is, ahánnyal fizettek érte, csalódásuk begennyed s halálig nedvel, gyógyíthatatlanul. A kevesek közt tartlak számon, Lorcsikám, aki UTÓPIÁS című versemre felfigyelt, és ha ismered a MINDEN KÉNYSZER NÉLKÜL-t, tudhatod, miért éppen szerzőjének ajánlottam, kenyeres fegyvertársamnak a messze idegenben – Szász Bélának; a hálátlanságról és a történelem logikai kegyetlenségéről, amellyel a jutalmat-nem-várók nyomát eltörli, emlékét betemeti:
|
|
||||||||||||
|
|
||||||||||||
|
|
(HAJSZÁLHÍD, 343. o.)
KL Mi az, már megint sírsz-rísz, halatkozol? Már megint elsiratod magad?
Tja. Csak úgy ne járj velem, Lorcsikám, ahogy az egyszeri ember járt, meg a felesége, meg mindenki a tanyán, azzal az örökké síró-rívó pólyásbabával, aki annyit sírt-rívott, hogy tőle a tanyasiaknak nem volt se éjjele, se nappala. Történt, hogy mindenek nagy csudálkozására, egyszer nagy csendesség támad: a buba abbahagyja a sírást-rívást és alvást színlelve cumizik. Nosza összeszalad a család a bölcső körül s ahányan vannak, megkönnyebbülten felsóhajtanak:
– Megjött a jobbik esze: no hála a papnak! Nem sír!
A nyanya, aki ringatja, még nyugtalankodik is:
– Mi van ezzel a gyerekkel: eddig folyton rívott s most nem rí…
Mire a buba, a cuclija mellett félszájjal, kiszól a pólyából:
– Egyet se féljen, nyanya: rívok én még, csak most pihenek…
KL Haha! Vettem a lapot! Hogy ne vegyelek komolyan, ha rázendítsz –
Nono. Azt nem mondtam. Magamat nem, de a borúlátásomat komolyan veszem.
KL Ugyan ne légy már örökké olyan borúlátó! Fogadni mernék, hogy ez a te ÉLETUTAD se – bizony hogy nem lesz az utolsó könyved. Akármibe –
És én meg örömest szurkolnék, hogy nyernéd meg. De ez a galacsin, amit életutam elmondásával görgetek, már háznagyságúra nő s akkora, mint a New York-palota. Az, amit sajtókombinátnak hívott boldog-boldogtalan, s jut eszembe mit főztek ki ellenem, a TRISTRAM SHANDY lefordítása után, a sajtókombinátban – igaz, hogy ez a világ legszeretetreméltóbb összeesküvése volt. A nyakamba, malomkeréknek, a teljes Rabelais lefordítását.
KL Ki volt az összeesküvés vezére – a kolompos, aki ezt a rosszat veled tenni akarta…?!
Csak azért említek „komplot”-ot, mert Shandy uramat még összeesküvés-formán kellett keresztülráncigálni az Irodalmi Főigazgatóságnak csúfolt pártapparátus drótakadályain-tilalomfáin. Rabelais máshogyan történt. Nem tudom, ki lehetett a dolgok Primus Motor-a; vettem jelét, hogy a Jóindulat a Szépirodalmi Magasb Échelonjairól, Illés Endre és Vas István felső szintjéről is lesugárzik, de benne volt a keze Szász Bélától Róna Ilonáig mindenkinek. Csatlós János, a francia lektorátus feje oroszlánként harcolt a tervért s Rabelais-nak ugyanolyan rajongója volt, ha nem nagyobb, mint jómagam. Le grand Tourangeau, ahogy szűkebb hazájában, Touraine-ben becézik s az, akit Anatol France Mindnyájunk Atyjának nevezett, humanisták és orvostudorok akkortájt legjelesebbike, csak azért öltötte magára a szerzetesi skapulárét és a papi ruhát, hogy védelmet keressen a Sorbonne és az egyház támadásai elől; két évig volt le curé de Meudon (ez is egyik ragadványneve), de plébánosát Meudon nemigen látta, mert folyton úton volt: hol előadott, hol menekült. Azok hányták könyveit máglyára, akik a legjobban mulattak rajta, s egy változat szerint életét börtönben végezte be. Nem volt még a szabad gondolatnak, a szabad szólásnak bátrabb, vigodalmasabb s magabiztosabb előharcosa, mint „Alcofribas Nasier”, minek anagrammája mögé bújva, forralta-főzte a „Quintessentia Párlatát”. Hamvas Béla híres SZÁZ KÖNYVE közt a hét bibloszok egyike, amelynek hídjármán a fehér nyugati kultúra tengerlépő kábelhídja felfeszül. Az első teljes, Lyons-i, 1567-es kiadástól 1600-ig eltelt 33 esztendő alatt 60 kiadást ért meg s itt a szigetországban az első, Sir Thomas Urquhart 1653-as fordítása óta a rajongók egész sora forgatta angolra – de miért is soroljam az adatokat a GARGANTUA ÉS PANTAGRUEL előtörténetéről, mindez köztudott. Az addigi fordítói próbálkozások legnagyobbika is töredékes volt. A Faludy-féle Rabelais-egyveleget Gyergyai Albert „kabaré-ízűnek” minősítette, és „az lesz mindenből, amihez nyúl” intézte el egy kézlegyintéssel; Benedek Marcell rokonszenves és nemes kísérletét „erőtlennek” mondotta, a Kemény Kataliné pedig egyetemi disszertációjának része gyanánt pároldalas szemelvény mindössze. Az ötkötetes teljes Rabelais, annál alább nem adhatjuk – ennyi már kiszivárgott a Kiadói Kupaktanács döntéséből.
E kiszivárgó hírekről nemcsak lektorátusi látogatásaim során értesültem, voltak kedélyesebb bizalmas beszélgetések fehér abrosz mellett, s hol nálam, hol Csatlóséknál ejtettük meg hidegtálas irodalmi összeröffenéseinket. Nem úgy Csatlósék Kisfaludy utcai, tetőteraszos lakásában, ahol a tűzről pattant, sarkon forgó Kati asszony ragaszkodott a meleg ételhez, mihez igen értett, Újházy tyúkhúsleveseivel remekelt és ő volt a főváros röntgenológusai közül a legjobb „főzőasszony”, ahogy ezt Krúdy gyomra értelmezi. Már ami Jánost illeti, jól emlékszem, milyen nevetős képpel mesélte élete tragédiáját. Kaktuszbolondot érzékenyebben már nem érinthet veszteség, mint amikor 150 féltve őrzött, tudományosan öntözött-és-nevelt kaktusza telitalálatot kap és a virág-sarokablak ripityára megy. No de a kaktuszt mindig lehet pótolni s mikor én, azon a nevezetes vacsorán, a választottak közt a hivatottak egyike voltam; már új kaktuszgyűjtemény pompázott a télikertben, a házigazda egyenként büszkélkedett neveltjeivel s míg mi kaktuszról kaktuszra haladtunk, a ház asszonya, Kati a tetőteraszról a Harminckettesek terét mutogatta asszonytárs-hölgyvendégeinek.
E hölgyvendégseregben megakadt a szemem egy szopottgombócfejű, magas, tüneményesen teltkarcsú fiatal hölgyön, ki utóbb közölte, hogy Tália szentkeresztségében a Simondhy Sára nevet nyerte: szineművésznő volt a lelkem s én meg, vonzásától megriadva, akkor még társaságát nem kerestem, mert tudva-tudtam, mi sok rám-nézve-rossz van megírva a csillagokban. Ünnepi vacsoratársaság volt, melynek asztalfőjére Gyergyai Albertet ültették, s hogy magam meg mellé kerültem, nem tulajdonítottam egyébnek, mint a véletlen kedvezésének; aminthogy azt sem állíthatom, hogy a vacsora ünnepi jellegének rajtam kívül más is tudatában lett volna: nem a Rabelais-„pályázat” odaítélését vagy annak nyertesét ünnepeltük. Akkor már zsebemben volt a Szépirodalmi szerződése, amely a Rabelais-i teljes életmű lefordításán kívül (beleértve a Sciomachie-t, a Pantagrueline Prognostication-t, valamint a latin és francia nyelvű leveleket) – még egy 35-40 íves tanulmánykötetet is magában foglalt a mesterről; tudtam tehát, hogy én vagyok a szerencsés, de kik és hányan jöttek számításba, riválisok, azt nem sejtettem. Tányércsörgés, pohárcsilingelés közepette tudtam meg-s hámoztam ki a csevegésből, amivel mintha engem ugrattak volna… Kiderült, ki volt a másik kettő, akitől szintén kértek próbafordítást. Németh László és Szentkuthy Miklós. Mint nemtudomka hallgattam s úgy is magyarázta, mint tudatlannak, Gyergyai:
– A Németh Lászlóé nem érte föl az eredetit, ezért elejtettük. Szentkuthy Miklós jobb akart lenni az eredetinél, ezért ellene döntöttünk. S akkor már tudod is, mi volt az ok, hogy a tiédnél kötöttünk ki – – –
Bornyúképet vágtam, úgy kérdeztem:
– Mi volt az ok?
Berci bácsi odafordult és hamiskás képpel kimondta a kópé szentenciát:
– Az, hogy a tiéd egyenrangú az eredetivel.
A szentencia gyönyörűsége és képtelensége egyaránt leforrázott; körös-körül mulattak málé zavaromon. Hát még amikor egy papírlapon mit húz elő, mit nem s azt bontogatja: Les Fanfreluches Antidotées – ez a címe annak a csízelt „ókori” álepigráfiumnak, amelynek a francia nyelv anyanyelvi szeszélyein alapuló verseléséről Gyergyai azt hitte, teljességgel lefordíthatatlan.
KL És nálad: mi volt a címe?
„Ártalmatlan Szájjártatóka”; ezt meg egy másik ízelítőt akkori próbálkozásomból hátralapozva meglelheted a Függelékben. Elképzelheted – mert most már nem volt kétséges, ő volt a pályázat döntőbírája –, hogy szentenciájával Berci bácsi mennyire boldoggá tett, amilyen őszintén csengett s nemcsak a calembour kedvéért mondta; bár tudva-tudtam, hogy Rabelais-fordítás semmilyen nyelven nem lehet az eredetivel „egyenrangú”. Újra lángra kapott eltaposott reményem alvó zsarátja: ha ilyen vaskos monográfiát rendelnek tőlem a Mesterek Mesterétől s az már eredeti, akkor egyszer hátha megtörik a jég és nemcsak tanulmányt – majd még mást is kiadnak tőlem, eredetit. Ám hogy ez mennyire nagyon-de-nagyon „odébb van”, tán egy-két évtized távolában – azt, pour ainsi dire, éreztem a vizeletemen.
Madarat lehetett volna fogatni velem.
1955-öt írunk: 60-ra befejezem; s mintha aranyból lett volna, boldogan vettem a nyakamba azt a malomkövet. Tán anyagilag „rossz üzlet” lesz, s közben más egyébbel is keresni kell majd a konyhára; de elértem a legtöbbet, amit megjegyzett ember elérhet. Úgy, mint más rettegett, magam soha nem rettegtem tőle, hogy az özön fordítás eredeti alkotói vénámnak majd „megárt”, elfonnyasztja vagy levon belőle; s már titokban számítgattam is, mi mindent fogok majd ellopott időben, fióknak, eredetit – megírni. Mint „latifundiumot”, képzeletben már birtokoltam Rabelais-t, nemhiába melengettem húszéves korom óta átköltésének tervét s krőzusi gazdagságommal sem tudtam betelni. Mindenkit szeretetreméltónak találtam s mindenki szeretett: Gyergyai bácsi, Csatlósék, Kormos Pistáék, a hölgykoszorú a vacsoraasztal körül, és asztalbontásnál már az is átsuhant elmémen, hogy halálos avagy bocsánatos bűn-e, ha valaki, adott-és fennforgó esetben, mikor is a Szeretők Szentháromságából egyikük (szülési) hosszú szabadságra megy s így széke facér, átmenetileg, betöltendő, helyettes Kedvesről (vagy kedves Helyettesről) gondoskodnék… S a társaság hogy oszladozni kezdett, a búcsúzkodók előszobai tolongásában keszegjáró rák oldalmozgásával odatolongtam Simondhy Sára magas alakja mellé és kabátfelsegítés közben megkérdeztem, volna-e kifogása ellene, hogy elkísérjem?
Nem volt kifogása ellene.
KL Elképzelhetni, mennyire megváltozott az életed, amint nekiláttál: Rabelais magyarítása betöltötte nappalod-éjjeled –
Hát ha az éjjelem nem is, de alaposan elbánt a nappalaimmal s olykor velem is, mert a francia tréfák, szójátékok magyar megfelelőit vadászva naphosszat, megesett, hogy megfájdult tőle a fejem; ilyenkor abba kellett hagynom. Hogy vajon bírtam volna végig szusszal, mind az öt köteten át? Azt hiszem, igen, éppen errevaló igavonó vagyok s ha nem jön közbe semmi, valószínűleg mint a TRISTRAM SHANDY és a GARGANTUA ÉS PANTAGRUEL fordítóját felejt el a magyar irodalom. Zsarnoki penzum volt Rabelais, szótárak-kézikönyvek-segédletek és teljes csönd – ez kellett hozzá; még ma is megvan az a Pléiade-kiadás, amiből dolgoztam s amit a kiadótól kaptam –
KL Puskát használtál?
Úgy érted, hogy a munka német, olasz vagy angol fordítását? Soha. A meglévő magyar fordításokra se – semmi ilyenre, rá se néztem. Megrontja az ember nyelvi fantáziáját. Másban kerestem üdülést, felfrissülést: írtam, fióknak, apróságokat, elbeszéléseket. Emlékszel a KIRÁLY című elbeszélésemre? Nem? Meg a párjára, a RONGYOSBÁLRA? 46 tájt lehetett, hogy beleestem a négritude egzotikumába, francia olvasmányaim alapján. Közhely, hogy Afrika az a fekete földrész, amelynek nincs történelme. Ez alól az aranyszabály alól kevés kivétel van s az a két kiugró, pozitív kivétel, amelynek írásos krónikái ismeretesek, Madagaszkár és Dahomey. A RONGYOSBÁLT Madagaszkár furcsaságai ihlették meg, a KIRÁLYT – Dahomey nőuralma.
Madagaszkár története három négerállam örök vetélkedése, háborúi: a középhegység harcias törzseinek hódító birodalma soha nem hagyta békében a partvidék két magaskultúrájú földmívelő országát, s a véres torzsalkodásnak a francia gyarmaturalom vetett véget. De Dahomey volt csak egzotikum a javából: anyajogú társadalom, amazonhadsereg, s jóllehet Dahomey trónján mindig férfi ült, a király hatalmát „alkotmányossá” tette a rituális királygyilkosság tízévenként esedékes véres uralomváltása; a mindenkori királyt a hárem kreálta ugyan, de a háremet és az asszonyhadsereget a király, hatalmi eszközéül felhasználva, veszedelmes zsarnokká nőhette ki magát, amíg a tíz év leteltével a hárem amazonjai párnáikba nem fojtották.
Egy ilyen gyanútlan sihedernek, a hárem kedvencei egyikének a története a KIRÁLY – akit az amazonhadsereg űzőbe vesz s ő, Glélé, szentül hiszi, hogy szerencsétlen szerelmi intrikákba keveredvén a háremben, halálra keresik. Felkészül rá, mert tudja-látja, hogy az üldöző kör bezárul körülötte s hiába mentené irháját – amikor az ezer dárda helyett, amire számít, egyszeribe pajzsok tetején találja magát s őt magasra emelve, pajzsaikon ringva viszi palotájába az áradat: tíz év az élet, nem több – s addig ő a király. Adjak szövegpróbát belőle, ízelítőül, a történet végéből? Íme:
első hadiszerencsénk után magasra rakattuk a koponyatárat és felbecsültük: Abbakka Fődajka szerint (AGONGLO király diplomáciai anyja) tíz esztendőt számlálva, Glélé király minden lélegzetvétele kétszázszor ezer gyöngykagylót ér
…a mi légezetünk!
– – – minden szippantásunkba egy szem őrölt borsot szór az idő abból, amit a Hajszában elhintettél a szembe-széllel, csak hogy prüszköljön és vakuljon a menekülő; a majdanvaló Új Király, aki ítéli Glélé bűnét, habozik még, hogy levegye róla mind a három halált – avagy némelyét hogy rajta hagyja a fején: mert egyet nem tud levenni
tíz év múlva fogják el az elkerülhetetlen Ünnepen
a kis hajszából kieresztettél és most a Nagy Hajszában futamodik a király, hogy megtudja az időknek semmiségét, amikor MAHU VILÁGANYA méhében egyetlen körültekintésre semmi nem elegendő!… Ott eresztik vissza második fulladáskor a párnát, ahol a Gyermek köldökzsinórjával már-már felkínálkozik, hogy hátha összenőne Véle! – – – ahol harmadik fulladáshoz beolajozzátok a szíjhurkot; és akiket megettél, a népek elevenen lépnek ki hasadból és körülvesznek a meg-nem-fogantak: a Temérdek Nép!…
vitéz leányzók, nagyhatalmú banyák, akik ezt teszitek vélünk: nem engedted el, Dahomé, a halált, csak időt adtál a gondolkozásra – ó! mert a király: a király a gazdátlan jószág, aki tíz évig ízleli és ereszti hasába ezt a keserűt… Visítok! A saját szemgödrömbe szeretnék behátrálni, a saját szemgödrömbe, hogy meglássam a világ köré boruló keretet – a szemhúst… – haldoklásomat kívülről vigasztalni; Dohomé, jó üldözőim, hiszen a halál, hallja minden jószága a Királynak, hiszen a halál – – – mindig új
(A SZÉP PALÁSTHYNÉ, 187. o.)
Épp akkor hirdetett Kassák parádés folyóirata, az ALKOTÁS novellapályázatot és az az ostoba gondolatom támadt, hogy az elbeszélést benyújtom. Mondanom sem kell, hogy nem nyert és szánakozó mosolynál egyebet nem váltott ki a zsűriből, de hogy azt kiváltotta, azt jócimborámtól, Vidor Miklóstól tudtam, aki Kassák famulusa volt. Fel is ugrottam hozzá, hogy hátha előkerül s én elvihetem a gépiratot; épp ott sürgött-forgott széleskarimájú kalapjában „Kasi” is, észrevett bennünket és a kéziratot kezemben azonosítva szerzőjével – elkapta s az orrom előtt lobogtatva, dorgálni kezdett:
– Hol él mágá? Hát Afrikábán él mágá? Hát jó, hát megírtá, hát ádjá ki, menjen vele odá és ott ádjá ki, izé… Dáhomében, fránciául. Nekünk más dolgunk ván, ennek á lápnák á címe: ÁLKOTÁS. Ez itt Budápest!
Azzal levágta az asztalra és otthagyott. Fogalmam sincs, kit nyerettek s az a jeles novellista hogy nagyra vitte, vagy kihullott az idők rostáján, nem tudom. Ugyanilyen heves ellenérzést váltott ki Kasssákból egy más alkalommal az, amikor – Solymos Idáék házi „irodalmi estjén”, 1954-ben, elrecitáltam LELENCEK ZSOLTÁRA című prózavers-ciklusomat (1945-ben íródott), melynek lényege gondolkozásom egyik gyakorta visszatérő vezérmotívuma: ha a biblia az érvényes rábizonyítás, akkor az istenség bűnös és elmarasztalható a teremtés bűnében. A motívum, a saját szégyene elől menekülő, bűntudatos Deus Absconditus motívuma különben visszatér az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ-ben csakúgy, mint a GOLGHELÓGHI-ban. Ezt a LELENCEK ZSOLTÁRÁT 1960 tájt magnóra vettem pazar muzsikával, magam választottam, s ha ismered Gustav Holst THE PLANETS című posztromantikus nagyzenekari szvitjét, tudhatod, mennyire drámai. Igaz, akkor, Idáéknál még nem volt semmiféle nagyzenekari aláfestés, hogy „feldobja” – de a puszta versszöveg a szavak ösztövér pergésében csupaszon is igen provokatív és sokkoló hatású. Az a 70–80 főnyi közönség, amely a szőnyeget végigülte, eleinte úgy hallgatta, mintegy hipnózis alatt; utána dermedt csend következett, majd vad kiabálás és felszabadult taps – Ida kétségbeesetten csitította őket: az istenért, esti tizenegy óra múlt, meghallják az utcán, ki tudja, mit gondolnak, összeszaladnak… Nyár volt, sarkigtárt ablakok mellett is töppedt meleg. „Kasi” a székén színeket játszott. Ez is prózavers volt, de a verspróza antipodusán: hangvétele, hangszerelése, tematikája, gondolatvilága, minden lüktetése kihívás volt a kassáki versvilággal szemben. Látszott rajta, hogy vérig ingerli a zagyva galamáty, amelyből „kimaradt a társadalom” és nehezen türtőztette dühét.
KL Biztosan van valami oka, hogy feltolakodnak benned ezek a „lépcsőházi gondolatok”…
Miért mondod annak? Igaz, a négritude futó kaland volt, egzotikuma iránt hamar kihűltem; de Solymos Idáék irodalmi estjei ez idő tájt voltak, 54-55-ben s belőlem se dühöt, se ellenérzést nem váltott ki a Kassák-iskola németes, expresszionista verselése, csak épp hidegen hagyott, társadalmista öszvérbasszusát pedig zeneietlennek találtam. Még ha PANTARBESZ című filozófiai opuszomat emlegetném, megengedem, hogy lépcsőházi gondolat, lévén hogy 1949-ben keletkezett (noha csak 1966-ban jelent meg a müncheni Aurora kiadásában); de 1955-ben keletkezett ugyanolyan terjedelmű bölcseleti írásom, az EPIGRAMMATA SACRA, amely mintha az ANIBEL-ből szakadt volna ki s annak holdja lett-légyen, éppen azt a bölcseleti „ólommerüléket” tartalmazta, amelyet Szőllősy Klára a regénytrilógiából hiányolt – s ez is a hegeli „hamis tudat” új univerzáliáit s azok lélektani torzulásait nyomozta le a „Béketábornak” nevezett szörnyállam határain belül; ebből, meg egy félbemaradt esszéregényből megítélhetnéd, merre fordult bölcseleti-történelmi érdeklődésem, és hogy mint vonta mindez maga után stílusom megváltozását a pontos, tömör staccato, a pattogó mondatok felé; de elkallódtak az otthonhagyott irományok közt, Édesanyám e dossziékre valahogyan nem akadt rá s így már csak a veszteséglistával szolgálhatok –
KL És mi lett volna ez a félbemaradt esszéregény?
A MELKÁRT SZEKERÉN? Egyáltalán nem volt szándékomban abbahagyni, csak épp „közbejött” valami: Ötvenhat. Eszembe se jutott, amíg egy szép napon, Byrsa romjait járva, fel nem ködlött emlékeimben Thanit Világanyaistennő, akinek elsőszülöttet áldoztak, Esmún a Gyógyító és Melkárt, a föníciaiak Apollója – az én félbemaradt karthágói regényem. Műfaja szerint fiktív történelem „mi-lett-volna-ha” alapon s azt a lélegzetelállító történelmi panorámát festette fel, hogy mi lett volna, ha i. e. 201-ben a zámai Népek Csatájában nem a punok elefántjai bokrosodnak meg a római lovak szagától, hanem megfordítva – a római lovak bokrosodnak meg a pun elefántok szagától, a harcielefántok a római lovasságot legázolják és Hannibál láncokba verve viszi haza Scipio Africanust; a kemény békediktátum beláthatatlan következeményei – latin előkelőségek érkezése és elszállásolása a túszoknak fenntartott karthágói palotákban, a római birodalom fokozatos megszállása és szisztematikus alávettetése, főníciai ábécé, számrendszer, gyermekáldozatok a tűzgyomrú istenek templomaiban Molokh és Thanit tiszteletére, és az európai földségen, naplánglövellő szekerével végigszáguld Melkárt, a karthágói Apolló…
KL És a kereszténység? Mi lett volna a kereszténységgel?
Haha! Cselgáncsvető kérdés volt, szíves engedelmeddel s tudva-tudatlan fejemre olvasod, mennyire kevéssé vagyok eredeti; hiszen ezt már, a kereszténység elmaradását megírta Charles Renouvier, a filozófus, UCHRONIE című remekében (1876), mely a műfaj (a history fiction) tán legnagyobbszerű, legemlékezetesebb alkotása a 19. században. Ez a „mi-lett-volna-ha” utóbb megint megkísértett, jóval később, egy 1986-os álomfogantatású novellámban ( – ládd, én is úgy vagyok vele, mint volt Van Gogh: megálmodom festményemet s utána megfestem álmomat), a címe KULTÚRSOKK (A SZÉP PALÁSTHYNÉ – 420. o.); ebben a spanyolok húzzák a rövidebbet s igencsak-szűkölnek, amikor az inka „konkvisztádorok” hajóikkal elözönlik a spanyol partokat, feltárják és meghódítják Európát, melynek nem győznek utálkozni kukoricátlanságán, kukorékoló nyelvi tarkaságán, bambamálé vallásán, a vadállatias, embertelen és primitív kurosztányságon/gürözdénységen, amely a hadifogoly mellkasában bennehagyja a szívet; majd a Napszülött Atahualpa és Montezuma papkirály tőrbe csalja és lemészárolja „Carlos Quince” Pisikaka-törzsfőnököt ötezer hidalgójával egyetemben. Megérdemelné, hogy megírják nagyformátumú regénynek – vagy tán már meg is írták s nem is egyszer…?! Ha tudsz róla, szóljál.
KL Minden Londonban kiadott könyveden azt olvasom az elején, hogy „könyvterv: Határné Prágai Piroska”. Bizonyára nem sejtette az ifjú hölgy, amikor megkörnyékezted, hogy valaha a könyveidet fogja tervezni. Piroskádat hol ismerted meg és hogyan?
No de Lorcsikám, hát nem veszed észre, hogy óriási vargabetűvel ugyan, de magam is erre tartok…?! S ez is egyike azoknak az ördögi görbe történeteknek, amelyeket azzal szokás elindítani, hogy „az úgy volt, hogy…” 1955 végén a kiadónál nemegyszer megpendítették, hogy nem tudnék-e jobban koncentrálni valami szanatóriumi szinten nyugodalmas helyen a Rabelais-fordításra, pl. az alkotóházban? Valahol, ahol a szél se rezzen… Hogy majd elintézik nekem. Én meg épp ettől a szélcsendtől féltem. Elszakadni szeretők szentháromságától? Van eszemben. Igaz, mind a hárman nyűgösek voltak (a negyedik, mint Lilith a periférián: Klára hiányolta telefonjaimat) s valamennyien féltékenyek voltak Rabelais Mesterre; a legduzzogóbb – és legszívósabb – a legfiatalabb volt: Simondhy Sára, akinek fiúsan vastagocska, szineművésznős hangja és edzetten-hajlékony teltkarcsúsága kezdte betölteni élettervelő fantáziámat (félmeztelen talajtornával kezdte előttem a napot) és hogy megengeszteljem, ekként morfondíroztam. Rabelais-fordításom öt évig tart s ha kiadják, elértem irodalmunk műfordítói margóján pályafutásom betetőzését: miért ne tenném rá a koronát ezzel a „legénybúcsúval” – hogy elszakadnék a másik háromtól és Sárát az anyakönyvvezető elé vinném…..?! Már amúgy is erősen ostromol s nem tudom, mennyire célzatosan – hogy nagyon szeretne bemutatni özvegy édesanyjának, aki Szegeden él.
Elfogadtam a meghívást, leutaztam Szegedre és a vőlegényjelölt megszeppent előérzetével csöngettem be hozzájuk.
Már odamenet iparkodtam elhessegetni a „hegyen-völgyön-lakodalom” harangzúgását s a csengetéssel ez a kongás valahogyan abbamaradt. Tengersok csipketerítőre emlékszem kredencen-pohárszéken, meg a nippek tömkelegére a vitrinben; s amennyire három napra „vő-jelöltet” tejben-vajban füröszteni lehet, volt részem minden jóban: családi albumokban, csecsemők-nagyapók-elhunytak-sírkeresztek aranyablakosan montírozott fényképeiben, családi legendákban, nagyralátó ismeretségekben. Kivált az utóbbit emlegette jelentőségteljesen, sejtelmes sugdolódzással, mintha lehallgatástól félne: Kéthly Anna a legjobb barátnője, az iskola padjai óta, sülve-főve; és ha Anna a fejébe veszi, hogy egyengetni fogja valakinek a karrierjét, hát nincs olyan, amit ki ne harcolna neki. S azonkívül itt van ez a magasföldszintes, négyszobás-cívisház, amit nincs kire hagyni – az se kutya. Báván bazsajogtam: sehogyan se tudtam beleélni magam a karrierista hozományvadász szerepébe – de Sárám szépsége, tornászmutatványai és tökéletesen gömbölyű képe, amely a tükörben majdnem elgurul: mindez majd hozzásegít. A jövőm elintézve, a pucrom megtöltve: a legnagyobb egyetértésben váltunk el; Sára illendőségből maradt és külön utazott, a másnap reggelivel, én az aznap estivel.
E legdicsőségesebb jövő lidércnyomásával a lelkemen nem tudtam egyhelyben megülni, nyughatatlanul járkáltam a robogó pullman folyosóján s egyik cigarettáról a másikra gyújtottam. Ránk esteledett. Félúton lehettünk, amikor ácsorgás közben, az egyik fülke sarkában fiatal nőt vettem észre. Földbe gyökeredzett a lábam és izgalmamban a cigarettát begyűrtem a hamutartóba. A nő a sarokba dűlve és fejét a sarokba akasztott felöltőjébe temetve aludt; madonnaarcán földöntúli mosoly játszadozott, mintha égi szerelemről álmodna s álmának méze már-már csordulóban. El nem mozdultam onnan, három óra hosszat a gyér világításban mindegyre azt néztem, a madonnaarcot és azt a mosolyt.
– Több minden tudatosult bennem; hogy ez az az arc és rajta ez a mindig-mosoly, amit a teljes életen át szívesen elnéznék és sohasem tudnék ráunni; és a másik – hogy a szép ismeretlen azonos azzal a fiatal nővel, akit már két éve reményvesztetten üldözök, mert hol mint megközelíthetetlenről eleve lemondtam, hogy mire utánavetettem volna magam, elveszett a tömegben, hol meg fiatal férfi karján vettem észre, kezében bevásárlószatyorral és elirigyeltem a fiatal férjtől, akinek ilyen disznó szerencséje van ezzel a Legszebbel, míg én szeretők szentháromságának nyomorúságán tengődöm és a belesavanyodással vigasztalódom.
És Kéthly Anna, aki majd egyengeti karrieremet és a vastaghangú Simondhy-lány, a pancsi-képű, akinek narancsgömbölyűsége majdnem elgurul a tükörben? Mamát és lányát, szőnyegeiket-nippjeiket mindenestül – azon nyomban kipottyantottam az eszemből. Éjféltájt beértünk a Keletire, az alvó vonat megelevenedett és amikor az én Szépem, az érkezésre ocsúdva felserkent és sudár magas termetével a ballonkabátja után nyúlt, azonnal megerősítve éreztem a rálelést: ez az, ő az. Freud távszerelemnek hívja ezt: Fernliebe… „Látásból.” Mire leakasztotta volna, valaki azt a ballont tolakodásmentes előzékenységgel már odakínálva tartotta és felsegítette; hanem a fiatal hölgy ezt félmosollyal sem honorálta, a vakmerőt pillantására se méltatta és kis táskáját felkapva – elsietett. Furakodva, hogy eltűnjön a sokadalomban.
De mindenütt kimagaslott, vesztére, és a nyomát pillanatra sem vesztettem el; közönyösen parázslott rajta a tekintetem az alatt a félóra alatt, amíg Pestről Budára vitte a villamos és én tisztes távolból mindenütt a sarkában. Batthyány tér egyik modern bérházának a kapujában tűnt el, gondosan feljegyeztem utcát-házszámot s másnap, bőséges borravaló ellenében, kivallattam a házmestert. Válófélben; hivatalba jár. Harmadnap szót értettem a Fő utcai virágüzlettel s az első emeleti sarokajtó előtt, a függőfolyosó végén annyi kék cineráriával barrikádoztattam el az ajtaját, hogy este, hazajövet, közelharcot kellett vívnia, amíg a kulccsal a kulcslyukat elérte és a virágözönt egyenként behordozta a szobájába.
Az egyik cserépben meglelte levélkémet, ominózus tartalmával – hogy az Angelika cukrászdában délután 5-től este 8-ig három napon át várom. Máskor csak utolsó alkalommal mentem el, de most mind a három napon végigültem az időt –
KL És mivel ütötted agyon?
Az időt? Feszült várakozással. Mert igaz ugyan, hogy vittem olvasnivalót, de kutya legyek, ha egy szót is bevett a szemem. Harmadnap, hét után toppant be Piroskám; körülnézett, egyenesen felém tartott – én felpattantam, leültettem. Mint utóbb kiderült, előző két nap is figyeltetett kémeivel – két barátnőjével; s ugyanazok most is ott voltak a szemközti asztalnál, zsandári minőségben. Mit folytassam? A többit már tudod. Mire születésnapja, április 28-a elközelgett –
KL Melyik évben?
Mindez már 56-ban volt. Születésnapjára már a Szervita téri butikban beszerzett, divatos, hordót formázó, ezüstszürke bőrretikül ott volt a nagy csokor mellett és a hordócskában a versciklus: „Versek Rózsában”; tudnod kell, hogy az ő teljes neve Piroska Rózsa Mária; íme a tizenkettőből az egyik, udvarlóvers ez is, de olyan udvarlónak a verse; aki soha a száján a szót ki nem ejtette és szerelmet másként, mint némán, még nem vallott – a címe: TUDD MEG
(HAJSZÁLHÍD, 514. o.) |
KL És mi volt a reakció?
Lorcsikám! A válasz rá: harminc-egynehány év, jóban-rosszban. Vagy hogy megint csak verssel válaszoljak, azzal, amelyik Piroskám egyik kedvence:
|
KL És hogy fogadták a többiek a szeretők szentháromságának szétrobbanását?
Ki hüledezve, ki megértést tettető tiltakozással, ki erőltetett mosollyal, ki meg telefonpatáliával. Aki telefonon a sárga földig lehordott, az Vastaghangú Sára volt: hogy most mit mondok majd a mamikámnak, aki már a Maga érdekében eljárt… Nahát, ezt nem tételeztem volna fel: szégyellje magát!… És lecsapta a kagylót. Sz. Klára (már felkelt a gyermekágyból s neki a „hióbhírt” J-y Zsoli vitte meg) „kalandkereső természetemnek” tulajdonította „megtévedésemet”, melyből ha kigyógyulok, nála leszek szerelmi penitenciát teendő (gőgösen ignorálva, hogy ő nálam két évvel idősebb, Piroskám meg tizenhárommal fiatalabb). Telefonon még a szentendrei vendégház címét is kicsikartam tőle, ahol épp ilyen szerelmi escapade-okra rendezkedtek be s utóbb úgy rótt meg érte Klára, mint aki sohase bocsátja meg, hogy nem vele, hanem Piroskámmal töltöttem azt a bukolikus három napot, amit ő olyan jól eltervezett. A többiek? M-n Zsuzsa „pikírten” (csak-azért-is angolul), értetlen szemrehányással a hangjában: miért kellett ezt éppen most, amikor „Mutti” (a grófnő odaát Ausztriában) annyira nyomja s útlevélügyem olyan jól halad; Adrienne meg, istenkém, a kisemmizettek szenvedő mosolyával: csak hiszed, hogy eldobhatsz, de két év után nem-dobhatsz el – valahogy így, mindig-visszafogadni-készen, a napraforgó-tekintetű Adrienne.
És mi?! Mint a szerelmes szabvány-bolondok. Örökké csatangoltunk és – hogy is mondja a kínai közmondás? A szerelmesek ezer mindent mondanak egymásnak anélkül hogy beszélnének. Mi ezt az ezer mindent gügyögve mondtuk. Valóságos gügyögőnyelvet alakítottunk ki, amelyet más nem értett; s mint a szerelmes szabvány- bolondok, hol a kirakatban, hol egymás szemében, csak egymást láttuk és egymás száján csüggve – napestig elhallgattuk, amit a másik e gügyögőnyelven kiötlött. Végül a sétáknak ez lett a célja – a becegügyörészés.. Ó nem, példákkal nem szolgálok, pedig volna bőven; hadd maradjon ez a kettőnk titka – de annyit elárulhatok, hogy mendegélő mese-gügyögésünk az írógépbe is befurakodott és kettőig se számoltam, mese kerekedett belőle, a TURURU ÉS TÜRÜRÜ. Türürü, a kislány volt a magasabb, a copfos; a csöppség Tururu, a kisfiú, a társának a derekáig ért; úgy hogy ha világgá eredés közben valamit mondani akart neki, előbb mindig meg kellett rángatnia a copfját:
– Félek, félek, Türürü!
– Mitől félnél, Tururu?
– A farkastól, Türürü, hogy még felfal, Türürü!
Tovább mentek-mendegéltek. Tururu ismét nyafogni kedzett:
– Fáradt vagyok, Türürü!
– Mitől volnál, Tururu?
– Lábacskámat, Türürü, térdig jártam, Türürü!
Megint mennek-mendegélnek; Tururu újra csak rákezdi:
– Éhes vagyok, Türürü, úgy ehetném, Türürü! Szomjas vagyok, Türürü, úgy ihatnám, Türürü!
– Ha ilyen vagy, Tururu, minek jöttél, Tururu?
– Bizony-bizony, Türürü, bolond, aki, Türürü, világgá megy, Türürü!
– Te gyászvitéz Tururu: szép legény vagy, Tururu
– Én, gyászvitéz? Türürü!
A kisember megkisemberelte magát hősiesen és egy darabig hallgatott. Mentek tovább. Egyszercsak Tururu nagyot visít:
– Juj juj juj juj, Türürü: tövis ment a, Türürü, talpacskámba, Türürü!
– Mutasd, melyik, Tururu, talpacskádba, Tururu?
– Egyikbe is, Türürü, másikba is, Türürü! Mind a kettő, Türürü, csupa tövis, Türürü!
Szegény kis Tururu! Bizony azt sem tudta, melyik lábára álljon. Szánta-bánta már nagyon, hogy világgá eredt; megemlékezett az édesanyja főztjéről és mondogatta is Türürünek – mostmár nem félne a farkastól, mert ő falná fel szőröstül-bőröstül, meg hogy egy szelet vajascipóért odaadná egész Meseországot:
– Nézd, már mindjárt hajnal hasad, Türürü!
neked nem korog a hasad, Türürü?
Elcserélném virradóra – Türürü – egy szelet vajascipóra – Türürü
mind a Mesék Birodalmát, Türürü…
– Egy vajasért odaadnád, Tururu?!
– Odaadnám, oda én
szőröstül-bőröstül
a farkast is megenném
szőröstül-bőröstül
Azt már nem mondom el, a mezítlábas Tururu hogyan lépett bele a Csodatevő Csalánlevélbe, mitől is akárki akármit kívánt, minden kívánsága teljesült; s hogy ő éppen kétlábbal talált rálépni – hát az erdő telisded teli lett vajas kenyérrel, minden fán vajas kenyér leveledzett… Mert ez még a csodák eleje volt Meseországban; és amikor a 24 fejezetből álló meseregényt legépeltem, hát mint a mesében: felvittem a Szépirodalmihoz és egy hét se telt bele, kezemben volt a szerződés. Az 1957-es év kiadói tervébe beiktatva, Hintz Gyula rajzaival: TURURU ÉS TÜRÜRÜ, meseregény 12 000 példányban… Csillag esik, föld reng? Jött éve csodáknak? Nem hittem a szememnek: eredeti írás, ami kiadódik s ki tudja, ez még csak a kezdet. Hátha a csodák folytatódnak és 58-ra napvilágot láthat az ANIBEL is…
KL Nyilván ezt a szerződést is annak köszönheted, hogy a Petőfi-körben mind eredményesebben rohamozták a sztálinizmus bástyáit. Még most se legyintettek meg a közélet emlékezetes viharai? Nem érezted a forradalom közeledtét, mint a kutya ahogy megérzi a földrengést?
Te csak tennél le erről a nemzeti romantikázásról, Lorcsikám: Magyarországon nem volt egyetlen kutya, aki ezt a földindulást előre megérezte volna; ez levonna a népfelkelés spontaneitásából – ahogy igazában történt. Bűnösnek vallom magam abban, hogy „nem figyeltem oda” – hiszen amit a lapokban erről olvashattam, abból is messziről bűzlött a „Nagy Ugyanaz”; és még akkor sem vonzott, amikor Emberi Arculatot öltött a kommunizmus; pedig lelkes ügyesekből, született opportunistákból, Őfelsége Ellenzékéből és Hirtelen Megigazultakból már toborzódott az élhad (s az élhad élén persze Illyés, aki addig csak legyintett rájuk, de most már erősen felfigyelt) – ezekből lett a forradalomban az Előrekergetettek Hada, többnyire gyanútlanok, akik sebtiben vezérkedő pózokba vágták magukat. Így látnám, ha nem a napi politikához akarnám felhasználni, hanem Gibbon hűvös-higgadt szemével fürkészném a forradalom halványodó annáleszeit. Fülig szerelmes voltam, még el se vettem Piroskámat és már annak – páromnak tekintettem; s szinte örömmel töltött el, amikor megtudtam, hogy Piroskának Piroskája van – első házasságából nyolcéves kislánya, akit szintén az ő nevére kereszteltek. Szüleim menten keblükre ölelték mindkettőjüket, amilyen elevenek, üdék és igazándi-szépek voltak – „újra lesz ‘szép Határné’ s tán még szebb, mint az első!” – súgta a fülembe Édesanyám, Piroskám első látogatása után és Édesapámba is új életet öntött a fiatalság pezsdítő közelsége. Mondom, „mással voltam elfoglalva” – a fordítói munka meg a szerelmi pillangózás kitöltötte életemet; azonfelül mámoros voltam, hogy az új szerződéssel meseregényre, irodalmi ázsióm így megemelkedett. Az „Új Hang” friss alapítású havi folyóirat volt, az állami irodalmi esztablisment engedmény-ajándéka az Olvadásnak és főszerkesztőjének, Simon Istvánnak, akit a Szabad Nép, a rendszer „magához szoktatott” és elég megbízhatónak tartott, hogy az ő kezébe adja a fontolva haladás gyeplőit.
A lapnak már legendája volt, nem győzték magasztalni bátorságáért, hogy már egy hátsó kiskapun beengedi az ún. avantgarde-ot is; e szirénhangoknak nálam is megvolt a hatása, baráti biztatásra összekapkodtam néhányat új prózaverseimből és Piroskám kíséretében felkövetkeztem az „Új Hang” szerkesztőségébe. Simon István névről ismert, leültetett, barátságosan fogadott. A paksamétát otthagytam s megállapodtunk abban, hogy két hét múlva újra benyitok hozzá.
Úgy is lett, időnap múltán újra bekopogtattam a szerkesztőségbe. Simon Pista időközben megbetegedvén, a főszerkesztő helyett egy fiatalember fogadott – Csoóri Sándor; ő nem ismert engem, én nem ismertem őt.
Emlékezetes látogatásom az „Új Hang” szerkesztőségében, 1956 januárjában, két percnél nem tartott tovább. Verseim ott hevertek a főszerkesztő íróasztalán. Az ismeretlen fiatalember a paksamétát felkapta, két lépést tett felém, majd határozott mozdulattal a kezembe nyomta. Hangja érces volt, minden szavát megnyomta, azóta se felejtettem el:
– Határ elftárs! Mik ezek? Hát versek ezek? Vegye tudomásul, Határ elftárs, hogy ezek nem versek. Ezt én mondom, elftárs, aki Kuczka Péter költészetén nevelkedtem.
Tudomásul vettem a verdiktet és Piroskámmal kitakarodtam az „Új Hang” szerkesztőségéből.
KL Mit éreztél, amikor ezt a verdiktet hallottad?
Bántam, hogy a szirénhangokra hallgattam. Ez még az a világ volt, amelyben a defenzívába szoruló sztálini rendszer csak „a mi nevelésünkben” bízott, azokkal ültette tele a szerkesztőségeket, lektorátusokat. Szörnyen fiatalnak néztem, 20-21 évesnél nem lehet több – gondoltam és iparkodtam elfelejteni, szavainak nem tulajdonítottam jelentőséget. Csak jóval később jöttem rá, hogy 27-ik életévében járhatott s olyankor már összecsontosodnak a koponyavarratok; későbbi líráját forgatva, meg nem foghatom, hogyan tekinthette érett fővel a „Magyar Majakovszkij” rendszertömjénező klapanciáit a líra törvényszabó és örök érvényű kinyilatkoztatásának. Csoóri Sándorral azóta nagyot fordult a világ, azóta sáncot ugrott és átpártolt az esztétikai-és-világnézeti sáncárok innenső partjára, hozzám, ahol „olyan” prózavers garmadával születik. Szeretném elhitetni magammal, hogy rosszul hallottam s hogy az a sok fel-felcsattanó elftárs-elftárs meg az a láncos-lobogós pártfrázis, amellyel oly kategorikusan kiutasított a magyar irodalomból, nem hangzott el, a képzelet játszik velem vagy hallucináltam; csak ennek meg az a bibéje, hogy a szentenciának fültanúja is volt – Piroskám, és amit ő hallott, az szóról szóra megegyezik azzal, amire én emlékezem. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy a költőfejedelem, Illyés maga is, épp csak hogy rá nem kanyarította, ám halálával ráhullott a nemzete-féltő költő-táltos palástja. Azzal is tisztában vagyok, hogy az irodalomtörténet oldalakat szentel majd a közélet oszlopának, ami három évtizeden át Csoóri volt; míg nekem és kiutasított életművemnek jó, ha lábjegyzetnyi jut – az illendőség irodalom-történetírásunkban hatalmasan érvényesül. De te is tisztában vagy vele, Lorcsikám, mit tartok azokról az engem féltő, aggodalmaskodó figyelmeztetésekről, hogy az istenért, ne támadjam se Illyést, se Déryt, se Háy Gyulát, se a múltak szent teheneit, se a jelen és a jövő totemállatait.
Hogy valaki közéleti költő – akár maga jószántából, akár mert belekényszerül – ez sorsalkat dolga, megengedem; s olyik nagy „alkotó” feláldozza magát a nemzetféltés oltárán. S itt van eltemetve e gondolatmenetnek a hibás logikája. Az igazi alkotónak van érkezése nemzete sorsán aggódni akkor is, ha alkot. Ám aki a nemzete sorsán való aggódást tekinti főfoglalkozásnak, annak vénája elapad, invenciója elhal s végül meddővé válik. De – noblesse oblige: a nagyság kötelez, az elvárások fojtogatóak. A zászlóerdő közepén, az országos nagy nyilvánosság előtt a „négy-fal-közötti bezárkózást” mímelve s mint született ál-introvertált, forró dróttal a dolgozószoba dísztelefonja felberregésétől rettegve – munkaneuraszténiás nagyság lesz belőle s jó, ha igazi Titkos Gondolatait nem a vánkosába sugdossa, hanem Kapcsos Naplójára bízza (melyről hogy nyomdába kerüljön, maga gondoskodik). Közben a hívó kürtjelekre s harsonaharsogás közepette, a látszat fenntartására folytatja pótcselekvéseit: átigazítások, adaptálások, dísztáviratok; nagynevű ivócimborák, cinkos kiérdemesültek-és-továbbszolgálók elparentálásai; vezércikkek és népnemzeti, aggódó önigazolások; majd hősi-kelletlen felköszöntők a Hatalom felé, köznyilvántartott ellenzékében s annak kliense gyanánt. Alkotás helyett: dolgozatírás.
KL Ijesztő dolgokat mondsz, amelyeknek ijesztő következményei lehetnek. Ne tegyük ezt a fejezetet félre, hogy még gondolkozunk rajta?
Nem lehetnek ijesztőbb következményei, mint Pascal „fogadásának”. Bánom is én, melyik fejezetet meddig és miért teszed félre azzal, hogy te majd gondolkozol rajta – amikor már felvéstétek urnám alá a kolumbárium falára, Petroniusszal: abiit ad plures – „ csatlakozott a többséghez” – és én alulról szagolom az ibolyát.
(25) Férjek-lekötelezettje – feleség-odaengedés folyószámlájára; tartozások lelkitörlesztése – verssel. Kabinetfigurák kámeái és gemmái. Kláránál, Zsolival – babanézőben. Piroskám derűs alaptermészete – egyforma szövetek, egyforma kardigánok. A barátság mustármagja – avagy nyugati vendég a visegrádi alkotóházban. Életrend a telepen: írógép-csiripelés; séták, találkozások; életre szóló – halva született vonzalmak, érzelmi félresiklások. Pepito és Pepita. Grácika „ellenregénye” – avagy Miértek, amelyek megválaszolhatatlanok. Grácika gombaszakértő. Grácika „gorombáskodása” élőszóval és telefonban – Édesanyámmal, Piroskámmal. Klára betoppanása és hirtelen eltűnése „zsákmányával”. Piroskám hét végi látogatásai a helyiérdekűvel; napi telefonbeszélgetéseim Pesttel és Édesanyám utolsó, emlékezetes hívása: „Ledöntötték a Sztálin-szobrot. Fiam, gyere azonnal!”
KL Mondtad, hogy ebből az időből egy-két epizodista felidézése még lelkiismereti tartozásod s úgy ígérted, nem hagyod ki őket. Kik voltak ezek?
Jól teszed, hogy számon kéred Őket, hadd maradjon nyoma e kedves különcöknek is – bár ők még az 55-ös év epizodistái: akkorkák, mint a gemmák vagy a kámeák a gyűrűn, s ilyen parányi profilt faragni művészet. Tudod, Miltonról mondja dr. Johnson, hogy kolosszust faragni a sziklából, azt igen, azt tud, de fejet faragni cseresznyemagból – soha. Pedig én már láttam vagyont érő japán netzukét szilvamagból kifaragva; s most ide olyan miniatürizáló képfaragó géniusz kéne, amilyen a Szentkuthyé – aki irodalmunk legnagyobb miniatüristája. Még zeneakadémiai időkből maradtak meg, mint életem fel-felbukkanó tanúi, s a két muzikológus közül M-r Ervin esetében bízvást igényelhetnénk a miniatürizáló szobrász hunyorító ügyességét, lévén, hogy Ervin testmagassága azon a határon mozgott, ami alatt a törpék kezdődnek s ha nem vigyáztál, könnyen törpének nézted. Ő szállította a pletykákat a Zeneakadémia belső átszervezéséről, nekem szidta a moszkovita Szabó Ferencet, a szervilis „kis Kleint” (tudod, a Kadosát, ahogy ő nevezte – és ismerte, még régről), meg azt a „pártspinét”, akit a rendszer a nyakukra ültetett és – last but not least – az „Öreget”, Kodályt. M-r Ervin a bosszúszomj különce volt; titkos dossziéiben hét éven át gyűjtötte az adatokat az „együttműködők, társutasok és denunciánsok” ellen, s gyűlölet-regiszterében első helyen az „Öreg” szerepelt. Ha felugrottam hozzá, tanári szobájában bezárkózva mutogatta az inkrimináló újságkivágásokat, bizalmas dokumentumokat, csapkodva az ölében heverő „terhelő bizonyítékokat” és eléberöhécselve a bosszúállásnak:
– Öregem, ha itt egyszer ennek a cécónak vége lesz, ez a garnitúra lógni fog!
Hogy milyen súlyosak voltak a vádak és perdöntő bizonyítékok voltak-e azok az ölében – nem tudom. Csak azt tudom, hogy 56-ban az első lövések hallatára Ervin „bemajrézott” és rémületében hét esztendő keserves munkája gyümölcsét, mind a hét J’accuse! felírású irattartót megsemmisítette.
– Nem kellett volna! – sírta nekem, a forradalom győzelmes napjaiban: – hiszen ha tudom, hogy a forradalom győz, dehogy tüzelem el!
Elvált ember volt s lélektani defenzív mechanizmusa volt ez az örök-dévaj jókedv, mert hatalmasakat tudott kacagni mindenen, de semmin akkorát, mint feleségén, akitől elvált, mivel Pippát elszerette tőle muzikológus társa a szomszédos tanári szobában – T-t Dénes.
Most majd meglátjuk, ő győzi-e, haha, mert én nem győztem. Megtudja, mit vett: hogy bevásárolt vele! Hahaha!
Haragos nevetésén érezni lehetett, hogy még nem heverte ki a csapást és álmain a csalfácska szépasszony vissza-visszajár. Igyekezett kárvallottnak beállítani a csábítót, aki asszonyt nyert az ügyleten s még azután is barátja maradt; de különös mód a látszat megerősítette szavait, Dénes szontyoli képe és gyűröttes megjelenése azt mutatta – ő a kárvallott: a soros. Az igazság az, hogy mind a ketten ugyanannak a Makrancos Hölgynek a lesántultjai voltak s Pippánál a férjként alkalmazott személy statiszta volt csupán, akit férfiszámba venni ritkán szottyant kedve s inkább csak arra csellengett, amerre nászrepülő ösztöne vitte – mert válogatós volt ugyan, de gusztusa univerzális. Dénes a magára maradt időmilliomos szatiriázisával rótta a főváros utcáit és egyfolytában csak a nőket nézte, másról vele, mint „idomokról”, beszélni nem lehetett. Engem tüntetett ki bizalmával, hogy megillusztrálja az űzekedő muzikológus űzöttségét, az örök-elbitangolót, aki kukkoló-fantáziákban éli ki magát; majd amikor „szagot kapott”, hogy Pippa felruccant hozzám, még jobban kötődött.
Mikor első férjével, Ervinnel egyszer váratlanul előmbe toppant és Pippa magasról rám függesztette szemkocsányait, majdnem elnevettem magam: íme a párkeresés vastörvénye – ahogy a majdnem törpe férfi a nyakigláb lányt választja, az égimeszelőt. Akivel Pippa szakított, azt levegőszámba vette, de aki még nem volt – azt kinézte magának és mindig tudta, mit akar. A doboz gyümölcsszeletről, amivel becsöngetett, azt állította, hogy az egyik szelet velem szeretne „egy-szájból cseresznyézni”: ruhát ennél meztelenebbet jólöltözött nőn még nem láttam. Angyali égimeszelő volt, aki ha élvezett, a mennyezetig felvágta lábát, és amit ilyenkor összebeszélt, hát nincs az a költőfejedelem, aki az orgazmus menádi, őrjöngő találékonyságát utolérje; ilyen lehetett az Ige, amikor még volt-és teremtett – „Kezdetben”.
E pásztorórák után, melyek férje távollétében náluk is megismétlődtek, ha véletlenül összeakadtam Dénessel, hát vezeklésül igaz odaadással hallgattam erotomániás duruzsolását a járdán, ahol napi szolgálatát tartotta s az előtte elhaladó idomokat kommentálta, hogy kiből mi ígérkezik. Alkalmasint a leégések Don Juanja volt és regiszteráriájának még nem volt leporellója, aki kikosarazottságát kiénekelje; magam próbáltam törleszteni nála e (ki tudja? tán hallgatólagos) feleség-odaengedésért – ezzel a neki ajánlott verssel:
(HAJSZÁLHÍD, 497. old) |
KL Meglehetősen forgalmas napjaid lehettek s hogy mikor fordítottál, az számomra merő rejtély; gondolom, ezer szerencse, hogy volt balzsamos szavú titkárnőd, aki tartotta a hátát –
Jól mondod, Lorcsikám, s mihez is fogtam volna Édesanyám nélkül, aki tartotta a hátát és eszményien tudott füllenteni. Mert állnia kellett az ostromot, s hol ez, hol az a múltakból-visszabúgó Édes Hang tartott volna igényt lovagi szolgálataimra, holott e „múltakat” már mindinkább lezárt fejezetnek tartottam. De Klára telefonmeghívása elől nem lehetett kitérni s J-y Zsolival (akinek keményen meghagytam, hogy végig velem legyen s velem kell távoznia) felkövetkeztünk „babanézőbe” a Nárcisz utcai rezidenciába. A légkör feszült volt, a Baba elragadó; Klára nem rejtette véka alá, hogy régi hódolója is szívesen látott vendég ugyan, de az ő telefonmeghívása névre szólt. Az erőszakolt célzások, hasonlóságkereső ködösítések sehogyan sem voltak ínyemre s örökké másra tereltem a szót: csak-azért-is Péterre és az ügyvédi munkaközösségre, meg Sz. Andrásra, a kiváló csellistára, aki akkor zeneszerzői karrierjének az elején állt; majd Pepimamát ültettem le, hogy ne csak a görasztalt tologassa a kávéval, üljön is le közénk és emlékezete szelencéjét nyitogatva, röppentse fel nosztalgikus sóhajait az ántivilágról – amitől Klára a falra mászott. Zsolival együtt csuktuk be magunk mögött a kertkaput s oly diadalmas, titkos örömmel nevettünk össze, mintha sikerült volna túljárnunk az Endori Szibilla eszén- és varázstudományán.
KL És akkor már összeköltöztetek Piroskával, vagy csak terveztétek? Hogyan képzeltétek a jövőt?
Lorcsikám, nem vagy te olyan rövidemlékezetű, hogy ne tudnád, hányan éltek „vadházasságban” csak azért, mert nem akarták elveszteni a lakásukat. Jól tudod, a Rákosi-korszak lakásrendelete mint tette a lakásmizériát még nyomorúságosabbá s hogy a lakáshivatal a korrupció melegágya volt. Arra az elsőemeleti négyszobásra a budai Duna-parton ő, egyszál maga nem tarthatott volna igényt s csak abból kihasítva, egy lakrész volt Piroskámé, igaz, hogy az alaprajz szíve, a nagyablakos, erkélyes szoba a hallal; de már beközlekedni a fürdőszobán keresztül bajosnak bizonyult, ha a fürdő „foglalt” volt. Így azután hol ő felejtkezett nálunk, hol én őnála: nemigen tisztáztuk még, hogy a lakással mitévők legyünk.
Piroskám tisztviselőnő volt, a MÁV Fatelítő Részlegénél hivatalnokoskodott az Andrássy úton; de hogy a főkönyvek fölé hajolva se feledkezzék meg hívéről, bizony telefonján gyakorta felcsendült kedvencünk – Ljadov „Zenélő Doboza” (megindítottam a lemezt és odatartottam a kagylót a hangszóróhoz). Tudod, amikor azt a közhelyet veszem elő, hogy „lassan közelebbről megismertük egymást”, olyan ez, mint annak a felfedezése, amikor – „bútornyelven” szólva – két asztaloslap felfedezi, hogy illeszkednek, mint a fecskefarkas sarokcsapolás. A világ előtt is megvallottuk magunkat egymáséinak s viseltük a szerelem uniformisát: az azonos szövetből csináltatott egyforma kosztümöt/ruhát; Édesanyám meg, hogy örömöt szerezzen, a legfinomabb angórafonálból egyforma kardigánokat kötött nekünk „Buksi”-gépén; s ezen az egyformaságon a tükörben kedvtelten kacagtunk. Emlékszel még a hármas Caveat-ra, amit a házasulandók elé tártam: hogy melyminő asszonynakvalótól őrizkedjék az Olyan Szándékú fiatalember – a tipológiára emlékszel még? Az első volt a mániákus-depresszív, aki örökké búskomor és hajlamos a hahotahisztériára; a második a „szépségmilliomos”, aki egyetlen vagyonát, szépségét a házasságban mintegy „kihelyezi” kamatos kamatra; a harmadik a magánmitológiában élő kényszerneurotikus, aki képzeteit veled is el akarja fogadtatni – s engem egyfajta tömlősféregre emlékeztet, amelynek a hímje a nőstény végbelében él; hogy ez a sors vár arra, aki „kelepcébe” beszorul: a nő szfinktere összezárul mögötte – és íróságának vége.
Nos, a hármas tipológiát bővítsük ki a negyedikkel, mint aki mindezeknek ellenpárja a jó oldalon; és én csak egy ilyen típust ismerek, aki írásnak üdvöskéje, dolgozószobádnak nemtője lehet. És ez az az egyenletes kedélyű, jó természetű, mindig-derűs aranyasszony, akiről az ábrándos Jules Renard a Naplójában ezt írja: C’est au doux climat de cette femme que je voudrais vivre et mourir.64 (Mottóul iktattam be EUMOLPOSZ című regényem egyik fejezete elé, s amikor egyszer az angol rádió folyosóján ezt a Jules Renard-idézetet elrebbentettem, Csé Szabónak földbe gyökeredzett a lába a megilletődéstől és rögtön feljegyezte: ez az! jaj! ez az, amit kerestem!) Látod, Lorcsikám, ez volt a titka, hogy egyberázódtunk, összecsiszolódtunk s máig sem untuk meg. Az asszony, akinek nincs humorérzéke, ugyanolyan szerencsétlenség, mint a férj, aki örökké kelletlen-szótlan-mogorva; mi meg első perctől fogva kultiváljuk ezt a játékbeszédet amelyet művészetté emelni sem esett nehezünkre, a tréfarögtönzéseken, rigmusokon, rácsapó rímeken, a kétnyelvű szójátékokon Piroskám ugyanolyan szívből kacag, mint mulatott 35 éve, s a hálás közönségnél nincs jobb ösztönzője a találmányos kópéságnak. Item: megvigyázd, hogy ne legyen haragtartó. Ha felmérgesíted – hogy a durcásságát másnapra kialudja. Sajna-bajna, Lorcsikám: nem elég tudni e tudnivalókat; nekünk is nehéz volt: hát még, másoknak, utánunk csinálni…!
KL Megbocsáss, ha ez a fogalmazás sületlen vagy tolakodó, de furdallja az oldalamat s hadd kérdezzem meg: Piroskád nem volt féltékeny Pepitára, amikor a regényt írtad?
„Féltékeny?!” Lorcsikám! Nem is tudott róla. Sem a létezéséről, sem arról, hogy írom a regényt. Hogy ki mindenki volt „féltékeny” a maga módján, amikor már olvasta, arról majd beszámolok, ha odajutunk. Ne felejtsd el, hogy bennem is elült ez az érzés, már amennyire a nagy szenvedély kihűlhet; de nem mert elkoptatta az idő vagy mert az új lángadozás elhamvasztotta Zimándy Zelma képét; hanem egyszerűen azért, mert életünket azontúl égig érő vasfüggöny nélkül elképzelni se tudtuk. Mint a halak a kettősfalú edényben, úgy éltünk: a közbülső vastag üvegfal így, ilyen végérvényesen választotta el a Keletet és a Nyugatot; az üvegfal túloldalán úszkáltak az aranyhalak, csupa aranyhal, az üvegfal innenső felén csupa törperák, fekete durbancs; szürke compó, sügér meg a többi szürke senki, iszapos szürkeségben. Amikor nekiültem, érzelmi leszámolásaimon túl voltam és már csak a figura érdekelt és az életfejezet irodalmi lecsapódása, sub specie aeternitatis. A figura tragikomikuma – és a szövege. Tragikomikumában osztozik minden művész, akinek vagy véletlenségből tetézett kanállal mérik az istenadományt s ezért a törtető középszer, a vetélytárs derékhad halálra üldözi: ők nem a „közönség”, és nem rajonghatnak senkiért, aki hors concours indul. Nem a tehetségére célzok (ezt nem tudom felmérni), hanem a szépségére, ami a startoló szineművésznők közt a Százszorszéppé avatja és kiemeli, miáltal jolie laide vetélytársnői lekörözve indulnak és a körmüket meregetve figyelik. A másik: a dikciója. A „sóder”, amit nyom: örökké és kiapadhatatlanul. Szövegelése szenvelgő, előkelősködő és finomista; ám e látványos és fennsőbbséges „bizonyságérzet” mögött ösztöne bizonytalan sodródó, pózokban tetszelgő s ebben önmaga-elhitetője: baleklány, akinek bukdácsolásából az elfogulatlan olvasó előtt óhatatlanul kibontakozik az asszonypojáca alakja. S ez tán Pierre Louys LA PANTINE című regényét juttatja eszedbe; de megnyugtatlak, a megegyezés csak a címig terjed, az én Pepitámnak az ő ASSZONYPOJÁCÁJÁHOZ más köze nincs.
Elöntött a sárga irigység, amikor először olvastam Proust stílusparódiáit; s emlékszem, a Flaubert-pastiche olyan hiteles volt, hogy elkelt volna eredeti Flaubert-nek. Magam is próbálkoztam hasonlóval, de az nem pastiche, hanem stílusparódia volt; bizonyára emlékszel „Gyűrűlegenda” című Füst Milán-paródiámra (l. A SZÉP PALÁSTHYNÉ 227 old.) – csakhogy ez érces férfi-baritonra íródott. Ezt (mármint a Pepitát) arra a tenyérbekívánkozó, gömbölyded tokájú női altóra képzeltem, amely akarva-akaratlan olyannyira hasonlít a galambburukkoláshoz. Nem csinálok titkot belőle, már 1949-ben lekopogtam TALÁLKA című szövegpróbámat s ebből, mint a galambtojásból, úgy kelt ki – kikelt a regény. Íme, ízelítőül, pár sor:
– Bocsásson meg, rémes vagyok. Pálma barátnőm, aki mellesleg anyaian melenget engem és jó hozzám, Pálma igen bölcs…
– itt, magyarázatul, hadd szúrom közbe, Lorcsikám, hogy „miatta késtem” – ezt elfelejti hozzátenni, mire a mondat végére ér: épp a lényeget, ami miatt elkezdte: ilyen szórt és nőies-figyelmetlen, ez stílus-ismérve; no de folytassuk:
Pálma igen bölcs. Még akkor, amikor ő és én, mi ketten Tathuber bácsinál, boldognak induló éveim Tathuber bácsijánál (nem ismerheti, törvényes kitartója volt Meluzína nénémnek, akit én utáltam és megvetettem, bár ő igen csodált – a férjét nem, őt igen, államtitkár volt és évente Bad-Gasteinben nyaraltak, mint polgárok és renyhebélűek) – nos hát, ott történt, hogy –
.....................................................................................................................
…egyszóval Drezdában történt, tízéves gyereklány koromban felfedeztem, hogy nővérem, akit nem szerettem, csak tiszteltem MiCo-alapon (később Porta Nigrába szökött, hozzáment egy abesszin tartományfőnökhöz és ott meghalt, vele, boldogtalanságában) a Zwinger vaksötét lépcsőin valami Schleswig-Holstein-i csirkefogóval defloreáltatta magát, holott Judittal szemben nem voltak ilyen igényeim és süldőlányságomban csak az bántott, hogy előzőleg bemutatta azt a fécesz embert és én fokhagymaszagúnak találtam – vagyis Judit kurva lett és én fel akartam akasztani magam –
.....................................................................................................................
…Azóta hajnalban felriadok és nem alszom: harisnyát kell stoppolnom és még hajat is mosok. Holnapután pontban háromkor eperszín felöltő és nyakkendő hozzá a csurranó meggy levének színében a szép szineművésznő tiszteletére itt akarom látni magát ebben a félreeső sarokban. De sem előbb, sem másként. Most hagyjon magamra, ne kövessen, lesütöm a szemem, maga is. Milyen édes, milyen őszinte barátság… kár, hogy férfi és nő között – – –
(A SZÉP PALÁSTHYNÉ, 248. o.)
Írás közben ehhez az alapszöveghez mindig vissza-visszatértem, mert ez az eredeti Zimándy Zelma-féle duruzsmoló-burukkoló hangvétel volt; az a fajta feminin non-sequitur, ami tömegével magzott el a könyvben. S mindezt persze „egy-vonóra”, da capo al fine – kamarazenének szántam; épp ezért, még a háttérfüggönyre felfestett rendszert is pasztellszínekkel, humorral lakkozva jelenítettem meg s szívettépő tragédiákat – amelyek csak azután következtek – a regényben hiába keresel; tán innen van az, hogy – az otthoni közönségreakció alapján megítélve – a PEPITO ÉS PEPITÁT sokan mint „nosztalgia-irodalmat” olvasták.
KL De ha az „alapszöveget” már 1949-ben papírra vetetted, úgy értsem ezt, hogy többszöri nekifutással már magával a regénnyel is próbálkoztál?
Nem, Lorcsikám. Megírásának szándékát (és most jól fogódzz meg) az érlelte meg, hogy hónapokkal a forradalom kitörése előtt napnál világosabbá vált: itt az iu. 2000-ig szalmaszál se rezdül, változás nem lesz s az is bolond, aki ilyenre spekulál.
KL Ilyen vak voltál?
Szervült vakság a nervus opticus agykérgi látóközpontjában. Úgy, ahogy mondod. Eddig „elbécsiesedett Ázsia” voltunk, most „eloroszosodott Bécs” leszünk. A totemállatok ott ágáltak a publicisztika (politizáló álirodalom) minden fórumán, a szerepek ki voltak osztva, ez Őfelsége Trónállója, amaz Őfelsége Ellenzéke: státusba véve, azzá koszorúzva és akként kezelve – minden szent tehén. Egy-egy „Nemzeti Örökbecs”. Jól tudom, 1954-ben megvolt a forradalom főpróbája, amikor fáklyásmenet tiltakozott az ellen, hogy az Aranycsapatot elütötték a futballvilágbajnokságtól, a rendőrök a Nemzeti Színház épületébe behurcoltak néhány tüntetőt és istenesen elpáholták őket (nem volt kardjuk, különben kardlapoztak volna, mint Horthyék alatt, az ántivilágban); de én nem a labdának – hanem Szókratésznek szurkolok s nem szégyen az, ha valaki, tengereket-meglakó irodalmár teknősbékának elefántcsontból van a szarupáncélja: ő az, aki a tornyát a hátán hordja.
KL Hihetetlen: hogy épp te ne sejtetted volna, mi következik!
Lorcsikám: olyan, nagyocska, sőt nagy kutyák, akik a forradalom napjaiban megjátszották a vezért és az előrekergetettek „élcsapatában” rengeteget nyüzsögtek: azok se sejtettek semmit abból, ami következik s erre koronatanú vagyok; borozgatás közben, ott szidták fülem hallatára a Petőfi-kör „marxista talmudmagyarázóit”. Az én rögeszmém szűnős-szűnhetetlen az alkotás volt és nem az irodalmi közélés, az áldozár-tánc és a táltospap-publicisztika. Igaz, a közélő, aki tán máskorra, élete végére odázza, már azzal is hors concours van, hogy nincs életműve, megtámadnivaló; de azért ne vigyük túlzásba ezt a fajta semmittevést – vagy ahogy Rivarol mondja: c’est un terrible avantage que de n’avoir rien fait, mais il ne faut pas en abuser. 65
KL No látod: így fűrészeled magad alatt a fát. Ebben, amit most elkottyantottál, legalább annyi megtámadnivaló van, ha nem több, mint egész életművedben.
Hát aztán? Elég széles szarupáncél a hátam. Mint a nagy teknőcöké. Ne várj tőlem olyat, ami nem az én dolgom. A bőrömből igen, abból kibújok, ha kell; de a szarupáncélom alól nem.
KL Ezek szerint amikor az egész ország lélegzetfojtva figyelte a politika viharait, te elvonultál a „Tempe völgyébe”, élted a magad idilljét, delektáltad magad egy szerelmi regény megírásával; és magadra vállalod ennek ódiumát.
Legnagyobb szégyenemre-és-gyalázatomra. Igen. És felmásztam a „Pindus hegyvonulatára”, melynek egyik alkotó-csúcsán Alkotóházra lelve, a nektárt törköllyel, az ambróziát fenyővízzel kevertem. Egy szép napon arra a kellemes megdöbbenésre ébredtem, hogy a kiadó mindent elintézett és kezembe nyomták a Beutalást. Visegrád ugyan az újságírók Alkotó Karámja volt, de írókat is megtűrtek s emlékezetem szerint akkor mintha az irodalmárok többségben lettek volna. Kire emlékszem? Ott volt velünk a fiatal Orbán Ottó (vagyis a későbbi jeles költőnek még egy nagyon gyanútlan, ifjonti s könnyen ugratható kiadása); ott Faludy Gyurka, aki, mint költőhöz illik, édes semmittevéssel töltötte napjait; ott Kerényi Grácia, a „nagy” Kerényi Károly költőleánya, aki jó házból hozta görög tudományát, bár jobbára lengyelség-mámorban élt és esküdött irodalmukra, ami nem csoda, hiszen Varsóban doktorált; ott volt Darázs Endre (hírmondónak az újholdasok közül) és ott volt Pálóczy- Horváth György, miután egy kirakatper uszályába kerülvén, ráverték Vácot, majd rehabilitálták, és most mint látványos nevezetesség, ő képviselte az újságírókat. A vendégalkotók legtöbbje pavilonokban lakott a lankás pagonyban; az, aki igazán alkotott, az elhúzta a függönyt és becsukta a zsalugátertáblákat – avagy, mint Pálóczy, székét-asztalkáját kihelyezvén a parányi teraszra, ott gépelt a Napon. Kinek alkotó ihlete a környezet hatására elernyedt vagy már évek óta azt hordta-vitte magával az alkotóházakba, ápolni: írói munkaneuraszténiáját, az szomszédolt, behúzott függönyöknél settenkedett és flörtölni-vágyásával addig házalt, amíg vágy-a-vággyal valahol nem találkozott. A zajos étkezéseknél összejöttünk és többnyire úgy, ahogyan az Rabelais-nál, a GARGANTUA V. fejezetében meg vagyon írva (a Les Propos des Bien Yvres-ben, nálam „A Kapatos Borisszák Társalkodása”) – huncutkodtunk-kergetőztünk, sziporkáztunk-élcelődtünk:
…Elkezdődvén az estebéd alatti társalkodás, amint ki-ki sorát-szerét ejté a szónak. Volt is flaskáknak nagy sürgése-forgása, sódarnak-sunkának ügetése, serlegnek repkedése, kupáknak csilingelése:
– Húzd ki!
– Adssza!
– Tölts!
– Nem keresztelve!
– Nekem tele, víz nélkül… Úgy-la, pajtikám.
– Zavard le a pohárkával, lássuk, aki virtusa van!
– Fehéret a talpasomba, csurig legyen a pohár!
– Békélek szomjammal.
– Huh! Bestye forróláz, hát még sem múlsz el tőlem?
– Hitemre, szomszédasszony, ma nem állom a sarat.
– Tán a hideg leli, komámasszony?
– Lel is, de utána!
– Ne a hidegrázáson, az árgyélusát, az iváson járjon az eszetek, nyanya!
– Csupán olyankor iszom, ha szokott idejét érzem – akár a pápa két szürkéje.
– Magam én már csak breviáriumból iszom, mint némely takaros gvárgyán atya.
– Mi volt elsőbbet: a szomjúság avagy a borital?
– A szomjúság. Mert ugyan ki ivott volna zsenge ártatlanságában, ha nem szomjúhozza?
– A borital; mivel privatio presupponit habitum. Kanállal én, a tudományt…
KL Nyilván ezt is abból idézed, amennyit a GARGANTUÁBÓL Visegrádon lefordítottál –
Visegrádon a GARGANTUÁBÓL semennyit se fordítottam. Amennyi elkészült, azt elvittem magammal és a nyári lakban, ahol tanyáztam, tüntetően szétraktam: gépiratok, segédkönyvek, szótárak ott hevertek nagy összevisszaságban s ezzel álcáztam bűnös üzelmeimet – hogy ui. a beutalást az Alkotóházban egy szerelmi regény kéziratának befejezésére használom…
KL Hát ott írtad az egészet?
Egyharmadát készen magammal vittem, a többit ott írtam: ott fejeztem be és ott gépeltem le végleges változatát, néhány másolattal.
KL És ki volt az első olvasója?
Mint mindenemnek: Édesanyám. Vele egyidejűleg olvasta Piroskám. Elorzója: Kerényi Grácia. Elkunyerálója: Szőllősy Klára. A Rabelais-fordítást azért kellett olyan tüntető széjjelségben otthagyni, mert az Alkotóházban köztudomású volt, hogy valahányszor a faluba, az erdőbe, sétára indulunk, a rendőrség beosztott titkos „bizalmi embere” motozza fiókjainkat, beleturkál írásainkba, kutatja zsebeinket. Jobbról, kőhajításnyira, egy ugyanolyan nyári lakban Pálóczy-Horváth György verte az írógépet, balra, köpésnyire, egy harmadikban, Kerényi Grácika írogatta verseit – ha nem épp lengyelből fordított. Pálóczy vérbeli újságíró volt, titkos írói velleitásokkal megáldva; nem Faludy Gyurka színvonalán, aki a causeur-mesterséget petroniuszi színvonalon mívelte – de rokonszenves, jó szomszéd, sok-sok anekdotával, fiatalkori „stiklik”, csínytevések kikívánkozó történetkéivel zsákjában: hogy kezdő újságíró slapaj korában, szorult helyzetében mint szerzett pénzt bocsánatos plagizálással, ismeretlen angol ponyvaregények lefordításával, amelyeket álnéven vesztegetett-s adott el bagóért, zugkiadóknak. Puha ember volt, akit a rendszer hamar berágott és szervilissé tett, de vezekelt is érte, s börtöne után nem vette volna szívesen, ha emlékeztetik, hogy ő volt az, aki Rákosiéknak, marxista alapon „kikészítette” Freudot; társadalomközpontú, társadalmista elme volt-és-maradt még azután is, hogy újra összefutottunk – de már Londonban, s igencsak összecsaphatta volna a kezeit, hova-lenni-nem-tudó csodálkozásában, ha a visegrádi kristálygömbbe belenézve, láthatja, hogy mint piacra dolgozó profi, Sztálin, Hruscsov és Mao-Ce-Tung életrajzaival fog szolgálni a hatvanas évek angolszász baloldali fiatalságának a campuszokon. Kémkedésért 15 évre ítélték a szegényt, 1954-ben rechabilitálták és beültették az „Irodalmi Újság” főszerkesztői s székébe.
Második szomszédom tökéletes ellenkezője volt: ösztönlény, feminin, ultra-katolikus, aki halálig magában hordozta Auschwitz kiheverhetetlen traumáját, és e hitbuzgalmi gondolatvilág kényszerpályáinak foglya gyanánt mindig ott motoszkált benne a szentimentális pasztorizáció, veszendő lelkekre vadászott, hogy – ha kell, tulajdon üdvének kockáztatásával – elvigye nekik az üdvöt. E misszionárius vulkanizmussal vetélkedett benne s mintegy kiegészítve azt, elevenen munkált a szereleméhség világi vallása, annak legtisztultabb formájában; s ezért Grácika a szerelmi megvágyások himnikus mámorában élt. Ez emocionális mélyrétegekre ráágyazva, fölényes intellektusában széles olvasottság, nagy nyelvismeret és klasszika filológiai tudás szelvényei következtek (lásd Platón-fordításait, a Phaidont, az Eutüphrónt), melyhez a formaérzék és rímkészség mellett még humor is párosult. Így azután, ha nem térített-és-agitált se a szerelemnek, se az üdvnek, hát erdei sétáinkon társasága igazi felfrissülés volt. Olykor keserű és kritikus megjegyzésekkel utalt Svájcban élő családjára és a „papára”; s azt is tudom, hogy utóbb, Kerényi Károly halála után, temetéséről oly vitriolos groteszket írt, amit a család sokáig nem bocsátott meg – de én nem vagyok a „család” s különben is, doktori diplomája és mind e tudományai tetejébe, Grácika még olyan okkult kvalitással is tündökölt, ami gombalevest szerető férfiemberre nem tévesztheti el hatását: Grácika gombaszakértő volt s így az erdei séták gombaszedéssel egybekötve, az idő sem mehetett veszendőbe. A megszedett kosarat együtt vittük a konyhára, s az együtt szedett gombából főtt levest akkor már úgy adódott, hogy egymás mellett együk is meg az ebédlő hosszú asztalánál – mely egymás-mellett-ülésből emocionális félreértések és alaptalan pletykák származtanak.
Amint látod, Visegrád a béke szigete volt s közepén az Alkotóház a páston amolyan sáncokkal, előbástyákkal védett elefántcsonttorony. Látogatóim? Ó igen, voltak: minden hét végén epedve vártam Piroskámat s odacövekelve lestem, mikor libben le a pesti buszról – mely jelenetet az Alkotóház sövénykerítése mögül rosszalló tekintet és fejcsóválás kísérte – Grácika volt a megbotránkozó: sohasem lesett, csak arra őgyelgett.
Más látogatóm is érkezett, egy ismeretlen úr, Párizsból. Engem keresett, mert nyilván felkeltette kíváncsiságát, ki az az eszelős, aki a „teljes Rabelais” lefordítására vállalkozott. Előhívtak barlangomból s mi bemutatkoztunk:
– Jean Rousselot.
– Victor ’Átár.
Így ismertem meg Illyés régi cimboráját, a jeles francia költőt; nem tudhattuk sem azt, hogy egyszer majd még szabad francia földön találkozunk, sem azt, hogy életre szóló barátság lesz belőle. Legyek őszinte? Meghökkenten mustráltam. Idegenkedtem tőle. Később, Párizsban, hogy újra elmeséltem, nagyokat mulatott rajta: furcsálltam a zakója „nyugati” szabását; a pantallója elkeskenyedését, felhajtását; a cipője formáját. Nem is cipő volt ez, hanem szattyán-topán vagy kordován-lábbeli. A nyakkendője irizálóan csillogott, és öltönyének színgyapjú-különlegessége irritált. Ahogy a szibariták öltöznek az „elpuhult” Nyugaton, azzal a gondossággal; még a varjúlábú lépkedése, a lábfej úri tartása: egész lényének franciás eleganciája, mit az akvilinus aranybarna arcél napszítta fiatalságának bűnével még tetézett. Kész nevetség: én, aki szívből rühelltem a Rákosi-rendszert, alig tudtam leküzdeni a nyugati látogató iránti ellenérzésemet. (Rosszul becsültem életkorát s mint kiderült, én voltam a fiatalabb s ő a két évvel idősebb.)
Egy ízben, hétköznap délután, váratlan látogatóm érkezett. Klára toppant be. Épp a PEPITO ÉS PEPITA lekerekítésén kotoltam-tűnődtem, egy másmilyen befejezésen. Emlékszel a végére?
– ésde még ha utolérne is, vajon hol érne utol ez a levél, melyik isztambuli, bagdadi, teheráni mulatóban, ki tudja? Néha szerettem volna üzenni neked, Pepita s ha másképp nem, könyvet írni rólad – s ha nem rólad, valakiről – ez a szó fordulna elő benne legtöbbször: „emlékszel”; majd próbálom-formán:
emlékszel?
így és mégsem így, valami foszlányosan szüremlő más dallamra, sugalmas-visszakérdezőn:
– Pepita! Emlékszel?
Máig sem tudom, mi lett volna belőle, PEPITO ÉS PEPITA – ez lehetett volna a címe – azt hiszem, hosszú esztendőkre el kell halasztanom és talán sohasem kerül megírásra.
Eszembe jutott, hogy egyszer már éltem ezzel az írói fogással; a tettetéssel, mintha az a könyv, amelyet az olvasó de facto a kezében tart, akadályoztatás, betegség, családi gyász, gondok-bajok és ezer más halaszthatatlanságok miatt „valahogyan sohasem került megírásra”. Fel is fedeztem, hol-s-miben. A Hajnali Novellák volt a CSODÁK ORSZÁGA HÁTSÓ-EURÁZIA első tentatív címe, ami aztán leszorult az alcímbe – ott már elpengettem, hasonló húrokon ugyanezt a melódiát: „hol ez, hol az jött közbe, hol a robot hullámai csaptak össze fölöttem, hol a maláriám vett elő, amit még Taskhurgánban szereztem, hol valaki nekem kedves öregecském a halálos ágyán magához szólított s nem lehetett elodázni az odautazást: anélkül hogy lemondtam volna róla – így esett, hogy a Hajnali Novellák sohasem kerültek megírásra”…
Ismétlem önmagam. Az, hogy az új regény gépiratos másolatai dossziékba fogva már ott hevertek készen, s hogy az első példányt Piroskám elvitte és Édesanyám már olvasta is, nem akadályozott volna abban, hogy változtassak a végén, és már motoszkált is bennem valami új és sokkal frappánsabb lekerekítés – amikor megéreztem valaki jelenlétét, szemeket éreztem a hátam mögött.
Jól ismerték, mindenütt bennfentes volt-és otthonos, nem hívtak le, felengedték anélkül hogy lehívtak volna a portára. Klára állt a küszöbömön.
– Meg se csókolsz? Nem is örülsz nekem?!
– De. Nagyon.
Túlrúzsozott szájjal, lármás örömmel, ahogy letelepszik és szétrakva a kisbaba felvételeit, lelkendezve magyarázza, amit úgy is látok, hogy evés vagy alvás közben ábrázolja. Az új befejezést, az egész gondolatsort kioltja: már nem is emlékszem rá, mit is, hogyan is, de ha eszembe jutna, akkor se tudnám. Akaratszegényen tűrök mindent és vigyori-előzékenyen várom, hogy újra egyedül legyek és visszakeressem a visszakereshetetlent. Természetesen meglátja, azonnal felfedezi az öt példányt, a tetejéről egyet leemel:
– Az enyém.
És besüllyeszti öblös bevásárlótarisznyájába. Nehéz illatot hagy maga után és amit szétrakott, sálat, óarany nyakkendőt, bársonykötésű elzevir-példányt: üres lélekkel merengve rajta és rögeszméin elnézem ajándékait. Piroskámat levegőszámba veszi, „nem téma”: egyszerűen nem érti – „hogyan tolakodhatott valaki közénk”; évek telnek el és képtelen belenyugodni. Október első napjaiban, fordítás közben ér felcsattanó telefonja. Klárát még soha ilyen önuralommal dühöngve, ilyen kiborulás ellen felvértezve-s iróniával bebiztosítva nem hallottam. Még nem találták fel a képtelefont, az ajakbiggyesztést csak hozzáképzeltem:
– Tudod, hogy eddig mindenedet olvastam. S most ezt is, ezt az új regényedet. Nem tartott sokáig, hiszen csak kisregény. Lektűrnek mulatságos, bár írói fejlődésedben újat nem hoz s már-már kétlem, hogy képes lennél a megújulásra. Tudod, mi a legjobb benne? A köríték. A menazséria. Az igen, az mulatságos, bár volna több belőle. Maga a protagonisztész, ez a…ez a nő. Függetlenül a liba nő slampos szellemiségétől és annak életnagyságban elkapott, sikeres naturalista ábrázolásától, csak azt nem értem és nem győzök csodálkozni rajtad. Hogy a nőkkel szemben szellemi igényeid ilyen alacsonyra szabtad. Eddig… – (itt a hangja elcsuklott, majd mintha hiába próbálná visszanyelni a vitriolt, ami belőle kikívánkozik, reszelősre váltott) – …eddig azt hittem, az egyetlen lény, akit szeretni képes vagy, az Édesanyád s azt még kevesellném is, mert Margit mama az ezerszeresét érdemelné…de hogy…hogy egy ilyen perszónát, akinek a társaságában egy percemet se vesztegetném: egy ilyen libát egy te-fajta férfi így tudjon szeretni, ilyen megezerszerezve, mindhalálig ajnározva… nem elég a telefonszínésznődbe hogy beleestél, hát más témát nem tudtál találni, arravalót, akinek a története elmondásra érdemes…?!
– Jó időbe tellett, amíg a distancia pátoszával újraolvasta és megenyhült a könyv irányába – bár hősnője iránt soha. S most ez a nietzschei kifejezés, a distancia pátosza eszembe juttatja Zarathusztra egy másik ismert mondását – mert a fejemre olvasó Klára is mintha azt idézte volna: „ha filozófus és liba párzanak – a föld reng”.
Ésde mintha Klára kalózbetörése nem lett volna elég, újabb, visszás epizódok, groteszk incidensek kezdték megrontani a visegrádi nyári lak alkotó magányát. Grácika fejébe vette, hogy nem jól értelmezem az isteni rendelést: ő az igazi Elhivatott arra, hogy soha-el-nem-vesztett hitemet visszaadja. Eleinte csínján kezdte: ellenregénnyel. Mit sem törődvén ellenkezésemmel, és a PEPITO egy másodpéldányát elragadva, gyilkos paródiával fenyegetőzött. E félszáz oldalas persziflázs KÉK-PAPUCS ÉS KÉK-MACKÓ avagy Mefisztó úr Megkísértetése címmel (és „levélke-regényke” alcímmel), tán 1958-ban, meg is érkezett londoni címemre; utóbb, Grácika, CSUPA BOLDOGSÁG című, 1977-es kitűnő prózakötetében közreadta, mit sem törődve azzal, hogy a PEPITO ÉS PEPITA, amely az ő mérges ellenregényének céltáblául szolgált, a magyar olvasó előtt ismeretlen, anélkül pedig mint olvasmány, fűrészpor ízű. Világossá teszi célzatosságát a szonett-betéttel, valamint a JEGYZETEKBEN a 6. számúval: „PEPITA: Mefisztó úr történetünk idején írt alkotásának, ama bizonyos ,levélregénynek’, melynek formáját a költőnő plagizálja – hősnője”.
Akkor, Visegrádon még csak az első fejezettel szerencséltetett, de csakhamar energikusabb lépésekre szánta rá magát. Egy hétvégén, Piroskám látogatásakor lesből odarohant hozzá és alighogy a buszból lelépett, az arcába vágta:
– Nem szégyelli magát, elvált asszony létére, egy férfival kikezdeni! Idejön és együtt hál vele? Tudja, hogy nemcsak a házszabályokat sértik, hanem bűnben élnek?! Halálos bűnben!
Oly dühét-kiélvezve kiáltotta, hogy ha nem olyan halálraváltan hallgatom, hát elnevetem magam: James Joyce A PORTRAIT OF THE ARTIST AS A YOUNG MAN című könyvéből az az ír-katolikus mullah jutott eszembe, aki órák hosszat rémítgeti a nebulókat a Pokol Mindvalóságos Jelenlétével az Ostyában. Csak elvezettem elképedt Piroskámat és odébbhessegettem a lelkünk-üdvéért aggódó Grácikát. Ám ő, látva, hogy missziós fáradozása kárbavész, új szövetségeseket keresett és „átkaroló mozdulatról” ábrándozott, hogy együtt majd csak leválasztják róla az Elvált Asszonyt, aki magával rántani a kárhozatba az ő Legényét nem átallná (mit sem tudva róla, hogy magam is elvált ember vagyok). Ez már több a kettőnél – háborogtam és az arcomba kergette a vért, ami következett. Édesanyám kérdi, jóizűen nevetve, Pestről, hogy belerecseg a telefon és én nem hiszek a fülemnek:
– Ki az a, fiam, micsoda Grácika? Telebeszéli a fejemet, hogy nénikém, ha ezek fejest akarnak ugorni az öröktűzbe, hát legalább mi fogjunk össze: a lelkiüdvükkel játszanak! Elvált asszony nem mehet férjhez még egyszer, nincs válás isten és a világ előtt. Hiszen ha csak a gyalázat volna, amibe belerángatja a fiát, de néni: az idők végezetéig a gyehennán, a mi bűnünk is, ha égni fog!…
Dúltam-fúltam és elhatároztam, hogy rendreutasítom és leintem a szerencsétlen vallásmániás leányzót: megtiltom, hogy Anyámat zaklassa telefonjaival De mintha megsejtette volna, mi készül: Grácika hol gombászott az erdőben, hol a faluban kámfort játszott. Megesett, hogy egy tányér meghámozott diót találtam írógépem mellett s az asztalon a verses üzenet:
|
KL S hogy ért véget ez a – minek nevezzem? Románcnak? Hogy ért véget?
Lényegében angyali teremtés volt s a légynek sem ártott. A „párját” is emlegette s bizonygatta is, hozzá írott versekkel; de soha nem mutatkozott. Tudod, milyen szörnyű véget ért. Akárcsak Ignácz Rózsa, 1979-ben – Grácia 1985-ben. Autókarambol áldozata lett.
Hogy akkor, Visegrádon? Minden megoldódott magától. Azt hiszem,1956. október 22-ének reggelén történhetett. Telefonhoz hívtak. Soha olyan rövid nem volt, mint akkor – Édesanyám jelentkezett:
– Ledöntötték a Sztálin-szobrot. Fiam, gyere azonnal!
(26) Hívatlan vendég a Frankel Leó utcában. A lepusztult Margit híd romvidéke, a nagykörút forradalmi színeváltozása. A második ostrom: lomtalanítják a légópincét, költöztetik az ágyakat. Pinceélet, hírvadászat az éteren. A rádió ostromtolongásában. A Szabad Nép pöffeszkedő pártpalotája előtt a napokig égő máglya – égnek a zászlók, a ledobált plakátok, brosúrák, hajigálták kifelé a „vörös oltárokat” iskolákból, minisztériumokból. Összefutások a működő, ritka eszpresszók egyikében; Pálóczy-Horváth „antikommunista” fölénye – avagy a beléptidíj az új „Irodalmi Újság” gárdájába. Fanarióták menekülése. Káderlap-razziák a pártházakban: titkos kádercédulák guberálása az Akadémia utcai pártközpontban. Szovjet katonák kihallgatása a szabharcosok pincéjében. Egy hét győzelmi mámor. M-n Zsuzsa Bécsbe indul. Gomba módra kiadók alakulnak, hat könyvem azonnal elkél: eladom „lábon, mint a gabonát”. Rohangálás, baljós jelek: jelentkezik az ÁVÓ telefonlehallgató szolgálata. A nagy csalódás: Eisenhower „ígérete”. Fegyverropogás. Sorbanállás golyózáporban, kenyérért. Dől a torony. Az igazi ostrom. Legázolt város, kiégett lelkek, kilátástalanság.
| La populace ne peut faire que émeutes. |
| Pour faire une révolution, il faut le peuple. |
| (A csőcselék csak zendülni tud. A forradalomhoz a nép kell). |
VICTOR HUGO
KL Ott tartottunk, hogy telefonon megtudtad Édesanyádtól – ledöntötték a Sztálin-szobrot; és hívott, hogy menj azonnal. Mentél?
Mentem hát, már hogyne mentem volna. De éppen itt, éppen most, amikor a dolgok kezdenek felforrósodni, hadd bosszantsalak fel egy közbeszúrt kiselőadással forradalmakról és a rájuk való emlékezésről. Már megfigyelhetted: épp amikor te is, az olvasó is szeretne in medias res a dolgok közepébe ugrani, akkor szoktam kajánul odagördíteni valami olvasói szemmel nehezen megmászható akadályt és miért? Nos azért, mert ennek a szélházi, romantikus, szörnyen felületes nemzetnek az orrát-szemét kell beleverni, különben nem tanulja meg, mi az a többlet, ami az írói becsvágyat világirodalmi rangra emeli; s akkor már, akármilyen kelletlenül mássza meg a táblahegyet, az elmélődés, a bölcseleti kitekintések táblahegyét –
KL Már megint udvariatlan vagy a Nyájas Olvasóval szemben: udvariatlan és gonosz; ahelyett hogy folytatnád a mesélést –
Folytatom is; de előbb hadd köpjem ki, mert megfulladok, ami a szívemen fekszik. Megfigyelhető két párhuzamos folyamat a történelemben. Az egyik: hogy a forradalom felfalja gyermekeit. A másik: hogy mi, nemzedékről nemzedékre – rohamosan kibutulunk a történelemből. A különbség csupán az, hogy míg a forradalom számtani haladvány arányában falja fel gyermekeit, a mi gyermekeink kibutulása a gyermekeit felfaló forradalmak történetéből mértani haladvány arányában történik.
Az első folyamat megállapítása bizonyos Pierre Victurnien Vergniaud-tól származik (1753-93) – aki maga is forradalmár volt, konventtag és a guillotine alatt végezte (il a été permis de craindre que la Révolution, comme Saturne, dévorât successivement tous ses enfants – v.ö. Lamartine: HISTOIRE DES GIRONDINS)66 – a második folyamaté pedig tőlem. De hogy a történelembőli kibutulásunk micsoda Concorde-szárnyalás a forradalom szaturnuszi kannibalizmusának vicinális tempójához képest, arra mi sem ékesebben szóló bizonyíték, mint ez a méla sóhaj: szegény, szegény Pierre Victurnien Vergniaud! Mert jóllehet Párizsban utcát neveztek el róla (s történetesen ott lakik illusztris fordítóm is, Kassai György), ezer párizsi közül ezeregy tudja, hogy van ilyen utca és azt is, hogy hol; de ezer közül egy se tud arról, hogy Vergniaud volt az a fejével fizető forradalmár, aki, akkor már maga is aggodalmasan szorongva, szárnyára bocsátotta azt a szállóigét, hogy a forradalom felfalja gyermekeit. Mire félelmét szavakba foglalta, addigra kibutulásunk a történelemből – tőle is és forradalmától is – már messze járt.
KL Nem értem, hogy jön ez ide. Miért mondod mindezeket és kinek: kihez adresszálod bántó szavaidat?
Hát nem hozzád, Lorcsikám, mert te elég vén szamár vagy ahhoz, hogy láttad-és megélted légyen a magyar forradalmat. „Bántó?!” Nem eléggé bántó. Azokhoz, kedvesem, azokhoz a fiatalokhoz, akik a Kádár-konszolidációban nőttek fel, melynek engedékeny jóvoltából kilátogathattak hozzám londoni rekluzóriumomba és zsenge fiatalságukban nem egy jelét adták türelmetlenségüknek: unták a mesketéimet! Unták a mi forradalmunkat, amelynek ideje után születtek s ha nem is voltak annyira tiszteletlenek, de az arcukra kiült, hogy tévedésnek, félrefogásnak, bukott hőbölygésnek tartották és maguk mögött hagyták a történelem emez ócskavastelepét! Rettegek tőlük, igaz lelkemre, Lorcsikám: rettegek. Mert nem tudom, azoknak, akik annyira mindenestül túl vannak rajtunk és már a 2000-ik év felhágó évtizedeit tapossák, hogyan, miféle fortélyos irodalmi fogással tehetném „érdekessé” és „izgalmassá” azt a forradalmat, amely nekem minden fortély és fogás nélkül, úgy amint van, felejthetetlen, traumatikusan „gyönyörű”, és fantomfájdalmaival vissza-visszatér tagjaimba, hogy a róla való írás közben pórusaimon kigyöngyöz a hideg veríték…?! Mivel küzdhetném le növekvő érdektelenségüket: rohamos kibutulásukat a történelemből?!
KL Hát olyan rossz véleménnyel voltál a hozzád ellátogató fiatalokról?
Nem lehet általánosítani. De akadtak olyanok is, 18 évesek, kedveskék-aranyoskák, akik rajongtak a demokráciáért, de az angol parlament látogatóerkélyéről azzal jöttek vissza, hogy mi értelme van két pártnak, ha egyformán a nemzet javát akarják – mikor két párt kétszer olyan költséges, mintha csak egy volna… Ez a csasztuskaérvelés Rákosi és Kádár neveltjeinek a mentalitását tükrözi. Annak a veszélyéről nem is beszélve, hogy a rocknemzedék ki tudja, tán mindenestül elejti civilizációnk szíve-közepét, a történelmi érdeklődést: nem méri fel, hogy ami neki a harsogó jelen, ami jelenvalóságával az idegeibe csikar, az a történelemből kibutuló unokáinak tiszteletreméltó unalomtömeg, s hogy ő maga, a popnemzedék is rajta halad az esztendők futószalagján s az ő rendeltetése ugyanaz az ócskavastelep…
KL Az árgyélusát! Goromba macskakövekkel kikövezett, jó kis felvezető dromoszon viszed fel a forradalom emlékezete felé kaptatókat; de most már aztán igazán térj vissza a meséléshez, ami a dolgod –
Szánom-bánom és örömest visszaszívnám, de már nem lehet, mondtam, amit mondtam, megkövetem, akit megbántottam. Nos, hogy szót szóba öltsek. Döntik a Sztálin-szobrot, hallom este anyámtól a telefonban; összekapkodom minden holmimat és bevágom a két bőröndbe. Hánykolódva alszom; reggel ötkor már ott várom a távolsági buszt – jön is, s mint kiderül, nincs több, ez az utolsó.
Aquincumtól kezdve ahogyan végigmegyünk Óbudán – a romboláson, amit az utcákon látok, már azon lemérhetem. Jó száz méterrel a Margit híd budai hídfője előtt a busz megáll, a vezető kijelenti – ő ugyan arra a hídra nem kanyarodik rá; nem megy be a távolsági buszok pesti végállomására, kiszállás. Tanácstalan lézengés a Frankel Leó utca sarkán. Eszembe ötlik: itt laknak Zsoliék. Nosza fel a negyedikre. Becsöngetek Jékelyékhez. Zsoli nyit ajtót. Hamuszürke arc. Máskor megörül; most arcizma se rándul. Betessékel, kezet csókolok Adriennek, a gyerekek már az asztalnál – épp reggelihez ül a család. Helyet szorítanak, tányért tesznek oda nekem, meginvitálnak.
– Foglalj helyet. Üres leves.
– Reggelire?
– Ebéd is, reggeli is. Váratlanul ért a hercehurca, üres a kamránk. Nyomott hangulatban kanalazunk. A vendéglátók szűkszavúak, a hívatlan vendég bűntudattal gondol arra, hogy eleszi azt a kevés élést is a háziak elől, ami a kamrában van. Nincs mit mesélni, recseg a rádió – abból úgyis dőlnek a hírek.
Zsoliék tágas lakásában ődöngeni ki tudja meddig. Telefonálnék az enyéimnek; a készülékben nincs áram. Koloncként lógni rajtuk két-három napig, megvárni, amíg apad a liszt, sehol a falat kenyér.
– Megyek, nekivágok a hídnak.
– Megőrültél? – próbál lebeszélni róla Zsoli (titkos megkönnyebbüléssel, hogy valahára rászántam magam és nem maradok éjszakára). – Pásztázzák a hidat a partról, a hídon nincs fedezék! Beléd lőnek –
– Nincs nyugtom, amíg nem tudom, az enyéimmel mi van.
– Legalább a bőröndjeit hagyja itt! – tanácsolja Adrienne. – Majd egyszer értük jön…
– Viszem.
Nincs lift. Le, négy emelet. Ahogy széles körben felkerülök a hídra, szinte fizikailag érzem, hogy a testem mennyire fedezetlen. Az ostromidőkből ismert lepusztult látvány fogad, a felsővezetékek a földön, az úttest felszaggatva. A fegyvernyugvás kísérteties. Kihasználom a csöndet, szedem a lábam, de így is – hosszú a híd. Félúton lehetek, a margitszigeti leágazással szemközt, amikor gépfegyversorozat seper végig a túloldali járdakorláton. Levágódom a kőparapet mögé, ott kuksolok s úgy várom a végét. Háromszor-négyszer megismétlik a sorozatot; a szünet hosszúra nyúlik, kiugrom a fedezék mögül és a két bőrönddel, bandukolva nekivágok megint. A pesti hídfő; kétfelől hevenyészett barikádok; mögéjük merészkedem, sehol senki. Végig a körúton, a Vígszínház, a Nyugati mellett el, az Oktogonon keresztül: bukdácsolva a feltépett vágánypárokon, a lenyaklott felsővezetékeken, kerülgetve a kőrakásokat, amelyben lőállást sejthetek.
Mintha egy tarajos gigantoszaurusz végigkarmolta volna testének szarupikkelyeivel, de a nagykörút szűk volt neki: ilyen az utcakép. A moraj kísérteties, de csendnek hat a buffogó belövésekhez, a fegyverropogáshoz képest. Lenin körút 16. Feltetszik a túloldalon s mivel itt már vadabbul kelepel valahonnan valami golyószóró, nagy iramban átkarikázom átlósan a kapuhoz, és mert majd kiszakad a tüdőm, a kapualjban megpihenek. A lift persze döglött. Fel a harmadikra – a csengő nem szól. Dörömbölök. Valaki felbukkan a függőfolyosón, szomszédféle.
– Hol van mindenki?
– Hát hol. A pincében. Hol él maga?
Észbe kapok – gyors felfogású voltam világéletemben – egy-kettőre belerázódom az eseményekbe. Le a pincébe: Apám, Anyám, Piroskám; vakoskodom a gyér világításban; fás- és szenespincék tele szekrényekkel, ágyakkal, a volt légópince még régről, feldúcolva, priccsek, asztalok. Öregek ücsörögnek az ágyak szélén.
KL Akkor már Piroskád veletek volt?
Persze. Az első nagy összecsapások hírére szörnyen egyedül érezte magát budai lakásában, átrohant és ottrekedt. A pincén már a családomat együtt találtam. Lényegében jó három-négy hétre ez volt a lakásunk s ránk szakadt újra a pinceélet, ami újdonságszámba mehetett a fiataloknak, de azoknak, akik végigélték a második világháborút, visszatérés volt a régi rutinhoz az ostrom alatt. Minden sarokban szólt valami rádió, ki a BBC-t próbálta „behozni”, ki meg a vidéki városokból egyre-másra jelentkező szabadságharcos adókat. Kronológiai sorrendben az eseményeket? Elvégezték már a történészek, örülök, ha emlékeimben betartom az időrendiséget – úgy, amint a memória jó három évtized magasságában repülő műbolygójáról lesugárzik és én a képernyőn egyenként behangolom. Ismersz, tudhatod, milyen nyughatatlan vagyok; s ha a „szobordöntést” elmulasztottam is, nem akartam semmiből kimaradni. A „szoborból” a Csizmát csak egyszer-kétszer láttam, a Sztálin-fejet viszont az Akácfa utca elején, ahová vonszolták, annál többet: Valahányszor arrakerültem, körülállták a kalapácsosok, ki dühében verte, ki hogy „souvenir”-t repesszen le belőle: nekem is volt, magam is törtem-s vittem haza belőle egy kis bronzdarabot, itt kallódik a lomkamrában.
KL Hova indultál?
Mindenekelőtt a „sajtókombinátba”; a kiadók, a lektorátusok legtöbbje zárva volt vagy üresen csapkodta ajtóikat a szél; de a szerkesztőségekben nyüzsgött a nép: kiáltványok, röpcédulák, új lapok, hordtam is haza eleget. Az Irodalmi Újság folyosóján valaki felfedez, az arca ismerős, a neve az istennek se jut eszembe. Megfog és már vonszol is:
– Győző bátyám, te kellesz nekünk. Gyere.
– Hová?
– Ne, húzd fel. – És már ráncigálja is, a karomra, a szabharcos karszalagot. – Elfogtunk egy tucatot. Ki kell hallgatni őket.
A Bástya-mozival szemközti sarokbérház pincéje. Hevenyészett irodahelyiség, raktárból; vagy tízen, mongolképű kiskatonák. Jókedvűek, részükről vége a „cécónak”. Dehogy is kell faggatni őket: szíves-örömest elmondják, hol-merre vannak az alakulataik. Azoknak is, úgyis kaput. Ízlik nekik a Kossuth, füstölnek, mint a gyárkémény. No hogy a szovjet kiskatonák kihallgatásával megvolnánk, szorongatom a cimborámat:
– Karszalagot már adtál. Fegyvert nem adtok?
Egy se több húszévesnél. A fiatalok csak kacagnak:
– Fegyvert? Minek az magának, tata? Ha elfogják, magára ráverhetik, hogy fasiszta, mert megjárta a világháborút. De mi akkor még kis srácok voltunk. Köszönjük a segítséget.
– A fenébe! Minek húztátok rám, ha most meg elveszitek…?!
– A karszalag csak addig kellett, amíg kihallgatta őket. Hadd lássák, hogy szabharcos maga is. Levesszük: nehogy miatta bajba kerüljön…
Minden ott van az orrom előtt, mégis későn érkezem. A rádió csatája eldőlt már, de a tolongás körülötte valóságos ostrom, belekóstolok, tülekszem, ismerősök, barátok ölelgetnek, már a stúdiók folyosóján vagyok; hangszalagra vesznek három verset – tegnap még „rázósnak” számított – vajon megvan-e még a hangtárban? Az APOLLÓNIUSZ, a SÍRLAPRA meg a ROBOT MALACAI – alighanem: ez volt az a három; az utolsót Weöres Sanyinak ajánlottam; hadd adjak szövegpróbának apró ízelítőt:
kutyaszimatunkkal, mint a kivert koldusok, ahol még van fül és a hozzánk való pártfogói – szűzi hajlandóság: hol még eljátszhatnánk a szín-üres önvádak divatba jött komédiáját
mindenki közeledhet a Koronához: aki nem igaz, hogy neki mindent szabad, az a rávonatkozó szabadságjogok szemeláttára (kölcsönös büntetésül) – agyonlövetik. Kegyelemre felterjeszt?
jóság ő. Íme halld: nyelved beleiden keresztül saját kislyukadig húzva, azon kidugva és néhányszor körülnyalva – szemeddel elöl, de a csettintéssel hátul – megkóstolhatod napi allövetedet
(HAJSZÁLHÍD, 229. o.)
S akkor már valamennyit a másikból is; a címe SÍRLAPRA (emlegettem már) –
„Míg élt e latin, fenevadnak vágyakozék el az ember
„Lajhár új Rodogaszt dézsmáló méheseinket s kidobolta a kast. Thúlétól Kattigaráig. Trentum alatt s a Dunánál döngeti kasztrumainkat és Rodogaszt! Rodogaszt! rádördül az erdő
„Mit sópénzen, fejadón, tiszarévénél, mécsolajon verítékkel a pór s had arannyal vált Monomakhosz – a Békét: cudarul, sebesülten, sántán kullog elő ez a béke s nem diadalmas a Császár
„Siettet a rest vizigót, lep a vandál-szarmata had: ,Rodogaszt! Rodogaszt!’ Szarmácia egyetlen rabszolgapiac, latinok, Rodogaszt, mondják, van öt is, csupa hajcsár: verni siettet: verve-veretve lesújt a sereghajtó gyalogos rodogasztákra – s ,Rodogaszt!’ ismételi mérföld körben a korbács
„Két Gallia földjétől Kilikáig – Kolkhisz, Amúria, Tartarián a Selyem Birodalmáig üvölti ezernyi-ezer rodogaszt a Vezért akit éjt-nap szembetalál a latin
(HAJSZÁLHÍD, 227. o.)
S akkor a rádió ostromtolongásában kivel akadok össze, kivel nem: Kampis Tónival, a műtörténésszel (tudod, aki annak idején a HELIÁNE kéziratát felvitte a Magyar Tékához), vele van Forgách Béla, a jeles könyvgyűjtő-és-antikvárius és még ketten-hárman: valóságos kompánia. Nemcsak a város kocsmológiai térképe volt a fejében, de Tóni mindjárt tudott egy műintézetet, ami nyitva van; oda tódultunk mind a hatan. Forgách jó ideje foglalkozott a gondolattal, hogy kiadót alapít… Mit is mondjak: három nap alatt hat könyvemet kötötték le újsütetű kiadók – „lábon adtam el”, mint a gabonát – fecni papírokra irkáltunk mindenféle szépreményű „szerződéseket” és még hittünk is bennük: az ANIBELT, a BÁBEL TORNYÁT, a PANTARBESZT, AZ ŐRZŐ KÖNYVÉT, az EUMOLPOSZT, és természetesen a PEPITO ÉS PEPITÁT. Kiürült a „spájzom”.
A vészjeleket kevesen vették észre, győzelmi mámorban élt az ország és én is, az utca mámorában elvegyülve, fáradhatatlanul róttam a várost, hogy el ne mulasszam az epedve várt, kincses látnivalót. Zuhogtak a tornyokról, a tetőkről, a homlokzatokról az ötágú csillagok. Az iskolák, a hivatalok előtt elmenet már ott rugdoshattuk az utcán a „vörös sarok” maradványait, a drapériatakarta szőrösdeszka-ácsolatot, amin a gipszek álltak és a Rákosi Pajtás szabvány-mellszobrainak diribdarabjait: a „vörös oltár” helye vesztibülökben, folyosóvégeken üresen tátongott. A régi Nemzeti Színháztól kőhajításnyira, az is a szomszédságunkban volt – valahányszor a túloldalon a fal mellé húzódva elmentem előtte, végigélvezhettem a Szabad Nép újságpalotájának égését: népítélet volt, eleinte csak kidobálták a raktárát, a körút kellős közepén égett papírrakás – plakátok, brosúrák, átlógó transzparensek, a proletárnemzetköziség, a nem-rés-hanem-erős-bástya, a béketábor, a nyomtatott párthalandzsa: a máglyasor sistergett, mint a zsír. Az, hogy a lángok valahol az épületbe is belekaptak s márványburkolatostul az is üszkösre égett – az már csak a kegyelemdöfés volt.
Népítéletet mondtam s könnyeimet visszanyelve, megilletődve néztem végig a népfelkelés nemeslelkűségét: tanúja voltam, amint a lepiszkolt, arcul köpött ávós legénykét meglincselés helyett – elengedik. Lesz „törvény”, az is lesz: tisztázza magát; de megmutatták, hogy a forradalom Kezéhez ártatlan vér nem tapad. És hát a kirakatok a fő artériákon, városszerte! Tele a sztálinizmus-gyártotta hitvány göncökkel, ruhákkal, bútorokkal, rádiókkal, lámpákkal, a nyomor dísztárgyaival – az Özön Szegénység hitvány rekvizitumaival – és minden érintetlenül! A szabharcosok ügyeltek a forradalom tisztaságára – ésde ami a legcsodálatosabb volt: nem is igen fogtak el kirakatzabrálót. Az emberek meg se kísérelték, eszükbe se jutott: minden egyes magyar a forradalom tisztasága letéteményesének érezte magát. Nem a sztálini mocsok-párt „tisztaságára” ügyeltek még a volt elvtársak sem, amire Őaranyszájúsága szerint „úgy kell vigyázniuk, mint a szemük világára” – s aki akkor, azokban a napokban valakit elvtársazni talált az utcán, az megkaphatta a magáét.
Meghihesd, felemelő érzés volt egy Emelkedő Nemzet tagja lenni s annak nem is egyszerű polgára: guruló göröngyeként, látni és átélni, hogy „a nemzet a gyötretésben és megaláztatásban így összeforrt”, ahogy Németh László írta abban a bizonyos egyetlen számában az Irodalmi Újságnak, amely nagy elkésve, november 2-án látott napvilágot; látni és átélni, amint az Oktogonon meg a Köztársaság téren az istenadta nép ott hullámzik, körülfolyva a szovjet tankokat, amelyek átálltak, és a kis mongolképű katonákat ölelgeti druzjá! druzjá! kiáltással, a harckocsi tetején meg egy tisztecske áll és egy jókora ruháskosárból kenyeret dobál, élést oszt –
KL De most, hogy Németh Lászlót idézed, jut eszembe. Te abba az Irodalmi Újságba nem írtál?
Jaj, dehogynem írtam volna, ha az, amit írtam, ki nem szorul belőle.
KL Mégis, mit? Emlékszel még?
Valami próza volt, áradozó írás a Mi Forradalmunkról – emlékszem hát. Nagylelkűségéről, hogy nem gyilkolja halomra az elfogott tömeggyilkosokat; meg tisztaságáról, hogy sehol bevert kirakatot nem fosztogat; s végezetül valahogyan így vágtam le, nem lehetett több harminc sornál: „köszönöm az isteneknek, hogy nem a Besötétedő Századok, hanem a Szellemi Felvilágosodás idején éltem, nem rabszolgának születtem, hanem szabadnak, nem szarmatának, hanem magyarnak; hogy nem… hanem…; hogy nem… hanem…; de mindenekfölött köszönöm, hogy szemet-fület adva hozzá, a magyar forradalom szem-és-fültanújának születnem – kivált ezt köszönöm a Megváltó Halhatatlanoknak, hogy ez nekem megadatott”. Egy-két napig a zsebemben hordoztam, az alkalomra várva. Pálóczy-Horváth György volt az Irodalmi Újság gazdája (pár nappal előttem eltűnt a visegrádi alkotóházból s ő tudta, miért). Valósággal megostromolták; megismert, elvette-és a többivel összemarkolva, zsebre gyűrte.
– Benne lesz? – kérdeztem.
– Majd. Valamelyikben.
Féltem, hogy időszerűségét veszti: se íze, se bűze. Addigra.
– Miért nem ebbe? Nem tudnád beleszorítani?! Az oldal tördelésénél, Gyurikám!
– Hja! Öregem: azt ki kell érdemelni. Előbb akik a meggyőződésükért ültek. Azokat megilleti. Nem akik bokorugrók módjára itthagynak csapot-papot, hogy ubi bene ibi patria. Várj a sorodra!
Világos beszéd volt. A totemállatok és szent tehenek mindenképpen kellenek: a nevükkel, pajzsnak, faltörő kosnak. De az igazi precedencia a vörös konvertitákat illeti: a „megigazult” kommunistákat; a marxista „ellenzéket”. Mi tagadás, megütköztem szavain és csodálkoztam rajta: 49-ben 15 évet rávertek kémkedés ürügyén, és még hamisítatlan fanarióta és társutas létére is tudattartalma maradt, ami volt: abszolút értékben, pozitív/negatív előjellel: a szélbaloldali szellemiség, a marxiótaság. Aki egyszer a Marxiarkheionban akármi lett-légyen, áldozár, szerpap vagy csak füstölő-odalóbáló – abból, onnan, nehezen szabadul. Egyike volt az előrekergetett reformkommunistáknak s ha még emlékszel, Németh László is „vezér nélküli felkelésnek” nevezte a forradalmat. Emlékszel? A világ visszafojtott lélegzettel Lengyelországban várta a robbanást. Aztán amikor az ún. „felső vezetés” belenyugodott és október 19-én Gomulka beleülhetett a hatalomba – a feszmérőn lezuhant a nyomás: a robbanás elmaradt. Sokáig azt hittem, nálunk játszódott le az újkor egyetlen 19. századi forradalma a 20. században s hogy több ilyen „aszinkron” csoda nem lesz.
KL És mik a 19. századi forradalom jellemzői?
Hogy háromfázisos; s ez a három ütem rendre: (1) a tüntetők ellen a hatalom kivezényli a sorkatonaságot; (2) a tüntető tömegek megéljenzik a hadsereget, túl közel tódulnak, lőtávolon belül; fraternizálnak; (3) a sorkatonaság átáll a tüntetők oldalára; fegyvert-töltényt oszt a népnek.
Nagyjából nálunk is ez történt, azzal a parányi különbséggel, hogy a 19. század forradalmainak voltak vezérei: egy Andreas Hofer, egy Mazzini, egy Garibaldi. A miénknek nem. Döntő többségükben kommunisták voltak, tétovázók, hátukat-fedező örök tárgyalók, rossz közérzetüket revizionizmussal összetévesztők, megtorpant eretnekek. A mi „vezéreink” ezek közül kerültek ki: előrekergetettek voltak, a népharag a sarkukat mardosta már, amikor nagy sebbel-lobbal a vezéri szerepet magukra öltötték. Ilyenek voltak Nagy Imrétől Maléterig, Gyimes Miklóstól Donáth Ferencig, Haraszti Sándortól Vásárhelyi Miklósig, Losonczy Gézáig, Újhelyi Szilárdig, Pálóczy-Horváth Györgyig valamennyien (tán csak az egy Bibó a kivétel), nehezen bírva az iramot, egy nappal, egy brosúrával mindig lekésve arról, amit a tömeggyűlések, a műegyetemisták, a szabharcosok követeltek. De ne gondold ám, a pusztában népük előtt járó lángoszlopok voltak a többiek, akik „őfelsége ellenzéke” bandériumában gondosan ügyeltek nemtársutas küllemükre (bella figura – amire úgy mondja az olasz) – de alulról, az istenadta nép göröngy-perspektívájából igencsak annak hatottak, udvaronci előnyöket élvező társutasnak: a totemállatok is egytől egyig későn-észbe-kapó, hamar-élre-szaladó előrekergetettek voltak. Minden későbbi visszaemlékezés, napló, dokumentum csak megerősített ebbeli meggyőződésemben, ilyen spontán, ilyen vezér nélküli gyermek-kereszteshadjárat volt a mi forradalmunk, és ha megint csak visszagondolsz Németh László emlékezetes cikkére – ő is a vezér nélküli felkelés „csodálatos látványáról” szól.
KL És nem említetted Pálóczy-Horváthnak a dolgot Londonban, amikor az Irodalmi Újságot már az angol fővárosban szerkesztették?
Micsoda bolondos ötlet, Lorcsikám; látszik, hogy nem szagoltál bele soha az emigráció torjai bidesbarlangjába. Pálóczy-Horváth arról sem tudott, hogy a háború előtt is ültem; ő csak a „kommunista lebukások” krónikáját tartotta számon, másmilyen náciellenes szervezkedésről nem tudott. Engedelmeddel: majd! Ha odaérünk.
KL Mire emlékszel még a forradalom napjaiból: hogyan következett a vég?
Ezer mindenre, Lorcsikám! A vég az akkor még nem következett s az élmény ereje megnyújtotta a bergsoni „tartamot”, a mámor megnyújtotta a másodperceket. Persze-hogy-persze: rajongtunk az előrekergetettekért, mindegyikben igazi vezért láttunk és-tiszteltünk; de jól vigyázz, a történelem kegyetlen. Először csak Rajk László „mártírkoszorúját” tépázza meg – hogy volt ő mártírgyártó is, nem csak vértanú – aztán majd egyszer Nagy Imre következik: felemlegetik, hogy egy volt a moszkoviták közül s szárnyra kelnek ellenőrizhetetlen hírek moszkvai gyanús viselt dolgairól: abból az emigrációból ki nem készségeskedett, ha a KGB megszorongatta? Mert hálásak, szörnyen hálásak lehetünk az önfeláldozó ellenszegülőknek, a Méray Tiboroknak, Aczél Tamásoknak és társaiknak, a Pozsgay Imréknek, akik belülről pártmaffiát robbantanak; de őket is utoléri a történelem vastörvénye: a regicidium „ rossz sajtója”. Mert tudod, valaha a királygyilkosnak hálával tartozott volna a trónkövetelő, hiszen neki köszönheti, hogy számára megüresedett a trón; de hogy az ebadta fickó tettével precedens szolgáltatója legyen, az új király első dolga volt, hogy megölesse a szegény páráját, és ekként példát statuálva, mindenek láthassák: „így jár az, aki az uralkodó felséges-szent és sérthetetlen testét tőrével illeti”. Mutatis mutandis: ezért van az, hogy a pártot megdöntő kommunistákból – hosszú távra – nem lehet semmi; meghúzzák magukat s örülhetnek a csendes öregségnek.
A fanarióták, akik a csontjuk velejéig érzik ezt, tudják, hogy a forradalom győzelmével nekik befellegzett s már előre-hátra – ki-kinyújtogatják tapintócsápjaikat. Nagy elszótlanodással, nagy megcsendesedéssel nézik a népharag tombolását a pártmaffia hulláján: a pártházat elözönli a tömeg, kiráncigálja a maffia titkos fiókjait és hull-hulldogál az utcára a szekrények tartalma, ki-ki keresi a maga káderlapját, találgatja besúgóját. Minden kerületi pártház káderlapfiókjait kiszórták, de a legnagyobb tumultus az Akadémia utcában, a pártközpont palotája előtt volt. Aki fanarióta akkor a pártház előtt, végigsompolygott, hát pajtás, kiszámolhatta a gombjain, hogy mi legyen a következő lépés s van-e még lépés számára a sakktáblán.
KL És te találkoztál személy szerint ilyen, mint mondod, menekülő „fanariótákkal”? És miért nevezed őket fanariótáknak?
Hát ha nem akarsz visszamenni a történelemben és felütni évkönyveit Konstantinápoly elfoglalásánál, akkor azt ajánlom, olvasd el INTRA MUROS című könyvemet s majd megtudod. „Személy szerint?” Földgöröngye lévén, baráti köröm valahogyan sem nem innen és sem nem onnan: nem a magasközéposztály-származású álproletárokból, nem a munkás-paraszt származású főhercegekből verbuválódott. Igaz, voltak alávaló férgek, akik még agyonverve is karrieristák maradnak – és kötésig az intézményes tömegbűntény vérmaszatjában is „hatalomképesnek” érzik magukat. Nem első kézből, de másoktól hallom, hogy Király István a forradalom győzelmes napjaiban nem átallotta az új kormánynak „felajánlani szolgálatait”. De most, hogy emlékezetembe idézed, jut eszembe. A Kossuth Lajos utca elején s tán abban a mély üzlethelyiségben, amely a volt Gosztola-drogéria és az Egyetemi Könyvkereskedés között volt, megnyílt az első forradalmi presszó. Mindig zsúfolásig s annak diszkrét félhomályán csak ha közelvont magához, akkor láttad, kivel beszélsz. Ott összeakadtam két ilyen magas rangú fanariótával is – a „hatalom gyakorlására” szakosítva és a pártmaffia megbízásából-és üdvére-javára gyakorolva azt; egyiküket annak köszönhetem, hogy a középiskolában padtársam volt, s az, akinek export-importőr papával az eltussolnivalók közt, a labdakida sors jutott –
KL Csak nem az, akinek az „Üvegseggű Nő” eposzát mesélted siheder korodban: a Műegyetem rektora…?!
De bizony hogy ő, s ez is egyike volt magas tisztségei közül. Hogy építésznek éppenséggel nem volt második Bramante, azért kezeskedem; de azt tudom, hogy a hallgatóság körében éktelen népszerűtlen volt s amolyan párthóhér hírében állt. G. I. zöld lódenkabátban, hamuszürke arccal vont a sarokba, célirányosan kitörő örömmel üdvözölt s a kétértelmű „csak hogy megvagyunk!” felkiáltással mindjárt a tárgyra tért:
– Győzőkém! Te tudod, milyen kényes helyzetben vagyok… Úgy bízom benned, mint akit az isten küldött: kiben, ha benned nem?!… Nézd, nem merek hazamenni, mindenkinek vannak ellenségei s nem tudom, kik, mit akarhatnak velem és mikor keresnek. Csak arra a pár napra, amíg megnyugszanak a kedélyek. Nem fogadnál be pár napra? Meghúzom magam nálatok – – –
KL És te? Mit válaszoltál?!
Vadidegen ember volt, életét, viselt dolgait nem ismertem. Ha befogadom, a pincén azonnal szemet szúr; firtatni kezdik, ki fia-borja a jövevény. Elzárkóztam előle. Tudtommal semmi baja nem lett, élte világát, mint továbbszolgáló fanarióta.
KL És a másik?
Nagyobb hal volt, akkora, hogy 1944 eleje óta, amikor a büntetőtáborban együtt aknátlanítottunk, majd építettünk katonai szükségrepteret, nem láttam; csak az újságokban olvashattam róla a „felső vezetés” Elftársai közt s gondolom, fekete Zisz-kormánygépkocsijából bárhol lelépett, gorillák őrizték. Ezúttal gyalogosan tévedt be és gorillák nélkül; szürke, fülvédős-ellenzős sapkában és hosszú városi bundában. Valaha a táborban, amikor még sehol nem volt a magyar Marxiarkheion, már az abban élők magabiztosságát sugározta és sokdioptriás szemüvegét ha rád villantotta, érezhetted ellentmondást-nem-tűrő meggyőződését. De ott, az eszpresszó félsötét-sarkában egyszerűen „lekapcsolta” meggyőződéseit, rám emelte meleg tűző szemüvegét és még kedves is, közvetlen is volt, bár leereszkedő modorát nem tudta levetni. Bizonyára sokkal jobb értesülései voltak és noha „új nyitások lehetőségét, új olvadást” emlegetett, egyik várakozó lábáról a másik lába-álláspontjára helyezkedett. Mint a pártmaffia minden beltagja, váltig titokzatoskodva és apránként csillantva meg a Nagy Elárulhatatlant, kabátgombomon fogva odavont s így szólt:
– Egyszer már elhamarkodtad a dolgod, kisöreg; én a helyedben másodszorra megvárnám, hogy merre fordul a kocka. Amerikában, rokonod?
– Nincs.
– No látod!
Eltűnt a sűrű füstben, az emberforgatagban. Hogy hol érte a felmentősereg érkezése, a restauráció örömhíre? Kisebb gondom is nagyobb, mint hogy Szirmai István dolgait számon tartsam, ha melléfognék, tekintsd tollhibának. Úgy tudom, Benke Valéria Őnagyméltósága helyére őt nevezték ki a Rádió élére, meg hogy helsinki követ is volt. Hírlik, hogy amikor a béketábor arabbarát lett és hivatalból Izrael ellen foglalt állást, egyike volt a Marxiarkheionban azoknak, akik önmagukkal meghasonlottak. Öngyilkos lett? A szíve vitte el? Már nem él.
KL Már nem, de hogy karinthysan téged parodizáljalak, „ki-volt-mi-volt, kérdezhetik ma már sokan a történelemből kibutulók búzavirágkékszemű ártatlanságával” –
Gondolatolvasó vagy. Nem is rónám meg őket: s ahogy egymásra omlanak a pártmaffia országai, és balkanizálódás előtt áll az óriás-birodalom, ezek a múltbéli „nagy nevek” mindegyre törpülnek-zsugorodnak, egyik-másik már a nevetségesség határán… Nem vesztünk velük, ha a feledés kipipálja őket.
KL Mielőtt kipipálnád. Mégis, ez az összefutás Szirmai Istvánnal milyentájt lehetett?
Milyentájt? Úgy egy-két nappal a független kormány megalakulása előtt s az meg október 27-én volt. Elgyötört arc, szarkalábas szem, kényszeredett vigyor, erősen hajlott hát: elhasznált öregember benyomását tette rám –
KL Ugyan miben használódott el…?!
Vajon miben. Amiben a többi fanarióta a felső vezetésben. Egy-huszonnégy órát tárgyaltak, hol ide tömörültek, hol oda, miközben rángatta őket az (utóbb nagyrahivatott) Andropov nagykövet meg az örök-alakoskodó, könnybe lábadt szemmel kezet rázó Mikoján. De ha valakitől azt hallod, hogy „az meg ki”, nagyon kérlek, már akár meg se magyarázd.
KL És az első vészjelek…?!
Az első vészjeleket a vidék észlelte, nem mi. A vidéki lapok, a rádiók jelentették a szovjet katonai felvonulás első jeleit. Andropov, Szuszlov, Mikoján nem győzte biztosítani a magyarokat, hogy csak „rendészeti intézkedésről” van szó, a bevonulók biztosítani fogják a szovjet haderő kivonulását… Az országos eufória, ha keservesen is – csak-azért-is tartotta magát, a megkaparintott „győzelmet” nem, senkinek sem akaródzott kiengedni a kezéből. Már vállalkoztunk, írtunk-kiadtunk, tele voltunk a jövő tervelgetésével. Csak egy valaki volt, aki a kívülálló indulgenciájával szemlélte győzelmi mámorunkat és Ausztriából kijózanító hírekkel szolgált diplomáciai körökbe bejáratos arisztokrata családja: M-n Zsuzsa. Kétszer is megtörtént, hogy Piroskám távollétét fineszesen kipuhatolva, tisztelgő látogatást tett Édesanyámnál, ami persze nekem is szólt. Piroskám ui. rendszeresen át-átrohant Budára a kislányához, Pirkóhoz, aki a nagyszülőknél lakott a Márvány utcában. De Zsuzsának ez a harmadik látogatása drámai volt. Mosolygós könnyedséget erőltetett magára, mintha csak „elejtett megjegyzésekben” érintene holmi semmiségeket; de a nyitva felejtett szájban ugráló nyelvecske és a selyma mosoly sem kendőzhette el, hogy nem játszik a szavakkal és élete a tét:
– Erre jártam, gondoltam felugrom, hogy tiszteletemet tegyem Margit mamánál, meg hogy Magát is próbára tegyem, elzárkózik-e süketen, amilyen süketek az enyéim is s hogy vajon Magának van-e füle a hallásra. Édesanyámtól hallom, hogy nincs minden abban a legnagyobb rendben, ahogy maguk hiszik; a jövőbe látni senki nem tud, megengedem s majd még kinevethet aggodalmamért. De itt egy autó –
– Autó? Miféle autó? Hová? Minek az autó? Zsuzsa!
– Ausztriába. Megszerveztem. Anyámmal ideküldettem az egyik kocsinkat, bőven beférünk, még a poggyásza is. Berakjuk minden írását. Jön velem – mármint ha Maga is akarja. A két kisfiammal, Maga meg én. Odaát kivárjuk az események alakulását – hogy jóra vagy rosszra fordul…
– Az események alakulását? Kinnrekedni, ha rosszra fordul…?!
– Ha rosszra fordul és kinnrekedünk, akkor se esünk kétségbe. Maga ír, én fordítom. – Zsuzsa szeme megnedvesedett, szája-sarka megremegve legörbült, könyörgőre fogta hangját. – Mindenét lefordítom. Név nélkül. Osztrák író lesz. Eladjuk a nyugatnémeteknek. Tudja, mekkora piac a német piac? Mert ha isten mentsen rosszra fordul, akkor magára vessen, hogy úgy tesz, mintha nem tudná, mi vár magára… Besétálni a börtönbe? Újra? Ezt akarja?! Én már kétszer voltam Ausztriában, semmiség az egész…
Válaszút előtt. Szorongva tekintgettünk egymásra anyámmal. Zsuzsa fojtott izgalommal folytatta:
– Elviszem a PEN-be. Bemutatom Doderernek. Igazi Whalverwandtschaft. Édesanyám régi jó barátja, a legnagyobb élő osztrák író. Heimito von Doderer. Elviszi a kiadójához, három hónap alatt lefordítom az ANIBELT –
– Évekre Ausztriában rekedni?
– Egy óra múlva itt vagyok a kocsival. Ha észnél van…!
– Én?! Észnél vagyok. Tudja jól, itt a családom, kötelezettségeim vannak, elígérkeztem –
– Nem maga az első, aki feláldozza a családot az irodalom oltárán…
– … És ha nem megyek?!
– Ha nem jön, akkor… – Zsuzsa keserűen felnevetett. – Akkor én se megyek. Akkor magukkal rohadok, magyarokkal, ahogy eddig is: itt b.ssza meg az isten az egész szart és folytatom, amibe belesavanyodtam.
Édesanyámat megcsókolta és anélkül, hogy kezet nyújtott vagy rám nézett volna, végigsietett az előszobán és becsapta maga mögött az ajtót. Soha többé nem láttam.
KL Nem ment át Ausztriába?
Lehet, hogy át-átruccant, de nem maradt ott. Néha írogatott Londonba; felnevelte fiait, Józsefet és Istvánt, mindketten ismert újságírók. Ő maga 63 éves korában hunyt el, de azt a viruló fiatal teremtést, ahogy megmaradt emlékezetemben, a német nyelvű gyászjelentés sem tudta elpusztítani. Nincs rajta dátum, de levelezésem 1986-os iratlerakójában őrzöm s ha magánértesülésemnek hihetünk, a „hosszú betegséget” is úgy kell értelmezni, hogy utolsó két évét elborult elmével, zárt intézetben töltötte s ott halt meg.
*
És akkor jött „a nagyszerű halál”. Hogy a nemzet eredetileg is miért rohant fejjel a falnak, abban nem kis szerepe volt annak, amit eufemisztikusan „félreértésnek” is mondhatnánk, ha nem lett volna olyan fatális. Eisenhower elnök egy újraválasztási kortesbeszédében a „rabnemzetekről” azt mondotta: közvetlen felszabadítani őket nem tudjuk, de ha valamelyik maga felágaskodik és lerázza a szovjet igát, akkor az Egyesült Államok egész arzenáljával és minden hatalmával a segítségére siet. Mi köztes-európai „európás” magyarok a magunk rövid eszével nem fogtuk fel, hogy az elnök úr, elnökválasztási körútján egy olyan néprajzi góchoz érkezett, amely többségében magyar – és szónoklatírói beleírták neki e frázist, míg ő golfozott. Nem tudtuk, hogy ami az Államokban „etnikum”, az Európában – nemzet; készpénznek, sőt; aranyfedezetnek vettük szavait és eszünkbe sem jutott, hogy csak nagyvonalú szólamokban beszél és korteskedik. Amúgy is, elégszer tapasztalhattuk, hogy Amerika a harctereken gyakorta vesztésre áll és jobbára csak a hollywoodi filmekben arat teljes-és-legázoló diadalt. Így azután növekvő zavarodottsággal, majd ingerültséggel vettük tudomásul, hogy a mi „felmentésünk” a tengerentúl senkinek eszébe se jut s hogy a Világbíró Óriás úgy viselkedik, mint akinek épp a legrosszabbkor görcs állt a lábába, abba, amellyel amúgy is nehezen mozdul, mert elefantiázisa van.
Az ENSZ szájjártatókája Szuezt darálta, a mi válságunk válságosra fordulása olyigen másodrendű kérdésnek bizonyult; hogy amikor az oroszok megtorpanásra készen, és a magyarok lélegzetvisszafojtva Budapestre várták – Dag Hammerskiöld Kairóba repült. November 4-ének hajnalán senki sem aludt a pincében s aki nem a nyugati rádiók adásaira vadászott az éteren, az agyontárcsázta telefonját, hogy távoli kerületekben lakó barátaival kicserélje értesüléseit. Az én készülékem is gyakorta berregett a pincén (idejében gondoskodtam róla s beszereltettem), úgy négy tájban lehetett, dr. Werkner János keres (orvosnövendék korában zárkatársam Sátoraljaújhelyen – utóbb kiváló belgyógyász, Lukács György kezelőorvosa).
– Halljátok? Ott is lőnek?
– Itt is lőnek, halljuk. Ott is lőnek?
– Lőnek. Itt jönnek, erre vonultak fel. Jönnek már ott is?
– Itt még nem; de már a Ferenc körúton vannak: jönnek jönnek.
– Úgy látszik, minden oldalról, mindenütt. Jönnek-jönnek – – –
E pillanatban beszélgetésünkbe beleszólt egy ismeretlen, harmadik, sztentori hang:
– Majd jön az ÁVÓ…
Megszeppenve folytattuk:
– Hallottad?
– Hallottam hát. Te is?
– Ki lehetett. Rossz tréfát űznek velünk.
– A veszekedett fenét. A Lehallgató Szolgálat.
– Ide jutottunk! Megint! Nincs értelme tovább… szervusz!
– Szervusz…
Aztán a nagykörúton a mi házunk előtt is eldübörögtek a rohamlövegek, buffogtak az ágyúk, robajlottak a kőtömegek az emeletekről, a téglatömegomlások.
De az éhes hasat, akárhogy lőnek, kihozza járókája. A pincén elfogyott a kenyér. Két zsákkal indultunk neki Édesanyámmal, aki akkor már hetven fele járt; s minthogy a háznak a Kertész utca fele nem volt szénledobó aknája, ahol felhúzódzkodhattunk volna, kénytelenek voltunk öt házon átvergődni pincéről pincére: ajtólappal takarva vagy félig elfalazva, még mindig megvoltak a kötelező világháborús átjárók a légópincék között s megesett, hogy előbb ki kellett verni a téglákat ahhoz, hogy előbbre jussunk. Keserves tortúra volt ez Édesanyámnak, amilyen kövér volt és alacsonyka – a zuhanáshoz hasonló lehuppanás ott, ahol nagy volt a szintkülönbség a pincék között (tárcanovellát írtam ebből a kenyérszerző kirándulásból A TORONY címmel, megtalálod ANGELIKA KERTJE című novelláskötetem 117. oldalán).
Valahára az ötödik ház szénpincéjében rámpára leltünk s a koszos-szénporos betonrámpa kapaszkodó lécrácsán felvergődtünk utcaszintre. Odakint az ostrom világa fogadott. A Kertész utca ameddig a szem ellát – harctér, barikádok. A körút vége felől robbanások, gépfegyver-kelepelés; ahol a körútba beszájadzik, fel a Bástya Moziig tele hevenyészett „spanyollovasokkal”, szurkákkal-gerendákkal, használt óriás autóbuszkerekekkel; barikádok lehettek gumiabroncsokból – de már szétrúgva, szétlőve, szétgurulva erre-arra. Mint a rovarok, billegve másztunk az akadályokon keresztül s a sarkon, ahol a járda szabad volt, futottunk. A Dohány utcába igyekeztünk, tudtuk, ott a pék. Alig fordulunk be, látjuk ám, hogy az üzlet előtt sort fognak. Hull a vakolat, szórványos lövések, sorozatrobbanások – és a hosszú sor nem mozdul.
Odaálltunk a végére, de a sor vissza-visszafordult, hogy nézze – mert nem mindennapi látvány volt, ahogy lövik Hauszmann Alajos remekét, a New York-palota tornyát. A Bástya Mozi előtt, egy leszakadt oromzat törmelékkupacán fiatal egyetemista ágált és szidta, mint a bokrot a Nagy Megsegítőt – a Szovjetuniót. Át-átkajátottak hozzá, hogy kinek beszél és ordibálva szólongatták, menjen le róla, keressen fedezéket; de ő a körülötte fütyülő golyókkal mit sem törődve harsányan ágált és mondta a magáét. Vajon hányszor állíthatták helyre a New York-palota tornyát? Először a világháborús ostrom után; és másodszor… mert másodszorra is, már csak percei voltak hátra, az Astoria Szálló tetejéről jól rátájolták ágyúikat. A pékség serényen osztogatta utolsó sütését, mi meg egyre közelebb kerültünk ajtajához, mely nekem olyan szívettépően ismerős volt –
KL Olyan szívettépően ismerős…?! Miért?
Hát – hogy ne is mondjam. Kis egyemeletes épület volt, barokk palotácska; földszintjén a bolt, Hohlendonner pék-és cukrászmester üzlete; és az emeleten a csodalakás, ahol a pék családja lakott: az a Hohlendonner lány, akinek lapka trapézos orrába belebolondulva, 18 éves fejjel éltem-haltam-emésztettem magam s ha tudsz titkot tartani, még azt is elárulhatom, hogy néha napokat töltöttem a szemközti bérház kapunyílásában, elő-előlesve, hogy hátha a Gyönyörű fellebbenti az ablak függönyét avagy az erkélyen megjelenik… Ilyen szerelmes szobrász-spatulyával róla mintáztam az ANIBEL fő-fő mellékalakját, Ernike figuráját.
KL Persze ez akkor aligha járhatott az eszedben –
Amikor lőtték a tornyot? Jaj, dehogy! Az ágyúk mind jobban rátekerték irányzékaikat, egyre több párkány zuhant le a magasból és csattant végig a járdán; a sor félelmében hol szétspriccelt, hol lökdösődött: kezdett a helyzet „meleg lenni”. A Bástya Mozi előtt, ahol a leszakadó párkány fel-felporzott, még mindig ott ágált a mi egyetemistánk s minél nagyobb veszedelemben forgott, annál vadabbul hadonászott pisztolyával (úgy emlékszem, valami fegyverrrel hadonászott) és tehetetlen dühében annál jobban tajtékzott: az istennek se lehetett lezavarni. Körülbelül akkor, amikor a bolt bejáratához értünk és ránk került a sort, akkor történhetett: a mi két zsákunkat töltögették, Anyám tartotta, én oda se figyeltem. Épp akkor kaphatott telitalálatot a New York-palota tornya – azt nézem. Nem tudtam levenni róla a szemem.
Immár én halálig azt a tornyot látom, megereszkedőben, alárogyóban. Mit is részletezzem, elképzelheted – a kalandos hazatakarodást a két zsák kenyérrel szanaszerte gurult vashordók, autóabroncsok, kajlán meredező villamossínek között a Kertész utcán, vissza a szénledobóig, a hazakeveredést pincéről pincére a világháborús légólyukakon keresztül; a semmibeugró talpra-huppanásokat, a felkapaszkodásokat a setét magasba, a vaktába-törtetést ládákon, ágyakon, szenespince-rekeszeken át, és a megérkezést a meleg kenyérrel, amelyet Édesanyám azonnal szeletelt-porciózott igazságos-hetvenévesen, hogy tizenhat éves se tett volna különbül. Már én a látványnak odakövülve – ottmaradtam az omlásnál, s ahogy megrohantak a gondolataim, el nem tudtam szakadni tőle, jóllehet messze jártam.
Amíg csak piszkálták – levertek róla egy-két golyóbist, emblémát, obeliszket vagy más ornamenst – addig fel se vette s mellét peckesen düllegetve, kőfehéren állt. De mit csinál a torony, ha tönkrelövik? Alákalimpál? Visszagörbül? Összerogy, mint a samunadrágja? Kupola módjára beszakad? Ripityára robban és eltorlaszol utcát-és-teret..?!
Nem úgy, ha a New York-palota daliás, párizsiasan elegáns tornya.
Ez volt eddig a legnagyobb porfelhő, amelyet a belövés körülötte felvert. Mindnyájan azt vártuk a sorban a pékség előtt, hogy újra kicsattanjon fehérségével az ég kékségén, és ékszertörékenységével fittyet hányjon az Astoria ütegeinek. Most is ott volt a helyén, most is kicsattant és állt. De nem sokáig.
A lába már tőből hiányzott.
Úgy kezdte meg alászállását – tulajdon függélyes vonalában mintha – sohasem akarna a fenékre érni. Roppant felvonó módjára megsüllyedt és belehüvelyezte magát a palota alsó emeletüregeibe. Az omlás, a robajlás oly sokáig tartott, hogy az ember füle szinte berendezkedett rá s az utána támadt irgalmatlan csendben szinte már hiányzott. A falakból felvágó, égig lövellő porfelleg a környező utcákra is ráereszkedett s azt hittük, vezúvi hamuesője sohasem fog véget érni már. Azóta is, mindmáig hallom Édesanyám szólongatását:
– Gyere már, fiam, hagyd azt a tornyot, hozd azt a kenyeret!
Már az én retinámon halálig így marad, megmarad az a torony, visszahozhatatlanul, újjáépíthetetlenül. Az a felvétel, amint félig még lebegve, úszva, de már lábavesztve elindul, hogy padlókat átalverve helyet csináljon néhány napos, vadonatúj fehérségének a százados főfalak aknakoporsójában.
Alig bontották el az állványait, vadonatúj volt – tán tíz napig ha élt.
Amikor a robajló vakolathullás megállt, a romtömeg utolsót ereszkedett és a porfelleg leülepedett – a torony helyén üresen tátongott az ég. A szép szál egyetemista is, a falaknak beszélő a Bástya Mozi előtti romkupac tetején, ő is, addigra. Arcára borulva, annak rendje-módja szerint – halott volt.
*
Most hát tudod. Ez volt az igazi ostrom a lerombolás nekidühödött igaz szándékával. Ehhez képest az a 44-es, a gyűrűbe zárt Budapesten, mihelyt a nyugati liberátorok szőnyegbombázása abbamaradt és már csak a lóvontatású szovjet tarackok lődözték vaktában a Várat és a budai hegyoldal célpontjait – ez ehhez képest semmi se volt. Hogy hány ezer halottja volt a támadásnak, 20, 30 vagy 50 ezer – ez attól függ, hogy melyik oldalról elfogult a statisztika: vádemelés vagy szerecsenmosdatás. Én csak azt tudom, hogy ahol a körutakon/sugárutakon felvonuló szovjet rohamlövegek a házak palotahomlokzataival szembefordultak és 15 méterről, nehéz tűzérségi lövedékeikkel döngölni kezdték – hát olyik a földszintig zuhant, mintha kirúgták volna alóla a lábát; két-háromemeletes lyukak, ferdepofájú üregek meredtek vakon a városra. A bútorroncsokat a magasban az imádság tartotta s a régi ostrom alatt sehol annyi feltépett tűzfalat, vasaival kónyán alálógó poroszsüvegfödémet, halálugrásra készülő zongorát nem láttam, mint a szovjet megtorlás után, mely fővárosunk elgyalázása és ostromnak is az igazi volt.
S hogy az országot stratégiailag kétvállra fektették – meglehet; de a tömeg nem vett róla tudomást s csakhamar újra elözönlötte az utcákat. Straboncolók, lődörgők, elesetteiket keresők, elszerencsétlenedett emberiség. Kinek akaródzik ilyenkor „hazamenni”, ha az a „haza” – sehol?! Ha Koestler azt írja rólunk, magyarokról, hogy „magyarnak lenni – neurózis”: ő könnyen beszél. Nem vagyunk az egyetlen köztes Európa nemzetei közt, amely hajlamosított mániákus-depresszív; s ha tíz napig győzelmi mámorban úsztunk, nem mondhatja senki, hogy a diadal zenitjéről a honfibú nadírjára átfordulva nem végeztünk alapos munkát.
Halálfej-vigyorgással néztünk a tükörbe. Üres koponya hátsó üregében gyújtottunk mécsest halottaink emlékezetére, hogy az is elevenholt-édes-mindnyájunkra emlékeztessen és mindig magunk előtt lássuk az országos depressziót.
(27) Koszorúk, gyászmenetek; gyertyaözön a holtakért. Ítéletnapig szóló sztrájkok: Csepel kitart. Rémtörténetek az ÁVÓ-ról; az Írószövetségben cukrot és lisztet osztanak. A forradalom történelmi traumája – orbáncos sebe. Meddig tartható a helyzet és mikor válik tarthatatlanná? Két vas a tűzben: fészekrakás – vagy távozás az országból. Az első telefonhívás – majd többszöri beinvitálás a Szakszervezetek Székházába. Az elhatározás mérlegelése: a mérleg lebillen. Marasztalók és rábeszélők közt a senkiföldjén. Háromszori nekifutással, az ismeretlen messze idegenbe indulóban. A himpellér, aki embercsempésznek adja ki magát és a lekopasztott vasúti szakasz. Úti veszedelmek: letessékelés a vonatról, igazoltatás a győri pályaudvaron. Kiszállás valahol Balfnál – de mintha „nyílt vágányon” volna; nyughatatlan várakozás megölelkezve, a kanapén; éjféli kirajzás, az élen az embercsempészasszonnyal, magas hóban, erdei erőltetett menet. Vad ugatás, rakétacsóvák, farkaskutyás kékávósok a sarkunkban, ijesztgető lövöldözés; osztrák határőrök felbukkanása a domb mögött. Utcatábla az idegen faluban: Peter Rosegger Strasse … Könnyes-torokköszörülős, meg-megcsukló Szózat – szabad földön.
| Nam Sibyllam quidem Cumis ego ipse oculis meis vidi |
| in ampulla pendere, et cum illi pueri dicerent: |
 respondebat illa:  |
| Tulajdon szememmel láttam a Cumae-i Szibillát, |
| függőketrecében; elmenet a kölykök odaszóltak neki: |
| mit szeretnél, Szibilla? Mire ő: meghalni szeretnék – válaszolta. |
PETRONIUS
KL És mikor és hogyan határoztad el, hogy elhagyod az országot?
Én?! Akkor még: sehogyan, semmikor. Az a kétszázezer, aki eltávozott az országból, ugyanolyan spontán elhatározással rohant neki a határnak, mint amilyen spontán robbant ki a népfelkelés. Amilyen a családi szóváltás, ha „szó szót követ”: a tüntetést követte a sortűz, a belelövést a tömeg feláradása, a kirendelt sorkatonaságot a megéljenzése, a tűzfészkek összeterjedése égre csapó lángadozással – forradalommá.
A „rendcsináló” népirtók szállásaikra vonultak, a harckocsik legénysége a legenda szerint hóttracsodálkozta magát, hogy a bennszülöttek a Dunának nézik a Szuezi-csatornát.
A munkástanácsok még üléseztek elfogatásukig, a reménység, majd annak a füstbe ment legendája még tartotta magát, hogy „Csepel kitart”; az ország zsigeri reakcióval elhatározta, hogy életre-halálra, ítéletnapig szóló érvénnyel-és-hatállyal sztrájkba lép és addig sztrájkol, amíg a népirtók meg nem restellik tettüket és a negyvenezer üvegszemű tekintetének kereszttüzében ki nem takarodik – a nyugati rádiók ennyire becsülték a hekatombát, ahány védtelent az ország a megtorlásnak odaáldozott. Különben, hogy merre bujkált és hol lapult az együttműködők ronda bandája, merre és mi úton-módon adták le a drótot a továbbszolgálni kész fanariótáknak, hogy csatlakozzanak a Kádár-felé restaurációhoz – nem lehetett tudni és senkit nem érdekelt.
Még nem ültek el egészen a harcok, de már újra ott hullámzott, áradt, lődörgött, strabancolt fáradtan a tömeg a lehúzott redőnyök, bevert kirakatok mellett, meg a szinte járhatatlan úttesten; mert a Rákóczi úton, a nagykörúton hídtól hídig kajlán meredeztek a feltépett vágányok, a villamosok pedig tucatjával feltorlódva, rendetlen-részegen, mint a megvadult elefántok – emerre-amarra két sorban: olyik csak kizökkenve a vágánypárból, olyik meg az oldalán, az úttesten keresztbe.
A csata végén a lövöldözés még fel-fellángolt, de már én ott sodródtam-lapultam a kimerészkedőkkel s együtt rohangáltam kapuról kapura, fedezékről fedezékre, ha az ütegek megint rázendítettek s csak úgy vaktában keresgélni kezdték, hogy van-e még toronyemelet vagy sarokerkély, ahonnan kifüstölhetnék az ellenállás utolsó fészkét. Emlékszem, a Rókus-kápolna táján lehettek, amikor a szovjet ütegek az Astoria tetején megint okádni kezdték gyalogsági lövedékeiket s szinte látni véltem a sűrű egymásutánban lelassulva repülő szárnyas gránátokat a párhuzamos rendetlenségben döglődő sárga villamosok két sora közt, míg aztán valamelyik kocsi oldalthenteredése nem jelezte a becsapódást, az oldalt vágó légnyomást. Annak is megvolt a látszatja, noha akkor már csak passzióból romboltak s nem egy sarokpalota e „kifüstöléseknek” köszönhette kupolástul az emeletek pokolraszánkázását.
KL Láttad a Kilián-laktanyát is?
Azzal a tátongó hasadékkal a sarkon, ahol belövést kapott? Hogyne láttam volna – még amikor én katonáskodtam benne, azt a laktanyát Mária Teréziának hívták, mikor is? Tán 1932-ben lehetett. Tudod csillapíthatatlan volt ez a vándorvágy, a lábaknak ez a nyűgös mehetnéke – mintha elmenekülhettünk volna a történtek elől, ahol forradalmunk és győzelmünk „gellert kapott” s gurulatosan lepattant; bitangságnak éreztük, hogy kiszakították a kezünkből eltervezett új, szabad életünket, és bitangságnak, hogy elárult a világ.
A világnak aztán volt is lelkifurdalása s nem kis mértékben ennek köszönhetjük, hogy a kiáradó kétszázezret olyan ajnározva fogadták.
A Nyugat lelkitöredelme már az első napokban „törleszteni” kezdte a jóvátehetetlent: vagonszámra érkeztek az élelmiszercsomagok; s a dzsungeltávírón hozzám is eljutott a hír, hogy az Írószövetségben cukrot, lisztet osztanak. Mi is elmentünk Piroskámmal a Bajza utcai székházba s bizony különös érzés volt, hogy ugyanabban a teremben, ahol még nem is olyan rég az Írószövetség emlékezetes „drámai ülése” zajlott, az elnökségi hosszú asztalnál szabadságot celebráltak-szolemnizáltak az előrekergetettek, egy ütődött „idealista-sztálinista” pedig „az isten szent szerelmére” kiáltással védelmébe vette a „szocializmus vívmányait”, ám ezek, átmentés és becikkelyezés helyett hangos kacagásba fulladtak – ugyanebben a teremben, ugyanannál a hosszú asztalnál most – borús hangulatban rakosgatjuk szatyrainkba a kávét, a szójababot, ahogy a sor az asztali csomagrakaszok előtt elvonul. A kedélyünket, a beszélgetéseinket szörnyen megülte ez a kilátástalanság a vereség után – mert „megoldásul” mindent inkább szerettünk volna, mint a Kádár János ajánlotta „kivezető utat”. Gyomorbajos mosolyok, keserűre ránduló képek villannak előmbe, Török Sándor bácsi, Ignácz Rózsa, Juhász Feri, Lakatos Pista, Karinthy Cini, a sanyaróvendel Keszthelyi Zoltán, a báván reménykedő Rubin Szilárd, Jánosy Pista, Bárány Tamás, az ezüstkoros Thurzó Gábor, az újholdasok közül Rába Gyuri, Mándy Iván, Major Ottó – aki egy ideig egyenruhában szaladgált (sose tudtam, mi ütött bele; de hogy Devecseribe mi – azt jól tudom); Rónay Mihály András (már nem emlékszem miért – akit a céh „Kakimimózának” becézett; tán mert örökké gyávácska volt) meg az ubique-jelenvaló, mindenkinek-kézreálló Boldizsár Iván – ki-ki megkapván csomagjait, a szatyorral félreállt, beszélgető csoportok alakultak ki s kicseréltük rémhíreinket: van-e még ellenállás és ha igen, kitart-e addig, amíg megérkezik az ENSZ… Kinek van félnivalója és miért; ki hogyan bújt ki az orcátlan megkörnyékezés elől.
Városszerte rémlegendákat meséltek az ÁVÓ titkos kínzókamráiról, ijesztgetésnek szánt elevenen-elvermeléseiről, és – last but not least – arról az emberhúsdaráló szerkentyűről, amely a pesti oldalon volt az egyik Duna-parti ÁVÓ-pincében: azokat lökték bele, akiket nyom nélkül el akartak tüntetni, a péppé darált hullákat külön titkos csatornán beleöblítették a folyóba s a többit a halakra bízták… Mi volt igaz belőle, mi nem, volt-e alapja s feltételezhető-e népirtókról annyi embertelenség. Avagy lehetségesnek kell tartanunk, az összes lehetetlen világok e leglehetetlenebbikében…?!
KL Mi is hallottuk ezt. Te mit gondolsz: igaz volt?
Hát – nem ástam fel a pesti Duna-partot, emberdarálmány-öblítő titkos csatornák után kutatva, de azt tudom, hogy a francia forradalomban gyártottak emberbőrből kesztyűt meg lámpaernyőt, s hogy az ember embernek farkasa. E rémlegendák is csak azt mutatják, hogy ’56 a magyar léleknek mennyire orbáncos sebe, gyógyulhatatlan történelmi traumája lett. Sőt, aki látta a második, az igazi ostrom rombolását a városban, annak még ha végigélte is – a második világháború traumáját befedi-és-eltakarja a forradalom megrázkódtatása.
Bizonyára ismered Thomas Mann történelemszemléleti teóriáját. Az ő elmélete szerint a nagy, a vízválasztó események mintegy kulisszaként hatnak a történelem színpadán s kronológiai sorrendben mintegy „eltakarják” egymást – ez adja nekünk a régmúltak rövidülését, a történelmi viszták perspektivitását.
Nos, ha igaz, hogy ilyen elvágólagosan feltakarva sorakoznak a történelem eseménykulisszái egymás mögött, akkor nekem ez a legutolsó a megéltek közül mindent eltakar: ’56 volt az én legnagyobb traumám, amelyen keresztül a két háború, meg ami közte volt, csak foltokban-foszlányokban jelentkezik. Azért nem győztem csodálkozni Pilinszky Jancsin, akinek, tán éppen koncentrációs táborban beszerzett élményeinél fogva – személyiségmeghatározó traumája a második világháború volt-és-maradt s a mi forradalmunk mintha meg se legyintette volna: alig-alig – – – a képeden látom, Lorcsikám, hogy tamáskodol. Nem így volt?
KL Hát… a Pilinszky-rajongók népes tábora nem értene veled egyet.
Lehet, hiszen a kultikus figuráknak nemcsak mindent, de annak az ellenkezőjét is a szájára lehet adni; amilyen megejtő a költészete, a próza jegén elbizonytalanodott, érzékeltetve, hogy a korcsolyát nem neki találták fel. Ipar lett belőle s kultusza országos, de az a sanda gyanúm, hogy az egész ország egyformán érez velem abban, hogy lerombolt utcasoraival és halottaink hekatombájával nekünk ’56 a nagyobb, a mindeneket-eltakaró történelmi trauma, melynek maradó, lélekroncsolását sokáig lakoljuk és örömujjongásával-halálhörgésével a fülünkben mi szemtanúk soha-de-soha, haló porunkban sem heverjük ki.
KL És volt-e valami elképzelésed a jövőről?
„Elképzelésem?” Senki sem tudta folytatni ott, ahol elhagyta: ez azután következett, amikor már nem volt más kiút. Jómagam inkább ösztönösen nyújtogattam tapintócsápjaimat előrefele, mialatt máról holnapra éltem. Ravasznak kellett lennem: szemesnek áll a világ és az én szemem a felszabaduló lakásokon volt.
Körülöttünk egyre-másra vágtak neki a határnak. Hol a karhatalmi szervek élkáderei, akik attól tartottak, hogy az utcán felismerik őket, hol a pártmaffia aparatcsikjai, akiket előre a hideg rázott attól, hogy ha maradnak, a „magas pártbeosztást” el nem kerülhetik; hol meg a vállalkozó szellemű, tehetséges értelmiségiek, akik felmérték, hogy szakmával/diplomával a kezükben milyen gyors érvényesüléssel kecsegtet a Nyugat, ha mindez a félelmetes magyar szorgalommal párosul. Nem verték nagydobra, de nem is tagadták szándékukat s nemigen indokolták, miért olyan sürgős, hogy potom-olcsón túladjanak lakásukon.
Családalapítás előtt álltam, kellett a tágasabb lakás és ha olyan tetőemeleti műteremlakásról nem is álmodhattam, mint amilyet első bokorugró kísérletemmel elvesztettem, a szűköcske kétszobás után már a három-négyszobás is fellélegzés lett volna, hogy ne egymáson kelljen átjárkálnunk. Jó féltucat lakást felderítettünk és még akkor is jártunk lakás után, amikor kezdtem belátni, hogy az én helyzetem is tarthatatlanná válik; így azután a szó szoros értelmében két vasat tartottunk a tűzben: vagy hogy új, tágasabb lakásba költözünk, ha ittrekednénk, vagy hogy mi is nekieredünk a határnak, ha tarthatatlanná válik a helyzet –
KL És mikor és mitől válik a helyzet tarthatatlanná: hol az a küszöbérték…?!
Sok minden közrejátszik. Pl. az, hogy úgy éreztem, képtelen volnék ott folytatni, ahol elhagytam. Fordítani Rabelais-t, vagyis élceket faragni – világundorral, ebben az országos letörésben; cinkosan összekacsintani a Mesterrel és nagyokat kacagni a kor elvesztett teológiai bolondgombáin, amikor csak sírni volt kedvem; a klasszika filológia hombárjában utánanézni mindennek, amit ő összehord, és a kora 16. század francia nyelvén fogant szójátékaira megfelelőket találni a magyar nyelvkincsben: szellemnek, léleknek abban a bénulatában mozdulni se tudtam – nem hogy nekiülni a betűtenger szövegnek, a szótárrakasznak.
Meg az olyan lappáliák, hogy pl. felhívnak a Szakszervezeti Székházból és telefonon arra kérnek: sétáljak be. Mindössze öt percről volna szó: újrafordítani egy fontos dokumentumot; egyetlen kulcsszón fordul meg minden és csak „az elvtárs” tudná hitelesen lefordítani az Okmányt. Az sem tetszett, hogy (emlékezetem szerint) az „elvtárs” is kicsúszott a telefonáló száján meg az „Okmány” sem tetszett. Még kétszer próbáltak telefonon beinvitálni a Szakszervezetek Székházába, amiről már rebesgették, hogy az újjászervezett ÁVÓ ideiglenes főhadiszállása és úgy emlegették, mint az „egérfogót”. Messziről szagoltam a vizsgálati-pincét, a bánásmódot, már hallucináltam a vádat: szabharcosokkal láttak, akikkel nem kellett volna; szabharcosoknak, szívességből, elfogott szovjet katonákat hallgattam ki. Kétszer már belekóstoltam a börtönéletbe, harmadszorra semmi kedvem nem volt hozzá (hogy kezet csókolhassak a smasszernek, ha titokban a zárkán továbbfordíthatom Rabelais-t, ahogy Lakatos Pista a zárkán Vergilius AENEIS-ét lefordította)… A harmadik, pattogó hangú, türelmetlen telefonbeidézés után mérlegre vetettem a dolgot: menjek – maradjak.
KL Hát a telefonbeidézés után még haboztál? Kockáztattad volna a börtönt?
Igen, haboztam; kockáztattam volna. Tudom, egy ország nem lódulhat neki milliószámra a határnak. De ti, akik potenciálisan azok lehettetek volna, disszidensek és mégis itthon maradtatok, fel se fogjátok, micsoda iszonyú nehéz elhatározás, elhagyni a szülőföld meghittségét, az anyanyelv éltető tengerét. Még a poliglott embernek is, ha belehajítják a megtanult világnyelv óceánjába – hát bízvást összerezelheti magát elsőre, amikor tapasztalja, hogy szavukat sem érti.
Igen: gyáváskodtam, gyáva voltam, már-már kezdtem bízni az „igazságszolgáltatásban”: nem a lágyszívűségében, hanem abban, hogy elengednek, hiszen szégyenszemre a forradalomban tevékeny részt nem vettem.
Reményeimet, félelmeimet serpenyőbe vetve és mellé a fenyegető telefonhívást, a mérleg lebillent: 49% a távozás – 51% az itthonmaradás mellett. Igen ám, de aki ismer, tudja, mennyire rühellem azt az átkozott cigányzenét (félő, hogy titokban minden képzett muzsikusnak hasonló a reakciója) – nem bántam volna, hogyha egy életre megszabadulok tőle. A távozás oldalán a serpenyő megbillent, lesüllyedt: 50-50%-ra álltunk. S ekkor eszembe jutott Király István. Semmi közöm hozzá, hogy ez az ámokfutó törtető karrierje érdekében benősült a moszkovita pártarisztokráciába; s ha azért tette, hogy mentse hazaszivárgását Nyugatról – az sem rám tartozik. Mándy Ivánnal együtt kaptuk meg tőle – ahogy a cirkuszokban járta, a pollice verso-jelet – lefele tartott hüvelykkel az „iránykritikát”.
KL És ha maradsz: nem gondolod, hogy neked is sikerül, ami sikerült Mándynak? Hogy „kinövöd” kivégződet, mint ahogyan ő „kinőtte”…?
Kinőtte, ez igaz, de fölébe nőni senkinek sem sikerülhetett, annyira az irodalmi esztablisment csúcsán csücsült, mint a Marxiarkheion főelőimádkozója. De nem is arról van szó, mi lett volna, ha. És amikor a pártmaffiának már nem volt irodalmi hóhérra szüksége, hogy új szerepbe tetszelegte be magát és felcsapott Ady-ideológusnak, respektíve adyológusnak – nos, ez a két Ady-tanulmánya is a szecesszió nyelvén íródott pastiche, özönvíz előtti gátlásokkal küzdő fennkölt kenettelj, amely Londonban, az angol irodalom hegyilevegőjén silánnyá fonnyad – de az én mazochizmusom, hogy vesztegettem rá időt, az én magánügyem. Akkor, 1956 decemberében megmásíthatatlan tényként kellett elfogadnom, hogy amíg Király István él, tőlem a Honban egyetlen sor eredeti írást nem adnak ki s majd hat-nyolc év, múlva, ha megtörten és idő előtt megöregedve kiengednek a börtönből, addig a pár évig, amíg összevert vesével elélek, nyomdai korrektornak ha megtűrnek – abból fogok tengődni Kádárék alatt, mint tengődött valaha Pilinszky Jancsi Rákosi idejében. Király Istvánt nem ismerem, soha nem láttam, még fényképről sem; s így bármi bizarr dolognak tartod, hogy ez döntse el, de ez volt az az 1%, amely a világgáeredés oldalán lebillentette a mérleget: 51% szólt amellett, hogy menni kell.
KL Ha jól tudom, decemberben már újra megszervezték az ellenőrzést a határon és karácsonykor már rálőttek a menekülőkre. Nem próbáltak lebeszélni: szülők, barátok?
Piroskámmal tudtuk, hogy minél tovább halogatjuk, annál kockázatosabb. Voltak, hogyne lettek volna: lebeszélők, rábeszélők. Szász Béláékhoz is elugrottunk a Pasarétre, búcsúlátogatás volt. Béla egy társasház parányi első emeleti lakásában szorongott ötödmagával. Gyanította, merrefele áll a szekerem rúdja és nem mutatott meglepetést. Csüggetegen, fanyarul fogadta.
– Pedig mennyi tervem lett volna a számodra, spanyol klasszikusok, drámaírók. Tudod, hogy Lope de Vega Shakespeare-rel egyenrangú?! Te megverselted volna.
– Megverseli más.
– Ezek szerint nekünk már nem lesz magyar Rabelais-nk.
– Van már.
– Úgy érted, hogy minden nemzetnek olyan Rabelais-fordítása van, amilyet érdemel?! – Hamiskásan nevetett. – Gonosz vagy.
– Lefordítja más.
– Jaj, nem tudod te, ti nem tudjátok. Én két évig voltam emigráns Párizsban, hét évig Argentínában –
– Sétáljak be a börtönbe?
– Nem lesz bántódásod.
– Írásba adod?! Sajnálod tőlem az emigráció „keserű kenyerét”? Béla eltolta magától a teáscsészét és füstkarikáin keresztül a semmibe nézett. Szavait azóta se felejtettem el:
– Öregem, üldögélni hasonszőrű ágrólszakadt emigránsokkal egy ócska kávéházi szegleten és azon törni a fejünket, hogy honnan lehetne rongyos tíz dollárra szert tenni…
Ma is fülembe cseng; és nevetve föl is emlegettem neki, amikor végezetre maga is emigrációba kényszerült. Benne jobban dolgozhatott az emigráció „keserű kenyerétől” való félelem; de tudhatta, hogy a Kádár-garnitúrába beépültek már azok az él-fanarióták, akik sem azt nem vették jónéven, hogy 1956 szeptemberében nem volt hajlandó elfogadni a felajánlott kultuszminiszter-helyettesi tárcát, sem azt, hogy a Rajk László újratemetésén, október 6-án mondott beszédében „ellenforradalomra” lázította százezres hallgatóságát. A szerencsés véletlen a kezére járt, az ÁVÓ-börtön fordítóirodáján zárkatársával, Cséby Lajossal rendszeresen fordította a jugoszláv sajtó gyalázkodó cikkeit Sztálinról, Rákosiról – még az ötvenes évek elején. Cséby magát „hivatásos forradalmárnak” mondó, mihez sem értő fanarióta volt, délvidéki származású, maga is „spanyolos”, ki hosszú moszkvai emigrációjával a háta mögött moszkovita Szürke Eminenciásnak számított és ’56 után, vezérőrnagyi rangban bezupált a „honmentő” Kádár-élcsapatba. Hogy Szász Bélától a kommunista restauráció vajon meg akart szabadulni – vagy letartóztatása küszöbön állt, nem tudom, de Cséby Lajos, volt zárkatársától, Szász Bélától és családjától nem tagadhatta meg az útlevelet, amikor szorult a hurok. Így Béla szabályos útlevéllel, 1957. március végén hagyta el az országot. Alig futottunk össze Londonban, első dolgom volt, hogy a fejére olvassam Bélának – saját szavait:
– No?! Fogunk-e üldögélni hasonszőrű ágrólszakadt emigránsokkal egy ócska kávéházi szegleten és azon törni a fejünket, hogy honnan lehetne rongyos tíz dollárra szert tenni…?!
Igen ám, de ez akkor, a szétlőtt Budapest egy idegremegősen agyoncigarettázott szobájában elijesztően hangzott; mellettem Piroskám a kezemet kereste… Még ott, a Pasaréten is, ha az ablakon kinéztünk, a legázolt kerítéseken, a tetőemeleti belövéseken láthattuk a forradalmi harcok nyomát. Hogy is írta Sziveri János NEHÉZIPARI SANZON című posztumusz versében?
…Ebben a határban nem déli már a báb
Beláttam, ebben a határban soha többé nem lesz déli már a báb – nekem, a magamfajtájának; és mint aki bízvást elmondhatja, a latin közmondással – a fronte praecipitium, a tergo lupi, előttem a szakadék, mögöttem a farkasok – a szakadékba ugrást választottam. Háromszor futottunk neki ennek az ugrásnak s mindannyiszor egy régi versem első sorai motoszkáltak a fejemben, még 1945-ben íródott s 1948-as, LITURGIKON című kötetemben olvashatod, a címe: ÁLLAMPOLGÁRSÁG
(LITURGIKON, 11. o.) |
Megtalálod a LÉLEKHARANGJÁTÉKBAN is, „A Hazaárulás Művészete” című ciklusban. Akkor, 1945-ben? A roppant térségek, a nagyvilág kihívása lúdbőrzött végig a hátamon s csak múló érzés volt, nem gyanítottam, miféle jósvillám csapott belém. Azóta, ha felségjelvényeiket összeszámolom, 32 országot bejártam és égetnivaló kozmopolita módjára megtanultam-és magamba olvasztottam a hazaárulás művészetét, mely nélkül visszatalálás és a szülőföld szenvedelmes szerelme nincsen.
Háromszor búcsúztunk el szeretteinktől (Piroska kislányával, Pirkóval, édesapja – első férje – már sikeresen túl volt a határon), háromszor vágtunk neki – két ízben úgy, hogy késő este, hosszú orral, megintcsak beállítottunk. Elsőre a dunai kikötők körül ólálkodtunk s a hajóskapitányokat környékeztük; de vagy nem kockáztatta, vagy már „betelt a létszám”, vagy nem indult. Másodszorra kicaplattunk a bécsi országútra Budán, három hátizsák – harmadmagunkkal (Piroskám legfiatalabb öccse is velünk próbálkozott, mert igencsak elege volt a várbeli kollégiumból, megkoplalta, hogy nyugati egyetemen folytassa mérnöki tanulmányait – s tudomistenem, ma milliomosként látogatna haza Kanadából, ha beüt) … de egymásután száguldoztak el mellettünk a kamionok, egyiknek sem akaródzott lelassítania s valahogyan autóstoppal sem sikerült.
December 20-a volt, amikor összeakadtunk a mi himpellér embercsempészünkkel, hogy nyíltabb, becsületesebb, igazabb képű magyart elképzelni sem lehet: Makra Gergő bá’ kucsmás-ködmönös, bilgericsizmás, dörzsölt kofa előre nem kért semmit s mindjárt a Keleti pályaudvar felé irányított, hogy ott majd beszedi kettőnkért a 25 000 forintot. Induláskor mi is ott szorongtunk a fülkében, tőlünk is beszedte s még aki nyírnivaló báránykája a fülkében volt: tátva maradt a szánk, hány millió forinttal tömte degeszre ködmönkéjét s mire elcsodálkoztunk volna – Makra Gergő már sehol sem volt s nem kötötte orrunkra, hogy utoljára láttuk, hanem sorsára bízott bennünket: ki-ki majd csak feltalálja magát. Az alku ugyan úgy szólt, hogy a határövezetben maga ad át a „sógorának”, aki vasutas és majd átvezet, alighogy a vonat elindult velünk, jól sejtettük a rosszat: akárcsak a pénzre, arra a vasutas „sógorkára” is keresztet vethetünk. Ki a jószerencséhez imádkozott, ki a Jóistenhez, ki meg bicskával az elemózsiához. Hóborította vidéken döcögtünk át, fehér volt a világ, már szürkült, amikor Győrött nagyot zökkent és ráeresztette kerekeire féksaruit a vonat. Kinéztünk. 30-40 méternyire, az épület mellett – ávósok. A gépkocsisor azokra vár, akiket leszednek a vonatról, mert nincs se határátlépőjük, se határövezetben tartózkodási engedélyük. Igazoltatás. No szépen vagyunk.
Sárgultunk-kékültünk. Már láttuk magunkat a leszedettek között, amint a lecsapott szélű tehergépkocsik rakterébe felzavarnak: a „rakomány”… Vissza! A Pestvidékire!…
Már az előttünk való pullmannban jártak, hallottuk a fojtott szóváltást, a rimánkodó-istenkedő hangokat: közeledtek az igazoltatók. Piroskámmal egymásra néztünk, megragadtam csuklójánál fogva, kivonszoltam a folyosóra; nagy ügyetlenkedve sikerült kinyitnom a kocsi ajtaját és arra az oldalra, ahonnan nem láthatott senki – lemásztunk a sötétségbe. Ott lapultunk egy ideig – behavazott vasútvidék, teherkocsik, csürüszkölő tolatás – ott vártuk meg, amíg az igazoltatás a pullmannban elhalad mellettünk s csak akkor lopództunk hátra mellette, hogy a másik végén felkapaszkodjunk. Valaki odafönt észbekapott, segített kinyitni a befagyott ajtót; nyomban bevágódtunk a vécébe, amely „foglaltat” mutatott mindaddig, amíg a vonat el nem indult. Előjöttünk, kilestünk – az igazoltatók már csatlakoztak az ávósokhoz és ott noszogatták az elfogott szerencsétleneket a teherautókra – s hogy elvesztettük őket a szemünk elől, visszamentünk a fülkébe s a helyünkre ültünk.
– Ugye, lelkem magiknak nincs ilyenje?
Hárászkendős vasorrú bába, Piroskámhoz: nyújtogatja a határövezeti igazolványát.
– Milyenje? – kapom ki a kezéből.
– Mer’ hogy ezért egész napom odaveszett: mer’ én ezért sorbaálltam, aranyom, ahogy dukál –
Egy darabig még fortyogott a mérge az irigynek, de annyi vasvillatekintettel találkozott, hogy jobbnak látta kicsire töpörödni. Amúgy is, minél inkább közeledtünk a határ felé, az igazolvány annál inkább veszített jelentőségéből, arról nem is szólva, hogy december végén – ami már az utója volt a szabad kirohanásnak – a határvadászok eltépték a határövezeti igazolványokat és goromba tréfákat engedték meg maguknak az elfogottakkal:
– „Szabad mozgás?!” Mozgás-mozgás! – lökték fel őket a tehergépkocsira.
A mi vonatunk nekilódult s vagy másfél óra hosszat jól szaporázta; de utána le-lelassult, fékezett-döcögött, a kocsik fel-feltorlódtak; míg több tízperces veszteglés után aztán végleg megállt és nyílt pályán megfeneklett. Egy vasutas végigment a szerelvény mellett és bekurjantott:
– Kiszállás. Nem megyünk tovább.
Szállingóztunk kifelé. De ha arra számítottam, hogy százan is leszünk, nagyot csalódtam. Sokat mondok, tízen ha voltunk, mire összeverődtünk a fekete tömeg előtt, amit elsőre erdőszélnek véltünk, mert semmit sem árult el magáról kivilágítatlan ablakaival s csak akkor eszméltünk fel rá, hol járunk, amikor egy 10-12 éves fiúcska sasszemmel kibetűzte az állomás felírását:
– Balf.
Ez körbejárt. Balf. Itt volnánk, de innen…? Lesz-e szegény lelkünknek hova lenni…?! Ösztönösen az épület végére sodródtunk és lám, mint a gondviselés: ott állt és várt ránk a kis csizmás gyerekember, nem lehetett több 8 évesnél. Egy ideig még kémlelte a sötétet, ahol a veszteglő kocsisor vége feketéllett; és amikor látta, hogy nem száll le senki – szót se szólt, csak a kezével intett:
– Erre.
Soha szűkszavúbb falusi srácot. Néha belerúgott a hókoloncba, ami labdául kínálkozott, de nemigen ügyelt ránk.
– Hová? Meddig még?
Neki rutinmunka volt, nyilván nap mint nap megtette az utat;. ránk se hederített. Negyedórás caplatás után a havas erdei ösvényen nagyocska ház elé értünk, ablaka világolt. Vasutaslak? Erdészlak? Bekövetkeztünk s a kislegény elvegyült testvérkéivel, valamennyi kisebb volt nála s volt egy, a legkisebb – csak pendelyes pulya.
Szíves beszédű, széles medencéjű, baboskendős-baboskötényes asszonyság fogadott, gyorsmozgású, készséges, fiatalos.
– No, lelkecskéim, telepedjenek le. Asszonyok közt aki állapotos…?!
– Nincs.
– Csak hogy tudjam, mer’ buckás ám az út. Melegedjenek csak, melegedjenek meg, mindjárt lesz köménylevesem is, mert hogy a teavizem már elforrott, meg a teám is fogytán…
Mozgásáról, terebélyes szoknyájáról, piros kendőjéről erdésznének, vasutasfeleségnek – mindennek néztem, csak embercsempészasszonynak nem. Ki fog bennünket átvezetni? Már a nyelvem hegyén volt és nemcsak nekem; de valahogyan idétlennek éreztük a kérdezősködést – mert akinek a szoknyája körül hat kisgyerek sündörgött: nyájaskodásával az asszonyság érzékeltette, hogy minden el van boronálva, fölösleges a vásári beszéd és ha nem is ingyen, tudja, mi a honleányi kötelessége, megteszi.
– Adjak párnát a lócára? – az asszonyokhoz az asszonyok nyelvén – egy kis borókapályinkát…?! – a férfiakhoz a férfiak nyelvén szólott – no lelkem-aranyoskám! – és eltalálta a hangot: megbizonyosodtunk, hogy nem nyomravezető besúgóval van dolgunk s megnyugodtunk. Valaki felbátorodott:
– Akad-e, aki átvezet és mikor indulnánk: reggel…?!
– Majd csak magam, lelkem, mert az uram szógálatban van s alig látom: vasutasélet. Jaj dehogy várjuk meg a reggelt: most csak pihenjenek, mert elkél ám az az erőmerítő elüldögélés: éjfél után, amikor csak a hó világít és ha a Hold se süt, az csak a jó…
– Farkasok is vannak? – kérdezte a kisfiú, az, amelyik elolvasta az állomás nevét, hogy BALF.
– Ne szamárkodj – szólt rá az idegen férfi, akihez a fiúcska tartozott, tán az apja – még hogy farkasok!
– Ott egye meg a fene őket, vannak, ahol vannak: amikor még sehol a szürkület oszt semmit se látnak belőlünk a szántásban… Olyankor vesztik el a farkaskutyáik a szagot. Az kell nekünk.
– Gyere ide mellém, próbálj aludni – húzta oda fiát az idegen férfi. – Csak aztán el ne nyomjon engem is az álom…
– Virrasztok én, sose féljen, lelkem, virrasztok is meg riasztok is; még a világot is lejjebb csavarom. Pihenjék ki az úti fáradalmakat, aranyoskáim, mert jó két óra járás az út odáig oszt’ az sem mindig toronyiránt, mert a karolókat kerülgetni kell s már két hete megint nagyon erre eszi őket az avas. Majd én riasztok, ha itt az ideje, mert én csak ehun itt-e, a tűz mellett bóbiskálok, hogy el ne aludjon nekem, aki akar valamit, itt vagyok én és amarra a budi…
S hogy a findzsa forró köménylevessel tenyerünket-gyomrunkat megmelegítettük, elcsendesedtünk. Bennünket alighanem „jobb-népeknek” nézett s így nekünk Piroskámmal kényelmes kanapé jutott, hogy akár végigdőlhettünk volna – de csak gunnyasztottunk összebújva s szemközt, a magas ágyon, elnéztük a három csöppséget: mélyen aludtak. Bizony nekünk nem jött szemünkre álom és sokáig susmorogtunk a sötétben; nyugtalanított, hogy már veszekedett fillérünk sincs, a lókötő Makra Gergő bá’ a 25 000 forintot legombolta rólunk még a Keletiben; marad a vastartalék: Édesanyámtól a 30 angol font, világháború előtti fura fehér bankó, amit Piroskám a kontyába ügyesen beépített (ott rejtegettük éveken át az „Idiótát” ábrázoló terrakotta szobrunk fejüregében) meg nálam ami volt s ezt meg egy másik hegdesben őriztük, honnan-honnan nem, 12 osztrák schilling. Ha mind odaadjuk, ami a dugeszben van, mivel kezdünk Új Életet…?! Ez nem volt egészen világos, hogy mi is az Új Életkezdés; de összeborulva észre se vettük, mikor – mély, erőmerítő álomba zuhantunk.
A lámpavilág költött fel, ami a szemünkbe sütött. A menyecske petróleumlámpája: épp felcsavarta.
– Kászálódjunk, aranyoskáim. Indulunk…
Nemsokára talpon voltunk mindahányan, indulásra készen – egy óra tájt lehetett éjfél után. De minekelőtte embercsempészasszonyunk kibocsátott-s a libasor élére állt volna, mondandói támadtak, vademecumba csomagolt lelki fröccs.
– El ne veszítsük egymást. Rám figyeljenek s tegyék, amit teszek. Ha rakétáznak és hasravetem magam, magik is. Hasravetik magikat s nem mozdulnak, amíg én nem mozdulok. Gallyakra vigyázzanak: hogy fel ne bukjanak benne, meg ne is zörögjenek vele. A Hold is elbújt s az a jó, de az ördög nem alszik s ne igen beszéljenek, ha nem kell. Ne ijedezzenek tőle, ha nagyon ropog, mert ezek vaktában is lövöldöznek; ha összeakadnánk: én beszélek. A leveském ha ízlett, váljék egészségükre, amit adtam, jó szívvel adtam, de ha könnyíteni akarnak a cókmókjukon ahelyett hogy elhánynák, hát kinek mije van, a nagyját a padkára, az apraját ide, no ide a kötényembe, aranyoskáim: jónéven venném. Láthassák: hat családom van oszt’ nyolc szájat etetek… – – –
S azzal már öblös-szélesre húzva, tartotta is a kötényét.
Vajon a balfi vasútállomásról eltalálnék-e, hogy melyik volt az a nagyocska erdei ház, az erdészlak-forma vasutasház? Már a körvonalára sem emlékszem s az éjsötétben minek is néztünk volna hátra. A derék menyecske, ha él még – ő se ismerné meg, ki volt az a házas-forma emberpár, aki azokat az apróságokat a kötényébe hajította: Piroskám a fülbevalóját-gyűrűjét, én a karórámat pottyantottam a többihez s azt már meg se kérdem, mi merre-hová-mivé lett ebben a milliom fényév forgandóságban, melynek cirkumferenciája mindenütt van s a közepe sehol: a kallódó holt tárgyak eldöglése végéremehetetlen filozófiai probléma…
KL És azzal, ami a kötényébe gyűlt, a vasutasné meg volt elégedve?
Sokallta-kevesellte? Nem nyilatkozott. Kirajzás ideje volt. Úgy követtük, hogy ha nem láttuk, hát mintha infravörös műszerrel bemértük volna a testmelegét, hogy merre jár: elveszetten a fekete világmindenségben. A kiálló göcsörtöket, az alattomos gyökereket a hóban alig lehetett látni; mert volt ugyan holdvilág helyett hóvilág, de még a fákat is inkább csak sejtettük a sötétben: a hajnalhasadás még messze volt s akkor sem arrólfelől, amerre tartottunk – Napnyugatnak.
Nyilván gyerekkora óta járja az odavalósi erdei csapást a határvidéken és bekötött szemmel is odatalál: a mi menyecskénk derekasan dagasztotta a havat és még erőltette is a menetet – én meg mindenütt a sarkában. Sietősen s abban a hiszemben, hogy Piroskám is mindenütt a sarkamban. Egyszeribe észreveszem, hogy sehol.
– Piroska! Piroskám!…
– Csendesebben! Ne szólongassuk egymást – szól hátra a vasutasné.
Leghátul fedezem fel, lemaradófélben; csizmáival térdig süpped a hóban s a beragadós gázolgás teljesen kimerítette. Szemrehányón integet messziről már s mint aki a halálán van, kis híja elsírja magát, úgy mondja:
– Nem is törődsz velem!…
Az idegen férfi támogatja, úgy korombeli, a kisfiával s ha ők nincsenek, tán feladja a küzdelmet (hiszen ha jövőbelátó szibillate-tekintetem volna, tudnám, hogy az „idegen férfi” H – i Endre, aki húsz évvel később, a Toronto melletti Hamilton Magyar Klubjának szervezője, lelke s mint amatőr történész, büszkén fogja mutogatni Hungarica-gyűjteményét)… Ketten az idegen férfival aztán közrefogjuk és a nehezén átsegítjük Piroskámat – az első kényszerpihenőig. Mert már ahhoz is közeljárunk, a kényszerpihenőhöz, a szétvagdosott szögesdrót meg-megtépi ruhánkat és ügyelnünk kell, nehogy az arcunkba csapódjék. Sivító lövedékek, nyomjelző rakéták világítják be az éjszakát. Vezetőnk levágódik. Hátraszól:
– Le! Hasra! Mindenki! Ha kérdezik, rokonlátogatni vannak! Senki nem beszél az istállóját!
Jó tíz percet hasalunk a hóban és kicsire húzzuk magunkat. Fegyverropogás. Merről-honnan? Innen is, onnan is. Ez volna hát az a nevezetes műszaki zár, a senkiföldje, amit aknátlanítottak a forradalmárok…?! Ez az egy – vagy több sáv is van: ki tudja? A vasutasné már tápászkodik:
– Szaporán, emberek, fel, rajta, nyomás. Semmi kedvem lebukni és épp ezeknél a rohadékoknál, akik elvitték a malacomat, az istenfájukat –
Szinte gorombán. Nem tudjuk, a mérge nekünk szól vagy a kékávósoknak, akik elvitték a malacát, farkaskutyáikkal újra járják a határt és emberre vadásznak. Piroskám közel a kidőléshez: alig bírja. Nekiveselkedünk és megkettőzzük az iramot; de a lövések döreje mintha mind közelebb jönne s már valami beszédet is hallucinálunk, szóváltásfélét s olykor, egy davajgitár-sorozatot.
– Ijesztgetik a népet, ezek a golyót-sem-érdemlők. Ha kell, ha nem kell: vaktába.
– Merre lehetnek? Hányan?
– Ha vannak, ott-la, a domb mögött – súgja a jóasszony; és hátrahárító mozdulattal, magányosan oldalt-lopódzik, hogy mögé lásson a dombnak. Mi maradunk és pihegve felbocsátjuk a félelem idegremegős antennáit: csak megérezzük, amit a másik átigyekvő csoporttal majd még tisztázunk odaát. A mi szerencsénk – az ő szerencsétlenségük: belefutott egy határvadász őrjárat markába. Az ávósok lehordják őket a sárga földig és löködik, tuszkolják, visszaparancsolják a társaságot. Nem megy senki. Hadnagyuk erre kipécézi a vén „főkolompost” s miközben üvöltve mutogatja, hogy merre van az a visszaút, dulakodni kezd a „bitanggal”, toszogatni fegyverével s hogy nagyobb nyomatékot adjon a szavának, davajgitárjával az öregúr lába körül körüllövöldözi a földet: innen tovább tapodtat se: vissza vagy keresztüllövöm!
A morotva horpadásából kibukkannak az osztrák határőrök. A levegőbe lőnek. Ráordítnak a kék-ávósokra. A felmentősereg.
– A német szóra az ávósok felkapják a fejüket és már mintha osztrák területről volna – majdhogynem futásban – visszatakarodnak.
Így volt, nem így volt? S hogy az amott már Burgenland volna, osztrák terület…?! Mihelyt visszatér, faggatóra vesszük az asszonyt: kik azok, kik vannak ott?!
– Osztrák határőrök. Közeljárunk.
– Közeljárunk!
– Piroskám, hallod ezt?!
– Osztrák határőrök!
– No, hála a papnak!
Megörülünk, nekibuzdulunk. Immár van értelme a gyors masírozásnak.
Már amennyire mélyszántásban masírozni lehet, hát még „gyorsan”! A félméteres szűz hó alatt a mélyszántásban csak bukdácsolni lehet s ha térdig süppedünk benne, alig bírjuk kirángatni a lábunkat: a fekete lyuk, ami utánunk marad, igen marasztaló.
– Erre, erre, lelkecskéim…
No lám, már az embercsempészasszony is megjuhászodik: jó jel. Elvisz odáig, ahonnan az imént előlesett: a domb végénél gyérülnek a fák, sehol az erdő s ami onnan ott előttünk elterül, az maga a Nyugati Világ, szűz hó alatt. Ameddig a szem ellát, sehol semmi. Sík vidék. A menyecske megáll. Előremutat.
– Amott-la! Azok a kazlak! Az az idegen formájú! Látják?
Kiguvadt szemmel fürkésszük az alvó sötétet.
– Azok-la! Nem a mi kazlaink! Amazokéi!
Valaki optimista ráhagyja:
– Látom…
– Itt elengedem magikat, lelkecskéim. Menjenek nyugodtan, innét már nem lehet bántódásuk. Csak mindig amarra igenyest, amott a határ.
– Mennyire van a határ?
– Semennyire. Öt percnyire. No istenáldja magikat, járjanak szerencsével – – –
Borbély-ötperc volt. Nekivágtunk a fekete semminek és keressük őket – hogy nekünk is jusson „felmentősereg”. Osztrák határőr? Sehol. Idegen formájú szénakazlak. Sehol Útjelző karónak, templomtoronynak semmi nyoma. Mögöttünk hasad a hajnal, előttünk is már mintha szürkülne. Puffognak a rakéták, csóvájuk bevilágítja az eget, fenyegetően fel-felhangzik a fegyverropogás s valahonnan mögülünk valaki, mintha már úszítaná ránk a farkaskutyákat.
Örökkévalóság megyünk és hátha már nem is a jó irányba: körbe-karikába – csak bolyongunk s tán már vissza vagyunk ott, ahonnan elindultunk: ha nem Balf, akkor erre lehet Fertőboz, amarra Pinnye… A biztos lebukás előérzetével, nyomott hangulatban battyogunk előrefele a kegyetlenül marasztaló szűz hóban, amely minden lépésnél mélyre süllyed; beletelt félóra s az is örökkévalóságnak tűnt – amíg egyszer csak Piroskám megragadja a kezem:
– Ott! Ott… Mintha látnék valamit.
– Hol? Hol?
Már más is látja. A szürkületi ködpárában a plébániatemplom tornyának alig megtetsző körvonala. Mintha ködszürke papírból, ollóval vágták volna ki: de toronynak igencsak magyar-forma templomtorony. Az hát, copf stílusban, Mária Terézia korabeli. Soha rosszabb óment, mint ez a magyar toronysisak. Mindenki berezel.
– Jesszusom!
– Ha igaz, hogy mi csak körbe-karikába jártunk és ez valami határ menti magyar falu, akkor végünk van.
– Végünk nincs, de… kezdhetjük elölről.
– De! De! Kiszúrnak. Egyből kiszúrnak.
– Ha nem jelentkezünk, azonnal kiszúrnak. Hiszen az arcunkra van írva, hogy mi járatban vagyunk…
Míg így rémítgettük egymást, az a templomtorony amilyen meglepő gyorsasággal nemcsak hogy kibontakozott a ködből, de nemsokára tapintható-háromdimenziós lett, olyan gyorsan el is tűnt olyan háztetők mögött, amelyek az imént még nem voltak ott és most ott voltak.
Mindez varázsütésre történt. A első házak. Az első utcák. Utcákon az első utcatáblák. Még voltak pesszimisták; a szemek ismerős utcaneveket kerestek: Vasút utca, Kossuth utca, Vörös Október, Vörös Ifjúság, Vörös Hadsereg útja.
Pompás, emeletes cívis házak, oszlopos kapunyílás, a piano nobile ablakain szabályos edikulák. Olyan ostorforma lámpák, amilyen nálunk nincs – de sehol áramkorlátozás, így ég egész éjszaka, ahogy nálunk nem ég… Harsány közvilágítás.
Az egyik utcasarkon megállunk, hogy az éles fényben tüzetesebben szemügyre vehessük az utcatáblákat.
GRILLPARZER GASSE –
SCHIKANDER STRASSE –
PETER ROSEGGER PLATZ –
Mind a tízen: csak nézünk-nézünk egymásra, de nem látjuk egymást.
S most mintha az emeleti sarokerkély leeresztett gördülő redőnyei mögül zenés ébresztő szűrődnék a rádión: „hollarő tulli-ő…!” Sihederkori, dél-ausztriai nyaralásaim emlékei kísértenek – rémlik, mintha stájer rigmusokat hallanék, valahol jódliznak. Piroskám karon fog, valaki könyökkel megbök; kezembe nyomnak egy pálinkás flaskát.
– Mi ez?
– Fenyővíz.
– Nincs jobb annál.
– No ezt megöntözzük.
– Ezt meg.
A flaska körbejár. Szabad földön állunk.
Akkor még nem tudjuk, hogy az osztrákoknak Deutschkreutz, a magyaroknak Sopronkeresztúr lehet a neve – ez még a kora délelőtti városnézéssel (meg azzal a gazdagon terített früstökölő asztallal) odébb van, ahová majd az első jótét lélek koránkelő járókelő beterel – most még csak azt tudjuk, hogy szabad földön állunk.
Éktelen jókedvünk kerekedik és zajos nevethetnékünk támad; ugyanakkor felenged bennünk, ami esztendők óta belénk fagyott: fjordok, morénák – a jégár elolvad, ömlik az érzés, elkap, felárad. Ki elcsukló hangon, ki torokköszörülve. A Peter Rosegger téri ostorlámpák alatt. Ahányan vagyunk, összefogódzunk és Hazádnak Légy Híve Rendületlenül. Elénekeljük a Szózatot. Utána összeborulunk és – – –
*
Szem nem marad szárazon.
Életút III.
Partra vetett bálna
Tout est di, et l’on vient trop tard depuis plus de sept mille ans qu’il y a des hommes et qui pensent.
La Bruyère, DES OUVRAGES DE L’ESPRIT1
(1) Könyvünk (üdvös) részaránytalansága. A lépték megszállottsága. Az emberparánynál – akivel eseményparányok történnek – fontosabbak a reflexiók, amelyeket fűzünk hozzájuk. Bécsben nincs áramkorlátozás. A Ring, a Mariahilferstrasse fénykígyói. Lekéssük a menekültek londoni repülőjáratát. Útkeresés, helyrerázódás. Segélyszervezetek: Caritas, Moral Rearmament, Máltai Lovagok. Magyar íróházaspár kerestetik. Felejthetetlen karácsonyest a bécsi Parlament mögött. A Pen–Club és környéke; írógép, újságcikkek, pénzmag. A Szöktetés a bécsi Operában. Gyógyulás, dőzsölés szegény módra; ártatlan örömök orgiái. Az örökbefogadási kísérlet – avagy „jaj hogy miért is nem vagyok árva”…?! Érzékeny búcsú a bécsi pályaudvaron – mindörökre. Az ünneplés európán át lelassítja a gyorsvonatot. Calais – Dover – Cannock.
„Mes iours font allez errant.”2
F. Villon, GRAND TESTAMENT
KABDEBÓ LÓRÁNT Ne vedd aggályoskodásnak, de este számvetést csináltam és gondoltam, szóba hozom ezt a részaránytalanságot. Ha a második kötet tizenhárom évet ölelt fel, akkor hogyan fogod a hátralévő harminc-egynéhány évet belezsúfolni egyetlen kötetbe? Vagy ha igen, nem lesz az aránytalanul vastagabb a többinél?
Hadd oszlassam el aggályaidat, Lorcsikám. Tudod, minél közelebb érünk a jelenhez, annál magasabbra kell emelkednünk, hogy madártávlatból vegyük szemügyre a szereplőket: ilyen a távlat kíméletessége – a bosszantó részletek lemaradnak. Úgyhogy ha órára-percre pontosan megérkezünk a jelen szempercenetbe – hát ahelyett hogy „landolnánk”, aszimptotikusan kirepülünk a végtelenbe, érintőlegesen ahhoz a parabolához képest, aminek ördögi görbe történetünket tisztelheted. Azt se felejtsd el, hékám, hogy mind többször találkozunk élő személyekkel, akik vagy rágalmazási pert akaszthatnak a nyakunkba, vagy pisztolygolyót röpíthetnek a fejünkbe: e fő-fő himpellérek történetének elmondását Prokopioszainkra bízzuk s ha ők hárman megírják (kiegészítő) Titkos Történeteiket, hát elképzelheted, mennyivel kevesebb mesélnivalóm marad: ki kell hagynom mindazt a törtetést, galádságot, zsiványságot, a Pulszky-féle „párizsi emigráció” sikkasztásain is túltevő korrupt praktikát, gáncs- és tőrvetést, szúrást-fúrást és más egyéb, a maga nemében tündökletes hitványságot, amit e harminc-egynéhány év alatt tapasztalnom kellett – hol úgy, hogy tanúja voltam (mert nem csukhattam be a szemem), hol úgy, hogy magam voltam a kárvallottja; ne feledd el, hogy a külföldre igyekvők tekintélyes része már a mi „nevelésünk” volt, tehát a Rákosi-rendszer közerkölcsével átitatva érkezett. Úgy, hogy ha mindezt levonod, hát még örvendezhetsz is könyvünk részaránytalanságán s mi üdvös is, hogy nekem más mint idillek és bukolikus jelenetek hosszú sora, elregélnivalóm nem marad. Megnyugodtál?
KL Meg, de nem egészen. Nem magad idézted Wellington herceget, aki egy zsarolónak arra az ajánlatára, hogy bizonyos összegért a kompromittáló részletek közlésétől eláll, azt írta: publish and be damned – hogy csak adja ki és pokolra vele… Úgy tudom, ezt dr. Johnson is magáévá tette, de már mint a bátrak jelszavát, akik megírják az igazat és fütyülnek a következményekre. Megállod, hogy megírjad, angol módra: az igazat, az egész igazat és csak az igazat…?!
Ugyan, te csak ne tüzeld gyávaságomat. Mindezt majd eldöntjük ambulando, esetenként, ha rákerítjük a sort. Hidd el, az ember semmi, a belőle levonható tanulság: a minden. A mi történetünkben is, a magunkfajta emberparánynál – akivel eseményparányok történnek – ezerszer fontosabbak a reflexiók, amelyeket fűzünk hozzájuk. Emberhez/eseményhez. Tudod, milyen parányok voltunk az eseményekhez képest, amelyeknek széltölcsére eltáncolt velünk s ott sodródtunk a seprésében: s mi véletlenszerű, hogy nekünk sikerült…?!
KL Tudom, ezt már másutt is olvastam nálad: a léptékekről. A jelenségvilág látomásáról a dolgok nagyságrendje szerint – hogy milyen alá-, ill. fölérendelt viszonyban vannak a jelenségek léptékük szerint; a léptékek viszonylagosságáról és hierarchiájáról, tán az INTRA MUROSZ-ban. A léptékek megszállottja vagy –
Nem is tudnám tagadni. Hogy egyebet ne mondjak, ha ránézel a térképre és látod, hogy azt a semmi kis pár kilométeres utat Balftól Deutschkreutzig ez a két emberparány milyen küszködve-kínlódva tette meg, mi jut eszedbe? Nekem csak az, hogy lám, ilyen parány alatti picurkaságok vagyunk mi emberek: mikrobák a Föld epidermiszén, ami tán a múló fertőzésnél nem egyéb! Ez még egyszer eszembe jutott, de akkor kényszerítő erővel s máig sem felejtettem el. Egyik amerikai előadókörutamon Piroskámnak Clevelandból vissza kellett repülnie Európába, míg én mentem tovább a másik partsávon fekvő Albuquerque felé. A clevelandi reptéren búcsúztunk s utána ő el - én meg fel a hatalmas kilátóteraszra, hogy kövessem szemmel a gépet, amíg csak lehet. S követtem is, amíg a roppant Boing 747 el nem tűnt asszonykámmal a látóhatáron. Ott jutott eszembe ugyanez. Azon az óriásgépen, amely már oly pinduri, hogy szabad szemmel nem is tudom, még látom-e vagy csak odaképzelem: azon repül, abban ül az én Édesem, de azon a léptéken már a láthatatlannál is kevesebbé törpülve, és léptéke parányiságán oly mikroszkopikus, hogy szinte elvész… Hát nem azok vagyunk-e, mikrobák a Föld epidermiszén?
KL Megfogtalak, szökevény, innen tovább nem kalandozol. S amikor ti, úgy is, mint mikrobák és úgy is, mint menekülők, azt a rongyos pár kilométert Balftól Deutschkreutzig megtettétek és most ezt mondd! Hogy akkor hogy volt tovább.
Nagy ravasz vagy te. Ládd, Gömbös Gyula se azzal tette halhatatlanná a nevét, hogy balfácán miniszterelnök volt, hanem azzal, hogy olyan remek balfácán mondásai voltak. „Elrepült fölöttünk az idő vasfoga.” Nos, Gömbös Gyula stílusában szólva, bizony akkor még nem tudtam, milyen az, amikor az ember nyakába veszi a vándorbotot. A mi vendégszereplésünk a barátságos osztrák városkában kurta volt. Nem tudom, tollászkodó házmester vagy az első szemetes volt-e, aki kidörzsölte az álmot a szeméből, amikor megpillantott: tízünket menten a polgári iskola felé igazított, ahol a Vöröskereszt székelt. Forró leves, száraz harisnya, kis nyersvászon zacskóban fogkefe, fogkrém, szappan; törülköző. A tornateremben ott sorakoztak a szalmazsákok, iparkodtunk nem háborgatni az előbb odaérkezőket s ki-ki meglelte a magáét, perceken belül aludtunk, mint a bunda. Úgy tíz tájban ébredtünk, frissen-mosdottan reggelihez ültünk s vajas kalácson mézzel-túróval-disznósajttal úgy belaktunk, hogy kétfele állt a fülünk. Fogadókirendeltség – átmenőtábor. Utóbbi Treusskirchenben volt s a zöm odatartott, mert arra terelték; de aki ottragadt, annak az „átmenő” otthona lett, életforma és lágerpszichózis. Mi nem szerettük a csajkasorakozót és már a távolsági autóbusz viteldíja iránt érdeklődtünk.
– Hová?
– Bécsbe.
– Senki nem megy Bécsbe, mindenki Treusskirchenbe megy. 8 schilling fejenként. Majd Treusskirchenből lesz ingyen busz, annak, akinek hozzátartozója van – – –
Ördögöt van. A sült galambra várjunk? Kasszát csináltunk. A 30 fonthoz Piroskám kontyában ha akarnánk se tudnánk hozzányúlni (el is jött velünk Londonig). De van a zakóm bélésébe bevarrva 12 schilling; 4-et hozzákoldulunk.
Ilyen az, amikor egyik templomegere ugyanannak a templomnak a másik egerétől próbál fél piculát kölcsönkérni. A föld alól se. Addig-addig, hogy már harmadszor zavartak vissza és figyelmeztettek: arra van Treusskirchen, indul a zöm – amikor a sarkon észrevettem a bécsi autóbuszt. Megragadtam a kezét és nagyot rántottam Piroskámon.
– Hova…?!
– Szerencse fel! Gyere!
Éppen ott értük utol a Peter Rosegger-szoborral szemközt, ami jó jel. Még bele se kezdtem a magyarázkodásba – ez itt minden vagyonom, kettőnkért, legyen a mi esetünkben a viteldíj jutányos, csökkentett, menekültügyi. Seien so gütig, bitte… Wir sind ungarische Flüchtlinge… A stájer tájszólás hallatára a kalauz nagyot nevetett:
– Du unjar…?! Ist schon gut, ist schon gut…
Fillért se fogadott el. Ha lehet szemmel zabálni a világot. Egész úton. Majd a szemünket kinéztük rajta. Végigrobogni Bécs elővárosain. Végig a városon! Votivkirche! Rathaus! Stephansdom! Karlskirche, azzal a két bumfordi Trajánoszlopával! Az Operaház! Mariahilferstrasse! A Parlament! A Ring!
– Hol akarnak leszállni?
– Itt, a Ringen!
– Ott, az az utca. Oda. Ott a Caritas.
– Schönen Dank! Vielen Dank!
– Gradaus! Da drüben!
Lorcsikám! Milyen a „leírhatatlan”, ha igazán leírhatatlan? Elmondhatatlan, hogy mi milyen boldogok voltunk. Kicsattant körülöttünk a nyüzsgés, a fény, a monumentalitás, a császárváros, barokk szobraival, harsogó kirakataival. Hadd szégyenkezzem egy sort, amilyen zavarban vagyok: hiszen az az olvasóm, aki akkorjában siheder korban lehetett és még emlékszik, hogy az áramkorlátozásos utcai sötétség Rákosi Mátyás Magyarországán milyen volt s hogy „szénhiányról hunyorogtak a körték” – annak is 45-50 évesnek kell lennie ahhoz, hogy emlékezzék az időkre és megértse, mit éreztünk, amikor aznap, 1956. december 23-án este végigmentünk a bécsi Mariahilferstrasse szikrázó kirakatsora mellett, és fölöttünk, útközépen, ott kígyózott az utca magasra helyezett, látványos, karácsonyi díszkivilágítása! Hogy mit éreztünk, amikor egy esteledő utcakeresztezésnél egy pompás magánkocsi megvárt, hogy nekiinduljunk s látva, hogy nem merünk, az úrvezető a volánnál barátságos mosollyal intett és áttessékelt: „önöké az elsőség!” – és mi keresztülmentünk az úttesten: a könny a torkomba szökött. A türelem udvariassága, Európa nyájas gesztusa! Se rádudálás, se goromba ránkripakodás, se rendőr, se smasszer, se davajgitáros zöldávós: sehol, sehol!
KL Hát azzal kezdtétek, hogy sétálni indultatok?
Elcsábultunk! Elindultunk ezer-toronyiránt! Persze addigra már „rendben voltunk”: lejelentkeztünk a hatóságoknál, volt már „szürke könyvünk” (melybe nagy véletlenségből nem mulasztottuk el, hogy házastársaknak diktáljuk be magunkat); jártunk a Caritasnál, amely egy század eleji nagy középiskola épületében volt, kiutalták szekrényünket-„ágyunkat” (felfújható gumimatracokon aludtunk, kényelmesen s úgy, mint a tej) és kaptunk különböző címeket: Máltai Lovagrend, Moral Rearmament, Nemzetközi Pen stb. címe, ruhajegy, étkezőjegy, már minden a zsebünkben volt. A rend pizsamával-hálóinggel, ezzel-azzal, amit a ruhajegyre kaptunk, azzal a hónunk alatt csatangoltunk a városban. Minden mindkettőnknek ismerős volt, hiszen jómagam már 1933-ban megjártam Bécset és Piroskám is volt a városban, amikor 1944-ben, első férjével Nyugatra menekült. Valahol a Caritashoz közel volt az étterem, a jegyre pompásan bevacsoráztunk és tíz tájban elpihentünk. Másnap, reggeli után ahogy elindulnánk, hogy nekivágjunk a városnak, odaszólítanak az iroda elé, ahol már hosszú sor vár: bécsiek, akik adományaikat, ruhacsomagjaikat akarják leadni a menekült magyarok számára vagy akik hozzátartozóik után kérdezősködnek. A hivatalnok leültet:
– Egy úr keresi önöket. Magyar íróházaspárt szeretne vendégül látni karácsony estére –
– Ma estére? Hol? Ki az?
Odainti. Elegáns, középmagas úr perzsagalléros városi bundában, erősen őszülő-kopaszodó, hatvan körüli; már félórája vár. Bemutatkozik:
– Dr. N-th. A feleségemmel együtt örömmel látnánk önöket szenteste, vagyis ma, vacsorára. Beszél németül?
– Aber Herr Doktor! Warum warten sie? Sie sollten uns doch hinausrufen.
– Nenein, Herr Hatar. Ich wollte nicht Ihnen beim Frühstück stören. Azt már látom, tolmácsra nem lesz szükségünk –
– Hacsak a feleségemet nem tolmácsolom magam, mert az ő német tudása kissé berozsdásodott…
Kölcsönös profúzus udvariassággal addig ajnároztuk egymást, amíg egy cukrászdában nem találtuk magunkat. Itt az öregúr kedves-körülményesen elmondott mindent, ami ránk tartozik. Mint kiderült, dr. Franz N-th az ország egyik legnagyobb rádiógyárának az elnökigazgató-tulajdonosa volt és mikrofonjaival elárasztotta a világot. Fiatal cégtársa van, hogy megossza az üzemvezetés gondjait, különben gyermektelen és a feleségével él itt macskaugrásnyira, a Parlament mögött.
– A Parlament mögött? Megadná a címet, doktor úr? Hány órára jöjjünk?
– Sose fáradjanak! Csak várjanak a Caritas előtt és este fél hétkor kocsival magukért jövök.
Fél hat tájban, hogy a városjárásból hazavetődtünk, már messziről felfedeztük a doktor kocsiját a Caritas előtt.
– Máris? Így ahogy vagyunk?
– Máris. A feleségem parancsa. Szeretne Rotköpfchennel minél előbb megismerkedni… Ugye nem haragszik, ha Piroskáját Rotköpfchennek kereszteljük?
Mindig tudtam, hogy a bécsi Parlament klasszicizáló ékszerdoboza mögött a születéses-és a pénzarisztokrácia lakik, palotahomlokzatok mögött s olyan lakásokban, amilyen luxustömböket azóta sem építettek, legfeljebb Párizs mellett találni, Passyban. Dr. N-th egy ilyen csuda-bérpalota sarok-appartement-jában lakott3 s persze az első emeleten, mely egy gondolattal magasabb volt a többinél, hogy ne verje a stukkódíszes mennyezetet a karácsonyfa csúcsa; az asszonyok összeölelkeztek, mintha mindig is ismerték volna egymást, Olga asszony elragadta Piroskámat – megfürdette, majd hálószobájának garderobe-szekrényét faltól falig kitárta s lelt is neki egy sötétkék bársony szoknyát meg fehér jersey blúzt hozzá, azt mindjárt ráaggatta – mi meg ketten szivarozva-pöfékelve végigvonultunk a szobasoron (vagy inkább teremsoron), ahogy a sarokerkélyes nagyteremből kétfele egymásba nyíltak; a házigazda megmutatta gyűjteményét, műkincseit, furcsaságait, dolgozószobája könyvtárát (jogi doktor volt), majd letelepedtünk az ebédlőben, ahol a szendvicses tálakkal rakott ovális ebédlőasztal köré már gyülekeztek-szállingóztak a vendégek: a szűk körű baráti kör a gyáros társával, a fiatalos Rolffal és feleségével, Olga asszonnyal 10–12-nél nem lehettünk többen. Dicsekedjem, Lorcsikám? Megtehetném, mert nem a magaméval – más palotalakásával, gazdagságával, úri vendégszeretével dicsekednék; mert az emlék nem kopott meg s a feltétes mahagóni ajtókeretek, az aranycirádás porcelánkorsók a beépített vitrinekben, az aranyveretes empire-bútorok és a táblaképek a falakon ma is előttem vannak. Az est fénypontja? A felköszöntők? A karácsonyfa alól az ajándékok szétosztása? A Stille Nacht, Heilige Nacht elzöngicsélése? A finomfalatok? (s itt hadd szúrom közbe: annyi év után megint ettem tonhalat s meg is fogadtam, amilyen fölséges ínyencségnek találtam ezt a népélelmezési tömegcikket, hogyha milliomos leszek, csakis ezt és semmi egyebet: azon élek, lévén a tonhal a csibehúsnál ezerszerte finomabb…) Vagy tán a televízió volt a fénypont, hiszen a szemem életemben először találkozott tévéképernyővel? Nem, Lorcsikám. Az est fénypontja az volt, hogy onnan, Onkel Franz dolgozójából telefonon felhívhattam Budapestet, beszéltem Édesapámmal, Édesanyámmal s ez meg az ő karácsonyukat tette fényessé fa helyett – hogy immár „a jó oldalon” és biztonságban tudhattak bennünket.
*
Azt már el se mondom, hogy a szilveszterestét is náluk töltöttük s hogy Onkel Franz hat héten át úgyszólván minden szabadidejét velünk herdálta, hogy már-már Olga asszony is mintha kezdte volna megsokallni. A Sacher Szálló éttermétől a Stephans-Platz vendéglőiig kávéházak, cukrászdák minden meghitt fülkéjét végigültük, ha épp ott ért az ebéd-, vagy a vacsoraidő a múzeumlátogatás után. Nem akartam én Bécsben megülni, még kevésbé Ausztriában feledkezni, hiszen ezt csak kaputárulásnak éreztem, ahonnan a felvonóhidat leeresztik és mint Lézengő Ritter, továbbindulandó leszek; mert immár mes iours font allez errant, elmondhattam Villonnal – napjaim világgá eredtek. S írtam is, már az első napokban írtam Londonba a BBC-nek, hogy felajánlkozzam, s mekkora örömmel vettem kézhez (kissé túlértékelve) a kedvező választ, amely a Caritas címére érkezett. De érdeklődésemre az angol nagykövetségen, hogy mikor repülünk, azt a választ kaptam, hogy a repüléseket bizonytalan időre leállították s majd érdeklődjem megint. Érdeklődtem is, kitartóan, megint és megint; már ismertek szinte… sajna, az utolsó gép tele magyar menekültekkel az orrunk előtt ment el –
KL Te – Londonba? Miért éppen oda – hát nem egész életedben franciarajongó voltál s jól beszéltél franciául: miért nem Párizsba igyekeztél?
Az olümposzi Megváltó Istenek intézték így, Lorcsikám, a Halhatatlanok, akiknek megadatott, hogy a halandók orránál tovább lássanak. Először is kapkodtak utánunk s volt idő, hogy majd széttéptek, nem kellett magunknak igyekeznünk; és másodszor – – –
KL Másodszor…?!
Voltak nálam tapasztaltabbak, akik felokosítottak s elijesztettek a Grande Nation-tól, Párizstól. Beletették a (fülbemászó) bogarat a fülembe, de a zöngéje nem valami fülbemászó volt: deklasszálódásról szólt. Az elzárkózó franciákról, ahol a családok vasdongája az idegennek betörhetetlen; az idegengyűlölő franciákról, ahol éltefogytáig Jövevénynek számít az idegen Edomnak Földjén, és könnyen megkaphatja, hogy el veled, sale métèque! Mindenféle mesketéket hallottam holmi beérkezett emigráns manipulátorokról, akik monopolizálják a fordítói piacot s a legtöbb, amire számíthatok, hogy ezek egyikének a „négere” leszek. Igaz volt-e? Eltúlozták? Nem volt érkezésem, hogy mérlegeljem; hiszen alighogy jelentkeztünk az amerikai Moral Rearmament palotavillájában, amelynek ruharaktárában Piroskám pompás háromnegyedes szőrmebundát kapott s magam meg rend ruhát, s immár ünnepi alkalmakra feketébe vághattam magam – amikor lerohant egy fiatal pap, amolyan harmadik generációs magyar.
Erősen törte nyelvünket, de könyörögve-gazsulálva, fenyegetve-ríva – mindenáron meg akart akvirálni egy New York melletti előkelő lányinternátus számára. Piroskámat rajztanárnőnek, engem meg franciatanárnak: berendezett lakás, két autó, azonnal indulhatunk; ha eszünk van, nem mondhatunk nemet!… Volt annyi eszünk, hogy nemet mondjunk. Emlékszel, hogyan csúfolja a „görög” mihasznát Juvenalis? Grammaticus, rhetor, geometres, pictor, aliptes, Augur, schoenobates, medicus, magus, omnia novit Graeculus esuriens: in caelum iusseris ibit – tudós, szónok, mérnök, festő, tornatanár, jövendőmondó, kötéltáncos, orvos, varázslómester – az éhes kis görög mindenhez konyít: küldöd a mennyekbe s felhág… Valahogy nem akaródzott, hogy ilyen „éhes kis görögöcske” legyek a felhőkarcolók birodalmában, csupán mert „konyítok” valamihez, amennyi kevéssel az öreg Európában tán a teavizet se keresném meg. Túlságosan elfogult, javíthatatlan, megrögzött európai voltam s mindenképp ragaszkodtam hozzá, hogy Európa ott legyen, kézkinyújtásnyira – mint az angol szigetországból, a Csatorna túloldalán. Aranyhegyek se csábítottak volna, hogy az Újvilágba áttelepedjek s így visszatekintve – hogy annyiszor megjártam toronycsorda-városait – úgy érzem, öngyilkosjelöltnek mentem volna Amerikába. Volt több ilyen káprázatos ajánlatunk, de mi akkor már a nagykövetség céduláját szorongatva, hogy felvettek a listára, makacsul kitartottunk Anglia mellett.
KL És mi volt az a MORAL REARMAMENT?
Az ún. buchmaniták, egy fundamentalista evangelikus prédikátor követői. A mozgalom a század elején kezdődött, egyetemi körökben toborozta híveit meg a gazdagok között, de már 1926-ban a hatóságok a Princeton Egyetemről eltanácsolták. Erőszakosak és agyrasüketek voltak, mint minden fundamentalista mozgalom, de mire ideértek Európába, hozzánk juhászodtak és ártalmatlan családtalálkozókká szelídültek; úgy hogy nemcsak Piroskám meleg téli bundáját köszönhettük nekik, hanem mást is: új hajlékot! Tíz nap se telt bele, búcsút mondtunk a Caritas tornatermi felfújt matracainak és a Rearmament kiközvetített egy bájos családhoz a bécsi Kahlenbergen; s most meg villanegyedből villamosoztunk be, pompás emeleti szobát kaptunk dupla hálóval/fürdővel, a fürdő ablakából ráláttunk a császárvárosra s a panorámán sorra vettük a tornyokat, az ott a Kapucínusok temploma, az ott a Stephansdom, a Kunsthistorisches Museum kupolája… Ide kaptuk Édesanyám első levelét – arról, hogy kint jártak az „elftársak” és megvolt az első házkutatás. Tudod, legfőbb ideje volt, hogy legyen szekrényfélénk is, mert már nem győztük hova dugdosni a holmikat; kivált amikor a máltaiakhoz is ellátogattunk –
KL A Lovagrend? Annak is volt Bécsben segélyakciója?
Mégpedig nagy s ha nem is a legnagyobb, az volt a legbőkezűbb és a legelőkelőbb, ami meglátszott az adományok minőségén. Hamarosan nekem is olyan városi bundát vágtak a fejemhez, hogy nem lelted volna párját Pest Bizományi Áruházaiban aranyért se. Hogy azt ne is mondjam, mennyi mindenkivel összefutottunk barangolásaink közben a városban; hiszen már meséltem Molnár Gyurit, a Magyar Téka gazdáját, aki a HELIÁNE kiadására vállalkozott – hogy mint pécézte ki magának az egyik sarokpalotát és ujjával rábökve – kijelentette:
– Látod azt a sarokházat? Az enyém lesz!
Ha más mondja: hübrisz; de nem annak a szájából, akinek Midász-érintésére minden arannyá válik s úgy is lett, az övé lett – ha nem az, hát egy másik, s évek múltával jártam is abban a sarokházban. De azt még nem meséltem, hogy Piával is összefutottam (dr. Razgháné, aki P. Schlegel pseudonym alatt németre fordított s Szentkuthy Thomas Mann-tanulmányát pompás fordításban elküldte volt a Mesternek). Nem győztem csodálkozni rajta, hogy világgá futott; hogy otthagyta orvos férjét, mert már nem volt fiatal. Kis termetű, de párduc testű asszonyka volt s ha jól emlékszem, pesti előszobájukban rendszeresen találkoztam azzal a kétméteres olajfestménnyel, amely wagneri Brunhilda-kosztümben ábrázolta (nagyobbnak az életnagyságnál), mert egy maszkabálra azt a göncöt vette fel és a festőnek megtetszett.
– Pia! Nem hiszek a szememnek!
– Győző! Piroska! Mikor jöttetek?!
A kirobbanó kalandvágy hozhatta ki ezt a magányos, bátor asszonyt: a nagyvilág volt az utolsó kaland, amiről úgy érezhette ezt nem mulaszthatja el. Kijutott neki belőle: Németországon át az Újvilágba sodródott és éveken át mint laboráns működött egy amerikai egyetem biológiai fakultásán. Mint kiderült, magával cipelte BÁBEL TORNYA című regényem fordítását és menten kért valamit, hogy kéznél legyen, ha valamelyik folyóiratnak kell. A presszóból azon nyomban felkerekedtünk s nemcsak a szerkesztőségeken hurcolt keresztül, mint a véres kardot, hanem egyenesen berontott velem a bécsi PEN főhadiszállására.
Erika Hanel volt az osztrák PEN-tagozat titkára, elragadó fiatal teremtés, de valami-törékeny, aki sokat szenvedett a szívével (pár évre rá, fiatalon, az vitte el). A PEN bőkezűségének köszönhettem az első írógépemet Nyugaton – ez a táskagép Londonig elkísért – s elgondolhatod, micsoda megkönnyebbülés volt nekem, ha rögeszméimet ismered, hogy engem csak az írók Írása érdekel, a kézírása nem, s ha magam, írógép hiányában kénytelen vagyok a kézírásra ráfanyalodni, hát úgy érzem, a kezem valósággal „útban van” annyival gyorsabb és annyival profibb, „nyomdakészebb” amúgy. Volt hát írógépem és vertem is, Piának meg volt mit fordítania –
KL Te magad nem írhattál volna mindjárt németül?
De, megpróbálhattam volna; de lassan, nehezen ment és nem voltam igazán kétnyelvű, mint Pia. Persze akárhogy öltöztünk nyugati ajándékgúnyákba, lerítt rólunk, hogy magyarok vagyunk: nekem a kajsza bajszomról, Piroskámnak a nevetős képéről, egész életünneplős modortalanságunkról s hangos csodálkozásainkról, ahogy ketten odatolongtunk a kirakatok elé a Kärtnerstrassén; és számtalanszor meg is szólítottak, nem is kérdezve, hogy azok vagyunk-e – magyarok, címek után érdeklődve, hogy kit-mit, még hol melyik segélyszervezetet lehet „levágni”. Az aluljárókra is emlékszem, ahol ennek valóságos börzéje volt: a „cím-börze”, ahol a magyarok egymásnak adták a tarha-információt, hogy itt a stex, ott a ruci, meg hogy emezeknél milyen ájtatos pofát kell vágni, amazoknál hogyan kell „okosan” felelgetni… De mi a cím-börzének a tájékára se mentünk. Hamarosan a PEN nagy cocktail-partyt rendezett a menekült magyar írók-újságírók tiszteletére – ott tolongott az osztrák irodalomból tous qui content; s meg is ütötte a fülemet a neve, amikor bemutattak egymásnak: a Mester középtermetű, erősen kopaszodó úr volt és úgy hatvan fele járt… ő volt, ez volt az a Heimito von Doderer, az osztrák regényírás Nagy Öregje, akit Zsuzsa megígért, hogy ha vele szököm, hát majd anyja révén, Doderer bácsi a kiadóknál a hónom alá nyúl, a grófnőnek egy szavába kerül. Persze meg sem említettem Martin Zsuzsát s hogy is tehettem volna, Piroskám füle hallatára; amúgy sem akartam Ausztriában megülepedni, ahonnan az emigráns rémmesék szerint az Ávó „visszalopkodja” az embereket.4 S ahogy ez már irodalmi cocktail-party-kon szokás, kicseréltük egymás címeit, bezsebeltük a meghívásokat, megköszöntük a beajánlásokat, és észre se véve az idő múlását, be-belátogattunk a szerkesztőségekbe: némi pénzmagra tettünk szert s már vehettünk tisztességes utazóbőröndöt, hogy legyen miben Londonba menteni parádés gönceinket – és Piroskámnak egy pár pompás pums-cipőt, ami ment a máltaiaknál érthetetlen és nevetséges módon ráhajított szabályos Estélyi Ruhához. Mert a repülőjárat még mindig váratott magára s London úgy jött, mintha menne. Így, hogy nekem is volt egy rend fekete Anzugom és neki is estélyije, mi sem volt természetesebb, hogy jegyet váltsunk az Operába…
Hányszor koptattam már a „felejthetetlen” jelzőt, Lorcsikám? Vagy azt, hogy ez az első Szöktetés itt Nyugaton, ez volt nyolchetes bécsi lebzselésünk „fénypontja”? Mert ha igaz, hogy Bécsben aztán nem volt „áramkorlátozás”, hát az is elmondható, hogy az újjáépített Operában sem szenvedtek csillárban hiányt. Ez a szédületes fényár, a szemsokkoló káprázatok túlsága meg az óriásszínpad közepén felcsattanó „ó! az lesz a boldog óra! / hogyha áll az akasztófa! / és a gége megszorul / megszorul! / megszorul!” – mindez szentimentálissá tett bennünket. Össze-összekaroltunk, nedves szemmel egymásra bazsalyogtunk és kérleltük egymást:
– Csípj meg!
Hogy nem álmodjuk-e: itt vagyunk Bécsben, itt, az Operában, a gálaest gálaközönsége közt, igazán a Szöktetést adják és a felvonásközökben, ha körbesétálunk, hát a galériák tükrében az a szép pár, aki visszamosolyog ránk, igazán mi vagyunk…
*
Másnap „Onkel Franz”(Dr. N-th) boldogtalanul hallgatta áradozásunkat a Szöktetésről és szemrehányást tett magának, hogy a Mozarthoz nem ő vitt el. Bosszúból már másnap elvitt a Burgtheaterba (ha agyonütsz se tudom, mi ment), meg egy ízben a gyárüzemet is megmutogatta – akkor láttam először „meztelenül” tévéfénycsövet – és a műhelycsarnokokon végighaladva némi fogalmat alkothattam, ki az, aki itt lépked velem, hogy milyen krőzus, akit tán már túlságosan is kisajátítunk s akinek áldozatos szeretete már-már majdhogynem nyomasztóvá válik. Nem neheztelhetett, mert nem mondta, de titkon bizonyára felrótta már, hogy nem mindig talál otthon reggelente, ha meglepetéssel szolgálna és aznapra el akar rabolni Grinzingbe vagy Schönbrunnba: már „zsúfolt” volt a programunk, és hogy ne legyen sértődés, vigyáznunk kellett. Amúgy is, annyi összejárás, együttvacsorázás után náluk nem kerülhette el a figyelmünket, hogy a férjénél 20-25 évvel fiatalabb Olga asszony és Onkel Franz fiatal társigazgatója közt a szokottnál bizalmasabb a viszony, s ha egy házaspár kutatni kezdi, ki tehet róla, hogy nincs – hát valamilyen módon mindig megbosszulja magát a gyermektelenség; de lehet, hogy túlkombinálom, gyanúsításom alaptalan s különben is – magánügy, mi közöm hozzá, holnap már Londonban töröm a fejem hajlékon-betévő falaton.
1957. január második hetében járhattunk. Egy szép napon a kahlenbergi villában reggelinél ülünk, vendéglátóimmal tréfálkozunk-tereferélünk – amikor csöngetnek.
Engem keresnek. Ugyan ki? A női hang behallatszik az előszobából, magyarul mondja, „Győző bácsit keresem”. Beeresztik: nem nő, hanem gyerek. 8-9 év körüli kisfiú, földig érő „lengyelkében” (így hívtuk ezt a duplasoros, sujtásos-átgombolós irhabundát).
– Én volnék. Mi szél hozott, kisfiam, ki vagy?
– Csépai Gusztáv, Gusztinak hívnak, tegnap jöttünk át a határon.
– Tegnap, át a határon? És lőttek?
– Nem tudom, mert aludtam. Ezt küldi a bácsinak az anyukája. Nyújtja. A borítékban dossziék, gépiratok.
– Ezt mind te hoztad?
– Én hát. Ahogy Margit néni ideadta: vigyázz rá! Vigyáztam is, egész úton szorongattam.
– Bátor legény vagy, Guszti! Hát apád, édesanyád…?!
– A máltaiaknál hagytam; ott várnak rám.
– Nem félsz egyedül?
– Van villamosjegyem.
– Éhes vagy-e Guszti? Melyikre volna gusztusod: a túrósra vagy a lekvárosra?
– Azt a túrósat szeretném.
Guszti megkapta a túrós süteményt, a háziak, meghallva a történteket, mint kis hőst ünnepelték. Ő falt, én meg felmértem gazdagságomat: levelem is volt. Szüleimnél az „elftársak” megejtették a második házkutatást; kerestek a kiadótól…5 A dossziéban megleltem a BÁBEL TORNYA, a PEPITO ÉS PEPITA meg néhány elbeszélés gépiratát. Délután Piával már fejezetet válogattunk, egy-kettőre lefordította s a PEPITÓ-ból egy részlet csakhamar meg is jelent egy osztrák irodalmi havi folyóirat, a WORT UND ZEIT hasábjain (ha a padlásig mindent felhánynánk, estére meg is lelnénk a példányt, tán még vacsora előtt).
Tudod, így visszatekintve s immár az „őslondoni” szemével, miután néhányszor innen ellátogattam az osztrák fővárosba, harmadszorra-negyedszerre Bécset fakónak, lankadtnak éreztem Párizs, Brüsszel, Barcelona harsogásához-nyüzsgéséhez képest; a Nyugat peremén és a szovjet birodalom – akkor még félelmetes – határától egy kőhajításnyira, érezhetőleg nem volt gazdasági „Hinterlandja”. Igaz, a történelmi levegője, a patinája váltig csodálatos volt és a Kinsky meg a Harrach-paloták, a Savojai Jenő herceg Téli Palotája, a Hofburg meg a Fischer von Erlach építészdinasztia barokk homlokzatairól a múltak nosztalgikus fénye sugárzik; de már az Opera meg a Burgtheater 1945-ben, hogy láncos aknát kapott és napokig égett, csak alig egy évvel odaérkezésünk előtt, 1955-ben nyitották meg s hogy akkor még nem vettem észre vagy csak nem akartam mondani Piroskámnak, már nem tudom: a helyreállításon meglátszik a leegyszerűsítés, a szegénység takarékossága s én bizony 1933-ból, nemcsak a bécsi Opera, de a müncheni Kroll-opera esetében is, sokkal gazdagabb, dúsan aranyozott, sokkalta fényűzőbb belső kiképzésre emlékeztem. A múltak megszépítő messzesége? Megcsal a memóriám? Mindegy már nagyon. Volt ahogy volt: akkor mesevilág volt, mesekivilágításban, szemünk-fülünk, minden érzékünk mindennaposan újrakezdte az ártatlanság érzéki orgiáit. Bízvást mondhatni – mucsaiak voltunk, az égig érő Mucsát építő szocializmus szélnekeresztettjei. A Nyugat a legtündéribb arcát fordította felénk és mi nem tudtunk betelni vele.
Már csak arról az utolsó interlúdiumról kell beszámolnom, mely közjátékot hogy kínosnak mondjam avagy hízelgőnek? Tanácstalan vagyok. Január vége lehetett, vacsorára voltunk hivatalosak dr. N-thékhoz, meghitt ötösben (mert a fiatal társigazgató elmaradhatatlan volt s már mintha a családhoz tartozott volna… ménage à troi? s ő lenne a legalizált „házibarát”?). Még tálalás előtt Piroskám ottmarad a többiekkel az asztalnál s engem a dolgozószobájába szólít „Onkel Franz”. A kényelmes bőr karosszékeken a beszélgetés rövidebbre sikerült, semmint ő gondolta volna. Némi torokköszörülés, magyarázkodás előzte meg: mennyire fáj neki, hogy Olgával gyermektelenek; már arra is gondoltak, hogy körülnéznek az árvaházban, de ahhoz hogy egy fiúcskát felneveljen és az üzemvezetésbe beavasson, ő már túlságosan öreg. Engem meg mintha a kifürkészhetetlen hatalmak vezéreltek volna idáig s tán ezért dobott át Bécsbe a forradalom; mérnökember vagyok, a szakma is arra predesztinál, hamar bevezetne az audioüzem rejtelmeibe. Mindketten nagyon megszerettek és Olgát is meg lehetne győzni róla… Mi lenne, ha örökbe fogadna.
Majd leszédültem a székről. Óvatosan, hogy meg ne bántsam, de kurtán, hogy maga lássa be abszurditását – és vesse el a lehetetlen ötletet – dadogva-hebegve kerestem a szavakat. Eltekintve attól, hogy szüleim élnek, ami már magában tárgytalanná teszi a gondolatot, épp ma délelőtt kaptam meg az angol nagykövetségen az értesítést, hogy ha nem is repülőjárattal, de vonattal, rajta vagyok az angliai menekültlistán, február 3-án indulunk. De hallottunk már késői gyermekáldásról, nemcsak a Bibliában, és Olga asszony oly ragyogó fiatal, hogy nem szabad feladni a reményt – – –
„Onkel Franz” nagyot nyelt. Önuralom, hidegvér; kifogástalan modor. A világ nem dőlt össze, február 3-án a Westbahnhofról; a szobalány beszól – a vacsora tálalva van. Ő megkér és én megígérem: ne említsük senkinek. Ha egyszer tárgytalan. Minek. Magam kényszeredett-megkönnyebbülten, „Onkel Franz” komor mosollyal, csatlakozunk a többiekhez – már várnak, a levest kanalazzák.
Dr. N-th változatlan meleg szeretettel istápol és még sok mindenhova elvisz, nincs az a presszó a Grabenen, az a vendéglő a dómnál, ahol hármónkat ne várnának hajlongva s ne vezetnének oda az előre lefoglalt asztalhoz; még végigmutogatja a minorita barátok 14. századi templomát, a Lucas von Hildebrand-féle Péter-templomot, amelynek a helyén Charlemagne 8. századi öregtemploma állt; a kapucinusok kriptáját a Habsburg-uralkodók szarkofágjaival; a fogadalmi templomban azzal lep meg bennünket, hogy térdre bocsátkozik és „imádkozik értünk” (erről az oldaláról nem ismertük), majd elmondja a sikertelen merényletet és Ferenc József fogadalmát, hogy templomot emel a helyen, ahol történt – – – de már mindezt úgy, hogy visszaszámolja a napokat: még egy hét február 3-ig. Hogy nem incselkedett-e velem a cinizmus koboldja s ennyi ragaszkodó szeretet láttán nem villant-e át az agyamon, az ördögbe is, hát nem lehetne arra az „örökbefogadásra” valami agyafúrt jogi formulát találni? Mi lenne, ha lemaradnánk arról a menekültvonatról és itt feledkeznénk Bécsben…?! Nem, Lorcsikám, se érvényesülés ígérgetése, se hozomány, se megörökölhető vagyon: ezeknek a „mágnesessége” ha másokat tán vonzott volna, engem váltig taszított, én már ilyen „negatív pólus” vagyok.
Szívet tépő jelenet volt. Február 3-án kocsijával az öregúr kivitt a Westbahnhofra, kikísért a peronra, feltett a vonatra – és várt. Ott járt fel-alá s ott várt, amíg a vonat el nem indult. Még sokáig integetett: zsebkendőjével integetett.
Aztán a szeméhez emelte a zsebkendőjét.
*
Dr. N-th, „Onkel Franz” és az a különös ménage hármasban (ha jól láttam és nem csak a rosszindulat mondatja velem) sokáig nem ment ki a fejemből és még jó ideig őriztük, amit tőlük kaptunk, Piroskám a cifra rongyokat, az apró ékszereket, amiket Olgától – és én az aranycirádás, lakk velencei tárcát, amit, emlékbe, a Doktortól kaptam. A bácsi kitartó levélíró volt, havonta írt még akkor is, amikor én már csak minden harmadikra-negyedikre válaszoltam; egészen 1963-ig írta aranymonogramos merített papírján, szarkalábas betűivel beszámolóit, amíg egyszer, végezetre, valaki vagy valami – le nem fogta a kezét.
*
Rezesbanda, fogadóbizottság, beszédek, zászlólengetés, vendégelés – három napig is eltartott, amíg vonatunk keresztülnyargalt Európán. A pontos útirányra már bizony nem emlékszem; Regensburg, Pforzheim, Kaiserlautern, Charleroi – fel, Calais-ig: nevek ugranak be, állomásépületek, ablakon benyújtott elemózsiás kosarak, mosolygós képű menyecskék. Néha egy-két órát vesztegeltünk az állomáson, hogy kielégítsük az újságírók kíváncsiságát, vagy hogy tört németséggel szót értsünk a toborzókkal, akik foglalkozás szerint keresték a jelentkezőket és mindenáron meg akartak agitálni, hogy maradjunk Németországban s telepedjünk le. Aki kötélnek állt, már szedték is lefele és diadallal vitték a városházára: annak a városnak már volt „magyarja”. Mi nem – mi mentünk volna tovább.
– Anglia klímája kétségbeejtő! Az angol ember mord, éghajlata zord! Meg fogják bánni!
– Épp az kell nekünk: vezekelni, bűneinkért!
– Olyan kalácsot még nem ettek, amilyet mi sütünk…
– Azt se bánjuk, ha Angliában rabkosztra fognak.
– Azt éppen nem; de Angliában nem divat a harangozás: olyik templomtorony üres!
– Majd feltesszük az Európa Harangja lemezt és a lemezjátszót beigazítjuk tizenkét órára.
– Anglia hideg, az angol ember rideg, a ködben eltévednek. Mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett…!
– Köszönjük a kosár szendvicset meg a tucat főtt tojást, isten fizesse-meg!…
Nem tudom hol, tán Pforzheim, tán Kaiserlautern vasútállomásán történhetett, a végigszaladó papocska, aki toborzott, meghallotta, hogy mérnök volnék.
– Városi mérnöknek! Éppen ilyen jó kiállású városi mérnököt keresünk… Németül is tud?! Vagyis német ajkú?! És német volt az apja?! Hogyan: még habozik? A városi mérnöki állás szolgálati lakással és ajándék kocsival jár… Hamar! Szálljanak le!
De mi még egy ajándék kocsiparkért se szálltunk volna le: zsebemben az angol rádió igenlő válaszát szorongattam s úgy képzeltem, biztosra megyek. Calais-ban átszálltunk a palotagőzösre – annak néztük a révhajót, amely átsiklott velünk a tükörsima Csatornán; s ahogy Xenophon tízezer görögje thalattát kiáltott, úgy üdvözöltük mi is a tengert – a révhajón, ezer magyar.
De a terített, hosszú asztalok a fedélközön farkaséhes népségre számítottak, mi meg hullára zabálva érkeztünk. Dover fehér sziklái? Igaz, minden giccs giccses a levelezőlapon; de maga a színvalóság, az igazándiság glóriájában – az más. Sohasem hittem, hogy Dover messzire ellátszó sziklavonulata ilyen fehér és ilyen magas. No és már mindjárt Londonba? – kérdeztük egymástól; de bizony Londonnak még a színét se láttuk s újabb öt-hat órás vonatút következett, az állomásokon a ránk tukmált ajándékcsomagok, a benyújtott tálcákon leírhatatlan fehérségű szeletelt cipó, felvágottak és „scotch egg” garmadával (fasírtpogácsa, kövér főtt tojással a közepében), hogy a különféle ismeretlen húsos tésztákról-töltelékes süteményekről ne is szóljunk. Nemcsak mi voltunk elmarasztalhatók ebben, az előttünk járó jóllakottság bűne volt: amerre néztünk, a kidobált vajas kenyér, félbevágott kemény tojás, kettéborult szendvicsek, paprika és paradicsom szőnyege tarkállott; mert mintha nem is Köztes-Európából – hanem az éhínség-sújtotta Etiópiából érkező csont-és bőr menekültek lettünk volna, annyira agyontömött bennünket minden jófélével a szervezett szeretet s mi se tehettünk vele egyebet, csak amit társaink az előző menekültvonatokon tettek: amit nem tudtunk elcsomagolni, azt kidobáltuk… kisült a szemem, de hogy az ülésen helyet csináljunk, nem volt más módja, mint túladni rajta az ablakon keresztül. Vaktában utaztunk, bizonnyal jófele, de nem tudtuk, hova – bár már az első felületes tovabámészkodás alapján is kósza gyanúk kezdtek ébredezni bennem, hogy ez a világ mindenestül más, és hogy a szigetország – nem a kontinentális Európa. Nagy kerülővel Birmingham mellett, így érkeztünk Cannock városába, Stafford grófság megyeszékhelyére. Még hogy „menekülttábor”?! Elbűvölőnek találtuk.
(2) Egy hét üdülőtábor. Körülnézés és pipavásárlás Cannock-ban. Szökés; „reszkess London, jönnek a Határék”. Londonország feltárulása – az Angol Nemzeti Bank kapujából. Gombostű, helyét-keresőben a szénakazalban. Tábori Pál és az INTERNATIONAL PEN; David Carver főtitkár. Angol arisztokrata, maga is író, magyar író házaspárt keres, kétheti jóltartásra; négyheti lengyelkedés és annak hátulütői. Első „meglepetésünkre” fél. évre, a Cadogan Square-i Máltai Házban: két tucat pocok-a-lisztben. Látogatás a BBC-ben és hangpróba. Városnézés fáradhatatlanul, éjt-nap; az első vers; lehervadhatatlan remények.
KL Hol-merre keressem a térképen azt a CANNOCK-ot, ahol tábor volt? És hogy ízlett a táborélet? Nem hiszem, hogy rád szabták volna, mint életformát –
Hajaj! Lorcsikám! „Táborélet?!” Kutyafüle. Ha nem is voltam kései utódja azoknak a Plantagenet-királyoknak, akik a „Cannock Chase” erdőrengetegében vadásztak, ugyanolyan vadászösztönnel, vadásszenvedéllyel lestem a lombok rezzenését: felfeszített íjjal s figyelve, hogy odasurran-e a nyílvessző. Elsőnek a várost terítettük le: kezesen megadta magát. Ma már 70, akkor még csak 50 ezer lakosú kisváros volt Stafford grófság székhelye, s ha keresed, hát Birmingham fölött meg is találod. (Ott van mellette lóköpésnyire Lichfield is, kisebb ugyan, de katedrálisa van s arról nevezetes, hogy ott született mindnyájunk kedvence, dr. Johnson, a másfél mázsás lángész – nem az a fajta géniusz, akit személyesen ismerni tartottad volna szerencsédnek, mert tudott nagyon goromba lenni; de nélküle soha nem hatolsz bele az angol ember észjárásába.) Igaz, Cannock-nak nincs székesegyháza, de van egy olyan jókora, 12. századi plébániatemploma – Lukács evangelistáról elnevezve –, hogy ha ez minálunk volna, hát koragót íveivel, kotlóstyúk tömegével a világ csodájának kiáltanánk ki, nem is egészen alaptalanul; bár színes üvegablakai meg a bővítése múlt századi.
Szarvasbőgéssel a 18. század után erdőiben már nem szolgálhatok, azóta szénvidék a „Cannock Chase”, a hegyoldal gyomrában modern, gépesített szénfejtés folyik. A város határában még ma is megvan a mi táborunk (ez volt a befogadó – mert az elosztókba mi soha nem kerültünk) és az angol légierő számára építették a második világháború alatt; inkább pavilonrendszerű kaszárnyának mondanám. Gömbölyített hullámpala tetejű barakkok a cardo és a decumane mentén, akárcsak a római táborokban, minden barakk kétfelől fejvilágítást kap – de belül remek, csempézett mellékhelyiségek, fürdőszoba, mosdósor, 12 ágyas hálótermek, összkomfort.
Önkéntes polgári személyek látták el az adminisztrációt, csupa „jobb ember”, férfi-nő; úgy néztek ránk, mint aki álmában is mosolyog – arra a receptre, hogy angol ember mosollyal kel, mosollyal fekszik és ez az angol mosoly még sokszor szóba kerül majd: ha pszichizünk, kielemezzük. A milliomosok jóistene fizette ezt a koszt-kvártélyt: az ellátás valami-felséges, a felszolgálók valami-gyönyörűek s ez megint csak az én gyöngém – hogy a messzi Köztes-Európából szalajtott menekült ezeket a jólápolt alapítványi hölgyeket egyformán gyönyörűnek találja: bal kézzel körmölnek s úgy jegyzik be az ember személyi adatait s amikor így, ilyen ennivalóskodva rád néznek, magad is belátod, itt nem helyénvaló a mogorvaság –
KL De honnan tudod, hogy a város milyen volt? Hát kilátogattatok? Vagy csoportlátogatásra vittek?
Ugyan, Lorcsikám! Itt senki se smasszer, nincs vasfüggöny. Mentünk mi magunktól, alighogy megmelegedtünk. Harmadnap akikkel összeismerkedtünk, a Haraszti házaspárral kitöltöttük a kilépési cédulát és zsebpénzünket vidáman csörgetve besétáltunk a városba. Odalátszott. Ismerkedni Angliával. Elbűvölőnek találtuk s azt hittük, ilyen tündéri nincs több; pedig százával őrzik a szigetország városai ugyanezt a történelmi levegőt, ugyanezeket az építészeti hagyományokat. Girbegurba utcácskákon a járdának fölébe lógó emeletek, faragottas gerendák, padmalyok, 4-500 éves szerkezetek, vegyesfalazat, favázas építkezés; a kitöltő falak kipuporodnak-kihasasodnak, az erkélyemeletek ferdére lógnak az oromzat tengelyében, amely maga is görbe, és a bejárati szemöldök-köveken ódon vésetű évszámok: 1553 Ha illő távolból a házsort szemügyre veszed, hát ez erre suvad, az arra süpped, az ötszázéves beszállócsárda (coach inn) padlásemelete amarra „hallgat”… Lorcsikám: aranyszabály, hogy ami levelezőlapon túlontúl festői s már-már giccses, az a maga helyén, a maga igazándi valóságában – megigéző. Sem a Tadzs Mahalról, se New Yorkról nem tudod mekkora-és miféle, amíg nem állsz vele szemtől szembe. Mi is alaposan becserkésztük Cannock-ot, s ahogy a főtéren átsétálok, hát ottragadok egy dohánytőzsde kirakata előtt, rácsodálkozom s mondom is Piroskámnak: egy-életem-egy-halálom. Én ilyen különleges csuda-pipát még nem láttam. (Az volt a legátlagosabb, mindközönségesen, de honnan tudtam volna! Elepedtem érte.) Beléptünk, vásárló szándékkal léptünk be, de hallga csak, hallga, mi lett belőle.
– Jó napot kívánok! (És már a nyelvem hegyén van: pipát szeretnék, azt a pipát, ami a kirakatban van. De megelőznek:)
– Istenhozta önöket! Jó napot-jó napot!
(Mi ütött ebbe a trafikosba? Újra köszönünk:)
– Szép-jónapot!
– Adjonisten! Szép időnk van.
– Ó! Nagyon.
– Ugye? Reggel még kinéztem az ablakon és mondom is a feleségemnek: ködös napunk lesz.
– Igen, mi is láttuk: reggel még ködölt.
– De aztán felszállt a köd és lám, máris sütöget a napocska. Ha így folytatja, déli verőre számíthatunk.
– Gondolja?
– Bizony! Vagy délutáni verőfényre, kis szerencsével. Mi járatban?
– A pipa… Az a pipa… Egy pipát szeretnék – – –
– Bocsásson meg, a kislányom! Megy iskolába.
– Cukorbaba!
– Ugye?! Magam is igyekeztem. Nicky! Nicknock! Búcsúzz el szépen a bácsitól!
A kislány elbúcsúzik a bácsitól (tőlem) és már megy is az iskolába – de nem lábon, mert a mama már nyitja is neki a kocsi ajtaját, piros MORRIS MINOR. A mama visszaint – viszlát! bye! – de már a volán mellől, a motor felpörög, a kislány elgurul. Zavarban vagyok, szeretném a pipára terelni a szót, de mintegy a hely rontó varázsának hatása alatt nem azzal kezdem s nem hiszek a fülemnek, annak, ami kiszalad a számon:
– Tegnap is szép időnk volt.
– Igen, barátságos időnk, bár kissé szeles.
– Délutánra feltámadt a szél!
– Úgy, úgy, kivált estetájt. De már nem is tudom, keleti vagy nyugati szél volt?
– Attól függ, merről kapta az ember. Balról keleti, jobbról nyugati: alkalmasint.
– Minden bizonnyal! De holnapra kitisztul… Nem is tudom, szolgálhatnék valamivel?
– A… A pipa. Az a kis kajla, a kurtácska, az oldalkirakatban. Megnyerte tetszésemet.
– Az öné.
Meleg bizsergést érzek a szívem táján. Az enyém. It’s yours. Nem is veszteget rá egy szót se többet, máris nyitja a kirakatot és hozza. Szorongatom: it’s mine. Dohánykülönlegességet is hozzá, illatosított, meg tömőkészséget is, háromágút: ez utóbbi ajándék, nem ő adja: a cég ajándéka. Elbeszélgettünk az időjárásról, iskolába ment a kislány, az üzleti tranzakció szóba se került, ilyenről két úriember nem beszél. A vásárlás? Megható véletlenszerűséggel: melléktermék. Alkudni? Csak ázsiaiak szoktak; meg arabok a kashbában, kiabálósan: az a szórakozásuk. A szigetországban a szabott ár: szentség. Észre se vettem, mikor mennyit adott vissza a trafikos a zsebpénzből: kerül amibe kerül. Kilépünk: körülröhögnek; lerí rólam, hogy madarat lehet fogatni velem. Fogatnak is: szemközt a cégtábla alhambra-cirádás felírása: COFFEE-HOUSE.
– Kávéház! Állok egy kávét mindenkinek! Ezt megünnepeljük.
Mármint a pipámat. Belépünk, asztal köré telepszünk – sajátságos étolaj-és sülthal szag keveréke a levegőben. H. Tamás beszél – angol szakos, ő tud a legjobban:
– Négy kávét kérünk.
– Négy micsodát?
– Négy kávét?
– Ki van írva, kérem: ez kávéház. Itt csak teát szolgálunk fel.
– De kérem, az van kiírva, hogy kávéház: hát miért kávéház, ha kávét nem szolgálnak fel?
– Hívni úgy hívjuk; de szolgálni csak teával szolgálunk. Parancsolnak teát?
– Mi van még?
– Tea.
– Aha.
Megadjuk magunkat sorsunknak. Négy tea. Leírhatatlan, hihetetlen, ihatatlan: tejes mosogatólé; Piroskám és H. Tamás nagy élvezettel szürcsöli; Éva és én eltoljuk. Tamás mert anglomán, Piroska mert konformista; megszerette, csak azt issza, én soha nem szoktam rá. Elsüllyedt világról beszélek, mindez a múlté: ma már Cannock-ban is kapsz mindent, citromos teát és kis szerencsével eszpresszókávét is; és azóta az arabusnak álcázott „COFFEE-HOUSE” felírás is lekophatott arról a cégtábláról… Jókedvűen vihorászva mentünk vissza a táborba; H. Tamás „anyanyelvi fokon” meregette angoltudásának oroszlánkörmeit, Évája nem kis gyönyörűségére, én meg a Hódító Robúrnak éreztem magam. Az ám, de ha ismersz, tudod, milyen cudar természetem van: nem szeretem, ha tejbe-vajba fürösztenek azzal, hogy ez a „Befogadó Tábor” csak átmenet, még hátra van az „Elosztó Tábor”, ahol további boldog heteket, esetleg hónapokat tölthetünk édes semmittevésben. Másokon utóbb tapasztalhattam, milyen lélekromboló hatása van az efféle mesterséges tespedésnek – az ilyen „megnyugtató” szólamok addig csiklandozzák a talpamat, amíg egyszer csak futhatnékom támad. Kézen fogtam Piroskámat és így szóltam hozzá:
– Lebontjuk a kontyodat. A zsebpénzünkből futja, megváltjuk a vonatjegyet és mint a gombostűvek, beleugrunk London rengeteg szénakazlába –
– És ha este üres az ágyunk? Keresni fognak!
– Estére lesz más, aki aludjon az ágyunkban.
– Jön értünk a rendőrség!
– Asszony! Összekapod a cuccot és nyomás. Londonban beváltjuk a harminc fontunkat, ha már eddig elhoztad a kontyocskád alatt.
Úgy is lett. H. Tamás kitanított, hogyan kell menetjegyet kérni úgy, hogy ne tértijegyet adjanak („mondd, hogy single, please”) és kora délelőtt, úgy féltíz tájban, legnagyobb csodálkozásunkra a robogó vonaton találtuk magunkat. Piroskám minden szorongását, én minden aggodalmamat elfelejtettem, úgy nyeltük a vonat ablakából a tájat, az állomásokat, a városképet, a gáztartályokat a városok szélen; találgattuk, melyik a városháza tornya, melyik a katedrálisé – mert hogy mind gótikus; vagyis: szamarak voltunk, golyhók, zöldfülűek és boldog zöldfülűségünkben mindegyre viháncoltunk; s hol ütemesen hajtogattuk, hol egymás praclijára vertünk, hogy az ostoba rigmusolással ne keltsünk feltűnést:
– Resz-kess London, jönnek a Határék! Resz-kess London, jönnek a Határék!…
Majd kiugrottunk a bőrünkből az izgalomtól és minden úgy volt, ahogy Bécsben dr. N-th mesélte, hogy a londoni pályaudvarra bemennek és odaállnak a peronok mellé a taxik, akár a poggyászod átrakhatod a vasúti kocsiból a taxiba… Paddington pályaudvar! A gombostűveknek fogalmuk se volt, hova pottyantak – hogy Londonban hány ilyen fejpályaudvar van és merre van ez a miénk, ahova befutottunk, a Paddington.
KL De miért kellett Londonba rohannotok, hát nem tudtátok azt a harminc angol fontot még CANNOCK-ban felváltani?
Hiszen azon kezdtük! De (finoman szólva) a szemünkbe mosolyogtak. Elküldtek a bankba. A bankfiók azt mondta – ezeket a háború előtti pénzeket csak az Angol Nemzeti Bank váltja be, küldjük el postán Londonba –
KL Miért, hát mi baj volt a pénzetekkel?
Fura-fakó, majdnem fehérhasú bankjegyek voltak s olyan nagyocskák, amilyeneket nem is látni manapság. A baj ezekkel az öt-meg tízfontosokkal az volt, hogy épp ezeket hamisította milliószámra Hitler, hogy elárasztva velük a pénzpiacot, háborús inflációt idézzen elő. Ördögi terv volt, de elkésett vele; a vereség napjaiban zsákszámra hajigálták repülőgépről a Bodeni-tóba, hogy a turpisság ne derüljön ki. A náci hamisítvány tökéletes volt, a hamisbankók belekerültek a forgalomba és évekig eltartott, amíg kigyomlálták őket: új pénzt bocsátottak ki, de a régit – ha megállapították, hogy jó és eredeti –, becserélték. Most reszkethettem, hogy vajon miféle bankót őrizgettünk az Idióta című terrakotta fejüregében, igazi font sterlinget, vagy pedig náci hamisítványt.
Mint két ütődött, néztük-néztük azt a nyüzsgést, szédülten, kábán a Paddington pályaudvaron s minden éktelen szokatlan volt, kezdve azon, hogy szerte az angolszász világban a peron a vasúti kocsi padlójával majdhogynem színel: nem kell felkapaszkodni a felhágó lépcsőkön – jóformán besétálsz a kocsiba; s így van ez a legkisebb vicinálisállomáson is. Persze mi nem álmodhattunk taxiról, örültünk, ha gyalog vagy busszal a Nemzeti Bankig elvergődünk. Tipródtunk, tétováztunk, silabizáltuk az eligazító táblákat, mint két idecsöppent kamcsatkai; mert ugyan mi az, hogy SOUTHBOUND meg hogy WESTBOUND, hát még az, hogy METLINE meg hogy CIRCLE – isszák vagy eszik. A körhinta-forgás e totális elveszettségében megakadt a szeme rajtunk egy angol úrnak és mellénk vágódott.
– Hová szeretnének?
– The Bank of England, please.
Rögtön látta, ki fia-borja volnánk, akkoriban voltunk népszerűségünk tetőpontján és mindenki kapva-kapott rajta, hogy legyen egy magyar menekültje, akit pártfogol. A mi londonink is türelmes és hosszú magyarázatba fogott: de látva képünkön a teljes értetlenséget meg azt, hogy hiába mutatja, merre, mi nem indulunk, hirtelen ötlettel terelni kezdett:
– Erre-erre. Földalattival.
– Köszönöm! Milyen kedves! Megmutatja?
– Meg.
Nemcsak hogy megmutatta: jegyet váltott és lejött velünk. Míg belekóstoltunk, milyen 50–60 méter mélységben a föld gyomrában utazni és az állomásokat számoltuk, kísérőnk folyton beszélt: mondta a magáét és mind az övé maradt, mert kukkot sem értettünk az egészből.
– BANK – mutatott a megálló felírására – ez az.
Megérkeztünk. Nem győztünk hálálkodni: nem elég, hogy idáig hozott, még be is kísért. Akkoriban ui. a mozgólépcsőről kilépve, a Nemzeti Bank pinceszintjén még megvolt az a fényes folyosó-vesztibül, amelyen egyenesen a banképületbe lehetett besétálni. Kísérőnk az előcsarnokban átadott egy hórihorgas, piros egyenruhás altisztnek (generálisnak néztem) s csak amikor megmondta, hova vigyen, akkor tűnt el nagy integetve. Folyosók, pénztárterem, sorban állás. Odakerülés.
– Következő.
– Tessék: harminc font.
Hátraviszi; átvilágítják, megröntgenezik. Visszajön a verdikttel:
– Good. It’s genuine.
– What’s genuine, please?
– Your money. It’s good money.
Ha olvasom, hogy genuine, értem. Ha egy angol mondja, a hajam égnek áll. Nem értem. Mi lesz velünk?!
Leszámolják a vadonatúj bankókat, két tízes, két ötös. Kimegyünk a pénztárteremből a folyosóra, a folyosóról a nagy vesztibülbe, a vesztibülből… Jézusmária. Eddig a föld alatt a fél várost végigutaztuk és nem láttunk semmit belőle. S most, az Angol Nemzeti Bank kapujából kilépve, robog, zsibog, harsog, ragyog – ott ragyog előttünk a City, az útkeresztezéseken több irányban a Temzére is lelátni… kicsattan Londonország!
KL Most szörnyen kíváncsivá tettél. Hogy a két magyar „gombostű,” tökéletesen beleveszve a szénakazal óriásvárosba, hogyan kerül mégis rendőrkézre és viszik a táborba, hiába van kemény harminc fontokkal felszerelkezve –
„Rendőrkézre?!” Haha! Tudod, mi az a débrouillard? Aki feltalálja magát. Ez én vagyok. Nem raktuk vissza a pénzt Piroskám kontyába – hanem az egyik ötöst mindjárt a pénztárnál apróra váltva, tanulmányozni kezdtük; ismerkedni vele. 20 shilling egy fontban, 12 penny egy shillingben. Megőrültek ezek? Mit vacakolnak a tizenkettes számrendszerrel? Egy yard 3 láb, 1 láb 12 hüvelyk… S méghozzá ilyen zavarosan! Tanulmányozom a nyilvános telefont: két penny bedobásra vonalat ad. Tizenkét telefonkönyv egymás mellett. A té-nél: Tábori Pál. Paul Tabori. Kiírom a számát, a címét. Tárcsázom.
– Paul Tabori?
– Speaking.
– Beszélhetek magyarul?
– Hogyne!… Határ Győző?! A feleségeddel? Gyertek-gyertek! Tudod a címet? Kiírtad a könyvből? No ez derék. Földalattival a legegyszerűbb. De vigyázz: arra, amelyik „nyugatra tart”, WESTBOUND. Az állomás: WEST KENSINGTON. Várunk!
Félóra múlva T. Pali pompás, sokemeletes kensingtoni házának a könyvtártermében.
– Igaz, nincs már ebédidő, de… ettetek már? Piroska: maga?!
– Ó, én… nem vagyok éhes.
Korog a gyomra: az arcára van írva.
Szendvicses tál, sör, tea, torta. Palinak pereg a nyelve; tervei vannak velünk. Míg eszünk, máris telefonál, szervez.
– Hallo! Is that you, David? Igen-igen, itt vannak velem. Magyar íróházaspár.
Hatalmasan falunk s csak fél füllel halljuk a beszélgetést: „eminent… distinguished”
Míg mi összekapjuk magunkat, a felesége még becsomagol két szendvicset, „vastartaléknak, vacsorára”, Pali meg magára kanyarítja a kabátját.
– Taxi! Taxi! – Már az utcán vagyunk, Kensington High Street, csúcsforgalom.
A gombostűvek sose tudják, a szénakazal-univerzum melyik szénaszegletében vannak; a taxikból bámulják a többi taxit vagy tulajdon taxi-tükörképüket a kirakatokban. Ismerkednek a tömérdek köztérrel-magánkerttel, a véget-nem-érő áruház kirakatsorával, az üzletsorral utca hosszat a metropolisban, ahol minden olyan nagyon más, és nem utolsósorban a londoni taxi vízözön előtti „fazonjával”, ami másmilyenebb már nem is lehetne: legendáriumunk szerint noha a taxit már rég nem ló húzza, egy, még lófogatú időkből ittmaradt szabályrendelet értelmében a sofőr köteles egy marék abrakot tartalékolni tarisznyástul a taxi poggyásztartójában, nehogy a pacija megéhezzen…
Du. 5 óra tájt lehet, az előkelő, néptelen Glebe Place nevű utcában, a Glebe House előtt, Chelsea-ben. Kiszállunk. György-korabeli, neoklasszikus ékszerdoboz: a Nemzetközi Pen főhadiszállása. Az INTERNATIONAL PEN főtitkára, David Carver. Kezet rázás, kitörő öröm; többen is vannak, de ez a Carver… Fantasztikus figura! (Elnézést, hogy így nyargalok – nyargalnom kell, hogy a végére érjek – no de azért tán e jeles epizodisták, Tábori Pál, Kathleen Knott, Helen Rogers és a Carver körül állók csak ne maradjanak ilyen arctalanok: hadd mondjak róluk egyet-mást.) Carver? Fantasztikus figura! Ha láttad filmen Peter Ustinovot, fogalmat alkothatsz a típusról. Korpulens, joviális, ötven körüli; pirospozsgás, félig kopasz, maradék haja őszes-gyér, koponyabúbjával a mennyezetet veri; tiszteletet parancsoló s egyszersmind mulatságos, az Isten is arra teremtette, hogy a Szöktetésben a komikus-haragos óriást – Osmint énekelje. És nem is véletlen ám, hogy rábotlott a nyelvem; mert hiszed-nem hiszed, az írók nemzetközi világszervezetének egy baritonista volt a főtitkára, hivatásos énekművész, aki Schubert-, Schumann-, Löwe-dalokat és két tucat operaszerepet hordozott a fejében. Igaz, írókhoz-irodalomhoz szörnyen értett s ha ő maga nem is művelte – az irodalom diplomatája volt. (The Butcher’s Son – a hentes fia: így becézték a háta mögött, szeretetteljes humorral évődve rajta, hogy éppen ő az, aki ilyen tökéletesen testesíti meg a képeskönyvi „angol arisztokratát”.)
KL És kiket mondtál még…?
Kathleen Knottról most csak annyit, hogy az ötvenes évek egyik legfigyelemreméltóbb koponyája volt, regényeket írt és filozófiát – Iris Murdoch ellenpárja-és riválisa. Helen Rogers, a PEN titkárnője, faktótuma- és szíve-lelke – ő külön történet, máskorra tartogatom. Ott mindjárt, azon melegében megettük a második uzsonnaebédet, hogy kétfele állt a fülünk; ezalatt David Carver úgy legeltette a szemét rajtunk, mint aki mérlegel valamit s hol a prot, hol a contrát dobja serpenyőbe. Azt hiszem, azzal, hogy dadogva bár, de megérttettem magam és Tábori Pali sem késett úgy bemutatni, mint a TRISTRAM SHANDY fordítóját, a javunkra billent a mérleg és a főtitkár így szólt:
– Van itt egy írótársunk, Wayland Young. Épp most tettem le a kagylót: ideszólt, hogy szép otthonukban szívesen vendégül látnának egy magyar menekült íróházaspárt. Úgy két hétre. Amíg valami más megoldást nem lelünk. Mit szólnának hozzá?
Mire a meghívást lefordítottam Piroskámnak, Helen Rogers feltárcsázta a vendéglátó házigazdát és máris nyújtotta a kagylót Davidnek. Füligszaladó vigyorral, bazsarózsa-képpel sugdolództunk. Itt is, akárcsak Bécsben. Reggel még lövöldöztek körülöttünk és este már a bécsi Parlament mögött Gazdagék karácsonyfája alatt ültünk. Itt is: alighogy reggeli után kereket oldunk a táborból, este már londoni ágyban hálunk… Nem tudtunk hinni disznó szerencsénknek; hát még ha sejtettük volna, hogy milyen ágyban és hol! David Carver tempósan válaszolgatott s mire letette, el is dőlt a sorsunk.
– Küldik a kocsit.
Gyanút fogtam. Nem írótársunk vezet: „küldi” a kocsit. Sofőrje van? Tábori Pali megjegyezte:
– Wayland Young. Remek ember, a MANCHESTER GUARDIAN munkatársa. Megfogtátok az isten lábát.
– Ha bármi probléma van, csak szóljanak ide hozzám – folytatta David –, Helen vagy én, valaki mindig itt van; azonnal intézkedünk. Helen…! – szólt rá jelentőségteljesen a Nemzetközi PEN hórihorgas, lengenádszál titkárnőjére, aki szájával-és sokdioptriás szemüvegével egyszerre mosolygott, mint aki elértette a célzást, kulcsát kétszer körülfordította az íróasztal vasládikójában és míg leszámolta elénk a pénzt, Pali, mint a PEN egyik oszlopa, megnyugtatott:
– Csak, hogy ne jöjjetek zavarba…
Mit mondjak, csinosabbacska összegecske volt, nehezen fért volna Piroskám kontya alá, s mindjárt más érzés volt a pénztárcámat megbélelve visszatenni.
KL És nem jöttetek zavarba…?!
Jaj, Lorcsikám! De még mennyire, hogy zavarba jöttünk, de nem ezért és nem úgy! Tudod, már szinte szégyellem, hogy ennyire nyakon öntlek a szuperlatívuszokkal – de még ilyen kocsit: nem hogy nem ültem benne – látni se láttam. Régi limousin volt, egyszerűen elvesztünk benne. És ahová vitt és ami még ezután következett! Te! Kiderült, hogy Wayland Young nem afféle egyszerű Fleet-streeti újságíró, hanem sokszáz éves arisztokrata család egyetlen sarja, a bárói cím várományosa; hogy édesapja, Lord Kennet of the Dene, a Churchill féle háborús kabinet tagja volt és most, aggkorában és visszavonultan, a szenvedélyének él: az ország egyik élvonalbeli műtörténésze… (mindez persze nem jelentette azt, hogy ha kedve szottyant, nem foglalta el a helyét a Lordok Házában).
A 8-személyes autópalota ide-oda kanyargott velünk, derékba kapta a Hyde Parkot, átvágott a Kensington Gardenen (a Kensington régi királyi rezidencia palotahomlokzatával a háttérben s itt-ott meg-megcsillantak a park híres szobrai) és ott értünk ki az északi oldalát szegélyező sugárútra valahol a közepén, egy pompás kőtemplommal szemközt (a templomot azóta átalakították bérházzá, a tornyában van a felvonó meg a lépcső).
György-korabeli, kőkerítéses, emeletes villa előtt állapodtunk meg, a cirádás számtáblán a számot is leolvastam: 100 BAYSWATER ROAD. Épp 100, nem lesz nehéz megjegyezni; a bejárat mellett pedig kék terrakotta tábla, ilyen emléktáblákkal szokták megjelölni Londonban a műemlékeket, nevezetes lakóik után; ez is, megragadt az emlékezetemben (ma is ott van:) „Sir James Matthew Barrie, novelist, playwright (1860-1937) lived and worked here” – akkor még nemigen hajaztam, micsoda tisztesség ért, hogy a század eleji drámaíró-fejedelem fedele alatt hálhatok, aki a Peter Pan-figura s egyúttal a köré épülő karácsonyi „panto”, a gyermekoperett megteremtője s aki hatalmas vagyonát alapítvány formájában egy gyermekkórházra hagyta. Ezt a nevezetes palotácskát vásárolta meg Lord Kennet és itt élt, fiával, Waylanddel és menyével, Elisabethtel: mindenki tökéletesen beváltotta róla alkotott elképzelésemet és tökéletesen betöltötte azt a keretet, amit a műveltség, a születés és a vagyon fölénye biztosít – (ám ez a benyomás, hogy kölcsönös lett volna – nem tudom).
Betoppanásunk – „berobbanásunk” – a 100 Bayswater Road alá oly mesterien volt jelenetezve, mintha valami szuperdrámaíró súgta volna a szerzői utasításokat (tán maga Barrie). Csomagjaink észrevétlen eltűntek mellőlünk s elvándoroltak valahová, ahová mi magunk is indulandók voltunk légyen, a bemutatkozás után. A házaspár fogadott.
Valami-különleges-kedvesek voltak, oly közvetlenek s oly egyszerűek, hogy e minden kényszeredettség, minden leereszkedés nélküli szíveslátás valahogy megoldotta az én nyelvemet is, s Piroskámmal pedig rajtam keresztül beszélgettek. Ha azt mondom, középre ültettek a fogadó-nappaliban, akkor hozzá kell tennem, hogy képzelj el egy 14 m hosszú, 6 m széles, neoklasszikus teremfélét, zsúfolásig hangszerekkel és műkincsekkel. A zongora és a klavicsembaló egymás mellé vasalva állt, hogy ha ketten játszanak, láthassák egymást; a falakon múzeumi hangszerkülönlegességek – itt egy theorba, amott egy welsh hárfa, három lant, három viola d‘amore; a fél terem hosszában beépített álomkönyvszekrény, melyben ha a könyv nem volt legalább félbőrbe kötve, hát a puhakötéses magától takarodott a könyvkötőhöz, hogy kösse be és verje rá az aranycirádás címert; a terem két végén, szívléces függönypárkány alól leomló óarany bársonyredők és a tüllfüggönyön át fejvilágítás: délről a Kensington Gardens, északról a kert.
Boldog gyomorremegés, megilletődés, sütemény törögetése, cukorkavargatás, porcelánkészlet megcsodálása – elíziumi hangulat. Wayland, alighogy megláttam, a nagy francia színészre, Jean-Louis Barrault-ra emlékeztetett; fragilis-finom, arckoponya, keskeny, ovális arc, egy gondolattal alacsonyabb és 9 évvel fiatalabb, mint én; felesége vele egykorú, tán egyetemi ismeretség, az akire azt szokás mondani, hogy finom jelenség, avagy bécsiesen: szoányírt; Elisabeth Young néven, ismert költőnő. Maga Wayland, teljes nevén W. Hilton-Young (ma már Lord Kennet és ott ül munkáspárti oldalon a Felsőházban, ugyanott, ahol apja, Lord Kennet of the Dene ült, akinek rangját megörökölte). Sokat faggattak a forradalomról is, de tartózkodóan és módjával; a társalgás inkább a fantázia szabad csapongását követte, ahogy szemünk műtárgyról műtárgyra tévedt s nem is volt nehéz velük bármibe belemelegedni, mivelhogy Wayland – angolos, szemérmelő szerénységében dehogyis árulva el belőle valamit is – a világon mindenhez értett, kedvtelésből le-lediplomált ebből-abból, muzikológus is volt, de a világtörténelem is a kisujjában volt, ugyanakkor néha franciára fordította a szót, amikor észrevette, hogy nincs ellenemre s onnan kezdve anyanyelvén elemezte Debussyt és Ravelt (ötletszerűen oda-odaugorva a zongorához, hogy az akkordot illusztrálja). Az irodalom volt mindkettejük életeleme, Wayland tucatnyi monográfiát írt (The Italian Left, Eros Denied, Old London Churches – ez utóbbi, sok alaprajzzal-fényképpel illusztrált műtörténeti munkát a feleségével). Amikor a MEGTAGADOTT EROS című kultúrtörténeti munkája 1965-ben megjelent, hosszan ismertettem az Irodalmi Újságban és a cikk fénymásolatát elküldtem neki. „Bárcsak érteném! – írta vissza –, de bizonyosra veszem, hogy nem írtál rólam rosszat.” – „Nem bizony – írtam vissza –, csak azt nehezményezem, hogy elírtad előlem s ezzel lekéstem arról, amit mondani akartam”; mert hogy a manichaeizmussal való élethalálküzdelmében a zsidókereszténységet megfertőzte a manichaeusok öröm- és életellenessége, azt Nietzsche óta sokadmagammal beigazolt közhelyként tartom számon s ez volt az EROS DENIED alapos történelmi tudással körülbástyázott üzenete is.
Úgy egy órácskát cseveghettünk, a ház úrnője átvezetett a kerten s fel, a kerti lakhoz, hogy megmutassa elsőemeleti fészkünket. Különös, nagyocska házikó volt a szikladekoráció közé beékelve: a földszintje csupa-üveg franciaablakos, egyetlen műteremféle, jó 40 m2, belmagassága 6 m: éktelen magasnak hatott. Itt élt, középre helyezett íróasztalánál naphosszat itt ült-dolgozott maga az öregúr, Lord Kennet of the Dene s ha elmentünk vagy hazajöttünk, keresztül kellett járnunk rajta; törékeny, finom arcú, introvertált szentemberféle s igen tiszteletet-parancsoló prezenciájú; ha jöttünk-mentünk, csak biccentett, de nem nézett hátra; akkor, előszörre, hogy bemutatkoztunk, megnézett magának és fáradtan mosolygott, előtte fóliánsok szétnyitva, ódon rajzok kiteregetve – akkor vettem észre, hogy félkarú, a jobb karja protézis, azzal fogni is alig tud, a baljával csinál mindent s bal kézzel ír. Később, mikor volt alkalmam végignézni munkáit, a szigetország szakrális jellegű épületeinek, kolostorainak/templomainak országos tekintélyű műtörténész-szakértőjét tanultam meg tisztelni benne. Egyetlen egyszer ültetett le, tízperces beszélgetésre – hasznomra vált.
– Fiatal barátom, ebben az országban nem ember az, akinek nincs csekk-könyve. Magának van?
– Nincs, my Lord.
– No látja! Az sem mindegy ám, hogy hol a bankja: valami szürke negyedben vagy jobb-emberek-lakta jó környéken. Az is számít, hogy mióta tart ki a bankja mellett hűségesen, meg hogy eredetileg ki volt a beajánlója. Érti ezt?
– Értem, kegyelmes uram.
– Beprotezsálom magát oda, ahol én bankolok, foglaljanak helyet, mindjárt megírom; vigyék egyenesen a Knightsbridge-be, az igazgatónak címezem. Hallgassanak a biblia szavára és ne ássák el a tálentomot, hanem forgassák haszonnal: arra való ez a tízfontos, amit mellé adok; ez legyen az első pénz, amit betesznek. Majd szaporodik, ha hónapról hónapra odautaltatják a keresetüket. Van állása?
– Ígéretem, my Lord.
– No látja!
Míg írta, összeszorított térddel, illedelmesen ültünk a kolostori ülőbútoron. Borítékolta (de nem ragasztotta le) – ideadta és kegyelemben elbocsátott. A város tán legelőkelőbb negyedében, a Knightsbridge-ben a bankfiók igazgatója, alighogy meglátta és elolvasta ajánlólevelünket – majdhogynem elénekelte a Falstaffból Mistress Quickly reverencia-áriáját, akkora reverenciával fogadott s azzal, hogy tegyem el emlékbe, visszaadta a lord levelét. El is tettem. Félóra múlva, ahogy Piroskámmal az oldalamon és zsebemben a csekk-könyvvel kiléptem a bankpalota kapuján – már „embernek” éreztem magam. Aki Knightsbridge-i csekkszámlával dicsekedhet, Lord Kennet a beajánlója és megállja szemrebbenés nélkül – annak korlátlan hitele van.
*
Hiszen tudod, hogy Angliában, Franciaországban a családi házak belső lépcsői sokkal meredekebbek, mint nálunk, a Monarchia utódállamaiban; mások az „elvárások”. Ilyen, nyílegyenes, pihenő nélküli lépcső vezetett fel a 6 m magas műteremdolgozó tetejére, de ha ezen a beszőnyegezett hajóhágcsón nesztelenül felsurrantunk, hát virágosfüggönyös, barátságos, kétszobás vendéglakás fogadott, amelyben egyebet se lehetett csinálni, mint kiugrani a bőrünkből, örömünkben.
A hűtőszekrény tele, a dupla ágy megágyazva, ablakainkból a palotácska tetőgerince fölött a Hyde Parkra látni.
Persze rengeteget strabancoltunk, fáradhatatlan lábbal, telhetetlen szemmel faltuk London látnivalóit, de főfoglalkozásunk nem ez volt, hanem valami más. Az, hogy vajszigetet köpüljünk magunk alá. Hajlékot, megélhetést.
Jól sejtettem, hogy minél eszeveszettebb a boldog ember, annál sebesebben száll vele az idő. A mi vendégségünk is gyorsvonat módjára nyelte a napokat s még a fülembe csengett, amit a PEN-ben David Carver mondott: a szíveslátás a lordéknál két hétre szól. Nosza, elrohantam a BBC-be, a portán felcsöngették a Magyar Osztályt s le is jöttek értünk: az osztály helyettes vezetője, Urbán György és mögötte Csé, aki névről ismert. Körülajnároztak, levittek az alagsori kantinba, megteáztattak-kifaggattak, utána beidéztek másnapra, vizsgára. Hangpróba, fordításpróba. Úgy éreztem magam, mint a célra repülő rakéta. Kurta kis vizsga volt, majdhogynem formaság csupán, minden úgy ment, mint a karikacsapás – egy olyan karikásé, amely elcsattanni elfelejt. Begyűjtötték az írásbelit és titokzatosan mosolyogtak.
– Hát akkor, ha minden jól megy. A viszontlátásra.
– Holnap…?
– Nem tudni. Majd megkeresünk írásban; címváltoztatásról értesítést kérünk.
– De mégis, mikor?!
– Hát… hetek beletelhetnek. Sőt, hónapok is.
– És a vizsga…?!
– Kilencszázan vizsgáztak. Három állásra.
– Három…?!
– De lehet, hogy csak kettő.
– És… és a levél?! Hát azt írtátok Bécsbe, jöjjek, itt állás vár… Mehettem volna Párizsba, Amerikába!
– A viszontlátásra.
Leforrázva álltunk Piroskámmal a Bush House kapujában, de már az utcán. A vajsziget nehezen köpülődött; rohantunk Tábori Palihoz, aki atyailag istápolt – huszadmagunkkal (a menekült írók-költők akkoriban egymást taposták) és megnyugtatott: már alakul a SZABAD SZÓ, szerveződik az Írószövetség és annak a lapja, ha valamivel odébb van is, az IRODALMI ÚJSÁG: lesz hova írni, majd csak csurran-cseppen.
De látva a nyüzsgést, hogy a segélyszervezetekben a tülekedés már ostrommá fajul, derengeni kezdett bennem, mi mindenről késtem le azzal, hogy nem decemberben érkeztem, az utolsó géppel. A nagylelkűség első rohamát már a szemfülesek learatták, a frájereket a dörzsöltek levágták, nekünk már csak a tarló maradt. Olyan is volt pl. – hogy mindjárt anekdotikus példával illusztráljam, de nem egyet, százat is tudok –, hogy a magyar menekülteket a repülőgépről valósággal levették és beleültették a nekik kreált zsíros állás bőr karosszékébe. Az egyik világlap, a DAILY TELEGRAPH a reptéren „újságírót” verbuvált: havi 100 font, egyévi türelmi idő, amíg a jelölt megtanulja a nyelvet és ha beválik, státusba veszik. Jelenkezett is D. Paja, aki „sportújságírónak” adta ki magát; valójában közbűntényes vagány volt és épp sorozatos betöréseiért nyomta a maga tizenkét mázsáját, amikor 56-ban neki is megnyíltak a börtönök: Bécsben repülőgépre pattant és kettőig se számolt, Londonban már a DAILY TELEGRAPH munkatársa volt, próbaidőre. Pajának esze ágában se volt bejárni, tanulni; havonta beugrott, hogy felvegye a fizetését, amit becsületből, savanyú képpel kiutalgattak neki; ő maga bandát szervezett és a cigarettaautomaták pénzes perselyeit „döntögette”: csak ehhez értett. A bandájából aki lebukott, azt elhagyogatta, ő maga mindig kisiklott; az alatt a kurta esztendőcske alatt beszerzett (és felcsinált) egy kis szöszke angol lányt (két vagány egy pár), a cigaretta-és szendvicsautomata-„döntögetésből” pedig elegendő kezdőtőkét vert össze ahhoz, hogy egy egérlyuknyi bolthelyiségben ingatlanügynökséget nyisson: ma több angol városban filiáléja van, „érdekeltséggé” nőtte ki magát, és mint milliomos átlagpolgár, a tisztességre oktatja angol gyermekeit (a börtönben együtt töltött időnkre és mindenre, ami szent, megkért, hogy ne fedjem fel kilétét). Ládd: így helyes és van igazság az égben, hogy az a „sportújságírói” állás neki jutott; mert ha történetesen nem késem le az utolsó gépet és engem fogad fel a DAILY TELEGRAPH újságírónak, hát igen valószínű, hogy ottragadok a Fleet Street-en, átvedlek angol sajtóbetyárrá és többé sort sem írok magyarul… Mashallah! Minden úgy van jól, ahogy elszúratott, ebben a Pangloss által lehető legjobbnak vélelmezett világban.
De ilyen ruganyos a lélek, ha fiatal testben lakozik: hiába gyűltek össze a viharfelhők estére egünkön, reggelente mindig kacagva keltünk s újult reménységgel vágtunk neki Londonország 13 milliós ember-és kőrengetegének. Egyszer aztán a Bayswater Road-on kelet felé tartva, ott, ahol az Oxford Street-be torkollik, rábámultam a neoklasszikus márvány diadalívre és felbizsergett lírai vénám is, bármi bátortalanul csörgedezve – bár előrebocsátom, „szabadni” ige a magyarban nem létezik s így ez se az ostoba „szabadjon” szótorzulattal kezdődik, ez volt az első versparány, amely belőlem angol földön kilökődött – a címe: LEGYEN SZABAD.
(HAJSZÁLHÍD, 523. o.) |
Tudod, addigra a volt kommunista nagymenők, a forradalom előrekergetettjei akkora tősgyökeres demokraták voltak, hogy Szent Pált szinte elütötték a damaszkuszi úttól. Pálóczi-Horváth Györgytől Ignotus Pálig valamennyien már kivilágított luxusakváriumokban úszkáltak, amikor mi későn jövők csak hápogtunk, mint a szárazra vetett potyka; de ennek is meglett a haszna: leszoktunk arról, hogy „emigrációban utazzunk” s noha ezzel mindenféle ösztöndíjtól/javadalmazástól, politikai prebendáriumoktól estünk el, ezen az áron megmaradhattunk a világérvényes Általános Emberi mellett. Az ember kábítószer-fogyasztó állat, bizonyíték erre az, hogy a primáteszek közül az emberi agy választja ki-és élvezi a legtöbb dopamint, ezt a természetadta narkotikumot s hol ennek túlságaitól, hol a mámórítóan újdándi londoni utcaképtől eufóriásan járkáltunk – vennéd elő LONDON című versemet, amelyet Tábori Pálnak ajánlottam s ne csodálkozz, hogy „járdaszegély-zenekarokról” szól a vers –
KL Nem mondanád rá a magnószalagra?
Tudod mit: mért ne. Amúgy is, ha az a ritka nagy megtiszteltetés ér, hogy mondják, hát (tisztelet a kivételnek) rosszul mondják, megütközve és értetlenül; nem mintha ilyen verset költőink nem írtak volna, míg odajártam, hanem mert egyszerűen nem ilyen verseket írtak; s ez a LONDON című a forradalom izgalmának és a Londonélmény eufóriájának a valószínűtlen amalgámja –
(A LÉLEKNEK RENGÉSE, 117–8. o.) |
KL Hát mik voltak azok a „járdaszegély-zenekarok”?
Az üdvhadsereg! Annak a rezesbandái! Uniformisban férfiak-nők vegyest s a nők abban a fura fityuláré-kalapocskában: ahol rézfúvós hangszereikkel felsorakoznak és megállnak a járdaszegélyen, ott hangosan szól az üdvösség –
KL Ma is?
Hát igen is, meg nem is. Szekuláris társadalom az angol, az anglikanizmussal a szekták is hervadoznak, visszaszorulnak; de akkor még minduntalan beléjük botlottunk; pufók nők fújták mosolygós-hitbuzgalmilag, a trombitaizmuk kidudorott s míg a „generális” verte a dobot, a legfiatalabb/legszebb tányérozott (vagy perselyezett). De mert ládd, fél lábbal még otthon voltam s a sarkammal meg Gyomán, hát lerozsdálva még ott akadozott vérem-sűrűjében a falum, a cigánysor vályogviskói, börtönélmények és forradalom, azért nem is éreztem volna jogosnak és érvényesnek ezt a világgá-futamodásomat, hacsak nem azon a címen, ahogy az ószövetségi „kémlők” besompolyogtak-és végigjárták Kánaánt, hogy róla a véneknek jelentést tegyenek; vagyis folyton az motoszkált bennem, hogy egyszer majd ha hírrel járok, az otthonvalóknak hány tetézett puttony mesélnivalóm lesz –
KL És miért kapnak a londoni galambok „postatiszti rangot”…?!
Mert, Lorcsikám, folyton az otthoni postát lestem – hogy hátha jön Édesanyámtól levél, mert a címet azonnal megírtam; de nem jött. Így hát hacsak felnéztem az égre, minden galambban azt a postagalambot kápráztam, aki majd levelet pottyant az ölembe. Máskülönben is, galambok úgy sehol nem krúgatnak, ahogy a londoni galambok, ha rákezdenek. Kru krú krú krukrú! – már álmomban is így hallom őket, ezt a „zenei” mondatot hajtogatják vég nélkül, bár hogy nem emberi fogalmak szerint zenei, az kiderül abból is, hogy mintha – guillotine fejezné le a galambot – ott hagyják abba, ahol emberésszel a botfülű idióta se hagyná abba. Ami még hátra van, azt a verselemzést rád bízom. Mert ha jártál a Trafalgár téren, tudhatod, hogy miért „járul a nép… galambsugárövezve a fényképész elé a szentferenci mezbe” (hogy már a saját versemet el ne rontsam – már elhágy a versemlékezet)…
KL Jártam bizony s etettem is, annyi a galamb, hogy nem lehet mozogni tőlük és milyen barátságosak!
Mondd inkább: szemtelenek. Amennyivel több, mint a velencei Szent Márk téren, annyival több a galambguánó is. Meg a sirály. Ahogy London harsog ott, az oroszlános Nelson-oszlop alatt, te, szemközt a Nemzeti Képtárral! Ismertem Párizst, de akkor döbbentem rá, hogy London mennyivel nagyobb és milyen-de-milyen más. S tán épp e másság miatt, de megesik, hogy a magamfajta ultra-kontinentális ember elkámpicsorodik és kiüt rajta az emigráció heveny elesettsége; s a sok ilyen „elesett” vers közül hallgasd csak meg ezt az egyik legkorábbit, a címe: KÍSÉRTETHAJÓK (ezt G. L. Campbell skót nyelvészbarátomnak ajánlottam, aki „csak” 32 nyelven olvasott-és-beszélt – így magyarul is:)
(HAJSZÁLHÍD, 525. o.) |
*
Bezzeg mi, amikor ideérkeztünk, alulról kezdtük. Szállodai mosogató, éjszakai portás. Cselédeskedtünk és megfogtuk a munka végét, ha nem akartunk felfordulni éhen. Bezzeg maguk, ötvenhatosok…?!
Hányszor-de-hányszor nem hallottuk és hányféle formában, a „régi” emigrációtól (zsidótól-nyilastól egyaránt) ezt a szemrehányást, és még az „ötvenhatot” is irigységgel vegyes megvetéssel köpték ki a szájukon. Merthogy az járta világszerte – ezzel hallgattatta el a Nyugat a maga rossz lelkiismeretét –, hogy a magyar menekülteket a tenyerén hordozta. Nem kötelezték rá, hogy kétkezi állást keressen, megnyíltak előttük hivatalok-irodák, egyetemi ösztöndíjak; az egyetemek versengtek egymással, hogy a kiérkezett fiatalok közt diákokat verbuváljanak.
Igen ám, de negyvenharmadik éves vén szamár létemre nemigen akaródzott, hogy évekre „eltemetkezzem” valamelyik vidéki egyetemen és a meglévő mellé szerezzek még egy diplomát; hízelgőnek találtam, hogy megnyílik előttünk e fényes lehetőségek egész sora, de pillanatnyilag oly elveszettnek éreztem magam, mint a szamár a jégen. A Ford Foundation ösztöndíjait addigra az ügyesek letarolták, a későnérkezetteknek nem jutott, nem rendezkedhettem be arra sem, hogy a zsebembe dugdosott pénzekből éljek; már meglóbálták a fejem fölött a mentőövet: hamarosan indul a SZABAD SZÓ, hetilap lesz és hetente kinéz majd az életmentő tíz font, de nemegyszer azon a ponton voltam, hogy besompolygok valamelyik nagyszállóba és elszegődöm mosogatónak.
Nyomós okaim voltak: az úrilak kerti fészkében hamarabb elrepült az a két hét, semmint hittük volna – és szorult a kapca. Több jelét is vettük, hogy még a legjobb házaknál is, háromnapos hal, hetes vendég – megbüdösödik. Eleinte nem engedték volna el, hogy ne lássanak minden nap, legalább a reggelinél. Majd egyszeribe eltűntek a számunkra, hol nem voltak otthon, hol bezárkóztak. Hiszen zenében, irodalomban, művészetben egy húron pendültünk, de csigalassúsággal kibontakozott, hogy segítőkészségük, rokonszenvük félreértésen alapszik: ők olyan íróházaspárt szerettek volna, amelyik maga is baloldali mint ők, és nem szidja annyit a népirtó szovjet szoldateszkát, hanem inkább panaszkodik a zsivány forradalmárok túlkapásai miatt. Sajnálták Magyarországot, amely ezzel az „idétlen” forradalommal a béketáborból kifele – vagyis a vesztébe rohan, és a labdakida sors foglyaiként idealista szenvedéllyel csüggtek az osztályuralom megdöntése utópista álmain.
A világnézeti szakadék feltátongása Magas Vendéglátók és ágrólszakadt vendégek közt – ez volt az egyik baj. A másik, hogy a derék ifjú lord a napjait régi jó angol szokás szerint papramorgóval kezdte s erősen megkedvesedve ült le a reggelizőasztalhoz, ahol a rántottája kihűlve – neje bosszankodva várta. Történetesen egy ízben Piroskám abban a paprikapiros hosszú kötött szoknyában jelent meg a reggelinél, amelyet az Oxford Street egyik áruházában meglátni, beleszeretni-és-megvenni a pillanat műve volt. E fránya rokolya annyira felfokozta asszonykám bájait, hogy a ház ura nem tudta a szemét levenni róla, kedélyes-kapatos megjegyzései mind félreérthetetlenebbek lettek, minek hallatára a ház úrnője alig tűrtöztethette mérgét… Hosszan tárgyaltuk az esetet s mivel már nemcsak a hal büdösödéséről volt szó, beláttuk, hogy helyzetünk tarthatatlanná vált. Elhatároztuk, hogy albérletbe megyünk.
Félreértettem volna a helyzetet, eltúlzom benyomásaimat? Tisztesség ne essék, szólván: özönvíz előtti történet. Ugyanolyan hálásan gondolok vissza Lord Kennetre, mint amikor befogadott – aki hetven fele jár, ideje javát a Felsőházban tölti, és a jelek szerint belenőtt szerepébe és kiheverte a komplexumot, amelyet sorsa minden labdakidára kiszab: már rég nem az, aki volt és én is, ma már, mint őslondoni, más vagyok és némileg kikupálódtam. Ám az igazságnak tartoztam ennyivel: történt, ahogy történt. Még egyszer-kétszer telefonon érdeklődtem a BBC-nél, van-e már eredmény, leszek-e egy a kilencszázból, aki megüti ezt a főnyereményt – de már a harmadik elutasító telefon után erre az állásra is keresztet vetettem. Ha nem jótevőinknél lábatlankodtunk vagy a PEN-ben, a várost jártuk az apróhirdetések vagy az ügynökségek címei után: filléres albérletet kerestünk.
Hogy micsoda rókalyukakat, hiénabarlangokat kínáltak miféle, Trollope jellemábrázolására, Dickens vitriolos tollára méltó gyanús alakok-és sötét effendik, örmények/arabok/afgánok/négerek és távolkeletiek, meg hogy micsoda riasztó környékekre el nem vetődtünk – ne nyújtsuk krónikánkat vele; volt olyan padlászugoly, amelynek padlásablakán fel egyenesen a jóistenre láttunk, a városra nem; volt olyan csatornaszagú pinceodú, amelynek ágysarkán a nedvesség a falvédő gépi gobelinen is átütött. Persze mi is nehezen vetkeztük le előítéletes tudatlanságunkat, a városközpontokat lassan megismertük úgy-ahogy (Londonnak harminc „városközpontja” közül jó, ha hármat), és ami a 13 milliós óriásvárosban „messze” volt, arról mindjárt azt hittük, hogy „kültelek” avagy hogy „az isten háta mögött van”; észre se vettük, hogy előkelő környékeken járunk s valaha még magunk is odaigyekszünk majd, a szuburbiára.
Két hétig laktunk a Maida Vale kerület egy sugárútján, a Randolph Crescent-en: régi szóval rooming house-nak mondták ezeket a csupa-de-csupa-albérlet bérkaszárnyákat; oly drága volt, hogy a szájunktól kellett elvonnunk, hogy hetibérre fussa. Kiszorultunk hát (mi azt hittük, a „csudába”), Cricklewood észak-londoni villanegyedben zömmel kispolgárok laktak s itt feleannyi volt a lakbér. Sajna, a derék osztrák menekült házaspár már elfelejtette, mi is az a „szorongattatás” s úgy szorongattak, ahogy nekik tetszett: este 8-ra otthon kell lenni, a nappali otthon lebzselést nem jó néven veszik. Innen rövid úton kirúgtak bennünket, a bűnünk: a szobaúr délután négytől hatig gépel és az írógépkopogás pokollá teszi az egész ház életét… Már nem emlékszem, innen hova s onnan meg merre-amoda mentünk, de annyi szent, úgy egy tucatnyi stáció után szörnyen torkig voltunk vele. De mindennaposan átéltük optimizmusunk megújulását, és ha belekeveredtünk házrengetegébe, hogy magunkévá tegyük, hát ettük-ittuk-zabáltuk Londont még korgó gyomorral is. Emlékszem – mert nem szégyellem így „kiadni magam” s hadd álljon itt kába ostobaságom emléke kőbe vésve – egy ízben elkeveredtünk a Euston pályaudvar környékére. Az Euston Road és az Eversholt Street sarkán feltűnt egy hosszanti, pompás templomépület, klasszicizáló, György-korabeli; sok ilyen anglikán templomot építettek annak idején. Hat jón oszlop és a timpanon gerincére felültetett kétszintes tornyocska mintha az athéni „Szelek Tornya” kishúga volna. A templom apszis felőli végén, kétoldalt kiépítés paplaknak-sekrestyének: precíz koronapárkány alatt négy-négy kariatida, mintha csak az Erekhteiónról szöktek volna ide; végigkövetem szemmel az oldalpárkányt s látom, hogy csupa akrotéria – soha ilyet! Bizarr ötlet s mondom is Piroskámnak, de ő mással van elfoglalva: a főbejárat mellett az aranybetűs táblát silabizálja: ST.PANCRAS PARISH CHURCH. LUNCH SERVICE 1.10.
– Mit jelent az – kérdi –, hogy lunch service: ebédet adnak?
Az én gyomrom is nagyot kordul és kába értetlenséggel bámulom az arany betűket. Az hát. Mi más lehet.
– Hány óra?
– Nemsokára dél.
– Remek! Sétálunk egy órácskát, megnézzük a pályaudvarokat és visszajövünk: egy shilling tíz penny. Biztos valami olcsó étkeztetési akció. Ilyen olcsón ebédet sehol nem kapnánk.
Megnéztük a St. Pancras pályaudvar gótikus csodapalotáját, de csak még éhesebbek lettünk. Alig vártuk, hogy visszaérjünk s mindjárt rákerültünk a templom főhomlokzatára. LUNCH SERVICE 1.10. Minden zárva. Oldalbejárat? Zárva. Sehol teremtett lélek. Valahára a zörgetésre-császkálásra előkerül az egyházfi.
– Hol van kérem az olcsó étkeztetési akció?
– Miféle akció?
– Ebédelni szeretnénk. Ki van írva.
– Hol? Mi van kiírva?
– De bizony hogy az van: ki van írva.
– Mutassa!
Jön velünk.
– Ahol-e: LUNCH SERVICE…
Ilyen indulgenciával néznek a Holdból pottyant emberre, a szegény ütődöttre, aki nem tehet róla.
– Ez? Nem osztanak itt semmiféle ingyenlevest, nincs itt étkeztetési akció.
– Hát a lunch?
– Az a lunch service, kérem. „Déli ájtatosság, istentisztelet egy óra tíz perckor.”
Tessék visszajönni, nyitva lesz a templom.
Megköszöntük, vissza is mentünk; felkopott állal ájtatoskodtunk és beértük az esti szendviccsel. Már „feljártunk magunkhoz” a béka feneke alá, ahogy mondani szokás, amikor beigazolódott az Ige: ahol nagy a szükség, közel a segítség.
KL Te, aki Jack Londont fordítottál, ennyire nem tudtál angolul?
Passzív tudásom volt, a beszélt nyelvet nem értettem; amikor az autóbuszban a kalauz elkiáltotta, hogy Goodge Street, hát ijedtemben elfelejtettem leszállni, mert nem voltam biztos a dolgomban s vonszolhattam a belemet vissza, a Goodge Street-ig. Meg aztán kába is voltam s tudod, ahogy a sivatagban a szomjúhozó váltig vizet káprázik, úgy azt a templomi lunch service-t, én is hajlottam rá, hogy ebédfelszolgálással tévesszem össze.
KL És mi volt az a közel segítség, a nagy szükségben?
A Máltai Lovagrend. Áldja meg őket az agnosztikusok istene! Háziasszonyunk fensőbbséges undorral közölte telefonüzenetünket: hívjuk fel a Nemzetközi PEN-t. Tíz perc múlva – amikor már a címet is tudtam s hogy mehetek azonnalra – majd felpukkadt dühében, hogy felmondok neki: „azonnalra”. A két bőröndbe behánytuk, amink volt és már a buszon ültünk vele; irány: a lehető legelőkelőbb negyed, a Knightsbridge. El nem tudtuk képzelni, mi vár ránk. Helen Rogers átadta David Carver üzenetét: rákerültünk a Máltai Menekültotthon listájára, 4 házaspár, 8 egyedülálló, összesen 16 személy. Úgy képzeld el, hogy a Sloane Street egy darabon afféle Váci-utca-a-hatványon, de a közepén kiszélesedik hosszanti köztérré s körös-körül patríciuspaloták szegélyezik. Igaz, a köztér nem a közé, mert magas kovácsoltvas rács veszi körül és kapujához csak annak van kulcsa, aki a környező házakban lakik. Annak aztán minden jóban része van, amit csak a sűrű bokrok a kerítés mögött rejtenek: az árnyas fák alatt filagóriák, padok, teniszpálya, tekepálya, nyugágyak. Keskeny, magas, hatemeletes palota volt, egy a sok közül, a Máltai Ház, előterében Mária-szobor, a fülkéjében kétfelől kristályvázában virágok. Az alagsorban a zsúfolt raktárak meg a gondnoki lakás (az alagsor ablakai angol aknára néztek), a magasföldszinten az egyetlen utcai szoba a miénk, a többiek az emeleteken vagy 15 szobában. A lakás ingyenes, az élelemért nominális árakat kért a gondnok, és alagsori „boltjában” a kenyeret, vajat, sajtokat-felvágottakat jól megtetézve, tizedáron mérte ki- s bagóért vesztegette (mint utóbb kitudódott, az is ingyen járt volna, de a ravasz lengyel bácsika megvámolta a saját zsebére: még el se követte és bocsánatos bűnére abszolúciót kapott minden fórumon). Nyolc hónapig éltünk itt, majdnem háromnegyed évig s ez már egy darab élet: biztonságban, megfogva minden alkalmi munka végét, kuporgatva garasainkat és lázasan tervelgetve innen való kirajzásunkat, mert egy napon az is elkövetkezik; még meg se melegedtünk és már magas látogatónk érkezett: Lord Furness, a Felsőház tagja, a szigetországban a Máltai Lovagrend Nagymestere, a négy katolikus lord egyike.
(3) Milyen a boldogság, ha szorongásos, s kiben van a hiba: bennünk, mert hajlamosítottak vagyunk neurózisára – avagy a körülményekben, és minden okunk megvan, hogy rettegjünk? Piroskám gyorstalpaló tanfolyamra megy; állandó esti „állása”. Tábori Pál elindítja a Magyar Szót, honnan hetente pénzmag csurran-cseppen; életmentő honoráriumok; az Animal Farm. Elsőszülöttségem eladása egy tál lencséért: Lederer Lajos és „A Kommunizmus Gyermeke” – avagy a mustármag, amely egy amerikai karrierben szárba szökken. Szabó Zoltán rendbe hozza a szerkesztőség szénáját: megszűnik a lap. A félrevert lélekharang – avagy Lord Furness második és utolsó látogatása.
Nélkülözni valamit, amit nagyon szeretnénk:
ez nélkülözhetetlen része boldogságunknak.
BERTRAND RUSSEL
KL És akkor, valahára, a Máltaiak Otthonában: ott csak boldogok voltatok…?! Hiszen révbe érkeztetek!
Fene ezt a „leírhatatlanul”-t, hogy mindig a nyelvem hegyére tolakszik! Hát persze-hogy-persze, Lorcsikám: észvesztő boldogok voltunk, de a boldogság megfacsarásával; s most hadd kérdezzelek én: van olyan boldogság, amely szorongással teli?
KL Nincs. Ez contradictio in adiecto. Önellentmondás –
Az eszed tokja. Hát ebben a mai, szorongással teli világban másmilyennek a boldogság elképzelhető? És még ma is, nem úgy kéne átfogalmazni e szónoki kérdést: van olyan boldogság, amely nem szorongással teli…?!
KL Hacsak nem vagy hajlamosítva a szorongásos neurózisra. Nem tudom, mire alapítod; mondanád el egy tőmondatban.
Nem mondhatom el egy tőmondatban, de majd elmondom történetünk parabolájában, abból kikerekedik. Nem akarok most kiselőadást tartani neked a „pápistaság” helyzetéről az angol szigetországban. Hogy valaha minden katolikust hiténél fogva hol árulónak, hol kémnek tekintették a múlt század közepéig, és Ulsterben 6 még ma is hallhatod a protestánsok szájából, ahogy a Vatikánban székelő Kulcsost „Antikrisztusnak” aposztrofálják. Mindez nagyjából a múlté, de a katolikusok a hívek 10%-a és a társadalom szegényebb fele – ezért próbálják templomépítkezéseikkel mindig túlszárnyalni az anglikánokat s azért van annyi félbemaradt csuda-templomuk, mert elfogy a pénz – meg hogy a Felsőházban mindmáig csak négy katolikus lord van. Nos, ezek egyike volt az áldozatos lelkű Lord Furness: kétszer is láttuk, először, amikor minden bejelentés nélkül csak úgy „beugrott” s mi épp otthon voltunk. Fiatalos, pirospozsgás, fürge mozgású, negyven körüli: nevetgélt, parolázott, el-elbeszélgetett az angolul tudókkal – bár azokkal is jobbára csak a tolmácson keresztül, mert a lengyel gondnok bácsi erősen vigyázott rá s szinte kisajátította, mint akinek ügyelnie kell rá, hogy a maga apró takargatnivalója ki ne tudódjon. Csak úgy fesztelenül, ahogy ott megállt az alagsori nagy előtérben, míg pártfogoltjai kört fogtak körülötte, ugyanazt mondta el keresetlen szavakkal, amit fél évvel később megismételt: a máltaiak célja, hogy két-három évre levegyék az élet gondja-terhét a vállunkról. Dolgozzunk, keressünk, takarékoskodjunk s amit félreteszünk, abból már letehetjük a foglalót a házra s innen már mindjárt családi házba költözhetünk. Kertes családi álomház jelzálogkölcsönre: minden angol álma; de nekünk nem kell gürcölni érte s tíz évig várni rá – mi innen egyenesen beleköltözhetünk.
KL És ti? Mit szóltatok hozzá?!
Elérzékenyültünk. Az asszonyok elrítták magukat. Nem mertünk hinni a szerencsénknek. Hogy így magához vonjon a szeretet ölelő karja, így ajnározzon és éppen minket! Lord Furness a mi szemünkben csak épp hogy nem a vízen járt. Indulóban megéljeneztük s utána szétszéledtünk a szobákba, mindenki mindenkit ismert-tegezett-szeretett, forró tea és szendvicsek mellett meséltük egymásnak zsenge kalandjainkat. Bárcsak ne lenne ilyen foszlányos az emlékezetem s az is, ne hagyna el! – hogy egyenként felvonultathatnám sorstársainkat. Szegedi Ernő, a félkarú szobrász, a feleségével; Kurt Zierer, az osztrák származású üzleti zseni, bájos nejével; a Haraszti házaspár, Tamás és Éva meg a többiek, akik szólóban özönlöttek világgá a Honból. A formás Ziererné nemcsak „jó kiállásáról” volt híres, hanem kézügyességéről is: már elsőre bevágódott a londoni milliomosok áruházába és fodros-bojtos, rakottas selyem lámpaernyőket szállított a lámpaosztálynak; a szobrásznak is volt már portrémegrendelése nem is egy; H. Tamás, angol tudományával azon nyomban elszegődött Tarnócára bojtárnak – a szomszédos hirdetőirodában, reklámszövegírónak –
KL Az meg miféle foglalkozás?
Óriási! Magas fizetés, a jó reklámötletet külön premizálják! Szójátékos versikékkel kell meggyőzni a háziasszonyokat a mosópor, az arcápoló kenőcs, a lábszárszőrtelenítő villanyborotva felsőbbrendűségéről; néha meg új árucikkeknek, kencének-gyógygezemicének hangzatos nevet kell találni. Valaha nálunk is volt, a nyugdíjas görög-latin szakos-tanároknak az volt a mellékkeresete, hogy a gyógyszergyáraknak varázslatosan hangzó névvel látták el aszpirinjaikat. Annak idején (tán említettem is már) Vajda Endre is faragott ilyen reklámrigmusokat s volt olyanja, amellyel persze csak önmagát vesézte, mint pl. amit az ODOL nevű fertőtlenítőre költött: „kislány, hogyha malackodol /legyen nálad palack Odol” –
KL Erre mintha magam is emlékeznék –
Városszerte, az irodalmi eszpresszókban. Mindenki tudta; no látod. Szabó Lőrinc nem csinált? De bizony, hogy csinált! S ezt te jobban fogod tudni. Már szegény H. Tamásnak a feleségével – az alig 17 éves, dekoratív Évával nem volt olyan szerencséje: tb-fertőzést állapított meg nála a szűrés – ami ma már korántsem az a mumus, ami a múlt században volt, megvan a specifikuma; járt is hozzá a kerületi nörsz és naponta kapta az injekciókat, így hát Évácska csak otthon szomorkodott. Amire amúgy is megvolt az oka; mert a fülünkbe sugdosott pletykák szerint férjecskéje csak úgy tudott elélvezni, ha pornómagazinnal a vécén magához nyúlt, míg Évája az ágyban hiába várta; így azután házasságuk közeljárt ahhoz a zátonyhoz, amire rá is futott hamarost: így volt, nem így – nem az igazság, hanem a pletykák krónikása vagyok, de azt tudom, hogy Tamás angol tudásának nem Anglia, hanem Olasz- és Franciaország látta hasznát, irodalmi velleitásaival is felhagyott, sőt, már a lét határozmányait is „belátta és feladta”: már nem él; Párizsban halt meg, be-nem-váltott szép ígéret s immár rágalmakból-pletykákból kifürdekezve – lemosolyodva néz ránk istenlátó szemüvegével, a Mennyek Dicsőségében. Maga Éva a kirajzás után gyógyultan, utóbb egy Swiss Cottage-i eszpresszóban csinoskodott-s szedte az osztrák emigránsoktól a zsíros borravalókat; de míg a máltaiaknál együtt voltunk, rengeteget szomszédoltunk –
KL És te: te mivel próbálkoztál?
Nem nagyon kellett: mindenre lecsaptam, ha jött az alkalom. Tudod, hogy nem vagyok „darizó mangár”, nem szívelem a tarhásokat és a született keresetképteleneket vagy azokat, akik erre „zseni-voltuknál” fogva jogot formálnak-és berendezkednek, megvetem. Tábori Pali valóságos alapítványszakértő volt és a Ford Foundation irodáiban Londonban, New Yorkban bejáratos; szerzett pénzt, beindította az emigráció hetilapját, a „Magyar Szót” s abba az első pillanattól fogva beszálltam skribler-mindenes-slapajnak. (Dr. Johnson idejében, a hírhedt Grub Street-en „hack”-nek hívta az irodalmi szleng a sajtófirkászokat s ha még emlékszel, hogy eredetileg a nevem Hack volt, hát nem mondhatod, hogy nem nomen est omen.) Sok pénz volt a 10-12 font a heti cikkért s amikor fordításomban elkezdték folytatásokban közölni Orwell ÁLLATFARMJÁT, duplán kerestem; lefordítottam az egészet, de sajna, hat hónap után a lap megszűnt (azt is elmondom, hogy miért) és a közlés félbeszakadt. A kettőnk kosztja fillérekből kitellett s amikor Piroskám két hétre eltűnt, mivel az asszonyokat buszon elvitték egy vidéki kastélyba, hogy gyorstalpaló kurzuson angol szóra fogják s beadják kanalanként az „angol életet”, hát a magam élelme úgyszólván semmibe se került s a heti 20-25 fontot élére rakva-és a bankba be – valóságos krőzusnak éreztem magam. Már sandán néztem Bécsben szerzett táskagépemre, amióta a kirakatokban felfedeztem a villanyírógépeket; szót értettem az Olivetti-céggel és egyenesen Ivreából magyar betűs csodagépet rendeltem kemény 130 fontokért (megvan a számla); ki gondolta volna, hogy fél évig eltart, amíg legyártják s amikor leszállítják s látom, hogy eltévesztették a betűtípust, majd megüt a guta –
– De kérem! Én bodonit rendeltem és ez pica!
– Teljesen igaza van uraságodnak. Kiköszörüljük a csorbát: ezt elvisszük és új gépet kap.
– Mikor?
– Mihelyt elkészült és Ivreából behajózzák.
Újabb fél évet kellett várnom arra a behajózásra, s mire repeső szívvel a csodagépnek nekiülhettem, hogy kipróbáljam „nyomtatott” bodoni betűit – hát addigra már rég kihúzták a máltaiak „repülő szőnyegét” alólunk: más kerületben laktam, más taposómalomban pedáloztam, de még a vajsziget, amit magam alá köpültem, nem volt sehol. Remek masina volt, harminc évig kitartott, és még ezen az Olivettin írtam IULIANOSZ-omat –
KL Az mikor volt?
1985-ben.
KL A GOLGHELÓGHI-t is?
Azt is, de még mennyire: 1975-ben! Inspiráló isteni érzés volt írni rajta, te! Amikor megkaptam! Madarat lehetett volna fogatni velem. A Máltai Házban persze még a táskagépet vertem, de már ideális környezetben – mert gondnokunkat sikerült lekenyereznem és a miénk lett a Ház legszebb „appartment”-ja, a mélyföldszint háromablakos, zárterkélyes termecskéje, amely ablakaival a lebetonozott udvarkert parányi sivatagjára nézett, de mivel ott teremtett lélek nem mutatkozott s a szomszédságunk a három raktárhelyiség volt – hát mint a mély kútban, nálunk akkora volt a csend. London lármakráterének kellős közepén – fel tudod fogni, mit ért ez a csend? Igaz, a raktárakból át-áthallottunk némi mozgást-zörömbölést s minthogy a gondnoki lakás a lépcsőfolyosó másik végén volt, óhatatlanul rájöttünk, rá kellett jönnünk, mi van a jövés-menés mögött s hogy miért gyüszmékel a mi kópé gondnokunk a raktárakban még éjszaka is.
Rezesorrú, hatvanas, joviális alkoholista volt az öregúr, kiérdemesült alezredes, szűkszavú, magánakvaló; csak ha felöntött a garatra, akkor érezte jól magát s ilyenkor elégedetten forgatta magában elhallgatnivalóit. Kiderült, hogy Z-nszkynak, a gondnoknak nem az alagsori szatócsbolt az igazi „üzlet” s azért olyan nagyvonalú, ha a vaj, a sajt meg a felvágott árával egy-két napra adósak maradunk; más az ő „üzlete”. Az ilyen előkelő környéken, amilyen a Cadogan Square, az angol gazdagok rátartiak arra, hogy bőkezűek: passzióból adakoznak. Alighogy elterjedt a hírünk, naponta jártak az ajtónkra, hogy be-beadogassák a „derék”, a „szegény” menekült magyaroknak az olyan semmiségeket, amilyen egy perzsa ágyelő, négy bőrhuzatos szék, a mahagóni asztal, ami nekik csak nyűgnek van. Vagyont érő antik bútorkülönlegességek akadtak az alezredes horgára s ő persze különtette a javát és csak a hitványa-bútort adogatta fel a szobákba: akik cepekedtek vele, láthatták s mi is, ha fél percre beszabadultunk a raktárba, vettük észre, mit takargat a porfogó lepedők alatt. A perzsákkal, a garnitúrákkal ő maga üzletelt, hiába szánták nekünk s jóllehet ivott, mint a kefekötő, elinni mindet nem tudta. Még az utolsó pillanatban is, amikor vége volt a dalnak és valamennyiünket szétzavartak, a maga portékájáért oroszlánként harcolt s úgy kellett a kezéből kitépnünk, ami voltaképp bennünket illetett. Ördög vigye a vén lengyel gödényt, nincs mit „meggyalázni emlékén”, de rossz angolságával, réveteg nézésével, ravaszdi locsogásával ő is színfolt volt s életünkhöz hozzátartozott.
KL S ha így helyrerázódtatok már, gondolom kialakult az életrend is, holmi rutin –
Ki bizony. Mert valahonnan a Méltóságos Asszonyék „szagot kaptak”, hogy Piroskám olyan főzőasszony, amilyenről Krúdy se álmodott, és nincs az a cordon bleu, aki hozzá fogható; kapva-kaptak rajta és el is szerződött a környező patrícius paloták egyikébe, vacsorafőzésre. Délután eltűnt és estetájt, kilenc után érte mentem; nem bánta és igen megbecsülték. Magam meg kettőig se számoltam és már horogra kerültem; s ahogy örültem neki az elején, úgy büdösöltem a végén, mert a végén csattan – s rajtam csattant ez az ostor, hallga csak, hallga.
Valahonnan meghallotta Lajos Lederer, az Observer munkatársa (és ún. kelet-európai szakértője), hogy lebzsel erretájt egy facér magyar író és épp ilyen lézengő ritter kell neki, mert szert tett egy Igazi Magyar Szabadságharcosra, akinek könyvvé kéne kerekíteni a történetét.
L. L. méz-máz mosollyal állított be s magával hozta jelöltjét, Pfeiffer Edét. Ede 17 éves fiatal laganc volt, rokonszenves égimeszelő és alkalmasint úrifiú, akit az országos kulturális deklasszálódás a műveltség elemeiből kisemmizett és brosúraszinten beszélt-és-gondolkozott magyarul.
Miután látatlanba a munkát elvállaltam, ezentúl úgy alakult az én életem rutinja, hogy a korai frugális reggeli után Ede beállított hozzánk és mellém ülve gépbe diktálta élete történetét. Jóltevőinél lakott a távoli Beckenham-ben, pitymallatkor kelt s onnan utazott be minden nap; öröm volt hallani, amint belemelegszik „sztorijába”, hiszen elmondása, szerepe új volt a számára, és olykor arcizmunkat fékezve, össze-összenéztünk Piroskámmal, mert Ede zsenge lelkének bolondgombáriumában olyan gyémánt-ragyogású galamáty-mondatok teremtek, amilyeneket érett fővel kitalálni nem lehet, ahhoz a kommunista iskoláztatás műtrágyája kell. Este aztán az aznapi gépelményből kimazsoláztuk ez aranyköpéseket és nyerítve kacagtunk rajta – nem Edén, hanem a kultúraromboló rendszeren, amelynek produktuma volt. A köríték, a srác felcseperedése a kommunizmusban – a történet „gatyába-rázása” az én dolgom volt; az igazi „sztori” abból állt, hogy Ede telefonközpontban dolgozott, ismerte a lehallgatás technikáját s utóbb, a forradalom alatt részt vett a Köztársaság téri pártház elfoglalásáért folyó harcokban. Ha akkor, hat hét diktálás után meg nem állítom, még ma is mondaná: 1200 gépelt oldalból ki kellett kokszolnom azt a 300 oldalas kéziratot, amely már kerek egész és megérett arra, hogy Gosztola Denise bájos ifjú pesti menekült hölgy nekiálljon a fordításnak. Denise szintén L. L. szerzeménye volt, s hogy ezért végezte-e az egyetemet angol szakon, azt nem tudom, de fordítás közben ő is fel-felnevetett s akkorákat kacagtunk az eredeti piszkozat „aranymondásain”, hogy rengett a fal.
Ede akkor még nem tudta, mi az, amit nem tud s azt sem sejtette, hogy ez a könyv, „A Kommunizmus Gyermeke”, élete ugródeszkája lesz. Igaz, iparkodtam történelmi távlatba állítani a forradalmat, a szálakat visszavezetni 1945-re, és színvonalas, intellektuális hátteret keríteni Ede egysíkú, vérszegény története köré, vagyis: „megadni a módját”; legnagyobb megrökönyödésemre a könyv gazdája a kiadó lektorátusában kegyetlenül kivágott mindent, ami kompetens, alapos monográfiává avatta volna a könyvet, valósággal kiherélte és a ponyvaszínvonalra lesüllyesztve, csak a vért, a maszatot, a vetkőztetést, a nők tömeges meggyalázását hagyta meg – mindazt, ami a 17 éves fiatalember élménye amúgy sem lehetett s hozzákevertem a magam emlékeiből. A munkácska e hitvány megcsonkítása annyira feldühített, hogy levétettem nevemet a könyv borítójáról-címlapjáról és csak egy eldugott lábjegyzet mond „köszönetet közreműködésemért”. A könyv CHILD OF COMMUNISM címmel jelent meg amerikai alapítványtámogatással, nyomban lefordították nyelvek tucatjaira – még nálam is itt kallódik valahol a japán, a kínai, az indonéz, az arab, a francia stb. stb. változat (amely már mind nyargalófordítás volt, angolból) s nagy port vert fel az Államokban.
Ede Amerikában egyetemre ment, de tanulmányai ugyancsak elhúzódtak, annyifele hívták s nem volt olyan nagyváros, ahol ne tartott volna előadást életéről és felolvasást a könyvéből, melyet immár minden joggal a magáénak vallhatott, hiszen írója „megtagadta”. A mulatságos a dologban az volt, hogy az idők-és-előadások folyamán egyre inkább húsává-vérévé, saját-élménnyé vált mindaz a regényesített írói hozzátét, amit a 2-3 éves csöppség aligha élhetett át és arra nem emlékezhetett. Ede végül közigazgatástudományból (government studies) és alkotmányismeretből doktorált, Los Angelesben telepedett le és évtizedek óta az ottani magánegyetemek egyikén tanít. Ottjártamkor több ízben találkoztam vele, és dicséretére legyen mondva – fölébenőtt egykori-önmagának, immár tudja, hogy akkor mit nem tudott; kiváló ismerője jellegzetesen amerikai szaktárgyának és mint docens, oly sült-amerikai lett, mint annak a rendje (ha hallaná – hevesen tiltakozna:) reflexeiben átkondicionálva, ösztöneiben átigazítva, habitusában-eszejárásában-ízlésében; lelkesen töri a magyart, örül, ha visszazökkenhet az angolra, amelyet széles amerikai kiejtéssel beszél. Ha Londonba vetődik, nem mulasztja el, hogy felkeressen: kölcsönösen megszerettük, becsüljük egymást s nagyon is tudatában van, hogy „könyvének” karrierje mit köszönhet.
KL És te: semmit nem köszönhettél a könyvnek: másikat nem fiadzott?
A dolgok elevenére tapintottál, Lorcsikám: a Weidenfeld-cég lektorátusának hentesmunkáját látva, megkeseredett a szám-íze; de vittem tovább a könyv ügyét abban a reményben, hogy a kiadó (osztrák menekült) egyszer hátha beereszt a Szentek-Szentjébe s én kíváncsivá teszem, hogy mi más „igazi” portéka van a tarsolyomban. Nem így történt. Amíg kellettem, kimérten udvariasak voltak; mihelyt fölöslegessé váltam, kivágtak mint a rongyot. Együgyűségemben eszembe se jutott a honorárium, hogy az eladott példányok után százalékot kössek ki; nem győztem hálálkodni, amikor 200 fonttal kiszúrták a szemem s azzal ajtajuk bezárult előttem, telefonon letagadták magukat. Jut eszembe: nem mindig; mert LL („Tito barátja”) alkalmilag elő-elővett, hogy közép-európai híranyagával kapcsolatban konzultáljon, s egyszer meg mit vett a fejébe, mit nem: alkalmat kreált, hogy megcsináljam a szerencsémet s ez így történt.
KL Beajánlott a kiadónál? A szerkesztőségnek az Observer-nél? Hogyan?
Várj a sorodra! Úgy jött ki a lépés, hogy Piroskámat épp akkor, pár napra, megint elvitte vidékre a tanulmányi busz, újabb fejtágítóra. LL meg London egyik patinás előadótermében, a Caxton Hall-ban feligazított a pódiumra, hogy félezer főnyi közönség előtt tartanék előadást a forradalomról. Forró hangulat, izgalmas est, nekem való téma; ünneplés, taps; mintegy tízen ültünk a hosszú asztal mögött a pódiumon, jómagam a középen s csak azt nem értettem, miért kerül mellém organtüll ruhakölteményben egy pöttömnyi csúnyácska hölgy és hogy ki ő. Előadás után 50 személyes vacsora a Caxton Hall emeleti dísztermében, én újfent a középen s a susinka teremtés megint mellettem (amilyen kicsinyke volt, olyan rútacska, és az illendőség határán belül ösztönösen elhúzódtam tőle). S mindez az Observer égisze alatt, a lap költségén: villannak a vakuk, a fényképészek a középen ülő „párt” (?!) megörökítik. Az hors-d’-oeuvre után LL eltűnik, kihívat; majdhogynem felelősségre von.
– Idehallgass, kisbarátom. Megőrültél? Én is voltam ágrólszakadt pesti szegénylegény, de amikor a jószerencse idevezérelt, megtettem, amit az angol társadalom elvárt tőlem és megháláltam, amit angol barátaim értem tettek. Tudod, ki ül melletted, mekkora vagyon örököse? Hogy ha megakad a szeme rajtad, hát amíg élsz, hálás leszel nekem! Többé keresztbe-szalmát se, soha! Beleülsz a zsírosbödönbe s ráadásul még azt is megleled, a hátsó-kiskaput a kiadó-nagybácsihoz! Nézze meg az ember, költségbe verjük magunkat, aranytálcán tálaljuk, és most megcsinálhatnád a szerencséd, de te arra a szegény lányra rá se hederítsz, undok vagy és modortalan!
– Tudtommal kifogástalanul viselkedem…
– Megkérdezted már a telefonját? Mert hogy holnap lesz a napja és fel fogod hívni: ne adja meg az isten, hogy nem, mert addig élsz! Piroskával nem vagytok megesküdve: azt hiszed, nem tudom?! Így hát ez nem akadály. Öregem, ha nem is erre, de hasonló kényes lépésre én is rákényszerültem. Most visszamegyünk és én tósztot mondok, te pedig: neked tudnod kell, kire emeled poharad.
Minden úgy történt, ahogy a sajtómágnás Lord Rothemere egykori személyi titkára-és pártfogoltja, Lajos bácsi megparancsolta. A tósztra pár keresetlen szóval válaszoltam s még rá is kacsintottam a Kiszemelt Hölgyre. Egyszer a sótartót is odatoltam hozzá, másszor meg megköszöntem a majonézt, amit a tányéromra tett. Végül: elkértem a telefonszámát.
– Nem szívesen adom – mondta –, mert annyian zaklatnak…
– Ígérje meg, hogy nem veszi zaklatásnak, ha felhívom.
Nem ígérte, de elpirult s nyakán kiragyogtak szeplői (a háta-dekoltázsa olyan volt, mint a pulykatojás). Ennyiben maradtunk. Ládd-e-ládd, ebben elfuserált engem a teremtő: nem visz rá a lélek (a test meg mégúgyse). Egyszer küldenek elém aranytálcán szerencsecsináló napot és azt is elügyetlenkedem. Láttam már irodalmi folyóiratot nem is egyet, amely egy vaginában szerkesztődött; és sajtóbetyár vagányt is nem egyet, aki (csúf/öreg) vagináról vaginára hágva csinálta meg a szerencséjét (rontotta el az életét). Jómagam váltig, az öklendezésig viszolyogtam tőle, hogy egy kegyetlen-rossz házasság keresztjére feszítve éljek s ezen az áron beleüljek a zsírosbödönbe. Annak a szeplős, susinka örökösnőnek sohanapjára halasztottam a telefonálást, minek következtében LL értésemre adta, hogy „többé nem ismer”. Ne is tagadd, titkon most szánakozol rajtam s bizony hogy nem így gondolkoznék, aki vérbeli levantei… De nem bújhatok ki a bőrömből: felesküdtem Katica dajkám júnói termetének.
KL A Máltai Ház, a Magyar Szó: mindenütt mindenki magyar. Ezek szerint gettóba rekedtetek: magyar gettóban laktatok –
Ne hidd! Majdnem mindenkinek volt angol pártfogója; s nekünk meg ott volt, a PEN. David Carver, a PEN főtitkára mindig tárt karokkal fogadott: „the Butcher’s Son” – „a Hentes Fia”; ő maga hirdette széltében magáról, hogy honnan küzdötte fel magát s volt ebben valami fordított sznobizmus; tele volt irodalmi anekdotákkal, ha meg vacsora közben megkedvesedett, dörmögő bourdon-hangján Schubert-és Schumann-dalokat memorizált önfeledt-hangosan, bele-beleszőve huncut megjegyzéseit, mindnyájunk gaudiumára. Barátságunk Helen Rogersszel, a PEN titkárnőjével még szorosabbra fonódott – majdnem azt mondtam, Rogersékkel, mert nem élt egyedül. Mennyit kacagtunk felsülésemen, amikor először látogattuk meg Flood-street-i garzonlakásában és utcahosszat végig az elegáns King’s Road-on, amelynek mellékutcája volt, még az ottlakó őslondoni sem tudta megmondani, merre van a Flúúúúd sztrít – mert így ejtettük, igen helytelenül, ahelyett hogy Flad sztrít-et mondtunk volna; míg végül a cédula odamutatásával rátaláltunk. Ott ismertük meg élettársát, Lucienne Gow-t – mert Helen és Lucienne leszbikus házaspár volt – s valami-bámulatos paradicsommadár mind a kettő. Kivált Lucienne-en bámuldoztam sokat: ha feketébe vágta magát, nadrágba-zakóba, gomblyukába tűzte szegfűjét és bársonyberetjét a kontyán kackiásan hátravetette – hát mintha Oscar Wilde lépett volna le a képkeretből. Párnás-begyes mellétől eltekintve, ahogy lakktopánjában délcegeskedett, hát még a hangját is mélyebb regiszterre csavarta, hogy érzékeltesse – ő a férfipartner s huszárosan hagyta, hogy kiszolgálják. Mint belsőépítész-és-lakberendező, a londoni jótársasághoz hozzátartozott és klientélájával a divatos glossy folyóiratok fényképes pletykarovatában Lucienne fel-felbukkant. Nemegyszer magához is meghívott, hogy megcsodáljuk látványos otthonát (mely az üzleti reklámhoz hozzátartozott), és hogy megízleljük szakácsművészetét. Akkor még sokkal prűdebb volt az angol társadalom, híre-hamva sem volt a permisszív szellemnek meg a hozzázüllő törvényhozásnak s igazán nem tudnám megmondani, leszbikus-voltának volt-e szerepe abban, hogy Helennek a PEN-ből időnap múltával hirtelen távoznia kellett: eltűnt vidéken; majd élettársát is elvesztettük, mégpedig igen tragikomikusan: Lucienne, a daliás pszeudo-Oscar Wilde, aki nem volt hozzászokva a tűsarokhoz, egy ízben ilyen női lábtyűben mellélépett az első foknak, lába kibicsaklott, lezuhant a Claridge lépcsőjén és szörnyethalt. Évek múltával persze – ládd, már elébevágnék az eseményeknek.
KL És a KOMMUNIZMUS GYERMEKE után más könyvvel, kiadónál nem is próbálkoztál?
Hát: igen is, nem is, amúgy ímmel-ámmal. Aminek ezer és egy oka volt. 1957. aug. 26-án Szász Béláék megérkeztek Bécsből és attól kezdve összejártunk. Hampstead-i lakásukban sokszor felugrottunk hozzájuk, kivált mikor magunk is odaköltöztünk a közelükbe s ezt is mindjárt meghallod majd, hogy ez a hirtelen exodus a máltai paradicsomból miért-s-hogyan következett. Béla felesége, „Szász Kati” (így emlegette mindenki), hajlandónak mutatkozott, hogy baráti alapon próbafordítást csinál az ANIBEL egy fejezetéből.
Nálunk és szerte Európában ez a „közvetítő” író és kiadó közt ismeretlen, de az angolszász világban évszázados múltra tekinthet vissza az irodalmi ügynökség intézménye. Vannak 300 éves cégek, akik az előolvasók/próbalektorok tucatjait foglalkoztatják; az irodalmi ügynök rostál/szelektál/javasol/elutasít és tartja a vonalat, kezdő író csak ügynökön keresztül környékezheti meg a kiadót. Volt is jó ügynökünk, aki három-négy kiadónál próbálkozott a szinopszissal és a próbafejezettel; ám a reakció szóról szóra ugyanaz volt.
KL Éspedig?
A regény valószínűleg olvasmányos, jó, profi munka; de iszonyúan kontinentális és épp olyannyira nem-angol, olyannyira (pejoratíve) európai jellegénél fogva, csak taszítaná olvasótáborunkat. Az angol olvasót kínosan érintik az ilyen sikamlós részletek, a női szépség részletezése-piszkálgatása… –
KL Milyen részletek? Például…?!
Adjak szövegpróbát belőle, hogy az angol lektorok 1957-ben mitől borzadoztak? Az ANIBEL elején felsorolást olvashatsz arról, hogy mi az, ami az egyszerűen-csak-szép nőt felejthetetlenné – szférája bűvöletét egyetemes érvényűvé teszi. Amilyenek:
„szerelemgödröcske / összenőtt torzonborz szemöldök (»boszorkányjel«) / meglepetésszerűen átszellemítő, szépségfokozó mosoly (»üdvmosoly«) / gunyorosan ingerlő szájszöglet (»zablácska«) / mosolyközelben majomizmocska (szájkörítő izmok orrszögleti tartószalagjainak pajzán dudorisága) / mindig-nedves-fényes – mosolygáskor elnégyszögletesedő ajak (»csábszáj«. Már magában ilyen, pirosítót arisztokratikusan nem használ) / megejtő ajaknyiladozás, hibátlan foglapátocskák bizarr előállása (»nyulacska« / alig-mosoly – ajkbiggyesztve akkor is, amikor eszeágában sincs (»selyma«) / bársonypihék a felsőajkon és a fül körül (»piherét«) / óriássörény (»pièce unique«) / uralkodónői homlok / belső kancsalság …”
Stb. stb. Az ügynököt az egyik kiadóhoz elkísértem és tanúja voltam, ahogy – szinte visszafogott dühvel – a lektornő a fejéhez vagdossa kifogásait (nem sejtve, hogy kísérője maga az író:)
– Hát mit képzel az az író úr?! Melyik nőolvasó szereti, hogy hozzányúlkáljanak, megtorkolásszák, végigmásszanak a fülén, a nyakán? Hogy ez a hülye nő pirosítót nem használ?! Hát hülye, hát használjon! Ne hozzon nekünk ilyen égetnivaló kontinentális ízlésű regényeket, Hillary, nézze, olvassa végig: harminc sor indiszkréció! Az ilyet kínos olvasni egy nőnek: it’s SO embarrassing!
Még nagyon sokszor kaptam ilyen és hasonló leckét abból, hogy Anglia – nem a kontinens. Mi egyebet tehettem, visszatakarodtam és írtam a magam verseit-cikkeit a Magyar Szónak, a magam égetnivaló európai mentalitásával, és tovább fordítottam Orwell soványka meséjét, az ÁLLATFARMOT, amelynek vékonypénzű tanulságainál az a tizenéves pesti srác, aki 56-ban benzinesüveget vágott a szovjet tank hernyótalpa alá, sokkal-de-sokkal többet tudott – a szovjet paradicsom gyalázatosságairól. Hanem egyszer ez is véget ért s ennek is megvolt a szükségképpen elegendő oka. Ne engem vádolj érte, hogy úgy állítom be itt Szabó Zoltánt, mint holmi rontópált: én csak visszhangzom azt, ami akkoriban az irodalmi emigrációban körbejárt, mint szólásmondás s igaz vagy hamis voltát nem firtatom: „ahova Szabó Zoltán a lábát beteszi, hogy szanálja a lapot – annak a lapnak befellegzett”. Vagyis: a londoni dzsungeltávíró szerint Szabó Zoltán afféle „halálmadár” volt –
KL Álljon meg a menet. Ismerted?
Londonban ismertem meg; bár azért nem kellett bemutatni, tudtam, ki a TARDI HELYZET, a SZERELMES FÖLDRAJZ és más illusztris művek szerzője. Nem voltam elfogult se javára, se kárára; hacsak nem rovod fel bűnömül, hogy különbséget teszek jó irodalom és nagy irodalom, publicisztika és alkotás között.
KL Vigyázz, az életeddel játszol! Már megint berontanál irodalmi panteonunkba, ahol fülkéikben, tógás nagyjaink sorában ő is ott áll, kultikus figura, az újonnan felavatottak között s most meg belemarnál?
Hadd szögezzek le három dolgot, Lorcsikám. (1) Az én életemmel játszom és nem a tiéddel. (2) Jogot formálok arra, hogy a Rákosi-és a Kádár-korszak nagyjait úgy vegyem szemügyre, ahogy a közalattvaló tetű-parány alulról látta; a földönjáró emberállományból minden tetű, aki nem tesz különbséget azok között, akik a néptulajdonosokkal együtt, egy-gondolában ülnek a felhők magasán – tehát nem tekinti enyhítő körülménynek, hogy „D. G., az alezredesi uniformisban feszítő marxista pártköltő máskülönben bájos ember volt” és nem kér felmentést „R. L. marxista pártfilozófusnak csupán azért, mert egyszer borsot tört Lukács György vagy Rákosi Mátyás orra alá”. Ezeket (hogy beleverjem a kobakodba, immár ezredszer:) a közállampolgár egybelátja és egy-szín-alatt marasztalja el. És végül (3) Az irodalmi panteonba a beléptidíjat nem én szabom meg, a belépőjegyet nem én szedem. Engedtessék meg nekem, hogy rhadamantiszi kérlelhetetlenséggel tegyem mérlegre, aki serpenyőmbe belepottyan, s ne totemállat-voltát figyeljem, hanem a másik serpenyőben a tollút – hogy annak pihéje nem húzza-e le. Mű és magatartás: ez a mérték s nekem a rá meghirdetett országos közkímélet ezeken az oldalakon érvényét veszti.
KL Rendben van. Halljuk hát verdiktedet nagyjainkról, sorra-rendre; mindenekelőtt Szabó Zoltánról –
Mitől az orrod fokhagymás. Mindent a maga idejében. Elégedj meg annyival, hogy a Tábori Pál/Mikes György indította Magyar Szót Szabó Zoltán nem „szerkesztette” (lexikonod rosszul tudja), hanem „szanálta”; a lap hat hét alatt beadta a kulcsot és nekem nem volt hova cikkeznem – már Piroskám keresetéből éltünk, aki esténként Gazdagéknél vacsorákat főzött: abból került a szeletelt kenyér, a vaj, a sajt. Annál felemelőbb volt jóltevőnk, Lord Furness második látogatása, palotánkban. Ez sokkal ünnepélyesebb volt, mint az első, amikor csak úgy „bevetődött”. Mindent megpucováltunk-kiglancoltunk, malomkeréknyi virágcsokor terült szét az asztalon, amely mellett beszédét lett volna elmondandó s most nem panyókára vetett, kinyúlt kardigánban állított be, hanem hozzáöltözött az ünnepélyes alkalomhoz. Igaz, csak elismételte, amit már úgyis tudtunk, de most talpig feketében feszített (ahogy tán épp a Lordok Házába indult) és mondandóit is szónoklat-formán fényezte-gömbölygette… Ülhetünk nyugodtan a fenekünkön s csak dolgozzunk szorgalmasan, két-három év múlva, ha jelzáloghitelre megvesszük, már le tudjuk tenni a foglalót s egyenesen a Véglegesbe költözünk, a Mindenki-Álmába, amelynek van kertje is, kocsibehajtója is: családi házba. A magunk-fedele alatt hálunk, a magunk-kocsiját vezetgetjük s tudni fogjuk, miért dolgozunk. A máltai könyörhajlékban megleltük azt a biztos révet, ahol életünk sajkáját lehorgonyozhatjuk arra a két-három évre, amíg megvetjük jövendő jólétünk alapját. Lorcsikám! Szem nem maradt szárazon; párás pillantások követték, amerre eltűnt a kanyarban és aranyba foglaltuk limuzinját…
A továbbiak megértéséhez itt most közbevetés következik: az angol adórendszerről és a mi baromi együgyűségünkről. A Cadogan Square-en a telkek minden cm2-e aranyhegyet ér; ha felparcellázzák e György-korabeli palotákat, azokat a lakásokat csak a felsőközéposztálytól felfelé tudják megfizetni. S mi egy ilyen házban laktunk. Azt is tudnod kell, hogy millión felül a milliomosnak nem kell ész, a pénze elkezelgeti magát – van befektetője, alapítványai, adószakértője. Lord Furness-nek nem kellett mondani, tudta magától, merre vannak a járható titkos ösvények, hátsó kiskapuk az adózás dzsungelében; addig, amíg odaáldozza házát a magyar menekülteknek- s fenntartja könyörotthonukat, a jótékonyság után akkora adókedvezményben részesül, mintha méregdrágán egyenként adná ki a lakásokat, gazdagoknak. S az akkori lakásmizériában a kiadás még más veszéllyel is járt, a körmönfont bérlő, ha jó ürügyet talált rá, megkapaszkodott a tíz körmével s többé nem lehetett kitenni; s az ilyen kényszerű „örökbérletnek” az volt a hátulütője, hogy az ingatlan értéke menten felére-harmadára csökkent. De hogy a lakásínség enyhült, a kormány elérkezettnek látta az időt, hogy megszüntesse a lakásrendeletet és felszabadítsa a lakáspiacot. Azontúl annak adhattad ki lakásaidat és annyiért, amennyiért csak akartad. Tanácsadó szürke eminenciása a Lordnak menten kiszámította, hogy ha kiszórja a menekülteket és piaci áron adja ki a tizenkét luxuslakást, hát nincs az az adókedvezmény jótékonysági alapon, ami felérne azzal a busás haszonnal. A lakbérjövedelem mindjárt háromszor akkora… Lord Furness mindezt figyelmesen hallgatta és hiába volt a Máltai Lovagrend angliai főtáborszernagya-s a négy katolikus főrend egyike, nem a lelkiismerete szavára ügyelt, hanem az adószakértőjére. Azonnal intézkedett. Útilaput kötött a talpunkra és három napot adott, hogy kiürítsük a palotát, amely előtt máris megjelentek az állványozók, hogy tatarozzanak.
Elgondolhatod, mekkora fejvesztett lótás-futás kerekedett. Akadt, akinek volt hova menni; mi azok közé tartoztunk, akiknek nem volt. Ki ösztöndíjban, ki már állásban, kinek-kinek volt miben megkapaszkodnia; jómagam a lap megszűntével már facér voltam s most, ha ki kell takarodnunk valami olcsó távoli albérletbe, Piroskám is elveszti gazdagjait, akiknek addig vacsorákat főzött. Z-nszky, a gondnok, a haját tépte, neki is kifele állt a szekere rúdja; elvesztette egyetlen fejőstehenét, a magyar könyörotthont, el az odahordott antik bútorokat, amelyeket előlünk rejtegetve, elvesztegetett s immár nem lesz mit elinni. Ami még a szőnyegekből-bútorokból maradt, mindenért késhegyig menő harcot folytatott és tagadta, hogy a lord utasítást adott volna szétosztásukra a menekültek között. A holmiknak már csak az utója volt s ami nekünk jutott volna, otthagyni éppúgy nem volt érdemes, mint elcipelni – de hová is vittük volna?!
A máltai „biztos rév” hamis biztonságérzettel töltött el s most nyelt is már befele az örvény, sajkástul. Három nap alatt kellett valahol a hajópadlós kuckóra rálelnünk, hogy álomra hajthassuk a fejünket; előteremteni, ha a föld alól is, a sokkal drágább bolti vajat, bolti szeletelt kenyeret. Még el se kezdtük és már újra az elején tartottunk, belehajítva az életküzdelem közepébe; harmadszor földalattiztuk körbe Londonországot címről címre járva, veszekedve-méltatlankodva-alkudozva, és harmadszor próbáltuk – de még mindig nem sikerült vajszigetet köpülnünk a lábunk alá.
(4) Rajzoló kuli a Manchester Square-en, bútorozott nyomortanya Hampstead-ben. A szegénység veszekszik – kenyértörés; életkedvünk a mélyponton. Az iránytűvesztés hányódásai; zákányos vidámság, alkalmi kompániák zülledéke-üledéke: az IRA-terrorlegény és a cirkuszi artistanő; kobrakígyó az autogejzír bádogruhája alatt. A BBC mentőakciója – de késő már nagyon, a léleknek, amelyen birodalmat vőn a romlás. Ólomkupak csomagpostával a Honból és az utolsó elfojtott sikoltás: a levél. Édesanyám felbukkan a repülőtéren: megrendült rémületem. Filmcsillagok látogatása a nyomortanyán: Jane Mansfield és Mickey Hargittay. Versek vitriolban; fuldokló boldogtalanság és a féltékenység dühöngései. A harag hirtelen felengedése. Kibékülés.
I wish Adam had died with all his ribs in his body. Bárcsak meghalt volna Ádám, még minekelőtte egyetlen oldalbordája is hiányzott volna!
DION BOUCICAULT
KL Hát… nem szerettem volna a bőrödben lenni, amikor Lord Furness útilaput kötött a talpatokra – hogy három napon belül pusztulnotok kell. Hova mentetek?
Én sem szerettem a saját bőrömben lenni, de – megráztam magam és energikusan albérlet után néztem. Két-három rövidlejáratú próbálkozás után kikötöttünk Hampstead déli peremén, a Chalcot Gardens 6. alatt; a dolog amilyen sürgős volt, olyan kilátástalannak látszott helyzetünk: most, amikor sehonnan fillér keresetre nem számíthattam, bevettük magunkat egy viszonylag drága appartement-ba és az ingatlanügynökség, amely ezeket a bútorozott lakásokat kezelte, nem ismert tréfát, se haladékot, nem voltak emberi érzelmei. Átvételi leltár, szerződés aláírása, büntetőjogi felelősség, fenyegető záradékok. A bért mindenféle hozzájárulásokkal egyre feljebb kerekítették, és én leverten figyeltem az ügynök ugráló ceruzáját, ahol a végösszegnél kikötött: a kéthavi előlegre és ún. „biztosítékra” minden megtakarított pénzünk ráment; honnan fogok fizetni ekkora bért?
KL Piroska akkor már nem főzött, nem keresett?
Piroskám ekkor már a St. Martin’s Festőakadémiára járt, ahova ösztöndíjat kapott s ő reggel eltűnt és csak estefele tért haza; alig láttuk egymást.
KL És az angol rádiónál nem érdeklődtél, hogy mi van a szelektálás eredményével, van-e remény…?
Rég keresztet vetettem rá, szóba se álltak velem, se telefonon, se személyesen. Belevetettem magam az Evening Standard apróhirdetéseibe, végigvalcoltam a munkaközvetítőket: eladtam magam a munkapiacon rajzoló-kulinak. Minden szerencse dolga. Ha akkor történetesen olyan irodába botlok, amilyen pl. Sir Basil Spence-é, az új coventry-i katedrális tervezőjéé volt (a római angol nagykövetség új palotáját hogy ne is említsem, amelynek egy Michelangelo-homlokzat tőszomszédságával kell dacolnia) – hát az ilyen, Spence-szabású építőművész mindjárt felmelegszik irántam, főzőrajzokat/perspektívákat rajzoltat velem s én beleveszek az építészet manuális gyönyörűségeibe; ki tudja, magam is elkezdek tervezni, megvetem a lábam, s ha akkor elindulok az építészpályán és abbahagyom az írást, ma nem ülnénk itt. De nem így szabta rám Tűkhé, a Vakeset istenasszonya. Emlékszel arra a szép térre a Wigmore Street mögött, ahol tegnap sétáltunk?
KL A Manchester Square-re? Hogyne: még körül is jártuk azt a múzeumot, a micsodát is?
A Wallace Collection-t.
KL Azt hát; ahova másnap visszamentem és egész nap azt bújtam.
Nos, a Wallace Collection palotájával átlósan szemközt, a legsarokban van egy régi patrícius palota – de ezekben már rég nem dölyfös nagyurak laknak, hanem dölyfös nagyvállalatok; s az egyik ilyen óriásvállalatnak a mérnöki részlete itt tanyázott, e pompás György-korabeli, neoklasszikus homlokzatok mögött ütötte fel sátorfáját-és-rajzasztalait. Becsábultam, ottragadtam. Vesztemre. A cégnek édeskevés köze volt az építészethez. Csőszerkezetű tetőszékeket gyártottak műhelycsarnokok, hangárok, sédek lefedésére. Már minden készen volt, megvolt, hatalmas mintakönyvekben benne volt és minden teljesen lélektelen volt. A csőtetőszékek minden változatban legyártva-megtervezve – ott virítottak a mintakönyvek oldalain, és a rajzolókulinak a dolga mindössze az volt, hogy az adott fesztávra a neki odalökött fedélszékszelvényt adaptálja, méreteit átkottázza, hosszirányban kiossza.
Ne feledd el, hogy az angol szigetország akkor még nem a CGS-rendszer világában élt s nekem át kellett kondicionálnom szememet-érzékeimet a méterről a yardra-lábra-hüvelykre. Amikor csatlakoztak a Közös Piachoz és áttértek a CGS-rendszerre, a konzervatív angolok szidták Európát, mint a bokrot és nem győzték magasztalni a 12-es számrendszer előnyeit a hosszmértékben, a súlyokban, a pénzben, mindenben, az „ostoba” 10-es számrendszerrel szemben. Az érvelésnek csak a nyaka véres: az angol, ún. 12-es számrendszer nem következetes és nem az, aminek mondja magát, nem 12-es és nem „számrendszer”. Vért pisáltam, amíg megtanultam, hogy a yardban 3 láb van, a lábban 12 hüvelyk, a hüvelyket (inch-et) viszont 1/2, 1/4, 1/8, 1/16 részre osztják – hol is megőrülnek és azon alul áttérnek a milliméter tört részeire… El tudod képzelni, mit gyötrődtem e lehetetlen hosszméretek lehető pontos átszámításával, amíg ezeket a lélektelen munkarajzokat/részletrajzokat előállítottam és a világ minden csőszerkezetű fedélszékét a pokol fenekére kívántam. Vedd hozzá, hogy hetibérem sovány volt, annak 3/5-e lakbérre ment, egész nap teremtett lelket nem láttam, nem szólt hozzám senki se angolul, se magyarul: egy félreeső, elhagyatott kubikulumban, amely a vaksötét „világítóudvarra” nézett, csőlámpák alatt rontottam a szemem a hüvelyk törtrészeivel; este pedig, ha hazaföldalattiztam, jó ideig eltartott, amíg este Piroskám a St. Martín’s Akadémiáról hazajött (s közbevetőleg, ugyanebbe a festőiskolába járt akkoriban Sárközi Mátyás is, a költő fia, Molnár Ferenc unokája).
KL Vagyis: odajutottál, ahol a Tragédia falanszter jelenetében Michelangelo, aki széklábat faragott –
Rosszabba, mint Michelangelo, ha megadatott formába ostoba plasztik-széklábat kell öntenie és tilos bármi másból bármit faragnia. A csőszerkezetű műhelycsarnok-fedélszék átigazítása adott fesztávra, megadott minták szerint: ez volt a gályarabság. A pokol. A megrekedés, a zsákutca, ahonnan a legapróbb kísérlet, hogy továbbmozduljak, anyagi bukással fenyegetett. Ebbe csak beledögölni lehet, beleszürkülni. Az írásról? Mondjak le. Nem fogok tudni, mindent elfelejtek, teljesen elhülyülök. Ne olvasd a fejemre, kérlek, hogy mások ezt a kulimunkát a pokoltárnák fenekén évekig csinálták – mint Bakucz Jóska is, a jeles költő, aki e kulimunka mellett még egyetemre is járt, hogy a diploma megszerzésével kimászhasson a slamasztikából – engem hitványabb fából faragtak, meglehet. Az a néhány hónap, amíg ez eltartott, megérlelte bennem a szándékot – az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam. Hiteles őrült mondta nekem, Z. M.-től tanultam: csak a fogamzás előtt és a halál után van élet; ami közben van, az nem élet. Ezt ismételgettem görcsösen, miközben egyik cigarettáról a másikra gyújtottam; s beláttam, ezen a „cserén” csak nyerhetek.
És amikor azt hittem, aláfele nincs tovább – még mélyebbre zuhantam; nem élek morális fenntartásokkal s nem krisztuskodom: felőlem – az első-és-utolsó felemelt kővel az kövezzen halálra, aki nálam jobb lett volna – abban a bajban, amelyben én voltam. S ezt a tapasztalatot hagyom rátok (hadd mondjam el magam s nem valamelyik Prokopioszunk, aki elrontaná); R. L. Stevenson – szelíden – még így fogalmaz: „a házasság? Egyetlen hosszúra nyúló beszélgetés, civakodásokkal tarkítva”. Az én tapasztalatom keményebb, vigasztalanabb. Soha-de-soha ne számíts rá, hogy a holnapi nap is nyugtával-dicsérhető nap lesz; mert még a mai napot sem veheted biztosra. A lelki nyomorúság felfokozza a kilátástalanság érzését s ha a szegénység nyomortanyán veszekszik, hát a parázs veszekedésből kicsiholódhat az a szikra, amely felrobbanással fenyegeti az együttélést. Egyetlen szerencsétlen szó elegendő, hogy halálos sebet üssön, a második ütés már megbocsáthatatlan; a sebek összeterjednek egyetlen tályoggá és ez az álmatlan éjszaka sötétjén elüszkösödik. Ami reggel még a szerelem tava volt, telve az élet vizével – az reggelre kiszárad. Körömmeresztve kelünk s azonnal vívóállásba vágjuk magunkat. Ne vegyétek biztosra, hogy hő szerelemben megölelkezve maradtok, amíg belőletek a lélek párája el nem szállott; mert egyetlen rosszkor, rosszul mondott rossz szó elegendő, hogy a jóvátehetetlen boldogtalanság rondabugyrába zuhanjatok.
KL Ez történt veletek?
A sok évtized távolából nagyobbrészt magam okolhatom. Fel-felcsattant a hangom, amilyen ingerült voltam. Asszonyom boldogan, felszabadultan nevetgélt és rajzolgatott a csoporttal, bizonnyal jól érezte magát a művészfiatalokkal s hátha akad közöttük csinos angol, akin megakad a szeme – míg én az 1/16 hüvelykről megpróbálok áttérni a milliméter tört részeire, a csőlámpák szemrontó fényében s senki rám se nyitja az ajtót. Haza-hazahozogatta mappáit s el-elnéztem vázlatait, temperáit; de fanyalogva fordultam el, mintha kételkedtem volna tehetségében. Hol a féltékenység füstölgött bennem, hol a kupec-irigység – mert hallhattam, hogy más emigráns-feleség nem riad vissza a gürctől, és kettő keresetéből hamarabb telik majd foglalóra, hogy házat vegyenek és megszabaduljanak a bútorozott nyomortanya kizsákmányoló uzsorabérétől. Az erkélyes hálószoba sarkában ott volt a kétszemélyes vaságy, amelyet egy anglikán paptól kaptunk és még a plébánia furgonján ide is szállította belvárosi, neoklasszikus templomának sekrestyéjéből, ahova a magyar menekülteknek szánt adományokat gyűjtötte volt – ám egy szép napon azon vettük észre magunkat, hogy külön ágyazunk, külön hálunk. Egy nap az is elkövetkezett, a kenyértörés. Nem vagyok elég aljas-fineszes, hogy ravaszul kifundált észokokkal kibújjak a felelősség alól és elhárítsam magamról a gonosz szó ódiumát; az összecsapás részleteire már nem emlékszem, csak arra, hogy a jóvátehetetlen szó elhangzott; és este már nem találtam otthon páromat s utána nagyon-de-nagyon sokáig hiába vártam haza.
A vér a fejembe szállt s napokig kedvtelten dühöngtem. A harag szédületéből csak akkor tértem magamhoz némileg, amikor este hazamenet, levelet találtam a küszöbömön, mely reggel érkezhetett: az angol rádiótól. A BBC értesíti önt, hogy próbaidőre felveszi a meghirdetett állások egyikébe és felkéri, hogy ma reggel kilencre jelentkezzék a portán. A „ma reggel” addigra elmúlt, egy napot késtem. Másnap, amikor a rádiót telefonon felhívtam, leckéztető hangon legorombítottak: ha ők reggel kilencre berendelnek, elvárják, hogy aznap ott is legyek. Nem kis erőfeszítésembe került, amíg megértettem velük, hogy szerződés köt: a cégnél fel kell mondanom s ha elfogadják, 6-7 hét is beletelik, amíg a rádiónál betölthetem az állást. Szerencsére a Magyar Osztály főnöke csavaros eszű ügyvédember volt, ő, a BBC nevében mindjárt a „fejhez” ment és a csőszerkezetű fedélszék-KFT.-nál elintézte, hogy egy hét leteltével minden obligóból kiengedjenek. Mikrofon elé ültem.
*
KL S amikor végre-valahára mikrofon elé ültél és megkaptad az állást a rádiónál – mit éreztél? „Megtaláltad Amerikát”…?!
Hát ha Amerikát nem is, de az angol rádió magyar osztályát – azt igen. Hármunkat vették fel a közel 900-ból, de az állást nem kaptam meg, csak próbaidős voltam; a véglegesítésre három évig várni kellett (s csak onnantól számít a nyugdíj, ha nem tudnád). Kellemes, emberséges, emberhez méltó környezetben és az írás-újságírás margináliáin: mindjárt más volt, mint a Nagyfesztávú Csőszerkezetek KFT. pokla. A behívólevelet máig őrzöm, az Eleve-Packázó Hivatalok hangján íródott és még emlékszem a kitételre, hogy hol-mikor-és-kinél kell megjelennem without fail, vagyis feltétlenül, fővesztés terhe mellett – ezen sokat nevettem; de mielőtt elmondanám bemasírozásomat a BBC-be, hadd kötöm el azt a másik szálat, amibe belefogtam.
Mert bizony, ha hazamentem, a sivatag fogadott, a visszhangtalan, puszta falak.
KL Ez volt a Chalcot Gardens 6…?! Mesélj róla!
Nincs róla sok mesélnivalóm – olyan, ami magamnak ne gyötrelmes volna. Azt hinnéd, hogy ha egyszer denevérmód felkapaszkodva a biztos állás barlangboltozatára és alálógva fejjel – utána mindjárt minden: hejehuja-dínomdánom. De a lepusztult léleknek, amelyen birodalmat vőn a romlás és megnyílnak a züllés feneketlen csábításai, a koszt-kovártély még nem vigasztalás. Mint aki a bitófa alatt azzal vigasztalja az akasztóhurokba beleálló boldogtalant, hogy holnap is van egy nap… Szabad voltam, fejest ugorhattam a szabadságba – de gyűlöltem magam; s ez a gyűlölködő önutálat megbénított. Azt láttam, hogy a BBC-hetifizetéstől még nem vet fel a pénz s noha a lakásszerződés kifejezetten tilalmazta, rákényszerültem: bevonultam a hálóba s a „legszebb”, legnagyobb szobát kiadtam az első jelentkezőnek; s hogy minden ellenem esküdött, abban is láthatod, hogy első albérlőm egy fiatal artistanő lett – másodmagával: ő meg a kobrája.
KL A kobrája? Hát kígyója is volt?!
Volt bizony: akkora hosszú, hogy kettő is kitelt volna belőle. A cirkuszokban, kabarékban, ahol föllépett, ő volt a „kígyós nő”, a szám: nyakára csavarta, derekára tekerte s a kobra vastag-tarka teste alól villantotta kéjes pózokban kacér idomai félmeztelenségét. Onnan tudom, hogy korlátlan potyajegyem volt hozzá – mert néha, árvaságomban, megvártam, hogy hazavigyem s utóbb már „tréning” címén odahaza is produkálta, hogy mi mindent tud ő meg a kobrája, ha szabadjára ereszti fantáziáját – nekem, mint háziúrnak, magánszám gyanánt.
Néha együtt reggeliztünk, vele meg a barátnőivel, mert a baráti köre is hamar megjelent, olyik ölebestül – s hogy leültethessem őket, székekről kellett gondoskodnom. Mert a lélektelen háztulajdonos „jogi személy” (valami bank) „bútorozottnak” adta ki ugyan a lakást, hogy felsrófolhassa a lakbért, de az a kevés is – használhatatlan rozoga volt, az özönvíz előtti klubfotőjből kikandikált a kenderkóc, a nyeregszék a beleülő alatt összeomlott stb., s jóllehet a szerződés azt is tiltotta, hogy bárki saját bútort bevigyen, mindenki rákényszerült s az ingatlankezelőség szemet hunyt; kezdtem összevásárolni ezt-azt, hogy bohémtanyámban lakni lehessen.
De már kinyújtotta csápjait az élet Egyetlen Története értem, új ismeretségek, új barátok nyúltak felém, volt, aki emlékezetes epizodista maradt csupán s fosszíliáit itt hurcolom a húsbánya mélytelevényén; volt, akinek nevezetes szerep jutott, és akadt olyan is, aki kitartott velem két évtizeden át. Az egy-jelenésű statiszták közé tartozott Paddy, a fiatal ír önjelölt zseni, aki nem kevesebbre, mint Joyce lefőzésére vállalkozott – és le is főzte volna (szentül meg volt róla győződve), ha be nem szervezi az ír nacionalisták baloldali szervezete, az IRA: rajongott Sztálinért és csak irántam való tapintatból vette ki a paksamétából hozzá írt ódáját, amikor a verseit mutogatta: bosszantóan tehetséges volt, és extrovertált lelke megkövetelte, hogy a társaság közepének képzelje magát: ő vezette be Christine-jét, aki szépségben, tudásban, oxfordi végzettségével több klasszissal felette állt s nem is igen értettem, hogyan érheti be a ragyogó Christine ilyen kevéssel, amennyi Paddy volt. De az ír költő eltűnt, lekopott s Christine-ünk évtizedekre megmaradt, mint akinek megvan a magához való esze: az ENSZ egyik nagy segélyszervezetének, a Rómában székelő FAO-nak egyik főtisztviselőjéhez ment férjhez s ottjártunkkor minden egyes alkalommal felújítottuk a barátságot. A jó ég tudja honnan pottyant ebbe a kompániába Bert, az öregedő természetjáró, aki adótiszti szinekúrája révén a másik szenvedélyének is áldozott: színdarabokat írt (amiben Priestley-epigonnak mondhatnám), a Writers’ Guild (Írók Céhe) tagja volt és azt a profihoz illő tollat tűzhette a kalapja mellé, hogy két egyfelvonásosát a West Enden is bemutatták. Az első angol író volt, akit nem a PEN révén ismertem meg, bár a rivális Writers’ Guild berkeibe nem voltam bejáratos – s „Mr. B. Cooper” nevére rábukkantam az Írók Céhe WHO’S WHO-jában. Andalgó lágy, dallamos lélek volt és zenebolond, mindig a nála erősebb, kardosnak ígérkező asszonyok után vetette magát a házasodás nyilvánvaló szándékával, s hogy szerelmei milyen regényesen tragikomikus véget értek s milyen égígérő petrezselymet árult jó sokáig, azt én tudom a legjobban, aki felcsaptam vigasztalójának: Bert Cooper kabinetfigura volt és életem olyan tanúja, akihez szoros barátság fűzött, haláláig – zengő-mély baritonban kifogástalan irodalmi angolt beszélt és színpadunkon majd még elő-előjön.
KL Milyen tarka társaság nyüzsgött körülötted s ilyen hamar!
Jól mondod te is. Csigalassú hamarsággal és úgy nyüzsgött körülöttem, mint az életmentő szalmaszál. Az átbeszélgetett-átdorbézolt mafla éjszakák keresztülfújtak, mint a monszun s én reggelre ott maradtam lepusztultan, lelenci-mezítelenül. De tarkának aztán tarka volt: barátok-barátnői, kokottok, cirkuszi rokonság, a züllésben-társutas filiszterek, kalandkereső bekéredzkedők, intellektuelek, alkoholisták, homokosok; hol megrohantak egyszerre, hol szétszaladtak és sehol senki sem volt, csak magam, önnön-pojácámnak, a porondközépen. Ilyenkor verset írtam. Kinek? A nagy senkinek-semminek. Emlékszem, ha néha az éjszakai műszakból kora reggel hazatértem – mert az is volt a rádiónál, éjszakai adás –, hát a hátszéllel sodródva végigbaktattam az England’s Lane-en s mint aki fél hazamenni a Kalahári-sivatagba s elodázza, sokáig bámuldoztam az utca előkelő üzletkirakatain; a legnagyobbtól, a régiségkereskedő kirakatsorától elszakadni is alig tudtam. Kiböngésztem az árcédulákon a csillagászati árakat s elnéztem az elérhetetlenségében is olyigen megáhított sok-sok csodát, az ormolü órákat, a bronzszobrokat párjával, a gyaloghintókat, a kandallófeltéteket, az aranykeretes, fazettázott tükröket – amilyen nekem soha nem lesz, ebből se, abból se, egy se… csak nem akaródzott hazamenni s irigy lélekkel lecövekelve, ordítani tudtam volna a sóvárgástól (NB. Utóbb – mire megengedhettem volna, hogy válogassak belőle – a cég fokról fokra átalakult kölcsönzőnek: a tévétársaságoknak oda-odakölcsönözve műkincseit, mint kelléket jobban megtalálta számítását.)
S már csak azért is húztam-halasztottam a hazamenetelt, mert már féltem, hogy mit találok ott, miféle „kupoldát”, perzsavásárt. Mert nemegyszer jól megjártam – mint pl. amikor arra érkeztem haza, hogy artistanő albérlőmnek eltűnt a nagy kobrája. Örökké meztéláb és örökké félmeztelen, most is úgy találtam, hangosan jajgatva-sopánkodva és a kezét tördelve:
– Eltűnt a kobrám!
– Hova tűnhetett?! Egy kétméteres kobra csak úgy ukmukfukk nem tűnhet el!
– Hát nézzen ide, nézze meg maga is: üres a kosár!
Igaz, az óriás fonatos kosár a fenekén a puha rongyokkal üres volt. Az életünk amúgy is a kobra körül forgott: megkövetelte a trópusi meleget és a hősugárzók ütege télen-nyáron ott állt, körbefogva a kobra kosarát, és ha én keserűen felhánytorgattam, hogy az isten se győzi azzal a drága árammal, a hölgy megbántottan visszavágott: az istennek tán drága, de Angliában olcsó az áram, ne sajnáljam tőle és a Drágalátostól. Igen-igen! Mert megérezte, hogy nem szeretik, nem szívesen-látott! Azért! Mert fázott nekem! És most nincs sehol!
Elkezdtük keresni. Az ágyak alatt, a kandalló szurdokjában, a teakonyha szuszékjában; az erkélyen; a kertben. Elszökött, nincs kétség.
– Telefonálok a rendőrségre.
Telefonált.
– Veszélyes az a kobra, kérem?
– Az én kobrám? A légynek sem árt. Csak nagy. Nem szereti, ha megijednek tőle.
– Milyen nagy?
– Olyan, hogy a nyakamból a földig lóg. És nemis úgy veszélyes, hiszen megkezelték és ki van véve a méregtüszője; de attól még megfojthat egy macskát vagy egy arra játszadozó csecsemőt, ha elmászik nekem a kertek alatt.
– A Chalcot Gardens 6. alatt? Azonnal jövünk.
Nem volt sietős, inkább félős volt a két rendőrnek és sokkal alaposabban végigzargatták zugolyainkat a kobra után. Egyszercsak hol-hol nem, a fürdőszoba autogejzírében mocorgást hallanak. Hívják az artistanőt.
– A kobrám!
Semmi kétség. Első mérgében mindjárt nekem támadt:
– Hát persze! Ennek is maga az oka! Mert sajnálja tőle az áramot! Mert fázott az én gyönyörűm! Azért! Azért bújt ide be: hogy a gyújtóláng csövénél melegedjen!
– Hívja! Nyúljon be érte!
– Mutyuli-putyuli! Gyere elő aranyoskám!
A kobra az istennek se. Az egyik rendőr már a telefonon lóg: hívja a tűzoltóságot, a Gázműveket. Kisvártatva: vijjogó sziréna; a tűzoltóság kiszáll.
– Hja: kobra! Nem őrültünk meg, kérem, hogy benyúljunk érte: Hol?! Sehol a nyílás!
– Csak tudnám, hol bújt bele…
– Nincs más hátra, le kell szerelni a hengerköpenyt.
Éles csengetés: a gázosok. Az egyik gázszerelő kicsavarozza, a másik markos legény a magasba emeli róla – leemeli a bádogköpenyt. A kobra egyetlen roppant gordiuszi csomóba tekeredve a gyújtóláng körül – ránk vigyorog.
Megleltük a kobrát, megígértem artistanőmnek, hogy eztán nem garasoskodom az árammal és megenyhült irányomban. És míg kedvencét tejecskével itatta, különös kegyként megengedte, hogy nevében telefonáljak a cirkusznak: nem mondja le, nincs baj, fellép, megvan a kobra… (Az epizódot megírtam bárgyú kis tárcanovellának angolul és Tábori Pali el is helyezte valami obskurus amerikai magazinban: hatvan dollár ütötte a markomat érte.)
*
Belerázódtam a rádiós rutinba, hetente egyszer az éjszakai műszakba és minden egyébbe – majd még rákerítem a szót. Otthonról rendszeresen kapogattam Édesanyám leveleit: a három házkutatásról, a barátok elmaradásáról; hogyan mazsolázta ki-és vitte el könyvtáram javát egyik könyvekkel házaló irodalmár barátunk azzal, hogy majd eladja s azóta is várja, de nem jön; Édesapámról, hogy mint van egyre rosszabbul „egyformán”. De nem lett volna életének értelme, ha nem vállalkozik a lehetetlenre, hogy a fián onnan is segítsen; s hamarosan meg is lelte a módját.
Nem tudni, ki, hogyan hozta össze Mickey Hargittay családjával, valahol vidéken. A magyar Hargittay Hollywoodban a szépséges-szép Jane Mansfield férje volt és mindketten örültek, hogy az otthonrekedteken segíthetnek. Veszedelmes játék volt a „forintkiajánlás”, de sokan csinálták és Édesanyám is vállalta a kockázatot: Mickey Hargittay eljuttatott hozzám 30 dollárt, én jeleztem kézhezvételét, és odahaza Édesanyám a Hargittay mamának kifizette az összeg ellenértékét forintban, feketepiaci árfolyam szerint. Négyszer-ötször is megejtették a tranzakciót, mitől is az én bankszámlám hízni-kövéredni kezdett. 1958 elején anyám levelei érthetetlenül megritkultak; majd egy szép napon, az éjszakai rádiózásból hazatérve, csomag várt. Előző este érkezett a rendes csomagpostával, nagy, barna, kockaforma kartondoboz s feladónak rajta – Édesanyám.
Bádogvágóval lepattantom róla a fémszalagot, bontogatni kezdem; lerángatom róla a fedelét – dől belőle a gyaluforgács, de sehol semmi.
Beleturkálok, hideget érzek; alányúlok és kihúzom a forgács alól az ormótlan fémkupakot, szemügyre veszem. Kétfele lecsapott kúp, középen összeónozva – az oldalán domborított betűkkel, iromba felírás: HACK VILMOS 1881-1958. Madzaggal rákötve, csatolva – a halottlevele.
Este az utolsó levélkihordással megjött Édesanyám levele is, apám haláláról. „Fiam, fiacskám… Én itt a dolgomat befejeztem. Édesapád halálával nincs mit keressek itt, akim volt, már mindenki odakint van a temetőben; itt ődöngök az üres lakásban és mint az ujjam, olyan egyedül maradtam…”
A sápadt-kék hazai boríték a cenzúra-bélyegzővel – az utolsó elfojtott sikoltás: anyám levele. Eszembe jutott a régi keserű szólásmondás: „két szülő el tud tartani tíz gyereket, de tíz gyerek nem tud eltartani két szülőt”.
Táviratoztam. „Gyere azonnal!”
Hat hét múlva ott álltam a Heathrow Repülőtéren és lestem a nagy fekete táblát, amelyen peregtek a számok, a leszállás ideje, a repülőjárat, a városnevek: Frankfurt, Lisszabon, Athén, Szófia, Varsó, Helsinki, Stockholm, Barcelona… Budapest. A tábla azt mondja: a MALÉV már leszállt. Hol, merre-hol? Özönlenek, de ő sehol. Elkéstem volna? És ő most, szegénykém, rémülten keresgél és magyarul hápog, mert kukkot sem tud angolul?! Ej, miért is késtem el!…
Egyszeribe megpillantom. Ott kullog, a nehéz táska a kezét majd lehúzza; mindenkinél alacsonykább, kisebb, mindenkitől lemarad, ő a legkisebb: gurul-gurul és kétségbeesetten tekintget.
„Oroszlán-mama!” Megrendült rémülettel figyelem, latolgatom a két esztendő változását, amióta nem láttam; s ő – mintha rátették volna a hirtelen-öregedés futószalagjára. Ősznek ősz volt, annak az: de hogy ilyen fehér legyen. Hajacskám Hófehér! Rossz kis pesti kalapja a fülére húzva, hogy a szeme majd eltűnik benne s akkor meg mivel néz? Alig lát – de már lát, már felfedezett, már az arcocskája mosolyra gömbölyödik, sír-rí. A másodperc tört része alatt számvetés villan át rajtam: igen, ez a parányi, töpörödött anyóka már csak a romja lehet annak, akit valaha a világ „Oroszlán-mamának” tisztelt. De majd vigyázni fogunk rá – amilyen törékeny; feltápláljuk, orvoshoz visszük. Már kiráncigálom kezéből a táskáját, már nem hisz a szemének, hogy milyen lehetetlen a londoni taxi, már benne ül, már dőlne belőle a szó – de a hangja elcsuklik és zokog-zokog, feltartóztathatatlanul.
– Megkaptad?
– Mit?
– Hát Édesapádat! Megvan?
– Meg, meg, hogyne volna.
Kemény 12 fontokért (egy heti fizetésemért) gyöngyházberakásos, György-korabeli ékszerdobozt vettem a Haverstock Hill legrangosabb régiségkereskedőjénél (ma ezreket ér), a nagyocska doboz bársonnyal bélelt fiók-emeleteit kiemeltem, hogy helye legyen az ólomkupaknak s abba tettem Édesapám hamvait, abban tartogattam. Ezt meglepetésnek szántam. Hogy mindig előtte lehessen, aki ötven éven át párja volt s őrizhesse, mint a klenódiumot.
Csodálkozik, milyen soká tart az út. Mi ez, nem város ez – ez egész ország! Az, Londonország, hagyom rá. Anyám Londonon csodálkozik, én rajta. Megpróbálom beleélni magam, hogy ezentúl ilyen, elfogadni. Ápolni, vezetgetni. Mindent.
A tisztes szegénység luxusnyomorában most új élet kezdődik; övé lesz az erkélyes kis háló, enyém a nagy nappali, a kandallón az óriás, utálatos tükörrel, amelyet a kobrás nő kokott-barátnői olykor leemeltek, a voyeur-kukkolók örömére, ha kispolgár-orgiát rendeztek. Anyám érkezése kisöpri addigvolt gyanús társaságomat, a kiskurvák, futtatottak/kokósok/engedélynélküliek zülledék-üledékét, eltűnnek az elrajzolt arcok, filippínók, négerek, az éjszakámban beleugató ölebek-pincsik, el a hajlékony testű mutatványosnő és az óriás fonatos kosár, benne a kobrájával. Megmarad Paddy, az ír semmittevő zseni és szíveválasztottja, az okos Christine, megmarad Bert, mindenkori menyasszonyaival és bővülő, „tisztességes” avagy „úri-rendes” angol ismeretségi köröm, ahogy a barátok kézről kézre adnak, mint akkor még kapós kuriózumot. Margit mamából Auntie Margaret lesz, aki csodálatos és hihetetlen módra megújul-megtáltosodik: bőszen tanul angolul, szótáraz-jegyzetel, egyből okosabban kezeli a teakonyhát, mint én. A sarki fűszeres idős felesége menekült osztrák, német mutogatónyelven menten megérteti magát vele s ha megakad – ott a szótár, kikeresi és diadalmasan elkiáltja: „Paprika! Red pepper!” S máris hozzák neki. Hazajövet beleszimatolok a levegőbe: párolog a leves, maga se tudja hogyan, belelopja hazai ízeit, ízletesebb az étel s mindenütt rend, tisztaság uralkodik. Amit nem találok, elhánytam, hova tettem: itt van, fiam, nesze, tessék. Ritkán van olyan idő, hogy kiülhetne a napra s különben is, az erkélyről a mély kertbe vezető hajóhágcsó meredeksége riasztja; mégis, egy ilyen napos vasárnap, a fonatos nádszéken ücsörögve, mi után nem tudakozódik, hogy majdnem elnevetem magam:
– Nem szeretek így, hétszám ölbe tett kézzel ülni. Itt Angliában nem árulnak olyanfélét?
– Milyenfélét?
– Amilyen a Buksi volt, az én Buksim. Kötőgépet. Köthetnék kardigánokat, van itt szemközt két üzlet is, azok átvennék. Hogy ne üljek ilyen ölbe tett kézzel és ne éljek a nyakadon, kegyelemkenyéren…
– Ugyan, ugyan, Csacsikám!
– De, de! Megunsz! Rám unsz! Rájössz, hogy milyen felesleges száj vagyok! Csak a felesleges száj!
– Szamárságokat feleslegesen beszélő száj.
– Megtudd nekem azt a Buksit vagy akárhogy híjják angolul, fiam! Holnap! A telefonkönyvből kinézem! Első dolgod legyen! Nézze meg az ember!
– Meglesz.
– Nyakamba veszem a várost!
Ezen aztán nagyot nevettünk.
Még látogatója is volt, magas látogatója mégpedig; én csak tolmácsoltam, mert én vettem fel a telefont, amikor Jane Mansfield és Mickey Hargittay bejelentkezett. Amolyan se-vége-se-hossza limuzinon érkeztek napos kora délután, a csodaautó alig fért be a Chalcot Gardens behajtóján, ahol a vele párhuzamos England’s Lane-ről bekanyarodik s ahogy a lengenádszál hollywoodi filmcsillag úszóbajnok-férjével felszökellt a magasföldszintre – hát odanézett az egész környék. Ne időzzünk velük annyit, mint amennyit ők velünk időztek, hiszen „stábbal” érkeztek s csak a bevonulásuk is eltartott addig, amíg fel-libbenésüket lefilmezik. A kéttagú stáb hol a kamerát csattogtatta/vakut villogtatta, hol filmezett.
Édesanyám mindent elmondott Mickey-nek vidéken élő rokonairól, amit tudott (nem sokat tudott), a bájbeszélgetés csakhamar szokvány-nyájaskodásba fulladt, nekem a gumimosolytól elvástak a pofaizmaim, Jane arcára kiült az ordító unalom, ha Mickey magyarra fordította a szót, ha meg én a magyar lelkendezést angolra fordítottam – hát látszott rajta, hogy csak a férjére való tekintettel nem rohan ki sivár nyomortanyánkról, de már szörnyen rájött a mehetnék. Még jó tucat csoportképet csináltak a szobákban, mindig a dívával a középpontban s utána oly hirtelenséggel távoztak, hogy érkezésünk se volt, utánuk nézni, amerre a fekete limuzin elporzott. Én is kaptam néhányat azokból a fényképekből, amelyeket Jane Mansfield bizonyára az életrajz-dokumentációja számára gyártatott – de ne piszkoljuk be magunkat vele a pincében, mert a fénykép nálam is halomban áll, mint hajófenéken az ömlesztett áru.
KL És többé nem találkoztál velük?
Soha. Küldtek még ugyan valami pletykarovat-újságkivágást, amit íratott magáról a filmcsillag és betétetett egy hollywoodi magazinba – a fényképekre ráismertem –, az is ott alussza örök álmát, ha onnan még el nem kallódott, a padlásszuszékban.
KL És ő maga milyen volt?
Milyen volt, mint micsoda? Mint jelenség? Mint Jane Mansfield, a „szex-bomba”? A jópálfenéje tudja. Sokat mondok, egy órácskát voltak nálunk. Arcvonásai: kellemesen jelentéktelenek, arcocskája? elmosódó Broadway-arc, tucat-arc, akárminek kimaszkírozható. Termetre: meglepő alacsony, holott a filmen, azokban a rászopott ruhákban észbontó-sudár. Hogy kiben mi lakozik, annak megítélője ilyen kevésből nem vagyok; de hogy titokban „kettős életet élt” és a róla írott cikkeken kívül mást is olvasott volna – azt kötve hiszem. Bár a látszat csal, meglehet s ne ítéljünk látatlanban, keményen. Bújjunk bele a bőrükbe, örököljük meg kényszerpályáikat, előtörténetüket s lehet, hogy mi is ilyenek lennénk. Foglyai életszerepüknek.7
De Jane Mansfield elviharzott s velük mintha egy fejezet is lezárult volna. A rádió rutinmunkáját félkézzel elláttam és az emigráns sajtó is hamar megkeresett, de különben meghasonlott lélekkel pergettem napjaimat. Akárcsak a színházi plakátok síró-nevető maszkja – kettéhasadva, fél arcom nevetett: lám, itt vagy, nem valami vidéki börtönben, Miskolcon vagy Márianosztrán, nyolc-tíz éves ítélettel murokrépa-rabkosztra fogva; örülj a főnyereménynek, ami az öledbe hullott: itt élsz a British Museum toronykupolás könyvtártermének tőszomszédságában, a világ színházi fővárosában, a kultúra kilátó-tetején s ha mégis panaszszóra nyílnék, hát üss a szádra!… másik fél arcom rítt s ennek két szeme tollal is átszúrva: jaj nekem! jaj elfuserált életemnek: elkergettem – hová nem kergettem édes Páromat. Bozsgott velem, körülöttem az angol élet, de ha hazamentem, a fal is magyarul hallgatott, szemrehányón; Édesanyám akármit csinált s ha megfeszült vagy kinyúlt volna értem, akkor se. Semmi se tetszett. A szerencsétlen: még mindig „kisfiamozott” s szemmelláthatólag másként, mint a köténye körül sertepetélve, elképzelni se tudott, negyvenhárom éves fejjel. Konok hallgatásba menekültem. Összerémültem, hogy mi lesz, ha egyéb se lesz, csak ez a másnapos, ez a bebőrösödött puliszka. Mi lesz, ha ráunok anyámra. Jézus Isten. A gondolat elől konok hallgatásba menekültem.
Feszült, kibírhatatlan légkör. Magamnak gyártom, saját használatra, másokat érte nem vádolhatok. Mindig akadnak jóakarók, ismerősök, akik beültetik a bogarat a füledbe, itt látták, ott látták. Pletykahordók, akik vagy bődületesen naivak, vagy tudatosan mérgeznek és fenékig kiélvezik, hogy „elejtett” szavaiknak milyen förgeteges hatása van. Elképzelik, amint utána görcsökben fetrengek. Ilyen a lórúgás, ami az embert epigasztrumán éri. Mekkora gyalázat kell legyen az, aminek hallatára feladom a küzdelmet és lemondok róla…?! Elvágom a szálat, elfelejtem…?! A méreggel telített férfi megzavarodottan kapálódzik, a pletyka diadala, amikor maga is elismétli, továbbadja, kajánul meséli. A mazochista – azzal az ürüggyel, hogy így a legbiztosabb: ezzel „elvágja a szálakat”. Megpróbáltam jó előre elbástyázni magam, védekezni gyöngeségem ellen; mert a gyöngeségből elgyöngülés lesz és az elgyöngülésből gyöngédség. On croit pardonner, et ce n’est que faiblesse.8 Valéry Larbaud-t idéztem. Iparkodtam másról írni, másról verselni; de elszerencsétlenedésem mindenből kibuggyant s felszökött, mint a gejzír; és ha igaz, hogy a líra a legközvetlenebb önéletrajzi vallomás, az akkoriban írottak közül tán meghallgathatnád ezt a keserűt (amelyet mellesleg nekem igen kedves, párizsi regényírónő jócimborámnak, Geneviève Serreau-nak ajánlottam volt), a címe: GORILLA-KÉPTÁR –
(A LÉLEKNEK RENGÉSE, 136. o.) |
Que le coeur de l’homme est creux et plein d’ordure!9 – kiált fel Pascal s mintha csak az én fejemre olvasná a sivárságot és a koszt, amivel hogy természettől teli az emberszív, hát különben nem tudná: magán kellett tapasztalnia. Amilyen a bíróság előtt, ügyetlenségből, magáravalló bűnös, olyan a többi vers is, de mert olyigen szubjektív, idevágó-és elevenbe vágó, itt nem adom közre [megtalálod a HAJSZÁLHÍD című kötetemben: SÁRVULKÁN (347. o.), ERDŐSZÉL (357. o.), AZ ÖRÖK NŐI (358. o.), VÉRBÉLŰ NARANCS (359. o.), HÓHÉRIDEÁL (408. o.) – hogy utolsóul a MADONNAARC címűt ne is említsem, mert az elpimaszodott kétségbeesés, a kétségbeesett elpimaszodás szülötte meg a haragos elvakultságé, a LÉLEKHARANGJÁTÉK 42-43-ik oldalán megleled: a „leggyűlöletesebb költeményemnek” mondom, alábiggyesztett ,Magyarázatában’, de ne higgy a féltékenység mellébeszéléseinek].
KL Ó, te szegény! Ezek szerint nagyon szenvedtél?
Kegyetlenül. Kutyául. Kivált azért, mert hogy a Másik „éli világát”; Ő ugyan nem szenved: elhányt! túladott rajtam! S ezért még konokabbul ragaszkodtam a szenvtelenség pózaihoz, hogy akármit írok, többé nem Róla s nem rólam szól; de álnokságom hiába volt: a sorok elárulták a lélek elüszkösödését –
|
„Az alvás a halál előszobája” MONTAIGNE
(HAJSZÁLHÍD, 350. o.) |
S ez már, az életundor cinizmusán túl, a depresszióba való alásüppedés, eleve-belenyugvás, élettemetkezéssel; hitvány engedelmeskedés annak, amire rákényszerülünk s egyúttal a kényszer megvetése. L’homme entre deux néants n’est qu’un jour de misère…10 Laforgue-tól Beckettig megkaptam az őspesszimisták kézrátételét; vagy a Tragédiából, Ádám travesztiájával: „Hülye ember, akinek nincs más választása és küzdve-küzdened kell – még bízva-bízol is?!…”
S akkor még ő is ellenem fordult – Édesanyám.
Öreg tapasztalat, hogy az anyák féltékenyek menyükre s ezt már menyasszonyjelölt korukban elkezdik; és Édesanyám sem volt kivétel. A többieknél, eddig is, mindig megpróbálta leküzdeni féltékenységét, de sikertelenül – erőlködése olyan átlátszó volt. De ennél a fiatalasszonynál mintha ösztönösen megérezte volna, hogy fia sorsával mennyire összefonódott és az a hallatlan dolog történt, hogy a védelmére kelt. Ez az „oldaltámadás” készületlenül ért és heves ellenkezést váltott ki bennem. De ő, ingerültségemmel mit sem törődve, hol azt hozta fel, hogy amikor a rádióban vagyok, ő milyen szörnyen egyedül van, hol azt, hogy szarvashibát csináltam, amikor Páromat eltaszítottam; és egyre rágta a lelkemet:
– Fiam, fiam. Nem akartam, de már nem állhatom meg szó nélkül. Hogy lehet egy fiatalasszonyt így elengedni, ilyen védtelenül, a vak világba bele…?!
– Ne kezdd el, anyám; ne kezdd el megint!
– Ne is. Mert felőled mindenki más felakaszthatja magát. Önző vagy, önző disznó. Csak ezt akartam mondani.
– Elmondtad, jól van. Hagyd el, végeztünk.
– Lehet, hogy te végeztél, de én nem. Mert már az is bűn, ha az ember annak a szegény gyámoltalannak a védelmére kel. Hiszen nem beszéli a nyelvet!
– Ne részletezd, hallottam eleget –
– De nem elégszer! Az asszonykádat! Elveszíteni könnyű! Hová tetted?! Amilyen lágy természet, arra született, hogy támaszkodjon, odasimuljon, felnézzen rád! Igen-igen: megmondom áperte –
– Elhagyd már!
– De bizony, hogy nem hagyom! Ahelyett hogy egymás mellett, vállvetve, együtt látnálak benneteket az életküzdelemben, mit mondjak az én szegény Halottamnak, aki – (és itt odafordult a gyöngyházberakásos ékszerdobozhoz a kandallópárkányon, amely öreg Párja hamvait rejtette:) – aki azt hiszi, itt éltek szép egyetértésben és itt lesz veletek együtt szép öregségem…!
– Az isten szent szerelmére! Anyám!
– Hogy az a Szegény élettől-rettegő mit szenved, arra nem gondolsz! Mert hogy te magad is nyomorultul szenvedsz nélküle, azt csak a vak nem látja –
– Az én dolgom!
– Hogy befele emészted magad!
– Nem igaz!
Nagy patáliát csaptam. Otthagytam a zokogó öregasszonyt és bementem a rádióba. Ott ődöngtem az épületben, ott háltam az alagsori hálóteremben „feketén” (nem voltam éjszakás) és csak-azért-se mentem haza. De örökké ez sem tarthatott, nem – három napnál tovább. S ekkor, a kantin labirintikus végében, ahol a kutya se találhat rám, végmagányban a kávémat kavargatva – a permanens dühöngésből a másik végletbe estem. Amit a Hős az Istennőtől kapott: Perzeusz pajzsában megláttam a magam Gorgófejét. Összekövültem. A lelkitöredelem árja átmosta véredényeimet, minden sejtemet. Hogy mindenre a legapróbb részletekig emlékeznék? Ne hidd; és ne is kívánd! Ahogy Montherlant mondja: a lelkifurdalás elhal a többivel és már csak az marad mindenből, a bebalzsamozott emlékezet. Este, a rádióból hazamenet, arrakanyarodtam s elmentem oda, ahová szentül megfogadtam, hogy soha-de-soha. Törjön le a lábam – a karom, ha arra a kilincsre a kezem ráteszem.
Tudtam, hol keressem. Piroskám követett, mint az alvajáró. Egy közeli presszóban leültünk, egy kis „kibeszélésre”; de fél szó elég volt, a többet az összekulcsolt kezek hallgatása mondta el.
Reggel a dupla ágyon a szerelem virágbaborulására ébredtünk s ha igaz az a mondása valamelyik franciának, hogy a boldogság túlsága szorongással jár,11 akkor nagyon boldogok voltunk.
Hajacskám Hófehér nyitott ránk; és minden csodálkozás nélkül, a világ legtermészetesebb hangján – asztalhoz hívott:
– Gyerekeim, kész a reggeli.
*
Azért mondom, Lorcsikám. Traktáljalak közhelyekkel? (Még foglak, sokszor.) Mindenki a magáét tudja. Senki se dominó, amíg a smirglibéléses deszkakoporsóba beleeresztve, ki nem viszik, lábbal előre (onnan kezdve már nem éri meglepetés). Ez volt az első – de nem a legutolsó s nem is a legnagyobb. Tanuld meg, hogy a következő pillanat lelki békéjét, bezsebelt boldogságát sohasem veheted biztosra. Hiába volt, hogy eltervezted, ami következik, minden műsoronkívüli. Még szolgál az élet – váratlanságaival. Próbáld megszokni a megszokhatatlant.
(5) Munkakezdés a rádiónál – avagy az Állás, amely Egész Embert Követel. Skribler-karrierem „szerencséje” (szerencsétlensége?); avagy az író-balek, aki későn veszi észre, hogy más jártatja a száját. Legendás alakok heti látogatásai; zsánerképek. Szinekúrák. Ártatlanképű viccmesélők; nagyhatalmú Titkos Konfraternitásuk előtt a kívülállónak az arcára fagy a mosoly és a foga vacog. Zsinatolás a londoni Irodalmi Újság tájékán – avagy a St. George Street-i palotácska, amely „a magyaroké lehetett volna”; a száműzetés szervezetei és eltartói, a Ford Foundation és a Congress For Cultural Freedom. Íróság inaskodása: a Magasztos, és lábánál körbekuporodva, ifjú alumnusok – avagy két Magasztos egy-csárdában…
KL És amikor felvettek, milyen minőségben vettek fel: mi volt a rangod a rádiónál?
„Rangom?” Közlegény. Vagy egy jó tucat közlegényből állt az osztály, úgy hívták őket, hogy „műsorsegéd” s mi legtöbben azok is maradtunk, Csé is úgy végezte, „műsorsegédi” minőségben – bár ő, aki a Magyar Rádió Irodalmi Osztálya élén valaha jobb napokat látott, keserű humorral „evezőslegénynek” titulálta státusunkat, magát az állást meg „gályapadnak”12. Akinek gyakorlata volt a fordításban és még magyarul nem felejtett el (mint az öreglegények egyike-másika), annak gyerekjáték volt a rádiósmunka, rengeteg lézengéssel, trécseléssel, flörtöléssel-szoknyakergetéssel és – a gépírónői gárdánál sok-sok pulóver megkötésével s a kötögetés meg pletykálkodással fűszerezve.
KL És minek köszönhetted, hogy annyi tömérdek jelentkező közül rád esett a választás? A fordításnak? A vizsgacikknek, amit írtál?
A hangomnak. Sokszor hallottam világéletemben a nőktől, hogy telefonon a hangomat sokkal jobban szeretik, mint deli-magamat, amikor életnagyságban megjelenek. A francia microphonogénique-nek mondja ezt a tulajdonságot; magam e „széphangúságomra” soha fel se figyeltem s nem is érdekelt. Így azután el-műsorsegédeskedtem két-három hónapig, megtanultam, mi hol van, a stúdiók, a kantin az alagsorban, az „istenek” a nyolcadikon; beletanultam a rutinba, mint a kiskutya az ugatásba: mindenkire egyszer egy héten rákerült a sor, végigcsinálta a hálótermi alvást, a néger nő felpiszkáló költögetését, az álmos két hajnali adást, a kora reggeli hazamenetelt – ez alól csak az kapott felmentést, akinél az éjszakázás magas kora vagy egészségi állapota miatt nem volt javallatos. Régi 48-as családi Képes Albumunkban máig emlékszem az egykorú rajzra, amely a honvéd-költőt mundérban ábrázolja és a fölírás alatta: „Petőfi verset ír a faköpönyegre” (így hívták a csíkosra festett őrbódét). Nos, lelki „mundéromban” én is, nap-mint-nap ott álltam a vártán – mert dúlt az ideológiai háború s ha nem is akartam, akkor is, szünös-szünhetetlen fogalmazódott bennem a visszavágás. Mi „új fiúk” ha nem is lett volna kötelező, akkor is bújtuk az otthoni lapokat, amelyeket a Magyar Osztály járatott; és én is, kéretlen-akaratlan kipécéztem egy napihírt a Népszabadságban, amely arról tudósított, hogy meghasadt a Kossuth-szobor talpazata a Parlament előtt és találgatásokba bocsátkoztam, hogy vajon miért hasadhatott meg a szobortalpazat:
…Mert egyik-másik olvasó levelet intéz a szerkesztőséghez s a levélnek „piros a pecsétje, gyanús a hajtása”: „az ellenforradalomról szeretnénk olvasni”, tolmácsolja milliók közóhaját a kiadók felé – ettől keletkeztek titokzatos rések a szobor talpazatában.
Mert újra lehet pályázni a pártbizottság marxizmus-leninizmus egyetemére – ettől mozdultak el a kövek a helyükből. Negyvenezer ember azért adta életét, hogy végre sikerüljön képlékeny cementet előállítani Sztálinvárosban; jól ügyeljünk, nem Dunapentelén: Sztálinvárosban – ettől mozdult meg a Kossuth-szobor talpazata.
A Népszabadság irodalmi pályázatának szennynovelláiban a Korvin-közben nem munkás-és parasztifjak, nem diákok és népi-kollégisták tartották magukat a hitszegő orosz haderővel szemben, hanem kis híja – francia szingalézek, maori fejvadászok és tántalán amerikai katonák: ettől indult fel a Kossuth-szobor talpazata.
Mert a párt újonnan felkapott, felkent költője, az irodalmi ámokfutó Fodor József a gépfegyverrel lekaszált nyolcvan vértanúról feledkezve, ódában gyászolja a magyaróvári vérengzés négy-öt meglincselt ávós pribékjét – ettől rendült meg a Kossuth-szobor talpazata.
Lám, Marosán elvtárs nem riadt vissza a kényes kérdésektől, hanem tovább tömörült s amint mondja, pártja az őszinteséget, a nyíltságot és a bátor kritikát azzal kívánta biztosítani, hogy zárt ajtók mögött tartott kerületi pártértekezletet. Az a párt, amelyről megalakulása pillanatában a forradalom alatt maga Kádár János mondotta, szinte gyónva a nemzetnek: „kis párt leszünk” – hogy ez a párt kerületi pártértekezleteket tarthat szerte a fővárosban, ezért hasadt meg a Kossuth-szobor talpazata.
Féja Géza valaha könyvet írt a Tiszazugról, Viharsarok címmel. A könyv új megjelenése alkalmából nádpálcás szigorral hiányolják az előszót: tegye le a garast Kádárék mellett, zengje el Féja Géza a boldog Kádár-jelent és a fényes Kádár-jövőt; s ezt azok követelik tőle, akik a Tiszazug helyett egész Magyarországból viharsarkot csináltak – ezért hasadt meg a Kossuth-szobor talpazata —
A teljes szöveget megtalálod RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET című háromkötetes munkám, AZ IGE IGÉZETÉBEN című harmadik kötetében [(134) „Miért hasadt meg”, 7. old.]. Ennyiből is láthatod, milyen haragos förmedvény volt, írója súlyos dárdájával nekiront a Kádár-színekben küzdő Holubárnak és kiüti a nyeregből. Bátortalanul bekopogtattam vele főnökömhöz. A főnök, Rentoul Ferenc, felkapta és bevitte a fő-főnökhöz, Tarján Györgyhöz, aki hat közép-európai osztály admirálisa volt; majd átadták Csének, betekintésre és más szénior kollégáknak, Veress Lászlónak, Iványi-Grünwald Bélának, láttamozásra. S ez volt a vesztem. Szalagra olvastam az egészet. Még aznap délután abban a kitüntetésben volt részem, hogy a fő-főnök velem kávézott. Hangja bársonyos volt, előzékenysége megvesztegető.
– Süteményt? Még? Egy kaszinótojást? Nos, hogy a tárgyra térjek. Ez a te kis megjárja-írásod, ez a te kis fullánkos polémiád másoknak is tetszett és nekem sincs kifogásom ellene, hogy ezentúl minden héten, kétszer-háromszor, hasonló polémiákkal jelentkezzél, figyeld a magyar lapokat. Ha a rádióban nincs idő rá, otthon is megírhatod. Nem igényeljük, hiszen megvannak a magunk központi polémiaíróink; de neked elnézzük, hogy üres óráidban ilyeneket írsz, beolvasni valónak.
KL És te, persze, elkezdted írni polémiáidat és szarvat akasztottál a Kádár-sajtóval. Mennyit írtál és meddig írtad ezt?
„Elkezdtem”…?! Lorcsikám: a nyakamba szakadt. Öt évig irkáltam megszakítás nélkül; ha megvolna, kötetekre menő anyag kitelnék belőle, melynek tán meg is lett volna a kordokumentum-értéke; de jómagam efemeriádának tartottam, a rádió pedig a másolatokat eldobálta.13 Ha lankadni kezdtem, a főnököm becitáltatott az irodájába, ahol fülön fogott és miheztartás végett ilyen zengzeteket sugdosott a fülembe, halk szavú nyomatékossága máig visszacseng:
– Nézd, barátocskám. Hogy te odahaza mi voltál, meg hogy ki-vagy-mi-vagy, az nekünk smafu. Ne képzeld, barátocskám, hogy a szép szemedért tartunk itt. Minden napra egy tojás. Mert ha nem, úgy repülsz, hogy a lábad sem éri a földet, még próbaidősnek se válsz be és véglegesítésről ne is álmodj: én véleményezem. Minden napra! Egy tojás! Ez nem különmunka, ez becsületbeli kötelesség, nem kívánhatod, hogy mert írod, azon a címen az adásról elmaradozhatsz. Atyailag pártfogollak benneteket, de előttem egyik műsorsegéd olyan, mint a másik.
KL Ilyen goromba pokróc volt az a hogyishívják főnököd…?!
Rentoul Feri? Ugyan dehogy! Szemével hunyorgott hozzá és tréfának szánta. Akkoriban még olyan kacifántos szerződés-formulákat írattak alá az emberrel, amelynek angol szövege 150 éve használatos, megmerevedett hagyomány. „Fogadom, hogy éjt-nap, minden percemben a Korporációért élek-halok, Neki dolgozom, se magamnak, se másnak, se senkinek, se nyíltan, se titokban: soha. Ami eszembe jut, az a Korporációt illeti még mielőtt felötlött volna, már akkor stb. stb.” Kacagtató szöveg volt, amelynek az volt a hátulütője, hogy jóllehet senki sem vette komolyan, bármikor ellened fordíthatták. Így azután nekem éveken át a legapróbb cikk, egy vers, egy szösszenet publikálásához írásbeli engedélyt kellett kérnem a Rádiókorporációtól. Egyébiránt közszájon forgó szólásmondás volt, hogy csak bekerülni nehéz; utána ha a fejed tetejére állsz, akkor se kergetnek el. R. Feri szerette megjátszani a jutasi őrmestert; de ha egyszer érvényre juttatta-és-elismertette felsőbbségét, a kenyeredre kenhetted, mint a vajat. Még az én időm előtt történt, és én csak szájhagyományból ismerem Csé történetét, akit az első időkben (tán olaszországi nehézségeit kihasználva) Feri annyira „megalázott-megkínzott”, hogy ríva fakadt; de csakhamar, szervilis, udvarló-gazsuláló természetével úgy behízelegte magát, hogy a legjobb barátok lettek: a főnök megtanulta tisztelni benne az írófejedelmet, az író meg respektálta benne a múltbéli olimpikont –
KL Olimpikont…?!
Igen, elmondom azt is. Ferinél lelki szükség volt, hogy időről időre jutasi-őrmesterkedjen, pattogjon-parancsolgasson. Minden, titokban szerfölött szentimentális, puha lélek ilyen: fél empátiás rohamaitól és a leckéztető hanggal felvértezve – önmaga ellágyulásai ellen védekezik. S nemcsak hogy született charmeur volt, de bámulatosan művelt, olvasott, zeneértő és nyelveket beszélő. Írni ritkán írt kommentárt, hacsak nem valami dörgedelmes napi eseményhez s ilyenkor a „nehéz szüléshez” bezárkózott, mert vénája nem volt; ám az osztályocska eladminisztrálását fölényes könnyedséggel végezte. Jogot végzett, sokszor úgy érezte, többre hivatott s ezért néha rajtakaphattad, amint nosztalgikus búskomolysággal a semmibe bámul. Nosztalgiája éppúgy szólhatott a jövőnek, hogy a rádió belső ranglétráján meddig mászhat fel – mint a dicsőséges múltnak, amikor még a magyar olimpiai vívócsapat egyik tartaléka volt és Garzó Ferenc néven, velük, beutazta a világot.
KL És fő-főnököd, Tarján György: ő is? Vívott vagy jéghokizott? Vízipólózott vagy bridzsezett…?!
Elkaptam szavad gunyoros élét, nem tévesztette el rám a hatását. Lorcsikám, egyszer-és-mindenkorra. Kivétel nélkül mindenki csak mint esettanulmány érdekes és nem is szólok róla másként, csak sub specie aeternitatis. Tarján se volt akárki. Rentoul Feri 1938-ban érkezett a szigetországba, „elvegyült és kivált”, hamarosan benősült egy skót nemesi családba, melynek felvette nevét s ő maga erősen elangolosodott. Tán azokban az exkluzív klubokban, ahol angol baráti körével érintkezett, nem emlegette származását – de gondolom, nem mintha szégyellte volna magyarságát, csak a dolog egyszerűen nem került szóba. A ritka kivétel volt, aki tökéletesen elsajátította a kiejtést s így akcentusa nem leplezte le. Tarján György más eset volt, nem vívott, nem is jéghokizott – ő valaha a pesti Vígszínház világot jelentő deszkáiról mennydörgött, mint a színház főrendezője-és vezető színésze – mert bámulatos orgánuma volt; felesége, Tucika – művésznevén Dán Etelka – valaha a Vígszínház dívája: ők sokkal inkább a múltban éltek. Kiderült később, amikor összekedvesedtünk – egy tágas múlt századi villára emlékszem a Finchley Road-on és T. Gyuri gyűjteményére, mert nemcsak kitűnően sakkozott, de sakk-készleteket is gyűjtött s volt is ott mindenféle: ébenfa, alabástrom, jadeit és elefántcsontfaragás – értő irigységgel tartották számon az angol színművészet nagyjainak teljesítményeit, s mint vérbeli komédiások, azzal, hogy az emigráns sors őket a színpadokról leseperte, váltig úgy érezték, hogy leszakadtak a kegyelem köldökéről. De nem csaptak rossz vásárt: T. Gy. az egész hatodik emelet fölött királykodott, pajtáskodó fölöttesei a rádiónál szemmelláthatólag meg voltak elégedve vele és bírta a Külügy bizalmát – nyugdíjaztatásakor magas kormánykitüntetést kapott.
KL És minden műsorsegédre vonatkozott a szabály, hogy „minden napra egy tojást”: mindőtök írt kommentárt?
Lassan kialakult. Mindenkinek volt valami rovata: sportrovat, autósrovat, közgazdaság. De mindig voltak hárman-négyen, vagy elég okosok, akik nem árulták el, hogy írni is tudnak, vagy akik ez adottság nélkül születtek: igazán nem tudtak s ezzel a „jobb részt választották”. De minden profi rádiós tudja, hogy a mikrofon rosszabb a Minotaurosznál s olyan szörnyeteg, akit alimentálni kell. Ezért működött az osztályon egy hivatalos kommentáríró is, Veress László (a világháború annáleszeinek egy lábjegyzetéből ismerheted a nevét), aki rettentő komolyan vette önmagát is, a dolgát is, a dolgok bibéje csak az volt, hogy írógörccsel küszködő nem-író volt s ezért nála beérték a „minden hétre egy tojással”. Ha nem mint az osztály „hivatalos szóvivője”, épp merev vigyázzállásban találkoztál vele, hanem a kantinban a kávéját kavargatta, hát régivágású, miniszteriális-mesélős, bájos ember volt s arról is nevezetes, hogy szakadatlanul folyt a rivalizálás közte és Pálóczi-Horváth György között (utóbbinak semmi köze a rádióhoz) – hogy a háború alatt igazában ki is volt Horthy kormányzó titkos üzenetének közvetítője a nyugati szövetségesek felé, hogy Magyarország a kiugráshoz csak az alkalomra meg a nyugati ejtőernyősökre vár. Mint a kínai panteonban két istenszörnyeteg, úgy összefonódtak ők e küzdelemben s úgy is maradtak, e tésztadagasztó megölelkezésben, hol is a küzdelem a döntetlenre áll az idők végezetéig.
Voltak külmunkatársak, bedolgozók, emberi monumentumok, mint Andrew Martin vagy Iványi-Grünwald Béla. Már egyetemi évei alatt elkezdődött, hogy Marton Endréből Andrew Martinná vedlett s a magyar rádióhallgató is úgy ismerte, angol néven: a világháború alatt ezrek reszkettek a készüléknél és várták-lesték Andrew Martin – „a Nótárius” – heti elemzését az arcvonalak állásáról. Ez a nimbusza soha nem kopott meg s heti rovatát azután se hagyta abba – jóllehet addigra már az angol jogalkotás legmagasabb polcára hágott és a Law Commission (Jogreform Bizottság) tagjaként országos hírre tett szert; 1985-ben halt meg, 84-ik évében. Akkora reverenciával fogadtuk, mint egy potentátot, s elgondolhatod, mi kitüntető volt, ha valakire kiosztották, hogy ő várja a portán, fogadja és vigye le az alagsori stúdiók egyikébe – majd vágassa meg, és a kész szalagot klenódiumként helyezze el az osztály szalagtárába. Csak a nálam is öregebbek fognak emlékezni rá: magyarul ugyan, de kísértet-nyelven beszélt, a húszas évek prókátoros faramusziságával és a latinos szórendet hanyagul és következetesen végigvive; mégis, a nagy mindazáltaliságban és a tengersok „dacára” dacára – impresszív jelenség volt – és maradt az éteren. Még nála is többet bakizott Iványi-Grünwald Béla, a történész – az ő dolga egy-egy döntő fordulat történelmi távlatba helyezése volt, és noha stílusa szürkécske volt és magyartalan, mégis, magvas mondanivalóján rajta volt a szaktörténész kézjegye.
KL Ahogy így elbeszélésedből kibontakozik, tarka társaság lehetett az, az angol rádiónál –
Igen, roppantul tarka, de homogén; egyik-másik regényalaknak is beillő: akár az a fiatal kolléga (KI), aki kiugrott protestáns papnövendék létére elég messze sodródott a teológiától, a szakszervezeti mozgalmak szélbalos oldalára; fél lába egy gondolatnyit rövidebbre sikerült, ezt magas sarokkal, egyéb sérelmeit csendes, de perzisztens cselszövéssel kompenzálta; ártatlan képéről ki sem gondolta volna, hogy a mindenütt működő titkos MM-nek (a „Magyar Maffiának”) az oszlopos tagja. Majd még megtapasztalhatod, ahol történetünk elsátánosodik s olyik elsompolygó statisztáról, olyik légynek-sem-ártó kabinetfiguráról kiderül, hogy csínytevései, szeszélyei, akarva-akaratlan, egy ponton túl visszahozhatatlanul – üzelmekké fajulnak s hogy e csehovi tragikomédiáknak halálos áldozatuk is lehet, mely hogy a lelkükön szárad, nem is álmodják. Aminthogy ilyen, regényalaknak beillő, hányatott életű öreg műsorsegéd volt KP is, aki fiatal korában az Athenaeumban joggyakornokoskodott, itt látta meg bálványát, Karinthyt, akinek emlékét határtalan rajongással övezte – bár műveire Angliában alig emlékezett s a magyar irodalomból amúgy is, már semmit sem ismert. A világháborút amerikai katonaként harcolta végig s diadalmámorban a szaladó éveket Londonban töltögetve, elfelejtett hazamenni; így azután szívében makulátlanul őrizte meg azt a Titkos Értelmű Rózsát, ami neki zsenge ifjúságának szerelme – a szocializmus, a Szélbal volt. Alkalmasint már azt sem értette, mit piszkálódnak Sztálin múltján, aki pedig oly Derék Szövetségesünknek bizonyult. A magyar forradalom készületlenül érte s lelkileg elgázolta – noha ennek nem adta jelét és evezett a rádió gályapadjain, mintha mi sem történt volna. Alapjában véve passzív, befele élő, kedves ember volt és híven betöltötte azt a szerepet, amit szerencsétlen sorsalkata ráosztott; és szívesen elüldögélt velem a kantinban, csak hogy bálványáról, Karinthyról elmondhassa anekdotáit. Egy ízben, ebéd után, az osztály valamelyik üres szobájában egyedül találtam és melléülve, már nem tudom milyen à propos-ból, elkezdtem 56-ról mesélni. Az ávósok sortüzéről a Parlament téren; a tömeggyilkosságokról; a november 4-i lerohanásról; a szovjet rohamlövegek szadista városrombolásáról, a lerobbantott palotasorokról; a 40 000 halottról. Túlságosan élénken ecsetelhettem, a szemtanú élményszerűségével – mert KP nem bírta tovább. Sírva fakadt, megölelt és ölelgetve kérlelni kezdett:
– Elhiszem! Mindent elhiszek, hiszen ha nem láttad volna, nem mondanád és tudom, hogy így volt. De nagyon kérlek, Győzőkém: ne mondd tovább! Ez az egy álmom volt gyermekségem óta, a szocializmus volt a hitvallásom, te meg egyébről se mesélsz, mint arról. Hogy hogyan ment tönkre, hogyan dőlt romba. Nem akarom elhinni! Hogy épp Magyarországgal mindennek vége! Nem hiszem! Győzőkém! Nekem csak ez az egy hitem van és ha ezt is elveszed, akkor… akkor nincs miért élnem!…
KL És él még?
Él hát, hogyne élne. Él, és nálam is öregebben, teljesen meggyőződéstelenül, írja a maga rovatocskáját; mert az évtizedek folyamán megtanulta az újságíró-argot-t meg azt, hogy hogyan kell az uralkodó direktívákhoz odasimulva – mimikrizálni.
*
KL És miért hagytad abba öt év után a polemizálást a Kádár-sajtóval?
Lorcsikám, az is bolond, aki a politika moráliáit az egyedi ember, a Nikomakhoszi Etika vagy a biblia mértékével méri; az államok hüllő-módra lökdösődnek, mindenike, jón-rosszon túl, önmaga bitangságait normatív megnyilatkozásnak tekinti. Az alattvaló törpe közember, aki erkölcsi lény és abba beleragadt, iszonyodva és értetlenül bámul fel ezekre a tirannoszauruszokra. A hatvanas évek elején Washingtonban, Londonban kitalálták, hogy a „Béketábort” azzal lehetne valamelyest felpuhítani, ha szítják a függetlenség szellemét, pártolják a titoizmust. Ezt az új „vonalat” a pénzadó gazdák még az Irodalmi Újságnál is érvényre akarták juttatni – s majd ha odaérünk, azt a cifra történetet is szalagra mondom. Az angol külügyminisztérium gyors tempóban hajtotta végre ezt a 180 fokos átfordítást a kormánykeréken, a fedélzettel a BBC is vele fordult és én hosszúra nyúlt képpel hallgattam, amikor berendelt magához egy kis fesztelen-kötetlen baráti csevelyre a fő-főnök, T. György, amint óvatosan lavírozva, a kínos témához egyre közelebb evez.
– Hogy vagytok? Jól vagytok? Megvagyogattok? Hogy-s-mint van a család?… No ennek örülök. Egyébiránt csak azért kérettelek, mert a Korporáció nevében köszönetemet szeretném kifejezni eddigi munkásságodért, hogy felvetted a küzdelmet a Kádár-sajtóval. De most ez a fejezet lezárul, új szakasz következik: akár abba is hagyhatod s felejtsd el! Több is veszett Mohácsnál s amúgy is, ezentúl kulturális vonalon olyan teret adunk neked, ahol sokkal inkább érvényesítheted tehetségedet. Bemutatók, felújítások, színházak, mozik, hangversenyek. Amit akarsz. Arról írsz, amiről kedved tartja. Legyen kéthetenkénti, 20-25 perces rovatod; s majd még lesz egyéb is, sose félj!
– Há…hálásan köszönöm – mondtam, inkább hápogva, mint rebegve; s már spekuláltam is rajta, hogy vajon a polémiát a Kádársajtóval helyettem ki folytatja. Senki sem folytatta. T. Gy. még nem fejezte be:
– Igaz is, jut eszembe. Ezentúl ne is zavard a titkárnőmet hetente, azokkal a cédulákkal. Hogy engedélyezzem. Tudod mit? Szemet hunyok. Annak a lapnak írsz cikket, verset, vagy bánomisén, amelyiknek akarsz, könyvet publikálsz, előadásokat tartasz. Be se jelentsd! Én nem tudok róla, másnak meg mi köze hozzá… No nem?!
Rám mosolygott – visszabazsalyogtam. Fényesábrázatúsága mögött bezárult az ajtó s én meg a folyosón támolyogva rádöbbentem valamire. Hogy öt éven át író-balek voltam, más jártatta a számat, más ugattatott: éleselméjű, de különben taplófejű adminisztrátorok, akiktől nem telt volna ki egyetlen polémia se – s azon meg, hogy én oly őszinte hévvel, „meggyőződésből” rikácsolok Kádárék ellen az éteren, egy kissé még mulattak is. Már eléggé elangolosodtak ahhoz, hogy fölényesen és felülről nézzék Kisközép-Európa gondját-baját, fájdalmait, és nemigen foglalkoztatta őket (tán fel se fogták volna), hogy a hetibéres skribler nem rutinból, hanem a szíve szerint írja, amit ír. Amúgy is, sokuknál roppant könnyen átkristályosult a vélemény Kádárékról, a kripto-baloldaliak szolgálatkészen hajlottak arra, hogy Kádárban második „Deák Ferencet” lássanak, aki eljárta a Kiegyezés hopakját – hamarabb, semmint hogy a gondolat kísérteni kezdett volna a Honban. Azok, akik a kinnrekedt, volt Horthy-kormány diplomatáiból rekrutálódtak a rádiónál, mint L. Géza, akkori főnökhelyettes vagy Telcs Péter (T. Ede, a szobrász unokaöccse), jobbára kiégett lelkek voltak, nem csodálkoztak semmin, nem érdekelte őket semmi. A kripto-baloldal viszont azonnal átlátta a „titoizálás” üdvös voltát és magáévá tette az „új vonalat”, s amúgy is megszokhatta – ha nem is a brosúrákból tanulta meg –, hogy „szakaszról szakaszra” élünk (soha nem is képzelték másképp a történelem „mozgását”, mint „szakaszról szakaszra” – mintha a történelem egyéb se lett volna, mint Peer Gynt hagymája: héjról héjra fejtve, míg el nem fogy egészen és magja nincs).
Minderről megvolt a maga lesújtó véleménye Urbán Györgynek, aki eredetileg (még a diplomatikusan szűkszavú, semmitmondóan mitsemmondó L. Géza előtt) a főnök helyettese volt, de személyi ellentétek miatt megvált a Korporációtól és elevezett más, izgalmasabb vizekre –
KL Személyi ellentétek, mondod? Mi úgy hallottuk, hogy a darázsfészek Szabad Európával ellentétben az angol rádió maga volt a szent egyetértés paradicsoma –
Igen, eleinte. Kétségkívül. Már nem emlékszem: azt hiszem, összeveszett Rentoul Ferivel (akinek a titkárnőjét vette feleségül); ráfogták, hogy amerikázik, meg hogy el-elfelejt bejönni. Így volt, nem így, bánja a manó: soha rokonszenvesebb iskolakerülőt! Ahogy (az angol szólásmondás szerint) „gazdag ember ezüstkanállal a szájában” – nekem a szerelemember abszolúcióval a hímvesszője körül születik és basta. Ott lakott az én környékemen s akarva-akaratlan tanúja voltam életrendjének: szoknyabolond volt éperdument, az önfeledt-fékezhetetlen fajtából s vesztére, a Hampstead Heath-en, ahol fészkelt, ablakai nyugaton a kórházra, keleten az ápolónőképző intézetre néztek, s ha a fiatal, viháncoló széplánysereg a ligeten átvágott a kórház felé menet, hát meg nem állhatta, hogy le ne szaladjon s meg ne kísértse a novíciák közül azt, amelyik a legőzikébbképű volt. Így hát (akkoriban) mindig volt közös témánk és mindig azzal kezdtük, hogy témánál vagyunk. De ez a szatírkorszak is elmúlik, kinél később, kinél hamarabb; Urbán György mint nemzetközi újságíró és mint szovjetológus ismertté vált az óceán mindkét partján, és ha hozzáveszem, hogy 1984-től 87-ig a Szabad Európa Rádió igazgatója volt, hát alighanem többre vitte, mint Rentoul Feri, aki eltávolította a BBC-től s ezzel szerencséje kovácsa volt. Urbán könyve 56-ról (NINETEEN DAYS, 1957) a forradalom rádiós krónikája, inkább kompiláció; mindig is nehezen írt s inkább mint Symposionok szerkesztője, kongresszusok szervezője-és-felszólalója volt kiváló. Mindmáig kedves jó barátom, briliáns elme, világjáró s leváltása a SZER éléről gesztus volt az oroszok felé, a hidegháború felszámolása küszöbén. Még sokszor felbukkant a BBC-nél – Rentoul Feri sem volt haragtartó – és szerencséltetett bennünket kommentárjaival; és még sokakról kéne megemlékeznem, színészekről, volt rádiósokról (pl. Mikesről), protestáns/katolikus papokról, rabbikról, akikkel kiegészül az Osztály portréja; meg olyan hungarofil angolokról, akik döcögő rovatocskáikat maguk olvasták be (Macartney, a történész, Lady Morley, a pesti angol nagykövet felesége stb.) zabálnivaló kiejtéssel. Ha felsorolnám mind, a gazdag magánzókat, akik vagyonuk kamataiból éltek és passzióból rádióztak, meg akik törték ugyan a származást, a nyelvet, de notabilitássá nőtték ki magukat és „pofafürdőt” akartak venni az Óhaza előtt az éteren – hát napestig se hagynám abba.
KL Cs. Szabó Lászlóról még nem beszéltél.
A legjobbkor említed, mert ő majd átvezet bennünket az irodalom vizeire, a londoni Irodalmi Újság veszedelmes forgói felé. Csével való viszonyomat tavasz-nyár-ősz-tél évadok szerint bonthatnám fel; s akkortájt még igencsak tartotta magát az első tavaszidő.
Kedvesen fogadott s amikor felfedezte bennem a mesterségbelit, az egyetlen profi irodalmárt üdvözölte bennem az osztályon s azzal tüntetett ki, hogy valósággal monopolizált. Egyrészt olyan „szakmabeli” újdonságokról értesülhetett, irodalmi belvillongásokról, kiadói pletykákról, amelyekről – 1948-as távozásával az országból – lecsúszott. Másrészt barátokról adhattam hírt első kézből s ez neki igen jólesett; és azt is hamar észrevehette, hogy nem kell magyarázgatásokba bocsátkoznia, mert a szavába vágva regisztráltam a hivatkozást, folytattam az idézetet s egyre inkább bizalmába fogadott.
Két dolgot kell itt leszögeznem, hogy megértsed viszonyunk borulatot ígérő, évszakok szerinti beosztását: (1) rendkívül tiszteltem; értékeltem tudását, elfogadtam bocsánatos, majdszinte humoros emberi gyengéit, tanáros modorát (a fiatalok „tanárurazták” a háta mögött) – és azt se felejtsd el, hogy ha nem is írtam (mert ódonságán már túljutottam), de még beszéltem, sőt gutíroztam a harmincas évek értekezőprózáját, amelynek Csé egyik továbbszolgáló képviselője volt; és (2) mindig kínosan ügyeltem, hogy írófejedelemnek kijáró deferenciával közeledjek hozzá és soha ne érezhesse, hogy létemmel, írásaimmal fenyegethetem nimbuszát, vagy hogy „koronájára török”. Hagytam, hogy monopolizálja Shakespeare-t, akit osztentatíve imádott, sőt kértem rá és a mikrofonnál együtt ülve, kettőzött figyelemmel hallgattam Shakespeare-kommentárjait (megértőleg mulatva azon, hogy olykor egy-egy felvillanó ötletet, egy-egy szerencsés fordulatot mintha már olvastam volna valamelyik nagy angol világlap vasárnapi színházi rovatában – elvégre Heine is úgy tartotta, hogy hamarjában az író onnan veszi, ahol leli); Shakespeare „az övé volt”. Ez alól csak egyetlen egy alkalommal tettem kivételt, amikor engem küldtek le Stratford-on-Avonba, egy hétre, 1964-ben, a Bárd születésének 400-ik évfordulójára rendezett monstre-fesztiválra és amit erről írtam, azt KORTÁRSUNK SHAKESPEARE címmel első oldalán hozta le az Irodalmi Újság centenáriumi száma. Vonakodtam a kiküldetéstől és kértem R. Ferit, tartson ki Csé mellett, hiszen a Bárd az övé; de ő nem tágított: kíváncsivá teszem – somolygott sunyin –, hogy mi újat tudok mondani…
(Nem tartozik ide, de hadd említsem itt. A fesztiválon, Avon-ban, találkoztam az otthonról delegált Major Tamással is, akit még háború előttről, Szendrő Jóska révén jól ismertem. Úgy tett, mintha nem ismerne, idétlenül és undokul viselkedett. Feszült légkörben, egy órácskát diskuráltunk; hosszan áradoztam neki Sir David Lindsay A HÁROM REND című moráliájáról, amelyet az edinburghi fesztiválon láttam először – eredeti teljes címén ANE SATYRE OF THE THRIE ESTATIS –; elébe tártam, milyen haditett volna, hogyha ezt az 1540-es skót remekművet Mészöly Dezső lefordítaná és a Nemzeti színrehozná. Nagy utánjárással még a darab jegyzetelt angol fordítását is előkerítettem és postáztam Majornak; soha meg nem köszönte, még csak kézhezvételét se jelezte; erről ennyit, közbevetőleg.)
KL (Akkor közbevetőleg: miért nem fordítod le te magad?)
(Hja, Lorcsikám! Már az se bizonyos, hogy futja belőlem az önéletírás befejezésére. Még megrendelésem sincs rá, annak a behemót darabnak a megverselt átköltésére, színháztól s azt is, hosszas habozás után, bizonnyal visszautasítanám.) De „térjünk vissza birkáinkhoz” –
KL Térjünk bizony! Mert te, Sterne-i könnyűvérűséggel minduntalan el-elcsábulsz az elkalandozás Széles Útjain! Ahelyett hogy megmaradnánk az erkölcs Keskeny Ösvényén, ami történetünk szamárkaptatója. Elhiszem, hogy téged Csé „monopolizált”; de te nem monopolizálhattad Csét –
Nem ám. Hiszen csodálói/imádói/tanítványai szoros gyűrűbe gyűltek köré, csupa fiatal, ösztöndíjas egyetemista, s ki leendő ítész, ki rügyező költőpalánta. Csüggtek ajkán, mintha Krüszosztomosz volna s mézet csurgatna (csurgatta is); jól kiegészítették egymást, ő és akolitái (volt belőlük egy akolravaló) – mert amilyen szüksége volt emezeknek az Infallibilis Verbumra és annak Lesugárzására, ugyanolyan szüksége volt neki magának az adulációra/adorációra (világéletében felülről okított és ilyen rajtafeledkezett ifjonti fiú-és-lányarcok rajzották körül, telve tudománykandisággal). Igen ám, de Temzén innen, Temzén túl, Richmondban működött egy másik guru is, és akármekkora a dél-angliai magyar irodalom, két guru egy-csárdában – két Magasztos egy-szanghában – nemigen fér meg, gondolnád. Rosszul gondolod s ebbeli félelmed alaptalan, lévén Csé Szabó finomtollú esztéta, Szabó Zoltán pedig pünkösdi nyelvű publicista. Az egyik: irodalomközpontú literátor; a másik: prófétába ojtott közíró. Így azután, ha hol-ide-hol-oda, emehhez-amahhoz csábult is az akoliták gágogó hada, nem számított „átcsábításnak”, mivel (1) az egyiknél az irodalom feldúsított ambróziáját, a másiknál a politikum pabulumát szívhatták magukba (kólásított, szénsavas kancatej formájában); és mivel (2) mindegyiknél csak a Másik magasztalását hallhatták.
KL Ismerted Szabó Zoltánt, megszólás Mestere?
Mit vársz tőlem, azt, hogy „Festschriftet” írok és mindenkit minimálisan „mennybemenesztve” parentálok el? Csak azt írom, amilyennek én láttam. Ismertem hát, már hogy ne ismertem volna, nem olyan Közéleti Személyiség volt, hogy megengedhettem volna azt a fényűzést – s lehetett volna nem ismernem. Elégszer találkoztam vele a Száműzött Írók Szövetségében, amelynek titkára volt, ankétokon-palávereken, a rádiónál és még ott is meglátogattam, Twickenham-i Temze-parti otthonában (melynek földszintjét el-elárasztotta a folyó, ha magas volt a vízállás). Szép úri fészke volt s tanúja voltam, alumnusai milyen derék munkát végeznek-fúrnak-faragnak, tapétáznak-villanyszerelnek, árvízkárokat helyrehoznak házában, a guru iránti tiszteletből.
KL S milyen volt vele a viszonyod?
Olyan semmilyen. Semmitmondva-pajtáskodó. Tudomásul vett s nem is talált különösebben irritálónak; de irántam túlságosan soha nem érdeklődött. Mert (1) öregecske voltam „akolüthosznak”, hát még „szükophantosznak” s nemigen akaródzott kórusban gágognom a többi körésereglővel (NB.: boldogtalan volt, ha épp nem sereglett senki). Mert (2) gyanúba vehető voltam, hogy már van némi kész oeuvre-öm, így hát nem vagyok az a hamvas-zsenge lélek, amelyre ő majd, mint a Tiszta Táblára, rávési politikai Credóját és beégeti irodalmi ízlését. Mert (3) nehezen tudta elképzelni, hogy rajta kívül valakinek is közülünk lényeges mondanivalója legyen a világ számára; magyarán: írásaimra nem volt kíváncsi; és mert (4) klikkekben-gondolkozó ember volt, annak a megtestesülése, s nehezményezte, hogy bejelentem teljes érdektelenségemet és klikkjéhez nem csatlakozom. Így azután amikor amerikai pénzadó gazdáinktól könyvkiadásra is futotta – a magam apró-cseprő művecskéi felőle ott dögölhettek volna fiókjaimban s oda is döglöttek volna, ha magam életképes üzleti vállalkozás formájában, könyvről könyvre ki nem adom. „KÖNYVES CÉH?” Szépen hangzott, de csak az odatartozókra mosolygott, Csére meg a dalra fakadó fiatalokra. Így is, igen hamar, nagyot koppant és elhallgatott, mint minden, ami Sz. Z. kezén elsikkadt-elplettyent – nemhiába tartotta róla a fáma, amit tartott, széles ez emigrációban.
KL De mint embert milyennek láttad?
Kellemes társaság, franciás műveltség, választékos modor; ám emögött-és ezzel együtt: enigma. Mint a faragottas, kínai titokzat-szekrény, amely ajtaja-tárva és titkos fiókjai mind kihúzva – mégis titokzat marad. Nagypolgári háttér, arisztokratikus ízlés, finomkodó életvitel, raccsoló, modoros beszéd, ideges idioszinkráziák. Eszmevilága mélyen belegyökeredzve, a két-háború-közti Magyarország szellemi életében megrekedt; Sz. Z., az arisztokratoid nagypolgár még mindig a vízözön előtti népi-urbánus ellentétben gondolkozott és éppen ő, akinek e kategóriák szerint minden íze-porcikája urbánus volt, átállt a népiekhez és a populisták prófétája lett: lélektani rugói ennek számomra amilyen felfoghatatlanok, olyan enigmatikusak.
KL Úgy értsem, hogy csizmában járt, mint az álparasztok?
Frászkarikát járt csizmában (pedig Londonban igazán járhatott volna). Mindig választékosan öltözködött (rendetlenül megzilálva, mint az ideges emberek) – akárha skatulyából vették volna ki, mintha akkor jött volna Párizsból (a franciák közt mindig is jobban érezte magát, mint itt nálunk). Szónoknak félelmetes volt, mint agyonbeszélő, aki rádiós létére az óramutatóra nem figyel és a mikrofonra soha nem rá-, mindig oldalvást-elfele beszél. Nem zavarta, hogy szöknek a teremből –
KL És mint író…?!
Köszönöm beugrató kérdésedet. Átlátszó kelepce volt. Panteonunkban a helye kiosztva-bemérve, ne rajtam kereskedj, hanem fülkéje homályán, ahová vonakodva bevonult. Egész életét e vonakodás jellemezte s maga mesélte „botcsinálta”-voltát: elmondta, hogy csak a maga szakállára járta a falvakat, A TARDI HELYZETET is pro domo első vázlatnak szánta s ezt a próbatanulmányt úgy rángatták ki a kezéből s azon frissiben rohantak vele a nyomdába. Tiszta ember volt, tisztességes ember, ragyogó író és mesteri stiliszta – igaz, a nemzedéki nyelv és az eszmei irányultság megszorításaival. Mindenekfölött publicista volt, s a közíró akkor van elemében, ha vezércikket írhat. Alkatából következett, hogy vénája kisteljesítményű, el-elapadó volt, rovata a SZER-nél fizikailag kimerítette s másra belőle nehezen futotta. Udvarlására járuló akolitáinak cikket/tanulmányt úgy kellett kikönyörögni belőle szavanként; világéletében ezzel az írói munkaneuraszténiával küszködött. Viszonylag kis poggyásszal vonul be a halhatatlanságba s hacsak ódonkodó stílusa el nem riasztja – sokáig lesz tábora a mai, kamaszpopulista fiatalok körében, és „zászlóbontásaiknál” sokan ébresztgetni fogják. Beírta nevét történelmünkbe, megérdemli a megemlékezést, megszenvedett érte, mint azoknak a rég elfelejtett pereknek a fővádlottja, amelyekre már csak az én nemzedékem emlékezik. Szeretném hinni, hogy nemcsak a „népi-urbánus” ellentét turáni átka fogja ébrentartani emlékezetét.
*
KL Úgy tudom, hogy jóllehet mind a ketten a „régi emigrációhoz” tartoztak, hiszen Szabó Zoltán a párizsi magyar nagykövetség kultúrattaséjaként, a kirakatperekre való tiltakozásul maradt kint, Csé meg még 1947-ben, útlevéllel utazott ki Rómába s egyszerűen nem ment haza – azért írtak a londoni Irodalmi Újságba?
Írtak hát, Szabó Zoltán rovatot – Csé írófejedelemnek kijáró terjedelmet kapott. A lap „góréja” persze Pálóczi-Horváth György volt (akárcsak odahaza) és a gárda is zömmel a zendülő baloldal gárdája. De sem Sz. Zoltán, sem Csé nem voltak igazán „otthon” az IÚ hasábjain, ők sokkal inkább „otthon” voltak az Új Látóhatárban (mely eredetileg Látóhatár volt, de azoknak a szerkesztőségi belharcoknak, amelyeknek eredménye a Bikich-Csokits költőpár kiválása és az impresszum megváltoztatása volt, sokkal avatottabb krónikása Borbándi Gyula, aki ezt megírta már – a másik változatát Bikichtől, Csokitstól még nem hallottuk).
Életemben semmitől nem viszolyogtam úgy, mint a lapszerkesztéstől. Lapszerkesztőnek születni kell, a vérbeli író munkaideje megkurtításának érzi, ha másokat kell szerkesztenie, oldaltördelnie stb. Ez vagy az Osváth-féle született szerkesztők, vagy az arra törtető közírók, váteszek, vezérürük dolga – ők soha nem érzik úgy, hogy a szerkesztés kilakoltatja őket készülő könyvükből. Nemcsak túlságosan nagy falat volna nekem akár az Irodalmi Újság, akár az Új Látóhatár „belső története”, mert így is, még csak beleharapni sem igen merek, hanem én lennék erre a legkevésbé hivatott, hiszen mindkét lapnál csak vendég voltam, igaz, szívesen látott vendég, és szerkesztőimre panaszom nincsen. Közöltek bőven, közöltek örömest. Outsider naivságomra mi sem jellemzőbb, mint az, hogy pl. az Új Látóhatárnál miért esik Sz. Z., Csé vagy akár az Amerikában élő, közgazdász Sztáray Zoltán szava annyival nagyobb súllyal a latba – mintha nekik legalábbis egyenként 12 voksa, a bűvös körön kívülállóknak meg csak egy-egy voksa volna –, ennek a titkára rájönnöm évekbe tellett: a kezdet kezdetén ők dobták össze a kalapba a pénzt, mint Lapalapító Atyák s azontúl minden máshonnan avagy kívülről érkező a szívesen látott vendégnél több nem lehetett.
Hogy megértsd az emigráció esze-kereke-forgását, tudnod kell, hogy (a) mindenki emlékei konzerválásával kezdte; és (b) mindenki ott vélte folytatni a Hont, ahol nála abbamaradt, amikor külföldre távozott. Igaz, felfüggesztették animozitásukat, és a zsírosfazekat körülülve – Treuga Dei-t hirdettek; de azért a reformkommunista megmaradt revizionista marxistának, a parasztpárti megmaradt populistának stb. Így érthető, hogy ha a filozófia sáfárja megírja a magyar bölcselet történetét, akkor (a múlt szokvány-krónikájától eltekintve) nagy átnézetében mást mint marxistát-antimarxistát, lukácsistát-ellenlukácsistát, revideáló vagy orthodox marxistát, Lukács-tanítvány második-nemzedékes revizionistát vagy Habermas-utáni neo-posztmarxistát nem találsz; akik a marxizmus gomolygó galaxisán kívül esnek, azok nemlátható, nemlétező égitestek – nem filozófusok. Pari passu, ne csodálkozz, hogyha az emigráció története populista változatában, légyen bár a kötet bármily vaskos, a hozzám hasonló (és „urbánus” gyanújába vehető) írók nevét-nyomát hiába keresed: nem róttuk le a kegyeletet Veres Péter emléke előtt, nem toljuk a parasztpárt szekerét. A legjobb barátok lehetünk, lapjuk cikk-bibliográfiájában számtalanszor szerepelhetünk, mégis: maradunk, ami Kádáréknak voltunk – Non-Person, Nemlétező Személy. Ezért, Lorcsikám, ne rajtam kérjed számon az IÚ, az ÚL és irodalmi holdudvaruk történetét, mert én azt nem tudhatom. Ott álltam a pálya szélén és hol hüledezve, hol hitetlenkedve, hol könnyekig megkacagva: láttam, ami előttem, a szemem láttára végbemegy –
KL „A pálya szélén”…?! Azt akarod mondani, hogy pl. az IÚ szerkesztőségébe be se mentél?
Már hogyne mentem volna! Nem múlt el hét, hogy ne ugrottam volna be abba a St. George Street-i palotácskába a Hanover-téren, az Oxford-köröndtől nem messze; de jobbára menten lehívtam, akivel beszélni akartam, a szemközti presszóba a tér túloldalán; naphosszat s összezárva velük a szerkesztőség egy-fedele alatt nem üldögéltem s így nem voltam tanúja intrikáiknak, kakasviadaloknak-pofozkodásoknak – soros botrányaikról is csak másodkézből értesültem.
KL Másodkézből? Kitől?
Tőlük maguktól. Örültek, hogy valakinek kipanaszkodhatják magukat. Én voltam a siratófal – a rendőri titkos levélszekrény, ahová bedobigálják névtelen feljelentéseiket. S ha Pálóczi-Horváthtal nem is, a többiekkel minddel, Aczél Tamással, Faludy Gyurkával, Szász Bélával, Ignotusszal, valamennyiükkel összejártam.
KL És Pálóczi-Horváthtal miért nem?
Örökké rohant, elfoglalt ember volt. Ő volt a „főgóré” s ki tudja, tán ő hozta a pénzt. Szerencséje volt neveltetésével, az amerikai Marshall College-ban diplomált (Huntington, West Virginia) s évfolyamtársai, akik addigra már ott ültek amerikai alapítványok, segélyszervezetek főhadiszállásán, kitörő örömmel üdvözölték, mint ismerőst. A Ford Foundation, majd a párizsi Congress of Cultural Freedom kapui megnyíltak előtte; üres kézzel sose tért vissza, ő hozta a lóvét. Igaz, hogy a legenda szerint förgeteges korrupciós botrány kerekedett a dologból az adakozó fedőszervek legnagyobb megrökönyödésére – és itt nemcsak az IÚ csákiszalmájáról van szó, mert minden emigráns írói tömörülés, a Száműzött Írók PEN-klubja, a Magyar Írók Szövetsége Külföldön tájékán is érződött a sikkasztások lekozmált szaga, és minden kapualjban erről trafikáltak a statiszták, ki a megrövidített, ki a kisemmizett minőségében. Úgy hogy a végén amerikai gazdáik jobbnak látták a palotácskát lezárni, az ügyeket eltussolni és a londoni IÚ-t felszámolni. Én, mint a Vezúv kitörésénél Plinius, vánkost kötöttem a fejemre és úgy néztem biztonságos távolból a katasztrófát. Valakit is, hogy hibáztassak, megítéljek, elmarasztaljak? Eszem ágában sincs. Ki-ki jóhiszeműen, a legjobb tudása szerint tette, amit tennie kellett; valamennyire ráillett Sartre jellemzése – a moitié victime, a moitié complice, comme tout le monde14 A pletykák egymásra-licitáltak, volt, aki tudni vélte, hogy az amerikaiak meg akarták venni amaz említett palotácskát a St. George Street-en, a nevezetes neoklasszikus templommal szemközt, hogy a magyar szellemi emigrációnak fellegvára legyen: a pincében a nyomda, az emeleteken a szerkesztőség (ma ez a palota milliókat ér) és meg is vették volna, ha valamelyik levantei szellemű magyar korifeus őket erről le nem beszéli; vajon mi járhatott az eszében? Hogy „a téglát nem lehet ellopni, de a folyósított ellátmányt igen” – valami ilyen? Ki tudja már: s mi kár, hogy krónikámban ennek nem lehet nyoma s magam „forrás” nem lévén, forrásmunkát nem írhatok. Aki tudja s megírhatná, vénségére-életfáradtságára hivatkozva – vonakodik. Megértem; pedig nem egyszer elmondtam neki:
– Bélám, addig nem engedlek meghalni, amíg a londoni IÚ korrupciós botrányának krónikáját nem írod meg. Ha öt bordádat az ÁVÓN összetörték, én még hozzátörök ötöt – mert ez a negyvennyolcas, Pulszky-féle, párizsi emigráció botrányán is túltesz! Ülj neki, írd meg, Béla bácsi!
KL Kicsoda? Szász Béla…?!
Ő hát, ki más. Ha akarod, megadom a címét, ott él visszavonultan Suffolk grófságban, angol feleségével. Hivatkozz rám és verd ki belőle. Neked tán kötélnek áll. Ő ennek a tudója. Végig ott volt s ő volt az IÚ lelke; az egyetlen, aki oldaltördeléshez-nyomdához értett – Pálóczin kívül, aki nem ért rá, ő, szelídségen-ravaszságban Szent Pálon túltéve, már akkor tán angol nyelvű sikerkönyveit, a Sztálin-, Mao-, Hruscsov-monográfiákat forgatta a fejében. Jobb szeretted volna, ha agyonverik Tacituszt, csak hogy ne írhassa meg Tiberius orgiáit Capri szigetén? – Suetoniust, hogy ne írhassa meg a császárok rémtetteit? Mert hogy a nekünk ide elszerződött három Prokopioszok valamelyike is megírja az IÚ „Titkos Történetét”, arra ne számíts! Mert mit tudom én, igaz-e, hogy azért fajultak-e a dolgok a pofozkodásig, mivel a sikkasztás, amelyből még üzletalapításra is futotta, az összeg nagyságánál fogva már-már eltussolhatatlan volt, a sikkasztó a pofozkodót megfenyegette, hogy kiadja ország-világ előtt – nem ő az első fiúszeretője, aki kedvét tölti, s leleplezi, ha a végösszeg áthamisításában nem segít! A homokosok Jóistene adjon nekik örök nyugodalmat, magam csak mint a papagáj – vagy mint ez a magnószalag, csak híven megismétlem a pletykát, árnyalásával, tódításaival egyetemben, de igaz voltáért nem szavatolok.
KL Gondolom, nemcsak Szász Bélától hallottad a szerkesztőségi élet ez apró belső mozzanatait?
Mindenkitől: a pletyka hullámokat ver. De Béla volt a legmegbízhatóbb, mert nem lévén érdekelve semmiben, tárgyilagos szemtanú és talpig becsületes ember volt. Fura módon Ignotus mindenkinek a begyében volt; érezte is és hajszolt-idegesen reagált. Ignotus „népidemokratikus” nonchalance-szal, diktatorikusan intézte a Száműzött Írók ügyeit és ezt Kovács Dénes szóvá is tette a Szövetségben. Ignotus kizáratta. Dénes, éveken át a londoni Népszava szerkesztője, váltig őt panaszolta nekem, a randalírozó Ignotuszt, aki lidércnyomásként nehezedik rá és miatta álmatlanul hánykolódik éjszakánként. Ma? Tetteti, hogy „nem emlékszik”: nem volna célirányos bolygatni, ha egyszer annyira tisztelik emlékét a Honban. A hamis kegyelet, mint a történelem félrevezetője? Misplaced reverence? Vajon emlékezik-e Aczél Tamás arra, amit annyiszor elmondott vacsoraasztalomnál róla – hogy Ignotus még a mosoda- és fűszerszámláját is ráterheli a Szövetség ellátmányi számlájára…?! És mit Faludy, aki a szagát nem bírta…?!
KL Hát összejártál velük?
Össze hát. Tamás ott lakott a közelünkben, feleségével, Gyarmathy Olgával. Beletartozott a Treuga Dei rituáléjába; elástuk a csatabárdot. Egy-forradalom világgászalajtottjai voltunk, egy-lapba írtunk. Összejárásunk akkor szakadt meg, amikor gyáros-ismerősömnél közbenjártam Olga érdekében, akit valami összeszólalkozás miatt az üzem menesztett. Olga lehordott a telefonban: a magamfajta tetű ne járjon közbe egy olimpikonért. Faludy Gyurka? Eltévesztette az évszázadot: verseivel a 19. századba – raconteur-tehetségével a római korban kellett volna születnie – sziporkázását akármelyik császár villával és életjáradékkal honorálta volna. Allergiás vagyok ugyan azokra, akik keresetképtelenek és berendezkednek arra, hogy zsenialitásukért kenyérrel tartozik nekik a világ, de nála leküzdöttem allergiámat, mert engem is mulattatott. A szerkesztőségbe ritkán járt be, bár a havi fizetés felvételekor mindig megjelent. Kultikus tisztelettel övezte önmagát és költői szerepét – hogy a Kitharoidész semmihez nem nyúl; semmi alantashoz, kilincs- és villanykapcsoló-javításhoz, képek, dísztárgyak felakasztásához, általában semmihez, ami szög beverésével jár. Egy ízben leszakadt az ágy alattuk, az ágydeszka kilazult a szögből. Többször megverselt, imádott Zsuzsája mézes szóval kérlelni kezdte – verné vissza. Ő, hogy holmi ágydeszkába – szöget verjen? Egy Költő?! Patáliát rendezett, majd a hátára függesztett hadüzenettel távozott és három napig nem tért haza (amíg haza nem vitte a hasa). Sz. Béla szerint a főszerkesztőnél több ízben, nyomatékosan eljárt, hogy H. Gy.-től verset lehetőleg ne közöljenek; inkább prózát – ha kell. Az IÚ körüli korrupció pletykaesője engem is „megtermékenyített” (ennél többet nem hozott a konyhára) s ha nem bánod, szalagra mondanám ezt a KENYÉRTOLVAJ című versemet, melyet honni soit qui mal y pense alapon, ártatlan szeszélyből és minden mellékgondolat nélkül, ötletszerűen Faludy Gyurkának ajánlottam:
(HAJSZÁLHÍD, 486–488. o.) |
Lorcsikám, nézz ki a kertbe, alig látni az utcát. Hányszor van ilyen sűrű esőfüggöny odahaza, ekkora zápor?
KL S ahogy az ablakon dobol, azt hiszem, még a magnószalagon is visszahallgathatjuk az eső paskolását! Ne hagyjuk abba?
Nincs rá szükség: különleges zajkizáró mikrofonunk az esőt nem hallja. Hadd mondok el valamit az esőről, mert szorosan idetartozik. Odahaza fiatalkoromban imádtam az esőt. Esős időben szerelmesebb kedvű az ember; az eső engem inspirál. Szerettem esőben sétálni hajadonfőtt; nyári esőben az volt csak az igazi élvezet, ha derékig meztelen nekivághattam a határnak; s ilyenkor, csuromvizes, csapzott hajjal dehogy is gondoltam – hogy is gondoltam volna? Hogy jóslatos jel ez is: elvágyom valahová, ahol az eső mindennapos. Az eső hazájába. Azóta is úgy érzem: „hazajöttem”, mert Albion már rég nem ködös, de ha az eső rákezdi, hát bízhatsz benne – egész nap táncolnak a tótgyerekek. Sok versem is született így, az esőben, az angliai esőről. Meg sok minden angliai-egyébről, hogy ne is mondjam – mert az eleven-élő angol környezetnek zsarnoki-megejtő hatása van (s ilyen a befogadó nyelv interpenetrációja lényünkkel: én is, jó pár angol verset is írtam, óhatatlan, hogy az ember írjon ilyen szamárságot is, jóllehet értéktelen és nem számos). Nos, pár hónapja ideszól Czigány Lóránt: az egyik pesti kiadó antológia szerkesztésével bízta meg, Nyugaton élő magyar írók Nyugatról szóló írásaiból. Angliáról szóló írásom, versem, elbeszélésem, úgymond, van-e.
– Még hogy „van-e”? Haha! Akár a fél könyvet megtölthetnéd velük!
Ha rátévedsz a könyvespolcon, ütnéd fel MENDEGÉLÉS című prózaversemet, melyet „egy mozdulatlan száj hadarva mond” (HAJSZÁLHÍD, 244-246. o.) Jellegzetes angliai eső-vers, agyonázás közben diktafonba mondott verspróza. A másik ilyen, bőrigázás közben született, de formahű versemet igen kedvelem s ideiktatom, mert története van. A hozzám igen közelálló jeles francia költőnek és kedves-jó barátomnak, André Frénaud-nak ajánlottam, de leteszem a nagy esküt, hogy nem álnokság a megihletője és semmi egyéb nem csendül ki belőle, mint ázott-veréb mivoltunk meg ami egy nyomorultul tönkreázott verébben gondolódik; a címe: KOCSONYAÁLLAT –
(HAJSZÁLHÍD, 351–352. o.) |
Elhiszed-e? Szegény Ignotus Pali, üldözöttségében-zaklatottságában ezt a verset letiltotta s nem engedte lehozni, mert azt hitte: róla szól! Nyilvánvaló, hogy se ő, se más: senki, meg se fordult a fejemben; s sapienti sat, hogy ennek a versezetnek, a gondolati költészet rendje szerint megvan a maga filozófiai olvasata. Azután se, soha: szentül hitte, hogy e „gúnyversnek” ő volt a céltáblája. Börtönsors, keserű évek, sanyarú emigráció: feleségével – akit a váci fegyházban „kopogtatva” ismert meg – ott élt a dél-londoni Prince of Wells Mansions nevű végtelen bérkaszárnya tetőemeleti, zegzugos lakásában és még jóval annakutána is, hogy az a szörnyű szerencsétlenség érte, amikor a család egy gyengeelméjű tagja rájuk gyújtotta a lakást és ő egyedül maradt, akkor is. Pergamensárga arccal, öregen, még ma is hallom mentegetőző hangját:
– Igazad volt abban a versedben, amiben kigúnyoltál. Kocsonyaállat voltam, mindenki utált, tudom, te is. Bocsáss meg: hidd el, levezekeltem –
– De Pali, Palikám! Miről beszélsz?!
– Megérdemeltem.
A Piccadilly melletti Swiss Centre előtt futottunk össze, becipelt a svájci eszpresszóba s ott mondta. Hosszú évekig írta angol nyelvű Maupassant-könyvét, rossznyelvek „ziccere” szerint, melyet kihagyni nem lehet, ezer Maupassant-életrajzból egy ezeregyediket. Csendes öregség volt és szép szinekúra, a Ford Foundation-től húzta hozzá az ösztöndíjat. Ideadta, írtam róla; könyvét meg is mutattam Párizsban a La Quinzaine szerkesztőségében Maurice Nadeau-nak, az ismert Flaubert-szakértőnek, aki kimagasló monográfiát írt a Mesterről.
– Ejnye-bejnye. Sok a lacune, nem ismeri Flaubert és Maupassant levelezését – hümmögött; s míg így, finnyáskodva forgatta, mindegyre morfondírozott: – tudott ez az ember egyáltalán franciául…?!
*
KL Valami megütötte a fülemet. Mintha azt mondottad volna: a pénzadó fedőszerv. Jól hallottam-e?
Veszedelmesen éles a hallásod. Tudod, akkoriban főbenjáró illetlenség lett volna és a tiltakozások viharát váltja ki, fegyelmi és elbocsátás járhatott a nyomában; de ma már nyugodtan el lehet mondani. Hogy az emigráns szervezetek, kiadványok pénzalapját zömmel az amerikai kormány adta s a dolog lebonyolítását a Központi Hírszerző Szolgálatra bízta. Ha adta – helyesen tette; s persze a pénzadó gazda ilyenkor óhatatlanul direktívákat ad, a támogatott szervezeteket külpolitikája eszközéül használja fel s működésüket igyekszik annak alárendelni. Hogy is lehetne másként (hiszen, kicsiben, ezt csinálta az angol külügyminisztérium, amely nem győzte hangsúlyozni a BBC külföldi szolgálatainak önállóságát/függetlenségét). Mindezt amerikai részről váltig tagadták s hogy elejét vegyék a „hamis hírverésnek”, a CIA új gyakorlatot vezetett be: fedőszerveknek adták a pénzt, továbbadásra. Eleinte a Ford Foundation töltötte be ezt a szerepet, majd – azon az alapon, hogy „nem én adom, hanem az Ángyom-Térgye, aki három házzal odébb lakik”, felállították Párizsban a Congress for Cultural Freedom nevű szervet s azontúl jórészt az lett Mindnyájunk Nagybácsija, bár a Ford Foundation is tovább működött. A nagyágyú az ideológiai háborúban nem az Irodalmi Újság és társai voltak, hanem az angol nyelvű Encounter, amely 37 évi működés után 1991 elején vérzett el; 1954-ben indult a párizsi Congress pénzén, amelyet 1950-ben költöztettek be az amerikaiak a Blvd Haussmann 104. alatti párizsi palotájába. Koestlertől Levy-Strausszig, Trevor Ropertől Stephen Spenderig, Evelyn Waugh-tól Arnold Toynbee-ig az angolszász irodalom legjelesebbjei írtak bele s így visszatekintve igazi érdeme, hogy merőben más, fontosabb, nemesveretű írások is elúszhattak a hidegháború jéghegyein; de hitelének sokat ártott, amikor 1966-ban az ír Conor Cruise 0’Brien rábizonyította, hogy az amerikai kormány szócsöve s az ellene indított sajtóper is őt igazolta.
De ládd, amekkora pletykazsák vagyok, ez se maradjon bennem, noha ugyancsak elébe vágok az eseményeknek. A hatvanas évek legelején történhetett, hogy a „Gazda” a szokottnál is erőteljesebben akart beleszólni az IÚ szerkesztésébe. Ezek voltak azok az idők, amikor a Nyugat felkarolt minden kommunista diktátort, ha az önállóság legkisebb jelét mutatta s olyan Ugocsa non coronat-képpel nézett Moszkvára. Ekkor kezdtek udvarolni a román Conducatornak is. Persze a Moszkvától való függetlenedésnek Jugoszlávia volt az éllovasa, és Washingtonban úgy képzelték, az önállósághoz az út a titoizmuson keresztül vezet. Beletették a bogarat az IÚ szerkesztőinek fülébe is: adjanak új profilt a lapnak, szerkesszék titoista szellemben. „Ha csak ez kell!” – kapták fel az üstöküket azok, akik odahaza hozzászoktak a pártpolitika egymást-agyonütő „szakaszaihoz”: mesteri sakkhúzásnak érezték az új szakaszt és kapva kaptak rajta. Ignotus máris felcsatlakozott, Szabó Zoltán is élénken helyeselt s mellette volt a többség. Hogy ez a szégyenletes fordulat nem következett be, az Szász Bélának köszönhető (annak a Szász Bélának, akiről Faludy egy időben azt a suttogó-propagandát indította el, hogy „titoista ügynök”).
– Nem azért jöttem Magyarországról, hogy titoista lapot szerkesszek itt Londonban – tört ki haragosan és a sarkára állt. Béla, amikor leszavazták, salto mortaléra határozta rá magát. Minthogy a szó szoros értelmében ő tördelte-szerkesztette, megtehette: megírta és a többiek tudta nélkül betördelte leleplező cikkét a titoisták álnokságáról Nagy Imre elrablásának botrányában: Nagy Imre a jugoszlávoktól menedéket kért és kapott, de elrablásakor a kezére jártak a szovjet KGB-nek és szemet hunytak. Volt, aki tudni vélte, hogy a titoisták Nagy Imre kiszolgáltatásában aktívan közreműködtek. Az emigráció egyik legnagyobb botránya robbant ki cikkéből; de Béla nem számolt a következményeivel. Ignotus tajtékzott; a szerkesztők Szász Bélát még aznap, rövid úton eltávolították, valósággal beletaszították a pénztelenségbe s ki tudja, milyen vesszőfutást kell végigszenvednie a kárörvendő „régi” emigráció sorfala közt s mekkora nyomorba süllyed, ha felesége, Kati, fordításokkal nem keresi meg a konyháravalót.
A fejleményeknek megvolt a paralelje az angol rádiónál is; a Nyugatnak megkeseredett a magyar forradalom íze a szájában s az angol külügy is felkapta az „új orientációt”: Titónak udvaroltak, valahogyan mindjárt szebbnek találták a jugoszláv varrottast a boltban, mint a Szovjet Bolt bumfordi fababáit, és a rádió magyar osztályának is megüzenték – azt is, hogy milyen szordínót tegyen a szájára. Mi is kezdtük – másodszori felmustrálásra – pátriárkálisnak találni Kádár Jánost, legyezgetni önállósági törekvéseit, s ha még emlékszel, ez volt az az idő, amikor fő-főnököm, Tarján György megcsillantotta elöttem a lehetőségét, hogy új életet kezdünk: a polemizáló szájjártatás helyett emberhez, irodalmárhoz méltó feladatokkal fog megbízni a rádió. Úgy is lőn, az én szívemről nagyobb kő esett le, mint az övéről; s akkor T. Gyuri, a Vígszínház valahai vezető színésze nem is gondolta volna, mekkora örömet szerez magamagának azzal, hogy a szavának áll.
KL Az elmondottak alapján az az érzésem, te nemigen keveredtél bele az IÚ bevillongásaiba – de azért bizonnyal örültél, ha az IÚ tűzfészkéből jövet beevezhettél az angol rádió biztonságos, meghitt vizeire –
Akinek nem tűzfészke, ne vegye magára: amikor én oda-odalátogattam, abban a St. George Street-i palotácskában mindig barátságos csönd honolt. Nemcsak hogy nem keveredtem bele „visszavonásaikba”, hogy annak „tüze közt megálljak”, de veszekedéseiknek még csak a szele sem legyintett meg. Pedig sűrűn közöltek s még rovatot is indítottam „Költők a korfordulón” címmel, a modern franciák, angolok megismertetésére, kis életrajzzal s egy-két átköltött verssel, ízelítőül. Ha nem győztem, mások folytatták. Teljesen igazad van, nagyon szerettem a rádiót, szerettem a rádiósmunkát s szerettem ott lenni: nagyon szép nők, művelt férfiak, az angol civilizáció színe-java – én legalábbis akkor úgy láttam és nem adtam hitelt a rosszindulatú pletykáknak, hogy a rádió Külföldi Szolgálata, a „Bush House” az, ahová a Fleet Street, a sajtónegyed a maga selejtes újságíróit besepri; aminthogy nálam jó ideig süket fülekre talált az a mendemonda, hogy a Broadcasting House-ban (az „igazi” angol rádió székházában) „lepratelepnek” csúfolják a Bush House intézményét s nem is adtam hitelt mindaddig, amíg egyszer, nagy sokára, fel nem fedeztem, hogy titokban „leprásnak” néznek. Hogy mi volt a viszony a befogadó ország pedigrés társadalma és a befogadott szegény flótások között, arról némi fogalmat alkothatsz, ha elolvasod AZ ÉJSZAKA MŰSZAKA című kisregényemet (ANGELIKA KERTJE, 407. o.).
KL „Szép nők?” Mi dolgod volt neked a szép nőkkel…?!
Kihívó kérdésed arany-domborművű fényes pajzsomról lepattan. Még ha hivatalosan érintkezel is velük, akkor is, akár a könyvtárban, akár a lemeztárban, akár a sajtókivágások depozitóriumában. Eltársalogsz, összeismerkedsz, kávézol velük. Jóleső érzés. Amilyen visszatetsző, pl. ha a népes Orosz Osztályon akad dolgod vagy melléjük találsz ülni az étkezőben. Már mintha elmondtam volna: amilyen hercegnő módra mozognak s nem is mennek, inkább ellejtenek előtted és bájtáncot járnak a szép magas orosz lányok! Az ám, de vesztedre érted a nyelvüket: mert amit beszélnek és ahogy beszélnek rólad, az lesújtó. Napokra a betege leszel. A legvadabb vad nacionalizmusnak és a szovjetellenességnek olyan keveréke ez, ami azért végső soron mégiscsak a szovjet tankhadosztályoknak szurkol. El tudom képzelni, mennyire ki nem állhatták a forradalom napjaiban a „kekeckedő” magyarokat, akik nem férnek a bőrükbe és ki akarnak törni a Birodalomból; hogy milyen fogcsikorgatva fordíthatták-és-olvashatták mikrofonba a szovjetellenes központi kommentárokat. Igaz, volt úgy, hogy magam is behúzott nyakkal mentem el a Szlovák Osztály ajtaja mellett, ahol hivatalból gyűlölték a magyarokat s kivált az a kolléga, akivel gyakorta kerültük a témát, pedig magyar beszéde alapján színmagyarnak vélhetted volna: legszívesebben, mint a cápa, keresztben falta volna fel a magyart – a magyar imperializmust, a magyar hegemóniát… S most még vedd hozzá az arabokat, a négereket, a kínaiakat, akik rólunk alig-alig hallottak s jobbára azt se tudták, hogy a térképen merre keressenek…!
KL Gondolom, ilyenkor visszamenekültél a magad osztályára –
Minden „osztály” egy-egy gettó. Az anyanyelv falain belül biztonságban érzi magát az ember. A magyar osztályon, míg R. Ferenc állt az élén, aki talpig úriember volt – áldott béke honolt; még csak súrlódásokra sem emlékszem – egészen 1976-ig, amikor engem is utolért a nemezis. Nemhiába nevezi Reverdy az embert „önmagaszelídítette vadállatnak” – l’homme est une bête féroce par elle-même apprivoisée… Félő, hogy itt, ebben nem tudsz követni s magam is gátlásokkal küzdök, mondjam-e, ne mondjam –
KL Már miért ne mondanád? Már volt előtted önéletrajzíró, az Vallomásaival oly tisztán akart állni a feltámadás angyala előtt, hogy meztelenebb már nem is lehetne –
Tudod, a társadalmakban, rétegről rétegre, mindig van valami játékos elem, ami a kiválasztás, a feljebblépés/előléptetés szelektora-és-szűrője gyanánt működik s egyúttal hogynemondjam a hasonszőrűség mértéke és az Arra-Érdemesség értékskálája is. Vannak konszernek, ahol golfoznak; a golf hozza össze őket; a golfpartnerek egymást nyomják előre, mint valami titkos szabadkőműves konfraternitás, és egymást nevezgetik ki. Vannak érdekeltségek, ahol a teniszpartnerek töltögetik be az igazgatói székeket. Vannak korporációk, ahol lovaspólóznak; vagy whisteznek, bridzselnek; vannak közületek, ahol a szürkeagárversenyekért bolondulnak és az agarászok kerekednek felül – ők jelölik ki az elnököt. Nálunk a rádiónál, a Magyar Osztályon a szelektor, ill. a szűrő – a viccmondás volt. A viccfenomén volt a császár; s minél pestiesebb volt a vicc és mennél inkább szaglott róla a pesti aszfaltkivirágzás, annál nagyobb sikere volt (és annál nagyobb kineveztetési potenciálja, előmenetelnél). Mármost töredelmes szívvel be kell vallanom, hogy a vicckultuszt kevésre értékelem, a vicc humortartalmi maligánját az én mérőm alig mutatja; s most az „elviccelés” lélektani védekező mechanizmusát figyelmen kívül hagyva, azt kell mondanom, hogy a pesti vicc „humora” csillagászati távolságban – és mélyen alatta van a pantagrueli humornak (ehhez képest már-már nem is humor). Csé is mélységesen ódzkodott tőle, de idegenkedését legyőzte gazsuláló természete: kényszeredettségét leküzdve, „szívesen” csatlakozott a viccmesélőkhöz és a csattanót udvariasan megkacagta. Nekem mindez nehezemre esett. Joggal kérdezhetnéd, hogy mi az ördög ütött belém-s mi bajom van: nincs humorérzékem? Nem, pajtikám; más az én bajom. A Mennyei Röntgenszem, aki a szíveknek és a veséknek a vizsgálója – egy csipetnyit belém ojtott belelátó tudományából ösztöneimbe s én még akkor is szimatolom rajta a vérszagra gyűlő vadállat szagát, amikor – Reverdyvel – már teljes-tökéletesen megszelídítette önmagát. Tudom, hogy az ilyen játékos elem, amilyen a viccmondás/tréfacsinálás, mikor fordul veszedelmesen komolyra s mikor lesz a röhögtető „stikliből”-kollektív lélektani lincselés. Ezért vannak gátlásaim. Mert utóbb tanúja voltam, hogy légynek sem ártó, szeretetreméltó kollégámat, Telcs Pétert mint kergette a végső kétségbeesésbe, az állásvesztésbe, majd az öngyilkosságba az ártatlannak induló „stikli”, melynek értelmi szerzője az egyik notórius viccmesélő, veleörvendező „kibice” szénior társunk volt (ki azóta már párává oszlott a felhőtlen halhatatlanság festett egében). Hogy mint denunciálták a főnöknél hajnalban elkövetett „rossz fordításait”, és mint kifogásolta „magyartalanságait” az, aki – ha a magam mértékével megvakarom – jottányival sem volt kevésbé magyartalan. Nehéz szívvel adom kezedbe ezt a titkomat, belelátó képességemet – nem az emberekbe, ó nem: hanem ártatlan „heccnek” induló játékaiba a nyálacsorrantó vadállatnak, amely egy ponton túl feltartóztathatatlanul a kollektív lincselésbe torkollik és ha szellemszemekkel láthatnád statisztikáit, elhűlnél, hogy a Vicces Embereknek mennyi halálos áldozata van. Verseimben is, nem egyszer, hangot adtam ily értelmű titkos látásaimnak, neveletlen-mogorván; s ha nincs ellenedre, most szalagra mondom ezek egyikét, a LÉLEKHARANGJÁTÉK 426. oldalán találod, a címe: KALIBÁN.
amilyen a civilizálhatatlan kalibán, az eszem nem veszi be, hogy valamiképp a beszéd gondolataik elrejtésére – ugyanúgy, gondolkozásunk titkaink eltemetésére való
születésünket rendesen jó néhány rémületes, taszító, groteszk vagy piszkos titok veszi körül, ami valaki titkon-tudójával a sírba száll és halálunkat is, többnyire, ugyanúgy, ugyanannyi iszonyatos, visszarettentő, torz vagy szennyes titok s az is, valaki titkon-tudójával a sírba száll
a magamfajta emberben az a nyugtalanító, hogy tudatában lévén megtörténtüknek / elnémíttatásuknak, naponta végzem gyalázatos, gyötrelmes, mocskos és elviselhetetlen titkaink számbavételét, amelyek az ádámita születése és halála körül elősettenkednek és körébe gyűlnek
barbárság reménytelensége!
hogy valamiképp a beszéd gondolataink elrejtésére – ugyanúgy, gondolkozásunk titkaink eltemetésére való, amilyen a civilizálhatatlan kalibán, az eszem nem veszi be
(6) Hampstead-ben anyakönyvvezető elé járulunk. Feltűrt ingujjal: két kaparjkurta mire viszi, ha nekilát. Házvásárlás, új fészek Hampstead hónalja-sarkában, a Parliament Hill Fields csupa-kert utcácskájában: sorház, de takaroska. Kispolgári környéknek előkelő szomszédsága. Marx ragyabunkó-szobrával szemközt: a londoni Père Lachaise. Öreg magyar néni feltalálja magát. Másodállás: mindenki belesegít; Édesanyám „munkához lát”. Az angol élet ajándéka: a Phoenix Club. La Douce Angleterre – avagy régivilágbeli élet az akkori Angliában, melynek ma nyoma sincs már.
Pour être heureux, il faut essayer de vivre chaque minute au charme que nous lui trouverons lorsqu’elle ne sera plus qu’un souvenir15
HENRI TROYAT
KL Ide-oda, előre-hátra siklunk az időtengelyen és már azt se tudom, hol tartunk. Mennénk vissza a fészekrakás évére s kezdjük onnan újra. Ha jól tudom, ez 1959 volt…?!
Még sokszor fogjuk újrakezdeni, engedelmeddel. Olyan ez, mint az első mozi ősvilági őse, még a francia forradalom meg a napóleoni idők mutatványosainak mozija, amikor a százméteres vászonra felfestettek csatát/tűzhányókitörést/párbajt/hajótörést/leányragadást/tücsköt-bogarat s ez a véghetetlen jelenetsor a két végén két hengerre tekerve elforgott-elmozgott; de ha ugyanannak az eseménysornak más-és-más aspektusát akarta látni a szemlélő, hát vissza kellett tekerni odáig és végignézni ugyanazt a képsort.
Jól emlékszel, az 1958-as esztendőben jártunk, amikor a kátyúból helyére billentettük a kocsit és közécserdítettünk a lovaknak. Hogy hibáztatható vagyok-e, amiért kettétört Piroskám rajztanárnői karrierje, s ki tudja, az én lelkemen szárad, hogy tán jeles, tán élvonalbeli, kiugró képzőművészt vesztett benne Anglia? Ezt a fájó pontot már érintettük, lehet, hogy ez – sőt tán ennél is több, sokkal több van a rovásomon.
Szabó Lőrinc élettörténetének mélyére hatolva tapasztalhattad, hogy az írás mestersége önző – de nem maga az íróember az önző, aki ennek az önzésnek kivált áldozata, ő a megrövidülő, neki kell odaáldozni szerelmet, előmenetelt, utazást, kalandokat egy-egy könyvért –, hogy a mű, csak a mű csonka-bonka ne maradjon. Akkor, a rohanás lázában egyszerűen nem volt érkezésem, hogy ezen rágódjam; amúgy is, Piroskám megtáltosodott és hamarabb, semmint kimondom, elszegődött pincérnőnek. Szurkoltam neki, reszkettem érte, és titkon nem győztem csodálni. Nemcsak rendkívül félénk, feminin természet volt és ösztöneiben konzervatív; hanem annak a Horthy-korszakbeli középosztálynak a produktuma, amely nem erre volt „beprogramozva”. Kislánykorában buzgó katolikus, majdnem vallásmániás, a zárdaiskolában „szívgárdakapitány”, és betéve tudja latinul a misét (még ma is). Ha nincs világháború és a Horthy-rendszer marad a helyén, hát olyan helyre magyar nagyasszony lesz belőle, mint annak a rendje; bálanya, alapítványi hölgy; teljesen monoglott marad, aki más nyelvet a magyaron kívül sem nem tör, sem nem beszél; kormánytisztviselőné vagy magas rangú katonatiszt felesége, aki a „Jó Társaság” című lap képanyagában is felbukkan s alighanem a kormányzóné közelében… S most, ugyanez az asszonyka, annyi gyermekkori agymosás, előkondicionálás után, belepottyan az angolszász élet sűrűjébe és már, egy szál dzsungelkéssel – vágja a liánt, mint a szecskát, és előredolgozza magát! Csak-angolul olvas, csak-angolul hall, ragad rá minden, ami angol: a nyelv, a szokások, az ízlés, az illemszabályok, a mesekincs, a babonák, a folklór… Mondom, Piroskám elszegődött pincérnőnek egy jókora presszóban, amelynek egy elangolosodott, menekült osztrák úr volt a tulajdonosa – már akkor hatvan körül járt – és bizony ennek a CAPRICE-nak, se a górénak, se a presszónak, semmi nyoma. De akkor igen forgalmas volt és örökké zsúfolt, hiszen a Haverstock Hill mellékutcáiban és szerte a negyedben az európai kontinens menekültjei tanyáztak s éltek-haltak a visszazökkenésért az édes anyanyelvre, az elvesztettet visszavarázsló nosztalgiázásért, és a trécseléshez a dupla kávéért akkor, amikor az eszpresszó kultusza Angliában ismeretlen volt. Jómódúak módjára nem garasoskodtak a borravalóval s a vidám robot végén, ha Piroskám összeszámolta, hát hetente többet keresett, mint az én fizetésem.
De aki „délutános”, az éjfél utánig marad és vagy a férje hozza haza, vagy a taxi: s akinek a férje „műsorsegéd” a rádiónál, annak összevissza ugrálós a beosztása s hetente egyszer, „hajnalozás” után reggel jön haza, lábujjhegyen tipegve, úgy vetkőzik, hogy zajt ne csapjon s úgy siklik, hideg lábbal, a meleg dupla ágyba. Zilált életrendünkön némileg segített, hogy Édesanyám mindig meleg (vagy melegíthető) étellel várt; ám a főzőcske nem töltötte be életét s maga is keményen harcolt – a „fennmaradásért”: mármint hogy „ángliusul” is megállja a helyét. A nyelvtanulást már odahaza elkezdte, de itt látott hozzá igazán. Semmit másként, mint mániákusan, látástól vakulásig és teljes erőbedobással nem tudott csinálni (s ebben a fiára ütött), s így forgatta nyelvkönyveit meg a salátaformán széthulló „Dr. Joó István”-féle szótárt; míg azután hozzánk-be-beugró angol barátaink fel nem figyeltek iparkodására s nem szereztek neki hasonló korú unatkozó úrihölgyet, s azontúl nevetgélve, teázgatva s angol ízű teasüteményt ropogtatva tanult angolul, mint a mesében –
KL „angol ízű”…?
Hát nekünk fura ízű: cukros-sós. A cukrozott sós íz skót eredetű; eleinte pofákat vágtunk, de lassan hozzászoktunk; mint a sós vajhoz s minden édeshez, ami sós vajjal készül.
KL És angol barátaitok, akik benneteket férj-és-feleségnek hittek, nem ütköztek meg rajta, amikor kijöttetek a farbával, hogy nem vagytok összeházasodva…?!
Nem ütköztek meg: nagyot nevettek. Amúgy is, apránként jöttünk ki a farbával s nagyon is megértették, miért nem siettek a szovjet orbitus alatt a párok az összeházasodással, ha ez az egyik lakás elvesztésével jár. Egybekelési szándékunknak igen megörültek, és úgy kellett leszerelni buzgólkodásukat, hogy esküvőnk szerény keretek között maradjon. Hogy világosan láss, kik voltak ők s melyminők sajátlag, hadd mondok el róluk egyet-mást. Mert jóllehet a háború előtt-és-után ezt a két észak-londoni kerületet, Hampstead-et és Golders Green-t elözönlötték a Hitler elől menekülők (nemhiába faragták az utóbbira azt az élcet, hogy Golders Green „Hitler utolsó követelése”) – mégis, szigetenként az angol őslakosság a helyén maradt, ott maradt házaiban s a jövevényekkel nemigen vegyült. Bennünket épp ilyenek karoltak fel, akiknek pedig „zárkózott” és „megközelíthetetlen” voltáról iskolát tartottak nekünk a régi emigránsok; sült-angolok voltak barátaink, mégpedig a Hampstead-i középosztálynak abból a rétegéből, amely megörökölte-és-konzerválta a viktoriánus szalonok szokásait: muzsikáltak-énekeltek, vonósnégyeseztek, jeleneteket adtak elő, és elő-előrukkoltak irodalmi zsengéikkel.
Ne képzeld ám, hogy sivalkodni kellett, ha e „műkedvelők” produkálták magukat; mert pl. H. D. Cooper („Bert”) irodalmárnak nem volt műkedvelő, B. Bernard Wilcox („Bunny”), nagykereskedő létére majd minden estéjét énektanárjánál töltötte s eszményképe, az ír John McCormack (1884-1945) minden lemezét felhajtotta – Latymer-Sayer-ék, a zenebolond (és hifi-buzi) házaspár felbecsülhetetlen lemezgyűjteményéről nem is beszélve. Ők vittek el a Munns házaspár káprázatos otthonába a Swiss Cottage negyedben: nappalijuk a teljes második emeletet elfoglalta, 120 m2-ével és színpadias beugrójával kivált alkalmas volt műsoros estek rendezésére s tároltak is hozzá 50-60 széket, melyek előhozása-sorba rakása Rosalinda, Juliette és Helen, három lányuk dolga volt, három lélegzetelállító szépségé – de erről majd akkor, ha elérünk a Phoneix Club küszöbéig…
Magyarokat nem is hívtunk meg, csupán néhány közeli angol barátunkat tanúnak és a tanúk barátait: nem hegyen-völgyön lakodalom volt ez, hanem a meglévő állapot legalizálása. Szerény intencióinkhoz már az is nagyon illett, hogy nem a nagy, bombasztikus, tornyos, alpárignácos elöljárósági palotában volt az anyakönyvvezetőség, hanem szemközt, egy emeletes villában, amely „utcán át”, a hivatal dépendance-a volt. Megadtuk a módját, ünneplőben, de senki nem kisuvikszolva, szaros-pistáskodva: csak amúgy, feketében, virágos ruhában, 1958. szeptember 20-án és olyan tűző napsütésben, amilyet csak a vénasszonyok nyara produkálni tud. Anyakönyvvezető: A. C. Henson; szuperintendens: J. S. Clare; tanúk: Herbert D. Cooper, főadóellenőr (színpadi szerző, bariton), Maurice B. Bannister, bútorkereskedő (basszbariton). Iktatószám: WD082569, sorszám: 147. Másolat kiváltásának az ára: 3 shilling 6 penny (régi pénzben, ami ma már nem létezik); kétfelől, két vázában: hivatalból, virág (árát diszkréten fülbe súgva, a vőlegénytől a hatóság beinkasszálja). Az anyakönyvvezetőség villája tőszomszédságában az ikervillát egy svájci vendéglős vette meg s itt, a svájci étteremben foglaltunk asztalokat; a nászajándékok is tréfás-szerények voltak, abrosz-és szalvétakészlet, elemózsiás ajándékkosár, dísztárgyak. Ittunk, bolondoztunk, át-átsegítettük a Fehérhajú Magyar Nénit a nyelvtani zökkenőkön, bár ő tiltakozott, hogy majd egyedül elboldogul az angollal, barátaink meg nagyokat kacagtak kacifántos szórendjén- és gyomai kiejtésén… Midolgunk volt, az ilyen semmi-kis incidenciák milliárdszámra villannak fel-és hunynak ki a multiverzum tengerzésén, és mi is, emberparányok, ott sodródtunk lebegvést az áramlásban: a fényképekről ezt a távlati képet olvasom le s ezt az arányt: jelentéktelenségünk semmivé-zsugorodását.
De ki tiltja meg az embertenyészet baktériumainak e hártyavékony, megtűrt, földi bioszférában, hogy boldog legyen, ha betölti a törvényt? Boldogok voltunk, mert eggyéforradva szerettük egymást, és eggyéforradtunk a boldogságban, mert titkunk volt. Igaz, másnap mintha mi sem történt volna, ki-ki ment a dolgára: Piroskám a presszóba, magam a rádióba; de mindenhova magunkkal vittük titkunkat. Sikerült! Hosszas ácsingózás, keresgélés, utánjárás, alkudozás után. Megleltük a házunkat, és az ingatlanügynökség útján közöltük vásárló szándékunkat. Tudod, az angol embernek is a ház a mindene, és megszerzése életterveinek tengelyében áll; de mi még ráadásul magunkkal hoztuk a pesti ember vágyolgásait – ábrándjait az álomi fészekről, az álmot, amit a lakásmizéria szült s ezt meg is verseltem, giccses-tréfásan, nem is egyszer. Ezt a BABAHÁZ című apróságot, amit Szabó Magdának ajánlottam, ismered?
KL Ha kéznél van, mondanád szalagra, jó?
Nincs kéznél, de… memorizálom. Hátha rálelek a BABAHÁZRA:
(LÉLEKHARANGJÁTÉK, 99. o.) |
Tudnod kell, hogy – ha mint ízlés, nem is kizárólagos – Anglia-szerte nagy divat a babaház. Van nemcsak modern csöppség, akad régi is; bámulatos, hogy ezekben a pirinyó házakban milyen keskenyek a szobácskák, elszabottak a közlekedőhelyiségek: de épp ez a testközelség eredményezi a meghittséget; hiszen a szerelem, ha gyakorlati, akkor kispolgárrá formálja az embert. Ionesco, aki vénájának egyik fő humorforrása az angolok kivesézése, számos gyilkos színpadi szatírát írt róluk, nyelvük, szokásaik „idétlenségéről”, a LE PIÉTON EN L’AIR című bohózatában pedig éppen ezt, az angol „babaházat” választja céltáblájául s maga a színpad is, tele ilyen babaház-karikatúrákkal.
KL És mi erre az angol közönség reakciója, aki nézi…?!
Haha! Az, hogy nem érzi találva magát. Persze Ionesco kétszeresen igaztalan; mert nincs nyomorúságosabb Párizs uzsorabérházainak kicentizett-kidekázott luxus-lakózugolyainál; és mert vidéken, Franciaországban is jócskán akad „babaház”. Tudod, ha úgy hozta ki a lépés és egyszerre volt szabad esténk, hát Piroskámmal ez volt a fő passziónk: az előkelő villanegyedekben járni az esti utcákat, és ami kivált illetlenség, fürkésző pillantásokat vetni a kivilágított ablakokba, hogy vajon a csókos függönyök mögött mi beépített szekrénysorok, baldachinos ágyak rejlenek… Jó volt csenni, ha nem egyébből, hát a látványából annak, ami soha a miénk nem lehet s olyan volt ez, mint a girhes, farkaséhes Tyl Uylenspiegelnek a vásárban a forró zsírban sült hurka szaga, amit felé lóbál a kacagó lacikonyhás.
Az ám, de mi már minden nappal közelebb jutottunk a mi igazi babaházunkhoz, ami igazándiból a miénk lesz: Mrs. Maynardnak hívták a derék nőt (mindegy, mi volt az igazi neve, ez is megteszi), ő adta el – eladta azt az ötszobás csöppséget a Glenhurst Avenue 6. szám alatt, előkertje egy rőf, hátsó kertje hat rőf (lebetonozva s csak szegélyező ágyást hagyva, virágoknak). Kemény 300 fontokat szúrtunk le foglalóul, a többi 2700-at a Jelzáloghitel-intézet adta (az Abbey National); kerek 3000-ért vettük s az otthagyandó bútorért-szőnyegért is külön lefizettünk 170 fontot. Alighogy az aláírt szerződéseket az ügyvéden keresztül kölcsönösen kicseréltük, már csak arra kellett várnunk, hogy Mrs. Maynard elköltözzön; ám ő igen húzta-halasztotta, mozdulnia nemigen akaródzott s mint utóbb kiderült, ha tehette volna, visszacsinálja. De késő bánat ebgondolat. Ügyvédi piszkálódásra ő eltűnt és mi beköltöztünk. Ne gondold, hogy morcos vagy kisírt képpel ment: még meg is teáztatott, és mint aki az utána következő vízözönre készül, elmesélte életét és a ház múltját. Vén szárazlegény tulajdonosa félkarú volt, vele élt s őt ápolta, de elfelejtette feleségül venni vagy tán túl későre hagyta s odahalt. A prűd kispolgári környék sohasem bocsátotta meg neki, hogy szeretőjével „bűnben él”, nem álltak szóba vele és kinézték. Ezért akart ebből a „pokolból” menekülni, de utoljára még azokon, akik életét pokollá tették, rajtunk keresztül sikerült kitöltenie a bosszúját: aprólékosan, házról házra, mindenkiről elmondta, kinek mi bűn, rablás-sikkasztás, vérfertőzés, szodomia, csirkelopás és visszaadni-elfelejtett-kölcsönkérés terheli a lelkét. Majd mézmosollyal elbúcsúzott és eltűnt életünkből – de ó, jaj, nem örökre.
KL És milyen volt az új környék?
A környék? Tarka. Mulatságos. Inspiráló. Nagyszerű. A híres Hampstead Heath roppant zöld területének délkeleti csücskén: Parliament Hill Fields. Hampstead-nek az a sarka, ahol a kontinentális menekült bevándorló elem nem volt evidenciában s jómagam, mint magyar, unikumszámba mentem. Kőhajításnyira Kentish Town kezdődik, egy szegényebb negyed, másik kőhajításnyira – a Highgate-be vezető széles, meredek úttal párhuzamosan – a Grove Terrace kétszázéves, műemléknek nyilvánított házsora: György-korabeli pompás stílusfurcsaságok, ékszerskatulyák, amelyekben nem hogy átalakítani – új vécékagylót betenni hatósági engedély nélkül nem lehet. Kert felőli emeleti ablakainkból látni lehet erdőt-mezőt, a nyakláncformán körberendeződő tavakat s a domb magaspontján „Kenwood”-ot, ezt a 17. századi pompás palotácskát, amelynek Adam adta meg a végleges neoklasszikus formáját, kiegészítve könyvtárral, orangerie-vel – nyaranta szabadtéri hangversenyeket rendeznek előtte – s odabent meg, csak hanyagul felaggatva: itt egy Rembrandt-önarckép, amott egy Vermeer, Van Dyck, Frans Hals – ezen az önfeledt hányavetiségen lehet lemérni, hogy milyen gazdag országba érkeztünk s mindez a szájunkban volt. Úgy 100 méternyire vasúti töltés, azon időről időre felcsürüszkölt a helyiérdekű s még füttyögött is; de hozzászoktunk s állomása, a szomszéd Gospel Oak kapóra jött, ha hirtelen akartunk Richmond szarvasparkjába vagy Kew Botanikus Kertjébe menni. Az utca végén ötemeletes, viktoriánus lakótömb, erkélyes, sokszobás lakásokkal a gazdag kereskedőknek vagy olyanoknak, akiknek kerttel bíbelődni nincs érkezése. Innen is – mert azonnal, mindenkivel összeismerkedtem – emlékszem, összebarátkoztam egy fiatal kezdő színésszel; utóbb végigkövethettem feltörését: ma már a siker egéből mosolyog rám, a filmvászonról vagy a tévé képernyőjéről [Graham Crowden; Tom Stoppard filozófus-komédiájában, az UGRÁLÓK-ban (JUMPERS), Sir Michael Hordern komikus bölcselőjével szemben MacPhee-t, az ugrabugra ellenlábas professzort játszotta az Old Vic, a régi angol Nemzeti színpadán].
KL Megbocsáss: mi az, hogy „filozófus-komédia”?
Boszorkányos vígjáték, amely filozófusokról szól, in aristophanibus, a filozófusok nyelvén. Tudom, nálunk szkipetároknál ezt nehéz elképzelni, mi a bocskoros bukolikánál megállunk. Nem lehet merészen libegő kötélvasutat létesíteni, hogy a tűzhányó csúcsára felvigyen, egy olyan országban, amely faltól falig mélyföldi sík vidék és rajta olyan hegy nincsen, mégkevésbé annak krátere…
KL Ezt nem mondhatod; nálunk is dívik a gondolati költészet, van filozófus-dráma, nem is egy –
Hagyjuk ezt a meddő vitát, Lorcsikám. Te a magad-lovát-dicsérő cigány vagy, más lovad nincs, én meg csak nézem a vásári felhajtást és el-elszorul a szívem. Nos – amint mondtam, volt szomszédom, ma már országos nevű színész, csak a minap is, hogy a Wimbledoni Színházban vendégszerepelt, meglát az utcán, bevonszol a kocsmába és a megszólítást kerülgetve ugyan (mert angolnak egy magyar nevet megjegyezni szinte lehetetlen) olyan kedélyesen elbeszélget velem, mintha tegnap láttuk volna utoljára egymást. S ugyancsak a Parliament Hill Mansions nevű lakótömbből csípett fel bennünket az a bájos úriasszony (Norin – Mrs. Fitzroy), aki békafejű terebélyes Citroenjén gyakran megkocsikáztatott Édesanyámmal, hol hogy segítsen a bevásárlásban, hol hogy megmutogassa a környékbeli parkokat, templomokat. A szép fátyolkalapos hölgynek hanyagoló férje és két kisiskolás gyereke volt; szerettem, ha a kölykök valamelyikét is hozza, de krónikus feledékenységből mindig otthon hagyta, s amikor már nem Édesanyámért csengetett be, csak értem, visszariadtam ragadozó mosolyától, ahogy kalapfátyolát hátravetve messzi kirándulásra invitált s azontúl annak a vöröstégla bérpalotának azt a szárnyát, ahol Norin lakott, nagy ívben elkerültem. De még jót emlékszem Roy Boon-ra, aki örökké barkácsolt, el-eldicsekedett remekléseivel, Roy sokat segített az ezermesterkedésben szerszámmal-szaktanáccsal, luxemburgi felesége pedig képviselőfánkkal kedveskedett – cserébe, hogy valahára valaki akad az utcában, akivel anyanyelvén: franciául cseveghet s csevegett is, át a kerítésen. Két kacér süldőlányuk a szemem láttára cseperedett férfiak-veszedelmévé – be szép is volt az a tavalyi hó! –, szüleik Oxfordba küldték őket, s ugyan ki hitte volna, hogy ilyen automatizált és csiki-csuki, de parányi, szerény babaotthonban a sokteherautós újságkihordás dúsgazdag nagyvállalkozója lakik!…
KL Hát barkácsoltál te is? Mikor írtál?
Barkácsoltam hát; de első volt az írás és azon kezdtem, hogy ennek fészket csináljak. Hiszen állandóan írtam a rádiónak, a lapoknak s mindig dolgoztam valami nagyobb opuszon. Ezért első dolgom volt, hogy az első emeleti legkisebb szobába betuszkoljam nehéz, hosszú mahagóni asztalomat s azon, gumipárnájára ráhelyezzem villanyírógépemet. E köré építettem a könyvespolcot, majd idővel körülvittem végig és fel a mennyezetig, mert a könyvek áradása ellen nem volt segítség s úgy jártam vele, mint bűvészinas a seprűvel, amellyel, vesztére, vizet hordatott. Több nap, mint kolbász: több könyv, mint polc. (Így van ez ma is.) Hampstead antikvárius-paradicsom: immár tudod, honnan, merről zúdultak felém a könyvek, elsősorban segédletek, szótárak, konkordanciák, lexikonok. Írás előtt, kora reggel mindig sétára indultam, hogy összeszedjem gondolataimat; ha nem a hampsteadi pagonyba, akkor a tavak madárvilága felé; ha oda se, akkor a temetőbe, s ez volt kedvenc meditációs kerengőm: a sírkert.
Ablakomból ráláttam arra a szép viktoriánius kőtemplomra, amely már nemigen volt használatban s kikopófélben volt, mint az anglikán templomok meg a vallás fele; mérműves támíveivel hosszoldalán ez a templom volt az, amely a neoklasszikus Grove Terrace-t lezárta. Ha ezen felfele indultam s a virágkereskedőknél a meredek Highgate Road-ról a Swains Lane-re letértem, hát öt perc hegymenet után két kovácsolt vas kapujával, kétfelől, ott terült el a Highgate-i köztemető. Bal felől a jóval nagyobbik, sivárabb fele – ennek a közepe táján van Marx síremléke: embermagas kőkockán szakállas óriásfej. Valaha szovjet notabilitások zarándokoltak hozzá, kormányküldöttségek, miniszterek a gorillák sorfala közt; ma a kutya se – hacsak nem nagy titokban és a küllemét is elváltoztatva, egy-egy Lukács-tanítvány, nem-marxista neomarxisták és anti-nem-marxisták, tudja a manó. Magam mindig a jobb felőli temetőkapun kerültem beljebb s ez volt ez én mini-Père Lachaise-em; jó időben a padokon üldögélve, el-elnéztem a neoklasszikus tornyocskákat, angyalaikkal, rossz időben bevettem magam az alagsori kriptába, melynek berozsdált vasajtaja időtlen idők óta becsukhatatlan-nyitva állt – és a szarkofágok szomszédságában műveltem a fejüresítő meditációt, ahogy ennek a tibeti diszciplínának a termékenyítő jó hatását az alkotásra valahai jócimborámmal, Sirató (Tamkó) Karcsival annyiszor megbeszéltük.
Tudod, már az első két évben kialakult ez a konkordátumom a Magyar Osztály vezetőségével a rádiónál – vagy nevezzük gentleman’s agreement-nek: csak boronáljanak bele jócskán a délutáni-esti-késő esti adásokba, és még az éjszakázást se bánom, de a délelőttjeimet hagyják meg nekem. Így is lőn, a délelőttjeim szentségét tiszteletben tartották, én meg (a hagyományos angol szerződések szellemében, hogy éjt-nap, szőröstül-bőröstül a Hétszerszent Korporációt szolgálom, akié vagyok) – bandzsán a főnökségre kacsintottam és azt hazudtam., hogy délelőtt írom a rádiónak a kommentárokat. De míg legtöbb kollégám az állásba belekényelmesedett s otthon vagy szunyókált, vagy zöld irigységében a szorgalom „szerencséjét” szapulta, nekem érthetetlenül ennél nagyobb volt a becsvágyam, s már az sem elégítette ki, hogy fölös energiámat babaházam szépítésébe-nagyobbításába öljem; mert ha még emlékszel (már hogyne emlékeznél, elégszer elmondtam), noha 44 éves voltam, a 22 éves fiatalember erejét éreztem buzogni-feszülni izmaimban-ereimben, mert az igazi szabadság varázshatalma már ilyen; és még mindig volt fölös energiám. Még keresnem se kellett nagyon: akadt másod-, sőt hamarosan harmadállásom is, de elsőbbet hadd szólok csak erről, s ez így esett.
Az angol kormányszervek, külügy, hadügy, a kereskedelmi minisztérium stb. nyelvtanárt kerestek „állandóra”; amolyan rezidens tutort, aki félhivatalosan a kötelékükbe tartozik s akire mindig számíthatnak: hogy budapesti állomáshelyükre induló diplomatáikat, a kulturális-és-kereskedelmi kirendeltségek tisztviselőit stb. magyar szóra fogja s a nyelven túl ellássa a szükséges információs anyaggal az ország történetéről, közigazgatásáról, szokásairól, közszelleméről. Az állást többeknek felajánlották, de a fiatalok közül azok, akik a rádió mellett a londoni egyetemre is jártak, nem merték elvállalni, Csé pedig rangján alulinak tartotta, akár hogy ő maga nyelvoktató bíbelődéssel megcsorbítassék, akár hogy zöldfülű fiatalembereket a Szentek-Szentjébe bebocsásson. Önként adódott, hogy az állást rám szabták, nemcsak azért, mert már az első megbeszélésen a külügyben szemmelláthatólag elébeörvendeztem, hanem mert én voltam az egyedüli, aki a tanítványt – diplomatát, katonatisztet – hajlandó voltam koszt-kovártélyra odavenni, hogy „egy magyar családdal éljen egy fedél alatt”, ha ez a kívánalom felmerült.
Nos, Lorcsikám, sejtheted, mi lett ebből: 25 éven át az angol külügyminisztérium „rezidens tutoraként” 300 angol diplomatát tanítottam meg magyarul, wellsieket, skótokat is, de sem téged, sem a nyájas olvasót nem akarom terhelni e nyelvtanítás mozgalmas, tarka történetével, pedig valamikor tanítványaimmal tele volt a budapesti angol nagykövetség s jó néhány nagykövet tőlem tanulta a hangsúlyt, a társasági formulákat, a magyarság-ismeretet. Nevekkel dobálódzni nem célom s nem is ildomos, de számomra izgalmas és gyümölcsöző volt a történet, hiszen a nyelvkurzusokból emberi kapcsolat s nem egyszer hosszan tartó barátság kerekedett, s egyik-másik nevezetesebb tanítványomnál nem állhatom meg majd, hogy ne szóljak róla – már amennyit a kihegyezett tűecset a modellről egy-egy miniatúra portraiture-jében elmondhat.
Megszaporodtak teendőim, de még csak be se kellett szerveznem segéderőimet: maguktól jelentkeztek. Piroskámban is jócskán van pedagógus hajlam s örökké ösztönösen „átadná” tudományát, de Édesanyámnak, az egykori tanítónőnek valóságos pedagógus-furorja volt. S ha nem is legelsőnek jelentkezett, de Alan W. az elsők között volt, mint „bennlakó” tanítvány; 30 körüli lehetett, sportosan, puha pulóverben szállt ki kocsijából s nem is sejthettük, milyen feszes-jóvágású tiszt uniformisban: kapitányi rangban szolgált és mint minden sültangol, erősen monoglott volt; úgy, hogy ártatlan-csökönyös egynyelvűségében nem is rejtette véka alá, hogy idegen nyelvet tanulni, más nyelven beszélni elképzelni se tudja, hogyan kell. Valahol az átlag közepén, nem volt tehetségtelen, de nyelvtehetség sem; szerencsére a szorgalom nem hiányzott. Alan a hétvégét odahaza töltötte a délangliai tengerparton, fiatal feleségével és a kisbabával, aki nemrég érkezhetett; a hetet – velünk.
Hamar kialakult a rutin. Édesanyám már a reggelinél pártfogásába vette s nyaggatta délig (mialatt én az emeleten gépeltem). Délután Alannal körülcsalinkáztunk Londonban s megbeszéltük a látottakat: szigorúan-és-csakis magyarul. Estére már a rádióban delejeztem a mikrofont, amikor meg Piroskám vette kezelésbe a tanítványt, szigorúan számon kérve rajta a szószedetet és osztályozva az írásbelit. Lorcsikám: így ment ez másfél esztendeig. Azt kérded, mi volt az eredmény? Halljad hát.
(1) Alan, közepes nyelvtehetség létére teljes-tökéletesen megtanult magyarul. Értett-és-olvasott minden szöveget, újságot, hivatalos kiadványt, Móricz Zsigmondot. Kiejtése kifogástalan volt: ha nem tudod, hogy az angol hadsereg kötelékében szolgál kapitányi rangban, nem is sejted, hogy nem magyar. Gesztusaiban is leszoktattuk az angolszász modorosságokról: nem „kacsintott”, nem mutatott feltartott „oké”-hüvelykujjat, nem húzódozott a kézfogástól. Ideális katonai attasé lehetett volna – ha lett volna.
Soha nem látta meg Budapestet. Aki a kártyák égi megkeverője, az a tudója, hogy miért. Kínába vezényelték három évre, onnan emide-amoda – csak Magyarországra nem. Egyetlen haszna, hogy kinevezték magyar vizsgabiztosnak s ebben a minőségben engem is belevont a vizsgáztatásokba: ott ültem a tisztek közt mint egyetlen civil. Évtizedes barátság lett belőle, míg el nem vesztettük egymást szem elől.
(2) Vezetni, autót karbantartani – mind Alantől tanultam. A végén már csak én vezettem, Alan meg – magyarul! – navigált-irányított. Kis híja, hogy bagóért el nem adta nekem öreg Fordját; de addigra már megengedhettem, hogy pompás sportkocsit vásároljak s attól kezdve Alan kocsiját meg se mozdítottuk.
(3) Édesanyám csak egyféle szeretetet ismert: majomszeretetet. S mivelhogy az egész világgal mama-komplexusa volt, a mi sűrű távollétünkben kiárasztotta szeretetét Alanra, akit mihamar „fiává fogadott” s elérzékenyülésén érezni lehetett, hogy igazán gondolja. A halvérű, angol fiatalember felolvadt a szeretet melegében és úgy csüggött Édesanyámon, mintha igazi anyja volna (árva volt) – s nekem meg: az öcsém. Miből is többrendbeli negatív bonyodalmak származtanak. Nemsokára péntek este helyett szombat reggel indult csak haza, feleségéhez-fiához; és hétfő reggel helyett már vasárnap este, mintegy pánikszerűen menekülve a pelenkák és a gyereksírás világából, indult vissza hozzánk, Londonba. A tisztfeleséget elfutotta a pulykaméreg. Már azt is sokallta, hogy a férje kedvezőtlen összehasonlításokat tesz a meghitt melegség és a tengerparti ridegség, a frissen főzött ízletes-„orientális” magyar ételek és a tengerparti konyhán bontogatott, felmelegített zacskókonzervek között. A feleségnek elege volt a „babaházból”, a „fogadott mamából”, aki majomszeretettel veszi körül az ő férjét – abból, hogy a férje alig érkezik haza, máris „elvágyik”, valahova „visszavágyik”, ami nem is az ő otthona. Beugrott a kocsijába, nyaktörő sebességgel rekordidő alatt berobogott Londonba, becsöngetett hozzánk, patáliát csapott. Kikérte magának, hogy az ő férjét „elrabolják”. A patáliát sírógörcs követte. A sírógörcsöt összecsuklás; férji könyörgés, csillapítás, magyarázkodás. Magyarázkodás, hűvös kibékülés, tessék-lássék bocsánatkérés félvállról. Alant fülön fogták és hazahurcolták. A feleség még visszakiáltotta, mielőtt feltúráztatta a motort:
– Mondjanak le róla! Többé nem látják! Vége! Alan az enyém!
Egy hét múlva Alan újra megjelent: „itthon” volt, nálunk. Magyarul köszönt be, szélesen mosolyogva, ajándékkendőkkel Piroskámnak, Édesanyámnak. A felesége is üzeni, hogy „bocsánatot kér” (nem ellenőriztük ezt az üzenetforma bocsánatkérést, de megmagyarázták neki a parancsnokságon és már megérti). A babaházban helyreállt az erkölcsi világrend, meghirdettük a boldogságot, közkegyelmet a féltékeny feleségekre és a magyarul tanulókra pedig kettőzött buzgalmat rendeltünk el. Sokat bolondoztunk és este a sütemény után társasjátékokkal szórakoztunk – magyarul.
*
Robert Surcouf-nak hívták azt a 18. századi tengerjáró kalandort, aki az Indiai-óceánon sok borsot tört az angolok orra alá, s szülővárosában, Saint-Malóban mint hajómágnás halt meg – erről a Surcouf -ról utcát is neveztek el Párizs 7. kerületében s ebben az utcában, a 29. szám alatt, egy köpcös, kétszáz éves, magáraroskadt bérházban, mely olyan volt, mint a meglakója – itt lakott Gara László, akiről ez a kis kitérés szól, mert idekívánkozik.
Közepes-alacsonyka, borzaska, mindig-morcos, mindig-a-tréfálkozhatnékról-álmodozó; elfuserált életű, magánakvaló, de csak-azértis-társaslény, a magyar költészet (és Illyés) szerelmese, a francia nyelv (és irodalom) imádója-és-áldozópapja; magát-odaáldozó, kenyérre-kenhető vaj-lélek s ugyanakkor ravaszdi-zsémbes kizsákmányoló; szeme-koptató éjszakai műfordító s ugyanakkor négerekkel dolgoztató, minden ágrólszakadtban négert-szimatoló; francia költő-barátait istápoló és kiadói összeköttetéseit ápoló irodalmi faiseur. Mely karját vállból lehúzta: kétszer akkora batyu-aktatáskával, mint a Berda Jóskáé (pedig abban elemózsia is volt s ebben csak könyvek/kéziratok), így járta Párizs utcáit s így toppant be hozzánk is, valahányszor Londonba átruccant, mert mindig nálunk szállt meg és se szállóban, se másnál, soha nem érezte jól magát.
KL Ugyanaz, akinek legnagyobb haditette a magyar költészet közel félezer oldalas antológiájának a kiharcolása volt, a 12. századtól napjainkig, a francia líra ötven legjelesebbjének az átköltésében? Abban, ha jól emlékszem, te is leadod a névjegyed, Jean Rousselot fordításában –
Rajta áll, hogy „napjainkig”. Ő hát, ugyanő. 1960-tól kezdve minden évben legalább egyszer átkövetkezett a Csatornán s a mi babaházunkban töltött 8-10 napot, attól kezdve a mi utcánk lett „a kályha”, csak innen tudott nekiindulni-eltájékozódni London ártériáin, mindent a Parliament Hill Fieldszhez viszonyítva-és-bemérve. Amilyen önfeledt-gőgös monoglott-francia volt, angolul alig tudogált s nekem kellett kalauzolnom; az irányító táblákat vagy nem látta, vagy nem vette tudomásul, különben is, a rövidlátók szélsőséges esete volt, a szemüvege nélkül vakembernél elveszettebb, s ehhez párosult az a hajlama, hogy a szemüvegét elfelejtse-hova-tette és sehol ne találja. Kanális, járdaszegély, vasúti sín, szőnyeg felkunkorodó széle, padlódeszka felkunkorodó vége: minden rálesett s azt nézte, hol buktassa el; egyszer vendégségben, hajnal fele felrúgta a félig tele bilit, mert nem találta se a szemüvegét, se a villanykapcsolót (úgy mostuk ki marólúggal a szőnyegből a párizsi pisit), egyszer meg éjfél után, a rendőrségről telefonáltak, hogy hova menjünk érte: a cédulát a címmel, amit a taxisofőrnek meg kellett volna mutatnia – elvesztette, telefonálni maga nem tudott és a rendőr telefonált helyette arról az őrszobáról, ahová a kétségbeesett taxisofőr betámogatta…
– De Lacikám! Hát miért nem nézted ki a telefonkönyvekből a számomat?
– Abból a tizenkét vastag kötetből? A sötétben? Hát van azokban egyáltalán valahol is – há-bötű…?!
Hogy miért épp itt említem először Gara Lacit? Két okból, Lorcsikám. Azt ugye mondtam már, hogy akit Laci „Margit-mamának” szólított: Édesanyámnak a világgal anyakomplexusa volt. Annyi fia-lánya volt, ahány csillag az égen, s ha csak ránézett – az már az ő gyereke volt. Laci, aki 1960-ban olyan ötvenöt körüli lehetett, szegény feje már elég korán elrontotta az életét egy olyan házassággal, amely élete katasztrófájának bizonyult. Évtizedek óta együtt élt törvényes hitvesével összezárva hermetikus gyűlöletben s a rue Surcouf piszkos rendetlenségén egy olyan lakásban, amelyen végig demarkációs vonal húzódott, és a házastársak éveken át egyetlen szót nem váltottak. Menekülés volt egész napos kóborjárása Párizsban, és menekülés minden londoni útja is. Imádta Édesanyámat, akiről azt hitte, hogy majomszeretetével csak őt tünteti ki; imádta, mert meglelte nála azt a rajta-csüggő, róla-gondoskodó anyai szeretetet, amit évtizedek óta nélkülözött. Órákig ültek egymás mellett a nappaliban, míg rájuk nem esteledett és ők elfelejtettek villanyt gyújtani:
– De erről, a fiának, Margit mama: szent esküvéssel! Hogy soha! Egy szót se!
Néha ilyen mondatfoszlányokat kaptam el a beszélgetésből. Egy ízben a rádióból hazajövet, ahogy váratlanul betoppantam, ott találtam kettejüket: Gara Laci előrehajolva s fejét már-már félig anyám ölébe ejtve zokog – Hajacskám Hófehér meg zavarodottan csillapítja-vigasztalja…
– Csak nincs valami baj? – kérdeztem rájuk, ahogy felkattantottam a villanyt.
– Nincs-nincs, fiam; ugyan miért volna…
– De erről a fiának soha, egy szót se! Margit mama! Megígérte…! – biggyesztette története végére, hadarva, Laci, míg röstellkedve a szemüvegét törülgette.
Nem is igen faggattam Édesanyámat, bár megesett, hogy tettem rá suta célzást, mennyire furdal a kíváncsiság, mi titka volna Lacinak, amit nekem elmondani nem, nem akaródzik, neki pedig kitálal vele. De Édesanyám sohasem adta ki s egy sóhajjal csak annyit mondott, hogy elüsse vele puhatolódzásomat:
– Haj! Ilyen az, amikor az egész ember fáj, fiam. Más ennyiért magát már rég elemésztette volna.
Mintha csak megérezte volna akkor, ami 1966. május 9-én be is következett. De ha jómagam, évről évre át-átruccantam Párizsba, mindig belelopta bőröndömbe az apró ajándékot, amit Lacinak szánt:
– Csak ezt a lélekmelegítőt. Meg ezt a kis doboz süteményt, magam sütöttem. Lacinak átadni, fiacskám. El ne feledd –
S ilyenkor volt is miért a Les Deux Magots-ban, Gara Lászlónak, törülgetni azt a sokdioptriás, könnyes szemüvegét. Jut eszembe: a második dolog, amiért itt szólok róla. Egy este, még 1960-ban, Laci kéziratokat kért; mert hogy olyan rossz alvó. Oda is adtam PEPITO ÉS PEPITA című kisregényem dossziéját. A reggelinél vidámabbnak látszott és évődni kezdett „Margit mamával”.
– Mi volna, Margit mama – mutatta oda a narancssárga dossziét – mi volna, ha ezt a regénykéziratot ellopná nekem és a fia tudta nélkül magammal vinném Párizsba? De neki ne szóljon, nagyon kérem: egy szóval se! Megfogadta!
Mindezt a fülem-hallatára; Édesanyám csak nevette.
– Beleolvastál? Hogy tetszett?
– Beleolvastam és szeretném, ha más is beleolvasna. Tetszett-nem tetszett: nem kötöm az orrodra. Életemben éjnek-évadján ennyit nem kacagtam. Remélem, a hangos üvöltéssel nem költöttem fel a háziakat…
Így történt, hogy Gara László a PEPITO ÉS PEPITA eredeti, még otthon gépelt kéziratát magával vitte Párizsba. Ott, „beleolvasásra”, átadta Sauvageot professzornak (emlékszel még ami a háború előtt féltve őrzött kincsnek számított: a Nagy Sauvageot Szótárra?!) – és a professzor úr, aki az École des Langues Orientales nevű akadémián tanított, elolvasás után a paksamétát átpasszolta tanulmányozásra tanítványának, a fiatal Pierre Groze-nak, akinek a választott szaktárgya ez a két keleti nyelv volt: a hindi és a – magyar…
*
KL És hogy éltetek a „babaházban”: érzékeled-e a különbséget az akkori Anglia és a mai között? Mekkora a különbség?
Lorcsikám: óriási. Elképzelhetetlen. Már mondtam neked, mi volt az első benyomásunk, ideérkezésünkkor. Hogy az időgépen visszautaztunk a régi Monarchiába. Függetlenül a sallangoktól-külsőségektől, hogy itt is volt (és van) egy királyi család, amely előtt a cselédromantika hasra esik: a lényeg más volt. A komótos élettempó? A ráérős ügyintézés? A nagylelkűség, amivel a késést, a szerencsétlenkedést, a tehetségtelenség/rosszindulat bukdácsolását a végsőkig elnézik? Még ennél is több; valami, ami szinte elképzelhetetlen. Nem volt infláció. A babaházban töltött évtized végén indult felfele meredeken az infláció görbéje, addig hírét se hallottuk. Tudom, nincs érzéked a font vásárlóértéke iránt, miért is lenne; de hadd okosítsalak fel. Zöldséget/kenyeret/felvágottat/fűszert/süteményt/sütnivaló pipit, mindent: egy heti élelmet egy-vagy-másfél fontért beszerezhettünk négy embernek –
KL Ki az a négy ember?
Mi hárman meg a bennlakó tanítvány. Ma? Ugyanez kettőnknek ötven font. A pénzhígulás eredménye: az 1990-es font vásárlóértéke 1/50-e, 1/60-a az 1960-as fonténak. Szombat délelőttönként beugrottunk a kocsiba s leszaladtunk a közeli piacok valamelyikére. Camden Town-ban óriási szabadtéri piac volt, de hogy a tolakodást, a tömeget elkerüljük, inkább csak a helyi „piacocskára” jártunk, úgy 500 méternyire. A zeg-zug utcácskában akkora volt a nyüzsgés, mint az arab szuk-ban; s itt is volt a világon minden, jancsiszögtől aranykeretes tükörig. Megesett, egyszer egy régiségkereskedő előtt elmenet, figyelmesek lettünk az út közepén leterített szőnyegre. Mire észbe kaptam volna, hogy lefékezzek – már átgurultunk rajta.
– Ej, be szép nagy darab szőnyeg! – néztek hátra asszonyaim.
– De mi az ördögöt keres ez a szőnyeg az úttesten és kié?
– Álljunk meg! Kérdezd meg!
A régiségkereskedő nevetve figyelte, hogy a kocsival hátramegyek és üzletének mellékanyarodok.
– Magáé az a szőnyeg? Miért teszi ki az út közepére?! Nem fél, hogy elpiszkolják, ahogy ráhajtanak?
– Azért van ott, hogy ne piszkolják el, hanem álljanak meg előtte és legeltessék rajta a szemüket!
– Aztán miféle szőnyeg? Gépi perzsa?
– Wilton, de vadonatúj. A minta perzsa.
– Az árát nagyolom, a szőnyeget kicsinyellem.
– Hiszen még nem is mondtam! Érdekelné uraságodat? Talán a hölgyeket?!
Megalkudtunk, hazavittük; tíz perc múlva kiporolva ott terpeszkedett a nappaliban a zseníliás, magasszőrü Wilton, faltól falig. Szememet az égre vetve, napestig hallgathatnád nosztalgiás sóhajtozásomat – hogy akkor még más világ járta!
KL De miben nyilvánult ez a más világ?
Abban is, hogy a komputerforradalom előtt voltunk, pénzintézetekben, bankokban még mindig úgy körmölték a kimutatásokat, mint Dickens idején. Ha a bank megküldte a havi egyenlegemet: kézírással(!) minden akkurátosan benne volt: mit-hol-kitől és mennyiért. Ma? Titokzatos számok tömkelege, amiből semmi nem derül ki; ha egy-egy tételt firtatni akarsz, lelevelezése hetekbe telik és külön felszámítják. Még középkorú volt az az idősebb nemzedék, amely ismerte a viktoriánus munkaerkölcsöt és keményen dolgozott. Senki sem követelte a fizetésemelést évről évre – eszébe se jutott. A szerény fizetésjavítás, ami „járt” – az a szamárlétra függvénye volt. Most fogódzz meg: 4% volt a bankkamatláb, a hitelintézetek ilyen kamattal nyújtottak jelzálogkölcsönt 25-30 évi törlesztésre; de az ügyesnek, szerencsésnek jutott 3 ½ %-ra is, az elöljáróságtól, a városi tanácstól. Ha valaki nagyobb ingatlant akart megszerezni, mint amekkorát a hitelintézet kulcsa szerint fizetése arányában megengedhetett – másik kölcsönt vehetett fel, öt évre s ennek a kamata átlag 5% volt. Egy időben eljátszadoztam ezzel az ötlettel s szemet is vetettem egy nagyobbacska házra. Már azt se bántam, hogy nagy megterhelést veszek a nyakamba, annyira tetszett a sarokpalota. Nosza nekiláttam, hogy előteremtsem a vételárat. Második kölcsönt hajszoltam. A magáncég „gyanús” környéken, Kilburnben volt és én uzsorást szimatoltam. Meghallgattak, elébem tárták a feltételeket. Öt évre, 5 ½ %-ra, 1500 font.
Minek hallatára felrobbantam. Tajtékoztam. Magamon kívül, az asztalt csapkodva: – 5 ½ %?! Elment az eszük? Nem szégyellik magukat? A huszadik században: Hamurábi uzsorakamatjára! Uzsorás banda! Arcátlanság!
Összecsaptam irataimat, bevágtam aktatáskámba és kirohantam. A pohos, borotvált képű ügynök malacpislogással nézett utánam: el nem tudta képzelni, mi közép-európai kakas csíphetett meg; arról nem is szólva, hogy Hamurábinak a hírét sem hallotta. Ma?! Ma jött el az ideje Hamurábinak, Lorcsikám, amikor csak a bankkamatláb 12%, de készpénzkölcsönöket 25-30%-os kamatos kamatra folyósítanak. Látod ezt a György-korabeli ebédlőasztalt? Bagóért vettem, 2 fontért; ma 2000 fontot ér. Azt kérded, hogy éltünk? Mint lisztben a pocok. Elnézést, hogy ilyen elegyes történetkékkel is terhellek, de kupeckedni-kofálkodni a kaparj-kurtáknak: azt is kell, az életkezdés velejárója; még nem meséltem, mi történt, amikor Piroskám kipottyant egyik (pincérnői) állásából és épp munkakeresőben, arra csalinkázunk, rosszfele, amerre a könnyelmű fiataloknak nem kell: Észak-London egyik notóriusan szép régiségkereskedő negyede felé. El-elbámészkodtunk a kirakatok óracsodáin és magunk se tudtuk, hogyan, mielőtt beléptünk volna – már bent voltunk; sőt, legnagyobb rémületünkre Piroskám pillanatnyi munkanélküliségét s körüllengő létbizonytalanságunkat azzal ünnepeltük meg, hogy horribilis áron megvásároltunk egy 18. századi francia cloisonnée ormolü órát. Elképzelheted, mekkora diadallal vittük haza; Édesanyám meglátott vele s csak annyit mondott nevetős szemüveggel:
– Két bolond egy pár.
Hát még amikor másnap hazaszállították az én zsákmányomat, az ENCYCLOPAEDIA BRITANNICA ritkaságszámba menő, igen keresett 13-ik kiadását (az volt az utolsó angol, mielőtt átvették az amerikaiak), puha egészbőrbe kötve, biblia papíron. Igaz, ma már három van belőle, a legújabb meg a harmadik kiadás (1798-tól 1814-ig adogatták ki, 24 kötet és 7 pótkötet) – ládd, örökké ez a fajta fészekrakás: annak az ösztöne dolgozott bennünk s valahogyan váltig arrafele törekedtünk, az élet értékesebb, éteribb, finomultabb régiói felé –
KL Ami eszembe juttatja angol klubotokat, amelyről azt mondtad, hogy az angol élet ajándéka volt s úgy ígérted, elmondsz róla egyet-mást. Ki vitt el benneteket abba az angol irodalmi klubba s mi is volt az lényegében, hogy nektek olyan sokat jelentett?
Az volt mindvalósággal, az angol élet ajándéka – látom, nem meddő talajba hintem vetőmagomat. S hogy ki vitt el a Phoenix-be? Már említettem kis barátnőnket, akiből utóbb Rómában nagy dáma lett. Christine Cloke vitt el hozzájuk, nagy diadallal, mert akkor a magyar „menekülteknek” még hírértékük volt, mindenki szeretett volna pártfogolni egyet; s míg maga Christine elmaradozott, mi – beolvadtunk; s ez is, milyen-de-milyen angol történet. Christine mind nyughatatlanabb lett amiatt, hogy oxfordi diplomás létére titkárnői állásnál jobbat a londoni élet nem kínál; akkoriban még olyan idők jártak, görbe szemmel nézték a felfele-törekvő, izgő-mozgó nőket; így hát Christine fogta magát, nagy merészen elment Brit Kamerunba, ahol összeakadt Edmund McLaughlin-nal, a FAO-kirendeltség vezetőjével. Két év után Edmund elvitte Christine-t Rómába, előbb titkárnőnek, majd feleségnek s így lett Christine Cloke az ENSZ Mezőgazdasági Csúcsszervének, a FAO-nak a palotájában, sok-sok fogadáson a fő-fő hostesse, lévén akkor már a nála 30 évvel idősebb nagyúr, az alvezér hitvese s azontúl mint Grand Dame, élte világát. Csak természetes, hogy éveken át, valahányszor Rómába mentünk, a „nagymenő” McLaughlin házaspár tejben-vajban fürösztött s kifacsart belőlünk mindent, ami színre-szagra nekik Angliát jelentette: mint „angolok” és (tiszteletbeli) honfitársak, mi a szigetországot jelentettük nekik. Igaz, Afrikából visszajövet Christine még leereszkedett hozzánk és a klubban előadást tartott brit kameruni tapasztalatairól – de ne róluk, hanem a Phoenix Group-ról szóljon itt a történet. Azért nevezem Groupnak, mert 1952-es alapító szabályzata „vitacsoportnak” mondja, de mi mindnyájan klubról, klubestről beszéltünk s így emlegettük. Lehet, hogy vitacsoportnak indult, de 1960-ra kinőtte kereteit s noha fő medre-és-kanalizálója az irodalom volt, akadtak előadók a társművészetekből, képzőművészek, muzsikusok, tudósok, orvosok, színházi rendezők, színikritikusok, világjárók stb.
Ha itt most valami amatőr jellegű önképzőkörre gondolsz, nagyot tévedsz. Ha egy-egy meghívott előadó iránt akkora volt az érdeklődés, nemegyszer megesett, hogy a klub kibérelte a Wigmore Hall termét a városban (ami kb. akkora, mint a pesti Zeneakadémia kisterme), de az is, a klub állandó föhadiszállása, noha csak a Munns házaspár magánvillájának a nagy nappalija volt, ha láttad volna, magad is azt mondod, hogy teremnek is beillenék. S itt anélkül hogy fölösleges részletekbe bocsátkoznék, csak például szeretném felhozni arra, hogy az angol társadalom mekkora földrajzi léptéken és milyen etnikus távlatokban gondolkozik, jóllehet elúszott a lábuk alól a Brit Birodalom. Vennénk sorra Mr. John Robert Munns vasúttársasági igazgató és Mrs. Iris Munns három lányának háromfele ágazó életútját. Juliette-Elisabeth. 1960-ban hozzámegy egy indiai herceghez; öt évet tölt Indiában, 65-ben elválik. A házasságból született félvér kislány – Laksmi – megjelenik a klub egyik szerdai ülésén, indiai selymekbe bugyolálva és selypítve, „indiai” akcentussal beszél angolul; még abban az évben anyukája hozzámegy egy német ipari vállalkozóhoz: ma Hamburg mellett élnek és Laksmi másként mint németül, nemigen beszél. Helen. Görög-latint tanul Oxfordban; hozzámegy John Foster ismert filozófusprofesszorhoz. Rosalinde: 1960-ban kivándorol Új-Zélandba: egy darabig még írt, de már nem hallani róla…
KL Vagyis a Munns házaspár magánvillája volt a klub otthona?
Igen. De mire mi feltünedeztünk a széksorok között, már intézményszámba ment, olyannyira, hogy működését figyelemmel kísérte a helyi sajtó, márpedig a Hampstead News ötvenezer példányban jelenik meg. Itt van előttem egy sajtókivágás 1963. szept. 27-i dátummal; a teljes-kolumnás cikk azzal kezdi, hogy Members of the Phoenix Discussion Group heard this last week from Mrs. Celia Goller… who, with Hungarian novelist, Victor Hatar… was talking about the art of writing. Nem apróság ám, előadást rögtönözni angolul, 60-80 főnyi vájtfülű hallgatóság előtt a regényírás különféle módszereiről. Celia Gollerrel azután is sokszor összeakadtunk az angol PEN-ben, a tőszomszédságunkban lakott, ablakai az egyik tóra néztek s ha megláttuk egymást, integettünk – ma ismert nevű írónő a krimi műfajában. Iris (Munns-né), a társaság akkori titkárnője (ma, 80 felé, számon tartott költőnő a derékhadakból) kéthetenkénti estjeinkről jegyzőkönyvet vezetett s az ő feljegyzéseiből megállapítható, hogy Piroskámmal legelőször 1958. okt. 21-én csöngettünk be a Boundary Road 16. szám alatt, de nevünk még angolosan elírva mint „Hayter” szerepel. Ha diákat kellett vetíteni, nem jöttünk zavarba, ott volt Mr. és Mrs. Dalison, a jeles fényképész házaspár: kigöngyölték óriás vetítővásznukat és felállogatták a masinát (filmvetítőjük is volt). Alec Oberammergau-ról, meg olaszországi városfényképező túráikról számoltak be (Ruskin szakavatott-szépelgő szellemében), de kettejük fürtös fejét más izgalmi aura, más dicsfény övezte; s nemcsak az, hogy húszévi romantikus vadházasság után szánták rá magukat viszonyuk törvényes rendezésére, hanem más is – Alec előéletéből, amire majd rátérek. Tiszteletet parancsoló s egyben kacagtató: ez volt a Dalison házaspár. Mintha csak valami erőszakoltan pikáns D. H. Lawrence-regényből léptek volna elé, olyan fura pár volt Alec, az ő Violetjével. Az atelier-t már rég feladták s visszavonulva az üzlettől, vagyonos emberek módjára csak az önkényeztetésnek éltek, meg a passziójuknak, ami változatlanul a fényképezés volt, drága reflektorok, drága kamerák; de ha megnyerted bizalmukat és beavattak „titkaikba”, hát régimódi albumaikban egyebet se láttál, mint mesterkélten elrendezett drapériákat és beállított pózokat a műteremdobogón, melyen változatlanul a walküri termetű Violet-Brünhilda jelent meg dekoratív, hiányos öltözékben, nagycsüdű-ingerlő-félmeztelen (ha látja, rajtafelejtkezik Lawrence is, és hasonlított is, Fridájára); de őket nem annyira Alec „művészete” vonta misztikus fénybe, mint inkább titokzatos előélete, amelyről nem szívesen beszélt: házassága előtt a teozófia megszállottja volt s hogy ez elvezette a spiritiszták rokon-szektájához, Alec arisztokrata szeánszok „szellemlátója” s a harmincas évek végének egyik divatos médiuma lett.
Ugyancsak Iris jegyzőkönyvében böngészve, mire nem lelek rá: Piroskám is tartott előadást a Phoenix-ben, kedvenc költőjéről, Edgar Allan Poe-ról; magam meg egy helyütt zenei előadással szerepelek az orosz Ötök Társaságáról (lemezillusztrációkkal); egyszer Berliozról beszéltem, Önéletírása alapján; egyszer meg a szemiotikáról a modern bölcseletben (kevéssel utána az angol PEN-ben tartottam előadást a szemantika palotaforradalmáról a filozófiában). Olyanokat is csináltunk, hogy kiszerepezve, olvasópróba-formán, de azért megjátszva, a magunk mulatságára „előadtunk” egész estét betöltő színműveket. Három Shaw-drámára emlékszem, az egyikben, a SZÉNÁSSZEKÉRBEN magam is szerepeltem s hogy a darab sokszereplős, voltunk elegen, az sem volt akadály. Vagy pl. – a szerző átengedett példányát lesokszorosítva, még a Westend-i bemutató előtt – „olvasópróbán” végigbolondoztuk William Douglas Home (a volt miniszterelnök drámaíró öccse) A CHILTERNI SZÁZAK című komédiáját (THE CHILTERN HUNDREDS – ma is használatos anakronizmus; a 18. században a Chiltern-i Dombvidék volt a „szegénylegények” Bakony erdeje. A betyárok összefogdosására a Korona három „perzekútort” – steward-ot – nevezett ki. A betyárvilágot már rég felszámolták, mégis, az angol parlamentben a képviselő ha mandátumáról le akar mondani, hagyományosan azzal a bejelentéssel él, hogy „megpályázza a Chiltern-i perzekútor tisztségét”. A toposz belement a nyelvbe s gondolhatod, hogy William D. Home darabja se a betyárokról szól).
Itt egy másik bejegyzés ötlik a szemembe: Eileen Hazell egyszer T. S. Eliotról s egyszer meg Yeatszről, a drámaíróról tartott előadást s ahogy profi színészek előadták az ír mester két egyfelvonásosát, láthattad, hogy Beckett GODOT-jának rongyos csavargói sem voltak irodalmi előzmények nélkül. Eileen memorábilis figurája volt a társaságnak (kivált nekünk); művelt, eleven, hangos, lófogúan előrefelekacagó és férfibolondítóan csúnya, magas nő volt, aki egy drága magáninternátusban angol nyelvet és irodalmat tanított. Lévén pedig szovjetrajongó szélbaloldali, mi voltunk a gyengéje: felkarolt, kultivált, mindenhová elvitt és gyógyította forradalomütötte sebeinket, abban a meggyőződésben, hogy „ellenforradalmunk” bocsánatos tévedés volt, s abban a reményben, hogy ha süketen, mint a kakadú, elég sokáig magasztalja a Szovjetuniót, magunk is belátjuk baklövésünket. Harmadik előadását „Moszkva-Pétervár” címmel hirdette meg a Szovjetunióról, ahova társasutazni készült. Három hétig volt oda, kikóstolta a Paradicsomot és eleredt az orra vére. Egy ízben, Leningrádban kipróbálta, mit ér a rubel: meglépett a „csoporttól” és magányosan barangolva a csikorgó hidegben, megpróbált öt deka vajat venni. Órás gyaloglás után meglelte boltját és beállt a sor végére. Jó óra fagyoskodás után beengedték a boltba, ahol újabb sorállás következett; végül közölték vele, hogy vagy fél kiló „családi adagot” vesz, vagy nem kap egy dekát se. Mire megvette a fél kiló vajat, tiltakozásával és lármás angolságával gyanússá vált, az odaintett rendőrjárőr bevitte az őrszobára, ahol megint csak megváratták s ezalatt a vaskályha mellett felejtett félkilós vajcsomag volt-nincs: szétfolyt a padlón. Rendőrautó vitte vissza szállójába, ahol az INTURIST-vezető lekapta a tíz körméről: kísérő nélkül, fényképezőgéppel, idegen létére, elbarangolni a Szovjetunióban?! Hogyisne! Jól is néznénk ki!… Dőltünk a kacagástól, ahogy mesélte. Előadásából a Phoenix-ben nem lett semmi, és oly tökéletesen kiábrándult, hogy soha többé nem emlegette a Szovjetuniót.
KL És ezek a szerdai esték a Phoenix-ben nem ütköztek a munkátokkal: neked a rádiónál és Piroskának a presszóban…?
Kiügyeskedtük, hogy minden második szerdán, amikor klubestünk volt, szabadok legyünk. Amúgy is, Piroskám négyévi pincérnősködés után már mint egy Hampstead-i olasz étterem manageressze, rendelkezett az idejével; majd hamarosan kimutatkozott a vendéglátóiparnak és irodába járt: nála nem voltak ilyen problémák.
KL És kik voltak a meghívott előadók?
Jószerével – csupa „profi”. Neves írók, esztéták, színészek, képzőművészek, publicisták. 1960 novemberétől már magam is vezetőségi tag voltam s én is „szállítottam” a Phoenix-nek külső előadót: beszerveztem Martin Esslin-t, aki élt-halt a színházért és 1961-ben megjelent könyve, a THE THEATRE OF THE ABSURD világszerte ismertté tette nevét; egyébiránt kollégák voltunk s ő egy emelettel lejjebb, mint a német osztály „műsorsegédje” – ugyanazon a gályapadon húzta-vonta az evezőt. Őt aztán igazán nem kell bemutatni. Budapesten született (osztrák szülőktől) s még mint „Pereszlényi Márton”, ott is végezte középiskoláit; jól beszél magyarul. Karrierjén nagyot lendített könyvének kiugró sikere; puhakötésben a színházi avantgarde bibliája lett, s szerzőjét a Külföldi Szolgálat Bush House-beli „lepratelepéről” rögvest átemelték a rádió Központi Székházába, hol is a drámaosztály élére állították. Barátságát sohasem vesztettem el, bár ritkábban láttuk egymást. 1972-ben, kétkötetes drámagyűjteményem, a SÍRÓNEVETŐ megjelenésekor dedikált példányt küldtem neki belső postával. Azonnal felhívott, gratulált és az eseményt azzal tette emlékezetessé, hogy ebédre invitált klubjába, a Garrick-ba, mely az angol színészvilág, színpadi írók, színikritikusok exkluzív tanyája, bár renaissance homlokzatával az utca tengelyében monacói királyi palotának is beillenék –
KL És te: te nem voltál tagja a Garrick-nak? Sohasem voltál semmiféle angol klubnak a tagja?! Hogy lehet az?
Haha! „Csalódtál” bennem? Lorcsikám! Nem érted a dolgokat. Minek? Miért is lettem volna? Ahogy Camus-nak a francia – (oui, j’ai une patrie: la langue française – írja a CARNETS-ban) – ugyanúgy, nekem a magyar nyelv a haza: nyelvi, szellemi haza. Az angol klubok bizonyos értelemben érdekközösségek is; s akkor megmondanád, mi keresnivalóm lett volna az angol színházi világ bennfentesei közt, ha angolul se színdarabot nem írok, sem angol színdarabokról a lapoknak nem számolok be? Ne: a kezedbe adom: „…looking forward to talking to your Group on May 2nd”. – Martin Esslin levele; amiből kiviláglik, hogy előadását jeles könyve megjelenése előtt, még mint rádiós „evezőslegény” tartotta. Mi az, miért vágsz ilyen huncut képet…?!
KL Hamis a zúzád! Gyanítom már, miért iparkodtatok betörni a klubba…
Az vesse rám az első követ. Látom, tudod, ha nem is mondom. Hogy nekem a Phoenix mire volt jó. Egyfelől: a nyelv egyeteme volt. Megtanított egyetemi fokon angolul beszélni, gondolkozni. Viselkedni. Levelet írni. Tájnyelveket, különféle kiejtéseket megérteni szájleolvasás nélkül; tudni, hogy kiejtés és akcentus alapján kit hova tegyek. És másfelől: a Phoenix volt az én „beltengerem”, amelynek vizébe kivetettem kerítőhálómat és kifogtam a barátság pontyait-potykáit. Kiszemeltük a kivált rokonszenveseket, a hasonló gondolkozásúakat; összejártunk, összemelegedtünk. Angol baráti köröm olyan nagyra tágult, hogy alig volt szabad esténk. Mondhatnád, hogy titkos önzés vezetett bennünket s mondod is; hogy kihasználtuk a klubot. De nem voltunk sem alattomosak, sem ravaszok, és a szerdai szümposzionokon iparkodtuk beleadni a dialógusba a magunk közép-európaiságát agresszivitás nélkül úgy, hogy ne legyünk zavaró színfolt s ne tekinthessenek bennünket amolyan „veszteséges üzletnek”.
KL Ez volt hát a Phoenix… És mi lett vele, még működik?
Természetes halállal halt. Egyre magasabb lett az életkorátlag, mind többen érték el a nyugdíjhatárt. Ki vidékre ment rózsát ojtani, ki Ausztráliába vándorolt, ki meg lábbal előre s más lábán – a temetőbe. Mire 1967-ben Dél-Londonba költöztünk, a Boundary Road 16. szám alatti luxusvillának már nyoma sem volt. Egy hatemeletes, lélektelen virsliforma, ormótlan bérkaszárnya húzódik a helyén. Keresem-keresem – mindhiába. Már szemmel „kitűzni” se tudom, hogy bejárati lépcsője, portikusza hol – merre lehetett.
(7) Akinek „Budapest épületállaga” álmaiban kísért: másodállás mellé egy harmadik. Az út, amellyel az ördögnek tartozunk – avagy az angol nyelvű bölcseleti esszé hányatott sorsa és megfeneklése. Második próbálkozás, regénytrilógiával: Adam Unparadised. Teljes kudarc.
La barque de Caron va toujours aux enfers. Il n’y a pas de nautonnier du bonnheur.16
GASTON BACHELARD
KL És hogy volt időd a rádiósmunka és a tanítás mellett még barkácsolni is? Mit lehet csinálni egy „babaházzal”: ha csak ki nem rúgod az oldalát, meg nem nagyobbíthatod!
Hahaj, Lorcsikám! Ravaszdi elmével mindent kieszelhetsz a stúdió üresjárataiban, amikor valaki más olvas rá a mikrofonra és te csak a levegőbe bámulsz. Ha pl. olyan a tanítvány, hogy maga is ösztönösen hajlik a barkácsolásra, hát csak mutogatni kell neki a vadonatúj villanyfúrót és máris ajánlkozik, hogy bemutatja, mi mindent tud a csodaszerszám; igaz, szigorúan tartva magunkat a házszabályokhoz: mindent csak magyarul. A tanulás meg nem áll, a barkácsolás nekilendül; ez csak akkor nem vált be, ha a feleséget is magyar szóra fogták – mert diplomatáéknál gyakorta előfordul, hogy a feleséget is nyelvkurzusra küldik. Nem, a ház oldalát nem lehet kijjebb tolni; de kivált a magamfajta térmániás nagyon is jól tudja, mi annak a trükkje. A tükör-trükk. Volt a Gower Street-en egy sokemeletes, hombárszerű áruház: használt bútorok útvesztője. Ott vettem az első tükrömet, akkora volt, hogy méretre – szőnyegnek is beillett volna. Ezt a nagy tükröt beépítettem a belépő falába: az előtér mindjárt szobányira tágult. Három szobában vertem fel a falra ilyen óriástükröket, mindegyiket rejtettvilágítással: megnőtt a ház. Volt a lépcsőfordulónál a fakorláton egy szépen kiesztergált gömb: mindenki azt tenyerelte meg, a lépcsőn jövet-menet, ha sietett. Én meg kieszeltem, hogy ha lefűrészelem és mélyen kivájom a helyét, apró körtével rejtettvilágítást tudok belehelyezni. Elképzelheted, milyen ijedelmes csodálkozással kereste a sötétben Piroskám éjfélkor a gömböt, hogy megfogja a lépcsőfordulón – a gömb már nem volt ott…
KL Éjfélkor…?!
Akkor hát: ha a késő esti műszak után hazajött az eszpresszóból. Ez a barkácsolás ámokfutása volt, tisztára megbolondultam: négy szobában csináltam modern faburkolatot. Édesanyám emeleti hálójában modern szikrafogót a kandallónak; mellette, Piroskám hálószobájában faltól falig üvegezett beépített szekrényt s közreiktatva – mennyezetes ágyat: fölül drapériával takart poggyásztartó s az ágy mennyezetén ugyanakkora tükörmező, mint az ágy… elgondolhatod, milyen kaján-vigyori képet vágtak a jó barátok, ha megmutattuk nekik. S hogy a házikó parádés kipofozásának mi öreg hasznát láttam, amikor megváltam tőle, azt is elmondom még; de a barkácsolásnak hirtelen vége szakadt, amikor harmadik állás kínálkozott –
KL Harmadik állás? Egyszerre, a többivel? És mi? Hogy bírtad?
Jól. Egyik sem ütközött a másikával; nekem meg szörnyen feküdt. Tán még emlékszel, azt mondtam, tedd el a füled mellé – amikor a háború előtti munkámról meséltem: hogyan mértem fel ötöd- hatod- magammal, Borbíró Virgil jóvoltából, a Közmunkatanácsnak, Budapest épületállagát; úgy ismertem a fővárost, mint a tenyeremet, a homlokzatokat egyenként, hogy a pásztor a birkáit se különbül. Emlékszel arra a több térképkészletből álló elaborátumra, amelyet fiatal kollégákkal huzigáltunk-pingáltunk értelmező színek szerint?
KL Emlékszem. Kelen Tibor barátod volt az alvezéred –
Ő, szegény, isten nyugosztalja! Nos, történetesen a Kádár-kormány meg akarta mutatni „úriemberségét”, hogy szakított az átkos múlttal és megajánlott tekintélyes összeget őfelsége kormányának, azoknak az angol állampolgároknak a kártalanítására, akiknek ingatlantulajdonát Budapesten Rákosiék elállamosították/elkobozták. Ezt az összeget kellett méltányosan, igazságosan, az ingatlanok józanul felbecsült értéke szerint elosztani a jogosultak között, akik nem pusztultak el, hanem előjöttek és ilyen igénybejelentéssel éltek. De mi legyen a támpont, ki ebben a szakértő, aki úgy ismeri Budapestet? Már nem emlékszem, hogy rádiós vonalon avagy külügyi vonalon – a szálak hozzám vezettek; és az a sebtében összetrombitált bizottság, amely bírói, arbiter hatáskörrel e kártalanításokat intézte, a Foreign Compensation Comission engem bízott meg, hogy készítsek a magyar fővárosról olyan átnézetet, amelynek segédletei alapján a bizottság megállapíthatja (nélkülem is), jogos-e, arányos-e a kárigény, nem állítják sarokpalotának a kültelki kulipintyót stb.; egyúttal mint hivatalos szakértő, hogy álljak a bíróság rendelkezésére, ha vitás ügyekben konzultálni kell. Ha kedved tartja, hogy valamelyik este a bőséges vacsora után felmásszunk a padlásemeletre és végigbukdácsoljunk azokon a kartondobozokon, amelyek valamelyikében tán még ráakadunk az én félszáz oldalas, angol nyelvű elaborátumom sokszorosított példányaira – neked is adok egyet (valamikor boldog-boldogtalannak adtam: emlékbe). Bőséges térképmellékletet is készítettem, amelyeken Budapestet övezetekre osztottam s ezek meg a párkánymagasság, hozzávetőleges köbméter stb. alapján az ingatlan értékét fel lehetett becsülni. A Bizottság ötödfél éves fennállása alatt jó tucatszor álltam a bíróság előtt, szakértői minőségben s az a mulatságos, hogy Andrew Martin is itt fungált; hűvös-leereszkedő volt a szünetekben, de mikor felfedezte, hogy muzsikus volnék s nekem is vannak zeneakadémiai emlékeim, igencsak felmelegedett: hiszed-nem-hiszed, ez a rideg jogászember Dohnányi-tanítvány volt, imádta Schubertet s valaha brácsázott.
KL Ez volt hát a te „harmadállásod”: törvényszéki szakértő voltál?
Az, de ne áruld el senkinek, főleg azoknak nem, akiket szakvéleményemmel megrövidítettem. Tán már emlegettem, volt ilyen is, és épp az, aki gyaníthatólag a Bizottságnak eredetileg beajánlott: alaposan levágták kárigényét, az én elaborátumom alapján – mesélte kacagva; megérte neki a helyzet komikuma s csöppet sem haragudott – dúsgazdag ember volt. (Irulok-pirulok: alighanem ismétlésekbe bocsátkozom) –
KL És én meg, „istennél a bocsánat!” felkiáltással, mi kéjjel adnám meg a kegyelemdöfést – ha nem számíthatnál édes-mindnyájunk feledékenységére. És miket írtál ezekben az időkben, azzal párhuzamosan, hogy széttéptek a gondok és hol a törvényszékre szaladtál, szakértősködni, hol a magyart iparkodtad beleverni a kemény angol kobakokba…?!
Ne is mondd! Volt ilyen „kemény kobak” – született antitalentum, egy derék alhadnagy, aki nyikkandónak mondta a nyakkendőt és tú-úúkárnak a tükröt; szüzen távozott és egy hangot sem tanult magyarul. Csakhogy, Lorcsikám, a diplomaták többsége Oxfordot/Cambridge-et végzett intellektuell volt, aki ott a nyelvtanulás hogyanját is megtanulta s már két-három nyelvvel a tarsolyában érkezett. Igaz, valamit nem kötöttem az orrukra és eddig a tiédre sem: amennyit ők tanultak tőlem, annyit profitáltam én – belőlük. Megtanultam angolul. Ambicionáltam is, kijegyzetelve olvastam, szójátékok, szólásmondások, anglicizmusok, megnézheted a régi dossziémet, tele vannak ma is –
KL Ambicionáltad? Hát nem tudtál eléggé máris…?!
Nem hát. Ahhoz, amit csinálni szerettem volna – nem. Il est aussi facile de rêver un livre qui’il est difficile de le faire – könnyű álmodozni egy könyvről! Megcsinálni: az a nehéz – mondja Balzac (én meg mindig a megcsináláson kezdem). Így volt azzal is, amikor mindjárt a legnagyobb fába vágtam a fejszémet: angol fába; BEYOND THE SECRET TEACHING volt a címe annak a közel félezer oldalas bölcseleti tanulmánynak, amit munkába vettem. A befogadó ország nyelvével nem volt, nem lehetett teljes az interpretáció, ehhez túlságosan öreg voltam (46); de sarkallt a felismerés, hogy mást és másképpen kellene elmondani a világnak – magunkról. Sokan csinálták, csak épp – magyarul, amire a Nyugat tök-süket volt, s azt is nagy magyar sivalkodással, évezredes panaszainkat egymásnak panaszolva s ez volt az a soviniszta-nacionalista gettó-irodalom, amely a szittya gócok gyepűjén túl nem jutott; a tíz ujjamon meg tudom számolni azokat az egykönyvű írókat, akik munkájukat (jobbára gyenge fordításban-és-tálalásban) megjelentették nyugati nyelven is. És volt egy kisebbség, a dörzsölt kozmopolita író-desperádók kisebbsége, akik mindenáron érvényesülni akartak, 5000 szavas tudásukkal, azonnal, angolul. Piacra dolgoztak, „a téma nem számít; csak kelendő portéka legyen” jelszóval; „színes” riportkönyveik hol a lánykereskedelem titkairól szóltak, hol egy anonim prostituált tollba mondott emlékiratait dolgozták fel; voltak közöttük tehetségesek, törtetők, cinikusak, fölényes-kétségbeesettek és voltak gittegyletek-hitegyletek, klikkek-és-maffiák szerint helyezkedők; a befogadó országgal keresték a közös nevezőt – ami csak közös nevezőre hozta őket egymással: úgy koptak ki magyarságukból, hogy észre se vették.
KL És mi lett volna ez a… A TITKOS TANÍTÁSON TÚL: jól értettem a címét? Mi lett volna ez a könyv?
„Lett volna”? Lett is, meg is mutathatom, a zeneterem nagy forgó könyvespolcán tartom a gépirat első példányát; akarsz szövegpróbát belőle? A legvégéről –
KL Gondolod, hogy első hallásra tudom követni?
Hegyezd a fülecsed: próbáld meg!
ADEIMANTUS
As you well know Metrodorus, I am somewhat biassed against these flying strangers, Fanariot or otherwise, and I make no exception of Phaedo. Still, if and when once in a while, he felt induced to take one of us into his confidence to tell his non-Fanariot, version of the story, now, in all fairness we shouldn’t underestimate the calamities and quagmires he may have encountered when attacking Fanaristocracy: for lacking as he did those recommending proprieties such as the aptitude of perfect mimosis, the credentials of inborn urbanity and the backing of tribal recources a Fanariot enjoys wherever he goes, he must have been constantly alive to the risks he courted when so doing –
METRODORUS
– which he preluded by many preposterous questions hardly ever asked aloud on our, otherwise so loquacious agora, whether because their real answers are barred, or because any possible answer is looked upon as obscene and „not done”, at least on these shores, that is.
HERMONDAS
And so it should be. Swashbucklers like him had better keep clear of our stoas, with their foul stock-in-trade –
METRODORUS
There lie my vineyards under the mist, and this is my turning.
HERMONDAS
Mine too: I come with you. Ho! Sybarite!
SMYNDYRIDES
No! No! Don’t go with them Astyanax my minion… Stay with me, my cosset!
ADEIMANTUS
Haha! Don’t fall for him, picaroon of hearts!
ASTYANAX
It is sweet of you, Smyndyrides, to come round. Now, stand on your own feet, will you.
SMYNDYRIDES
I…I want to tell you the story of my mm… musical horses –
KL Szmündüridész részeg? és még el akarja mondani a történetét az ő zenei lovainak? Ki van szerepezve? Miért?
Táncoló lovainak. A történetet megtalálod elbeszéléseim közt („Haditánc”; ANGELIKA KERTJE, 68. old.). A háromrészes könyv néhány fejezete ilyen platóni pastiche formájában közre van iktatva a többinek s azért ilyen kiszerepezett. Több minden van ebben a jókora opuszban, mint az 1976-ban keletkezett INTRA MUROSZ-ban, de sok az átfedés és az üzenet lényege is azonos. A BEYOND THE SECRET TEACHING az, amit régen úgy neveztek, hogy „diatríba”; egyfajta Tractatus Politico-Philosophicus. A nyugati olvasó számára (ravasz elgondolásom szerint) az a captatio benevolentiae, hogy – nem Magyarországról szól. Mert akkor rögtön-rögvest leteszi: unnak bennünket, Lorcsikám. Hanem arról az egyedülálló tapasztalatról, amire mi magyarok oly drágán tettünk szert, és ami – túl a mi fanariótáink gyászos szereplésén-és katasztrofális leszereplésén – rajtunk túlmutató, világtörténelmi jelenség. Hogyan verődik össze a „Fanar”, hogyan bocsátja rendelkezésére magát minden hódítónak, hogy a diktatúra adminisztrációját szolgálja, és mint teszi nélkülözhetetlenné „szakértelmét” és kézrátételét, amikor beveszi magát a Marxiarkheionba… Ha felkeltem érdeklődését a kérdés históriás távlataival, a nyugati olvasó már tán kíváncsi lesz a magyar marxióták-fanarióták viselt dolgaira és így, végezetre belopom a fülébe azt, amit meghallgatni olyigen vonakodik: Magyarországról szólok, a magyar grávámenekről, nyugati füleknek, nyugati átfogalmazásban.
KL Itt most hirtelen beugrik, hogy IULIANOSZOD-ról is ezt mondták kritikusaid: a regény a 4. században játszódik a konstantinápolyi császári udvarban s az olümposzvallás megújhodásáról álmodozó későbbi császár ifjúságát, intellektuális fejlődését mutatja be, mégis, akarva-nem-akarva a diktatúrás kommunista Magyarországról szól. De folytasd: ez volt hát az írói fogás – a turpisság! És? Hogy sült el?
Felsültem vele. Erre szokás azt mondani, hogy „csak a nyaka véres”. Az egyik oka magamban keresendő s hadd magyarázzam meg egy kis kitéréssel. A salamancai egyetem egyik kapuján olvastam ezt a felvésett feliratot: ARTE SABER Y TOROS. A művészet, a tudás és a bikák. Ez az a földi szentháromság, amiért a spanyolnak élni érdemes; ez a hispán kultúra értékrendje. El sem tudod képzelni, hány monográfia van a spanyol irodalomban a tauromakhiáról, s hogy mekkora bölcseleti uszálya van a bikaviadalnak –
KL A bikaviadalnak?
Filozófiája. Vége-hossza nincs a mélyengésnek a toros körül. Ez a mentalitás fényévekre van a miénktől. Nincs bika-filozófiánk. Mutatis mutandis, ugyanekkora távolság van a mi (európai) szellemiségünk és az angolszászoké között. A mi (kontinentális) megközelítésünktől fényévekre van az angolszász világ irodalmi megközelítése, tálalása, fogalmazása olyan bölcseleti témák esetében, amelyekről a BEYOND THE SECRET TEACHING szól. (Nem mernék továbbmenni, mert azt kéne mondanom: még a témaválasztásuk is más.) Ha megfeszültem is – ha angolul feszültem meg, akkor is: az angolnak idegen volt az én hogyismondjam, „hozzáállásom”.
KL Hát az angol „kezdés”/„nyitás”/„kifejtés”/„tálalás” annyira más?
Teljességgel. De ez volt a kisebbik baj. A nagyobbik az volt, hogy a könyv baljós csillagzat alatt, rosszkor született. Vak voltam, nem vettem észre –
KL Mit…?!
Az „alternatív” társadalom baloldali ámokfutását. A hippiket, a virággyerekeket Amerikában; a szélbaloldal előretörését, divathóbortját az egyetemi kampuszokon. Az Államokban minden második diák maoista vagy trockijista volt. Aki nem az volt, az nem kapott pinát, vagy a hőn áhított alternatív népi demokrácia nevében agyonverték. Kinézték, aki nem vandalizálta az uszodát vagy az éttermet, amelyet a „kizsákmányoló burzsoá tőke” épített neki. Az olasz, a német „vörös brigádoknak” is megvolt a maga megfelelője; San Franciscóban garázdálkodott egy szélbalos anarchista banda, a szimbionéz „hadsereg”, ezek elrabolták Hearst újságkirály valamelyik lányunokáját, agymosással átnevelték s olyan sikeresen, hogy nemsokára bankrablásaikon már „meggyőződésből” – részt vett.17 Ügynököm is volt, a holland származású Jan Van Leuven, kísérletet tett három nagy angol kiadónál s aztán felhagyott vele. Tiszta sor: a könyv – sok minden egyéb közt – a fanarióták lélektani viviszekciója volt, leleplezése annak, amit per definitionem titkolni akarnak, és a könyvet csupa fanarióta olvasta; ilyen lektorok ültek mindenütt a kiadók hátsó kubikulumaiban, többnyire tagjai annak az angol munkáspártnak, amelyet mint az őzikét az óriáskígyó – úgy meghipnotizálta magának a világhatalomra törő Szovjetunió. Már csak egy reményem maradt: Jack Lewis New Yorkban: ez az ügynök elismerő leveleket írogatott, látszott, hogy értő szemmel olvasta és ismeri portékáját; de egy-két próbálkozás után ő is elhallgatott. 1970-ben, amikor először látogattam el New Yorkba, felkerestem. Művelt, Európa-bolond, hatvan körüli, bájos zsidó patrícius bácsi volt, gyomorbajos humorú, de született causeur és gondolom, második generációs osztrák. Tárt karokkal, kedvesen várt és átvitt ebédre éttermébe, ahol törzsvendégként üdvözölték és szokott félemeleti páholyába terelték. Ritkás szürke bajuszát mosolyra húzva, szarkalábas szemeivel hunyorogva – karját tehetetlenül széttárta és így szólt:
– Könyvét olvastam, kedvenc tervem, hogy elhelyezzem, minden szavával egyetértek. De ha azon a kiadványon a nevem rajta van, akkor az irodámba Molotov-koktélt hajítanak, a kirakataimat beverik, kikiáltanak fasisztának, és éjszakánként legszebb álmomból felvernek fenyegető telefonálók és lebüdösfasisztáznak.
– Hát ez az én könyvem „fasiszta”? Hol? Miért?
– Barátom, a campuszokon ezeknek mindenki fasiszta. Az anti a divat, mindenki „anti-minden” s ami nem ők, az fasiszta. Ki vagyunk szolgáltatva. Tehetetlen vagyok.
KL Nem akadt senki a „nagyok” közül, aki pártfogolt volna?
Nem. Mikes György soha senkit nem pártfogolt, féltékenyen őrizte „standját” a sajtó „hajóhadutcai” újságpalotáiban. André Deutschnál, a magyar származású kiadónál számba se jöhettem: nem tartoztam a klikkjéhez, márpedig ő különös szempontok szerint szelektált. Gyönge pillanatomban rövid levélben soraimmal felkeresni merészeltem Köstlert – bár ne tettem volna! –, aki másfél soros episztolával hessentett el. Nem keresgethetek depozitóriumomban a pincében, emlékezetemre hagyatkozom: „Kedves H. úr, én már annyi rossz vagy gyenge magyar szerzőt ajánlottam be angol kiadóknál, hogy szavamnak nincs többé hitele. Csak előnyére szolgál, ha nem én ajánlom be. Sok szerencsét kíván az ön – Artúr Köstlere”. Eltemettem az emlékét is ennek a csúfosan elvetélt opusznak s már csak ez a négy bekötött gépirat maradt itt „kopjafának”. De amilyen istenverte-konok vagyok, egykönnyen nem adom be a derekam. Eltökéltem, hogy írok egy átlagregényt – angolul. Legyen akár szürke, igénytelen, akár átlagon aluli, de olvasmányos. Alacsonyra helyeztem a mércét s igénytelen voltam, mint még soha: ne is legyen „irodalmi tétemény”. Így született meg ez a regénytrilógia; a címe – ADAM UNPARADISED – Blake-idézet. ÁDÁM KIŰZETÉSE lehetne a magyar címe; tessék, megszemlélheted, itt a három vaskos kötet –
KL Te szegény! Emlékszel: Dosztojevszkij volt az, aki szerette „súlyra” mérni kéziratait, s büszke volt rá, hogy a Karamazov Testvérek „négy pud”. Ez maga négy kiló s a másik meg három. Hét kiló angol írás, amivel az ördögnek tartoztál… –
Úgy, ahogy mondod. Az ördögnek. Meg két elvesztegetett év. Ha meggondolom, mi mindent írhattam volna azalatt, ha magyarul írok! Igaz, jut eszembe, még 1959-ben eljuttattam egy 14 oldalas, fejezetekre bontott, részletes regényszinopszist (BEÁTA címmel) André Deutschnak, hogy érdekelné-e, ha megírnám és Szász Kati lefordítaná. Háromszavas válasza így szólt: „Megírását nem javaslom”. Örökre hálás vagyok neki, hogy e keserű és giccses divatlektűrnek ígérkező bestseller megírásáról lebeszélt; szinopszisát máig őrzöm vázlataim között.
KL És mi lett a sorsa ÁDÁM KIŰZETÉSE című regénytrilógiádnak? Segített az ADAM UNPARADISED nyelvi lecsiszolásában, átstilizálásában valaki?
A „sorsa”? Semmi. Alighogy elkészült, befulladt s nem is ügynökölt vele senki; ám ennek története van: emberi, nagyon-is-emberi történet, amely bennem mély sebet ütött és mindörökre kigyógyított abból a ficamos erőlködésből, amely a hübrisszel határos – hogy valaki ötvenéves fejjel, más nyelven, mint az anyanyelvén, írni próbáljon. S ez így történt. Édesanyámnak, még a babaházi időkből volt egy hódoló imádója, aki majdnem végig kitartott, bizonyos Anne Morris. Bájos arcú, középtermetű, sovány, magasközéposztálybeli ifjú hölgy volt, olyan ijesztő sovány, hogy nyakán kijött a sótartó a csont között. Oxfordot végzett és önkéntes jókodó, aki hajlamosítottan, váltig áldozta magát és enigmatikus-merev gumimosolya mögött olyan tragédiát gyaníthatott az ember, amit nem illik megkérdezni; pl. vőlegényt, akit Afrikában, fiatalon elragadtak a krokodilok; vagy tömegszerencsétlenséget, amikor a trolibusz a kikötőben nekifutott az óceánjáró oldalának és apja-anyja ottpusztult. Vasakarattal titkolta s úgy tett, mintha életében e tragikum mindennapivá oldódva megenyhült volna már. „Auntie Margaret”-nek szólította Margit mamát s alkalmasint Édesanyám valamelyik barátnője adhatta meg neki a címet, alighanem az az idős úrhölgy, aki bundát ajándékozott anyámnak, mondván, hogy nála úgyis csak megeszik a molyok.
Anne bebukott hozzánk; eleinte nem értettük, ki ő és mit akar, mert noha gyümölcskosárral érkezett, úgy jött, mint valami lelátogató gondozónővér; de hamar tisztázódott minden: jókodni vágyó árva lélek volt, aki így próbálta bebútorozni üres délutánjait/estéit, ha elszabadult a kiadóból; mivelhogy vőlegénye emlékét ápolta és a férfiaktól félt. Szakmai lapoknál, divatmagazinoknál dolgozott, míg végezetre kikötött egy fémjelzett nagy kiadónál s attól kezdve, mint vezető lektornak, a kegyét keresték az irodalmi ügynökök. Nem telt bele egy év, Anne-t annyira megragadták Édesanyám lebilincselő mesketéi kalandos fiatal éveiről abban az Osztrák-Magyar Monarchiában, ami itt Angliában mindmáig egzotikumnak számít, hogy egy szép napon azon vette észre magát, loppal sztenografál, jegyzeteket készít s ki tudja, mi kerekedett volna ki belőle, ha onnan, Dél-Londonból el nem költözünk. Vagyis jómagam mint mellékszereplő csupán el-elsuhantam az asztalnál, ahol a két nő, a fiatal és az öreg, angolul bájtársalgott (lehet, hogy Édesanyámnak megvallotta Anne élete hol-s-min tört kettőbe, ezt nem tudom) – de valahogyan megneszelte, hogy regénytrilógián dolgozom s minthogy angolul írom: ez az „ő asztala”, mondta; kíváncsiskodni kezdett s meg is ígértem, hogy magas lektori színe elé bocsátom, de majd csak ha elkészülök vele. Így is lett, Anne hazavitte a paksamétát és én szívrepesve vártam a hatást. De – ne repess, szív! – a hatás minden várakozást alulmúlt. Így még író kifirundzvancigolva, írói rangjából kiebrudalva nem volt. Nem tudok angolul; nem tudok „angol-regényül”. Sem a nyelvet, sem az országot. Nem ismerem. Minden bekezdés „fals”, minden dialógus hamis; az angol nyelvben minden mondat „más kályhától indul” s ha nyelvtani tévedés nincs is benne a szokottnál több, az a legkevesebb. Mert ha valaki nekiülne, hogy újradiktálva átsimítsa az egészet, akkor sem tudja „angollá váltani”, azzá formálni a trilógiát. Eltekintve attól, hogy a regény Magyarországon játszódó harmadik része kedvezőtlen színben tünteti fel azt a Kádár Jánost, akinek nemes erőfeszítéseit rokonszenvvel követi minden józan angol, kivált most, hogy a béketábor e legrendezettebb barakkjából mind vidámabb rikogatás hallatszik s lám, az alkotmánynapi tűzijátékot is nemrég közvetítette a tévé, tehát a regény ráadásul még hazug is. A vállalkozás menthetetlen, tegyek le róla; minden percért kár, amit ilyen angol zagyvalékok írására ellopok/eltékozlok életemből, mert ő, Anne, nem is tudja megítéli, mit ér, amit magyarul mívelek, de az az érzése, hogy a magyar irodalomtól lopom el. Anne szakvéleménye leforrázott, kaptam én hideget-meleget; ám akárhogyan kapálództam ellene, beláttam, be kellett látnom, igaza van. Még ma, több mint három évtized után, amikor sokkal közelebb vagyok ahhoz a „kályhához”, amitől minden angol mondat elindul – ma sem vetemednék arra, hogy angolul írjak. Perish the thought.
KL No de látod: ezt is egy angol fordulattal zárod le! Rajtakaptalak!
Rajtaértél; és rajtakaphatnál még máson is; pl. azon is, hogy időről időre észreveszem, itt is, veled is, most, hogy a magnóra mondom. Legszívesebben angolul folytatnám; mert már második természetemmé vált és mert mint így is értő magyar író, elönt a sárga irigység, ha az angol viharok-koptatta, századok-szentelte kifejezőerejének bástyáira felnézek s ha milliárdnyi olvasótáborán révedezve, a semmibe mered a szemem. Az én irodalmi elvárásaim már bizony: világirodalmi elvárások, s ha a mi jó magyar műfajkategóriáinkra gondolok, hát félig-meddig kívülrekedve, úgy érzem, hogy nekem ez a lombik nagyon szűk és nagyon tág.
KL Ez volt hát az ADAM UNPARADISED szomorú története. És ez a másik, kétkilós gépirat, a BEYOND THE SECRET TEACHING, ez is ugyanabban a betegségben szenved? És mi igaz abból, hogy „fasiszta” írás?
Kötve hiszem, hogy ugyanabban a nyelvi fehérvérűségben szenvedne, legalábbis nem abban a mértékben, hiszen volt annak doktora is, bábája is; de hogy „fasiszta” iromány lett volna…?! Hidegháborús fogantatású krizeológia – megengedem – melynek szerzője nem rejti véka alá, mennyire rühelli a kommunista rendszerek szolgálatkész adminisztrátorait, „áruló írástudóit”, az Örök Fanariótát.
KL Orvosa, bábája? Angolok?
Skótok. A rádiónál összemelegedtem egy skót nyelvésszel. George N. Campbell mesternyelvész volt a javából, Honti Rezső és Jean-Luc-Moreau lélekrokona; ő is, mint emezek, harminc nyelven beszélt: minden évben hozzátanult egyet (ebből sejtheted, hogy túl volt az ötvenen) és magyarul is, biztosan százszor jobban Mezzofantinál. Az anyagiakat egy kézlegyintéssel intézte el, it’s a labour of love, mondta, és nekilátott. George egy honfitársnőjét is beszervezte, félig-meddig tudtomon kívül s ketten kézzel-lábbal segítettek. Zseniális ötlet volt: Margaret L. – mindenki „Maggie”-je a leírórészleg élén – egyszerűen kiosztotta a lányoknak (bár az oroszlánrészét ő gépelte) s így, mire George a szövegsimításokkal elkészült, ezt a dögnagy gépiratot, amit most itt látsz, leírták nekem feketén. Magas, természetes-szőke, örökjókedvű, azokon a hosszú lábain örökké nyargaló kanca volt ez a Maggie, pompás asszonypéldány, erősen extrovertált, ám e látszat egy rendkívül szentimentális kislánylelket rejtett, akinek állandó szüksége van lelkiklinikára. Hogy mi volt a kettejük viszonya, nem tudom, tán George éppen ezt a lelki támasz szerepét töltötte be, amíg meg nem jelentem a színen, és mindig egzotikus, aki magyar. Igaz, az osztályon a pletykazsák nők felfigyeltek, hogy túl sokat hívogatom a leíró részleg vezetőjét, meg kávézgatni is elégszer láthattak a gépirat fölött összehajolva; és a rádió roppant gettójában, merő unalomból, ilyenkor mindig megindul az összemesélés játékos intrikája. De ha most valamelyik Prokopiosz-krónikából ennél többet hámoznál ki, titkos légyottokat, melyekből évekre szóló viszony keletkezett, hát vedd észbe, Lorcsikám, hogy a Prokopiosz-piócának éltető eleme a botránykrónika s te csak ne adj hitelt a szavának. A prózai való az volt, hogy Maggie egy indiai fogorvos élettársa volt, kitől már nagyon szabadulhatott volna s a jelentkező férjelöltek között dönteni nem tudván, hozzám fordult, letéve kezembe sorsát, hogy tőlem függ. Művelt nő volt, az Edinbourgh-i egyetemen abszolvált; papagáj-nyelvérzéke volt s úgy húzta nyelvére az akcentusokat, mint más a kezére a kesztyűt; kész kabaré volt, ha tudományát produkálta – mert általában erős skót akcentussal beszélt, de pillanat alatt, egy csettintésre: átváltott a Knightsbridge-i sznobok affektáló nyelvére vagy ha akarta, hát utánozta a királynő rádiószózatát s a megtévesztésig II. Erzsébet hangja volt, ha nem néztél oda. Történelem-és irodalom szakon végzett, így hát Konstantinápoly elfoglalásához és a fanarióták históriájához megvolt a kulcsa: tovább stilizálta-javította a szöveget már gépelés közben s erről a könyvről, a BEYOND értekezőprózájáról nem mondhatod, hogy nem ütötte meg a nyelvi átlagot. De hogy a könyvön, elkészültével, már nem volt mit konzultálni, maradt Maggie, az ő élete, öreg szülei, vagyonkája – hogy magamagával mitévő legyen. Az utolsó, akit elővezetett, Mr. L.-e, egy iskolaigazgató, megnyerte magas tetszésemet és azt tanácsoltam, hogy menjen hozzá. A dönteni képtelen Maggie mélyet sóhajtott, egy emlékkönnycseppet itatott fel csipkezsebkendőjével a szeme sarkából s – minthogy amit a régi rómaiak használtak, a könny-fiola már nem volt divatban – ezt a keszkenőt adta emlékbe (elhánynivalónak). Hozzáment s attól kezdve ritkábban láttam. Telefonon így jelentkezett:
– It’s me, your BEYOND… – célozva a vastag gépiratra, amit nekem leírt volt. Üdvözlőkártyát küldött minden születésnapomra, utoljára még a kórházból is – mert elfelejtettem mondani, hogy mellrákkal négyszer operálták, de áttételes volt s lemondtak róla. „A mellem.” Klinikai ridegséggel. A szónak nincs erotikája, csak rémülete:
– A mellem, az én világszép melleim, amiért bolondultatok ti férfiak! – üvöltötte és odarántotta a kezem: – Victor! Feel it! Tapintsa meg! – Azzal kirántotta melltartójából a rózsaszín gumitömlőt: – Ide jutottam! A szemem kisírtam! Most ugye: ugye most nem tud tanácsot adni?! Mire várjak? Merjem? Megtegyem?
Osterley Park messze van, a temetésére nem mentem ki, pedig a férje megtelefonálta. A halottaim között tartom számon, pedig emlékezetem kleresztóriumában annyi van, hogy már nem fér. Maggie elfulladó rekedtsége, kisírt, szarkalábasra száradt szemei egy másik jajgató sírást juttatnak eszembe s előmbe hoznak egy másik kísértetet, azét, aki lefogta a kezem s neki köszönhetem, hogy felhagytam a kísérletezéssel s nem írtam többé angolul.
„Feledést keresni: ez az emlékezés legélesebb módja” – írja Bachelard valahol s tán én is azért mesélem mindezt, Maggie-t, Anne-t meg aki még hátra van, hogy túladjak rajta és ráejtsem a feledés mázsás fedelét. Mázsás teher a kiüresedett szív, Lorcsikám, a szív, amelynek nincs kit szeretnie s mohósága a meddő méhé, amely nem fogan. Lévén, hogy valakit szeretnünk kényteleníttetik, kell – mert ha nincs kit, abba belebetegszünk: ez az a hétputtonyos igazság, amit a jeles bécsi orvostudor sarlatánfejedelem libidónak nevezett el. S ez lehetett Anne Morris titka is, Anne-é, aki, már a babaházban, mint rendszeres „lelátogatója”, szerethetnékje hiánykontúrjait Édesanyám imaginárius alakjával próbálta betölteni; s tette ezt azontúl is – akkor is, amikor időszakos telefonérdeklődéssé fonnyadt a kapcsolat.
Londonországban nagy ritkaság az ilyen összefutás, a város terjedelménél fogva, de mi ketten egyszer egymásba ütköztünk a rondán behemót, négykéményes erőműtelep tőszomszédságában, a Battersea kerületnek azon a sivár utcakeresztezésén, ahol négerek, indiaiak közt az ördög tudja, mi keresnivalónk volt; és elsőnek az bukott ki belőlem, magam is letaglózva még, hiszen tudtam, hogy bálványozta. Ott, az utcasarkon, elmondtam neki Édesanyám tragikus halála igaz történetét.
– Tudtam. Megéreztem – méregetett idegenül, sötéten. Anne a sarokkocsma falának dőlt, mintha kirúgták volna alóla a lábát, mintha odarúgta volna a ló; és rám, az idegenre – azzal a nézéssel, a hirtelen meggyűlöltnek, a semmirekellő kitagadottnak úgy mondta:
– Megéreztem! Hogy ez lesz a vége! Mert így vigyázott rá! It’s your responsibility! It’s your doing! Maga volt az oka!
A filiszteus voltam, akire a csontsovány Sámson rádönti a templomot. A semmirekellő Idegen; Földiek és Mennyek bírái előtt a felmenthetetlen gazember. S ezekkel a gazember szemekkel bűnöm-beismerve néztem a kocsmafalnál a csontrafogyott, sovány, odavert-odatántorodott nőt, vállgödre sótartóit s elmázolt arcán a sziklából fakasztott könny csodáját. Oly bőven ömlött-özönlött, messze előreugródva a könny a szeméből, mintha nem vénlánykönnyek-árja lett volna, hanem valami belső, közúti csőrepedés.
*
Mint India folyóit a monszun ha végigveri, és a mederágy méteres sarát napokig kavarja
a halak kopoltyúja telemegy iszappal – nem tudnak lélegezni
hogy meg ne fulladjanak, felmenekülnek a felszínre, hogy fejüket a vízből kidugogatva kétségbeesetten levegő után kapkodjanak – de így meg a levegő veszedelmét idézik a fejükre: a halászó garuda-karvalyt, amely így könnyen, azonnal meglátja őket és bukórepülésben lenn terem, hogy a gerincükre fonja sarkantyúit
– – – így voltam én, Lorcsikám, amikor az a katasztrófa bekövetkezett
idestova két évtizede már, két évtizede!… És akárhol legyek, akármit csináljak – mintha elektromos rájába ütköznék, olyan a sújtása, ha eszembe jut, ésde ha csak átvillan is az emléke azoknak a napoknak
a tarkómhoz kapok, mintha ott volna a kopoltyúm, amely telement iszappal
nem tudok lélegezni; vad uszonycsapással a felszínre igyekszem s azt se bánom már, ha halálveszedelembe menekülnék, csak hogy kidughassam a fejem a felszínen és úgy lélegezzem a víz fölött, ami halnak amúgy sem természete:
hápogok, kétségbeesett tátogással kapkodom a levegőt és már szíves-örömest kockáztatom azt is, a levegő veszedelmét, hogy csak csapna le rám az a garuda-karvaly bukórepüléssel minél előbb és markolja körül összeroppintott halgerincemet a sarkantyúival – – –
az a katasztrófa, amire rámripakodva akkor, Anne Morris célzott, Lorcsikám, az a katasztrófa – az az én monszunom.
(8) Országjárás Angliában – „furcsasági” szempontból. Bejárjuk Tolnát-Baranyát és „furcsállkodásomat” hangszalagra vesszük. Pallérozott, avatott kalauzzal, kéjutazás, amiért még fizetnek is. „Szebb, mint Franciaország”…?! Más, mint Európa. Megrendítő találkozás az elveszettnek hitt mesepalotával; megilletődött magunkbaszállás a kupola alatt.
KL Ej, ej, már megint azt teszed velem, hogy ilyen távoli villámlásokkal életviharok, tragédiák közeledtét érzékelteted, méghozzá versprózában! Mi dolog ez?!
Korholj csak, jól teszed. Gondolod, Lorcsikám, hogy ez is az életkor korolláriuma, az öregség velejárója – ez is? Fiatalon ha csak ránéztem a világra, mindig „murisnak” találtam s nehéz volt lefékezni bohózatképző vigyormirigyeimet. Mostanság meg, ha ránézek: feketének találom. Ritkán vagyok dalrafakadós kedvemben, de ha igen, hát ez a világelgyászoló búgás – a threnódia dől belőlem. „Halottaim is, egyre többen.”
KL Ne Kosztolányit idézd, hanem Colas Breugnon-t, Romain Roland-nal: „élünk ám még, cimbora!” Vagy hogy ezt is a fejedre olvasni el ne mulasszam, Lukács evangéliumából – „az élők éljenek, a halottak pedig temessék el az ő halottaikat”, így valahogy. Jól vigyázz, ha nem akarod, hogy ramsolva se kelljenek a kutyának Ne Kosztolányit idézd, hanem Colas Breugnon-t, Romain Roland-nal: „élünk ám még, cimbora!” Vagy hogy ezt is a fejedre olvasni el ne mulasszam, Lukács se, könyveid, s te csak ne sírj-ríj ilyen magad-összehugyozósan tovább. Hát vidámabb csapásokon, urambátyám, nem haladhatnál történeteddel?
Jó előre kigyomlálva bút-bajt-bánatot?! Azt nem ígérem; de ha nem sietteted lassanjáró köszvényemet, hát mindjárást átmegyünk a napos oldalra. A harmadik szolgálati év után, hogy a rádiónál véglegesítettek s mihelyt a Foreign Office Kádár Jánosra elrendelte a közkíméletet, elkezdődött boldog korszakom. Ezt így vedd, szó szerint. Még nem éreztem a Bush House gettójellegét, angol fölötteseim egyikével-másikával közelkerültem és intenzíven élveztem ezt a civilizált, tisztességes, úri légkört. Még soha ennyi kedves, művelt, többnyire „lateiner” embert egyrakáson; fúrásnak, intrikának semmi nyoma. A színház-és-filmrovat a politizáló polémiák helyett nagy megkönnyebbülés volt, a szigetország vezető színházainak első soraiban végigülni a legizgalmasabb avantgarde ősbemutatókat, „egykorú szemtanúja” lenni a modern angol dráma II. Erzsébet korabeli megújhodásának Pintertől Osborne-ig, Beckett-től N. F. Simpsonig, Bennett-től Barnesig, minden korok külföldi szerzőiről és drámai remekek felújításáról nem is beszélve s utána, felkérődzősen újra végigélvezni, amikor az ismertetést róla megírom – mindez nagyon is a szájamíze szerint való volt s egyenesen az „én asztalom”. Igaz, tíz év után a moziba járástól megszabadultam s maradt igazi szerelmem, a színház; s nemcsak a színi újdonságokról csácsogtam az éteren, hanem hangversenyekről, tárlatokról, kiállításokról és – utoljára, de nem utolsósorban – fesztiválokról is, hiszen évről évre hol a nagy Edinburgh-i játékokra, hol Chichester-be, hol Glyndebourne-ba (az opera zenekarának magyar koncertmestere volt), hol Peter Pears és Benjamin Britten sasfészkébe, a Suffolk-i Aldebourgh-ba látogattam el rendszeresen; de ha beszámolóim dossziéin végignézek s hozzáveszem azt is, ami színikritikát a Szabad Európa Rádiónak írtam – hát elrémülök. Az 1200 beszámoló szöveganyagából 12-15 kötetre telne; okosan megrostálva, a harmada – 3-4 kötetben – megérdemelné a nyomdát.
De mindez csak „szellemi prémium” volt, az igazi ajándék most következett. A magam drámáinak keletkezéstörténetéről, kiadásáról hadd szóljak később; most az angol kora középkori misztériumjátékok átköltésére szeretnék rátérni – mert az aztán igazán az volt: mindnyájunk-öröme. Nem minden osztály csinálta, csak amelyiknek volt rezidens költője – s nálunk ez voltam én. Hogy kinek jutott az eszébe, nem tudom, de 1962-től rendszeresen fordítottam húsvétra, karácsonyra a gazdag angol anyagból, amelynek mind az öt ciklusát végig lefordítani emberfölötti feladat és én csak nyolc darabocskára vállalkoztam (azóta 1988-ban, GÖRGŐSZÍNPAD címmel kiadta a Szent István Társulat s ebben a pompás kötetben megleled) s ezek rendre mind: szemelvény a Coventry-i Betlehemes Játékból, Krisztus Születése, Pilátus Halála, Az Ártatlanok Lemészárlása, a Feltámadás, Tébrus Tolvaj, Jézus Pokoljárása, Ludus de Adventu Antechristi (meg egy csokorravaló középkori vallásos líra).
Nos, hiszed-nem-hiszed, noha penzumnak tekintettem – de kedves penzumnak s nem azt néztem, hogy hány hét aranyszabadságot zsarolok ki érte, amikor mást is megírhatok. Elmulattatott, belemelegedtem, visszakerestem a hang „szent együgyűségét” a magyarban és anélkül, hogy ezáltal fárasztó lenne, még archaizáltam is. S az igazi gyönyörűség csak azután következett. Amikor megbolydult az osztály és előálltak a válogatott cigánylegények, akik tudtak valamelyest alakítani s számba jöhettek, mint közördögök, kisangyalok, királyok, sáfárok, vezérek-alvezérek, poroszlók, pásztorok (a végképp-reménytelen eseteket, azokét, akiknek nem volt „filhallása” a komédiázásra s fennmaradtak, hogy beolvassák a híreket, titokban lenéztük). S itt mutatkozott meg, kiben mi lakik. Mert bizony fő-főnökünk, Tarján György és felesége, Dán Etelka, mintha csak megint a Vígszínház színpadán érezték volna magukat. Anélkül hogy maguknak számot adtak volna, felpezsdült bennük a színészvér, kibújt belőlük a komédiás s mind a ketten, amúgy istenigazából: alakítottak-egyénítettek. T. Gyuri kipirosodott, magas alakjával a mikrofon előtt kinyúlt és (a régi iskola szerint, hol elébedörmögve, hol elébebrummogva) megragyogtatta Beliált, Pilátust, az Antikrisztust, bombardó orgánumával mindenkit túlharsogott, és szuggesztivitásával felhozta profi szintre az amatőr együttest. Dán Etelka hol Szűz Mária volt, hol Pilátusné, hol Tébrus huncut felesége – mert vérbeli színművésznő volt és mindent meg tudott csinálni, ha megrendezték; egyetlen (titkos) fájdalma – Piroskám megjelenése lehetett, akinek olyan angyali „angyalhangja” volt megrendezetlenül, természettől, hogy könnyen lekonkurálta (igaz, ennek megvolt a hátránya is: ezzel a mézes-derűs hangszínnel Piroskám sohasem tudott „drámázni” s a tragikumból kiesett). Mindegyik játékot magam rendeztem s választottam hozzá aláfestő zenét, a Jézus Pokoljárásához pl. Sosztakovicsból, „pokolzenét”, s ez a játék igen népszerű volt; aki csak tehette, hölgyek-urak az osztályról leszöktek, hogy végigszórakozzák a próbákat. De külön meg kell említenem a Tébrus Tolvaj címűt, amelynek olyan szerepe van az angol drámaírás történetében, mint a Maître Pathelin-nek a franciáéban. 40 perc játékidejével komoly egyfelvonásos s oly falrengető bohózat, amelyet a hozzáragasztott nyúlfarkincányi betlehemes végjáték tesz alkalmassá, mintegy utalásszerűen arra, hogy betolakodjék a karácsonyi szentest hangulatába. Ezt, sajna, túlrendeztem, agyonzsúfoltam hangkulisszákkal, ráadásul örömében mindenki túljátszotta, s ha ma visszahallgatom a szalagot, úgy érzem, élvezhetetlen; de a szöveg megáll ma is és színpadért kiált.
Tudod, van olyan morcos arc, amely a mélabú veleszületett hajszálrepedése a személyiségen s az ilyen ember mindenütt ünneprontó. Én viszont kiegyensúlyozott lélek vagyok és egyenletes kedély; érzésem szerint az öröm az élet természetes vivőanyaga és ha felbuzgott bennem, szabad folyást engedtem az életörömnek. Csupa jókedv voltam a rádiónál s gondolom, szerettek is érte; semmit nem sokalltam, vállaltam örömest a „gályapadot”, de ez a keserű humorú szókép sem tőlem származik. Hát még amikor kétszer egy évben eljött az én „jutalomjátékom” s ha csak rövid időre és afféle pünkösdi király módjára, mint „szerző” (átköltő költő) és mint rendező, primus inter pares lehettem s hajlott szavamra a két főnök, T. György és R. Feri is – mert mintha megfiatalodtak volna, oly önfeledten komédiáztak s hol fuvolázták, hol harsogták az ájtatos sorokat, magam sem felejtem el, amikor a legelső játék felvételekor, a Nagy Heródest alakító T. György, beleesett a szerep csapdájába és stúdióról-mikrofonról, társakról elfeledkezve (mert már kívülről fújta), oly elánnal „domborított”, mintha tróndobogóról s papírkoronás fővel harsogta volna:
(etc. GÖRGŐSZÍNPAD, 46–47. o.) |
Mondtam is neki: valahonnan kardot-köntöst kell kerítenünk, hogy ráüss, mikor mondod s úgy pompázzatok benne, te és „gyöngy ábrázatod” (ez a gyöngy ábrázat utóbb kiszólás lett). A Bessenyei Ferencéhez hasonló hatalmas orgánum, de termetre nála jóval magasabb: ezt a színészt vesztette a Vígszínház, de nyert rajta a BBC, és nyertem én. S jó is, hogy a BBC-t itt említem, mert ne vedd ömlengésnek, de itt kéne elmondanom, ha nem ismernél eléggé s nem gyanítanád magadtól is. Hogy ui. nekem „hűség-komplexusom” van; ezzel a rögeszmés lojalitással születtem. Nem tudom, „hitvalló mártír” lettem volna-e a római korban, mint Nabloszi Jusztin, Alexandriai Péter vagy az a veronai dominikánus, Mártír Szent Péter, akit a kathár eretnekek felbérelte orgyilkosok agyonszurkáltak s ő, a sebébe mártott mutatóujjával a Credo első három szavát írta a porba, CREDO IN UNUM… – minekelőtte kiszenvedett s hogy én is beférkőztem volna „hűségjogon” Jacopo da Voragine Aranylegendájába – nem tudom. De ha annak a hitbéli rögeszmés hűségnek van, lehet agnosztikus, modern megfelelője, akkor mutatis mutandis, én is ilyen agyonvernivaló lojális vagyok. Eszméhez, korporációhoz, karbonári konfraternitáshoz – ha olyan, hogy megérdemli. És a BBC, a „Korporáció” – éppen ilyen volt. Örömöt okozott a tudat, hogy szeretnek és én is iparkodtam természetben viszonozni az örömszolgáltatást: megbecsültem őket, mivel megbecsültek. Nem tudom, van-e elképzelésed arról, amit régivágású talpig-úriemberek mondtak abban a zöldfülű világban, amikor még volt, de már tán a species írmagja is kiveszett; nos, ilyen talpig-úriembernek ismertem meg két szeretve-tisztelt főnökömet Tarján Györgyöt és Rentoul Ferit; nemegyszer elmondták: a hatvan a nyugdíjkorhatár, de téged ameddig a statútumok engedik és megéred, hatvanhét éves korodig itt tartunk, évről évre meghosszabbítva szerződésedet s el nem eresztünk, amíg ahány kora középkori ciklus csak van, annak minden misztériumjátékát le nem fordítod és mi el nem játsszuk, nagy zenei csinnadrattával és csőharanggal-szélkerékkel, dupla technikus-segédlettel… A tréfás hozzátéttől eltekintve hogy komolyan gondolták, pillanatig sem kételkedtem benne; Anglia az az ország, ahol a mondott szó – kötelezvény és írott szerződéssel felér, amúgy is, úriember szava aranyszó. A biztonságérzet olyan légköre vett körül a Bush House barátságos folyosóin, hogy – balga szentként s a hűségkomplexussal megáldva-megverve a Korporáció iránt – azt hittem, soha nem eshet ki világom feneke.
KL És…?! Bekövetkezett a lehetetlen és kiesett?!
Csak az imént figyelmeztettél, hogy csupán vidám dolgokról szabad hangszalagot-feketítenem s már meg ugratnál; különben is, ne vágjunk elébe az eseményeknek, mert még sok boldog esztendő örvendetes emlékeivel szolgálhatok. Nincs az a szigetországba látogató magyar, akinek elkerülné a figyelmét, hogy „itt minden másképp van”, s hogy az angolszász világ másmilyen világ. Beszélgetés közben a rádiónál angol főnökeim figyelmét sem kerülte el, hogy én sem győzöm a furcsállkodást és mindenen fennakadok: „ez nálunk másképp van”. Családi legendáink szerint amikor hatéves koromban először vittek el a pesti állatkertbe, így kiáltottam fel:
– Jaj, ha a fejem körül volna rakva szemekkel!…
Ilyen izgatottan forgattam a fejem, hóttracsudálkozva magam az angolszászokon. Kezdve a településformán, ami annyira más. Meg hogy a nők vetik magukat utána férfiaknak, teperik le vagy rángatják oltár elé. Meg hogy templom, de vagy nincs tornya vagy csak csökevényes. Meg hogy fordítva fogják a vasalót. Meg hogy a többség balkezes. Ha kikanalazzák a levest, maguktól-elfele dűtik a tányért (hajósnemzet: nehogy a tengeren az ölükbe löttyenjen). És így tovább. Felfigyeltek erre a Központban s ott, a Broadcasting House-ban valakinek eszébe jutott, mi volna, ha sorozatot csinálnának velem a Belföldi Szolgálat műsorába s körülvinnének a szigetországban, hogy kedvemre kifurcsállkodhassam magam. Nem akarlak vízözönelőtti rádióműsorok lappáliáival untatni, de ez az út egy ponton, egy városban fölöttébb emlékezetes lett a számomra s majd meglátod, miért.
Csak en parenthèse, elmondom, mivel kezdődött, mert ez is angolszász furcsaság, s még el sem indultunk, már belement a műsorba, mekkora bakot lőttem, amikor vacsorára voltam hivatalos Graham Gr. P. György-korabeli patrícius házába s az ismerkedő iddogálás után lementünk az alagsori nagy ebédlőbe, ahol nyolcan ülték körül az asztalt. Engem a főhelyre ültettek s amint az a vendéget megilleti, az én karosszékem mellé tolták oda a görasztal tálján a forrón párolgó véres bifszteket, majd kezembe nyomva a ménkű-hosszú hússzeletelő szablyát, felsorakoztak a tányérokkal és várták, hogy nekilátok az osztásnak. Én meg a „szelőszékben” (a carver nevű karosszékben) csak ellógatom a carving-knife-ot (a szelőkést) és segélykérően tekintgetek a házigazdára. Mire Graham nagyot nevet s hogy kimentsen szorult helyzetemből, maga lát hozzá, hogy a bifszteket felszeletelje. Sem a módját nem értettem a vagdicsálásnak, sem azt nem tudtam, hogy a húsosztást akkor bízzák rá, ha nagyon meg akarják tisztelni a díszvendéget.
– Ezzel kezdjük! – mulatott rajtam Graham –, ez lesz az első, „ez-nálunk-másképp-van”!
Míg odajártam, diplomatanövendékeink tanítását Piroskám és Édesanyám látta el. Mert bizony másnap – amikor, teával-kávéval-szendvicsekkel-térképekkel felpakolva Graham, kora reggel, piros sportkocsiján a házunk előtt megjelent s tiltakozásával mit sem törődve, magam is behajigáltam a mi termoszainkat-szendvicseinket, hetekre búcsút mondtam a „babaháznak”, és alighogy kifutottunk az északkeleti szuburbiából, hátat fordítottunk az angol fővárosnak.
Pontosan az útitervre nem emlékszem, ami nem jelent semmit, hiszen itineráriumunk amúgy is cikcakkos volt és ötletszerű; de annyi szent, hogy amilyen alaposan bebarangoltuk a nagy angol szigetországot, Északot, Skóciát, Waleset és végig a déli tengerparton, haza – hát azontúl más szemmel néztem a térképre. Felmerültek úti emlékeink; s nem csupán a különféle beszállásolások, a BBC vendégotthona (már ahol volt), beszállócsárdák, 600 éves „Coaching Inn”-ek, kastélyszállók, vasúti hotelek, hanem maguk a városok; és ha el tudsz képzelni olyan kentaúrt, aki nyerítve vágtató építész és a sörényes lírikus anatómiai összeházasításával áll elő, hát bízvást mondhatom, úgy voltam velük, mint Valéry Larbaud a maga városaival: J’ai des souvenirs de villes on a des souvenirs d’amours.18 Messze északon Dundee jutagyáros iparmágnásainak málladozó kiskastélyai; Aberdeen komor kőépületei, egyeteme; Glasgow mauzóleumai a hegyen – afféle olaszos Cimitero Monumentale, rozsdaszín Képtárpalotája Macintosh szecessziós remeklései – bombasztikus Városházája; „Észak Athénje” – Edinburgh, melynek központi palotasorai a 18. században egységes tervek szerint épültek; egyoldalas „Váci utcája”, a Princess Street – mert a másik oldalán, mesterséges, mély völgyeletben a vas útvonalak futnak be a skót főváros fejpályaudvarába s fölötte a romantikus nagyszálló; a Holyroodhouse királyi rezidencia, a St. Giles székesegyház észbontó-finom fafaragásai a parányi Mária-kápolnában, a neoklasszikus Nemzeti Galéria és a cibórium-oltárra emlékeztető Walter Scott-emlékmű… York, Anglia „Örök Városa”, az ókori Eboracum (itt halt meg a dinasztiaalapító Konsztantinosz Chlorus és itt, a 9. légió táborerődjében kiáltották ki császárrá Nagy Konsztantinoszt); 14. századi városfalai, melyeknek a gerincén végigsétálva a város háztetőire láthatsz; székesegyháza, mely a nagy francia katedrálisokkal vetekszik; mozdonymúzeuma; a régiségkereskedők negyede a Shambles labirintikus utcácskáiban; festői kolostorromja, amelynek „kulisszái” előtt évről évre az ún. yorki ciklus misztériumjátékait színrehozzák… Newcastle drámai városképe, több emelet mélységben-magasságban villódzó hídjaival, gyáraival-malmaival akár az ipari forradalom múzeuma lehetne így, ahogy van; Durham (püspöki székhely), hegyre telepített román kori székesegyházával (melynek bölöm pillérei közt virágot-gyümölcsöt árulnak, ájtatosan üzletelnek s olykor a helybeli festőkolónia tárlatot rendez) – mellette nem messze a Venerábilis Bede, 7. századi szentéletű tudós szerzetespap-és-krónikaíró parányi temploma (az egyetlen angol, akit Dante említésre méltat az Isteni Színjátékban) …Sunderland, véget nem érő sivár munkásnegyedeivel a roppant hajóépítő dokkok mentén és sziklás partjain az örök-nyughatatlan tengermesszeség: a tenger, amelyet Yeats „gongverte-delfinszántotta” – Joyce „takonyzöld, tökzacskózsugorító” vízárnak mond; Birmingham nagyvárosi zakatoló lármája és koromszín, eklektikus artériáin kétfelől a székházak, bankpaloták – ovális könyvtárépületének jeles avantgarde színházában láttam először Sean 0’Casey JUNÓ ÉS A PÁVA című remekét (kábán iparkodtam követni a pattogva elhadart ír párbeszédet, hogy belefájdult a fejem); s aztán nyargalvást, nyugatnak: Liverpool alagútrendszere az öböl alatt, szélverte kikötői, melyek megszédítenek, ha lenézel: 12 méter a szintkülönbség apály és dagály vize közt; a Liver-torony a parton, melynek hegyében, kiterjesztett szárnnyal ott ül a város „turulmadara”, a Liver-bird; a hatalmas, neoklasszikus St. George Hall koncertterme, melynek tervezője, Londsdale Elmes 24 éves se volt, amikor 1838-ban még láthatta alapkőletételét, de a befejezését már nem érte meg, mert 33 éves korában meghalt. Itt akarta megépíteni Lutyens, a nagy építészfejedelem azt a neorenaissance katolikus katedrálist, amely méreteivel lefőzte volna a római Szent Péter-templomot; de közbejött a világháború és csak a magasföldszint (a templomszint) vonaláig jutott: felmásztam rá s végigpillantva behemót alaprajzán, megtetszett előttem a templombelső távlati képe mint valami aranykupolás, gigászi hiány – akkor még nyoma sem volt annak a rozoga, üvegbeton sátorfélének, amelyet a Lutyens-féle alapokon emeltek és katolikus katedrálisként tartanak számon – bár örök beázásaival, romladozásával a lerobbantása olcsóbb volna, mint a bontás (különben valahányszor kocsival az Edinburghi ünnepi játékokra csalinkáztam, mindig Liverpoolban szálltam meg, egy családias szállóban, amelynek pincebárjában neoncirádás eszpresszógép is volt, de csak „dekorációnak” – kávét főzni rajta? Nem tudták, hogyan kell). Mit is mondjak? Piríts rám, Lorcsikám, hagynám abba. Akkor még semmit sem szóltam Wells városka meseszép kőcsipke-katedrálisáról; magáról Wellsről, amely Svájc és Erdély vegyüléke: hegyek, vízesések, tejben-puhított, mézben-főtt sonkák, mazsolás püspökkenyerek és a dalosajkú, teltkarcsú helybéliek hitten-hívése fák-hegyek-vízesések villijeiben-trolljaiban-tündéreiben – Dylan Thomas szerelemcselédei, hárfásai, énekes csalogányai álomországban… Hát még a Dél! Te! Penzance és Falmouth halászbárkás, hálószárító operadíszletei; Torquay és Teignmouth pálmás partjai, melyek, ha nincs is akkora meleg, de Nizzára emlékeztetnek; Winchester, Exeter, Worcester, Gloucester katedrálisainak mérműves vonulása: a tizedét nem mondtam el, a tizedét se –
KL Ez csak a hasznod volt rajta: hogy láthattad; de bizonyára nem ez volt az úticél. Miket mondtál útitársadnak, és hogy fogadta: flegmán? vagy el-elképedve? Sajnálkozva tudatlanságodon, hogy ami neki természetes, az neked fura, hiszen a Csatornán-innen „minden másképp van”…?!
Jaj, most megfogtál, Lorcsikám. Mert három évtized alatt magam is jócskán elangolosodtam s ma már nekem is természetes, ami a legeslegelején még szemet szúrt. Pl. hogy a házak „belei” – a szennyvízlevezető csövek/tömlők a homlokzaton kívül vannak, eléktelenítve azt; ezen a György-korabeliek úgy segítettek, hogy a homlokzatokon nem rajzolták be a csőrandaságokat (különben is, az ő „lelki szemeik” nem látták, hogy így a homlokzaton kering és távozik el a mosogatólé meg a bélsár) – mint ahogy nálunk is, neoklasszikus korban nem rajzolták be azokat az otromba kéménycsoportokat, amelyek elrontották volna a jón oszlopok összhangját avagy a szimmetriát. Furcsálltam én mindent: a cukorkabolt és a trafikos házasítását, a cukorkaféleségek lehetetlen formáját, a kulináriák ízét-és-konzisztenciáját, az angol „leveseket”, amelyek főzeléksűrűségűek, a skót haggiszt, ami ehetetlen-kemény, az édességet sós vajjal; a bitter-nek becézett, legnépszerűbb sörfajtát, amely híg alig-sör és ráadásul bálnazsírral „fényesítik”. A végén már csak ímmel-ámmal felelgettem s belefáradva-belenyugodva – mind kevesebbet furcsálltam azt, ami eztán a befogadó hazám, a tejes teát, ha a fene fenét eszik is, szeretnem kell, a fenékhimbálós, ütemtapsos néger spirituálét az angolszász atyaúristen fülével kell hallanom és szeretnem kell… Hazafele megcserélődtek a szerepek: nagyokat hallgattam, Graham meg óvatos-duhaj módra, hosszú jeremiádába fogott, hogy az európai kontinensen mi minden van, ami rossz, fura, visszás, lehetetlen vagy éppenséggel francia… Ez különösen a begyében volt, mint tősgyökeres-és-hétszilvafás angolnak: a franciaság; ami csöppet sem lepett meg: ha lemégy a zeneterembe, annak a nagy forgó könyvespolcán találsz egy ősrégi angol lexikont, a harmadik kiadását az Encyclopaedia Britannicának: 20 kötet és 7 pótkötet, 1798-tól 1814-ig adták ki kötetenként, ám ha azt hiszed, ebben a 27 kötetben akár Bonaparte, akár Buonaparte, akár Napóleon alatt megleled a franciák császárját, hát nagyon tévedsz. Ez a kölcsönös méla undor a százéves háborúig megy vissza s napjainkig tart: azt, hogy az angolok nagy kénytelenségből a Hitler kezére került francia flottát a levegőből lebombázták és elsüllyesztették, a párizsiak nem bocsátották meg mind a mai napig. Úgy, hogy Graham franciaellenes kirohanásai, Európa-ellenes tirádái csak álmosítottak és Manchester után már nagyon vágytam szeretteim közé, vissza a babaházba. És akkor jött az én „igazi” jutalomjátékom. Manchester másnak leverő, csupa-eső város, de engem a felhőszakadás mindig felvillanyoz. Ha Londonból vasúton mégy Manchesterbe, hát a „várost” el nem hagyod: az egyik város utolsó házai, gyárkéményei után már feltünedeznek a következő város lakótelepei, trafói, remízei; emitt egy lóversenypálya, amott a szürkeagárversenyek fedett csarnoka, toronycsordák, várszerű öregtemplomok… szeretem ezt a végtelen várost, magam is városlakó aszfaltkivirágzás vagyok; s noha vidékiesnek találtam Manchestert és kormosnak lehetetlen háromszög alaprajzú gót városházáját, respektussal gondoltam arra, hogy ha a Piccadilly Park középpontból, 10 mérföldes körzőnyílással kört vonunk szuburbiái köré, hát egy olyan, 15 milliós, elméleti „óriásváros” keletkezik, amely felülmúlja Nagy-London 13 millióját. Ilyen és hasonló, andalító gondolatok hatására alighanem szunyókálva hagytam magam mögött Manchestert s tán észre se vettem, mikor a kocsirádió tamtamja is annyira zsongított; Graham a volánnál nem ébresztett fel s amikor felkoppant a szemem, már Leeds egyetemi épületeinél jártunk. Manchesternél sokkalta nagyobbszerű volt az, ami elém tárult s egyszeribe szörnyen megéberedtem; annál is inkább, mivel a palotasoros, nagyvárosias avenue végében valami nagy építészeti hangsúlyt véltem felfedezni.
– Mi az ott? Hol vagyunk? – kérdeztem.
– Leedsben. Az ott a leedsi városháza.
Jó kilométernyire lehetett; de ahogy fogytak a százméterek, a szívem egyre hangosabban dobogott és mind izgatottabb lettem. A körvonalak, a magas perisztílium az óratoronnyal, a hatalmas kolonnád berliozi fanfárja… semmi kétség. Esztendők emlék-engrammjai nyiladoztak fel, kivérző emlékek vérvirágos mezején jártam. A Gyűjtőben. A „Halálos Házban”, melynek első emeletén, a titkos mérnöki irodán, csíkosban Nemzeti Színházat terveztem, palotavillákról álmodoztam. Ott láttam ezt a sokoszlopos harsogást erre a nagyzenekarra hangszerelt homlokzaton: az angol ARCHITECTURE fedőlapján, de se név, se cím, se város – hogy a földkerekségen hol-merre keressem; az volt az a folyóirat, amelyet magamhoz szorítva a sarokba szaladtam, hogy elérzékenyülésem szégyenét, pojácaképem könnyeit társaim ne lássák – akkor, amikor fogadalmat tettem, hogy egy-életem-egy-halálom, ha térdig a lábomat lejárom, addig megyek, amíg föl nem lelem-meg nem találom – – –
– A leedsi városháza!
Félig fölemelkedve az ülésen, úgy vártam meg, amíg a piros sportkocsin tornya alá, mennydörgő kolonnádja elé érkezünk. Graham lefékezett vele szemközt és mert idegrendszere rezonált csendes őrültségemre, ahogy kitört rajtam az építészszerelem, maga is a mesterművet megillető hódolattal nézte a palota hetvenméteres toronykolosszusát (mert jóval nagyobbnak hatott, mint amekkora volt), s amikor történetemet töviről hegyire elmondatta – elhatározta, hogy ez az „Érzékeny Viszontlátás” sorozatunk befejező előadása lesz. Persze bántam is én rádiót, előadássorozatot, Grahamot a magnójával, a hadonászó Grahamot, hogy az istenért, vigyázzak a testi épségemre: félőrült módjára szaladgáltam ide-oda, át az úttesten és vissza – s hol innen dudált rám a busz, hol amonnan egy kamion – csak hogy minél több visztáját szemügyre vehessem – – – ó igen! Ez volt az a se-vége-se-hossza emeletmagas plinthosz, így fest hát a valóságban ez a tízoszlopos korinthoszi kolonnád, mely, kiegészülve az oldalrizalitok féloszlopaival, befordul és körbefut! Ezek voltak azok a megbabonázó francia-renaissance kéménycsoportok, ékkövesen kiragyogó fedlapornamenseikkel… S ez volt az a „lehetetlen ötlet”, hogy a koronapárkány lezárása fölött, négyzetes, nagy attikára ráállítva, négyszögletes perisztil torony következzék s azon meg, barokkos-homorlatos kupola alatt, harangos toronyóra a négy világtáj iránt! Kamaszos izgalmammal bizonyára komikus lehettem, de nem lehetett megállítani s Graham, lógó nyelvvel, mindenütt a nyomomban – mert már rohantam fel a díszlépcsőn, be a főbejáraton, át a visszhangos vesztibülön és be a központi csarnokba, melynek barokkos tátongásán egyszeribe felmértem – nemcsak hangversenytermi méreteit, amire beépített orgonájának tömérdekségéből következtettem – nemcsak tervezőjének szuverén formakezelését és lenyűgöző virtuozitását, hanem – ó egek! azt is, ami olyan nagyon-angol volt benne, olyan belőle-kivigyorgó, olyan rikítóan „snasz”-angol, amin nem is győztem furcsállkodni s ha nem restelltem volna, a fülébe ordítom Grahamnak: no látod, pajtás, „ez nálunk másképp van”!
KL Mi? Micsoda? Mondd ki végre már!
Hahaha! Máig röhögnöm kell! Hogy ezt a zseniális, impekkábilis tervet, amelyet carrarai márványból kellett volna kivitelezni, hitvány stukkóból hordták fel és oly tökéletes hüllő-színskála szerint kigyönyörítve, hogy ilyen ökörvérveres akkantuszleveleket, cinóberpiros párkánykonzolokat és arannyal lehúgyozott angyalszobrokat ennyire vidékies-giccsesen s égetnivaló-félresikerülten csak a máltai katolikus templomokban látni! Vagyis: röhécseltem rajta s ríttam is egy sort; sajnáltam a zsenit, akit nemzete nem becsül meg (pedig amikor a pályázatot megnyerte, 26 éves sem volt) és kissé hitetlenkedve, még nem tudtam túltenni magam a felismerésen s megilletődve forgattam magamban. Íme: igaz volt, igaz a jósvillám, a jövőbe vesző életút megérzése – hogy sorscsillagom merre-hová vezérel; beleverték orromat életünk e mysterium tremendumába, lám, még alkalmam se volt, hogy akarjam-ne-akarjam: beváltódott fogadalmam, ahogy magamnak ígértem, megláttam festett képét, beleszerettem és elzarándokolva hozzá, nincs más hátra, mint hogy elébe vessem magam –
KL És hogy megcsókold azt a Földet, amelyről magad írtad, hogy „minden hajó hazám” –
Úgy is van. Már csak egy volt hátra. Kideríteni, ki volt az a rokon lélek demiurgosz, aki ezt a kőbemerevült, berliozi Fantasztikus Szimfóniát megálmodta? Nos, ne kérdezd. Cuthbert Brodrick-nak hívták az istenadtát, Bramante vagy Bernini lehetett volna belőle, ha kortársukként s olasznak születik; de mert ( 1822-ben) angolnak született, lemarták lábról a féltehetségek. Úgy, ahogy a skót óriás, Macintosh, úgy járt Brodrick is, és jegyezd meg amit erről Valéry mondott, mert nemcsak irodalmárokra áll: il faut toujours s’excuser de bien faire - rien ne blesse plus.19 A vetélytársak kigolyózták, megrendelést alig kapott s ugyanott végezte, ahová Macintosh menekült. Mivelhogy az ő bűne alól Angliában nincs feloldozás: franciarajongó volt, a francia renaissance volt a megihletője; még beadta pályázatát a lyoni katedrális terveire – de el tudod képzelni, a franciák eltűrnék, hogy gótikus székesegyházat építsenek valahol Franciaországban egy angol tervei szerint? Mindenbe belefáradva, elcsüggedve, 1869-ben áthajózott, letelepedett Franciaországban, ahol még 36 évig élt. 1905-ben halt meg, 83 éves korában. Tőle származott az a „lehetetlen ötlet”, hogy tornyot telepítsen egy kolonnádra: Borromini-féle, rendhagyó lángelme volt s lélekrokonomnak érzem. Acsarkodó hörcsögök közt – egy elefánt. Őérte is gyújtom gyertyáim egyikét reggelente – mártírjaink közt tartom számon.
(9) Az első utazási láz. Olasz-, Spanyol-, Franciaország. Mallorca-Deya: találkozás Robert Graves-szel. Parlagon heverő kéziratok; a Pantarbesz lekésik a brüsszeli Nagy Imre Intézet kiadói tervéről – avagy a kézirat, amely a szolgálatkész gyorsfutár lyukas tarsolyából kihull. 1961 kora nyarán, derült égből szerencsevillám: René Julliard.
KL Gondolom, ezzel a nagy angliai körúttal rákaptál az utazás ízére.
Nagyon. De száguldjunk tovább, nehogy a kitérés-elkalandozás megint kísértésbe hozzon. Ládd, a kripto-agnosztikus remekíró, Samuel Butler a maga regénynek kendőzött élettörténetét tíz évig írta. Volt ideje. Nekem nincs, rohannunk kell. S jut is eszembe, volt nálunkfele Gyomán egy Kiss-Kecse Sándor nevezetű falufélkegyelműje (amolyan „Madárfejű Lajcsika” – mert gyerekszemmel nem győztem bámulni deformált köcsög-koponyáját a kisagyi csuporral hátul) – ez a mi bolondunk, a Sándorka napokat evett és hetente sorra került a különféle családoknál (tudomisén, tán Kneréknél is evett). Nos, mi is vállaltuk, ez volt a „Sándorka hetfüje”, s becsülettel megebédeltettük; a maradékot kapta, de bőségesen s volt abban jó falat is. De Sándorka kényes volt, piszkálódott benne, neki semmi nem volt elég fénum s még így zabálvást is igen duzzogott. Megesett, hogy kifakadt és odamondott a gazdasszonynak. Nagyanyámnak is egyszer alaposan kiadta a porcióját:
– Hallja-e, ténfaffony! Hát járja ev?! – (mert Sándorkánk selypegett-cöcögött). – Hát fép dolog ev?! ‘Nece Cándoj cájnya! Nece Cándoj lába!’… Hát a mellyehúca coce nem, ninc neki?! Az ictenit a ténfaffonynak!
Nos, ha a Divinitas nőnemű volna s amolyan körülkötényes gazdasszonyforma, akkor ennek az igen-igen földi történetnek is bizonyára megvolna a metafizikai felvetítése, és valaki frissen-felérkező félnederes-istenadta így támadhatna rá teremtőjére. Bizony mondom, osztályos társaim, akik velem itt a Földön napokat esztek: becsüljük meg az aprólékot a becsináltban, amit a gondviselés koldustányérunkra juttat és ne rontsuk annak ízét azzal, hogy folyton-folyvást az úri-puhára főtt, fűmagon nevelt csirke fehér mellehúsáról ábrándozunk – – –
KL Mi ez? Hát nem elkalandozol már megint…?!
Utazásaimról kérdeztél s ezzel csak azt akartam jelezni, hogy dehogyis repültünk elsőnek Honoluluba vagy a Bahamákra; az inka piramisok, a Tadzs Mahal – attól az orrunk fokhagymás! Hanem beértük az olyan aprólék utazásokkal három-négy hétre a szomszédba, Európában. Elittuk-elettük mások elől: felzabáltuk Európát s persze, elsőül kivált ahova nagyon vágytunk. De ha mind elmondanám sorra-rendre portyázásainkat Francia- és Olaszországban, Belgiumban-Hollandiában, a skandináv országokban, Portugáliában, a Kanári-szigeteken, a Baleárokon, sok helyütt többször is (Törökországban pl. négyszer) – akkor semmi se lenne a száguldásból s beragadnánk a családi fényképalbumokba; hadd szorítkozzam egy-két olyan epizódra, ami irodalmi érdekű. Akárhova mentünk, Piroskám előre felkészült: vizsgázott turisztikai szakértője lett az országnak, Linguaphone-lemezekkel még a nyelvbe is belekóstolt (így a törökbe is; a görög szigeteken és magában Hellászban jól elboldogultunk). Először Andalúziára szálltunk rá, Gibraltárban kocsit béreltem s úgy jártuk körbe ezt a földi paradicsomot – sose felejtem el: az egyik Parador-ban (állami kezelésben, kastélyszálló), a szoba első emeleti erkélye olyan közel került a kora középkori gót székesegyház egyik tornyához, hogy mint az álomban, átnyúltunk és megragadhattuk mérművein a szkrabbákat; szobánkban nem győztük csudálni a hanyagul felaggatott remekműveket, itt egy Zurbaran, amott egy Ribera; s jól feltankoltunk a benzinkútnál, hogy átvergődjünk a néptelen, havas Sierra hegyi útszakaszán. Elgondolhatod, hogy úgy kastélyszálló-és-katedrális kiszidva nem volt, ahogy mi szidtuk a behavazott Sierra gerincén, amikor kiderült, hogy Parador-ban a lókötő lopós fajzata leszívta a benzint s leállt a motor.
Madrid, Toledo, Közép-Spanyolország egy másik túra volt, Barcelona egy harmadik (amikor Gaudi remeke, a La Sagrada Familia lyuggatott tornyán átjárt a szél és a spanyol orvos tüdőgyulladással fenyegetett; ami meg a szigeteket illeti, magam heteket szomorkodtam Ibizán, lábadozóban, de Minorcát-Mallorcát Piroskámmal pillangóztuk körül). Más világ járta még, a csordába verődő szállodaóriásoknak parthosszat sehol nyoma sem volt, Marbellát halászfalunak ismertük meg, melynek „kastélyában” egy magyar gépészmérnök volt az úr: a háború előtt érkezett – addig árulta a spanyoloknak a GANZ-MÁVAG magyar mozdonyait, amíg itt nem maradt mozdonyaival, s amikor az öregúr, felfedezvén bennünket s ebédre invitálva összeölelt, könnyekre fakadva vallotta be, hogy anyanyelvére már alig forog a nyelve s „mi jól esik, ráösmerni a szavakra”. Nos, hogy szót szóba öltsek, nekünk sem olajsejk, sem iparmágnás puszipajtásunk nem volt, hogy ő vigyen jachtján a pálmai öbölbe: csak úgy repültünk oda mindközönségesen Anno Domini 1964-ben –
KL „Domináj?” Miért mondod úgy, hogy „Domináj”…?!
Bocsáss meg, rám ragadt a latin angolos ejtése; ma már én is úgy mondom, hogy „rekvieszkát in pákéi”… Azt hittük, a mélységbe zuhanunk a Puig Mayor 1500 m magas hegyvonulatának hajtűkanyarjain, mert az autóbusz fara a fordulókban fölélógott a szakadéknak s Piroskám ijedős. Sollerben szúrtuk le a fenekünket s innen jártuk be a jókora szigetet s néztük meg „oroszlánszikláival”, tengeri barlangjaival, öreg templomaival, nevezetes kolostoraival. Valdemosában pl. a cellácskához kertecske is tartozott s ki-ki maga gondozta; de 1835-ben elűzték a karthauziakat és rezidencia lett a pompás 18. századi komplexumból: itt szerelmeskedett Chopin és bizonyos Aurore Dupin, akit George Sand néven ismer a világ, a jeles nadrágos írónő itt ápolta a zeneszerzőt 1838-39 telén s e „forró telet” nyolc évig tartó viszony követte. Halászbárkák-tűzdelte pompás karéjban el-elnéztük reggelente a solleri öblöt s imigyen mélázva az az ötletem támadt, hogy gyorsfutárral missive-et menesztek a szomszédos Deyába, az ott élő költőfejedelemhez, Robert Graves-hez, hogy fogadna-e. Hívására másnap taxin átfurikoltunk Deyába, s a festői sziklák között nem volt nehéz felfedezni magaépítette rezidenciáját, a Canellun-t s ahová a sziklába vájt lépcső vezetett, magas tornácán a ház gazdáját, ki már várt.
Hogy ő volt-e, aki elrendezte vagy így adódott – nem tudom: a család sehol. Maga volt, maga sürgött-forgott, szolgálatkészségeskedett és szolgált fel. Hogy mit? Hatalmas kenyérszelő késsel jelent meg, a leszelt nagy, fehér karéj kenyereket ugyanazzal a késsel kente-s-rakta meg jó alaposan kaviárral, a tálat meg, tele jóféle felvágottal, odatolta elénk – lakmározzunk, vegyünk:
– Csak az ötágú villával, amivel születünk: úgy a jó.
A tengeren felejtkező szemmel, csendben majszoltunk; ő is. De közben éreztem, igen felmustrál s megtörve a csendet, Graves gyanakodva megkérdezte:
– Hinni szeretném, te nem azok közül való vagy…
– Kik közül…?!
– És nem tartozol a magyar maffiához…
„Magyar Maffia”…?! Életemben először hallottam; s most tudod, hogy a szó nem az én kitalációm: Graves-nél és Graves körül már jó ideje forgalomban volt. Utóbb az eredetének is nyomára jöttem: a befulladt Claudius-film felvételei közben támadt Graves-nek Korda Sándorral ez az afférja – kifogásolta, hogy a rendező minden jöttment tehetségtelent statisztának szerződtet, csak magyar legyen. Emberileg érthető tehát, hogy amikor a látványosnak ígérkező film végképp bedöglött, Graves sokáig, intenzíven utálta a „magyar maffiát” s ez szavajárásává vált
KL Neked is; s tőled se mintha először hallanám
Fogod is még: rám ragadt, de szerzőségét nem vállalom. De mihelyt „átfáradtunk” a könyvespolc elé s elkezdtünk diskurálni amúgy, a könyvek nyelvén, megenyhült s ahogy egymásután emelgette le kedvenceit, Tibulluszt, Propertiuszt, Statiuszt, Juvenaliszt, majd a késeieket, Aulus Gelliuszt, Dio Cassiuszt meg Lukianoszt (melyből találomra az önnön feltámadását ígérő Peregrinus szofistánál ütötte fel s ott, ahol nevét Phoinixre változtatja, minekelőtte a máglyára lép) – már együtt nevettünk rajta s csak úgy mellesleg, félig megölelve-megszorongatva, feloldott a gyanúja alól, hogy a „magyar maffiához” tartozom…
KL Amúgy milyennek találtad? Milyen volt?
Hát – nagyon kedveltem. S mivel olyigen szerettem, még a legkisebb minitanulmány is, róla, nem férne ide.
KL Mégis. Milyen benyomást tett rád.
Magas. Meglepő sovány. Szikár, majdnem pipaszár lábú (un bon cocque est toujours maigre). Jó humorú. Kedélyes. Romantikus. Indulatos. Tanújelét adta annak is, hogy tudásánál csak hiszékenysége nagyobb s ebben ókori szellemrokonára, a 4. századi Iamblikhoszra ütött. Hadd emlékeztesselek, olykor milyen elképesztő elméletekkel hökkentette meg olvasóit. Az etruszkok ismerték az atomfizikát, mert másként mivel magyaráznánk égetett agyag edényeik szokatlan keménységét? A régi görögök is ismerték: Héphaisztosz sántasága: atomsugárzás következménye. Hitt a gyűrűk, a „telezmák” (talizmánok) ártó-gyógyító bűvös erejében, semmit sem tekintett véletlennek s folyvást azt figyelte, Adraszteia, a Sorsistennő mint veti ki kockáinkat és hogyan játszódik velünk. Érezhetőleg olyan lélekalkat, akiben az eleven, a hús és vér múzsa nélkül a líra elhal. Aki az időről időre jelentkező, soros múzsában magának a Fehér Istennőnek a leszállását látja s a szerelem megfogantatása pillanatában őt ez – mint minden isteni epifánia – repeső örömmel s ugyanakkor szívreszkettető félelemmel tölti el. Teljesen egyéni meglátásai voltak a görög mitológia majd minden hitregéjéről – mert a Magna Mater (a rémületet keltő „múzsa”) kulcsszerepe után a művészetben, a beszélgetés Hésziodosz és a keletkezésmítoszok világába messze elkalandozott; akkor értettem meg, amikor tőle magától hallottam e forradalmi „átértékeléseket”, hogy miért tartják a GÖRÖG MÍTOSZOK című kétkötetes opuszát e hitregék újjáértékelésének: drámaibb, meghökkentőbb, újszerűbb Kerényinél, megbízhatóbb Campbellnél. Igazi charmeur –
KL És persze, nem olyan német műveltségi háttérrel, mint tapasztalhatod Kerényinél –
Graves? Öregem: Ranke-ivadék, oldalági leszármazottja a nagy német historikusnak; tökéletesen beszélt németül, de értett mindenhogyan: ráérző-ezernyelvű volt. Galantériája nem tévesztette el Piroskámra hatását, de az sem őrá, hogy Piroskám értő, vájtfülű áradozással beszél verseiről – Graves költő-voltára volt érzékenyen a legrátartibb s nem minden büszkeség nélkül mesélte, hogyan indította el a divatját, amikor elsőnek adta el versei kéziratkötegét egy amerikai egyetemnek –
– Hiszed-nem hiszed: harmincezer dollárért! – emlegette és megkacagta; majd poharakat vett elő és töltögetni kezdte: a bárszekrény végigízlelgetése következett, a helybeli likőrkülönlegességeké. Bámulatos történelmi regényeit fitymálva hárította félre s csak amolyan potboiler-nek – pénzcsináló lektűrnek tartotta; mekkora izgalommal leshette pedig, amikor fiatalon – mint aki elég vakmerő, hogy jelzálogkölcsönt vegyen fel előre a medve bőrére – megírta Claudius-regényeit. Leshette is, hogy beüt-e számítása vagy csúful rajtaveszt.
Három tájban kászálódtunk, de erőszakkal visszanyomott a székbe s hamarosan belemelegedtünk a „lényeglátásba” megint, de most istenigazából, mert a mitológiaértelmezés volt az életeleme. Az amerikai Joseph Campbellt laza elméletgyártónak s inkább csak popularizáló lexikografusnak tartotta, semmint eredeti elmének; nehezen leplezett érdeklődéssel hallgatta hódolatomat WHITE GODDESS című munkájának mestergondolata előtt a költői inspiráció szexuális elhorgonyzásáról és a Magna Mater-kultusz szupremáciájáról a vallások eredetében – mindezt szembeállítva Kerényi elképzeléseivel. Lesújtó véleménnyel volt költő-kortársairól, Ezra Poundot imposztornak bélyegezte, aki „görögül nem tud, és visszaél azzal, hogy kínaiul senki sem ért”; Spendert „rövidlábú pulinak” nevezte, aki „lógó nyelvvel Auden után kullog” stb. stb. Majd meg, amikor a Mester leereszkedőleg az iránt érdeklődött, hogy műhelyem satupadján mi a Work in Progress, a magam bátortalan módján bölcseletem „racionáléira” tettem elfogódott célzásokat s meg találtam kérdezni, hogy a Hermész Trizmegisztosz Festugière-féle értelmezéseit elfogadja-e, minthogy abból idézek s úgy dolgozom – – –
Graves, felelet helyett megkérdezte:
– Mindig dolgozol?
– Minden délelőtt.
– Ördög vigye a többit. Nulla dies sine linea. Ne legyen ennél fontosabb! Ne múljon el nap anélkül.
– Még nem mondtad, hogy Festugière-ről mit tartasz…
– Festugière? Hm… Látod a tengert? Látom a szemeden.
– … Mit?
– Hogy látod azt is, ami a látóhatáron is túl van: a kékszeműek tudománya, meggörbített látósugárral. Heten vagyunk mi mágusok; s egyikünk vagy te is.
Piroskám rám („mágusára”) függesztette a szemét, mintha most új színben látna, én meg, a megilletődött csendben körülfürkésztem megüresedett fejemben és kerestem a „meggörbített látósugár” fortélyát, ami a kékszeműek mágusadománya; de nem találtam. Esteledett, hét fele járt.
– Igen elmaradoztunk – állt fel asszonykám –, indulnunk kell.
Kocsiért telefonált és papucsban, háziköntösben lekísért a partra a sokfordulós csigalépcsőn, de még várakoztatta a taxit:
– Ezt még megmutatom. Ez a beszögellés itt alattunk: ez az én öblöm, itt szoktam fürödni. Minden reggel, munka előtt megmártakozom.
A taxi ránk dudált, de ő visszaintett, hogy várjon.
– Látom – fordult hozzám –, látom, neked is van Fehér Istennőd… – Valami ilyesfélét. Dévaj mosollyal, búcsúzóul. Piroskámnak meg a lelkére kötötte: vigyázzon rám és úgy uralkodjék rajtam, mintha „szolgálná bennem a Láthatatlant”…
Ott állt és integetett a távolodó taxi után, míg el nem tűntünk a kanyarban. Ezt a kötetet látod? Maga köttette barna vászonba: az 1962-es NEW POEMS kézzel javított kefelevonatai; s a dedikátum fölött is láthatod, odajegyezve: marked proof. Többé nem láttam soha, s ha arra gondolok, hogy ennek a kivételes elmének az intellektusát szétmarta az Alzheimer-kór s élete utolsó évtizedét mint élő hulla töltötte, ide-oda emelgetve, székből ágyba – hogy a végén már nem ismert meg senkit, hát elszorul a szívem. Ő kent fel „mágusnak”, de a varázs mintha lepergett volna: mesterembernek érzem magam; s úgy is tisztelem a Ranke-ivadék Robert Graves-t, mint mestereim egyikét. Akarod látni a szülőházát a Lauriston Road-on? Itt van nem messze: kora szecessziós pompájában az az úri villa akkor „vadonatúj” lehetett, amikor falai közt, 1895-ben világra jött. S hogy miért nincs még mindig a kék emléktábla rajta – fel nem foghatom.
KL Én is találkoztam vele. Tihanyban hosszabban beszélgettünk, és most a Westminsterben oly zavaró volt, hogy véletlen ráléptem a kockára, amely az ő emlékét őrzi.
*
Volt még egy ilyen emlékezetes találkozásom, amelyet nem hagyhatok említés nélkül –
KL Utazásaid során…?
Szellemi találkozás volt, amely utazásaim során valóra vált. Röviden: Will Durant kiváló amerikai kultúrtörténész THE STORY OF PHILOSOPHY című munkáját 2 millió példányban adták el; minden nyelvre lefordították, magyarra is, nálunk a címe A GONDOLAT HŐSEI volt s én is a szerencsések egyike voltam, aki. Hogy ne is mondjam. Egészen fiatalon. Megbűvölt a könyv; s jóllehet a bölcselettörténet kötélhágcsóján az első fellépő fok, olyan érzelmi szálak fűztek hozzá, mint a meséskönyvéhez az aprónépet. Még az észak-londoni bútorozott lakásban laktam, amikor tisztelgő-hódoló levelet írtam szerzőjének és elküldtem az Államokba, a kiadója (Simon and Schuster) címére. Nagy felfordulás-csomagolás közepette, mert épp költözőfélben voltunk át a „babaházba” – csönget a postás és beállít egy akkurátos ládával; feladó: Simon and Schuster, New York. Will Durant 10 kötetes óriásművének, A CIVILIZÁCIÓ TÖRTÉNETÉNEK első hat kötete – amennyi addig megjelent: KELETI ÖRÖKSÉGÜNK, GÖRÖGORSZÁG ÉLETE, CAESAR ÉS KRISZTUS, A HIT KORA, A RENAISSANCE és A REFORMÁCIÓ. Már a „babaházban” olvastam-jegyzeteltem mind, – Will Durant egyik sokértelmű sora a negyedik kötetből – az indította el bennem azt a gondolatsort, amely utóbb, 1984-ben, IULIANOSZ-om megírására vezetett – és hálatelt szívvel áradozó köszönőlevelet írtam a Mesternek, pazar ajándékáért.
Azután is, ahogy a roppant munka kötetei sorra megjelentek, mindegyikkel bekopogtatott a postás, jeléül annak, hogy Simon and Schuster a címemet nem felejtette el és rajta vagyok a Szerző ajándéklistáján: Complimentary Copy for Mr. V. Hatar. De magától a szerzőtől? Soha, sem egy dedikátum, sem egy sor írás. A mű méreteiből és a munkatársak listájából homályosan kibontakozott előttem, hogy mekkora kartotékozás, szűrés, utazások, könyvtári utánjárás – egész apparátus van mögötte, s aki a vállalkozás első számú Rabszolgája: az író. Az ilyen elfoglalt írófejedelemtől nem várhatni, hogy leszaladjon a raktárba, ajándékkötetet dedikálni; már az is sok, ha a titkárnője telefonon leszól és a csomagolónak bemondja címemet. Így hát mindaz, amit levelemben magamról, terveimről a Mesternek angolul ellelkendeztem, nagyon természetesen – megválaszolatlanul maradt. De Will Durant, forrásmunkákat hajszolva, ásatásokat nézegetve, állandóan a világot járta, éspedig családostul, mert már a család minden tagját befogta e megtisztelő rabszolgamunkába; és elképzelheted elámulásomat, amikor a világhírű londoni nagyszálló megnyomott borítékjában levélke érkezett hozzám, az üzenettel, hogy Prof. Will Durant itt van és hétfő du. fogad. „Rendelve voltam” tehát (ahogy katonáéknál mondják), a rádióban kivettem a napot, legszebb ünneplőmbe vágtam magam, és dobogó szívvel jelentkeztem a levéllel a Hyde Parkkal szemközt, a szálló portáján.
A kép, ami a lakosztályban a belépőt fogadta, mindent megmagyarázott. Fejedelmi fogadás volt, a teremben tolongott a sajtó és a Mester udvarlására járuló tisztelők serege. A Mester megviselt öregúr benyomását tette rám, aki felesége, a kardos Ariel parancsait leste és mindent ráhagyott (a sorozat befejező négy kötetében Ariel Durant már mint társszerző szerepel); mindenkinek volt alkalma elvonulni a cercle-t tartó nagyúr előtt, aki fáradt mosollyal gyakorolta előjogait és iparkodott mindenkit „észrevenni”. Odaintett engem is, hogy sebes magyarázkodásomra fél füllel sem reagált, arra következtettem, hogy tán könyvei ajándéklistájának összeállítását sem ő maga intézi; de hogy mégis megakadt a szeme rajtam, „tatárképűnek” nevezett, profilomat meg Nietzschéhez hasonlatosnak mondva, van-e bennem lengyel vér, mint Nietzschében és német vagyok-e – kérdezte.
– Nem. Nem vagyok német, Mester, és még annyi lengyel vér sincs bennem, amennyi Önben, francia…
– Hát akkor micsoda…?!
– Magyar volnék. Az a magyar filozófus, aki… aki bátorkodtam Önnek –
– Persze! Magyar! A kiejtése elárulja…
Eddig tartott az audiencia, mert már elsodortak s más lépett a helyembe. De azért tovább kutattam a „willdurantabiliákat” a könyvesboltokban, s az összevásárolt könyvek alapján mind világosabban bontakozott ki előttem írói arcképe. Utóbb némileg feléreztem korábbi munkáiban, pl. a különben kiváló THE MANSIONS OF PHILOSOPHY (A FILOZÓFIA HÁZAI20) című 1927-es kiadású opuszában –
KL Mit? A generációs eltolódást?
Azt is; de annál többet. Írói idioszinkráziáit; a szecesszió bélyegét és imitt-amott a kultúrsznobizmust. De mindvégig híve maradtam s hogy is lehetne másként, hiszen Voltaire MOEURS ET L’ESPRIT DES NATIONS-ja óta a Will Durant-éhoz hasonló méretű kultúrtörténeti vállalkozás kevés volt. Kontinensekre terjedő olvasótábora, írásainak kirobbanó sikere iriggyé tette a lemaradókat s ahogy ez már minden irodalmak törvénye szerint lenni szokott, hordába verődtek ellene; szétszálazták „hibáit”, felületességét, olvasmányosságát, didaktikus izgalmában a hűvösség hiányát; e méltatlan támadások megkeseríthették öregségét. Ugyanabban az évben született, mint Graves, de előbb halt meg, 1981-ben, s amikor négy évvel a halála előtt megint a tengerentúlra látogattam, régi kedves alumnusom, Pfeiffer Ede, aki Los Angeles egyik egyetemén alkotmánytörténetet ad elő s kapcsolata volt hozzá, lehetővé tette, hogy meglátogassam az agg Will Durant-t.
Magánrendőrség őrizte ösvényeit-sorompóit, magas bokorsövény rejtette azokat a hátsó, titkos kiszolgáló utakat, ahonnan az elhunytakat a roppant „kondominiumból” észrevétlenül kicsempészték s a luxustelep boldogság-motorja zavartalanul működött tovább. Csak a nagyon-gazdagok tudják megengedni ezt a paradicsomi telepet, ahol az ernyőfenyők, ciprusok alá rejtett luxus-bungalow-k hosszú sora az üdülő és az elfekvő keresztezése, az orvosok „barátnak” álcázva látogatják az aggastyánokat, és a szót, hogy klinika, műtét, halál, senki ki nem ejti a száján. Soha nem felejtem el autónknak ezt a beóvakodását s keresgélésünket a labirintikus rózsakertben, míg valahára az ő bungalow-jára s azon a pergoláktakarta bejáratra rátaláltunk. Ariel fogadott, a felesége. Még mindig formidábilis hölgy volt, de amilyennek a londoni szállóban láttam, hát ahhoz képest csak árnyéka önmagának. A csésze lötty kávét vele ittuk meg s az is csak zörgő szertartás volt: sokan zavarják és már annak is fárasztó, aki a látogatókat elhárítani van ott. Annyit engedélyezett, hogy a félig felnyíló ajtón beköszönhettünk a hintaszékében, skót plédek alatt nyugovó, sapkás öregúrhoz; de a gázkandalló lobogásában – a szembefényben nem láttam, hogy visszaint-e vagy csak képzelem: alighanem szunyókált. Nemsokára őt is – akárcsak utána Robert Graves-t – megilletődött nekrológban búcsúztattam az éteren; irigyeinek acsarkodása lekopófélben, kultusza megújulóban. Magam annak a szövetséges szellemnek az emlékét tisztelem benne, akinek egyik történelmi regényem inspirációját köszönhetem; átfogó látomása volt az ádámita kultúrájának, történetének egészéről s olyan lényeglátó elme volt, aki gyakorlatává tette Merleau-Ponty alapvető felismerését – hogy nem ábrándvilág a filozófia, hanem a történelem algebrája.
*
KL Elmondtad, hogy angol írásaiddal rendre felsültél. De fiókjaid tele voltak kézirataiddal, regény, elbeszélés, versek tömege – azok kiadásával nem próbálkoztál?
Naiv kérdés. Igen is, nem is. Jól mondod, anyagom volt bőven, hiszen Édesanyám összeszedte, amit csak fellelt otthoni fiókjaimban (ha nem is talált meg mindent), és az áldozatos lelkű P-czky Mihálynéval hártyavékony repülőgéppapírra legépeltetve, három vastag kötetben kihozta. De a diaszpóra nem ország, könyvkiadását ráéhező olvasótábor nem várja. Vagy a zsebedbe nyúlsz, vagy kunyerálsz egyházaktól, alapítványoktól s akkor azok nemes, de indulatos „elvárásai” már predeterminálják a könyv témáját, jellegét. Mint az izomklónusz kioldódása, görcsösen, löketenként – ilyen szpazmodikus az emigráció könyvkiadása. Az amerikai alapból élő Könyves Céh hamar bedöglött, Szabó Zoltán kiadta Csé görögországi társasutazásának útirajzát, Déry novelláit, Bibó tanulmánykötetét, majd a köré sereglő költőalumnusokat gyűjteményes kötettel jutalmazta s azzal vége. Kértek ugyan tőlem kéziratot, de még a mézesmadzagot is elfelejtették elhúzni a szám előtt, s ahogy ők engem – úgy én is: leírtam őket.
KL Hát a párizsiak? A MAGYAR MŰHELY?
Igen szerettem őket s nagy volt a pajtáskodás közöttünk; majd minden táborozásukra átugrottam Marlyba, Párizs mellett: közös értékrend, közös avantgarde életérzés, közös célok – jóleső érzés volt egy-pléiade-ban lenni velük. De Párizs irodalmi rohangálása, az újdándiság öncélúsága, divathisztériája hamar ráragadt a Műhely „élcsapatára” s türelmetlenségüket egyik józan kritikusuk, Albert Pál nem is habozott a fejükre olvasni – hogy csak-azért-is esztétikájukkal „leterrorizálnak” mindenkit, aki hozzájuk közelít s aki nincs velük, azt úgy tekintik, hogy ellenük van. Kassák-rajongásukat sohasem osztottam, amúgy meg túl közel, túlságosan „kéznél” voltam ahhoz, hogy felmérjék, mi készül műhelyemben. Középutat nem ismertek, vagy imádtak valakit, vagy a legorombításnál is rosszabbra kárhoztatták: ignorálták. Akit imádtak, annak oltárépítményükre helyezték negyvenméteres Buddha-szobrát, volt Weöres-Buddhájuk, volt Szentkuthy-Buddhájuk, hagiográfiájukkal sakkban tartották az otthoni irodalompolitikát, de ha nyugati szerzőt adtak ki, azt szigorúan hoci-nesze alapon, a szerző költségére s bizony drágábbnak bizonyultak a Münchenben élő Molnár Jóskánál, ki nekem igen kedves jó cimborám és szegről-végről földim is volt. Nehezen mozdultam kézirataimmal, csak ha rámripakodtak, löködtek, rámtelefonáltak.
KL Hát te magad az amerikaiaknál mért nem próbálkoztál?
Azt a mezőt előlem rég letarolták az élelmesek, s annak születni kell. Igaz, sokáig leveleztem Juhász Vilmossal s az ő szavának a Ford Foundation-nál súlya volt; rá is vett, hogy AZ ŐRZŐ KÖNYVE fénymásolatát küldjem el neki. Juhász Vilmos21 valamikor a háború előtt rangos név volt a magyar szellemi élet Palmáriumában s nekem igen hízelgett az országos hírű kultúrhistorikus véleménye: fiktív történelmem „rémülettel és csodálattal” töltötte el – írta róla, és kilátásba helyezte, hogy kiadását keresztülviszi. 19..-ban, élete utolsó évében, New Yorkból még átlátogatott Londonba s Piroskámmal felkerestük abban a Russell Square-i, patinás edwardiánus Grand Hotelben a londoni egyetem könyvtártornyával szemközt, ahol megszállt; de az évek súlya alatt szemmel láthatólag megrokkanva már, eltört mosollyal újságolta, milyen hajsza indult ellene hivatalában. Még mielőtt a vizsgálatot lefolytatták volna, meghalt s ezzel AZ ŐRZŐ KÖNYVE ügye vízbe esett. Nagy árat fizettem érte, hogy így mondhatom, de azóta is büszke vagyok arra, hogy soha semmiféle amerikai alapítvány a könyveim kiadásához nem segített, se hozzá, se bele s árulnivalót, behirdetést, piacot improvizálva: mindent önerőmből teremtettem elő.
KL Megengedem, hogy később rákényszerültél; de a dolgok elején! Vagy nem voltál elég élelmes, vagy nem volt elég igaz barátod, hogy zaklasson, pirongasson, rádtelefonáljon –
Nem hát, sose voltam se élelmes, se törtető. De azért ne hidd, volt még egy reménysugár – ámbárvást történetünknek ez már olyan egyik szála a sok közül, amit szívesebben bíznék Prokopioszunkra, mintsem hogy én vállaljam ódiumát, ha történetesen nem csengene a fülembe Kosztolányi szava az „indiszkrécióról”, hogy ebben a művemben az író legyen kegyetlen (s hogy ezt nemcsak prédikálta, tudhatod, ha újraolvasod a PACSIRTÁT – az örök-petrezselymet áruló, madárijesztő vénlányról, aki tulajdon édesnővére volt). Szász Béla csöngetett rám, mint jó barát s úgy is mint a brüsszeli Nagy Imre Intézet megbízottja (vezetőjével, Heltai Györggyel együtt ült Vácott) – indul a könyvkiadás, kéziratot várnak tőlem. Megszeppentem tőle: gyanakodtam, hogy a Nagy Imre Intézet nem az én profilom s kisebb gondja is nagyobb lesz, semmint hogy szépirodalmat adjon ki. Mégis, sietősen kigépeltem kéziratgyűjteményemből PANTERBESZ című, 1949-es bölcseleti írásomat, hogy felugrom vele Bélához. Másnap, tereferélés közben a rádió kantinjában megemlítem Csének, tud róla, tőle is kértek anyagot s éppen oda indul, Brüsszelbe –
– Ha holnap behozod, az enyémmel együtt beteszem a bőröndömbe és átadom Heltaiéknak – mondja.
Hetek múlva Szász Béla újra sürget. Felhívom Heltait Brüsszelben. „PANTERBESZ?!” Sose hallotta, tőlem eddig senkitől, semmiféle kéziratot nem kapott. Gyámoltalanul puhatolódzni próbálok Csénél. Magas kakashangján ordibál. Nem emlékszik. Mintha kitette volna. Vele volt: ott kell legyen. Heltai vagy elhányta, vagy letagadja, vagy hazudik. Nagyot nyeltem. Csében teljesen megbíztam; s kezdtem látatlanban haragudni Heltai Györgyre – hogy ilyen megbízhatatlan. Ám utóbb mégis szöget ütött a fejembe, hogy brüsszeli útja után milyen hamar s mi pompás köntösben, megjelent Csé ORSZÁG ÉS IRODALOM című esszékötete a Nagy Imre Intézet kiadásában s ugyanakkor az önkéntes gyorsfutár lyukas tarsolyából az én kéziratom kézen-közön eltűnt. Őt is meg kell érteni – fogtam pártját Csének: sokallja, hogy a sajtóban mindenfelé olyigen evidenciában vagyok, verseimmel, elbeszéléseimmel túltengőnek talál. S iparkodtam még háttérbeveszőbb, még előzékenyebb lenni. Nem akartam elveszteni, mint egyetlen „profi” irodalmár barátot a környéken, és elképzelhetetlennek tartottam, hogy kislelkű vagy nimbuszaféltő legyen; hiszen az elejtett, marginális dicsérő jelzőkkel sohasem fukarkodott, s lám, nemrég terjedelmes tanulmányt írt-és-publikált a kora középkori angol misztériumjátékokról, A NYOMOZÁS című kötetében („Zuboly igazsága” – 97. old.) az én átköltéseim alapján, amelyekből oldalakat idéz. A tükörbe nézve lehordtam magam; megszégyenültem. Felmentettem a szívemben: őt is meg kell érteni.
KL És Szász Béla, az Intézet londoni megbízottja? Tudott a dologról?
Béla többször is sürgetett, hogy miért nem adok kéziratot. Még telefonált is Heltainak Brüsszelbe, de a Nagy Imre Intézetben kéziratom leadásának semmiféle nyoma nem volt; rekonstruáltuk a történeteket s Béla – mint aki tud valamit, amit én nem tudok – úgy nézett rám, mint a hülyére (igaza volt).
KL Hát miért nem vetted magad a kezedbe az ügyet – miért nem házaltál a kézirataiddal?
Igazad van: „miért nem”. Természet dolga. Van, aki helyesen jár el: két-kézzel házal a kézirataival és félkézzel ír (vagy azzal se). Ez a helyes, a jó, így tesz az életrevaló, akinek üzleti érzéke van. És van, aki helytelenül jár el: Két-kézzel és csak-ír, írásaival egyáltalán nem házal, nincs rá ideje. Így tesz, akinek nincs üzleti érzéke s akinek, mint nekem is, lényének visszatérő motívuma az a különösfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak.
KL Igen, ezt mintha már hallottam vagy olvastam volna tőled; s lassan beletanulok a „hatarológiába”…
Nos, és akkor történt valami, amire sem én, sem a Csé, se Szász Béla, se senki a világon nem számított, mintha a derült égből csapott volna le vele a postás. Egy levéllel, egy párizsi levéllel, amelynek a feladója a rue de L’Université 30-34. alatt lakott (több emeleten) és René Julliard volt a neve –
KL La Maison Julliard – a kiadó?
Kibontom az impozáns, hosszúkás, halványzöld borítékot és nem tudom mire vélni, mit akarhat tőlem, szegénylegénytől ez a neves párizsi kiadó. Higgyek a szememnek? „Szíveskedjék aláírva visszajuttatni másodpéldányát…” Mintegy transzban, aláírom, visszajuttatom. A szerződés dátuma: 1961. június 5.; aláírás: René Julliard. Az én szignóm: június 13. Június 22-i dátummal újabb levél: „Uram! Fogadja mellékelten az Ön felbélyegzett példányát szerződésünknek PEPITO ET PEPITA című regényének kiadásáról. Egyidejűleg utasítottuk bankunkat, hogy az Ön által aláírt szerződés kézhezvételekor, a mellékelt számfejtés alapján, teljes összegben utalja át előlegünket. Agréez, Monsieur, mes salutations distinguées…”
KL Mit éreztél? Táncra perdültél…?!
Csacsi kérdés. Mit éreztél volna te? Ugyanazt éreztem. Hideget-meleget. A boldogság túláradását. Táncra nem perdültem, ehhez már benőtt a lábam-lágya; de mérhetetlen büszkeség töltött el. Először azért, hogy nem házaltam vele, megjelenéséért keresztbe-szalmát nem tettem: kibocsátottam a világba – Thomas Mannal, „tulajdon lehetőségeire és veszélyeire” – maga járta meg az útját; és másodszor azért, mert mögöttem nem volt pártállam, amelynek kiadói főigazgatósága átküldi a kiadandó szerzők listáját a másik pártállamnak, a fordítás-kiadás állami pénzből, ártámogatással történik és pártexponensek választják ki a szerzőt, aki a Hatalomnál aulikus, de legalábbis semleges: ez nem regényem „keletnémet” kiadása volt s a szó szoros értelmében elmondhattam, ott álltam irodalmi termésemmel a vadon veszedelmeiben, egymagam, egy szál partizán (s hogy milyen veszedelmekkel kellett dacolnom, azt 1966-ban a magam bőrén tapasztaltam, amikor a frankfurti Insel Verlag főlektora, szégyenében dühöngve, megsúgta titkát: szerződésétől ANIBEL című regénytrilógiám német kiadására, a magyar „ügyfél” (Kádárék) retorziókkal fenyegető nyomására kénytelen elállni) –
KL Hihetetlen! Ilyen is volt?
Nocsak: hóttra ne csodálkozd magad! Ilyen is volt, ne is hozzuk szóba többé – hogy mi minden szárad az akkori kulturnyikok lelkén, még ma is gyomorfekélyt kapok tőle, ha rágondolok; de ne vágjunk elébe a dolgoknak: 1961 derekán jártunk és én már holnap szerettem volna látni a francia könyvkirakatokban. A türelmetlenség szétevett, akárcsak a kíváncsiság: ki fogja fordítani és mikor? Ki volt a beajánlója – a bábája? Gara Laci, aki mindig mindent tudott, úgy tett, mintha nem tudna semmit. Juliard-t is megkörnyékezte a párizsi nagykövetség kulturnyikja, hogy lebeszélje őket regénykém kiadásáról; de nem volt mivel zsaroljon: kinevették és kiadták az útját. Monsieur le Professeur Sauvageot már ki is adta egyik tanítványának, akivel a fordításra Julliard szerződést kötött –
– Ki az? Tehetséges? Tud magyarul? Nem tudod a nevét?
Felelet helyett Gara Laci, a maga dörmögő medve hangján morfondírozva, a kagylóba belebrummogta:
– Most aztán tarthatom érted a hátamat. Csak tudnám, honnan veszik; mert ott még nem tartunk, hogy Párizsban a telefonomat lehallgassák. Az egész darázsfészek fel van bolydulva: „miért nem engem! miért nem engem!” Hogy miért nem őt. Azért nem megyek Londonba. Ott is volna, aki veresre pofozza a képemet. Hát még az otthoniaktól, ha valaki idelátogat. Azok?! Kikaparják a szememet! Pedig mit tettem én? Hogy odaadtam a kéziratodat az öreg Sauvageot-nak? Az is bűn?! Ládd, mit tettél. Most majd tarthatom érted a hátamat – – –
(10) Francia vendég a babaházban: a fordító a magyar kézirat francia változatával megtér India dzsungeleiből. Lesből, váratlan bekerítő mozdulattal, amikor a költőt szaván fogják – avagy adott szó-e a szonett és ha igen, van-e, lehet-e szonettnek jogérvényesen bejegyzett tulajdonosa. Pásztoróra helyett látogatás Richmond Parc-ban, sütkérezés, barátkozás a szarvasokkal. Elengedés és búcsú, amely tragikusabb már nem lehet.
Il y a entre nous mieux qu’un amour: une complicité.22
MARGUERITE YOURCENAR
KL S végül is elárulta Gara Laci, ahogy így ostromoltad telefonon, hogy a PEPITO ÉS PEPITÁ-nak ki lesz a francia fordítója?
El hát, amit előbb-utóbb a kiadónak is közölnie kellett, hiszen szó volt róla, hogy segítsek a fordítónak az értelmezésben. Előszörre is csak figyelmetlenségből nem árulta el, mert ezt a mackóforma emberkét, mármint Gara Lacit, úgy kell elképzelned, hogy a füle sem volt mindig az esze-ügyében s örökké kapkodott, az olyan veszedelmes rövidlátó módjára, aki épp azt a szemüveget keresi, ami nélkül kétséges, hogy valaha is meg fogja találni. Egy londoni átruccanása alkalmával aztán töviről hegyire elmondta, mint-s-hogyan történt. Pierre Groze-nak hívják a fiatalembert s az École des Langues Orientales hallgatója. Látod ezt a kétkötetes, 2400 oldalas „KÉZI NAGYSZÓTÁRT”? Üsd fel: „Szerkesztette Sauvageot Aurélien, Balassa József és Benedek Marcell közreműködésével, a francia kormány támogatásával”. A két háború között ez a kincses óriás-szótár, a Nagy Sauvageot volt a franciarajongók mindene. Ugyanez a Monsieur le Professeur Sauvageot Aurélien, fölébemagasodva, fülön fogja legkedvesebb hallgatóját, Pierre-t és így szól Monsieur Groze-hoz:
– Mon ami, ha ezt lefordítja, kettős haszna lesz. Az egyik, hogy megtanul magyarul. A másik, hogy keresünk rá párizsi kiadót. Leadhatja a fordítói névjegyét; feltéve, hogy elkészül vele.
Azzal a kezébe nyomta a P ÉS P gépelt paksamétáját. Pierre (elbeszélése szerint) se köpni, se nyelni nem tudott: nem tudott eléggé magyarul. Vért fogok izzadni – gondolhatta –, de lenyelem vele a magyar nyelvet keresztbe és „leadom a névjegyem”, mint műfordító. Voltaképp második generációs magyar volt, de amikor karonülő gyermekként elvitték Párizsba, olyan idős lehetett, mint Ionesco: két év körüli. A Keleti Nyelvek Akadémiáján két nyelvet vett fel, de annyit tudott magyarul, mint hindiül; ám amilyen délceg, kalandvágyó, tettrekész fiatalember volt, kapva kapott az indiai kormány ösztöndíján, a hamuban sült pogácsa mellé a P ÉS P gépiratát is betette tarisznyájába és esztendőre eltűnt India erdőrengetegében.
KL Ott fordította le a regényedet, Indiában?
Ott bizony. Az esztendő letelvén, el is készült vele s hazatérve már ott várta meghívólevelem: szívesen látom két-három hétre, ha annyira a Mama meg a menyasszonya elengedi. Már addig is leveleztünk s elképzelheted, milyen érzés volt, indiai bélyeggel olyan leveleket bontogatni, amelyekben a magyar tárgyas ragozás vagy a gyakorító igék rejtelmei iránt érdeklődnek; csak azt nem tudtam, hogy levelezőpartnerem, francia fordítóm nem valami városkában, hanem a dzsungel kellős közepén, egy elefántfüllevelekkel lefödött kunyhóban csücsül, szótárakkal a világtól elsáncolva magát – no meg azt, hogy ilyen fiatal.
KL Hát Pierre olyan fiatal volt?
Nem lehetett több 20–22 évesnél. Kiürítettem parányi dolgozómat, betettem egy tábori ágyat s az volt a fészke. Pillanat alatt megláttuk-és-megkedveltük egymást. Micsoda találkozás volt! Alighogy megláttam a taxiból kiszálló, nyurga, izmos, Adonisz-arcú fiatalembert, nem hittem a szememnek. Hogy ilyen fiatal. Amilyen kamaszképű, kamaszmozgású: hogy ez a fordítóm. Kötődő-ragaszkodó, meleg természet volt ez a mi Pierre-ünk, megölelkeztünk, összetegeződtünk s három hétig a tenyerünkön hordoztuk, Édesanyám is, Piroskám is, akikkel persze magyarul gagyarászott, mert mi ketten örültünk, hogy franciául beszélhetünk s maradtunk a franciánál. Akkor is, amikor délelőttönként a fordításon ültünk, mert át-átvettük az anyag aznapi porcióját, és akkor is, amikor délutánonként barangolni mentünk, hogy új hódításaimmal – Londonországommal eldicsekedjem neki. Kivéve amikor lefoglalt a tanítás vagy a rádió: olyankor magában indult felfedező csatangolásra, a csuda-hetijeggyel, ami minden közúti járműre érvényes.
KL És a fordítás? Milyennek találtad…?!
Eleinte furcsálltam. Nálunk a fordítás nemes kényszerűség, a magyar műfordításnak százados gyakorlata, hagyománya van. Pontosság, formahűség, értelmezési szoros közelítés. A francia műfordítás másmilyen (s épp e gyenge-közepes „másmilyenség” ellen indult harcba, Don Quijote-i vértezetben, Gara Laci). Nekem két mozzanat ellen kellett küzdenem a fordításban s küzdöttem is, nem mindig sikerrel. Az első: hogy tömör fordítás – és ne parafrázis legyen; parafrázis, amelynek vannak értelmi átfedései, de stílushamisító, éppen terjengősségénél fogva. A második: Pierre-ben elevenen élt a fiatal francia intellektuel tomboló irodalmi velleitása; s oly parafrázisokban tombolta ki magát, amelyekhez a magyar szöveg már-már ürügy volt csupán.
E káros tendenciákat csak részben sikerült visszanyesnem; mert se megbántani nem akartam, hogy szárnyaszegetten szontyologjon nekem, sem nem lehetett ellenvetésem, ha egyszer ő oly magabiztosan mondogatja – ő csak tudja, mi kell a franciáknak. A kölcsönös belefáradás felezőjében volt az a pont, ahol ernyedten hátradőltünk és belenyugodtunk: legyen ez a végleges szöveg. S ilyenkor felszabadultan az aznapi corvée alól, felugrottunk és nekivágtunk Hampstead könyvesboltos, régiségkereskedéses, girbegurba utcácskáinak, mint két csintalan diák.
Volt úgy, hogy messzebbre vittem, Bournemouthba, Brightonba a déli tengerparton s az ilyen egész napos kirándulás Pierre jutalomjátéka volt; emlékszem, a brightoni híres antikváriumok egyikében akadtam rá Gibbon egy 12 kötetes, pompás zsebkiadására s ezt ott mindjárt megvettem és nekiajándékoztam, emlékül; hogy valahányszor forgatja, jusson eszébe a hampsteadi babaház parányi dolgozója, ahol a fordításán kotoltunk.
És volt úgy, hogy csak kotoltunk volna – már kávékavargatás közben figyelmünk elvándorolt; és Pierre mesélt. Mesélt az indiai dzsungelről, ahol teremtett lélek nem tudta, merre van a P ÉS P hazája – a nyelv és az ország; úgy, hogy olykor ott, bármit „magyarról franciára” fordítani kísérteties volt abban a dzsungelfaluban, ahol rőzsemáglyákon égették halottaikat és a falu határán leprakolónia kezdődött, amelynek „kiátkozott” lakói barátságos rezignációval megpróbáltak, mint külön közösség, a maguk lábára állni, míg lábukról a lábujjak le nem estek. Sokszor ellátogatott hozzájuk és mert minden közeledést szívesen vettek, már messziről integetve üdvözölték. Így másodkézből nincs sok értelme, hogy továbbadom, de az élmény erejénél fogva már az is megrendítő volt, ahogy hosszan mesélte. Valami nagy ünnepükön, a leprások táncát – mert idegi leprájuk volt a szerencsétleneknek, úgy, hogy orruk-fülük, ujjízületük: ami lehullott s elkallódott – a csonk többé nem fájt; kecskét legeltettek, vályogviskót raktak, szerelmeskedtek.
Ahogy elmesélte a „Leprások Táncát” – felért a tévéközvetítéssel.
A leprások kört fognak, összeakaszkodnak s a szurbahar, a szitar meg a héthúrú vina hangjaira ütemesen himbálják magukat: akinek a lába bokából hiányzik, a bokacsonkján áll s akinek ujja nincs, az ujjahíja tenyerével szorongatja a szomszédja derekát; akinek az orra leesett – orcahíja mosollyal ficsorog s valamennyien elragadtatott bódulatban, kollektív „egy-testtel” inognak-binognak jobbra-balra s úgy követik a jajgató zene dobokkal-felelkező, szinkópás ütemét.
Ízlett a mi Pierre-ünknek a magyar konyha, Édesanyám főztje, tetszett az is, hogy ha arratévedt és beugrott a presszóba, ahol Piroskám dolgozott, hát kijárt neki az ingyen protekciós kávé a dupla habbal; de két hét után már mintha észrevettem volna rajta a nyughatatlanság jeleit. Amilyennek a francia nők képzelik, Pierre az homme à femme szépen induló, hamar felívelő pályája elején állt, tudtam, hogy az Akadémiával messze pattant a szülői háztól és se mama, se menyasszony – nincs erő, ami az ugrándi kecskebakot odapányvázza. Igaz, csak tüneti kezelés volt, de hamar segítettem a baján: franciák-angolok már ilyenek, nyelveket tanulnak ugyan, de közben megmaradnak éktelen-megrögzött-monoglottnak –, a mi Pierre-ünk franciák közé vágyott. A dél-londoni Institut Français messze lévén, a közelebbi megoldás Gladys barátnőnk pied à terre-forma alagsori lakása volt, ahol mindenféle náció egymásnak adta a kilincset, az indiaiakkal hindiül társaloghatott, ha kedve szottyant, de lévén a többség francia, Pierre nemcsak hogy felélénkült, valósággal újjászületett, amikor 3–4 francia lány társaságában féllábbal a Quartier Latin-ben érezte magát.
Ez a mi jótét lélek Gladysünk furcsa szerzet volt: hórihorgas, csontos és amilyen eláradó-kedves, olyan éktelen-rút, mosolya e rútságon csak alig csipetnyit enyhített. Széles ismeretséggel rendelkezett, akire kiárasztotta jóságát; abból élt, hogy tanítónősködött, de nem annak élt: erotomán volt a lelkem, aki az emberboldogítás szent küldetését úgy élte ki, ahogy boldognak lenni neki nem adatott. Ráadásul franciarajongó is lévén, aki minden nyaralását a La Manche csatorna francia oldalán tölti, igen sok lányos házban nyaralt s a lányok meg, itt Angliában, nála laktak, viszonossági alapon. Gladysnél mindig ilyen tarka sereglet volt a vendégsereg, melyben nyelvre a francia elem és nemre a francia lány dominált; így azután nem is igen csodálkoztunk rajta, hogy vendégeskedése utolsó hetében Pierre egyre kevesebbet tartózkodott a babaházban, ha meg kerestük, biztosra vehettük, hogy négy-öt kőhajítással odébb, Gladys alagsori garzonlakásában ott találjuk.
S hogy Gladys szakadatlan ismerkedési estéin és örök szerelmi vadászterületén hány fiatal tanítónőnek szerzett vőlegényt, hány francia egyetemista lánynak ingyen angol nyelvtanárt, s hogy ő maga árválkodott-e, vagy hogyan találta meg találkarendező nemes tevékenységében a maga számítását? Nem volt „kukkoló”, bár hogy fantáziáját fel-felajozva, nem követte-e képzeletben azok lépteit, akik párosával el-eltünedeztek hálóalkalmatosságai egyikében – nem tudom. Ártatlansági bizonyítványt kiállítani neki nem áll módomban, mert sok van a rovásán s óhatatlan, hogy Gladysünkre majd még rákerítsem a szót. Pierre hazautazott s itthagyta örökbe kis barátnőit, akik tele voltak vele: nyomon követhettem volna életét akkor is, ha nem levelezem s Párizsban gyakorta nem találkozom vele.
KL És mi lett Pierre Groze-zal: fordított mást is?
Tudtommal nem. Betörte vagy elkényeztette az élet: nem tudom eldönteni. Kiváló elvegyülő lett belőle: elvegyült, de nem vált ki; nemigen váltotta be a hozzá fűzött irodalmi reményeket. Hacsak azt nem tekintjük annak, hogy lenyelte a rockmuzsika világa, popslágerek szövegírója lett, meggazdagodott, megnősült; valamíg találkozgattunk, a széles mosoly keserűséget nem palástolt s olyan embernek láttam, aki elégedett sorsával és fényképpel bizonyítja: kislányában-kisfiában örömét leli. Alighanem már azt a keveset is elfelejtette, amit tudott magyarul, s százat egy ellen, hogy visszaköltözött a francia egynyelvűség ős-ösztönének harmadkori masszívumára s most a monoglott fennhéjázás sasbércén ül s onnan tekint szét tízezernyelvű világunkra, a – máskülönben oly okos, oly rokonszenves – Jean Paulhan könnyed megvetésével: Ce n’est pas une crime de savoir plusieurs langues, c’est plutôt un malheur…23
*
KL És nem jelentkezett – nem „üzent” a Haza? Barátaidtól nem kaptál életjelet, levelet?
Életjelet? Ezt inkább Zsoliról mondhatnám el, ő csak életjelre szorítkozott s az enigmatikus képeslapot is, volt úgy, hogy Bécsben élő közös barátunk, K. L. Gyula révén juttatta el: félelemben élt, úgy vélem, különösebb ok nélkül: veleszületett hatóságiszonya volt. Leveleket már hogyne kaptam volna irodalmár barátaimtól, kivált amikor az angol rádió „Könyvszemle”-rovatában elkezdtem ismertetéseket írni frissen megjelent opuszaikról. És nemcsak hogy „üzent” a Haza – meg is látogatott s haboznék, hogy e látogatás beszámolóját ne bízzam-e Prokopioszunkra, de félő, hogy a történet hímporát veszti s amúgy is, oly régen volt, hogy nem kell bizonygatnom a szereplők ártatlanságát, most, hogy látogatóm már a Mare Serenitatis holdmezőire költözött. Tudod, kétféle költő van, múzsaigényes és múzsa-nélkül-is termékeny költő; aminthogy kétféle múzsa van, az igazi – és a másik, aki nemkevésbé az, de csupán „ein Gleichniss des Unvergänglichen”. Jól emlékszem, Deyában, amikor látogatásunk Robert Graves-nél véget ért, ő lekísért a sziklába vágott lépcsőkön s míg Piroskám a taxihoz előresietett, a Mester elismerő pillantással felmérte asszonykám fejedelmi alakját s vállon ölelve – odasúgta:
– Neked is van Fehér Istennőd; s ahogy ő rád vigyáz – úgy vigyázz rá…
Ha nem olvastam volna, nem tudnám, hogy THE WHITE GODDESS című óriásművére célzott, melynek sajátos mitológiai alapvetésében új, nekem némileg hátborzongató megvilágításba helyezi a múzsa szerepét a költő életében – a múzsáét, aki „megihlet, magábaolvaszt, felemészt, széttép, kiköp és eltipor”, lévén a költő végzete ez a Magna Mater… valahogy sehogy sem találtam magam Graves alkotáslélektana beskatulyázásában s az én életemben mintha más szerepe lett volna a nőknek. Igaz, asszonya válogatja; s volt is dolgom olyannal, aki „gyöngeséget” szenvelegve, már mindjárt sorsomat intézte-igazgatta volna s a férfit a cicisbeónál nem is tekintette egyébnek. Még akkor is, amikor minden szál kisiklott a kezéből, váltig lepányvázásomról, parádés hámistrángba-fogásomról ábrándozott – s ilyen volt a kékharisnyák fejedelemnője, Sz. Klára.
Tudomásul vette ugyan, hogy más országban, más csillagállás alatt élek és törvényes frigyre léptem valakivel; de még mindig kereste s úgy vélte, meg is lelte a módját, hogy mindezen túltegye magát s megvalósítsa jól kiszámított terveit. Nehogy félreérts, az istenért, Klára nem cseleket szövő Racine-hősnő volt, hanem ösztönlény, aki egyszerűen konceptualizálta, amit ösztöne diktált (s itt mintha elősettenkedne olvasóemlékeimből az a szókratészi huncutság, hogy az uterus voltaképp önálló életet élő, külön lény, afféle állatka, amely az asszonytestben fészkel-s azzal mintegy kohabitál). Nos, az ő (elragadóan erőszakos) megoldása az adott helyzetre az volt, hogy a levelek áradatát indította el, megvan mind, ma is: Édesanyámhoz; neki címezve, de azzal a titkos célzattal, hogy „Margit-mama” minden levelét olvassa fel (vagy adja oda, elolvasásra) és ne szűnjön az ő dicséretét zengeni. Édesanyám, kényszerhelyzetében, nem is szűnt és zengte is, de nem tukmálta rám leveleit; ha a dolgom sietős volt, csupán a tartalmát mutatta oda: gyerekei fényképeire vetettem futó pillantást s kivált a legkisebbről küldött sokat, miben iparkodtam nem látni célzatosságot, és a hasonlatosság felfedezésétől mereven elzárkóztam.
Ám azt a levelet, amelyben Klára bejelenti érkezését, Édesanyám kénytelen volt ideadni: Klára jön, ismerősöknél lesz s ittlétét úgy egy hétre tervezi; nehéz hetünk lesz – állapítottuk meg Anyámmal s meghánytuk-vetettük, mi a teendő –
KL És Piroska? Beavattátok? Mit szólt mindehhez…?!
Már hogy az ördögbe ne avattuk volna be; ő csak mulatott rajta, mint aki – okos nő módjára – elhatárolja magát múltamtól s hűvös érdektelenséggel tudomásul veszi, ami „előtte” történt; amúgy is, neki, a nálam 13 évvel fiatalabbnak (s úgy is, mint a „másiknál” szebbnek), mi oka lett volna, hogy féltékeny legyen a nálam 2 évvel idősebb Klárára, bármi „jól-konzervált” s még ha „Londonból hozatott ruhákban” pompázik is – ami ránk, londoniakra, nem tesz különösebb hatást. Közöltük, hogyne közöltük volna, de nem akartuk terhelni vele jobban a kelleténél s ha történetesen a munkabeosztásunkkal úgy talál kijönni a lépés, hogy Klárával nem találkozik, hát sem őt Kláránál, sem Klárát őnála – nem kellett kimenteni.
Ahogy a látogató eltervezte, hogy „sülve-főve” együtt leszünk, arról természetesen szó sem lehetett s végezetre úgy igazítottam sűrű beosztásomat a rádiónál/bíróságnál/tanítással, hogy találkozásunk egy napra: egyetlenegy, de teljes napra korlátozódott. Klára titkos terveit ennek az egy napnak a kártyájára tette fel, mert még mindig keverte a kártyákat s bízott hozzá, hogy olyan ütőkártya van a kezében, aminek nem tudok ellenállni. Van egy ezoterikus történelemszemlélet, amely szerint titkos matriarchátus kormányozza a világot, az ágyak matriarchátusa; és Klára még mindig elég nagyhatalmú szibilla volt a méregkeverő pithonisszák nemzetközi hierarchiájában, hogy legyenek (régről? tán régről) ilyen barátai Londonban: olyan barátai, akiknek a főváros előkelő kensingtoni kerületében házuk van s e ház magasföldszintjén – míg ők Egyiptomban odajárnak – Klára rendelkezésére bocsássanak egy lakrészt. Hogy hozzánk szálljon – ez eszeágában sem volt, meg akarta őrizni cselekvési szabadságát s különben is, tudta, ha a maga területén fogad és előmutatja ütőkártyáját, aminek nem tudok ellenállni, mert fejembe száll a vér, és inamba a bátorságom – akkor nyert ügye van.
Ha jól számítom, 1962 nyarán történhetett. Kora délelőtt csöngött a telefon: Klára repeső hangja volt. Hogy itt van, hogy jöhetek, de ne mindjárt, hanem azonnal s hogy meglepetést tartogat a számomra –
– Mi a meglepetés?
– Majd meglátod. Örülsz nekem?
– Nagyon.
– Gyere hamar! Megőrülök.
Csakhogy én is tartogattam Klára számára meglepetést. Édesanyám ünneplőbe öltözött, úgy ültettem azúrkék versenykocsim hátsó ülésére, magam lenge nyári vászonban bevágtam a kocsi ajtaját és feltúráztattam a motort. Hampstead-ből le, Kensingtonba félórás vezetés volt rekkenő hőségben; a tűző Nap rácáfolt ködös rossz hírünkre s mire az utcára rátaláltunk, mintha nizzai villasor lett volna, úgy ragyogtak az olajmázoltas, fehér, neoklasszikus homlokzatok. Ráleltünk a megadott címre, a kétemeletes házzal szemközt leparkoltam s bekapcsoltam a zenei műsort, hogy Édesanyám ne unatkozzék, amíg vár; azzal elindultam a kapu felé. A György-korabeli palotácska lépcsőházában, a feliratos, vendégüdvözlő kókuszlábtörlőn toporogva, kétszer is becsengettem, amíg neszezést hallottam. Az ajtó félig kinyílt, asszonyi illatár csapott meg, Klára kilesett és kiszólt:
– Gyere hamar!
Előresietve betipegett, majd az elfüggönyözött, félsötét hálóban, az óriás ágynyoszolya vetetlen mezejénél megfordult és várta a hatást. Ha Salome táncának végére ér és hét fátylából már hat hiányzik. Gyulladt szemmel figyeltem: ez volt hát a meglepetés. Mezítelen mellel.
– Nem is örülsz nekem? Meg se ölelsz?
– De, nagyon.
– Nézd, a mellbimbóm: hogy áll. Emlékszel? Emlékszel a szonettemre…? – és Klára recitálni kezdte a SZÉP ÓRÁK SZONETTJÉT:
|
– Klára…!
– Meg se csókolod? Gyere! Úgy, ahogy szoktuk –
– Várj, hadd mondok valamit…
– Ne mondj semmit. Gyere –
– Ma… ma nem lehet.
– Mikor, ha nem ma? Ez az a három nap, az én napjaim: ismerem magam – tette hozzá sürgetőleg s amilyen türelmetlenül, felrántva tüllrongyait, oly kacérul – ilyenkor biztosra megyek: én jól foganok –
– Térj észre, Klára! Odakint –
– Bánom is, mi van odakint! Ez a mi szép óránk: legyen gyümölcse is!…
– Lehetetlen.
– Úgy? „Lehetetlen?!” Hát a szonettemben, amit nekem írtál, amiben elígérkeztél: a szívem alatt ha megfogan, ültesd el! Az neked semmi? Költő úr! Csak szavak, szavak, szavak!…
A megszégyenített nő. Közel a síráshoz. A lehető legkíméletesebb gorombasággal, de gyorsan, minél előbb, elő kell jönnöm vele. Hogy mi az én meglepetésem.
– Klára. Kimondhatatlanul örülünk, én is és Margit mama is, hogy itt vagy és hogy láthatunk. De Margit mama lenn vár a kocsiban; viszünk valahova. London-környékre. Kirándulunk: ahova akarod.
Amilyenre csak az emberfeletti-erős asszonytermészetek képesek, a szibillák: az a metamorfózis volt. Klára erőt vett magán, lesimította organtüll-fátylait és eltört mosollyal rám nézett.
– Margit mama: itt?! Igazán?! De hiszen ez nagyszerű! Fordíts hátat, ülj le, tudod mit: ülj oda, hogy azért lássalak a tükörből. Mindjárt felöltözöm.
Megint a varázslónő volt, aki ért hozzá, hogyan lehet vereséget győzelemre fordítani: a kirándulás az ő győzelme lesz – ezt eltökélte. Abszolút civilizált fölénnyel siklott el „jelenetünk” felett, mintha csak egy vaudeville komorabb mozzanata lett volna, amelyet a vidám cselekmény sodrában elejteni-elfelejteni nem esik nehezünkre. Míg a kontyát tűzte, hallgatta a lehetőségeket: Hampton Court, Windsor, Richmond Parc –
– Ó igen! A richmondi parkba! Igaz, hogy szarvasok is vannak?
– Igaz hát. Meg őzek is. Közel jönnek és megetetheted, ha elég szelíd vagy –
– De még milyen! Emberevő-szelíd vagyok. Alig várom, hogy megpuszilhassam Margit nénit. Menjünk, drágám: mehetünk.
Kulcs a zárban kettőt fordul. Klára virágos nyári muszlinban lengedez lefele s előbb, semmint odamutatnék, a Sunbeam Rapier ablakaiban felfedezi az ismerős arcot, a neki-integető öreg hölgyet. Hajacskám Hófehér. Kikiabál:
– Klárikám!
– Margit mama!
Minden rendben. Visszazökkentünk a rendezett civilizáció kerékvágásába. Már egymás mellett ülnek s így csobog-cseveg a kettő órák hosszat, mintha ott se volnék és csak sofőrnek vagyok jó a volán mellett. Még mondja valaki, hogy a világot nem ez a titkos matriarchátus kormányozza – az alkotmányos, férfiellenes összeesküvés… S míg én azon töprengtem, hogy a parkot melyik kapuzatán keresztül közelítem meg a legelőnyösebben, ők előásták emlékeiket, sorra kerültek a közös barátok, majd olyan nevek, akiket sohasem hallottam s én nem ismerek; ha nem figyelmeztetem őket a domb hátán legelésző szarvascsordára, észre sem veszik.
Jó órát ültünk egy terebélyes fa árnyékában, nem először álmélkodtam rajta, hogyan-s micsoda titokzatos kapcsolatot teremt mókussal-őzzel Édesanyám: a tenyeréből ettek, a mókusok meg a lábára másztak, amilyen ijedősek különben. Ment minden műsorszerűen: a kilátás megcsodálása Twickenham felé és a rálátás a lábunk alatt kanyargó Temzére. Az olasz vendéglő, ahol osztrák a cukrász és római módra felhabozzák az eszpresszót. Délután öt óra tájban tettem le Klárát a kensingtoni palotácska előtt s úgy szaladt fel a lépcsőn, hogy már a kulcsot a kezében tartogatta – a kölcsön-kulcsot, amelyet a lakással együtt átengedtek külföldön nyaralgató barátai, hogy keresztülvigye jól kiszámított, régóta melengetett tervét és újabb meglepetést szerezhessen nekem.
Ahogy felhalad a lépcsőn és a nekilendülő autónak visszaint: így maradt meg emlékezetemben Sz. Klára; soha többé nem láttam. Immár kilencven fele járna – ha a rózsatövis, Nárcisz utcai kertjében véresre nem sebezi és ő, tetanuszmérgezés áldozata nem lesz. 1970. november 15-én reggel halt meg; utolsó, október 10-i levelét kézzel írta (ami szokatlan volt nála), sűrűn teleírva; a negyedik oldal alján az utolsó búcsúszó: „love. Klára”. Íme az első oldala:
Édes Győző, megjött a Hajszálhíd, sokat olvastam belőle, találomra és tervszerűen, s elámulva az „életmű” terjedelmén és rejtett egységességén. Költészeted 30 év alatt kevesebbet változott, mint a világ: ez, akár örülsz neki, akár nem, a legnagyobb elismerés akar lenni részemről. Az összes húr fel van feszítve, kezdettől fogva; a pályakép inkább picassoid (fricskát adok a világnak vagy komolyan veszem, ahogy épp kedvem tartja), semmint vonalban, görbében szép simán kifejezhető. Több bajom van a kötet külalakjával, túl nehéz, túl pompás, minek vers alá ez a műnyomó papír? – verset az ember a retiküljében, a zsebében, vagy akár a szíve fölött hord, de ehhez súlyos tölgyfaíróasztal kell alátétül… és nekem itt a kórházban olyan nincs; de még otthon se nagyon.
Ne haragudjál, hogy ezt is őszintén megírom; sose tudtam eltitkolni véleményeimet, az utolsó 4–5 hónap élményei után – már nem is akarom. Egy hosszú leveled fekszik otthon, megválaszolatlan; írtam volna már előbb is, de június 5-én a mentők beszállítottak oda, ahol most vagyok, a László-kórház vastüdő-osztályára, egy lábsérülés (és az én hanyagságom) következtében beállott súlyos tetanuszmérgezéssel. 2 hónapig feküdtem fekete eszméletlenségben, kuraréval bealtatva, tracheotomizálva, és a gép lélegzett helyettem… –
A többivel, a vastag köteg levéllel szemben ez – egyedi példány: a személytelen szellem-levél. Amit az asztronauta átélhet, ha két évig űrjáró ruhában él-és-tengődik a Hold nemlátható felén – azt élhette át, átmetszett gégével, abban a „fekete eszméletlenségben”, amíg a vastüdő lélegzett helyette. A múlt lebonthatatlan, volt-ahogy-volt, az istenség se tudja megváltoztatni – mondja Agathon, a Nikomakhoszi Etikában. Egymás életének alkatrészei voltunk s ezen nem változtat, hogy szertesodródtunk, ahogy elszakadni jobban már nem lehet. De azon a végtelenségbe kígyózó kovácsoltvas gyertyatartón, ahol templomunkban nem győzöm már értük gyújtogatni, halottaimért – reggelenként őérte is sercen a gyufa, gyullad a láng.
(11) Életünnep Hampstead-ben – avagy az Érzelmek Zűrzavara; mely zűröknek-és-zavaroknak párizsi messzeágazásánál is sokkalta fontosabb, hogy irodalmi kicsapódása is mutatkozik; márpedig a miniatűr medaillonokká zsugorodó arcoknál, fitos orrocskáknál, rebegő szempilláknál maradandóbbnak bizonyul az irodalmi csapadék – a vers, a színpadi játék. Egy dráma útja a Sacré Coeur lépcsőjétől a coimbrai Escadas de Queabra Costas – a Törött Bordák Lépcsőjéig.
KL Ha jól értettem – utánad jött és megkeresett a „múltad” – – –
Nem először és nem utoljára esett meg velem, hogy jelentkezett a „múltam”, testi valóságában valamelyik a „szeretők szentháromságából”, s majd még érintünk ilyen tragikomikus epizódot, ha életérintőink ábráinak megszerkesztésében odaérünk, hogy rosszabbkor asszony egy férfi életébe be nem toppanhatott volna – önhibáján kívül. Salacrou írja valahol a jövőről, hogy ilyen nincs is, hiszen a jövő: gyermekeink múltja. S most, hogy váratlanul váradalmaim, eljövendő életem szigetországi közepére ugrottam, úgy égett le rólam a „múltam”, mint a gyerekről a ruha; s egykori kedveseim soha nem érték fel ésszel, hogy a múltamtól a benne élőkkel immár egy Óperenciás Csatorna választ el, ők még ott „tapintottak” kézkinyújtásnyira, ahol már nem voltam. Beálltam az új életünnep rajzásába: új zene, új körtánc, új barátságok, új elcsábulások. Még Észak-Londonban éltünk a babaházikóban, úgy összenőttem Bernard/„Bunny”-val, hogy ő maga testvérévé – Liverpoolban élő apja-anyja második fiává fogadott. Bunny Wilcox jómódú nagykereskedő volt, de üzleti robotját, szaladgálását, csatározásait elkülönítette és más fiókozatban tartotta. Úgy is mondhatnám, hogy eszköznek tekintette – eszköznek, hogy a napi robot árán megvásárolhassa bohémes életformáját és művészi vágyait. Nagy házat vitt, de háromemeletes háza hodályos volt és fél üres; életepárja is bájos, dekoratív és engedelmes lenszőke szépség, de csupa idegizgalom és örökké szurkoló – hiszen az örökké elfogódottan mosolygó Patríciáról csak az nem tudta, hogy Bunnyval nincsenek megesküdve és vadházastársak, aki nem akarta. S nem is ravaszdiságból, inkább merő asszonyi ösztönből, „Pat” ezt a szomszédos magyar házaspárt, a mi barátságunkat tartotta maga elé pajzsul, tárta Bunny elé követendő például: így kell főzni, így kell fészeképítő szellemben lakályossá-széppé tenni az otthont, antik bútorokkal televarázsolni a hodályt, így kell zenei ismereteinket bővíteni, lemezeket válogatni, hozzáértéssel gyűjteni; és így kéne – kéne! – dekoratív lépcsőt építeni a filagóriához a kertben és feltámogatni azt a szegény rozogát, mert aki aláül, arra majd rászakad, olyan korhatag már az a mióta-fel-nem-újított filagória… s így kéne pados kilátót építeni a hegynek-szaladó kert végén, ahonnan az egész Hampstead Heath édeni zöldjén végiglátni: így, ahogy Victor barátod még rajzot is csinált róla!…
Igen, mi ketten (vagy Édesanyámmal: mi hárman), a magyar család afféle éducation sentimentale voltunk Bernardéknak, akiket mellesleg a Phoenix klubba is én vittem fel és én beszéltem rá, hogy tartson előadást „az ír Carusóról”, MacCormickról, lemezritkaságaival illusztrálva. Nagyon szerettük egymást, nem múlt el nap, hogy át ne ruccantunk volna egymáshoz, én fertőztem meg Bunnyt Berlioz-rajongásommal s akit megmérgez e muzsika mákonya, annak a hálálkodásnál egyéb nem jut az eszébe és csak annyit képes kinyögni csillogó szemüveggel: „még! még!” S hiszed-nem-hiszed, bolondul bolondoztunk, mintha huszonévesek lettünk volna, túl a negyvenen, s ha a lemezjátszóra feltettem a Les Francs-Juges nyitányt, hát mind a négyen táncra perdültünk a berliozi muzsika szertelen-vidám hangjaira.
Szemérmesen szentimentális volt, angol módra s röstellkedve törülgette szemüvegét, ha benedvesedett Berlioz Les Nuits d’Été című dalciklusa Absence című darabjánál, s noha kukkot sem tudott franciául, úgy rítt a Reviens, reviens ma bien-aimée! hangjainál, mintha az ő heréjét facsarta volna meg ez a fuldokló, bánatos szerelmi lángadozás (s volt is ilyenje, szerelmi bánata, behegedhetetlen sebe: majd arról is később). Álma, hogy MacCormickról monográfiát írjon, sohase valósult meg, mert nem volt vénája s mint afféle behízelgő causeur, nem olvasott, mert lusta volt és nem volt ráérő ideje; annál inkább csodálkozott, hogy neki, a MacCormick-szakértőnek még én is tudok MacCormickról újat mondani s afféle kézreálló-nyitogatható enciklopédiának használt. Igaz, ő is megpróbálkozott „átnevelésemmel” s hogy elangolosítson, egy ízben (méregdrága) jeggyel lepett meg s teljes napot töltöttem társaságában a Lords krikettpályán; halálosan unatkoztam, ez kiült az arcomra és nem volt elég tenyerem, hogy minden ásításomat a mögé rejtsem, amíg ő lelkesen ordibált. Igaz, utóbb megtanultam a nyelvezetét, hiszen – akárcsak nálunk a labdarúgás szakkiszólásai – a krikettjáték metaforikusan belement a nyelvbe; de itt megvonom a határt, eddig és nem tovább, európai neveltségemmel elutasítom a krikett-kultuszt egész mitológiájával (mely a spanyolok tauromakhia-filozofémájával vetekszik) és minden önuralmamat össze kell szednem, hogy ki ne prüszköljem, ha tejet öntenek a teámba.
KL S miféle törésre vagy lelki sérülésre tettél célzást Bunny barátod esetében: mi volt az ő titokzatos traumája…?
Titokzatosnak mondod s jól teszed – ő amilyen rosszul titkolta: s ez volt mindenes élettársának, a szőke Pat-nek a fő fájdalma. Bunny elvált, de csak jogilag. Bunny uborkafára felkapaszkodó félművelt plebejus volt, szorgalmával és kitartásával többet ért el, mintsem remélni merte volna: egy félarisztokrata nevet viselő, nagypolgári hölgy, aki (mint egy viselkedéstani kézikönyv) csupa attitűd volt és jómodor, hogy szinte úgy élt-siklott-nyúlánkoskodott, mintha hónapról hónapra a VOGUE-ból vágták volna ki, férjéül fogadta. Bunny, amíg tartott, a hetedik egekben volt, bár titkon fárasztónak találhatta a drill-t és nem tudhatta, hogy férjként való alkalmazása időleges csupán. Elszakadni nem tudván, Isobel, a Hölgy (a crème de la crème-ből) hol megengedte, hogy Statsvisitre járuljon házához (melyből szűrét kitette volt), hol ő kért nála audienciát, nosztalgia-félórás viszontlátásra. Ebből a felfele néző kötődésből a plebejus lélek nem tudott kibontakozni s amíg Isobel-Kirke varázshatalma alól nem szabadult, addig a szöszke Patrícia hogyan is remélhette volna, hogy Bernard oltárhoz vezeti. S ilyenkor, időről időre, ha Patra rájött a „bolondóra”, papucsot-harisnyát nem készített oda és napokig szótlanul duzzogott, Bunny barátom éghajlatváltozásra vágyott és vigasztalást keresett mindnyájunk készséges vigasztalójánál, Gladysnél, ha még emlékszel a rút, langaléta tanítónőre, aki nem a saját, csupán a mások boldogságát kereste, hogy beérje annak látásával s Bunny szerette ezt a kelepcét, lévén régről kliense Gladysünknek –
KL Akinek, ha jól gyanítom, te is kliense voltál…?!
Ördög és pokol! Te csak ne gyaníts jobbra-balra, se jól, se rosszul. Nem voltam, ami isteni csoda; de önfejűségemet és a „tisztaság” kiharcolását megszenvedtem és megfizettem érte; mely másfél éves cudar korszakomat, ha nem orrolsz meg e kikölcsönzésért, úgy is nevezhetném, hogy Verwirrung der Gefühle. Gladysünk ui., akit Piroskám is, Édesanyám is jól ismert, szokásba vette, hogy áttelefonáljon értem, mondván, hogy újfent francia vendégecskéi vannak s egyikük üzenetet hoz Párizsból, Pierre-től. A virágos szoknyájukkal terülköző, fiatal francia lányok, többnyire egyetemi hallgatók, kettesével-hármasával vendégeskedtek nála s jóllehet azzal a feltett szándékkal, hogy angolul tanuljanak, hirtelen nyakig zuhanva a nyelvi mély vízbe, fullasztónak találták és éktelenül vágytak francia szóra. Hogy könyörüljek rajtuk s kegyelmezzek meg neki, mert a franciába neki már beletörik a nyelve – így Gladys. Az üzenet Pierre-től semmitmondó volt s sohasem több, mint amit leveleiből amúgy is tudtam már: a PEPITO ET PEPITA szöveganyagát már szedik s sorra javítgatja a nyomda kutyanyelveit; ürügy inkább, hogy átcsábítsanak, s mihelyt átcsábultam s leereszkedtem az alagsori lépcsőkön, Gladysnek nyomban bokros teendői támadtak, dolgozatjavítás az iskolában, szakmai értekezlet, egyik sürgősebb és halaszthatatlanabb, mint a másik.
Mintha csak nehéz jármot vettek volna le a nyakukból az angol nyelvvel, a lányok felszabadultan csácsogni kezdtek: s nekem sem volt ellenemre, hogy ilyen lánykoszorúban francia nyelvi fürdőt vegyek. A dolog akkor kezdett baljós fordulatot venni, amikor csak ketten maradtak és az egyik a fejébe vette, hogy ő is Gladysszel tart… Ilyenkor fellázadtam, becsületúristenemre, hogy így igaz, mosolyoghatsz akármilyen sandán, Lorcsikám: fellázadtam és kijelentettem: akkor én is megyek – – –
KL Sandán mosolyogni: én?!
Csak te ne add az ártatlan bárányt, hogy már meg ne egyelek farkasbőröstül-szőröstül. Igen. Megmakacsoltam magam. Ezt tettem Solange esetében és ezt Françoise-zal is, aki igen neheztelt. Nem mondom, megesett, hogy cukrászdázni vittem egyik-másik lányt a környéken, de nobilisan etettem és félreérthetetlen, sőt kifogástalan franciasággal tartottam a távolságot a sarokfülke félhomályában. Mert minek nézel? Hogy felcsapnék cukros bácsinak?! És mégis, így főkegyúri jogaimról lemondva és kiszolgáltatva magam tisztasági fogadalmam gyötredelmes kínjainak, máig felfoghatatlan módon, e tiszta helyzetekből adódtak Párizsban azok a fatális félreértések és következményekkel terhes bonyodalmak, amelyekből csak úgy szabadulhattam, mint a – de most nagyon kérlek, ne vágj vigyori pofát és így vedd a metaforát, szó szerint – a gyík, amely leveti farkát; hogy így, megrövidülve meneküljön.
KL És megmenekültél?
Lorcsikám: az írómesterség a legönzőbb mind közül, az önzés örökké a harmatponton van s váltig kicsapódik, nedvesen gyöngyözik a halántékunkon; de ne téveszd össze a közönséges önzéssel, amely pozitív és másokat sebez; ez – ez negatív és visszasebző. Az alkotás érdekében le kell mondanod ezer mindenről, utazásról, portyáról, kalandról, meggazdagodásról, külszínes csillogásról. Emlékszel, hogyan mondtam le Zimándy Zelma szineművésznő veszedelmeiről, csak hogy megmentsem a HELIÁNE befejezését? Útfélen hagyom és soha nem fejezem be, malomkerékkel a nyakamban. Lemondani világbotrányról, új életkezdésről, Párizsról. Visszanyelni keserűséged, ha Solange Pierre vállára borulva sírja ki bánatát. Süketnek tettetni magad, ha fordítód, a szemrehányás-közvetítő, megjelenik Françoise harag-postájával. Kitartani a választott múzsa mellett, ahogy Robert Graves meghagyta, a „hét mágusok” egyike – ha te magad is hetediknek vélnéd magad. A hűségesen, otthon váró, műhelyed-őrző, Édesten-Édes mellett. Ellenvetésed? Hogy a hűség, mint minden a világon – viszonylagos. Mert nem tudod, hogy az alkotás – áldozatvállalás; hogy ára van, nagy ára. S azt se berzenkedve, hanem az alázat paroxizmusával, az alázatéval – ha nem ismernéd erről Valéry Larbaud vallomását – toute grande oeuvre d’art est le fruit d’une humilité profonde.24 Most már látod s így tán megérted, miért neveztem ezt a korszakomat az Érzelmek Zűrzavarának –
KL Nem volt lebénító hatással? Meddő korszakodnak mondanád?
„Meddőnek?” Sohasem volt meddő korszakom. Sőt, inkább termékenyebbnek a szokásosnál. Mert e fájó érzések örvények csigaforgásával beleömlenek a képzeletvilágába az embernek s mi sem mozgatja meg jobban a fantáziát, mint ez a dúltság. Jótét lélek volt s jót akart, Gladysre nem szabad haragudnom, hiszen őt is ez a Nagy Keringető – az örömelv hajtotta; és szerelmi készségeskedésének – ha közvetítő szolgálatait nem is fogadtam el – megvolt a maga keserves haszna.
KL Az irodalmi kicsapódása? De miért mondod keservesnek?
Igen, az irodalmi csapadéka; de keserédesnek mondom, mert gondold csak el, hogy – Rabelais-val szólva – hány francia szűzet fog az Üdvözítő a fejemre húzni a Mennyekben, mint idvezültnek…?! S jóllehet a két színdarab, amelynek alapgondolata ilyentájt fogant meg bennem, ilyen keserédes, mégis, sokáig szontyoli-szomorú voltam, az én paradicsommadaraim elröppenése láttán; mert (hogy ne is mondjam) Weöres Sándornak is megegyezett a tapasztalata a Giordano Brunóéval, lévén ez már az embertermészet alapszövetébe beleszőve: in tristitia hilaritatis, in hilaritate tristia25. A miniszoknyában villázó lábuk, groteszk divatcipő-költeményeik és nőjogon ágáló felszabadultságuk ebbe a horror-fantazmagóriába torkollott, ami a NÉMBERKÖZTÁRSASÁG; nem is lehetett másmilyen a színpadi gúny céltáblájául választott férfinépség, mint précieux ridicule és francia (lévén, hogy negédes társalkodásunk a lányokkal, az én konok passzivitásomra, súrolta a Molière-i affektálás határát) és maguk a megelevenedő asszonyszörnyetegek is a Solange-ok és Françoise-ok karitúráinak tojáshéjából törtek elő. „Képzősök” voltak – gondolom, Gladysünkkel is ilyen pedagógusszervezeten keresztül találták meg a kapcsolatot – és mint tanítónőjelöltek, értettek a játékhoz, a majomkodáshoz; s pimaszériájuk hol abban nyilvánult, hogy „levegőszámba” (közönségszámba) vettek, mialatt mozgásművészeti bemutatót tartottak (látszólag egymásnak, egymás szórakoztatására s hogy én is szórakoztam, az merő véletlen volt), hol meg abban, hogy aminek franciául comptines a neve: kiolvasóversekre tanítottak és kópé képpel kántálták, míg utánuk nem mondtam a gyerekrigmusokat – ennivaló francia raccsolásuk, rognon, rognon, még ma is a fülemben csilingel –
|
… – ha van érzéked a nyelvi pikantériák iránt, kivált ha ilyen mórikálva mondják, mert „mozgásművészetüket” lekottázni nem tudom, el tudod képzelni, milyen kirobbanó erotikus deleje van az ilyen gyerekmódra elgügyögött kiolvasóversnek, az ilyen demi-vierge felkínálkozásnak. Miközben pantomimban hol azt játszották, hogy kikaparják a szemem, hol azt, hogy fejedelemnői leereszkedéssel megkegyelmeznek és meghagyják férfiasságomat… De a NÉMBERKÖZTÁRSASÁG keletkezéstörténeténél tán fontosabb, hogy ez az egyfelvonásos egyúttal a színház „lehetetlenülése” is, ill. a kifigurázása annak a képtelen gondolatnak, hogy „másnak” mutatkozzunk és komédiázzunk –
KL Például…?
Például. Az indítása. A színen lévő herceg hazavárja nekiszánt egzotikus ajándékaival, a messze Atrabáziából megtérő, világjáró unokaöccsét, Edmondot, de előre tudja-mondja Edmond belépő szólamait és a „titokban tartott” meglepetést, és gorombán kidobja a szólamaival szabályosan berontó Edmondot s nem is fogadja el addig annak, akit ez a jöttment idegen betolakodó alakít – vagyis hiteles színpadi unokaöccsnek addig, amíg Gaston, a főkomornyik, be nem jelenti annak palotás rendje-módja szerint. Ha most azt mondod, a HERNYÓPRÉM című, egész estét betöltő politikai szatírám hasonló hangvételű, bár sokkal későbbi – nem tiltakozom, bár éppen hogy nem politikai szatíra, hanem szélsőséges kormányformák hatalmi harcának a paródiája – valami, amiről, ha még nem mondta, hát immár bízvást mondhatná a Prédikátor: a hiúságok hülyesége, a hülyeségek hiúsága – vanitatum inanitas, inanitatum vanitas. De miről is akartam…? Nem erről; és nem a NÉMBERKÖZTÁRSASÁG-ról, hanem… Megvan: a LIBEGŐ-ről, amelynek atmoszféráját (bár nemcsak atmoszféra-dráma) ennek a nyomorúságos boldogságnak köszönhetem, az Érzelmek Zűrzavara sajátos sarkításának. Tudod, ez az, amikor permanens dúltságában a lélek kételkedni kezd az emberi termitárium üdvtörténeti téveszméiben, „boldogság”-teleológiájában; kételkedni, a milliónyi házaspár „életterveinek” valós-ságában, megvalósíthatóságában, sőt, családi „esemény”-morzsalékjaik igazándiságában… – érted?
KL Nem. Nem értem –
Majd. Ha egyszer a színpadról elmondhatom. Szigorú kritikus szemmel nézem, bár egyformán kedves mind; de az az érzésem, a LIBEGŐ az előbbieknél nyomósabb. Alapötlete egy 1960-as párizsi átruccanásom alkalmával merült fel bennem, végigpillantva, fel-fel, a Sacré Coeur lépcsőfelhágóján s már meg is volt; igaz, az a jó órás rádiós hangjáték, ami ebből íródott, tartalmazta ugyan az atmoszférát, de semmiképp sem elégített ki. A látomás akkor vált teljessé, amikor 1968-ban, Portugáliában jártamkor, Coimbrában felpillantottam a Törött Bordák Lépcsején. A bordatörő élet… a metafora e hiányzó felével a játék teljessé vált. Fárasztók rajta a középkorias óriásfokok, megmászásakor, és szédületesen goromba ez az Escadas de Queabra Costas, amely a Coimbra-i, 700 éves Universitas főkapujához felvezet – az egyetem félezer éves főépületéhez, amelynek termeiben, edikulaszerű, erkély-szószékekről adtak elő, és még a 18. században is, Al Rhazi 9. századi perzsa orvosfilozófus kompendiuma alapján tanították az orvostudományt – mondom, ez a nyaktörő, végtelenbe vesző lépcsőóriás, amelyen lépcsőpihenő nincs: ez inkább hasonlított ahhoz a „márvány-felhágóhoz”, amelynek megpillantásakor mintegy viszontláttam álmomat, a lépcsőrengeteget s amely az everyman/everywoman emberpár, a mászásban töltött emberélet parábolája lett.
KL El tudnád képzelni ezt a drámádat magyar színpadon?
Nem. Nem addig, amíg annak, hogy drámáimmal magyar színpadon megpróbálkozzanak, annyi ellendrukkere van. De a LIBEGŐ-vel lehetne kezdeni. Ízléstelen? Trágár? Morbid? Visszás? Tudomisén. Rókus és Rozálka, a vándor házaspár Vörösmarty nyelvét beszéli; mindenki értené, de osztaná is Rozálka döbbenetét, amikor vonakodik a bokorba vonulni a „készséges útiládából” előszedett bilivel, hogy szükségét végezze, mert fél attól, hogy esedékes a székliftek járata és a színpad magasán, a libegőről, fiúk–lányok, a levegőből meglátják. Ebben a színpadi játékban ui. a katasztrófák menetrendre indulnak s a libegősök a magasban, maguk alá a mélységbe meredve, vontatott kántálással, hogy a hátunk borsódzik bele, kikántálják félelmüket – mert hátha az ő libegőjük a leszakadásra előjegyzett a menetrenden:
|
S ha ez csak morbid – szolgálhatok „ízléstelennel” is; mert mi lehet ízléstelenebb, mint az első felvonás egyik kupléja, amely arról szól, amitől Öreg Rozál rémüldözik: öregasszony haláláról az árnyékszéken –
|
Mert hogy az elfekvőben a kedvesnővérek, akik naponta láthatnak nem hogy ilyet, de cifrábbat is, nem botránkoznának meg a betétdal „ízléstelenségén”, annyi szent; hiszen klinikai tapasztalat, hogy az öregkori exituszok jó 20 százaléka így következik be, a vécén, a legyengült szív a „feladattal” nem tud megbirkózni s a kagylóról holtan fordulunk le; s így távozott az élők sorából egyik valaha-volt vágy-társam-és kékharisnya kedvesem is… a LIBEGŐ-ben sok ilyen huncutkás versbetét van; a VÁNDORÉLET NÓTÁJA; az EGYSZERI EMBER; a RECEPICE („vándorkoldus vén házaspár táncdala”); a KOLDUSBOT-BALLADA – a POPMESTER DALAI-ról nem is beszélve, melyek hadarórigmusait sokan ismerik már, az én kazettafelvételem nyomán. Csupán a színházi szakember, akinek színháztörténeti emlékezete visszanyúlik a Monarchia kultúréletéig a múlt század derekán, az tudja csak, A LIBEGŐ milyen sokat köszönhet Nestroy LUMPAZIUS VAGABUNDUSZÁ-nak, nemkülönben Raimund ALPENKÖNIG-jének s nem megszólásféle, ha a szerző maga mondja darabjáról, hogy igyekvő, hátulkullogó Nestroy-Raimund pastiche…
KL Gondolod, hogy sikere volna?
Nem gondolok semmit, szarok a szerencsémre. Te még megéred, ’oután-osztán majd adsz róla hívséges-bévséges beszámolót; én meg megköszönöm, ahogy a mennyekben szokás, szalutáló mézeskalácshuszár-formán.
(12) A „Pepito Et Pepita” a párizsi könyvkirakatokban. A fogadtatás. Ugrás a porond közepére…?! Látogatás a szürrealizmus pápájánál – avagy hány faux pas-t követhet el a díszvacsoravendég? „Visszaköltözni abba a nyárba.” A boldogság, melynek hóvirágkoronázta csúcsairól milyen sebesen lehet a kárhozat kénköves fenekére szánkázni; avagy: hányféle kóresettanulmány magyarázza – van-e úgy, hogy „jókor jön”, és milyen az idegösszeomlás, ha a „lehető legrosszabbkor jön”. Váratlan látogatók a magáról-mit-sem-tudó betegágyánál – avagy a tettetés művészete. A Korporáció nagylelkű a lábadozóval, világi szerettei kímélőkúrára fogják. Hirtelen talpra áll és elrepül oslóba, hol is a nemzetközi PEN világkongresszusán lekapatik a tíz körméről. Parázs veszekedéssé fajuló történelmi vita két lángelme közt, melynek ő szenvtelen, kívülálló tanúja (l. a tettetés művészete alatt). Meditáció gondolódik benne, melytől tulajdon haja is az égnek áll – hát még az olvasóé.
„A fájdalom hangszóróján keresztül belénkkiált az isten”
C. S. LEWIS
KL No lám: lassan lendületbe jössz s ugye már nem bánod, hogy belerángattalak életutad elmondásába –
Mint a kutya, amelyik kilencet kölykedzett! Te! A fordítottját gondolom rólad, mint amit Petrarca, amikor először láthatta Laurája káprázatát – L’benedico il loco e l’tempo e l’ora – áldott a hely, az idő, az óra… Mért is kezdtünk bele!
KL Ennyire meggyűlöltél? Hát nem az jön most, amiről a helyedben mindenki szívesen beszélne, sőt, még hencegne-dicsekedne is…?!
Igen ám, csak ezzel is úgy vagyok, mint a szerelemmel: a hódítás: tabu. Nem téma. A viszonzatlan szerelem: az a megírnivaló. Ha kiborítanám eléd azt a kosárravaló elutasító levelet, amit kiadóktól kaptam s azt ha rendre elbeszélném: az volna csak a téma! Megérted-e kínos helyzetemet? Jobb szeretném, hogyha más mondaná el helyettem, milyen volt, amikor a La Maison Julliard átrepített Párizsba és sajtófogadáson „lanszírozta” első könyvemet. Voltaképp alárendelt szerepe van oeuvre-ömben a PEPITO ÉS PEPITÁ-nak, s a jó ég tudja, ki randomizálta – találomosította-véletlenesítette így, hogy épp erre esett valakinek a választása; mondják, a kész fordítást maga az öreg Sauvageot küldte át Maurice Nadeau-nak, aki a francia irodalmi establishment tetején üldögélő korifeusok egyike volt s mint a szürrealizmus pápáját tartották számon (ő írta a HISTOIRE DU SURRÉALISME című félezer oldalas alapművet, amit utol is ért az alapművek végzete: egyetemi puska lett), azonfelül, mint a Julliard-cég szürke eminenciása, a lektorátus élén ítélt elevenek és holtak fölött; mit is mondjak: ha az irodalomnak volna jezsuita rendje, akkor ennek a rendnek ő volna a generálisa… Igaz, volt egy mindenes-jobbkeze is, az örökké rohanó, de mindig tündéri Geneviève Serreau, maga is rangos regényírónő, RESSAC (nincs rá magyar szó: HULLÁMTALÁLKOZÁS) című regénye remekmű s csöppet sem alábbvaló, mint Raymond Queneau LE CHIENDENT-ja vagy az a másik remeklése, LOIN DE RUEIL. „Házon kívül” is találkoztunk, leveleztünk, igen összebarátkoztam vele; persze ő is Nadeau parancsnoksága alatt ügyködött, mint mindenki, abban a Maison-ban… –
KL No ugye! Akkor mégiscsak jólesik ricordarsi del tempo felice!
Jaj, nessun maggior dolore – megtéped a szívemet, te cigány. Hadd ne mondjam el apróra, hány tál finom falat, titbit és kaszinótojás volt azon a tolongó sajtófogadáson, ahol az újságírók gyűrűbe fogtak és kérdéseik özönére kábán válaszolgattam (szemmellátható örömmel tapasztalták, hogy tolmácsra nincs szükségem). A megjelenés napját követőleg a rue Pierre Charron végén, a PEN ötödik emeleti vendégszobái egyikében sorraolvastam a lapokat, s már a recenziók tömegéből is láthattam, hogy szerelmi történetecském a porond közepére ugrott. De igazán a középre ugrott-e? Nem lettem bestseller-listavezető, nem kerültem ponyvára, de nekem becsesebb volt az irodalmárok megbecsülése, a succes d’estime. Nem teregetek eléd újságkivágásokat, bár tucatjával tehetném, de a Le Monde 10-ik oldalán, a Le rococo de Victor Hatar című áradozó ismertetésen bizonyára neked is megakad a szemed. Aki jegyezte – Alain Bosquet – tudta, mit csinál s tudta azt is, hogy ezzel a rencenzióval mintegy „lovaggá ütött”. Amilyen súlya van a lapnak, Bosquet-nek még külön súlya van: már akkor, mint költő és beérkezett regényíró, a legígéretesebb tehetségek egyike volt; nem mindegy, ki írja rólam, hogy a Hárfás, regényem narrátor-hőse „olyan Uylenspiegel, aki olvasta Gongorát”; meg hogy a regény olvastán a recenzornak ki mindenki ötlik eszébe: Rabelais (de moralizálása nélkül); Scarron, vagy hozzánk közelebb: Rostand CHANTECLER-je, Giraudoux, Julien Gracq, a lírai részeknél André Pieyre de Mandiargues, a nyelvi leleményeknél meg Raymond Queneau; míg a többszörös zárójeleknél – a szürrealista Raymond Roussel… Hozzátéve, hogy mind e rokonítások ellenére könyvet ennél eredetibbet írni már nem is lehetne, mint Victor Hatar PEPITO ET PAPITÁ-ja: jóltartás az ínyenceknek s a finom falatok áradó bősége ugyan miért is rontaná le élvezetünket a fűszeres legendák országában…
KL De miért ez a Victor? Tudod, hogy ezért sokan haragudtak rád? Ha Bartók megtarthatta a Bélán az ékezetet, miért nem ragaszkodtál a Győzőhöz te is…?!
Hja! Miért nem. Annak az embernek a határtalan naivsága, aki még nem mozdult ki a határokon kívülre – hogy nomád magyar milyen kiszolgáltatott. New Yorkban, ahol minden második ember Európában született, persze hogy nem csodálkoztak a „Béla” ékezetén, az etnikus nyomdák erre be vannak rendezkedve. De Párizsban?! Csak ránéztek a keresztnevem „hallatlan” ékezeteire és végem volt. Gara Laci kétségbeesetten magyarkodott és próbálta őket rábeszélni a „Győző” megtartására (s magam is bánom: utólag jöttem rá, az egzotikus ékezet mennyire megragad az emberek emlékezetében) – de őt is, engem is, a francia nyomdafőnök egy elsöprő kézmozdulattal elintézett: kettőig se számoltam és „Victor” lett belőlem –
KL És így is írtad alá?
Nem. Végigültem jó tucat könyvüzletet, százával szignáltam a példányokat, de berögzött aláírásomon nem változtattam soha. S minthogy a succès d’estime afféle mini-népszerűséggel is jár, élveztem, hogy itt-ott „felismernek”, akadt, aki az utcán odajött hozzám, bevonszolt a szemközti könyvesboltba, és a frissen vásárolt könyvet aláíratta. Felismertek a Deux Magots-ban, hála Gara Lacinak, Geneviève-nek meg Bosquet-nak, akik kézről kézre adogatva, bemutattak a Maison íróinak–költőinek; majd más recenzorok más festőknek–íróknak a Quartier Latin-ben. Sokukkal összemelegedtem, Clancier (Georges Emmanuel), André Frénaud, Paul Chaulot, Lucien Feuillade, Michel Manoll – hiszen sorolhatnám. Frénaud-t, Bosquet-t fordítottam is és bemutattam a „Költők a korfordulón” című rovatban (az Irodalmi Újságban). Chaulot, Clancier, Frénaud közeli jó barátaim lettek, Rousselot-ról nem is beszélve; de Bosquet és Nadeau – külön történet. Egy évtizedig, valahányszor Piroskámmal átruccantunk Párizsba, Bosquet-éknél párolgó finom vacsora várt: amerikai felesége mindig kitörő örömmel üdvözölte férje „angol” barátait, s attól, hogy a beszédes asszony visszakapcsolhatott anyanyelvére, a társalgás szárnyakat kapott. Alain minden könyvét megküldte, a legtöbbről írtam is az IÚ-ban; s így volt alkalmam figyelemmel kísérni nem mindennapi tehetsége kibontakozását. De már Nadeau más eset volt: szörnyen értett a „megnyerő közvetlenség” szertartásához, de a ceremóniákhoz ragaszkodott. Járultam is udvarlására minden alkalommal, jóval azután is, hogy a Maison Julliard (a tulajdonos halála után) rövid év alatt s oly hirtelenséggel, mint ami jéghegynek megy: elsüllyedt, mint a Titanic (de e kiadói belháborúkról majd akkor, ha történetünk lelkünket-kirázó hepehupáihoz érünk).
Egy, csak egyetlenegy alkalommal részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy Nadeau családi rezidenciájában vacsorára voltam hivatalos, s az ilyesmit az tudja értékelni csak, aki ismeri a franciák családi elzárkózását. A felesége nagyasszony, a lánya színésznő, ő maga pápa – s akkor már mi sem lehetett stílusosabb, mint hogy a rue Malebranche exkluzív bérpalotáinak egyikében, a belle étage legközepén lakjon. Ott terítettek a stukkómennyezetes nagy ebédlő velencei csillárja alatt s csak loppal mert a vendég, a főhelyről, ahova (szerencsétlenségére) ültették, oldalpillantást vetni az összenyitott szobasorra, hol, a félhomályos zárterkélyek egyikében egy terebélyes mahagóni íróasztalt és mennyezetig érő könyvespolcokkal körülbélelve, a Szentek-Szentjét vélte felfedezni. A vendég félszeg volt és oly Tartarin de Tarascon, mintha Bugacpusztáról szalajtották volna. A társalgás nehezen indult és nehezen nyugodott bele, hogy ez a döcögő társalgás a vacsorafelszolgálás közben a legtöbb, amit a Szürrealizmus Pápájának prezenciája eltűr. Mindenki elomlóan merev volt, a bonhomie még a házigazdánál sem sikerült; majd amikor a díszvendég elkövette azt a botorságot, hogy – franciább akarván lenni a franciánál, talpas poharában a vörösbort a carafe-ból nyakonöntötte vízzel, hát ezt a hideg vizet mindenki a tulajdon nyakában érezte. Az asztal körül felszisszent mindenki (a színésznő koloratúrában sikkantotta el a jesszust), több volt ez a faux pas-nál, vétettem a szentlélek ellen; és a vendéglátó irodalmi korifeus (aki „felfedezőmnek” tekinthette magát) lesütött szemmel a szalvétájával babrált (nyilván akkor érlelődött meg benne fogadalma, hogy vigye el az ördög, ha ő még egyszer, házába, bugacpusztai tatárivadékot vendégül invitál)… –
KL Ezt nyilván eltúlzod: ballépésedet megbocsátó, jóízű nevetéssel fogadták –
Hát persze. Amikor a Legsötétebb Afrika mélyéről, a négerfalu kontyos kunyhói egyikéből meghívsz, vendégül látsz asztalodnál, és hellyel kínálsz egy masszai harcost, ne csodálkozz, ha nem tudja, mirevaló a szék. És melléül. Mivelhogy a sarkán ülve szokta elfogyasztani a félnyers, csupavér limpopo-cafatot… Persze, hogy eltúlzom. Vigasztalólag megmosolyogtak, hogy ne legyek vigasztalhatatlan, előzékenyen elsiklottak a melléfogás fölött és a ház úrnője a desszertért csöngetett.
KL Ne szépítsük a dolgot: boldog voltál –
’Iszen ha a (hálátlannak alkottatott) embergyermeke képes lenne számot adni magának a boldogságról akkor, amikor nyakig benne van! Izgatottság, ide-oda rohangálás, az örökös félelem a Champs Élysées autócsordájába beszorulva, hogy elkésünk; presszók, vesztibülök, pódiumok, zsúfolt házibulik: irodalmárok, kiadói törtetők, hozzáverődők/rajongók uszálya, kiöregedett zsenik és fiatal könyökkel előre, titáni törtetők; üdvözítésedre torkonragadó izmusok és újdándiságok dernier cri ízlés-zűrzavara… 1963 szeptembere volt, de micsoda Vénasszonyok Nyara! Tudod, nem emlékezni szeretnék – hanem visszaköltözni abba a nyárba; szerelemmámoros szemmel, újra, malternak elkenődni a párizsi falakra, aszfaltnak a rajta-alvó clochard-ok alá! Falni a Garnier-féle Opera káprázatát, vesztibülöstül, falni Haussmann báró stratégiai csillag alakban, az ágyúütegállásoktól szétszaladó boulevard-jait! Mert hogy Solange is feltűnt a könyvesboltokban, hogy aláírassa a frissen vásárolt kötetet, azt jobb is, ha elhallgatom; csak annyi ideje volt, hogy megszorongassa a kezem és bemutassa húgocskáját – „húgocskáját”, aki nála jó fejjel volt magasabb és olyan magábaölelő pillantással csudálkozott rám, hogy már csak amikor távolodóban volt, akkor rémültem meg tőle, hogy Marianne (mert úgy hívták, mint az allegorikus Franciaországot: Marianne – teltkarcsúságában is milyen terebélyes asszonykerületű, mire alaposabban megtanulmányozhattam volna, pillantásfogójára rátakart a tömeg). Meg is fogadtam, hogy kerülni fogom, őt is és Solange-ot is, ameddig-és-amennyire lehet; de a PEN szállásán hiába okítottam ki a titkárnőt, hogy kinek kell a londoni címemet mondani, ahová visszarepültem, hogy letagadtassam magam – egyik sem keresett. Mely érzelmi szálak folytatását (1967-ben) már inkább Prokopioszunkra bíznám, ő majd előrukkolhat posztumusz történeteivel. Mert ami most következett s oly lassan, lapidárisan fokozódott azzá a nevetségesen sírnivaló végkifejletig, mint egy Rossini-crescendo – azt nem gondoltam volna sem én, sem párizsi élménybeszámolómra ráéhezett szeretteim.
Rövid hónapok alatt játszódott le – hadd fogjam rövidre.
Vasegészséges voltam és igen bikás, azt hittem, szervezetem mindent kibír. Oldaltseperni minden terhes penzumot, megélhetést, időrabló barátokat: időt akartam rabolni – akárhonnan; időt, hogy nekiülhessek terveimnek és körülrakhassam ötletvázlataimmal, szinopszisaimmal az írógépet. S ennek csak egy módja volt. Az éjszakai műszak a rádiónál. Aki „éjszakás” volt, az megkapta az egész napot. Divat volt prüszkölni, nyavalyogni miatta, senki sem szeretett éjszakás lenni, a Bush House pincéjén aludni, amelynek hálótermében néger nénikék járkáltak az ágyak körül és ébresztőlámpával belevilágítottak a boldogtalan „műsorsegéd” arcába-szemébe, hogy legszebb álmából riasztva – ráébredjen a rideg valóra: ütött az ő órája. Lódulni az emeletre, az álmos gépírónőnek gépbe diktálni a híranyag fordítását, utána mars vele a stúdióba, mikrofon elé. Megneszeltem, hogy a legtöbben szíves-örömest cserélnek velem: helyettem elvégzik a nappali adásokat, ha én megszabadítom őket a hajnalozás nyomorúságától. A Főnökség e „magáncserék” fölött szemet hunyt s csakhamar a hajnalozástól szabadulni akaró kollégák sort fogtak nálam, csak hogy cserélhessenek. Eszerint rendeztem be a heteimet, megesett, hogy hetente háromszor-négyszer hajnaloztam s utána hazamentem – nem, mint a többiek: aludni; hanem – azon frissen-fáradtan: dolgozni. Reggel hat tájban, lábujjhegyen, egyenesen az emeleti dolgozóba. Leestem az írógép elé s hátatfordítva a világnak, belemélyedtem kézirataimba. Írtam ebédig. Le se pihentem.
Ebből életforma lett, de az ébrenlét és az alvási szakasz ide-oda tologatása nem tetszett „biológiai órámnak” és lehasználta szervezetemet, felőrölte idegeimet. Egyre rosszabbul aludtam. Nem tudtam elaludni. 1964 közepe tájt történhetett, hogy egyszer két hétig nem aludtam szemhunyorintást sem: folyton talpon voltam, leroptam a heti négy hajnali műszakot, utána az üres utcákon, sportkocsimmal hazaszáguldottam, és még fenn se voltam, már íráson-és-írógépen jártattam az eszem. E kéthetes non-stop nemalvás azután meg is hozta a katasztrófa-crescendót – az idegösszeomlást. Az ég forgott velem, a rádió folyosója tótágast állt s mire a kabátom után kaptam volna a fogasról, hogy leakasztom, már a padlón voltam és nem tudtam magamról semmit.
A mentők beszállítottak a kórházba s egy hét kivizsgálás után a diagnózis már napnál világosabb volt: kutya bajom. Menjek haza. Sötéten örvendeztek rajtam a Gower-street-i Egyetemi Kórházban. A főorvos a rádióval tisztázta lehetetlen életrendemet – hogy az önkéntes éjszakázások excesszusával önmagamon vertem el a port; szervi elváltozásom nincs, makkegészséges önkizsákmányoló vagyok, remediumom: teljes nyugalom, szeretettel-övezés, bece-kúra és kivárása annak, amikor majd magamtól talpra állok és kijelentem – nem forog a világ.
KL Nem voltak egyensúly-zavaraid? Bajod a füleddel…?!
A Meunier-szindrómára gondolsz? Fenét voltak. Más volt a baj – de válogathattam, hogy ugyan mi is lehetett, ha belegondoltam magam. Az első „kórisme” – hogy túlfeszítettem a húrt, két végén égettem a gyertyát… Mondják ezt magyarul?
KL Hát… Ha nem is mondják: megértik. De mondják, azt hiszem…
Úristen, hát már ide jutottam, hogy angolból fordítok?! Mille scusi. Mondom: hogy egyszerűen „mechanikus túlterhelést” raktam a szervezetemre, melynek súlya alatt lenyaklott. Ami felháborított s haragudtam is rá, mármint a szervezetemre, mert még ötven fele se kopaszodtam, és az a ruganyos meggyőződés töltötte el tagjaimat, hogy még mindig 25 vagyok. De volt egy második „kórisme” is. S bizony a rádiónál az emigráció régebbi nemzedéke be is olvasott nekem: ciklikusan, hétévenként jön ránk az „emigritis purulens”: belső világunk összeomlik, vagy intézeti bennlakók leszünk, vagy felmosogatnak és otthon, mustáros borogatással, gyógyteákkal a házipatikából, meg csendes alkoholmámorba fojtva – gyógyítjuk a gyógyíthatatlant. S bármennyire viszolyogtam is az efféle emigráns lelkicézéstől, azonnal beugrott, hogy 1957-től 64-ig éppen hét év telt el, és én csak a hétévenként esedékes emigráns válságnak az áldozata vagyok. Emellett szólt az is, hogy egy idő óta olyan dögpesszimista verseket firkantottam a noteszembe, mint az a JÓSÁG című is, amelyet Pierre Groze-nak ajánlottam:
(HAJSZÁLHÍD, 552. o.) |
Hozzávehetném ezt az utána következőt is a kötetben, amelyet Illyés Gyulának ajánlottam s hogy miért – ne kérdezd; a címe: RONGYOLI-BONGYOLI –
(A LÉLEKNEK RENGÉSE, 148–150. o.) (1964) |
Mert noha nyakig süppedtem a Nyugat proverbiális „bőségében”, már-már rajtam is kiütött a „fogyasztói társadalom” ótvara – azé, aki a vásárra szórakozni jár s nem szórakozás neki, ha nem vásárolhat valami kacatot, a kandallóra csemtrest, a lárva testére fölösleges göncöt. Meghasonlottam: hol kívülről méregettem és megítéltem e Hiúság-Vásárát, hol magam is elcsábultam és beleestem, kukacnak a lárvák közé.
KL De miért ajánlottad ezt, történetesen, Illyésnek? Nem szabad megkérdezni?
Messze vezetne. Tán még emlékszel Wessely Lászlóra, aki „irodalmi” nimbuszát annak köszönhette, hogy Párizs járásában Illyésnek hóbó-társa és kenyeres pajtása volt (s tudtommal belesegített Illyés THYL UYLENSPIEGEL-fordításába is: fiatal koromban Charles de Coster e remeke nekem is pabulumom volt). Tán már emlegettem is, Wessely volt az, aki az 56-os forradalom kitörése előtt pár héttel, paprikavörösen és a pártkönyvével az asztalt csapkodva, magából kikelten kiebrudalt emberségemből-és politikai jóhiszeműségemből, mondván, hogy csak akinek ilyen pártkönyvecskéje van, csak az az igazi szocialista és csak az ilyennek van joga ahhoz, hogy meghatározza, mi az igazi demokrácia, és hogy annak védelmére keljen. Még jóval e kakaskodás előtt, Wessely kellemes társalgó és nagypolgári úriember módjára, füstkarikákat eregetve, kedvtelten foglalta el az őt megillető helyet a tátott szájjal hallgató kör közepén, mert valaha honunkban mindenki „érdekes embernek” számított, ha világjáró hírébe keveredett vagy elődugta pislijét az országos szemellenzők mögül. Ő is, elandalodva idézte vissza a régi szép időket, amikor még Párizs aszfaltját koptatta és – megbizonyosodva, hogy szigorúan férfitársaság a hallgatósága – még arra is tett sokaknak egzotikus számba menő, nagyon risqué megjegyzéseket, hogy milyen a néger nő szerelme, milyen az arab asszony az ágyban, meg hogy mi a különbség az indonéz nő vulvája és a madagaszkári néger lány vaginája közt. Megbűvölve hallgattuk, kivált azok, akik tudva-tudtuk, hogy ilyen „különlegességekben” soha nem lesz részünk s ott rohadunk el a körülfalazott országban. Őt hallgatva, eszembe jutottak Illyés fiatalkori versei, amelyekben a lányokat emlegeti, akikkel hogy dolga volt-nem volt, ő dolga – francia kedveseit, ill. múzsáit. Nem kell hozzá nagy fantázia, miért jutott eszembe Illyés megint, a francia kedveseivel, itt Nyugaton, Londonban–Párizsban, amikor felém lóbálták a szerelem bőségszaruját bőrszínre–fajra gazdag választékban, s elvben nekem is (úgy érezhettem:) „szabad a vásár”.
KL És magad is megtapasztaltad, mi a különbség a jamaikai néger lány vulvája és az indonéz prostituált vaginája közt?
Üssek a praclidra! Már megint rossz helyen kereskedel s rosszfelé terelnéd a szót. Mert hogy Gladysünk, a tanítónő, elszerzett „társalkodónak”, valahányszor vendég-kolleginái érkeztek Párizsból, s ezek meg akkor is iparkodtak egy hosszú és fölösleges korrespondencia járszalagjára venni, amikor én leveleiket elhánytam és soha, semmire, sort se válaszoltam s most, 1963-ban, kéretlenül-hívatlanul, Párizsban újra felbukkant Solange, de tán nem is annyira Solange, mint fölémagasló „kishúga”, Marianne, azzal a nevetségesen dús csikófenekével (és nevetséges csikófogaival, amelyekre mintha sohasem tudta volna teljesen rácsukni a száját) – – – hát akkor jutott eszembe, harmadik magyarázatul, idegösszecsuklásomra. Hogy ez is közrejátszhatott, mert ez is idegi igénybevétel. Az Érzelmek Zűrzavara. Mert Gladysünk alagsori kislakásából szebb helyre, tágas, mutatós, szebb helyre költözött és még mindig zaklatott telefonjaival, hogy nézzem meg műintézetét, noha a francia vendégek elmaradoztak s most az iskolából, ahol tanított, angol kollegináit szervezte be, mondván, hogy új üdvöskéi közt akad költőkért-rajongó, aki maga is költ… A neoklasszikus palotavillára csak egyszer voltam kíváncsi, építészszemmel, s miután elismerőleg nyilatkoztam a kilátásról a Hampstead-i háztetők fölött, esküszöm a mindenszentekre (beleértve az ezután-azzá-avatandókat), hogy minden rimánkodó marasztalás ellenére hajthatatlanul-és-eltökélten: távoztam. Pierre Lotiról (és Maupassant-ról is) az járja, hogy merevedésével hencegett, akármikor, amikor csak akarta; én nem hencegtem – csak panaszkodhattam, herefájdalmaimról, és az orvos amit rendelt, attól csak kótyagos lettem és álmos a volán mellett, de ágyba zuhanva neadjisten hogy lekoppant volna a szemem: már akkor annyira balogul lityegett-kotyogott „biológiai órám” s nemsokára bekövetkezett a baj.
KL Az idegösszeomlás? Voltak fájdalmaid? Mennyi idő alatt láboltál ki belőle és mit szóltak hozzá a rádiónál?
Fájdalmaim, azonkívül, hogy ha felálltam, azonnal leszédültem a padlóra…?! Meglepő hamar, 3–4 hónap alatt összekaptam-összeszedtem magam úgy-ahogy, mihelyt a „belső idő” és a „Greenwich-i idő” újra szinkronba került és biológiai órám újfent együtt ketyegett a napszakváltakozással. Nem lehet megindultság nélkül beszélni róla, mennyire megértők voltak a Korporációnál, mennyire emberségesek. Mondhatni mindenki, főnökség és kollégák, de kivált Tarján György tett ki magáért, aki – „magánemberként” – még meg is látogatott. Felfigyeltek az esetre, és a hajnali műszakkal való magán-manipulációkat azontúl főnöki engedélyhez kötötték. Rám szabadították a rádió orvosát, neki köszönhetem, hogy egyszer-és-mindenkorra levettek a hajnalokról: alvásritmusom visszatért ugyan, de rendkívül labilis volt, és az álmatlanság folyton ott settenkedett az ágyamnál. No de amíg elérkeztem odáig, hogy visszavánszoroghattam a mikrofon mellé! Kutya két hónap volt. Izomklónuszaim voltak és néha órákig, oesophagus-görcseim, hogy beleverejtékeztem. Ez magától oldódott; de nem oldódott soha az a fizikai fájdalomig fokozódó kétségbeesés, amit jól ismer a magamfajta mániákus-depresszív alkat: a gyógyíthatatlan depresszió, amely – szólamaival – a halántékomon dörömbölt, mert életemnek nem lévén olyan perce, amikor fogalmazókám ne lenne szolgálatban, szakadatlanul verbalizáltam: konceptualizáltam kétségbeesésemet, és beleordítottam abba a világsüket barlangba, ami a két halántékom között feltátongott:
– Oda! Oda! Oda az esztendő! Az idő, amit összekapartam, hogy megírjam s amit úgy-de-úgy zsugorgattam; a szájamtól elvont időfalat, amit a munkának tartogattam! Összeomlott minden tervem! Ittmarad minden befejezetlenül: ide jutottam, a legrondább írósors jutott osztályrészemül, a legrühedelmesebb: hogy torzónak maradjak! Odalett minden igyekezetem, oda! Oda!
Ez is egyfajta „neuralgia”, de olyan, hogy nincs szer, ami elölje, csillapító, ami kifogna rajta. Minden a körül a dívány körül forgott, amit megágyaztak nekem szeretteim a kert felőli elsötétített szobában, mely ebédlőül szolgált a földszinten. Ott susmorogtak, surrantak, tipegtek körülöttem, asszonykacsók paskoltak, asszonykezek feltámogatták fejemet a tarkóm alatt, ha megetettek; hol Piroskám, hol Édesanyám kísért, ha összeszedve minden akaratomat, tápászkodni próbáltam – de bizony az első hetekben minden ilyen próbálkozás, hogy felegyenesedjem és meginduljak, azzal végződött, hogy ha fel nem fognak, végigvágódom a padlón; és így az ágytálra kellett hagyatkoznom. Fel se néztem, a megszédüléstől való féltemben, a szemem csukva volt. S akkor, ebben az állapotban, hallga csak, hallga. Piroskám távollétében, mert hogy ő dolgozott és Édesanyám ápolt – két vizitációm is volt, egyik kitekertebb, torzabb, mint a másik s most közbeszólhatsz, hogy „az élet miket produkál”. Az első látogatóm Mrs. Maynard volt. Tudod, ki az? Én sem igen tudtam s úgyszólván elfelejtettem, hogy évekkel annakelőtte ő volt az, akitől vettük a babaházat. Azzal kezdte, hogy megszegte az első számú íratlan törvényt Angliában: sehova előzetes bejelentés-beinvitálás nélkül senki nem mehet. Ő? Becsöngetett az utcáról és betört.
– Itt laknak még? Megvannak még? Gondoltam, erre járok és megnézem a házamat.
– Rosszkor jön, Mrs. Maynard, betegünk van, ágyban fekvő…
De Édesanyám mintha süketnek beszélne. Meg se látja. Mrs. Maynard végigront a házon (az „ő házán”), berobban minden szobába, felmustrálja, mintegy birtokba veszi és elkezd dühös-vigasztalhatatlanul, ellenségesen – jajveszékelni:
– Mit tettek vele! Mit csináltak az én házammal! Így elrútítani! Az az undok modern kandalló, azzal a világcsúfja szikrafogóval! Ezt is, ezt is, mind a három szobát, azzal a lehetetlen kontinentális modern faburkolattal: így pocsékká tenni! Ez gyalázat! Hogy merészelték! –
– Mrs. Maynard, nagyon sajnálom, örülnék a váratlan látogatásnak, ha nem volna betegem. De a fiam súlyos beteg, minden percben betoppanhat az orvos, idevárjuk: legyen belátással –
– De tudhattam! Hogy ha ilyen kontinentális népségnek adom el az én tündéri kiskastélyomat, ahol az én drágámmal oly boldog napokat töltöttem, hát: ezt teszik vele! Elgyalázzák! El, azokkal a fényes-tojássárga fa-micsodákkal bedeszkázzák végig az egészet, mintha vitorláshajón járnék, a fedélközön! Ezt, az én házammal! Tudják maguk, hogy ezért, de fel én, meg is teszem, tudják, hogy ezért fel lehetne magukat jelenteni?
– Mrs. Maynard! Hát nem lát a szemétől? A fiam súlyos idegösszeomlással itt fekszik maga előtt és maga a „házáról” beszél! Visszavágyik: megértem; nagyon szép a háza és hálásak vagyunk, hogy eladta nekünk; de… nem tartóztatom tovább –
– Eladtam! El, én kötöznivaló bolond! Hogy tört volna le a lába, amikor először betette, akárki idegen, az ügynök, meg aki megvette! Mert ha behúzódom ebbe a szobába, ahova, látom, világcsúfjára még egy ágyat is belöktek, hát a többi ötöt kiadom és csak szedem a bért, és élem világom: vendéglőből hozatom a kosztot, az úri kosztot, vendéglőből, igen!… De nem is hagyom én ezt annyiban, ezt a gyalázatot! Mert hogy szabad-e ilyen moslék-modern disznóólat, igenis: disznóólat csinálni az én házamból, azt a bíróság döntse el!
Haragosan a nyaka köré csapta csiricsáré muszlinsálját és Mrs. Maynard nagy garral-dérrel-durral eltávozott. Édesanyám a székre rogyott az ágyam mellett és megfogta a kezem:
– Nem ébresztett fel ez a bolond asszony a kiáltozásával? Jaj, ha úgy tudnék angolul, mint ahogy nem tudok, de megmondtam volna neki a magamét…!
Én meg csak valami borsólevesködön keresztül láttam-hallottam-is-nem-is a történteket, az ide-oda fel-le rohangáló asszonyt, akinek hangja-alakja rémlik, hogy ismerős; de tiltakozó üvöltözése az ellen, hogy a lépcsőkorlát alatt az „ő babái” helyett tele-üveg van, mi dolog az?! – nem hatolt el az agyamig. A volt tulajdonosnő, aki patáliát csapott az „ő házának” európai, kontinentális ízlés szerint való meggyalázása miatt – ez volt az első vizitáció. A második tán harmad-negyednap, mindjárt utána, jóval egyszerűbb volt, kurtább is és könnyebben lerázható, de annál drámaibb.
A szoba végében csöng a telefon. Ha most kikelnék az ágyból, az út felénél elvágódnék. Szerencsére meghallja Édesanyám, elősiet a konyhából és felveszi:
– Helló.
Magyarul folytatja: hosszan cseveg, hercigeskedik, égre-földre esküdözik, vigasztal, csillapít.
– Ki az? Kivel beszélsz?
Kérdésemre tenyerével elernyőzi a kagylót és úgy súgja:
– Adrienne…
A borsólevesködön keresztül kihallom a nevet, a kedvesét (valahai) Szeretők Szentháromságából, de az eszméletemig nem hatol. (Olyan húszfilléres, ami lassan, sziklameredélyen peremről peremre pattanva – örökkévalóság, amíg leesik.)
– Adrienne…?!
Ne kívánd tőlem, hogy szabadjára engedve regényírói fantáziámat, rekonstruáljak egy olyan beszélgetést, amelyet nem én folytattam le. Hívebben ragaszkodom az igazsághoz, ha felidézem, hogyan mondta el nekem Édesanyám ő maga, amikor már fel tudtam könyökölni (nagy haladás) és a szemem is félig ki mertem nyitni (az Adrienne név hallatára).
– Adrienne volt, aki telefonált? Lehet annak már vagy egy hete. Honnan?
– Ő. Innen.
– Honnan innen?
– Londonból.
– Innen Londonból…?! – (Ez volt az, aminél felkönyököltem.)
– Igen. Te, fiam, félig aludtál. Minek zavartalak volna vele. Elmondta, hogy itt van Londonban, két hétre jött. Hogy találkozni akar veled. Mondom: nem lehet. Azt mondja: „nem lehet”? És miért? Mondom neki, hogy miért. Mire azt mondja: Margit néni, ő nem lehet olyan állapotban, hogy ne akarjon találkozni velem. Mondom: nem tudsz lábra állni. Azt mondja: akkor is! Három éve azon dolgozom, hogy kiharcoljam az útlevelet és azért öltem magam-és kapartam össze minden pénzemet, hogy két hétre idelátogassak és láthassam megint, és maga azt mondja, Margit néni, hogy nem tud lábra állni! Nem hiszem el! Mi baja van? Idegösszeomlása. Akkor is! Hozza el az idegösszeomlását, csak legyen nekem: egy félórára! Megadom a szálloda címét. Hiába adod, drágám, Győző egy hónapja nem dolgozik, gyönge, mint a légy. De Margit néni! Emlékszik, hányszor látogattam meg, amikor még otthon volt és mennyit beszélgettünk Győzőről! Maga tud mindent: három évig éltünk egymással, egymás mellett, ha nem is együtt, és nem tudtuk volna egymás nélkül elképzelni az életet! Három év: egy darab élet! Hát nem bánom, fiacskám, felírom, ha megmondod a szálloda címét, de ránézni se tud, nem hogy elolvasni a cédulát, és teljesen ki van zárva, egy betegnél, akinek az orvos hiába rendel szigorú ágynyugalmat, ha egyszer az ágyáról mozdulni se tud: ne számíts semmire. Hotel Bradford, az istenért, Margit néni, két hétig itt vagyok még! Annyira csak összeszedi magát, hogy taxival…?! Ezt nem teheti! Maga nem tudja, mit kockáztattam, csak azzal, hogy felújítottam régi amerikai ismeretségeimet: azok segítettek; három éve ezért élek, a találkozásért: nem, ezt nem tehetik velem! Ígérje meg!… Megígérem, kedvesem, átadom; de ne sírj! Nem, Margit néni, nem tudok sírni, nem vagyok sírós természet; csak hát… mindenre számítottam, csak erre nem. Mire? Arra, hogy nem akar velem találkozni. Csacsi szamár! Nem „akar”? Hát hazudnék én neked? Elég ez, szerencsétlenségnek, így is, ahogy a nyakamba szakadt. S azzal letettük a kagylót.
*
KL És megjött a lábadnak hirtelen a járókája, a cédulával a kezedben, amikor a címre mentél: nem jártál a Hotel Bradfordban?
Nem.
KL És nem is találkoztál soha Adriennel?
Soha. Azt sem tudom, él-e, hal-e.
KL Az imént, hogy Illyés korai verseit emlegetted, amibe beleírta francia lányismerőseit, eszembe jutott, hogy te is plátói viszonyba keveredtél Gladys francia barátnőivel. S hogy csak kabátakasztó volt valamelyikőjük vagy igazán hozzá írtad s ha igen, akkor melyikhez, A CUKRÁSZSÜTEMÉNY című nagyversedet, amelyhez fogható hazaáruló szerelmi vallomást Franciaországhoz magyarul – keveset írtak, ezt még számon kérem rajtad (a port érte más veri el). De most hadd kérdezzek rád, hogy hányadán álltál Illyéssel?
Gonoszul rám kérdezel, de előbb hadd szusszanjak egy nagyot, hiszen ilyen kolosszushoz csak sámlira állva tudok felbeszélni. Beismerem, bűnöm többrendbeli; többek közt az is, hogy sokkal kevesebbet foglalkoztatott, semmint illenék: megvolt a magam dolga s ehhez a magam-dolgához Ammianus Marcellinusztól Maurice Nadeau-ig, Lukianosztól Michel Leiriszig mindenki jobban hozzásegített, mint éppen ő. Ő már olyan albumalakú, hogy nincs és nem is lesz olyan rendszer, amely meg tudna lenni nélküle – olyan rendszer, amelyben el lehetne mondani róla a teljes igazságot: századokra meghirdették-és-becikkelyezték az iránta való közkíméletet. Mindig elismertem betakarított francia műveltségét, tehetségét, bár törésnek érzem, hogy eredeti avantgarde indulásával oly haragos-osztentatíve (s politikailag oly célirányosan) szakítva, utóbb, amikor „izmusaival” megint aulikus lett, lesodorva a mezőnyt, rákapcsolt újra az avantgarde-ra; és tragikusnak érzem, hogy annyi elkalandozás és műfajkitérés, életrajz, szociográfia, publicisztikai költészet, átigazítás stb. után terjedelmes oeuvre-jének legkincsesebb java-opusza éppen: titkos naplója, amelyben hol az volt, hol megpróbált őszinte lenni. A korifeus szerepjátszás az őszinteség megrontója (minden értelemben: önmagunkhoz és a világhoz); de nem is mintha rászorulna mentségre/mentegetésre, hadd idézzem emlékezetedbe régi rögeszmémet-és ama sírónevető pofázmányú elméletemet, melyre majd még sokszor felhangolom alsó-ráhangzó húrjaimat – hogy a Heimarmené-ránk-szabta szerepet játsszuk, úgy, ahogy a kegyetlen istennő megszabja, tehát se vértanúságunkért, se mártírcsinálásainkért, se zsarnokoskodásunkért, se gyarlóságainkért nem mi vagyunk felelősek. Hanem az istennő. És hogy csak egyetlen egy bűn lehetséges, amelyben az Olümposz elmarasztal: ha rosszul játszod, amit rád osztottak. És ő, Illyés, jól játszott. Mesésen. Azért ne vádolja senki azzal, hogy „ravasz” volt, váltig melegedett a hatalom (mindenkori) tüzénél, de értett hozzá, hogy azért ne essen bele. Hogy a (mindenkori) főrendek közt ülve-s-lakomázva játszotta az örök Tiborc szerepét és fújta szólamát a Hálás Nemzet fülébe. Próbált volna szabadulni a magastámlájú cifra székből, ahová ültette Heimarmené s a szerepből, amelyet rászabott! Légy igazságos vele; s hogy eleinte rá se hederített a Petőfi Körre és azt mondta róla bizalmas baráti körben – „zsidók veszekednek egymás közt: hadd veszekedjék ki magukat” – nem volt-e ebben is egy szemernyi igazság? Annyiban, hogy a Marxiarkheiont a Szünhedrion szelleme töltötte el s belengte hajbókoló légköre. A rituálé is ugyanaz volt: emitt – szólalkozás előtt elsőbbet a Marxi Tabuknak, hajlongás; amott – bensőséges tanúságtétel és az Urim-Tumin összecsókolása. A Zúgolódás a Szünhedrionban is szertartásos: a berzenkedés, a lázadozás rituáléja a versengés, hogy ki tudja a Szentírást szellemében jobban megközelíteni, ki adja a Szentszöveg helyesebb, hieratikus, betű szerinti értelmét; ki megy rajta végig öntépő jámborsággal betűről betűre – hogy megtisztítsa a rárakódott „téves” értelmezések szennyétől, a rajtaragadt téveszmék gyalázatától. A blaszfémia-irtás örve alatt merik csak ráhelyezni rágószerkezetüket a Szent Tekercs textusára – melyet soha ki nem göngyölnek, sem el nem olvasnak, csak emlegetnek és vég nélkül beszélnek róla. Tisztesség ne essék, szólván, a viták – az elején – a Petőfi Körben is ezzel az unalomtömeggel kezdődtek: hogy ki a „jobb marxista”; a versengéssel, hogy ki van közelebb a Szentek-Szentjében székelő Sekinah szelleméhez…
KL Nem tudom, mire akarsz kilyukadni. Arra, hogy a hatalom tüzénél melegedőnek nemcsak beleesni: megpörkölődni is lehet? Hogy Gyula bácsi megpörkölődvén, a Fordulat Éve után jött csak igazán elemébe? Hogy körüludvarolta a Hatalmat, melynek valamelyest haszonélvezője is volt – erősen vonakodva bár és nagydobra verve e vonakodás csürüszkölését-és-spektákulumát, mígnem „őfelsége ellenzéke” nem lett; ám az utolsó pillanatig élt ama kétértelműséggel (mely ambivalenciáról ő maga nem tehet), hogy saját eszmei törekvései és a diktatúra meghirdetett célkitűzései – ha nem is fedik egymást, keresik a modus vivendit egymással…?! Elméleteid a rászabott szerepről összeomlanak és Heimarmenét elfújom, ha kimondom a szót – mert mégiscsak ő volt, aki megtalálta: EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL.
Igaz. Valaki azt mondta: amilyen mélységesen igaz, versnek – a szó klinikai értelmében – gyenge. Ugyanez áll Márai HALOTTI BESZÉD-ére.
KL Mind a kettőnek hatalmas, sőt országos volt a visszhangja. Az nem lehet egy vers értékmérője?
Lorcsikám: földre tepertél. Igazat kell adnom. Visszavonok mindent – bár egy hangyafaszányi fenntartással élek –
KL És mi légyen az a hogyan mondod fenntartás…?!
Ha már „gyenge” versekről beszélünk, hadd említsem meg, hogy nekem is belemuzsikál a fülembe egy szintazonképp „gyenge” vers, noha én ország nem vagyok s immár negyven éve egy-szál magamban – maga vagyok a visszhangtalanság. De a régi görögök is tudták, hogy néha Hellásznak szívéből-fakadó fohászát az istenek kismesterre bízzák – az Eltalált Hang szerepét egy alig emlegetett költő-bojtárra osztják ki. Ez történt Kölcsey esetében is (akit tisztelettel bár, de annak emleget az irodalmi közvélekedés) – és ez történt Tollas Tibor esetében is –
KL Csak nem akarod Tollas Tibort szembeszegezni Illyéssel, Máraival?
Tollas Tibor Illyést sokkal jobban tiszteli annál, Márainak meg a lába nyomát is megcsókolja. Nem akarok senkit senkinek szembeszegezni. De.
|
„Nagy költészet?” Nem nagy költészet; a lehetséges nagyversnek, amely belőle kikívánkozik, szinte a kontúrja csak. De engem megrendít, ettől én földre dobbanok. Mert a szegedi Csillagban én is megértem, barátom, és végignéztem, ahogy a fejem fölött sorra bebádogoznak minden ablakot – mert akkor rendelték el országosan a zárkaablak-bebádogozást –, és nem tehetek róla, nekem az 56-os forradalom igazi Miértjét-és-Mikéntjét, hogy mért vágták a srácok a benzines üveget a tankok hernyótalpa alá, Tollas Tibor immár klasszikussá vált költeménye mondja el, hogy bebádogoztak minden ablakot (ő is tudta, fölötte is ugyanazt az ablakot bádogozták be ugyanazok s ezt tették az országgal) – ez mondja el és nem az EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL, sem nem a HALOTTI BESZÉD. Mellékes, hogy emez megpörkölődött-e a hatalom tüzénél, amelynél melegedett: haja, szemöldöke, vagy sem; avagy hogy amaz a biztonságos emigrációban élt. Lehet Tollas Tibor százszor „kisebb” költő és amazokhoz „elhanyagolható tényező”, formaérzéke, műveltségi poggyásza, irodalmi, történelmi ismeretei ez óriásokéval össze nem mérhető. De a szenvedés alátaposott sárlekvárjában népével elkeverve-elcsíkolva – ihletetten „együgyű” szavaiban, suta, sanzonos-szentimentális hangvételével is a maga egyszerűségében a nép szívet tépő hangján szólalt meg, hogy Kölcsey se különbül. És ha olyan, Tollas Tibor nevű ádámita soha nem született volna, és ez az ő verse az égből hull, mint Ilionban Athené Palládiuma – akkor se mondanék egyebet.
KL Elfogult vagy.
Sírnivalóan elfogult, igen. Ezt írta, Vácott, az ÁVÓ szigorított fegyintézetében, a bebádogozott ablakok alatt; Dózsája nincs.
KL Kacagnom kell rajtad, engedelmeddel: azon is, hogy ilyen kevéssel beéred, és azon is, hogy azt hiszed, Grál-lovagot még nem ütöttek agyon. Vagy mint a szent krokodilusnak, Krokodilopoliszban, azt hiszed elég páncélpikkelyes a vastagbőröd, hogy ne csépeljenek véresre a hasadon, ha egyszer sikerül a hátadra fordítani! Akármekkorára tátod, ne hidd, hogy nem akad Pennaforgató magyar Szent György, aki akár a krokodilus-szentélyben is – utolér és megmártja benned a vasat!
Mártsa. Mire lekaszabálni értem jönnétek, addigra én már hol leszek! S döglötten krokodilus nem tátog. Dixi.
KL Haha!… És amúgy személyesen, ha és amikor találkoztatok Gyula bácsival?!… Ha már itt tartunk.
Hiszen nem is moralizálni akartam, és csak az erőszaknak engedek (mert hogy Heimarmené-elméletemmel szembeszállni éppúgy nem lehet, mint szél ellen mikturálni, azt beláthatod) – hanem én is arrafele tartottam, amerre tereled a szót: hogy elregéljem összefutásunkat Oslóban.
KL Miért éppen Oslóban?
Hiszen Londonban is járt és itt is hagyott nálam egy dedikált VIE DE PETŐFI-kötetet, Rousselot adaptálásában (aki nyilván az Illyésért rajongva-rajongó Gara Laci hátán lovagolva adaptált), de norvégiai találkozásunk sokkalta emlékezetesebb.
KL Most nagyon elkomorodtál. A rajongva-rajongó Gara jár az eszedben? Megállítsam a masinát? Mire gondolsz?
Ne, ne állítsd! Egészen másra. Csodaországban Alice jutott eszembe, ahol ajkbiggyesztve azt mondja: „Miféle könyv ez, hogy se beszélgetés, se képek?!” Magam se szeretem azokat a tömörbarna klinkertéglához hasonló könyveket, amelyekkel a szemeden keresztül fejbe kólintanak; s félő, hogy ez az. Félő, hogy az olvasó is büdösölni fogja, akárcsak én…
KL Mi jut eszedbe? Hát ez a mi kettőnké – az: nem beszélgetés?!
Igen, de kit fog érdekelni találkozásom Illyéssel, Oslóban, ha annak lehet nevezni – mert már azt megtanulhattad, Vergiliusnál, hogy a méhek döngicsélő szorgoskodását nem lehet együtt emlegetni a Küklopszok kővárépítkezésével. Igaz, megesett, hogy fogadott a Rózsadombon, Tihanyban s láthatott az Írószövetségben, de legfeljebb Színe elé engedett vagy fejem felvillant a körülötte forgolódók tömegében; éveket osztogattak, valamennyi börtönben ül. Az is menekülő írás volt és akkor, már 1953-ban, sokkal-de-sokkalta veszedelmesebb „dugáru”, mint 1949-ben egy eltussolt/kigolyózott szerzőnek a fantasztikus regénye.
– Remélem volt annyi eszed, hogy eltüzeljed.
– Gyula bácsi, az én eszem ennél rövidebb. Sohasem tüzeltem el: a szeánszok jegyzőkönyvéből felhasználtam egyet-mást ANIBEL című regénytrilógiám megírásakor. Amiből, hogy nem juttattam neked zöldbe kötött, keménytáblájú példányt, ne neheztelj érte, tudom, kisebb gondod is nagyobb lett volna, semmint… De még megjárhatod, ha viszontlátod a párizsi könyvkirakatokban. Franciául.
– A párizsi könyvkirakatokban…?!
Arca megrándult; elfordult tőlem és mással folytatta, másról, a társalkodást.
Így esett: ilyen volt, amikor Illyés Gyula lekapott a tíz körmömről: AZ ŐRZŐ KÖNYVE gépiratáért, amelyet a szénior írótárs iránti tiszteletből, első lelki ártatlanságom idején vittem fel hozzá, igen bávatagul s fel se mérve – nem is álmodva a benne rejlő veszedelmeket.
KL Ez az AZ ŐRZŐ KÖNYVE, amelyet 1974-ben hozott ki a müncheni Aurora és te magad úgy mondottad, hogy „fiktív történelem”…?!
Az hát; de még 1948 végén íródott s ha még emlékszel, a „bűnjeleim” között is elfekvőleg a bűnhalmazatban, a szegedi bíróság másfél évre taksálta az írást. Így tán Gyulának ebben némi igaza volt s nem véletlen, hogy nyugtalankodott.
KL Tán beleolvashatott…?! És csak tettette, hogy nem emlékszik?
Kötve hiszem. Szabó Lőrincnek is adtam belőle s bizonnyal beleolvasott, mert levelében további felvilágosítást kért – bár figyelmesebben, de fáradtan-betegen, mert fél lábbal mindig kórházban volt: te, mint SZL-szakértő, jól tudod.
KL Más vitátok Gyula bácsival nem volt?
„Vitánk?” Ez se vita volt, inkább egyoldalú legorombítás; de haragja hamar elpárolgott, és később a kongresszus unalmát kerülendő, szívesen elpoharazgatott velem a bárban, ahová menekültünk. Hanem ha arra vagy kíváncsi, vitával nem is, de parázs veszekedéssel szolgálhatok, jóllehet itt konzultálni kellene akkori angyali házigazdámat s mindnyájunk jóangyalát, Sulyok Vincét, mert ő is szem-és-fültanúja volt, akárcsak én, de szervezője is a találkozásnak, s akkor másztam fel először és utoljára ilyen magasra az európai arisztokrácia palmáriumán, vagy mondhatnád Gothai Almanachnak – hogy szemtől szembe üljek a vacsoraasztalnál egy királyi hercegnővel, a háziasszonnyal; mert gróf Zichy Nándornak, aki meginvitált néhányunkat magyarokat, a görög királyi családból származó hercegnő volt a felesége. Bájos asszony; Oslo környéki nagypolgári lakás, kilátással a városra és az öbölre; „belakott” perzsák és antik bútorok közt meghitt duruzsolás és magyar szó… Mindössze hatan voltunk, ketten a háziak, Kerényi Károly, Illyés Gyula, csekélységem és Vince, a kilátogatás megszervezője. Házigazdánk, a gróf maga aggregátok, nagy gépegységek eladásával foglalkozott, de hogy ez az export-import üzlet a megélhetése volt-e vagy nagyúri passziója – megkérdezhetnénk tőle magától, ha elutaznánk hozzá Görögországba, mert már ott élnek 15 éve… Magát a témát vagy ő hozta szőnyegre, vagy kipattant, mint a légköri elektromosságból a szikra – már nem tudom.
KL Mi volt a vita tárgya?
Bárcsak hangszalag-memóriám volna és visszajátszhatnám! Mert ha két olyan debatter szarvat akaszt, mint Kerényi és Illyés, hát nyomdakészen tekeredik le a szöveg a szájukról: vajha viszontláthatnánk nyomtatásban, ami így örökre elveszett. És bár nem mondták ki a szót, sorozatos „hódoltságaink” történelmi revüje is elvonult szemünk előtt – hogy melyik volt esendőségünk, belvillongásaink szomorú eredménye és melyik történelmi szükségszerűség, elkerülhetetlen csapás; meg hogy hol javíthattunk volna helyzetünkön, ha okosabbak vagyunk, és hol rontottuk el, ami csak volt, elrontható… Ismered ezt a múltakon való búnborongást, már hagyománya van. Nos, a vita óhatatlanul Negyvennyolc körül kristályosodott ki s csakhamar belezökkent abba az önmagába-visszatérő kerékvágásba, amelyből nincs többé kiút, a szembenálló felek felvonultatják a történelmi sablonok nehéztüzérségét, a nemes közhelyek tűzbékái nagyokat pukkannak; a pattantyúsok oly sebesen emelgetik golyóbisaikat elöltöltő tarackjaikba, hogy a végén már nem is töltenek, csak lőnek.
Mi négyen csak némán hallgattuk és megszeppenve figyeltük a két nehézsúlyú küzdő megmérkőzését – mert Kerényi és Illyés, mint két bialovicei bölény rontott egymásnak, és ha az úri magaviselet fékezte is összecsapásukat, már hadráltak-hadonásztak és magukból kikelten kuruckodással-labanckodással vádolták egymást. Elúrhodott-e az úrhatnámság a 48-as magyarságon, amikor az osztrákok helyett maga próbált a nemzetiségek nyakára ülni? Vagy épp fordítva: ők hozták volna meg nekik a felszabadulást az osztrák igabiga alól, ha a nemzetiségek nem kurvulnak el-s nem válnak félúton árulóvá…?! E kérdések fájdalma olyan, mint a behegedni képtelen sebeké, melyeket még csak felszakítani sem kell, hogy megújra vérezzenek. Bámulattal adóztunk ismereteiknek, mert bár Illyésnek a politika az életeleme volt s részegült tőle, mint hegymászó az ózontól, azért az enciklopédikus tudású Kerényiben emberére talált; és bámulattal adóztunk magának a kérdéskörnek, mely akkor még ezerfele-ágazó részletgazdagságával kápráztatott, de érezhetőleg hátrafele haladt, mélységirányban, a történelem perspektivitásának vágányrendszerén, melynek két-három évszázad távolában már kérlelhetetlen enyészpontja van; s oda is súgta nekem Vince, lévén egy nemzedékkel nálam is fiatalabb – hogy vajon meddig lesz mindez oly véresen időszerű, mint itt-és-most, ebben a hegyek közötti luxus-appertment-ban, kilátással az oslói öbölre…? Kerényi elmarasztalta „ezt a magyar Hitlert” (Kossuthot) és Széchenyi-párti volt; Illyés Jellasicstól Hóráig–Kloskáig, Avram Jankut is beleértve, kiöntötte haragját az „áruló nemzetiségekre”, akik önálló államalkotásra amúgy is képtelenek, és a magyarság nélkül nem állnak meg a maguk lábán… A vita parázs veszekedéssé, amolyan egyhelyben-dulakodássá fajult, aki nem „övön alul” ütött, azt az üvöltő lelátók málészájúnak nézték; a viadal mindinkább hasonlított azokhoz a gyilkos-pózba-merevült, áldatlan Döntetlenekhez, amelyekről Schopenhauer azt mondja: ha a vitatkozó felek úgy csapnak össze, mint két ököl, akkor jobb, ha szétmennek és többé felé se néznek egymásnak. Csakhogy ez itt nem volt lehetséges, amilyen életre-halálra ment s ez olyan Döntő volt, hogy egyúttal benne volt a Visszavágó is – mialatt mi négyen, harmadik feketénket kavargatva (és mentegetőző pillantásokat vetve unottan mosolygó, idegenajkú háziasszonyunkra, a grófnőre, aki mindebből kukkot sem értett, bár szemmelláthatólag hozzá volt szokva, mint édes-mindnyájan, akik királyi vérből származunk) – zsibbadtan hallgattuk a kolosszusok küzdelmét és Vince is, az autókulcsot csörgetve, jelezte, hogy már éjfélre jár. Így hát az Eleve-Eldöntetlen bajnoki torna nem is végződhetett egyébre, mint döntetlenre; a két izomkolosszus végkimerülten hátradőlt és az órájára nézett.
KL Haha! Te is jól adod, a semleges meghallgató szerepébe burkolódzva, kis ártatlan kávékavargató! Elő a titokzat mögül s vallj színt –
Nem én! Provokálni, inzultálni nem hagyom magam –
KL De! De! Vallj színt, hogy ebben a 48-as vitában te kivel tartottál –
Meg se szólaltam –
KL De ha megszólaltál volna, kivel: Kossuthtal vagy Széchenyivel? Illyéssel vagy Kerényivel?
Azt az ezer könyvet, amit erről írtak, nem toldom meg egy ezeregyedikkel; ne kényszeríts! De ha találkozol RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET című háromkötetes esszégyűjteményemnek második kötetében, a KÖLTÉSZET KISKÁTÉJÁ-ban a 108-as, „Elfogultság” című kis írásommal, sejteni fogod. Mert én is könnyen Krleža bőrében találnám magam; a Krležáéban, akit franciatudásáért még Illyés is irigyelt; ő, szangvinikus horvát és patrióta létére, aki úgy beszélt magyarul, mint te vagy én, ANTIBARBARUS című írásában megvalósult álmainak mucsaiságát panaszolja; s nem is vagyok biztos abban sem, nem volt-e sokkalta jobb Velence, Modena, Genova, Milánó, majd az egész Észak-Olaszország közigazgatása a Monarchia alatt, mint most, hogy megvalósult a centripetális erőktől majd szétrobbanó „egységes” Olaszország, amelyben az Észak rühelli a Délt, és „alávetettségét” Szicília nem szenvedheti, s ahol, szégyenszemre, a sottogoverno improvizálása nélkül kormányanarchiába fullad az élet. Valahányszor Olaszországban járok, mindig eszembe ötlik egy elfelejtett mondás – és mert franciául, bizonyára valami francia mondhatta: L’Italie est une expression géographique… Ugyan ki lehetett az a francia, aki mondta?
KL Metternich.
Mi jut eszedbe! Franciául!…
KL Ő pedig. 1847. április 12-én keltezett bizalmas levelében, a Monarchia párizsi nagykövetének, gróf Apponyinak.
Hm. Metternich. Fölöttébb különös. Itália: földrajzi fogalom… Annak ellenére, hogy ő mondta, még tán Gyula pápa is egyetértett volna vele.
KL Ki: Illyés Gyula?
Nem, csacsi. Az a másik Gyula, az igazi. A Della Rovere.
(13) Bemelegítő veszekedés, mely isteni csoda, hogy tettlegességig nem fajul. A kedélyek lecsillapítására: nosztalgikus felidézése elevenek és holtak emlékének, ahogy az irodalmi baráti kör kitágul. Siklós Istvánék nagyratárt kapuja s az ott vendégeskedők kisereglése – ellátogatása; Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs; a Weöres házaspár és sokan mások. Találkozás Fenyő Miksával, a Nagy Öreggel; a Börtsök házaspárral – vagyis Panni nagyasszonnyal; Makkai Ádámmal, az all-rounder-rel; Thinsz Gézával, a követőnek ajánlkozóval. A stockholmi Magyar Intézet kiadatja a Bábel tornyát. Drámák – egyfelvonásosok; az Elefántcsorda, a Gargilianus.
Prenez un cercle, caressez-le, il deviendra vicieux.27
IONESCO
KL Nem vagyok kibékülve ezzel a te Heimarmené-elméleteddel. Hérosztratész kínvallatóinak bevallotta – azért gyújtotta fel az epheszoszi óriás Artemisz-szentélyt, hogy ezzel kitörölhetetlenül beírja nevét a halhatatlanok közé. De a te elméleted szerint nem lehet perbe fogni Herosztratészt, mert ezt az égbekiáltó gazságot azért követte el, mivel Heimarmené a Templomgyújtógató szerepét osztotta rá. Pari passu, nem lehet perbe fogni Dzsingiszt, amiért a villámháború tanúit a legyilkolásukkal némította el, ha egyszer Heimarmené azt a szerepet osztotta rá, hogy ötmillió levágott fejet gúlákba rakasson – hogy visszafele menet láthassa az irtást, csontkoponyákra aszottan. Nem lehet perbe fogni Hernando Cortést, ha egyszer az istennő azt a szerepet osztotta rá, hogy halomra koncoltassa az aztékokat és gonoszul siettesse, sírbörtönében, Montezuma halálát –
– jóllehet Kolumbusz felfedezését követőleg, a valladolidi királyi Udvarban két fő kazuista teológus megvitatta az indián bennszülött státusát; és Sepulveda meg De Las Casas atya, ketten arra a mentől ájtatosb eredményre jutottak, hogy az indiánnak „lelke van”, tehát emberlénynek tekintendő, s a döntés megkapta a királyi pecsétet –
KL No látod! Annál súlyosabb a bűne – ha nem neki, akkor V. Károlynak, aki legyilkolásukra királyi pátenst adott. Úgyanúgy, nem lehet perbe fogni Hitlert, mert Heimarmené azt a szerepet osztotta rá, hogy Hitler legyen. Nem vagyok kibékülve elméleteddel.
Rosszul gondolod. Epheszoszi kínzóira Heimarmené azt a szerepet osztotta, hogy tettéért kínozzák halálra Herosztratészt; a nürnbergi törvényszék bíráira azt a szerepet osztotta, hogy –
KL Ne is folytasd; már látom, merre kanyarogsz szofizmáddal, mely, ha igaz volna – feltéve, de meg nem engedve – nem lenne rokonszenves igazság –
Ki mondta, hogy az?! Nem is az. De Hamvas Bélától megtanulhattad, hogy igazságaink nem mindegyike rokonszenves; azonkívül, Atyámfia, vedd észbe – a magam részéről bőven nyitva hagytam azt a kérdést, hogy ez az elmélet az én metaforikám része csupán (s amolyan megjárja regényes kommentár) – avagy mindvalósággal filozófiám korpuszába beletartozik.
KL Hát beletartozik – – – ?!…
Én tudom, amit tudok; de te – te légy találgatásokra utalva…
KL No tessék. Már megint teknősbéka-páncélod mögé húzódsz, s akárhogy forgassalak, a fejed se látszik ki. No de majd előingerellek én, ha a fejedre olvasom, hogy jó ideje egyre-másra csak ezt szaporítod, a te nem rokonszenves igazságaidat, amelyek neked (a jelek szerint) már közhelyszámba mennek, s ha azt hiszed, e hüllő-hideg érintésű elméletekkel behízelged magad a nyájas olvasónál, hát nagyon tévedsz. Nem elég, hogy kétágra lógó sziszegő nyelvvel támadod váteszeinket-tűzoszlopainkat, akik igenis megszenvedtek érte, hogy szent teheneknek tekintse s úgy is tisztelje az ország, most még ezt is rájuk borítod, tarthatatlan történelmi elméleteid vadromantikáját; de persze – mert neked ez „közhely”… –
De a kutyaiskoláját! Tán bújnék ki a bőrömből s vessem le, mint az áspiskígyó, megtaposnivalónak?! Barátocskám! Nem olvastad, az INTRA MUROSZ-ban mit írtam?
„…a történelemben évezredeken át a hitleridák-sztálinidák rémuralma volt a szabály, a dinasztiák istentől kapott pátenssel öldököltek, a bitorlók meg azért öldököltek, hogy istentől megkapják rá a pátenst, az uralom olykor teokratikus – mindenkor hieratikus jellegű, és a fejedelem személye csodatevő erőt sugároz” („Traszümakhosz idézése”, Aporematika 3/1, 59. old., – Pannon Könyvkiadó, Bp. 1991).
Savanyú képet vágsz, nemszeretem-formán… Nem tetszenek közhelyeim?
KL Ez is egyike „nem rokonszenves” igazságaidnak. Van még?
Van. Mennyit akarsz?!
KL Csak azt ne mondd, nem csupán az emberekre vonatkozik, s Heimarmené az istenre is olyan szerepet oszt, amilyet akar…!
Logikus. Csak olvasd el a kajánul mellverdeső Pascalt, az ő kárörvendezését, ahol megelégedését fejezi ki az „Isteni Gondviselésnek”, amiért a sátáni Cromwell gonosz veséjét megcélozva – a Lord Protectornak idejekorán vesehomokról gondoskodott –
KL Szent Egek! Hát cinizmusod nem ismer határt…?!
Nem. Te persze, kis naiv, felháborodtál, mert Khomeini Ajatolla „halálra ítélte” a brit állampolgár Salman Rushdit, aki az angol szigetországban él, ahol az iráni Imámnak nincs juriszdikciója. Nos, akkor, pari passu, ne sajnáld felháborodásodat a pápától sem, amikor „halálra ítélte” I. Erzsébetet egy olyan ország trónján, ahol Péter Kulcsosának aztán végképp nincs semmiféle juriszdikciója: teljes bűnbocsánatot és nagy összegű jutalmat helyez kilátásba a királynő „jámbor” orgyilkosának.
KL Nem hiszem el. Nem tudom elhinni. Most találtad ki!
Nézz utána Gregoroviusznál. Elárasszalak közhelyekkel? Elbírod-e, hogy úgy lásd a történelmet, ahogy a Szibilla arra beprogramozott komputere mutatja?! Ám lássad. Koronás Hitlerek és keresztes Ajatollák sorfala között halad a történelem. Az események, romba dőlések, királybotrányok, csatavesztések földalatti mozgatója: a titkos diplomácia. Az országos csontház egyhangúságában, ahol a középre állított íróállvány előtt a krónikás, lúdtollát bemártva szakállába túr – megtanulhattad már, hogy a népirtásokat a vallások találták fel. De ne csüggedj: lehet a szabadság nevében is sorozatos Országos Gazságokat elkövetni s kivenni rá az ártatlansági bizonylatot – az emberiség gibboni bűnlajstroma ettől nem árad, nem apad. Megbotránkoztattalak?
KL Meg. Ne folytasd! Amit mondasz, az nem igaz; rossz ízlésre vall, s azonfelül rossz vért szül majd olvasótáborodban. Mosom kezeimet: én figyelmeztettelek –
Haha! „Táborom…?!” Nagyzolási viszketegségben nem szenvedek: nincs ilyenem. Nietzsche mondhatta, joggal volt gőggel tele s joggal fennhéjázott: „eddig is éltek, azután is élnek”… hogy Őutána, az Elküldetett után drámai fordulat következik be és minden másképp lesz. Százmillió német dobhártya rezdült vele. De én? Nem lehetek ilyen felfuvalkodott s jól tudom: mintha meg sem is születtem volna. Akkor meg…?! Nem bájtáncolni akarok az olvasó lelki szeme előtt s ne hiába nevezett légyen Kölnben élő jeles költőnőnk, Csiky Ágnes Mária a Szabadon Szólás szörnyetegének. Hékám: ne riadj vissza attól, ami benned gondolódik, nem a fennköltesen emelkedett, a felemelően kenetteljes fordulatok kimódolása a dolgunk, ó nem. Hanem az igazi eszmei telítődés, az igazi elmélődés létünkön – a történelmi léten különösen, a létegészben elfoglalt helyünkön általában – és last but not least, mindnyájunk böhmei „szikorkájának” felbogárzása a létegész Alvearium Magnumában – – –
KL Alvearium Magnum… Mi az?
Haha! Az én „olvasótáborom”! Látom, nem olvasod H.-t, a filozófust. Vigaszomra szolgál, hogy nem leszel az egyedüli, aki nem is fogod. Ami pedig figyelmeztetésedet illeti, hogy húzzam be a körmöm és húzzam meg magam a magyar irodalom százráncú szoknyájában, maga-megbecsülő-s-illemtudó bolha módjára – hát igazad van. Van írásaimban valami okkult kvalitás, ami nem engedi, hogy elszenttehenüljek. De akkor is, körömszakadtáig ragaszkodom a bolha természetadta jogához, a – bolhaköhögéshez – – –
*
KL Jól kivívtuk magunkat s ha nem is jutottunk előre jottányit sem, életutadon, legalább annyit megtudtam rólad, hogy rejtekező természet vagy, ez a kópé ugrifülesség is csak a bujkálhatnék kétségbeesése: hogy halálig titkolod meggyőződéseidet, amelyek elviselésére a hoi polloi vagy gyönge, vagy felkészületlen.
Igen, kiveszekedtük magunkat; de nem én bujkálok, Lorcsikám: hidd el, a dolgok természetéből folyik, hogy az igazi filozófia – ezotéria… Csak aki magától, maga is eljut odáig, az képes annak a befogadására –
KL Meg arra is gyanakszom (csupán megérzéses alapon), hogy ez a te nagyon-nem-rokonszenves elméleted Sorsistennő „szereposztogatásáról” csak afféle preambuluma valaminek, amely történetünkben később kerül bevetésre: a hegy gyomrának morgása s az elközelgő viharé, amely előreküldi moraját. De még minekelőtte e fenyegető fellegfeketeség ránk terül, idéznél fel, kérlek, néhány emlékezetes profilt abból a derűsebb életszakaszból, amely a norvégiai közjáték után következett. Igaz: láttad a Kontiki-múzeumot?
Bejártam Oslót – az egykori Christiániát, hiszen tudod a történetet Norvégia békés kiszakadásáról Svédország testéből – voltam színházban, múzeumban, de semmi sem tett rám akkora hatást, mint az a kertes villanegyed a Kontiki-múzeum környékén, ahol egy utcasarkon kénytelen voltam megállni és a kerítésfalat támasztani, hogy le ne szédüljek lábról. A szervezetem már nem emlékezett rá, hogy ilyen tud lenni a tikkasztó, tiszta levegőjű nyár s a rám lecsapó északi napsugár mintha átsütött volna rajtam; a hársak illata tette vagy a kerítésrácsok mögül messze kilengő illatár, amelytől megrészegültem – nem tudom. Európában már rég nincs illata semmiféle virágnak és a frissen kaszált kaszáló Angliában közömbös országútszagú. A nagyanyám-nagyapám világa tört fel és az orrcimpámig hatolt – amikor a világnak még szaga/illata volt, a friss lóganét a parasztember élvezte, ha a földjét megtrágyázta, a tanítókisasszony a virágoskert illatát hozta magával, ha megszedte kosarát a levágottakkal és vázába tette… Ördög és pokol! Kis híja elérzékenyültem tőle, ahogy ott álltam a villasorban az utcasarkon, egyedül; valósággal tántorogtam a megmámorító illatárban. Így történt, hogy nekem Norvégiáról nem a hódító vikingek harci dereglyéi jutnak eszembe, sem Heyerdahl nádhajója a Kontiki-múzeumban, sem nem a színházbelső, a PEN, Illyés és Kerényi lovagi tornája a grófék vacsoráján – hanem az a virágillathullám, amely abban a villanegyedben maga alá temetett és árjával úgy dobált, utca hosszat –
KL Gonosz vagy hozzám. Alig eresztem el a kantárszárat és te már másfele kalandozol. Londonról beszélj, ahova visszarepültél!
Nem repültem: visszahajóztam. Ilyen lehetett a „tengeri csata” a Kolosszeumban, amikor a medencét teleeresztették vízzel és sorevezőikkel nekifeszültek a gályák… Életünnep-ütközet! (Valami verstörmelék forog a nyelvemen, bocsáss meg!) Igen, ilyen volt. Siklós Istvánéknak volt Nyugat-Hampstead-ben egy akkora tízszobás lakása, amelynek a vendég meg se kottyant, a könyvtár mennyezetig tele magyar könyvekkel, a vendégüdvözlő kapu sarkig tárva, a házigazda pedig áldozatos szívvel szent kötelességének tartotta, hogy behívogassa a kilátogató magyar irodalmárt, mi több: annak tartotta – az irodalom szerelmi szolgálatának. Így azután a hozzá beszálló jeles magyar irodalmárok az ő telefonján jelentkeztek s velük együtt igazítottuk el a dolgukat, akár vacsorára láttuk őket vendégül a babaházban, akár kocsival elragadtuk őket két-három napos kirándulásra, hogy templomot-kastélyt mutogassunk. Így vittük el Nemes Nagy Ágnest és Lengyel Balázst St. Albans-ba, amely a római Verulamium helyén épült s székesegyházát arról a római katonáról nevezték el, aki, mint rokonszenvező, a keresztény pap bujtatásáért mártírhalált halt. Siklóséktól vittük át kocsival a babaházba, vacsorára, a Weöres házaspárt, Sándort és Károlyi Amyt; az első angliai látogatásuk volt, de nem az utolsó. Nem győztük csodálni házigazdáik önfeláldozó alkalmazkodását a költőfejedelemhez – mert Sanyika életrendje maga volt a szeszély, néha délig aludt, este ebédelt és már pirkadt az égalja, amikor ágyába hanyatlott; a vendéglátó házaspár pedig dolgozott, bár iparkodtak úgy intézni, hogy egyikük – mint vendégkiszolgáló beosztott – otthon maradjon. Sándorékat a Waddesdon Manor-ba vittük. Gazdája, Rotschild Ferdinánd báró, a család francia ágával felvásároltatott márványkandallókat, faragott faburkolatot, ajtókat, intarziapadlókat azokból a lebontott párizsi palotákból, amelyek a Haussmann-féle boulevardok megnyitásának áldozatául estek; hozatott francia építészt, és a múlt század hetvenes éveiben, a Loire menti kastélyok stílusában pompás, francia-renaissance kastélyt emelt uradalma parkjában – úgy, hogy alaprajzát hozzászabatta a burkolatokhoz-kandallókhoz-miegyébhez, amit Párizsból zsákmányolt. Az olasz-holland-és-angol mesterek vásznaival, a francia arisztokrácia aranyveretes bútoraival telezsúfolt termek, szalonok, tükörgalériák nemigen nyerték meg Sándor tetszését, tekintete szórakozottan átsiklott a gyűjtemény fölött, és szemmel láthatólag a szabadba vágyott. Tán India sziklatemplomai jártak az eszében? Vagy a magyar majorság köcsögökkel telitűzdelt kerítései, s azokhoz mérte az ide összehordott királyi kacatokat…?! A kocsiban az asszonyok felpattantották a piknikes kosár fedelét, falatoztunk, rápipáltunk, fényképeztünk, majd egy óvatlan pillanatban hölgyeinket hátrahagyva, még egy korcsmába is bekukkantottunk; de Sándor az angol pub-ban sehol sem találta magát, és a sok sörivó közt idegenül ődöngött –
KI. Miről beszéltetek?
Miről is? Ha agyonütsz se. Különben is, Sándornak ritkán volt emlékezetes közölnivalója; ami volt, azt beleírta verseibe. Ilyen a félszavak művészete, beszélgetésünk abból állt, hogy iparkodtunk nem-megzavarni a csendet. Ha emlékezetem nem csal, ilyen volt barátságunk is: imaginárius. 1945 óta így volt: jól éreztük magunkat egymás hallgatásának aurájában, s volt is ebben jó adag beletudódó egyetértés és jó adag cinkosság. Második angliai útjukkor, ha majd odaérünk, 1978-ban: akkor igen, akkor hosszabban eldiskuráltunk négyszemközt, de az már nem a babaházban volt.
KL De miért, hogy ilyen szavakat-keresgélve s minden szót megfontolva mondod…? Úgy tudom, szeretted s ő is kedvelt téged –
Hogy „szerettem-e”? Nagyon szerettem. De a költőt nem lehet agyonszeretni – egész Európa költőfejedelmét, akinek T. S. Eliot csak a derekáig ér. A költészet permanens mesterség és 24-órás szolgálat, a költőnek dolga van; nekem is, mert ha te elfelejtenéd, hogy anch’io sono pittore (ahogy, Correggio mondta Bolognában, Raffael Szent Cecíliája előtt) – W. S. sohasem felejtette el: nekem is dolgom volt s a magam „ötéves tervének” alig a felében tartottam, a GARGILIANUS, az ELEFÁNTCSORDA, A LIBEGŐ és több más színdarab még betakarításra várt.
De nemcsak keletről, nyugatról is jöttek látogatók, hiszen London amolyan Világ-Köldöke. Ilyentájt lehetett, hogy Amerikából utoljára idelátogatott Fenyő Miksa bácsi, aki akkor, a hatvanas évek közepén már jóval túl volt a nyolcvanon (1972-ben halt meg, 95 éves karában) és én, Piroskámmal, udvarlására járultam a londoni hotelben, ahol megszállt. Otthon non-person volt, „Nemlétező Személy” az ún. szocialista rendszer szemében, mint a néhai Gyáriparosok Szövetségének elnöke; iparkodtak a mesterséges feledés kútjába elsüllyeszteni nevét és munkásságát, pedig a századelő magyar szecessziós irodalma nélküle el sem képzelhető; meg is írta EMLÉKEZÉSEIM A NYUGATRÓL című könyvében (1960). Felfigyelt írásaimra, örült nekem és szépséges feleségemnek (nem is késett bókjaival), és hízelgett neki, hogy nemcsak szerepére a NYUGAT karusszelében, de még irodalmi álneveire – a „Remete Gáspárra”, a „Balassi Menyhártra” is jól emlékszem. S akkor már hadd említem fel a lányát, Panni „nagyasszonyt” is, akit ha Londonba jött (s rendesen a Viktória pályaudvar vasúti hoteljében szállt meg), mindig fölkerestem; vagy ha történetesen arra jártam, hát Brüsszelben, ahol élt, soha nem mulasztottam el, hogy az obligát virágcsokorral, házában tiszteletemet tegyem, nemcsak azért, mert felséges Újházy-tyúkhúslevesével mindig peremig teletette tányéromat, hanem mert az ő asztalánál a velős csont is nekem jutott.
Panni nagyasszonynak annyi csípőoperációja volt, mint csillag az égen, de csillapítókkal élt és fájdalmait hősiesen viselte; ki nem fogyott a század eleji anekdotákból, melyekkel irodalomtörténetünkbe is beleírta a nevét, hiszen ő volt az (vagy tán inkább azok egyike), aki leánykorában Adyt kikosarazta, ő sohasem tudta a „csúnyácska” legénykét a kötelező babérkoszorúval a fején elképzelni, én meg soha annyiszor-s oly gúnyosan Adyt „Adibandinak” emlegetni nem hallottam. Panni „nagyasszony” parányi, beteg madárka volt már, ahogy vissza-visszaálmodta Ady udvarlását s a „régi szép idők” mosolya az arcán olykor fájdalmasra torzult, ha csípőjében megmozdult a plasztik-ízület – ilyenkor férje megigazgatta hátpárnáját: megható volt a házaspár gyöngédsége egymás iránt. Van úgy, hogy öregkorra is megmarad a szerelem nyelve és a vének csipognak-csicseregnek becéző-selypesen, mint mátkáskodásuk idején. Maga Börtsök Laci bácsi, mint építész, szénior kollégám volt a mesterségben (melyből dezertáltam), jókezű, rajzos ember, látványos-leleményesen alakítgatta-formálta keskenyke cívis házukat a Rue Américaine 96. alatt, s rengeteg adomát-kulisszatitkot tudott arról, hogy mint mentették meg (hogyan tették szupermárket-stílusban pocsékká) az utókor számára a kiégett Királyi Várat Budán – lévén, hogy Laci bácsi is jó ideig a Janáky-csoport tagja volt a Várépítő irodán.
KL És nálatok, otthonról érkező irodalmár vendégek sohasem szálltak meg? Vagy nyugatiak?
Nagy ritkán. Ne felejtsd el, a babaház parányi volt, s nekünk a fülünk se látszott ki a munkából: az angol diplomaták tanítását csak a nyolcvanas évek derekán hagytam abba. Igaz, ha volt hazulról beszálló vendégünk, hát dúskáltunk a szalámiban-kolbászban; de nem tudtunk versenyezni Siklósék harmadik emeleti, végtelenbe vesző szobasorával. Amúgy is, maga Siklós Pista is a költészet megjegyzettje volt, s vendégszeretetének hírét, címét odahaza irodalmi berkekben kézről kézre adták. Figyelemreméltó „rendhagyó” kísérlet volt EMBER 5 HÚRRAL című kötete, mi kár, hogy ritkán látogatja a múzsa, és sohasem tudtam eldönteni, bokros teendői sáncolják-e el tőle, vagy pedig ő maga gondoskodik bokros teendőkről, amelyek elsáncolják. Hindológus, a londoni egyetemre járt, sokat foglalkozott indiai filozófiával; elmélyedő, kereső szellem, és sokat idézem egy elejtett mondását, mely csak úgy kiszaladt a száján, de telitalálatnak érzem: „az indiaiak tudtak valamit, aztán egyszercsak – elfelejtették”; s engem is sokszor kísértett ez a negatív értékelés, ahogy az indiai bölcselettörténetet át-áttekintve, a hanyatlás jeleit felismertem.
Nyugati vendégek? Már miért szálltak volna hozzánk?! Mindenki dolgozik, tisztességesen keres, eszünkbe se jut, s ösztönösen hotelben szállunk (az egyetlen kivétel a hozzánk oly közelálló Gara Laci volt: majd még elmondom utolsó látogatását). Én se alkalmatlankodom sehol (hacsak el nem rabolnak) és Makkai Ádám is, Chicagóból Londonba repülve, már a szállóból telefonált: itt vagyunk Valerie-vel, a feleségemmel, nem baj ha csak angolul beszélhetünk? Mikor láthatnálak?
KL Makkai Ádám? Makkai Jánosnak, a volt erdélyi képviselőnek a fia…?! Honnan ismered?
Haha! Lorcsikám! Úgy teszel, mintha nem néztél volna szét a pincémben s nem tudnád. A levelezésemből, ha egyszer kiadódnék in toto, tíz kötet kitelnék. Leveleztem: vele is, mint mindenkivel. Oly sokan megkerestek, én meg (életfecsérlő) életszabállyá tettem, hogy soha levelet ne hagyjak megválaszolatlanul. De ő ebből a levéltömegből azonnal kiragyogott. Úgy van, ahogy mondod: Makkai János és Ignácz Rózsa fia. Makkai János (maga is tollforgató s az „Urambátyám Országa” című nagy port felvert könyv szerzője) jobboldali MÉP-képviselö volt, bizonyos gleichschaltoló, fasiszta törvénytervezetek benyújtója a Házban, amiért a háború után menekülnie kellett; még él, Hawaiiban, de már kilencven fele járóban és súlyos Parkinson-kóros. Édesanyját, Ignácz Rózsát meg ismertem magam is, természetadta mesélő tehetség volt, és Török Sándor köréhez tartozott –
KL Őt is ismered?
Sándor bácsit? Hogyne, de még mennyire! Hízelgett neki, amikor az angol nagykövetségen egy volt tanítványomtól, a diplomatától magától tudta meg, hogy VALAKI KOPOG című regénye „szövegminta” volt nyelvleckéinken, s hogy tőle tanultak magyarul (igaz, Krúdytól Cseres Tiborig tucatjával sorolhatnám, ki mindenkit emelgettem le a polcról). Szerfölött mulatságos társaság volt Sándor bácsi és köre (hogy ebbe is, bele ne vesszek már), pickwicki humor, kedvesség és tudálékosság (mely mondójában és meghallgatójában egyaránt a bölcsesség érzetét keltette). Noha szépírók voltak valamennyien, titokzatos-rátartian azért melengettek magukban holmi filozófiafélét, amely a legértesültebb értesületlenség és a legértesületlenebb jólértesültség keveréke volt; volt abban antropozófia, teozófia (Rudolf Steiner, Blavatsky), s aki ezt a szimplifikatorikus szemüveget feltette, az úgy jártatta körül agytekintetét a világon, mint aki a böhmei Minden Bölcsességek Koronáriuma birtokában van és ilyen alapon ítél elevenek és holtak felett. Bölcselőkről-bölcselettörténetről édeskeveset tudtak, de a légynek sem ártottak vele, s kedveltem őket mohóságukért (vagy nevezhetném „tudománykandiságnak”). Sándor bácsi és köre, ők legalább érdeklődtek a filozófia iránt. Ebben a légkörben nőhetett fel Ádám, de hogy kinőtt-e belőle és fölébe nőtt-e, máig sem tudom. Annyi szent, hogy leveleiből szédületes nyelvismeret, egyetemes műveltség és mindenre kiterjedő érdeklődés sugárzott: alig vártam, hogy szerét ejtsük a találkozásnak.
Nem tehetek róla, felkavaró könyvet írok, csupán mert híven követem életutamat, mely mint a Teide hátrahagyott óriáskrátere négyezer méteren, sziklaszakadékaival majdnem járhatatlan s itt, Beethovennel, elmondhatnám, hogy durch Leiden – Freud’ – és nem tehetek róla, botránykő lesz belőle, számíthatok a szemrehányások özönére; és te se, Lorcsikám, ne azt mondd, hogy „micsoda plasztikus, élethű portréját” adom ennek-annak a megszólalásig, hanem inkább boldogtalankodj velem együtt, hogy micsoda félresikerült gyorsvázlatok ezek, krokik, ahogyan én láttam valakit épp-felvillanóban, halmozom a melléfogásokat, a tévedéseket. Hogy sértődés lesz belőle? Nem is egy! De már nem lesz urnám, lehugyoznivaló: hamvaimat szétszóratom a Csatornában, Dover és Calais között. Ezért, bátran mondhatom, hogy Makkai Ádámmal való találkozásom életem egyik legnagyobb ajándéka volt, sokféle örömet és meglepetést tartalmazó ajándék-szelence (ha még emlékezel a szó eredetére, Rableais-nél: hogy az – Szilén-Ce) – és ő is, mint Szilenosz, ez a régi erdőisten, Hermész Pszükhopomposz és egy nimfa gyermeke volt. Hogyan jellemezzem, hogy magamra ne haragítsam, s ugyanakkor olyan saillant legyen a leírás, hogy előnkbe ugorjon, mint ahogy akkor a szemembe ugrott? Gyors mozgású, megnyerő külsejű világfi, született charmeur; nemcsak beutazta, de végigtanította a fél világot Honoluluban, Hawaii szigetén, Szingapúrban, Kuala Lumpurban, míg végezetre Chicagóban állapodott meg, ahol benősült egy patríciuscsaládba és leszúrta sátorfáját; annyi egyetem után ennél a katedránál állapodott meg, ahol valóságos intézménnyé nőtte ki magát.
Már a londoni, Szabó Zoltán szerkesztette KILENC KÖLTŐ című kötetben felfigyeltem rá, s minthogy magával hozta a költészetközpontúság fertőzetét, ő is, mint mindenki, költő akart lenni s lett is. SZOMJ ÉS ECET című 1966-ban megjelent, testes kötetéről áradozó ismertetést közöltem az Irodalmi Újságban – de mert nem a hetedik mennyországba menesztettem, csupán a harmadikba (nem fedeztem fel benne új, szuper-Babitsot), Ádám mintha megorrolt volna. Szépen induló barátságunk ezzel – ha nem is törést szenvedett: hajszálrepedést kapott; ezt hamar begyógyította az idő, no meg Ádám szerencsés természete. Ő ui. intenzíven összepontosította figyelmét, de mindig ezer dologra egyszerre; szimultán szellem volt: mindent akart és mindent egyszerre. A költészet azonban zsarnoki: egész embert követel és nem a százfele szakadó intellektus egy századrészét; így ez a nála nagyon erős velleitás utóbb meghátrálásra kényszerült, s hol az utazások-előadókörutak, hol a nyelvészet vette át a vezérszólamot; számos szakkiadvány és híre, hogy ő a Chomsky-iskola legveszedelmesebb ellenfele, megszilárdította tekintélyét.
Soha nála extrovertáltabb emberrel nem találkoztam (ha a fiatal Baránszky-Jóbot leszámítom) s volt is mindig, Ádámban, valami a showman-ből; mindig középre ugrott, szerepelt-csillogott; emlékszem, egyszer – hogy odáig előreugorjak – náluk Chicagóban, a szállómban, szerzői estem és éjfél után, amikor már nagyon törődött-fáradt voltam, Ádám, aki hazavitt, a teljesen néptelen félemeleti lounge sarkában leült a fekete Steinway-hez, végigfutott a billentyűkön, majd akkora másfél órás műsort vágott le Chopinből, Rachmaninovból, Lisztből, Lisztre saját-változatokból és szabad improvizációkból, hogy felvillanyozott és azon nyomban ezerszemű-ezerfülű közönségre szakadva, egymagam-és-egyemberként a zsúfolt hangversenyterem ovációra készülő torkával-és-tenyereivel hallgattam.
– Így zongorázol? Ádám!
– Most csak így. Nem gyakorolok.
– Zenét is szerzel?
– Ha muszáj.
– Álszerénység. A fiatal Hamvas Bélának emlékszem egy novellájára; arról a csodalényről szól, aki a világ legszebb, legmagasabb, legerősebb embere, futó-vívó-úszó-és-síbajnok és olyan allrounder, amilyet a világ még nem látott. Feltételezem, hogy te is, mindezeket tudod. Mit nem tudsz?
– Hát… hazudni nem tudok.
Olyan melegséget éreztem a szívem körül, hogy a spontán vallomásért megöleltem; elérzékenyültem tőle, hogy én, vén Polüneukész, tán most leltem meg fiatal Castoromat. De tudjuk, hogy a Dioszkúrok közül csak az egyik volt halhatatlan. Vajon melyikünk melyik?… Nem döntöttem el, aludni tértünk. Hálás vagyok neki, hogy életutamat arra igazította, amerre nélküle nem mentem volna; s jóllehet a távolság meg az időzabáló galacsin, amit kinek-kinek görgetnie szent rögeszméje, azzal hitegetvén magát, hogy valamit alkot – a nietzschei Tagewerk elszakított, Ádámra mindmáig a dioszkoridészek cinkos, halandóságunkat meghaladó szeretetével gondolok.
KL Ha jól sejtem, ő még felbukkan, mint aktív szereplő életutadon…?
De még mennyire! Majd…! S itt megint csak hadd tegyem le a nagy esküt (s mint a mongoloknál szokásban volt: monyomra helyezett mutatóujjammal), hogy nem akarattal teszem, ami következik, nem akarok felkavaró könyvet írni s tőled sem szeretném megkapni azt, amit egy kritikusom írt a darabjaimról: hogy a GARGILIANUS, a LIBEGŐ, a KÖTÉLVILÁG, a PATKÁNYKIRÁLY – mind-mind csak arra jó, hogy kiéljem /szublimáljam/ kiírjam magamból katasztrófa-neurózisomat –
KL Hát van ilyen?
Én is azt kérdem. Hogy van-e ilyen neurózisom. Ignácz Rózsa hűségesen elküldte minden könyvét, recenzeáltam is, sűrűn leveleztünk s Ádám leírásából tudtam meg kegyetlen-tragikus halálát, 1979. szeptember 24-én, az autóbusz kerekei alatt. Úgyszintén tőle tudtam meg, hogy akik ’56 után megszeppentek-szétszaladtak, az agg Török Sándor körül újra egybeverődtek s megint kizöldellt az antropozófia nyájas-repkényes filagóriája… Sándor bácsi vele is, más látogatómmal is, gyakorta üzent és megható álmatagsággal – diszcipulusai közé számított…
KL Te meg, ha jól tudom, diszcipulusaid közé számítottad Thinsz Gézát –
Rosszul tudod: ő volt a jelentkező, hogynemondjam követőnek ajánlkozó – ő és nem én, tanítványtoborzó. (Hadd szúrjam itt közbe és mondjam el zárójelben, hogy egy másik, igen tehetséges fiatal prózaírónk esetében, két évtizeddel később tudtam meg, hogy instrumentális voltam házassága tönkremenésében, mivel ragyogó francia arája a lustájának mindig az én szorgalmamat, az én nevemet dörgölte az orra alá… Parenthèse fermée.) Nos, noha akkor már nős volt (harminc felé járóban), amikor Gézát megismertem, káprázatos-szép ifjú svéd neje (történetesen francia szakos tanárnő, s így nekem Izabellával soha nem voltak nyelvi nehézségeim) Izának nem kellett örökös letörtséget, turáni tespedést szemére hányni. Géza összetett lény volt, de egyik komponense: a vasszorgalom. Így végezte el az uppsalai egyetemet (bár itt szerzett akár művészettörténeti, akár filozófiai tudása költészetében nem sok vizet zavart), és így tanult meg vasakarattal svédül „anyanyelvi fokon” s úgy, mint – tán Csatlós Jánost és a Kalevala-fordító Szente Imrét leszámítva – kevesen. S ugyancsak ennek a vasakaratnak köszönhette, hogy jóllehet túlontúl fiatalon sodródott el az anyanyelv tundráiról-beltengeréről, semhogy elég mélyre ereszthette volna nyelvi horgonyait, mégis, soha nem „svédült el” a svéd vizeken sem, pedig a svéd kiadó lektorátusán svéd szövegeken kotolt, és soha nem nyelte el teljesen a svéd család (ahogy tán a francia család elnyelte volna – amennyivel a francia nyelv szelleme zsarnokibb). Lényének további összetevői: szemérmelő visszahúzódás; öngúny, mely az önvesézésig fajul; a titkos meggyőződés, hogy külleme nem elég daliás, így hát a lányoknál eleve-vesztett ügye van; nomadizáló hajlam, ill. készség a sodródásra, a kalandra; végül: civilizált látszatok mögé szorított parázsló szatiriázis. (Ez utóbbit élete végén az alkoholizmus kulisszájával takargatta, s tán ez lett a veszte.)
Valamelyik irodalmi táborozásunkon – tán a hollandiai „Mikesen” – összemelegedvén Siklós Pistával, ő volt az a kivétel, aki nem szállóba ment, hanem nálunk szállt meg, a szobasor végén, a tetőemeletig felmenő műtermet kapta s onnan meg kilépés volt a lapostetőre: a tetőre kilépve, ott várt a kéménycsoport mellett s ott ismertem meg a mosolygó, szemüveges, fiatal filozoptert, aki akadozva mondta, szemérmelő gátlásait leküzdve, hogy verseket hozott, első-másod- és harmad zsengéket és meg is mutatná szíves-örömest, ha nem riadnék vissza szerénytelen kérésétől, amellyel fenyeget: hogy amíg én lélegzem és ő él, legyek szövegeinek a Suprême Arbître-e. Ez az Országos Versfelügyelői stallum, megvallom, megriasztott, de oly behízelgő volt Géza elfogódottsága s oly nyilvánvaló e kísérletek rokon hangvétele, hogy vállalkoztam a Váltóállító Versfelvigyázó szerepére. Hivatalomat becsülettel be is töltöttem az utolsó pillanatig. Géza már világszerte ismert költő- és műfordító volt, fordítói készségét-hajlandóságát nem késett kihasználni a Haza s kesernyés, csipkelődő lírájának humorából – majd utóbb szerelmi költészetének szókimondásából odahaza is kaphattak ízelítőt, amikor időről időre, késő este még mindig fel-felcsengetett telefonon, hogy beolvasson egy-egy bekezdést és „eligazítást” kérjen két változat között tétovázva s tőlem téve függővé, melyik legyen a végleges. Nem is csoda tán, tekintve örökké menádok után kujtorgó, szerelmes természetét, hogy kivált erotikus verseim fogták meg vagy azok az írásaim, amelyekben elhintegettem tréfás-trágár klapanciáimat. Így azután ne is csodálkozz, hogy annak is ő volt a mozgatója és dicséretes csökönyösségével azt is keresztülvitte az Apelsberggatan 50. alatt székelő UNGERSKA INSTITUTET igazgatójánál, Szabó Ödönnél, hogy kiadják 1948-ban keletkezett BÁBEL TORNYA című regénykémet. A müncheni Molnár-nyomda vette munkába, 1000 példányban, melyből 100 számozott bibliofíliát vászonba kötöttek, már évek óta sehol, egy darab sincs belőle. S így, hogy a STOCKHOLMI MAGYAR INTÉZET impresszumával és Géza, meg az ottani népes magyar kolónia jóvoltából megjelent ez a groteszk misztérium [„az egyetlen szakrális játék, amely a bábeli mimikus irodalomból fennmaradt” s amelyet „asszír eredetiből” három (légből kapott) angol asszirológus fordított, de én öntöttem „regényes formába”] – már ürügyem is volt, hogy Svédországba látogassak: először, de nem utoljára.
KL S volt nagy siker, ünnepeltek, tapsoltak…?
Ne azt kérdezd, Lorcsikám – Stockholmban tízezer magyar él, az ilyen zsúfolt, sokoszlopos teremben, százszámra a szívek-összedobbanása meghozza gyümölcsét, kelendő a portéka, szétdobálod az első százat a könyvedből s az aláírogatástól a töltőtollad is kimarjul… Az isten szerelmére, ne azt kérdezd. Hanem azt, hogy milyen volt száz telefonja után meghallgatni az utolsót, a százegyediket, öt nappal a halála előtt! Amikor a kétségbeesés némasága szólt bele a kagylóba, a hosszú szünetek alatt, amiket tartott a félszavak között; mert még mindig „tanácsot kért”, lírikus a lírikustól, lévén, hogy annyi szabad szöveg után a pálya végén visszatért a kötött vershez, beletanult a rímelés lenézett művészetébe, és e barbár ékszerrel felékszerezett szonettkoszorúkkal kísérletezett. Én meg csak tartogattam a kagylót, a kikínlódott szavak értelmének mélyére hatolni próbálva – s ki gondolta, ki sejtette volna, hogy Thinsz Géza, a költő, az alkoholmámorba nem szerelmi bánatának fájdalmai – hanem az agytumor fájdalmai elől menekül, melynek késelő hasgatásán a gyógyszerméreg mit sem segít! S hogy nem először kell megérnem a hozzám igen közel álló, kedves jó barát elvesztését úgy, hogy magával viszi a titkát, vajon csak eltévesztette a sorrendjét, amikor a mérget alkohollal öblítette le, vagy igazán így akarta, ő akarta a meghívott halált?
KL Kire célzol: ki volt a másik…?!
Meghallod még. De ne vádolj, hogy én igazítom ilyenre ezt a felkavaró könyvet: történetem az, amely magától, errefelé halad. Világszerte, minden irodalomban rá szoktak jönni erre az útszéli igazságra – hogy mindenkiben csak egy könyv van s azt az egyet írja-variálja, benne az inspiráció börtönében. Rám is alkalmazhatnád ezt a tríviát –, hogy bennem is csak egyetlen egy tragédia van, s színdarabjaimban akárhányszor, akárhogy próbálom eltréfálni, bohózati fogásokkal oldaltsiklatni a sorsszerűség kényszermozgását, az istennek se sikerül kiradíroznom a végkifejletből a tragédiát s ha másként nem, hát a függönyön, legördültében, föltetszik az INCIPIT TRAGOEDIA.
*
KL Drámákat emlegettél, amelyek ebben az időszakban keletkeztek: az ELEFÁNTCSORDA, a GARGILIANUS. Csak nem egy csordányi elefántot vonultatsz fel színpadodon? És mi az, hogy „Gargilianus”? Mondanál ezekről valamit?
Kérésed legszívesebben kereken megtagadnám, de – ördög és pokol. Nem tehetem. Más volna, ha a néző magyar színpadon már látta légyen vagy az érdeklődő a könyvesboltban megvehetné. Akkor szíves-örömest felfejteném apróra e drámák szövetét. Így, teljes-tökéletesen ismeretlen drámákról szólva, félő, hogy az olvasó csak kínos udvariasan feszeng és alig várja, hogy túlessünk rajta. Ezért csak per tangentem, odavetett egy-két vonással – megpróbálkozom vele. Az ELEFÁNTCSORDA alapötlete akkor született, amikor a szerengeti rezervációk fényképalbumát forgattam és egy helyütt kétoldalas, megrázó montázsra bukkantam: a haldokló elefánttehenet a bika úgy próbálja visszarángatni az életbe – szerelmével! –, hogy meghágja. S ez az amor mirificus ösztönné-fogalmazása az állatvilágban. Sokkoló hatású, nem gyönge idegzetűeknek való egyfelvonásos; a bagarialelkű nyomozó őrnagy és a vizsgálati fogoly párjelenete, időnként hármassá bővülve a titokzatos látomással – ám a nőalak csak az éhségsztrájkba lépett fogolynak jelenik meg, az őrnagynak nem válik láthatóvá. Az afrikai elefántrezervációk egyikéről megtérő zoológus különös szerelmi tragédiája, aki az ellene szóló látszatot hívja segítségül, hogy tisztázza magát –
KL Hát tragédia az ELEFÁNTCSORDA?
Az hát; de olyan, amelyhez – a függöny felgördültekor – a végkifejletnél érünk oda, hogy addigra már minden megtörténik, mindaz, ami utána következik, valósággal az áldozat „kivérzése”, képletes „haláltusája”. Tobzódás önnön tragikumában, amelyen változtatni nem lehet. Ez a – hogy úgy mondjam – „helyzet-tragikum” feljogosítja a foglyot alakító színészt à l’outrance mindenre, legyen az mégoly szélsőséges, mégoly groteszk színészi eszköz (hiszen a tragikum akkor a legmegrendítőbb, amikor már azzal sem törődik, hogy groteszk). A vizsgálati fogoly és az őrnagy összecsapása valóságos „közelharc” (ha te magad voltál már „vizsgálati”, akkor tudod, az ilyen vallatás milyen – a gyenge pontjaidat kipuhatoló durváskodás, a célirányos legorombítás a vallomás kicsikarására, hogy beismered). A megformálás egyik tetőzése (és a legnagyobb színészi erőpróbája) – amikor a vizsgálati fogoly, tanzaniai emlékeinek súlya alatt tönkrelapítva és fájdalma paroxizmusában mit sem törődve a helyzettragikum groteszkségével: tutulva – maga utánozza a vezérelefánt panaszos trombitálását; a színésznek itt kell megtennie azt a bizonyos lépést a nevetségestől a fenségesig s ez egyik nagy alkalma, hogy alakítását felejthetetlenné tegye; de mind a kettő ún. parádés szerep. Ha hárman jól komédiázzák, a darab hatása a cinizmus elszerencsétlenedése, zavarodottsága, kathartikus megszégyenülése kell hogy legyen.
KL És a GARGILIANUS? Az is ilyen rémdráma…?
„Rémdráma?!” Bántani akarsz? Bár abban igazad van, hogy a kommersz-színházak boldog, szabad, nyugati világában jobban teszed, ha az első fára felkötöd magad, mintsem hogy tragédiákat irkálj; a plakátok letagadják, hogy a komédia valahol is elkámpicsorodik és még a búsongást is, behirdetni „bohózatnak” szokás, máskülönben a jegypénztáros kislányt naphosszat senki se zavarná a regényolvasásban.
KL Bocsáss meg, nem úgy értettem a „rémdrámát”; hanem hogy hatásában ez is olyan sokkoló, a GARGILIANUS?
Hát – ha akarom, vemhes. Egészmásmilyenféle. Görögországban villant át először rajtam a két szinten játszódó darab gondolata: egy olyan darabé, amelynek két játszócsoportja van, ez a kettő mintegy „átbeszél” egymás feje fölött, mintha a másika ott sem volna – hogy azután a zárójelenet ikonosztázának magasabb rendjében annál szorosabban összekapcsolódjanak. Soha nem felejtem el azt a délelőttöt, amikor Piroskámmal a sűrűn permetező esőben az olümpiai Hermész-szentély romjait jártam, s ott tetszett föl előttem először a szín; a színpadi sírkert, szarkofágjaival, a lármás Vidám Park tőszomszédságában. Szenvedelmes történet, a szabad patrícius és a rabszolgalány szerelme – kettejük lázadozása a vén Pater Familias ellen, aki ellenzi és megakadályozza egyesülésüket, mert a leány ágyában tulajdon fia a vetélytársa, és mert, kétszínű „nemes felháborodásában” meg akarja akadályozni a család gyalázatát, hogy a patríciusvér rabszolgavérrel keveredjék; s minthogy a darab az összecsapó szenvedélyek vihara, elbírja az eszmei mondanivaló sűrű töltését is, bármi elvontnak találnád, ha elmondanám –
KL Mondd el, kérlek, már amilyen konkrétan az elvontságot elmondani lehet –
Feltéve, hogy figyelmed nem lankad és elébe-hegyezed fülecsedet; de csak ha szigorúan köztünk marad; mert ez már ezotéria…
KL Színdarabban – ezotéria…?!
Figyelmezz a szóra. Amíg csak élünk, döntő árgumentumunk érvénye, hogy élünk, teljesen elvakít; önteltségünk nem ismer határt. Készen kapott munkahipotéziseink, segédfogalmaink, áltanaink-féltudományaink, uralkodó (történetesen a mi életünkben uralkodó) vallásaink begyökeredzett aranylegendáira szánalmas, hogy milyen „büszkék” vagyunk. Én-tartalmazó kultúrélményünk kondicionált reflexeit oly rátartian gyakoroljuk, ahogyan az idomított cirkuszló a tánctudományát fitogtatja; amiből a magunk szellemi pattern-je összeáll, az mind „kézenfekvő” – „magátólértetődő”. Nos, saját korszerű, kötelező tudatlanságom örvényeiben szédüldözvést, ezen a ponton tartottam az „olümpiai” Hermész-szentély gödreiben barangolva – amikor új belátás derengett föl bennem. Sikerült kilépnem a „pattern”-ből. Ami gondolódott elmémben, az – modern világunk „bejárt” pályáihoz képest – úgy éreztem: félreugrás; kisiklás. Hic Rhodus, hic salta, jól figyelj, csibém! Ha két görög évezred hosszú sorban föld alá menetelő tizenhatmilliárd halottja (ahogyan a múzeum kurátorával hozzávetőleg kiszámítottuk) hitten-hitte, hogy Hermész Nekropomposz vezeti az Árnyak Mezejére, hogyan állhatott elő bárki vakmerő azzal, hogy hazudott neki a „hamis” vallás – ő ismeri az „igaz” vallás Átvezetőjét?! Mi biztosítja az utána következő két évezredet, hogy az új hit ügynöke, Új Világosságával egyetemben nem ugyanakkora csaló-e, mint Hermész csalói voltak? Hogy is nem láthatta tüstént minden anyjábólszalajtott vallásalapító, hogy mihelyt egy évezredekre visszatekintő hitet kétségbevon, egyúttal minden hit hitelét is lerontja, kétségbevonja s hogy ezzel minden-de-minden vallás a priori lehetetlenül…?!
Ez az egyik eszmei fővonulata a drámának; a másik, szakasztott ilyen, „koridegen”, „érvényét vesztett” a rabszolgaság történelmi intézményének eredeti státusába való visszahelyezése és az utókor „koridegen” ficamos ferdítéseitől, bárgyú torzításaitól való megtisztítása –
KL Csak nem akarod „rehabilitálni” a rabszolgaságot?
Nem én: ezt főbelövés terhe mellett abszurdumnak minősíteni a köldökömmel elkötötte a bába. De más rehabilitálni és más: a történelemből való kibutulásunk szeméttelepén előkeresni, szakadékából előemelni. Gargialianus különben a milliomos rabszolga-kereskedő volt, s ő adta el a patrícius családnak Lalagét, a szép példány rableányt, akibe Licinius belebolondul s akit apja, a veterán hadvezér, a „Gazda” – a maga jószágának tekint, gazda jogon. A kísérteties a darabban az, hogy (egy kivételével) minden szereplője kétezer éve halott, valamennyien „feljárnak” – előlépnek – sztéléik mögül, hogy újraéljék szerelmük hajszáját, majd megrekedését a tragédiában és a halálban; s valamennyi a szemfödeléből-kilépő halotti-meztelen. A darab alaphangját alighanem az „athéni Kerameikosz” romtemetőjében kószálva kaptam el, éspedig Ampharéfé híres sztéléjének betűzgetése közben:
„az édeslányom kislányát tartom itt, aki, míg élt s még láttuk a napvilágot, annyiszor ült ölemben. Most holtában tartogatom, magam is holtan immár…”
Magát Gargilianust, a rabszolgakereskedőt Martialis említi Epigrammáinak egyikében:
|
KL A szerelmi szenvedély drámája?
Az is. Ám a GARGILIANUS voltaképp theophania. Nem az Egy-Isten, nem az istenség, hanem minden isten megidézése, aki a mindenhatóság valamely hatósági tartományára valaha is igényt tartott. Visszájára fordított áhítattal – jámbor haraggal szóló tetemre hívás az emberiség teteménél: annál a sok milliárdnál, aki a dolgok természetes rendje szerint, földdel-tűzzel-vízzel elkeveredve ma már annyira sincs, hogy tettese megjelenésére – vérezni tudjon.
(14) Találkozások. Jean Rousselot-val – Magyarok Istápjával. Gara Lacival, a Búsképű Lovaggal. A müncheni LÁTÓHATÁR szerkesztőpárjának – Horváth Bélának és Vámos Imrének – a hazapártolása. Három hosszú esztendő, amely a házkeresés jegyében áll.
KL De miért nevezted el a házadat „Kis-Magyarországnak”? Vagy már a „babaház” is az volt – Hongriuscule?
Lorcsikám, erről már elejtettem egy-két szót, de nem árt felfrissíteni emlékezetedet – amilyen görbe történet. Nem én neveztem el és nem ezt. Még Észak-Londonban történt, hogy Jean Rousselot, egyik londoni átruccanása alkalmával berontott a babaházba, végigrohant a szobákon és a sok-sok szőttes, kalotaszegi, buzsáki, mezőkövesdi futó, asztalterítő, népi hímzésű függöny, cserge, kerámia és egyéb mütyür láttán összecsapta a kezét és így kiáltott fel:
– Mais c’est une véritable Hongriuscule! – Valóságos Kis-Magyararszág!
Elég gyakran átugrott ide hozzánk annak idején, hogy meglátogassa lányát, meg angol vejét, akiért különösebben nem rajongott, mert mintha a százéves háborút ott folytatták volna, ahol elhagyták; pedig Rousselot jól beszélt angolul. A szomszédos babaházak egyikének-másikának már akkor is „neve” volt – nagy divat ez Angliában –, de nekem meg se fordult a fejemben, hogy annak a parányi szecessziós sorháznak „nevet” adjak. A névadás kézenfekvő volt, amikor ezt a nagyocska rezidenciát, amelyben most ülünk, itt Wimbledonban megszereztem s annak története van –
KL Elmondod majd?
No iszen, csak győzd meghallgató türelemmel, mert azt is elmondom majd, hogy a házvásárlás történetének itt Angliában miért kerítenek olyan nagy feneket. De mire ideköltöztünk, ebből a házból apránként kikoptak a „magyaros” rekvizítumok és átvette birodalmát az antik könyvszekrény, az ódon függönytartók, az antik bútor.
A történet azonban elterjedt – hogy annyi népi faragást és magyar könyvet (tán Siklósék kivételével) sehol sem látni, mint nálunk és Rousselot „házavató” elnevezése rajta ragadt fészkünkön; már Gara Laci – aki tőle magától hallotta, mert Rousselot neki is ellelkendezte: ő is így lépett be és így emlegette „Kis-Magyarországot” nosztalgikus leveleiben. Utolsó ötnapos látogatására is jól emlékszem: emléke amilyen zavarba ejtő, olyan felkavaró. Laci nem tudta, hogy Édesanyámnak az egész világgal „mama-komplexusa” van, és amikor Margit-mama „fiává fogadta”, az árva lélek kitüntetésnek fogta fel; bizalmasává tette Édesanyámat, beavatta „megoldhatatlan” életének titkos keserveibe és tanácsokat kért; kapott is, ha nem tanácsot, hát balzsamos szavakat – flastromot a sebre. Hogy életével hol jutott zsákutcába, hogyan rendezkedett be e kiúttalanságra és hol-ki volt a mellékutca, akinél vigasztalódott, annak a tudója nem vagyok, mindezt Margit-mamának gyónta meg. 1965 végén járhatott nálunk, rövid hónapokkal eltávozása után; s ha beletanultál az akkori magyar lapok eufemisztikus átírásaiba, azt is tudod, mit jelentett amikor valaki „tragikus halállal” távozik. Még előttem van a magam-építette, szikrafogós nagy kandalló, ahol ketten üldögéltek a kora esti félhomályban: Édesanyám a meghallgató-vigasztaló pózában karosszékén, Laci pedig, amint előregörnyedve a szemüvegét törli és potyognak a könnyei. Felkelt, erőt vett magán, dörmögve szabadkozott és szobájába menekült.
– Mi van Lacival, mi történt? – faggattam Anyámat.
– Semmi-semmi, fiam. Depressziós. Ki nem? Lerázza magáról: majd lerázza, mint a kutya a vizet.
– Mégis…?! Mit mondott? Csak mondott valamit!
– Annyi mindent mondott és annyian elmesélték már nekem az egész életüket, hogy ha én azt mind a fejemben tartanám…!
Azt komédiázta, hogy „az ő feje sem káptalan”; de ismertem már – hogy a rábízott vallomásokat mélyen magába temeti. Főztem hát egy jó erős feketét, felvittem az emeletre és bekopogtattam vele Lacihoz. Megörült nekem, ellágyult s ha rám nem is szerelmei titkát bízta, a Nőt, aki elcsáklyázta szívét és feltépve vonszolja, hogy végezetül válaszút elé állítsa – nekem is könnyített a lelkén. Hiszen ha csak szeretetlenség venné körül! De gyűlölik is, gyűlölik olyasvalamiért, ami mióta világ a világ, a francia, az angol irodalom ősi gyakorlata volt: hogy az írók titkárokat, amanuensiszeket alkalmaznak. Dr. Johnson is megírta már a Grub Street ez elfogadott praktikáit, hogy a tollforgató áruba bocsátja tollát és a piacról él. Igaztalanul vádolják: aki neki dolgozik, azt jól megfizeti. Ezek? Megmarják a kezet, amely őket táplálja-és-éteti… Laci rébuszokban beszélt – bár én is tudtam egyet-mást „Párizs Rejtelmeiről” a múlt században, amikor kétségbeejtő helyzetében az író egy tál lencséért eladta regényét, színdarabját s hallottam Paul de Kock-féle irodalmi faiseur-ökről, regénygyárosokról, akik négy-öt bértollnokot is alkalmaztak és éppenséggel nem oszlatta el a homályt akkor, amikor a veszedelmekre terelte a szót, aminek minden tehetséges és termékeny író kiteszi magát, ha társait lekörözi s ezzel magára uszítja őket… A puszta létével ellenségeket szerez magának –
– De Laci, az Isten szent szerelmére! Miről beszélsz és kire célzol?
Laci, mint aki megbánta már, hogy belekezdett, haragos horkanásokkal konkrétumokat, neveket mondott: hogy ki-mindenki sokallja párizsi szereplésemet s hogy még innen Londonból is akadt, aki megpróbálta elgáncsolni ANIBEL című regényem lefordítását, holott arra Julliard jogutódjától, Denoël-től hamarosan szerződést kapok… Megígérte, hogy elküldi és ígéretét meg is tartotta: nemsokára lefotokópiázva olvashattam irodalmunk Párizsban székelő nagyjai egyikének a lektori jelentését valamelyik színpadi opuszomról: a beszáradt-betokosodott, a lengyelkedésbe belerokkant zseni „mestercsele” volt, hogy homokzsákokból nyúlgátat építsen ellenem és hogy senki dramaturg még csak kíváncsi se legyen „lefordíthatatlan nyelvi szépségeimre”. Gara László olyasmibe avatott be, ami válságba sodorta naivságomat: akkor döbbentem rá először – rádöbbentem, hogy milyen bődületesen naiv voltam eddig s mi megbocsáthatatlan együgyűség volt ugyanazt a jóhiszeműséget feltételeznem mindenkiről, gondolván, hogy az ember (még az íróember is) természettől jó… Gyanúba vettem a hízelgők alamuszi közeledését, hogy tőrt rejtegetnek hátuk mögött: az Irodalom Köztársaságában hittem – és a dzsungelben találtam magam.
Lorcsikám! Lásd be, folytatnom egyre nehezebb s hogy belekezdtem, bánom is már. Mennyivel könnyebb lett volna a dolgom, ha életutamnak hátat fordítok és hátra se nézve – elenyészek a horizonton…?! Valamikor régen (de ez sem az én eredeti leleményem volt) könyvet akartam írni a párhuzamosan futó két kolumna rendszerében, mind a két kolumna ugyanarról szólt volna, de másképpen, az egyik megfejelve azzal a címmel, hogy: AHOGY NEM TÖRTÉNT, DE ÍGY ÍRJÁK; a másik meg azzal, hogy: AHOGY TÖRTÉNT, DE NEM ÍGY ÍRJÁK. Valamelyik opuszomban, töredékesen, próbálkoztam is ezzel a fogással. A leleplezés és a demitologizálás vitrioljának tömény királyvize, melyben a hazugság elolvad és amit belemártasz, abból csak a lecsupaszított színigazság színaranya marad. Embertelen vállalkozás volna, nincs aki vállalja ennyi kíméletlenség ódiumát. Hol kegyelettel, hol „regárddal” kell lenni, hol az élőkre, hol akik halálukkal gazemberségükből is kifürödnek; így azután mi más marad hátra, mint hogy Prokopioszainkra bízzuk: amilyen feledékenyek, ha nem hányják el – náluk legyen a mémoirs d’outre-tombe kulcsa.
KL Hát valóban ilyen naiv voltál?
Rosszabb annál: naiv idealista. Azt képzeltem, a Parnasszoszon minden „igazi” – ott aztán igazán csak az Írás, a tehetség számít; a mű. De hogy mennyire alkalmatlan voltam minden intrikára, milyen „avatatlan” voltam és mennyire gyanútlan az irodalom láthatatlan története iránt, hadd mondjam el, hogy jártam 1962-ben a két müncheni korifeussal, Horváth Bélával és Vámos Imrével, akik addigra már nagy titokban megépítették az aranyhidat hazafelé, és a Kádár-Magyarországra való visszatérésre készültek. Vámos Imre kistehetségű újságíró volt és csak arra jó, hogy „szerkesszen”, névleg ő volt a müncheni havi folyóirat, a LÁTÓHATÁR gazdája, rá nem emlékszem, hogy eljött volna; de Horváth Béla, a bozontos szemöldökű költő, a müncheniek Szvengálija – ő igencsak ott trónolt azon a díszebéden, amelyet tiszteletére rendeztem a babaházban. Többedmagával volt, társaira már nem emlékszem, részegen érkezett és távozóban támogatni kellett. Ismertem legendáját, melynek fénypontja az a korhely haditett volt, hogy valamikor a boldog ántivilágban éjféltájt nekidűlt a Vörösmarty-szobornak a téren és annak a jeléül, hogy túlszárnyalta – levizelte a koszorús költőt; nem tartottam annak az óriásnak, aminek ő és köre tartotta, s inkább szántam, mint aki elkótyavetyélte tehetségét; és el nem tudtam képzelni, mi az, amivel ivócimboráit bűvöletében tartja – hacsak az nem, ami a szesztestvéreknél a virtuskodás, hogy mind az asztal-alá-ivásban, mind pedig a gazdag csinibabák lekopasztásában ő a bajnok; ám ez már irodalmon kívüli árgumentum.
Horváth Béla félrevont, de már erősen megkedvesedve, mint aki alig áll a lábán; és bizalmasan közölte, micsoda „mélyreható reorganizációra” készül a LÁTÓHATÁR-nál, melybe az eddiginél sokkalta szorosabban, engem is bele akar vonni –
– A szerkesztőbizottságban: ott a helyed, pajtikám! Te leszel a próza gazdája…
Már fókuszolni is alig tudott, amikor a részegség második stádiumába lépett. Sírós-bizalmas ellágyulással „igazolni” próbálta magát és mindazt, ami következik:
– Nézz rám! Győzőkém! Idestova hatvanéves leszek! Mondd meg te magad: rendjén van az, hogy hatvan fele járóban másképp ne boldogulhassak abból a nyomorult rádiós fizetésből és vén banyák után koslassak, akiken a behelyezés után behajtom kinnlévőségeimet? Mert nem engedhetem meg, hogy elszalasszam, ha pénzes a pipi; de tudod milyen nehéz az, öreg nővel, akármilyen pipi, mert ha pénzes, mind öreg: csak hogy felálljon: az én koromban?! Hát rendjénvaló az?! Tudomistenem, ha más világot élnénk és én nem lennék rászorulva: a szabad Hazában, amely a keblére ölelné legnagyobb élő költőjét… Tudomistenem! Idehallgass: részeg vagyok, de amit mondok, az színjózan. Ha kilábolok ebből a gyalázatból, ahova a zsiványok taszítottak: újra felvonulunk! A te nevednek is ott kell ragyogni a LÁTÓHATÁR tetején! Bízzál bennem, teszek róla! Hamarosan hallani fogsz rólunk, s majd én eligazítom sorsodat!
Megölelt, majd látványos vallomása után csatlakoztunk a vendégkoszorúhoz. Véghetetlen naivságomban mindezt holmi változásokra értettem, amire készülnek a LÁTÓHATÁR müncheni szerkesztőségében – alig egy hónappal annakelőtte, hogy Horváth Béla (legnagyobb élő költőnk) és Vámos Imre puccsszerűen otthontermett és Kádáréknak eladta rágalomáriáját a müncheni Szabad Európa Rádió „korrupt üzelmeiről”. Nagy-elkésve világosság gyúlt agyamban és mindjárt más megvilágításban láttam a hallottakat, amikor egyre-másra érkeztek Horváth Béla gépelt levelei, melyekben hosszan kapacitált az út megtételére, mely előttem immár nyitva áll és nekem meg csak az angol rádiót kéne befürdetnem, „korrupt üzelmeivel”, hogy nevem felkerüljön a pesti LÁTÓHATÁR címlapjára. Szegény Szvengáli – ő se gondolta volna, milyen hamar elhajítják, mint a kifacsart citromot s hogy az őt immár keblére ölelő Hazában is milyen hamar utolérik a megélhetési gondok – míg „lapja”, a LÁTÓHATÁR, havi antológiává, afféle mini-digest-té szürkül. Utolsó hírem szerint, róla, jobb híján s mint akinek meg kell fognia minden munka végét – statisztaként alkalmazták a Hunnia Filmgyárban…
*
Hivatásos naivista voltam, Lorcsikám; balekságomban sokáig nem ébredtem fel idealizmusom naiv álmaiból, még Gara Laci „beavatása” és a Horváth Bélával való felsülésem után sem; bár akkor már mintha vettem volna első jeleit annak, hogy a pályatársak kezdenek „megsokallni” (élükön Csével) s hogy túltengőnek éreznek. Különösen az örök-egykötetesek, a beragadt lábbal induló örök-kezdők részéről tapasztaltam ezt – akik váltig „félrenéznek” s azt lesik, hogy a másik „mit csinál”; a féltehetségek, akik a mások szövegei fölött döngicsélő méhecskék módjára – innen egy bizarr jelzőt, onnan egy ékkövesen-kiragyogó főnevet szippantanak fel-és visznek kaptáraikba; de neuraszténiájuk kimerevíti ízületeiket és lebénulnak, ha oldaltsandítva látniuk kell, mint tornyolja a másik – életművét. A fájdalom elgennyed és méreganyaggá válik: az, hogy nekik nincs avagy ehhez mérten édeskevés. Igaz, aki nem alkot, már azzal is hors concours van, hogy nincs életműve, megtámadnivaló; bár nem ajánlatos túlzásba vinni az effajta semmittevést – vagy ahogy erre Rivarol mester mondja: c’est un terrible avantage que de n’avoir rien fait, mais il ne faut pas en abuser…28 (Idéztem már? Figyelmeztess, ha mondtam –)
KL Vagyis hogy voltak irigyeid?
„Titkos ellenzékem” – mondjuk így. Kinek nincs? Alakoskodókból, alamuszi álbarátokból összeáll a had: könnyen megtalálják egymást és szállingózva csatlakoznak a Magyar Maffiához, az MM-hez, a továbbiakban. Nem emlékszel A MEDDŐSÉG APOSTOLKODÁSA című prózaversem zárlatára? (LÉLEKHARANGJÁTÉK, 416. o.) –
…Ha látom a tehetségtelenség és a terméketlenség együttjárkálását – a hangra megrezzenek és összerázkódom a látványtól
Egyet se félj: ők is belépnek majd történetünkbe, tevőlegesen s majd még meglátod, hogy amikor elgázolásomra szövetkeznek, akkor is, görcsös bárgyúságomban a „jót” látom bennük s azok maradnak a szememben: a noble sauvage…
KL És mi adta az ötletet arra, hogy új házat keress? A nomádösztön, a költözködhetnék? A „babaház” nem volt elég?
Akarod, hogy erre verssel feleljek? Jóval később íródott, tán 1987-ben, Nemes Nagy Ágnesnek és Lengyel Balázsnak ajánlottam; a címe: TÉRMÁNIA
(A LÉLEKNEK RENGÉSE, 335. o.) |
KL No lám, helyben vagyunk: már megint halatkozol. De a válasz, ha jól értettem: hogy hajtott a térmánia…?!
Lorcsikám, minden építész térmániás; és én is az vagyok. Imádom a tágasságot, csak abban érzem jól magam (lakályosságban, az én ízlésem: a tágasság; a bölcseletben: a tátongás-és a tátongásban a szabad lengés). A kulcsszó ebben a versben (és válaszomban, kérdésedre) „a fába szorult féreg”. Észvesztő-boldog voltam a babaházban: hogy a magaménak mondhatom és meglakhatom minden zegét-zugát; de térmániámmal – úgy éreztem benne magam, mint a fába szorult féreg. Nagyobbra vágytam; nem akkorára, mint ez, ilyenről álmodni se mertem; csak épp: formálhatóbbra, tágasabbra.
De itt most vesd le a cipőd és bújj templomi papucsba: szentélybe lépünk, beavatlak az angolszász családi élet sajátos mondavilágába – noha mindez jobbára csak a szigetországiakra vonatkozik, az amerikaiakra nem; az amerikaiak nomádok, 6–8 évnél nem bírják tovább egy helyen, viszket a fenekük és csereberélik házaikat (tán a nosztalgia az elveszett Éden után, az hajtja őket? vagy csak környezetváltozásra vágynak? Majd – amerikai útjaimmal kapcsolatban – ezt a kérdést is útba ejtjük). De ha tudod, hogy Angliában egy-egy család 40–50 évig is meglakja házát s nem is olyan ritka kivétel, hogy 100–120 éve ugyanott lakik, akkor felmérheted, mekkora horderejű esemény az angol család életében a házvásárlás. Ehhez mérik a megvásárlásról-beköltözésről szóló családi legendákat – feltéve, hogy megnyerted bizalmukat és mint barátot vagy díszvendéget, vacsora közben kitüntetnek történetével. Elmondása részletes és szimultán, több szájból hallod egyszerre, mert egymás szájából kapkodják a szót és az epizódokat hol harsány kacagás, hol megilletődött elcsendesülés kíséri. Ha van olyan, hogy Egyetlen Történet, az angol családé ilyen, ebből-és-ezen élnek, imádnak nagy feneket keríteni neki – végigmutogatni a szobákat, hogy ki hol halt meg és ki melyikben született. Ne csodálkozz, barátom, hogy én is ilyen nekigyűrkőzve kezdek hozzá, mert bizony kemény három esztendeig eltartott, amíg erre a rezidenciára ráleltem, s olykor közeljártam a sötét kétségbeeséshez, hogy beérem a ráépíthető padlásszobával a babaházban, mely immár végzetem s ott, mint a fába szorult féreg – eltemetkezem.
KL Hát mi volt a nehézség?
Ezer nehézséggel jár és ingatlanügynökségtől, jelzáloghitel-intézettől építési ellenőrig, tanácsig, ügyvédig ugyanannyi bábája/kerékkötője van. A legnagyobb bökkenő az ilyen esetben, amilyen az enyém is volt, hogy ez nem sima vásárlás, hanem ún. hármas ügylet. A tranzakcióban adva van a ház, amelyre pályázom, de csak akkor vehetem meg, ha tulajdonosának sikerül másikat vásárolnia; és adva van a vevőm, aki az én házamra pályázik, de csak akkor üthetjük nyélbe a dolgot, ha sikerül eladnia a magáét, amelytől szabadulni szeretne, és – és! – mindez szinkronban kell hogy legyen: ha a hármas lánc egyik szeme valahol kiesik, tönkremegy az egyidejűség, és a hármas adásvétel kútba esik: idődet vesztegetted, sirathatod álmaidat. Az ügynökségek elárasztottak prospektusokkal, a szépelgő leírások megbízhatatlannak bizonyultak; az eladó tulaj és az asszisztáló család bájmosolya félrevezető volt: rátakart a nedves szivárgásra a falon, repkénnyel álcázta a repedezett öntöttvas esőcsatornát. Három évig éltünk úgy, hogy kipreparáltuk az ajánlatok tömegét, telefonon jeleztük, hogy jövünk, itallal-kávéval-elemózsiával megraktuk a fonatos piknik-kosarat, amelyet bevágtunk a csomagtartóba és szombat-vasárnaponként ügyesen kitervelt vargabetűkkel bejártuk London villanegyedeit. Sorra vizitáltuk a villákat, másztuk emeleteit-tornyait-pincéit, felmustráltuk kertjeit és az eredménytelen nap után holtfáradtan tértünk haza.
Az, hogy sokéves barkácsolással tetszetősen megmodernizáltam a babaházat, felsrófolta – mondhatni megduplázta az árát; ami sokat jelentett azokban az években, amikor a pénzromlásnak épp-csak-hogy a küszöbére érkeztünk; így azután becsvágyóbb lehettem s térmániámtól sarkallva – vérszemet kaptam. Kétszer is volt úgy, hogy már-már azt hittem, megkaparintottam „álomházamat”. Az első Greenwich-ben volt, a Csillagvizsgálótól nem messze, a Hardy Road-on (szerencsés utcanév s mi hízelgő is lett volna, a nagy angol klasszikusról elnevezett villasorban lakni, akit nemcsak megigéző lírájánál fogva – hanem azért is közel éreztem magamhoz, mert ő is építész volt). A század eleji szecessziós, kétemeletes villa tele volt mahagóni falburkolattal, falépcsője romantikusan nyikorgott, és a nappalik kandallóinak szobányi fülkéje, színesüveg-ablakocskáival csábulatos-otthonosnak tűnt. Tulajdonosa, egy bankigazgató, kétszer is elbolondított, de fiai rimánkodására mindannyiszor visszavette a piacról (a leendő örökösöknek volt annyi magukhoz való eszük, hogy a fenyegető inflációban az ingatlanvagyon tartani fogja az árát). Ennek a fiaskónak a betege lettem: hónapokig emésztettem magam, mint a kikosarazott szerelmes. Egy más alkalommal – elmondom, mert hogy olyan nagyon-angol, nagyon-emberi történet – Richmond-Twickenham paradicsomában leltem rá a folyóparti, kétszáz éves, neoklasszikus, kétemeletes vityillóra; jól jött, hogy parányi kertjét (kilátással a Temzére) könnyű gondozni, de kivált tetszett, hogy minden eszményi állapotban volt, semmihez fúróval-csavarhúzóval nem kellett hozzányúlni (belefáradtam a fusizásba s immár gyűlöltem is, mint minden penzumot, ami elveszi az időmet az írástól). 70-körüli nyugdíjas úr volt a tulajdonosa, akit lányai rászorítottak, hogy adja el s vonuljon úri aggok otthonába – majd ők gondoskodnak róla… Már az apró részletekig mindenben megállapodtunk, fellármáztuk ügyvédeinket és lelkükre kötöttük a sürgősséget – amikor egyszer csak az öregúr a sarokban elsírta magát; kiparancsolta a lányait, kiparancsolt bennünket, mint betolakodókat és átkozódva-istenkedve megfogadta, hogy az ő „richmondi rezidenciájából” tapodtat sem mozdul, innen úgy viszik ki, lábbal előre…
KL Képzelem, mekkora csalódás volt s mit emésztetted magad!
Várj-csak-várj, nincs vége még! Úgy fél év múlva az ingatlanhirdetéseket böngészve egy olyan apróra bukkantam, amelynek a leírása pontosan ráillett a házra és a jelige is, hogy „Richmond-Twickenham”. Érintkezésbe lépek az ügynökkel, avizálja szombati jövetelünket, lefékezem a kocsit, megállunk előtte: ugyanaz a ház. Minden ugyanaz. Az öregúr fáradtas mosollyal, a három lánya kitörő örömmel fogad. Kiparancsolják az unokákat, a kutyákat. A házat újra bebarangoljuk (pedig már láttuk), kész tésztára jöttünk, megállapodunk, megy minden, mint a karikacsapás. Már a költözés tentatív időpontját próbáljuk kitűzni a naptáron – amikor a sarokból sírvákolást, elvert kutya vinnyogását halljuk. Az öregúr – megint. Patakzik a könnye, magánkívül tiltakozik, hadráló-jaktáló karmozdulatokkal elhárítja lányait, akik fúriamódra rárontanak:
– Papa! Elég volt! Eladod és punktum! Ne csinálj jelenetet!
A papa felragadja botját, ráver arra, aki a legközelebb áll, a többi hátrál.
– Ki innen! Mindenki! Meg ne lássalak benneteket, még egyszer! Kitagadlak, a kutyáimra hagyom: a kutyáimra! Igenis! Az enyém, ha belegebedek, akkor is: megtartom! Az én házam! Nem adom el! Innen úgy visztek ki, lábbal előre!…
Megelégeltük a kutyakomédiát és míg lányai sűrű bocsánatkérések közepette kikísértek, esküdözve, hogy a „vén bolondot” mihelyt jobb belátásra bírják, értesítenek – mi beugrottunk a kocsiba és elcsalinkáztunk.
KL És a leányai: nem telefonáltak?
Senki. Amúgy is, megfogadtuk, hogy harmadszorra nem megyünk lépre: élje az öregúr utolsó éveit a fedele alatt, háborítatlanul.
KL És ez, amiben most ülünk? Hogy leltél rá?
A harmadik év végén, 1966 utóján lehetett, csüggedten válogattuk a prospektusokat s ha házkereső portyára mentünk, hát már úgy vágódtam a volán mögé, mint a vert sereg. Egy túlontúl sokatígérő házat kellett volna megvizitálnunk vasárnap s minthogy három éve lakatlanul, üresen állt, az ügynökség azt ígérte, az irodája melletti kocsmában hagyja, nevünkre, a kulcsot. A kocsmát megleltük, de a kulcsot hiába kajtattuk, arról, hogy leadja, a csirkefogó hanyag fráter megfeledkezett. Kedvetlenül tanakodtunk, hogy mitévők legyünk: a vesztett vasárnapot siratva, dolgunkvégezetlenül menjünk haza – vagy pedig…
– Vessünk rá egy pillantást! – erősködött Édesanyám.
– Csak úgy, kívülről?
– Nézzük meg kívülről, ha már itt vagyunk! – unszolt Piroskám is; és én beugrattam a motort. „12 Edge Hill” – az utca, a ház, a pompás gótikus Jézus Szíve-templom tőszomszédságában: hamar ráleltünk. Azonnal nyilvánvaló volt, hogy kerítése – mintha csak valaki tüzelné – foghíjas, hatalmas kertjén csak az nem jár keresztül, aki nem akar; meg hogy félig romos (NB., ez volt a szerencsém, másképp dehogy is jutottam volna hozzá, ezen az áron). Közelmerészkedtünk, felpipiskedtünk, bekémleltünk beporosodott ablaktábláin s annyit kivettünk belőle, hogy csinos kandallói és magas stukkómennyezetei vannak a százéves épületnek. A hátába kerültünk és a kert közepén elvadult, primitív úszómedence-félét fedeztünk fel a domboldalra felültetve, kétfelől magas, iromba lépcsőkkel. Körüljártuk, felmásztunk rá, bosszúsan nézegettük a faóriásokat a kert végében meg a düledező garázst, szidva az ügynököt, hogy kulcs híján nem dughatjuk be az orrunkat a házba.
– Ej! Hogy szakadjon rá az ég a mihaszna bitangjára: gyerünk! – kiáltottam fel indulatosan, a medence lépcsőjének a legfelső fokán. Mielőtt megfordultam volna, valami mellélépős ügyetlen mozdulatot tehettem, mert a következő pillanatban nagy ívben – akkorát zuhantam hanyatt, hogy a fejemmel a fűcsomóban találtam magam. Zuhanásomat Édesanyám megkövülve nézte végig, Piroskám felsikoltott és sebesen leóvakodott, hogy felemeljen:
– Nem ütötted meg magad?
– Én?! Már miért ütöttem volna?
Vidoran felserkentem és levertem a kabátomról a koszt. Asszonyaim körülugráltak, tapogattak-vizsgálgattak, ép-e minden tagom. Én meg csak nevettem – bár kissé hideglelősen, amikor odaképzeltem zuhanó „trajektóriámat” s menten láttam, mi lett volna, ha csak 4–5 centivel feljebb esem s úgy találom bevágni a tarkómat a legalsó betonlépcső élébe, hogy kiloccsan az agyvelőm. S míg odaképzeltem magam, elterülve-szörnyethalva, csak-hallgatom, forgatgatom hüledezve, hogy Édesanyám mit mond:
– Ez volt a jel. Itt beszúrtad magad a földbe. Megvett a ház: az övé vagy s az meg a tiéd. Meglátjátok, hogy beválik a babonám. Itt lakunk.
Három hónap se telt bele – igaza lett.
(15) Az új rezidencia – avagy a ház, amelyre ingünk-gatyánk rámegy és úgy költözünk bele, a meztelen fenekünkkel. A csavargó-konfraternitás kiűzése, rendőri segédlettel. Bosszúja. „Belakási” kísérletek; ismerkedés a szomszédsággal. A ház históriája; irodalmi vonatkozásai. Egykori nevezetes lakója, aki rajtahagyja kézjegyét: De La Bedoyere gróf, publicista és esszéíró, a CATHOLIC HERALD főszerkesztője és tulajdonosa. Felfedezések a padláson – kalandozások a környéken.
KL Képzelem, mekkora izgalomban éltetek akkor – hogy sikerül-e beleülni…!
Három álló hónapon át, te! Egy-izgalom volt az életünk. Heves alkudozás az ügynökön keresztül a mogorva tulajdonossal (soha a színét se láttuk, nem is ismerjük), veszekedés a hitelintézettel, ügynökén keresztül, hogy a lehető legmagasabb kölcsönt csikarjuk ki; minden pénzünk összekaparása az utolsó garasig… Akkor adtam el megmaradt hangszereimből négyet, egy Richter-brácsát és egy héthúrosra átalakított viola-furcsaságot, meg két hegedűmet –
KL De miért? Hát a hitel nem volt elég?
Szigorúan megszabták a felső határát a fizetés háromszorosában (a feleség keresete nem számított). S nekünk még mindig hiányzott a vételárhoz az a picurka, hogy leszúrjuk az erősen lealkudott összeget. A régi Angliában az alkudozás – modortalanságnak számított; igaz, illendőségből s mintegy a jóindulat jele gyanánt, a házak szabott árából szokásban volt, hogy engedjenek kiskeveset. Itt azonban más volt a helyzet. A tulajdonost, egy vállalati igazgatót, a cége áthelyezte Manchesterbe; onnan intézte a ház ügyeit és sürgette ingatlanügynökét az eladással. Hogy az eredeti ár volt-e túl magas vagy hanyagul kezelték az ügyet – nem tudom; tény, hogy a ház három éven át üresen állt anélkül, hogy új gazdára lelt volna. Ám ha gazdára nem is – hívatlan lakóra annál inkább: befészkelte magát a csavargó-konfraternitás, lehettek négyen-öten: telente, hogy ne fázzanak, a kandallókban feltüzelték a padlódeszkákat – volt szoba, hogy hézagos padlója alól a földszinten feltátongott a sötét talajüreg – és feltüzeltek öt pompás, faragottas, pótolhatatlan ajtószárnyat. A tüzeléshez a kerítést is kiritkították; s így azután, ahogy a ház vandalizálása és az idő múlása következtében minden évben engednie kellett az árából s már annak jó harmadát elengedte – a tulajdonos egyre dühösebb lett, haragudott a világra és látatlanba a vevőre is.
Kétségbeesve vettem számba, mi dolga lesz villanyfúrónak, szerszámosládának, hogy csak lakhatóvá tegyem – amikor valahára megkaptam a kulcsot és a négyszintes nagy objektumot bejártam: úgy kell nekem ez a még-két-évi barkácsolás, mint a hátamra a púp! – jajdultam fel; de be kellett látnom, az eladó szerencsétlensége volt az én szerencsém, ha nem ilyen félig-romos, nem enged ilyen sokat az árából, és még így is, éppen-csak-hogy kiguberálom. Valahára a tulaj is felhorkant és telefonon odaröffent az ügynökségnek, hogy vágják a pofámba a házát, többé hallani sem akar róla; az ügyvédek tüneményes gyorsasággal keresztülhajszolták a szerződések aláírását-kicserélését – miskolci kocsonya úgy nem reszketett, mint akkor én, attól való féltemben, hogy szénior angol kollégám az „angol” BBC-ben-és vevőm a babaházra meggondolja magát és visszalép. Szerencsére nem lépett vissza, elragadtatva nyitogatta a beépített szekrények ajtósorát és alig várta, hogy beköltözzön.
Ez is elkövetkezett: nemzeti ünnepünkön, 1967. március 15-én reggel, egy bútorszállító dupla kamionnal megérkeztünk Wimbledonba. Más tulajdonos, aki megválik házától, ilyenkor a vevőjét vendégüdvözlő mosollyal, süteménnyel-teával várja, majd a bájcsevely után körülvezeti a házban, mely immár nem az övé; s gondos, jó gazda módjára, büszkén végigmutogatja, hol a fészer, a fáskamra, a főkapcsoló, ez-az, és egyenként átadja a kulcsokat. A mi eladónk, haragja-és-megvetése jeléül egyetlenegy kulcsot hagyott ránk, az ügynöknek borítékolva: a bejárati ajtó kulcsát. Egyetlenegy nap alatt kellett kitalálni, hol az elzárt főcsap, a villanyóra-gázóra, kifundálni, hogyan működik a gázkazán és beindítani a központi fűtést; de pattantam, mint a nikkelbolha és hiszed-nem hiszed: estére volt víz, villany, gáz, bemelegedtek a radiátorok. És akkor, a mi dupla nemzeti ünnepünkön, amikor a meztelen fenekünkkel beköltöztünk a rezidenciába, amelyre ingünk-gatyánk ráment – csak akkor eszméltünk rá, hogy se-szekrényünk-se-ágyunk; mert a babaház beépített szekrényeit, beépített ülőpadjait, ágyait nem hozhattuk el s így még székünk is csak annyi van, hogy hárman leülhetünk. Hanem asszonyaim megtáltosodtak, az egyik nagy kerti szobát kinevezték „szekrénynek”, csupasz padlóján leterítettek négy ágylepedőt s azokra emeletesen rászórták minden ruhaneműnket, göncünket, ami csak volt. Matrac is akadt lába nélkül; mire megágyaztak, már az én szerszámosládám is munkába állt és a konyhán össze-ezermesterkedtem a legszükségesebbet, ami az estebéd, a reggeli elkészítéséhez kellett.
Alighogy nyugodni tértünk, neszezést, sugdosódást hallottunk, de hogy ki, honnan, nem tudtuk volna megmondani.
Felrohantam az emeletre – a sötétben mintha az esőcsatornán lemászott volna valaki, s a nyomában még egy, meg még egy; ha voltak is, elmentek-eltisztultak – gondoltam és holtfáradtan nyugodni tértem: Piroskám is, másnap már dolgozott és nekem is pihentnek kellett lennem – a rádiósmunka, a nyelvtanítás nem szabad hogy megérezze a költözködést. De még másnap is, mintha éreztük volna, hogy „nem vagyunk egyedül”. Becserkésztem a kertet és hátrakerültem a garázs felé, ahol a hosszú teleknek a másik utcára bekötőútja van: annak az ajtajában mintha világosságot láttam volna. Szót értettem a szomszéddal, D’Albuquerque bácsival (amilyen spanyol neve volt, olyan sült-angol volt maga) és telefonhívásunkra perceken belül kiszállt a rendőrség. Hárman ugráltak le az autóról, de a zajra – mire odaértek volna a kert végébe, a garázsajtón már előugrott a potyázók bandája, lehettek vagy hatan, és a meredek bekötőúton felrohanva, kereket oldottak a templomkert élősövénye mögött.
Azt hittük, többé nem látjuk őket; de bizony, a mi huligánjaink még egyszer visszatértek, hogy bosszút álljanak, amiért kényelmes potya-fészkükből kiugrasztottuk őket: benzines rongyaikkal végigrakták kerítésünket és ami még a kannában volt, jól megöntözték vele a deszkát. Szerencsénk volt, hamar észrevettük a tüzet, a szomszédok is előrohantak és pokrócokkal addig csapkodtuk az égő kerítést, amíg a tüze le nem hamvadt. A „squatter” népség eltűnt, mi meg, ócskásoktól, ideiglenesen, összevásároltuk a legszükségesebbet, került ágy, szék, íróasztal, rövid hetek múlva már minden ment, mint a karikacsapás: az írás, a tanítás, az élet –
KL De miért hívják a ti utcátokat „Edge Hill”-nek? Miért nem „utca” az utca? Se nem Street, se nem Road. Mi az, hogy „Edge Hill”?
Az angol polgárháború egyik nevezetes ütközete folyt le ennél a helységnél, így azután országszerte számos utcának adták ezt a nevet. Persze tudnod kell, hogy az igazán „jó cím”, az ún. „előkelő” utca – sohasem utca. Már volt erről szó; sétáltunk is arra s elmondtam, miért előkelő (angol fogalmak szerint) a Ridgway, a Grange meg az Edge Hill. Nos, teljes erőbedobással, segéderőkkel és mindenpercünk-mozgalommal meglepő hamar rendbe hoztuk a házat, bár sokkal több kellett ahhoz, hogy „régi fényében ragyogjon”. Eredetileg a múlt század végén egy ismert építész-nagyvállalkozó emelte ezt az öt patríciusvillát 1884-től 86-ig, s míg a többit eladásra – ezt az enyémet elsőül, magának építette, ezért egy kicsit nagyobb is és itt-ott apró, különleges kiképzésekkel kedvezett magának; persze most, hogy magam is hozzáépítettem és a kert felől megtoldottam két benyíló-szobával meg a zeneteremmel, így a többinél jóval nagyobb. Azt tudom, hogy tervezője-és első tulajdonosa a háznak a REDSTONE nevet adta, sőt, 1888-tól máig – mert mire való a Wimbledoni Régészeti Társaság archívuma – ismerem minden elődöm nevét (Mr. Faber, Mrs Carver, Mr. Raymond-Barker – ez átkeresztelte MARYVALE-nek –, Mr. Woods etc., etc., míg a sorban/és az időben: 1949-ben Count de la Bedoyere nevéhez nem érünk).
Ne hidd, hogy sejtelmem volt róla, amikor beleszabadultam vagy hogy értő megilletődéssel léptem volna be abba az első emeleti szobába, amelyben az a másik írógép valaha kopogott: mindez 3–4 év alatt, mozaikokból rakódott össze – az, hogy a háznak komoly irodalmi vonatkozásai vannak, „múltja” s ez az irodalmi múlt ennek a gróf De La Bedoyere-nek a nevéhez fűződik, ő élt-és-írt itt 1949-től 59-ig, s alighanem csak idő kérdése, hogy a rezidenciára, a szokásos kék terrakotta emléktáblán rákerüljön az ő neve. Franciának gondolnád, bár az accent grave lemaradt arról az e-betűről, ahová kívánkoznék – de nem hugenotta (mint sok francia nevű angol), hanem breton származású, és egyik felmenője Ney tábornagy szárnysegédje volt, ott lőtték agyon a marsallal együtt a várárokban, XVIII. Lajos ún. második restaurációja idején.
Maurice Anthony Michael, gróf De La Bedoyere (1900–1973) jezsuita nevelést kapott és az utolsó pillanatban lépett vissza attól, hogy pappá szenteljék (jó ösztöne idejében megmondta neki, hogy hétgyermekes családapa lesz). Sem a jézustársaságtól, sem a katolicizmus akkor időszerű sorskérdéseitől nem szakadt el, és írásaival olyigen az elsők közé küzdötte fel magát, hogy Chesterton után és C. S. Lewis mellett, harmadikul, őt tartják a katolikus esszé legjelesebb képviselőjének. Oxford után mint a skolasztika szakértője, a minnesotai egyetemen filozófiát adott elő. Ekkor kiadott két történelmi monográfiájával – életrajzi köteteivel Lafayette-ről és George Washingtonról – magára irányította az irodalmi közfigyelmet. E kettőt jó tucat tanulmánykötet követte, melyek közül a LIVING CHRISTIANITY (Élő Kereszténység, 1954), a THE ARCHBISHOP AND THE LADY (Az Érsek és a Hölgy, 1956 – Fénelon és Mme Guyon levelezése alapján a kvietista féleretnekségről), valamint THE MEDDLESOME FRIAR (A Kotnyeles Barát, 1958 – Savonaroláról és műkincségető máglyahadjáratáról) kivált azért foglalkoztatott engem, mert ezek már itt íródtak „az én fedelem alatt” – bár ugyanilyen jogon a gróf úr is mondhatná, ha élne, hogy én írok „az ő fedele alatt”: szellemes, okos, lebilincselő, adatgazdagságukkal elkápráztató könyvek ezek, s noha sok egyebet is írt – életrajzot Sienai Szent Katalinról (1946), Szalézi Szent Ferencről (1959) és Assisi Szent Ferencről (1962), én kivált azokat forgattam mohó kíváncsisággal, amelyek itt íródtak abban a déli fekvésű szobában, amely évekig a hálószobám volt. Mint kiderült, ő is ugyanolyan monomániásan dolgozott, mint ahogy én is, ha rámjön a bolondóra: a gróf úr bevitette ágyát a dolgozóba és amikor két évig (1952–3), csigolyaporc-leválással többnyire az ágyat nyomta, csináltatott magának ügyes, konzolos, billenthető asztalt, amelyet ágya fölé betolva s rajta az írógéppel: fekve – tovább verte a billentyűket. A kefelevonatokat többnyire a menye javította – (az ő hangját hallod az üzenetrögzítőmön) sztárnak induló színésznő volt, amikor az író fia, Quintin De La Bedoyere megkérte a kezét és ő lemondott a színpadról: mindketten jó barátaim és közvetlen szomszédaim a 10. alatt.
Mondanom sem kell, Michael De La Bedoyere gróf igazi karrierje akkor bontakozott ki, amikor a százezres példányszámban megjelenő CATHOLIC HERALD élére került, mint a hetilap főszerkesztője – majd tulajdonosa; 28 évig szerkesztette a befolyásos, nagytekintélyű katolikus orgánumot ebben a pápistaságot-nagyon-nem-szerető, pápistákra-mindig-gyanakvó, valaha-erősen-protestáns birodalomban és országszerte ismert személyiséggé nőtte ki magát. Harcos természet volt és a katolicizmus radikális szárnyán, a francia „újkatolikusokkal” karöltve küzdött az Egyház múltba visszahúzó ballasztjai ellen. Quintin és Irene elbeszélése alapján jól el tudom képzelni magamnak a nagy öreget, aki előttem e házban, az in artibus et litteris jegyében, szobáján éjhosszat matatott (mert bagoly volt), közel kétméteres alakjával e Pater Familias ha lejött a falépcsőn, a rajcsúrozás elült és az asztali imádság elmondása után, estebéd alatt ki-ki csak akkor szólt, ha kérdezték. Szeretve-rettegett kényúr volt, akit senki hibáztatni nem mert, balfogásaiért, melyek emlékét számos családi anekdota aranyozza be. Halálakor a THE TIMES (1973. július 16-i számában) teljes-kolumnás nekrológban parentálja el, mint „azt a forradalmi szellemet, aki a katolicizmus fogalmi rendszerébe bevezette a kételkedés jogát”. S hogy ez mennyire telitalálat, azt magad is olvashatod ÉLŐ KERESZTÉNYSÉG című tanulmánykötetében (hat méterrel a fejed fölött íródott, 1954-ben), arról, hogy „a katolicizmust csupán a szabad kételkedés hiányzó láncszeme tarthatja össze” – könyvének, „A Hiányzó Láncszem” című vallomásos fejezetéből hadd álljon itt ez a pár sor:
„…Máig emlékszem, mennyire mulattatott, amikor egy filozófiai előadás előtt katolikus diáktársaim odacsempésztek asztalomra néhány kötetet, Kantot, Bertrand Russell-t – rátakarva Vincent McNabb Atya egy opuszát azzal a biztató címmel, hogy AMIBEN A HÍVŐ IS KÉTELKEDHET. Másszóval – ahogy már említettem volt – már az iskolapadban így kezdtem, a vallást az értelem felől közelítve meg s csakhamar azon kaptam rajta magam, hogy két síkon élek: az egyik az odaadó hit-és-vallásgyakorlás síkja; és a másik – félig elfojtva, de mind erőteljesebben kibontakozva: azon való töprengésem, hogy a vallásos életnek van-e egyáltalán komoly, igazi alapja…”
Meglehet, hogy állig-gombolkozva, mereven, mint szigorú világi abbé élt-és-gondolkozott s annyi szent, hogy amelyből kiszipta hitének „modernségét”: a kételkedés nála távolról sem játszotta azt a szerepet, amit Locke, Hume vagy Kant gondolkozásában (hogy az igazi szélsőséges szkeptikusokról ne is szóljunk), mégis, rokonszenves jelenségnek találom, franciás műveltségével és enciklopédikus tájékozottságával; és hízeleg nekem a tudat, hogy nem az első íróember vagyok rezidenciám fedele alatt-és falai közt, aki forgatom tán ugyanazokat a kézikönyveket, kopogtatom az írógépet.
*
KL Gondolom, évek beleteltek, amíg kialakult rezidens elődödről ez a pontos kép, és nyilván összebarátkoztál a szomszédos grófi családdal: tőlük tudod –
Hát persze. Valahányszor átjönnek, nosztalgikus pillantásokat vetnek mindenre, kivált az első emelet egyik lakrészére, ahol mézesheteiket élték, mint fiatal házasok. Voltaképp a család vidéki kastélyát hátrahagyva – az én házamat szerették volna megszerezni („visszaszerezni”, ami az övéké volt), de elkéstek vele s így meg kellett elégedniük a (spanyol nevű) D’Albuquerque bácsi házával (aki nyugállományba vonulva, az „álom-bungalow-ba” vidékre ment, de első dolga volt, hogy a pincelépcsőn lebukva – szörnyethaljon. Mindig ilyen: rosszkorjövő, ilyen baromi. A halál). Igaz, a grófék egyre kevésbé ismertek rá, annyi alakítás, hozzáépítés után, s rezidenciám gyarapodását, szobraim, antik bútoraim felsorakozását bájmosoly kíséretében, homlokráncolva figyelték. Tempós, komótos életformához szokott angolok módjára nemigen értették, miért a gürc, miért akarjuk „valamire vinni”. Ám ők és a többi szomszédok még csak hagyján; azok, akik kivált megorroltak rezidenciánkért (többnyire látatlanba) – azok a magyarok voltak; barátaink.
– Ejha! Tyűha! Valóságos palotában laktok! – kiáltott fel Szász Béla, amikor először meglátogatott; mi sem állt távolabb a valóságtól, ám ő ezt a maszlagot a „palotámról” elmesélte fűnek-fának s ezt nem is bocsátom meg neki, amíg él. (Igazában még ő se látta, amikor elhírelte rólam, hogy épp felkapaszkodóban volnék az uborkafára, csupán hallomásból, elképzelései alapján költötte „palotalakó” rossz híremet.) A hír elterjedt, már főnökeim is faggatni kezdtek felőle a rádiónál, irodalmár baráti körökben pedig emelgetni kezdte sziszegő fejét a lélek áspisa – az irigység. Nincs irigyebb a lustánál; annál, aki különmunkát nem vállal, a „stréber” szorgalmat elítéli; az ilyen azzal szórakozik, hogy l’art pour l’art szapul-irigyel. Amikor a küszöbét átléptem és házamra az HONGRIUSCULE táblát felvertem – innen kezdve számítom rossz híremet.
KL Mégis, az első időkben: akkor, amikor szobáról szobára, pincétől a padlásig mintegy „birtokba vetted” – milyen érzés volt?
Lorcsikám: nem hittem. Se a szememnek, se a szerencsémnek. Az érzést már elírta előlem François Nourissier MAÎTRE DE MAISON című pompás regényében, ami pontosan erről szól. Arról, hogy a boldogság micsoda „megrázkódtatás” egy család életében, amikor birtokba veszi tornyos rezidenciáját, ketten tízfele szaladnak benne, kitakarítják pincerekeszeit, körülmásszák padlászugolyait. A padlás számunkra is tartogatott egy-két meglepetést: ilyen-olyan padot-szuszékot, ülőbútort, ami kapóra jött, no meg két képet, pompásan keretezve; az egyik az Eton-i kollégium 800-éves gót templomáról amit Canaletto festett, annak a múlt század végi olajnyomat-reprója arany keretben (megnézheted az ebédlőben), a másik a strassburgi székesegyház interieurjéről az a méteres heliogravure fekete ében keretben (ott lóg a hálóm feketemárvány kandallója fölött).
Minden szépen kiforogta magát, adósságaimat rendeztem, a hitelintézettől új kölcsönt vettem fel és éjt-nap (rádióadás közben is) a bővítésen jártattam az eszem; azon, hogy hogyan lehetne kis pénzből minél nagyobbat, látványos-lakályosat építeni. A térmániás, aki a rajztáblán beleesik a saját csapdájába. Két éven át ez a bővítés volt a rögeszmém, ha nem terveztem meg kétszáz változatát, akkor egyet se. Pontosan írja le Nourissier ezt a megszállottságot, házregényében. Mondanom sem kell, amikor „zenetermemnek” híre ment az emigrációban, jó magyari népemnél végképp elrontottam a dolgomat. Az ukrán csak a falatot nézi ki a szádból, de a magyar mozgósítja az Alvilágot, a lemurokat, az erünniszeket, Alekto fúriát és boszorkányaink kalaptűvel szurkálják képmásodat. Igaz, akadtak mások is, akik ácsingóztak volna házamra: a szomszédos kollégiumban tanító jezsuita páterek, akik közül sokkal összemelegedtem, befújtak főnökeiknél – pompás háromhajós gót temploma körül épp terjeszkedni szeretett volna a rend – és háromtagú küldöttségük el is következett hozzám. Ha azt láttad volna, hogy szaladoztak a házban szanaszerte s látva, hogy a kerti terem milyen alkalmas volna kápolnának, már rendelkeztek is:
– Ide az orgonát! Ide az oltárt!
Ígértek fűt-fát, más házat másutt, nagy összegű kárpótlást; de én maga voltam a hajthatatlan mosoly. A „nem”. Az ír vállalkozó kilopta a szemem, elszajrézott 30 m2 márványlapot (még a házzal járt), a műtárgy számba menő, viktoriánus, kovácsoltvas cirádás kerti hengert, a szigetelőnemezt bálaszámra – de csak nevettem rajta és legyintettem. A fülemüle „nekem fütyült”. S miközben madarat lehetett volna fogatni velem, összeszorítottam a fogam s ha vérfagyasztó-komolyan beléptem a dolgozómba, hát mintha kicseréltek volna. Hátat fordítottam mindennek és más ember voltam. A mesterember, aki műhelyébe lép. Írtam, egyre kevésbé „fióknak” s hogy mit, azt sem kell majd harapófogóval kiszedned belőlem, bár tudod, mennyire feszélyez az olvasó előtt ismeretlen művekről szóló beszámoló idétlensége, meg hogy a magunk kedvező színben való feltüntetése – az ilyen prospektusízű miniszinopszisok mennyire kedvem ellenére valók. De hajazod-e már, miért vezettelek az orrodnál fogva idáig: hogy miért mondom el mindezeket a házamról, holott elmondhatnám minden más, kívánatos rezidenciáról: sejted-e? Nézz körül! Mit látsz?
KL Mit látnék?! Ablakot. Falakat.
No látod! Falakat. Szeretném egyfelől dicséretét zengni ezeknek a falaknak és másfelől meg – elmarasztalni az „édes otthont”, a „szerelmetes hajlékot”, amit a balga ember magáénak mond. Dicsérni a falaknak amaz okkult kvalitását, hogy velünk írókkal ilyen baromi türelmesek s nekik édes-mindegy. Hogy az egyik emberbogár bennük, falak-és födémek közönyös dobozában a szentekről ír eulogiumot, a katolikus anyaszentegyház alapjait szilárdítja pápa-áldotta cementinjekciókkal és szent hitével ügynököl – a másik emberbogár pedig a szkeptikus filozófus hangvételével a Tanácstalanság Privilégiumáról írja tele az árkus papírt vagy rókaravasz opusz magnumában a Teremtett Világ lelkiszegények-számára-festett története helyett annak egy ájtatos-félelmetes másmilyen változatát vetíti előnkbe (ahogyan az eddig soha meg nem kérdezett Másik Fél, kiragyogásában a feketeségből, elmondja), ez, barátom, a falaknak édes-mindegy; a szobának, ahol érvelünk-ágálunk, jobbra-balra csűrjük a szót, ez a szó – öregmindegy, olezánc. És elmarasztalni – szívszorongva elmarasztalni a tetszetős téglarakást, amelyet meglakva magunkénak becézünk, és szemünket rajta legeltetvést éldelegve magunkénak mondjuk. Pedig-pedig… Hatan hitegettük vele magunkat – mert már jó száz éve áll –, hogy pincétől a padlásig, járható csatornáival és cserepes tarajával szőröstül-bőröstül a „miénk”, holott csak ideigvaló meglakói voltunk s sokkal inkább voltunk mi az övéi; a falaké; a házé, amelyen hatodmagunkkal, árnyékok, épp-csak-hogy átsuhantunk: míg éltünk, bennejáró – haló porunkban meg mint faljáró kísértetek.
Jut eszembe – nemcsak a jezsuita atyák szerették volna megkaparintani a házamat (de mert hogy nem sikerült, kénytelenek voltak ízetlen-modern stílusú, kétemeletes plébániát építtetni templomuk mögött) – más is pályázott rá, egy angol úr, aki többször látta, elmenet (és számomra ismeretlen, érzelmi okból – mert soha nem árulta el) gusztust kapott rá és megkörnyékezett. Először ügyvédjével rám íratott és szép összeget ígért, ha máshová kotródom; majd arannyal megnyomott, kilencágú, koronás levélben is megkeresett és kereste a találkozást. Össze is ültünk egy napos vasárnap délelőtt, a hegyen, amikor a homokos útra kivonuló úrlovasok menete, lovak és lovaglónadrágban pompázó popsik tükröződnek a kirakatokban és a „Wimbledon village” főutcáján sorakozó kujvásboltok, az odakínált, apró, csecsénél-csecsébb becsék és más méregdrágaságok közt élvezet végigsétálni; ő, „vevőm”, a „Kutya-Róka” (DOG AND FOX) szálló bárjában már várt.
Nagypecsétgyűrűs, deresedő, hajlottkorú úriember volt, akcentusáról, ruházatáról lerítt az angol hétszilvafás nagypolgár, és mentalitása mérföldekre volt az enyémtől; az emocionális gombócot (hogy tán első szívszerelme, akiért fiatalon lángadozott, ott lakott) nem árulta el, de hogy kivált kertemre fáj a foga, azt illusztrálta is: magával hozta dobermanjait – hogy azok mennyivel szabadabban szaladgálhatnának abban a nagy kertben, mint az övében! – és a mellettünk üldögélő kutyaóriások valóban félelmetesek voltak. Odamódosította, hogy házcserét ajánlott, tetemes fájdalomdíj lefizetésével a kis kertért s ajánlatát utolsó levelében még feljebb is srófolta. Hűvös fejbiccentéssel váltunk el, a szálat elvágtam és dobermanjai kertemnek a színét sem látták; de a történtek elgondolkoztattak s ebből csapódott ki az a vers, amit… Mit is mondok: volt ennek előzményverse is s annak vastagabb a csattanója (EMBER ÉS FA címmel olvashatod a HAJSZÁLHÍD 201-ik oldalán) – e prózavers parabola a Gazdag Emberről, aki felfuvalkodottságában egy 2000 éves óriás eukaliptuszfa „tulajdonosának” képzeli magát; a faóriás ott áll a kertje végén, két évezred történelmének tanúja gyanánt, míg ez a kérészéletű emberféreg a maga hatvan évével a „Gazdájának” képzeli magát s minden kertjében, az eukaliptusz is az ő „jószága”… Nos, ennek az 1962-ben íródott versnek a távoli párdarabja a LAKÁSCSERE című:
(MEDVEDOROMBOLÁS, 1988 – 26. o.) |
*
KL Képzelem, mekkora változás volt életedben, amikor a Temze északi partjáról a délire – Hampstead-ből Wimbledonba költöztetek!…
Lorcsikám: második emigráció volt. Nemcsak észak-londoni magyar barátainkat vesztettük el, de hampstead-i angol ismerőseinket is elvesztettük; e barátságok elsorvadtak, megölte őket a távolság. Bemondani magad s átkövetkezni? Egész napos kirándulás. De új barátságok szövődtek, érdekes emberek, figyelemreméltó elmék akadtak horgomra – mint az a filozófus is a szomszéd utcában, aki (a Croydon-ban lakó és immár 80-éves) Sir Karl Popper köréhez tartozik, hogy jezsuita paptanár cimboráimról ne is beszéljek (az egyik a napokban halt meg s mint a színész, akit a színpadon, ágálás közben ér – őt a szószéken érte a szívszélhűdés, a mentők onnan vitték el). Világlátott cimbora az a fiatal pályakezdő író is, aki 8 évig élt Tokióban és japán feleséggel tért meg – így hát egy nipponológus is van baráti körömben: poliglott (francia-olasz-spanyol), igen beszédes és született causeur. A környéket is feltártuk-bejártuk sokszor s már az is hozzánk nőtt, a Hampstead Heath-nél kétszerte nagyobb Wimbledon Common, roppant mező-erdő zöldterület tucatnyi tóval – az egyik a beleölt gazdag szépasszonyról híres, a másik szárcsáiról-vadkacsáiról, a harmadik távirányításos hajómodell-versenyeiről s ezt annyira körbeállják a modellező-buzik, hogy alig lehet a partjára rákerülni, a negyedik vízililiomairól. A legközepén a szélmalom műemlék védelmet élvez, de a környék oly elhagyatott, hogy kávézóját senki sem kultiválja s aki átsietőt a sötétedés ott talál, azt megkopasztják-megerőszakolják a drogos vetkőztetők.
Délről, a kastélyszálló mögött, hatalmas horpadásban a botanikuskert rhododendronjaiba beleszédülsz, annyi van, de ha a kerítésein túlra merészkedel, a golfpálya mögött vad vidék következik, vízmosások, ormótlan sziklavonulatok és elhagyatottság. Sűrű erdő, ahol teremtett lelket nem találsz, de ha ismered a jelzéseket, belekeveredhetsz „Caesar Táborába”: Caesar’s Camp – így keresztelték el (másfél évezredes kegyes megtévedéssel) azt a 4–500 éves romot, amelynek már csak félköríves grottói állnak, széles alapfalait befutotta a repkény.
Gyakorta kerestem fel ezt az enyhelyet (így mondták volna Kazinczy-és-kortársai), ahol a védettség és kiszolgáltatottság különös elegye fogadja az embert s ha megkeresi a maga vándorkövét, hogy rajta elüldögéljen, akkor sem menekül az elől, amit a bőrzsákjában hordoz. Hol úgy volt, hogy derűs-elégedett mérleget készítettem életemről, hol magamfeledten színdarabjaimat jeleneteztem-memorizáltam a vándorkövön; hol a zsebdiktafonnal a tenyeremben, annak a mikrofonjába sugdostam a verset, ahogy ihletem orsójáról legombolyodott, hol meg – mert volt úgy is – nem is kerestem a meghitt-megszokott követ. Csak másztam romfalait, jártam gödreit, hol felbuktam, hol lecsúsztam a vízmosás sarába, és a szakadó esővel, bőrigázással mit sem törődve, mert senki meg nem láthatott, ott bőgtem-zokogtam összemaszatolt, sáros-fekete gorillaképpel s apasztottam kisírhatatlan sírógörcsömet, ott próbáltam sorokba szedni vers-edényébe-tölthetetlen – kidalolhatatlan fájdalmát a gyásznak, mely halált hogy visszacsinálni nem lehet, sínylem amíg élek.
Napokat bolyongtam „Caesar Tábora” körül az öregerdő szívében, a felhőszakadásnak nekidülleszkedve és csapzott arcomat, vezeklésül, a verdeső esőnek odatárva… Ha igaz, e nagy számvetésen-és-számadatolásban még eljutunk odáig, bár igen félek, hogy idegekkel nehezen bírom. De mondd meg te magad, barátom, nem úgy van-e. Hogy az Ádám-ivadék vigasza, nagy-erős támasza, leghathatósabb fortifikatívuma ebben a büdös életben: a jövő iránti veleszületett vaksága… Ha ez nem volna, nem tudná elviselni, ami következik. Telibe talált T. S. Eliot az EAST COKER-ben ezzel az ezoterikus igazsággal – hogy az ember nincs felkészülve a valóságra – Human kind / cannot bear too much reality…29
(16) Augusztus Párizsban – szeptember Stockholmban. Riadalmas találkozások az Étoile környékén. Forgások, megiramlások; mélyáramok alárántó örvénye. Marianne allegóriája, szoknyaperdülő-magasban. Elkívánkozás. Kalapdoboznyi cukrászsütemény. Hús-Vér-Marianne-nak. Rosselot kalandja Lawrence Sterne-nel. Kalandja velem. Tanácstalanság – visszatorpanás. Három színdarab.
Nous ne savons jamais si nous ne sommes pas en train de manquer notre vie.30
PROUST, JEAN SANTEUIL
KL Nemigen értlek. Mintha titkos hajlamod volna arra, hogy „feljebblépéseidet” is tragikusan fogjad fel. Jó dolgok történnek veled és te mindent azokkal a komor színekkel kontúrozol, amiket palettádon kikeversz –
Igazán?! Nem tudok róla, önkéntelenül teszem: hozzászoktam a magam színeihez –
KL Életutad világosan látom, hármótok erőfeszítésével a pattanásig: sikerült valami, amire nagyon vágytál. De te a feltörést is – törésnek érzed.
Törésnek? Kétségkívül van is itt valami törés; mert a babaházban se mondhatom, hogy eseményekben hiányt szenvedtünk volna; de az semmi se volt ahhoz képest, ami most következett. Egy-rohanás volt az életünk innen, az első perctől kezdve; megládd, Lorcsikám, történetünk olyan innen tova, mintha te se, én se: nem tudnánk úszni s most belökve a mély vízbe, le-fel dobódunk, mint a parafadugó. S a képek is, amelyek velünk együtt fel-le merülnek, úgy zsúfolódnak rejtett logikájuk szerint, összefüggéstelenül, ahogy emlékezetünkben elődobódnak – akár a tótágast álló Titanic a jéghegy előtt.
Mert annyit már láthatsz, ha itt ki-kinyitogatva eléd teregetem az 1967-es év előjegyzési zsebnaptárait, hogy (ha a közbefirkantott verskezdeményektől eltekintesz) ugyancsak zsúfolt volt a programunk. Nyelvtanuló diplomatáink-katonáink órarend szerint, hétről hétre beállítottak, egy szobának erre ripsz-ropsz rendbe kellett lenni s valaki ott kellett üljön a tutoriális karosszékben, az íróasztal mögött. Kéthetenként ha törik, ha szakad, vagy londoni színházi újdonságról, vagy valami távoli fesztiválról be kellett számolnom a mikrofon előtt s ez olykor utazással járt. Különmunkával a rádiónál „napokat” vertem össze, hogy az évi szabadsággal megtetézve, át tudjak ugrani Párizsba, Münchenbe, Stockholmba, ha kell, s Piroskám ennyi évi szabadnappal nem rendelkezvén, gyakorta kénytelen voltam egyedül átrepülni: ott árválkodtam a Boul-Mich-en, kitéve, de szilárdul szembeszegülve mindenféle kísértésnek.
Nem panaszképp hozom fel: Chichester, York, Aldeburgh, Edinburgh meg a többi fesztivál színpadi képzeletemnek szárnyakat adott s a szigetország színházkultúrája belopakodott az álmaimba is, aminek megint csak a színdarabírás látta öreg hasznát – de hogy mikor íródtak ezek a játékok, ne kérdezd. Mindeközben s alig egy héttel ideköltözésünk előtt családunk új taggal szaporodott; Ausztráliából átjött hozzánk Piroskámnak első házasságából származó kislánya – csiszolódni, kikupálódni – roppant üde színfolt volt s oly széplánnyá serdült, hogy Csé Szabó az angol rádió folyosóján, pipesen elébesüppedve – királyi hercegnőnek kijáró kézcsókkal üdvözölte s oly nyilvánvaló volt elragadtatása, hogy akik láttuk, felnevettünk. Mindkettejüknek meglesz a maga baljós szerepe történetünkben, bár Angliában behozhatatlan jogi előnyre tesznek szert: nem kell ártatlanságukat bizonyítaniuk a vád képviselőjével szemben.
KL Ej, no lám: megint előveszed sötét kontúrjaidat, mert már mintha nem szenvedhetnéd az ártatlanságot –
Megróhatsz, megérdemlem, elfogadom; de ha egyszer a szívek és a vesék vizsgálójának alkottattam ama Teremtő Kontár műhelyében (akiről életnapjaim nadírján azt találtam firkantani noteszomba, hogy „világgyártással veszkődő idióta, ki ily kontár világokat fuserál” – jobban fájt a seb, semmint hogy vers kezdősora lehetett volna). Még meg se melegedtem új házamban és már április elején, egy hétre, át kellett ugranom Stockholmba-Göteborgba, hogy a repülőgépen összekapkodott műsorfélével szégyent valljak szerzői estjeimen, és promótáljam BÁBEL TORNYA című regénykémet: egy-egy esten 100 példányt is elkapkodtak. De igazában Párizs és a párizsiak jártak az eszemben; mert hogy olyan örömmel fogadtak íróbarátaim és a lektorátus a Denoël-féle műintézetben, ahova Nadeau átemelt a Maison Julliard listájáról s mert hogy annyira foglalkoztatott ANIBEL című regényem ügye, melyre szerződésem volt ugyan, de fordítása úgy készült, mint a Luca széke.
Júliusi, háromnapos átruccanásom a vakációkba fulladt, ezzel az úttal a kánikulában az ördögnek tartoztam; így azután, némi levélíró, telefonálgató kapkodás után, amit „gondos előkészítésnek” véltem, elhatároztam, hogy az augusztus jó felét Párizsban töltöm. S nem is azon van a hangsúly, hogy találkoztam is jóformán mindenkivel, Nadeau-val, Geneviève Serreau-val, Bosquet-vel, Frénaud-val, Rousselot-val és még egy sereg költővel (akiknek barátsága, Gara Laci öngyilkossága után, a szerencsétlenről rám maradt) – hanem azokon, akikkel Isten látja lelkemet, a találkozást nem kerestem, nem reméltem és nem is álmodtam, bár alibit produkálni nem tudok, és mielőtt ártatlannak deklarálnál, bűnösnek vallom magam. Összefutásunk ott történt a Madelaine környékén, az Operától nem messze: egy nyakkendőbolt kirakatában mutattam volna a segédnek az üzletben, belülről, hogy melyiket vegye be, amikor észreveszem, hogy hárman a kirakatüveghez lapított orral s laba hajuk az ismerős arcok körül szétterülve – ismerős széplány-gyermekek nevetnek rám. Nyakkendővásárlásról feledkezve kinntermettem és akkor már nem tudtam megakadályozni, hogy azok hárman, Solange, Claude és Marianne, jó francia szokás szerint össze ne csókoljanak. Ketten a lánykoszorúból, aki – Mademoiselle Dardelet-en kezdve – Gladysünkről, még Hampstead-ben, rám maradt, csupán a harmadik, Marianne volt új szerzemény. De pár esztendő és mekkora változás: Claude légikisasszony, Solange férjnél és szemmel láthatólag a harmadik hónapban (ez lesz a második! – mutat rá a hasikájára nevetős-büszkén), és a húgocska, Marianne, akit süldőlányként mint kishúgát ismertem meg, de most érett nővé teljesedve mindkettőjüknek fölébe nőtt és ébenfekete hajkoronájával, komoly cigányszépségével mindkettejüket árnyékba borította. Lehengerlő – elsodró jelenség volt, világom-felejtető látvány; s hogy ebben a magas szépségben alig találtam az egykori süldőlány körvonalait, az is a meglepetés erejével hatott. Amazok ketten a maguk apró történetkéit csácsogták, a pilóta vőlegényről, a hivatalnok férjről, a másik kisbabáról, aki már van – de ez a rámcsüggeszkedő óriásszem súlyával lehúzott és kettejükről leválasztva, Marianne belém is karolt, hát ugyanúgy nem tiltakoztam, mint az ellen, hogy Ványa bácsinak nevezzen (Oncle Vania – ez közös ismerősünktől, Rousselot-tól indult ki, ő hívott így, kedves-makacsul és következetesen, még a leveleiben is: tán a csehovi figura megtestesülését látta bennem). Claude-ék az Étoile-nál valahogy leszakadtak, Mlle Dardelet még visszaszólt:
– Oncle Vania, vigyázzon a hugincámra, meg ne rontsa! Úgy vigyázzon rá, mintha a tulajdon lánya volna: hiszen a lánya lehetne!…
Akármilyen nevetősen, volt ebben némi él; némi aggodalom, ami, rólam lévén szó, nem volt helyénvaló ugyebár. Nem kell elébe-röstellkednem a történetnek, mely fehér hódkucsmámnál hófehérebb s az is huncut, aki benne makulát talál. Hogy a találkozást követő két hét Marianne jegyében állt, azt mondanom sem kell. A rue Pierre Charron egyik Duruzsolójában, a félreeső legsarokban kávéinkat-székeinket összetolva, Marianne mindent elmondott magáról. Sajtóbetyárokat, lektorokat, kiadói berkek kurrens intrikáit – ismerte mind s maga is benne ült nyakig. Olvasta regényemet, ami megjelent, tudta, hogy a Kassai-fordítópár munkába vette az ANIBELT s azt is gyanította, hogy két házzal odébb, a PEN vendégházában szálltam meg, a tetőemeleten. Ez a tetőemelet már sok ott megszálló írónál, sok vendéget látott, de Marianne úgy jelent meg, mint a förgeteg – ésde másutt is, te! mindenkor, bejelentés nélkül, kedvelte ezeket a viharos, színpadias belépőket, s francia létére – bálványozta Berliozt, ami hallatlan volt és szinte hihetetlen (Debussyt? Berliozt? Sokan: tüntetőleg utálják). „Mi volt közöttünk?” Látom, Lorcsikám, a szád körül játszadozni ezt a gunyoros mosolyt; mert ha nem volt semmi, akkor nem is érdekel. Nos, nem szándékom orrodra kötni belőle azt, ami Prokopioszunkra tartozik, de meg kell mondanom, hogy ez a két hét „a maga ártatlanságában” nekem Franciaországot jelentette, ahogy azt jelenti Marianne is az allegóriák nyelvén, s az emlék bennem kitörölhetetlen, fájdalmas nyomot hagyott. Hogy mint s hogyan fajultak vitáink, csendes kötözködéseink odáig és hogyan rakta ki ütőkártyáit elém ez a lány; hogy mint olvasta fejemre mindazt, ami a szemembe világító Napnál jobban vakított és én reflexesen vaknak tettettem magam – a regényes részleteket fantáziád egészítse ki. Hogy az angol szigetországban mereven elzárkóznak lefordításom-kiadásom elől; de Franciaországban már a második regényem fog megjelenni s csak rajtam áll, hogy megjelenjen sorra mind – az is, amit már franciául fogok írni, mert lesz már Kismamám, aki újraszül: franciának; hiszen adódik, hogy ezentúl csak franciául beszélünk s amire nézek: virágba borul – a francia nyelv virágbaborulásában lángol a világ. Így is, eddig is az volt, második anyanyelvem, még csak akcentusom sincs: mit keresek én Angliában…?!
Mármost tudnod kell, mennyire allergiás vagyok azokra, akik az életemet „el akarják rendezni”, ki a maga ostoba feje, ki a maga kispolgári józan esze szerint; az ilyentől én dühbe gurulok. De Marianne veszedelmesebb volt: olvasott bennem; a „javamat akarta” úgy, ahogy én is szerettem volna. Hol a mézét ízlelgettem, hol a poklait próbálgattam. Hol odagyengültem hozzá, hol ellenszegültem s nem adtam magam. Sötét magnetizmus volt, deleje a kalandok netovábbjának, a soha vissza nem térő alkalom érzetével súlyosbítva (az ember sohasem tudja, mikor mulasztja el életét – Prousttal:) eltűnni; akárhogy üti akárki, bottal, a nyomomat. Új néven, új országban, új asszonnyal, hamis papírokkal. Abban az országban, amely kamaszkorom óta magához váltott, szerelmével, s most magához ránt – szobor „Marianne”!…
KL És berántó örvénynek melyik volt veszedelmesebb, Zimándy Zelma vagy ez a francia lány, akit emlegetsz: „Marianne”; aki volt neked…?!
Ó – Marianne sokkal inkább! Ne felejtsd el, hogy Zimándy Zelma harmadfél évvel idősebb volt nálam, Marianne pedig, azzal a csikófogával, kancacsikó-fenekével a lányom lehetett volna…
KL Vagyis te már java csődör-korban voltál s azért volt rád nézve annyival veszedelmesebb a te Marianne-od aki volt neked, vénember –
Ne! Ne! Nagyon kérlek, ne nevezd így, radírozzuk ki ezt a birtokos ragot, amit oly ismétlőfegyver módjára nekemszegezel: nincs az a Prokopiosz, akinek az igazat az orrára kötném s akkor meg minek – honnan tudod?!
KL Vagyis hát az a „Franciaország”; akinek Marianne ürügyén, a versben, szerelmet vallottál –
Az. Szobor „Marianne”. Aki szerelmével most magához ránt. Ennek a rémületével ébredtem reggelenként, a bekoronázó életkaland „phantazmáinak” sziklái – Kharübdisz benyelő barlangszája és Szkülla hat kutyafejjel harapó alteste közt navigáltam s míg alig vártam, rettegtem a vacsorától, aminek ez a közelharc a vége. Nézz a tükörbe: hány éves arc néz vissza rád? 53. Ha kettővel beszorzod a lány életkorát, akkor is, öt év hiányzik. „Oncle Vania!” De este, ha megvártam a metrónál, szemével fölémcsüggeszkedett megint: én tehessek róla, ha a fejébe vette, az én bűnöm, hogy ez a rögeszméje? Nem veszi észre – sőt, majdszinte élvezi a koromat!
Rousselot látogatott meg egy délután. Italt kérettem a szobába, iddogáltunk. Ő apróra elmesélte kalandját Lawrence Sterne-nel – én „Marianne”-t, Franciaországot forgattam magamban és csak fél füllel figyeltem. Az ő problémája már megoldódott, az enyém még nem. Élete tán legnagyobb dobása volt az a regénye, amely UN TRAIN EN CACHE UN AUTRE címmel jelent meg Albin Michel-nél. Felvillanyozta az ötlet és zseniálisan eredetinek érezte: soha még, senki, erre rá nem bukkant. Felébe tarthatott a kéziratnak, amikor, elolvasásra, átadta testi-lelki jó barátjának, a műfordító Michel Chrestien-nek. (Amúgy is szomszédok, Rousselot L’Étang-La-Ville-ben lakik, Michel Neauplile-Le-Chateau-ban.) Három nap múlva visszahozta Michel azzal, hogy „kiköpött Lawrence Sterne”. Jean értetlenül nézett rá, a TRISTRAM SHANDY-t nem ismerte. Történetesen épp Chrestien volt a fordítója, odakölcsönözte példányát és Jean két nap alatt felfalta. Lesújtva ült íróasztala előtt: az ötletet – az ő ötletét! – egy angol író elorozta előle, kétszáz évvel előbb, egy anglikán papnak eszébe jutott! A felfedezés megbénította; tétlenül kesergett s már-már arra gondolt, hogy a tűzbe veti a paksamétát, melyre nem tudott gyűlölet nélkül ránézni. Két esztendőbe telt, amíg kiheverte elgázoltatását, megrázta magát és Lawrence Sterne felé a lehető leggorombább módra fityiszt mutatva – újra nekiült és befejezte (írtam a könyvről az Irodalmi Újságban, az én példányom dedikátuma: „Pour mon cher V. H. qui sait combien c’est difficile, la mémoire, l’écriture et la mort”31). Jean tudta, hogy én voltam Lawrence Sterne fordítója s jó okon gondolhatta, én mindenkinél jobban átérzem, mi az, amikor a kései írógépkopogtatót elgázolja pennájával-kalamárisával a TRISTRAM SHANDY… Míg ő mondta s a pamlagon ült, én űzötten fel-alá jártam és szorítottam a zabszemet: három napom van hátra, döntenem kell. S ahogy így, ide-oda ődöngve az ablakmélyedésben megállapodtam, szélütötten az ablaknak tántorodtam és kitört belőlem. Jean odaugrott.
– Valami baj van? Oncle Vania! Mi van veled?
– „Mi van, mi van!” Miért nem tudott idáig jönni velem a hasában, amíg kihordott – Édesanyám? Vagy ha ő nem, hát más anya: miért nem annak szült, aminek születni szerettem volna: franciának?! Hiszen már késő ahhoz, hogy nyelvet váltsak, ilyen vénen, nem is tudok igazán, úgy, ahogy te tudsz és minden beleszületett francia, aki már világrajövetelekor, a tarsolyában magával hozza a francia nyelv marsallbotját! Hol fogok én ráfordulni a francia nyelv országútjára, amelynek sehol a világon párja nincs és maga la voie Royale de la Poésie! Hogy így elintézzenek valakit azok a gyalázatos istenek, hogy már a születésével arra ítéljék, az elkallódásra Hátsó-Eurázia tüzén és papírkosarában!…
Mint a pityergő gyerek. Nem tudtam uralkodni magamon, rázott a zokogás. Az elfuserált élet: a melléélt, a hiába-volt. A mulasztott élet! Szeretlek Franciaország!…
KL És Rousselot? Hogyan reagált?!
Hogy mi volt Rousselot reakciója, kérdezed? Hát – – – emberi-nagyon-is-emberi. Természetesen odaugrott, megtámogatott; de „bánatomat” teljességgel nem értette s így nem tudta, mint kezdje a vigasztalást. Először is, mint született francia és az írók – meglehetősen baloldali – szakszervezetének prominens tagja, egészen más szemmel nézte rajongásom tárgyát. Büdösölte Franciaországot. On ne chatie que son dieu32 alapon büdösölte, ezer mindent kifogásolt, fel-felháborodott, jobbra-balra lecsirkefogózott mindenkit. Mint aki „otthon” van és az emigrációs létállapotba soha bele se kóstolt. Rajongásom az ország és a nyelv iránt nem lepte meg, ezt minden francia természetesnek veszi, „ez a legkevesebb”; de lelki lorgnonjához közelhozni nem tudta az elvágyakozást a másik, junior nyelvből; végső soron minden idegen nyelv a francia irodalmi tudat gyepűin/limeszein messze túl terül el. Átmenetileg összeroppantak az idegeim, nem tudni miért – gondolhatta; és zsebéből a pirulát előkotorva, a pohár vízzel csillapítót akart belém erőszakolni. De én elhárítottam és gügyögve tovább habogtam a magamét:
– Ha… ha lelépnék… Itt maradnék. Hamis papírokkal. Annyi barátom van, franciák, Nadeau is segít. Mindenki… Holnaptól kezdve csak franciául írok. Nélkülözés? Bánom is én: a börtönben beletanultam. Nem sok kell már, el-…elvégre negyven éve beszélem a nyelvet… Megbújok Marseilles-ben vagy…vagy egyidőre átmegyek Belgiumba… hamis papírokkal… Mit gondolsz…?!
Rousselot kinevetett. Hideg zuhany volt, kijózanító.
– Dis-donc, dis-donc! „Hamis papírokkal?” Három napig se tartanál, mon copain. Kár volna a bajuszodért is, le ne borotváltasd már, Oncle Vania, az istenért. Három nap múlva a fejedre olvasnák, ki-vagy-mi-vagy, felültetnének az első londoni gépre és odaérkeznél, ahova való vagy, annak rendje-módja szerint. Hogy én ne találjalak ott és ne kopogtathassak be hozzád, amikor Pinnerben meglátogatom az én csacsi lányomat, aki a fejébe vette, hogy ahhoz a mufurc angolhoz menjen férjhez, csak hogy Mrs. Dean-nek hívják: kivel kocogunk fel a Richmond Hill-en, hogy a hegyoldali Taverne Salamis teraszáról, görög retzinát szörpölve, nézegessük a víz fodrozódását a Temzén? Nagy ostobaság volna – – –
Másnap kora reggel, telefonon a sarki cukrászdába lehívat a nénje – azon állapotosan. Solange. Mit terveznek maguk az én meghőbörödött húgommal, maga meg van őrülve? Amilyen egzaltált hülye volt mindig, nem is tudom, mit lát magában, mert vegye észbe: duplán a lánya lehetne!… Védekeznék, de rosszul fogom meg: egy német filozófusra hivatkozom, Nietzschére, aki nagyon is üdvösnek tartotta, hogy idős nő kamasz-szeretőt tartson-és neveljen az életre, míg a fiatal lány jól teszi, jó ösztönét követi, ha idősebb férfihoz vonzódik, aki magasabb szellemi szférákba emelheti… „Magasabb szellemi szférákba?!” Mon cul! C’est un Boche, un sale Boche qui dit ça!… Alig tudja kiköpni a Boche szógombócát, amikor kijön a nagyágyúval: tudja-e, hogy a mi családunk francia katolikus család, és sem a két bátyám, sem a szüleim nem egyeznének bele, hogy Marianne hozzámenjen valakihez, aki nemcsak hogy elvált, hanem az, ami maga: métèque!…
Erre nem volt mivel visszavágnom: a torkomra forrasztotta a szót. Igaz, valamikor még Hampstead-ben, az ifjonti hajadon Solange nem emlékszem, hogy így pajzsul tartotta volna maga elé katolicizmusát és a két bátyját sem emlegette, ilyen fenyegető innuendóval. De a „piszok idegennek” kurare méreg volt a pengéje hegyén; kimondta, mi vagyok: métèque – és arabnak éreztem magam.
Mennél lassabban billent a mérleg nyelve bennem, annál fájdalmasabb volt a nagy életkaland elvesztése – a felismerés, hogy ellene kell határoznom. S akkor, amikor már biztosra veszi az „igent”, ezzel a „nemmel” kell odamennem, hogy istenhozzádot mondjak neki; pedig már azt is közölte, hogy nem ismer tréfát: Marianne nemsokára Londonba látogat és ha vonakodnék igent mondani, oroszlánbarlangomban majd maga keres fel…
S ez annak a prózaversnek a hiteles története, ne a notesz, itt láthatod, ahol keresztben odafirkáltam, „ezen ódát szerzettem ezerkilencszázhatvanhétben a Champs Élysée-n” – 1970-ben jelent meg először A HAZAÁRULÁS MŰVÉSZETE című ciklusomban; a címe: A CUKRÁSZSÜTEMÉNY.
Az útibőrönd helyett egy nagy doboz cukrászsüteménnyel jelentem meg az elutazásom előtt való napnak a reggelén, megszégyenülésem tetemrehívása a jelenet, amikor a fiatal kékharisnya, aki „hajlandó lett volna újraszülni – franciának”, hiába keresi a kezemben a beköltöző útibőröndöt s helyette egy ormótlan fehér dobozt hozok, tele cukrászsüteménnyel… Idétlen gondolat volt, de ösztönös védekezés – hogy Oncle Vania igenis gyermeknek s azzal tabunak tekinti… Nem kell különösebb bölcsesség belátnod, hogy nincs az az ormótlan doboz tengernyi-tenger cukrászsütemény, amely az elmulasztott életkalandért vigasztalna. Ami maradt belőle – a prózavers legelejét már idéztem; most hadd mondok még belőle magnószalagra egy-egy részletet, amit épp találomra kiragadok – hogy lásd, mit érezhettem a repülőgépen, amikor alattam terült el, távolodóban, Marianne, a „körültáncolhatatlan Franciaország” –
amíg tapinthatatlan távol voltál, nem mondhattam el, de most – de most, hogy itt vagy, tapinthatatlan közel: azt én el nem mondhatom
dadám, titkosom, nemzőerőm gerjesztője, szerelmem élesztője, szeplőtlen nevelőnőm a padlásszobai légyott tilalmi remegésén: szerelmem, Franciaország. Nekipityeredek a szoknyádnál kicsikének, jaj, csak kinevetnél kegyesen és ne utálkoznál
............................................................................................................
te özön szómíveseid csepegése, te történelmed zúgadozása, te koronázásaid
te forradalmad félreverése, te Multiverzumot döngetve-változtató örök hadüzenőid, te befele-röpcédulázó lélekmély trónkövetelőid a Bric-à-Brac Kávéház megaton teraszán; te sanyarún istenülő Babeufjeid és vigyorin túlélő rendőrminisztereid, hadmérnökeid és szocialista hercegeid
– így, így, vetkőzz ezzel a nagy öltözködéssel és parádézzál, erőscsípőjű Merveilleuse; hiszen ezen a gálaesten is, ázott verébfészekben ahol a Mimik égnek és az Editek piaffolnak, ahol
ahol Nagy Szent Jules Hardouin Mansart kegyelméből a méltóságos-öreg óratoronybeli kísértet-carillon kalapács-sora billeg és filozófusaid montaigne-szeme világol, ahol
ahol reviens! reviens! húgocska hangoddal előbúgsz a berliozi dalból (nekem, ki mindig csak eljöttem, soha el sem is mentem) és reviens! reviens! én is: újráznám a ritornellt hívogatón, „térj-meg-jövel-jöjj-vissza-ne-hagyj-el!”-lett-légyen volna Első Eljöveteled
............................................................................................................
hiszem a pofonvert Anatole France-ot a díszravatal tetején, és vallom a felpofozót. Szeretteim! Hiszem a Semleges Zóna tajtékzó csömörét, és vallom a hóhért Laval csigolyája-törőben. Szeretteim! Hiszem Céline zsidómarcangoló keserűségét, és vallom a kemencébe hurcolt francia zsidó keserűségét a gázban: szeretteim
vállalom asszonyaid, ha kik én ellenségimmel fertelmeskedtek, és megvallom enyémnek a fejüket kopaszra nyíró – némbere kikorbácsoló francia népet. Szeretteim! Hiszem és vallom a mamelukok lemészárlását és a noyade-okat a két Loire-on, ahány De La Barre lovagod, Gilles de Rais-d, ahány szeráfod, szörnyeteged, Szent Bertalan Éjszakád, terjeszkedésed, gyarmat-zabolázásod, ahány Madagaszkárod csak volt
a te gyászod az én gyászom
a te bosszúd az én bosszúm
a te bűnöd rajtam van
a te áldásodat kérem
szeretlek, Franciaország
............................................................................................................
„temessetek francia földbe”
– – – ?!
(ezen a vak nyelven, e makogó-vakogó nem-nyelven ha körülbabráltalak is, istenkém, se francia arab, se néger, se cigány. Sem elég vakmerő, hogy)
„temessetek francia nyelvbe” – hogy is volna jussa ilyen rokambolikus pátoszhoz, ilyen kiénekléshez, miért is volna jussa annak, akinek minden öröke ez a te eleve-kisemmizésed?
............................................................................................................
zavarban vagyok tetű nyomorúságom gazdagságával; garmada perverzitásaim közül szüntelen válogatva, bárcsak kiszemelhetném azt az egyet, amely a veled való összes többit feledtetné. Szeretődnek? Gyermekednek lennem? Mi az a sok, ami nem kevés? S úgy igaz, mint ahogy te voltál első mézeshetes éveim placentája s minden eszmélkedésemben a te véred, a te tudományod előlüktetett, kilökődött és ebben is, ebben a tolakodásban is ahogy, akkor is, a mi kezdetünk-kezdetén megtetszettél, úgy igaz. Foganni szeretnék benned, buja méreggel ölelni, ölelni legbelül kilenc édeni hónapokig vagy elefántbébi megrekedéssel, tizennyolcig, te! szíved alá simuló, szerelem-zsaroló öleléssel, hogy azután fiúférjeddé serdülve, örök vérfertőzésben éljek veled az én időm végezetéig, örök vérfertőzésben veled, saruszárnyas Marianne
de csak ennyi adatott nekem, tulajdon hajszálamon fölédfüggesztett pengeként a semmi üregének nekifeszülnöm és húzton-huzakodnom e talpalatnyi illatért, ahol soha nem is voltál, a semmi üregének e betelhetetlen szerelemmel: csak ennyi adatott
bizonyításra nem szoruló lángadozással, teológia nélküli hittel; elvont képzetedhez való gyermeki közelbujálkodással, ez a süket füleidnél visszacsukló, szélkelep vallomás: szeretlek, Franciaország
hiszen! hiszen ha volna olyan, hogy kikeresztelkedni franciának, a te keresztelő szénmedencédben, lezúgó gátjaid-hídjaid, erdőtüzeid közepén vagy vesztett háborúidnak alatta franciává keresztelkedni sejtről sejtre, mulasztásról mulasztásra, szóról francia szóra – s te, te befogadnál húsnak vérnek egyházad kebelébe, egyedül üdvözítő Anyaszent Franciaország, ha volna ez a volna-de-nincs
de nincs
hogy minden te-szentjeid ünnepén a francia szellem szárnyalebbentő oltárainak előtte és kupolakoponyái alatt a legkisebb minorita ministráns, annak is csak csengettyűje, csengettyűben annak is csak a nyelve
legyek
a francia nyelv nyelve, kiben té junhudnok bel bua tertetik kiül s az kiben adutta vala neked imez szerelmetes fiot; a teremtevés nyelve a nagy elcsendesedés előtt szertecsilingelőben, kitől te a sokadalom feje fölé tartott hóstiában megjelenni tartoznál, keresztyén katolikus Istenanya, aki nincs, fiadnak ebben a húskoporsóban, aki nincs
............................................................................................................
(HAJSZÁLHÍD, 233–241. o.)
La femme sera toujours le danger de tous les paradis.33
PAUL CLAUDEL
KL És aki Franciaország megtestesült allegóriájaként megkísértett: Marianne nem bukkant fel Londonban s nem keresett meg…?!
Soha. Amit róla és nővéréről, Solange-ról tudok, ha tudok, azt is közvetve és elmosódottan. S mosódjanak is el, mihaszna eidolonok, „phantazmák” az emlékek lobogó barlangfalán. Mindenkinek vannak Lilithjei, akik kerülgetik Paradicsomát; üdvös és szükséges, hogy messze űzzed őket, ha épen, egy-darabban meg akarod tartani az életmű számára magadat; ezért téptem-és-hajigáltam el leveleiket, akár Zimándy Zelma írt nagy szarkalábas betűivel, akár – allegorikus szoborpózában – Marianne üzent s a postás bepottyantotta a francia bélyeges missive-et: a fényképet is, miszlikre. „Franciás” nosztalgiázásom balgasága azonnal kiviláglik, ha rápillantsz az idézett vers ez ominózus soraira: hogyan vedlettem volna azzá és miféle francia „író” lehet az, aki szerelmét a Grande Nation-nak így vallja meg –
„legyek / a francia nyelv nyelve, kiben té junhudnok bel bua tertetik kiül”
melyik nyelvben él az ilyen, a fenéken elakadott s kitéphetetlen horgonyaival, ha egyszer szerelmi vallomását a Mária-Siralom ódonságos násfáival-kösöntyűivel ékszerezi fel…?! Bődületes gondolat volt s kisiklás-elsikkadás lett volna a vége, ha nem térek józan eszemre s azonnal bele nem merülök a munkába Paradicsomomban, amely szerencsére nem veszett el – HONGRIUSCULE-ben…
KL Azt mondtad, Stockholmba is átrepültél. Miért? Csupán hogy kitedd magad a svéd szőkeségek kísértéseinek?
Frivolitásod nem válik becsületedre – s különben is, a svéd szőkeségek kísértéseiről az egyetlen mérvadó forrás Thinsz Géza lehetne, s ő már nem él. Szeptember végén, október elején tíz napra Skandináviába repültem; Oslóban két napot, Stockholmban ötöt, Göteborgban három napot töltöttem. Oslóban szerzői est Sulyok Vince rendezésében, Stockholmban két est, egy ízben ünnepi vacsora a Magyar Intézetben és igazgatójánál, Szabó Ödönnél tett látogatásom, Göteborgban irodalmi est valami könyvtárteremben: itt emlékezetem elhágy és szégyenszemre „Észak Velencéje” alig dereng. Összefutásom Csatlós Jánosékkal, éjszakába nyúló konzultálások Thinsz Gézával, legújabb versei fölé hajolva – amilyen önmarcangoló volt Géza és örök-elégedetlen versszövegeivel; látogatásom régről ismert építész-kollégámnál, Kiss Ferencnél, aki három társával olyan építész-karriert futott be, amilyenről otthon nem is álmodhatott volna. Tágas műtermek, csoda-rajztáblák, Köztes-Európában elképzelhetetlen fényűzés, automatizált konyhák, villanykandallók, süllyesztett társalgótér, nagy absztraktok. És mégis, mind e jólét ellenére a sötét nappalok – a „féléves éjszaka” – a magyarok kedélyére ül; van, aki „analízisbe” jár, van, aki öngyilkossági gondolatokkal foglalkozik és fájdalmasan átlátszó, miért faggat arról, hogy mi a véleményem a „meghívott halálról”, ha a magányon semmi nem segít…
KL És te voltál a siratófal? Milyen lelki vigasszal tudtál szolgálni?
Hát – nem sokkal. Turistaszemmel, vagy mondjuk utazó építész szemével Stockholm csupa gyönyörűség; nem olyan szecessziós, mint Barcelona vagy Lisszabon, de legalább olyan szórakoztató. A lakásokat túlfűtik, akárcsak Amerikában, a fogasokon szőrmebéléses városi bundák lógnak, a hűtőszekrények finom falatokkal megduggatva: senki nem-éhezik-nem-fázik. És mégis!… Mire „beleilleszkedtem” volna, hazahívott a kötelesség, fejest a robotba –
KL Írtál is? Volt érkezésed?
Nevetnél, ha tudnád, hogy (mint mindig), milyen ellopott időben születtek színdarabjaim: hol két rádióadás között, a „pihenőszobában” alvást szimulálva az alvók között, hol a kocsival egy eldugott zsákutca végén leparkolva; hol az éjszaka sötétjén, az ágyamnál, a könyvek közé dugott ügyeletes diktafonba belesugdosva a jelenetet… Három színdarabom keletkezett ez idő tájt, a KÖTÉLVILÁG, a PATKÁNYKIRÁLY meg a HERNYÓPRÉM.
KL Mind benne vannak a SÍRÓNEVETŐ-ben?
Annak a második kötete a KÖTÉLVILÁG-gal indul s alcíme szerint „érzékeny titokjáték két felvonásban” – majd zárójelbe téve, fura eligazítás következik („Prolegomenák minden, majdan történettudományul szolgáló metatragédiához”).
KL Van, aki azt mondja, a holdutazás, az űrjárás korának modern Everyman-je; de olyat is hallottam, hogy afféle előtanulmány a GOLGHELÓGHI-hoz. Mi adta az ötletet?
Sem nem ez, sem nem az. Nem ötlet volt, amiből született, hanem álom, méghozzá visszatérő álom. Álomlátás volt a Facér Emberiségről megszületése/megvalósulása előtt, amikor még sehol a Föld. Üsd fel az ELSŐ FELVONÁST –
A szín a kötélvilágot ábrázolja. Mint valami kozmikus méretű vitorláshajón, amelynek a főárboca a zenitet veri: szélte-hossza véghetetlen kötélhágcsó lógadozik az űrben és lengő vidéke betölti az egész színpadteret. A kötélzet hátra, fölfele összetart, de távlati enyészpontja belevész a magasság levegőperspektívájába. Itt-ott sátracskák, könyöklőerkélyek, árbockosarak, rongykerevetek, mini-trónok és guggolócsomók a kötélen… Ezen a kötélvilágon él, szemmelláthatólag teljes komfortban és boldog önfeledtségben a paradicsomi emberiség – a Bölcs, a Családok, az örökszépek, örököregek; facér rablók, szédelgők, királyok, hóhérok, temetésrendezők, reklámfőnökök, fegyvergyárosok, missziós atyák, miniszterek, felfedezők, kuruzslók és még sokan mások a Mennyei Seregletekből, valamennyiük facér. Pompázatos renaissance jelmezekben egytől egyig mind: eltanyáznak, enyelegnek, állon cirógatják és ölelgetik egymást; az összkép olyan, akár egy Tiepolo-mennyezetfestmény vázlata…
Honnan az álom? – kérdezed. Nos, oly eredetietlenek vagyunk, hogy még az álmainkkal is plagizálunk; s ez is, álomnak, olyan öreg, mint az emberiség. A pamphyliai Er-ről, Armeniosz fiáról olvashatod Platónnál, hogy amikor mint tizenkét napos hulla, az alágyújtott máglyán felébredt, beszámolt róla, mit tapasztaltak ő és társai: „…Addig kellett menniük, míg negyednap el nem érkeztek arra a helyre, ahonnan a magasban égen-földön át feszülő, egyenes, oszlopos fényt láttak, szivárványnak is nézhették volna, de annál fényesebb volt és tisztább. Egynapi járóföldre volt, s azt megtéve, ők maguk is belegázoltak a fénybe s meg is pillantották a fény közepénél az égboltnak alákampózva az ég kötelékeit; ez a fény volt az égboltot összetartó kötélzet – amilyen a hadigályákat összefogja – és amely az égbolt egész kerületét egy-abroncsban tartja”.
A darabban a „boldogsághullám” a Paradicsomra, a „tárgyak parádéja” a Pokolra utal – ami a létesülésbe-vettetés, anyaggá-válás, aláhajíttatás a megvalósulásba. Ahol emblematikusan történelmünk „ideái” elvonulnak, ott a titokjáték lényege: a kötélvilágban sehol a Föld, az elvonuló „ideákat” az ige erejével minden színész maga teremti meg s minden szörnyűképp valóra válik azzal, hogy kimondja. Mert mi ő maga is, végelemzésben, ki ez a „Mennyei Sereglet” együtt és külön-külön? Alig egyéb, mint az indiai kamaloka – a „megvágyás állapotában jelenlévő létező”. A facér emberiség tiszta ideája, amely a „létezhetnék” messziről delejező erőterét ízlelgeti-kóstolgatja. Szerve, hogy befogadja, még nincsen; de töményedő vágya minden pillanatban magára öltheti az érzülékeny góc – az ősideg alakját, s abban ha az önteremtés ingere felbizsereg, nincs menekvés: a szenvedőkör elkapja s a Vágyak Hártyáján át előugrik a létbe. Mármost a Vágyak Hártyája az „Egy-Szem” szivárványhártyája egyszersmind. Amit Ő (a létesülés kényszere) „lelki szemével” lát, az Szivárványhártyáján előugrik – teremtménnyé: oly Isteni Fogyatkozás, amelyen nem lehet segíteni.
KL Hát ilyen elvontságokat hallunk a színpadról, hogy mielőtt beülnénk a széksorokba, külön előtanulmány kell hozzá buddhista filozófiából…?!
Haha! Korántsem. A hangvétel (a Durham-i egyetem színháztudományi korifeusa, kritikusom, Andrew Mueller szerint) „mozarti vidámságú”, a figurák rengeteget bolondoznak, évődnek, maga a „bölcsük” is, a Leckeőr, amolyan szavát-felejtő vén golyhó, aki sem önmagát, sem a „Szentleckét” nem veszi komolyan – mikor is a két tucat szereplő szavalókórusban üvölti, uniszónó:
– A világ! A világ! A kötélvilág!…
Addig-addig ingerkednek a Gonosszal, amíg megtörténik a baj. A bohókás szentleckébe, a mindennapos boldogsághullámba belecsömörödve játékaik egyre mohóbbá válnak s a kötélvilág eseménytelen mozdulatlanságán elhatalmasodik rajtuk a változás dühe – hogy „végre történjék valami”. Vágyuk kimérája teljesül, kötélviláguk szakadozva foszlik szerte: alázuhannak; s mialatt leszakadnak a Kegyelem Köldökéről, lábuk alatt fekete kölöncként föltetszik büntetésük – a Föld és a történelem…
KL Szeretnéd színpadon látni?
Félnék tőle. Szinte megoldhatatlan; hogy alatta ne maradjon az álomnak, amilyennek én láttam. De hátha, egyszer majd egy leleményes fiatal magyar rendezőben – emberére talál.
KL És a PATKÁNYKIRÁLY?
A két dráma egyike, amelyik újsághírből született. A TIMES-ban olvastam a hírt, hogy a normandiai partraszállás napjaiban egy fiatal angol katona, majdnem sihederkorban, elszökött harcoló kötelékétől és bekéredzkedett egy francia parasztasszony házába. A magányos nő helyet ad neki a légópincén; a kiskatona kényelmes fészket eszkábál magának odalenn, afféle patkányparadicsomot… összeszoknak, beletörődnek. Senki sem tud róluk a városkában. A férfi tíz éven át nem mer előjönni, annyira fél szökésének következményeitől, hogy hadbíráság elé állítják. Ezt az egészségtelen, áporodott, mohó fantáziálással bebútorozott pinceéletet vittem színpadra – de ha azt hiszed (mint ahogy én hittem akkor), hogy ez csak olyan egyszeri, rendkívüli esemény, hogy valaki rémületében évekre elvermeli magát, nagyon tévedsz. Utóbb több ilyenvonatkozású cikket kivágtam s meg is mutathatom: (1) a szlovéniai hegyekben, Ljubljanától 40 km-nyire, Jalna községben egy Tito-ellenes „fehérgárdista” partizán 32 évig rejtőzködött a házban, nővére segítségével, aki „eltűntnek” nyilváníttatta – annyira félt, hogy felakasztják; (2) egy amerikai katona, aki dezertált, 28 évig élt Nyugat-Berlinben, menyasszonya kétszobás lakásában s akkor fedezték fel, amikor a vonat elé akarta vetni magát; (3) egy japán dezertőr 40 évig rejtőzött-és-élt elvadultan Szumátra erdőrengetegében… stb. stb.
KL Ez az a darabod, amelyet a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház előadott?
Ez, igen; 1987. január 3-án volt az ősbemutató. Valóságos haditett volt, mert akkor még szemöldökráncolva igencsak beleszóltak a kultúrnyikok, és a Kádár-rendszer a Nyugaton élő szerző darabjának a bemutatását provokációnak minősítette. Így azután nagyon „dugdosva” játszották (s nem használt az sem, hogy a hófúvások következtében a vonatközlekedés megbénult) s csak kétszer vitték el a fővárosba, meglepetésszerűen, minden behirdetés nélkül. Kémjelentéseim szerint a vágások ellenére kiváló produkció volt, és a két tehetséges fiatal színészt, Gaál Erzsébetet és Safranek Károlyt valósággal felvillanyozta a két „rendhagyó” szerep, és az egész kamaradráma olyigen elütő, másmilyen hangvétele.
Nagy öröm volt, hogy odalátogatva – találkozhattam a társulattal s bejárva a pompás színházépületet, csak ott értesültem róla, hogy inkább hősi partizánakció volt az egész, mint színielőadás, ahogyan én értelmezem: kiábrándultam a „pinceszínházakból”, mind növekvő ellenszenvvel telített fenntartásaim vannak a körszínpaddal szemben, s odajutottam, amitől elrugaszkodni próbáltam: csak a proszcénium-színpad az igazi színház – a Schaukastenbühne –, amely a rivalda vonalánál elválasztja a játszókat a bámulóktól; márpedig a PATKÁNYKIRÁLY-t nem a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház impozáns nagytermében-s annak igazi színpadán mutatták be, hanem egy „kísérleti stúdiónak” nevezett félreeső helyiségben, ahol a „telt ház” is csak ötven ember. De azért szélesen mosolyogtam és igyekeztem palástolni csalódottságomat…
KL Hát a HERNYÓPRÉM? Mi adta az ötletet, hogyan keletkezett?
No ládd: annak volna csak most keletje: most, hogy ebben is behozzuk a lemaradást és kezdünk mi is olyan hatalmasan kiábrándulni politikusainkból, mint amilyen permanens kiábrándulással tűri-tolerálja őket a Nyugat. Ha futó pillantást vetni a bohózat első oldalára kegyes volnál – „HERNYÓPRÉM, avagy Megint elölről” – már a Szereplő Személyek sorában nyilván szemet szúr Toinette, aki mögött Mária Antoinette-et gyanítod, szemet szúr XXV. meg XXVI. Lajos; ha hozzáveszed, hogy Viperáciusz Venceszláv Őfelsége Örökös Udvari Forradalmárja, akkor már pedzed is a bohózat magját. Mind a három felvonás ugyanabban a trónteremben játszódik, amelyet persze az alkotmányosan lepergő, véres rendszerváltozás mindig átalakít a maga képére-és-hasonlatosságára; és ha meghallod, hogy a függöny felgördülte előtt éles, szinte fülsértő madárcsicsergést hallasz, „mintha kanári-szauruszok koncertje volna” – akkor már tudod, hányadán állsz a Hatalom e paródiájával.
KL És miért a címben ez a „Hernyóprém”?
Talán a királyok hermelinjének egy undokságos változata – szókarikatúrája. Maga a darab is ilyen kettős karikatúra. Egyfelől a történelem sánta dialektikájának gúnyrajza – hiszen a sóvárogva álmodott „szintézis” csakolyan kegyes hazugság, mint az államok üdvöz állapota a sohavolt „aranykorban” – avagy az emberek üdvöz állapota a Paradicsomban. Másfelől a darab a Racine-i szónoklatszínház paródiája; azé a színpadé, amelyen a cselekmény kicsapódik szódagály formájában, mi ezt a csapadékot kapjuk zápornak a nyakunkba és édeskeveset látunk a nagy izgalmakból, amelyeket a színfalak mögé sikkasztva sütögetnek el. Hogy a forradalom véres uralomváltása alkotmányos rótára menjen, és a királyi udvarban ott forogjon a trónállók között Őfelsége Forradalmára is; meg hogy mind a kettő – az uralomváltás, majd az uralom véres visszaváltása, a restauráció – alkotmányosan becikkelyezve-és eleve-elrendezve úgy játszódjék le, mint valami francia négyes: az ötlet amikor először föltetszett előttem és magam elé varázsoltam színpadomat, hangosan felkacagtam.
KL Nem adnál szövegpróbát belőle…?!
Adjak? Nos – tu l’as voulu, Georges Dandin…
TRÓNÁLLÓ
És mert felséged a hátvakaró, a hetibér és a huszárság feltalálásával Herodotoszig visszamenőleg beírta nevét az emberiség aranykönyvébe; ÉS mert felséged koronáján, amely három tengernek mossa határait, sohasem megy le a Nap; ÉS mert kegyességes jámborságával –
SZABÓ
Mutogatónyelven, Toinette-hez. („A hossza jó?”)
TOINETTE
Mutogatónyelven. („Hosszabbra.”)
TRÓNÁLLÓ
ÉS mert kegyességes jámborságával az ájtatosság oly hiteles csudáit mívelte – vihar lecsendesítése, éhínség sújtotta árvízkárosultak megsegítése élelemmel-csónakkal, gyógyítás, halott-támasztás, miegymás – hogy felségedet anyaszent –
SZABÓ
Mint fent. („Bősége?”)
TOINETTE
Même jeu. („Bővebbre.”)
TRÓNÁLLÓ
HOGY anyaszentegyházunk felségedet még élő poraiban szentté nyilvánította-és-avatta; ÉS mert palotád relikviáriumában ilyeténképpenséggel mint eleven járkáló ereklye te szent tündökléseddel teleárasztod az Oltárt és a Trónt; ÉS mert –
LAJOS
Fejezd be, kedves trónállónk, még tegnapról is van egy körmondatod befejezetlen s ha torlódás áll elő s körmondataid a fülünknél megrekednek, hát igazán nem tudom, nos? nos? éppen ezért…?!
(…)
TRÓNÁLLÓ
ÉPPEN EZÉRT boldogok a népek a birodalomban, a szorgondolgosok megérik munkájuk jutalmát, a szomjasok felséged egészségére ürítik poharukat, a zúgolódók izgágaságukat felejtik, ha már addig el nem felejtették, a jámbordárok –
(…)
A jámbordárok hozsmánája betölti az ég kárpitozsi-napitamentumát, lenem-nyugovó Napodnak három tenger koronája mossa határait és ameddig a szem ellát, béke honol.
TOINETTE
De ellát-e a szem addig, ameddig szemnek látnia kell? Nincs-e valami sötéten gomolygó felleg, pestis, ármány avagy konkoly fellege határainkon kívül avagy bévül (…) etc., etc.
Ha körülnéztél dolgozómban, azt is tudod, hogy hosszabblélegzetű munkát soha nem gépelek oldalanként, hanem 12–15 oldalnyi hosszú kutyanyelvet fűzök be a gépbe és úgy gépelek száguldvást, egyvégtében (az oldalszámozásról sem feledkezem meg, de az oldalankénti szétvágás, egyberakás csak azután történik). Nos, alighogy betekertem kutyanyelvemet a gépbe, hát mint a rutinos zongorista a rögtönzéssel – úgy voltam vele: önfeledt könnyűséggel töltöttem bele írógépem billentyűibe az első felvonást (ez a legjobb benne, a legtömörebb, legtermészetesebben vidám – a legkisikerültebb). Minden vázlat, kész terv, elgondolás nélkül vágtam neki, és sem azt nem tudtam, mit hoz a következő jelenet, sem azt, hogy mi lesz belőle. Mire ez megvolt, kialakult bennem a második felvonás s már dialógusait hallucináltam is – amikor bekövetkezett, amitől váltig rettegek, ez a rémem. Családi bajok, idegfrászos hangulat fedelem alatt, hivatali kellemetlenségek, a nyakamba szakadó ostoba robot hónapokra kiütötte kezemből a munkát (ráadásul menetrendszerűen megkaptam azt is, amit szoktam, ha ihletésem elgáncsolják és kiverik a kezemből felében-harmadában, készülő opuszomat: kiserkedt övsömöröm (herpes zoster), széles övben a lágyékom körül, gyulladásos, fájó, nedvelő kihólyagzással járkáltam s ez nem is akart meggyógyulni mindaddig, amíg vissza nem találtam az íráshoz. De visszatalálnom ilyenkor sohasem könnyű: összekaparni elképzeléseimet a darabról, felmelegíteni a „hogyisvoltat” s ezek az emlékfoszlányok olykor inkább akadályoztak, semmint segítettek a továbbjutásban). Tapasztalatból tudom, az eredeti ihlet előnkbe vetített képeit besavanyítani, konzerválni nem lehet s bele kell nyugodni abba, ami invenciónktól a mostoha életkörülmények között telik. Mégis, az az érzésem, az első képek ihlete a harmadik felvonásban magára talál.
A forradalom „szennyes árjának” a megemelkedése, majd betörése a palota tróntermébe: bohózati balett. Hogy a királynak, lenyakazás előtt kihirdetik a „felmentő” ítéletet – ezt a borzongatva-kacagtató ötletet Jules Renard JOURNAL-jának pár soros témabejegyzéséből kölcsönöztem, amelyet ő maga sohasem dolgozott fel. Részben a paródia „történelmi igazságszolgáltatása”, részben a szimmetria kedvéért ez a motívum ismét felbukkan a harmadik felvonás zárójelenetében, amikor Őfelsége Udvari Forradalmárát à la Ravaillac végzik ki (lovakkal széjjeltépetik), de a széjjelnégyelés előtt felolvassák neki a királyi ellenparancsot – hogy örömkönnyek közt, hálálkodva haljon meg. A HERNYÓPRÉM több jelenetét Kassai György lefordította franciára, és egy alkalommal, azon a nagy párizsi szerzői estemen, amelyet Maurice Nadeau rendezett, a remek francia színész-és-színésznő azonnal elkapta Toinette és Lajos bohókás hangvételét és érezhetőleg kedvtelten komédiázott –
KL És volt sikere?
A „Bourbonok” vészbalettjének, fejjel bele-francianégyesezve a forradalomba?
Már hogyne lett volna: a francia közönség úgy érezte, „testére szabták”; magukra ismertek…
KL De mik voltak azok a családi kellemetlenségek, amire céloztál, az az idegfrászos hangulat a fedeled alatt – mi volt?
Hogy az mi volt?! Hm. Nehezebbet már nem is kérdezhetnél, se megkerülhetetlenebbet; majd holnap szíverősítővel kezdjük a napot, és ha megígéred, Lorcsikám, hogy nem fogsz olyan keményen vallatóra, amilyen keményen a Halottkém Rendőrbírósága vallatóra fogott – akkor tán, váltig vonakodva s a kudarc előérzetével, még megpróbálkozom vele.
(17) Életem „Bermudai Háromszögében”. A házibéke felborulása; házasságom az elnyelettetés viharzónájában. Hónapokig, a különválás zátonyán; a megfeneklés elkerülése az utolsó pillanatban. Valaki, aki érte életáldozattal fizet. Édesanyám öngyilkossága. Utolsó útja a krematórium hamvasztója felé; barátok, hozzátartozók nélkül, a sivatag csendjében – két utolsó-útjára-kísérője a láthatatlan erünniszek sorfala közt. A Halottkém Bírósága előtt. Két vádlott; egyikük, aki fel-nem-mentését kéri. Az elengedés boldogtalansága; naptártalan napok. A lélek görcse, beragadtsága a gyász ragacsába. Jószág-leleményei – hogy akármilyen gorombán, de meneküljön; az életkényszer goromba parancsa. A kiéneklés versáradata, amely – jóllehet kötetnyi, alásuvad és belefullad, mint minden, a visszhangtalanság kráterébe… Önítélet: életfogytiglani önvád. Szakadó esőben, Caesar Táborában – fogcsikorgatás.
…Mert nincs lelkimardosás, nagyobb, mint amelyet váltig rejtegetnünk kell, bátor a szívünkig hatol…
…Car un plus grand remords on ne pourrait avoir / Que celuy que l’on cèle, et qui dans le coeur touche…
(JEAN-ANTOINE DE BAIF, 1532–89)
KL Többször is, a te nyomasztó szóképeid elősettenkednek elbeszélésedben, mintha valami előrevetné árnyékát, s céloztál arra is, hogy nyomasztó esztendők következnek. Ennyi villámcikázás után, gondolom, most ér ide a dörgés; lehorgonyoztam a magnót és megkapaszkodom székemben, a történet akármilyen „rázós”. Tudnál beszélni róla?
Jól gondolod s ha igaz, hogy „az a legény, aki állja”, akkor én kis híja megbuktam ezen a vizsgán; mert jóllehet látszólag, „testben” lábon maradtam, „lélekben” összerogytam, mint a samunadrágja. Valaha történet csak politikailag lehetett „rázós” s olyan már nincs; pedig ez még mindig „rázós”, csak máshogyan az, olyigen az, hogy a mentegetőzésen kell kezdenem, amiért olyan hézagos-hiányos és szándékosan összefüggéstelen. A teljes cselekményszál Prokopioszunknál van, valamelyiküknél, ő majd kipótolja egyszer a hézagokat, ha lesz még egyáltalán, aki történetünkre kíváncsi; mert mi megnyugtató érzés is kell legyen édes-mindnyájunknak (botrányhősöknek csakúgy, mint botránykrónikák kedvelőinek), hogy a harmadik nemzedékkel az is sírbaszáll – a kíváncsiság. Egyszer az a kíváncsi nemzedék is a temető felé lengedezőben eltántorog s jelentőségét veszti az is, amire kíváncsi volt. S őutánuk…?! A halottak hallgatnak, mint a sír, a sírok meg nagyokat hallgatnak a halottak fölött.
KL Megígérem, hogy nem akad kajánul kandi kíváncsi olvasóid között, aki ragadós kézzel forgatná krónikád lapjait. Azoknak mit mondanál: hogy volt, mint esett?
Mondom én, ha nógatsz, de se őket, se téged nem fog kielégíteni, Lorcsikám, magamat a legkevésbé. Ilyen a lemosakodhatatlan mocsok, ilyen a varacskos bőrbaj, aminek nincs ellenszere. Bűneinknek, nosztruma? Nincsen; s itt a spiritiszták oly érzékletes képe, a bűnökről, melyek a lelkeken úgy mutatkoznak, mint heródesi fekélyek, kipállott tályogok. S itt, hogy harmadszor is bosszantsalak vele, megint csak előveszem metaforás gondolkozó-tarisznyámat s abból rögeszmémet, melyet már ismersz. Ne, leírtam, olvasd rá a szalagra, engem túlságosan felkavar –
KL „…Mintha nem is szabadon cselekednénk, hanem végigjátszanánk azt a szerepet, amelyet Heimarmené – a Végezés – nekünk szán és ránkszabott. Ránkszabta – de hogyan? Mint büntetést? Nem mint amivel sújtatunk; hanem mint sorsot, amely a körülmények összejátszásában, bennünk-és-velünk munkál; s azzal, Őáltala, hogy áldozatok vagy instrumentumok, hogy üdvhozók vagy gonoszmívelők, Paraklétusok vagy Dzsingiszek leszünk, elrendelve hordozzuk gén-tarsolyunkban. Építünk, rombolunk, ölünk, szeretkezünk s mindezt úgy végezzük, „feddhetetlenül”, akár az automatonok. Szerepünk következményeit ésszel fel nem érjük, arról tudomásunk nincs. Az egyik percben még mosolygunk, pedig már Ártók vagyunk; a dolgunk ez a mosolyogva-ártás-rontás. Könnyűnek-fiatalnak-leánynak-ártatlannak-mosolygósnak játsszuk meg magunkat titkos, szervült, beprogramozott parancsaink szerint. Soha nem mi sújtunk – velünk sújtanak. Mi csak a vaskója vagyunk a pörölycsapásnak – a nyél a Végezés kezében van. De ha most azt hinnéd, ez holmi bölcseleti végeredmény elmémben s hogy igazán így hiszem: nagyon tévedsz. Regényes kommentár lehetne, ha életregényt írnék és nem kordokumentumot, aláfestő zene, ha filmen peregnénk. Hászen ha tudnék, fütyülnék én Heimarmenére és rendeléseire, annyira elevenen eltölti minden porcikámat a felelősség és annak vállalása; de… hátborzongatónak találom a hasonlóságot a tragédiákba torkolló élet és a szürke hályog mögül cselekvő, beprogramozott automaton garázdálkodása közt; jaj hogy tán mégse azok vagyunk édesmindnyájan – az eleve-elrendelés lassított ámokfutása…?!”
A végére értél? Mit szűrtél ki belőle?
KL Már hajazom s kezdem gyanítani vonakodásod okait. Ki van a mögött a mosolyogva-ártók-rontók mögött – valaki, akit fiatal, ártatlan lánynak, hol Rontó Automatonnak írsz le, aki, tán tudva-tudatlan, belegázolt az életetekbe…?
Nos – ha beéred a legszükségesebbel, ami e vallomástételben elkerülhetetlen. Tán még emlékszel, említettem volt, hogy ideköltözésünk előtt pár nappal Londonba érkezett Ausztráliából R. P., egy fiatal lány (Piroskám lánya, első házasságából, aki 56 után, mint kivándorló, apjával tartott) és már együtt költözött velünk. Teljesen elangolosodott, de ausztrál módra és az ausztráliai kiejtés nem jó ajánlólevél a szigetországban; sokan jönnek ide Ausztráliából azért, hogy némi kultúrmázt szedjenek magukra, ami elfedi a belőlük kiásító tudatlanságot (melynek régről táptalaja az ausztrál kontinensen a műveltség fennsőbbséges-betyáros megvetése) és hogy leszokjanak a fülsértő ausztrál kiejtésről. A leányka üde volt és szép, kedves és alkalmazkodó, tizennyolc éves és egész tapasztalatlan szívével szerelemre vágyó: egyszerű képlet, hogy annak a megfejtése egyszerűbb már nem lehet. Örültünk neki, a kedves színfoltnak, azt hittem, üdvöske arcocskájával csak ő hiányzott, hogy háziboldogságunk teljes legyen. Édesapja élt, így hát apja-helyett-apjának lennem vagy túlságos vinnem az apáskodást idétlenség lett volna: iparkodtam Piroskámnak kedvébe járni. R. P. az 1968-as évet velünk töltötte, de tartózkodási engedélye lejárt, még „feketén” egy darabig húzta, aztán – más országba sodródott, elkelt a halpiacon, megcsinálta szerencséjét. Ám itthagyta méreganyagát. Itthagyta – mert Heimarmené titkos parancsa szerint az volt a dolga (beleértve azt is, hogy tudnia róla nem adatik meg senki sorscselédnek, se méreggel-elküldetettnek, se sorscsapás-előkészítőnek. Alantas, lemúri teljesítői a Rendelésnek, nem tudhatnak róla). Rámuszította Piroskámat, édesanyját, kiszámították a gombjaikon, hogy tartózkodási/munkavállalási engedélye lejártakor én voltam a „feljelentője”. Kijárta volna az eszem? Megsokalltam? Hogy éppenséggel – egyáltalán foglalkoztatott? Feltételezni rólam, hogy tudom, hova kell menni, kinél kell feljelenteni…?!
Nem vádolhatom őket: jól játszották a Heimarmené-rájukosztotta szerepet; arra voltak beprogramozva, hogy innentova a sátánt lássák bennem, 1968 elején annyira megromlott köztünk a viszony, hogy már csak ügyvéden keresztül érintkeztünk; nem az volt a kérdés, válunk-e, hanem hogy mikor-s-hogyan.
KL Voltak veszekedések – patáliák?
Voltak-nem voltak: e rosszízű, regényes részletek nem adnának hozzá a történethez, mely – gondolhatod – életutam „Bermudai Háromszögébe” s házasságommal az elnyelettetés viharzónájába vezetett. Hónapokig e feszült, vészjósló légkörben élni, s ugyanakkor rádiósmunkát/diplomatatanítást zavartalanul ellátni s ugyanolyan mosolygón, mintha mi sem történt volna – nem volt könnyű. Az izgalmaknak, szaladgálásnak-huzavonának áldozatul esett az a két évtizedes barátság, amely B. W.-hoz fűzött – ahhoz a bohémes, művészlelkű angol üzletemberhez, akivel testben-lélekben olyigen összeforrtunk, amennyire csak sült-angolnak és javíthatatlan európainak lehet: rá és baráti körére Heimarmené olyan szerepet osztott, hogy végezetre, békítő igyekezetüknek (mely sikerrel járt), jókodásuknak áldozatává estek s egy rossz pillanatunkban valamennyien indulatosan kihúzgáltuk nevünket-telefonszámainkat a címjegyzékünkben. Bernard fenyegető-ingerülten a fejemre olvasta, hogy Piroskám nélkül soha senki-semmi nem lesz belőlem, nélküle sántító csonkabonka leszek (amiben alkalmasint igaza lehetett), s ez utolsó telefonja után már a hangját se, őt magát se: soha többé nem láttam-hallottam; baráti körével együtt elvesztettem; öreg szülei Liverpool mellett, Fazekarlay-ben, akik úgy megszerettek, hogy „második fiukká fogadtak”, rég a temetőben porladnak már.
Piroskám – anélkül hogy választania kellett volna a leánya közt és köztem – engem választott, s az utolsó pillanatban sikerült visszavergődnünk a zátonyról. Felfedeztük, hogy mit vesztettünk volna, ha elveszítjük egymást és csendeskén egymás karjaiba dőltünk. De a házban – mint hiénabarlangban a dögszag – bevette magát a méreganyag szaga, mely maga is mérgező: azé, amit R. P. otthagyott. És ennek a mérgezett légkörnek esett áldozatul Hajacskám Hófehér, nyolcvanegyedik életévében – Édesanyám: 1888. szeptember 21-én született, és mi 1968 májusában jártunk.
Megjárta Észak-London–Dél-London kórházait, műtötték epekővel, vesekővel, ezzel-azzal, vasakarattal felgyógyult és tovább segített a ház körül: még tanított! Épp akkor semmi baja nem volt; de ahelyett, hogy – Senecával – élvezte volna „a nyavalyakórságok távolmaradását”, rátelepedett az életfáradtság halálmadara. Még emelte – de alig emelte lábait s neki (mint mondtam:) „már a vízszintes is hegyre ment”. Életereje lett volna hirtelen, annyira elapadóban? S nem inkább hogy a szeretet nem vette körül, amint kellett volna s nem táplálta? Szeretetlenségnek fogta fel, hogy folyvást csak egymást láttuk, őrá rá se nézünk? Természetesnek vesszük, hogy cselédeskedik, szolgál, reggelit készít, sürög-forog és hozzá, a szobájába be se nézünk?
Az a nemzedék volt, a monarchiabeli munkaerkölcsöt hozta magával s az utolsó percig ragaszkodott hozzá, hogy ne mint „kenyérpusztító a nyakunkon élősködjék” és hasznossá tegye magát. Heti bevásárlásainkról a világért se maradt volna el; ilyenkor busszal bementünk Wimbledon üzleti negyedébe – akkor még jártak a régi, nyitott peronú emeletes buszok s emlékszem, a leszálláshoz készülődve, hárman a peronon, egy alkalommal a fordulóban annyira kilendült, hogy ha meg nem fogom, kirepül és a kerekek alá zuhan, mert már kapaszkodtányi ereje is alig volt, annyira elgyengült a karja: akkor is, csak egymást láttuk és rá nemigen vesztegettük szerelmes pillantásainkat. Megsínylette a szeretethiányt? Úgy érezte, tuszkolják kifelé az életből, szabadulhatnának tőle, megsokallták, útban van? A szeretet böjtje volt, aminek áldozatául esett – hogy mint a szeretet e halálraszánt „éhségsztrájkjával” hadat üzent a szeretetlenségnek? Egyszer egy délután váratlanul otthon termettem s benyitottam hozzá: ahogy ott hanyatt elvetve magát, a díványán vergődve, megállíthatatlanul zokogott, nyilvánvaló volt, hogy reggel kezdte s azóta táplálja ugyanazt a sírógörcsöt, ugyanazokkal a zsákutca-gondolatokkal… S ez csak egy napja volt. Hány ilyen, napos sírással töltött napja után érlelődött meg benne az elhatározás, hogy ha csak mint ötödik kerék szaladhat utánunk s amúgy fölösleges, akkor inkább ne is legyen…?!
KL De valami kiváltó oka csak kellett legyen…?! Mégis, mi vezetett odáig, hogy ő, a nyolcvanéves néni, akinek semmije nem fáj és mindene megvan, ilyen elhatározásra jusson és eldobja magától az életet? Tán hiába tudogált angolul, csak elárvult magyarságában? Tudnál erről valamit, részletesebben…?!
Ne is haragudjál: nem lehet. Vedd úgy, hogy körülbelül olyan ez, mint amikor a sakkmérkőzés végén közlik velünk későn érkezőkkel, hogy a játszma mattra végződött, de mire odaérünk, felborogatták a figurákat: nem láthatjuk a felállítást; a lépésekről, amelyek idáig vezettek, adataink nincsenek. Bele kell nyugodnunk, elfogadjuk: mattra végződött – a játszmának már a füstje se, sehol. Fait accompli – eddig érkeztünk el, a díványon hogy ott találom ciánkék és okkersárga hullájában: ezek voltak a „befejezett tények”. Hiszen ha nem volna közénk ékelődve immár két évtizede – és ez már elég vastag tektonikus védőrétege az időnek – akkor mukkanni se tudnék, nem hogy beszélni róla. Immár engem is rövid évek választanak el attól a kortól, amikor műsorszerűen bekövetkezik az elaggás mozsártörő depressziója, az ő egész napos sírása: s gyanítom, milyen, amikor végigpergeted magad előtt életépítkezésed összeomlását s küzdelmeid hiábavalósága maga alá temet.
KL És hogy találtál rá? Hogyan, mikor történt?
Zsúfolt rádióprogram közepette. 1969. május 20-án még a chichesteri színházi fesztiválról tudósítottam; 24-én Nestroy-Raimund AZ EGYVÉGŰ KÖTÉL című komédiájáról írtam beszámolót; 26-án, pünkösd hétfőjén Rossini TOLVAJ SZARKÁ jához küldtek és ott, adás előtt, az osztályon kopogtam róla vagy két oldalt; pénteken, 30-án a LYSISTRATÉ-t kellett megnézzem a West Enden; szombaton egész napra mentem be és ott is maradtam, a hajnali adásra: aznap én voltam az éjszakás.
Ilyenkor este kilenctájt mindig felhívtam, hogy beszéljek vele: minden rendben? Nincs-e valami baj? Már szokásommá vált. Akkor is, rituálisan tárcsáztam s ő mintha várta volna. Azonnal felvette. A hangja? Volt benne valami különös? Remegős volt? Elárulta valamivel is, hogy mire készül? Vigyáznom kell, hajlamosak vagyunk utólag „belehallani”, mintha visszafojtotta volna sírását, visszanyelte könnyeit. De nem. Nyugodtan válaszolgatott. Nemsokára lefekszem, fiam. Te is. Aludj jól! Aztán reggel, ha jössz, csendesen gyere, hátha még alszom. Aludni szeretnék…
Így mondta, ezt mondta a telefonba? Felfedeztem valami keserű célzást, szemrehányó kétértelműséget? Semmit. Lefeküdtem az alagsori hálóteremben. A néger költögető az arcomba világított, kikászálódtam, lezavartam a két tizenöt perces hajnali adást, beugrottam a kocsiba és reggel hat tájban, az üres vasárnapi utcákon, lomhán hazaszáguldottam. Máskor néha loppal, ujjnyit kinyitottam az ajtaját, belehallgattam a sötétbe; ha fenn volt, felkattantotta a lámpáját. De most a küszöbe alatt nem láttam világosságot, fél percig álltam az ajtaja előtt, hallgatóztam. Semmi nesz. Felóvakodtam a falépcsőn, levetkőztem és bebújtam alvó feleségem mellé (a hálónk az első emeleten volt, az ő földszinti szobája fölött).
Reggel kilenckor felserkentünk, felöltöztünk, lementünk. Csodálkoztunk, hogy nincs se konyhában, se reggelizőben, ahogy szokott; máskor ilyenkor már ott sürög-forog, kész meleg-ropogós reggelivel várja a „gyerekeit”.
Tán elaludt volna Hajacskám Hófehér…?! Nem szokott pedig. Még csak gyanút se fogtam. Benyitottam hozzá – övé volt a legszebb, a legnagyobb – a szobája sötét. Szólongatom a sötétben. Semmi válasz. Széthúzom a függönyt. A falnak fordulva mélyen alszik, feje a párnáról szinte lelóg, öklöcskéjét az arcán nyugtatja. Költögetném, hozzányúlok, a kezét tapintom. Hideg. Jéghideg. Az éjjeliszekrényén a vizespohár üres, a falán fehér lepedék, rászáradva, mellette a kávéskanál meg a kés, amivel törte-keverte, arra is, rászáradva, ugyanaz a lepedék. A pohárnak támasztva barna boríték. A búcsúlevél.
KL Így találtál rá.
1969. június elsején, szentháromság vasárnapja reggelén, kilenc órakor. Ne kívánd, hogy rekonstruálni próbáljam, mi következett. Hogyan csuklottam össze, meddig tartottam magam, hol volt Piroskám, ki telefonált hova, ki támogatott milyen székbe a sarokban, ahová leroskadtam. Meddig néztem kék-zöld-kénsárga arcát-nyakát vagy csak képzelődöm, hogy olyan volt; mert arra emlékszem, hogy amikor értejöttek, a hullamerevség már beállt és oldaltfordulós embriópózából egyenesre húzni a hordágyon, ökölbe szorított kezét letépni arca mellől már alig lehetett. A halottkém kiszállása, a vizsgálat; a búcsúlevél, amelyet a rendőr átad a halottkémnek s az magához veszi – bár addig ötvenszer elolvastam s belémvésődött a szelíd harapása, a szeretet visszalököttségének az a szerény alázata, ami őt, az életáldozat hiábavalóságával és vértanúsága teljes névtelenségével párosulva, az én szememben magasan fölébe helyezi a szenteknek (akik hozzá képest istenük körül nyűglődő stréberek), „nem teszek én szemrehányást senkinek-de-senkinek”. Mindenkinek a kicibált fülébe, sárkánytorokból, szörnyeteg ordítással: úgy kellett volna szemrehányást tennie; mert úgy, ahogy Dosztojevszkij mondta: mindnyájan bűnösök vagyunk. Igen ám, de ki jobban, ki kevésbé. Az én statáriális belső bíróságom azonnali ítélethozatala szerint: a bűn egésze rám nehezedik. Amikor a vizsgálatot megejtették és az orvost sikerült szóra bírnom, szinte zavarban volt vele, ahogy mondta:
– Évek óta gyűjthette! Alig fért a poharába. Amennyi altatót belekevert, az, kérem, akár egy regimentnek is elég lett volna. Nem élhetett félóránál tovább, annyi volt benne, a gyomorfalat, hogy megette a méreg – – –
Akkoriban Angliában még olyan idők jártak, hogy az öngyilkosság tabu téma volt: a családra nézve: „opprobrium”, a statútumok szerint hivatalból üldözendő bűncselekmény (e cikkely abszurditását a törvényhozók esze sose járta ki). A rádiónál egy hétre szabadságoltak; az egyetlen, aki sejtette, hogy Margit-mama nemcsak úgy aludt el, végelgyengülésben – az fő-főnököm, Tarján György volt, akit Thália a baráti körömbe vezérelt: gyöngéd és tapintatos volt hozzám. Pedig nem tudta, én se, a felét se, hogy mi következik.
A rádiónál azonnal napirendre tértek fölötte, hogy „a Határnak meghalt az anyja”: sokan jól ismerték pedig; de a legtöbb fiatal töményen unta a maga „szattyánfenekű öreghernyóit”, a megörökölt néniket-bácsikat, aki csak nyűgnek van s minek is jött utánuk, a nyakukra, útlevéllel. Igaz, nem mondták így és megőrizték a tisztes látszatot; de azért akadt a rádiónál fiatal gépírónő (ma egyik ismert szépírónk felesége), aki nem is rejtette véka alá, mennyire nem szenvedheti őket:
– Undorodom mindenkitől, aki öreg. Fuj, már messziről. A szagukat nem állom…
Szeretném, ha ebben világosan látnál, Lorcsikám s ne érts félre: nem voltam jobban „anyás”, mint az átlag tucatember; ha Édesanyám valóban csak úgy, „elszunnyad” ágyában, ha eljön az ő ideje – nem időztünk volna nála fél oldalnál tovább. De mert ott kalapált fülemben a verdikt, a véremmel, minden szívem-dobbanásával a sommás elmarasztalás, hogy szeretet-mulasztásaimmal magam voltam öngyilkosságba-menekülésének az elősegítője és mert mellverdesve egyebet sem hajtogattam magamban, mint hogy „bűnsegédi bűnrészes” vagyok, megváltozott minden.
Előlépett emlékeimből még harcias-fiatalon, mint Oroszlán-Mama, amikor bebörtönzött fia kiszabadításáért minden követ megmozgatott; megjelent előttem, amint a márianosztrai börtön felé mássza a behavazott hegyet hatvanéves lábaival, de az a szemétláda kommunista intézetvezető lekurvázza és visszakergeti; és újra föltetszett úgy, ahogy a londoni repülőtéren viszontláttam ijesztő-töpörödött-öregen és „gyermekemmé” fogadtam, hogy eztán gondját viselem. Letepert és munkába vett ez a szelindek lelkifurdalás, nyakamba vettem levezekelhetetlen bűnömet. Ki intézkedett, ki kézbesítette az értesítést kinek, hogy június 4-én, szerdán várnak a krematóriumban? Nem tudom. Aki nem eresztette el a füle mellett halálhírét, az megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy meghívót a hamvasztáshoz nem kapott, így kimentenie sem kell magát. Ketten kísértük utolsó útjára – ha annak lehet nevezni azt a kutyakomédiát, hogy a lezárt koporsó elől félpercre elvonnak egy aranyfekete bársonyfüggönyt – mintegy „megmutatják” –, hogy utána ismét összevonva előtte, bennünket kitessékeljenek a váróba; de nagyon jól tudjuk, hogy a prezentációs díszkoporsót százszor is használják erre az „odamutatásra”, valójában a halottat kibillentik belőle, egyenesen a rostélyra, mely alatt a kígyózó hevítőkre ráeresztik az áramot és a cekasz-labirintus felizzik. Szivardoboz nagyságú egyszerű tartályban nyomják a kezedbe hamvait, melyek hogy az ő hamvai-e avagy a kotradékból hogy hozzásöprik a nagy átlagot és tán egy csipetnyi jut a dobozba mindenkiből – ki annak a megmondhatója? Hazamenet a levélszekrényben várt a meglepetés: idézés a Halottkém Bíróságának tárgyalására. 11-én de. 10 órakor tárgyalják az ön ügyét. Megjelenés elővezettetés terhe mellett.
Nehéz már, visszaidézni, azon a két évtized-köpülte ködön keresztül, amit az idő magától termel, nemcsak mert magam is, védekezésül, igyekeztem hozzáköpülni az eltakaró kumuluszokat, hanem mert akkor sem állt előttem világosan és tisztán, hogy voltaképp mért figyelnek rám olyan feszülten abban a zsúfolásig (kikkel? zsúfolásig) telt magas teremben, amelynek emelvényén, a DIEU ET MON DROIT aranyemblémás mélydohánybarna faburkolat előtt, óriásra méretezett, magastámlás bírói székén a halottkém trónol; mit akarnak tőlünk s mivel gyanúsítanak. Piroskám odalent ült szemközt a tanúknak fenntartott padban, nyugodt hangon, mely időnként megremegett, de sohasem csuklott el, hogy milyen gyanúkat mivel igyekezett visszahárítani, már nem tudnám megmondani. Ki fog védelmemre felszólalni és ki képviseli a vádat, mely hogy az ítélethozatal előtt vagy után következik: tudatják-e hivatalos levélben vagy az is része annak, amivel ránk lesújtanak, hogy nekünk sohasem szabad megtudnunk, amit mindenki tud? E teljes zűrzavarban s azon a magas emelvényen, ahová vallomástételre felkergettek, csak egy volt előttem napnál világosabb. Hogy én és senki más: én vagyok a vád képviselője; mert csak én tudom felmérni, milyen súlyos a vád, amiben alig várom hogy elmarasztalhassam magam; és én vagyok az, aki ellen külön vád, hogy nem süllyed el szégyenletében: a fővádlott, első-másod-és harmadfokon. Nem tört angolságom zavarta a Halottkém Bíróságának hallgatóságát, mert már rég nem törtem az angolt; hanem az, hogy a vádlott gátlástalanul zokog és elcsukló hangon magára vall, egy olyan országban, ahol nyilvánosan sírni főbenjáró illetlenség s ahol, amúgy is, kollektív lágyszívűségből, hivatalból az apagyilkosnak is megbocsátanak.
Jómagam világéletemben arról voltam elhírhedve, hogy akár mert a szívem tapló, a lelkem bagaria, akár marconaságból, mert ilyen a természetem: senki még sírni nem látott, se rémület, sem a részvét rohama könnyekre nem fakasztott; most meg a könnyek árjával áztatva, közszemlére teszem csimpánzra torzult arcomat. Akárhogy forgattam a szót, váltig ugyanarra lyukadtam ki s mint gyalázatosságom mélységeinek egyedüli ismerője és úgy is, mint a vád egyedül hivatott képviselője, tulajdon fejemre az életfogytiglani fel-nem-mentés kiszabását kérem, a gyanú rajtam maradó árnyékával súlyosbítva.
Némi habozás után a Halottkém Bírósága a vádindítványnak nem adott helyt, az ítélet súlyosbítását elutasította és a kiszabott büntetés letöltését a vádlottra bízta: ossza be, töltögesse életfogytiglan, amikor tudja, amikor-amiből futja, tetszése szerint. Ez lett tehát a sorsom: a szabadláb-és az arra való ráhelyezés boldogtalansága. Az elengedés: hazamehettem, kisétálhattam, egy-levegőt szívhattam az ártatlanokkal. A megszégyenülés boldogtalansága.
*
Le monde est en ordre, les morts dessous, les vivants dessus.34
ANNE HÉBERT
Hosszan tartó, kétlaki élet következett. A munka rutinja, a tanítás taposómalma nem állhatott meg, az őrnagy, aki katonai attaché-nak Budapestre készült, a heti tíz órát lemarta rólam, a rádiónak a színházi beszámoló nem maradhatott el, a müncheni utat sem mondhattam le – június 27-én –, hogy az Új Látóhatár szerkesztőivel beszéljek (a nyomdatulajdonos Molnár József, földim és igen kedves, hűséges-jó barátom már célozgatott rá, hogy kiadná összegyűjtött verseimet) – – – ugyanakkor ha reggelente az emeleti hálóból lejöttem, csak beléptem Hozzá, ami az ő szobája volt, pillantásom a sarokba tévedt, ahol hálóhelye volt s máris felrémlett a díványon ő maga: hullamerev-oldaltborulva, öklöcskéjével az arcát takarja, a nyaka mitiszzöld és kénsárga… Nekem ott elakadt Vele és megállt a naptár; rájöttem, hogy azontúl minden nap ugyanaz a nap és az életemet ott kell leélnem egy-időhelyben, szentháromság vasárnapjának reggelén.
Képtelenek a görcsbe rándult lélek a sírbabát tentélő-öltöztető játékai s ugyanakkor a gyászába gémberedett lélek találékonysága is, kifogyhatatlan. Miután nagy nehezen beveszi elméje, hogy az Eltávozottat semmiféle nekromantikus praktikákkal vissza nem hozhatja, elárasztják a szeretet utógondolatai, melyek sodrában mindenféle engesztelő játékba kezd.
Eleinte, amíg csak könnyekkel-telement-torokkal ültem révetegen merengve ebben a letaglózott bénulatban, először azzal a gondolattal játszadoztam, hogy eltüzelem ruhatáramat, fekete öltönyöket veszek s eztán csak úgy járok, talpig feketében, éltem-fogytáig, mint valami francia abbé, holmi világi pap. Második játékom a fájdalom fogadalma lett volna: itt mintha elvágták volna – többé nem írok. Egyetlen óriásmű építkezésébe ölöm bele minden írói invenciómat: harmadik személyben megírom Édesanyám tragikus életregényét hogy ezer újrakezdés, nekiveselkedés, áldozatvállalás, a kincses élet magamfajta hitványakra herdálása –, mint zuhog, billen, bukfencezik alá a hiábavalóság Niagaráján; s hogy mint löki-taszítja a kilakoltatott életet a szeretetlenség logikája a zsákutca végére, ahol a felgyűjtött gyógyszerméreg mázsái („amennyi egy regimentnek elegendő”), a pohár víz és a keverőkés már odakészítve várja. Világosan kihallottam életregényéből a vértanúság öszvérbasszusát és lengedezve szárnyaló berliozi zárlatot terveztem, ha majd, évek múlva a végére érek. Mindkét jámbor szándékomat egy tollvonással keresztülhúzta az élet. Nem jutottam hozzá, hogy úgy járjak azontúl, feketében, mint egy világi pap, nem volt érkezésem; és az írást se hagyhattam abba, hogy mint Új Simon sztilitész, oszlopom tetején a Róla tervezett tízkötetes regény ezeroldalasba töltögessem tehetségem: csöngött a telefonom, a „piacra” dolgoztam, abból éltem. Csak-még-ezt, csak-még-azt… Ekkor, a gyász ugyanegy-témájára új változatot eszeltem ki, de mint aki törököt fogott.
– Ha egyszer elhamvasztanak, ígérd meg, fiacskám. Egy-urnában, egybeöntve, úgy szeretnék elnyugodni Édesapád hamvaival.
Hányszor el nem mondta! Még a fülembe cseng ma is: hogy öntsék össze párja hamvaival. S nem is mintha a kétszázéves, György-korabeli ékszerdoboz, amelyet mindig úgy helyezett el, hogy tekintete, ágyából, ráessen párja hamvaira – kicsi lett volna kettejüknek; csak épp én kicsinyelltem. Látványosabbat akartam. Kegyszekrényt, hogy valamelyik szoba sarkában a házioltár-félére rátehessem. „Óraházat” kellett keresnem, olyan mahagóni óraszekrényt, amelyből kikopott a szerkezet. Nosza, megindult a hajsza. Végigvalcoltam London ismert régiségkereskedőit – azokat, akik üres „óraházakra” szakosították magukat – leltem is egyet, mindkettőnknek megtetszett a faragottas, viktóriánus óraszekrény. De alighogy megvettem, odahaza elnézegetve, nem találtam elég „díszesnek”; nekiálltam, hogy díszgömbökkel, tárcsákkal emeletessé tegyem tornyocskáit és középkupolácskájára „lámpást” eszkábáljak. Megesett, hogy valahol jobbat-szebbet láttam s lebontottam, amit tegnap „rápróbáltam”; az óriásváros másik végére elmenni sem voltam rest, ha felfedeztem az esztergályos mívesmestert, akinek a kirakatából kiválasztottam a legszebbet s az óraszekrényke már-már úgy festett, mint valami indiai barokk pagoda kismintája. Néha e kirándulásaimról ha a rádióba érkeztem, lógó nyelvvel már csak annyi időm volt, hogy a stúdióba lerohanva – az angol gépelt szövegről magyarul olvassam be a híreket vagy a kommentárt (ez sem tour de force volt, hanem ősrégi rutin) és kis híja, hogy nem lett botrány, mulasztásaimból. Ez is az volt – a lélek menekülése „tettétől”, melynek ódiumát magára vállalta; a lélek görcse, beragadtsága a gyász ragacsába: a hamvakat rejtő kegyszekrény kimunkálása – egyik kerti szobánk három hétre asztalosműhellyé változott s csak a vak nem látta, micsodás beteges, morbid pótcselekvése a lesántult léleknek ez a pepecselés-enyvezés-ragacsolás s annak erőltetett öncélúsága… De egyszer a magasra helyezett oltárfülke is elkészült a sejtelmes rejtett-világítással, a kegyszekrény ahol dobozában az összeöntött hamvakat rejtette – annak üvegezett ajtaja mögött az óarany függöny rátakarva; és rajtam mint a kétágú villám, átcikázott a gyász fájdalma – hogy már nincs mit csinálni rajta.
Hogy az oltárfülke, a kegyszekrény – minden-de-minden hiába; mert ez is a nekromantikus felidézés babra szertartása volt és ez se hozta vissza: semmi se fogja visszahozni már!
Teltek a hetek, és még mindig, minden nap ugyanaz a nap volt, reggel kilenckor a borzongás át-meg-átjárt: ez az a perc, amikor ágyán rálelek. Csikorogva, lassan indult meg velem a naptár: úgy két hónap elteltével, amikor egyszer azon vettem észre magam, hogy rögeszmésen versben mesélem magamnak, ami életem kettéosztó cezúrája lett. S ha eddig „kegyszekrényt” barkácsoltam, mint a zombi, most, akár a zombi, a gyászvers lett az új rögeszmém, megpróbáltam a kiéneklésnek alátemetni a sírbabát, mely még mindig „kilátszott”: temettem-temettem.
Világos beszéd volt, gyermekhangra – az óvodás is megértette volna. De amilyen kiénekelhetetlen volt ez az én gyászom (a „bűnsegédi bűnrészes” hamiskodása), nem értem be eggyel, tucatjával íródtak; s nem is a gyász tríviája volt, hiszen az elgyászolás vékony máza alól az önvád besült szuroksziklája feketéllett –
(HAJSZÁLHÍD, 537. o.) |
KL Hány ilyen kiéneklő verset írtál?
Akkor? Úgy két tucatot. Összesen kb. negyven verset írtam Édesanyámhoz: annyit, hogy abból vaskos kötet kitelnék.35 A HAJSZÁLHID „Örökperc” című ciklusa csupa ilyenekből áll s az maga nyolc vers; hogy milyen lelkiállapotban voltam akkor hosszú hónapokra, az kiviláglik a cikluszáró versből; a címe: AJÁNLÁS –
(HAJSZÁLHÍD, 548. o.) |
KL Ez igaz: napi két órát sírtál?
Titokban. Mikor hogy. Hol esténként, hol reggelenként. Hol a Bush House alagsori hálótermében, ha a „hajnalozásban” én voltam a soros. Hangtalanul rázott a zokogás; persze elcsendesedtem, ha az ügyeletes néger nő, tolvajlámpáját felém villantva, láttam hogy közeledik már az ágyak között és kialvatlanul „költögetni” kezd.
Minden rá emlékeztetett. Ha a sarokba pillantottam, ahol a díványa állt – abban a szobában, amely most a dolgozóm s akkor, a helyén, egy darabig, könyvekkel zsúfolt pohárszéken márványóra állt – azonnal ő jelent meg előttem: ahol rátaláltam; ahonnan kilakoltatták fekhelyét és őt magát is. Mit is kezdenénk a holmijaival, el kell vitetni, túladunk rajta – vigyék el. Akárki. A jezsuitáktól áthívtam József testvért (Joseph Logue – ő volt az egyházfi s egyúttal a vasárnapi bazár gazdája), hogy szedné össze s vinné el, vesztegesse fillérekért a vasárnapi ájtatos kirakóvásáron. El is jött, szakértelemmel válogatta, akár az ószeres, ez kell, ez nem kell; s miközben alig vártam, hogy odaparkolt kocsijának poggyásztartója elnyelje s csak ne is lássam már – legszívesebben foggal-körömmel tépdestem volna vissza, azzal, hogy nem adom, nem adom!… Hajacskám Hófehér! Ez minden, ami belőle megmaradt; s amilyen monarchiabeli, ásatag ragaszkodással csüggött holmijain, a legtöbbjét soha fel se vette, új volt és vadonat; emlékszem, egyszer Velencéből fekete-ezüst vállkendőt hoztunk neki ajándékba, amiben színházba indulnak a velencei nők, s szép is volt, meleg is, amilyen a kasmírkendő: mindig valami „nagy alkalomra”, valamikorra „máskorra” tartogatta… Ez volt hát a Nagy Alkalom – az a Máskor!
S amilyen kedélyesen sorolta, válogatta s ahogy térült-fordult, a kocsi poggyásztartóját töltögetve, a különben kedves öreg ír József testvért legszívesebben vasvillával hánytam volna el, a szentségtörőt, mellőle, a ruharakás mellől, amennyi belőle megmaradt! A párizsi Irodalmi Újság 1970. július-augusztusi számában jelent meg az erről szóló kiéneklő-vers, de a LÉLEKHARANGJÁTÉK című kötetemben is fellapozhatod (211. old., az A LÉLEKNEK RENGÉSE című válogatás – a Magvető kiadásában – lírámnak alig egynegyedét tartalmazza s így abba nem fért bele:)
|
KL Akarod, hogy pihenjünk? Tartsunk szünetet?
Nem, nem; majd… erőt veszek magamon. És tudod mi volt a legmegrendítőbb, a legbődületesebb az egészben? Csak vigyorogni tudtam rajta, könnyeimen keresztül. Az. Hogy ezeknek a kiéneklő, anyasirató verseknek jó része megjelent az emigráns sajtóban és a HAJSZÁLHÍD „Örökperc” című ciklusában, mégis. Soha-de-soha, senki nem vette észre, mi történt velem. Hogy ez az öreg néni nem csak amúgy, mint a többiek, menetrendszerűen elpatkolt; hanem hogy öngyilkos lett. Szétkiáltottam a háztetőkről, kiordítottam-veszékeltem-jajongtam, álló esztendeig egyébről se verseltem, mint erről, róla. Soha senki észre se vette. Bizalmas jó barát hogy vállonveregetve, együttérzéséről biztosított volna? Abban a krátersivatagban, amit emigrációs irodalmi életnek neveznek?!
KL Lehetetlen. Hogy ez a kötetnyi versáradat – ahogy mondtad – alásuvadjon és belefulladjon a visszhangtalanság kráterébe. Kímélni akartak: talán tapintatból nem hozták szóba –
Tapintatból a veszekedett fenét! Még hogy kímélni akartak volna – engem?! Hát nem érted?! Az emberek nem olvasnak, sem emigrációban, sem odahaza: per abszolúte nem olvasnak: nem vetted még észre?! A legtöbbje már rég a tévé szélütöttje; az a lomha löttyenet, akiből az olvasói kíváncsiság utolsó szikrája is kiveszett, csak ül-ül a tévé bambuládája előtt, és féloldalasan összeragadva alvó párjával, vagy unottan közösül, vagy maga is alszik, félszemmel a félpornó filmújdonságokon. Még soha nem vetted jelét, Lorcsikám?! Hogy a nyájas olvasók engem/téged a hátukon keresztül olvasnak –
KL Túlzásokra ragadtatod magad; csillapodjál. De a kritikusok csak olvasnak…?!
A kritikusok? Hol?! Ki?!
KL Hát mondjuk aki a HAJSZÁLHID-at recenzeálta.
Haha! A 600 oldalas HAJSZÁLHÍD túlságosan vastag volt penzumnak ahhoz, hogy a mi gyérentermő kritikusaink ráharapjanak. Molnár Józsefnek, a kiadónak úgy kellett rátukmálni valakire s az is, szívességi alapon, szörnyen fanyalogva pergette át igen figyelmetlenül, mint akinek nem fűlik hozzá a foga –
KL Elárulnád, hogy ki volt az?
Az Új Látóhatárban jelent meg, nem titok. A HAJSZÁLHÍD-nak hosszú évekig kellett várni arra, hogy Monoszlóy Dezső, Bécsben élő, Szlovákiából odaszármazott jeles belletristánk, érezhetőleg vonakodva – megugassa. Ilyen magasból s olyan fölényesen elnézve fölötte csak természetes, hogy az „Örökperc” című ciklus anyasirató verseit észre se vette, azokról nem volt tudomása. Annyira nem, hogy amikor egyszer, Deák Ernőék meghívására Bécsbe repültem, ahol a Bessenyei Körben szerzői estet tartottam, egy szabad délutánomon a Monoszlóy házaspárt is meglátogattam. Kávéval kínáltak, kedvesen fogadtak; majd, merő udvariasságból, arra kértek, hogy mondjak verset. S én akkor, abba a nagy magnós masinába, amivel jártam a világot, betettem egyik közismert kazettámat, történetesen azt, amelyen az anyasirató „Örökperc” verseiből is szalagra vettem néhányat. Házigazdámat e kiéneklések könnyekig meghatották. Dezső meg is kérdezte:
– Miért nem adod ki? Hol olvashatók ezek?
– Már kiadtam. Benne vannak HAJSZÁLHÍD című kötetemben, amelyet az Új Látóhatárban éppen te ismertettél…
Szürke lett. Kissé zavarodottan dadogta:
– Hogy én…?! Persze-persze, igen-igen. De nem emlékszem, hogy ezeket olvastam volna.
S ha a kritikus nem veszi észre, miért venné észre az olvasó…?! Levonhatod a tanulságot, barátom; aki nem rázódik bele a divatos tematikába és nem publicisztikát ír, és a közízléssel szakítva, magasabbra srófolja becsvágyát – a magamfajta író örüljön, hogyha életműve-betűtengere öt százalékának elolvasásáig az olvasó leereszkedik. Jut eszembe: miért nem szólsz rám?! Utasíts rendre: venném magam észre! Hiszen már „túlírom” ezt is. Hogy édesanyám öngyilkos lett: az én magánügyem, tartsam meg magamnak. Hogy szublimálni/kiírni/kiizzadni/levezekelni/levenni életem napirendjéről képtelen vagyok: az én magánügyem, ki kíváncsi rá. De nem volna teljes, sem hűséges, sem igaz ez az én meztelen kitárulkozásom életutamnak ennél a cezúrájánál, ha nem mutatkoznék önelemésztő szégyenemmel az engem-fürkésző szemeknek – mely szégyenemet csak tetézi, hogy az élet elmohósuló vad furakodása ezt is benövi, rátakar a vadhús, s hogy egyáltalán ma már tudok beszélni róla – az valamelyes gyógyulás.
A ragadozók közül az ember az egyetlen magaszelídítette predátor; de lépten-nyomon megmutatkozik ragadozó-volta. Hogy valakinek/valakiknek Édesanyám eltűnése életünkből megoldást/megkönnyebbülést jelenthetett – nem kutatom. Csak azt tudom, hogy életem tán legnagyobb traumája volt: a lapoc késéle, amellyel a kétszáz tablettát megtörögette, fehéret, szürkét, rózsaszínt, vegyest, a magas vizespohár és a kancsó, amivel rátöltötte a vizet. Ez a vádirat belémíródott. Önítéletem: életfogytiglani önvád. Csak fogom magam, rágondolok – és gombnyomásra, rögvest-rögtön a kárhozat fenekére szánkázom, szemem sarkában kiserked a könny. Emlékszel arra, amit a halakról mondtam, az indiai folyókban, monszun idején? A monszun felkavarja a medret, a hal kopoltyúja telemegy iszappal. Fuldokló rohamában, uszonyaival a felszínre rugtat, a vízből kidugja a fejét és kétsébeesetten hápogva levegő után kapkod – azzal sem törődve már, hogy a halászsas bármikor megcélozhatja a magasból és bukórepüléssel összezárja sarkantyúit a gerince körül… emlékszel? Ez volt, ilyen volt az én életállapotom akkortájt: belémnyilallott a gondolat és végigremegtem sujtakozását – a trauma egészét. Még amikor közém és Közé nem építettem évekből és művekből bástyatornyos elválasztó-és-védő várfalak sorát, hogy megoltalmazzon emléke látásától – még amikor traumája friss volt, szinte detektáltam magam önbüntetésben-önmegalázásban. Egy decemberi napon történt, 1969 karácsonyatájt, alkonyat után. Olyan ítéletidő volt, hogy a kutyát se verik ki; én meg ott kószáltam a wimbledoni öregerdőn, a Canizzaro Park mögött e londoni „Zugligetben”. Tán még emlékszel, említettem Caesar Táborát – azokat a romokat az erdő közepén, amelyek a néphit szerint Julius Caesar egyik táborhelyének a maradványai; s hogy 4–500 éves vagy csak viktóriánus épületrom, öreg-mindegy: az alapfalak, a félbetört boltívek, a bozótbenőtte oszlopcsonkok igencsak római romokra emlékeztetnek. Tudhattam, hogy teremtett lélek nem jár arra rajtam kívül, hacsak nem eszement idióta, abban a szélsüvöltő felhőszakadásban. Mintha vederrel zúdította volna az ember nyakába a havas esőt, mikor az erdőn végigrontott a vihar, a levélágy, a vízmosás mederágya telement vízzel, a saras aljnövényzet alatt alattomos buktatók, vaskapcsok-kövek leselkedtek az ember lábára, az iszamos levélszőnyegen bukdácsolni is alig lehetett. Köpenyemet feltépte és zászló módjára lobogtatta a szélroham s mintha ki akarna forgatni belőle – kerepelt vele. Ágak recsegtek-ropogtak és én csak azért imádkoztam, hogy történjék végre valami, ami végez velem: bukfencezzek bele a rompalota gödrébe, verjen végig a leszakadó ág vagy merüljek alá a vízmosásban; aláfulladni, lábam törni, nyakam szegni – minden jobb annál, ami van: hogy Ő nincs többé. Valami zuhantató aknát, végzetes balesetet, szerencsétlenséget kértem összbüntetésül a megváltó istenektől; valami fortélyát az elemeknek, hogy azok végezzenek velem. Szégyenszemre, villámcsapás helyett ebből is csak vers lett, ríva-sirató; a címe: CAESAR TÁBORÁBAN és a Nemzetőr 1972. februári számában jelent meg – mi kár, hogy Angliában a Halottkém Bírósága nem hozhatta meg azt az ítéletet, amit megérdemeltem volna…
(LÉLEKHARANGJÁTÉK, 199. o.) |
KL Hát… Azt hiszem, azt mondtad, „fogcsikorgatva” írtad ezt a verset: úgy mondtad. Így volt?
Így – – –
KL Kihallatszik belőle a fogcsikorgatás. Nem is tehetünk egyebet – mert mi egyebet tehetnénk? Akarod? Tartsunk szünetet? Nem szólsz?
Tartsunk – – –
(18) „Jól vigyázz: a síró anyának elapad a teje.” Közém és Édesanyám halálbamenekülésének emléke közé – nyiláskizárás/takarófal, földhányás, elválasztó földgát építése; mint lesz a nyúlgátakból vízválasztó hegyóriás. Aki elől a katharszisz menekül, az váltig azt keresi – a katharsziszt. Három színdarab; az egyfelvonásos, amelyben csak a vak nem olvas a sorok között. A „Bohóságrobbanás két felvonásban” és a másik, a „Kegyes-goromba játék a Feltámadásról” – két bűnvádi feljelentés elaljasult-édes-mindnyájunk ellen az irodalomnál. Humorom elhallgat, helyét a szarkazmus foglalja el. Irodalmi korifeus, kis jellemhibával, a tulajdon nagysága megszédülésében. A cseles hazugság, amelynek anyagiakban/erkölcsiekben többszörösen kell megadnom az árát.
KL Azt mondtad, a megszokott robot rutinja ment tovább, utazgattál, írtál a rádiónak, a lapoknak, tanítottál, csevegtél-locsogtál-hercigeskedtél, gumimosollyal jobbra-balra. Hogy nem rokkantál bele? És voltaképp hogyan sikerült magad kiráncigálnod abból az impasse-ból, amelyben gyászoddal – megrekedtél…?!
Hát – nem úgy, mint Münchausen báró, aki a hajánál fogva felráncigálta magát; hanem mint Münchausen báró, aki ágyúgolyón lovagolva – elrepült. Jól gondolod: ha nem láttak, még sokáig – hüppögtem, mint az elvert kisgyerek; hüppögve álltam ott s a zsebkendőmet reggelenként ki lehetett volna facsarni; amikor mi gondolódott bennem, mi nem. Az jutott eszembe, ami minden felokosított kismamának eszébe jut, ha sokat sír. Hogy „nem szabad sírni, mert olyankor a fiatal anyának elapad a teje és akkor mivel szoptat?” A gyász könnye-patakzásának csak a lelkéből-lelkedzett magzata látja kárát. A zsebkendőbe trombitálva kifújja az orrát és visszafojtja könnyeit: csak hogy szoptathasson – csak hogy legyen teje. „Nem sírok” – határozza el; és nem sír. Nos, az enyéim is ilyenek, az én lelkemből-lelkedzett magzataim. A könyveim. Nem szabad sírnom, mert akkor opuszaim odahalnak – éhenpusztulnak. Elfogy a tejem. Nyomban elhatároztam, hogy elfojtom könnyeimet, szárazra törlöm arcomat, kisimítom vonásaimat és komor derűvel hozzálátok – megint nekilátok a munkának és a munkába ölöm gyászomat.
Nem ez volt az egyedüli, ami kiráncigált a kátyúból, a többit majd utána mondom el, ha beszámoltam a három színdarab születéséről, amely ez idő tájt keletkezett. Telementem részvéttel. Részvéttel az élet kisemmizettjei – az elaggás megnyomorítottjai – a geriátriai nozokomiumok népe – az Elfekvő Osztály betegei iránt. Persze könnyű részvétet érezni akárki iránt akkor, amikor már magunk is rászorulunk. De én valami mással is telementem: haraggal. Elegyítsed a dühöt a részvéttel és oldd fel a humor vitrioljában: ezzel a kotyvadékkal mentek tele darabjaim, annak a sűrűjével. És éppen mert olyan nagyszerű nevelő volt az angolok hasonlíthatatlan színművészete a világ színházi fővárosában, melynek színpadjain rendszeresen és hivatalból találkozhattam a modern angol dráma „II. Erzsébet kori” megújhodásának remekeivel, és éppen mert mindig „első kézből” au courant lehettem vele – innen adódott, hogy drámáim egyívásúak a hatvanas-hetvenes évek angol avantgarde drámáival.
Ha te úgy találkozol pl. A RAVATAL című egyfelvonásosommal (SÍRÓNEVETŐ I., 337. o.), hogy semmit sem tudsz szerzőjéről, akkor olvasása közben lépten-nyomon hüledezel, furcsállod a párbeszédek lóugrás-logikáját, a jelenetezés szokatlan fortélyait és így tovább. De ha újra előveszed-és úgy olvasod el, hogy ismered személyes lélektani hátterét és tudod, hogy a rászakadó tragédia után írójának milyen válságkorszakában keletkezett – akkor kulcsod van hozzá, úgy olvasod, mintha légypapír-realizmus volna; átlátszó lesz, mint a tárgylemezen a preparátum, és szembántó világossággal beugrik epizódjainak logikája, értelme. A RAVATAL: változatok Dosztojevszkij tételére – hogy „mindnyájan bűnösök vagyunk”. Ne áltasd magad, nem romantikus mellébeszélés a darab nyitó jelenete, a „hullaárverés” az árverési csarnokban, ahol hullát hulla után árvereznek; és az sem véletlen, hogy az árverés közönsége közönséges gyilkosokból verődik össze, amilyenek mindannyian vagyunk s hogy minden gyilkos itt vásárol magának „áldozatot”; mert felismeri; mert a szó dosztojevszkiji értelmében az övé. Ma már, a páncélüveg mögötti távvezérléses manipulátorok korában más módja is van a gyilkolásnak – fifikus, ügyes, korszerű-fölényes módja, anélkül, hogy a kést mi döfnénk, a mérget mi kevernénk, a fegyver ravaszát mi rántanánk el. E távolmanipulálók elsöprő többsége persze lelki berendezésünk rekuperációs csodája. Ki-ki, ha egyszer a maga egy-két likvidálását elkövette, ezzel egyidejűleg a tudatából is kitolja; s utána oly patyolatbűntelenül, oly hattyúfehéren áll odébb, mintha nem is ő volna. Mint ahogy igaz is, ép elmével ő maga nem azonosítható a távolmanipulátorral, amelyhez vér tapad; ám ha egyszer azt is elhányta-elsüllyesztette, úgy kezdheti élete új fejezetét, mintha a régit folytatná töretlenül: bámulatos az „ártatlanság” amnéziája… Ne játsszunk bújócskát: nagyüzemi társadalom vagyunk, a mi örökségünk Auschwitz és Katyn – és amilyen tömegével vagyunk kénytelenek a titkos távlikvidálás eszközéhez folyamodni, nem győznénk a kettős könyvelését e hasznos-kegyes bűnnek és a likvidátorok légióinak (olvastad Galgóczy Erzsi elbeszélését a nagymamáról, akit a párttitkár-család odalök a gyilkosoknak, csak hogy megkaparinthasson egy kiutalásra kerülő lakást…?! Ilyenekre gondolok). A bűn „édes”-mindnyájunk fejére hull; esőzik, mint a csapás, amelynek tüzéhez hozzáedződtünk. A darabban minden hulla „életcsődtömeget” képvisel, s azért lesz a csődtömeggondnokból, nyíltszíni változással Tanácselnök, hogy ítéljen a hullája-vásárló gyilkos felett, de ítélete ugyanolyan nevetségesen enyhe, amilyen hitvány maga a társadalom. A RAVATAL egyik főszereplője Heródes Apostol, gyilkosok védőszentje; bármennyire hasonlít rá – nem faszeszivó vén vasúti csavargó, sem nem kalmárszellemű kókler – bár jutányos áron halottámasztást is vállal, osztogatott reklámcédulája szerint. Két ezredévet elkésett igazi thaumaturgosz ő, aki annyi felsülés és siralmas kudarc után is, valahányszor új halottámasztásba kezd, hitten-hiszi, hogy sikerülni fog; és amikor az ószövetségi próféták trágár korholásával rátör a makacsul ellenálló hullára – beleverejtékezik szégyenébe.
KL Bizony így, ahogy most elmondod, valóban egyenes folytatása azoknak a morbid gondolatoknak, amik Édesanyád halálbamenekülése után elárasztották szellemed – mert nemcsak a lelkedet törte kerékbe, a szellemedet is az élmény s ha rágondoltál, minduntalan hóhérolni támadt kedved: s ezt tükrözi ez a darabod is. De miért az erotikus betét a közepén: a felravatalozott halott alatt a szimulált közösülés – miért?
A halott leánya, aki már-már hajlandó Édesapja gyilkosával nyilvánosan közösülni, miután a hulláját megvette…?! Sok ezer éves ősi tapasztalat ez, Lorcsikám; ha láttál halotti tort vagy részt vettél benne, tudhatod. Hogy micsoda kicsapongó kedv kerekedik a hulla körül s hogy mi garmadával bújnak szénakazalba a párocskák, hogy dionüszoszi kegyetlenséggel ünnepeljék az életet és orgiázással torolják meg a halált.
KL De egy helyütt azt olvasom, hogy Filoméla (az áldozat lánya) „két taktust énekel az Éj Királynője koloratúra-cifrázataiból”… Majd „nyolc taktust énekel – a teljes zenei mondatot”… Aztán itt meg egyik szereplőd, a „Valószínűtlenségi Kifogás – talpig lefátyolozott fiatal hölgy; magas tollas kalap, szőrmegallér; A ravatal előtt megáll, hosszú fekete fátyolköpenyét egy pillanatra szétnyitja, múltszázadiasan, ,megvillantja bájait’; kihívóan harisnyát igazít”… Elképzelhető, hogy viszontlássuk magyar színpadon?
Hát… az én életemben nem; alig hiszem. Tán soha. A honi színházakban senki se gondolkozik ilyen „londoni” fejjel. Évtizedes a lemaradás közszellemnél/közönségnél: nincs ilyen igény. Láthatod, múlt századi nagyjaink fordításait kínálgatjuk a nyugati kiadóknak (aminek csak tapsolni tudok, de elnehezül a szívem: felmérem esélyeit. 19. századi kincseinkkel házalunk a 21. század küszöbén…)
KL Nocsak, nocsak! Ne nagyon pengessünk ilyen jégbehűtött-józan húrokat; ezért már egyszer nemrég szekértáborban körbefogtak és rádcéloztak íjat, parittyát. És a másik két színdarab…?!
Két, egész estét betöltő bizarréria; és ha van „rémdráma” – úgy ez a kettő „rémkomédia”, nem más. Már függetlenebbek gyászom traumájától s elszakadtak tőle, de nem egészen; és mind a kettőben világosan lenyomozhatók az életrajzi szálak, vonatkozások. A második, a MAMU A HAMUMONDÓ az ambiciózusabb-szerencsésebb időkben, másmilyen irodalmi hagyományú népnél bizonnyal kiprovokálna egy-két boncoló tanulmányt – az első, a BUNKÓCSKA szertelenebb, vidámsága féktelenebb.
KL És honnan az a cím, hogy BUNKÓCSKA? Nem valami célzás arra a régi szovjetorosz mozgalmi dalra, a „Dubinuskára” a század elejéről…?!
Jaj, dehogy-dehogy, semmi köze hozzá. Ez igazi agyonverő – tömegével agyonverő bunkócska. Nem olvastad, megértelek, nem is fogod. Nem úgy, mint Londonban: nálunk nincs „színházi kiadó”, se színdarabokat vásároló olvasótábor, így hát sohase fogják kiadni. Nem mintha a tematika elöregednék, sőt, egyre időszerűbb, egyre „fiatalabb”. A BUNKÓCSKA fekete bohózat két részben; az utópiák paródiája – a holnapé, amely, a népességrobbanásnak elejét veendő, a Sintérminisztérium embervágóhídjain, államilag lebunkóztatja a hatvanéveseket. Ez a „népességkiritkítás” az ország törvénye; bár ezenfelül, csak úgy mellékesen, tizedelő sorsolással kötelezőleg herélik a fiatal kamaszokat is. Az örök forradalmár anarcho-ifjúság paródiája, amelytől több-jobb-forradalmibb nem telik, mint a „bunkóköteles korhatár” leszállítása-megszigorítása, a tömegkivégzések felgyorsítása. Az „állam-aláaknázó masinéria” paródiája, amely rosszkor robban s korántsem úgy, ahogy eltervezték; végül a szerelmi csodaszerek/afrodiziákák paródiája, amelyek a felajzott szabadszerelmi korszak ragályos impotenciáján mit sem segítenek. A színpad a kora középkori misztériumok színpadára „visszahallgat”, mert emeletes háromosztású: Menny, Föld és Pokol; a Mennyben a Mindenható Sóhivatal tanyázik, a Föld szintjén a Nagymama (aki sálakat kötöget, ami fővesztés terhe mellett tilos, ebben az államban csak állami sál viselhető) és forradalmár unokája, Pierre-Luc; a Pokol központi fűtéses, öblös kényelmén a privilegizált gazdagok. Ne riasszon vissza, hogy mindenki francia névre hallgat, a darab holmi utópisztikus „Franciaországban” játszódik. Adjak szövegpróbát belőle?
KL Adjál. Úgy, amint szoktad, találomosítva…?!
Miért ne. Csukd be a szemed és ahol vaktába kinyitod… Köszönöm. Innen.
PIERRE-LUC
Forradalmár képpel. Az én komolyságom nem e világról való.
NAGYMAMA
Nem is. Mert amióta világ a világ, még úgy nem volt, hogy slamasztikában ne lett volna.
PIERRE-LUC
Áradozva. Országos házasságot! Megalopoligámiát! Betiltani a szüzességet! Sűríteni a lakosságritkítást! Leszállítani ötvenötre az engedélyezett korhatárt. Kiterjeszteni a Sintérminisztérium hatáskörét! Megvastagítani a Bunkót! Jobb hóhérellátást, szakszerű tömeggyilkosságot, otthonosabbá tenni a népirtást! Micsoda program!… Nem is értlek, nagymama, hogy miért nem csatlakozol hozzánk.
NAGYMAMA
Egy ötvenkilenc éves asszonytól azt kérdezni, miért nem csatlakozik azokhoz, akik már réges-rég agyonverték volna, ha tehetik? Szamaram: elment az eszed? Nem félsz, hogy rájönnek, miben sántikálsz?
PIERRE-LUC
Aki jól sántikál, nem jönnek rá, hogy miben. Idefigyelj, most valamit elárulok, mert magadtól nem jöttél volna rá, ilyen a világon még nem volt. Titokzatoskodva. Sejtszervezkedés. Sejtekben szervezkedünk. Az én sejtemben leszel, az unokád lesz a felső kapcsolatod.
NAGYMAMA
Hogy én… hogy csatlakozzam…?!
PIERRE-LUC
Igen. Te kiérdemesült vén satrafa vagy, a te tanácsaidra szükség van.
NAGYMAMA
Hogy aztán lebunkózzatok…?!
PIERRE-LUC
Igen. Ha szeretsz… Az unokádnak csak megteszed?
NAGYMAMA
És megígéred, hogy ha hatalomra jutsz, kivételt tesztek velem
PIERRE-LUC
Azt nem ígérem. De azt megtehetem, hogy én magam bunkózlak le egy különleges vastag husánggal és teljesen gyanútlanul, amikor nem is álmodod. Szebb jobblétre-szenderülést már nem is kívánhatsz magadnak. Akkor se…?! Nagymami!
NAGYMAMA
Ej, te hízelgő, te… Szóval agyonüttök?!… Nem bánom, az ember mit meg nem tesz az unokájának. Legyen. Mire odáig jutnánk, úgy is lebukunk, megkapjuk a hűséginjekciót és arra se fogunk emlékezni, mikor esküdtünk fel az Államcsínynek. Csak aztán ne sokat gyalázatoskodjatok velem, te kis pajkos: ezentúl te leszel a felső kapcsolatom. De most hadd kötögetek tovább –
PIERRE-LUC
Odarohan hozzá, ölelgeti. Nagymami! Mindig tudtam, te vagy az én igazi nagymamim!
Pergessük tovább a lapokat; ne mondd, hogy elfelejtettem a brosúrák örök-zagyvadalmas stílusát, itt van-la, hallgasd meg a „herélési sorköteles” forradalmárok kiáltványát, amit gazdag nagynénje tömegközösülésben koboz el tőle:
„…Ha eddig koromsötétség volt a világ, mától fogva a mi tizenéveseink verőfénycsiholó hajnala azt kiáltja – eztán másképp lesz: a halálsorkötelesek koporsóküszöbére ezzel a pörölycsapással adja le névjegyét az új Fiatalságragyogás… Vesszen a kormányforma, éljen a megalopoligámia!…”
KL Mi adta a darab ötletét?
A modern nyugati társadalmakban tapasztalható nyugtalanság a népesedésgrafikon nemzedékfájának fenyegető „elterebélyesedése” láttán. Két évezreddel ezelőtt 30 év volt az átlagos életkor; ma 75. A nyugdíjterhek felszökését ingerülten figyelik a teherviselők, a megadóztatottak; a munkamegvonás után az elszerencsétlenedett eltartott az állam megtűrtje lesz, másodrendű állampolgár, tekintélyfosztott korosztály, élcelődés céltáblája, majdnem-pária. Ami ma még az argumentum ad horrendum kategóriáiban él a tudat alatt, az holnap törvényt bontó szükség, holnapután alkotmányos megoldás lesz. Életkor-korlátozás, lakosság-kiritkítás; jön idő és oly ragyogó kolumbusz-tojásának tűnhet, hogy megindítja az adminisztrátorok fantáziáját: megszületnek az új űrlapok, kötelező életkorbevallás, sintérminisztériumi karhatalmi különítmények stb. Jóízűt kacagsz rajta, a fantazmagórián? Hagymázos spekulációnak tartod, ami a lehetetlenségek világába tartozik? Csak azért, Lorcsikám, mert nem olvastad PANTARBESZ című opuszkulumomat – arról, hogy a Holnap kézenfekvő consensuszát a Tegnap a betiltott-kiátkozott-tabutizált eszmék között tartja számon.
Ami mindjárt átvezet a MAMU A HAMUMONDÓ, ha lehet még „túlhajtottabb” témakörébe. Ez a komorabb hangvételű, igen cselekményes darab megint csak az öregség népességrobbanásáról szól, ám aláaknázva az euthanázia problémájának tányéraknáival. „Kegyes-goromba játék a Feltámadásról – és Azokról, Akiknek Nincs Köszönet Benne” – olvashatod a címoldalán. Ha a BUNKÓCSKA a holnap rémkomédiája volt, a MAMU A HAMUMONDÓ az utópista holnapután sötét gúnyrajza, álkrimi horizontfüggönnyel a háttérben. A SÍRÓNEVETŐ fülszövegén, a darabról, dióhéjban ezt olvashatod: „A permisszív világközösség rendezett, civilizált züllöttségében a városbirodalmakban egyre többen rebesgetik, hogy az állam halódóban van. Az ,államelhalás’ első kósza hírére, a harácsolásra spekuláló hitvány lelkecskékben újra feltámad a félig feledésbe merült intézmény emlékcsökevénye – amikor még örökölni lehetett és nem szállt minden az államra. Sóvár, suta vágy ébredez bennük holmi képzelt örökségek megkaparintására. Sátáni terveket szőnek, mérgeket cserélnek el – vagy mulasztanak el összecserélni, míg végül annyira belegabalyodnak cselszövéseikbe, hogy úgy érzik, tettesnek ártatlanok, ártatlannak pedig – tettesek. Szembesítve a tragédiával, amelynek okozói, hacsak közvetve is – összetörnek a bizonyítékok hiányának súlya alatt; s az ,örökség’ bezápult mámorából ha nem is nekik, életük tanúinak kijózanító és kathartikus a felébredés”. A felvonások sokatmondó alcímei: „1. felvonás. SZERETETÜZEMÜNK DIADALA A HALÁLON. 2. felvonás. PARÁDÉS KURVÁT MINDEN OTTHONBA! 3. felvonás. A VIZSGÁLAT A FELMENTŐ ÍTÉLETET ELEJTI”.
A „szeretetüzemünk diadala a halálon” olyan aggmenházba visz el a megalopolisz alatti mélypincéken, amely csak egy fokkal jobb Auschwitznál; a gondozónők egyenruhás, korbácsos némberek; az elaggottak magasra helyezett galériákon ücsörögnek s alattuk állandóan üzemel a hamvasztó pokol – ha bármelyikőjükön észreveszik a haldoklás jeleit, rövid úton lerántják a katlanokba s a holmijait is utána, hogy hiányának nyoma se maradjon s mi se zavarja a Boldogságot, mely permanens és kötelező. Hogy ki mit őriz, micsodás milliókat érő Stradiváriuszt, miféle intrikával próbálják megkaparintani a kincses szalmazsákot a fiatalok, akikre rájött az örökölhetnék, és milyen bajba keverednek az öregek karácsonyra megrendezett háromnapos könyörhazalátogatásával, amely balul üt ki – mindez messze vezetne. A harmadik felvonásban a szín kettős, megosztott: Bal felől a Vádelejtő Tanács tárgyalóterme a Halottkém Hivatalban – jobb felől a Kísérleti Kórház halottas műtője. A kettő összeér és egymásban mintegy kiegészülve folytatódik. Szimultán folyik a művi halott-támasztás és a tárgyalás – mely a jogászi tudálékos formulák zagyvaléknyelvi paródiája: abszurd dráma abszurd dialógusai –
KL Ládd, ahogy most mondod, beugrott, emlékszem rá: egyszerre röhejes és vérfagyasztó; abszurd remeklés –
Köszönöm.
KL Nem adnál szövegpróbát belőle? Te tudod, honnan.
Nem bánom, de csak kiskeveset – ízelítőnek. Illés, a halottkém, mint tárgyalásvezető, a jelenet elején az alkotmányra tett kézzel megesküszik, hogy „csak a tiszta igazat fogja kérdezni”. Az elején, formaságok, adatfelvétel –
ILLÉS
Maradjon ülve, kérem. Nős?
FRICI
Mondhatni… igen.
ILLÉS
„Mondhatni?!” Mondhatni vagy nem mondhatni?
FRICI
Igen. Mondhatni.
ILLÉS
Gondáné.
MICI
Ő is félig fölemelkedik. Jelen.
ILLÉS
Ne álljunk fel, kérem. Férjezett?
MICI
Azt hiszem… igen.
ILLÉS
Hiszi vagy tudja?! Tudja hajadon-mivoltát igazolni, van róla házasságlevél-hiány tanúsítványa? Avagy férjezett-mivoltát az ellenkezőjével: tudja?!
MICI
Kérem, én… nem is tudom, hogy –
ILLÉS
Nem tudja, hogy közös háztartásban él-e férjével, akit annak vél avagy úgy él vele közös háztartásban, hogy nem véli annak, ami, noha az…?!
MICI
De… de igen, kérem, a keddektől és a péntekektől eltekintve: többé-kevésbé –
ILLÉS
Mit ért azon, hogy „többé-kevésbé”?!
MICI
Közös háztartásban élek annak-vélt férjemmel, kivéve a keddjeimet-péntekjeimet, amikor… mással élek.
ILLÉS
Írnoknak, aki jegyzi. Fél-férjezett, fél-háztartásbeli.
Frici és Mici – hirtelen, „lopva”, ügyetlenül – helyet cserélnek.
HIVATAL-SEGÉD
Mért cserélünk helyet, kérem?
MICI
Méz-mosollyal. Gondoltuk, így talán előnyösebb a kép, az összbenyomás… a jóindulat megnyerése céljából. De ha –
HIVATAL-SEGÉD
Ne csereberéljük a helyünket, kérem.
MICI
Ha tetszik és úgy előnyösebb, akár vissza is ülhetünk. Villámgyorsan visszaülnek.
ILLÉS
Ön, Gonda úr –
FRICI
Kissé felemelkedik. Igenis, kérem!
ILLÉS
Ne játsszunk keljfeljancsit, kérem, ne ugráljunk fel minduntalan. Maradjon ülve.
Persze ez csak a bemelegítő, most következnék a vastagja.
KL Tudom, hogy másmilyen, mint a BUNKÓCSKA, hiszen a befejezése is, amilyen átszellemült és emelkedett, olyan megrendítő. Miből pattant ki a darab?
Megint csak a könyvhöz utasítalak, a SÍRÓNEVETŐ második kötete végén (598–601. o.) négyoldalas glosszát találsz róla. Igazad van, hogy a BUNKÓCSKA ellenpárja, noha ebben sokkal inkább dominál a tragikus elem. Ami nem csoda, hiszen annak próbál a végére járni, milyen sors várhat a szertelenül elszaporodó aggastyánokra egy olyan világban, amely őket mindinkább szabad prédának tekinti, fiatalok játékszerének, üregi nyulának – de túlságosan szemforgató ahhoz, hogy (mint a BUNKÓCSKÁ-ban) lebunkózza. Eltettem egy lapkivágást, igen meggondolkoztatott, 1967-ben egy londoni közkórház (a willesdeni Neasden Hospital) igazgató-főorvosa bizalmas jellegű utasítást adott arra, hogy 65 éven felüli betegnél, ha agonizál, ne tegyenek semmiféle kísérletet életben tartására, ill. eszméletre térítésére. Ebből és még sok más, apró hírből, haldoklókon könyörülőkre kiszabott enyhe bírói ítéletekből látnom kellett, mint barátkozik a társadalom a „meghívott halál” gondolatával; s feltetszett előttem az euthanázia két arca: az egyik a jóságos-hamiskásan mosolygó – és a másik, a szörnyeteg szadista arc. Nem vagyok prófétalélek, de ma már egyre kevésbé csodálkozom, ha e rémtettekről olvasok, akár igaz könyörületből segítik hozzá a gyógyíthatatlant, bár, hogy beleegyezett volna – kétséges, akár fondorlatosan előkészítve az öngyilkosság látszatát, s már mindjárt a ki tudja milyen praktikákkal kicsikart végrendeletet lobogtatva. A DAILY TELEGRAPH 1983. május 8-i számában hosszú cikket olvastam egy észak-norvégiai aggmenhely igazgatójáról, aki a menház 22 gondozottját mérgezte meg 1976 és 79 között; nemrég a sajtó hírt adott arról, hogy a bécsi Lainz-kórház geriátriai osztályán négy ápolónő 42 ápoltat tett el láb alól. Ha ilyeneket olvasok, mindig ez a drámám jut eszembe, a MAMU A HAMUMONDÓ – avagy AZ SÍR AKI UTOLJÁRA SÍR…
KL És ez a kettő is, mint majd minden színpadi játékod, tele van lírai betéttel; van, aki azt mondja, ez olyan à la Brecht-fogás –
Melléfogás. Sokkal inkább hatottak rám az angol Gilbert és Sullivan-féle nagyoperettek hadaródalai; jóllehet a zseniális Gilbert színdarabjait a kontinensen nem ismerik.
KL Bár amire én gondolok, az sem ilyen, sem olyan; félreismerhetetlenül s jellegzetesen te magad vagy és amilyen groteszk, olyan kísérteties: az, amit az aggok zümmögnek az aggmenházi látogatás végén, amikor a Boldogító Hozzátartozók elvonulnak és a Boldogítottak utánuk küldik a búcsúszót: „Vagyogatunk Éldegélünk – Csak-csak”. Szalagra mondanád?
A látogatók tömött sorban vonulnak fel a várlépcsőn. A társalgóra sötétség borul, a váró kivilágosodik.
|
*
KL Tegnap elkértem és te ideadtad: éjjel kettőig színdarabjaidat olvastam és átkoztalak. Nyugtalanító író vagy. Most, hogy ennek a háromnak a kulcsát a kezembe adtad, még fenyegetőbbnek találtam atmoszférájukat és még inkább beleláttam alkímiádba, hogy élményeidből mint főzöd ki mérgeidet – vagy tán te nem is tudsz róla, forrnak-kotyvasztódnak azok benned maguktól is. Megkockáztatnám azt is, hogy… ha megígéred, hogy e gyanúsítást nem veszed zokon s nem is mintha magadtól nem gyanítanád… mondhatom?
Mondjad bátran.
KL Nos, hogy te magad is egyike vagy azoknak a szent szörnyetegeknek, akikről Cocteau beszél; jaj annak, aki közeledbe kerül; könyörtelenül megírsz mindent és mindenkit, persze áttételesen – de akármilyen áttételesen, aki ismeri kulcsodat annak „kilóg a lóláb”. Pl. éppen a MAMU A HAMUMONDÓBAN a harmadik felvonás bírósági tárgyalás-paródiáját nem írtad volna meg, ha a tragédia Édesanyáddal, amint mesélted, nem következik be és e tragédia kölönce nem lóg a nyakadon; mert ez a „tárgyalás”, akármilyen sziporkázóan abszurd, mégis hátborzongató. Arról a paposan-pátoszosan-lírai, átigazított Miatyánkról nem is beszélve, amellyel az agg főhős esketi a fiatal párt. Az ágyban eltűnődtem a SIRÓNEVETŐ tizenkét darabján, meg amiket kéziratban ismerek – és arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy amelyeket a GOLGHELÓGHI kilenc darabja előtt írtál, azoknak a színpadi játékoknak az ellipszisét e köré a két fókusz köré lehetne írni: az egyik csoport a KÖTÉLVILÁG, a LIBEGŐ és a HERNYÓPRÉM filozofikus hármasa; a másik pedig a RAVATAL, a BUNKÓCSKA és a MAMU A HAMUMONDÓ halottkiéneklő hármasa: mind a három amolyan színpadi threnódia a maga módján. Más szóval, ha a tragédia elől a munkába menekültél és iparkodtál művekből várfalat-földgátat-vízválasztót építeni – hát az, szerény megítélésem szerint nem nagyon sikerült. Lesújtó? Felmagasztaló? Én így írnám meg, ha drámáidról élveboncoló értekezést írnék… Megbántottalak?
Korántsem, Lorcsikám: megérdemlem, ha olyan rossz éjszakát szereztem neked. Egyfelől nem tudok elzárkózni szavaid igazsága elől s hiába is szépíteném. Váltig fogadkozom, hogy megjavulok és távoltartom magamtól a szent szörnyetegség kísértéseit: azt, hogy minden csak nyersanyag és semmi sem szent. Másfelől nincs is beleszólásom: te vagy az irodalomtörténész és megtisztelsz vele, ha megkritizálsz; kívülről körüljársz és alaposan felmustrálsz, ahogy én soha nem láthatom magam.
KL Bár az igaz, hogy MANGÚN című mesetragédiádban meg a PÁSZTORKIRÁLY című kétfelvonásosban már radikálisan másról van szó. De azt mondottad, más is volt abban az életrohanásban, amely a tragédiától messzesodort. Mi volt az?
Amerikai utam 1970 végén. Ezt teljes egészében Makkai Ádám barátomnak köszönhetem, ha ő nincs, tán soha sehova el sem indulok s ideragadok Európához. Az ő exhortációinak, sziporkázó, voltaire-i leveleinek, amelyekkel rendszeresen ostromolt, és szervezőképességének. Igaz, akkor mintha egyszerre rámvillantották volna Amerika egének reflektormennyezetét és soha úgy még fényben nem fürödtem – de elindulásomnak volt egy csúnya hátulütője is és bárcsak ne kényszerülnék rá, hogy ezt is szalagra mondjam. Meghihesd, nem sportból űzöm a nimbuszrombolást, de ennyivel tartozom az igazságnak; mert más a „Festschrift”, más a hódoló nekrológ és más a tények felsorakoztatása az életút hosszában – a számadatolás.
HAJSZÁLHÍD c., 600 oldalas gyűjteményes verskötetem kiadása az én vállalkozásom volt, a müncheni Aurora csak az impresszumot adta, azt a luxuskivitelű, méregdrága könyvet nekem magamnak kellett eladnom a magyar diaszpórában s ha nem adok el az 1000-ből 800-at, hát ráfizetek. Soha nem „haszonra” dolgoztam, a bevétel mindig csak arra kellett, hogy a következő könyv nyomdaszámláját fedezze. A könyv szöveganyagát már 1969 végén leadtam Molnár Józsefnek, aki a müncheni Aurora kiadója, nyomdatulajdonos és nekem igen kedves földim, jó barátom is volt. Belevágtam a kockázatos vállalkozásba és ahogy Ádám leveleiből az év végére tervezett nagy amerikai körutam mind világosabban kibontakozott, erősen bizakodtam, hogy azon a két tucat szerzői esten legalább a felét el fogom adni. Jóska az esztendő folyamán a könyvet kényelmesen kiszedhette-kinyomhatta volna; de ezzel párhuzamosan Csé Szabónak is dolgozott, éspedig a RÓMAI MUZSIKA című, meglehetősen elegyes műfajú pot-pourri-kötetén. Hogy Csébe mi ütött? Ne tőlem kérdezd; kérdezd Máraitól, aki mindig fintorgott tőle („irigynek és gonosznak” tartotta), kérdezd inkább Illés Endrétől, aki TALPIG NEHÉZ HŰSÉGBEN című posztumusz kötetében narcisztikus, üres törtetőnek festi, „kibélelve az önmegelégedés hájával” és pózaitól undorogva, így sommázza: „majd meg kell írni ezeket is, akik úgy tekerik testük köré a történelmet, mint a nők egy-egy vég szövetet kosztümcsináltatás előtt. A tükör elé állnak, illegnek és nézegetik magukat”. Összerázkódtam, amikor először olvastam ezt a „portrét”; annyira ráismertem. Volt részem találkozásokban kíméletlen törtetőkkel nem eggyel s olyan irodalmi korifeussal is, aki kis jellemhibával született s a tulajdon nagysága megszédülésében állandóan a (díszkiadású) életrajzát élte, fel-felpróbálva mint a színházi köntöst és „kommemoratív” pózaiban tetszelegve a tükör előtt; de még senkivel nem hozott össze a rosszsors, akire annyira ráillett volna Malraux megállapítása: un homme avide de jouer sa biographie, comme un acteur joue un role (LA VOIE ROYALE) – akár a színész a szerepét, oly mohón játssza tulajdon életrajzát… A kegyetlen pesti argot szava erre: „megjátssza magát”.
KL Volt köztetek valami súrlódás? Féltékeny volt?
Súrlódás? A világon semmi. Féltékeny – az volt, de nagyon; becsületére váljék, eleinte – gyaníthatólag – megpróbálta leküzdeni. Pedig nem győzöm elégszer hangsúlyozni s már egyszer meséltem neked: kettőzött figyelemmel vigyáztam barátságunk törékeny kristályára. Nem győztem érzékeltetni, hogy ő a vezérürü, a primus inter pares, sőt több s hogy koronáját senki nem fenyegeti. Mégis, utólag, apró mozaikepizódokból összerakhattam, milyen korán elkezdte a szélmalomharcot ellenem; édesanyám elkottyantotta Gara Laci panaszait – hogy mit kell hallgatnia Csétől, amiért az én regényeimet portálja a párizsi kiadóknál ahelyett, hogy őt fordítaná –
– De mit? De mit? Mondja meg, Margit-mama, csak egyetlen könyvet mondjon tőle, ami megállná a helyét Párizsban!
Így Gara László. Amikor Csé házbérlete lejárt, mit futkostam össze, hogy házakat nézzek, olyan házat szerezzek neki, amin meggazdagodhat; de hasztalan hajtottam fel az ingatlanpiac legjavát, hiába fuvaroztam a házaspárt házról házra, felesége, „a szép Gecsőné” mindent lefújt. Hitelt adjak azoknak a mendemondáknak, hogy a nála tíz évvel öregebb „szép Gecsőné” volt a rossz angyala, ő uszította ellenem s váltig velem rágta a fülét, hogy növelje féltékenységét?
KL Árulnád el már: mit tett ellened a Csé, mit követett el?!
Hogy mit „követett el”? Lorcsikám, nem volt bűnöző hogy valamit „elkövessen” és ha tett is valamit – mert tett – azt is olyan hanyag eleganciával tette, mint az a korifeus félisten, aki holmi halandó bírálatnak, megítéltetésnek fölötte áll. Mire Amerika egyik-másik nagyvárosában olyan inszinuációkkal, denunciáns szólamokkal teli leveleit elémbetárták, amelyekben óva int tőlem, mert más, mint vagy kommunista, vagy fasiszta nem is lehetek és mint Kádár-ügynököt, szigeteljenek el – addigra már ezeken az utólagos szúnyogcsípéseken csak mulattam (s velem mulatott a levél címzettje is, aki megmutatta). Kártevésének hiteles története a következő. 1970 második felében jártunk már és feltűnt, hogy Jóska müncheni nyomdája nem küldi a kefelevonatokat. Annak a veszélye fenyegetett, hogy elkésik vele, s a könyvem lekési amerikai körutamat. Folyvást a naptárat lestem, tele voltam aggodalommal; láttam, hogy nem halogathatom tovább, feltárcsáztam Jóskát Münchenben. Kedves volt, szolgálatkész és kedélyes, mint mindig.
– Nem egészen három hónap múlva indulok Amerikába. Legalább egy hónap, amíg a könyvcsomagok teheráruként, tengeren odaérnek, húsz címet adtam meg. Még keféket se küldtél. Mikor nyomod, Jóskám?
– A könyvedet? Megálltunk vele.
– Megálltatok? De miért, az istenért?
– Éppen te nem tudnál róla…?!
– Miről?
– Itt járt a Csé. Ő állíttatta le, a te beleegyezéseddel.
– Az én beleegyezésemmel?!
– Igen. Így mondta. Azt mondta: vele üzened, álljunk le a te könyveddel és vegyük előre a RÓMAI MUZSIKÁ-t. Az övét. Megállapodtatok.
– Kicsoda, kivel…?!
– Hát te, a Csével, Ő mondta. Azt üzened – – –
Megállt a szívem verése. Nem hittem a fülemnek. Ezt a Csé nem teheti velem. Nem olyannak ismerem. Valami tévedés van. Hanyag az én Jóska barátom? Hazudna?… Belefájdult a fejem, annyit töprengtem a hallottakon; de bárhová hüvelyeztem-forgattam, be kellett látnom, hogy Molnár József szín-ártatlan; nem hazudik, mert nem is áll érdekében, Csé ravasz mesterkedésébe nincs beavatva s csak papagájmódra visszhangozza, amit Csé hazudott neki. Elképzelhető, egy Cséről, hogy ilyen szemenszedett módra hazudjon? Lehetetlen. Őrizzük meg hidegvérünket. Fatális félreértés; tán nem is jól hallottam.
Még kétszer hívtam fel interurbán Molnárt. Jóska nem mondhatott egyebet, csak amit legelőször mondott.
– Csé azt mondta, megbeszélte veled. Te üzened, hogy a te könyveddel álljunk le és az övét vegyük előre…
Uralkodva indulatomon, harmadszorra elébe tártam Jóskának, mi az igazság, s hogy mit kockáztatunk, ha a könyv nem készül el idejekorán. Lekéssük Amerikát.
Idegesen dobolt az ujjaival, ahogy szokott, legalábbis odaképzeltem – mert a hangján éreztem, hogy végre bevette az agya: azt is, hogy Csé lóvátette a hazugságával és azt is, hogy mi forog kockán. Ideges, remegő hangon hadrált s igyekezett megnyugtatni.
– Csé már elutazott és tudod, hogy ő nem az, akit kérdőre lehet vonni. Vállat von és mosolyogva lesajnál. De légy nyugodt, pajtás, magam megyek a szedőterembe, most azonnal. Megy a kefe, készül a könyv. Lóhalálában: légy nyugodt. Tudod mit, ha minden kötél szakad, repülőpostával küldjük a könyvcsomagokat. Kicsit borsos lesz, de megéri neked – mintsem hogy lekéssük Amerikát.
Meg kell hagyni, a Molnár-nyomda kitett magáért: még soha ilyen gyorsan, ilyen szépen (és ilyen rosszul) nem dolgozott. A kiadvány pompás volt és magakellető; de kefelevonatot alig-alig láttam, oldaltördelést soha (200-nál több hiba van benne, valóságos sajtóhiba-gyűjtemény).
A könyv – Csé Szabó László jó-gonosz voltából – természetesen elkésett. Gondold el: 40–50 könyv volt egy-egy könyvcsomagban. 20 db 60–70 kg-os expressz-csomag ment Amerikába, Kanadába légiúton; a csomagok fele így is elkésett, tíz városban úgy tartottam szerzői estet, hogy nem volt mit árulnom (tudnod kell, hogy az Államokban ilyenkor a java elkel s úgy adod el, „lábon”, mint a gabonát; ha már nem vagy ott, akkor egy darab se). Az elkésett csomagok szétmásztak, elkallódtak, kézen-közön odavesztek. Elgazdátlanodott jószág, szabad préda: remélem, ezek az ingyenes példányok jó kezekbe kerültek. Az expressz légicsomag-küldeményekért annyit kellett kifizetnem, hogy abból a pénzből akkoriban kétéves használt Mercedest vehettem volna – ez volt az anyagi kár, amit Csé „nagyvonalú”, hebehurgya hazugságának köszönhettem, az erkölcsi kárról nem is beszélve: ott, ahol szerzői estet tartottam ugyan, de nem volt portékám, árulnivaló.
*
KL És utána…?!
Nem volt „utána”. Három évig nem álltam szóba vele. Kedélyesen tudomásul vette és „bezsebelte”, mint a győzelmes hadvezér, aki befele örül, hogy hadifortélya fényesen bevált: „tönkretette” amerikai utamat. Beleringatta magát ebbe a gondolatba; ha sejtette volna, hogy épp az ellenkezőjét érte el vele – kitér a hitéből.
KL És nem félsz tőle, hogy akinek odahaza immár akkora nimbusza van: Csé eláztatása a fejedre visszahull?
Hull-nem-hull, bánomisén. Magam is ápoltam nimbuszát s ő maga rombolta le. Irodalmi helyéről, „nagyságáról” nem mondtam értékítéletet, mondanak majd helyettem mások – és mondott az olvasótábor: csak nézd meg a könyvesboltok raktárait; a Csé? Halhatatlanjaink közül – egyike Nagy Eladhatatlanjainknak.
KL De mégis: egy-fedél alatt dolgoztatok az angol rádiónál. Jó, „az élet ment tovább”; de hogyan?
A látását – a szagát sem szenvedhettem és kerültem, mint az elefántürüléket. El tudnád képzelni rólam, hogy elutazom Münchenbe és azt hazudom a nyomdásznak, hogy a Csé üzeni, az ő könyvét tegye félre és sürgősen álljon rá az enyémre…?! Három évig nem voltunk beszélő viszonyban és azután is, ha szóltunk is egymáshoz, csak a legszükségesebbet. Többnyire ő próbálkozott. S ezzel a botrány persze publikus lett; sovány vigasz, hogy a rádióban a magyar osztály érzelmileg mellém állt és nekem adott igazat. Egyenként, bizalmasan, négyszemközt:
– A Csé? A főgazsulátor? Hát nem vette észre még? Neki a cél szentesíti az eszközt. Hát hova tette maga az emberismeretét? Hát nem tudta azt, amit mindenki tud a Cséről? Hát miért nem vigyázott?!
Ezt, a főnöktől lefele, az egyszerű gépírónőkig – egyiküket még az MTI-től örökölte a rádió s ez a nagy műveltségű úriasszony versenyt utálta velem a Csét: ő sokkal többet tudott róla. De hogy a vezetőség is bizalmasan, hallgatólagosan mellettem sorakozott fel, az nem tarthatott sokáig. Nemsokára Tarján György magas színe elé idézett és hivatalosan, tehát angolul adresszálva hozzám a szót, megkért, hogy irodalmi és emigrációs nézeteltéréseinket „házon kívül” intézzük el; Őfelsége kormányszerveit nem érdekli két emigráns író torzsalkodása és „felülről” nem néznék jó szemmel, ha pártoskodásunk megosztaná az osztályt avagy a munka rovására menne. A dolog lassan elkopott; mindenki hozzászokott, hogy nem ülünk egymás mellé és nem beszélünk, én, mert cudarul ráfizettem, a Csé meg mert nem adhatta az ártatlant és nem protestálhatott: nem kérdezhette meg, hogy miért nem érdemesítem a szokásos folyosói hetyegésre ide-oda és a mindennapos irodalmi csevelyre? Nagyon is jól tudta, miért.
Igaz, még nem mondtam el, Csé hazugságmanőverének Molnárnál milyen siralmas csattanója volt. Kiderült, miért sürgette olyan lóhalálában RÓMAI MUZSIKA című könyvének nyomását-kötését. Erdélyből idelátogatott egy magyar református pap, akit Csé a tenyerén hordott s a nagy ajnározással kicsikarta ígéretét, hogy kiskocsija poggyásztartóját megtömi RÓMAI MUZSIKÁ-val és könyvéből Erdélybe hazavisz vagy százat. Ám az utolsó pillanatban a jó pap megrémült és kérését kereken megtagadta:
– Megőrültél? Csempésszek haza neked száz könyvet? Hogy mind a százat elkobozzák a határon, nekem meg soha többé ne adjanak útlevelet?! Elment az eszed?!
E ráfizetéses élményem hatása alatt az idők folyamán igen másmilyen képem alakult ki róla. Rókaravasz volt ugyan, de bármennyire iparkodott eltüntetni a nyomait, csakhamar kiszivárgott róla s a „visszajelzések” a Honból megerősítették a hírt: hol-merre, kiknél építgeti javában a „liberális” Kádár-rendszer felé visszavezető aranyhidat; már írta gazsuláló leveleit, üzengetett Aczél Györgynek és zaklatta Illyést, hogy ugyan járna el már az érdekében, amikor féltéglával verve hazafiassága mellényét és „árulást” emlegetve, 1974-ben bojkottot szervezett a rádiónál kollégánk, Nagy Kázmér ellen, aki ELVESZETT ALKOTMÁNY című monográfiájában „megrágalmazta az emigrációt”.
Eredetileg is ösztöndíjjal, útlevéllel, simán disszidált, nem fegyverropogás közepette, hanem egyszerűen kinnmaradt. De miért? Fel nem foghatom. Jó állásban hibernálhatott volna a Rákosi-rendszerben. Kádárék alatt pedig tán a legmagasabb irodalmi szinekúrák egyikében ülve, mint afféle szürke eminenciás, pompásan megtalálta volna számítását és beleillett volna az összképbe; hiszen azóta, hogy mint a „Kozma fiúk” egyike (Leveldi Kozma, Kárpátalja kormánybiztosa őfőméltóságának pártfogoltja) gyanánt a pesti rádió irodalmi osztályának élére került, bebizonyította, hogy mesterien ért a magasrendű gazsuláláshoz – úgy, ahogy az fejedelmeknek kijár. Vagy ahogyan Hazlitt körülírja kategóriáját: but of all footmen the lowest class is literary footmen: a lakájsereg legalacsonyabb osztálya az irodalmi lakáj. De kicsiny ő arra az üdvre, hogy haló porában kiérdemelje azt a reklámot, amit elkésett botrányából ki lehetne fejni. Acta est fabula.
(19) Kötetnyi levélváltásom Makkai Ádámmal; episztoláink nyomában kialakuló barátságunk, amely mondhatni egyfajta „egymásrátalálás” a levélözönben. Ádámnak sikerül átráncigálnia Amerikába. Aki megsokallja felhaladásomat, azt nem kell biztatni, hogy denunciáljon – avagy a „szarvam letörését” célzó ellenlépés, amely visszafelé sül el. Amerika reflektormennyezete alatt – avagy egy olvasótábor keletkezéstörténete.
Vivre est une chute horizontale
(Az élet – vízszintes zuhanás)
COCTEAU
KL Makkai Ádámmal hol találkoztatok először? Mikor kezdődött a barátság? Ismételnéd!
Ha jól emlékszem, 1965-ben, bemutatkozó levélben jelentkezett. Hosszú, ifjonti, megvesztegető episztola volt; sohasem kellett modortalanul „csillogtatnia” szédületes műveltségét, mert minden keze ügyében volt: az ujja hegyén. Valaki, aki Hawaii szigetén, majd Kuala Lumpurban tanított, a Yale-en végzett és az University of Illinois Chicago-i támaszpontjáról ide-oda cikázva a világtengerek fölött nem is lehetett más, mint világlátott; bár felvértezve klasszika filológiai tudásával, nemcsak térben – időben is az volt: globetrotter. 1966-ban megjelent SZOMJ ÉS ECET című verskötetéről lelkes-és-lelkendező kritikát írtam az Irodalmi Újságban, aminek igen örült, bár addigra már felderengett bennem, hogy mik lehetnek géniuszának veszélyei. Második kötete (K2=13; Chicago, 1970) után már világosan láttam, és ismerve érzékenységét, oly kíméletesen, amennyire csak lehet, megírtam neki. Az extrovertáltak veszélye általában, hogy fellángoló érdeklődésük után, nyakló nélkül, szétszaladnak ezerfele, elszóródnak-elforgácsolódnak; kértem, legyen célratörősebb, dobja sutba a sallangost, a mellékest, összpontosítson a fődologra s legyen ebben önmagához és környezetéhez kíméletlen és kemény. Nem bántódott meg, sőt 1971. január 4-i levele szerint iparkodott megszívlelni exhortációimat –
„…leveled legértékesebb ereklyéim közé helyeztem máris lelkileg: fizikailag mihelyt hazaérünk… Igazán okos és szeretően atyai vagy, anélkül hogy ,atyáskodnál’… Voltaképp mindent megfogadtam már magamban, amit tanácsolsz. December 16-án lettem 35, s a modern orvostudomány mellett is fele ez az emberélet útjának; elhatároztam, hogy 1971-gyel új életet kezdek (La Vita Nuova), ha nem is szonettekben – de facto. Többek közt szent fogadalom tárgya lőn, hogy soha senkit nem térítek meg, véleményemet sem írásban, sem nyilvánosság előtt, szóban ki nem fejtem. Nagy Magyar Leépítés kezdődik és Major English Concentration veszi szimultán kezdetét. Ezzel rosszakaróim 99%-a is le fog kopni, minthogy azok az angolul alig makogó nacionalista magyar rétegből kerültek ki túlnyomó többségükben. Aggódton-aggódvást tartok ezért attól is, hogy az ÚJ NYUGAT folyóirattervünk vágyálom marad: ha ebbe is csakugyanvalóst belekezdenék, még több lenne az az eleven parázs-tömkeleg, amit máris véknya skalpomra szítottam. Talán csak a halk magyar írogatást nem fogom nagy pukkanással abbahagyni…”
KL Mindez már első amerikai utad után volt.
Igazad van, előreszaladtam. Ádám 1968-ban Angliába látogatott, hogy találkozzék édesanyjával, Ignácz Rózsával s úgy szerveztük meg, hogy Kabdebó Tamáséknál valamennyien összefussunk. Nagy öröm volt viszontlátni Ignácz Rózsát, akivel Török Sándor bácsi révén ismerkedtem meg még a negyvenes évek végén; s hogy így testi valóságunkban is összeölelkezhettünk Ádámmal s „vibrációinkat” is rokonszenvesnek találván – ez méginkább megpecsételte barátságunkat. Itt némi bűntudattal gondolok arra, hogy másfél éven keresztül én is egyike voltam Ádám önként vállalt „mellékes” penzumainak, amelyek elvonják az alkotástól, mire koncentrálnia kellene – hiszen jó másfél évig levelezett-telefonálgatott az ügyben – s szervezte két hónapos körülvágtatásomat az amerikai kontinensen; s nincs az az Égi Aranyvaluta, amivel ezt a rám pazarolt életidőt visszafizethetném.
A rádióra sem panaszkodhattam, a BBC két hónapos fizetésnélküli szabadságot adott, de vállalta a repülő tértijegy költségeit; levelek, táviratok gyors egymásutánban követték egymást, míg a többszöri változtatások után a menetrend kikristályosodott (magam meg harsogva diktáltam a telefonba Münchennek – nem Molnár Jóskának, hanem nyomdavezetőjének, mert Jóska jobbnak látta, hogy a köztem és a Csé közötti kontroverzia elől háromhetes svájci üdülésbe meneküljön, bár ez tán csak koincidencia – és a helyettesével gorombáskodtam, hogy az expressz légiposta könyvcsomagok mielőbbi feladását már el ne mulassza az istenért). Az utolsó pillanatban a Puerto Rico-i átruccanás kútba esett és a végleges itineráriumomban 12 város szerepelt, Boston, Washington, Philadelphia, New Brunswik, New Haven (Yale), Cleveland, Chicago, Los Angeles, Toronto, Montreal, New York (s innen haza). De jól gyanítod: minden nagyváros körül vannak bolygóvárosok s e szuburbiákban „szittya gócok”, minden szerzői est újabb estet szült, ide kértek, oda vittek, amoda ragadtak: közel negyven irodalmi estet tartottam s a végén majd leestem lábról. Szerencsére az elején, egy hónapig még volt „segítségem”: a feleségem is velem tartott, s Piroskámnak a megjelenése, remek versmondása sokat lendített a dolgon; igaz, neki Cleveland után vissza kellett repülnie, állásában csak négy hét rendkívüli szabadságot kapott.
A HAJSZÁLHÍD első támpéldányaiból egyet mindjárt légi úton kijuttattam Ádámnak. Napokkal odaérkezésem előtt kapta meg, de még volt ideje, hogy légilevélben leírja első benyomásait; baráti áradozása nem értékítélet s hogy tanulmányt készült volna írni róla – ez is csak egyike volt a tervek ezreinek, ami agyában azonnal megfogant, de tán érdemes ideiktatni néhány sorát, rajongásos hangja annyira jellemző az emberre:
„Szept. 24. 1970. Drága Győzőm – – – ma reggel futott be légipostán a HAJSZÁLHÍD. Fantasztikus tartalmú és megdöbbentő kiállítású mű – – – négy óráig székbegyökeredzett torzóval olvastam. Ami most jön, csak kéreg-benyomások, de máris kijelentem, hogy igényt tartok rá: én írhassak kimerítő tanulmányt róla – – – nos, az ÚJ NYUGAT első számába, A TEMENOSZ ŐRE: H. GY. költészete címen. Ez kb. 25 nyomott oldal lesz. Örülve örvendezz, hogy Sípos nem írta meg; nem értette, nem érthette volna, hogy te irodalmon-túli szellemi beavatottságok és tartalmak hordozója vagy. Weöressel ti ketten és még vagy három ember. Erről majd személyesen. Itt van drága atyai barátom, Török Sándor, a KÖKÖJSZI ÉS BOBOJSZA és más alapvető művek írója, aki kéri, emlékezz rá, hogy 1956-ban együtt álltatok valahol a körúton. Ő volt az én antropozófia-tanárom, lakásról lakásra bújkálva, 52–56-ban. Most egy hét alatt iszonyú sok mindent újra elmondott. Azt is, hogy aki maga-magától valamelyest „beavatott”, mint pl. Weöres, annak az antropozófia tán épp azért ellenszenves, mert átrendezetten, „tudati kultúrénjébe” kívánja beemelni azt az „imaginációt”, ami az ó-indekben, egyiptomiakban és perzsákban tudattalanul volt meg, s az új emberben tudatosan kell hogy újraszülessék meditáció útján. Weöresnek egészen biztos, és a HAJSZÁLHÍDBÓL látom, Neked is, privát clairvoyance-od van a ,régi’ fajtából, iszonyú nyugati kultúrával és olvasottsággal keverve: szuverén látnok vagy, aki ,nevelhetetlen’. Nem is ,térítelek’, csak jelzem: rokonok vagyunk, és meg fog kelleni kísérelni „átbeszélni” egymáshoz az életkor, a látásmód, a temperamentum és a technika elválasztó szűrőin át, quasi azok dacára. Mert van miről, bőven…”
Fájlalom, hogy azon frissiben nem írtam memoritert vagy naplótöredéket amerikai utamról (alighogy a reptéren, idehaza kiestem a gépből, beleestem a taposómalomba, és elkapott a gépszíj). Tudom, sokan elvárják tőlem, hogy ideiktassam a nevüket és rengetegen meg is érdemelnék – de akkor, mint bolygó a holdat, ez a könyv újabb könyvet fiadznék. Fiadzik is – máris itt kering a fejem körül… De tán tartsunk ki a közbevető megoldás mellett s mielőtt ideiktatnék néhány vaktába-találomra kiragadott epizódot (emlékmorzsát) élményszilánkot, ugornánk a végére, tizenkét óriásvárossal és negyven irodalmi esttel tovább: hogy mit írtam róla Ádámnak, 1971. december 24-i levelemben (s itt olvashatod hozzá intézett „Intelmeimet”, amelyeket mint fentebb vehetted jelét, hálásan visszaigazolt):
„1970. 12. 24. Kedves Ádikám – nem írtam eddig, mert tudtam, nem vagy otthon; honolului címedet nem is sejtettem s amúgy is ildomtalannak tartottam, hogy a nagy családi palávert mint kívülálló – levelemmel megzavarjam. Kártyád négy nap alatt itt volt s gondolom, ez az episztola még ott ér: magadra vess, hogy ilyen hosszú levelet zúdítok a nyakadba. Akik mostanság feszült izgalommal hallgatják beszámolómat, azok az újságírót és a fotóriportert szeretnék előcsiholni belőlem s való igaz, köteteket tudnék locsogni, felfújni a hártyavékony benyomásokat, felszínesen szellemeskedni, remediumokat ajánlgatni olyan, vélt avagy valóságos bajokra, amelyeknek a mélyére hatolni nem volt időm… de újságíró nem vagyok, a Letzterlebtes nem kenyerem, fotóriporternek vannak nálam jobbak… Mármost hízelgő, nem hízelgő, Amerikában elsősorban Te érdekeltél a legjobban. S hogy elszontyolít, nem szontyolít el: valamiképp Édesanyámnak az egész világgal szemben volt anya-komplexusa, az idő arra tanított meg, hogy felfedezzem magamban ezt a családi vonást – jómagamnak meg papa-komplexusom van a világgal szemben. Nekem is mindenki egy kicsit ,az én gyerekem’… Ámde. Minden papának van Benjáminja, olyan – nem testéből, hanem lelkéből-lelkedzett – sarja, akitől nem veszi rossz néven az ellene való lázadozást sem (elvégre miféle kanigyerek az, aki még apja ellen sem lázadt?!) s ha valamiben, akkor ebben az egyben Nietzsche túltett Krisztuson, amikor – Zarathusztra szájával (igaz, csak kedvenc állatainak, sasának, oroszlánjának és galambjainak) azt mondta: csak azok igazán az én tanítványaim, akik megtagadnak engem… Vagyis: ha megtagadsz – állok elébe. Ha nem tagadsz meg – állok elébe. S most mozdulj, ha tudsz. Ez a filozofikus szeretet – vagy ha akarod, féltés – feljogosít arra, hogy mindenekelőtt azt mondjam el, amit Rólad gondolok s ne azt, amit Amerikáról. Sok a te ellenséged, Atyámfia – és jól van ez így; mert Te ellenségeid hátán és levágott tetemük hegyén, hadiszekereik-pajzsaik diadalmi rakaszán fogsz egyre feljebb hágdalni. Hadijátéknak igen szereted a kakasviadalok porondját is és ki se mozdulsz, hanemha szúrósarkantyúval felszerelkezve: már csak az van hátra, hogy öntörvényeid követve felfedezd magadban, azt, amit LA DIVE JUSTESSE-nek hívnak – az Isteni Arányt, hogy mennyit áldozz idődből- s magadból a kakasviadalok porondjára és mennyit a magaddal való társalkodásra, mikoron is szúrósarkantyúidat sutba dobod és körös-körül befüggönyözöd a magányt. Lám, édes gyermekem, megbántottalak, nagyon megbántottalak, amikor azt találtam mondani: még nem tisztáztad, mi a te vitathatatlan faculté maîtresse-ed – de legutoljára Te magad árultad el, hogy polip módjára még mindig mindenre rátapadsz s mindent szívni szeretnél, mindent meglovagolni… Azért követem verekedésed önmagaddal oly benső izgalommal, mert egy kicsit ez nekem is személyes problémám volt valamikor s a tizedére csökkentve (csupán technikailag) ma is az: hogyan szorítsunk helyet életünkben annak, ami értékrendünk szerint a legfontosabb és végső fokon az, ami egyes-egyedül számít. Aki tizenkétfele koncentrál, az olyan idegfeszültségben él, hogy lélekmotollájának önemésztő pörgése ott vibrál a szemüvegén. Mondjam azt, hogy lazíts robotodon, lassíts az iramon? Javasember nem vagyok, a tanácsadáshoz se kedvem, se jogom. Mégis, úgy érzem, ha kevesebbet tékozolnál magadból efemer jelenségek kihajigálására/távoltartására (van egyfajta irónia-dömping, ami voltaképp védekezés, szarupáncél-váladékolás) – és több időt szentelnél a füledben levő szőr növésének meghallgatására, akkor alkalmasint közelebb ásnád magad valamihez, amiről egy szép napon kiderülne – mindig is az volt a Te faculté maîtresse-ed…”
............................................................................................................
„…Ha felfedezed, hogy e szentkarácsonyi, exhortációmnak mi a ,mélyebb’ értelme, kérlek, szóljál. Írd ünnepi hangulatom terhére; tekintsd olyan vénember hóbortjának, aki – magáramaradván – a Neked való levélírással teszi elviselhetőbbé a szentestét. Jól tudod, szisztematikus válasz tőlem nem telik, de megpróbálok kérdéseidre úgy-ahogy válaszolni. Hogy ,mi volt’ Montreálban, Torontóban, emitt, amott?! Mindegyik város külön történet… Majd minden állomásnak volt… közös vonása, éspedig… a magyar közösség mindenütt darázsfészek; azonnal be akarnak sorozni darázs-közlegénynek, fel akarják használni fullánkodat és be akarnak vetni valamilyen, képzelt vagy valóságos ellenséggel szemben. (…) Napestig folytathatnám, ám hogy összegezzem is (a szó minden: erkölcsi /anyagi / művészi értelmében), hadd mondom el a következőket. Anyagilag. Repülőjegyekkel és helyi járatokkal kb. $ 1500 volt az útiköltségem; a bevételem: $ 1100, ebből kb. $ 125 a tiszteletdíj, a többi – könyveladás; ez a könyveladás persze nem a nyomdaszámla terheit könnyíti. Még Chicagóban beszéltem Neked arról az intrikáról, amely a HAJSZÁLHÍD kinyomtatását 4–5 héttel késleltette s amely mögött Csé Szabó állt. Ez az intrika nekem 2000 dolláros kárt okozott – mert annyival több könyvet tudtam volna eladni (se Bostonba, se New Yorkba a könyvek nem érkeztek meg és Cleveland-be is csak a fele); 400 dollár volt csak az a többlet, amit a légiteherért fizetnem kellett. E hercehurcával járó idegizgalmakat nem számítom át dollárra – ezt rád bízom… Erkölcsileg: azt hiszem, sok embert nyertem meg annak a magyarul szólaló, mégis-európai költészetnek, amelyről oly sokan már a bölcsőben elhatározzák, hogy nem veszi be a begyük; mi több, talán még (régi cimborámat), Kovács Imrét is sikerült megnyernem – ami a csodák-csodája…
............................................................................................................
Utó-össz-impressziómat kérdezed. Becsszavamra, Neked Amerikáról alig merek megmukkanni: Athénbe baglyot. De jól gyanítottad: párizsimádó, megrögzött, vén, európás-hellén létemre is elragadónak, elszörnyesztőnek, imádnivalónak és felejthetetlennek találtam ezeregy-mindent, amit ebből a monstrum kontinensből láttam. Vagyok annyira eburafakós antisznob, hogy habozás nélkül beleszerelmesedjem New York utcaharsogásába, ahol a roppant toronycsorda minden utcakanyónja ,a szerelem vérszagára’ gyűlik; hogy nosztalgiásan idézzem fel Chicago inflexiós csípővonalát a térképen – úgy, ahogyan a tó mentén görbül: a Michigan Avenue zabálnivaló hivalkodását és a CHICAGO TRIBUNE kacagni/imádnivaló, előkelő pálmás provincializmusára, elragadó giccseire, szédületes városkép-költeményére és világpolitika-mentes lelki kényelmére (házigazdámat, a városát olyannyira értő-ismerő-és istápoló Cyrill Orly-t, egy harmadik generációs magyart, akiben megtanultam tisztelni a művelt amerikait, aranyba kellene foglalni: ő volt a mintaházigazda; felejthetetlen Trisztán-előadást mutatott a világ egyik legszebb operaházában, amely oly márványos, hogy vetekszik a Garnier-féle párizsival); hogy riadozva gondoljak Los Angeles autósztráda-gubancára és már esti hatkor kihalt kísértet-boulevard-jaira… Akkor még nem említettem Washington franciás építészeti kirakatát, Philadelphia csalogatva-taszító négernegyedeit, gyémánttőzsdéjét, Princeton, New Haven skatulyából-kiemelt, vadonatúj, képes levelezőlapi ,angolgót’ egyetemeit, ahol oly isteni lehet valaki nálam-fiatalabbnak elfelejtkezni önmagáról, kigyógyulni Európából és másmilyen verseket írni, mint amilyeneket jómagam, élet-premisszáimból, írni kénytelen vagyok… Vagyis, édes Csupa-Ugrifül-Ádikám: nem győzöm én azt ellelkendezni, hogy ez a kéthónapos kiruccanás nekem milyen sokat jelentett, mennyit sarkított világlátásomon s csavart távcsövem fókuszba-hozó tárcsáin; s mindezt egyesegyedül Neked köszönhetem. Ha eljöttök egyszer és leülhetünk kényelmesen, ezt és még sok minden egyebet, ami papírra nem fér és azt is, ami nem a papírra kívánkozik: mindent részletesen kicsépelünk.”
Pergetem a filmet s meg-megállítom, hogy állóképformán kiragadjak egy-egy filmkockát (húsz év távolából nem is hiszed, a művelet milyen nosztalgikus-kísérteties). Az amerikai magyar diaszpóra valahogyan egymásnak is „kifelé” él s úgy, mintha egy rég jobblétre szenderült exkluzív képeslap, a JÓTÁRSASÁG csillagászati méretűre felnagyított példányait lapozgatná, melyben minden-és-mindenki benne van, ki díszmagyarban (jóllehet alig töri a nyelvet), ki pruszlikos-rokolyás „nagyasszonyi” nagyestélyiben (noha már kukkot sem beszél magyarul); ki nemzetiszín-pántlikásan s visszaálmodva magát annak a Valakinek, aki valaha volt (töri az angolt és halálig nem tanulja meg), ki meg „fregoli”-módra, álöltözetben s mindig annak adja ki magát, akivel éppen beszél.
Az emigráció keserű kenyerét megédesíteni – annak is ezer módja van: az érvényesülés, a fényűző lakás, a kocsi, az új nemzedék megtartása magyarnak (ritkán sikerül), a lapalapítás, a piros betűs ünnepek magyaros megszervezése, disznótoros csak-azért-is, és báltermi tolongás kivilágos-kivirradtig, mikor is Amerikára virradunk. Nekem sem esett nehezemre s mire észbe kaptam volna, már bele is tuszkoltak abba a szerepbe, amiben látni szerettek volna: kimazsolázták hazafias (vagy annak vélt, honvágyas) verseimet, és olyan költők gloriáját vonták a fejem köré, akikét csak vonakodva bitoroltam. Piroskám „bálanya”, magam „ünnepi szónok” s ha el is kapott a rögtönzés heve, észre se vették, hova-merre hajlítom a szót: képzeletük rám adta a sujtásos atillát és a „rendhagyó” verseket eleresztették a fülük mellett.
Néha kitörtem és eget kértem: kihívó, „avantgarde” szövegekkel hozakodtam elő; ekkor a fiatalok mentettek meg: felfedezték bennem a „beat”-költőt és – az öregek megrökönyödésére – körülfogtak, ölelgettek-tapogattak, és asztalomat megostromolva, beírást kértek a könyvbe, amit megvásároltak.
Az a nemzedék, amely a meghívókat, a táncrendeket, a fényképeket – mint albumokban a lepréselt virágot – elteszi és ilyen memorábiliákban él-és-gondolkozik, soha nem bocsátaná meg nekem, ha nem sorolnám fel mindannyiukat név szerint (s ezzel csoportképét hiába keresné a JÓTÁRSASÁG exkluzív oldalain, melynek plátói ideája váltig fölöttünk lebeg), az itthoni olvasó szeme pedig sebes-türelmetlenül átsiklana e névsorolvasáson; és hát engedtessék meg, hogy csak azokat említsem fel, akik maguk is „profi” irodalmárok vagy sajtóberkekben járatosak, őket is az emlékezet perspektivitása és szeszélye szerint.
KL Mi volna, ha azt mondanám, vennéd ezt előre: milyennek láttad Amerikát művész-szemmel, építész-szemmel…?!
Ne hozzál zavarba: nem az én dolgom. De álmaimban még fel-felvillannak a képek. Az átvezető földalatti folyosócsarnok Washingtonban a Nemzeti Képtár régi és új szárnya közt: egy oldalon végig, üveg mögött, átvilágított vízesés. A régiségkereskedők negyedében viszontláttam féláron a múlt századi eklekticizmus újra divatba jött piktúráját káprázatos eredeti keretekben – féláron; Európából – főleg Angliából – hajógyomorban utazik, ahogy az ügynökök átszipkázzák: akkor amerikaiaknak, Washington D. C.-be, New Yorkba, ma gazdag japánoknak, Tokióba. Philadelphiában láttam a legtöbb Rodint: többet, mint akár Párizsban, akár összevéve, egyebütt. Chicago Természettani Múzeumában üzemeltetnek egy bányát – csak azért, hogy a mélytárnákban illusztrálhassák a modern kőszénfejtést; ugyanott mutogatnak egy második világháborús német tengeralattjárót, amelyet sértetlenül elfogtak: német akcentussal, tört angolsággal énekli mondókáját a múzeumőr, aki nem más, mint a tengeralattjáró egykori német parancsnoka.
A toronycsordák vetélkedésének New York és Chicago között se vége, se hossza; akkor a Trade Center ikertornya még nem állt és az Empire State Building tartotta a csúcsot – bár ha szédüldözni akartál, a torontói tévétorony tetején magasabbról szédüldözhettél, a Niagara elforgó toronyvendéglőjéről nem is beszélve. S ami a valaha „modernnek” titulált modern építészetet Európában (de kivált Angliában) annyira kompromittálta: az anyagok hitványsága, beázás/szétlazulás/díszletszerűség stb., annak Amerikában nyoma sincs. Se papírkilincs, se papírajtó, se odataknyolt kabátakasztó. Itt minden kilincs ötven évig tart, ha nem százig, a felvonó mindig működik; a telefon – 5000 km-en át, parttól partig – azonnal kapcsol; úgy sétálsz be a helyijáratú repülőgépbe, mintha buszra szállnál, bent váltod meg a jegyed. Csodálatos-csodálatos világ! De ugyanakkor a Cleveland-i Buckeye-negyedben, déli tizenkettőkor a boltokba, kocsmába be kell csöngetned, ha be akarsz menni, annyi az útonálló; a negyed elnégeresedett, menekülnek a magyarok. New Yorkban, amikor Szalay Lajost, a grafikust meglátogattam tizedik emeleti lakásában, tíz perc is beletelt, amíg odabenn a felesége eltávolította a páncélajtó biztosító dúcait, keresztdúcait, és a lakatokat-zárakat végignyitogatta. San Francisco? A várostervezés csődje. Azért olyan festői. Négyzethálózatos amerikai utcasort ráverni a hegyre a bolond is tud. S akadt is ilyen bolond: meredek utcai lépcsők, autónak járhatatlanok, és a kábelvontatású villamos is nehezen birkózik velük. Megilletődve vizsgáltam annak a román stílusú templomnak az oltárlépcsőjét, amelyen Kodály tanár úr kettőt lépett és úgy levágódott, hogy bevágta a homlokát. Mulattam a friscói milliomoson, aki inkább elépítette vagyonát és hatalmas, palotás álromokkal ajándékozta meg a várost, csak hogy szeretve-gyűlölt nejét kisemmizhesse az örökségből. Itt van az ember a legtávolabb Európától, és az asszimilációs nyomás is a legerősebb. Sokan voltak estemen, de a közönség fele csak származására volt büszke, a nyelvet nem beszélte (házigazdám két atléta termetű lánya vívóbajnoknő volt: magyar színekben vívtak, de kukkot sem tudtak magyarul). Szemközt Auckland, állatkert parkjával és hírhedt egyetemével, ahol épp akkor Czigány Lóránt volt a magyar tanszék gazdája: Berkeley-ben voltak ama nevezetes diákzavargások; az öböl panorámája, roppant hídjaival… érződik a holland telepesek öröksége, az olasz-barokk templomokon halványan visszaragyog Európa – de csak az telepedjen itt le, aki sebeit nyalogatva el akarja felejteni Európát.
KL És irodalmi estjeid…? Mire emlékszel?
Minden összemosódik; elvégre közel negyven szerzői estet tartottam. New Brunswickban a Rutgers Egyetem magyar tanszéke rendezte estemet. Csak arra emlékszem, hogy Hamza András szervezte, egy korpulens, joviális református pap, akinek a lelkészkedés csak mellékfoglalkozása volt (épp haldoklóhoz hívták, mikor megérkeztem és kedélyesen basszamázott, hogy a kis táskát krizmával-krucifixummal nem találja sehol) – mert igazában nyomdatulajdonos volt és lapkiadó (hatalmas, modern nyomdájába Molnár Jóska müncheni nyomdája ötször belefért volna). Mire ebédhez ültünk, Bandi bá’ már expediálta a halottat és hatalmas étvággyal evett. Figyelmes lettem rá, hogy valaki tálcán ételt visz a kerti házba s megkérdeztem, hogy ki lakik ott, beteg nagymama, elaggott családtag…?
– Faludy Gyurka – hangzott a válasz. – Vendég. Hosszú lejáratú.
– Gyurka?! – ugrottam fel. – Hol?
– Ülj csak vissza nyugodtan, majd délután tán előkerül.
Nem került elő. Csak épp amikor visszavittek szállásomra, akkor láttam viszont, kurta fél percre: meglátott, kijött a kerti házból, megölelt-megszorongatott s anélkül hogy egyetlen szót szólt volna, visszament a szaletlibe.
New Yorkban a Fészek Klubban is előadtam: azért is, mert nagyon megorroltak volna a „keresztények”, ha csak a „zsidóknak” adok elő (ez az animozitás Amerika-szerte végigkísért); itt régi cimborám, Kovács Imre mondott bevezetőt. Cleveland-ben Sári-Gál Imre volt a házigazdám, rezidens költője városának, s megtisztelt bizalmával, amikor megkért, hogy legyek TORONYCSORDA című kötetének a keresztpapája és nézzük át szöveganyagát, mielőtt nyomdába küldi: vívódott önmagával és Thinsz Géza bizonytalansága érződött rajta, pedig egyéni hangütése és sajátos témavilága volt. Dr. Lőte Pál rendezte estünket s hogy volt-e kirobbanó siker-és milyen – hadd ne én mondjam el; az ott töltött hét magyarjainknak elegendő volt arra, hogy levegyék lábról a polgármestert – így kaptam meg az „Arany Kulcsot”, amit vitrinemben ma is láthatsz s így lettem Cleveland díszpolgára, noha mivel sem szolgáltam meg. Mely szép Arany Kulcs birtoklása azzal jár, hogy a város „ingyen szállással-ellátással” tartozik nekem, ha arravetődöm – e kiváltsággal nem éltem s már nem is fogok. Montreal francia környezetében azonnal otthon éreztem magam; ha leszámítom „öntött-beton” székesegyházát és giccses templomait, még szépnek is mondható, ám e szép város néprajzi tarkaságában a százezres magyarság eltörpül a negyedmilliós spanyol kolónia mellett. Dr. Németh („Vitéz”) György orvospszichológus, a költő volt házigazdám, és költőtársa, Kemenes-Géfin László a felvezetőm. Felvillanyoztak nonstop-beszélő, vendégüdvözlő izgalmukkal és fiatalságukkal, amilyen pantagrueli étvággyal zabáltak, mert mindennap lakoma napja volt – az étel zengő dicsérete és vidám kiéneklése úgy hatott, mintha a benne levő kondimentumot a négyzetre emelték volna – és tökéletesen rácáfoltak róluk alkotott elképzeléseimre (lévén, hogy versimpresszióim alapján a MISSA AGNOSTICA költőjét, Vitézt hosszú, nyurga, monoklis fiatalembernek, Kemenes-Géfin Lacit, Ezra Pound CANTÓI-nak átköltőjét kevés beszédű, halk szavú fájvirágnak képzeltem).
KL Bostont, New Havent is, mintha említetted volna. A Harvardon nem jártál? A Yale-en…?!
Ládd, a feledékeny ostoba szamár aki vagyok! Jaj, dehogynem! Bostonban a Harvard Társaság pompás otthonában tartottam előadást – de róluk többet inkább majd akkor, ha 1978-as második amerikai utamhoz odaérünk. A Yale-en? Csodálatos gótikus fafaragásait annak az egyetemi városnak sohasem fogom elfelejteni, amelyek jóllehet nem ötszáz, mindössze ötvenévesek – mert a nagy gazdasági válság idején, éhbérért faragták a munkanélküli asztalosok –, szebbek az eredetinél, amiről koppintották. A Peabody Múzeum őslénytárában a miniatűr levélnyomó őslényszobrocskákat mind megvásároltam, a teljes készletet – még mindje itt hányódik – s valamennyi ólomból lévén, hazajövet majd leszakadt velük a karom: akár szaurusz-kiállítást rendezhetnék belőlük; de most fogódzz meg! – idehaza fedeztem fel, hogy valamennyi MADE IN JAPAN!
KL Már akkor…?!
Igen, már akkor. Különben Makkai Ádám is a Yale-en diplomált s noha azt írta a New Haven-iekről (mármint a magyarokról), hogy szűkmarkú sznobok, akik csak ajándékba szeretik a könyvet: kapni igen, venni nem – az én esetemben tévedett; mert az én estemen igencsak megnyíltak a bukszák, és a HAJSZÁLHÍD (a légiposta csomag történetesen oda megérkezett) mind egy szálig elkelt. Amúgy is, érzékeny viszontlátás volt: a Györgyey családnál laktam, Gy. Aladár az egyetem főkönyvtárosa, lágernaplóját nemrég adták ki nálunk, felesége, Györgyey Klára, a PEN oszlopos tagja és egy kitűnő angol nyelvű Molnár Ferenc-monográfia szerzője, nekem szegről-végről „lelki gyermekem” – hiszen azonos azzal a „kis Klárával”, aki a dudujkai szép napokban, 1951-ben, a börtöntáborból leveleket-csomagokat csempészett ki-be a foglyoknak s köztük nekem is. Eszményi vendéglátók voltak s ottlétünk azért is emlékezetes, mert akkor a magyar irodalmi kolóniából viszontláthattuk Korek Valériát, több regény és egy Ambrus-tanulmány szerzőjét, valamint az Aczél házaspárt. Tamás alig vánszorgott, több súlyos bélműtéten esett át, kiábrándult, összetört ember benyomását tette rám.
KL És Chicagóban…?!
Természetesen Makkai Ádám volt a házigazdám (Piroskám már Clevelandből hazarepült). Az ottani Kodály Zoltán Társaságnak Szathmáry Lajos helybéli celebritás, élelmiszergyáros-és-étteremtulajdonos volt a pártfogója – de Ádám volt a lelke. A terem zsúfolásig volt, a „kalapozás” is megjárja-eredménnyel zárult s ha könyv nem is volt, jegyezték, előfizettek: az Európából szalajtott költő-szegénylegénynek nem lehetett oka panaszra. Kivált amikor Sz. Lajos, híres vendéglője különtermében 60 személyes díszvacsorát rendezett tiszteletére – fácánpecsenyével (ezt a fácánt tréfás kedvemben meg is verseltem). Emlékezetes alakja volt e vacsorának Sz. Lajos édesanyja, Irén nagyasszony: a ritka kevesek egyike, aki a HAJSZÁLHID-at végigböngészte s megakadt a szeme az Örökperc című ciklus anyasirató-versein. Nem látott tisztán a dologban, nem értette s megindultan, könnyek közt vallatott, mint esett, hogy Édesanyám nem úgy távozott, ahogyan polgárcsaládban, anyáknak illik, csendes elnyugovással. A nagyasszony utóbb néhány ódon nyelvezetű, érzékeny episztolára is méltatott, leveleit megleltem a millió levél közt a napokban s újraolvastam: nagyon felkavart.
KL Los Angelesben? Torontóban…?
Hiszen csak győzzem. A magyar közösséget a filmvárosban Trombitás Dezső szervezte meg, zsúfolásig telt a református templom; bár itt erősen szétszóródva élnek s tudnod kell, hogy ez a megyényi metropolis nem „város” a szó európai értelmében, hanem peremtelepülések tömege, amelyek toronycsordáit/boulevarde-jait 8–10 sávos autósztrádák, sokleágazású lóherekeresztezések kötik össze-és szeldelik. Volt iskolatársam, az egyik nagy SA-egyetem gondnoka, kocsiján egy óra alatt 4000 m magasan fekvő tóparti villájáig felrepített hidakon-alagutakon, autópályák tömkelegén s váltig attól rettegtem, hogy második estemet az egyetemen – lekésem. Minden ment, mint a karikacsapás; hála Szegedi Lászlónak, akit 1946 óta nem láttam: újságíró ma is, a KALIFORNIAI MAGYARSÁG kiadója – és hála Pfeiffer Edének (ha még emlékszel „A KOMMUNIZMUS GYERMEKE” című szabharcos-életrajz történetére, melynek szöveganyaga az én írógépemből tekeredett elő s a Weidenfeld-cég adta ki) – Ede ekkor már az egyetemen tanított. Mindenütt a fiatalság volt a legnagyobb meglepetés, Los Angelesben, Torontóban, egyebütt. Akik már az ikes igéket, a tárgyas ragozást nem ismerik, és csak tegezni tudnak (mert angolból fordítják), magázni nem. A torontói Helikon Kör második-harmadik generációs, atlétatermetű, angolszászrafajzó és mégis-magyar fiataljai. Hogy épp a fiatalok „rendhagyó” versprózámat olyan szájtátva hallgatják s a végén vörösre tapsolják a tenyerüket. A hús kriptájából előkecmergett és megelevenedett bennük a tetszhalott nyelv – az anyanyelv.
Először, de nem utoljára találkoztam Tűz Tamással és Fáy Ferenccel. Tűz Tamással összefűz verselképzelésünk affinitása: több hangszere van s mindegyik sokhúrú – avantgardizmusa nem ürügy arra, hogy feladja formaművészetét. Fáy Ferenc? Más ember, más iskola, másképpen versel; s ha most – igaztalanul és slamposan – a Mécs László iskolájához sorolnám, hozzá kéne tennem, hogy mesterét sokszorosan felülmúlja: formaművészetben; az érzés mélységében, a vers megszenvedettségében. Ahogy ott állt könyvtárában, melynek minden betűjét ismerte s klasszikusainkat gyakorta idézte – éreztem, benne él, erre tette fel életét; s amilyen szemérmelősen teregette kéziratait s a szobámba vihettem, mert ideadta és én magam beleolvashattam oeuvre-jébe, felmértem tragédiáját: igaz, tiszta emberségét-és-magyarságát az idegen kanadai közegbe beleragadva. Igen összemelegedtünk, olyannyira, hogy ő volt az, aki 1978-ban még egyszer átrángatott a tengerentúlra s negyedéves nagy körutamat megszervezte. Lelkében „Pécelen” feledkezett s úgy beszélt szűkebb hazájáról torontói házában, mintha Pécel a szomszédban volna. Maga Márai is megérezte azt az okkult kvalitást művészetében, ami saját lírájából hiányzik, és nem tagadhatta meg elismerését Fáy Ferenctől. Alig tíz nappal hatvanadik születésnapja előtt halt meg, 1981. június 10-én s amikor fivére, Fáy István irodalomtörténész sajtó alá rendezte gyűjteményes kötetét és Márai barátja, Vörösváry István felkért, hogy a kötetet vezessem be, threnódiumnak beillő tanulmányt írtam elé, bevezetőül. Szíven ütő költészet az övé s most ha azt kérdezed, hogyan lehetséges, hogy két ilyen homlokegyenest ellenkező világnézetet képviselő szellem ilyen szoros barátságot kössön s mondhatni, majdhogynem gyengéden szeresse egymást, mi volt ennek a titka? A költészet varázsa; az igaz emberség egymásratalálása – a hazugság viperáinak a megvetése. Nagyon is jól tudta, hogy agnosztikus vagyok; de úgy érezte: nem az ő meggyőződéseit vonom kétségbe, hanem a langymelegekét, akiket amúgy is kivet az Úr az ő szájából.
S nemcsak az átbeszélgetett esték, a verselemzések, a viszontagságos élet tragikomédiájának a felemlegetése – másvalami is volt, ami memorábilissá tette barátságunkat, és arra kérlek, Lorcsikám, ezt jól tedd el a füled mögé. Első találkozásunktól kezdve Fáy Feri rá akart beszélni, hogy pályázzam meg a torontói egyetem magyar szakos tanszékére hirdetett tanári állást. Faludy Gyurka kinevezésétől ugyanúgy „fáztak”, mint attól, hogy a tanszékre Kádár-Magyarországról delegáljanak valakit; én lettem volna a kompromisszumos megoldás, és nem tudtak hova lenni a csodálkozástól, amikor Londonból szalajtott költő-szegénylegény létemre nem kapva kapok rajta. A tanszék jó javadalmazással jár, bizonyos tekintélyt és teljes alkotói nyugalmat biztosít – mi ütött belém? Fáy Feri és köre váltig szorongatott s úgyszólván nap-mint-nap szóba hozták: kitöltött kérvényt hoztak s csak annyi kellett, hogy írjam alá – és „sínre teszik” a kinevezésemet, mondogatták. Én meg hallani se akartam róla –
KI Nem is vetted fontolóra?
Nem. S ennek több oka van. Az első, kisebbik ok: féltem Amerikától, amelynek térképén hatalmas kulturális „vakfoltok” is vannak s e „vakfoltok” között persze, kompenzatorikusan, a kultúrgócok roskadásig vannak tömény európai „rabolmányokkal” – ami vonz, ami kárpótol, de csak ideig-óráig; nem akartam 54 éves fejjel elszakadni élőközegemtől, Európától, és újra emigrálni. A második, nagyobbik ok: persze hogy csábított az alkotói nyugalom-és anyagi biztonság ígérete s a tanítást is ott folytathattam volna, ahol Londonban abbahagytam; de soha ne felejtsd el, hogy nekem lojalitás-komplexusom van (hogy a süly essen bele!), hűségesen ki akartam tartani az Angol Rádiótársaság mellett, mert bődületes ostoba módra abban a hiszemben voltam, hogy a BBC-nek, a Korporációnak is ilyen lojalitás-komplexusa van velem szemben. S ezzel azt is elmondtam, mi volt a harmadik ok: nem volt kéznél a kristálygömböm, hogy kikémleltem volna, miféle keserű csalódást tartogat számomra a jövő. De, szerencsédre, ez a soronkövetkező gravamenem későbbre marad s félő, hogy máris elhíreltem magam zsörtölődő öregembernek –
KL Végül is első amerikai utad milyen eredménnyel zárult?
Lorcsikám, leszámítva a leszámítandókat-s leírva az anyagi-erkölcsi veszteségeket, amit a HAJSZÁLHÍD késedelme okozott s most fogódzz meg, Lorcsikám: megcsináltam a szerencsémet. Azzal az eredménnyel zárult. Azontúl, hogy megismertek-megszerettek Amerika-szerte, olvasótábort verbuváltam s nemcsak hogy hazaérkezés után a rendelések tömegét alig győztem csomagolni-postázni, hanem azon vettem észre magam, hogy dossziéim kiborulnak s címeimnek kartotékdobozok kellenek… Közel ezer címmel kezdtem, nem számítva a könyvesboltokat, amelyekkel megteremtettem a rendes üzleti kapcsolatot. Megteremtettem könyvkiadásom alapjait, olvasóim tömege hűségesen kitartott s azontúl ha újabb opusz kiadására készültem, elegendő volt arra az ezer címre elküldeni a nyomtatott cirkulárist, és számíthattam a megbélelt borítékokra, csekkre/megrendelésre.
Kezdtem gyanítani, hogy a megváltó olümposzi istenek között pártfogóim is vannak: csak így lehet, hogy valahányszor az irodalmár-intrika, a magyar maffia avagy akármilyen kollektív rosszindulat gáncsot vet, hogy elbuktasson, gonoszakaróim megszégyenülnek s a cselvetés visszafelé sül: csak feljebblépésemet/felhaladásomat segíti; amazok meg, látva könyveim elszaporodását-s alkotószenvedélyem megtáltosodását – a fogcsikorgatást erőszakolt mosolyra formázva – lakolnak. Igaz, kartotékomat kikezdte az idő, voltak, akik elköltöztek, voltak, akik lemorzsolódtak, ismét mások megindultak a temetők felé. De annál inkább megbecsültem, akik hűségesen kitartottak. Garmadával írták a leveleket, s hol elismerő, hol kárpáló episztoláikra ha csak három sor erejéig, de mindig reflektáltam s gondom volt rá, hogy egy se maradjon megválaszolatlanul. Győztem szélmalomharcomat, mert győznöm kellett: elképzelheted, hogy két évtized folyamán hány körlevél borítékját címeztem, hány könyvrakaszt csomagoltam fel-és cipeltem a postára… Ha az ujjaidon kiszámolnád, hogy mennyi ez időben, energiában! De mindig is az voltam: one-man-band – az angol így nevezi azokat a muzsikás vásári mutatványosokat, akik a testükre szerelik-és egyszerre tizenkét hangszert szólaltatnak –, de hiszen erről már beszéltem. Nem volt „író-olvasó találkozó” test szerint, de volt lelkek találkozója a diaszpórában, levelekben s a GOLGHELÓGHI második kiadásának előszavában említem is annak a dél-amerikai szerzetes papnak az esetét, aki a drámaciklus hatására elvesztette hitét és ki akart lépni a rendből, én meg válaszomban könyörögve kértem, ne terhelje lelkiismeretemet e meggondolatlan elhatározással… Igen, ez a kartotékolt címjegyzék – mely nem csak Amerikára szorítkozott –, ez tette lehetővé, hogy kiadjam bölcseleti ezotériáimat, melyekről biztosra vettem, hogy elvontságuknál vagy provokatív jellegüknél fogva, a vállalkozásba belebukom; de vagy mert nem olvasták, vagy mert mást olvastak ki belőle – kitartottak mellettem. Soha senki nem küldött vissza könyvet felháborodásában, hogy „üzenetével” nem ért egyet, sőt, amikor 1000 oldalas GOLGHELÓGHI-mat (400 példányban) kiadtam – a bukás előérzetével szorítva a zabszemet – hitetlenkedve számoltam a postán beérkező csekkeket/rendeléseket, s csakhamar kiderült, újranyomásra van szükség s ebből az újabb 400 példányból lett a második kiadás.
El nem hiszed, miket produkál az élet – hadd mondom el ezt végezetre, „Béla bácsi” esetét. Csepi Béla clevelandi lakos már első odalátogatásomkor feliratkozott előfizetőim közé, de kiemelkedett az előfizetők tömegéből – leveleivel. Okoska, értelmes, váratlan, ugrifüles észrevételei voltak, néha megrótt a tipográfiáért vagy a hitvány papírért, de annyi bizonyos, hogy minden soromat elolvasta és könyveimet az éjjeliszekrényén tartotta az öregúr. Még fényképet is küldött magáról…. Szikár, kopasz, bajuszos bácsika, bankigazgatónak vagy egyetemi docensnek is nézhetted volna. Majd arról panaszkodott, hogy súlyra „nehezek” a könyveim, nem bírja a keze; majd meg azt írta, a szeme se bírja s felolvasnak neki. Katonaiskolát végzett, 1916-ban, az első világháborúban mint hadnagy szolgált… Két vesztett világháború után, Németországon át az Államokba keveredett… Volt lakatosinas, segédmunkás, liftkezelő; 1963 óta állami nyugdíjas… „Sem kérésem, sem panaszom nincs, a Demiugrosztól remélem, hogy egészségesen enged meghalni, és ha eddig meg is rázta életemet – átdob egy érdemesebb világba” – írta utolsó levelében s azzal elhallgatott. 1987 októberében Ákos fia elküldte gyászjelentését: „Mély fájdalommal tudatjuk, hogy édesapánk, Csepi Béla, Magyar Királyi csendőrezredes 89 éves korában, Springfield MA-ben elhunyt”.
Majd leestem a székről. Először értesültem róla, hogy aki húsz éven keresztül egyik tán legfigyelmesebb, leghűségesebb, könyveimmel viaskodva vitatkozó olvasóm volt, az ezredesi rangban a kakastollas csendőrségnél szolgált. Messze idegenben, a lehiggadt, elaggott csendőrezredes olvasta annak az agnosztikus, „anarchista” írónak a könyveit, akit fiatal forradalmár korában kutyakötelessége lett volna kézre keríteni, elveretni, bíróság elé állítani… Elnedvesedő szemmel meredtem a gyászkeretes papírlapra s a kétnyelvű gyászjelentés zárósorára: NYUGODJÉK BÉKÉBEN! MAY HE REST IN SETERNAL PEACE! – és egyperces magambaszállással búcsúztam a rám oly hűségesen figyelmező, az én legnyájasabb, leghűségesebb csendőrezredes olvasómtól. Egyike ama „több dolgoknak”; mert aki mondja, csak kesztyűbábuja a szólaltató géniusznak, aki Coleridge szerint our myriad-minded Shakespeare: „Több dolgok vannak földön és egen, / Horatio, mintsem bölcselmetek / álmodni képes” – – –
(20) A hetvenes évek. Az ANIBEL első kötetének megjelenése Párizsban. Az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ hangulatelemei, ötletháttere. A MANGÚN című mesetragédia; hangjátékváltozatának bemutatója a hollandiai „Mikesen”. A nagy betegség, amelyre égető szükség volt, avagy „a főnix, amelynek a hamvak – életeleme”37. A GOLGHELÓGHI keletkezéstörténete (folytatás). Bölcseleti megalapozása, elágazásai. a megírás könnyűsége, önfeledt mámora; az ihlet intenzitása. Rendre-sorra, amint kiadódnak: SÍRÓNEVETŐ I–II (1972); AZ ŐRZŐ KÖNYVE (1974); GOLGHELÓGHI I–X (1976). Könyveim fogadtatása – olvasótábor és pályatársak reakciói. Írói működésem és akik megsokallják; „aranykönyveim” parádés köntöse és akik büdösölik. „Túltengésem”, mi magában hordozza büntetését. A „Magyar Maffia” munkába lép, hogy kirántsa a szőnyeget alólam. Hűségkomplexusom infantilizmusa és csúfos konzekvenciái: a vezetőség hajlik a jó szóra – a BBC előzékenyen kiebrudal. Slemilnek nincs árnyéka és ez az ő szégyene.
Vivre est une maladie, donc le sommeil nous
soulage toutes les seize heures; c’est une
palliatif: la mort est le remède.38
Chamfort: CARACTÈRES ET ANECDOTES
KL No most, nagy szögletes zárójel: jönnek a hetvenes évek. Nyilván minél közelebb rukkolunk az időben, annál élénkebb, plasztikusabb az emlékkép: hogyan kezdődött, mire emlékszel?
Inkább azt kérdeznéd: mire nem. Minél közelebb érünk az időben, az emlékezet engrammjai mint az ömlesztett áru, összezsúfolódnak és egy-masszába összeállnak, akár a cukorgyári melasz… S ez az én bajom. Láttál már tengerit hántani?! Így morzsolgatom időmet, míglen tudományomból is csak a csutkája marad –
KL Ismerjük már ezt a szólamodat. Rozsdásan indulsz, de ha nekilendülsz, hát isten irgalmazzon nekem s mintha elgázolnál –
De nem ma, nem most, Lorcsikám. Kacska lőcslábbal keltem, a balikkal, s szongáriapókot leltem a fürdőkádban: bajt-betegséget jegyez, ismered a szólásmondást, Spinne am Morgen –
KL A hetvenes évek! A magnó már morzsolgatja a szentolvasót, te meg fohászkodj neki!…
Neki a minek? Nem akaródzik. Ami azóta eltelt: akkora nagy idő! Minden összemosódik. Pedig nem ez az egybefolyó gomolygás volt az, hiszen ha előszedem és sorra nyitogatom előjegyzési naptáraimat, hát ihol van, már mind elhagyogattam, kipotyogott az emlékezetemből az a millió el-nem-felejtenivaló, ügyvéd, orvos, nyűgös kötelesség, ide-oda rohangálás, találkozások-szétválások, hidak-alagutak-utazgatások, országok domborzati térképe a magasból, karsztok, hósipkás alpesek felhőtakaró-lyukon keresztül, repülőterek, vámolás-csomagátvilágítás, hallok-vesztibülök, naftalinszagú szállodaszobák, kistermek-nagytermek, szerzői estek mikrofonnal vagy anélkül, kloroformszagú műtők, meztelen-hideg röntgenlap-érintések hátamon-mellemen, kórház, konzílium, utókúra… Garmadával a részletek. Az én bajom szakasztott-ugyanaz, mint a regényíró baja: felgazdagítva próbálja utolérni a való élet részletgazdagságát s mi ritkán sikerül! Úgy vagyok vele, mint akit a Kánai Menyegző sokadalma, a Genezáreti Négyezerek, az Ötezerek helyett négy-ötszázezerre dagadva rohannak meg éhesek-szomjasok, a félmilliós fenyegető tömeg láttán elméjén átsuhan a borszaporítás-kenyérszaporítás csudája – de inába száll a bátorsága és kétségbeesésében így kiált fel:
– Ide a Jézus Krisztus is kevés!…
KL Egyem a hamis zúzádat. Angolna vagy, de ilyen könnyen, ha megmarkollak, nem siklasz ki!
Ujjujjuj!… Hászen iparkodnék én; de inamba szállt a bátorságom, mesém fogyóban, tudományomnak ez a csutkája már csupán; s ami csak a lányokat ijesztgetni jó: ha láttál már halottak napján csontkoponyát, amiből a mécses kivilágít, de ha koponya nincs, az üres tökbe beültetett gyertyaláng is megteszi – olyan vagyok…
Érted-e memóriazavaromat, Atyámfia…?! Mikor holmi villámlátogatásnak, európai körülnyargalásnak, szanatóriumi raboskodásnak a nyomát se lelem s 3–4 éves intervallumok fölött kóvályog az emlékezetem: mikor is lehetett vajon? Így pl. szentül meg voltam győződve, hogy 1972-ben küldött át a BBC, hogy rohanjak körül Európán és készítsek interjúsorozatot egy rakás olasz, osztrák, svájci és nyugatnémet notabilitással, politikussal, színházigazgatóval, polgármesterrel, újságkirállyal, de te még aludtál, amikor én, az alagsori depozitóriumomban rakosgatva, vesztemre rábukkantam a tárgyi bizonyítékra: a felvett magnószalagok négyórás anyagára az eredeti dobozban s rajta a dátum: 1968. március-április! Milánó, Genf, Bécs, Frankfurt, Nyugat-Berlin, Hamburg voltak a főbb állomásai ennek a hivatalos kiküldetésnek és a „sajtószabadság” igen közhelyszerű témájáról kellett faggatnom áldozataimat s tettem is, sőt, egyéb sem járt az eszemben – mint a megszállott, űzött majmok gyorsaságával száguldoztam ide-oda, sajtópaloták vezéri sanctuáriumából városházák faburkolatos, főpolgármesteri dolgozójáig s mint a kirakatüvegek közé szorult dongó, verdestem szárnyaim tehetetlenül anélkül, hogy a szebbnél szebb világvárosokból (ezúttal) valamit is láttam volna –
KL Azért csak nem csuktad be a szemed száguldozás közben?
Nem hát, be-beszemtelenkedtem múzeumokba, színházba-operába; de mindvégig a Kötelesség Tudata töltött el s váltig attól féltem, hogy a Központ a begyűjtött anyagot kevesellni fogja. Majd leestem a székről, amikor három hét után megint ott ültem fő-főnököm irodájában és Tarján György megrökönyödött arcát láttam, amint a táskámból egyik magnósdobozt a másik után huzigálom elé. Végül Gyuri, átértve a helyzetet, füligszaladó mosollyal vállon veregetett és így aposztrofált:
– Ki mondta, hogy túlteljesítsd a normát? Mit kezdünk ezzel a tengersok locsogással?! Csacsikám!…
– Hát nem azért küldtetek…?!
– Küldtünk-küldtünk, de nem azért! Hanem hogy nevet adjunk a gyereknek!
– „Nevet a gyereknek…?!”
– Azt hát, jámbor lélek! Elküldtünk, hogy örülj az életnek, láss világot, szórakozzál, szellőzködjél! Jól dolgoztál és ez afféle jutalomjáték volt –
– És ha nem hozok semmit?!
– Ha húsz percet, az is elég lett volna. De nem négy órát!… Node sebaj, ha már így esett. Majd meglátom, mit tudunk kezdeni vele.
S lett is belőle valami, a belföldi szolgálat számára. Már ilyen balek közkatona voltam, aki komolyan veszi a szolgálatot, ha egyszer felesküdött a Korporációnak. A dörzsöltek sokáig kuncogtak túlbuzgóságomon – bár így is, nekem is marad rajta valami: egy tüneményes színházbelsőre emlékszem – a berlini Schiller Theater aranybordás mennyezetű színháztermére s annak roppant színpadán egy tüneményes Büchner-előadására: a DANTONS TOD felújítása volt. A színház nagy nevű igazgatója, Barlog, nem csak interjút adott, hanem meghívott vacsorára, kifaggatott, élénken érdeklődött darabjaim iránt és arra kért, hogy küldjek fordítást. Egy ideig még leveleztünk, de fordítás hiányában még a próbálkozásig sem jutottunk; pedig még azután is, sokáig kísértett a látomás, hogy milyen is lett-lehetett volna a Schiller Theater behemót színpadán, németül, a KÖTÉLVILÁG…
KL Úgy tudom, 1970-ben jelent meg franciául az ANIBEL –
Jól tudod – de nem az ANIBEL, annak csak az első kötete (címe „A Napsütötte Zápor”). Sajna-bajna, a kiadó, a cudar, a teljes trilógia címével jelentette meg. Galádság volt, meghihesd, Lorcsikám: lesántultam tőle s olyan sebet ütött, ami máig sem gyógyult be – elvágta franciaországi „beérkezésemet”.
KL Miért? És hogyan?!
No hallod! Amit a trilógia 1984-ben megjelent eredeti magyar változatának az utószavában írtam, az már csak a kísértet „bosszúja” volt: franciául is kiszedtem-beleiktattam s elküldtem a kiadónak; de túlságosan nagy ahhoz s nincs neki olyan „orra”, hogy az alá borsot lehetne törni.
KL Rámondanál valamennyit a szalagra belőle?
Csak ami rá és az egész gazemberségre vonatkozik: „…Hélas! à mon insu et sans mon consentement, l’éditeur donna le tître d’ANIBEL à cette première parti de la trilogie…” Majd inkább magyarul: „soha nem bocsátom meg a francia kiadónak, hogy tudtom és beleegyezésem nélkül a regénytrilógia első részét… ANIBEL címen megjelentetvén, azt a benyomást keltette, sőt, olvasónak és kritikusnak úgy állította be, mintha teljes, önálló mű lenne. Engem ezzel befejezett tények elé állított, olvasó és kritikus előtt teljességgel diszkreditált, lehetetlen helyzetbe hozott. Olyan ez, mintha egy csonka szobor megmaradt két lábára rámondanák, hogy ez a MŰ, ez a törzse-feje-híja torzó – ez lett-légyen a szobrász eredeti intenciója. Vagyis a regénytrilógia indítása, az expozíció eleje szerepelt, cselekmény nélkül, szálaival elkötetlenül, sután lefejezve s úgy, mintha az író szándéka szerint ez lett volna a befejezett mű. Ezek után hogyan számíthattam volna arra, hogy akár a francia olvasó, akár a kritikus komolyan vegyen?! (…) Ezt az irodalmi szempontból mindenképp minősíthetetlen eljárását a kiadónak ANIBEL sohasem fogja megbocsátani”.
KL Nyilván haragod sugalmazta ezt a sok odamondást –
Az hát, de még csak annyi se volt, mint a veszett fejsze nyele. Volt ugyan szép sikere, bár a tizede sem annak, ami lehetett volna – ennek a potenciális „besztszellernek”, kivált a franciáknál, akik imádják az erotikus megszállottságot regényeikben! Volt sajtója, erről a kiadó mindig gondoskodik, s Nadeau lapjában, a La Quinzaine Littéraire 1970. május 30-i számában, kitűnő költő barátom, Georges-Emmanuel Clancier négyhasábos nagy cikkben magasztalja; de már Alain Bosquet négyszemközt bevallotta, hogy elolvasása után „hiányérzete támadt” s amikor elmondtam neki, miért-és-hogyan támadhatott hiányérzete, joggal-és-méltán, ő maga is dühbe gurult s arra biztatott, hogy pereljem a kiadót. De hol perelhet szerző kiadót, amelyiknek az állandó listáján szerepel és a következő könyvére opciója/szerződése van?! Annyiban hagytam s napirendre térve e korrigálhatatlan vereség fölött, beletemetkeztem új játékomba – mert az volt, a szó mindkét értelmében: játszadozás is és mesejáték, pontosan szólva – mesetragédia.
KL Arra célzol, a MANGÚN-ra, amelynek a hangjátékváltozatát szalagra vetted és itt őrizzük a Petőfi Múzeum hangtárában?
Ördögöd van. Ebben is régi szerzőtársam, az álom járt a kezemre – de hogy honnan kalandozik errefele és miből építkezik az álom képzelete; ki tudná ezt megmondani? Mert ez aztán igazán nem „napi maradék” – mintha előző nap érkeztem volna haza Külső-Mongóliából. Első változatában prózavers volt, AJÁNDÉKPALOTA címmel; ideiktatom teljes egészében:
Palotát ajándékozok Hurpagunak, a Világbírónak
Már az is nagy kitüntetés, hogy palotámba (mit az örömlakoma végén lészek Császár Lába Elé helyezendő s csattanós meglepetésnek szánok) – főfeleségével, lányával és kíséretével ellátogat: elfogadta örömlakoma-meghívásomat. Már az is. Nagy kegy
Ravaszul adagolva, apróra hozakodom elő ajándékozó szándékommal; előbb feldicsérem a palotát, a kerteket, elősorolom csodáit
Körülöttem a többiek elfehérednek, el-elsápadnak az irigységtől. Már látom, meg kell kettőznöm testőr legényeimet, ha kimerészkedem: vad irigyeim rámlesnek majd
A Világcsászár elbűvölve hallgatja, mi mindent kapott ezzel az ékszer épületsorral, szoborcsarnokaival, ligeteivel, szökőkútjaival, versenypályáival, díszállataival – minden felszerszámozva, befogva, berendezve, betanított rabszolgákkal egyetemben… Az Övé
Első kegyence vagyok. Átölelve beszélget, iszunk. Titkos terveibe avat be. Megosztja velem felesége felséges társaságát és illatos társalgó művészetét. Fülemhez urunk oly közel hajol, hogy deres szakállával belecsiklandoz. Vetélytársaimat az ájulás környékezi, irigyeim torka összeszorul
Merő alázatból és mások iránti udvariasságból lejjebbereszkedem a tróndobogóról és leköszönök házigazdai tisztemről – mint aki innentova maga is vendég
Ide-oda lődörgök: nem szívesen állnak szóba velem, vagy ha igen, hát nincs köszönet benne. Egyre kevesebben közelednek, az új fogások felszolgálásánál mellőznek; mind lejjebb szorulok az asztalsoron
Már odáig süllyedek, hogy magamnak kell szóba hoznom nagy-nagy szerencsémet: nagy nehezen kizsarolok félszavas, homályos elismeréseket a császári kegyért olyanoktól, akikkel tegnap még szóba sem álltam s nyilván megvesztegetéssel kerültek rá a meghívottak listájára
Egyre kínosabban érzem magam s nem tudok a szorongás alól felszabadulni. A kijárat felé sodornak, de nem bánom: emlékezni fog a Császár… jobb is, ha távozom
A kaputornyok alatt a páston sötét alakok vesznek körül. A kapunál már hangosan tárgyalják arcátlanságomat, hogy halljam. Mit akar ez a tetű. Majd még ő ajándékoz – valamit is! Hurpagunak, a Világbírónak. Mintha nem volna mindenestül, szőröstül-bőröstül, kastélyostul az Övé. Hogy császári lány kezére pályázott és azért volt: hogy a Császár Veje lehessen. A Császár Veje: ez a tetű?!…
A kapumélyedés hosszú folyosóján már kihasználják a napvilág hiányát, hogy még nincs itt a fáklyagyújtás ideje és lökdösődnek. Sietni kezdek. Dulakodnak. Rohanok. A kapurabszolgát szólítom… Kapurabszolga-aaa!… Kiáltok. A kapurabszolga másfele néz. A Császár akaratából és rendeletére – – –
…Minden parányi cikkanása egy-egy mérföld, sohasem gondoltam volna, hogy kardpenge ilyen hosszú lehet. Rajta utaztam: ott utaztam rajta az élén, amíg a szívemig nem ért. Egy tekercsre való keserű igazságot tanultam és hadartam el, de már csak az eszem, amint magának mondja: ez jár annak, aki. A Császár Megajándékozónak. Ez jár neki
Markolatig a vassal mellemben estem el s azzal a perszeveráló tévhittel tudatomban, hogy még szaladok – elérem az elérhetetlen Császár Köntöse Szegélyét; és Jogos Haragját egy új, sokkalta káprázatosabb palotával
egy új, de sokkalta káprázatosabb palotával
megengesztelhetem
(LÉLEKHARANGJÁTÉK, 47. o.)
Alig melegedett meg dossziémban a vers, máris látnom kellett, miféle és mekkora dráma kívánkozik-bontakozik belőle, ebből az álomkezdeményből. Színpadnéző képzeletem azonnal bebútorozta a főhős Mangúnnak, tangutok fejedelmének perspektivikus világát fel az exituszig. Az egész estét betöltő mesetragédia komor, mondai hangütésével mintegy előnkbevetíti azt a barbár közép-ázsiai színt, ahol a kegyencnek lakolnia kell, amiért a világhódító Kagánhoz a megajándékozás gondolatával közeledni merészelt:
történik egy soha-nem-volt világ Világuralkodójának uralkodása, Néki soha-nem-élt Első Sáfárja sáfárkodása idején, Sáfárjának ajándékpalotájában, a rabló szelek, lepusztult táblák, bújó barlangok és bitangoló áradatok nomád összefutásánál, a Selyem Horda torkolati medrében
idő – a világbirodalom hatalmi delelése: világcsászár vendégelő dél – lakomaidő
Mangúnnak, a kegyencnek, a megajándékozás „felségsértéséért” életével kell lakolnia; de amíg idáig fajulnak a dolgok, ha van is „lelki fejlődés”, „cselekmény” és „végkifejlet” – mindez látszólagos; mert Mangúnt a ráküldött gyilkosok az első jelenet első percében meggyilkolják és a két és fél órás dráma káprázata – a történtek rekapitulációja – a halálpercenet zárványában van. Színpadi játéknak operatikusan látványos, lakomás palotadráma (melyben még „fegyvertánc” is van, balettbetét gyanánt) és a színház húsz szereplő alatt nem ússza meg. Hangjátékváltozatában viszont olyan monodráma, amelyben a sokszereplős mese rajzásában minden hangot egyetlen színész alakít (az angolok mesterek ebben) – minden egyébről az elektronikus műhely hangkulisszái kell hogy gondoskodjanak. S hogy ez milyen kimerítő és időrabló vállalkozás, azt magam tudom a legjobban; mert amikor 1973-ban a darabbal elkészültem, nekiláttam, hogy egy kiszuperált BBC-magnón (amelyet megvásároltam a rádiótól), elkészítsem hangjátékváltozatát. Feleségem adta a női hangokat, én voltam a mindenes-ezermester: a két főszereplő, a mellékszereplők siserehada, a technikus, a lemezcserélő, a főrendező, a „hanghatások”, a vágó… Most is, valahányszor Janaček Szimfoniettája felcsendül (abból válogattam hozzá háttérzenét), mindkettőnkben azon nyomban megszólal a MANGÚN, idegeinken végigvibrál a halálrakeresett kegyenc fenyegetettsége…
KL Mesélted, hogy a darabnak ezt a hangjátékváltozatát le is játszottad s ezzel meg is volt az „ősbemutatója”. Milyen volt a fogadtatás?
Le, igen, de jóval később, 1981-ben, a hollandiai Zeist-ben; ott tartották a Mikes-kör Tanulmányi Napjait s ezeket mindig irodalmi estekkel zártuk s abban az évben ez volt az egyik „irodalmi est”. Minthogy ezeken az esteken de rigueur mindenki hosszabb a kelleténél, a műsorok rendesen az éjszakába húzódtak s ott bomlottak fel, amikor a fiatalság elsompolygott s otthagyta, mert inni /táncolni/ szerelmeskedni vágyott.
Az én estem nem húzódott az éjszakába – két óra húsz perc játékideje volt –, de nem is volt az ideális hangulatelőkészítő a tánchoz-danolászáshoz. Tízperces szünettel játszottam el, a Mikes másfél száz főnyi tábora előtt. A MANGÚN hatása a hallgatóságra fölöttébb különös volt. A tragédia nyomasztó, a mutatvány elgondolkoztató, a Mikes – egyébként mindig igen színvonalas – tanulmányi rendjéből, szokott tematikájából mindenestül kilógott.
Hogy a mesetragédia senkire sem tévesztette el hatását, az nyilvánvaló volt; de teremtett lélek nem jött oda hozzám, sem hogy tetszését, sem hogy nemtetszését nyilvánítsa. Szó nélkül szétszéledtek, iparkodtak kimenekülni a dráma fenyegetett légköréből, amelynek hangvétele amúgy is teljesen idegen volt tőlük: ki-ki megkereste ivócimboráját/szíveválasztottját s igyekezett visszatalálni meghitt paróchializmusába. Ne felejtsd el, Lorcsikám, hogy 1981-re már sok könyvem közkézen forgott 1972-ben, Münchenben a tizenkét drámát tartalmazó kétkötetes SIRÓNEVETŐ, 1974-ben (negyedszázados késéssel) AZ ŐRZŐ KÖNYVE, 1976-ban a GOLGHELÓGHI, 1977-ben, Párizsban az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ francia változata, az ARCHIE DUMBARTON s hogy 1980-ban kiadódott ezotériasorozatom harmadik kötete, az ÖZÖN KÖZÖNY. Maga a puszta tény, hogy nekem „működő”, fizető olvasótáborom van, ami lehetővé teszi írásaim folyamatos megjelentetését, kiváltotta olyan pályatársak ellenérzését, akik nehezen, alig-alig vagy egyáltalán nem tudták eladni könyveiket a diaszpórában s a nyomdaszámlát is úgy kellett a saját zsebükből előguberálniuk. Kialakult „hódoló”, kétszínű, érzelmi ellenzékem azokból, akik „túltengőnek” találtak; akkor még csak működésem sokallták meg, ma már azt is, hogy még mindig a porondon vagyok s százat egy ellen, hogy az engem-megsokallók összesúgó-búgó lelkes csapata halálomig még szaporodni fog…
KL Az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ című „absztrakt” regényedet mikor írtad, a MANGÚN előtt vagy után? És miért „absztrakt”…?!
Vagy közvetlen előtte, vagy utána: nem tudnám megmondani – bár a befirkálások szerint, amelyekre 1972-es noteszemben bukkantam, inkább utána. Műfajmeghatározása? Eredetileg „metafizikai scifinek” mondottam, de 1977-ben reklámcélokból, a francia kiadó, Denoël „kriminek” állította be – ez az ostobaság éktelenkedett rajta a keresztberagasztott papírszalagon. Ezen aztán annyira megdühödtem, hogy amikor nagy elkésve, 1984-ben Londonban, a magyar eredeti is megjelent, „absztrakt regénynek” mondva tálaltam – hiszen az, végelemzésben a hatvanas évek angolszász világának absztrahált párlata.
KL Álomkezdeményből – ez is…?!
Ó, dehogy, frászkarikát: nem mindig papsajt. Velem is előfordul, hogy elrévedez a szemem, „megpillantom” és lekapom a levegőből. Tudod, hogy a Covent Garden zöldségpiaca volt „London gyomra” s ez a vegyes üzem már sehogyan sem működött, az Operaház körüli utcákban a zöldségeskocsiktól nem lehetett mozogni. Így határozták el a városatyák, hogy kitelepítik a piacot Dél-Londonba; az én vonatom, meg ha a rádióba mentem, arra vitt el (akkora volt már a közlekedési dugó, hogy nem volt ajánlatos kocsival bejárni) – nap-mint-nap láthattam a vonatablakból a roppant terepet, ahol évekig folyt az építkezés és a főépület alapárka akkora mély volt, hogy csak a feketeség tátongását láttad – mintha feneketlen lett volna. Egy ízben hazamenet, a fészkemtől alig száz méternyire és a Jézus Szíve-templom gótikus kapuzata előtt földbe gyökeredzett a lábam; kurta pillanatra leültem a parkolóhely alacsony téglakerítésére és megjelent előttem Archie, az ezermester ön-keresztrefeszítő szerkentyűje, amint az új Covent Garden-piac sokemeletes pincegödrének földhányása oldalába tűzve – keresztjével a mélységnek fölébe lengedez. S rajta: Archie.
Az ötletet lekaptam a levegőből, hazavittem; és tíz perc múlva már, „végtelen” kutyanyelvemet a gépbe betekerve – kopogtam is. Két hét alatt lekopogtattam az egészet. Az a tátongó alapárok, amelynek talajvizébe Archie, önfelfeszíttetése után, keresztjével belebukfencezett, már rég nincs sehol, sokemeletes hűtőpincék töltik a föld gyomrát s fölötte áll már az irodaépület; de valahányszor elvisz mellette a vonat, Piroskámmal összenevetünk és Archie-t emlegetjük:
– Itt próbálta kereszthalálával megváltani a világot, a golyhója, és neki se sikerült…
*
KL És mi következett azután? Melyik opuszodon dolgoztál?
Mi következett? Semmi. A nagyon-nagy semmi következett, Lorcsikám – ha amolyan amnéziás űrutazásnak képzelnéd, ami a kórházakon keresztül vezet. Nekem az az öt hónap – a betegség közel fél esztendeje – öt évnek tűnt. Révetegen belemeredtem a semmibe az írógép előtt, és a belső megüresedésben hiába kerestem a szálakat, ahol elhagytam s hogy mit hagytam el –
KL Mikor volt ez? Mi volt ez? Mi volt a bajod?
A „bajom”…?! Dicebamus hesterno die – ahogy tegnap mondottuk volt – lépett a salamancai egyetem rosztrumára Fray Luis de León, 1577-ben, amikor elengedték ötévi várfogság után: ismerem ezt az érzést; de röstellkedve fogok bele s tele szabadkozhatnékkal, mert tudom, az életerőtől duzzadó, makkegészséges fiatal nem érti, mit akarok ezzel az alázuhanással, alá halálközelbe, ahol a gyógyszermérgek kifogóhálója éppen-csak-hogy visszaránt és megóv a teljes „áttűnéstől” – félő, hogy a fiatal olvasó türelmét veszti és könyvünktől elszalad. Nem is moralizálnék fölötte oly hosszan, ha nem tartoznék szorosan GOLGHELÓGHI című opuszom keletkezéstörténetéhez, s ha még emlékszel a márianosztrai fegyintézetben töltött szép napokra 1951-ben – ahová a hejőcsabai cementművekből bevágtak bennünket büntetésből az élelemfelvétel megtagadása miatt – összekapcsolhatod történetünket, amint épp húsz év után, ugyanonnan folytatódik s most kell felvennem azokat a szálakat, amelyeket a második kötet 21. fejezetében elejtettem.
1971 legvégén történhetett s nevezhetnéd hanyagságnak, orvosi műhibának is; mert hogy körzeti orvosom – akit történetesen ugyanúgy hívtak, mint a vérkeringés felfedezőjét – tíz napra súlyos influenzásan ott hagyott és megfeledkezett rólam, hamar belátta s vadul igyekezett jóvátenni mulasztását: naponta kétszer is ott állt ágyamnál, ahová tüdőgyulladással beszállítottak, a kórházban, amelynek amúgy is főorvosa volt. Egy hónapig tartott, amíg kihevertem látszólag és ő kiírt, de szemmelláthatólag nem volt tiszta a lelkiismerete, éreztem a túlzott előzékenységén, a kedvezéseken. Bevánszorogtam a rádióba és szöszmötölni-dolgozni kezdtem, miközben folyton izzadtam s hallgatóim tán nem is sejtették, hogy adás közben is a mellemhez kaptam: szúrt, hasogatott, néha alig tudtam folytatni a beszédet. Csak ültem az osztályon és diktálni próbáltam, de nem ment: szakadt rólam a verejték. Taxiba ültettek, hazaküldtek. Visszaestem. A java ezután következett.
Kórház, tüdőgyulladás-sorozat. Fél tüdőm kollabált; orvosom félrevonta leendő „özvegyemet” és közölte Piroskámmal: ajánlatos volna, ha utánanézne, hol tartom a végrendeletemet, a bankban vagy az ügyvédemnél; gondolkozzunk gyakorlati szellemben, hogy kéznél legyen: esetleg szükség lesz rá…
KL És te?! Tudatában voltál az életveszélynek…?!
Nehezeket kérdezel, Lorcsikám, de magad is meglepődsz majd az egyértelmű válasz hallatán. Tudod, ha igaza volna Chamfortnak, hogy az élet maga már egyfajta betegség, akkor miféle hatványa a betegségnek az igazi nagy nyavalyakórság, ha az embert leteperi, a leromlásnak miféle négyzetreemelése…?! 1987-ben, amikor a dél-londoni Egyetemi Kórházba beszállítottak, az intenzív osztályon töltött idő alatt teljesen tisztában voltam azzal, hogy a végét járom és farkasszemet néztem a – kilobbanással. 1971 decemberében viszont mit sem tudtam felőle. Aludtam. Te! Tudatában voltam, mit suttognak körülöttem s valahányszor azt hallottam, hogy he is sinking – „süllyed már, megy lefelé” – nem vettem magamra. Nem az ébrenlét kialuvásával kezdődött, hanem valami se-vége-se-hossza alásuvadással ez a hetekig elhúzódó mély alvás – ahogy a KÖTÉLVILÁG-ban a kötélháló szemén kiesőnek a teljes örökkévalóságig tartó függőleges zuhanás a büntetése, olyasformán, vagy ahogy a kárhozatra letaszított fekete angyalok alászánkázása, Szatanaellel, három évig tartott; s ebben a kábulattal tetézett alvásnak az ájulás határán volt valami megnyugtató hatása: a végső számadás lezárása, a főkönyv vastag fedelének a rácsattanása a végösszegre, a végelnyugvás.
Legnagyobb csodálkozásomra tüdőm magához tért és a féltucat krízis után átvészeltem a hetedik halálveszedelmet is; vagyis: szervezetem kezdett visszatérni az eredeti betegség aranyalapjára, ami – Chamforttal – az élet maga. Hazaküldtek. Az orvosomra igen haragudtam; érezte is és évekig túlzott készségeskedéssel vezekelt. A Korporációtól hosszú hetekre betegszabadságot kaptam. Lábadoztam-sápadoztam.
Oly gyönge voltam, hogy felemelkedni a székből megerőltető volt. Piroskám utókúrákra küldött. Három hét Minorkán: A verőfény-prospektus nem váltotta be a hozzá fűzött reményt, vihar-vihart követett, a felhőszakadás verte az ablakokat és egyszer havazott is: elátkoztam Minorkát. Akkor a Kanári-szigetekre, három-három hétre. Örökké a szélcibálta ablakponyvák kereplését hallgattam meg a sziklák közé befutó görgőhullámok égig fröccsenő robaját; de – legalább sütött a Nap. Felkövetkeztem a Teide kráterére s négyezer méteren, először láttam fortyogó-forró, féleleven tűzhányót. Firkáltam is, derűsebb leveleket küldözgettem haza és kezdtem magamhoz térni; de az erőm nem volt a régi és nem tudtam a markomban összeroppintani két diót. Apai ágon öröklődő családi vonás, hogy igen erős a fogásunk; nekem meg minden kihullott a kezemből. Úgy van ez, ahogy Szalézi Szent Ferenc mondja a testi bajról: lóháton, nyargalvást érkezik, de gyalogszerrel jár és vonszolja a lábát, amikor távoznia kell…
A többit már tudod. Néhány héttel annak előtte, hogy újra dolgozni kezdtem, a házban ődöngve s ide-oda téblábolva, rakosgatni kezdtem vázlataimat s eszembe villant valami. Hogy testi nyomoromban hátha felidézhetném azt a kegyelmi állapotot, amelyben a GOLGHELÓGHI látomásszerű képei elrajzottak előttem és szájamra toluló szövegét a kortexemre feljegyeztem. Igaz, most nem marharépán éltem, de a gyengeség adva volt. Huncutul hunyorogva s léleknek-tükrében összekacsintva önmagammal – így okoskodtam. Nem valószínű, sőt, majdhogynem lehetetlen, valami is hogy megmaradt volna belőle a szürke kérgemen; hogy mélyrétegeimből felhozhatnám, dialógusait fölidézhetném. De nem árulom el senkinek. Mi volna, ha azt a háromméteres, „végzetes kutyanyelvet” beleereszteném a gépbe és elkezdenék kopogni rajta valami szinopszisfélét? Ha az istennek se megy: nem történt semmi; összegyűröm, eldobom, senki nem jön a nyomára, mivel maradtam szégyenben és az én szégyenem marad. Az első eredmény nyolcoldalas szinopszis lett; meg az az örömteli izgalom, hogy ébredezőben van bennem ugyanaz a kegyelmi állapot, az a börtönbeli, amelyben a drámaciklus fogant.
Eleinte csak „kölcsön-ihlet” volt, a magam eredeti, márianosztrai, zsarnoki ihletének a kikölcsönzése; majd megzsendült bennem az ihlet, a fellelt-eredeti s ugyanolyan zsarnoki, a maga lóhalálában nyargaló diktandóival, a maga nyakló nélküli kitalálókájával. Az elsőn felbuzdulva, beletekertem az új kutyanyelvet a gépbe s következett a jóval bővebb, második szinopszis s ha az első kurtácska nyolc oldal volt, ez már húsz-egynehány; a kulcsszavak felhozták a skandált mondatokat, a vezérszólamok a jeleneteket, a második szinopszist már helyenként kénytelen voltam „félbeszakítani”, hogy hamar lejegyezzem a dialógusokat, ahogy a labdát vissza-visszaütik és a visszavágások egymással labdáznak… Helyben vagyunk – állapítottam meg; és munkához láttam.
KL Sokat változtattál az eredetin? Kipótoltad, ami hiányzott? Mondanál valamit a drámaciklus „üzenetéről”?
Engedd meg, hogy megtagadjam az engedelmességet: ismétlésekbe nem bocsátkozom. Ezért nem mondok el semmit, se indítékairól, se üzenetéről, amit a ciklus könyvnyi Zárótanulmányában az olvasó amúgy is megtalál (GOLGHELÓGHI X. Életünk-kiadás, Szombathely 1989). Valahol megírtam már, hogy az egész mű, a kilenc színpadi játék szöveganyaga „hegyomlásszerűen” dőlt belőlem, mintha az oldalam meghasadt volna s ez így igaz; de 1976 óta, amikor először kiadódott, a szöveg egésze annyira összekövesült emlékeimben, hogy már nehezen tudnám szétválasztani, melyik a márianosztrai invenció és mennyi a londoni; bár egy-egy vers, egy-egy jelenet „börtönpedigréjére” esküszöm, mert határozottan emlékszem rá, a pillanatra a zárkán, a sétára, amelyen fogant. A GOLGHELÓGHI üzenete sokszálú –
KL „Tanár úr, én készültem!” Az egyik szál: miért van a Gonosz, ha egyszer a Mindenható egyetlen szavával odahathatna, hogy ne legyen? A másik szál: a Végítélethez felvezető három évtized alatt az Európán végigsöprő rémület hisztériája s annak eltussolása az annáleszekben. A harmadik szál: Jézus Krisztus Második Eljövetelének katasztrofális Elmaradása s ezzel a zsidókeresztény profetika egész korpuszának teljes csődje – annak világbotránya s a botrány eltussolása. A negyedik szál: „az állam feltalálása” – ami a Magnum Latrocinium; mely Gyalázatosság nagyobb a Júdás bűnénél s hogy mint akarja épp ezért, vezeklésül, kieszelője, Poklokon felkeresni és kárhozatából kitúrni Júdást. Az ötödik szál: az Érzékeny Titokjátékok utolsó drámájában, a zárójelenet „üzenete”, amelyben a Mindenségben való Uralkodás igazi titka feltárul… Jól tudom?
Jól tudod, gyermekem: nagyjából. Alig marad valami nekem; de majd fogódzónak használlak s elmondok egyet-mást, ami nálad is, nálam is eddig kimaradt. Mert ha pl. felütöd – kit már eddig is gyakorta emlegettem, James Ussher 17. századi dublini érsek „Szent Évszámait”, ebben a Chronologia Sacrában mit olvasol, mit látsz? Fejezetek szerint: i.e. 4004, Creatur Mundus, i.e. 2348, Diluvium Noachi, i.e. 1921, Vocatio Abrahami, etc. etc. Az évek számoszlopán, a világteremtéstől: ANNO MUNDI 1, Orbis conditus, Adam formatus… Seth nascitur… Moritur Adam… Translation Enochi, etc. etc. Hacsak nem vagy olyan megátalkodott teológus, aki a maga szemében csak azért se látja meg – nem hogy ezt a bölöm gerendát, de a mindenség másmilyen gerendázatát sem, be kell látnod Samuel Butler szavainak nagy igazságát arról, hogy a zsidókereszténység Históriás Szentkönyvének hitelét mennyire aláássa következetes egyoldalúsága: An apology for the Devil: it must be remembered that we have only heard one side of the case. God has written all the books. (Notebooks, ch. XIV)39
KL Itt most hirtelen beugrik nekem egy versed: „Isten bűnbeesése – avagy a TEREMTÉS”, amit Kassai Györgynek ajánlottál, s ha jól emlékszem, a teremtés elfuserálásáról szól; s ez megint rímel azzal, amit tegnap a vacsoránál idéztél Samuel Butlertől: isten végzetes tévedése éppen az volt, hogy meg volt elégedve művével – „látta, hogy jó”… –
Köszönöm, hogy emlékezetembe idézed; de fogalmazzunk szorosabban. Ha végigkövetjük őket a századok folyamán, vannak bölcseleti tételek, amelyeknek más az igazsághányada az egyik korban, mint a másikban. S ilyen az a plotinoszi tétel, hogy a Rossznak önálló léte nincs – mindenestül a Jó hiánya. S ebben is, mint mindenben Szent Tamás a neoplatonikusoknak kezes epigonja; a baj csak az, hogy ő a tételt a zsidókereszténység eszmekörnyezetében újítja fel. S annak, ami a keresztény „Gonosz” megjelenése előtt a görögöknél a „Rossz” volt, nemcsak az értelme más, de magának a tételnek is, mint valami elvont, doktrinér megállapításnak, a moralizáló peripatoszokban és a magas életminőségű görög társadalomban volt pozitív kicsengése – valamelyes igazsághányada. Abban a pillanatban, amikor a görögségtől teljesen idegen, keresztény „Gonoszt” léptették a Rossz helyére s abban a kora középkori szellemi szegénységben, amelyben a papságnak 7-8 százaléka tudott olvasni, bár írni nem (míg a lakosság teljességgel írástudatlan volt), és az élet minősége mélyen az attikaiaké alá süllyedt, a tétel, hogy a Gonosznak önálló léte nincs s csupán a Jó hiánya – tudományos jellegéből kivetkőztetve s minden igazsághányadától megfosztva, dekoratív verbigerálássá romlott s már csak az volt a szerepe, hogy a zsidókereszténység eszmei és társadalmi hazugságain a szépségflastrom legyen. A Gonoszság szupremáciájának a világában a tragikus dichotómia elsikkasztása, a Gonosz tényének a letagadása: ez lett a félreértett/félremagyarázott plotinoszi tétel siralmas szerepe a Summában. Ezren és ezren veszik észre ezt a feloldhatatlan ellentétet; ám a legtöbben beérik azzal hogy valami káprázatos mot-val elütve, túltegyék magukat rajta. Duhamel? Túlságosan tiszteli az isteneszmét, semhogy a teremtőre kenje a világ bődületes abszurditását – ezzel a rabulisztikával kerüli meg. Elias Canetti? Lehetetlen, hogy lett-légyen Alkotója – oly elviselhetetlen, oly ésszel-fel-nem-érhető lenne a teremtett világ elhibázottságán érzett gyötrelme, mondja róla, vagyis elnapolja a problémát, máskorra hagyja.
KL Míg te nekimentél és, gondolom, ezért alkottad meg a „nem-euklidészi” teológia fogalmát, melynek a szenttamási teológia határesete csupán; de éppoly lehetséges az az ijesztő változata is, amely a GOLGHELÓGHI GYALÁZATOS MEGDICSŐÜLÉSE című utolsó drámája végjelenetében a ciklusnak kibontakozik – – – mondanál erről valamit?
Nem én. Miért rontanám el azok élvezetét, akik elolvasásába belevágnak? Nem az egyetlen művem, amelynek van ilyen „detektívregény”-jellege: valami belehüvelyezett titok, amelyre fény derül ugyan, de csak az utolsó oldalon. Amúgy is, eleget hallgattam érte – mintha a „nem-euklidészi” teológia mindjárt filozófiám végső foglalata volna, vagy bölcseleti vizsgálódásaimnak az ÖZÖN KÖZÖNY-ben holmi teológiához bármi köze lenne. Haha! Lorcsikám! Az a tengersok bolondgomba, amit erről összehordtak! Jóakaróim tudni vélik, hogy egy kétkötetes angol bibliát zöld bőrbe köttettem és a vékonyacska második kötet – az Újszövetség – fedelére arany betűkkel rányomattam: THE RAKE’S PROGRESS… Nem igaz. Kedvenc filozófusom, a skót Mc-Taggart megtapsolta volna jóllehet s annyi szent, az ötlet klasszikus és rokon eszméje annak az elveszettnek hitt kora középkori munkának, amelynek szerzőségét hol Al-Rhazi 10. századi perzsa orvos-filozófus, hol Averrhoes 12. századi arab bölcselő nyakába varrják (vannak más illusztris szerzőjelöltek is, pl. II. Frigyes császár) – ennek a vallások ellen írott, DE TRIBUS IMPOSTORIBUS („A Három Imposztorok”) című traktátusnak a legendáján dühöngött a világ középkorszerte s már hogyne tette volna! Hiszen ez az őspamflet Mózest mágusnak, Mohamedet tűzzel-vassal térítő szörnyetegnek, a Jézus Krisztust pedig egyenesen Dzsingisz kán elődjének teszi meg, így hát történetének huncutul THE RAKE’S PROGRESS címet is adhatná Al-Rhazi késő utódja. Ám jóakaróim rágalma ennyi figyelmet nem érdemel s csak annyi igaz belőle, hogy valahányszor egyhúrú hitregéinket hallom a hangszóróból, ösztönös mozdulattal lecsapom a rádiót. „Vétkes” a GOLGHELÓGHI-ban? Nem vagyok. A közvetítő voltam, az áteresztő közeg: hűségesen lejegyeztem, ami nekem az álomban mejelentetett. Vagy ahogyan az UTÓSZÓ elején olvashatod:
|
*
KL Tegnap este a vacsoránál olyan folyamatosan elduruzsoltad, hogy mi volt a visszahatása nemcsak a GOLGHELÓGHI-nak, a többi könyvednek is, hogy menten az jutott eszembe – mi kár, hogy az asztal alatt nem rejtettem el a magnót. Elmondanád még egyszer, ugyanazt?
„Még egyszer, ugyanazt?” Nem szokásom. Amúgy sem emlékszem pontosan, mit is mondtam s nem duruzsolás lesz, hanem zsörtölődés: tegnap már panasz tárgyává tetted, hogy egyre többet zsörtölődöm. De a közönségreakcióra vagy a sajtóhangokra: melyikre gondolsz?
KL Vedd sorjába; erre is, arra is.
Nos, félelmeim a GOLGHELÓGHI-val kapcsolatban alaptalannak bizonyultak: nem húzták rám érte a vizes lepedőt és nem buktam bele anyagilag, sőt, hamarosan második kiadásnak elkeresztelt utánnyomás lett a vége – igaz, hogy új előszóval fejeltem meg. A sajtóreakció egyöntetű volt és egyhangúlag elismerő; a recenziók közül is kiemelkedik Csiky Ágnes Mária TOTÁLIS SZÍNHÁZ című teljes oldalas ismertetése a párizsi Irodalmi Újságban (1977), valamint Hanák Tibor, Bécsben élő filozófus méltatása A MINDENSÉG KÖNYVE címmel a müncheni Új Látóhatárban (1979 4/5). És hadd említsem itt meg zárójelben azt is, hogy ez a munkám néhány poétatársamat annyira gondolkodóba ejtette, hogy a GOLGHELÓGHI-t verssel tisztelték meg (Csorba Győző, Gömöri György, Jánosy István, Lászlóffy Aladár, Tűz Tamás és mások). Akik recenzeálták, tudták, mi fölött kell hallgatással elsiklaniuk, min kell tapintatosan szemet hunyniuk; az olvasók meg? Hála a kegyes feléből-harmadából olvasásnak, a jámbor félreértésnek, a hitbuzgó félbe-felejtésnek, amely a könyv végére sosem ér. A zöme nem kapta el a Végítélet elmaradásának megrázó „üzenetét”, odáig nem jutott, az első oldalakból látni vélte, hogy „szent hitünket magasztaló” szabályos titokjátékról van szó, amiért pacsit adnak az író úrnak, cukorkát a szájába, barackot nyomnak a fejére és megüzenik vele, hogy tiszteltetik a plébános urat… Vagyis: fejest ugrottak kelepcémbe, máig is ott vannak szőröstül-bőröstül, és ennek köszönhetem, hogy olvasótáborom nem vonta meg tőlem jóindulatát. Vallástörténeti rongyszőnyegem elkápráztatta őket, gyanúba vettek, hogy a „sok minden apró egyebecskén” felül, amit tudok, még polihisztorságra is törekszem s ezzel elhírhedtem Második („Magyar”) Mirandolának – lévén, hogy az Igazi is „Minden Tudható Dolgokról és Még Más Egyebekről” (De Omni Re Scibili et Quibusdam, Aliis) címmel írta főművét. Más szóval: beskatulyáztak. Szerepet osztottak rám s azontúl a szerep, a beskatulyázás alapján tartottak számon, és ha abból kilógtam – nem vették tudomásul. És ez volt az én szerencsém – vagy mondhatnám úgy is: a szerencse keserű pirulája. Mert hogy a GOLGHELÓGHI fél év, a SÍRÓNEVETŐ két év alatt elkelt, annak csak örülhettem; de hogy drámaköteteimet – képletesen szólva – „fordítva tartották”, mint aki olvasni sem tud s akkora csodálkozó szemmel ókumlálták nagy értetlenül a kiszerepezett szöveget s respektíve a színpadi játék konvencionális nyomdai rögzítését, akár a csimpánz. Arról nem is beszélve, hogy AZ ŐRZŐ KÖNYVE mondanivalója a szürkeállományukig sohasem jutott, bár az is elkelt, de nyomban a könyvespolcra vándorolt, a magyar könyvek lepratelepére, amelyet a szülők nem bolygattak évszám, a megöröklő második generáció pedig kihajigált.
A GOLGHEÓGHI belső címoldala
Ejszen beszéltem erről már neked, az átlag-emigráns szabvány-szkizofréniájáról a szellem dolgaiban. A befogadó ország nyelvén, amelyen keresi kenyerét és ahogyan folyékonyan beszél, iparkodik igényes lenni, választékosnak mutatkozni, rafinált ízlését befogadó baráti körében előszeretettel fitogtatja s neki semmi sem elég jó, ha nem le dernier cri, az épp-menő avantgarde annak leglegebb utolsó fázisában. De ha magyar körökben magyarra forgatja a szót, szellemi igénytelensége mélyen a honi átlag provincializmusa alá süllyed, nosztalgikusan, kerékvágásról kerékvágásra halad hátrafele és nemegyszer Herczeg Ferenc előttre hallgat. Viszolyog a világérvényes tematikától, az általános emberitől, a stíluskísérletektől, melyeknél – mihelyt visszazökken a befogadó ország nyelvére – alább nem adja. Ellenpéldák is akadnak szép számmal s el sem hiszed, micsoda megkönnyebbülés vájtfülű, értő olvasóra bukkanni Skandináviában, Kanadában, Amerikában s micsoda felüdülés körükben elidőzni: jó kérdéseket tesznek fel, érződik, hogy nem a rádosztott szereppel találkoznak, hanem veled s tisztában vannak a beskatulyázás hitványságával. Rámkérdeztél és megadtam rá az áperte választ.
KL Feltételezem, hogy a könyvkiadás rengeteg munkával járt. A rádiósmunka és a nyelvtanítás mellett hogy bírtad mindezt?
Nehezen. Mindig irigyeltem a Szépség Koldusait. Semmi dolguk. Verseket írnak. Én az idő koldusa vagyok. A rádiózást félkézzel elintéztem és színházi recenziókat, kommentárokat délután, az „üresjáratokba” ügyesen beosztottam; nem mintha félvállról vettem volna ezt a munkát és amennyi időt a Bush House-ban töltöttem – mely a Külföldi Szolgálat központja – lelkiismeretesen fogtam fel dolgomat. Kellett is, mert ahogy a régi, rutinos kollégák kiöregedtek, az „új eresztés” mindnyájunkat elképesztett, színvonaltalanságával. Ha az 56-os forradalom után ezer közül választották ki hármunkat, hát 1970 után 5-6 közül kellett választaniuk egyet: nyögvenyelő sóhajtozással, fanyalgó belenyugvással. A megüresedő állást a BBC meghirdette minden emigráns orgánumban, angolul/magyarul: útiköltséget, itt-tartózkodást fizetett a jelentkezőknek Ausztráliából, Kanadából, akárhonnan, csak jöjjenek. Alig-alig szállingóztak öten-hatan s e fiatalokról ha két szót váltottál velük, hamar kiderült, hogy a nyelvvel hadilábon állnak, magyar újságot soha rendszeresen nem olvastak, alig láttak, a politika, a híranyag, a világszervezetek kulcskifejezéseit nem ismerik s a magyar irodalomban is oly zöldek, hogy ha megvakarod őket, alulmúlják önmagukat. Ezért a próbaidősöket „kísérgetni” kellett, fordításaikat átjavítani-ellenőrizni és semmi nem mehetett a levegőre korrigálás-„láttamozás” nélkül; s bizony az addig laza, kényelmes munkát ez a pesztrálás terhessé, zsúfolttá tette. Mégis, mindig akadt fiatal, aki mint kiskutya az ugatásba, belejött mindenbe, munkaerővé, kollégává, jó baráttá nőtte ki magát, s hogy olykor egy időre a „pesztrálással” megsűrűsödött a műszak, fel se vettem. De miért is megyek bele ezekbe az „érdektelen részletekbe”? – ráncolod kérdőleg szemöldököd. Nos, csak azért, Lorcsikám, mert hátha utólag, a messze látóhatáron fekete fellegként gyülekező Magyar Maffia, az „MM”, azt találná felhozni ellenem, hogy elhanyagoltam a próbaidősek „pesztrálását” s ezért vált eltávolításom elkerülhetetlenül szükségessé… –
KL Eltávolításod? Honnan?!
Az angol rádiótól. Ne képzeld, hogy életutam bármelyik szakasza, valahol is, valaha is „diadalmenet” volt; és elég ostoba voltam, hogy keserüljem, amit keserülnöm kellett. Hiába magyaráztam magamnak, hogy túl kell tennem magam rajtuk, a bántásokat mindig mellre szívtam.
KL Miféle bántásokat? Kinek ártottál és mivel?
A légynek se, semmivel. Tudod, hogy frivolra fordítsam a szót, „konyhászkodni mindenki megtanul – pecsenyesütőnek születni kell” (on devient cuisinier, mais on nait rôtisseur) – írja Brillat-Savarin, szakácsok fejedelme. És én ilyen pecsenyesütőnek születtem. S ezt méltán megsokallhatták azok, akik se sütni, se pecsenyéjüket eladni: nemigen hajaztak hozzá. Örök-elsőkötetes költők, koca-műfordítók, elvetélt vasárnapi novellisták; akik beleiben ágaskodott ugyan az irodalmár tehetség valamiféle pántlikagilisztája; s „pályáztak” ugyan (kikölcsönözve a Nemzet Napszámosainak néhai szavajárását), de az irodalom margójára szorultak; hol beléjük fojtotta a család, hol a munkaneuraszténia, hol merthogy a velleitást összetévesztették az ihlettel: az irodalmi vágyolgások önellentmondásába fulladók, akiket én akarnok nemakaroncok címszó alatt tartok számon –
KL És nem lehetséges, hogy rémeket látsz? Önigazulásul – hogy a neheztelés szörnyeket káprázik?
De. Meglehet. Az uralomváltásnál az „új kormány” rendesen elkülöníti magát a „régi rendszertől” és nem vállalja át ígéreteit. Az a főnökgarnitúra, amelyik nekem azzal hízelgett, hogy „pótolhatatlan” vagyok és a statútumok szerint megengedett legmagasabb életkorig, 67-ik életévemig egzisztenciális biztonságot ígért az állásomban, szerződésem kétévenkénti megújításával: Tarján Györgyöt szívroham vitte el, Rentoul Ferenc nyugalomba vonult. Az „új vezetés” erről az ígéretről vagy nem tudott, vagy nem akart tudni; tekintve azonban az „új eresztéssel” fenyegető színvonalsüllyedést, a józan ész azt sugallta, hogy az öreg „pesztrákra” jó ideig szükség van; arról a köztudott dologról mit sem szólva, hogy a diplomáciai úton beszerzett közvéleményszondák szerint nekem a magyarországi rádióhallgatók körében óriási táborom van. De azért maffia a maffia, hogy a módszerei is olyanok legyenek – maffiózusok s hogy az elítélttel az indokolást soha ne közöljék. Mert angol fölötteseimről az „igazi” vezetőségben soha, egy pillanatra sem tudtam feltételezni, hogy bármelyiküknek, csak úgy magától, eszébe jut eltávolíttatásom. „Belső munka” volt, a magyar osztályon belül s alkalmasint olyanok „fúrtak meg”, akik tán gyűlölték rendszerét, de Rákosi beléjük nevelte a fúrást, a törtetést.
KL De kinek lettél volna te útjába…?!
„Útjába?” Senkinek. Másról van itt szó, Lorcsikám. Az „aranykönyvekről”. Volt, akinek, akár a Magyar Műhely Marly-i összejövetelein, akár a hollandiai „Mikesen”, ha meglátta, hogy az asztalon sorakozó könyveimet árulom, leszállt a veséje. Túlontúl sokat írok, túl sok könyvet adok ki, túl sok előadást tartok Európában, Amerikában: túltengő vagyok. Meg kell állítani. Volt, aki azt hitte, könyvkiadásomat a rádiósfizetésből „pénzelem” s ha ez elapad, majd elakad az „aranykönyvek” sora és könyvkiadóm megfeneklik. Mit sem tudtak előfizetőimről kartotékrendszeremben, akik előre lefedezték könyveimet. Kivált ellenséges szemekkel méregették a GOLGHELÓGHI ezeroldalas, vaskos kötetét, amelynek a szedését már magam állítottam elő, de arany borítólapját még a müncheni Molnár-nyomda készítette s rajta Deák Ferenc kolozsvári grafikusművész remeklése élete egyik legjobb munkája… S ezzel betelt a mérték.
1976-ot írtunk, 62 éves voltam; az angol rádiónál 60 év a nyugdíjkorhatár. Jóakaróim: az „MM” eljárt angol munkaadóimnál, bár alighanem nem kis erőfeszítésükbe került, hogy meggyőzzék angol fölötteseimet, „vétkeimről”. A szolgálati út megkerülésével és a szokásos engedély beszerzése nélkül könyveket adogatok ki; másirányú tevékenységet folytatok (tanítok); ezeroldalas utolsó kötetemre csak rá kell nézni és menten nyilvánvaló, hogy ekkora könyvek írása mellett a rádió munkáját nem végezhetem lelkiismeretesen, szerződésem szellemében s úgy, hogy minden gondolatom a Korporációé legyen.
Mármost igaz – és ha még emlékszel, elmeséltem, a dolgok elején mennyire elmulattatott szerződésem évszázados, hagyományos angol formulája, miszerint ezentúl „éjt-nap, ébren-és-álmomban, életem minden percében, minden erőmmel, tudásommal, tehetségemmel a Korporációt szolgálom stb.” – igaz, hogy papíron mindnyájan „eladtuk” magunkat szolga rabnak; de ha 1959-ben e záradékra az angol lélek még rezonált, 1976-ra a formula már csak nyelvemlékszámba ment és mindenki mosolygott arra a gondolatra, hogy állása afféle „minden- percünk-mozgalom” legyen. Ám a jelek szerint az „MM”-nek a vezetőségnél sikerült ezt a kriptaszagú záradékot ellenem fordítania. 62-ik születésnapom előtt egy hónappal, a Korporáció „kisebb” levélpapírján, másfél soros levélben közölték velem, hogy szerződésemet nem újítják meg és a rádió munkaviszonyomat megszünteti. Azonnal kivettem szabadságomat és „búcsúztatásomig” nem mentem be. Megremegett a papírlap a kezemben, ahogy a felmondólevelet elolvastam s mi jutott eszembe, mit gondolsz?
KL Mi jutott eszedbe…?!
Mi jutott, mi nem. Csak másodikul jutott eszembe lojalitás-komplexusom; az az ásatag dőreség, hogy ha valaki zászlajára felesküszöm, kitartok mellette tűzön-vízen keresztül: hiszen ez a hűség s az ígéret komolyanvétele éppoly elavult-elévült, mint angol munkaszerződésem nyelvemlékszámba menő cikornyás szövege. Elsőül az villant eszembe – Fáy Ferenc torontói házigazdám ajánlata, aki mindenáron meg akart nyerni a gondolatnak, pályázzam meg az egyetem magyar tanszékére hirdetett tanári állást. Hogy mekkora hólyag voltam, amikor hűség-komplexusomra hallgatva és abban a hiszemben, hogy lojalitásom a BBC-vel implicite kölcsönös, nem hallgattam költő-pályatársam szavára és nem szegődtem el Tarnócára bojtárnak. Ha akkor felcsapok a torontói egyetem tanszékvezető tanárának, ki tudja, hogyan alakul életem s mi mindent írtam volna, másként/máshogyan…!
A Külföldi Szolgálat osztályairól nyugalomba vonulókat vagy a rádiótól megválókat a Korporáció valamelyik különtermében, italos-szendvicses asztalok mellett szokták búcsúztatni s a szokványbeszédek elhangzása után sor kerül holmi ajándék átadására is: a gyűjtést a Korporáció megpótolja és sokszor igen értékes, káprázatos ajándékot adogatnak kézről kézre, hogy megcsodálják, ismert festőtől rendelt portrét, antik műtárgyat stb. Az én esetemben az osztály egy félreeső üres szobájába, a kantinból hozattak fel néhány süteményt s aki épp arra járt, ehetett belőle és elbúcsúzhatott tőlem, ha épp arra jártam; az ajándékról a Korporáció megfeledkezett. Nem mint hogyha bohém lelkem e filiszter külsőségekre vágyott volna vagy utóbb megszenvedtem volna hiányát; de az eljárás alpári volta annyira felháborított, hogy ott nyomban megfogadtam, a Bush House küszöbét többé nem lépem át.
KL Nem is fogod?
Nem. Minek? Azon minutában, hogy megkaptam felmondólevelemet, felhívtam a Szabad Európa Rádió akkori vezérigazgatóját, Szabados Józsefet telefonon. Már a harmadik szavában állást ajánlott fel, lényegesen magasabb fizetéssel; de kikötésének, hogy át kell költöznöm Münchenbe, nem tudtam eleget tenni. Így lettem a rádió külső munkatársa s volnék is, mindmáig, ha időmből futná; rögvest munkához láttam, magnóhoz ültem és annyi anyagot küldtem Münchenbe, hogy mire egy hónap múlva, a Bush House-béli ún. „búcsúztatómon” az „MM” sandamészárosai, tartózkodó üdvözlésül felém küldtek egy szívrabló mosolyt, ingyen sem sejtették, hogy addigra már könnyűszerrel kétannyit vertem össze, mint amennyi az angol rádiónál a havi fizetésem volt.
KL S ezzel a „szívrabló mosollyal” búcsúztak? Se kézfogás, megölelkezés – semmi…?!
De, kézfogás, megölelkezés. Minden. A mesterségükhöz tartozik. Emlékszel a MAGYAROK CSILLAGA című prózaversem kezdősoraira?
KL Hol keressem?
A LÉLEKNEK RENGÉSE című kurtácska válogatásomban (Magvető 1990, 137-141. o.) „A júdáscsók a mestersége.” Azokban a boldog időkben, amikor még csak egy Krisztus volt elárulnivaló, beértük egy szál Júdással. De azóta, hogy üdvtörténetünk Sztálin eljövetelével tótágast áll és visszafele zuhog, ez már a „mi nevelésünk”, a Rákosi-korszak, a Kádárscsina nevelése: mesterség lett az árulásból, az ilyenek ma már napi nyolcórás műszakban gyakorolják a Júdás-csókot; s ilyen lehetett az én elárulóm is, a Magyar Maffia kebelében. No, de olvasd a verset tovább:
dömpingelik az országot messiásokkal, áron alul hajigálják, elárasztják velük és ő győzi
KL De hogy ki volt az személy szerint: kitudódott-e? Menesztésedet soha semmivel nem indokolták?
Soha. Miután tapasztalniuk kellett, hogy – a szokással és a hagyománnyal ellentétben – nem jelentkeztem éhbérért „kisegítőnek”, és az angol rádiónak többé a tájékára se mentem, a változatosság kedvéért most nem a „vasfüggöny mögött”, hanem a Bush House-ban lettem non-person – „nemlétező személy”; nevemet, létezésemet igyekeztek elfelejteni s tettették, hogy mit sem tudnak rólam. Így lettem a BBC Külföldi Szolgálatának Magyar Osztályán az a Szegény Slemil, Chamisso Slemilje, aki nem mehet a Napra, nehogy felfedezzék, hogy nincs árnyéka, mert Valaki felgöngyölte, hóna alá csapta és elszaladt vele… Slemilnek nincs árnyéka és ez az ő szégyene.
KL De leveleidet csak továbbították? Kaptad rendesen nyugdíjadat?
Nyugdíjam? Jelentéktelen összeg. Épp azt akarták megakadályozni „jóakaróim”, hogy 67 éves koromig továbbszolgálva, jóval magasabb fizetéssel menjek nyugalomba és tetemesen megnövekedett nyugdíjammal biztosítsam könyvkiadásomat. Hogy ne legyen se pénzem, sem időm az írásra; hogy gondjaim legyenek… Ám ha erre szövetkeztek, ugyancsak felsültek vele. Első dolgom volt, hogy kifizettem a jelzáloghitelt, ami házamat terhelte. A magam ura voltam, magaménak mondhattam a fedelet a fejem fölött. Kevesebb munkával kétszer annyit kerestem s egyszeribe sokkal több időm maradt írásra, szedésre, könyvek behirdetésére, postázásra. Levelezésre (fontos!). Új ötletem támadt: verseimből, szövegeimből több másfél órás válogatást készítettem, szalagra vettem, kazettákat gyártottam belőlük előzéklappal. Behirdettem és forgalomba hoztam kazettáimat. Többhangszórós kazettajátszóval mentem mindenhova, ahova meghívtak, és szerzői estemen kazettáról prezentáltam verseimet, hangjátékaimat. Ügyes hangkulisszákkal, zenével, „profi” módra kiagyusztálva – öt ilyen kazettát produkáltam, Piroskám is belesegített hanggal és másokat is beszerveztem, mulatságos és szórakoztató munka volt; egy idő után azonban kénytelen voltam felhagyni vele a legyártás-szaladgálás-postázás időrabló volta miatt.
És épp mert kis birodalmamban, HONGRIUSCULE-ben felleltem azt a csendet, ami az elmélődéshez szükséges s már magában ennek a diapazonjára hangolja a lelket – felmerült a gondolata bennem, hogy folytatom ezotériáimat és munkába veszem bölcseleti opuszaimat, amelyekkel oly régről viselős vagyok. Ciceróval: si hortum in bibliotheca habes, deerit nihil. S nekem is, könyvtáram s mellette kertem: mindenem megvan; mi kell még? Azóta, hogy a HELIÁNÉ-t megírtam, négyszer kicserélődtem sejtjeimben s kezdett földerengeni bennem e változás következménye belső univerzumomban; a finoman áthangolt hormonakkord, amely nagyot fordít az eredőjén és mind nagyobbra tágítja a szellem bölcseleti periméterét, míg végezetül elérkezik a SENEX FORNICATOR kivételes állapotához s ez az a pillanat, ezt kell megragadnia a gondolkozónak, hogy filozófiája foglalatát adja. A „leépülés” is lehet forradalom: belső szekréciós mirigyeimnek ezt az áthangolását lemértem szellemi étvágyam elmohósulásán csakúgy, mint ízlésem idioszinkráziás leszűkülésén. A regényes elem már irritált, a mesélős-meseszövős, cselekményes-olvasmányos írástól ingerülten fordultam el: leengedtem szűrő zsilipeimet, és a kéretlenül ránkzúduló információtömegből kirekesztettem mindent, ami csak-regényes, csak-szórakoztatni-akaró (veszed észre, mekkora lebecsüléssel teszem elébe a regényesnek ezt a „csakot”?) – ki sem mondhatom, mennyire irritált ez a „csak”, ha engem „csak-szórakoztatni”, mesemondásával, költői leleményeivel „csak-elbűvölni”, „csak-elringatni”, „csak-elkápráztatni” akar az írás és miért? Mert nekem akkor már az információözön egésze kellett, és ezt az integrálműveletet a jelenségvilágon semmi más nem végzi el, csupán a Regina Scientiarum – a filozófia…
KL A jelek szerint tehát elég hamar kiheverted az állásodból való eltávolíttatásod traumáját; mert amilyen hévvel beszélsz új tematikád felfedezéséről így visszaemlékezőben, nyilván ugyanolyan hévvel vetetted bele magad –
A rádióból, hogy kitették a szűrömet? Ládd, már el is felejtettem, hogy arról beszélünk. Igen, nagy ütés volt, lojalitás-komplexusomat meggyalázták s ott kornyadoztam az árokszélen, elverten-kiverten; de ebből sem úgy gyógyultam ki, ahogy másnál a sebek behegednek. Mert egyrészt ez a seb sohasem hegedt be; másrészt, bármi hihetetlen, a „gyógyulás” azzal következett be, hogy – megfeledkeztem a Magyar Maffiáról és üzelmeikről (teljesen megfeledkezni ugyan nem lehetett és igencsak evidenciában voltak – de erről tán később, máskor); de nem véletlenül nevezem őket következetesen „jóakaróimnak”; mert kapkodó igyekezetükkel csak azt érték el, amit a legkevésbé szerettek volna, s megakadályozására aminek szövetkeztek: biztosították anyagi jólétemet, teljes függetlenségemet és elegendő szabadidőt, hogy nekiülhessek bölcseleti opuszaimnak.
Igaz, az ún. „szedéssel” eleinte sokat kínlódtam, de amikor beláttam, hogy a nyomdai szedés könyveimet túlságosan megdrágítja és az ár félő hogy elriasztja olvasótáboromat, rászántam magam – mert hála „jóltevőimnek”, immár megengedhettem! – szedőgépet vettem. Megvásároltam álmaim masináját, az IBM elektronikus COMPOSER-gépét (egy autó áráért) s azt a kirándulást a déli tengerpartra, Brighton-ba, ahol vettem és éppen születésnapomra, 1979 novemberében, sohasem felejtem el: a vénasszonyok nyara november közepéig kihúzódott, és a tűző napon, verőfényes lágy időben, kabát nélkül szaladgáltunk a tengerparti Delfinárium előtt, hatalmasan beebédeltünk és beültünk, hogy végignézzük a delfinek balettjét, amint a farkukon szaladnak, délceg-függőlegesen, a feléjük hajított hal után –
KL Nyilván kapóra jött nyomdásztudományod, ami, gondolom, családi örökség: vetted hasznát?
Hát – igen is, nem is. Ne áruld el senkinek, ez kegyeletsértés: az elektronikus szövegszerkesztőnek édeskevés köze van a szedőszekrényhez; bár kéziszedésben megjelenni – minden igaz literátor titkon melengetett álma: az volt s az marad.
KL Visszatérve azokra, akiket te ironikusan „Magyar Maffiának” nevezel, megkockáztathatnék egy orcátlan megjegyzést, bírom engedelmedet?
Kockáztass.
KL Már mintha kérdeztem volna; de később, az idők folyamán, nem derült ki, hogy kik voltak személy szerint? Nem próbáltad egyikét-másikát kabáthajtókán ragadni és falnak szorítani, hogy valljon színt?
A beavatottak úgy is tudják, kikről beszélek; ők maguk pedig csak természetes, hogy ártatlan napraforgóképpel forognak utánam és nem adják ki se magukat, sem egymást. Kabáthajtókán ragadni, falnak szorítani? Próbáltam már; folyékonyan hazudnak, mintha könyvből olvasnák és hol a statútumok rideg betűire, hol az angol vezetőségre kenik. Egy légypiszoknál is kevesebb az a titkos információ, hogy miért tették ki a szűröm olyan kurtán-furcsán a rádiótól, az eseményzuhatag információtömegében, ami 1976 óta ránk szakadt, s ma már nekem is kisebb dolgom is nagyobb, semhogy utánakajtatnék… Hát az az „orcátalan megjegyzés”, ravasz kópé, az hol marad?
KL Csak annyi, hogy amit itt elmesélsz „üzelmekről” meg „vasorrú bábákról”, miközben önmagad mindinkább a rettenthetetlen arszlán szerepében tündökölteted, nekem erről Berlioz önéletírása jut eszembe. Ő is, csak ilyen fekete-fehérben látja az életútján előbukkanókat, a nők vagy nemtők és földreszállott angyalok, a férfiak hol galád vetélytársak, akik arája elhódításán mesterkednek, hol elvetemült cselszövők, akik az ő elveszejtésére felesküdten – mint bète noire-ja, Cherubini, aki csak azért él, hogy megkeserítse életét. Nem gondolod, hogy mindez képzelgés csupán és a „Magyar Maffia” csak a te képzeletedben él…?
Vajon.
KL Nos? Kabáthajtókán fogtalak: mimondó vagy, nagyjó uram?
Mimondó legyek, édes szógám? Meglehet, hogy mindez képzelgés és a nekem ártó Lézengő Ritterek ez „ellenem-tömörülése” csak az én képzeletemben él. De akkor is hűségesen számot kellett adnom róla; hogy lásd, miféle erünniszek marcangolták lelkemet, miféle éjszakai lemúrok rágták el alvókámat, hogy összekáprázzam őket az átvirrasztott hálószoba sötétjén. Rémlátásaim, mint írói vénám egyik buzogó forrása, katasztrófa-neurózisom, amelyet löketenként, könyvről könyvre kivetek magamból: alkotáslélektanomhoz ez is hozzátartozik. Ha meg mégis volt „Magyar Maffia” és ma minden gondja, hogy eltüntesse régi üzelmeinek ittfelejtett nyomait, akkor – lelked rajta. Így vagy úgy: halál-mindegy már; tennénk el magunkat holnapra, édes szógám s majd ez a te öregcseléded is ledől, hogy a hálókamora sarkait egybeszámlálva, maga is szunyjon egy sort –
KL Igazságod vagyon, rászolgáltunk; csak még azt az egyet, megengedj érte – szólhatok?
Szóljál.
KL Galgaliel tűzangyalt említetted; de én az ő nevét a GOLGHELÓGHI első kiadásában sehol nem találom. Honnan jött elő?
Helyénvaló, okoska kérdés és orcátalankodásodat megbocsátom. Nem vagyok mitomán (hogy is lehetnék, akinek egész filozófiai életműve a demitologizálás jegyében áll!), mégkevésbé szeretném magam és opuszaimat mitologikus ködbe burkolni. De tény, hogy amikor a GOLGHELÓGHI harmadik kiadásának gondolata felmerült s azt már parádés köntösben akartam megjelentetni, kifogástalan szép szedésben, akkor került a kezembe történetesen egy 18. századi angelológiai munka, ami keveset mondok, úgy 15 000 angyal, félangyal, feketeangyal, démon és ördög nevét tartalmazza. Elbűvölve böngésztem végig szent hitünknek ezt a ritka-gazdag bolondgombászatát, de egészen elhűltem és még a lélegzetem is megállt, amikor GALGALIEL címszavára bukkantam. GAGHIEL, hatodikégbeli strázsaálló angyal, valamint GALDEL, ötödikégbeli négyszárnyú, a Keddi Nap angyala után, GALIEL-METATRONOSZ kerubim és GALIZUR, a másodikégbeliek fölött parancsoló angyalfejedelem között bukkantam rá. GALGALIEL (GALGLIEL, GALGALIM) nem közangyal ugyan, de nem is nagyangyal: RAFAEL szeráfi hadrendjében, alatta szolgál, a Nap fényküllőinek tisztogatója, a Napkerék görgetője-és-felvigyázója; s mint ilyen, minthogy szakadatlanul a Nap tüzében áll, „tűzangyalnak” is neveztetik… Nyolc kisebb szeráf (galgalim) szolgál alatta s mint az „istenség tűzszekerészeinek”, e Kilenceknek megengedtetik, hogy énekük beleolvadjon a Mennyei Karba.
Csak a vak nem látja, milyen közel van GALGALIEL a GOLGHELÓGHI fonémáihoz, százados a rezonancia s nem tartozik a lehetetlenségek világába, hogy mélytudatomból génjeimbe is jutott belőle s abból merült elő ez az angyalnév, amely a „tűzangyaléval” majdnem azonos. Így történt volna s nem az álom csinálmánya volt a szó, hanem titokzatos „ráemlékezés” a mindenben angyalt káprázó kora középkor mennykárpitjára: mi hízelgő volna! Én hiszem, csak a kisujjam nem hiszi. Ám agnoszticizmusom óva int minden olcsó misztifikációtól, bármi csábító. Aludjunk rá egyet s maradjunk abban – reggelig –, hogy GALGALIEL-GOLGHELÓGHI zenei összecsendülése merő koincidencia.
(21) Az angol rádió klausztrofóbiája helyett: a Szabad Európa Rádió Magyar Szolgálata – avagy a jó csere. A második amerikai út megszilárdítja könyvkiadásom anyagi alapját; a tapasztalatok felemássága – öröme, bánata. Régi tartozások törlesztése: filozófiai munkák az „ezotéria”-sorozatban.
J’ai plus de souvenirs que si j’avais mille ans.41
(BAUDELAIRE)
KL Egészségedre kívánom az éjszakai nyugodalmat, nagyjó uram! Álmodtál-e jósálmot, megszívlelendőt?
Én is, egészségedre, barátom, a frugális fölöstökömöt: nálunk KISMAGYARORSZÁGON ez járja. Permanens egyetlen álomlátás az én alvásom, melyet csupán az ébrenlét valószínűtlensége szakít meg: sóhajos megkönnyebbülés jó reggelre, hogy az a sok lidérces látás, lekésés-lemaradás, eltévedése bolyondár fejemnek idegen városokban, ahol a metrótérkép is fordítva van és a KIÚT felírás is a még mélyebb reménytelenség rondabugyrába vezet… Sanda kávékavargatásodon látom is már, mi faggató új kérdéseken töröd a fejed.
KL S hogyan vívod meg álombeli harcaidat?
Mint ébren. Habitusom nem változik. Így volt velem világéletemben s rám támadó rossz álmaimban is a küzdelemnek ezt a három fázisát ismerem, ahogy ébren küzdeni szoktam.
KL Hogyan?
Így, ahogy mondom. (1) először elgyávulok. Üsse kő: ekkora ostobaságon elbukni, rámenni… ne inkább vállalni a vereséget, a megszégyenülést? (2) utána felismerem, hogy sarokba szorultam, tehát nincs menekvés, se alkalom a meghátrálásra, a kiegyezésre-megalkuvásra; ekkor (3) elönt valami keserű harag. Vak dühvel vetem magam ellenfelemre, és semmi sem szab határt annak, amit kockáztatok. A gyűlölet mint a felfröccsenő gyomorsav, marja torkomat-számat s nekivadulásomban már vakon beleszaladnék akár a késbe… Ezért mondtam, Lorcsikám, hogy történetesen ha a „kádárscsina” itthon fog, hát nem „találom fel” magam, nem leszek ügyes manőverező, és ahelyett hogy valami vaspikkelyes pártszaurusz védőpalástja alá húzódnék, belerúgok. Ugyanilyen áldatlan a küzdelmem álmaim szörnyetegeivel is.
KL Még nem voltál orvosnál, nem konzultáltad? Hátha a testhelyzet az, amelyen változtatnod kéne…
„Testhelyzet…?!” Orvost konzultálni a rossz álmok végett, hetvenöt után?! Az én testhelyzetem már hosszú évek óta „az elterült harcos” helyzete. Magasra polcolt párnáiról lecsúszva – oldalt fordul; majd egész testében kinyúlik, félig gyomrán-hasán nyugodva és úgy tűnik, mintha aludnék. Pedig már rég nem él.
KL Már rég nem él?
Te jótét lélek, te. Hát élet ez neked?! Az éjszaka közepén, ha pisilni kibotorkálok s már-már elhágy erőm, olykor átvillan rajtam: ilyen az, aki lábon hordja ki a végelgyengülést.
KL Haj-baj! Helyben nagyunk! Ilyen kívül-belül pityergős esős időben alig merem megpendíteni a mindenreggeli áldást: történetedről szólva. Hogy akkor hogy is volt tovább; mert ahogy ismerlek, még a koporsóból is előemelkednél, hogy harsogva kikacagj, hátba veregess és kiutalj valami cukrozott mogyorót, a kópé lóvátevésért… –
Hahaha! Ne, ezt próbáld, ezt a kis papramorgót, míg én maradok a fenyővíznél! Angyalkám: tout casse, tout passe, tout lasse, de – oda se neki. Montaigne azt szerette volna, hogyha káposztaültetés közben éri a halál – je veux que la mort me trouve plantant mes choux –, mert volt annyi esze, hogy azon kezdje, amin Diocletianus végezte: a káposztaültetésen; jómagam meg úgy szeretnék távozni ez árnyékvilágból, amint lapalissade-ot rögtönzök tiszteletedre, sírkövedre vésendő:
|
Haha! Lorcsikám! Colas Breugnon-nal (te idézted) élünk ám még, cimbora!…
*
Mindvégig kellemes és zavartalan viszonyom a Szabad Európa Rádióval azzal kezdődött, hogy felajánlották: arról írok, amiről kedvem tartja, annyit küldök, amennyit akarok. Éltem az engedelemmel; a publicisztikát, a politizálást átengedtem a műfaj szakférfiúinak, magam megmaradtam a kaptafánál: csőstül ontottam a beszámolókat színházi bemutatókról, fesztiválokról, tárlatokról; másik csövemből pedig, csőstül – a könyvismertetéseket.
Levelezésem megszaporodott hallgatóim leveleivel, amelyeket a rádió hűségesen továbbított: olyanok, akiket elmulattattam vagy felbosszantottam az éteren. Ezekre az éteren is ritkán válaszoltam, levélben pedig soha: így egyeztünk meg s ez volt a rádiós gyakorlat – hogy a „szabadeurópás” válaszlevélből nehogy valakinek is baja essék. És persze, a recenzeálások nyomán irodalmi barátságok szövődtek-fonódtak, régi cimboraságok elevenedtek fel; már a nyolcvanas években (hadd áruljam el, megengedhetetlen előreugrással kronológiánkban) sorra látogattak el hozzám Domokos Mátyásék (felesége, az elegáns Ács Margit jeles regényírónő), Kenyeres Zoltánék, Rónay Lászlóék – hiszen csak győzném sorolni, mert ha a beszállóvendégeket leszámítom, fiatalok-öregek sereglése HONGRIUSCULE-be azóta is, mindmáig tart.
Emlékszem, a hetvenes évek elején az újvidéki HÍD vezérszelleme még Bori Imre volt, az avantgarde kiváló ismerője és mindenre érzékenyen rezdülő irodalomtörténész; ő közölte Gömöri György terjedelmes interjúját velem (melyre E. Fehér Pál volt szíves pártszerűen reflektálni), a HÍD lehozta PÁSZTORKIRÁLY című színpadi játékomat és bemutatta lírámat. Hogy a náluk felgyűlt honoráriumot javamra forgassam, leruccantam két hétre Jugoszláviába s ebből egy hetet náluk töltöttem. S hogy ki mindenkivel futottam össze? A kacér lírájú Ladik Katalinnal; Párizs után, másodszor, a mindig intenzíven önkereső Tolnai Ottóval; Végel Lászlóval, Thomka Beátával; Varga Zoltánnal (akinek írásaiból dehogy sejtenéd, hogy tolószék lakója); sőt, tengerparti barangolásom során még Eörsi Istvánnal is. Ez a két hét nemcsak azért memorábilis, mert Boriék beajánlottak annál a vendéglősnél, aki a bizalmi vendégnek felséges sült bikatojást szolgált fel (ha tovább maradok, bikatojás-mérgezéssel kórházba visznek); nemcsak azért, mert megrökönyödésemre fel-felfedeztem a nyilvános illemhelyeken a török/arab világ „guggolós” vécéjét; hanem azért is, mert Bori Imréék vendéglátó felajánlkozását udvariasan visszahárítva, annál az orvos özvegyénél, ahol megszálltam, a lakás minden rádiója a Szabad Európa hullámhosszára volt beállítva, ha felkattantottam, a hangszóróból nem Belgrád szólt és nem Budapest, még csak nem is Újvidék, hanem – München. Leesett a húszfilléres. S erre emlékezve, utóbb rádöbbentem, milyen jó cserét csináltam.
A BBC, a maga kis energiájú adójával, napi kétórás, tizenöt percesekre, félórákra szétszórt adásaival s mintegy tucatnyi személyzetével „kóceráj” volt a münchenihez képest: a Szabad Európa egész napon át, nagy energiával sugározta adásait s lehengerlő versenytársa volt a budapesti Kádár-rádió minden adásának. Az angol rádiót Magyarországon már csak a legöregebb nemzedék hallgatta: kegyeletből, nosztalgiából; azok, akik még emlékeztek rá a háborús időkből, amikor annak a szünetjelnek a „vitaminja” tartotta bennünk a lelket; de a fiatalok, akik a háború után születtek, azt se tudták, merre keressék a hullámsávon: ők már csak a Szabad Európa Rádió adásait hallgatták s arra hangolták be állandóra a készülékeiket. A Szabad Európa adásaiból ismerte meg hangomat, nevemet, mondandóimat az ország s ha felfogta volna a Magyar Maffia, mekkora szolgálatot tett nekem, amikor az angol rádiótól kiintrikált, ugyancsak szívta volna a fogát. Onnan tudom, hogy egyikük – egy hollandiai „Mikesen”, ahol előadásomat végigszenvedni volt kénytelen – beszélgetés közben, szabadeurópás előadásaimnak népszerűségéről szólva, epésen megjegyezte – hogy megfogtam az isten lábát…
*
Ám ezzel csak a balik lábát fogtam meg: az isten jobbik lábát akkor sikerült megfognom, amikor másodszor is átugrottam Amerikába, hogy körülszaladjak az Államok és Kanada nagyvárosain, ahol megült a „szittya góc” és magyarok tanyáznak. Párducugrás félénkebb már nem lehetne s amikor már a levegőben, ugrás közben rájöttem, hogy nincs „visszakozz” – csak akkor bátorodtam fel és feszültem neki a rögtönzött szervezésnek. De elsőbbet hadd tartóztassalak fel téged is, Lorcsikám és a türelmetlen olvasót is, s minekelőtte kijönnék a farbával, hadd mondjam el, miféle bénulat tart most és tartott akkor hatalmában, hogy mozdulni sem tudok.
Ha Whitehead-nek arra a melankolikus kijelentésére gondolok, amelyet röviddel halála előtt tett – hogy „a spekulatív filozófia hanyatlása – kultúránk egyik betegsége” (the decline of speculative philosophy is one of the diseases of our culture) –, akkor bizony ez a szemrehányás engem nem érhet, mert az én filozofálásom váltig az volt: nem előmunkálatosdi, nem előtereptisztogatás, nem nyelvtetvészkedés, hanem – spekuláció; s ebben, még ha tán el is vetette a sulykot a rajongásos nolai, csodálattal adózom Giordano Bruno szentenciózus merészségének a TRIGINTA SIGILLI-ben, hogy a megismerés egyetlen igazi forrása a képzelet. De elcsüggeszt, hogy egy gondolkozó élet leglényege – a bölcselet – helyett annyi élettörmeléket, tríviát locsogok neked, csak tolom-terítem s legyezőszerűen egyre széjjelebb mászik, hogy már szinte összetakaríthatatlan; pedig váltig Whitehead-nek az a másik megszívlelendő mondása motoszkál az eszemben, hogy tán a gondolkozónak nem is kéne legyen más életrajza, mint gondolatainak az élettörténete – perhaps philosophers should not have any biography other than the life of their thought. (Mert ismerkedve Platonnal – teszi hozzá – mit érünk vele, ha megtudjuk, hogy amikor mesterének, Szókratésznek a perét tárgyalták Athénben, ő jobbnak látta, hogy akkor ne tartózkodjék a városban.) De ahogy kergetem kitéréseimet, elvesztem saját fonalamat: mit is akartam ezzel mondani…?!
KL Mondtad, hogy valami megbénít…
Igen-igen! Mert a filozófusnak az a szíve-közepe: a könyvei. Márpedig ha én egyszer bölcseleti opuszaim keletkezéstörténetébe belemerülök, hát isten irgalmazzon bűnös lelkünknek! Az olvasó felkapja a fejét: mi az, már semmi szerelmi kaland, görbe történet, semmi slamasztika s az abból való humoros evickélés?! Mais il est assommant! mondja dühödten: hiszen ez dög-unalmas. És a sarokba vág, hogy belenyekkenünk mind a ketten. No de mármost: ha a könyv, mint ez is, az INTRA MUROS, a Pannon Kiadó jóvoltából már megjelent, hát egyszerűen a könyvhöz utasítom az olvasót: pillantson bele, lelke rajta. Van is ebben a könyvben jócskán „felháborító”, s már műformájánál fogva is tenyérbemászóan vitaindító jellegű: a PANTARBESZ után ez volt a második bölcseleti opuszom, amely Nyugaton épp ekkor jelent meg s én épp az INTRA MUROS aranyló köteteivel indultam házalni Amerikába. Elképzelheted, milyen behúzott körömmel ecseteltem átvevőimnek, könyvkereskedőknek csakúgy, mint egyházaknak, hogy ez a pamfletszerű Tractatus politico-philosophicus mint fogja szolgálni nemzeti csinosodásunkat csakúgy, mint emigrációnk valláserkölcsi felemelkedését. Rémképeim támadtak: hogy megvernek; hogy elégetik és a máglyára rárakják a szerzőt; már csak abban bíztam, hogy a szerzői est után mire megvették és otthon kinyitnák, már bottal üthetik a nyomomat: nem elég, hogy filozófia (értsd: unalomtenger), ráadásul még haramiaság is (nemzetáruló/vallásgyalázó).
Második, hosszabb amerikai utamnak már nem volt bábája; s amikor Fáy Ferenc meleg hangú meghívólevele a borítékból kipottyant, hamar kiderült, hogy a vendéglátás csak Torontóra szól, minden egyéb az én dolgom s ha tetszik, táncolhatok, mint szamár a jégen. Táncoltam is, reszketve tulajdon zsiványságom tudatában, hogy miféle zsákbamacskát árulok, és vacogva a félelemtől, hogy a húsz városból egy se sikerül, az utolsó garasom is elfogy és úgy zsuppolnak majd haza, angol államköltségen. Jobban befutott minden, semmint hittem volna; a mindig segítőkész Tollas Tibor azonnal mozgósította a „szabharcos” hálózatot, beajánlott Vancouverben, Calgaryban, Edmontonban, Philadelphiában, Bostonban, Detroitban, Pittsburgh-ban, Clevelandben, Minneapolisban, Santa Fében, San Diegóban és még hova nem; New Brunswickkal, Stamforddal, Princetonnal, a newhaveni Yale-lel, Chicagóval, Montreállal amúgy is megvolt a kapcsolatom. Levelet levél után írtam, hol ismerősnek, hol ismeretlennek; az útiterv hetente fluktuált, hol négy városra olvadt, hol húszra dagadt, ha ez lemondta, beugrott két másik; vízumért szaladgáltam s mint a templom-egere, aki gazdag nábobnak adja ki magát, égre-földre esküdöztem, hogy nincs szükségem munkavállalási engedélyre, noha három hónapra megyek… A levelekből? Egy-egy kiragadott bekezdést, már miért ne idéznék:
Akinek parasztpártisága váltig elfödte, hogy a paraszti életforma eltűnésének egyik teoretikusa, ifjúkorom óta osztályos társam és jócimborám, A NÉMA FORRADALOM szerzője – Kovács Imre New Yorkból:
Kedves Győző – nem káromkodtam, a fejem sem csóváltam! Sokkal inkább meghatódtam, hogy még mindig emlékszel New Yorki-i szereplésedre, s annyi idő után megint szeretnél körünkben lenni. Szerénységed megigézett, hiszen a jólismert tarhánsok (sic) minden évben itt járnak, az ingázók meg kétévenként jelentkeznek – a közbülső éveket Magyarországon töltik, különböző nyelv- és érdekvédelmi, falazó konferenciákon. Ezeket a hídmagyarokat elhessegetném, bárhogy ágálnak is a „magyar szellem egységéért”. A szellem rendben lenne, de ők a párttal keresik az azonosulást, amiért majd Dante elhelyezésére számíthatnak…
Másik levél – Bostonból, dr. Koncz Lajostól, a Harvard Kör elnökétől:
…Ha szeptember 6-9 táján felhívnál, nagyon hálás lennék (esetleg Hám Tiboréktól, Washingtonból)… Itt többen vannak, akik nagyon szeretnék meghallgatni mongol drámádat, a MANGÚNT. A mi Sonynkra nem fér rá a 22 cm-es tárcsa; nem lehetne átjátszanod kazettákra? Sztereokazettás gépünk is van… Minden rendben! Várunk!…
(Nem tartozik ide, de nem hallgathatom el. Egy másik levelében Lajos arról tudósít, hogy négy-és fél éves fiacskájuk, a szöszi angyalhajú Andriska –
– kazettádon figyelmes lett „Abilgabe és Tubalbe” történetére42Ettől kezdve A RABLÁS Andriska kedvenc meséje lett, naponta többször is meghallgatja arról a kazettáról, amit nyúzásra másoltam neki; ezzel megy ágyba: hangjátékod megérte a századik előadást… Hozzá kell tennem, hogy én sem untam el hallgatni, amint nap-nap után felcsendült. Milyen jó lenne ebből lemezt csinálni… Mennyire vagy a mongol drámával, a MANGÚNNAL: mikor kerül piacra?…)
Elnézést: dicsekszem. Nem Andriska volt az egyedüli, akinél sikere volt kazettáimnak; Edmontonban akadt ötéves kislány, aki – harsány-ordibálósan – ezzel a kancsalrímes tréfámmal fogadott:
(„Ugratós.” HAJSZÁLHÍD, 312. o.) |
KL Mutogass még, levelet! Hogyan fogadták ajánlkozásodat.
Mutogassak? Kapj ki magad ebből a levélhalomból. Akármelyiket.
KL Hát ez?
No ládd, szerencsés kézzel kaptad ki: Philadelphiából írja volt börtöntársam, Szodtfrid József gépészmérnök; 1950-ben együtt dolgozott velem „csíkosban”, a Kisfogház első emeletén berendezett titkos mérnöki irodán, a Gyűjtőben. Együtt kuporogtunk a fal mellett, ahová leparancsoltak s péntekenként együtt hallgattuk az akasztásukra indulók veszékelését. Ő az –
Emlékeimben úgy él ez az időszak, mintha csak tegnap lett volna… Azóta voltam: szénbányász, villanyszerelő, műszaki rajzoló, ács, hegesztő, művezető, vízvezeték-szerelő, üzemvezető, üzemmérnök, mérnöki szaktanácsadó – amit akarsz…
Jóska, avagy „sittes” nevén Juszuf, az „emberdinamó” – ő volt a Philadelphia melletti „Magyar Falu” megálmodója-és-megépítője. Ha kíváncsi vagy rá, mi az, történetét megírtam egy karcolatban (l. „Háry János Megigazulása” címmel, a LÉGY MINARET című kötetemben, amely a RÓLUNK SZÓL A TÖRTÉNET első kötete; Aurora, London 1990). Levelében „Juszuf” 300 főnyi hallgatóságot ígér (megtartja), szállásról-ellátásról gondoskodik (tejben-vajban füröszt: hol, mikor fogom viszonozni?!).
KL Hát ez az elegáns levélpapír, ez a szépen gépelt levél…?
Az? Az irodalomból Zas Lóránt néven ismerheted: Szász Lóránt (komputermérnök, ingatlanügynök és all-rounder), akinek magyarságánál és tehetségénél csak barátságát becsülöm jobban, s egyetemi estjeim megszervezéséért váltig adósa vagyok – ő írja az „Angyalok Városából”, a (Ciudad de) Los Angelesből:
…Te tudod, hogy Kaliforniában mindig különszoba fürdőszobával és koszttal vár Zas Lóriéknál, ha bármikor jössz vagy jöttök (Piroskáddal). Azt is szeretném, ha tudnád, hogy Újból open house lesz nálunk, ha erre jársz: tiszteletedre. A legutóbbin (májusban) 140, ismerős és ismeretlen barát jelent meg Wass Albert ittlétekor, könyveit egy szemig elkapkodták és még vaskos rendeléscsomaggal is távozott ráadásul. A Te esetedben is így lesz… AZ ELIT MARAD-odat nagy izgalommal olvastam. Megismételted a pár évvel ezelőtti teljesítményt, sőt, túl is szárnyaltad43 Ölellek érte. Minden sorát külön megforgattam a számban, rágódtam rajta és jólesően töltöttem magamba az ilyen alig-alig ízlelt csemegét. Örültem; mert az én háborgásaimat akarva-akaratlan, Te is igazoltad…
Zas Lóri másik leveléből:
…Mielőbb értesíts a pontos időpontról, hogy… a termet lefoglalandó, munkához lássak. Igazat adok tökéletesen, az soha nem jó, ha szavainkat ,alakítani kell’ a körülményekhez. Még egyszer: addig maradsz, amíg jónak látod – viszont: nem leszel a terhünkre! A műsorterv sürgős! Ha egy hónapon belül megérkezik az ígért egyfelvonásos, 4-5 szereplőt mindig tudok keríteni s akkor nyélbe tudom ütni a Határ-bemutatót; ugyanakkor a versanyagot is szeretném, ha kijelölnéd… Az itteni mérnökegylettel is jó kapcsolatban vagyok. 100-150 embert ők egyedül meg tudnak mozgatni. Tudom, mérnökként kezdted magad is és nem akármilyenként… ezt is felhasználnám, hogy nagydobra verjelek…
KL Hát ez…? Beleolvashatok? Fura, szarkalábas, de jól olvasható írása van –
Az? Fáy Ferenc, Torontó zsémbelő-dohogó, rezidens költőfejedelme…
KL Mit hallok? Hát nem Faludy Gyurka volt az…?!
Jól tudod: ő volt a rezidens; de a költőfejedelem Fáy Feri volt. Olvass bele!
…Drága Győzőm, köszönettel nyugtázom kedves és hészükaszta heretnek soraidat, melyekben közlöd, hogy gonoszakaróid e világhazában miként dobálnak meg kövekkel, irántam érzett szereteted mián… Darázsfészekbe, fejest ugornod? ha Fényes Máriához szegődsz („Californiai Magyar Élet”), úgy Szombathelyi Blanka éget el, ha fordítva, akkor az égetés fordítva történik… Melyik máglya legyen: válassz! És légy okos! Én szeretettel várlak. Kenyerem és szalonnám van. Ital is akad. És szerető megbecsülés is. De kétszer gondold meg, mielőtt elindulsz!…
Elég, Lorcsikám, ne tovább! Ez a vastag paksaméta: mind ő; sokkal többet-jobbat is idézhetnénk leveleiből, de Fáy Feri (istenke megáldja katolikus lelkének hófehérségét) úgy dúskál a szkatologikus meg a pornó rodomontádokban, hogy e trágárságok olvastán nemcsak a te füled, de alighanem elpirulna a fényszedőgép képernyője is… Előkaphatnánk még sokat; érdekesebbet is, de ha beleragadunk, estig leveleket olvashatnánk. Emlékszel Berlioznál, a FAUSZT ELKÁRHOZÁSA végén arra a nagyzenekari „vágtára”, amelynek záróakkordjaival Fauszt, lovastul-lelkestül a kárhozatra szánkázik? Nos, nekem is az a rettentő „lódobogás” doblogolt a fülembe, lévén, hogy úgy éreztem, a biztos bukásba rohanok. Mert mi másnak foghattam fel, mint rossz ómennek, hogy a napokkal előbb megrendelt minitaxi háromnegyed órát késett és másikat kapni lehetetlen volt. Bekövetkezett, amitől váltig rettegtem: belekeveredtünk a reggeli dugóba s ha lekésem a reggeli járatot, amelyre a jegyem szól, hát ha nem is a városokat sorba, mind a húszat, de az első szerzői estet hullabiztos hogy lekésem. Legszívesebben a lovak nyaka közé csördítettem volna, de lovak nem lévén, ordítozni kezdtem a sofőrrel:
– Beperelem a Társaságot, ha a gépet lekésem!
– Sajnálom uram: repülni nem tudok…
– Én se, ha nem érem el a gépet!
– Mikor indul a gépe?!
– Tizenöt perc múlva!
– Hja… azt már lekéste. Forduljunk meg, vigyem haza?
– Ördögöt haza: a reptérre! Dupla borravalót kap!
– Ha triplát, akkor se: nem látja az orrom előtt ezt a csuklós kamiont?
– Borogassa fel, rontson neki! Ember! Csináljon valamit!
Ördögi-nevetséges volt, ami következett. Már az „utolsó figyelmeztetésre” érkeztem. Némi szóváltás után, rohanva hajtottak keresztül csomagbeadáson-ellenőrzésen s úgy szaladtam lélekszakadva, hogy utolsónak léptem be a gépbe, már utánam húzták is be a csuklós ajtót, már taxizott a gép kifelé. Feltűnt, hogy milyen soká taxizik s hogy ott ereszkedik hátsójára – a Heathrow Repülőtér legkülső zugában. Kisvártatva megnémul a zene és a pilóta bejelenti: a francia légiirányítók sztrájkjára való tekintettel a felszállás ideje bizonytalan. Majd a nyakam törtem, hogy elérjem s jó öt óra hosszat csücsültem a hőségben; az óriásgép kora délután még ott kotlott velem a repülőtéren, amikor Piroskám odahaza bizonnyal olyan tűnődő sóhajokat küldött utánam, hogy férje az út kétharmadát alighanem megtette már. Szétrobbantam, de már nem dühömben, s a helyzet groteszkségéből, mazochista vigyorral, hangtalanul eléberöhécseltem a fiaskónak.
KL És az volt? Az lett?
Lett a csudát. Bámulatos élmény volt, az Államokat és Kanadát városról városra végigjárni és tapasztalni a szeretetnek azt a felémsugárzását, látni, hogy mennyien ismernek, titkon olykor könnyekig meghatódva fogadkozni, hogy nem fog csalódni, aki bennem választott csillagot. Most nem intrikált ellenem se Csé Szabó, se senki, az előreküldött könyvcsomagok mindenütt ott vártak kibontva, ha kétszer annyi lett volna, azt is elkapkodják. Nem mondom, hogy időről időre nem tettem engedményeket az irodalmi elvárásoknak s kivált ha verscímeket is bekiabáltak – hogy nem „lovagoltam meg” olyan versvonulatokat, amelyek nem tükrözik híven profilomat; de néha meg oly provokatív voltam, oly szókimondó (vagy olyan „avantgarde”), hogy azt hittem, nekem rontanak és fejemhez vagdossák „aranykönyveimet”. Végigugrálni annyi amerikai, kanadai nagyvároson? Nincs érkezésünk. Csak ahogy emlékeimből, ötletszerűen előmerül: ezer mozaikból öt-hat. A legnépesebb? Alighanem a torontói Magyar Ház volt; és házigazdám, Fáy Feri nevetve tapasztalta, hogy neki nem marad semmi „szerveznivaló”. Zsúfolásig telt a nagyterem s mindjárt meghitt hangulatot teremtett, hogy a „vendéglátót” képviselő kiváló pályatársam, Tűz Tamás a dobogóra már kissé imbolyogva érkezett s a kétszer-kétdeci, melyből bátorságát merítette, szónoki ihletének szárnyakat adott. Ritkán adatott, hogy ekkora tömeggel találjam magam szemben s ahogy végignéztem ekkora várakozáson sorról sorra, a fejek sokaságán, érdemtelennek éreztem magam ennyi szeretetre (mert bölcseleti munkáim java még hátra volt) s Leonardo maga-kicsinylése jutott eszembe: „dimmi se mai fatto alcuna cosa?”; s még azon melegében, a szünetben, zsebdiktafonomba belesugdostam ezt a verset:
(HALÁLFEJ, 220. o. Aurora, London, 1991) |
KL Melyik volt a legemlékezetesebb állomása második amerikai körutadnak?
Hát… Attól függ, milyen szempontból emlékezetes. Ha a könnyzacskófacsarás és elérzékenyülés mértékével méred, akkor tán Hamilton (félmilliós város, kocsin, Torontótól jó órányira). De mert tizenöt év távolából a részletek alig ködlenek, vennénk elő levelesládámat – hogy mint-s-hogyan számoltam be feleségemnek az estekről; mert ez a régi élmény jelenidős elevenségével hat, s ahogy eszembe juttatta, engem is mellbe vágott, már-már elfelejtettem, amit ezen a sűrűden teleírt óriás levlapon arról az „öreg magyar ékszerészről” írok:
…Tegnap, okt. 1-én, szép teremben volt az estem, 32 főnyi közönség előtt. Nagy volt a siker, sírdogáltak, mint a vízfolyás. Egy öreg ékszerész, az első hozzászóló, felállt s csak állt-állt: úgy rázta a zokogás, hogy nem tudott megszólalni. Sose gondoltam volna, hogy a könnyek árja ilyen „ragadós” legyen: kisvártatva összeborultak, ahányan voltak s már aki vigasztalni próbálta, az is rívafakadt…
Ha azon méred le, hogy melyik volt a legkivált „nagyszabású”, hát alighanem a Los Angeles-i harmadik estem, az egyik ottani egyetem nagytermében. Már nem emlékszem, Zas Lóriék öttagú társulata melyik egyfelvonásosomat akarta-nem akarta előadni, tény, hogy amire érkeztem, az egészen másmilyen „kész tészta” volt. Kiszerepezték az INTRA MUROS néhány fejezetét, de olyan szerencsés-találomra, hogy „rázósabb”, provokatívabb oldalakat már keresve se lehetett volna találni a könyvben.
Botránytól tartottam s amint kiderült, nem alaptalanul.
Ahogy a felgingallárézott hölgykoszorún, pruszlikokon, diadémos frizurákon végignéztem s fel a galériáig – lehettek háromszázan az első sorokban a „szittya-góc” társadalmi oszlopa, papok, magisztrátusok, bálanyák-zászlóanyák, feljebb-távolabb, farmerben, a fiatalság. Mindig az „előre-nem-látható” az, ami ilyenkor bekövetkezik: míg színészeim „az elit vedléséről, árulásairól, aljasságairól” ágáltak, az én ünneplőben feszítő derék magyarjaim magukra vették mindazt a kígyót-békát, amit magam voltaképp a Kádár-rendszer hatalombitorló elitjére vonatkoztattam. Már amikor színészeim rétori hadonászással azt kezdték bizonygatni, hogy a rabszolgák felszabadításáért a legtöbbet az ókorban a sztoikusok tették s bizony a kora középkorban a rabszolga-felszabadítás legnagyobb kerékkötője maga az egyház volt (lévén uradalmain a rabszolgaállományban vagyona jó fele) – már láttam a botrányt, kitörőben; hogy magyarjaim csak úri rátartiságból maradnak a helyükön, de tarkójuk felvereslik, homlokukon kidagadnak az erek s nemcsak hogy kukkot sem értenek a latinból fordított Királyi Adománylevelek rabszolga-inventárjából, de oda se hallgatnak… Becsülettel végigvárták, utána valamelyik nyugalmazott ezredes elkiáltotta, hogy „kard-ki-kard” – s máris ott hersentek a fülem körül a felelősségrevonások/vádaskodások. Álltam volna a sarat – ha lett volna, de már saram se volt: adatok, érvek, észokok mindje csak azt bizonyította, hogy alapos volt a gyanú – nemzetáruló vallásgyalázóval van dolguk, aki ráadásul Kádár-ügynök is… Onnan jött a felmentő sereg, ahonnan nem vártam: a farmeres fiatalok talpra ugrottak, tapsoltak-doblogoltak-éljeneztek, lehurrogták az „öreghernyókat”, és kiderült, hogy a felmentő sereg túlerőben van. Az első sorokból az „előkelőség” dühöngve kivonult, a fiatalság körülsereglett és ki ölelgetett, ki szorongatta a kezem. A legtöbbjét viszontláttam: hajnalig együtt voltunk Lóriék palotás házában, amely elutazásom előtt, az open house műsoros délutánján zsúfolásig telt. Hogy mit meg nem tettek, csak hogy jól érezzem magam a fedelük alatt, ő és cukorbaba-felesége…! Zas Lóri ideális házigazda volt; és mégis, minden nap új izgalommal szolgált. Kezdem azon, hogy édesanyja – forró nyárban, a léghűtött házban meghűlt, tüdőgyulladást kapott és kórházba kellett szállítani. Naponta látogattuk az idős hölgyet, aki lázverte szájával fáradtan mosolygott. Az orvos komoran magyarázta lázgörbéjét: 75 éves, állapota aggasztó. Álló hétig attól tartottunk, hogy irodalmi estek rendezése helyett temetésrendezésre kell felkészülnünk; elgondolhatod, mekkora megkönyebbülés volt, amikor a beteg túl volt a krízisen. Nosza – kocsiba vágtuk magunkat és a kaktuszóriások közt kanyargó sivatagi autópályán meg sem álltunk Las Vegasig. A vendéglőben akkora marhaszeletet szolgálnak fel, amellyel jól lakik egy hattagú család; de éhes nem voltam és pénzéhes se vagyok, mégis, ábrándossá tett a hazárdjáték gépszörnyeinek ez a végéremehetetlen birodalma: egyik-másik csupa-króm, csupa-neoncső masinának 50 000 dollár főnyeremény szunnyad a gyomrában s Lóri még ugratott is: ha szerencsés kézzel rángatom az egykarú bandita pénznyelő karját, hát felköhögi azt a potom félszázezer dollárt és azon minutában megvehetem az IBM szedőgépet, amiről álmodni is alig merek. Lévén, hogy ezzel a szedőgéppel Lóri szakadatlan izgalomban tartott. Terveket szőttünk, hogy megindítjuk az ÚJ NYUGATOT (ami valahogyan, Makkai Ádi kezén elsikkadt); a szerkesztőség Londonban lenne, én szedném-szerkeszteném, Lóri pedig venne – és a lap céljaira átengedne egy vadonatúj IBM Composer szedőgépet. Hogy azután szabad időmben a gépen, magamnak, könyveket is szedek, az én dolgom… Mit tipródtam ezen, micsoda lelki kínokat álltam ki! Váltig azt számítgattam, marad-e szabad időm s nem nyel-e mindenestül a szerkesztés, a beküldött kézirattömeg átböngészése, a levelezés szerkesztőtársammal, Lórival és a lap kiszedése, postázása, adminisztrálása…?! Áldom istenemet, hogy kútba esett a terv; de ez ültette a bolhát a fülembe s hogy mint lettem egy IBM Composer boldog tulajdonosa három évvel később – azt már tudod.
KL Olyan, hogy az ested elmaradt vagy nagyon rosszul sikerült, nem volt?
Olyan, hogy elmaradt – olyan nem. De hogy rosszul sikerült – olyan igen: egy, New Brunswickben, ahol az amatőrség a feledékenységgel párosulva – elszúrta a szervezést. Kilencen ültek az asztal körül s ha már egyszer bedugtam a hálózatba és felszereltem a készüléket és szétraktam a négy hangszórót – nem akartam lemondani. Éppen egyik parádés kazettámat játszottam (a BESZÉLÓ BÁBUK című félórás hangjátékomat Stockhausen korális hangkulisszáival), amikor szerencsétlenségemre, a masina a szalagot „berágta”, a kazetta tönkrement, a gép megállt. Ahogy ott a kilenc ember mögötti üres széksorokra hátrapillantottam, egy másik, sokkal sikeresebb „rendezvény” jutott eszembe: amikor Csicsery-Rónai István és dr. Hám Tibor hatórás kocsikázással hozott ide, Washingtonból New Brunswickba, ahol 2000 autót számoltam meg az autóparkban s 8000 magyar tódult a CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ előadására – de hogy hány szakács hány ökröt forgatott hány nyárson: az ökörsütés statisztikájával már nem szolgálhatok.
New Yorkban, Csordás Gábor tiszteletes úrék gyülekezeti termében csak a „színvonalat” kellett némileg hozzáigazítanom a kívánalmakhoz, ha nem akarom megismételni a Los Angeles-i botrányt s magamra bőszíteni a 300 hívet, aki meghallgatni összegyűlt; és a New York-i Fészek Klubban tartott estemet sem mondhatom kudarcnak, bár fértek volna többen a széksorokban annál a 60 öregúrnál és hölgynél (úgy, hogy Piroskámnak küldött leveles beszámolómban, némi iróniával a piramisnéző Napóleont idéztem: „ötezer év nézett le rám” s egyikük-másikuk el-elbóbiskolva félreejtette a fejét, nyolcvan fele járóban…). A nagy különbség első utammal szemben az volt, hogy csinosan felkerekített honoráriumokat vágtak a fejemhez, s kazettákat, könyveket: úgy kiárultam mindenütt a portékámat, hogy egyre-másra küldtem haza a dollárcsekkeket Piroskámnak, azzal az utasítással, hogy tegye külön bankszámlára; így azután már egyszer-másszor azt is megengedhettem, hogy mellőztem a meghívásos elszállásolás kényszeredettségét és hotelban szálltam meg.
KL Angolul sehol nem adtál elő?
De, volt egy előadásom a Rutgers Egyetemen – a modern angol drámáról, mintegy 100 diák előtt – és egy az észak-kaliforniai Santa Fe főiskoláján; itt lehettek vagy ötvenen. Albuquerque-ben csak körülnéztem egy napig s onnan vitt át volt sittestársam, Fehérváry István, Santa Fe-be, amelynek főiskoláján tanított. Néha szarkasztikus hangokat ütöttem meg beszámolóimban s tisztesség ne essék, szólván, Santa Fe-ről Piroskámnak olyasmiket írtam, hogy utóbb megröstelltem magam miatta –
…ez a város 2300 méteren a tenger színe fölött: Santa Fe olyan, mint egy közröhej tárgyát képező cigánytelep és egy megfizethetetlen milliomos nyaralóhely keresztezése. Éjszaka olyan orkán dudál a ház körül, hogy a füldugó sem segít, nappal meg mozdulatlanul is izzadsz a Napon, de ha átlépsz a fényből az árnyékba, dideregsz és lúdbőrözöl a hirtelen-hűvösétől… De kifogtam a hathetes ’operaszezont’ és láttam-hallottam egy világvárosiasságában is vidékiesnek ható Toscát egy olyan fantasztikus Operaházban, amelynek a teteje jó időben hangtalanul hátrasétál a fejünk fölött s azon vesszük észre, hogy a csillagsátor alatt húsz decibelt veszít a hang, erejéből…
Sajna, már ami a sokkal nagyobbszabású San Franciscó-i Operaházat illeti, ezúttal nem volt szerencsém a friscói operával – már kifutottunk az idényből –, de bőven kárpótolt az est sikere s ilyenkor a jövedelemből, hol itt, hol ott, Montreáltól Santa Féig, Torontótól San Diegóig, mindenütt akadt valami apró egyebecske szívem-hölgyének, emlékgyűrű, indián ékszer, kincses csecsebecse; kárpótlásul, ha már nem lehet velem – bár gyakorta magam is hiányoltam, hiszen szépasszony mellett magam is peckesebben illegetem magam a dobogón, s amíg ő verset mond, a párja pihen s összeszedi gondolatait. Voltam is nagy gondban a szikrázó rabolmányok mián, hogy hogyan fogom átcsempészni a vámon…
KL San Diegóban is voltál? Ott is volt szerzői est?
Nem. Csak egy napig. De erről majd máskor –
KL És melyik város volt az, ahol megalkuvás nélkül mondhattad a magadét és nem kellett lejjebbsrófolnod a színvonalat: intellektuálisan melyik ested volt a legkielégítőbb?
A washingtoni. Kétségkívül. Nem voltak százötvenen, mint első alkalommal; de nem vitás, hogy itt összpontosul a tengerentúli magyar diaszpóra „krémje”. Tudod mit, kezedbe adom beszámolómat, amit a feleségemnek írtam s nézz bele magad: ne mondd, hogy valamit is elhallgatok… Ne, itt a levél:
…1978. szept. 11. Édesem – tegnap este volt az itteni első szereplésem, dr. Hám Tiborék házában. Voltak jó ötvenen, a washingtoni (és tán az amerikai) magyarság színe-java. Nagy Ferenc v. miniszterelnöktől lefelé, Bay Zoltán világhírű atomfizikus – tudósok, volt követek, notabilitások: olyan nem volt, aki ne lett volna „valaki”. Mit is kerteljek, nagy volt a siker, annak rendje-módja szerint; minden könyvemet eladtam – elkelt volna háromszor annyi – a kazettás doboz nem érkezett meg, de felvettem kazettákra jó csomó rendelést s most majd gyárthatom-postázhatom. Utána Hám Tibor – az American-Hungarian Cultural Society nevében – átnyújtotta diszkréten a 200 dolláros csekket. Itt máris kb. 175 dollárt vettem be (a kétszázasat meg egy tízfontos csekket máris elküldtem a londoni Lloyds-fióknak) s mindez összesen 375 dollár (cca 200 font), vagyis a repülőjegy fele. Szörnyen meg voltak elégedve a hallottakkal – nem akarták elhinni, hogy nem vagy színeművésznő – és utána persze mindenki beszélni akart velem. A mulatságos az volt, hogy Hámné (Gitta) egyik lányának épp akkor volt az első szülése; a baba fél nyolckor meg is érkezett és fél kilenckor kezdődött az est – általános volt az öröm. Gitta ezzel ötszörös nagymama lett. Minthogy minden gyermeke vagy nős, vagy férjnél van s ő maga meglepő fiatalos, Gitta – hogy ne unatkozzon itthon, betársult egy régiségboltba (minden méregdrága, mi az ilyet „patikának” nevezzük) – főleg régi angol porcelánt árulnak. A házuk minden túlzás nélkül pazar palota (a Delaware partján), tele műkincsekkel, akad itt apraja-Picasso, apraja-Pinturicchio, Boucher és Corot is – az összenyitott szobák főtengelye jó 32 méter. Itt tegnap tolongott a nép s úgy látom, a társaság kulturális fő-manipulátora H. Tibor, sőt, tán számláinak fő székállója is. Őrajta meglátszik a kor és a hajsza, de most átadja magánszanatóriumát a fiának és erősen álmodozik róla, hogy „aranynapok” virradnak rá. Mind a ketten leírhatatlan kedvesek, pedig én nem vagyok sem „írófejedelem”, se hímestojás – de úgy kezelnek; egyáltalán nem fárasztók és én is igyekszem szerényen meghúzni magam. Bődületesen lekötelezve érzem magam nekik, de ebben az a jó, hogy ha jönni találnak, örülnénk nekik, élvezetes vendégnek ígérkeznek, zenében, irodalomban és még világlátásban is annyira egy húron-hullámhosszon pendülünk (legfeljebb a mi csekkszámlánk van a pincében az övékhez képest). Most du. félnégyre az Amerika Hangja stúdiójába vagyok hivatalos, ahol 20 percet fognak felvenni velem; ragaszkodnak ahhoz is, hogy valamit játsszak a kazettákból (te! ezek a raffinált intellektuelek ugyanúgy bőgtek, mint az egyszerűbb emberek, a Te INTEGETŐDNEK44 nagy sikere volt). Aggódom, hogy agyonhajszolod magad! Ha sok a tanítás, vágd le 2x2 órára, ne adj hatot. Már nagyon várom levélkédet; valahonnan majd megint felhívlak, talán 20-án vagy 21-én, New Yorkból…
KL Igazad van, ezek a sebtében írott levelek közelebb hozzák azokat a 15 évvel ezelőtti időket: azt is, hogy második utad pénzt hozott a konyhára s hogy előadótermei általában népesebbek voltak. Hogyan foglalnád össze körutad végső eredményét?
Vagy húsz nagyvárost jártam végig Kanadában és az Államokban, közel félszáz előadást tartottam, de fáradtságot nem éreztem; mindenütt „eltöltött” a várakozás, az új arcok – az élmény. De a körülnyargalás summáját bontsuk két részeredményre – az egyik negatív, a másik pozitív. A negatív? Elöregedtek az ismerős arcok; volt aki eltűnt, volt aki elaggastyánosodott; sokan megindultak a sírok felé. A fiatalok? Ők voltak a legkivált receptívek, ha bajban voltam „tenyérbemászó” világlátásommal, rájuk mindig számíthattam; de!… De öt mondat után magyarról angolra váltottak és hamisítatlan amerikai kiejtéssel, mint sült-amerikaiak társalogtak velem tovább. A gondjaik, a reményeik elszakadtak az alig-ismert Óhazától, életterveikben az Újvilághoz tapadtak. A pozitív? Voltak városok, ahol a könyvkereskedők csinos összegekkel vártak az eladott könyvek után. Úgy, ahogy mondod: az út nemcsak hogy pénzt hozott a konyhára, de a hazaküldözgetett csekkek végösszege lefedezte soronkövetkező kiadandó könyvemet. Előfizetőim száma megduplázódott. Még ha leszámítom is az összevissza költözőket, akiknek nyoma veszett, no meg a szalmaláng-lelkeket, még úgy is: olyan olvasótáborra tettem szert, amelynek hűséges kitartása bázisa lehetett könyveim kiadogatásának, s biztosra vehettem – akármit jelentetek meg, cirkulárisaimra megrendelésekkel vagy bélelt borítékkal felelnek. Hogy nem olvassák vagy csak ájtatosan ráolvasnak az első sorokra s megnyugodva a sarokba vágják? Szent joguk; én viszont hozzáláthattam régi tartozásaim tétova törlesztéséhez: hogy folytassam ezotérikus sorozatomat, amelynek a szíve-közepe könyvről könyvre – a filozófia.
(22) Bölcseleti opuszaim keletkezéstörténete. Az ÖZÖN KÖZÖNY – ezotériáim öreghorgonya (3). kommentárjaim hozzá a sorozatban: A RÁKÓRA IDEJE (4); FÉLREUGRÓK – MEGTÁNTORODÓK (5); ANTISUMMA (6). Eufóriás, önfeledt robot – avagy amikor az író maga szedi műveit; annak öröme – bánata. Az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ Franciául – avagy habent sua fata libelli. Viszonyom az emigráció nagyobb tömörüléseivel, szervezeteivel. Búnborongó beszámoló amaz emlékezetes, egynapos leruccanásról Los Angelesből San Diegóba – avagy második amerikai utam elkésett epilógusa.
Devoir de la lucidité: arriver a un désespoir correct, a une férocité olympienne45
CIORAN
„Álmot álmodtam, ólmos, lidérces, utolsó álmok álmát. Az utolsó szó jogán szóltam, az utolsó szó jogán, amely nem a vádlotté, hanem a haldoklóé. Átéltem halálomat. Akik körülálltak, elcsendesedtek
visszaterítették rám a leplet, kórlapomra ráírták az exituszt. Amit akkor utoljára mondtam, azt forgatta eszébe a kifele csoszogó libasor. Aki a lét határozmányait belátja és elejti: a holtakozás dimenzióin tengő halott – én
ugyanaz a barlang csendesség vesz körül most, rabvallató csend; az álomhalál után az ébrenlét felijedt csendje. Feljegyeztem a dátumot is, hogy mikor volt: „az utolsó szó jogán”… hát nem vádlott is a haldokló egyúttal s nem kell-e szívét Ozirisz kétserpenyőjű mérlegére vetnie – a fosztott tollal a másikban s jaj neki, ha csak megbillen is?! s hogy álomhalál a vádaláhelyezés álma nélkül nincsen – nem úgy igaz-e?!”
…– la maîtrise suprême, c’est savoir entamer – a kezdés mesterfogása a művészet teteje: még a fülembe cseng, ahogy Rácz Aladár, a cimbalomverővel gesztikulálva, a maga felülmúlhatatlan „belekezdéseit” magyarázta-és-illusztrálta; s bizony mondom neked, atyámfia, minden magára valamit adó írószerzet tudja, hogy az indítást eltalálni – ez az írói mártíromság teteje. Majd, ha a végefele járóban kifaggatsz a stílus titkairól, az írás módszereiről – megint szóba hozzuk és beszélünk róla, mennyire a teljes mű élete/halála függ e captatiótól, az első hang első megpendülésétől –
KL És mi az a mű, melyik munkádnak lett-légyen ez az idézet „első hangjának első megpendülése”…?!
A TŰZ ÉS PAPÍRKOSÁR című első fejezet indítása az ÖZÖN KÖZÖNY-ben.
KL Legfőbb ideje már! Ejtsük szerét, magyaráznád meg, miért „ezotérikus” ez a sorozat, és mondanád el legfontosabb bölcseleti opuszaid keletkezéstörténetét sorra-rendre: azok következnének, no nem…?!
Helyes a feltételes mód, Lorcsikám: következnének, ha!… Ha nem tartana vissza egy-s-más; és ha megígéred, hogy könyvünk végére hosszadalmas glosszáriumot biggyesztünk „lépcsőházi gondolatokból” – az olyanokból, amelyeket utólag közbeszúrni késő már nagyon (te azokat felkérdezni felejtvén, magam megválaszolni elfelejtettem); meg az olyanokból, amelyek váltig az eszem-ügyében vannak, de elfojtja-elfelejteti őket a restellkedés –
KL Sose restelld! Ki vele!
De magadra vess, ha sértőnek találod. „Istenőrözzön bennünket a türelmes ember haragjától” – ismered ezt a mondást? Szinte hallom a nyájas olvasót, amint idáig ér és imigyen morfondíroz: „ennyi hányattatás és ilyen mozgalmas élet, hogy ebbe az állóvízbe torkoljon? Hol vannak az izgalmak, a viharzó szerelmek, az új-meg-új borzongások? Hát most meg már az író úr a könyvei keletkezéstörténetével akar kifizetni, ami mint a régi kínaiak oltáron elégetett, fityinget sem érő ’szent pénze’ – olyan?!” Mert jaj nekünk mindkettőnknek, ha az eddig-türelmes olvasó a türelmét veszti és bordáján kettészakítja könyvünket… –
KL A másik gátlásod…?!
Kifogás, fenntartás – mondd, aminek akarod. Az első kevésbé nyomós. Félek a sznoboktól; szívből utálom a felületes olvasót; pedig a henye sznobizmus és a (close reading ellentéte – a) felületes beleolvasás ma már divat, az a chic (pestiesen: a sikk). Filozófusok védőszentje, Sancte Socrates, te óvj meg bennünket attól – vagy ha te is egy-követ fújsz velük, hát törjön le a kezünk, ha valaha arra vetemednénk. hogy nagy vonásokban felvázoljuk és rövid foglalatát adjuk legfontosabb filozófiai opuszainknak! Mert ha most, itt, rövid foglalatát adnám ÖZÖN KÖZÖNY című munkámnak, hát azontúl a felületes nemolvasó sznobok nem is ütnének fel soha egyebet, mint ezt a rövid foglalatot, amit itt lészek adandó, azt puskának használják és magát a könyvet könyvespolcuk pangó holtágán, mint a döglött halat, kifogatlan-érintetlenül hagyva – az opuszon a maga teljességében soha nem mennek végig…!
KL Ettől félsz…?!
Biztosra veszem! De függetlenül a felületes, nemolvasó sznoboktól (Te irodalomtörténész vagy, tudnod kell, hol s mely berkekben keresd a fajtáját) – azt is tudva tudom, hogy a bölcseleti munka szinopszisa sohasem közvetíti a könyv egészét, nem érzékelteti feláradását, torlásának ütését, nem tartalmazza a mestergondolat felvezetését és kibontását. Halvány, színevesztett, lepréselt lepényvirág és ámolygó kísértete az eredeti műnek – még akkor is, ha nem valaki más, egy agyonhajszolt fülszövegíró vagy könyvtári kompilátor, hanem maga a szerző írja szinopszisát.
KL Így hát nem is számíthatunk rá, hogy az ÖZÖN KÖZÖNY keletkezéséről és tartalmáról valamit is elárulsz…?!
Ne várj szinopszist, se puskát: mi sem pótolhatja a gondolat kibontását magában a műben. De annyit elárulhatok, hogy az előszó dátuma szerint 1979. szeptember 20-án fejeztem be, londoni Ezotéria-sorozatomnak harmadik köteteként jelent meg 1980-ban és – a szubkultúrák rejtélyeskedő „alapműveivel” ellentétben – már a címoldalon, amit könyv elmondhat, mindent elmond magáról; és ez az árbocra-felszegezett manifesztum amilyen becsületes-magyarán szóló, olyan kihívó:
elmélkedés
az elmélkedésről, mint önmaga tárgyáról – az ismeretről, mint szemléleti formáról – a tautológiáról, mint az ismeret véghatáráról – a természettörvények alkalomszerűségéről – a számról, mint amely csupán a jelenségre vonatkozik, a világra nem – a világmagyarázatok visszatérő szükségéről és elkerülhetetlenségéről – a megoldásvágy szokványos vakalagútjairól – az optikus reflexív túltengéséről a gondolkozásban – eszméink fiziológiás letétjéről és elhorgonyzottságáról az idegrendszeren – minden lény moralizáló érzésvilágának kozmikus érvénytelenségéről világmagyarázatainkban – találgatásaink bölcseleti kihosszabbításainak érvényéről bizonyos szűk határok között – a bölcselet szervült kényszeréről; tárgyáról; a filozófus szent jogáról, hogy ezoterikus felismeréseit magának tartsa meg, és a térítés utálatosságáról – s végezetre: a tanácstalanság kiváltságáról a filozófiában.
KL „A térítés utálatosságáról…?!” Magam is úgy érzem, hogy nemcsak ez, de ennek az oldalnyitó fanfárnak minden sora, minden hangja provokatív. Megjárta már ez a könyved a kiadókat…?!
Úgy érted, az otthoni magyar kiadókat? Nem is próbálkoznék vele, reménytelen eset. Egy ismert nevű lektor, aki ilyen „gondolati” művekre profilírozott kiadónál dolgozik, átfutott rajta és kifogásolta, hogy másokat idézek, majd az egész filozófiatörténetet, meg hogy nem világlik ki belőle a társadalom mozgása… Átlag-felületes nemolvasó sznob, akinek a füle a társadalmista/marxióta szólamokra billen csupán, és így is lesz ez még vagy 25 évig az egyetemeken, amíg a Honban a Lukács-fiókák, dédunokáig bezárólag, ki nem pusztulnak –
KL És te mit válaszoltál e kritikai sommázásra…?!
Hogy felvonultatom majd az egész bölcselettörténetet?! Beleverhettem volna az orrát a mottóba – Montaigne-ből –, bár inkább a szemét kellett volna, amivel nem olvas: „Quelqu’un pourrait dire de moi que j’ai seulement fait ici un amas de fleurs étrangères, n’y ayant fourni du mien que le filet à les lier” (III. XII.).46
KL De hogy némi fogalmat alkothassunk az ÖZÖN KÖZÖNY-ről, mégis, ha nagyon sarokba szorítanálak…?!
Milyen „nagyon”? Azért ezotéria, hogy magamnak tartsam meg. Ha netán valaki magától hasonló eredményre jut – hát… ez már velünk született gyarlóságunk, elfogultságunk gondolatainkkal/gyermekünkkel: jólesik, örülünk neki. Ám legyen, a sok közül ezt az egyik gondolatmenetét, hogy kibontsam – de csak ezt az egyet. Tudod, elménknek az a kisebb, a megszokott működéstani furcsasága, az egyenes antropomorfizmus, ahogyan Kolophoni Xenophanész megfogalmazta:
(52/15. B-fragm.) |
Közhely, megszoktuk már. Elménk nagyobb, nemvárt, meghökkentő működéstani bizarrsága a fordított antropomorfizmus, az, amikor nem a „teremtőt”, hanem magát a „teremtést”: a Kozmoszt képzeljük lényformájúnak, éspedig mindig tulajdon fajtánk/nemünk lényiségének képére-és-hasonlatosságára; pl. ha a mindenséget „emberformájú” rengetegségnek képzeljük és elnevezzük Adam Kadmonnak…
KL Erről már mintha harangoztak volna: valahol –
A neoplatonikusoknál/misztikusoknál. No ládd! Nos, az ÖZÖN KÖZÖNY egyik felívelő vonulata (a sok közül) az volt, hogy a végére járjak bizarr, fordított antropomorfizmusaink egyikének. Annak a kiderítése, hogy – lélekelméleten, istenelméleten, a „metafizika” tévesztőfogalmán, tehát lyukszavainkon messze túl – van-e, lehetséges-e, elképzelhető-e modern, monisztikus, átmentő újraértelmezése Jakob Böhme híres-nevezetes szünthereszisz-elméletének; a gondolatnak, hogy szikorkák vagyunk, de nem akármilyen szikorkák és épp ezért, felérezni-felfedezni-és-felfogni ritka-kivételes pillanatainkban elképzelhető, hogy csodák-csodájára képesek legyünk „Küldőnket”, akiből „véteténk” s aki – ez nagyon fontos: – mellesleg rajtunk keresztül-és mintegy általunk eszmélkedik…
KL „Küldőnket”, mondod…?
Igen-igen, jól hallod. „Küldőnket.” Nevezzük akár Arkhé-nek, akár Szuper-Entitásnak, akár annak a kozmikus léptéken, „ember” formájában tengerző mindenségnek, amit/akit Adam Kadmon néven emlegettek a régi misztikusok. E kétezer éves mestergondolat szerint – az érzülékenység fejlődéstani Jákob létráján az égig kapaszkodva – az eszmélődés olyan arisztokratái vagyunk, hogy bölcselőink ha megjártatják a kozmoszon szemüket, hát a multiverzumból a Legfőbb Proprioceptor, Önészlelő Őmindfelsége mondhatni: visszanéz…
KL És valóban így van? Hogy ez a funkciónk? Ilyen szikorkák volnánk, és a ránk visszanéző Legfőbb Proprioceptor Őmindfelsége rajtunk keresztül-és általunk eszmélkedik…?! Vagyis hogy nélkülünk az istenségnek nincs „tudomása” önmagáról…?!
Ne tőlem kérdezd: olvasd el! Több száz oldal demitologizálása kellett hozzá, hogy lebontsam magamban (és minden olvasómban) ezt az emelkedett és kegyes önámítást, aki, ha tovább olvas róla a SZÉLHÁRFA harmadik kötetében, az ANTISUMMÁ-ban csak a gondolat roncstelepével találkozik –
KL Várj, ne rohanj!… Mit jelentsen az, hogy „lélekelméleten messze túl”…?!
Mint az ÚrBuddha. Mint John Locke. Mint David Hume. Mint Bertrand Russel és köre. A „lélek”? Egyiptomi eredetű mitologizma, amely görög közvetítéssel belement a kereszténységbe/iszlámba, és nyelvi üresjáratával mindmáig elménk nélkülözhetetlen munkafogalma. Megvallom, amilyen mulatságos, olyan döbbenetes, hogy még a lélekelmélet legádázabb hívei sincsenek tisztában a kérdés egy kardinális pontjával. Hogy ti. nem egy, hanem hetvenhét lélekelmélet forog kockán, s hogy az embernek hány „lelke” van, azt a múltban a nyelvi paradigmák döntötték el, s nem pedig a spekuláció. A görögben a „pszükhé” és a „pneuma” egyaránt rendelkezésre áll s így kézenfekvő, hogy Origenésztől Plotinoszig a gondolkozók két lelket tulajdonítsanak az embernek; a neoplatonikus Iamblikhosztól Markiónig, a „Hajósig” (vagyis akár keresztények voltak, akár pogányok), állagára nézve valami titokzatos „folyadéknak” tartották a lelket, amely egyfajta misztikus „frakcionált desztillációval” tisztítható – purifikálható. A sztoikusok közül Krüszipposz nyolcas szerkezetűnek tekintette a lélek-funkciót betöltő „hégemonikont”, amelyet a „beszéd”, az „értelem” és a „nemiség” elemi entitása az öt érzékkel alkot; Rhodoszi Panaitiosz viszont „hülének”, anyagnak hitte, amely röviddel a test halála után, mintegy táptalaját veszítve, szintén elpusztul… De belépsz a Neurológiai Intézet kapuján és mind a hetvenhét lélekelmélet kívül marad; ahogy én tapasztaltam, amikor Bostonban, a Harvard Egyetem Idegkutató Laboratóriumában meglátogattam az intézet egyik vezető idegkutatóját, a nemzetközi hírű dr. Bakay-Prágay Évát: ő trepanált koponyájú és elektródákkal teletűzdelt agyú makákó majmokkal kísérletezett, és a pons meg az opus reticulatum mélyrétegeiben a „figyelem” célterületeit, a „résenlét” neuronközpontjait próbálta elszigetelni… A látogatás felejthetetlen élményét közreadtam a NEMZETŐR hasábjain, de legnagyobb rémületemre beszámolóm botránnyal fenyegetett: az állatvédő liga „állatkínzás” vádjával megpróbálta leállítatni az intézet szubvencióját… A botrány baj nélkül elsimult, már nem emlékszem hogyan; s nekem belőle csak a laborban készült fényképsorozat maradt, ahol a megműtött fejű makimajmok a látogatónak hol pacsit adnak, hol haragosan fújnak rá, mint a kandúr…
KL Elkalandozunk. Már a SZÉLHÁRFÁ-t emlegeted s még azt sem mondtad meg, az ÖZÖN KÖZÖNY-nek honnan van ez a fura címe és miért…?!
Máris többet mondtam a kelleténél s csak rontok rajta, ha „puskát” adok a felületes, csak-azért-sem-olvasó sznob kezébe. Itt a vájtfülűség mit sem segít: olvasd el magad s majd megtudod –
KL Honnan vegyem, hol keressem?!
A várban. A Széchényi Könyvtárban – ha szerencséd van –
KL Vajha megesnék a szíved rajtam, nagyjó uram!
Nem bánom, ezt a vörös bőrbe kötött utolsó példányát felviheted magaddal hálószobádba, de jó reggelre nehogy kialvatlan szemmel lássalak viszont. S hogy te meg lásd, milyen vajszívem van, szakítok ezoterikus gyakorlatommal és a SZÉLHÁRFA három kötetének rendre kezedbe adom a nyitját –
KL De miért, hogy SZÉLHÁRFA: honnan a cím…?!
Hát… hazudnék, hogy D. H. Lawrence-től emeltem át: erre a mottóra csak később bukkantam rá, a Song of a man who has come through strófáiban:
Not I, not I, but the wind that blows through me!
A SZÉLHÁRFA első kötetében egy régi gael legendát idézek Plektrúdisz ír királylányról, aki egyszer a tengerparton –
…táncban-sétálásban múlatva idejét igen elpilledt. Alighogy megpihent, csendet parancsolt, mert különös hangokra lett figyelmes: még a tengermorajlásból is kihallotta
a fövenyen egy partra sodort cápacsontváz billegett, behemót csontkasán keresztülfútt a szél. Szilajul bele-belekapott a szétvillázó csontkasba – ő meg csak hallgatta-hallgatta zúgadozását és nem tudott betelni vele – – –
Ugorjunk két oldalt, Lorcsikám és folytassuk innen:
…már Püthagorász is észrevette, hogy a dombtetőre kitett lant, líra, hárfa, összes felhangjaival megszólal, ha a szél belekap
hosszan, sempre forte zeng-zendegél: a szélhárfa szolgáltatja a Föld legkiszámíthatatlanabb zenéjét
de vajon tudja-e a hárfa, mit muzsikál össze s hogyan komponálja a magáét a szél véletleneiből? Előre kiterveli-e – a témát, a feldolgozást – amikor szellő se rezdül; s egyáltalán, ha csak rábízza magát a felszél ötletszerűségeire – van-e a hárfának a hangról képzete?
Zenon tanítványa, Kleanthész, aki Diogenész Laertiosz közlése szerint a Mester halálával átvette iskoláját a Sztoa Poikilében – ő szokta volt mondani a peripatetikusokról szólva: olyanok, mint a lant, „édességes hangokat hallatnak, ámde maguk mit sem hallanak belőle”
…Vajon miért? Ügyelnek rá, hogy tulajdon hangjuktól meg ne mámorosodjanak – ne legyenek könnyű prédája tulajdon „igazuknak”? vagy mert éppenséggel a hangokról nincs is képzetük?
szélhárfák vagyunk a dombtetőn
az gondolódik bennünk, ami gondolódik
felcsendülünk, ha a felszél belénkkap s messzecsengőn kicsendülünk, ha leszáll a szélcsend: sunyi erőszakkal vallatjuk a kivallathatatlant
„gondolomra” faggatjuk-firtatjuk a világ legkiszámíthatatlanabb zenei mondatát, valamíg a széllel „édességes hangot” hallatunk s mígcsak valami bennünk gondolódik
de kihalljuk-e belőle, mimondó a szél?
jól értelmezzük-e így belekötözve-s-hozzátapadva: jól értelmezzük-e rettentő rögtönzéseit?
S ha most, jobb meggyőződésem ellenére, annyi „puskát” súgok a fülecsedbe, amennyi a teleírt körmöcskéden elfér, hát ne képzeld, hogy erről az ezeroldalas opuszról mindent tudsz és meghirdetheted róla előadásaidat… Nos hát, az első – A RÁKÓRA IDEJE. Az időelméletek áttekintése, Ágostontól napjainkig; megpótolva a magam szerény, tentatív időelméletével, mely az érző szerv ismeretén alapul. FÉLREUGRÓK – MEGTÁNTORODÓK. Titkos mappák után tájékozódva, utat vágunk a kora középkori skolasztika dzsungelén keresztül. Vezérlő mappáink hétpecsétes titka: a kereszténység évezredes mentőakció („salvage operation”) volt a klasszikus ókor kultúrkincseinek, irodalmának, tudományos és műszaki ismereteinek az átmentésére. Titkossága ösztönös volt, összeesküvése szervezetlen, időszakos leleplezése véráldozatokkal és visszaeséssel járt. A lázadó hitbuzgalom, amelyre rátámadt: átmentette Rómát, a görögséget és a pogányságot – s ezzel megvetette a modern világ alapjait. Küldetése véget ért, életideje lejárt.
ANTISUMMA. Ideiktatom célzatosan gunyoros, „prolegomenáris” mottóját:
Rekapitulációk egy majdan megírandó, teljességigényű lételmélet proémiuma gyanánt, amely intuitív áratagságával, betetőző jellegével, abszolút tudománytalanságában és soha megírásra nem kerülő dölyfös kimeríthetetlenségében – valamikor filozófiául szolgálhat
Egyfajta új „summa”: felerészben az ÖZÖN KÖZÖNY summájának a rekapitulálása; s felerészben – ahol azt nem találtam kielégítőnek – fenomenológiájának kiegészítése az „Alvearum Magnum” metaforikus „szuperszenzoraival”. Részletekkel nem szolgálhatok – értelme sem volna.
KL Új lételmélet? Hogyan?! Hát Heideggerét nem találod kielégítőnek…?!
Nem. Nem találom kielégítőnek, távolról sem; s hogy miért tartom a lángelme és a sarlatán öszvérkeresztezésének – azt is megtudod, ha utánaolvasol. Szerény-magam inkább csak Husserl és Merleau-Ponty lételméletének/fenomenológiájának árnyékában baktató beérzőpontnak tartom magam – bár hogy ezért a mások-árnyékába-húzódó alázatért Coleridge ugyancsak megítélne – aziránt nincs kétségem: „And the Devil did grin, for his darling sin / Is pride that apes humility” (THE DEVIL’S THOUGHT)47
KL Jézusmária: ezer oldal! Ijesztő vastag!
Ugyan! Ez csak az én (utolsó) példányom: egybeköttettem a hármat; de kötetenként, ahogy megjelent, nincs több 300-350 oldalnál (ha ma meg akarnák jelentetni, a kiadónak nem tudom honnan teremtenék elő nyomdapéldányt).
KL Eladtad ezt is?
Mind egy szálig. Optimizmusom is, pesszimizmusom is bevált. Optimizmusom – hogy előfizetőim lefedezik a nyomdaszámlát: előre elkelt. És pesszimizmusom – hogy elenyésző kevés azoknak a száma, akik felvágták-kinyitották. David Hume csak egyetlen könyvéről mondhatta, hogy halva született-s úgy hagyta el a nyomdát. Nálunk, magyaroknál a filozófia még el se hagyja a nyomdát és máris halva születik. Más persze az obskurantizmus újjáéledése, amely „az újdonság erejével hat” a marxizmus kancatején nevelt ifjúságnak; más az uraságoktól levetett szubkultúrák esete s azoké a filozofémáké, amelyeket már nem is a bolhapiacon kapnak elő, hanem úgy ásnak fel, mint a szeméttelepen guberálók…
*
Azzal már eldicsekedtem ugye, miféle „mérföldkő” volt életemben, amikor már új, IBM szedőgépemmel vághattam neki a SZÉLHÁRFA három kötetének s többé már Cleveland-i atyai jó barátom, Csepi Béla volt csendőrezredes sem panaszkodhatott – mint szóvá tette volt 1979-ben, az INTRA MUROS kézhezvételekor: „a nyomás bántóan rossz; olvasása idősebb embernek a szemüvegét is próbára teszi”… Én is, akárcsak Paolo Ucello, aki reggelenként a perspektíva „édes örömére” ébredt, én is a szedőgép édes örömére ébredtem s alighogy magamra hányom gúnyámat, már neki is ülhetek – meg is írtam a magam-kiszedése örömeit-keserveit OLDALTÜKÖR című versemben:
(HALÁLFEJ, 1991. 213. o.) |
No de, ha amerikai utam szedőgépvásárláshoz vezetett s könyveim kiszedése sok öröm forrása volt, nemcsak hogy nem mindig papsajt, de még a papsajt se fenékig-tejfel – hogy e fanyar képzavarral traktáljalak – és azzal kezdjem párizsi kudarcaimat. Emlékszel, milyen megdühödve fogadtam, amikor párizsi kiadóm, Denoël ANIBEL című trilógiámat harmadára csonkítva adta ki s odaérkeztemkor fait accompli elé állított? Pedig ha az esztendők Jákob létráján visszaereszkedem odáig, azt kell mondanom, a La Manche csatorna túloldalán csillagom akkor állt a delelőjén, amikor 1969-ben, egy pompás párizsi színházteremben (amely a mi Belvárosi Színházunkra emlékeztet) – 1969. december 18-án, az ASSOCIATION DÉCOUVERTE ET DIALOGUE Határ-estet rendezett, melynek nem kisebb személyiség, mint Maurice Nadeau volt a szertartásmestere. Élvonalbeli színészek jeleneteket adtak elő HERNYÓPRÉM című történelmi bohózatomból és egy csokorravaló verset mondtak Alain Bosquet, Paul Chaulot, Jean Rousselot, Jean-Pierre Spilmont és mások átköltésében… Csillagom aláhanyatlása, az igazi kudarc 1977-ben következett, az ÉJSZAKA MINDEN MEGNŐ francia változatának, az ARCHIE DUMBARTON-nak a kiadásával, amelyet Denoël, vásári ötlettel, krimisorozatában hirdetett be: une histoire criminelle…
KL No de mi volt ebben a baj?
Nem is az volt a baj – hiszen ha a teremtés „metafizikai gaztett” (melyet nekünk, ártatlanul-megteremtetteknek mindmáig lakolnunk kell), akkor a kiadó reklámfőnöke nem is vetette el olyan nagyon a sulykot. Más volt a baj, amiről sem a szerző, sem a párizsi Magyar Maffia nem tehet: más volt az ok, amiért ez a könyv nem futotta be potenciális sikerpályáját. Elég öregróka vagy hozzá, Lorcsikám, hogy tudd: a házasságok nem az égben köttetnek, és a sorozatban kiadott könyvek sikerének hetvenhét bábája van: világrasegítője, alkusza, kupece, vámszedője… Világlapok a kiadókkal, kiadók a multimédiával, tévével-rádióval szétbogozhatatlan, örök véd-és-dacszövetségben élnek, ez a haramia-konfraternitás dönt elevenek és holtak, sikerek és kudarcok fölött; titkos szénégető összejöveteleiken ők osztják ki a szerepeket a kumpánok között: te az én könyvemről a LE FIGARO hasábjain írsz, én a te könyveidről a LE MONDE irodalmi rovatában; ha te a rádió France Culture rovatában beszélsz róla, én majd a tiédet a tévében szóba hozom… Csírájában-és-kezdeményében minden könyvsiker mesterséges: ez az a mag, ami szerencsés esetben szárba szökken s olykor akkorába, hogy terebélyesedését nem lehet megállítani.
KL Mondd hát, hogy mi történt: alig várom! –
Nem csak velem, de lehettünk úgy százan: száz írótársam száz frissen megjelent könyvével. Az akkori francia irodalmi élet e legfélelmetesebb potentátja: Maurice Nadeau összerúgta a port Denoëllel, ahol a kiadóvállalat irodalmi igazgatója volt. A haragszomrádból háziháború kerekedett, majd a falakon kívülre harapódzva – akkora háború lett belőle, amilyet Párizs a szürrealisták profi botrányai óta nem látott. A felek a sajtóban egymást támadták, leleplezték/perelték/pocskondiázták egymást s ezenközben – jól figyelj! –, ezenközben kiadó és irodalmi igazgató tökéletesen és garmadával megfeledkezett a KÖNYVEKRŐL, amelyeket kiadott. Elmaradt a behirdetés; el a sajtó: se recenziók, se tévé, se rádió, sehol. Akikről a csatározás hevében megfeledkeztek: mi szerzők, mi ittuk meg a levét. Igaz, Kassai György jóvoltából a France Culture beszámolt az éter hullámain ARCHIE-ról és szemelvényt is olvastak fel belőle, és igaz, hogy író-és-költőbarátaim jóvoltából beszámoló is jelent meg róla a francia sajtóban, vagy egy tucat. De az igazi reklámhadjárat elmaradt; s ez volt az oka annak, hogy ARCHIE nem lett az a kirobbanó siker, aminek ígérkezett, csupán amit a francia úgy hív, hogy succès d’estime…
KL Ez volt az oka – és nem az angol tematika? Te magad mondtad, mekkora ellenérzéssel fogad a francia mindent, ami színre-szagra-ízre angol, márpedig ez a könyv, ez az, meg hogy ez az animozitás a százéves háborúig, Agincourt-ra visszamegy…?!
Ne hidd! Hogy színre-ízre-szagra olyan „angol” – ez csak a pikantériáját fokozta, hiszen a könyv az angolokra éppenséggel nem hízelgő –
KL Akkor meg miért nem próbáltad eladni angol kiadónak? Te magad mondtad, az angolok mennyire szeretik, ha „vesézik” őket…
Ezerszer kérdezték már, ezren, ugyanezt. S erre csak egy a válaszom, Lorcsikám. Kéziratokkal házalni – regényeiddel ügynökölni: egész napos foglalkozás. Aki tulajdon könyveivel házal, az nem ír többé könyveket. Márpedig én úgy vetettem magam filozófiai opuszaim megírásába – a „kapuzárás” pánikjával a hátam mögött: hogy életidőmből kifogyóban vagyok.
KL Akkor tehát azoknak, akiket te Magyar Maffiának becézel, semmi szerepe nem volt az ARCHIE párizsi kudarcában?
A világon semmi; és nem is úgy volt az kudarc, hogy a könyv a kiadó nyakán maradt. De mert jómagam egyre ritkábban voltam Párizsban evidenciában, a Magyar Maffia sem igen tartott evidenciában a Nemzeti Veszedelem listáján. Barátom, a Magyar Maffia nem felejt, de ha szenilisen elbóbiskol, akkor is, riadalmas rám-emlékezőben fel-felszisszen; néha nem is tudatosan lép a cselekvés – hanem tudat alatt, a nem-cselekvés mezejére lép. Tudnék rá példát mondani –
KL Mondjál.
Ha rákényszerítesz. Tudod, amire olyan nagyon áhítozunk, hogy majd megesz a penész: olyan „áttöréssel”, amilyen Gombrovitz vagy Kundera párizsi sikere volt, mi magyarok nemigen dicsekedhetünk. Nekem 1987 októberében alkalmam nyílt, hogy még egyszer és utoljára sorsjegyet vegyek ezen a lottérián, s lévén egyike a meghívottaknak a francia kultuszminisztérium égisze alatt rendezett Kassák-szümpozionra, ottlétemet arra is felhasználtam, hogy ellátogassak Denoël-ékhez – mert listájukról még nem koptam le – és hogy kiadásra felajánljam IULIANOSZ-regényemet. Ott élő magyar irodalmár jó barátomat, bizalmi emberemet is beajánlottam, hogy a könyvről lektori jelentést írjon. Vaskos könyv, Yourcenar HADRIANUS-regényére emlékeztető kultúrtörténeti anyaggal telezsúfolva; nem volt esélye több a kiadásra, mint a sorsjegynek a lottérián. Barátom, NN., ezt a sorsjegyet – elvesztette. Elfelejtette a lektori jelentést megírni (noha az ilyesmit a kiadó nem kívánja ingyen). 1988 októberében az olvasópéldányt Denoël visszaküldte, kifogástalan, udvarias levél kíséretében, melyben sajnálattal közli, NN.-t hiába emlékeztették, hogy számítanak rá, lektori jelentésével nem jelentkezett: „…NN., que nous avions contacté ne nous a jamais retourné de note de lecture”. NN.-hez évtizedes barátság fűzött és soha nem számítottam a Magyar Maffia tagjai közé; ez is csak arra példa, hogy milyen az, ha valaki (tán a helyi Magyar Maffia hipnotikus hatására), nem tudatosan, hanem tudat alatt, a nem-cselekvés mezejére lép.
KL Hja! Úgy, ahogy mondtad a papsajtról – hogy nem mindig fenékig-tejfel. De ha már itt tartunk: a nevesebb emigráns szervezetekkel milyen viszonyban voltál? Gondolok itt a Pax Romana, a Református Szabad Egyetem, a Hollandiai Mikes, a londoni Szepsi Csombor Kör, a Szabadságharcosok tömörüléseire.
A lehető legjobb viszonyban – már amennyire ez elképzelhető valakiről, aki mindenhonnan „kilóg”. A Szabharcosok? Okiratos kitüntetést, érmet, segítséget, mindent: érdemen felül kaptam; a NEMZETŐRNEK sokat köszönhetek. A Pax Romana, a Protestánsok? A vallás gyeplőjével hátrafogva, mit is kezdhettek volna az elhírhedt agnosztikussal, aki a hit zabláját nem rágja?! Egyszer-egyszer meghívtak előadónak; de mint szerzőt jószerivel könyvkiadásuk mellőzött. Rossz vért szült az is, hogy irodalmi estjeiken féltek tőlem: sohasem lehetett tudni, mivel hozakodom elő. Megesett, hogy félreértették jámbor írásaimat s egy ízben pl. egy parabolámat a szabadságról dermedt csend, majd a meghökkenés moraja fogadta:
(A HAJADON, „A szabadság dalai” című ciklusból – HAJSZÁLHÍD, 219. o.) |
E szabadverset a CSODÁK ORSZÁGA HÁTSÓ-EURÁZIA második kötetéből emeltem át verseskötetembe, és egy régi, autentikus indiai szent legendának a költői áthangolása a szabadság témájára – amint a mottójából is kiviláglik: „a Hajadonról, aki a JÓLEVEGŐTŐL fogan” (a szent Pitáka-Első Vinája-Kosár). A szabadság olyan, hogy csak a jó levegőtől is – eszméje megfogan. A legendabéli Hajadon tudja, hogy nem szabad futnia, mert ha liheg és mély lélegzetet vesz – attól ő gyermeket fogan méhében. De álmában megjelenik neki az ÚrBuddha és kilátásba helyezi, hogy a Gyermekből királyi nemzetség támad, mely birodalommá sokasodik, hatalmasabbá és kedvesebbé minden hajdanvaló birodalmaknál…
Mikor a versmondásban odáig értem, hogy a Hajadon felserdül és Uruvela szent rengetegében futni kezd és futtában a Szűz – gyermeket fogan, a széksorokban felhördültek. „Szégyen-gyalázat!” – sziszegték hátra a foguk közt s oldalt csapva széküket, tüntetően kivonultak a teremből. Pornográfiát véltek kihallani belőle, félreértették erotikának. Mert ha a Szent Szűz a szentlélektől fogan – az nem pornográfia; de ha az ÚrBuddha Legméltóságosabb Álomjelenésének sugalmazására a Hajadon, szűzen, a Jólevegőtől királyi gyermeket fogan – az pornográfia. Nem botránkoztam meg, csak mélységesen elszomorodtam e művelt/kedves/okos, jól öltözött és jól kereső úriemberek bigott korlátoltságán…
KL Mikor és hol volt ez?
Valahol Németországban lehetett, 1976-ban. Ha jól emlékszem, „A leláncolt Vitruvius” címmel az ún. modern építészetet ostoroztam ószövetségi próféták haragjával, és csődjének okait kutattam; de a kongresszuszáró Irodalmi Esten már költő-kalapomat tettem fel és kibújtam, mint a szög a zsákból…
KL És a többiek…?
A Szepsi Csombor Körre gondolsz? Londoni székhelye megemelte tekintélyét; bár pénzalapja is, hatósugara is jóval kisebb volt, mint a hollandiai Mikes Köré, amelyet egy biztosítótársaság magán-mecenatúrája támogatott. Évről évre, sokszor meghívtak előadónak, míg végezetre el nem követtem azt a balfogást a témaválasztásban, hogy a bölcselet kincses haszontalanságáról kezdtem beszélni – a pürrhoni Tanácstalanság Privilégiumáról… Soha többé előadni nem hívtak. Ne feledd, Lorcsikám: ha igaz, hogy nálunk magyaroknál az irodalom költészetbe, a költészet publicisztikába fullad, akkor emigrációban ez fokozottan igaz. Országjárás, eszmei táborozás, irodalmi csörte? Nem az én gusztusom; amúgy is, öregségemre nehezen viselem el a spártai elhelyezést s ma már e korroboriknak a népnemzeti publicisztika paradigmájából lehetetlen kilábolniuk –
KL Igazságtalan vagy: szerettek-megbecsültek, 1985-ben megbíztak azzal, hogy légy az azévi Mikes-díj adjudikátora!
Igen! De rajtavesztettek: a Kör fennállása óta először történt, hogy filozófust nyerettünk, mégpedig nem akármilyent, hanem az igen tehetséges Földényi F. Lászlót, akiről az esküdt ellensége sem állíthatja, hogy a marxizmus kályhájától indul el! S aki azóta újabb művekkel bizonyította, hogy választásom nem melléfogás volt.
KL Tudom, olvastam róla Laudációdat… De miért izegsz-mozogsz olyan idegesen, mondtam valamit, amivel megbántottalak? Miért pödröd a bajúszodat úgy, mintha tépdesnéd…?
Harangoznak a hasadban.
KL Az én hasamban, hogy harangoznak…?
Ebédre. Forog a magnó, de te ide se figyelsz. Éhes vagy? Jut eszembe: még azt se kérted számon, hogy… no de elég mára: hagyjuk abba!
KL Nem vagyok éhes, ne hagyjuk abba! Mi az, amit számonkérni elmulasztottam?! Nagyon kérlek, ne állítsd le: mondjad-mondjad!
Mondjam-e?… Atyámfia: hazudtam neked; becsaptalak. Elhallgatni valamit: hazugság az is. Összehordok hetet-havat, pedig amerikai utamat még nem kerekítettem le s nem szóltam lerohanásomról Los Angelesből San Diegóba –
KL San Diegóba?… Igaz-igaz, említetted, hogy később elmondod. De ha se kapcsolatod, se ested ott nem volt, mit kerestél te San Diegóban…?!
Márai Sándort.
*
Meghallgatnád gyónását főkegyuradnak, kinek prebendáriusa vagy?
KL Hallgatlak, nagyuram.
No jó. Akkor igazítsd magadra stóládat; de ne úgy legyen, rámnézvést. Hanem függeszd könyörgő tekinteted a Megbocsátás lesugárzására, szemközt, mely a feszületből árad.
KL Úgy leszen, nagyjó uram s teszem, amint mondva volt. Hallgatom gyónásodat.
*
Jól gondolod, ez itt egyúttal kronológiai korrigendum is, rövid előreugrással az időben: nem ekkor történt, hanem néhány évvel később, a nyolcvanas évek elején. Kéthetes, inkább „magánjellegű” átruccanás lehetett (ha szabad ezt a nagyzoló kifejezést használnom), olcsó repülés ürügyén az Államokba, irodalmi est, könyveladás, csűrdöngölő nélkül, amikor is csak egy-két jó emberemmel találkoztam, Kövi Pállal, a Kulináriák New York-i fejedelmével (behúzott nyakkal, milliomosok közt vacsorázhattam a Four Seasons-ban), Chicagóban Mózsi Ferenccel, a „Szivárvány” költő-gazdájával, meg Szegedi Lászlóval, az egyik Los Angeles-i magyar lap szerkesztőjével – hogy Los Angelesnél maradjunk, mert a történet ide kívánkozik.
A közel kétmilliós San Diego onnan kényelmes két óra, autóút, repülőtér szélességű, szédületes autópályákon. Fogom magam, kocsit bérelek két napra, komótosan a reggeli „dugó” után elindulok és délben már szállásom is van egy jópofa hotelban, gondoltam, jobb, ha meghálok, bekukkantok a múzeumba, ránézek az amfiteátrumra, körüljárom a San Diego-i szabadtéri óriás-orgonát és esetleg a határon is átruccanok, hogy letegyem a lábam Mexikóban, ahol még nem voltam – ha rálelek a Mesterre, ha nem.
KL Miféle Mesterre? Csak nem Márait akartad meglátogatni?
Ördögöd van. És, „Márait meglátogatni: miért?” – kérdezed, némi joggal. „Irodalmi” fontoskodásból? Fenét. Nekem, hogy „gurum”, ő? Sose volt? „Hatott rám?” Leégett rólam, mint a gyerekről a ruha. Márai és a filozófia? A tájékán se járt. Montaigne-áthallásait Gide vékonyka válogatásából szerezte be, bölcseleti ismeretei, a belletristának? Hiányát nem érezte s csak ballaszt lett volna; vallástörténeti ismeretei hézagosak… Másért, Lorcsikám, másért. Hogy beszélhessek vele – – – őróla…
KL Kiről? Csak nem…?!
Csak igen. Őróla. Kitaláltad. Mert hogy ilyen a hülye férfiember. Zimándy Zelmáról. Mi nem jutott az eszembe – mit nem vettem a fejembe! Én ökör! Mert hogy ő is ismerte, a szó bibliai értelmében; s ha jól hajazom, a 18-19 éves Zelmácska volt a parádés babája, a „Mellékutcája”… Hogy Zimándy Zelmáról beszéljek vele, a Mesterrel; és se nem az enyéimről, se nem az övéiről: ne könyvekről.
Márainak a pontos címét nem ismertem, londoni mindentudó-címjegyzékembe csak a postafiók száma volt felvésve, ahová a leveleit címeztette. Szerencsére ottjártamkor Torontóban kijárta az eszem, hogy elkérjem Vörösváryéktól a telefonszámát, a számmal együtt a címét is megkaptam; kiókumláltam a térképen, hogy merre van s ezért ösztönösen a lakásához közel kerestem helyet a palacsinta forma Dodge-nak, a Balboa Park közelében. A parkolóval szemközt igazi amerikai parlour kínálkozott (ahogy odaát az úri kocsmát becézik) és a porszagú fülkéből még ebéd előtt felhívtam.
Mogorva volt s oly rekedtes, hogy érteni is alig értettem; elsőbbet azt firtatta, hogy a számot honnan szereztem meg – bár a nevemet jól ismerte a sajtóból. Fogadna-e, kérdeztem: tenném tiszteletemet. Senkit sem fogad – zárkózott el. Idegszálaim borzolódtak, ellenséges „vibrációiból” kihallottam, hogy sehogyan sem vagyok az ínyére. Hogy messze van? Kocsival vagyok: elmegyek akárhová. A sajátja? Bérelt. Nem rejtem véka alá, Határ úr, hogy nem minden cikkével örvendeztet meg. Olvassa? Ami eljön. Például? Például amikor nyakra-főre ismerteti Kádár-Magyarország irodalmát; a ma otthon megjelent könyveket. Márai úr: tízmillió ember nem szaladhat el, aki otthon rekedt és írni próbál, attól még lehet tisztességes. Nem vitatkozom; nyilván ha ír és kiadják, akkor kétkulacsos: leveleket irkál és ismertetést kunyerál a könyvéről, aminek a kiadását a párttitkártól kunyerálta ki. Én nem ítélnék ilyen egyszerű képletek alapján, húszegynehány évvel a forradalom után. Nem-e?! Látja, ha otthon marad, ma kiadnák otthon és nem vágnák a fejéhez, hogy lézengő ritter. Írni a könyveikről Nyugaton: ez is egyfajta együttműködés: nem gondolja…? Nem én. Inkább, hogy a segítő kéz, már amennyire innen ilyet nyújtani lehet: a szeretet kiáradása irodalmunkra, mivelhogy egy-és-oszthatatlan. Üres szavak, kérem; az anyanyelvi konferenciákon hallani ilyen szólamokat.
Türelmemet vesztettem. Nem járok anyanyelvi konferenciákra, nem tudom, milyen szólamokat hallani ott, Márai úr. Otthon maradni pedig azért nem maradtam otthon, mert börtönt viseltem a kommunisták alatt, és ha maradok, most nem hívhatnám a szállóból, ahonnan beszélek. A Mesternél szerettem volna tiszteletemet tenni s megint megkérdem, hajlandó-e fogadni. Valamikor, a nap folyamán.
Annak hallatára, hogy Rákosiék alatt be voltam börtönözve, a Mester megenyhült. Nem bánom, a szállója innen macskaugrásnyira van, megkímélem pokoli rendetlenségünktől és inkább magam megyek, jót tesz a kis séta. Üljön be a parlour-ba (amolyan előkelő söntésféle), ebéd után, úgy négy tájban. Elbeszélgetünk.
Ebéd alatt váltig azt forgattam a falattal a számban: Zimándy Zelma. Hogyan hozzam szóba. Honnan tudom, hogy ismerte. Honnan?! Hát tőle magától. Tőle magától?… Én? Én, kérem, semmiféle Zimándy Zelmát soha nem ismertem. Nem volt valami más neve? Színésznő volt, mondja? Felvett név, más neve kellett legyen… (Elképzelt kísértet-beszélgetés Márai Sándorral, nekikészülőben. Hogyan merül fel benne az emlékképe: tizennyolc évesen, a fiatalság büszke ragyogásában? Vagy mint nekem, tönkrement-öregen? Egyáltalán: hogyan fogom szőnyegre hozni és kimagyarázni Zimándy Zelmát, hogy mit akarok vele?…)
Jól megvárakoztatott. Elaludtam – mondta. Az olasz szieszta? Nem szokásom, de most elnyomott a karosszékben. A hőség. Meleg van. Az, nagyon.
Már amikor az ajtóban „magas alakja” megjelent, elszorult a szívem. Máraira mint nagyon magas, délceg „úrra” emlékeztem (ilyen volt még fürdőgatyában is, a Lukácsban), s láttára most Édesapám jutott eszembe, amikor már levette lábról a kachexia és csigolyái összementek. Neki is, az írónak, gerince megrövidült, alakja hajlott volt, ami tán nyolcvan után természetes is (1900-as volt, a századdal egyidős), de sose gondoltam volna, hogy ennyire hajlott. Görnyetegsége úgy hatott, mintha tarkótájt felfüggesztették – és a függesztés helyétől a teste kétfele nyaklott volna (hajótérben szoktak így, hajódaruról lógó pányvákon, berámoláskor, cirkuszi lovak). Felálltam. Még mindig magasabb volt, mint én, de csak alig-alig, s ebben a megtört aggastyánban hasztalan kerestem az egykor fölém tornyosuló óriást.
Hallomásból tudomásom volt személyes tragédiáiról, a nagy magányról, ami Lola asszony halála után rászakadt; még így is, fényűző, főúri rezidenciát gyanítottam és méltó hátteret hozzá – hogy annál alább nem adja. De most, hogy megláttam, az a gyanú környékezett, hogy hátha röstelli a rendetlenséget, a porcicákat a zongorán (ha van), a mosatlant a konyhai öblítőben, s tán azért nem a lakásán fogad: ismeri a kocsmát, amúgy is közel van – ő jön.
Négyre mondtam, elaludtam – állapította meg szárazon megint, mit sem mentegetőzve a késésért, míg elfészkelődött műbőr székén és undorogva a magas bárszékeken feszülő fenekeken elnézdelődött. Fél ötre járhatott; lehangoló beszélgetés volt, rosszul indult. Arcazacskója, tokaránca leliffedt, táskás, sötét szemgödréből alig lobogott a fény. Már rég magára csukódhatott, mert versenyt a türelmetlen esztendőkkel jóformán mindenkit meggyűlölt s a gyűlölködés e látóhatárán azok voltak a szinguláris pontok, akiket/amiket a szokottnál is jobban gyűlölt. Pl. eddig úgy tudta, hogy a BBC-nek dolgozom, és nem regisztrálta örömmel, hogy átnyergeltem a Szabad Európára; előttem (akkor még) rejtve maradt az ok, hogy miért rühelli őket annyira, bizonyára a Szabad Európa New York-i irodájával támadhatott valami nézeteltérése s ebből adódott, hogy elváltak útjaik (egyikünk előtt sem volt világos, hogy őt ugyanolyan minősíthetetlen, goromba módon tessékelték ki a Szabad Európa Rádiótól, mint ahogyan engem a BBC-től kiakolbólintottak: ugyanúgy, ugyanabból az okból). A diskurzus döcögött… Zimándy Zelma, hogy szóba hozzam? Rossz mederbe terelődött a szó s már-már majdhogynem szóváltás lett belőle; a beszélgetés menete az idétlen közbeszúrásnak nem kedvezett. Márai megint nehezményezte, hogy eszmeileg „támogatom” (így mondta: „delejezem” az éteren) az otthoni könyvkiadást, és kényszeredett dohogása csak akkor hagyott alább, amikor értésére adtam, hogy legalább annyi recenziót írok a diaszpóra emigráns íróiról (angolokról-franciákról nem is beszélve); emlegettem is néhányukat, magyar kedvenceimet, de a Mester figyelme el-elkalandozott. Tán azt várta, hogy dicsérni kezdjem hanyatlásának állomásait, a SAN GENNARO VÉRÉ-t avagy a RÓMÁBAN TÖRTÉNT VALAMI című iskolás, vérszegény opuszát? Nyugati regénykísérleteivel ezer és egy jelét adta annak, hogy az ország elhagyásával géniusza elvesztette maga alól a talajt; mi több, már a modorosságát is felejti, amit – A GYERTYÁK CSONKIG ÉGNEK után – minden művében annyira felróttam neki; ő pedig nem a kezdeti, igazi nagy opuszok tétova dicséretét szerette volna hallani. A Hon, az otthonhagyott Haza ez a húsevő növény, amelynek csapda-kelyhében vergődik: őt is meg kell érteni – biztattam magam. Majd minden munkámat elküldtem neki, de sohasem reméltem, hogy belenéz (nem is hoztam szóba – és ő se, magától. Pesti hírlapos félistenné-válása után többé már amúgy sem az az író volt, aki az alatta járó nemzedékre felfigyel; a neki dedikált, 1947-es HELIÁNE ritkaság számba menő példányát valaki londoni látogatóm újságolta, hogy egy budai zug-antikváriumban meglelte-s-megvette volt).
Szerettem volna „belemelegedni”, de nem volt mibe. Elismerő szavakkal merészeltem megemlékezni a Szent István Társulat monumentális vállalkozásáról, az ÓKERESZTÉNY ÍRÓK sorozatáról: roppant kultúrtörténeti haditett… Fanyalogva hallgatta. El tudom képzelni, micsoda kontorzionista cirkuszi gumiember-ficamokat kellett produkálniuk az élenjáró békepapoknak, hogy a mutatványt megengedjék – mondta. Előhozakodtam a Helikon új kiadványaival, amelyekről éppenséggel nem „marxista” szellemben számoltam be s ugyan miért marasztalhatnám el a Kádár-rendszer bűneiben Herakleitoszt, Lactantiuszt, Firmicus Maternuszt, Cicerót…?! Hullarablás – fakadt ki keserűen: a klasszikusokkal azt teszik, amit akarnak; bezzeg engem senki meg nem kérdez, ha műsorra tűznek vagy kiadnak: közönséges kalózkodás. Igazat adtam, de nem sokra mentem vele: a Mester nem enyhült meg és váltig nemszeretem-formán méregetett. Akiket recenzeáltam s nem is egyszer: sorra kezdtem sorolni az emigráció ifjú ígéreteit, beérkezett jeleseit, írókat, költőket – Bakucz József, Horváth Elemér, Vitéz György, Mózsi Ferenc, Bebek János, Tűz Tamás, Fáy Ferenc… Egyiknél-másiknál idegesen megrándult az arca; csak Fáy Feri említésekor derült fel s amikor áradozva magasztalni kezdtem (tőlem oly idegen, de kétségkívül) robusztus géniuszát már mintha felengedett volna. Ellágyulva irigyelte „fiatalságomat” (a hatvanas éveimben jártam), bár végletes sötétenlátásában pillanatig sem hitt abban, hogy a „béketábor” bukását vagy akár csak fellazulását nem is ő maga: én hogy megérem; amiben egyetértettünk és elszótlanodtunk… Most! Most! Most van itt az alkalom, a nosztalgia mindeneket-bearanyozó alkonysugaraival, itt a perc, itt van, végre! Az alkalom, hogy szóba hozzam közös „múltunkat”, Zimándy Zelmát!… Elkéstem vele.
Zimándy Zelmát: azt hiszed, szóba hoztam?! Ha odáig ért a szóbahozhatnékom, hogy a neve a nyelvem hegyén legyen: csak ránéztem az aggastyánra és az jutott eszembe – amennyi parádés babája tízujjára s ahány „mellékutcája” volt, most, ahol már rojtokra foszlik, lebukóban, az emlékezet rongyszőnyege és az évek naptárórája is, már kilencven felé ketyeg: miért éppen ez a Mellékutca jutna eszébe miért éppen az az Egykori-Sudárszép, „a” Zimándy, a Zelma? S nekem meg: mi ütött belém, ezt a lezárt életfejezetet minek is – miért is bolygassam?! Hiszen ha Zelma olyan soványka volt, amilyennek a divat a flappert kívánta, hát én Márai Zelmáját meg se látom: nincs a kategóriámban… Ha meg júnói termetét egyes-egyedül a Gestapo-orvos injekciós fecskendőjének köszönhette s nem a természetnek, (hiszen tudod) – akkor jobb, ha életutam e kacagtató szégyenéről mélyen hallgatok – – –
KL (Hogy az ilyen tüskék ennyire elgennyednek benned…!)
(El, gyakorta. Senki sem születik tetanuszoltással a vérében, az ilyen tüskék elmérgesedése ellen.) Meddig marad? – kérdezte Márai. Csak a Mestert akartam látni s azzal már megyek is. Mi látnivaló van sorvasztó magányom romjain? (Igazi máraizmus volt; iparkodtam a stíluson belül maradni.) Egy-úton járunk, Sándor bácsi – (csak akkor, egyszer és utoljára mertem így szólítani) – egyszer már közel jártam hozzá magam is, és on n’a point pour la mort de dispense de Rome (idéztem Molière-t); mert a halál alól még Róma sem adhat felmentő dispenzációt…
Nehézkesen feltápászkodott, botját kereste, odaadtam; ő felállt s felálltam én is. Életemben soha – komorabb mosolyt, bőrzsák formán lelógó arcon, tört-átsuhanóban.
Ajánlkoztam, hogy hazaviszem; visszautasította.
Visszaereszkedtem a bőrszékre, de még odaláttam görnyeteg alakját a félkörös vörösbőr ajtófüggönyön, amely mögött eltűnt. „Sándor bácsi.” Azon vettem észre, azon kaptam rajta magam, hogy a szeretet egy meleghullámát küldöm utána; s feléreztem az aggastyán magányának remete nyomorát, amikor már bizonytalan a lépte, tapogató a fogása s mind csak fürkészi eljövetelét az ő idejének, amikor majd nem tudja ellátni magát.
*
Se könyvekről, se Zimándy Zelmáról, se semmiről. Mintha soha semmiről nem beszéltem volna vele s ahogy ő – mintha mellettem elnézdelődött és meg se látott volna. Akár az egymás mellett elhersenő kardok – a levegőt érték szavaink. Nem volt kedvem sem a kikötőhöz, sem az átruccanáshoz, hogy letegyem a lábam Mexikóban, ahol még nem jártam. Amit barátaim a lelkemre kötöttek, hogy legalább azt a kiskeveset el ne mulasszam megnézni, sem az amfiteátrumot, sem a szabadtéri orgonát – semmit nem néztem meg. Úgy, ahogyan Sándor bácsinak mondtam volt, hogy idevetődésem célja ő volt és semmi más – a szavamnak álltam. Kifizettem a szobát (melynek ágyába bele se feküdtem), beugrasztottam a motort és a Balboa Park mellett nagy ívben körülkanyarodva – már ott nyargaltam a truway nagy útjelző kaputáblái alatt, vissza Los Angeles felé.
A szomszédos Jézus Szíve-templom
(23) Halottaimmal kezdem a napot. Regényíró-típusok, regényíró-módszerek, illusztrációkkal (HELIÁNE, ANIBEL, IULIANOSZ IFJÚSÁGA). A KÖPÖNYEG SORS keletkezéstörténete; meddig tart a történelmi valóság felidézése, és honnan kezdődik a rongyolódó emlékezet kifoltozása – koholt mozzanatokkal, kitalált figurákkal. Miért hiányzik ebből az életútleírásból az út annyi lényeges állomása, és az önéletírás miért nem rovancsolás?
Otium sine litteris mors est et hominis vivi sepultra
(a semmittevés irodalom nélkül: a halál.
Az így élő: eleven sír).
SENECA
KL Este elalvás előtt még sokáig forgattam magamban, amit Márai Sándorról mondtál. De hogy van az, hogy a reggelihez lejövök, te már körüljártad a tömböt, megcsengetted a misecsengettyűket, sőt még mintha scriptoriumodból is felhallanék holmi kisegér-motozást? Mindig ezzel kezded a napot?
Mindig. Ezzel. Mondhatod kisegér-motozásnak is. A dolgozóban elhúzgálom a függönyöket, utána megkerülöm a tömböt – ezenközben a domb 15 fokos grádiensének mindennapos megmászásával, lihegésen, elfáradáson lemérem azt a szemernyit, amennyivel egy nap alatt öregedtem, hümmögök nagy-elégedetlen magammal; majd betérek a Jézus Szíve-templomunkba, a gyertyagyújtás szertartására. Számtalanszor elmondtam már, de nem árt, ha még egyszer hallod: nekem sohasem repetitív, mert egy-egy halottal „gazdagodik” (ha az élet szegényedését annak vesszük) s amúgy is, halottaimról emlékezve igen szelektív vagyok. Az „én halottaim”: az öngyilkosok. Édesanyám öngyilkossága óta vállalom őket, magamhoz váltottam őket s csakis e boldog-szerencsétleneket vállalom, róluk emlékezem. Így azután olyanokat is a magaménak váltottam, akik rólam soha nem hallottak, Szilágyi Domokos, Pinczési Judit és jó, hogy mondod: immár ő is, Márai Sándor. Szívében Európa dobogott, Európában Márai-szív dobog s egyike volt a „turániság” letörőinek, a provincializmus demitologizálóinak; így azután ha amúgy édeskevés közünk is van egymáshoz, fegyvertársat vesztettem benne, távoztával; s ő az enyém is, öngyilkos jogon.
KL Csak öngyilkos halottaidért gyújtod a mécsest?
Nem. Minden halottamért; de hercegeim a halálban: az öngyilkosok.
KL Huha! Ezek szerint neked minden napod halottak napja…?!
Az, Lorcsikám. Többnyire így van, hetven után – nálam megtoldva az én szinguláris esetemmel; s ez még ide, most is, utánunk is behatol, a dolgozómba, amit te scriptorium néven emlegettél – s ha emlékeznél TAPINTATOS TÁVOZÓK című versemre, tudnád –
|
– megtalálod a HAJSZÁLHÍD 539. oldalán az egészet, ez csak néhány szakasza, mutatóba –
KL Elérted vele, hogy beleborzongtam és máris más szemmel nézek szét scriptoriumodban, íróasztalaidon-könyveiden. De nem furakodik be gondolataidba minduntalan, munka közben? És nem hozod magaddal a gyertyagyújtást, az egész templomot?
Ördögöt hozom. Eszembe se jut. Térdhajtás/főhajtás – az emberparány egér-reakciója a lét tengerzésének mysterium tremendumával szemben. Levethetetlen gyarlóságunk, hogy jóságossá-személyesítjük az Özön Közönyt. No de majd erre is újra rákerítjük a szót ismétlésekbe-bocsátkozó kedvünkben, ha majd bepillantást engedek éjjel-nappal üzemelő kommentatóriumomba – hogy mint keletkeznek ezek a nagykései kiegészítések-és „gondolatok filozófiánk lépcsőházában”, amilyen AZ ÉG CSARNOKAI, no meg a FILOZÓFIAI ZÁRLATOK című aforizmagyűjteményem is.
KL Nem mintha magam mernék ismétlésekbe bocsátkozni, de nem itt volna-e a helye, hogy emlékeztesselek rá – mert valahányszor unszollak, hogy mondanád el regényíró módszeredet, váltig elütöd valami bölcseleti kitéréssel avagy sohanapjára halasztod. Itt az ideje, hogy megszorongassalak…
„Regényírói módszer?” Lorcsikám, erről csak többszörös többesben lehet beszélni, mert ahány regényíró, háromszor annyi módszer: mindegyikünknek legalább három módszere van, leszámítva extravaganciáinkat, amikor szeszélyből, negyedikkel-ötödikkel próbálkozunk. Itt mindenekelőtt „az irodalom fajlagos eszközeiről” kéne szólnunk (megtalálod LÉGY MINARET! esszékötetem 164. oldalán; London, 1990) – mert „ahol a zene ,fest’, a festészet ,irodalmizál’, az irodalom ,zenél’ – ott a művészet leválik természet-kijelölte helyéről az idegrendszeren, ahol megtapad… mihelyt az irodalom feladja fajlagos eszközeit, lecsúszik, mint a rosszul csűrt repülőgép a kanyarban, etc.”
Persze a széppróza nyersanyagát, e belletristának nélkülözhetetlen asszociációs láncot sok minden megindíthatja s „végigzongorázhat” idegrendszerünk reminiszcencia-billentyűin ezer minden, az öböl visszatűző napláng-látványa csakúgy, mint egy dallamfoszlány, a megrohanó arcél déja vu-érzése csakúgy, mint az olfaktorikus élmény… S jut is eszembe: Proust megihlető cukros-vaníliás illatárja, a teasüteményé: a madelaine gyermekkor-szaga, ami a nyitott ablakból megcsapja orrcimpáit, legalább olyan jó példa az irodalom specifikus eszközeire, mint a Mesternek az a másik, számomra még ennél is fontosabb tapasztalata, amit Contre Saint-Beuve című írásában említ: chez l’écrivain, quand on tient l’air les paroles viennent bien vite – az írónak, ha megvan a dallam, a szavak már maguktól jönnek, maguktól tolulnak a szájára. E dallam helyett majdnem azt írtam, hogy dudolatúra – és ez volt ANIBEL című trilógiám megírásakor regényírói módszerem (mert ez is kipottyant a fejemből s csak most, elkésve árulom el, hogy ANIBEL regénytrilógiámat 1984-ben, Londonban kiadtam). Két-három esetben alkalmaztam, nem többször, az ANIBEL trilógia kétpólusos módszerét, melynek egyik pólusa a prousti mestergondolat volt a dallamról – hogy a regénynek „dudolatúrája” van, és ez a dallam egymagában megszabhatja a regény menetét. „Dudolatúrát” választottam: Nagy betűkkel felírtam a három zeneszerző nevét, bármi bizarr és össze-nem-házasítható volt látszólag ez a három, de BARTÓK-BRAHMS-BERLIOZ valami melodikus irodalmi amalgámmá olvadt össze „dudolatúrámban”, és ezt a papírlapot felrajzszögeztem magasan az írógép fölé, hogy mindig a szemem előtt legyen. Ha valami olyan tekeredett ki írógépemből, ami – felpillantva rá, nem illett bele a „dudolatúra” háromzeneszerzős hármashangzatába, azt a „fals”, disszonáns fejezetet rövid úton továbbítottam a papírkosárba. A „dudolatúra” biztosította a regény homogén hangvételét. Amikor az ilyen módszerrel alkotott opusz végére pontot tettem, rendesen megemelkedett bennem és feláradt egy dallaminvenció (kortikális hallásomban már mindjárt meghangszerelve); ha a „dudolatúra” melodikájába/orkesztrálásába beleillett, akkor megnyugodtam: jó munkát végeztem; le is írtam s ma is emlékszem arra a „kiköpött” berliozi dallamra, amely bennem, a Mester hangszerelésében felindult/előhömpölygött, a valuptuózus késleltetések, a buja modulációk igazolni látszottak, hogy jó nyomon járok, a regény olyan, amilyennek akartam eredetileg.
És kellett is, hogy ez a „zenei” pólus biztosítsa a homogenitást, mert a módszer másik pólusa a „randomizálás” szeszélye volt. Az időrendiséget, a cselekmény logikáját félrerúgva – azt a fejezetet, azt a torzót vagy töredéket írtam meg, amihez éppen kedvem volt. Megtehettem, a regény egésze már a fejemben lévén, az expozíciótól a végkifejletig. Ennél a módszernél megesik, hogy az ember elsőül írja meg az epilógust és a legvégén az indítást: a végén kerül a helyére a versbetét, ami az elején íródott, és a találomra felötlő szerelmi dialógusok csak nagy sokára találják meg az enyelgés gyűjtőkosarát… Mikor már a „dallam” elhallgat s a jelek szerint – mint Alice Csodaországban – „kifogytunk” a mondanivalóból, akkor már nincs egyéb dolgunk, mint hogy két tucat dossziénak megleljük a logikai/kronologikus/természetes egymásrakövetkezését: a végső sorrendet, amely regénytömbbé sűríti „fejezeteinket” s azzal – egybeáll a könyv.
KL Ez volt tehát az ANIBEL megírásának módszere. No de a többit is így írtad? Mi volt a módszer a CSODÁK ORSZÁGA HÁTSÓ EURÁZIA, az ŐRZŐ KÖNYVE, a BÁBEL TORNYA vagy hírhedt botránykönyved, a HELIÁNE esetében?
A filozófusregény más műhelydarab, más satuba fogod és más megmunkálást igényel. Amilyen a CSODÁK ORSZÁGA. Az ilyennél az ismeretanyag ellenőrzése, beillesztése késlelteti a munkát s az ember könyvről könyvre halad (azért is neveztem ezt eredetileg „regényfolyamnak”). A BÁBEL TORNYA az építészeti megszállottság és egy esztétikai rögeszme szüleménye: azé, hogy megpróbáljak cselekménynélküli, majdhogynem minden cselekményességtől „fertőtlenített” regényt írni (más kérdés, hogy e rögeszmés balfogást úgy megbántam, mint a kutya, amely kilencet kölykedzett); de egyébiránt ez is, akárcsak a HELIÁNE, az ősi, archaikus módszer szerint íródott, mint akár a ZSUZSIKA FÉNYKÉPALBUM, akár az EUMOLPOSZ; s ez: a „legombolyító” módszer. Ahol indul, kibontod a cselekmény szálát és legombolyítod az orsóról. De ki ne tudná, hogy épp ezen az „indításon” múlik minden? Kingsley Amis azt írja, az első bekezdéstől jobban fél, mint a fogorvosi széktől; és Garcia Marquez is úgy tartja, hogy nincs nehezebb az első bekezdésnél, amellyel hónapokig el lehet kínlódni, de ha egyszer megvan, a téma, a stílus, a hangvétel – minden abból következik. Magam is babonásan ügyelek az indító mondatra – de nem mintha félnék tőle, inkább mámoros szerelmesdi ez, a gyönyör kiküzdése, mely ölébe bilincsel: megtalálni – a teljes kielégülés. Ahogy a vonót a húrra ráhelyezi s úgy lopja bele fülünkbe a kezdő hangot, hogy észre se vesszük, mivel-mikor-honnan-mi módon indult a dallam – azon megismerszik a mester. Ha a vonó recseg és az indítás csürüszköl – azzal megjárhatod: ihletvesztetten ülsz-ülsz, és kettőig se számolsz, már elment a kedved az egésztől.
Persze az eszményi az (ami nekem életemben csak egyetlen egyszer adatott) – hogy az író kenyérgondoktól ment, csak a regényével törődjék éjjel-nappal, és ismerettárát/invencióját/érzékeit/líráját/humorát/bölcseleti tapasztalatait mindenestül arra összpontosítsa; így volt a HELIÁNE esetében. Ilyenkor, ha elegendőképp hatalmába kerít megejtő mesélőkéje – akkor dehogy is kell „vázlat”, dehogy is dolgozol „szinopszissal”: minden a fejedben van; ami meg nincs, az arra való, hogy számodra is a meglepetés erejével hasson és jókat mulassál invenciód hajtűkanyarjain. Ha elővesz a mesélőkéd, önfeledten csak tolod-teríted s már meg is feledkezel módszerről-„mesterségről”: sokak szerint ez a legősibb, archaikus módszer a legigazibb: kópé módra – „olvasói” beleéléssel, mesélősen – a magad jó mulatságát keresed, miközben a cselekményszálat kedvtelten levonod róla s addig gombolyítod, míg orsód ki nem ürül.
KL Érzésem szerint elsőül kellett volna említened, hiszen ez az ősi, a mesélős módszer; a második a „randomizáló”, ahol az utoljára időrendi sorrendbe szedett fejezetek hangulategységét a „dudolatúra” mesterfogásával biztosítod. Így van-e?
Így van, ez az én hebehurgya megközelítésem: tudományosabb kifejtése rád vár.
KL De mi az a harmadik módszer, amelynek segítségével… melyik regényedet is írtad? Mondanál erről valamit?
Iulianosz-regényemet (s voltaképp elveszett párdarabját, a TAUROBÓLIUMOT is, ugyanúgy; de erről majd később). Az építészek ismerik a „növekvő ház” fogalmát: amikor a ház két vagy három szakaszban épül s egyre nő. Ilyen a „növekvő regény” is, ahogyan a IULIANOSZ IFJÚSÁGA keletkezett. Emlékezz vissza, elmondtam már, milyen nagy hatással volt rám Will Durant amerikai kultúrfilozófus tízkötetes óriásműve, A CIVILIZÁCIÓ TÖRTÉNETE, amelyet maga a szerző küldött meg nekem. Ennek THE AGE OF FAITH – A HIT KORA – negyedik kötetében, az Aposztatáról írott fejezetben leltem rá erre a kulcsmondatra: For ten years Julian conformed in all externals to the Christian worship, and even read the Scriptures publicly in church – tíz éven át Iulianosz külsőre mindenben alkalmazkodott a keresztény hitvalláshoz, és a templomban még a szentírásból is felolvasott.
A mondatot kijegyeztem és nem tudtam tőle szabadulni.
Hogyan talál ki a fiatal lélek a hit bozótrengetegéből és mint lel rá a iamblikhoszi, pogány mélyengések „nagy igazságaira”. Mit jelent a családirtás után megmaradni és fejedelmi sarjként állandó fenyegetettségben élni. A párhuzam a sztálini kor hazugságösszjátéka – és a 4. század hazugságösszjátéka közt Konstantinápolyban, amikor a kereszténység, a hit és az uralom in statu nascendi volt. Jó ideig az aforizmatikus megfogalmazáson nem tudtam túljutni s féltem is tőle: a feladattól – hogy majd nagyobbnak bizonyul, semmint hittem. 1984-ben próbálkoztam meg vele első ízben, bizakodva, hogy a „tárcanovellányi” kiselbeszéléssel megúszom. A 10 oldalas tárcát elnézegettem egy darabig s úgy éreztem, hüvelyéből kikívánkozik valami több, nagyobb: a 60 oldalas nagyelbeszélés, a kvázi-kisregény. Ismered elméletemet – hogy ha rád jön az alkotói bolondóra, a legjobb, ha azon nyomban nekifekszel s biztosítod a vezéreszme zsenge frissességét – kockáztatva, hogy értesületlenségeden, ismerethiányodon megbukik a vállalkozás. A 60 oldalas impresszionista kisregényt elfektettem közel fél évre s ez alatt a félév alatt amire csak rátehettem a kezem, hozzáolvastam, jegyzeteltem, ellenőriztem, fordítottam, feltúrtam a korszakot, összevásároltam a forrásmunkákat, hogy minden kézkinyújtásnyira legyen: elsősorban maga a császár Minden Munkáinak három kötete (a császár a kor egyik legjelentékenyebb auktora volt), Eunapius, Ammianus Marcellinus, Libanius, Philostratus, Alexandriai Clemens, Eusebius, etc.; Milman Keleti Kereszténysége, Newman bíboros esszéje a 4. századi ariánusokról, Gibbon, Bury, Grant, Burckhardt, Ricciotti stb. stb.: csak böngészd végig a könyv 620. oldalán a bibliográfiát. S akkor, imigyen felvértezve, újraolvastam kisregényemet, és mit tapasztaltam? Hogy (1) tele van tárgyi tévedéssel, kronológiai képtelenségekkel, tudásom terra incognitáival: és – hogy (2) ebből a hatvan oldalból kikívánkozik valami több, nagyobb: a 600 oldalas történelmi regény. Így nőtt-növekedett az aforizma a kezem alatt novellává, abból nagyelbeszéléssé, abból nagyformátumú regénnyé – ha tetszik, ez is egyfajta „módszer”…
KL De miért, hogy KÖPÖNYEG SORS…?!
Ha Iulianosz jeltelen senki lenne, köpönyegforgatással megúszhatná, mint mindenki a meghamisult korok általános hazugságösszjátékában. De a palota foglya; fejedelmi születésének foglya; fenyegetettségének foglya; a Szent Palota Hálótermeiben számára kiszabott-és-meghatározott sors-és-életpálya palástos martaléka – hogy életében-halálában eleve-ártalmatlanná téve, egy minél távolabbi kolostor elaggásra ítélt papifejedelme legyen. Ahogyan az óriás tengeri teknőc hátára oda van nőve hátpáncélja, a karapax, úgy van odanőve az ő hátára – palástja: az ő sorsa nem az a fajta köpönyeg, ami forgatható. Innen a címben a KÖPÖNYEG SORS.
Ördög tudja, miért-és-hogyan, tán írás közben alakult ki ez a mániám, hogy ez a regény már stílusában – és még stílusában is! – elejétől végig korhangulat-teremtő legyen. Az én IULIANOSZOM hatszáz oldalán sehol sem találsz, hékám, se bécsiességet, se slampos-kedélyes, franciából németre facsarintott s onnan magyarrá rontott kiszólásokat, melyek mindahánya a Monarchia nyelvi seprője volt a görögül beszélő, 4. századi, kis-ázsiai ember szájában idétlen anakronizmusnak hat. Valósággal allergiás lettem ez ilyen – állítólag „modern” vagy annak vélt – fogásra, s az iránta való viszolygásban odáig mentem (mert magad is jól tudod, az én könyveimben a címoldalnak is fontos, közlő- és hangütést kiváltó rendeltetése van), hogy Iulianosz-regényemben már maga a címoldal is a 4. századi kis-ázsiai romanoi, a latinizált görög világ szellemiségét idézi – íme:
KL Igazad van, ezen magam is „megütköztem”, ahogy kinyitottam a könyvet s mintha mindjárt belezökkentem volna a hitten-hitt, kézenfekvő korhiedelmek légkörébe. És az elején, ahogy számba veszem ezt a roppant szereposztást, hadd kérdezzelek meg, hogy ebből a menazsériából, amit a regényben mozgatsz, mennyi a történelmi és mennyi a költött? Mi az arány?
Mielőtt okos kérdésedre válaszolnék – mert talpraesett kérdés, és ahol a történelmi memória szövete ritkás és kikopott, ott gondoskodni kell lehető-hitelesen előnkbe állított, költött figurákról, hogy kitöltsék a hézagot és visszaadják az életnek a nyüzsgés részletgazdagságát – elsőbbet tisztáznunk kell valamit. Mert vannak olyan „költött” alakjaim, isteni hírnökök, elköltözöttek lelkei, pogány tanúságtévők („hitvallók”) és csodamívelők, akik legendabéli figurák ugyan, de hitregéiket nem én találtam ki, megőrizte őket nekünk az irodalom.
KL Ha tán sorra vennéd, ahogy a szereposztásban következnek…!
Nos, a fejedelmi személyek történetiségében nincs mit kételkedned; és Euszebiosz főkamarárius, Preapositus Sacri Cubiculi (a Szent Hálótermek Őre) is történelmi személy, de már Arabianosz, az a bizonyos nabateánus óriás, a jobbkeze – az kitaláció. Hiteles viszont Paulus „Catena”, az Agentes in Rebus (Államvédelmi Hatóság) vezetője, akiről többen megírják (Ammianus Marcellinus is), hogy ezt a „Láncos” ragadványnevet kapta, mert lánccal vert; ebből lett nálam a „Lánccsörrentő Paulosz”, a „Pók” (mondták ezt is róla). Paphlagóniai Themisztiosz Euphradész, az Ékesen Szóló, olyan lehetett, amilyennek leírom; Első Udvari Rhétor és jeles filozófus, akiről az Udvarban csak úgy volt szabad megemlékezni, hogy „Nagyobb Platónnál”. Szónoklata a Szent Palota tróntermében olyan esemény, mint manapság nálunk a kormányzat politikáját meghirdető trónbeszéd, a királynő szájából –
KL És a „hidraulikus trón”, ami az uralkodóval megemelkedik…?!
Nos, egy kis csúsztatással. Az én szemfényvesztő hozzátétem, ezt az emelőmasinériát valójában a bizánci időkkel asszociáljuk (a tévedés különben benne van Will Durant-ben is: „bíborban-születettet” emleget Iulianosszal kapcsolatban, holott a császárnék csak a bizánci időkben szültek a Bíbor Teremben). Antiokheiai Libaniosz? Amannak ellenlábasa – ez a másik rhétorfejedelem a maga korában intézményszámba ment; de hogy én „Kardhalnak” csúfolom, mert hogy olyan nagy orra lett-légyen – ez szemenszedett kitaláció.
KL És Aetius, aki a gyermek Iulianosz tanulmányait ellenőrzi? A tanárai: Nikoklész Luko? Mardoniosz? Hekeboliosz? Hát Szozipátra, a szépséges és milliomos papnő, akinek palotájában mindennapos vendég és belé életre-halálra szerelmes?
Látom, jól beleolvastad magad. Csupa történelmi személy: Aetius a pogány irodalom rajongója-és-gyűjtője, cinikus jogtudor, az Egyház jogtanácsosa, aki az Egyház megbízásából utazgat s noha soha pappá nem szentelték, püspöki hatáskört arrogál magának; Aetiuszban az a mulatságos, hogy ebből az ízig-vérig világi személyből keletkezett a kereszténység egyik leghíresebb legendája – a Szent Györgyé. A tanárai? Hekeboliosz: szélkakas – hol keresztényeskedő, hol pogánybarát, mikor hogy. Nikoklész Luko: őt sem az ujjamból szoptam; aminthogy Mardonioszt sem – ezt a felszabadított szkíta rabszolgát, aki ókori humanista tudásával belecsepegteti a gyermek Iulianoszba a pogány filozófiák, az őseredeti-igazi hellén gnózis és az olümposz-vallás „mérgét”… Szozipátra látnoknő és püthonissza, Zeusz Abraxasz Világisten papnője és gnosztikus filozófusnő, bizony hogy történelmi figura. Az ő kegyes és megrendítő történetét, Küriont, az apját, aki Koddeon jószágigazgatója, valamint Helianoszt és Kriszkoszt, az „elhunytak lelkeit”, akik, míg éltek, fehérmágiát mívelő jóságos kaldeusok voltak s mint a Nagyságos Elköltözöttek lelkei, felcsapnak Szozipátra őrszellemének – mindezt a történettel együtt, ahogy lepergetem, Eunapioszból merítettem. Viszont Licinius Valerianus, Iulianosz egyetemista társa-és-jócimborája – kitalálás. Vigyázz azért, mert pl. Eusztathiosz rhétor, Szozipátra férje valóban élt és jelentékeny rhétor volt, sőt, egy ideig gabonakormánybiztos az éhínség idején, ebben a minőségben küldték ki Kis-Ázsia városaiba. Csak épp az ő tragikus, megrendítő halála nem történelmi hitelű – ezt a mozzanatot kikölcsönöztem valaki más életútjából, akit Nagy Konsztantinosz végeztetett ki s mint tudod, az én regényem időszektorában ő már rég nem él. Philométrosz, Szozipátra kegyese, aki kocsikipróbálás közben a nyakát szegi? Hiteles bizony. Szárdiszi Krüszantheiosz, orvos és theurgosz, előbb csudamívelő, utóbb birodalmi főpap? A legnagyobb mértékben. Agg Aidesziosz?! Tudnod kell: annak a pergamoni „akadémiának” volt a szkolarkhája, ahol Szozipátra tanított, és ahol utóbb (nem a regényben, de jóval később, amikor én már a 21 éves Iulianosz kezét rég elengedtem) – Iulianosz megjelent és Szozipátrával összeismerkedett. Ez a történelmi igazság: egy „szemeszterre” a tanítványa volt. De nem igaz, hogy Nikomédiában mindennapos vendég volt abban a „római” palotában, ahová Szozipátrát beültetem s amelyet a római megszállás idején Plinius építtetett, a helytartó.
KL A levélíró Plinius?
Az hát. Ő írta a császárnak azt a furcsa levelet, hogy itt Nikomédiában a polgárok tűzrendészeti szempontból üdvösnek tartanák, ha tűzoltóságot szervezhetnének, és tarthatnának kocsikat-lovakat, kerekes tartályokban vizet… Mire a császár visszaírta: „Nem engedélyezem”. A lakosság semmiféle bandába ne verődjék, mert abból szervezkedés és összeesküvés lesz: égjenek le a házak.
KL Így hát az a lelkek-szerelmi-összeforradása, amiről te írsz… Iulianosz és Szozipátra közt nem volt semmi?
A világon semmi. Nem is lehetett.
KL Pedig ezek a fejezetek kivált izgalomba hozzák az olvasót.
Mille scusi – de Szozipátra csak tanította (s amúgy is, az anyja lehetett volna, bár ez nem akadály). Gnosztikus tudása, mágiázása mély benyomást tett rá, de csak az órákon leshette vagy Aidesziosz hivatalos „lakomáin” – ezek amolyan egyetemi funkciót betöltő összejövetelek voltak.
KL És a Szerapeion, amit leírsz? Mennyi abból a történelmi tény?
Édes öregem, én nem hazudozom. A lerombolását leírom AZ ÉG CSARNOKAI-ban. Ahogy az Egyház elrendelte s ahogy a szerzeteshordák nekimentek.
KL Álom formájában, a regényben is megcsillan.
A Szerapeion a Szerapisz-kultusznak a Vatikánja volt. A Szerapisz-teológia egyeteme, szemináriumi termek, no meg a híres alexandriai könyvtár. A szentélybe beépítve mindenféle mechanikus mozgatóművek is voltak, hogy az istenség keze, feje meg-megmozduljon. Általános volt az ókorban ez az ügyeskedése a hiereuszoknak, hogy mesterséges csudákat produkáljanak (nem mintha a zsidókereszténység olyan alma volna, ami messze esnék a fájától) –
KL Egyik kritikusod hiányolta, hogy Epheszoszi Maximoszt nem szerepelteted, aki pedig – a keresztények szerint – a császár „sugalmazó rossz szelleme” volt –
Az álomban az ő „csodamívelő” figurája is felcsillan; de ezzel a sarlatánnal a fiatal Iulianosz még véletlenül sem találkozott. Hallotta hírét, írásait csodálta, de csak mint császár találkozott vele; mi több, megszakította az államtanács ülését, amikor megtudta, hogy jön, közeleg, sőt, üdvözlésére elébe sietett és megölelte; utóbb kinevezte tanácsadónak. Dehát az a császár volt és én nem a császárról írok.
KL S Iulianosznak az a nagybácsija, akit szétszakíttatnak, az hiteles?
Már hogyne volna; csak jóval később. Két fára kötözik s utána a húzókötelet elvágják: Ammianus Marcellinus ír róla –
KL Hát Metragürtész, a legendás kocsihajtó bajnok…?
Ő is. Hiteles; csak épp soha nem jelent meg Szozipátra palotájában Ezek az országos izompacsirták és divat-díszpintyek a maguk idejében nagyhatalmú figurák voltak, mint ma egy Muhammad Ali vagy egy Bob Geldof: a népszerűség tajtékján ugráló szivárvány-buborékok…
KL Hát Iulianosz bátyjának, Gallusznak a kivégzése: úgy volt? És igaz az, amit a fogadalmi templomukról írsz, hogy a Iulianoszét betemette a fosóhomok…?!
Majd fosok én neked mindjárt homokot, ha abba nem hagyod. Már belevesznénk egészen. Téged is, az olvasót is, legjobb, ha a regényhez magához utasítlak: ha elolvassátok, annak több teteje lesz.
KL Ha jól számítom, 1960-tól 1984-ig tartott ez a negyedszázados „gesztáció” – lappangás-és-kihordás ideje, amíg a KÖPÖNYEG SORS megszületett. De nem bátortalanított el illusztris elődeid pléiade-ja, mind akik csak írtak „Iulianosz Parabatészről” a századok folyamán?
Nem. Mert Montaigne, Bayle, Voltaire, Gibbon csak néhány oldal erejéig hozta szóba; a többiek pedig, Lorenzo Medici, Alfred de Vigny, Ibsen, Merezskovszkij, a német Felix Dahn, az amerikai Gore Vidal, drámáikban/regényeikben a császár történetének egészét dolgozzák fel; magam meg „lélekrajzot” írtam róla, szellemi fejlődéséről és 21-ik életévénél megállok –
KL A tiéd tehát amolyan Bildungsroman –
Vagy ha tetszik, éducation sentimentale –
KL Igen ám, de abból az illusztris pléiade-ból elődeid közül kifelejtettél valaki nagyon lényegest: Kosztolányit!
Püffneki! Hogy milyen igazad van. Ezt már megkaptam druszádtól, az Irodalmi Újság hasábjain – hogy könyvismertetésében hosszan ír Kosztolányi nemlétező regényéről (fiatalon, a költő vázolgatott valami ilyesmit, majd átváltott színdarabra, de annak a tervét is feladta); ne vedd gorombaságnak, de ha valami egészségesebb közszellemű irodalomban, angolul, franciául a recenzens az én 600 oldalas Iulianosz-regényemet „összehasonlítaná” egy nagy (angol/francia) klasszikus soha-meg-nem-írt, sehol-ki-nem-adott Iulianosz-regényével, hát a „kegyeletnek” ez a bődületes túlzása fennakadna az olvasószerkesztő rigorózus pápaszemén, és soha a nyomdáig el nem jutna. Igaz, Kosztolányi utóbb „átmentette” kortörténeti jegyzeteit A VÉRES KÖLTŐ számára; de nem tudom, hova tehette történelmi érzékét, ha a kettő közt eltelt, közel félezer esztendős intervallumot quantité négligeable-nak tekintette s azt hihette, a 4. századi Konstantinápoly kultúrtörténetéből, építészetéből, hétköznapjainak krónikájából bármit is „átmenthet”/felhasználhat egy Néró korabeli történelmi mű számára, amely ráadásul nem is Kis-Ázsiában, hanem jórészt az Örök Városban játszódik… De olyan is az a regény – – –
KL Nono! Aki lareszeinkről/penateszeinkről rosszat mond, az élve innen ki nem kerül!… De miért, hogy éppen azt hánytorgatod fel neki – Kis-Ázsiát…?
Azért, Lorcsikám, mert IULIANOSZ IFJÚSÁGA javarészt Kis-Ázsia városaiban játszódik; s elgondolhatod, milyen „Érzékeny Utazás” volt, végigjárnom a császár nyomdokain Kis-Ázsiát – Kaiszareiát, ahová a kisfiút internálták, majd Ankürát, a mai Ankarát, ahol már császár korában járt s a fejedelmi látogatást a város emlékoszloppal örökítette meg. Le is fényképeztem a hatalmas oszlopot, amelynek egyik nevezetessége, hogy rovátkolt kannelúrái nem függélyesen, hanem vízszintesen vannak kialakítva az oszlopdobon, ami Néró korában elképzelhetetlen lett volna –
KL És a másik…?
A másik nevezetessége, hogy gólyacsalád kelepel rajta: jókora gólyafészek van a tetején.
KL De mintha olyasmit is mondtál volna, hogy nem csupán a 20. századi sztálini – és a 4. századi paleokeresztény „hazugságösszjáték” közötti párhuzam volt az egyedüli, volt valami életbölcseleti kicsengése is a témának, ami roppantul izgatott – hogy már-már egyik „visszatérő vezérmotívumodnak” érzed s elmondása kikívánkozott belőled abban az elveszett regényben is, a TAUROBÓLUM-ban, amely, mondod, a IULIANOSZ IFJÚSÁGÁNAK párdarabja lehetne –
Lorcsikám! Nem tudom, mekkora fájdalmat okozott Lengyel Balázsnak, amikor először kézhez kapta Iulianuszomat; megírta – vallomása szerint belesápadt, mert fiatalon ő is sokáig melengette egy Iulianosz-regény tervét. De azt tudom, hogy nekem igen nagy fájdalmat okozol, valahányszor eszembe juttatod Diocletianus-regényemet, amelyet a Horthy-rendőrségen elveszettek közül kivált sajnálok. Kis átfésüléssel ma is megállná a helyét. Azt hiszem, egyszer már elregéltem volt, de amilyen feledékenyek vagytok, te és az olvasó – rajtad áll, hogy újra elmondjam-e, frissen, másként. Emlékszel, mi volt a TAUROBÓLIUM vezérgondolata…?
KL Emlékszem az egészre! Erre mondtad, hogy ha történetesen Jókai kisregénye Carinusz császárról a kezedbe kerül, tán soha nem írod meg; igaz, hogy Jókai a kordivathoz igazodó, elkeresztényiesített, cukrozott írás, melyben még a meghamisított történelem is csak amolyan babaszínpad. Frissítenéd fel emlékezetünket…
No jó; de csak úgy átabotából, ahogy eszembe jut. Ma már kevesen tudják, Lorcsikám, hogy Commodus, a zsarnok gladiátor-császár egy őrült pillanatában átkeresztelte Rómát Commodiánának. Hogy Carinus császár átkeresztelte-e Cariniánának – nem tudni, bár a regényesítő képzelet idáig is elcsaponghat; tény, hogy több jogcíme lehetett volna, mert tébolyodottnak aztán igazán még távolról sem volt tébolyodott, és könnyen meglehet, hogy a jógonosz „nagy császárok” között emlegetné a romantikus historiográfia, mint afféle második Tibériuszt, ha történetesen kifutja formáját. Amúgy is, zsúfolt időket élt a birodalom, és az alatt a negyedfél év alatt (282 decemberétől 285 kora tavaszáig) csak úgy zuhogtak a nyakukba az események. Fivérével, Numerianusszal, Carinoszt a Fiatalok Fejedelme (Princeps Juventutis) rangjára emelte apjuk, a dinasztiaalapításra készülő katonaszenátor, Carus – a „Kvádok Megzabolázója” – minekelőtte Parthia megfékezésére és Perzsia meghódítására keletre indult, ahova magával vitte Carinus bátyját, Numerianuszt is.
Carinuszt azonnal szívébe zárta Róma. Nemcsak azért, mert vitathatatlanul ő volt a birodalom Első Nőcsábásza (s ezt tedd el jól a füled mögé); nemcsak a germánokon és britónokon aratott győzelmeiért, mely hadjáratok után felvette a Germanicus Maximus és a Britannicus Maximus címet; nemcsak mert bámulatos szónoki adottságával elnyerte Nemesianusztól a Nagyrhétor arany babérkoronáját (minekutána rhétori géniuszának még a szenátus is elébehunyászkodott); és nemcsak (ditto), mert az Örök Városban pusztító 283-as tűzvész után, magánpénztárából, egész utcasorokat építtetett újjá (s ekkor keresztelte volna át Rómát Cariniánának a regény szerint) – hanem azért is, mert mind közül, aki pontifex maximuszi kötelességének tartotta, hogy a kegyes Ludi Saeculari cirkuszi játékaival jól tartsa polgárait, Carinus császár a legnagyobb játékrendezőnek bizonyult.
Titus Colosseumában soha úgy nem tolongtak a leölendő vadállatok, vízzel teleeresztett csatavívó medencéjében soha akkora tengeri ütközetet, olyan naumachiát – soha! Utána még sokáig, mint az aranykort emlegették a szenvedélyes játékrendező császár uralkodását, amikor száz hím-és száz nőstény oroszlánt, kétszáz leopárdot, háromszáz medvét, tíz ritka ibexet, tíz jávorantilopot, tíz kamelopárdot, tíz indiai tigrist, harminc afrikai hiénát, húsz zebrát-és-onágert (vadszamarat), harminckét elefántot-és-rinocéroszt vonultattak fel a Colosseum porondján, hogy meglovagolják vagy leöljék; nem volt még egy olyan játékrendező császárunk, nagyobb mestere a látványosságnak, mint ő, a mi Carinuszunk és nem is lesz olyan, hozzá fogható, a mi Carinuszunkhoz, többé soha! – sóhajtozott mindenki, akiben igazi cariniánai (római) polgárszív dobogott.
Ezalatt a hatvanas éveit taposó, agg dinasztiaalapító Carus keleten egyre-másra aratta győzelmeit, szétszórta a szarmátokat, megrohanta Mezopotámiát, megverte a perzsákat, megszállta Seleuciát és Ctesiphont, felvette a Minddiadalmas Persicus Maximus címet, és idősebb fiát, a vaksi, szembajos Numerianuszt, mint társcsászárt Augustus rangjára emelte. Carus akkor már, Arrius Aper, a praetoriánus gárda prefektusa biztatására a perzsa birodalom felszámolására készült, amikor történt valami, amire ő számított a legkevésbé. Éjszaka tornádó rontott végig a táboron, az égiháborúban a belecsapó villám felgyújtotta Carus vezéri sátrát, s jóllehet a felhőszakadás a tüzet eloltotta – őt magát halva lelték tábori ágyán. A babonás rómaiak közt kitört a pánik, harci kedvük elpárolgott. Felmorzsoló utóvédharcok közepette, a keserves visszavonulást Augustus Numerianus apósa, Arrius Aper vezette; de eltitkolta a hadak előtt, hogy a trón megöröklője, Numerianus társcsászár a praetoriánusok gyűrűjében haladó aranyos szekér sátornyílásában nem szembaja miatt nem mutatkozik soha, hanem azért, mert már rég – halott. A hulla terjengő bűze elárulja a nagyralátó ármánykodását, a gyanú apósára, Aperre terelődik, akiben már nemcsak veje, hanem a vén Carus halálának okozóját látja a sereg. A néphangulatot kihasználja egy előrohanó testőrcenturió, bizonyos Diocles. Chalcedon mellett összeül a haditörvényszék, láncaiban elővezetik a foglyot, de még mielőtt vallatóra fognák, Diocles a gyűlölt Arrius Apert keresztülrohanja vasával. A katonák a centuriót pajzsukra emelik.
Az önbíráskodásnak híre megy, de ezt a bitorlónak jelentkező mitugrász katonacsászárt mindenki tudja, hogy Carinusszal az élén, Itália megeszi reggelire. Gyors meneteléssel Carinus előbb Venetia alatt terem, aminek lázadó parancsnokát kardélre hányja – ennek hadai Veronánál átállnak hozzá s azokkal megerősödve, már túlerőben van. A Duna és a Morava összefolyásánál ütközik meg Diocles hazatérő seregével, a csata kimenetele nem kétséges. A visszavonuló sereget a hosszú út elcsigázta, megtizedelte, nem ellenfél Carinus friss cohorszainak. A veteránok elesnek, a többiek futásban keresnek menedéket. A lemészároltak látványából Diocles, a „levitézlett” trónkövetelő kiolvashatja sorsát. Ő is, a volt testőrcenturió, váltott lovakkal menekül s harmadik szállásán, kétségbeesésében már nem lát más kiutat, mint hogy kardjába dőljön. Nekikészül a végső szertartásnak, áldoz háziisteneinek s már mellére illeszti vasát, amikor kiderül, hogy az „üldözésére” küldött praetoriánus különítmény egészen más küldetésben jár: közölni vele, hogy a „győztes” Carinuszt, sátrában, bosszúból, ledöfte egy féltékeny tisztecske, mert elszerette feleségét, a császár halott s a hadseregnek nincs más választása… Felajánlják a bíborpalástot annak, aki megtorolta a Carus és Numerianus szent személyén esett gyilkos merényletet, és igazságot tett. Diocles a nevét legott Diocletianusra változtatja – és aki hajnaltájt még kardjába dőlni készült, arra virrad, hogy az ölébe hullott főhatalommal, mint Augustus Gaius Aurelius Valerianus Diocletianus, Pontifex Maximus és Legfőbb Hadúr, elkezdheti három évtizedre nyúló felséges uralkodását Róma és a világ fölött – – –
KL Néznéd el illő elnémulásomat: mese volt. Megértem fájdalmadat, amit elvesztése fölött érzel –
600 oldalas kézirat volt, zsúfolásig tele nyargaló cselekménnyel, meglepetéssel, váratlan fordulatokkal… Te! Mintha sót hintett volna a nyílt sebbe, amikor Balthazár százados, az egykori VKF-hadbíróság ügyésze, 1945 után bevallotta, hogy elkobzott kézirataim közül ez a regény „kedvenc olvasmánya” volt…
KL De miért, hogy a címe TAUROBÓLIUM…?!
Mert adatok vannak arra, hogy maga „Diocles”, a fiatal testőrtisztecske Mithras-hívő volt és részesült a vérkeresztségben, ami a taurobolium. Az én regényemben senki nem „keresztény”, senki nem beszél „kereszténységről”, maga a szó egyetlen egyszer elő nem fordul. Nem azért írtam, hogy meghamisítsam a történelmet.
KL Pedzem már, miért mondod, hogy IULIANOSZOD párdarabja volt s hogy a kettőnek mennyiben párhuzamos a vezérgondolata-és-miért…?!
No! Ki vele! Hajazod már?!
KL Úgy képzelem, az embergyermek csillagászati tudatlanságát akartad érzékeltetni – abban, hogy mit hoz/mit nem hoz a következő pillanat. Veleszületett analfabétaságát a Sors Könyvének olvasásában. Az ádámivadék vakságát a rámeredő végzet látásában. Tudom is már, mit kéne fellapoznunk: megengeded, hogy ráolvassam a szalagra, ami idevág, a KÖPÖNYEG SORS végéről az „Útrabocsátó”-nak nevezett féloldalas epilógust, hogy illusztráljuk a párhuzamot?! Íme:
Lám, Iulianosz is, honnan gondolhatta volna húsz-huszonegy éves fejjel, hogy egyszer még Euszebiosz főkamarásnak (a Hétszerheréltnek), Arabianosz Primiceriusznak (a Kormosképű Petrai Óriásnak, ki amannak cinkosa volt), Lánccsörrentő Paulosznak (a Póknak) és még sokaknak másoknak, igenis ő, igenis megrendezi Khalkedonban azt a pert, amelyről álmodozott s a vizsgálatok során megkóstoltatja velük saját remediumukat, a hüvelykszorítót, a körömkiszaggatót, a kartördelőt, a lábszártördelőt és még a megcsigázást is, vonókötelükkel, tulajdon kínpadjaikon…?!
Rémálmai? Igazmondó jósálmok voltak: Prokopiosz nagybátyja valóban úgy végezte, ahogy megálmodta; nemkülönben bátyja, féltestvére – Gallus Caesar.
Mint a levélen mászó hangya, amelynek látóhatárát a levélgerinc feltarajlása eltakarja s így még csak nem is gyanítja a levélgerinc mögött felmeredő hegygerincet – ugyanígy, nem sejti az ember, mit hoz a holnap. Nem telt bele egy év és „Autokrátorával szemben való engedetlenség” címén Gallus Caesart, megalázó körülmények között, 354-ben, az isztriai Polában kivégezték. Nem telt bele hét év és Iulianosz Caesar, a galliai villámhadjárat győztes – kit bálványozó légiói Lutetia Parisiorumban Augustusznak kiáltottak ki – megindult Konsztantinopolisz ellen; de rajtaütésszerű gyorsmenetével legalább úgy meglepte a fővárost, Konsztantinopoliszt, mint őt és táborát – II. Konsztantinosz hirtelen halála. Végakaratával az Autokrator már csak a befejezett tényt szentesítette, utódjául jelölte ki s ezzel ölébe hullott a hatalom Iulianosznak: annak a Iulianosznak, aki alig egy évtizeddel annakelőtte még száműzetésére, elevenen-eltemettetésére készült valami mennyek-hátamögötti remeteközség Koinobita Házában.
No látod, Lorcsikám! Fején találtad a szöget. Az egyik leszámolt életével – és a következő pillanatban a főhatalom az ölébe hull. A másik felkészül rá, hogy valami pontuszi remeteközségben lesz a szerzetesek papifejedelme s ott tengődik, mígnem kilencvenedik életévében a kolostorban, ahonnan ki nem mozdult, álmában éri a halál –
KL Azt hiszem, rátaláltam a kulcsmondatára mestergondolatodnak; s hadd ismételjem meg, amint írva vagyon:
Mint a levélen mászó hangya, amelynek látóhatárát a levélgerinc feltarajlása eltakarja s így még csak nem is gyanítja a levélgerinc mögött felmeredő hegygerincet – – –
Így, ahogy ebben összefoglalod. Ez a mi vakságunk végzetünk iránt.
*
KL Megengedj, nagyjó uram, de furdancsol a kíváncsiság, s ha te el is hallgatod – te tudod, miért – én nem hallgathatok: A FONTOS EMBER című szatirikus regényedről még árva szót sem szóltál. Mikor keletkezett, miből pattant ki? És regényíró elméleteid melyik fiókozatába tennéd?
Gonosz vagy hozzám, sebeket-feltépő gonosz. Persze hogy legszívesebben hallgattam volna róla, de felállításom ezen a sakktáblán reménytelen és én feladom a játszmát. Halljad hát. 1974-ben íródott. Összesűrűdött-és-megkeseredett bennem a magyar irodalmi emigráció megtapasztalásának seprője… Az, hogy minden ügyeskedő törtető kétlaki életet élt, az egyikben „domborított” és „legjobb profilját mutatta”, a másikban borzas-kócos-koszosan, karikalábain örökké utánaszáguldva-karikázva, mindenki a maga fontos emberét hajkurászta; a Szürke Eminenciást, aki révén minden majd „beüt”: mecénásra tesz szert, a legnagyobb nemzetközi kiadó karolja fel, miniszterekkel vacsorázik, gazdag arát vezet oltárhoz, apósa palotát vásárol neki, mire bestselleresítik-és milliom példányszámban minden nyelvekre lefordítják, de ő fenntartja a tévé-és a filmjogot, etc., etc. Már csak ezt a Titkos Potentátot kell megkeresnie, aki valahol lappang, exkluzivitásának tükör-dolgozótermében ül, de ha kérvényét kedvezően bírálja el, hát a kisujja pöccintésére az Alapítvány odautalja neki a havi apanázst. Megragadott irodalmi emigrációnk e Daumier-i látomása és elébe-kuncogva minden oldalnak, minden sornak – úgy írtam meg ezt az irgalmatlan szatírát kegyes-mindnyájunkról, akik itt Nyugaton alakoskodunk, kétlaki életet élünk és megismerhetőségét egymástól elorozva, féltékenyen vigyázva rá, mintha megvolna már, bedilizve hajszoljuk valamennyiünk Egy Szál fontos Emberét –
KL Akkor már árulnád el, ebből a tarkabarka menazsériából hogy ki kicsoda; főleg hogy akit annyira kipécézel s a legjobban kikészítesz, az a bizonyos Pé Pupucka Pafnúc, irodalmár-korifeus és hitbuzgalmi agitátor – hogy ő kicsoda?
Nincs ilyen, Lorcsikám, hogy „ki kicsoda”. Volt úgy, hogy barackot nyomtam a tulajdon fejemre és abból pattant elő: és volt úgy, hogy három-négy írótársunk összeolvadt egy-karikatúrává. Jellegzetesen olyan opusz, amire mindenki megorrol: ki azért dühödik meg, mert magára ismer, ki meg azért sértődik meg, hogy kimaradt és sehogyan sem találja magát a rongyosbálban.
KL Botránykönyv lett volna s annak is szántad?
Kétségkívül megvolt a maga botrányértéke; terjedelménél és humorának általános érvényénél fogva nem is lett volna jelentéktelen regény. Sajna, az a vidéki kiadó, akinek elég ostoba voltam, hogy odaadjam, silány papíron adta ki s olyan kis alakú, filléres füzetet produkált belőle, hogy sem a kritikusok nem figyeltek fel rá, sem azok, akik találva érezhették volna magukat. Ezért, meg a nagy események árnyékában, ez a könyvem elsikkadt; igaz, tettem is kétségbeesett kísérletet a rektifikálásra: a londoni Aurora a magam szedésében, pazar kiállításban jelentette meg – mint második, bibliofil kiadást – Kass János pompás, karakteres metszetével a borítólapon; ám ez már a veszett fejszének csak a nyele volt, s ha szerény példányszámánál fogva el is kelt – sovány vigasz nekem. Kivált azt keserülöm, hogy olvasótáboromat néhány kacagva töltött, derűs órától fosztotta meg az első kiadás, amely igénytelen küllemével egyszer-és-mindenkorra elpuskázta a jobb sorsra érdemes regény irodalmi esélyeit.
(24) Élet, amelynek története az út végén mindinkább a könyvek történetévé válik. Ötven év elbeszéléseiből: az ANGELIKA KERTJE – és A SZÉP PALÁSTHYNÉ A MÁS ÁLMÁBAN KÖZÖSÜL. Versek a líra torkolatvidékéről: LÉLEKHARANGJÁTÉK. Bepillantás egy éjjel-nappal üzemelő kommentatóriumba: AZ ÉG CSARNOKAI. A papok szeretnek – az ördög zavarodottan a szakállába túr: a Szent István Társulat legszebb könyve az 1988-as esztendőben – a GÖRGŐSZÍNPAD.
Quelle réussite! si auant la fin de sa vie on ressemble, même de loin, à ce que l’on a toujours volu être!
(Micsoda siker! ha az élet végén, csak távolról is, valamelyest hasonlítunk arra, ami lenni váltig szerettünk volna!)
JOUHANDEAU
KL Magad adtad a kulcsot a kezembe: a „növekvő regény”! Ahogy a TAUROBÓLIUM-ot elmondtad – úgy növekednék a kezed alatt! Miért nem írod meg még egyszer?! Vágj neki! Ne tehess magadnak szemrehányást, hogy meg se próbáltad!
Hiú beszédek: Ennek az ördöge már rég nem incselkedik velem.
KL Nagyon rábeszélnélek! Garantálnám a kiadót!
Csak lassan a testtel! Egyelőre a KÖPÖNYEG SORS is kiadatlan odahaza: alig ismerik.
KL Az lehetetlen, hogy ne adódjék ki: csak idő kérdése; én írtam róla –
Tudom, – a JELENKORBAN. Jánosy Pista is írt róla – igen szépen. Mindhiába.
KL Ne légy olyan halál-pesszimista!
Pesszimista a halál. Csak józan vagyok és realista –
KL Söpörj félre mindent! Írd meg az elveszett regényt és jobb lesz, mint amit elvesztettél…!
Lárifári. Elveszett regényt újra megírni: a képtelenségek képtelensége; látod, a GAZDÁTLAN KIÁLTÁS újraírásával hogy jártam –
KL Ez az, ami Sarkadi Imrénél veszett el…?!
Az. Amúgy is, ha én még írok valamit is egyáltalán, az már csak filozófia lehet, Lorcsikám. Amikor endokrin mirigyeid rágyújtanak arra a nagyon másmilyen nótára – akkor „vége a dalnak”. Azon veszed észre magad, hogy a regények szórakoztathatnékja, az Egyetlen Eseményözön regényes tálalása – már csak önkényes szelektálása/lehatárolása is: maga a „regényesítés” irritál. Az öregség hormonhangolása már ilyen. Az én elmém tőgyéből, ha fejném, már csak ez a másmilyen összegezés telik: az apeironban a rendező elv keresése: ésde a filozófia is: csak csurran-cseppen.
KL Úgy értsem, hogy kiírtad magad…?!
Kiírtam a fenét. La Bruyère-rel: la vie s’achève que l’on a à peine ébauché son ouvrage. S ez az én öreg dilemmám, vagy ha tetszik: a Határ-paradoxon. Akármeddig élnék, életidőm váltig kevesebb annál, ami elég lenne, hogy mindent-de-mindent megírjak, amit elterveztem és munkába vettem. S érjek bár akkora magas kort, mint Matuzsálem, akkor is: tele poggyásszal megyek el.
KL Témánál vagyunk: halatkozol. Behúztál a csőbe s most veszem észre, igaz is: mi történt velünk, hogy életutad nem az a szokott nyargalás, ami eddig volt…?! Látnivaló, hogy immár váltig könyvekről beszélünk –
Aminek kettős oka van, Lorcsikám. A kisebbik oka, hogy felgyorsult könyvkiadásom: az utóbbi években gyorsabb iramban adogattam ki s így van miről beszélni. A nagyobbik oka, hogy megülős lettem: itthonülő s felhagytam az ide-oda cikázó utazgatással, előadó körutakkal. Tudod mit? Ma estére meghívlak a máglyagyújtás ünnepére, borozgatással egybekötve, a kert végében. Jó száraz gallyakkal már megágyaztam a tűznek, a te privilégiumod lesz, hogy alágyújtsál –
KL És mit égetünk?
Üzenőcédulát az újságosnak/tejesnek; mosószámlát; szerelmesleveleket; rongy papírokat. Újságcikkeket rólam; recenziókat a lapokban – könyveimről; emlékezetes repülőjegyeket, színes fényképeket ládaszám, jachtokról, görög és inka romokról, vízesésekről (valamennyi elrondítva pofázmányommal). A dobozokat sorra mind, dobozokat, melyek opuszaim vázlatait, változatait, jegyzeteit tartalmazzák; gépiratokat, melyek – a munka immár megjelenvén, fölöslegesek: ésde elsősorban és mindenekfölött: az előjegyzési naptárakat.
KL Az előjegyzési naptáraidat? Isten ments…!
De-de. Épp azokat. Egyenként rakjuk rá s míg én ráhajigálom, te alágyújtod a máglyát.
KL Épp azokat! Amelyekért tűvé tetted a házat! Az előjegyzési naptáraid, amelyek annyira kellettek volna s azon sápítoztunk, hogy mennyire hiányoznak!
Épp azokat, barátom. Közlöm veled, hogy ma kora hajnalban, matatás közben a szenespince lomtengerében plasztikzacskó akadt a kezembe: mindkettőnk disznó szerencséjére csak most, nagy elkésve bukkantam rá azokra, amelyeket nem találtunk: előjegyzési naptáraimra (1957-től 1990-ig), amikor már hálisten semmi hasznát nem vesszük – – –
KL Mi jut eszedbe…?!
…És amilyen égető szükségesek lehettek volna és hasznosak is, amikor életutamat járva, hol a hely, hol az időpont nem volt világos, de most már, hogy mindezt leeresztettük az Írás koporsójába, ne is kerüljék el sorsukat, hogy megemelkedjék velük a tűz, melynek engem, miként téged is, töltsön el igaz örömmel lángadozása –
KL És ezt te ünnepnek nevezed, máglyagyújtásnak a kert végén: hogy én, a múzeumőr, égessem el ezt a múzeumi anyagot…?!
Múzeumi majd-megmondom-micsodát. Csacsiszamár. Igaz, ahogy találomra beleturkáltam, magam is megütköztem rajta: mennyi mindent „rosszul” tudtam (nem ott és nem akkor volt), meg hogy mennyi mindent kifelejtettem; így pl. abban, amit magnószalagra mondtam, nyomát se leled a svájci magyar irodalombarátok (SMIKK) körében tett látogatásomnak, amelyen a magam hézagos tudása alapján iparkodtam összefoglalni az új magyar irodalom eredményeit [HÁROM ÉVTIZED (1948-78), a „Rólunk szól a történet” III. kötetében, A KÖLTÉSZET KISKÁTÉJA, 182 o., London 1990]; igaz, ez a tanulmány csupán a szépprózát és a lírát foglalja össze, a drámaírást úgy éreztem, elemi udvariasság, hogy átengedjem a luganóiak rezidens literátorának, aki 1956-ig Major Tamás famulusa volt a Nemzetinél és „színházi ember” hírében állott (sajna-bajna, társ-előadóm nem készült, és ahelyett hogy Hubay Miklós, Illés Endre, Szakonyi Károly, Csurka István és mások színpadi játékait ismertette volna, Major Tamás-anekdotákkal szórakoztatta a hölgykoszorút). Még csak lábjegyzet erejéig sem említettük 1985-ös brüsszeli látogatásomat, mikor is az ottani Corvina Körben előadást tartottam s abban irodalmi tudatunknak azt az ideggyulladásos pontját találtam érinteni, hogy regényíróinkat miért nem emlegeti Björnson és Hamsun, – drámaíróinkat Ibsen és Strindberg nevével együtt a világ? (l. A NEMZETI HAMISTUDAT címmel, A KÖLTÉSZET KISKÁTEJA, 224 o.) – ám alighogy ezt az előadásomat Nemes Nagy Ágnesék lehozták az egyik ÚJHOLD Antológiában, a nyugatiak – a magyar szakos egyetemi tanárok, angol/francia/olasz/amerikai irodalmárok – hiteles véleményét hazudozásnak minősítette honi kritikusom.
KL Ne amiatt bosszankodjál! Inkább annak örülj, hogy valahára előkerültek előjegyzési naptáraid s most nekiülhetünk, hogy rendre ellenőrizzük dátumainkat, adatainkat –
Ördögöt ellenőrizzük: attól orrod fokhagymás. A mosodaszámlák, az odafirkált üzenetek, a mindenféle cédulák kiadása könyv alakban-és-kommentálása: a kegyelet megtévedése; Babits beszélgető kutyanyelveinek az egybegyűjtése: a kegyelet túlzása – bocsánatos bűnök. De már Szabó Lőrinc torzsalkodó levelei, intimitásainak kiteregetése: vitatható ízlésre vall (ebben némileg te is bűnös vagy, visszaeső); amantium irae amoris integratio est – a szerelmesek marakodása a szerelem megújulása, olvashatod Terentiusznál; Szabó Lőrinc szerelmi háromszöge csak az érdekeltekre tartozik. De az már felháborít, ha nyerészkednivágyó szenzációhajhászok olyan kóresettanulmányokat/kórházi feljegyzéseket adnak ki könyv alakban, amelyből a beteg elméjének elborulására lehet következtetni s csakis és egyes-egyedül a páciensre és orvosára tartozik. Légyen bár az ügy bármilyen posztumusz s így József Attila jogorvoslattal már nem élhet, a magánélet titkaiba e gyalázatoskodó betörést én hivatalból üldözendő cselekedetnek minősíteném. Az életpálya visszakeresése: nem üzleti rovancsolás – szeretnélek ebben az én oldalamra állítani, barátom! A tehetséges, fiatal Rosamunde Pilchernél olvastam nemrég, A KAGYLÓKERESŐK (The Shell Seekers) című regényében: the past is another country, but the journey could be made – a múlt: egy másik birodalom; de odautazni nem lehetetlen. Csakhogy, Lorcsikám, e visszautazáshoz az életpályán és földi mórálásunk végigkövetéséhez a vezérlő kalauz az emlékezet kell legyen, bármi lyukas, szakadozó, mozzanatokat-dátumokat elhagyogató légyen is; hiszen defektusaival egyetemben ésde sőttön-sőt: éppen azért – a mi-magunk-memóriája a maga csorba foncsorával is, a mi-magunk tüköre. Tennéd meg tehát az én kedvemért és az én emlékezetemre: hogy ne maradjon belőle semmi, amivel nem szeretném, hogyha olvasóimat/monografusaimat valaha is aggatnák. Gyújts alá a máglyának, hadd égjen-ropogjon a papírhalom! Mi meg, ellépvén távolabbra melegétől, hogy ne süssön, gyönyörködünk majd a lángnyelvekben, és összekoccintva poharainkkal, egészségünkre kívánjuk a múltak lehamvadását.
*
KL Most, hogy megvolt a „máglyagyújtás ünnepe” a kert végében, és elhamvadtak előjegyzési naptáraid, remélem, megkönnyebbültél s diadalmas-jókedvedben nyíltabban előhozakodsz majd titkaiddal, nem mindet bízod Prokopioszaidra; bár a nyíltság/nyitottság eufóriájának engedve, azt hiszem, titkod alig marad. A kéziratégetésről jut eszembe, egyik kritikusod, a Nyugaton élő Ribánszky László találta el azt az epiteton vituperans-t, ami kivált rád illik – azt, hogy „égetnivaló” vagy. Magadra veszed?
Neked, mint inkvizítoromnak, jobban kell tudnod, Lorcsikám, hogy mi bennem az – úgymond – „égetnivaló” és mi nem. Irodalmi erkölcseimhez, intellektuális tisztességemhez hozzátartozik, hogy soha nem rejtettem véka alá „égetnivaló” agnosztikus voltomat. Emlékezhetsz rá, ez volt az első szavam, amikor a VIGILIA részéről a közeledés első jeleit tapasztaltam; szerelmetes pap barátaim mindannyian tudják rólam, a Rómában élő Békés Gellérttől avagy filozófustársamtól, a jezsuita Szabó Ferenctől a Szent István Társulat élén fungáló Ákos Gézáig, meg a vigiliás Lukács Lászlóig, aki itt Londonban is megtisztelt azzal, hogy ebédre láthattam vendégül. Tudod, az agnosztikus gondolkozónak az oxigén, az ózon: a vallástörténet; ha ez nem volna – ő sem létezhetne, mint „agnosztikus” (s nyolcvan fele kocogóban már nagyon közel járok ehhez: a valláson kívül élő „sevallásúnak” az érdeklődése mindenestül az ontológia felé fordul; máskülönben, ha ez a „fogyatkozásom” nem lenne, mondták is nem egyszer pap barátaim, sokan, hogy akár világi abbé gyanánt, Liszt Ferenc módjára – reverendát is ölthetnék, de ezt csak közbevetőleg). Ládd, a papok szeretnek és az ördög zavarodottan a szakállába túr: az apostoli szentszék kiadója 1988-ban megjelentette GÖRGŐSZÍNPAD című fordításkötetemet, amelyben átköltéseimet gyűjtötték egybe a kora középkori angol misztériumjátékokból –
KL S az egyik legszebb könyvük, amit a Szent István Társulat valaha is kiadott! Pedig akkor már ismerhették „égetnivalóságaidat”, amelyeket AZ ÉG CSARNOKAI című aforisztikus kommentárjaidban gyűjtöttél egybe s ha jól tudom, a te Ezotéria-sorozatod 7-ik kötete gyanánt jelent meg.
Így is van s ha olvastad, már némi fogalmat alkothatsz, milyen lesz a sorozat 8-ik kötete, a FILOZÓFIAI ZÁRLATOK – mert ez az Epigrammata Profana is lement már a nyomdába. Ám igaz barátok között a barátság ilyen gorombán kitálaló vallomást is kibír: eredetileg más, egészen más címet szántam AZ ÉG CSARNOKAI-nak –
KL És mit?
Azt, hogy AZ ÉG ÜRES. Ilyen brutálisan, ennyire a lényegre rávezetően már elmondtam egyszer az ÖZÖN KÖZÖNY-ben s hogy ez a meggyőződés mennyire „égetnivaló”, nem tudom; tény, hogy az angolszász irodalmakban ismert-és-bevett szólam, még nem agnosztikus szellemű írásokban is felbukkan. Hogy az ég üres. De valahogyan elkezdtem „feszengeni” magyarul, mintha az öncenzúra honi beidegzése bizsergett volna végig ingerjátékomon; s túlságosan is kapva kaptam rajta, amikor közbevető megoldásul kínálkozott ez a Tertullianus-idézet (csak hogy elkendőzzem pap barátaim, no meg érzékenyebb olvasóim elől a teljes igazságot, sevallású meggyőződéseimet). Az egyházatya ADVERSUS VALENTINIANOS című munkájából emeltem ki, a cím nem valami szerencsés fordítása a caenacula maxima caeli kifejezésnek, hiszen ő a Mennyég Lakomacsarnokaira céloz, amelyekben az olümposziak vedelték-falták a nektárt meg az ambróziát, nálam viszont az ég üressége oly kategorikus, hogy nekem az olümposziak istensereglete sem egyéb, mint a görög életérzés sensus numiniszának a rögeszmés káprázata. Jól mondod, „égetnivalóságaim” felsorakozása ez is, mint lesz beígért párdarabja – mert elmém már olyan, mint valami éjjel-nappal üzemelő kommentatórium, összevethetnéd MÚMIA című versemmel, amelyet Rónay Lászlónak ajánlottam – hadd idézzek belőle két szakaszt a közepéről, még ezen a zárójelen belül:
(A LÉLEKNEK RENGÉSE, 250. o.) |
– s ha megnézed a tartalomjegyzéket, a könyv három fejezete is több-mint-kihívó: „GONDOLKOZNI ANNYI MINT…” – „HÜLYEGYEREK EMBERISÉG” – „KERESZTÉNYSÉG UTÁNI IDŐK…” Elrémültem epigrammáim, címeim fejbekólintó jellegétől; s hogy az olvasó megrökönyödését csendesítsem, „lökhárító” gyanánt tréfás verses bevezetőt illesztettem a könyv elé, részben ódzkodva tőle, hogy vállaljam ódiumát, részben elhárítva minden felelősséget elmém önkényuralmáért – hogy ennyire nem válogatós abban, ami „eszébe jut”:
|
Grant me ten minutes please to sum up the experience of a lifetime spent in reading and writing… – furcsállod, hogy vagy öt oldalán át angolul írok? s azt kérded, miért? Nos, angol barátaim (de meg a nyomdászok is, akik könyveimmel bajmókolnak), annyiszor fogtak vallatóra – „mi van bennük”, hogy gondoltam, megérdemelnek ennyi figyelmességet – ízelítőül, világlátásomból, olvasótáborom zöme pedig, odaát Amerikában nem veszi zokon, hiszen anyanyelvi fokon érti/olvassa. Persze a könyv „svertje” az, amit a legújabb angolszász szentíráskutatás forradalmi eredményeiből merítve, kikombináltam/extrapoláltam, s ha pl. a 293.-ba beleolvasol („KERESZTÉNYSÉG – lexikoncikk első harmadának hevenyészett vázlata”, 149-163. old.) – látni fogod, mire célzok.
KL „Gondolkozni annyi mint elvonatkoztatni az élettől”… Nem félsz, hogy rádbőszülnek a vitalisták, akik mindent az életből-és az életre vezetnek le-és vezetnek vissza?! Nem hajlamosít az, hogy élünk, arra, hogy vitalisták legyünk s kiben nem lappang a vitalista?!… „Az ember: az ingerkörnyezetre adott reflexválasz… Ha az ingerkörnyezet széltölcsére nem táncol rajtunk keresztül – nincs filozófia; némák maradunk”… Azt akarod mondani, hogy csak úgy, mechanikusan filozofálunk, ha akarunk, ha nem: vagyis lityegünk, mint a lógó drótokon táncoltatott csontvázak?! Nem félsz, hogy az efféle bölcselet eladhatatlan portéka?
Lorcsikám. A bölcselet nem portéka; a mestergondolattal szemben nem ellenérv, hogy „eladhatatlan”.
KL Ez az, amire rálapoztam: kimazsoláztam a GONDOLKOZNI ANNYI MINT című, első s bizonyára legfontosabb fejezetéből annak a könyvnek, amelynek műfajmeghatározását valahol így adod meg, hogy: „életüledék” (ami engem Déry Tibor öregkori „hordalékaira” emlékeztet. Ismered?).
(Már hogyne ismerném; de Déry „hordalékainak” édeskevés köze van a filozófiához. Passim.) Hát még, főinkvizítor úr?
KL Hát még…?! A kritikusnak szent joga, hogy induktíve, a részből következtessen az egészre. Téged meg mérhetetlenül bosszant, ha kritikusaid, illő deferenciával ugyan, de öreghoni bölcseleti kommentárjaidból következtetnek filozófiádra. Miért?
Hadd egészítsem ki: lusta és figyelmetlen kritikusaim, valamelyik vékonyka kései kommentárkötetemből következtetnek filozófiám egészére, anélkül hogy az ÖZÖN KÖZÖNY-t és kiegészítéseit, a SZÉLHÁRFA három kötetét elővették volna.
KL Más kifogásai is vannak bírálóidnak. Pl. az, hogy opuszaid nem időrendben követik egymást s azok kiadásával ide-oda ugrálsz. 1990-ben jelenteted meg EUMOLPOSZ című szerelmi regényedet (a „hazudozás zsoltárát”), amelyet 1948-ban írtál; 1988-ban jelenteted meg kétkötetes filozófusregényedet, a CSODÁK ORSZÁGA HÁTSÓ-EURÁZIÁ-t, amelyet 1939-től 42-ig írtál; viszont A FONTOS EMBER című szatirikus regényedet („irodalomról és művelőiről – Nyugaton innen és túl”), amely 1974-ben keletkezett, azt 1989-ben adod ki, egyidejűleg a szegedi JATE-kiadóval. 1986-ban küldöd nyomdába LÉLEKHARANGJÁTÉK című vaskos kötetedet, mely lírai termésedet tartalmazza 1969-től ’85-ig; és a rákövetkező évben előállsz két elbeszéléskötettel: az ANGELIKA KERTJE és A SZÉP PALÁSTHYNÉ A MÁS ÁLMÁBAN KÖZÖSÜL ötven év kisprózáit, tárcáit-novelláit, humoreszkjeit-töredékeit tartalmazza mintegy 1200 oldalon… Miért ez az összevisszaság a kronológiában: miért e rendetlenség, nagyjó uram?!
Az élet rendetlensége ez, főinkvizítor úr: maga az élet rendezte így, ilyen összevissza. Akarva-nem akarva (a 108. aforizma szellemében, amelyet AZ ÉG CSARNOKAI 62. oldalán megtalálsz) – „rajongtam a járatlan utakért; érettük volt, hogy a járt utat következetesen elhagytam”. Innen az összevisszaság s nem mondhatod, hogy a rendetlenségben nem voltam következetes.
KL Ragadjuk ki a két legfontosabbat és vegyük sorra. Elsőbbet a LÉLEKHARANGJÁTÉK-ot. Mit tudsz felhozni védelmedre?
Kegyelem árva fejemnek! De ó jaj, igazságod van, püspök úr; hiszen már Samuel Butler is úgy tartotta: books should be tried by a judge and jury as though they were crimes – a könyveken bíró és esküdtszék kéne hogy törvényt üljön, mintha gaztettek volnának. S ilyes gonoszmívelés ez is, a LÉLEKHARANGJÁTÉK, közel 700 oldalával – de nem közbűntényes. Uram, engedtessék meg, hogy emlékeztesselek arra, amit könyveim címoldaláról nyilatkozni kegyes voltál; hogy mint szögezi ki lutheri elszántsággal az ÖZÖN KÖZÖNY kapuzatára, szerződ, a maga „pontjait”; hogy mint szólalkozik már a címoldalon, a kor hangján-és-szellemében a 4. századi Kis-Ázsiában játszódó IULIANOSZ IFJÚSÁGA. Amit a hangütésről és a közlendők odatárásáról akkor mondani méltóztattál – vennéd szemügyre nagylelkűséged szellemében az előtted bűnjelként elfekvő és törvénytevésed alatt álló e-kötetem címoldalát:
…Pedzed-e már? Érted-e már?! – – – Te, aki csak az Orpheusz Könyvek 1990-ben kiadott, A LÉLEKNEK RENGÉSE című válogatott verseimet ismered (Parancs János marokszedésében), nem tudhatod, honnan is tudhatnád, hogy ez a válogatás lírám teljes betakarított termésének alig negyede-ötöde. S azért van az, nagytekintetű engem-megítélő bíró és esküdtszék, hogy néhanapján igen elkámpicsorodom, ha belegondolom magam –
KL Éspedig…?!
A borneói fejvadászok fejet zsugorítanak… De nem tudok olyan kuruzsló-fogásról, amellyel eleven, meglett embert vissza lehetne zsugorítani magzat-nagyságúra – hogy visszadughassák az önként vállalkozó „anya” hasába. Hogy kihordhasson; hogy megszülethessek odahaza, igazándiból. Hogy az én életművem, a lírától a filozófiáig, regényeimtől színpadi játékaimig behatoljon a magyar irodalmi tudat korpuszába, amely védőburokban lüktet-munkál-mozog. Hogy az ezerszámra emlegetett másodlagos, derivatív homoki szövegek és kismesteri kinyilatkoztatások mellett engem csak századannyit emlegessenek odahaza s olykor még szöveggel is megillusztrálva – ahhoz ez a nagy műtéti beavatkozás, ez a csoda kéne; ilyen csoda pedig nincs.
KL Rendreutasítom! S nemcsak mert megríkatni a bíróságot vádlottnak tilos; hanem mert sötétenlátására az élet rácáfol, reintegrálása irodalmunkba folyamatban van: igen-igen!
Van a veszekedett fenét. Kilátástalansági kifogással élek: kérem felmentésemet; ügyem a semmitőszék elé tartozik –
KL Nono! A vádlott nagy garral van… Ítélethirdetés előtt enyhítő körülménynek tudhatnók be, ha elrecitálnák valamely előretekintő, optimista rigmusát. A címe?
ELŐRE!
KL A cím biztató. Halljuk hát!
|
KL Bűnös borúlátás. És merre keressük a mondott kötetben?
Semerre. HALÁLFEJ című kötetem záróverse; gondoltam, ennyi kópéságot megengedhetek, ha az ítélet úgyis elmarasztaló.
KL Hát olyan is volt?
Engedelmeddel: volt, 1991-ben. MEDVEDOROMBOLÁS című kötetem után.
KL Hát az…? MEDVEDOROMBOLÁS: miféle?
Beismerő vallomást teszek: lírai termés az is; 1988-ban jelent meg.
KL Bűnhalmazata áttekinthetetlen. E címen indítványozom a vádelejtést.
Késő már nagyon: nyakig ülök a pokolkondérban, elkárhozásom jogerős.
KL Ne gyorsalkodjunk és ne vezessük félre az esküdtszéket. Alaki kifogással élhet.
Nem élek. Vigyen el az ördög!
KL JUVENILIÁIBAN védője enyhítő körülményre lelt. 19 éves korában költött LELKEMJÁNOS című vigyori-pityeri eposzában tanújelét adta, hogy úgy, amint költőnél rendjénvaló, hitt az önsajnálat üdvözítő virtusában –
Igen, hittem. Kitéve a Genius Loci klimatikus hatásának, átmentem elfogultságaink bárányhimlőin, előítéleteink minden ragályán. Annak születtem – magyarnak.
KL S ez a dolgok bibéje. ANGELIKA KERTJE című elbeszéléskötetében a vádhatóság kisregényre lelt, amelynek a címe AZ ÉJSZAKA MŰSZAKA. Ne is tagadja: ez a felforgató iromány a befogadó ország paródiája, az angol élet görbetükre. Felhánytorgatja Angliának, hogy aki emigráns angol lányt vesz feleségül, annak felejtik emigráns voltát és ha az „elangolosodással” jól mimikrizál, hát még a karrierjét is egyengetik. A tetejébe Kosztolányi-idézettel takaródzik, hogy „nem mindenki toronygombaranyozó” – bár én Füst Milánra emlékszem, hogy ő mondta volna…
A tiszta igazat írtam, a magam bőrén tapasztaltam; s arra, hogy a BBC Külföldi Szolgálatának „söpredékét” a „nagy” BBC központjában „lepratelep” néven emlegették – a magam magyar eszével, gyomai ösztönével reagáltam. Gondolj csak Horatiusra: caelum, non animum mutant qui trans mare currunt (Epistolae) – eget igen, de lelket nem cserél / ki futva tengerentúlra ér – ha beérnénk megrímelt fordításommal.
KL Hohó! Ilyen olcsón nem úszod meg és több is van a rovásodon. Kétkötetes novellagyűjtésedben tallózva, az ANGELIKA KERTJÉBEN (329-47. o.) előtaláltunk egy elbeszélést, TAMÁS EVANGÉLIUMA a címe, s ezen az „ál-apokrif” evangéliumon – mely tudtommal 1949-ben íródott – az antiszemitizmus enyhe záptojásszaga érződik – – –
Az antiszemitizmus záptojásszaga…?!
KL Így mondják irodalom-szimatolóink és így referáltak róla az esküdtszéknek is. Mit tudsz felhozni védelmedre…?!
„ Védelmemre?!” Ez a vád, kivált ma, amikor az általam valaha szeretve-gyűlölt Horthy-korszak tápászkodik odahaza halottaiból, ez olyan vád, hogy félre a tréfával, Lorcsikám. Váltig húzódoztam tőle s nem hittem volna, hogy erről is szólnom kell. Nem „védekezésképp” mondom, de ha már nem tudok kitérni előle: üsse kő, előttem az esztendők hetvenhete, utánam a vízözön. Mondottam volt, hogy a Genius Loci hatása alatt voltam s aki annak égboltja alatt élt, az a klíma befolyása alól nem vonhatta ki magát. Ahogy a fasizmus szele is meglegyintett eleintén, Nietzsche olvastán, kivált a Mussolini-féle változata. De ne csak a magnószalag regisztrálja, amit most mondani fogok, fogadd magadba az eszeddel is. Úgy jó tíz éve élhettem már az angol szigetországban, kikopott belőlem a Turáni Televény, elfogultságaival-előítéleteivel egyetemben, és klimatikus sugárzása idáig nem hatott. Egyszer mit hallok, mit nem, megüti a fülem, amit a Phoenix Klubban angol barátaim mondogatni szoktak – az idevalósi, a hamisítatlan sült-angolok. Bunny cimborám mondja, a többi csak értőleg bólogat rá. Ahol megjelenik az örmény, ott kihal a zsidó. Ahol megjelenik az arab, ott kihal az örmény. Ahol megjelenik az indiai, ott kihal az arab. Ahol megjelenik a kínai, ott mindenki kihal. Gondoskodik róla. Mi ennek a magyarázata? Részletesen? Akarod hallani? Nos. Az örmény olyan ravasz kalmár, hogy még a hebreust is átrázza. Az arab? A kashba lármás alkudozásával még az örményt is alákínálja. Az indiai? Nem eszik, nem alszik. Alkalmazottja nincs, a „családtag” fizetése: örül, hogy él. Az indiai a versenytársat a szorgalmával teszi tönkre. A kínai? Más fából faragták. A kínai után benyomul a kínai „üzleti” maffia, a triád. A kínai nem nézi, hogy a versenytárs kirakatában minek mi az ára, ő nem ér rá „alákínálni”. Hanem bevágja kirakatába a benzinesüveget, felgyújtja raktárát, elrabolja/lemészárolja családját, míg végezetül a konkurencia hanyatt-homlok menekül. Mit kezdenél az „antiszemitizmus” irodalmával és eszmeiségével ott, ahol kettőig se számolsz és hasadba ereszti a gépfegyversorozatot a kínai triád, légy bár örmény vagy afgán, arab vagy indiai…?! Nézz rám, Lorcsikám: nem az vagyok, aki Gyomáról elindultam. Ez a világlátás átka – hogy az antiszemitizmus: Közép-Európa rövidlátása; terepismeret-hiánya a világtérképen. Jaj nektek, ha Budapest utcáin, éjszakánként be-bedobná gyújtóbombáit a „magyarok” boltjaiba a kínai triád! Felfohászkodnátok Jehovához – térden állva sírnátok vissza zsidaitokat, rőfösöket-szatócsokat, akik a maffia módszereit nem ismerik. Nagyképűség volna a vaticinia post eventum bölcsességével hivalkodni: én se így tudtam, amíg Köztes-Európában éltem: a szigetország tanított meg rá s azóta ezer meg ezer példán tapasztalhattam. Dixi.
KL Mintha Holdból pottyant ember beszélne. Erről sohasem hallottam semmit; s amit mondasz, az meglepő.48
Akkor tudod mit, ocsúdj fel első meglepetésedből és árulnád el, mi ütött belé, akárki volt, hogy a TAMÁS EVANGÉLIUMA című groteszk parafrázisomon felfedezni vélte – úgymond – „az antiszemitizmus záptojásszagát”. Üsd fel a könyvet és olvasnád fejemre az inkriminált sorokat.
KL A címe: A’ MI URUNK JESUS TADDEUS LETT DOLGAIRUL / a’ Sz. Tamás íráfa fzerént való fzent / Evangyéliom
................................................................
24. És látván azoknak gondolatjokat, Jéfus monda: Miért gondoltok † gonofzt a’ ti fzíveitekben:
25. Mert mellyik könnyebb, ezt mondanom-é: meg-botsáttatnak néked a’ te bűneid, avagy: Kelj fel és járj?
26. Hogy pedig meg-tudjátok, hogy az ember Fiának hatalma vagyon † e’ Földön, ám láfsátok (akkor fordula a’ bénáknak feregökhöz:)
27. És lőn nagy tsendefség Jérusálemben és nagy jelet † † vőn az egéfz nép azon a’ napon; És az Iften’ embere ki-terjefzté kezét a’ piarcra, és mondá nékiek fel-fzóval: dobjátok el! Azok pedig el-dobálják mankóikat. És fzóll vala Jéfus: ti pedig † † † járjatok!
28. És imé, hanyatt-efének a’ bénák, és óldalt-vágódának a’ guta ütöttek ’s a’ fánták hanyatt; a’ Mankók pedig, akár-ha lelkes állatok: valami képpen hozzájok fzóllottak vólna;
29. Ímé ama † † † † tsudáknak elejök, a’mellyekrül a’ Próféta fzóllt vala, a’ milyenre sidó nem emlékezék Jérusálemben, Jérusálem nem emlékezék a’ Krónikában: a’ mankók pedig fel-kélnek vala és járnak;
Fuferás Próf. IV: 11–14 Buziás XXII: 7–8 Ureás XXXII: 19 Kukahub II
30. És heverének a’ különb-különb féle katska-lábúak és minden fajta tsámpások, és gatsos alamifnások nagy öfzfze-vifzfzaságban; És az ő jajjok bé-tölté a’ Templomot;
31. És nagy vólt a fzél-hűdöttek’ fzámok a’ porban, a’kik hitöknek íjjedelmében fzörnyet-haltanak vala; Mert a’ mankó-fák át-ugrálák mindnyájókat, és He-He! He-He! Hangafs nevetéfsel nevetgélének ő felettök; És az ő mulatfágokban He-He! Hosánná! He-He! Halelu Jah! He-he! Hosánná! He-he! Hallelu Jah! He-He! He-He! He-He! Nagy vídámfágokban a’ként magaftalák az ÚR’ Iftennek hatalmát és körül-tántzolák a’ teret
................................................................
36. És lőn, hogy Jérusálem meg-botránkozék Ő benne, és valának nagy háborgások a’ Városban; És fzorongatják vala a’ Tanítványok és mondák Ő néki: Mefter! a’ te tsuda-tételid mi-ellenünk fórdulnak: vedd vifzfza a’ kezed.
37. Taddeus Jéfus pedig foháfzkodék az ATyához nagy hamarfággal: URam! URam! A’ kéz vifzfza-vonaték ezekről, de tsak még jobban tántzol a Mankó-Fák fokaságok! Avagy el-vefzíti-é a’ Fiút az ATya?
38. És nagy fényefségből fzózat hallaték, és mondá az ÚR’Iften Taddeusnak: Bele-tsúfzhat-é a’ Teremtésbe egy-némelly hiba? Imhol tökéletefségeim közzé fogadom; † Mert femmi nints Én-bennem, a tökéletefségeknek kívülök.
Zebuion Próf. XVIII: 31–32 Buziás Próf. IX: 12 Kukahub III.
................................................................
17. És a’ Mankó-Fák népe meg-tellyefedik vérrel, és meg-hízik vala nagy kövérféggel; A’ báránoknak és bakoknak kövérével, és a bakok veféiknek kövérével ’s az afzfzonyi állatnak kövérével.
18. És le-vonfzák a’ Leánzók lepleket, és tsiklándák azokat nagy duhajsággal; És meg-efmértetett minden afzfzonyi állat és nem marad vala fzűz Jérusálemben a’ napon;
19. És lőn nagy fírás-rívás a’ háló kamorákban reggel; És délidőre minden afzfzonyi állat el-tsendefedék; És a’melly hanyatt † vala, alá-feküvék, valamint a’ fzelíd bárán, és a’melly térgyepel † † vala négy kéz-láb, ki-puporítá azt és fel-magofítá a’ feggit ő néki; Eftelen pedig víllyog és fivalkodik vala, valamint a’ fakál vonyít éhfégében; És az ő gyönyörűfégek nem lankad vala, mert nem tsillapfzik vala a’ Mankó-Fák gerjedelme;
20. És vált az ő tsetsek miként az unikornis fzarva, kemény, és az ő vaftaghúfok mint a’ fikló-kígyók’ tekergésök, és az ő tséfzéjök valamint olaj-kád, fikamos, és az ő folyáfok ollyan, mint a’ fzamarak folyása;
22. Vőnek pedig Éneklő-meftert, hogy énekelnék Sóltárt, a’míg meg-metélkedik a’ Mankó népe; És fzólltanak a’ mankók, mondván: He-He! A-Ha! I-Hi-Hi! És némellyek kukorékolnak, más némellyek röfölnek uala: Hosánná! He-He! Hallelu-Hu! Ja-Ha! He-He! Ha-Ha! Hu-Hu! És kín-fzenvedés nélkül körül-metélkedének.
25. Támafztanak vala pedig a’ Városban nagy vídámfágot Jérusálem leáni; És feregestül járulának a’ Templomba, teljes áldozattal, és feregestül járulának a’ Piarcra, dob-fzóval és énekfzóval; és valamerre tsak egy is találkozék vala közülök,† felfzóval tifztelék az afzfzonyi állatok’ minden rendi, öröm rivalgáfsal, mondván:
26. Meg-tartfad, ÚR’Iften! Jérusálem fzíne-virága ők! A’ mi fzívünk gyönyörűsége ők! A’ deli Mankó-Fák, a’ déltzeg Mankó-Fák, a fudár daliák! Vallyon ki hafonlatos ő hozzájok Izráelben? – – –
Elég! Elég! Csak nem akarod az egészet szalagra olvasni, Lorcsikám…?!
KL Csak még annyit, hogy a „Mankó-Fák” mint házasodnak be Izráelbe, mint szaporodnak el, és ivadékaik a farizeusok közé furakodva és a Szinhedrionban is felülkerekedve, mint rángatják dróton és mint hangolják az Igazi Megváltó ellen a Jérusálemi Községet – hogy általuk elveszejtessék ama Szeretetet, amelyről írva vagyon: Cor Iesu Fornax Ardens Caritatis –
Ami a Szeretet Atommáglyája…!
KL Ami a Szeretet Atommáglyája.
Haha! Lorcsikám! Meg se járjuk – a végén még a pszeudo-evangélium kezedben-tartogatása prédikátorrá tesz, és ha annak az adománya is rád telepszik (melyért pedig Szent Pál kivált neheztelt), hát olyan tüzes nyelveken szólandsz, amelyeken csupán a Szentlélek ért… Köszönöm, Atyámfia, hogy ama piszkos váddal kapcsolatban eszembe juttattad közel félévszázaddal ezelőtt írt pszeudo-evangéliumomat – amikor „cigányútra ment” a csodatékony, messiási varázserő, és rokkantak-bénák-nyomorékok helyett az eldobigált mankókra hatott: azok keltek fel-és-jártak… Ez – és még sok minden egyéb csudadolog történik ebben az „apokrif” szentírásban, megolvashatják mindenek, mihelyest a szabad sajtó újdándiságától felbuzdulva, valamelyik folyóiratunk odáig bátorodik, hogy azt az írást is in toto leközölje – te meg ne félj tőle, Lorcsikám, hogy bárki orrontani fogja a TAMÁS EVANGÉLIUMÁ-nak „záptojásszagát”…
(25) Életmérleg. A megélhetés mumusa. A fiatalság előjogai – akkor és most. Bosszankodásom a szubkultúrák elburjánzásán; „ajtóbedörrentés”. Az öregség kibeszélhetetlen beszédtémája: a betegségek katalógusa. A bocsánatos – engedményezett kivétel: a halálközelítés. Elszámolásom a Hazával – avagy ami még ezután következett. A „betakarítás” számonkérése. Köszönetet mondani a harag rákájával a szívünkben – inkvizítorunknak. A Partravetett Bálna.
| Thus let me live, unseen, unknown, |
| Thus unlamented let me die, |
| Steal from the world, and not a stone |
| Tell where I lie. |
| láthatatlan ismeretlen élve |
| loppal elsiratatlan halni meg! |
| nyughelyem se síremlék se |
| semmi – el ne árulja senkinek |
A. Pope, ODE ON SOLITUDE
KL Nocsak, nocsak: két óriási vázában két bázi nagy csokor virág! Mikor szedted? Kinek?
Ma reggel. Kettőnknek. Ünnepelünk.
KL Még reggeli előtt? Milyen alkalomból, tán valami emlékezetes nap van…?
A kertben. Neked nem, de nekem igen: emlékezetes nap.
KL Éspedig…?!
Ma ülünk utoljára a magnóhoz. A mérkőzésnek vége: tiéd a szalag.
KL Úgy értsem, hogy a mai nappal életutad végére érünk?
Már a végére értünk rég: a tegnappal-tegnapelőttel. Az utazgatások, kalandok, megütközések kiritkulnak, elmaradoznak s ebbeli hiányérzeteden te magad mérted le, mennyire életpályám végefele járunk: egyébről se beszélünk, mint a könyveimről. Már ami ezután következik, az csak a slalom lehet – a gyors lesiklás; bár ahogyan a levélen mászó hangya sem látja meg a levélgerinctől a hegygerincet, mi sem tudhatjuk, mi következik. Te, százéves koromban, halálos ágyamhoz, hivatalból még odafurakodhatsz, hogy magnószalagra vedd utolsó szavam, de ne csodálkozz, ha ezt a méltatlankodó kifakadást fogod hallani…
– Mindenki öregen hal meg, csak én halok meg fiatalon!…
KL Megértlek, hogy ezen az emlékezetes napon megrohannak a gondolatok s nekem meg mintha Harpokratész Csöndisten az ajkamra helyezné a mutatóujját, a megilletődéstől elfogy a szavam. Akár ne is kérdezzelek –
– Mely szép mondattal találkozhattál EPIKUREUS című nyolcsorosomban – íme:
(LÉLEKHARANGJÁTÉK, 453. o.) |
KL De azt csak nem mondhatod, hogy ennek a versednek az utolsó négy sora rád vonatkozik…!
Azt nem; de annál inkább vonatkozik az első négy, szó szerint. Lorcsikám: már a végére értünk. Az utazgatások, kalandok (stb. stb.)…
De! De! Csak kérdezz, szívesen veszem; hiszen tudod, amikor önkéntelenül életmérleget csinál a lélek és az embert megrohanják azok a gondolatok, amelyekre céloztál, akkor kivált hajlamos az elszótlanodásra –
KL A hátam lúdbőrzik bele, hogy éppen arra emlékeztessen ez a nap, amit a IULIANOSZ IFJÚSÁGA munkaasztaláról söpörtél le a forgácsok között, az AKIT ÁTLÉPETT A HALÁL című megdialogizált elbeszélésed, alcímében „Gondolatok az élet mirevalóságáról” – amit Kerényi Károly emlékezetének ajánlottál – s amelyben Agg Aidesziosz, Oinomanosz, Demonax, Oribaszeiosz, Diagorász, Herakleidész, Püthangelosz és a kor nagyjaiból sokan mások beszélgetnek a Császár füle hallatára és színe előtt – halála hajnalán: ő maga sem tudja ésde senki, a jelenlevők közül. „Az élet mirevalóságáról”! Hogy értsem ezt? Értékéről? Aretéjéről? Az Erkölcsös Életről? A Kiaknázott Életről? A Hívságosságát Belátó Életvitelről? A Diadalaiban Tomboló Életről? Az Élet Elkerülhetetlenségéről? Miről?!
Hát – épp egy vonatszerelvény kérdést tolatsz elibém, holott már a végezetnél tartunk s nem tudom, végezetre hol is, min is kezdjem –
KL Ezer szerencse, hogy „Hábi Szádi” a szénioritásban elébedrugtatott; mert az ilyesfajta bölcselgésben Milán bácsi felülmúlhatatlan s bizonnyal nem férnétek el ti, együtt, két dudás egy csárdában! De hogy szavadba ne vágjak –
Vágj csak, vágj bátran s adj vele gondolkozási időt! Tudod, Kierkegaard mondja valahol: visszapillantva – megértjük életünket; de élni – csak előrefele élhetjük. És ebből adódik tudatlanságunk felőle, fiatal korban. Nem minden fiatal vallja be: én bevallottam magamnak (bár másnak elárulni, hogy nevetségessé legyek, bolond lettem volna), s ez az én titkos-nagy mumusom a megélhetés volt. A pénzkeresés. Értelmi kategóriáit elrendeztem magamban: a munkaadó munkát ad és én pedig, mint munkavállaló, elvállalom. A végzett munkáért fizetést kapok. Ám az elmélet olyan csillagászati messzeségben volt a gyakorlattól, hogy képzeletem nem tudta végigszáguldani azokat a fényéveket. Ki lesz olyan bolond, aki elhiszi nekem, hogy én „munkaerő” vagyok (majd, ha az iskola padjaiból kikopok:), „munkaerő”, akit érdemes megfizetni…?!
Rettegtem ettől a nagy próbatételtől, és másképp nem tudtam elképzelni, mint ami katasztrófával végződik és szégyenbe fullad: a piac visszadob, a cégek kinevetnek, a főnökök ajtót mutatnak – a süllyesztőbe vezető ajtót a balfenéken, ahol azok távoznak, akik nem váltak be – nekem felkopik az állam, éhenhalok, a sintérek a „selejt-emberek” közös gödrébe kaparnak el, és családom, szégyenletében, letagadja, hogy valaha is éltem.
Ez a mumus még élénken emlékezetemben él: kísértett akkor is, amikor kiderült, hogy még el se végeztem a Műegyetemet és máris megkapaszkodtam a munkapiacon; férfiasan bevallom neked, hogy egy életen át rettegtem az éhenhalástól, s pánikomat az elviselhetetlenségig fokozta, hogy annyira hátul álltam, amikor az élelmességet osztogatták, nekem az „üzleti érzékből” fikarcnyi nem sok – annyi se jutott és ha érvényesülő társaimat figyeltem, amint adnak-vesznek a jég hátán és kettőig se számolnak, már kétgyermekes családot tartanak el – hát szinte eltaposva éreztem magam. A béka feneke alatt akkor voltam, amikor csődretermett életrevalóságom harmincadik esztendejében felfedeztem, hogy én végleges jelleggel semmihez sem konyítok és kedvem sincs semmi egyébhez, csak ahhoz, ami a világpiacon majdhogynem-eladhatatlan portéka: az íráshoz. Felkészültem a legrosszabbra…
Mindezt most mondhatom el csak neked, Lorcsikám, most, nyolcvan fele járóban, amikor már közel hatvan évet végigdolgoztam – igen, bekövetkezett a hihetetlen: akadtak jóbolondok, akik méltányolták, amit produkálni tudok, voltak halálraszánt átvevői portékámnak! – nem az történt, amire bizton számítottam (hogy elsikkadok a „jeltelenül éhenhaltak, szégyenbenmaradottak-és-kiselejtezettek” kategóriájában), hanem végigrobotoltam az évtizedeket és mindig megéltem. De azt, hogy hogyan – azt már ne kérdezd; máig sem értem, hogyan, s ha valami véletlen, gyűlöletes csoda folytán kénytelen volnék elölről kezdeni az egészet, hát biztosítlak, hogy a megélhetés volna megint az ítéletidővel biztató, viharfellegként rámgyülekező titokzat – a mumusom.
KL Meglepő vallomás. Ki gondolta volna? Amilyen „belevaló” fiatalnak írtad le magad; hajszoltad-kergetted a lányokat s körülötted szoknya nem volt biztonságban; fejest ugrottál egy politikai szervezkedésbe, végigjártad a börtönöket… Hogy éppen neked, a „belevaló srácnak” lettenek-légyen ilyen mumusaid…!
Így logikus és így életszerű. „Színe-visszája”. Az elgyávulás visszája: a nekibátorodás színe. Még emlékezhetsz alaptermészetem habitusára. A küzdelemben elsőre – elgyávulok. Sarokba szorulok. Látom, hogy nincs visszakozz, nincs kiút: elönt valami mérhetetlen düh. Annyira rábőszülök ellenfelemre, hogy többé sem az erőviszonyokat felmérni nem tudom, sem a kockázattal törődni nem tudok. Elvakultan verekszem, ha rámegyek, hát rámegyek; a küzdelem kilátástalansága meg se fordul a fejemben: fejjel megyek a falnak. Nem ajánlom senkinek a küzdelemnek ezt a módját; kettős alkati összetevője van: a lélekalkaté és a sorsalkaté.
KL És így visszagondolva a magad fiatalságára: hogyan látod a mai fiatal nemzedéket?
Egybelátom a kettőt; nehezemre esik kettéválasztani; belelátom a mai „belevaló srácokba” a magam hősködéseit, jól titkolt gyámoltalanságát, a magam mumusait, és a Minden Mumusok Alkonyát. Ne felejtsd el, hogy legalább akkora privilégium fiatalnak lenni, mint amekkora nyomorúság. Fiatalnak lenni sok mindenért kompenzál, a fiatalság meg amúgy is mindenért túlkompenzál, érti a módját. Elnézelődni a mai fiatalokon úgy, hogy csiklandós-kelletlen legyen és magukon érezzék a szemem? Nem szokásom. De óhatatlanul elnézelődöm rajtuk – most, hogy az annus mirabilis után újra szabadon indulnak; csak hogy lássam, mit kezdenek a szabadsággal?
A szabadság felnyíló lehetőségeivel kezdeni mit-sem-tudókat, azzal rosszul élőket, a szabadság szélrózsájában minden-irányban-félretájékozódókat, mindjárt-rossz-irányba indulókat csak szánni tudom; s bizony, nem szívderítő a szubkultúrák irodalmi mocsarának látványa-és-brekegése. Sem a poszt, sem a transz, sem a meta, sem a neo-nouveau: az avantgarde nem vételkényszer; a fejkendős nénike nem a demokrácia. Ha a fiatalok szemében látom felcsillani ugyanazt a bizonytalanságot, azonosulok vele. Én is az voltam, egyfajta életrevalóság, amelyben élet és valóság percenként veszélyben forognak. Ha látom bennük ugyanazt a vakrémületet, a megélhetés lehetetlenülésétől való pánikot, azonosulok vele. Szeretném egyenként megölelgetni őket:
– Nézzetek rám! Hatvan éven át én is potyautas voltam, potyáztam én is azon az óceánjárón és úgy keltem át „fizetség nélkül” az időknek életóceánján…
De az ilyen szólongatás lehetetlen. Hiába tudom, hogy nekik is ugyanaz a szorongás a mumusa – a szorongást „kimagyarázni”, a mumust kézlegyintéssel elzavarni nem lehet. Emlékszem, fiatal koromban valami kriptikus, különleges jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a körutak minden póruljártja, az utca minden szerencsétlenje nekem jutott, és ilyenkor a seid umschlungen Millionen schilleries érzése ömlött szét ereimben. Elébemestek, hol kora hajnalban, hol öreg este: életelgázoltak, elvert részegek, zacskólakók, kilakoltatottak-kirúgottak, epilepsziások, alázuhanók, rohanó kerékpárról lebukók, azon-összevérezetten. A karambolok rendesen a szemem láttára játszódtak le, mintegy elibém omoltak az első-segélyre szorulók… Ugrottam-megelevenedtem, mintha valami magasabb erő eszköze volnék; hirtelen nekibuzdulással maga voltam a megtestesült segítőkészség (tán juveniliáimból az „élettani szolidaritás” bölcselete járhatott az eszemben s ezzel igazolva láttam, hogy azonnal cselekszem). Az epilepsziás fejét összehajtogatott rongyaival felpolcoltam, hogy ne verje be a koponyáját a kövön, a sebesültet kórházba vittem – és így tovább. De ma – hogy ma magam is, minden pillanatban rászorulhatok erre az elemi erejű segíthetnékre, felmerül bennem a kérdés: vajon érvényesül-e még az „élettani szolidaritás”, áll-e még a társadalomnak ez az íratlan törvénye – alámnyúl-e vajon, akinek én elébe esem…? Felpolcolja-e tarkómat, összehajtogatott felöltőmmel, hogy ne verjem be a fejem a járda szegélykövén? Odainti-e azt a szabad taxit és kórházba visz-e, ha látja, hogy jártányi erőm sincsen? Bizony végignézek a Váci utcai vigyorgó fiatal hippiken-punkokon, kétségek környékeznek, hogy vajon megsegítés helyett nem inkább elszórakoznának velem –
KL Hagynál fel beteges szorongásaiddal, morbid rémlátásaiddal és a kérdésre felelnél inkább –
De Lorcsikám, miféle kérdés az, hogy „hogyan látom”? Honnan kezdődik és meddig tart ez a te „mai nemzedéked”? Mert sokféle ám az öregség és legalább annyiféle a fiatalság. Fiatalon szemtanúja voltam a demokrácia kutyakomédiájának, amikor a leitatottak testületileg a kormánypártra szavaztak, a fejkendős néninek pedig hogy kire szavazzon, a plébános úr mondta meg. Az ilyen nem szavazópolgár, hanem zombi, s ahol a demosz csupa agyatlanított automaton, ott lehetetlen a demokrácia. Nehéz helyzetben vagyok, mert már Életutam első kötetében „elgágintottam magam”, hogy büdösölltem a Horthy-rendszert és rátámadtam, mint „összeesküvő” (igaz, húsz év múlva legalább annyira megutáltam azt az irodalmi opportunizmust, amely a Horthy-korszak hullagyalázásából élt); de most, hogy egy erőteljes kisebbség megpróbálja feltámasztani, hát az előtt a „Számonkérő Szék” előtt még bekaphatom a legyet és ha megérem, lesz még félnivalóm. Ám ebből a vákuumból el-és-kiinduló fiatalságnak annyival nehezebb a rajtja; mert bizony, erről a rendszerváltozásról bízvást elmondhatnánk – Jeremiással –, hogy „az apák beleharaptak a savanyú egresbe és a fiak foga vásott tőle”.
Azokat, akik helyzeti előnyükkel visszaélnek, tucatjával fedezhetik fel a megmilliomosodó-kipofásodó túlélőket, a Fouché-szabású rendőrminisztereket, a Talleyrand-vágású külügyéreket, ittfelejtkezetteket-megörökölteket-ránkmaradtakat s az a visszás helyzet áll elő, hogy a fiatalok itt Londonban lelik meg azt az eleven Siratófalat, amelynél kipanaszkodhatják magukat. Amúgy is, szinte naponta veszem tanújelét rajongásuknak cikkekben, levelekben, dedikátumokban, és mindezt én csak természetben tudom visszafizetni: rajongok a fiatalokért; de (de!) szeretném hinni, hogy nem az a tragédia ért utól, a legnagyobb, ami – Cocteau szerint – költőt utólérhet: hogy a felé sugárzó rajongásnak holmi félreértés az alapja. Áperte, magyarán szólottam mindig, mindenről, elégszer elmondtam, hogy „égetnivaló” racionalizmusomban nem a kordivatok után igazodom; el azt, hogy az okkult obskurantizmustól a megigéző misztikusokig minden irracionalizmus a ráció parazitája – (mesterünk, Harnack is úgy tartotta, jól figyelj, hogy a miszticizmus semmi egyéb, mint a ráció „fölötti” szférára alkalmazott racionalizmus) – és ha odacsapnak a „levitézlett” felvilágosodás legeslegutolsó, elkésett hullámához, hát nem sértődöm meg érte. Nem sértődöm meg azért se, ha időről időre a fejemre olvassák vagy éppenséggel nekem róják fel a racionalizmus „bűneit”, s ezt már mi racionalisták a 18. század óta megszokhattuk, azóta járja ez az egykorú idióta quatrain –
|
– mégis, akadnak fiatalok, akik előszeretettel nekem tulajdonítanának olyan filozofémákat, amelyekhez semmi közöm; vagy elvárásaikban érzékeltetik, hogy magától értetődőnek veszik felcsatlakozásomat bölcseleti „bázisközösségeikhez”, ingoványos elméleteikhez – az újdonság izgalmával felfedezett különféle obskurantizmusokhoz, csupán mert oly sokáig tilos volt. A bukott, elkoszlott-elsorvadt materializmus legázoltatása után már mintha nem is a bölcselet Husserl-Merleau-Ponty-Habermas-Derrida vonulata jelentené a zsidókereszténység dogmatizmusának a legnagyobb kihívást, hanem a 4. századi Iamblikhosz hiszékenységi imperatívusza („sokkal több a meghinnivalónk, semmint azt képzeletünk előnkbe vetíthetné”), azé a Iamblikhoszé, aki a „minden isten”-elv meghirdetője volt (es spukt – mondaná rá a német). Így hát a krisztusi tanoknak az igazi, félelmetes vetélytársa ez: a horoszkópot áruló vásári kikiáltók, a Swedenborggal-Blawatskyval-Gourdjieffel-Rudolf Steinerrel, metempszichózissal házalók, és az aluljáróban „planétát” húzó fehéregerek ponyvára került „misztikus” irodalma. Ha akadnának fiatalok, akik e merő tévedésből rám osztott szerepben szeretnének látni, amint együtt-illegek velük, hát akkor a csalódás kölcsönös lesz.
Nem kisebb riadalommal tölt el a fiatalok másik csoportja, azoké, akik a századelő művészeti és politikai ezerfőzetétől kábán és a tegnap történelméből csupán léggyökereken át táplálkozva – iparszerűen űzik a művészeti/politikai nosztalgiagyártást. A „teljes szépségében és pompázatosságában” kibontakozó Horthy-rendszer délibábolása bennük csak rossz omen; hiszen ezen az alapon csupán kellő perspektivikus-históriás távolodása kell és annak is lesznek bepörgött jobbantudomkái – a Rákosi-korszaknak, mely hogy „bülbülös, pálmás Osztálynélküli Oázis” volt a történelemben, csak a vak nem látja. Vannak ilyenek is a történelmi tájékozatlanság olimpikonjai közt, megkeresnek, mint „szimpatizánst”, és ha a múltról alkotott tévképzeteiket kénytelen vagyok végigszenvedni a földalatti nosztalgiaipar szériagyártásában, hát napokig betege vagyok és leszáll a vesém. Ultráknak becézem őket, egzaltáltjaikat pedig „utrírozott ultráknak”: bölcseletben/művészetben/politikában a dadaizmus ébresztgetői… Szektások; s már hiába – ahol megisszák saját vizeletüket, megeszik ürüléküket és utána kijelentik, hogy ez a normalitás kánonja – ott a szektások „dialógusába” szegény eszemmel sehogyan sem sikerül belekapcsolódnom. Agykérgi süketnémák ők; de nem szeretném, ha valakinek az a benyomása támadna, hogy ezzel a kipellengérezéssel, amellyel a fiatalok egzaltált, utrírozott ultráiról szólok, megpróbáltam magam után bedörrenteni az ajtót. Nem lehet ajtót „bedörrenteni” a süketnémák intézetében.
Szerencsére a nemzedékek harcában ott jár a parlamenter s a belefáradtak közül kétfelől ki nyugodnék bele, ha elolvassa fehér lobogójának örök mementóját; a történelem egyetlen, de megdönthetetlen tanulsága – hogy milliomod-mindnyájan, öregek, fiatalok: ezernyi-ezer brosúrával vagyunk elmaradva attól, ami utánunk következik…
KL Gondolod, hogy megszívlelnék – ha egyáltalán meghallanák az ultrák?! És amúgy, máskülönben, fiataljaink az irodalomban…?!
Máskülönben? A tömbbe szedett „tudatkiömlések” betonkoloncai, a bekezdés nélküli szó-faktoriálisok téglái ha fejbekólintanak – hát percekig eltart, amíg meglelem „tengerész-lábomat” magam alatt, hogy el ne vágódjak a tríviák-lappáliák és egyéb szó-lapillik ifjonti vulkánkitörése alatt. Jobb szeretem, ha nem a legkisebb ellenállás irányában indulnak el s a cél, amit kitűznek maguk elé, nehezebb, semmint eredetileg hitték. De nagy indulgenciával szemlélem, valahányszor a fiatalok feltalálják a tegnapot és elnevezik Holnapnak; homéroszi jelzői: az „amilyet-a-világ-még-nem-látott” Holnap, a „Mi-Holnapunk”, a „Dicső”… Magam is míveltem az effajta melegvízfeltalálást, mely a fiatalság szent joga és a történelemből való kibutulásunk velejárója: magam is kisajátítottam-és „átigazítottam” Kropotkin herceg lelkendező elméletét az élettani szolidaritásról –
KL Úgy értsem, hogy plagizáltad? Vagy ne adjunk neki ekkora nyomatékot?! És hogyan fogadtad, amihor – még amikor in fioribus volt a Kádár-konszolidáció – fel-felfedezted, hogy opuszaidból, melyek a nagy könyvtárak „zárt gyűjteményében” a fortélyosoknak azért mégiscsak hozzáférhetők voltak, egyesek el-elcsentek egy-egy ékkőként kiragyogó kifejezést, szövegeidben témát, ihletést bányásztak, sőt, tudok arról is, hogy némi átigazítással eltulajdonították egyik nagyversedet?
Hát – ne adjunk neki ekkora nyomatékot. Tudod, a Megváltó és Halhatatlan Istenek kifürkészhetetlen akaratából adódott ugyan valami nagy alkalmam, hogy leleplezzem a tolvaj szarkát: nemrég sokköltős antológia készült a világlírából, ill. a magyar lírából, melyben minden költő a kedvenc versének melléállíthatja a maga legkedvesebb darabját49… Megtehettem volna, hogy – mint a plagizátor Bathylluszt zavarba hozta Vergilius, a „Sic vos non vobis” verséért: Hos ego versiculos fecit, tulit alter honores – én is melléhelyezem a magam versének az illusztris poéta versderivátumát; de – megenyhültem irányában. Hátha akárcsak a muzsikában, a dallamlehetőségek telítődtek a lírában is, és éppenséggel nem lehetetlen, hogy ugyanaz a „dallaminvenció” eszébe jusson másutt, máskor, másvalakinek…?! Ugyis mindent a nyelv tud, a partjait-csapkodó óceános, roppant nyelv-rezervoár, és mindnyájan az édes anyanyelv mindentudásából szarkáskodunk. Így hát (egyelőre) futni hagytam a tolvaj szarkát, rá is vonatkozik Heine szabad-rablás-hirdetése: a művészetben nem érvényes a Hatodik Parancsolat, a költő arra teszi rá a kezét, amire éppen szüksége van. Ha meg a poéták (is) az istenek barátai és barátok közt minden közös – ki törődik vele, hogy a ROMÁNC kinek a kezétől származik? Kit zavar az (ma már) a föld fölött és a föld alatt, hogy az Eroica-szimfónia első tételének témája Mozart BASTIEN ET BASTIENNE operájából való…?!
*
KL Nem győztem álmélkodni, amikor egy helyütt azt írtad és úgy is nyilatkoztál, hogy a IULIANOSZ IFJÚSÁGA – „ifjúsági regény”. Hol az az ifjúság, aki ennek nekifekszik és falja, mint Verne Gyula Utazás a Föld közepébe című ős-scifijét…?!
Sejtettem, hogy ezt nem úszom meg szárazon. De Verne se gyerekeknek írta őscifijeit és én sem (csak) kamaszfiataloknak szántam a regényt. Más kérdés, hogy a Iulianosz-regénynek van-e esélye rá hogy „lesüllyedjen” az ifjúsági irodalomba, amint mondani szokás; ez részemről csupán szándékbejelentés volt – alattomos intencióim bejelentése. Én ui. nem „nem középiskolás fokon” szeretném nemzetemet – de sőttön-sőt: elemi iskolás fokon szeretném nemzetemet „taní-tani”. Nincs biztosíték arra, hogy valóban így is lesz; de igaz lélekkel mondhatom, szeretnék odáig „süllyedni”, hogy akik még képlékenyek-és-alakíthatók s akiket a nyelvemlékek kotyvaléka, a metafizika zagyvaléka meg nem ronthatott: ők olvassák és ők emésszék meg elsősorban munkáimat – a fiatalok. Mérget veszek rá, hogy rátaláltál és alig várod, hogy a fejemre olvashasd MAMA című négysorosomat –
KL Ördögöd van s már fel is ütöttem a LÉLEKHARANGJÁTÉK 460. oldalán, előbb a fejedre olvasom s a felelősségrevonás azután következik. Nos: MAMA
|
…Most jól bemártottad magad: a vádlottak padjára csöppentél egyenest. Hogy értsem ezt?! Nem valamiféle elhamarkodott hübrisz ez, annak irodalmi változata?
Te kis ravasz! Most azt hiszed, hogy elhúzod a szájam előtt a mézesmadzagot és én nyalni fogom, mint a kecske a sót! Csakhogy, barátocskám, a Hazával összeharagudni, a Hazával kibékülni: nem lehet. Hogy a „Gonosz Mostohából” most egyszerre – Édesanya lett?! Hagyjuk a képes beszédet, ne zagyváljuk a metaforákat. Ugyanannyi utánanyavalygós, vágyolgós-szerelmetes verset írtam a Hazához, ahány elutálós-kiátkozós rigmusba foglaltam a szegényt. Vagy ahogy a HELIÁNE elképzelt emigrációjának a szájára adtam: „…Mert aki rosszul szeretett: gyűlölt; de aki jól gyűlölt: szeretett; szerettelek-e azzal a Szent Ágoston-i gyűlölettel, aminek elvakult szigora az öncsonkításig mehet – megcsonkultam-e érted, miattad odaát Európában?…” De jó is, hogy a vádlottak padját említed: egyik prózaversemből mindjárt kiolvashatod a választ, kérdésedre, hogy hányadán is állok a Hazával –
– Nemzetgyalázás, vallásgyalázás, hazaárulás, felségárulás: áruláshalmozás. Hallhatta a vádpontokat. Jól tudja, hogy halálra van ítélve. Mit tud felhozni mentségére az utolsó szó jogán? Mit vigyorog?!
– Nem vigyorgok, kérem, ilyen az arcom szerkezete, a fiziognómiám.
– Mondhatná inkább fizimiskája. Halljuk, mit hoz fel védelmére az utolsó szó jogán, mielőtt felkötik.
– Hát kérem. Ami első Ferenc József apostoli királyunkat illeti, a felségárulás vádjában mint felperes, elsősorban ő volna illetékes, de nem látom itt a teremben. Ami a hazát illeti, nem voltam vele formális szerződéses viszonyban; de ha a közöttünk mindenkor fennálló társadalmi szerződést annak lehet tekinteni, hát ahány íratlan cikkelye van, a haza annyiszor szegte meg. Nem arról van szó, hogy én elárultam a hazát, sokkal inkább arról, hogy a haza hitszegő módon elárult engem. Kérem a hazát elővezettetni és a vádlottak padjára ültetni.
(AZ ÁRULÁSHALMOZÓ. LÉLEKHARANGJÁTÉK, 461. o.)
KL A haza mindig tudta, hogy ki vagy és méltányoltuk jópipaságodat. Nem kerülte el figyelmünket az sem, hogy versesköteteidbe provokatív ciklusokat iktattál be A HAZAÁRULÁS MŰVÉSZETE címmel. Boldogemlékezetű szebb időkben, amikor az ilyen írást írmagostul-és csírájában fojtották el, elrendelhettük volna, hivatalból üldözendőleg, elcsináltatásodat, nemzőid így, megtakarítván a bölcsővásárlás költségét. Igaz, legelvetemültebb börtönversedet meg egyenesen így indítod:
(TÜRELEMFOGYTÁN. LÉLEKHARANGJÁTÉK, 466. o.) |
– de ez sem érintett olyan hátbaszúrás-forma gyilkos-fájdalmasan, mint mikor egy Marianne nevezetű, állítólag allegorikus nőalak ürügyén Franciaországnak szerelmi vallomást tenni nem átallottál. Van-e olyan rókaravasz mentséged, amivel a vádpont alól kibújni tudnál?
Rókának róka volnék; tekintetes főügyész úr, és azt se bánom, ha hét bőrt vesznek rajtam; de a nyolcadikat ne húznátok le: igen dideregnék hamarhűlő véremben.
KL Mentséged?!
Minek ide mentség? Amit ti mívelnétek – ugyanazt teszi majd a Haza velem. Hidegre tesz. Úgy negyven-ötven évre – hidegre. Nem a milliárdosokat miként még életükben mélyfagyasztva, hogy évszázadok múltával kifagyasszák, ha feltalálják a művi életre keltést; hanem csak amúgy: feledékenységből ott maragdogálok a könyvtárpolcokon és senkise bolygat. S akkor majd tán egy okoska lányunokámnak eszébe jutok s leporol halottaimból…
KL Egyenes ágon…?!
Szertelenségeim egyike: a magtalanság elmagzásával. Elszámolásom a Hazával majd csak azután következik s addig ne is beszéljünk róla, amíg át nem lapoztad MEDVEDOROMBOLÁS című kötetemet.
KL Azt, amelyben annyi megverselt jeremiáda van, panaszkodás a betegségről, öregségről. Valósággal Jóbnak állítod be magad, akit az elaggás sátánfortélya megfoszt az élet gazdagságától. És hogy lett a macskából medve – hogy dorombol?
Jól mondod: életlezárás a betegágyon, kórházi ismerkedés az elmúlással; de csak annak ne mondj, mert ahogy Kierkegaard írja Jóbról – hogy amíg csak a csapásokat kellett elviselnie, hagyján volt a dolog, de amikor rászálltak a barátai azzal, hogy szakmányba vigasztalják, hát megdühödött. Az elaggás sátánfortélya? Jól mondod, Lorcsikám! Őrizkedj a korombeliek társaságától! Hiszen jól tudod, az öregség kibeszélhetetlen beszédtémája: a nyavalyakórságok katalógusa; s valahol csak elaggottak társaságában azt hallom, hogy nekikezdenek betegségeik létániájának – hát én onnan menekülök. Egy, csak egyetlen egy kivételt ismerek: ha valaki ott járt halálközelben, torkába nézett és látta legyőzhetetlenségét – az elmondhatja, reszketeg nyárfalevél-örömmel magam is szívesen meghallgatom. Egyike azoknak, aki a kőkerítéséig elmerészkedett és közeljárt ahhoz, ahonnan senki nem tér vissza: megostromolják, hogy kiszedjék belőle, mit tapasztalt, mire készülhetünk fel. Magam is egyike vagyok azoknak – ha te tudnád, milyen sokan vagyunk mi „kevesek”! – a keveseknek, és a halálközel megtapasztalásának írásos emléke a MEDVEDOROMBOLÁS.
KL Jut eszembe. Rábukkantam nálad egy különös lábjegyzetre (mely ritkítja párját a lábjegyzetek és az irodalom történetében:) AZ ÉG CSARNOKAI c. opuszod 40. oldalán. csillag alatt ez áll:
*itt tartott könyve szedésében, amikor – 1987. május 2-ának éjszakáján – szerzőt életveszélyes állapotban a londoni Mentők beszállították a St. George’s Egyetemi Kórházba. Hosszú hónapok teltek el, a lábadozás múlni-nem-akaró ideje, amíg újra nekiülhetett, hogy folytassa – de már megfogyatkozott erővel és igencsak megcsappant életkedvvel…
Gondolom, ebben a lábjegyzetben ez a „megfogyatkozott erő” meg a „megcsappant életkedv” – ezek a te propitiatorikus formulárédból való nemes közhelyek, amelyekkel az isteneket akarnád kímélő könyörületre hangolni: hiszen maga vagy a kicsattanó egészség és életöröm – – – ne! ne! ne! ne is tiltakozz: ez így van. És mégis, veled hogyan történt? Mondod, hogy épp megkezdted volna ezt az „egyhelyben-utazást” (amelyről mint írod: a leghosszabb), hogy esett, mi volt a baj? És igaz, hogy úgy szól, mint a mennydörgés, ha a medve a füledbe dorombol?
Nem tudom, hogy hangzik, nekem nem dorombolt fülembe medve. Ahogy Seneca mondja a betegségről – hogy ha soká tart, nem lehet komoly, ha meg komoly, nem tarthat soká… A történet szokványos, érdektelen része, hogy hasnyálmirigy-gyulladást állapítottak meg rajtam, amelynél a mortalitás rátája – angol orvosi kézkönyvem szerint – 65 százalék.
Egy hónapot töltöttem az intenzív osztályon, amíg csudamód sikerült visszakapaszkodnom abba a 35 százalékba, amely megél: aki túléli; de magam alá eresztettem székletemet-vizeletemet, két hétig alig tudtam magamról, és hogy leírhatatlan fájdalmaimat csillapítsák, amphetamin-injekciókat nyomogattak belém. Az amphetamin hatására olyan vízióim támadtak, amelyeknek absztrakt, kétdimenziós, „meta-protagóreus” jellegéről nem alkothat fogalmat a romantikus elemekből „víziókat” agyaló makkegészséges poéta-elme – és itt következik történetemnek az a közérdekű része, ami megérdemli, hogy írásos nyoma maradjon. Piroskám álló hónapig nem dolgozott, ott ült naphosszat a kórházban (mit sem tudtam róla), és várta, merre dől velem a kocka. Már az első napok egyik eszmélkedő pillanatában első dolgom volt, hogy bekérjem parányi diktafonomat, rádiómat. A diktafont a párnám alá rejtettem, velem volt éjt-nap. Rádiózni akkor rádióztam, amikor éjszakánként a világra rászakadt a csend kupolája. Vég nélkül virrasztottam (aludtam-nem aludtam, meg hogy mikor: fogalmam sincs) és szünet nélkül muzsikát vadásztam az éteren. Rábukkantam Liszt egy tökéletesen elfelejtett nagyzenekari művére, a Pesti Karneválra. Hol itt, hol ott, tucatszor is megfogtam a hullámsávokon és a szerzőjét találgatva, hol Borodin, hol Glazunov, hol Ljadov nyakába varrtam (csak felgyógyulásom után identifikáltam), és a kórház óta ez a zene asszociálódott bennem és értelmileg összefort a halálközellel; akármikor ez a Liszt-kompozíció ha felcsendül, farkasszemet nézek a meghalás egyszeri, legnagyobb iskolai vizsgapenzumával.
KL No mondd már, hogy mi is volt ez a MEDVEDOROMBOLÁS!
Az amphetamin-látomásokat, ahogy jöttek – a FÉNYLEPEDÉK-POPULÁCIÓT meg A HIT KÁRBUNKULUSÁT – a párnazugba lebújva a minidiktafon mikrofonjába sugdostam. A MEDVEDOROMBOLÁS már más volt, nem absztrakt és nem két-, hanem háromdimenziós, nagyon-is-emberi és erősen politikus „jövőbe látás”; azt is mondhatnám, az eseményeket három évvel megelőzve, „látások” arról, hogy a Szovjetunióról ha nem is hullanak le, mint pattannak meg a pártállam abroncsai. Úgy ám, Lorcsikám, bármi hihetetlen, hogy éppen nálam és épp dögrováson, ebben a nagyversben a politikai „üzenet” vulkánkitörését hallhatod, jóllehet a prózavers „kerete” más. A keret: színpadias, lírai, bölcseleti dialógus Radamantisz és a pusztuló lélek között, de természetes, hogy ez a viaskodás az istenség és a pusztuló lélek között csak balul üthet ki, és a Megmérettetés előtt-és-alatt kapkodva-hablatyolva ágáló Veszendő Lélek kell, hogy húzza a rövidebbet. Demiurgoszom, a látomás rámparancsolója meghagyja, hogy a „mestermű” címe MEDVEDOROMBOLÁS legyen, „szigorú, formahű, tiszta műfajú tanköltemény 200 oldalon”, éspedig magyarul (ami a magyarokra), angolul (ami az angolokra), és oroszul (ami Gorbacsovra) tartozik. A „200 oldal” persze a betegség látomásos öncsalása, szemfényvesztés (a vers 12 oldal), de a „9. FEJEZET” eszmélkedő/magyarázkodó „mottójában” ezt olvashatod:
(a gyomortasak csöve orromon keresztül a gyomorba letolva és a nyakverőérbe szúrt kanűlön át kiszolgáltatva a Jóságos Plasztiktőgy potassziumoldatának, úgy érzem, ez a táplálkozás az életbenmaradásért a végső inikvitás. A hang gurulázó, a diktálás nem mindig érthető; a diktafon ki-kiesik erőtlen ujjaim közül. Az ihlet megvilágosodása a racionalitás zavarodottsága árán. Ahogy a racionális elme helyrebillen és önbeszabályozása visszatér, kis híja hogy el nem vesztem az ihlet legfontosabb üzenetét; és így, a „medvedorombolás” alvilági ritornellójára is csak nagy sokára, puszta véletlenségből bukkanok rá, hangosjegyzeteimben tallózva. Pedig akkor még megvolt minden hiánytalanul – akkor, amikor csökönyös zavarodottságomban orosz szótárt hozattam be a kórházba, mivel a beteg inspiráció korcs megragadottságában a Gorbacsovnak szánt szólamok még oroszul fogalmazódtak bennem)
KL „A Gorbacsovnak szánt szólamok…?!” És miféle szólamokat szántál te akkor, az intenzív osztály kórházi ágyán Gorbacsovnak?
Valamit, ami édes-mindnyájunk tudatalattijában ott bujkál. Igaz, az én bizarr megfogalmazásomba disszonáns, tragikomikus felhangok is belesipítottak, mintha valami kabaré-szaurusz szájából dőlne ez a tűzokádó moslék; hadd idézzem:
(valaki igen bölömtestű, de mintha nem is én volnék. Félrelök és bikatestével szenvedélyes szónoki pózba merevedve, vakmerő fordulattal a szláv lelkületre apellál:)
– Puskinra! Ha én önnek volnék, Főtitkár úr, kétmarokra fognám a bátorságomat és az egész világ fülehallatára így kiáltanék oda a magyarságnak: magyarok, maroknyi elvtársak! Vétkeztünk! Súlyosan vétettünk ellenetek! Negyvenezer halott magyar bánja elhamarkodottságunkat! De elmúlt negyven esztendő és mi belegondoltuk magunkat: megadtuk az árát és vezekeltünk. Épp azért, ma azt mondom nektek és legyen ez új üzenet a magyarsághoz. Elvtársak! Igazatok volt az árgyélusát! Jöjjön az Új Hogyismondjam, a tiétek: a Gazdasági Hogyismondják! Ti jobban tudjátok, mi ennek a végzetes tespedésnek az orvossága. Álljatok az élre, mutassátok az utat. Állítsatok magyar gazdasági kormánybiztosokat az Össz-Szövetségi Köztársaságok mindegyike élére! Legyen az új út a magyar út! – – –
........................................................................
........................................................................
(…) A pocskondiázásra köröskörül megpezsdül a világ mintha kozmikus erők is cinkosai volnának és ez a hegymagas, herkulesi atléta ököllel hadonászva ordibálja a mindegyre törpülő Főtitkár felé:
– Azt hiszi, a sztyeppének az önök szocializmusa kell, ahogy a szentkönyvekben meg vagyon írva: a nyaralások kurtavasban és a kinyögött ipari teljesítmények a faliújság-pellengéren, azt hiszi?! (…)
A vers a londoni kötetben 1988-ban jelent meg. Ám azok a sorok, amelyeknek olvastán 1987-ben odahaza összedermedt volna a Kádár-konszolidáció, már 1989-ben, amikor közrebocsátották a szombathelyi Életünk áprilisi számában, fel se szisszentek, rá se rántottak s nem is mivel vidéki folyóiratainkra a főváros alig ügyel, sokkal inkább azért, mert már megkondultak az annus mirabilis nagyharangjai, és akkora száguldásba fogott velünk a történelem, hogy csak kapkodtuk a fejünket. De azért te csak ne hidd, hogy e látomásos politikai kirobbanással megtagadtam igazi valómat, hiszen az mindig, váltig a lét bölcseleti összegezése volt-és-maradt sub specie sempiternitatis; s hadd iktassam ide erről, a címadó vers végéről a POSTLUDIUMOT:
FELINTŐ
Hát töprengéseim té-s tova? Elmélődéseim a miértről: a miértek megkérdezése? Hát tudati űrszondáim a té-s tova töprengés kényszeréről?
LEGYINTŐ
Fülcsengésből hajaztad, habókos rohamodban. Legugyorodtál a hógubóban. Medvedorombolás.
FELINTŐ
Fülcsengésből, én? Hát a multiverzumok, matematikai befogása a tudat átalölelésében? A megismerés vágyőrülete, az őrület vágyrohangálása előre-hátra a miértek ezertükrében? Hogy a felkérdezés jobbra-balra-végtelen metatükrében kitudjam a tüneményszerűség titkát, a mögélátásban a jelenségvilágot: hát az? Semmise volt?
LEGYINTŐ
Hibernáltál a hó alatt és szopogattad téli álmodat. Medvedorombolás.
FELINTŐ
Hát a sóvárgás az elillanó után? Az utánanézés, körömszakadtáig? Az élet visszarimánkodása a sóban, ebben a fel-le pezsegő ásványi sóban, aki én vagyok és hozzád beszélek?! Nagyúr, Mindfelséges Radamantisz! A víz új-életre-horgadása bennem, a hozzád-beszélőben és tapintókáim Terajtad a bölcsesség álmaiban: hát az? Semmise volt?
LEGYINTŐ
Tennen-magad a metatükörben: abban való megnyugvásod. Medvedorombolás.
FELINTŐ
Ennen-magam, miértről-miértre, a Nagymiértség végtelentükrében? Fenséges úr! Akkor hát?! Mivégre voltunk e tankölteményben, te meg én?
LEGYINTŐ
Voltunk-nem voltunk – – – medvedorombolás.
KL Igazad van, a végső kicsengése mégiscsak a condition philosophique humaine; az egyedi lét talányszerűsége a szarxban: a „hústestben”, amelyben kis híja hogy meg nem kezdted „egyhelyben-utazásodat”. De hogy értsem azt a sort, hogy „a víz új-életre-horgadása” benned…?!
Örülök ennek, jó füled van. Orvosnak kéne lenned, hogy tudd. A pancreatitis egyik fő tünete ez: a beteg halálosan megundorodik a víztől. A közönséges ivóvíztől. A pohár víz láttára hányingere támad. Ha megpróbálják beléerőszakolni – görcsösen öklendezik. Gondold el, miféle élettani hadüzenet ez, egy olyan lénynél, amelynek a testállaga 98 százalékban víz.
KL És honnan tudtad, hogy élet és halál között lebegsz? Hogy „halálközelben” vagy – honnan…?!
Volt összehasonlítási alapom. Mert 15 évvel annakelőtte, amikor kicsibe múlott, hogy a tüdőgyulladás-sorozat el nem vitt – ezt elmeséltem már – hétszámra csak aludtam, mind mélyebbre süllyedtem az álomban és eszem ágában sem volt, hogy „életveszélyben” érezzem magam. Ez a második próbálkozásom több „sikerrel” kecsegtetett. Végig magamnál voltam. Vélelmezhetőleg végig „ébren”. A gyanús zajok, a jövés-menés, a hörgés, a hullajelölt elfüggönyözése ágyán, és a hulla „kilopása” éjnek évadján, a kórteremből – mindez nem zavart, nem tett rám különösebb benyomást. Amire igazában felfigyeltem, a testbelsőből érkező fiziológiás jelek voltak: a személyiség leépülésének a jelei; az innerváció megzavarodása – az ingertükör alászállása. Mint idegélettanhoz valamelyest hajazó embernek, nem kellett hogy más értelmezze/magyarázza, minek a jele ez a lassú, fokozatos szétesése az „érzetek/ingerületek nyalábjának”, ami vagyok s hogy mind közelebb rukkolok azokhoz az ingerküszöbökhöz, amelyeknek a neuronon alászállva – onnan nincs visszatérés, a szinapszisok forgalma leáll, és másfél perccel az agy vérpangása után beáll az exitus. Hát – nem épp a „tudománykandiság” volna szerencsés szó arra, hogy mit éreztem; de a legyengülés elvette az izgalom élét, és bizonyos megelégedéssel könyveltem el a „pozitívumok” oldalán, hogy amiért annyira harcoltam és amire olyannyira vágytam – ím sikerül: az eszmélő én-tudat utolsó percenetéig figyelem a gondolkozó figyelnivalóit, akkor is, amikor a közlés lehetetlen – azon is túl.
KL És a „lélek”? Nem „szálltál” ki magadból és lebegtél fel, hogy „megnézd magad”…?!
Látom, figyelemmel kíséred a nyugati thanatológia ponyvakiadványait. Nem, barátocskám, nem „löttyentem” ki a vázából, amely „folyadékként” tartalmazott (amint egyszer, látomásszerűen, egy ébrenjáró álomban megjelent előttem, hogy hova lenne „lelkem”, hogyha elgázolna a szelével érintő, túl közel elrobogó óriás kamion). Ne szívd mellre, Lorcsikám, bármi pompás kiállítású, népszerű parapszichológiai ponyva kerüljön kezedbe, akár Nyugaton, akár Keleten nyomták; és azt a megszívlelendő tapasztalatomat is vennéd észbe, barátom, mert ha még nem olvastad nálam, még rábukkanhatsz valahol. Ha azt hiszed, hullahurcoló, ha azt hiszed, hogy mázsaszám mindenféle „thanatológiai” szakmunkák összeolvasásával a halálról – jobban felkészülsz a halálra, hát ennél nagyobbat nem is tévedhetnél. A halál: mindig új –
KL De bizony, hogy olvastam nálad: A KIRÁLY című, négertárgyú elbeszélésed utolsó mondata volt. Tán az egy Csorba Győzőt leszámítva – hirtelenében nem is tudnék magyar poétát mondani, aki kései (és nem is mindig öregkori) költészetében annyi halálverset írt volna; és még csak azt sem mondhatom, hogy a szerelmi költészet rovására, hiszen épp legutolsó, HALÁLFEJ köteted címadó verse bizonyítja, hogy sírodba-hanyatló verseidben is felbuzog ez az erotikus gejzír és on revient toujours… De hogy a MEDVEDOROMBOLÁS mellett maradjunk, melynek külön nevezetessége, hogy oldalait igazi „beleélős”, szuggesztív illusztrációkkal angol költő barátod, George Szirtes látta el, rábukkantam egy darabodra, amely azért is különös, mert skolasztikus, rideg, szinte „adott témára” megrímelt tanköltemény: foglalata mindannak, amit az egyedi emberről tartasz, az „énről” gondolsz s amiről szólva, egyebütt, Buddhára, Locke-ra, Hume-ra és más kedvenc gondolkozóidra hivatkozni szoktál. Vajda Endrének ajánlottad, a címe: ÉN-SZINDRÓMA. Ráolvashatnám a szalagra?
Jól vigyázz: a szalagnak is – időnknek is a végefele járunk. Mintha ravaszul el akarnál áztatni költőtársaim előtt egy olyan darabommal, amely tételes- és adott dogma rugójára járó, skolasztikus és rideg… de – lelked rajta.
KL
|
*
Kicsikartad tőlem, kedvesem, hogy szalagra olvasd ezt az ország-világ előtt „kompromittáló” versemet, de engedelmemet csak szent ígéreted ellenében adtam, hogy ezeken az oldalakon ez lesz az utolsó – tőlem; bár egy poémát, valaki mástól, a legvégére, még tartogatok. Utolsó napunkat-és-oldalainkat mivel zárjuk tehát…?
KL Hogy kétségbevonjuk a „finálé finalitását”. Még ki se mondtad és már tiszta sor – nem válik be elméleted arról, hogy téged „a Haza hidegre tesz”, úgy negyven-ötven évre. Mert mi történt? Egyre-másra adogatják ki könyveidet. Az új köztársaság kitüntetett s nem is akárhogyan az elsők között, hanem a legelsőként; s most azt is megkaptad – a Kossuth-díjat. Ne! Ne! Ne tiltakozz –
Lorcsikám, idehozom kedvenc esti lektűröm, John Aubrey 17. századi önéletíró kétszázéves borjúba kötött breviáriumát és beleverem az orrod, ahol azt írja: a hír csalóka mértéke a nagyságnak és végső értékítéletet csak akkor mondhatunk valakiről, „ha már naspolyává mállott a földben”. Amihez éppen 40-50 esztendő kell. Magas korban ez a becsvágy is elsorvad, mintha mondtam volna már; vagy idézzem skólás emlékezetedbe azt az ókori szólásmondást a saját hangjába szerelmes kokasról, aki beképzeltségében azt hiszi, reggelente csak azért kel fel a Nap, hogy hallhassa az ő kukorékolását…? Ilyen embernek ismersz te engem?!
KL Nagyon is magabiztos vagy a dolgodban: a tévékamerák előtt, láttalak: a szemed meg se rebben. Felérkeztél a csúcsra s te csak ne fintorogj e „csúcs” hallatán, mert így van: elszámoltál a Hazával: ő rajtad már csak azt követeli, amit szívesen adsz. Írásaidat. Ruganyos vagy, futkározol, füvet nyírsz a kertben, ezzel a szívvel, amely olyan, mint a bivalyé, kinézem belőled, hogy sokakat – (akik pedig hej! be örömest már rég eltemettek volna!) – te fogsz eltemetni.
Zeuszra! Halkabban te, az Olümposziak meg ne hallják!… Babonás vagyok.
KL Tudom, félsz a villámlástól és mint Julius Caesar, az asztal alá bújsz. Már az idejére sem emlékezel, amikor az intenzív osztályról gyógyultan távoztál. Újfent az utolsó szó jogán: terveidről. Tán még kiadhatnál egy hogyléti-és-közérzeti verses Jelentést, minekelőtte ékes bodoni betűkkel magad-szedte gyászkeretes nekrológodat szétküldözgetnéd – mint V. Károly császár tette volt, aki, gonoszkodó kíváncsiságból, megrendezte saját temetését…
Hát – igazságod vagyon, édes szógám. Bár ami verses nekrológom „könyvtervét” illeti, százat egy ellen, hogy Piroskám fogja megavatkozni, szerelmetes cselédem, igen avatottan. Ki én, a Hazával is kiegyeztem, kölcsönös törlesztéssel, adósságtörléssel; a Kossuth-díjnak is sikerült, jogászokkal, azt az apró zökkenőt félrehárítani az útjából, hogy én kettős állampolgár vagyok s így fele-hűségemre II. Erzsébet őfelsége is igényt tart, bár a Hazáé a nagyobbik fele – ha a Régi Rómaság-béliekhez fűző leküzdhetetlen vonzalmamat leszámítom: az Antoninuszok idejében szerettem volna élni a Pax Romana véluma alatt, 100-150 rabszolga gazdája gyanánt, mint középbirtokos patrícius – persze 1000 kőedényes könyvtáramhoz legyen leemelgetője is, graeculuszom, bár esős időben, rossz hangulatomban vagy köszvényesen, hogy meg nem vesszőztetem az ebadta házi filozófusomat, arról nem kezeskedem. De hogy a vidor szót komorra fordítsam –
KL Melyre hogy váltig hajlandóságod van: isten az atyám!
Csiba te, én halatkozom, te meg belekotyogsz. Nyelved messem?
KL Mesd, nagyjó uram!
Arról, hogy mint-s-hogyan is éreztem magam negyven éven át a Hazától távol s vele zsörtölődőben. Egy poéma fog szólni erről, nálam ékesebben, egy angol poéma, valakitől, aki kívülről is jobban látta gyötredelmemet, valamíg a messze idegenség tájain az anyanyelv selyemgubójában gurultam, s a selymet, amit termeltem, kivájt botokban csempészték haza, mint valaha Ázsián át a hajdanvaló Selyem Útján, sokat kockáztató, vándorjáró szerzetes barátok. Terveim? Életérzés kérdése. Hadd világítsam meg egy parabolával s magadtól kérdezd, az ilyen embernek lehetnek-e tervei.
A Wimbledon Art School pompás, modern színháztermében az évzáró vizsgaelőadás mindig látványos szokott lenni és nagyon „profi”. Ezen a főiskolán a jövő díszlet-és-kosztümtervezői tanulnak; az évzáróra, színi-és-balettakadémiákból ad hoc „társulatokat” hívnak meg – a wimbledoniak adják a színpadot, a vizsgadíszletet, a vendégtársulat pedig játszik vagy táncol: szolgáltatja a spektákulumot. Tíz éve már, egy balettakadémia műsorát láttam itt, azt a produkciót soha nem felejtem el s nem tudom kiverni a fejemből. Futurisztikus díszletek között járta táncát a korbácsos Gazda és a Szökött Rabszolga (de az is lehet, hogy a rabszolga a Földlakó volt, a Gazda pedig egy másik, hatalmasabb bolygóról érkező Megszálló Űrhatalom emisszáriusa). A rabszolga földlakó bujkál, menekül; az Űrgazda kajtatja, üldözi. Egyszer azután sikerül neki: lesből rajtaüt és elfogja. A rabnak, a nemiszerve fölött, a hasfalán hirtelen lyukat üt, kirántja a belét, lecövekeli, majd a kirántott belétől „elkorbácsolja” a szerencsétlent. Amaz a kínok táncát táncolja, emerre-amarra hajlong-dülöng, míg végül minden bele kirántva lóg, és tíz méternyire cövekétől: holtan rogy össze… Próbálom elhessegetni ezt az emléket, de a jelenet makacsul vissza-visszatér s mintha azt a cöveket már a zsigereimben ott hordanám, a szorongástól beleim összerándulnak. Nem életünk parabolája ez…? A születés: ahol lecövekelnek. Hajlongva-dülöngve távolodunk tőle napról napra, hónapról hónapra és a kínok táncát táncoljuk, míg végezetre éveink betelnek és az Élet Bele – elfogy. És mi – ledobbanunk. Te meg, barátom, a „terveit” kérdezed egy ilyen embertől – – –
KL No jó; titkolódzó természetednek tudom be s nem kérdezem. Látom, fiatalon megírtad magad s te is ott vagy LIBEGŐ című „vándorjátékod” második felvonásában: beköltöztél a „Haldoklandók Házába” –
Be én.
KL Miből hogy már előcsalogatni nem tudlak, akár meg se szólalj többé. Más meglepetéssel is szolgálok: hogy másutt is megírtad magad, még jóval előbb. 1948. február 2-án. Akkor fejezted be AZ ŐRZŐ KÖNYVÉT, azon a napon – amelynek főhőse és elbeszélője, Hurpagopoliszban, az ergasztobolszki katonai börtönfelhőkarcoló toronycellájában, a 22. század végén, vagyis kétszáz évvel utánunk írja emlékiratait a földkerekség permanens háborúiról és Minden Háborúk Hiábavalóságáról: a Hordákról, amikor a hovatartozás döntött életről-halálról, emberhúskonzervnek dolgozták fel az elfogottakat, és az arcvonalat emberhúskonzervekkel táplálták, mivelhogy az is visszatért, a kannibalizmus, „egy magasabb fokon”. Megírtad hát emlékirataidat a Toronybörtönben, ahol – akárcsak Campanella – fél életedet töltötted s ahogyan azt, akkor befejezted, akár meg se kérdezzelek most, mert ide illik mindenestül s azért mondtam, hogy réges-rég megírtad, ami életutadat lezárja, a befejezést:
nem tanítottam senkit semmire, amit magától is ne tudott volna; és ha tán akarnám is – ki tudja:
sikerülne-e Afrika vandáljainak, gótoknak-szarmátoknak (mint valaha a centralista államok és az olvasmányos regények korában:) még egyszer beadni a „nemes érzelmek” szenvelgését…?!
…Ahogy ez a platina-torpedó a pergamen csöndet őrzi: szelepemet zárjátok vissza és – pitagoreusok, lábujjhegyen-közelítők
használjátok jól a hallgatást
gondolj a pillanatra, amikor először érintettelek: szemeiden, hogy lássanak
rossz Őrző, ha kinek tiszta a lelkiismerete. Vallomástételre csak a bűnösök szorulnak; de ha szólottam, nem azért, mert mosom kezeimet
a sátrak alá – tanácsába a mindenható császár?
sohasem hívott (mi egy közkatonaellenes)
én is belelőttem a magam csóváját a tűzvészbe; nem égett jobban – nem lángolt kevésbé, mint ahogy égett volna nélkülem
........................................................................
........................................................................
Haragos epilógus –
episztoláris formában, K. L.-nak
Köszönet Kabdebó Lórántnak – akire minden okom megvan, hogy haragudjak…
– Ez aztán a furcsa köszönetnyilvánítás, amely azzal kezdődik, hogy haragszom Kabdebó Lórántra! Éspedig nagyon.
– haragszom azzal a zúgolódó, szemrehányó haraggal, amely nem tud felengedni s amelyet nem gyógyít be az idő. Ám ne gondolja se ő, se más – ne gondolja, hogy azért haragszom, mert mind e „Lett Dolgokat” kiszedte belőlem és most üresnek érzem magam
– éppen fordítva. Mivelhogy most még telibb van az emlékezőkém szütyője, mint az elején volt, amikor kiürítéséhez hozzákészültem (igaz, akkor is a magam módján, jaj-be-nem-szeretem formán; mintha megsúgta volna előérzetem, hogy ilyen örökharag lesz a dologból)
– nem mondhattam el azzal az esztelen kitárulkozással, ahogyan kellett volna, mit sem törődve azzal, hogy botránykönyv lesz belőle; nem – azért, mert a magyar irodalom Magos Száláiban ez a módi nem járja, ott megkövetelik a kecses tartást, az elegáns el-s-tovalejtést: párnatánc legyen s ne fegyvertánc
– és nem mondhattam el úgy, minden varnak-sebnek mazochista-puritán feltárásával, ahogy angolul megtehettem volna, lévén, hogy az angol irodalom sok száz éves, szúette, tudor stílusú csarnok-ácsolatában fagyosan fogadják, aki legalább idáig nem alázkodik.
– haragszom azért is, hogy a Prokopisz I., II. és III. félrehárító szerkentyűjéhez kellett folyamodnom. No, de így van ez már: a mosolygó, hibátlan arcbőr, ismeretlen részleteivel ijesztőbb, szörnyetegebb a górcső alatt s mi megmaradtunk amellett, amennyi a tárgyból szabad szemmel látható
– csevegés volt s ez a fesztelenség már mindjárt egyúttal érzéstelenítő (ingyen placebo)
– azokról a riasztó, Menschliches-Allzu-Menschliches részletekről, amelyek számomra becsesebbé, az olvasónak drámaibbá tették volna Életutam megírását (arról nem is szólva, hogy inkább úgy éreztem volna: megkönnyebbültem, letetettem lelkiismereti poggyászomat) – ezekről a kíméletlen részletekről le kellett mondanom.
T. S. Eliottal, magam is tudom, milyen keveset képesek elviselni az emberek a teljes valóságból; azonfelül meg az olvasó úgyis: mesét akar; azt, hogy rövid nekipedálozás után simán és nagyot száguldhassunk a nosztalgia szabadonfutó szerkezetén – a képeskönyvi lejtőn, a boldog Beóciák felé…
Nemcsak hogy magamévá tettem a flauberti elvet – semmi az ember, minden a mű – hanem aszerint is éltem, olykor a kétvégű gyertya égésével; aminthogy életrendemmé tettem a nietzschei fegyelmet s nem boldogságomra: művemre törekedtem
– ha mégis kijutott a háziboldogságból (s áldom is érte Édes Páromat) – hát hitetlenkedő örömmel fogadom, a kivétel vagyok és nem a szabály. Azonfelül tudom, a boldogság hegyikristály-csillára amilyen káprázatárasztó, olyan törékeny: megeshet, hogy másnapra virradóra a földre zuhan és én összetörve a padlón találom; ízelítőt kaptam ebből is, végigéltem a főpróbáját egyszer-kétszer. De hogy édes fényléssel még mindig fölöttem ragyog, azt mérhetetlen szerencsémnek tudom be
– visszaemlékezést magnószalagra mondani, életutat végigjárni gondolatban, odáig, ahol a gondolat és a valóság: összeér? Önéletíráson dolgozni? Egy kicsit: meghalni. Ha igaz, hogy a halálpercenetben a széthulló tudatnyaláb előtt a teljes emberélet végigvillan, akkor az önéletírás – lassított halál
– és ezért is haragszom Kabdebó Lórántra. Hogy ezzel a könyvvel (mely jogot formál arra, hogy a sorban az utolsó legyen), kitessékelt az életből és elhessegetett az írástól
– mert jaj, amit legkivált szerettem volna tető alá hozni, arra már sem időm, sem erőm.
|
„Ritratto qui dal naturale appunto” for Győző Határ, out of Gombrich
|
|
„Ritratto qui dal naturale appunto” Határ Győzőnek, Gombrichtól
(Ferencz Győző fordítása) |
Függelék
(fényképek – dokumentumok)
Piroska története
KL Elsőnek talán mondaná el Győzővel való megismerkedése történetét.
HPP Két fájdalmasan rossz házasság után, 1955-56-ban egyedül éltem társbérletben, a Bem-rakparton, egy volt luxuslakás egyik szép nagy szobájában. 9 éves kislányom, az első házasságból, a nagyszülőknél volt hétközben, mert válás után én a MÁV egyik leányvállalatánál kezdtem dolgozni. Ott ismertem meg második férjemet, aki orgonista és zeneszerző volt. A vállalat „társadalmi munkás” énekkarát dirigálta. Traumatikus két év után ez a házasság is válással végződött.
Győző, mint később elárulta, többször is látott már a városban és feltűnt a neki tetsző alakom. Akkor jött a „végzetes” szegedi vonatút…
KL Álljunk itt meg egy pillanatra, és mondjon valamit Szegedről és a családjáról.
HPP Régi szegedi családból származom. A levéltárban nyoma van, hogy úgy apai, mint anyai ágon a 17. századig visszavezethető a Zsóterek, Bólyák, Prágay Bozsók családfája. Iparos emberek, kézművesek, kurtanemesek voltak. Ma is van Zsótér-ház Szegeden. A név görög eredetű, a Szótér névből származik. Ősöm gabonaszállító hajóval került el Szegedre, ahol egy helyre szögedi lány végleg „lehorgonyozta”. Anyai nagyapám Lázits; a „szép ráclegény”; az ő érzelmi hagyatéka is megtalálható alkatomban. Édesapám kultúrmérnök volt, Pesten, a Magyar Általános Útépítő Részvénytársaságnál dolgozott. Én vagyok a legidősebb gyermek, utánam, úgy négyévenként még három fiú született. Tizenhét évesen mentem férjhez, huszonegy éves mérnökhallgató volt az első férjem, apám vállalatánál dolgozott nyaranta. 1944 decemberében SAS-behívót kapott: viszik a németek az egész egyetemet Nyugatra. Röviddel ezelőtt édesapám, miközben a vállalat gépeit próbálta menteni a németek általi Nyugatra szállítástól, hősi halált halt. Édesanyám ott maradt négy gyerekkel, a legkisebb öcsém hat hónapos volt. Így aztán, ugyan én mély gyászban voltam, hirtelen megesküdtünk és az egyetemmel Németországba mentünk, marhavagonokban. Legalább rám ne legyen édesanyámnak gondja, mert az oroszok veszedelmesen közeledtek.
Az egyetemi hallgatók németországi kálváriája külön történet volna, nem ide tartozik. Elég az hozzá, hogy 1945 nyarán hazagyalogoltunk, és novemberben megszületett a kislányom, Piroska. Édesanyám a háború után, miután budai lakásunkat telitalálat érte, visszaköltözött Szegedre, az anyai nagyszüleim házába. Én Pesten, anyósomékkal éltem első házasságom hét éve alatt. A válás után kezdtem a MÁV-nál dolgozni. Világéletemben esztéta beállítottságú voltam, nagyon vonzódtam a művészetek minden ágához. Második férjemmel a zene hozott össze. Gyönyörű misét ajánlott nekem. Az irodalom is mindig érdekelt, rengeteget olvastam és írtam is jó néhány verset egy időben. Talán az izgalmak és az általános szegénység következménye volt, hogy 1953 táján, tüdőbeszűrődéssel szanatóriumba kerültem. Már akkor a Dési Huber Körbe jártam rajzolni esténként, meg egy kitűnő anatómus tanfolyamára modellálni. A „szaniban” aztán már annyira izgatott, amit csináltam, hogy belázasodtam, ha nem sikerült kedvemre a portré. „Osztályidegen” lévén, kétszeri felvételizésem sem sikerült a Képzőművészetire. Mikor aztán ’56 végén Bécsbe kerültünk, fölvettek volna ott az Akadémia művészképző szakára, azonban nem volt ajánlatos ottmaradni: hazaraboltak egyes menekülteket. Londonban sem volt szerencsém, a Royal College-be kellett volna mennem, de új ismerősök a St. Martin School of Art-ot ajánlották, amely inkább az Iparművészetinek felel meg. Jól mentek a dolgok, már-már áttértem a szobrászatra, de amikor ösztöndíjért folyamodtam, a pályamunkákon csak egy szám és az életkor volt, nem csoda, hogy a 16 évesek előnyben voltak a jó kezdő 30 évessel szemben. Ekkor kezdtem el dolgozni a vendéglátóiparban. A béka feneke alatt kezdtem. Az amnézia jótékony fátyla borítsa ezt az időszakot.
KL Menjünk hát vissza Szegedre; hogy is volt az a bizonyos szegedi út?
HPP Ekkor már egyedül éltem, amiről Győző tudomást szerzett; lefizette a házmestert… Elég gyakran jártam le hétvégeken édesanyámhoz, lévén MÁV-szabadjegyek birtokosa. Mindig olvastam a vonaton. Akkor is, már vissza Pest felé, valami „zsebklasszikust”. Elnyomott az álom, a könyvet ölembe ejtve. Nem tudtam, hogy néz valaki a folyosóról. Csak akkor döbbentem rá, hogy ez a valaki ki akar velem kezdeni, amikor Pestre érkezvén kinyílt a kupé ajtaja és a benyúló kéz a kabátomat akarja felsegíteni. Én persze jólnevelten elfordultam és siettem a villamosok felé. Eléggé felháborított, hogy a villamoson is ott ült velem szemben és bámult az ismeretlen férfi, szerencsére szótlanul. Tudat alatt regisztráltam, hogy igen elegáns volt; nagyszélű, homokszín kalap, teveszőr felöltő. Én bizony kopottaska voltam akkoriban… Keveset kerestem és igen rászorultam édesanyám segítségére ruházathoz és koszthoz is…
Pár nappal ezután történt, hogy levelet kaptam az ismeretlentől, miszerint látott a szegedi vonaton, fontos közlendője van, és három nap délutánján vár a közeli cukrászdában, amely valószínűleg a mai Angelika elődje volt. Sokat meditáltam a dolgon, megbeszéltem barátnőimmel is. Két rossz házasság után nem akartam én megismerkedni senkivel sem. Magyarországon akkor úgy volt, hogy az elvált asszony szabad préda. Ez elől is menekültem második házasságomba. Aztán zárdaiskolai és otthoni neveltetésem is igencsak az „utcai ismeretség” ellen volt. Végül mégis úgy döntöttem, hogy a harmadik napon, az utolsó órában megkísérelem a dolgot… Két barátnőmet a cuki két sarkába plántáltam, hogy ha nem tetszik a dolog és jelt adok, hát odajönnek értem és elmenekítenek. Máig sem tudom, miért mentem el, az én részemről akkor még nem volt „titokzatos vonzalom”. Győzőn állt, hogy ostromával a várat bevegye. A várkapu egyáltalán nem volt nyitva!
KL A cukrászdába lépve megismerte a levél íróját?
HPP Volt valami a levélben, hogy miről ismerem meg, azonban csak arra emlékszem, hogy akkor is nagyon elegáns volt, a világos, zöldes-drappos zakó színe jól illett a dús, szőke hajához, szép kék szeméhez. Akkor nem volt bajusza, ezért haragudtam rá később, amikor megnövesztette és eltakarta vele az aranyosan, optimistán felfele görbülő szája szélét.
Ott, a cukrászda asztalán, gyönyörűen elrendezve az aranymintás toledói bőr cigarettatárca, hosszú faragott elefántcsont szipka, és kezében a bőrbe kötött, díszkiadású Rilke-kötet.
Meglepő könnyen ment a beszélgetés, hamarosan kiderült, hogy ő is szereti kedvenc költőimet, bár magáról nem beszélt akkor. Nyilván tetszett neki, hogy van valami a fejemben is, nemcsak az alakom, amely megfogta. Győző természetesen sem nem feleséget, sem nem lélektársat keresett, azonban a rutinos „nőcsábász” bölcsen nem mutatkozott.
Másnap, iroda után a lakás ajtaja előtt cineráriaerdő fogadott, sok cserép kék cinerária, virágnyelven „örök hűség”… További pár nap múlva meg akarta ismerni kislányomat, jött a nagy tálca Gerbeaud-sütemény, cirkuszjegyek, vittük a gyereket cirkuszba.
KL Volt valami ezüstváza is?
HPP Nem váza. Mindez ’56 április elején történt. Én 28-án születtem. A szülinapomra aranyos, világosszürke, hordó alakú ridikült kaptam, benne gyönyörű, cizellált ezüst karkötőben, összetekerve a versciklus, „Versek Rózsában” – csodálatos volt…
Hamarosan elvitt a szüleihez, akikkel lakott. Néha, ha a gyerek az apjánál volt, ottmaradtam hét végére. A forradalom alatt is végig ott voltam. Nyugatra szökésünket Győző már elmondta; azt is, hogy Bécsben milyen boldogok voltunk, és hogy miért választottuk Angliát Amerika vagy Franciaország helyett. Én nem tudtam angolul, azonban a nyelvet is, országot is igen megszerettem, hamar megtanultam angolul minden tanfolyamra járás nélkül. Máig szép emlékem, amikor először eredetiben olvastam és élveztem kedvenc angol költőimet. Mai napig sokat olvasok, de magyarul majdnem semmit, Győzőn kívül. 65-ik szülinapomig teljes állásban dolgoztam, angolok között, angolul. Győző viszont soha nem dolgozott kizárólagosan angol társaságban, amely talán angol tudásának kárára, a magyar irodalomnak viszont öreg hasznára volt.
Mikor a művésziskolából kicsöppentem, 6 évig a vendéglátóiparban dolgoztam – mosogató, pincér, direktrisz –, mindezt ésszel csinálva, sok borravalót kaptam, jól kerestem. Mikor aztán angol tudásom megengedte, irodai munkára tértem át. A könyvvitelbe kerültem, mint Pilátus a Credóba, nem tudván mai napig sem az egyszeregyet. Persze számítógéppel ment a dolog, és az utolsó 20 évben mint specializált adószakértő, vagyon- és hagyatékkezeléssel foglalkoztam.
Iszonyú sokat dolgoztunk, másod-, sőt, Győző esetében harmadállásban, amit ő már szintén elmondott; de gyönyörű otthont teremtettünk magunknak, magunk köré, amelynek atmoszférája, hangulata elősegíti Győző alkotó munkáját, mai napig is.
KL Elolvasva mindazt, amiről Győző már beszélt, mi jut még eszébe életükről?
HPP Talán még emlékezetes külföldi nyaralásaink. Minden évben elmentünk valahova három hétre, amelyből kettő mindig a látnivalók energikus becserkészése volt, és egy hét strandolás, napozás, pihenés. Az én dolgom volt az általunk anyagilag és fizikailag elérhető világrész, országrész, városok, szállodák felkutatása. Először az utazási irodák évi prospektusainak áttanulmányozása, majd a könyvtárakból az odavágó útleírások kijegyzetelése. Mindig megbízható „idegenvezető” voltam, és sok olyasmit láttunk, amiről az átlag turistának fogalma sem lehetett. Ezeknek a nyaralásoknak a finanszírozása elejétől fogva előnyben részesült mondjuk a függöny- vagy szőnyegvásárlással szemben. Nem emlékszem a pontos kronologikus sorrendre, de kb. így következtek: Mallorca, Andalúzia, Róma (teljes 3 hét!), észak-olaszországi körutazás, Portugália Lisszabontól Coimbráig, majd Setualig, Görögország a szigetekkel együtt, Ciprus, Málta, Madridból a közép-spanyol városok beutazása, Isztambul és környéke, az olasz Csizma sarka és orra, Dél-Törökország görög romvárosai, túra Pisától Nápolyig (karácsonykor…), Barcelonából Katalónia beutazása Tarragónáig, szicíliai körutazás, törökországi körutazás Izmirtől Ankaráig, tunéziai körutazás. Az utolsó nagy utunk, szintén karácsonykor, Egyiptomba volt, végig hajóval a Níluson, majd egy hét Kairóban. Sokszor volt szerencsénk, hogy éppen forradalom, árvíz, rendszerváltás stb. előtt sikerült látnunk az országot, ill. várost; de legnagyobb szerencsénk Egyiptom esetében volt, ahova egy-két év múltán életveszélyes lett volna az utazás a mohamedán fundamentalisták miatt. Mi még éppen szép békében láttuk a feledhetetlen, monumentális műemlékeket, kedves, barátságos egyiptomiak között.
KL Látom milyen szépen, harmonikusan élnek együtt. Ebből, hadd kérdezzem, mi a Maga része? Hogyan épül be a Győző művébe a Maga jelenléte?
HPP Az én részem az, hogy megteremtsem azt az atmoszférát, környezetet, ami neki szükséges ahhoz, hogy élni és alkotni tudjon. Vigyázok az egészségére, táplálkozására, testi-lelki jólétére. Mindenben a maximumot igyekeztem és igyekszem megteremteni. Aztán meg Győző tudja, hogy bármit ír, én megértem, átérzem; az első visszhang tőlem jön. Előfordul, hogy javaslatomra megváltoztatja a sorrendet, kihagy vagy betold egyet-mást. Az ízlésünk anyagi dolgokban is szinte hihetetlenül egyezik, még soha nem fordult elő, hogy pl. ha egymásnak veszünk valamit, az ne tetszenék, ne az lenne, ami épp akkor kell, odavaló és gyönyörű…
KL Ez kiderült már az Angelikában is, hogy közös szerelmeik vannak.
HPP Valóban, úgy zenében, mint irodalomban, ugyanazokat a szerzőket, műveket szeretjük. Persze az én tudásom gyűszűnyi az övéhez képest. Rengeteget tanultam tőle, többek közt az építészetben is. Ma már egy-egy épületet, műemléket legalábbis a helyes századba és stílusba tudok tenni. Zeneszerzőt úgyszintén.
KL Megosztaná olvasói élményét Győző néhány művéről?
HPP Szívesen. A korrektor mindent olvas. Győző soha nem beszél arról, amit éppen ír, ez bizonyos babonája. Tiszteletben tartom. Tudja, hogy soha egy sort sem olvasok el, amíg kezembe nem adja. Itt jegyzem meg, hogy nagyon nehéz a szövegét javítanom, mert elvisz az érdekes tartalom és a szófűzés szépsége. Emlékezetes számomra a GOLGHELÓGHI. Először is, mert olyan hihetetlenül könnyen és gyorsan írta. Boldog volt, és különösen jó volt akkor vele élni. Meg aztán, hogy mennyi mindenre ráérzett a tartalomból, évek múltán lelt olyan forrásmunkákra, amelyek igazolták vagy történelmileg, vagy a kor szellemét illetően. Nagyon-nagyon izgalmas, érdekes könyv. Nem csoda, hogy Kass Jánost oly remek illusztrációkra inspirálta. Megrázó és gyönyörű a nyelvezete is. Fantasztikus, hogy Győző minden könyvéhez más és más, a tartalomnak megfelelő nyelvet teremt. A következő, talán legkedvesebb könyvem a KÖPÖNYEG SORS, Iulianosz császár ifjúságáról. Megható, ahogy Győző életre kelti azt a szomorúan izgalmas gyerekkort, majd ifjúkort. Kevesen tudják vagy hiszik el, hogy ebben a könyvében is, mint mindegyikben, minden adat hiteles, eredeti forrásból származik. Hálistennek olyan sokat írt, hogy igen hosszú lenne felsorolnom, hogy egyes műveit miért szeretem.
KL Szóval a terveiről sohasem beszél?
HPP Soha. Csak olyan módon, amikor gyászolja (fizikailag belebetegszik, pl. övsömört kap), ha a körülmények, mint pl. betegség, a megélhetés, öreg házunkban valami katasztrófa vihara valamit befullaszt. Akkor sem részletezi, hogy mi lett volna, de tudom, hogy valami lett volna. No meg a már megírt, de háborúban, börtönök miatt elveszett kéziratokról is beszél néha, elég részletesen.
KL Győző már bevallotta, hogy titkolódzó természet. És Maga?
HPP Győző a Skorpió jegyében született. Jóllehet nem hiszek az asztrológia jövendőmondó aspektusában, ami azonban a test- és lélekalkatot illeti, abban határozottan van valami. Pl. Győző igen titkolódzó, miszticizmusra hajló, birtokolni vágyó, féltékeny természetű. Meg nagyon keményen dolgozó. Én a Bika jegyében születtem. Konok vagyok, minden változás ellenemre van, szeretem a természetet, a jó életet, és minden szépet. Ezek eléréséért vagyok hajlandó keményen dolgozni. Ez a két csillagjegy általában igen ellenséges, csak ritka esetben kompatibilis, és mi ilyen ritka szerencsések vagyunk.
KL Következő kérdésem: Maga volt otthon Magyarországon azóta…
HPP Igen, háromszor is. Nekem sok szerettem él ott. Mind a három testvéremnek nagy családja van, és mikor először 1973-ban egy hétre, másodszor 1978-ban két hétre, és 1985 körül négy napra hazalátogattam, még édesanyám is élt. Az 1985-ös azért volt, mert kórházban feküdt és közel volt halálához.
KL Az első látogatás nem jelentett megrendülést?
HPP Már 1973 körül mind a három öcsém járt nálunk Londonban. Aztán meg, legalábbis a repülőn, igen féltem. Akkor még dúlt a hidegháború, Győző a BBC-ben dolgozott és egyik kollégája feleségének néhány napra elvették az útlevelét és kellemetlen kihallgatásoknak vetették alá, pedig kisgyerekkel volt. Féltem, hogy esetleg túszul tartanak. Ugye mi 1956-ban törvényellenesen hagytuk el az országot, bár 1970 körül már amnesztiát kaptunk. Arra határozottan emlékszem, hogy 17 év után milyen furcsa volt, hogy körülöttem is, mögöttem is, mindenki magyarul beszél…
KL No és hogy érezte magát?
HPP Remekül. Nekem nagyon szép volt minden, a családom dédelgetett, kézről kézre adtak. Meglátogattam Győző egyetlen élő rokonát, unokaöccsét, aki jogtudós, ma már nyugalomban. Minden nagyon tetszett, de hogy is mondjam, mi itt Londonban, Angliában itthon vagyunk. Ami után nekem honvágyam lehetne, az már nem létezik. A szép és boldog gyermekkorom ami volt. Utána, Magyarország legnehezebb, legtragikusabb éveivel egybeestek az én legnehezebb, legszomorúbb éveim, rossz házasság, nyomor stb.
KL Akkoriban nem is volt szó Győző esetleges hazalátogatásáról?
HPP Nem bizony. Miután édesapja halála után kijött az édesanyja, senkije otthon nem maradt, aki után vágyódhatott volna. Neki még sokkal több rossz emléke volt, mint nekem, tönkrement, jónak-indult házassága mellett börtönei. Elég későn indult meg, hogy őt és életművét valamennyire elismerjék.
KL (már telefonon, évekkel később, Pestről) Kedves Piroska, most, hogy Győző párbeszédes életrajzának első két kötete már megjelent és a harmadikat, az utolsót 1995 májusára, a könyvhétre várjuk, nem vázolná-e fel röviden, hogy 1988-as, londoni magnóinterjúnk óta mi minden történt kettejükkel?
HPP Nagyon sok és nagyon kevés. Nagyon sok, mert sok új könyv látott napvilágot hét év alatt. Három verseskötet, egy színdarab, és néhány már létező mű magyarországi kiadása mellett, Győző talán legfontosabb művei (legalábbis szerinte…): öt új kötet filozófia. (Lásd az utolsó, 1994-ben megjelent A FÜLEM MÖGÖTT végén a részleteket, cím, évszám stb.)
Nekem is jelentős volt ez az időszak, mert miután 1988-ban nyugdíjaztak (60 éves voltam), sikerült nagyszerű új állást szereznem, amely jóllehet szakmámban, de új aspektusában további öt kemény, de igen érdekes munkában eltöltött évet és nem utolsósorban addigi fizetésem megduplázását eredményezte. Ez azonban a nyugdíjamhoz sajnos nem járult hozzá. Különböző okoknál fogva mindkettőnk vállalati nyugdíja szerény, és az állami egyébként is kicsi. De azért néhány szép darabbal gyarapítottuk azalatt, sőt, azóta is, régiséggyűjteményünket. A gyűjtőszenvedély veszedelmes passzió!
KL A legfontosabbról, Győző „hazatéréséről” még nem beszélt. Hogyan tört meg a jég?
HPP Igen szomorú eseménnyel. Weöres Sándor halálával kezdődött. Károlyi Amy telefonhívásaival; hogy feltétlenül szeretné, hogy Győző beszéljen a ravatalnál. Tudni kell, hogy az észrevehető politikai enyhülés ellenére, Győző erősen megfogadta, hogy addig ő magyar földre nem teszi a lábát, amíg fő művének tekintett GOLGHELÓGHI-ját teljes egészében, változtatás nélkül ki nem adják. Azonban megfontolva, hogy Sanyi neki milyen jó barátja volt, milyen bátor haditett volt ÚTRABOCSÁTÓ c. gyönyörű verse, melyet Győzőhöz, Győző 1970-ben megjelent HAJSZÁLHÍD című verseskötetéhez írt. Senki úgy, akkor nem állt ki Győző mellett. Amy mindent elintézett nekünk, küldte a repülőjegyet, remek szobát foglalt az akkori SZOT, ma Benczúr Hotelben (azóta is minden évben oda szállunk és szinte otthon vagyunk kényelmes, barátságos légkörében). Így hát Győző elhatározta, hogy nem lesz „hivatalos” a hazalátogatás, csak „besurran és kisurran”, de eleget tesz Amy megtisztelő kérésének. Nekem is megrázó, de gyönyörű élmény volt a temetés. Hamarosan utána a barátok igen kezdték sürgetni, hogy 75-ik születésnapjára, 1989. nov. 13-ára feltétlen utazzon haza. Pete György ekkor már dolgozott a GOLGHELÓGHI kiadásán (és nem az ő hibája volt, hogy csak az 1990-es könyvhétre lett kész). Tehát hazarepültünk, és valóban, az új Magyar Köztársaság Aranykoszorúval díszített Csillagrendjét adományozta Győzőnek a köztársaság akkori ideiglenes elnöke, dr. Szűrös Mátyás. És persze sok más gyönyörűen megrendezett ünnepség is volt a tiszteletére, születésnapján éppen maguk köszöntötték Pécsett, a Janus Pannonius Tudományegyetemen. Utána az 1990-es könyvhétre, és azóta minden évben a könyvhétre hazautazunk, dedikálni az épp megjelent művet, és részt venni a különböző városokban tartott felolvasóesteken. 1991-ben Göncz Árpád Kossuth-díjjal tüntette ki Győzőt, és az évben rövid, de megható látogatás és versolvasás volt szülővárosában, Gyomaendrődön. Azután az 1994-es látogatás volt igen emlékezetes, amikor, előlegezve a 80-ik születésnapjára, Göncz Árpád a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét adományozta Győzőnek, és Gyomaendrőd díszpolgárává avatta. Az az álma is valóra vált, hogy a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tiszteletbeli tagjává választatván, székfoglaló beszédét az Akadémia hatalmas és gyönyörű dísztermében tarthatta, amely várakozáson felül, zsúfolásig volt töltve. Utoljára, de nem utolsósorban, utolsó hetünk Miskolcon telt, ahol az egyetem díszdoktorává avatta, gyönyörű szertartás keretében. Lorcsikám, Maga az egyetem nevében fantasztikus házigazda volt, „tejben-vajban fürösztött”, remek programokat csinált, és a háttérben mindig ott volt aranyos Maricája, aki rengeteget fáradozott értünk. Sohasem felejtjük el. Hát eddig és így-valahogy volt, mogyoróhéjban… Ez a Győzőé, és nem az én életrajzom. Arra a kérdésére még akkor, 1988-ban, hogy nekem megérte-e, most 1994-ben válaszolok. Megérte. Győzőnek az életműve többet is megért volna. Nagy privilégium a sorstól, hogy kis részem benne nekem is volt és van. Függetlenül attól, hogy félelmetesen összeforrtunk, sokszor előfordul, hogy kinyitjuk a szánkat és egyszerre, ugyanazt mondjuk. Vagy valamelyikünk megszólal és a másik éppen ugyanazt akarta volna mondani. Azonban az, hogy mi egyénileg hogyan simulunk össze és élünk együtt, akármilyen ritka ajándék, nekem a legfontosabb, hogy talán csak én tudom teljes egészében, milyen hatalmas, milyen egyedülálló az életmű. Sem Magyarországon, sem másutt a világirodalomban egy ember ennyit, ilyen változatosan, és így még nem írt. És engedtessék meg az elfogult feleségnek azt állítani, hogy nem is fog. Ez a tény csak sokkal a halála után fog kiderülni, csak akkor fogják igazán méltányolni.
KL Azt hiszem, hogy Maga nélkül így és itt nem teljesedhetett volna ki.
HPP Nem tudom. Győzőnek borzasztó nagy az alkotói kényszere. De azért, remélem, egy kicsit többet, talán egy kicsit jobban, nyugodtabban tudott dolgozni velem a háttérben. HGY: ez dokumentum.
KL Köszönöm szépen.
HPP Én is köszönöm.
Az UNRRA felmondólevele. A kommunisták nyomására a Szervezetnek 1947 januárjában távoznia kellett az országból
Előadások tartása, cikkek írása előtt ilyen engedélyt kellett kérni a BBC személyzeti osztályától. A mindenkori kikötés: az angol rádiót, ill. kapcsolatomat a korporációval nem említhetem.
Édesapám a gyomai Kner-nyomda alkalmazottaival
Szabó Wladimír 1946-os krokija a szerzőről (az eredeti rajz Antal Gábor tulajdonában)
Sárközi Mátyás rádióadás közben készített gyorsvázlata a szerzőről.
Sárközi Mátyás gyorsvázlata 1982-ben, a hollandiai „Mikesen”
Szerzőt Cleveland díszpolgárává választja (1970)
E. Fehér Pál: Az arányokról – Népszabadság, 1972. aug. 15.
Lindenberger Emil sátoraljaújhelyi fegyházvezető igazolásához Szerző támogató levelét kéri (1945)
Lindenberger Lajos a sátoraljaújhelyi VKF.-fegyintézet igazgatója volt. Levelezőlapja és levele – amelyben igazolásához segítséget kér. Neki köszönhető, hogy az SS a fegyház félezer őrizettjét nem végezte ki. Válaszlevelemben melléálltam; amit 1950 januárjában a szegedi ÁVÓ-n a nyomozó előmutatott, mint „terhelő bizonyítékot” arra nézve, hogy igyekeztem „fasisztát menteni”.
L. E.-t 1949 augusztusában az ÁVÓ lefogta (könyvében Szász Béla megírja, hogy mint őrizetessel a hírhedt 29-es zárkában találkozott vele); utóbb Lindenberget a Rajk-perben halálra ítélték és a börtönben halt meg.
Valamikor 1958 elején…
Szerzői est egy párizsi színházteremben, 1969. december 18-án
Szerzői est Londonban, 1984. dec. 11-én
Édesanyám kivándorló útlevele
Édesanyám búcsúlevele
Ottlik Géza részvétnyilvánítása
A Weöres házaspár részvétnyilvánítása
A „HELIÁNE” bibliofil példányainak ajánlása
Építészmérnöki diploma
HANGSZERELTE:
CZIFFRA GYÖRGY
(a miskolci börtönben)
Lord Kennet of the Dene (egyik) ajánlólevele
(Lord Kennet levelének fordítása)
Határ urat és feleségét ismerem azóta, hogy Londonba érkeztek. Nálam laktak, családommal. Határ úr diplomás építész, aki máris talált fizetéses állást. Véleményem szerint rendes emberek, akik kötelességtudó lakónak ígérkeznek.
(aláírás:) Kennet (Lord Kennet of the Dene)
(dátum:) 1957/3/31
Édesanyám (1912)…
Néhai irodalomtanárom a főreálban: Késmárki-Jacobi Lányi Ernő
Thinsz Gézával Siklós Istvánék tetőteraszán (hatvanas évek eleje)
Irodalmi est Cleveland „Buckeye”-negyedében (1970)
Édesanyám a „babaház” előtt (6 Chalcot Gdns. 1964)
A Pepito és Pepita francia fordítójával – Pierre Groze-zal
A Niagaránál (1970)
San Francisco főterén (1970)
Az egyetemi könyvtár aulájában (1989)
Könyvhét 1989 – Vörösmarty téri sátor
Versmondás Gyomán
Cseres Tiborral és Mészöly Dezsővel (1989)
Cseres Tiborral, Lakatos Istvánnal és Mándy Ivánnal (1989)
Domokos Mátyáséknál; Mándy Ivánnal és Lengyel Balázzsal (1990)
Domokos Mátyással és Mándy Ivánnal (1989)
A Magyar Televízióban 1990-ben
A Magyar Írószövetségben, estemen
Látogatás a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban (1989)
Az „Életünk” asztalánál Szombathelyen Ambrus Lajossal
(Takarásban Csokits János és Pete György) 1990
Szombathelyen. Látogatás a püspöki rezidencián.
Dr. Konkoly István megyés püspök úrnál Pete Györggyel és Piroskával (1990)
A szabad Magyarországra! (u.o.)
Irodalmi est Szombathelyen (1993). Bal oldalon Monoszlóy Dezső
Dedikáció Sárváron a Nádasdy-várban (1993)
Kőszegen Bartha Lászlóéknál (1990). Jobb oldalt felesége,
Veronika asszony és győri vendéglátóm, Györkös László.
Kőszegen Bartha László műtermében (1990)
„Ifjú szívekben…”
A Kossuth-díj átvétele az Országházban (1991)