Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA II.

Tizenegyedik Hajnal.
Hufeland

Drinápolyváros óta sorra jött: Tunguz-DAGHESZTÁN, Ingus-DENGHISZTÁN, Hátsó-KARAKURDISZTÁN, LÖKÖSHÁZA, PÖRBŐ; KAZI-KÜMÜKFÖLD, Jakut-KALEBISZTÁN, Örmény-KÁLMÁNCSA, DENCS.

SÁTORALJABESTEHELY és SÁROSHIRTELEND között kitérőn vesztegeltünk, mint valami folyamból levágott haldöglesztő holtág: nem volt fordítókorong; hát megvártuk, amíg a világ fordul alattunk és az állomások helyet cserélnek.

Nagy nehezen fütyült és végrevalahára nekieredt: KISPISPIS, PÁPSI-PÁPSIFÖLD, KARAPAPAHISZTÁN, SASAD, VASAD.

Aztán elmaradt CSITTCSAK, NICSAK, a JUKAGIR MEDENCE, GYÓCS, SÜMEG.

Nem akartam órával, menetrenddel veszkődni, VESZKŐDÖN (KIPCSAKFÖLD) vettem egy remek faragású, tokkal zsebben hordható erdei ébresztőtiktakot, valami tatár erdész és kerülő volt a mester

még MINGRÉLFÖLDÖN – – – még a szvanétáknál is azt ketyegte egyre az ebadta csökönyös tatár jószág: CSITTCSAK – CSITTCSAK – csittcsak – csittcsak – – –

Carancsin-KALEBISZTÁN után rengeteg volt a látnivaló; de nem az útikalauz feltüntette lajstromozott látnivaló; hanem az a sok aziatikus és démoni furcsaság, aminek az ember még a létezését sem gyanítja; hiszen itt már előreküldi leheletét Hátsó-Eurázia

kontinentális szélrendszere úgy ront le a tengerpartra, mint a nomád: Hátsó-Eurázia üzenő szele a Hindukuson előnyargal, Zubriánia előtt megáll és a sztyeppei nomád szűnni nem akaró csodálatával ámul-bámul a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNYON.

Vályu mellé csődülnek a lovak, kazlak vándorolnak, elhúznak egy szénásszekeret – egy egész világ változik meg.

A látnivaló is folyvást változik, soha nem lehet időpontra odautazni Zubriániába a megtekintés egyenes célzatával. És ha mégis, ha befordulsz egy utcasarkon és a látnivaló mégis előtoppan – hát mint az óriássá durranó DZSINN, hiába pecsételi le Salamon pentagrammja és te állsz: úgy történik ez, ahogyan a darzsilingi kígyó megejtett szeme találkozik a vásáron a román kígyótáncoltató szemével.

Ez a találkozás – az eltitkolt, számon nem tartott vagy éppen takargatott dolgok, bebörtönzött dzsinnek és démoni, aziatikus furcsaságok felfedezése, az én légyottjaim vadidegen világvárosokban az Ismeretlennel – ez számomra a szerelem; és légyottra az ember nem indulhat többedmagával. Szerettem nagy társasággal csavarogni, szerettem kifeszíteni föléjük fülem óriás mikrofonját – de a csatangolás szertartásához az egyedüllét hozzátartozik.

Sok, rendkívül eszes, pallérozott emberrel találkoztam már, aki idegrendszerével nem volt tisztában és valósággal kiszolgáltatta magát alkati jegyeinek. Legkedvesebb emlékeim azokról vannak, akik a szellem kémizmusával még alkati jegyeiktől függetlenül sem voltak tisztában. Nem tudták például, hogy az az ember, aki túl sok intimitást mond el magáról, elzálogosítja a meghallgatónál magát – egyre inkább kiszolgáltatja és saját maga kötözi bele kis szívét az odaadó fül gúzsaiba.

Mulattatott, különösen ha nem fiatalokról volt szó; hiszen a fiataloknál ez természetes, mivel normális, menetrendszerű kríziseiket holmi rendkívüli eseménnyel tévesztik össze, ami személy szerint csak őket sújtja és emeli. De az öregekkel is megesett ez – legnagyobb csodálkozásomra az öregek sem voltak tisztában az emberi idegösszeérintő jelek, a  szavak  ilyetén vegyi tulajdonságával; azzal, hogy az ömlengéseibe-vallomásaiba belemelegedő valaki  horogra vadászó halhoz  hasonlatos, akinek csak a horoghegyre tűzött eledelek ízlenek. Nem tudom, örököltem-e, nem-e, édesapám meghallgató nyájasságának családi művészetét – azon vettem észre magam, hogy ez már rendes eszközömmé vált; nem egy emberbe akasztottam bele saját intimitásainak horgát – saját sajgó tudatát, hogy azok zálogban vannak nálam – és így csáklyáztam össze némi társaságot magamnak nem is egyszer, majd minden városban, ahol jómagam csupán a derűsen és ártatlan mosollyal fülelő  szíves meghallgató  szerepében tündököltem. A vita és a beszélgetés a bekampózott lelkecskéjű halacskák számára a  Fül  előtti vallomások voltak titkos véleményeikről, küzdelmekről-küzdőképességről, halszívük egyenességéről: az egész együttlét pikantériája a  Fül  óriási, kelepelő nyílása volt.

Így történt ez a keskenyvágányú expresszen is.

Ám legyünk igazságosak: akármennyire védekeztem is, a barátságosan és fecsegve közeledőt amúgy sem voltam másként, mint nyájas-barátságosan fülelve hallgatni. Gyakran már bosszantott, hogy az ördögbe!… miért nem vagyok kissé kelletlenebb vagy ridegebb – és már-már akartam is; de bennem a nervus mimicus nem az  akarat,  hanem az életjelenség iránti gyengéd  kíváncsiság  hatalmában volt. Kristály volt az élet körülöttem és én, mint mikroszkópikus, vele-kristályosodó parány, figyeltem fáradhatatlanul az élet merre-hova-türemlését, kristályosulását, a körülöttem szünet nélkül fölmerülő újdonatúj szögeket, síkokat – színbontást és fénytörést.

Így kristályosodott ki mellettem – még a vonatban – Fűzős Bilgeri; nem tudom, valaha is bemutatkozott-e és mi volt az igazi neve, amit a zubrián nyelv számomra úgyis megjegyezhetetlenségre ítél (várjatok egy cseppet, a manóba, valami HULAFLAND (?) vagy HUFELAND (?) ilyesforma lehett, bár nekem Fűzős BILGERI volt és maradt) – ezt a nevet imponáló, térden fölül érő oldalfűzős gázlócsizmája után kapta, aminek a szisztémáján sehogyan sem tudtam eligazodni.

Mit nézek, mondta; ha nem lettünk volna egyedül a fülkében, egy fokkal féltékenyebben mondta volna: mit nézek. Engedelmével, a fűzést, sehogyan se tudok rajta eligazodni. Mire ő: ő bizony már tíz esztendeje jól kiismerte, amióta viseli, ezt meg a tejtestvérét – emelgeti lábastul és csapkodja kedvesen – errefelé a Penang-Palembang-Jászkarajenői vasútépítésnél ilyeneket viselnek a mérnökök.

Meg kellett volna kérdeznem, hogy mérnök-e („tán uraságod mérnök?”), de nem tettem; csínján bizalmaskodó és nagy kínnal felmelegedő természet vagyok, mint a sarkövön Iszkerland és a maphlakórumiak. Gyanítottam, hogy milyen végnélküli és egyre személyesebb vallomások következnének erre; még nem tudtam, de sejtettem, hogy Zubriánvárosban is én leszek minden jótét lélek megválasztatlan vándor gyóntatója – és minthogy erre sem méltónak nem éreztem magam, sem égetően szükségesnek az egészet, annak az embernek barátságossággal felvértezett, de tartózkodó mosolyát vettem föl, aki Fűzős Bilgeri elnézését kéri, amiért se meg nem kérdezi, sem a megerősítését nem kéri annak, hogy ő (HUFELAND mérnök, mérnök-e avagy pedig nem mérnök) –  mérnök.

Csakhogy BILGERI-Hufeland már fűzte kifelé az egészet, hogy újra befűzhesse – csak ketten voltunk, én ámultam, ő demonstrált: belső oldalon fűződött bokán alul egyszer és azután térdfejen jóval felül, mégegyszer: itt egy robusztus hármas szíjazásnál a csizma megelégelte a fűzést és akár az öngyilkos az akasztóhurokban – elszíjazta magát. Túlzásnak találtam ezt a tömkeleg-szíjazást és a tetejébe olyan szerencsétlen helyen, ahol elszoríthatja a femoralist; meg is kérdeztem:

– Nem szokott fájni a láb ettől az öklömnyi csattól? Ha így meghúzza, zsibbasztó vérpangást okoz; hisz most is, elszorította vele a combverőeret.

– Mért, ön talán orvos? – kérdezte vissza a Fűzős.

Lesütöttem a szemem és tettettem, hogy kérdése készületlenül talál. Kötéltáncos vagyok?… asztro-és grafológus csodajós?… vagy útitárssá varázsolt tündér?… úgy tettem, mintha a foglalkozásomban valami mulatságos és érthetően titkolnivaló csacsiságot szorongatnék, amin szőrmentén mosolyogva és megértően hunyorogva elsiklani a legnagyobb udvariasság.

– Persze-persze. Hát így – bólintott Hufeland, mintegy elértve titkomat és egy pillanatra abbahagyta a szétálló csizmaszárak összeaggatását; alkalmasint azon töprengett, hogy néma megerősítésnek („igen, az vagyok”), avagy merő rejtélynek tekintse hallgatásomat.

– Hát így – gondoltam hozzá én is, de magamban, egyszerre mulatva rajta és rajtam; hát szóval itt is, jóval Zubriánváros előtt, mint mindenütt, megindult már és folyik az életjelenség nagy kristályosodása, rendeződnek a mérnök, az orvos meg a többi szemecskék valahol, akik majd melléjük kerülnek – már feltünedeznek közvetlen közel az új belső síkok, töréslapok, az új fénytörés és messzi, a széleken már bontja a kristály a fényt.

Csak ez egymaga hét napig tartott, az út a végtelen, pusztát pusztára halmozó Kis Jazvatákon át; Kis-JAZVAT-DAGHESZTÁN után elértük a Latorcát, sűrűn egymás mellé állított kőpilléreken nyugvó hosszú-hosszú filigrán hídon, hídvasak, kerékagyak eszeveszett csattogásával zörömbölt keresztül a gyors, a zajgásban nem értettük egymás szavát – csak hallgattunk. A folyam, mint valami vékony ér, kiszáradtan és ártatlan képpel csörgedezett az óriás meder közepén, csak az árterület kiterjedése mutatta meg, hogy ki ő igazában: Patraoana-JAZ-VAÓTH – Jazvatok Keserve, ahogyan a nép nevezi.

Harminc-negyven légvonalkilométernyire vízerőtelep derengett, roppant páraterülete mint sajátságos második légi tó terült el a medence fölött, melynek szélén valami tömérdek gátfal, autóutat villantó peremmel, oszlop oszlop után elveszőben ameddig lát a szem: duzzasztógát feszült neki a vizek dagadó tömegének, hátát széles patkóívben nekiterpesztve… – az ott Tyesznisztroj! – harsogott valamit BILGERI-Hufeland.

– Hogyan mondja?! – üvöltöttem vissza és kagyló-formán a fülem mellé emeltem a tenyerem.

– Ott ni! Az! Tyesznisztroj! – ismételte útitársam.

Inkább csak kitaláltam, mint értettem: ez itt alattunk, ebben a szédületes mélységben, ami volt, az volt a kiszáradt Tyiszna. A döngés a parti töltésen abbamaradt, a vonat már Kazár-KALEBISZTÁNBAN kanyargott; és ahogy mozdonyt-nézni a kanyarban kilestem, éreztem, hogy szinte ránt… úgy visszatántorultam, mintha a sarokba vágtak volna: fenékre huppantam, ülve maradtam. No – ha így megyünk, még egy éjjel és Zubriánvárosban ébredünk fel.

A szomszéd szakaszban egyesek párnát szedtek elő, nekikezdtek, hogy megágyazzanak; esteledett.

HUFELAND-Bilgeri közelhajolt.

Még az előbb tán elfáradt a vasúton szerzett barátságtól, átkozta, hogy a fejére idézte és az egész, velem való barátkozást felfüggesztette azzal, hogy kis időre elszenderedett.

De a Tyiszna-híd hirtelen kalapálása, ahogy alulról hatalmasan megverte a kerekeket a forgóállványok alatt – a döngés felébresztette. Friss volt, pihent és most újra ugyanolyan ügyetlen-könnyelműen fickándozott, ahogyan az ebéd után cseppet szundikáló halak szoktak, amikor is az intimitások kampójával leginkább horogra vehetők.

HULAFLAND felnézett, a szemközti padról letette szemefényét, az Oldalfűzős Bilgerit a padlóra, kinézett és szemet dörzsölt.

– Nem is hiszi, micsoda kincs mérnökembernek ez a csizma, a Penang-Palembang-Jászkarajenői szakasz feneketlen sarában, vasútépítésen: hogy micsoda kincs!

– Meg is hiszem.

– Aranyért nem adnám!… Tudja – (és odafordulásán érződött, hogy már teljesen kidörzsölte az álmot a szeméből; HUFELAND meghitt-éberen, tiszta, kislányos bizalommal fordult hozzám:) – tudja. Magányos mérnökember vagyok, feleségem, gyerekem nincs, megszoktam a csendes beszédet. A híd az imént, a Latorca-híd, azzal a rettentő kalapálásával –

– Latorca-híd? Hát az a folyam odalent, nem az volt: a Tyiszna?

– Tyiszna vagy Latorca, egy-kutya. A Latorca is, akár a Brahmaputra, a forrásvidékétől öt néven folydogál, amíg a torkolati deltájánál elmocsarasodik és a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNYON magvaszakad. A híd az imént, a zörömbölésével elnyomta, amit mondtam: mondtam valamit, de nem tudom, hallotta-e.

– Mérnök úr, idegorvos vagyok és étlen-szomjan, ébren, álmomban, váltig az az érzésem, hogy engem a mesterségem az emberek fáradhatatlan meghallgatásával bízott meg. Mondhatná annak is – szakmai ártalomnak. Amikor az imént felneszelt és én láttam, hogy szólalni fog, szívemet a szemeimbe függesztettem és így lestem minden szavát. Az értelmét sikerült hiánytalanul ellesnem, szívem a szememben felfüggesztve, szokatlan helyzetében megdobbant és hevesen vert. Ám az egyes szavakat, sajnos, képtelen voltam leolvasni: annak a szájleolvasó tanfolyamnak az elvégzésével a műveltségemnek még az adósa maradok.

– Nos, hallja hát. A város, amit ott lát, az ott Tyisznapjetrovszk; és mellette, a páratenger fenekén – mutatott vissza az erőmű felé HUFELAND mérnök – az ott Tyesznisztroj, Hátsó-Eurázia egyetlen, de legnagyobb energiaállomása. Már Jazvat-DAGHESZTÁNBAN járunk és ha nem késünk egy-két napot, holnap hajnalban a tengerparton leszünk.

– De nem látjuk meg a tengert, csak a SZIGETEN: azt mondják, valami hatalmas és újrendszerű vasúti komphajó gyomrába fut bele az egész szerelvény.

– „Az úszó pályaudvar”? A zubriánvárosiak kissé hivalkodnak vele – – –

– Megbocsátom ezt a technikai sovinizmust, még ha „Zubriánia egyetlen, de legnagyobb vasúti kompja” is. Azt se bánom, ha ódivatú, mint a keskenyvágányú gyors és keskeny, mint a velencei gondolák.

– Kivételesen valóban hatalmas és újrendszerű; hanem aztán, sajna-bajna, fülsértő és valami-kiállhatatlan elmeszülemény.

– Lehet. Viszont nehézkes és végtelenül időfecsérlő volna, ha alkatrészeire szednék a vasutat és úgy szállítanák át rudanként, kerekenként és csavaronként, halászcsónakokon, Zubriániába.

(Itt hosszú szünet következett – mint a zeneesten, ha a műsor első fele klasszikus, a másik a romantikusoké).

.......................................................................................................................................................................

– Önnek, mint idegorvosnak igaza van. De engedje meg ezt a merész vallomást nekem, hogy ezúttal mint magányos mérnök, az ön ember-és útitársiasságára appelláljak. Hány esetben van úgy, hogy az emberek szíve a szem üvegtestében felfüggesztve lebeg, már-már bemutatkoznának („HULAFLAND VAGYOK. ÉS ÖN?”) – indul a rokonszenv kristálypatakja ésde már a megváltás báránycsengettyűje is ott csilingel… hallja?! hallja a parányi hangocskákat, ahogyan a földiek szívében összecsendül („ön gyomai? szépséges, istenrendezte véletlen: endrődi volnék”) – – – de mind e szívhangokat, az útitársiasság-szívtársiasság hangját elnyomják a harsogó hídgerendák, az önlármájuktól berezgő „úszó pályaudvarok”, az embergyötretésre átalakított automataszövőgépek, a nyomorúságszaporításra berendezett óriásüzemek és bombázásra átszerelt robbanómotorok. Ön, mint idegorvos, sohasem gondolt erre…?!

Ez megérintette membránjaimat. Nem szóltam, csak felfeszítettem a roppant Meghallgatót; a Fül lassan és szemmellátható, rosszul titkolt bizalommal kelepelni kezdett – kivetettem a legszemélyesebb gondolatok csáklyáját a kifejezéssel küzdő ember felé.

– Bocsásson meg, az imént hogy nyíltságomban oly heves voltam, de ön, mint idegorvos, nem gondolt arra, hogy valamiképp az egész technika kisarjasztása és összeillesztése végső fokon az idegrendszerből fakad és természetébe beletartozik,  ugyanúgy  a vele való visszaélés is belőle fakad és természetébe elkerülhetetlenül beletartozik…?!

– Nem, erre valóban nem gondoltam. Ez azt jelentené, hogy az idegrendszerben van valami eredendő rossz.

– Ne higyje. Az emberi test és lélek eredendő életszentséggel teli. Bár ne mondta volna: bánatossá tett vele. Nem és ezerszer nem! És ha csak mérnök vagyok is (oly igaz, mint hogy HUFELAND a nevem), meg kell védenem az idegrendszert ama gaztettek ódiumától, amelyek vádja egyesegyedül és egyenesen a technikai civilizációt illeti. Hallgasson rám, most nem a misszionáriussal – hanem egy mérnökkel beszél: az emberi lélek maga maradéktalanul valami eredendő jó; és ez a jó kétségbeesetten küzd és folytonosan alulmaradva meg nem szűnik küzdeni az ember legnagyobb szerencsétlensége – a túltechnizálódás ellen.

Bevallom, ez a gondolat fejbekólintott.

Egy magányos mérnök mondja ezt – a technikáról. Valaki, akinek se felesége, se gyereke, megszokta a halk beszédet és ez a vélemény bizonnyal sok-sok esztendő véleményeinek seprője, tépelődéseinek üledéke: egy ember legszemélyesebb vallomása volt.

Ime.

Az idegrendszer élettani szándékai közé nemcsak az tartozik, hogy az ember karjainak erejét a technikával megtizezerszerezze; hanem ezzel együtt, elkerülhetetlenül az is, hogy mindazt a személyes rosszat és egyenként farkaskodó kalandorszándékot – a túltechnizálódás elsátánosodását és globális öngyilkosságunkkal felérő alánkrobbanását – mindazt, aminek alattomos lehetőségei inherensen benne, adva vannak és vele együtt feltárulnak, a technikával szintén megezerszerezze – – –

.......................................................................................................................................................................

– Nézze csak meg, nézze meg tüzetesen – folytatta HULAFLAND – a nicsak-kalebisztáni házieszközöknek azt az áhítatos, egyenkénti remekbekészítését, a háziszőttes imamalomszerű alázatos vetélését a csittcsak-denghisztáni osztovátán: minden Egyedi Darab. Nos, mindaz az életszentelő munka, ami a léleknek a legszükségesebb megtisztulás és folytonos megújulás… mi ez ma? Mindez ma: egyetlen lógó, hullaszagú számoszlop, számológépből amint a zakatoló papírnyelven kitekeredik és a futva-futó futószalag, ami a mellette állongó szerencsétlen kipcsak idegrendszerére acsarkodik: a  „termelés”.  Ringassa magát vissza az időben és Hátsó-Euráziában: hát hol édesebb zsolozsmamormolás a vetélés, mint az Örmény-KÁLMÁNCSAI kéziszövőknél? hol hagyományosabb a kötélverés, mint TÜNDÉRNYARALIN – és a GIRHESDI szíjjártó alázata, dikiccsel a bőr előtt, hol festőibb, mint GIRHESDEN? és hol csörgedezőbb a munkaöröm, mint a DENCSI pataknál, ha patyolatfehér mongolka kezek sulykolnak és szvanéta munkadalokat hangicsálnak-csilingelnek? nem tisztább-e ez az angyali sulykolás a centrifugál-facsarógép sátáni förtelme helyett?

a PÖRBŐI kukoricahántás estente nem életszentelőbb-e, mint a borzalmak borzalma, a hántológép? Lehet-e  angeluszt  elképzelni a mezőn, alkonyatkor – ekék helyett traktorokkal?

van-e teremtő öröm tisztább, vonal életszentséggel telibb, mint CSITT-CSAKI kolompár hüvelykjének görbülete, amikor a forgó agyagba a szimmetriát belenyomja – ha már keresztet vetett rá és felajánlotta művét a Kisdednek?

és a NICSAKI kiscukrász?

a tükrös szívek, a kürtöskalács, KALEBISZTÁN nemzeti süteménye, a debreceni (ha elroppintják, megcsendül, mint a ministráns csengettyűje) – hát a tatár óraművész és a sok ki-be ugráló kipcsak órafigurácskák kipcsak házaspárral vagy tatár kakukkal és ha az időt elkakukkolja, hát mint az angyalverte triangulum – érzi-e? tudja-e, micsoda? a megváltás báránycsengettyűje… Hallja-e a parányi hangocskákat, ahogyan a szíve közepébe belecsilingel? A házimunka hétköznapszentelése ez, a háziasszony ünnepe, aki  angeluszkor  gyermekei hazatérő apját csecséivel-becséivel meglepi – – –

ó! ó! a jó lélek! ó! ó! a szegény pára, aki eleddig egyedi remekeket faragott!… most gépek pedálját lábintja, fogantyúit tekeri, maga is gép. Nehéziparrá zápult a húsvéti pirostojás. A JÁSZKARAKURDISZTÁNI háziipar, aminek minden darabja olyan szent volt esetlegességében-s indokolatlanságában, mint a művészet maga és ami, dogmatikus, évszázados megtámadhatatlanságában maga volt az élő, szentséggel átható Egyanyaszentegyház – – – mindez ma csupa bérelszámolás, harc a szabadidőért, harc az üres idő ellen, harc a hozzájutásért és a géptől való elszabadulásért, harc a gép ellen, ami elvetemült módon szentesítette és véglegesen lezárta a hatalmasok jogtalan és takaratlan túlhatalmát;  ez  volt a technika legnagyobb gaztette – és valójában nem is egyéb a technika, mint az önmaga feje fölött lebegő, megsemmisítő és megváltó géprombolás.

Valami teljesen új gondolatkörbe csöppentem bele; hangosan lélegezni is elfelejtettem. Halkan pihegtem. Minden véremet a fülem vérerei felé irányítottam – pillanatnyilag a hufelandi rémgondolat annyira kirúgott-és kirepített tulajdon elképzeléseimből, amelyeket a technikai civilizációról és az idegrendszerrel való összefüggéséről alkottam, hogy most még, doronggal kettéütött fejemben semmiféle ellenvélemény nem születhetett.

…Mert az volt, rémeszme – rémgondolat. A gaztettek, amelyekhez a technika lehetőséget nyújt, szakasztott ugyanolyan természeti összefüggések, mint azok az elsődleges, másmilyen természeti összefüggések, amelyeken a technika alapul.

Egy mérnök – egy, a Penang-Palembang-Jászkarajenői szakaszon fungáló főmérnök véleményét a vasúti hidak undok zörömböléséről különösen és a műszaki civilizációról általában méginkább mérvadónak kellett tekintenem. Már csak azon meditáltam (elmém egy nem-figyelő csücskén), hogy vajon ha a BILGERI-csizmák alól most, egy varázspálcával leamputálnák a gyorsvonati pullmankocsik forgóállványos futóit (amelyeket – pillanatnyilag rajtuk gördülve – átkoz) és egy halfejű pásztorbottal a kezünkben bandukolhatnánk hosszú hetekig Kis-Jazvat-KALEBISZTÁNON át, ugyan nem álmodozna-e elkerülhetetlen szükséggel, ugyanez a hufelandi idegrendszer arról a szárnyas pásztorbotról, amilyen a Hermészé volt – hogy egyszerre vitt és repült…?! Fiai nem szárnyaznák-e fel, újra, a kerekeket és az elpusztított technika után a HUFELAND-unokák idegrendszerén nem támad-e mitosz, a szárnyaskerék mitosza – vagy ami még rosszabb, a madarak bámulásából a Napnak repülő Daidaloszé…?!

Ha a technika kisarjadása az idegrendszeren elkerülhetetlen, nem kellene mégis valami szelídebb formát találni, hogy a technika jelenlegi ténye elfogadhatóbb legyen?

Közbenjárásom, könyörgő szemem a technikáért hatástalan maradt nála. Folytatta – csöndet parancsoltam befelé – ismét HULAFLANDÉ volt a fülem.

– Vagy nézze meg az óriásvárosokat. Zubriánvárost. Ataperisztánt. Hátsó-KALIKUTOT. Aki úgy ismeri a természeti embert, mint ön, az orvos, ugyan nem tartja ezt egyenesen emberellenes képtelenségnek, hogy a népek ilyen sokszorosan fölös számban összetelepüljenek…?!

Olyan számban – az emberi szervezetek olyan emeletes sűrűségében, ahol már az organikus kölcsönhatások veszedelmét a legnehézkesebb és legerőszakoltabb berendezésekkel kell megelőzni vagy legalább partok közé szorítani. Annak, aki a technikai civilizáció végzetszerűségét nem ismeri, annak esetleg a munka és a szerelem kimeríthetetlen lehetőségeit kínálja az óriásváros aszfalthálója; de aki hosszú esztendőkön keresztül rágódott rajta, tudja, hogy az óriásváros valójában  miféle.  Számtalan kilométer vezetékfolyosó, ürülékalagút és vízcsatorna; tucatjával sorakozó belefáradt kutak – és az öblítőcsövek, a percenként tízezrével emésztő gyomrok és ürülő vastagbelek másik oldalán az örökké elégtelen derítőmedencék légiója. Ezért van az, hogy az óriásváros után elmaradhatatlanul elszennyesül minden mozgó víz s felületén eldöglött halakkal, tetvekkel távozik börtönéből a fogoly folyam – ha van folyam.

Szörnyeteg volt ez a hufelandi verdikt; a Vélemény, ahogy mind közelebb nyomult, elevett, elrágott, döntött-taposott mindent, ameddig eljutott: a kezdődő rémület éberségével vettem észre, hogy ez a Vélemény ostromtorony módjára inog felém, közeltolul, mindjárt rámzuhan – és egyelőre igaza van

védekezni akartam ellene, védekezni – de legnagyobb csodálkozásomra csak megerősíthettem ezt a kimérikus gondolatot, a technika anatémáját.

– Való igaz, HUFELAND úr (vagy HULAFLAND úr, bocsásson meg) – csüggedtem el – való igaz. Az óriásvárosban százával állnak rendelők, kórházak az emberek rendelkezésére; csakhogy az operációs és kórházi géptechnika apparátusait csupán itt lehet sűríteni úgy, hogy tízezrével mentsék meg azokat a sérülteket és mérgezetteket, akik a kalebisztáni puszták-majorok-tanyák tengerentúli magányán ottpusztulnak

ideggyógyintézetek fogadják be azokat, akik az Óriásváros sérültjei lesznek és való igaz, az intézetek ápoltjainak tekintélyes hányada az Óriásváros közvetlen idegsérültje. Mi tagadás, egy ilyen gigantopolisz tömérdek súrlódási felületből és végtelen hosszú, értelmetlen és bosszantó terelőkorlátból áll, ami rendkívül felmérgeli a gyengén virágzó városi idegrendszert. Az ilyen közvetlen incidensekből az aszfalton a legkülönbözőbb, tárgynélküli vagy tárgyukra leső, behelyettesítő bosszúérzések támadnak: csak úgy burjánzik a  rancune  és a  ressentiment

Gigantopoliszban könnyebb a kéj és a gazdagoknál kifinomultabb; de a sodra a tehetetlen tömegnek veszedelmes, silányító és morzsoló, mint valami zúzda… sok igazság van abban, amit mond. Hogy az óriásváros a vegyi-idegi szervezés számára a miniatűr katasztrófa-sorozatok roppant ravaszsággal megépített technikai objektum-halmaza – – –

– Ugye? Ugye?! – kapott a kezemhez HULAF-HUFELAND-Bilgeri; és ez a hirtelen belémmarkoló kéz kettős hullámmal borította el érzéseimet. Az első a meleg öröm és az elégtétel érzése volt: a hal a horgot már bekapta és most rajtam áll, hogy kihúzom-e vagy még egy darabig bennehagyom elemében; és a másik az emberi kéz szorítása, ami a Szövetséges felfedezésének és a szövetség megpecsételésének ősi jele

most és mindörökké így történik velem, meghallgatásomat összetévesztik a beleegyező hallgatással s ezzel bekövetkezik velem (nélkülem) az az aktus, ami előttem (nekem) a legszentebb – a szövetség megkötése, csakhogy megkérdezésem nélkül… Az aktus iránti tiszteletből továbbra is némán és feszülten farkasszemezve, de megrökönyödve és teljes riadalommal tiltakoztam az ellen, hogy én ennek a monstruózus gondolatnak a szövetségese legyek.

De tovább kellett haladnom, mennem a gondolatok grádicsán, egyszerűen mert idáig valószínű, tiszta szándékú és makulátlanul logikus volt – mindenesetre logikusabb, mint Hátsó-Eurázia; még nem láttam, logikájának lépcsőzetén hol az a lépcsőkar, ami hiányzik. Mostmár én magam akartam a fejemre idézni a gondolatok sziklahullását, hogy kibírom-e – megélek-e.

HUFELAND pedig habzsolta a meghallgatás mannáját és beszélt-beszélt.

– Vagy nézze ezt a fiatalságot: Ataperisztán utcarengetege tiszteletlenségre nevel; üresít. Hátsó-KALIKUT felszínessé tesz és jellemtelenít. Zubriánvárosban a fiatalság vagy selyemfiú, vagy utcakölyök. Figyelmébe ajánlom a zubriánvárosi prostitúciót, Ataperisztánban államositották a bordélyt és államositották az urológiai rendelőket, ahol az állami bordélyokban szerzett betegségeket kezelik: mintha csak ünnepelnék fekélyeiket. Hátsó-KALIKUT kőrengetegét is, bár be se barangoltam volna: ottjártamkor mint újdonság, dühöngött a negyedik nemibetegség. Mondhatom önnek, az óriásváros maga – ez az ötödik nemibetegség. Az óriásváros az emberi lelkek förtelmes öblítőcsarnoka, ahol az öblítőlevet soha nem cserélik; újságok, mozik, fények, zenegépek, záporozó benyomások és félrecsúszott izgalmak piszkával van teli az emberi lélek: magával az öblítőlével tehát – egyébként üres

a típusos léha ő. Tolakodó. Politikailag hányódó; vagyis önmaga előtt is megbízhatatlan. A túl szoros együttlét és a sűrű együttcsavargás következtében űzekedő a végletekig. Az idősebb fajta Gigantopolisz-lakó kandúrkodása véget nem ér, míg a pénztárcája tart és nem csoda: a legkülönbözőbb helyeken kiált és hívja fel tévesen a figyelmet a félrecsúszó, átpárolgó ringyóerotika. Ez pedig mind-mind belémaródott a város összevissza faragott telkeibe és válaszfalakkal zaklatott bértornyaiba: ő az, az óriásváros – a városlakó lélek szerencsétlenségeinek eredete, oka és horgonya; ő, az óriásvárost létrehozó nyomor és mellette a kényelemteremtő mesterkedés, üzemek, hidak, gyárrá összetelepült gépek, csatornák és vágányhálózatok rettenetes maszata a földön: a gonosz, gonosz, gonosz  technika  – – –

Ez a kijelentés oly mélységes-leverően hatott, hogy hosszú úton érkezett a két koponya közötti éteren, amíg végül antennáim megbillentek tőle. Tulajdonképp az egész megtámadhatatlan elképzelésnek ugyanolyan vasból volt a vaslogikája, mint valami támadó hadseregnek: tűzérsége volt – nekem semmi – rögtön támadott és mielőtt én összeszedelődzködhettem volna, azon vettem észre magam, hogy arany hegyű tollat nyomnak a kezembe, amivel aláírom az Okmányt: leveretésemet és a Technika Elleni Dicsőséges Irtóhadjárathoz való csatlakozásomat.

Semmi egyebet nem tehettem; ő akadt ugyan az én horgomra – de valójában én voltam az, aki horogra került: megragadtam az aranytollat és mostmár mindenképp kényszerítve éreztem magam, hogy válaszoljak arra a kardinális kérdésre, amit BILGERI-Hufeland, olyan vaktába belevágtatva az egészbe, még az elején feltett:

– Nem, Hufeland úr, nem én. Idegorvos vagyok, de erre aztán igazán – – – soha-de-soha nem gondoltam.

A szomszéd szakaszban mindenki hevert már és aludt; csak mi virrasztottunk, mi ketten, késő éjfél után; a transzeuráziai pullman petróleumlámpása féllánggal égett és a lámpavilág miatt egyetlen kontúrt sem lehetett látni a tájból, túl sötét volt hozzá odakint.

Néha átereszen ment át a vonat, ami jól megverte alulról a kerekeket, az alvók szusszantak egyet és felrezzentek; máskor meg a felsőtest kifele dőlésén lehetett konstatálni, hogy kígyózik – ferdülünk. De a kanyarok után nekihuzakodott a mozdony és a szerelvény egyetlen összefolyó búgásba fogott; zúgó ringással húzta-zúgatta, mint a búgócsigát, úgy úszott, zúgott-búgott a transzeuráziai gyors az ismeretlen világ ismeretlen képei közt: a tejszínűen visszafénylő ablakon minden elveszett.

Oldalfűzős BILGERI úgy virrasztott velem, mint a londoni padlásszobában az emigráns forradalmár. A vasúti ismeretség hirtelen nekiszerelmesedő heve az ő számára ismeretlen tapasztalat lehetett, odaadta magát első izgalmainak; és ami iránt nem tanult meg bizalmatlannak lenni – hitte-tudta, hogy én mostmár, innentova  szívtársa  vagyok és immár úgy tartotta a haditanácsot velem és úgy kérdezte, mint egymás közt az egyenrangú, egyformán fegyvertelen apostolok: az ellenfél a falak mögött hatalmas; mitévők legyünk – – –

Még soká színezte-ecsetelte, még hosszan beszélt róla – a jazig-szabrihisztáni háziszőttesekről, szentéletű tatár bognárokról, angyalarcú mingrél szíjjártókról, zarándoklelkű szvanéta kolompárokról, bensőséges benderabbaszi gölöncsérekről; aztán a népi csecse-becse-ipar szent munkaöröméről, amiben implicite bennecsilingel már a Megváltás báránycsengettyűje és ez hamarosan megszabadít bennünket lelkünk eredendő elsilányítójától, életszentségünk legnagyobb megszeplősítőjétől – a műszaki civilizációtól, erről és másról; de a gondolat minden oldalról ugyanahhoz a sündisznó-szauruszhoz hasonlított.

Végre az arcával is szembekerültem.

A gondolat arca az általános géprombolás mitosza volt.

Az emberek lassanként megsejtik, ki az, aki életüket elgáncsolja, lelküket boldogtalanná teszi, gyermekeiket korán megrontja és szüzeiket idő előtt elhervasztja: öregerdőkben, százados fenyvesekben összeveri a lombokat a szél és a zörrenő levelekből egy távoli szívtárs, Jean-Jacques susog

csatornák, korlát-labirintusok és emeletek ablaktalan mélyén gyötrődő emberek egyre világosabb fogalmat alkotnak maguknak arról, hogy a gép, szándéka szerint valami eredendő gonosz: az emberiség hibázott

fergeteges megmozdulás, hatalmas vallás keletkezik Ataperisztán undorító romjainak messze elkerült vidékén; új vallás, amely vissza akar menni oda és onnan, ahol elhibázták, újra kezdeni. Az új hit központjában pedig a Messiás eljövetele áll – az általános géprombolás mitosza

valami előre megjósolhatatlan csillagkonstellációkor történik ez, noha ő tudta – Nostradamuszban benne van: Gigantopolisz förtelme a Tisztákban kirobbantja a lázadást

a gépek kiszolgáló rabszolgái a lélek gyógyulhatatlan megbántottságával kelnek fel, elárasztják a szivattyútelepeket, az energiaállomásokat és FORRADALOMBA FOGNAK (nem a gépek tulajdonosai, hanem) A GÉPEK ELLEN

Ataperisztán hívői megrohanják Zubriánvárost, hátsó-KALIKÚTOT, földigrombolják és megtérítik… Ez volt a gondolat ábrázata bántó közelről: az általános géprombolás Megígértetése, amikor majd az új Keresztesek lesöprik Földünkről a precíziós eszközök, huzalok, vágányok, kemencedómok, kohók, raktárkikötők és légiutak óriás eszközhálózatát

mindezt akkora fanatizmussal és oly eszelős titkolódzással súgta-sugogatta, ahogy utoljára csak téveszmék vallomását hallottam az Intézetben. Megilletődtem; és mostmár lelkiismeretesen, mint a beteggel, komolyan kutatni kezdtem, hogy ebben a sok igaz vádban meg ebben a lávamódra ránk-görgő, mindent elözönlő szemrehányásban hol lehet az a pont, ahol logikai kapcsolat nincs, nem létezik és mégis – mind e szörnyű képekre, „rettentő látásokra” hangolta át a velem szemben ülő idegrendszert.

Sem én nem voltam olyan felületes, sem ő – olyan naív, hogy egy kézlegyintéssel elintézhettük volna a dolgot.

Tisztán állott előtte, hogy a technika gaztette azokban gyökeredzik, akik az eszközökkel visszaélnek; csakhogy természetszerűnek vette, mint a Latorca országfullasztó áradását – mivelhogy a hallatlan tény, hogy megvan,  itt van

tudta és kimondta, hogy a technika gaztettében legelső bűnsegédi bűnrészes a termelőeszközt bitorló kaszt intézményes tömegbűnténye; de nálam tízszerte lényegtelenebbnek látta ezt és tisztára csak a szerencsétlenség „megjelenési formájának” minősítette. Gondolatainak gerince a gyanú volt – ez érdekelt engem elsősorban az egészben, a gyanúnak ez a heves nehéztüzérsége, amivel az idegrendszer élettani szándékainak teljességét kétségbevonta és feltételezhetőnek tartotta, hogy az összes, személyi és hatalmi gaztettek felszaporítása szintén az idegszisztéma tervei közé tartozik.

„MINDEN AZÉRT VAN ÚGY, AMINT VAN, MERT SZÜKSÉGKÉPPEN ELEGENDŐ OKA VAN RÁ, HOGY ÚGY LEGYEN” – ez volt az az idegsorvasztó perspektíva: a lebénító, a belülről gyávító látvány, aminek behatolása után többé a jövő lyukas garast nem ér; és ismereteim, adataim között kutattam, hogy vajon van-e és mi az, ami ennek a kísértetnek szembeszögezhető. A folyosóról leoltották a mennyezeti lángot, egyszerre megtetszett az éjszakai kontúr az ablaküveg mögött – a kontúr, ami mélyfeketén és kifürkészhetetlenül követte a vonatot. Magamra akartam maradni hufelandi csizmaszörnyetegek nélkül, de HUFELAND mérnök gondolataival, és makacsul folytatni próbáltam ezt a hosszú, tervelgető hallgatást kettesben, Ataperisztánról, a Városról, amelynek falai alá érkeznek az apostolok.

Utóbb, Fűzős BILGERINEK mégegyszer nekieredt a szava; s már mintha pedzettem volna, hol a hiba érvelésében, csak épp lokalizálni nem tudtam. Az embercsüggesztés tán legravaszabb mesterfogásával álltam szemben; de hogy az eszme valaminek a  negatívuma  s nem igazi  gondolat  – azzal tisztában voltam. Visszanyertem lélekjelenlétem: én voltam ismét a horgász – és a horog végén lassan a levegőbe huppant a hal.

Bizalmas, zavarbaejtően bizalmas és személyes természetű, hufelandi önleleplezések következtek; sem elég cinikus nem vagyok hozzá, sem célom nincs vele, hogy ilyesmiket közreadjak, mindenki ugyanolyan tisztes távolból tekintene rá, mint én tettem. Csakhogy az áldozat fölött feszülő Füllebernyeg ráncolódni kezdett: az áldozat, félig horoggal a szájában, a vallomások-ömlengések kellős közepén észre kellett hogy vegye – a Fül  álmos;  már zárul, már csukódik össze. Tapsikolva fojtottam el egy ásítást. Szemernyit megbántva, de az alhatnék jogosságának elismerésén teljes szívével igyekezve – így hallgatott el, elhallgatott. Valahára kitehettem a táblát:  jó éjt, jó éjszakát…  És én, HULAF BILGERLAND mellett – Fűzős BILGERIVEL és mégis, BILGERI nélkül – magamra maradtam.

NYÁRÁDFENEESZI RÉTEKNÉL vizet vett a mozdony, GIRHESLADÁNYNÁL a mozdonyvezető, cigarettát.

NYOMORÚNYERÉKI PUSZTÁK, KECSE, SIKONDA, UGARBELÉNYESD – kalebisztáni batyusok, kasgar pásztorok, karapapahisztáni kofák szálltak fel; és míg azok, lábbal, batyuval helyrefészkelődtek, én a magam helyét méregettem: jut is, marad is.

Kis ideig a borultas eget bámultam; megeredhetett az eső, mert a csupakosz üvegen csurgások kezdtek felcsillanni; és amikor odáig erősödött, a zápor ugyancsak végigvert a kocsik tetején. No, ezt jól a nyakunkba kaptuk – néztek össze a nyomorúnyerék-pusztaiak a nyárádfeneeszi-rétiekkel és némán bólintottak.

Vánkost fektettem az ülés végére és feltelepedtem. El is határoztam, hogy a feladott hufelandi rejtvényen reggelig szakadatlanul rágódom; de alig hajtottam le a fejem, leküzdhetetlen szender környékezett.

Tudom, még az utolsó gondolataim is vele foglalkoztak és mindjárt az álomba folytak bele: HUFELAND-BILGERIT láttam, sok-sok BILGERI-csizmás kofával, én magam spontán odamegyek, ez az öklömnyi csattos feneség itt, térdhajlat fölött: hiszen ez elszorítja a femoralist. Nincs alsó lábszáron vérpangása? BILGERI pedig beszédet mond a BILGERI-csizmák ellen, felmérgelt arca félig kifordul dühében. Kék fény táncol a késpengén, ami a kezében villog. A zsibbadás ellen ágál, amit a Csizmák Gaztette okozott; és amikor elérkezik a Megígért Pillanat, a Csizmák Elrombolásának a perce, két hatalmas vágással a fűzésnél végig: felmetéli a csizmaszárat; és a többiek is, vele, mind; ki bicskát, ki böllérkést kap elő. Bömbölve metélik végig, ezerszámra, a csizmaszárat. Ez olyan hallatlan dolog volt, hogy az álomszenderben is fel kellett mormognom és szikrányi eszméletemmel, amivel figyeltem a fejleményeket, még meg is jegyeztem: ez is csak álomban történhet velem – ne jusson eszembe, hogy ahogyan befűzték, kifűzni is lehet…

Még mindenki aludt, amikor egy régi ismerős köszöntött be hozzám: a hajnal.

Virradni kezdett; csuromvíz rekettyék, facsoportok körvonalai verődtek retinámra tompán, lakonikusan, a hajnal tárgyilagos.

Szürkült; de idebenn nálunk minden halotti sötét volt: a Nap nem ablak-oldalon érkezett, hanem a folyosó felől. Lábaimban megvillant a türelmetlen frissesség, ami olyan jóleső nyugtalansággal tölt el, mocorogtam-neszeltem: a hajnali séta szokása mozgósította érző rendszeremet. Lekecmeregtem; kiásítottam és kidörzsöltem a szememből, ami még volt benne illetlenség a világ ébredezése előtt és megpróbáltam kikászálódni az alálógó kezek, keresztbevetett lábak között. Ami nem volt könnyű, kivált hosszan kínlódtam Fűzőssel, aki a szemközti ülésre fel – keresztbe rakta a lábát; és még lábujjhegyen lebegtem fölötte, amikor szöget ütött a fejembe a csizma: no né, a BILGERI, bokáig fellazítva, félig kifűzve és térdhajlatnál kicsatolva. Hát mégse vágta le?

Villanásszerűen különböztettem éber gondolataim és agyam álmodó csatangolása közt (hiszen a szendergés határán még bosszankodtam is e bődültségen és most, hogy biztos volt, dehogy is vágta le a csizmát, gondolatszóródás volt a szenderrel, disztrakciós álom) és éberre fordítottam a gondolatot: hát nem amputálta le lába alól a négyes, forgóállványos futókereket? és azok alól a vágányokat? és azok alól nem irtotta ki és tette a föld színével egyenlővé a töltést? az ember képére átalakított világot – nem amputálta le a műszaki civilizációt?!

A hajnal nagy-nagy előnye az esthajnallal szemben: a nyílt fej. Nyíltfejűségem dolgozott bennem, az adogatta sorra kézbe a szíkéket és a kutaszokat, amelyekkel operálnom kell. Kiléptem a folyosóra, DAGHESZTÁN ott úszott előttem és tüzelt; és ahogy szembe kaptam a Nap korongperemétől gyulladozó gyeptüzeket a jazig-daghesztáni pusztán, csak méginkább éreztem a szauruszt, amit látni nem láttam magam mögött: a vonat túloldalán, a szürkéllő nyárfások, kiserdő-körvonalak mögött szuszogó-horkoló Rettentő Látást a technika gaztettéről – – –

mit használ, hogy a Hátsó-KALIKÚTI bérkaszárnyák tulajdona a társadalomé lesz és azé az utak-utcák szakadékrengetege – ha egyszer az  óriásváros  az, ami ront, silányít, betegít és jellemtelenít?

mit használ, hogy átmegy az ataperisztáni gépek tulajdona azok kezébe, akik dolgoznak rajtuk – ha egyszer a gyárnegyedek emberbolya a helyén marad? Nem próféta beszél-e belőle, Hufelandból s nem úgy van-e, hogy a kalandornosztalgiákat termelő bolytelepülés, az óriás Zubriánvárosokká összetelepült technikai eszközhalmaz mindvalósággal valami eredendő Gonosz…?!

ha egyszer tovább termeli a mikroszkopikus karrierista coccuszait, tovább silányítja és politikai ösztönében bizonytalanná teszi a proletárt? ha egyszer izgékony, ideges és állhatatlan férfiakat-nőket nevel és a természeti ember szükségleténél kórosan többre veri fel az értéktelen erotikát: a céltalanságba behelyettesített űzekedést, az örök-csatangolást a prédáért…?!

és az egész termelő-és szállítótechnika (abból a messzeségből, amiből én, a hozzá-mitsem-értő szemlélem), vajon ugyanúgy, nem olyasmi-e, mint az óriásváros: politikai rendszerektől függetlenül is, nem valami kártékony kilengés-e a technika, aminek nyomán elkényelmesedik az élőszövet és természetes ellenállásából, immun-rezisztenciájából veszít az emberi biologikum…?

mindez, nehézkes (és fölületességtől irtózó) elmém számára nem volt olyan egyszerű, hogy HULAF BILGERLANDOT csak úgy, egy gunyoros kérdéssel – egy kézlegyintéssel el tudtam volna intézni… Tapogatózva kellett visszakapaszkodnom a magam eredeti világlátásához és ha a hajnal nem segít s nem égnek előttem Jazig-DAGHESZTÁN pusztáin a kelő Napot tükröző gyeptüzek – nélkülük tán semmire se megyek.

Végigszórakoztam a kocsit, minden fülkébe benéztem, már tudtam, kik, merre-és hogyan alszanak; nekivágtam, hogy az átjárókon keresztül bebarangolom ezt az alvó néprajzi gyűjteménnyel iramló vidéket, a Nagy Jazvata Síkságot, ami a lábam alatt szalad.

Alig tettem ki a lábam arról a kocsiról, amin Hulafland-BILGERI és szörnyeteg gondolata utazott – mintha elektromos hullámkörétől távolodnék… elfelejtettem volna, hogy az emberi véleménykülönbségek jó fele nem egyéb, mint temperamentumok és alkati jegyek természetes és várható varietásai?

Hát nem ez volna a természetes első gesztus a vizsgálóorvos részéről – – –?

Hagyjuk a pokolba a véleményt és vegyük elő BILGERIT magát. Nem az ilyen mániákus-depresszív fajtából őrízzük odahaza az Intézetben a kultikus alapon őrültek, a vallásmániások feltűnő többségét…?!

Talán valami ilyen vagy hasonló, heves inklináció hever a szörny-vélemény alatt és kegyetlenül éles diszpozíciója vágány módjára tereli erre, parancsolja elő belőle tetszését, nemtetszését, míglen, végezetre, számos (az ő számára további magyarázatra nem szoruló és a) legjellegzetesebben  közvetlen belátás  fel nem építette, összes emeleteivel, ezt a poklot, ahol a technika „gaztette” kárhozni fog?

Tűzben úszkáló hal, vízben élő szalamandra – – – hogyan képes élni  így  egy ember, ha  mérnök  és fejében és környezetében folytonosan ott találja azt, aminek büntetőtörvénykönyvét a szívében hordja…? Élni –  egy  -világon a technikával, az általános géprombolás álmait melengetve?

…A Nap egyetlen éles vonalon állt a világ peremén: nem csodálkozom, ha most eltojásodik, felpattan és ugrálva lángol szét a gyeptüzek összefolyó, égő olajtengerén… Most! Ilyenkor! BILGERI alszik!… Ez is, csak még rikítóbbá teszi, hogy mi ketten a karakterológia földgömbjének két átellenes félgömbjén élünk: amikor én alszom, nála nappal van; de valósággal menekül alkatának kísértete – a hajnal elől, ami az én nappalom.

Kell legyen azonban a gondolatnak egy másik fele, ami nem csupán a temperamentum kopasz kapcsolási rajza, hanem általános érvényű logikán alapuló, objektíve vizsgálható vélemény… Vajon nem derül ki most valamely logikai láncszemének tarthatatlansága a hajnal lángszínű kedves világán, ami inkább a dolgok józan profilját mutatja…?

Reductio ad absurdum!

Vigyük a képtelenségig a gondolatot. Az általános géprombolás megtörtént.

A Megígértetett megtette, amit ígért; sőt, isteni erejével nemcsak rombolt, hanem egy velőtrázó rákiáltással visszagyömöszölte a Föld gyomrába az acélkorszakot, amelyben élünk; minden ércet, minden alapanyagot.

Végre! Gépek nélkül! Egyedül maradtatok.

Mihez kezdtek most az emberrel, ti BILGERIK?

Hogy is mondtad az imént, mit akartatok? Mit, előbb, a  jótettel  (ha már a technika  gaztette  a múlté) és mit azután, az  emberrel…?

Halljuk – mit akartok vele.

Szép. És ha nem a lélek volt az bennetek, ami a gépek mitoszától a géprombolás mitoszáig mindent a szájatokra küldött, nincs-e bennetek valami más önfejű szerkezet, ami a gépek általános elrombolása, sőt a mitikus emlék elenyészése után is, unokáitok és dédunokáitok szájára küldi a –  repülés  mitoszát?

Nem fognak-e ükunokáitok ábrándosan madarat nézni, röptüket figyelni?

Istenfélelemből és lojalitásból a mérnökmesterségnek lopni egy csipetkét?

Felfedezni a  leleményt?  Feltalálni, hogy  feltalálni  is lehet, nemcsak kegyajándékba kapni, istenektől; és repülni – mint az óperzsa uralkodó, aki baldachinos trónusa négy sarkára éheztetett keselyűket köttetett és a középre függesztett hússal a levegőbe csalta az egész alkotmányt:  repült…?!

Nem gondoljátok, hogy ezek a mitoszok nagyon is felületi csillámlásai valami elkerülhetetlennek?

De hát akkor miért és hogyan lettetek mérnökök, BILGERIK: mivégre választottátok a mérnökmesterséget…?

És mit szólnátok hozzá, ha elétek tárnám, hogy az életjelenség ha valamit létrehoz – annak szükségessége vetekszik elkerülhetetlenségével?

Mit szólnátok e feltáruló látványhoz – hogy a technika az életjelenség iránya szerint való; hogy eszközparkjában idegdúcok szervültek eszközzé, láthatatlanul; és ha százszor gépet rombolnának a Földön a szentéletű géprombolók – úgy gombolyítanák le újra meg újra a technika világrahozatalát az egymás hegyén-hátán továbbgondolkozó idegrendszerek, mint ahogyan a lejtőn gurultában legombolyodik a cérnagombolyag…?

Szép. És amíg a technika gaztettén kotlottatok, HULAFLANDOK, nem gondoltatok arra, hogy ha a technikát az idegrendszer úgy sarjasztotta elő magából, hogy az szemmelláthatólag mindenkinek alkalmas, illő, jó és rávaló legyen, lehetetlen, hogy ezzel együttjáró  szándéka  lett volna a technikával való visszaélés…?!

Gördülőszerkezeteit mindenkinek egyformán tolja a lába alá – és nem gondoljátok, hogy szándéka is ez volt és most is és holnap és szakadatlanul ez: hogy vele mindenek éljenek, nem pedig hogy kevesek – visszaéljenek.

Vagy ne jelentsünk se többet, se kevesebbet, mi eszméket megszemélyesítő hasonlatok és értsem úgy, hogy született papok ezerszer kevesebbet értenek a technikához, még ha megvan a mérnöki diplomájuk is, mint a technikához kukkot sem értő idegorvosok…?!

Ó – akiknek  AKÁRKI  istenség, csak isten legyen! Ti hullalesők, de várjátok a hullát! Ti rögeszmések: ti nagy kópék vagytok ám.

Nem akartalak megbántani benneteket, sem a Tisztapelenkájú Istent, ti BILGERIK. Csak nem tudtalak ma elkerülni: hiszen Hátsó-Eurázia egy-falu, földi mindenki. Máskor kerülni szoktam  AKÁRKI  hívőit, hacsak nem tűzben élő halak, vízi szalamandrák és paplelkű mérnökök.

Ez igen valószínű. Ha a huszadik század az új mitoszok hamisításának a százada, a huszonegyedik minden bizonnyal a mitoszok legyártott, kész hamisítványainak a százada lesz – – –

HUFELANDOK-BILGERIK: kedvem volna birokra menni véletek, ha nem tudnám, hogy  testünk  különbsége ez, hústestünk, nyirokereink, idioszinkráziáink másmilyensége; és ha nem volnék ilyen hájas, ami a megmérkőzésben akadályoz –

Bilgeri, Fűzős! HUFELAND! HULAF – – –!

„– jó, nem mondom tovább. De akkor te se.

PÁPSI-PÁPSI FÖLD után NAGYPISPIS jön, ez az a Lopar-LUGUBRISZTÁNI sivatag, ami a Latorca után következik – a Ku-Ku-Nai-Ku-SZUHUL vagy Jásznagykunszolnok a bennszülöttek ragozó nyelve szerint és ennek a homoksivatagnak nincs állomása, húztunk egyenesen a tenger felé.

Már volt néhány friss, reggeli koránkelő, amikor a szakaszunkba visszatértem; HUFELAND is ébren volt: ültében legörnyedt és tündökletes és csilingelő nevű, névadó BILGERIJÉT fűzögette vég nélkül.

Kíváncsi voltam, hogy érzi magát a halam, új akváriumában, élvezi-e hal voltát vagy már észleli, hogy horogra került és ha nem lát többé, dühvel és keserűséggel gondol-e rám, aki ismeretlen európai tájakra viszem rablott titkait.

De a halacska boldogan nyúlt a csáklya után, ráakaszkodott és nem bánta az intimitásokat, amelyeket zálogban hagyott.

Friss volt BILGERI, friss és derűs – de olyan vészesen derűs, mint a próféták Babilon falai alatt, ha arra ébrednek, hogy ugyanúgy ketten vannak, mint mikor elaludtak.

.......................................................................................................................................................................

– Az éjjel sokat gondolkoztam azon, amit ön mondott (vagy nem mondott) és kimondhatatlan örömet érzek, hogy látásaimat és sejtéseimet a technika szerencsétlen és példátlan kalandjának rosszvégéről egy idegorvos is megerősíti. A homo technikus kelevénye volt ez az emberiség testén, a műszaki civilizáció, valami ragályos és szertehordott kópéság; de ennek a pökhendi kalandnak ott lesz a szörnyű vége, ahol elkezdődött-és született: a gigantopoliszok romkuckóiban.

…Ha BILGERI gondolkozott volna azon, amit én mondtam, akkor most vagy keresztülszúr, vagy magához ölel. Ha pedig csak azon gondolkozott, amit mondtam, úgy ez nem jelent semmi egyebet, mint hogy álma fölött (vagy virrasztó szeme előtt) ott álmodott és virrasztott vele a  Fül,  a vallomások és intimitások magnetikus szívó lebernyege – és csupán azt akarta kifejezni, hogy ébredésig tisztán érezte magán a  Fül  szívó hatását.

Üdvözöllek, halacska.

Nem mintha az én idegrendszerem nem sajgott volna migrénesen: alaposan megsínylettem a tegnap esti ütközetet és ha HULAF-BILGERI egy bókkal kezdi a reggeli ébredést, még csak valószínűtlenül sem hatna, ha bókoló szándékkal firtatnám a vélemény eredetét: hogy honnan jön és hová tart.

– Merről, mérnök úr. Mi járatban és hova?

– Én, kérem? Zubriánvárosba tartok – (jött szembe rögtön kedvesen és titkolódzás nélkül) – a zubriánvárosi teozófus-kongresszuson akad majd egy kis összeszólalkozásom a mesterségemmel, ami a műszaki tudományok. Vulgárisan: a technika. De utam főcélja nem ez; hanem hogy lelki missziót szervezzek Csudén-KALEBISZTÁN számára kicsiny, de nemzeti útépítésünk mellé. És ön: mi járatban és hova?

– Hogy én? Jómagam a maphlakórumi Eurázia-kongresszus kedvéért vágtam neki Hátsó-Euráziának, a Kyriacus-törzsek hitelességéért, szemben azokkal, akik azt állítják, hogy a Kyriacuszon törzsek nincsenek.

– Hát vannak?

– Mégpedig mesztic: onogur-pigmeusok. Ez tény. Ilyen tényekért megyek, kiharcolom, ha addig élek is és úgy utazom, hogy félszemem mindig a zubriániai teozófus-kongresszuson kancsalog.

– ???! –

– Nehogy idegrendszerem tényérző-tapintó tisztaságát Iszkerlandig hátbatámadja ez a tiszteletreméltó testület.

(Vagy  AKÁRKI).

– Iszkerlandig? Hol van az még. Lesz alkalma ezerszer bánni, hogy belefogott.

Elismerésemet akartam kifejezni kicsiny, de nemzeti útépítésünk felé.

– Rendkívüli terepnehézségekkel kell megküzdeniük a csúdoknak Csudén-KALEBISZTÁNBAN, hogyha – harcban a talajjal – a kubikos küzdő lelkét misszionáriusoknak kell erősíteniük.

– De még ha ez nem volna is: hát nem az én rózsakertem az emberi lélek, az enyém: a lelkiismeretes, a jóságosan emberi mérnöké? Titkot árulok el önnek – súgta BILGERI (a fölötte lebegő  Fül  felfeszült, a membrán érzékenyen kelepelt, a tölcsér hullámzott, mint a vízinövények:) –  én pap vagyok.  Igen. Nekem misszióm van; és ha a képzettségem mérnököt mond is tévesen, én az én embereimnek lelki atyjuk vagyok valósággal: enyém lelkecskéjük zsenge virágoskertje és innen, a Csudén-KALEBISZTÁNI útépítő bódék felől virágba borul majd az egész Föld és  lélekké  leszen.

Könnyedén meghajoltam: milyen virgonc, bohókás és bűntelen a halacska.

– Akkor tehát az érkező misszionáriusok is ilyen, tisztesség ne essék szólván,  pap-mérnökök?  És efféle országos társulat a zubriániai teozófustestület?

Nem. Akiket én hozok – (és itt BILGERI elkomolyodott és belül, a lelkével, édességesen cuppantott:) – azok papok; csakis; egészen; és a lábuk hegyétől a fejük búbjáig papok.

– Minden tiszteletem ezé a kicsiny, de dolgos országé: a többi ország sok haszontalanja közt éppen ő dicsekedhet emez olyigen hasznos nemzeti sajátossággal, hogy benne a papok dolgoznak. Ritka-csudálatos CSUDÉNIA, hol a missziók egyenest ilyen célzattal alakulnak; hogy papjaik az útépítő kubikosokkal elvegyülve, kubikos gúnyában, közöttük, egyszerű, önfeláldozó, útépítő kubikosok legyenek.

– Ó! Még annál is sokkal többet, sokkal mélyebben-hasznosat cselekednek. Mertmivel, hála megértő teozófus munka-és szívtársainknak a mérnökök között, ma már egyetlen útárkot sem töltenek fel ZSMUDÉNIÁBAN beszenteletlenül és az útépítést már az egyetemen is gregoriánra átírva, a szertartástannal együtt tanítják.

– Mely-s minő hasznosak lehetnek is emez újrendszerű gregoriánok! Csak felharsannak és lefőzve a modern útgép csudatételét, zengésükre kifürkészhetetlen csatornákon ömlik, hengerlődik és épül utánuk a betonút.

– Ó! Még annál is több! Hiszen amikor a processzió megindul, még szenteletlen útárok terül el előtte; ám az, amit maga mögött hagy, az már a teljesen beszentelt, kegyes és malasztos útárok: ekkor már bátran jöhetnek a kubikusok. Jönnek is, tolongnak, áradnak és zengő-ércesen éltetik a Kisdedet!

– A Tisztapelenkájút! Meghiszem azt!… De bizonyára sokat küszködnek az ilyen processzió legalkalmasabb nyomvonalával az egyetemeken; míglen, hegyen-völgyön, horhoson-szakadékon keresztül kitűzik azt a legjobb irányt, amerre a legszebben hangzik a gregorián.

– Ó! Ezt a legközönségesebb kitűző munkások, figuránsok és a reprodukáló hangyastatisztéria végzi: a dolog veleje a kubikosok jámborságán múlik. Az ország első mérnök-papja, a Magister Igenii végigviteti rojtos-bojtos, sokcsengettyűs supelláját az útárkon; nyomában a többiek, szertartáspapok és ministráló gyakornokok a csingilingifityegőkkel, akik a pacsuliszóró áldáshullajláré alkalmával a szent pacsuliillatok elé tartják a számoslécet, a mérőszalagot és a tájolóműszert a libellákkal.

– Mi bájos, kerügmatikus pasztorizáció! És mi különös; hogy alapjában véve hasonlít az injekciós tű sterilizálásához anélkül, hogy hozzá a legcsekélyebb köze lenne –

– De! De! Csakhogy az, a sterilizáló pasztorizáció, más, külön gregorián és a szent orvos-papok tűavatásával mi mérnökök nem foglalkozunk.

– Jámbor és igénytelen nép lakhat Nicsak-ARRULVISZTÁNBAN: olyan, aki az utak igényét még nem ismeri és lelke virágoskertjében a hidakon és bevágásokon keresztüliramló, hegyeken jobbra-balra felsomfordáló autóút sem egyéb, mint egy-egy virág.

– Ó! Áldalnivaló! Kevésbeszédű! Szemlélődő tibetiánusok ezek a mi csudénjeink, a technika gaztette hozzájuk még el nem ért és mi, technikusok, felfogadtuk, hogy ettől a szerencsétlenségtől őket váltig megóvjuk: a technikai gaztett végső kifejletét, az integralista tervpolitikát (hiszi, nem hiszi:) az egész nép egyenként, egybehangzóan a halálbüntetés terhe mellett vetette el. Ó! Csak látná ön a jámbor lelkeket itt minálunk, Közép-Háta-MELLÜLSŐ TIBETBEN, amint vasárnap engedelmes, átszellemült kubikosnyáj módjára indul papjai után az útárok beszentelésére… Ahogy megy-mendegél a nagy Csittcsak-BELEVÉSZTÁNI pusztán keresztül, csak alig-alig eszik egy-egy csipetkét, azt is úgy, csak loppal magához veszi, dolgozik, hallgat, ás és imádkozik: egy talpalattal nem csákányozna tovább, ha érezné, hogy az útárok szenteletlen marad. Mi karingesek kerügmatizálunk-pasztorizálunk, rózsavizet szórunk, rázzuk a csingilingifityegőt, énekelünk, éltetjük a Kisdedet (mikoron Kisded volt még, messze volt a Kereszthalál) – és ímígyen énekelve, tutulva és düdülve, szenteli-szenteli szívcsilingeléssel és hangos Kisded! Kisded! kiáltozással eljutunk egészen KIPCSAKFÖLD, PENANG, PALEMBANG: JÁSZKARAJENŐIG. Így szenteljük most fel (néhány butykos pacsulival) ezt az útszakaszt, amit DARGINSZÁLLÁS, NICSAK, CSITTCSAK, CSÖKMŐ néven gregoriánjaink már oly régen emlegetnek és éppen DARGINSZÁLLÁS-CSÖKMŐ beszenteltvizeléséhez keresek én misszionárius szívtársakat.

– Aha – – –

.......................................................................................................................................................................

Aha – mondtam lakonikus tömörséggel. Immár sok minden kiderült, amit semmi nem súgott meg nekem BILGERIRŐL, csak a karakterológia:  ez  van hát a gondolat mögött.

Elszabadultam szemének bilincseitől és kibámultam.

Legnagyobb meglepetésemre, a dünék, a sivatagi vaadik helyett vágánypárokat láttam mellettünk, amelyeken elszórt tartálykocsik vesztegeltek –

lassan döcögő teherszerelvény mellé kanyarodott a gyors, olyan volt, mint valami oldalról kopogó, ablakverő jégeső; és amikor a végénél újra felszabadult a kilátás, fura-szögletesre épített gyárkémények tünedeztek fel, forduló oldalaikkal. A váltók felkalapáltak a tengelyig, a vonat szinte aknákat robbantva futott keresztül a hosszú ívben aláhajló iparvágányokon

a magtárházak előtetői alatt bálák penderedtek alá és puffantak nagyot, mint hangtalan, távoli játékok a rakodás felől lógó oldalú teherkocsikban és a bambuszpalánk mögött a szekerek megszámlálhatatlan tengere ácsorgott, vesztegelt, pangott, mint megrekedt vizenyő az élőszövetben – ott pangott velük a sok abrakoló gebu, egy-és kétpúpú hibu és a tömérdek targoncán ülő sasadi, zarándok vasadi, vezeklős rátóti (egytől-egyig  AKÁRKI-hívő) – a bicskei, biai, tabi, sadi, dencsi, csűdi, csúti, csapi, csökmői és kálmáncsai gatyás, ezek a szerencsétlen hátsó-euráziaiak, akiket mindenben és mindenhol, ingyen, fizetés és következmények nélkül várakoztatni lehetett – – –

– Nini! Hátsó-euráziaiak!…

BILGERI bólintott; de nem nézte.

– A technika gaztette – – – kezdte volna mondani.

– Nézze! Nézzen már oda, ilyet még úgyse látott – kaptam hozzá és szinte rávertem a kezemmel: végtelen épület érkezett foganként-és üvegfalanként; valami fonógyár lehetett

fogastetős fedélsora úgy feszült neki a felszélnek, mintha valami markolófésű fogsora lenne; és életszentséggel teli – csak úgy ragyogott, csak úgy szikrázott a kora reggeli narancssárga napsütésben. Mezőgazdasági gépek kandikáltak ki, zöld ponyvák alól, a fal tövében; talajlazítók, földzabálók; aratók, vetők; univerzál cséplőtraktorok a kombájnokkal. Mögötte a gyár, ahol gyártották a villódzó, visszhangot csattogó, végeérhetetlen üvegköpeny. Olyan derűs, oly életszentelő, olyan óriás, oly barátságos és olyan közölhetetlen lehazudhatatlan, hogy üvegének minden csillámlásával magához kaparintotta a látnivágyó vonatot –

– Ni! A gyár!

– Tudom. Hátsó-KALIKÚT. Egy  gyár  – sandított oldalt egy  mérnök;  unottan legyintett és elfordította a fejét.

Ránéztem.

…Úgy? Hát valóban a technika a vétkes azért a gaztettért, amit neki tulajdonítanak s amit ilyen  céltudatos  kenetteljességgel, előtte felhánytorgatnak?! – (villant fel bennem:) – és ha BICSKÉTŐL BANGHALÓRIG, KURASZAVATÓL KÁLMÁNCSÁIG gatyás hátsó-euráziaiak pangnak, rostokolnak és várakoznak veszteg a bambuszpalánk mögött, akkor már mindjárt a technika legyen az elmarasztalható azokért a gaztettekért, amelyeket a nevében, véle elkövetnek? Úgy tervezte volna a mindnyájunkért küzdő idegrendszer, hogy az életellenes gaztettek megezerszerezett lehetősége kitörülhetetlenül ott, benne – egyik láncszeme legyen…?!

Hunyorognom kellett, úgy tűzött-sütött a traktorművek narancssárga üvegtetőiről az új gondolat, ami nem valaminek a  negatívuma  többé; képzeletem képernyőjén ismét felfedeztem a technika gaztettének égig nyúló lépcsőzetét, de most láttam, hol hiányzik az a lépcsőkar ebből a logikai toronyból, ami miatt az egész hasznavehetetlen és lyukas garast nem ér.

…Emlékalbumom számára örökre lefényképeztem HULAF-HUFELAND-BILGERIT; már tudtam annyit róla s tán még többet is – hogy kis bilgeri-szívét szerencsétlenné tegyem és azokkal a nálam maradt intimitásokkal, amelyek őt teljesen kiszolgáltatták, egész életére úgy érezhesse, hogy húzom, rabomként vonszolom és csáklyázom magam után.

Rosszul titkolt gyűlölettel pillantottam végig rajta. Ide jutottunk: én, a tök-sötét technikai antitalentum az ismeretek túlsó oldaláról megpillantom a technika nagy élettani szándékát – és ugyanakkor a technikus nincs tisztában azzal, hogy ez a kincs  mire való

nekem, szellememmel a technika városfalain örökre kívülrekesztve: nekem kell meglátnom, hogy úgy szükséges és úgy elkerülhetetlen,  mint  az agyköpenyen a társító lebeny – és valaki, aki a technika városában benne él, polgára és magisztrátusa, az általános géprombolás élettani képtelenségének szentelhesse életét – – – !

Már ott robogtunk Ataperisztán tengerparti gyárnegyedein keresztül, egész vágánytenger úszkált a reggeli fényben és a mozdonytelelő végénél szívbemarkoló szépen, lassan és tökéletesen fordult az óriás fordítókorong, mint valami tenyér, hogy feltartsa és körülmutassa a mozdonyt, ami gyermekkorom leghevesebb vágya volt, a mozdonyvágy, de egyoldalúságom miatt örökre elérhetetlen. Mind több-és több váltó simult alánk; a váltók sorozatrobbanása a kerekek alatt úgy futott végig a kocsisoron és fel a fülekbe, mint valami ingerlöket: Hátsó-KALIKÚT – Zubrián-ELŐVÁROS után maga Zubriánváros közeledett… valahol tíz percnyire a mozdony előtt egy túlzsúfolt sziget; mi pedig, szent bizalommal a váltóállítások iránt, őrületes iramban csak vágtattunk-rontottunk előre, bele a nagyokat dörrenő és kalapáló kocsirengetegbe.

.......................................................................................................................................................................

Az arcok felélénkültek, fitos ingusztáni orrocskák és kajsza denghisztáni bajuszok tolták elém magukat, az ablak elé –

– A Város!

– A Város!

Ujjongtak; lelkendeztek. Látja ezt, ön, mérnök úr?… Látod ezt, HULAF-HUFELAND, BILGERI – látod?

Az óriásváros.

Életünk keserítője, közös ellenfelünk.

De vajon az óriásváros azonos-e a technikával?

Nem csak a vele visszaélő politikai rend eszközhalmaza-e – amely benne híven tükrözi önmagát?

Nem úgy van-e, hogy a kultúra szellemi-és hatalmi rendje – és a településforma szakadatlan kölcsönhatásban vannak egymással?

Pekingtől Versailles-ig nem politikai rendjüket építették-e utcákká, hangyák primitivizmusával a kasztok és az egyeduralom?

Vajon a végtelenségig zsugori kalikúti kerítések, Ataperisztán kényes és bonyodalmas terelőkorlátai – vajon Zubriánváros telket és emberi jóegészséget uzsorázó bértornyai és egész, veszedelmesen sűrűre összedobált eszközhalmaza nem sokkal inkább az emberellenes jogrend gaztette-e: az eladott, a kiszolgáltatott technika?!

Azt hiszed, azok a bolyba-összehurcolt ipari tartalékseregek, akiket a gépek néptulajdonos osztálya, megélhetésükkel túszul tart: azt hiszed, nem veszik észre, hogy a gépek szent szándéka mindenkinek szól?

…Rettentő tünemény vagy te, HULAF-BILGERI, méltó az orvoshoz, aki elárulja mestersége élettani szándékát. Az orvoshoz, aki – a politikai színvallás megkerülésével – mesterségének egész fegyvertárát emberellenes célok és kártékony kaszturalmak rendelkezésére bocsátja

igen, HULAF BILGERLAND, ti ketten, ti vagytok a legnyomorultabb vétkesek, ti, akik a nemtudás vétkéhez még ragaszkodtok is: az orvos és a mérnök, aki mindent elkövet, hogy mesterségét valamiféle ókori „művészettel” azonosítsa (holott az nem ars – hanem metis)

és így, hogy fajtátok a „művészet” könnyelműségét és felelőtlenségét élvezi, kijelenti, hogy a mérnöki és az orvosi tudománynak „politikamentesnek” kell lennie… Tudod-e, mit jelent ez, HULAF?

én már láttam elégszer ezt a szellemcsapatot Hátsó-Euráziában: az arisztokraták testszöveteiért lelkesedő biológusokat és a Hátsó-Eurázia sárbaragadt idiotizmusait babusgató, mütyürkéihez imádkozó építőbűvészeket

hát nem nagyon is természetes, hogy ott találni az ilyen „örökkévaló” és „politikamentes” művészeteket a NAGY JAZVATA SÍKSÁG minden kis csudén birodalmában – összekulcsolt kézzel, útárkok és injekciós tűk részére kiporciózva a Kézrátételt:

papok és hitvány fegyveres gazemberek közé beszorulva imádkoznak mérnökök, doktorok és tudorok, Setétső-Csudén-KALEBISZTÁN Nemzeti Istenéhez, aki a Tündökletes, Dörgedelmes és Csilingelő nevű  AKÁRKI…?!

Kirobbant belőlem a szó. Fülernyőimet behúztam, hogy lássa, többé pedig cinkos módra nem hallgatok; és mint valami kis kövér hörcsög, oly mérgesen – nekifogtam, de a dübörgésben kiáltanom kellett:

– Nem tudom, lehet, hogy sületlenséget mondok, nem vagyok beavatott. Valamit hallottam ferdére állított vágányokról és megdűtött kerekekről. Nem hallott róla, Hufeland úr?

Légüres, bizalomvesztő szünet következett.

Rémülten kapott vérző szájához a halacska, ahol a horog feszült.

– Nem, nem hallottam.

– Hogyan? Nem hallott róla, hogy ha harminc fokkal befelé döntve átállítjuk a vágányokat, feltágul a vasút sebességhatára ötödfélszáz órakilométerig.

– Feltágul a… micsoda?!

– Sebességhatár. Bár annyi szent, nincs sehol megírva, hogy a keréknyom után nem jöhet semmi, az a netovább… Még jöhet új merlini eszme, új mestergondolat. Keréknyom helyett a kereketlen lebegtetett kapszuláris, vágány helyett a függesztett repülés. Hallott róla?

– Függesztett… micsoda?!

– Nem hallott. Maradjunk a vasutainknál. Az újfajta kéregöntés – arról csak hallott?

– „Kéregöntés”…?!

– Nem; arról se. Most tökéletesítették az amerikaiak. Mint a korund, de rugalmas és jól bírja az ismételt igénybevételt. Hol volt, Hufeland úr, mire gondolt, amikor ezt kellett volna végiggondolnia – ?!

– Hogyan mondja…?

– A szélesebb nyomtávon iramló szerelvényt, ami kifele támaszkodó keréksoron gördül és ha az újfajta kéregöntés nem csalás, hát öt-hatszáz órakilométerig nem fenyeget a zökkenő kisiklás veszélye –

– Zökkenő… micsoda?

– Bilincseiben robotol, kalodában tapos, törekszik-és furakszik a technika: még csak alighogy megszületett, már hitvány HASZONKULCSOK és veszteglő HITELKERETEK prokrusztész-ágyában találja magát a csecsemő. Alig cseperedik fel, elveszti anyját, a – rajzasztalt, ahol világra hozták és olyan mostohák kezére jut, mint a paplelkű technikusok, a középkor templombajáró emberjószágának korszerű változata. Ám ha egyszer a technika lerázza a hasznát zsarolók és az amortizálatlan ramatyok bilincseit és leszórja magáról a vele hamisan bánó technikusok kullancsait – nem gondolja, Hufeland úr, hogy  kitör és cserbenhagyja az óriásvárost?

Eddig csak Ataperisztán kis-és nagytakarításával törődhetett; a településörökség és a forgalom összebékítésével – de vajon az integralista tervpolitika nem tűzi-e majd napirendre az új mesterséget, az emberi települések  nagytechnikáját?  Nem ez következik-e most, a lélekhervasztó agitatórikus kritikai gazdaságtan meddősége után, a konkrét tudományos utópiák kora, amilyen a településtechnika – vagy azt hiszi, Hufeland úr, hogy az építészek az idők végezetéig templomcifrázással tévesztik össze mesterségüket, mint eszelősök és félnederesek? Ön, mint diplomás mérnök, nem gondolt még arra, hogy a technika az óriásvárossal nem azonos és hogy az integralista tervpolitika olyan új településformát terít az élet elé a szenteletlen terepre, amilyenről az útárok-szentelő, kijátszott csudén kubikosok nem is álmodtak, amikor megszavazták szabadítóikra a halálbüntetést?!

Tekintsünk végig keletkezésének óriástérképén. Azon az utazáson, amit az élettani szándék – az egysejtűek érzülékeny idegpontjától a gerincesek hatalmas vegetatív központjáig, a medulla oblongatáig megtett. És amikor látjuk, hogy a nyúltvelő felől, az asszociációs lebenyeken szétterül-és kiárad eszközökké az élőfehérje asszimiláló szenvedélye, öleljük fel egyetlen szomjas pillantással ezt a képet:

ez és ilyen a mai napig a technika

minden, ami eddig történt, tovamozgó kísérleti asztal volt csupán; és rajta az óriásvárosok: a görebek és a desztillátorok

semmit nem sajnált a tőke, ha a  haszonért  valamit kikísérletezhetett és befoghatott – de mindent megtett, hogy a  hatásfok  kedvéért birodalmának szent sarokpilléreit ne illessék, az amortizációs horgonyok fel ne szakadjanak. Csakhogy a technika a tervező elme olyan logikai rendszere, aminek kombinatorikája, lehetőségei telíthetetlenek… nem  volt  a technika, hanem  lesz;  ésde hogy milyen lesz, azt elsőnek nem útszentelő missziók fogják meglátni, hanem azok, akik az útárkot ássák

gondolt ön arra, Hufeland úr, hogy – a hozzá méltó integralista tervvel – a technika cserbenhagyja az eszközök egyenkénti, amortizációs cserélgetését és olyan utópia kolosszeumát állogatja fel az országos térképen, aminek puszta láttára mint valami halálos adagtól pusztulna el minden gépromboló…?

látja-e már az élet nagy Kristályát és benne az irányító, szögbemérő belső feszültségeket? Látja-e, hogyan kristályosodnak ki körülöttünk a különféle mérnöktechnológiák, mint nyargal áruival Hátsó-Eurázián át az új fuvartechnika és ez a semmihez nem hasonlitható nehéztranszport hogyan cseréli és veti kártyamódra össze, a Kristály törvénye szerint, a gyárvidéket, a nyersanyagelőfordulást – a kapcsolódó segédiparokat – a termeléstechnika egész energetikáját…?

gyanítja-e már, mi az, aminek többé semmi köze Ataperisztán gyermeteg méretőrületéhez, Hátsó-KALIKÚT fantasztikumaihoz, az óriásváros nyegle monumentál-gigantomániájához, ahogyan az megnyilvánul a világ összes Hadrián-, Helián-és Zubriánvárosaiban a Gyarmaturalom Szobrán és Terén: itt többé terelőkorlátok nincsenek; semmi nem halmozódik; senki nem botladozik, kusza labirintusok nem dühítenek, a mindenáron imponálni akaró városlakó itt lehetetlen

van valami halvány mérnöki segédfogalma is arról, hogy milyen az az új településforma, ahol az összes emberi berendezések alaprajza többé nem jellemtelenít „szervileg” és megszűnik az aszfaltcsatornák céltalan űzekedése, az üres, életfecsérlő, ringyókkal tarkított óriásvárosi csoportházasság…?

hogy a technika, asszimilációs szándéka szerint valami hatalmasan jó, szükséges és sarkaiból ki nem billenthető? a technika, amelynek forradalma elkerülhetetlen? mint mérnök, gondolt-e erre A TECHNIKA GAZTETTE helyett csak egyszer is? – – –

Minek hallatára HULAF BILGERLAND felejthetetlen arcot vágott.

Testét a záporozó ütések alatt elernyesztette. Ez a határozott vélemény a Teljes Bizalom kellős közepén, épp a legrosszabbkor érkezett. Hatására az ember belsejében riadalom tört ki, szívszorongás, vasoconstrictoros érszűkület… Ennyit olvastam le róla. Nem csak mint szívtárs volt kifosztva (hiszen ott fityegett, mint szerencsétlenül tátogó hal, az intimitások horgán) – de prüszkölt is, hogy a kérdést, függetlenül árulásomtól, hirtelenében saját magával sem tudta elintézni.

Elméjének szövőszékébe idegen test esett – a sajátgondolatok szálai megszakadtak; ugyanolyan összegabalyodott vélemény-hálóval tapintott végig HUFELAND az idegen testen, mint mikor nekem a „technika gaztettén” először botorkált körül a kezem. Nem voltak kétségeim, alkati inklinációja, az  AKÁRKI  istentisztelete és egyéb üdvözülni vágyó érzelmei találnak oldalösvényt a problémához, alkati sematizmusa meg is oldja – és még szemforgatóbb, szentebb vaksággal fogja éltetni a Tisztapelenkájú Kisdedet. De nem volt kéznél ördögűző pacsuliillat, sem pap, aki leszenteltvizelje: most jó időre sehogy sem tudta összeegyeztetni, hogy a technika valami hatalmasan jó, tiszta szándékú és elkerülhetetlen forradalom – összeegyeztetni az érzelmeknek azzal a nagyratátva nyildokló koporsójával, amit a technika számára az általános géprombolás mitosza néven, magában ringatott.

„…Gondolt-e ön erre csak egyetlen egyszer is?!”

BILGERI válaszolni próbált. Óriás fül-lebernyegek lógtak fölötte-körülötte és várták a feleletet; ám iparkodása hiába volt, a vonat egyszerre nekiakaszkodott egy szembeiramló szerelvény lármájának, utána egy üvegkalitkás váltótorony mellett húzott el és úgy, mintha szél lettünk volna és keresztülfuvallnánk a fenyveseken, suhant, búgott, pergette különös kerékritmusait és telhetetlenül verte ki a vágánytoldások szaporázó dobpergését: kinéztem.

Gyárvidék vágánypálcikákkal telehintett-és gondosan fésült síkságán iramoltunk. Töméntelen tömbökben, gyárak, antik templomokat komédiáztak, oszloprenddel – gyerekes volt és gyámoltalan, de az elhibázott kőkötény mögött a betűszerinti valóság már ott feszengett: ablakot tört, oszloprendet bontott, értelemszerűen, mint a kalapácsnyél vagy az áramvonal – hidak, átfeszítések, mozgatható szállítócsatornák, láncon lógó terelőcsövek, csillék és elektromos hordmágnesek; a kazánházak ferdülő tetőin pedig ahol a törpe, gyárvárosi fák el nem takarták, látni lehetett a tölcséres, vörösre míniumozott füstnyelő kürtők tojásalakú beszájadzását. Szerettem volna kilesni – látni, hogy mikor érjük el a dokkokat és felemelkedtem, hogy az ablak fele gebeszkedjek. Abban a pillanatban kis híja hogy vissza nem estem az ülésre; a gyors belemarta féksaruit a kerekekbe, BILGERI is visszapottyant kicsit és a poggyászok is előrezöttyentek a hálókban és úgy maradtak, mintha valami poggyászmágnesség menetirányt vonzotta volna őket; éppen csak hogy felpillanthattam s hatalmasan meredező, olajfényes acéllemez-falat láttam – amikor az útitársak figyelmeztettek, hogy üljek le.

Szemrebbenés alatt számot adtam magamnak róla, mi történt: mozdony és tengelyen szaladó embersereg – már gördültünk is bele az óriás hajógyomorba, a hamutálcák rezegtek, az ablaktáblák csörömpöltek, csontunkban éreztük a hajótest tremorját, mialatt a szerelvény roppant mozgóterhe, hosszában benne, végiggördült. Mintha ezer híd és ezer futókerék verődött volna össze, nagyokat dörrentek a komp keresztbordái és vég nélkül zengett és rázott az acéllemezek rianása – – – fel kellett ugranom és teliszájjal harsogva, anélkül hogy egyetlen szavamat is hallottam volna, szabadjára eresztettem indulatos nevethetnékemet, HUFELAND! HUFELAND! Érzi?! tudja-e, hogy ez micsoda? a megváltás báránycsengettyűje. Hallja a parányi hangocskákat, ahogy a szíve közepébe belecsilingel?… Figyelje csak, figyelje, eressze szívkamaráin keresztül a jóságos hangokat, HUFELAND! – – – A technika tört itt be a vágányokon az élet szándéka szerint, jólesőn, szükségesen, hatalmasan és kikerülhetetlenül. Minden detonáció, ami kereszttartókon, vágányillesztéseken, kerekeink alatt robbant – és utána a testeken végigvonuló ráhangzás, amit az ingoványjáró komp tátogó hangszekrénye magábazárt és keresztülkergetett, csak újabb fricska volt az általános géprombolás mitoszának.

Amikor a mozdony és a fékkocsik feltorlaszolták a kocsisort és a súlylendület engedett, a szerelvény megpihent. Mihelyt állt, kerekein összemerevült a komppal és alig észrevehetően átvettük a nagy test hajóingását – ami az emberek között élénk, gyerekes sikert aratott. Most hát csónakáztunk, a komp azonnal beletúrta az ingoványba a dieselmotorok csavarfejét, a csavarszárnyak megtolták az egész gépkolóniát, lovagoltunk, mint remeterákon a tengeri rózsa és szinte megállás nélkül folytattuk utunkat a Sziget felé; valahonnan fény derengett

oszlopokkal ritkán megszakított, hosszan elfekvő nyílás világolt; és az úszó pályaudvar rakodóterén, ládák gúlái közt, bálák hézagán és olajos hordók közén megtetszett a tenger színe, az ékkövesen fénylő zubriánvárosi köd –

az utasnép megfeledkezett a tolongásról és a sztyeppei nomád csodálatával tapadt hozzá a sok aziatikus és démoni furcsasághoz az úszó peronon, ahonnan kilométerekről érkező, páraszórta fény szüremlett, az ablaksáv úgy fogta le ezt a szembántó vakítást, mint valami ezerszemélyes védőszemüveg – állva, lábhoztett cókmókkal ámult-bámult és úszott Hátsó-Eurázia a vonatnak alátolt ingoványjáró kompon, mint Brandanus és zarándoktársai, a cethal hátán

csak mi úsztunk ülve, úgy, ahogyan gördültünk idáig és úgy maradtunk veszteg; míg a hajóűr le nem csapta a mozdonyfüstöt, szikra vágott be, kénszag és korom: én felálltam és felhúztam az ablakot. Csak HULAF BILGERLAND ült és vesztegelt sajátos paralitikus pózában; néha fölemelte kezeit, hogy segélykérően kitárja – visszaeressze; néha, türelmetlenségében és önutálatában a térdét markolászta-csipkedte és fejcsóválva torkollta le belső szónoklatait – ó, a gombszemű halacska…

Milyen dühös most rám. Mennyi bosszúvággyal telt el irántam, hogy eladta magát rabszolgának. Könnyelműen kezembe adta vallomásainak zálogát s így többé nem szabad ember… Odaültem hozzá, szembe, vissza, hogy ne váljunk el ilyen ellenségesen és gombszemét kerestem. Ám ahogyan ingoványgázló combigérő csizmaszörnyetegein felpillantottam, keresztülcsapott rajta a szemsugár, át, fel-le, messze, BILGERI  sehol:  én tapintom a Kristályt, ami engem, tartalmazva-tapintva zárlal és mire halamat keresném, az élet már tolódik, jegecesedik és változik körülöttem. Én más helyzetet vettem fel és ő is, mert velem-és utánam alakult – mint én is, valami után: a harminc fokkal bedűtött kerekű utopisztikus gyorsvasút és a gyorsvasútat szállító szörnyeteg ingoványjáró komp közvetlen közel kristályosodtak fel; az élőfehérje új formákat gondolt ki, asszimilációs szenvedélyével új gócokat és jegecesedő csúcsokat keresett, új tervező szellemet, új gépeket, új településformát, új munkaszervezést. Csudén-KALEBISZTÁN kicsiny, de nemzeti útépítésének buzgó mérnök-misszionáriusát hiába kerestem hát, a zubriánvárosi pára ékköves fényes-zöldje ott szűrődött le hozzám mindenek legtetején, hol széles törésfelülettel életünk végződött el, az óriási Kristály – HULAF-HUFELAND BILGERI pedig szétfoszlott és feloldódott a szomszéd világ határán, ahol a hajóablak prizmatikus sávja színes nyalábba bontja a csendesingoványi napsütést. Ez volt az utolsó mondat, amit még belőle kivehettem s aminek még határozott kristályalakja volt:

– Nem. Mérnök vagyok ugyan, de erre teljességgel nem gondoltam

Tizenkettedik Hajnal.
Kachexi

Minden együtt volt a csatangolás szertartásához – az Óriásváros, lelenctermészetem és a hajnal.

Keserű önelégületlenséggel éreztem ezt, valahányszor a zubriánvárosi éjszakák közepén felébredtem. Azt, hogy haszontalan vagyok; lelkiismeretlen, ha ágyban vesztegelek és cserben hagyom a világot, amikor szerencsétlenségei fölött a konzultációra vár.

Zubriánvárosban egy napig se voltam képes veszteg maradni: jártam-barangoltam éjszakahosszat, nyughatatlanul.

Együtt volt hát minden a csatangolás szertartásához és én egy megadó sóhajjal előhalásztam magam a mennyezetről lógó alvóhálóból. A széle fölfeszült, alig tudtam keresztülhuppanni rajta, talpra, mint a macska, le a padlóra – sebtében magamrahánytam gönceimet és a vaksötét szállodafolyosón kikászálódtam az útra.

Dinnyehéj-és csutkakupacok. Elporosodott szemétrakások. Jelzőlámpák szóródó fénye a sarkon, zöld-és vörös, fénygömbjeik körül, szinte hangos verdeséssel és koppanással óriáspillék raja kering és hódol a fénysugárnak. A szellő egyetlen hajszálat meg nem borzol, melegen hever az út pora – nappalra nagy hőség ígérkezik.

A tenger felé tartottam természetesen, ott valamivel mindig hűvösebb – és minthogy itt kötöttem ki, ebben a roskatag garniban, az öblöt kiflialakban körülölelő város peremén, ha akartam, ha nem, át kellett haladnom a kifli közepén; át, azon a négy-öt, széles fő-idegkötélen, ami a városnak a tengerpartra merőleges ház-szelvényeit egyetlen rengeteg Város-féreggé köti össze.

Valósággal felfűző neuron módjára társították egy-testté ezek a központosan végignyargaló idegnyalábok – egy-lénnyé a féreg ízenkénti utca-metameriáit és szakasztott olyanok voltak valóban, mint a központi idegrendszer az alvó emberben: működésük pillanatra meg nem szűnt, de elősompolyogtak benne és lomposan jártak-keltek a vegetációs ősingerek. A nappali kontrol szünetelt a meleg éjjeli szenderen és a kéjretörekvő test kalóz követelései, a denevértermészetű vágyak az éjjel-járkálók módjára kerültek elő. Prostituáltak surrantak és pisszegtek, combot villantottak és kedveskedtek pöszén, és foghíjasan, amerre néztem. Roppant dísztéren vágtam át, a Gyarmaturalom Szobrán és Terén. Oszlopon szállongó zubrián angyal jelképezte a jóságos gyarmaturalmat, körülötte – félkörnek tetsző, de széttolt – két negyedkörben, márványos díszgödrök fenekén a zubrián történelem vezérlő gyarmatosítói álltak, NAGY RAVIRO, IV. Flerulán, NAGY TORMOZÉN, II. Mogulár; a díszgödrök állig takarták a Gyarmatosítót, úgy festett, mintha a szobor a föld alá készülne bújni, de így is nevezték, a félkörös gödörsor volt a Gyarmaturalom Szobrán és Terén a DISZPELLENGÉR.

Három prostituálttal lejjebb, az Elefántkapun túl, valamivel kisebb, de annál tarkább tér következett, valóságos műgyűjtemény; a legkülönbözőbb márványcsimbókok – acélzászlók – kőszuronyok – oroszlánsonkák – emeletes szőrpamacsok és oroszlánfarkak meredeztek, feketélltek, ez volt az Oroszlántér, ahonnan a Hősök Útja nyílt és egy emeletesre tátott oroszlánszáj szélén – a szamangókolibrik egy csapata mint valami túl apró oroszlánfogsor – úgy aludt. Átvágtam a Díszpellengéren, át az Oroszlánpellengéren, átvágtam a Hősök Útján, nem akartam ezeken a jellegzetesen óriásvárosi sugárutakon végigkérődzni; de a következőn, az Ősök Útján meg kellett állnom és rövidet, éleset füttyentenem, ahogyan csodálkozó utasember szokott.

Az Állami Intézet egy többholdas aktíniaerdő közepén feküdt, szelídített házi remeterákok tanyáztak a lombkoronák alatt és egykedvűen mászkáltak az ápoltakkal.

Aznap, ahogy megérkeztem, első utam ide vezetett; és Dr. KACHEXI – az egyébként világszerte ismert és fémjelzett endokrinológus volt a kalauzolóm.

Kellemesen nyugtalanító, zsongító meglepetés volt a találkozás.

Ő Hoolingbrooke-on és Bogacsevszkáján keresztül értesült a körülöttem ébredező talamusz-iskoláról és annyit már tudott róla, hogy nem íróasztali tanköltemény, nem a puszta jólinspirált ötlet csupán; hanem sokéves munka dús eredménye, ami a realisztikus Saavedra nyomdokaiba lép. Az önálló ingerképzés megfordítása és az egész idegi szervezés ingerellátása nem a nagyagy, hanem az alsó határszervek felől: a gondolat nem volt ismeretlen előtte; csábítónak találta, hogy az alvás reflexképe sem egyéb, mint a rendszer energetikai központjának pihentető „ébrenléte” a táplálkozás (és az elektromos feltöltés) tartamára, mialatt persze az ingerszolgáltatás a küszöbök alá száll. És jóllehet kísérletes bizonyítékát ismerte számos alsó határszervi képlet spontán ingerképzésének, korántsem fogadta el kísérletes bizonyítéknak arra nézve, hogy pl. az emésztőkészülék neuronja vagy teszem az ivari szervezésé, néha „gondolkozik” és a nagyagy csak közöl és regisztrál.

Kivételes jó társaságnak találtam KACHEXIT, szellemi üdülésnek, amilyenben, tudtam, Mamphlakórumig aligha lesz részem; hiszen az endokrinológus az egész tárgykörrel, óhatatlanul foglalkozott volt, mégpedig igen céltudatosan. Párhuzamos problémák ragadták meg, de őt a mirígyszisztéma oldaláról; ami pedig nézeteink különbségét illeti, csak frissülni tudtam tőle, a ghibblendus óriás nem is késett vele és rég ízlelt nyugtalansággal hangolt fel a vita feszültségére: kereken kétségbevonta a határszerv-elmélet konzekvenciáit az ivari szervezéssel kapcsolatban és ez bizony nyílt támadás volt.

Amit Dr. KACHEXI állított, az végelemzésben ténykérdés volt, ténykérdés és semmi egyéb. KACHEXI abból indult ki, hogy Zubriániában nincs szerelmi nyomor és a szexuálpolitikának az a lehetetlen, ferde és életellenes rendje, ami a legtöbb európai császárság fiatalságát szerencsétlenné teszi, Zubriániában ismeretlen: ez tisztára ténykérdés, csak meggyőződnöm lehetett volna róla, nem vitázhattam a puszta kijelentésen, amíg nem nézek utána.

Mindenesetre – éppen császárságellenes álláspontja miatt – KACHEXI könnyen túlzásokba esett. Én is császárságellenes vagyok, de még mennyire, hogy az vagyok – vetettem vissza – de ne essünk túlzásokba. Az európai császárságok testvérintézetei, való igaz, zsúfolva vannak a szexuális defektusok kóreseteivel, hiszen már a tiszta társításos alapon létrejött szexuálpatológiás statisztika is – sötéten gomolygó tömeg. A betegek többségének ha volt is genuin hajlama – szervezete (sem fiziológiás, sem fertőzéses alapon) támadásnak kitéve nem volt… Vagyis: tisztára társadalmi trauma ez, ami a szerelmi nyomor morális, császársági rendjének egyenes, roncsolásos következménye.

Sőt – továbbmegyek.

Megengedem, hogy alig van elme-és idegkórtani kórforma, amiben a szexuális működésnek ne volna valami érintett – léziós – tünete. Itt azonban engedjen meg nekem egy közbevetést.

Tartsuk szakadatlanul szem előtt, mekkora fejlődéstani messzeségbe került az emberi szervezet a szelvényes felépítéstől; és ha vegetatív gerinci rendszere kötélhágcsós is, hatástanában egyáltalán nem emlékeztet a metameriás felfűződésre. Az emberi test nem szomszédos embercsonkok féregszerű összekapcsolása; hanem bámulatos, távoli szinergizmusokkal és antagonizmusokkal zsúfolt kapcsolóterem; és attól, aki csakis a szerelem nyomorgója, nem olyan nagy csuda, ha másodlagos-harmadlagos szexuális lézióit áruló érdeklődéssel emeli ki és teszi főszereplővé egy olyan kórképben, amelynek a súlypontja egyáltalán nem az ivari szervezésen van.

A szerelmi nyomor morbiditása nagy; sajna, főtömegében soha nem kerül orvos szeme elé. Abban azonban, ami a szemünk elé kerül, maradjunk csak orvosok és adjunk objektíve számot arról, hogy másod-harmadlagos (léziós) nemi zavarokat ugyanúgy ne csapjunk hozzá a szexuális morbiditáshoz, mint ahogyan nem számítjuk gyomorbajosnak vagy vészes vérszegénynek az erősen fogyó, holtsápadt önfertőzőt.

És milyen más volt Dr. KACHEXI AKROMEGALOFOPULOSZ, endokrinológus, mint odahaza, a kiliánvárosi spiritiszta kolléga, a Gügyü – és milyen más volt a ghibblendus óriás endokrinológiai laboratóriuma, mint a mucsai spiritiszta ódonkodó és ízléstelen kuckója. Álmom (amit Huligániában soha nem érhettem el), a márvánnyal borított, végéremehetetlen laboratóriumi, emeletes asztalkolosszus állt előttem, tetején, polcaiban-és rekeszeiben megrakva eszközökkel – a használt és sterilizált tálcák egész sora. A középfőfal a mennyezetig ketrecekké volt átalakítva, tengerimalacok futkároztak kergén körbe-karikába, egerek fehérsége villant, nyúlorrok szimatoltak.

Máig se tudnék számot adni róla, mivel nyert meg első perctől fogva ez a különös keresztnevű, lusta mozdulatú, akromegáliás óriás – KACHEXI AKROMEGALOFOPULOSZ.

– Ténykérdés? Hát akkor én majd tárgyi bizonyítékokat mutatok – hurcolt körül ajnározva, valósággal az ölében. – És tárgyi bizonyítékaim tönkre fogják silányítani önt és az egész huligán iskolát.

Felnevettem; és megadtam magam sorsomnak.

KACHEXI bizonyos szigorral nyomta meg a szót:

– Hallott ön a svéd  Adguhrról,  aki felfedezéseivel olyan kínosan érintette az európai császárságok erkölcsfelvigyázó palotaőrségét…?

Újra csak nevettem. Látszik – nem európai.

– Kedves KACHEXI, már megbocsásson. Látszik, hogy ön mennyire hátsó-euráziai. Az európai császárságok legtermészetesebb kezdeti ténykedése a süketre-születés; maga a Császár is süket. Az erkölcsvigyázó palotaőrség nagy rutinnal már a méhmagzatban elejét veszi annak, hogy az emberek valamit is meghalljanak – erre jó az anyán keresztüli magzatsüketítés. Ami Erik Adguhrt illeti, tudomásom szerint upsalai; Bogacsevszkája hívta fel rá figyelmemet a különnyomattal, amit tőle küldött – de engem akkor már Ataperisztán felé röpített a gyors.

– Tehát igen? hallott?! Annál jobb; és annál rosszabb önre nézve – örvendezett KACHEXI; s valami kuncogó és szerelmetes körülnyalábolással adta tudtomra, mennyire örömére szolgál, hogy hal módra élem magam bele a tárgyba, otthon vagyok benne, jól ismerem a vizet, amit csapdosok és most megbizonyosodhatott: tényleg az elemem.

– Hja! Az ön európai terepismerete! Elismerem, ön tisztábban és elfogulatlanabbul látja a dolgokat. Tisztára más természetű kórokoknak szerteágazó fiziológiás hatása a szexuális zónát is érinti és az ilyen esetek jó részében igazán csak a látszat szól amellett, hogy az európai császárságok közvetlen vétkesek; megengedem. De másoldalról meg olyan vádoló panorámát festhetek önnek az európai szerelmi nyomorról és olyan tárgyi bizonyítékokkal szolgálok, amelyek súlyosan terhelők lesznek majd a császársági morál porkolábjaira nézve.

Minden morál, ami a szűzesség természetes feloldódását megakasztja; ami saját szűzességéből az ember szabad elhatározását és lelkiismeretét kisemmizi – minden morál, amely az absztinencia őrületes követelését egy ferde házassági erkölcs kezébe adja, vétkes és instrumentális a szervezet ellenállóképességének a leromlásában.

Mellékes, hogy az önmegtartóztatást kik vagy mik követelik: erkölccsé merevedett vallásmaradványok, nyakunkra öregedett hullaintézmények, melyek a szűzhártya-fetisizmus prédikálásával létalapjukat védelmezik. Számomra mellékes, a szerelmi szentimentalizmus követeli-e vagy pedig a gazdaság epileptikus roncsa, amely már nem tűr a hátán további házasságokat. Mert minden, ami a szerelem szervi készülékeinek természet szerinti vegyi-idegi szervezőmunkáját késlelteti, bűnös a szervezet leromlasztásában, én orvos vagyok. Talán a puszta ránézésre a szervezet értékcsökkenése nem diagnosztizálható; de tudományos tény, hogy az absztinens szervezet, eredeti lehetőségeihez képest leromlik és az egészség leple alatt általános csendes nyomor, életpangás, lipoidsejtek kiürülése, idegi és endokrinális kachexia lép fel, ami feltűnő mértékben lazítja és rövidíti a szervezet immun-kapacitását.

– de kedves KACHEXI! – fogtam hozzá, álmélkodva; csakhogy KACHEXI doktor a szavamba vágott:

– Majd én megmutatom! Önnek és az egész huligán iskolának! – harsogta; és sürögni kezdett asztalkolosszusa körül. – Hogy ha teljesen távolfekvő kórokoknak szexuálpatológiás melléktünetei vannak és ez ön előtt mentőkörülmény, én majd megmutatom, hogy az ivarérettség után, a levezetetlen, rigorózus önmegtartóztatásnak mint szexuálpatológiás kórnoxának miféle katasztrófális következményei vannak a szervezet más, létfontos területén.

A vér szérumtermelő képessége kerül veszélybe itt: ez pedig a szűzességet intézményesítő európai császárságokra a legsúlyosabb terhelő körülmény.

Kivált ezen az utóbbi fenyegetésen nem győztem ámuldozni.

Ez az ideggyógyászat elterjedt véleménye, ez a császársági praxis és minden huligán egyetemi katedrán hallható az a megállapítás, hogy az absztinenciának a szervezetre különösebben káros hatása, következménye nincs – és ha ez természettani tény, akkor az orvostudománynak a szűzességet követelő papokkal, nevelőkkel és filozófusokkal szemben (akár nevetséges és ellenszenves, akár komoly és elmélyülést érdemlő indokolással követelik is az absztinenciát) – egyetlen szava sincs, amit ellenük felemeljen.

Meg is mondtam KACHEXINEK.

– Hiszen nyugat-és keleti egyházak, ókori filozófus-testületek, fegyverkonfraternitások, szerzetestársadalmak gyakorta nyúltak az önmegtartóztató parancs szervező eszközéhez; és ugyan hol az a tudományos formula vagy az az aligha kigondolható kísérlet, ami ez ellen csak némi konkrét támpontot nyújtana: hol van az az endokrinológia…?!

– A kérdés nem lep meg engem annyira, amennyire önt meg fogja lepni a válasz. Az absztinenciás gerinces állat fertőző és mérgező behatásokkal szembeni ellenállóképességéből, rendszeresen közösülő társához képest átlag 40 % -ot veszít és csak fennmaradó közömbösítő erejével igyekszik leküzdeni a méreganyagokat.

Egy lépéssel közelebb léptem, úgy csüggeszkedtem fel, szemmel, a ghibblendus óriásra.

– Ha ez kísérletes adat és nagy, ismételt ellenőrző anyag erősíti meg, úgy százával kell majd revideálni a katedrák véleményeit.

– Nézze! Jöjjön és győződjék meg róla a tulajdon szemével! – fogott karon KACHEXI lelkesen és körülvezetett táblázatai között: sorra ellenőrizhettem Adguhr adatait. Állatok: fehéregér, patkány, házinyúl. Négyszáz példány élt heteken keresztül, mindegyikből, teljes absztinenciában és nyolcszáz állatot zártam össze a párjával. A szerves-és fertőzéses behatások vizsgálata nem készül el az Eurázia-kongresszus előtt; de a mérgezéses káros behatások nyers adatai készen állnak. Méreganyagok voltak: arzenikum, rézszulfát, ólomnitrát, magnéziumszulfát, tiszta alkohol, erősen túladagolt ergoszterin és néhány fertőzőanyag, amelyeket egyelőre figyelmen kívül hagyunk.

Mindez oly bizonyos és igaz, mint ahogyan az ablakon keresztül maga előtt látja az öböl körül húzódó Zubriániát, az aktíniák csúcsát az ablak alatt és az udvar fenekén a mászkáló plaguruszokat.

Minden kísérletsorozat egybehangzóan arra vezetett, hogy a nemi ösztön szervi levezetésétől távoltartott példányoknak az immunitása méreganyagokkal szemben jelentékenyebben gyengébb; viszont a nemi ösztön természetes ütemű szervi levezetése a szervezetnek mérgekkel, sőt viruszokkal szemben is, jóval tetemesebb ellenállóerőt kölcsönöz.

Belepillantottam a táblázatba, amit a kezembe nyomott.

Könnyű ijedtség fogott el, ahogy fokonként igazolódott előttem az endokrinológus állítása; hang nélkül szörnyülködve latolgattam a felfedezés bombamódra szétrepülő következményeit.

Bámulatos valami ez, a halálos adagok felszökése, amiről teljes jóhiszeműséggel állíthatta Adguhr, hogy az állat ellenállóképességének felszökésével számszerűen arányos; és nem utolsó sorban jelentőségteljes, hogy a hím állat az absztinenciát a nősténynél jobban megsínyli.

Előkerült a fényképekkel teleragasztott kísérleti napló. Belemerültem a napló tanulmányozásába, mialatt Dr. KACHEXI AKROMEGALOFOPULOSZ, az óriástermetű ghibblendus tudós lankadatlanul magyarázott:

– Végigvezettem ezt a kísérletsorozatot nemcsak arzénnal, de az összes alkalmazott mérgekkel. Mondhatom önnek, egyetlen hiba vagy kiesés nélkül, minden állatnál annyira egyértelmű eredményre vezetett, hogy le kellett küzdenem minden upsalaival szemben táplált ellenszenvemet és fel kellett tételeznem a dolog általános érvényű törvényszerűségét.

A perspektíva hatása alatt, ami ezzel feltárult, révedezve, tehetetlenül álltam. Az európai császárságokra gondoltam, a huligán szexuálpolitikára – ahol a palotaőrök oly gondosan vigyáznak a menyasszony szűzességére és gyászoltam a palotában lakó összes fiatal teremtést, aki egy életellenes és elócskult morális elképzelésnek odadobta immunitása felét. Annyira hézagmentes, olyigen betörhetetlen volt az egész gondolatmenet és annyira súlyosan terhelő összes dogmatikus ismereteimre nézve, amit a tárgyról tudok, hogy valósággal kapaszkodtam az ellentmondásba; csak hogy az egész, bődületesen valószerű tragédia megemésztésére időm maradjon.

– De kedves KACHEXI: talán ami ebből az embernél igaz, csak nagyon halovány visszfénye lehet annak, ami a házinyúlnál igaz…

– Viszont lehetnek mások a kísérleti gerincesek méreganyag-és mirígyszisztéma proporciói, változatlanul áll, hogy a szerelmi nyomort tömegmérgezéssel vádoló diagnózisom pozitív.

– Hm… És a harcosok, kedves KACHEXI?

– A harcosok? Miféle harcosok?!

– A spártaiak. És a szerzetestársadalmak? És a filozófusok? A pitagoreusok? Az eleaták?

– A spártaiak, ahol több nőt utaltak a jobban harcolónak?! A példa nem vág. Eleaták? Hát tán van laboratórium, aminek volna alkalma pitagoreus aszkétát cipelni ketrecébe – fehéregerek helyett, hogy napnál világosabbá tegyen egy tényt, ami eddig rejtve maradt?! Nézzen ide; lapozzon bele, lapozzon benne még, ha tétovázik és nem meri az endokrinológia merőben más oldaláról megpillantani a genitaliátriát. Szövettani kontrollvizsgálataim egész sora mutatja, hogy az absztinens nyúl endokrin háztartásában hogyan borul egyoldalra a hormonális akkord: az ivarmirígyek koefficiense patológikusan megváltozott. Nem tévesen és nem véletlenül kellett a mérgekkel szembeni állhatatlanság kórokát éppen itt keresni… Látja ezt a fényképet? Akut mérgezésben szenvedő házinyúl. Szőre borzas és koszos, az állat eldöglés előtti természetes rendetlensége. Ebbe a heveny mérgezéses nőstény házinyúlba aktív ivari hormont fecskendeztem. Ez az állat a halálos adag hatását túlélte, ugyanakkor a kontroll-nyúl nyomorultul pusztult bele. Ez volt az, az ovarium follikulinja és semmi egyéb, ami azonnali hatásos ellenszer volt az arzénnal szemben. Rendkívül szövevényes szinergizmus és antagonizmus hormonakkord és idegi szervezés, egyensúlyukat minden erkölcsnek első kötelessége respektálni. Hol van az a kísérletes tény, kérdezte ön, hol, ami terhelő vallomás lenne az európai császárságokra nézve – hol van olyan endokrinológia…?! No látja, kedvesem, no látja!…

Elképzelhetni, milyen hatása volt ennek éppen rám, aki évek óta fürkészem az idegi szervezést és ismerem az alsó határszerv genitális pólusának szomatikus szervező jelentőségét.

Egész orvosi szemléletem fordult két derékszöget. Visszaejtettem a márványlapra a kísérleti naplót, a patkányos, nyulas, egeres fényképeket és az ablakhoz fordultam, ahol a szelíd remeterákok lomhán mászkáltak az ápoltakkal, az aktíniák alatt:

Szegény – szegény szerencsétlen európai császárságok, fiúk-lányok: egész szerencsétlen fiatal világ.

Alig három napra rá, az endokrinológus a szállóban meglátogatott.

Csak nagy jóakarattal lehet szállónak nevezni: ócska, háromemeletes téglaépület volt és a megszólalásig hasonlított azokhoz a formalinban ázó (szegénysorsú vagy talált) hullákhoz, amiken, ha egyszer felvágták, hatvanszor rakták ki és vissza, minden zsigerét a rajta tanuló medikusok; és hatvanszor megbontott padlóival, nem tudni mit kerülgető folyosóival, hatvanadik helyükön állongó válaszfalaival a szálló a ház ki tudja hányadik metamorfózisa lehetett.

Széles árnyékvitorlák, bambuszpálcikákból összefűzött zsaluk lomha leffentyűi fityegtek-lógadoztak a nyílások előtt. Az ablakforma lyukak valami félszoba nagyságú udvarra nyíltak, de ide is lefurakodott a Nap; meleg volt kegyetlenül, a levegő duruzsolt és a zsalu, ha ránéztem, sütött.

Az egyetlen menekvése a vendégnek az volt, hogy megszabadította testét a világ tüzes érintésétől: felhúzta magasra a heverőhálót, be az árnyék legközepébe és ott, kinyúlva, félszemét nyitva, a másikat csukva – kétfele hadakozva szender és ébrenlét ellen – pislogva méregette a garniszálló nemzetközi gyűjteményét; a barnabársony behúzott keretben incselgő „INCSELKEDÉS BEÖNTÉS KÖZBEN”-t az ágy fölött, olajnyomat és a „TŰZNÉL MELEGEDŐ FIATAL RABNŐT” fejnél, gyári gobelin.

Nekem a vaslábú mosdó fölött voltak a kedvenceim: hegyesfülű rézkarc-kutya úrnője Topánkáját őrzi, nevezzük „HŰSÉGESNEK”; és vele a másik, de mintha csak összetartoztak volna, fürdőből kilépő és minden jót ígérő „HOGY TETSZIK?” – a hűséges kutyaszemek fölött, vasárnapi melléklet, még az aranykorból.

Kutyaugatást hallottam. Arra riadtam fel, hogy a „HŰSÉG” elugatta magát, a „HOGY TETSZIK?” hölgysikolyt hallatott és lábával kavarva a Topánkáért nyúlt, a másik képre – hol huszárcsizma fényeskedett; a „BEÖNTÉS KÖZBEN” szereplői beszüntették az incselkedést, a „TŰZNÉL MELEGEDŐ FIATAL FÉLSZŰZ” pedig úgy oltotta el a tüzet, hogy ijedtében ráült – – –

Valaki belépett.

KACHEXI doktor csöppet sem ütközött meg ezeken a külsőségeken, se a ház hatvanadik metamorfózisán, ami a garni volt; és ahogy első útja arra vitte, a környéken jártában eszébe jutottam, fogta magát és becsöngetett.

Már harmadnapja rágódtam azon a (KACHEXI-féle) szörnyű panorámán, ami a zubriánvárosi testvérintézet ablakából – magasan az aktíniák és az INGOVÁNY fölött – Európa táján feltárult. A gondolat kétségbeejtő volt és egyúttal ezer új kötelességet hordozott: Az életen élősködő hullaintézmények újabb bitang, emberellenes oldalát mutatta, de ezúttal nem érzelgős síránkozással, hanem a kéj éhségével megvádolhatatlanul, a tudomány tiszta szándékával: rettentő fegyver volt az új gondolat.

Óvtam, tartogattam zsenge kétségeimet, mint aki tudja, úgy sem sokáig élnek. Vajon – ellenkeztem gyámoltalanul – vajon ezek a számszerű adatok mennyiben állnak nem házinyúl és tengerimalac, hanem a főemlősök – és azok között is az ember esetében; de az, hogy a diagnózis az embernél is csak pozitív és ebben megintcsak KACHEXINEK van igaza – ez nem volt kétséges.

Aztán más kibúvót kerestem.

Hátha az embernél nem feltétlenül és nem ilyen egyértelmű cél a méreganyagok elleni lehető legmagasabb immunitás.

Hátha az a szervezet, amely az absztinencia felére csökkentett immunitásával megelégszik, csupán idegmunkája élettani súlypontáthelyzését éri el: más oldalról olyan ingermunkát rögzít és termel, ami az immunitásnál sokszorta jobban és sokszorta általánosabban szolgálja az emberi életérdeket – – –?

Hátha a szent, a filozófus testében az élettani szándék már eredetileg sem az, hogy személy szerint a legkönnyebben elbánjon méreganyagaival; és hátha a filozófus – aki, szabad elhatározásából, a gondolkozás periódusára feláldozza közömbösítő vegyierejének felét – idegmunkájával olyan konkrét eredményekhez jut, amelyeknek közvetlen haszna, másodlagosan, az élő szervezetek millióiban fokozza fel az emberi életjelenség immunitását – – –?

Csakhogy azok, akikről az európai császárságokban szó van, sem nem szentek, sem nem filozófusok; hanem tehetetlen, szerencsétlenül szétriasztott, szerelmi partner nélkül maradó lányok és fiúk. A hormonakkord megváltozása pedig semmit sem változtat azon, hogy a KACHEXI-féle diagnózis pozitív.

Bármerre forgolódtam a gondolat csápjaiban, mint orvosnak, jogom nem volt több és kötelességem, kevesebb, mint hogy az élőfehérje legkisebb köbmilliméteréig segítsem, gazdagítsam és beteljesítsem az életet. Vádolnom kellett, hogy a beteghez hozzáengedjenek, vádolnom a megkövezésre készen. Vajon Európa fiatal lányai közül hányat vitt el a spanyolnátha csak azért, mert a szűz menyasszony palotakényszere már elvitte ellenálló vegyiereje felét…?

Fiatal és szerelmi partner nélkül lézengő fiaitokból, akit csak elvitt a heveny pleuritisz, hány hullott ki az élet szent testéből azért, mert absztinens testének, megsántult és kibillent hormonösszhangjának közömbösítő hatalmát játszi könnyűséggel legyűrte a mellhártyalob… mondjátok, császáriak?!

A nádheverő, amin az óriástestű ghibblendus pihent, behajolt alatta: ez a heverő a nádnak csak második ugyan – de legutolsó metamorfózisa volt, a szálló büszkesége.

Senkinek sem lehet meglepő, magamnak mégkevésbé, hogy KACHEXIT mesteremnek tekintettem, sőt, odáig mentem, hogy Saavedra mellé helyeztem. Csak most bontakozott ki teljes egészében az upsalai Adguhr és a zubriánvárosi KACHEXI felismerésének sok-sok következménye, a tudomány az oktalan nemi megtartóztatás kérdésében végre elmondhatta azt a nemet –  nem!  – amihez kizárólagos joga van és amire hivatali esküje (hogy a határozott állásfoglalást meg nem kerüli) az első perctől fogva kötelezte volt.

KACHEXI összehasonlításokat tett Ghibbland-ZUBRIÁNIA és az európai császárságok szexuálpolitikai állapota közt és semmi sem természetesebb, mint hogy ez a mérleg Zubriánia javára ütött ki kedvezően.

– Ha ön statisztikáinkba beletekintett, de ha csak élesen megfigyelte intézeti ápoltjainkat, hogy miért van nálunk olyan elenyésző számmal szexuális téveszme vagy társításos alapon létrejött szexuálpatológiás kórkép: nos, akkor tudni fogja. A legjobb úton vagyunk afelé, hogy a nemi probléma társadalmi traumájától a sziget uralkodó ifjúságát megmentsük. A holnap születő ghibblendusok és a kis tündrének már nem fogják megsínyleni az absztinenciát.

Boldog érdeklődéssel bólintottam.

– Azt hiszem, aligha lehetséges, hogy mi ezek után még félreérthetnénk egymást – mondottam a tanítvány alázatával, KACHEXINEK. – Céljaink pontról-pontra közösek, alá akarjuk és alá fogjuk rendelni az erkölcsöt az élettani helyes magatartásnak. Szükséges volna tehát emlegetni egy szóval is, hogy milyen specifikus veszélyeket rejtene magában az óriásvárosi, jellemtelenítő, baktériumokkal ellepett promiszkuitás és milyen roppant élettani értéket jelentene a felelős, az intézményesített – a partnert is elkötelező szabad szerelem…?! Az elsőtől rettegnek; a másodiktól tartanak-és félnek; a ghibblendus hatóságok bizonyára nem akarják megnyitni sem a baktériumok árterületét, sem pedig szélesre tárni a kaput a társadalmi osztályok rettegett mésalliance-a előtt. Mi az tehát, amit ön javall…? Mi az, amit a szerelmi nyomor íratlan paragrafusa ellen, szűzek és szűzességszaglászok közé a köztudatba visz és ami visszadhatja a fiatal teremtések természetes és teljes immunitását? Vagy rákényszerül az orvos Zubriániában, hogy belenyugodjék a ghibblendusok puritán erkölcsi rendőrködésébe és az legyen a megoldás, hogy a vasszigorral megtartóztatott fiatal lányoknak follikulint, a megregulázott fiúknak pedig tesztoszteront tuszkolnak bele, kívülről, a vérükbe…?! Ez ellenkezik a természeti szándékkal, ami a tesztikuloszt eredeti alakjában és a lányoknak rendeli; és ha a lányok ezenközben serkentik a tesztiszhormon kiválasztását, a fiúknak ugyanakkor a természet eszményi készüléket adott a lánypartner follikulin-ellátásának a rendbentartására…

A ghibblendus óriás hátravetette gorilla-karjait, hátratett tenyerére ráhelyezte akromegáliás koponyáját és szavait cseppenként ejtegetve, előre élvezte a hatását annak, amit most mondani fog.

– Ön fején találta a szöget. Való igaz, akkor, amikor én, nyolc hónapi munkám eredményét a ghibblendus iskolahatóságoknak elébetártam, való igaz, az illetékeseknek ez volt az első elgondolása. Az, hogy a legszigorúbb absztinencia és ghibblendus kolostori életrend mellett injekcióstűk szolgáltassák a leánykák megcsappant follikulinját és a fiúcskák pangó tesztisz-szekrécióit.

Meglehetősen zajosan adhattam kifejezést tetszésemnek s utána dévajul füligvigyorodtam; tekintetünk találkozott.

– Ön! Ön igen! – mulatott velem KACHEXI. – De látta volna csak azokat az ábrázatokat! Mennyi erőfeszítésembe került, amíg puritán hatóságainkat meggyőztem róla, hogy egy ilyen országos injekciós kúrára rá, a legrövidebb időn belül, Zubriánia díszparkjaiban nimfomániás süldőlányok nyögdécselnek majd és kandúrkodó nebulók priapizáló szatírok módjára vetik rá magukat a készségesen hanyattvágódó kis tündrénekre… Nem, ne gondolja ön, hogy a puszta diagnózis negatívumánál megállok: az imént nem fejeztem be. Kísérletsorozatot folytatok és ennek alapján, már eddig is, számos beadványomban határozott indítvánnyal fordultam a Kormányzathoz. Megfigyeltem, hogy absztinens tengerimalacaim álmukban nemegyszer genitáliáik felé rúgnak.

Akromegáliás arcán látszott, hogy fülem növekedését észrevette. Figyelmem szétterült, mint valami bőrlebernyeg, a heverőhálónál is nagyobbra; és ez a mennyezeti, auszkultáló velárium ott lebegett a beszélő óriás fölött.

– Kis készüléket szerkesztettem.

A szerkezetet selyemheveder tartotta az állat derekán, parányi hajtóbillentyűjét pedig csuklógyűrű kapcsolta az állat hátsó lábához.

Ez volt a KACHEXI-féle experimentál-maszturbátor.

A házinyulaknak eleinte nem akaródzott hozzászokni, a tengerimalacok is nehezen kaptak rá; de a patkányok mondhatni azonnal megtanultak bánni vele és használták is, bőségesen.

Új kísérletsorozatot végeztem négyszáz absztinens, négyszáz maszturbáns és nyolcszáz párosodó állattal. Mérgek: rézszulfát, ólomnitrát, ergoszterin, arzén; körülmények: ugyanazok, mint az előző kísérleteknél.

Mindössze azon az indokolatlan puritanizmuson kell az embernek túltenni magát, ami a modern Nyugaton lábrakapott és aminek alapján a ghibblendus nyelv az onániának az „önfertőzés” nevet adja; holott az „önfertőtlenítés” vagy a prevenciós genitálgimnasztika szerencsésebb kifejezés és közelebb járnánk vele a valósághoz. Rögtön kiderült, hányadán állunk – így volt ez és nem is lehetett másképpen. A maszturbáns állatok megőrizték természetes immunitásukat; és halálos adagjaik számbavehető törtrésszel maradtak alatta a párosodó állat letális dózisainak.

Mély hallgatás következett; szellő se rebbent a lehallgató mennyezetvélum alatt. Hogy ez a mély hallgatás nem felelt, KACHEXI folytatta:

– A szomszéd déltengeri vizek szétszórt apró szigetein a bennszülöttek, tizenkétezer esztendővel elmaradott cölöpépítményeik pízangleveles árnyékában a modern biológiát megszégyenítő éleselméjűséggel vették észre, hogy nincs jobb előzetes gimnasztika a genitáliák számára, mint a természeti szándék valami elmés mechanikus leutánzása és a genitáliák későbbi használatára, az orgazmikus és erekciós központok előzetes begyakorlása – – – és mi ne vennénk észre?… Ne vennénk észre, hogy azt az idegrendszert, amely az onániát önmagán  kitalálja,  szintén az élettani szándék vezeti, ami ezzel is oly bölcsen gondoskodik az egész készülék edzéséről-erőnlétéről? És ne vennénk észre, hogy az orgazmus és az ejakuláció művi kiprovokálása a legtermészetesebb útja a spermatogenezis ösztökélésének és a szülőkészülék előkészítésének…?!

A kapingamarangi férfi ivarérett gyermekével elvonul a vadonba és ott a fiúcskát az önfertőtlenítés titkaiba, lépésről-lépésre beavatja – – – de csupán azért, mert ezt a primitívek fedezték fel, már mindjárt elzárkózzunk előle és ne tanulhatnánk tőlük…?!

Ekkor szerkesztettem meg és mutattam be a zubrián iskolahatóságoknak készülékeimet: leánygyermek számára a KACHEXI-féle elektromos klitorid-titillátort, fiúgyermek számára a KACHEXI-féle genitálgimnasztikás manuálmaszturbátort.

Hm… – morfondíroztam. A problémának a primitívek közé ültetett párhuzama ügyes volt, csemege, igazi kachexiás csemege – csak épp nem tartozott ide: a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNY szigetein még nyomokban sem volt szerelmi nyomor, szürcsölték a szerelmet, amint lehetett. Napnál világosabb, hogy az uralkodóosztály morális szerencsétlenségeinek a primitívek világában semmi keresnivalója – de hát nem vitattam. A vitát feladtam, számomra ez a gondolatmenet már oly messze volt, hogy nem volt vita. Pusztán a passzív szemlélő felhőző-átvonuló ellenszenvét vetettem közbe, amikor megszólaltam.

– Csatlakozom hozzá, hogy az az „alig valamivel kevesebb”, amennyivel a maszturbáns állat közömbösítő ereje számszerűen a párosodó állaténak alattamarad, gyakorlatilag nem jön számba és nem is ez annak a figyelmeztetője, hogy a természeti szándék nem  ez:  nem az onánia.

De végülis orvosok vagyunk – természeti szándék esküt tett diplomáciája.

Az egész vegyi-idegi szervezés egyik legfontosabb, sőt, kardinális tevékenysége ez, a generokoordináció, főközvetítője a látás, embernél már az olfaktórikus vezetés nagyon keveset és csak nagyon közelről közvetít. Szándékát hatalmasan hordozó távolhatásként lehetne képzelni, ami a testállomány folytonosságát és ezzel a közvetlen vegyi-idegi ingervezetést nélkülözi. Felkeresni az egy-fajhoz tartozó ivari partnert és a térben elválasztott testállományt a természeti program szerinti körülmények közé hozni: ez a fajösszeidegzés.

Kedves KACHEXI, a természeti szándék a generokoordináció, nem pedig az onánia.

– Iskolahatóságaink nem foglalkoznak ezzel a gondolattal. Szégyen volna Zubriániára – mondják – szégyen ifjúságunkra és szégyen a tudományra, ami a TÁRSASÁG-szigetek vajákos-ismereteinek alattamarad és nem képes a kicsapongásokkal megküzdeni. Ellenben (néhány, későn felocsúdó-meglepődő öregúrtól eltekintve) hamarosan egyhangúlag magukévá tették az én álláspontomat, amit a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNY őskultúráinak egybehangzó tapasztalata is megerősít. Épp ma kaptam a hírt, megvan a reményünk rá, hogy iskolahatóságaink a szerelmi nyomor hiánykóros / kachexiás tüneteinek leküzdésére rendszeresíteni fogják és tantervbe iktatják a KACHEXI-féle nemi tanszereket, ill. szexuál-manipulátorokat.

Az öngyilkosok jéghideg, elázott bánatával mintha víz alól pislognék, úgy néztem szét a hotelszobán – az „INCSELKEDÉS BEÖNTÉS KÖZBEN” épp pihenőszünetet tartott, ültek és hallgattak mind a ketten, úgy látszik, a beöntésnek megjött a hatása. A „TŰZNÉL MELEGEDŐ FÉLSZŰZ” tűrhetetlennek érezte a hőséget és esdeklő kacsóival pecsenyepiros feneke alá jeget kért. Az Úrnője Topánkáját Őrző Kutya – felejtve, hogy mi a hűség – hátán, szétvetett hátsókkal, mellső lábain visszatámaszkodva ült és úgy nyalta fényesre magát. Úrnője – aki az imént még minden jót ígérő kacsintással kérdezte, hogy „HOGY TETSZIK?” – most elfordult a férfinemtől: lóbálódzó combsólyákkal, ringva-rengve ránduló medencével járt fel-alá, néha lábujjhegyen kéjeset nyújtózott, izgalmában nem bírt se állni, se ülni, egek – hátán, hasán, lába alatt a finom vezetékek, amiket majd a ruha el fog takarni, a ruha, ha felveszi… már hordja, már viseli éjjel-nappal az elektromos klitorid-titillátort!

„HOGY TETSZIK?”

Szája pedig a koloratúraénekesnő szája, mint a némafilmen – hozsánnáz és dícsér, mialatt álomgőzökbe burkolva egymásután jelennek meg a különböző típusú, igézetes szemmel ajánlgatott, reklámozott manuál-maszturbátorok:

„HOGY TETSZIK?”

Sötéten dünnyögtem magam elé.

– Ez aztán minden, csak nem a genitális vegyi-idegi szervezés cél és természeti program szerinti munkája.

De KACHEXI – utóvéd-harcban – védelmébe vette titillátorait.

– Ugyan! Hát vajon nem a legteljesebb természeti szándék szerencsétlen ghibblendus fiatalságunk immunitásának megvédelmezése?

Ha tanulunk a körülöttünk nyüzsgő, bölcs és ősrégi szigetkultúráktól, ha tanulunk a TÁRSASÁG-szigetek, PAUMOTU, TUAMOTU, KÁPOLNA-PISMÁNY és KAPINGAMARANGI lakóitól, egyúttal le is vontuk alaposan a tanulságot az európai császárságok titkos, intézményes onániájából – vagy ön tagadná, hogy Európában ez és nem más: titkos és kiterjedt intézmény az onánia…?! Nos hát, tegyétek nyilvánossá és hivatalosan is, intézményessé az onániát, hirdessétek ezt róla! reklámozzátok! támogassátok benne ezt a mi nyughatatlan eudemonizmusával viaskodó ifjúságunkat, amíg a házasság pillanata elkövetkezik: ez az én remediumom!… Ne! Ne szakítson félbe, tudom, mit akar mondani; de az, amire gondol, csak még rosszabb szakmai előítélet, mint az erkölcscsőszök avatatlan előítélete: megint ez a nagyképű, ez a szemforgató módon kiátkozó „önfertőzés”. Ön, gyanítom, most persze dogmatikus hiedelmeivel hozakodnék elő – arról, hogy az ivarérett fiatalember az onániára  rászokik.  Pedig ha ön annyira belemerült a természeti szándék tanulmányozásába, akkor tudni fogja, tudnia kell, hogy sem a nemzőkészülék, sem a szülőkészülék soha le nem szokik a természeti programról és meg nem szűnik egymást keresni – ne féltse hát a mi uralkodóosztályunk finomszervezetű ifjúságát az iskolában oktatott, recepten adagolt és utasításszerűen végzett onániától, ne féltse ön sem követőimet, sem engem az én genitálgimnasztikás manuál-maszturbátoraimtól és kachexiás klitorid-titillátoraimtól.

Az utolsó szavakat már alig hallottam.

Fülem membránja megráncolódott, behorpadt és már nem tudtam figyelni rá: amit eddig hallottam, elég volt az is. Szenvedtem tőle.

Sokan álltak bennünket körül, Gavrilenko, Jaspers, Orbeli, Ramón Y Cajal, Hyacinto Y Saavedra – a tudomány.

Az egész láthatatlan testület.

Ez a ghibblendus, Dr. KACHEXI esküt helyezett e láthatatlan testület kezébe, mielőtt fényes laboratóriumát birtokba vette. Hogy a kutatás következményeivel mit sem törődve – lesni fogja a természeti szándékot; azt, ami az életjelenség parancsszerű értelmező elve és ha megtalálta, védelmébe veszi minden ellenséges fenomennal szemben, még ha a forradalom piramisát kell a fejére robbantania, akkor is. És mi lett belőle?!

Ez sem ellenvetés volt és nem is tudtam róla, hogy mondom:

– Hát olyan végérvényesen megrontott minden újonnan érkező nemzedék Zubriániában? – gondolkoztam hangosan – olyan óriásvárosi, züllött, értékevesztett, szertelenkedéseinek és édes aszfaltjának élő bakhuszi rohamcsapat, hogy már nem érdemli meg a tiszta párválasztás egyszeri, becsületes, nagy kísérletét…?

Az onánia intézményesítése helyett, ami úgyis megvolt, az iskolahatóságok miért nem tesznek inkább arra kísérletet: az ismerkedés intézményesítésére?!

Dr. KACHEXI leverten, kényszeredetten, vonakodva válaszolt.

– És még ha ez a képtelenség nekem is eszembe jutott volna, mint ahogy nem jutott: akkor is! Ön jellegzetesen európai, túlságosan az, így azután elsiklik bizonyos veszélyek fölött. Amilyen például az osztály-mésalliance. Ne higyje, nem mint egészségügyi iskolatanácsos tanácsoltam mindezt, nekem tanácsolták és én tanácsosnak tartottam pályám egyengetőit viszont-támogatni.

Nem lehet elvárni a gazdag, kolonizáló hivatalnokhadseregtől, fehérektől meg éppen nem lehet, hogy gyermekeit mindenféle mésalliance-nak tegye ki az alsóbb néposztályok – zubriánok, mulattok-meszticek, csengődiek, rátótiak, jászkarajenőiek tenyeres-talpas bennszülötteivel.

Amilyen szegények és szerencsétlenek gyermekeink szerelmi nyomorukban, olyan gazdagok abban, amit egyelőre, ma még nem tudnak megbecsülni: gazdag örökösök ők, a hatalom örökösei.

E szűk kör azonban, erkölcsi és uralmi elgondolásaiban a házasság számára bizonyos reprezentációs színvonalat követel és a főváros szűk, fehér beltenyészetén a ghibblendus patrícius addig nem házasít, amíg ezt a reprezentációs nívót gyermekeinél biztosítva nem látja. Gondolja bele magát az én helyzetembe… Látom, hogy fiataljainknak várniuk kell.

Várniuk kell, a legutóbbi gazdasági összeomlás óta az adóhivatalok, dézsmakirendeltségek, kövezeti sarc-és vámszedő helyek – egyszóval a  Kormányzat  családfelvevő kapacitása hosszú időre telítődött. Minden, de minden közrejátszik, titokban a legerősebb korlátozást, nyíltan pedig a legteljesebb önmegtartóztatást (szóval Szűz Menyasszonyt) az uralkodó hivatalnokmorál megköveteli. Ami pedig a kamaszokat illeti, nos, azok ebben a kérdésben magukra hagyva, amúgy is partner nélkül ődöngenek.

– …Ezek szerint ön, Dr. KACHEXI, ahelyett az általános szerelmi nyomor és dögletes kachexia helyett, amivel az európai császárságok titkos és tűrve intézményesített onániáját oly rendkívül demonstratív erővel vádolta meg, ön, számos beadványában a Kormányzatnál a nyilvános üggyé tett, intézményes onániát indítványozott…?!

A félszobányi udvarról, bambuszpálcikán lógó leffentyűin keresztül égett-csillogott és tikkasztott a Nap, a Déltenger tűzkatlana. A tűrhetetlen hőség a kettős ablaksátoron is bevert – leverő és csüggesztő volt a pillanat.

– Dr. KACHEXI. Egyre feleljen nekem. Mi baja van a zubriánokkal? Lát valami  minőségi  különbséget a zubrián teherhordó és a ghibblendus hivatalnok endokrin mirígyei közt…?

Sarokbaszorult, megrökönyödött hallgatás.

– …Vagy egyebütt? Pántlikagilisztát a véráramban? Sejtet sejtmag nélkül?

Nem szól. Én megújra bíztatom:

– …Valami minőségi különbséget. A sejttáplálkozásban…? Avagy hisztológiás alapon…?!

Röstellkedve előóvakodik vele: töredelmes vallomás.

– Nem én: az apám. Ő még látta ezeket a különbségeket: véráramban, szövettani szubsztrátumban, pigmentáltságban… Kegyelettel őríztem hagyatékát, de végezetre be kellett látnom, hogy kísérletei elévültek és tarthatatlanok…

De az isten szent szerelmére, mi egyebet tehetnénk mi orvosok, kérdem én, mint azt a legtöbbet, ami tőlünk telik; és mi volna abban meg-nem-bocsátható, ha annál a legtöbbnél, ami tőlünk telik, többre nem vállalkozunk…?!

Mi, gyarmati ghibblendusok, belepusztulunk, ha elveszítjük uralmunkat, márpedig elveszítjük, ha annak kérlelhetetlen erkölcseiből jottányit is engedünk. Szívvel-lélekkel, étlen-szomjan, éjt-nap orvos vagyok; de csak egyetlen  parányi  ember – suttogta a ghibblendus óriás, egy szánalmasan magányos KACHEXI AKROMEGALOFOPULOSZ… – Mit érek egymagam…?!

Egyetlen menekvésem, jólelkiismeretem és megnyugtató brómom az a tudat, hogy az orvostudomány politikamentes: minden politikán-politizáláson felül álló tudomány. Ha pedig egy ilyen magányos, tehetetlen  parány  történetesen észrevenné, hogy az a kormányzás, amit a kolonizáló ghibblendus kaszt Zubriániában elkövet, eredete, szándéka és minden gondosan titkolt alapelve szerint az életjelenséget rontó, senyvesztő és emberellenes – nem volna más kiút, orvosi esküje kötné, hogy felrúgja a szolgálatot és forradalomra toborozva hadbaszálljon ellene a Gyarmaturalom Szobrán és Terén, és ennek a pillanatnak, ennek a keserű pillanatnak volna az orvosforradalom számára a legnagyobb toborzóereje – – – ijesztő még csak rágondolni is, mi volna, ha az orvost nem mentené fel mesterségének végsőkig vitt kötelességei alól az a tiszta érzés, hogy az orvos a Tudomány Remetéje, maradjon a pártoktól tiszta: mert az orvostudomány  művészet  – Ars Medica – politikamentes és minden politizáláson felüli – – –

Farkasszemet néztünk. Amit mondott és ahogyan én visszameredtem – a szemrehányó tekintet igen fájhatott neki. Megrezzent.

– Mondani akart valamit? – kérdezte.

– Nem, nem. Csak folytassa.

A felszólításra iszonyú fejüresedést érezhetett; rámbámult, elvesztette a fonalat; nevetgélt, keresgélt és gyámoltalanul pislogott a Beöntés Közben Incselkedőkről a „HOGY TETSZIK?”-re, mintha tőlük várna segítséget. A függőháló szélére kászálódtam.

– KACHEXI. Ha tűri és az onánia társadalmi traumájának megadja a jólelkiismeretet, nem fél, hogy elveszíti az orvostudomány jólelkiismeretét…? Mit kifogásol a külvárosok szerelmében? Azt, hogy ingyenes vagy azt, hogy túlságosan szapora?! Való igaz, vérfrissítő és veszedelmes a zubrián bennszülött szerelme…  itt  hurkolódnak el összes gondolatai: itt van az, amivel nem akar szembenézni.

De arra a láthatatlan testületre kérem, ami a tudomány és itt áll védőleg körülöttünk: beszéljen úgy, mintha szembe merne nézni vele, nem vagyok sem prelátus, sem nőegyleti díszpinty, sem hivatalos, sem illetékes: egy hivatlan és teljesen illetéktelen idegorvos vagyok, egy… egy kolléga – – –

KACHEXI rámemelte szép mandulavágású, introvertált szemeit; holtsápadt volt, hangja az elérzékenyülés küszöbén remegett.

– Így, magányosságomban és fegyvertelenségemben ha már a szabadszerelem egyszeri, elkötelező, tiszta párválasztásával őket megajándékozni nem tudom (pedig nagy és igaz kísérlet lenne, szívszorongató) – megteszem azt, amit megtehet az endokrinológia magányos munkása: segítek rajtuk, ahol amit tudok.

– Kedves KACHEXI, most még egyet tisztázzon nekem. Nem foglalkozom azzal, hogy az idegi szervezés súlyosan megsínylené az ön készülékeit, még sokkalta súlyosabban, mint ahogyan e pillanatban sínyli a titkos, recept nélküli onánia-kúrát. De mint a  vegyi  szervezés magántanára honnan veszi ön, hogy a hosszan, nyilvánosan és intézményesen maszturbáló ember ugyanolyan pompás egészségnek örvend és ugyanúgy közömbösíti méreganyagait, mint a természeti programm szerint közösülő – nem a szerelmi nyomor egy újabb infernója ez vajon, még az önmegtartóztatásnál is embertelenebb, senyvesztőbb KACHEXIA…?

– Hogy honnan tudom? Nagyon egyszerű. Magamról.

– (???)

(Kérdőjelhez hasonlítottam, ami iparkodik magát zárójelek mögé rejteni).

– Igen. Magamról. Önkísérleteket folytattam; asszisztenseimet nem kívántam ezzel terhelni és magam vállalkoztam rá.

Menyasszonyomat türelemre és belátásra bírtam, sőt, később arra is, hogy a tudománynak áldozza magát. Menyasszonyom a KACHEXI-féle univerzál-titillátorral két éve, magam pedig, egész endokrin szisztémám állandó figyelése mellett, a KACHEXI-féle pszeudo-labiális retardatúrás apparátussal már harmadik éve önfertőzöm – helyesebben önfertőtlenítek.

Amit ezután mondott, az a teljes csönd volt: KACHEXI ezt kimondta, még beleköhintett egyet-kettőt s mostmár ez a mély csönd következett – fölötte a Fül membránja majd belepattant, úgy felfeszült: minden szavát felkapta és memóriám lemezraktárába tette.

A hal, anélkül hogy észrevette volna, hol kapott bele vagy elszólását mikor követte el, ott fityegett fölöttem, az intimitások horgán, szája bekampózva tátogott. Amíg élt, benne volt: ott csapkodott a vallomások rabláncára fűzve, a hal-rabok lyukas fogházhajóján – onnan nem szabadul.

Amikor KACHEXI laboratóriumában először ismerkedtem meg Adguhr publikációival és azzal a kísérletesen igazolt, hallatlan és iszonytató ténnyel, hogy az absztinencia a vér szérumtermelő képességét lerontja – gyalázatos napokat éltem át.

Szakállam kiütközött; borostásan bolyongtam az óriásváros katlanfenekén vagy hevertem a környéki erdőkben a magas hibiszkuszfák alatt. Láttam ezt a borzalmas tömeg császári ifjúságot, akit a szerelmi nyomor, vegyi szervezésében lesántít; láttam a császársági erkölcsöt, ami az önmegtartóztatásra parancsot ad; és láttam a császári gazdagságot, ami ezt a morált intézménnyé tette és (talán egyenként megkerülhetővé, de intézményében) elkerülhetetlenné teszi.

Ebben a „bűnös körben” kergetőzött itt önmagával az epilepsziás császári gazdagság, a palotaőrök-csőszök-és felkötőszaglászok idétlen hatalma, az ivarérett fiatalság általános szerelmi nyomora; ebből van szervezetének finoman sorvasztott közömbösítő ereje, a fiatalság intézményes onániája, mert aki párosodni akar, azt visszaparancsolja a házasságokkal telítődő császári gazdaság, a palotaőrök-csőszök-és felkötőszaglászok – – – és innen a „bűnös kör” kezdődik újra, az államtól és a gazdagságtól.

Támolyogtam és koplaltam, mikor a gondolat harangja rámzuhant: de néztem-figyeltem továbbra is, a harang üvegfalán keresztül, a várost… Zubriánváros továbbra is a régi, örök-mozdulatlan, gazdag gyarmat volt és a gyarmatosító ghibblendus férfiak és tündrén feleségek továbbra is ideszakadt európaiak – de valami nagyon-másmilyen fehérek és másmilyen Zubriánia. Vonszoltam a gondolat üvegharangját mindenhova, mint valami riadt bogár egy őskori hüllő páncélját és nem tudtam levetni… Mesteremnek tekintettem, annak kellett hogy tekintsem KACHEXIT és mondom, Hyacinto Y Saavedra mellé helyeztem.

És íme – az Adguhr-féle felfedezés ellenőrző kísérletei és forradalmi általánosítása után, uramfia, milyen kísérletekről kellett hallanom?!… Önkísérletekről – meglehet, tán a kis tündrén menyasszony társaságában – babra szerencsétlenkedésről a KACHEXI-féle készülékkel; inditványról az iskolahatóságoknál, ami nem a természettudományos igazság forradalmát, sem nem a forradalmas tudomány rettenthetetlen szándékát tükrözi; hanem a gondolkozó szerelmi nyomort.

Mihelyt „piezoelektromos klitorid-titillátorait” és „retardatúrás pszeudolabiális maszturbátorait” a halacska a száján kiejtette, örvénylő gyors szédülettel pottyantam vissza én is régi, józan-önmagamba, a gondolat mázsás harangját levetettem és akkora mérges boldogsággal lódítottam a pokolra, hogy ott csattant széjjel valahol a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNY partszikláin, ezer darabra. Újra  láttam;  szellemem nagyobbra tátotta száját, mint a vedda mesében kacagó víziló – elnyeltem a szigetet és miközben nyeltem, láttam lecsúszni bárzsingomon, tekergődzni beleimben: még azt is, ahogy emésztem – – – emésztlek, Zubriánia!

Ő volt, ez volt a második vélemény-szörny, amivel utazás közben találkoztam, el nem mondhatom, mekkora vak lendülettel fordult helyére vissza, két derékszöggel, orvosszemléletem abban a pillanatban, amikor Mesterem mester-mivoltából leszorult rab-mivoltába, halacskának, a fogházhajón… és én még Hyacinto Y Saavedra mellé helyeztem! KACHEXIT, az orvostudományt oly patyolatfehér politikamentességgel áruló és eláruló ghibblendus magántanácsost!

– Tekintse meg gyűjteményemet! – szökkentem le-és talpra, hirtelen ötlettel, a függőháló pereméről.

– Kérem – hőkölt fel a gllibblendus óriás; és gyomorszája körül valami újabb fájdalmas meglepetés harapófogója szorította.

A barnabársony képkeret előtt megálltunk.

– „INCSELKEDÉS BEÖNTÉS KÖZBEN” – mutattam rá artisztikus hanyagsággal, mint a tárlatvezetők. – Hogy tetszik?

Akromegáliás gorillaképe hullaszürke lett, majd sár-és földszínű, mint a gorilla és a néger mesztice; lurkó-szemei pedig gyulladtan világoltak a fekete üregben.

– Bájos kompozíció.

– Ugye? Nemde. És ez itt, ez a „TŰZNÉL MELEGEDŐ FÉLSZŰZ”. Mi kár, hogy háttal áll. Megfordítsam?… Ha esetleg szembe óhajtja –

– Nem, ne. Kiváló alkotás.

– „HŰSÉG”. Úrnője Topánkáját Őrző Kutya: „KUTYAHŰSÉG”.

– Azt hiszem, hogy… – (Fölfele sunyított:) – És ez a másik?

– Ez? „HOGY TETSZIK?”. Hogy tetszik?

– …Szavamra –

– Nos…?

– …Hamarjában – – –

– Tudja ön, kedves KACHEXI, hogy a régi görögök a női csípővonalat tartották az elképzelhető legszebb vonalnak? Utána nem jött semmi és még sokáig semmi és csak azután jött, másodikul, a dór oszlopprofil, a könnyű dór kíma. Hogy tetszik a gyűjteményem?

– Az ön gyűjteménye?

– Nem. A bordélyba menekülő szellemi nyomoré. Annak a szelleme, annak a gyűjteménye.

KACHEXI a nádheverő szélére roskadt és izzadó, akromegáliás óriástenyereit tördelte.

– Nem, ne gondolja, hogy… Kérem, hallgasson meg. Sok mindenre gondoltam még, amire az upsalai Adguhr nem gondolt –

Ráemeltem tekintetem. Ádámcsutkája a torkára szaladt. Nagyot nyelt; és várt. Hunyorogva, türelmesen tűnődtem a várható KACHEXI-publikációkon és ahogyan azokat az Eurázia-kongresszus fogadni fogja.

Most az áldozat megérezte, hogy a halász szólni fog – és hozzá, a halhoz intézi szavait. Utoljára láttam a halacska gombszemén a figyelem fellobbanását, soha embert még nem láttam így figyelni, ilyen önmegtagadóan. A pillangó-szárnyú szót leste, ami meghozná a megkönnyebbülést: minden jól van, minden rendben, minden helyreállt-és helyrebillent. Pedig semmi különöset nem készültem mondani, éppen csak valami üres formaságot, ami egyúttal befejezze a beszélgetést:

– Az ön elgondolásai aligha egyeznek az upsalai Adguhr elgondolásaival.

Ártatlan huncutsággal sompolyogtam az óriás AKROMEGALOFOPULOSZ után, aki gyorsan búcsúzott: a tudomány áldozata volt, a tudományé, mint az a patkány, ami szakasztott ugyanígy áldozta fel magát; és az emberiség, patkányainak, ezért egyszer még hálás lehet.

Be kellett harapnom az alsó ajkamat, hogy hisztérikusan föl ne nevessek. KACHEXI már a lépcsőházban trappolt. Én az ablaknyíláshoz rontottam és félrecsaptam a fonott árnyékvitorlákat – hogy csak hadd tűzzön, égessen és sterilizáljon a szemvakító hőség.

A félszobányi udvar üres volt. Csak nagy néha surrant el az árnyékvető ramatyok közt valami vendég; fiatal ghibblendusok jöttek, szabadságolt katonák; zubrián szpáhik, utcai subickolók, néger urasági inasok, diákok, matrózok. El-eltűntek a feltáruló ajtók pokolfeketeségén; pillanatra mosdótál villant meg díványsarok.

Hogy Zubriániában van-e szerelmi nyomor – ez ténykérdés volt; erre a kérdésre most tényeket láthattam, amint a kilincseken sorra adogatják a feleletet.

Kikönyököltem. Felnéztem a falra; fel a párkányig ezt láttam mindenütt: leszakadással fenyegető ellenzők, agyontoldott napfogók, függönyök-és ablaksátorok; a szobák pokolfeketeségén pedig a háromszázezer példányban nyomott „HOGY TETSZIK?” olcsó olajnyomata alatt könnyebbült a nyomor – – – elárult, szerelemtelenül sínylődő fiatalság, te szegény! Pedig milyen közel, milyen nevetségesen közel van hozzád a bőséges, a mindennapos fénysugár…

A szerelem szabadságát a császári, kispolgári mentalitás nem tudja másnak elképzelni, mint aminek képzeli a szerelmi nyomor.

A császársági morál rémülten mocskolja a szerelem szabadságát és azonosítja nyomorának mohó képzelgéseivel: palotaőrök-csőszök-és felkötőszaglászok  szeretnék,  hogy a szerelem szabadsága amolyanforma országos hentergés volna egymáson; hódolat Priaposznak; pogány erdőünnep, ahol a házasság helyét a szabaddá tett kaland foglalja el – így gondolkoznak Európában a dinasztiák. Márpedig ez olyan felfogás, amit megtámadni is szégyen: a főkamarás urak  nem  a szerelem szabadságáról beszélnek.

A szerelem szabadsága és a szerelem szabadságával való visszaélés: két külön tétel, ami kizárja egymást.

A császárságokban a pénztárca mint dinasztikus nemiszerv szerepel: a kéjszerzés dühével kandúrkodó uralkodóosztály kicsikarja a szerelem átengedését, hogy vásárolt szabadságával visszaéljen… A szerelem intézményes szabadságával való visszaélés – ez volt csak a vagyonosok farsangja, a rangos agglegények, csekkönyves vén kéjencek, a pompás uniformisba bujtatott gerincagyi állatok társadalomellenes szórakozása.

A szerelem szabadsága – a párválasztás osztálynélkülisége.

Ez és mi minden más még a szerelem szabadsága – hogy is mondhassam el, hogy a szerelmi nyomor is megértse, pedig alig képes idefigyelni!

A szerelem szabadsága – a párválasztás osztálykorlátainak letörése az élettanilag helyes párválasztás előtt.

A szerelem szabadsága a pompás emberpéldányok áramlásának megszüntetése a tőke iránt. Európa százegynéhányezer dinasztiájának el kell vegyülnie – oldódnia a szerelemben, mint ahogyan a túszultartás-kizsákmányolás veresége után az egykori oligarchia is, elfelejtődve, a tömegben elvegyül.

A szerelem szabadsága az osztálybeltenyészet feloldása-felolvasztása a társadalom felfrissülő testében. Előfeltétele a szerelem intézményes rabságának megszüntetése annak minden formájában; kiméletlen harc a nőpartner anyagi függése, erkölcsi kiszolgáltatottsága ellen, annak minden formájában. A szűzesség kritériumának letörése, nimbusza, osztályjellegének leleplezése, önmegtartóztatás és párosodás – mindenekelőtt a szabad önrendelkezés és a lelkiismeret dolga.

Csakhogy nem elég ám a szerelem szabadságát kiverekedni: nagyszabású felvilágosító munkát kell beindítani a szerelem nevelésére. A szerelem nevelése a helyes párválasztás tudatosítása.

Ebben nyilvánul a vegyi-idegi szervezés egyfajta szándékszerűsége – teleológiája: az életjelenség örökösen tökéletesülni próbál – kezdettől fogva elúrhodott rajta annak imperatívusza. Ha statisztikusan becsüljük a kérdést, a párválasztás elárulja ebbeli szándékát: a párválasztók általában fölöttébb határozottan a komplementáris típust hajszolják partnerül.

Ketségtelen, hogy az első szexuális élmények a párválasztó eszmény kialakulásában mélyen közrehatnak (hiszen ilyenkor alakulnak ki a testtáj-testarány fetisizmusok, mentalitás és temperamentum ösztönös fetisei); de azok, akik eszményi partnerükből ilyen (nemritkán elég tudatos) képzeleti fetist alkotnak, hamar tapasztalják, hogy testi-szellemi dominánsaiknak éppen a korrekciós típusa váltja ki belőlük a legtartósabb vágyat, ez statisztikus törvény; így keresik az óriástermetű férfiak a filigrán asszonyt, az aszténiás-leptoszómok a hízásra hajlamos piknikust, indulatos intellektuális locsogók a jóvérű hallgatag némbert, nyughatatlan csupaideg nők a hatalmasan vegetáló birkatürelmű férfit.

A komplementer típus a párválasztás első törvénye. A második az, hogy általában senkifia sem óhajt párosodni testértékén alul és mindenki hajszolja a számára elérhető legértékesebb partnert. A természeti szándék olyan párosodókat akar, hogy utódjaikban az életjelenség maximálisan tökéletesüljön.

A párválasztás élettanát az ivarérés idején tanítani, a fiatalság első időben bizonytalan párösztönét tisztázni és tudatosítani: itt kezdődik a szerelem nevelése. Az ösztönebiztos szerelem ritkán téved, de a szerelem nevelésének betetőzésére orvosi kontroll szükséges, tanácsadó intézmény, ami az együttélés orvosi kilátásait és az utódok alkati prognózisát a házasulandóknak elébetárja. Kétségkívül nem kívánatos, hogy két tuberkolotikus összeházasodjék – ez az egészségügyi prevenció; de az sem kívánatos, hogy két szkizoid, aszténiás pectus carinatummal (csirkemellűség) a tuberkulózisra és a szkizofréniára hajlamosított utódokat hozzon a világra – ez az alkati prevenció. Itt van az a pont, ahol a modern örökléskutatás élettani hasznát az új társadalom learathatja: ha a házasság prognózisa – akár az együttélés, akár az utódok szempontjából – rossz vagy kedvezőtlen, a karakterológus százával kell hogy legjobb lelkiismerete szerint elkedvetlenítsen egymástól párokat; ugyanakkor bizonyára százezrével fog megörvendeztetni olyanokat, akiknek párválasztását az orvosi vizsgálat is igazolja.

Minden oldalról szabaddá tenni az utat a párválasztás természettörvény szerinti alakulása előtt:  ez  a szerelem szabadságjoga – nem pedig az országos ingyenbordély, amit róla az általános defenzíva görcsében reszkető oligarchia, morális rabságában – és elbolondított „erkölcsös” fiatalsága szerelmi nyomorában képzel.

Éreztem, hogy okvetlenül találkoznom kell Adguhrral, szeretném ismerni a KACHEXIÉVEL szemben az ő elgondolását – és ezt és még sok minden egyebet ha senki nem beszél, hát nekem kell majd szóbahoznom az Eurázia-kongresszuson.

Amikor gondolataimmal idáig jutottam, a keskenyvágányú expressz már a csengőd-denghisztáni bányakalifátuson pöfékelt velem és görbe történet az is; de elsőbbet hadd mondom el, hogyan találkoztam Zubriánvárosban Pamínával, akit Tamínóval hoztam össze – és hogyan vezetett be engem Tamíno Nagy-Zubriánia parányi sorsán súlyosan kotlató honfitársainak egy politikai szalonjába, Labdakidész Konzul házában.

Most, hogy a hajnali nyugalomban az Ősök Útján keresztülmenet, az úttest felénél megtorpantam, KACHEXIRE kellett gondolnom. Már három hete nem láttam: én nem mentem – és ő nem jött.

Az első megkönnyebbülés elmúlt; egyelőre csak a probléma negatív aspektusát intéztem el: KACHEXIT. Három hete forgattam magamban adatait és szenvedtem az Adguhr-féle publikációk karteziánus tisztasággal fogalmazott vádjától – az absztinens főemlős diagnózisától: hogy hormonális rokkant, szérumszegény – ez különben klinikai tapasztalataimmal is egyezett – és még jobban KACHEXI AKROMEGALOFOPULOSZ kimérikus indítványától, a nyilvánosan oktatott és intézményes onániától, ami engedelmesen szolgálta ki a kaszt makacs, puritán életellenességét és gazdasági és hatalmi rendjének nyomorító, szent képtelenségeit.

Saját gazdasági és hatalmi elképzeléseinek tudományos, logikus és kutyahű kimagyarázkodása ott hevert egy kutatóorvos írásos Beadványában a Kormányzat előtt, a Kormányzat nem kérte, de jutalmazta és nem adott rá egyenes megbízást, de kegyei előrecsillantásával kicsiholta ezt egy orvostól, hogy hivatalnokuralmának bűne-és szégyene számára megkapja az orvostudomány bölcs, dekoratív és nagy igyekezettel szekundáló szakvéleményét.

Csak végig kellett tekintenem az Ősök Útján és rögtön láttam, mi volt az, amivel KACHEXI édeskeveset törődött-és foglalkozott: a holdvilágon derengő aszfaltgödörben lomposan strabancolt-strichelt, járt fel-alá a bennszülött nőstény bogarak, szúnyogok-moszkitók és ingoványjáró pókok gyér, de hosszú-hosszú csapata: igazi hátsó-euráziai prostitúció.

S ahogy ott elácsorogva ezt a vége-hossza nélkül somfordáló tömeget szám és élettani minőség szerint felbecsültem, megrántották bennem a csodálkozás sípjelét s füttyentenem kellett: valóban úgy sompolyogtak elő az óriás Város-Féreg felfűző neuronjain, mint az alvó test idegkötelein a közvetlen vegetációs momentumok, amiktől a szégyen idegen: a nappali kontroll nem volt sehol és a hajnal acélszürke fényén ott püffedt-peckelődött, járkált-ácsorgott a kéjére törekvő Féreg testbelsejének minden meztelenkedő követelése… A denevér-természet, az éjszakai járóka így hozta elő őket a hajnali szenderen; és utcasarkok kerékvető kövei, itatóvályuk cölöpei, lámpaoszlopok mögül előlesve, csípőjét unottan riszálva, ott lófrált-lődörgött-üzletelt roppant karéjban a tenger körül; ott várta-és böjtölte ki makacsul a magányos hazatérők szembejöttét, az árván csellengőket és ettől a zavart álomtól nem könnyebbült a kéjére törekvő test: belőle nem kért és tőle nem szabadult.

És nem is olyan volt ez a prostitúció, mint a test valami vak venerikus dühe, ahol az idegszerv párzási reflexképe maga alá gyűri a test minden motorizmusát a kulcsolódástól a ductus deferenszig, a gyorsuló légzéstől a gondolkozás szédüléses felfüggesztéséig: ez csak az ernyedt és nappali mérgeitől nehezen feltisztuló test eudemonizmusa volt és ezt mondta ez a prostitúció: vagyok; én is vagyok valahogy és én is itt vagyok.

Ezek a nőnek tetovált pálcikabacillusok és egyetlen színes rongyban óraszám illegbillegő kukacok nem Bakhosz részeg és ruhacibáló csapatából valók és nem Atargatisz színe előtt boldogan vonagló és korbácsot kérő phallosz-tisztelők. Tudták ők jól, hogy nem azok és már régen rájöttek, hogy a vevők is tudják: jól figyeljünk, ez nem az európai, raffinált, díványtükrös, exhibicionista  szalon  volt, nem a Les Dames au Salon; hanem igazi, éjjelente újra és újra felzsúfolódó, hátsó-euráziai óriásprostitúció – valami olyan, amilyet Marco Polo említ Kambaluk városáról.

Majdnem ingyen árulta itt nyomorult testét a testi nyomor. Ezek a sovány, munka és férj nélkül maradt zubrián bennszülöttek hallgatag, türelmes gyümölcsök voltak, megvárták, hogy őket leszakítsák. Pisszentek egyet, de nem szóltak semmit, senkinek; nem az ingerre vártak, hanem a szánalomra, amivel őket egy férfi majd megszánja és ez volt üzleti számításuk alapja: hogy hátha valami hajnalt hazabandukoló ghibblendust elébükszegez a szerelmi nyomor, szánalma leküzdi undorát; és ha csak ezt elérték, hogy az uralkodó kaszt, a fehér kolonizáló előttük egy percre megáll – hátha, hátha nyélbeütik az üzletet.

Némelyik szúnyogról a színes rongy is hiányzott, megelégedett magával úgy is, utolsó színtelen rongyában – helyenként pőrén, ijesztő vékonyan és mocskosan… Ezek a moszkitók azok, akik a tetszelgés üzletszerzésére már semmiképp sem számítottak és csak a szerelmi nyomor legrosszabb és leggyógyíthatatlanabb eseteire rendezkedtek be: hát hogyan lehetséges, hogy voltak ilyen éjjel-nappal-járkálók, bebugyolált hernyótestükről olvasni lehetett, hogy éjjel prostituáltak, nappal koldusasszonyok – hát hogyan lehetséges, hogy ezek az ingoványjáró pókok még a tetszelgés-mórikálás ősi nőstény szórakozásáról is le tudtak mondani…?!

Mert mindez így rendeződik és önkéntelenül adódik ott, ahol eladók és vevők:  két külön világ.

Egyfelől volt a parafasisakos, fehérnadrágos, dúsgazdag hivatalnokuralom, szereleméhes gyermekeivel – és a másik oldalon állott a rabszolgakereskedés kimeríthetetlen nyerskészlete, a tönkreszegényedett, kicsöpögtetett és kicsurgatott Zubriánia. Ez a két világ találkozott itt; de sem szemüket, sem szájukat nem vették elő, nem dugták ki és nem nyújtották előre: csupán nemiszervüket nyújtották át egymásnak és ha közösültek, a corpus cavernosum peniszen fityegő két világ csak itt és csak percekig érintkezett – de azalatt is némán, továbbra is zárta-és tartalmazta a maga problémáit és csak a saját világában közölhető, megoldhatatlan szerencsétlenségeit.

Osztályok nemiszerves maszturbálása volt, nem emberek szerelme. A dúsgazdag hivatalnokúrfik nem ismerték a gyomor-nyomort és szerelmi nyomorukkal küszködtek. A zubrián bennszülöttek pedig nem ismerték a szerelmi nyomort és gyomor-nyomorukat gyógyítgatták. A ghibblendus hivatalnokúrfik sürgős és gyógyíthatatlan szerelmi nyomorukon pénzért szívesen segítettek; és a zubrián koldusasszonyok pedig sürgős gyomor-nyomorukon szívesen segítettek szerelemért – és itt volt KACHEXI problémahamisító tévedése – – –

KACHEXI sorozatos tévedése már magában a probléma felállításában, tételezésében elkezdődött.

KACHEXI csak azt a néhányezer fehéret látta, akinek körülményesen lepénzelt „egészségügyi tanácsadója” volt (államkamarási rangban) és nem látta a nyolcszázezer zubrián bennszülöttet, aki az egészségügyi tanácsadásért neki sem pénzzel, sem fegyveres védelemmel nem fizet.

KACHEXI szakasztott abba a hibába esett, ami az európaiak közt mindennapos és ha a császárságokról lett volna szó, bizonyára rögvest észreveszem: KACHEXI csak a palotalakók problémáival törődött.

Elsőnek tehát ott hibázta el, hogy amikor a rabszolgakereskedést megszervező pár tizezer ghibblendus fehér szolgálatába állította az orvostudományt, nem mert érdeklődni az iránt, hogy a fehérek problémáit miféle pontosan ütköző rajzzal követik a zubriánok – egy nyolcszázezres tömeg problémái…?

KACHEXI – miután ilyesformán eltévesztette a léptéket és kasztja kedvéért a mikroszkópikus palotaproblémát választotta-és hurcolta be a laboratóriumba – másodikul magáraomlasztotta tévedéseinek hegyét (ésde jól rábeszélte-s jól elringatta önmagát vele:) az Orvostudomány Politikamentességének fényénél kiderült, hogy nem a nyolcszázezer zubrián és százféle testi nyomora a probléma, hanem a gyarmatositó kaszt szerelmi nyomora az, ami méltó az orvos laboratóriumára

– az Orvostudomány Politikamentességének fényénél nem a párválasztás osztálynélkülisége a probléma; hanem a dinasztiácskák erkölcsének összebékítése az önmegtartóztatás hormonális nyomorával

– nem a szerelem szabadságjoga, hanem a szerelem forradalmának belefojtása a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNYBA – – – KACHEXI megvádolta és megvalósította az európai császárságokat.

A fehérek számára nyesegetett és gondozott parkokat fényesszállók szegélyezték, hátra se néztem, úgy bandukoltam a tengerparton tovább; amíg azon nem vettem észre magam, hogy belekeveredtem a hajóépítő dokkok, elevátorok és iparvágányok meseországába. A város vége volt, így végződik mindig, ez volt az óriásváros farka és feje.

Néha elmásztam a tartálykocsik hasa alatt vagy beálltam az ütközőpárok otthonos kis börtönébe, ácsorogni – errefelé már több bizalmam volt, szabadabban hozakodtam elő a hajnalnak, gondolataimmal.

A tengerről, párásan, friss fuvallat érkezett, az ember azt hitte, ez majd meleget hoz, mert meleg szellővel kezdte; de amikor végighúzott a kikötőberendezéseken és feltámadt a szél, az már hideggel jött és borzongatott: a parton nemigen lehetett aludni mellette, magam is összegomboltam könnyű ruháimat.

Szinte jólesett a hosszan elnyúló parázsgödörbe lekocogni a vágányok közé – itt szoktak állongani a mozdonyok, ha felnyitják az alsó rostélyt, hogy megszabaduljanak hamujuktól-parazsuktól: túlmagas téglapartokat kellett leugrálni, hármat – és benntalálta magát az ember a szélvédett, melegfalú téglafolyosón; kétoldalt vágányok fényes éle vágta el a kilátást, a lábak alatt pedig a kiégett mozdonysalak ropogott és ha felpiszkálták – hevült.

Az ereszkedő párán bámészkodtam, amire acélszürke fénytörés csillant fel – a hajnal – az égtől zsibbadt szemmel nem is ügyeltem szinte, hogy a salakfolyosó szénfekete vége vajon itt van-e már az orrom előtt vagy botorkálhatok tovább, még messze van. Egyszerre nagyon is közel, megláttam a peremét és valami puhába botoltam. A salak megrezzent és neszelt. Felismertem az élet közelségét.

Lehajoltam, hogy belevesszek az akna sötétjébe és lássak.

Egy test körvonalait ismertem fel és tapintottam ki, ott hevert a melengető parázson. A salak volt a szöges fakírlepedő; rongyai hiányos bársonyán rendőrtől remegve, riadtan emelkedett és úgy féltette kincsét, a meleget a csípős trópusi hajnalon, mint koldusok féltik a márványárnyékszékek ammóniákos melegét, ha nincs arra rendőr és a lépcsőn átvészelhetik az éjszakát – az európai császárságok valamelyik fővárosában. A test megszólalt:

–  Szudarj  – mondta reszketős-könyörögve egy gyerekhang (vagy tán lány lehetett és megtámadott bogár módjára önmaga páncélja mögött keresett menedéket; olyan volt, mint valami végveszedelmében összekunkorodó, hullát tettető, dobogó húsgyurma).

– Nem, összetévesztesz, nem vagyok  cudar  – feleltem neki és megsimogattam (úgy látszik, fehérnek nézett, így nevezi a bennszülött a parancsoló ghibblendusokat a maga nyelvén).

Akaratoskodó kezét lefejtettem a testéről, felemeltem a kölyköt és kijjebb vittem a derengés felé. Lesütötte a szemét; izgatottan várta sorsát és kikényszerített mosollyal próbálta biztosítani a békét maga és támadója közt. Különös, lefegyverző és felejthetetlen szép volt ez a bigyeri nevetés, amely minduntalan félelmébe hullott vissza és lefegyverző a készség, ahogy ezzel a bigyeri nevetéssel támadójának elébejárult: nem gyerek volt, nem is lány, hanem nő, talán félvér; magas homlokán ott sejtettem Európa stigmáit – és nem is volt ez nő, inkább csak valami annak kinéző mulatság, amit a csatangolók gondviselése előmbe küld… egy nő-forma mulatságot szórt elém a jósors és nem törődve azzal, hogy sorsom rendeléseivel kezdettől fogva hadilábon állok – tán nem is rendelt felőle semmit; tehetek vele kényem-kedvem szerint akármit – mindent, ami csak eszembe jut.

Hozzásimult a meleg téglafalhoz; lábait meg-megemelintette, ha lábujjahegyénél túlforrósodott a mozdonyparázs. Szánalmas darócfoszlányokba bugyolálta ösztövér testét; háta, combja, dereka előmeztelenkedett rongyai nyílásán – hiszen csak az imént még derékaljnak használta. Szemérme olyan volt, mint a tönkresoványodott fiatal macskáé, csak amúgy nagy hirtelenében fogta össze rajta rongyait, amibe tizenhat-húszesztendős semmi kis testecskéjét takarta – rádobtam a porköpenyemet.

Látta – veszteg maradok és nem eszem meg. Észrevette kövérkés, dugóalakú körvonalamat és arcáról leolvastam, sejteni lehetett, hogy veszélytelennek és fura figurának talál.

Halkan, rövidet kaccantott, a mozdonysalakra mutatott és mintha invitált volna, csak ennyit mondott, de huligánul:

–  meleg…!

Ezután valami rosszalkodó, csintalan lurkót utánozva gyors, szervilis és félreérthetetlen mozdulatot tett – koldusasszony módjára, akit az adakozó személye közelebbről nem érdekel, de az alamizsnáért cserébe nem zárkózik el a további szolgálatoktól. Akkor láttam, hogy ez a lány, a parázsakna melegének bérlője se nem gyerek, se nem lány, nem is nő és még csak annak kinéző mulatság sem – hanem egy félvér zubrián prostituált éjjel-nappal járkáló az óriásváros partján, Hátsó-Euráziából.

– Pamína, idesüss – mondtam neki, amikor előhoztam a meleg téglagödörből és nekivágtunk ketten a hajódokkok üzemtelepének. – Pamina, neked ugyanakkora agyvelőd van, mint nekem, nem rosszabb, nem jobb az enyémnél. Nem vagy buta, csak olyan az eszed, mint a magától porhanyósodó zsíros feketeföld messze a történelem előttről, amikor még nem volt földmívelés.

– – – Mit akarsz velem,  szudarj…?!

– Mást és sokkal többet, mint azok a  cudarok,  akik cseppenként csurgatják-és csepegtetik mézes csészéjükbe semmi kis méhecske-tested egyetlen lépét, Pamína. Mondd, kis félvérem Európa stigmáival homlokodon, mondjad: honnan teremtél elő? Ott hevertél évtízezrek óta a fenék alatti földben és a zsarátnok olvasztott volna ki?

véletlenül kuporogtál ott, akár az európai császárságok hólapátoló éjszakai árnyékszéklakói – mintha nem is rám várnál; mintha nem is hinnéd, hogy tenger szerencsétlenséged ellen fegyver lesz ez a találkozás – vagy azt hiszed, igazán csak melegedni jöttél le, végig a Hősök Útján, hol már azzal is torkig voltál, az unalommal…?

nem így támadtál. Hanem, emlékezzél:  a kazántérből hullottál elő,  amikor aknája fölött megállt és fékével összemerevült a mozdony; a szabadító retesz volt születésed felkattantója és a kettéhulló kazánajtó, ami tartott odáig – az volt a méhlepény… Jusson eszedbe, aki vagy és ami történt veled! Izzó voltál, vöröslő emberbábu; hajad világolt; lángocskák törtek elő belőled és végigcsipkézték  fűlő  testedet – – –  így  hullottál a zsarátnokkal együtt, a téglaakna fájdalmas salakbársonyára; hosszan hevertél, világolva a vágányok között és még sokáig gyűrűzött rajtad az izzás, a mozdonykazán tüze

hidd és akard hinni ezt! hogy így – így hullottál ki óriás barátom és szövetségesem, a magas mozdony testéből… előhullottál belőle, égő, zsarátnokból való bábulány – a betűvetéstől a munkához való jogig, eszecskéd világrahozatalától az egyetemig minden jóval összekevert-és egybeolvasztott a forradalom: ne mondhassa KACHEXI, hogy Politikamentes Orvostudományát csak a kelletlenkedő idegorvos ítéli el, mert irígy és mert bántja minden lépés, amit a Kormányzatnál tesz az endokrinológia; idézze fejére Zubriánia – a nép ítéletét… Érted ezt, Pamína?

– – – Értem is, nem is. Nem merem. Az istenek és a Konzul megver érte.

– Ne félj, Pamína, többé nem tehetik. A  cudarok  eztán nem leplezhetik gonosztetteiket a tilalommal és nem tilthatják tetteik leleplezését, mert a tilalommal csak újra meg újra bevallják, hogy uralmok gaztett és lelepleznivaló.

– – – Értsd meg, idegen: csak félvér vagyok. Nálunk nem gondolkozhat a zubrián.

– Pamina! Elhallgass!… Hát már nem is vágysz rá – már nem is szeretnéd?

– – – De ácsorognom kell és sompolyognom és pisszegnem az éjszaka járkáló Ősök Útján: a kenyér nem jogom és a jog nem kenyerem. Csak meg ne hallanák a Konzul és az istenek: szép és tiszta hely az egyetem… Szeretném!

– Ugye szeretnéd?!

– – – Nagyon!

– Látod, Pamína?! Ragadd meg – úgy ragadd meg ezt, amit szeretnél, mint most a kezem. A szemed nyitva; de alvajáró módjára érzel és lépkedel. Átsajtollak a forradalom kazántüzén. Tudsz, értesz és kérdezel, közel és távol, mindent-és mindenkit. Hallgatsz és látszik rajtad, hogy gondolkozol. Fejedbe beröpülnek a szemináriumok, a nyelvek, az országok térképrajzai… Szavadnak magva van,  ember  áll mögötte

egyvalamihoz úgy értesz, mint a gyógyszerkémikus a gyógyszerhatáshoz, amit önmagán észlelt-és figyelt meg; egyvalamiben te szakember vagy, Pamína és mérvadó: a  szerelem  ez a valami – de helyét pontosan látod és kitűzöd a világ összes nagy problémáiban

ember vagy, nem a ghibblendus Konzul dologtalan háremhölgye és nem a kéjenckedő óriásvárosnak kiszolgáltatott zubrián pária; nő vagy, Pamína, de  ember,  hogy öröm rádnézni: tedd meg ezt, parázsló lánybábu, tested csak halványan foszforeszkál, mint Kambodzsában a templomi táncosnőké – de ahol születtél,  belül  a forradalom kazántüze tovább gyűrűzik rajtad: mindened megvan, kenyered a joghoz és jogod a kenyérhez, szived szabadsága és szellemedé: az  egyetem.  Beszéljünk így, mi ketten, Zubriániáról és ha én hallgatok, úgy vedd, mintha kérdeztelek volna… Megígéred, Pamína?

– – – Megkísérelem.

Átevickéltünk egy hajnali rakodáson.

Zubrián teherhordók sürögtek a szalmával töltött óriás bálák közt, oldalt luxus-karosszériák és tehergépkocsi-alvázak hevertek a raktárépület egész hosszában, ponyvákkal letakarva; és amikor a rakaszok végére értünk, temérdek mozgódarut vettünk észre. A daru felénk tartott; szinte láttuk, hogyan vágja előre a párát és a hajnali szürkeséget; már azt hittem, elég világos van, de nem tudtam kibetűzni, csak sejtettem rajta, keresztben a szalagfelírást –

TRANSPORTILOR CUMPANILOR TRANSEURASIALULUI

Lehetett vagy kétszáz lépés a behemót tákolmány futóhídja, de még meg is toldotta rézsút szétálló rácslábaival, mintha terpeszkedne; papucsai tele voltak görgőkkel és rengeteg feszülő rácshálója – ahogy messze-magasan elsuhant előttünk, gyaloghidak, vágányok, tornyok fölött – olyan volt, mint valami szertelen nagy spárgajáték, aminek ezt a figuráját épp most vették fel ujjaikra a gyerekek. A TRANSPORTILOR CUMPANILOR TRANSEURASIALULUI nem állt meg sehol, csak lassított. Hátára ültetett vágánypárján vezénylőházikó sétált fel-alá, hordmágnes csüngött belőle kábelen és szinte futtában kapta fel, nyalábolta és cipelte a bordaelemeket a hajóépítéshez.

– Most! Most!… Most halad el a fejünk fölött, Pamína! – – –

Elhaladt. Felszegett fejjel bámuldoztunk utána, a daru a villanymotor távolodó búgásával, szinte észrevétlen iramlott – így haladt a hajógyári dokk irányában a futkározó hordmágnes és a töméntelen emelőszerkezet.

Önkéntelenül is HULAF BILGERLANDRA kellett gondolnom.

– Te, aki nálam tetted le a fizika-szigorlatot, Pamína, most legalább tudhatod, mit tartsál felőle, ha neked majd HUFELAND főmérnök úr a technika lehetőségeinek telítődéséről beszél

saját szemeddel láthattad, hogyan rakodik emberi segítség nélkül a mágnes emelő keze… de miért csak ezen a hat kilométeren, ameddig tart a móló…?

ne lehessen elképzelni a mágneses nehéztranszportot, mint függesztett repülést, keresztül-kasul Hátsó-Eurázián, kilométerek ezrein – hiszen a felírás is azt mondja – TRANSZEURÁZIAI SZÁLLITMÁNYOZÓ TÁRSASÁG…?!

majd még, ha egyszer betévedünk, Pamína, a mérnökök munkatermébe és ott találjuk lapulva HULAF BILGERLANDOT, felelősségre vonhatod: vagy tán ahelyett hogy tétlenül várja az általános géprombolás mitikus pillanatát, nem tenné-e jobban addig is, ha elkészítené a függesztőműves, távolsági fémárutranszport általános és részletes terveit…?!

de miért is traktálnálak távolsági függesztett repüléssel, ilyen és hasonló, mágneses-delejes fantazmagóriákkal, Pamína. Jobb, hogy nem mondom ki és csak így, némán mendegélünk és nagyokat hallgatunk. Kedves vagy így nagyon, Pamína; érzem, hogyan lesnéd minden szavam (ha volna s nem ilyen szavam-fogytán ballagdogálnánk)… Nekem-igen-kedves Pamína, milyen más is vagy te és mennyire különbözöl az európai császárságok botfülű háremhölgyeitől s így van ez rendjén. Hiszen a játék nem babra megy: diplomás orvos vagy, terólad van szó és társaidról

nem gondolod, Pamína, hogy kettejükben van valami közös – mármint HUFELANDBAN és KACHEXI AKROMEGALOFOPULOSZBAN – – –?!

valami közös jó és csillogóan igaz magva van ennek a két, közös-rossz és feketén-hamis szörnygondolatnak. Felismerték mesterségük lesújtó ítéletét, amit a körülötte züllő világra mond. Mesterségük igaz, visszafordíthatatlan élettani szándéka beszélt belőlük – – – de ők maguk mesterségük igazi lényegét, visszafordíthatatlan hadicélját nem ismerték fel, a  szándék  iránt vakok

ez a két, hatalmas testületté kiépült ismeret, az orvos és a mérnök ismerettömege menthetetlenül sodorta őket a tiltakozás legmagasabb formája, a forradalom felé; de itt méltatlannak bizonyultak az eszközhöz, ami a fejükben volt – aminthogy mindenki méltatlan a fejében hordott kincshez, hogyha hitének színevallását megkerüli

ilyenek voltak ők, KACHEXI és HULAF: a mérnök visszaillant a vallás múmia-karjaiba és a szellem mérgezőinek kezébe adta az általános géprombolás mitoszát; az orvos pedig megépítette a Tudomány Politikamentességének légvárát, oda menekült

a technika az emberfaj asszimilációs hatalmának legnagyobb kiteljesítője; az orvostudomány pedig a test természeti szándékainak legnagyobb kiterjesztője. Nem mentségük, hogy „nem tudták” vagy hogy „nem tehetnek róla”: árulók a KACHEXIK és a HUFELANDOK, árulók, Pamína; a mérnök elárulta a technika élettani szándékát és az orvos beszüntette a természeti szándék védelmezését

hogy  árulók,  Pamina: ez bennük a  közös

de nemcsupán az uralom gaztettének tétlenül nézésében vétkesek; vétkesek abban is, hogy ALIBI és DEKORÁCIÓ formájában kiszolgáltatták a palotáknak a nép két legnagyobb szövetségesét, a mérnöki és az orvosi tudományt

a tudomány politikai jogáról mondottak le, illetéktelenül, egy olyan szellemi erő nevében, ami harmadfélszáz éve a főhatalomra tör; és hogy így, ezáltal az intelligens kretinizmus nemzetközi mesterfogásával a tudományok valamilyen elferdítését kiszolgáltatták a gyarmati Kormányzatnak, ezzel kétszeresen vétkesek: nem a közömbösség bűnösei, nem a társadalmi kérdésekben félreállók, nem a belefáradtak vagy a tehetetlenek; árulásuk minden szándékossággal felér és nem menthetők tehát:

nincs mentség sem a mérnök, sem az orvos számára, aki mesterségének szent szándékát nem is álmodja, forradalmi végkövetkeztetéseit el nem bírja és aki elég hitvány, hogy mesterségével összeférőnek hirdeti politikai állásfoglalása megkerülését.

Elhallgattam. Pamína ott folytatta, ahol a csönd kérdőjele abbahagyta.

– Jól emlékszem a professzor úrra: KACHEXI KOPROLALGOFOPULOSZ Őfőmélcsásságára. Kenetteljes, szakállas óriás; becsörtet és megáll – úgy áll a katedrán, mint valami székesegyház; míg élt, elég dolgom volt vele.

– KACHEXIVEL? Hát ismerted, Pamína?

– Már hogy ne ismertem, ki ne ismerte volna… Díszhalált halt nemrég (ez bölcs volt tőle), míg élt, harmadéven ő tartotta az endokrinológiai szemináriumot. Szemem előtt van a vén KACHEXI, amint a tudomány ürügye alatt becstelen beszédeit intézi az orvosfiatalsághoz, miket is, rendesen, elég átlátszóan juttatott eszébe a váratlan Konzuli Látogatás. Bár az Udvar ilyenkor diszkréten fenn a karzaton virított, koprolatriás nyelve a Konzuli Jelenlétet tüstént észrevette; és a vén KACHEXI-székesegyház megkongatta legnagyobb harangjait: „…minden tan, ami az emberek egyenjogúságát piszkálja-firtatja, közönséges métely! Kórok, melynek szélsőséges elszemtelenedése az alattvaló elnemtelenedésére vezet; oly lobos elpimaszodás, minek körülírt, tarjagos-felségárulásos tünetei láttán ajánlatos a vesztegzár!… – (ez persze a Konzulnak szólt, de a Tudomány képében, a fiatalság fülén keresztül). – A biológia boldogan és hűségesen mutatja ki, hogy a demokrácia felelőtlen elfajulása kontraszelektórikus, a tévtanok nem Zubriánia haladását, hanem regresszív visszaesését szolgálnák: indokolt tehát a karantén. A biológia nem riad vissza tőle, hogy a természetes kiválasztást a felforgatókkal szemben védelmébe vegye és a Kormányzat színe előtt bizonyítja, hogy a  haladó halandó  fejlődésének elsődleges feltétele a fennálló puritán elvek körömszakadtáig való érvényesítése. A karanténtábor orvoskirendeltsége ne habozzon, hanem oltalmazza meg a Tudományt az izgágáskodás, elszemtelenedés tömegtámadásától és védelmezze meg a felsőbbrendű ghibblendus fajok és kimagasló tündrén egyéniségek arisztokratikus előjogait”… – Ez volt az a Dr. KACHEXI KOPROLALGOFOPULOSZ, az én professzorom, tanár a zubriánvárosi orvosegyetemen, aki nemrég díszhalált halt.

– Az árgyélusát, Pamína! Tudod-e, mi motoszkált bennem? Amióta az eszemet tudom és a tehetetlen krónikás borzalmával rovom fel íróhártyámra a huligán föld tüneményeit, oly elszótlanodva élek, mint valami született panaszhivatal. Mesélj még a ti koprolalgiás FOPULOSZAITOKRÓL, mert ha hét életemet kell is elutaznom, egyszer csak elérkezem fegyveres hazámba, ami a jövő – – – és akkor a panaszhivatal beszámol.

– Tudod,  szudarj,  nálunk Zubriániában…

– Halljuk! Mint és hogy van minden, nálatok Zubriániában!

– Nálunk Zubriániában azt képzelik, hogy a hivatalos irodalmár-klikk már mindjárt monopolizálta az irodalmat és a hivatalos katedratulajdonosok meg monopolizálták a tudományt. Úgy látszik, az egyetemi évek csak arra voltak jók, hogy emancipáljam magam Zubriánia világraszóló önképzőkörösdijétől. És még valamire, okulásul. Mert ahogyan Henry George kimutatta, hogy a haladás javainak gyarapodása magával hozza a szegénység gyarapodását, beláttam, be kellett látnom, hogy ugyanúgy, az emberi szellem gyarapodása magával hozza az intelligens kretinizmus gyarapodását. Szeretett zubrián hazánk ghibblendus szellemű egyeteme, ahol az intelligencia tolvajnyelvét tanítják, még meg is trágyázza ezzel a tolvajnyelvvel; és az intelligens kretinizmus úgy fullasztja termésébe a valódi gondolkozást, mint valami apró felesleget…

Oldaltnéztem. Pamína foszforeszkált.

– KACHEXI professszor volt az intelligens kretinizmus díszelnöke Zubriániában – folytatta. – Arra a kérdésre tehát, hogy a demokrácia Zubriániában-oly-illetlen „szélsőségei” az élettan mérlegén milyenek, azt felelte, hogy kontraszelektórikusak. Arra pedig, hogy mi hát akkor a jogkiterjesztő forradalmak a szellem fejlődéstörténetén, rávágta, hogy azok semmi egyebek, mint az alacsonyrendű tömegek mérhetetlen elszemtelenedésének következményei. Orvoslása: a  karantén.  Többé nem hallgattam szemináriumait.

– Most merre, Pamína?

– Akárhová, csak el innen. A Konzuli Nyaralóparadicsom következik, a függőkertes villanegyed.

– Menjünk tán a halászok felé?

– Jó, menjünk.

– Gondolod, Pamína, hogy újat mondtál valakinek, aki maga is huligán állampolgár? Vagy nem ez az orvosok „nemzeti” tudományának hírhedt és nemzetközi intelligens kretinizmusa?! Tudom jól, miféle szerzet: aki körömszakadtáig ragaszkodik hozzá, hogy a neuraszténiás és az egészséges agyvelő szövettani metszete közt a górcsövön nem lelhet és soha nem is lel majd különbséget – csak hogy a „lélek” realitását bizonyítsa; de nem mulasztja el, hogy a Konzuli Család és a zubrián rakodómunkás szövettani metszetei között felfedezze azt a kenetteljes különbséget, ami az uralom élettani realitását bizonyítja.

– (Igen,  szudarj,  úgy, amint mondod!)

– (De miért nevezel  cudarnak  már megint? Hát nem bízol bennem?!)

– (Rájár a szám, még nem szoktam le róla). És milyen engedelmes-készségesen készítenek tevenyerget egy arisztokratikus uralom számára a harmadlagos darwinisztikus elméletek hátán; ugyanakkor semmit sem látnak belőle, hogyan uszít, vérzik és törekszik nyakát törve az életjelenség, csak hogy minél általánosabb közkinccsé tegye az emberi életérdeket. Lehetséges legyen élettudomány, ami ne venné észre, hogyan rontanak kéz-a-kézben előre, közös céljaikért, az élettani és a politikai forradalom…?!

– Légy fondorlatosabb, Pamína, ne vedd őket szó szerint; a KACHEXIK nyelvét a KACHEXIK szótára szerint kell érteni. Talán egy általános feltűnést keltő Fejbólintásra akart ezzel a Kormányzatnak alkalmat adni, amikor „tudományból” virágcsokrot dobott és szeme megpihent a fejbólintó Konzul kopasz feje-tornyán: és nyolcszázezer zubrián felé beszélt – vagy a megtántorodó úri ghibblendus felé, kibe netán beférkőzött saját rabszolgái sorsán a kétségbeesés és az undor… Hogy a ghibblendusok a magas, fehér, szépkezű GHIBBLENDUSOK, nem pedig zubriánok és hogy a zubriánok tömpeorrú-furkókezű pigmeus hátsó-euráziaiak, nem pedig ghibblendusok: alkalmasint csak ezt akarta a zubriánnak és a ghibblendusnak a fülébe duruzsolni.

Pamína halkan, inkább csak magának mondta, bánkódva rajta:

– Ó, a mi Nagy Jóakaróink…! Pedig én sem volnék egészen zubrián, anyai ágon tiszta ghibblendus vagyok és tündrén.

– Pamina…!

– Igen-igen! – mosolyodott el szomorkásan – vannak  olyan  rokonaim. A dinasztia megtagad, de a vérem félig tiszta: ghibblendus és tündrén, nem akármilyen – – –

Földbegyökeredzett a lábam. Fülem panaszhivatala nagy dörrenéssel becsapódott, a hirtelen hangváltás elképesztett.

– Hogyan, Pamína?! Nemrég szabadultál az „Ősök Útjának” elkeresztelt prostitúcióból és alighogy az egyetemet kijártad, máris azokkal az őseiddel hozakodnál elő, akik, mióta csak ez a sziget sziget, a zubrián nép ellen felsorakoztatott uralom gaztettével büszkélkedhetnek…?!

A félreértéstől való félelme volt; vagy tán sebeinek elevenjére tapintottam, nem tudom. Pamína megtorpant; megragadta a kezem és hevesen szorongatva olyan szenvedélyesen igazolta magát, mintha osztályárulással vádoltam volna meg:

– Tehet arról a zubrián, hogy mihelyt párválasztásról van szó, „nemzet” és nép csak a bordélyban találkozik?!

tehet a zubrián asszony róla, hogy a ghibblendus gyarmatosító a házasság párválasztásával nem közeledik hozzá soha! Nem mindig voltam prostituált, voltam cseléd is, falusi liba. A nemzeti, militarista szaporaságot, a „Huszmillió Zubriánt!” hirdették, nekem és a többi zubrián lánynak olyanok, akik életükkel példázták az  egykézést  és a gondos meddőséget

az egészséges, friss bennszülött vérrel való keveredést vették a Nacionál-Kongreganista programba bele olyanok, akiknek nincs az a kincs, hogy (hacsak nem a bordélyban) – egy-ágyban, összefeküdtek volna a zubrián lánnyal, velem. Úton-útfélen, azzal hencegtek világszerte, a zubrián faj különlegességével és vérének mesebeli gyógyhatásával; de ki nem mondhatom, mit kellett szenvednem az egyetem Nacionál-Kongreganista párthelyiségeiben csak azért, mert én is, egy a nyolcszázezer közül, egy senki-semmi zubrián lelenc vagyok – – –

A halászbárkák úgy imbolyogtak a móló alatt, hogy a testükből semmi se látszott – csak a horgonykötelek, amelyek feléjük indultak; sorra bámultuk a mólón a bebetonozott, iromba hajóhorgokat.

Végre felfakadt a szürkület, megtetszett az ajtó helye a tengeren, ahol majd a Nap belép – és úgy szűrődött a világ, mint a máriaüvegen át. A barangolás szertartása legszentebb pillanatához érkezett, hosszas, szövetséges hallgatás kezdődött. Szótlanul kószáltunk egymás mellett, forgatva azt, amit a másik mondott; most kivált az foglalkoztatott és ez minden más gondomat kiszorította: Pamína panasza – és az az erély, amivel idejekorán visszafojtotta magába nyolcszázezer zubrián elpityeredését.

Pamínát úgy ütlegelte a rosszsors az óriásváros útkloákáin keresztül, hogy mint más a mesterségét – úgy tapasztalta ki a szerelmet. Azután orvos lett, összeolvasztotta az egyetemmel a hajnali forradalom; és amit leszűrt, a végkövetkeztetés az úgy volt, igaz volt: ez nem a paloták problémája –  ez  volt a szerelem problémája Zubriániában.

Megszólalt újra; de már annyira közel jártunk a vízhez, hogy figyelnem kellett, mit mond; a fütyülő felszél összekeverte az emberi szót és a móló falán a hullám verdesését.

– Tudod,  szudarj,  az úgy van. A zubrián még fél, hogy gondolatát a háta mögül kihallja a Konzul és az istenek. De nem buta. A nép tudja, hogy amazok minden igyekezete és egyetlen művészete: hogy „a fennálló rend a természet rendje”… Amazoknak ez a szégyene és ez a dicsősége; ez a becsvágya és ez, belső kényszere; ez minden leleményessége. Ez náluk a megvesztegethetetlen orvostudomány: a „természet rendjét” olyannak feltüntetni hogy abban (kihagyhatatlanul!) benne legyen –  úgy, ahogy a kezekben van  – a hatalom.

Szinte csak magamban dörmögtem, a szó belső kínom zöreje volt; és nem is Pamínának, inkább csak a tehergőzösnek, ami a bárkák sűrű seregében, a parttól távolabb vesztegelt:

– Csak egyetlen egyszer egymásra lelnétek, nem minden zubrián lány retteg az istenektől és nem minden ghibblendus ifjú legény érti és akarja folytatni örökölt hatalmának megörökölt bűneit… Csak egyszer kerülnétek össze, szemet szemnek szögezve és tisztáznátok nyersen, nyílt kártyákkal, hogy miért nem kerülhettek össze az ágyakon – miféle közös baj szakajtja rátok fiatalokra, zubriánoknál a nyomor, fehéreknél a genitáliák koplalását… Csak egyszer állnátok szemközt és tisztáznátok szerelmi és hatalmi ügyeiteket ti magatok, őszintén, éretten, KACHEXI nélkül: nem volt senki, hogy ezt elmondja az egyetem Nacionál-Kongreganista párthelyiségeiben…?!

Egyszerre kétségbeesett kiáltást hallottunk, vészkiáltást a tenger felől; azt hittem, valamelyik bárkáról jön, mert a tehergőzös fala visszaverte:

– …LAMINA!… LAMINA-AAA!…

– …LAMINA!… LAMINA-AAA!…

Tanácstalan voltam, nem tudtam, fussak vagy kiáltsak: nem értek zubriánul.

– Mit mond? Szólít valakit?!

Pamína halotthalványan megmerevül; ha rákérdezek, összehúzza magán porköpenyemet, fülig pirul.

Ugyanaz a kiáltás, újra meg újra…

– Pamína! Mit jelentsen ez…?!

Nem tud kitérni, akadozva felel és majd elsüllyed. Ha felcsattan, megrezzen rá, mint valaki, aki hiába kerekedett felül a babonán, ha idegrendszerén az őserdő, a dzsungelben töltött gyermekkor ráemlékezik.

– Ózubrián nyelven van,  szudarj,  a női szemérem legvulgárisabb neve. Szent szó a szertartások nyelvén és a zubrián ősvallás-maradvány szerint csak egyszer, a Szent Öregerdőben és csak a nyilvánosan végbemenő szűzavatáskor szabad a hím partnernek kiáltani – – –

Feszülten fülelünk a fütyörésző szélben.

Újra hangzik a kiáltás – de most mintha valahol elől lenne… Vagy csak képzelődnék?

Futni kezdek. Elmaradoznak a bárkák; és egyhelyütt, ahol szabad a tenger, a mólón falbaugró lépcsőt fedezek fel.

A peremére lépek.

Húsz esztendős fiatalembert veszek észre odalent.

A lépcsőfokra feltérdelve és a lábaszárán félig ülve – omladozik és vissza-visszadől, hajszálon múlik, hogy nem szédül bele a vízbe. Kóválygó fejét feltartja a tenger felé, ahol épp most, a hajnali Nap kapuja sarkig tárul – ő meg, a kelő Nap első sugaraiban, liheg, fogat vicsorgat, LAMINÁT kiált és onanizál.

A látvány bilincsbe ver.

A lánynak oly kegyetlen s oly érthetetlen, hogy visszalép és inkább nem nézi; csak én nézem végig, mint-s hogyan műveli, mesterségem leküzdhetetlen kíváncsiságával, mintha fehér köpenyben volnék a lekötözött kezűeknél, az ágyak közt, mind csak lesem és el nem veszítem mimikájának egyetlen fintorát. Amaz, odalent, megcsukló hangon még egy utolsót bődül (közvetlen közelről csak még segélykérőbbnek hatnak ordító-rekedt magánhangzói); utána meglódul – ha előrevetett kézzel meg nem kapaszkodik, lefordul.

Talprarezzentem tőle: LAMINÁT nyöszörögve úgy lövellte-és engedte a tengerbe, ondóját; az életet – vissza, ahonnan vétetett.

És ahogy ezzel szerelmi nyomora kivérzett, úgy lett nyöszörgése egyre panaszosabb; együtt, egyszerre a panasszal – vele buggyantak könnyei. Oldaltborult a betonlépcsőn és nyomorát gyászolva, keserves zokogásba fogott.

Alig lépek le egy fokot, a cipőm megcsikordul.

A fiú – mintha korbács vágna rajta végig.

Kilesték.

Mintha óriás talpa közeledne könnyein keresztül – amivel majd eltapossák.

Fejéről a sapka lerepül, ott úszik, messzesodródik már a vizen – megismerem az orvosnövendék csúcsos barettjét.

Ugrik, mint a régi tolvaj, akit most előszörre van hogy rajtaérnek és még a sírásról is elfelejtkezik: kínpadra vont arcával visszanéz – s azzal, szélvész módjára, hanyatt-homlok fut le, le a víz felé.

Én utána.

De a mólólépcső egyenesen a víz  alá  folytatódik. A fiú megtorpan és visszatakarodik egy lépcsőfokot: a szégyen és a halál között kell választania.

Ám egészséges fiatal élet és így a szégyent választja.

Semmi sem volt ennél természetesebb, ilyen ezeríziglen megbocsátható: a természeti szándék húzta-vonta, zavarta, hogy idegrendszerének párzó végét használja szándéka szerint, amire a leginkább és ahogyan a legjobban való; KACHEXI sarlatán volt és csaló; a párzó pólus különleges érzeteit semmi sem csaphatta be – és miközben a Kormányzat előtt, számos írásbeli beadványban ott hevert a nyilvános intézménnyé tett onánia, az idegrendszer generokoordináns végén ott rejtekezett az eredeti szándék: egy szó, egy tabu-szó, amit a zubrián ősvallásmaradvány szűzavató szertartása szerint csak egyszer és csak a hímnek szabad elkiáltani.

Szemem előtt ott kárhozott és vezekelt: szégyennel lakolt a kéjért, ami hamis volt és életellenes. Már fordult volna, igen is, nem is – én visszahúztam a legényke vállát és amikor végre, a gyengéd erőszakra idenézett és látta, hogy se túl szép, se félelmes nem vagyok, lábam elé zuhant, rázkódni kezdett és sírt: ott ríddogált, nyávogott és csipogott össze-vissza, de oly szívszaggatón s úgy tönkrenyomorodva, mint a kis bajbajutott csibe… arról, hogy KACHEXI rendelte recepten, ő csak engedelmeskedett, hogy ő világéletében soha; hogy csak ez az egy volt, ez volt az első és hogy ne mondjam meg senkinek – – –

– Annak se, aki látta…?!

– …Ki láthatta még?!

Kezembe vettem a buksi fejét és barátságosan megforgattam: mekkora reményvesztettség! Kialvatlan, csipás arcocska, könnyeitől elázott, sápadt, óriásvárosi halacska – de fejformára szép és értelmes, európai profil.

– Ki vagy, halacska?

– Tamíno Labdakosz vagyok.

– Laiosz Labdakosz Konzul fia volnál? Aranyhalacska.

– Csak másodszülött fia. Nem lehetek sohase Konzul.

Ez nem a széles, pofacsontos zubrián: úri, dolicocephalosz; okos tekintet.

– Nem, Tamíno, te nem lehetsz sohase Konzul. Gyere, kis akváriumlakó, bemutatlak valakinek.

– Kinek?

Még szipogott, de már követett az intimitások láthatatlan láncán, a lépcsőn felfelé.

– Egy zubrián lánynak. Nem úszkáltál mellette még soha az egyetemen? Zubrián ugyan, de diplomás. Orvosnő. És okosabb, mint te: nem ilyen buta. Te buta.

Ott ringott a lány a hajókábelen, a tehergőzös horgonyzott rajta.

Lángot vetettek rongyai, a kelő Nap gyújtotta meg a kábelen, amire felszaladt. Parázsló bábu volt, a haja világolt, testén fénykarikák futkároztak.

Ruhafoszlányait leejtette. Talpig mezítelen, nyersen, nyílt kártyákkal nézett vissza rá – a lányveszedelem, aki az ellentáborból érkezett, szemén érezni lehetett az erőt, az észt, az egyetemet.

Tamíno Labdakosz ottrekedt a móló szélén; szemével felnyalábolta a lányt, mintha mérné, hogy lehet-e nyolcszázezer ellenséget kibékíteni.

Még küzdött magával; de érezni kezdte az alvó zsarátnok felforrósodását, ahogy a lánybábu testén felvöröslött: a tűzgyűrű átsütött rajta és fel-le szaladgált.

Tamíno már pedzette, mi lehet az a kazán, ahonnan a parázsló partner előhullott – az értelmes fej és a női test hihetetlen, együttes tüneménye.

A legény arcán elsimultak a szégyen vonásai.

A forradalom új vazallusa álmélkodva és megejtve nézte a diplomás orvosnőn a rabszolganép rongyait.

Hagytam őket. De gyávák voltak és csacsikák, hát mit sem törődve véle, hogy magam legyek ez a kerítő gondviselés (amíg valami igazán szabad országnak eszébe nem jut megszervezni az ismerkedést) – előre mulatva szerepemen, de méginkább sorsomon, hogy hiába küld elém nőt vagy annak kinéző mulatságot, ha nekem áthúzni tetszik sunyi számításait, melléjük léptem:

–  Tamíno – ez itt Pamína.

Tizenharmadik Hajnal.
Tündérke

Ha a metafizika örökletes badarságai az emberjószág megcáfolhatatlan tévedése – ez nem jelenti azt, hogy az emberjószág ezekben a tévedésekben benneragad, míg a világ világ.

Ha pedig a társadalmi kérdésekben való közöny az emberjószág korlátozhatatlan korlátoltsága – ez nem jelenti azt, hogy az emberjószág ebben a közönyben bennemarad, míg a világ világ.

Az emberjószág megcáfolhatatlan tévedései egy ponton túl cáfolat nélkül is tévedések és attól kezdve megbocsáthatatlanok; és az emberjószág korlátozhatatlan korlátoltsága egy ponton túl vétkesség nélkül is bűn és attól kezdve megbocsáthatatlan.

Ez a pont pedig – a társadalmi kérdésben való közöny korlátozhatatlan korlátoltsága, ahonnan kezdve az már terhelő és a cinkossággal egyenlő és azonos – ez a pont már másfélszáz esztendeje bekövetkezett.

Szinte külön tanulmány, hogy az emberi szellem legutolsó, valós stádiumának milyen fintorgó, felismerhetetlen ábrázolatait gyártja-és hamisítja az intelligens kretinizmus, csak hogy a szenilis, örökösen zsémbelő, öröklődő kaszturalmak számára a szellemet az uralom céljainak megfelelő ábrázolatokká torzítsa: szerte a világon sok-sok, bámulatosan értelmes koponya e szellemtorzító munkában nemes versenyre kel, csak hogy a szellemtörténet repesztőéke-és fúróagya (amivel élettani, szándékszerű irányában halad előre – a „szélsőséges” elképzelések  lassabban  fúrjanak-és repesszenek

– hogy a szellemtörténet élettani harca, célratörekvése, teleológiája az emberi életérdek közkinccsé tételéért elsikkadjon; a politikai forradalommal való eggyéforrottsága ismeretlen legyen; és hogy még „legszélsőségesebb” indítványaiból is az intelligens kretinizmus újrafogalmazó preparátumai alapján, a néptulajdonos osztály, saját üdvére és javára – azt magyarázza ki, amit akar.

Az intelligens kretinizmus külsőre teljesen úgy hat, mint a szellem, holott nem az; intelligenciája semmi egyéb, mint egy tolvajnyelv ismerete, a fogalmazó rutin – de tartalmi lényege szerint kretinizmus.

Számos árnyalattal örvendeztet meg az intelligens kretinizmus. Van szélbalról-szagló; és van széljobb-felől bűzlő (olyik brilliáns elme a kettő közt ingajáratot tart). Van, akinek nincs meggyőződése és nem is volt. Van, akinek a meggyőződése vásárolt; és van, aki rosszulfizetett kutya: azt hiszi, furfangos, ha felkinálja fonákjára fordítva, bármely gyarmaturalomnak, a szellem utolsó, valós stádiumát, melynek gyűjtőneve: a forradalom.

Végül, de nem utolsó sorban, az intelligens kretinizmus az értelmi szerzője a társadalmi kérdésben való közönynek. Az ílymódon, nem kis ügyességgel kicsiholt közönyt a kaszturalom a tömeges túszultartás bűntényére, az ember szellemi és élettani szabadságának megcsonkítására és az uralommal járó egész sereg más tömegbűntényre tudja felhasználni. Ám az osztályharc alapkérdésében való közöny egy ponton túl már az uralommal való cinkosság és megbocsáthatatlan; és ha ez a pont már másfélszáz esztendeje bekövetkezett, a közöny bűnének értelmi szerzője, az intelligens kretinizmus kétszeresen vétkes és olyasvalami, ami egyszer és mindenkorra megbocsáthatatlan.

Hogy valaki fegyvert fogjon meggyőződése ellenére – ezt fegyverrel talán ki lehet kényszeríteni; de hogy valaki szellemet hamisítson bankók zizegése hallatára, a hamis szellem következményeivel pedig nem gondol – erre semmiféle mentőkörülmény nem található.

Ez és ilyen az intelligens kretinizmus. Nem becsvágya, hogy jellem legyen; nem becsvágya, hogy szellem legyen. Csak egy a becsvágya: hogy a szellemtörténet fúrófejének búgása és feszítő vésőjének repesztő rianása ellenére is aránylag jólérezze magát a gyarmaturalom.

Vannak áldozatai.

Számlálatlan, jóakaratú intellektuel téved el és hagyja ott legszebb idejét az intelligens kretinizmus valami fogas-bogas és intelligens kreténségén: tán szándéka is tiszta és nem fogy igyekezete – – – de nagyon szembetűnő és számomra mélységesen jelentőségteljes, hogy ezek az intellektuelek mennyire  ugyanazokat  a hibákat csinálják.

Igen, ez módfölött áruló pont; a világ legtávolabbi tájain, egymásról nem tudó szokások és nemzetek között, a népen segíteni akaró intellektuelek valahányszor az intelligens kretinizmus vétkébe beleesnek, szabályos téveszmék szerint buknak el. Alapigyekezetük – hogy a problémát lehazudják – sárgáknál, fehéreknél, feketéknél változatlan; márpedig ha eközben szakasztott ugyanazokat a hibákat követik el, szerte a Földön a hibák azonossága a lehazudott probléma azonosságára vall.

Hogy az intelligens kretinizmusnak hány átvedlése van és hogy ez a legutolsó vajon valóban végső vedlése-e – ennek tanulmányozására sehol nem nyílhatott volna fényesebb alkalom, mint LAIOSZ LABDAKIDÉSZ Konzul politikai szalonjában, a Népies Teremben.

Zubriánváros legszebb magánvillájában történt.

–  …Szemét fajankó disznó vacak!

Visszahőkölök.

Ez üti meg a fülem az ajtónál; alig nyitok be, ezzel fogadnak.

Szavamra pedig, a fülig-csipkébe-bugyolált, zsabós, galléros, idős hölgyet, aki ezt az üdvözlést oly véghetetlen-szeretetreméltó mosollyal a fejemhez vágja, nem láttam soha: sem őt, sem a Kék Plüss Szalont. És a méz-máz mosolyra ráadásul, a csipke-legyezőjével még int is, hogy csak közelítsek bátran, mintha valami régi ismerőse volnék… Fuvolahangon legazemberez, miközben érthetetlen nyájassággal a kopottas és kényelmetlen, selyembrokát Louis LIX. heverőre mutat.

Ki ismerné itt ki magát?

– Madame vous invite à vous assoire…! (Nem tesz semmit, tegyen kedvére és üljön le mellé egy röpke órácskára) – mosolyog a Konzuli Hústorony, mögülem, a fejem fölött. A trombitahangon elharsogott francia szó az Anyakonzulnőnek szólt; egyébiránt a Konzul fesztelenül és hangosan suttogva bájtársalog, mint a temperamentumos óriások a süket öregasszonyok társaságában – nyájas, igazi ghibblendus és rendületlen vendéglátó.

Jobban megnézem magamnak az Anyakonzulnőt, mert éppenséggel nem mindennapi apraxiás módja a hellyelkínálás kifejezésének a legazemberezés. …Hát bizony ősrégi, elkopott halacska – legutoljára a  Louis-k (XXXVII és XXXVIII) alatt úszkálhatott és arról is leszoktatta már a tolószék. Borzaska túzokfejét szenilisen ingatja, de öregasszony-mosolya szellemdús, közvetlen és fejedelmien kitüntető; mitagadás, amikor ilyen hívogató nyájassággal szemét fajankónak nevezett és azt hitte, hogy a disznó vacakkal egy idegorvost elbájol, nem tévedett: leporoltam a selyemkárpitot és leültem.

Tapasztalta, hogy  ülök  – és azonnyomban felháborodott.

Minden átmenet nélkül forrni kezdett benne a méreg; megaszalódott kezét ökölbe szorította, szemével döfött és azt hittem, menten szembeköp: rikácsolt és remegett:

– Ön hazúlról jön, mon ami? Jól ismerem az ön fajtáját és nagy barátja vagyok.

– Ó! Ó! Óh-óh-óh – – –

– De igen. A huligán Udvar nem idegen előttem, a császár egy ízben zubriánbált rendezett a tiszteletemre, ismerem őt és táncoltam vele.

– Ó! Ó! Óh-óh-óh – – –

– Mais bien sûr. Elegáns és tiszta ember: méltó az uralkodásra: Huligániában az istenfélelem és a trónhűség országát ismertem meg. Huligánváros páratlan fekvésére pedig nagy tisztelettel gondolok.

Az utolsó szavakat már szinte csak vicsorogta, a harag és az utálat hangján, ami már csak suttogni képes: rémdrámákban szokták ilyen fogcsikorgatva számonkérni a gyilkosságokat.

– Örülök, Asszonyom, hogy tőlünk olyan szép emlékekkel távozott – – –

– … ?! Qu’ est-ce qu’ il dit?

– (Kiabáljon! – sugallta, mögülem, a Konzul).

– Örülök, Asszonyom, hogy eltávozott tőlünk szép emlékeivel: Huligánia mindig hálás az olyan elismerésért, amire talán az ország igen – de én a magam személyében méltatlannak bizonyulok.

– Adjátok oda a hallócsövét neki – rendelkezett a Konzuli Bariton. Tamíno ugrott elsőnek; de apja lefogta – hagyd. Majd egy zubrián.

Hosszúgatyás rabszolgák látták el a Kék Plüss Szalonban a palotaszolgálatot, csengődiek. Az anyakonzulnő megkapta hallócsövét és mostmár egy halvány, csalóka reménnyel megközelíthetőbb volt mások számára. Csakhogy ez a nagyotthallás nála belső süketség volt – ha nem is agykérgi, de az idegen gondolat süketsége – és ez a tünet még nála sokkal fiatalabb halacskáknál se ritka: a társító lebenyeket nagyon is lefoglalja a sajátgondolatok örökké kotyogó, csikorgó, zörgő automatizmusa és csak többszörös ismétléssel lehet beléjük gyömöszölni az idegen gondolatot.

Körülnéztem és megpihent rajta a tekintetem.

A fej tremorját figyeltem.

Az arterioszklerotikus agyvelő, ami (a diadém és a túzokfej alatt) a tremorral együtt ingadozott – az agyvelő nyugtalanul követte tekintetemet: hátha szentségtörő vagyok, mint minden európai és változtatni akarnék a szobavegetáción, ami itt még a  Louis-k (LXIII és LXIV) alatt megállapodott – ha csak egy megjegyzéssel is.

– C’est du chic – üvöltöztem előzékenyen néhányszor, minden képnél és minden majolikánál; az Anyahercegnő örvendezni kezdett, felengedett, megnyugodott és a társalgás most hosszú időre arra szorítkozott, hogy mosolyokat váltottunk, beszédes, tékozló és európai mosolyokat: c’est du chic.

Ez a környezet aztán mindent elárult.

Mennyire más tud lenni az önnövesztő élet rendetlensége – és milyen más az elaggottaké, a túl öreg emberé!

Az élet rendetlensége a rend túlborulása; dús és meglepetésekkel teli improvizáció. De amikor a rendetlenség a túl öreg ember vértelen hanyagsága – ez már nem az élő rend túlborulása önmagán; hanem az élet  belső  rendjének hanyatlása. Borzas és kísérteties.

Valami nevetséges és érthetetlen kegyelettel kezdődik ez, a szenilis emberlény elkezd gyűjteni. Fiatalságát akarja vissza; gyűjt, tisztel és dédelget: szétpenészedett legyezőt, szentképet, aranyzsinórt, pántlikát, pezsgődugót, megnevezhetetlen ódonságot és kacatot: az emlék szentségeit, ami életének utolsó horgonya. Mindez preagonisztikus állapotára azért is igen-igen biztos és logikus tünet, mivel a túl öreg ember emlékeinek közelfekvő esztendeit kiejti és aránylag bőven, éppen azokat a fiatalkori emlékeket ugrasztja előre, amelyekben az elaggott test az élőnövekedés legmohóbb stádiumára emlékezhet vissza.

Ha egyszer aztán a szenilitásnak ez a mániákusan felgyülesztett múzeuma elkezd zülleni – ha tükre, zárja, lámpái, szekrényajtói elromlanak és szanaszét heverő emlékpenészeivel már mit sem törődik: ez a hanyagság a test preagonisztikus züllése; a túzok tollának borzolódása döglődés előtt; vagy amit olyan jól ismer minden fiziológus, a kísérleti nyúl szőrbundájának csúf, rendetlenül koszosodó és kihullva gyérülő szerteomlása, amikor napokon keresztül figyelik rajta a vitaminelvonást és ott áll közvetlenül kimúlás előtt.

Az öregasszony paramímiája is rokon tünet volt, afféle szélsőséges bomlásjelenség: arcjátékával nem találta el a gondolat megfelelőit és minden szavához következetesen az éppen átellenes arckifejezést társította. Mimikája tisztára tótágast állt ezáltal, megnyerő modorban legazemberezett mindenkit, akit hellyel kínált és ilyenkor, szívélyes, semmitmondó frázisait oly gyilkos dühvel rikácsolta, mint a rémdrámák vallatói a vádat, kínzás előtt. Nem is igen figyeltem kis túzok-meséire – inkább borzas és züllő környezetét vizsgáltam apróra-rendre – a Kék Plüss Szalont (mintha összegereblyézve ott volna benne minden, ami öregszik és már-már agonizál Zubriániában:) legutolsó madárporcikájával is ragaszkodott hozzá, hogy a penészedő legyezők, kulcsavesztett ódon órák, lehullott aranydísz szekrényfeltétek és a méregdrágán és jól hamisított  Louis-k meg a sarokbapottyant, füstös ikonocskák, szentképecskék sovány, életsívár rendetlenségéhez a zubrián szolgálók hozzá ne nyúljanak.

– Majd magam – parancsolta. – Ne fáradjon, drágám – mondta a zubrián mindenes-rabszolgalánynak, miközben paramímiásan vicsorgott és harapni akart.

Egyetlen új – ha nem is korszerű, de új – berendezés volt, amit a beteg megtűrt és aminek a felszerelésébe beleegyezett: a ventilláló vitorlák voltak ezek a mennyezeten; a szélhajtó vitorlák valamennyire elviselhetőbbé tették az esti hőséget és jeget szopogatva hűsölni még az Anyakonzulnő is nagyon szeretett.

Zubrián módra varrták ki a vitorlák szegélyét valahol a dzsungelben, tán KALOTASZEGEN, így valahogyan stílusosabb is volt, mert a bambuszrudakat is erőteljes fiatal zubrián rabszolgák bólogatták naphosszat, váltással, jó tucat csengődi gatyás.

Felálltam, könnyeden meghajtottam magam és összenéztem a Konzullal: európai orvos szájából kívánta hallani sejtelmeinek megerősítését. Nem tévedett, a tolószéken egy színeiből kikopott Aranyhalacska járta a végét: az Anyakonzulnő preagonizált.

Vendéglátóm zubrián rabot intett mellém, hogy továbbvezessen és sorra nyitogassa előttem a gyöngyfüggönyöket, teremről-teremre – ő és a fia még elidőztek a Kék Plüss Szalonban. Talán évődtek-csipkelődtek vele; vagy egy induri-pinduri nagytakarításra akarták rábeszélni az előkelő öreg hölgyet. Már csak olvatag mosolyát kaptam el, amint elnedvesülő szemeit Tamínóra emeli, meg a hangját, a bálványozástól elcsukló, fuvolázó hangját a gyöngyfüggöny mögött, amikor unokáját a lábzsámolyon hellyel kínálta:

–  Szemét fajankó disznó vacak!

– Nem bánom, veressen vasba, Konzul, de hallgassa meg a kitenyésztett politikusokról vallott véleményemet. Mondjanak az orvos urak, amit akarnak, a politika az a mesterség, amelyben a szakmabeli beltenyészet nem a szerzett képességek örökléséhez – hanem a mesterségre való alkalmatlansághoz vezet. Csak az az állam egészséges, amelynek a hivatalai nem vér szerint öröklődő specialisták kezén vannak: itt állok és nem tehetek másként. Ha valahol, akkor  itt  van szükség a kiválasztásra: ez pedig – a választás; vagy ha tetszik, a feltétel nélküli, általános, titkos választójog – – –

…Nem győztem ámulni, a magabiztos szóáradat hallatán. Csodálattal és, mitagadás, javíthatatlan európai rokonszenvvel néztem a szóvaltartóra: megvesztegetően magas, pillangószárnyú, merészbeszédű és bűbájhoz értő Tündérke volt.

Társalgásának fegyverzete az epigramma; máskor mindig aforisztikusan ha ki-kirobbant, ilyen összefüggően csak akkor nyilatkozott, ha előingerelték. Tündérke negyven körül járhatott, haja a szélein ezüstösen csillogó, mint a karácsonyfadísz; igazában középtermetű, de kisfejű és hosszúlábu; igy aztán, ahogy az ember ezt az arányt összevetette, Tündérke – kivált messziről – a „feltűnően magasak” közé számított.

Első dolgom volt, hogy a konstitúcióját eldöntsem magamban: ideges, herpeszre hajlamos bőre és túlfinom csontozatú arckoponyája az aszténiás-leptoszómra vallott; de izomzata, végtagaránya, aránytalanul magas alsó állproporciói és különösen tüdejének szokatlanul széles légszekrénye atlétikus beütésről tanúskodott. Hódoló irígységgel lestem ezt a spontán tetszést, amit fölénye kiváltott; aminek okát az aszténiás-atlétikus jelleg egyébként is ritka társulásában kellett keresnem, szemem láttára kukultak meg tőle a vitapartnerek a Szalonban és nem túlzok: alig láttam ennél remekebb, rugalmasabb, lovaspólóra alkalmasabb és formára cizelláltabb fizikumot.

Feje szembeötlő szép volt és merengésre késztető, mint valami túlidealizált Byron-arckép; profiljába szerelmes volt az egész lánysereglet, ami a diplomácia leíróirodáiban hemzsegett. Személyiségének mesebeli csalogatóerejét azonban nem használta ki egyoldalúan s nem élt vele vissza: Tündérke puritán volt, hű és szigorú önmagához: a diplomatatestület fiataljai közt olyigen elterjedt Luk-Luk-Lány Szekta fanatizmusát és vandál életmódját megvetette, a kutyamód örökké rajta pihenő asszonyszemeket megszokta, vállat vont – és kedveszeghetetlen energiával használta ki szerkesztőségi lakosztályának mentelmi jogát arra, hogy mérlegelje, összevesse és savonarolai kíméletlenséggel nevén nevezze a zubrián glóbusz tüneményeit.

Tündérke bebarangolta Európát is, roskadásig rakta műveltségét és könyvtárát, bűbájához ismeretei nem voltak méltatlanok. Cenzurázatlanul hevert előtte a szellem valóságos, legutolsó stádiuma, tudta, hogy a szellemtörténet fúrófeje merre-hol jár – hogy milyen hatalmakhoz kellene közeledjék (holott távolodott) és honnan kellene távolodjék (holott közeledett) Zubriánia. Bármit látott, tudta, hová tegye és tette is, csak azt várta vele, hogy valami benne meggyőződéssé váljék: mentelmi jogára hívatkozott, tiszteletreméltó védtelenségében ő volt az első és talán az egyedüli, aki a Gyarmaturalom Szobrán és Terén bekiáltotta a legfeszélyezőbb tényeket.

Nem láttam még senkit ennyi brilliáns biztonsággal, szemrebbenés nélkül oroszlánt szelídíteni és az oroszlán feltátott szájába dugott fejjel hangosan kicsinyelni és csepülni az oroszlánok képességeit. Hajmeresztő volt. Jól hallható suttogással mondta a fegyveres hatalom szemébe azokat az ellenvéleményeket, amelyekkel a fegyverhez való jogát kétségbe vonta. Olyan törvénykísértő volt és mértéket-nem-ismerő, hogy zavarba hozta és kritikáihoz hozzászoktatta a töltött puskacsövet. Semmi kétség, a bűbájhoz kellett értenie, ha merte, tudta és ezért is kapta TÜNDÉRKE ERISZTOFOPULOSZ a  Tündérke  nevet: amilyen szokatlanul szép férfipéldány volt, azonnal „kiugrott” és mágnesmag módjára szedte össze a szemeket magán. Félkézzel, futtában hódított, de ama rettegett testvérülésbe („mindegy, hogy magas, alacsony, kövér, sovány, vén, fiatal, fehér vagy zubrián: minden mindegy, csak luk!-luk!-luk! luk legyen”) – az emberiességet nem ismerő Luk-Luk-Lány szektába sohase tartozott. Szédületes rutinos csevegő, a calembouriádák, az epigrammatikus stilus nagymestere, a gondolat legtávolabbi periméteréig villantja ki célzásait és a szájszögleteknek alábújik-alálopakodik a mosoly… A rekeszizmokat oly finoman csiklandozza, hogy aki hallja, soha nem az érzékeivel – csupán a  fejével  vidul. Végezetre paradox közbeszólásaira már szinte számítottak – amelyekkel élére állítja a dolgot: Tündérke – Tündérke volt (TÜNDÉRKE APOLLOFOPULOSZ) hiszen lengén, vidoran és sértetlenül libegett át pillangószárnyain minden alkalommal a fenevadak ketrecén; és ha egy-egy, politikumot súroló, talányos bókkal az oroszlánmutatvány után a tündrén hölgyek felé fordult – csak azért, hogy a feszültséget feloldja: ne jusson eszébe senkinek, hogy kétségbe vonja Tündérke mentelmi jogát – – –

Ez egészen másmilyen társaság volt: ebben elvesztem én.

Vagy száz, érdekesnél-érdekesebb emberrel ismerkedtem össze Labdakidész Konzul politizáló Szalonjában; Tamíno vezetett be, a Konzul másodszülött fia és ha arra számított, hogy nem szúrok nagyon szemet, hát nem csalatkozott.

Ezek az emberek és ez a gondolkozásmód csak rövidhullámon fogható a császári Európában, éjjel, a legnagyobb nehézségek árán – és hogy most közibéjük csöppentem, az egész hallgatnivágyó Európa nevében hegyeztem-és forgattam közöttük keresőantennámat. Mind csak kuksoltam és hallgatóztam, mint valami hangfelvételen: egy  membrán  és alatta a futva forgó memória.

A legjellemzőbb erre a gondolkozásmódra, amit említhetek, hogy ide minden teremtett lény valami kész és leplombált meggyőződéssel érkezett.

A képzőművészek azt hitték, hogy a világ bajainak diagnosztikája és orvoslásának végső fóruma a Művészet maga.

A muzsikusok azzal jártak-keltek, hogy a Zene – a Kezdet, a Közép és a Vég. A Föld gyomra maga valami ólomfajsúlyú Muzsikával van kitöltve; és ebben a phonocentrikus világképben a Zene az egyedüli nyelv, ami közvetlen a világtünemény közepéből beszél.

A szépészek és ítészek a gazdaság alapvető hibáira buzgón ajánlották a nép Illemének és Izlésének emelését.

A közgazdászok mint valami idegen bolygó belügyeiről – úgy nem értesültek róla soha, hogy a népjogok kiterjesztésének ugyanolyan elüthetetlen jogcímeit szolgáltatja az élettudomány, mint a gazdaságtan.

Az orvosok pedig, akiknek ezt tudniok kellett volna, annyira belevesztek tárgyuk aprólékos gondjaiba, hogy angyali műveletlenséggel ferdítették és a hozzáértés látszatával diszkreditálták a filozófiát.

Aki a Népes Terem semleges padlóján összejött, ez a hetven-nyolcvan ember megannyi, héjával-körülzárt kész kis univerzum volt, leibnizi „monász”; gazdáik élettevékenység módjára folytatták a kis töredék-univerzumok összekopácsolását és a szegecsek lepecsételését… Mi tűrés-tagadás, ennyi tömérdek tudós és híres-neves Apollofopulosz, Proteofopulosz, Protesztofopulosz, Prosztatofopulosz, Hiposztatofopulosz, Megalopsziofopulosz, sőt Tribazilarzinosztofopulosz közt egy apró európai hájgömböc elveszett.

Nem is igen számítottam rá, hogy körükben az intimitások horgászbotjával valamire megyek, amúgy sem célom soha és teljesen el tudok feledkezni a halászatról, amíg egy óvatlan pillanatban az intimitásokat az orromra nem kötik. De hát a Népies Terem intarziás padlóján az etikett vesztegzár alá veszi az intimitásokat. Fülem lebernyege – a véghetetlen türelmű szíves meghallgatás véluma – a fopuloszok feje fölött hiába feszült, itt semmiféle személyes vallomásra nem került sor és ha került is volna, nem lett volna az én egyedüli zálogom.

Ami pedig az én szereplésemet illeti, nos, ebben a nagy és mesterien összetanult szofisztofopulizmatikus társaságban én, éppen szerencsétlen külsőm mián, mindenféle szereplésre alkalmatlan voltam. Összecsukva hevertem hát a nádheverőn, poharam úgy maradt színültig töltve a jegelt csengőd-denghisztáni kumival – nem ittam soha semmi bódítót, se rákit, se szákit, se kisüsti faszeszt a Taneszruft oázisain – és most is, inkább csak így, magamban sakkoztam velük, játékos-némán osztogatva közöttük az európai szimpátiát és antipátiát.

Nem is igen csodálkoztam, hogy ott találom régi ismerősömet, HULAF BILGERLANDOT is (HUFELANDOT a terraszon fedeztem fel két utszentelő mérnökmisszionárius társaságában, háttal álltak, ki meglazított dalmatikában, ki hanyagul átvetett stólában, kazulában: a szerepcseréken osztoztak, hogy legközelebb ki legyen az alszerpap, ki a koncelebráns); másik régi ismerősöm, KACHEXI pedig, a Konzuli Család belső-bizalmi háziorvosa, a vitatkozók mögött hevert, onnan meregette Taminóra szép introvertált szemeit, a Másodszülöttre a Megöröklésben, némi szemrehányással tekintetében, amiért Tamíno – Pamína kedvéért – elhagyta a recepten is rendelt, oly óvatos és körültekintő genitálgimnasztikát.

A Konzuli Hústorony elégedetten fordította dudori halszemét Tündérke Kozmopolaiofopulosz felé: ennek az életnagyságon-felüli, Konzuli Fényeskoponyának nagy gyakorlata volt ebben – hogy különbséget tegyen bizonyos zubrián „ELEMEK” szélsőséges véleményei és a szalonjában megforduló SZÉPÉSZEK és ÍTÉSZEK szélsőséges véleményei közt. Azok a kilengős vélemények, amelyek a zubrián „ELEMEK” szájában kimerítették a fennálló állami és társadalmi rend felforgatására irányuló főbűn ismérvét – ugyanezek a vélemények a Szalon arszlánjai szájában kiérdemelték a Konzuli Fényeskoponya megértően bólintó, de türelemre intő elismerését.

Ha egyszer az ilyesmit a zubrián szolga rab, a színes, a száján kiejtette, a főbűn ismérve azonnal „fennforgott”, a hivatalból kirendelt védők megtámadták, „tényálladékolták” a bűnt és annak förtelmességét hozták fel védelmére: védencüknek még csak ideje sem maradt – csodálkozni azoknak a börtönöknek a módszerein, amelyekkel elnémították.

De ha ugyanazt Tündérke Heurisztofopulosz ejtette ki, semmiféle bűnnek holmi ismérve nem forgott fel olyaténképpen, hogy Tündérkét elnémíthatta volna; védői nem támadták, támadói megvédték minden látszólagos tényálladéktól: a Népies Terem intarziapadlója szent volt és semleges – erről maga a Konzul kezeskedett.

A zenészek és a festők, a koreografusok és az ünnepségrendezők uniszónó helyeseltek a Konzulnak: – mulatságos és érthetetlen felfogás – vette fel nemesen a küzdelmet LAIOSZ LABDAKIDÉSZ, a Konzul – kivált ha sorravennők, hány muzsikusgeneráció, hány festőcsalád, hány orvos-koreografus vagy ünnepségrendező épitészfamília bizonyítja az általános nézetet: miért vonja kétségbe éppen ön, hogy a mesterség szerzett képességei igenis öröklékenyek és fokozzák az utódok arravalóságát…?!

– A hasonlat rendre rossz, engedelmével – támadott Tündérke Heliofopulosz. – Festők, muzsikusok meg a többiek esetében a  szerzett  hatalom, mint öröklékeny tényező, nem jön számításba. Ha tehát a hatalom kérdése a kiválasztás kérdésébe alig vagy egyáltalán nem szól bele, a természetes kiválasztás szünet nélkül folyik. Ámde ha a politikai főhatalom kasztja öröklékeny tényezővé teszi a hatalmat, a kiválasztás elkerül egy roppant élettani rezervoárt, éspedig a kisemmizetteket. A hatalom kedvezményez a kasztnak, amely magábazárta; és így a hatalmi „mesterség” beltenyészetének ez a kedvezménye nyíltan életellenes, mert kontraszelektórikus.

– Értem, értem – hümmögött, inkább csak magában, véghetetlen ravaszul, a Konzul, már jó előre forgatva magában a kelepcét, amibe Tündérkét belecsalja, a kész hadicselt. – Nos, kedvesem, legyen bár mégoly heves tamáskodó, magam is így vélekedem, magam is feltétlen híve vagyok a természetes kiválasztásnak. De félő, hogy az urnák, az összecsődítések és a szavazatszámláló gépek éppen nem a természetes – hanem a mesterséges kiválasztás. Hátha van valami nagyon is természetes kiválasztás abban, hogy a Kormányzat ott van, ahol van – a helyén…?!

Tündérke Porfürofopulosz késlekedés nélkül replikázott. – A Kormányzat egy kaszt, nem pedig az egyedi példány, ami, vagy aki a természetes kiválasztás tiszta esetének az alanya. A fegyverek megkaparintásának aktusa pedig egyszeri – szemben a biológiai rezervoárban hemzsegő szabad embersereg példányonkénti kiválasztásának millió aktusával. A fegyverek egyszeri megkaparintásának aktusa minden inkább, mint a természetes kiválasztás aktusa.

Pipacs Papeofopulosz Atya, az egyetem rektora már régóta feszengett a székén, történész volt (és pap, mint Hátsó-Euráziában minden egyetem minden rektora) – és jól kifeslett-és kitarjagosodott pofuloszát elnyílt virág módjára fordította a vagdalkozók felé:

– Megengednek egy kérdést, uraim, melynek idevágóságát hogy megszavazzák-e nekem, önökre bízom…? Nos. Ma van ezredik esztendeje, kilencedik hónapja és tizenharmadik napja, hogy mi, ghibblendus tündrének kolonizálunk Zubriánia fölött. Tudják ezt önök?

Sokan csendesítően néztek a heveskedését nehezen türtőztető öregúrra; bouche close – mutogattak okos mosollyal, messziről, a tündrén matrónák: vagy tizenkét izmos rabszolga mozgatta a Népies Terem ventilláló berendezését. A vitorlák ütemesen csapták végig a fopuloszokon a hűs szelet, a bambusz a barnavörös kezekben meghajolt. Szótagoló nyelvük tömlöcébe zárva, semmit sem értve és semmire sem figyelve – kifürkészhetetlen arccal legyezte a behódolt nép hódítóit; lábán földig-piszkolódott a lafancos gatya, a Népies Terem palotauniformisa: csengődiek lehettek vagy mizseiek.

De Pipacs Papagofopulosz Atya egykönnyen nem engedte el Tündérke Megalofopuloszt, akit most, úgy vélte, végképp megfogott:

– Én ugyan nem utaztam soha és nem ismerem az európai császárságokat; de azt kérdem öntől, hogy az az ezer esztendő, ami alatt oly váltakozó szerencsével, de olyan rendíthetetlenül gyarmatosítunk a zubrián felett, nem a legfényesebb bizonyíték-e arra nézvést, hogy ez a hatalmi mesterségre való természetes kiválasztás már megtörtént? Hogy ez a nekünk olyan jó éppen a JÓ és hogy ez a nekünk oly természetes éppen a TERMÉSZETES?! Nem mesterségünk legragyogóbb példányai NAGY RAVIRO, IV. FLERULÁN, NAGY TORMOZÉN, II. MOGULÁR…?! És ha a némaság beleegyezés, a Nép Szava, amivel a fölötte való áldásos uralkodásba oly ékesszóló némasággal beleegyezik, vaj nem-é egyenesen isten szava…?!

Tündérke Flegmofopulosz meghajolt a Magas Kor előtt-és az Atya felé egyszersmind; és úgy felelt, mintha az ezredéves Díszpellengérre célzó ellenvetést a Konzulnak tudta volna be.

– Mielőtt isten szavát vizsgálat tárgyává tennők, tisztáznók a kifejezéseket. Először is nem beszélünk Zubriániáról, hanem minden népről a glóbuszon, a törzsekről csakúgy, mint Hátsó-Euráziáról, az Ezerszigetről csakúgy, mint az európai császárságokról. Másodszor. Válasszuk szigorúan külön a politikai főhatalom haszonélvezőit a politikai mesterség specialistáitól. Soha nem állítottam, hogy egy beltenyészeten elhülyülő kaszt a hatalom haszonélvezetére alkalmatlan, ha mégoly imbecillis is. Ellenben hiszem és vallom, hogy a politikai mesterség specialistái, a főhivatalnokok beltenyészete olyan degeneráló rendszer, ami a mesterségre a legsiralmasabban alkalmatlan utódokat telepíti a nép nyakára. Ez minden, amit mondtam és amit, azt hiszem, büntetlenül elmondhattam, a többit, ami belőle következik, már levonhatják önök. Jaj annak az országnak, ahol a politikai főhatalom haszonélvezői a politikai mesterség specialistáival egyenlők-és azonosak. Mert a hatalom beltenyészetének terheltsége párosul a mesterség beltenyészetének imbecillitásával, meghatványozza azt és olyan lelketlen néptulajdonos osztály sűrűsödik-és sül össze belőle, ami a politikai főhatalom haszonélvezetének  képességét  a politikai mesterség annyi abszurd  gaztettével  és annyi tenger vérbe kerülő, önző tehetetlenségével olvasztja szerencsétlen egészbe össze: a népre, ahol  ilyen  Kormányzat gyarmatosít, alávalóbb külső ellenség nem fenyegethet.

Nagy csendesség támadt.

A megrökönyödött fopuloszok oldaltsandultak; a zubriánok egyetlen fogcsikorgatás nélkül, más nyelven gondolkozva és még közönyüket is más nyelven közölve éltek a zubrián dimenziókon és egykedvűen ingatták a ventilláló szélfüggönyök rudazatát. A Konzuli Hústorony zsírpárnás kezével a koponyáját fényesítette; KOLOSSZOFOPULOSZ egyelőre csak magában mérlegelte a hallottakat és mintha holmi „ismérveket” latolgatott volna, hogy „fennforognak-e” – incselkedve utánozta Cingárka PROLAPSZOFOPULOSZ semmitőszéki elnök tanácselnöki hangját, aki véle szemben ült:

– Én nem tudom, ez az ágrólszakadt árva magánvélemény hogy vajon nem Zubriániára céloz-e…

Az Ötös Tábla tanácselnöki hangjának parodizálására Tündérkének a szeme se rebbent: katonásan kinyúlva és hosszúujjú, kecsesen eltartott jobbjával finoman gesztikulálva, állta a szemek kereszttüzét. – Zubriánia? – kérdezte játékosan. – Zubriánia  mindig  jelen van és a jelenlévők  mindig  kivételek. Nemdebár? – fordult fejbiccentő bókkal a Konzul felé, Tündérke Arisztofopulosz (– ő megint pillangó volt csupán és csak átrepült az oroszlánketrecen). – Nenem! Ó, nem! Elsősorban a szomszédosan sorakozó daghesztáni kalifátusokra céloztam, de az európai császárságokban sem tapasztaltam egyebet. Amit mondok, szemtanúja voltam. Ott volt Európa az orrom előtt, láthattam, hogy a politikára privilegizált kaszt a császárországokban mennyire a tökkelütöttek, a gyügék, a nép sikeres rosszakaróinak a gyülekezete: olyanfajta mesterségbeli tehetségtelenség ez, ami a népek tenger vérébe kerül. Vagy ön, Rektor úr – fordult váratlanul Pipacs SZKARABEOFOPULOSZ Atyához – ön mást olvasott volna ki a történelemből? Mutatja valami frappánsabban ezt, a kormányzásra való tenyésztés gondolatának a színhülyeségét, mint a történelmi dinasztiák? Ez a tüneményes tehetségtelenség minden mai és hozzáértő politikai specialista számára feltárja, hogy a dinasztikus utódok az ő mesterségében még csak rossz amatőrök sem lesznek: semmit sem tudnak a politikáról, a Család ügyein túl semminek sem tisztázták a fogalmát. Vagy az a kevés kivétel, ami az annáleszekben szertehever, nem egyenesen a kezünkbe nyomja egy olyan szerv vagy intézmény szükségét, amely keresztülviszi, hogy ne csak mint ritka nagy kivételt élvezhesse a nép filozófusai uralkodását és ne csak a Vakvéletlen jókedvében, de minden esetben a megfelelő ember a kellő helyre: odakerüljön s hogy ott legyen…?

– Ismeri ön az idevágó büntetőtörvénycikket? – szakította félbe Cingárka OROTUNDOFOPULOSZ, a semmitőszék elnöke.

– Én, barátom, én csak a jutalmazótörvénycikket ismerem – vetette vissza Tündérke Extatofopulosz, váratlanul – és ez azt mondja, hogy jutalmaival a nép elkésik. A népért mindenüket feláldozó férfiak e cikkely szerint jutalmazhatatlanok és én megnyugszom a jutalmazótörvénykönyv ítéletében.

Nem moccant senki, pattanva feszült a csend.

Cingárka ROZACEOFOPULOSZ gyomorbajos ráncait ábrándos mosolyra húzta szét, bornyúnyelte óriáskígyóra emlékeztető medencéje mint valami papírlepény terjengett a nádheverőn; csúcsos fejét művésziesen féloldalt hajtva ringatta, hogy a magas elnöki körgallér bevágódott a nyakán. – Nem rossz – kezdte; és kiélvezve, egyenként megnyomta szavait. – Ön tehát a nép iránti jóakaratot nem tartja öröklékenynek; de a nép iránti rosszakaratot öröklékenynek tartja.

– Nem zárkózom el előle. Meglehet; üsse kő. Csakhogy sajna-bajna, a történelem hosszú és véres tapasztalata azt mutatja, hogy a „bíborbanszülető”, az uralommal világra érkező kaszt nem örökli egy-két kimagasló, nagyúri szoboralak jóakaratát a nép iránt: ebben a kasztban csakis-és csupán a nép iránti rosszakarat, a hatalom kihasználása, a gyarmatosító rutin az öröklékeny.

A vita holtpontra jutott; a Konzul zárta be a meddő vagdalkozást:

– Akárhogy is legyen, a magam részéről kitartok véleményem mellett.

Tündérke Kataklizmofopulosz sem habozott, az Oroszlán torkába dugta a fejét és sztentori hangon, onnan hallatta visszavágását:

– Nem, Konzul. Nem ön tart ki a véleménye mellett. A fegyverek tartanak ki ön mellett.

Ez aztán igazán veszélyes produkció volt; önkéntelenül kiszaladt a számon a szó. – Ejha! – csak amúgy, félhangosan, inkább magamnak, oly hihetetlennek tűnt a semlegesség, ami a Népies Terem intarziapadlóján uralkodott (ez volt az első életjel, amit adtam magamról). A Konzuli Hústorony nagyot lendült a székén, el, Tündérke Kifoszkolionofopulosztól (látszott, most vagy három napra – ahogy ilyenkor szokta – elejti kegyencét); a helyzetet mentette velem és hogy máris büntesse a Tündért, kitüntető nyájassággal fordult felém:

– De uraim! Mekkora faragatlanság! Van közöttünk egy európai és eddig nem hallatta hangját, mi meg nem kérdezzük… Doktor! Ön hogyan vélekedik?

Iszonyú pillanat volt, ez a halálom: meg tudnak ölni rámszegeződő szemek, reflektorok.

– Engedelmüket kell kérnem, Konzul úr, hogy egyelőre felfüggeszthessem minden megnyilatkozásomat.

– ???!!!…

A jelenlévők kiguvadt szemmel, az ámulattól némán feszültek felém és úgy vizslatták a hájgömböcöt, aki vagyok. A Konzul:

– Miért? Tán nem vagyok eléggé semleges…?!

– De! De! Nagyon is! Ne értsenek félre… Mint európai, fájó szívvel jelenthetem ki, hogy teljes-tökéletes semlegesség csak itt, a távol Zubriániában és ott is csupán a Népies Terem padlóján terem. Más az, amiért tartózkodni szeretnék a hebehurgya beszédtől. Különös, megmagyarázhatatlan érzés, ami megrohan és markában tart önök között. Fényes gladiátorok körében forgódom, a sisakok villognak, a lábszárvértek, nyakpáncélok ragyognak, körös-körül négyszer-edzett gladiátorkardok csengnek-lengnek, suhognak-hersennek; így mókáznak-tréfálkoznak, évődnek-kötődnek pompás fegyvereikkel minden harcijáték primadonnái, a szekútorok – – – és én vagyok az egyetlen retiáriusz, akire a cirkusz népe vár: a hálós-és-szigonyos.

Csak a tereferélő tündrén feleségek maradtak fönn a főemeleti termekben; a vitatkozó Szalon, szivarozva-pöfékelve levonult a szabadba futó lampionos fahídon a földszintre és egyenként kiszállingózott a kertbe. Asztalok és nádheverők sorakoztak a pázsiton, ahol, hátpáncéljukra erősített lámpásaikat lobogtatva, idomított teknőcök mászkáltak. Felvonulásuk katonás rendben tartott, délceg cammogásuk elragadtatott sikolyokat csalt ki a belső-bizalmi hölgykoszorúból, mely ott gyülekezett az Anyakonzulnő tolószéke körül, a lampionos szúnyoghálók alatt.

Melléléptem annak a lajosszentmizsei zubrián bennszülöttnek, aki az ablak mellett égrefüggesztett szemmel, hajlongó bambuszbottal himbálta a mennyezet szélredőzetét. Nem törődött vele, hogy nincs vendég a vitorlák alatt és nem jelezte rajta semmi, hogy valaki hozzá túl közel merészkedett… Mintha azok közül az alvilági idólák közül való volnék, amiknek a megjelenése a hús-vér ember számára észrevehetetlen. Mit is csodálkoztam volna rajta: dzsungellakó volt, lajosszentmizsei és ezek voltak a zubrián dimenziók. Az ablaknál LAIOSZ LABDAKIDÉSZ Konzul hangját hallottam, felcsaptam kissé a zsalulepedőket, hogy lássak is – Madame vous invite à vous assoir – mondta széles mozdulattal, hátha megelőzné az Anyakonzulnőt. De azt nem lehetett megelőzni; és alighogy körégyűltek tudósok, művészek, bűvészek, szépészek, ítészek, fopuloszok, HUFELAND, KACHEXI, Pipacs PURPUROFOPULOSZ Atya őeminenciája, a rektor és Cingárka MURMUROFOPULOSZ őexcellenciája, a semmitőszék elnöke – a borzas-diadémos túzok máris áradozó kedvességgel, harsányan kiáltozta paramímiás mondókáját:

–  Szemét fajankó disznó vacak!

Szemével a mellettem révetegen elnéző zubrián  igent  rebbentett, jól láttam, nem tévedek? Mintha lesandított volna azon a nyíláson, amit a testem nem takart el és igenlően rebbentette volna meg a szemét: hát a zubrián mégis ért valamit a  szudarok  nyelvén és nincs külön zubrián dimenzió…? vagy MIZSÉN, a dzsungelfaluban az Anyakonzulnő mondókája talán valami népi szállóige…?

Nem álltam meg, hogy meg ne szólítsam.

De azt sem tudtam, hogyan fogjak hozzá. Úgy állongott ott, mint valami múzeumi baba a Népies Teremben. Mit csináljak vele?

Megbökjem?

Körüljárkáljam és alánézzek, mint valami sziklának?

– Lajka. Laji… Lajcsi!

– ..................................

– Lajika!… Lajcsi, te!

– ..................................

– Mizsei vagy?

– ..................................

– No. Ne félj, nem eszlek meg, ha nem is vagy mizsei.

– ..................................

– Apostagon ugyanez a kis ujjas lajbi járja; igaz, hogy azt csak Apostagon láttam és nem a Népies Teremben.

– ..................................

– Hát furuglázni szoktál-e?

– ..................................

– Hát tulipántos ládád van-e?

– ..................................

Meg nem rebbent volna a világért se. Gép módjára bólingatta a bambusszal a szellőzővitorlák kötélzetét.

Elhatároztam, hogy kiugrasztom a bokorból. Lábujjhegyre libbentem és úgy súgtam, szép értelmesen, szótagolva, hogy vajon most megérti-e:

– …  Szemét – fajankó – disznó – vacak  – – –

Kandi szemmel vizsgáltam és vártam a hatást.

– No? Most? Hát ehhez mit szólsz?!

Nyaka vörösséggel futott teli. Semmi más nem látszott rajta, mint az az erőlködés, hogy állongásának mozdulatát a merevgörcsig fokozza: valósággal ácsszögeket vert magába keresztül-kasul, hogy az merevítse, az fegyelmezze, ha már nyugtalankodnának az izmai.

Minden kísérletem összeomlott; tanácstalanul bámultam a mennyezetre függesztett üvegszemeit.

Hirtelen a nyílt játék ötlete merült fel bennem. Felragadtam az ablak zsalulepedőit és úgy mutattam a keskeny nyíláson a lampionok alatt trónoló diadémos túzokot – a borzas, körüludvarolt Anyakonzulnőt:

– …Mit gondolsz, hékás, mennyi van még hátra neki, meddig huzza – –

Úgy mondtam pedig, mint valami diagnózist. Semmi nesz.

Más gondolatom támadt.

Hirtelen fordulattal megkaptam a karját, amivel urainak örök legyezéséről gondoskodott és gyengéden elhúztam, mintha bizalmasat kérdenék tőle:

– Mit kapsz ezért…?

– ..................................

– Vagy ezért nem kapsz te semmit?

– ..................................

Mostmár tétováztam, nem tisztára magamnak beszélek-e és valami merőben más ragozó nyelv a zubrián. Lemondtam róla, hogy szóra bírjam; csak magamnak monologizáltam:

– Ismerem a fajtád messzi Európából, zubrián. Tejtestvéred mondta egyszer nekem Újkécskén: „nem kell minket megmenteni, Uram, mer’ abba mi belepusztulunk”.

– ..................................

– Mi?! Te is olyan lehetsz, te mizsei: csendőrkézre te magad adod felszabadítóidat. Rettegve rettegsz tőle, hogy valami nagyobb szerencsétlenséggel tetézik nagy-nagy szerencsétlenségedet – – –

Ekkor a zubrián, anélkül, hogy megállott volna a szélhajtásban vagy a mennyezet ingó redőzetéről a szemét levette volna, összecsukott ajkai közt megszólalt – olyan volt, mint valami múzeumi bábu, ha megeleveníti a szekrény mögött álló hasbeszélő:

– Eredj, Uram, eredj. Tudom, palotaőr vagy. És ha nem – akkor is, te csak eredj innét. Menj innét, menj el, mielőtt meghallanák a Konzul és az istenek.

Tulajdonképpen Tamíno ötlete volt, hogy úgy, ahogy vagyunk és ahányan vagyunk, látogassuk meg a szomszéd kalifátus szénvidékét – a CSENGŐD-CSABRENDEK, TYESZNISZTROJ-DUNNSZAPATAJI bányákat.

Felkerekedett hát a társaság, mindenki abban a félhivatalos minőségben-és rangban, amit a Szalon klikkjében viselt. Másszóval: otthagyta eredeti hivatalát és elhozta a vendéglátó konzuli ház mentelmi jogát.

A bányakalifát mintha villám érte volna, láttunkra. Levágódott, hasalva-csókolva kúszta körül a Konzuli Hústornyot a földön, mintha nyilvános fogadáson volna a Fehérmárvány Teremben. Meglepetésében elfelejtette elsőbbet a homlokát a Cipőorrhoz verdesni – csak szakadatlanul végezte hasmánt a bibulán kéznyújtás ősi üdvözlőmozdulatát, ami évezredes és a szolga rab személyén viselt korbács átnyújtásából származott.

– Nem, nem, most ne! Bányamester! – röstellkedett a Konzul (talán épp előttem, európai előtt). – A legteljesebb inkognitóban jöttem-és tévedtem ide a derék bibulán jószág közé és arra kérem, sőt, felszólítom: támassza nekem ugyanazokat a nehézségeket, amelyeket bárki más magánembernek támaszt, ha egy óvatlan pillanatban kémgyanús módon a bányatelepre téved.

Tündérke Magisztrofopulosz a bányakalifát megpróbálta gyöngéden lábracibálni:

– De ember! Mi most külsőre lehetünk Konzulok, ám ezegyszer vegye úgy, hogy közönséges mászkálók vagyunk; igazán csak a kíváncsiság hozott ide, hogy lássuk, mint dolgos-szorgoskodnak a derék jószágok – tette hozzá bátorítóan a Tündér.

Hanem a bányakalifa addig nem mozdult, amíg a korbácsot, a hagyomány szerint, szertartásosan „át nem vették” tőle.

– Ó, Urunk! – emelkedett térdre valahára – mindennél becsesebb nekünk a ti mászkálástok: csak ti tudjátok így összekötni a kegyeset a hasznossal, mikor így, ilyen váratlanul, meglátogatjátok haszontalan bibulán bányakutyáitokat. A Fényesszálló erre van, a frissítőket mindjárt felszolgálják.

Azzal újra körülkúszta a földet a Konzuli Hústorony körül, csókolva, ahol érte – alig lehetett megértetni vele, hogy nem a Fényesszállóba, hanem a bányába indulunk.

Az úton valahogyan inkább volt alkalmam, hogy belelássak ezekbe a hivatalból politizáló ghibblendus tündrénekbe.

Amikor a félszáz palankin-csónak bennünket kettesével a Szigetről áthozott, a parton termeskocsit kapcsoltak a bibulán szerelvényhez és a Konzul termeskocsijában a társaság az esti beszélgetők több kis csoportjára szakadt.

Jómagam Tündérke Heliofopulosszal meg Pipacs BAZILEOFOPULOSSZAL húztam össze a széket, de valójában a tájat figyeltem és nem vettem másnak a szomszédos beszélgetést, mint kísérőzenének – ami nélkül, számomra, az ablakon pergő darab egyáltalán nem szakadna meg.

Akaratlanul is, új oldaláról ismertem meg a Tündért. Tündérke Episztemofopulosz – elemében, a szóharcban, gyakorta szem elől vesztette, hogy amiért az ellenfél bárgyú és primitív módra posztulál, a problematika ettől függetlenül azért lehet létkérdés, alapvető, elevenbe-vágó és a politikai gondolkozás perdöntő problémája. Tündérke Flagellofopulosz az indítványnak ment neki és nem a problémának; holott az ilyen, létkérdés számba menő problémák nem felvetőjük ledorongolására – hanem eldöntésükre várnak.

Persze Pipacs KONFABULOFOPULOSZ Atya szóharca vele közderültségbe fulladt volna, ha én, kelekótya közbevágásommal nem támasztom fel az elemeket. Váltig sajnálom; de Tündérke szellemének leglényegét árulta el ez a modoros külsőség és azonnal szemetszúrt, mihelyt az ellenvélemennyel nem akadt más dolga, csak hogy ledorongolja: Tündérke javíthatatlan aforisztikája. Tündérke vásott-epigrammatikus volt.

Szúrásainak váratlansága megszédítette és legjobb teljesítményére fokozta az ellenlábas elmét. Néha szavanként csavarta ki kezéből a fegyvert; de mint valami Álarcos Küzdő, az epigrammák mögött jól megőrízte titokzatosságát. Őszinteség és igazi kutató szándék tette tiszteletreméltóvá nyers udvariatlanságát: a logika jogán tette – és fukar tőmondatai úgy robbantak Pipacs KATEDROFOPULOSZ rektor katedrális és koronális gondolatai alatt, hogy azokban katedrából és koronából igazán semmi nem maradt. Csak én vettem észre, hogy Tündérke Teratofopulosz a  könnyű álláspontot  választja és hogy miért: íme.

Tündérke kifaggatja az ellenfelet. Az ellenfél lelkes indítványát a saját területén rommá lövi  anélkül  hogy a vitának csak egyszer is kiszolgáltatná  saját  véléményét. Ezért  lehet  Tündérke epigrammatikus és ezért  az:  Tündérke Tribazilarzinosztofopulosz indítványokban szegényebb, mint ahogyan a Népies Terem hiszi. Tündérke a  pozitívumok  látszatával peckelődik-dülleszkedik; de valójában a  negatívum  maga.

Tündérkét tartottam eladdig a legjelentékenyebb férfiúnak, akivel Zubriániában találkoztam; Európában kincset érhet az ilyen koponya – bátor szóharcának napokra a hatása alá kerültem.

Tündérke Heterofopulosz páratlan intellektus; zsarnoki agyveleje már-már szinte öncélú: a  bírálattá  testesült szellem Tündérke Herosztratofopulosz és mint ilyen, alkalmasint mélyen hasznos ott, ahol megvan a másik, a termékeny véglet – az indítvánnyá testesült  alkotó  szellem. De ahol hozzá méltó, realizáló akarattá és mesteri indítvánnyá testesült elmék nincsenek, ott Tündérke Aforisztofopulosz haszna kétes. Szellemeskedése – ami sohasem unalmas! – öncélúvá lesz: gyomot irt, de nem ültet a helyébe semmit.

Az egyetem rektorát, ROZACEOFOPULOSZ Atyát már kikészítette és otthagyta; hozzámfordult, hogy most én következem. Kellemes izgalmat éreztem… ez volt, ez lehetett tehát az az érzés, amit éreznek a többiek, amikor személyiségének gyújtópontjában éri őket az összegyűjtött fény… De azért elhatároztam, hogy mágikus cerebrofopulisztikuma alól előpiszkálom  saját  indítványait; hogy mi az, amit  akar;  nem az, amit nem akar – – –

Ez ugyan nem sikerült; hanem olyan vihart támasztottam a konzuli termeskocsiban, hogy ha tudom előre, dehogy is teszem. Derűsen, barátságosan és csúfondárosan legeltettem rajta a szemem az éppen-megszólaló ember pózában – csakhogy éppen nem szólaltam meg. Ehelyett nyílt színen végbement szokott színem-változása: felhúztam hallgatnivágyó, szólásra invitáló és szépen kelepelő fül-lebernyegeimet.

A hipnofopulisztikus Cimpák áhítatos-aprókat verdesve a vérütés ütemére, várták a vallomást. Én nem szóltam – meg kellett szólalnia.

– …Ön olyan, mint az ideérkező legtöbb európai:  hallgat.

Semmi válasz.

– …Ön szünkategorizmikus, kritikofopulisztikus elme: igazi  huligán.

Semmi válasz.

– …Ön eleatofopulisztikus. Szerencsére ismerem és értékelni tudom ezt a hallgatást.

Nincs válasz.

– …Ön oly filozofopulisztikus konoksággal képes hallgatni, mintha csak addig élne, amíg megőrzi titkát.

Várhatsz, halacska.

– …Én Önt napok óta figyelem. Ön az udvariasság és a szemérmesség élő misztikofopulisztikuma. Ön az igazi eurofopulisztikum maga.

Úgy, ahogy mondod, halacska.

– …Ön szfinksz. Nem volna már itt az ideje, hogy minden megnyilatkozása pürrhonikus felfüggesztésétől elálljon – legalább nekem?

Ó, a szépen éneklő halacska.

– …Ön orvos, nemde? Talán ez az ön biofopulizmája. Hogy hallgasson.

És meghallgasson.

– …Mert a tébai szfinksznek is ez volt élete biofopulisztikus értelme-és célja: hogy magának tartsa meg találós kérdéseit. Mihelyt megfejtették a rejtvényt, élete belső célját vesztette és a mélységbe ugrott.

A szalonok legraffináltabb nyelvén nevetett rám: hisz értjük egymást, legyünk hát cinkosok – ezt akarta mondani. Összenevettünk, de én nem nevettem vissza; nem volt szokásom és sohasem tartottam ilyen gyorsan a rokonságot; épp ezért, a sommás válasz tartózkodóan s némileg ridegen hangzott:

– Ha a tébai szfinksznek találós kérdéseinél több esze van, nyugodtan a talpazatán maradhatott volna. Megengedem, a nagy vegetációs erőknek nem természete a fecsegés-locsogás. De a bőségesen burjánzó, asszimiláló és a környezetet hatalmasan tükröző élet akut tünete nem a talányszerűség, hanem a kifejezés kényszere.

Váratlan diagnózis volt, telibe talált: nyugtalanítóan borzolt rajta keresztül; létét alapjaiban (hogynemondjam bazofopulisztikumában) támadta meg; és Tündérke kapálódzva védekezni kezdett, bántotta, mint valami régóta álmodott (oneirofopulált) balsejtelem.

– Nem igaz. Kétségbe vonom.

Ez volt a szfinksznek a talánya; és hogy ne kelljen levetnie magát a mélységbe – beszélni kényszerült.

Beszélni és nem epigrammatikusan közbeszólni.

Továbbra is mesteri módon őrízte hűvös nyugalmát és gyöngyszemenként koppantva-és rebbentve a szavakat, most úgy beszélt, ahogy a konzuli Szalonban szokott, valahányszor nekiszegeződik az ingerült vita:

– Nem tudom, ön talán bakteriológus. Ismerheti az embert, ahogy ázalagjait ismeri „in vitro”; de nem ismeri az embert saját tenyésztő levében: „in politia”. Eszerint tehát csak locsogjunk-fecsegjünk, mert ami él, az fecseg…?!

Halántékát könnyű vérhullám öntötte el, ami nem kerülte el figyelmem.

– Idegorvos vagyok és nem bakteriológus, nem a Népies Teremben láttam először bennszülöttet „in vitro”. Tapasztalataim primordiálisak és épp ezért bámulatosan primitívek: az ügyesség egyúttal táncolhatnék; a szép hang – énekelhetnék: az erő – verekedhetnék; az okosság pedig –

– Fecseghetnék?

– Az okosság… –

– Fopuloszofisztikopofizma. Kétségbe vonom, hogy szabály; tagadom, hogy általános. Ön olyasmit mond, aminek a súlyát nem méri fel. Ön könnyelmű: nem látja, hogy ha ebben egyszer „in politia” megtéved, ez a botlás ezrek vérébe kerül!

– Az okosság pedig közölhetnék… –

– Fopulomisztifikopofizma. Ön az európai császárságokból magával hozhatta a megbukott társadalmi forradalmak minden borzalmát. Tudja meg ön, hogy ezek a mozgalmak az ön tévelygéseibe buktak bele; vagy azt hiszi tán, hogy ez másképp van az ingus, tunguz, dargin, tangut, karakurd, lezg, láz, luzin és bibulán kalifátusokban?!

Ez az agresszív hang meglepett. Visszanyeltem, amit gondoltam, ez meglátszhatott rajtam: én a Fül  meghallgató  aggresszivitásával feleltem.

Tündérke Frazeofopulosz nyugtalanul fürkészett; attól tartott, hogy rossz tréfa áldozata – és ez a halála; de úgy tett, mintha nem venne észre semmit: a gyémánthalacska makacsul úszott tovább.

– A társadalmi mozgalmak az első időkben a tébai szfinksz módjára parancsolták az áldozatot: nem volt baj, amíg a társadalmi mozgalmak megőrízték talányszerűségüket. Higyje meg, ne féltse tőlem az orvosok dolgát: az élet csak addig növekszik és furakszik olyan mohón, mint minden nagy vegetációs erő, amíg megőrzi talányszerűségét. Ez a legelemibb fopulomisztagogisztikopofizma. Mihelyt a szfinksz talányát megfejtették és a társadalmi mozgalmak nyilvánossá tették programjukat, a forradalmak rendre buktak bele: a szfinksznek a mélységbe kellett ugrania. A politikai programok elárulása és legcsekélyebb nyilvánossá tétele roppant hiba, amit azonnal hasznukra fordítanak ellenfeleink: semmit sem ér az a szfinksz, aki a fegyveres talányfejtőkkel szembekerül

a forradalom fecsegett: munkásoknak és parasztmillióknak beszélt, de tárt ablakkal paloták hallgatták – s ez az összes lehetséges haditervek kiszolgáltatása volt

és még ön, az orvos, ön mondja, hogy a nagy vegetatív erők fecsegnek…?! Nem ott fecseg az élet, ahol túl erős; hanem ahol még nem gyűlt fel eleven-ereje… És nekünk, akik tudjuk ezt, minden furfangunkkal azon kell lennünk, hogy megőrízzük a forradalom titkosságát – egy új, készülő világ talányszerűségét. Ez fopuloeoipszonikopofizma.

A gyémánthalacska alaposan nekirontott a horognak – utállak – mondta; de volt valami becsületes a hangban, ami az udvariatlanságnak élét vette. Ideig hallgattam, csúfondárosságomat elhagytam, csak a türelmet tartottam meg és a kérdés iránti tisztelet komolyságával in medias res – egy oldaltámadó aforisztikopofizmában foglaltam össze Európát.

– Figyelmeztetnem kell önt egy veszélyre. Ha a hasonlatok útvesztőjébe beleragadunk, az emberi szellem végveszélybe kerül. A hasonlatok tündöklő felhőóriásain Felhőkakukvárak támadnak: hasonlatokon úszkál és virít Európa egén az intelligens kretinizmus minden tákolmánya. Tudom, az ön szelleme ezerfele villan és ebben a Szalonban ön a legnagyobb önfényű égitest… Akkor meg, könyörgöm, miért nem képes abbahagyni ezt a játékot, a hasonlatok légüres terén épülő légvárakat?

Az elismerésbe burkolt kifogás megtorpantotta Tündérke Aszterofopuloszt.

– Mire gondol ön?

– Paraszti bolond-egyszerű szavakra gondolok.

– Fopuloszimplexikopofizma…?

– Mondjuk. Például arra, hogy a közlés eszköze az emberi beszéd. Hogyan képzeli el az utat a szfinksztől, aki megőrzi titkát – az új világig, ami már nem talányszerű, mert bekövetkezik…?! Milyen másmilyen, mutogató vagy madárnyelven akar velük szót érteni „in politia”? És ha nem így, akkor hogyan akarja közölni pártvezéri programját, amiből eddig, mellesleg, nekem semmit nem árult el – úgy, hogy ne értsék a császáriak?

Tündérke Okkultofopulosz kész volt a tiltakozó mozdulattal és a felelettel:

– Hova gondol? Hát felelhetek erre én? Van jogom felelni arra, amit csakis az életnek szabad kitalálnia, improvizatorizmofopulisztice: hogy hogyan őrízze meg  növekedésének  titkosságát? Hogy hogyan legyen a jogkiterjesztő politikum ugyanolyan mohó, mint amilyen észrevétlen  növekedés?

semmi egyebet nem akarok, mint azt, hogy ön belássa tévedését: ismerje be, hogy a társadalmi mozgalmak fegyvertelen hadserege ezen a ponton hibázott, ez volt hadmozdulatainak belső, elsikkasztott dilemmiszticikopofizmája:

vagy titokban tartja programját a tömegek előtt és akkor lemond az azonnali támadásról; vagy széltében-hosszában hirdeti a forradalom ezernyi hadititkát a hadicéltól a hadilétszámig és ezzel kihív maga ellen egy preventiceantagonizmokopális hadjáratot – az ellenforradalmat.

Lám-lám: a halacska dilemmája. Óvatos-olajos-gyengéden, kezelésbe vettem:

– Belenyugszom, hogy sem szándékait, sem személyes szerepét ön, egy esetleges forradalomban nem hajlandó az orromra kötni és egyáltalán nem becsülöm le azt az elhatározását, hogy a gyárnegyedek helyett a Konzuli Szalonban képviselje a forradalmat. Elismerem, az emberi beszédnek számos öreg hibája van, például hogy nem taktikus, a programot azok is hallják, akiknek leverése a programból ki nem hagyható; a közlésnek ezt a hibáját tudtommal soha forradalmakból kikapcsolni nem lehetett, még ha győzelmesen végződtek is – akkor sem. De hallatlannak és képtelennek találom az ön biofopulisztikumát: milyen alapon vállakozik rá, hogy egy szivarozva-konfabulizmagorazmitizáló Szalonban védelmébe vegye a forradalmat a Pipacs PALEOFOPULOSZ Atyák fopuloszkolasztikopofizmái ellen? Honnan veszi a jogot, hogy elorozza az élet elől talányszerűségét, amit én benne sehol nem látok – honnan érez rá jogot, mégis, hogy egész Zubriánia előtt kerülgesse a forradalom talányait…?!

Tündérke Lunatikofopulosz tűzbejött; már meg se látott, csak heveskedett:

– Mert én vagyok a forradalom igazi vegetációs ereje. Én vagyok az, aki betemetem és benövöm a fopuloprejudikopofizmákat, a fopulopopulofobopofizmákat, a Pipacs PILOZOFOPULOSZ Atyákat és a Konzuli KOLOSSZOFOPULOSZOKAT. Én vagyok a forradalom szállásmestere: mit keres a rohamgyalogság ott, ahol a szellem nehéztüzérsége még nem tisztította meg a terepet?! A zubriánok még a nyelvünket sem tudják: hogy tudnák ezen a nyelven a szabadság szavát kiejteni?!

majd ha a bennszülött a gyarmatosító hivatalnokhad nyelvét elsajátította – akkor van itt a forradalom  természetes  pillanata

vegyük észbe az európai császári forradalmak keserves tanulságát: a forradalom természetes pillanatának ne lehessen többé  elébevágni.  Elébevágtok: széltében-hosszában locsogjátok és fecsegitek a hadicélt az összes hadititkokkal – hogy a front melyik ponton gyenge. Az a lelkes, forrófejű és utopisztikopofizmás eurofopulosz volt az, aki legutoljára a szfinkszet a mélységbe lökte. Eláruljátok a szfinksz talányát és mélységbe vetitek a proletárok teljes haderejét sorra, nemzetek szerint. Ezért kellek én, én, a szivárgó, a serkentő enzim, míg felgyülemlik a forradalom repesztő ereje: piszkálódom, csúfolódom, szurkálok és csúfondárosan szünetelek – de ha ezzel úgy látszik, hogy én nem akarok semmit, ez annak a látszata, amit akarok. Talány vagyok; én teszem mohóvá és elkerülhetetlenné az élet növekedését! Elkerülöm ugyan a kataklizmikopofizmákat, de felszabadítom a zubriánt.

Ó – a gyémánthalacska!… Most eredj szépen: a lyukas fogházhajóba veled; amíg élsz, itt húz maga után a halász.

– Hogyan?! Elkerüli a – – –?

– A kataklizmikopofizmákat, a hekatombisztikopofizmákat, a – – –

– …Aha.

Megilletődött csönd következett. Merő illetlenségnek, sőt, nyegleségnek hatott volna, ha megzavarom a fennkölt, emelkedett percet, amelyben Tündérke öntetszelgő gőgje kulminált; ezer szerencse, hogy önkéntelen sugdosódásomat Tündérke nem hallotta meg: – Ismerlek! Ismerlek jól, Fabius Maximus Cunctator, aki a zubriánok lánca-rajtahagyásával akarod kifárasztani azt, aki őket láncaiba verte…

Tündérke Achilleufopulosz még érezte a Fület, a Cimpa a vallomások felvétele után nyugodtan feszült és hipnotikusan kelepelt. Még szavainak dagálya, érzelmeinek torlása visszhangzott benne, reverberált mindaz, aminek rejtvényszerűségét olyan nehezen adta fel; és a vallomás kéje után megnyugodva, szerelmesen ismételte:

– Igen! Forradalmofopulosz vagyok! Felszabadítom a zubriánokat, majd őket, fel én, a zubriánokat! Ha annak természetes pillanata elkövetkezik. De sem előbb, sem később. Az új világ – valami, aminek nem lehet elébe vágni.

–  …Kiket akarunk már megint felszabadítani?!  – fordult oda LAIOSZ LABDAKIDÉSZ Konzul a másik társaságtól, nagy hirtelen; utána egészen átlendült a teljes Konzuli Hústorony és az olyan ember kedvességével gyűrkőzött neki, aki még egy utolsó kísérletbe fog. – Erre feleljen nekem, kedvesem: a manóba is, miért akar ön mindenáron felszabadítani olyanokat, akiknek halvány fogalmuk sincs mindama irracionisztikopofizmákról, amiket mi vélük akarunk…?!

Minek hallatára mindenki odafordult a termeskocsiban. A fülsiketítő csendben még a kerekek kattogása is alábbhagyott. És – mintha Alekto Fúria feltrombitálta volna – elszabadult a pokol.

– Mi-cso-da?!  Hogyan?!

– Fopuloszkematipikopofizma!

– Aberracionosztignozeokopofizma!

– Fopuloszkizzofrenikopofizma!

– Enkefalomalacionisztikopofizma!

– Fopuloanaszillogisztikopofizma!

– Meta-pato-pszicho-hipo-hapo-episzkopofizma!

– Kavernoszkopofizma!

– Lakunoszkopofizma!

– Priaposzkopofizma!

– Ginandroszkopofizma!

– Absztraktogéta!

– Abnormogéta!

– Luteoprokton!

– Atopoprokton!

– Ikszintoszkopofizma! – Ipszilontisztigonokopofizma!…

–  Szkizma! Szkizma!

Egymás feje fölött ordibáltak, tülekedtek; jöttek-sorjáztak a bölcsek, a fopuloszok, művészek, bűvészek, ítészek, szépészek, tanorok és tudonárok, zenészek (zeneszkopofizmák) – megnyíltak a lepecsételt-és leplombált, kész kis univerzumok és megindult az ideologémata és a filozofizmata sziklahullása… A vita mennyköve becsapott; ebből keletkezett az a szörnyű zavar, aminek kellős közepén csak kukán üldögélő szemlélő lehettem. Az egész társaság körénk gyűlt persze és én észre se vettem, hol járunk – hogy a termeskocsi már a bányavidéken robog.

Ó, az apró ghibblendus-tündrén hivatalnoknemesség, kurtábbnál-kurtább kurtanemeskék, hét-meg hat-és-fél-szilvafások, ó, az a parányi Diszpellengér a Gyarmaturalom pirinyó Szobrán és Terén – a csepp-kis Zubriánia!

Nem ez volt az első ilyen, amit végighallgattam a ghibblendus tündrének között és nem ez az utolsó beszélgetés. Mihelyt az első szóváltás elült és a kedélyek lelohadtak, a vita onnan amilyen izgalmas, olyan hűvös volt, mértéktartó, életbevágó és az uralkodó nebuloszkopofizmáktól eltekintve szpiritofopulisztikus – – – de nem ők voltak azok, akiket a legjobban becsültem, érdeklődésük, hermetikusan lezárt-leólmozott világnézetük, a problémával betartott szertartásos távolságuk elriasztotta rokonszenvemet: ezek voltak azok, akik döntöttek tömegek fölött, de e tömegekkel soha, sem vérszerinti, sem futólagos, kiránduló érintkezésük nem volt

mesteri műtéttel intézték el a zubriánt: íme, kinyitva hasa; monstrum, egy értékes, nemes szerv hiányzik zsigerein: a  szabadságról  képzetet alkotó szervét a fopuloszok szondái-kutaszai hiába keresték. Azóta hangyamód keresztülvergődtem Hátsó-Eurázián és végignyargaltam rajta visszafele a hatvannapos transzeuráziai csillagsugárvasúton: aki késlekedik a rengetegben – az annyi, mintha cserbenhagyna… Még a fülemben a tangutok panaszdala –

előttem a Darzsilingi Vásár és a tagbaszakadt muraközi kínai, nyakában a rabszolgák táblájával „ÉN KUKAC” – ami azt ábrázolta, hogy ha a Harcosok taposnak, az eltaposott féregből hogyan támad tűzokádó tibeti sárkány –

a fülemben még az össze-vissza kiáltozó Darzsiling – A SZEMYUUNÉRT! A SZEMYUUNÉRT! – a vezeklősök, hamistalanok, öncsonkoló eksztatikusok – és a szemem láttára lejátszódó vakmerő jelentésváltozás: „vesszen a Puláj, fegyverre, csandalák – A SZEMYUUNÉRT! A SZEMYUUNÉRT!” –

hallottam a ZEBANGOO-szudra segélykérő vészkiáltását, amikor elválasztják tőle gyermekét: „Umaloa CSIKÓHAL, Barát és Bohóc, félelmes – rettentő Nevettető!”… És a Taneszrufton, mielőtt végigszántott volna rajta a Sivatag Ökle – a NEFÚDD, hallhattam ezerkétszáz fellah-torokból az égre csapó kiáltást, TANESZRUFT FELLAHJAI EGYESÜLJETEK! –

a Manzarovar-tenger partján csatangoltam, az Ezersziget vidékén és megtanultam, hogy a túlsó-setétső-borneóiak mit mesélnek LUPAKI BÉKÁRÓL, aki féktelenségében megitta a Föld Vizét – meg az a másik, az unguri-törpék szívettépő-realista mitosza a JÓ Viperákról, a hovák, sakalavák – ó, ez a sok vérserkentő felfedezés… azóta megtanultam, hogy csupa önismeret, csupa taktikai rutin – a való helyzet tapintása-érzéklése, a gondolkozás legfélelmetesebb hadigépezete Hátsó-Eurázia székelygóbé  esze:  az új vágy új képzetét alkotó egyetlen érző szerv, ami némán nedveli-és választja ki a  szabadság  ősfogalmait, szavat szó után fület repesztve visszhangozza és veti az égre a szabad nép, a szabad világ jajveszékelő fogalmát:  ez  Hátsó-Eurázia – – –

ezért  becsülöm én sokkal többre Westergaard Atyát, aki mulatságos volt és idegen, de legalább ott élt velük, közöttük és eltemetkezett a baobab-erdők fenekén – vagy az idealista ámokfutót, Rochard ezredest, aki oly lehetetlenül, a megszállottak bizalmával, önmagát áldozva élt, nem is ember, inkább csak egy legenda, látom még a Tarbagatájon, amelynek tűhegy-tetejére búcsúzni másztam fel vele – és még azután is, sokáig, imbolygó pont – őt és zászlaját elnyelte méreteivel a Horszt, egy rikoltó-vörös, óriás eurazit-szilánk: ó igen, ezeket, őket igen, ezeket becsülöm, Westergaard Atyát meg Rochard ezredest – – – de amikor emezekkel, a bibulán bányakalifátusok egyikén, a ghibblendus-tündrén előkelőségekkel, hősi-nyalka filippofopuloszokkal-és voluptovipollákkal félhivatalos kiszálláson voltam, még nem ismertem, nem ismerhettem őket; ott éltek-és küzdöttek messze-messze, valahol a szörnyűséges földrész őserdőiben, mint magányos, de természetük szent szándékát gondolkozás nélkül szolgáló – Európát fáradhatatlanul kiválasztó, hasznos baktériumok.

A Konzul meg akarta mutatni, hogy a vita termékenysége kedvéért a végső koncessziókig is elmegy; és ravaszdi-engedékenyen így forgatta a szót:

– Szerencsére mi Konzulok sem vagyunk egészen ostobák, az én dajkámat se ejtették a feje-lágyára, én is tudom, hogy a fennálló rend tarthatatlan és önmagában hordja az új világ fejünkrehullását; én sem vagyok embertelen és mulya antropofagasztofantasztofopulosz, hogy ne tudnám, mi a zubrián élete és ha beszédeimben fényes, glóriás, a Népies Terem freskóján meg üdvözítő izomkolosszofopulosz is a Főalakoskodó Középső Zubrián – vagyok olyan tárgyilagos, hogy ne akarjak cserélni vele. Most azonban szóljon, kedvesem, és én jámborul hallgatom: annak is a huncut kirájzulumát, aki másképp hallgatja… hát hogy is van ez? Miért akar egyáltalán felszabadítani olyanokat, akik ilyenféle óhajuknak semmi jelét nem adják…?

A kérdezett – Tündérke Rubeofopulosz tartózkodó volt, de idegrendszere még hatása alatt a vallomásnak, amivel az imént nálam elzálogosította magát.

– Konzul. Sem ön, sem én nem csak a Népies Terem freskóin láttunk zubriánt. Alkalmam volt kilesni-megfigyelni őket ültetvényeinken, ősállapotban; magam láttam már őket pizang-kunyhóikban is, a bennszülöttet, amint férfi és nő homlok-összeérintéssel csókolódzik. Miért kívánja hát, hogy – ha egyszer természettől nem oszkulofopuloszok és a bennszülöttek lefordíthatatlan nyelvén, homlokcsókkal fejezik ki az európai szerelemjelet – miért kívánja ön, hogy értse és felfedezze, amikor a szabadságról beszél a bennszülött jelbeszéd? Lehet, hogy dadognak; de nem tagadhatja le, hogy a maguk jelnyelvén a Jel megvan nekik: ezredik esztendeje nevén tudják nevezni, ami nekik hiányzik, amióta tart a gyarmaturalom.

Bámulatos önuralommal, szelíden csóválta fejét a Konzul, az egyetértés nemes-nemleges jeléül, miközben Fényeskoponyáját gömbölygette tenyerével:

– Tortikuloszkopofizma. Ön szavaimat kifacsarja. Ön nem hiszi el nekem, hogy én a haladás tényezője vagyok, igen-igen, kedvesem! A haladás tényezője. Mindkettőnk sorsa az ÚJ VILÁG, amit ön talán sürgetve (konkretofopulisztikusan) és én tartóztatva (szimbolionasztikopofizmatikusan) hozunk közelebb. De el tudja képzelni az új világot, amíg az ÚJ EMBER meg nem jelent?!

Tündérke Vacillofopulosz mélyen elgondolkozott. Fejét lehajtotta (hogy legelőnyösebb töprengő arcélét mutassa:) úgy tűnt, ennyit már beismer és a vita ezúttal termékenynek mutatkozott. A Konzul folytatta:

– Ön, akitől szívem és barátságom sohasem tudta megtagadni a szabadságot, önben előcsillan az ÚJ EMBER – kezdte végtelen vigyázatosan és bársonyosan: – az én hatalmam ön felett megszűnik, az új embernek az ÚJ VILÁGHOZ joga van. De az ön szerencsétlensége: az ön szive (valósággal katasztrofopulisztikus filantropoidiszkopofizma). Ön az ön paradoxofopulizmusát a zubriánok vágyaival, saját vágyait pedig a tényekkel téveszti össze –

– Dehiszen ez paralogisztikopofizmatikon!

– Ne! Ne! Ne gondoljon holmi immoralofopulosznak, kedvesem és ne rémüljön el, ha mindezt így elébetárom. A zubrián derék, takaros és főleg nagyszámú jószágállomány: mindegyiket mint embertársamat tisztelem; de mint tulajdonosuk, felelős vagyok jószágaimért. Miért akarja éppen nekünk a szemünkre hányni, hogy olyan végtelen türelmű és szívesen teherviselő a zubrián – vagy a természettel polemofopulizál, hogy ezzé-és ilyenné tette őket…?!

a zubrián ott turkál-furkál a földön; matat; ás; keze-lába a rögtől furkóforma lesz; engedelmesen hozza el a Szigetnek a cukornádat és megszokta már, hogy hetekig tapossa vízben, térdig, a rizsföldeket

a zubrián eldúdolgatja máriaénekecskéit, elcsingilengettyűzik, miközben jól elszomnoszolemnizál és sovány kis lelke betelik-és megelégül azzal, hogy néha az a nagy nap is elérkezik, a nyilvános szűzavatás bájos bennszülött ünnepsége és körtánc közepén az aktus lejátszódik a falu előtt

ilyen a zubrián. Vagy látott ön zubriánokat, ha túlságosan meg találták kóstolni a kincstári kumit: zubriánt, a „garatfelöntés” bennszülött szertartása közben, látott-e?! Látott ön már valaha is zubriánt, verekedni a szabadság nevében, nem pedig valamelyik bennszülött széplány kegyeiért?! Ezek megcáfolhatatlan tények. Ezek a tények pedig, mordízomadta, semmiképpen sem azonosak az ön freneziolapszolofasztikus óhajaival. Dixi.

– Lofasztikus…?! De hátha ezekben a máriaénekecskékben a szabadságról csingilengettyűznek, csak épp a maguk módján, a bennszülött szókincs merőben idegen modulatúráján, a hanglétra különös búnborongásával-és lejtésével…?

– Ó! Kedvesem: analogisztikofopizma. Nyújtsunk békejobbot: az egyik húzza, a másik tolja, no nem? Mindig így volt ez Zubriániában. Ne igyekezzünk a valósággal összetéveszteni azt, ami egy ábrándos, halovány lehetőség. Mi  közösen  fogjuk a zubrián népet  elvinni  az ÚJ VILÁG felé: tudom hogy ön húz és mi szívesen megyünk – – – de a vasútnak is, a forradalomnak is,  fékre  van szüksége. Én vagyok ez a természetes fék és ha már a fék is enged:  akkor  és csakis  akkor  van itt a forradalom természetes pillanata.

.......................................................................................................................................................................

Remegő egér módjára, összegörcsölődve kuporogtam a széken, a Konzuli Termeskocsiban. Ahogy a varázsformulát kimondták a szénvidék kellős közepén, a tárnákban robotoló bányabibulánok feje fölött robogva s a maguk felsőbb régióin békejobbot nyújtva – sajgott bele mindenem

a szemem előtt jött létre az öncélú szellem új metamorfózisa; az intelligens kretinizmus közös nevezőt keresett és talált: a forradalom Féke és Mozdonya kitalálta, milyen az a vasút, amit szent testvériségben lehet egyszerre húzni és fékezni is; néptulajdonos kaszt és fabiánus forradalmár békejobbot nyújtottak egymásnak és ez az aktus nem tudom, melyikre nézve volt gyalázatosabb

Tündérke Szimptomatofopulosz halkan és ünnepélyesen alkudozott, lassan alakot öltött az új szövetség:

– Ha az ellenállás esztelennek és meddőnek bizonyul, nem kötelessége-é forradalmofopulosznak a Kormányzattal való együttműködés…?

A Konzul megmerevült. Édelegve hunyorgott. Mint rutinos főhivatalnok, azonnal felfogta egy ilyen lépés pazar propagandisztikoprofizmatikus lehetőségeit. A fopuloszok ünnepeltek és kölcsönösen, körbe-karikába – kongratulanizáltak… Valahára! Annyi szkizma és szinkopofizma után – végre itt a szinkronosztikopofizma.

Most a taurofopulisztikus Konzuli Kéz és az undulofopulisztikus Tündérkéz Kézfogása következett (Tündérke hosszúujjú, arisztokratikus kacsójának Behelyezése a Konzuli Medvemancs markolásába); és mindezeket szépen megejtvén, LAIOSZ LABDAKIDÉSZ Konzul, monumentális derűvel, leereszkedő, rövid beszédet mondott:

– Ha ön szól, mintha szívem dobbanását hallanám. Ön megsejtette és kitalálta, a Kormányzat eredeti elgondolása  ez  és mindig is  ez  volt: a Kormányzat  Forradalmi Kormány  (totalofopulisztikus encezarofizma) és ha egyelőre ez még államtitok is, azonnal nyilvánosságra hozzuk, mihelyt a nép a szabadság óhajának legcsekélyebb jelét adja

sajnos, mihamar erre számítani: hippopotamaceokoprofizma

örvendek, hogy mindannyian egyet akarunk; de vessünk számot vele, hogy a zubrián népnek a szabadságról képzete nincs: és nem  akarhatja  azt, aminek nem alkotta meg fogalmát

más a szemére vak vagy az agyára vak; de a zubrián nép mindkettőre: a zubrián a szabadságra vak. Ez viszont teofrasztojopasztolofasztokopofizma.

.......................................................................................................................................................................

A  zubrián a szabadságra vak:  sziklányi súllyal nehezedtek rám a szavak, amikor a díszes fopulácia előtt hasaló bányakalifát megláttam: nem felejtettem el, ahogy homlokcsókját a Konzuli Lakkcipő orrához verdeste – kéznyújtogatását, hason (ami a szolga rab személyén hordott korbács ősi átnyújtásából származott) és ahogyan, ugyanígy, a földet csókolva, a kalifa tíz-tizenkétszer hasoncsúszott körülötte

rajtuk járt az eszem mindvégig, azon, aki tette és azon, aki tűrte – már nem velük mentem, inkább csak lomposan sompolyogtam utánuk. Félrehúzódtam a bányakasban is, a tárnák fénye néha bevetült, de fel se pillantottam. Vissza kellett szólni értem, mikor lent voltunk a negyedik szinten, nyolcszáz méteren.

Vérbeli grammatikofopulosz ellentmondást lát benne, ha nincs lehetőség rá, hogy a szabadság  tényének  ellentmondjon. Ez hamis. A szabadság – és a szabadság belülről való megtámadásának szabadsága: két külön tétel, ami kizárja egymást.

Mert mi a szabadság? A szabadság  tényének  fegyveres védelme minden és mindenki ellen. Így maradnak a népek – emberek és szabadok.

És mi a szabadság ellenvéleményének jogossága? Semmi egyéb, mint a szabadság belülről való fegyveres hátbatámadása és szétverése. Így vesztik el a népek emberségüket és szabadságukat.

Vannak ravasz gézengúzok és vannak intelligens kretének.

Azok, akik a szabadságellenes  vélemények  szabadságához ragaszkodnak – azok az intelligens kretének.

Azok, akik a szabadságellenes  merényletek  szabadságához ragaszkodnak – azok intézményesített tömegbűntények értelmi szerzői.

Azok, akik a szabadság tényének fegyveres őrzését elválaszthatatlannak tartják fogalmától – azok szabad népek és a nép szabad kormányai.

A szabadság elárulása: tűrni-és engedni, hogy a szabadság, újra meg újra, az ellene elkövetett  szabad gaztetten  tönkremenjen.

.......................................................................................................................................................................

Laiosz királynak megmondta a jóslat, hogy fia kezétől fog meghalni.

Sem Laiosz király, sem Oidiposz nem tudta, kivel találta magát szemben a tébai kapunál. A jóslat mennyköve becsapott; és beteljesedett.

Csak szabad népek szabad kormányait nem fenyegeti a labdakidák sorsa:

– ha a hivatalok nem öröklődnek egy kaszton belül

– ha olyan emberek cserélődnek bennük, akik a néppel személy szerint azonosak.

Ez a kettős beszabályozó elv kell hogy megtartsa a kormányzást szabadnak, jónak, helyesnek. Kettős veszélyt kerülhet el az ilyen kormány:

– elkerüli, hogy a szabadság tényét a benne összeverődő, a vele visszaélő haramiaszellemű csoportok megtámadják

– és elkerüli önmaga és az egész nép számára a labdakidák végzetét – – –

.......................................................................................................................................................................

A labdakidák végzete volt, ami eddig még minden kaszturalommal elbánt.

Hogy az uralkodással hajlamosított rosszakarat ottmarad az utódokon és hogy a kaszt népellenessége öröklékeny: ez volt Tündérke Paradoxofopulosz egyik legnagyobb tévedése. A történelmi valóság ezzel szemben az, hogy a kasztok megszülik fiaikat, akiket az apák eltakarítására a jóslat kijelöl – és apák és fiúk nem tudhatják, kivel állnak szemben.

Feleletül arra, hogy „a forradalom felfalja fiait” – a kaszturalom apáit falja fel.

A jóslat volt a francia polgári forradalom legnagyobb szövetségese: való igaz, az arisztokrácia soraiból kerültek ki a legjobb polgárforradalmárok – akiknek a kezében a jóslat messziről villogott. És ugyanígy érte utol a polgári kaszturalmat a labdakida sors: megszülte fiait, akiknek a kezében megcsillant – hevesen és megvesztegethetetlenül ott csillogott a forradalom jóslata. Az európai császárságok polgársága azóta talán  vigyáz  – de a labdakidák sorsát meg nem kerüli.

Csak az a nép kerüli meg a labdakida végzet végtelenbe húzódó szerencsétlenségeit, amelyik nem a jóslatra – hanem a szabadság  tényére  vigyáz.

Ehhez pedig három dolog szükséges:

– hivatalnokait választással cserélje

– a politika specialistáit ne olvassza össze a fegyverhatalommal

– végül a szabadság tényére őrcsapat ügyeljen, hogy az soha ne maradjon őrízetlenül.

A fülem zúgott, a nyomásváltozást már a kasban megérezte mindenki, de a hő növekedését csak a tárnában lehetett észrevenni.

Mintha kazánba lépett volna az ember.

A bányakalifa ájétatosan magyarázott valamit a jámbor és oly dícséretre méltó bibulánokról, majd lapozott egyet emlékezetében és a Konzul elé tárta a derék és oly hűséges Föld őstörténetét. Valósággal hódolati karusszelt jártak a Föld különböző korszakai a Kormányférfiak előtt – de az éneklő magyarázatnál inkább érdekeltek maguk a bibulán bányakutyák, ezek a derék, dícséretre méltó és olyigen jámbor jószágok: a bibulánokat a Föld semmilyen korszakába nem tudtam belehelyezni.

Csakhamar izzadt mindenki, úgy sütött a fal; az urak már tanakodni kezdtek, hogy felküldenek szélvitorlás zubriánokért – én meg egyszercsak azon vettem magam észre, hogy lemaradok.

Elemi szélroham húzott keresztül a tárnán, orrom-szemem telecsapta szénporral. A fordulónál felsüvített, megcibált egy ideiglenes deszkaajtót és amikor már tudta, hogyan fogja meg, óriási dörrenéssel vágta be – épp az orrom előtt: az ácsolt támaszok megremegtek – el voltam vágva a társaságtól.

A bibulánok létezéséről igaz hogy tudtam eddig is; de úgy véltem, valami etnográfiai tévedés az egész. Hogy meseemberek, amilyeneket még mainapság is olyan gyakran jelentenek az utazók; vagy tán afféle lótuszevők, gondoltam, akik a Gangesz partján a virágok illatából élnek – ahogy őket leírja Obruscsev és Przsevalszkíj. Hát nem, a bibulánok igazán nem a lótuszok illatából élnek.

Elsősorban az orvosnak voltak páratlanul érdekesek: ilyen szervezetet sehol nem ír le az összehasonlító anatómia.

Egyik féleségük – a bányakutyák vagy csillés bibulánok – négy keréken gurulnak; mellkastájon széntartályszerű kiöblösödést viselnek, de mozgatószervük is van – két lábforma pszeudopodium, ami lelóg a vágányok közé és ez a két pszeudopódium, ellenmozgásos tipró-taposó nekiveselkedésével a test tovagördítésére szolgál.

Találtam más homenoid varietásokat is, meglepően hasonlítanak az emberhez, csakhogy mellső tentákulumaik szerfölött különös acélszerszámokban végződnek, ezeken a példányokon fel kell hívnom az anatómusok figyelmét a külön szerszámverőérre, ami a kézi feszítőt, a mechanikus kalapácsot vagy a csákányt rákapcsolja az aortára és ezzel hozzá a törzshöz.

Átnyomtam a folytonos léghuzamon az ideiglenes lécajtót, ami az új tárnába vezetett – bibulánul nem értek, így hát kissé elveszve éreztem magam; szerettem volna utolérni a társaságot, de az előttem folyton változó képet kusza résekre bontotta a bányadúcolások zűrzavara – sehogyan sem tudtam őket megtalálni.

A fejem fölött, elég alacsonyan, dróthálós ócska lámpák lötyögtek-himbálództak a huzattól meg az ütésektől és szénporral mentek tele s ez a szénpor ott feketéllett az üvegbura alján; egész sereg öntözőbibulán locsolta, hogy lekösse – mert a szénporral telülő bányalég a legközvetlenebb robbanásveszély, alattomosabb a metánnál.

A csattogás-csürüszkölés, eszeveszett zsivaj közepette, valahol megálltam és hunyorogva előrefürkésztem: mintha sápadt európai fej ringott és világított volna látomásszerűen, messze a dúcolások mögött, a folyosó fekete porfelhőben derengő végén.

Hát ez meg vajon melyik fopulosz.

Nekiiramodtam és keresztülbujkáltam az újonnan épített gerendázat alatt, a bányaácsok szakadatlanul dúcoltak, támogatták és akasztották oldalt-és középen ketté a benyomuló szénpadot, amit gyűrt az oldalnyomás.

Tamínót ismertem fel a sápadt fehérben, ő volt az a kísértetiesen ringó eurofopulosz, mert ő is lemaradt a társaságtól.

A szénüreg itt kiszélesedett, ez volt a bányakutya-kitérő, lovak vesztegeltek a vágánypáron, kerekes bibulánokat toltak össze, csákányos szénkutyák sürögtek – és Tamíno tehetetlenül figyelte a  munkát.  Néma volt és megközelíthetetlen, mint minden igazi munka és mint azok maguk, akiknek ez a munka a szerszámverőerükön kering.

Ő is észrevett és közelített egy lépést: csak a szemével közölte érdeklődését, izgalmát, örömét és tehetetlenségét a  jelenség  – ama furcsa micsoda előtt, amit állítólag úgy hívnak, hogy: Mun-Ka.

Mulatott rajta? Hitetlenkedett? Mire gondolhatott, hogy a fejét rázta…?

Talán összehasonlította a körülötte élő hivatalnoksereg aktacsomóit a réselőcsákányt viselő bibulán bányakutyával?

– a reprezentacihükasztofopulanciák jövedelméből élők életét azokéval, akiknek ilyen ékvasakban és feszítőrudakban végződnek a mellső végtagjaik?

– a fopuloparazitoszkopronüchtifalloszok állandósult kéjét – a repesztőékes bibulánok jajveszékelésével, akik, valahányszor oldalsó kalapácsvégtagjuk mellső ékvasukra rávág, fel kell kiáltsanak a fájdalomtól…?

– …akik ütemesen: ütnek-kiáltanak, ütnek-kiáltanak – de nem tehetnek egyebet, csak így és csak ezt, ha egyszer a Mun-Ka a törzsverőerükön így kering…?

Nem tudom, Tamínó mire gondolt; csak azt láttam, hogy mint aki valamit először lát és nem hisz a szemének – hosszan rázta-ingatta a fejét.

Ismét lécajtó következett, szűkülő barlangfurat, utána másik lécajtó, mégmásik átjáró, ami kissé megkanyarodott: a régi tárnában voltunk megint.

Óriás barlangfolyosóvá bővült erre a járat, teljesen ki volt termelve és alkalmasint raktárnak használhatták: a vágányok mentén fúrófejek, szanaszerte szerszámosládák és egy kötélszerkezeten, odafönt, fölhúzva a mennyezetre – egy sor rossz kabát és lafancos hacuka, hogy el ne lopják: ez volt egyúttal az alsó öltöző.

Tamínó sötét torokba kémlelt bele, múltszázadi tárnatorkolat lehetett; én a tömedékelést figyeltem: könyökökön és mennyezeti függesztőhurkokon embervastag tömlők lengtek-feszültek. Iszaposított törmelék bugyborékolt és takarodott a földgyomorba befele a borzasztó bélen, nagy nyomás alatt. Néha meglibbent az egész, amikor szabálytalan könyökeinél a tömlő megérezte az érkező lökést.

Csak így lehetett megfogni a bányaomlást. A dúcolás elöregedett; de a kitöltés elejét vette a szénpad megcsusszanásának és a bányaácsok kopácsolása után ez volt a második, ami üzemszünetet nem ismert: a tömedékelés. Tamínót mintha elnyelték volna – utána kellett mennem. Hova bámul?

Földüreg volt ez is, valami múltszázadi tárna; de a talajülepedés beroppantotta a korhatag, ósdi gerendázatot. Még nem láttam ilyent. A nyomás nem tört el egyetlen rönköt sem, a gyámok-támasztékok rendszere ugyanaz maradt; de a talaj súlya aránytalan volt – túlerő.

Ez a lassan nyomorító tektonikus sajtó önmagába morzsolta a gerendatörzset, a farostok saját hüvelyükbe fúródtak bele. A ducolás egyszerűen felnyársalta önmagát, nem kellett hozzá, csak az idő – másik félévszázad, a bordázat összecsuklik és a feneketlen föld a korhadó morzsalék körül teljesen összenő. A Föld zsigeri éjszakája – – – !

Riasztó volt és demonstratív. Tamíno látta a dúcok végén szunnyadó nyomást, amint a tákolmányt egyre összébb tapossa – sarkonfordult és mintha a Föld zsigeri éjszakájától borzadt volna vissza, ahol a vaksüket sötétben a feneketlen föld már összezárult… Hideglelősen összerázkódott és kiment.

A nyílás száján még bekémlelt. Dacoskodott, „nem fél”; de szorongott: sorsfordulaton érezte szellemét

a peripetikus pillanat elközelgését érezte – a jóslatot neszelte meg: láttam. Ő az, az utolsó labdakida – csak még azt nem tudtam, mikor és hogyan éri kasztját a benne fogamzó villámcsapás.

.......................................................................................................................................................................

„Fa-nagyságú korpafüvek és harasztok… pikkelyes ősfák… eocén… miocén… pliocén… a harmadkor után a negyedkor… devon… karbon… szilur – – –”

Valahol erre kellett legyenek, foszlányonként el-elkaptuk a bányakalifa üvöltőmagyarázatát. Úgy is volt, ott értük őket utol a magyarázat és a Föld harmadkorának kellős közepén, látványos félkörben ácsorogtak, mint valami színdarab-záró  tableau,  a bányamester fáklyát tartott magasra, a Konzul pedig valami leborult, hosszú szurokfeketeségen csücsült és odavetett kedélyes ötletekkel fűszerezte a felsorolt páfrányok tömegét.

Ott hetyegett, hablatyolt, galantérozott, cimborált egymással a joviális, peszvalgofopulisztikus, önelégült társaság; Tündérke Libellulofopulosz épp Pipacs PODAGROMANTOFOPULOSZ Atyával karonfogva andalgott, Cingárka KLOAKOFOPULOMAXIMUSZ semmitőszéki elnök általános helyeslés közepette nyitotta végig, levegőzni, az ingét (szőrehíjas mellével úgy festett, mint valami VAKUOBALSZTODON). Nagy tisztelettel álltak csokorba a misszionárius mérnök-szívtársak HULAF BILGERLAND köré, aki – édesmindnyájuk helyett – az üvöltöző talajbányászati ismerettárra figyelt; KACHEXI pedig, az óriás genitálgimnasztikonoklaszta, a barlang végébe mutogatott és arrafele bökve a Konzullal sugdolódzott, mintha valamire fel akarná hívni a figyelmét.

A Konzuli Hústorony, ülőalkalmatosságán kényelmesen elhenteredve, patrícius-mozdulattal intette le a diadalüvöltő bányamestert.

– Mondja, barátom. Mik azok a fekete, mozgó és nyerítő valamik amott, a paleozoikum fenekén?

– Lovak, Főmagasság. Lóstatásra tartott, megannyi vontató. Most a bányaistállóban vagyunk, amit én méltatlan vágattam a meddőpalába: a mozgó feketeségek lovak, a nyerítések pedig lovak nyerítései, Főméltóság.

– Lovak, hm… – ejtette ki az eszéből az egészet a Konzul, bizonyos majesztatofopulizmikoprofizmával és azon a meleg patríciusi érdeklődésen, amivel visszhangozta, érződött, hogy őt a bányában az égadta világon lovak, lóstatások vagy lóval kapcsolatos lónyerítések nem érdeklik. Ezt meg is mondta a bányamesternek:

– Folytassa, barátom.

A magyarázat ettől a kitüntetéstől egészen megilletődött.

– Uram, mintegy félezer ló éldegél itt, a Föld fenekén, teljesen megvakulva a sötéten eltöltött élet mián, de jószág-eszének öreg-mindegy, hogy minekokáért van éjszaka, ha egyszer neki éjszaka van s mint aki abba beleszületvén, vallásos buzgodalommal húzza a kerekes bibulánkutyát. Az a széna, ami innen nem látszik, az  széna,  a lovak vak szénája, Főmagasság, minden becsületben eltöltött munkás élet jutalma: vakok ugyan, de hálatelt, jámbor szívvel ismerik fel egyenként egymást és jászlaikat. Azok a csikók pedig, akik szerencséjüknek tartják ezt a bemutatkozást – azok csikók, a vak lovak csikói. Be fogom mutatni őket, Főmagasság.

– Mondja csak, fiam. A csikók is vakon születnek?

– Nem, Kegyelem, a csikók, azok nem születnek vakon. De nem nyílik fel a szemük.

KACHEXI lépett közbe, az óriás klinikofopulasztodon:

– Ostobaság. Még két-három generáció, a szem már csak apró, borsónyi vízgolyó, az orbitális üreg elkötőszövetesedik és a negyedik nemzedék szemkocsány nélkül születik.

Az orvostudomány szólott, a józanésznek el kellett hallgatnia.

Ez katedrofopulisztigono-misztifikatizmonológia.

– Tehát vakon, tehát vakon – csapongott valahol egészen másutt, gondolataival, a Konzul. – Most még csak azt mondja meg, kedves barátom, tulajdonképpen mi az, amin olyan kényelmesen terpeszkedem, hogy szinte otthon vagyok.

– Lepidodendron, Kegyúr. Új furataim alkalmával ó én méltatlan! akadtam erre a különösen szép pleisztocén leletre; az istenek és a Konzul Ujját láttam benne, hogy bányakutyáim nem tudják megmoccantani. Itthagytam tehát a bányaistállóban, amíg odaát a bányakápolnában én nyomorult! nem csinálok neki jobb lelőhelyet, hogy eredeti helyén nyugodjon… Főmagasság tehát most egy lepidodendronon kegyeskedik nyugodni és lábai előtt hever az egész paleozoikum – – –

– Nagyon jó! Nagy-gyon jó! – eresztette fel egy pillanatra nevetésének zsilipjeit a Konzul. Nagy önszeretettel, szinte becézve simogatta Fényeskoponyáját és miközben elől-hátul egyre simábbra csiszolta-gömbölygette, imperatofopulátor pózban a Szalonhoz fordult: – Ime, nem közönségesebb trónszéken nyugszunk, mint egy lepidodendronon. Körülöttünk alázatosan és vazallus módra sorakoznak rétegenként a földkorszakok. Zubriániában csupán ezer esztendeje gyarmatosítunk, de ez csak a látszat: jogcímünket az uralkodásra a paleozoikumig vezetjük vissza. Volna még valaki, aki az elkövetkező huszonöt év időparányát, az uralom érinthetetlenségét és tulajdonjogát kétségbe akarná vonni, volna ilyen, elég vakmerő?

Mély csönd következett a földüregben; csak a feketeség felől neszelt, ahol a vak lovak abrakoltak. A Konzul folytatta:

– Nem, nem akad, ilyen nincs; üres agyrémek meg nem dönthetik gyarmaturalmunkat. Eredj, fiam, járj szerte a bányában és hirdesd ki mindenütt a derék bibulánnak, hogy a Kormányzat, anélkül hogy feloszlott volna, újra megalakult. A Kormányzat nem a régi gyarmati büntetőhivatal többé, hanem a  Forradalmi Kormány,  az uralom pedig nem gyarmaturalom többé, hanem a  Forradalom.  Hirdesd ezt mindenütt és mondd nekik, hogy függesszék szemüket bizalommal az új Kormányzatra, ami a paleozoikumig mutatja ki uralma jogcímét, üzenem, viseljék türelemmel ezt, mármint a Forradalmat, mert bizony-bizony – ez nincs másképp: ha egyszer az Új Világ elérkezett…!

– Ó! Urunk! Főmagasság! – riadt meg tőle a bányakalifa, ahogy bugyuta képpel belegondolta magát. Nem értette egészen, de gyanította, hogy ez valami amolyan főboldogság, amihez eddig a bányakutyának nem volt joga; vaktában a kezembe nyomta a fáklyát (nem tudom, miért éppen nekem; én voltam a legkevésbé tiszteletreméltóan öltözve vagy tán arralézengő bányabibulánnak nézett) – és dagadó mellel elsietett. A tárna végén már elkezdte, idehallatszott a bányakalifa vezénylőüvöltözése és a nyomában felcsapó diadalordítás.

Most legalább belekóstolhattam a fáklyatartó zubrián rabok életébe, ha csak szempercenetre is: világítanom kellett, nem hagyhattam ott a társaságot; pedig átkívánkoztam a lovakhoz nagyon.

Magasratartottam a szurokbotot, hogy körüljártassam a fényt a földüregben; és körülkémleltem. Ott tolongtak az óriási barlangtérben, jászlaik mellett; de a világosságra egy se fordult vissza.

A vak lovak. A csikók, amelyeken a szemüreg elkötőszövetesedett; és a vemhes kancák, amelyek méhében a magzatok már szemrügyek nélkül pihennek – – –

Alighogy a bányakalifa jelenlététől a társaság megszabadult, feltámadt a Szalon.

Pipacs OLÜMPOFOPULOSZ Atya a Rektor Magnifikusz pózában emelkedett szólásra, szavából II. MOGULÁR és TORMOZÉN beszélt, a NAGY – és kenetteljesen és gyööö-őnyörű-gyönyörű kazuisztikoprofizmatikonokkal adta oda az Új Rendre az Anyaszentegykleziasztikon Kézrátételét:

– Soha összébb összefogás nem fogott, soha gyümölcsözőbb szövetségre az első és az ötödik rend nem lépett

hosszú esztendőkön keresztül tűrnünk kellett és tétlen figyelnünk, hogyan fertőzi néhány szemét fajankó disznó vacak a nyomort – a forradalom parázna álmaival

a világtörténelemben először történik a gazdagok alamizsnárakényszerítése, az intézményes, kötelező nyomorenyhítés:

már enyhül! már nekigömbölyödik és kövéredik a nyomor

az elégedetlenséget a zsírpárnák lelohasztják

az okvetetlenkedés tüzét eloltják a tokák

hangosan dícsér a nyomor, ami nem nyomor immáron többé és kórusban hálálkodnak a koldusok, akik nem koldusok többé, hiszen megvan a mindennapi és oly tetézett alamizsnájuk:

és áldják és emlegetik a népek az új Forradalmat

és azokat, akiknek ezt az újdonatúj világot köszönhetik:

a Konzult és az isteneket.

A pillanat fenségét csak még fokozta Tündérke Augusztofopulosz. Az ő konfesszionizmiogémáján látszott a belső megrendülés, a vivódások, belső küzdelmek emléke és a súlyos tapasztalatok, amelyeket a külső világból – a tunya kislelkűség világából hozott:

– Hosszan tépelődtem rajta, hogy a szabadság új találmányában nincs-e valami eredendő hiba. Ma belátom, hogy az  elegendő  alamizsna fegyveres kikényszerítése olyan találmány, amelyben nincs és nem is lehet hiba

az erők és a lehetőségek, a tartalék és a takarék okos gazdaságossága ez: a szabadság új adagolója, ami megnemesíti a nyomorult páriát és elindítja az úton az Új Ember felé

és így a jó és ne is lehessen másként: a szabadság közbeeső stádiumára van most szükség, amit egyaránt enged-és követel a történelmi pillanat, mert ez az. A forradalom ez, a vérengzés külső jele nélkül, ami csak annak volna szomorú sztigmatafenoszkopromenonja, hogy az esemény – természetes percének elébevág.

Pipacs APOSZTULOFOPULOSZ Atya lelkéből türelmetlenkedett, alig tudta visszafogni tarjagos faltörőkos-fejét és kapudöntő pózban, a templomi szószék méltóságteljes – ululázó rikoltásaival rontott tovább a gondolaton:

– Hány példát hozzak fel a történelemből?!… Mikor az istenfélő, türelmes tömeg örökös heccelői a nyomor fejére idézték a gazdagok bizalmatlanságát

az Anyaszentegykleziasztikoprofizmatikon felemelte szavát; az asszonyok megtanulták becsülni az alamizsnát… de a mezőkön elbitangoló férfinépség elfelejtette az alamizsna  ízét  és elcsábulva és halomra pusztulva – magárarántotta a forradalom hegyborulását: évszázadokkal vetette vissza az embert a „megtorlás” pogány dühe!

Cingárka PROTAGONISZTOFOPULOSZ következett, a VAKUOBLASZTODON – ha eunuchoid medencelapján sétált a tekintet, el nem tudta gondolni, melyik sarkában rejtőzik ez az incifincilisztikus cérnahangszál:

– Egész KARDINALISZTIKOPROFIZMÉMÁMMAL csatlakozom. A forradalmak a haladás legveszedelmesebb késleltetői; az ANARCHIKOPROFIZMÁK az új világ elodázása, továbbtolása csupán – nem pedig közelebbhozása, mint a mi konstituonoceáris PARAGRAFICIEFLOGISZTOKINÉZISÜNK. Tovább megyek: a forradalom  merénylet  azok ellen,  akikért  folyik.

LOGIONDIADAMANTIKÉ: ami igaz, az igaz

megvetjük a lelketlen, üzleties, számító koncvetést. De a szeretet szenteltvizébe áztatott alamizsna, ha étvágygerjesztő és bőséges – az új világ egy darabja: egy csücsök szabadság

fegyveresen ügyeljünk a gazdagokra, akik ezt a csücsök szabadságot beszolgáltatják; és fegyveresen a nyomorultakra, akik nem nyomorultak többé, hanem ENTUZIASZTIKOPROFASZTÁK: mert őrködünk szabadságuk felett, hogy óvatlan pillanatban a rombolás kulminopprobbrofopulenciája, a forradalom rabláncra ne verje a szabad zubriánt

Uraim! Biztosíthatom önöket, nem oly ellenintézkedés ez, amelynek hátulütője lenne, távolról sem! És arról is, nemkülönben, hogy ez részemről nem puszta flogisztonisztika. Még nem beszéltem tábornokainkkal, de minden eszperenciám megvan arra, hogy a forradalmat – beatisztice! – a Fegyveres Erő is támogatja – – –

– A fegyverek, ez nem az én dolgom, az én dolgom a hozzávaló jólelkiismeret – mondta Tündérke Aiolofopulosz, bocsánatkérő huncutsággal; és most, hogy a Szellem és a Hatalom összeölelkezése megtörtént, újra biztosan tartotta személyiségének eszközét: delejezett, varázsolt, hatott – szinte bíbelődött a gondolattal, ahogy fejtegette; és ébersége és végtelen nyugalma szétáradt mindenkire.

– …Emlékszem még a forradalmárok kétségbeejtő dilemmáira, már akkor a szívem szakadt bele

évszázadok óta hangoztatják és brilliáns érveléssel tárják a nyomor elé, hogy minden magánkezdeményezés kategórikus nulla

és ámbárvást (mondták a forradalmárok:) ámbárvást a krisztofopulisztikus szeretetre, az erkölcsi parancsra, vagy akár a kereszténységtől független jóérzésre, belátásra, szocietáriánicizmusra alapított alamizsna nem  semmi;  de távolról sem  valami:  alapítsátok ezekre a szegénység esetleges és önkéntes megmentését (mondták a forradalmárok:) és láthatjátok, hogy a nyomor szakasztott úgy tengődik tovább, ahogy eddig tengődött – – –

– …Embertelen sakálok! hiénák! – fakadt ki keserűn Pipacs KRISZTALLOFOPULOSZ Atya: – nem ismerik az Egyházatyák ezernél több, gondosan felsorolt és oly magvas Idevágóságait!…

– „Kategórikus nulla” – morfondírozott a tépelődő Tündérke Szkarlatinofopulosz; de nyomban felcsapott a hangja: – nem ismerték sem a fegyverrel megkotort zsebek, sem az Elegendő Alamizsna találmányát… Nem is ismerhették: forradalmároknak nevezték magukat – és ezzel kategorisszimice hátat fordítottak a szabadság pazar lehetőségeinek, mindannak, ami a forradalmon kívül még bőségesen kínálkozott

és mivelhogy ezek voltak a legelszántabb bajkeresők a nyomorultak között, felmerült, fel kellett hogy merüljön az a dilemma (engem levert lábról és úgy szenvedtem tőle, mintha a magam dilemmája lett volna:) enyhítsük a nyomort vagy pedig éppen hogy ne enyhítsük…?! – – –

– …Ó! Az átkozott bajkeverők! Utálatos kalózok! Lókötők! Ó, emberi érzések krisztustalan megcsúfolufopulozói! – temette fejének tartjagos virágját tenyerébe, Pipacs ROZACEOFOPULOSZ Atya. Tündérke folytatta:

– Az idő állásfoglalást sürgetett, már szívem szakadt bele; amikor a dilemma a szemem láttára szakította kétfelé a forradalmárokat. A kisebbség lehetetlennek tartott mindennemű ellenszegülést az alamizsna ténye ellen

„még hogy mi: ellene forduljunk az alamizsnának? Lehetetetlen beágyazni a közvéleménybe – (vélte a  Nagypárt  – ez a kisebbségi frakció) – olyan szarvashiba volna ez, amin az ellenfél kapva-kapna: tőkét kovácsolna belőle”

„Forradalmofopuloszok vagyunk, de emberek – mondotta a  Hegy;  belátásunkra és jóérzésünkre hallgatva megengedjük, sőt kérjük az egyénenkénti önkéntes segítséget, bár tudva tudjuk, hogy ha ez a segítség egyszeribe hatékonyabb lenne, mint ahogy vártuk, úgy a proletárjólét megjelenésével a mozgalom alatt rendülne meg a talaj; hiszen az osztállyá merevedett nyomor – ez mozgalmunk belső hajtóereje”.

– …Ó, zubrián! zubrián! – zokogott bele Pipacs PORFIROFOPULOSZ Atya: – hogyan tudod ezt eléggé meghálacsengilingettyűzni, ha felszabadítóidtól megszabadítanak…?!

Tündérke Grandiofopulosz itt a vádhoz ért és az ügyész fokozott izgalmával, fojtottan panaszolta:

– A  Mocsárban  maradó többség azonban jeges tekintettel számolt és mérlegelt: „ne vállaljuk inkább a nyomorultak nyílt ellenségének vádját, ha egyszer a még nagyobb nyomor csak közelebb hozza az állam abroncsainak szétpattantását…?

ne legyünk inkább keresztényietlenek, belátástalanok és embertelen antiszocietarianikoprofagocinizmatogéták az adakozók és a rászorulók szemében egyaránt…?

ne legyünk inkább átkozottak, amikor tiltjuk és nem gyakoroljuk az alamizsnálkodást, mert a távolabbi célra függesztve tekintetünket – jegesen, számítóan és elhárító nyugalommal szemléljük a nyomort…?!”

– …Miből ki nem vetkőznének ezek, emberi mivoltukon kívül, ha volna másegyéb…?! Ó! Ó! Ó, emberi formádból kivetkőző teremtmény, visszájára fordított Evangélium! Ó, mocsár, mocsár! – vette fel ismét az ütleget Pipacs EKKLEZIASZTIKOFOPULOSZ Atya.

– Kitalálják-e, uraim, hogy mi történt? – kiáltott fel hirtelen, szemek kereszttüzében, Tündérke Szpazmodiofopulosz. – Döntött a  Mocsár

„emberek vagyunk – de forradalmárok

nem tűrhetjük az alamizsnák koncvetését, ha egyszer a forradalmi erőkre káros; és nem elégedhetünk meg vele, hogy csak szaporodni hagyjuk: szaporítani kell a nyomort”.

Atttól a naptól fogva felelőtlen népvezérek belelökték a proletártömegeket olyan vállalkozásokba, amelyek  koraiak  voltak és persze kilátástalanok; és a rohamok kockázatával mit sem törődve – kaján faképpel mind csak szaporították a nyomort

de nem számoltak vele ezek a folyton-számítók, hogy a felszaporodott nyomor  legyöngül

így lett a forradalom a nép felszabadítója helyett a nép legyöngítőjévé és a nyomor felszámolója helyett a nyomor felszaporítójává.

Szép volt Tündérke – festenivaló. Ha én voltam a jó meghallgató, Tündérke Logorrheofopulosz volt a zsenialis lebilincselő. Grandioszofizmatikusan bánt el minden témával, enigmasztodoidonodáriusan bánt el minden közönséggel és a megbabonázott fülek zsongító, álomkönnyű örömmel vészelték és engedték be, egyre beljebb, személyiségének hatását.

Amikor Pipacs PSZALMODIOFOPULOSZ Atya sápítozásainak a végére ért, Tündérke Martirofopulosz magábaroskadt. Színrehozta régi vívódásait – mely vívódások valódiságában a zubrián nem kételkedhetett – s úgy helyezte közszemlére töviskoszorús, vérző szívén a tunya, a kislelkű világ véres megtapasztalását:

– Én tudom! Én láttam – – –

a  Hegy  ellenségemmé vált: ráállt, hogy egyelőre az ellenféllel együtt csak sajnálja a nyomort

a  Mocsár  ellenségemmé vált: ráállt, hogy egyelőre az ellenféllel együtt szaporítsa a nyomort

kik ezek, ha nem az én ellenségeim?!

kik ők – ha a forradalom szikláját a népekre görgetik, amikor az még önmagát se bírja: kik, ha nem a nép ellenségei?!

Akkor erőszakot vettem magamon. Elszakadtam vágyaimtól és nagy-erős diszcipliszticiniszkopolemmával fogadtam meg azt, amit a józan eszem diktált: az Új Világ kulcsa az ÚJ EMBER

nem következik be az Új Világ sem előbb, sem másként – és nem akarok többé hallani az Új Világról, amíg az ÚJ EMBER be nem következett – – –

Fergeteges gyorsasággal történt: Tamíno termett előmbe. Honnan? A földből bújt elő? Az arcát nem láthattam; csak a hangját hallottam; idétlen, el-elcsukló kamaszlegény hangja a gyakorlatlanságtól remegve úgy csapott fel a barlangtérben, mint a magasra lobbanó fáklyaláng:

– Úgy. Ezek szerint nem tudtak a nyomorral mást kezdeni, mint szaporodni hagyni vagy szaporitani

ön, gyarmatunk Esze: ön nem tudott volna indítványozni valami harmadikat…?

– Például…?!

– Például. Hogy ne szaporítsátok és ne hagyjátok szaporodni:  szervezzétek meg  a nyomort

nem tudom, ez milyen disz-lalo-ana-kata-sztrofo-szkopogéma, lemma vagy fizma; de ezt kellett volna.  Megszervezni  a nyomorultakat.

Most megláthattam hát:  itt  voltunk, a tébai kapunál. A jóslat mennyköve becsapott, az utolsó labdakida – ellenfelét szimatolta. A Konzul csúfondáros volt és robusztofopulisztikus, de amit mondott, maga is elhűlt tőle:

– Mentsetek meg ettől az embertől, aki a fiam – – –

Leírhatatlan zavar keletkezett, felháborodás, vád, zokszó-áradat; szemrehányó panaszok üvöltözése és a lármaorkán hátterében arcpirító enyhítő körülmények, kimagyarázkodások és megalázó mentegetések a labdakida bűnre.

– HEREZIARCHOFILIASZTA! Tudod te, mit beszélsz?! – tarjagosodott el a haragtól Pipacs FOSSZILIOFOPULOSZ Atya – és tudod főleg, hogy mit örökölsz? Menj, eredj! Te csak ne is várj ránk, akik az új Egyigaz KRUCIFIANISZTIKUS Emberre várunk… De tudod-e vajon, hibbant PROGNOSZTIKOFOPULASZTA, tudod-e, Nélküle mi lesz a te új világod? Alamizsnák moslékját találod magad előtt és ha mégoly bőséges lesz is és mégoly étvágygerjesztő –  alamizsna  lesz!

KACHEXI KAMELOFOPULOSZ rontott neki ekkor, mint a Tudomány Kísértete:

– Tudja ön, hogy a forradalom kontraszelektoriofopulisztikus, tudja…?! Tudja-e, hogy a szervezkedő és uralomra kerülő Nyomor megszünteti a nyomor értékes és mélyen logikus kiselejtező hatását és ezrével önti a degeneráltakat, tudja…?! Miért nem várja meg ön (ó! gyerek! gyerek!) a Forradalmi Kormánnyal együtt az Új Ember jelentkezését, ami nélkül az ÚJ VILÁG hóbort csupán és UTOPIASZTENOIDEMONOSZKOPRIOIDEOGON!

Hulaf HIMNOFOPULOSZ a szektáriusok gyűlöletével támadt Tamínóra: hát még ezt is?! lakatosok, esztergályosok és félművelt gépimádók vak építőszenvedélyét akarja a szerencsétlen világra rászabadítani? Hát nem eléggé emésztődik a lélek, nem eléggé rontja, jellemteleníti a túltechnizált, a parázna eszközrengeteg? Miért nem vár, amíg Ataperisztán fellázad és megjelenik az ÚJ EMBER, aki ebből a fertőből kimenti a kiskézműves munkaörömet, a lélek mitoszi tisztaságát – miért, miért…?!

Cingárka APRONOSZTATOFOPULOSZ, epilált VAKUOBLASZTODON, semmitőszéki elnök toronykoponyája háborgott, teutonoid óriásmedencéje rengett a felháborodástól, mintha az óriáskígyóból a lenyelt borjú ki akarna szakadni; ismérveket tényálladékolt és paragrofurunkuláriákat mennydörgött, miszerint a SZOVVERZIVITARIANIZMUS ténye fennforog – és mind, tudósok és művészek, szépészek és ítészek, valamennyi az volt, egy-egy semmitőszéki elnök és egy-emberként ezt harsogta, különböző fopuliómákban, a Forradalmi Kormány parancsát – „megvárni az ÚJ EMBERT”; de a legbántóbb, a legellenségesebb mégis Tündérke Sztimfalofopulosz volt

vérig sértették a puszta feltételezésével, hogy létezett-légyen egy harmadik lehetőség, amit ő nem látott volna – KAKOLOGIZMA! MAZOCHOGÉMA! PATHOLOGÉTA! – a forradalom veszett kutyáit akarja elszabadítani? tulajdonosok és nincstelenek fejére idézni az eszközök elképzelhetetlen elrombolását? Ha  idő előtt  érkezik, sötétbeugrás minden forradalom: hát nem tudja? ilyen züldfülű? Hogy a forradalom olyan közszerencsétlenség (még ha győzelmes is), amitől a népet (legyen rá mégoly érdemes) meg kell kímélni. Vagy nem látott elég élet-és vagyonpusztulást, valahányszor a forradalom öngyilkos ötlete az Új Világ természetes pillanatának  elébevágott?!  Örüljön, hogy a Konzul fia – mert különben ő, Tündérke, mint a nép Igaz Barátja és mint meggyőződéses forradalmofopulosz, nem sokat kákomtekepilifopulotóriázna, hanem szőrén-szálán magánzárkába tessékelné, hogy ott várja be az Új Világ leharmatozását és – a Kormányzattal együtt – az ÚJ EMBER megszületését – – –

.......................................................................................................................................................................

Elvesztettem önuralmamat.

Felragadtam a fáklyát, magasra – közéjük rontottam és beszélni kezdtem.

Minden szó szenvedés volt, minden szó – még nagyobb, mint annak a kínja, ha hallgatok. Az egyetlen hálós-szigonyos voltam, retiarius a fényeskardú gladiátorok között és ha ottpusztulok is…! Nem győztem tovább türelemmel.

– Emberek. Az ég szerelmére

ha még tovább hallgatok, megfulladok –

mit is hordtok össze?

mit csépeltek üresnél üresebbre?

vak lovak  vagytok

ti magatok vagytok a  vak lovak  és ez nem hasonlat: ott láthatjátok a jászlaknál magatokat. Kimerült meddőtárnák fenekén éltek és születtek: ti!

nincs elképzeléstek a napvilágról és nem hiányzik nektek az, amiről nincs elképzeléstek

hát tán azt hiszitek, hogy a csikók odafönn majd  vakon születnek?!  Ki veletek! Ki, ti vak lovak, ki veletek a földüregből, ki! fel a föld fölé! –

élhetne ebben a tárnában nem egy, de száz generáció – – – és ti hihetitek azt, hogy a századik csikó szemrügy nélkül – hogy látóideg nélkül születne…?

nincs új ember, ti átlátszó várakozók; és nem az ÚJ EMBER üres beszéde kezdi meg az új világot

csak új világ van

ezt kell tenni, minden egyéb hazugság: fel kell hozni a csillehúzó barmot a fekete földüregből, oly gyorsan és oly erőszakosan, ahogyan csak lehet –

az új világ semmiféle új emberre nem vár, sem rátok, ti régi emberek: új világ és új ember – egy és elválaszthatatlan

az olyan forradalmár, aki az ÚJ EMBER ürügyével a  kivárás  szükségét hirdeti: ez a régi ember; és ami benne ezt a védekező mozdulatot téteti, az a régi világ

elvetem és tagadom, hogy a forradalom valami, aminek lehetséges  nem elébe vágni

jártam közöttetek – eleget láttam – és most elmegyek

láttam az uralom földüregét, amiben a zubrián él és vakul

de szavaimat itthagyom:

színt vallok és állítom, hogy a gyarmaturalom rombolóbb és emésztőbb annál a forradalomnál, ami elsöpörheti

lezárt és lepecsételt csepp-kis világegyetemek vagytok, jártok-keltek egymás és a való tények mellett, miként a kukává varázsolt bölcsek

jártok-keltek önmagatokba veszve, ti intelligens kretinofopuloszok – de bár vesznétek Hátsó-Euráziába

ez a szégyenletes valóság és ha – – –

és épp ezért… –

…és – és – és – – –

Gondolataim tolulása itt érthetetlen módon félbeszakadt; egyet-kettőt nyikkantam, kettőt-hármat hápogtam; nagyot lihhentettem – azután letörtem.

Akkor eszméltem rá körülöttem a rámmeredező ábrázatokra: emezen a meglepődés, amazon a részvét… udvariasan visszafojtott mosoly bujkált a szemek-szájak szögletén – mi ez; mi ütött belé. Ördögbe is, mi van rajtam olyan különös? – pillantottam végig a nadrághasítékomon (hátha nyitva felejtettem). Szörnyen megkevertek ezzel az állhatatos rámbámulással, már nagyon belezavarodtam; hetet-havat motyoghattam, hablatyoltam és teljes eltojásodásom láttán a gladiátorok elkuncogták magukat – amikor egy fuvolahang csendült fel a hátam mögött, fölöttem; és a hang fejedelmi nyájassággal invitált – foglalnék helyet a Konzul mellett, a lepidodendronon:

–  Szemét fajankó disznó vacak!

Sarkonfordultam.

Tündérke Vitriolofopulosz volt a kifigurázó – ő tudta ilyen megtévesztően utánozni az Anyakonzulnő paramímiás kifejezéseit. A fuvolahangra felcsapott a jókedv – Tündérke ott sugárzott, hozzám közvetlen közel.

Kis feje magassá tette karcsu arányait, profilja szebb volt, mint Byroné; szerelmes volt belé a diplomatatestület minden tündréne és ő mégsem volt a Luk-Luk-Lány szekta tagja

impozáns volt, tündéri és festenivaló

egyszerre tehetetlen, régi, gyalázatosan irígy érzés keserű epéje futotta tele a számat: miért is hogy én nem vagyok olyan, mint Tündérke?

olyan… olyan „kimagasló”…?!

mire tudtam volna használni ezt a tündérhatalmat és azt a pozíciót, amibe Tündérke beleszületett, de csak tündérkedett vele…?!

és ha már egyszer ilyen túlontúl hájas és dugóforma törpeség vagyok, miért nem hallgatok inkább, európai gondjaimmal, miért nem – lakatot a számra…?!

a manóba is – miért tolakszom bele kis koca porhüvelyemmel olyan emberi helyzetekbe, amelyek számomra harsány kikacagtatás terhe mellett tilosak: hiszen komikus minden, amit ilyenkor mondok – hát átgondolnak egy szót is a gondolatból, ha egyszer, siralmas zubrián kiejtésem mellett még azzal is nevetségessé teszem, hogy kimondom…?!

Csüggedten és megszégyenülten álltam ott, a derültség nem csillapult; és mintha tetszett volna a Kormányzatnak, hogy hallgatva és a szemembe nevetve húzza kínos perceimet. Csakhogy az, ami rám várt – az sokkal rosszabb volt.

Zaj, trappolás és tárnazengés közeledett. Mindenki feszülten a nyílás felé tekintett, nyugtalanul nyihogtak a vak lovak.

Nem telt bele egy perc, betódult a sokaság; a bányakalifa érkezett vissza és véle az összes bibulán, csengődiek, tyessznisztrojiak, dunnszapatajiak – az egész bányakalifátus. A tömeg körülözönlött bennünket a földüregben és engem is ott talált középen, a fényes gladiátorok között. A szekútorok csillogtak, peckesen feszültek a mellpáncélok; a Circus Maximus ítélete nem lepett meg, de lesújtott. Én, a retiárius, hálómmal-szigonyommal becsületesen küzdöttem és inkább érdemeltem volna a halált, mint ezt. Megértem, hogy az Elegendő Alamizsna Forradalmához a fáklyával – én világítottam.

A bibulánok olajosak voltak és dühöngők. A kerekesek a levegőbe emelték taposónyúlványaikat és a hasuk széntartályán doboltak; a réselőcsákányok és a feszítőrudak kidagadt szerszámverőerekkel tisztelegve emelkedtek a levegőbe – a bányakutyák arcán a tetézett alamizsna ragyogott; ütemesen dördült el a kiáltás a bennszülöttek nyelvén, nem lehetett tudni, támadnak vagy ünnepelnek a levegőből fenekedő szerszámvégtagok:

Tizennegyedik Hajnal.
A darzsilingi vásár

A darzsilingi SZEMYUUN eljegyzi magát az Éggel és legesleghátsó Hátsó-Zugisztán is felhasználja a zarándoklatot, hogy magával hozza szemét, imáit és portékáját: egész Hátsó-Eurázia találkozása ez – a Darzsilingi Vásár.

Palembangi tarkabarkaság, gyarmati csendőrség, néhány európai bazár és a rengeteg szekértábor: így reszket, szikrázik és fecseg-locsog a Szom-yu-Dar vidékén, de az egész oázison keresztül-kasul. Kalmár és zarándok összekeverednek és nemcsak kívül – belül is összefolynak: olyan zarándok, aki egyúttal kalmár is ne lenne és olyan kalmár, aki ne forgatná egyúttal a zarándok imakereplőjét, nincs ezen a napon.

Nogaj-Ingusztán, Herenc-Hengisztán, Karancsinföld, Réhlapos; Dzsangar-Kalebisztán, Hátsó-Tunguzdenghisztán, Teptyárföld, Tótkomlós; Permját és Mescserjákföld, Darginpuszta, Pusztakese, Abaújnyomoródi Rétek; Kasgar-Taskurghán, Zsmúdia, Csúdia, Lopar és Almásszelistye; a Törzsek és Családok a Nagy Jazvatákról: a TANESZRUFT-sivatag kóbor arabjai, Leghátsó-Végső-Namíbia pigmeusai, ZSIBÓ, CSUVASTORDA, Dés szaracénjei, SZIKSZÓHŰLTHELY, SZŰZSZENTUCCSE, ÚJVERBÁSZ kamcsadáljai, Hátsómalabári pulájok és dévaványai shantungiak, muraközi négerek és gyalogszecsői gyorskulik – egész Hátsó-Eurázia tódul össze a Szom-yu-Dar völgyén DARZSILINGBE ezen a napon: egyszer egy esztendőben, amikor SAM-YO-HOON, a  Jegyes,  eljegyzi magát az Éggel.

Külső-Középtibetnek ez a fölöttébb különös szokása volt: ezen a napon nemcsak SZEMYUUNT választottak, de csandalát is; és az a nép, amelyiket csandalának megválasztottak, álló esztendeig a szerencsétlenségek felidézője, a rontások kéjes elvetemültje, Párváti-Démon cinkosa – Hátsó-Eurázia ostorhegyese lett.

Mikor én a Szom-yu-Dar oázisáig elvergődtem, már régen választott a Vásár és hosszú évek óta középtibeti következetességgel a hevrinek lettek a Vásár kitagadottjai.

DARZSILING áruforgalmának javát, az ügyletek és az üzletek zömét tulajdonképpen a pulájok tartották hatalmukban; külön kaszt volt ez a puláj, bazáraik fényesek és csíkos napellenzőiken büszkén virítottak a hétszerszent turgák és a szent tányérjegyek:

– és több más efféle; ezzel akarták kifejezni, hogy ők nem kalmárkodó célzattal utaztak DARZSILINGBE, ők mindenekfölött bensőséges, töredelmes és bűnbocsánatos zarándokok.

De összejátszott a puláj mindenkivel; a népszerű hangulatcsinálókkal, a gyarmati katonasággal, a vásárcsandalával – igen-igen, bármi hihetetlen, azzal is, mert a hevrineket is megfizette, sőt, a lámakollégiummal is, amely a csandalát választotta. A hatalom, a szokás és az Ég állott ebben mögöttük: a puláj a vásár csandalája soha-de-soha nem volt és nem is lehetett – ezt nem engedheti a kormányzat (mondta az ügyvivő), ezt nem engedheti a szokás (mondta a puláj), ezt nem engedheti jegyesem, az Ég (mondta a Herélt, aki ezért – és az Ég kegyes nyilatkozatáért, hálából, több geburavaló úgynevezett pulájkelengyét kapott).

De hogy a hevrinek legyenek a vásárcsandalák, azt engedte, üdvözölte, jóváhagyta mindenki és minden.

– Ebben az évben is a hevrin a csandala? Hm. Már lassan hozzászokunk – vette a kezébe az ügyvivő a lámakollégium határozatát és összenevetett a bőkezű hírhozóval, aki puláj volt: – Nem bánom, legyen. Méltányos, kegyes és fölötte gyümölcsöző megoldás, azonnal kéznél levő, mindig kezesen eszünk-ügyében motoszkáló kiút az esedékes kátyuból: üsd a hevrint.

– Így tartja a DHARMA, a Szent Tan: bölcs, öreg jószokás – dörmögött nekigömbölyödve az aranyburnuszos és már azt számítgatta magában jó előre, hogy mekkora nyereséggel zárja majd az ezidei Szent Zarándoklatot.

– Megbontjátok a Törvényt; az Ég nem szereti, hogy minden esztendőben ugyanaz a Család legyen a csandala – síránkozott vezeklő, istennek tetsző szopránján a Herélt: SAM-YO-HOON, az Égi Jegyes; és fenséges fehér kezével hasára kulcsolta gyémántokkal kirakott imakereplőjét.

Leírhatatlan kínszenvedéssel végignézte a ládasort, a „földi hullájának” szánt „szerény cicomákat, méltatlan kelméket és esdeklő csecsebecséket”; megbántottságában elfordult a tatár ötvösmunkáktól, domborított serlegektől, oltárüstöktől, illatégetőktől; az ékszerszelencéktől, melyek közül egy sem volt üres; és hahogy már elégnek találta, jó, a hevrinek, enyhült meg a SZEMYUUN – majd elintézem a Jegyesemmel. – És forgatott néhányat, fel, az Ég felé, drágakövekkel kirakott imamalmán.

Nagy sokára – párduckörmű óarany kisujjal intett: a kulik letehették a pulájkelengyét.

És lármázott-zsongott, ócsárolt-magasztalt, csepült-csodált, tütült-dudult és énekelt a vásár

– gáre gyopár bingyászkule gajdule gajdule!

– hoppingálé szavalingi iszkiri! szuszkiri:

zsmúd mézeskalácsosok, izsor szentképesek, csudén zsolozsmaárusok kerepeltették az imakereplőket és búgatták a zsoltármalmokat; a mézesbálványok pedig bólongattak a szélben és tükreikkel szemébe vetették a Nagy Jazvatáknak a Napot

szlatinabadi vándorkereskedők, ópiumcsempészek, tűzkövet, ezerédeset és szerelembogyót sziszegő yogik, nagygannabadiak, lopar orvosok a mindentudó gyógyító fűszerszámokkal Ilosvabadról, rátótiak

csíki szűcsök és szűrmellényszabók, gyergyói bőrösök és pásztorkészség árusok, szentnehagyjeli bognárok az újdonatúj targoncákkal és palacsintadobáló bennszülött lacikonyhások az istennebántsi járhatatlan rengetegből

szutykos indiai románcigányok hoppingálé szavalingi billegtek a vevőnek ígérkező körül és egymásra licitálva versenyt találgatták, hogy az idegen melyik Törzs, hányadik Rokonság

cigánylány jött gajdule gajdule szembe, szerelemébresztő gyönyörü fejjel és előrelógó tojáshassal; belenevetett (bingyászkule?!) a szakállak alá (ma a Szemyuunért…) – csalogatott és esdekelt, a nyelvét ígérte és mórikálta magát

rajkók árasztottak el a sátrakat – iszkiri! szuszkiri! – lopni és hegedűlni

a füstös indiai pedig, ha vénségére már lusta volt fürgén szaladni, utánakapni – hát csak fülig eresztette csandala-vigyorát; a hegedűt a köldökénél, a vonót félig zsebredugva – és gáre gyopár úgy muzsikált a zsebéből elő: az öregje is ott illegett-billegett az idegen körül és bőszen mórikálta magát

fiatal kasgár legény ácsorgott a pulájok utcájában, a bazársoron; rongyos ünneplő burnusza visszalógott a derekára, zsírtól-fényes ezüstgombos pásztoriszákja ragyogott félmeztelen testén: vevőnek ígérkezett. A hátsó-kandahári kalmár végigpillantott rajta, felmérte és kitalálta iszákjában az árva napraforgó-magot. Azzal elfordult és a másik oldalra futott, hét, hét, hét: cintányért vert és csörgődobot rázott

két szemrevaló rabnő taposta körbe – énekelve hozzá, neki – a vásár feje fölé nyúló pulájkereplőt:

– hét, hét, hét! minden darab hét

ó én véreim, szemyuunocskáim, paradicsommadaraim: hát mi van ma…?!

megérkezett a  Jegyes:  és a Legkisebbik Fiú, ő is – én is itt vagyok. Megismeritek ugye, rajtam, a Családot?

hét. hét, hét!… – kántálta a zarándok kalmár és meglódított egy véget, hogy a drága kelme végigterült a tízöles asztalon.

Az ágrólszakadt gyergyói kasgár csak nézte-nézte azt a selymet és majd megette a szemével: hét, hét, hét. Talán ezt gondolta: ha volna selymem, rabnőt vennék hozzá és ha volna rabnőm, selymet vennék neki…És a rabnők, akik a pulájkereplőt forgatták, elmosolyodtak.

A kaftános a selyemre csapta csörgődobjait és mélyen meghajolt: mindegy, vevőnek ígérkezik. Szomorú izgalmában a kasgár elfordult és a homokot bámulta: a toprongyosok szégyenével, némán mentegetőzött.

A kaftános most belepillanthatott az iszákjába, láthatta, hogy nincstelen és olvasott a lelkében: „drága” – vagyis hogy nincstelen létére nem átallja drágállni a portékát. Ezért, elhaló-halkan, mintegy megszomorítva kezdte:

– Hogyan gondolhatsz ilyent, fiam, amikor egész Hátsó-Euráziából csak Külső-Középtibetben, onnan is csak NAGY-SZENT-DARZSILINGBEN, ott is csak a pulájsoron, itt is csak nekem van belőle és nálam is ez a remekbeszőtt vég az utolsó és egyetlen darab…?!

hogy vékony? Már meg vékonyolnád. Ez, neked, „vékony”?! Hát az: igen, vékony. Azért selyem; nem is vastag és furkókemény, mint a tenyered, az a két furkó, kasgar –

meghevrinültél: hogy mennyiért  adom?!  Hát nem mindnyájan zarándokok volnánk?! Akkor sem adnám, hanem vesztegetném –

te nem is gondolsz arra, hogy hátha minta csupán, mustrának tartogatom és nem eladó portéka, ha mindjárt itt is hever…?!

mit ejtettél ki a szádon, fickó: drágállni mersz? alkuszol? Tisztára meghevrinültél. De a MAGASZTOS látja mosdatlan lelkedet, pásztor: megérkezett a  Jegyes  és te mit se törődöl Vele. Nem a te számodra termett ez a fejedelmi kendő, még ha nem üres iszákodban, hanem málhás gebun hordanád az aranyat: megszegted a vásártörvényeket –

nem hallod? tágulj innen, koldus, mit keres az ilyen a pulájsoron: amott vannak a kéregetők. Ócsárolsz, alkudozol, mintha nem tudnád, mi van ma? vagy hívjam az őrjáratot?! ne ingerelj –

a SZEMYUUNRA! eredj félre az Árutól, méltatlan vagy reá – – –

A kalmár, ezeket mondván, otthagyta a megszégyenült kasgar pásztorlegényt; megpaskolta kicsit a rabnők fenekét, hogy élénkebben tapossák a pulájkereplőt és csörgőivel-csinnadrattáival a túlsó oldalon termett:

– hét, hét, hét! minden darab hét

itt a Puláj, a Zarándok Puláj!

jámbor hívők, ájtatos gyülekezet! szerzetesek!

ó, én véreim! szemyuunocskáim! paradicsommadaraim: ma van a napja! a  Jegyes  – és én, a Legkisebb Fiú: itt vagyunk!

megismerszik rajtam a Család? ugye? nemdenem…?!

– – – a  Szemyuunért!

hét, hét, hét! minden darab hét!…

És így lebzselt, hízelkedett, táncolt, ragadt, kelletődzött, kunyerált és kornyikált a Vásár, mint valami óriási kintorna: hastáncoló Parvati-táncosnők, a bokához beszélő koldusok a porban és a vásárbálványok körül a vallásmutatványosok: ezek forgatták a kintorna tekerőjét

a vezeklősök, a magasztalók, a hamistalanok – néhány önkívületben sivalkodó szerzetes, öncsonkoló extatikus és zarándok: a kintorna majmocskái –

de a népszerű hangulatcsinálók nyelvelését, a fakírok és kígyóbűvölők mutatványosainak üvöltözését, a vásártörvények hirdetőgongját, a hajcsárok nógató lármáját. a korbácsszentelősök, étlenszomjasok és egyéb fogadalmasok jajkiáltásait – az önherélők, ugrálósok és hamistalanok éles rikoltásait mind-mind túlzsibogta-túlpicsogta, túlkárálta-túlkerepelte és túlharsogta az ezertorkú piac:

„a  Szemyuunért…!”

„a  Szemyuunért…!”

„ma minden második vétel ingyenes

– a  Szemyuunért…!”

„ a legjobbat ma, pedig magamnak tartogattam

– a  Szemyuunért…!”

„ alkudozás ma ne szennyezzen ünnepet ó uram

– a  Szemyuunért…!”

„ajánlatod parancs ó uram

– a  Szemyuunért…!”

„alkudozni mersz, semmirekellő és nem tudod, mi van ma?!…a SZEMYUUNRA – menj félre az Árutól, méltatlan vagy reá”

„a mintát választottad: de mintakép vagy magad is és zarándok, ó, uram

– a  Szemyuunért…!”

„viseld egészséggel, ajándékot viselsz, gömbölyű Idegen: lásd meg boldogságban törzsed szalmakontyait, nádfedeles mecseteit és réztornyú minaretjeit – a  Szemyuunért…!”

„nem bánom, tönkretettél, tönkrementem rajtad – de rajtam gazdagodjál: hadd örüljön a  Herélt!”

„vegyétek és vigyétek, kis híja hogy ingyen nem adom, nesztek-nesztek: nem tudjátok, mit kaptok vele: a  Szemyuunért…!”

„ni, hogy csillog, hogy ragyog, illatos és kelendő, mézédes és színálló, újdonatúj és dupla ritka

ízletes és erős, örökös és megbízható

– a  Szemyuunért…!”

„kövér és incselgő, bódulatos, mint valami frissen vett rabnő és olcsó, a kincs miként, ha talált: ma jegyzik el –

–  ma jegyzik el!

–  ma jegyzik el a  SZEMYUUNT  az Éggel…!”

Egy pányvákkal körülkanyarított térségen palembangi kígyóbűvölő rikoltoztatta félelmes hangszerét: felsőtestét ringatta, mintha bambuszgerince volna; medencéjét ellenritmusban lötyögtette, fejét pedig – hogy a zenekéj illúzióját keltse – féloldalt dűtötte: így udvarolt az egész darzsilingi cigányság nevében a füstösképű palembangi az állatnak, ahogy hosszú román furulyájával furtonfurt ott tütült és keringett a kígyó körül.

A Pápaszemes mint valami jogtudós, úgy emelkedett és süllyedezett előtte: tétovázott, még! még! – zenét kért; de nemsokára átadta magát, parányi lelkét tömérdek testgyűrűit és fejét a muzsika delejének, híven követve a tütülés sugallatát.

A pányvának dűlő tömeg megbabonázva vetette piasztereit, észrevettem, hogy a puláj aranyat vetett.

A palembangi értett a szóról: a  csandalát.

Az ügyvivő palotáján épp reggel röppent a magasba újra a tavalyi lobogó:

A pápaszemes jogász-hüllő riasztó, késlekedő, de elháríthatatlan határozottsággal siklott a sokadalom közé. Végigsziszegte a sarukat, a burnuszok szegélyét; felkúszott a hevrin lábaszárán, ráfonta a nyakára magát és úgy gyűrűzött-és furakodott rajta, a nyakán és a mellén keresztül, fel, egyre feljebb. Rossz volt elgondolni is, mi történne, ha a zene abbamarad és megáll: minden pillanatban várni lehetett volna, hogy a bódító zenedelej nélkül az óriáskígyó beléjükroppantja az életet.

A palembangi more rettentő kutya-kéjjel duplára vigyorodott a puláj és az Ég felé – nagyot rándított magán, mintha belehalna, ha most nem bújhatna ki a bőréből – azzal váratlanul tótágast állította a hangszert, de tovább ringott vele és csak annál jobban mórikálta csülök-fejét a hosszú pikula alatt, amit addigra már az orrán egyensúlyozott.

Vérelhűtő csend keletkezett.

A hevrinek ott vesztegeltek csurom verejték alatt; a tiltakozás kilátástalansága és a páni rémület kiverte arcukat. Mindegyikőjük tudta, hogy ő az – ő, a hevrin, a Vásár választott csandalája – ésde mert mi egyebet tehetett:

– motyogta mindvalahánya, száraz szájjal, rekedten és megfoghatatlanul a Szent Herélt nevét, akit a jelek szerint ez még a hevrintől is megilletett és kijárt neki még akkor is, ha Ő volt, ezerszer Ő lett-légyen az átok megpecsételője:

– motyogták; a pápaszemes hüllő pedig sorra mászkált rajtuk fel-le; hogy rájukriasszon és mulathasson az aranyvető puláj: még mindig ők voltak a vásárcsandalák – a hevrinek.

Bútorokkal megrakott, tizenhatkerekű árutalpak-karavánja verekedte magát keresztül a sátrakon – háremnyoszolyák lötyögtek rajtuk két sorban. Tengelyig süllyedtek a széles talpak a homokon és amikor a Puláj Negyedben egy kerékvető kő alul a tengelybe beakadt, a nyolc öszvérgebu nem bírta: megállt.

Négyet-ötöt rántottak rajta még, az alkotmány minden rándításnál lejjebb süppedt és végezetre tengelyig homokban csónakázott. A hajcsár – rőt és pisze orra után ítélve röszkei vagy piszkei lehetett, mindenesetre Hátsó-Euráziai, körülszaladt és megverte az állatokat.

A puláj fagylaltosok előtt valami előkelő hölgy – tán a Házmesternék kasztjából való és valóságos házmestermáháráni, végigszenvedte fátyla mögül ezt a jelenetet, a szekéralkotmány mindjárt oldaltborul, a háremnyoszolyák le fognak esni – állapította meg – az ártatlan állatok pedig oktalan módon lakolnak. Mit tehetett, anyja valóságos Máháráni, atyja gyarmati főhivatalnok, nem szólhatott egy piszkeinek, mégkevésbé egy röszkeinek.

De az öszvérgebu önfejű jószág: belátta, hogy az árutalp tizenhat kerekére kevés a nyolc gebu, visszalógatta az istrángot és jámboran tűrte a verést. Berendezkedett rá, hogy verni fogják és addig verik, amíg ki nem fulladnak: a gebu a maga módján,  türelemmel  verte el a hajcsárt és nem húzott.

Az előkelő dáma, részvétének egy rohamában keresztülvágott a bámészkodó naplopókon, megsimogatta az egyik öszvér fejét és minthogy származása nem tiltotta, hogy öszvérrel szóbaálljon, gügyögve és selypítve példálódzott neki BUDDHÁRÓL, aki A TÖKÉLETES meg a hosszútűrésről, ami a Harmadik Erény.

Az öszvérgebu legérzékenyebb pontja azonban az orra fölötti Fehér Pont avagy a Szemyuun Pontja – az állat felhorkant, magasrakapta a fejét és ingerülten rázta: ez Darzsilingben, öszvéreknél a Vakaródzás Jele – a Szemyuun az állatnak viszketett.

A hajcsár – nehogy az állat még rúgjon is – az ostorhánccsal végigcirógatott a hátán, inkább csak megnyugtatásul; mire az előkelő puláj dáma hátraugrott, fátyla mögül halk sikolyt hallatott és alkalmasint ijedtségében történhetett, hogy megfeledkezett kasztjáról, mert nem állhatta meg szó nélkül – az arcát nem lehetett látni, de szavai elárulták nemes vonásait.

– Hajcsár. Ha mindenáron ütlegelni akarsz és hetvenkedni közönségességeddel és durvaságoddal, fogj be nyolc hevrint nyolc öszvér helyett: azt nem bánom, felőlem ütheted-verheted: de az Állat  szent

máháráni leánya vagyok, az apám Főhivatalnok és Házmestermáháráni vagyok magam is. Állatkórházaim vannak, külön menhelyet alapítottam Darzsiling kiöregedett macskái számára, elaggott kórházi majmaim történetét magad is ismerhetnéd, ha nem volnál olyan tudatlan

a Zarándokok Állatvédő Egyesületének én adok kenyeret és én tudom, mit tanít a Szent Tan. A DHARMA tisztelni tanítja az Állatot, amelyben embernek lelke lakozik

vakmerő vagy, hajcsár, egyszerszületett: goromba pokróc és ostoba

hallgass, kutya, egy pulájjal ne feleselj, elintéztetlek még, sose félj. Egy szavamba kerül a SZEMYUUN előtt: Nekem mindent megtesz a Herélt

szóba hozlak a Zarándokok Állatvédő Egyesületében: kalodát veretek, rád és úgy huríttatlak ki, megtehetném, te meg csak kapkodnád a fejed, érzéketlen mihaszna, háládatlan, részvétlen söpredék

pisze és rőt orroddal pedig ne fintorogj nekem: ha jót akarsz és egyetlen vágyad, hogy kitombold korbácsolhatnékodat, hát nem bánom, fogjatok be hevrint akár százat is, arra való a csandala – egész életedben teljék ezzel gyönyörűségetek és nem bánja a puláj. De tudom, mit mond a DHARMA: legyen neked az Állat  szent.

A hajcsár lekuporodott és némán a földet érintette homlokával.

– Amíg élsz, gondolj rá szent örömmel, kutya, hogy ma szóbaálltam veled: nem magamért tettem – a  Szemyuunért.

A bámész naplopók elfogódottan hallgattak; tisztelettel nyitott utat az előkelő puláj dámának a tömeg.

Különösen hálás közönsége volt a mókás fakír mutatványainak.

Ott állt a fakír kötele a levegőégen, mint a bot. A vége fenn kóválygott a kenyérfák fölött és a sugárözönben veszett el; a másik, alsó vége arasznyira a homok fölött libegett – ezt a kötelet sehogyan sem lehetett megmozdítani.

Jómulatságában a földön hempergett a csúd és a zsmúd, kárörvendve nyarvákolt és táncolt gyönyörűségében a kéregető darjak: a vékonypénzű hevrin gyerekből, amit darabokra vágva hajigált a levegőbe a fakír, a kötélen egymásután másztak le a kis hevrinek, épkézláb göndörgyapjas kölyök mind és már egész kis éhes csapat (ez volt a mutatvány) – a fakír pedig nekidühülve és tótágast toporzékolva piszkolta és bitangolta a Szellemet, aki „a kötelet nem engedi”.

A Darzsilingi Vásár csak úgy dűlöngélt és a fenekét paskolta: röhécselt boldogságában. A fakír valami tibeti tájnyelven szidta SHABUT ivadékostul-rokonostul le-és felmenő ágon, ezt a kötelet aztán alaposan megmarkolhatta SHABU – neadjisten, hogy az égből vissza lehessen húzni.

Mindez az öszvérvásár-felhajtás közepetáján történhetett.

A gyengődiek abbahagyták a jószágok vizsgálatát. Egy-egy belemerült hajcsár még körülvizslatta a gebuját, a csikos volt a jobbfajta, az egyszőrű a selejtje; de mihelyt megütötte a fülét a fakír óbégatása meg a dévaj lárma – SHABU, SHABU, erőszakos, megunod-e már?! szörnyeteg! bepanaszollak a SZEMYUUNNÁL! – valahányan csak voltak, ottfelejtették a lacikonyhát és a vásáráldomást. Olyik gyomai zarándok vagy endrődi hamistalan még fogadalmas-rendületlenül tovább vizsgálta az Állatot, a gebu száját és fogait (erről mesél oly csodálatosan a Szent Tan. A remetéről, aki a gebu életkorát megtudandó felvágta az állat törzsét és évgyűrűket keresett benne – a remetéről, aki a Rengetegben született és még sohasem látott gebut, csak erdőt. De így szólt Buddha Szatymazvati, „ti szerzetesek, az Állat évgyűrűi: a száj és a fog”; azután meg, a gebu lábpókjait, szügyét és a szőrpróbát a csíkon, hogy nem hamis-e: – mert a Hindukuson-inneni ladányiak festik a pejkót meg a derest, hamisságból, amiről megintcsak csodálatosan bölcsen szól a DHARMA) – de félszeme Gyomának és Endrődnek is ott volt a fakír kötélen – – – hallod-e. Hallod-e!…

– Szellem! Szellem! Förtelmes botránkoztató, SHABU! engedetlen, részeg dűlöngélő, SHABU! azt hiszed, nem teszek panaszt?! de bizony hogy panaszt teszek én! panaszt! panaszt! bepanaszollak a SZEMYUUNNÁL – – –

Így hadonászott és rikácsolt hozzá, a fakír. Végezetre az egész öszvérvásár közelsomfordált a rettentő dombérozásra-mulatozásra, kiejtette a szájából a Vétel Igéjét – „a SZEMYUUNÉRT” – és csak tülekedett és szorongott, hogy közelnyomakodhasson, láthassa és nevethessen a bohóc fakíron:

SHABU! Szellemek Öszvére, hagyod-e már?!

SHABU! Gebufejű Majom! Megunod-e már?!

HEVRIN, ostoba! Hagyod-e, megunod-e már?!

SHABU! Libavelejű! Fületlen süket!

Meghevrinültél?! Hallod-e: bepanaszollak!

Szellem! Most aztán elég: A SZEMYUUNÉRT…!

– de a kötél, ha rángatták-cibálták, olyan lett, mint a cövek, ha vágták-szeldelték, eltörte a kést.

A fakír kötele fennakadt és egyre érkeztek a kis göndörgyapjas, éhes hevrin fiúk: a mutatvány folyt-folyt mindegyre, abbahagyhatatlanul.

Egyszerre egy marék piasztert szór az egyik puláj a röhécselő darjak kulik közé. Nosza körülnyargalnak a hangulatcsinálók, itt egy fülbesúgás, ott egy bosszankodó mozdulat – „megesznek bennünket a hevrinek”.

A kéregetők szeme összevillan: „megesznek bennünket a hevrinek”.

Mozgás támad, fenyegető csönd.

Hevrin gyerekek potyognak az égből.

A fakír megszeppen. Mi az, csak nem rá haragudnak? Az imént még jót röhécseltek rajta. Felbőszültek? Nem tetszik a mutatvány?

A fakír megtorpan. Körülbandzsít. Köröskörül: hamistalanok, fogadalmasak, ugrálósok, eszelősök.

A fakír megriad; szűk melle fullad. Lihegve nagyot ugrik – hogy majd megugrik – egérutat venne, de elkésik vele –

– Megeszik a Vásárt a hevrinek!…

Összevág körülötte a tömeg és rettenetes vérszimatoló nevetés reszket a ricsajban, ahogy visszahurcolják a mókás fakírt. Két óriás lopar tulajdon szerszámával a görbe fakírkéssel ízekre vágja a mutatványost, keszeg teste ficánkol – SHABU! SHABU! – kiált utolsót a Szellemnek, hogy engedje el; de nem mozdul a kötél. És már dobálják is felfele, miszlikre szeldelt véres darabjait, a hórihorgas zsmúdok, csúdok, loparok; a darjak koldusok pedig táncolnak és a gyönyörűségtől öklendezve öltögetik a nyelvüket:

– hogy jönne vissza épen és egészségesen, egy-darabban, a saját kötelén…! Kapja össze magát egy-tagba és másszon le a tulajdon kötelén – most mutassa meg, hogy tibeti fakír – – – !

A szétdarabolt embercsonkok, combok-karok felkalimpálnak a kenyérfák koronájáig, de nem állnak össze többé. Ehelyett visszapotyognak: darabonként puffognak a porban a véres cafatok – sehol a kötél és sehol-de-sehol a göndörgyapjas hevrinek, a kötélen lekövetkezett éhes csapat, a csali-láttatás szertefoszlott.

– Csak egyetlen hevrin fiúcska ácsorog a baobab-fa tövében, kacskalábu-soványan, a kis kenyérkereső; és a  gazda  széttépett mellecsontját nézi – aki nélkül most kenyértelen marad.

Darzsiling, a Vásár akkorra azonban már megbolondult. Dühük forrása, a kis csapat hivatlan hevrin káprázata eltűnt ugyan, a bohóckodó fakír tízfele heverő, csonkolt hullája mellett – európai észjárás szerint – megszégyenülten és megszeppenve kellett volna hogy álljanak a mészárló loparok; de akkorra már a Darzsilingi Vásár megveszett és nekidühödve készült a Leszámolásra.

Ami az oázis vidékén nem szokatlan; most hatalmas felhőszakadás kerekedett, ez volt a hevrinek veszte. A pulájok nem voltak sehol, ott mutogatták igazhitű hátukat „A BÉKÉS ZARÁNDOK” bazárponyvái alatt. Gyarmati katonaság közeledett, a legénység hangos DZSIBATE! DZSIBATE!-kiáltozással tört utat (am. CSIBATE – darginul), de amikor elkezdtek kopogni a sátorlapok, kivonták a csapatokat, hogy ne ázzanak a flinták.

„A hevrinek megesznek bennünket!”

„A hevrinek nem akarják a Vásárt!”

„ – a hevrinek megrontották a Jóidőt!”

„ – a hevrinek: jégeső-cinkosok!”

„ – a hevrinek a Vásár fölé bűbájolták a felhőszakadást!”

„ – a hevrinek a jámbor zarándok imakosarába köptek!”

„Láttam hevrint: puláj csecsemőnek hátracsavarta-kitörte a karját, felvágta az ereit és úgy szívta-szopta hónalján a vért”

„A hevrinek elvetemült vajákosok!”

„Elvetemültek?! Rosszabbak annál!”

„Tudnak úszni a Föld gyomrában és megfúrják alúlról a házitűzhelyet: az edényen, a tűzön keresztülfurkálódnak, onnan mérgezik orvul leveseinket!”

„ – Ó, a csandala bitangok!”

„ – Ó, a hevrin gebuk!”

„ – a szemmelverők, a szellembujtogatók, a templomrondítók!”

„Irtsátok ki a hevrin mételyt, derék kalebisztániak, rázzátok a vásárba hitvány gyékényeiket, jó teptyárok és mescserjakok!”

„Vessétek oda a szegény népnek koncul a hevrin harácsolt portékáját, vessétek oda – a SZEMYUUNÉRT!”

„Nincs igazi zarándok egy se a hevrin között! Nincs! Nincs!”

„ – ő rendeli a Szom-yu-Dar áradását!”

„ – ő súgja a földindulást és az ő szíve örül!”

„ – ő teszi sivataggá a sivatagot, az őserdőt pedig ő teszi járhatatlanná: ő, a hevrin”.

„Csandalább a csandalánál: oly ildomtalan, hogy él”.

„Minden eddig-volt csandalánál! Ó, az illedelmetlen”.

„A Párváti-cinkos! Orcáját viseli, gonoszságát nem takarja”.

„Zárjátok ki a Vásárból a hevrint, jó vásárhelyiek, husszurok, szabírok és kamcsadálok! Rekesszétek kívülre!”

„ – hogy a Vásár hevrin nélkül legyen!”

„ – kövezd meg, ó Darzsiling: éljen a zarándok puláj!”

„ – ütött a leszámolás órája! ütött! ütött!”

Így mérgelte magát a Nagy Jazvata Síkság, a Kunság, a Hanság, a Nyírség és így fűlt és dühült Karapapah-Föld, Karagandurghan, Bongobongo, Pápsi-pápsi-Föld, Csabony, Apostag és Réhlapos: csandalák a csandalák – de PULÁJ A PULÁJ!

„Szedjétek közös kötélre a hevrint!”

„Fogdossátok farkascsapdával a hevrint!”

„Bele a tisztátalan gödörbe: nem érdemli a fojtóvizet!”

„Zárjátok őket egybe. Egyrakásra. Hevrint a hevrinnel. Csandalát a csandalával – – –”

„Az lesz csak a jómulatság, az a NEMULASS! sose félj…”

„A SZEMYUUNÉRT!…Éljen a puláj”.

A tömeg nem emlékezett és nem gondolkozott: megfordult – és ahogy a zápor a csupasz mellét verte, mérgelve magát a hevrin esőért, féltve a Vásárt és a puláj csecsemőket, nekidühülve mind közelebb nyomult a Szom-yu-Daron túliak utcája felé, ahol a hevrinek sátrai áztak. Így tombolta ki magát – azt, aminek okát keresni elfelejtett és kimondani nem tudott – az egész, önmagát nem értő Hátsó-Eurázia ezen a napon, hogy Darzsilingben összegyülekezett és vásárcsandalát választott. Szőnyegek röpültek a vak világba, gyékények szóródtak szanaszerte: és lakolt a hevrin, ahol kevés volt a konc

ő volt az, akire a sivatag törvénye nem vonatkozott: a hevrin vissza nem üthetett, fogat fogért ki nem verhetett. Mikor a Magasztos eljegyzi magát az Éggel, hétszeresen csandalák a csandalák:

éltek hát és meghaltak – a  Szemyuunért.

A SZEMYUUN pedig, vörös könnyzacskókkal és istennek tetsző siralmakkal cirkalmazva – „testvérének” nevezte a csandalát. Szentéletű szopránján vezekelve – hangosan vívódva járt fel és alá; barnacsíkos aranyburnuszba bugyolált pulájok görnyedeztek a Herélt előtt – mi csak töredelmes zarándokok vagyunk, mi egy puláj? semmit sem tehetünk és ha tenni próbálnánk, összegabalyodnának a lábaink… Mindent a SZEMYUUNÉRT! – motyogták és öreg térdeikre zökkenve a padlóig görnyesztették homlokukat.

Az eunuch nem elégedett meg ennyivel, a kezét tördelte.

Istennek tetsző hangon vádolta önmagát. – Hogyan mondjam én ezt el a Jegyesnek? Ha tudtam volna előre, nem, dehogy is fogadtam volna el a pulájkelengyét: a durvaság nem lehet kedves az Ég előtt.

A gyarmaturalom fehér palotájában ugyanakkor az üvegkupola alatt, hasonló, barnacsíkos, aranyburnuszos küldöttség várakozott a szökőkút körül; de hiába volt az erszénycsörrentés, a sűrű sóhajok, minden: az őrség barátságtalan és megközelíthetetlen maradt.

Az ügyvivő letagadtatta magát.

Amíg a felhőszakadás tart – a fémgombjai miatt nem mutatkozhatott. Csupán az őrnagy üzent, meglepő röviden és ridegen: az ügyekbe nem avatkozik, de ha a fegyverek történetesen nem érnének többet, mint a hevrinek, nem restellte volna a csandalát akár fegyveresen is megmenteni.

A kuli, ha lázad – kukac képében születhet csak újra, amit a harcosok taposnak el, tartja a tibetiánus szállóige.

Nem is igen lázad itt senki; legalábbis én a Hátsó-karacsevsztáni rabszolgazendülésekből egyet sem éltem át.

A rabszolgakulik a nyakukban viselik a FÉREG TÁBLÁJÁT (avagy másszóval az „ÉN, KUKAC”-pajzsot) és ennek a táblának a célja kettős: a kulinak ezzel váltig a szeme előtt van, hogy „ÉN, KUKAC”, ha lázadásra vetemedem,  ezzé  a féreggé leszek, hogy a Harcosok könnyebben taposhassanak – és a Harcosnak, hogyha messziről a FÉREG TÁBLÁJÁT veszi észre a csandalán, tudom, hogy féreg megy ott és Harcos ne habozzék kukacot taposni.

Mindez azonban egy Matuzsálemmel egyidős, üres és szívesen tartott ceremónia; a Harcosok nem taposnivalót – vásárolnivalót látnak a kuliban; a kulik pedig a FÉREG TÁBLÁJÁBAN nem a rabszolgaság jelét, hanem egymást igéző és hívogató ékszert látnak, népművészetük az „ÉN, KUKAC”-pajzsocska kicsipkézésében és felcicomázásában kimerülhetetlen.

A rabszolgavásár volt a sátorvilág kétrekeszes lüktető szíve: az egyik az asszony, a másik a rabszolgapiac.

Kis, ellenségesen és udvariasan különváló csoportokban ácsorogtak és fontolgatták a vágy és a pénz serpenyőinek mérkőzését a barnacsíkos, aranyburnuszos öreg pulájok, akik még tartották azt a salamoni hiedelmet, hogy a fiatal lány jobban melegít, mint az asszony, a szűzlány pedig fiatalít.

Rabszolgahajtók járták a szubkontinenst és válogatás nélkül kergették s úgy terelték össze az árut; félig-meddig a gyarmaturalom oldalági hivatalnokai voltak és semmi más nem érdekelte őket, csupán a fejenkénti sallárium. Úgy hogy amikor az ember, felhajtáskor, végigbámulta az anyagot, meglepően sok puláj lányt talált: igen ám, csakhogy ezek nemigen kellettek, túlságosan védte őket a vásártörvény; de meg a puláj, ha újjászületni próbált a nyoszolya gyönyöreiben, valahogyan a puláj lányok között sehogyan sem talált sem elég ízeset, sem elég kezeset, ami fiatalít is, melegít is:  csandalára  vágyott (s ez már ilyen – a nostalgie de la boue…)

Ez volt tulajdonképp a keresett csemege. A hevrin leány a hozzáértők szerint erősen fiatalít, a szűzlány különös, bugyborékoló hangon kiált, rúgkapál, tüzesít, de engedelmesen, hamar elélvez és ami a fő, a legnagyobb erénye: a hevrenkát nem védi a Törvény.

Így járt ez a vérkeringés a Vásárszív két vérkamrájában: aki a frissítő és fiatalító vérkörben hevrenkát szerzett magának, átkerült a munka vérkörébe, hogy négy-öt teherhordót is beszerezzen: ez volt a Vásár testcirkulációja.

Voltak itt eladó zsákolók, alkalmi kulik és mindeneslegények: pócsi nogajok, gönyűi kürinek, nánási tadzsikok, dengelegi kipcsakok; gitinek, udinok és kümükök Transz-Szilvániából; az olcsó Helemba, a kopogószemű Inaszakadi, a csaknem ingyenes Abaúgyrettegi – talisok, kalmükök, tápiószecsőiek: minthogy ezeket a vásártörvény védte valamennyire, nem is volt bennük nagy kereslet: a hevrineket hajkurászta, fogdostatta és vásárolta fel előszeretettel a kalmár.

Első vevőnek itt is a kormányzat jelentkezett, az éber gyarmaturalom: ha sikerült őket összeszedni, a karámba rekesztett, pucér, ágrólszakadt hevrin teherhordót aztán semmiféle vásártörvény nem védte; senki és semmi egyetlen piaszter fizetésére nem kötelezte a vevőt – és a tulajdonos, ha egyszer a csandalát megvásárolta és hazahajtotta, úgy gazdálkodott vele, ahogy eszébe jutott.

A hevrin – ez volt a rabszolgaság típusos, hátsóeuráziai megjelenése: ő volt a csandala-anyag, amivel vásártörvények, kikötések nélkül számolhatott a teljesen ingyenes rabszolgamunkát szervező kormányhatalom. Számomra ugyan nem volt ekkora különbség a hevrinek vagy a rohonciak között: az, hogy a vásártörvény a vételár egy részét a rohoncinak adta rabpénz néven, részletenként, a hevrin pedig az adómentes ingyenmunka volt – ez édeskeveset változtatott azon, hogy rabszolga volt ez is és az is; hanem áruló közös vonása volt a vásártörvény kétféle igazságtevésének az egyféle igazságtalanság, tapasztalja ezt minden ázsiajáró, aki megfordul Darzsilingben – az aranyburnuszos henyélő puláj, ha háremének meglelte vénségfiatalító hevrenkáit, önzőbb, mohóbb és süketebb, mint a tavaszi kandúr: a  büntetést  látja a munkában, ez az ő DHARMÁJA, a Szent Tan és gondolkodás nélkül sújtja a szolga rabot ezzel a büntetéssel,  akár hevrin, akár puláj.  A vásárjog egyetlen tételen épül, a Tételes Szentjogon:

A Szentjogban több a szentség, mint a jog és ezt hiába is várnók másképp. Az első vagy darzsilingi paragrafus mélyen hallgat róla, hogy kit sújtson a munka: a fő, hogy a lábujjhegyen tipegő kulik, „ÉN, KUKAC”-táblácskával a nyakukban, ne zavarják a Törvényhozót, ha elmerül köldöke szemlélésében.

A képmutató vásártörvény magáravette a Szentjog nyelvezetének azt az udvariasságát, hogy az eladott pulájt nem nevezi csandalának, munkáját pedig, kíméletes alakoskodással, nem nevezi büntetésnek – de ha a hevrinről van szó, akkor következetes és önmagát adja: a csandala csandala és büntetés a munka.

A vevők meg szakértelemmel piszkálták-csipkedték, meg-megdúrták, meg-megverték a rabszolgák gyomrát, orrát, fülét és lábszárait – egészen belefeledkeztem a bámészkodásba.

Ijesztő széles mellű, alacsony muraközi kínait figyeltem, rajta láttam a vásár legkülönösebb „kukac”-figuráját; ezen a kínai izombunkón a FÉREG TÁBLÁJA – a fantázia meglepő ficamával – valami gyűrűtestű sárkányforma százlábút ábrázolt. A szörnyeteg visszahorkant orra kínai módra tüzelt, a farka pedig a körülfutó tulipántos dísz lomberdejét csapkodta – és a felirat: SAM-YO-HOON! – a Szemyuunért.

Az én fantáziám is ficamodott egy kicsit, imposztor gondolatom támadt.

Előbb csak hüledeztem én is a sárkány-százlábútól és a sárkány torkán kikarikázó tibeti felírástól; de aztán kópé kedvemben egyszeribe felkacagtam: a Harcosok taposnak, az eltaposott férgekből pedig  sárkányok  születnek – „a Szemyuunért!” – mi lesz, ha megragad a pusztán ez az új tibetiánus szállóige…?!

Felfigyelt, aki csak hallotta nevetésemet; rámnézett a kínai izombunkó, a tapogató aranyburnuszosok, a köröskörül állingáló dologtalanok, zarándokok és koldusok. Aztán hozzászoktak a vásárban lebzselő idegen jövevényhez, és elfelejtették a kópéságot – csak egy fiatal taneszrufti arabnak maradt a csodálkozása rajtam. Mellettem állt; fehérbotos vak fellahot vezetgetett, arab módra széleset nevetve barátkozott és amikor látta, hogy a szeme közé nevetek magam is és nézem, nem bírta ki, megszólalt:

– Sahib… –

Igen, ha tudnék a tuaregből többet is; de akkor még nem tanulmányoztam át tökéletesen Sir Henry Dugdalet és nem értettem a Taneszruft nyelveit: elővettem Morpurgót, a Barátságosság Szótárát és felütöttem a címszavaknál a Darzsilingi Vásárt. „Közellépni, mélyen hajlongani, dícsérni Allah-t és magasztalni a Szemyuunt”. Ez valóban nem volna barátságtalan, de így nem jutok előbbre semmivel.

Egész kényelmesen tehát, európai módra, a hátsógondolat legkisebb jele nélkül – füligfutó barátságossággal néztem továbbra is a fiatal sivataglakóra és a Jószándék Jelével cirógattam a szembogarát.

Nem bírta soká – ujjával visszamutatott magára és bemutatkozott:

– Latif… –

Most! Most érkezett el Morpurgo pillanata, „magasztalni a Szemyuunt és dícsérni Allah-t”; hajlongva léptem hozzá, a magasztalásban pedig keleti voltam és szertelen: Allah és a Szemyuun azóta féltékenyek.

Ezzel bemutatkoztam én is, „ismertük egymást”; de amikor hosszas nevetgélés után meggyőződtem róla, hogy ezen a ponton túl így nem jutunk, merész betöréssel keresztülléptem azt a falat, ami elválasztott. A hang indulata volt egyedüli tolmácsom; a mérséklet mellékzöngéje palástolta s zengte egyszersmind, a Taneszruftnak, szenvedelmemet és teljes bizalommal tárta Latif elé európai gondolataimat.

– Hát te? Eladó vagy te is, Latif?  Eladó  úgy, hogy  árulsz,  vagy úgy, hogy  árulod magad…?!

– Allah és a SZEMYUUN… –

Ez minden – ennél többet nem lehetett kihúzni belőle. Nem fogom megtudni soha…? Mindegy – te adsz el vagy eladnak, tudnod kell ezt: rólad van szó. Nézzed, Latif, nézd és figyelj. Nézd a Darzsilingi Vásár kétrekeszes szívét, ami a rabszolgapiac: ni! hogy ugrik azonnal a kuli, mihelyt a vevőből Gazda lett – egy perc nem telik bele és ő már gürcöl, tol és cipekedik. Az ő hátán úszik az árú, ő az, aki a Vásár vérét keringeti. Vajon mit mívelnek most, ebben a szent percben, Latif, mit csinálnak a darzsilingi  kezek?

Látok ápolt, áttetsző bőrű kezeket, amelyek ugyanolyan áhítatos finomsággal vetik pergamenre este a háremnek szánt szonettet, mint kora délelőtt a vásárszámadásokat. Az ilyen is bizonyára lehetséges, szükséges és életszerű – de tudd meg, Latif, mi lenne a Darzsilingi Vásárból, ha Párváti-Démon jóvoltából mintha lopnák, eltűnnének a mindenesek: megfulladna! Leülepedne. Nem tudna olyan gyorsan szétszaladni, mint amilyen gyorsan a befulladó és pangó élet bomlasztó mikrobái szaladni tudnak

a teherhordók, a gebuhajcsárok, napszámosok, mindenesek, cselédek, zsákolók, alkalmi málházók és gyorskulik: ezek azok, Latif, akik az emberi talajtenyészet közvetlen asszimilációját magukra vállalták. Az asszimilációs harc legelső sorában verekszenek a talajon minden ellen, az embertenyészetért; és az  igaz  vásártörvény szerint nincs ennél fontosabb, mint ez a cipelés, hurcolás, húzás-tolás-emelés, talicskázás és eltakarítás

tolmács nélkül állok itt, a Darzsilingi Vásár közepén, körülöttem  eladó  egész Hátsó-Eurázia. Egyetlen közvetítőm hűséges szenvedélyem és az a maroknyi igazság, amit magammal hoztam. Hirdesd, Latif, a Taneszrufton: a mindenes mindennapos munkája nélkül eleped és pang NAGY-SZENT-DARZSILING; nélkülözhetetlenebb, mint a szonettek és a számadások; a mindenes munkája nélkül a Város lelappad, betáncol a pestis és ott örvénylik a néptelen sátorsorok fölött, a rettentő Párváti-gomolyag; a SZEMYUUN pedig menekül, Darzsilingből Lhasszába, Lhasszából az Istenek Zsámolyára és a Pamíron meghal. A mindenes hősiessége nélkül, Latif, nyomorultul pusztulunk el a talajon, mint a beszáradó bacilusok – – –

.......................................................................................................................................................................

ha volna tolmács, ezt és mást – még sok mindent mondhatna róla a Sahib; arról, hogy Hátsó-Eurázia a hatezer esztendős vesztegzárak hazája, de csak ezer esztendeje gyarmat; meg hogy mennyi és miféle vesztegzárak halmozódnak itt. De a Sahib most siet: elmegy, tovább, az Esztendők Sápadt Folyója mentén és megnézi, élnek-e még a SHI-TI termékenyebb tájain emberek –

Latif, a zápor elmúlt, újra összesereglenek a munkával büntetők és a munkára-büntetettek: a darzsilingi SZEMYUUN eljegyzi magát az Éggel és a Darzsilingi Vásár folytatja tündértáncát, újra nagy; de azok vajon, akiket itt a vásáron adnak-vesznek vagy azok, akiket a teljes ingyenesség előnyéért felvásárol a gyarmaturalom, vajon sejtik-e, hogy nélkülük nyomorultul szárad be talajtenyészetünk?

mindennapos hurcoló hangyáink, akik a gyarmaturalom szolgálatában talpfákat cipelnek a jazvat karsztokon és vágányokat az Ecseg-Denghisztáni őstájon keresztül – tudják-e büszkén viselni a büntetést, amit rájuk mér a munkában büntetést látó gyarmaturalom…?

nem, nem tudják; pedig ők azok – akár hevrin a rabszolga, akár puláj: ők

ezek azok, akik az ember legfontosabb asszimilációját magukra vállalták ott, ahol a tenyészet önfenntartó harca a talajjal közvetlen fronton érintkezik és nincs Szentháború, ennél szentebb, Dzsihad, ennél nagyobb: magasabb ez, mint az iszlám Hatodik, Legmagasabb Pillére

megnézem, vannak-e országok – lelek-e birodalmat a SHI-TI termékenyebb tájain, ahol a csandala nem csandala, a puláj is csak puláj és ahol a munka gyönyörűség és önfeledt öröm; az élet jutalma és az élők szent joga; ahol az uralom nem gyarmati megszállás és a szülőhaza nem az Édesanyát komédiázó önző szörnyeteg, hanem perelhető jogi személy, aki túlkapásaiért, kártevéseiért kártérítéssel tartozik – – – ó, mert itt gyarmati katonaság őrzi köröskörül az oázison a Törzsek és Családok vesztegzárait és a Szom-yu-Dar vidékén soha hírét sem hallották ilyesminek s számukra mindez amilyen elszörnyesztő, olyan ismeretlen

ó, ha Hátsó-Eurázia hétszáz nyelvévé nyelvülnék és hétszer száz nyelven súghatnám – ha tudhatnák ezek az ingyenesek-és mindenesek, amit én tudok; hogy minden ingyenesen lerakott talpfával a mindenható szárnyaskerekek alá fektetnek keréknyomot és kezük alól serken ki a vesztegzárak halálos veszedelme, ami majd szabaddá teszi a munkát Hátsó-Eurázia leggyalázatosabb vesztegzárától –  hogy az büntetés

nem, Latif, nem heves a Sahib és haragjában sem oly hirtelen, mint Marosvásárhelyen a DARZSILINGI VÁSÁR, ha megbolondul

de – Latif! – ha mentek, te és a világtalan, akit vezetgetsz, fordítanátok le a Sivatag nyelveire, a Taneszruftnak, indulatomat

látod, talán ez az ember, a szélesmellű kínai izombunkó az egyetlen, akiben az „ÉN, KUKAC” alatt, végtelen messziről, valami pislákol, de persze nem ezen a nyelven, hanem Hátsó-Eurázia valamelyik középtibeti tájnyelvén beszél és még így is, hogy dadog és téveszti képe-mását, milyen sután!

ez a muraközi mindenes gyanítja már, hogy ha a forradalomért vezeklő kukacot eltapossák – sárkányok támadnak belőle: látod a FÉRGET a TÁBLÁN, Latif?

száz lába van

de ha kell, ezerszer ezer lábat növeszt magából

orra tüzel, ez Hátsó-Eurázia nyelvén a Harag

és a kiáltás, ami a torkán kikarikázik, lánggal ég és tüzel

– hinnéd-e, Latif?!… Csökönyös, érthetetlen – felfoghatatlan földrész, Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA:

– – –  SAM-YU-HOON!

– – –  SAM-YO-HOON!

– …a  Szemyuunért!

– …a  Szemyuunért!

Tizenötödik Hajnal.
Súra

Nem szokásom leveleket megőrízni: dobozba nem teszem, szalaggal át nem kötözöm.

A levelek, ha a távolságtól megszépülnek, apró rögöcskékké válnak, amelyek körül az érzések egész legendája zsongul és hárfázza az ideghúrok ellenőrizhetetlen költészetét. A szentimentalizmusok pedig gyengítik az embert.

Soha nem tűrtem a reminiszcenciákat. Lazítják és lázítják azt az akaratunktól nem függő simaizomzatot, ami a szellemben feszül; nagy fegyelemmel és e fegyelem nagy örömével semmisítettem meg a leveleket.

Nem volt számomra egyéb, mint írott telefonkagyló: ha meghallgattam, letettem; egyesegyedül Saavedra levélváltása volt kivétel. Ezek nem levelek voltak, hanem dokumentumok. De ha nem valami ilyesmi, hízeleghetett és kedveskedhetett nekem a levél: földerülve a mozdulaton és mulatozva ezen a különös levéltovábbításon – kettészakítottam. Bedobjuk a Címzettbe – dörmögtem; és nyáron a papírkosárba, télen a tűzbe… Amit akart, megmondta, nincs rá semmi szükség, hogy irkafirkákból ábrándos virágalbum legyen.

Van levél, ami nagyképű, mélységgel tetszelgő és bölcs, mint valami fogatlan vénasszony; mégis semmitmondó.

És van levél, ami látszólag semmitmondó – a rokonokról locsogó, hogy ez jól van, az jól van, ki kit üdvözöl; és mégis, mint valami kultúrtörténeti környezettanulmány, magyarázza a világ egy darabját.

Hátsó-Euráziában minden attól függ, hogy honnan fúj a szél. Hogy a Pamírról vagy Iszkerland felől. Az ember kifoghat egy trópusi napot, de megkaphatja a jégkorszakot.

Hátsó-Euráziában nincs cserepek közt szelídített Tűz Úr és otthonos Papírkosár Kisasszony, az otthoni szelíd szokások elvadulnak. Ezer darabra tudtam tépni az európai levelet. Hevesen vitatkoztam vele. Átkoztam és betegre gyűlöltem magam Európa gombostűnyi finom problémáin és szenvelgésein Hátsó-Eurázia temérdek szerencsétlenségei közepette.

Ha pedig, mint a halotton induló sebvérzés, ezeréves bevérző butaságairól tudósított a Feneművelt Nyugat, még jobban felbőszültem; téptem-rongyoltam a levelet, amíg nem lett már ahhoz is vastag és úgy vágtam hozzá a Kasgar Puszta öreg testéhez, mintha tehetne róla. A Pamír felől elkapta a szél és ahogy szertevitte, mintha a SHI-TI – az Esztendők Sápadt Folyója volna és az mosná lefele… így címeztem és továbbítottam Európát a Kasgar Pusztán, hadd rekedjen, szóródjon és kallódjon a gyalázatos – Hátsó-Eurázia Tüzén és Papírkosarában.

Hogy mikor lágyultam el mégis ennyire és milyen alapon engedélyeztem magamnak a fegyelem fellazulását, nem tudom. Talán az út benyomásainak özöne tette, vagy hogy Európa – hatásaival együtt – lebukott a látóhatáron, hiszen együtt aludtam a jakkal meg a kasgarokkal a szállásokon

este a faggyúkanóc világánál szórakozottan böngésztem, többször is, a sorokat; a levél végére aztán az itteni és az otthoni dolgok úgy összekeveredtek, hogy a meditáció alatt a szokásos továbbításról is elfelejtkeztem.

Hogy így elmulasztottam a tízszer-kétfele tépést, azt se tudtam, mikor csúsztatom zsebre a levelet. Nem mindegyiket; volt, amelyiket a gebunyeregbe nyújtották fel és sebtiben olvastam; vagy egészben hagytam, de ottfelejtettem Peshawarban – Almásszelistyén – Pendzsabban – Tápiószecsőn; a Nanga Parbaton valamelyik menedékház nyelte el, padszurdék fenekén, valami irgalmas könyvfedél alatt vagy a szalmaágyon – távoli szállásokon, amelyeket rég lehagytam; de ha mégis kibírta és velem hányódott tovább, hát csak összegyűlt és bele kellett nyugodnom: nekem is vannak leveleim

hadd mesélem el, hogyan továbbítottam az egészet, egy-csomagban: hogyan végeztem el egy nehéz, de sikeres operációt, minekelőtte nekivágtam Hátsó-Euráziának és hogyan lettem ismét egészen egyedül – egyedül, ahogy szült az anyám és belehalt: anyaszült egyedül.

Tulajdonképpen már előbb kezdődött az elárvulásom.

A társaság előtt – amelybe Zubriániában olyan kalandosan belecsöppentem – sikerült titokban tartanom, hogy a bányakirándulást egyúttal elutazásnak szánom.

Meglepődve búcsúztak el tőlem a jó főhivatalnokok és hogy mindig jó emlékezetemben tartsam őket – megéljenezték az európai császárságokat.

Nekem ugyanis anyagi nehézségeim voltak már jó ideje („anyagi nehézség”: milyen finom jellemzése a világbarangoló orvosfilozófusnak, aki a végén már a hajószakácsok kegyelmes ételmaradékaira szorul, amit a tányérokból visszakotornak és beleveszne, ha nem tartaná biztonságosan a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNY) – és az a szemérem, ami az ilyesmiben sajátom és természetem, csak az tartott vissza eddig is, hogy szóba hozzam előttetek e több-mint-kényes ügyet.

Veszekedett garasom nem volt. Egyszerűen elfelejtettem, hogy pontosan hogy is néz ki pénzeinken, babérkoszorús fejével, a Konzul. Az utazást? Feladhattam volna; de ezt nem akartam semmiképp. Összeharaptam a fogam és annak az embernek a dühével és keserűségével mérlegeltem a helyzetet, akinek bődületes-egyszerűen – pénze nincs.

Valahol a HINDUKUS mögött, a DUNNSZA és a TYESZNA összefolyásánál ott feküdt TYESZNISZTROJ, Hátsó-Eurázia egyetlen, de legnagyobb energiaállomása: nem voltam technikus, nem voltam a Próféta Rokona, mint a zöldturbánosok; de kevés igazhitű muzulmán leste-várta és kémlelte Mekkát úgy, mint én a tyesznisztroji gátat. A marslakó kirándulása volt a Földre, ami a mérnökök világa, egy számomra felfoghatatlan, másmilyen észjárás: a zalaszabari, zalavári kalifátusokon minduntalan lestem, jön-e, látom-e már a jeleit, a magasfeszültség tornyait a vízpartokon IREGNÉL és TAHITÓTSEINNENTŐL TAHITÓTSEHONNANIG a széles, lomha DUNNSZA fölött az átfeszítéseket: sötéten bántam, hogy nincs pénzem, összeharaptam a fogam, nem bánom, ha az utolsó ruha szakad le rólam, de TYESZNISZTROJBA elzarándokolok.

Háromszor mentettek meg az éhhaláltól a zálogosok sátrai, három ízben már-már közeljártam ahhoz, hogy eladom magam rabszolgának (mert mit adjon el a lélek, ha nincs egyebe, mint a szolga rab, amelynek barmában ül?) – de erre a végső lépésre aztán mégse került sor: ottragadtam a nagygannabadi bányakalifátuson ötödfél hónapig, gyógyítgattam a bányakutyákat, vegetáltam.

Mikor már betéve tudtam, merre-hol hány-és miféle régi és új tárnák vannak, no meg a bibulánok tájnyelvét összefoglaló szótáram is elkészült, bejelentettem, hogy szedelődzködöm. A bányakalifa engem a Konzul rokonának gondolhatott, mert alighogy indulhatnékom közöltem vele, levágódott elém a sártörlő szőnyegre és a cipőm orrához verdeste homlokát; végül tetézett alamizsnával bocsátott el.

Rengeteg aknán-aktán és torlaszon keresztül valahára Állami Útrakelő-és Úthasználati Engedély érkezett, útnak indultam hát, a vanyolai sárviskók és a nagygannabadi bennszülött kulipintyók után elértem és lehagytam a NEPAL–SUHAJBAGOSI vasöntőkalifátus határát; a drótakadályok mögött cserjeerdő következett: CSÖKÖLY.

Nem volt szó ösvényről se itt, se azután: innentova már vége volt a tengerparti luxus leheletének, az óriásváros összecsörrenésének, az éjszakai nappaloknak. A vésztői tanyák közt ért utol a sötétedés: megháltam a bennszülöttnél; de virradatra megébredve, felserkentem és nekivágtam a szeghalmi csúcsnak. Négy napos szakadatlan mászás után két hegyifalu, BAKONSZEG és BESENSZENTUDVARDI közt lábam alá tapostam a HINDUKUST úgy, hogy keresztülpillanthattam rajta.

Vagy három napig csak ültem és bámultam SZEGHALOM tetején.

Odaát a világ zárkózott volt, mogorva és hideg. Mintha ezer esztendővel ezelőtt lelketlen utazók sértették volna meg, ilyen súlyosan, ilyen békíthetetlenül. Egy földrésznyi puszta.

Minden kiserdő, minden fenyér önmaga szabadságába veszett bele; ésde sehol rajta semmi emberlakta nyom, még a HINDUKUS is úgy tűnt el benne, láthatatlanul

három nap, három éjjel, tágrameresztett szemmel, csak néztem-néztem és topogtam; aztán elsóhajtottam a vándorok sóhaját és nekivágtam ennek a borzalmas és végtelenbe vesző kietlenségnek: nekivágtam Hátsó-Euráziának.

Pajtásság, barátság, szerelem és szövetség. Ez a négy van, amit ismerek. A szerelem számomra eleve lehetetlen, marad tehát a másik három.

Felajánlod pajtásságodat:

– jó; ez kellemes és izgalmas szórakozás, ha valakinek kevés célja és sok kidobnivaló ideje van.

Felajánlod barátságodat:

– boldog szigorúsággal hívlak és vad örömmel riasztlak el. Ez Diogenész útja lámpással, nappal az agorán – az emberkereső kísérletek sora, ha valakinek sok célja és kevés kidobnivaló ideje van.

Felajánlod szerelmedet:

– azt mondom neked, hogy ez énnékem nem elég. A szövetséged kell vagy semmi sem belőled.

Mindezek az aranyszabályok nagyképű semmiségek maradnak, ha nem a célérzés spontán felismerésével hatalmasodnak el – de alapingerré lesznek az arra érdemesben, alapingerré, ami minden mellékeset zsarnokian maga alá hangol.

A pajtásság gyakran csak a pihenés igénye, élettani igény. Olyan embernek, mint jómagam, mindétig kurta pihenést enged a cél és még e kurta pihenés fölött is, emblematikusan, kard módjára lebeg, hogy tudva-tudjam: üdülés nekem a pajtásság és élettani igény, de a végtelenségig lehetetlen.

Azok a veszélyek, amelyeket az ilyen laza, elkötelezetlen kapcsolatok magukban rejtenek, a pajtásság kerülőjévé tettek. Kitértem előle. Életem jeligéje volt ez, a jutalmazótörvénykönyv első oldala, ahogyan ezt Tündérke MEGALOFOPULOSZ, a nagyszívűségnek és a kislelkűségnek ez a csodálatos keveréke mondta:

élj jutalmazhatatlanul

és ha a pajtásság jutalom, igyekeztem nem gyönge lenni.

Az a lankadatlan erőfeszítés, amellyel gyöngeségeim folytonos legyőzését magamban keresztülvittem, legjobban a levelek halk nevetéssel kísért „továbbításán” nyilvánult meg: azt képzeltem, hogy a folytonosan legyőzött gyöngeség nemesebb és nagyobb, mint az erő; mert ezt érhetik – de amazt, tigriséberségében nem érhetik meglepetések. Ám a körülöttem fegyverkező világ szétmart és elbontott mindent: az ellenségek tengere volt; és az ellenséges világban senki sem ismerte nálam jobban a legközvetlenebb veszélyt – azt, hogy valaki az  ellenálláson  elfogy és kimerül. Különleges és külsőre ijesztő óvintézkedésekre is berendezkedtem hát; és azokban a pillanatokban, amikor a cél látványa kiábrázolódott és karteziánus „tisztasággal és világossággal” lebegett előttem, biztosító kötelekkel, húzó hevederekkel, mindenféle furfanggal és merevítő fegyelemmel igyekeztem összébbfogni életemet; a beosztott időt, a ráeső erőt és a tervezett munkaprogramot.

Hol általánosságokban, hol figyelmeztetésekben, hol részletes parancsokban beszéltek ezek a nagyon másmilyen levelek… Ezek voltak azok a leveleim, amelyeket  önmagamhoz  írtam-és címeztem; a pecsét feltörésének engedélyezett ideje volt a fedelükön és híven megőríztem őket, érintetlenül, addig, amíg a felbontás dátuma el nem következett.

Nem semmisítettem meg hát minden levelet.

Azokat, amelyeknek a borítékját MAGAMNAK felírással láttam el, meg kellett őríznem a címzettnek – aki én voltam, de négy-öt esztendő múlva; és ismerve tartalmukat, egyik-másik megőrzése nem ment könnyen. Sejtések fájdalmas beigazolódása, keserves lelkiismereti teher.

Némelykor csupán a munkaprogramm követeléseit állítottam fel bennük egy távoli évre, a jövőben. Ingerült jegyzékek voltak önmagamhoz, korholó exhortációk; néha pedig jóslatok – és én, ha majd felbontom, vizsgálódhattam fölötte, mi az, ami belőle bekövetkezett.

Öt-hat ilyen levél gyűlt össze ílymódon, az alapgondolatban volt valami hajmeresztő; de a kényszerűség, a körülöttem csörömpölő ellenséges világ rávitt – és én öreges lelkiismeretességgel végeztem a munka színe előtt ezt az önvizsgálatot.

És itt volt, ebben volt az én kulcsom; titkos tilalmaim, hajmeresztő levelezésem megoldója.

Gyerek módjára tudtam belefelejtkezni a laboratóriumba; gyerek lettem a laborban, aki a halál tapasztalatával nem találkozik és nem gondol – ámde munkám súlyának felismerése  öreggé  tett. Az ötévesek vére keringett bennem az örök élet hitével; de enyém volt a filozófusok platóni, hatvanesztendős szíve: amikor megszülettem, egyszerre kaptam az öregséget a halhatatlansággal.

A problémává átváltozott ember levelet írt gyöngeségeihez: ilyen pillanataim voltak ezek az önmagamhoz címzett levelek; igézett bennük a filozófusmunka szenvedélye és az alázatos eszköz – önmagam – iránti szenvedélytelenségem: az öregség és a hallhatatlanság. Más kérdés, hogy amikor mosolyogva és fölényeskedve, de mégis a vádlottak padján feszengve eljutottam a felbontás dátumáig, ezek a levelek a címzettnél milyen hatást értek el; elcsudálkoztattak vagy megnevettettek; meghökkentettek vagy felkavartak és földhözvágtak napokra

ezek a levelek az akarat fogvicsorításai voltak az ellenségek tengerének kellős közepén és minthogy az ember fiziológiás rezonáló készülék és hatalmas vegetációs ösztönnel ismétli-és veri vissza az idegrendszer ingerhagyományát, leveleim szent és igaz vicsorításának láttára megújra vicsorogni kezdtem, gyöngeségem folytonos legyőzése – a nagyobb és nemesebb erő kelt fel bennem, megint ott volt az akarat a szellem őrhelyén és csak ültem-ücsörögtem féléjszakán át és haditanácsot tartottam önmagammal. A levéllel, ami a hosszú tanácskozástól a kezemhez ragadt.

A gondolat tán idegenszerű és másoknak külsőre riasztó lehet az üzenet, amit önnönmagukhoz címeznének; de nálam valahogy jó huroknak bizonyult, hogy egy-darabba húzzam vele a célt és alázatos eszközét, ami az én apró kis életem.

Az elsőt, amit borítékba tettem, aznap írtam magamhoz, amikor egy őszborostás, aranybojtos-lilainges pap a diplomámat (egy  pap  az  orvosi  diplomámat!) a kezembe nyomta. A hipokrízisnek, a társadalom teljes és merevgörcsszerű hazugságösszjátékának ez a közvetlen érintése mély hatással volt rám.

A második levél általánosabb volt, tele jóslatokkal és figyelmeztető rimánkodással. A harmadikban a politikai magatartásra adtam magamnak utasítást és munkaprogramot vázoltam fel, hogy lépésenként, módszeresen hogyan fogom feltárni a klasszikus politika soha sehova nem vezető, önmagát ismétlő, szűk lehetőségeit. Ez a programm küzdött a tárgy iránti utálattal és gyűlölettel, nem volt tiszta és termékeny iniciatíva; csupán az ellenséges világ fertőzése, fiatalos és túlméretezett.

Saavedrával való kapcsolatom és a laboratórium aztán már erősen belevont szaktárgyam hatókörébe, a levelek, amelyeket még írtam magamhoz, egyre inkább elme-és idegkórtani elméletekkel, találgatásokkal és azok értelmezésével teltek meg – no meg türelmetlenségemmel, hogy mindeme teorémák határozott időpontig igazolásra várnak. A legkésőbbi borítékok már érintettek néhány magántermészetű problémát – mind-mind az alázatos eszköz szemszögéből, aki alárendeli magát a feladatnak és örül, hogy a cél testének házában lakozik…A  célra  intettem magam és arra, hogy az eszköz legyen szent és jutalmazhatatlan; így óvott tőlük és parancsolt lelkinyugalmat jóslataim előtt az öregség és a halhatatlanság – a legutolsó levelem, amit a házasságom előtti hajnalon írtam, magamhoz, Súráról (utána több a címzetthez már nem is érkezett) – már végig erről beszélt.

magamnak

(kézbesítendő a házasságom ötödik évének első napján, a hajnali postával)

„Elveszem ezt a lányt – azzal a tudattal, hogy bizonyára elválunk: vagy elválik ő, vagy elválasztanak.

„Elveszem azzal a tudattal, hogy nem szövetségesem, sem nem az, ami számomra lehetetlen; de még csak nem is barátom.

„Az ellenséges világban sokáig kerestem egy embert,  embert  a nők között aki hajthatatlan, spártai és többet ér egy férfinél:

„örülök, hogy az ellenséges világ közepén leltem egy lányt,  csak  egy lányt, én kövér vagyok.

„Elveszem, de számot adok magamnak róla, hogy a pajtásság nem tarthat a végtelenségig; vigyázni fogok és azonnal engedek: tudom, hogy a pajtásságban az árulás veszélye nagy.

„Ezt teszem tehát, elég hideg számítással. Jól látom benne korrekciós típusomat és ha véletlenül úgy történik – a gyerek egészséges lehet, eszes és talán az apjánál karcsúbb és magasabb.

„Ha ezt a lányt most mégis elveszem, nem felejtkezem meg róla, hogy mik voltak egyedüli szempontjaim. A pajtásság pihenése; a jó utódok; végül a szándék, hogy pajtásomat a házasságból mindenkor készségesen kieresztem.

„Megjövendölöm, hogy ezt a partnert egy olyan ígéretből, amit úgy, mint  ember,  soha nem is adott, hamar ki kell eresztenem.

„Mi elszakadunk, az együttélés tartalma elszegényedik; de tudhatom, hogy nekem ezt a pihenést a küzdelem nem engedheti: a házasság ügyetlen lesz, fonák és rövidéletű.

„Parancsolom tehát, ha mindezeket tudva mégis elveszem – hogy eresszem ki ezt a leányt, ha ki akar a házasságból menni, maradjak néma, tapintatos és zokszó nélküli.

„Arra az első parancsra kellett gondolnom, ami nem lemondás, ha valakinek természete: a mestergondolatra kell függesztenem szemem, személyes harc a filozófia, amit úgy kezdünk és végzünk, anyaszült egyedül:

„érintetlen szívvel, seb nélkül kell viselnem természetes magányomban a cél látványát, ha a testi veszteségtől majd kétszerte élesebb – a célét, amiért válogatás nélkül áldozom fel magamat és másokat, hiszen alázatos eszköze vagyok.

Dátum, aláírás”.

Házasságom első hónapjaiban gyakorta gondoltam erre a levélre: kizártnak nem tartottam, de sokkal kevésbé tartottam valószínűnek. Nem tudom (gondoltam néha, szelíd örömmel) – vajon nem fogunk-e nagy és jóleső közös mulatságot rendezni az ötödik évben, ennek a levélnek a tetemén: a viszony jónak mutatkozott.

Magától értetődik, a levelet a nagy útra magammal kellett hozzam. Súra gyerek volt, nem pedig az az embernyi-ember, aki képes egy levelet nem-felbontani. Sietősen, dugdosva csúsztattam alá, kis utazótáskám mélyére az utolsó hozzám intézett levelet, Súra észrevette és incselegve játszott-évődött velem: a búcsú-civakodás volt – utoljára civakodhatott. Tánclépésben jobbra-balra – kissé fintorgott és felhúzta az orrocskáját, amikor látta, hogy ez nem olyan, amit kézbeadhatok; de kirepült a fejéből (szokása szerint, azon minútában – ehelyett nekiadta magát a szomorúságnak és csukott szemmel, sokat becézve, ezerszer kivette belőlem azt az ígéretet, hogy nem megyek messzire és hamar hazajövök:

– Ugye. Igérd meg; nem messze:

– Nem.

– És hamar vissza:

– Hamar.

– De ígérd meg!

– Igen, Súra. Nem messze és hamar.

– Vissza!

– Vissza.

– Hozzám! Duci-iií!…

Így került ez a levél – az egyetlen, ami a címzetthez még el nem érkezett – hozzám, becsavarogta Csudén-DENGHISZTÁNT, JAKUTFÖLDET, Kasgar-KALEBISZTÁNT és ott hevert Súra leveleivel, mármint amik szórakozottságom és gyöngeségem kegyelméből élhettek és hányódhattak egyetlen kabátom oldalzsebében. Egyszer azt vettem észre, hogy már egész takaros kis csomag és amikor a DUNNSZA partjára értem, ahol végig a parti homokpadon vitt az út, előszedtem egyenként, sorra böngésztem végig és úgy dobáltam bele a leveleket – lucskos-uszadékos, hömpölygő árjába.

Sokat mulattam, tűnődtem-és találgattam rajtuk, különösen érdekes volt, ahogyan sorra egészült ki a kép a válaszokkal, amiket nagy késéssel útnak-indítottam: olyan volt, mint egy kirándulás hazafelé, ahol a történet egyik lényeges szereplője végig Hátsó-Euráziában marad.

Úgy, ahogy volt, nagyjából dátum szerint következett, így „továbbítottam” mindjárt, boríték nélkül, a „címzettnek” – a címzett ezúttal a DUNNSZA volt, az Évek méltóságosan úszó Sápadt Folyama; de címzettek voltunk mindahányan, mert mindannyian ott kallódtunk Hátsó-Eurázia Tüzén és Papírkosarában.

első hátsó-kalikuti levél. FENTŐS

„…ez az én életem olyan, mint annak az érnek a verése, amit megkülönböztetésül látod még emlékezem, névtelen érnek neveznek: Milosád Súrát nem bántja a sors szerencsétlenségeivel és nem becézi agyon szórakozásaival pedig Milosád Súra is gondolkozik néha azon hogy ő miért ilyen és nem hagyja annyiban hogyisne! Milosád Súrának nincs javításra kilátás ha ölbetett kézzel ülök de ha a vizsgáimat letenném talán mégis csak én is csak bekerülnék a kerti épületbe oly tiszta szép és befuttatva zölddel – tisztviselőnőnek istenem! hisz te is ezt akartad Ducika mindig vagy nem? hogy tanuljak és tanuljak hát most azt hiszem nekilátok pedig öreg lánynak nagy elhatározás egyébként semmi különös kicsim jól érzem magam nincs semmi újság Ducikám mint az hogy hiányzol és nagyon-nagyon… és milliószor…”

második hátsó-kalikúti levél, HAJAGOS

„…unalmasan telnek a napjaim egyik a másik után, az idő is olyan csúnya hetek óta te! hogy csak ücsörgök, gunnyasztok és szomorkodom. Te tudod én nem tudok percig se egyedül maradni és most igazán nem is tudom mit csinálnék ha nem lennének Mamiék pedig sokat szenvedek miattad Duci és tűrök és nyelek a Mami is beteges és zsémbes picit ahogy öregszünk és istenkém egy kicsit mégiscsak igaza van te szívtelen te! Ha már mindenáron menni-menni mert rádjött akkor mért nem engem is? magaddal? jó-jó iszen tudom hogy te nem veszel komolyan pedig hidd el nekem erre nagyon-nagyon komoly okaim vannak. Azért nem haragszom kicsit se és számítgatom hogy ha hazajössz megbúbollak drága! Kicsim tudod-e hogy a fészkünket a hegyen újra kinyitottuk és felköltöztünk ide tudod a gyár miatt nem győztem két órával korábban kelni és úgy örülök. Ez most az én régi szép kis fészkem minden ragyog sokat üldögélek nálad és tudom nem hiszed de óraszám elnézem a bolonddoktor könyveidet…”

harmadik hátsó-kalikúti levél, Tangutföld, SZEGHALOM

„…gondold csak el milyen furcsa dolog esett meg velem. Mostanában sokat gondolok arra amikor megismerkedtünk és én nem voltam csúnya és öreg tudom reszkettél is tőlem te! emlékszem mennyit mérgelődtem miattad amikor hetekig nem jöttél és aztán rádijesztettem egy lépcsőházban ahova bemenekültél Kicsim! na! megint jártam arra és felmentem a mi lépcsőházunkba most tudom neveletlenül nevetsz! és gondold el mi történt Ducika nem voltam képes rá te! nem és nem! hogy az arcodat emlékezetembe idézzem

jaj te!

gyűlöletes rossz érzés volt minden megvolt a hangod a kövérséged az alamuszi járásod csak épp az arcod nem és nem a világért se! te!

Duci! én szégyellem de kénytelen voltam megnézni a fényképedet hogy végre eszembejussál nem valami komoly idegi elváltozásnak a jele ez Ducika? jaj de igen de igen. Neked mindig előttem kell lenni ne történhessen meg ez a rémisztő eset én félek de nagyon-de-nagyon hozzádsimulok talán így de mégis én érzem Ducikám még sok-sok bajod lesz velem…”

negyedik és utolsó hátsó-kalikúti levél, BÉKÉSGYARMAT, Baskíria

„Duci! Most soká nem írtam az őszi nagymosás és nagytakarítás miatt hiszen a mi családunkban jól tudod te gézengúz az asszonyok segítenek kenyeret keresni de a férfiak nem segítenek se mosni se súrolni se szülni! szóval a panaszok a régiek és amikor már majd hogy bele nem haltam tudod ez az én szervezetemnek nem való ez a gőz hát inkább ne is csináltam volna

Édesapa tudod milyen haragos szegény feje és makacs és gyűlöli a felfordulást összekapott velem meg Mamival ezen hogy ő így-úgy hajléktalan innen ki van lakoltatva meg hogy őt a halálba takarítják ezzel a nagytakarítással fogta magát a teli tányért levesestül a sarokba vágta és hazavillamosozott. Akkor már Mami is mit tehetett egyebet összecsomagolt és utánament: hazaköltöztek hát de előbb elsírták és kimérgelődték a bánatukat hagyjam ott a lakásodat és mindenáron menjek haza én is. Micsoda fekete hét volt Ducika hányszor szememre hánytak téged! Most itt élek Koftocskával (a Kócossal hiszen tudod ki az) és ha ő se alszik itt nincs senkim te! Ducika! drága gyere haza nem úgy ígérted hogy nem mégy soká és messzire? Soha nem vettél te engem komolyan ma sem veszel pedig hidd el ez nekem ma jobban kell mint valaha. De látod milyen önző vagyok rád nem is kérdezek semmit: hogy vagy kicsim? mossa a másik az ingeidet? nem hiányzik az intézet a te szép tiszta mesterséged? és mért nem írod hogy én hiányzom neked: csak egyszer is? igen. Nagyon megbántottál vele és ki nem békítesz ha haza nem jössz és szépen pitizve milliószor el nem mondod nekem hogy................…ma van az első napja az esti tanfolyamnak édesapád a Röppentyű-utcából olykor elgyalogol hozzám és nagyon vigasztal ő is azt mondja ha tehetem tegyem: meglesz a négy középiskolám és akkor mégis csak én is csak tisztviselőnő leszek.......”

.......................................................................................................................................................................

Gatály-Kalebisztán UTOLSÓ POSTA CSÖGLE

Jól teszed, Súra. Tanulj, légy tisztviselőnő, ha olyan csábító a kerti épület. De ha leteszed a vizsgát és véletlenül mégsem leszel tisztviselőnő, ne érezd magad rosszul a munkástársak között: az emberi tudás nem olyan szándékkal keletkezett, hogy vizsgákra darabolva engedély és jogcím legyen a Kerti Épülethez. Igen, hiányzol nekem, másképp és sokkal jobban, mint neked ahogy a vizsgád hiányzik; a fehérneműről csak annyit, hogy ha az ingeim egyszer beszélni tudnának, több patakpartról mesélnének, mint ahányszor megfordultak velük a városi mosóhengerek. Nem váratlak nagyon és az az idő, amit csekély ügyeimnek itt belőled áldozok, a lehető legrövidebb.

Nagyon megörvendeztettél vele, hogy a könyveimet forgatod: ha komolyan érdekel, az alsó polcon nincs semmi idegennyelvű, ott megtalálod a tankönyveket, egy vaskos elme-és idegkórtant, származástant, örökléstant és sok más tücsköt-bogarat; üdvözlöm a virágos ruhádat, Súra, mind – azokat is, amiket nem ismerek.

Csudén-Kalebisztán TISZABEZDÉD

– Súra, nem tapasztaltad még soha, hogy ha fáradt vagy, mintha élesebb volna a fantáziád?

– hogy nem is képeket: szinte szobrokat képzelsz és fantáziáló elméd kiszalad akaratod alól…?! Engem ha valami kimerít, arcokat látok; arcokat, amelyek ott előttem, közvetlenül és rettentő valóságosan vannak jelen – vagy még arcokat se: csak szájakat; a szájak összes lehetséges emberi karaktertípusait. Most például akaratomon kívül végignéztem egy sorozatot, amit fantáziám nyugtalanul villantott és cserélt… Először egy kidomboruló, vékony ajkú, borostás szájrész a gödrös állal – azután egy kövér borostás szájrész a kibukó ajakkal – rá egy aszimmetriás, keserű vágásokkal vagdalt szájrész kiütő szakállal, egyoldalt nagy szőrcsomós bibircsók és így tovább, borostás férfiszájak, szájüreg nélküli horpadt pofák, szenilisen elkeményedett fogínyek és gyorsan és tapinthatóan: Csudén-KALEBISZTÁN. Tizenhetedik napja szalad velem a transzeuráziai gyors, a távolság közöttünk egyre nő – ilyenforma emberek azok, akikkel utazom

dróthurokkal penderítik fel a gumibocskort, ebben másszák a KARAKÓRUM óriás gerincét, borostásak mind, meglett emberek mind, mellük szőre előbukik az ingen és némelyiknek ősz

köröskörül a derekukon bőröv-tarsolyt hordanak, ebben a bőriszákban tartanak mindent és a sok cók-móktól a derekuk hurkára dagad. Némelyiknek a bőriszák nem elég és akkor behemót batyuban hurcolják a betyárbútort

ilyeneket, őket: ezeket látom harmadhete és ha pihenhetnék, hogy alszom egy sort – hát ezeknek a szája érkezik oly tapintható közel, a látvány pereg, fáradt vagyok. Arra gondolok, hogy miért csupa férfiszáj, most egy női száj legyen

– te jelensz meg előttem, Súra

– te; de csak a szájadat látom, a kép terajtad megáll, nem pereg tovább –

– csak néztem-néztem; néztelek, amíg el nem aludtam: erőszakkal hoztam vissza magam az alvás vámhatáráról vagy négyszer is, a kép minduntalan visszajött, szájad fénylett, a szemed és a hajad sötétben maradt

– Súrácska!

– – – ez a nagy távolság, ami köztünk nő azalatt is, amíg ezeket írom és az, hogy hetek óta vasúton vagyok, megkímél téged attól a rossz szokásomtól, hogy piros ceruzával korrigáljam a leveleidet. Mostmár elárulhatom, sokat mulattatott saját tanácstalanságom és sokszor hoztál zavarba, amikor olyan hevesen tudtál neheztelni azért az aláhúzdogálós pirosért: féltem tőled, hogy haragszol és nem avattalak bele tovább a pont és a vessző rejtelmeibe, amitől megváltozik az értelem

ládd, Súrácska, ez a panasz is csak saját magam ellen szól; elolvasom a levelet, ami a fáradt ember fáradt elméjének fantáziáló viselkedéséről locsog és csak hümmögök és csak bosszankodom… Mintha az én leveleim is egytől-egyig valaminek mellébeszélnének: ott volnék mellette már, csak épp arról nem beszélhetek. Lever ez a csapnivaló rossz levélírás és a kifejező készség teljes hiánya; próbálok belekapaszkodni abba, hogy a leveleimnél tán csak jobb és több vagyok – hiszen te is sokkal-de-sokkal okosabb vagy a leveleidnél, Súrácska és tudom, hogy ha a kislányos végtelen-mondatok modorosságát magadra veszed, csak úgy-és azért, amiért virágos ruhát viselsz: viseled, mert jól áll, mint a pajtásság virágos ruhája

– viseld, mint a ruhácskát, ami most a szemeddel és a hajaddal a sötétben marad: a szájadat látom összes vonalaival, oly tapintható szoborszép és oly szines közel – – – itt megáll a kép és nem pereg tovább.

.......................................................................................................................................................................

Karakórum-hegység IRHÓC

„…megtaláltam a Lélekkutatás Alapvonalait nem tudom emlékszel-e erre a sárga kis füzetre. Sose hittem volna hogy állatot is hipnotizáljanak kakast krokodilust – de Duci! az nem lehet hogy közben az állatok meghipnotizáljanak minket…? hogy kukorékoljunk vagy feltátsuk a szánkat és ők aztán célbadobálnának bele cukrot vagy pattogatott kukoricát. Ugye rémisztő butának gondolsz. Ducika de már megszoktalak Drága és tudom hogy igaz lásd hiába olvasom a könyveidet néha van egy szó amitől visszafele oldalakat nem értek és hát törném én a buksi fejem de se türelmem se senkim aki megmagyarázná nekem…”

Karakórum-hegység NERESZNICE

„…sok a csitri közöttük. Én meg mint a kotlós járok velük kirándulni néha annyian verődünk össze hogy majd szétszedjük a villamost. Így volt vasárnap múlt egy hete is már kora reggel rámragadt a neveletlenségük és amikor a hűvösréti végállomásnál az intézet előtt megláttam a Gügyüt (ha még emlékszel a sovány doktorra Gügyünek csúfoltuk) hát Gügyü! kiáltottam el magam és észbekaptam és befogtam de már kiszaladt a számon te! Átugrottam hozzá hiszen rémisztően megsérthettem de meg se hallotta jaj nekem megismert és dehogy is haragudott kicsit se és úgy látom nem is nagyon kell ilyenkor kérlelni jött ő szívesen átjött bemutatkozott egy rakás lánynak és elkísért az intézet körül de csak nekem csókolt kezet amiért leszidtam és ja igaz azt is mondta hipnogenikus vagyok. Végtelen kedves volt a Gügyüke mondta hogy mennyire hiányzol (nemcsak nekem lásd gézengúz) és nem múlik el hét hogy ne emlegessen az öreg prof írjál neki. Persze nekiestek és majd szétszedték nincs utálatosabb a nőknél panaszkodtak magyaráztattak maguknak és kérték hogy hipnotizáljon valakit – majd egyszer mondta és rám esett a választása. Gondolhatod én persze nem engedem amíg meg nem írom neked ne haragudjál Ducika most beálltak a nagy hidegek zuhog a hó a háztetőkről hogy majd agyonüt és édesapád is emiatt és sok más miatt elmaradozik de soha annyi bádogcsatornát nem láttam nála mint most az udvaron dolgozik éjjel nappal az embereket behívták és minden a nyakán. Kimennék hozzá többször is hogy elolvassam neki tizedszer a leveled de a Röppentyű-utca tudod kicsim milyen rémisztő messze van ide hozzánk…”

Karakórum-hegység ILONCA

„…milyen szörnyű is lehet Duci mikor leírod hogy azon a fennsíkon egész évre mennek a hegyekbe a bocskorosok! szerencsétlen feleségük milyen sajnálnivaló is én édes istenem! hiszen meg télen is a nyájjal hálnak – hát még ha esztendőkig csatangolnak bitangolnak országszerte az állatokkal házasság ez? ez már nem is az Ducika. Koftocska összeakadt a Gügyüvel és hozott tőle valami könyvet nekem A Szent Jóga csak ne volnék ilyen rémisztő öreg te! istenkém milyen szíves-örömest tanulnék hogy ne kéne szégyenkeznem a butaságomért és neked Ducika miattam. Ducika Drága (ezt csak súgva írom neked) te mit gondoltál amikor elvettél? nem gondoltad hogy a butaság válóok? vagy éppen azért menekültél el tőlem és inkább asszonyod nélkül bitangolsz a bocskoros pásztorokkal állatokkal hálsz és farkasokkal bandukolsz akik közeljönni se mernek és elszakadni se tudnak tőled csak hogy tőlem megszabaduljál? Azért Kicsim te már sok mindenre megtanítottál és nem vagyok olyan buta megtaláltam a Lélekkutatás Alapvonalában magam. Rémisztő szép mostanában esténként megpróbálom amit ez a sárga könyv leír: magasról a szemem közé eresztem az ujjam hegyét és nézem-nézem te és nem mintha álmos lennék de sose gondoltam volna hogy ez ilyen fárasztó és álmosító hát nem rém érdekes dolog ez a hipnózis? milyen jó hogy hipnogenikus is vagyok sose tudtam…”

Karakórum-hegység SZEKLINCE

„…ma délben történt a csoda Milosád Súra javítást kért kíváncsi vagyok. Csak nem leszek tisztára bolond hogy addig várjak amíg tisztviselőnő leszek? Tudod a panaszok a régiek a túlóráimat elsikkasztják munka meg rengeteg de hát nem érdemes. Csak egyetlen terem van már és ez az utolsó revízió ahol a Kielland-fogókkal dolgozunk – az enyém. De jövő héttől új munkarajzok lesznek és már itt lógnak a falakon bizony Duci mindenhez inkább hasonlítanak mint egy szülészfogóhoz! gondolhatod milyen érzés lesz olyan alkatrészeket revidiálni amik épp fordítva nem arra jók hogy embereket világrasegítsenek…”

Karakórum-hegység ALSÓAPSA

„…és csak sietve írok édes Ducim lejár az ebédszünet. Tűvé tettem a szekrényeidet a táblázatos könyvedet keresem amibe méréseket jegyeztél fel rólam és sehogyse árultad el Duci miért? gézengúz csak leljem meg úgyis megmutatom a Gügyünek majd az mindent megmagyaráz és tudd meg ha valami rossz csak hazagyere és én megbúbollak érté nagyon Kicsim! Annyi bolondságot irkálok de fáradt vagyok ünnepek alatt voltunk négynapos túrán harmincan és ha hiszed ha nem volt egy doktorunk! igen bizony a Gügyü jól összebarátkozott a csoporttal (amilyen aljasok a nők és amilyen pimaszul természetesnek veszi Gügyü úr ezt a háremet) de legalább volt az egészben valami szokatlan ami megfűszerezte ezt a négy napot volt kártyahipnózis is és én bizony nem éreztem semmit amikor a csuklómat fogta sőt kinevettem de azért mindig azt a kártyát húztam amit ő akart. És mesélt is sokat és sorra ígérte hogy akárkit ingyen megvizsgál aki nála jelentkezik és tudom most neveletlenül nevetsz! nekünk a Kócossal kettőnknek analízist ígért. Koftocska gézengúz és biztosan elmegy de én ugyan nem mennék el Ducikám Drágám Kicsim semmiért ezt talán nem kell külön ígérnem neked de ne haragudj rám sokszor ha otthon elszontyolodom és ezeket a dolgokat olvasom a bolonddoktoros könyveidben sokszor úgy belegondolom magam vajon hol miféle komplexum az amitől félek irtózom vagy én nem is tudom mi – hogy félek tőle? kimondani…”

Karakórum-hegység FELSŐAPSA

„…tudod milyen kis didergős vagyok. Ha elmentem télen valaha is te tudod hogy csak a te kedvedért de te jól tudtál melengetni Ducikám és oly jól esett ha a melegedőben lehúztuk a kesztyűmet és végigdörzsöltük a karjaimat emlékszel? nem szerettem a rumos teát mert mint a csacsi becsíptem tőle de most térdig ér a hó és ilyenkor a csoport leolvad a síelőkre a magamfajta asszonyok pedig mit csináljanak? jól befűtök nálunk ha nem vagyok éjszakás és együtt töltjük a délutánt és én meg mint a kotlós! hiszen tudod hogy semmi türelmem sincs egyedül. És mennyivel jobb így ha valamennyien együtt böngészhetjük a könyveidet vagy a Szent Jógát tudod milyen ijesztő szép dolgok ezek? legalább így nem fázom kicsit sem és igazán olyan kellemesek és izgalmasak a duruzsoló tűznél ezek az összejövetelek különösen amióta megtaláltam magam a Lélekkutatás Alapvonalaiban te! meg még néha elhívják a Gügyüt is én azt mondtam ne hívjátok mert kinevet. De nem nevet ki kicsit sem hanem mindent apróra megmagyaráz és oly rémisztő érdekes példákat mond mint te Kicsim akkor a múzeumban de milyen rémisztő szépek is így a Lélekkutatás Alapvonalai ha példákkal van: elfelejtjük a továbbolvasást…”

cím: Jarkandvölgy NEVETLENFALU

Súrácska – semmivel sem tudod jobban megörvendeztetni a Kövért, mint a jó hírrel, hogy jól élsz, egészséges vagy, jól szórakozol és neki minderről apróra beszámolsz.

A Gügyüt külön melegen üdvözlöm és vele az egész intézetet ápolt és ápolatlan lakóival; az öreg profnak még odalent Baskíriából levelezőlapot küldtem, zazarvölgyi sámánokat ábrázolt, amikor éppen a mi analízisünkhöz egészen hasonló szertartással gyógyítanak egy szent elmebeteget. Igen soká töprengtem rajta, Súra, mit is jelentsen, hogy te hipnogenikus vagy; amennyire még ilyesmikre Hátsó-Eurázia tenger gondja közt visszaemlékszem, az egyetemen nem volt kolléganő, akit a Gügyü ne talált volna hipnogenikusnak; de örülök, hogy szórakoztok és mint ti, én is hálás vagyok neki, bűvészmutatványaiért. Tudod, milyen pedánsan ügyeltem rá mindig, hogy a bántó oktató hangot kerüljem és hogy mindenféle fensőbbséges modort kerüljek veled. Ha megvárnád az én véleményemet, feleletül megint csak azt kaphatnád, hogy te csak ne várd: most is és mindig is kínosan ragaszkodni fogok hozzá, hogy ne legyek semmiben mestered. A magad tapasztalatait kell végigtapasztalnod: ez tesz  emberré  egyszer, Súra, ha majd először érzed úgy, hogy kinőtted a virágos ruhát. Hipnogenikus vagy-e vagy sem: nincs mit mondanom; járj a végére, tudd meg, hogy mit jelent és hogy az vagy-e. Kezdődhet bármilyen küzdelem, ahol színeimmel téged a küzdőtérre küldlek: én nem akarok többet veledadni, mint azt az évet, amit adtam veled. Lehet, hogy így nehéz lesz megtanulnod azt, amit tudok, de meg nem mondhatok; lehet, hogy győzöl és lehet, hogy kilátástalan. Én azonban nyugodtan tekintek a te komplexumaid elé, te magad leplezd le, hogy mi a te gyötrelmes és ijesztő-szép komplexumod – és ha a Lélekkutatás jámbor és megsárgult Alapvonalait felolvasod, semmi más nem örvendeztet meg benne úgy, mint a  jó  felolvasás.

NEVETLENFALUBÓL kitalálni még csak kitalál a posta, de betalálni nehezen szokott már a neve miatt is, hogy nevetlen – pedig nagyon várom a levelet, a ZAZAR völgyében minden postakaravánnak elébemegyek, nem mondhatod többé, hogy nem veszlek komolyan. Tettek így már mások is, amikor elérkezett a  gyerekből  bennük az  ember  világrajövetele: az életet tették kísérletté maguk körül; nem bánták, hogy kockáztatják akár a többit, akár magukat. Új kísérletedet innen, a világ legtúlsó végénél, teli izgalommal és teli reménnyel várom és mind csak lesem, de ezt nagyon – mert ezentúl nincs és ne is legyen módomban sem az ösztönzés, sem a tilalom. Nem tiltlak el és nem küldlek bele; ám aligha fogsz nyugodni, ha csak a könyvekben nézel utána, a könyvekben, amelyeket mások éltek, hogy utána leírják: neked minden porcikádon tapasztalnod-látnod kell, gyönyörűségével és gyötrelmével eggyévegyülnöd, átalvészelned összes csodáit és minden csapását magadon, amit egyébként csak olvasnál: ne húzódj vissza,  neked meg kell ütköznöd  – így jársz a végére, hogy mi az az analízis; hogy öröm-e, szomorúság-e hipnogenikusnak lenni és hogy mi az, amit mindezekben kockáztatsz

mint mindig, nem kérek tőled semmit, se kíméletet, se bizalmat, se bátorságot, se óvatosságot – hiszen ismersz; úgy, amint szoktam, nem kérem tőled, csak azt, amit szívesen adsz és magadtól: vigyázz nagyon majd minden szavadra és meglásd, tiszta – tiszta visszhangot ád

a Kövér

Jarkandvölgyi levél UGOD-KALEBISZTÁN

„…végre négy hónapos késéssel jött egyszerre három levél már olyan-de-olyan nyugtalan voltam. Istenem Duci hogy meg tudsz ijeszteni olyan különös volt elvittem este Maminak ott aludtam vele és sokat beszélgettünk rólad. Csak elgondolom hogy a mi leveleink mind négy hónapos késéssel érkeznek hozzánk te! valóságos kísértetek: ki tudja mit gondolunk addigra hol tartunk addigra már? szűzanyám ki tudja nem haragszol-e rám valamiért régesrég amiben nem lesz igazad mikor csak azt írod hogy nem tiltod el és nem zavarsz bele de reszketve értem sorsomra bízol hát az én sorsom nem a te sorsod is? mért is mondasz ilyeneket jaj Kicsim. Szeress nagyon az nekem kell az nagyon az kell édesem gézengúzom nagyon-nagyon! hidd meg úgy igyekszem hogy neked jó legyek meglásd milyen komoly vagyok és milyen nagyon vigyázok majd minden szavamra nem fogsz hibát találni bennem akárhogy vadászol hibákra a piros ceruzával…”

Dihongvölgyi levél SZULOK-KALEBISZTÁN

„…megtaláltam a táblázatos jegyzőkönyvet édes Ducim mit titkoltál benne? igazán nem haragudtam volna. A kiliánvárosi összejövetelen mutattuk is a Gügyünek aki hol hangosan felnevetett hol a fejét csóválta hol pedig oly sötéten vizsgált engem tetőtől-talpig hogy egészen nyugtalanná tettél Ducika mért akartad tudni hogy milyen leszek ahogy alakulok és öregszem mért mért honnan veszed hogy én harminc éves koromra mintha kicseréltek volna bátor nagyhangú asszony leszek, vérszomjas mint a tigris’ és igazán nahát honnan veszed hogy én negyven éves koromra elkövéredem…”

Huszti levél UDMURTFÖLD

„…két előadás-sorozatot írtunk ki az egyik a METAPSZICHOSZIMBOLIOLÓGIA a másik pedig a PALINGENETIKUS vagy METEMPSZICHÉS PARAVIZIONARIOLÓGIA-GÓNIA és ZÓFIA. Mind a kettő a csoportnak lesz, fele nálam fele nála de azért meghirdette a hivatásszervezet is hogy amazok is eljöjjenek a tisztviselőnők – ó csak ne kéne számtant és történelmet magolnom az esti tanfolyamon és a vizsgán felelhetnék a Lélekkutatás Alapvonalaiból már régen tisztviselőnő lehetnék…”

Herincsei levél BIHARlSZTÁN

„…elég hogy ránézzek a történelemkönyvre és elálmosodom vagy rohanni szeretnék az unalomtól: hát azt meg minek tudjam én Milosád Súra hogy nálunk Huligániában nem volt soha idegen király hanem mind dicsőséges volt és huligán? és minek a bérelszámoláshoz a gyökvonás és a többi – hát kéne Milosád Súrának az egész fejtörés ha nem azért gyötörném magam hogy meglegyen a bizonyítvány? látod így élek árvulok és egyszer csak észre se veszem megöregszem…”

Zsilvölgyi levél NEPAL

„Ducika! Nagyon nehéz lesz amit most írni fogok. Tudod hogy őszinte voltam hozzád és leszek is és nem tudom te hogyan fogod fel: eleinte nevethetnékem volt de aztán amikor elmentek sírtunk Koftocskával mind a ketten. Hétköznap egy este történt Koftocskával ücsörögtünk ha még emlékszel rá tiszta véletlen és egészen szokatlan volt hogy a Gügyünek eszébe jutott és felnézett egy percre. Kimerülten panaszolta meg hogy le akarja mondani az előadásokat mondta és mi alig győztük lebeszélni tudod sok tisztviselő jelentkezett és én szeretnék velük összeismerkedni. Utána rólad beszéltünk de ezt igazán hidd el nekem: nem volt egyetlen összejövetel se olyan érdekes mint amikor a Gügyü rólad mesélt csakis rólad és csupa olyasmit amit te magadról soha nem mondtál volna el. Hármat csöngetnek rövidet (még most is érzem) valaki nagyon türelmetlen lehet felrezzenünk ahányan vagyunk. Koftocska ugrik kócosan nyitja az ajtót. Valami nagyon ápoltszakállú hófehérhajú valami nagyon szép öreg bácsika toppan be és alighogy betoppan tart egyenesen a Gügyü felé ő meg a két fiatal doktorforma aki a kíséretéhez tartozik azok se szó se beszéd lesegítik az öregúr fekete oposszumbundáját és mind csak mosolyognak felénk igen barátságosak. Ducikám Kicsim igazán te! mindent elmesélek csak azt nem hogy milyen izgatott vagyok – apróra ahogy a Gügyü később elmesélte tudod hogy én nem értek nyelveket. Még soha nem láttam ilyennek a Gügyüt félig ült félig állt elfelejtett felemelkedni a székéről te! az állatkísérlet jutott eszembe hipnózissal amiről a hipnózisnál beszélt és ő meg csak érthetetlen bamba arccal hagyta hogy szorongassák a kezét soha ilyet egy félénk mozdulat egy ügyetlen mosoly – mind-mind a torkára forrt mi az mi az? a Gügyü is hipnogenikus? Így tartott ez egy jó darabon ez a zavar, az én hófehér ápoltszakállú öreg bácsikám meg csak mondta-mondta és kedveskedett meg áradozott és bearanyozta a kezet amit kétkézzel tartogatott és élvezte is és mentegette a meglepetést amit váratlan betoppanásával okozott – de a Gügyü hiúz-szeme fennakadt a hipnotikus bénulatban és még mindig félig-ülve állt mintha egy nevet keresett volna hozzá (vagy hessegetett volna el) akiről pedig jól tudta hogy itt áll véle szemben és mindnyájunkkal hiszed nem hiszed. Saavedra volt de ő mármint a Gügyű rémisztő nagyot esett a szememben még mindig nem volt képes felvilágosítani Saavedrát arról, hogy ő nem te Duci Duci! hanem csak a Gügyü. Én láttam a helyzetet Saavedra valahogy nem vette szívére a zavart annál aranyosabban beszélt a Gügyü meg felelgetett de mintha hipnotikus álomban mondaná azt amit ráparancsoltak és közben rémült mosollyal és tolvaj cinkos módjára pislogott felém Saavedra meg váratlanul spanyolra fordította a szót kasztilján?! kasztilján?! nógatta határtalan meglepetéssel a Gügyüt aki életem legkínosabb percét szerezte nekem már pipacsvörös lehettem Saavedra a kísérőkre nézett és elbámult de biztos hogy ez az a lakás? Én lepleztem le kis Ducim már hogy is nézhettem volna tovább? nevetve szedtem le róla a kezeket amik téged illetnek és mutogatva és a Gügyü felé nix nix kezetrázva nagy nehezen megértettük egymást: hófehér fejére mutatott a bácsika no végre – érti. Velem kezdett beszélgetni vagyis hát a Gügyü tolmácsolt – Kövér még soha ilyen büszke nem voltam rád még akkor se amikor sakkjátékon elnyertél mindent meséltem és mindennel eldicsekedtem rólad amit szegény pici szívem helyetted tudott és Kicsim soha igazán! olyan drága öreget. A táskáját az asztalra borította – hát hat gyereknek való ajándékot hozott! honnan tudhatná hogy csak egyetlen gyereked van mentegetőzött és most mondd! most meg ezzel hozott zavarba most meg azt hitte gyerekünk van és hogy én a te gyereked vagyok! hát vagyok?! kicsordultak a könnyeim úgy nevettem és csak akkor hitte el amikor helyére tettem a Saavedra-Intézet új kiadványait amiket neked hozott: látta hova teszem mindjárt és hogy külön polcon vannak a Saavedra-könyveid. Váratlanul kellett Huligánián keresztülutaznia valami agyműtéthez és tán már tovább is repült arról is tudott a nagy útról de szentül hitte hogy már rég vissza is tértél és biztosra reméli hogy a maphlakórumi Eurázia-kongresszuson találkozik veled itt küldöm a névjegyét kérte tegyem hozzá a leveledhez csend volt a szobában amíg hosszú aranytolla sercegett – nem tudnám megmondani mért zokogtunk mind a ketten mikor már magunkra maradtunk én is a Kócos is ez az én gyávaságom az én gyáva beleegyezésem nincs szavakba foglalni bátorságom azt a nagy igazságtalanságot ami ma este történt itt veled és nem is mondom meg senkinek soha semmiféle analízisen…”

.......................................................................................................................................................................

Muy Querido Amigo Mio: „la Patrie est en danger”

HYACINTO Y SAAVEDRA

.......................................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................................

Árterület következett. A TYESZNA küldte előre jeleit – „Daghesztán Keserve” – a lápok és a víz alá merült alattomos legelők miatt lépni sem lehetett; TYESZNAZUG és RIBANCPUSZTA közt találkoztam a telepkerülővel.

Jólismert figura ez Hátsó-Euráziában, rabszolgatoborzással bízta meg a gyarmaturalom. Hogy a bennszülöttnek hozzá több bizalma legyen, rendesen félvér: meglátszik azon a gyerekes szenvedélyen, amivel a sütésre szánt szárnyasok tollazatát nem dobja el, hanem a kalpagja mellé tűzi és annál büszkébb, mennél nagyobb tollkoronával sétáltathatja rangját a telepek között.

Szünet nélkül kerülgette telepeit, evett, unalmában vizelt; néha összefütyölte kutyáit és maga vette át a bennszülött felügyeletét. Találkoztunk már vagy hatodszor; hogy mi jutott eszébe, nem tudom – hetedszerre igazolásra szólított fel.

Elővettem a pénztárcámat és igazoltam az összeget, hogy ha nem is tetézett, de még elegendő az alamizsna.

– Hm. Soványka – csóválta kakastollas fejét és lopva megnézett (magamon éreztem a Darzsilingi Vásár szemét: ,ez meg kövérke’). – Kötelességem volna bekísérni; pedig silánynak ugyancsak silány – alkudozott magával, hogy hová tegyen és mennyire taksáljon, amíg turkált az irataim között.

Ekkor megpillantotta az Engedélyt és rajta a Konzuli Kisebb Pecsétet, hogy átutazó európai vagyok – és mintha kicserélték volna. Bocsánatot kért, csak a kötelességét teljesíti: higyjem el, a rabszolgatörvény őrá is vonatkozik és ő igazságosan idézi minden rabszolga fejére a Törvényt, ha pénze nincs: vagy hogy ő kivétel lenne? Nem. Mert aki nincstelen, az olyanja ő maga jön és bélyeges kérvényeket ír, hogy adja el rabszolgának a gyarmaturalom – – –

– Rabszolga? Miféle rab és miféle szolga? Hát ön nem tudja, hogy nincs úgynevezett RAB-szolga többé a gyarmaton? Nem, nem tudta; különben is – ha vannak is nagyobb rendelései a Darzsilingi Vásárra, ő csupán egyszerű zarándok, aki néhány társával a SZEMYUUN látására járul. Nem tudok az árterületen továbbmenni, mondtam, találok-e a telepen csónakot. Találni talál, szolgálatkészségeskedett kényszeredetten; csak annak is az az egy öreg bibéje, hogy. Mi? Hát csak az. Minden csónak hivatalos (sajnálkozott) és minden gályarab az övé. – Gályarab? Ön úgy látszik még mindig nincs tisztában vele, milyen mélyreható változás következett be a fővárosban: a Kormányzatot ezentúl Forradalmi Kormányzatnak kell szólítani, a Konzul címe pedig ezentúl Főmagasságú Forradalmár Uram. – A kakastollas szalutált és én folytattam. – Hatalmas arányú széltolás kezdődik most, vége a nehézkes és akadozó bürokráciának, bocsássa rendelkezésemre a csónakot. – Akkurátus beszéd – mondta, hozzá intézett szónoklatomra; ne mondhassam, hogy RIBANCPUSZTÁN telepkerülővel találkoztam, aki nem elég forradalmár.

Előhalászta a VESZTEGETÉSEK ALAPÁRAIT és a büntetésekből, az erkölcsi kárból meg a félhivatalos ÁRJEGYZÉK alapján kiókumlálta, mibe kerül az átkelés.

Csinos összeg volt (viteldíj és egyúttal hallgatáspénz); de ki voltam szolgáltatva Hátsó-Euráziának: átkeltem és megígértem, hogy hallgatok.

Magas, szakadt márgaparton jártam, a szélén a fűtakaró szegélye és egy-két óriásdendrit, GYERTYÁNLIGET, VERESLONKA, LEORDINA ordított le és lógott a szakadék fölé: több emelet mélységben kezdődött medrével a folyam és a túloldalon is ugyanaz a fekete-sárga márgafal ordított, több emelet.

Nemigen merészkedtem a szélére, nem lehetett tudni, meddig tart a föld és hol kezdődik a növényszálon lógó földomladék; kétszer is voltam úgy, hogy ha meg nem kapaszkodom a gyertyáni dendritekben, azonnyomban a folyóba sodor a BUURYA-BOHOORA – ami csak egy bóra ugyan, de itt a Szélisten maga, a Nagy Karakasztán Hátság örökösen orvul, lesből támadó szele. Megelégeltem ezt az egyenlőtlen küzdelmet vele, a BUURYA-BOHOORA erős – szóltam hátra neki udvariasan, mire abbahagyta; én meg csak egyre lestem, mindegyre azt kerestem, az alkalmatos helyet, ahol leszállhatnék: már igen lekivánkoztam a folyam mellé, a szakadék fenekére.

Késő délután elhagytam ALMÁSSZELISTYÉT és GÁDINESDET: dzsungelhatár. Itt volt a vége, ott tolongott a DUNNSZÁNÁL, a márga szélén megtorpant. Beborult faóriások és dúsan fonódó léggyökerek támasztották a partot. Fiatal majomcsapat rikácsolt és játszott tükörképével a gyökérindákról a víz fölött, ki lapos paleolitokkal kacsázni próbált a vizen, ki bodzából vízipuskát csinált vagy természetes bodzaszárán levízipuskázott a víztükörre és a csobbanó karikákban fürödni csábította a tolongó rengeteget. Remak, aki bejárta ezt a Hátságot, mielőtt megőrült, azt írja, tanúja volt a vadon fürdésének, egyszer évente beleborítja őszi levéltömegét a dzsungel, eltorlaszolja a folyamot, a DUNNSZA kiárad mocsárországgá és a fák alá küldi halait; a fák meg vadat küldenek, vastag rinoceroszok fürödnek, bivalyok, ökrök szekerestül és apsonyiak, paksonyiak, taksonyiak, tárkonyiak-várkonyiak és sok egyéb más bennszülöttek eveznek a szekerek után, kenúikon.

.......................................................................................................................................................................

A dzsungelhatáron éjt-nap ott bujkál két dzsungelfalu: BÖHÖTTYE és RINYABESENYŐ. De csak settenkedik a partnál és járkál; mert itt vastag útilapu-bocskorba verik bele a cölöpöket, hogy soha ne ott ébredjen, ahol éjszaka lefeküdt és így soha ne lelje meg őket a gyarmaturalom – Lauderdale térképe is, mi egyebet tehetett, fel se tüntette a falvakat.

De tartanak óriás bálványt is a böhöttyeiek, félrevezetőnek, hogy mindig ellenkező irányba mutasson, mint amerre a falu megyen: torz és rettentő, agyontetovált faképe van a Böhöttyei Bálványnak, egyetlen kihegyezett kézcsonkot szegeznek a hasán keresztül a bennszülöttek és nem is mondja, inkább förmedezi az Egykezű, káromkodja és bőgi az idegennek az irányt és a mérföldeket, légy átkozott Fehér Ember! aki errejársz, hogy összeborzold BÖHÖTTYÉT, légy átkozott Fehér Ember! aki jövelsz tél-túl, hogy bolygasd RINYABESENYŐT: –

GÁDINESD – TYESZNISZTROJ: 12 tengernyi mérföld

Elővettem a mappát a Böhöttyei Bálvány lábánál és föléhajoltam, hogy belerajzoljam legalább, egy kereszttel: ihol van. GÁDINESD. Amikor – – –

valami cikkan – valami surrog

valami hersen – valami zizzen

lebuktam. Éppen jókor. Nyílvessző vitte ki a ceruzacsonkot a kezemből –

nemhiába gyanakodtam napok óta, hogy nyíllal a kézben, valahol a vándorló rengetegből, bálványféltő szemek lesik az utas minden mozdulatát.

Nem volt más választásom: felemelkedtem és egész testtel mutattam célpontot BÖHÖTTYÉNEK, nesztek, lőjétek hát, ha kedves az életem – és így, hanyagul, teljes-kiszolgáltatva: tüntetően továbbsiettem.

Hogy valamelyes valószínűsége legyen megmenekülésemnek és hogy később se magam, se mások tódítással ne vádolhassanak, bevallom, be kell vallanom, holtravált igyekezettel engedelmeskedtem a szörnyetegnek és pontosan követtem a megtévesztő irányt, amerre a Félkéz mutatott. Inalltam alaposan, mint a gyaloglóversenyen; de futni nem mertem. Különösen háttal lett volna őrületes vakmerőség, Morpurgo A BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRA szerint háttal futni Hátsó-Euráziában a legnagyobb fokú barátságtalanság, annyi mint „Helyőrség! Rabszolga – bántottál egy Szabadot. Helyőrség!”; Hátsó-Euráziában még a kuvasz kutyák is az ülepébe kapnak annak, aki háttal futni mer – és én nem akartam pattanásig feszíteni a bálványféltő böhöttyeiek dühét.

Messze elláttam a magas, szakadt partokon, még sötétedés előtt megpillantottam a tóvá szélesülő víztükört az összefolyásnál és a vízi szemhatáron, az utolsó sugarak Nap-pászmáin vöröslő hatalmas Falat… Kilométereken keresztül sorakozott pillér pillér után, zsilip zsilip után; lassan ereszkedve leültem.

Halálverítékkel a homlokomon, mégis – egy szempillantásra elfelejtkeztem a veszedelemről és áhítatos zarándok-szívvel számítgattam, hogy ha délelőtt felkerekednék, holnap ilyenkorra Mekkában vagyok.

Vagy inkább lerogytam a csalafinta part füves szegélyén, APSONYNÁL: billegett. BUURYA-BOHOORA Szélisten éppen nekikészült, hogy beleborítja fél APSONYT a folyamba – de bántam is én, ha a pokolra fordulunk mind, ahányan csak bolygatjuk Hátsó-Euráziát. Letörültem a rémület verejtékét homlokomról, kimarjult térdemre fektettem a mappát (a Böhöttyei Bálvány már nem látszott sehol). Megnyaltam a tintaceruzát és bepontoztam a dzsungelhatárt, amerre a cölöpfalvak mendegélni szoktak.

De sorra vettem minden bokrot, ahol a vadon tolongott: hátha dárda settenkedik vagy valahol szem parázslik.

Hajam-szakállam beleőszült, mire a térképen foglyulejtettem a hat mendegélő dzsungelfalut, mostmár tudtam, hogy Morpurgo, aki negyven esztendei euráziajárás után megszerkesztette A BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRÁT, miért halt meg mogorvaságban, veszettségben, mániákus üldözéses őrületben és embergyűlöletben.

Ha az ember a partszakadék szamárösvényén leereszkedik, nem lát mást, mint az ég tetejét; aztán ott ugrál-mászkál keresztül, azon, ami a kanyónfal mellett a mederből még szárazon marad.

Nincs nagyobb csend sehol, mint a karakasztán halász góréjában. Egyik végén a partfalba eresztik a gerendáját, a másik már cölöpön áll, vizen. Ha az éjszaka a fenékre szakad és az ég tetején ott áznak és derengnek a Tejúton a csillagok, a Nagy Karakasztán Hátság fölött szabadon barangol BUURYA-BOHOORA Szélisten.

Csak az alagútfolyam fenekén uralkodik ekkora csend, a halászgóré mellett – ekkora fülelő éber nesztelenség, hogy vétek elaludni benne.

Éreztem a varázst, a csillagvilág vibrált és világolt.

A vendéghálón a fáradtságtól úgy buktam végig ugyan, mint a balta; de éjfél után felébresztett a halászszerszám csobbanása és én felkönyököltem.

.......................................................................................................................................................................

Súra jól emlékezett, pedig nekem már majdnem kiment a fejemből. A Hajnali Novellák – – –

Szóval Huligánia rátette mancsait, meglelte már jegyzőkönyveimet.

Itt persze nem kell se jogi értelemben vett büntetőnovellára, se irodalmas, regényes novellára gondolni: az emberi test személyes jövőjének táblázatos-felméréses jósló módszere volt; nem Milosád Súra volt az első, sem az egyedüli, de róla készült a legaprólékosabb.

Ez a Hajnali Novella volt a leghányatottabb és a legküzdelmesebb mind közül – – –

.......................................................................................................................................................................

Világéletemben viszolyogtam az európai császárságok lángész-mániájától és attól a fertőzött gondolkozástól, ami minden tiszta fogalmat összeturkál, mihelyt valaki valamit akar. Mikor mondják a császárságokban valakiről, hogy „nagyot” akar? Amikor megérzik mellette, hogy ők maguk milyen meddők, mennyire akaratszegények

ha valamit akarunk – ha valami  olyat  akarunk, amit az akaratszegény császári tömegember nagynak nevez, szóval ha  nagyot  akarunk, áldozni kell: törülni eudemonizmusunkat

testünk kéjkérő hangjaira nem lehetünk süketek; de részegek vagyunk az éberségtől, mint azok az indián törzsek, akik ittak a szent peyote-kaktusz levéből és most „kívülről” szemléljük önmagunkat. Eudemonizmusunkat törüljük tehát, vagyis békésen szemléljük, kívülről.

És tűrjük.

De mikor? és hogyan?

.......................................................................................................................................................................

Az első nagy feladat, amit a kutató megérez, egy tömör, sziklakemény filozófia kiharcolása, ami a nagy kutatáshoz nélkülözhetetlen.

Csakhogy a filozófust, aki szerelemkerülő, mint orvos, ugyanolyan gyanakvással fogadom, mint ahogyan filozófikus fenntartással fogadom az orvost, ha spiritualista.

A szüzesség elvetendő.

Aki a „Leghatalmasabb”: meg kell ismerkedni Erosszal, éspedig oly alaposan és úgy, mint senkinek. Elvetendő a szüzesség, mert a szüzesség és a filozófia kizárja egymást.

De eljön ennek is az ideje: megvetjük az elnézést, meggyűlöljük a rokonkodást; szent tisztázó szenvedély ébred fel bennünk, zsarnoki szeretettel lessük belső hangjainkat és megkísértjük, hogy szóra bírjuk a filozófiát; így hát kéjretörekvésünk  törlésére  is sor kell kerüljön:  tűrni  kezdjük. Ez pedig nem hitvány, újtestamentomi értelemben történik: nem gonoszunkat és kísértőnket csináljuk belőle

– hanem kerüljük:

viszontagságok között szemelgetünk belőle

mint Leander Heróhoz, átúszunk hozzá a Boszporuszon, éjjelente

megvásároljuk fejünk tisztaságát

meg, azon az áron, hogy kéjünk jó részét tudatosan feláldozzuk

– – – „a munka édes száműzetésében legelőször is türelmet tanulunk; és azon át erélyt, ez pedig megajándékoz bennünket a rajongásból fakadó örök ifjúsággal” – mondotta Rodin, a szobrász

eszünk legyen öreg és használja jól fiatal szívünket: így bánunk el eudemonizmusunkkal, ha valamit  akarunk

(vagyis ha olyat akarunk, amit a meddő, az akaratgyenge császári tömeg  nagynak  nevez).

.......................................................................................................................................................................

A legterjedelmesebb Hajnali Novellának Súrát terveztem,  ezt,  ami azért volt hajnali, mert ott loptam el hozzá az időt és mert tudtam, hogy ezek az én legpihentebb és legszerencsésebb pillanataim; novella pedig úgy volt, ahogyan a protokoll ideggyógyintézeti fejlap, nem pedig fegyházi protokoll. Prognózis-tanulmánynak indult ez is, megvolt ugyan benne a szokásos elődtáblázat meg a fényképek, beszámolók alapján az alkati jegyek összevetése; de sokkal több akart lenni, mint a puszta diagnosztika. A protokoll az ápolt kórtörténetét és diagnózisát ölelte fel és a kezelőutasítás rendesen úgy festett a végén, mint a fegyházi protokollon a büntetés neme és tartama; de a novella az egészséges személy alkattörténetén és jellemdiagnózisán túlment: jósolt. Jósolta pedig a karakter és a konstitúció összes várható módosulását, ami az életkorral majd beköszönt.

Véghetetlen türelemmel méregettem meztelen testecskéjét, ez talán tetszett neki, tűrte a combjain a tolómérce fémes, lúdbőrző hidegét; hideglelősen mosolygott, visszatakaródzott és ostromló kérdéseire feleletet követelt, miért, miért?! Egy nyers és egy ellenőrző mérést végeztem rajta a mi kilenc hónapunk alatt és így gyűlt össze róla megjegyzés vagy szám – testtagok súlya, volumene, láb-és kéz csontállása, a gerinc flexiója, kar-és combsólyák karaktere, zsírpárnák elhelyezkedése, pigmentáltság, gyengecsontú aszténikus fejecskéjének karakterisztikái, endokrin képlete, haemophiliás nagymamája – vagy négyszáz különböző természetű adat

való igaz, hogy negyven éves korában elhízásnak induló típus volt, úgy ígérkezett és jelleme is (amennyire azt az életkörülmények előretudhatatlansága jósolni engedi) szintén erősen eltolódott volna három nagyszülő piknikus-cirkuláris típusa felé. Felszabadult lesz viselkedésében, bátor és hirtelen, mint a tigris… Súra és a tigris! rémüldöztem kacagva és még magamon is nevetnem kellett, hogy ez az állítólag várható elkövéredés nem lep meg kellemesen: épp a karcsúságát kedveltem – – –

.......................................................................................................................................................................

A kutatónak előre kell számolnia vele, hogy esetleg elvérzik az önkísérlet asztalán.

Gyakran voltak ilyen bevérző tűnődéseim hajnalkor, a Novella fölött, badarság, dobtam a sutba; de még azon minutában elővettem, nem badarság: hiányoznék bennem a magamhoz való teljes őszinteség?

Elvettem volna ezt a lányt csak azért, mert nehezen álltam a kéjére törekvő idegrendszer ostromát…?!

Ezt tettem volna – mert ez Európában „probléma” volt, Hátsó-Euráziában pedig nem  ez  a probléma…?!

És mi lett volna, ha nem  ez;  különben tudtam volna – szabad lett volna a pajtásságnál időznöm?

– – – már látom magamat összes „háttereimmel”, csendtől és éberségtől részegen szemlélem, „kívülről”, mint az indián, ha ivott a peyote-kaktusz szent levéből… Próbáljak leleplezés után is hazudni, mikor az erdőn ezernyi szem parázslik, a víz lomha tükrén a Tejút világol és a folyam sunyin figyel; BUURYA-BOHOORA Szélisten pedig holnap már a szemembe mondja…?!

…a kutatónak előre számolnia kell azzal, hogy esetleg elvérzik az önkísérlet asztalán.

.......................................................................................................................................................................

Legyünk brutálisak és szabadok, mint a Karakasztán Puszta: beszéljünk. Ezt a lányt elvettem azért, hogy lecsillapítsam eudemonizmusom ostromát.

Legalább egy ideig rendezett háztartást akartam erotikus szükségleteim körül, addig, csak addig – hogy összes ingerjátékaim a vegetációs oldal felől feltisztuljanak.

Keletkezőben volt a gondolattal támadt konfliktusom, ami egy ember minősége felől egész életére dönt: ez teszi, hogy magja lesz, egy darab szilárd filozófia és életének minden percén ez jelentkezik – vagy üres marad és puhány, akit a környezet talpa örökké saját formájára sajtol.

Tudtam, hogy a szűzesség és a nagy kutatás kizárja egymást, kövér voltam, rossz udvarló és esetlen; beismertem töredelmesen, hogy úgy kell nekem ez a csipetnyi házasélet, mint a falat kenyér; viszont alázatos szívvel beláttam azt is, be kellett látnom, hogy ez a fajta kutatás nem tűri a magánéletet.

Még csak a rohamraindulás volt, zsenge világlátásom első rohama a körülöttem való dolgok tisztázásáért és bizony amikor a Hajnali Novella táblázatai után a szövegrészhez értem, ez nagyon meglátszott rajta. Súra körül, környezettanulmány ürügyén egész politikai és kultúrelméleti körkép kerekedett, az átkozódástól a rajongásig az emberi szellem minden helyezkedését megtaláltam benne.

Aztán bezárkóztam a laboratóriumba, ezzel ennek a világnak is vége volt, szűkebb, de konkrétabb lett a kör, aminek mindennapos szerszáma, a kész filozófia a kezemből soha egy pillanatra ki nem került. A Hajnali Novellát bevittem a laboratóriumba, nagy néha vetettem kétségbeesett pillantást bele csak: egy tisztulási vérzésnek magávalragadó, tízszer leverő és százszor felbátorító képe volt ez, szenvedtem következtetésein – jóslatain, hogy az átváltozó Súra körül milyen lesz a világ, ha változik, a Hajnali Novella szétroppantotta kereteit és az egész emberiség számára prognózist mennydörgött, mennyboltot feszített… Féltem tőle, lekicsinyeltem és bántam; és hogy ne legyen örökkön-örökké a kezem alatt, hol a lomtárba raktam, hol az állatraktárba vágtam be a ketrecek közé; hol onnan hurcoltam tovább szekrényem fenekére, örökké piszkos köpenyek libegő széle – cipők, sámfák alá; de hogy itt is furtonfurt ráesett a pillantásom, megállj, hóbortos, nyaláboltam fel: hazavittem az egész csomagot azzal a komoly ígérettel, hogy folytatom.

.......................................................................................................................................................................

Vagy nyolc hónapi matrimonium consummatum és másfélezer kísérleti állat elfogyasztása után jöttem rá arra a felfedezésre, hogy testem és szellemem viszontagságaiból a  cél  biztos és rettentő keze kúszik elő idegrendszeremen; a célérzés húrja feszül-és pendül bennem – és életem olyan tartalmat kap, ami előtt megszégyenül és elolvad minden kibúvó. Nem bizonytalan sejtelmeket éreztem többé; mestergondolat volt; azzal a biztonsággal tudtam bárkinek szavakba foglalni, mint az a fegyveres ember, akinek a kezében ott van éjjel-nappal filozófiájának félelmes fegyvere: „megnyúzatom magam, de többé el nem veszik meggyőződéseimet”.

Szemeltem kéjére törekvő testem szép tapasztalataiból, az ágyon sohasem voltam elég szemérmes és elég mohó: izgalmas két véglet volt, végéremehetetlen dilemma – ám a  cél,  amit azontúl mesterségemmé tettem, nevemen szólított.

Most hát megtápláltam idegrendszeremet az erotikus pólus oldaláról: munka következett.

Törülni kellett eudemonizmusomat.

A hűséges eszköz boldogságával áldoztam fel mindent azon, amire agyam, a közepes eszköz való; saját magánéletem vagy testem gyönyöreit. El voltam szánva – ugyanolyan szenvtelenül vetem oda, mint ahogyan legközelebbi kedveseim túszulvettetésének híre nem változtatott volna meggyőződéseimen. Még szinte élveztem is a gorombaság és a sebesség szédületét, amivel ez a bennem élő zsarnok ezt az utazást, az euráziajárást keresztülhajszolja és visszasöpri a kényelmes és szerelmetes környezetet – – – közel se sejtettem, Súra hol találta meg és hol hányódhatott otthon ez a csomag, a Hajnali Novellák a táblázatokkal: jegyzőkönyveim.

.......................................................................................................................................................................

Magammal hozhattam volna.

Miért is nem hoztam magammal? Bántott, kimondhatatlanul.

Többé nem tudtam elaludni: a Hajnali Novellák Súra kezében, aki pajtás és a dolgaimból semmihez sem ért

táblázataimat, amelyek az ő kis testét is tartalmazzák, kiszolgáltatta; hideg és figyelmetlen szemek bámulják az emberiségért való határtalan aggodalmamat – akik ezt nem osztják

verekedéseimben a gondolattal, jóslataimban a világról, ha majd alkata és hajlamai szerint átalakul, csontig hatoló fájdalmaimmal töprengésemben mi keresnivalójuk van Súráknak és Gügyüknek?

Felkeltem.

Megkerültem a górét. A karakasztán halászok többi odui ott szorongtak félig a vizen, félig a partszakadék keskeny senki-földjén, amit medréből a víz még meghagyott.

Már jól lehetett látni – csuprokat-koponyákat a kerítésen – virradt. Megleltem az ösvényt és tovább zarándokoltam a vízenálló, párálló szürkeség felé, ahol TYESZNISZTROJT gyanítani lehetett.

Itt, itt lett volna jó összeszedni táblázataimat meg jegyzeteimet: itt nekiülhettem volna. Nem úgy, mint Huligániában, ahol mindig közbejött valami.

De nem hoztam el.

Így azután a Hajnali Novellák sohasem kerültek megírásra.

USZTURT–csopakisztáni első levél

„…a szevenalettát igazán csak álmatlanság ellen szedem de nem akarok rászokni mi lesz? A csoportunk szét ment és én nembánom kicsit se néha már oly rosszindulatú fejfájással szabadultam tőlük hogy azt hittem a halántékom kiszakad. Ducika nem is merem neked megmondani egy hétig feküdtem váltólázam volt azt hiszem és az nagyon legyöngített. Hosszas fejtörés után Kicsim arra jöttem rá hogy ennek az egésznek valami közös komplexuma lehet Koftocska is unszolt és telefonáltunk a Gügyünek aki beosztott magához analízisre semmit sem kér Kicsim és hátha használ. Hacsak én is nem ijedek meg tőle mint a többiek a gégefőtől amikor a Doktor apró üvegszekrényben kivágott múmiagégefőt hozott és oly sokáig oly sokat tudott beszélni róla hogy micsoda – mondd Duci lehetséges volna hogy van egy láthatatlan szervünk amit itt hordunk a gégefő alatt és erős akarattal kiolvassuk vele a többiek gondolatait…?”

Második, UDMURT- csopakisztáni levél

„…látod Ducika nem volt véletlen hogy ezzel az öreg tisztviselőtelepi házaspárral még a paravizionariológiás előadásokon összeismerkedtem. Nagyon érdekes új emberekkel kerültem össze egy csantavérdombi nagy házban van a társaság öreg villa a nagy kert fenekén az emberek is inkább idősebbek nálunk de az a lány akit a magas székbe ültetnek az fiatal. Nem mondom első alkalommal borzongtam kicsit azt mondták üljek csak hozzá közel – de Gügyü megint megmagyarázta úgy ahogy az előadásokon és én megint nem féltem kicsit sem de jó is lenne sokkal többet tudni sokat annyit mint Duci te vagy ők: azt mondják minek olvasom a Lélekkutatás Alapvonalait ha nem ismerem a lélek szellemtermészetét?

Majd mesélek róluk sok érdekeset nagyon komoly kedves lány a médium szegényke egyik lábán óriáscipőt visel ő azt mondja nem fél hát én igen. Mostmár valamicskét jobban alszom milyen jó hogy Koftocska velem van az én Kócosom nélküle néha nem mernék lefeküdni! de a halántékommal ez a lüktetés Ducika még nem múlt el igaz hogy ez még csak az ötödik kezelés volt az ötödik analízisem…”

.......................................................................................................................................................................

cím: Loparföld DABJONI JURTHA

…én is voltam néhányszor ha nem is ugyanabban, de egy szakasztott ugyanolyan házban, mint te; sokáig emlékeztem nagy hálával és felszabadult szívvel erre a Társaságra. Szerte Huligániában garmadával akadnak, Súra, ezek a táncoltatott asztalok s a maguktól-pendülő gitárok rajtuk, sok ember látta, hallotta őket és még sokan fogják, ezután is, látni-hallani; ésde milyen különböző módra viselkednek utána. Az egyik védekezik és elmenekül. A másik egykedvűen megy tovább és lerázza magáról, mint a kutya a vizet. A harmadik meggyőződik a látottak-hallottak igazáról és egész életére ottragad; a negyedik pedig ilyen vagy olyan meggyőződéseiben megerősödve  távozik.  Nem akarom elmesélni, hogy éppenséggel én a négy közül melyik vagyok; csak részletes és kedves leveledre cserébe hadd mondjam el a magam siralmas történetét, hogy én abban a villában miféle ügyetlenségeket követtem el – – –

Tudod, valahogy én mindig próbáltam görcsösen egy-darabba markolni a természetet (vagy más, nagyképű szóval: a Létezőt). Mert mi is az a természet, Súra? Egy nagyon nehéz és nagyon mesterséges törzsfogalom. Megállapodás arra, hogy mindenféle tüneményt – találkozzunk vele bárhol térben és időben, akárhol a mindenségben és bármikor a múltban és a jövőben – úgy tekintünk, hogy az a természetben  benne van.  Így alkottuk ezt a csöppet sem természetes fogalmat, az édes anyatermészetet: nagy nehézségek között jutottunk arra az elhatározásra, hogy a természet fogalma annál, amit valaha is lelünk, mindig bővebb legyen és eleve tartalmazza azt. Elgondolhatod meglepetésemet, amikor ezt a gyerekkori megállapodásunkat meglett emberek a fülemhallatára megszegik és természet-„fölöttiről” kezdenek beszélni: hitetlen van közöttünk – mondták – s addig „onnan” senki nem jelentkezik. Kimenjek? – kérdeztem alázatosan, némi bűntudattal; ki, igen, ki – felelték szelíden és szomorúan.

Ez volt az első nagy ügyetlenségem, már az első percben elszóltam magam és még annakelőtte is, boldog-boldogtalanba belekötöttem kérdéseimmel: ha a természet fölött oly sok természetfölöttit találnak, miért nem kereskednek néha a természet  alatt?

– vagy ha ott nem kereskednek, nem gondolnak-e arra, hogy ezek a jelenségek tán nem is igazán fölötte, hanem nagyon is alatta vannak a természetnek…?

Arra akartam célozni ezzel (anélkül hogy a szellemvilág létezését szemtelenül kétségbe vonnám!) – hogy hátha: hátha a szellemvilág (igen nyomorúságosan) alá van rendelve a  többi  természetnek és nem megfordítva; hiszen a természet, a jelenségvilág legnagyobb megrázkódtatásaiban igencsak passzívan viselkedik és csupán erkölcsi panaszokra, üzenetközvetítésre, jövendőmondásra szorítkozik.

Ez persze ellenvetésnek több volt, mint sértő – gyerekes volt. Nagyon szégyelltem magam. Helyénvalónak éreztem kiutasíttatásomat. Fel kellett volna tételeznem, hogy ez a Társaság a természet más vidékén lévő jelenségeket éppoly felelősen, éppoly tudós módra kutatja, mint jómagam az idegsejt végtelen kicsinységig fínomuló készülékecskéit; a szünetet még megvártam és abból a pár szóból, amit olyan sajnálkozva és melegen biztatva mégis elmondtak nekem, nem tudtam, min csodálkozzam jobban: azon, hogy a tanulatlan mindeneslány tibeti szertartásnyelveken – amelyeknek a hírét se hallhatta – olyan bölcsességeket rebegett, amiket meg nem foghatott; vagy inkább azon, hogy legendás tehetségű-és műveltségű történelmi világhírességek saját anyanyelvükön olyan tökéletes csacsiságokat lefetyeltek össze, amit a tanulatlan mindeneslány nélkülük sokkal jobban tudhatott…?

És ez volt a második nagy ügyetlenségem (remélem, te nem követed el:) ahelyett hogy bűnbánattal visszakéredzkedtem volna, ehelyett a „második felvonás” előtt elsiettem – hiába, páratlan egyoldalúságom folytonosan kiütközött, engem elsősorban olyan tünemények érdekeltek, amelyeknek édesmindegy, hogy hiszik őket vagy sem. Javíthatatlan vagyok és rövidlátó: valami különös bizalmam támad a pasteuroltás iránt, ha egyszer a szérumnak nincs szüksége rá, hogy a megmart ember higgyen benne vagy átkozza a kutyát; vagy a behringoltás iránt, aminek a gyógyhatását nem csökkenti és nem fokozza, hogy mit gondol róla a diftériás… Itt volt az én nagy mulasztásom, érdeklődésem iránya volt ilyen, ami itt még figyelni is elfelejt, nem hogy kétségbe vonni; így mulasztottam el, hogy bebarangoljak olyan területeket, amelyeket érdeklődésem nem ismer – ahol pedig oly sok kiválót, szépet és hasznosat találhattak a bizonyára lelkiismeretes kutakodó emberek.

Soha nem bocsátom meg magamnak ezt a régi mulasztásomat és ha értékes tapasztalatról adsz majd hírt, hálás leszek neked, hogy bepótolod. Ezek után nagy merészség volna kétségbevonnom fejfájásod szellemtermészetét, de azt hiszem, ezt megtenné a Főorvos úr is neked ingyen, mint egy kolléga feleségének, ha hozzáfordulnál…”

első kampulangi levél BISTRICIOARA

„Ducikám! Talán hibás vagyok benne talán így kellett tennem hiszen semmi sem történik véletlenül felolvastam a csantavérdombi villában a leveledet volt ahol összenéztek volt ahol nevethetnékjük támadt csak a maguk tapintatos módján nem mutatták és volt ahol elszomorodtak Duci Duci mért szomorítod ezeket a drága jó embereket? úgy támadtak nekem egyszerre mind mintha én írtam volna hozzájuk ezt a levelet és csak azt sajnálták hogy nem vagy ott egész bizonyosan te is belátnád micsoda szélmalmokkal hadakozol így mondták. Ők is megvetik azokat akikről te írsz és ha figyelnek is ilyen hogyismondjam tüneményeket nem veszik komolyan mi az a természetfölötti? ők soha nem állították és én sem itt minden a legtermészetesebb: vagy azt hiszed ők nem méricskélnek és nem fényképezik a telekinézist ugyanúgy mint te a te dolgaidat? elmúlt pénteken nagy famérleget mutattak ilyen gépeken mérik a levitációs erőt mi úgy nevezzük és a Doktor pontos táblázat van róla hogy az odikus asztrál mekkora nagy ám a szellemerő de soha nem több a médium súlyának a felénél. Most nagyon félek és vigyázok elő kell készülnöm rá jövő pénteken nekem is megpróbálják a médiumnitásomat Kicsim! ijesztő szép lesz bizony el is hanyagoltam miatta a tanfolyamot micsináljak. Pedig itt igazán mindannyian vagy hivatalnoknők vagy tanárok vagy valami jobb emberek!

Úgy látom Koftocska bolondos és lenéz minket pedig én igazán nem neheztelek rá ebben az évben is közte van az egész ország negyven legjobb munkásának aki „a legjobb munkás tortájából” kapott egy szeletet csak volt egy veszekedésünk az én új barátaim miatt nagyon felrázott vele és félreértett pedig én ugyanúgy szeretem mint régen meghalnék nélküle a lakásban egyedül és tudod azt hiszi terhemre van pedig kicsit se de különben meglehet hogy év végére tisztviselőnő leszek és veszek magam mellé valakit…”

kampulungi második levél PIATRA-NEAGRA

„…gyengén sikerült féltem abbahagyták hátha elájulok. Reszkettem mérgemben gyöngeségemért Éva Médium azt mondja nagy tisztasággal emlékszik vissza összes többi életére ki kell éreznem és ki kell fejlesztenem az asztrális szervemet ami a gégefő mellett és alatt lüktet és olyan mint valami öv és azután is lassan sorra az Odot ami a szív mellett és ami gyomor körül húzódik talán ez a hármas Odkoszorú megadja az én lelkemnek is Éva Médium hátralátó és előreemlékező megérzéseit. Megbeszéltem ezt a Doktorral ő követelte először tőlem a teljes belső tisztaságot óránként kell végigtapintanom gondolatban a gégefőt és mély lélegzés közben emlékezni próbálok olyan bűnökre amiktől kiskorom óta különösen rettegek: ez az előző életem karmája mindennap megbeszélem Vele és gyakran éjfélig olvasom a palingenetikus immemoriálist az Emlékidézés szent verssorát ahogyan azt a metempszichés paravizionariológiában megtanultam azt hittem meghalok ha egyedül maradnék és most hogy Koftocska itthagyott egészen megvagyok a Kócos nélkül is jól tűröm bár most is most is nehéz! és amíg ezt a levelet írom neked most is a fejemen érzem a Szemet. Éjjelente arra ébredek hogy feltárul a szekrényajtó kiborulnak a ruhák: hajnalig világít a ruhahalom és dideregve vacogó térddel ott bámulom és mikor reggel fölkelek ott találok mindent a helyén a fogasokon csak a szekrényajtót felejtette el becsukni megesik hogy a bútorok vagy a padló percegésére összerezzenek ablakroppantás kelt föl hajnalkor és figyelmeztet a karmára gondolatban fojtogatva tapintom a gégefőt ez az odikus asztrál a bűnös egyetlen menedéke félek félek mondom és FÉLEK FÉLEK hallom az ablak felől valaki kimondja előre minden gondolatomat tegnap közeljött és ott volt a Szem egészen a hajamon valaki olvas bennem alig gondolok valamit és le se írom már a fülembe súgja de mélyeket lélegzek és tapintom az asztrált most is most is beszéli mondja látja látja előre ezt is minden sorát Kicsim jaj

és én nagyon tiszta lehetek már hogy még élek és elhúzom valahogyan péntekig amikor kipanaszkodom magam: a nyugalmat és az elszántságot a Testvéreknek köszönhetem jövő hónapban volna a vizsgám törődni se tudnék vele most már ha ők nem kérdeznének és oktatnának minden nap egyedül ők vernek lelket belém…”

cím: Menedékház NANGA PARBAT

…nagy tisztelettel olvastam, Súra, hogy abban a csantavérdombi házban kétségbe vonják és megvetik azokat a dolgokat, amelyekről a levelemben neked meséltem: így hát, bevallom, ezzel túl vannak rajtam.

Én egyáltalán nem vetem meg és nem vonom kétségbe – hiszen jól tudod, orvosi esküm sem azzal rendelt egy idegosztály élére, hogy a spiritisztikus alapon őrülteket megvessem vagy panaszaikat kétségbe vonjam, hanem hogy gyógyítsam; és hánynak hallgattak el „hátulról hallott hangjai” egy injekciós kúra hatására, hány lebenyközi operáció után panaszolták újra nevetve, hogy többé nem képesek hallani előre fülükbe sugdosott gondolataikat.

Tényekkel szolgálni; amelyekkel felismertetik magukat vagy amelyeknél fogva kétségbe vonhatják létezésüket: ez a szellemek dolga – vagy nem? Orvosi esküm köt tehát, hogy ne vonjam kétségbe a szellemek létezését – és hogyan is tehetném, mikor ott éltem a vallásmániás őrültekkel „szellem”-panaszok között és hányszor volt úgy, hogy a spiritiszta deliránson a lábak felpolcolásával kicsikartam a rohamot és így a konzilium számára fényes nappal magam parancsoltam elő a szellemeket…! A Gügyü a megmondhatója. Koronatanúja voltam egy szokatlanul aktív és kísértetiesen mediumnikus ápoltnak – még minekelőtte egy alapos roboráló kúra hatására odikus asztrálja idegrendszerével kiegyezett. Ez az ember nyilvántartott bolond volt, zárt intézeti, őrzött bolond: tagadta a próféciát, a szentbeszédeket, szellemek jelentkezését, tagadta mindazokat az apportokat, kopogásokat és tükörjelenségeket, amelyek rohamai alkalmával, általa-és körülötte jelentkeztek. Ha jobban lett és szóba hozták, tagadta és megvetette: joggal őrizték tehát és szorították rá a gyógyulásra azt, aki a vele történő dolgokat kétségbe vonja.

Ám aki protokollját vezette, hanyag lett volna, ha nem jegyzi fel, mi az, amit éber állapotban olyan görcsösen ismétel és álmában, oly eszelős szótorlódásokkal, félrebeszélve hajtogat. Én láttam ezt a protokollt, leltem is benne, mondhatom, olyan találó fordulatokat, amilyenekre csak gyerekek vagy bolondok hibáznak rá, azok is ritkán – sajnálom, hogy nem közölhetek belőle többet-és pontosabbat, mint ahogy rongyolódó emlékeim engedik. Szívesen foglalkoznék az önök állításaival, Főorvos úr – vitatkozott deliriumában az Öreggel és az egész orvosi karral – és nem is vonnám kétségbe: csak épp ezeknek a szellemeknek (akiket vagy amiket önök rajtam állítólag tapasztalnak) ne volna olyan szűk érdeklődési köre és oly meglepő csekély hatalma.

Nem tartják különösnek önök és siralmasnak a szellemvilágra nézve, hogy a karma, ami a szellemeket újjászületéssel sújtja, a szellemek egész erkölcstana soha egyebet nem panaszol, mint személyes sérelmet, gyalázkodást, tiszteletlenséget, állatkínzást és paráznaságot – de a szellemeknek soha nem jut eszükbe észrevenni a mindenféle parancsuralmak, szent tanok népírtásait, kizsákmányoló szövetkezések intézményes tömegbűntényeit? Pedig elhiheti, Főorvos úr, az ilyen gaztett, ahányan teszik és  ahogyan  teszik, lényegesen nagyobb és erkölcstelenebb, mint a rablógyilkos egymagában álló esete

nem találja, Főorvos úr, hogy az én állítólagos szellemeim belevesznek azokba a vétkecskékbe, amelyek csiklandósak, színesek és személyesek – de az emberek légióira kiterjedő tömegbűntény áldozatait akár bátorítani, akár védelmükbe venni eszükbe se jut?

szinte látom, Súra, ahogy mostanában a szülészfogók helyett egymásután helyezed a munkarajzra a páncéltörő ágyúk precíziós alkatrészeit, tegnap volt a bombakioldó készülék, holnap jön a vadászgép golyószóró-revíziója: te munkás vagy – de hogy ennek az új munkádnak a vétkében és a hasznában te hogyan részesedel: figyelmeztettek rá csak egy szóval is a szellemek? Elképesztő, milyen parányi a  hatalma  az én szellemeimnek, Főorvos úr – folytatta a mi bolondunk és delirált – temetőkből roppant köveket hurcolnak földrészeken és falakon keresztül; mázsás asztalokat himbálnak-lóbálnak ijedt emberek feje fölött; de hogy szellempostára adnak egy követ vagy hogy a Földön, néhány arra kapható szellem párezer asztalt megemel – számít ez a nyomorúság valamit is? HA MILLIÓS HADSEREGEK KEZÉT LÁTNÁM LEFOGNI; HA A FEGYVERCSÖVEK MEREDEZŐ ERDEJÉT ROPPANTANÁK KETTÉ az ellenséges birodalmak közt föltetsző szellemek: akkor! akkor! Senki nem lenne nálam lelkesebb spiritiszta, Főorvos úr

ám a szellemvilág keveset vagy semmit sem avatkozik az emberiség legsürgősebb szerencsétlenségeibe; és akkor, amikor az embereknek minden okuk megvan rá, hogy az utolsó pillanat felmentő erőszakát már csak valahonnan a szellemektől várhatnák, a szellemek olyankor azt játsszák, hogy NEM ÉR A NEVÜK és NINCSENEK JELEN

mindenütt ott vannak: földrengésben, tűzhányókitörésben: mindenütt, ahol fölöslegesek. Jósolnak, büntetnek és versenyt jajgatnak-sopánkodnak az élők bűnein; de amikor alkalmuk és ennélfogva kötelességük volna, hogy a bűnöknek belűlről, csodás erőik felől gátat vessenek, a szellemek elfordulnak

játékokat mutatnak; asztalt táncoltatnak; tükrökre lehelnek; csörögnek; dobolnak. A legkényelmesebb álláspont csatangoló népsége – ez és nem más a szellemvilág

Főorvos úr, látom, megharagudott, mintha meghazudtoltam volna. Pedig százezer szellemtünemény igaz volta sem változtat semmit azon, hogy összességükben is jelentéktelen tünemények ezek; sem nem tudnak, sem nem akarnak fellépni azzal az igénnyel, hogy a kövecsek helyett egész kőbányákat mozdítsanak meg vagy éppenséggel a viszálykodó Föld rendezését magukra vállalják

különös kópék a szellemek, Főorvos úr: ijedezők, homálykedvelők; alkalmasint milliárdszor többen vannak, de csak édeskevesen prostituálják magukat a földiek számára… vajon a többiek is ilyenek? és ahelyett hogy a Földtől szabadulnának, a földi lét legkicsinyesebb és legszemélyesebb vétkecskéivel bíbelődnek? individualisták, kérődzők, elvonulók, végül önzők és súlyosan elmarasztalhatók, még a legtisztábbja és a legnagyobbja is, mint mindenki, aki a földieket ma, temérdek szerencsétlenségükben cserben hagyja

Főorvos úr, én egyszerű beteg vagyok, de ha a szellemek nem szaladnának úgy előlem., mihelyt rohamaimnak vége, a vádlottak padján szeretném látni őket, oda „idézném” a Föld dolgaiban való érdektelenség és a katonai kötelezettség elől való tömeges szökés súlyos vétségeiért: nem még jobb nekik, hogy csak a létüket vonom kétségbe? Minthogy ilyen korlátoltak és kisigényűek, ilyen falrengető szűk erkölcsűek és minden titkos hatalmuk mellett ilyen mihasznák, egyetlen menekvésük a vád elől és valóságos szerencse rájuk nézve, ha őket kétségbe vonják: tartsanak bolondnak, de kétségbe vonom azokat a szellemeket, amiket vagy akiket rajtam állítólag tapasztalnak a doktor urak – – –

A józan pillanatok ilyen eszelős kirohanásai után nemegyszer megesett, hogy az ápolt az ágyán hátravágódott, tizenkétezer éves nyelveken delirált, ágyastul lendült a magasba és a protokoll szerint mi orvosok azonnal a legváratlanabb apportoknak, kopogásoknak és tükörjelenségeknek lehettünk a tanúi.

Vadaiföldi első levél DÖMÉTE

„…tegnap este megvolt a vizsgám külön tettem le egyedül és bűnös vagyok benne hogy irígységet ébresztettem sokunkban az esti tanfolyamon de nem akartam várni még három hónapot tudom Duci inkább megkockáztatod hogy meg se értsenek mint hogy megbántsál valakit de én megértettem tudom mi bánt és én is csúnyaságnak érzem hogy fegyverekkel dolgozom ebben a Testvérek is egyetértenek. Azonnal abbahagytam mihelyt a leveled megértettem nem vagyok többé munkásnő és nem is kell többé hogy az legyek Mamiék ellenzik az én új baráti körömet mert nem ismerik pedig ezek mind jóravaló finom emberek tanárok úriasszonyok hivatalnokok a szívük arany és érzem hogy szeretnek tudod hogy én enélkül megfagyok nagyon boldog vagyok és nagyon de nagyon hálásak lehetünk a Doktornak aki a Vezérigazgató úrnál közbenjárt ma délelőtt mutatkoztam be a személyzeti osztályon leszek de nem pihenek kicsit se hanem már mindjárt kezdem is máris tanulom a számológépemet svéd és tekerős mert annak a nyolcszáz munkásnak aki alám lesz rendelve számológép nélkül nem lehet megcsinálni a bérelszámolását egészen megnyugodtam a párnás zöld bőrhuzatos ajtók mögött itt minden nagyobb és csöndesebb csupa szőnyeg és tudod mennyire szeretem hogy a Kerti Épületben egy hónappal előbb fűtenek…”

Második vadaiföldi levél KÜKEMEZŐ

„…az analízis használt most tisztának könnyűnek és jónak érzem magam én magam is csodálom ezt a boldog nyugalmat amit az asztrális szerveim fölötti uralom szerez meg nekem barátaimmá lettek az Ismeretlenek és te is Testvérszellem ott ülsz valami magas hosszúkás fehéren talán horpadt felfordított hajó előtted tenger de nem látod a szellemek tengerét látlak Duci testvérke a vonatod nagy hajó gyomrába gurul be és te izgatott vagy és hadonászol és vitatkozol

csak néha kettészakadsz odikus asztrálod leválik elnyúlik jobbról kéknek látlak Kicsim balról az asztrál sárgásvörös mostantól mindörökké őriz a Szem és olvas bennem: Gandzsapati Szellem néma még de már közelebb jött nincs mit félnem senkitől bár igaz hogy esténként valamelyik testvér mindig meglátogat és nálam alszik nagy zavarban voltam amikor ma egy hete az a régi kis Koftocska olyan csapzottan meglátogatott már régen láttam ilyennek nem tudsz éjszakára helyet mondta tisztátalan volt ezt megéreztem rajta rögtön és az ágy is foglalt volt el kellett küldenem észrevetted a kis piros jegyzőkönyvedet? ne keresd Ők elhozták nekem és üvegszekrénybe tették az apport-gyűjteménybe de ezek csak munkások afféle alantas kézműves szellemek amik ezt más hatalmas és bölcs lények rendeletére cselekszik nekem gyakran megijesztem a testvéreket és szégyenkezem hogy olyan nagy Szeretetben állok Náluk: még meg se kezdődött az ülés múlt pénteken csak éppen láncot fogtunk beszélgettünk a lámpák alatt amikor megszólalt az asztali gitár középen feküdt áradó világosság alatt megigézve figyeltük hogy a húrok pengő hangja helyett hogyan indul és csendül valami csodálatosan más talán valami vonó mélységes éneklő búgása Gandzsapati Szellem jelentkezett Különös hóbortos katonainduló volt gitáron de gordonkahangon és egyre mélyebben és egyre lassabban morzsolta az ijesztő szép távoli dallamot a húrok lágyan búgtak össze a régi hangszeren aludtam a Szellem egyesült velem

a Testvérek már egymást szólították és megbontották a láncot villany gyulladt de én még sokáig hallottam a láthatatlan gordonkát amin Gandzsapati Szellem végtelen vonója búgott ott húzott a hang ott körözött a mélyben ott búgott pattogott fonódott a fülemben a mélységben hóbortosan hóbortosan – egy katonainduló…”

cím: Voloi-Ország SZLATINABAD – Tarpai szaklya

…Súra, Súrácska, értesítelek, hogy velem is rendkívüli dolgok történnek: azt álmodom, hogy megtaláltad a kis vörösbőr jegyzőkönyvemet, pedig már negyedik évé bosszankodom rajta, otthoni feledékenységemen és biztosra vettem – elveszett. Az történik velem, hogy szellemidézők az apport-gyűjtemény üvegszekrényében őríznek egy kis vörösbőr jegyzőkönyvet, amely a szellemelmélet fölöslegességét és a legbrutálisabb vegyi-természettani élet elkerülhetetlenségét fejtegeti oldalakon keresztül. Súra, az életet sem kézműves, se más hatalmas és bölcs lények sem nem teremtették, se meg nem akadályozhatták, az élet fizikokémizmusa elkerülhetetlenül keletkezett. Súra, a szellemek nem mondanak neked semmit arról, hogy mint-s hogyan élj  életszerű  életet – úgy, ahogy belső törvényeid belűlről és körülötted az élet törvényei akarnák. Tenger előtt ülsz te is: de nem látod, Súra, az élő anyag – az élőfehérje tengerét. Én is félek, Súrácska, az ásongó sötétben, amikor az Altai Fennsíkon úgy táncol el mellettem a pusztai lidérc, mintha ő még jobban félne tőlem; de a legfeketébb Voloi-Országban, TARPÁN, GYŰLÖLNÖKÖN, még a pokol fekete fenekén, SZLATINÁN sem értem, mi az a METAPSZICHOSZIMBOLIOLÓGIA és a többi hóbortos gordonkahang, a PALINGENETIKUS vagy METEMPSZICHÉS VIZIONARIOLÓGIA, GÓNIA és ZÓFIA – pedig egyszuszra oly sok és oly rémisztő szép, hogy tán soha nem is fogom megérteni.

Kis pajtásom, mivé lett gyenge kis idegrendszered?

Pajtikám, Súra, ne bántsalak meg és ne bántsak meg senkit ezzel, hogy oktatok; de beszámolok róla, ha rendkívüli dolgok történnek velem. Súra! asztali gitárom! Kicsim, kis pengetős hangszerem! van ennél rendkívülibb, szebb, ijesztőbb, mint azok a gordonkahangok, amiket belőled hallok?

Nem vagyok ott, veled, hogy megpendítselek és gyakorlott kézzel előcsaljam tiszta hangjaid; és íme, innen, tizenkétezer mérföldről ha levelek érnek hozzád, megpendülsz a szellemkezektől, gordonka szól. Hóbortos, távoli indulót hallok belőled, indulót, pengetnivaló kedves húrocskáidból a gerinceden… A mélységben fonódik a hang; csak búgás, de valami-hóbortos és nem peng sehogy: érthetetlen-szép, ijesztő-szép – van ennél valami, megfoghatatlanabb?

Súra! Pajtás, édes kis pengetős hangszerem! Ijesztő-szép a hangod, az új induló a trombitahangú gordonkahúrokon és azért én nem szeretlek kevésbé egy kicsit sem –  egy kicsit sem  – de nem segíthetek.

.......................................................................................................................................................................

Azért csak írjál, ha szívesen írsz és nem nehéz; tudom, az idő is több és lazább a kerti épületben. És ha netán belekerül egy-két akadékoskodás, panasz vagy szavát nem lelő fütyörésző keserűség Hátsó-Euráziából, amikor az Altai-szél a levelembe belefütyörész: összeszedi minden erejét, hogy rendkívüli módon vészkürtök ne jajgassanak belőle szellemtüdővel, majd válaszol és megőrzi számodra régi, tisztán csengő hegedűhangjait

a Kövér

.......................................................................................................................................................................

első és utolsó nagygannabadi levél az ARARÁT lábánál

„…felolvastam a leveledet a Testvéreknek is: mélyen megbántottad Őt, szomorú, akinek pedig mindent köszönhetek. Teljesen félreismered, mindig is félreismerted, tiszta Ő és mindannyiunk barátja, a Vezető – Nélküle nem értenénk  DYZANT,  a szent pálmalevelet, amely az ima szinzar nyelvén szól szolgálólányaihoz. Csüggök rajta egész valómmal, már szabad egyesülnöm és Őbenne és Ővéle tiszta vagyok: lehet, szellemtestvérem, nem szántad a Háznak a levelet és zokon veszed, de nekünk nincsenek titkaink –

pedig üzenem neked kiálts ki a világnak

kiálts ki kiáltsad

nem bánom Súra Médium kész felfedni és nemcsak neked

Od

vízen

tűzön

és levegőben

megáll nem olvad és el nem enyészik

mint  DYZAN  a szinzarikus pálmalevéltekercs

az odikus asztrál  Ő AKASHA

a Hatalmas

– és én Od szolgálólánya vagyok…”

.......................................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................................

Szavára sem voltam képes figyelni a barátságosan kalauzoló felügyelőnek, a látvány lefoglalta mind a száz szemem. Az előbb még ott pillantottam végig a gépterem márványtükrén, nem lehetett magasabban, mint kívül, odakint, az úszó és párájába vesző vízszín. Hatalmas üvegszalag volt a fal; acélbordái ott villogtak a gépek és a tükörmárvány fényfehér világán. Gépszíjak nyalintották az áttételeket, lendítőtárcsák suhogtak, csattogó csapágyak, éneklő tengelyek magasan a veszélyes fordulatszám fölött – a gépterem egyetlen testté zsibbadva búgott és néha velerezegtek az ablakok.

Vashágcsók vezettek le az óriás kupolás turbinák aknáiba, járkálni lehetett a fenéken a gépalapoknál és acélhidacskákon „parancsnoki sétát” tenni odafönn, a generátorok örvénylő orsói fölött.

Mint valami töméntelen bél-szigmoideuszok torkolltak a roppant tömlőkönyökök be a mennyezet alá, a fehér szén tolongott bennük, szorult és sajtolódott a víz: a gyűjtőmedence gyűjtött, a Gáton nem volt nyitott zsilip sehol.

Kora reggel és friss szép vízmenti idő.

A felügyelő mérnök kissé álmélkodott korareggeli alkalmatlankodásomon, a turistával tévesztett össze – de látta rajtam és nem akarta megsérteni a zarándokot.

Félvér volt és zsiványbecsületben megőszült gyarmati hivatalnok, birkatürelemmel magyarázott; talán megcsalták a figyelmes szemek és nem gondolhatta, hogy más bilincsel oda – más igézi a zarándokot, nem a magyarázat.

Épületfával rakott uszályokat eresztettek le éppen, amikor a hajóemelő kamarazsilipek szélén a Gátra felbandukoltunk. Peremig merültek a hajók, békésen süllyedtek mind alább, ahogy kifogyott alóluk a víz; csak az uszályos kutyája ugatott bele, maga a család a halpaprikás alatt a bogrács tüzével volt elfoglalva és rá se hederített, hogy a pokolra száll. Köpködtek, ettek, szótlankodtak – akármi legyek, ha ezek nem mártoniak, SZURTYUKFÖLD lakói, elhozták az uszályra, magukkal, KACSKASZENTMÁRTONT, hisz megösmerszik a vályogbódéról, amit a tatnál trágyás-disznósörtés habarccsal ragasztottak a kormánykerék fölé.

Odalent megállt a víz, zsilipkapu tárult, a két víz egyesült. A vontatómotoros nekihuzakodott, az uszály utána – úgy ment ez, mikor a fürdővízzel igazándiból kiöntik a gyereket, hatalmasan egyszerű volt, bután jóleső és valami nevetségesen üde: felnevettem.

– Hol hagytátok a ponyvákat, gazemberek?! – förmedt le rájuk borzasztó hangon a felügyelő. – Takarjátok le azonnal, berozsdáll az egész szállítmány.

Berozsdáll – épületfa?

Nekihasaltam a korlátnak és rosszat sejtve, figyelmesen végigtávcsöveztem a hajófenéket. Rongyos ponyvák alól terepszínű gyalogsági ágyúk kandikáltak elő, ösztövér aknavetők, gépfegyvercsövek.

– Rabszolga! Talán felelnél! – bődült le magából kikelten a felügyelő. – Leváltatlak, pimasz.

– Rajta vannak, ó Uram. Úgy tartsák meg nekünk a Konzult az istenek – hallatszott az uszályról, tenyértölcséren, a cérnavékony kacskaszentmártoni hang, óbégató szurtyukföldi tájszólással.

Többé nem nevettem.

…„Rabszolga”?!

– Van-e tudomása Önnek, Felügyelő úr, arról, hogy a Kormányzat többé nem az az ósdi gyarmati büntetőhivatal, ami volt, hanem a stb., stb.; és a Konzult sem úgy kell szólítani ezentúl, mint eddig, hanem úgy, hogy stb., stb., – kezdtem volna mondani neki; de még idejében elharaptam. Megtörten fejeztem be:

– Van-e erretájt szárcsa?

– Sok. De az én madaram a szalonka. A szalonka a mesterlövész magasiskolája – kezdte boldogan, vallomásait, a zsiványbecsületben megőszült, kiérdemesült gyarmathivatalnok. Megadással engedtem el a fülem mellett ezt a szánalmas lelkesedést… Csodák Országa Hátsó-Eurázia! Ahol vályogból épülnek a hajók, mert az épületfa rozsdáll és a mérnökök – mesterséget, csapot-papot felejtve – szalonkára vadásznak!…

Átmentünk a kábelkamrákon, kövér dinamók pórázán vesztegelt a zsilipemelő kábeles dob; a vízár a saját maga termelte árammal, a saját maga emelte kábelen függött az embertől, jött vagy maradt, ahogy az ember akarta, amióta a Gáttal jószága lett. Hosszú folyosó húzódott végig a Gáton, olajos vezetékek, vastagon pólyázott tömlők feküdtek benne, végig a betonalagúton; csapóajtók jelezték minden pillérnél a lépcsőtornyokat.

Tangutföld, BÉKÉS-Baskíria, a KARAKÓRUM-sziklák holdbeli tájai és a két sziklatemplom, ALSÓ-és FELSŐAPSA; a Jarkand völgye, NEVETLENFALU, a Dihong, a Zsilvölgy, benne NEPAL, Udmurtföld, Uszturtföld, a Dabjoni Jurtha, aztán KAMPULUNG, BISTRICIOARA, PIATRA NEAGRA és Vadaiföldön fel a NANGA PARBATRA, egészen az Ararátig – – – ó, milyen régen, be kicsi, de messze volt ez az ügy, Súra és a Kövér! Még Voloi-Országból válaszoltam egyszer; de aztán hogy az Ararát lábánál megkaptam Súra Médium különös üzenetét, azóta egy sort sem írtam; nem tudtam volna másról csak Hátsó-Euráziáról, a bozóterdőkről meg a cölöpfalukról – alattomos szelei ott fütyörésztek és folyói ott öntöttek ki a sorok között – és Gandzsapati Szellemet odaát Európában aligha érdekelte, hogy kiönt vagy nem önt ki Daghesztán Bánata.

Nem kérem, hogy megértsetek – mi ez; kihívó érzés ömlött szét bennem konokul, megfogalmazatlanul: a férfi ne fogjon fegyvert egy nőért – hanem ha fegyvert fog, legyen az a szabadságért

volt ebben valami betegesen túlzó – egy dühöngő és sebesült idegrendszer véglete, nem kérem, hogy megértsetek:

minél  kevésbé  hajlandó harcolni egy nőért és mennél  inkább  kész harcolni a szabadságért, annál inkább férfi a talpán

eszembe jutott házasságom előtti szentimentális vágyképem egy nőről, csak egyetlen nőről, ha volna és megvetné a lovagot, aki hajlandó fegyverrel udvarolni és harcolni érte – érte, aki  maga is  szabadságharcos és fegyveres

– ha az  ilyen  nő, aki megveti a szabadsággal nem foglalkozó és a nőkért fegyveresen hevülő férfit: ha az  ilyen  nő lehetetlen, akkor az emberiség felének a nemi jelleggel járó infantilizmusa a legsúlyosabb akadály a haladás előtt – – –

Pedig bizonyos voltam benne, hogy a nő, aki ember a talpán, nem lehetetlen; és szerettem volna tetszeni neki és hasonlítani ahhoz a szerelmes elképzeléshez, amit szentimentális vágyképem, „a nő aki ember a talpán”, a férfiről alkothatott

már nem éreztem többé pironkodva a Kövér szégyenét. Mint valami Harmadik Hatalom ügynöke, aki tűri a nyilvános pofon gyalázatát és hogy ne kockáztassa küldetését és ne fedje fel kilétét, riposzt nélkül, a szemek kereszttüzében távozik – ez voltam én. Súra soha nem volt a szövetségesem, otthagyhatott volna egyszerűen és éhesen, mint akárki nő, aki becsületesen megéhezi a szerelmet; de hogy egyúttal elárulja nevelésemet és állásfoglalásomból azt a csöppnyit, amennyit nála hagytam, beismerem – ez kemény sebet ütött

mit tehettem, ha egyszer a riposzt számomra eleve lehetetlen. Az első percben, amikor szabályszerű, ártatlan kis árulása előrevetette árnyékát, már vállaltam a pofont, az eltakarodást a szemek kereszttüzében – ehhez a gyávasághoz a küldetés megadott minden bátorságot. Talán meg azért is, mivel rá oly véghetetlen alkalmatlan vagyok és minduntalan le kell győznöm gyöngeségemet, megvédelmezéséről eleve lemondtam és semmi más gondom nem volt, mint hogy ettől a veszedelmes pajtástól megszabaduljak. Súra Médium utolsó jelentkezése óta hiába idézett engem, a címem se tudta meg, sorra téptem el a szálakat. Az utolsó szálat maga BURYA-BOHOORA Szélisten, a bóra szórta szét – és ültette a folyamra, a DUNNSZA vitte le – így továbbítottam leveleit a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNY levelesládájába, Od-nak, akihez címezte, nem nekem.

Kiléptünk a lépcsőn, szembekaptam a magasan dagadó mesterséges tengert.

Egészen közel volt a víz a betonperemhez, a DUNNSZA és a TYESZNA összefolyásánál köröskörül a vízgyűjtő medence szélein messzire ellátszott a partszabályozás

TITEL táján az összefolyásnál szigethegy kezdődött, a legcsúcsán torony: a légköri megfigyelőállomás, erről lehetett tudni csak, meddig tart a DUNNSZA és meddig a TYESZNA vize – a Gát félkaréja pedig mint valami nekipúpolt rettentő betonabroncs, tűrte-gyűrte, tolta-torlaszolta és horpasztotta a vizet a titeli torony felé.

Hirtelen a túloldalra pillantottam: párái alatt negyven emelet mélységben úszott a víz.

Aztán vissza, ahol negyven emelet mélységben a falnak feszült, nekinehezedett és felcsapott a peremig.

Ez a kép szívendobbantott, azt hittem; a Gátnak menten fel kell borulnia.

Kalauzom jámborul és sok szalonkavadászattal fűszerezve magyarázta a Gátvezénylést, ahol egyetlen ember zongorázik a zsilipkapuk billentyűzete fölött az üvegtoronyban, TITELNÉL – nem tudhatta, hogy én nem vagyok jelen. Figyelmes örömmel és titkos nevethetnékkel vágtam turistaarcot az elképesztő számokhoz, a millió munkaórákhoz, kilowatthoz, megawatthoz: nekem, a zarándoknak magasztalta Mekkát. Hát én ne tudtam volna – én, te jámbor, szalonkára vadászó mesterlövész-és gyarmati főcinkos barátom, hát azért tapostam BÖHÖTTYÉIG tizenkétezer és onnan idáig tizenkét tengeri mérföldet…?!

Egyszerre sorozatos robbanás közvetlen közelről: azt hittem – ez a Gát. Hogy  most borul.

Óriási bömbölés és dörömbölés, vészkürtök szellemtüdőkből, összerázkódom és a korlátnak rohanok: a víz szenvedélyes, dühös tonnái lépnek ki közvetlenül alattunk, a két pillér között… Zsilipet nyitottak a talpunk alatt.

A magyarázat megtorpan, a víz felhővé, habbá zúzódva vagdossa-öklözi a medret és negyven emeletnyi mélységben hatalmas, felporzó fehér körökkel ront végig a tó tetején, a kalauz kíváncsian várja, mi lesz a borítékkal, amit most előhúzok, már régesrégen esedékes, hogy igazi címére juttassam:

…Elveszem ezt a lányt – azzal a tudattal, hogy bizonyára elválunk: vagy elválik ő, vagy elválasztanak… Elveszem azzal a tudattal, hogy nem szövetségesem, sem nem az, ami számomra lehetetlen és még csak nem is barátom…

…Az ellenséges világban sokáig kerestem egy embert,  embert  a nők között, aki hajthatatlan, spártai és többet ér egy férfinél:

…örülök, hogy az ellenséges világ közepén leltem egy lányt,  csak  egy lányt, én kövér vagyok…

…Elveszem, de számot adok magamnak róla, hogy a pajtásság nem lehet végtelen, vigyázok és azonnal engedek, tudom, hogy a pajtásságban az árulás veszélye nagy…

…Megjövendölöm… ígéretéből hamar ki kell eresztenem… parancsolom, maradjak néma, tapintatos és zokszó nélküli… Arra az első parancsra kell gondolnom, ami nem lemondás, ha valakinek természete: a mestergondolatra kell függesztenem szemem… személyes harc a filozófia, amit úgy kezdünk és végzünk, anyaszült-egyedül…

…érintetlen szívvel, seb nélkül kell viselnem természetes magányomban a cél látványát, ha a testi veszteségtől majd kétszer élesebb…

…a célét, amiért válogatás nélkül áldozom fel magamat és másokat, hiszen alázatos eszköze vagyok…

– – –

Utánanéztem a kibontott levélnek.

Lassan ereszkedett, amíg el nem érte: akkor aztán lekapta a víztömeg és valahol ott verte-csapta-kalapálta a kis papírcafatot, ahol a további címzett rejtőzhetett – ezzel megvolnánk, nevettem el magam; így intéztem el, mint valami nehéz, de sikeres operációt, mielőtt nekivágnék Hátsó-Euráziának –

átugorva minden második billentyűt, egymásután nyíltak a zsilipkapuk, sorra a vízihegyezők negyven emelet mélységben, ott tárultak-és terültek széjjel; a fehér billentyűk után jöttek a feketék, tűntek a hézagok és amikor már zuhogott mind, a legyezősor sugárzó-fehéren összezárult: és szakadatlan dörejjel, domború, lustán lóduló  falban  öntötte megborult vizét a Gát és dörgött és harsogott TYESZNISZTROJ és véle a környék – ilyen volt talán, amikor a cél látványa először tárult föl bennem, a testi fájdalomtól ilyen kétszeresen éles? Igen, ez volt, ilyen volt – mint a vízilegyezők széttárulása és összezárulása, aztán a dörgő, sugárzó boltozat a vizen: fülsiketítő és vakító – ott, a tyesznisztroji Gáton személyes életem parányi hangocskái számára megsiketültem és megvakultam

– hogy seb nélkül?

– érintetlen szívvel?

– van még más, ezen kívül, mint ez az  egy  szívem?!

csak hátra kell néznem: VADAIFÖLD, VOLOIORSZÁG, a Pamír, a Világ Feneke – Hátsó-Eurázia. Ott van az én szívem, idelátszik a cél:

természet és gyarmaturalom esküdött össze, hogy a bennszülött millióit vesztegzár alatt tartsa

csak meg kell fordulnom – a vízgyűjtő medence peremén túl, ahol betonnak-szabályozásnak végeszakad: minden elapad – eltikkad – megaszalódik

elvásik – kicsorbul

az egyenlítői trópusok, távoli jégárözön

– szuronnyal őrzött dzsungelek és dzsungellel őrzött jégkorszakok

bűbáj és szakértelem mind-mind: összefognak és ott ráncigálják és kamatoztatják a bennszülöttet hátrakötött szellemmel a vesztegzár alatt

…vagy ha elfognak és kínszerszámra vonnak maguk a vadak, ugyanazok, akiknek hátraláncolt szellemét fel kell szabadítanom: nyújtópadra, azok, akikhez indulok?

– ó! már sokkal jobb eszköze vagyok a mestergondolatnak, mint mikor szemrebbenés nélkül hagytam ott túszul legközelebbi kedveseimet:

már nincs más boldogságom, nincs más igazolványom

kallódni akarok Hátsó-Eurázia Tüzén és Papírkosarában:

elmegyek közétek, hátsó-euráziaiak – a túszotok vagyok.

.......................................................................................................................................................................

Így lettem ismét egyedül.

Erősebb lettem tőle: de ez többé már nem a gyöngeség folytonos legyőzése volt

– belső repesztő dühöm

szenvedély; a kötélhíd felégetése vissza, hazafelé. Hiába hozták elő Európát, többé nem tudtam szólni róla.

Magamtól féltem: hogy kirobbanok.

A gyűlölnöli patakparton, három napi kotródás és kifeletakarodás után valahára rátaláltam erre a gyűlöletes Első Kerítésre – ameddig tart a szabályozott világ és rajta a galambdúcos Első Kapura. Nem galamb volt rajta – sas; pecsét a gyarmaturalom kiterjesztett szárnyú sasával és a Forradalmi Kormányzat által elrendelt szöveg:

GAZEMBER KI ITT KILÉPSZ HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL

Telisteli szivárványos jóreménységgel nyitottam be az első kapun.

BURYA-BOHOORA Szélisten vállonölelt és csupa cimboraságból teliverte szám-szemem egy marék HORTOBÁGGYAL.

Mindenféle tornyokat láttam: gémeskutat, gőzöst és fejebúbján táncoló Európát. Tudtam, hogy csak HORTOBÁGY; de PÉRCSTŐL MADARASIG se sikerült kidörzsölnöm; a gyomromba nyeltem ezt is és MAGOSBAGOSNÁL nagy nehezen látni kezdtem.

A Második Kerítés kacskaringózott mellettem – tüskevessző és benne villanyáram. Három napi pornyelés után fekete lélekkel és lábüszökkel, hullafáradtan megleltem rajta a Kaput; de a pecséten és az íráson fölötte látszott, hogy ittjárt a Hatóság:

A Hiú Reménység Foka: HAJDÚDUDVÁS, BALMAZÚJGANAJOS

Leírhatatlan megkönnyebbüléssel rántottam meg a Második Kapu Madzagos Reteszét és beléptem.

BURYA-BOHOORA Szélisten csupa komaságból megnyalábolt, fellökött és örömében elkarikázott a kalapommal.

DUDVÁSTÓL GANAJOSIG kergettem három éjjel három nap és amikor végre megtaláltam, többé ember nem vehette fel.

Hajadonfőtt maradtam tehát: a napszúrástól félnederesen kódorogtam, a nyelvem félrelógott és nem kellettem az ördögnek se.

Elátkoztam összes őseimet ezeríziglen – ördögibb kéjjel, mint amiben ők engem fogantak.

A Harmadik Kerítés, a Harmadik Kapu állott előttem, csalánfűből, varangynádból; a föld pocsolyás, köröskörül varangyok.

Rettegve a brekegéstől, rogyadozva a végkimerüléstől meg a mérgektől, amik a lápos levegőn terjengtek – nagyot nyeltem és elolvastam a hivatalos felírást:

Megmart a retesz; és én mégis, mintha a messiás gatyája szegélyét markolhatnám csókra és fetrenghetnék az örömtől, markoltam a csalánt:  hátha.

Hátha élnek: vándorolnak vagy egyhelyben, de élnek és találkozunk – – –

Kiléptem BŰDÖN és akkora portengerre leltem, mint Krisztus, aki a vízen jár – – –

Csalánnak éreztem magam, amibe BŰDNÉL belecsapott a mennykő – – –

Még HORTOBÁGYKISSZENTPESTISES volt a drága szép remény: az első hátsó-euráziai.

Élt: hat lába volt és kétharmad feje – a többi a süveg.

Ménest vigyázott.

Ezerlábú kutya terelte és tartotta össze állatait úgy, hogy fejével a farkát ugatta és mennél jobban csóválta, annál jobban haragudott.

Odabukdácsoltam a karámhoz és gyámoltalanságomban magamraimádkoztam a hatlábú csikós kétharmad fejének egynegyed szeméből a sarka-szögletét:

– volna-e itt állandóra szállás egy bélpoklosnak?

Ennyit mondhattam búsan, még a Hiú Reménység Fokánál lopott reménnyel – – –

Több se kellett; alighogy ezt kimondtam, Hátsó-Eurázia a levegőbe kapta két lábát, a többi négyen pedig rettenetes sikoltással, lónyerítéssel és az örvénylő ezerlábú kutyával körülötte elvágtatott és se karám, se rotyogó bogrács, se az egész CSÁRDAKISBITANGOS – semmi nem volt sehol.

Akkor eszméltem rá, SZENTKISPESTISES is a Hortobágy és ez is csak a Kormányzat bűbája volt; nem Hátsó-Eurázia, csak a kísértete.

Már BURYA-BOHOORA Szélisten is megtette volna társnak – de itt többé veszekedett lélek nem volt, csak én.

Egyedül voltam hát megint: már pajtásom se volt – – –

.......................................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................................

Most hát tudjátok: ilyen az, amikor az ember sakálmódra él, szövetségesek nélkül. Így vágtam ennek az istenverte földrésznek neki – úgy, ahogy szült az anyám és belehalt: anyaszült egyedül.

Tizenhatodik Hajnal.
Westergaard atya

A szélsőségek és a szakadékok világa Hátsó-Eurázia, a Föld és az ember nyitott őstörténete.

De a szakadékok itt nem olyanok, mint az európaiak.

Ezek a szélsőségek megmászhatatlanok és megkerülhetetlenek, akárcsak a Colorado kanyónja – ilyenek Hátsó-Eurázia föld-sebei; a földpartok omlanak és mállnak, mint a HAN-HAI: egészen az eredetig kell elvándorolni és minden szakadék, ami csak néhány méter, a valóságban többnapos utazás.

Kiszáradt medrek ezek és vékony aknafolyosók kétezer méterre a sziklafal alatt, érthetetlen szabályossággal huszonöt esztendőben egyszer telnek meg vízzel: ezek a vizek végigrontanak egyszer jobbról, egyszer balról – utána egy emberöltőig semmi: száraz hideg és sötét a fenék.

Itt minden folyónak két eredete van, egy jobbról és egy balról, ez alól egyesegyedül az óriás SHI-TI kivétel: az Esztendők Sápadt Folyójának éppen ezer eredete van.

De a legjellemzőbb és a legrettentőbb a HAN-HAI, ami a Hindukus után következik. A szurdokban két bennszülött tanyatelepülés kapaszkodik körömmel a sziklafalba, HÜGYŐHICE és ISTENRENDELI, öngyilkosságot határoz el, aki elhatározza, hogy marad; a bennszülöttek fásultsága és a világ csattogó foga egyenesen belekergeti az utast és nincs más választása: egy pisztolygolyó vagy az első arrajáró karaván.

Óriási törmeléktenger a HAN-HAI, Közép-Belső-DAGHESZTÁN és IGAZTÁN egész medencéjén, egy olyan területen, aminek sehol semmi lefolyása nincs. A hegyek itt önmagukba romlanak, a gerincek eltördelődnek; a kőgörgeteg leválik és minden ahova pottyan, ott marad: sehol semmi víz, hogy odébbmozdítsa a hordalékot. A HANSÁG ez, a HAN-HAI, Közép-Belső-DAGHESZTÁN és IGAZTÁN rettentő tájai – élet ha van, fuldokolva és száradva tűri a vizek és a kősivatagok vesztegzárait.

Az Umaloa-monda Hátsó-Eurázia bölcsődala és siratóéneke, hősi eposza és bölcselete – a leggazdagabb példa a mitoszvándorlásra

a Manzarovar-tenger partöblein találkoztam vele először – valahol az Ezersziget vidékén születhetett – de változatait megleltem akár Legbelső-Hátsó-TASKURGHÁNBAN, akár Kazikümük-KALEBISZTÁNBAN, akár a Taraverán, akár a Taneszrufton

a ZEBANGO-SZUDRA kunyhójában, magzatvásár alatt, ahol a család Umaloához fohászkodott és a MEY-YU-FAH-DZ élvetemetkezőinél, akik Umaloát szólították

LIMPAO-PUA király hátsó-dahomeyi négerbirodalmában csakúgy, mint a Nagy Jazvatákon vagy a Tauruszon

– ezzel ríkat és nevettet a KHOPASZ-DAGH barlangjaiban a kopaszi bennszülött, ezzel csinál illendő nászmuzsikát a köncsögi khibka és ezzel ringatja batyubölcsőit a csanálosi asszony a tundrán

– ezzel gyógyul és ezzel betegül a bennszülött a hideg-meleg Kéttó vidékén, ami a ROTOMAHANA és a ROTOMAKARIKARI és ennek az ördögét űzi az ördögűző sámán, mivelhogy

– a jeges leheletű Iszkerlandban eköré gyűlnek a meleg jászlaknál, mikor LUPAKI a Vízsóvár Varangy –

– és ez teszi Hátsó-Kandahár szíkesén kívánatossá a vizet:

– ezt bőgetik, ezt búgatják bele a gádinesdi dzsungel éjszakáiba a mingrél tárogatósok, ezzel panaszkodik a Hegynek a kasgar pásztor és bőrdudás, így beszéli el sivatagi bánatát a hasszanida fellah, ahol megintcsak nincs víz és ezt nyekeregteti nyirettyűjén a Világ Tetejétől a Világ Fenekéig az apró LÖVÉTÉK, LUDNYÁK, TISZASZENTREKEDIK, HALÁLONINNENEK egész sora – ahány nyírettyűs, kobzos és lantos vándorregős vagy tibeti alamizsnás jár-kél-énekel Hátsó-Euráziában

és persze – különös jelentősége van Umaloának ott, ahol mint a kemencerostély a tűzsugár alatt, szárad a világ és az ember helyett a szomjúság gondolkozik. A szomjúságnak pedig nincs más gondolata, mint a víz, a víz és a víz – – –

Nem messze a Tarimtól, aminek felső folyását a bennszülött Berettyónak nevezi – a rettentő BAR-EY-YOHOO mellett verekszik a világgal és a gyarmaturalommal négy apró husszur falu: ÜKK, BOBA, TÜRJE és a legapróbb, BERETTYÓÚJFALU.

A husszurok leigázhatatlanok; belőlük szedik a legdrágább rabszolgát, de nehéz is őket megszerezni. Beszaladnak a fennsíkra, az önmagába morzsolódó hegyrendszer kősivatagjaiban eltűnnek és ott lapulnak-rejtekeznek a HAN-HAI sziklarengetegén, amíg elmúlik a fehér veszedelem; ilyenkor elvetődnek néha a Manzarovar-tengerig és bebarangolják a szigeteket.

Ezért romboltatta le az Alkirály az ellenszegülő husszur telepeket, TÁPIÓSÜLYT, TÁPIÓSÁPOT és MAGLÓDNYOMORIT: csak azok maradhattak meg, amik Csittagong kezeügyében feküsznek. Valóban, ÜKK, BOBA és TÜRJE vagy a parányi BERETTYÓÚJFALU husszurjait az erőd ütegei bármikor el tudják érni. Én legalábbis nem hallottam róla, hogy Csittagong valaha is elzárta volna a Csatornát, ami az ivóvíz megvonását jelenti, az én tapasztalataim éppen ellenkezőek.

A gyarmaturalom becsületére válik, hogy a lelkét is beleadja, csak mellőzze az erőszakot; a misszionáriusok propagandája már ISTENRENDELINÉL kezdődik: kegyeletes szavakkal Isten Rendelésének hirdetik a rabszolgaszedést. A hivatalnokok, akik maguk is félig a szökés állapotában vannak, igen humánusak és a végsőkig kerülik a fegyveres fenyítést

a gyarmaturalom meséket költ és megfenyegeti az ellenszegülőket, hogy minden lázadó husszur, halála után, keseregve és teljes vesztegzár alatt, ott fog rostokolni a SHI-TI – az Esztendők Sápadt Folyója partján a Nagy Barlangban, ami a pokol: így a gyarmaturalom

a bennszülött pedig ellenszegül és fellázad vagy elszökik, amíg jól elrejti a HAN-SÁG kőtorlasza, a HAN-HAI – és meséket költ a Manzarovar-tenger szigetein Umaloa CSIKÓHALRÓL, aki eljött, hogy megnevettesse LUPAKI BÉKÁT; mivel már –

– a husszurok összerezzennek a szélre, szenvednek, mint minden élet a Nap-kazán alatt és nagy üggyel-bajjal, fuldokolva és száradozva-szikkadozva tűrik a vizek és a HAN-HAI vesztegzárait

és miközben Csittagong ágyúi eldördülnek és ők minden pillanatban várhatják a büntető expedíciót, mesét mondanak maguknak arról, hogy Umaloa CSIKÓHAL eljön azóta is, valahányszor LUPAKI BÉKA inná a vizet – ő és hét testvére észreveszi –

– vajon Zubriániában gondolt a Konzul a husszurokra is, amikor azt mondotta, hogy nem sóvárognak olyasmi után, amire nincs szavuk…?! Tündérke értette volna el, ez a hajlékony és engedékeny szalonforradalmár, hogy a bennszülött a jelek és a fogalmak más nyelvén beszél – hogy a nagy mesélhetnék és az ájtatos, veszélytelen és igavonó husszur vízvarázsoló meséje a Manzarovar-tenger vidékéről ha más nyelven is, mint a forradalom, de az is Umaloáról, a veszedelmesen jó bolondozóról beszél…?!

Nem tudom, kinek legyek inkább hálás: Morpurgónak, aki megszerkesztette a BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRÁT vagy Rochard ezredesnek, aki élete elrettentő példájával a Barátságtalanság Poklától megkímélt…

A hovák és sakalavák nem sokat teketóriáznak: csak egyetlen egyszer mulassza el az idegen a bőséges szembeköpést, a barátságosság egyetlen biztos jelét a Tauruszon – és ízekre szedik.

A lezghinek látszólag veszélytelenebbek.

Ott csatangol a lázok, a luzinok és a lezghinek népeinek ez a szakadatlan körforgása a Taurusz és az Orontesz vesztegzára alatt – LOMPOSPUSZTA, ÁDÁND és TAB körül sűrűn örvénylenek a sátortáborok; de ritkák és veszélyesek, ha feltűnik SZECSŐ, NAGYHUSÁNG és ÁLDÁSNÉLKÜLI: hogy mást ne mondjak, ÁDÁND husszurjainak elegendő a legkisebb jelét adni az üdvözlő kéznyújtásnak – ez a husszurok nyelvén a rászedés jele és jaj a rászedőnek: a bennszülött hátatfordít és görcsös dühvel, háttal feléd – behunyja a szemét.

A népvándorlás kora jár-kel elevenen itt és a BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRA a népvándorlás korának diplomáciája – a klasszikus politika. A gyarmaturalom fáradhatatlanul újította a hidakat a folyamokon, de legalább tizenkét kötélhíddal találkoztam, ami le volt vágva: a bennszülött a bőrén tapasztalhatta ki a rabszolgaszedést és a SZÓTÁRBAN a kötélhíd mint a legnagyobb fokú barátságtalanság jele szerepelt.

A foszladozó kötéllépcső ott függött két darabban a szakadék peremén, hiába, lehetetlen volt küzdeni a bennszülött hiedelmei ellen, primitív tapasztalatában volt valami szörnyen józan és tényszerű: a kötélhidat nem nekik vetették, hanem ellenük.

Harmadik hete volt, hogy ott hányódtam-és veszkődtem a Berettyó partján – így hívják a Tarim felső folyását – és a legkülönbözőbb életveszedelmeken mentem keresztül POKOLTANYA és CSENDŐRNÉMETI közt, olyan vidéken, amit a SZÓTÁR fel sem tüntetett; s hogy ez a SZÓTÁR avagy a BARÁTSÁGOSSÁG hiánya – nem tudom.

PUSZTASZENTPICIKÉNÉL emberevő területen loptam magam keresztül, semmi sem volt barátságos hozzám, csak a szürkület, amely eltakart és áthozott; ha tudtam volna, hogy mi vár rám ezután, visszafordulok: NAGYHÉZSENY, SÁNTAVISNYÓ, FENEESZ.

Aki még nem járt Hátsó-Euráziában, nincs fogalma arról az örömről, amit két európai érez, ha találkozik: felkel és jár, ha halálos beteg is. Már délelőtt leltem több frissen bontott konzervdobozt és rogyadozó izmaimat rábeszélve, erőltetett menetben törtem előre a kanyón peremén KACAGÓPUSZTA-RIMASZÉCS felé. Még nem esteledett, amikor a BAR-EY-YOHOO – a rettentő Berettyó forrásvidékét elértem: az Orontesz, a nagy vízválasztó oldalán megpillantottam ládáit, sátrait és az állatait cipelő karavánt.

Ő volt, Rochard ezredes.

Azonnal pihenőt rendelt, sátrat veretett és anélkül hogy szabadkozott volna, eltűnt. Nem telt bele öt perc, borotválkozva, helyreigazítva és megnyúzva – frissen és fehéren, összes rendjeleivel és kitüntetéseivel jelent meg. A málhahordók ládákból és nyergekből asztalt és ülőnyerget rögtönöztek.

– Colonel  Rochard,  Member of the Royal Society – mutatkozott be, katonásan fegyelmezve harsány örömét – and I pronounce Roooócsááá-ád.

(A rö-betűt oxfordi eleganciával kihagyta).

Jobblábammal félelőre-kétoldalra kettős tánclépést toppantottam, utána hátraléptem és mély, kalaplengető meghajlással üdvözöltem az Ezredest, hogy tán Első Erzsébet, a Szűz Királynő Udvarában sem különbül.

A jukagir rabszolga töltött, az ezredes a levegőbekapta a poharat

– a Királyra –

(hirdette ki szerafikusan és mint gyorspoggyászt löttyintette le).

– Arra – feleltem tőlem telhetőleg és ittam.

A jukagir töltött (újra színültig), az ezredes a levegőbekapta

– az Alkirályra –

(alighogy a poharat felragadta, az ezredes vigyázzba kapta magát)

– Rá – viszonoztam velemszületett tapintatommal; és ittam.

A jukagir töltött.

– a Konzulra –

(folytatta feszes vigyázzban a gyarmaturalom tisztelgő tósztjait Rochard az Orontesz gerincén, emberlakta helytől jó harminc repülőgépórányira – A KONZULRA – – – veszett el az érces hang a TAKLA-MAHAN sivatagon, ami az alkonyatban sápadozott).

– Arra – ragadtam meg tiszta szívből, könnyű voltam és vidám: nincs rá szó, micsoda kincs tud lenni egy ember, aki az európai tolvajnyelvet beszéli és feléje a Morpurgo-féle szótár nélkül közeledhetek.

– Végre! – ragadott karon az ezredes – fehérek közt egy európai.

A málhahordók nagy tüzeket raktak, hogy távoltartsák a tigrist: nekikészülődtek az éjszakának.

– Ön balti báró?! hadd nézzem meg tüzetesen… Nem: nemes francia vonásai után ítélve ön francia nemes.

Tiltakoztam.

– Mais mons cher – ragyogott és szorongatott az Ezredes – il ne faut pas faire le chiqué.

– Nem vagyok sem balti, sem báró, sem nemes, sem oly szerencsés, hogy francia legyek. Huligániának hívják azt a szerencsétlenséget – általam – ami elég szerény hozzá, hogy engem alattvalói közt számon tartson.

– Huligánia? A sajátosságok és különlegességek, az eszményi háziszőttesek és házifőttesek hazája?! Hisz akkor ön huligán!

– I – I – I beg your pardon – habogtam, feleletül; és zavaromban összeszámláltam a kitüntetéseit.

– Büszkék lehetnek egymásra, doktor. Huligánia mintaállam: lakói tiszták és csinosak, államformájuk pedig mintaszerű. Biztos lehet róla, hogy könyvemben nem fogok megfeledkezni sem önről, sem a boldogságnak arról az icipici, tökéletesen túrós-tejfeles kis Édenjéről, ami a hatalmas, bájos és modern Huligánia.

Rochard ezredes vitte a szót.

– Az egész Nagy Jazvata Síkság eredendő szerencsétlensége a klasszikus politika.

Vetekszik a természet vesztegzáraival, de néha rosszabb, mert át nem hatolnak rajta a magányosan rá vállalkozók.

A legdúsabb vizekkel is így van. Hogyha a kanyónnak vége szakad és homokot éreznek maguk alatt, a TAKLA-MAHAN közepéig sem jutnak el, a vádik medre esztendőkig várhat, amíg összecsurog bennük a felhőszakadás.

Öntözéses gazdálkodás folyik az oázisokon meg a TAKLA-MAHAN szélein; a szabírok ugyanazzal a gépies technikus-érzékkel ismétlik öntözőcsatornáikat, mint az épitőhangyák, termeszek, hódok vagy a többi technikus lények az állatvilágban.

Ezen a léptéken elvész az ember; és gyakorta megesik, hogy az építők vakon és buzgón folytatnak olyan csatornavégeket, amiknek az eleje a HAN-HAI leszakadó sziklagörgetegében elveszett.

De nem elég a föld: ott van ellenük a nomád.

A nomád: a sivatagi tangut rablók egy leszakadt ága – a  hitvang.

A  hitvang  él-kóborol, eszik-szeretkezik nyergében és csak ez a két, egyaránt jövedelmező és szórakoztató mesterség érdekli, ami szerinte együtt jár: az állattenyésztés és a háború.

A  hitvangok  szakadatlanul járják a Tarim mellett a sztyeppét a Berettyó-szakaszon, a forrásvidéknél átjönnek és kicserélik jószágaikat:

– a földmíves szabírnak kell az állat

– a  hitvangnak  minden, amit az oázis nyugalma, leleményessége és öntözése termel

a gabona a szerszám, az ékszer és a lány

a vásár természetes –  hitvang  és szabír,  nomád  és földművelő egymásra vannak utalva elválaszthatatlanul.

De mi történik, ha a TAKLA-MAHAN monszuna gondol egyet, óriás leszakított növényzettel érkezik, ördögszekeret hajt, sziklát repeszt-hegydarabbal ront neki a talajnak és egy éjszaka alatt mérföldekkel tolja előre a sztyeppén a sivatagot…?!

Elpusztulnak a legelők; hullanak az állatok.

A nomád előveszi a másik mesterségét, a háborút. Fegyveres harckötelékekben érkezik a vásár helyére; sarcot vet, zsarol és mindenéből kiforgatja a földművelőt, aki rosszul harcol.

Bekövetkezik az a váratlan fordulat, ami a legnagyobb az összes szerencsétlenségek között, nagyobb, mint a BAR-EY-YOHOO – a Berettyó, „Szabria Bánata”: a szabír csak addig hajlandó fékentartani a nomádot, amíg az adóval megvásárolhatja az életet és a békességet

mihelyt az öntözőművek elpusztulnak, a földmívelés apró oázisait kiszárítja a TAKLA-MAHAN homokhajtó monszuna:

– a folyam átmos egy gátat, medret változtat és a szabír  kivándorol

elvándorol; és földönfutó módjára indul neki, hogy meglelje a vizet, ami a keze alól elveszett.

…Volt-nincs – a szabír! A nomád nem nézheti tétlenül, hogy kifogyjanak mellőle azok, akiknek megrablására alapította életét: közéjük toppan és az élükre áll.

Az élükre áll!…

Igen, így történik – ez a klasszikus politika születése:

a legelőviszonyok romlásával és az öntözőművek  elpusztításával  kizsákmányolt és kizsákmányoló kezetfog, mint két szövetkező földönfutó –

a  hitvang  követi hatalmasan felcsapó katonaszenvedélyét, a mozduló vidék élére áll:

viharvert; tapasztalt; számító; keletien ravasz

tud várni; tud alakoskodni; de csapásaihoz eltanulta a monszun iramát – ő a szél, a földmíves szabír pedig a nagy súly, a TAKLA-MAHAN kőgörgetege.

És megindul a fegyverfényesítő, asszonyhevítő ARANY HORDA – – –

.......................................................................................................................................................................

Tigrisüvöltést hallottunk – a bozótból szem parázslott.

Felszítottam a tüzet.

A jukagirek aludtak, csak mi hárman voltunk ébren: Rochard, a tigris meg én –

Nagy szünet következett; némán, engedelmesen figyeltem a szóra.

– És hányszor rombolják le az öntözőműveket a nomádok maguk!… már hiába, ha egyszer a szabírt nem lehet másképp harcba vinni

mikor elfogy kezük alól a víz és felsárgul a homok, nincs más választása a földönfutónak

vezérül fogadja sarcolóit, a Nomádot:

olyan népörvény táncol végig a pusztán, hogy sorra pattannak darabokra és repülnek tölcsérébe a környező népek, legyen az üstyén, szvanéta, mingrél vagy szabír: higyje el, nincs más választása, mint a  hitvang  fejedelem –

– hiába, ez a klasszikus politika – fejtegette az Ezredes, már ezegyszer nekem ebbe bele kell nyugodnom. A klasszikus politika a politika emberi ésszel egyáltalán képzelhető lehetőségei közt nem lát más kibontakozást, mint a környező népek megtámadását-lerohanását; továbbhurcolását és harcoltatását; ítélkezést; közbelépést; kettős-hasznot-hajtó beavatkozást; országöröklést a fejedelem révén és fejedelemöröklést az ország révén; klasszikus Hadurat, aki a Fegyveristen maga; a rabszolgamunka megszervezését és a szórakoztató, itt teljesen jogos, erkölcsös és kötelesség számba menő próbaháborút – a kalandozásokat

a klasszikus politika: az ARANY HORDA

a  hitvang  követek megjelennek a Szentivadék, a karakasztán Knyáz előtt

a tolmács reszket és életével játszik – úgy fordít:

a nagy Kán

földet kér

– ezzel kéri a terület fölötti főhatalmat

füvet kér

– ezzel mondja a sztyeppét, a nomád elsőnek az állatairól gondoskodik

és vizet

– másodszorra a rabszolgamunkáról gondoskodik: hogy a szabírnak legyen vize, ami keze alól a sivatag mellett kiszaladt.

Így értendő, ha a nomád harccsoportok földet, füvet és vizet kérnek:

népvándorlás korabeli diplomácia ez; az ARANY HORDA a klasszikus politika; egyetlen ésszel felfogható lehetősége a  hódítás  és ebben a dologban semmit sem tehet a jó gyarmaturalom, semmi egyebet, mint hogy félszemmel alvó óriás módjára szemléli az eseményeket.

Kinyitottam a másik szememet is: hasalva és oldalt-könyökölve, töprengő óriás módjára szemléltem azokat az eseményeket, amelyek a szavak nyomán – szörnyen apróra lerövidítve és összevonva, mintegy miniaturizálva – előttem peregtek. Az jutott eszembe, hogy ha mindezt Európában mondja Rochard Ezredes, azt hinném, le akarja tagadni az égről a csillagokat, amik pedig a szemem láttára ott ragyognak a Nagy Jazvaták fölött.

Csakhogy ez a Nagy Jazvata Síkság volt és minden kimondott szó a korbács nyelvén oktatta „Szabria Bánatát”, hiába kapálództam: körülöttünk, a tűzhöz közeljönni nem merő tigrisekben ott bujkált, ott ólálkodott a népvándorlás szelleme – az ARANY HORDA.

– Ezredes – fordultam hozzá lágyan (előbb szólalkozva, mintsem hogy rendbeszedném gondolataimat) – ha Európában volnánk, azt hinném, az égről akarja letagadni a csillagokat. Nem azt fejtegette itt nekem verhetetlen érveléssel, hogy Jazvat-DAGHESZTÁN minden szerencsétlenségének jól látható végső oka az öntözőművek pusztulása…?!

Nekünk orvosoknak ritkán ilyen egyértelműen kiolvashatóak és ilyen tömörek a diagnózisok… Vagy nem azt mondta, hogy a szabír hajlandó fékentartani a  hitvangot,  míg a keze alól a víz ki nem szalad…?!

hogy engedheti hát a kormányzat, hogy a  nomádok maguk  átvágják az öntözőműveket…?!

és ha a TAKLA-MAHAN sivatag olyan, hogy egyformán fenyeget füvet és vizet, miért nem szervez a népvándorlás-kori honkereső hordák helyett, nomádból és földmívelőből a gyarmaturalom – kubikoshadsereget? Miért hever az uralom tengerparti raktáraiban és az óriásvárosok pislogó rajztábláin az építőtechnológia: miért nem ront neki BAR-EY-YOHOO – a Berettyó tétova partjainak és ezerféle medrének ez a roppant építőpotenciál…?!

országokon keresztül tartja magasra-és messze a tengert, fogja-és köti le az iszapot és szerzi meg, mélyen a tenger színe alatt, az alföldet a földmívelőnek:  ott  lehet és  itt  nem lehet…?!

átvág egy országot két kontinens között és egyszeribe összeköti a világtengereket:  ott  képes volt rá –  itt  már képtelen…?!

lábam alatt – szemem láttára született az erő, amikor az ember tervébe bevezetett víztömeg estében, azzal egyidejűleg és a zuhataggal együtt gördítette az óriásváros villamosvasutait, esztergapadjait; a kikötőben pedig a víz kinyúlt egy mágnesfejen és szállított… Miért nem zárják el valahol a Berettyó vizét, mielőtt NAGYHÉZSENY–SÁNTAVISNYÓ–FENEESZ szakaszán, PUSZTASZENTPÖCÖK magasságában a szörnyű Tarim lesz belőle – DAGHESZTÁN BÁNATA…?!

nem gyilkolná az ember tervébe vele  magamagát  a táj, ha az ember ravaszabb, mint a népvándorlás korabeliek…?!

nem fogná meg a TAKLA-MAHANT a fehér szén maga: nem tesz ez máris négyszer annyit, mint a kubikososzloppá átszervezett betörőhadsereg? Nem fogná meg a HAN-HAIT, a követ, a homokot és a vizet a mérnöktechnológia, ez a szertelen nagy építőhatalom – csakúgy, ahogyan megfogta a tengert és az iszapot…?!

Meglehet, tán számolni kéne a varázslók propagandájával, bennszülöttlázadással, Hufeland-félék ájtatos szabotázsakcióival; számítani lehet a nomád vakrémületére csakúgy, mint ahogy számítani lehet egy erre kószáló idegorvos babonás szerelmére, aki ugyan a Prófétának nem rokona, de nem halhatott meg úgy, hogy elmulassza a tyesznisztroji zarándoklatot

és lehet számolni, Ezredes, azzal is, hogy egyetlen generáció átváltása után népörvény helyett itt olyan energiaörvény keletkezik, hogy rémülten küldi el engesztelő ajándékait a Föld: a földet-füvet-és vizet. Ez az, ami ellen folyjon a háború: hogy utána már a nomádot alig lehessen megkülönböztetni a szabírtól, szélmotorok csapolják a monszun erejét és sorra hurkolja önmagát az emberi tervbe, egyre mélyebben, a folyam: egyszerre adjon a csatornákba öntözővizet és az öntözővíz elé – csatornaépítő erőt

…vagy  erre  a politikára süket a félszemére vak óriás, az alvó gyarmaturalom – és miért tartja nyitva csak azt, ami vak: az üveg félszemét?! Ezredes, én azt hiszem, ön előttem le akarja tagadni az égről a csillagokat…!

– …Doktor. Ön tökéletesen elfelejti, hogy nem Európában vagyunk. Ez, kedvesem: ez – Hátsó-Eurázia…

.......................................................................................................................................................................

…Persze-persze! – – – ó, előbb mondom a szót, mint ahogy gondolom. Bizonyos elégtétellel emlékeztem haza, a császársági, modern állapotokra. Lám, Európában már nem sarcolja a földművelőt a nomád; nem vágja el az öntözőműveket, hogy a szántóvetőből előcsalja a nagy gyalogságot – a honkereső rablóhadsereget

nem kér földet-füvet-és vizet és nem kergeti saját céljai pórázán, saját zászlói alatt, maga előtt a szomszéd népeket, üstyéneket, szvanétákat, szabírokat, mingréleket

Európában sehol nem jelennek meg fegyveres ARANY HORDÁK, monszun módjára, a vásárhelyen, ahol eladdig a békés árukat cserélték; Európában sehol nem látnak hozzá honfoglaló hitvangok-bitangok, hogy megszervezzék a rabszolgamunkát és kedves kötelező szórakozássá tegyék a kalandozó próbaháborút

nagy elégtétel egy európainak, hogy nálunk ez a népvándorlás korabeli népörvény lehetetlen; békülékenyen gondoltam a hatalmas, bájos és modern Huligániára, ahol a ciroktönkölypaprika mellett terem a világon talán a legtökéletesebb virágos növény: a jólelkiismeret

mi tagadás, büszkén és bizonyos kéjjel számítottam Rochard Ezredes ígéretére – azt mondta, könyvében Huligánia is, én is: említve leszünk. Igen! Milyen szerencse, hogy Jazvat-DAGHESZTÁN örök szerencsétlensége, ez a soha-sehova-nem-vezető népkavarodás odahaza elgondolhatatlan, Európa ennél sokkalta európaibb és ha – nem mondom – vannak is bajok, annyi már bizonyos, a népvándorlásnak ez a szűkfejű diplomáciája, a klasszikus politika onnan ugyan végérvényesen kitakarodott.

Vagy hat hétig utaztam együtt Rochard ezredessel, az egész művelt világon ismert euráziakutatóval és tanúja voltam, hogy mint régi kedves ismerőshöz, mekkora bizalommal futottak hozzá a bennszülöttek. Jártam vele a belsőkipcsakisztáni homoksivatagot, megmásztam a Kyriakus-lánc hatezer méteres szurdok-átjáróit és havas jégárait: akkor még igazán nem gondoltam volna, hogy valaha gyászkeretes emlékbeszédet tartok róla a maphlakórumi akadémia Eurázia-ülésének plénuma előtt.

A Zargosz-gyűrődés ugyanis Bender-Abbasznál egyre alacsonyabb lesz, óriási folytonossági hiányok szakítják meg a testét, amin napokba került az expedíciónak, hogy keresztülmásszon: KACAGÓNYOMORI, LUKASPUSZTA, RIMASZÉCS, VESSZELBAGOS. Itt azután elfordul balra, Leghátsó-Közbülső-BELUDZSISZTÁN felé és csaknem egészen eltűnik a beludzsisztáni tábla átokszerűen letarolt földlapján, szél és víz eróziós munkájának elrettentő példáit láttuk itt: CSERNOHOLVAN után következett ABAUJSEHOL, de irgalmatlanul letarolva; ALDEBRŐ-FELDEBRŐ még csak megvoltak valahogy, erdeikben itt-ott még lézengett néhány bennszülött pigmeus – de már MOGORVATÁPIÓT, GYALOGSZECSŐT, PÖTTÖNYÉT és GATYÁNDOT sehogyan sem lehetett megtalálni. Így azután, félig kényszerűségből, félig Rochard bátorságából, amivel a bennszülöttre bízta magát, a TAKLA-MAHAN megkerülésével sikerült a Kyriacus mélyen befutó lankáit elérni.

Ez már nem az önmagába romló HAN-SÁG, lekopott és eltörmelékesedett kőrengetegével, vége a szörnyű fennsíknak és a HAN-HAINAK: vulkanikus, fiatalkorú domborzat következik.

Irdatlan, magányosan meredező sziklák – a bennszülött azt tartja róla, valaha erdő volt és úgy irtották ki az erdőt az istenek, közvetlenül azután, hogy megteremtették: sasbércek ezek égővörös eurazitból és úgy keletkeztek, ahogy Leghátsó-Belső-BELUDZSISZTÁN összes többi horsztjai – vulkáni kitörések lövellték ki ezeket a szokatlanul nagy szatelliteket még az újkor közvetlen elején; élükkel bárd módjára fúródtak a puha, vulkanikus talajporhanyóba és most azzal szórakoznak, hogy kettéborotválják a felhőt és a szelet.

Én még régebben eltökéltem volt, hogy leereszkedem Hátsó-Dahomey ZEBANGOO-négerei közé a ROTOMAHANA és a ROTOMAKARIKARI mellékére, az ezredesnek pedig eltökélt szándéka volt, hogy felkeresi a Kyriacus roppant nyergén tanyázó bantam-poljékot, ami fölötte különös „onogur” – „onegir” – „nigger” vagy néger-kamcsadál keverék, Morpurgo úgy emlegeti őket, mint Leghátsó-Belső-Felső KARACSEVSZTÁN legfékezhetetlenebb és legbabonásabb népfaját.

Hogy így az én utam letért Hátsó-Dahomey felé, búcsúzóul felajánlotta, hogy másszuk meg a nagy Horsztot, a TARBAGATÁJT, tűzzünk zászlót közösen és helyezzünk emlékládát a sziklafalba. Ráálltam, annak az embernek érthetetlen reményével álltam rá, aki élete végéig üldözi a lesoványodás elérhetetlen ábrándját – elpusztíthatatlan volt bennem a reménység, a kövérek önhitegetése: másszuk csak meg, tűzzünk csak zászlót közösen – inkább, mintsem hogy innen nézzem alúlról, a TARBAGATÁJ is jelent egy leadott fölösleges dekát.

Alaposan megdolgoztatott a Horszt, soha nem gondoltam volna, hogy pohos testemet így kiveri a verejték pár tíz, merőlegesen magam alá taposott méter után. Ferdén futó zergéket pillantottam meg; komolyan kételkedni kezdtem, nincsen-e a lábuk végén, pata helyett szívócsáp, amivel tapadnak – utóbb felfedeztem, hogy van és ezt a furcsaságot a maphlakórumi Akadémia Eurázia-ülésén meg is említettem. A zászlót hamarosan bevertük és körülköveztük, mindjárt görcsösen görbére húzta rúdját a szél – hát ahogy cibálja, gondoltam, ez se lesz valami hosszú életű. Üreget törtünk a vörös eurazitba és ünnepélyesen beleeresztettük az emlékdobozt.

Nem először kértem Rochardot, tegyen le erről a lehetetlen tervéről.

– Ne menjen CSANÁLOS tájékára, Ezredes, ízekre tépik a kisgyócsiak; csak látszatra jámborok, valójában vadak: az arrajárókkal táplálják állataikat –

– az más, azok szent állatok. De nézze meg, ÓCSA, NYÚZOTTHERNÁD, INASZAKADI: csak látszatra vadak, valójában jámborok –

– Ezredes, megbánja. Testéből a sót kifőzi a HUNGARAGUA-vulkánt tisztelő csanálosi –

– de mit tehetünk, ha egyszer ők a legtisztább onogur-meszticek –

– csontjait beledobálja a Sophronica kráterébe a vicsorgató BÁBCA, a csattogó NÁNTÓ, a melletverő HÓDONY –

– barátságos, csirketestű néger pigmeusok ezek, ünnepet hirdetnek, ha csak messziről is látják feltünedezni az idegent…

A Kyriacuszon élő pigmeusok vallása Morpurgo szerint a legkiismerhetetlenebb. Remak azt mondja, hogy egyetlen hátsó-belső-beludzsisztáni népnél sem tapasztalni azt a tragikusan tökéletes ösztönt, amivel az onogur-mesztic istenekül választotta a kártékony állatokat. Alvar Kellén elmondja, hogyan készülték széttépni a vadak, amikor fényképezni akart – annyira féltik istenüket, a SACROSAURUSZT.

A pigmeus látszatra rendkívül jámbor; toteme a  vipera:  szent állatnak tartják, akit kötelességük táplálni és megölniük sem szabad. Erről beszél a maga együgyű ismétléseinek százain keresztül, a Föld összes bibliáinak ősi gondolatritmusával, a többezer esztendős bantam rúna:

Ez a hit szenvedélyes és öreg, mint a HUNGARAGUA-vulkán maga és a meggyőződés, amin alapszik, vele egyidős: a vipera  JÓ.

Dudley-Ranvier így kiált fel: „Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA! Ahol egy nép azt hihesse, hogy a vipera jó!⁷ Nem hinném, ha számtalan adatom, amit tulajdon-magam gyűjtöttem, rá nem cáfolna tiltakozó józan eszemre, ez a nép viperáit  jónak  hiszi, táplálja-eteti és a primitív ősvallás szertartása is csupa ilyen: a különösen jámbor Jó Viperák név szerinti felsorolásából áll. Ha pedig valaki megszegte a Szent Rímát és le akart ütni egy szentéletű viperát, a szertartásuk ez: leteperik azt, aki leütötte, leütik, az ájultat tüzes trónra ültetik, izzó abroncskoronával megkoronázzák és ha jól átsült, megeszik. A viperát pedig megnyúzva-megszárítva, mint vértanút és jámborságának mártírját, szentté avatják s úgy aggatják a SACROSAURUS fa-kolosszusának derekára, amin ezekből már szép számmal fityeg”. (Dudl.-Ranv., 879 o. CCXXVII. fej.) A hovák a vipera mellett még nagy kullancstisztelők is és kitüntetésnek veszik, ha az isten rajtuk megtelepszik; a ghimljakok azt tartják, hogy mindennek akkora lelke van, amekkorát ugorni tud és hogy a bolhának óriás, emeletes-és tornyos lelke van, aki mellett az ember lelke-bolhácskáját alázat fogja el. A sakalavák a piócát választották családi totemüknek, a pióca „Fenséges és Eltaposhatatlan”, sőt, ő a MINDENSÉG TEREMTŐJE –  unkulunkulu  – és ha  unkulunkulu  szív: csupán egy cseppet szív abból a sokból, amit mind-mind Ő adott; a sakalavák tarka pompával, bazárricsajjal szokták megülni a Piócaünnepet.

Ezek azonban csupán alárendelt törzsi-családi totemek, a Kyriacus főistene közös; s ez a vipera – a Jó, a Jámbor, a Szentéletű Vipera és ha az ember arra a szoknyadíszre tekint, ami a SACROSAURUS gerendaágyéka körül a kígyóbőrökből összegyűlt, nem tud szabadulni európai szívétől: számára mindegyikben szentségtörő emberek fityegnek, akik nem tisztelték, hanem irtották a kártékony reptíliát.

Az ezredes fanatikus volt, láttam, hogy az érvek nyelvén nem ért: csak annál inkább nyakalja a kockázat kéjét és csak annál jobban belevész saját konokságába, valahányszor szóbahozom a dolgot. A TARBAGATÁJ élesen vágta a szelet, a ruha verte a testet; néha felhőbe kerültünk és úsztunk vele, mintha repülőgépen utaznánk. Rochard lehevert a zászlórúd mellé, nézte, hogyan kerepel a vászonnal a szél és álmodozva bámulta oldalt a hegyet, ahol a gerincen túl füstcsíkok jelezték a Sophronica-kráter helyét.

Ott őrízték a SACROSAURUSZT.

– Elhozom – mondta. – Elhozom és elviszem, akármilyen hosszú és akármilyen irgalmatlan nehéz: Maphlakórumban a Gyűjtemény már kiürített számára egy termet.

A lelkem kibeszéltem egész idő alatt; s ezután már nem szóltam semmit.

Elváltunk; ő egynapos pihenőt tartott a táborhelyen, én pedig leereszkedtem a TARBAGATÁJRÓL és nekivágtam ZEBANGOO-Dahomeynak.

Amíg láttam, integettem neki. Egy pont volt csupán a vörös eurazit peremén; ott mozgott a zászló alatt – egy bolha, ami a sasbércről ugrásra készült: emberbolhácska volt, de a lelke óriás, nagyobb, mint azt a ghimljakok hiszik.

A horsztok világa elmaradozott, RÖJTÖKMUZSALY, KÜKEMEZŐ, KOLTÓ – ezek voltak az utolsó borotvasziklák; az irtás (ahogy a bennszülöttek nevezték) ezzel a végére ért és amikor visszatekintettem, valóban: levágott farönköknek lehetett nézni a sasbérceket.

A vidék szelídült, zöldült és nedvesedett; és a dzsungel olajzöld lepényén túl, mint két magasra tartott tányér, fénylett és borzolódott a kettős krátertó – a ROTOMAHANA és a ROTOMAKARIKARI. Ilyen az én természetem – természete a lassú, tökéletlenül működő léleknek: mentem-mendegéltem és Rochard fantomjával vitatkoztam. Kérleltem; marasztaltam; és a legjobb érvek csak akkor jutottak eszembe már, amikor a TARBAGATÁJ üres volt, nem leltem volna senkit, csupáncsak egy széltől kerepelő zászlót és az emlékdobozt.

Az ezredes vállalkozott rá, hogy a Maphlakórumi Állami Gyűjtemény számára megszerzi a SACROSAURUSZT.

Központi tévedése, amivel egész terve állt vagy dőlt, egy ötlet volt; ezt az ötletet ő ravasznak tartotta, én kivihetetlennek: – el fogom hitetni a vadakkal – mondta – el fogom hitetni, hogy visszatöltöm a bőrökbe a kígyót és eleven viperákkal ékesítve hozom vissza a Kyriacuszra, nekik, a SACROSAURUSZT.

Rochard kétségbe vonta Morpurgo hitelességét, ő a BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRAT nyúlszívű, avult kompilációnak tartotta; és azt a nyilvánvaló eshetőséget, hogy a vadak még majd nem fogják  elhinni  ígéretét, már nem volt képes meghallani –

– ó: a  vadak.  Miért ez az európai bizalmatlanság? Barátságos bukdácsolással hurcolták málháimat a HAMUUN-mocsarakon keresztül és látta volna csak, milyen lelkendezve eveztek kenúikon, amikor KÉZDISZENTPAGODÁNÁL, a pagodák alatt átkeltünk a roppant ZAZARON… –

– lehetséges; de a saját totemterületükön megvadulnak! –

– sőt! Ott a legboldogabb málhahordók és a legmegbízhatóbb vezetők… –

– Ezredes, ha ÓCSA nem, akkor NYÚZOTTHERNÁD, ha BÁBCA nem, akkor INASZAKADI: a kisgyócsiak ízekre szedik önt! –

– lefegyverzem őket azzal, hogy fegyvertelenül megyek, a puszta barátságossággal… –

– hogy talicskásaival Maphlakórumba lopassa főistenüket, a SACROSAURUSZT! –

– ígérek új viperákat… –

– nem hiszik. Morpurgo szerint csak látszatra jámborok: nekidühülnek, ha csak ujjal is illeti a Gerendaistent: ezek bizonyára nem hiszik! –

– de nézze csak – (bizonykodott Rochard fantomja és hol beért, hol el-elmaradozott: ) – VINGA, PELBÁR, PAPSÜVEGELI; szembe HODONY, CSÖMÖRLŐ, CSUHAJNAGYBAJOM; azután BRÉB, IRHÓC, a sok CSUPABEZDÉD meg DRÁGAKISKESZI és környöskörül, a Nagy Rabszolgatónál: mind-mind a legtisztább onogur-onegir-nigger-bantam – egyszóval eszkimó-kamcsadál meszticek… –

– Ezredes, óva intem önt NÁNTÓTÓL! –

– vagy nem mondja róluk maga Morpurgo is, aki pedig elég nyúlszívű, hogy ezek csak látszatra vadak, valójában jámborok? Olyan ünnepet még nem látott a Kyriacuszon, amikor ezek meghallják, hogy a Fehér Varázsló egytől-egyig visszahozza  élve  az ő szentéletű viperáikat… –

– Ezredes, ön nem következetes. Egyoldalról arra az erőszakra, amivel a technikát a gyarmaturalom vesztegzár alatt tartja, az uralom teljesen elegendő mentségének tekinti azt, hogy Hátsó-EURÁZIA – Hátsó-EURÁZIA. Másoldalról magányosan fog bele egy olyan feladatba, amit véghezvinni egy uralom jótékony erőszaka nélkül lehetetlen. Hogy a sakalavák piócákat tisztelnek, a hovák pedig kullancsokat:  ez  is vesztegzár; a  szellem  vesztegzárja, mint az az űr, ami a technika helyén tátong: az egyik torlasz magával hozza a másikat, követeli és elkerülhetetlenné teszi; és nem lehet sem egyenként, sem magányosan megtörni a vesztegzárakat.

– elfogadhatatlan álláspont. Ne akadjon senki, aki hírt vigyen a civilizációról a bantam-poljéknak? aki bunkósbottal tanítja  járni  a ghimljakot és  leüti  viperáit, hát ne legyen, aki erre vállalkozik?! Nemcsak a Gyűjteményről van szó, ahol üresen áll egy terem és várja a SACROSAURUSZT: de végülis ez nem mehet örökké így: egyszer valaki csak meg kell mondja a Kyriacus meszticeinek, szent állataikról, hogy azok kártékonyak!… –

(Rettentő vagy, kísértet).

– Ezredes, ilyesmit nem lehet  „megmondani”.  Ez súlyos operáció, a beteget altatják vagy lekötözik. Jaj önnek, ha karhatalom nélkül mondja meg a sakalava-bantamnak, hogy a Jó Vipera nem  jó,  hanem  vipera.  Rochard, ön a vesztébe rohan és nekem kötelességem követni. Nem nyugodnék soha, ha nem tettem volna meg mindent, hogy önt ettől az öngyilkos ötletétől visszatartsam – – –

Ez a gondolat minden keserűségével ott zörömbölt-zargatott valahol a szívem táján. Rég magam mögött hagytam, a TARBAGATÁJNAK immár sehol semmi nyoma – és mégis, váltig előttem volt. Nem, nem tettem meg mindent; nem követtem és nem pusztultam vele, ahogy pedig kötelességem lett volna. Ez a kötelesség és ez a mulasztás is csak itt jut eszembe, mint összes, jobbnál-jobb érveim, a hátsó-dahomeyi zsúrlóerdők közepén. Itt ballagok lassú, tökéletlenül működő szellememmel s ezen a magam-ütötte, kiheverhetetlen sebemen: ezen dévánkodom. Milyen keserves is, milyen visszahozhatatlan! Mit érek semmirevaló, „jobbnál-jobb” érveimmel!… Ott, akkor tudtam volna hasznát venni, még búcsúzás előtt, a TARBAGATÁJ tetején.

.......................................................................................................................................................................

Azt hittem, sohasem fogom elfelejteni Rochard ezredest, aki azzal kecsegtette a vadat, hogy épen, egészségesen, elevenen és újratöltött méregfogakkal hozza vissza az üres viperabőröket: csakhogy a ZEBANGOÓK között tökéletesen – még a nevét is elfelejtettem.

Mégegyszer találkoztam vele, más, leírhatatlan körülmények között – ez a második találkozás szörnyű módon juttatta eszembe kedves arcát és azt a rochardi meggyőződést, amit meghajlított, de meg nem tört a kín –

„…kártékonyak!”  –

Hallom gurgulázó vérét, ahogy előbuggyan a száján és látom a bennszülötteket, ahogy sorra odamutogatják, szeme elé tolják a Bálványt

a Piócatotemet, aki UNKULUNKULU – a Mindenség Teremtője, „Fenséges és Eltaposhatatlan”

a Bolhatotemet, aminek olyan irtózatos lélektornyot tulajdonítanak a ghimljakok, mint amekkorát ugorni tud

és a krampuszképű fa-kolosszust a kutyába ojtott békafejjel – a SACROSAURUSZT

mennyezeten függ a gyűlés feje fölött

durung-testének lágyékáról szoknya módjára fityeg a sok NAGY KERESZTES – a Szentéletű, a Jó Viperák

„Aki életünket  Adja  Azzal hogy  Meghagyja”

a pigmeusok pedig sorra kérdezik Bálványfelmutatásnál, veszett dühükben kígyóhangon sziszegve:

– kártékonyak?!

– kártékonyak…?!

– …KÁRTÉKONYAK?!

– – – egy név villant meg bennem a vérebuggyanó arc láttán, egy név, amiről azt hittem, tökéletesen elfelejtettem

ő volt

Rochard ezredes

nem, most ne, majd máskor kérdezzetek, amikor gyengeségem, gyávaságom és szégyenem dühe – a fájdalom nem öli el mesélő kedvemet.

A Talgara a SHI-TI egyik mellékfolyója.

Köves és hirtelen-kötő, traszos hordalékból építette ágyát, magasra halmozza ernyedetlenül. A hordalékfal aztán a partvíztől megsüllyed, bedől; és amikor a dzsungel vadul furakodó gyökerei át-meg-átjárják, boltozat módjára összeáll.

Semmi más feltevést elgondolni nem tudtam, hogy miért és hogyan építhette óriás barlangját a folyó. OSGYÁNIG szabadon görgette vizét és köveit; LYUKASZSALUZSÁNY-KUVASZPUSZTA közt befúrja a fejét ebbe a magaépítette alagútba és innen kezdve vaksin és zsémbesen keresi útját a lejtés és a vízzáró rétegek szerint.

Beomlások és megépületlen, félig összehajló hézagok a barlangfolyosón: ezek eresztik le a vizekhez a fényt, itt kukorékolt be hajnalonként hozzám a vadon és ha nem is volt egyéb haszna, a roppant barlangnak megvolt az az előnye, hogy járható utat biztosított Kuvasz-DAHOMEY ősrengetege alatt.

Így kecmeregtem aknától-aknáig; a világosságnál elő-előjöttem és hunyorgatva körül-körülszimatoltam: sorra hagytam el a kialudt tűzhányókat, amelyeket maga a térkép is megkérdőjelezett: SEJÓSEFENÉT, ÁTOKSZÁLLÁST és RIMASZENTREKEDIT.

Naponta százszor néztem hátra, mint ahogy a nyugtalankodó idegrendszer évszázezrek óta teszi; a társtalanság, az őserdő érthetetlen nyelve, ahogy a barlangba bekiáltozott, a legyengülés, no meg konzerveim ijesztő apadása nagyon rámnehezedett. A szerencsétlenség azonban, ami hátranézéseimet rémületté fokozta és sietségemet meneküléssé változtatta – az a szemtanú borzalma, a legkegyetlenebb élmények közvetlen emléke volt, amelyek ott kellett hogy sújtsanak engem, árva európait, a ZEBANGOO-négerek birodalmában és mintha a sarkamban lett volna az embertelen négerállam fővárosa, VERBÁSZDÖGÖLI.

Ha ébren voltam, az alváshoz menekültem, hogy majd belefúrva a fejem, mindent felejtek; ám ha elaludtam, visszaestem közibéjük és már álmodtam velük.

Egy jel tartotta bennem a lelket, egy pont és egy zászló: Lauderdale térképe nyomorúságosan, de világosan, valahol errefele segélyhelyet jelzett és ez a segélyhely itt kellett hogy legyen, közel.

A Talgara barlangja SZOMORÓDNÁL éri el a SHI-TIT; itt leszakad, és agyonhasgatva-és tönkrezúzva magát annak meredek, sziklás deltáján, árjával messze bekanyarodva a folyamközépre – a barlangfolyó céljához ér: az Esztendők Sápadt Folyója veszi fel, a nagy vízgyűjtő meder; itt volt SZOMORÓD, itt volt a jel.

Elszomorodtam; bebarangoltam az egész vidéket, nem leltem még akkorka segélyhelyet se, mint amekkorát a térkép mutatott.

Az életösztön vihetett arra vagy tán az élőfehérje valamely felfedezetlen rövidhullám-jelzése, hogy kutatni kezdtem a Talgara régi medrén, abban az összerepedezett barlangban, ahol esztendőkkel előtte folyt: egy hibut találtam benne, a hosszúfülű békésen abrakolt, de sehol semmi emberi nyom.

Üldözöttségem, fáradtságom és rémületem oly nagy volt, hogy nem tudtam se sírni, se kiáltani: csak nagy-nagy megkönnyebbülés volt örömöm első jele. Kihoztam, felültem rá és erőtlenül, jó testnedveimből kifacsarva, a hibu útösztönére bíztam magam. Sokáig nem tudtam, tulajdon segélykiáltásomat hallom-e vagy a másét: hogy képzelődöm vagy álmodom. Csak lógtam magamon és leestem volna a jószágocskáról, ha füleit lábaimra nem csavarom kétfelől és a nyakáról lógó méteres sörénycsomókat össze nem kötözöm a derekam körül. Mély álomba merültem, csak néha sandítottam hátra: hogy nem jön-e utánam rimánkodva és jajveszékelve SZŰZSZENTUCCSE, a láncon járó DARIDARI és mögötte a hatalmaskodó ZEBANGOO-Király, akinek a nevét – feküdjetek hanyatt: A TŰZHÁNYÓFÉKEZŐ – csak hanyattfekve szabad kimondani.

A Kéttó vidékén ugyanazt a legendát éneklik a ZEBANGOO-szudrák, mint az AKKA-szudrák a Manzarovar-tenger szigetein; a TUNGURAGUA tövénél ugyanazt a sirámot tanultam a DARI-DARITÓL, mint amit hallhatni a HAN-SÁG, KUN-SÁG, NYÍR-SÉG – a  Pamír  legbánatosabb vidékén; ezen tűnődnek-sopánkodnak mesék, vízözön-históriák és panaszdalok, LUPAKI BÉKA kiitta a vizet és nem volt víz, mivelhogy minden víz, ami volt, belül volt LUPAKI BÉKA hasán, de Umaloa CSIKÓHAL és hét testvére eljön és megnevetteti.

A DARI-DARIK hite szerint Umaloa, hét testvérével ott él a TUNGURAGUA-kráter fenekén és sohasem tudhatni, melyik tó vidékén bukkan fel, ha úszkálni szottyan kedve.

Az AKKA-szudrák hite szerint tilos találkozni vele, mert olyan boldogság látni, ha táncol, hogy a közönséges szudra meghal.

A ZEBANGOO-szudrák hite szerint csak az tud találkozni vele, aki megígéri és megállja, hogy a nevét elfelejti.

Így hát nem felejti el senki.

.......................................................................................................................................................................

Két hatalmas vulkánkúp emelkedik itt ki a zsúrlórengetegből, amelyeket alig választ el a lankás, elnyújtott nyereg. Mind a két kráter betemetett kúp és bennük a víz magasratartott tányér módjára lebeg: ez a két tó a  hideg  ROTOMAHANA és a  meleg  ROTOMAKARIKARI.

A nyergen a  forró  és a  jeges  víztömeg keskeny mederfülben érintkezik és ezt a fölötte különös tüneményt (aminek az Eurázia-kongresszuson még olyan ritka nagytudású férfiú, mint Lord Lambert Wonderdale maphlakórumi prodékán Őfőemerenciája sem tudta okát adni) – azt, hogy a két tó vize nem keveredik és  meleg  és  hideg  mindig egy-és ugyanazon a határon áll, a sámánok gyógyeljárásra használják, ami elsősorban az idegorvosnak érdekes.

Rendületlen egykedvűséggel folyik a négerállam szabályos történelme Dahomey felett, nincs rá okuk és sehogyan sem volna logikus, ha éppen ők, a ZEBANGOÓK a legcsekélyebb fogalmat alkotnák maguknak arról, hogy változás a történelem, amely önmagán folytonosan túlhalad.

Számukra a normalitás kategóriája – a  változtathatatlanság  magától adódó hite; ennélfogva nem csoda, hogy azzal a természetességgel, amivel az összes többi történelmi népek az őrültet szentnek tekintik, a ZEBANGOÓK a forradalmárokat meg őrültnek bélyegzik, akként kezelik, annak mondják. Erre a csomóra kötik a magzatok köldökét, ha megszületnek és ezt a Szenthagyományt hurkolja minden egyes csomóval hosszabbra az ősi csomóírás göbeivel-gubancaival és szent szóhurokábráival a sámán, valahányszor a Mártogató Kötélen  Rakoncátlant  mártogat és szóhurkot hurkol – a logika tiszta, megtámadhatatlan és hátsó-euráziai; a normalitás ilyetén felfogása mellett a  reformer  („a Gyengélkedő-DARI”) a mi depresszív-mániákusunkkal, a  forradalmár  („a Nagybeteg-DARI”) a mi agytumoros dühöngőnkkel azonos és szinte humánus vonás a bennszülöttől, hogy a maga kezdetleges módján a bajt rögtön gyógykezeli:

– ROTOMAHANA!

– ROTOMAKARIKARI!

Fennszóval így vezényel, teljes tolldíszében a sámán. A Gerendák Hídján áll; a Gyengélkedő fejjel lefele a Szent Mártogató Kötélen, ami az ezeréves szó-bogoktól méter vastagra dagadt – és ki-be, ki-be: naphosszat mártogatják a Nagybeteget a sámán segédei. Így megy ez forróból-hidegbe, hidegből-forróba, forróból-hidegbe a TUNGURAGUA nyergén, a Gerendák Hídja alatt a vízhatárnál, ahol egymás mellett fő és fagylal, kopóz és jegel a találkozó vízbugyor; a sámán pedig – zsupsz a forróság jöjjön rád! zsupsz a hideglelés essen beléd! rázza tollékét és torkaszakadtából gurgulázza –

– ROTOMAHANA!

– ROTOMAKARIKARI!

– a hideget vagy a meleget: hogy  melyik tavat  akarja… Így bánnak el azzal a kellemetlen népbetegséggel a ZEBANGOO-négereknél, ami a forradalom.

AKI RAKONCÁTLAN AZ BETEG

AKI MEGGYÓGYULT AZ TÖBBÉ

NEM RAKONCÁTLAN

Igy hajaztam – ezt csomóztam ki egyszer egy szent, de ócska mártogató kötélen, bámultam a szertartást, a betegeket, akik egymásután csobbantak bele forróságból-nehézségbe, hidegségből-ijedtségbe… A parton heverő Megsülteket és Kihűlteket, akik GYÓGYULTAK immár és többé nem  Rakoncátlanok;  a tollfarkas mártogatókat; a sámánt; és közelléptem.

– Sámán! Nagyeszű! – gesztikuláltam torkomszakadtából, üvöltő taglejtéssel; és köldökön-köptem. – Fényesköldök! Az Ember Megfő. A Víz Rakoncátlan. A DARI-DARI Gyógyul. Az Ember Elalszik. Az Idegen  Kíváncsi.

A sámán eget-földet reszkettető hadonászásba kezdett és torokhangú taglejtéseivel ezt gurgulázta:

– A Jövevény Bölcs. A Kúra Jó. A DARI-DARI Rossz. A Kúra Használ. A DARI-DARI Gonosz. A Jövevény Magas és Kegyes. Fényesábrázat Szól.

És köldökön köpött.

Még hosszan beszélgettünk ezen a mutogató madárnyelven; a Jövevény végignézte a mártogatásokat és várta, hogy „a kúra használ”, de nem látott meggyógyulni egyet sem; Fényesábrázat haditánccal adta tudtomra, hogy ő sem, de nem adja fel a reményt.

Így tudtam meg tőle, hogy ha a DARI-DARIK a gyógymódtól „elalszanak”, nem azért van, mintha a Kúra téves lenne: csupán annak a jele, hogy a víz alatt egy rakoncátlan CSIKÓHAL addig csiklandozza őket, amíg nevettükben nem tudnak lélegezni, jöjjek, ha nem hiszem – emelgette szakértelemmel a rákvörösre főtt és jégtuskóvá hűtött hullákat a sámán; sohasem a gyógymód az oka, hanem a CSIKÓHAL, aki előtáncol és ők nevettükben nem találják a levegőt ott, ahol van és addig hápognak, mint a partravetett hal, mígnem valamelyik őrözetlenül hagyott-s nyitva felejtett testnyílásukon eliszkol belőlük a lélek – – –

– CSIKÓHAL…?! – kérdeztem, leesett állal – a krátertavakban?!

– Az hát, az ebugatta – ficsorogta foghíjas, csücsörített szájjal és megrebegtette a szempilláját, ami sámánnál az Igaz Harag jele – CSIKÓHAL…

Elhittem neki, azzal a szakértőbe vetett bizalommal, amely olykor félrevezető, amikor, ezen a ponton, majd hogy fel nem buktam a Gerendák Hídján egy otthagyott, szemmelláthatólag szent, de félig szétrohadt mártogató kötélben, kis híja hogy bele nem potyogtam a kopózó vízbe – ott sütött-sistergett a lábam alatt a ROTOMAKARIKARI és közvetlen mellette, a jeges mélységben, a ROTOMAHANA.

Sietve leereszkedtem a hídról, még mielőtt az összes tollfarkas sámánsegédek köldökönköpéssel búcsúztatnak; a sámán, Fényesábrázat, az oldalthengergetett hullákra bökve, még – ROTULA! ROTULA! RULI-RULI! – darált és üvöltözött sajátságos mutogatónyelvén: vadul és szinte követhetetlenül törte az európai taglejtéseket.

Aki a négerállam belpolitikai berendezkedéséről bővebbet akar tudni, nézzen utána Dudley-Ranvier HÁTSÓ-EURÁZIA A CSODÁK ORSZÁGA című szakkönyvében és ezen a kevesen felül, amit sziveszakadt mesélőkémmel el tudok mondani, mentsen fel ez alól a keserves kötelesség alól.

A legkevesebb, amit erről a témáról mondani lehet, hogy a képtelenségek vesztegzára ez – de szó szerint. Nem az európai belpolitikai variációk ellentéte-ellentétele; az európai erkölcs fogalmi ellentéteiben, az erkölcstelenség fajtáiban-és féleségeiben nem lehet kifejezni azt, ami ZEBANGOO-DAHOMEYBEN történik; mivelhogy az európai fogalmaknak ezek nem ellentettjei, hanem rajtuk kívül eső abszurdumok (– és miért? mert, anomalizmáik rendszertelenségénél fogva, axiomatológiájuk szarvashibája, hogy nincsenek axiómáik, csupán paradoxiómáik vannak s így, hogy doxiológiájuk paradoxiológiába torkollik, racionalizmusuk, a zebangooizmoid elme sajátosságával, megreked az irracionalizmus, respektíve az irradiacionalizmus kátyujában – fejtegette bámulatos elmeéllel Lord Lambert Wonderdale maphlakórumi prodékán Őemeraldineszcenciája, mivel az Eurázia-kongresszusból sikerült kicsalnia egy fagyos mosolyt. Ama fagyos mosolyok egyike volt… – de ez már egy más történet. A tárgyra!)

Hátsó-DAHOMEY belpolitikájának két fókusza: a magzatvásár intézménye – és a királygyilkosság mitikus alkotmánya (s már ennyiből is kiviláglik, amint erre jelesül, prodékánunk is rámutatott, hogy a zebangooizmoid elme sajátosságait nem lehet eléggé megszívlelni és kultikus paradoxiológiájával mindenkor számolni kell).

.......................................................................................................................................................................

A magzatvásárnak két szereplője van: a hatalmas ZEBANGOO-kaszt vagy négyezer néger – ez a kaszt uralkodik – és a négyszázezer DARI-DARI; ennyi a jószágállomány módjára szervezett őslakosság.

A ZEBANGOO-néger Hátsó-DAHOMEY teokratikus parancsuralmának arisztokráciája. Vékonytestű-hórihorgas; hisztérikus; gyors; kegyetlenkedő; és gyermektelen.

A ZEBANGOO-szudrák vagy DARI-DARIK a kimeríthetetlen lábasjószág özönlő-fiadzó bősége. A „tisztátalanok” ők, a lánc ütemére lépők; a kimartak; az élettel és a földdel közvetlen bíbelődő-és veszkődő rabszolgaállomány: tömzsi-keménykötésű, köpcös-mokány; igénytelen; reális; istenfélő; ZEBANGOO-tisztelő és szapora.

A jelek szerint a két-és egy-gyermekrendszerből alakult ki a ZEBANGOO-arisztokráciában a gyermektelenség kaszt-kötelessége, az  egyse  – így vagy másként, mit sem törődve azzal, hogy akarnak-e tudni róla Európában nem-akarnak vagy hogy majd hogyan fogadják az európaiak: ezek a tények.

A ZEBANGOO-néger elhajtatja a nő minden magzatát.

ZEBANGOO felfogás szerint a gyermek kölönc, ami szünetelteti a nő élvezetét és aggasztja a hatalom élvezetét.

A néger uralkodó kaszt – a „zebangooida”, aki a szerelem és a hatalom élvezetének fogásait olyan enciklopédikusan tapasztalta ki, mint még Európában egy nép sem, soha, váratlan mesterfogással segít magán, hogy a kaszt és az uralom folytonosságát és örökletességét biztosítsa.

Ez a magzatvásár intézményének a titka.

A ZEBANGOO nem ismeri a magzat intézményét; ő csak a magzatvásár intézményét ismeri.

Az Úrnőt gyakran ejtik teherbe, mert a ZEBANGOO bőségesen és művésziesen szeretkezik az élvezetért; de a bujaságszakértőt megkorbácsoltatja, ha az Úrnő magzatot panaszol és Parancsolója mogorván, a magzatgyanús ágyához sámánt hivat. Arra való a varázsló „Szent Kanálnyele”: a házban Fényesábrázat jelenik meg a kihegyezett fakanállal és az Úrnő visszavonul vele – – –

AKI BÖLCS AZ MEDDŐ – hurkolja kötelére a Hagyomány Hétszázadik Gubanca, „Az Asszonyról”; és a ZEBANGOO hagyománytisztelő

mint barátságos vevő kopogtat be tehát valamelyik DARI-DARI család kunyhóján: künnhagyja fegyverét és mint Fegyvertelen Vendég – Cim-Bora-ZEBAN – nem győzi dícsérni a kunyhó kedvességét, a sutonülők takarosságát. Dícséri a „tisztátalant”, hogy milyen TISZTA, hogy milyen egyenesnövésű; milyen pirospozsgás, milyen telt, milyen szapora; milyen kincse az országnak; mi jó, hogy van; hogy ilyen sok van belőle; milyen mesébeillően kérges a keze és – idővel! – milyen nagy jövő vár reá

az öreg DARI-DARI nagyanyó kioldalog a kunyhóból, ahol a Vásárvendég – a Cim-Bora-ZEBAN – vidáman fogdossa a kisunoka szudra tokáját. Ott sír, ott ríddogál a meszeltes fal mögött nagyanyó és úgy motyogja: és nem volt víz, mivelhogy minden víz, ami volt, belül volt LUPAKI BÉKA hasán. De jött Umaloa CSIKÓHAL az ő hét testvérével és olyan sületlen-fületlen pofákat vágott, LUPAKI BÉKA pedig nevetett – szakasztott úgy, olyan szíves és hálás szerrel, mint ahogy most a kunyhóban nevetgélnek. Az eleséges teknő pang, a zsineg, amire a dahomeyi karikapénzeket felfűzik – üres

mikoron a Csend Csendessége elkövetkezik – ami jelzi, hogy a Magos Kedv eme Nagy Kedvességének: a Cim-Bora-ZEBANNAK a szurtos DARI-DARIHOZ nincs más köze, csupán a  vásár  – a szudra férfi legörnyed, int

az asszony erre előhozza legújabb termését, a tizenharmadikat és a tizennegyediket

– két DARI-DARI Magzat; két deli, négyhónapos iker –

az idáig bocsátkozott, alá-látogató ZEBANGOO-négerek kiválasztják, hogy melyik  legyen:  melyik az, amelyik nekik  kell  (hamarjában felfedezik rajta a fenséges  Jegyet,  ami azt ígéri, hogy ez a Magzat lesz az új LIMPAOPUA-Fény); tapintatosan felfűznek a pénzes zsinegre néhány rézkarikát, gazdagon megajándékozzák az eleséges teknőt – szökve búcsúznak és kimennek. Kinn felkapják a földbeszúrt lándzsákat, egy futamatnyira elfutnak és lőtávolból visszahajítják fegyvereiket a kunyhó felé –  jelképesen

a visszahajított fegyver a „PISZKOS!-KOSZOS!-SZUTYKOS! SZUDRA MOCSKOT” jelképezi

utána nagy ünnepléssel és hangos „TAKAMA! – KARI-KARI!” kiáltással az új magzatot a paloták felé viszik.

Ez a magzatvásár intézménye.

A ZEBANGOO tudja, hogy semmi a szülő; minden a nevelés.

A ZEBANGOO azt akarja, hogy az élet összes terhei közül, amit eddig a válláról levettek, a rabszolgák a szülés terhét is átalvegyék („sommás szülés-átalhárítási eljárás”); akarja és keresztülviszi, hogy a láncravert sereg a ZEBANGOÓT a vérével naggyá tegye, folytassa és duzzassza tovább azt a kasztot, amely láncraverte

a ZEBANGOO tudja, hogy a kellő nevelés még a forradalomban megbetegedett őrült gyermekéből is a legszabályosabb HATALMAS FEJEDELMET faragja; hozzáértése nagy és él vele

a DARI-DARI viszont tudja, hogy belőle, szudrából, nem lehet soha-de-soha  tiszta,  csupán a magzatból, amit a bölcsőből, („lábon”) eladnak: az már  tiszta  – ő már nem tisztátalan

a DARI-DARI tudja, hogy akármelyiket válasszák is a két iker közül: az lesz a ZEBANGOO és az marad a  szudra  – akit az istenek kiválasztanak

a DARI-DARI tudja, hogy ha a nevelés húsz esztendeje alatt kellőleg elpuhítják, elkapatják, elkegyetlenítik és cseppenként ízleltetve, beleoltják a zavartalan uralom és a zavartalan szerelem vérszagát, azontúl ikertestvérét többé meg nem ismeri; apját a tavakban föveti-és fagyaltatja; anyja és testvérei közt pedig kíváncsiskodva, dühöngve és fáradtságában nagylelkűsködve osztja ki aznapi korbácsütéseit

a DARI-DARI tudja ezt; hogy gyermekeiből él és táplálkozik egy kaszt, amely így rakja tovább az otthagyott tizenháromra a láncot – a tizennegyedikkel, saját gyermekein keresztül

keservesen tudja, hogy  fia  megjelenik egy napon, fényes ZEBANGOO-díszben; leszúrja lándzsáját leánya kunyhója előtt – de ez már nem az ő  fia  többé, hanem AZ ISTEN FIA – megcsörrenti karikáit és magzatot követel

a DARI-DARI mindezt tudja jól.

De az eleséges teknő üres, a karikapénzek felfűző zsinege pedig a két gerenda közt teher nélkül lityeg

a DARI-DARI tehát meggörnyed a kedvesség és a mindeneket egekig magasztaló barátságosság sötét, való súlya alatt és amikor az ajándékhozók mozdulnak, hogy a jófélével tele zsomborkaskát becipeljék és a tekenőbe ürítsék, egyet sem szól – akkor sem, amikor tétova rezzenését intésnek veszik

másnap a DARI-DARI-szudra felköti ünnepi ágyékkötőjét, összeszedi a lándzsákat a kunyhó előtt, felnyalábolja és elviszi a paloták felé, ahogy a törvény körülírja és az istenek rendelik:

„Ez fúródott volna – a TISZTA – belém, tisztátalanba”. E szókkal –

mindegyiknek megcsókolja a hegyét – jelképesen – és egyenként fekteti a lándzsákat a TRÓN elé – – –

utána hazamegy

a kunyhó sármeszeltes háta mögé húzódik, pedig az nagyanyó helye. De elkergeti nagyanyót, hogy meg ne lássa – ő se, senki

lehull a porba; a homokba mereszti a körmét és kibuggyanó könnyein keresztül a TUNGURAGUA-vulkán felé tekint: mikor, mikor –

– mikor jössz el, Umaloa CSIKÓHAL, Barát és Bohóc, testvéreiddel, hatalmas és rettentő Nevettető…?

Hátsó-DAHOMEY belpolitikájának másik fókusza a királygyilkosság mitikus alkotmánya.

A csomóírás szerint ez csak a fejedelemre vonatkozik ugyan, de sorsában osztozni tartozik minden főhivatalnoka és hivatalnoka.

Így követeli ezt a Szájhagyomány kötelén a szent hurkafirkák minden hurka, gubanca és boga.

A királygyilkosság aktusának egyetlen szereplője van: a ZEBANGOO-kaszt, amelyből a fejedelem is „származik”. A fejedelem, tetteiről, nem tartozik számot adni senkinek, csak Annak, Akiből vétetett: ez pedig az ÖRÖK LIMPAO-PUA-Fény – a Nap.

A fejedelemnek nincs tudomása arról, hogy az, amiből vétetett, a szudra bölcső: a fejedelemnek maga LIMPAO-PUA, az ÖRÖK mondotta volt, hogy BELŐLE vétetett és csak NEKI tartozik elszámolással.

A fejedelem maga: LIMPAO-PUA-KARI, a Tűz Fia; másik neve: KILAUEA – a Világuralkodó. Egy neve, amit csak hanyattfekve szabad kiejteni: A TŰZHÁNYÓFÉKEZŐ… Essetek hanyatt, ti boldogok: ezt a nevét a TŰZHÁNYÓFÉKEZŐ maga még hanyattfekve sem ejtheti ki: saját Határtalansága előtti csekélysége – saját Magassága előtti megszeppenése kívánja így; ünnepi neve: HUNGARI-KARI-KARI – Aki Oly Tökéletes A Mindenségben Hogy Önn-Önn-Magát Kell Tisztelnie – – –

Az ügyvivő, aki a gyarmaturalmat képviseli, így szólítja: SZÉPHANGÚ; a Tanács számára ő A FÉNYESTOMPORÚ; első asszonyai pedig, elébeborulóban, burukkolva e névvel illetik: TYUTYUKA-KARI.

A Föld minden termése és gyümölcse, a kiszemelt lányok leple, az alattvalók feje, a rabszolgák lánca – mind-mind egyforma könnyűséggel hull a lábai elé, egy intésére, ha akarja. A fejedelem azonban KÖVÉRESZŰ, tudja, mit akar. Ha szudra pillantja meg, nem szabad látnia Arcát: a tisztátalan hanyattfekszik; várja a lándzsadöfést – ilyenkor kötelező címe: A SZUDRASZABADÍTÓ – de a szudra soványeszű, nem képes felfogni ezt a mélyen mitikus értelmét a dolgoknak, nem érti a szent hurkafirkák nyakhurkoló gubancait és ezért, nekik, egymás közt a fejedelem LUPAKI-LIM-PAO, a Feneketlen Bendő – …„mivelhogy minden víz, ami volt, belül volt LUPAKI BÉKA hasán”.

A fejedelemről tehát egyszerűen nevetséges olyan  keveset  állítani, hogy neki mindössze  mindent  szabad. Ő a Törvény; megteheti, hogy a peres ügyet tárgyalás nélkül, egy unott intéssel a maga javára dönti el és hogy szépítsen rajta, a feleknek fejét véteti.

Monopolizálja a rabszolgavadászatot: egyik neve a JÓSZÁGOSZTOGATÓ; elrendelheti a DARI-DARI-szudrára a Kegyelem Békéjét, ez egynapos; de elrendelheti a belső büntetőháborút – ez tart, valamig hivatalában marad.

Megteheti, hogy lakomái alatt undorítónak találja a kolibrit és förtelmesnek a zenét.

Megteheti, hogy kevesli ezerhatszáz asszonyát.

Csak egyet nem tehet meg: nem szökhet meg az elől, hogy ő innentova KILAUEA, a Világuralkodó, a TŰZHÁNYÓFÉKEZŐ, a FÉNYESTOMPORÚ és mostmár ennek viselnie kell összes következményeit.

.......................................................................................................................................................................

Az Ő Trónjának tartógerendázata – hivatala, uralmának jogcíme a Fenegyerekségen alapszik.

Az Uralkodó ugyanis nem az európai értelemben vett főhivatalnok, mint ahogy a fenegyerekek sem az európai értelemben vett hivatalnokok.

A Fenegyerekség intézménye a legsajátosabb hátsó-dahomeyi s ez a politikai misztériumok beavatottjainak kasztját jelenti a ZEBANGOO-rétegen belül. A fenegyerekek választják ki maguk közül a MAGASNÖVÉSŰT, éppen a fenegyerekség alapján; a fejedelem CIM-BORA-KARI-KARI – a Szépreményébresztő; LIM-PAO-ZEBAN – a Bizalomkeltő; PEAO-PUA-ZEBAN – a Legislegkedvesebb – – – egészen addig, amíg egy szeles, nyugtalan éjszakán nem lesz belőle  KABOMPOO  – ami rettentő szó és kegyvesztettet jelent.

Hivatali ideje ezzel lejár, és ekkor  fizet.  Ez Hátsó-DAHOMEY belügyeinek másik fókusza, a királygyilkosság mitikus alkotmánya.

.......................................................................................................................................................................

Amikor a nap megvirrad, a palotaőrök aranyvégű lándzsát lelnek az óriás, ácsolt kapuszárnyak elé leszúrva.

Csüggedten és megsemmisülve – fekete arccal és rogyadozó térddel viszik a lándzsát jelenteni a TŰZ FIÁNAK; ám Ő, arra a kijelentésre, hogy a lándzsa az égből hullott, feldühödik, megcsókoltatja velük az aranylándzsa hegyét és a hanyattfekvőket sorba leszúrja: „így fúródik a TISZTA – beléd, tisztátalanba”.

A fenegyerekek fegyveres bandái ekkor már szélvész módjára kerekednek föl a TUNGURAGUA lankáin –  KABOMPOO!  KABOMPOO!  – rázzák lándzsáikat és nekirontanak a városnak

az ügyvivőn kívül jaj minden élőlénynek; jaj minden szudrának, minden arravetődő ZAM-ZAM kecskének, rikácsoló papagálynak vagy röfögő ORIORINAK: a fenegyerekek levágják, hasát felszakítják és vérző zsigerein azon melegében könyökig fürdetik jobbkezüket. Így mérgeli kedvét a harcra és így csurrantja elő hadi indulatát saját népén a fenegyerek, ha dahomeyi

KILAUEA, a Világuralkodó ekkor átugrál a palotaholttesteken, amiket az imént hanyattfektetett és ágyasházába vonul, hogy legkedvesebb feleségei ölén felejtse az árat, amit  fizet:  de ilyenkor TYUTYUKA-KARI-KARI tanácstalan dühvel tapasztalja, hogy a szerelemre képtelen. Összeszedi minden méltóságát és szelíden fenyegetve a legközönségesebb DARI-DARI-szudra legtisztátalanabb öltözékét – legbüdösebb lágyékkötőjét kéri, ami majd kiszökteti; ugyanakkor elköti inát, hogy ne szállhasson abba a bátorsága. A kapuk alatt már felhangzik az első panaszos üvöltés:

–  KABOMPOO…!

Utána rekedt, szívdobogtató csend következik.

A SZUDRASZABADÍTÓ ekkor, patakzó könnyek közt, szipákolva és szepegve kérleli asszonyait, szereznének a TŰZ FIÁNAK mentől sebesebben egy legközönségesebb szudrakötényt, hogy hátha a hátsó alagútakon még elmenekülhet. Az érthetetlenül bizalmaskodó és nyúlkáló  öreget  az asszonyok végezetre visszalökik és a JÓSZÁGOSZTOGATÓ észbekap: nincs többé jószága – osztogatni való

inog

már annyi ereje sincs, hogy a szolgálattevő eunuchról lerángassa magának a koszos, legközönségesebb szudralebernyeget

az öltözők bronztükrében Határtalanságával találkozik; Őhatártalansága letörten vizsgálja szemealját, fogínyeit: HUN-GARI-KARI – Aki Oly Tökéletes a Mindenségben Hogy Önn-Önn-Magát Kell Tisztelnie

hát LIMPAO-PUA-Fény, amaz ÖRÖK, akiből Vétetett? Megfeledkezett volna róla…?! Ilyen az: ez az, amikor  minden kötél  – (mind az ezer kötél, ami volt, a  kötélhíd  az Uralom és a Trón alatt:)  szakad!  Ilyen az!

ingerültsége elpárolog: remegés vesz rajta erőt; magábaszáll

megembereli magát:  díszét  kéri

palástját

tarka tollékes lábdörrentőit

így vonul a kapuk elé, fogadni gyilkosait

baldachinja ökrökre szerelve úszik fölötte

koronája a feje táján lebeg és imbolyog, súlya alatt a koronahordó DARI-DARI-szudrák roskadoznak

tarka tollékes lábdörrentőinek messziről hallani dübörgését

ezerhatszáz asszonya viszi utána palástját

– – – a vér szaga terjed szét a kerteken, a vértől csurgó kezekről

a fenegyerekek egy pillanatig kápráznak a látványtól, a KEGYELEM BÉKÉJE ez, a pillanatnál nem tarthat tovább

ha ezzel a Szent Percenet bekövetkezett, a fenegyerekek hihetetlen gyorsasággal, égrecsapó haraggal tördelik ketté térdükön lándzsáikat, a fejedelem szemeláttára

–  mert most már nem kell  –

utána, egymás kezét lefogva, tönkreszorítva és el nem eresztve – csak hogy fékezzék az ütőerekből kiszakadni készülő vérüket–horkanva, hörögve, súgva, trombitálva, köpködve, kotkodácsolva, fintorogva és gyakor nyelvöltögetéseikbe némelyük szörnyethalva, megkezdik a véres munkát:

– KABOMPOO! Kegyvesztett Kakadú.

– PÁPASZEMES BOA-BOA! Papagályürülék.

– SAVANYÚTOMPORÚ! Soványeszű.

– SZUDRA-magzat! DARI-DARI-fajzat.

– HUN-GURI-URI! Aki Oly Tökéletlen a Mindenségben Hogy Önn-Önn-Magát Kell Fenébe Küldenie.

– KILAUEA-csaló! Sótlanverejtékű.

– LANGYOSTÖKŰ! Loppalszellentő.

– Lepcselő URI-MURI! Ál-ZEBANGOO.

– OKAKI-hangú! LUPAKI-hasú.

– LIMPOPOO-ökör!

– Vén HIBU.

– Zabolátlan MAHANA-KARI!

– HAGYOMÁNYHÁBORÍTÓ! Lábszagfelejtő.

– PUHAHEGYŰ! Kajlalándzsájú.

– Szőröscsülkű! Kétbalfenekű! SZAMANGOO!

– BIZALOMTIPRÓ, REMÉNYPUSZTÍTÓ, Közönséges ÜGYEFOGYOTT, Rosszkorjött!

– Picsogó ZAM-ZAM! Lefetyelő ORILLA.

– Tányértisztátalanító! GANAJOSNYELVŰ.

– Kincstársikkasztó! KÉTBOTFÜLŰ!

– Palotaherdáló! MAGZATKÍMÉLŐ!

– Pompátlan! Semmihaszna! PEAO-PURI-PURI – a Legutálatosabb!

– Vigyorgó szudra mulya!

– Röfögő ORI-ORI!

– Félnótás! UMALOA!

– DARI-DARI fajankó! Takomai kutya!

– Csupabendő! Csikóhal-eszű! ZAM-ZAM! TAKAMA-RIKI!

– …RULI-RULI!… – ROTULA!

megkövezik

átok-szitok szavak rögeivel-göröngyeivel kövezik meg anélkül, hogy hozzányúlnának; lepiszkolások-mocskolódások malomköveivel, míg el nem tűnik rögtönzött síremléke alatt.

De nemcsak ő  fizet:  ezen a napon ugyanígy tesznek szerte az országban minden főhivatalnokával és minden hivatalnokával a felbőszült fenegyerekek: előkövetelik őket ágyasházukból, szemük láttára, a térdükön törik ketté lándzsáikat és eldobigálják

–  mert most már nem kell  –

összefogódznak görcsös-szorosan, hogy a kezükkel mozdulni se tudjanak és akkor – akkorára tátott szájjal, mintha ki akarnának ugorni rajta, de csakis a szájukkal –

–  KABOMPOO!  KABOMPOO!…  – azokat is.

Megkövezik.

Mikor a MAGASNÖVÉSŰ hátrapuffan és már nem rúg tovább, csak akkor eresztik el egymás kezét a fenegyerekek: nosza, kicibálják a kőhányás alól, a belét feltépik, belénél fogva vonszolják a városon keresztül; diadallal mutatják az ügyvivőnek, aki a SZENT TAGOT nagy tisztelettel leköpi – így kívánják a szertartások

utána a tűzhányóra hurcolják a TŰZHÁNYÓFÉKEZŐT – ezt a nevét csak hanyattfekve szabad kimondani – át a hideg ROTOMAHANÁN, át a forró ROTOMAKARIKARIN. Csak odafönn pihennek meg egy keveset a fojtó, kénes levegőn és szaporán topognak perzselődő talpaikkal; martalékuk, a megfőtt lehűtött sáros kolonc ott hever a HUNGARAGUA-vulkán legtetején, a kráterszélen

még piszkálják, hogy csiklandós-e a valamije a LEGKEDVESEBBNEK, de nem; s akkor – RULI-RULI! ROTULA!

– gyér kiáltások közepette begurítják.

Addigra lelohadnak egészen.

Lassan, körözve ereszkednek lefele a tűzhányó lávakúpjáról: izegnek, köhingetnek, kelepelő orrcimpákkal erre-arra szimatolnak; ődöngve vizelnek.

Az új izgalomtól fejbekólintva, zsibbadó idegekkel sandítanak egymás közt jobbra-balra és sántikálva vizslatják, szagolják egymást: vajon ki lesz az új LIMPAO-PUA-KARI, A TŰZ FIA, A KÖVÉRESZŰ, A FÉNYESTOMPORÚ és a TŰZHÁNYÓFÉKEZŐ, aki oly boldog, hogy  következik.

Ez Hátsó-DAHOMEY belpolitikai berendezésének két fő fókusza: a magzatvásár intézménye és az alkotmányos királygyilkolás; el lehet képzelni, milyen lehet a külpolitikája.

Elegendő lenne tán csak az olyan mellékes részleteket említeni, mint pl. hogy az összeölelkezés és az örök barátság szent esküje a LIMPAO-PUA-tűzre, ami ÖRÖK, egyenlő és azonos a legkíméletlenebb halálos fenyegetéssel, amit üzen Hátsó-Eurázia. Ez az összes elképzelhető lépések hatályon kívül helyezése és amolyan igazi hátsó-dahomeyi abszurdum, ami európai fogalmak szerint kétszer olyan képtelen, mint amilyen érthetetlen: az ORV  támadó háború megüzenése  ez, utána lehet nézni Morpurgónál a BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRÁBAN, Hátsó-DAHOMEY, Örökbarátságossági Szerződések, orvháborúk címszó alatt.

Az ősi csomóírás egy csomó írása szerint ui. a fejedelemnek ehhez is joga van és nem korlátozza őt ebben a jogában az sem, hogy amikor eljön annak a napja és  fizet,  ezért is  fizet.  A tárgy maga olyan megrázó és annyira az európai euráziajáró idegeire megy, hogy maga a TŰZ FIA sem tudna rákényszeríteni, én így vagyok vele; hanyattfeküdnék – Hátsó-DAHOMEY  négerállam  – mondanám s itt elakadnék, várnám a kegyelmező lándzsadöfést –

„most fúródik – a TISZTA – belém, tisztátalanba”

VERBÁSZDÖGÖLI próbaöldöklései, SZŰZSZENTUCCSE bennszülötteinek látomása a bénulat vesztegzára alá vették nyelvem gyökét. Ez a látvány sok az európainak: a láncokban járó DARI-DARI, aki eladja ZEBANGOONAK a magzatot; és a szudrából vásárolt fejedelem, aki már jó előre az ország minden szudra bölcsőjét egy vér szerint nem létező kaszt láncaiba veri – – –

Westergaard Atya a mentőangyalom: szentjánosbogárkám, pusztai tüzem.

Világító pont ő a Hátsó-SÖTÉTSÉG rettentő kontinensén – Westergaardot én második Atyámnak tekintem. Ahogyan azt az Úr mondotta az angyalnak: Menj le Szodomába és Gomorrhába – és az angyal: ha csak egy igaz embert találok, ó Uram, elpusztítsam-e azt: úgy állíthatom én, hogy leltem Egy Igaz Embert a Hátsó-HAMISSÁG fekete földrészén, a redemptorista egyházban és én, most és ezentúl, amíg magamat bírom, testemmel védem meg a Redemptorista Anyaszentegyházat bárki ellen – az  egy  igaz Westergaard Atya kedvéért

Soha olyan gazdag vacsoráról álmodni nem mertem volna a dzsungel közepén, mint amit két kézzel szórt széjjel szemem abroszán; soha annyi kényelmet, életművészetet és egyszerű örömet, amivel Westergaard Atya megtisztelt, babusgatott és erre a rövid négy hétre körülpárnázott:

– „ami a híveknek terem, az nekem terem”

így mondta – bölcs szemével, bujkáló mosolyával a jó öreg; és olyan ugrifüles képet vágott, mint a bűntelen gyermekek, amikor elkövetik istennek és a felnőtteknek tetsző csínyeiket:

– „ó, az én imerityinkéim, az én lam-lamocskáim”

…Westergaard Atya tudós és gyermeki lélek volt, a megtestesült Szélcsend és a Biztos Rév; a Szerencsés Utazás.

Nem tudnék róla számot adni, hogyan kerültem ide, Második Atyám missziós táborába, az imáikat csendeskén döngi-zöngicsélő imerityin lam-lamok közé. Félrecsúszva és jobbra-balra dűlöngélve rajta, eszméletlenül ügettem a hibu nyergében – ő volt testem első megmentője, de nem a lelkemé. Kimerült, magatehetetlen alvó voltam, így hozott, útösztönével, a dzsungel meglelhetetlen ösvényein keresztül; KOPASZSZÉKTÓT, CSINCSETANYÁT, sőt MALOMTAPOST is elhagytuk anélkül, hogy ezekre a sokat kétségbe vont dzsungeltavakra csak egy pillantást is vethettem volna. DRÉGELYSZUTYOKNÁL úgy rémlett, látok valamit – de visszazuhantam ernyedt nemtörődömségembe; mondanom sem kell, térképemet, Lauderdale felbecsülhetetlen, sajátkezű felvételét elvesztettem, később hozták be eprésző lam-lamok – – –

jól ismerik ezt a szoporos torport – ezt a magatehetetlen kábulatot a Taneszruft sivatag menti kínai szórványok:

–  MEI - YU - FAH - DZ  –

„semmit sem lehet tenni”  – mondják a CSABONYI vagy az APOSTAGI kínaiak. Az utazó legnagyobb veszélye ez: ha a kurtakéri délkörön, erejéből kimart testét hatalmába keríti a MEI-YU-FAH-DZ, a trópusi sápláz – kiürült zsák módjára csúszkál a nyeregben, eszméletét veszti, LADÁNY, ZSADÁNY, ÖREGTARTCSA, ÓBECSE látomásnak tűnnek az ég tetején, amit szemére hoz a láz és már nem képes fókuszolni sem, amikor a hibu vele ÚJSZIVÁC és ÓSZIVÁC között, lassan pöfögve elgurul: semmit sem lehet tenni, MEI-YU-FAH-DZ.

Hogy hetekig vagy csak egyetlen napig, a levegőben vagy a föld alatt utaztam-e, nem tudom: kinyitom a szemem, friss, jószagú dunyha széles fehérje takarja el előlem a világot. A dunyhát lehorpasztom gyorsan a kezemmel és körüllesek, mint az ellopott királylány… Fehérre lakkozott vaságy, üvegezett műtőszekrény, egészségügyi csomag; sugárözönben vibráló ablakmező, braziliai pillangószárnyak villogó dobozokban és a fénynyaláb közepén: hatalmas állvány begónia

felkönyökölök hirtelen – ott heverek az ablakmezőnél közvetlen közel a frissen húzott dunyhamező alatt

a pillangók szikráznak a fényben – a dunyha világoló fehér – (látok! újra látok) –  kinézek

békésen ballagó, dudorászó, imádkozó és incselkedő imerityin lam-lamokat látok egy lakályos tisztáson. Kézműveskednek-kézügyeskednek; szorgoskodnak-ezermesterkednek; tisztálkodnak-dévajkodnak; sütkéreznek-hunyorognak; rnegcsiklandozzák a hónaljukat; bújócskát játszanak; virágot szednek és jóillatot szívnak: szipnak-szippantanak… A tisztás végén hosszú istálló, homlokán hatalmas vöröskereszt, áldassék Lauderdale és a segélyhely: az életmentő hibuk istállója, ott volt az én hibum is, a gyepen; ott feküdt, füle pántlikára kötve a hasa alatt; hegyes gerincén át-átborult: úgy hempergett és úgy nyerített a gyönyörűségtől – ott fürdette sörényét a pázsit hűsítő, harmatos nedvében és egyszerű örömében tapsikoló kezek módjára rugdalta lábait az égnek, mint valami fülig lisztben úszó, cincogóünnepet ülő trópusi egér.

A vadon az oázis szélein azonban szelíd volt, édes-gyümölcsű és világos: köröskörül sudár kenyérfák biztatták a megéhezőt, csak alá kellett állni – épp virágzott a baobab.

Valami csosszan. Valaki rezzen –

hátrapillantok. Derékig érő ősz hajat látok, oldalt két varkocsba fonva, a búbján négycsücskű papi süveg; ezüstszürke szemöldöke alól kéken és hibátlanul sugárzik a jóság

szemgödrében ezer ráncon tízezer huncutság bujkál

szájszöglete türelemre int és arra, hogy a Hátsó-HAMISSÁG kellős közepén vagyunk

de szája szögletében ezer szarkalábon tízezer mosoly és ugyanannyi kövér tapasztalat settenkedik – arról, hogy hogyan lehet az életet istennek tetsző vidám délutánná átalakítani – – –

Elfordult kissé íróasztalától – felém. Rámnézett.

Dereka körül előrevette hófehér varkocsait és egyiket a másikkal csiklandozva – gyermek módjára játszódni kezdett… És senkit nem bántva és sokat segítve, így szórakozik el magamagával akár ezer esztendeig, ha él – ő volt, a jámbor imerityin lam-lamok másodlámája, Westergaard Atya: az én felejthetetlen Igaz Emberem, akiért én, ha a Redemptorista Anyaszentegyházról van szó, a pokol minden setét hatalmasságával szembeszállok.

Nem volt lelkem elrontani örömét és elvenni abbeli hitét, hogy személyes megbízással, magától pater Roznik Rainer mátraverebélyi másodlámától jövök, aki a Rendfőnök.

– Ó! Az én nagyon-de-nagyon kedves, nekem-be-kedves másodunokatestvérem! Hát mégiscsak? mégiscsak? csak gondol a kis majmocska rám, az ő öreg, szerető páviánjára…?!

– Igen, gondol – biztosítottam róla – és ha ő nem üzen, nem csábított volna az utazás.

Még csak a minap történt, hogy álmodott rólam és megérezte jövetelemet.

– De igen! De igen! Megálmodtam!…

Csupa boldogság volt Westergaard Atya – a beteljesülő öröm maga. Túláradó szavakkal emlékezett meg Huligániáról, ami a NAGY LHASSZA legragaszkodóbb és legkedvesebb kis majmocskája – mit is mondjak? Ha azt mondom, hogy Huligánia a Szent Láma Őorotundinenciájának különösképp szemefénye, akkor keveset mondok…

Megismertem a teljesen veszélytelen imerityin lam-lamokat, mosolyomból eloszlatták a szomorúságot bájos játékaikkal: tipegő-topogó tevés-vevésük és sürgő-forgó lótás-futásuk közepette lelkem rendje és egyensúlya lassan helyreállt; tünedezni kezdett a sárga sápláz, a MEI-YU-FAH-DZ,  „semmit sem lehet tenni”.

Minden szerszám, amit összeügyeskedtek, minden kenyérfa, amit öntöztek, minden zsemlyetermő bokrocska és élvezhető gyökér TUBAMPAK volt, azaz „istenke jószága”, amit véghetetlen szeretetében adományoz a Jóillatkedvelő.

Azért mondhatta Westergaard Atya – látja, ami nekik terem, az nekem terem: TUBAMPAK.

Való igaz. E nép oly bámulatosan jámbor és oly irígylésreméltóan együgyű, amilyen nincs még egy, Őszentsége a SZENT LÁMA összes Majmocskái közt.

– Látja-e, hát látja-e? Ó! Az én jámbor imerityinkéim, az én együgyű lam-lamocskáim! – suttogta Westergaard Atya és ahogy egyenként, az ablaküveg mögül mutogatta, szemmelláthatólag szent öröme tellett benne.

A TUBAMPAK-lam-lamnak születésétől kezdődő ártatlan játéka az öncsiklandozás és folytonosan látni csapatokba verődő imerityineket – társain mulatozva, egymást biztatva és egymás egészségére kívánva, ahogy pólyás korában elleste és kisovodás korában tanulja: így csiklandozza ki-ki a maga hónalját. Azonos ezzel a lam-lamok messze földön híres „kerekecske-gombocska” játéka, a KHIM-KHIM is, ezt a KHIM-KHIMET nagyon kedvelik (bővebben lásd Moore-Dugdale HIBUHÁTON LEGKELLŐS-BELSŐ-BELUDZSISZTÁNON KERESZTÜL 917 old.: „A lam-lam KHIM-KHIM”).

Minden imádkozik itt, minden ajtópánt, ágyvas, tolóretesz, kallantyú-zár, diódaráló, függönyhúzó, minden nyikorduló sarok. Nincs ráfordító kilincs, amire imamalmot ne szereltek volna a lam-lam ezermesterek; minden begombolt fülű TUBAMPAK-nyuszi és minden pántlikára kötött fülű TUBAMPAK-hibu ott gombolja-lobogtatja füle-pántlikájában a maga csipetnyi imamalmocskáját; még a misszióstelep kútjának magas és megmagyarázhatatlanul széles dobja, amit éjjel-nappal befogott váltott hibukkal forgatnak, még az is csak másodsorban vízmerítő alkalmatosság, rájöttem, erre rá kellett jönnöm: elsősorban egy temérdek, éjjel-nappal nagymisét kornyikáló imamalom.

Este, a vacsoránál, tapintatosan szóbahoztam.

– Vajon kell-e ez a tengernyi-tenger imádság – bókoltam rafináltan a jó öregnek – van-e rá érkezése? tud-e végigszagolni ennyi Jóillatot a Jóillatkedvelő…?!

– Van; tud; kell – oktatott mesélő hangján Westergaard Atya. – Az imádság támasztja ki a világot; az imádság tartja egy szál kötélen az üresség felett; az ima oltja az elvetemültség tüzét és fogja vissza, még ideig-óráig, a bűnóceán betörését és végigömlését a szárazföldeken.

Azzal jóízűt harapott a ropogósra pirított gebufülből (ezúttal kivételesen nem pántlikára kötve) – mártással és kompótot hozzá.

A tányéromon ízletesen, nagy gőzfelhőben hűltek az apróra vágott, erőlevesben úszkáló limpopo-nyelvek; jóillatkedvelő vagyok magam is, de ennyi jóillat álmodozóvá tett.

– Igen, így igaz…

– Ugye?! Ugye?! Így igaz!

– Így igaz. Az embernek kell az ima: az ima nélkül bedőlünk, lepottyanunk, elégünk és belefulladunk a bűnözönbe. De az Istenségnek vajon kell-e ennyi imádságot nyikorgó kilincs, szoba és terem, ennyi sok szép kövér ima?! Mire kell neki vajon és mit művel vele.

– Nem! Nenem! – felelte Westergaard Atya – az Istenségnek a legkevésbé sem kell az ima – és a copákájánál kétmarokra fogva, hatalmasan szopogatott egy puhára főtt teknősbékapáncélt. – Szegény barátom – nevetgélt és vigasztalt – milyen nehezen heveri ki a trópusi sápláz tüneteit. Miért állít a kérdésben olyast, amit senki nem állított? Állította a NAGY LHASSZA valaha? Vagy a SZENT LÁMA mondta? Vagy én? MIRE kell az istennek a mi imádságunk: hát ki állította valaha is, hogy  kell  neki…?!

Letettem a villát és elhültem: kiborítottam a sót.

– De-de-de…! De akkor miért…?! Hát akkor miért – – –?!

A másodláma a ragyogó fehér abrosz mesebeli ételtömegére mutatott és egészen átszellemülten szőtte-fonta sajátságos hasonlatait:

– Ki mondta, hogy ha sült fajd, nyárson forgatott kappan, rózsaszínűre pirított és lam-lam-gumóval megtűzdelt ori-ori malac van, a savanyúságok nélkül éhenveszünk?

– nézze ezt a tál áfonyát: kevés alkohol van benne, rum

– vagy ezt az ormótlan. csupahéj almafajtát: ki gondolta volna, hogy a trópusi TUBAMPAK-alma héjából a legtündéribb kompótot szüretelik a mellétett kistányérok?

– vegye ezt a savanyított apródinnyét és mellette a pufók trópusi uborkát: ropog és ecetet fröccsent, ha ráharap

– szimatolja meg a szemével ezt a pisztáciát: sűrűre találták csinálni, de úgy a jó

– és ezt a franciasalátát? Magam vágtam bele az oroszhalat, hagymásan és aztán ecettel, egy inyipinyit, ahogy dukál

– princípium az ecet és olyan elv, hogy olajos-ecetes saláta nélkül nem lehetne vacsorát ünnepelni: de  kellenek  nekünk ezek a savanyúságok…?

– no látja! Ami a hús mellé a tartármártásos répakarikák, az az Úrnak az imádság: nem kell neki és ezt senki sem állította. De rajong a savanyúságért, ami az imádság és egész szent szeretetével csügg a szakácson, aki ismeri a sáfrányos-gyömbéres sőt korianderes recepteket.

Pukkadásig telt hassal hallgattam az öreg szubdiakónus szermonizáló vallomásait; fürödtem ebben a légkörben: soha sehol a Földön a vallás hivatalos fórumának ezt a toleranciáját, minden más vélemény végsőkig menő szíves engedményezését nem tapasztaltam. Az ablak alatt felhangzott az imerityin spirituálé – a lam-lamok hálaadó esteli kara:

AGNUS-MAGNUS

CHRISTOPHAG-MUS

– hallja ezt? halja-e, a nyelvével, az ízlelőpontjaival is?! – hajolt az ablak felé Westergaard Atya; azzal kanalat ragadott és hadonászva és édesgetve, megindító hangon zsarnokoskodott:

– no vegyen még ebből az olajos salátából. Vegye: legalább a torzsáját

– de csak a torzsáját!

– igen, csak; és még hozzá ez a pöttömnyi halas dolog, ajókás és vékonyra vágott sült kuri-kuri-máj is van benne: éppen csak hogy bepiszkítom vele a merőkanalat. Jó? TUBAMPAK, mint minden az abroszon. Vagy nem hallotta zöngicsélő lam-lamjaimat? Ön iskolázott ember: hihetné, hogy az Úr elfogyasztatlanul hagyja egyetlen porszemét is és az imák a mennyek hátsó raktáraiban megromlanak és ott penészednek az idők végezetéig? Lehet az Úr oly Szentségtelen, hogy AGNUS-MAGNUSZAINKKAL visszaél és ott hempereg valami nagy mennyei hombárban, az imádság lisztje-halmának puha tetején – csak gondolhatja is?

– fogadja lelkébe az Írás darabos, tizenkétezer esztendős Szavát:

–  ez az imádság,  ti világiak; és éppen ezért mindennél kedvesebb az Úr előtt az imádság, a virágocskák  hálaadó  illatozása, az Ő Orra kelepelve issza

– ízesítő mellékfogás az egyszerű, szent és bárgyú lam-lam spirituálé, az Ő Nyelvének Ízlelőpontjai gyönyörűségükben reszketve jelentik Neki: be jó! de  savanyú!  – (fordult hozzám könnyben úszó szemmel, Westergaard Atya:)

– imádság-savanyúság!

– imádság-uborka!

– savanyított imadinnye!

– ecetben fürdő trópusi imasaláta!

– kedves szeretett imerityin lam-lamocskáim: hiszen ez ima-tartár!

– ima-szamóca!

– Mise-áfonya! Hangos berkenye!

– Zsolozsma-szeder! Miatyánk-cékla!

– ima-gyömbér, ima-sáfrán, ima-torma, birsalmás és korianderes ima-saláta!  és én,  én méltatlan és alázatos másodlámája az ugri-bugri kis lam-lamoknak ó, Uram:  én vagyok az a legboldogabb, hogy a szakácsod lehetek  – – –!

Westergaard Atya számtalanszor kétségbeejtett jóságával; rohamonként jött ez rá, nem tudta, hova tegyen. Addig maradok, ameddig akarok és azt csinálom, amit akarok – jelentette ki minden étkezés után… Ez viszonozhatatlan volt, teher a lelkiismeretemen és védekezve siklottam ki a kezeiből; de azért a hosszadalmas elhárító udvariaskodás (ezen a sajátságos lam-lam szertartásnyelven), hivatkozás a LÁMÁRA és fogadkozások LHASSZÁRA a nap elmaradhatatlan jeleneteivé váltak.

Egy beszélgetés végezetre eldöntötte sorsomat; és ez volt az a pont, ahonnan Westergaard Atyát lelkem megmentőjének tekintem, a hibu csak a testemet mentette meg.

A négy hét folyamán nemcsak mint nagy szermonistát ismerhettem meg házigazdámat: megismertem WESTERGAARDOT, a tudóst. Westergaard Atya az egész tudományos világon ismert botanikus-tekintély: növénytudós volt, kiváló „TUBAMPAC”-mendelező; de széleskörű kutatásai kiterjedtek biológiára, orvosrégészetre, gyógyszerkulináriára és amellett arra is maradt ideje, hogy a misszióstelep orvosa legyen.

Láttam az újvilág kilencedik csodáját, a híres-neves Gólyakertet: gólyák virágoztak ebben a csodaszép kertben, élő, kelepelő, hús-és vér gólyák, azzal a különbséggel, hogy egyik lábuk szerteágazó gyökérzetté ereszkedett a földben, a másik felhúzva – és sohasem szálltak el: Westergaard Atya tenyésztette ki.

Láttam az alligadromedoüchtodon szörny-tojását és egész halommal belőle: elől alligátortojással kezdődik, dromedártojás van a hasa közepén, cethalikra a farkavége és annak a bámulatos hárompúpú szörnyetegnek illett volna kikelni belőle, amit a régi görögök raktak, elrettentésül, Korünthosz címerébe… de öt év kellett a költéséhez, mint ennél a könyvnél és átutazóban, amíg én ott voltam, egyetlen alligadromedoüchtodon sem születhetett: Westergaard Atya tenyésztette ki.

Láttam szárnyas liliomokat, pillangózva repdeső pompás nőszirmot, szitakötőre emlékeztető gyöngyikét, lepkelibbenéssel csapongó pipacspillét, ugrólábon szökdécselő kankalint, denevérszárnyú mályvát, szél hátán vitorlázó parányi tulipánokból felhőt, egész égen-úszó virágoskertet: mind Westergaard Atya tenyésztette ki.

Voltak hegedűhangon futamozó anemónái, gordonkahangon búgó gombái, sípokká nemesített nádültetvényei – a bugája is megvolt – csupa zsivaj és csillogás, mint a hangoló fafúvósok

voltak kórusra összetanult lótuszok; vonósnégyessé összecsengő aszpidisztrák; a triangulum hangján bólogató vízililiomok; hárfahangon ringó százszorszépek; bölcsődalt dúdoló árvácskák – hintákra tett ládabölcsőben és a hinta a fán, a bölcső a hintán… – úgy ringatóztak-és énekeltek a szél legkisebb rebbenésére

emberfülnek ismeretlen gyermeki vibrátóval naphimnuszt zengő fakoronái és éjjelente holdhimnusszal kedveskedő harangvirágai (hol minden harangvirágkehelyben rangjarejtve egy-egy Szent Város él) és Westergaard Atya varázskertjében dal szállt e Szent Városokból a Hold felé minden áldott este, azon a hallhatatlan regiszteren, ami a  vox humana:  és mind Westergaard Atya tenyésztette ki.

Abban a különös laboratóriumban – mert az volt, laboratórium, amit itt leltem a Hátsó-SÖTÉTSÉG legzugának alag-közepén – egy dolog mindennél jobban meglepett. Az üvegszekrények között, az ablakok alatt, minden sarokban, minden zugban térdeplőzsámolyokon botlott meg a szemem – meg vöröslámpás örökégőkön, lhasszai ikonokon és lámaáldásos vizeskagylókon, amelyek felhőkön kikönyöklő, gömbölyded kisangyalokat ábrázoltak – – –

Fél délelőtt akarta kézbeadni a gyűjtemény napokra, hetekre való anyagát, roppant tárgyszeretettel magyarázta a „TUBAMPAC”-pillangók keresztezését, jobbról-balról csak egyre hurcolta elő az üvegdobozokat; és ahogy útközben ikonhoz vagy örökmécseshez ért, nem mulasztotta el, hogy öreg térdeit egy másodpercre finoman hozzálehelje a térdeplő bársonyához. Az imarúgó röpimát nyikordult.

Egyik ámulatból a másikba estem, lehetetlen volt végignézni mindent, amit albummal-mászkáló lámaélete során a rengetegben egybegyűjtött, megszámozott és katalogizált

– ó, ha ezt látná Maphlakórum! – kiáltottam fel lelkesen, nemegyszer.

Sorra vettem kézbe a TUBAMPAK-dobozokat, tibetiánus ereklyéket, az ősrégi, első jámborita imacsörrentőket, a lam-lam csontfurulyákat (amikor még a lam-lamok emberevők voltak); a kínai orvostudomány pálcika-stetoszkópjait, amelyekkel ötszáz különböző helyen figyelik a testhangokat, az erek vérhangjait, az izmok, csontok, porcok finom ropogását, a fül csengését –

a háromezer esztendős vérzéscsillapító ephedrin-kristályokat – ami az adrenalinnál tartósabb hatású primordiális szívtonikum; és néma bámulattal szemléltem azt az egyetértést, ahogyan a kegytárgyak és az orvosrégészeti furcsaságok teljes békességben és egyenrangú félként fértek meg a mikrokinematográffal, a sejtoperációs asztalkával, a vagyont érő elektromikroszkóppal meg a többi korszerű eszközzel az üvegszekrények alatt.

Lehet, hogy tisztára szubjektív csalódás volt, az én érzékcsalódásom, de az volt a benyomásom, hogy napról-napra különös módon, valahogyan mintha szaporodnának az ablakom alatt a lam-lam spirituálék. Tudtam, szerencsétlenné teszem a hírrel, a maphlakórumi Eurázia-kongresszus plénuma nem vár és én is halandó vagyok; de ő – ő nem változott.

Derűje magasztos lett; éterikus-misztikus.

Az örökkévaló gyermek volt és maradt; csakhogy ráncainak és szarkalábjainak ezer szögletén most kétszerte üdébben huncutkodott ez a különös mosoly – annak az embernek a bujkáló mosolya volt ez, aki  valamit tud:  egy nagyon lényeges (és számomra hiányzó) láncszemet (ám az olyan, hogy én azt nem tudhatom…)

Vissza fogok jönni.

Érzi, látja – mondta; és úgy is mond istenhozzádot, hogy bennem, az elbúcsúzóban kitáruló szeretettel üdvözli a visszaérkezőt.

Séta közben, mint mindig, varkocsával játszadozott (ugyanazt a csiklandós KHIM-KHIMET) és valahányszor imazsámoly elé értünk, bocsánatkérőleg otthagyott:

– csak egy félmorzsányi taribari –

és egy induri-pindurit a bársonyra lehelte a térdét: de csak alig-alig. Megkérdeztem, hogy ez mit jelent. – Ó! Óh-óh, ohohó! – gügyörészett és mulatozott aranyos-titokzatosan (mint akit csiklandoznak:) – jöjjön s próbálja meg.

– Nem tehetem, Atyám, az Úr az én zsírtömegeimre, ha  adta,  bizonyára  vele  adta a dispenzációt, hogy térdepelni se kelljen…

– Ó, minő csintalan – fogott karon. – Jöjjön! Imádkozunk egy vastagot, hő fohásszal fordulunk az Egek Urához, hogy amilyen szerencsétlen körülmények között vezérelte idáig, olyan szerencsés körülmények között vezérelje tovább…

– Épp ez a bökkenő – szabadítottam ki magam, egy hálasugárral, sáfránysárga dalmatikájának öleléséből. – Már az eddigi út sem volt valami biztató és nem azért teszem, mintha sajnálnék Tőle ennyi jóillatot; de félek, azon kívül, hogy a Jóillatkedvelő élvezi, nekem magamnak nem sok hasznom lesz belőle.

– Ó, minő tüzes, milyen imposztorhoz illő kijelentés!

– De nem saját szavait idézem-e, Tisztelendő Szentatyám?! A kulinária legszebb és legkézzelfoghatóbb példáin volt alkalmam bepillantani az ima misztériumaiba: a Világteremtő Elvet pákosztosan, illatokat burnótozva és ízeken édelegve ismertem meg; kandi nyelve, amivel az imákat hörpöli, belelóg a világegyetembe. Hogy is vonnám kétségbe, Tisztelendő Páter, hogy jól tanította az ima lényegét? Vagy meglátszik-e valahol is az emberiség történelmén, hogy imáinak lett volna valami kis foganatja? Nem változatlanul „a népek bűnlajstroma” vajon, mintha sohasem is imádkoztak volna emberek…?! Redemptorista hitemre, Atyám, néha kétségek fognak el, hogy az imáival mit vesztett az állatvilág: az állatvilág nem imádkozik, de nincs tudomásom róla, hogy ebből az állatvilágra nézve valami kár származott volna – – –

– Ó! Óh-óh, ohohó! Tudós barátom! – fékezett, mint aki jól ismeri az európai KHIM-KHIMET és belémfúrta kék szemeit: – hol hagytuk a tudományos kritikai szellemet?! Annak a szerencsének vagyok részese, hogy több mint hatvan esztendeje a probléma egyik leghátul kullogó szerény megfejtőjének számítom magam s akkor már engedtessék meg: mit tud ön felhozni hatvan esztendő munkássága ellen, ami mind azt bizonyítja, hogy az állatvilág imádkozik…?!

Azt hiszem, nagyon hosszú lam-lam képet vághattam, mert Westergaard Atya elnevette magát; hasa fölött kegyes és tökéletes nyugalommal fonta össze kezeit, annakutána pedig, mint a kérdés egyik legalaposabb ismerője, a Beavató hangján szermonizált.

„Óh! óh-óh, ohohooo-ó!…

„Ön csak kérdezze meg a Maphlakórumi Tudományos Akadémia nagygyűlésén, ki az a PATER WESTERGAARD…

„Találkozott ön az IMÁDKOZÓ HANGYÁVAL, fiatal barátom? Jól hallotta: az IMÁDKOZÓ HANGYÁVAL, amely már a nevében is bevallja, hogy imádkozik…?!

„Mit tart ön az IMÁDKOZÓ SÁSKÁRÓL? Mantis Religiosa: amit egyaránt imádkozónak tekint az együgyű lam-lam és a tudományos rendszerezés. Önmagában keresse a kérdésre adandó feleletet és azután ami már minden tudományos kritikát kiáll, önmaga válaszoljon, fiatalember: mit tesz a TUBAMPAK-sáska, amikor olyan taribari szívvel kulcsolja imára irinkó-pirinkó mellső pár láb-pümpőit…?!

„Imádkozik.

„Homokszemnél nem nagyobb medveállatocskák élnek itt a trópuson, a pocsolyák fenekén beszáradnak és apróra zsugorodva várják a gyilkos Napot, hogyha életük óceánkája, a tócsa beszárad. Ám ha a Végtelen Kegyelem újra esőhöz juttatja a TUBAMPAK-családocskát és a bocsokat, hát teleszívja homokszemnyi testét, imára kulcsolja lábrügyecskéit és hálaimát gügyörészik a Vizek és Tardigradák Teremtőjéhez – önnön-magát kérdezze most: mi az első dolga az ébredezését prüszkölő, tüszkölő és tüsszögve orrát fujdigáló kis tardigradácskának…?!

„Imádkozik.

„Hallott ön a levéltetvekről, amelyeket végbelük édes nedve kedvéért tartanak a jámborita TUBAMPAK-hangyák, mint valami háziállatot? Hallott, igen? Nos, mit fog szólni ön ahhoz, hogy én heteken át tisztán tartottam egy TUBAMPAK-tetű végbelét és a bájos-és ebben-tetszelgő hangyácskák, szájacskáikkal csakúgy ott feküdtek alatta, mint annakelőtte. Miért? Mert a levéltetű a hangya gyóntatója, támasza és vigasza a hangyaboly viharaiban. Ugyan mi mást tesz ezer meg ezer hangyaboly, ha megkapja feloldozását és penitenciában részesül, mit tesznek a világ hangyáinak trilliói…?!

„Imádkoznak.

„Ön sohasem gondolkozott el a mi legyeink különös viselkedésén – a legyecskékén, amiből az árnyékszéki zöldhátútól a halálos csípésű bögölyig oly bőségesen ajándékozott meg bennünket az Úr…?! Nem leste volna meg soha még, ha összedörgölik első pár lábacskáikat, melyeket még külön TENYÉRMIRÍGGYEL is ellátott az Atya – csak hogy a Hozzá való imádság könnyebb legyen és a neve imádságmirígy…?! Mit tesznek tehát a mi jámbor dongóink, drosophila melanogastereink, muslicáink, vad-és házilegyeink – mit a világ minden hártyásszárnyúja, pőcsikje, méhe, darazsa, amin csak ezek az imádkozómirígyek feltalálhatók, valahányszor mellső pár kezecskéivel összedörgölődzik…?!

„Imádkozik.

„Vagy tanúja volt-e már a palolo-férgek naponta kétszeri miséjének, amit a Manitóba-tenger homokpadjain rendeznek ezek a bohókás és szentéletű állatok? Nem? Bujasággal és bujálkodó falánksággal vádolják egyes szerzők a palolót: tavasszal lelöki és kalandozni küldi nemiszervét… mely ha visszatér, kalandjait a féreg, mondják, kéjsóvár szívvel hallgatja – míly bámulatos tájékozatlanság, mi kárhozatos tanok! Hát nem TUBAMPAK-e éppen akkor, amikor iparkodik megszabadulni kerge, őrült és tisztátalan testvégétől-membrumától. Hogy örvendeznek szabad szemmel nem látható arcocskáik, amikor előbújnak a fövenyből, hogy reggeli misével jóillatozzanak az Illatkedvelőnek; és este, amikor visszasüppednek a homokba, dagály előtt hogy cseng-bong, mint csendül-zendül a homok: az esteli AGNUS-MAGNUS fogadja a dagály ráboruló vizét. Ugyan mi mást csinálnának a palolo-férgek, a Manitóba-tenger homokpadjain ez a számlálhatatlan bájos kis pocok a napi két tengeri mise alatt, mert nem is egyet celebrálnak…?!

„Imádkoznak.

Bevallom, az érvek súlya és tudományos hitelessége meglepett. – Mi? Hogy?! Szólt valamit?! – fúrta belém keményen tekintetét, fürkészőleg, Westergaard Atya; nyilván észrevette, hogy amolyanformán pislogok; de nem voltak ellenvetéseim. Ha lehet, még átszellemültebben folytatta; és minél nagyobb lett diadala, annál mélyebb az emberparány alázata istene előtt…Szeráffá nőtt és szárnyát terjegetve szermonizált:

„Lehetséges légyen, hogy ön az őserdőn keresztüljöttében nem találkozott volna a TUBAMPAK-termeszek: bámulatos templomaival?

„Hihetetlen arányos, az aranymetszés szerint egybeábdált, kegyes és célszerű hangyakolostorok ezek, hol is, a lhasszai könyvtár tizenkétezer éves megfigyelései szerint „az életszentséggel eltelő építő” hangyák elvonulnak, hogy hajlékot emeljenek a SZENT LÁMA hangyaképmásának, ki is az óriás LHAMISSZA: a cellácskáktól a kupolacsarnokig mind-mind teljesen azonos elgondolású, mint a mi tibeti kolostoraink. Szintoly jámboran ültetik be gombakertészetükkel a földet, mint a mi lam-lamjaink, szintúgy dalra fakadnak, szintúgy hónaljukat csiklandozzák és a Teremtés különös Célszerűsége mellett tanúskodik, hogy ürülékük, amellyel a templom belsejét kikenik, a mi legjobb márványainkkal vetekszik –

„nos, ugyan milyen célból építenének a TUBAMPAK-termeszek ilyen fölötte pompázatos templomot, ha nem azért, hogy  imádkozhassanak…?!

„Ön csak az állatvilágról beszélt? Csintalan gyermek. Nagy zavarba jönne, ha azt kellene hallania, hogy a növényvilág is szakadatlanul imádkozik – – –? A tudomány csak most jutott igazán abba az örvendetes helyzetbe, hogy megdönthetetlenül kimutassa a növények imádkozását.

„Növényparányokon, amelyeket a mikrokinematográf lencséje megörökít, csillangók és tentákulumok láthatók és tillangók-csillákulumok sejtetni engedik az áldozópap onduláló kézmozdulatait: csod-dálatos és hih-hetetlen. Sebesen pergetett felvételeink a levelekről, sarjakról és kacsokról mint hevesen csapkodó és szent örömtől repeső lényeket mutatják be összes növényeinket.

„Mit tesznek az őserdő számlálhatatlan jámborita GIGANTOLIPTUSZAI? Mit tesznek a TUBAMPAK-cserjék, a MANGROVE-bozótok, mit a földet borító fűszálacskák…?!

„Imádkoznak.

„A LÁMA szent könyvei egy tizenkétezer esztendős mammutfáról beszélnek. Egy karakószörcsöki sárkányfát a brahminok 9817 esztendőre becsülnek. Egy kiskunlacházai ciprus már akkor nagyon öreg volt, amikor én még fiatal voltam: 4000 évet élt, még az UrBuddha születése előtt. Ugyanilyen magas kort ért el egy püspökladányi óriáspáfrány, egy csanálosi eukaliptusz, egy csicsalpusztai baobab: elképzelhetni, szakadatlanul repeső leveleivel az ilyen lombtömeg hogy mit összeimádkozik –

Westergaard Atya itt szárnyalásával alábbhagyott, szerafikus szerepéből kiesett, ellágyult; és felindulásával küzdve – ragyogva, szenvedelmesen folytatta:

„Van egy papagályom, százhúsz esztendős; de négyszázötven esztendős óriás ORI-ORIRÓL tudok. Hatszáz éves hibu, háromszázkilencvenkilenc éves teknőc, százötven esztendős ZAM-ZAM-tulok nem tartoznak a ritkaságok közé. Ismertem egy többmázsáz TENGERI ÖRDÖGÖT a Manitóba-tenger legfenekéről: jámborságának jutalmául megérte a kilencvenkettedik születésnapját, mely, halotti torával egybekötve, a tenger ünnepe volt, magam adtam fel neki az utolsó kenetet –

„Imádkoznak aprók és nagyok, tehetetlenül libegők és sebesen siklók; és még a tengerfenéken, ahol nehezen leveleg az élet és a fenékhez ragadt lények a lesüllyedő táplálékesőre vannak utalva, ott is, hangos AGNUS! MAGNUS!-kiáltozással, rikoltozva és csipogva magasztalják az Urat! –

„Csak keveset mondtam, de így folytathatnám reggelig – (suttogott a jó öreg, félredűtött fejjel s különös, elváltozott hangon). – Ismeri ön a virágok alvását? Semmi közük a Nap járásához: örök sötétben vagy örök világosságban tartva: ők folytatják néma himnuszukat. A tudomány ezidőszerint ha nem akar, nem tud feleletet adni a lótuszok rejtélyére. De ha akar, tud: az imádkozó ösztön csücsöríti össze az estikét – a „csodálatos jalapát”, a begóniát, a szent lótuszkelyhet: a virágok imádkozása ez, hangosan illatoznak és HOZSÁNNA! HALLELUJA! HOZSÁNNA! HALLELUJA! – versengve zengik a Jóillatkedvelő dícséretét. Mennyi véletlen célszerűség! Mennyi tervszerűség, rejtett szándék a szentségre! Mennyi hááá-ármónia! Ne mondja, hogy a növények nyelve az imára néma, mégkevésbé hogy hasznuk nincs belőle: lepottyanunk az Űrbe! leszakadunk a KEGYELEM KÖLDÖKÉRŐL! beomlunk és elveszünk nélkülük! de az ő leveleik miriárdjai, imádkozómirígyeik trili-trilliliomjai küldik repeső imáikat minden szempercenetben, most és mindörökké a TRÓNUS felé! A Föld ez, a Föld egésze, az ő kegyes, bájos, mosolygó és mitsem csillapuló felfelé-permetező imaesője száll-száll, szállítja-szórja a jóillatot és az Úr látja messziről, hogyan rázza reszkető szakállát a Föld: a zöldellő világ pacsit ad; illatország pitizik, szólnak a taribarik, csörrennek az imacsörrentők, a jámboriták, az erdők, az ünnepek és ez támasztja és tatarozza és az tartja, hűti, fűti ezt az  egész  lam-lam univerzumot…”

Ezeknél a szavaknál a jó öreg arcát elfutotta a könny; szipákolt, zsebkendőt bontott, trombitált, vöröslött, felindulásában mellékapott a lámaszentelte vizeskagylónak s csak másodszorra találta meg – és két fehér varkocsát a dereka körül előrekapva-és végeiket imádkozó kezei közé gyűrve: így permetezte illatozva tenyérmirígyeinek hála! hála! hálaimáját a Jóillatkedvelő felé, a térdeplő bársonyán.

Az érvek, Westergaard Atya hatvanesztendős munkássága – és az örömkönnyek megrendítették addigi felfogásomat. Hiszen, hogy ami él és mozog, imádkozik; hogy a mozgás – imádkozás és ilyesformán a mozgási istenérv – imádkozási istenérv. Hiszem. hogy apró és óriás, mozgó és mozdulatlan: imádkozik; és ezt oly imatömegnek tartom, ahol az én hangom már nem oszt és nem szoroz. Igy döntötte el egy beszélgetés további sorsomat és ez volt az a pont, ahonnan Pater Westergaardot én Második Atyámnak tekintem, ő a lelkemet – a hibu csak a testemet mentette meg. – Gyermekem! – ölelt magához, könnyeit felszárogatva, a jó öreg; hófehér varkocsa fülöncsiklandozott. – Hát most látta. Itt élünk, így élünk. A kenyérfák teremnek, a TUBAMPAKOCSKÁK szaporodnak. Csipegetjük a szakácsremekekeket, csücsörítünk, csemcsegünk; kieresztjük a lélekmentő hibukat, beeresztjük: a hibucskák ki, a hibucskák be. Kézműveskedünk-kézügyeskedünk; ártatlankodunk-lábatlankodunk; szorgoskodunk-torkoskodunk, tollászkodunk-orvoskodunk; szeretjük az ódon mesét, a gyöngyöző dévajságot; az angyalmuzsikát, a KHIM-KHIMET és a Mindenható se tudja jobban felsorolni ezernél több bohókás játékainkat: hogy volna, ha a telepnek szentelné életét? Nem! Ne! Ne adjon most feleletet, mindezt majd még részletesen meghányjuk-vetjük, ez egy nekem nagy örömet okozó levélváltás tárgya lelet. De jut eszembe: mi is a pontos címe? Hogy el ne felejtsem – vette ki ezüstszegélyű jegyzőalbumocskáját és aranykeretes csíptetőjét a szentéletű fehérvarkocsos: az album és a csíptető röpimát nyikorgott.

– Hu… Hu…  Huligánia  – feleltem, óriási zavaromban; de alighogy kiböktem, betokosodtam, mint a döglött bacilus.

– …Huligánia…?! – ismételte, élénk várakozással, Westergaard Atya; és ceruzájának tűbegyét hol letette, hol újra visszavette: ott libegett a papíron, egy pont fölött, mint valami zümmögve-pitiző imadongó.

– …Tulajdonképpen a pontos címem Huligániában a következő – ötöltem-hatoltam vontatottan versszakokra bontva. – Az Ob és a Jenisszei összefolyásánál van NEÜZENJ. Tőle félbalra: ELNEGYERE, NEÜZENJ és ELNEGYERE közt fog találni a postás két békésen legelésző ORI-ORI-disznót: megismeri, a két sertés buzgón és bensőségesen imádkozik. No most. A postás a disznófarkaktól mérjen fel nyolcszáz lépést. Ahol a kurtafarkú ORI-ORI disznók túrnak-zsolozsmáznak, ott, a postás szúrja beléjük a szemmértéke körzőhegyét, húzzon két kört vele és a metszéspontnál, minden esztendő ádvent első vasárnapján, pitymallatkor: ott várom be a Külső-középtibeti postát.

.......................................................................................................................................................................

De a kitűzött dátum mennél inkább közeledett, Westergaard Atya annál fanatikusabb és annál elháríthatatlanabb lett.

Hogy visszatérek – ebben még igaza lehet; de oly erős és oly mélységesen vallásos volt ebbeli meggyőződése, hogy minden este, vacsoránál, ezzel búcsúzott:

– Nagyon örülök, hogy  megjött  és többé nem hagy el bennünket.

– Nem! Nem! – feleltem melegen; azzal kiszakítottam magam kezének imádkozómirígyeiből és a cellámba siettem. Ruhástól vetettem magam az ágyra; a vaságy panaszos röpimát nyikorgott.

Vágy fogott el, hogy tetőtől-talpig lemosakodjam: a csap elimádkozta magát.

Elfelejtettem a mosakodást.

Ablakot nyitottam: az ablak kattant egyet és HALLELUJÁT vakkantott.

Visszahőköltem.

Vesztemre levertem az éjjeliszekrényemre gondosan odakészített imacsörrentőket: HOZSÁNNÁK csörögtek a lábam előtt.

Tekintetem a sarokba tévedt. Új vendéget fedeztem fel, egy frissenszentelt kékbársony imazsámolyt.

Összeráncoltam a szemöldökömet.

Az asztalra ágyaztam magamnak; de előzőleg kiszereltem belőle az önműködő angyalmuzsikát.

Hajnalig viaskodtam magammal, hogy milyen volna, ha a missziónak szentelném életemet. Máig sem döntöttem: derengéskor lemásztam az asztalról, hogy megsétáltassam nyughatatlanságomat. Féligkész imatekercsek és finoman enyvezett lam-lam-kereplők száradtak a holdfényben, a műhelybarakkok előtt. Így ért az első fényjel, a tisztás szélén: a Napkorong előbukott az óbecsei mangrove-erdők felől, nem éltem volna túl.

Visszaosontam; felragadtam kis táskámat és az istállóknál – becsületszóra – elkötöttem egy hibut.

Csókot hintettem a drága-szép vacsoraünnep – az ízletes TUBAMPAKOK, a Jóillatok, a KHIM-KHIMEK, a pántlikafülű mentőhibuk, a csendes-és hangosmisék, az ájétatos imerityinek, a taribarit daráló lam-lamocskák, de kiváltképp az alvó öreg felé; és sietve elhagytam a telepet.

Egy új és szörnyen csiklandó KHIM-KHIMET tolvajkodtam el a teljesen veszélytelen imerityin lam-lamoktól: érdeklődésem volt, ami végzetes válságon ment keresztül, de győztesen bánt el Hátsó-Közép-TIBET mikrobáival; és azon a vizsga, telhetetlen tekinteten, amellyel a feltünedező világot faltam, beláthattam, hogy Westergaard Atya többet tett, mintha csupán az életnek adott volna vissza: kikezelte trópusi sáplázamat.

Megszűnt a MEI-YU-FAH-DZ. Teljesen megszűnt. HUGYAGNÁL volt még belőle, de MINYEVÁGÁSNÁL már gyógyultan és tünetmentesen, sőt, harsogva nevettem ki a fő tünetet, hogy itt  „semmit sem lehessen tenni”;  mi több, VÉSZHOMORÓD és KRASZNAFENEESZ határán valami különös reakció-félét váltott ki belőlem a MEI-YU-FAH-DZ leküzdésére alkalmazott, kíméletlen, tibetiánus ősi gyógymód:  „itt pedig tenni kell valamit”.

Tizenhetedik Hajnal.
Rochard ezredes

Hátsó-EURÁZIA: „a hajadon,

aki a JÓLEVEGŐTŐL fogan”.

(a szent Pitáka – Első Vinája-Kosár).

A Megváltó a szentlélektől született. A Megvilágosult fehér elefánt hátán érkezett hozzánk, az istenektől; Dzsingisz Kán anyját a napsugár illette meg-és ejtette teherbe – Hátsó-EURÁZIA pedig „a Hajadon, aki a JÓLEVEGŐTŐL fogan”… –

Ez a tápiósűlyi DZSATÁKA-monda a Születések Könyvéből való, Első Kosár. Csakhogy Máriától a Megváltó született, a fehér elefánt a Megvilágosultat hozta; mikoron pedig a szűz Napsugarat fogadott méhébe, Dzsingisz Kánnal kedveskedett a népeknek.

Talán ha a parthenogeneszisz búvárai, hétpróbás ázsiajárók és hozzá a JÓLEVEGŐ ismerői, a meteorológusok a berettyóninneni és a murgabontúli megfigyelőállomásokból összegyűlnének, tudnának jövendölést – arról, hogy milyen lesz az új süvölvény? A lélegzésre még nem szabadították rá a vesztegzárakat, a törzsek lélegeznek és a sóhajok minden pillanatban megfogannak: Hátsó-EURÁZIA ez „a Hajadon, aki a JÓLEVEGŐTŐL fogan” – de vajon a legkezdetlegesebb fogalmat is alkotja-e magának az ország, amelyiknek ez a szülés  szégyenéül  jutott, hogy milyen lesz az a birodalom, ami, úgymond „hatalmasabb és kedvesebb” minden hajdanvaló birodalmaknál…?!

Amíg a misszióstelep postajárata tart, még csak istenes az  út.  De az utazó TÜNDÉRLACHÁZA és NYARALÓGYÖNYÖRŰ után le kell hogy adja a hibut, amit kölcsönbe kap – becsületszavát, ha nem is adta, tartja – és egyedül kell hogy nekivágjon annak a Hátsó-Fenékső-IRGALMATLANSÁGNAK, ami a vadon.

Egylábon ugráló emuk, farkukon táncoló kenguruk, rettenetes lármát csináló óriásmókusok – vadbárányok és ragadozó nyulak rezzentik az erdőt; pántlikás kígyók lógnak keresztül a fákon és csak amikor az ember a krissel belevág – akkor veszi észre a lián megbolondult tekergődzésén, hogy él – – –

Egyetlen járható út vezet rajta keresztül: a DUGUL-folyó természetes ösvénye. De ha szurdokján a DUGUL bedugul és visszafelé özönölve betölti a medencét, jaj a bennrekedőnek; ÉLESD és RIKOSD között van a rettentő szoros – SÁRPENTELE – vékony és örökké sötét sziklahasadékának világán hegyóriások havas buckái fénylenek: a TARAVERA-vulkán kupaca.

SÁRPENTELE torkánál a faóriások összenőnek, az ákác-eukaliptuszok kettős-és hármas ikertörzsű szörnypéldányai szegélyezik a folyót; a talaj süpped és párát ereszt: minden él és nedvel; a légpára egy köbmilliméterében milliárdszámra nyüzsögnek a farkaséhségű baktériumok és csak arra az apró bőrsebre vagy karcolásra várnak, ami a dzsungelben elkerülhetetlen, hogy kiömlő zsák módjára szaporodjanak fel a vérben és leteperjék a lázas beteget.

ÜRESBÉLENY és UGARKELEVÉNY ez, a malária-vesztegzár határa, az ijesztőtestű bennszülötteken, a köncsögi khibkán, a sülelmedi igorróton, a kászoni kacikán meglátszik a láz, az egyoldalú táplálkozás: az üresbélenyi skorbút, az ugarkelevényi pellagra – a hegységről elnevezett Taraverítis purulens meg a különböző avitaminózisok.

Roppant rágószerkezet itt a táj, ami szakadatlanul morzsolja az embert. Lerágott csutkák, csontig nyalt torzsák, lávában sült hámozatlan krumplihullák áporodnak itt; fennakadt káposztakocsányok és borzalmas répasziklák billegik élet-halál idegtépő táncát a mélység fölött – alattuk HESSONNAN és KUSSINNEN, harmadkori meteorbecsapódások szétfröccsent gödrei.

A hegyoldal hagyján, az még tűrhetőbb lenne, csak a láva meglepetései és a hagyományok rettegett parancsa ne kötözné sorra ilyen meteorgödrökhöz a bennszülöttet, SÜLELMEDHEZ az igorrótot, KÖNCSÖGHÖZ a khibkát, KÁSZONHOZ a kacikát. Madárnagyságú moszkitók telepednek a vízre csapatostul: ők a DUGUL-folyó sirályai. A háromnapos váltóláz őshazája ez, az Anopheles-szúnyogok gyarmatbirodalma.

A szúnyoguralom kormányzati elve általános szúnyogi szempontból több-mint-helyes és a legmesszebbmenő szúnyogiasság jellemzi: AZ ALATTVALÓ NE HALJON MEG, DE NE MENEKÜLJÖN.

Halottakkal vámolják meg a karavánt, ha hozza a kinint és ösztönük ebben oly éles és értelmes szinte, mintha ők volnának egyuttal a kininszállító gyógyszertröszt – a baktériumszállító szúnyoguralom.

Valósággal konjunktúrapolitikát folytatnak a beengedett kinin és a maláriamortalitás adagjaival: manővereznek az orvossággal és spekulálnak a baktériummal – csak hogy állattenyésztésük, a maláriabacilus szúnyogszempontból a legjövedelmezőbb legyen.

Érzik ezt a taravera-khibkák, hogy olyan erővel állnak szemben, amivel – a khibka testével és a khibka sámánorvos értelmével – a küzdelmet felvenni nem lehet. Hagyományok szuroksziklája nehezedik értelmükre és ez sem egyéb, mint a malária kérlelése, átkozása, a vele való örök alkudozás és a halotti szertartások végtelen cifrázatai.

Csak ha nagyon-nagyon vágyik élni a taraveritiszes bennszülött, csak akkor fog be a szekérbe és viteti magát VÁNCSODRA, VÁNCSODRÓL KÖNCSÖGRE, KÖNCSÖGRŐL ROHODRA, ROHODRÓL PENÉSZLEKRE, PENÉSZLEKRŐL HESSONNANRA, HESSONNANRÓL KUSSINNENRE – onnan pedig a Pokol Tornácára. Így hívják Hátsó-Alulsó-TASKURGHÁNNAK ezt a helyét, de rá is szolgált: itt van fenn a segélyhely a VAJMANGU-gejzir és a HALEMAUMAU-lávató között, a hegyen.

Ami igaz, az igaz – ezt nem lehet letagadni: a segélyhelyet a gyarmaturalom tartja fenn.

Különös vegyüléke ez a hősiességnek, a gyávaságnak és a MEI-YU-FAH-DZ-nak –  „semmit sem lehet tenni”:  itt minden hivatalnok hősiesen kitart a többi féltékeny figyelése mellett. Szerencsétlen irhácskám, amíg nem késő – morfondíroznak – de nem akarok ittveszni, elpusztulni taraveritiszben, üresbélenyi skorbútban, se megőrülni ugarkelevényi pellagrában a TARAVERÁN. Ha még mindig itt vagyok – csak azért, hogy ne dezertálhasson a többi és ezzel is bitangul lerontsa az én szökhetnékem kilátásait.

Épp ezért a kancsalok makacsságával néznek örökké kétfele, vizslatnak és ügyelnek egymásra, hogy el ne szökjenek: egyedül szökni gyávák, együtt szökni pedig úgyis MEI-YU-FAH-DZ. Gyakran jóakarattal és igazi európai emberséggel fogadják a szekéren érkező taskurghánit; de a legtöbbje belül keserű és állandóan kitörni készül, mint a TARAVERA krátere: örülnek, ha a kinin nekik maguknak elég; örülnek, ha a kinint, ami átvészelte az anopheleszek halálos vámját, zsugorgathatják addig, amíg az új karaván a mentőállomásig elvergődik.

Álmatlan arcukon olvasni lehet: a szökés gondolatával verekszenek magukban; és ha fásult arccal bandukolva elindulnak a VAJMANGU-gejzir felé, ahol sterilizálni szokták műszertálcáikat, körüllesnek, hogy nem nézik-e… elsétálnak a dzsungel széléig, ahonnan kihallatszik az óriásmókusok lármája és a ragadozó nyúl vérfagyasztó üvöltése; bebarangolják szemmel Végső-Szörnyülső-TASKURGHÁN horpadásait, a csábító HESSONNANT, a hívogató KUSSINNENT: egy darabig méregetik innen is, onnan is, azután visszatakarodnak – MEI-YU-FAH-DZ.

Ha a hátsó-taskurgháni maláriapiac kihalna, ez végzetes lehetne a gyarmaturalomra. Csakhogy a szúnyoggyarmat kormányzati elve itt aztán tökéletesen érvényesül: AZ ALATTVALÓ NE HALJON MEG, DE NE MENEKÜLJÖN.

Éjjelenként vijjogva húz el a segélyhely fölött az anopheles-szúnyogok álmatlan csapata. Megzörgetik a szúnyoghálót és körülkémlelnek a sötétben; hajnalban pedig, amikor elindul a khibka menet a HALEMAUMAU felé, mikor hogy: három, öt, tíz hordágyról fordulnak bele a hullák a lávatóba. Az anopheleszek károgva köröznek a levegőben, maláriatűszőjük vérszomjasan végigrándul a testhüvelyben: – fokozni a mortalitást! tűrni a kinint! – fékezni a mortalitást! letörni a kinint! – vámolni! ölni! – a tőzsdei jelentések szerint.

Az anopheleszek sátáni tehetséggel ismerik konjunktúrájukat.

A kormányzat az akták megmászhatatlan hegyén keresztül sohasem értesül róla, hogy az anopheleszek magukhoz ragadták a vámmonopóliumot – hogy övék a  gyógyszer  és övék a  kórokozó virus:  övék a VAJMANGU-gejzir, a HALEMAUMAU-lávató és az egész járványvidék. Hogy is jöhetne rá ilyesmire egy kormányhivatal, ahol az uralom, mire TASKURGHÁNBA ér, már nem segítség, hanem torlasz: szúnyogország valósággal gyarmat-a-gyarmatban – a sülelmedi igorrótok és a köncsögi khibkák pedig sínylődhetnek a sámán-ráköpések és a ráolvasóversikék ősi gyógyjavallatán egy darabig, Hátulsó-Setétső-IRGALMATLANSÁG meteorgödrein, ahogy még a harmadkorban szertefröccsent. A segélyhelyek? Csak törvényesítik, de nem bántják a malária-vesztegzárakat.

Úgy éreztem, a maphlakórumi Eurázia-kongresszuson ezt és mást – még sok minden egyebet szóvá teszek.

A láztól való rettegés lekergetett a TARAVERÁRÓL.

Egy hétnél tovább én se bírtam ki a segélyhelyet. Egyre vészjóslóbb arccal lökték elém a kinint; és én – hajnalban – még mielőtt a hordágyas menet a HALEMAUMAU-lávató felé megindult, elszöktem egy köncsögi khibka szekerén, ami a beteggel fennjárt, de a halottal megürült: éppen kapóra jött.

Ha akkor a halálával nem csinál helyet a szekéren a szegény, nem tudom, mi lesz velem.

Három napig húztuk, cibáltuk, ráncigáltuk és feszítettük előrefele a szekeret HILIP, PILICSE, NYÍRPILIS táján a HAMUN-mocsár e csalóka ösvényein, én és a bennszülött – vezető nélkül ottpusztulok. De még a járt út is a járhatatlan kátyúk, a küllőakasztó liánok pokla volt és három heti kemény munkába tellett, amíg átvergődtünk SZATYMAZURUVELÁN – a szatymazi mangrove-erdőségeken.

Hogy újra feljussak a Kyriacus-láncra, toronyiránt keresztül kellett vágnom a TANESZRUFT feneketlen homoksivatagain.

A Sophronica-kráter dohogó, nyugtalankodó füstpontja a Kyriacus tetején: hónapokig ez volt egyetlen útikalauzom a TANESZRUFT megszámlálhatatlan apró törzsei, sivatagi fellah-családjai és romvárosai közt. Láttam PALMYRÁT messziről, NEVETLENFALUNAK nevezik a matabelék és messze elkerülik.

SZINBABJE romjai alá értem, ALGYŐNEK nevezik a nabajjatik, FELGYŐNEK az arabik, a kedarok, FELEDINEK a hasszanida-fellahok és mindnyájan Alláh kerim! kiáltással fordulnak el tőle.

Váháb-TENUFRISZTÁN ez, a MEKKA–MEDINA–BONYHÁDI vonalon, vad és karavángyötrő váhábita-rajok zsarnokoskodnak itt évszázadok óta a hasszanida-fellahok fölött.

SZINBABJÉT a Taneszruft Ékének becézték még akkor, amikor az Egyesült Berber-TENUFRISZTÁN fővárosa volt –

– ma a függőkertek pereméig beásta a homok. Az alvégen rezesorrú sivatagi sakálok tanyáznak és éhségüket panaszolva kérnek rövid beszélgetésre minden arrajárót, mint a szent nyulat a tibeti legenda szerint, aki megszánta az éhező farkast és fölfalatta magát.

PALMYRA tájékán elnéptelenedett árnyékszékek módjára meredeznek a dakhmák – a Csend Tornyai.

Vasrácsaikra hullákat terít a bennszülött, tetemek pállnak-mállnak és omladoznak a dakhmák halotthamvasztó melegén, a rostélyok alatt a hőség kibírhatatlan. Galléros nyakú gatyás keselyűk napok alatt csontig kopasztják és dögmadarak zúzáján keresztül indul a legjobb apa, a legjobb férj, a felejthetetlen gyermek a Paradicsomba. Ez a temetkezés a TANESZRUFTON.

Vannak, akik a Csend Tornyai felől néha hangokat hallanak, makogást, kelepelést: a sivatagi kísértetek azok és gyűlésre járnak.

De talán a romvárosnál, a kísértetnél és a váhábita-rajoknál is jobban fél a fellah a Sivatag Öklétől, ami a NEFÚDD.

Mint a halotthamvasztó kemence, meleg a TANESZRUFT. De a hirtelen hősüllyedés, ami oly boldogsággal tölti el a kapkodva lélegző és hűsölve üdülő európait, csak az avatatlannak öröm: nemsokára megjelenik a látóhatáron a homokfelhő sültfekete gomolya, a Sivatag Ökle – és jaj a BESENSZEGNEK, CSUTNAK, BIÁNAK, ahova lesújt.

Ez temette be és temeti tovább SZINBABJE romjait, ez tünteti el a Berber Diadaloszlopot (jóllehet még amennyi látszik belőle – a csonkját a sivatagjáró abaujidák és alahaikok istenként tisztelik); ha meglepi, a tevéje mögött a fellah leteríti imaszőnyegét, az európainak egyetlen gondja, hogy hogyan fogja jobban össze a viharvásznat, mert a szél a legsűrűbb szövésű burnuszon is átsajtolja az éles porszemet, vért serkent a nyálkahártyán és a pórusokat eltömi… – de a bennszülött arccal a NEFUDDNAK leborul, Alláh kerim! tárja csupaszra a testét a homokviharnak: a Sivatag Ökle lesújt és ő, sovány karjaival felfohászkodva üvölti:

–  NEFÚDD!

–  NEFÚDD!

Hű másolata annak az ó-taneszrufti szövegnek, amit SZINBABJE romjai közt találtam, az Epigráfiumok Völgyében, a Berber Diadaloszlopon.

Akár a Trajánus-oszlopon, csavarvonalban halad rajta az ó-imajida historiogramm, csavarvonalban jártam körül én is a talpazatnál, minden csavarulat után egyre távolabbról és egy-egy diadallal magasabbra szegve a fejem: így csavarogtam végig a Hatalmas Nagyberber Birodalom megalakulásának és megdicsőülésének történetét egészen addig, ahol derékban kettétört az oszlop és én, égreszegett fejjel – nem olvashattam, de kikövetkeztethettem a végleges, legnagyobb és birodalomalapító győzelmeket.

Az epigrafikus anyag első közrebocsátása ez és minthogy az ó-imajidát jómagam csak töröm, majd még a szakértők kiegészítése nagy javamra szolgál.

(látnivaló, milyen történeti hűséggel igyekszem visszaadni a szöveg csavarulatait is. Innen kezdve az ó-imajida koilanagliftikus epigráfiumot annyira lesúrolta a szél, hogy egyes historiogrammok hiányoznak. A hiányzó helyek megfejtése-bepótlása a szakértőre vár, de a nyersanyagot magát közrebocsátom hűségesen; kívánatra, tudományos társulatoknak, fényképpel szolgálok).

Idáig lehetett követni; innen derékban tört ketté az oszlop, a másik felét sehogy sem lehetett megtalálni. Ha SZINBABJÉT, ami –

– függőkertjeinek pereméig és tornyainak nyakáig behantolta a homok, hát minden valószínűség szerint a NAGY GHÁZI oszlopának felső és talán legdicsőségesebb bekoronázó darabját is magába fogadta a Taneszruft.

SZINBABJÉBEN kiáltották el először a NEFÚDD nevét, mert ez ugyanaz a szél, amit száz néven jól ismer Hátsó-Eurázia minden katlana: a Győzhetetlen ő, a Nagy Gházi a homokhajtó monszunok között; időnként vissza-visszatér, a népek beleszimatolnak a levegőbe:

– érzem, jön a NEFÚDD.

A légörvény ökle keresztülpofozza egész Hátsó-Eurázián, barmon és emberen, a kizárólag SZINGALÉZ, ETC. ETC. érdekeket és csak ott hagyja sorsukra őket, amikor a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNY felé tér. Ellátogat ide a katlanba, mint aki otthon van, imaszőnyegének hátára kapja a fellahot és olyan táncot gyújt Váháb-Tenufrisztán talpa alá, hogy egy borzalmas éjszakán SZINBABJE diadaloszlopainak omlására ébred; berberek kiáltozása NEFÚDD! NEFÚDD!, berber fegyverek hullása és menekülők jajveszékelése közben tanul a Taneszruft új szokásjogot – – – A BERBER NE HORDJON FEGYVERT.

.......................................................................................................................................................................

Nem vállalkozom rá, hogy összeszámláljam a Taneszruft népeit. Egyedül FELGYŐFELEDIN három törzset találtam elfeledve: az arabikat, a nabajjátikat és a kedárokat: ezek ugyanis átjönnek ZSELLÉRDÖGÖLIBŐL FELGYŐ sztyeppéire, ez a terület már a nesztoriánus missziósbirodalommal határos és kétfele: János Pap Országának és a gyarmaturalomnak fizeti az adót.

A taneszrufti katlan csak egy alakban ismeri a részvétet: a részvétet önmaga iránt; de száz alakját ismeri a kegyetlenségnek és nem szűnne meg rettegni a fellah, ha eltűnnének SZINBABJE hatalmának árnyékai, a karavánüdvözlő berberek.

A Taneszruft legféktelenebb sivatagi rablói ZSELLÉRDÖGÖLI alatt bitangolnak. A szümjén-tuaregek ezek. Kutyafejük van, szemükön a mongolredő és farcsontjukon a mongolfolt különösen hat az arabik, nabajjátik és kedárok között; habár tuareg-képükről rögtönrögvest lerí, hogy rablók és tőrőlmetszett tuaregek.

A szümjén-tuareg dacos, fanatikus és a gyilkolásra gyermekkorában hitet tevő nép, felesküdt hívei a SEJK-EL-DZSEBELNEK: a rituális térítőgyilkosság és egy sereg rituális tömegbűntett hirdetője – a Hegyek Öregje ő és amióta a szent térítőháború, a dzsihád vérmitoszát a hívekre hagyta, azóta a felhők fölött lakozik. Hadiszervezetük erős és a sivatag homok-vesztegzárán ezideig még megtört ellenük minden büntető expedíció.

A szümjének soviniszták, ebbeli türelmetlenségük, haragjuk és hörcsög-féltékenységük túlesik az európai sovinizmus fogalmán.

És itt van az, ami bennük leginkább szembeötlő.

A Taneszruft ott süllyedez Ázsia Leghátsó-Fenékső-KÖZEPÉN, a szümjén pedig mindennél büszkébb arra, hogy ő  ázsiai.

Egy középázsiai nép, amely ázsiai eredetére büszke és hörcsög-haraggal félti büszkeségét, hogy senkinek nem ád belőle: ez a következetlenség és az értelmetlenség teteje lenne a nyílt fejű európainak; ha nem tudná, hogy a Taneszrufton nem a logika uralkodik, hanem a SEJK-EL-DZSEBEL. Hátsó-Euráziában hatszáz különféle nemzetiség tanyázik és magán a Taneszrufton van belőle vagy harminc: hogyan gondolja hát a szümjén, hogy ázsiai-voltával kiválik  Ázsiában?  – kérdi az avatatlan fehér aznap, mikor ideérkezik.

Csak később leplezi le, hogy a szümjének mifélék: exhibicionisták ezek, eléggel találkozni az elmegyógyintézetekben.

Exhibicionisták a szümjének: rettentően szégyellik minden kérdezősködő karaván, minden fehérsisakos európai előtt  Ázsiát,  ázsiai eredetüket, a Taneszruft-sivatagot, sőt még hitüket is szégyellik, ami parancsolja a vér mesterségét – köldökig pirulva szégyellik a Hegyek Öregjét, SEJK-EL-DZSEBELT:  hát kiteregetik.

Ennek ez a nyitja: széltében-hosszában teregetik ezt; és amíg mongolredős szemükkel lábtövük alatt visszapislantanak, pucéran mutogatják farcsontjuk mongolfoltját, történelmecskéjük Hátsó-Euráziáját, szégyenüket, vérfoltos zsákmányaikat, mutogatják az újra-meg-újra kirabolt FELGYŐFELEDIT a homokdombok mögött, nehogy valahol is elfeledjék; kiteregetik a felkoncolt ZSELLÉRDÖGÖLIT, hogy elviselhető legyen és csak akkor, amikor az arabik, nabajjátik és kedárok hulláit már sokan szemlélik – csak akkor nyugodnak meg, dacosan és soviniszta rohammal bilincselve magukhoz a borzalom és a szánakozás megváltó tekintetét: exhibicionisták.

A szümjén-tuaregek nem ismerik a Csend Tornyait: irígykednének a dögmadarakra.

A szümjén szótárban nem szerepel az a tuareg szó, hogy természetes halál; „a Megtérített” – mondja halottairól a tuareg.

De mindez hagyján. Ázsiaiak, sőt még annál is ázsiaibbak: Hátsó-Eurázia Háta-Fenekéről a taneszrufti tuaregek ők

és mégis –

mégis – halld ó halljad, Taneszruft!

hogy  IGAZI  ázsiai

ezzel  dicsekszenek és  ezzel  dícsérnek, ha valami élőlény náluk odáig viszi, hogy a dícséret fáradságát megéri

de

IGAZI  ázsiai:

ezzel  lehet őket a legjobban megbántani,  ezzel,  vérig sérteni; kutyafejük mint a feltátogó tigris, szájpadlását mutatja, szemükön a mongolredő véraláfutásos és mongolfoltjuk a haragtól lila

pedig  ezzel  sértenek  maguk  is, ha örökharagot akarnak, ahogyan vérig sérteni a Taneszrufton szokás –

–  IGAZI  ázsiai.

A BOTHISZÁTTVÁ-kapuemlék; olvasható a pei-pingi városfalon, a Teknősbéka-kapu tornyos oldalán

„…és csapások sújtották a Várost és szenvedett a maroknyi kínai nép –

„…a vadvizek világa volt a Taneszruft és alig volt rajta föld, megművelhető

„…Bothiszáttvá! kiáltotta a sipeki kínai – DE BUDDHA AKKOR A BÖLCSEKKEL TÁRSALGOTT

„…sakáltenyésztésből, sivatagi rókák hizlalásából, rákászásból és pákászásból élt a nép

„…kenyere pedig volt ez: nádtorzsból őrölt liszt, némi hal és madárhús –

„…ó, sanyarú, sanyarú sorsa a Taneszrufton a kínainak – sóhajtott a nép reggel és sóhajtott este

„…és – Bothiszáttvá! – rimánkodott a sivatagi kínai – DE BUDDHA AKKOR A BÖLCSEKKEL TÁRSALGOTT

„…a legtöbb ember élete delén szürkületi vakságba esett, hogy házát sem találta

„…napszállatkor gyerekeket láttál, akik az idősebbeket vezetgetik –

„…és a Teknősbéka hátán meg nem rendült a Föld – – –

„de ím!

„és ím! MEGJELENT BOTHISZÁTTVÁ…

„és a BÖLCSEK SZÁM SZERINT KILENCEN…

„és amerre jártak és amerre mentek, a VADVIZEK VISSZATAKARODTAK…

„a NÁDASOK ELTŰNTEK! és MILLIÓ és MILLIÓ gólya, gém, bíbic és nádi veréb rebbent fel a köddévált NÁDASOK KÖZÖTT!…

„a Tökéletes elhozta a SÁRKÁNYT…

„és a BÖLCSEK megmutatták, hogyan kell vele szél ellen szaladni…

„a Tökéletes elhozta a RIZSMAGOT…

„és a BÖLCSEK megmutatták, hogyan kell a víz alá taposni…

„és ím…

„IME! már nem tenyészt SAKÁLT… ( – )

„nem hízlal RÓKÁT… ( – )

„nem RÁKÁSZIK… ( – )

„és nem PÁKÁSZIK… ( – )

„a maroknyi kínai nép…!

„kenyere többé nem NÁDTORZSBÓL ŐRÖLT LISZT…!

„nem NÉMI HAL ÉS MADÁRHÚS…!

„felnőttet a SZÜRKÜLETI VAKSÁG NEM BÁNTJA…!

„HÁZÁHOZ TALÁL MAGÁTÓL…!

„gyermek az idősebbet NEM VEZETGETI…!

„BOLDOG a Taneszrufton a KÍNAI… ( – )

„a házsorok CSINOSAK, ízlésesek és TAKAROSAK…!

„a nép VIDÁM, ÖNTUDATOS és SÁRKÁNYEREGETŐ…!

„vidám EREGETHETNÉKJÉT…

„nem győzik a SÁRKÁNYEREGETŐK-és KÉSZÍTŐK MŰHELYEI…!

„NEM IGAZ TÖBBÉ, HOGY EZ A NÉP EGYKEDVŰ LENNE…!!!

„EZ A NÉP TELVE FIATALOS ERŐVEL…!!!

„ÖSZTÖNÖS BÁJJAL ÉS ÉPÍTENIAKARÁSSAL…!!!

„a vidék EGYSZERŰ NÉPE…

„bájos PAGODÁKKAL ünnepli Bothiszáttvát…

„akit a RIZSMAGÉRT áld naponta…

„akitől a SÁRKÁNYJÁTÉKOT kapta…

„akinek az EGÉSZET köszönheti…

„és magasztalja a BÖLCSEKET akik voltanak SZÁM SZERINT KILENCEN…

„és jól tudja GYÁNK és jól tudja SIPEK…

„és HA MAROKNYI NÉP IS A KÍNAI…!

„EREJÉBEN ÉS GAZDAGSÁGÁBAN GYARAPODVA…!!

„ITT TALÁLJÁK A  VÁROST  A SZÁZADOK…!!!

„ÉS PEI-PING EL NEM TŰNIK ÉS LE NEM HANYATLIK…!!!!!

„AMÍG A TEKNŐSBÉKA HÁTÁN SZILÁRDAN ÁLL A FÖLD…!!!!!!!

Néma rettenettel bámultam a BOTHISZÁTTVÁ-emlékből azt, ami a Teknősbéka-kapun még épen maradt. Keresztülbukdácsoltam a sivatagi romvároson, pincegödrökön, plébániatornácokon, pitvarokon és kerestem a homokon lustán elnyúló, Napon döglődő kövek között hol az a pezsgő élet – az egykor hatalmas PEI-PING, ami ennyi frissességgel és ekkora egetverő őszinteséggel  öröknek  tudta magát.

Bothiszáttvá eljött és a Bölcsek, szám szerint kilencen – eltűnt a nádas, eltakarodott a víz: és rögtön átüzent a Taneszruft. Ő következett.

Sárkányeregető életingere hanyatlott, szél-ellen-futkosásába belefáradt; és PEI-PING belefulladt a homokba.

A romváros peremén ugyan van még egy család, csakhogy ezek aligha számítanak pei-pinginek: ál-sipekiek – a hivatalból keresztülvitt gyarmati település.

De a Taneszruft szélén lévő kínai szórványokra gyógyíthatatlan csüggesztő hatással van a romvárosok jelenléte és főleg a fiatalos élettől pezsgő feliratok, amik kacagva hirdetik – nem igaz, mintha ez a nép egykedvű lenne.

Minthogy nem élnek szabad levegőn, a trópusi sápláz endémikusan elhatalmasodott rajtuk, MEI-YU-FAH-DZ –  „semmit sem lehet tenni”;  ennek egyik súlyos tünete a ragályos kézlegyintés, ami végül ismétléses-klónikus legyintőgörccsé fajul – végső stádiuma, az arthritikus legyintőgörcs az idegenre halálos.

Valamivel jobb a  tettsenyv,  amikor a beteg a tettől csömörlik meg; egészen addig, hogy a beteg maga alá ereszti székletét, vizeletét és elalszik: ha beszél, lázálmában őseit hívja.

Mindeme tájbetegségek – a legyintőklónusz, a tettsenyv, a sáp-és csömörláz és az ősökkel bíbelődő berögzült téveszmék elúrhodtak a szórványokon, előbb endémia, később öröklékeny tényező lett belőlük; úgy hogy ma már sem a gyánkiak, sem a sipekiek nem beszámíthatók: vermekben élnek, amelyeknek egyetlen kivezető nyílása – a füstcső

homoknaptárakhoz igazítják hajszálvékonyan szivárgó életüket, egyszer egy esztendőben bontják meg a falat; kijönnek; körülnéznek; újratöltik benne a homokot, ha kipergett és beigazítják ébresztőnaptáraikat

utána megint elvermelik magukat családostul. Sápkóros ösztönükkel és ebben utánozhatatlan, páratlan művészettel, még a lyuk helyét is elvakolják belűlről; párezret legyintenek és a sárkemencék tetején (a „suton”) egy újabb örökkévalóságra: elaludnak

A TEKNŐSBÉKA HÁTÁN PEDIG SZILÁRDAN ÁLL A FÖLD

Ha az utazónak szerencséje van és éppen akkor vetődik arra, amikor a verem előtt ébresztőnaptárat igazítanak, megpróbálkozhat a Barátságossággal (bőrbekötött, ronggyányűtt Morpurgóját szorongatva) – de félő, hogy nem sokra megy velük.

A közeledőt megvizsgálják (távolról sem sejtve, hogy nem tettsenyves és hogy ő maguk tettsenyvesek) és véghetetlen panaszos arccal állnak elébe –

–  MEI-YU-FAH-DZ…?

–  Semmit sem lehessen tenni…?

És az utas, aki nem ismeri a Taneszruft nyelveit és ezt üdvözlésnek veszi, a tőle telhető legbarátságosabb kínai udvariassággal, mint feleletet, visszhangozza a kérdést:

–  MEI-YU-FAH-DZ…

DUNAIDÉTLEN és DUNATETÉTLEN között egy harmadkori folyófenéken megtaláltam Ofír romjait.

Sokat kószáltam a régen keresett romok között, a sárkunyhók alaprajzán felfedeztem a lirrluri vonalban ugráló palotaalapfalakat.

Sehol le nem írt anatómiákat láttam itt; tyúklábú – tyúktestű lirrluri népség és pigmeus; taréjuk is tyúkokra valló és ha Európában történik, abba a tévhitbe esem, hogy tyúkokkal állok szemben.

De Hátsó-Euráziában létszükségletté válik a halálverejtéket gyöngyöző résenlét; a figyelem külön életösztön, ami nélkül az utazót felkérődzi és hetedszerre agyonrágja a táj – ez a köröskörül örök csapda-állásban sunyító, kérődző húsevő növény.

Mindez KRIVJAK-Tenufrisztánban történt. A krivjácsokkal ugyan nem beszéltem, de jól megfigyelhettem őket TETÉTLEN és IDÉTLEN között az Aranyvár vidékén: lirregő-lurrogó népség és a Taneszruft legsajátosabb nyelvét, a szótagolva kotkodácsoló krivjak-tuareget beszélik.

Mint rendesen, ekkor is jegyzőkönyvemmel cserkésztem a harmadkori folyóparton, de lecsábított a mederfenékre az Aranylépcső és a palotarom. Épp hozzákészültem a fényképezéshez, amikor a második emelet táján – szóval mellmagasságban porladozó táblát fedeztem fel és rajta ó-krivjács nyelven a következő szöveget sikerült elő-laticsantaláfiniáznom:

A felírásból egy betűt sem értettem, a krivjácsok pedig idegennek értelmét fel nem fedik. Vakmerőségemben egy alkalommal odáig mentem, hogy megtudakoltam az Aranylépcső Imámjától. Az öreg krivjács megfordult, visszakaparta a földet – rám – aztán jobbra-balra lengő taréjturbánjával titokzatosan elvonult.

Csak hajnali csatangoló természetemnek köszönhetem, hogy egyszer mégis nyitjára jöttem. Hangos kukorékolás ébresztett fel, szédületes gyorsasággal ugrottam bele a burnuszba, gombolkoztam és közben már rohantam is. Mire hasoncsúszva odalopództam az Aranyvár mögé, kakasok, kappanok, tyúkok, jércék és csibék óriási korroborija hullámzott, kotkodácsolt, csipogott, lirregett-lurrogott és ünnepelt a mederfenéken. A fal mögül a titokzatos táblát, rajta a nevezetes epigráfiummal, nem láthattam; csak a kenetteljes kifogyhatatlanságból gondolom, hogy valami tisztes vén sivatagi krivjács kapaszkodhatott a mimbar tetejére és ő tarthatta az ünnepi szónoklatot, ki tudja, tán éppen az Imám-kappan maga:

– Sahib.

Összerázkódtam.

A hang rémült volt, könyörgő és kéz módjára oly hirtelen ragadt torkon, hogy már-már azt hittem, nem is szümjén rablót kapok, hanem sivatagi kísértetet.

Sietve és egészen elgyávulva csusszantam le a tevehátról, szinte megkönnyebbültem, amikor haramia helyett Latif ismerős imajida ábrázatát pillantottam meg. A fiatal fellah fehérbotos öreget vezetgetett.

Csakhogy más a Darzsilingi Vásár és más a Taneszruft.

Apám, anyám, törzsem és országom minden szégyenét eszembe idézte, mély és közölhetetlen szemrehányással bandzsított rám. Kés talán nem volt nála; akit vezetgetett – a koldus jelenléte viszont nyíltan hangsúlyozta a karavánüdvözlő szándékot, ahogyan ezt a Taneszrufton értelmezik és amint ez már itt szokás. Nem voltam benne bizonyos, hogy ez – ugyanaz a Latif:

– Latif! …  Lehet  adni – vagy muszáj? – kérdeztem, bánatos mosollyal.

Latif gyűlölködő mozdulattal a burnuszába kapott: a kés után nyúlt… De amit előrántott és rámtukmálva nyújtogatott felém – az minden volt, csak fegyver nem: a FEGYVERTELENEK TÁBLÁJA volt.

Elvettem a táblát és amíg olvastam, Latifra, félszemmel, fel-felpillantottam:

De akinek kedves az élete – ne avatkozzék a kalifák ügyeibe.

.......................................................................................................................................................................

Az abujjida dinasztia a legrégibb államszervezet öreghorgonya a Taneszrufton, ősi, titkos szerződések alapján veszi át a gyarmaturalom közigazgatását. KISVASZAR-BAHCSISZARÁLY-NAGYVASZAR központokkal övéké egész ABAÚJ-Tenufrisztán.

A legnagyobb oázisban, ESZLARON székel a Kalifa; ez az egyetlen hely, ahol a gyarmaturalom érdemesnek látta, hogy ügyvivőt tartson. Pár tucatnyi tuareg rablóvitéz az udvartartás és ezerkétszáz imajida fellah tengődik az oázis körül, az udvartartás morzsáiból. Nyolcszáz esztendős szokásjog és külön, kilencszáz esztendős karavánszerájokban felhalmozott ezeresztendős SZENT MAKÁMÁK alapján kormányoz a Kalifa és igazgatja a Föld egyik legöregebb, leghagyományosabb és legszövevényesebb adminisztrációját.

A tuaregnek, ha kedve tartja, jogában áll és elveszi az anya elől a szülés jogát. Ha kedve tartja, elveszi a fellah házaspártól a párosodás jogát – mint ahogy a magzat elvételéhez való jogukat is hatalmában áll hogy megtagadja, ha kedve tartja.

Az ESZLARI Alkorán, a SZENT MAKÁMA felteszi a kérdést: „…a KÉZ van a munkáért? avagy a MUNKA van a kézért? Bizony hogy egyik sem, ti igazhitűek. Minden a  Tuaregért  van és minden úgyan kedves Alláhnak! – ahogy kedves  Neki”.

KISVASZAR, BAHCSISZARÁLY, NAGYVASZAR és ESZLAR fellahjai az írások-passzusok, bárcák-járlatok, fuvarlevelek, makámák, sivatagi igazolványok – a születési jogosítványok és halálozási engedélyek számtalan kasztja szerint permutálódnak. Minden makáma tetején ott díszeleg az Abaújidák pecsétje a gyarmaturalom sasával, ez DARZSILINGTŐL kezdve, ISZKERLANDIG a sarkövön,  értelmében  nem változik: A FELLAH FELLAH – de TUAREG A TUAREG.

Ez elég világos beszéd. Ez volt az Isteni Rend, amelynek alapján a tuareg a fellah-anyának a magzat elhajtását eltiltotta – de megszülését engedélyhez kötötte. Mit tehettem Latiffal? Azok közé tartozott, ahová a fegyvertelenek: magzatának elhajtását az anyának eltiltották, születését engedélyhez kötötték és amikor magzat-Latif, jóval megszületése után, emberkorára megkapta születéséhez az engedélyt, járlatlevelét keresztülpecsételték a megbélyegző sasjeggyel: „fegyvertelen”.

– Örülj, Latif: élsz.

Ezzel adtam vissza a táblát neki. Örülj, hogy életed tényét valahára engedélyezték: mostmár hatóságilag engedélyezett vagy.

De Latif a burnuszába takarta könnyeit és nem mozdult az öreg sivatagi koldus mögül.

– Sahib…!

– Gondolj azokra, akik öreg korban sem kapják meg születésükhöz a hatályosítást; és amikor meghalni készülnek, világrajöttük jogosító végzése nélkül nem nyerhetik el elhalálozásuk jogerőre emelését. Gondolj azokra, Latif, akik magzatának elhajtását eltiltották, de megszületését elutasították és nem is fogják kívánatosnak vélelmezni soha; gondolj arra, mit csinálnak az anyák, ha vajúdásuk pillanatában a gyarmaturalom a felfüggesztés jogával él, és mit, azok a törvénybontó magzatok, akiknél életük tényét soha nem hajlandó elismerni a Kalifa…?

…Vagy húszéves korodra akarsz te is visszatakaródzni a magzatlepénybe?

…Örülj. Latif: élsz. Tanúsítja és hatályossá teszi a SZENT MAKÁMA! A boldogok közül való vagy, akiket a HATÓSÁG engedélyezett – – –

Csend borult a sivatagra; apám, anyám, törzsem és országom szégyenletes csendje.

– … Így van ez – szólalt meg, nagy habozva, a vén földönfutó, a vak. – Nem a MUNKA van a kézért, hanem a KÉZ van a munkáért; és nem az ENGEDÉLY van a munkáért, hanem a MUNKA van az engedélyért: minden őérette van, a  Tuaregért,  aki erős; Alláh teszi ezt, aki bölcs és ha tette, jól teszi.

– Sahib!… Vigyél magaddal!…

Szavamfogytán álltam; s álltam kettejük tekintetét.

Súlyos perc volt számomra ez – a  MEI-YU-FAH-DZ  szelleme borzolt keresztül a sivatagon:  „semmit sem lehet tenni”.

Menekülni akartam a Taneszruft kísérteteitől, nyeregbemásztam és hogy rövidítsem a kínt és a pillanatot, néhány piasztert vetettem a porba, a fehérbotos aggastyán elé.

A hang után matatva – meglelte, felemelte és megtapintotta. Magasra pillantott, mintha az égen is azt látta volna, a hályogon keresztül.

Azzal visszaadta és egy agyonhajtogatott lapot nyomott a kezembe. Vak nyugalommal szólalt meg; mint valami feneketlen homokórán – úgy peregtek a szavak.

– …A Próféta még jót tészen veled.

…De nem ez kell nekem.

…Hatvan esztendeig voltam hajcsár és szolgáltam hűségesen a Kalifát; de bennünket megvakít a homok.

…Többé nem vezetek karavánt.

…Nézd meg, Sahib, ezt az írást.

…A táppénzt keresem

…mivelhogy a vénség vaksággal vert meg

…egy sátorzugot; kevés tejet és sok nyugalmat.

…Az írástudó, aki ezt írta

…úgy mondta, ezen a nyomon találom.

…Huszonötödik éve már.

…De nincs sehol – – –

Kibontottam az agyonhajtogatott lapot. Egész európai szívem elveszett benne; a papíroson homok táncolt és mintha SZINBABJE romjai alól a Sivatag Ökle közeledett volna – a NEFÚDD:

TANESZRUFT  FELLAHJAI  EGYESÜLJETEK!

Hosszú percekig álltunk-álldogáltunk veszteg; nyelvem, szívem ketrecben éreztem – az ismeretlen taneszrufti nyelv ketrece volt. A sivatag halotthamvasztó kemencetüze eltűnt; vészjósló, üdítő lehülés következett.

– Eredj – adtam vissza a földönfutónak – hordozd körül a Taneszrufton ezt az írást az imajida fellahok között. Aki írta, tudta: ez a hely az egyetlen, vak öreg, ahol a táppénzt, a tejet és a nyugodalmas sátorzugot megtalálod.

A teve nemsokára lehasalt; még láttam a két kísértetet, ahogy a Sivatag Öklével mellüknek rohan a NEFÚDD… Latif arcraborult és eszelősen kiáltozni kezdett; de az öreg nekifeszült és világtalanul, toronyiránt előre – neki a homokviharnak.

A szélörvény felszívta és tölcsérjével a magasba huppantotta. A fergeteg sötétség nyelte el – ott nyargaltatta-verte a Taneszruft fölött, de már azt se bánta: másodszor meg nem vakítja a homok.

Napokig eltartott, amíg a Demavend nyergén keresztülbukdácsoltam: lebecsültem a Karsztot – és egy álló hétbe tellett, amíg felismertem, hogy körbejárok a katlansivatag peremén és mint a lelkiismeret, kerülgetem a Taneszruftot.

Rochard ezredessel való második és utolsó találkozásom életem legtragikusabb tévedését tárta a szemem elé, mint valami kifordított állat meleg, véres bőrét. Gondolkozó készségem legnagyobb botlása volt – súlyos krízissel fizettem érte, de így is ezerszer olcsóbban, mint ahogyan Rochard megadta az árát.

Ahogy a Taneszruft eltűnt előlem, én is eltűntem a Demavend nyergén; VINGA és VÖRHÖNYE parázsfűvel benőtt kráterei után összezárult mögöttem a Kyriacus rengetege; többé nem láttam sem a Demavendet, sem a Sophronica-vulkán dohogó füstlökéseit: nem tudtam tájékozódni.

ÓDALMADNÁL földmoraj fogadott: a kerekes okapi reszketett alattam, pedálja rémülten konyult fel a földtől – rikácsok és manankinok menekültek a fejünk fölött.

Egyszerre mintha mögülem, előlem és mindenünnen felhangzott volna a Jel – a DONGA-DONGA-gong talaj alá futó, aszimmetrikus üteme. Valahol csapraverhették a földbeásott óriáshordót – ez a Jel sehol nem szerepel Morpurgónál A BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRÁBAN és azt jelentette:

Fehér Ember Ne Közelíts.

A hovák és a sakalavák rettentő Áldozat-ünnepe kezdődött, szünet nélkül dobogott a kafferek hadüzenete – a harci tam-tam. Óriás bogarak hajtották szét előttem a fákat,  megnéztek  és végigsúroltak a cincérbajússzal

óriásharkályok a szerszámmal, szárny nélkül, gyalog; roppant mókusszörnyetegek csapatokba verődve és összebújva, éktelen ricsajjal menekültek; háznélküli emeletescsigák száguldoztak elő, szarvukkal minduntalan beleakadozva a liánba s inkább otthagyták lógó szemüket, csak hogy irhájukat mentsék

malacnagyságú egyszarvúak rontottak el mellettem és törpe vaddisznók, hátranyúló agyaracskáikkal olyanok voltak, mint a patkánymammutok: az őserdő pánikja teljes volt.

Tulajdonképpen ez volt a pigmeus egész esztendei békességének és a gyarmaturalom helyénmaradásának a titka: az uralom kitapasztalta, mikor van az idő, hogy nem szabad hozzájuk közelíteni. Ilyenkor mindentől tartózkodott, távollétével helyeselt – nyomát sem lehetett látni és ennek köszönheti, hogy a helyén maradt. Én azonban csak Morpurgót hoztam el, Morpurgót és a BARÁTSÁGOSSÁGOT: és mindenünnen villogó zulu-szemeket láttam; lehet, hogy ott, ahol én gondoltam, nem volt igaz, de az a lándzsa, ami tőlem öt lépésnyire a zsombékba fúródott és remegő nyéllel beleállt, ez igaz volt: kezdődik a tánc.

A DONGA-DONGA duhogva, buffogva, búgva és békétlenül bummogott – bumma-bumma-bumbumbum – a talpak alatt, Fehér Ember Ne Közelíts: felkaptam hát egész testében reszkető kerekes okapimra és megveregettem a nyakát, a sörénye alatt. Felfeszült, ahogy a hátán érzett – de aztán ellenálló izmai ellenére a szügyébe fúrtam a pedált és nagy nehezen nekiiramlott, egyenest a hegynek, ahonnan a vadon tolongott és menekült.

ÓCSA mellett már messziről láttam a karóra tűzött köncsök-koponyákat, ahogy a Bolhatotem tetovált szemürege előtt magasratartva táncoltatták a varázsló segédei. NYÚZOTTHERNÁD tisztásán gyerek-harcosokat uszítottak ellenem – de nem értek utol a nyilak: csak vágtában láthattam a tömlőtestű  unkulunkulut,  a hernádiak Piócatotemét, aki a Mindenség Teremtője, „Magasztos és Eltaposhatatlan”. Bölények vontatták körbe az ingadozó szekéralkotmányt, amelyen a Tömlőisten hasalva ült, a hívők pedig – akik napok óta járhatták ezt az eszeveszett körtáncukat a sámánnak – kergén és szédülten potyogtak a kerékdobok alá, hogy „vígasztalják” UNKULUNKULUT.

A Sophronica-kráter alatt forró volt a föld, a fű elsült és a fák is ritkák és rozsdaveresek, ijedősen a meredeknek borulva, a kökörcsinek mohos és százados törzsei alatt – azt hittem, ez lesz a legnehezebb: szerencsésen átkerülni KICSINYD és SALGÓGALGÓC között.

De a két totemvidék üres volt, a Kullancs-szentély elhagyatott. Rosszat sejtettem.

HELEMBA kihalt volt, a feketék szabadon kóborló állatai riadtan ugrottak meg, ha megneszelték a szagom, a szemem vagy az okapim, ha rezzent. Csak azután tudtam meg, hogy INASZAKADIN gyülekeznek a vadak. Ott volt a legnagyobb ünnep, az AKRAGASZ, az ORKUSZ, a DEMAVEND, az egész Kyriacus-lánc törpéinek Áldozatünnepe – INASZAKADIN a  Sacrosaurus  színe előtt: híre járt, hogy Fehér Embert fogtak az onogur-meszticek.

Mostmár valósággal nevetnivaló kedvem kerekedett, láttam, hogy innen vagy egészen ép bőrrel menekülök, vagy sehogy. Lihegő okapim ott hevert a parázsfüvön, én, pörkölődő térddel-tenyérrel, kúszva közelítettem meg a Szentélyt, ami előtt a templom állott. Fejem fölött a szertartástánc lábdobogása döngött, talpam alatt viperafészkek settenkedtek, a JÓ VIPERÁK: a vipera a Kyriacus törzstoteme és a hely a Vipera Temploma volt.

A szentéletű és jó viperáktól való félelem erősebb volt bennem, mint a Fehér Ember félelme a néger szaturnálián: borzadozva húzódtam fel a deszkaüregbe, ahol a keresztgerendán megtámaszkodhattam – csak hogy a viperás föld ne érintse talpamat. Az odu a törzsfőnök emelvénye lehetett, éppen szembekaptam az Áldozati Táncot a bokaperecek és a sárga lábkarikák között. Néha lelestem a földre, hogy nem sziszegnek-e valahonnan a jó viperák, néha pedig be a szentélybe, ahol a mennyezeten a SACROSAURUS förtelmes gerendateste lógott azzal a békába ojtott kutyafejjel – nincs az a fénykép, amely érzékeltetné, mennyire undorító – ágyékán a jó viperák üres bőrrongyai, a SZENT KERESZTESEK.

Egyszerre, ahelyett hogy ájultan pottyannék a kígyók zsombékjai közé, könnyű vérhullám tesz gyalázatossá és jellemtelenné, kukának tettetem magam és életingerem minden heves aggodalmával ölelem össze egyetlen testté a csontok és fehérjék néhány cafatát, ami vagyok

– – –  Rochard  – – –

Úgy ötlik agyamba, hogy szinte puffan – oly kifejezéstelenül. Elfelejtem, hogy mekkora röstellnivaló hévvel tudnék lelkesülni és bizakodni érte, ha mindez egy európai versenyjátékon volna – de itt, a törzsfőnök és a fekete harcosok ülepe alatt, a JÓ VIPERÁK szentélyének a fenekén egyetlen tűzbehullott fehér vagyok: még gubbasztok, még figyelek – de már az irhám: már az irhám menekül.

És Rochard beszél.

Jól érti a bantam-ghimljak nyelvét, megkötözve sincs. Még áll, még nem verték le lábról. Megígéri, hogy visszahozza a SACROSAURUSZT és minden viperáját épen, egészségesen, frissen töltött méregfogakkal és szebbnél-szebben sziszegő kétágú nyelvvel.

Erősködik. Hosszan. Halkan. Tántoríthatatlan barátságossággal. Néha nekilendül, hevesen és nagy-nagy meggyőző erővel; minden szemet magához bilincsel… Egy európai a fekete Parlamentben – – –

Rochard tántoríthatatlan  barátságosságának  parázs indulata felgyújtja bennem a közös cél tüzét – a verhetetlen tüzet, ahogy bennem akkor, ott, a Tarbagatájon felizzott, a sasbércen… A vöröslő eurazit-szilánk és benne az emlékdoboz. A szövetség újul meg bennem; a rázúduló túlerővel verekedő Fehér Ember indulata, azé, aki az első sorokban küzd – és sorsa-és fegyvere, hogy  magáraránt:  mostmár jelentkezem a harcra, semmit nem bánok már, csak győzni lássam

közvetlen fölöttem felemelkedik az ülődúc; gurgulázva-bőgve felrikolt a Törzsfőnők ingerült-szaggatott torokhangja. Fülrepesztő ricsaj rá a felelet; s gyorsabbra veszik a tam-tam ütemét. A tákolmány reng, a SACROSAURUS tetovált gerendája úszva himbálódzik függesztékein

– – –  Rochard!  – – –

– ahogy a torkomon kifér. Elbömbölöm magam. Felfedeznek? Meghallják? Eszembe se jut… De mintha ott se volnék, az Áldozati ünnep tovább csörömpöl, nekivadultan sikoltozik és dühöng, mint a Sophronica tűzgyomra, kitörés előtt.

Nekiszédülök a résnek, amin lesem, a deszkaverem fenekén vészelve, karmolva és körömmel verekedve – tehetetlenül vesztegelek a látvány bénulatában, amint Rochard sovány testét gönceiből előhalásszák, karóhoz hurkolják és feldobják vállaikra… Táncolnak vele. Fejjel lefelé állítják vissza a Törzsfőnök elé – így kezdődik a vallatás.

A Kyriacus pedig egyre gyűlt, táncolt és dobolt – a hírre, hogy az onogur törzs Áldozatot fogott.

Ezek a gyorsan pergő jelenetek meggyőztek róla, hogy a BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRA kevés, Morpurgo hiányos és talán sohasem fogjuk eléggé kiismerni a vadat.

Tévedtem én is, az ezredes is: sem én, sem ő – nem találtuk el.

A vadak elhitték, elsőre elhitték, hogy a Fehér Varázsló élve küldi vissza a Jó Viperát.

A vadak a Fehér Varázslót inkább megölték, mintsem hogy Rajta keresztül és Általa, a SACROSAURUS ernyedten fityegő kígyóbőr-szoknyája megelevenedjék. Hamar! Hamar! üsd! üssed! üssétek a Hatalmast, még minekelőtte a törzsekre rászabadítja a Jó Viperák hadát!…

Soha életemben olyan tragikusan butának nem bizonyultam, mint akkor, a Kyriacuson: kis híja elsírtam magam.

Ha Rochard azt hitte, hogy a Fehér Varázslónak a ghimljakok  örülni  fognak – ha én meg azt képzeltem, bölcsebbek annál, semhogy  higgyenek neki:  mi lehet ennél bődületesebb megtévedés…?!

Üveges szemmel bámultam a szörnyű jelenetet, szégyenletesen egyszerű felismerés rontott rajtam keresztül: ÓCSA, NYÚZOTTHERNÁD, INASZAKADI nem  úgy  tiszteli a viperát, ahogy mi hisszük – európaiak.

A kisgyócsi belátta, hogy a Kyriacus a  kígyók  gyarmatbirodalma: nincs fegyvere ellene más, mint hogy vérével táplálja a viperát.

Istennek hiszi, „Jóságosnak” mondja és  tabunak;  a vipera „szentéletű” neki és a kereszteskígyóról másolja összes totemeit: de ízekre szaggatja azt, aki olyat ígér, hogy visszaküldi és újfent, mégegyszer a nyakára hozza a viperát, amit már egyszer, vérének adójával a sírba tuszkolt.

Így jelenti a bantam-poljékok nyelvén a  jó  azt, hogy  bitang,  hogy kártékony, elvetemült; és a mesztic nyelvén a Vipera azt, hogy  Lerázhatatlan.

Nagyon is ostobának gondolta Rochard a Kyriacus pigmeusait, ha hitte, hogy eleresztik a SACROSAURUSZT: baromi együgyűnek. Mintha várnák, hogy élő, frissen töltött méregfogakkal és szebbnél-szebben sziszegő nyelvvel kapják vissza kígyóbőr-kötényét – amiknek a halálát, végrevalahára, saját vérükkel kiböjtölték… És nagyon primitívnek gondoltam én a pigmeust, jószágnál-együgyűbbnek, ha fennakadtam a  hihetőségen  és eszembe se jutott, hogy a primitívek  mérlegeljék  az ígéretet, minden következményével együtt

európai csökönyösségünkkel nem láttunk  unkulunkuluban  egyebet, mint a primitívek szokásos kultikus-vallásos sületlenségeit – de az én megtévedésem volt a nagyobb, ez a botlásom valósággal az eget verte. A hovák és a sakalavák belátták, hogy a Viperák birodalmában nem élhetnek másképp, csupán ha ők és minden nemzedékük ezeríziglen,  véradóval  elégíti ki a kígyó gyomrát és isten-szeszélyét

a primitívek miszticizmusa alatt olyan mélyen gyökeredző valóságérzék tekergődzött, amilyen realizmus Európában nem terem. Hátsó-Eurázia legkülönbözőbb bálványaiban, Pióca-, Bolha-, Kullancs-és SAURUS-totemeiben sajátos és visszaadhatatlan józan realizmus, egyfajta törzsi valóságérzék dadog, fulladoz és keres, hogy meglelje a szót, ami még jobban kifejezné a  Lerázhatatlan Bitangról  azt, hogy bitangok és lerázhatatlanok

ha derűje Áldozatünneppé vigyordul, ha értelemfordító matematikája holmi kultusszá torzul is, ami visszafordul ellene, akkor is. Hátsó-Eurázia a nyílt fej, a tapintó szem, a tárgyak jelenvalósága – a derű és a matematika hazája: de Hátsó-Eurázia eszének tapintószerve ott senyved, kopik, vesztegel és dugul a járhatatlan mitoszvilág, a mesterséges Bolhaistenek, a piócatestű Mindenség-teremtők, a mennyezetről lógadozó Gerenda-SAURUSZOK: a legszélsőségesebb gyarmaturalom vesztegzára alatt – – – hova tettem az eszemet, amikor KISGYÓCS bennszülötteinek józaneszét elszemfényvesztette a gyarmaturalom…?!

– vak voltam, amikor NYÚZOTTHERNÁD eszének tapintócsápját láttam: hogy mint s hogyan keresi folytonfolyvást és éppen azt, amit vesztegzár alatt tart a gyarmaturalom…?!

– hát nem  ez  életem legtragikusabb megtévedése? ami mint a kifordított állat véres bőre mered elém: nem egyfajta  védekezés  ez, sündisznófajtája a lények végső védekezésének, mikor a kétfelől megtámadott INASZAKADI, addig a határig, ameddig az ina meg nem szakad, tűrhetőnek érzi, lehetséges állapotnak fogadja el az  ostromállapotot  és Uraként szolgálja a Lerázhatatlan Bitangot – a JÓ VIPERÁT…?!

üveges szemeim félig a befele-nézéssel voltak elfoglalva, gondolataim villogásával; de azért láttak. Bekövetkezett, amitől mindennél jobban rettegnek a pigmeusok, valaki megrendítette bennük a hitet, azt, amin a Törzsfőnök és a SZENT TAN alapul: a vesztegzár áttörhetetlenségének hitét

új szó született, új szó vajúdott a pigmeusban: a  rossz vipera  szava, ami európai nyelveken  lerázhatót  jelent – ezt pedig nem bírta el. Nem bírta elviselni ilyen közelről eszének realizmusát – amibe belevitte a heves ellenkezés; évszázados hite, hogy ne legyen más kiút, mint a vesztegzár és a SACROSAURUS – ingadozott… És ki az-mi az, aki azt állítja, van más kiút, mint, a sündisznó örök védekező-ingerévé rándulva, két ellenségünket Uralkodónak és Istennek ültetni magunk fölé – ki más, mint az alázat-nélküli Jövevény, aki becsmérli PIÓCA- Unkulunkulut,  gyalázza, basszamázza, pocskondiázza és kétségbe vonja, hogy Ő adja a  vért,  amiből, ha vesz is belőle, csupáncsak pindurka kell neki…?!

igen! ő az! az Áldozatünnepen közelítő! a szentségtörő! a tabu-érintő! a totem-gyalázó Idegen!… Ami ezután következett, az KISGYÓCS, ÓCSA, NYÚZOTTHERNÁD és INASZAKADI heves, vegetativ ellenhatása volt, a vészreakció. A vén Kyriacus-vallások tiltakoztak; a földbeásott tam-tam eszeveszett ütembe fogott

a Megszállott ima-kurjantásaitól felhergelt tömeg elégtételt követelt és látványosságot – az idegrendszer nem tudott lezökkenni reflexeiről, amelyeket megszokott:

– kártékony?!

– kártékony…?!

– …KÁRTÉKONY?!

kígyósziszegéssel, sorra nyújtotta hozzá totemeit a Megszállott és hat segédje; Rochard azonban mindebből már nem sokat láthatott. Szivettépő békamozgással rugaszkodott, amikor a nemiszervét csonkolták; ahogy a karón már odáig csúszott, koponyája a padlót verte, vére kibuggyant, szeme akadozott. Tán nem is tudta már, habot túró szájával, hogy mit kiáltoz, amikor még mindig közéjükcsördített:

– kártékony!

– kártékony mind!

– IGEN, KÁRTÉKONYAK!

szünetlen így kiáltozott, amíg ereje és eszmélete tartott; fátyol futotta el a szemem. – Rocha-aaard! Veled vagyok! – harsogtam a nyílás felé, torkomszakadtából; hallottam, hogy felugrálnak. Lándzsanyelek, lábak jelentek meg a tákolmány elején, a cölöpök alatt pedig viperák.

Ezek mentettek meg. Én már addigra, aláfele a meredekkel, ott gurultam az okapin; a lándzsák találat nélkül ürítették ki a lándzsavetők kezét és a viperatámadás ott érte a fegyverteleneket, a szentély előtt.

Az Áldozatünnep elkövetkezett; az Istenség előcsúszott, mart és evett: a JÓ VIPERÁK.

Tizennyolcadik Hajnal.
A kongresszus

Hogy szidtam, mint a bokrot, amikor hozni kellett a sok sárnehéz göncöt a kemenceforró Taneszrufton keresztül és most milyen jó is a bekecs, a szőrkesztyű, a nyakbavető meg lábszármelegítő! Ha az ember AHAJTKESERŰ és EHEJTNAGYBAJOM kánságokat elhagyja, megritkulnak a fák, szavannák és szakadékos sztyeppe következik. Ez a Halálmező, ahogyan az ugattok és a juhhánok nevezik, mert földrepedéseinek gígászi szarkalábjai közt könnyen eltéved az utazó. Egyedüli vezetője a MURGAB – egy nekidühült hólé-folyó. Évszázadok óta viszi a havat, püföli-fúrja az agyagot és a sziklát – és nem képes a medrét kényelmesebbé tenni. Ez aztán elhallatszik messzire, nem kell éppen a partján haladni: sziklának neki-alá, dübörög-zúg, mélyre-magasra, fel-le – mérföldekre elhallatszik, ahol a MURGAB halad. GYERGYÓSZENTKESERVESNÉL valahára megleli a vízáteresztő réteget, legyezőszerűen szétterpeszti-elnyújtja magát, sekély, iszapos és hináröblökkel teli: MAGYARCSAHOLJNAK és OLÁHCSAHOLJNAK hívja az egyszerű nép a MURGAB két partját, a Halálmező széleit. Ahol a sziken a vize eltűnik, a föld alatt vándorol és keveredik tovább a talajvizekkel. Vakmedre nyomán a síkság egész hosszában beborul: itt kezdődik az a rettentő mélyföld, amelyet joggal neveznek a Világ Fenekének. Vadvizein hamar beáll a jég; lapos táblahegyei – amelyek a leszakadó talajból valahogyan fennakadtak – mentődeszka módjára tartanak fenn még valami görbefenyőt, lóca-dúcot vagy óriáslaput: ezek a gigantikus korcsalakok oly kajlán lógaszkodnak a táblahegy szélein, mintha vissza szeretnének bújni a földbe. De CSIKSZENTNEHAGYJELNÉL elhagyja a tájat minden növény és onnan, SEPSISZENTCSÜCSÖKNÉL következnek a tundrák. Havas pusztaságok idegtépő ismétlődése, rajta a csali-mezők, lékelések és tundra-kutak végtelen sora: DÉDA, GALAC, KÁNYAHÁZA, azután ZSIBÓ, HEJŐPAPI, KOPASZ, a látóhatáron feltűnik a KHOPASZ-DAGH és rajta a csúcs, a hósipkáját folytonosan olvasztó Babyagoore-vulkán. Az armeniánus-juhánok és az eszkimoid ugattok kánsága rettentő fordulat – végetér a trópus vesztegzára, a taneszrufti kínaizmus, a MEY-YU-FAH-DZ, a Kyriacus és a Halálmező kifogyhatatlan fortélyai: az uralom és a táj vesztegzárait csendességre inti és harsogó szólójába kezd egymaga a hó. A táj megborul, a jégkorszak vesztegzára következik. Valaha itt rekedt meg és innen mentették ki a PAPANYIN-expedíciót.

Hal alakú fonottas talpakon jár a csukcs, kis fakutyákon tanul lépkedni-csúszkálni a tajmír csecsemő; és mindannyiszor, ha siratóünnepre felutaznak a bennszülöttek a Babyagoore-vulkán behavazott hátságára – a hó esik, a szürkeségben látni sem lehet, de hetedhéthatárba elhallatszik a szán elé fogott rénszarvasok ezernyi rézcsengettyűje.

Az ember csak úgy, elcsoszog lécein ezek előtt a hóba süppedő auúlok előtt: minden auúl üres, az egyetlen helyiség a lakatok hógombóca alá temetkezik a falvak kihaltak. Fenn vannak a dédaiak, galaciak, kányaiak-ványaiak, zsibóiak, papiak, kopasziak a KHOPASZ-DHAGON, átpillantanak a gerincen és sokáig, hosszan gondolkoznak  Iszkerland  – az előttük elterülő ismeretlen világ fölött.

Iszkerland embernemlátta tájain örökké hó havat temet; ezt látja a féléves éjszakában, jégdómok fölött, a sarki fény.

Iszkerland embernemlátta tájain szakadatlanul csipkedi-facsarja és hajkurássza a havat az engesztelhetetlen iszkerlandi szél.

A tengerjáró jégszigetek néha összecsattannak, tatjukkal felszaladnak egymásra, összeakadnak, megnyugosznak, aztán egybefagynak – de a barlangok, a csillámfedelű gyárak, a kiskertek az iszkari-kunyhókkal, minden-de-minden, ami csak benne, rajta van: még napokig reng-riog az egész vidék.

A hóesés harsány és hangtalan, akár a roppant, hétrétű hótemető, ami szünet nélkül országot hantol; ismeretlen a növény és ami van – kanálfű, jégparaj – nem földi értelemben vett vegetáció: a jégbe ereszti gyökerét és rostjain finom jégárak, parányi morénák keringenek.

Iszkerland hátán olyan vastag a hó, hogy az iszkereknek a földre nincs szavuk és ami szavuk a földre van, az az Istenséget jelenti; s ez ő, a TUBAN.

Iszkerland embernemlátta tájain a föld az isten.

Rejtett üregek, járatok és töréslapok a permafrosztban – ezek hálózzák keresztül-kasul a jégtalajt. Van is, aminek mentén összecsurogjon benne a hólé, a kásagleccser, a talajverejték; és ha a talajvíz már magas, a völgyek figyelőkútjain kicsap és megáll

érzékenyen rebegő jégfátyolt terít a hó alá és várja áldozatát: ez Iszkerland első csapása – a csali-mező.

Ám ha nem jön a felszínre, rosszabb. Talajvésznek mondják, az ország második csapása ez és valóságos alvilág Iszkerland alatt; néptelen kong a lyukak, csarnokok, jégcsap-katedrálisok homálya, mint tüdővészes mellben a kavernák.

Az ország harmadik csapása egy átok: Iszkerland minden huszonöt évben egyszer kihal és egyszer benépesül.

Amikor én odaérkeztem, épp kihalófélben volt és hogy én elmentem, teljesen kihalt. Már nem volt, akinek fájjon csali-mező, talajvész, vízrágás – az ország csapásai. Jut eszembe: mi a vízrágás? De ki ne tudná –

van úgy, hogy évtizedekig hall a fül valami rejtett morajt, amit úgy megszokik, hogy szentelt csendnek hiszi; így képzeli a világűr alaphangját, ha van: a vízrágás ez a moraj

országos csapás ez is, a negyedik, de nem a legutolsó

kimarja a jégtalaj hajszálrepedéseit, a járatból tárnát csinál, a tárnából barlangot – és egy szép napon a beomló üreg a poklok jeges fenekére hullajt jégkunyhót, kiskertet, iszkarit, tehenet… Hosszan morajlik az omlás, a tördelődés – – – de ha egyszer megáll, átveszi korszakát a csend és ha maradt még életben fül, ami a földmorajhoz hozzátompult, most az egyszer megtanulja, mi az a némaság, ami még a világűr hangtalanságánál is illedelmesebb: az iszkerlandi csend.

Így bolyong-tévelyeg, mint valami néptelen állam, minden egyes úszó sziget, ha elkapja őket a tengerár – tótágast álló világban ez itt a törvény, tengert szántanak a folyók és szigetek úsznak a szárazföldek hátán, mint a leviátán.

Hajnalban, amikor a szél fogat csikorgat és a koránkelőt vadlékek, csalimezők el nem kapják a szürkületben, fagyhalál pusztítja a kimozdulót: a tömbbé fagyó víz pedig üvegkoporsójába falja a megfagyottat és ha fagytában még feszeng, a rianások óriási dörgéssel túrják-temetik a jéggyomorba egyre beljebb és mint az üdvlövések csattannak el a reggeli viharban.

Iszkerland embernemlátta tájain mindennapos látvány és már meg se fordul utána valaki, hogy megnézze magának: vadlékek pattannak a jégen; talajvészes gyárvárosok zuhannak a pokolra; méltóságteljes lódulással jégdómok nyílnak ketté és vetülnek a görnyesztő magasságokból messzire.

Mindennél szörnyűbb azonban, ha az úszó jégország valahol taplózátonnyal súrolódik a tengerfenéken. Ez az ország ötödik csapása, a taplózátony, mellette a négy első szóhoz se jut.

Az iszkarik figyelőkutakat ásnak a hótakaróban, meglehelik és könyökükkel letörlik a jeget, hogy homályos ne legyen: úgy lesik a sziklatömböt, amin a rásajtolódó és felforrósodó fenék szikrák, csóvák százait csiholja a taplón. Villámlik és zubog; a felszabaduló víz sorra oltja – de ha a tömérdek melegközpont üreget forral magának, összelobban; jégország süllyed és sistereg: valahol hőbomba robban.

Az iszkarik a jégsziget szélére rohannak; szakadékok nyílnak meg, amelyek ezer évig a névtelen fekete leviátánt rejtegették. Egyesek a hóba ássák magukat, hogy ne lássanak, ne halljanak; de vannak, akik se nem látnak, se nem hallanak s nem tudnak betelni vele – annyira  nézik  a feltáruló Istent, aki ezer esztendeje bujkál; és szent borzalommal ismétlik nevét:

–  TUBAN…

–  TUBAN…

Az ország hatodik csapása a hőbomba.

Van hetedik is: az, amikor vörös hó esik.

Legalábbis így tartja számon a maphlakórumi Iszkerlandkutató Intézet és én átveszem; hogy a hó szineváltozásában mi a szörnyű, nem árulták el az iszkerlandiak.

Mondják, mikor hőbomba robban, előzőleg vörös hó esik. Mendemondák ezek, az a gyanúm. Amerre én jártam, Iszkerland embernemlátta tájain fehér a hó.

Az ország egyetlen „áldása” ez – a hó. Kincse, nyomorúsága; házépítő téglája; derékalja; mocsara.

Néhol oly laza, mint a láp és hójáró talphálót csatol fel az iszkari, ha azt akarja, hogy visszatérjen. Néhol meg oly kemény és zúzhatatlan, hogy emberöltőkig vágnak rajta egy-egy lépcsőfokot – mire kész, az ország épp elnéptelenedik; néhol pedig porzó és oly nyughatatlan, hogy örökké hóörvényben van a határ.

És szakadatlanul zeng-zizeg, csattog és huhog a Poláris hóbundás szélrendszere – az engesztelhetetlen iszkerlandi szél. Ez a süvöltözés mindenhová elkísér. Benyúl az idegen hóna alatt és gyötrelmes ölelkezéssel ráteszi a hátára jeges tenyerét. Az állhatatlan porhó a szárnyára kap, vattásan összeáll és összeházasodik az iszkerlandi széllel: feltakarja-leteregeti az iszker halásznép jég közé ékelt kunyhóit; rohamonként átnyargal a völgyeken és rengeteg magas fehér göngyölegben kertgeti a szélvész az ISZTRA-SHIVAT egyszer egy nap megvillanó csúcsa felé, magasan a hóhatár fölött.

Innen aztán az örvény megdühül, lefekteti; de földhöz csapja és mint a görgő lavinát hengergeti-zavarja a SHIVAT-ISZTRA-TUBAN embernemhallotta lankáin, gerincnek felfelé. Mire elfogy alóla a hegy, egyetlen hordóvá gyúrja és a levegőbe suhintja az óriás görgeteget, a tömb millió hógolyóra mállik széjjel: most újra a hátára veszi és úgy utaztatja a magányos gomolyagot – alattuk Iszkerland és alattuk a felhő, amiből a friss hó esik.

Hányódik, mint valami felhőzátonyon ringó és felhővé robbant hajófenék az iszkerlandi széllel: mígnem, valahára, az ISZTRA-SHIVAT és a SHIVAT-ISZTRA-TUBAN nyergén talpa alá kapja a talajt. Felszáguld a nyergen és a  Vulkánok Koronájánál  hódolattal lerakja: embernemhallotta csúcs ez a vörös hó határán, magasan a fehér hó határa fölött – a NAGY MOGUNTHUVAT.

Leszáll és szédülten hever a fehér pehely; ott járja örök körtáncát, ott karikázik, örvénylik az engesztelhetetlen iszkerlandi széllel a másik hó, a vörös – – – a krátertorok körül a hó örökre megmarad.

Iszkerland embernemlakta tájainak szóródó-kallódó és babonarettegő lakói az iskharik vagy iszkerek – szláv eredetű népmaradvány valami kevés eszkimó-tajmiri-csukcs beütéssel: jégföldiek.

Szelíd, fókavérű, igénytelen nép; vendégszobájába vezet, felajánlja feleségét ha barátságossággal közeledel.

Megcsillantasz néhány yütlandi rézkrajcárt, amelyet nem ismer: boldogan üdvözöl, tapsoló fóka-tutmant utánoz és tarisznyabőrből készült lélekvesztőjével kétszer-háromszor átfordul neked a jeges víz alatt.

Léket vág a jégen és hálót csúsztat a jég hasa alatt: ilyenkor ha fényképezel, babonás félelmében otthagy hálót, halat, családot, lót-lohol és más tájakra költözik, ahol új családot alapít.

Nyakán zsákocskába varrva amulettet visel, ez a TUBAN-TUBAN; minthogy a zsákocskában földecske van, ami ritka – nagy az ára a talizmánnak. Hiszi, hogy a TUBAN-TUBAN megóvja vadléktől, csali-mezőtől, ISZKARI-TUTMANTÓL; mert rémüldözik mindentől az iszkari, óraketyegéstől, zsebtükörtől, konzervnyitótól – de talán semmitől nem retteg annyira, mint őtőle, ettől az ISZKARI-TUTMANTÓL.

Jégembernek  nevezi, persze nem ember: óriás tarisznyás rozmár; ami félénk, ritka és nagytestű állat, kitűnő úszó.

Az iszkari azonban meséket tud róla, történeteket, ahol aTUTMAN emberevő: a mese végére rendesen holtan találják valahol a Cseljuszkin-fok mellett a gyűlölt ISZKARI-TUTMANT, rettentő iszákja teli van összemorzsolt ékszerekkel, megrágott fibulákkal-csattokkal, tüvencsekkel-gyűszüvencsekkel, emberi végtagroncsokkal, ládáncsokkal-levelencsekkel és hajóroncsokkal – ilyen és még sok más efféle iszonytató és érthetetlen dolgokkal.

A jégembernek persze esze ágában sincs közelmenni az iszkerekhez; de ha mégis, egyszer tízesztendőben megtörténik, hogy egy ilyen iszkari-rozmár, ormótlan testével és himbálódzó iszákjával bemerészkedik az auúl első vermeiig, esetlenül megáll, bebámul és vérfagyasztó hangon elbődül –

– a  pooo-ósta!  –

– az iszkari nekiiramlik és meg nem áll, amíg valami csali-mezőbe vagy vadlékbe, talizmánostul, be nem zuhan. Ha szerencséje van és átvészeli, még aznap új vermet kapar, előveszi elhalt anyja szoknyáját, kegyelettel arcára borítja és mostmár, az anyja szoknyája mögül valamivel bátrabban, hüppögve és zokogva meséli a nyakában fityegő TUBAN-TUBANNAK a szörnyűséget, hogy ittjárt az ISZKARI-TUTMAN.

Hogy a gyűjteményem teljes legyen, szerettem volna lekapni néhány lencsére kívánkozó példányt a hunucsukcs arisztokráciából – ez Iszkerland félhivatalos uralkodó rétege.

Csak Maphlakórumban tudtam meg, miért nem találkozik az utas sehol a hunucsukccsal: fázik, köhécsel és melegégövi tüdeje küzd az engesztelhetetlen Iszkerlandi széllel.

Ez a világtörténelem leghihetetlenebb törmeléke, szilánkja – dióhéjban egész Hátsó-Eurázia.

Éppen ezeregy napja, Iszkerland féléves éjszakájában, fénypadjaival, az Aurora Borealis vágtató lovas csoportokra világlott: honfoglaló hunucsukcsok ügettek a Halálmezőn keresztül.

Szántóvető békés őslakosságot találtak itt, a szláv eredetű, kamcsadaloid-eszkimoid iszkereket. Kutakból bányászták a földet és puttonyokkal hozták fel a földgyomorból, hogy a jégsziget völgyein elteregessék és TUBANBÓL előimádkozzák a MOGUNT, ami a kenyér.

Szerencsétlenségükre az ishkarik még nem láttak lovat: megzavarodtak és rémülten ajánlották fel asszonyaikat.

Az asszonyok halálraváltan ajánlották fel a fóka-sonkákat, amelyek a tűz fölött forogtak.

A férfiak lélekvesztőikbe ugrottak és míg a hunucsukcsok kidőzsölték a honfoglalók legendás ehetnékjét, szeretkezhetnékjét, ők hármat-négyet perdültek kenúikkal a víz alatt, úsztában fogták a halat és víz alól eveztek: csak hogy „az istenek mulassanak és megenyhüljenek”.

Vendégbarátság volt az első éjszaka és az első nap: Iszkerlandban épp egy év.

És a hunucsukcs nem ment.

Vendégbarátság volt a második nap: Iszkerlandban épp egy korszak.

A hunucsukcs nem ment.

Legelők nélkül kivesztek a lovak; és amikor már ment volna-portyázott volna tovább, nem volt paripája a honfoglalónak.

A föld  rossz  – mondta – de a rabszolga  jó.  És ottragadt.

Lovai nélkül már az iszker sem tisztelte annyira a hunucsukcsot, de addigra egy korszakkal elkésett: fiai elfelejtették a földművelést és megtanulták a rabszolgamesterséget.

Így élnek az iszkerek. Előzsarolják a puttonyokban fölhordott földgyomorból a levesbevaló petrezselymet, a talajvész vermeiben burgonyát termelnek; megtapintják a talizmánt, a földecske még ott van, „TUBAN kedvéért” – sóhajtanak és elviszik a legszebb szakajtó MOGUNT, a legnagyobb bőröket, a legzsírosabb fókacombot és legszemrevalóbb asszonyaikat a láthatatlan hivatalnokrétegnek, pedig az már régesrégen hatfejű, kétlábú meseállatnak tartja a lovat, örökké fázik, harákol, köhécsel és melegégövi tüdeje versenyt sípol az engesztelhetetlen iszkerlandi széllel.

Egy iszkari tutajostól hallottam ezt a bájos, együgyű legendát a szetúnon, amikor a FEGORA-jégáron átvitt, ez szeli át a várost, Maphlakórumot. Mint a babonás iszkerek Varázsló-Zsákjából, nagy sűrű papucsokban ereszkedett a hó, alákavart a hidaknak és be-betolongott a pályaudvar kristályalagútján – leküzdhetetlen volt a fehér varázs. Elvarázsoltak, süket vagyok és azonkívül idegen – gondolhatta rólam; nagy kényelmesen messzire vetette hát a csáklyát és ahogyan álmodozó szakértelemmel továbbtolta-kampózta a szetúnt, énekformán „parlando” – dudorászni kezdett.

Ez is TUBAN-legenda volt, ősi pentatonikus sopánkodás; de mintha valami olyast sugdosott volna, ne örüljetek még, szetúnosok, várjatok, ha majd vörös hó esik.

Ez lesz a Jel; ménes ágaskodik elő a hóból – a hunucsukcsok békésen felkapnak lovaikra és a ménes elvágtat velük és neki egyenest a Halálmezőnek, ahonnan ezeregy nappal annakelőtte belovagoltak.

Különös, ritmikus népi kesergő-és havasi gajd ez a vörös hó legendája, bár nem tudom, mi a tudományos alapja és hogy a Fehér Hó Határa alatt ha egyáltalán volt, hogy lehetett ilyenre példa: nem emlékszem ismerősre, aki ezt Maphlakórumban nekem kimagyarázta volna.

Aznap elhallgatott a földmoraj: harsogó, fülrepesztő csendesség következett, amitől megállt a FEGORA-jégár: elég volt.

Csend, csend, érthetetlen csendesség mindenütt.

Egyszerre halk, fájdalmas csikorgás, tördelődés, sivalkodás hallatszott a jégmezők alól, mintha a túlvilágról jönne: az úszó jégsziget ezeresztendős zátonyokat horzsolt, a kilenc országcsapása egyszerre sivalkodott.

A morénák álltak. A FEGORA a hidaknál elkezdte építeni torlaszait, felpúposodott és irdatlan jégsüvegeivel, jégtüskéivel, észrevehetetlen lépéseivel megtolta és ferdére billentette a hídjármokat: elég volt.

A hidak, a pályaudvar kristályalagútjai, a simára fagyasztott útak-utcák, a jégterek elnéptelenedtek, a hunucsukcsok gyulladt szemmel vizsgálták az eget. Szőrmeköntöseiken a kukucskáló-nyílásokat jeges gyűlölettel dudálta teli az engesztelhetetlen iszkerlandi szél, ami most teher nélkül érkezett (elég volt); a hivatalnokok fáztak és rémülten vándoroltak oduról-odura: az évszázados hóesés megállt – elég volt.

Elég, elég, elég volt: ezt lehetett hallani mindenünnen, a hunucsukcs hivatalokban, az iszkari auúlok fenekén. Tisztaság, világosság és csend kerekedett Iszkerlandban, olyan, amilyen ezeregy napja nem volt. A két látó szemükkel olyasmit láthattak az iszkerek, amit egyszerre soha: balról a levegőégen szikrázva emelkedett az ISZTRA-TUBAN; valamivel feljebb, az örök hóhatár fölötti nyergen megtetszett a SHIVAT-ISZTRA és a kettő fölött, mintha lebegne, embernemhitte magasságban, a  Vulkánok Koronája  Iszkerland fölött – a NAGY MOGUN-THUVAT.

A figyelőkutakból hőség csapott fel, az iszkari – ahány csak a taplózátonyt figyelte – ottpusztult. Köröskörül hőcsóvák repdestek, forrpontok és megakadályozni már nem lehetett, hatalmas dörrenéssel ostorok, pászták és gyémántkemény sugárnyalábok ütköztek a jégmezőbe, a morénákba és a torlaszokba: napsugár.

A sugár birizgált, csiklandozott, döfködött, dacolt, dühöngött, harsogott és nevetett: elég volt.

A talajvész tüdőbeteg kavernái századokat olvadtak pillanatok alatt és egymásután pottyantották az üreg feketéllő fenekére a városokat, a gyárakat, a veremtelepüléseket. Sustorgás, jajveszékelés, hőáram és gőz csapott elő a járatokból, valahára a szélroham huhukolása is átadta uralmát az iszkerlandi csendnek,  csendroham  keletkezett – és benne, rianások, döngések és detonációk kíséretében az úszó jégsziget egész hosszában végigrepedt: hőbomba robbant

úgy látszott, az olvadást nem lehetett megállítani. Iszkerek strázsáltak csoportosan a hivatalnokok házai előtt (elég volt) és a hunucsukcsok hasztalan riasztgatták őket a mumussal, aki az ISZKARI-TUTMAN – az iszkereket többé nem lehetett megriasztani (elég volt). Fergeteges zajlással megindult a torlasz, a FEGORA vizesen gördült és bárkák után kívánkozott, mint valami újdonsült folyó, a tutajok olvadtak (elég volt). A jégsziget tatja hőbombát kapott, dugódurranással fellövellt az égre és kásásan-darásan zubogott vissza az ezeréves taplózátonyokra (elég volt) – ezzel jégország elvesztette az irányt, megbillent és hídjaival, palotáival, szetúnjaival kergén örvényleni kezdett

ekkor történt, hogy valami finoman pirkadó lepel a levegőégen szűrni kezdte a napsugárözönt

a Halálmezőtől a Pólusig a pucéron sütkérező iszkerek egyremásra érezték a hőbombák robbanását, úgy tűnt, ez a néma ágyúzás Iszkerland alatt olvadással fenyegeti a jégkorszakot; a pirkadó lepel könnyű gomolyait elkezdte hintáztatni, pofozni a szél, de aztán hiába bírkózott vele – csóváit, szikráit csillantva a napsütésben, rengeteg hullámaival egyenletesen szállongva-hullva hatalmas szólójába kezdett a Varázsló Zsákja: vörös hó esett – – –

.......................................................................................................................................................................

És a világ csak olvadt-olvadt, feltartóztathatatlanul. Nedvelt, patakzott, verejtékezett a jég, négylábú, egyfejű lovak olvadtak ki a hóbarlangokból. Leküzdve páni félelmüket a lónyerítéstől, a ménesre meglehetősen pongyolán öltözött hunucsukcs családok kaptak fel: menekülők (elég volt) és behúzott nyakukból nem merték kisöpörni a vörös havat. Ha bámész iszkerrel találkoztak, aki azt kérdezte a málházó hunucsukcsoktól, mikor jönnek vissza

–  majd ha fagy  –

mondták mogorván:

–  majd ha fagy  –

visszhangozta bambán és vigyorin az iszker; de addigra a hunucsukcsoknak hűlt helye volt.

Elég volt – ez volt az általános hangulat iszkerek és hunucsukcsok között egyaránt. Sebbel-lobbal összeverődött hordákban, szedett-vedett falkákban vágtázva-menekülve tódultak a hunucsukcsok a Halálmező felé, amerről jöttek. A vendégbarátságnak ugyan végeszakadt és minden jó lett volna: ha!… Ha ismerték volna a lovat.

De a hunucsukcsok kétlábú-ötfejű lovakra emlékeztek, ami nem nyerít; sokan a farka felé ültek tudatlanságból, sokan lefordultak a lónyerítéstől és kis híja hogy ott nem pusztult a Halálmezőn az egész hunucsukcs klan, Iszkerland félhivatalos arisztokráciája.

Hanem az iszakrik még annyit se kiáltottak utánuk, hogy elég volt: nem bántották a vendégbarátságot. Nem felejtették el a faekét (mint a hivatalnokok, a lovat), pucéron szaladgáltak a lágy hajlatokban olvadozó jégsüvegek között, eldobálták-szétszedték lélekvesztőiket, harsány hempergőünnepet rendeztek ennek örömére és vad rikoltozással egymásután húzták elő a szekereket, a targoncákat, ásót-kapát, boronát-gereblyét és egyéb készségeket úgy, ahogy a jégkoporsóból kiolvadt: ezeregynapos álom után felébredt az ősi szláv földművelés.

És ott dűlöngéltek dűlőiken a CSENGŐDIEK, csördítették a jégből előhalászott karikásokat a KOLTÓIAK, cséphadaróikkal eljátszadoztak a FENTŐIEK – a sáros-csatakos hólé a dűlőutakon összefolyt és mint a hegyi patak, sodorta a szekereseket a völgy felé. A völgyek fenekén pedig a napvilágra olvadt kertecskék, erdőcskék és csillámfedelű gyárak körül az OROSHÁZIAK lekuporodtak a fenékre és elragadtatással túrták-gyúrták és kiordítozták a tenyerük közé kaparintott fekete istent:

TUBAN!

…a föld!

ISZTRA-TUBAN!

…miénk a föld!

SHIVAT-ISZTRA-TUBAN!

…mostmár igazán miénk a föld!

.......................................................................................................................................................................

Hogy itt vagy másutt esett hiba, nem tudni, valahol a morénák mozdulatlan mélyén más bomba sunyított vagy valami távoli jégdóm alatt végzetes és szokatlanul nagy hőelvonás történhetett:  fagybomba robbant.

Hogy eldördült az első lehülés, nyomon követte a többi: gleccserek indultak, bujkáló hótorlaszok lavinástul hozták a gyorssegélyt. A vadlék befagyott nagy hirtelen, a jégcsap gerendává dagadt és ott, ahol hatalmas mennyezetek voltak keletkezőben a kavernák fölött, de összeérni nem tudott a bolt, ott a levegő megcseppfolyósodott: a fagybomba gyújtópontjában pezsegve, főve csapódott le a levegő, száraz és gégemetsző hideg kerekedett és úgy rontott neki, borotvakéseivel, a mezítelenül futkosó iszkari gégéjének.

Barátságos hideg vigyorgással az Örök Hőmérsékletek Határa derengett Iszkerland fölött, az Abszolút Nullapont.

A lehülés oly hirtelen következett be, hogy az őslakóknak még annyi idejük sem maradt, hogy a jégtornyokra felszaladjanak. TUBAN! TUBAN! – visították rekedten a gyerekek, amikor újfent torkukon érezték a gégemetsző hideget. Asszonyok-férfiak a kapaszkodócsákányok felé igyekeztek, de már késő volt. Dacos kemény pajzzsá merevedett a fekete kéreg – tízezrével fagytak bele a szláv eredetű kamcsadaloidák, az eszkimoid iszkarik szerszámostúl-gyerekestül-asszonyostul a jégfalba és mint valami múzeummá átalakított rémületes temetőben, lehet látni őket éjjel, ha lesüt hozzájuk a csillagsugár – a jólkonzervált iszkarikat kezükben a megkaparintott TUBANNAL, oldalukon a rokonokkal és a szekerekkel, abban a pózban, ahogy a jéghalál megmerevítette őket: itt alszik az ókori földművelés.

A hunucsukcsok nem jutottak a Halálmező szélénél tovább; a nyergek megújították aranyereiket és ez azokat az aranyereket juttatta eszükbe, amelyeket még hivatalban szereztek; siratták a hivatalt és nekikeseredtek.

Felhánytorgatták hibáikat és fogadkoztak, hogy milyen jó hivatalnokok lesznek, ha kínálkozik – de a Halálmezőn nem kínálkozott honfoglalás.

Elcsigázva, végső kétségbeesésükben elhatározták hát, hogy visszafordulnak.

Nem akarták megadni magukat a Iszkari-TUTMAN kényére kedvére, nem, ott még nem tartunk – mondogatták; de vendégbarátságban meghalni még mindig jobb, mint a véghetetlen barátságtalan Halálmező meteorkrátereiben. A Babyagoore-vulkán kóborjáró vadászaitól megtudták, hogy újra  fagy,  mostmár visszajöhetnek.

Vissza is jöttek: csutakolhatatlan lovakkal, a ló hasa alá kötözött öblös hintapalintákon rázkódtak-zötykölődtek és átkozták a lovaglást és átkozták a honfoglalást; elég volt.

Azzal beültek a hivatalokba, eltűntek és a melegégövvé varázsolt hivatalszobák mélyéről, láthatatlanul, de annál érezhetőbben – megkezdték egy új, ám sokkalta tartósabb vendégbarátság megszervezését.

A FEGORA nem folyt, nem csobogott többé – újra jégár és lustán görgeti tüskés-torlaszos jégdurungjait, a hidak szörnyeteg szemöldöke alatt újra megjelentek a zúzmarás spanyollovasok.

A szokásos földmoraj is megindult, na, végre itt a  csend,  tették le az önelégült aláírótollakat a hivatalokban; és ha a függöny félrelibbent, végképp megnyugodhattak: szeles kavargó – szemmel átvághatatlan – szimfónikus hóesés kezdődött, zengett, harsogott: a fehér hó esett.

.......................................................................................................................................................................

Jóságos derűvel az Abszolút Nullapont ereszkedett rá Iszkerlandra: a jéghalál. Ez volt az a huszonöt év, amikor kihalnak, az átok Rendelés szerint.

Még tartott egy darabig a fagybombák robbanása, köröskörül, mint valami biztosító aknazár; némán dörrentek a fagytöltések, hatósugarukon belül a levegő zápor módjára megindult és a tájékon beállott a jéghalál. De az iszkarik kitapasztalták és megszokták: a tájékára se mentek.

A fehér hó megújra birokra kelt az engesztelhetetlen iszkerlandi széllel, megkezdődött kettőjük ősi mérkőzése – mindörökké döntetlenül. Megjelentek a szetúnok, a krajcárért, lélekvesztőn, víz alá forduló eszkimoid iszkarik, a végtelen dúdolnivalók az ősi sopánkodó pentatonikán MOGUNRÓL – Cipóisten és a Varázsló Zsákjában él – rémhistóriák a talajvészről, a vízrágásról és ami csapása az országnak még van; újra féltek a vadléktől, a csali-mezőtől, a mumustól, aki az ISZKARI-TUTMAN és forgalomba jöttek ismét az ezektől megoltalmazó talizmánok – a TUBAN-TUBAN-rögöncék.

A vörös hó véglegesen eltűnt, csatakja valahol az élet mélyén összefagyalódott a sárral; a jégmezők fehér bundáján hógázló talpakkal felszerelt láb süppedezett.

Az elemek újra otthonában üdvözölhették a jégkorszakot.

.......................................................................................................................................................................

Valami kevés vörös hó azonban mégis megmaradt.

Magasan az Örök Hőmérsékletek Határa fölött – hátával nekilendül az ISZTRA-TUBAN.

Balránt haladva gerincén, magasan az Örök Hó Határa fölött, ott eregeti tornyos hósipkájáról számtalan lavináját a vén SHIVAT-ISZTRA.

Az ISZTRA-TUBAN és a SHIVAT-ISZTRA csúcsai fogják közre (szinte már a figyelmes szem se látja, inkább csak odaképzeli) égen elvesző lejtőivel és békésen dolgozó kráterével: magasan a Vörös Hó Határa fölött a  Vulkánok Koronája  trónol.

Ha a fehér hó vasfüggönye lankad és megtetszik a vulkán, messzelátóval tisztán látni a vörös havat, pirkadó gomolyai ott hempergődznek vérpiros lejtőin az iszkerlandi széllel; vagy megölelkőznek és hószökőár módjára boszorkányok-táncát járják a NAGY MOGUN-THUVAT szikrái fölött, alsószoknyájukra tűzláng világít: a torok.

.......................................................................................................................................................................

Az apróság felmászik a ravatalra és rettentő óvatosan „ellopja” a talizmánt.

Ha TUBAN-TUBAN eltűnését sem veszi észre, biztosan halott: visszajöhetnek a többiek.

Kiürítik a zsákocskát és elosztják a rögöcskét-földecskét igazságosan, egymás talizmánjai közt; és a fülébe csörgetik.

Ha még erre sem kel fel: bizonyosan halott.

Most rénszarvast fognak a szánba, felrakják a hullát és elcsúszkálnak vele BABOSDÖBRÉTÉIG.

Itt esznek egy keveset, sírnak egy sort, csatlakozik hozzájuk BABOSDÖBRÉTE és így elmennek EGYHÁZASDARÓCIG.

Itt esznek egy harapást, sírnak egy verset, csatlakozik hozzájuk EGYHÁZASDARÓC és továbbmennek KÁNTORJÁNOSIIG.

Itt esznek egy fürüstüköt, sírnak egy létániát, csatlakozik hozzájuk KÁSZONSZENTBORZALMASD, KATOLNA, SZENTÁBRAHÁM és így mennek el GYERGYÓSZENTNEBÁNTSIG.

GYERGYÓSZENTNEBÁNTS alatt megpihennek és mostmár ILONCA, SZŐDLINCE, KOVÁSZNA – elcsúszkálnak vele ŐRIMAGYARÓSDIG. És amikor már mind együtt vannak, ettek, sírtak, sopánkodtak: VAJHNEVÓNA, HAJNEVÓNA, BÁRNEVÓNA, CSAKNEVÓNA szép libasorban, PÉRKISKEDD, CSIKSZENTSZEREDA, SEPSISZENTCSÜTÖRTÖK és a többi, felcsatlakoznak és elcsúszkálnak vele a Halálmező széléig.

Tépi-forgatja a szarvasagancsokon a sok fehér gyászkendőt az orkán, egy pillanatra felszakítja a hóesés vak világosságát, éles-világos lesz és magasan a hóhatár fölött a NAGY MOGUN-THUVAT tekint le jóságosan – egy szempercenet, a hótenger összevág és a szél megesteg ott kergeti hógomoly-falkáit a Halálmező fölött. Riasztó fekete – áldatlan síkság tátong a meredély szélén: a  föld.

Kiemelik a hullát a szántekenőből és arccal a szakadéknak, a lejtőre teszik.

Az aprónép ráereszt egy hógörgeteget, hogy lesodorja, mialatt asszonyok-emberek a szakadék szélén hasalnak, lesik, hová puffan a rokon. Utánasöpörnek egy kevéske havat s azzal KÁNTORFEDETLENTŐL KÁSZONTETÉTLENIG, HANGOSNYÖSZÖRITŐL GYERGYÓSZENTNEBÁNTSIG, VAJHNEVÓNA, HAJNEVÓNA, BÁRNEVÓNA, CSAKNEVÓNA – BABOSDÖBRÉTÉTŐL SEPSISZENTCSÜTÖRTÖKIG mind, aki csak eljött és havat sepert hangos szóval utánaszól:

TUBAN!

…a föld!

ISZTRA-TUBAN!

…tiéd a föld!

SHIVAT-ISZTRA-TUBAN!

…mostmár igazán tiéd a föld!

A keskenyvágányú transzeuráziai gyors a Yütland-szigeteknél mint a sikoltás abbamarad és az utas akár a világ nyolcadig csudáját, úgy kapja meg a Hiú Reménység fokánál, csillagsugárvasúton, a csatlakozást.

Iszkerland embernemsejtette tájain Hátsó-Eurázia egyesült vesztegzárai őrzik a jégkorszakot, a meghívottak sem jöhettek másképp, mint az egyetlen, még épülőfélben lévő vonalon – a csillagsugárvasúton.

Normálnyomtáv, teljesen hasonló az európaihoz; csupán az a különbség, hogy egyetlen darabból van a pálya Yütlandtól Iszkerlandig.

A pályaudvar jégalagútján fakutyákra rakják a poggyászt és úgy szállítják összegyűjtve a meghívottakét az Eurázia-szálló emeletes szetúnján; az én kis kézitáskám hajóbőröndök között szégyenkezett, nem tudtam, nem szólnak-e meg érte a maphlakórumiak. De a maphlakórumiak jóravaló fővárosi népek, bundában laknak és az országos hóvakság miatt még alváskor sem teszik le a hószemüveget.

Így hát fel se tűntem nekik, hála természetüknek, amiért olyan nehezen bizalmaskodók és nagy kínnal felmelegedők, mint a klíma – ebben jómagam is az vagyok, maphlakórumi; és kis táskámmal csak ahogy szoktam, magányosan vágtam neki, nem a meghívottaknak fenntartott, hanem a közös városi szetúnon.

Egyes utazók különös tapasztalatokról számolnak be, melyekhez, sajnos, én csak csatlakozhatok: barátságosságuk néha szerfölött bizarr formában nyilvánul.

Olykor a szembejövőnek sokatjelentően az orrára mutogatnak, mígnem azt hiszi – gúnyolják; és dühbe gurul. Már megfogadja, hogy a következő gúnyolódó pimaszt leüti – amikor, a polárfényes nappali éjszakában, nyílt utcán, orvtámadó kezek ragadják torkon és egy hóemberre való havat dörzsölnek szét, modortalan gorombasággal, az orra hegyén. Mi fájdalmas művelet!… Dühével, méltatlankodásával mit sem törődve a mulatsággal betelnek és faképnél hagyják a hóban csücsülő, könnyező idegent. Csak amikor kalandját ismerősnek panaszolja, akkor jön rá, hogy orrát a koporsóból hozta vissza ismeretlen jótevője és ha egyetlen percet vár, hirtelen halmazállapot-változással mint a jégcsapot hozhatja a zsebében haza.

Ez volt az első tapasztalatom, amikor Maphlakórumban a csillagsugárvasútról leszálltam.

Ötnegyed évi utazás után megérkeztem.

Valahára! Maphlakórum! Körülbámulok.

Átkerülök a jégáron és alig szokja meg a hómozgást a szemem, a szálló után kérdezősködöm.

Hogy messzire van-e innen; meg hogy mennyi a taksa.

Csodálkozva vigyordulnak széleset a szetúnosok és a fejem fölé mutogatnak. Egyik jobban bazsalyog, mint a másik. Mi van a fejemen? Odakapok: semmi. Végre elértem: forduljak meg.

Megfordulok: uramfia. Megvan; ott van.

Görnyesztő jégdóm tetején, pillérvázán szökellve és kristályköpenyéből ezerlángú csillárok fényét árasztva – párában-ködben, ott magasodik fölém a toronypalota; megismerem a fényképes prospektusról:

HOTEL EURASIAN PALACE

Feldolgozom magam a szerpentínen; jobbról, balról, a jégterraszok meredélyes pályáin, fiatal maphlakórumi előkelőségek korongjátékot játszanak.

Letekintek: a szédületes mélység fenekén, hóországban az én szetúnosaim még mindig bazsalyognak, nevetik a kis kövér idegent, hogy nem tudja kiismerni magát; és csúfondárosan utánam mutogatnak.

Belököm az ingóajtót és félrelibbentem a szélfogó fókabőr-függönyének prémleffentyűit. Kettőzött szőnyegek; csőbútorok; csillámoszlopok. Egyetlen tükörtenger-mennyezet. Hókristálycsillárokon, higanygőzös lobogással, a mindenhová bevezetett sarki fény, az Aurora Borealis.

A Kirendeltség fülkéjénél a gyarmaturalom ellenzősapkás képviselője fogad: a Meghatalmazott.

Altábornagyi rangban. Fémbetűs sapkaellenzőjén arany betűk: PALACE.

Ötnegyed évi euráziajárás után végre igazi nagyszállóval jutalmaz Eurázia; toronypalotájában meglelem valami töredékes, de nagyon megbecsülnivaló darabját az európai kényelemnek.

Felveszik adataimat.

A radiátor szerelmetes ingyen-meleget áraszt, hátralököm a fakutyát – jólesik a meleg; és alig verem le magamról a havat s vidulva a Jómelegen, alig mondom be meggémberedett számmal, adataimat, máris figyelmesen hallgatom a tágas, tüköroszlopos fogadócsarnokban beszélgető csoportok ismerős zenéjét. Azok ott a geológusok – osztom el őket, találomra – bányászok, mérnökök; ez itt a Földrajzi Társaság, tibetjárók, taneszruftkutatók; és emezek itt, ó ismerős zsargon, nevetségesen közérthető orvoslatin! – ezek itt az orvosok.

Bogacsevszkáját keresem szemmel meg Gavrilenkót; vagy Dujardin-t, ha látnám… Hol van a szikár Hoolingbrooke, hol a fiatal Jaspers? Itt van mind, no hála a papnak, itt az idegélettan-kutatás Hátsó-Eurázia három – a világ négy égtájáról, itt, aki él és számít, Cannon, Broca, Axenstierna, Lavrenko, Burdentyev – és amikor ennyi „ismerős” vagy annak-hitt arcot fedezek fel, széjjelgömbölyödöm az örömtől; de behúzom a nyakam és szurkolok, hogy észrevétlen surranjak el mellettük, a lépcsők-liftek felé.

Alig foglalom el a számomra kijelölt szobát – megszabadulok valahára a csurom-hó nyakbavetőtől és a fűtőtest Jómelegén, lila körmökkel, nekiállnék, hogy végigböngésszem immár ezredszer a Kongresszus anyagát, mintha nem tudnám betéve – amikor kopognak. A Meghatalmazott.

Nincs-e valamire szükségem.

Nem, nincs.

Különös kívánságom, óhajom.

Köszönöm.

Igéretet tesz, hogy mindennel meg leszek elégedve.

Én is, respektíve, ígéretet teszek és búcsúzást bólintok.

Virág ha volna, nem esnék terhemre?

Ne hozzon be még egy telefont?

A mulatók listáját a városban?

A világért sem – torzulok fagyos, fájdalmasan bizsergő szájjal, türelmes baráti mosolyra: sem, sem.

…Még volna valami? – hárítom nyájasan kifelé és most színt kell vallania.

Nem mozdul.

Altábornagyi sapkáját leveszi, kezébe kapja fejét és szemmelláthatólag a memóriáját erőlteti, mint aki egy idegen csengésű, megjegyezhetetlen névre próbál emlékezni.

– …Uraságod neve – – – ?!

Hátradőlök, a prospektust kiejtem a kezemből.

Az egész regényen keresztül sikerült megőríznem. Mit gondol ez, hogy most, a vége felé elárulom?

Ám ő, altábornagyi pompájában nem tágít:

– Azt hiszem, nem tévedek. Uraságod engedelmével…

– Nos…?!

– Egy tisztes külsejű, apró termetű öregúr minden nap érdeklődik ön iránt. Hogy uraságod megjött-e már.  Salamancai.

Felpattanok.

– Hol?!

– Ilyenkor odalent szokott időzni az urakkal, lehetséges, hogy most is ott leli… Köztársasági és spanyol; a neve –

– Hol?! Hol?!

– Ha a hallban nem, akkor a társalgóban vagy az olvasóteremben: ahol nagyobb meleget talál.

Kis híja hogy fel nem lököm, kifele menet. Rohanok a hallba.

A könyvtárba. Be az olvasóterembe. Végig a dohányzón; az ebédlőtermeken, ahol kinos feltűnéssel hasrabuktatok három pincért – hangos csörömpölés; rájuk se hederítek, vágtatok tovább. Az írószalon. A játékszalon. A bélyegmúzeum – nincs.

A télikertben meglelem.

Karosszéke körül Ingvar, Harrison, Sherrington, Orbeli és még sokan mások; udvara óriási.

Elvész az ülőbútor öblén, fehéregér-szemei szüntelen mozognak, mint a nyúlorr. Hetvenesztendős eszével pajkoskodik-évődik és húsz éves szívével úgy nevet hozzá, hogy belepirul.

Most azonban nevetés közben megáll.

Félretolja magas udvarát; előmbe jön.

Hajszálnyival alacsonyabb, mint én – hajszálnyival kövérebb, mint én… Barátságszentelő kézfogás – hosszantartó kezetrázás.

Végre szemtől-szembe.

Értelemsugárzó, hetvenesztendős, halhatatlan öreg: HYACINTO Y SAAVEDRA.

Ezekre a szavakra leírhatatlan riadalom, zavar és lárma keletkezett a teremben.

A tagok felugráltak, hol? hol? beszéljen! Bekiáltások, türelmetlenség és nyugtalan zsivaj szakította meg a szónokot. Vörösre sült nyakkal ültem ott, nyakamon éreztem először, hogyan szaporodnak a rám irányzott tekintetek – és kikövetelték és kizsarolták tőlem azt a leglehetetlenebb szerepet, amire én alkalmatlannak születtem: hogy beszéljek.

A zászló jelent meg előttem a TARBAGATÁJON, ahogy rövid vásznacskáját veri a szél; Rochard feje táncolt, amint a karón lecsúszik és véresre veri a koponyafalat; meggyőződése, ami vérével csak kicsurrant, de meg nem szűnt soha és az én ígéretem utoljára, hogy én ővele vagyok – a torkomban összefutott katasztrófális megtévedésem emléke a primitívek eszéről és az az ezer szívettépő gondolat, ami megindított és egyszerre tett képtelenné, hogy megindultságomban beszélni vagy hallgatni tudjak; Saavedra gyöngéd erőszakkal unszolt, fölemelkedtem és sülve-vakulva, pirulva a szavak reflektorfénye alatt, megragadtam a magas padülések támlaszélét –