Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA I.

Első Hajnal.
A mozdonyvágy

Ez a néhány oldal, amit most le fogok írni – nem igaz.

Úgy tervezem, hogy loppal kanyarodom el másfelé; csöndesen, tervszerűen becsaplak benneteket – tehát az egész, mindenestül, hazugság lesz és csak az utóján, mint valami kalapácsütést mérem hátulról fejetekre a valóságot, saját széketek benyomását, amin ültök; a cipőt a talpatok alatt: egész testetek térérzését és idegrendszeretek jelenérzetét.

És ha most ezt így jó előre megmondom, csak azért, hogy ezzel is megnehezítsem a dolgomat; hogy állandóan résen, ugrásra készen lehessetek és – világcsaló! – ragadhassatok torkon – hazug! delejező! – teperhessetek le: nem a jóakaratotokat, hanem a rosszakaratotokat kérem ehhez az olvasáshoz. Az emberi elmék, miként a sivatag pálmái, távolról termékenyülnek – írta Hyacinto de Saavedra hozzám, egy levelében. És ezt már sok formában hallottam emlegetni; különös szerencsém Labdakidész Konzul vendégszerető otthonában hozzájuttatott, ismerem Zubriánia szellemi életének színe-javát; jól emlékezem: egy másik elmétől való különbözőség állandó indikálásában vélte fölfedezni minden szellem eredetét Rozaceo Katedrofopulosz Atya, egy zubrián filozofopulosz – és ha már így van, még ha a rosszakaratotokkal járultok is hozzá, figyelmesen és komolyan veszem: a munka, a mi munkánk – ez a különös verekedés a hajnallal a tények érzéséért, a világos nappalért – közös munka lesz.

Az ember nézzen saját maga szemébe.

Tisztán vagy mocskosan, de saját idegrendszerének bajai-kínjai és erényei – holtterhei és beszámítható jó készségei mint tények terüljenek el tenyerén.

És ha mint minden szellemi munka végső fórumáról, az érző vegyi-idegi szervről van szó, ehhez a diagnosztikához a leghelyesebb, ha meglesi vágyait, de a szó legparlagibb, legköznapibb értelmében: hogy kilesi óhaj-sóhajait, amit máskor lehetetlenné tesz a fegyelem és így anélkül hogy idegrendszere a kellemetlen figyelő szemet magán érezné, kilesi a kéjére törekvő idegszerv munkáját

Aki behunyja a szemét, hogy átadja magát akár érzéseinek, akár valami narkotikumnak, ezzel csak a tényérzés fegyelmén lazít. Most is valami ilyen eszközhöz kell folyamodni: a szellem szemével, képzelettel kell hunyorogni – s ha ezt elkezdjük, a képzelet-hunyorintással máris lazítunk a tényérző társítások dühös fegyelmén. Egyidőre szakítani kell az öntudatos, kemény összpontosítással a reálisra – szakítani a reálkoncentrációval, ami valamennyiünk emberi egészét teljes teljesítőképességére emeli. Engedni kell a filozofáló elmét egybefogatoló dühös fegyelemből a diagnózis kedvéért és ekkor, nos, ekkor meg fog indulni a képzelet szóródása hangulatemlékekkel, képekkel, mesefoszlányokkal, színek-szagok elmúlt bűbájával, hajnallal – mert a hajnal űrérzése rettentő jó katalizátor a szóródó képzeletnek… Közben pedig nem kell egyebet tenni, mint gépiesen lejegyezni az idegrendszer és a kéregcentra belső spontaneitásából előálló mesét-képet-zenét-zajt és hajnali csöndet – – –

Mikor ez a jegyzet elkészül, már csak át kell lapozni az anyagot és a diagnózis megy magától: olyan élesen és oly habozás nélkül, olyan pártatlanul és oly természetesen meztelenedik le az idegrendszer, aminél a szégyen vagy a szégyentelenség még csak számba sem jöhet

egyszerűen elárulja magát a test élettani eudemonizmusa – hogy pillanatnyilag mi az idegrendszer konstellációja, hogy áll a vágyakkal, mifélék azok: ha ilyen diagnózissal akar valaki lezárni egy életkorszakot, meglátja, mennyire élt a tények felismerése szerint s hogy ő maga mennyire  igaz dolog;  de nemcsak az önkísérlet elindítójának lehet belőle haszna, mert az idegen, akinek a szeme elé sodródik egy ilyen diagnózis és az egészséges szervezet idegenkedésével és távoltartó kelletlenségével fekszik neki, hogy átböngéssze – annak az a haszna lehet belőle, hogy a különbségek, a hasonlóságok, vagy az áthatolhatatlan idegenség szakadatlan indikálásával (ami az emberi szellem sejtszaporító munkája) tovább tisztázhatja önmagát.

Comte volt az első, akiben a tényérzés öntudatra ébredt és mint a csecsemőbe az én tudata – úgy tört be a tudományba, amikor nomenklatúrát és elméleteket talált a feléberesedő idegrendszer önészleléséhez. Comte azonban túlságosan filozófus volt mestersége szerint és nem rendelkezett mai ismereteinkkel sem az idegi szervezés fejlődéstanáról: nem láthatta át, hogy a környezeti tények észlelésének rohamos fokozódása és az egész fajunkra szóló éberesedés mennyire idegi jelenség; és hogy éberesedésünk határértéke, a  tényérzés  maga az idegszerv élettani  aretéje,  a sajátlagos „erény”:  az-amire-való.

Az egyedi lény vegyi-idegi szervezése ugyanúgy rekapitulálja az egész emberiség szellemi fejlődését, mint ahogyan az embrió rekapitulálja a törzsfejlődést. Ez egyszer tisztán kell álljon az elmélkedő előtt: semmiféle inkvizició, sem államvallás és istenhit mumifikálódó intézményei, a legeslegújabb jelenkori politikai obskurantizmus semmiféle manővere nem képes feltartóztatni ezt az irgalmatlan ontogenetikai folyamatot, ami az idegrendszernek a tényérzés felé való továbbízülése – ez még viszont, szervi horgonyaival, végső fokon mélyen bele van ágyazva az emberi biologikumba.

Csakhogy ezért a tényérzésért – helyesebben a tényérzés tudatosodásáért verekedni kell

verekedni kell elsősorban a narkotikum alá merített nyugati világban, az általános politikai és szerelmi narkózis közepette a kötelező császári narkotikumok ellen – és verekedni kell a tényérzés filozófiai fogalmáért. Igaz, a legmaradibb világtörténelem diorámáján is lenyomozható, mint számlálatlan idegrendszerek fejlődéstörténetén és lenyomozható minden jelenvaló idegrendszeren: a tényérzés azonban mint filozófiai élmény és mint élettani fogalom nem adja magát ingyen.

Hát megverekszünk érte; de ehhez a harchoz hozzátartozik a kemény szubjektív fegyelem: a  reálkoncentráció.

Olvasó – ma tényeidre összpontosítom minden idegszáladat.

Amíg ez a dulakodás az önkísérletező idegrendszerrel tart, amíg az ember az idegélettanban elhelyezi filozófiájának öreghorgonyait és – Jákob módjára – az emberi biologikumtól kikényszeríti a nyílt, a bevallott szövetséget – addig semmiféle diszkurens képzeletnek benne helye nincs, mint ahogy „asszonyoknak a táborban nincs helye”: a tényérzés fegyelmén nem tűrhet elúrhodó vágyakat, hangulatemlékeket, képek rajzását, nem tűrheti a költészet ingerjátékát idegrendszerén.

Ha azonban diagnózist akar idegrendszeréről – vagy ahogyan egy elavuló szép antik kifejezéssel mondanák, keresi a lelki tisztaságot: fel kell hogy nyissa kis időre a szóródó képzelet zsilipeit, le kell hogy írja vágyait – engedélyezni a költészet ingerjátékát idegrendszerén.

A tényérzésért verekedő ember a vágyat „egészségtelen dolognak” tartja: jól teszi. Az idegrendszer ilyen katonai fegyelme nélkül nincs rá remény, hogy végül a teljes tényérzéssel mint engedelmes és tökéletes eszközt birtokába vegye saját észlelőszervét és hogy felszabadítsa szemét-fülét, kezét-lábát a császári narkotikumok alól, amik ezeket szakadatlanul ki akarják sajátítani. Most azonban elég: elhatározom, hogy nem törődöm vele, „egészségtelen dolog” a vágy vagy sem, még amit tudok róla, azt sem firtatom – nem boncolom és nem részletezem: kiszolgáltatom magam nektek és ez nagy szó. Mert felhatalmazást jelent, hogy piszkáljatok; hogy piszkoljatok; hogy gúnyoljatok; hogy hálátlanul bánjatok velem, aki ilyen vállalkozásba beleugrom és a diagnózis kedvéért odatárom pőreségemet és szégyentelenkedem: de hát ugyan mit számít az, hogy hálátlanok vagytok az olyan embernek, aki egyetlen alkalommal életében nem tett egy szalmaszálat  azzal  odébb, hogy háláról szóló váltót szegezett volna a világnak. Hiszen láthatjátok, teljesen lemondok a közlés fegyelméről, ami nekem kedvesebb pedig, mint a görög tragédiának a hely és az idő egysége: már azzal is, hogy így beszélek, mint szinte soha – első személyben.

Az egyik ez, az első személy. Jól tudjátok, mennyire irtóztam tőle valamikor és ha a tőle való görcsös menekülésem (ami szinte már az undor határát súrolta) meg is szűnt, egyelőre a közlendők becsületességéhez és a filozófiai udvariassághoz tartozónak – elemi kötelességemnek tekintettem a személytelen alakot: megvallom, így az első személy reflektorfényében, érzem, félénken mozgok; másodszor pedig megszólítlak benneteket és nemcsak benneteket, hanem – ha sor kerül rá, a tárgyakat is, mint valami részeg költő – márpedig ez a fajta megszólítás semmiképp sem kenyerem. A legértékesebb olvasó az ellenséges kedély és a legértékesebb közeledő az, aki nem adja meg magát egykönnyen: és éppen a legértékesebb közeledő, az ellenséges kedély veszi rossznéven, ha megszólítják és a közlendők igazvoltán kívül még ilyen rokonkodó átkarolással, vállveregetéssel és kacsintgatással is meg akarják nyerni. Sérti a fülét, ha barátomnak szólítják (lebarátomozzák), hasgatja, ha letestvérezik – mintha ezzel tudtán kívül egy párt listájára vezetnék rá, aminek az alapelveit nem ismeri, de nem is kérik ki állásfoglalását; mintha egy pohárka propagandával kínálták volna meg abból a mocsárból, amely a bokájáig ér: ellenszenve a kétszeresére ugrik

gondolhatjátok, mekkora sötétbeugrást jelent nekem, hogy ennyit lazítok a közlés fegyelmén: magamról beszélek – és megszólítlak benneteket

próbállak szólongatni és a világot letegezem – mintha erre egy panteista udvariasság kötelezné: – te! te! – mondom; és nem különös? úgy látszik, az ujjaim még nem felejtették el a simogatást és még nemcsak megszólítanom, nemcsak tegeznem – még becéznem is fog kelleni

csupán mert véredényrendszerünk vazomotoros ingadozását „érzelmek” reflexképeibe állítjuk be, mindjárt ne is érezzünk?

hogy egy szép dal nehézzé teszi szempillánkat és édessé teszi perceinket a szimpatikus idegrendszeren, miközben becsapja az agyat – hát aztán?! Hangszer vagyok, hangszer! és ha úgy hozza a kaland, nem fogok töprengeni rajta, hogy a zene néha csupasz stimulancia – énekelni fogok! Ezennel általános bocsánatot kérek tehát mindenkitől, amiért

– első személyben alkalmatlankodom

– látatlanba megszólítom

– és a tetejébe (amikor kívánom, hogy minél több ellenséges kedéllyel találkozzam), a tetejébe még bocsánatot kérek azért is: megbocsáthatatlan lámpalázamért, ami elfog, mialatt mind ez idétlen, setesuta dolgokat teszem – aki ismer és tudja, milyen nehezen engedélyezek pillanatnyi pátoszt is magamnak, egyenesen lehetetlennek fogja tartani, hogy énekelni fogok. Ezt nem is ígérem; csak annyit, hogy megpróbálok hangszer lenni és aki biztos, zeneértő kézzel nyúl hozzám – annak oly röviden, oly tüneményszerűen és oly visszahozhatatlanul, mint a fülcsengés

– dallammá változom.

Hogy azonban mindenki tisztán lásson viselt dolgaimban, azoknak, akik felfogták, minden kiejtett szó milyen mélyen bele van horgonyozva az egyéni biologikumba, elárulhatom, hogy mindössze 157 centi magas vagyok, ugyanakkor testsúlyom minden igyekezetem ellenére állandóan 70 kilón felül, hát – ugyancsak kövér hangszer – állapíthatja meg minden ellenséges kedély: – mi sül ki ebből, ha énekelni fog?

Hát igen. Bevallom.

Annak, hogy ilyen elszomorítóan kicsire sikeredett haska dugóember vagyok – ennek van a legfőbb része abban, hogy mindenáron fegyelmezem és igyekszem impasszíbilissé tenni magam. Sem a hős, sem a költő, sem az amorózó szerepében (tehát éppen azokban a szerepekben, amelyek a világ előtt nyilvánvalóan a legrokonszenvesebbek) ezzel a külsővel nem tudom elképzelni magam és talán ez az oka, hogy olyan erősen vonzódom a személytelen alakhoz, a meg-nem-szólításhoz és a meg-nem-jelenéshez: a filozófus az egyetlen, akinek emberi szerepe szerint ma már a színen nem kell megjelennie.

Ha már kiböktem (bevallom, nem ment könnyen) – hogy milyen kicsi és milyen kövér vagyok, hozzá kell tennem, hogy véletlen találkozásom egy adattal nagy megkönnyebbülésemre szolgált. Napoleon ugyanis – amikor a Brienne-i katonaiskolából elbocsátották, bizonyítványa szerint „négy láb, tíz hüvelyk és tíz szikornyi magas” – bő százötvenhét centi volt, hajszálra annyi, mint én.

„Ugyan mit mondjak negyvenmillió emberről, aki egyre azt panaszolja, hogy egyvalaki erőszakkal elnyomja őket?!” – kérkedik szentilonai önéletírásában ez a szörnyeteg. Nincs mit szégyenkeznem és nem kertelek, mindenki képzelje bele magát az én helyzetembe anélkül hogy eszeágába lenne Napoleonná lenni, nem első konzullá, de még kadéttá is: nem hallatlan megkönnyebbülést, igazolást és jogos bosszút jelent a százhatvan centin aluli emberiség számára, hogy törpesége ellenére ez a százötvenhét centis monstrum képes volt Európa nyakára ülni?!

– – – lám, megint valami nyomorúság, valami sikerületlenség, valami emberi-nagyon-is-emberi hiba „lényegül át” és füstölög-bodorog a szemünk láttára irodalommá, hogy kompenzálja a nyavalyájáért a nyavalyást – gondolják joggal azok, akiknek a szemében benne a gyanú, hogy a Földet betű alá merítő tengernek csak néhány csendes, napsütéses öble született a test és a szellem kitűnő, mohó találkozásából, átadnivaló erőfölöslegéből, a segíteni akaró idegrendszer kétségtelen vitális tőkéjéből és csak ennyi belőle az igaz dolog – a többi valamiféle átlényegült emberi nyomor. Ez igaz; de ha már egyszer így van, se keseregni, se dühöngeni, se gúnyolódni rajta nincs helyén; természeti törvénynek kell venni és ez alól a természeti törvény alól én se lehetek kivétel. Kicsi vagyok és kövér, úgy segítek magamon, ahogy tudok: irodalommá füstölöm. Világos, hogy könnyen vagyok kómikus és világos – minden igyekezetem arra irányul, hogy az istenért, valahogyan kómikus ne legyek.

(A borzasztó azonban az, hogy a fejszerkezetem is, fene eszi, dolikokephalosz – hosszúkás-laposfejű; ez a fejforma még kómikusabb, még égbekiáltóbb ellentétben van kövérkés testemmel és persze hiába tudom ilyen pontosan – Kretschmerrel és a karakterológiával – hogy ezeknek a testi jellegeknek mik a szellemi következményei, az, hogy tudom, mit sem változtat azon, hogy tojásfejű, kövér és kómikus vagyok).

Most még csak annyit, hogy reflexeim jók, izmaim puhák és nincs az a hideg víz, amiben görcsöt kapnék; tüdőkapacitásom 4200 köbcentiméter. Hajam spanyolosan sima és cigányos kátrányfekete, hogy feketébb már nem lehetne – ez az egyetlen rajtam, amire néha bókokat kapok: bókokat és nem csókokat.

Ezek szerint vehetjük sorra a vágyaimat.

Gyermekkoromban mozdonyra vágytam.

Hogy a mozdony, úgy, ahogy van, minden mozdony a földkerekségen és ugyanakkor a „mozdony” plátói ideája. Szőröstül-bőröstül az enyém legyen.

Mozdonyra: így egyszerűen, a szó legmesszebbmenő értelmében mozdonyra; gyermekkorom alapvető élménye volt a mozdonyvágy és nem is fogom másnak, mert másnak nem is lehet, csak annak – mozdonyvágynak nevezni.

Nem jelentette ez azt, hogy mozdonyvezető akartam volna lenni vagy gépészmérnök-mozdonyológus (tudniillik jellegzetesen atechnikus kedély vagyok és aki a honi egyetemen diplomát szerzett, megtanulhatta, hogy a kicsik, kövérek és fekete dolikokephaloidok jellegzetesen atechnikus érdeklődésűek) – hanem a közelében szerettem lenni: mozdonyközelben. Télen érezni melegét, nyáron csillogását; számomra mikor súlya alatt a vágányok behajlanak, olyan érzést kelt, mint valaha igazi hívők számára a Megváltó Istenek epifániája

azóta találkoztam több amolyan HULAFLAND-forma álmérnökkel Zubriániában, tudom, hogy a gép gyűlölőinek és a gép menekülőinek a skálája széles és van belőle a moralizáló szentimentalizmustól filozofémáig; ezek gyakorta felpanaszolják, hogy a mitoszokkal bútorozott lelkekben-és korokban a csoda mindig csodálatos maradt, viszont az „eltechnizált”, a „túltechnizált”, a „tönkre-és agyontechnizált” jelenkorban minden csoda három napig tart: az új nemzedék nem hogy megbecsülni, de még leköpni se tartja érdemesnek a tegnap technikumát, amibe beleszületik

mintha az „el-túl-és agyontechnizált” jelenkorból, nosztalgiáikkal abba a korba kéredzkedhetnének bele ezek a síránkozók, amelyiket a betűtenger alól felkotornak: ezekkel a negatív és kártékony véleményekkel szemben ki kell jelentenem, hogy én a vasútkorba beleszülettem, mikor én világra jöttem, közel harminc földkerület vasútvonal rovátkolta keresztül-kasul a szárazföldeket és még mindig ugyanolyan szent kedvvel veszem a roppant keréknyomás alatt lesüllyedő talpfákat, a keresztezések dupla kattogását, a váltók engedelmes önállítását: mozdonyisten epifániáját, mint azon rövidnadrágosan – gyermekkoromban.

Hogy ilyen romlatlanul állok itt gyermekszívemmel, az két dologgal magyarázható. Az első: hogy ilyen árván, ilyen elhagyottan és teljesen elveszetten atechnikus lény vagyok.

Egyszerűen nem értek belőle semmit.

Ezt úgy kell képzelni, hogy mihelyt egy kérdéshez a legcsekélyebb technikum keveredik, szellemem becsukja belső szemét, valósággal vak leszek; és ugyanakkor szellemem karját sem találom, se tapintani, se fogni – még csak felfogni se tudok: számomra a technika világát Kínai Nagy Fal veszi körül.

Pedig kevesen érzik annyira, mint én, hogy a technika az ember hasonlíthatatlan, korszaknyitó eszköze azóta is, hogy a századfordulón megindult efelé: ez a mesterség majd még politikai öntudatra ébred. Nagyra becsülöm, hiszen tapasztalhattam, hogy éppen a ganglionáris reflexológiában az ügyes elektromos-specialista mekkora kincs; mégis, elmém hallatlan egyoldalúságánál fogva a technika helyén számomra olyan egyiptomi sötétség honol, amiben még a kérdőjeleket sem látom.

Nem mondom, a műszereimet fejembe verte vért izzadva az orvosegyetem: minden, műszerhez-értő ember az egyetemen, akit izgatott a feladat – hogyan lehet egy tuskót a szíkék, a kutaszok helyes fogására megtanítani; ezt hát megtanultam. A kémiában is otthon vagyok; ez úgy történt, hogy valami féléves műegyetemi gyötrődés és kényszermunka után egy szép napon azzal mentem be apámhoz a bádogosműhelybe, hogy átiratkoztam az orvosegyetemre – és persze, atechnikus érdeklődésemnek megfelelően a lehető legellentétesebb pólust választottam, a neurológiát.

Anyagi támogatást hazúlról nem kaptam: mint az ökörnyálon utazó virágbibe, lebegtem a menzán és az ösztöndíjon.

Internátusban laktam, klauzura volt és kolostori fegyelem; dionízoszfülek hallgatták ki a beszélgetéseket a dormitóriumokban és külön vonalon értesítették le az Ösztöndíjak Tanácsát, ha valaki elmulasztotta az esti Kisfohászt.

De a távolság az időben, a hangulatemlék bearanyozza még düheimet is és keserűségeimet, amivel éppen ezek miatt tömlöctartó nevelőimre fenekedtem – pedig tulajdonképpen engem se nevelt senki és a tilalmakon kívül ugyanúgy magamra hagyatva, pubertás-és zsebpénzproblémáimmal megverten kószáltam és menekültem, mint a többi fiatal nyomorult.

Még mint filozófus-csíra, itt tapasztaltam az első esetet, amikor a rész nagyobb az egésznél: egyemeletes volt az épület, de négyemeletes ágyak voltak a dormitóriumokban.

Hosszú, kolostorboltozatos helyiség volt a hálóterem és egy-egy boltozat sívár emlékével a recehártyáján aludt el az, akinek az ágyon a negyedik emelet jutott. Kövérségemnél fogva mindhalálig alkalmatlan voltam rá, hogy másszak, én földszintes voltam és éppen annál az ablaknál, ahol az utcai lámpa is odasütött: olvasni lehetett éjszakákon át (felséges – titkos privilégium). Nyaranta a nyitott ablaknál a fiúk leudvaroltak és mikor teliszedték ólomnehéz tésztával bendőjüket a néma refektóriumban, ahol ilyenkor a LEKTOR Magnificus a Szentek Életéből olvasott és lefekvéskor, takarodó után elimádkozták a Kisfohászt, a hálóteremben még éjfélkor is lányokról diskuráltak. Ezeknél a beszélgetéseknél ők nem vettek emberszámba engem és én diskurzusszámba őket – hamarosan magamra maradtam; de már ritkábban menekültem az ablakból, ha mellettem a lenn ácsorgó lányoknak udvaroltak és egyre ritkábban nyomogattam pattanásaimat.

Nyaranta a nyitott ablaknál ott robogtak a villamosok haza, holdkaréj világolt a sápadt csillagokkal és mintha ágyúsortűz célozná meg ablakainkat és az dördülne el, úgy dörömböltek el az ágy szélénél a villamosok Klandesztiniánvárosba a remíz felé, éjszakára.

A tanáraim: egy kisebbfajta remekbeszabott Huligánia.

Akkor még NAEGELI adott elő általános kórtant, egy derék zürichi fiziológus; és – pathologia physiologiam illustrat – amilyen lelkiismeretes svájci volt, nála tanultam meg igazán a fiziológiát, nem KRACHSENAUERNÁL.

KRACHSENAUER, KUGELHAUER, WANHUBER és Prof. Frau MEGERLE – ezek négyen külön kis klikket alkottak, államot az államban, ahol Huligánia független állami léte megszűnt, császársági felfogás és császársági nyomtatványtenger uralkodott.

KRACHSENAUER tájanatómus volt és ha szörnyeteg anatómiáját venném alapul, igazán nem mondhatni, hogy jól illusztrálta tárgyát: medencéje papírvékony, ő maga sovány, de medencéjének térképére ráfért volna egész Germánia; KUGELHAUER a vegytan vegyeskereskedése volt, WANHUBER pedig a fizika aprópénzreváltója: jóravaló, de egyébrevaló emberek és inkább azzal ingereltek maguk ellen, hogy konokul gyűjtötték az előfizetőket egy általuk hazainak, általam külföldinek minősített fizikokémiai folyóirat számára.

Prof. Frau MEGERLE mint sebész tündökölt, mégpedig mint háborús ortopédsebész, a háború volt az eleme; erről fantáziált néha, bizalmasan és győzedelmesen s nem egyszer nyilvánosan is kijelentette – nincs elemében és nem érzi jól magát, amíg nincs megint háború, ő inaszakadtáig operál és körülötte szaporodnak a kosárban hordozott embercsonkok, a rendjelcsörrentő sikeres műtétek az utcasarkokon: akkor majd ismét elemében lesz és jól fogja érezni magát.

Ez a klikk, kirívó viselkedésével, önfeledt lármájával és mindenféle álnyugati gót, magót, matagót nyelven nyomtatott tankönyveivel bájosan és ártatlanul olvadt bele Huligánia általános tarkaságába; valósággal üdítő volt a bázeliek tartózkodó szürkesége, BÜTSCHLI, egy kövérorrú, karmazsinpirosra dagadt kopasz bácsika, orvosélettant adott elő kifogástalan huligánsággal, óriás pórusai voltak az orrán és a tokája alatt a keménygallér éle úgy belevágott, mint valami karikapengés, alulról működő nyaktiló; a zürichi NAEGELI, aki havonta egyszer megilletődött és csonthorpadásos homlokát leszegve, a frakkja mögé hátratett kézzel – vallásos rajongással emelkedett az „imponderábiliákig”, ahol az emberiségnek „azok a nagy ritornellói harsognak” (muzsikus volt), amelyeket „az orvostudomány sohasem fog megfejteni”; a rossznyelvek szerint „kőbölcsőben ringatták” – innen a horpadás a homlokán és összes hóbortjai: NAEGELI jó szónok volt és ha tűzbe jött, azonnal evangelizált.

Végül (hogy teljes legyen a kép), a fiatal Tóni FÜLIGLÁB nem volt prof, pedellus volt csak és korlátlan uzsonnaegyedárus – nem tudok közömbösen elmenni mellette: lelencből és kifutóból vitte a szolgai státusig, bár több esze volt, mint három dekanátusnak; másnak árulta, nekem kölcsönözte a tankönyveket és minthogy az ösztöndíjból semmire nem futotta, FÜLIGLÁB Tóni nélkül a szolgai státusnál én sem viszem többre. Árvának gondolt, ott lopta be hozzám sapkafenéken a vacsorapótlékot, ahol tudta, hadd egyen a kis lelenc: késő este majszoltam a dormitóriumban, könyv felett, néha felbámultam és Tóni FÜLIGLÁBRA gondoltam, mintha bennem akarná folytatni sorsát – szinte nem is tudtam, mit kezdjek ezzel a zavarbaejtő szeretettel. Egy szép napon névtelen levelet leltem az ágyamon, utána másodikat, harmadikat: „Szépségem! Boldogságom! Lábadnál heverek és csókolom és alázatosan szopom lábujjaidat. Arra kérlek, tedd a nyakamra lábad Mennyországom és fogadd el a korbácsot, amit itt nyújtok feléd! Ha megkaphatná egy pár harisnyádat lefekvéskor a Te szolga rabod és beletemethetné orrát, hogy forró csókokkal borítsa el és hozzáálmodja lábujjad közét Édes de nem! nem érdemlek ennyi boldogságot: üss! üss! Boldogságom! Szépségem!…” –

Gyanakodva néztem szét hálótársaim között.

Valaki elég aljas volt, hogy a levélcsempész sganarelle szerepére vállalkozzék. Lecsaptam a kis koszosra és vallattam a szerencsétlent: fenyegetésre se volt hajlandó elárulni a levélíró kilétét.

Ettől a különös közjátéktól kezdve az ingyen-uzsonnák, a sapkafészken csempészett esti elemózsiás meglepetések és a többi kedveskedések elmaradoztak. Év végén az intézeti ruhanyugta kusza betűi ismerősnek tűntek. Elővettem a pszichopátiás leveleket, „Szépségem! Boldogságom!” és hozzá az aláírás a nyugtán: Tóni FÜLIGLÁB… Legszivesebben megfizettem volna az ajándékokat.

Az undortól keserű lett a szám íze: Huligániában minden férges, minden ragadós. Csak emlékezetes hajótörésem után éreztem mégegyszer a hányingernek, a borzalomnak és a gyámoltalanságnak ezt a gyötrelmes keverékét, mikor lélekvesztőn hányódtam rajta hét éjjel hét nap és körülöttem a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNY.

Lám, most tisztán áll előttem ez a gyűjtemény, egy töredéknyi válogatott Huligánia: a menza, az ösztöndíj, a zsúfolt, de néma refektórium a LEKTOR Magnificusszal („Szent Gusztínusz! Nagy Szent Juvarunímusz! Szent, Szent Skolasztika-aaa!”) meg a lekvárpangásban elnyomorodott szárazgombócok; a hálóterem a gondolatban továbbudvaroló rómeókkal, KRACHSENAUER, KUGELHAUER, WANHUBER, Prof. Frau MEGERLE, BÜTSCHLI a hipnotikus Orral és az inkviziciós keménygallérral, NAEGELI a frakkal és az imponderábiliákkal havonta egyszer, mint a menstruáció; Tóni FÜLIGLÁB, aki pedellusnak rejtélyes volt és kedves a maga módján, mint az idősebb testvér a mindenesti vacsorapótlékkal; és hajnalhasadáskor a sortűz – mert mintha ágyúsortűz célozná meg sarkigtárt ablakainkat és az dördülne el újra-meg-újra, úgy dübörög el az ágyam szélén Klandesztiniánváros felől az első villamos, én fölébredek, a fejem az ágy szélén a karomon, alatta a földön ahova ejtettem, a könyv – kolostorboltozat, a ház egy, az ágy négy emelet

hajnalig tartó olvasásaim alkalmával ismerkedtem meg először Hyacinto Y Saavedra munkáival és hajnalkor ezek az ágyremegtető, vesénkig dübörgő villamosjáratok, ez az ágyúsortűz a dormitórium ablakain, ez volt tán az a lerázhatatlan első beidegzés, ami felébreszt ma is – dolgozni-tenni-venni-menni és menni-menni: ezzel az olthatatlan mehetnékkel, ha hasad a hajnal, minden istenáldotta hajnalhasadáskor azóta is felébredek.

A gondolkodásban való becsületességem és néhány jól alkalmazott filozófus sebészkése, ami értelmemet a világra segítette, meggyőzött róla, hogy – – – hogy ne is mondjam. Ezzel a mélyről felszakadó sóhajjal, hogy mondókámat azért ne felejtsem. Miről is? Ahogy akkortájt ezerszer elismételtem és fel-felpanaszoltam

arról, hogy az orvosi lélektan hatalmas irodalom ugyan, de az orvostudomány egyéb alkalmazott ágaihoz képest egyelőre valóságos alkímia; hogy terminológiája még mindig rettentően irodalmi és ott tart, mint a morbuszokat nyirkokban-és nedvekben kereső középkori orvoslás tartott; hogy tekintélyes hányada még mindig a szellem egyfajta fényűzése csupán és ha azt mondom róla, hogy olyan fajsúlyú olvasmány, mint a filozófia – ezzel azt is megmondottam, hogy minden értelmes ember, aki az orvosegyetem környékét se szagolta, beleolvashatja magát; ugyanakkor egy sebészeti kézikönyv, egy biokémiai jegyzet, egy anatómiai atlasz vagy egy kivonatos gyógyszertani puska – kínai nyelven van neki

egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy ha valamire, akkor a lélektanra állhat Comte szemrehányása, hogy túlságosan empirikus, nem elég racionális és ez azt jelenti, hogy halomrahányt tapasztalati anyagához képest meglehetősen kevés a kész, feldolgozott természettani törvényszerűség, ami ezt a tömérdek anyagot rendezhetné és a profilaxis szolgálatába állíthatná; fölösleges hozzátenni, hogy ami van is, az is olyan, hogy még mindig sokkal inkább érződik rajta a spekulatív ész, mint a laboratórium.

Így érlelődött meg bennem az a vélemény, hogy amíg a lélektan fel nem hagy teológiai zsargonjával teljesen és meg nem találja a közvetlen becsületes utat a vegyi-idegi szervezés élettanába-működéstanába, addig ebből a kátyuból –  saját  teológiájának és alkímiájának a kátyujából – nem képes kiszabadulni; addig nem alkalmazott orvostudomány, hanem egy tudomány helye, betöltetlenül, hatalmas irodalmi zsargonnal és empirikus profilaxissal megjelölve – – –

Sok éjszakai suttogó vitám volt erről hálótársammal, akit később (teozófus-spiritualista hóbortjai miatt) Gügyünek kereszteltem el, meg tisztelettudó beszélgetésem az Öreggel, már amikor tanársegéd voltam a keze alatt – a mesterségről, ami orvoslélektan ugyan; de eredetét a szépirodalomból veszi és nem képes szakítani azzal a bizonyos steril, „humaniórás” megközelítéssel, önmaga skolasztikus irodalmával, amíg eszközeit, munkamódszerét át nem fogalmazza fiziológiás alapokra és a közvetlen neurológiás vizsgálatok maradéktalanul pozitív alapjára nem helyezkedik. Meg kell tehát találni az utat az idegélettanba, Méltóságos Uram! – jeleskedtem-és kotnyeleskedtem az Öreg előtt, aki őszbecsavarodott, békés bácsika volt, nagy huligán tekintély és minthogy az ő tekintélyét fogom öregbíteni, örömest adott szabadkezet.

Az idegkutatás az egyik legfiatalabb és körömszakadtáig becsületesen laboratóriumi tudomány; teljesítménye alig száz év alatt: az agykérgi spontán ingerület-képesség munkateóriája és ennek alapján az érző szerv központjainak reflexológiás feltérképezése. E központi értelmezés – tanainak elmaradottságához képest a múlt század közepéig – már magában korszaknyitó vívmány; ezáltal lett a neuronéma élet-és működéstani tanulmányozása a legszebb reményekre jogosító diszciplína és nem az elfogultság mondatja velem, de fölöttébb valószínű, hogy mégegyszer ennyi idő alatt az érdeklődés középpontjába ugrik – ez kézenfekvő. Belátja mindenki, mihelyt fel tudja mérni a neuronéma fontosságát, hiszen a neuron az a képlet, amely végső fokon, minden élőszövetet éppen az életfolyamatra koordinál. Ramón Y Cajal, Hyacinto Y Saavedra, Pavlov, Orbeli és mások befolyása alatt mi néhányan lelkes élretörő medikusok elégedetlenkedtünk az egyetemen dühöngő pszichologizmussal – merőben kutatásellenes iránynak éreztük ezt a meddő irodalmárkodást; fiatalkori feljegyzéseim még megvannak, aki ezeken végigpillant, csírájában felismeri a ganglionáris reflexológiára vonatkozó kutatásaimat és az azóta közismertté vált határszervi elméletemet, amit most ismertettem a Kongresszuson – fiatalkoromban valahogyan így képzeltem a neurontan jövőjét és tagolódását:

(1) FELSŐ HATÁRSZERVI KÉPLET

az agy, mint legfelső gátlásmechanizmus; kérgi és kéregalatti általános reflexológia

(2) ALSÓ HATÁRSZERVI KÉPLET

a testganglionok, mint az idegszerv energiaellátói; tengőéleti (ganglionáris) reflexológia és ivaros vegyi-idegi szervezés¹

(3) REFLEXINTEGRÁL-KUTATÁS

a vegyi-idegi szervezés fejlődéstana, önészlelékenység (értelmi-és akaratjelenségek) élettani letétje, tudatkvantum-vizsgálatok, behaviour.

Ha azt kérdezitek, hogy esett, hogy idegorvos lettem, hát így esett – az lettem és ezen világosan látszik érdeklődésem. A kémiában azonnal feltaláltam magam s abban jól mozgok, különösen a szerveskémiában és egyidőben ez volt a vesszőparipám: amerre elmentem, falakon, újságok szélén, gyanútlan emberek fülében mindenütt maradt néhány szénvegyület utánam és megvallom, most is csak titkos fogadalmam tart vissza, hogy ezt az ismeretlen ismerkedést is ne kezdjem egy sokpoligonos, hosszú-szép szénvegyülettel.

Hogy a kémiával ennyire megbarátkoztam, az csak úgy volt lehetséges, hogy a kémia az egész technikumnak az a legszélső pólusa, ahol a legkevesebb van a technikumot jellemző legfontosabb mozzanatból – a konstrukcióból. Mihelyt tolórudak-vonórudak, himbák-ellenhimbák, kúpfogaskerekek, erőrendszerek, kötélpoligonok, cikloisok-epicikloisok, húzások-nyomások-hajlítások-csavarások-szakítások-torziók-és retorziók jelennek meg lelki szemem előtt, szellemem kijelenti, hogy nem ér a neve – nincs jelen, haldoklik vagy vegyem úgy, mintha nem is volna.

Így érthető, hogy a vegytani labor lombikjaival, a gyógyszertanhoz vagy a fizikából az élettanhoz szükséges elektromos mérőmódszerekkel – ha lehető ritkán van szó „féksarukról” vagy „áttételekről” – mindennel hamar megbarátkoztam; de a technika túltengő hányadával, ahol megjelenik a konstrukció, úgy élek valahogy, mint egy tengerentúli ismeretlen hatalommal, amelyről csak azt tudom, hogy nem szíveli a túlalacsony-túlkicsi-túlkövér dolikokefaloszokat

Nem akarok túlozni, ne értsük ezen azt, hogy egy szúnyog vagy egy zöldhátú légy jobban megérti a gőzmozdony dugattyúszerkezetét, mint én, amikor megmagyarázzák neki: ha nehezen is, de megértem. Érdeklődésem iránya azonban ott leplezi le magát, hogy az így, nagy kínnal megértett dugattyút, a dugattyú-elvet és a Földön valaha létezett vagy leendő dugattyúk forradalmát az eszközök történetében, mikor éppen csak rögzitenem kellene, nem rögzítem, elejtem, elfelejtem és ahova betettem, máris üres agyamnak az a fiókozata. Másszóval, alig kezdek konyítani valamit egy mozdonyvezényműhöz vagy egy ellensúlyhoz, magam is megszédülve nézek utána, amikor elnyeli előlem a föld: ilyenkor szoktam a magyarázó főgépész legnagyobb meglepetésére bántó hirtelenséggel másról beszélni – de oly bántó-esetlenül és oly bántó-ostobán, hogy az már a vakmerőséggel határos.

Sándorvárosban történt egyszer, akkor még csak kacérkodtam a nagy világjáró utazás gondolatával és csendesen válogatva a mozdonyok között, nem álltam meg, megszólítottam a főgépészt: mi ez itt oldalt ez itt ez a kajla kerek.

– Kulissza – vágta rá egykedvűen a főgépész.

A Föld legvígasztalanabb és legözvegyibb ábrázatát vághattam, mert láthatta, kivel van dolga és türelmesen magyarázni kezdte. Hogyan lehet adni vele visszagőzt, hol-merre csatlakozik a kulissza a tolattyúba, hol vezeti a gőzbetáplálást a dugattyúszekrénybe, merre megy ki a fáradtgőz és hogy egyáltalán miért olyan életbevágó fontos, mint mindenütt a világon, egy mozdonyon is kulissza, vagy ha akarom, ez a kajla kerek.

– …Aha –

A visszagőz hallatára szellemem előtt annak rendje-módja szerint megnyílt a föld, szédülni kezdtem; és miközben mint valami muskátlit igyekeztem virágot és érdeklődést ültetni a szemembe, csak arra vigyáztam, hogy egyenesen álljak, nehogy elferdüljek azon a ponton, ahol a kulissza a tolattyúba csatlakozik… valahányszor ilyeneket hallottam, még sokkal kövérebbnek és kisebbnek éreztem magam, mint amekkora méretekkel a természet kifigurázott.

Bizonyára a Föld legeslegbárgyúbb ábrázatával tekintettem a főgépészre, rajta keresztül az oldalsó acélkajlára és valósággal a kőkorszakból érkező visszhang hanghordozásával gurítottam szembe ezt az ühümöt a főgépész magyarázatával:

– …Aha: szóval kulissza –

„Szóval”, nyögtem ki, de rögvest megbántam. Éreztem, hogy ezzel a „szóvallal” lehetetlenül elkotyogtam magam, a főgépész ezen a meggárgyult kotyogáson azonnal átlátott – hogy számomra a kulisszától az operaház kulisszájáig nem több az út, mint a fenségestől a nevetségesig és én előtte ezt az utat már meg is tettem. Egy emberrel szaporodott a Földön azoknak a beavatottaknak a száma, akik tudják, hogy nekem a technika halálom percéig érthetetlenebb, elgondolhatatlanabb, mint az eleuziszi misztériumok.

Így igaz, a gépekben született vak vagyok és akár a Louvre-t is hiába magyarázzák nekem, ha meg nem foghatom, mik a színek; mégis, ez a magyarázata a mozdonyhoz való viszonyomnak.

Gyermekkorom alapvető élménye volt.

A mozdony a kifürkészhetetlen, a soha fel nem táruló titok. A csoda, ami nemcsak hogy soha el nem vesztette csodaszerűségét, hanem minden porcikájával értésemre adta, hogy racionális, emberköltötte alkotmány: megéreztem a halálos veszedelmet, amiben még egyszer majd Iszkerlandban, a csillagsugárvasúton segítségemre lesz.

És hogy ezt a titkos, bensőséges viszonyt fejtegetem, ami köztem és a mozdonyok között szövődött, hadd mondjam el másodikul, mi rendít meg még ma is, ha begurulni látom óriás barátomat; látnotok kell, mi tette számomra fegyverré, „kultúrértékké”, keresztül Hátsó-Eurázián, a keskenyvágányú expressz toronykürtőjű, három keréken futkározó tömzsi mozdonykáit.

Éppen mert nem voltam képes közelkerülni a technika roppant épületéhez és soha nem leshettem meg, mi megy benne végbe – éppen az atechnikus áttekintés miatt az egész technikum olyan kellő távol messzeségbe került szellemi retinámtól, ami a filozófikus felméréshez a legkedvezőbb

ebből a szédületes madártávlatból – bele nem látva, de felfogva elhatározó jelentőségét – egy széles körülpillantással összehasonlíthattam a technikumot a Földön, más, emberi, atechnikus berendezésekkel. Örökségül maradt, jórészt mumifikálódott intézmények voltak ezek és mindvalamennyi olyan emberi problémák bődületesen atavisztikus elintézésére vállalkozott, amelyek – erősen anyagi természetüknél fogva – elsősorban technikai megoldások után kívánkoztak; tették pedig mindezt olyan társadalmi kényszermozgásokkal, amiket az emberek idegrendszere sínylett meg hatalmasan. Amit míveltek, mindenféle örökségbe maradt nyelvemlékek és kultúrürügyek alapján, oly erőtékozló módon mívelték, oly gazdaságellenesen és annyira idegrendszer-roncsolón, egyszóval annyira emberellenesen – hogy a szemlélőnek, orvosnak, közgazdásznak, technikusnak egyaránt minden oka megvolt, fajtánkon hogy kétségbeessen

ebből a filozófikus látótávolságból, ameddig technikai tehetségtelenségem mindenféle „kapcsolástól” és „áttételtől” visszatolt, számos hivatásos mérnöknél tán tisztábban láttam, hogy a technika egésze tartalmilag aligha egyéb, mint egyfajta  értelmesedés  (végső soron a kefalizáció új fejezete:) az értelem, miután meghódította az ember számára a természeti összefüggéseket és kirobbantotta az ipari eszközök forradalmát, elindult az ember meghódítására és kezébe veszi a politikai értelmesítést; a múltak rang-teológiájának, rang-történelmének és összes kártékony rangfogalmainak a lassú kitolását.

Voltaképpen minden értelmesedés idegi esemény: a tényérzés töményedése, az érző szerv fokozatos tovább-ízülése a tényérzés felé. Az élettüneményen a technika: a tényérzés filogenezisének egyik legfrappánsabb kibontakozása; a technika a tényérző idegrendszer  új szervvé  kiépült reálkoncentrációja. Az eszközöknek ez a szüntelen jelenlévő, szüntelen tényérző erdeje megakadályozza az idegrendszert, hogy visszazuhanjon bármilyen mitikus révületbe, bármiféle metafizikus irreálkoncentrációba, amin önmaga fejlődéstörténetében már túljutott. Az eszközök erdejének jelenléte mint hatalmas segítség viszi-ragadja az embert a Föld további irgalmatlan gyakorlati értelmesítése felé: és ahogyan keresztülvitte, hogy a természeti összefüggések szolgáljanak minden embert, keresztül fogja vinni, hogy a társadalmi összefüggések is minden embert szolgáljanak. Úgy tekintettem a technikára, mint valami elévülhetetlen, elüthetetlen biztosítékra, amely a társadalmi forradalmat valóságos kémiai oksággal-szükségszerűséggel hozza mind közelebb és teszi irreverzibilissé, már csak puszta jelenlétével is, azáltal, hogy a rátekintőben a meg-nem-alkuvó értelmesedés kérdéskörét megújra tételezi.

És így tekintettem a mozdonyokra is. Végülis a vasúthálózat és a vasúti eszközpark az a momentum, amely a műszaki eszközök szövethálózatán az egyik legjelentősebben kiépített eszköz. A zökkenésmentessé értelmesített út és a mozgássá átalakított hőenergia itt csaknem számlálatlan kilométereken az ember rendelkezésére áll: mozdonyaiban a technika értelmesítő elvei, az emberi vállalkozókedv határtalanságának szent érzése és a mozdony minden porcikájának embermentő, embert szolgáló rendeltetése – aretéje – úgy szalad szanaszéjjel a világ vasúthálózatán, mint valami messziről érkező, titkon intő és jelszavat súgó élcsapat azokból a felmentőseregekből, amelyeket az eszközök forradalma előreküld – mihelyt a tudományokra felvirrad a nap, hogy belülről, bombamódra politikai öntudatra ébredjenek.

Hányszor megtörtént – valósággal tagló módjára zuhantak a nyakamba a benyomások, ha a klinikán végigjártam a kórtermeket.

Mindenfelé javarészt nem a beteg, hanem a kilúgozott idegrendszerek, csupa olyan, amelynek a tönkretételéért egyesegyedül a technikai és politikai primitivizmusok a felelősek.

Természetesen tekintélyes hányaduknál vagy egyenesen okozta, vagy színezte a kóresetet az erotikus életnek mai, császársági, minden orvos előtt nyilvánvalóan emberellenes rendje, ami teljes vagy részleges szerelmi nyomorra ítél sokmillió idegrendszert és aminek a fehér Nyugaton egyenes következménye a csendesen megtűrt intézményes autoerotika – ez azonban csak tetézi a bajt: valóban ütődötté, elesetté és csökkentértékűvé az idegrendszert azok a miniatűr katasztrófasorozatok teszik, amelyek a társadalmi és technikai primitivizmusok  csődjének  első messzire küldött fölrengéshullámai.

Ha végignéztem rajtuk vagy szóbaelegyedtem velük, számtalanszor kellett belátnom, hogy bajuk egy bizonyos stagnáló állapotba jut, idegrendszerük élettani értéke egy bizonyos fokig lecsökken, ahol megállapodik és ezen a csökkentértékűségen – mintha csak a neuronokon néhány liter lúg ömlött volna végig – semmiféle kezelés nem segít. Mintha már nem is azért volnának ideggyógyintézetben, mert itt meggyógyítják őket, hanem mert egyszerűen ez az az elkerített hely, ahova viszik, mikor kivonják őket a forgalomból.

Egész sereg embernél rákényszerül a társadalom, hogy kivonja őket a forgalomból – azokat, akiket az emberellenes társadalmi gépezet véletlenül tény szerint bemorzsolt két fogaskerék közé – hogy ne szaporítsák a bajoknak, a miniatűr katasztrófáknak a számát, amelyek amúgy is a jelen földi berendezések belső elégtelenségéből következnek; ugyanakkor milliószámra szaladgálnak szabadon idegrendszerek, amiken nemkevésbé végiglúgozott ugyanaz a lúg – nemkevésbé betegek, elesettek, csökkentértékűek, alighasználhatóak, de tömegüknél (és a dolgok valami végzetes ötletszerűségénél) fogva szabadok.

Jártam túlizgatott és túlságosan bemorzsolt határtársadalmakban, ahol a néptulajdonos osztály közvetlenül szokta éreztetni hatalmát és rabtartó igényeit – ilyenek között akárhányszor semmi különbséget nem éreztem köztük és a könnyebb kórtermek között: pokolian le tudott hangolni – ezek fogják tovább vinni az emberi értelmesedést? ilyen összegörcsölődött idegrendszerekben nyöszörgő értelem lesz az  értelem,  amely ezeregyedszer rohamra indul az emberért, hogy képére teremtse a Földet?

fognak moccanni ezek a rángásosak, ezek a beteges dühökkel tönkrelúgozottak, fognak összeállni tudni ezek az elvadultak, ezek a tériszonyban-társiszonyban szenvedők túl a falakon, kívül az ideggyógyintézeteken – – – és ha mégis, mégis, összeállnak és moccannak: tudnak-e csinálni valamit ezek az alighasználhatóak, ezek a csökkentértékűek, amiben fel lehet fedezni az értelmesedést…?!

Pokolian le tudott hangolni.

Mint valami rámláncolt terhet hordoztam hátamon az ember végleges elhibázottságának, elégtelenségének és egyszer és mindenkorra szóló csatavesztésének érzését; és ha magányosan, a levertség e sajátos érzésével kóboroltam én, a kis tömzsi, guruló csavargó a külvárosokban, elhanyagolt kertészetek, széklapgyárak, üres telkek és árván meredező, tűzfalakba börtönzött bértornyok között, a vasúti sorompó állított meg végül, várni kellett: el nem mondhatom nektek, mi történt velem. Belemeresztettem szememet a hajnalba – csak hajnalban sétáltam akkor is – és kutattam; vártam a jólismert körvonalat

a dübörgést; a kazán forró testét, mikor megcsapja melegével télen az embert; a roppant súlyok alatt lesüllyedező vágányokat és talpfákat; a duplán kattogó keresztezést: vártam mozdonyisten epifániáját.

Már észrevettem lámpáit, nem lehetett látni, mozog vagy áll, de gyermekkorom mozdonyvágya rontott végig idegrendszeremen, háti határkötegeimen végigborzongtam: elmosolyodtam, tudomásul vettem, hogy még mindig szeretem a mozdonyt és hogy köztünk töretlen és erősebb a szövetség, mint valaha. Még éreztem hátamon a kilátástalanság ólmos nyomását; de láncai meglazultak – minden örökre el lenne hibázva? minden lehetetlen? minden kilátástalan? – ébredeztek egészséges hitetlenkedéseim – ni! a szövetségesek! jönnek a szövetségesek! – fúrtam bele szememet a szürkületbe. Már kezdtem kivenni hengeres törzsének hegyét, a vágányhangok jólismert kattogó zenéjét (gyermekkorom bölcsődala volt), ütemes dörgését mohón itta be idegrendszerem, mint valami távoli, felszabadító ágyúrobajt – már csak néhány másodperc kellett, hogy agytompító, agyonütő dübörgésével elzúgjon mellettem halálos biztosan, hatalmasan, szövetségesen a mozdony és nyomában a hosszútestű pullmanok, hasuk alatt a titokzatos hengertartályokkal és a hajladozó bőrharmonika falú átjárókkal közöttük – – –

Lassan kibontakozott, hogy amit látok, nem vasúti mozdony lámpája, hanem egy elcsavargott országúti lámpa a réteken túl, a töltés mellett – nem a hajnali gyors jött, ó nem, hanem csak egy kézihajtány, egy pályavizsgáló kézihajtány

a sorompót már felhúzták, de én még jó sokáig bámultam utána.

Ez volt a mozdonyok üzenete, ez a pályavizsgáló kézihajtány, így adtak jelt óriás barátaim. És ez elég volt hozzá, hogy újra mint valami szent lehetőség nyíljon meg előttem a jövő és ezt a jövőt sem előre, se hátra nem mozdíthatják akár az ideggyógyintézeteken belül, akár kívül élő beteg, elesett és elbuktatott idegrendszerek… újra reményektől zsibogó kilátás és mindennel felérő kockázat lett előttem a korszak, a csatavesztés érzése idegrendszeremről letakarodott; biztosan, lebírhatatlan szellemmel álltam újra az ellenséges világgal szemben, egy hadsereg nem lett volna akkor erősebb, mint egymagam egyesegyedül; tudtam, ha most felmentésémre egyéb mint egy kézihajtány nem is érkezett, e percben ezer meg ezer kilométer lefektetett hengerelt acélrudakon a mozdonyok légiói guruldogálnak köröskörül a Földön, a talajon. Ha az éjszaka koromsötét és a fűtők kinyitják a tűzszekrény ajtaját, az eszközök forradalmának tüze vörösen veri végig az eget, az alacsonyan úszó felhők hasát. Lám, amikor én az emberről és a harcról már-már lemondok, mintha testem konnektorait valami emberi magasfeszültség áramkörébe kapcsolták volna be: világszerte, apró állomásokon keresztül, nyilt pályákon, kanyarokban, viaduktokon, alagutakon, mólókon, kompokon, iparvágányokon és hajógyomrokból elő – többmillió fehér acéltengelyen dolgozik az emberi értelmesedés: szövetségeseim.

Második Hajnal.
A tettvágy

Az eddigiekben azonban nyoma sincs zenének, csak nézeteim és véleményeim csörögnek-zörögnek. Ezt el kell néznetek; nehezen melegszem bele, mint mindenbe², azután meg egyidőben hosszú és irgalmatlan fegyelemmel éberségem edzésére rendezkedtem be, legyen ez az első bizalmas vallomásom: a költészet ingerjátékát akartam mindenáron eltávolítani. Csak tényeimet akartám érezni és nem tűrni semmi hamisat. Nehéz és fájdalmas műtét volt; de végül annyira sikerült, hogy most itt állok nélküle. Az, ami ellen annyit küzdöttem (és ami általában a tömegnek – ezt a fokozott eszmei fegyelmet az elmében elképzelni sem tudó tömegnek – a gondolatok szokványos pergetése:) ma magamnak kell felidéznem a diszkurens képzeletet (olyértelemben, ahogyan a Zubriánvárosban kevéssé ismert filozofopulosz, Jacques Maritain használja ezt a szót).

Akik különös igyekezetemet észrevették, kollégáim a fakultáson óva intettek tőle, hogy folytassam: meglásd, egzaltált ember lesz belőled, lehetetlen különc; idegéletedet pedig nem hogy edzenéd; sőt inkább tönkreteszed – – –

Egzaltált különc aztán igazán nem akartam lenni, rettegek a feltűnéstől és mindenre hajlandó vagyok, csak hogy rajtam semmi különöset ne vegyenek észre. Folytattam; de hogy észrevehetetlen legyen, hatalmas fegyelemmel szereztem meg szellemi rendíthetetlenségemet: a meg-nem-rémülést, az el-nem-csodálkozást, az arckifejezés és az érzések belső rendje fölött való uralmat, egyfajta „nemes alakoskodást” – és mindezzel persze velejárt, hogy idegrendszerem felszámolta a „költészetet” – – –

Ezért azonban nemkevésbé hat rám a hajnal, a szürkület – összesűrűsödve a benne úszó kérdőjelektől, amelyek ezrével támadnak rá a magányos utasra – és nemkevésbé hatnak rám és tesznek merengővé, tanítvánnyá, csöndetfülelővé a hajnali mozdonyok.

Szürkületkor a mozdonyok éppen szemünkbe-robbanó valóságukkal segítik az éberségéért küszködőt – épp élettelenségükkel és hasonlatnélküliségükkel ébresztik az embert a legmaróbb, legmetszőbb tényregiszterre; és a világ tényeivel szembesítő érzés markában az ember akaratlan megkezdi a vallatást önmaga felől, a társadalomban elfoglalt helye felől, afelől, hogy vágyai hogyan viszonylanak lehetőségeihez – és lehetőségei meg hogyan viszonylanak ahhoz, amennyit belőlük már megvalósított:

a hajnali mozdonyok katalizáló jelenlétében megindul ez az idegrendszermunka, ami minden idők óta minden valamirevaló emberben megindul – a felelősségrevonás szürkületkor az átsétált éjszaka után; farkasszemetnézés a hajnali mozdonyok vizsgálóbíró-tekintetével, ahol a tagadás szemtől-szembe úgyis hiábavaló, a felelet a közvetlen beismerés és az ítélet önmagunk tudomásulvétele: és mi más ez, ha nem a rapszódiák előtti rettentő csend – a költészet születését hírülhozó pillanat?

Érzem, itt az ideje, hogy elnézést kérjek érte: meglehetősen gyakran és szabadon emlegetem mindnyájunk idegrendszerét; kezdem belátni, kerülném és képtelen vagyok, úgy látszik, szó szerint áll a francia mondás, mindenki azzá válik, ami a foglalkozása.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy mert az érző szervvel foglalkozunk, az ismeret nekünk idegorvosoknak megrontja élvezetünket. Hiszen a nőorvosok is változatlanul nekiszerelmesednek csinos nők láttán és mikor in flagranti ostromolják őket, bizonyára nem a méhkürt meg egy simaizomtasak lebeg előttük minden anatómiai részletében, latinul – és tisztára ferde elképzelés, hogy elundorodnának a nőktől, csupán mert ivarszerveiket túlságosan ismerik.

Pontosan így van ez az idegorvossal is.

Tudhatom hetvenhétszer, hogy az un. „érzelmek” alatt körülbelül miféle fiziológiás esemény pereg; hogy a tizenkét agyalapi és a harmincegy gerinci idegpár közül melyiken hol-merre futkároz az ingerület és milyen endokrin mirígyek szólnak bele a koncertbe – mit szólnak örömeinkhez-gyászunkhoz a véredények vagy a légzőkészülék, simaizmok és barlangos testek, vesejáratok és lokális agyvelőcskék. Hogy mellékvesepangásunkkal agnosztikusak vagyunk és a halálközel filozófiája foglalkoztat, de vigorózus mellékveseműködéssel a bizakodás és a hősiesség tónusa zsong idegrendszerünkön; hogy nemes haragunk és páni rémületünk alatt pajzsmirígyünk alkati konstansa lapul és ha ehelyett derűsen és kiegyensúlyozottan szemlélődünk, hát azt is nem annyira  így  filozofáló homloklebenyünknek, mint inkább tengőéleti idegrendszerünk jó tónusának köszönhetjük, ami viszont az interhormonális hangolás függvénye. Hogy legragyogóbb gondolatrendszerünk alatt is a pajzsmirígyszekrétum, az adrenalin, a pituitrin és a herehormon motiválja megoldásvágyunkat, bátor és finom életérzéssel, meggyőző és enciklopédikus elmével építjük-tornyoljuk a Rendszert – de mellékpajzsmirígyünk és pankreászunk motiválja, ha megoldásellenesek vagyunk, kritikusok, mindehhez csak ezzel az aggályoskodással-gáncsoskodással járulunk hozzá és nagy fenntartással fogadjuk a rendszeralkotókat.

De hogy így szinte még az is, amit lapidárisan a „legmagasabb emberinek” szokás nevezni – az is azonnyomban a fiziológiás folyamatok nyelvére forgatva jelentkezik bennem, szikrát sem változtat azon, hogy jól emésztő-és fogyasztó idegrendszeremnek a kellemességek változatlanul jók és kívánatosak legyenek.

Ahogy mondottam – úgy vagyok vele én is, mint a ginekológus, akinek a túlcsinos nő menthetetlenül a fejébe száll és az anyanyelvén, nem latinul: örömeimet, idegrendszerem helyi orgazmusait igazán nem a kapcsoló ideglefutások nevén nevezem édesnek, szívesnek, kellemesnek és cirógatnivalónak; sőt, mondok nektek valamit. Csodálkozhattok rajta váltig, ez a viszonylagos ismeret számomra még csak inkább fokozza az örömöket, mert testemnek, mint tökéletes eszköznek éppen ezzel a tudással jutottam a birtokába: eudemonizmusom mindennapos táplálékát mint filozófus és mint orvos, lehető tudatosan adagolom és az adagokat az élvező-és emésztőkészülék kezelésének ismeretében mélyen és alázatosan kiélem

és minthogy az ilyen idegrendszer számára ez a helyesen adagolt, kellő és normális táplálék teljesen elveszti gyötrő és problematikus jellegét, az én idegrendszerem nem is ezekben, mégkevésbé holmi orgiasztikus „kéjelgésekben” találja legteljesebb és legszívesebben látott élvezetét, távolról sem. Hanem abban, amit Morus Tamás is a legkülönlegesebb ínyenc emberi gyönyörnek tartott: az egészséges test szüretelő jóérzése ez, ami alatt testrészeink bókot mondanak egymásnak és elhalmozzák egymást a kedvesség ezer jelével –

az élet spontán összecsengése, a ritka és hosszan kicsengő isteni mérték, amit a szervezet egy pillanatban megtalál és megüt: nem természetes gyógymódokkal, hókuszpókuszokkal, indiai légzésgimnasztikával, iszappal és gyógyvizekkel szerzett, pénzen vásárolt és magaslati levegővel helyrebillentett egészség ez; hanem az eredeti jóegészség, ami szép pillanataiban édes libabőrös borzongással kedves egészségére kívánja az embernek egyetlen életét; hogy  itt belül,  bennem, a belső interieurben minden rendben van: ez az, amit legkivált szeretek kéjenc módra, alázatosan és mélyen kiélvezni.

Mint ahogy azonban a kórisme sem képes megvédeni vagy gyógyítani, ugyanígy, az egészséges életműködés legalaposabb ismerete sem képes megállítani az életműködést, de még csak tartósan befolyásolni sem. A sebhegedés szövettanának ismerete nem gyorsítja az orvoson a seb gyógyulását és az ízlelőkészülék ismerete semmit sem von le a jégbehűtött őszibarack rabulejtő csurom levének mennyei ízéből, amikor a trigeminusz harmadik szára, a mohó nyelvhegy tapintóidege elsőnek tapintja: a nyelvgaratideg üdvözölve ízleli a kedves vendéget, már pepszinben fürdik és a fogak között találja magát a drága falat; nagyhirtelen az érzőmozgató nyelvbeidegző, a hipoglosszusz fel-és hátraparancsolja a nyelvet – a nyelvgaratideg nyelést innervál és mialatt a garatba tessékelik, a szájszéleken már új falat őszibarack kedves hideg bársonyát jelentheti a trigeminusz az agyi kéregcentrának: nevetünk, hálásan pislogunk, súlytalanok vagyunk és a bolygóidegen, a váguszon hintünk kéjenc-csókot szédületünkben a baracknak ezért a természetes önfeláldozásért, nyelés alatt – mert ez az idegpár közvetít fel az agyba érzéseket az emésztőkészülék felső részén egészen a gyomor bejáratáig; innen kezdve azután nemigen tudunk, azaz érzünk róla valamit… – – –

Nem kell tehát azt képzelni, hogy az orvosi terminológia tisztára eltakarja előlem a szenvedni-vagy szeretnivalókat. Abban a szempillantásban, hogy az ideghatás érvényesül, ugyanolyan eszközmódra, tehetetlenül sajogva vagy élvezve vészelem át ezeket a perceket idegeim vasmarkában, mint bármely más gerinces le a kétéltűekig, ahol az előagy eltűnik és a lénynek sok szép öröméről sokkalta halványabb a mondanivalója.

Ezekben a percekben, amikor a testéletfolyamat imperatívuszai betörnek a szellem területére: elveszek benne; érzéseim eltakarják előlem a reflexívet, amin ujjongok vagy szenvedek.

Ilyenkor oldódom benne – vagy hajnalkor a szürkületben, amikor a mindent megszemélyesítő, mitizáló és folyton mesemondó éjszakába belekiabál a kakas és tizenkét kilométernyire az óriásváros előtt, egy teljesen néptelen teherpályaudvaron berobog valami megmitologizálhatatlan, megszemélyesíthetetlen, emberigéző tény: a hajnali mozdony

nem jutnak eszembe többé idegeim, törődöm is magammal: utazó, árva lélek vagyok – én is a vasútállomás szürkületi szaharáján – akárcsak azok a kofák, akik kiutaznak idáig, hogy itt füleljék le az ismerős parasztszekeret: valahogy kijátsszák a városi vámot és nagy üggyel-bajjal, toronyiránt mászva és zötyögve, az üres építési telkeken keresztül befuvarozzák az óriásváros vásárcsarnokaiba a baromfit.

.......................................................................................................................................................................

A köd, ami ilyenkor ereszkedik, a mérsékelt égöv alatt mindenütt egyforma; ami az ilyen elővárosokat, átrakodó-, teher-és gyárvárosokat, a SÁNDORVÁROSOKAT, MAXIMILIÁNVÁROSOKAT, a világ többszáz HADRIÁNVÁROSÁT, ILEANA-alsóvárosát és ILEANA-felsővárosát a rendezőpályaudvarokon megüli – az ilyen hajnali köd ugyanakkor hogy fluoreszcens gömbökké tompítja a lámpákat, egyúttal szerte is hordja a fényt. A fény tejpára módjára úszik a levegőben, de tíz lépésnyire a lámpától hasztalan harcol az éjszakával: a lámpaernyők fölötti kozmoszon és az állomás aszfaltszigetének tejpárásan derengő szaharája körül jegesen, süketen és aránytalanul hatalmasabban uralkodik a hajnal. Hiába itt az idegrendszer ismerete, az orvostan és a filozófia: a hajnal engem is megejt – és ha hirtelen rámkérdeznétek, miért ejt meg és hogy teperhet le ilyen könnyen, bizony nem tudnék hamarjában mit felelni rá – – –

.......................................................................................................................................................................

Gondolkoztam rajta.

Megmondom, miért ejt meg engem a hajnal.

Szürkület idején, egészen addig, amíg a hajnal delejhatása tart és nem törik meg az első jól kivehető árnyékirányon, alszik az egyik legnagyobb idegrendszer-foglalkoztató – a politika

a politika  elül

fut Titánia elől, együtt fut a Nappal

lehet, hogy virraszt és verekszik az illegális mozgalom; de a politikában passzív részvételre kárhoztatott ember számára – ha kibaktat az állomásra, megborzong és felgyűri a kabátja gallérját – neki a politika mélyen alszik.

Kozmikus arcával hipnotizálja a világ, mint valami kísérleti idegrendszert a sötétség feneketlen búrája alatt: házak, kerítések, hirdetőoszlopok eredeti nappali jelentésükből kiesnek, emberi viszonylatuk, jószág-voltuk csökken és mindaz, ami legvéresebben politikumot jelentett rajtuk-bennük: most alszik a  tulajdon

a Földön erdő-mező a senki-földje s rajta: csupa-csupa gazdátlan jószág

kerti házak, fészerek, transzfomátorbódék tüneményarcukkal néznek a világba: sercegnek szinte titokzatos éjszakai nyelvükön és ez a sercegés, ami fejbekólintó élettelenségüknek megadja a kozmikus jelentőséget – ez a hosszan kitartott zönge olyan, mintha gyűrűsférgek módjára endozmózissal lélegeznének és ez az ütem-nélküli állandó légcsere a hirdetőoszlopok egész testfelületén, talán ez adja ezt a sercegést

ha az ember jobban megfigyeli, nem ez adja, hanem valami hangosan zúgó táviróoszlop az állomás végén, ez adja ezt a sercegést, mintha a Föld beszéde lenne – és nem tudok igazabb vallomásokat az emberiség szégyenei, viselt dolgai és elszerencsétlenedésének zsákutcái felől, mint szürkületkor, erdők-mezők szélén a zengve jajveszékelő táviróoszlopok.

.......................................................................................................................................................................

Ám az, hogy a tárgyak kozmikus viszonylatai előtérbe kerülnek és alszik a politika – ez még nem minden: még hozzá kell venni a tárgyak hajnali távolságát. Mert mások annak az itthoni távolságok, aki négy évig csavargott a világban és tizennégyezer pokolkilométer van a háta mögött (a java Hátsó-Euráziából) – de ha történetesen kilométermérőt szereltek volna a lábára, hát ez a távolság a rossz-nyomon-járásokkal, úttévesztésekkel és véletlen vargabetűkkel bizonyosan megháromszorozódna – és aki így, négy pokoli év és negyvenezer kilométer után, egy derengő-sercegő hajnalon hazaérkezik, annak a közvetlen közelében lévő tárgyak: még azok sincsenek ott, ahol nappal rögvest lennének; hanem négy év és negyvenezer kilométer távolában: ez a tárgyak hajnali távolsága.

Ez hát a hajnal másik hatalmas delejhatása.

Azok a koordináták a térben, amelyek egy hirdetőoszlopnak egy emberi porhüvelytől való távolságát megmutatnák, nem az oszlop  felé  indulnak; hanem ugyanazon a kettejüket összekötő egyenesen, az oszloppal  ellenkező  irányban: körülhurkolják a Földet és ott érkeznek a hirdetőoszlophoz az  átellenes  oldalon. Így tünteti fel a hajnal ezt a húsz lépésnyire állongó hirdetőoszlopot tőlem négy esztendő és negyvenezer kilométer távolságában; ésde bizony a hajnali sétán minden körvonal ilyen  gyalog megközelíthetetlen  távolságra van, mert mindenhez a Föld túlsó oldalát is körülhurkolja és úgy ér hozzá a  szemsugár  – és hogy gyalog odaérnék és megérinteném-megfognám őket, ahhoz pontosan annyi idő kellene, mint amióta nem láttam SÁNDORVÁROS rendezőpályaudvarát: négy év és egy földkerület

ilyen a hajnal hipnózisa

alszik benne a politika; és húsz lépést négyéves óriás túrának érez az ember, mert minden koordináta ott fut keresztül a Minden Poklokon és Hátsó-Eurázián – – –

Talán volt némi igazuk azoknak, akik a fakultáson óva intettek, hogy folytassam önkísérleteimet – most itt vagyok és lehet, hogy ez az, amit egzaltáltnak neveznek.

Valaki négy esztendeig nem jár otthon

nem látja se feleségét, se az apját

hazaérkezik

és amikor valahára megérkezik és újra itthon van, hát ahelyett hogy a leggyorsabb gyorsvonattal rohanna és igaz családüdvözlő síráshoz készítené a családi csíkos-zsebkendőket – ehelyett ILEANA-alsóváros rendezőpályaudvarán leszáll: leszáll, mert megrögzött hajnali sétáló

le, csak azért, hogy a milliószor, kíváncsian és beleringatósan elképzelt megérkezés-és viszontlátás újra három óra távolába tolódjék ki, holott a gyorssal tíz perc észbontó és könnyeztető közelségében lehetne – – – hát nem, az ilyen csak valami bogaras különc lehet.

.......................................................................................................................................................................

Tudom is én – tán ez a rettentő szomjas szerelem dolgozik bennem, amivel a világon csüggök

még olyan utálatosan és görcsösen visszakívánkozva nem haltak meg, mint ahogyan én fogok

hiába, nem tudom nélkülözni az életet. Azokat, akiket szeretek, harapni szeretném; ha meg tehetem és haraphatom, azon esem kétségbe, hogy nem tudom még ezerszer gyöngédebben becézni

határtalan tiszteletemben és ragaszkodásomban a világ iránt – eltolom arcát, hogy kissé távolabb legyen és becézhessem szemmel is: a görögök a földre loccsantották boruk első kortyát – az isteneknek – és én meg valami áhítatos előjátékként eltolom a világ arcát és ha simogatom ujjaimmal, ahova csak a tenyerem ér, csókot ígérek.

.......................................................................................................................................................................

Így toltam el a megérkezést is.

A fülkében, ahol egyedül voltam, leoltottam a villanyt és állva bámultam, hogyan rajzolódnak rá, a rajtuk alvó madarakkal, a szürkületre, a táviróhuzalok.

Egyszeribe eszembe jutott – mi lenne, ha leszállnék.

Csak egy kis hajnali sétára, három órácska az egész – biztattam magam; de fájó-töredelmes, szorongó érzés tette nehézzé perceimet: ez árulás. Nem titkolhattam. Töredelmesen ismertem be – amit ezzel elkövetnék, égbekiáltó udvariatlanság azok iránt, akik várnak. Akik vállalják a kétnapos bizonytalan várakozást – hiszen nem írtam meg, melyik vonattal jövök – és akik most nem moccannak el hazúlról, nehogy üres lakásra leljek.

Ugyanakkor tisztában voltam azzal is, hogy nem leszek képes ellenállni a hajnal hipnózisának, el fogom követni ezt az áruló udvariatlanságot, amit ha megtudnának, hát az örökké sajgó, megbocsáthatatlan vademberség és társiatlanság gyalázatával taszítana ki közülük. Igaz – nem fogják megtudni… De a világ mint egyetlen féltékeny szerető összefügg és van-e nagyobb udvariatlanság hajnalban kozmikus partnerünk, édes-mindnyájunk iránt, mint készakarva késlekedni?

Ellenállást kerestem magamban a hajnal deleje ellen: kivettem egy yütlandi sándorkrajcárt a zsebemből és feldobtam a tenyeremen.

Fej vagy írás. Ha fej – akkor nem; ha írás – úgy igen.

Fej volt:  nem.  Nem szállhatok le; Yütland lyukas rézgarasa döntött…

Eszerint maradok.

A mozdonytelelő mellett lassan ágazni kezdtek a vágányok, a rengeteg váltó összezavarta a kattogó kerékütemet: lassítottunk. Amikor a vonat a rendezőpályaudvaron megállt és szemeimmel kitaláltam a derengő felírást, ILEANA-ALSÓVÁROS – nem bírtam ki mégse, sorsom ellen döntöttem. A hajnal megmarkolta a fejem és húzott-húzott, kifele, óvatosan és szeretettel, ahogy a szülészkéz a gyereket. Felragadtam kis táskámat és kiszálltam a hűvös sötétbe: a gyalogutat és a meditációt választottam.

Súrának van két éve, hogy nem írtam.

Másnak se igen, csak néha, apámnak vagy a profnak, egy-egy kártyát: imaszobrokat, óriás szakadékon kötélhidat, tönkreaszott helybéli szenteket és bájtáncolva-közösülő istenek-istennők végéremehetetlen frízeivel díszített tömérdek monolitos kőtemplomokat ábrázoltak – hadd ismerjék meg legalább levelezőlapról Hátsó-Euráziát.

Ez úgy történt, hogy két évvel ezelőtt Súra levelei elmaradoztak: elegendő volt egy pillantást vetni eufóriásan zavarodott soraira a Nanga Parbat lábánál és már tudtam, miről van szó.

Magánlakásomon összeverődő „lélekkutató” szemináriumokon vett részt és mint a galambtojásból a strucc – úgy kelt ki a szemináriumból a spiritiszta szeánsz, egy intézeti kollégám, a Gügyü, aki a szemináriumokat tartotta, felfedezte Súra médiumnitását; s akkortól fogva mindenüvé elkísérte.

Nem illett haragudnom rá, nem volt szabad; elvégre idegorvos vagyok és se lehetetlent, sem idegnyavalyákkal járó életmódot tőle nem kívánhatok, lehet hetvenhétszer a feleségem.

Mire föl azután már nemigen írtam, Hátsó-Eurázia abszolút méretei széltében-hosszában oly rengeteg nagyok, hogy valósággal kinullázzák az otthoni dolgok emlékeit. Két év után a szarvisztáni határról megeresztettem egy pár sort – először, vagy két hete: ugyanolyan hebehurgyán, szeszélyesen és megmásíthatatlanul, mint ahogy elmentem, megírtam, hogy már közel járok és jövök – egyenest haza.

.......................................................................................................................................................................

Csak úgy, magamtól tán nem is szálltam volna le.

De eszembe jutott a Kisfohász.

A Kisfohász jutott eszembe, ami elkísért az óvodától az internátusig: „A világon csak egy nemzet van huligán – és ez a huligán – és ebben a huligán nemzetben is csak egy van CSURIGLÁB TORMOZÉN és ez Maga CSURIGLÁB TORMOZÉN – Szeretett Örökös Miniszterelnökünk!”

– Hátha már (iszonytató még csak elgondolni is) nem szeretjük annyira, mint eleddig szeretnünk tartozott avagy (horribile dictu: ami gondolatnak még iszonytatóbb) már nem is Ő a mi Szeretve-Szeretett és Örökérvényű Miniszterelnökünk…?!

– Hátha a jó népek azóta rég összevissza költöztek, a lakások gazdát cseréltek, egy sereg utcát újrakereszteltek, építettek egy új hidat, a csantavérdombi városrész helyére három éjszaka alatt parkot csempésztek, nagyon is meglehet és hátha – hátha azok, akik egyáltalán várhatnának, a csendes idegenségig ki vannak cserélve…?!

Ez a gondolat megadta a végső lökést, enélkül nem mozdultam volna. A kocsisor kieresztette fékeit, a vonat csak pár másodpercig állt – hárman ha kiszálltunk belőle. De amazok is menten eltűntek az aluljáró hajnali kráterén és én egyedül maradtam.

Amíg a vonatom feszülve-recsegve mozgásba jött, nem tudhattam, honnan való az a közeli, orrcsiklandozó mozdonyszag és miféle baráti biztatás, miféle jóleső légkör az, amivel a világ búrája idekint fogad; mintha szövetségesek jelenlétének érzése lett volna. Csak amikor már a kocsisor élénken kapkodta az ablakokban cihelődő utasokat, a poggyászokon lazító hajnali kofákat, a vágány az utolsó kerék alól is fölemelkedett és az utolsó kocsi is eltakarodott a szemem elől – akkor jöttem rá, mi keltette ezt az érzést, honnan a bálványozott vasútszag, hol éneklik a Mozdony Dalát: szemközt a túlsó vágányon egy hatalmas, befűtött mozdonyisten vesztegelt.

Melegen, olajosan, szövetségesen.

Békésen dolgozó szelepe hangját hallhattam félfüllel, amikor még közöttünk állt a kocsisor, csak hallottam szíve lüktetését, de nem gondoltam, hogy ő az és hogy itt találom az árulásra képtelen barátot.

Kazánja átsugárzott, a szürkületben csak szurokfekete tömegét lehetett kivenni. Ahogy a karaszervisztáni gyors kiszaladt, egy sereg lámpát leoltottak, a világos fénytejhez hozzászokott szemek újra éjszakának látták a szürkületet – mégis, a szétterülő vágánylegyező fényes tetején egy szolgálati lámpa tükröződött, mint a vizen és ez a szolgálati lámpa keresztülvilágított a mozdony zsigerein, karok-csövek labirintusa közt. Gépházában alig derengett valami fény, embert nem láttam odafönt, lehet, hogy a túlsó oldalon állt és kikönyökölve a herminiánvárosi gyárnegyedet bámulta. Csak mi ketten voltunk, én és a mozdony.

Szívembe fogadtam a Mozdony Dalát – a szelep dolgozott, gyermekkorom bölcsődalára újra belepottyantam a mozdonytiszteletbe: megint, mint mindig, végignéztem apróra minden rudazatát, vezényművét, féksaruit, ellensúlyait, csapjait-és csöveit anélkül hogy valamelyikének is sejtettem volna rendeltetését. Csak akkor vettem észre, milyen jól átfűtött a vágányokon: amikor elmentem mellőle – fáztam. Azután ellátogattam az aluljáró krátere felé, de nem akaródzott lemennem.

No majd a pályatesten…

És sorra láboltam át a vágányokon.

Sehol teremtett lélek. Mégis, amikor az aszfaltsziget szélén, rengő nyolcvan kilómmal felkapaszkodtam, egyenruhás ember termett előmbe, mintha a földből bújt volna ki.

– Talán a földből bújt ki? – akartam rákérdezni őszinte bámulattal, de ő megelőzött – ezek voltak az első huligán szavak, négy év után:

– Hogy MER maga a sineken keresztülmenni, mikor ott van az aluljáró, felette a tábla, hogy ALULJÁRÓ és a nyilak özöne tereli arrafele a peron minden oszlopán, hogy ALULJÁRÓ   ALULJÁRÓ   ALULJÁRÓ  …?!

Kukkot sem értettem belőle: négy év és negyvenezer kilométer szédületes messzeségében, itt állt előttem ez a piros-zsinóros, arany-paszományos ember s benne, amit megtestesített, a hazai modor, a huligán szokások – az egész beszűkülten hazai észjárás és csak huligán értelemben logikus logika. Összeszedtem magam.

– Jobbra tőlünk nyolc kilométernyire nincs teremtett mozdony. Balra tőlünk tíz-tizenöt kilométernyire, kis, zömök, tönkrenyúzott mozdonycseléd kilencven kocsiból álló acélsalakszállítmányt cipel előre centiméterenként és lesz hat nap, mire ideér. Köröskörül sehol teremtett lény, ami sinen járna és ha a szemem négy év és negyvenezer kilométer hajnalain keresztül nem csal, maga se jár sinen. Vagy sinen jár?! – szóltam hozzá szelíden, huligánul. – Hajnal van; a politika alszik, a szerelem is, még a legvadabb szerelmeseknek is erőmerítő álomban süpped-és emelkedik a mellkasuk. A tehervonatok alva döcögnek, a vágányok borzasztókat nyújtóznak: csak mi ketten vagyunk ébren. Érdemes lenne most, amikor ennyire nem jöhet semmi, ami egy csibét elütne: hát érdemes volna, hogy mi ketten összevesszünk, csak mert én átjöttem a vágányokon…?!

Elhült.

– Micsoda konok, szabályzaton kívüli észjárás. Ha így volna, minden szabályzatot, rendészetet-és tulajdonjogot úgy csűrök, ahogy csavarok. Jól is néznénk ki. Mozgás-mozgás, előre. Gyerünk az irodára.

– De ember! – próbáltam tartóztatni – mielőtt e végzetes lépésre szánnók magunkat! Hát nem bosszantóan öreg-mindegy, ha valaki a vágányon jön is át, hát mondja meg maga: jön erre egyetlen, vasúti kerekekre szerelt ázsiai talyiga is…?!

– Az nekem  olezánc  – húzta fel az orrát a piros-zsinóros, arany-paszományos ember – ahhoz nekem semmi közöm.

Elindultunk az irodára.

Az én hazaérkezésem is jól kezdődik: letartóztatással.

A fejemhez kaptam. Honnan emlékezem ezekre a döbbenetesen ismerős hangokra?

…tán a Szent Makáma volt: nem ott hallottam, a Taneszrufton?

…ZEBANGO-Dahomey ősrengetegében?

…a DUK-DUK négereknél?

…a CSEND TORNYAINÁL a sakálok üvöltöttek így, mialatt a dögkeselyűk belakmározták a rácsra kitett halottakat – onnan szól a Hang?

…hol hallottam én ezt számtalanszor, hogy OLEZÁNC, meg azt, hogy NEKEM AHHOZ SEMMI KÖZÖM – hol?!

például így:

A JÓ KURVA ISTENIT AZT MINDENKI MONDHASSA AZ NEKEM OLEZÁNC ÉN CSAK AZT TUDOM HOGY ITT EZEN A PADON NEM ALHAT (ITT A VÉCE LÉPCSŐJÉN NEM ÉJSZAKÁZHAT CSAK MERT MELEGEBB VAN ITT A VÁRÓBAN NEM SZIESZTÁZHAT) MÉG AZT A HAZUGSÁGOT TALÁLJÁK TERJESZTENI HOGY NÁLUNK AKADNAK PADONHÁLÓ HAJLÉKTALANOK AZ ISTEN AKÁRHOVÁ TEGYE A KENYÉRKERÜLŐ BITANGJÁT

– vagy ilyesformán:

HOGY MEGSZÜLETHETNÉKÉBEN KIT-HOVA VERT A RAGYA AZ OLEZÁNC NEKEM AHHOZ SEMMI KÖZÖM NEKEM AZOKHOZ A BIZONYLATOKHOZ VAN KÖZÖM AMIK IGAZOLJÁK AZ ALATTVALÓ SZÜLETÉSÉT NAHÁT AKKOR. AZT ADJA IDE ÉS NE LÁBATLANKODJÉK ABBÓL TUDOM MEG AZ IDESANYJA KESERVIT HOGY AMIKOR A VILÁGRA POTTYANTOTTA A SZENT MAKÁMA MÉK PÁRTÁLLÁSBA KÖNYVELTE A TESTIT AMILYEN RUSNYA NO HADD LÁM UGYE UGYE TE ROHADÉKSÁG ITT VAN-E ITT VAN-LA MOST KIJÖN A BÜDÖSSÉG – – –

…az ördögbe is, négyéves utazásom során hol hallottam ezt a tam-tamot, melyik középázsiai népmaradványnál vagy a Láma protektorátusa alatt élő nomád törzsnél, ezeket a halászó-gyűjtögető hangokat, amelyek oly megtévesztően hasonlítanak az európaihoz anélkül hogy azok lennének?

…hovavalósi, miféle klan ez, a csicsikakák, a yukuhomák, szabírok, husszurok, özvétek, dazsakok, huculkák, vencsek vagy sovácok s azoknak is, melyik törzse, ahol ennyire a család lélekalkatához tartozik ez a vandáli kényelmesség és ez, a felelősség alóli fölmentetés kedvéért a Szájhagyományok, Szent Makámák és Szabályzatok – a papírmechanizmusok idolátriája…?! –

Egyszeribe emlékezetem, mint a labdát a levegőből – lekapta, megvan: abban az országban, ami az utazással tőlem a legmesszebbre került, négy év és negyvenezer kilométer távolában volt ez az ország, ahova lehetetlen többé visszatalálnom: a drágalátos HULIGÁNIA –

HULIGÁNIA, a drágalátos! Hazai hangok ezek és hazai, konok, szabályzaton belüli észjárás.

Úgy mentünk a forgalmi irodára, mintha HULIGÁNIA Legfelsőbb Semmítőszéke volna.

A kofák valahogyan figyelmesek lettek ránk. Három-négy bőrbekecses ottermett mellettünk s olyan különös, alamuszi módra sorakoztak fel, mintha meg akarnának állítani. Ezek öten-hatan azzal a vasvillatekintettel néztek az okvetetlenkedő vasutasra, amivel valaha a döfködve-honkereső őshuligánok nézhettek a megszeppent őslakók szemébe.

Megálltunk.

A mészáros-kinézésű előlépett és így szólt:

– A doktor úr nem afféle kenyérkerülő, hanem igazi orvosdoktor: olyan, aki huligán egyetemen huligán diplomát szerzett.

– Mi tizen láttuk, hogy ez a doktorforma kövér úr az ALULJÁRÓN jött át és nem másutt. Szabályosan lement, a lépcsőn karfát fogott, majd a derengő sötétben betűzni kezdte a felírásokat –

ITT VOLTUNK MARISKA ÉS PÉTER

LE A KONGREGANISTÁKKAL! ÉLJEN A TRÓNÖRÖKÖS!

JAMPAMOT A ZRITYÓDBA LEIMRA SMÁR

ITT VOLTUNK MANCI ÉS DEZSŐ

annakutána cigarettára gyújtott, a gyufát kezének gyors lengetésével oltotta el és miközben figyelmesen nézte, kis kövér árnyéka hogyan nyúlik előre a lejárati lámpától, szabályosan felkövetkezett és ezen az oldalon felbukkant a szürkületben.

– Tanúk vagyunk rá, ha kell – toldotta meg egy kötöttsálas huligán.

– Tanúk bizony, annak rendje-módja szerint – csatlakozott hozzá egy szőrkesztyűs huligán és belehuhukolt a tenyerébe.

– Tanúk vagyunk rá – mondták egy-emberként mind a tizenketten (mert addigra már odacsődültek a komák is).

A távolságtartás óhajával pillantottam kéretlen megmentőimre: jobban érdekelt volna a semmitőszék, hogy ott vajon mit mondanak.

A vasutas le volt fegyverezve.

–  Az más  – mondotta és lazított a tartásán.

„AZ MÁS”… – milyen ismerős, milyen szívhezszóló, milyen hamisítatlan hazai hangok érkeznek csillagászati távolságból felém. A helyzet nyomban megváltozott: szabadlábra helyeztek. Az egyik kofa máris, csendesen pusmogva, rábeszélőn – nyújtotta a markát:

– Van valakim a cipriánvárosi elöljáróságon – mondotta – ha kell valami, máskor is gondoljon rám.

– Nekem van valakim a dömsödi megyeházán – szólt a mészárosforma – az az én emberem. Évek óta ingyen kapja tőlem a zsírt: ha netán Dömsödre sodorná a jósors – tette hozzá jóságosan, mintha a dömsödi zsírhoz várná a hozzájárulást.

– ILEANA-Alsóváros városházáján az összes altiszt a padlástól a pincéig a zsebemben van, itt-e – mutatta a zsebét a harmadik, egy báránykucsmás-szőrkesztyűs kofa. – Ha ki akarja venni albérletbe a tanácstermet marhalegelőnek: egy szavába kerül és én altisztjeimmel azt is elboronálom.

És tartotta a markát.

– Feleségem csókolódzó viszonyban van a Gyepű-, Vadállomány-és Erdő-védelmi Tábla portásának a feleségével – lépett hozzám egy kötöttsálas, szolgálatkész huligán. – Ha vadászati tilalomkor kedve kerekednék ágyúzni vízimadarakra és a Tábla megsiketül; vagy puszta véletlenségből kiirt egy erdőt, csak szóljon nekem. A Tábla portásának a felesége az én feleségem embere (asszonya). A feleségem pedig az én emberem (asszonyom)… – szólt és nyújtotta a tenyerét.

Van-e valaki, aki nem az ő emberük? – vetettem föl magamban. Talán ez a vasutas. De nagyot csalódtam.

– Ha valaha ilyen baja támad, hogy a pályatesten megy át és nem az aluljárón – én elintézem.

És gyakorlott mozdulattal tartotta a markát.

És mind a huszan-huszonöten, az egész zászlóalj, ahányan csak voltak, négy év és negyvenezer kilométer messziségéből nyújtogatták a tenyerüket és tartották a markukat.

(No szépen vagyunk; ha élni akarok, megint csak ott kell kezdenem, ahol elhagytam: hogy a cinkosukká szegődjem. Most mitévő legyek? Fenyegessek, hogy vesztegetésért beárulom őket CSURIGLÁB TORMOZÉN előtt, ki is – ha el nem csapták, máig HULIGÁNIA ÖRÖKÖS MINISZTERELNÖKE…?!

Szelíd gúnnyal mosolyodnának el: a mi emberünk.

Titkos rendőrnek adjam ki magam?

Nem jó; azonnal felkiáltanának:

– A mi emberünk! A mi emberünk!…

Vagy én is eláruljam cserébe, hogy a császárság melyik csendesen kérődző hivatalának hányadik szobájában, melyik asztala mellett csücsül az én emberem?… Így vívódtam-töprenkedtem, amikor) – – – amikor leoltották a villanyokat. Elég világos van – gondolták az abban illetékesek – hiszen már szürkül (a szabályzat szerint már világos van – dörmögték). Egy múló pillanatra felébredt a világ, lecsapta a villanyokat, aztán visszazuhant: betakaródzott, lábát a hasa alá húzta, kezét lábai közé dugta. és úgy aludt el újra, mint óriás embrió a hajnal méhében – – –

.......................................................................................................................................................................

Most csak a hajnalderengés világított; és ahogy megszűnt minden mesterséges fény, a vasutast elnyelte a föld, ugyanúgy, ahogy kipattant belőle; és sorra aludtak le – lealudtak a kofák is, mint a villanyok: semmivé foszoltak és még mielőtt valamelyiknek megragadhattam volna a bekecse szegélyét, már ott tereferéltek ismét, jó száz méter plusz egy földkerület távolságában tőlem, ki falnak támaszkodva, ki kézikocsin ülve, ki a felfordított kosarakon gubbasztva, ki meg topogva az éles levegőn: mintha onnan soha el sem is mozdultak volna.

Akkor eszméltem rá – ráeszméltem, mi történt velem. Négy év és egy föld meridián távolából, talán a leszállás zökkenésére, belülről, az emlékek lemezraktára felől a hazai, ázsiai érdekrendszer rontott rám, ez a szomorú, dédelgetett és történelmi kincsnek hitt pátrimónium. A kegyes csalások, a szent tévedések – a történelmi kofavilág uralma. A hatalomba beleszületők évezredes, ápolt és örökölt politikai tehetségtelensége. A burjánzó rosszakarat. Az intézményesen védett korlátoltság; a használható, ügyeskedő korlátoltság mindörökre szóló vezető pozíciói. Átokszerű félbemaradottság, befejezetlenség. A tanyákon gyarmati letargia és egyházi szupremácia az egyetemeken – az Örök Szent HULIGÁNIA.

Ez rontott rám.

Hiszen ugyanúgy albérletbe adják a dömsödi tanácstermet marhalegelőnek, mint a csicsikakáknál. Éppen úgy ingyen zsírral kenegetik ügyecskéiket, mint a yukuhomáknál. Éppen úgy ajánlkoznak a mindent-elintézők, a kegyes kijárók, mint ahogyan a karavánokat elárasztja a karavánüdvözlő imajida fellah; és éppen úgy, az illethetetlen ázsiai törzsszervezet szerint a MINDENKI MINDENKINEK EMBERE (husszur nyelven „homo homini homo”) elv alapján igazgatják a császárságot, mint akár a DUK-DUK négereknél, akár a ZEBANGOOKNÁL Hátsó-Dahomeyben, akár az AKKÁKNÁL, a NIJAM-NIJAMOKNÁL, az ULLA-ULLÁKNÁL vagy az arabiknál, az őrjöngő nabajjitáknál, a dögletes kedaroknál a Taneszrufton avagy a szabírok, üzvétek, dazsakok, huculkák, vencsek vagy sovácok valamelyik törzsénél a Láma fennhatósága alatt.

S azután megindultam a váltóaknák közt, a töltésen – HULIGÁNVÁROS felé.

Távozóban még visszafordultam, ahol a mozdonyom vesztegelt és pöfögött békésen; szelepe lüktetett, tenderjén felpúpozva állt a szén

lefékezve pihent, súlyos tonnáit a talpfák egyenletesen osztották széjjel a talajon, vörös egyszemével pedig a koromsötétbe vesző acélnyomot figyelte: gyöngédségem iránta újra elfogott. Új, itthon államellenes és hazai viszonylatban el nem ismert érzéssel kezdtem dúdolni a Mozdony Dalát HULIGÁNIÁRÓL, ahol csak a mozdonyok szentek – de, kérditek: hogyan?

nos, a szentség érzésének három alapvető élménye van: a jutalmazhatatlanság; a megvesztegethetetlenség; és az, hogy neki – a szentnek – mindenhez van köze

szentek azok, akiket nem lehet megvesztegetni, hogy elárulják az embert és életének mindenek fölött való érdekét – az Emberi Életérdeket

szentek azok, akiket nem lehet megjutalmazni azért, amit áldozatos életükben tesznek: mert nincs érte csereérték – mert minden jutalom kevés

szentek azok, akik a HULIGÁNIÁK alattvaló-áldozatai előtt nem maradnak veszteg azzal, hogy nekik ÉDES-MINDEGY

szentek azok, akik egy szép reggelen megbízatást találnak szívük levelesládájában és szellemük megadja rá a meghatalmazást

szentek azok, akik nem űzik a szentséget úgy, mint valami mellékfoglalkozást; hanem átalakulnak azzá, ami a feladatuk

szentek azok, akik ellenségeik szolgálatában sem szűnnek meg ellenség lenni

szentek azok, akik az alkalom óriás indáin szakadék fölé vetik magukat és odaadják azt, amire nincs csereérték: szentek azok, akik nem ismernek hadijogot és orvul támadók

orvtámadók a szentek – de ha ellenségeiknek, akiket szolgálnak, így inkább ártalmára vannak, orvul-és csökönyösen halogatók. Vannak alkalmak, ahol a barátkozás hirtelen csődje többet ér a bombánál

ez a Mozdony Dala

nézzétek szurokfekete sziluettjét a hűvös hajnali rendezőpályaudvaron, aminek egész vasútvidékén meleg nagy bölöm testével uralkodik: ó mi megvesztegethetetlen küllők és mi megjutalmazhatatlan hajtókarok!

meg nem fizettek érte, hogy vágtázunk előre és viszünk benneteket, lemészárolni hurcolt milliók; és óvatos hóhérok meg nem vesztegetnek, hogy összeroskadjunk alattatok – – –

.......................................................................................................................................................................

Lehetséges legyen, hogy mintha testünkbe volna beleírva a szövetség – nem fordulhat elő, hogy mi ketten eláruljuk egymást?

– vagy nem az kergetett haza Iszkerlandból, mialatt izgatottan lesték a többiek a SHIVAT-ISZTRA-TUBÁN kráterét: nem a rémálom kergetett-e, ami az ágyról is levert…?! Hiszen ellenségeim szolgálatában hány mozdony adja oda vonóerejét – vagy nem tettem-é alig egy hónapja Hátsó-Eurázia határán azt a leverő felfedezést, hogy emberellenes célokkal megrakva végtelen szerelvények gördülnek éjjel-nappal éjnyugatnak-napkeletnek a kiszolgáltatott tengelyeken, a zsákmányolt vasútvonalakon…?!

Ó igen – mind a ketten ellenségeink szolgálatában álló ellenség vagyunk és már elpusztítottuk volna magunkat a kényszerű árulás miatt

el – ha nem tartaná bennünk a lelket hatalmasan a szövetség

és hogy rémálmainkból még ma sem tudunk felébredni – ez a koponyák és a kezek árulása, a mozdonyt indító kézé és nem a tűzgépeké: ó, huligánok, ha tudnátok, hogy gyermekeitek szemében hogyan szítja, uszítja, gerjeszti-keleszti-növeszti és bujtogatja Mozdonyisten Eljövetele a hivatalból üldözendő legállamellenesebb hazai bűnt – az értelmesedést!

…orvul és csökönyösen halogatók vagyunk. Lesz rá alkalom és barátkozásunk hirtelen csődje borzalmasabb lesz bombáitoknál.

.......................................................................................................................................................................

Tudjátok, mi az a csökönyös csődörszamárra valló makacsság, az a végső biztonság, amit az elmélkedőnek az eszközök szövetsége ád?

vasútvonal ez: verejték, vér és malária árán kikényszerített sínpár a hátsó-euráziai NAGY vagy CSENDES INGOVÁNYON, maláriás őserdőkön, meddő karsztokon keresztül

megfogja a viruszokkal, kórságos nyavalyákkal telített vadon az életet és a pocsolyák mikrobái úgy csapják le az élőt, mint a felhőszakadás a porszemet: hol várnák jobban a szorongatottak, hogy elhatoljon útjában hozzájuk az elmélkedő?!

fülrepesztő zörgéssel szekerek rázzák a beteg taskurghánit, úgy viszik a falvakból a VAJMANGU-gejzir karantén-táborába és még csak zsákot se varrnak köréje másnap, amikor a HALEMAUMAU-lávatóba belesüllyesztik… ITT MINDENNEK EL KELL PUSZTULNIA – ÉS NEKEM IS: így szól itt az élők alig-élő fátyolos agya; az elmélkedőnek olyanokba kell az élet és az akarat jóízét belopni, akik akarni és élni nem akarnak – és hányszor szégyenül meg olyanok előtt, akik a hosszú vesztegzár alatt követelődzve sürgetik a pusztulást!

Hátsó-Eurázia rettentő vidék, a puszta Barátságossággal, a fegyvertelen gondolattal harcoló élete úgy szivárog keresztül a dzsungelen, mint valami óriás-gyermek játékszőnyegén a parányi játékvasút… és mégis, ez hordja a gyógyszert, ez táplálja a nyomorúságos kolóniákat, ez viszi SÜLELMEDNEK a várva-várt kinint és itt visznek hírt a civilizációról KÖNCSÖG telepeseinek, akiket elvágott a DUGUL-DUGUL – az Ország Csapása, áradáskor

az elmélkedő nekifohászkodik és elindul. Nekiront a dzsungelnek és betör a vesztegzár alá. Az ám, de hogyan vallhatja mindezt ráruházott feladatának az ámokfutó és hogyan meri vállalni a felelősséget a magányos lázadó – árván mint az ujja és kivert-egyedül?

.......................................................................................................................................................................

– – – igen ám: csakhogy az elmélkedő nincs egyedül. Szerte a Földön százezrekre menő szövetséges eszköz kíséri útján szemmel, hűségesen; modellek, épülő hidak, filigrán készülékek, precíziós műszerek és hatalmas elektromágneses daruk parányi mintácskái mérgezik-fertőzik a gyermek szemét az értelmesedéssel – ami  tilos.  Jaj a vállaknak, ha vállat vonnak és jaj azoknak, akik mindörökre arra akarnak berendezkedni, hogy nekik valami ÉDES-MINDEGY – talán arra számítanak, hogy gyermekeik a  gépeknél  megállnak?!

hogy amíg huligánok élnek, az intézményes tömegbűntényhez a tetteseknek ne legyen „semmi közük” és gyermekeik azt, amit a gépeken tanultak, másutt majd nem viszik keresztül…?!

Csak gyermekeitekre várunk – és túlerőben leszünk.

.......................................................................................................................................................................

A ti életetek, engem olvasó és ellenségesen figyelő ismeretlen ismerőseim, a ti életetek egy motor üresenjárása és élőszöveteitek egymásra halmozódó otromba vegetációja, ha a cél érzése benne nincs

ez az, ami az elmélkedő életét a transzeuráziai vasútvonalhoz teszi hasonlatossá: az ilyen ember nem folyadékcsepp, ami a környezet szivacsos közegén elszivárog; nem valami alaktalan növekedés, amely a legkisebb ellenállás irányában furakszik. Hanem létfontosságú sínpár a fák és folyondárok világbirodalmában: hosszan várakozik folyók és szakadékok előtt a hídépítőkre, hegyeknél megtorpan és tanakodik; de megtett útján kimozdíthatatlan és gyakorta éppen a legnagyobb ellenállás irányában verekszi keresztül magát a cél felé

megszületik idegrendszerén a legnagyobb emberi kincs, a célérzés – az a vakmerő állítás, hogy sikerült egy élethez világérvényes igazolványt találnia

olyannak kell lennie ennek a menlevélnek, hogy világosan tartalmazza a megbízatás utasításait; olyannak, hogy láttára megszégyenüljön és meghunyászkodva engedjen utat a filozófia; végül magán kell viselje gyermekeink pecsétjét, akiknek naptáron-és területen kívüli kormányait itt és most, az ellenséges jelenben képviseljük

a cél körülnyalábol és bebugyolál: létezésének felismerése hallatlan öröm, az első konkrét győzelem; ilyenkor a céljaiban és tervelgetéseiben ringó idegrendszer túlárad; aggódva szemléli azokat, akik életüknek ezt a leglényegesebb összekötő láncszemét nem találják – és így kiált feléjük:

– Tájékozatlanok! Figyelők! Nyugtalankodók! Vessetek véget életetek üresenjárásának! Legyetek szentek: jutalmazhatatlanok – megvesztegethetetlenek – legyen mindenhez közötök és ne legyen nektek semmi se ÉDESMINDEGY! Keressétek a célérzést – a legnagyobb emberi kincset: azt a vakmerő állítást, hogy sikerült életetekhez világérvényes igazolványt találni – – –

A kofák haláltánca után újra elúrhodott rajtam a gondolat – a gondolat, ami körül életem forog; négy éve már, hogy markomban tartom ezt a hiányzó láncszemet, ami életemet összefüggő értelmes egésszé teszi:

A világon csak egy nemzet van huligán – és ez a huligán; és ebben a huligán nemzetben is csak egy CSURIGLÁB TORMOZÉN van és ez Maga CSURIGLÁB TORMOZÉN, a Nagy Huligán.

Még nem kelt fel a Nap és én már tudtam az első itthoni hajnalon – HULIGÁNIÁBAN még mindig ő a mi szeretett örökös miniszterelnökünk

nem tűntél el a Föld színéről: itt vagy hát, HULIGÁNIA, itt vagy újra, mindszörnyűségesen!

Ami megrendített; mint valaha, amikor még csak alattomban gyanítottam nemzetünknek a nagyvilágtól mélyen különböző huligánságát és először éltem át második és igazi megszületésemet, az – eszemet; csakhogy akkor még csupasz körvonalakban láttam csupán feladatomat, a részleteket és egyáltalán szerepemet, ahol a háttérből és mégis – a legeredményesebb lehetek: még nem tisztáztam, mi is az a ráérősen-sürgős, az az ezer-éve-halaszthatatlan; el kellett utaznom. Szét kellett néznem a világban – hogy „mi az, ami szükséges” – – –

Ez egy kissé homályos így, tudom; de be fogjátok látni, enélkül nem tudtam volna végére járni dolgaimnak. Megírtam egy csomó levelet, írtam Saavedrának, Gavrilenkónak, Yassypersznek, a biológusok közül írtam Hoolingbrooknak, Dujardinnek, Bogacsevszkájának; táviratoztam az Eurázia-kongresszus rendezőségének, hogy a meghívást elfogadom és jeleztem, hogy jövök. Nem akarom azonban elhallgatni előttetek, hogy miért ragaszkodtam ilyen megátalkodottan az utazáshoz – – –

.......................................................................................................................................................................

Kétféleképpen lehet szolgálni a jövőt. Valaki megvizsgálja, hogy ő  mire jó  – és ha meglelte, tökéletesíti magát benne és  így  szolgálja a jövőt. Vagy. Megvizsgálja, hogy  mire van szükség  – és ha meglelte, átalakul  azzá,  hogy  úgy  szolgálja a jövőt. Mind a kettő helyes, mélyen hasznos és célravezető.

Rochard ezredessel való találkozásomnak köszönhetem, ennek az idealista ámokfutónak, aki élete és tudománya krónikásául választott engem: mint valami nyílt sebet pillantottam meg az ORKUSZON, Hátsó-Eurázia tényein keresztül a dacos-makrancos HULIGÁNIÁT

valóban ez volt minden probléma ütemelőzője – ezt kellett mindenekelőtt dűlőre vinnem: „mi az, ami szükséges”. Látnom kellett, hogy a Nagy Jazvata Síkságon milyen mérhetetlenek voltak a hagyományos arisztokratauralom tehertételei, mindaz, amit az új kormányoknak át kellett venniük; szakasztott így van ez nálunk is, a mulasztásoknál még ijesztőbb a szent ürügyekkel véghezvitt szellemmérgezés holtterhe – a huligán örökség… Ó igen; ránkszakadni készülő kőgörgetege láttán lelki szemeinkkel már-már szinte betemetve érezzük magunkat. Kishitűség vesz rajtunk erőt – elgyávulunk

hát ez volt az, ami felől az utazás alapos leckét adott: ellenséges örökségünk agyonütő méretekre nőtt, félő, hogy kormányaink, amelyeknek követségében járunk – a jövő csak életveszélyes vérveszteségek árán lesz képes megbírkózni vele.  Kevesen vagyunk  – fogják érezni, velem együtt, azok, akik a világ átkristályosulását a  magban  szolgálni készek; kivált kevesen vagyunk HULIGÁNIÁBAN, ahol mindenki legalább apagyilkos és így olyan nincs, akinek valamit ne kellene megbocsátani:  nekünk mellőznünk kell  azt, amire valaki  jó,  és minél többünknek azt kell kutatnia, hogy  mire van szükség;  és amire szükség van – át kell alakulni  azzá  és  azzal,  mi-magunk forradalmi metamorfózisával szolgálnunk kell a Nagy Átkristályosulást

.......................................................................................................................................................................

Vannak új történelemkoncepciók, új élettani meggondolások, új technikai tervek, új orvosélettani indítványok, új politikai szervezőgondolatok, amelyek égetően sürgősek, mert gyermekeink államának – a jövő mindennapi életének előfeltételei. Halljátok hát, földnélküli diplomaták ezen a hajnali, rendőrhatósági engedély nélküli értekezleten, figyelmezzetek, hogy mire van szükség

a huligán termelésszabotáló rend a jövő szempontjából egyetlen fontos végeredménnyel zárult s ez: tulajdon kritikája. A kritika pedig a jövő szempontjából nem a tételezés, hanem a tagadás munkája s önmagában bármilyen pozitív, bölcseleti-politikai summája: abszolút meddő negatívum. Ez legalább olyan lehangoló, amilyen bosszantó maga az, hogy éppen akiknek a jövő mindennél sürgősebb konkrét terveit el kellett volna készíteniük: a szakemberek előtt sem a világ átkristályosulásának szüksége, sem annak megkerülhetetlensége nem volt ismeretes

alaposan kitapasztalhatta mindenki, aki Hátsó-Eurázia vasútépítő várostelepeiben élt, micsoda katasztrófa, hogy a legkülönbözőbb tudományok specialistái mennyire nem tudják saját mesterségükről, hogy  mire való

Hátsó-Euráziában hemzseg ez a fajta szakbarbár, az okkult tudományoknak élő mérnökök és a kábítószereknek hódoló orvosok. Tudósok, akiknek sejtelmük sincs, hogy az egzakt tudományok mennyire mintegy magukkal hozzák – és belső elveik, eredetük szerint mennyire mintegy megcélozzák a jövőt (amit szuronyheggyel céloznak a túlsó oldalon és naponta tiltanak be HULIGÁNIÁBAN). Tétlenül nézze a szemlélő, hogy valamire kormányainknak égető szüksége van, mert terveikben a vérkeringés megindulásának előfeltétele – ugyanakkor azok, akik mesterségük szerint állítólag a tervező-munka elvégzésére hivatottak lennének, nyíltan, propagandisztikusan emberellenes, atavisztikus, hátsó-euráziai magatartást tanúsítanak…?!

.......................................................................................................................................................................

– – – Benneteket és mindenkit, aki ebben velem tart és nem akar vén kaptafára húzni új világot, gyakran fognak megvádolni – befeketíteni azzal

hogy kontárkodtok

hogy nincs diplomátok róla és ezzel már mintha jogotok sem volna hozzá

hogy nincs hivatalos képzettségtek s ezzel nem is lehet hozzá képességtek sem

ti ezzel ne törődjetek: ilyesmikkel ti ne is törődjetek, de ne ám; és még csak fel se vessétek a kérdést, hogy voltaképpen mik vagytok: ezt az ötödrangú, életrajzi érdekű találgatást engedjétek át kortársaitoknak – vagy a kritikának, ami felülemelkedik rajtatok, mert a vállatokra áll

hogy csapongtok…?! Hogy az élettanból vesztek kölcsön érveket a politika szervezőgondolataihoz, a technikusoknak pedig a neurológia ismereteiből bányásztok elő tanácsot településterveikhez és így voltaképpen mik vagytok:

orvosok? technikusok? gondolkozók?

politikusok egy naptáron és területenkívüli politika szolgálatában?

vagy modern polihisztorok, akik olyan államhatalomért dolgoztok, mely a tudomány embermentő szándékait – ahelyett hogy hátsó-euráziai fogvicsorgatással szembefordul velük: nyíltan képviseli és keresztülviszi…?! Így tán forradalmárok vagytok, akiknek  mindenhez  és  jól  kell érteniük…?!

mindegy, hogy mik vagytok: ne ezzel törődjetek. Hanem azzal törődjetek, hogy  mi szükséges.  Ti azok vagytok, akik azt, ami szükséges, mindig  tudni  fogjátok – és azok vagytok, akik mindig tudni fogják, hogy  mi szükséges

nem várhatunk a specialistákra, ha azok ellenségesek és a fejükben felhalmozott tudással szemben tragikus félreértésben élnek; hanem ha kell, legyünk mi magunk  azzá  és rövidített idő alatt, segédeszközök, egyetemek és szokratészi bábák nélkül tanuljuk ki mindazt, ami a Terv szerint a következő lépéshez szükséges. Egyesegyedül ezzel törődjetek tehát – azzal, hogy  mi szükséges  – – – és ha már tudjátok, nincs mit késlekednetek.

Így esett ez a dolog velem egy szép koranyári hajnalon – négy esztendővel ezelőtt. Elhatározásomat úgy kell képzelni, mint valami nyakamba zuhanó, mázsás érzést: rémülten láttam, nem tudok küzdeni démoni hatalma ellen.

Kilenc hónapi házasélet után, mint a mesében, elbúcsúztam Súrától; állásomat bizonytalan időre felfüggesztették. Kis kézitáskámba az asszonyok beletettek néhány hamuban sült pogácsakonzervet, magamhoz vettem egy viharlámpát, egy kanárisárga alsónadrágot, dzsungelkést, sziklamászó akasztókampót, lehető kevés kölöncöt; az Eurázia-kongresszus prospektusát meg egy óriástérképet – ez a térkép múzeumi példány volt, az egyetlen Hátsó-Euráziáról és Lauderdale rajzolta, ki utóbb, a róla elnevezett Szurdékból nem tudott kitalálni és a saját térképe mellett veszett oda, úgy találtak rá, a jámborra, a bennszülöttek

Szellemem mindennapos táplálására magammal vittem a kultúra néhány olyan kimagasló, patinás emlékét, amely már testté-és vérré vált bennem és csak a puszta tudata annak, hogy ott van velem – a szaga, a tapintása, már az felüdít

elvittem Moore-Dugdale ZANZIBÁR FELEMELKEDÉSÉNEK ÉS LEHANYATLÁSÁNAK TÖRTÉNETÉT

Dudley-Renvier „HÁTSÓ-EURÁZIA Avagy A Csodák Országát”

Clavigo-Hoepfli A SALGÓGALGÓCI DZSUNGELLAKÓK VALLÁSBÖLCSELETÉT (a ráolvasások és a sámánok egyházi fioritúráinak teljes listájával)

elvittem Remak „Negyven esztendő a tiszazugi hasszanida-fellahok között” című alapvető munkáját

Frobishertől: „Lugubrisztán és Tenebrisztán fényjelenségeit” (a délibábok éjjel, Hajnalfény az ekvátoron)

Alvar Kellénnek A TEMUDZSIN FENNSÍK ÉS A BERETTYÓI TÓHÁTSÁG NOMÁDJAIRÓL szóló monográfiáját

elvittem Rochard ezredes tökéletes művét a nagyhitvang birodalmakról, remek Függelékében – „HUSSZURFÖLDTŐL SZABRISZTÁNIG” – a primitívek politikai klan-fogalmaival

végül elvittem Morpurgo örökbecsű vaskos kötetét, A BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRÁT, volt idő, hogy ez volt mindenem: gyámolítóm, vigaszom, Hátsó-Euráziában az Orkusz vagy az Akragasz hegylánc törzsei közt, a Nagy Jazvatákon egy lépést sem lehet tenni nélküle és szentül hiszem, ha ez a mindentudó tömzsi kis könyv nincs velem, ma már régen a SHI-TI partjain csücsülnék: így nevezik a bennszülöttek az  Esztendők Sápadt Folyóját  – ami a pokol.

Harmadik Hajnal.
A vándorvágy

Minekelőtte Milosád bácsira terelném a szót, minden nagyképűség, minden lekezelés nélkül hadd adjak hangot abbeli gyanúmnak, hogy azok az emberek, akik a századelőn, a világháborút megelőző esztendők társadalmi mozgalmaiban érték meg szellemük leplombálását-és lepecsételését, különös és emlékezetes embertipussá alakultak át.

Nem azokra célzok, akik a sorra kirobbanó forradalmakban céljaik megvalósulását ünnepelték és az iramló eseményekhez gyorsan hozzáhangolódtak érzelmileg; hanem azokra, akik a forradalmakban megcsalódtak és semmiképp sem tudtak az új társadalmi valóságba belehelyezkedni. Mentalitásuk lepecsételése-és leplombálása éppen abban az állapotban történt, ahogyan őket a háborút megelőző álbéke és a társadalmi mozgalmak hagyták; s amikor az ilyen kispolgárok a „munkásosztályt” mégis, ezután is a szájukra vették, ebben sokkal több volt a jogos „erkölcsi alapból”, több abból a bizonyos lelkes szabadságszentimentalizmusból, mint az átmenetileg netán szükséges diktatúrából vagy a többletérték dogmatikus konkrétumából.

Szellemük a társadalmi mozgalmak „szociálforradalmár” stádiumában érte meg kiteljesedését és abban az állapotban konzerválódott, ahogyan a háború lávája tragikusan meglepődő lényüket eltemette: innentova, ahol megcsontosodtak, innen aztán semmit nem helyeseltek és szellemük is, mint Pompeiben a római katona, annak a tragikus meglepődésnek a pózában merevült meg, ahogyan érte őket, amikor – rendületlen hitüket, szent reményeiket megcsúfolva – a II. Internacionálé, kitörése pillanatában a háborút megakadályozni nem tudta. Ésde milyen gyilkosan, milyen elölően kellett meglepődniük, amikor a farkasszemet néző birodalmak szociáldemokrata pártjai a császári sovinizmus farkasával való versenyfutásukban egyre-másra szavazták meg a háborút – – –

A háború vastag hamuja alól kiásott idegrendszereknél, mint ők, a társadalmi mozgalmaknak az a pillanatnyi merev szellemképlete vált természetté,  ahogyan  őket a katasztrófa találta. Itt volt az a pont, amit fiatalságukkal, a maguk hősi korszakával azonosíthattak, eddig volt, hogy helyeseltek. És éppen az ilyeneknél találkozni gyakorta a demokrácia taktikai érzék nélküli öngyilkos értelmezésével: szent hitük, hogy a demokrácia amolyan önbeszabályozó készülék és csak nyakló nélkül szabadjára kell engedni, hogy beszabályozza önmagát; hittételük, hogy köszönöm szépen, nem demokrácia az, ahol a demokrácia  ellen is  nem lehet küzdeni. Ez pedig olyan aranyigazság, amely az igazságok minden külső látszatával bír, azonban pusztán a nyelv grammatikai lehetőségeiből következik: ez nyelvtani igazság – – –

És ez az embertípus, amely úgy kövesült meg, ahogyan a háború lávája betemette és amelyik szívvel-lélekkel, dühvel és fegyverrel ítélte el a helóták diktatúráját, mivelhogy „nem demokrácia az, ahol a demokrácia megszűntetését is szabadon keresztülvinni nem lehet” –  ennek  az embertípusnak  ezért  a véleményéért egyszer még borzalmas módon, számára helyrehozhatatlanul meg kellett lakolnia.

Milosád bácsi csúcsosan tyúkmellű, boltozatos koponyájú, hórihorgas, szikár alak; gyermekkorom óta ismerem a kiérdemesült vasesztergályost, akkor még a Röppentyű-utcában volt műhelye és egyideig apámmal közös helyiséget bérelt – csak később költözött ki a Csantavér Királyfi Telepre. Tudom, hogy nemcsak vasesztergályosnak ritka jó mester, de foghegyről és szívességből javítgatja az órákat – ma már az ő élete is egy komótosan járó óra billegésévé merevült (ha van olyan, hogy bénamerev billegés); de beszéde még ma is az a megbízható, az a bölcs ketyegés – hogyha türelme van és füléhez tartja az ember. Szereti a szomszédolást, kivált azt a helyben-megülő fajtáját, ha hozzá ruccannak át: színesen, kifogyhatatlanul és a szemtanú különös tehetségével meséli ilyenkor a társadalmi mozgalmak fiatalságát – tulajdon hőskorát

– ui. ahogyan a dolog áll, HULIGÁNIÁBAN a szocializmusról még panaszkodni is tilos és minthogy a Csantavér Királyfi Telepen minden harmadik ember rendőrkém, vámtiszt, finánc, pedellus vagy másegyéb „közeg”, ezt a témát csupán a legbeavatottabb rokoni vagy a legbizalmasabb szomszédi körben szokás szőnyegre hozni. Milosád bácsi is: nyaranta minden este szertartásosan veszi a nagy mestersakkot, kikészíti a földbeásott lábú kerti asztalra, kiül a két lépés veteményes kertbe és addig is, amíg a szomszédolás kezdetét veszi, én vagyok az, akinek a retrográd szocializmusról panaszkodik. És úgy ül ott, mintha képeskönyvben ülne: pontosan a típushoz igazodóan pacifista, de pacifizmusa is inkább csak passzivizmus, mert passzív természet – húsz éve már, hogy a csendőrszuronyokkal békében él; ám azért csak jó koponya és meg kell hagyni, ő maga akármilyen makacs és akármilyen hibásak és történelmileg diszkreditáltak is a saját szempontjai, a maga számára elnyűhetetlenek; s van ebben a meggyalázott hűségben valami tiszteletreméltó

ilyen az apósom, az öreg Milosád és én elfogadom olyannak – amilyen. Élő és közöttünk járó történelmi műemlék ő, akit véleményeivel, tempójával és legendáival egyetemben a rászakadó kataklizma megmerevített és konzervált. Tán néha túlozom az öreget vagy karikaturista módjára keresem a groteszk oldalait; de kérlek benneteket, higgyétek el, ha én ezt bárkivel, még veletek is, teszem és tenni fogom, ez világért sem valami nyegle csipkelődő hajlam vagy szemtelen szúnyogtermészet jele: afféle mesélő mulatság, amiben én is, ti is, de meg Milosád bácsi is megtalálhatja a számítását.

Valósággal iskolapéldája volt, hogy az inas-csontos, ingerlékeny-tompulékony, aszténiás óriás hogyan kereste fel párválasztáskor a kompenzatórikus típust: apró termetű, piknikus alkatú asszonykát keresett. Ezt az eredetileg teltecske fizikumot azonban sorozatos nyavalyák lazították és nyűtték tönkre: fiatalasszony korában öt ízben abortált, Milosád bácsi Észak-Karabinériában harcolt a karaibok ellen és fogságba esett; éppen Súra született, amikor háromnapos vajúdása során az asszonyka gátrepedést kapott, szülőkészüléke tönkrement – az egészsége is, és utána eltiltották a kistestvérkék világrahozatalától.

Így lett Súra „egyetlen” – és mégis proletárlány.

Abban a kis transzlomnici községben, ahol Súra született, járásorvost, bábát még nyomokban sem lehetett találni. Egy kedvetlen és kutyafáradt győzelmes hadsereg tartotta bevonulását, a lepantói hadtest és csaknem mindenki eliszkolt a felszabadítók elől, félt a karaiboktól, féltette a bőrét attól az isten-kegyelméből-való és császári szabadságtól, amit szuronyokon tálalva hoztak gyarmati csapatok a köztársaság felekezetnélküli zsarnoksága helyett.

Csak egy tizenhatéves szolgálólány maradt a vajúdó mellett, egy fiatal, meztélábas kiscseléd, aki (a saját világrajövetelén kívül) szülésnél még nem volt jelen és olyat látni se látott. Kendőt hozott, vizet melegített, megtette, amit hirtelenében gondolt, aggodalmaskodott és jézusmáriához imádkozott: kétnemű istenség, nálunk Európában nem ismerik. De hiába hányta magára a keresztet, annyi volt, mintha szenteltvizet hányt volna magára: egy-kettőre kiemelték és elcipelték a tisztek.

A főhadiszállás megorrontotta a legjobb lakást, berendezkedett és nők után szalajtotta a legénységet – a lepantói hadtest lélegzett, odapiszkolt, kornyikált, búsult, unatkozott és unalmában kandúrkodott.

A szülő nőnek a szerencsétlenségben valóságos szerencséje volt állapota, csak ez mentette meg tőle – hogy nem kellett neki is a bakzásra-heverésre és időtöltésre vágyó császáriak szolgálatára lennie. Nem tudom, Milosád mama fiatalkorában milyen lehetett s hogy volt-e valaha kedélyesebb; mindenesetre a háborús élmények hatása alatt a karaibokkal olyasmit tanult meg, amit azelőtt így aligha tudott: hallgatni – – –

Ő csak hallgatott. Konokul, mint az eleaták.

Súlyosan és beszédes-kifejezően tudott hallgatni: hallgatásának megvolt a nyelve – a szavai. Azt az érzést keltette a szemlélőben, hogy alaposan megvan a véleménye a világot kormányzó nagy-és kis férfiakról, nagyképű gyerekségeikről, elméleteikről – még magáról a szemlélőről is; és hogy ő olyan lényegbeli részleteknek, elemi igazságoknak van birtokában, amelyek alapján jobban ismeri a politika világa alatt működő végső mozgató erőket, mint a feszülten és folytonfolyvást erre figyelő Milosád bácsi – csak épp hallgatási fogadalma miatt elhallgatja.

Kezét és fizikumát – vagyis abból azt a megmaradt roncsot, ami a betegségek hosszú sorát valahogyan átvészelte – tönkredolgozta azon a kétesen produktív, nagyon kimerítő munkán, amit huligánul házimunkának neveznek. Némasági fogadalmát csak gyakori sírdogálásakor függesztette fel: de akkor is csak arra az egyre volt hajlandó – ríni-ríddogálni – és a megnyilatkozásait sohanapjára halasztotta.

Ez a sírékonyság idegrendszere alapos kimerültségének a jele volt; szemfájdalmakról, állandó fejgörcsről, ideges hányásokról, sürgető vizelési ingerről panaszkodott. Kezeltem, roboráltam szegény öregasszonyt, még mielőtt elutaztam – s hogy most milyen állapotban találom, ha betoppanok, ez ugyanolyan kérdés, mint az, hogy egyáltalán életben találom-e.

Négy év nagy idő.

Nem mintha kitűztük volna elindulásom napját, de eljött az is – mármint a búcsúzkodás ideje, egyszeribe nyilvánvalóvá vált, hogy nem halogathatjuk tovább. Súrácskám, az én Édesem aznap dolgozott és reggel azzal váltunk el, hogy este a Csantavér Királyfi Telepen, az öregeknél találkozunk.

Milosádéknál az asszony hogy mimondó, mindig nagyobb súllyal esett a latba annál, hogy Milosád bácsi mimondó (még ha Milosád mama meg se mukkan – akkor is) – ezt mindig tudtam. De tudtam azt is, hogy este megint az ősellenséggel találom magam szemben, az ösztönös, engesztelhetetlen ellenséggel; jól emlékeztem, a nénike majd felrobbant annakidején, Súrácska váratlan bejelentésére, hogy elígérkezett nekem s kettőnk összeházasodása „befejezett tény”: ám valameddig a formaságok hiányoztak e tény igazándi befejezéséhez, Milosád mama nősténysakál módjára küzdött-kapálódzott ellene. Így hát este amikor a búcsúzkodás szándékával beállítottam s noha még el se kottyantottam, mi rosszban, mekkora euráziajárásban sántikálok, máris leolvasta annak az utálatos vejének arról a pirospozsgás kövérmalac arcáról – már semmi sem lepett meg. Arra, hogy az asszony a Mártír Asszonyok pártján lesz, előre számítottam.

Milosád néni fogyadozó árnyának ui. nagyon-nagy – boszorkányos befolyása volt Milosád bácsira: akkora, hogy annak nagyságát az öreg Milosádnak ha elébetárnák, hát sem nem hitte – sem nem szenvedhette volna. (Ki szeret önmaga előtt a pipogyaság gyanújába keveredni?) De ez volt a dolgok kegyesen elcsalt háttere. Milosád bácsi parancsolt, intézkedett, érintkezett a külvilággal és kommentálta a világeseményeket.

De Milosád mamuka döntött.

– Te aki nincs az a katonamérték, amit megütnél: te véghetetlen alacsony kövérke nyomoronc, te tötömjankó, te elszemtelenedett és elhájasodott Hüvelyk Matyi! Hát ezt míveled velünk?!… – mondta Milosád bácsi (amikor feltünedeztek a csantavértelepi első palánkok-sövények).

– Te lehetetlen izgága lény te! Te aki azért másztál a világra lábbal előre, hogy szerencsétlen anyádat megöld és már a bölcsőben is abba ringattad bele magad, hogy ide juttatod, akit elgyűrűztél! Mert nem elég, hogy a józan eszét aki hova tette, mikor a szemét rádvetette, nem elég, hogy őrízetlenül maradt szívecskéjét elloptad-kifosztottad az én drágámnak, az én egy szem lányomnak, most meg itthagyod – ezt teszed vele?!… – tetézte Milosád mama, azzal a szemrehányó mártír tekintetével (amikor a helyérdekűről leszálltam és végigballagtam a csantavértelepi járdapallókon a pocsolyák fölött – ezzel fogadtak, ahogy előmbe jöttek – így játszott a képzelődés velem).

Érveimet rakosgatva-rendezgetve, kínos percek előérzetével nyitottam be a Telepen, Milosádék előkertjébe.

Még csak összeszedtem a fogalmazókám szatyrába – még ki se mondtam és vérszegény-halotthalványnak találtam magam is, pedig ugyancsak igyekeztem, hogy elutazásom miértjét a leggazdagabb színekkel ecseteljem: ott volt a Kongresszus, ami hajthatatlan, volt ott halódó nagybácsi, aki menthetetlen, volt tanulmányút, ami halaszthatatlan, meghívás, ami visszautasíthatatlan, intézeti intrika, ami engesztelhetetlen és volt baráti ígéret, ami megszeghetetlen: bárhogyan állítottam be – a két öreg számára csak az látszott tisztán, hogy a dolog ugyanolyan kivédhetetlen, mint amilyen lenyelhetetlen. Érveim félig elfújva, pislán imbolyogtak:

– Súrát nem lesz nehéz megvígasztalni. Ha nehéz lenne, itthonmaradnék egészen addig, amíg meg nem vígasztalom – – –

Ez véghetetlen suta és ügyetlen volt – elhallgattam. El voltam készülve rá, hogy az öregúr nekemront és megráz, mint Krisztus a vargát.

Vártam.

Mikor csap le rám, hogy megemlegessem.

Nem ez történt. Akkor is, mint mindig, ha az öreg olyasmivel találja magát szemközt, ami „A Szociálforradalmár Kiskátéja” lelkes szólamai szerint nem volt elintézhető és határozott, önálló állásfoglalást követelt, személyes orákulumához – a sakkhoz folyamodott.

– Öt óra múlva, mondod, hogy indulnod kell – hümmögte csendesen. – No! Akkor leülsz egy pohárka szíverősítőre…

Egy játszma sakkra – forgattam a mi nyelvünkre (a háznak még a tájékára se jöhetett alkohol, mondogatták is az öregnek, hogy nem igazi huligán) – az ő saját külön Milosád-nyelvén a pohárka játszmát, a szíverősítő sakkot jelentett: sakkjátszmára invitált a csantavérkirályfitelepi nemdohányzó antialkoholisták nyelvén.

Tudtam, mihez kell tartanom magam, már egyszer megjártam az öreggel és épp ezért, ha törik, ha szakad, ezt a játszmát szerettem volna megnyerni mindenáron. Ha megmattolom – szabad elvonulást enged, elismeri a világcsavargáshoz való jogomat, belátja érveimet, helyesli elhatározásomat, távollétemre pedig talán még azt is megteszi, hogy hazaviszi és úgy őrzi Súrát, mint a hétfejű sárkány.

De ha megmattol – végem. Kikerget, mint csalót-és szemfényvesztőt; közli Milosád nénivel végső verdiktjét, miszerint az alacsony degesz az a fajta semmiember, akiben az elvetemültség az arravalótlansággal párosul, tehát abban is nyilvánul, hogy gonoszságomhoz ügyefogyott vagyok: elvesztettem a játszmát. Következésképp nem lehetek igazi jó szociálforradalmár és szégyent hoztam édesapámra, akire annyi szent – nem ütök; végezetül Súrának a négy év alatt, amíg odajártam, csaknem egyfolytában tartó prédikációt tartana, ami még most is folyna – arról, hogy az inas-hórihorgas, csúcsosan tyúkmellű, de tisztességes iparosemberek mennyire fölötte állnak a tömzsi, haska és hajnalkor holdkórosan bitangoló bolonddoktoroknak – – –

.......................................................................................................................................................................

Különös szertartása volt ez az öregnek: a sakk áhítatos megkérdezése…

Hiszen nem mondom, megvolt nekem is ez a bogaram; életem legfontosabb elhatározásait bizonytalan esetben mindig egy feldobott sándorkrajcárra bíztam – fej vagy írás. Én azonban amit a fej vagy írás mint a sors megmásíthatatlan rendelését kijelölt – annak világéletemben következetesen az ellenkezőjét cselekedtem.

Nemcsak fittyet hánytam ezzel a sorsnak, de nevetségessé is tettem, amikor a véle kötött megállapodást sorozatosan megszegtem; nem beszélve arról, hogy amíg egy sándorgaras leesik és az ember kielégítheti kiváncsiságát ANANKÉ – a sors titkai felől, nem kell két óra hosszat várakoznia.

Úgy kell tehát ezeket az orákulumul választott mérkőzéseket a hatvannégy kockás mezőnyön elképzelni, mint valami sándorkrajcárt, amit rakéta módjára fellőnek a heaviside-rétegig vagy talán még azon is túlra, túl a Föld lég-, gáz-és ködkörén: egy óra hosszat tart, amíg leér, valahogyan éppen a sakktáblára pottyan – MATT – szólal meg a sakkjáték istene egyik oldalon, a nyertes a zsebébe süllyesztett kézzel borzasztó kellemetesen hátradől és csak akkor: akkor van, hogy nyilatkozik az orákulum – – –

.......................................................................................................................................................................

– Nyanya. A botomat – rendelte el az öreg sötéten; bárki avatatlan azt hihette volna, hogy engem készül elverni arra az esetre, ha nyerni merészelek. Persze erről szó sem volt, régi szokása volt az öregnek, hogy házi bajnokságokon a „nagy mérkőzések” alatt ezzel a bottal lazította-és ernyesztette feszülő idegeit: a botjával a földet piszkálta, embert rajzolt vele vagy belemártotta az esővizes dézsába, hogy vajon nem titkos tengerszem-e és akkor mélyebb, mint a dézsa feneke; a botjával nyújtózott; a botjával incselkedett a jólsikerült nyitás után, miközben hatalmasan hízott; és a botjával vágott rá a sakkpartner kezére, ha le akarta ütni az ő királynőjét, mialatt elnézte és nem vette észre, hogy ő az, aki sakkban van.

Az anyósom vérbeborult szemmel hozta elő a botot és minthogy nem szúrhatta kedve szerint, neki a mellemnek és bele a szívembe – csak a tekintetével gazemberezett le:

– És mikor jönnél vissza? – suttogta alig hallhatóan; annyira körülvette testét-lelkét a konsternáció, az értetlenség, a megrökönyödés, a drasztikus segíteni-akarás egy ellenséges, erőszakos rohama, hogy nem látta se Milosád bácsit, sem a botot, sem a földbeásott lábú nyári asztalt, sem a mezőnynek leborított dobozt az óriás mestersakkfigurákkal. Csak engem látott, ezt a gyűlöletes, feleséggyilkos, törpe és duci gonosztevőt, akit meg kellene kötözni, hogy saját magától megmentsék; és mintha csak azt kérdezte volna: – tulajdonképpen meddig tart ez az őrületed, amit soha nem fogsz megbocsátani azoknak, akik nem akadályoztak meg benne erőszakkal, kötnivaló bolond…?!

– Ez  bot?  Ez nem a jó bot – dohogott az öreg; de azért elvette.

Szurkolva és a bűntudatos lélek szemetszúró buzgóságával állítottam fel az óriás sakkfigurákat: ritka nagy mestersakk-készlet volt.

– …Voltaképp hogyan is vagytok ti Súrával – kezdte újra az anyósom a némabeszédet, miután meggyőződött róla, hogy úgy sem kap feleletet – Súra is bűnrészes benne…?!

Átkozott lelki rokkantság, velemszületett: hajlamos vagyok rá, hogy átvegyem tulajdon ellenségeim szempontjait, amelyek alapján halálraítélnek. Jogosnak találok minden vádat. Bűnös vagyok, szavaztam magam ellen, itt vesszek el. Nem mertem felpillantani.

Vannak társadalmi tévérzések, amelyek érvekkel megközelíthetetlenek. Milosád mama a növényvilágnak ahhoz a csaknem kizárólagos birodalmához tartozott, amely állatok-emberek mozgását-vándorlását a bűnnel azonosította: boldog növények lehetnének és életüket egy és ugyanabban a faluban gyökeret eresztve vagy egy és ugyanabban a városi bérházban-és lakásban, ahol születtek, egyhelyben éldegélhetnék végig – azonban valami bűnt követtek el és most ezt kell folytonos bolyongásukkal levezekelniük. Milosád mama ilyen értelemben nevezhette az utazást bűnnek és ezen az alapon kérdezte, hogy Súra is bűnrészes-e benne. Mint felbujtó? Vagy tán ő is utazik…?!

A hangja a reszelt. No most, no most – pislogtam sunyin és tehetetlenül; mindjárt csődöt mond benne az eudemonisztikus mérleg az idegrendszeren és az érző szerv egy hosszú, kimerítő zokogóroham árán, önkifárasztással segíti magát tovább a kátyuból. Hogy ne nagyon biztassam, beletemetkeztem a megnyitásba:  léptem.  Apósom is lépett, a csata megkezdődött és ilyenkor az öregúr zsarnok módra megkövetelte, hogy csend legyen.

Anyósom nem szólt, visszazökkent mútizmusára, de torkát elfutotta a könny és némán és könnyesen rámnézett: amit nem bírtam és kegyelemért esedeztem. Csak ez hiányzott: sarkonfordult és azzal büntetett, hogy a hátát mutatta; és amikor látta, hogy már e látványos szenvedéssel is szörnyű bosszút állt rajtam, vértanúsága további színhelyéül a konyhát választotta. – A konyhában vagyok, ha éppen kellek – rebegte azoknak a rabszolgáknak a hangján, akik csak látszólag rabok, éjszakánként átveszik az államélet irányítását. Ez a férjének szólt, aki magas, parancsoló jelenség – hogy ha éppen kiparancsolásomra kerülne sor, a döntés a konyhában van. Az ajtóig menet még kétszer megállapodott egy utolsó, halk sipításra (úgy hangzott, mint a zsebfütyülő, ha visszafele szívják; nemzetközi füttyjele annak, hogy a sírás már megkezdődött és javában folyik, egyelőre azonban a visszafojtás stádiumában a garatban bujkál).

Másodszor az ajtónál állt meg:

– …Persze! Azok a  hajnali séták!  – kezdett volna bele, de elcsuklott a hangja. Olyan volt, mint valami hajnali sakálordítás és ez volt az értelme:

– Te feneketlenül különböző másik állatfaj! Én téged soha-de-soha nem foglak megérteni, nem addig, amíg magam is azzá az állatfajjá nem leszek, aminek lenni te elég szerencsétlen vagy: attól pedig őrizkedni fogok – – –

Ezt akarta mondani; de be kellett látnia, ha minden szót az utolsó fojtogató szógombócig ki akar gyilkolni a torkán – ez menthetetlenül azzal jár, hogy hangosan elzokogja magát s utána a könnyek úgy fognak a szavak nyakába csurogni, mint a hegyifolyó, amely a vízesés után nem hordja, hanem betemeti a csónakot.

.......................................................................................................................................................................

Milosád néni növény volt, emberei és állatok mozgásra való hajlama benne kimerítette a képtelenség fogalmát. Nem akarta és nem tudta felfogni, mi célja, mi értelme lehetne az olyan vak csatangolásnak, aminek szerinte semmi-de-semmi célja vagy értelme nincs – az ő növény-fogalmai szerint a legnagyobb kihágás a józan ész ellen, hogy valaki kilenchónapi házasélet után képes legyen „gyerek nélkül” itthagyni Súrát. Szerinte a szülők a gyermekükben folytatódnak, tehát nem szülő az, aki gyermekében folytatódni nem akar; meddő lett volna felvilágosítani róla, hogy a szülők csupán a politikai primitivizmusok, a társadalmi tévérzések és a költők számára „folytatódnak” gyermekükben, mert gyermekek a szülőket folytatni nem kötelesek és bizony az élettan ezt az érzelmi állítást ilyen önző és célzatos formában aligha kockáztatná meg. De Milosád mama számára az élettan sem mérvadó, sem logikus nem volt: az ő számára csak a növényvilág gondolkozása volt mérvadó, logikus és egyedül létező. A káposztamentalitáshoz hozzátartozik, hogy erről mindenkit meg kell győzni, engem is; és most is így történt, mint minden eddigi kísérleténél: véres fejjel kellett belátnia, hogy engem az élettan tárgyilagosságából kizökkenteni nem lehet, mire sokat jelentő nyikkanással – elhallgatott.

– Úgy is jó. Te bőgsz, én meg böfögni fogok – vágott vissza, megrovásul a nyikkanásra, az öreg Milosád, ha jól hallottam. A böffentéstől és porig sújtó tekintetétől az anyósom elpárolgott szegény, azzal, hogy a vacsorához tormát reszel – épp az kell neki, ráadásul majd még tüsszög is. Csak úgy gépiesen leemeltem az öregúr egyik meggondolatlan futárját és szótlanul meghimbáltam az esővizes dézsa fölött. Az öreg a sakktábla fölé terjegette a kezét: – Hohó! – mondta – ohó!… De rögvest belezongorázott a levegőbe és a kezét lassított felvételben vonta vissza: be kellett látnia – a futár volt a hibás: lovas poroszlóim markába futott, amikor erőszakkal utat akart vágni a játékszabályok erdején.

– Ez nem a  jó bot  – dohogta asztmásan; és vizsgálgatni kezdte. – Miféle bot ez? Ez az ócska bot. – Felelőssé tette a futárért és elmerengett a mezőny fölött: a királyomat leste meg a bástyámat, amit a parasztjaim mögött megcseréltem. „Rosáltam” – sáncoltam és erődítettem.

– …Azok a hajnali séták – motyogta maga elé csüggedten. Maga sem tudott róla. Mindössze idegrendszere volt, amint életepárja sajgó idegjátékát visszhangozza – – –

Mintha Hátsó-TENEBRISZTÁN parányi építőkocka-állomásait látnám, az indóházat az ázsiai játék-körvasútak mentén és a ház előtti fekete salakon a sok csupor virág: szakasztott ilyen az apósom csantavérkirályfitelepi háza, egy tisztes kispolgári élet végállomása. Még a fekete, kellemesen ropogó salak is ott van a szegélyező virágcsuprokkal azon az öt lépés sétaúton, ami a kertajtótól a konyhaajtóig elvezet – és mégvalami, amivel TENEBRISZTÁNBAN nem, de gyakorta találkoztam Hátsó-LUGUBRISZTÁN vasútállomásain: a Békászó Gólya szobra a kert közepén. Gipsz a gólya és csupa-szín a kert, az óriás napraforgó-família és az egész lombkerítés minden évben kivirít: az oleanderek örökzölden-kéken, a heliotrópok kanárisárgán – bár a sárgák ha nem láthatják a Napot, eltűnnek és istennebántsi buddhisták módjára köldökük vizsgálatában merülnek el.

Ősztájt, hogy elutaztam, a Napocska még protestált a hideg ellen és meghirdette a vénasszonyok nyarát, de a napraforgók már nyomorultul lógatták a fejüket, az olajmagvat elhullajtották, kócosan és koldusan lötyögtek a szélben és versenyt szomorkodtak az öregekkel. Anélkül hogy számot adna magának róla, Milosád bácsinak ugyanaz fájt, mint Milosád néninek és ha nem tartja vissza asztmája s az olyan sakkozó iránti respektusa, aki néha őt is megveri, hát ő is szabadjára ereszti zsémbelő természetét. Pedig hogy Súra a hajnali sétákról nem panaszkodott soha – abban biztos vagyok. Kezdettől fogva ez aggasztotta őket, nem tartották kizártnak, hogy valami jóindulatú idegbaj kóros utókövetkezménye, amit az intézetben szereztem és a mesterségemmel jár. Nem kivánhattam, hogy megértsék, miféle mánia – az ember a szürkülettel kikel, lámpát se gyújt (Asszonyka fel ne ébredjen), felöltözik és a hajnali fennjáró álmodóhoz hasonlatosan sétára indul a homályos ég alatt – – –

Már rengeteg moralista volt a Sztageiritán innen és túl, aki a Föld legjobban elterjedt, legsekélyesebb bölcsességével a világ ezer baját és szégyenét az ember „természetes gonoszságának” tulajdonította; de egyiküknek se jutott eszébe soha, hogy az emberek gonoszságát természetellenes későnkelésüknek és későnfekvésüknek tulajdonítsa.

Nem firtatom, hogy ez a tétel – ha volna ilyen – mennyiben lenne igaz vagy éppen gyakorlati; hiszen én a hajnal javára menthetetlenül elfogult vagyok. De tudom, hogy az ember  igényei  nem semmik és nem határtalanok: tudom, hogy a „hatalom” elvének meg a „lemondás” elvének nietzschei, schopenhaueri kimérái élettanilag érvénytelenek s hogy az emberlény igazi igényei élettanilag mennyire becsületesen lehatároltak s mennyire határozottak – azt legtisztábban hajnalban lehet felérezni; hajnalban, amikor az ember kipihent szervezettel indul neki, hogy újfent találkozzék a benne eszmélő világtüneménnyel. Ilyenkor egy világbirodalom összehódításának tervei ugyanolyan korszerűtlen, céltalan és tökkelütött hülyeségnek tűnnek előtte, mint az ellenkező véglet – hogy az emberiség megcáfolhatatlan, bár egybehangzó tévedései kedvéért sanyargassa magát, böjtöljön és ne nyúljon asszonyokhoz

az életérdek hatol belé a testbe; az apróosztóereken frissen nyomul a vér-és nyirokforgalom; a velőtelepek foszfordúsan, jóltáplálva, ellentmondást nem tűrve és a jóegészség kéjével fizetve uralkodnak az érzőmozgató rendszeren; és azon a mikroszkópikus léptéken, ahol a testszövet életét az ideg már nem anatómiai készülék módjára idegzi be – a sejtek táplálkozásáról és közlekedéséről a sejtek-közötti rugalmas rostrendszer gondoskodik: az érhártyák nyugalmasan vernek, a harántcsíkolt izomzat pihent és enyhén tónusos – és vérárama vándorsejtjeivel, zsír-és festékanyagaival, hormonjaival és jóindulatú, szimbiotikus baktériumseregével egyetemben frissen, mohón és tökéletesen beszabályozottan él az ember

az általános emberi életérdek konkrét tényének érzése ez a hajnali idegrendszeren; és miközben hétórai pihentető sötétség után, optikus reflexívén újratanulja a tájat, szellemének hajnali tisztaságán számos óhaj és a lény érdekét csak látszólag szolgáló kívánság veszti el a kívánatosság és a múlhatatlanság szájízét: éppen azok, amiket a túlontúl sokat virrasztók és túl későn ébredők, fáradtságuk kábulatában hajhászni szoktak és amelyeket a moralisták az emberlény veleszületett gonoszságának tudnak be – – –

Korán kell kelni tehát. És milyen korán? Legalább olyan korán, mint a Nap, de korábban, mint a madarak. A későnkelő elmulasztja kihallgatni azokat a verebeket, amelyek álmukban elcsivitelik magukat – – – igaz is, jut eszembe… Vajon a madarak is ugyanarra a kaptafára álmodnak, mint az emberek…?

– ha az ember néha azt a képtelenséget álmodja, hogy repül, vajon miféle az a másmilyen képtelenség, amit a madarak álmodnak, valahányszor a magocskákkal megterhelik a gyomrocskájukat?

– és ha az ember álombeli járkálását oly nevetségesen, sőt kéjesen könnyűvé teszi, hogy fektében se nyomás a talpára, se munka a járásban résztvevő izmokra nem nehezedik, vajon miféle puskagolyó módjára iramló táncolást-viháncolást, miféle Földről-Holdra cikázást álmodnak a madarak, amikor ott gubbasztanak nagyokat szunyókálva a villanyhuzalokon és szárnyaikra nyomás nem nehezedik…?

– vagy egyáltalán képesek-e a mi álombéli antropoid képelképzelésünkre olyan mértékben, mint mi emberek – tekintve hogy agyköpenyük nincs vagy csökevényes: hátha a madárálom a belső érzések elképzelése csupán és közvetlen birkózás vágyaikkal? Vajon ha éhesek, nem mint világos álombéli látványt élik-e át a gilisztát, amit jóízűen elkölteni vélnek? Minek következtében a verebek közt nincsenek fennjáró álmodók, igen-igen, c’est le mot, fennjáró álmodók milliószámra, mint az emberek között – akik képzelgésekkel bútorozzák be életüket, a folytonos álomtáplálkozástól skorbútos idegrendszer rég megrokkant titokban, az életérdek alázuhan, az elme valóságészlelése gyöngül és mialatt a lény tényérzése veszélybe – ő maga válságba kerül, azalatt a társadalom elveszti tényeit…?! És mikor már megszűnik érezni tényeit, milyen ez az ideggyógyintézetté átváltozó társadalom? nem veszélyes-e? nem „ragad-e”, ha dühöngő megalománok BIRODALMAT kiabálnak és hisztériás leutánzó-görcsükben nem dörögnek ők is és öltöznek sebbel-lobbal fegyverbe ezek a politika elemi tényeit eltemető társadalmak, hogy ők is így és ezt akarják: összehódítani egy  világbirodalmat…?!

.......................................................................................................................................................................

Valahányszor a hajnali sétáló a mondottakon borongva, a Csantavér-dombra felkapaszkodik és a néptelen kilátó tetejéről végigtekint HULIGÁNIÁN, a hajnali légrohamban védekezően összehúzódik a pupillareflex és fázósan a zsebbe süllyednek a kezek (ez a zsebreflex): ilyenkor Nagy Sándort ugyanúgy anakronizmusnak érzi, mint ahogy korszerűtlennek érzi az ingyenebédért ácsorgó koldusokat; és ugyanolyan hasztalan erőlködésnek érzi az üdvözítő öldöklés szektáját a Taneszrufton, mint azokat a jávai buddhista szerzeteseket, akik attól való féltükben, hogy idegen életnek ártanak, elevenen elvermelik magukat.

Aki az emberek eredendő gonoszságának tulajdonított bajokon szeretne keresztüllátni, nem tudok jobb tanácsot s ez néha könyvtárakkal felér: ugyanúgy érezni fogja a jövő érdekét és a történelem visszahozhatatlanul megváltozott kérdéskörét, mint ahogyan látni szokták a Hátsó-Euráziából érkezők.

Hajnalban egyszer szánja rá magát.

Kutyagoljon fel a Csantavér-dombra. Nem kell sietni; tűnődés közben ácsoroghat, a magasból vizsgálhatja HULIGÁNIÁT. Aztán a kilátón szabadítsa magára a hajnalt; adja meg magát neki: „vajon a madarak is álmodnak, miközben repülnek?!… Mert az emberek közt milliószámra álmodoznak, miközben járnak – – – és vajon a madarak is világbirodalmak összehódításáról álmodoznak…?!”

Így álmodoztam kótyagosan és kellemesen, mialatt a bástyámat levették.

Az öreg tűrtőztette örömét és méltóságteljes maradt, de érthető elégtétellel gondolt a futárjára. Ő ui. jellegzetes futárjátékos volt, én meg megrögzött bástyázó: csakhogy az egyik bástyám a magatehetetlen királyt őrizte, a másikat kilőtték alólam és ezzel fuccs a bástyajátéknak – ugyanakkor Milosád bácsi futárjátéka is egy futárral sántított. Gyalogunk alig lézengett, nyakig voltunk a középjátékban és a doboz mentén mindegyre szaporodtak a halottak – – –

– Nemsokára itt lesz Súra is – kockáztattam meg a bátortalan közbeszúrást, mintha arra akartam volna figyelmeztetni, hogy egy-két órácska múlva indul a vonatom. Jöjjön ki a királynővel valahára, mit őrzi. Milosád bácsi szórakozottan rámemelte ráncos-vérudvaros szemét; de amikor a szavak megmászták a fültől a hallóközpontig – az agykérgi eszmetársításig vezető meredek hegyet és ő bólintott, bizony fejjel zuhant a tragikus szituációba, amiről szórakozottságában megfeledkezett: hogy  búcsúzni  jöttem, pillanatokon belül elhord az ördög és nem sakkozni vagyok itt. Kislánya fájdalma komolyra fordult benne, velem csak annyiban törődött, amennyiben én kislányának egyik tartozéka vagyok s egyben szerencsétlenségének okozója.

– Legyen – mondta súlyosan és magasbakapta a figurát: ez a játszma nem a délutáni gondűző – hanem a fölöttem való ítélettartás; a mérvadó istenség megkérdezése. A küzdelem heves lett, mint a kakasviadal féllábon, életre-halálra, a római cirkuszokban. Végülis a kislányáról volt szó és Milosád bácsi nem nézett se istent, se embert: kijött a királynővel.

De máskor oly körültekintő kombinációi kihagytak, leszedtem a maradék lovát – azt siratta meg a véle fuccsbament haditervet – és amíg parasztjaival zsémbelt és dörmögött, észrevettem, hogy a királynőjét kinnfelejti, nem messze tőlem. Klinikai esete volt az „elnézésnek”: elnézte a fejedelmi hölgyet. Görcsös izgalom közepette két parasztfelkelővel tüstént felmasíroztam, hogy foglyulejtsem a kis kastélyban, ahova kegyenceivel félrevonult.

Lestem, hogy észreveszi-e.

Belemerült manipulációiba. A Philidor-cselt próbálgatta, amire legelőször tanított és amiről azt állította, hogy feltartóztathatatlan. Nem is tartóztattam. Az őrséggel könnyen elbántam és levettem a királynőjét.

Lába-himbálása megállott.

Az imént még botjával méregette – mennyi víz van az esővizes dézsában és meggyőződött róla, hogy nem tengerszem; minthogy azonban a bot a levágott ócska bot volt, nem ért le a fenekéig, a mérés nem sikerült és a botot a dézsa szélére akasztotta. Gépiesen utánakapott, de mellényúlt. Harmadszorra nyakonkapta, kirántotta a vízből és energikusan leszúrta maga mellé, mint egy víztől csöpögő, pulykamérges véleményt. Leszedték a királynőjét: a mérték betelt; végképp meggyőződött róla, hogy ez a bot nem a jó bot.

– Nyanya! – kurjantotta.

Milosád mama jelent meg a tormareszelővel és dagadt szemekkel várta a parancsot.

– A jó botomat! – rendelkezett az öreg Milosád, fel se pillantva; majd indulatosan nekiült, térdei közt a föld felé lógasztva csontdobos, reumás ujjvégeit és önmagával elégedetlenül elmormogta a varázsigét: – lássuk csak…

A játszma az én javamra billent; belemártottam a hűs esővízbe a kezem és megnedvesítettem a homlokom. E pillanatban regényes szerepben tündököltem magam előtt, a hét hamubansült pogácsakonzerv, Lauderdale Eurázia-térképe, A BARÁTSÁGOSSÁG SZÓTÁRA Morpurgótól, az egész világgáeredés és főleg az, ami a játék értelme mögött meghúzódott:  Súra  – – – mindez „regényes szerepem” mellett tanúskodott… Megesett néha, hogy így belepottyantam a hősszerelmes szerepkörébe – nem a színpadi, hanem a szó regényes értelmében. A szerelem vándorprédikátora bujkált bennem most is – a vágyak Szent Ference, akihez nők, szelindekek, madarak-halak kezesen járulnak; gondoskodnak esti alomról, vacokról, állati melegről – a hősszerelmes szent pedig kegyesen veszi és nyájasan beletörődve hosszan hallgatja azokat a történeteket, amelyeket az élők – boldogságukban – egyszuszra akarnak elmondani neki.

Vakulósan hunyorogni kezdtem a bűvös érzés hatása alatt. Nem is én voltam már, hanem a tipus: a sodródó-vándorló ádámita úgy érezte bennem, hogy az egész világ: barát és szerető. Ime a mindenség kezesen járul elém és a hűs esővízben a világ kezének cirógatását úgy tűrtem, kegyes-játékosan és beletörődősen éldelegve szerepemben. A királynőt már megejtetted, halandók legrokonszenvesebbike (becézett ez a Kéz), Öreg Milosádot hamarosan megmattolod, elbúcsúzol Súrától, aki eléd kezes-engedelmesen járul, hogy megöleljen a világ nevében. Utána mintha etruszk volnál, fohászkodol Iterdukához a házibálványok közül (ahhoz, amelyik az embert idegenben vezérli), míg ők imádkoznak Domidukához (amely hozzájuk, hazavezérli). Szemed az integetőkön van, Súrán. Súra vékony kis testén, lefésült svéd frizuráján és felejthetetlen lapossarkú cipőin (amiken nem változtatnak a divatok), noha gondolataid már valahol ott járnak elől, a mozdonyon, ami fehér gőzfelhőbe burkolódzik és öles kerekein türelmetlen-nagyokat forgatva, vak csürüszköléssel azon igyekszik, hogy a mozdulatlanságból, észrevétlenül, a lassú mozgásba csempéssze át a kocsisort – – – menj csak, vágyak Szent Ference, ne szégyeld az elutazóban feltámadó önző vad reményt, amikor a tengelypárok nyikorogni kezdenek; ne takargasd kilométerszomjadat, ami ott villódzik nevető szemed iriszén, ó, te csak ne szégyenkezzél az ottmaradók lehangoltsága előtt! – – – így becézett-és cirógatott a világ.

.......................................................................................................................................................................

Már-már egészen beleéltem magam regényes szerepembe – amikor tekintetem a dézsa esővizbe tévedt s annak tükörén megpillantottam magam – – –

– Huh! Te kis kövér, te kicsi-kövér, te! – szólított meg a víztükör. – Hát el lehessen képzelni téged a hősszerelmes ázsiazarándok szerepében? Te és a bizonytalan foglalkozású, kóborjáró ezermester, volt idegenlégiós, vándorfelcser, dalnok és szíves meghallgató: bele tudod képzelni magad egy percig is? Ugyan hogy is illenék hozzád a gáláns kaland, akár csak valami komikus amourette is, amikor Falstaffnak túlságosan kicsi vagy, Uylenspiegelnek pedig röhejes-kövér…?!

Ábrázatom feltündöklése az esőviz penészkeretében visszazökkentett az igaz valóra, amit a szabótükör annyiszor szemembemondott: hogy reménytelen eset vagyok. A megtorlás sem késett, az öregúr levette megmaradt bástyámat – ez részemről az elnézés-elbambálkodás klinikai esete volt; és jóllehet a játszma még így is az én javamra állt és tisztán látszott, hogy a sors megkérdezett istensége utazásomat helyesli-és javallja – mégis, nagy nekibúsulással fogadtam, hogy bennem a hódítás eszközei a semmivel egyenlők: „Falstaff és Uylenspiegel”. Hogy nekem – a feleségemtől eltekintve – olyat, ami az udvariasnál több lett volna: teremtett női lényből egy női mosolyt nem sikerült kicsiholnom; és ha már egyszer sikerült megszereznem Súra ragaszkodását és a kezemben tartom ezt a kincset, amilyen nekem eddig még nem adatott és nem is adatik mégegyszer ebben a büdös életben, ezen a redves Földön, hát voltaképpen nem vagyok-e tisztára baromállat és utolsó gazember, amikor vele szemben ezt a lelketlenséget – mit lelketlenséget: otrombaságot elkövetem és ezt a kapitális – mit kapitális: kriminális botorságot magammal szemben megkockáztatom…?

Nem volna jobb – megtartani Súrát?!

(„Nem volna jobb – megtartani Súrát…?!”) – visszhangzott bennem és hosszan reverberált, mint valami igenlő válasz. És gondolatban tiszteletteljesen, udvariasan és tartózkodón, de erősen megszorítottam Súra, Súrácska, az Én Édesem kezét – ahogyan ágyon kívül szoktam, attól való féltemben, hogy ha megölelném és csücsörített szájjal közelíteném, hát ő:

– Eredj, te tojás – mondaná.

Hogy komikus leszek.

– Ma megint olvastam a KIRÁLYFITELEPI KÖZLÖNYBEN, hogy eltűnt két vakmerő és tapasztalt utazó Hátsó-Euráziában. Széttépték a vadak az Akragaszon. Páncélos hadtest eredt utánuk, hogy visszahozza vagy megtorolja őket: az Orkusznál nyoma veszett. A gyarmati hadsereg sorozásnál mellőzi a családosokat. Átkozott földség – – – Hallod-e. Nem volna jobb, ha itthon maradnál? – fogta könyörgőre az öreg Milosád.

Nyilvánvaló volt, a játszmát mihamar elveszti, diktálhatom a békefeltételeket. A bástyámat, amit levett, a kezében szorongatta – látszott, máson jár az esze. Az Orkuszon, ahol a hadtestet parancsnokostul-páncélostul megették a bennszülöttek. A sakkjátszma megállt a levegőben ég és föld között és lebegett, mint a Próféta koporsója. A botot is letette – pedig ez volt a  jó bot;  s ez volt a fegyverletétel.

– Mit keresel tulajdonképpen abban az átkozott rengetegben? Jó, tudom, van egy törzs a Kiriakuszon, aminek kétségbe vonják a létezését és te ezt akarod kimutatni róluk, hitelesen. De hát nem léteznek a Kiriakusz törpéi békésen, ugyanúgy, és nem ugyanúgy, békésen fölfalják az utazót, ha nem is tudnak róluk és létezésük tényét nem is hitelesítik az európaiak? – nógatott az öreg Milosád (mintha mindezt már egyszer nem mondtam volna el magamtól); és hogy másodszorra, ilyen katasztrófálisan, nem tudok mukkot se felelni, elszégyelltem magam. Ha nem röstelltem volna, feldobok egy sándorkrajcárt, hogy menjek-e, maradjak-e: és ha az jön ki, hogy menjek – hát szabályszerű, bevált szeszélyből  maradtam  volna:  maradok  – mondtam volna örömest és akkor talán nem vesztettük volna el Súrával egymást. Az ajtóban megjelent Milosád néni: elkészült a vacsora.

Az Utolsó Vacsora volt.

– Hát csak menj, eredj, eredj istenhírivel. Eredjél – sóhajtotta.

Szünet.

– Eredj csak, eredjél – suttogta Milosád néni újfent, mialatt a kötényében a kezét törülgette. S ahogy most meg mindenki küldött, bevált szeszélyem támadt fel, már-már lassan hajlottam rá – hátha maradnék… Vajon Súra is küldeni fog, ha jön – hogy csak menjek, menjek…?!

Nem, Súra nem mond nemet – ő nem marasztal. Régen tán még olyan volt, csintalan, sértődős-békülős, játékos és csibészkedő „suhancár” – ahogy ránézésre várná az ember; ám az utolsó időben már más lett; komoly; gondolkozó; halk és praktikus: az anyja után ment génjeivel és közeledett a csendesen szenvedő nők típusához. Súra inkább csendesen szenvedne és némaságba fojtaná azt a nemet, hogy „ne menj”; nem tartóztatna, csak éppen szenvedne…

Nos? Ha maradnék?

Latolgattam az örömet, amit szereznék neki; meg hogy ebből az örömből mennyi verődne vissza rám, hány ölelés, hány selypes becenév, szemlehúnyva – – – ugyanakkor (ezt nem lehet letagadni) bántani kezdett a félbemaradó utazás, ami úgy vetél el, mint valami nyavalygó nosztalgia, a fennjáró álmok nosztalgiája. Ej, el se kellett volna kezdeni – gondoltam. Nem kellett volna beszélni az egészről és akkor nem volna az a látszata, hogy visszarettent az emberevő Kiriakusz, a törpe vadnép és félek a rotyogó üsttől, amiben a létezésének elismeréséért, törzseinek, bitangoló nomádjainak, kánjainak, lázadásainak, életének hitelességéért verekedő utazót puhára főzi Hátsó-Eurázia – nem kellett volna említeni. Akkor lehetséges volna a visszakozz…

Csakhogy mostmár  nincs  visszakozz! Lehetetlen! – füstölögtem; és anélkül hogy számot adnék magamnak róla – elhatároztam a  visszakozzt.  Elernyesztettem magam, kijózanodtam képtelen terveimből, az egész hóbortos euráziajárásból, megnyugodtam. Boldogan és megkönnyebbülten gondoltam Súrára, aki amúgy is minden percben itt kell hogy legyen – – –

Lefújtam  az utazást.

.......................................................................................................................................................................

És éppen abban a percben, amikor elhatároztam a visszakozzt – ebben a nehéz percben hosszú, messzi, üvöltő vonatfüttyöt hallottam; a késő délutáni munkásvonat fütyölt panaszosan, emlékeztetően, szövetségesen és ahogyan ott, becsukott szemmel, mozdulatlanul ücsörögtem, becsukott szemhéjam mögött összekeveredett szívverésemmel a szerelvény kattogása – ahogy a tengelypárok hatalmas kanyarban elhúznak a gáztartály körül; a szívem érezhetően felfigyelt erre a ritmusra és elszerelmesedett tőle. Az utazás démona rontott el a gáztartálynál, hatalmas kanyarban és zengése úgy hatott rám, mint utazás közben a szemberobogó vonat fejbekólintó mennydörgése; a szerelvény az aluljáróhoz ért – az acélhidakon a vasutak mindig fülrepesztő robajjal rontanak keresztül – és ahogy ezt a mennyei muzsikát meghallottam, tisztába jöttem vele. Felálltam.

–  Utazom  – vetettem oda kurtán.

De valahogyan olyan különösen néztek rám. Mintha nem is idenéztek volna, hanem másvalakire – rajtam keresztül: távolabb, az oleanderek mögött kísérték a jöttét, tekintetükkel.

A vétkesség beismerése, a helyrehozhatatlan bűn, az én örökös bajkeverésem érzése öklözött torkon – züllöttségem, bánatom alaktalan ökle. Megbántottam mindenkit a világon, aki hozzám ragaszkodott: lám, ezért a ragaszkodásért cserébe – elutazom. Nem volt mentség, nem volt visszakozz; nem-nem – ha egyszer megbocsáthatatlanul a szemébe vágtam annak, aki a kerítés mögött végigjött, lapossarkú cipellője ott ropogott a salakon, a virágcsuprok között és nem néztem ugyan hátra, de magamon éreztem a tekintetét; éreztem jelenlétét a szemeken, amelyek rajtam keresztülnéznek – őrá.

Súra volt.

Immár a csantavérkirályfitelepi téglaházacska a sok csupor virággal, az oleanderekkel kéken és örökzölden, a kanárisárga napraforgók és a békászó gólya gipszből, piros lábakkal a kiskert közepén – mindez ma ott úszik négy év és negyvenezer kilométer távolában. Nem részletezem, hogyan történt az elutazásom, az öregek elkísértek a gáztartályig, csak Súra kísért tovább; a játszma négy évre félbeszakadt, nem tudom, vajon ott van-e még a sakktábla és rajta ugyanabban a felállításban a figurák – hogy befejezzük és így egy játszma sakkal döntsük el, hogy most, amikor négy évi világjárás után visszajövök, elutazzam-e vagy sem

igen, az a különös dolog történt velem, ami egy másik esetben, nemkevésbé fatális körülmények között már egyszer megtörtént, majd ha lesz még mesélő kedvem, elmesélem – a játszma, amit az utazás dolgában orákulumnak választottunk, befejezetlenül szakadt félbe, a sakkjáték istene nem nyilatkozott. Mondhatni néma maradt az orákulum és én sohasem fogom megtudni, mi volt ANANKÉ verdiktje – vajon jól tettem avagy rosszul tettem, hogy elutaztam.

Negyedik Hajnal.
A természetvágy

A mozdonyvágy és a vándorvágy után elő kell hozakodnom természetvágyammal is; de minden ügyességemet össze kell szednem, hogy ne értsetek félre: ez nem természetromantika.

Gyerekkoromban ha színházba mentem, reszketve érte, hogy csak nyílna fel már – ezer szemmel csüggtem a függönyön. Az újdándi világ érdekelt, ami elémtárul majd és amiről azt, hogy milyen, még hozzávetőlegesen sem tudom. A kezdés izgalma – a perc, amikor egyetlen pillantással felölelhetem a színpadot, bekalandozom a felásító teret, a tróntermet vagy a fejedelmi parkot: hátul a tájat, elől a kőpadot, a műsziklákat, a barlangszájat – dobogóján a hóhértönkőt vagy baldachinja alatt a trónust… ha ezt megkaptam, ezen túl érdeklődésem lohadni kezdett és csaknem kiállhatatlannak éreztem az egész mutatványt, mihelyt a színen megjelentek az emberek.

Olyasmiket beszéltek, amiket értettem ugyan, de merőben fölöslegesnek tartottam. A szindarabot és a benne élőket amolyan zavaró körülménynek éreztem, ami tönkreteszi a  díszletköltészet  magasabbrendű élvezetét – már a polgári szobadíszlet se nagyon érdekelt, még ha „a szín egy pillanatra üres” is volt – akkor se: lehelte azokat a figurákat, akik kis vártatva csakugyan megjelentek. Teljességgel nem értettem, miért nem találják a felnőttek kizárólag és egyedül fontosnak azt, amit én: az éjszaka hányódó hajóroncsok, a szentivánéji klasszikus ligetek és a ringó gondolák fölé kilógó kecses velencei erkélyek valószínűtlen költészetét; és végül miért nem alapítanak olyan színházat, ahol köröskörül négy színpadon semmi egyéb nem történik, mint egymásután három órán keresztül a legvalószínűtlenebb tükörországok, tófenéki üvegpaloták, rablóvárak, boszorkányhegyek és óriás virágkelyhek: furcsábbnál-furcsább színpadok mágikus feltárulkozása – – –

Ez az „eltévelyedésem” folytatódott az olvasódüh felébredésekor.

Türelmetlen szomjjal rágtam át magam minden regényen, mint valami undorító lekvárhegyen; csupa emberrel rakták meg roskadásig, csak embereket leltem a beszélgetések, érzések és indiszkréciók lekvármaszatjába beleragadva. És mint valami tisztásra, ahol hosszú, gyötrő egyedüllét után valami barátságos kóbor kutyát találok, úgy érkeztem a természetleíráshoz, a bukolikus tájhoz, a zöld vidékhez – az ágak meghimbálództak a hirtelen rájuktelepedő madarak alatt, a kezesen dörgölődző állatok szőrbundájába beleborzoltam és ha betűről-betűre halagdogálva s lassan, megilletődött tisztelettel falva a lejtők levegőjét elértem a hegyiösvényt és felkapaszkodtam, Heinénél a Harzra, Lermontovnál a Karbekre – – – mellettem hangyabolyok szaladoztak elő a könyvből, rókalyuk sötétlett, a hegygerincek a messzeségben párásan kéklettek és párában úszó folyókanyarok távoli tünde tája tükröződött a szememen – – –

Anyámról nem tudom – apám szabadgondolkozó volt, ha nem is mondta így; és abban a környezetben, ahol fölcseperedtem, a Röppentyű-utcai bádogosműhelyben nemigen emlegettek szupernaturáliákat.

Nem hiszem – Origenésszel (meg Descartes-tal) – hogy velemszületne és mint embrió nem emlékezem, hogy akár vallásos, akár vallástalan, akár vallásrajongásos, akár vallásellenes élményeim lettek volna; jól beidegzett feltételes reflexeimben a kisgyerek imádkoztatásának nincs nyoma – eszerint nem volt alapja annak a feltevésnek, hogy gyerekkori természetélvezetemben valamiféle panteizmus szunnyadozott: nem az elragadtatás, hanem a mély érdeklődés volt közeledésem illemtana

számtalanszor háltam nyaranta a csillagok alatt – erdőn-mezőn, ott, ahol épp elvetettem magam és: hej, világ, vetett ágy! kiáltottam fel; de soha a csillagos ég alatt az erkölcsi kategórikus imperatívusz nem foglalkoztatott; és óhatatlanul dühbegurulok, ha a kiránduló társaság az éjszakai mezőn, gyaloglás közben a világegyetem agyonütő méreteiről és tulajdon parányiságáról prézsmitál, mert viszonylagos csillagméreteim vagy saját kicsinységem ebben a vonatkozásban foglalkoztatni egyáltalán nem szokott; annál többet foglalkoztat a többi emberhez mért viszonylagos túlkövér túlkicsiségem: az, hogy alacsonykaságom már-már a bohóc-kategóriába utal

holdvilágos éjszakákon tehát csakúgy, mint fényes nappal változatlanul koridegen idegrendszerténynek tartom a klasszikus metafizikát, amin a korjelentő tényérzés már túljutott és aminek az idegszerv egyetemes történetében van a helye a „feltételes reflexeink fejlődéstörténete” címszó alatt; és ha mély érdeklődéssel lesem is valamilyen világérvényes törvénynek, a minimumelvnek, az energiamegmaradásnak vagy a fejlődéstani dialektikának a megnyilvánulásait, nem azért jövök elő a kuckómból éjszaka, hogy holtracsodálkozzam magam a Holdon, a fészeképítés matematikáján, a költöző madarak tájékozódó képességén – vagy saját pöttömségemtől megrendülve hogy olyan vallomásokkal terheljem a világegyetemet, amin ha válla volna, egész bizonyosan vállat vonna – nem. Csupán azért, mert ilyen ez az én csatangoló-csellengő csibész természetem: barátságos kóbor senki-kutyája módjára ott szeretek tanyázni legjobban – a szabad ég alatt.

És ugyanezért vagyok a hajnal szerelmese.

Ha a hajnal szólított, felkeltem loppal, hamar a ruhát, hamar a bekecset – Súrácska aludt, mint üvegszekrény alatt a panoptikumban.

Ezért szerettem én a friss tiszta hajnalra való ajtónyitást: mert ilyenkor eltakarodnak a színről az emberek és velük együtt minden, ami ezen a színpadon csak zavaró körülmény – nem kell a locsogások, a kispolgári indiszkréciók lekvárhegyén átrágnom magam és nem kell egy teljesen mellékes színdarabot végigszenvednem

a négyszínpadú nagyszínház egyik operaszínpadát tártam föl, amikor rányitottam az ajtót – és a csantavérdombi néptelen kilátón, ahol találkát adott, már várt a kedves. Körülfogott; utána személytelenül és szenvedélyesen eltolt magától – szememen éreztem iriszét: sötéten, mohón, nyugtalanul fürkészve vonásaimat, féltékenyen és egyszersmind uralkodva rajtam, olyan volt ez a szem, mint az ajándékozó tékoz kedvesé, akinek szándéka oly tiszta és heves, hogy bemocskolás és csúfondáros színdarabfoszlány volna minden áradozás, ha megköszönném

mennyi gazdagság! – bámulom némán; és valóban, az ajándék oly tömérdek s oly túlkegyes, hogy ha a hajnal, kuncogva, a tréfa kedvéért nem bujna a hátam mögé, hát leborulnék előtte. A csillagfény halványul, jegesedik – dereng; köröskörül egymásután tárulkoznak fel tükörországok, tófenéki üvegpaloták, rablóvárak, boszorkányhegyek, kehelyvitorlás óriásvirágok és felhőgomolyokból a levegőégen úszó viktória régiák az ezerszinpadú színház ezer színpadán – végrevalahára! Eltűnt a színdarab, a színészek tolakodása, elült a sok zavaró körülmény és én kedvemre kinézhetem magam egyenként minden színpadon.

Ez a természetvágy azonban egyidőben az ismeretvágy javára erősen megcsappant.

A témáimat eleinte nem magam választottam: Prof. Dr. HALPERN-HOCHWIRRWARR (az Öreg Flamingó) – ő volt a fakultás vezető tanára, az egyetem Atyja és Feje.

Velőcső-transzplantátumok formaszervező hatásával foglalkoztam hüllőembriókon.

Véglények elektromos érzülékenységével.

Az izomelektromossággal, ami Ingvart az ingervezetés elektromos teóriájának megalkotására késztette és azt a munkahipotézist kölcsönözte az embriológiának, hogy már a formálódó ébrényben a kibocsátott izomelektromosság irányában nőnek be a mozgató idegsodratok.

Foglalkoztam szimpatektómiával. Éppen a kísérletes dúckiirtások alapján gyanítottam először a kranioszakrális rendszer ingerképző határszervi jellegét.

Végül – és ezt már önállóan – felvázoltam a ganglionáris reflexológiát.

Feltettem a kérdést, hogy ha pl. az ivaros idegi szervezés öningere egy, a teljes reflexívre kifutó izgalmi állapot formájában oldódik, milyen hatástani proporciók – milyen arány szerint részesülnek ebből az ingerületből az idegi szervezés többi csúcsszervei?

A hipogasztrum olyan a test többi anatómiai tájaihoz, mint valami óriási ganglion-szórvány, egyfajta decentralizált „agyvelő”. Nos, vajon nincsenek-e rajta körülírható „centrumok”, amelyek meglehet, tán nem az izmok motorizmusával, hanem a vegyi szervezéssel és távoli tengőéleti központokkal felelkeznek és vajon nincs-e ezáltal az egész alhasi „agyvelőnek” ugyanúgy határozott hatástana, mint a nagyagynak?

Ha ez a különbözülés csak valamennyire is áll, akkor szférikusan fel kell tudni térképezni az idegszerv pólusai és a hormonális csúcsszervek szerint az egész hipograsztrumot és a genitáliákat. Ami nem kis probléma; hiszen tudott dolog, hogy a lágyéki-hasüregi tájék sokkal velődúsabb és gazdagabb körzeti dúcokban, mint azt az anatómiai atlasz kötélrajzai feltüntethetik.

A kérdéskör (Saavedra laboratóriumától eltekintve) kezdetleges stádiumban volt az egész császári Európában, talán még Jasperszet említhetném, a Bechterev-tanítványt; de ő nem a császári Európában él és nehéz a dolgairól hírt hallani.

Mindenesetre munkateóriának jó volt ez a képtelennek látszó feltevés, ha más nem is bontakozott ki belőle – és minthogy ilyesmi türelmes és hosszadalmas laboratóriumi munka nélkül eldönthetetlen, ez már az elején megmentette a ganglionáris reflexológiát mindenfajta rossz értelemben vett lélektan átkától, az íróasztaltól és az irodalmi intuíciótól.

Gondolataim első zsengéit közöltem szakprofesszorommal.

Az öreg HALPERN-HOCHWIRRWARR nem volt huligán, csupán ideszármazott és elhuligánosodott; a hazai intézetek felszerelési hiányában, szegényes szubvencióba beleragadt régivágású, de mozgékony elméjű részletkutató volt az öreg („Flamingó”, az egyetem Atyja és Feje) – a pedagógus tipusa. Pedagógusnak viszont kiváló; korra, fizikumra azok közül való, akik nyolcvan éves korukban húszesztendős szívvel halnak meg.

Reményeimet nem osztotta.

Kétségeim fölött elkalandozott.

Örült is, nem is.

Alapjában véve idegenkedett tőle, mint minden vérbeli pszichológus, aki nyugtalankodva figyeli „segédtudománya”, a kísérletes neurológia elnyelő növekedését.

Legelől a mániák, thymiák és a phobiák úszkáltak az öreg HALPERN fejében és még a legösszetettebb tünetcsoportot is szent nyugalommal skatulyázta valamilyen kóros phoria, phobia vagy thymia tehetetlen, de megejtő szép szakkifejezésébe; ha pedig egyszer azt az izgató vagy bágyasztó szert megtalálta, amellyel a szerencsétlent tudományos kíméletességgel rázza le a társadalom nyakáról, hát éveken keresztül frissen és üdén, jó lelkiismerettel irkálta be reggelenként a protokolljába, mint büntetést: terápia: TÜNETI; diagnózis: VÁLTOZATLAN. Aláírás: Dr. HALPERN-HOCHWIRRWARR…

Kuriózumképpen ideiktatom az Öreg tipológiás elméletét, ami annakidején igen elterjedt volt a hazai egyetemeken és ami – Kisközépeurópáról lévén szó, dícséretére legyen mondva – francia eredetű.

Az elmélet szerint, veleszületett diszpozíciók alapján az ember hat pszichológiás jellemcsoportba sorolható; éspedig –

Ezeknek a veleszületett pszichológiás diszpozícióknak vagy hipertónia vagy hipokinézis (túlfeszülés és pangás) alakjában (ez a mi új teológiánk) hat pszichopátiás diszpozíció felel meg – éspedig:

A HALPERN-féle tipológiás elméletekből angyali ártatlansággal derül ki, hogy ha a túlérzékenységet hiperemotivitásnak nevezem és kellő hangsúllyal árnyalom, akkor már nem embertársammal, hanem tébolyodottal állok szemben – sőt, kiderül az is, hogy aki a magányt kedveli, hát csak azért, mert titokban valami „herélt-féle” eunuchoid…

A kutatás túlhaladja, de a klinikus gyakorta kiköt a HOCHWIRRWARR-féle spekulációknál – majdhogynem az a látszata van a dolognak, hogy a társadalom mindazokat a betegeket, akik titokzatos nyavalyakórságával nem tud mit kezdeni, zárt büntetőintézetekben gyűjti össze. E Szürke Házak falain belül az őrök egy szertelenül szapora szókincsű, bő és bölcs, de teljesen passzív tolvajnyelvet beszélnek és hogy elfogadhatóbb legyen helyzetük, fehér egyenköpenyekbe bujtatják és orvosoknak nevezik őket. Csak mert ezek az intézetek, újkori emberiességükkel és csilingelő orvoslatinjukkal túl közel vannak hozzánk, csupán azért nem vesszük észre, hogy tébolydáink és a középkor leproszériái közt hol kísért a hasonlatosság:

mind a kettőt az szülte, hogy nem tudunk mit kezdeni  velük

és mind a kettő elsősorban a magunk megmentése és nem a betegé – – –

Jól emlékszem – valahányszor új ápolt érkezett.

Az öreg HALPERNNEK egyéb gondja se volt, mint hogy a hat jellemkórtani skatulya közül, amúgy rápillantásra, kiválassza a megfelelőt (és nem vagyok benne biztos, nem kockavetéssel döntött-e a dologban, mint Rabelaisnál Bridoye Bíró, akiről csak aggastyán-korára derült ki, hogy minden perét úgy döntötte el, kockavetéssel, soha másként) – mikor aztán kivetette, hogy az új ápolt a túlérzékenység, a túlmohóság vagy a túljóság tébolyultja-e, hát a neve mellé bejegyezte a terápiának csúfolt büntetést és ezután már alorvosainak engedte át, akik a szkopolamin vagy a barbiturin áldásaival rázták le magukról a kellemetlent; neki pedig több dolga nem maradt, mint hogy a skatulyában továbbra is számontartsa és a számontartással járó fejedelmi viziteket és vizsgálatokat megejtse – – –

Nem akarok azonban az Öreg Flamingóval gonoszkodó vagy rosszmájúan igaztalan lenni. A főhiba az volt, hogy túlhalmozták pedagógiai munkával. Szédületes műveltségű, nagy olvasottságú, szórakoztató, sőt lebilincselő pedagógus volt: ő tanította a Fakultáson ezt a sziporkázó és mindvégig izgalmas tolvajnyelvet, amiről a legelszomorítóbb elismerés, hogy „van benne valami”… Hát igen, mint ahogy Kropotkin herceg sem szállhatott szembe eredményesen a darwinizmus filozofémáival a darwinizmus filozófiai egyeduralma idején, én sem szállhatok vitába a különféle lélekelemző iskolákkal – bár gyakorta fogott el az az érzés a laborban, hogy aligha jön idő valaha is, amikor a spekulatív pszichologémák viszaadhatnák a készséges kölcsönöket segédtudományaiknak, vagy például hogy ők is segédtudományként jelentkezhessenek a neuronkutatás laboratóriumai előtt.

Nem csoda, hogy a nagy kísérletekhez illő sürgés-forgásomat, készülődésemet az öreg HALPERN-HOCHWIRRWARR nyugtalanul fogadta. Már neki teljesen vérévé vált az íróasztal mellett születő „terápia” – a tudományos, fehérköpenyes őrzéstan; hiszen ezt a tant ő maga is állandóan egy nagyon mély mélylélektannal szaporította.

De pedagógus-szíve örült, hogy egy tanítványa, aki a mélylélektanban rossz közepes, csak azért szerepel ott ilyen gyengén, mert a túlsó oldalon magányosan vág neki a feladatnak. Ajánlólevelet írt Hyacinto Y Saavedra spanyol neurológus-szaktekintélyhez, akinek idegszövettani kutatásait még asszisztens koromban én tártam első ízben a hallgatóság elé és akivel, hála az Öregünknek, azóta is élénk levelezésben állok.

Hogy egyáltalán fogalmat alkothassatok magatoknak Saavedráról, a neurontan megalapozójáról és hogy felfoghassátok, mi az, amikor valaki az élettudomány Praeceptor Mundija, vegyétek észbe ezt. Amit Európa száz legnevesebb pszichoanalitikusa, individuálpszichológusa, a sok-sok tolvajnyelv-konferencia és a verbális lélektan roskadozó irodalma az ember érző szervének megismeréséért tett, századrész olyan közel sem hozott bennünket az ember mikroszkopikus csúcsszervéhez, az  idegsejthez,  mint az egyetlen – salamancai – Hyacinto Y Saavedra kísérletei.

Talán Pavlov volt hozzá fogható: vagy Jaspers, a Bechterev-tanítvány – de sem a pavlovi hagyatékot folytató Orbeli, sem Jaspers nem császárságiak és emiatt jóformán teljesen hozzáférhetetlenek.

A Csantavér Sörgyárkonszern megajánlása kapóra jött, az intézet a szubvencióból helyreállíttatta számomra az egész tetőemeletet: tíz esztendeje, hogy szünetelt benne a munka. A töméntelen nagy, vélumos, felülvilágításos, mennyezetig csempézett középső munkaterem egyrészén összetolva álltak az asztalok, a másik felét ágyraktárnak használták.

Vagyont érő vegyszerkollekciót szereztünk be, elektromikroszkópot, kísérleti állatok kasainak emeletes sora töltötte meg a szomszédos szertárt – és megkezdődött a munka, a paraszimpatikus rendszer csonkítása gangliononként… ha ólomlábon is, de megtetszett, kicsillant, bujkált – előmerült az új tudomány, a ganglionáris reflexológia.

A munkateória ellenőrzése során egyre inkább beleéltem magam és végtére meggyőződésemmé vált, hogy az önálló ingerkezdeményezés az agyvelőállománynak nem privilégiuma és hogy az ősingerképzés ez „okkult kvalitását” bátran kiterjeszthetem az idegi szervezés más pólusaira is, elsősorban azokra a metameres „agyvelőcskékre”, amelyek az új tudománynál szóban forognak.

Eleinte az autonóm ivari szervezés önálló ingerképzése volt a szembetűnő, sőt már azon ingadoztam, hogy hatástani konstansát a testéletfolyamatokban ne ugrassam-e sorban előbbre – a központi csúcsszerv elé. Az akadémikus felfogással szemben az idegi szervezés tengőéleti rangsora (az ősingerképző alapképletektől fel, a legfelső gátlásmechanizmusokig) így alakult volna: nyúltvelő – ganglionáris paraméter – gerinci állomány – talamusztelep – kisagy – agyköpeny³. Szerencsére a laboratóriumban még a hatástani rangkérdések sem öltenek osztályharc-jelleget és különben sem akartam már elsőre ennyire megbotránkoztatni a császári Európát. Kezdtem az idegi szervezést – hatástana szerint – generokoordináns (fajösszeidegző) és szomatoinnerváns (testösszeidegző) neuronra felbontani és mindezt bátortalanul meg-megpendítettem előadásokon, cikkeimben, levelezésemben.

Sokan ráismerhetnek ebben a későbbi funkcionalizmusra: ebből lett az idegszerv anatómiai, lokális különválasztása helyett működéstani, funkcionális különválasztása és az egész vegyi-idegi szervezés generokoordináns és szomatoinnerváns szándéktörvényének érettebb és filozófikusabb felfogása.

Saavedra írt: ruganyosan, derűsen, fiatalosan; a hetvenévesek szeretetével.

Első pillantásra láttam, hol jár messze előttem az anyagban, tényekre hívta fel a figyelmemet, amelyek újrafelfedezésével esztendőket tölthettem volna. Engem azonban sohasem az elsőség érdekelt, én a gondolat társát kerestem – és felejthetetlen napok voltak ezek a számomra: egymás felfedezése, a társak életjele, amikor átvizsgáltam a Salamancából érkező könyveket, leveleket, folyóiratokat.

Megéreztem rögtön – Saavedra nem lehet pap, mint NAEGELI, nem politikai ügynök, mint WANHUBER és hitvány társai: Saavedra az élenjáró abban a szellemcsapatban, ahol én, az újonc, harcos áhítattal hátul kullogok.

Már első levelemet ebben a szellemben kezdtem, merészen, teljes nyíltsággal, türelmetlenül:

„…minden olyan tudomány, amely az ingerjáték antropomorf elnevezéseiből indul ki analitikusan ahelyett, hogy mint kísérletes elme-és idegkutatás jusson el legeslegvégül az ingerjáték antropomorf elnevezéséig szintétikusan – nemcsak hogy semmire nem való, hanem egyenesen káros. A lélektan örökségét hurcolja tovább, „érzelmeket”, kísérteteket, az anyanyelv fejlődéstörténetét és olyan idegrendszerhagyományokat, amelyeken a tényérzéséért hatalmasan birkózó idegrendszer már egyszer fejlődésszerűen túljutott-és továbbízült” – valahogyan így, ilyen fiatalos hevességgel írtam meg ezt neki, magasztaltam a pozitivista tudományszemléletet – „a pozitivizmus eme betetőzése az elmekutatásban – mint a tényérzés első éles önészlelése hatalmas fegyverré válik majd az emberi szellem bágyasztó, alákötő, elkényelmesítő idegrendszerhagyományai ellen – nevezetesen hogy még ma is a lélekelmélet, a lélektan metafizikai fogalmi rácsán mászkálunk, fogalmi rendszerébe bezárva gondolkozunk” – végül rámutattam arra, hogy a dúcidegélettan nélkül korszerű elmekutatás elképzelhetetlen.

„A genitaliátria dolgában véleményem teljesen megegyezik az Önével – írta vissza Saavedra – nem tudok fajlagosabb képletet elképzelni és tengőéleti hatástanában jelentősebbet sem, ami elé oly óriási feladat meredne, mint az ivaros idegi szervezés elé. Ez valami merőben más és nem is hasonlítom véle össze a testösszeidegző hatást, ahogy Ön filozófikusan elnevezte volt és három trillió sejt sejtállammá koordinálása hatalmas munka ugyan, de megvan hozzá a testállomány folytonossága, a szervtani kontinuitás. És vajon ennek a feladatnak hányszorosa az ivaros vegyi-idegi képleté, ami térben teljesen elválasztott sejtállamok koordinálását kell hogy végezze a fajfenntartó aktushoz: létrehozza az ivari partnerek összeidegzését pusztán exteroceptív ingerek és az így előidézhető ingerrezonancia útján és nem áll rendelkezésére az élő szövet, az anyag folytonosságának közvetlen fizikokémiai eszköze – ki tudja, nyomorult szaglóagyunkkal nálunk embereknél mennyi ebből a feltételes reflex és mennyi a feltétlen, fiziológiás hatás… A növényeknél a termékenyítés előveheti az esetlegesség és a pazarlás fegyverét: de mi, ha a nemi partnereket összeterelő ivari neuron nem volna – kihalnánk… Ilyenkor úgy érzem, ahelyett hogy megragadnám, a tudás elillan előlem és bár ahogyan öregszem, hosszabbodnak munkanapjaim, azzal az érzéssel fekszem le, hogy nem tudok elég  koránkelő  (madrugador)  lenni: vajon mikor fog előttünk tisztázva – preparátumokká, mikrokémizmusokká kifejtve állni a főemlősök legösszetettebb idegmunkája, az erotikus távolhatás…?”

„Az ivaros idegi szervezés hatástanán túl – folytatja Saavedra – közelítenünk kell az ingerterjedés-ingervezetés kérdésköréhez is, szeretném az Ön véleményét ismerni ebben a dologban. Erre vonatkozó cikkére többen felhívták a figyelmemet és kivonatoltattam magamnak, én huligánul nem tudok. Az, hogy az idegrendszernek önálló kolin-adrenalin mérlege van, aminek megbillenését a roston végigsugárzó kolloidális változások azonnal kompenzálják és hogy ezzel az ingerjátéknak élettani normálfeszültsége –  biotónusa  – volna, ez amint látom (ha nem is fordít hátat az ingervezetés Ingvar-Harrison féle elektromos teóriájának) merőben humorális elmélet; nem is kétlem, tán biztató irány, aminek elsősorban az Ön biokémikus szíve örül. Ne feledjük azonban, hogy nemcsak a lélektanban őrzünk kísérteteket, a legújabb keletű tudománynak is megvannak a maga kísértetei. ,Inger’ ,biotónus’ – amolyan fenntartott helyek ezek, egyelőre a tárgyfogalmak helyét jelölő szavak. A kolloidkémia maga is alig néhány évtizedes, továbbá a szeroterápia is teli a fogalmak ilyen fenntartott helyeivel és csak hatástana alapján áll rendelkezésünkre: mondhatni ölünkbe hullott, anélkül hogy tisztában lennénk a kolloidokkal. Vakcináinkról hatásuk alapján beszélünk és nem hatásaikról szólunk összetevőik alapján; lovakat használunk előállító lombikoknak: ,mintha’ értelemszerűen tudtuk volna előállítani; és kolloidokról is csak als ob-alapon beszélünk ,mintha’-formán: mintha ismernénk annyira arány-és értelemszerűen, hogy  tudnánk  kolloidokról beszélni. Az ingervezetés kérdése a modern neurológia börtöne. A szinaptikus hártya pillanatnyilag kielégíthette Charcot-t, a szó alkotóját – de ezzel csak új ajtót akasztott börtönünkre. És kétszeresen hálásak vagyunk börtönünkben a hirtelen betűző napsugárnak, amilyenek Lavretyev kísérletei, kinek is élő idegszövetben sikerült a szinapszisok fiziológiás működését filmre vinnie. Az a véleményem, hogy amíg az ingervezetés a markunkban nincs, ott tartunk, ahol az egész orvosélettan tartott, mielőtt Harvey tisztázta volna a vérkeringést. És várható, hogy ha a neurológia túl lesz a maga Harvey-dátumán, előre nem sejthető novumok és talán az élettünemény merőben új koncepciói fognak beözönleni az orvostudományba…”

Saavedra a kutatás szabadságáról: „…Az akadályokkal, amelyek akár az ingervezetés kutatása, akár a genitaliátria előtt a császári Európában felmerülnek, meg fogunk küzdeni. Már tartottunk egyszer ott, hogy hullákat lopattunk, mert az anatómia „bűnnek” számított; most pedig az ivaros vegyi-idegi szervezés, a genitaliátria kutatása a „bűn” – bűn, mert az erkölcscsőszöknek izgalmasan titilláló és „erkölcstelen”. Az emberi idegrendszer minden dogmatikától, ami valóságismeretét hátráltatja, két módon szokott szabadulni: vagy oxidálja – az a reform – vagy ledobja – ez a forradalom –  de meg szokott szabadulni…”

Végezetül a lélekelmélet / lélektan elleni támadásaimról, ahol megállapítja, hogy klinikusnál ritka filozofáló hajlamot tapasztal nálam, ám ez ahelyett, hogy elnézőbbé tenne, még türelmetlenebbé tesz:

„…Ami pedig a lélektanról vallott felfogását illeti, igen mulattam levelének engesztelhetetlen humoros oldalain; bár én nem látok benne veszélyt, egyfajta emberi tudás ez is – vagy méginkább: egyfajta emberi temperamentum. Elvégre azok volnánk valamennyien: egyfajta temperamentum a klinikus, a kísérletező és az irodalmár pszichiáter. Fejtegetéseinek kétségtelen végkövetkeztetése azonban és ehhez én is csatlakozom – hogy spekulatív pszichológusaink munkája, bármennyire hatalmas, jótékonyan forradalmi és leleplező is a jelenben: e munka  haszna  a jövő szempontjából erősen vitatható – – – ”

Volt annyi eszem, hogy ezt a levelet ne vigyem mindjárt lobogtatni a társalgóba, az öreg HALPERN-HOCHWIRRWARRAL nem akartam és az egész H. H.-féle körrel kerültem a nyílt összeütközést, amíg csak lehetett.

Az apámhoz rohantam el vele a Röppentyű-utca végére, akinek külön adománya, mint minden melegszívű embernek, hogy tud együtt-örvendezni akárkivel. Felolvastam neki; sokat nem érthetett belőle, de bőven osztotta ingyen örömét, homloka fénylett, orra nekizsírosodott, letette a bádogvágót és eltakarította az asztalt: fia dicsőségében fürödve – aznapra befejezte a munkát.

És ugyan hogy ne ujjongtam volna én – közelebb a húszhoz, mint a harminchoz: micsoda merészség! micsoda szenvedély! Saavedra! – – – lángoltam és diadalünnepet ültem

ezer szerencse (gondoltam számtalanszor) – ezer milliom szerencse, hogy bemutatkozásom levélben történt és nem személyesen. Ha a salamancai labor ajtajában megjelenek, esetlenül beköszönök és köpcös kis rengve-rengő kövérségemet restellgetve eldadogom gondolataimat, ki tudja, emberszámba vesz-e?

Saavedra vérbeli charmeur.

Hamarosan nagy örömet szerzett nekem.

Utólagos engedélyemet kérte hozzá, hogy az idegszerv működéstani különválasztását, a szomatoinnervációt és a generokoordinációt (minthogy egyrészt a minden filozófia nélkül érkező és távozó orvosfiatalságba beoltja a szándéktörvény ismeretét, másrészt szerencsésen előtérbe tolja a tengőéleti-hatástani konstansokat és ezzel megóv bizonyos civilizációs téveszméktől, amelyekkel a pszichologizmusok „tudatunkat” bálványozzák) – előadásai során közkinccsé tegye és hogy nevemet a spanyol ifjúsággal megismertesse… Ha ebben a levélben netán fényképet is kér rólam, hogy azt is megismertesse a spanyol ifjúsággal, hát inkább hirtelen halálhíremet költöm és megszakítom a levelezést: őrizzék csak meg Salamancában az illúziókat.

Túlzottnak tartottam ezt az érdemtelenre pazarolt publicitást: annyira nyilvánvaló volt, hogy a kutatóirány kijelöléséhez és a munkateóriához tőle merítettem az inspirációt – túlzás volt, de már nem lehetett rajta segíteni. – Közkincs vagy – bókoltam magamnak és boldog nevethetnék környékezett, igen, megvallom, boldog nevethetnék, amikor először képzeltem el azt az egyetemi előadótermet, ahol a spanyol szövegnek közzészúrva elhangzik a nevem – a jó huligán! a derék huligán! aki megbecsülést szerez Hazájának és a huligán névnek a külföld előtt! – bizsergett a mellemben valami… Vazomotoros – hopp! vérbőséget a szimpatikuson – vezényeltem és regisztráltam elégedetten azt az érzést, amit „dicsőségnek” hívnak széles e huligánságban. Tábori ágyat állíttattam be a laboratóriumba és ahogy a gyerek az ágyába viszi a játékszereit, úgy vittem ágyamba a finommechanikai műszergyár szívfájdító árjegyzékét: így aludtam el, eszközeimmel, tárgylemezeimmel, kísérleti állataimmal – az egész laboratóriummal a dunna alatt.

A hajnali sétát körséta helyettesítette állataim közt, még papucsban-gatyában – azzal, hogy csak bekukkantok és visszafekszem. Persze ottragadtam, hőmérőztem, etettem, naplóztam, Saavedrát lapozgattam, az aznapi munka előkészítése pedig teljesen lekötötte a figyelmemet. Dél volt, mire az idegszövetfényképekhez kipreparáltam ezüstkészítményeimet rostrafestve, magrafestve és a késő éjfél a lámpák mellett ugyanabban a papucsban és gatyában talált, amiben a körséta kezdődött hajnalkor, azzal, hogy visszafekszem.

Kimeríthetetlen türelemmel kutattam át köbmilliméterenként a tengerimalac-hímvesszőket, a pelvikus és hipogasztrikus köteleket, gyerekfejjel mindenütt velődús szigetekre gyanakodtam, állandóan szinguláris pontok előkaparászásán nyargaltam szanaszét a testbelsőben: ama kisikló, titkos tengőéleti „centrumot” kerestem; bizsergett a mellem, valahányszor arra gondoltam, hogy a genitáliák első szinguláris pontját Saavedra rólam fogja elnevezni, mint ilyent fogja megismertetni a spanyol ifjúsággal és már észre se vettem a pikantériáját annak a dicsőségnek, ha a köztudatban valakinek a vezetékneve örök időkre összeforr a hímvessző valamely köbmilliméterével.

Természetvágyam, ahogyan az kölyökkorom élménye volt – elaludt.

A mezők nélkülem ébredeztek nyaranta; a csatangolásokat örökké elhalasztottam és legfeljebb ha a szertár ablakában ácsorogva nekiszerelmesültem hajnalban és elvágyakoztam; a szembefénytől egyet-kettőt tüsszentettem – a Kretschmer-féle fiziológiás tüsszentőreflex, kívántam kedves egészségemre; reggelente így vártam a Napot: ez volt minden.

Mély érdeklődésem a természet iránt új irányokat keresett, kérdéseit tudománnyá fogalmazta és precíziós műszerekkel leste a feleletet. Az idegrendszer konkrét kutatása nyomán bombamódra robbant bennem az  ember  iránti érdeklődés; már nem rágtam keresztül magam utálkozva az olyan irodalmon, ami kizárólag emberekről szól és a tájat nem látja; ám ezek a históriás könyvek vagy regénynek keresztelt pletykaóceánok is csak egyféleképp és sehogy máshogyan nem érdekeltek: az élettan szempontjából.

Valami felrémlett, valamiről mintha látomásom lett volna. Arról, hogy a császárok az életérdek ellenségei; hogy a császárokat és a császárságokat mint politikum-fölötti erő teperi le-és söpri el az emberi életérdek.

Keresztül-kasul becserkésztem a történelmet. Végignéztem, hogyan söpri ki az életellenes patriciuskasztot váraiból és városaiból Justinianus alatt a pestis; ugyanakkor a politikai kisemmizettek – az egészséges parasztprovinciák érintetlenek maradnak.

Az igaz dolgokhoz való heves vonzalom elúrhodik rajtam. Összeborzadok, amikor egy természetfilozófusnál azt olvasom, hogy amit a guillotine valójában lefejezett, az a szifilisz volt. Nem hiszek benne. Felkeresem a lakásán. Fogad. Korabeli dokumentumokkal győz meg róla, hogy így igaz – a francia nemesség nyolctized részének a luesz családi betegsége volt, valóságos osztályendémia. Ez olyan találkozás, ami földredobbant: nem különös, hogy az életérdek és a nagy francia forradalom egy-és ugyanazon az úton haladnak? S nem ugyanez a megfejtése annak, hogy Napoleon félmilliós hadseregét a tifusz Oroszországból valósággal visszasöpri? és az is, nem fölöttébb különös, hogy a legújabbkori császársági militarizmusok ha gorombán, ha merőben tévesen is, de mind-mind ezt kénytelenek felvetni nyíltan – az életérdek kérdéskörét…?!

Egyre tisztábban bontakozik ki előttem, az idegszerven töprengő neuro-fizikus előtt, a  szándéktörvény:  mintha egy force majeure, egy homogén, mit-sem-változó hatóerő volna a történelem dialektikája alatt és ez a vis gravis akkora erőhatalommal érvényesül a világtörténelemben, mint aminek az antitézisek csupán göröngyök. Ha a szavak lepkehálójával próbálom lekapni – hát leginkább valami szűnhetetlen éber szándékhoz hasonló: a vegetációs erők rendező elve ez, amely fejlődéstani irányokba viszi-és igazítja, arrafele sodorja-serkenti az egész élettüneményt. Már szinte mintha látnám: az életérdek teszi ezt velünk; törzsfejlődésünk morfológiai imperatívusza kísért és az anticipálja politikai történelmünk dialektikáját. Ez emeli tovább és magasabbra az embert, ha a kártékony antitézis a fejére dől és mondhatni a jogkiterjesztő politikum a jacquerie-től a nagy októberi forradalomig – az sem egyéb, mint ama vis gravis Napjának a protuberanciái: a vigorózus életérdek feltükrözése a kérgi reflexintegrálon.

A természetvágy és az ismeretvágy első küzdelme a természetvágy vereségével végződik: mostmár csak az  ember  érdekel.

Impasszíbilisen, készen minden azonnali élveboncolásra – vizsgálom környezetemet. Hallásom és figyelmem sajátosan módosul, a jóhiszemű mondanivalót avagy „eszmei tartalmat” fülem csak mint mellékes kísérőzenét észleli, új képességem kapzsi nyúlvány-szemmel lesi a neuront – a szinapszisok munkáját az ingerjátékot és azt, hogy milyen központok-és reflexívek jöhetnek számításba

szörnyeteggé lettem ezzel: neuropódiumaim nőnek, idegcsápok – új képességem és telhetetlen vonzalmam: a neurotaxis. Ezen a nyomon, mindennapi gondolkodásomban mindinkább eltávolodom a normális figyeléstől, attól, hogy „érzelmeink” antropomorfizmusaira ügyeljek. Szemvégű tapogatóm keresztülfürkészi inkább, semmint nézi a szembenállót és amit rajta rögtön, elsőre célbaveszek – az az idegrendszer. Apám, barátaim ha megjelennek nálam, tudtukon kívül kísérleti nyulakká válnak; neurotaktizmusom csápja mint valami mesterséges belső érintőképesség kutatja át testük ideglefutásait és az indirekt kísérőzenén, szavakon, mozdulatokon keresztül közvetlenül az ingermunkára ügyel.

Valószínűségszámítás volt az egész és házi behaviourizmus, de a laboratórium képzeletvilága lassanként teljesen eluralkodott rajtam; így próbáltam – önkéntelenül – különböző szervi izgalmi állapotaink képzelt szintézisével a legismertebb „érzelmeket”, szenvedélyeket, lelkiállapotokat már mindjárt a véredényimpulzusok, hormonális izgalmak, kéjingerek, vészreakciók – szóval a fiziológia nyelvére fordítani.

A regényekben nemigen érdekeltek az „események”, a cselekmény diribdarabjai, sem pedig az a nemhivatalos pszichológia vagy túlokos lelkicézés, amivel a regényírók körülállványozzák-alátámogatják alakjaikat: az írók önészlelése érdekelt, ami apró megjegyzések, elszólások formájában az anyagban szétszórtan elhever

a klasszikus lélektanon, a vágyak és a szenvedélyek regényes nyelvén már jól keresztülláttam és ezek az apró önészlelések nemegyszer hol ügyetlenül lepleztek, hol félreértettek, hol nyíltan feltártak olyan tisztára fiziológiás mozzanatokat, amelyekre mohó „neurotaktizmusommal” azonnal rávetettem magam: gyűjtöttem őket a pihenés óráiban. Senki sem kerülte el a sorsát; az emberek mint lemeztelenített idegrendszerek sétáltak körülöttem. Panaszocskáik, örömöcskéik, saját kéjszerző reflexüktől való pietista rettegésük vagy a császárság szellemi narkotikumait magasztaló beszédük nemegyszer indította meg bennem villámgyorsan a kombinációt: a neurotaxis utánakúszott a szavaknak az állkapocsizmok mozgatórostjain, bebújtam az agy ventrikuluszaiba, úsztam a likvorban és belebocsátkoztam a szürke és tejfehér tárnákba – ami az agy.

Csak egyvalakit ismertem – olyat, akivel szemtől-szembe csődöt mond a tudományom és sehogyan sem találom szemvégű tapogatóimat.

Milosád Súra volt.

Hadd mesélem el hát egyszuszra ezt a találkozást.

Két centivel volt magasabb, mint én.

(Ha nem hárommal).

Mint az istenszobrocskák, amik a halandónál valamivel nagyobbak.

Mint valami különös tökéletességben megőrzött krétai tanagra – olyan.

Lapossarkú cipőjét lepkeszárnyból varrta a cipész – ahol csak neki gyártják ezt a szárnyas sarut és a szárnyas saru sarka, mindé, lapos.

A párválasztás élménye kólintott fejen. A fülem vérvörös lehetett, izgalmam gyerekes volt és leplezhetetlen. Bántam is én, hogy melyik idegkészüléken, hol bujkál bennem ez a páni félelem – csak megszabadulnék tőle. Meg kellene büntetni, ha frizuráján változtatni mer – gondoltam, mialatt összetereltek, bemutattak.

Egyetlen fémöntvény volt kecses svéd hajviselete. Kézenfekvő volt, hogy erre mondjam az első ügyetlen bókot. Alig kezdek bele, a torkomban akkora óriási gombócot találok, amekkora az anatómia szerint talán el sem fér. Katasztrófális érzés: soha életemben ennél alacsonyabb mitugrálsznak, ennél hájasabb bohócnak nem éreztem magam; már megelégedtem volna azzal is, ha a nevemet két csuklás-nyelés közt kinyögöm-elsuttogom. Ám erről is le kellett mondanom, mindössze a gombócot küldtem le, a szünet kínos volt, öreg kirándulók vettek körül, akik jóságosan mosolyogtak és tüntetően másfele néztek – meglehet, orvosi tolvajnyelv és nagyképűség nélkül, de ezek az öregek sokkal inkább tisztában voltak vele, mi megy végbe bennem, inkább, mint én, a bolonddoktor, aki még azt is elfelejtettem firtatni, hol volt az a gombóc, mielőtt lenyeltem: a nyelvgaratidegen, a vaguszon vagy a trigeminuszon.

Milosád Súra rámcsudálkozott.

Rámmeresztette napraforgó szemeit, kamaszosan átfogta a tenyerem, megszorította és menten tisztába jöhetett vele, hogy izzad. Szenthabakuk, izzad a tenyerem… Hamar félrevonultam, elkotródtam mellőle. Súra nem az a lány, aki ilyen kevéssel beéri, amilyen én vagyok, legénynek a „halpiacon”; és akármilyen nyegle módon is – igyekeztem jó előre túltenni magam a vereségen; azon, hogy Súra számomra elérhetetlen.

De csoda történt.

Utánamjött.

(Éktelenül mulatott siralmas állapotomon és ki akarta élvezni zavarbeejtő hatását, míg aztán meg nem esett a szíve rajtam: később „kicseréltük értesüléseinket” – bevallottunk mindent a legapróbb részletekig). S most meg az volt a baj, Szenthabakuk, édes-kettesben, távolabb a többiektől. Jelenléte mint a szikra gyújtotta be szellemem motorjait és én közlékeny lettem. Beszéltem-beszéltem. Ő, néha „csak-azért-is”, ellentmondott és megmakacsolta magát, ha úgy érezte – az ár, amit jelenléte felidézett, elsodorja és egyénisége elvész; de ha belátta tévedését – engedett. – Nem haragszik? De igazán, ugye nem haragszik? – kérleltem. Mire ő: – Nem, nem haragszom, kicsit sem – mondta, és igazat mondott (ez a „kicsit sem” szavajárása volt). Így sohasem fenyegetett a monológ veszélye, sőt, csakhamar azon vettem észre magam, hogy Súra beszél és én hallgatom.

Precíziós műszergyárban dolgozott Milosád Súra, az alkatrészrevíziónál és ez a munka bizonyos fokú műszaki tájékozottságot követel; jóismerősként emlegetett egy sereg orvosi és másegyéb technikai műszert és én önkéntelen respektussal hallgattam, milyen magabiztosan mozog olyan fogalmakban-és területeken, ahol én kissé agyrasüketen születtem.

Szemem lesunyítva, állam a kezembe temetve igyekeztem követni, hogyan készül a Jaspers-fogó vagy a magzati füles forcepsz, amit megvenni oly egyszerű és gyártani olyan titokzatos; a mérnökszerszámok, a planimeterek, a teodolitok részei, alhidádék és libellák úgy verődtek vissza technika iránti agysüketségemen, mint valami okkultista gnózis, amit nem lehet, de nem is kell megérteni.

Amilyen gyorsan csak lehet, elvesztettem a fonalat és már csak a szavak napsütésén kéjelegtem. Olyan hálásan és hunyorogva néztem fel rá, mint valami agyonpihent heverésző kutya a tavaszi Napon, arra, aki elmentében megsimogatja a bundáján és a tokája alatt. Csak ez hiányzott volna, hogy idegrendszerem egy napra tökéletesen elfelejtkezzen szemvégű tapintócsápjairól és az egész idegkutatásról – – – a simogatás.

.......................................................................................................................................................................

Soha nem felejtem el, hirtelen lódobogást hallottunk és mintha vetítették volna, a Szent Paruzián Katonai Akadémia felől fiatal katonatisztek vágtattak el a kirándulók előtt, a lovasok mint a frissen töltött kölniszóró, a paripák cukorból. Egy huszárfőhadnagy ugratott elő a sorból, a villogó kámea, a zöldköves pecsétgyűrű a kézen, ami derékonmarkolja – – – Súra nem tiltakozik, kicsit sem: és boldog sivalkodással huppan a magasba.

A nőrablás megtörtént – az asszonyok tovább uzsonnáztak és irígyelték Súra délceg ismerősét. Másfél óra múlva került vissza oda, ahol táboroztunk, egyedül, kipirulva és tánclépésben. Mint valami tökéletes krétai tanagra, amin felfrissítették a színeket – csak fél pillanatra fordult hozzám: kikacagni (a bohócot, aki vagyok), mialatt a hajába virágot tűz; s azzal elvegyült a társaságban – – –

.......................................................................................................................................................................

Csak ez hiányzott volna, hogy tökéletesen elfelejtkezzem a neuronokról, szinapszisokról, Saavedráról, mindenről – az ezredrésze annak, amit akkor, azon a délutánon, ez a katonatiszt kapott. Csakhogy Súra nagyon sokáig még álmában sem tűrte volna: a gondolatát is, hogy valaha engem simogatni fog.

Mondom, természetvágyam alulmaradt, míg azután a házasságom alatt a munkatempóm annyira lelassult, hogy ismét rákaptam a hajnali sétákra – – –

Súrácska eleinte megrémült; azt hitte, „két életet élek”. Később, ahogy megértett, kijelentette, hogy ő is jön – ebből persze nem lett semmi: ha ébren volt, marasztalta az ágy, ha meg aludt, a hasán elheverve, kócosan – nem volt szívem fölkelteni. Kimentem hát egyedül.

Felmásztam a dolomitba vágott lépcsőkön, el a mesterséges vízesés mellett, aminek éjszakára lezárták a csapjait; elkanyarodtam Nagy-Huligánia szimbolikus szoborcsoportozata mellett, ami ilyenkor, mit sem szimbolizálva, époszi méretű kőkalarábé formán dudorodott ki a dolomitból. Mikor aztán elértem az első pihenőt, a Szent Csalavér emléktemplom bazilikális romjai után a bástyák elmaradoztak és én nekivágtam a Kiserdőnek, a néptelen kilátó felé…

Oly túlkényelmesen kaptattam, annyira a magam kedve szerint, hogy alig pihegtem, amikor első fáit a sötétben kivehettem. Emberi viszonyom a többiekhez – feleségemhez, apámhoz, a Milosád-családhoz – epizódszerepem Kis-Középeurópa többmilliós színpadán napkeltéig érvényét vesztette: újra egyedül voltam, olyan egyedül, amilyen árván, iker nélkül a placentáról lekerültem. Ezeken a légyottokon a hajnallal, a Kiserdőn, a Kilátón megfogant valami.

A természetvágy újjászületése volt: látni akartam Hátsó-Euráziát.

Csakhogy ez a természetvágy már másfajta volt: a férfi életérzése. A vándorvágy többszörösére fokozta a gyermekkori érzést – és nehezére eshet ezt olyan embernek  hinni,  aki Nyugateurópát, ezt az egyetlen óriásvárost meglakó európai.

…Azóta kerültem olyan szélbe, ami vért sajtol a fedetlen testen és a pórusokat évezredek óta morzsolt finom porral tömködi tele

…kecmeregtem keresztül olyan erdővidéken, amihez képest az európaiak törpe, szegényes pagonyok, ritkás facsoportok. Ha egyszer belekerülsz, hát mint a hangya – antennaidegeddel tapogatódzol, számtalanszor visszamégy, igazodsz, körbejársz és legjobb, ha a hibu ösvényösztönére bízod magad

…lebegtem óraszám kétezer méteres mélység fölött egy szál háncskötélen, ahogy a levéltetű a dzsungelpók halálhídján libeg. Nem acélból és üvegből költött ékszerszelencében szállítják itt az utast, ahogy a svájci funiculaire: úgy ül bele kétlábbal a kötélfészekbe, ami vág, és maga darálja kétkézzel azt a kezdetleges csigaszerkezetet, ami a levegőégen ázsiai lassúsággal előrefele mozgatja, alatta felhőfoszlányok húznak el – – – láttam róla HENCIDÁT és BONCIDÁT, a két temudzsin ipari központot, az egyik az Akragasz hegység lábán, majdnem a hóhatáron, a másik a Kiriakusz-lánc egyik előhegységén, a Tauruszon. Ha tiszta az idő, megáll a holtrafáradt vándor a kötélen, beakasztja a darálócsigát, lenéz – és a mocsarak és mangrove-erdők járhatatlan vakfoltja közepén felfedezi SZEGHALMOT: horhosa a BAR-EY-YOHOO – a rettegett BERETTYÓ, balpartján hosszú, végigfektetett, üvegtetős épületcsíkok, a népművészet-konfekció gyártelepei a bennszülött munkásnegyedekkel, BUZSÁK meg KALOTASZEG; másik partján az európai negyed kaszárnyáival, ágyúival, a kérkedő erőd – – –

.......................................................................................................................................................................

Négy éve nem láttam a huligán plakáttermést, ez az első találkozásom a Természettel Ileana-ALSÓVÁROS állomásán, újra HULIGÁNIÁBAN talál a hajnal – – – és ugyan hogyan pillantsak Hátsó-Eurázia után ezekre a varázsligetekre, amelyek az óriásvárosok körül kialakuló összkomfortos természetet ábrázolják?

Vagy tudják egyáltalán HULIGÁN-Kisközépeurópában, hogy mi az az őspagony?

ŐSPAGONYT hirdet a PARCELLA KERTVÁROS R. T., és mindjárt be is mutatja: stilizált, nyavalyás törpefenyők közt gombamódra elszórt házak, folyóvíz, telefon, autóbusz-végállomás… – jártak volna CECÉN, jártak volna ÁTOKSZÁLLÁSON, láthattak volna őspagonyt; vagy vergődtek volna a karakasztán sztyeppén keresztül, hónapokig rostokolva CSÓTFAPUSZTÁN a ciklonok miatt, talán másképp festene ez a plakát – – – no de hát: a fővárosok nem kolonizálni akarnak az óceánon túl; a fővárosiak sorsára hagyják CECÉT, ÁTOKSZÁLLÁST, CSÓTFAPUSZTÁT és ahány egzotikus, óceánontúli őskultúra csak van: ők kirándulni akarnak vagy letelepedni, lehető közel a nagyvárosi narkotikumokhoz.

.......................................................................................................................................................................

…Azóta (nem kérkedésből mondom) megmásztam a Sophronica-vulkánt és nem kirándulásból másztam meg, lehetetlen a távolságok, a hegyek méretei miatt, a legkisebb átruccanás is expedíció. Megmásztam, mert keresztülvitt rajta az utam: lábát köröskörül óriás dendritek borítják, a dendritzsúrló sűrűje teli van ragadozó pillangófajtákkal: óriás maripózák, wimperek, züzük, lépfenét hordó bögölyök, bölömdongók, csecsék, harapós muslicák és pillangóskorpiók – mikor először kerültem szemtől-szembe velük és szerencsésen megúsztam a találkozást, csak mulatnom kellett, hogy Európában gombostűre tűzdelik a pillangókat

…láttam a Sophronica-krátert: egyetlen többhektáros lávató; szűnös-szakadatlanul bugyborog és fojtó foszgén-felhőket pipál az ég felé. Senki nem ismeri a tófenék domborzatát és senki sem tudja, hol a torok. Egy expedíció kettősfalú üvegkapszulában rámerészkedett, de HELEMBÁNÁL ottpusztult: a torok valószínűleg olyantájt lehet, ott van az, ahol a batiszférát leragadja az örvény – – – vesztére merészkedett rá eddig még minden expedíció

…tanúja voltam olyan hősies vegetációnak, amihez képest Európa legdúsabb erdőtakarója is életszegény. A plazma olyan mohón és oly szolidárisan folytatja a szentháborút az életérdekért, temperatúrák és szervetlen anyagok ellen, mintha egymásból is élve és egymást is gyilkolva, de egyetlen lény módjára küzdene: Biosz volt ez a lény, a bioszféra élt és szakadatlanul gyarapodott

…leltem kanálfüvet az Akragaszon, magasan a hóhatár fölött: csonttá fagyva birkóznak nedvei a hideggel, hogy a fagypont alatt is megtartsák azt a minimális anyagcserét, amellyel Biosz a hóhatár fölé tolja uralmát

…akadtam ázalagokra a Sophronicán a forrótavak öbleiben, ahol a halamat főztem: közel a forrásponton élnek-és tenyésznek, mint az élet misszionáriusai Hátsó-Eurázia háta-közepén – pedig köztudomású, hogy az élőfehérje, ha védelem nélkül teszik ki a hő hatásainak, a nyári napmelegen már megalvad

.......................................................................................................................................................................

És most újra itt vagyok és négy év és negyvenezer pokolkilométer távolából vizsgálom az ismeretlen, új plakátokat – a városi szépséget, aki huligán népviseletben, magasraemelt kézzel pillangót tart az ujján és azt próbálom, hogy ne ítélkezzem keserű nevetéssel: volna csak valami óriás maripóza, történne az eset négyszáz kilométernyire az első szűkösen fölszerelt segélyhelytől, milyen iszonyodva menekülne

és a vitrinhez hasonló kötélvasút? Ami ott lebeg kékszínű folt közepén „FEL A CSANTAVÉR DOMBRA!”, rajta huligán élethűséggel első, második és harmadik osztály. Ezzel igéz és ezzel csábít a mesterséges sziklákon való sétakirándulásra a fogaskerekű vitrin – hogy még arra a rövid tíz percre is, amíg a csúcsra felszáll, mindenki lelje meg a maga osztályát – – – vajon ha utasai órákhosszat lebegnének SZEGHALOM fölött egy kisujjvastag háncskötélen és a fájdalmas hurkát vágó combhurokban, hullafáradtan a kézihajtású csiga darálásától ott fenyegetné őket az éhhalál…?

vajon ha onnan tekintenének a felhők elúszó nyílásán át, le a Földre, hol az emberek nem is gyanítják a járás boldogságát – és életvágytól és halálfélelemtől kiszakadó szívvel néznék odalent a gyárterület vékony, fegyvertelen munkásházait a jól felfegyverzett kaszárnya körül, jutna eszükbe, hogy nem jó osztályban lebegnek a kétezer méteres mélység fölött? Panaszkodnának-e HENCIDA és BONCIDA között a dzsungelpók halálhídján ringó tehetetlen levéltetűk, hogy téves osztályon sodorja – mikor visszarántja és néha percekig ferdére fujja őket BURYJA–BOHOORA, a karakasztán puszta Szélistene…?

.......................................................................................................................................................................

Hogy megfogyatkoztál, huligán Természet! Csendélet vagy csupán: natura morta.

…Laktam házakban, ahol éjszakára behúzzák a létrát, emeleten a bejárat. A nyílásokon se üveg, se ajtó, a korlát ismeretlen és az erkélyeken, három emelet és a hegyszakadék mélységével alattuk – nyugodtan beszélget a bennszülött. Az erkély szélén, lábát lógázva gyereksereg ül, némelyik a peremére lógaszkodik és fészket csinál – az anyák pedig nézik és nevetgélnek hozzá

…előfordult, hogy egy tíz méter széles hegyifolyó átugorhatatlansága négy heti késésembe került, addig tartott, amíg kötélhidat találtam rajta és a négy hét alatt úgy összebarátkoztam vele, hogy amikor már messze jártam, még mindig a zúgásával álmodtam: mély vörösagyag partjaival, amelyeknek minduntalan fejjel tódul neki – csak ALATTYÁN tudtam meg, hogy ez a rettegett ZAH-GY-H-VO’HOUU, a Zagyva, híd híján fát kellett volna rajta átdöntenem

…vágtam keresztül karsztokon, ahol a bokrok és óriásgödrök fenekén vadbárányok rejtőznek; ha magányos utast vesznek észre, kilenc közül tíz esetben támadnak: az őrürü eget-földet megreszkettető üvöltéssel adja meg rá a jelt, a vadbárányok előbukkannak, egyenesen a szerencsétlen felé vágtatnak és fegyverestül megeszik

…tévedtem el káposztaerdőben, ahol a levegőből lecsüngő lepedőlevelek kés és fűrész nélkül lehetetlenné teszik az áthatolást – patranának („pitarnak”) nevezi a bennszülött az ilyen mesterséges, ajtó formájú bujtatókat; a lepedőlevelek között a tisztásokon azonban ragadozó nyulak tanyáznak, legjobb előbb csak kukucskálólyukat fúrni az akantuszon vagy az óriáslapun, nehogy az ember vaktában átbujjon és egyszeriben egy csorda kellős közepén találja magát

…éjszakánként gyakorta látni őket a lesen: hatalmas fülük fehéren világít a fák között. Ha prédát látnak, három ugrással ott teremnek, a füleikkel agyonütik az embert és szétszaggatják; az utast csak csordában merik megtámadni, magányosan elég, ha az ember a reflektorral a szemük közé világít: ilyenkor a ragadozó nyulak veszedelmes füleiket végiglapítják magukon és lomhán elügetnek

.......................................................................................................................................................................

…Azóta szakadt rám olyan magány, hogy  embert  kiáltottam hangosan, akárki, csak ember legyen! Majd meghaltam örömömben, amikor először pillantottam meg Westergaard Atyát, akit második atyámnak tekintek; és ugyanígy voltam Rochard ezredessel – az egyedüli ember, akinek volt mersze puszta kézzel Hátsó-Eurázia torkának ugrani

…meredtek sziklák elém vérvörös eurazitból: éléreállított szilánkok voltak ezek vagy inkább valami történelemelőtti vágószerszámnak a pattintott kőrészei, magasságuk kétszáz méter, taréjuk borotvaéles és kettéhasítják az arrasodrott felhőgomolyokat – amilyeneket talán az Istenek Kertjében ha látni

…éltem mélyföldön, ahol a szél vattánál lágyabb, a világ barlangnál védettebb, a levegő langyos és hűs, mint ezer szerető kéz a homlokon, a csönd szanatóriumi: a Világ Teteje mellett van ez, ahol a part hatezer métert szakad és apró, egymás mellé települt jurtákban szegény nép él a tanya idiotizmusán, a Világ Fenekén: és kinek CSABONY, kinek APOSTAG, hol GYOMA, hol ENDRŐD a neve

…fogadott jámbor lam-lam spirituálékkal a vadon – de fogadott vérelhűtő dobogó gongással is, amikor heteken keresztül hallhattam a földből a DONGA-DONGA-gong szavát:  Fehér Ember Ne Közelíts

…bejártam fehér tájfoltokat, ahol európai térérzésemmel elvesztem; itt újra tanultam a világot – az egész vulkánikus, fiatalkorú geoplasztikát, utazásom idejére esik az az emlékezetes kataklizma, amikor a KRAKATAU szigete a tetején SZALKASZENTMÁRTONNAL szétröpült és reggelre pár nyomorúságos káka, szittyó meg nádcsomó maradt belőle a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNYON

.......................................................................................................................................................................

Hogy ne támadt volna fel természetvágyam és hogy ne lett volna az valami más, határozottabb és érettebb érzés, amikor ehhez a természethez képest Európában az emberek élettani asszimilációja eltüntette a természetet – milyen más volt a Természet és az európai natura morta, ahol az égő cigaretta távoltartja a szúnyogokat: ahhoz képest, hogy Taskurghánban maguk a szúnyogok is cigarettáznak – vagy ahhoz képest, ahol a házakra tűzött fáklyákkal igyekeznek éjszakára elriasztani a csípéshez bukfencet vető skorpiót, a ragadozó pillangókat, az óriás maripózát, a kardfogú wimpereket vagy a bénító sújtásával fenyegető elektromos züzüt – – –

Csakhogy ilyen tökéletes női csípőknek méltatlan hely a kültelki állomások árnyékszék-fala; a deszkák elválnak, a csípők végighasadnak és hajnalban alszik a fenekek zenéje.

Hajnalban a plakátok nem toboroznak. Amire rábeszélnének, a kirándulóvonat, a hétvégi ház – az üdülést, ezt a szánalmasan európai fogalmat narancslé módjára csurgató őspagony, a tegnap ültetett százados fák, a vendégtoborzásra használt erotikus csípővonal – mindez most embert-nem-jelentő folt, a szövegek meghökkennek, a rikácsolás a torkukon reked.

Ami annyiszor tönkreteszi az európainak saját kultúrája jóízét: a betűk mechanikus olvasásának átka hajnalban kihagy: a foltját látni csak. Utoljára foltokat látok hosszú sorban, anélkül, hogy olvasnám:

ÜDÜLJÖN! ÜDÜLJÖN! ÜDÜLJÖN!

Látomásom támad tőle: az ezertornyú HULIMEGDÁN.

De nem a Szinvaparton. Huligánia Alkotmányos Kisebb Tanácsának mesébeillő hajléka az ILEANA-alsóvárosi rendezőpályaudvar árnyékszék-falán mint a hajnali plakátkiállítás primadonnája vendégszerepel, ezer tornya közepéről megváltó sugárban melegforrás tör elő: ÜDÜLJÖN! – tizenkétszer egymásután. Így szokta magához csábítani egy alkotmányos fő-és fürdőváros a csüggedő és üdülésért kékülő-zöldülő alattvalókat. Egy másik melegforrás jut eszembe, amiben a halaimat főztem: a Sophronica-vulkán.

Magasan a hóhatár fölött apró hegyiközségeket dugdos ráncaiba: ALDEBRŐT és FELDEBRŐT – ahol az üdülést soha-nem-emlegető bennszülöttek élnek állandó életveszedelmek között. Látom a krátert, amit csak aszbesztsaruval lehet megközelíteni; középen, ahol a lávató a legjobban bugyborékol és a fojtó foszgén előtör, a nyughatatlan mozgás-és fővés alatt találgatom szemmel, hol lehet a torok – – – vajon megakadt-e benne vagy leszívódott a földkazánba a batiszféra, amiben áldozatul esett még eddig minden expedíció.

Összeborzadok a hajnali látomástól – mi lesz, ha ez a kráter is az égig röpül hegyestül, mint a KRAKATAU és megmozdul alatta-és mellette az egész gigantikus fiatalkorú geoplasztika, csak ALDEBRŐT és FELDEBRŐT temeti be, vagy a láva elér a Kiriakuszig és akkor vajon az Akragasz-lánc megállítja-e?

Milyen szerencse, hogy ez a huligánokat nem érinti, messze túl történik mindez, messze túl a NAGY vagy CSENDES INGOVÁNYON.

.......................................................................................................................................................................

A nagyváros fölötti fényburát elnyeli az égbolt, oszlik a homály: virrad; látni mindent, de nem lehet kivenni semmit.

A Paladdin-cirkuszt foltjába olvasztja a kiliánvárosi Gyárliget: a Cigányhinta, a Bádogláb és az Óriáskerék már világos, de a liget még őrízni akarja az éjjelt lombjai alatt. Kifecsegtem ezt is, mostmár ismeritek természetvágyamat: tudjátok róla, hogy nem európai.

Ám a hajnal hatalma nagy: nemcsak a plakátok veszítik el emberi összefüggéseiket – az árnyékszékek is. Nagyon is a nappal berendezései közé tartoznak, nincs értelme bemenni a deszkapalánk mögé, amikor van itt „fürdőmedence” elég, olyan plakát és alkalmas bármelyik. Megtöltöm hát termálvízzel az egyiket (netán ha valamelyik sellő fürödni szeretne), utána kerti öntöző módjára ide-oda, ide-oda – – – lelocsolom a fenekek zenéjét.

Ötödik Hajnal.
Ismeretlen Bölcsek

A kontinens a legöregebb az összes földrészek közül; ez abban nyilvánul, hogy plasztikája viszonylag alacsony és sokhelyütt laposra kopott. Az egész kontinens legöregebb lokalitása azonban ez a lapályország – HULIGÁNIA – hol a végelgyengülő kontinens már az emberlábak taposását földtanilag is érzi: mert a legfontosabb életjelenségek alatt a talaj a kopáson túl a csendes mállás állapotába került.

Nem is csoda, hogy amikor ILEANA-Alsóváros RENDEZŐPÁLYAUDVAR felől érkezik az ember és a holdnélküli éjszaka vak reflexfényeiben keresi szemközt a Csantavér-dombot, tetején a Szent Csalavérról elnevezett őskeresztény bazilika romjaival, hát nem találja. Lehetséges lenne, négy év alatt embertalpak a puszta járással, rajta-tapodással annyira elhasználták volna a hegyet? – – – vagy csak az általános málladozással állnék itt szemben, ami senkinek se tűnik fel, ha ő maga nem tűnt el innen évekre, hogy meglátogasson fiatalabb földrészeket…?!

Nem látni a Kipcsak-bástyát sem, a Kipcsak-bástya jellegzetes foltját, mert kutyafej-formára restaurálták a tetején – még azokból az időkből maradt az egyik kapubálványa, amikor a kipcsak tatárok lovagolták tele Európát: az emberek a lapályon azt hitték, újra feltámadt az Arany Horda, és bástyákkal meg városokkal erődítették a málló-omladozó földséget, mondják, a Csantavér-domb belsejében katakombák is voltak a Csalavér-székesegyház alatt, amelyek hosszú földalatti folyosóikkal messzire kinyúltak-és elvezettek, le – egyik a Szent Csalavér városrész alá, másik a Boldog Bakator Kertváros alá, megint másik a Szent Helóta Vértanú, a mai munkásnegyed alá: volt egy ág a Hitvalló Tonuzóba egyházközség alá, ami aztán ókeresztény szokás szerint kettévált és egyik ága a négy evangelista, másik ága az öt seb és a tizenkét apostol, harmadik ága a hétfájdalmú szűz és a tizennégy stáció – az negyvenkettő, négyszer negyvenkettő azaz összesen százhatvannyolc ágra szakadva, ugyanannyi helyén akadt el a talajnak HULIGÁNVÁROS alatt és ott már tovább nem volt folytatása.

Az őskeresztények eltűntek, helyüket elfoglalták a keresztények, az Arany Horda, a Fényes Porta a lófarokkal és a félholddal, a végtelennek tetsző császári okkupáció – ágyútalpak, zsoldosbocskorok taposták, keréknyomok lazították-mállasztották meg lópaták a talajt.

A múlt század végére HULIGÁNVÁROS alatt a föld annyira lekopott, hogy felszínre kerültek az őskeresztény rejtekfolyosók, a kipcsak ostromcsatornák, a mozlim vészkijáratok – úgy hogy amikor a századelőn egy modernül összezsúfolt óriásváros szennyvízlevezetéséről kellett volna gondoskodni, nem ástak új árkokat: az ezeréves vészkijáratok mint kissé málló, de mély és kiterjedt árokhálózat szelték keresztül-kasul az altalajt; kevés tatarozással az őskereszténység, a kereszténység, az Arany Horda, a Fényes Porta stb. stb. csatornája mind-mind használhatónak bizonyult – és így nem túlzás és bátran lehet állítani, Európa sok helyén használnak ma is ezer évvel ezelőttről örökölt berendezéseket a szennyvizek levezetésére és ezek az ezer évvel ezelőtti vészkijáratok kissé kitatarozva, frissen boltozva néhol és villanyvilágítással, ma is üzemben vannak.

Ismeretlen bölcsekről beszélni – arra kerekedik kedvem

nem azért ismeretlenek, mintha kimaradtak volna Diogenész Laercioszból és ezzel még az ókorban vesztek el; hanem mert senki őket a bölcsek közt nem emlegeti

pedig megvan a maguk különvéleménye a mi dolgainkról, annyi szent, de véleményeik közlésére képtelenek – noha puszta létezésük az idegrendszer háromszázezer esztendős finomulásának, a tényérzésért való küzdelmének és győzelmes hagyományainak betetőző bölcsessége

ha van is ellenvéleményük – számukra, akik kívülrekedtek az emberi nyelveken – ez az ellenvélemény kimondhatatlan. Az eleaták hallgattak rólunk, ők pedig siratnak bennünket.

Ha van valami igaz abban, hogy a sírás a csődbement kéjmérleg nyomán az idegrendszer egyszerű mechanisztikus elfárasztása (és valóban, az elfárasztott és pihenni vágyó idegrendszer újra fellendül természetes biotónusára, hol az élettani eudemonizmus mérlege mindig pozitív) – ha van ebben valami kevéske megközelítése annak, ami síráskor történik, úgy azt is mondhatnánk, valami  tragikus evidencia  annyira hatalmába kerítette bennük az idegrendszert, hogy többé semmilyen sírás nem elég nagy önmaguk elfárasztásához és épp ezért hangosan, örök időkre szóló gyásszal – feltartott torokkal siratják az embert és szerencsétlenségeit.

Ha nem tudnám róluk az igazat, azt hinném, lelkükben nők; hogy értelmük inkább kitaláló, mint következtető: hogy megsejtők és „ösztönösek”, segíteniakarásuk ezért ennyire passzív, csupán jeltadó, részvétébe belebénult – – – de nem nők.

Azok az idegfonalak, amelyek egymáshoz és a földhöz bilincselik – pillanatnyi szünet nélkül bennetartják őket egy áramkörben, amelynek sírásuk egyszerű akusztikai rezonanciája. Igy siratni, felelősségre vonni szemrehányón, ugyanakkor ennyi tapintattal visszafojtani, lefojtani a zokogást a hajnali mezők páraburka alá – – – ha ember jár arra, tettetni a közönyösen másfele nézőt és ha hallgatózó fülek kifigyelik és leleplezik erőszakkal, nos: ilyen nyíltan, bujtogató és vad kitárulkozással felpanaszolni az élők lehetetlenségét: emberek erre nem képesek.

És éppen mert mennél többet sírnak, annál bölcsebbek lesznek és annál több okuk lesz rá, hogy bennünket elsirassanak, sírásuk nem emberi, nem az idegrendszer mechanisztikus, jótékony elfárasztása – nincs idegrendszerük. Nem nők, amiért passzívak, nem emberek, amiért panaszolják viselt dolgainkat.

Az én ismeretlen bölcseim a táviróoszlopok.

Huzalaikban – beléjük bilincselve – mióta csak megvannak, hallgatják az emberi nem szent és sérthetetlen balfogásait, az intelligens kretinizmus uralkodó kórtünetét, államok gáncsvetését – nemzedékek szerencsétlenségeit.

Világjelentőségű maszlagok és egy egész nép nevében szóló idiotizmusok, új korszakot nyitó korszerűtlenségek és történelmesdit játszó holt politikumok keringenek rajtuk – a klasszikus politika ez: a klasszikus politika és véle civilizációnk hovatovább emberellenes szellemi és hatalmi rendje, ami ott kering szakadatlanul a Föld idegrendszerén, a táviróhuzalok hálóerdején; és a táviróoszlopok, ezek a vájtfülű fültanúk – ugyanakkor; hogy lehallgatják és kitanulják a hadi helyzetet, a sarokbaszorított, mumifikálódó intézményeknek és koridegen idegrendszertényeknek a világuralmát: ezzel egyidőben tanulják meg a menthetetlenséget, nem segíthetnek  rajtunk  csak  nekünk;  és ha igaz, hogy minden pragmatikus tudás és ezzel maga a technika is egyfajta értelmesedés, talán ezen kell a legjobban kétségbeesniük:

az eszközök forradalma győzött, de a műszaki tudományok politikai öntudatra ébredése még sehol

az eszközök forradalma győzött, de a tudományok második ipari forradalmát lefölözik győzelmének esküdt ellenségei

az eszközök forradalma győzött, már végigsöpörtek egyszer és ők, győztesen, még mindig ezer gazember dologhoz kell hogy segédkezet nyújtsanak azoknak a koridegen, emberellenes démonoknak, amiket az eszközök forradalma félig már letepert.

A Hang! A Hang!…

Könnyű találkozni ezzel a hanggal, mikor valaki hátrafityegteti kis táskáját és a hajnali töltésen úgy poroszkál csendeskén a Város felé: valamelyikükkel félúton biztosan találkozik. A kaptár hangja ez. Megtorpantja – csakhogy méhek helyett politikummá vált emberméhek: sorsok dönögnek

a hang merész, fel-felcsap; sírása oly nyílt, oly bántó, hogy a társadalmi rend erőszakos felforgatására irányuló kísérlet minden ismérvét kimeríti: a táviróoszlop egyedül tudja magát, a bolygón hajnalban szünetel az élet, a tájék behúnyt szemmel vesztegel

az utas azonnal megállapíthatja; hogy a távirópóznák nyelve – a panaszkodásnak ez az óriásszótára – internacionális. Már van olyan világos, hogy a Csantavér-domb oldalában ki lehet venni a Szent Csalavérról elnevezett ókeresztény bazilika romjait, mint valami világosabb, alaktalan penészt; a Boldog Bakator Kertváros, Herminiánváros, Feliciánváros, a gyárkürtők és a hajógyári kishidak kötéltornyai fölött pedig dereng valami miniatür kőkaralábé: NAGYHULIGÁNIA, szoborcsoport

a kontinentális veszteglés és a hasonlat-nélküli hajnali idegrendszerfegyelem hatására ő maga is vesztegelni kezd; élére állított kis táskáján kuporog, felnéz, körülnéz, sapkáját hátratolja – cudar hideg van – szalad ki a száján hangosan, hogy palástolja megilletődését a kaptár hangja előtt. De nincs kitérés, a világ a csantavéri eszmények jegyében vesztegel, panaszolják a zengő póznahangok: íme mi is veszteglünk, a Csantavér-dombtól és Szent Csantavér királyunktól negyvenezernégy kilométer és ezernégy év távolában – hangzik a vidék diapazonja; és mint valami rongyba – durván belefacsar az utas idegrendszerébe a belső kín keze – – –

mert nincs leverőbb, kínzóbb, edzőbb, kíméletlenebbül az igazság megvallására kényszerítő és hevesebb fogadalmat kicsikaró, mint HULIGÁNIA vasúti töltései mentén, derengő hajnalidőn, a hangosan zengő, magányos táviróoszlopok.

Ez is az egyik módja a nyomozásnak – a visszapergetés. Megpróbálom elképzelni az eseményeket – az éjszakát és a hajnal születését egészen addig, amíg megjelenek a színen.

Mondják, nálunk minden sajátos. Pedig Hátsó-Eurázia duplán sajátos; azután meg a világ százezer helyén történik így: a békésen legelésző tehenek éjszakára hazatakarodnak, nemsokára rá elaludnak a tücskök és a békák, csak a szentjánosbogarak tartanak őrjáratot még egy darabig: NAGYHULIGÁNIA (kisközépeurópa) veszteglő legelőin magukra maradnak a töltések mentén rostokoló táviróoszlopok.

Az esti arrajárók még csak láttak valahogy, ha az őrjáró szentjánosbogárkák voltak olyan szívesek és kalauzolták őket – hogy bele ne tévedjenek valami kacsaúsztatónak is használt disznópocsolyába: csak a szélén figyeljék a fordított életet, a fordított, szemcsaló, szentimentális tükörországot. Odaát a Gyárliget meg a Bádogláb nem billegett tovább, a géperőre boldogító tarka zeneszekrény mint valami oktalan otthagyott óriásoltár vesztegelt, a Cigány-hintát üresen cibálta a szél; és ahogy az Óriáskeréken keresztülfütyült, fel a Csantavér-dombra, ahol a Szent Csalavérról elnevezett ókeresztény bazilika romjai kallódtak veszteg: oszloptalan oszloplábak, itt-ott néhány littyedt-lottyadt kőrakás, a csorba, lepattogzott keresztelőmedence (teljes bemerítésre) és fölötte a szundikáló magyarázótábla – a szél is megunta, ő is alábújt a vastag burjánnak, mint a kövek: a szél is vesztegelni kezdett.

Már órák óta tarthatott így, ez a vaksötétség, a felhők világhegemóniája: a Föld páncélfödőjét egy csavarintással lezárták kívülről; még megkopogtatták, hogy hermetikusan zár-e, aztán odakint is csendre intették az időt és a teret – – – talán a giliszták ha ették még óvatosan a humuszt, hogy zajt ne csapjanak, és hogy így, megemésztve, előreássák magukat a talajban, mert nekik és egy sereg más lénynek nem az éjszakához igazodik az időbeosztása.

Ekkor értesültek róla a huzalok, hogy Kuzmekisztán népe Temudzsisztán Főkegyurának Szívéhez olyan közel van, amilyen közel szívhez egy nép lehet; megindult a fapóznák egyszerű akusztikai rezonanciája és a faoszlopok világgá panaszolták a Föld ügyeit

az eget ekkor már vasfelhők átlőhetetlen hajópáncélja fojtogatta, a Föld koromsötét – egyik oszlop sem nézegetheti tovább a tótágast álló, táncoló tükörországot a kacsaúsztatókon, amik a töltések mentén vesztegelnek szeszélyesen, ezerszám s amiket az eseményekben és méretekben szűkös NAGYHULIGÁNIA (kisközépeurópa) földrajzán úgy tartanak számon, hogy nyájas öblök, tengerszemek, csodatók, beltengerek – – –

A táviróoszlopok ilyenkor már lazítanak kissé szuroknadrágjukon és egyik lábukat pihenőállásban kiteszik: vae solis.

Felemelik kissé éneküket, ami mint valami keserűségébe belefásult, hanggá vált merengés, oly végtelen, oly vizsgáló, oly felkavaró: temudzsin és kuzma vér keveredve folyt és kellett is hogy folyjon – és bármiről panaszkodott is a Föld alaphangja, ez a szívettépő diapazon, semmi a Föld atmoszféráján túl nem hatol, olyan kemény, olyan átlőhetetlen a felhőkből összesűrűdött hajópáncél, talán nem is hajópáncél volt ez már addigra az égen, hanem egy acéllemezekből összeszegecselt, veszélyes gondolatokat ellenőrző minisztérium.

Híre járt, mekkora lelkesedéssel fogadták a mufloncsigát a főútvonalakon, amellyel a Főkegyúr elnyerte a finomművű bajor kakukos órát – amikor lassan a szemek hozzászoktak a sötéthez. A bolygó önfénye is segített, az a macska, amelyik a mufloncsigák híre idején a töltésen keresztülfutott, bátran újságot olvashatott volna, olyan jól látott, ha történetesen nem analfabéta.

HULIGÁNIA töltései mentén ezerszámra nézték az elrobogó gyorsot és tanácskoztak hol párosával, hol magányosan – viselt dolgainkról a táviróoszlopok: még én itt se voltam, amikor ezer meg ezer szuroknadrágos barát nyugtalankodott velem az emberért és a magánytól és a sötéttől felbátorodva zengőn, lankadatlan panaszolta és tűrte az ellenséges híranyagot, amit a vállán viselni kénytelen:

– hogy népek egymásraheccelésében akarata ellenére részes; hogy elárulja azt, amire eredete szerint való

– hogy karja nincs, amivel fegyvert fogna, lába nincs, amivel elmehetne partizánnak

– hogy a holt anyag bénulatában csak zúgolódni tud, idegrendszere nincs és nem remélheti, hogy belefárad: sír tehát és számolva a letartóztatással mint egyetlen sajgó, veszélyes gondolat

– így zúgolódnak és hirdetik ezek az ismeretlen bölcsek, hogy a klasszikus politika az ember ellen fordul.

A klasszikus politika AZ ARANY HORDA – ahogyan Husszurföldön, Hátsó-Euráziában, Rochard ezredestől megtanultam.

A klasszikus politika: államprovizóriumok területi lökdösődése; szentesített primitivizmus, ami háborúk láncán keresztül – de soha sehova nem vezet.

A klasszikus politika a fegyverszünetek történelme. Az ismeretlen bölcsek egy beismeréssel kezdik: a klasszikus politika életéhez és üzelmeihez ők – huzalok és táviróoszlopok nyújtanak segédkezet.

„Dámlapátok, mufloncsigák és vadkanagyarak”… Elismétlik magukban a Vadász nevét, aki a hatalmas mélydohánybarna szarvasagancs tanúsága szerint egy ország kormányzására oly Kiválóan Alkalmas – és míg egyre teljesebbé válnak bölcsességükben és ügyeink menthetetlenségében, percenként elárulva egész filozófiájukat, szent szándékukat és a belső elvet, amivel a keletkezés útjának valaha nekiindultak: várják a hajnalt.

Valószínűleg már a hintógyártók fel-nem-térképezett utcája és a félreeső hintó legfenekéről előkapart csavargó halála (vagy csak egyszerűen: egy Csavargóhalál) röpült világgá a drótokon – – – amikor a veszélyes gondolatok felhőminisztériuma megrongyosodott, a lyukon egy csillag tűnt elő, a fényes Aldebarán – fényében már bizonytalanul, mert ha a napsugár a Földet még messze súrolja is, az atmoszféra magához ragadja a sugarat, a fényelhajlás erős: így vagy másképp, de derenghetett. Amit Scsegovics Aladár főkegyúri hetman szerint a vér összeragasztott, az többé széjjel nem válhat – füleltem ki titokban a világkormányzó bölcsességet, így már vitán felül állt, temudzsin és kuzma vér kellett is hogy folyjon; de ahogy tudomásomra jutott, hogy világkormányzó bölcsesség a puszta tompa vegetáció – világkormányzó bölcsesség az évszázados közös múlt, közös történelem, közös hagyományok és a világot nem kormányozza a  jövő érdeke  – egyszeribe nehézzé lett a szívem. Meg akartam cirógatni a földbeásott szuroknadrágos barátot – a szerencsétlen árulót, aki árulásra kényszerül, mert kiszolgáltatott.

Már cihelődtem, amikor – hallga csak, hallga, mi történt velem, a fényes Aldebarán búcsúpislogása közben, NAGYHULIGÁNIA (kisközépeurópa) megmagyarázhatatlanul idegen és barátságtalan ege alatt megértem életem legkülönösebb találkozását egy csupaszív emberrel, akinél bájosabb, szeretetreméltóbb és tisztábblelkű lényt még nem hordott hátán a Föld; sokat tanultam tőle, ami nélkül sokkal-de-sokkalta szegényebb maradna életem, tudásom az idegrendszer felől csonka és semmis – és talán megejtő volt Tündérke HEUROFOPULOSZ Zubriániában, maradandó volt HUFELAND mérnök kéthetes útitárs és fölöttébb különös volt KACHEXI, az önkísérletes hormonkutató; de a legkülönösebb utoljára is ő volt, Kukulljevics Pofacsenko – – – ezt az embert, az én Kukulljevicsemet, Pofacsenko szeráfi alakját én Westergaard Atya és Rochard ezredes mellé helyezem.

Hatodik Hajnal.
Kukulljevics Pofacsenko

Darzsilingben ezt mondják: Allah és a Szemyuun.

A yuhukomáknál Odin hozott, a csihikaváknál Varuna vigyen el.

Az Orkuszon túl a Kisded áldását kérik a távozóra, az érkezőt pedig Hajadonnal fogadják. Hátsó-Szabrihisztánban ez járja: ARUA ISTENSÉG! a zebangoo-négereknél pedig már messziről: A KÖLDÖK! A KÖLDÖK!

A Kiriakusz törpéi  unkulunkulu -Piócát dícsértetik veled, az Akragasz vadállati falánkságú emberevő törzseinél pedig a Tollékes Kígyót kívánják a nyakadba, jóreggelre.

Ilyen az üdvözlégy meg a dícsértessék Hátsó-Euráziában.

Egy nép köszöntései pontos képét mutatják annak – mennyire sikerült nagykorúsodnia a metafizikához képest. Kínában, ahol az inkvizíciós-hullakultuszos európaias metafizika mindvégig népidegen maradt és magát az átszármazott buddhizmust is hamar oxidálták az idegrendszerek – még a történelmi Kínában volt ez a köszöntés általános formája: bejelentem néked érkezésemet; bejelentem néked távozásomat.

A Taneszrufton hallottam nemegyszer, amikor a Kalifa ESZLÁRON törvénynapot tartott: Ó – Alázatosság Szolgája! A salakaváknál meg ezt, de csak a törzsfőnöknek mondták; aki egyúttal sámán is volt, BÉLAPÁTFALVÁN: Ó – Fényestompor! Méltatlan közelget (olyik kérvényező, sűrű hajlongások közepette hozzátette: a Te szolgád).

Az egész világot kellett bejárnom, hogy megleljem végre azt a köszöntést, ami semmi támpontot nem nyújt a nép nagykorúságáról a metafizikában, azt is Huligániában hallottam, a vasúti töltésen – azon a hajnalon, hogy megérkeztem.

Buborék pattant szét a beltenger pocsolyaöblén: béka; felébredt vagy álmodik.

A hideg szél lecsapta a kazlakról a ponyvát, a sapkámnak támadt és betört a bekecsem alá. Tükörország borzongott; gyerünk – próbáltam új erőt meríteni abból, hogy ebben a betyáros hidegben mostmár igazán fázom és felragadtam kistáskámat azzal, hogy nekieredek (iszkerlandi fókabőr-kesztyűmet és agyonnyűtt világtérképemet, a nagy Lauderdalet a vonatban felejtettem) – de elsőbbet toltam egyet a sapkámon hátrafele és mintha megemelném, íme már nem fáklyákkal táviratozunk, mint Hannibál a spanyol hegyeken keresztül vagy a rómaiak, Lutéciától Massíliáig: köszöntöm a feltaláló idegrendszereket, a természeti összefüggések megnyergelőit – köszöntöm őket és bejelentem távozásomat.

Így vettem búcsút a távirópóznától, már indulófélben – amikor villanyszemet érzek a hátamon – tolvajlámpa perzselő fénypontját… Összerezzenek.

Hátrasandítok és sóbálvánnyá változom.

Imbolygó nyakú, kísértetiesen nyurga figura, egyenruhás és oldalfegyveres; félvállán panyókára vetett mente, a begyén tarsolyfityeszek iratoknak a címerekkel. A fejetáján (mert nem látom tisztán a ködben:) csákó, álla-orra nincs, a szája táján gólyacsőr, a homlokán szemtükör (gégetükör) és embermagas mocsárgázló gólyalábakon (vagy micsodákon) gázol és iramlik, imbolyog és nyargal egyenesen felém – – – mi ez? „mi modár ez urom?” Hiszen ez a Békászó Gólya óriáskísértete az apósom kertjéből a Csantavérkirályfi-telepen, legalább is hasonlít, a megszólalásig: ugyan mi lesz majd az első szava, ha megismer és megszólal? Áldást vagy jókívánságot mond-e, kiván-e valami metafizikus izét – tekintve hogy Európában még azért javában kultiválják a mitikus eredetű köszöntéseket.

–  Alázatos tisztelettel  – mondja, rettentő magasból.

Mi ez? Allah és a Szemyuun? Odin hozott vagy Varuna vigyen el?

…a Kisded?! vagy a Hajadon?!

Alálátok a talpainak, de valami lázfüggönyön keresztül alig látom az ábrázatát, ez a köszöntés oly váratlanul ér, hogy hirtelenében nem is tudom eldönteni, mennyi benne a mitikus eredet.

– Testestül-lelkestül! – viszonoztam nagy kínnal és felbámultam a ködre, ahol a madár a fejét ingatta: – az Öné! – örvendeztem, de félszemem rajtatartottam az oldalfegyverén.

– Megemeltük a sapkánkat a táviróoszlop előtt. Igaz-e? Így van-e?! – tekintett le rám szúrósan (szemeket nem láttam, csak a szúrást éreztem). – Robbantók volnánk vagy szabotőrök?!… Há?… Mi?! Mi dolgunk volt a távirópózna körül…?!

–  Imádkoztunk  – alkalmaztam alázatosan és szerényen a fejedelmi többest, amit oly kegyesen előlegezett. – Mint minden, vallásosan nevelt, egyistenimádó, szabályos teremtmény, imádkoztunk a Mindenhatóhoz minden jótét lélekért, aki, ha a magáét inaszakadtáig védelmezi, csak azért, mert a máséból egy jottányit sem akar. Megimádkoztunk és amikor odaértünk, hogy „égi edény, erényes edény, illatos edény”, megemeltük a sapkánkat: a táviróoszlopok felé ugyan, de az Alkotónak szólt. Mért, tán errefele nem imádkoznak a huligánok?

– Nono, testvér, nono: csigavér – felelte és leszállt a gólyalábról:

– ismered-e testvér ezt a huligán verses köszöntőt?

Elhűltem.

– Ó, még a dajkámtól tanultam – mondtam illemtudóan, de riadtan: rég hallottam huligánul azt, hogy  testvér,  így, hogy apagyilkos vagy országos gazember megszólítása csendüljön belőle; bizonyosan gyanút fogott, csak tudnám, mit jelent az uniformisa és kiváltképp ez, ez a borzalmas oldalfegyver – ez olyan, mint valami lónakvaló végbélinkutánea.

Megfogta a kezem.

– Mondj a csak. Nem magát is  Karasunak  hívják és hivatásos csavargó?

– Nem. Egyideig hívtak Salgógalgóczynak, de a salgógalgóciak könnyes első miséje óta meghuligánosítottam a nevem. Súra Kövérnek szólít, az apám pedig úgy szólít, hogy  fiam.

– Szerencséje. Mert volt itt egy csavargóhulla, ami azt állította, hogy ugyanúgy nevezik, mint Főkegyurunk kedvenc agarát, Karasu Cézár őnagyméltóságát. De meg is járta.

– Mit csináltak vele?

– Corkára vették.

– Nem, nem Karasu vagyok és főként nem vagyok hívatásos csavargó. Huligán ekvilibrista vagyok a liturgiánvárosi Kultúrházban. Hátamra fekszem és minekalatta a hívek ájtatoskodnak, lábaimon és egymáson, pufók, tarka labdákat tartok egyensúlyban.

– Szép foglalkozás – mondta elkomolyodva és kettesben nekieredtünk. – És főleg produktív: az ilyen látványok önérzetében emelik a huligán nemzetet.

– Igen, emelik. Mint ekvilibrista, valaha bebarangoltam az egész világot, hogy tiszteletet szerezzek a huligán névnek; de sohasem csavarogtam, ezt különben angeliánus vallásom is tiltja. Hogy hazatértem, Liturgiánvárost egy pillanatra sem hagytam el és csak az egyensúlyozásnak élek.

– Hm.

– Igenis.

– Mióta? – villantotta lelkem mélyére szúrós homloktükrét. Miért faggat még mindig, hát nem oszlattam el a gyanút? Respektussal bámultam oldalfegyverére, a borzalmas végbéltágító csőr széle fűrészes volt és újonnan élesítve. Bocsánatkérőleg ötöltem-hatoltam:

– Ho… hogyan?… hogyan tetszik momo…? mondani?

–  Azt kérdem,  mióta van, hogy itthon  lebzsel  és tapodtat el nem mozdul…?!

– Négy éve. Kerek négy éve; a nyári időszámítás miatt pár perccel kevesebb, de az is mindjárt letelik és akkor együtt ünnepelhetjük az évfordulót.

Rámnézett. Homlokfelhői kitisztultak, arca felderült és míg megigazította homlokán a gégetükröt, elmosolyodott. Elkövetkezett a kölcsönös bemutatkozás ideje.

– Kukulljevics Pofacsenko, alázatos tisztelettel.

(Megint! A Kalifa jutott eszembe az eszlári törvénynapon: Ó – Alázatosság Szolgája! és a törzsfőnök a sakalaváknál, BÉLAPÁTFALVÁN: Ó Fényestompor! Méltatlan Közelget).

– Örvendek, Kukulljevics úr. Véghetetlenül örvendek.

– Részemről a szerencse. Bocsásson meg, hogy az imént olyan kellemetlen voltam, olyan… olyan zimperlich.

– Mimperlich?

– Zim. Inquam, ui. egy kötnivaló kis bitangot keresünk, egy pimasz kis duci idegorvost, aki kerek négy évvel ezelőtt világgáeredt és tudjuk róla, hogy most érkezik. Már a határon el tudtuk volna fogni, ha nincs a nyári időszámítás mián az a párperces különbség, de meg, ideig-óráig, gondolom, jobb, ha futni hagyjuk: hogy merre ugrik a nyúl. Rosszarcú és gonosz, járásán rajta van az elvetemültség bélyege. Veszélyes gondolatokat hoz, abban utazik – – –

Sunyítottam.

– Sajátságos. És van valami nyom?

– A vonaton találtunk egy pár fókairha-kesztyűt, egy prospektust Iszkerlandból meg egy agyonnyűtt világtérképet. Mostmár könnyű a dolgunk: a tartományban sorra próbáljuk a kesztyűt mindenkinek – és akinek jó, azt felakasztjuk.

– De – – – dehi....iii-iszen tömegével akadnak majd olyanok, akiknek az a kesztyű – – –

– Nem baj: közte lesz. Parancsol cigarettát?

Az ősi, heródesi logika.

Rágyújtottunk és – ő fesztelen-fölényesen és nyíltan, én lesállásból, torkomban dobogó szívvel – megkezdtük ezt a barátságos hajnali ismerkedést.

– Ilyen korán szolgálatban, főközeg úr? – ámuldoztam.

– Hát persze, emiatt a világszerte körözött idegorvos-főcsibész miatt. Szerencsére még idejében leállítják a vonatját és most a nyílt pályán vesztegel, amíg én a helyszínre érkezem.

– Már hiába, akárki akármit mond: az önök uniformisa a legszebb! – (Csak tudnám, hova tegyem: pénzügyőr? koronapecsétőr?) pillantottam fel rá, a tarsolyfityegőkön meg a panyókára vetett mentén mélázva. – Ó igen! Mert hogy oly méltóképp koronázza a homloktükör!

– Ugye? Nemde? – csillantott a tükörrel kedvesen: – Voltaképp a homloktükör a főközegi rangomat jelenti, a gégén visszamaradó veszélyes gondolatnyálkával hálisten nem kell foglalkoznom. A gégefőn, gégerojton és a hangfodrokon-szalagokon visszamaradó veszélyes gondolatok lepedéke unalmas mesterség, magamfajta vérbeli kutatót még ez sem elégít ki, ez a mostani: én ui., inquam, a dobhártyán visszamaradó veszélyes gondolatokat vizsgálom fültükörrel –

–  Fültükörrel?  Hát ez, ami most van, ez nem gégetükör?

– Is, is: kettős rendeltetésű. De majd egyszer, tíz év múlva, mint vezető közeg valamelyik főtörzskirendeltségen ha belekémlelek a koponyaboltozat alá: ott veszélyes gondolat élve nem menekül.  Ezért  ez a szemfül-tükör és ettől vagyok én olyan szemfüles.

– Novícius koromban én is végtelenül szerettem volna állami fizetésért veszélyes gondolatokat ellenőrízni: uniformis nincs ennél szebb és nincs foglalkozás, amelynek nagyobb jövője volna. Apám kényszerített rá, hogy egyensúlyozásra adjam a fejem; vagyis hogy a fejem semmire se adjam, mert a lábaimmal egyensúlyozok.

– Kedves édesatyja szintén ekvilibrista?

– Nem. Ő bádogos.

Elmosolyodott.

– Mulatságos véletlen. Ennek az idegorvos-banditának, akinek holnaptól már harmincezer plakát tűzi fejére a vérdíjat: ennek az apja szintén bádogos.

– Nem lehetnek azonosak. Az én apám bádogos / ötvösműves / műszerékszerész. Tabernákulumokat, kegytárgyakat, kelyheket és kegyhelycibóriumokat cinez, ötvöz, illeszt és kalapál.

– A világért sem akartam megbántani: az ön szeméből sugárzik, hogy édesatyja Huligánia egyik legjóravalóbb művészbádogosa.

– És ugye sok munka van a Kirendeltségen ilyenkor, a farsang, a bálok és a februári behívások idején? – kérdeztem kissé bizalmasabban a kelleténél, felhasználva azt, hogy kis híja megsértett; elvártam, hogy hivatalos titkok elárulásával engeszteljen, de ugyanakkor hamiskásan mosolyogtam, mint aki tudja – túlsokat kíván és nem kötelező a felelet.

– Farsang vagy nem farsang, nyakig vagyunk aktákkal a Kirendeltségen: a veszélyes gondolatok ma már mikroba módjára úszkálnak-és tenyésznek a levegőben, mi magunk is, ha megkezdjük a szolgálatot, első dolgunk, hogy fertőtlenítünk.

– A gyanúsakat is?

– Az aktákat is. Sőt. Egy hete, hogy a szomszédos Temudzsisztánban kiadták az új narkotikumrendeletet. A huligán kormány, élén a mi páratlan Csurigláb Tormozénünkkel, jónak látta, hogy a szomszédos Durmilovics Tugolán nyomdokain haladjon. Egy hete már, minden éjnek minden évadján, hogy az állam hatásosabban védekezzék e veszélyes fermentumok ellen, hatalmas pótvagonos tartálykocsik száguldoznak immunizáló anyaggal a városban és permetezik tele az utcákat az ellenható cseppfolyósított narkotikumokkal.

– …És nem káros ez az emberi szervezetre?

– Jegyezze meg, kedvesem, a veszélyes gondolatokat ellenőrző minisztériumok seholsem azzal a hogyismondjam célzattal alakultak, hogy az emberi szervezetet – hanem hogy az államszervezetet óvják. És mi káros lehet abban, hogy az emberek a szokottnál kótyagosabbak, igénytelenebbek, könnyebben örülők…?!

– Persze-persze. Ne nevessen ki, főközeg úr, kérdésemért: volna annak valami lehetősége, hogy engem, vén fiú és ekvilibrista létemre felvegyenek valamelyik kirendeltségen…?

Kukulljevics Pofacsenko lelkesen a vállamra csapott: – Hohó! Hohohó! – (a vállam a nadrágzsebe magasságában lehetett) – De még mennyire! Mi mindenkit örömmel fogadunk, aki írásban hozza az apai beleegyezést.

– Hiszen éppen ez itt a bökkenő – szontyolodtam el; de ő tovább lelkendezett.

– Mit bökkenő! Kukulljevics Pofacsenko előtt nem létezik lehetetlen. Ha én egyszer kimegyek magukhoz, elborozgatunk: megfőzöm én az öreget, hogy örömében sírva adja beleegyezését. Meglátja, micsoda fényes kompánia, a ragyogóját, micsoda ragyogó csibész kompánia; ha pedig az egésznek a belső menetét is megismeri, hát örömében elríja magát, mint a pulya. Úgy pártfogolom majd, mint az édestestvéremet és még az is meglehet, hogy ha komolyan gondolja és bezupál –

– Ó, zupálok én, már hogy ne zupálnék!…

– Hogy belépéskor megkapja a fizetését visszamenőlegesen arra az időre, amíg mint liturgiánvárosi ekvilibrista működött.

– Ne vegye másnak, ez tiszta tudománykandiság. De mégis, igazán! Tulajdonképpen hogyan működik az egész, főközeg úr? Mi a belső menete? Csövek vannak benne vagy csigabigák, fémgömbök a falakon, közbül reosztátok és a kisüléshez óriási bunkók, mint valami rossz vérrel és veszélyes fermentumokkal telidudált nagy pattanás és olyan gömbölyű, amilyen hibátlan gömbölyűségről ekvilibristák nem is álmodhatnak?

– Nenem! Semmi ilyesmi nincs – nevetett Kukulljevics nyájas-türelmesen – a laikusok szeretik a Kirendeltséget úgy elképzelni, mint valami atomromboló boszorkánykonyhát, középen behemót transzformátorokkal. Mindez sokkalta egyszerűbb. Az egésznek a lényege a folyosónélküli kettős szobasor, ahol minden második terem műtő vagy diagnosztika, és minden interkaláris terem egy-egy vesztőhely. Mindenki, aki a mi Kirendeltségünk, vagyis Dragulánváros vámhatárán átlép, alá kell hogy vesse magát a legkülönbözőbb cerebroszkópiáknak.

Izgalomba jöttem.

Úgy tűnt, az állam, magánhasználatára, odáig tisztázta az idegrendszert, hogy azt csinál vele, amit akar, és talán azalatt, amíg én odajártam, a legnagyobb horderejű felfedezések történtek az ultramikroszkóp alatt.

– Fájdalmas ez a cerebroszkópia? – fordultam mentorom felé félénken, a bődület laikus hanghordozásával. Tudni akartam, mi volt a Nagy Frontáttörés és miben áll a neo-cerebroszkópia lényege… mi az, valami parietális lékelés? avagy perifériás hatások kartérfogat, szívcsúcslöket és temperatúra felületi mérései, ahogyan amerikai pályatársaim, a behavioristák végezik…?

– Nem tűrhetetlen, de nem éppen kellemes – kacsintott szemtükrével a koponyaboltom alá; s azzal, közlékenyen és titokzatoskodva, átadta magát a szakmájának. – Például abban az interkaláris szobában, ahol – (ölelte körül bizalmasan a vállamat) – ahol én vagyok két vesztőhely között, mi tangenscerebroszkóppal dolgozunk és ez a következőkből áll. Tangense egy kettős könnyűfém regisztersisak, ami a simára borotvált fejet körülveszi, haptikusan globálja, vagy ha tetszik, tangálja. Ennek egy főbúbja és négy mellékbúbja megannyi ellentengelyhez illeszkedik, amelyek összesen öt, csillagalakban elhelyezett végtelencsavarral, az un. végtelencsillaggal menetesen kapcsolják a vertebráltangenst, amiről még nem beszéltem. Ez – nyomta meg a szót Kukulljevics, mialatt én majd kiestem a nadrágomból:

– Ez…?

– Szintén könnyűfém, kiegyenesített hattyúnyakhoz vagy elhattyúnyakasított gerincvonalhoz hasonló, a fejnél kanálszerűen elvégződő hátgerincregiszter. Ezenkívül a berendezéshez tartozik három inkutánea, ezek olyan testnyílásokba kerülnek, amelyeket a veszélyes gondolatok járatokul használnak fel, ilyenek: a fül, a száj és a végbél, ha nem férnek be, feszítőcsőrrel kissé kitágítjuk az orifíciumokat. Ezenkívül, most jól figyeljen, ezt jól figyelje meg –

Önkéntelenül a tangált orifíciumokhoz kaptam:

– Feszítőcsőr feldugogatásával…?!

– Olajba mártva elsőbbet, emberségből. No de! – folytatta Pofacsenko, szavainak árjától elsodortatva s alig hederítve rám: – Ezenkivül. Inkutálunk még a gége alatt és a köldökgödörben két intravénás végtelenpravazt, amelyek a veszélyes gondolatok erjesztésére alkalmas pillanatban cerebroidproteinázt, cerebrázt vagy más neurofermentumot juttatnak a szervezetbe. Most az ötágú végtelencsillag áganként háromfele szétálló búbdúcán tizenöt, könnyűfém, szélén-hornyolt, konkáv korongot tart: nos, hiszi, nem hiszi, ezek a mennyezetig nyúló hornyolt korongok sorbakapcsolt akkumulátor módjára abban a pillanatban, hogy az ideghatás beáll és a cerebrázzal előidézett vérbőség nyomán a haptikus regiszter  dilatál,  ha végtelen kicsi mértékben is, de a mennyezetnél már szabad szemmel láthatóan elkezdenek távolodni-és közeledni – ehhez járul még a gerincregiszter kontracucumbilinucular-deformációja, de ez már csak ellenőríz. A lényeg az, hogy így mostmár mechanikai mozgássá átalakítva rendelkezésünkre áll minden tiltakozó addukció vagy összeesküvő kontrakció, amit a hatalmas és végtelenül nyomásérzékeny végbélinkutánea csak észlel. Ezek után nem kell mást csinálni, mint ezt a mechanikai munkát valamilyen fonotechnikai vagy enkefalografikus eljárással átalakítani – és erre szolgál a mennyezeti oszcillártangens, vagy ha tetszik, lökhárítós gondolatinvertátor.

– Tetszik-tetszik – noszogattam, palástolva leírhatatlan meglepetésemet. – Gondolatinvertátor…?!

– Ahogy mondja. A hornyolt korongok ui. nemcsak elképzelhetetlenül gyors pörgésük által maradnak a mennyezeten, hanem szabad szemmel nem látható hálómembránon függnek: ez az oszcillárháló vagy ha tetszik, membrán, melynek minden egyes szála közvetlen a mennyezet előtt bifurkál és minthogy így a szálhosszúság különböző, káros interferenciák elkerülése végett lökhárítós, bádogpapuciculumokkal ellátott oszcillártárcsa van átvetve. Ez a tárcsa –

– Csak nem a vertebrálregiszter minden elképzelhető kicsinységnél kisebb circumbilivaginációjával van összefüggésben? – árultam el magam ügyetlen izgalmamban; szerencsére Pofacsenko nem vette észre, a szakma eltakarta előle a veszélyes gondolatokat.

– Hagyjon kibeszélni – hárított félre és nagy beledűléssel folytatta. – Nos. Ez a tárcsa egy steril kifőzött, gőzölt és vérlúgsóval étetett (és itatott) búgócsiga nemforgó szarván függ, a másik szál pedig az azonos-oldali, szóval velünk párhuzamos szarván. Mármost minden egyes fonál a delinkvens nyakán háromszor körülhurkolva és megfelelő lyukbőségű nyak-lyukkal a mennyezeten átbujtatva felköti a pasit a legközelebbi padlásgerendára, amelyet külön erre a célra dúcokkal erősítettek meg és elneveztek cerebráldúcnak (egye meg a fene, ha egyszer így mondja a Szabályzat), mert ezen függ az egész berendezés.

– Haptikusan? – kérdeztem halotthalványan, súgva; de Pofacsenko már messze járt:

– Mármost egy, a vizsgált agyféltekével mindig kontralaterál gumibot (vagy ha tetszik, ruggyantahusáng) a velünk párhuzamos, nembúgó búgócsigaszarv végtelen kis kilengéseit szeléncellára vetíti, mely egy áramkört nyit-és zár: ez az áramkör keresztülfut a lökhárítós invertátoron, ami rövid, tömzsi és drasztikus összeépítése a végbélinkutáneának. A megfigyelő tehát most a rövid, tömzsi invertátor elé – vagy ha tetszik, a végbélinkutánea elé helyezkedik, rákapcsol – – – és ílymódon a végbéloszcillációkat az írógéphez a megszólalásig hasonló natikulár-cerebrográfra áttéve, a tangens-cerebroszkóp hiba nélkül, gépelt oldalanként eregeti ki magából azokat a gondolatokat, amelyek a fejben (kobakban, üstökben), a különféle odamutatott tárgyak – zászlók, címerek, szobrok, alkotmányok, okmányok, találomra felütött történelemkönyvek, közéleti nagyságok, életrajzok, rendeletek, napihírek és egyéb, látszólag ártatlan szövegek láttára fölmerülnek.

Izgalmam és kétségbeesésem a tetőpontra hágott.

Így jár, aki világcsavargó. Évekre elcsellengtem és még csak passzív szemlélő sem lehettem az agydiagnosztika minden csodát és elképzelést megszégyenítő műszerének a születésénél. Öklözni tudtam volna a fejem, hogy annyi haszontalan év, annyi kutatómunka alatt egyetlen egyszer sem villant eszembe az alapgondolat – a vizsgált agyféltekével átellenes-oldali ruggyantahusáng meg a búgócsiga a nembúgó, velünk párhuzamos szarvval és így még csak megsejtője sem vagyok. Pedig ez is, mint a nagy találmányok általában, végtelen egyszerűségével hatott: az ember csak áll, álmélkodik és szinte dühbegurul rajta, hogy nem jutott az egész neki magának eszébe, magától, sokkal előbb.

Apró városmelléki tanya hevert mélyen, a töltés mellett. Testével a kutyaólban, fejével az udvaron, egy kutya hasalt odalent és most, a fejét fölemelve, megnézett; de hamar letette: vagy azt hitte, hogy álmodik, vagy látta, hogy nem vonat és akkor szolgálati szabályzata szerint nem kell megugatnia. Messziről, talán a szomszéd országból kakaskukorékolás hallatszott; ameddig elláttam, nem tudtam kakas nyomát felfedezni, nem lehetetlen, hogy a hajnalcsillag kukorította el magát.

Kukulljevics Pofacsenko elégedetten ragyogott; én magambaroskadtam és hervadoztam.

Világos, mi volt ez a pofonnál egyszerűbb mestergondolat: a Kirendeltségen egyesítették a behavioristák felületi tangensregisztereit (nyakkörfogat) meg a drasztikus beavatkozás, a bél-és végbélperisztaltika introspektív módszerét és egyszerre mint az ürgét a mezőn – úgy öntötték ki a gyanúsítottból a veszélyes gondolatokat.

Csökönyös vágy fogott el, hogy megnézzem a készüléket a Kirendeltségen és mostmár hajlandó voltam kockáztatni is.

– Meglehet, hogy a kérdésem ökörhöz illő és bárgyú, sőt, agyahígult laikusnak fog tartani, Kukulljevics úr, ezt előrebocsátom – kezdtem bele. – De hát ez a tangens-masina bármilyen nyelven, burjátul vagy korjakul, igorrótul vagy szingalézül, zendül és vendül is leleplezi a veszélyes gondolatokat, úgy, hogy vendül a zendülőt és zendül a vandált, például…?! Avagy minden egyes nyelvhez külön főbúbot és búbdúcokat kell összezagyválni? Ami egy légió főbúbot és legalább huszonötször annyi, a tetején dúcosan kidudorodó kúpbúbot jelent…

– Csak a membránt és a végbélinkutáneát kell kicserélni – hangzott a felelet.

– Csak a membránt és a végbélinkutáneát – visszhangoztam ábrándosan, a felvilágosításért kijáró köszönettel hangomban; és konok, sunyi odahallgatással vártam – hátha még elpotyogtat egyet-kettőt a kirendeltség titkaiból.

– A mi natikulár-cerebrográfunk csak huligánul működik – szólta el magát csakhamar Pofacsenko.

– Csak huligánul, köszönöm alássan – hitelesítettem, több-mint-készégesen.

– Csak huligánul. De van egy poliglott tangens-cerebroszkópunk is; ez aztán előpiszkálja a veszélyes gondolatokat, akármilyen nyelven lennének is.

– És mi a különbség?

– Nem nagy. Mindössze annyi, hogy emennél a végtelencsillag végein öt, ősgyíktojás nagyságú, kónuszos keménytojás is van, vagy ha tetszik, agglutinárpoliglotód; úgy, hogy ezeknél ötezer agglutinár-kúpos, egyvégén-eldúcosodó búb avagy búbdúckúp oldja meg a világ ötezer nyelvével előálló nehézségeket. A poliglott cerebroszkópon ui. az un. nemzetközi csőcselék fejét szoktuk átkutatni – tette hozzá kis szünet után, vagy ha tetszik, csendes melankóliával.

– Tekintsen olyan butának, Kukulljevics úr, amilyen valójában vagyok. Mély tisztelettel hallgattam az ön szőrmókolását, de hát a legcsekélyebb támpontom sincs, hogyan képzeljem el magamnak ezt a vallomást vagy fejbetükrözést vagy minek tiszteljem –

– Az introspekciót?

– Azt, azt. Az introspekciót, amit egy ilyen huncut masinéria oldalt azon a hosszúkás nyíláson kiad… Hogy keresztben vannak rajta a betűk, függőlegesen vagy haránt? és egyáltalán, milyen betűk vannak rajta, vargabetűk? vésjegyek? rúnaírás? avagy szimbolikus pacnik, kocák és tintamaszatok?

– Sajna, a szubjektív fájdalomérzeteket, amelyek a hatalmas és mondhatni formidábilis végbélinkutáneák behelyezésekor keletkeznek, eddig nem sikerült különválasztani a veszélyes gondolatoktól: a kilengésre való szítások, felforgatások és uszító szösszenetek felismerése és különválasztása, un. regurgitárszeparátorokban, már külön laboratóriumi munka. Egy-egy ilyen introspekción a legszéttartóbb extero-entero és proprioceptív reflexek kommasszálódnak és állnak össze olyan szó-konglomerátumokká, amelyek a földkerekség egyetlen nyelvén sem jelentenek semmit; csupán miként a mederágy dús vegetációja, valahol elrejtve tartalmazzák a kagylót – a veszélyes gondolatot.

– De hát nem, Kukulljevics úr, ön el sem tudja képzelni, míly siralmas és tükrözésre méltatlan fejjel beszél… Mégis, az isten szerelmére! Mi az: foltos papír? Perforált, mint a vakok írása, a braille? Elő kell hívni vagy nyomban leolvasható? avagy talántán az olvasása is veszélyes és azért kell, ellene – a szemtükör?

– Nem sokat magyarázok, nem volna szabad; de – – – minthogy úgyis belép és holnaptól kezdve alközeg, megmutatok magának egy introspekciót; egyet a sok közül. Egyet azokból, amelyek amúgy sem kellenek, mivelhogy nincs bennük veszélyes gondolat. Vegye föl a csákót és a szemtükröt.

Oly ügyesen; oly gyakorlott kézzel kaptam a homlokomra a szemtükröt, hogy rémületemben menten lekaptam: még elárulom magam. Másodjára már lehető ügyetlenül birkóztam vele, hogy véletlenül se találjam a fejem.

– Ne a fej mellé, alközeg úr: a fejre! rá! – nevetett Kukulljevics Pofacsenko; de én még néhányszor mellényúltam. Ezalatt ő, földiglógó tarsolyfityeszéből előhalászott néhány szénfekete kutyanyelvet, de alig találtam ezt is a ködön keresztül. Valahára!… Sikerült elkapnom, megmarkolnom. Megálltunk.

A pillanat – életem első hajnala, amikor kezemben tarthattam a tangenscerebrográf introspekcióinak egy példányát – megrendített. Megrettenve az emberi szellem démonától, egyetlen pillantással felöleltem az ábrákkal, ákombákomokkal teli lapot; és a magyarázatot hozzá – azt is csak úgy hallottam: mint valami távoli, kósza ugatást a táviróoszlopok mély diapazonján keresztül.

– A Huligániával szellemileg határos Temudzsisztánban kormányválság van; már egy hete, hogy kitört, de a mi fontolva haladó lapjaink, Mértékadó Hely higgadtságából kifolyólag, csak most fogják lehozni. Figyelje meg ennek a temudzsin alattvalónak a látleletét, aki keresztülutazott a Kirendeltségen és mi, jó alaposan, át-meg-átcerebroszkopáltuk; de a végbélinkutámeával járó nyeker-és nyöszöringereket hagyja figyelmen kívül.

Fekete lap imbolygott előttem, mint valami lázfüggönyön keresztül s hol közeledett, hol távolodott:

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

.......................................................................................................................................................................

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

HULIGÁNVÁROS  Dragulántelepi Kirendeltség

XIV. sz. INTERKALÁRIS MŰTŐ

NATIKULÁR-CEREBROGRÁFIA

ÚJONNAN FENT ÉLES VÉGBÉLTÁGÍTÓ CSŐRREL

(ötig számol, azután elalszik)

h pf h pff hhh pf-pf uuu hh huuú áá juhh juá juáááj! uáááj! hááá! áá uú huuú h hf pf pft aht athh-h-hhh… A TEMUDZSINTÁVIRATIIRODAjól tud tudjaMITcsinál ah aááá! akh AKORMÁNYVÁLSÁG pff püffneki juááá! ahh AHIRnemKORMÁNYVÁLSÁGHIRhanemKORMÁNYMEGERŐSÖDÉSHIRés gyűlölömakimástgondolmertAKORMÁNYbírjaTELJESBIZALMAMAT há h HÁÁ ááá haa aa halGYVANhátúgyvanJÓLahogyVANmit politizálszbeleMULYAhi hi hihi hiszen vitézSOMORJAYsch sch SCHREINERcs cs CSIBIhadosztálytábornok lovasságiELLENSZERNAGYőfőméltóságaHAeddig EZERSZERisp ppp pénzügyminiszter voltésm mmm mostÁTVESZIaNÉPJÓLÉTI TÁRCÁT – hátcsakazértvanezígymertŐaNÉP JÓLÉTÉNEKazügyVEZETÉSÉREa NÉP jóléti ü vezeté alk kiváló –

KIVÁLÓANalkalmas iií! üdvösenALKALMAS

MINDENEKFÖLÖTTalkalmas iií! hih-hetetlenülALKALMAS

HITELTÉRDEMLŐalkalmas iií! mámorítóALKALMAS

ELKÉPESZTŐENalkalmas iií! leheletszerűenALKALMAS

TÚLHAJSZOLTANalkalmas iií! tudományosanALKALMAS

SZŰZésalkalmas iií! SZŰZALKALMAS

FAJLAGOSANALKALMAS JELLEGZETESENALKALMAS iií! iií! i ihi hi hihi hu hua uae he hehe – – –

(édesdeden elmosolyodik)

alkalm m kiv kivál ha hm as hs hf pf pff püffnekiuáá-á! juá! jááá! dutyiba aSZÉDELGŐVELakibeleszimuláljaho hogyn NEMHISZIjézusmária! hm om mostolvasomGOGYbáróHINLEHDER RUEBZAHLegyetemünköna f ff FILOHÓKUSZPÓKUSZPERENNIKUSZelőadója an annépjólétiTÁRCÁRÓL lemondottés ttt átvesziap ppp PÉNZÜGYEKarrébbbBILLENTÉSÉTmost olvasomhogy o ohoá ááá! juáá! aaa a akinyelvétnyújtjaráazBETEG ezakormány aLEGJOBBazÖSSZESlehetségesKORMÁNYOKközöttol hol hh olvasomhogy grófhéderváryHOHENLOCHpépi kiisakkoraRÁTERMETTSÉGRŐLt tett tő tőnTANUSÁGOTaz igazszágügyekterén avv változatosságkedvéértm megkapj aaKÖZLEKEDÉSügyi tárCÁThelyesebbena k kkk közlekedésügyitárca kapja megŐT mivelishog yyyJOGItapasztalatainálfogv aaKÖZlekedDÉSügyek vvv vezetésér h há ohh olyankiv alk borzaszt alk klmas hh ügyekvezetéséreolyan

– tratatatááá! – tratatatááá! – tratatatááá!

(háromszoros fanfár)

– KIVÁLÓANALKALMAS! – tratatatááá!

– bűvösenalkalmas.

– DICSŐSÉGESENALKALMAS! – tratatatááá!

– szilárdulalkalmas.

– KÁBITÓANALKALMAS! – tratatatááá!

– szembetűnőenalkalmas.

– MONSTREALKALMAS! – tratatatááá!

– andalítóanalkalmas.

– DÖRGEDELMESENALKALMAS! – tratatatáááá!

– fülbemászóanalkalmas.

– VALÓSZÍNŰTLENÜLALKALMAS! – tratatatatááá!

– édesdedenalkalmas.

– KÖRNYÖSKÖRÜLALKALMAS! – tratatatatááá!

– telisdedtelialkalmas.

– RABULEJTŐENALKALMAS! – tratatatatááá!

– pikánsulalkalmas.

– CSILLAPÍTHATATLANULALKALMAS! – tratatatatááá!

– azonosazalkalmassággal.

– DOSZTIGALKALMAS!

ALKALMASODAVALÓHOZZÁILLŐ RÁTERMETTTESTHEZÁLLÓNEKISZABOTT! – trrratatatatááá!

– őazalkalmasság SZU per la tí vu sza a haa hhh hh h h

(ájuláshoz főközegi engedélyt kér; injekció)

jézusmáriajé éz má ja jaj jjajj ijjuhohahááá! fáááj! fffá ááá hááá hüü hff pff püffneki iuááh! nemesVIRTSOLOGHYd’evremondCSABÁRAemlékszemén mégPÁRBAJÜGYIÁLLAMTITKÁRkorábólmostol stolvasomhogy aNEMES GRÓF! felejthetetlenemlékűKÖZLEKEDÉSÜGYIminiszterünkm megkapjaa KüLPOLITIKAITÁRCÁTcsakazértm merterreő errea hi hi hivatalra hh hivatott merta hh! gá gigá kivál gigantik kiv pf kh a KÖZLEKEDÉSüGYEKterén szerzettbirodalmitapasztalatainálfogva ak akk akkkKüLPOLITIKAvezetésére olyan oh oholyan ho haha hi ihh! uhh! há! ihá! kiá! kihá! olyan

kiválóanésGIGANTIKUSANalkalmasEGYSZERSMIND

szemetszúróanésMEGINDÍTÓANalkalmasEGYSZERSMIND

kívülbelülésELŐLHÁTULalkalmasEGYSZERSMIND

megdöbbentőenésHIBÁTLANULalkalmasEGYSZERSMIND

mesterienésSZIMULTÁNalkamasEGYSZERSMIND

zsibbasztóanésAGGASZTÓANalkalmasEGYSZERSMIND

zsarnokianésVÉGLEGESENalkalmasEGYSZERSMIND

megváltóanésKüLÖNÖSENalkalmasEGYSZERSMIND

egyszersm mm egyszersmindenkorraaaKORMÁNYb bírjat ttt teljesbizalmamat........ izalmamat mama mama mama! h h h h juáááj! főközegúrelvenni ELVENNIazirigátorÁGYÚT! uuú! juuú! juhuhuhu! h pf h pf a hh a aaa.....

(cerebroid-proteináz injekció után és néhány erőteljes ruggyantahusáng-érintést követőleg:)

mama amama mm maolvastamho hooogyDURMILOVICStugolánSZERETETETTörökösMINISZTERELNÖKüNKmegv vanelé égedvevelünk ejnolám! NOLÁMnolámNOlámnoLáám ni nini ninoné kiazat ttt TEMUDZSINSÁGÁBÓLkivetkőzöttÁLTEMUDZSINaki n nn nemÉRZÉKENYüLelRAJTAvelem melegyüttIME! egygrófEGYPAP holegygrófHOLEGYPAP mostegygrófMOST EGYPAP ittegygrófOTTEGYPAP a papigróf A GRÓFIPAP ajógróf! aDRÁGA PAP! könnyes szemmelkönnybelábadt betűketolvasokíme PATER ROZNIK rainer mátraverebélyiangeliánusRENDFŐNÖKb bbb bálványozottHADüGYMINISZTERüNKmegtartjaTÁRCÁJÁTM m mmm mivelhogySERENISSIME paterroznikRAINERahadügyekintézéséreolyanhu! hi! kihivá! iá! iá! – olyan

+ SERENISSIME + alkalmas +

+ PERENNISSIME + alkalmas +

+ SIMPATISSIME + alkalmas +

+ SERAPHISSIME + alkalmas +

+ SINGULARISSIME + alkalmas +

+ INSUPERABILISSIME + alkalmas +

+ INVULNERABILISSIME + alkalmas +

+ INDUBITABILISSIME + alkalmas +

+ INFINITESIMALISSIME + alkalmas +

+ INCANTABILISSIME + alkalmas +

+ INCURABILISSIME + alkalmas +

+ IN TOTO + alkalmas +

+ MAXIME + alkalmas +

+ BEATISSIME + alkalmas +

+ GRATIABILISSIME + alkalmas +

+ KONGRUENTISSIME + alkalmas +

+ APTISSIME ET OPTIME + alkalmas +

+ SERENISSIMEpaterROZNIKRAINER +

+HADÜGYMINISZTERISSIME + alkalmas +

+ + + optime + + + optime + + + optime + + +

(ájuláshoz főközegi engedélyt kér, ismételten engedély nélkül elájul. Újabb injekció – végbélinkutánea-csere: duplacsőr és ezúttal teljes behatolás)

NAPOCSKAálljmegazégenésTICSILLAGOK! ff fff fiúkKOMÁKp pajtikák KAMERÁDOKidesüssetekszaporán! he he heherésszetekninihehe huhu uh oj ohó sst! psszt! örülamulya ujjajajajuuuú – – – uoaáááh! igenigen! eztazintézkedéstvártamén! eztaKORMÁNYTÉLTETEMÉNnekiabáljanakvelem a ham amm aMIKOR kormányunkbanAZilletőHELYREmindigm mmm megvanAZ illőEMBERésaz ill illetőemberre mindigMEGVANazillőHELY – – –

h hh ph uh huh! mmm mostolvasomHOGY DicsőhalmiBEVILAqa bódog eddigiTÁRCANÉLKüli ésMÁDIésbűdiBIDESSYflóris Ihasszai másod LÁMA szinténTÁRCANÉLküli m mm miniszterünkKICSERÉLIKtárcáikatlevegőőőt ő hő főh – – – főközegúr elájulniELÁJULNI! engedé-ééélyt! cs cs ccsak örül ALELKEMhi iii hiszenMINÉLtöbbTÁRCAnélküli m mmm MINISZTerünkkelcseréltetjükKItárcáikat an ann annálerősebba KORMÁNY – – – juhohááj! – – – fiúk erre a Kischkaki-utcábanISZUNKegyetAKItemudzsinISTENEvan! hiszenHAkétOSZLOPOStárcanélküliMINSZTERÜNKkicseréliTÁR CÁIT hát ezcsakazértvanilyenJÓLmivelh hhh hogy kölcsönösenegymás TTÁRCÁINAK viseléséreolyan hhmmta – – – ta – – – hmmm – – – tta – tta hmmm – tta – tta hmm – tta – tta: (valcer, az „egy KISMADÁR közleg repülve” dallamára –)

ha szeretettTEMUDZSINhazánknakFELELŐSvezetőkreVANszükségeŐKŐK! ŐKETvallomHISZEMésKÖVETEM iií! iijaaa – – – hamindenidőkreakar jukBIZTOSÍTANIországunkjövőjét hát ráadásulh hogyŐKa miniszterekHA CSAKEGYMÓDVANRÁezek a m mmm miniszterek m mmm maradjanak ö örökreTÁRCANÉLKÜLIEKm minthogy e eee erreolyanKIVÁLOANALKALMASAKjuju hoho oáááh! főbiztos úr a FENÉKTÁGÍTÓ ÓRIÁSCSŐRTállítsák meg mertKELEPEL! iií! íjjahahahajj! És énERREazt mondomhogy iií IGEN! HELYES!jólvanezIGYjólvanezIGY f fff fejéntalálta eltalálta: az ilyen KORMÁNYTÉLTETEMén a a azILYENINTÉZKEDÉSTÉLTETEMÉN é és úgylegyen ÁMEN á ááá ah ah-h-h-ch ff pff – – – kroch ph cch chh uff! schsch-sch-sch-sch-schsch – ääääääää – – –

.......................................................................................................................................................................

Az új fogalmaktól egészen megzavarodva adtam vissza a papírlapot és gondterhelten tűnődni kezdtem.

– Hm. Ez az eset negatív. Az már csak ártatlanságának jutalma és lojalitásában való megerősítés, hogy ha fenéken-tangálja a natikulár-katapult és árkok-bokrok fölött, hatalmas ívben kiröpíti a világba bele: elismerem, hogy Libegláb Humiliánok garmadával libegnek a világban; de főközeg úr, nem mindenki idiotoloid kretenolokula. Mi történik azokkal, akiknél a lelet pozitív és négy sűrűn teleírt oldal a „VESZÉLYES GONDOLATOK EGYENKÉNT JELLEMEZVE” rovat? Napok óta éhező farkasok és medvék tépik szét? elégetik őket kemencékben vagy oldókádakban abszorbeálják? reszelőkkel reszelik a fejüket aprólékos türelemmel, mint a répát, míg végül egészen elfogynak? vagy, tekintve a cerebrotechnika hallatlan fejlettségét, létezik egy natikulárguillotine is, ami a gondolatgyanúsakat denatikulálja, csak épp fűrészpor helyett steril gézzel van kibélelve a fűrészporos kosár – – –?!

– Sem egyik, sem másik – nézett le rám a nyájas-magasból Kukulljevics. – Még hónapokig kísérletezünk különböző terápiákkal, ez különben a Narkotikumok Államtitkárságának a dolga; megpróbálkozunk túlzenével, túlmozival, naponkénti rendszeres lenyűgözéssel (ez a nyűgözés-gimnasztika), szerelemdelejjel és iható oldattá desztillált templomhangulattal. De ha a narkózis semmiképpen sem sikerülne, ami ritka, nos: akkor sem bunkózzuk le. Vesztőhelyügyeleteseink egy acéltű körkörös könnyűfém mogyorófapálcával kitolják a gerincükből a gerincvelőt: ez a pálca az acéltűheggyel bennemarad a gerinccsatornában és ha az ilyen még megél, hát teljesjogú polgár, akár jómagam vagy ön –

– Ó! óh-óh-óh! – szerénykedtem; mintha polgári teljesjogúságom valami túlfényes bók akarna lenni. – Ha így áll a dolog – kezdtem és kacsintottam is hozzá – ha így áll a dolog, akkor nem is azok a cerebroszkópiák a legpikánsabbak és legizgalmasabbak, amiket a Kischkaki-utca lakóinak kiskakis végbélinkutáneája regisztrál; hanem a veszedelmes gondolatokat tartalmazó introspekciók. Már látom a jövőmet: ha főközeg úrnak sikerül megfőznie az öregemet és holnaptól kezdve én is a Kirendeltség alközege leszek, naphosszat egyebet se teszek majd, mint hogy azokat bújom; a pozitív introspekciókat. Kibányászom a legveszedelmesebb gondolatokat és velük kapcsolatban megírom az utolsó száz év ekvilibrista parlamentjeinek, a tojástáncnak és az államegyensúlyozásnak a történetét: bizonyára már egész könyvtárra valót gyűjtöttek össze veszedelmes gondolatokból a Kirendeltségen.

Már láttam, világosodott: a Huligán Park döglött-szürke foltját, a Bádoglábat, a Cigányhintát és a dragulánvárosi vasúti híd fölött a hasadó, cseresznyepiros hajnalt; amikor nem messze, a félvilágos láthatáron, a Régi Lóversenytér sátortetejű lelátói mellett valami hosszú, párában úszó magtárépület vonta magára a figyelmemet.

– Hogy mennyire beletemetkeztem évek óta Liturgiánvárosba, arra az is jellemző, hogy nem emlékezem, mikor építették volna ezt a kaszárnyaforma mérges épületet, mellette azzal az ugrótoronnyal – fordultam Kukulljevicsemhez, aki a tarsolyában kutakodott.

– Az?! Sose volt kaszárnya. A Kirendeltség; rajta fut keresztül a gondolatok vámhatára. Az a torony pedig nem ugrótorony, hanem rúgótorony: a natikulár-katapult – dünnyögte és tovább keresgélt – hová az ördögbe lett az a protokoll. Volt nekem egy, nem voltak ugyan benne veszélyes gondolatok, de volt az egésznek valami ravasz ideokémiája: csupán atyai szívemnek köszönheti, hogy nem lapátolták kazánba a többivel; hej, de elkeveredett, fogja csak ezt a vacakot, alközeg úr, hogy mozogni tudjak.

A térképemet meg a fókairha kesztyűmet nyomta a kezembe: saját bűnjeleim.

Majdnem legurultam a töltésről.

– De fogja óvatosan! Fogja foggal; vagy tán inkább a két keze-háta közt, úszómozdulattal.

– – – Szorít a szemtükör, leveszem – nyögtem – főközegi engedelmével, Kukulljevics úr. S ugyan már miért ne fognám ezeket a kezemmel, mikor a kezek a fogásra oly alkalmasak…?!

– Mert rajta marad az ujjlenyomata. A rajta lelt eredeti ujjlenyomatokról introspektrál-approximációt akarok készíttetni.

No szépen vagyunk.

Izgalmamban és tökkelütöttségemben kibontottam a térképet, nézegetni kezdtem a vén Lauderdale-t, mintha sose láttam volna; de már akkor késő volt – észrevette.

– Csak nem érintette meg? fogta különösebben? nyomintotta, csippentette vagy csak épp hogy alig-alig…?! Óh! Óh! Óh! – ragadta meg a kezemet, csupa nyíltság, csupa melegség volt a tekintete: – nem venném a lelkemre, ha ártatlanul, egy ostoba ujjlenyomat mián kellemetlenségei lennének és meghiúsulna nálunk a felvétele. Mutassa – vette el tőlem a mappát; egyik szeme elé szétsajtolt krumpli alakú üveggalacsint csippentett és vizsgálgatni kezdte a hátuljáról, ócska világtérképemet.

– …Mi ez az üveggalacsin? – kérdeztem, a halálfélelem illedelmességével; hátha ez az üvegmicsoda a vesztőhelyre juttat, vederrel ihatom majd a túlzenét, a túlmozit, a cseppfolyós templomhangulatot, a rendszeres nyügözésbe pedig idő előtt beleőszülök.

– Ez?! Ez az approximál-monokli, vagy ha tetszik, praclidiagnoszkóp – oktatott ki új följebbvalóm. – Ezzel approximáljuk a veszedelmes gondolatokat; ha a fickó megugrott.

Figyelmesen átvizsgálta az egészet és megkönnyebbülten felnézett.

– Nincs baj, ez mind egy-és ugyanaz a pracli, nincs újabb pracli rajta. Szerencséje van – gratulált kedvesen, rálehelt kissé az approximációs monoklira és a zsebkendőjével tisztogatni kezdte.

Az ujjlenyomatot megúsztam. Megkönnyebbülten heherésztem, de ez a megkönnyebbülés nőtt, duzzadt és én harsogva nyerítettem a boldogságtól.

– No és mit csinálnának vele kora hajnalban, ilyenkor, ha ezt az idegorvos-gyülevészt elfognák a Kirendeltségen? – kérdeztem fokozott ártatlansággal – van már ilyen korán ügyelet?

– Hogy mit tennénk vele, ha most kora hajnalban a martalékunk lenne? Az ilyenek számára nálunk mindig van ügyelet – merült bele látható kéjjel Kukulljevics Pofacsenko. – Há-ááát: először is bizonyosan összefutna az egész Kirendeltség, hogy lássa. Utána diadalüvöltések közepette bevezetnénk a martalék-rovatba, melléje egy keresztet tennénk, aláíratnánk rokonaival, hogy öngyilkos lett és kifenetnénk az összes tágítócsőröket. Azután az egész Kirendeltség ahogy összeszaladt, úgy szét is szaladna, hogy megkeresse a legnyomásérzékenyebb, legkövérebb és legélesebb végbélinkutáneát –

Akaratlanul is a natikulár-cerebrofonomhoz kaptam.

– Főközeg úr – szakítottam félbe bánatosan – a földkerekség legboldogabb embere lennék, ha most bemehetnék önnel a Kirendeltségre, hogy leendő kollégáimnak bemutasson.

– Brávó! – helyeselt; és mély alányúlással karonfogott.

Életmentő sietséggel, kapkodva tereltem másfelé gondolataimat.

– Sajnos – nyomtam meg a szót vigasztalhatatlanul – éppen ez a feneség. Én és családom hajnalban szoktunk próbálni a liturgiánvárosi Bolhacirkuszban, a bolhák hajnalban a legfrissebbek: feleségem és két fiam ugyanis bolhaidomítással foglalkozik – – –

– Kedves, szerény, de mélyen hasznos foglalkozás a bolhaidomítás – mondotta megilletődötten és elmélázott. – A bolhák szelídítése talán az egyedüli olyan mesterség, amellyel minden embertársunknak hasznára válunk anélkül, hogy az államnak ártanánk vele: így és csakis így lehetnek a bolhák is hasznos polgárai a birodalomnak. Milyen másképpen menne ebben az országban minden – politizált érzékenyen – ha mindenki olyan szerényen, de mélyen hasznosan, mint önök, bolhaidomítással foglalkoznék: maguktól apadnának el a veszélyes gondolatok és nem maradna vissza belőlük egyéb, mint egy boldog, verőfényes, henyélő minisztérium.

– Tudok egy országot, Kukulljevics úr, ahol még a politikusoknál is nagyobb urak a bolhák és még az állatoknak is szent és tabu, itt nem bolhászkodnak: a bolhák az istenek. A Kiriakusz törpe vadnépei minden szomszédos totemnél jobban tisztelik a Bolhaistent és azt tartják, mindenkinek akkora lelke van, amekkorát ugorni tud. Különös ország és ott van ez is, Bender-Abbasz és Kandahár után, ÜRESBÉLENY és UGARKELEVÉNY vidékén. Láttam holdigérő hegyeket: ketyegnek, mint a pendelóra – melynek hogy hol a sétálója? nem ajánlatos firtatni, a felkérdezője a Föld tűzgyomrában találja magát. Van egy csúcs, a Boszorkányoltár: olyan, hogy az árnyék nem lapul a sziklán, hanem ferde és ezen a tájon mindenki sántít már természettől, mert amióta az eszüket tudják, ferdére billent a Föld vonzóereje. Voltam esőben: hullott és ugatott; azután mire kiderült és farkat csóvált, barátságos komondor lett belőle. Az Ezer-Rabszolga Tó vidékén láttam a Rabszolga-vízesést, a DEVLÁT – ott – láttam ezt az Orkusz sasbércei közt, a sziklák áthatolhatatlan gátján: SHI-TI, az Esztendők Sápadt Folyama, hasában földöncsúszó, sivalkodó halakkal. Ökrösszekéren csikorgott éjjel-nappal, olajozatlanul és a kocsis csak hátralógatta az ostort a horoggal és már halász lett belőle – – – ez is ott van, ahol Bolhaország: Túlsó-Setétső-Hátsó-…

– Huh! Az approximál-monoklim! – kiáltott Kukulljevics Pofacsenko; és kővémeredve leste, merre gurul az üveggalacsin.

– Huh! – meredtem kővé magam is: nem sok kellett volna hozzá, hogy kimondjam  Euráziát  és máris gondolatgyanús vagyok.

Elrémültem. Képzelődésem már interkaláris termeket hozott elém, vesztőhely-ügyeleteseket, akik csuklóra hurkolt ruggyantahusángokkal szaladgálnak fel-s alá. Most láttam csak tisztán, mi a bajom:  saját  gondolatom támadt,  ebben  vagyok ludas és valami oly förtelmesen veszélyes gondolatokat csempészek, amelyek talán még a Kirendeltségre magára is veszedelmesek. Halálos zavaromban a töltés szélén semmivé kuporodva kerestem a kavicsok közt a fatális üveggalacsint.

– Mi különös rendelése a sorsnak, épp akkor kell elválnunk, főközeg úr, amikor a legjobban szeretnénk együttmaradni – hadráltam, borzasztó sürgős távozhatnékomban. – Nem fog türelmetlenkedni az a mozdonyvezető, amelyik ebben a szent percben a nyílt pályán várja, hogy mostmár a főközeg úrral és a megbilincselt gazemberrel befuthasson az állomásra…?!

Amikoris megleltem a műszert és visszaszolgáltattam.

– Tessék az üveggalacsin, vagy ha tetszik, approximálmonokli.

Vesztemre adtam vissza.

– A praclidiagnoszkópom! Szerencséskezű ember! – ragadta meg hálásan és hevesen egy pofacsenkói kéz a kezem. Kukulljevics a praclidiagnoszkópot körülköpte, áttörülte és hogy megállapítsa, nem csorbult-e meg valahol a csiszolatúrája, vizsgálni és olvasni kezdte térképem hátán az ujjlenyomataimat.

Én féleszű – én magam tettem a fejem ebbe a hurokba.

Futkároztam, mint egér a csapdán.

– Örvendek, már tisztán tudománykandiságból is, főközeg úr, hogy beavat; és ha holnaptól kezdve nekem is lesz, mert lesz, ugye, ilyen üveggalacsinom, hát csak annál szakavatottabban kezdenék neki a laboratóriumi szőrmókolásnak. De az az oktondi félelmem támadt, hogy a hangosanolvasás rongálja az ujjlenyomatot, mint a gramofontű a lemezt; miattam kár volna… Azután meg V. G. E. M.-űrlapunk sincs és nincsen hivatalos tanúja az egész kihallgatásnak – hacsak nem hívatlanul a hajnal meg amott az az ácsorgó táviróoszlop a távolban, a töltés és az élet szélén, amit oly régen elhagytunk anélkül, hogy ő, panaszdalával, bennünket elhagyott volna; ki tudja, lelünk-e ezekben a kétszáz esztendeje gyűlő ujlenyomatokban mást is, mint lojalitást –

De Kukulljevics Pofacsenko rendületlenül forgatta a Nagy Lauderdalet és sorra mormolta megfejtett ujjlenyomataimat.

Ötöltem-hatoltam-hablatyoltam:

– Ha meg… ha meg lelünk; ha… ha valami veszélyes benne, hát úgyis elégetjük: minthogy ez a szabályrendelet – – –

De torkomra forrasztotta a szót az, amit ha nem is hallotam, leolvastam az ajka-mozgásáról:

„Csodák – – – Országa – – – HÁTSÓ – – – EURÁZIA”

Hajszálon függ tehát az életem, a hajszál pedig Kukulljevics Pofacsenko kezében, a praclidiagnoszkópon.

– FŐKÖZEG URAM – vágtam közbe borzasztó iszkolhatnékomban és megragadtam a kezét. – Az apám a Gömb-utca végén lakik, megleli, mindenki ismeri az öreg művészbádogost.

– Elhágy? Boldoggá tett és szomorúvá egyszersmind – ölelt körül szavaival. – Ha megengedi, én, nőm és leányaim aznap, amikor péntek tizenharmadikára esik, három és féltizenegy között tiszteletünket tesszük.

– Ébresztőnaptárat fogok beszerezni (amilyet a sipekieknél láttam, Hátsó-Euráziában), felhúzom és azon a napon, amikor péntek tizenharmadikára esik, már jó előre az ajtó mellé odakészítem a kulcsokat.

– Alázatos Szolgája leszek és mi mindnyájan az önök lábainál heverünk. Leányaim mindig is a legnagyobb érdeklődéssel viseltettek a tetvek szelídítése és idomítása iránt és feleségemet a tetűidomárok elbájolják és beszédessé teszik –

– Bolha! Bolha! – motyogtam hálásan; és a szabadkozásra / bocsánatkérésre, ami utána következhet, tőlem telhetőleg már eleve méltatlannak mutattam magam.

– Igen-igen! Bolha! Persze-hogy-persze, mit is beszélek össze tetvet-havat – pirult el Kukulljevics Pofacsenko. Eltette térképemet és halálos komolyan rámemelte kék approximál-monokliját. – Mondhatom önnek, huligánnal még nem találkoztam, aki ilyen rövid idő alatt olyigen megnyerte volna teljes bizalmamat és barátságomat. Szíve tiszta és szűzies, kedélye maga a megtestesült harmónia: nem fogom engedni, hogy a felvételnél megkínozzák. Veszélyes gondolatokat pedig ne merjen önnél találni senki, mert annak velem gyűlik meg a baja.

– Óh! Óh! Ó-ooóh! – szerénykedtem, mint az idomítás csodája; és bensőségesen, hosszan, megráztam a kezét.

– Nini – állt csak meg egyszerre a kezetrázásban – nini, no né’. Hát nem felvette a bűnjelet?!

Ha nincs véletlenül fejemen a sapkám, észreveszi, hogy a hajam az égnek mered: most láttam csak, hogy szórakozottságomban és a szokás hatalmában felhúztam fókabőr-kesztyűimet. Még a fülembe csengett az az új nyomozó módszer, „nincs más dolgunk, mint megkeresni, hogy kinek jó és akinek jó, azt nyomban felakasztani… közte lesz”. A heródesi logika. Arcomra odafagyott a búcsúzás nyegle mosolya, pillanatok alatt fogytam egy kilót.

Vonatfütty szaladt végig a vidéken és még egy darabig sikoltozott a hegyek között. Mégegyszer megnéztem a Huligán Park pirkadó foltját, a Bádoglábat, az Óriáskerék és a dragulánvárosi vasúti híd fölött a piros lánggal harsogó hajnalt. Búcsúpillantás volt.

Levettem a kesztyűt – azzal, hogy a játszma elveszett – és úgy adtam vissza, vacogó mosollyal, mint aki ezzel elismeri, hogy ezután már fogoly.

– Há?! Mi?!…. – vette el széles jókedvvel tőlem a kesztyűt – ön szeretné elfogni a himpellért Kukulljevics Pofacsenko helyett? Lánchordta! Még magával vitte volna! – kuncogott pajkosan; szemtükrével rámkacsintott, oldalba bökött és hogy egész életére kedvességének a rabszolgájává tegyen, barátságosan hasbabökött a hüvelykujjával, ahogyan ez a Kirendeltségen, rangidősek részéről szokás. Epirultam – ő azt hitte, örömömben; én tudtam, hogy ez vértolulás és összeszorítottam a fogamat, nehogy felkiáltsak: elég a gyötrelemből, fogjatok el már és lássuk azt a tangens-cerebroszkópiát.

Hanem akkor már igazán indulni készült; mocsárgázló gólyalábán szaporán toporgott, hogy megálljon; tarsolyfityesze a magasba rándult, mentéje libegett, még csákóját igazította volna madárforma filigrán fején, de sehogyse ment – nyaka hosszabb lévén a kezénél. Amin bohókásan mulatott és leragyogtatta rám galambmosolyát.

– Büszkén a Jövőre, bízva a Múltban! – búcsúzott melegen.

Leglekötelezettebb mosolyomat vettem elő és lekaptam a sapkám:

– ALÁZATOS TISZTELETTEL! ALÁZATOS TISZTELETTEL! ALÁZATOS TISZTELETTEL!…

(…a Szemyuun Hozott, Varúna Vigyen El). És amíg nem volt messze és kivehette az arcomat, azt az elragadtatott arckifejezést olvashatta le fizimiskámról, amivel a mozdulatlanná merevedő titkos vonzalmak szokták követni szemmel a szomszédba induló kedves lépteket.

Még elnéztem ott egy darabig, hogyan szeli a mérföldeket, oldalán a panyókára vetett mentével, fején a szemtükörrel; de aztán jobbnak láttam óvatosan tágítani – tudom, Huligániában  ÖRÖKBARÁTSÁGI SZERZŐDÉS  címen fogalmazzák a hadüzeneteket. Letértem hát a töltésről, búcsút vettem a vágányoktól és a bolgárkertészetek sövénykerítése meg egy városvégi kukoricás között nekivágtam a dragulánvárosi réteknek: világos, meg kell kerülnöm a vámhatárt.

Különösebben nem siettem, kerülnöm kellett a feltűnést; de meg kell vallanom, volt a lábaimban valami felgyűlt izgalom, hogy ha nem fékezem le vad mehetnékemet, hát mint a tapsifüles, páni félelem megtestesülése, nyúliramodással iszkolni kezdek.

Nem mintha attól kellett volna félnem, hogy a Kirendeltség gyanút fog a kesztyű-incidens miatt; hajnali kísérőmet, Kukulljevicsemet tartottam olyan szórakozottnak, hogy már csak akkor fog majd gyanút, amikor a Gömb-utca végén nem lel egyetlen művészbádogost sem, akit az apámmal téveszthetne össze – a Bolhaidomítással Foglalkozók Névjegyzéke pedig tudtommal hiányos.

Inkább egy pontosan meg nem indokolható nevetséges érzés, egyfajta perzekúciós neurózis lett úrrá rajtam. Sandán, bokorról-bokorra üldöznek, de mindig csak akkor, amikor nem nézek hátra: egy szárnyaival verdeső, tágítócsőrét csattogtató óriás végbélinkutánea – – – a földkerekség leggyötrelmesebb eufémiája.

Hetedik Hajnal.
A vendégvágy

Eredetileg „Monplaisir”-nek hívták és anyafőhercegnői kastély volt az intézet még azokból az időkből, amikor Huligánia anyafőhercegség volt és utána még sokan (de inkább az intézeti ápoltakból) bús melankóliával gondoltak vissza erre az ősi-szép huligán államformára.

Hosszú másfélszáz méteren valóságos gyalogséta volt a roppant palotakaszárnya homlokzat, úgy húzódott, mint valami lerázhatatlan történelem; és ha sarkára ért az ember és a sarokdíszítő óriásoszlopnál befordult, megintcsak ez a kép fogadta: ablak ablak után, párkány párkány fölött. Bástyatornyok fogazott lőrésekkel; két szembeötlő, egyforma díszes és monumentális szárnykiszögellés – az egyikben a kápolna feneke, a másikban a vécécsoport – előtetők, aláhajtók, barátságtalan fejedelmi előlépcsők, elpenészedett szobrok barokkos, beteges torticuli-mozdulattal, mintha már ezek is az intézet ápoltjai lennének – – – így terpeszkedett „Monplaisir”, a volt anyafőhercegnői kastély mogorván, kupolásan, címeresen.

Csak ősszel, az őszi nagy esőzések idején öltött valamivel emberibb, barátságosabb képet: a hidroszkópos, zöldes vakolat teleszívta magát vízzel és a csupa-maszat, tört pasztellszínek összeolvadtak a többholdas park dús zöldjével. Csurgott-csöpögött a fák vízterhe; a sárga sétányokon tésztásan kilazultak a kavicsok és az oroszlánlábas díszpadok olajfényes zöld-és fehér tetején finom hártyatócsákban állott a víz.

Szerettem a parkot ilyenkor vagy csak kinézni is: ha ablakot tártam és alápillantottam, nedves erdőszag csapott meg, mohos kövek, gondozott üvegházak és sétányok szaga; a csatornaszem, ahonnan öntözni szokták a parkot, megcsúfolásul egészen elveszett egy hatalmas tócsa alján. Barnák meg zöldek ezek a rozsdaszín tavak, mint a folyóvíz, ha homokhordalékkal, esővel érkezik – a Fuvolázó Szatír (monplaisir) kecskelábán csapzottan állt a szőr, mint az ázott kutyán, a Danaidáknak szegénykéknek pedig egyenletesen csöpögött az orruk hegye.

Nem tudom, miért, tán az élet bölcsője derengett föl bennem, a hal-kor, de elemem volt ez a hathetes esőzés Huligániában, jobban üdített, mint ahogy levert később a trópuson: úgy látszott, megtörténik a csoda és a Danaidák korsójából nem tud annyi kifolyni, mint amennyi belefolyik.

És égen-földön halálos csönd.

A címeres-toronydíszes szárnykiugrások felől néha hangok hallatszottak: hol ezen, hol azon az emeleten húzták meg a vécéöblítőt; vagy a másik, a kápolna, ahonnan a ferdére billentett, félkörös szellőzőablakon cseppfolyós templomhangulat csordogált párásan, a Gyógyulás Házában még ezzel is terhelték a terhelteket, a koridegen metafizikus világkép enyhébbfokú téveszméivel, sőt sikeresen és brómnál tartósabban narkotizálták (monplaisir) az ápoltakat a misztikum ingerjátékával: minden áldott reggel volt csingilingi, lelkiismeretfüstölés és Égi Szerelem.

De a vízitatta vakolat, az intézet kesernyés kékesszürkesége és a fanyarsárga tócsák fölött – a páratenger fenekén derengő erdő, a vízhártyával bevont díszpadok, a munkaterápiás üvegházak és a Fejedelmi Hintóbehajtó kovácsolt vaskapuja fölött (ami perspektivikus kapuboltot ábrázolt), a bejárati Aszklepiosz-szobor és a lombtól túlboruló kerítések fölött – már messziről uralkodott a Kupola; egy korhű vízfej, az intézet fülesen elálló hagymakupolája; és ez a szörnyeteg, sasos-koronás, esőverte tákolmány mint Huligánia államformája abból az időből, amikor még (monplaisir) anyafőhercegség volt – úgy lebegett angyalszárnyakon az intézet fölött.

Az örökkévaló már azalatt a pár billió esztendő alatt is, amire visszaemlékszik, nehezen nélkülözte ezt a két-háromszáz ezredévnyi nagy emberi imádkozhatnékot, amivel azóta megörvendeztetjük: miértis megteremtett.

Persze vannak, akik be akarják hozni az elmulasztott évbilliókat – és ilyesféle Örökimádásra kellett, szempiternistáknak-oratoriánusoknak, a kápolna, ami pedig tágas volt és világos is, ha nem lett volna elhomályosítva emeletes lapátképű szentekkel (színesablak, monplaisir) mint azoknak az anyafőhercegnőknek az agya, akik érzelmi életükkel a szentisten jászlánál abrakolva vegetáltak – – – de minthogy a kápolna Örökimádásra kellett, az ingyenrendelést az alagsorban helyezték el.

Elsőre bedobott, azóta se cserélt, lenyaklott lócákon ücsörgött a szegénység és lógatta a vállát a föld felé. Kinek a nyakán volt nehéz a nem rá szabott kabát, kinek a válla volt nehéz a nyakán és legszívesebben a karjait is lekapcsolta volna addig, amíg a Teremtetlen Fényben az IGAZGATÓ FŐORVOS ÚR felsugárzik a küszöbön.

A falakon a téli hőségtől finoman repedezett a csempe, a mennyezeten olyan vastag tömlők függtek, hogy a vécén elhajtott magzat is vígan elgörgött volna bennük. A párnázott kétszárnyú ajtóval szemben – amin az IGAZGATÓ FŐORVOS (zománctábla, monplaisir) virított – a falszín zöld olajfestékével átmázolt vasajtó volt, tábla nélkül; de a szénlapátolás csürüszkölése megmondta: a KAZÁNHÁZ volt mögötte.

Gyalázatos világítás, fogyatékos gyógyszertár és úgyszólván sebészet nélkül: így birkózott néhány orvos az alagpincében – a tömegrendeléssel. Ez azután bőven megmagyarázta, miért olyan egyoldalú a Szürke Ház szociográfiája. A tartományból idesereglett a parasztság minden idegsérültje, de nem tudok róla, hogy benntartottak volna egyet is. Hiszen egy perc jutott egy betegre; örökléstani tabellára, hormonális vizsgálatra dehogy is kerülhetett sor: térdreflex-talpreflex, pupilla, a hozzátartozó egy-két eldarált panasza és máris KÉREM A KÖVETKEZŐT: markába nyomtak valami olcsó szedatívumot (tonplaisir) és isten hírével ajánlották a családi ápolást.

Nem is csoda, hogy ilyen körülmények között sporttá vált a régi pszichológiás tünettan nomenklatúrája, sebtében az orvosok titkolódzó rövidítéseket vetettek oda egymásnak, „excéhás”, „panos” (szkizofrén, paranoiás) – bólintottak össze és kiszóltak: KÉREM A KÖVETKEZŐT.

Ritkaság volt, hogy a pillanat szent ihletéből merítve organikus kórokat, endogénes bajokat megpendítettek, de vizsgálatig nem vitte el: az egész szindróma ott hevert a tünettan valamelyik latinba kendőzött általánosításában, jóllehet alatta a legkülönfélébb bonctani szubsztrátumok lappanghattak: a szimptomatológia volt a gyorsított rendelés mindene.

Szennyvizes tömlők alatt a félsötétben, vajsav-szagban kókadtak a lócákon beteg és hozzátartozók, a hisztérikus utánzás ragadt és ha epileptikus érkezett, ketten-hárman bizonyosan leutánozták. Hárászkendőben, környékbeli parasztasszonyok gunnyasztottak hirtelenhízott, havibajt vesztett lányukkal és az meg mogorván, bambán, a serdüléses elmezavar összes tüneteivel – maga alá eresztette vizeletét

fiatalok sóhajtoztak égett szemekkel a szenilis nagymama mellett, aki szakadatlan szótolulással verbigerált: ésde mintha vízcsap csöpögne, amit nem lehet elzárni

vízfejű kisfiúk, imbecillisek és teljesen kretének, akik katatóniás megsemmisüléssel, elfolyó nyállal bámulták a lábintót a köpőcsészén és a fedelén a táblát, hogy leköpni tilos.

Pontban kilenc órakor beállított az IGAZGATÓ FŐORVOS ÚR: ragyogó fehér köpenyben érkezett, arany csiptetővel az orra-nyergén és a kenyerükért igyekvő tanársegédek között átvonult a tömegen. Az impozáns ősz alak, a fenséges fej láttára bizalom áradt szét a sokadalomban és mintha a Kézrátételt hozta volna magával a kaput őrző Aszklepiosztól arra, ami itt folyik, az ő iskolája, az ő elméletei – – – a tömeg utánahajolt az aggastyánnak és amikor a zöldpárnás ajtószárny mögött eltűnt és az becsukódott, mindenki újraolvasta a zománcos táblát:

IGAZGATÓ FŐORVOS: Prof. Dr. HALPERN-HOCHWIRRWARR – – –

Napokig nem mozdultam ki tetőemeleti rezidenciámból, amit alulról látni sem lehetett, kupolák, angyalszárnyak rejtették az ablakokat. A tágas, felülvilágításos termekben elfelejtettem az emberi időbeosztást, munkanapjaim megnyúltak és akkor aludtam, amikor az alvókámnak eszébe jutott.

Felöltözni hetekig nem kívánkozott; pizsamára húzott koszos munkaköpenyben lődörögtem és figyeltem tenyészeteimet: akkoriban a feltételes reflexek örökölhetőségének problémája foglalkoztatott, protistákkal próbálkoztam és volt egy paramaecium-tenyészetem, amellyel már a félezredik nemzedéknél tartottam. Roppant türelemjáték ez; annyit lestem őket a górcsövön, hogy néha már álmodtam velük: a paramaeciumokkal, amint szokott kerge csillangózásukkal körbehaladnak a tárgylemezen.

Nem, mintha az eső miatt volna – a légköri elektromosság embert, kutyát, mindenkit könnyű erotikus izgalomba hoz; periferiás ingereinek küszöbértéke alászáll, minduntalan meg-megborzong, nagyokat nyújtózik, miközben pillája édesen elnehezül: boldogtalanul várakozó és boldog vágyakkal teli – mondom, nem az eső miatt, aminek régóta kiismertem zongorajátékát a lények idegrendszerén, hangosan szoktam szemébenevetni és csak azt a figyelmező, jó éberséget tartom meg belőle, amitől minden ölelkezésnél termékenyebb és élvezetesebb lesz a munkám – – – egyszóval nem az eső miatt

csak elragadtatással tudok rágondolni és talán szebb, mint a téli napfény: a hathónapos gőz alatt álló erdő, a sárgálló utak, a csurgó üvegházak és a tócsák közt ácsorgó lugasok – a világ fürdése odakint és idebent a száraz hidegség, védettség, gyermeki belefelejtkezés és hozzá égen-földön halálos csend: legalább még azok a barátok se jönnek ma hozzám, akik nincsenek – örvendeztem és a vorticellák, a paramaeciumok sokszázadik nemzedékére pillantottam.

Nem hiszem, hogy szándékosság lett volna benne, a HALPERN-iskola követői – a kollégák elkerülték erős váramat, a munkát: különcködőnek tarthattak, bolondnak a bolondok között – de meg ösztönösen irígyeltek is, hogy bele kell törődniük a HOCHWIRRWARR-féle fogalmi konzervativizmus rémuralmába, lassan beletörtek a pince-ambulancia, a tömegrendelés taposómalmába (KÉREM A KÖVETKEZŐT), belefáradtak, hogy ez Huligánia és ők huligánok, én pedig foggal-körömmel, három évig vicsorogva kiharcoltam magamnak a szabad kutatást és a laboratóriumot. Mondom, nem az eső miatt volt, ami számomra a jó tündérek gyűlése és ünneppé válik a munka – – – hanem ha én azt megmondhatnám: vesejáratok összeszűkülése, könnyű szakrális izgalom, vérbőség a splanchnikuson:  vágy.  Szóval vágysz valamire – gondoltam helyeslően, nevetve, de rögtön utána igencsak elkomolyodtam, a visszhang visszanevetett a halálos csöndben és én többé nem nevettem.

A vágyat, ha igazán  vágy,  nem lehet kinevetni.

Vágy, ismeretlen szép vendég és leány, nem küldlek el – szólítottam meg a vágyat és ez volt-e, nem ez volt, azt hiszem, engem is a légköri elektromosság polarizált az idegrendszeremen; a fürdő világ bűbája ejtett meg, mint embert-kutyát és minden élőlényt, ami félni, élvezni és vazomotoros zsigeri vérbőséggel tanulta üdvözölni a villámot: visszaernyedtem a széken és lestem, hogy a vágy mit akar.

Mit használ a tagadás, a hazudozás: a vágy, ha igazi vágy, nincs ellenszere. Bárcsak hallanám, hogy nem a puszta falak, műszerszekrények és állatketrecek visszhangozzák a nevetésemet, hanem egy élő idegrendszer, egy másik, élő-eleven nevetés. A Másik. Bárcsak-bárcsak! – – –

Vendégre vágytam.

Vártam rá, huzamosan és kitartóan, pedig biztosra vettem, hogy nem jön és a tetejébe még küzdeni sem voltam képes ellene – leküzdeni a megvágyását, a vágyat: a vendégvágyat. A fordítottját a keserűségnek, hogy senki felém se néz: azt a repeső örömet, aminek a neve magyarán: a Hátha, a Mégis, a Mégten-Mégis, a Nagyon-Hátha. Íme, a nevetségesek közé kerültem, akik ingerjátékát eddig oly fölényesen figyeltem, kilestem lépten-nyomon és most azt hiszem, ez a tudás megment és megsegít. Nem: én is köztük vagyok. A vendég… vajon milyen az, milyen ő, milyen a vendég… az édes vendég, a kedves, könnyű vendég, a komoly, a csöndet tisztelő – – – egyszóval nem ment a munka (nem az eső miatt – a  vágy  miatt) és még végig is dőltem szemtelenül a nyugszéken: a felülvilágítók üvegmezőin óperenciás térkép érkezett, patakzó ázsiák, indiák.

A légkör elektromos ingereire már majdnem elszenderedtem, amikor a kapustelefon berregése riasztott fel.

– – – engem?! Az lehetetlen.

Gyomorszájon rúgnak egy névvel. Ez volt a gyilkos érzés, a boldogság rohamainak itt a támadáspontja, a plexus solaris táján, a gyomorszáj fölött – – –

Milosád Súra.

A vendégem! Az  én  vendégem!

…Vendégem.

– Itthon. Küldje. Nem, ne küldje, várjon. Megyek azonnal.

Magamra kapom a köpenyt és pizsamában-papucsban lerohanok a földszintre, Súra! Súrácska! Igen, én. Csodálkozik? kidobhat. Dehogy dobom: ha picit vár, ünnepi-vörös kókuszszőnyeget terítek a liftig és a liftben pedig virágerdőt csinálok magának és virágesőt. Nem ázott meg? Nem, üvegből és csinosságból vízhatlan csuklyácska, svéd frizurája mintha kirakatüvegen keresztül, sejtelmesen, alig-villogva és rajta a cédula: nem kapható. Hát a lába? Csizmácska van rajta: üvegcipő. Duci úr, megbántam, hogy csak úgy jöttem, hívatlanul, vaktába: küldjön el. Én? Súra! Súrácska! Ha a nevetésem szebben visszhangozza, mint a csupasz falak, ha – ha – – –

– Mit ha?

– Ha én, bágyadtan és olthatatlanul, mint valami barbár, vendégre vágytam és maga látogatásra vágyott: ugyan már?! Miért is küldeném. Erre, Súra. Erre-erre.

A pálmák, a rozzant bőrkerevetek és a hozzátartozók a csöndesen duruzsoló betegekkel egy pillanatra tágranyílt szemmel, fülüket hegyezve megmerevednek az ünnepélyességtől: fejedelmi megjelenésű ősz aggastyán halad keresztül a vesztibülön fehérköpenyes kíséretével, mára vége az ingyenrendelésnek. Mint tapasztalt karakterológus, hipnotizőr és emberbűvész vonul és mesterien csempészi a Nagy Légkört – a Hozzátartozói Bizakodást és Aszklepiosz Kézrátételét.

A kollégákkal csak odabiccentő viszonyban vagyunk, de az öreg HALPERN nem irígyem-és ellenségem: mi szertartásosan köszönünk. Talán párválasztásomon mosolyodik el, Súrán, a magasocska, nyúlánk Súra-babán, aki nincs még tizenkilenc: de a Prof megáll és vele az egész udvartartás: Súra visszamosolyog, zavaromban duplára hízik a tokám.

– Ha  erre  a lépésre szánja magát – fordul hozzám HALPERN, a Prof – ne feledje el és szívlelje meg Hyacinto Y Saavedra fiatal kutatók házasodására vonatkozó tanácsait.

Lángvörös lettem; Súra is, mint a fáklya.

Nincs öt perce, hogy érkezett és máris megkaptuk a Kézrátételt.

Biccentettek és a násznép mosolyával csoportosultak a lift körül, az öreg H. H. már ott keresgélte, egy óriás szecessziós üvegajtó előtt fejedelmi lakásának kulcsait. Nézze, ezek nevetgélnek. Mit kuncognak ezek rajtam, Súra, Vendégecském: vagy maga is…?! – – – De Duci, hogy megy ez össze: fehér köpeny, lyukas papucs, alsónadrág… Végigpillantok magamon: szenthabakuk. Most aztán a veséjébe láttam a díszes társaságnak – és még az öreg H. H. is, ő is: azt hitte, hogy…! Hát igen, a látszat ellenem szólt, istentudja mikor jöhetett ez a jóképű lány ide hozzá és most távozik, jóreggelre – – – Súra! üssön pofon. Tehet velem, amit akar. Igen? Igen. Hát akkor fogja az esőköpenyem, a csizmám, így ni – és tegye be valahová. És hogy ne gondolhassák egészen, amit most félig gondoltak, a maga Súrája most szépen lecsücsül a társalgóban és megvárja magát. Igen? Igen! Jön?

(a maga Súrája)

– Repülök, Súra!

– Hát repülni éppen nem repül, maga… maga kismadár.

És fogavillantósan rámnevetett.

– De! De! Repülök, Súra. Kövér vagyok, de repülök. Bánomisén, nevezzen ezentúl kövérnek.

Nagyot kiáltott, hogy utolérjen:

– Kövér!… Kövé-ééér!

– Súra…?!

– – – És ne felejtsen nadrágot húzni.

Ha történetesen a liftet nem homályos táblákkal üvegezték volna be és valaki meglesi, mit művelek, hát azt hiszem, az intézet orvosából hamarosan az intézet ápoltjává fokoznak le. Dögönyöztem a levegőt; hadonásztam; táncoltam és belevigyorogtam a lift tükreibe: vendég! itt a vendég!… Ha nem tartok tőle, hogy a liftkábel leszakad, megkockáztatom és két-lábbal tapsolom a földet egyszerre, mint a földet tapsoló, lármázó kisgyerek.

Mihelyt nadrágot érzetem magamon, zsebrevágtam két narancsot, tengerimalac mendelezést ábrázoló fényképeimet még félig nedvesen (épp akkor másoltam a sorozatot) – egy zsebnagyítót meg egy tengerimalacot; és repültem vissza, Súrához.

Robogok a társalgóba: nincs. Körül a vesztibülön: sehol.

Távoltartom a lepusztultság, a levertség érzését: megszökött volna? hát volt szíve? – – – elvették hát csillogó játékomat, a Beszélő Babát és én újra és örökre – vendég nélkül maradok…?!

A kápolna és a múzeum között találom; az üvegfolyosó szekrényein nézdelődik, de semmit nem lát, inkább bujkál és loppal egy embert figyel. Erősen szemmel tartja…

– Súra. Baj van?

– Nézzen oda. Nézze… De jó, hogy jött, Duci. Hogy milyen borzas: még a tekintete is mint a vademberé… már attól féltem, hogy rámförmed és… és az a mozdulat is, az a mozdulat, nézze-nézze!… a nyakkendővel –

– Milyen mozdulat?

– Örökösen igazgatja a nyakkendőjét. És micsoda rémisztő pofákat vág –

– Ez?

– Ez. Még a homloka is: valahogyan olyan rémisztő: be van horpadva… Biztosra vettem, hogy ez valami… valami csendes dühöngő.

– Ez az ápoló? dühöngő?! Varga bácsit gondolja, Súra?

– „Varga bácsi”?!

– Csendesnek csendes, de nem dühöngő. Varga bácsi, Súrácska, akivel ha megnézzük a Gyűjteményt, még találkozunk: ő épp oda indul. Takarítani.

– De jó. Ó de megkönnyebbültem.

– Látja, Súra, milyen nehéz helyzetbe kerül az egészséges ember is, akin az őrületet kutató szemmel pislognak az ellenséges szemek.

– Nem is értem. Egész beleizzadtam.

– Ha meggyanúsítják, hogy lopott és nem igaz, tisztázhatja magát. De ha egyszer életében hat hetet nálunk tölt a Figyelőn vagy kitudódik, hogy álmatlansága ellen Prof. H. H. hipnózissal próbálkozott – egész életére rajta marad a bélyeg: vőlegényét visszarettenti, barátnői pedig intim pillanatokban nem állhatják meg, hogy ki ne faggassák, milyen volt a Szürke Ház.

– Úgy megijedtem…

– Egy ápolótól…? De Súra! Akkor mi lesz, ha katatóniás élőszobrokat lát majd vagy félmeztelen asszonyok rohannak elő az ágyból azzal, hogy szájukba folyik a szemük vagy magzat lóg a végbelükön…?! Vagy nem meri és nem is akarja végignézni a kórtermeket – – – ?!

– Jaj, Duci, dehogynem. Ha szabad. Én is szeretném tudni, milyen belülről a Szürke ház.

– Min töri a fejecskéjét, Súra?

– Kinevet.

– Dehogy nevetem, Súra: ha hallja is – akkor se higyjen a fülének.

– Hát? Minek?

– Még a szemének se. Csak nekem. Amit én mondok.

– Hogyisne. Tudja mit: most én ebben az ablakmélyedésben valami csinos katonatiszttel csókolódznék. De előbb magának azt mondom, ne higyjen a szemének: még a tulajdon szemének se. Csak amit én mondok.

– És mit mond, Súra?

– Hogy  nem jól látja.  Hiszi?

– Nem hiszem, Súra. Megcsal.

– De nem! Duci! Hát ha egyszer  mondom.  Ha egyszer  én  mondom…

– Akkor is.

– Látja. Igy van ez. Az előbb is. Olyan harsogva nevetett, hogy mindenki odanézett. Engem nézett. Mert  engem  nevetett ki.

– De Súra – – –

– Mert olyan nevetséges vagyok. Olyan bárgyú.

– Maga…?!

– Látja?! Most is. Most is  engem.  És  kinevet.

– De kedveském, Súra – én… én igazán –

– Haragszom.

– Súra! Súrácska! Jó. Nevettem. De nem magán –

– Hát min…?

– Azon, hogy olyan öreg. Tizenkilenc éves.

– Megbúbolom.

– Súra a Beszélő Baba. Már örülni se szabad…?

– Hát jó, még az egyszer. De ha kinevet, megbúbolom.

– Nem én.

– És figyel?

– Figyelek, Súra.

Súra következett – a mondókája. Már régóta próbálhatta, hogy összeszedje gondolatait és szavakba foglalja.

– Ugye… Ugye ha most mi és mindenki, de maga is meg én is és ameddig csak a szem ellát és emberek meg ilyen intézetek léteznek a Földön –

– No…?!

– Milliószámra. Mi mindnyájan  úgy  volnánk –

– Hogyan  úgy?

– Megbolondulva. De szakasztott egy-kaptafára és úgy, ahogyan itt akármelyik tűrhetően zavaros, de javulásra kilátástalan beteg és az intézetek meg teli volnának normálisokkal, a bolond emberiség odakinn, az épelméjűség idebenn. Ugye… ugye akkor – – – akkor ugye ők zárnának be bennünket kettőnket azért, mert normálisak – azaz  őrültek  vagyunk…?!

– Ho… hogyan mondja, Súra!

– Duci. Mondja. Nem történt ez meg még sehol?

– Mi?

– Hogy – – – hogy akkor ugye puszta véletlen, hogy az ő őrületüket mi valamilyen tébolynak nevezzük és hogy nem ők nevezik a mi normálisnak képzelt micsodáinkat őrületnek…?!

– Nem is hiszi, milyen sokszor, milyen sokan végiggondolták már, Súra.

– Jé! Igazán?!

– Fura gondolat, Súrácska.

– No mondja! mondja!

Mint valami szárnyas saruban, libegett mellettem vendégecském, a fölém magasló, szép nyúlánk lány és apró fülkagylóival a szőke fémből öntött svéd frizura alatt engedelmesen leste a feleletet.

– Nehéz erre  könnyű  választ adni, Súra, hát még az én rozsdás fejemmel: látja, ez is csak arra figyelmeztet, hogy ne bízzak a nagyságos szakértelemtől elkábult fejekben, hanem irígyeljem a laikust, aki friss szemmel, még látja az egész erdőt.

– Szentisten, Duci. Hát nem volna iszonyú?! Hogy ez valaha mondjuk ötezer éve megtörtént, a normálisokat ilyen intézetekbe zárták, ahol később leölték és mi – mi ezeknek az  egyformán  tébolyult őrülteknek a leszármazottjai vagyunk.

– – – És rögeszménk a normalitás…?!

– Persze. Mint minden bolondnak.

– Beszélő Baba, most maga figyeljen. Azt hiszem, minden fürge intellektus indult már errefelé, ha a normalitás „kánonját” kereste és elgondolkozott a normalitás és az őrület fogalmi relativitásán. De végiggondolta-e, micsoda szörnyűség következnék abból, ha én kismaga kérdésére most igennel válaszolnék – – –

Súra megtorpant.

– – – Igennel válaszolna…?!

– Gondolt-e rá. Ha én, aki a normalitás és az őrület viszonyáról nem tünettani fogalmakban, hanem hormonszervezésben és reflexívekben gondolkozom, azt mondanám, hogy  igen,  Súra, mi egy azonos elmebaj világszerte kitenyésztett nyomorékjai vagyunk. Jól figyeljen. Nézzen körül… A hivatalos normális Európában öt-hat olyan hatalmas idegbaj dühöng, amelynek terjesztése (és fertőzetének tűrése) kötelező. Változtat-e valamit is ezen az, hogy ezek az idegbajok nem elmekórtani elnevezések alatt és nem zárt intézetekben, hanem más és más hivatalos néven, néptulajdonos kasztok, védekező, kivénhedt testületek, akut fertőző minisztertanácsok kezében vannak, mint a kormányzás eszközei – változtat az elnevezés valamit is a tényen, ami a kontinentális ideggyógyintézet…?! Látja, Súra, azt mondtam, igen, a falakon kívül tízmilliószámra járnak a súlyosan hajlamosítottak vagy maguk a betegek és az utcákon a fényreklámok, a mozik, az újságpaloták és a katonai felvonulások ontják magukból azt a mérget, amelynek támadáspontja az emberi idegrendszer. Meg vagyunk fertőzve mind és ha a Szürke Házban is élnek azért, azok csak az élet testéből kihullók, a végképp használhatatlanok. De a fokozatosan tombolók (vagy ahogyan maga mondta:) a „csendesen dühöngők”, az egymás utánzógörcsétől karlendítést leutánzók, az eufóriás őrjöngők, a hipnotikus központi gátlással felsőagyuk számára felfüggesztett félállatok, amiken csak a vészreakciók válthatók ki, kóros támadási düh vagy kórosan züllő, farkaskodó nemi inger – – – vagyis akik néptömegeikben közveszélyesek, azok ott vannak a falakon kívül és ott szorongnak-tülekednek-tolongnak a mi földségünkön, Európa kontinentális ideggyógyintézetében.

– Rémisztő, amiket beszél…

– Nem rémisztő, Súra. Várjon és jól figyeljen. Próbavesszőt adok a kezébe és többé nem téved el.

Mit gondol, miért van itt a Szürke Házban a kóresetek kilencven százaléka?

Azért, mert ha magukra hagyják őket, meghalnak.

Mert önveszélyesek. Van, amelyik a táplálék ingerét nem érzi; van, amelyik visszabutult hároméves értelmére és a táplálékszerzéshez úgy nem értene, mint a növény, ha nincs alatta föld. Van, amelyik a rohama közben, ha rájön, úgy beverhetné a kisagyát, hogy belehalna; és van, amelyik ha új emberiséggé tenyésztenék világszerte, a szaporodás vizsgáján bukna meg

látja, Súra, az elmebajosok a mi segítségünk nélkül a környezet játékszerei lennének. Akadna ugyan őrült, olyan, talán, aki tudna táplálkozni is, szaporodni is; de elméje rokkantsága éppen abban áll, hogy hibásan számítja be környezetének  tényeit.  Az élőkörnyezet mint tátogó tigrisszáj, lassan nyomul egyre közelebb és az elmebajos „még messze!” – gondolná, amikor már bekapta

az ügyes, aránylag életrevaló és politikailag is alkalmas, stagnáló elmebajos is éppen itt hordozza végzetét magában: tényérzésére sánta; hamis indokokból, hamis erőviszonyok szerint értékeli környezete tényeit. Súra, ha kieresztenék ezt a Szürke Házat az erdőbe, három hónap alatt kilenc-tizede meghal

mi a túlélők vagyunk, ezt nevezik normalitásnak; de ők – ha még virágoznának is egy darabig, sántikáló asszimilációjukkal alámerülnek az élőkörnyezetben és elvesznek: ezért nevezzük őket hivatalosan őrülteknek. Valahogyan ilyesféleképp van az államokkal is

a normalitásnak vannak változó divatjai; de van valami, ami mindenkor változatlanul hozzátartozik a normalitás „kánonjához”: és ez – a tényérzés épsége

maga azt hitte, normalitás és őrület relatív csupán; és az, hogy ki van a Szürke Házba bezárva, pusztán hatalmi kérdés. Hogy egy pillanatig is hihetett benne, az csak azt bizonyítja, hogy az emberi elme az elképzelés fényes preciziós készüléke, ami sokszorosítja a valóság modelljeit és olyannak képzeli a valóságos „valóságot”, amilyennek éppen akarja

csakhogy a valóság, Súra –  egyféle:  a fennmaradó tipus a normális, az alámerülő a beteg

már hogyne volnának súlyos elmebajosok azok, akik mániákusan kergetik, hogy alámerüljenek és asszimilációs létharcra provokálják az élőkörnyezetet. Így és csakis így lehet ez Európa kontinentális ideggyógyintézetében is: azok, akik néptömegeikben közveszélyesek, végülis kihívják az élőkörnyezet asszimilációs háborúját: és alámerülnek könyörtelenül.

– Akkor hát… akkor mégis van valami bolondéria a politikában…?

– Van, Súra. Súlyos bolondéria, mégpedig.

– És… és alámerülnek mind egy szálig…?

– Nem, Súra. Szórványosan maradnak még és minduntalan megpróbálják, hogy azonos idegbaj alapján új emberiséget tenyésszenek. De hamarosan ezek is eltűnnek, ki a büntető, ki a gyógyító intézetekben. Majd akkor, Súrácska, ha a politikában túlsúlyra kerülnek a normálisok, be fogja látni, hogy a történelem mégiscsak a normálisok világtörténelme; hogy az élet szándéktörvényéért küzdő ember az egyedül tenyészthető – a belegázoló pedig őrült és alámerül. Az a világraszóló őrségváltás, amiről maga beszél, Súra, normálisok és őrültek között, szerencsére csak ens rationis. A képzelet tüneménye – – –

Súra ezen mélyen elgondolkozott.

FÉRFIOSZTÁLY, KÖZPONTI KÓRTEREM

(A felöltözöttek csordában állnak a fal mellett; néhányan csoszognak, de a legtöbbje hervadtan hever. Egy paralitikus fiatal napszámos fehér köpenyt lát felvillanni elmentében az ágy előtt és amikor ez a fehér homályfolt a látótér közepén megáll, nyálfolyásos szájjal elmosolyodik és illemtudóan könyörögni kezd:)

– Doktor úr. Valami  inekciót.  Nem bánnám, akármit, de valamit. Amit gondol. Mondjuk úgy két hetenkint. Vagy négy hetenkint egyet: amikor errejár. Valami  inekciót  – – –

(Szomszédján a láb-és karizmok teljes attonitása, viaszhajlékonyság, az állás és a járás elveszett: a pszichomotoros kör zavarai; apraxia. Mint a pipát, úgy kampózza vissza nyúzotthúsú kézfejét az ujjakkal; kérdésekre nem felel, látási analizátora két élményt ismer, világos és sötét; hallási analizátora nyolc hónapja egyetlen élményét ismételi:)

– Dobog a párnám… dobog a párnám – – –

(A főápoló világosítja fel Súrát: a szívverését hallgatja a párnára tapasztott fülben. Valaki felugrik a sarokból és szóródó, hiperkinéziás túlmozdulatokkal bődületesen nagyot köszön:)

–  Csütörtök  – – –

(Súra ijedten viszonozza. Néhányan a teljes negativizmus pózában a fal mellett gubbasztanak. Mások, örök vándorok, azzal szórakoznak, hogy gondolatot, indulatokat messzire tartva, vérrel-szívvel járó órák módjára múlasztják az időt. A teremfolyosó egyik felén szekrényfal az anyafőhercegnők és a néhai kastély stílusában (monplaisir) – faragott pajzsok a Gotha-Hohenloch család címereivel, sorban ezerszer, és csupaszmellű kariatidák, sorban ezerszer. A szekrénysor fölött nagyon magasra helyezett bazilikális ablaksor, ráccsal. A szekrényfal dohánybarna, a mennyezeten vasgerendák helye üt át koromfoltosan, arany meanderek alatt; az ég esni készül és szürke, mint az ólom).

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

NŐI KÓRTEREM

(Középkorú, gyér őszhajú nő, félig kopasz. Mániákus levélíró. Ma jó napja van, egyébként rúg, csíp, harap és mar. Újabban visszakaparja az ürülékét és a színéről felismeri a mérget, amivel aznap megmérgezték).

A folyosón felbontjuk. Súrára függesztett szemmel nézem, ahogy némán olvassa a levelet.

Tiszelt Igazgató Úr!

Kénytelen vagyok b. figyelmét felhívni azokra az aljaskodókra, a  disznóságokra  amik itt végbemennek az ápolonök  rettenetesen  bánnak velem de különösen a figyelöbeli  Rudi Anna  aki az én rémem ez a  duplatehén.  Még hagyján hogy minden ok nélkül tartanak itt mert nem vagyok  ösbolond  csak nincs protekciózóm de nálam sokkal  nagyobb marhák  kimehetnek akármilyen ürüggyel és a féléletüket  elszajháskodják  a városban úgy látszik azért tartják itt Illatosnét mert nagyon is jó a memoriája a korridori CSELÉDTRAMPLIK ellen is csak BOKSZBAJNOKOKNAK van létjogosultsága!

most is csak az késztetett jelen sorok írására hogy az emlitett Rudi Anna nevű  paraszttrampli  hátulról

(pénteken)

tehát orozva torkonragadott és a karjaimat hátracsavarja EZ A KÖZÖNSÉGES  kapcaringyó  csupa unalomból szólni panaszkodni nem szabad a kezem ki van ficamolva de hogy még kezelje is hát azt aztán már nem a cafatok igenis  cafatok  hamis beharangozásai és  azonnali  behazudozásai alapján Igazgato Úr erröl mitsem tud  gyöngítö fürdök  minden csekélységért ahol a  Sziklainé  nevü ösbolond ugrott rám és pofozott összevissza a  Dekker Teréz  nevü fürdöringyo uszítására                     valahányszor valamelik bolondot a verekedési halylam fogja el egész  bátran  támadhat rám söt akkor is engem vár a zuhany ha felszolalni merészelek! az a TAKNYOS  éjjeli paraszttrampli  egy szot szol az inspektios orvosnak (aki a szeretője) és már kapom is a bolondinekciot amitől  mindent lehet  csak alunni nem – a Teréz nevü ribancnak az árulkodása alapján pedig ö ugatta tele a fejemet a korridoron még elöttevalo éjjel is illetvel hogy nem hagyott alunni! a másik a  Winkler  Rózsi volt a  fögyilkosom  kinek átkozott üttlegei és halykihúzásai napirenden vannak úgy hogy allig van már pár szál halyam pedig én derékig érő hallyal jöttem be egy átkozott percben! A kinti szajháskodásukról prézsmitálo  protekciozok  legalább a fentemlített  duplatrampliktol  megszabadulhatnak              néha de minek is fojjtatom? hiszen a végtelenségbe lehetne azon  Brutalizmusrol  regélni amiben itt részem van! legalább              egyszerre  végeznének velem és nem  részletekben.  Kérem Igazgato Úr szíveskedjék megvizsgálni az ügyet és engem megszabadítani a fentebb említett gyötrelmektől.

Tejjes tisztelettel

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

FÉRFITÁRSALGÓ

(A járkálók csordája megtorpan. Villanyütésre felénkbámul a terem. Kármin úr – tolakodás nélkül – hozzánk kujtorog).

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

FÉRFIOSZTÁLY – KIS KÓRTEREM

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

ELSŐ KÜLÖNSZOBA

Officiel                         EXPRÈS!

A Son Altesse Spéciale

le Duc de Lutcky

MOSKWA ou LUCK etc.

Officiel

A Monsieur l’Intendant

du Domaine de Tzarizine

TZARIZINE                                   Recommandée!

(egy a sok közül:)

„Mon cher Comte!

Je tiens à Vous faire savoir qu’ici je suis encore entre les mains de la secte, qui m’a gaté la vie – – – depuis un temps déja presque immensurable! –

Ces dernières siècles on a traité vraiement trop légèrement la question du sectisme, qui n’a pas seulement entravé Notre règne en Russie (et Notre règne mondiale) – – – mais a rendu – – – comme maintenant – – – malheureuse, autant dire insupportable, notre vie privée!

Encore maintenant je suis  interné  (c’est la cochonnerie SUPRÈME)  torturé par la faim  et par  l’ascetisme  etc. que les sectaires me font souffrir contre  la Raison  et la  Droit!  – – – L’animal ,directeur’ (cette merde)  m’a séparé du Monde Féminin!  Je suis  livré  à son merci et si la Morale ne peut pas empecher les hommes dans ces  erreurs théistiques,  à la longue le cochon ,directeur’  me tuera!

Mon testicule est déja  tout puant  des vermicules, et moi, meurtri par la ,torture psychologique maximale’ – – – ,programme’ de la secte – – – affaibli par la faim et par la tristesse inexprimable de ne pouvoir recevoir de nouvelles de ma famille              quelle misère! Le directeur – pour ça, lui, je l’ai bien emmerdé – contre toute saine raison il me sépare du  Monde Féminin!  On ne me donne que les journeaux de 1903–1906 tant de fois lus et relus – – – on ne me donne pas des livres à lire au moins mème pas assez à  fumer!  Pourtant  je ne veux pas  ètre victime de la manie sectaire, car le sectisme est  par mes décrets  interdit! Mème, JE N’AI PAS ABDIQUÉ – – – j’ai voulu seulement me reposer pour ainsi dire, en ,cincinnatisant’ quelque temps – – – et voyageant – – – tout cela aussi  sous des conditions  qu’on a  inqualificablemant rompu!

J’espère cher Comte que mes chers Russes ne tarderont à contribuer – – – peut-être les premiers – – – à ma libération de cette  captivité abominable.

Bien à Vous, mon cher Comte                                                              Tzar Jenő

(a margón, keresztben:) Le cheval et le fusil de chasse me manquent aussi  indiciblement!  On m’a séparé du  Monde Féminin,  ainsi les vers  me rongent!  Cette maison, c’est  le fléau de l’humanité! Aidez amis!  Aiez pitié de moi, votre Tzar Empereur et  aidez sans délai!

Súra megrettent arccal nyújtja vissza a másik levélcsomót – az övét: mind csupa sürgöny.

„DISZTÁVIRAT. Trubeckoj Hercegnőnek, a Cári Balett első balerínájának  Moszkva.  Édes húgaim, orosz asszonyok és Leánykák: tilos sectázni! Kérlek, szabadítsatok ki ebből a szörnyű asceta-börtönből…  nem érdemes nők nélkül  élnem! Előre is hálás köszönettel

Jenő Cár”

„DISZTÁVIRAT. Hercegnő! Édes Klárim! Mi ez a szörnyűség, hogy még mindig ez az ,igazgató’ (cet Archi-scélérat) basáskodik velem? Tilos engem internálni és a nővilágtól elzárni! Semmi értelme sincs! Nem akarok áldozattá lenni! Tilos az áldozattá tétel egyáltalán! Ölelni csókolni szeretni akarlak             jöjjetek szabadítsatok ki minél előbb ez asceta-börtönből és remélhetőleg! Végre! Végleg! Várva-vár

Jenőtök

CELA NE VAUT PAS LA PAINE DE VIVRE AINSI!”

Jenő, Minden Oroszok Cárja tátva maradt szájjal megáll a szilvaevésben és nagyradülledt, kiguvadt szemmel bámulja Súrát (s benne, a „Nővilágot”). Indulunk; a Cár még utánunkszól nagy kegyesen:

– Tatár kutya – – – fichu – – – animal – – – cochon – – – fichu – – –

animal – – – cochon – – – tatár kutya…

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

MÁSODIK KÜLÖNSZOBA

Tegnap délután történt. Mintha hátára-zsúfolódott volna a mennyboltozat, az karmolná és annak a karmai most mindjárt, már előtte is összezárulnak, ha nem fut előle elég gyorsan: ilyen érzéssel iszonyodott neki Lipták Salamon a folyosónak. Hiszen futott volna ő, öreg lábain a szélvész sebességével – de motoros apraxiájánál fogva lépésenként rúgott-és akadt bele jobblábbal a balba; elvágódott, feltápászkodott, újrakezdte: falnak szaladt jó néhányszor és mire megfogták, véresre zúzta magát.

Most itt hever az elkötött ujjú zubbonyban, homlokán egy sereg flastrom; el-elcsendesedik – csak időnként prófétál nagy mérgesen és hányja-dobálja magát. Delirium mussitans, mondja a főápoló – én egy szót sem; csak nagyon szégyellem magam. De Lipták bácsi látómezejének homályos tengerén megjelenünk mi is és fantazmáival meg-megrohan, mialatt öreges fogínyeivel vicsorogva az alig-hallható lehelet-suttogástól a fülrepesztő ordításig tökéletes  crescendót  csinál –

– – – Mit akartok itt… menjetek ki… kimenni-kimenni!… a KIRÁLYNŐ azt akarja menjetek ki és nem jön be addig: akkor TAKARODJATOK! – – – viperák fajzata a KIRÁLYNŐ üzen közeledik a VILÁGÉV leszámolunk az idegenekkel… haragszik az ÚR te rongy kígyót kötök a korbács nyelére és halljátok a késnyelvű oroszlánokat: ordítanak… jaj jaj jaj! jaj ha beteljesül a VILÁGÉV és akkor a… ÍGY SZÓL AZ ÚR… mit álltok itt ha egyszer BETELJESÜL A – – – szibilla – – – UNDOKOK TAKARODJATOK INNEN azt üzeni a  KIRÁLYNŐ: MERT NEM JÖN BE HOZZÁM ADDIG AMÍG  – – – – – – – – – !!!

Az utolsó szavak alatt szpasztikus görcsök rántják össze egész testét, mioklónusza az arcán is kirajzolódik, mint valami festett gipszen. Csikorogva darabolja a szavakat. Idegélete zaklatott, tükörben-élő világán talán most az az élmény örvénylik végig, hogy korbácsnyélen suhogó viperák harapnak bennünket-és vernek végig meztelen hátunkon; késnyelvű oroszlánok zuhannak ránk a magasból és mielőtt fogsoruk elroppintaná a csontot, gégénket már kettémetélték késnyelvük egy nyalintásával – – – a KIRÁLYNŐ pedig nyolc évi, érte-való intézeti raboskodás után, hozzá, végül mégis  bejön,  egész felségében megmutatkozik és a világ, ami nyolc évig nem hitte – a világ pedig mindenek bibliás pusztulásával: felmegy a lángban, alámegy a vízben és lakolni fog. Lipták bácsi velenemzett tabetikus és nyolc éve rendületlenül várja a KIRÁLYNŐT – – –

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

HARMADIK KÜLÖNSZOBA

Amikor távozunk, sajátságos sakálsírás kezdődik a szobában. A kémlelőn visszalesünk: Mátyáska kiugrott az ágyból. Félláb a széken, köldökére vakart ing – a belső rémület szoborgörcsével áll az ablaknál és így üvölti világgá sakálüvöltéssel a KARCINÓMÁT („hat hét után a halál – – – irgalom!”) …Őszinte és véghetetlen szerencsétlenségéből nem von le semmit hisztériás kézfejgörbítése, sem szapora, ravasz pislogása a kémlelő felé: hogy nézik-e.

Közel két óra hosszat jártam Súrával a kórtermeket, megnézett mindent, olyasmit is, amit kívülálló érdeklődőknek nemigen mutatunk. Látott jeleneteket, amiktől – ha nem kellett volna tágranyílt szemmel figyelnie – legszívesebben elfordult volna. Verbigeráltak előtte olyan trágárságokat, amelyekre a rutinos, a találékony, a raffinált jelző kevés és ami a huszonötezredik ismétlésre kísérteties – nem jut eszünkbe többé elpirulni. Deliráltak előtte idült alkoholisták, akik azért tépték arcukat, mert pókhálót érzékeltek rajta, fekáliát vagy ragyát; hiába volt az elvonókúra – amit legújabban az ivás és az alkoholundor mesterséges társításával kezdtünk – hiába a tíznapos alvás az alkoholelvonás kritikus első periódusára – harmadszor hozták vissza óriásmájjal, fehérjevizeléssel, szemhéj,- száj,- nyelv-és kézremegéssel, no meg a jellegzetes reggeli hányással: deliriumos hangyamászásról panaszkodott és férgekről, amik bokától kúsznak az altest felé, nem szállt többé le az ágyról, mert a ház hintál, az elébe villantott tükör vagy a homlokára állított hangvilla búgása egész történeteknek volt az elindítója. Próbálkoztak nála vesztegetéssel a hajlamosított morfinisták, kokainista nők, akik erőszakkal kirántották a kezéből és átszaglászták a táskáját. Prostituáltak, akik a tizedik elvetélt öngyilkosság „születésnapját” ünnepelték és a jubileumra, tizenegyedszer is ezzel fenyegetőzve – kokaint követeltek; és Súra ígért. Csipogtak és csemcsegtek előtte nők, akik agyvelőgyulladásból visszamaradt idiotizmussal és állandósult testi kachexia mellett naphosszat egyebet sem tettek, mint ültükben összeölelkezve – dédelgették egymást; és Dante nem pillantotta meg Beatricét azzal az átszellemült mosollyal, ahogy ezek a lények gömbölygették egymás kopaszodó koponyáját

látott szülési sérüléses és mixödémás hülyéket, akik a rácsos ágybörtönben himbáló-hempergő mozgásokat végeznek, a „hétalvó” mozdulatlan hülyén néha maga az érzékszervi inger is kétes – és látott gyógypedagógiás könnyebb eseteket, akik a kertésznek dolgoznak, de gátlásmentesen önzők; nem hálásak senkinek, „jón-rosszon túl” – nem szeretnek senkit; és fáradékonyak. Végigbámult a társalgón, ahol a társadalmi osztályok megvalósították ugyan az egyenlőséget a betegségben, de magukkal hurcolták – behurcolták Huligániát: a földműves kötetlen korccal, gatyában, a tanár fehérgalléros-kézelősen, a pap a redemptoriánus papok világi és mégis megkülönböztető rozzant eleganciájú frakkjában barangolt: és így barangoltak az óriás teremfolyosón mind, az egész, kohézióját vesztett társadalom, ahol minden molekula természeti törvényként viselte magán és arcán: senkihez semmi közöm.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Bemutatkozott neki nyelvtanár (a fura szerzet különben megállás nélkül azzal töltötte napját, hogy bemutatkozott:) mi spiego? après avoir jeté un coup d’oeil dans le tiroir mi spiego? à bientôt! à bientôt! j’ai l’honneur de – tout à l’heure cosa? come? mi spiego? – s eközben úgy ment a szemével keresztül Súrán, mint a levegőn: nyilván a falnak mutatkozott be. Libegtek előtte metalueszesek kakasjárással – mikor már nem képesek levetni az óriásmozdulatok szertelenségét és a felszólításra, hogy egyik lábukkal lépjenek a másik lábfejére, hát tétova lábingással levegőt kavarnak és levágódnak a földre

megfigyelhetett új beteget, akinél a „lépcsőjel” (a lelépés lehetetlenülése lépcsőn) kezdődő járási ataxiára és az alsó gerinci szeletek tabetikus megbetegedésére mutatott; és láthatott súlyos gerincferdüléses metalueszest az utolsó stádiumban, amikor a gerincvelő nyaki szelvényéhez érkező bántalom következtében a beteg, felszólításra, nem képes mutatóujját az állhegyhez vezetni

kocogott utána aszténiás emberszálkácska, aki egérhangon vinnyogott és örökösen könnyben fürösztött arccal panaszolta, hogy reggelente kinyomják a szemét és megétetik vele… És (ITT ITT ITT) kullogott-és koldult Súra után amolyan, disznóvá hízott Schubertre emlékeztető (szimpatikus-sorvadása következtében kórosan hájasodó) pszichopata, miközben göndör fején (ITT ITT ITT) a  lyukat  mutogatta, ahol az agyveleje kifolyt

ott csellengett előtte a matematikus, aki érettségi vizsgakor kutat fúrt a katedrán, a harmadik emeleti osztályteremben; és itt volt a rajongásos pincér, aki levelek százait rajzolta-és küldözgette egy diplomata feleségének – szűzi megadással ecsetelve, hogy ma beadja a derekát és  enged:  mi egyebet tehet, ha egyszer a méltóságos grófnő olyan-de-olyan  szerelmes…  Volt itt nagypapa – takarékpénztári igazgató – aki kisunokáinak de rigueur exhibicionálta nemiszervét; és volt itt degenerált (valaha világhírű) médium, aki körül apró apportok, levitációk a Szürke Házban sem szűntek meg, de újabban üvegen keresztül integettek a szellemek és azóta minden üveget bevág a boldogtalan

és így barangolt az egész Szürke Ház, boldogtalan-megállíthatatlanul a folyosó-termeken; és természeti törvénnyé vált közöttük az, amitől az őrültek az életérdek elejtői, az alámerülők és ami – mert nekünk, túlélőknek még az alámerülő élethez is van közünk – őket mitőlünk megkülönbözteti: a törvény, hogy itt senkinek senkihez semmi köze.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

És Súra járt, iszonyodott és mostmár látni akart mindent: nem tudott tőle elszakadni

hosszan bámulta az ágyhoz kötözött asszonyt és láthatta, mi az, amikor az akusztikus reflexív rövidre zárul: – ne telefonáljál; most ne! most ne! most ne telefonálj – görcsölődött kérlelően jobbra-balra az asszony, az akoazmás, aki nem tudott többé különböztetni, hogy amit hall, nem gondolja-e és amit gondol, nem hallja-e

látott herkulesi termetű, férfiúra fajzó, pátriárkára emlékeztető asszonyfigurát – szakállas, akromegáliás – aki ágyhoz szíjazott derékkal mutatott előre (ahogy Michelangelo a Teremtés pillanatát ábrázolja), előremutatott a láthatatlan ellenfélre és pörölt-perlekedett: ho-ooogy? – – – úgy. Szóval…?! Te: Te?! – – – Te parancsolsz nekem?! – – – az nem igaz – – – nem igaz ha mondom – – – csak amit érdemelsz. Egyebet ne várj – – – nem igaz nem igaz mert MEGHALSZ TE UTOLSÓ…! Különösen a szünetek tettek az emberre mély benyomást, a kivárás, ami alatt a hallucináció „felelt”: és csak azután csapott fel a gorillatestű szakállas óriásnő kverulatóriás haragja

hálóketreces ágyban, felázott arcú, kezét tördelő, haját tépő, sajátságos gügyörészéssel síró-és selypítő fiatal hebefréniás lány panaszkodott Súrának: – nagyon szégyellem magam… NAGYON szégyellem magam – miközben magadobálva fészkelődött, hogy az új látogatónak lehetőleg minél jobban szembetárja nemiszervét – Súra menekült, mint a kővévált asszony Szodomából. De még jobban magához bilincselte Súrát a fiatal schizofrén perlekedő, aki a környezeti zsivaj csapadékát visszhangozta és ebből az ekoláliás kiindulásból a mocskolódás valóságos orkánját szabadította rá képzelt ellenfelére; egész családfákat ragozott végig az ősök átkozott nemiszervén keresztül és valahányszor azt hihette, hogy egy kirobbanó dörgedelmes trágárságban felbőszülése kulminál, a társítás lezuhant (kihagyott) és a kis madárfej bölcsődalt dudorászott máris, szünet vagy átmenet nélkül – békés-szórakozottan, mint valami falusi pesztra

kifigyelte Súra, milyen az alattomos dühöngő, aki félórákat rostokol megbújva a mosdó-sarokban, mint a pók. Várja a gyanútlan arratévedőt. Ha jön, kiveti a lábát – elbuktat orvost, ápolót, ápoltat; de nem nevet. Végignézte Súra klausztrofóbiás asszony nekivadulását, ahogy ágyakon átugrálva – kifutott, bele a vak világba; és elbámult az ápoló gyakorlatán, aki hátulról, futtában lekapta, leszorított kézzel a levegőbe huppantotta és mint a zsákot, hurcolta be a fürdőbe. Bementünk mi is; az ülőkádakban megadással áztak, mint a vízinövények és bár a szkopolamin vagy a bróm hamarabb elérte ezt a hatást: az öreg HALPERN ragaszkodott hozzá, a berendezés is megvolt – és szorgalmasan áztatták a nyugtalanokat

– semmi baja – mutogatott Súra némelyiknél; de kis vártatva láthatta, hogy halakat fogdosnak, leírhatatlan kínnal magzatot „szülnek” a végbelükből; fintorognak, fejrántással fel-felsivalkodnak; szobrokká hervadnak; vagy monologizálnak: és belátta, hogy nem társadalmi összeesküvés áldozatai

kveruláns dühöngők hosszú sora vonult el előtte – nekik csak ez a külön világ létezik, örökös perben velük a víziók, akoazmák világa és lehet mondani, hogy tényérzésük közel nulla; és megismerte az árnyékszéken virágzó katatóniásokat, akik általános negatívizmussal órákig gunnyasztanak és kulcscsörrentő ápolónők zavarják őket enni-ürülni-élni: ezek a „csendesek” lehet mondani a környezeti tényekkel szemben beszüntették az asszimilációt – – –

– Gondolja még, Súra, hogy a Szürke Ház minden második lakója merő félreértés vagy éppen társadalmi összeesküvés áldozata? Hiszi-e még, hogy az őrület csupán hatalmi kérdés a különböző téveszmék között és hogy ördögi véletlen, ha mi, fennmaradó téveszmések, mi vagyunk a normálisak és nem az alámerülők…?!

Rámnézett és szomorkásan mosolygott: Súra kinevette önmagát.

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

Jó másfél órát töltött Súra a Gyűjteményben. Apró famodelleken megismerhette, miféle szerkentyű volt a középkor pörgetője vagy örvényszéke, amibe az orvos-pap a veszélyeseket beleszíjazta, hogy a gyors forgással elszédítse. Miféle kalodába zárta és micsodás taposómalmokban használta fel a búskomorakat a középkor „gyógyterápiája”, ha mint a lovat, a körbenjárásra vagy a puszta taposásra beidomította. Mintha mélyen elgondolkozna, de sürgős lenne neki a továbbhaladás, mintegy röstellkedését palástolva – így nézte végig Súra az onániára vonatkozó anyaggal zsúfolt teremfolyosót

látott betegesen védekező furfangot; elkötőket és herepáncélokat, amiket a pszichopata műszerész remekbe készített és agyafúrt zárszerkezeteinek-és lakat-sorrendjének csak utolsó láncszemén derült ki – mi hibbant elmeszülemény: hogy a lakatoló kéz vastag bőrkesztyűbe süllyed ugyan, de nem képes önmagát is lelakatolni. Látott viasz-priapuszokat; meleg vízzel tölthető tömlőt, zománcozott ruhaakasztó-kampót – ilyen és több más hasonló izgatószöget, amelyet övvel csatolt fel-és viselt vaginájában a beteg nő, hogy utcán, villamoson, munkahelyen szüntelen ebben az egyoldalú izgalomban éljen. Láthatta a középkor „hideg spermát lövellő ördögvesszőit”: zsinórmegrántásra működtek és titkos jelszóra árulták, vásárokon – a legelképesztőbb gaudemiche-ek –

látta az írás-és rajzgyűjteményt; megnézte az üvegszekrényben dagadó hatalmas kéziratot, az Élet Regényét – ami így kezdődött: „…ezt a regényt az Élet írta” és nem volt benne semmi rendellenes, csupán annyi, hogy ugyanaz a fejezet ismétlődik benne, szinonímákkal újraírva, jó tucatszor. Beleolvasott egy kiadásra érdemes életrajzba, ami a baltához szokott kéz darabos írásával így kezdte: „tizenhat éves koromban jöttem Vargyasszentkatolnáról Juliska nénémmel Huligánvárosba és még aznap elszegődtem cselédnek. Első helyem a Hadak-Útja 29. sz. alatt volt és innen csak arra emlékszem, hogy hol a nagyságám pártfogolt és a lánya vert el, hol a lánya pártfogolt és a nagyságám vert el, csak egyszer vertek mind a ketten: mikor a nagyságos úr pártfogolt…” – így számolt be ez a hűséges kézirat a kis Hajgató Mariska elindulásáról az idegbajosokkal átszűrt Huligánvároson keresztül a Szürke Ház felé –

Súra leírta magának és eltette a művész epitáfiumát, amelyet az ágya fölé akasztott, még életében: „Sírvers” volt a címe és káprázatos iniciáléval megcifrázva, mint valami ünnepélyes diploma, keretben lógott a falon:

Utána átportyázott a rajzgyűjteményen; végigcsudálkozta a krisztomániások Jelenéseit, a spiritiszták Holdbeli Tájait, az összes, transzban írt-és festett vonalzavarokat. A találmányok ákombákomait; a Fejfűrészt; a fantasztikusan kapcsolt – különben értelmetlen és öncélú – szíjtárcsás transzmissziókat; a szárnyas hajtókarral működő Repülő Mozdonyt; a vasutat, ahol a szemberobogó gyorsvonatok elöl felfutnak egymásra és hátul lefutnak; végül az ékesen megrajzolt-és megmintázott örökmozgók légióját. Silabizálta a hibbant írástipusokat, a szkizofréniások rosszul lokalizált bekezdéseit és csigavonalba körbeírt leveleit; a cirkulárisok öntetszelgő betűhurkolásait; az alkoholisták kéztremoros, reszkető – a hebefreniások betűnként dadogó írását vagy azt a bizarr törekvését, hogy a leírt sorok valamiféleképp arcot ábrázoljanak. A mániások szertelenül telesűrűzött levélborítékjait és a genuin gyengeelméjűek tükörírását – minthogy írnak akár jobb, akár balkézzel, de elolvasni többnyire nem tudják. Kézbevette Súra egyenként az ápoltak kenyérgyúrma-szobrászatát, a Placentához Láncolt Anyát meg a pirosra festett Priapuszokkal Közösülő Virágokat; a Krisztus-torzó című férfiderekat-lábcsonkot-mellet; az Idő Halálát és a többit… Ha egyszer arrajártok, nézzétek meg és gondoljatok rám: hogy mennyi szeretettel rakosgatom-rendezgetem ezt a múzeumot és hányszor mentettem meg a gúny, a kilakoltatás – a tudományos huliganizmus merényletétől.

Most hát képet kaptatok a Szürke Házról, mint Súra. Arról, hogy milyen lehetetlen kevés, amit a Szürke Házak rabjaival kezdeni lehet; képet, a fehérköpenyesek mérhetetlen nehézségeiről, amikor rászánják magukat, hogy a tüneti megjelölésen túl is kezdenek velük valamit.

Laboratóriumom valahára megérte ezt az ünnepi pillanatot, átlépte küszöbét egy nő – egy nő, aki nem üzenetet kézbesít, nem ebédet hoz és nem takarítani jön (merényletet elkövetni tündéri rendetlenségem ellen); egy nő, aki a szó leghízelgőbb értelmében hozzám jött.

Megérezte fellegváram is és amikor Súra rányitott, a vízben úszó világ közepén mint valami szárazon maradt lakályos kuckó, barátságosan derengett. A termet üvegfal osztotta ketté, de még a fele is, roppant felülvilágítóban folytatódó hármas ablakával kisebb teremféle volt: Súra elveszett benne… Hanem mihelyt ledobta esőköpenyét és előkerült a harangos szoknya meg a magasnyakú pulóver, melyek mint ékszertok tartalmazták fiús-kölyökös testét, Súra otthonossá vált; kuncogott a bevetetlen ágyon, a rajta felejtett eszközökön, a dunnán elheverő könyv-kupacokon meg a párnán végigteregetett, száradó fényképanyagon.

Zavaromban két széket tettem szabaddá és az egyik munkaasztal mellé állítottam, sarokra; persze nevetségesen hatott – az asztalok magasak, állva dolgoztam, a székek pedig nádból, kerti nádszékek és ezzel az együttessel sehogyan sem tudtam összehozni a kispolgári „garnitúrát”.

Sétakerülővel indult a székek felé, ahova invitáltam. Forgolódott, nézdelődött; és a fenekecskéit igazgatva – ide-oda sétált a szertári szekrények között. A spirituszban ázó korcs ébrényeken hosszan bámuldozott, mi ez, Ducika?… né: embrió – – – és ahogy egyiktől a másikhoz fordultában illegette magát, gondolatvilágom, tapasztalataim orvtámadást intéztek ellene; élettani értékelésem átkarolta, felbecsülte Súrát, neurotaktizmusom végigtapogatta idegrendszerét: repülőborda, karizmok jellegzetes homorlatai, gracilis csontrendszer, keskeny talp-és tenyér… A tankönyvbe kívánkozó aszténiás; és nevetéskor úgy villantja egészségét és fiatalságát, mint a fiatal kutya a fogait. Elszégyelltem magam. Szerettem volna ezer mérföldre lenni tőle és ott gondolni végig, velemszületett reménytelenségemben a nőkkel és e reménytelenség biztos fedezékében: Súra  szép.  Hogy lehet az, hogy Súra jön hozzám, vendégnek és nem én menekülök előle, ezer mérföldnyire…?! Talán titkot őriz, titkos születési hibát vagy rejtett fogyatkozást, hogy mára elfogad és beéri velem – – – ?!

– Mik ezek az óriási táblák, Duci?

– A fakultás számára készültek, Súra, még kezdő tanársegéd koromban: róluk tanulnak az elsőévesek. Ez a sok óriás virág a Mirabilis Jalapa: a csodálatos estike vagy éjszépe, piros és fehér; lenn, az alján pedig a rózsaszín monohibrid basztardok, mert csak egyetlen jellegben különböznek, de ha akarja, mutathatok polihibr… –

– És ez a borzas feketeség, adjak fésűt neki? És ezek a nagy bölöm csillagpacnik, amik úgy úszkálnak egymáson, mint a vízbe pottyant tintacsöpp…?!

– Az, Súra? Az a tábla, Súra, a valóságban másfél milliméter vastag és ott van a maga fejecskéjén, a hátsó központi tekervény felületén: azok a nagy bölöm pacnik loborsejtek a hosszú tengelyfonállal és ez a sok sejtpacni a végágazatosan kettéváló csillagnyúlványokkal most azt kérdezte magában, hogy mi Ő – mármint a pacni. Nem azt gondoljuk ám, Súra, amit akarunk, hanem azt gondoljuk, amit ezek a pacnik gondolni akarnak. Az a borzas feketeség pedig, aminek fésűt akart adni, Súra, az a külső gennari-csík avagy érző végfonat –

– Ezeket a táblákat is mind végignézzük? – szúrta közbe Súra ravaszul; nem tudtam, lelkesedésében kérdi-e vagy védekezik ellene.

– …És azért nevezik így, Súra, mert a talamusztelepből érkező rostok benne végződnek el és ha most, tegyük föl, érez valamit… mit érez, Súra?

– Fáradtságot. Fáradt vagyok és zúg a fejem.

– Súra! Vendégecském! (ó, én víziló). Nem nézünk tovább semmit; nem, rá se hederítünk. Pihenünk egy darabig – mondtam, hogy megnyugtassam; és nekiálltam kezetmosni.

– Igazán? Pihenünk?

– Pihenünk hát. Tudom, ilyenkor az ember olyan, mint a vidéki, aki három napig bújja a múzeumokat és ha hazautazik, egy hétig csak a fejfájását heveri. Ne adjak csillapítót, Súra, nem akar…?

Intett, hogy nem, de csak a fejével. Lábait keresztbe dobva, hátravetett kezeire támaszkodva ült a fényes-fehér bőrpamlagon és arcán, szemeit ahogy rámvetette, rajtamaradt a nevetés… üdítő arcocskája előtt elfogott az áhítat, mint a reggeli hő napsütés előtt, ha perzselni kezd.

– Mit nevet? – kérdeztem, föl se nézve, nehogy szembe-kapjam a Napot; de már a kérdés alatt rájöttem, min mulat: azon, hogy könyökkel nyitom-és zárom a csapot. – Nem mos kezet? – álltam elébe; és a törülközővel a könyökömet szárítgattam.

– De! – egyenesedett föl Súra. Sugárzott a tréfától. Feltűrte a pulóver ujját, terpeszállásba állt, célzatosan rámnézett: ő is könyökkel nyitotta a csapot. Gondosan szappanozott, kéjjel öblítette ütőereit, kicsit a homlokát – azután újra könyökkel, elzárta a vizet. És leste, hogy észreveszem-e…

Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre; de kitalálta, hogy találva érzem magam: körültáncolt hangosan kacagva – és hunyorogva és sugarait árasztva törülközött.

– De ugye nem fog udvarolni? – állt meg a körtáncban hirtelen; és merően nézett. Bánatos bizalmatlanság suhant át tekintetén.

– Nem, Súra. Az újkaputól megbokrosodott bornyú nem futott úgy, mint ahogy én akkor iszkolni szerettem volna, amikor magának bemutattak. Ha én udvarolok, Súra, olyan, hogy még a falak is sírnak. Talán, majd egyszer, ha maga megtanít; de akkor magánál szeretnék vizsgázni is.

– Úgy is kell, Kövér. Mert ha nem nálam találna vizsgázni, Ducika, abból, amit még nem is tudom, megtanítsak-e – – –

– Akkor? nos? mi lesz akkor, Súra: nyakamat töri? náspágol? sarokba állít? elad a Bácsinak? Mit csinál, ha széptevésből másnál vizsgáznék és sikeresen: gratulál magának a tanítványhoz és nekem a sikerhez, de száműz abból a birodalomból, ahol a maga sugaras arca soha nem nyugszik le, olyan nagy a birodalom és az alattvalók vallása a napimádás…?!

–  Megbúbolom  –  jelentette ki gyakorlottan. Neurotaktizmusom másodszor kapta el a szót és mindjárt tudtam, nem utolszor… Súra ezután még sokszor beígérte ezt a megbúbolást.

Féloldalt a díványon maga alá húzta a lábait és táskájában mélyre bányászott: fényképeket szedett elő.

– Ezek vagyunk mi, ez a második emeleti revízió; ez a másik, jaj, hát ez igazán cuki: ez a körkép virágokkal meg kokárdákkal a BOLDOG MUNKÁSOK BOLDOG KORMÁNY ünnepén, ott készült az udvaron. Ez a másik pedig még régről a munkásdalárda, ez a Szent Csantavér dombormű felavatásán és itt énekelek én.

– Mit énekel, Súra?

– Hát mit. „A világon csak egy nemzet van huligán – és ez a Huligán – és ebben a huligán nemzetben is csak egy van Csurigláb Tormozén – és ez maga CSURIGLÁB TORMOZÉN: Szeretett Örökös Miniszterelnökünk!” Tralala, tralala. Ez itt ugyanaz: lehull a lepel. Ez az ebédlőnk az alagsorban: tréfás verekedés „a legjobb munkás tortájáért”. Itt vagyok én, ez itt aki lehajol; ez a szeplős kövér lány a Koftocska, cibálja a hajamat, ez a mosolygó és hunyorgó jóságos bácsi a gyártisztelendő és ez itt, az a torta, a Legjobb Munkás Tortája.

– És kié lett a torta, Súra?

– A Szeplősé; de azért elsőnek mégis én ettem belőle. Amíg a gyártiszi beszédére figyeltek, hurkapálcán piros masnit tűztem a közepére: volt is riadalom, többé nem mertek beléharapni –

Kikapom a kezéből: – Muti! – Jaj, hogy maga milyen! Adja vissza! Duci! hogy ez milyen erőszakos…

Elengedem; Súra megenyhül: – Malackép. Ne macerálja és ne mászkáljon rajta a praclijával, Duci. Csak amit én mutatok.

– Ez a Koftocska?

– Ez igen ez ő ez a kövérség. A legjobb munkás és kapott egy szelet tortát. Csak egy szeletet; azért, mert a torta tovább utazik: az az egész országé. Na. Ez itt ez az apám odahaza. Ezt én vettem le: ez itt az édesmamim, ez meg a kertünk… Csiklandós, Duci?

– …De Súra!

– Mert majd én megcsiklandozom, ha sokat nyúlkál. El a praclikkal, mars, csak amit én mutatok. Ez itt az édesapám, sakkönyvvel (tud sakkozni?)

– (nem, Súra. Azt is kell?)

– (kell) …az édesapikám, amint mesterlépéseket állít fel magának (észre se vette, hogy fényképezik) és ez meg egy másik, ezen is: ő; de elaludt a mesterlépés fölött –

– és ez micsoda, Súra?

– ez? ez a vizesdézsa. Az esővizes dézsa.

– hát az mire jó?

– mosni jó. Harisnyát mosni jó benne: ez is a kertünkben van. Régen szakállas törpe meg óriás pettyes kalapú gomba volt a közepén; de én jobb szeretem a békászó gólya szobrát –

– hogyan, Súra: hát maguknál nem kisbabát békászik a gólya a csőrében…?!

– hogyisne. Fityiszt.

Az öreg HALPERN jut eszembe – valahányszor az uralkodó osztály gazdag szépfiúi közeljártak a bukáshoz, a végszigorlaton:

– Ön kiváló gerincagyi típus: talán menjen katonatisztnek. Orvosnak nem javallom.

Visszaemlékezem egy könyvtárstatisztikára: Huligániában legkevesebbet olvasnak a katonatisztek – talán még az analfabétáknál is kevesebbet.

És micsoda bravúrral tud végigportyázni a határtársadalmak préda asszonyserege közt és micsoda hiperesztéziás dühvel őrzi a nemesített butaság beltenyészetét ez a huligán katonatiszti kaszt!

A szellemi teljesítményeket a kaszt megveti; az érdeklődést, nyelvek tanulását gyanúsnak találja, a tudást pedig kiveti nyomban. A félfeudalista Rend lődörgő testőrségének ugyanúgy eszményei közé számít a kifogástalan butaság, mint a kifogástalan gerincagyi állat: és a nagyhuligán hűbéri Rend e testőrség megteremtésekor még arról is gondoskodott, hogy a gerincagyi állatnak bőséges legyen a felhajtás… hogy bőséges és zamatos  hárem  induljon a sereghajtó tőkével feléje az őrzésére bízott emberállományból, ami a nép

és kétszeresen kártékony: kontraszelektórikus – mert renyhe, sematikus idegrendszerével továbbtenyészt egy degenerációs tényezőt, a nemesített butaságot; és mert továbbhamisítja a természetes párválasztást, ami már odáig is hamis volt: először már hamis a vagyon szűrőjétől, ami átszűri-és elzsákmányolja a határtársadalmak sikerült asszonyait; és másodszor, továbbhamisítja saját osztályában, hol is mint a Rend reprezentatív védője – mint közismerten gerincagyi állat élvez előjogokat.

Nem az elcsábított iparoslányok örömeit sajnálom, mint az erkölcsös irígység hiénája: hiszen (hacsak nem volt rá hajlamosított) hány absztinens lányt mentett volna meg a serdüléses elmezavartól a rendszeres, bőséges közösülés – – – de vajon úgy, hogy a hűbérül nőket gyüjtögető katonatiszti kaszt szabad prédája legyen?! Ne vállalja akkor már inkább a néptulajdonos osztály hazug megkövezhetnékjét és kerülje el a Szürke Házat a bőséges, mindennapos szerelmeskedéssel – és azzal, akit a mélységesen indokolt szabad párválasztás testének orvosául kijelöl…?!

Mint orvos, személyes szégyenem, hogyha ivarérett fiatal lányok a szerelem rózsakertjénél betegre várakozzák magukat. Mint alattvaló, személyes szégyenem, ha a butaság degenerációs faktorával súlyosan terhelt huligán katonatiszti kaszt szabad zsákmányterületének használhatja az ország űzött vaddá éheztetett lányfiatalságát.

Azután betakartam Súrát, jól körül; és még a lábacskáinak is, jól alá; mire elaludt: úgy omlott el, aludni az olajosan csillogó dívány fehérségén, mint a Mirabilis Jalapa – az estike, ha becsukódik.

Hogy villanykörtét kattantottam a munkaasztal fölött, menten kiderült, sötét van, vihar előtti borulat; gyűlést tartottak a felhők fölöttünk és úgy határoztak, hogy lekövetkeznek. Nemsokára zápor lőtte szitává a csöndet; és a fákat, a falakat, a kupolát úgy oldalazta-verte, ahogy a szélnek jólesett. A mezőkön, a hegyen magányos fák vállalták a villámok fogadtatását.

Én a mikroszkóp alatt papucsállatkáimat figyeltem és közeget cseréltem, ez volt az ötszázadik nemzedék – szinte a dobhártyán táncolt a felhőszakadás. A csatorna túlfolyt és az ablak elé csurgó függönyt eresztett; millió csepp csobbant a nagy sárga tócsák hártyatükrére, jobbról-balról a kápolnán és a vécé-bástyán ilyenkor felfényesedtek a címerdíszes hagymakupolák és a felülvilágító szürkén világoló üvegmezején világrészenként szaladtak le a csurgások a laboratórium fölött: ázsiák, indiák.

Ez is megvolt, a paramaecium új húslevest kapott és amikor a mennydörgés túl sokáig morgott, hátrafigyeltem. Akkor vettem észre, hogy a mennyezetre függesztett, de semmit nem látó szemmel hever, ébren; keze a feje alatt és talán el sem aludt.

– …Hát nem alszik? Súra.

És ő, mintha évszázados titokkal nézne szembe vagy családi terheltséggel, amibe bűn nélkül esett bele és nem képes magával elintézni – nem figyel.

– …Egyszer öngyilkos akartam lenni.

Lendületesen hátrafordulok a széken.

– Súra! Maga?… Miért?!

– …Valakiben bíztam – – – nagyon bíztam – – – és nem kellett volna…

– Ez mikor volt, Súra?

– Régi história. Ma van két éve.

– Ma?

– Ma.

– …És ki miatt, Súra?

El nem mozdul szemmel a mennyezetről – mintha tudná, hogy az első pillacsapásra a szeme telefut könnyel és akkor aztán kibuggyan.

– Ne! Duci, ne –

És én nem kérdem. Tudom, gyerekeket és nőket nem faggatni kell, hanem kifülelni; és fülelek és néma odaadással várom, amikor a Mirabilis Jalapa – a Csodálatos Éjszépe megnyílik magától.

– …Tiszt.

– …Katona?!

– Katonatiszt…

A szememre teszem két ujjamat és ott van előttem, lehúnyt pillám előtt.

Két éve már; hirtelen lódobogást hallottunk és a Szent Parúzián Akadémia felől mintha vetítették volna – fiatal katonatisztek vágtattak el a kirándulók előtt, a lovasok mint a frissen töltött kölniszóró, a paripák cukorból. Egy huszárfőhadnagy ugratott elő a sorból, a villogó kámea a pecsétgyűrűn és a kéz, az erős kézfej, amint karral körülnyalábolja – és Súra boldog sivalkodással huppant a nyeregbe. A seb helyét éreztem, a vesztes fél sebét. Másfél óra múlva került vissza Súra, ahol táboroztunk és csak egyszer fordult hozzám, akkor is csak féltesttel: kikacagni, amíg a hajába virágot tűz. Mintha nem hozta volna el magán a szagot, a prosztata pézsmaszagát a gyalázatos, mintha nem hozta volna el – nem érződne rajta ez a különleges, szenvedélyes kasztléhaság, a vakon és süketen hempergő szerelemvadászat szaga a ledobált egyenruha mellett; mintha neurotaktizmusom nem mondta volna meg, nyújtózó, édelgő elernyedéséről, hol volt. Elfeketült szívvel a gyűlölettől, fekete szavakkal a fogaim közt és öklömben roppintva torkát idéztem hangosan az öreg HALPERNT: „ – – – gerincagyi állat – – – katonatisztnek”. Hát igen!…

Súra félig fölemelkedik, egy pillacsapás és a szeme telefut könnyel.

– – – Baj, hogy megmondtam?

A fejem fájdalmasan nemet rezdül.

– De baj! De baj! – lamentálja egyszerre – jaj! hogy én ezt megmondtam!

Fogadkozása, okos nekifeszülése, hogy higgadt lesz és tiszta, érzelmeinek gerendázata beszakad: – Jaj, nem kellett volna! – zuhan rá a cukorparipa, a pézsmaszagú huszár; és kiszakadó könnyei mint az óceán próbálják tisztára mosni ezt a mocskot. Kétéves sírhatnékkal az évfordulón, a dívány szélére borult fejjel; és nem is könnyek ezek már, hanem a bánat óriás bolhái, amik elugornak és nagyot koppannak a padlón. Egy óriás – ha az élete függne tőle, hogy eltapossa – akkor is: megesne a szíve rajta és meghalna.

– Mit sír? Súra… Súrácska. Most mondja meg nekem, hogy mit sír.

– …Minek így élni?!

– De Súra. Most ki ülne nálam, ki volna az én Vendégecském?

– – – Hogy én milyen szerencsétlen vagyok…!

– ?!

– – – Hát már nekem meghalni se sikerül…?!

– Na! Súra. Nem sírunk, érti?! Megbúbolom…!

Mellétaláló – halovány tréfálkozás; fel se néz.

– Ducika! Nem érti?! Nem érti… Ho… hogy én már… én többé… többé már nem vagyok – – –

– Mi?!

– – – Lány.

Felhőszakadás táncol a fülemen, a tetőüvegen új földrészek csurognak, nyílnak, összeolvadnak: ázsiák, indiák.

Erre aztán kővémeredek a jókedvtől.

Nem lány.

Hát mi: csigabiga?

Kiszáll a fejemből a düh, összegombolom fehér köpenyemet. Nem mint alattvaló és rivális huligán, hanem mint fehérköpenyes orvos lépek a párnába temetkező lány elé és hivatásom, lelkiismeretem, meggyőződéseim képviseletében derűsen szólítom, mint akinek jó gondolata támad:

– Nagy ostobaság is lenne, Súra.

Az ebédet csak úgy szétmorzsálta az állkapcsaival, nem evett: szégyenkezett inkább. Az étel aztán kibékítette megint a világgal, átmentünk az állatraktárba, ahol persze neki kellett megetetnie mind és ezer becéző butaságot selypített hozzá: szerettem volna tengerimalac lenni – orrontani az ujjbegyét.

A behemót könyvszekrények üvegére nagy betűkkel rámázolta: POROS; a köpenyeimet felpróbálta és nekem doktorkisasszonyoznom kellett: még sok eljátszanivaló volt hátra. Hazatelefonáltunk a csantavérkirályfitelepi fűszeresnek, szóljon át Milosádéknak, ne nyugtalankodjanak, de mi azt várjuk, minél tartósabb legyen az eső. A medikusaimat is elküldtem, az idegszövettani gyakorlatot is, a kukutyinba, a telefont meg leakasztottam, zabot hegyezni. Vendégem volt.

Nagy vártatva az esőt is elbocsátottam kegyelemben: a pázsiton is pocsolyák álltak már, tenger alatt úszkáltunk mindnyájan és így hát nem volt mit esnie. Csak késő délután kezdett hozzá a Váratlan Vendég, váratlanul, hogy ideje volna. Minek? Indulni. Ne még, Súra. Ne, ugye ne még, Ducika. Jaj de szemtelen vagyok: mikor olyan jó itt. Jó itt magánál. Ugye jó? Maradjon még: maga nem vendég. Hát mi? Más. Mi más? Másvalami. Mi másvalami? Az ami több. Mi a több? Kispajtás. Kispajtás? és az több…?! (győzelmes nevetés). Jó, mondjuk ha maradhatnék és maradnék… meddig? Ameddig akar, Súra. Hogyisne, csipiszt: mindjárt megbúbolom. Így kezdődött az öltözősdi, felkerült az átlátszó esőköpeny, a fejecskére csuklyácska, lábacskára csizmácska, megint előkerült a Beszélő Baba, amilyennek érkezett. Így ácsorogtunk a pajtásság testetlen ölelésébe hol belebocsátkozva, hol kibontakozva a lépcsőn: Súra ringatózó járással, ügyesen évődve és valóságos gyakorlattal a szentimentalizmusban, én csúfos kövérségembe kapaszkodva és vissza-visszahőkölve udvarlási szándékaim elől – a kápolnában már örökimádásra harangoztak, mire leértünk a vesztibülbe.

Innen még visszairamodtam, elfelejtkezve a liftről: Súra otthagyta a hártyapapír zacskót a fényképekkel.

– Jesszusom! A fényképeim! Hogy én milyen feledékeny vagyok –

Mire újra leindultam a fényképekkel, már kisütött a Nap és az öblös díszlépcső beázott tetővilágításán beragyogott a napsugár. A pihenőkön meg-megálltam és fejcsóválva mulatoztam ezen a zsákmányon: nagy csomó fénykép volt, amit Súra nem mutatott.

– Hogy merte?! látta?! megnézte?! – kapott utána Súra, de olvasott a képemen: akkor már mindegy volt. Szemmelláthatólag szégyellte ezeket a vidéki kisiparosokat – no majd kinevellek, kispolgár.

– Miért ne nézzük, Súra: ennyi rengeteg fénykép! Hát ez a sok kisfiú, kislány, néni, bácsi, ülők és állók, ezek a kirándulók és ezek a menedékházak, a rokoni tyúkólak, lócák, pitvarajtók, vidéki üdvözletek és ügyetlenkedve retusált önarcképek a hátán küldött szíves rokoni jókívánságokkal – azok kicsodák?

– Azok a rokonok – mutogatta mostmár ő maga őket sorra és itt két tucat név és személyi körülmény felsorolása következett. Csakhamar kiderült, hogy a rokonság tartása ezzel a csapat emberrel kölcsönösen kimerül a rokonság regisztrálásában, a fényképek kölcsönös hordozásában és olyan rokonokkal, akik túl vannak a huszadik kilométerkövön, még a levélváltás is szünetel. Olyan gonosz vagyok, hogy ez kellemesen érintett: rokonszenvesek nékem a rokontalan emberek. Arra a hártyapapír zacskóra, amibe Súra a fényképeket visszadugdosta, úgy tekintettem, mint távoli, de elszakíthatatlan rokonaimra: úgy éreztem, Európa minden jóakaratú embere rokonom és csak a hivatalos, a konvencionális idegenség akadályoz meg benne, hogy felvegyem velük a rokoni kapcsolatot. Meg is jegyeztem huncutul:

– Milyen sok és milyen változatos rokonai vannak, Súra: ki kövér, ki sovány.

– Miért, tán magának nincsenek?

– De. Vannak.

– Milyen a papája?

– A „papám”? – visszhangoztam nevetve; évek óta először hallottam saját szájamból ezen a kakofonikus nemzetközi néven emlegetni az öregemet: a  papám.

– Tudja meg, Súra, az én öregem a Föld legigénytelenebb, legnyugodtabb, legtársiasabb teremtése széles e kereszténységben. Igénytelensége néha bőszítő: ő az, aki azzal a meggyőződéssel jött a világra, hogy neki semmihez-de-semmihez nincs joga és ha valamit a fejéhez vágnak, visszaviszi azzal, hogy az nem az övé; perre megy, ha el nem veszik tőle. Így tán az uralkodó huligán karrierszentimentalizmus szerint „nem vitte semmire” – de néhány nem uralkodó higgadt filozoféma szerint sokra vitte. Bádogos a Röppentyű-utcában (elárulhatom) – így hát nem tud görögül; mégis, olyanvalaki – ókori bölcs és athéni polgár a javából. Két boldogsága van: az egyik annak a szabad szemmel nem látható lénynek a biztonsága, akit az óriástalpak éppen pirinyósága miatt nem tudnak eltaposni; a másik az, hogy ő (ellentétben a karrierszentimentalizmus ugyancsak pirinyó, de osztályukat vesztett kukacaival – akik emiatt a milliók átlagéletének ízlelőképességét visszahozhatatlanul elvesztették) – ő maradéktalanul tudja élvezni közvetlen személyes életét; szerszámait; elvbarátai hűségét; a fia látogatását – ezt és még sok egyebet. Határtalanul élvezi és ebben ő az, aki talán a legraffináltabb kevert italok végigkóstolása után is, egész életére a hideg, kristálytiszta  víz  mámortalan, de csalhatatlan üdítése mellett döntene. Nyugalma rejtélyes és irígyelnivaló: nyakig benne volt a tizenkilences virbliben s hogy még él, azt rendíthetetlen lelki békéjének köszönheti; több ez, mint hidegvér és nem önfegyelemmel éri el, hanem azzal, hogy – akár a gyerekek vagy a fanatikus szentek – semmilyen helyzetben nem fogja fel a veszélyt. Hajoljon közelebb, Súra, hogy ez a bőrigázott Aszklepiosz meg ne hallja, ha a huligánok megtudnák, a munkapad mellett leölik, mint a kutyát: vöröskatona volt a forradalomban – azok is soroztak, nem volt mese. Nem találkozott a görög filozófiával, hacsak nem a fián keresztül, hírét se hallotta az első proletárfilozófusnak és nem Diogenész Szinopienzisztől tanulta, mi a filozófia haszna – mégis, volt ez is, filozófiája: és olyan, hogy véle minden sorsfordulat készentalál. Végül társias; és ebben a dologban való tehetsége egy zeneszerszám született zsenijéhez teszi hasonlóvá. Nem tud ránézni magára másképp, csak mintha inná a szavait. Szíves meghallgatása, régi vallomásokra való visszaemlékezése, életbölcsessége az „egyszeri emberről”, a legapróbb adomázásra vagy szellemes illetlenségre előrontó nevetése olyan, hogy megelevenedik körülötte minden: lehet, hogy varázsló és az állatokkal beszélget éjjelente. Ilyen az apám, Súra, és ne higyje, hogy ez az én öregem elfogult dícsérete: ilyennek írná le, ha leírná a természettudomány.

Az autóbusz-megállónál vízhártya fogadott minden padon; hát csak ácsorogtunk. – Látja-látja! Ducika! Én mutattam, de maga nem! – Mit, Súra…?! – Hát mit: hát fényképeket! – Fényképeket? (nyúltam a köpenyem zsebébe és) – ha csak az kell – – – előhalásztam frissen előhívott, még félig nedves fényképeimet.

– Duci! Duci! Hogy maga  így  szereti a papáját!

Úgy állapította meg, mint valami elismerést; de az ilyen megállapításra lehetetlen lett volna szerénykedni. Válaszul átnyújtottam a fényképsorozatot. Súra szórakozottan merengett rajta; még nem emésztette meg és tovább színezte azt a benyomást, amit az apám iránti „majomszeretetem” tett rá. Gépiesen forgatgatta a fényképeket, az hihette, egyik-másik tótágast áll; de mikor aztán így se mutatott emberi ábrázatot egy se – mi ez?! – fakadt ki; és próbált eligazodni a csomók, szőrök, bolyhok és gomolyok négyzetein. Feleletül kiraktam neki az egész sorozatot.

– Nézze. A szemei. Ez is. Ezek is; itt: a szemei – mutattam végig az apró malacszemeken.

– Jé! Té-ééényleg! – szaladt ki a száján – de miféle szemek…

– Tengerimalac-szemek. Ezek itt tengerimalacok.

– Mind?

– Mind.

– Hát a papája?

– Úgy vagyok vele, hogy nem csinálok családi fényképeket.

– Elvből?

– Megszokásból.

– …De miért kellett egy szem tengerimalacról ennyi másolatot készíteni? Hiszen a tengerimalacok nem szoktak egy-egy példányt szétküldözgetni a rokonaiknak.

– Nem, Súra, ezek nem ugyanazok. Felülről fényképeztük őket úgy, ahogy az autókra lepillant az ember, toronyház tetejéről. Ha jól megnézi ezeket a tengerimalac-hátakat, ezt a szabályosan ritkuló tarkát és feketét, már látja is: ez, Súra, ez egy mendelsorozat –

– Igen. Nekem pedig elment az autóbuszom: egy sorozat.

– Hányadik, Súra?

– A harmadik.

– Súra! Súrácska! Ígérje meg… Az ötödikkel menjen.

– …Megbúbolom!

Az esti Nap magához térítette a víz alá fulladt hegyi rétet, a kerítésen túlboruló loncot-lombot, még picit melengetett is; és az üvegházon – ami egyik falával a kerítésre épült és gyógyterápiások homályos árnyrajzai mozogtak benne – az üvegházon pirkadó reflexek lángja villant: Hátsó-Euráziában ilyenkor naphimnuszt énekelnek. – Nézze, Súra: ahogy leszáll az est. Akár a hajnal – fordultam Súrához, aki akkor még nem tudhatta, hogy ugyanúgy, ahogy a lunatikusok kóros vággyal vonzódnak a Holdhoz, úgy vonzódom én, az egészséges, a hajnalhoz.

– Duci…

A park végén száradtak a szobrok; a Danaidák letették a teli korsót és leültek, hogy megpihennek; a Szirinxes Szatír is megszáradt és megszólalt a pánsíp.

– Ducika… akar-e… akar igazán jópajtás lenni…?!

– Hát most mi vagyok?

– Igen, de – – –

– Mi kell hozzá, Súra?

– Ígérje meg – – –

– Mit, Súra?

Az út végén, a kanyarban, feltűnt az autóbusz.

– Ígérje meg, hogy… hogy soha többé nem említi ezt a mi – – – ezt a mi ma délutáni – – –

– Mit, Súrácska?

– A… amiért én majdnem – – –

– Ígérem.

– Hogy nem fáj magának – – –

– Nem.

–  Kicsit sem  – – –

– Megígérem, Súra.

Az autóbusz nagyot csúszott a síkos aszfalton.

– De… de adjon zálogot. Igen; amivel emlékeztessem… Gyorsan!

– Mit, Súra?

Villámsebesen végigtúrom a zsebeimet: semmi.

Már csöngetik le a kocsit, amikor a nadrágzsebem mélyéről előbűvölöm, fellépek és Súra kesztyűs kezébe nyomom az eleven tengerimalacot.

Aztán le.

Beszélő Baba majd elejti az iszonyattól; sikoltozás, jajgatás, az autóbuszt lecsöngetik: hirtelen fékez és úgy csúszik féloldalasan, mint valami nagy hajó.

Mire futólépésben utolérem a kanyarban, újra elindul; haragos kalauzt, kacagó arcokat látok, mind engem néznek és a legjobban – a legjobban Súra nevet.

Sokáig bámultam utána, ahogy lekanyargott a hegyről a szerpentínen: hát nem elvitte a tengerimalacomat.

.......................................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................................

Nézzétek el nekem ezt a gyalázatos gyöngeséget, az ellágyulást leleplezéseim hajnalán, amit most a szemem sarkában elmorzsolok; egy különös, valaha varázslatosan szép, ma már testileg is döbbenetesen elformátlanodott fiatal nőbetegről is tudnék mesélni, egy spiritisztikus téveszmékkel terhelt nőbetegről, akit Súrának nem mutathattam meg, amikor Súra végignézte – az a beteg még nem volt az intézetben: – – – maga Súra volt. Asszonykám, Kispajtás, parányi asszonykám – hová juttattalak…?! Odadobtam ezt is, őt is Hátsó-Euráziának, mint magamat, ahol csak gyávaságomnak és jelentéktelenségemnek köszönhetem, hogy nem kallódtam el: négy évi euráziajárás után nem találtam otthon Súrát, Milosád-mama hang és könny nélkül gyászolt, Milosád bácsi megöregedett és zokogott.

Az intézetben kellett viszontlátnom, hogy többé ágyon-asztalnál meg ne találhassuk egymást; nem ismert meg, határozottan állította, hogy asztrálteste táncol középen és mint OD szolgálólánya mutatkozott be: OD ő, Akásha, a HATALMAS…

hiszen ők is hibásak, a lelkiismeretlen gazember kör, a Szellemgyermekek, akiknek a házához is elsétáltam, hogy felgyújtom vagy pozdorjává töröm: paplelkű kandúrok, szellemidéző kéjencek – a „spirituális” szenzációk nélkül élvezni-nem-tudó élveteg intellektusok. Gazdag időmilliomosok az igazi, a földi gyötrelmektől mentes szellemvilág légüres terében, akik lecsaptak rá, mint a héja… Gandzsapati Szellem kegyeltje és OD szolgálólánya lett belőle, SÚRA MÉDIUM – és Súra Médium első epileptiform rohamánál szétugrott az egész patkánygyülekezet

igen, hibásak ők is, akik lecsaptak magányára – de én, én, mindenkinél inkább, én vagyok a tettes, én, a lavina elindítója, én vagyok az ő magánya, démona, bárcsak lehetnék orvosa! – – –

innen kezdődhetett, itt indítottam el, én magam: amikor először mutogattam végig a Szürke Házat. A betegséget – felelőtlenségével; kívánatosságával. A helyrehozhatatlan szerencsétlenség kívánatos nemtörődömségével. A bizonyosság, a baj szenvedelmes ingerével. Az életgond, az élelemkeresés, szeretkezés, ürülés másokra hárításával. A leutánzás kikapcsolhatatlan görcsével, ami az első három hónappal menthetetlenül fertőz – a pokol kilencedik köre alá telepített Paradicsommal, a HISZTÉRIA paradicsomával, ahogyan sok-sok betegségnek ezt a kontinensét nevezi a HALPERN-HOCHWIRRWARR féle teológia – – – így láttam viszont; az injekció és a vizit volt együttélésünk minden maradványa. Szöktem tőle, szegénykémtől, fel, fel a laboratóriumba és sebesülten estem le a munka emlőjéről aznap; lelkiismeretem beszélt négyszemközt velem: hát behurcoltam őt is –  hát behurcoltad őt is  – – – parányi asszonykám, hová juttattalak…?!

Engem – sírni? Még senki: se nem látott, se nem hallott. Nem is fog. Orvos vagyok, nem csaphatok fel bőgőmajomnak – – –

Mondom, ezt a beteget még nem mutathattam Súrának (aki ötnegyed év múlva ő maga lesz) – ezt még nem, amikor egy váratlanul szép napon vendégvágyamnak a látogató vágyával elébejött

de mire beláttam, hogy Hátsó-Eurázia öreg testében, szentelt forradalmárok, idealisták ámokfutásával ottveszni méltatlan vagyok és visszatakarodtam, akkorra már Súra Médium megkapta a Szürke Házat és menthetetlen volt: a Szürke Házat kapta meg – fertőzésül.

.......................................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................................

Nyolcadik Hajnal.
A játékvágy

Megismertétek a mozdonyvágyat, a természetvágyat, a vándorvágyat, most ismerjétek meg a – – – Súra-vágyat?… Nem. Most ismerjétek meg a játék lehetetlenségét.

Súrával ezután még sokszor összejöttem: sakkozni tanultam tőle.

Forduljatok el és ne nézzetek rám: csak úgy mondhatom, ha nem érzem magamon a tekintetek kereszttüzét, a pillantástok súlyát. Az a fajta szerelem, amikor két ember halálosan  találva  érzi magát – ez a fajta egymásratalálás oly messze van tőlem, hogy amíg ezt körmölöm, meg nem állom, hogy a nevetségesség, a lehetetlenség és az irígység aláfullasztó keverékén ki ne csodálkozzam magam. Én és az ilyesfajta  halálos  egymásratalálás…?! A Paradicsom romantikája számomra a Holdnak azon a felén létezik, amelyet sohasem fordít felénk.

Tisztában voltam vele, nem az a férfiszépség vagyok, aki egy nőnek a fejébe száll; és ha Súra házasság nélkül, csak úgy, valakivel viszonyt kezdene, hát talán valami asszonyboldogító katonatiszttel – de semmiesetre sem velem. Magaviseletemmel nem is titkoltam tehát, hogy az első pillanattól kezdve azt a megoldást választottam, ami számomra egyedül ígéri Súrát, testestül-lelkestül – nincs más módja; és gyakran nyargaltam be a városba, autóbuszon, hogy megvárjam az üzem előtt, ahol dolgozott.

A gyárépület talpigérő kétemeletes üvegköpenyét mint valami szörnyeteg fémtükröt, lángoló-sárgán árasztotta el az esti nap; a földszint búgott, itt volt a transzformátorállomás – fölötte az utca felőli revízióban, az ő részlegén, elhúzták a függönyöket és mintha sárga rongyok égtek volna, az ablaksor tüzelt; nagy néha fésülködő lányok lestek le az útra, a temetőkert mentén. A kapunál már folyt az esti ceremónia, a hazaindulókat csoportokba gyűjtötték és díszlépésben elléptették a kormánymilicia előtt; a kormánymilicia égre-dagadó mellel, feszesen állt és töltött fegyverrel tisztelgett: a sáncra ráeresztették a kapuhidat.

– MA ISMÉT BOLDOG VOLT A MUNKÁS – kiáltotta egyenként, boldogan és ismét, minden munkás; a portásmilicia blokkolt, a rácsajtó megemelkedett, mint a lift.

– MA ISMÉT BOLDOG VOLT A KORMÁNY – mennydörögte a kormánymilicia szavalókórusa, töltött, felszuronyozott és lábhoztett fegyverrel, a boldog munkás már a kapuhídon kocogott.

– MA ISMÉT BOLDOG VOLT A MUNKÁS!

– MA ISMÉT BOLDOG VOLT A KORMÁNY.

– MA ISMÉT BOLDOG VOLT A MUNKÁS!

– MA ISMÉT BOLDOG VOLT A KORMÁNY.

Huligániában ez volt a rend.

Én, aki gyermekkorom óta ismerem Huligániát – aki naponta heverem ki és naponta a betege leszek – már szinte immunis lettem fertőzése iránt és fertőzéses közönnyel fordítok hátat az egész spektákulumnak: csak kényelmesen, rá a korlátra és hadd bámulok árkon, falon át, messze ki, a temetőre.

Súra most még bizonyára öltözködött és csinosította magát; az aznapi váltás érkezett, éjjelesek.

Az éjjelesek felálltak az úttesten, ragyogó sorban és harsány hangon egyenként könyörögtek bebocsáttatásért:

– MA ISMÉT BOLDOG LESZ A MUNKÁS!

A magas falkerítés mögött, odabent, a kormánymilicia – csupa örömkatona – csattogó fegyverrel dísztisztelgett és kórusban üvöltötte:

– MA ISMÉT BOLDOG LESZ A KORMÁNY.

Az éjjelesek felkocogtak a kapuhídra, a rács a levegőbe szökkent, a hidat mögöttük felvonták.

A portásmilicia blokkolt.

– MA ISMÉT BOLDOG LESZ A MUNKÁS!

– MA ISMÉT BOLDOG LESZ A KORMÁNY.

A sáncok fenekén szuronyerdő rejtőzött, medrén kénsav folydogált.

Néha nyugtalanságot éreztem, a lelkiismeretem nem volt tiszta; és ahogy vissza-visszapillantottam, végig a plakátokkal és őshuligán jelmondatokkal telemaszatolt gyárkerítésen, hogy Súra jön-e már – a preparátumaimra gondoltam.

.......................................................................................................................................................................

Kezdetben a protoplazma-halhatatlanság kérdése foglalkoztatott; Pearl kísérletei arra indítottak, hogy magasabbrendű szervezetekhez is hozzányúljak, radioláriákhoz, clavellinákhoz. Tapasztaltam, hogy a planaria nevű laposféreg a véglényekhez tökéletesen hasonló „halhatatlan” és hogy agám módon szaporodik, hullarész hátrahagyása nélkül.

„…Megvan a reményünk, hogy valaha megleljük Mecsnyikov  halhatatlanjait.  A protoplazma halhatatlansági elmélete utólagos kiegészítéseként járul Wirchow végső praktikus elvéhez (sejt csak sejtből) és egy másik modern elmélethez, ami a soksejtű, ivarosan szaporodó szervezet  génjeinek  potenciális halhatatlanságát tételezi, mint olyan feltevést, amelynek filozófiai szükségessége alól kibújni nem lehet” – írta az ACTA MEDICA; de sem azokról a kísérletes tényekről nem számolt be, amelyek a protoplazma-halhatatlanság elvét némiképp korlátozzák, sem azt nem árulta el, hogy a gének potenciális halhatatlanságának állítólagos szükségessége alól miért nem tud kibújni: erre vonatkozólag a VRACSEBNAJA NAÚKA véleményét fogadtam el és magam is elegendőnek találtam a generációkat páronként összekapcsoló stafétasejtek túlélését, hogy a származási lánc folytonossága így értelmezhető legyen.

Arra jöttem rá, hogy a szövevényes testű clavellina – gyerekököl nagyságú, áttetsző tengeri zsákállat – a regeneráció ugyanolyan csodáira képes, mint a betokosodó baktériumok. Ez a tény figyelmemet a regenerációs problémára irányította; mert individualitás és halál oly embertani fogalmak, amik a protozoonok léptékén teljesen hasznavehetetlenek: a  morphé  a döntő, a forma megmaradása – a regenerációs vigorozitás az, ami ezen a léptéken az életjelenség maradandóságának fokmérője lehet.

E merotómiás próbák során már nem annyira a forma-újraképzés, mint inkább a fiziológiás  formaképzés  volt a maradandóság problematikájának alapja, mint aminek „filozófiai szükségessége alól kibújni nem lehet” és azt hiszem, elég logikusan kanyarodtam el a kísérleti embriológia felé. Vizsgálataim gőtén, axolotlon az idegrendszer működéstanába bevezették a rostok fakultatív képességének elméletét és demonstrálták összes szerveink között az idegi szervezés fokozott, szélsőséges individualitását.

Beszámolóimat Saavedra nagy érdeklődéssel fogadta; íme néhány részlet hozzá intézett leveleimből:

„…Kezdeti stádiumban lévő embrión a lény plaszticitására két tényező van döntő behatással: az egyik a kémiai szervezőközpont – ez a csírában meginduló primitív hormonforgalom – a másik a szervek viszonylagos önállósága e szervezőközponttal szemben. Ez a szervrügyek önnövesztő-és önformáló képessége. Ahogy a lény ezt az időszakot elhagyja – és abban a mértékben, amint az egyes végtagokba a szeleti idegrostok belenőnek – a vegyi-idegi szervezés fölébekerekedik az önálló plasztikának és a szervek autonómiája háttérbe szorul. A kész lény növekedési stádiumában már nem a közvetlen vegyi különbözülés, hanem a közvetett – vegyi-idegi – szervezés a forma „beérzője”…

…A szervrügyek metameriás eltolását gőte-embrión kezdtem el, de sikerült torzlábú patkányt is felnevelnem. A négy gerinci szelettel lejjebb ültetett lábrügyet a mozgatóideg még megtalálta és belenőtt; azon túl azonban vagy egy eredetileg más rendeltetésű mozgató rost nőtt bele, vagy idegen metamer bocsátott bele mozgató rostot: mindazonáltal (és ez a figyelemreméltó) – az ílymódon előállott idegi torzképződmény később igen jól ellátta az átültetett torzláb mozgató beidegzését. A motoneuron tehát általános értelemben építi ki és látja el a végtagrügyek innerválását, a gyíkon átlag nyolc, a patkányon átlag négy gerincszeleti szakaszon belül az egyes rostok (ha az állat elegendő fiatal) – felcserélhetők…”

Ez az, amit Saavedrával is közöltem és az ő segítségével az embrionális mozgató rendszer fakultatív képességéről utóbb az OUTLINES OF EMBRIOLOGY évkönyvében közreadtam.

.......................................................................................................................................................................

A városba indulóban ha kiléptem az útra, az agyam még furtonfurt tovább dolgozott rajta; és néha diadalmasan felmotyogtam, valahányszor egy-egy merotómiai titokra fény derült. Az emberek megütközése – a keresztezés zsivaja riasztott fel; persze – ó: az autóbusz nem a laboratórium. Leszálltam – de akkor már rossz lelkiismerettel, borult hangulatban pillantottam meg az üvegskatulya gyárat, szemben a temetővel… Otthagytam embrióimat, hogy a szép koranyári verőfényben kibaktassak és megvárjam Súrát az üzem előtt; de a fejemben, gyíkjaival, zsákállataival, magammal hoztam az egész labort.

Két hosszúujjú tenyér fogta le a szememet hátulról; összerázkódtam: most árulom el torzlábú patkányomat. De ha már belekeveredtem a bűnbe, legalább ne vétkezzek félig… Megfordultam, tiszta, bűnös szívvel felnevettem és kétkézzel üdvözöltem Súra kislánykezét – – – Súra!

– Kövér!

– Súrácska!… Még nem láttam táska nélkül soha, de ez a legnagyobb és a legszivárványosabb. Mi van benne?

–  Sakk  – felelte büszkén és a tarkabarka táskát a karomra akasztotta. Megkönnyebbülten, tánclépésben lépkedett. – Most hova?

– Hova? Hát le a temetőkertbe, Súra.

– Nem szép ám, hogy nem lesett. Se nem integetett. Se nem figyelte a hangomat: MA ISMÉT BOLDOG VOLT A MUNKÁSLÁNY.

– Elgondolkoztam, Súra.

– És min?

Tetettem magam, mintha nem hallanék. (Természetesen ezt fogom megpróbálni. Gyíknak. Hátára ültetni a lábait. Átellenesen – haránt…)

– Azt kérdeztem: min.

– Min is. Hát… azon, hogy miért is vagyok ilyen zárkózott. Ha agyonüt se tudnám megmondani, mire gondoltam.

– Nem ütöm agyon, csak megbúbolom.

– Én meg majd mindjárt kinyitom ezt a táskát. Valami csörög benne. Mit csörgetek itt? csörgőkígyót?

– A maga mattja csörög.

– Az én mattom? Lehetetlen, Súra: patthelyzetben születtem.

– Csacsi: olyan nincs. Hányszor akar ma mattot kapni? Hány lépésben.

– Legszívesebben venném egy lépésben. Ha azzal kezdenénk, hogy én matt vagyok.

– Jaj, butaság. Hát akkor nem volna játék.

– Nem, Súra. Nem volna.

– És az jó volna?

– Az is jó volna, Súra.

(Égre fordított hassal, hátára ültetett torzlábakkal – átellenesen, haránt – gyíkok cikáznak a fejemen keresztül).

Csalódottan horgasztja le fejecskéjét.

– Nézze, Duci. Ha nincs kedve, ne sakkozzon velem. Igazán nem erőltetem.

– De! De! Súra! – lelkendeztem izgatottan, behódolva és reszketve érte – Sakkozom én! Sakkozom hűségesen, mint egy kutya –

– Igen. De mintha nyúznák, ha meghallja a doboza csörgését.

– De Súra…

– Ha ütöm a parasztját, feladja. Mintha a fogát húznák –

– Csak a királynőt fájlalom: tudom, ezt soha nem heverem ki. Hallott már Mehemet szultán élő sakkjáról?

– Nem. Nem is akarok.

– Az úgy volt, hogy Nagy Mehemet szultán egy diplomáciai játszmán, túszokból, olyan sakktáblát állítatott, ahol a kiütött eleven figurát mindjárt le is nyakazták és tudja, hogy…?! Trombitaharsogás jelezte meg színes zászlók, amikor a fej lehullott –

– Ugyan!

– No látja. Ez jut eszembe, ha a királynőmet kiüti.

– Csak ne magyarázkodjék: sakkozik, de mintha a fogát húznák.

– Súra! Súrácska! Azt akarja, hogy esküdözzem…?! Ha… ha sakkozunk, Évával érzem magam a Paradicsomban. Csak – – –

– Csak? Mit csak?!

– Csak buta vagyok hozzá.

– Buta az esze tokja. A megnyitásokat már tudja?

– Jóformán még azzal sem vagyok tisztában, mit léphetnek a figurák, nem hogy még ravaszságon törném a fejem.

– Most inkább azon törje, hogy jó padot találjunk.

– Hát szent a béke? Pacsit rá.

Súra, tánclépésben:

– Szent.

– Régen sose szoktam: egyedül rémisztő a temető.

– A kínaiak úgy nevezik: az Élet Kertje.

– Én félek.

– Fél?

– Nem vagyok kínai.

– De Súra. Nézze ezt a kétezer millió élőt a Földön: mind ugyanannyiszor millió gyönyör.

– És…?!

– Attól nem fél?

– Az egészen más, Kövér úr.

– Millió gyönyör és millió szívizombénulás. Így kell a sokadalomra nézni, Súra, megölelkezések tanúi, milliószámra. De az ölelés melegsége egyre gyengül, egyszer pedig elfogy és halálra hűl.

– Mégis, ha temetőn kell keresztülmennem, röpülök: úgy érzem,  akarnak  valamit – – –

– Igen, Súra. Azt szeretnék, ebből is az legyen, az Élet Kertje. Hogy gyászolják őket fehérben. Hogy a márványsíremlékeket kapcsolótáblának hordják szét a transzformátorállomások, a csontjaikat pedig lapátolják ki innen.

– …Megbolygatni? Hát nem elég a szerencsétleneknek, hogy meghaltak…?!

– Megbolygatni, Súra. Az Élet Kertje még halottaiban is szolgálni szeretné az életet. Mikor a megszabott sorrend szerint a dögbogarak a halottat szétviszik, újjáéled a férgekben-pondrókban, a talajbaktériumokban, vérünkben benne gördül és ott van az ételünkben.

– Nem kérek belőle. Hogy engem kilapátoljanak, amikor pihenni szeretnék – – – ?!

– A mesebeli hármas koporsóban sem pihenne, Súra. Türelmetlenül várja, mikor szívja föl az Élet Kertje a feltámadás hajszálcsövein – hogy belesodorja valami embergyermekébe újra a nagy keringés…

– Félek. Szeretnék nem kerengőzni tovább: hanem megállni, mint a fa lelke…

– Súra: a fának nincs lelke.

– Gonosz. Isten is van, lélek is van.

Letelepedtünk. Súra elhelyezte lábánál a szivárványos táskát és körülnézet a sírokon.

– Huh! Mennyi ölelés és mennyi halál. Mondja, Duci. Fáj a halál?

– Hát… ha egészséges ember hal meg erőszakkal, nagyon. A végelgyengüléses halál talán nem, az nem fáj, az életösztön vele gyengül a testtel. Mikor a halál beáll, az izomfehérje megalvad, tejsav képződik és fellép a hullamerevség. A tarkónál –

Súra odakapott.

– Igen, Súra. Ott kezdi. Utolsónak a szívpitvar fülizma hal meg; a test anyagforgalma még folyik, de az energiaforgalom leáll. Olyan a hulla, mint egy lassan elpengő, óriás kémiai reakció.

– …Hát a lélek?

– De Súra: lelke egyesegyedül az iskolakönyvnek van, ami ezt tanítja. Annak is nyomtatva.

– Utálatos.

– Hát nem bánom (Descartes ugyan az agyfüggeléket mondja, de maradjunk Servet Tamásnál:) nos, a lélek is ott úszkál a vérben és a szívizomból előkukucskál. Mert a szív, Súra, primum movens, sed ultimum moriens: elsőnek mozdul és utolsónak hal meg –

– …Egyszer én is szerettem volna meghalni szeptemberben.

– Szept…?! – – – Nők és marslakók logikájába olykor képtelen vagyok belehelyezkedni. – Miért éppen szeptemberben?

– Jaj de csacsi: azért, mert a szeptember szép.

– No de megh…?!

– Igen. Az ilyesmi szeptemberben szép. Nem mondta, hogy minden ember ölelkezés tanúja? Egy nagy, halálos bolondság – – – azután úgyis ott virágzunk már az Élet Kertjében… az a szeptember olyan szép volt, hogy majd belehaltam.

Megéreztem, hogy nincs jelen.

Megriasztva húzódtam vissza; hallgatagon kérődztem szavain – meg azon, ahogy mondta.

Súra átvette ezt a komor-komondor hangulatomat és a marslakók vaslogikájával folytatta:

– És ha a szívem füle-izma is – vagyis az se – – – na. Nem is mondaná, milyen az új virágos ruhám.

…A virágos ruha! Én ökör! A lényeg, amiről megfeledkeztem.

– Hát  virágos,  Súra! A legislegszebb, amilyen ez a harangos, ez a terülj-terülj-szoknyácska és hozzá ez a borjúszáj-ujjú virágos blúz, együtt csak lehet!

És minden alkalommal, ha megvártam és találkoztunk, így történt. Mire a gyárhoz értem, tele voltam lelkiismeretfurdalással. Laboratóriumom nem szólt, de szemrehányóan hallgatott. Eszközök, preparátumok érthetetlen rendben sorakoztak a szekrényekben; nyulaim, malackáim, majmaim kezdték magukat jólérezni az emberiség vértanúinak szerepében és a kerti farm meg a raktár – az egész kezdett átalakulni egy ingyenélő állatkertté.

Ilyenkor valami nagyon mélyre belémásódott nehezteléssel találkoztam Súrával (utóbb minden pillanatot kapzsi módon számonkértem és felhánytam magamnak: mi az – eljátszom az időt?!) és amikor mint a visszaeső, megint-és megint beleestem ebbe a bűnbe, Súrának lépésről-lépésre kellett legyőznie nyegleségben nyilvánuló ellenszenvemet.

És így hódított meg minden alkalommal, újra. Súra padra ugrott és tánclépésben megvillantotta lapossarkú cipőit; Súra bolondozott, évődött – megfricskázott vagy marokra fogta a hajamat úgy, ahogy én vele még nem tehettem; és a morfogenetika szemrehányása szűnni kezdett. Mikorra elváltam tőle, egész idegrendszeremet átkapcsolta életélvező eudemonizmusomra: a világ sütött és perzselt a szép idetárt alkalomtól, ami ez az én egyetlen életem és amit jaj! nem is szabad elmulasztanom. Végeredményben elég egészséges voltam és az egészséges szervezet rendesen csak akkor tesz fel olyan kérdést, hogy miért is öleljen, amikor már ölelt.

Még amikor búcsúra nyújtotta a kezét, hogy kamaszosan megszorítsa, még akkor nem éreztem ezt a hihetetlen jó ízt, ami úgy el tudott ragadni, mint a mérgek szerelmesét a mindennapi dózis megszerzése: Súra egyszerűen  ott  volt; volt, mint a tiszta hegyilevegő, ruhája virágzott, én pedig a sakkjáték szabályaival viaskodtam. De ahogy elváltunk és már nem láttam, Súra egyetlensége megrohant és egyszerre oly hevesen tapasztaltam a „fajösszeidegzés” reflexét idegrendszeremen, hogy élességétől – magamból kilépve, mint valami második figyelő személy – elnevettem magam. Lám, az agy regisztrál és a genitáliák gondolkoznak – jutott eszembe: felsugárzó izgalom a paraszimpatikuson, vesetubuluszok összeszűkülnek, az apróosztóerek tágulnak, a pelvikus dúc pedig mint a tükörsima tengert, úgy borzolja végig a hátgerincet, szégyelld magad, szamár.

Be a temetőkertbe, ahol ültünk – idáig hallatszott a gyár transzformátorainak zümmögése és néha, az éjszakások bebocsáttatást kérő hűség-vonítása:

…MA ISMÉT BOLDOG LESZ A MUNKÁS…

…MA ISMÉT BOLDOG LESZ A KORMÁNY…

A szivárványos táskából elegáns, politúros sakktábla került elő és mi felállítottuk a csapatokat.

Kétségeimet ritkán közöltem Súrával. Miért úgy kell hadrendbe állítani a szerencsétleneket, ahogy kell. Miért nincs természetsakk – ahogy van természetjog; és miért szabály a szabály.

Egyszer azután kitörtem.

A sakk volt a szememben a világ legfelelőtlenebb időtolása. Léhűtés; időrablás; semmittevés. A sakk volt a  játék  megtestesült lehetetlensége.

– Súra. Az emberek évezredek óta egyébre se törekednek, mint hogy eszközeiket értelmesítsék. Miért nem térünk át tehát mi is a százkockás rendszerre, mikor a hatvannégy kockával szemben a száz olyan igazán kerek szám – mi tart vissza?

– Így van a játék.

– Hiszen éppen ez a bőszítő. Az, hogy „így van”… Ha ez sokáig így marad, a sakkból komoly játék nem lehet soha.

– Hányszor mondjam, hogy a lovat kell kívülre tenni és nem a futárt. Cserélje ki és lépjen.

– Lehetetlen helyzet: még ha lépek is és ha, horribile dictu, meg is nyerem, akkor is, történt azzal valami, ami az emberek egyetemes üdvére történt? Lehetséges, hogy míg Európa népei a legszorongatottabb helyzetben verekednek emlékbemaradt intézményeik ellen, az emberi idegrendszer pedig félig elrohasztva és elszappanosodva a feudalista narkotikumok özönvize alatt pang és várná a felmentő sereget – ugyanakkor én itt ülök és játszani tanulok egy mélységesen feudalista játékot…?!

– Sok beszédnek tudja mije a sok. Az alja.

– Van-e „j’adoube”, Súra?

– Dehogy van, örüljön, hogy él. Felőlem fogdoshatja, elengedheti: így is, úgy is megverem. Megmattolom, mondja apika, ha addig élek – – –

– Milosád Súra! Maga egy gyárüzemben keresi a mindennapi betevőt, édesapja vén szakszervezeti róka: tudja maga, hogy a sakk a legszemenszedettebb feudális játék? Leveszem a parasztját.

– Az lehet, de a paraszt, az előrefele nem üthet. Jegyezze meg jól, a paraszt csak oldalt üthet.

– Micsoda alávaló játék. Ahol a parasztnak még annyi becsülete sincs, hogy egyenest előrefele üthessen. Már jó előre a játékszabályokba és ezzel a paraszt fogalmába foglalták a sanda oldalütést, ezt a félig-meddig orvtámadást: soha nem veszek le paraszttal senkit, nehogy ilyen aljas taktikát tulajdonítsanak a parasztságomnak – – –

.......................................................................................................................................................................

– Most még nem bánom, figyelmeztetem, nézze Duci. Ha el nem megy vele, leveszem a királynőjét és két botra támaszkodva fog tovább játszani. De legközelebb nem szólok, hanem leveszem, mint Nagy Mehemet szultán és csak a trombitaharsogásra ébred fel, hogy lehullott a feje.

– Bánom is én, üttesse le neki. Autokrata játék. Förtelmes játék a sakk, Súra. Nem elég, hogy ezen a hatvannégy kockán tovább hetvenkedik a feudalizmus, ráadásul matriarchátus –

– Matri… micsoda…?!

– Herebere. Asszonyuralom. A király tehetetlen és pipogya: nemcsak védekezni, de futni is képtelen, a nyaka közé szedni a lábait. A királynő ugyanakkor mindenkinél hatalmasabb; hevesvérű; ott van mindenütt és ha az ellenfél futárja megtetszik neki ráront és egyetlen kacsintással leveszi a lábáról. Sosincs jó vége, Súra, ha egyetlen nő „testesíti meg” a politikát… Vagy nincs a Földön épp elég Szenturalom, aminek belső államalkotó elve azonos a nyilvánosházakéval: mindenki mindenkinek prédája és amihez oly atyailag és oly szemkápráztatóan szolgáltat orgonazúgásból és szent csingilingifityegőkből dekorációt a redemptorista anyaszentegyház…? Hogy lehet az, Súra, hogy ennyi lovag és más udvari lebzselő között ne akadjon egy kardinális…?!

– Mert ez a játék: így van a szabályokban.

– Igen, talán itt van elbújva a Láthatatlan Egyház: hogy ezek a szabályok olyan tévedhetetlenek és megváltoztathatatlanok. De látja, Súra, az egyház is eddig jó hetvenszer állt a feje-tetejére, csak hogy a világgal úgy-ahogy, nagy szuszogva lépést tartson, ám azért változatlanul hirdette változhatatlanságát. És miközben az embereket szellem és tudomány számtalan félelmes eszközzel lepte meg, ami előtt behódolnak égen-földön és a talaj alatt az elemek, az egyház egy percig sem mond le arról a pretencióról, hogy ő találta fel – jaj annak, aki azt, mondja, hogy nem ő találta fel a puskaport. Tegyünk így mi is: maradjon minden látszólag változatlanul úgy, ahogy van, de jelentsük ki, hogy a bástya fenekén, ahová mi már nem látunk – ott lakik a kardinális…

– Duci. Maga nem veszi komolyan a játékot.

– Hát azért játék. Nem? Nem győzök csodálkozni, hogy ezt a játékot még csak nem-komolyan-venni is képes vagyok. Gondolja el, Súra: ha én valaha neadjisten úgy fogok játszani, hogy egyszer magát megverem, megmattolom és legyőzöm, hát – – – olyan-de-olyan légüres térbe érkezem ezzel a győzelemmel, ahol a Nagy Semmit nyomják a markomba. Minek győzzem le én magát? Én nem legyőzni szeretném.

– De. Szeressen. Szeressen legyőzni.

– Sakk, Súra. Sakk. Úgy látszik, nem figyel.

– Maga szörnyen téved: vigye onnan a futárját. Most az egyszer elárulom, ha zavarja álmán a királyomat, azért van itt ez a bástya…

– Huh!… Lesállás. Lesben áll a gazember: a kardinális a bástya fenekén –

– Fityiszt! Fityisz úrfi.

– Kétségbevonom, Súra, hogy a sakk nemes játék. A cselvetések és a nemtelenségek halmaza.

– …Na valahára! Ilyen sakkot – – – nem vagyok már gyerek.

– De. Gyerekek vagyunk. Hiszen játszunk. És milyen bőszítő dolgokat és milyen bődületes módon: ülünk előtte és csináljuk.

.......................................................................................................................................................................

– Súra, a bástya az embertelen erőszak megtestesülése. Könyörtelen és vérszomjas aszerint a szigorú játékszabály szerint, ami a kardinálissal benne lakik: a Szent Inkvizíció. Egyenesen ront rá az ellenfél paraszttömegeire, szembe – mint valami indiai ostromtorony, amit páncélos elefántok vonszolnak és ahol végigtarol, élőt és élettelent egyetlen habarékká zúz össze, miközben vitézei a bástya tetején hangosan kiáltoznak: Krisztus!… Krisztus!…

a ló viszont beltenyészetén elhülyült és depressziós állapotba jutott vérszerinti nemesség szimbóluma. Ugrásán is látszik ez – már-már földet érne, amikor apraxiásan félreugrik. Ez a legsúlyosabb lokomotoros apraxia tünete, örökölt bántalom és olyan rejtély, ami előtt a Tudomány hátul összefonja a kezét és fel-alá járkál

a futárok borzalmas belső kancsalságban szenvednek: előre néznek, de átlósan iramlanak; pigmentjük pedig a fejen olyan elváltozásokon ment keresztül, amit még nem jegyzett fel a dermatológia, a fehérek a nyakukig négerek, a feketék viszont a nyakukig szőröstül-bőröstül albínók, jól néz ki ezekkel a sakkjáték diplomáciája…

– Duci úr, maga fecseg és kritizálja a megváltozhatatlant, holott azt is tudhatná, hogy a mély hallgatás és a bölcsen síri csönd szintén a játékszabályokhoz tartozik. Ne feleseljen tehát a szabályokkal, ilyen nincs, hanem azt mondja meg, akar-e játszani tovább vagy sem, mert ez az egyetlen parasztocskája maradt és ha ezt is leveszem, nem lesz többé senkije, akit behozzon, hogy visszahívja elesett vitézeit.

– Nem szabad félreértenie, Súra. Olyan ember vagyok, aki csecsemőkora óta nem tartja játéknak az életét. Már az is felháborított, hogy ugyanannyi paraszt van ezekben a szerencsétlen, nem tudni miért szembenálló országokban, mint ahány fényesnél-fényesebb széltoló és országot játszó méltóság… Minden egyes parasztnak egy kékvérű főméltóságot kell kitartania, aki vele ráadásul ezért korlátlanul és nem emberi felelőssége szerint, hanem a sakk játékszabályai szerint rendelkezik. A bástyákban vérfertőző bíborosok fajtalankodnak, a vérszerinti Szenturalom elsatnyult és elhasznált biologikum, a lovagok apraxiásak, a király vén, mint a tündérmesékben és a királyné hevesvérű, aki – mint annyi sok asszonyuralkodó, a politikai hatalom megtestesítését a hímhárem végigpróbálásával téveszti össze. Ez a sötét való, Súra: a sakknak ezek a jómadár főméltóságai azt állítják, hogy eltartásukért cserébe ők védik meg az országot… Ez ugyan már a játékszabályokon jól kisül, amikor az első sorba állítják a parasztokat, hogy ők a hátuk mögött meghúzódhassanak. A parasztok tehát harcolnak és dolgoznak, azok a figurák azonban, akik mögöttük felsorakoznak, hogy parasztjaikra (örökké hátulról!) vigyázzanak, ezek a figurák az összecsapásokban  játszmát  látnak: ezek itt  játszanak.  Súra, a játék lehetetlen.

.......................................................................................................................................................................

– Duci, a jó sakkozáshoz nagy alázat kell: lemondás, önmegtagadás és a külvilág teljes elfelejtése. Ha volna szeme, nézze, most mit mutatok magának: már régesrégen kijöhetett volna a bástyáival. Legyen kicsit harciasabb, Duckó.

– Nem jövök ki a bástyáimmal, Súra. Nem akarok puszta játékszabályok kedvéért tömeggyilkos lenni. Ez az egyetlen parasztom fáj csupán, Súra, hát vegye csak, vegye le. Hadd omoljon össze ez az ökörré fúvódott békaország és hadd tanulják meg ezek a kis fehér figurák, hogy a játék lehetetlen. Úgy zuhanjanak a szent és tévedhetetlen játékszabályok hetedik egéből a valóság sakktáblájára, ahogy csak arisztokraták tudnak, amikor egy szép reggelen kiebrudalva, az aranyozott kovácsoltvas kerítéseken kívül találják magukat és sehol senki, se főkancellárius, se belső titkos főkamarárius, aki hordozná utánuk az arany ágytálat –

– Mi az, Ducika, feladja? Úgy, beszél, mintha át szeretne jönni a feketékhez, segíteni: csak hogy legyőzze saját magát.

– Feladom, Súra. Hat főméltóságom, főkegyuram és főmagasságú csibészem maradt és csak ez az egy parasztom, a nadrágszíj-telkén. Nem tudom nézni, hogy ennek az egy parasztocskának kelljen most hat hűbérúri háztartásra szántania-vetnie-aratnia, ha netán békét kötök.

Csakhogy Súra szívós volt és nem eresztett. Átnyúlt a tábla fölött, megfogta a kezemet és határozottan, bár hízelegve – így szólt:

– De hát apám is van ám. Édesapikám, aki mestersakkozó. Tudja jól, az Öreg Milosád nem áll szóba senkivel, aki nem sakkozik. Áldozza magát egy kicsit, én értem, az én kedvemért… Tanuljon buzgón, vakon és ne gondoljon azokra a faramuci ficerékre, a sok haszontalanságra, ami közben az eszébe jut – – –

– Már hogy ne gondolnék arra, ami eszembe jut: mi jut eszébe?! Súra!

– Én érettem, az én kedvemért! Érettünk  kettőnkért…  Ducika! –

– …Haj, baj. Nem bánom. Megteszem, Súra, vonakodva bár, de… De nagyon kérem, ha egy mód van rá. Reformáljuk meg ezt a sakkot. Az egészet. Szóljunk Milosád-papának, aki sakktörténész és mester. Dobjunk ki mindent, ami a két bástya között van. A bástyákat cseréljük ki traktorokra, a nimfomániás királynő helyére válasszunk a parasztok közül néptribúnokat. A játékszabályokba pedig vegyük bele – – – vegyük bele…

– Mit vegyünk bele…?

– Vegyük bele, hogy a fehér és a fekete emberkéket egyszer életükben meg kell kérdezni, tudják-e vajon, miért van benne olyan kitörülhetetlenül a játékszabályokban, hogy országaik újra meg újra és megintcsak újra – szembenálljanak?

Hogy számomra a játék lehetetlen – ez ugyanolyan nyilvánvaló volt, mint az, hogy egyetlen életemmel nem lehet játszani: egyetlen perc elhullajtása nélkül kellett törnöm a Cél felé – amióta eszközének érzem magam.

A világrahozatalába mint valami szörnyetegnek – belehalt születésembe az anyám.

Így hát egyetlenke vagyok; de aligha lehetett volna azt állítani, hogy képtelen volnék a játékra, ahogy ez a polgárvilág elárvult „egyetlenkéinél” szokás: a Röppentyű-utca végén nem laktak urak, polgárok, de még az elején sem; az elején földszintes barakok voltak gyárak közé szorítva, az utca végén pedig az egyre sűrűsödő „grundok”, üres telkek egyetlen nagy városvéggé olvadtak össze; gödreiben a fásulttá szerencsétlenedett proletárlányok árulták a Föld legolcsóbb és legkönnyebben fertőző szerelmét – ezek nem a házmesterlányok voltak, akiknek zsebpénz kellett: ezek voltak a „tantuszosok”; azok, akik a Röppentyű-utcai zacskóragasztó üzemekben és gépi himződékben nem keresték meg a létminimumot.

Apám a padlásablakok kiszabásával foglalatoskodott; ami kész volt, azt míniumozva – feltette a pinceműhely elé, az utcára. Cégtábláján egy gyönyörűségesen elgennyedett óriás barokk kupola-tumor volt felfestve; négy bádog-amfora gubbasztott a négy sarkán, mint a baglyok, a tetején pedig egy bádog Merkúr féllábon repült. Tudomásom szerint ezt a kupolát apám sohasem csinálta meg, kifejezetten „festett cégtábla-kupola” volt és maradt.

Innen szöktem elő, a pincéből, irdatlan, fényes bádoglemezek mellől és ott kóboroltam keresztül a napot a többi kölyökkel; a fuvarosoknak felkiáltottuk a bakra, hogy nem forog a küllő, a gazdátlanul álló kiskocsikat, négy-és kétkerekű vásári targoncákat kisajátítottuk – de a játék iránt, titkon, az első pillanattól kezdve belső ellenszenvet éreztem. Véresen komolyan vettem a Röppentyű-utcát. Az a tipus voltam, aki három éves kislurkó korában hosszan guggol egyhelyben; száraz falevelet, koszos ringyrongyot és talált nevenincset a nemtudnimi szertartása szerint nagy áhítattal és rendszerező szakértelemmel rakosgattam-csereberéltem magam körül a porban; és ahogy békésen nyálaztam és szemlélődtem a fogdosni-valókon – hát élő rejtély lehettem a figyelmes járókelőknek.

Később megkíséreltem néha, hogy a játékba belekapcsolódjam; ami rendesen futkározással járt, márpedig hintáló zsírdobjaimmal nemigen bírtam a futást. Hogy mi volt ez a túlhájasodás – visszaütés valamelyik hájtömeg ősömre vagy olyan kóros obezitás, ami azért gyógyszerelhető? Nem firtatta senki, én se, a Röppentyű-utcában ilyesmi fel se merült. Ha kövér, hát kövér. Ha dagadt, hát a „Dagi” rajtamaradt. Leszoktam a futásról, olyannyira, hogy végezetre csak lábról-lábra csusszanva tudtam: a versenyfutás a villamossal, az utazás a villamos hátsó ütközőjén mindvégig elérhetetlen álom maradt. Ez a pszeudo-futás lábról-lábra csusszanva úgy perszeverált, hogy elfelejtettem, hogy is kell szaladni; és komoly szenzomotoros gátlásokat kellett legyőznöm, amikor újratanultam a futást.

Gyakran sunyi irígységgel csodáltam, mekkora hévvel tud a többi kisgyerek sisteregni, kezét „dugattyúnak” vagy lendítőkeréknek használni, mikor mozdonyt játszik. A többiek a grundon pöfögtek-dohogtak, mindvalósággal mozdonnyá változtak át – ezek voltak azok, akikből egy-kettőre a konkrét technikai érdeklődés pattantotta szét a játék burkait. Én magam azonban soha, se mozdonyt, se masinisztát nem játszottam: én  néztem.  Mindent csak néztem, hogy majd a szemem kinéztem rajta és soha semmi nem volt számomra játék. Így történhetett, hogy amikor mások – már mint gépészek, mérnökök – jól tudtak igazi mozdonyt játszani, én még mindig ugyanott voltam vele. Álltam, bámészkodtam és azon tűnődtem mindegyre, hogy a mozdony  mire való  – vagyis hogy mire való a Földön minden, ha nem mint játékszert, óriás gyerekek, kényükre-kedvükre használják.

Nem vagyok forradalmár, ideális alattvaló vagyok; még arra sem vagyok hajlandó, hogy – Platonnal – fellázadjak, mert nálam ostobábbak uralkodnak fölöttem: hadd uralkodjanak a boldogtalanok!… Végletekig egyezkedő természetem olyan elméletekre ragadott, amelyek alkati jellegemet tükrözik, nem filozófiámat; mint például hogy született forradalmárok nincsenek.

Úgy képzelem, a legizgágább forradalmárok is tulajdonképpen ideális alattvalók, akiket azonban egy emberellenes államforma, a túlélő kaszt, a semmirekellő kormányzat kihív maga ellen és ők a forradalmár szerepébe belekényszerülnek. Ami persze tévedés. Hiszen vannak ritka emberek, akik ezzel a diszpozícióval születnek. Hogy keresztüllássanak a világ szerencsétlenségein és ne is legyenek képesek mást akarni, csak hogy a világot a kátyuból irgalmatlanul kiráncigálják – továbbsegítsék.

A múlt szellemi és hatalmi rendje, kasztjai, papjai, babonatóriumai mint elszenesíthetetlen salak nehezednek a frissen érkező új generációra. Olyan politikai, szellemtörténeti babonákon, amelyeken az újkori tényérzés messze túljutott, egész nemzetek perszeverálnak; az idegsérültek kontinentális gyűjtőtelepén egész császárságok élnek évek óta olyan dühöngő állapotban, ami a kedélybetegre jellemző, mikor betegtársai, negativizmusából előingerlik. Megismertük ezt is, az ipari feudalista államot, a modern narkózis-technikát, tanúi vagyunk, hogy ezen a szellemi vezetőszerepére büszke földségen, Európában miképp tudja végrehajtani, lakossága ellen, a politikai paranoia a butaság legsikeresebb, legnagyobb arányú merényletét: csoda-e?… ha a forradalmár ritka emberi tüneménye számára a  játék lehetetlen…  Az ilyenek, a született forradalmárok a  játék  üdítő időveszteségét feláldozzák amaz igen felelős, küldetlen küldetésnek, amit magukban felfedeznek: ők  nem játszanak.

Csakhogy az ember – öröklött alkatában – egy kissé készentalálja sorsát.

Lehetséges – talán mert nem fogalmaztam ennyire pontosan, talán mert mint homályos érzés, hízelgett a szerep, amibe előbb-utóbb belekényszerültem – ezért-amazért: nem kutatom. Őszintén beleéltem magam annak az embernek a habitusába, akinek a játék lehetetlen.

A játéktól való elkülönülésem hosszú ideig tartott és lényegében meg is maradt. Mégis, mint született emberhez-értő idegrendszer, nem kerülhettem meg én sem azt a kérdést, hogy maga a játék mire való.

Saavedrával való levélváltásom során vetődött fel a játékprobléma, akkor, amikor a kultúrát, mint életjelenséget próbáltam az idegi szervezéssel közvetlen összefüggésbe hozni: egy elfogadható „fiziológiás” magyarázatot kerestem, hogy abból az álságos, ál-humanista mellébeszélésből, ami a császársági újságokból és az államkormányzó narkotikumok egyéb csapjaiból csöpögött, valahogyan kimeneküljek.

Tépelődéseimről nem adok számot – csupán leveleim egyikéről, amelyet Saavedrához írtam és amit ő utóbb az EL DIARIO MÉDICO-ban (Salamanca – XXXIV. évfolyam) lenyomtatott.

.......................................................................................................................................................................

„…Egy olyan ember, akit kísérletből ,üvegbura’ alatt nevelnének fel, tényérzésében rendkívül tökéletlen lény volna.

Csak kevesen sejtik, hogy az intelligenciának az a szektora, amit a társadalomba beléhelyezett csecsemő, születésétől kétéves koráig megszerez, még sokkal tekintélyesebb, mint az, amit innen húszéves koráig elsajátít, beleértve az egyetemet. A beszéd engrammjait, a hangzóképzés-és kötés reflexképeit a Broca-féle beszédtájék éppen nem a semmiből találja fel, e pályák beérzülékenységét és rajtuk a szerzett reflexeknek ezt a zsúfolt gyűjteményét generációk százainak elhullott idegrendszere halmozta fel. Csak egyetlen helyen szakadna meg e reflexhagyomány láncolata – és az új nemzedéknek sejtelme sem volna a beszéd kiépíthetőségéről vagy arról az özön haszonról, amit az asszimilációs harcban az ember tenyészetének nyújt. Az ajak-és nyelvmozgás pályái a nyelvgaratidegen, a trigeminuszon, a nervus mimicuszon bejáratlanok volnának és az ,üvegburán’ nevelt ember társítólebenyén valószínűleg egyetlen asszociációban sem suhanna keresztül a beszéd használatának megsejtése…”

„…Még az sem volna csodálatos, ha veszélyérzetek hatása alatt a kísérleti kitaszítotton ugyanaz az összerendezetlen, jaktáló tiltakozás jelentkeznék, mint a csecsemőn – – – mintha a puszta társtalan emberi szervezet hajlamos lenne rá, hogy idegi szervezésének munkájában széthulljon és könnyen áldozata legyen a környezet mohó asszimilációjának. Tehát valamiféle  mankó  volna a kultúra…?! Úgy tetszik, igen; és benne mindazok a vallási és morális drillek-és dresszúrák, amelyek a történelmi kultúrákat kiteszik, fejlődéstörténetünk számára nem  tartalmuk,  hanem  tényük  szerint végezték az idegi szervezés nemzedékenkénti nevelését. Mert tartalmuk szerint lehetnek tévesen értelmezők, archaikusak és kezdetlegesen tényérzők, de tényük szerint keresztülviszik, hogy az egyes ember eredetileg könnyen széthullni kész ingerjátékát kemény és – ami kiváltképp fontos –  azonos  primordiális fegyelembe, keret-diszciplínába foglalják össze…”

„…Így kapja meg minden ember a szójegyek felbecsülhetetlen reflextartományát, ami nemcsupán a bolynak társadalommá szervezője, de a személyiség szervezője is: hiszen ezen alapszik minden  belső beszéd  – aminél, gondolkodó elme számára a meglepetés erejével kell hasson az a tény, hogy jegyei az aktuális ,hangosbeszéd’ szójegyeivel azonosak; márpedig a potenciális belső beszéd alkotja az önészlelt ingerjátékoknak azon alapszövetét, amin gondolkodás egyáltalán alapul és elképzelhető. A beszéd tehát nemcsak a közösségi viselkedés szervezője, hanem az önközlés eszköze és mint ilyen, személyiségszervező…”

„…Elnézést kérek a kifejezésért, hiszen reflexintegrál a kéreg fölött abszurdum; mégis, valami ilyes a kultúra: kéregfölötti reflexintegrál. Mindnyájunk közös szürke kérge, ami reflexhagyományainkból összeáll és konkrét ,fiziológiás’ hatása – mindnyájunk szinkronidegzése – rendkívüli hasznunkra van. Gondoljunk csak a létharcra, ahol egyes kultúrkörök magatartását egységesíti; vagy az asszimilációs küzdelemre, ahol biztosítja az emberi életjelenség egységes fellépését… Ha a legutolsó konkrét reflexintegrál a kérgen a végső viselkedésmegválasztó-és meghatározó – a kultúra ,kéregfölötti’ reflexintegrálja mindnyájunk testi ,monászának’ értelemszerű egyidejűsítő innervációja társadalommá. Reflexológus számára tehát a kultúra nem más, mint a civilizációs szerzett reflexek óceánját tartalmazó végső viselkedésösszeidegző…”

„…És még valami – valami más: évmilliók idegélettani fejlődésének gyorsított lepergetése.

A biogenetikus alaptörvény szerint az embrionális fejlődés a törzsfejlődés rekapitulációja. Ez a törvény a megszületés után visszatér, de már egy magasabb fokon, erősen eltolva az antropogenezis szektorára és így hangzik: a kultúra az emberi idegrendszer fejlődéstörténetének rekapitulációja…

…ehhez a roppant elismétléshez egy gyermekkori tartalomjegyzék is tartozik: a  játék.  A játék az idegpályák bejáratása, gyakorlása a beérzülésben, ami számtalan összetett mozgást műveltet velünk, számtalan érzelem-és fogalomtípust foglaltat az ingerjáték sémáiba azokkal az idegrendszerekkel, akik játszanak és a játék, tényérzésükkel, eljuttatja őket a játékprogramig – ez pedig (gondoljunk utána gyermekjátékainknak) jellegzetesen a kultúra propaedeutikus tartalomjegyzéke. A játék tehát az asszimilált világ bebarangolása, a test innervációs lehetőségeinek birtokbavétele…”

„…Összefoglalásul úgy hiszem, három dolgot lehetne válaszolni arra a kérdésre, hogy mi a kultúra ,fiziológiás’ értelme az idegi szervezésen:

– személyiségszervező mankó az idegrendszeren, ami nélkül az elszigetelt egyén az emberszabású majom primitivizmusára hullana szét

– rekapitulációs nevelőhatás, ami a háromszázezer esztendő alatt elért tényérzés végső letétjéig elvezet

– végül viselkedésösszeidegzés társadalommá”.

És itt most vallomások következnek – egy szadista vallomásai.

Annakidején a lapok is írtak róla – a volt sakkvilágbajnokról, aki leállította a csúcsforgalmat és a közlekedési rendőrtől azt követelte, hogy sakkozzék vele.

Mióta ezt a bolondot behozták, ösztönösen gyűlöltem. Irígyeltem, hogy valaki addig játszott, amíg belejátszotta magát az őrületbe; nekem pedig a játék lehetetlen.

Súra egyre csüggedtebben foglalkozott velem; irígységem a vérbosszú fogadalmává változott. Vasvillaszemmel vizslattam; bikaszemmel álltam ott, ha a sakkvilágbajnok ápoltat megpillantottam; ráuszítottam az ápolókat és vad hajszát kezdtem ellene.

És ő csak játszott.

Elaljasultam.

Kiadtam a jelszót: fertőzéssel veszélyezteti a társalgót, játékfertőzéssel; és bezárattam. Többé nem volt szabad a társalgóban mutatkoznia.

De akkorra már a fertőzés csíráit elhintette.

Pár napra rá becsábította a folyosóügyeletest: be, magához, egy játszma sakkra – – –

A folyosóügyeletesen kitört a harmadfokú sakkfertőzés, bement (szabályellenesen) és leült a sakkbajossal, egy játszma sakkra – aki viszont, békés, ábrándos mosollyal, öt lépésben megverte.

A folyosóügyeletest elfutotta a pulykaméreg és megverte a sakkbajost; de nem a sakktáblán – hanem ott, ahol érte.

A botrány kapóra jött.

Magamból kikelten értesültem a történtekről. Szónoklatot intéztem a legmarkosabb ápolói rohamszakaszhoz (nehézsúly) és ráeresztettem. Szadista örömömben bömbölve dőzsöltem végig a figyelőn, ahogy tángálják a gazembert.

– A gyalázatost!

– …Ne merjen nekem sakkozni!

Elvétettem tőle a sakkészletét.

De ő csak játszott. Hangosan diskurálva, átszellemült mosollyal ejtegette a sakkmezők számát, a figurák sakkjeleit és új utakra vitte a sakkelméletet.

Kijelentette, hogy ő „az új Philidor”.

…Még hogy Philidor!

…Diderot megmondta Philidorról, hogy a sakktudományától eltekintve ostoba – Párizs Híres Butája. Ez meg egyenesen hülye.

Olyan kedvemben voltam, mint Savonarola, aki többezer sakkészletet hordatott halomba és égetett el, máglyán.

…Sakkelmélet.

Ledobbantam a székre és véresre vertem az öklömet az íróasztalon. Mit nem merészel. Még ilyet!…

– Még hogy  sakkelmélet!

Akik ott voltak, azt mondják, még sohasem láttak ilyennek.

Magam rohantam le. Hónaljig gyűrkőzött rohamkülönítmény kígyózott utánam. Berúgtam a cellája ajtaját.

A mániákus a sarokba húzódott – ott puporította a hátát, mint a macska.

És  sakkozott.

Szadisztikus züllöttségemben már attól sem riadtam vissza, hogy hazugsággal rágalmazzam.

– Te erkölcstelen ajánlatot tettél a konyhalánynak: mi?!… Beinvitáltad, hogy sakkozzon veled: mi?!…  Disznó.

– …Annyi előnyt adok, amennyit akarsz, kövér doki (!!!) ahány lépésben akarod (!!!) amikor akarod, pohos doki (!!!) megmattollak, mikor verjelek meg (!!!)… –

– Elhallgass…!

– …Hát már mukkanni se?! SAKK (!!!) SIKISAKK (!!!)… –

– Konyhalány, mi?! Egy játszma sakkra, mi?! Jó is volna, mi?!…

– …SAKK (!!!) SIKISAKK (!!!) SIKISAKK (!!!)… –

– Ne sakkozz. Nem sakkozol.

– …DE SAKKOZOM (!!!) DE IGENIS HOGY (!!!)… –

– Úgy is jó. Majd én kiveretem belőled. Ellátom a bajodat – sziszegtem dühömet őrölve; és végzetes iramban tolattam feléje, mint a vágányra kötözött nyak felé a mozdony.

De ő, a sakkbajos, egyetlen ugrással a lábam elé zuhant és a lábaimat dögönyözve – hol mint a kipöffenő vulkán, hol mint a Könyörgő Rózsafüzér – majd így, majd úgy, bömbölt, nyarvákolt, könnyét-nyálát nyelve szipogott és egy megsértett isten mimikájával gügyörészte:

– Baszódj meg, baszódj meg (!!!) Most leülsz és jössz velem egy játszma sakkra, mert ha nem (!!!) a saját beledre köttetlek fel, te Pohos, te Budidoktor te, te Svihák (!!!) és bocsánatot kérsz és most MINDJÁRT leülsz és jössz velem egy játszma sakkra, mert ha nem (!!!) felköttetlek, te Pohos, te Hájrákos, te Zsírosbödön, a saját beledre (!!!) baszódj meg, baszódj meg (!!!)…

…„Pohos”? „Hájrákos”?! „Zsírosbödön”…?!

Bőszülten dobtam el magamtól, tán még belé is rúgtam. Máris vezényeltem, ahogy a torkomon kifért. Odaordítottam a különítménynek:

– – –  Rá!

Táncolva dirigáltam körülötte a Nagyverést – úgy döngettem hozzá a szadista tamtamot:

– „Pohos”?! „Budidoktor”?! „Hájrákos Zsírosbödön”?!… Te! Te hiéna, te! Te sakkhiéna! Ezt mered nekem: ezt? nekem? aki makulátlanul fogok meghalni és sohasem leszek sakkfertőzött…?! KUTYA! Majd adok én neked sakkelméletet…

Vértócsában hagytuk ott.

Az ápolók már nem voltak sehol, de én még mindig ott álltam a lesen és örömeim nyereségét számláltam:

–  …Betörsz  te, sose félj. A véknyadban a sarkantyúmmal:  betörlek  még… Majd gondoskodom róla, hogy ne kívánd a sakkőrületet.

A sakkbajos feltámaszkodott a padlón, lilára vert könnyzacskóval, vérző szájszöglettel; és megújra motyogni kezdett:

– …És én  mégis megmattolnálak  (!!!)… –

Halálig bosszantva csaptam rá a leslyuk ajtaját.

Különös hírek jártak róla. Sok dühöngő, aki megkapta a harmadfokú fertőzést, rohamait elhagyja; órákig elüldögél a közveszélyes sakkvilágbajnok cellája előtt, ölében tábla; és töpreng a játszma fölött. És gyógyul.

És ő játszott, fejből, szimultán.

Egyszerre ötükkel – tizükkel.

Bekiabálták hozzá a lépéseket; ő meg vissza. A folyosó visszhangzott a lépések ki-be kiabálásától.

Az ápolókat, akik súlyos sakkfertőzéses manicomiával szorongtak a folyosón, a gyógyultak odaadó hűséggel ápolták: kibiceltek nekik. És ő csak játszott és éjszakánként az Emberiségért üvöltözve televonította a parkot sakkelméletével… Dühömben kikaptam a kispárnát a fejem alól és kivágtam abba a bamba málészájú éjszakába – arrafele, ahol az élő sakkelmélet cellája volt. Eltiltottam, hogy a nevét is említsék előttem.

Aztán egy szép napon rebesgetni kezdtek valamit, ami nagyon nem tetszett és én félfüllel elcsíptem: az ex-világbajnok őrült megoldotta a sakkjáték matematikáját.

Megszerkesztette a figurák hatástényezőit, faktoriális sakk-végtelensorokat állított fel, logaritmikus képletekbe foglalta a játék teljességét, csodálatos és hihetetlen: megalkotta a sakk kimerítő kombinatorikáját. „Bástyavektorok”, „paraszthányadosok”, „vezérfaktoriálisok” alapján, bármilyen adott helyzetben megszerkeszti a  mattot…

Hogy Kempelen Farkas hozzá képest kismiska: megoldotta a sakkozó automaton gépezetét.

Súrával hetek óta csak vergődtem és nem vittem semmire. Szégyenfa volt a sakk, amire önként rátelepedtem. Szadista gőgöm, dühöm, vérszomjam valahogyan összezuhant – elpárolgott…

Kiparancsoltam a megháborodott ápolókat és a gyógyultan sakkozó elmeháborodottakat a folyosóról: takarodjanak.

Mind.

…Magam lopakodtam hozzá, hónom alatt a sakkészlettel.

Már rettegett tőlem. A leküzdhetetlen mániákus ingerrel kínlódott, ami örökké ott volt nyelve hegyén és minduntalan a szájára tolakodott [leülsz velem igenis MOST MINDJÁRT (!!!) igenis leülsz velem egy játszma sakkra – és hozzá a sakkbajos grimasz: (!!!)] – de a tapasztalat, hogy a hátam mögül előkaphatom a kutyakorbácsot, visszatartotta.

Leborítottam a zöld posztóval bélelt dobozt – amely felfordítva egyúttal sakktábla volt – és felállítottam a csapatokat.

Egy fehér és egy fekete gyalogot kevertem el a hátam mögött és a markomba rejtve, előrenyújtottam a kezeimet.

– Válassz – szóltam oda neki.

…Letérdelt és úgy választott: szájjal. Megcsókolta a kezemet.

– Ez mi? A spanyol megnyitás (!!!). Hát ez? A sziciliai mestercsel (!!!). És ez, ez a gyors lerohanás? A gambit (!!!). Pohos doktor, mind tudni akarod?! – Mind. – Jól van, Pohos (!!!) dokt… (!!!) doktor. Először jön a fff…(!!!) figurák fogása, a helyes tartás; a felcsippentés; a négyzetből-négyzetbe való kkk… (!!!) kecses áthelyezés (!!!). Azután – – –

– Azután…?

– Azután jön a  játék  (!!!), a műkedvelők idővesztegetése; az ötlet-és izzadságsakk; a szerencsesakk, a döntetlenek mocsárja és (!!!) azután – – –

– Azután…?!

– Azután – – – de ígérd meg, Pohos, hogy nem hozod nyilvánosságra.

– Igérem.

– Azután jön Őfelsége a Sakktudomány. A megnyitás számelmélete; a középjáték végtelensorai; bástyavektorok, vezérfaktoriálisok és a többi. Fogadd ezt áhítattal szívedbe, fiam: higgadt áttekintés (!!!), az ellenfél hadállásainak gondos tanulmányozása (!!!), mérges természet, rémlátások károsak… A végjátékok differenciál-függvényei, néhány végképlet a mattról: egyszóval (!!!) a  sakk magasabb mennyiségtana  – de megígérted, hogy nem hozod nyilvánosságra…?!

– Szavamat adtam.

Tudok egy csodalóról, aminek akkora szaktudása volt a mennyiségtan terén, hogy (miután a lovat Haeckel is meglátogatta) utóbb a matematika szakprofesszora lett egy császársági egyetemen. Nos: hát ez a paripa Euler hozzám képest. Így állok vele, ilyen csehül, az én konok, selejtes kobakommal és még hosszú időre le kellett mondanom a sakk felsőbb mennyiségtanáról: beértem az ötlet-és szerencsesakkal.

Súra eleinte azt képzelte, az ő fifikája az egész, az első mattot csupán hogy jó pedagógus módjára – „hagyta”; így volt vagy sem, tény és való, hogy megvertem és lehet, hogy innen kezdődött, de valahogyan elkezdődött a fertőzésem – rögvest fel is állítottam a figurákat nagy sebesen és apró diadalomban sütkérezve, nekivágtam újra:

– Na. Most mindjárt megint játszunk egyet, Súra. Egy visszavágót – – –

Elvesztettem szem elől a kardinálist, aki a bástya fenekén lakott és a legnagyobb lelkinyugalommal rontottam elő a játszmák elején vandáli ostromtornyaimmal; később jellegzetes bástyajátékos vált belőlem. Annyira belefelejtkeztem a sakkdélutánokba, hogy többé nem sakktanulásról volt szó, hanem egy csendesen dühöngő harmadfoku sakkfertőzöttről, aki a táblán vezeti le rohamait. Néha egészen ránksötétedett a sírkertben, szinte erőszakkal kellett marasztalnom Súrát; és amikor már sehogyan sem lehetett tovább, vidoran ugrottam fel a padról:

– MA ISMÉT BOLDOG VOLT A MUNKÁS!

– MA ISMÉT BOLDOG VOLT A KORMÁNY! – viszonozta Súra hangosan kacagva, körülperdült, táncmozdulattal a szivárványos táskába ejtette a sakkészletet és mi nekieredtünk.

Akkor, a játék első lázában még csak észre se vettem – ez kellett csupán és semmi más, hogy azonnal megszűnjön a játéktól való kritikai távolállásom:  játszani  kellett. Beleszállni személy szerint. Ezt én megtettem és Súrácska halkan, nagyokat mulatva szemlélte művét: szellemem lassú torzulását a sakk őrülete felé.

Azokban a pillanatokban, amikor a futárt a kézben, az ellenséges gyalogot a levegőben hintálva, a gyalog levételén meditáltam és végülis, homlokráncolva visszatettem a helyére – ezekben a pillanatokban belső rokonságom a szabadság született harcosaival szünetelt. Újra csak tapasztalnom kellett, ha a forradalmár-sorsra rákényszerülök is, én, az ideális alattvaló nem tartozom természettől e ritka emberek közé; a gyakori emberek közé tartozom, akik önfeledten és hatalmasan szeretnek játszani, mihelyt egyszer megpróbálták… Nem fontolgattam tovább, hogy mi benne a jó; hanem átadtam magam a játéknak, Súra persze diadalmasan mulatott és szebbnél-szebb virágos ruhák látványával örvendeztetett meg – – –

– De Duci! Ducika, ez  ugyanaz.

– A tegnapi? Lehetetlen, Súra; ez egy másik, sokkal tarkább és sokkalta csinosabban virágzó ruha: bizonyosan szerencseruhája a sakkhoz.

– Pimasz.

– Hány lépésben akarja a mattot?

– Jaj: néhány nap és már milyen pimasz.

Azután hipp-hopp – vezércsel és Súra szívdobogást kap: hét lépésben matt.

Súra mostmár megérzi, hogy itt diabolikus erőkkel áll szemben.

– Duci. Magának amulettje van. Maga csal.

– De Súra: hiszen ez a gambit.

– A gamb…?!

– Súra édes, a szerencseruhácskában még rosszabbul sakkozik, mintha meztelen volna: akkor legalább zavarba hozna – – –

– Mit fecseg itt össze-vissza? Maga velem eddig még sohasem sakkozott. Nem sakkozik, hanem  tanul,  a sakk nyelvén még selypít, a parasztokkal meg éppen hogy gőgicsél. Elhallgasson, Kövér, érti?! És nekem ne gambitozzon, megértette?! Vegye tudomásul, maga nem gambitozik, hanem tanulja ezt a förtelmes feudalista játékot.

– Én „nem sakkozom”, Súra? Én, aki megvertem?!

– Kicsodát?

– A Dalai Lámát.

– Nahát!… Revansra!

– Revansra.

Teljes erőbevetéssel. Minden figyelmemmel. Belemerültem a mezőnybe. De ezúttal rémlátásaim voltak, megzavarodtam és nagy hiányát éreztem a sakk felsőbb mennyiségtanának. Súra összeharapta a kis piros fonálférget, ami az ajka – és martalóc hidegvérrel seperte el seregemet, mire rádöbbentem a mattra, már akkor késő volt.

– Látja.  Ez  volt a sakkozás – mondta. – A sakkozás, az ilyen.

…És milyen fölényes! Az iskoláját!… Tűzbejöttem.

– Megtorlást.

– Most pihen.

– Ugyan mitől? Megmattolom, hogy síránkozva könyörög kegyelemért.

Az ingemet is kigomboltam hozzá; új játszma következett – egy beteg súlyosan sakkfertőzött test lázrohama… Igen, az a fajta sakkozás, amikor a lépéseket félórás lelkitusák előzik meg, a játszók hosszan hipnotizálják a bábokat; akit letarolnak, a hősies ellenfélnek kijáró hadipompával pottyantják a tábla mellé, de aki él – az ellenség és nincs számára irgalom. Ez volt Súra is: a sátáni ravaszsággal végrehajtott akció, ami az elsáncolt király ellen irányult. Súra tükörsima svéd frizurája alatt mindenre elszánt főhadiszállás lappangott, ami az én megmattolásomra tör és Súra nem volt e pillanatban későbbi feleségem, hanem a  fehér  – az ősellenség, aki derék  feketéimre  acsarkodik; ez pedig, amit játszottunk, a sakk volt, a Nagy Sakkjáték Őfelsége összes súlyos következményeivel – avagy a Játék édes Lehetségessége maga.

Elvesztettem azt a képességemet, hogy nézőket és játékosokat egyetlen képbe foglaljam és a székrekedés komolyságával boncolgassam a játéktüneményt. Néző lettem én is; önfeledt, öklöt rázó és néha ordítozó néző, hosszan bámultam azokat a játékokat, amiket nem játszottam.

Az intézetben – még régebbről – működött egy labdarúgó csapat, ápoltakból alakították. Elkezdtem lejárni hozzájuk. Még amikor a csatár, a fődühöngő, egy ízben félholtra vert, akkor sem maradtam el: egy óvatlan pillanatban injekciót adtam neki – csöndesen és bután a sarokba zuhant – a többieket meg hajrá! – vittem a gyepre, edzeni.

Pár hétre rá megválasztottak bírónak és én ott gurultam a bámulatosan passzoló-dribliző háborodottak után; a Gólőrültek Közti Országos Labdarúgó Tornán már valóságos bírói füttyművész voltam: én vezettem a mérkőzéseket.

Így volt számomra a játék lehetetlen.

Gyermekkori túlhájasodásom kirekesztett a futkározásból és a játékról egyenesen leszoktam. Ime, ez volt az az apró emberi nyomor, ami felnőtt korig kísértett, hogy egyszer aztán a forradalmár tüneményével tévesszem össze kényszerű lázadásomat – a forradalmáréval, akinek a játék mindvalósággal lehetetlen. Veszedelmes játék volt; de mire fejestugrottam bele, már el is nyelt a Játék. A Játszódhatnék…! Lám, hova jutottam. Öreg Gyermek! Ahogy akkor hozzáfiatalodtál! Vissza! Bele! – – –

Belemerültem a Játékba és már nem ismertem  valóságosabb  lehetőséget, mint ártatlanul önkényes szabályok szerint valami bődületesen kellemes bolondságot játszani.

Kilencedik Hajnal.
Az ismeretvágy

Mielőtt elmondanám, hogyan tisztáztam a test mellékagyainak szerepét az idegélet energiaellátásában, mint kezdtem neki s hogyan adtam közre, fel kell fednem életem sok megalázó emléke közül a legszégyenletesebbet, azt, amikor az ismeretvágy sátánja kísértett meg és én már-már megrendültem: el kell mondanom első összeütközésem történetét a Gügyüvel, nehogy más oldalról értesüljetek róla és az után, ami Súra és a Gügyü között történt, azt mondhassátok, Hátsó-Eurázia feneketlenségén elveszve és az úri konvenciókat is odahagyva – a Gügyüvel szemben elfogult vagyok.

A misztikus hajlamú emberek ma is többségben vannak. A feltételes reflexek mechanikus áttételezésén alapuló akaratközléseket szeretik úgy feltüntetni, mintha azok holmi ritka és természetfölötti tünemények volnának. Vallásos rettenettel figyelnek fel, ha valahol a hipnózist kiejtik s ha szuggesztiót hallanak, nem gondolkozni akarnak, hanem megdöbbenni. Pedig az emberiség évezredek óta alkalmazza ezt a módszert pl. altatásra. Verbálszuggesztiót alkalmaz a dajka, amikor altatódalt énekel, feltételes reflexet a nagymama, aki az unokát álomba ringatja.

A sugalmazás a legősibb szerzett reflexgyűjteménynek, a beszédnek a közreiktatása és Pavlov szerint a hipnózisos elalvást ugyanannak a feltételes gátlásnak az át-és leterjedése eredményezi, mint ami a fiziológiás alvás reflexképét előhívja. Ha a hipnotizált arról értesül, hogy éhes, megindul a nyálfolyása; és ha a képzelt „tányér levest” édelegve kanalazza, a TÁNYÉR LEVES hangos sugallata ugyanaz a mélyen beépült szerzett reflex, mint a kutyának a táplálkozásra felépített csengő. A kutyánál a táplálék és az evés közé közreiktatódik a csengő hangja, a hipnotizáltnál pedig a valóságos tányér leves és a TÁNYÉR LEVES verbálszuggesztiós elképzelése közé közreiktatódik az – emberi beszéd; és ez van olyan mélyen elhorgonyzott feltételes-reflex gyűjtemény, hogy – a kérgi gátlás elegendő lesugárzása után – nemcsak a rágás-nyelés, de az egész, kéjelgő ínyenc mimika reflexképét is felidézze az idegrendszeren.

Az akaratátvitel ui. teljesen elhibázott kifejezés; népszerű, közérthető, de rossz nomenklatúra. Úgy tünteti fel, mintha hipnózis alatt a sugalmazott parancsok energetikai alapját az idegrendszer a hipnotizőrtől kapná.

Ez egyáltalán nincs így.

A sugalmazott cselekedetek reflexképeinek előállítására az idegenergiát – csakis és szigorú folytonossággal – az érző szerv tengőéleti energiaellátói szolgáltatják: a sugalmazó mindössze a feltételes gátlások mechanizmusán – szerzett reflexeken keresztül rendezi a kérgi integrátort abba a „váltóállításba”, hogy az energiaellátók felől érkező ingertükör kifutásakor a mozgatórostokon a kívánt cselekedetsor reflexképét eredményezze.

Lehetséges tehát a késztetés – de az akarat „átvitelezése” művelt tévedéseink közül való.

„…Marjon meg egy kancát a farkas és még évek múltával is, ha csikót fogan, az új ivadék a farkasszagra megrémül és ijedtében elrohan. Másszóval: a szerzett reflexek uraim, elvileg öröklékenyek” – mesélte dajkameséjét, minden évfolyamnak újra, a fakultáson a jó öreg Krachsenauer. Akkor még a szerzett reflexek vizsgálata Huligániában a lócsiszárok bemondásán alapult és vén, foghíjas bábák elbeszélésein, akik szerint gonosz és idegen tekintetek hatása alatt a terhes asszony anyajegyet, nyúlszájat, farkastorkot és egyéb torzképződményt örökít át.

Magam is tudok esetről, amikor egy primipara leforrázta magát és utána, váltakozó rajzzal, de ugyanazon a gerincszeleti tájékon, összes gyermekén a bőr foltos, körülírt pigmentáltsága volt tapasztalható. Nem tagadom sem ennek, sem a „szemmelverésnek” a lehetőségét és mint látni fogjuk, megvan a maga szigorúan fiziológiás mechanizmusa – de Krachsenauer értesülése a farkasmarta lóról dühbegurított: az egész fakultás röhögőtémának használta és minden évben, valahányszor a farkas következett, zsúfolásig telt a terem, én is ott voltam és amikor a csikó eliramodott, elszabadult a pokol – harsány kacagás, rikoltások és éljenzés ünnepelte az öreget.

Tény, hogy a feltételes reflexek öröklékenységének vizsgálata Huligániában ennél – mindezideig – nem jutott tovább és ez bírt rá arra, hogy a paramaeciumok tenyészetében vizsgáljam a reflexek örökölhetőségét.

A paramaeciumoknak igen sajátosan körbehaladó mozgásuk van és én az állatkák folyadékáramlás és vegyanyagok iránti beérzülését (rheotaxis, chemotaxis) használtam fel arra, hogy mozgási irányuk megcserélésével, nemzedékek során, felépítsem az egyenes előrehaladás reflexét: ha ennek a reflexnek mély beépítése sikerül és az ezredik nemzedék már a megtévesztő áramlások és vegyi ingerek nélkül is egyenesen előrefele mozog, akkor fölöttébb valószínű, hogy a szerzett reflexek örökölhetők.

Másfél éve dajkáltam tenyészetemet, hetente vizsgáltam, hogy idegen tenyésztő lében és megtévesztő ingerek nélkül, az új tenyészeti származék az egyenesmozgás eltanulásában mennyit haladt; naponta cseréltem az alapközeget – a húslevest és már túl voltam az ezredik nemzedéken.

Az eredmények egyelőre nem voltak meggyőzőek.

Akkor is ezzel bíbelődtem és a papucsállatkák helyett már szinte nekem vált reflexemmé, nem tudtam nélküle elaludni: minden nap késő éjfélkor tisztába tettem a paramaeciumokat – tessék – szóltam hátra; a folyosóról hűvösség csapott meg, hátra se néztem, ki az.

A késői kopogtató a Gügyü volt.

– Világosságot láttam nálad; mondom, bejövök, mint Mohamed a hegyhez.

– Tudod, hogy én nem járok sehova. Ez alól senki sem kivétel.

– Azt is tudom: a rossznyelvek már rigmust faragtak rólad a társalgóban. Hogy páncélszekrényben élsz, amit magadra zárattál és azután a remekbekészítőjét, kulccsal együtt a folyóba dobattad.

– Rigmust? Hát aztán?! Hadd faragják. Megmondhatom neked: ha a társalgóba azzal az érzéssel léphetnék, hogy ugyancsak laboratóriumból kilépő emberekre lelek, akikkel folytathatom a gondolatmenetemet, hát a pihenésnek ezt a fajtáját nem tudnám eléggé megbecsülni.

– Hm… Tudom. Mondják: tiszteletreméltó indokok mögé rejted passzivitásodat, ahol már megtámadni nem lehet – – – még mindig a paramaecium aurelia tenyészeted?

– Igen.

– Vele együtt fogsz megöregedni. Tudod, hogy Woodruff tizenhárom éve végzi ezt az öblögetést és most kezdi a tizenhatodik ezer nemzedéket?… Szavamra – a papucsállatai már nevetnek rajta, hogy bolond.

Hátranéztem.

Konvergáló tekintettel találkozom. Aszténiás arc, mint halálban az aszott ököl; fantasztikus malaclopó lebernyeg, gyűröttség, rendetlenség, egzaltált viselkedés.

– …Mi van veled mostanság? Honnan jössz?

– …„Ne kérdezd, honnan jő  Od,  ne kérdezd, hová megyen; csak annak örvendezzél hogy itt van:  Akásha  Ő – a HATALMAS”…

Rá a felnyerítő – fölényes nevetés. Mintha az a fölény egy mammut talpa volna; és a kaparó torokhang, a hasbeszélő hangja; vagy a másik szobából, másvalaki.

Megáll a kezemben a munka.

– – –  Akásha…?!

– – – Így szól DYZAN, a szinzarikus pálmalevéltekercs. Olyan helyről jövök, barátom, ahol tíz perc alatt többet tudsz meg az élet lényegéről, mint ha életed ezekre herdálod és úgy is halsz meg: a kilencven ezredik nemzedékkel az asztalon, vigyorgó papucsállatkák között.

– Nincs kizárva. Én a magam részéről bizonyítottnak fogadom el, hogy az agám szaporodású véglények a mi fogalmi léptékünkön halhatatlanok.

– Ha-ha-ha-halhatatlanok?… úgy?! ÚGY?! – – –

Újabb hisztérikus vihogás – és megint ugyanaz a hasbeszélő hang; vagy valaki a másik szobából.

– És hol az a hely, ahol tíz perc alatt értesülhetnék „az élet lényegéről”, tekintve, hogy nem vagyok elfogult és örökké szememre hánynám, hogy a megismerésért nem tettem meg mindent…?

– Hol?! Hát várj, várjál, szerencsétlen! – mondta. És megfogta a kezemet.

Megrebbentettem a pillám; azonnal diagnosztizáltam. Láz. Arcrángás. Kéztremor. Hajlamosított pszichopata.

A Gügyü folytatta.

– Ha az egysejtűek halhatatlanságát olyannyira – (gunyorosan megnyomva) – „bizonyítottnak” fogadod el, megmondanád-e nekem, a saját sejtjeid miért nem halhatatlanok…? Figyelmeztetlek, nekem itt ne hivatkozz koleszterolra, anyagcsere-salakra, bélbaktériumokra és a többire.

– Erre nem tudok felelni. A gerontológia nem szakterületem, az öregedéssel nem foglalkozom.

– Látod-e?! Szerencsétlen. Megrögzött vak, akinek két látó szeme van. Ezért van minden; innen van, hogy bizonytalanság vesz körül, de úgy, mint a hernyóbábot a gubó, ha a gubó maga a sötét világegyetem. Vessed le a gubót, ember, vesd le a bizonytalanság koporsóját: tanulj meg lepkeszárnyon emelkedni, felemelkedni DYZANHOZ és azontúl szabadon szállongsz a világmindenségben, ami benépesül és megvilágosul.

– És mi kellene mindehhez?

– Nézd, pajtikám. Te: te velejében téveszted el a problémákat. Te nem ismered az életjelenség szellemtermészetét – – –

– Kérlek-kérlek. Már megbocsáss. Mindig nagy tisztelettel viseltettem a vitalista elméletek népes tábora iránt, nem zárkózom el tőle, hogy meghallgassam fejtegetéseiteket; de engedélyedet kell kérnem, hogy tőletek mindvégig távolmaradjak.

– Ember! – kiáltott rám, megragadva fehér köpenyem hajtókáját és magához húzva; de nyomban el is engedett. – Ember, aki makacs vagy, mint Bálám szamara (mert Szellemet érzel), értsd meg. Az életjelenség szellemtermészete nélkül soha nem leszel képes megoldani az öregedés problémáját.

– …Az öregedését?

Elcsodálkoztam. Tudomásom szerint a lélekelméletek logikája rendszerint a potenciális halhatatlanság felé billenti az életet.

– Igen, az öregedését. Te persze azt hiszed, hogy a test és a szellem érintkező szervein, a szívkoszorún, a gégefőn, a hasnyálmirígyen és a többi asztrális szerven nem lépnek fel kopásjelenségek…? Te persze nem tudod, hogy a szellemvilágra a klasszikus mechanika törvényei ugyanúgy érvényesek, mint az anyagra – amint azt már Cardanus megállapította…?!

– Valóban nem tudom…

– No látod. A lélek szakadatlan  fizikai  ráhatása asztrális szerveidre – melyek átkapcsoló működése nélkül nincs se vágy, se gondolat, sem akarat –  ez  a természetes öregedés közvetlen oka; nem a kolloidok „megereszkedése”, a vízhalál, sem nem a bélbaktériumok.

– Ezek szerint… ezek szerint a halál a lélek elkoptató-elhasználó folyamata volna a testen, vagyis azokon a kulcsszerveken, ahol a testhez kapcsolódik; a test egyébként halhatatlan –

– Ellenkezőleg: egyébként  halott.  A Lélekkel való eltelés nélkül a legparányibb élettünemény is holt matéria; de az asztrális testek kopása mindinkább lehetetlenné teszi a szinzarikus szaturációt – a Lélekkel való eltelést. Te még sohasem gondolkoztál azon, hogy az intelligencia túlfejlődése miért csökkenti a szaporodást? Figyeld meg, (rendkivüli emberektől, arhatoktól, brahminoktól eltekintve) egyetlen faj sem képes egész testében eltelni a Szellemmel. Ez fokozott mértékben veszi igénybe a testet és akkor már a Szellem az egész fajra kiterjeszti elkoptató-elhasználó hatását, ami a halál.

– Különös, soha nem hallott elméletek. Az emberiség a csírasejtek stafétáján összefügg (hiszen a stafétasejtek potenciálisan halhatatlanok, azaz újraképződnek szülőnként és páronként kapcsolják össze a szülőt a gyermekkel) – mi emberek szakadatlan láncolattal tenyészünk és a rokonság kétezer milliomod fokáig ahányan vagyunk, rokonok vagyunk. A szellemvilág azonban nem ismeri a rokonságot, sem ezt, sem a sajátját: kéjutazó népség lepkeszárnyon, a világegyetemben és csak  háznak  használ bennünket, átutazó szállásnak, legjobb esetben…

– Ez nem igaz. Csak azt nem tudom, mi nagyobb, a vakmerőséged vagy az ostobaságod.

– Az ostobaságom. Egyenesen közhely, hogy az újkor híres „megtérései”, szóval a figyelemnek a szellemvilág felé fordulása törvényszerűen az élet vége felé következett be: akkor, amikor a test a Szellem (gunyoros hangsúly:) „jóvoltából” már elkopott…

– Ez hamisítás. Hamisítás, amit nem büntetnek, hanem erőszakkal továbbhamisítanak. Miért, talán Huysmans halálán volt, amikor megtért? Strindberg tán öregkorában olvasta Swedenborgot? A levitációs erők mérését fiatalok végzik, az asztrális kulcsszervek élettanát fiatalok kutatják – – –

– Lehet, minden meglehet. És én mégis azt hiszem, hogy az öregedéssel jelentkező  vészreflexek  visszafordítása az ingerjátékon  védekezésre  elegendő volt rá, hogy az élet természetfölötti meghosszabbításának civilizációs tévérzését létrehozza. A lélekelmélet termék; és az isteni Első Lehelet ugyanúgy nem magyarázza az életjelenséget, mint ahogy a lábintóval jártatott kovácsfújtató nem magyarázza a lábbeidegzést.

– Szállj magadba, Bálám szamara, ki érzed a Szellem jelenlétét és megtorpantál: mióta nevelsz paramaeciumokat?

– Másfél éve.

– És mit akarsz most a papucsállataiddal?

– A körbehaladás helyett reflexesen be akarom építeni az egyenesmozgást.

– Te? Aki nem érted az élet szellemtermészetét?! – kiáltott fel Gügyü; és a tárgylemezt kikapta a mikroszkóp alól: már nem is reszketett a keze, hanem kalimpált.

– Tedd le. Teszed le?! Azonnal tedd le, tedd le azonnal!… – Azon a ponton voltam, hogy dulakodni kezdek vele: a tenyészetemet mindenáron ki akartam venni a kezéből. De a Gügyü csontos-izmos-erős dühöngő volt és csak fújta a magáét:

– Csökönyös őrült. Mindennek lelke van, mint ahogyan a hangszernek hangja van. Ha te mégis hangja nélkül vizsgálod, bölcsek-bölcse, azt se tudod, mire való –

– Tedd le! Tedd le azonnal a tenyészetemet, ha mondom – – – !

– Egysejtűt tenyésztel és nem tudod, hogy sejtlelket is tenyésztel; meg akarod ismerni a hangszert, de nem tudsz játszani rajta…

– A tenyészetemet! Mit akarsz vele…?!

– Mit…?! Meghipnotizálni.

Rokonságom, az emberiség szellemi őstörténete – a misztikum ott futott végig a hátgerincemen. Megdermedtem: elfelejtettem dulakodni. A Gügyü a keresztespók vérszipó pózában görbült a tárgylemez fölé, ami a kezében kalimpált; szemeit kiguvasztotta és az akaratátvitel mágikus parancsával belekapaszkodott a láthatatlan paramaeciumokba.

– …Azt-azt: igen-igen! Meghipnotizálni!… Hogy többé ne mozogjanak körbe: egyenesen mozog és minden nemzedék… meglátod, mire képes a szinzarikus szaturáció… Lélek! Lélek!… Ha valaki játszani tud a hangszeren… „Ne kérdezd,  Od  honnan jő, ne kérdezd, hová megyen:  Akásha  Ő – a HATALMAS” …Egyenesen mozogni… Egyenesen!… „Tűzön, vízen, levegőben megáll és el nem oszlik, mert örök a DYZAN, örök a szent-szent, az örökszent szinzarikus Pálmalevéltekercs” …semmit sem ért, aki nem érti az élet Szellemtermészetét… Egyenesen!… Előremozgás!… Minden nemzedék!… –

Leküzdhetetlen kíváncsisággal, szégyenkezve nyúltam oda és felkattantottam a tárgyvilágítást. Finom hideg verítéket éreztem, lefele pergőben, a homlokomon.

–  Most!  – helyezte be a tárgylemezt a mikroszkópba a Gügyü; ugyanakkor a tarkómra tette és rajta tartotta a kezét. De mint orvos, tudtam egyet-mást a feltételes reflexek történetéből. Az ókor alkalmazta így, a feltételes gátlás leterjesztését tarkón keresztül: mint minden egészséges ember, én is hipnotizálható vagyok és abban a pillanatban, amikor a képet élesre hoztam, a Gügyü kezét a tarkómról ledobtam.

Még annyi időm se volt, hogy paramaeciumot hozzak a látótérbe, a Gügyü elrántotta az üveget, ráejtette az asztalra és – ügyetlenségében, hogy elkapja – a kalimpálással az asztallapról leseperte a padlóra.

Felugrottam.

Az ismeretvágy sátánja kísértett és én már-már megrendültem. A hipnózis fényesen sikerült: mindörökre kijózanított az életjelenség „szellemtermészetéből”. Másfél évi munkám ott loccsant szét a padlón, a lábamnál hevert. Az óra ütni kezdett, az ominózus óra, a szellemek órája: elütötte a tizenkettőt.

Végignéztem a Gügyün.

Végigmértem; és amilyen mérhetetlen dühvel kezdtem a cipőjétől, olyan szánakozva pihentem meg a fején.

„Odot”  néztem, a Delejt – – – Ronggyá silányult arc. Zavarosan konvergáló tekintet. Megszégyenült aszténiás koponyácska, mint halálban az aszott ököl… Már nem vihogott többé, mintha hasbeszélő vihogna vagy a szomszéd szobából, cinkos szellemek. Fejét a művére horgasztotta; delejes keze, amit oly undorral söpörtem le a tarkómról, megszégyenülten lógott és trémázott: ő volt,  Akásha  – a HATALMAS.

Dobhártyám a hosszú csendben újraszámolta az óraütéseket.

Némi torokköszörülés után, a Gügyü még megkockáztatta:

– …Azt azonban rosszul teszed, hogy néhanapján nem nézel be a társalgóba, a rossznyelvek már versikét faragnak rólad: nem jó vége lesz – – –

Még mukkan a féreg és mialatt tapossák, még harap!

Súgva adtam értésére, hogy megtagadok minden közösséget az orvossal, aki spiritiszta; és szellemek nélkül óhajtok megöregedni:

– Eredj innen, ember, eredj és kérjed a paramaeciumok jóistenét… Hogy bocsássák meg neked azt, amit ellenük vétettél.

A szerzett reflexek örökölhetősége ezzel aztán nálam nem jutott dűlőre, legalábbis addigi eredményeim nem egyértelműek. Mégis, azt kell mondanom, azon az emlékezetes napon, amikor meglátogatott, a Gügyü szerencsés kézzel törte el a paramaecium aurelia tenyészetemet: ezen a hajnalon támadt az a gondolatom, ami mindenképpen nagyszabású kísérlet kiindulópontja lett és ezt az első időben „a mesterséges hipnózis” próbájának neveztem.

Hogy éjfél után a Gügyü eltakarodott és magával vitte a Szellembirodalom delejes légkörét, lementem a parkba és barangolva vártam a hajnalt. Az ókor manipulátorai a tarkóra helyezett tenyérrel alvást, sőt katalepsziát idéztek elő; ma a homlok és a pupilla periferiális gátlásingerei felől indítják a modern hipnózist: de vajon nem volna-e lehetséges a feltételes gátlások rendszerén (amin a fiziológiás hipnózis alapul) – laboratóriumban,  közvetlenül  az idegi szervezésre és a fiziológiás hatást utánzó vegyi ingerekre a hipnózist  mesterségesen  létrehozni…?

Van-e ennél hatalmasabb, ennél tudományosabb feladat, ami távolabb lehetne a Háromszornagy Hermész Isten, Simon Mágus, Porfüriosz, Iamblikhosz – az ókori mágusok, a középkori Merlinek és a modernkori Gügyük szellemétől…?!

…Megfosztani az állatot az érző rendszer  teljességétől  és elszigetelten, a fiziológiás-receptoros ingerek lehető semlegesítésével megtudni, melyek azok az éppen kellő rostok; és az éppen kellő testdúcok mentén sorban bevezetett mikroinjektorokkal acetilkolint és adrenalint juttatni a környéki kötőszövetbe, míg elő nem áll a teljes  alvás-szindróma  – lehet vagy nem lehet?

megismerni az idegi szervezés hatástanát annyira, hogy ezzel a kémiai hipnózissal előálljon az izomgörcs, az emésztés leállítása és más zsigeri működések, amelyeket fiziológiás hipnózissal sikerült előállítani – – – lehet vagy nem lehet?…

…Éjjelenként jártam haza az internátusba – emlékezetes éjféli órák a fakultáson, sohasem felejtem el: a szívben felszabaduló acetilkolin koncentrációját tanulmányoztam bolygóideg ingerléskor, hét, egymás után sorozott békaszíven

hét szív függött így, egyik a másik után, sorbakapcsolt kanűlökön és az a gondolatnyi anyag, ami az első szívben felszabadult és az átáramló sóoldatban valósággal elveszett, még a hetedik szíven is képes volt lankasztani – – –

nem tartozom a rajongó, a csodálkozó tudóstermészetek közé; de azzá a merengő, sekélyes poétává lettem, amivé általában lesz az ember az élettünemény nagy tényei előtt. Egy vaskos kötetet kezdtem méricskélni, súlyra: –  Szívélettan  – hatszáz oldal. Most pillantottam meg szemtől-szembe azt a kérdéskört, ami az embert az elméletek tengerén messzesodorja és arra kényszeríti, hogy az oksági elvet kiszélesítse kondicionalizmussá – íme: a hetven évig dobogó szív hárommilliárd szisztólás lökést hagy maga után – és minden dobbanás egy hatszázoldalas könyv!…

Merné valaki állítani, hogy ezzel a hatszáz oldallal egyetlen dobbanásnál többet is megértett?

Egyetlen dobbanást – igen. Talán. Csakhogy hárommilliárd szisztólé és diasztólé – ez már a másik, az új probléma.

Szerénységet tanultam és tartózkodást az elméletekben (mintha csak – jó ösztönnel, „Occam borotvája” – az a jeles skolasztikus elv dolgozott volna bennem, hogy az entitásokat, hacsak nem kell, fölöslegesen ne szaporítsuk). Magamat lepleztem le, miért kapok utána olyan megkönnyebbülten s olyan boldogan, ha az értelmező ötlet felcsillan – ha a hajánál fogva előrángatott hipotézis mintegy varázsütésre egyszerűsít és rajzos-szögletes, ábrázolatos kontúrt hamisít a zsúfoltan gomolygó tünemények fölé. Mert ott kullogunk mi emberek, „brilliáns elménkkel”, a jelenségek után, ahol az egy dobbanásra eső hatszázoldalas könyv kullog hárommilliárd dobbanás után.

Én, aki filozófiát építettem a magam számára – az érző szerv fejlődéstörténetéből; aki a szándéktörvény ismeretében nemcsak értelmeztem a jövőt, hanem magatartásommá, küzdelmes életem kulcsává tettem és senki nálam nem tarthatja többre az ész asszimilációs potenciálját – én aligha volnék megvádolható azzal, hogy az értelemnek mai, modern ismereteinkben Voltaire óta elfoglalt helyét elvitassam

senkise tévesszen össze, nem ez vezet, magam is felvilágosító vagyok és enciklopédista: az vezet, hogy világosságot teremtsek a gondolkozás élettani letétjéről terjesztett népszerű elméletekben és megszabadítsak néhány művelt embert saját művelt elméjével kapcsolatos, jó néhány civilizációs téveszmétől.

A gondolkozás első determinánsa a vegyi szervezés. Nem az idegi – hanem a vegyi szervezés.

Maga a vegyi szervezés fejlődéstörténeti szempontból is elsődleges jelenség; már magában a bélcsírában – még mielőtt a fejképződés megindulna és feltünedezne a velőcső – ott van a szervező tényező, ami a lény főtengelyét meghatározza, formaképzését beszabályozza, kiváltja a szervrügyek növekedésingerét; és ez a tényező egy kezdetleges hormonforgalom.

Az endokrin szisztéma viszonylagos tisztázása óta az idegéletben a patológusok egy nagyhatású apriorisztikus tényezőt tételeznek fel és ez nem más, mint a személyenként változó  alkati  hormonakkord.

Amikor a patológusok a tudatos szektor ép és kóros jelenségeit a hormonális szisztéma által befolyásolt tengőéleti rendszer felsugárzásának tulajdonítják, elgondolásuk a következő.

A vulgáris racionalista nem is hiszi, hogy az idegéletnek mennyiségre nézve milyen szerény szektora önészlelékeny – és hogy ez a dédelgetett  gondolkozás  a rendszer ingerjátékának milyen elenyésző hányada.

A másik, ami felett a művelt ember átsiklik – az az érző szerv működéstani  teljessége.

Ez azt jelenti, hogy (hacsak nem hamis, torz vagy kísérletes viszonyokat veszünk alapul) – egyetlen neuron fiziológiás működése sem értelmezhető a legtávolabbi neuron hatása nélkül; nincsenek elszigetelt reflexívek, következésképp lehatárolt ingerjátékok sincsenek.

De nemcsak a rendszer hatástani totalitása fölött siklik el a művelt ember, még egy másik tévhit is lappang benne, ha tán nem is fogalmazza meg: hajlamos azt hinni, hogy a frontális lebeny önészlelő kérgi ingere  specifikum  – hogy másmilyen inger pl. a zsigeri gerincszeleti inger és más, „minőségi” inger a gondolkozás.

Aki ezektől a tévedésektől távoltartja magát és megtanulja respektálni az idegi szervezés felépítési és hatástani homogenitását, nem tud kitérni egy feltevés elől, nevezetesen hogy. Ha a gondolkozás akaratlagos ingerjátéka felől az autonóm idegi szervezés nem is befolyásolható, az autonóm idegi szervezés felől a gondolkozás nagyon is befolyásolható.

Az önészlelés szektorát a szimpatikus-paraszimpatikus rendszer felől a mélyingerek-nyersingerek szakadatlan árama ostromolja s ez elől „akaratlagosan” kitérni a polinéziai mesében szereplő halhoz lenne hasonlatos, aki sietségében, hogy gyorsabban ússzon – eldobálta uszonyait. A művelt ember, önészlelt érzelmi életéről szívesen hiszi, hogy annak alkati hangolását a központi rendszer gátlása vagy serkentése határozza meg; ezzel szemben áll, hogy az egész önészlelt szektor búskomorság vagy ujjongás felé sarkítottságát a tengőéleti idegrendszer alkati gátoltsága vagy serkentettsége határozza meg; és alkati tényezőivel szemben tehetetlenül, a gondolkozás ott lebeg a bulbospinális-kranioszakrális rendszer ingertükrén.

Vegyük ehhez hozzá, hogy a vegetatív idegrendszer előzetes állandó színezője és beszabályozója a hormonok alkati hangolása és már látnivaló, indokolt volt-e, nem-e, hogy a belső elválasztás apriorisztikus jelentkezéséről beszéltünk a legfelsőbb reflexintegrálon. Az interhormonális akkord előhangolását a gondolkozáson azonban ki kell terjesztenünk az alkati sarkításon túl.

A vegyi szervezés a helyezkedésben, az ingerkörnyezettel szembeni viselkedés-megválasztásban maga is részt kér, éspedig hatalmasan; csakhogy az idegi szervezés a harántcsíkos izomkosár birtokában képes villámgyorsan átállítani a test magatartását, válaszait az ingerkörnyezetre pillanatról-pillanatra innerválja; a szekréciós postaforgalom idegzése viszont lassúbb, általában legalább egy szívlökés, másrészt a külső (és részint a belső) ingerkörnyezet kielemzését átengedi az idegi szervezésnek.

A tengőéleti rendszer közreiktatásával, végső fokon, alkati és működéstani értelemben a hormonális szisztéma mondhatni a gondolkozás előidegzője.

Megpróbálok úgy felelni, mintha filozófusnak válaszolnék, aki tanácsért fordul a szakemberhez: „hol gondolkozunk?”

Művelt ember általában úgy tartja nyilván, hogy a gondolkozás szerve az agy és meggyőződése szerint úgy székel a homlokagyban, mint valami trónteremben. Sok művelt ember hiszi, hogy az agyban megnyilvánuló szándéktörvény nem asszimilációs potenciálunk meghatványozására hozta létre a gondolkozást magát, hanem (ahogy ez az istenségnél szokás, ki is, a puszta dícsértetés szándékával világot teremt) – azért, hogy a gondolkozás is dicshimnuszokat zengjen az agyvelőhöz.

Először az idegélet önészlelt szektorát akkora nagynak gondolta, amekkora az soha sincs; és most úgy lokalizálja, hogy abból tisztán kitűnik – a gondolkozás ingertükrét összetéveszti annak reflexével.

Vannak szervérzéseink. Izomérzés, ami jelzi a végtagkimozdulást, jelzi a súlyt. Mélyérzések a bárzsingról, a méhről, amelyek fel-felvillannak néha és jelzik az étel beérkezését, jelzik a terhességet. Csak éppen annak a szervnek érzéséről nem beszélünk, amelyről pedig a legközvetlenebbül értesülünk: az érző szerv szervérzéséről.

A gondolkozás is egyfajta szervérzés: az érző szerv önészlelése⁴. Az érző szerv hordoz érzéstömegeket, amelyek nem jutnak fel az önészlelő reflexig és – már a gerincvelőben vagy a nyúltagyban – végrehajtó rostra tételeződnek át. Működéstani szempontból azonban (ha ezek a mélyérzések nem is ütik át a szinapszisokat) mindez nem változtat a rendszer teljességén; mert viszont azok a tengőéleti ingerhullámok, amelyek a gátlásintegrálok emeleteit átütik (függetlenül attól, hogy tudatosulnak vagy sem) – „nyersanyagává” válnak a legfelsőbb reflexintegrál gátló-egyengető ingerjátékának, ami a gondolkozás.

Az egész idegi szervezés legérzülékenyebb képlete, a kérgi reflexintegrátor igen kevéssé ingerképző és azt hiszem, mennél magasabban helyezkedik el egy dúc a gátlásmechanizmuson, inger-spontaneitása annál inkább kétségbevonható; hisz élettani értékessége kiderül újraképző képességének csökkenésén (szürke kéreg a sérüléses hiányokban már semmit sem regenerál, a hiány elkötőszövetesedik) – ugyanakkor annál nagyobb a beérző képessége.

Az önmagát beérző idegszerv gondolkozásnak nevezett ingerjátékához az izgalmi alaptükröt nem lokálisan termeli; hanem kapja. Éspedig gyaníthatólag az idegi szervezés alsó határa – a vegetatív idegrendszer felől.

Valamiképpen a pupillaösszehúzódás látszólag egyszerű reflexéhez a nyaki szelettől az első három mellkasi szeletig futó szimpatikus pálya (ganglion stellatum, ganglion cervicale superius) épsége kell, tehát egy tekintélyes képletre lokalizálódik, ugyanúgy lokalizálódik minden magasabb reflexintegrál az integrált reflexívek teljességére. A gondolkozás mint viselkedésmegválasztó reflexintegrál csakis az  ép  érző szerv teljességében lokalizálható.

Gondolkozáskor ugyanúgy megfigyelhető az agy refrakter állapota, mint farádos ingerléskor. Ha gondos és fegyelmezett önkísérletező képelképzel, éspedig egymásután az  A B C  betűit, azzal a rajzzal és azzal a plasztikával, ahogyan templomaik frízére vésték a rómaiak, adott tempónál tapasztalni fogja, hogy gyorsabban a belső látásra (a képelképzelő felvillantásra) képtelen – már csak a feladat utasításszerű fogalmisága perszeverál. Ugyanígy, ha valaki hallási analizátorra ütemes hangérzet-elképzelést épít fel, pl. üstdobütéseket „hall” és jó zenész módjára magasság és pontos színezet szerint, tapasztalni fogja, hogy bizonyos sebesség fölött a hangelképzelést az agy kioltja és csak az utasítás üres fogalma kontinuál a társító lebenyen.

Auditív muzsikustipusnál talán a képelképzelés meglepő nehézkesen ismétel, vizuális tipus meg talán a képelképzelés segítsége nélkül nem tudja a dobütés belső hallását felidézni; és az is meglehet (amint az minden autodemonstrációnál a bizonytalan kísérleti feltételekből következik) – a látási és a hallási analizátorokra felépített belső érzéklés annyira összekeveredik, hogy a mért ütem már nem is a hang-, vagy képelképzelés fáradékonyságára, mint inkább az ismételt  összpontosítás  fáradékonyságára lesz jellemző; ez azonban nem baj; mert így általános érvénnyel bontakozik ki, hogy a par excellence gondolkozásnál ugyanúgy fellép az agy refrakter állapota, mint mikor harántcsíkos izom mozgatóreflexeit farádozza megnyitott koponya mellett a kísérletező.

Bizonyára megütközést kelt, ha valaki látási analizátorra felépített képelképzelésről, hallási analizátorra felépített belső hallásról és egyáltalán, az összes analizátorokra felépített miliőelképzelésről beszél: mi köze volna az elképzelés tisztára központi ingerjátékának a perifériás receptorokhoz…?!

Azt hiszem, itt az a pont, ahol a filozófus huncut, incselkedő manót idéz fel a szakember mögött, hogy ilyesmivel bosszantsa:

– …Néha még azt se hidd el, amit egyszer már elhittél.

„…Egy fülrepesztő robbanás robajára való ráemlékezés annyi hangot sem kelt bennünk, mint a lepke szárnycsapása. A Corti-szerv ilyenkor meg sem rezdül; amint hogy nem rezdül meg hallucinációk, akoazmák regisztrálására sem” – mondotta egy tiszteletreméltó öregúr az utolsó kongresszusunkon…

– – – BIZTOS…?! – fintorog Puck, a laboratórium nyughatatlan koboldja, a kutató örökös kipróbálási, verifikálási vágyával: – MEGPRÓBÁLTA…?! –

Annyi szent, ha robbanást vélünk, ill.  gondolunk hallani,  már a fiziológiás szerkezet teszi lehetetlenné, hogy a környéki analizátorig kifusson az ingerület; és ha igaz, hogy a retina érző végződéseinek feltérképezhető központja van (márpedig igaz, van), akkor akár mérget vehetünk rá, olyan biztos? – – – hogy a Mílói Vénusz képelképzelésekor nem fut ki a gondolkozás végtelenül finom ingertükre az optikus reflexíven és nem terül-e végig a fehér márványszobor reflexológiásan kapcsolt képe a retinán?!

Nos, Puck szerencsétlenségére az inger előrehaladásának törvénye ennek a lehetőségét kikapcsolja; az inger ugyanazon a roston csak egyirányban indul, afferens pályákon csupán bevezetett ingerület haladhat, a központból a perifériák felé soha.

– …De hátha kiderül, hogy szembehaladó ingerületek is vannak, ha az ingerület elegendő kicsiny…? Hátha kiderül, hogy vannak kifele tartó ingerületek az optikus és akusztikus reflexíven, fiziológiás viszonyok között (amit ma lehetetlennek tartunk) és a gondolkozás infinitezimális ingertükre igenis ott van reflexesen a receptoron…?!

– …Hátha a gondolkozásnak vannak ilyen „fantom-reflexei”, amelyek az afferens pályákon credo quia absurdum, kifutnak az analizátorokig?

– …Hátha itt-és most, ez az a pillanat, amikor „ne higyjük el azt, amit egyszer már elhittünk”…?!

Robin pajtás elszontyolodva csóválja fejét. Eltakarodik – „övet kerítni negyven perc alatt a Föld körül”; de aztán visszatér.

Ki az, aki az elképzelt belső soliloquio alatt még sohasem legyintett, elhárított-félresöpört, fenyegetőzött, kimondott igent, nemet, felnevetett, szeme telefutott könnyel…?!

Van-e, aki cáfolja, hogy ilyenkor (ha a viselkedés beidegzésében passzív reflexíveken nem is, de) a viselkedést összeidegző mirígyes-mozgató reflexíveken a perifériákig fut ki a miliőelképzelő ingerület…?!

A laboratórium koboldja tehát most visszatér.

A szaglási, hallási, látási receptorok velerezgése a miliőelképzeléssel rendkívül vitatható; mert egyrészt a rostban az inger fiziológiás-antidromos haladása nem teszi valószínűvé, másrészt a receptor-rezonanciát annak élettani szüksége a viselkedésben nem teszi indokolttá. De többé semmi sem akadályozza a munkahipotézist kereső idegkutató előtt annak feltételezését, hogy a viselkedésbeidegzésben aktív szerepet játszó reflexívekre a gondolkozás a maga ingertükrét kivetíti.

A néma, mozdulatlan élőtest minden testtájékán ott van a gondolkozás; benne feszül minden akaratlagos izomrostban és ott vibrál a kinesztétikus analizátoron. Kétségtelen, a gondolkozás nem mindig olyan impulzív, hogy a végrehajtósejtekre, axonokra való áttételezéskor a gátlásintegrált átüsse és gesztust innerváljon vagy mimikát vagy az „akaratlanul” elröppenő szó reflexképét; de hogy minden elképzelt cselekedet ingertükre állandóan átcsap az adekvát axonokra, végrehajtó neuronokra, mint a gondolkozás „protuberanciája” – ez több, mint valószínű.

Ime a gondolkozás pragmatikus felfogása. A gondolkozás is  , cselekedet (mozgás-és mirígybeidegzés:) ki nem fejlő tettek sorjázása. Mintha örökös készülődés lenne a viselkedésre, amivel a lénynek az elképzelt ingerkörnyezetre felelnie kell. Márpedig éppen az, hogy a gondolkozásnak pragmája van – ez adja kezünkbe azoknak az ingerképleteknek a gyűjteményes reflex-tárát,  amivel  az érző szerv a környezetet, elképzeléskor  ábrázolja:  az érző szerv, elképzeléskor a milliőt a maga számára azoknak a cselekedetelemeknek az innervációjával idézi fel, amelyekkel felelne, ha az ingerkörnyezet valóságos volna.

Csakhogy normális embernél, nyugalomban ez a beidegzés ritkán üti át a központi gátlás zsilipeit és még ritkában van az, hogy kifutáskor elérje a küszöbértéket és a jólismert „elejtett” gesztust innerválja. Hogy azonban normális emberen, nyugalomban nem következik be a nemlétező ingerkörnyezetre viselkedés és hogy a reflex-tár pragmatikus jegyeivel ábrázolt (elképzelt) miliő hatására az élőtest néma és mozdulatlan marad – ez nem jelenti azt, hogy a gondolkozás ingerjátéka a szekretomotoros végrehajtó rostokra szakadatlanul nem protuberál.

A gondolkozás – mint mondani szokás – felületi jelenség. De nem az érző szerv anatómiai „kupoláján”, a kortikális integrálon kell képzelni ezt a felületet, hanem minden számbajöhető zsigeri reflexív, minden szomatikus végrehajtópálya ingerjátékának felületén. Más kérdés az ingerjáték e felületének öntudatosulása – az önészlelés lokalizálása. Itt a reflex szerve alkalmasint a homlokagy; de az ingerképzés nem fiziológiás feladata (ezt mégegyszer hangsúlyoznom kell) – úgy, hogy még az önészlelés ingernyersanyagát sem valószínű, hogy a homlokagy szolgáltatja.

A költő ír. Hang-, szag-, íz-, képelképzel. Kinesztéziás érzéseket képzel és mondhatni valóságos mestere az olyan ingerkörnyezet elképzelésének, aminek körülötte nyoma sincs.

Ha a költő magáévá teszi a civilizált elmék civilizációs téveszméit az Elméről és beleéli magát a modern Demiurgosz dicsőségébe, bizonyára úgy hiszi, hogy ihletett elméjében hermetikusan lezárva és önkésztető szuverén módon születnek és kergetőznek azok a finom, színes, erotikus képek, amelyek között ő keresgél.

A poéta nem veszi észre a szakrális szeletek zsongulását, a hipogasztrikus testganglionok gerjedését, a pelvikus plexusok izgalmát: ő  ír.  Hasonlatot révül félredűtött fejjel a gályáról – egy sáfrányarany főniciai gályáról, amelynek rőtarany tatján, alkonyatkor, egy fiatal hettita rabnő mereng – – – mi volna, ha valaki vakmerő azt állítaná, hogy a képet nem szuverén elméje villantotta elő, hanem a szakrális gerinci szeletek felmelegedése (lévén hogy a gerincagy még történelmi regényekbe is besurranhat) vagy az alsó-szplanchnikus ivaros idegi szervezés küldi tollára a rabnőt és a hasüregi testganglionok voltak, amelyek az ingertükröt egyoldalúan eltolták a hettita rabnő felé a jó áron vásárolt széplány avató-pompájában, útban Alexandriába és amikor a gerinci ingerületekkel annyira felerősödtek, hogy átüthettek a szinaptikus gátlásokon, betörtek inspirált agyköpenyébe – azóta „arcfátyolát fel-fellibbenti a szél” és erotikus merengésébe olyan melankólikus nekibuzdulással merül bele, hogy lehetetlen le nem írnia: „…csak a fiatal hettita rabnő merengett boldogtalanul a gálya tatján – ügyet sem vetve a panaszos nablára, a pszalterionra és a fuvolára…”

…Mintha trónfosztás történne itt, a nagy „Raison” trónfosztása – holott csupán az érző szerv fogalmi tisztázása történik, a raison tudtával és beleegyezésével. Ha a jóságos Egyeduralkodót tisztességesen trónfosztják és a zsarnokból egy köztársaság polgárává emelik, azt hiszem, ez a közmegegyezés szellemében történt és nem ellenére.

Ilyen, a közmegegyezés szellemében történő trónfosztás ez is, ha valaki az ingerjáték  önészlelt  szektorát az idegélet hatástanában kifejti és élettani viszonyszámára lefokozza; s ha az idegorvost, ebédje elfogyasztásában annak emléke nem zavarja, hogy alig félórája kanűlön figyelte a nyálkiválasztást, akkor bizonyára a költőt sem fogja zavarni munkájában, hogy legszebb pillanatait valaki becipelte a labóratóriumba.

A trónfosztás tehát megtörtént, a zsarnok ezentúl békés és hasznos polgár – de ha igaznak bizonyulna, hogy az idegrendszer energiaellátása talán még magasabbrendű biologikum, mint a gondolkozás: ugyan hol vannak az idegrendszer energiaellátói, a zsarnok helyett – a Direktórium…?!

A gondolkozás pragmatikus felfogása visszaadja az érző szerv hatástani homogenitását. Aki figyelemmel kísérte, ebben az elképzelésben semmi sem szakad ketté pszichologizmás abszolútumokra, semmi sem jellegzetesen  tudatos  vagy  tudattalan,  finom átmenettel, teljes összefüggésében működik a rendszer

a gondolkozás arisztokratikus különállása megszűnik magától, mihelyt minőségi (reflexológiás) azonosságát az innervált cselekedet-elemekkel leleplezzük – és ha más, alsó határszervi képletek az ingerellátásról gondoskodnak, ez a nyersinger-áramlás a gondolkozáshoz ugyanolyan nélkülözhetetlen, mint a viselkedésmegválasztáshoz a legfelsőbb integrátor gátló, ill. egyengető közreműködése

ingerképzés  alulról  és gátlásmechanizmus  felülről  – ez a kettő a gondolkozás ingerjátékában elválaszthatatlan.

A gondolkozásnak abban a szektorában, amit érzelmi életnek neveznek, az ábrázoló pragmaelemek felépítésében igen nagy szerep jut az érbeidegző rendszernek

a kísérletes eredmények azt mutatják, hogy bizonyos antagonista beidegzés mutatkozik egyrészről a fej és a végtagok, másrészről a zsigeri szervek véredényei között. A gondolatok kellemes színezettségénél az agyvelő és a fejperifériák vérellátása bőséges, a hasűri szerveké csökken; a gondolatok kellemetlen színezettségénél a fej általános vértelítése csökken és a vér inkább a zsigeri edényeket tölti meg.

Természetesen a valóság nem ilyen szegényes, a végtagtérfogat bizonyos mértékig az agytól független és sem a zsigeri szervek, sem az agy különböző telepei nem viselkednek egységesen; hanem – az érzelmi elemek további színezésére – a tengőéleti magasabb centra és a megfelelő zsigerek vérbőségének tág kombinatorikája alakult ki; további színezeti összetevőkkel gazdagítják a belső szekréciók

„harag”, „félelem” a fiziológia nyelvén az egész személyiség dinamizálását jelenti. A látótelep izgalma a talamokortikális pályákon felsugárzik és – a viselkedésmegválasztó kérgi integrátor értelmezésén keresztül – mint szomatomotoros beidegzés villan szét az izmokhoz; ugyanakkor a talamusz-lesugárzás hatalmasan fokozza az adrenalinelválasztást. Az izmok apróosztóerei feltágulnak, de a vérnyomáscsökkenést megakadályozza a szinusz karotikusz adrenalin-reflexe: szívdobogás. A riposztra állított (készenlétbe helyezett) izom több glukózt éget el, a vércukorszint süllyedése tovább fokozza az adrenalinelválasztást és mozgósítja a májban tárolt glukózt – a vesejáratok leszűkülnek, az emésztés leáll és az egész reflexkép a menekülés vagy a támadás szolgálatába állítja a szervezetet. Ez a Cannon-féle vészreakció

a vészreakció reflexképe azonban részlegesen akkor is bekövetkezik, ha sem a valóságos félelem, sem a valóságos harag szélsőségei nem szerepelnek, hanem pusztán mint kedélymomentumok színezik a gondolkozást. Ma már klasszikusnak számítanak azok a pszichofizikai kísérletek, amelyek kimutatták, hogy nemcsak magára az ijedelemre nő az agy vérellátása reflexesen, de nő az ijedelem ráemlékező felidézésére is. Maga az adrenalinreakció is a gondolkozás érzelmi reflex-tárának számos ábrájában benne szerepel, de mint további pragmaelem, benne szerepel akkor már az érlökés felerősödése és a légzés gyorsulása is.

Nemi aktus alatt – de már felkészülésnél – a hólyag hajtóizma ellazul, a szfinkter zár, a vesejáratok összeszűkülnek, a bélperisztaltika áll: a vizelet-ürítést, emésztést mint célszerűtlent, a reflexkép kizárja. Nemi aktusról szó sincs, a fiatal szervezet hever – az agy szerelmesen ábrándos és egy hatalmas nyújtózás alatt a pelvikus-hipogasztrikus képleten bizsergő izgalom szabadul fel: lokális kéj. Az erotikusan színezett gondolkozás a nemi felkészülés egész mechanizmusát végigbillentyűzi reflexesen és a gondolkozás reflexgyűjteményének ugyanúgy szerves pragmaeleme a vesejárat-leszűkülés, az emésztés-leállítás innervációs „érintése”, mint pl. a gyásznak, levertségnek a vérnyomásemelkedés, a gyengült-gyorsult érlökés és a gyengült-lassult légzés.

Látnivaló, hogy a gondolkozás kedélyszektorában számos olyan pragmaelem szerepel, ami meglepő kis mértékben – vagy egyáltalán nem tudatosodik; és a máj glukóz-mozgósítása szorongáskor semmiesetre sem árulhatja el magát úgy, mint a motoros reflexívén gondolkozó ember „elejtett” gesztusa.

A gondolkozás integráns részét képezik tehát azok a hormonális-és simaizombeidegzések is, amelyek mindvégig a kérgi gátlás szinapszisai alatt maradnak és még a gerincvelőben vagy a nyúltagyban áttételeződnek végrehajtó sejtekre.

A finoman felderengő tudat azonban egyedenként eltéréseket mutat; ha az olvasó leküzdi jogos iszonyatát a hasonlattól, úgy képzelhetné a gondolkozást, mint egy különös zongorajátékot, amelynek csupán egyetlen oktávja hallható – és ez a vulgáris önészlelt gondolkozás; a zongora szól ugyan fölötte-alatta is, de ebből semmit sem hallhatni – legfeljebb azoknak a kivételes muzsikusoknak, akik egy-két hanggal mélyebbre fejlesztették a kielemzés képességét és mélyérzéseiket jobban beérzik

vannak a normalitást messze meghaladó beérzők, akik – testelektromos változásokon – beérzik valaki jelenlétét, noha nem látják; vannak „szentek”, akiken az elgondolt sebek megjelennek. A jelenségek fiziológiás szerkezete adott. A stigmatizáló szent kétségkívül idegbeteg, olyan, akinél a gondolkozás pragmaelemeinek reflexológiája és a viselkedésbeidegzés végrehajtó reflexológiája olyan közel kerültek egymáshoz, hogy bizonyos érintett szektorokon az ingerjáték tökéletlenül különböztet a pályák között

a stigmatizáns pszichopatára jellemző a passzivitás, a célszerűtlen dinamizmus, az endokrínium zavarai, a megmaradást célzó viselkedésintegrál lankadása. Azok a hatalmas tengőéleti energiák, amelyek a viselkedésmegválasztó reflexintegrál nyersanyagát szolgáltatnák, rövidrezárt pályákon a gondolatábrák reflexgyűjteményét töltik meg és ez a gondolkozás már nem a végrehajtó rostok normálisan „érintőleges” beidegzése, hanem a „cselekedet” maga – a  pragma:  tönkrement gátlásmechanizmuson keresztül szabadon futja ki magát a végrehajtó rostokra siklott érzelemvilág. Az ilyen beteget nemcsak víziók, akoazmák környékezik, de fiziológiás hallucinatóriák – sebek, ödémák, maradó izombénulások, a sajátgondolatok képelképzelésének hisztériás leutánzása, stb. Hogy ennek fiziológiás lehetősége a debilis, de egészséges emberben is megvan, azt a hipnózis köréből mutatja néhány kuriózum: már hipnotizáltak égési sebeket.

De minél közelebb van valaki a normalitás kánonjához és minél kevésbé „ösztönember”, annál határozottabban különböztet a való cselekedet és a ki nem fejlő tettelemek gondolati sorozása közt; tudjuk, gyakran épp az teszi ránk a legnagyobb határozottság benyomását, aki egyáltalán nem gesztikulál.

Végül lehetnek jó muzsikusok, akik egyetlen hanggal nem hallanak a normális alá az ingerjáték zongoráján; de amit hallanak – azt oly élesen, hogy kielemzik a basszusok felhangjait. És a jó muzsikusok a klasszikus zeneszerkesztésből tudni fogják, hogy a gondolkozásban is e néma basszusok a döntők.

Joggal keltettek feltűnést azok az amerikai kísérletek, amelyek a feltételes reflexek örökölhetőségét voltak hivatva eldönteni.

Tejen nevelt kölyökkutyákban az elsőnél a látási, a másodiknál a hallási, a harmadiknál a tapintási, a negyediknél a szaglási és az ötödiknél a ritmusanalizátoron, a tejre, feltételes reflexet építettek fel. Néhány hónap múlva tapasztalták, hogy az állatok hús és parafadugó között semmi különbséget nem tesznek és nyálkiválasztás nélkül hagyják ott a húsostányért.

Azoknál a kutyáknál, amelyeknél a táplálkozási ingert húsra építik, a húsmodell puszta felmutatása elegendő a nyálfolyás megindításához.

Feltétlen reflexeink minden valószínűség szerint a kora csecsemőkorban, sőt, már a méhenbelüli élettel kezdődően beépülő, mélyre horgonyzott feltételes reflexekkel azonosak. De ha finomabb, filozófikusabb különbséget teszünk, tovább kell mennünk: a fejlődéstörténet időléptékére.

Ezen a léptéken még maga a táplálkozás vagy a szaporodás tiszta alapingere sem maga az elsődleges feltétlen inger; hanem a belső miliő reflexválasza az életingerre.

Ha a törzsfejlődés léptékén a táplálkozás és a szaporodás már feltétlen ingernek mondható ugyan, az egyedi fejlődés időléptékén sem a táplálék felismerése, sem az ivari partner felkeresése nem feltétlen inger, hanem az éhségreflexre, erekcióra, orgazmikus izgalmakra felépített szerzett inger; a tárgya nélküli éhség „ragadozhatnékja”, a libido „párosodhatnékja”, egyszóval a belső miliőben jelentkező alapinger a fajfejlődés léptékén mondhatni feltétlen inger; de nem az a törzsfejlődés történetében. A filogenezis léptékén a tiszta éhség és a tiszta libido valójában reflexes válasz az életingerre. Az élőtest minden ingere, feltételes és feltétlen, ilyen „természetté” kiépülő reflexválaszokon alapul; és a húsevés „feltétlen” INGERE nagyon is feltételes reflex-VÁLASZ az egyetlen feltétlen ingerre – arra, ami a csírasejtek stafétáján fut be szervezetünkbe és mint állandó ingertükör remeg az egész életjelenség alatt s ez: az életinger.

Vannak reflexek, amiket más-más időléptéken szereztek a primáteszek. Így azokat, amelyeket feltétlen reflexeknek nevezünk – ezeket filogenezisük léptékén szerezték; (ezek:) a táplálék  felismerése,  az ivari partner  felkeresése  sokkal kevésbé öröklékenyek, semmint hisszük (avagy hinni szokásba vettük). És vannak feltételes reflexeik, amelyeket ontogenezisük léptékén szereztek; öröklékenységük vitás.

Annyit leszögezhetünk, hogy éhségreflex és párzásreflex – ez a kettő minden valószínűség szerint átörökített, állandóan jelenlévő szándéktükör az idegi szervezésen; de sem a táplálkozást, sem a párosodást megfogalmazó szekretomotoros reflextömegek nem örökölt feltétlen – hanem: az intrauterális élettel kezdődő, mélyen beépülő feltételes reflexek.

Vannak mozgatópályák, amelyek a fajfejlődés során az akaratlagos mezőből kiestek (fejbőrmozgatás, fülforgatás, bizonyos ajak-és nyelvgörbítések, kunkorítás, stb.) Vannak mozgatópályák, amelyek a nemfejlődés léptékén különbséget nem mutatnak ugyan és fehérnél, bushman-nél – talán a pitekantropuszig – ugyanazok: mégis, beérzülésük bizonyos kultúrfokon felül többé nem tartozik az akaratlagos reflexek tananyagához.

Akaratlagos reflex szempontjából egy pálya bejártsága / beérzülése függ attól, hogy a nemfejlődés léptékén távolodott vagy közeledett-e az önészlelés szektorához – és attól, hogy működéstani szempontból jelenleg milyen messze fekszik a kérgi integrátoroktól.

Jellegzetes civilizációs téveszme az, amikor az önészlelés szektorán belül valaki az akaratot valami specifikumnak nevezi. Fajlagosan „másnak”; afféle varázserejű jogarnak, ami a koponya tróntermében székelő Nagyagy előtt bíborpárnán villog és ha felkapja, rebbenésére világok rendülnek meg a kötőszövet, a szervüregek, az izmok mélyrétegein; és úgy vélem, nincs is durvább tévedés, ami annyi zavarra és metafizikai nagyképűsködésre adna alkalmat, mint annak föltételezése, hogy az akarat valami „specifikus”, valami „más”, valami „minőségi” inger.

.......................................................................................................................................................................

Ha valaki végbéltraktusában ürülőingert észlel és a gyűrűizmot zárja, nem az akarat potenciálisan raktározott „minőségi” ingertömegét indította a záróizom felé; hanem a beérkezett ürítésjelző ingertömeget reflektálta a mozgató roston vissza – de a kérgi integrátor olyan gátlásmechanizmusán keresztül, ami a gyűrűizmot a szimpatikuson zárja és ellazítja a kolont, berántja a levatoranit és ezzel előáll az ürülés felfüggesztésének „akart” reflexképe

hogy az ember ánuszizmait ilyenkor alárendeli – hogy a hasprés-rekeszizom segítő elrenyhesztésével a zárás reflexképét még a fájdalmas végbélinger előtt is fenn tudja tartani: nos, ez csak mélyen beépült, civilizációs szerzett reflex, nem az akarat aktusa – hiszen voltaképpen csak a szenzoros befutó ingert irányítja vissza, a gátláselemek közreiktatásával. Az akarat aktusa abban áll, hogy a végbél zárását ürülőinger nélkül, tetszőleges mértékben és bármely pillanatban innerválhatja.

Bárki – férfi, nő – létrehozhatja az akarat aktusaként (adekvát inger nélkül) az erekciót, ill. a klitorisz izgalmát. Hogyan? Belső beszédben ismételgeti és parancsolja: „akarom  az erekciót”…?!  „akarom  az orgazmust”…?! Nem. Hanem az adekvát inger – az erotikus előjáték kép-és érzetelképzelésével. A nemi felkészülés reflexképének felidézése tehát a jelek szerint csupán ezekkel a mélyen horgonyzott feltételes reflexekkel lett akaratlagos. Az akarat aktusáról – tiszta önkésztetésről általában akkor beszélünk, ha adekvát inger nincs jelen.

Mi mármost az önkésztetés általános működéstani lefolyása?

Ellentétben a stigmatizáló pszichopatával – aki gondolkozásának pragmái és a viselkedésválasz valóságos végrehajtó reflexei közt tévesen vagy egyáltalán nem különböztet – az egészséges ember önkésztetése valami hasonló,  csakhogy nagyon is jól különböztet.  Civilizációs, szerzett reflexintegrál az akarat,  reflexesen  emeli ki azokat a pragmaelemeket a gondolkozásból amelyeket e reflexek megszerzése során a fennmaradásra előmozdítónak tapasztalt. A beteggel szemben – egyes pragmaelemeket kiemel, másokat nem; és ha „akar”, akkor nemcsupán „érintőlegesen” innervál (nemcsak gondolkozik), hanem – egészséges, fiziológiás körülmények között – rövidrezár; ami azt jelenti, hogy a vegetatív energiaellátók bőséges ingerhulláma átüti a  kiemelt pragma  finom ingerületeivel előegyengetett szinapszisokat; vagyis megvalósul mozgató rostjain az a cselekedetelem, amit a kérgi integrátor (a gondolkozás puszta pragmáiból) az imént még csak kiemelt.

A feltételes és feltétlen reflexek merev kettéosztásához hasonlóan, az akaratlagos és autonóm kettéosztás is az elme jellegzetes skatulyázó megtévedése, ahol egy darab valóságot áldoz fel az áttekinthetőségért.

Elvben minden autonóm idegi szervezésű neuron, ha a központi szervben akaratlagos rostra nincs is áttétele (és működése a civilizációs reflexek között nem is szerepel) – a mélyérzésben ott van reflexeivel; és ha a projekció beérzülésének feltételei kedvezőek (a bejártság foka, fejlődéstani közeledése az önészlelt szektorhoz, működéstani távolsága a kérgi integrátoroktól megfelelő) – akkor jószerével elképzelhető, hogy az idegszerv későbbi fejlődéstörténetén kielemezhető, önészlelékeny és önkésztető legyen.

Érző és mozgató rostok különbözőségéről igen – arról lehet beszélni; ám aligha lehet mozgató és mozgató rostok különbözéséről – annál kevésbé, mivel a motoros pályák javarészét akart és autonóm innervációk  közösen  használják. Hogy azonban a végrehajtó rostok pályarendszerét mégis akaratlagos és autonóm csoportokra bontjuk – ez nem jelent semmi egyebet, csupáncsak azt, hogy vannak csecsemőkortól „bejárt”, vannak civilizatórikusan elhanyagolt pályák és vannak olyanok, amelyeknél az önészlelés beérzülése és annak reflexszé (akarattá) való kiépítése reflexintegrátorunk fejlődéstörténetén még nem valósult meg.

Felhoztam az ánusz példáját. Eredetileg az ember sem a végbél, sem a húgycső záróizmain nem uralkodik: ez annyira mélyen beépült civilizációs reflex, hogy még alváskor sem szünetel. Sokan harántcsíkos izmokkal jól bejárt, önészlelt pályákon meglehetősen közönséges mozdulatelemeknek nincsenek birtokában (nyelvperem kétoldali felhajlítása: „csatornanyelv”; orrfélrefordítás; száj egyoldalas elhúzása; ujjak páronkénti távolítása kézen, lábon és így tovább) – ez azonban mind megtanulható. Mélyérzések tompa kielemzése, simaizmok befolyásolásának megszerzése sem elképzelhetetlen és nem elképzelhetetlen a szív időürítésének befolyásolása sem.

Az a fakír, aki élve eltemetkezik és akaratlagosan gátolja szívverését, évezredes, jól kitapasztalt dresszúrákkal kereste ki éppen e finom reflexeket a mélyérzésből és úgy vitte keresztül, hogy bolygóidegének innervációját hozzáférhetővé tette az önészlelt szektor befolyásolása számára. És ha a laboratóriumban e különböztetés természetesen indokolt is – jelent valamit a filozófus kérdező számára, hogy az elme valamelyik szektora „akaratlagos”? Ugyan a legjelentéktelenebb késztetés is terjedhet-e túl az önészlelt szektor kombinatorikáján – ami viszont a faj szerzett reflexeinek a szótárán alapul…?

Itt az ideje, tisztázhatjuk a művelt tévedést. Amikor a kérgi integrátor az önészlelt integrált átkapcsolja és mint végrehajtó integrált a gondolkozás pragmáin keresztül visszaveri, hajlamosak voltunk hinni, hogy az izomrostra befutó ingerület valami más, specifikus, valami „minőségi” inger: „akarat”; és jóllehet ez az akarat egyáltalán nem „szabad” és noha apriorisztikusan, a szerzett akaratreflexes aktusokkal az érző szerv élettani célja (szándéktükre) nemkevésbé a lény specifikus életérdeke – mégis, az önészlelésen keresztül (beidegzésként) visszatérő reflexintegrált az  akaratlagos  jelzővel tiszteljük meg.

Ezzel, azt hiszem, az utolsó elvi különbség is összemosódik akaratlagos és autonóm között és az iskolás felosztás helyett helyreáll a rendszer homogenitása.

Az idegi szervezés, be-és kifutó neuronjaival a társító integrátoron keresztül egységes; és semmi különösebb, működéstani vagy architektúrás nehézségét nem látom annak a feltevésnek, hogy tartalmilag minden nemakaratlagos idegzés akaratlagossá tételének lehetősége a rendszerben benne van, jóllehet nem emberöltők, hanem a fejlődéstörténet időléptéke volna szükséges, hogy megvalósuljanak.

Miután képet kaptunk az idegi szervezés hatástanáról és az önészlelést – ezt a viszonylag szűkreszabott, szerény szektort – letettük arról a trónról, ahova a civilizációs téveszmék helyezték, vizsgáljuk meg egy más aspektusát. Olyan kérdés ez, ami a pillanatonkénti fennmaradás szempontjából valójában sokkal fontosabb, mint hogy a szerv magát önészleli; s ez az energiaellátás kérdése.

Ismeretes, hogy a gerincvelő szeletes felépítése alatt a férgek metameriás idegi szervezése lappang és csupán a felfűző neuron – jelen esetben a végső közös ösvény – szervezi a szeletenkénti élőtestet egyetlen  lénnyé  össze: az fejlődéstörténetünkre visszamutat.

Már Émile Roux (a múlt század nyolcvanas éveiben) megkísérelte, hogy az életküzdelem általános érvényét az egymás ellen „küzdő” szerveken az egyeden  belül  kimutassa és nemigen talált ellenvetőkre. Anélkül hogy a darwini tan behurcolását a testbelsőbe helyesnek tartanám, el kell ismernem szerveink bizonyos különállását, ami a lényiség, az egyed metameriás felbontását tovább bontja.

A legtöbb zsigeri szerv falában ősidegrendszer van, ami a végrehajtásban rendesen némi szerepet játszik. A bél szincincinniumos idegrendszere, a hólyag, a méh és nem utolsó sorban a szívizom sajátidegrendszere – ősneuronok, amelyek hol mint utolsó végrehajtók, hol mint közreműködők kapcsolódnak az innervációs sorban az idegcentrához. Ha az autonóm rostok részleges (vagy teljes) kiirtásával a gerincszeleti központ lesugárzása egyoldalúan csökken (vagy eltűnik) – frappánsan mutatkozik meg az ősidegrendszerek nagy élettani önállósága. A testből kiemelt szív órákig eldobog; szimpatektomált méh vagy húgyhólyag – tiszta proprioceptív reflexszel – létrehozza a simaizmok szokásos ürítő reflexképét.

Cannon macskákat szimpatektomált; az állatok hihetetlen aluszékonyak lettek, étvágyreflexük eltűnt és a mesterséges táplálás alatt megkezdődött bennük a raktársejtek rémuralma. Végülis lipoid-labdává gömbölyödve pusztultak el. Állatok, amiknél akár a szimpatikus, akár a paraszimpatikus testganglionjai vagy azok felső központjai elpusztulnak, elvesztik a lényiség – a „személyiség” jellegét és valósággal úgy tekinthetők, mint szerv-planktonok, olyan szerveké, amelyek épp  ezzé  az állattá települtek össze.

Azt a jelenséget, ami ezt az állandó szertehullásra kész szervállamot a tengőéleti szektoron pillanatról-pillanatra mégis személlyé, lénnyé szervezi – azt az élőszervezet általános felelkezésében lehetne megjelölni. Fennáll ez a felelkezés az endokrínium és az idegi szervezés között, de fennáll és alaptörvénye az egész tengőéleti idegi szervezésnek. Májállat, Veseállat, Szívállat, Gyomordisznó és Bélkígyó összetelepülnek, áznak Vérállat keringőfürdőjében és lustán Izomállatra heverednek. Egyszerre rájönnek, hogy Izomállat zsákbörtönéből többé nem tudnak szétszaladni. Alig ocsudnak fel első meglepetésükből, amikor Idegállat villan keresztül rajtuk és szembetalálják magukat a  Szervállam  alaptörvényével, ami a felelkezés törvénye

a paraszimpatikus bolygóideg a dühöngő Szívállatot azonnal fékezi (hiszen képes emóciós alapon halálra bénítani), időürítését, ritmusát lefogja – a szimpatikus serkenti. A gége, a nyelőcső, a hörgők simaizmát a paraszimpatikus összehúzza, a szimpatikus lankasztja. Vérállat simaizomcsatornáit a szimpatikus összehúzza, a paraszimpatikus renyheszti. Gyomordisznó munkáját a vágusz fokozza, a szimpatikus ernyeszti. Bélkígyóban a paraszimpatikus felfeszíti az izomtónust és serkenti a perisztaltikát – a szimpatikus fordítva…

Minthogy a medenceszeleti autonóm rendszerben a gátlás és a serkentés vegyi specifikumai szerint a rostok erősen kevertek, itt már nem is a szimpatikus és a paraszimpatikus felelkezéséről, hanem a kolinergiás és adrenergiás neuronok felelkezéséről kell beszélni: a merevedéses működésű szervekben (hímvesszőben, petefészekben) a szakrális kolinerg rostok (javarészt paraszimpatikusban) az apróosztóerek tágításával beidegzik és fenntartják az erekciót, az adrenerg rostok (javarészt szimpatikusban) megszüntetik. A hólyagban, a méhben a záróizmot az adrenerg rostok összehúzzák, a hajtóizmot lazítják, a kolinerg rostok a záróizmot lazítják, a hajtóizmot összehúzzák. Hiba volna ezt a „gépiességgel” összetéveszteni: mialatt a paraszimpatikus gátlást innervál, a szimpatikus serkentő idegzését potenciálisan a szerven mintegy rajta tartja, a felelkezés feszültségéből a szerv nem szabadulhat; és még akkor is, amikor az izomelem semmi munkát nem végez – az egészséges pihenő lényben is tónusa van⁵, ez a tónus igen jelentékeny, jeléül annak, hogy a kétoldali beidegzés felelkezőingere szakadatlanul benne is feszül: ott van, abból nem szabadulhat.

Az endokrínium és az idegi szervezés szüntelen felelkezőingere a Szervállam alaptörvénye; kétoldali beidegzésének aláveti magát minden Szervállat és behódol proprioceptív ősidegrendszere – így van ez az egész, szervekből összetelepült szárazföldi planktonban,  ami  az ember. És így emelkedik egységgé és így feszül fel a vegetatív idegrendszer felelkezéses ingertükrén – az egyedi lény; a „lényiség” – a személyiség.

Aki az ingerhatást úgy képzeli a roston, hogy megelőzően a pálya izgalma nulla és elegendő idő múltával, utána újra nullára száll alá, ugyanazt a hibát követi el, mintha azt állítaná, hogy pl. a hasűri szervek vérbősége esetén (ami az egész vérfolyadék felét elnyelheti), vannak bárhol is a testben értraktusok, amelyek ilyenkor szárazra ürülnek és bennük a vérmozgás áll.

Az a tény, hogy az izmoknak tónusa van és ez a fiziológiás feszültség az élet egyetlen pillanatát át nem ugorhatja, annak a feltevésére késztet, hogy a motoneuronok állandó izgalmi állapotban vannak, ami éppoly szakadatlan, mint az izomtónus, és az izmok feszülése csupán következmény. Az izombeidegző szomatomotoros idegek alapizgalma azonban nem elszigetelt jelenség, csupán szerves része annak az életreflexnek, ami állandó ingertükör alá meríti a rendszert és amit én – még annakidején, amikor cerkófon azt a teljes rendszerre kiterjedő szimpatektómiát végeztem, amiről beszélek – kontinuonak neveztem el. Úgy vélem, a középkor tévhitéhez, hogy a vér áll – valami ehhez hasonló hibát követ el az ingerhatást vizsgáló kutató, ha a kontinuo jelenségét megkerüli és azt hiszi, hogy élő szervezetben valahol is a pálya izgalma nulla.

Külső és belső ingerkörnyezetünk megváltozására az ingertükör szétsugárzó hullámrendszerrel válaszol, melynek megvannak a maga csúcsai, tetőzése, völgyei – szorosan az idegszerv felelkezési törvényei szerint. Ingereink típusos be-és kifutása ingertükrünk teljes szintjének leszállítását soha nem veszi segítségül. Megtörténik, hogy az ingertükör az alvás küszöbére leszáll; de normális körülmények között sohasem történik, hogy ennek alászállna; mert az életinger küszöbértékén túl – többé fel nem feszül. Ezért olyan semmitmondó Volta kalandja a holt békacombbal és ezért kell a neurológusnak fenntartással fogadni Brown-Séquard klasszikus kísérletét, amikor visszaállította egy izomcsoport ingerelhetőségét tizenhárom órával a halál beállta után: ezek a durva elektromos hatások, az ingertükör teljes hiánya és az elektromos roncsolásokkal kiváltott gépi „reflexek” – mindez még csak képletesen sem hasonlít a fiziológiás ingertükrön felépülő reflextüneményhez és a felelkezés törvényén önbeszabályozó szervhez, ami az élő ideg.

Mindazonáltal a kontinuo nem azonos a biotónussal, ami az ideganyag bomlásának és pótlásának hányadosa és ezzel voltaképp a sejttáplálkozásra jellemző: a kontinuo az egész idegi szervezést betöltő fiziológiás ingertükör, ami fogalmilag tartalmazza az idegsejt minden kolloidális és elektromos potenciálját. Ami mármost az ingerhatást illeti, ez nem egyéb, mint a ráépülő oszcilláció: a roston végigsugárzó csillapított rezgés a fiziológiás izgalmi tükörszint fölött és alatt – legalábbis ez az én munkahipotézisem.

Ilyen hatalmas kolloidális és elektromos potenciált fenntartani az egész rendszeren az energia nagy elhasználásával jár, a kérdés mostmár ide módosul: hol vannak az ingertükör tengőéleti forrásai?

Az impulzust a gondolathoz közismert tények szolgáltatták. Az addigi kísérletek, melyek az izgalmi állapot vegyi hordozóit a szinapszisokon felszabaduló acetilkolinban és adrenalinban felismerni vélték, nem elégíthettek ki mindaddig, amíg vegyileg aprólékosan fel nem térképeztem az egész vegetatív idegrendszert; angol és amerikai intézetek közléseivel teljesen egybehangzóan megállapítottam, hogy acetilkolinnal dolgoznak az összes összekötő autonóm rostok a dúc előtt és a paraszimpatikus rendszer végrehajtó pályái; adrenalinnal innerválnak viszont a szimpatikus rendszer végrehajtó pályái.

Kiderült, hogy csupán kétféle dúc van: olyan, amelyik dúcelőtti ingerületre acetilkolint szabadít fel és a szinaptikus zsilip után újra csak acetilkolinnal sugározza tovább az ingerületet a végrehajtó pályának – és olyan, amelyik dúcelőtti ingerületre szintén acetilkolint szabadít fel ugyan, de szinapszis után már adrenalin-felszabadítással ad végingert a végrehajtó rostra. A szinapszis itt vegyi konverter módjára működik. A preganglionárisan befutó ingerület tehát mindig acetilkolint tesz szabaddá; de posztganglionárisan hol acetilkolin, hol adrenalin felszabadításával sugárzik le a végrehajtó pályán.

A dúcelőtti ingerület természetszerűleg fárad; de ha a szinapszis küszöbértékét megüti, a túlsó oldalon felszabaduló adrenalin (vagy acetilkolin) friss energiával, új izgalmi oszcillációt gerjeszt a végrehajtó pálya ingertükrén.

Csakhogy mi teszi valószínűvé ezeket a „friss energiákat” – a frissen induló oszcillációt?

Egy közismert, egyszerű működéstani tény.

Az integrátorokból a gerincvelőn lefutó reflexet – ha csak egyetlen roston halad is – a ganglion igen sok végrehajtó sejtre adja át. Az összekötő pálya oszcillációja lefut a mozgatópálya ingertükrén, százfele felrostozódva és száz izomelemet hoz izgalmi állapotba; a ganglion után az energia nem csökken századrészekre, hanem annak csaknem százszorosa, százfele osztva. A tengőéleti rendszer ganglionjai az ingerületet felerősítik, miközben a reflexintegrátorok adásaira úgy működnek, mint valami relé.

Gyanúm, hogy idegelemek regenerációs képessége és ingerképzése közt mélyebb összefüggés van, napról-napra nőtt; és minthogy a legfelsőbb integrátorok újraképző képessége semmi vagy majdnem semmi, feltételeztem, hogy rossz ingerképzők.

Meggyőződésemmé vált, hogy  agykérgi elemek nem lehetnek az idegi szervezés ingerellátói.  Nincs az integrátorokból  leérkező  reflex, csupán az integrátoroktól  visszaérkező  reflex; és a ganglionok nem egyszerű reléberendezések, amelyek az ingerületet megsokszorozzák-felerősítik.  Hanem termelik.

A testben elúszó lokális agyvelőcskék azok tehát – a ganglion coeliacum (alhasggl.), a ganglion pelvicum (medenceggl.), a ganglion cervicale (nyaki ggl.), a ganglion stellatum (csillagdúc); az úszó bélfodordúcok; az összes szimpatikus-és paraszimpatikus dúcok végig a határláncon; végezetül mint a vegetatív rendszer vezérganglionja az alsó agyelemekben – a hipotalamusz.

Ime a képlet, az idegi szervezés alsó határa, ami a lény pillanatról-pillanatra való túléléséhez az ingerbázist szolgáltatja; itt van az a félszáz, folyton buzogó energiaforrás az ingertükör alatt, ami nélkül semmilyen ingerjáték el nem képzelhető.

.......................................................................................................................................................................

Mielőtt az alváselméletekre rákeríteném a szót, amelyek engem ehhez a felismeréshez elvezettek, meg kell mondanom, mimódon került az energiaellátók alsó határszervi képletébe a hipotalamusz, mint vezérganglion; és mi indított egyes kutatókat arra, hogy elméletemet és követőit mint talamusziskolát emlegessék.

A hipotalamusz vagy látótelep-alap a törzsfejlődés egészen alacsony fokán is jelentős velőtömeg, jellegzetes ősképződmény; dús összeköttetése van a szaglóaggyal és azokban az állatokban, amelyeknél a szaglás elsőrendű éntartalmazó élmény (agyköpenyük pedig semmi vagy majdnem semmi), a hipotalamusz centrális jelentőségű.

Hatástani szempontból a mai ember idegrendszerén a hipotalamusz kaudális része a szimpatikus rendszer feji ganglionja, a preoptikus telep pedig a paraszimpatikusé. Az az ember, akinek a hipotalamusza megbetegszik és pusztul, kórosan álmatlan vagy kórosan aluszékony. Mégis, akiket ez a tapasztalat arra indított, hogy a hipotalamuszban alvási és ébrenléti központot keressenek, azt hiszem, túltették magukat azon, hogy a fiziológiás alvás nem azonos a hipotalamusz pusztulásakor kifejlődő alvásos kórképpel. Jómagam inkább az idegi energiaellátás szakaszosságára gyanakodtam; a vita vonzott, végül már a fiziológiás alvás tüneménye felé fordult egész figyelmem és hevesen védelmére keltem annak az álláspontnak, hogy ha van is a hipotalamuszban alvási (ébrenléti) központ, ez csak küszöbértékbeérző integrátora az elalvás (felébredés) reflexképének, de semmiesetre sem okszerű centruma (EL DIARIO MÉDICO, Salamanca; XXV. évf.; Hyacinto Y Saavedra, tanszékvezető professzor közlése).

Ha agyairtott állatban megfigyeljük mindazokat a reflexképeket, amelyek a még-épen-maradt rendszer spontaneitásából fakadnak, tapasztaljuk, hogy a jellegzetes decerebrációs tartási merevség mellett is, a nyúltvelőben szervezett táplálkozási vagy egyéb láncreflexek még épek. Az állat rág, nyel, hány, köhög, nyálelválaszt, tüsszent, horkan, könnyezik, izzad, stb.; de oldalra borulva katalepsziásan hever; hőmérséklete leszáll; fájdalomingerre, szúrásra a lábát apraxiásan és csak későn kapja el; viselkedésére általános negativizmus jellemző.

Ezzel szemben ha a metszést a talamusztelep fölött vezetjük, az állat viselkedése a spontaneitás kóros fokozódását mutatja. Belső folyamatai rendesek, beleértve a hőszabályozást; de ingerlékenysége annál bámulatosabb. Talamuszállatban a menekülés-támadás reflexképe és a nemi izgalom mélyen a normális küszöbinger alatt, hallatlan tenacitással váltható ki; hacsak nem kifejezetten az ivaros szervezés adekvát ingereiről van szó, az ingerkörnyezet különösebb elemzése nélkül sajátságos inkoherenciával majd mindenre a vészérzések reflexláncával felel – adrenalin-rohammal – glukózömléssel – izomtónus-fokozással egészen a remegésig; eszeveszett rohanással. Talamuszállat nem ismeri, csak a dühöt vagy a riadalmat.

Az a beteg, akinek talamokortikális pályái elpusztultak és így nem analizál, a legkisebb ütést agyonütésnek érzi, a legkisebb szúráskor „agyonszúrták”; úgy tűnik, nem csupán klinikai, de sok filozófiai igazság is van abban, hogy a talamusz a régóta keresett  esszenciális szerv  (ahogyan az angol szakirodalom a talamusz központi magját elnevezte); és hogy a decerebrált állat kiesési tünetei, valamint a talamuszállat fokozott alapreflexei (melyek – akár a rage du sexe, akár a vészreakció – az általános fennmaradás valószínűségét keltik a test-interieurben) logikusan vezetnek arra, hogy a  talamusz mélyrétegei az életérdek hordozói.

Az a két mozzanat, ami talamuszállatban ezt a jellegzetes viselkedést eredményezi, a következő. Elsőül az, hogy a felső agyelemek kiirtása után a talamusz-hipotalamusz, mint a ganglionáris rendszer feji főganglionja (és mint a különbözülés magas fokán lévő integrátor) eltolja az ingertükröt az alapingerek felé, melyeknek az élőtestben fiziológiás hordozója; és másodikul az, hogy a lemetszett velőtömegek kiesésével hiányzik az a gátlásmechanizmus, ami – már csak a puszta működtetéséhez szükséges energiákkal, ha tetszik, vegyi „tehetetlenségével” – e láncreflexek durva kifutását és az egész viselkedés furorját lefékezné.

A további talamuszvizsgálatok alapját ma már az az elméletkör képezi, amit talamusziskolának ismernek világszerte és e sokfelé ágazó elméletek egyik csoportja azzal lepte meg az orvostársadalmat, hogy a lény önbeérzülésének ősképződményét – az énérzés központját a talamusz nucleus medialiszában határozta meg. A másik csoport a centrum medianumban lokalizálja azt a központot, amely – a vészérzések felsugárzásán – egész gondolkozásunkat a kellemessel / kellemetlennel színezi. Egy harmadik csoport még tovább megy és a csírasejtek stafétáján beérkező életinger hatalmas reflexválaszát látja a talamusztelepben, aminek viszont az életinger alkati átörökítésében (debilitás, vigorozitás) a csírasejtre volna nagy befolyása. A negyedik csoport, túltéve mindőjükön, a kéjretörekvés speciális szervének tartja és azt állítja, hogy orgazmusra, ill. az ejakuláció ductus-deferens ingerére reflexesen a talamusztájék hirtelen vérbősége figyelhető meg a felső gátlásintegrátorok, homlokkaréj, stb., átmeneti vérpangása mellett (absence du lit). Végül egy ötödik csoport odáig merészkedik, hogy (a jó öreg Schopenhauert kétségbevonva) felállítsa a kéjinger dominancia-törvényét; szerintük a talamusz összes szekretomotoros érzelmi reflexeink fölött uralkodik; innen van az, hogy pl. tiszta pszichikus örömnél vagy néha, jól összetanult nemi partnerek elementáris kéjénél, az érzet átsugárzik a fájdalommezők szekretomotoros reflexképeire: és a nemi partner „boldogságában” sír…

A magam részéről mindehhez csak annyiban járulok hozzá, hogy a talamusz szürkeállománya vélelmezhetőleg az a központi velőtelep, amely – ellentétben a fölérendelt agyelemek részleges vagy teljes passzivitásával, a gondolkozás ingertükrének egyik legjelentékenyebb energiaellátója.

Az első alváselmélet szerint az alvás reflexképét az a körülmény kezdeményezi, hogy sem a perifériás, sem a szervi proprioceptív receptorok nem továbbítanak ingerületet az agyba. A központ aztán a felritkuló ingerekre leszállítja reflexingerlékenységét – vagyis: „lefekszünk és elalszunk”…

Ez az elmélet nem mond egyebet, mint hogy elalszunk, mert receptoraink elalszanak. Elárulja az idegi működéstan teljes gépszerű felfogását: „nem mozgatnak, mire nem mozdulunk” – valahogyan így; végül abból a filozófiai tévedésből indul ki, hogy a lény az ingerkörnyezet nélkül elaludna. Ez a századeleji elmélet az egész életjelenséget ilyen szimplifikatórikusan fogta fel és elsiklott afölött, hogy az idegi szervezés számára maga a lény is része az ingerkörnyezetnek: azokban a pillanatokban, amikor a szervezet a támadás veszélye nélkül, háborítatlanul vegetál, a sajátinger az életfolyamat központi provokátora.

Pavlov a kortikális gátlás le-és szétterjedésének tulajdonította az alvást; Economo pedig a hipotalamuszban alvási központot lokalizál – de hogy mi bírja rá ezt a központot az alvás innerválására és mi arra, hogy ezt a reflexképet fenntartsa, sőt periódikusan ismételje – arra ez az elmélet nem adott feleletet.

Történetesen akkor az idegélet energiaellátásával foglalkoztam. Egy szép napon felébredek, finoman visszaidézem felébredésem mélyérzésének történetét és mint aki arra eszmél, hogy áll előtte valaki – kiugrom az ágyból. Kolombusz-tojása!… Azonnyomban világosan áll előttem:  az alvás az energiaellátó ganglionáris szisztéma viszonylagos szünete a sejttáplálkozás tartamára.

Amikor mi elalszunk, megelőzőleg testganglionjaink, határlánci dúcaink „felébrednek”, hogy elsősorban magukkal foglalkozzanak; és minthogy sejtjeik táplálkozása lefoglalja őket, az ingertükör leszáll.

Az ébrenléti küszöb alá szálló ingertükröt a szubkortikális szinapszisok megszűrik, feltartóztatják; és azok az agyelemek, amelyek jellegzetesen nem ingerképzők, felsugárzó inger hiányában kiesnek: éppen az önészlelés szektorának hordozói.

A néha felfutó ingerület elemzése hiányos és rendesen azokon a gondolati pragmákon szétsugárzó, amikben az elalvó agy a központi integrátort hagyta („napimaradék”). Megszűnik a viselkedés, az izomtónus zuhan, a test összes ritmusjelensége lassul, a szekréció csökken vagy áll.

Az a kívülről érkező „inger” tehát, amire a testganglion ingerképzéssel felel, – az a sejttáplálkozáskor beépülő tápanyag.

Mihelyt az asszimilált tápanyag energiamennyisége (mint inger) elér egy küszöbértéket, az ingertükör újra abba a crescendóba kezd, ami képes felözönleni a szinapszisokon; és semmi akadálya többé, hogy a lény felébredjen.

Az alsó határszerv  kondenzátor,  megvan a maga töltési – és meg, kisülési ideje; és ebből következik működéstani szakaszossága.

Természetesen soha nem zárkóztam el az elől, hogy a három elmélet közül (valamilyen hatástani értékviszony szerint) mind a három érvényesül. Igaz a receptorok lankadása; igaz, hogy a központi gátlás szubkortikálisan leterjed; sőt, kétségkívül igaz az is, hogy alvási és ébrenléti központok vannak a hipotalamuszban, mint küszöbérték-beérzők és ezeknek agyvelőgyulladásos pusztulásával (vagy háborús sérülésével) a beteg nem képes létrehozni az alvás, ill. az ébrenlét reflexképének átváltását. De meggyőződésem, hogy az alvás reflexegyüttese – viselkedés-szünete, öntudat-hiánya, szakaszossága – mindenekelőtt az energiaellátók  táplálkozásos periódusán  alapul, ill. az ingertükör süllyedésén: a testganglionok  esznek  és mi – mi vagyunk olyan tapintatosak, hogy nem zavarjuk őket.

Megjegyezni kívánom, hogy az alvás éjjeli periodicitása nem természetes ritmus, hanem szerzett feltételes reflex. Hogy azonban ez a szakaszosság az alsó határszerv energiapótlásának szakaszaival azonos, azt az agykéregirtott kutyák alvása erősíti meg. Ezek az állatok normálisan megőrzik az alvás szakaszosságát; csupán a napszakokra felépített feltételes reflex fiziológiás letétjének kiestével egy helyett egy nap öt-hat szakaszban alszanak.

Aki ebben az időben a laboratóriumomba belépett volna – nem ismer rá.

Öles kapcsolótáblák sorakoztak végig rajta. Huzalok indáztak át a termen, függőhálón a mennyezetről lógó majomtesthez és onnan, a manipulációs szkemata szerint minden szervnek külön, az üvegasztalokhoz. A sémák az asztalhoz tartozó szerv kapcsolását mutatták, nemcsak a ganglionáris rendszer vegyi térképét (hol kell kolinergiás dúconinneni rostot a dúcon túl áttételezni kolinergiásra és hol, átváltani adrenergiásra) – hanem müködéstani térképét minden testidegdúcra: vagyis a teljes ganglionáris reflexológiát.

Tudtam, hogy olyasmire vállalkozom, amihez Huligánia szellemileg és anyagilag szegény; de vállalkoztam, tizenkét kiváló medikusommal és ez a Tizenkét Tanítvány követett tűzön-vízen keresztül, hónapok óta fizetés nélkül. Kis cerkóf-hulmánt szerzett be az Intézet, céljaimra – roppant tanulékony csacsi kis állatocska volt, szerettem ugrifüles tréfáit és az utolsó percig szabadon szaladgált; de hát az ismeretvágy olyan szenvedély, akár a politika: a célok elvárják, hogy úgy rendelkezzünk mindenki életével – mintha mi volnánk.

Talán csak Brown-Séquard kísérlete volna hozzá fogható, aki levágott kutyafej vérereibe defibrált oxigéndús vért vezetett; mire a kutya szemei felnyíltak, nevének hangos szólítására irányt analizált s arra fordította szemét – – – határkövek ezek a kísérletezés történetében.

Roppant, mindenre kiterjedő paraszimpátiás-és szimpatektómiára készültem: kiirtottam a határlánci dúcokat, kiirtottam a medencedúcokat, az alhasgangliont, végül kinyitottam a szájüreget (aminél véresebb műtétet keveset ismerek) és elmetszettem az agyalapi idegeket. Az állat a szó szoros értelmében a szervek planktonjává vált, az izomtónus helyenként a nullára zuhant. Legutoljára – betolt ezüstlemezzel – a hipotalamuszt szigeteltem el a Varol hídtól és ezzel a felső agyelemek integrátorait gyakorlatilag kizártam: az állat feji fele már nem élt.

Dúcról-dúcra ment a munka; a kiirtott ganglion szerepét a mikroinjektoros tűk sora vette át, lehető közel a dúcelőtti és a távozó rostok metszékének környéki kötőszövetében. Egymásután szaporodtak kétsorban a tűk a hálón lógó hulmán hátgerincén és velük szaporodtak a termen átindázó elektromos vezetékek a manipulációs asztalokhoz, ahol gyulladt szemű medikusok az eszükkel vették át a szervek természetes idegzését

így kapcsolták sorra, sémák szerint, a természetes töménységi fokot gondosan leutánzó adrenalint-acetilkolint – és botlásokkal, műtéti kihagyásokkal lassan újra felfeszült a felelkezés a simaizmok, a mirigyek és az egyes ganglionpárok között. Végül már csak én maradtam és mikor a vágusz elmetszésével az energiaellátó határszerv elszigetelését bevégeztem és a mikroinjektort bevezettem, odaálltam én is asztalomhoz és mint a hulmán szívének esze – átvettem a szív exteroceptív beidegzését.

Olyan volt ez, mintha a vegetatív rendszert valósággal kiemeltem volna a testből – hiszen a hulmán legfelsőbb integrátora gyakorlatilag halott volt – de mintha az utolsó pillanatban megelégeltem volna a hentesmunkát és a rendszer ott maradt az élő bőrzsákban, ami volt a hulmán – a helyén.

Most hát ennek az idegrendszernek mi voltunk az energiaellátói, mi voltunk a határlánc-ganglionok, mi – a ganglion coeliacum, mesentericum, én magam voltam a szív paraszimpatikusa (a nervus depressor és a szimpatikus a szomszédban volt). Marhalépből kivonatolt, acéltűkön tárolt és mesterségesen adagolt acetilkolin és adrenalin szolgáltatta azt az ingertükröt, ami lehetővé tette továbbra is a vegetatív rendszer felelkezését… De vajon lehetett volna ezt a kábult állapotot a hulmánnál – alvásnak nevezni? Voltak még ennek a majmocskának testganglionjai, amelyek – táplálkozásukkal – innerválták volna az alvást? Lehetett volna örökre kiiktatott önészlelésével a hulmánt élőnek nevezni? Vagy hiányzó határláncán elgondolható-e – lehessen még, hogy felébred…?

Nem. A hulmán nem aludt és nem élt.  Tetszéletnek  neveztem ezt az állapotot.

Hosszú hónapok hajszája és háromnapos munkapermanencia után ott lógott hát a hulmán; nyakán, hasán a köztakaró elcsapva; légszekrénye rendetlenül zakatolt: a tüdőventillációt (minthogy itt már a széndioxid-inger nem volt elegendő) a hármas asztal végezte. Medenceganglion, alsó mezenterikus dúc: urogenitális szervek, vég-és vastagbél, négyes asztal. Felső mezenterikus dúc, hasűri ganglion: máj, gyomor, pankreász, vese, vékonybél, ötödik asztal és így tovább; végül a bolygóideget két asztalon szétosztva, én csak a szívvel törődtem.

Az ingertükör borzalmas esetlenséggel, pillanatnyi sokkokkal, de tartott: ez volt a győzelem első fele.

Most egymásután produkáltam a zsigeri szervek normálidegzését a felelkezéses szkemata szerint. Sikerült létrehoznom a bélmozgás gyorsulását, lassulását; a hasnyálmirigyen az emésztés elindítását; veseműködést; hólyag-és végbél ürítőreflexeit; erekciót; és nagy végtére, mellékveseizgalommal, fokozott májkiválasztással – talamusz nélkül – a tetszélet állapotában sikerült létrehoznom a vészreakciót: ha csak pillanatokra is, a harántcsíkos izmok tónusa visszatért.

A munka harmadik órája tartott (arról mit sem szólva, hogy harmadnapja nem aludtunk). Medikusaim kimerültek, alig álltak már, szegény ördögök – és magam is kutyafáradt lehettem. Cicázott már velem is, idegrendszerem és azon kaptam magam rajta, nem is egyszer, hogy ébren vagyok ugyan, de fel-felébresztem magam, mert bele-beleálmodok. Mármint amit látok, érzékelek – abba. Nem mintha nem éreztem volna ólmosan e kutyafáradtság súlyát, de amúgy is, mindenképp tudomásul kellett vennem azon a szeszélyes fantáziáláson, amivel agyam elémgurította képtelen gondolatait. A hulmán szíve dolgozott és én folytattam az ingertükröt a váguszon; de a gondolatrajok nagy kerülőkkel tértek néha vissza asztalomra… haj! erős várunk nékünk a munka.

…Hónapok óta nem tudok semmit a külvilágról; csak mint elektromos hatást a falakon túlról, érzem borzongó bőrömön, hogy erős váramat sötét és mélységesen idegen hatalmak fenyegetik

nem volt újság nekem, hogy úgy éljek, mint egyszemélyes ellenséges ország – mint magányos és önkéntes hajótörött a deszkaszigeten

a rinocerosz bőrét öltöttem magamra – a rinocerosz bőrét; és megtanultam ezt is: nem egyetérteni és hallgatni

de mikor elejtett félszavaikból, beszélgetéseik hivatlan visszhangjából azt kellett megérnem, hogy már az utolsó józan embert is elnyeli a kontinentális ideggyógyintézet; politizáló idegsérültek közveszélyes óriásállama csörgette fegyverét ablakom alatt és végveszélybe került a normalitás maga: elrémültem

több volt ez annál, mint zászlóhoz-nem-tartozva élni az ellenségek tengerén. Ezek már felfedezték, mit jelent hallgatni… Hallgatni annyi, mint nem egyetérteni

mint orvos járkáltam a kontinentális ideggyógyintézet leviátán-hátán, fehérköpenyesen, az orvos elszántságával, hogy félelmet és undort ne ismerjen: és az államilag legyártott idegbajos  félt  orvosától és már csak a formán, az ürügyön gondolkozott –  ahogyan  majd ártalmatlanná teszi. És mi – mi kitartunk…

Éreztem, már minden medikusom szeme rajtam (meddig még?) – néma-könyörgéssel, hogy nem bírja már soká – mély sóhajtást innerváltam a hulmánon, a hulmán sóhajtott és nem tudom, a szívem nehezült el a nehéz örömtől vagy reflexes volt – én is sóhajtottam. Ablakom alatt a Császárság fegyverkezett, rabruhás orvosai körül eltáncolták a fegyvertáncot. És mi – mi kitartunk…

Én voltam a tizenhármas asztal, a hulmán szíve – a világ lelkiismerete – – –

A sóhajtás sikerült, a szomszédban a tüdő kilégző-idegzése értésemre adta, hogy mindjárt kidől.

– …Meddig még? – kérdezte; és elfehéredett, ájulás előtt.

– Amíg a szív dobog – feleltem falfehéren; és elgondolkozva a parányi hulmánra tekintettem.

A kísérletnek a medikus ájulása vetett véget.

A figyelmetlenségtől, a fáradtságtól, a riadalomtól és a tizenkettes asztal kiesésétől az ingertükör összeomlott; a hulmán kiszenvedett.

Elbocsátottam híveimet és ablakot nyitottam.

Friss, hűvös estilevegő csapott meg; a medikus-csapat odalent kocogott a mélyben, a keramiton – és én a hulmánommal egyedül maradtam a lámpák alatt.

Ez a hulmán elmondhatta, hogy részletenként halt meg, mint Szokratész, amikor megitta a méregpoharat és a bénulás lábtól a szívig kísérte… Ott hevert a törpe test a függőhálón, hanyatt, háti határláncán a szanaszerte lógó huzalokkal – zsigereiből elszállott a tetszélet melege, de a feje már három órával ezelőtt halott volt. Gondolataim vad szóródásával szemben tehetetlen vagyok: három napja, hogy virrasztok és egy-egy élesebb fantazmagóriát oly tehetetlenül kell követnem, hogy megújra számot adok magamnak róla: már megint. Állok; a szemem nyitva és álmodom.

Heves sétába kezdek. Néha azon kapom rajta magam, hogy gesztikulálok: rázkódom és haragosan fel-felfortyanok. Aztán mérgemben leroskadok az íróasztal mellé, égve felejtett villanyokkal – egy kis önszembesítésre; és a kezemre ejtem a fejem – – –

.......................................................................................................................................................................

Vajon hogyan fogadják majd kísérletem a fakultáson – miféle rémületes vagy kacagtató tódításokkal, míg magam is karikatúrává nem leszek…?! A fakultáson, ahol a pszichológiás irányzat az államilag jóváhagyott, az egyetemi tisztségekkel és szubvenciókkal dédelgetett irány, magam pedig, elszigetelt laboratóriumommal és az intézeti alapból ellopott átalánnyal Huligánia kultusztetvészeti államtitoknokának a szemében már régóta szálka vagyok…?!

Vajon mi lesz, ha eljön hozzám Őfőkelme Maga és azt mondja: lehet, hogy munkássága világszerte annyira becsült, hogy az még magát Huligániát is zavarba hozza, de ön nem jó huligán. – Én ne volnék jó huligán?! De Főmagasságú Uram!… – Nem: ön határozottan rossz huligán. Ha munkásságát ebben a szellemben folytatja, bárhogy röstellkedjünk is a világ előtt, de be fogjuk zárni a laboratóriumot. Szolgák! Vigyék ki ezt a szemetet. – És a hullamerevségtől égnektartott lábakkal a hálón heverő döglött majomra mutat: – Ezt.

– Hogyan?! – pattanok fel… de nem pattanok; csak dörmögök bosszúsan, ez így ébren már a tizedik álom. Mégis – nem adom fel egykönnyen, nem én, a laboratóriumot. Olyan nincs. Meglátjátok, foggal-körömmel, ha kell… ha kell, ott, a küszöbén – – – erős várunk nékünk a munka… (dohogok, ülök, silbakolok)

varázsütésre tárulnak fel az ajtók, egyszerre mind a három. A folyosó ragyog a világosságtól; nyüzsgés, mozgás, vakító szembefény. Mint mikor négerlincselésre rohan a Dél. Valami vérszomjas sokadalom. Most aztán valóban felpattanok, eláll még a lélegzetem is.

Betódulnak. Robban a csend.

Szertartásos, nagy – állami csend üli meg a termet.

A Kultuszügyi Államtitoknok Úr, mellette az Államtudományi Kar, a Teológiai Kar és a Hangművészeti Kar Prae-, Pri-és Prodékánja, Főméltóságok, Kegyelmesek és Főrendek; Prof. Dr. HALPERN-HOCHWIRRWARR, a Gügyü és az összes intézeti kollégák… – mivel lehetek az urak szolg… – Még be se fejezem, megragadják a kezem, gratulálnak. Maga az Államtitoknok Úr a vállamat veregeti (egy évig nem mosok vállat) és mindnyájan kimondhatatlan kedvesek. Engedélyt kérek, hogy begombolhassam az ingemet és felköthessem a nyakkendőmet. Ezt nagyúri gesztussal megadják és amikor felkötöm a nyakkendőmet, a csokrot megtapsolják. Az Államtitoknok Úr Őfőkelme igen kegyes: boldogan értesülök tőle, hogy az az áldatlan feszültség, ami eddig (eleddig, eddigelé) Huligánia és a Spanyol Köztársaság között fennállott, már enged. – Igazán?! – Igen, némiképp; és hogy a két lépés után, amivel távolodtunk tőle, ma ismét egy lépéssel közelebb jutottunk a békéhez. – Nagyszerű. Eddig ugyanis Saavedra leveleinek jó fele a postai feszültség mián elveszett: így hát ezentúl rendesen kaphatom a leveleimet. – Saavedra?! Saaa-avedra?! Huligánia büszke, hogy egy olyan fia van, aki megszerezte magának Hyacinto Y Saavedra becsülését; nem mintha a kérdés ilyen konkrét formában a minisztertanácson felmerült volna, de ha arról lenne szó: mit választok inkább, a kormánypárti képviselőséget avagy a felsőházi tagságot.

Engedélyt kérek rá, hogy a zsebembe mélyesszem a kezem.

Ez megtörténik; megtapsolják.

Nagy ováció, közben egy-egy halljuk! halljuk! – én pedig takaros, tömör kis beszédben válaszolok. Ördögbe, jó, hogy ilyen hamar feltalálom magam, a szavak gördülékenyek, a metaforák, a csattanó – minden a helyén. Már előre élvezem, amilyen akkurátus kis beszédnek indul, kerekded szónoklatnak, aminek a célja sem nem  ez,  sem nem  az,  hanem egy kutatásaimat folytató  intézet  – – – amikor négy emelet hosszú zsiráf dugja be fejét az ablakon és legelni kezdi a pálmáimat. (Pálmák! Csak tudnám, honnan). Még nincs időm kővémeredni, amikor majomcsapat kapaszkodik be az ablakdeszkán, duk-duk népviseletben, pörge kalappal és pörgő táncot jár. Fele se tréfa: óriáskígyó kanyarog lefele a villanyok indáin, az asztalok alól aligátor tátog; orrszarvú vesztegel az üvegszekrények között (ha csak megmozdul, csörömpöl minden) – törpe patkánymammutok szaladoznak elő, hátranyúló agyaracskáikkal; vadbárányok és ragadozó nyulak azokkal a félelmes fülekkel, amivel a vadászt leütik – állati manók és törpenövésű szörnyek Hátsó-Euráziából – – – (Hogyan…?!) A magas látogatók arcán a mosoly zavartalan, közvetlen és fölényes (vagy csak én látnám Hátsó-Euráziát…?!) – meghívnak a Teológiai Karra a szűznemzés előadójának; meghívnak a Hangművészeti Karra Rektor Muzagetésznek, mikor is… mikor is – – – a DEMAVEND nyergén, a sűrűség violantacserjéiből (?!) fúvófegyver csöve villan; duk-duk szem parázslik. Valahonnan, túl az AKRAGASZ-láncon, túl az ORKUSZON, a Dögkőrös felőli őserdő üzen, föld alól – a DONGA-DONGA-gong és rá, fülrepesztő ricsajjal, az úrnapi körmenet:  „Fehér Ember Ne Közelíts”  – hív Hátsó-Eurázia

már nem tudok másra figyelni, se a képviselőségre, se a felsőházi tagságra, csak erre. Okapik, kecses gazellák iramolnak felpántlikázva, nemes himszarvasbogarak bőgnek, a szarvasbőgésre vadszamárordítással malasztot bődül az úrnapi búcsú; az emberáldozatok a rúdon már forognak és a penetráns pecsenyeszag felhőiben egyre vadabb a vad tánc és a tam-tam, ahogy Gyoma és Endrőd között a rengetegben megverik a soktörzsű fák gyökerét:  „Fehér Ember Ne Közelíts”  – hív Hátsó-Eurázia minden erdei jóval, lassú-nyársával és a forgatóval s úgy bíztat barátságosan az Áldozat-ünneppel, ahol majd ottveszek

…már régóta magamon érzem a szemét; de most nekirúgódzik és zuhanórepüléssel rám: a döbrögböhöttyei négyezeresztendős eukaliptusz lombfészkéből veti magát a hatalmas puma, meresztett karmokkal előre… Megcélozza a vállamat és egész lezúgó testsúlyát beleadja a harapásba: hát jössz-e már?!

– …Hátsó-Eurázia megyek! Jaj. Megadom magam – – –

.......................................................................................................................................................................

Felrezzenek.

Égve felejtett villanyokkal, arcraborult fejjel.

Pehelykönnyű tigrismancs a vállamon – csendesen költögetnek: az öreg HALPERN.

Aranyhímzéses házikabát, hálósipka; bizalmat sugárzó üstökén itt viszi-hurcolja mindenhová a HALPERN-féle kedélytant, amit én a Jó Kedély Tanának neveztem el és amit – valóban, az igazgatói szárnyon most is világos a dolgozószoba – ugyanazzal a szorgalommal szaporít, ahogyan mi, kísérletezők a laboratóriumba bevesszük magunkat.

– – – Igazgató úr – – –

– Csak maradjon, kolléga úr… Kimerültünk?

Álmos, ügyetlen szájjal mosolyogni próbálok.

– No. Nem baj: most azután majd nagyot pihenhet.

– ?!…Nagyot pihenhetek?

– Igen. Rövidesen. Ugyanis… Már régen szükségét érzem, hogy… Öntsünk tiszta vizet a pohárba – – –

– …Tiszta vizet a pohárba…?!

– Nézze. Ön tudja, milyen nagy figyelemmel kísérem az ön beszámolóit a Közlönyben és ha én magam nem is tartozom a laborba bezárkózó irányhoz (hiszen praxológus létemre nem zárkózhatok elefántcsonttoronyba a betegeim elől, azután meg, látja, a fiatalság előjoga, hogy munkáját forradalmi jelentőségűnek érezze: az én időmben a pszichológiás irányzat maga volt a forradalom és nem is hiszi, milyen nyegle ellenszenvet kellett leszerelni, hány csatát vívni az akadémizmussal)… és ezt vegye szó szerint, én magam örülök a legjobban, édes fiam, hahogy küzdelmes munkája ritka dús termést hozott. De nem is ez az, amiről beszélni szeretnék önnel, nem is ez; hanem – – –

– – – Hanem?

– Más. Egészen más. Nézze csak. A Fakultás autonóm testület. Ez annyit jelent, hogy az Állam mindaddig nem avatkozik bele az ott uralkodó szellembe, amíg ott minden az állami szellemben: jó huligán szellemben folyik. Hogy egyetemeink huligán diáktársulatokat tartanak fenn, huligán díszünnepségeket rendeznek – ez korántsem az Állam kényszere avagy kezdeményezése; csupán az autonómiának és annak a szellemnek köszönhető, ami egyetemeinken uralkodik.

– Tudomásom szerint, Igazgató úr, még soha nem zavartam meg a Fakultás díszünnepélyeit.

– Ez az. Még soha nem zavarta meg – jelenlétével. De engedjen meg egy kérdést. Ha már a mai, országos jelentőségű Szent Csantavér Király díszünnepélyére ön nem is megy el – miért nem engedi el legalább a medikusait…?!

– …A medikusaimat?

– Igen. Találkoztam velük és közölték velem a ganglionáris reflexológia kísérletes igazolását: ez igazán kiváló, én önt nagyrabecsülöm. Kartársainak azonban csak elenyésző része tudja, hogy ön mélyreható kísérletek kedvéért éli ezt a szerzetesi életet és ha lelkes medikus-munkatársai nem mennek el a díszünnepélyre, ezt sokan az ön politikai befolyásolásának fogják betudni.

Nagy szünet.

– …Politika – – – én?!

– Ne értsen félre. Magunk között vagyunk és ráadásul nemsokára hajnal; nem hinném, hogy valaki is hallgatóznék: bizonyos pontokban, mitagadás, én sem értek egyet a jelenlegi államvezetéssel, túlkapásokat látok, amik – – – amelyek – – – később – – – mutatis mutandis – – – hovatovább – – –

Dupla nagy szünet.

– …Professzor úr: nemsokára hajnal. Tulajdonítsuk a véletlennek, hogy a hajnal így szembesít; de nem megjegyezni, hanem elfelejteni tenném fel a kérdést: Professzor úr tehát csupán a fokozatokban nem ért egyet a jelenlegi államvezetéssel, de a lényegben egyetért?! Ön is csavar, csak éppen a csavar menetét találja kissé meredeknek…?!

– Ön elcsavarja. Csak annyit mondottam, hogy a kormányzat bizonyos szélsőséges huligánsága engem is kínos zavarba hoz és ilyenkor nem egyszer segít az egyetemi autonómia, ahova bemenekülök. De hogy ez a mentsvár a számunkra meg is maradjon, ahhoz viszont bizonyos dolgokban színt kell vallanunk és ápolnunk a huligán szellemet úgy, ahogyan azt tőlünk a kormányzat elvárja.

– Professzor úr, ha medikusaim el akartak volna menni Szent Csantavér Királyunk díszmulatságára és ráadásul életem munkája kellős közepén, én egy szóval sem tartom őket vissza –

– Ez nem elég. Önnek küldenie kellett volna őket. Küldenie. Azután meg nézze csak. Az ön passzivitása. Az ön viselkedése is. Ön mostanában olyan hogyismondjam, különös. Elvonuló, bezárkózó, soha nem látom a társalgóban és ha látom is, mindig hallgat; de… ez nem  olyan  hallgatás. Mint aki mondana valamit, de magának tartja meg. Ez a hallgatás nem beleegyezés.

– Igazgató úr azt akarja mondani, hogy ez a hallgatás tiltakozás…?

– No nem. Nem éppen; nem expressis verbis; de – – – ha ön köztünk él és egy idő óta megtanult nem egyetérteni és hallgatni, ez… ezt a tulajdonságát én tisztelhetem, ám sajnos, kartársai között ellenségeket szerzett vele.

– De hát kit bánt az, hogy élek? Professzor úr. Zavarja önt vagy családját álmán, ha a laboratóriumban későig ég a villany?… A zenegépem túl hangos talán: a zenegépem, ami nincs? Vagy hetenként kétszer a nemlétező vendégsereg?

– …Azt mondják, ön hajnalkor kijár.

– Sétát teszek a parkban.

– Megmondom hát kertelés nélkül, kolléga úr, miért jöttem. Változzék meg. Vegyen élénk részt velünk ebben és adja tudtára a társadalomnak, hogy ön is huligán. Különben elveszik öntől a laboratóriumot.

– A laborat…!

Felugrottam.

A laboratóriumot!… Megostromoljátok hát erős váramat, a munkát! Itt vagy hát, Huligánia, itt vagy, szörnyűségesen.

– …Igen. És akkor (ahogy azt az imént jelezni bátorkodtam, kolléga úr). Akkor rövidesen  nagyot  pihenhet.

– …Értem – – –

– …De elkerülheti. Közelednie kell orvostársaihoz, a Fakultás belső életéhez, a mi huligán öregdiáktársáságunkban ezek a politikai tánc-és teaesték nagyon családiasak és magam is dominusz vagyok; szívesen bevezetném, de a többit már magának kell kitalálnia.

A mennyezeten függő cerkóf-hulmánocskára néztem, a hullamerevségtől égnekálló lábacskákra…  „meddig még?”  De a kép megfolyt és összemosódott a szemem előtt. A farmot. Az állatraktárt. A hatalmas könyvtárt, amit egybehordtam; a múzeumot, a Gyűjteményt – – – a laboratóriumot!

„…amíg a szív dobog!”

– Jóindulatúan figyelmeztetem – folytatta az öreg HALPERN. – Nincs mit megriadnia, ne lásson rémeket, fiam. A rendelkezés még nem faktum és semmi bizonyosat nem tudok róla, hogy az Államtitoknok Úr Őkelme ilyesmit forgatna magában. De félfüllel hallottam valamit és atyailag azt tanácsolom: ha meg akarja tartani, hallgasson rám. Holnap a kormány képviselőjének jelenlétében tartjuk szokásos évenkénti díszünnepélyünket, hiszen tudja: „BOLDOG BETEGEK BOLDOG KORMÁNY”. A boldog orvosok leróják hálájukat a Kormány és a betegek iránt, a Boldog Kormány lerója háláját a betegek és az orvosok iránt, végül a boldog elmebetegek következnek, akik leróják hálájukat a boldog orvosok és a Kormány iránt. Eljön? Rója…?

Összeszedtem magam.

– Elmegyek, Professzor úr, nincs kizárva, hogy elmegyek. Épületes látvány lesz a nagyterem és a park, tele politizáló és éljenző elmebetegekkel… El, már csak azért is, hogy elmondhassam: íme az ünnepély, ami méltó a Kormányhoz; és a Kormány, ami méltó Huligániához.

A kísérletnek váratlan visszhangja támadt orvoskörökben világszerte, az első, aki a dolgokról részletes beszámolót kért és kapott, az Saavedra volt.

Kísérőlevelemben aggodalmasan fejtegettem, hogy az a kísérletes irány, amelynek Hyacinto Y Saavedra a zászlóbontója és magam szerény követője, az Eurázia-kongresszuson a pszichológiás irányzat „utolsó, általános támadásának” lesz majd kitéve.

Burkoltan bár, de kitértem politikai nehézségeimre; az obskurantista államhatalomra, amely az élenjáró tudást hivatalból üldözi és vizsgálataimat derékban megtorpedózza; végül (röstellkedve rossz és darabos spanyolságomért) mellékeltem a különnyomatot, széljegyzetekkel ellátva a magam fordításában és a következőkkel egészítettem ki:

„…Minthogy az akadémikus felosztás ezzel megdől, autonóm és akaratlagos helyett más munkafogalmak bevezetését ajánlom: az idegszerv felosztását  alsó  és  felső  határszervre. Az alsó határszerv az idegi élet energiaellátásának anatómiai képlete. A felső határszerv az önészlelés és a köréje csoportosuló működések anatómiai képlete. Nemcsak hatástani, de pusztán emberi szempontból is közel áll hozzánk egy ilyen felosztás; mert az önészlelés a fajta asszimilációs potenciáljának megezerszerezésében döntő szerepet játszik és így, az önészlelés működéstanával és annak kiterjesztésével, határaival foglalkozó tudományt olyannak kell tekinteni, mint ami specifikus életérdekünk, szándéktörvényünk legnagyobb előmozdítója…”

Az áldatlan politikai feszültség azonban Huligánia és a Spanyol Köztársaság közt csak nem enyhült, a levelek fele elsikkadt és azt hittem, osztozik sorsukban az én küldeményem is. Elképzelhetni, mekkora volt az örömöm, amikor egy reggelen egyszerre öt levéllel érkezik a posta és rajta a salamancai és a huligánvárosi pecsét – és mind az öt felbontva: szemmelláthatólag két cenzúrán is átvilágították, körülszagolták…

.......................................................................................................................................................................

„…Lehet, hogy Ön ezt a latin természetnek tudja be, de az én meggyőződésem oly bő és oly heves, hogy nemhiába érzem magam képesnek az emberek ezreinek meggyőzésére. Látott Ön már gyíkot, amelyiknek nem az  élet  a meggyőződése? Ezt a meggyőződését csak úgy lehet kioltani, ha eltapossák. Ilyen az én meggyőződésem is: csak akkor alszik ki, ha eltaposnak. Mint a gyík, amely minden porcikájában harsányan tartalmazza az életingert – legyen az Ön meggyőződése olyan, mint a gyík életingere: eltaposhatják, de el nem vehetik meggyőződéseit. Ó, ne fájjon most a fejünk az aranyhegyű tollakon ,kikísérletezett’ és oly bőven ömlő pszichológiás irányzat általános támadása miatt: sokkal nagyobb általános oldaltámadásra kell felkészülnünk, ami szétverheti kongresszusainkat, intézeteinket füstölgő romhalmazzá változtathatja, bennünket pedig meggyőződéseink földönfutójává – a gyíkká, ami levetett farokkal, vérző törzsvéggel menti, mert csak úgy mentheti életével azonos meggyőződéseit. Európában ordasok vernek tanyát egyetemeinken, a tudomány tigrisfogat növeszt: hallom, a császárságokban szerte ragályos téveszmék, államosított őrületek szerint újjáalakulnak az egyes karok és feketefrakkos urak, akik kiirtott agyvelejét benőtte a vadhús, készségesen szolgálnak elméletekkel, az  Államnak,  hogy az egészség, a normalitás jólelkiismeretével ön-és közveszélyes legyen. Az anyajegyeseket szőrrel a közepén elhurcolják, mert gyanúsak, a hátukon-szemölcsösöket kitaszítják az emberi nemből, a mellükön-szemölcsösöket felmagasztalják, a mennyekig emelik – és égig csap az orvostudomány nimbuszával gaztetteit fedező törvényhozás lármája. A harc nem lesz könnyű, megjósolom, hogy páratlan vérveszteséggel folyik majd és pillanatokra egész fehér civilizációnk végveszélyben forog: gondoljon majd rám szövetséges szívvel. De végülis győzelmesen állunk majd a romhalmazzal szemben, ahol a közveszélyes népek katonai öngyilkossága elég világosan bizonyítja majd az egész háborús ámokfutás elmekórtani eredetét ⁶. Akkor majd újra előkerülhet a mi béka-egér harcunk a pszichoanalitikus irányzattal és a többivel; de mint ahogyan megjósoltam Önnek, hogy közveszélyes téveszmék nem kérnek és nem kapnak kegyelmet, úgy azt is megjósolhatom, hogy a kontinensen egy világ süllyed el… Talán már hozzá se kell nyúlni többé és magától kiderül, hogy a pszichoanalízis javarészt a császársági társadalom nemi nyomorának leleplező diagnózisa volt – egy túlélő társadalomé, olyané, amely nem problémái megoldásáért él, hanem azért, hogy életét telerakhassa problémákkal, Pavlov, Bechterev, Lavrentyev, Orbeli nyomdokán azonban, kísérletes kutatófegyelmünkkel, azt hiszem, olyan alapokra tettünk szert, amelyek összessége – menlevélül szolgál a filozófia előtt. Ádáz vitákra készülök fel az Eurázia-kongresszuson (ha szét nem fújnak, mint a száraz leveleket), de felkészülök a kellemesre is, például arra, hogy személy szerint megismerhetem és beszámolót kaphatok azokról a kísérletekről, amelyeknek, közlései alapján, a Spanyol Tudományos Társaságban csak nagyon méltatlan tolmácsolója voltam. Meglátja majd és nem győz csodálkozni, hogy tudományos és politikai alapmeggyőződésünk mennyire egy és elválaszthatatlan: csak érdemdús csirkefogók (bribones adornados) nyugodnak bele, hogy itt ellentmondás legyen. És most ítélje meg: elhagytam a hetvenet és amennyire bölcsebbnek és engedékenyebbnek kellene lennem a korral, annyira inkább kérlelhetetlen és szinte zsémbes lettem. Kondicionalista vagyok: nem beszélek okokról; keresem azokat a körülményeket, amelyek a tüneményeket feltehetőleg anticipálják; de ebből jottányit se – sem neovitalizmusnak, se semmiféle elkendőzött metafizikának nem engedek. Meglehet, hogy a filozófiában a determinizmus ilyen szigorú tana némiképp kényelmetlen, de a természettudományokban, kiváltképp az élettudományban igen alkalmas arra, hogy fékentartsa azt a velünkszületett hajlamot, ami az íróasztal tudósainak valósággal mániája: hogy az egész világtüneményt valami általános formulával fejezzék ki, amolyan csíralevél-félével és hogy ez mindent magábarejtsen, mint a csíra a növényt. Látott már kutyát szappanbuborék előtt csodálkozni, félredűtött fejjel fület-hegyezni a szőnyegen? Hát ez vagyok én. Még meg is ugatom a szivárványolását és ugrálok is neki; de mikor rálépek, azonnyomban elfelejtem. Az ilyen csillogó általánosítások, amilyenekkel bizonyos filozófusok időről-időre elárasztják a biológiai tudományokat, rendesen csak amolyan szavak-architektúrája; de sem tudományos értéke, sem kísérletes magva nincs. Én legalábbis még nem találkoztam a „világtünemény” papjai közt egyetlen filozófussal, aki csak egy kölcsönzött „munkahipotézis” erejéig megörvendeztette volna a laboratóriumot. Párizsban tanultam, én még láttam Fabre-t, Le Dantec-et, dolgoztam Brown-Séquard keze alatt. Agyvelőnk véges határok felismerésére szolgáló szerv és ebben azután mindenestül Claud Bernard-ral tartok, aki azt mondta, ne a  miértet  – a  hogyant  kutassuk; és nem tudom, Ön tud-e követni ebben, de én még tovább megyek és azt mondom, ne kutassuk eztán „érzelmeink” és egyéb, ilyen és hasonló antropomorfizmusaink fiziológiás letétjét: úgy gondolom, ennek később, sokkalta később, mellékes eredménynek kell lennie…”

.......................................................................................................................................................................

Saavedra levele olyan volt, mintha az ellenségek óceánján megpillantottam volna a felkutatásomra küldött repülőgépet. Hajótörött magányom, rettegésem a bizonytalantól eltűnt. Ha el nem fognak, el nem foglalnak – vagy nem itt hurcolom-e belül bevehetetlen váramat, ami a munka…?

Igyekeztem hozzáedződni az ítéletidőhöz – a ránktáncoló széltölcsérhez, ami – Saavedra szerint – a meggyőződése mellett kitartó tudósra vár.

Vihettem volna ezt a kasszandrajóslatokkal terhes levelet mutogatni valakinek is?

Kellett még nekem az orvosi társalgó, ahol a szőrös szemölcsök gyanúja alatt voltak, akik földighorgasztották az orrukat, más kartársak pedig, szőrtelen anyajegyek birtokában: fennhéjáztak-pöffeszkedtek és örökösen erről folyt a társalgás a párolgó leves fölött – így hangzott az orvostudomány…?!

Jutott eszembe a „BOLDOG BETEGEK BOLDOG KORMÁNY” díszünnepélye, mikor sem a betegekhez, sem a Kormányhoz nem tartoztam – vagy az öreg HALPERN-HOCHWIRRWARR, aki úgy szabotálja Huligániát, hogy az autonómia ürügye alatt bizonyos méltósággal és önmérséklettel teljesít mindent, amit a Kormányzat tőle elvár…?!

Talán Súra… Súrának igen, neki megmutattam volna; ha mertem volna többé rágondolni is és ha nem tudtam volna, hogy halálosan megsértettem, amikor a hulmán-kísérlet először elvette tőle időmet, aztán elhalasztotta vonzalmamat. Legrégibb ismerősömhöz mentem tehát, ki már születésem előttről ismer, a Röppentyű-utca végén, egy bádogosműhelyben – a bádogoshoz, aki az apám.

A Gangesz szent vizébe nem merülnek olyan áhítattal és nem tisztulnak tőle úgy, mint mikor én ebben a feliciánvárosi körben, abba a hosszú beszélgetésbe belemerültem. Egyetlen szót nem éreztem fölöslegesnek, amit a Gömb-utca, a Röppentyű-utca, a Sarkantyú-tér, a Belső-és Külső Téglagyárút kubikosai, ácsai, vasasai mondtak; és szövetséges helyeslésnek éreztem a hallgatást, ha csak hallgattak némán, figyelmesen. Nekik bontottam szét hát Saavedra levelét és ők sem éreztek egyetlen szót fölöslegesnek: „…az én meggyőződésem oly bő és oly heves, hogy nemhiába érzem magam képesnek az emberek ezreinek meggyőzésére. Látott Ön már gyíkot, amelyiknek nem az  élet  a meggyőződése?… Legyen az Ön meggyőződése olyan, mint a gyík életingere: eltaposhatják, de el nem vehetik meggyőződéseit…”

Utána hazabaktattam. A Sarkantyú-tér hangosan pengett, a Röppentyű-utca végén pedig vészröppentyűk rontottak égnek – de én különös, sajátságos jóérzés nem szűnő emléke fölött hunyorogtam végig, hazafelé az úton: nyolc kéz szorongatta meg keményen a kezem.

Mondom, nem én voltam ennek az elnevezésnek az értelmi szerzője, egyre-másra jelentek meg beszámolók a ganglionáris reflexológiáról – a Recherches Neurologiques – a Contemporary Neurology – a Modern Science Monitor – a Vracsebnaja Naúka, a Nyevrologicseszkíj Zsurnal – egyszer aztán kezdtek holmi talamuszelméletet meg talamusziskolát emlegetni.

A hipotalamusz-hipofizis rendszer elméleteinek diadalát azonban már nem értem meg: Hátsó-Euráziában jártam, a feledés, a kallódás hazájában. Ezalatt itthon ékesen szóló kísérletes bizonyítékát szolgáltatták mások annak, hogy a talamusztájék minden kétséget kizáróan a sejtelmes „esszenciális szerv”; sőt, mint az endokrínium központi integrátora és mint az idegi energiaszolgáltatás feji vezérganglionja – az életérdek fő hordozója.

Addig unos-untalan hallhattunk állatokról, amiket hol a palliumtól, hol az előagy-középagytól fosztottak meg és így tovább – de mindig a palliumtól lefelé. Hallottunk dekortikált állatról, de sohasem hallottunk detalamizált állatról. Egy nálam szerencsésebb és jóval tehetségesebb idegbúvár, aki az én pionírmunkámat ragyogóan tudta betetőzni ott, ahol inspirációm pillanatra kihagyott és én megtorpantam: szájüregen keresztül detalamizált kutyában, mely egyébként a fejtető, a tarkótájék agyelemei, a homlokagy és (a talamokortikális pályát leszámítva) az egész rendszer épségének birtokában volt – demonstrálta az életjelenség összeomlását.

Maradék ingertükrén az állat fennmaradásvágya megszűnt. Hirtelen hőmérséklet-zuhanás – a táplálékfelvétel, az ivaros ingerek, a vészreflexek ellankadása, majd kiesése után az állat általános ingerhiányban elpusztult. Az már tehát semmiesetre sem az én érdemem, hogy a detalamizált kutya ingertükörhiányos pusztulása klasszikussá tette talamuszelméletemet.

Tizedik Hajnal.
A családvágy

Hányszor-de-hányszor nem! Ott álltam előtte; úgy aludt, mint a kedves halott: a hátán. Két kezét a halottak illedelmével kislány-combjához simította; a szája nyitva, de mozdulatlan. A Nap bevert és alásütött a szemnek: hajnal.

Lesiklottam hát az ágyról és felkészültem; egy térkép is volt velem, azt hordoztam mindenhova – Lauderdale: Csodák és Borzalmak Országa, HÁTSÓ-EURÁZIA; és azzal a szenvedéllyel indultam neki, ami ha a Kedves karjaiba hullhat, többé lelkiismeretfurdalást nem ismer.

Az ajtóból még visszanéztem, les-e, Súrácska lát-e, de nem; és mikor végigsiklottam mozdulatlan mellén, édes szemérmén, talán már ki is hűlt, mindenkém – elállt a szívverésem. A hajnal vidámat fütyölt, már hívott a jellel; de én még visszaléptem és heves gyöngédséggel takartam be. Közelhajoltam: az élet melege átsütött a bőrön. Lágy árnyékvonalat láttam, a karotiszon a szívcsúcs lökését: a verőér ringott fiatal, szabad nyakán.

„…És azon a napon, hogy közeledni érzete halálát, Jeruzsálem exarchája, a pogány, hívatá fiait és szóla:

„mikoron az én Atyám halálán vala, megáldá az ő házanépét és elismétlé az ő nemzője, a mi Nagyatyánk szavait, halálakor

„nehéz az én szívem, mert nagyon is tiszta: íme mulasztásokból áll az én tisztaságom

„mert mívégre volt, hogy éltem és forogtam a Föld piarcán?

„ó mi gazdagok a gonoszmívelők, ha jót tettek  magukkal;  ó mi császárok a jók, ha  másokkal  tehették

„íme én, római polgár, mindezeket elmulasztottam; de a halált el nem mulaszthatom –

„s e szókkal felbocsájtá az ő lelkét.

„Fiai pedig nem értették őt, csupán nagy-sok esztendőknek utána ki-ki mikoron eljöve az ő órája

„és azonkoron elismételé az ő fiainak ki-ki; és a fiak nem értették az Atyát és csupán haláluk óráján mondották, róla megemlékezvén:

„ó életem – haszontalanság…

„de az ő fiai, mikéntha süketek, nem értették.

„Annakokáért Te, Kegyes Fejedelem és te is, Uradnak anagnosztésze, ki ez ígéket olvasod. Szállj magadba és meríts a pogányokéból bölcsességet és munkálkodjál. Mert ha ma, úgy ma; ha holnap – holnap

„de ne haljál meg a  mulasztás  töredelmével, ajkadon

„és ti is mindnyájan, szerzetesek és világi lovagok, éljetek és munkálkodjatok úgy, hogy ha aznap hajnalban avagy napszállatkor, bárha tengerjárás taraján, bárha tevenyereg tetején készülnétek a nagy számonkérésre és a halál hirtelenségével lepne meg, akkor is, nyílván mondhassátok:

„íme serényen! hívségesen! tevékenyen! – íme

„semmit meg nem bántam, semmit nem hagytam megtétlenül

„ – avagy hol vagynak az én keserű perceim, csak egy is, kit felpanaszolnék  mulasztásom  mián…?!

Szent Theodorosz Sztuditész írhatta, betűvetők, kalligrafoszok védőszentje, egy régesrégi kódexben olvashattam, egy még régibb szerzetes-apátúr szerzőtől.

Hajnalonként, amikor a Nap első lángjától mint a tűzvész az olajvidéken, úgy nyargal végig a pirkadattal a látóhatár, Európa pedig – ez a taplózátony, ami csak csiholni tud, égni nem – idegesen és hátát mutatva veri vissza a Keleti Fényt: hogy is lett volna nyugtom, maradásom.

Míg én aludtam, a világ szerencsétlenségei virrasztottak: permanenciát tartott a harc. Ha csak egy rövid éjszakára nyugodni tértem, új meg új sáncokat hódított el tőlem a kór (az államosított idegbaj) és új meg új betegeket hódított el tőlem az idegbajok legpusztítóbb alakja, a gépesített hadsereget magára öltő kötelező paranoia a kontinentális ideggyógyintézeten: az Új Európai Rend.

Élhettem volna csak egy percet is tovább, úgy, hogy bármelyik pillanat ha halálom perce volna, a szégyen, a  mulasztás  gyűlöletes dühe még előbb megöl, mint a belém fúródó golyó…?! Európa egyre veszedelmesebb lett, szabadjára eresztett dühöngő, életveszély nélkül már az orvos sem közelíthette meg; csak egyvalami merte még megközelíteni: az illegális mozgalom.

Az orvos kötelessége szólított; el-ellátogattam hát barátaimhoz, oda (szükségük volt egy vegyészre) – ahol ilyenkor hajnalban trotillal, toluollal töltött gyógyszeres üvegekből kétrekeszes primitív bombát gyártottam. Így esett, hogy teljesen hatalmába kerített Második Kedvesem, a hajnal; és így került sor csaknem mindennaposan erre a jól megrendezett, elszalaszthatatlan házasságtörésre.

Lassan tehát rákényszerültem, a merényletnek beillő uralom keresztülvitte, hogy én, az ideális államalkotó állampolgár az ellenszegülő szerepére vállalkozzam. Már a gondolat sem volt oly elviselhetetlen, hogy egy szép napon, talán a lakásomon vagy a munkahelyemen „csendőrnyomozó” elmebetegek fogadnak … Halálos boldogan tartottam számon: „serényen! hívségesen! tevékenyen!” – úgy éltem, ahogy szeretnék halálom pillanatában s ha rámszakad, hát rámszakad: szakadjon rám akármikor az ég.

Ha a Kilátón keresztül vitt az utam, rendesen leültem egy percre és a kőpadon széjjelbontottam, kiteregettem Lauderdale vénséges-vén térképét. Tán a hajnal illetett meg – a varázsa vagy a hidege – beleborzongtam, ahogy számbavettem a megmásznivalókat, leóvakodnivalókat, hegyeket-horpadásokat. Megilletődött szemmel bámultam a roppant Terra Incognitát; és amikor a mappáról fölpillantottam, hát a horizonton, uramfia – mit láttam-mit nem

tolongó csordában szörnyeket; kerekes hajókat; vitorlás szénaboglyákat a levegőégen

szárnyukat teregető, magasan röpülő kéményeket, fészekkel s mögöttük meg a gólyák, utána-eredőben – egész csapat

égen úszó folyókat: oldalukon kipislognak a halak, fenekükön vadkacsák (s hogy lubickolnak!) meg fordított sirályok

rekkenő trópusokat láttam: a fű elfekszik és lesüpped, a sorompónál a gyarmati janicsár majd ledobban a hőségtől és a sorompó túloldalán, minden átmenet nélkül, mindjárt megkapjuk az örökre szóló jégkorszakot –

– Iszkerland az, az Óperenciák… a szélén lelátni a Semmibe és a Semmi alatt, a Nemlét fonákján, láthatni a Teknősbékát, amelynek hátán, faragott griffekkel megtámogatva – a glóbusz pihen

… – így csalt tovább a hajnal, vitt-lopott, dajkált, enyelgett; átnyalábolt és vad szerelemmel kergettük együtt Hátsó-EURÁZIÁT.

Hogy mennyire államalkotó alattvalónak születtem és nem ellenszegülőnek, azt mutatja sorozatos gondatlanságom és felelőtlenségem: ügyetlenségeim, amelyeket elkövettem

orvos vagyok; testem, mozdulataim. Legfeljebb a bőrömön lehetett, ha volt rajta, mint hámréteg – némi politika; de sohasem tudtam keresztülvinni, hogy szokásaim, életrendem, minden rebbenésem annyira azonosuljon az illegális mozgalommal, mint keresztülvitte az apám.

Alighogy emlékezetes cerkófhulmán-kísérletemet befejeztem, helyzetem az Intézetben egyre kétesebbé vált. Ez a létbizonytalanság valami konok derűvel töltött el, most hát inkább volt szabadidőm – és szemlehúnyva, néha oly tűrhetetlen vágyat éreztem iránta (Súra iránt), hogy be sem mertem magamnak vallani. Olykor tapasztalnom kellett, hogy Súra előemelkedik a pirosan vibráló semmiből, amit összekápráztam a sötétben; végighever a fehér bőrdíványon, ruhája leolvad és én – ahelyett hogy belecsókolnék nyúlánk meztelenségébe, egyenként adom rá a ruhadarabokat: ő becéz és a hajamba kócol, én meg (sültbolond, Hájas – mekkora nyomorúság!) csak öltöztetem rendületlenül.

Máskor meg találkozom Súrával, mint prostituálttal, kezembe fogom az állát, lehúzom a szemhéját, fel a fogínyét: sovány, mint a nyúzott macska és tönkrement egészen; mindennel tisztában vagyok. Palástolom, mennyire visszariaszt és gyógyulhatatlan sebbel, halkan sugdosódom. Bezzeg a zöldköves-gyűrűs katonatiszt, az igen, ő  igen  meg a többi, mindenki, az mind  igen:  csak én  nem.  Súra pedig megsemmisül és drámaian odébbáll… – én pedig, én új képet látok már. Foglyul ejtem Súrát. Szép és még senkié. Borzalmas bosszút eszelek ki (hogy mi a vétke és mit torolok meg így vele, nem világos) és a legelképzelhetetlenebb ocsmányságokat viszem véghez rajta. Felhurkolom a bokáját és felkötöm a két lábánál fogva; a haja a földön. Korbácsot suhogtatok és végigverem körülötte a padlót. Leoldom; kijelentem, hogy megmérgezem arzenikummal: hosszan keresem a vénát, hogy csak annál jobban rettegjen és patakzó könnyekkel könyörögjön a rémülettől; aztán egyszerre csak belevágom a tűt, kajánul felkiáltok! és – ártalmatlan fiziológiás sóoldatot fecskendezek a vérébe. A rettenettől elbódul és mire magához tér, késő már: arra ébred, hogy nem halt meg, hanem él és az enyém… Mire megerőszakolhatnám, már én is „felébredek”: élek; csak ábrándozom és ő – ő nem az enyém.

Dühösen a vízcsaphoz rontottam ilyenkor és rányitottam az üstökömre a hidegvizet; a képek eltűntek, de fejem, kitisztulva és üresen, továbbra is egy nevet kongott, ugyanazt a nevet. Súra. Súra. Több ízben kikértem odaképzelt alakoknak, akik csúfolkodva azt állították, hogy a szívem mint az összecsuklott kisnyúl – ott dobog Súra lábainál: az ilyen hitvány kutyát egy jól-elképzelt, jólirányzott revolverlövéssel leterítettem. Nem bántam, ha kínlódom, ha fantáziálok, ha órák hosszat feleselek magammal; de körömszakadtáig ragaszkodtam barátcím bölcs utasításához és amikor belekapcsolódtam a dolgokba, fogadalmat tettem magamnak, hogy szakítok vele és többé nem látom. Soha többé – Súrát.

Sétáimat eztán nem bíztam a véletlenre, mert a véletlen következetesen a lakótelepre vitt, ahol a Milosád-család éldegélt, a gyárat pedig, ahol dolgozik, messze elkerültem („MA ISMÉT BOLDOG VOLT A MUNKÁS – MA ISMÉT BOLDOG VOLT A KORMÁNY”)… De nemcsak az oroszlán barlangja körül kellett óvatosnak lennem, az utcán is úgy iszkoltam, mint a nyúl, nem a csendőrkopótól való féltemben és ha csak valami Súrához hasonló termetet vagy virágos szoknyát láttam, máris beszaladtam valami házba és az ijedelmet, a vérhullámot ott hevertem ki, a bolthajtásban, a kapu alatt.

Mondom, máig sem értem, hogy is nem lett belőle baj és óriási hibát követtem el, amikor ilyesmire vetemedtem: hozzáfűzni a politikailag iskolázatlan Kispajtást olyan valaki életéhez, akinek van már egy gyermeket fogant Második Kedvese: a vágányrobbantó, plakátragasztó hajnal.

A kísérletre rá néhány héttel történt, Zakariánváros egyik mellékutcáján baktattam keresztül; már háromszor váltottam villamost a nyomozó huligán elől és most itt jól megbújtam és megpihentem – – – amikor a túloldalon kit pillantok meg, kit nem. Ő volt. Súra! Súrácska!…

Visszalesett és csúfondárosan mosolygott.

Lekaptam róla a szemem – olyan egykedvűen, ahogy csak bírtam, bambának tettettem magam és betértem egy magas, öreg, romantikus bérház kapuján, mintha már eredetileg is idetartottam volna. Végigcsördített idegrendszeremmel nem voltam képes megállni, bújnom kellett és az ismeretlen bérház sötét csigalépcsőjén felmásztam a biztonságosabb magasságok felé.

És itt, ebben a csigalépcsőházban, azon a csigalépcsőn fogott el. Svéd frizurája mint a beezüstözött szobrokon, fémes-simán fénylett, tenyere az enyhe nyári izzadtságtól hűvös. Megragadta a csuklómat hátulról és nem engedett tovább.

Három hónapig számtalanszor kaptam rajta magam azon, hogy nyakló nélkül fantáziálok, verem és gyilkolom. Gyakran egészen nekiszégyenültem, akkora mámort éreztem és olyan képtelen kínszerszámokat ábrándoztam össze számára: ezekkel büntettem volna méltóképp, rettentő bűnéért, amiért oly friss, nyúlánk és macskaformán erős – amiért épp olyan, amilyen és amiért az én életem megkeserítésére létezik.

Most, hogy megfogott és a foglya voltam – mint a vadnyúl, ami napok óta fut a puskások elől és egyszerre csak pihentében, ahol a legkevésbé várta volna, ott csap le rá egy hajtó nagy vidáman, csak lenyúl és puszta kézzel a nyakát a földhöz lapítja… így lapítottam én is, a menekülés lehetőségét feladva, szőröm felborzolva. Némaságomon látszott, gyáva nyúl létemre most szánom rá magam, hogy karmolok és harapok, amíg élek, de egykönnyen nem adom magam. Nyúlidegrendszerem meggyőződése volt ez, hogy elfogatásom a halálommal egyenlő – és ott, a csigalépcsőházban, a második és a harmadik emelet között a pihenőn vak dühbe jöttem. Nem néztem hátra, de éreztem a cipők neszén, ki ő. Izmaim harcrakészen összehúzódtak, összes szervi berendezéseim halálraszánt haragra álltak át: szimpatikus idegláncomon vészjel rontott végig, mellékveséim kidobták a vérbe az adrenalint, ezek hatására szívem beledobogott torkomba-fülembe és tudtam, de nem voltam képes megakadályozni a máj glukóz-ömlését, amivel a küzdelemre készülő izomszövetek segítségére siet.

Ám abban a szempercenetben, hogy soványhideg tenyerecskéjével a csuklómat körülmarkolta és visszafogott – nem így lett. Idegeim feszültsége nagyot zuhant; rá kellett jönnöm, hogy elfogatásomat túlélem – így hát nem igaz, hogy a halálommal egyenlő.

Hirtelen mindazok a fekete gyötrelmek, amelyeket Súra megbüntetésére kieszeltem, a vigyázni-akarásnak és a szófogadás ígéretének olyan rohamává változtak át, hogy abban a szempillantásban semmivé olvadtam a gyöngédségtől: és gyöngédségem kéjétől a Föld minden ügyefogyottságát kezembe-lábamba éreztem összezsúfolódni.

Nagyot lihhentem.

– Megfogott, Súra.

Ez jutott eszembe; alig tudtam kinyögni ezt az apró bődültséget.

– De meg ám – felelte Súra; és összekócolta a hajamat.

Mintha ezt mondta volna: meg ám, fekete Borzas! meg bizony, Duci úr! meg én, téged, te szamár. Azzal halkan felvihogott, átnyalábolt nagy erősen és meleg szájával a fülem-cimpáját kereste; csakhogy a támadás félresikerült, mert még idejében elrántottam: nyulak a füleikre nagyon érzékenyek. Akkor körülperdült s úgy, ahogy lapos macskatalpain utánam felosont, ugyanolyan hang nélkül iszkolt el. Sebes csavarvonalban robogott le a kanyargó lépcsőkarokon és eltűnt az öreg, fekete bérház kapualja mély sötétjén.

Három emeletet gurultam utána, oly sebesen, mintha kötélen csúsztam volna le.

Mire kiléptem az utcára, bútorszállító kocsi kerekes bárkája fogta el a kilátást; megkerültem – nem volt sehol.

A keresztutca végén pillantottam meg, ott lobogott, mint a láng: sok nő volt az utcán, de csak egy Súra volt.

A szívem az ujjam begyén lüktetett.

Legszívesebben venném, hogyha mindenki, aki ezt most olvassa, legazemberezne: másnap már ott ballagtam a csantavérkirályfitelepi gáztartály tövén, Súráék kertje felé.

Bődületes ünnepélyességgel néztem szét – a kavicsos útra, a Békászó Gólya szobrára; olyan volt a ház, mint mikor a barlangvasút sötétjén a kivilágított Meseországhoz érkezik az ember.

Becsöngettem (kettőt: vannak a mesterségbe vágó bogaraim, ez is, a dupla csöngetés; az első csak „egyengető”, a második már „egyengetett” reflex és biztosan meghallják) – Súra-mama libbent az ajtóhoz és ezen az arcon, amin mosolyt még nem láttam soha, ezen is mintha átlengett volna valami vasárnapoló derű (vasárnap volt); a mosoly azonban nem nekem szólt, bár legszebb és legegyetlenebb fekete ruhámat vettem fel és ünnepien feszengtem; hanem apámnak, aki velem volt: jövetelem célja úgy rítt le rólam, mint valami gyorsfényképről.

Az öreg Milosád háttal ült a zöldséges kertben, káposzták és retekágyak között és hatalmasan kopácsolt; ám ezt a kipikopit a bőrön meg a vaskaptán visszhangtalanul nyelte el a remegő melegség, a mély nyári csend a gáztartály tövén. Az apám láttára – öreg cimbora! – feltápászkodott, kiszedte a cipőből a vaskaptát és lelkendezve tapogatta a vendéget. – Suszterkodol, suszterkodol? – érdeklődött apám; és most szakértő konzultáció következett, mikor is, Milosád bácsi vasesztergályosi – és apám, művészbádogosi minőségben (mind a ketten maguk javitgatják a cipőiket) szakértő véleményt mondtak a cipő testrészeiről, összedugott fejjel: olyanok voltak, mint a hangyák, amikor tütülnek és fejen-tapintva egymást, dobolónyelven diskurálnak a bábok fölött.

Milosád mama örök pózában állongott (ahogy emlékeimben, jártomban a Világ Fenekén, örökre megmaradt:) kötényébe törült kézzel, de mintha gyümölcsfa alá készítené a kötényt és várná a pottyanását: ki más, én, csak én lehettem ez az érett gyümölcs.

– Mindjárt előkiáltom azt a lányt – mondta Súra-mama; ami abból állt, hogy elindult megkeresni.

Nyugalmas boldogság szállt meg; szóval itthon van. Megtörténhetett volna, hogy például a vőlegényével találom itthon és a mi látogatásunk ugyancsak sután ütött volna ki – vagy hogy nincs itthon, hanem a saját esküvőjén és én mint a leforrázott kopasz farkas a mesében – úgy oldalogtam volna el. Súra azonban hűségesen  itthon volt  és ebben a pillanatban néhány szakértő mozdulattal csinosabbá tett egy virágos ruhát minden királynői palástnál; a frizurája, az arca olyan volt, amin soha sincs különösebb „rendbehoznivaló”.

Aztán – „megjelent”? Nem is:  kicsattant.

Előtoppant hát, akiért jöttem, elő, Súra-Oroszlán; és én, nyulak leggyávábbika, boldogan hemperedtem elébe hasra és ájtatosan kértem, hogy egyen meg. Súra-mama kalitkát cipelt. Mi az, Súra-mama, csak nem a fülemüle szabadonbocsátásával ünnepeljük a vendégeket (mint Perzepoliszban, ahol kalitkamadarak szabadoneresztése jelképezte a rabszolgák ünnepi szabadonbocsátását – menyegzőkor…?!)

– Nézze csak, doktorka… – („Doktorka”! Ezt, Súra-mama, nekem! Mintha virágkertészetet tűztek volna a gomblyukamba) – nézze csak, mi van ezzel a fülemülével.

– Hadd nézzem előbb, mi van Súrával, hiszen hónapok óta csak a fényképével beszélgetek és még azzal se tudok betelni.

– De Duci. Nincs is rólam fényképe – hárította el Súra.

– Van, Súra, van: annál jobb. Tudja, hogy művészek le tudnak rajzolni arcokat emlékezetből…?

– Kövér úr: hát maga művész…?!

Elégedetten állapítottam meg, hogy Valóság-Súra még formásabb, mint Képzelet-Súra; pedig már Képzelet-Súrát is a szépsége miatt büntettem a képzelet vadállati kínzásaival.

– Súra, tegnap úgy tettenért, hogy nem felejtem el. A vadászatnak vége: követelem, hogy mostmár ketrecbe is tegyen.

– Mindjárt megbúbolom: olyan sületlenül udvarol, mintha betanították volna. Mint aki nem is a magáét mondja. Miért nem kezdi mindjárt a köszöntőversikén.

– Tudtam! Tudtam azt is! Tudtam egészen addig, amig a frizura meg ez a lapossarkú cipő el nem bűbájolta a nyelvem: most buta vagyok, mint a tök és nem tudok semmit.

– Jobb is. Inkább nézné meg azt a madarat és mondaná meg –

Milosád-mama:

– Ugyan, fiam. Mintha nem volna más beszélnivalótok…

– De! De! Tudja ő, azért háziorvosunk ezentúl, hogy mondja meg. Ugye, Ducika? Mondja meg, mi baja a fülemülémnek.

Milosád-mama kinyitotta a kalitkát és madárhullácskát húzott elő, hogy maga is meghökkent. A madár színesen és koszosan nyúlt el a tenyeremen.

– Ezt a fülemülét még csütörtökön vettük; ma vasárnap és uram-teremtőm, csak nem…? Hát már odáig van?! Maga, fiam, orvos: nem lehetne…nem tudna valamit még csinálni vele…?

– Ha nem drága a vizit, Duci úr; mert ez szegény madár – – –

– Súra, ha maga az egész Gyárliget madarait döglötten hozná elém orvosi tanácsért azzal, hogy mit lehet még csinálni vele, magának még akkor is ingyen volna.

– Juj suta-buta. Mondja, Duci, van az egyetemen az udvarlásnak tanszéke?

– Miért, Súra?

– Maga kéne oda, tanárnak. Az egész országból oda vinnék a búskomor nőket. Megvidámodnának.

– Súra, maga kifiguráz.

– Igen, vágok szamárfület is. Hosszú orrot akar? Kaphat, ha nem mond valami bölcset.

– Hm. Hát ez a madár bizony döglött madár.

Minek hallatára Súra oly éktelenül nekividámodott, hogy le kellett ülnie; megrovóan néztem rá.

– Ejnye, kis szemtelen. Aztán, Milosád néni: énekelt is, mikor ezt a döglött madarat megvették?

– Óriási szamár! – kacagott torkaszakadtából Súra. – Aki ekkora bolond! Hát azt hiszi, döglötten vettük?

– Ejnye már – nézett föl az ókuláré mögül Milosád bácsi és csendre intette a viháncolókat: zavartuk a Cipőtalp fölötti konziliumot. Igaz, ez már több volt annál: az öregek ültek, cipővel az ölükben, nekiereszkedtek és nekimentek cséphadaróval a politikának.

– Hallod? Dolgoznak az illegálisok – újságolta Milosád bácsi.

– Ha mondod, akkor hallom – kíváncsiskodott diplomatikusan az öregem.

– No. És én még azt várnám, hogy híreket hozol. A feliciánvárosi rendezőpályaudvaron felrobbantottak egy olajraktárat.

– És most ez jó vagy rossz nekünk? – tettette Súra az ostobát és játékosan pisze orrot csinált. Egy pillanatra hallhattam lelkiismeretem hollókárogását, a bűnre készülők bánata borzolt végig rajtam: jaj, mit teszek.

– Ugyan számít ez valamit is a Császárságnak? – kapta fel ölébe a vaskaptát Milosád és rátette a cipőt. – Egy csepp a tengerbe.

– Tűzcsepp az olajtengerbe – javította ki elgondolkozva az apám.

– Vinné el az ördög a politikát. Ez, hogy énekelt-e? Sose énekelt ez, doktorkám, soha, egy mukkot se – gyászolta tovább, Milosád néni, a madarát. – Mikortól hazahoztam, se nem eszik, se nem énekel, csak gubbaszt a hintán. Aztán ma reggelre látom, hogy leesett.

– Nem is énekelhetett ez soha, Milosád néni.

– Nem-e? És miért nem?

– Mert nem fülemüle. Hanem veréb.

– Uram-teremtőm – jajdult fel nagy nyugalommal Milosád-mama. – Hát veréb…?

– Mint a pinty.

– Óriási szamár! – robbant ki Súra nevetése megint és hátravetette magát a székén – hát a pinty hol veréb?!

– Nézzenek már oda – pillantott fel Milosád bácsi a szigorú ókuláré mögül – ez már több a kettőnél. Azt mondják, a robbantást a vizsgálat szerint trotillal és toluollal töltött palackos pokolgéppel hajtották végre – mesélte az apámnak a feliciánvárosi robbantást.

A szemem se rebbent.

És mintha súlyt helyeznék rá, emelt, magyarázó hangon folytattam.

– Veréb ez, kérem, mint a pinty. Vannak ilyen lelkiismeretlen madárkereskedők. Maga a madárkereskedő festhette be fülemülére, hogy drágábban adhassa el; mire a festék felszívódik, beledöglik a veréb is.

– Hát van madárkereskedő, ilyen embertelen?!

– Van kereskedő. Súra, aki még sokkalta embertelenebb: a fegyverkereskedő.

– De hát miért nem kezdik a fegyverraktárakon? – okoskodott az öreg Milosád.

– Az! Ezt kérdem én is – merengett messzire révedő szemmel, az apám.

– Hja, Súra, tudja: mert a madarak ki vannak szolgáltatva a madárkereskedőnek. Ha akarta volna, sólyomra vagy akár sasra is befesthette volna – – –

– Jaj, bolondos! Verebet – saskeselyűre?

– Arra, Súra. Vagy ha nem, hát – – – hiszen hányszor történik így, pacsirtára festik, kap fényes kalitkát, életrajzot és díszsírhelyet az irodalomtörténetben: mindent adnak, csak egyet nem: az ének adományát nem adhatják neki. Üdvözlöm a ház cicáját, aki lám, melegen érdeklődik a verebünk iránt.

Az öregek szertartásos lassúsággal vonultak be a házikóba, dönteni sorsunk, életünk felől; végül nyájas huzavona után megállapodtak, hogy nem maradunk itt vacsorára, hanem ittfelejtkezünk: ők ránktukmálják, mi pedig elfogadjuk.

Ezalatt Súrával kettesben kigyászoltuk a verebet a kiskertbe, elzavartuk az „emberevő cicát” mellőle és fülemülének kijáró pompával temettük el. Aztán kerékpárra kaptunk és körülkarikáztuk a gáztartályt, át a vasúti aluljárón meg az egész telepen, keresztül-kasul. Súra elől nyargalt, én utána kullogtam, néha úgy nekiiramodott, hogy az út is felporzott utána és mire üldözőbe vettem a sarkot, ahol befordulni láttam, már eltűnt az utcán. Azt hittem, elvesztettem és tanácstalanul gurultam haza – amikor féktelen kacagással rontott elő a hátam mögül: kegyelemért könyörögtem. (Mint a tenyerét: minden sikátort, minden útrövidítő ösvényt a kertek alatt. Úgy ismerte a Csantavérkirályfi Lakótelepet). Megszánt, felcsatlakozott és félkormánnyal, szorosan egymás mellett, összefogództunk a beszélgetésre: Súra virágos ruhája sugárzott, én pedig a férfibüszkeségtől felpezsdülő fejjel vettem tudomásul, hogy a telepen hol itt, hol ott meg-megáll a férfinép és vetélytársul jelentkezik.

– Mit akar velem, Duci.

Elrémültem. Ilyen közel még nem voltam hozzá – ahhoz, amiért jöttem.

– Nem én, Súra: az apám. Én csak elkísértem.

– Miért hazudik a szemembe.

– Hazudtam, Súra. Én jöttem és az apám kísért.

– Ducika. Szépen, őszintén.

Megint. Mintha forrázó fürdőbe hajítottak volna és én kétségbeesett békaigyekvéssel evickélnék kifele a kopóvízből: Súra, irgalom. Halasszuk el – – –

Na! Duckó. Kövér. Számoljon be szépen, minek köszönhetem, hogy a mi sakkdélutánjainknak egyszer, mintha csak elvágták volna, végeszakadt, hónapokig pompásan nélkülözött és hogy tegnap nagy véletlenül elcsípett, minek köszönhetem, hogy másnap már itt karikázik a szoknyám után – – –

– Súra. A virágos szoknya a mindenem –

– Igen. Akárki. A fő, hogy valaki legyen benne –

– Nem! Nem! Igazán nem! Súra! És ha most kinyitná a fülecskéjét, olyat mondanék, amit – – –

– – – amit nem is hiszem, hogy lehessen csak így, biciklizés közben mondani.

– Súra! Édeske!

– Csak azért le ne essen nekem és néha ügyeljen a kormányára is, Nagyságos Zsírosbödön; ne kóvályogjon és ne édeskézzen engem és ne kerekezzen minduntalan alám, mert elgázolom.

– Súra, de igazán! – (és hogy összekapaszkodva karikáztunk, kezünk egymás vállán, nagy merészen megsimítottam a haját) – Súra, ha! Ha valaki azt mondaná, hogy én most tehetetlen, gúzsbakötött szamár módjára a maga virágos szoknyája előtt heverek, mint valami kikosarazott vőlegény… Mert hogy más nem is lehetek, én azt jól tudom… Ha!… Ha valaki azt merészelné mondani, hogy én ezalatt a három hónap alatt magát nem hogy három percre, csak egy percre is… Hogy kiment az eszemből meg hogy… és mindez csak azért van, mert hogy én olyan-de-olyan fél – – – félénk, olyan fé… gyáva ember vagyok, hát én azt lelőném, mint a kutyát – – –

Súra felnevetett a gyönyörűségtől.

– Nem hiszi?! Súra, én – én – én – Súra, én…

– – – Hogy is mondta, félember vagy félénk ember?

– Mint a nyúl, Súra. A maga nyula vagyok, a maga nyula. Súra. Minél jobban beleszédülök abba a virágos ruhácskába, Súra, annál messzebbre szaladok: irgalom, Súra. Azért jöttem, hogy fogjon meg és ne eresszen. Fogjon!

– Fogom is (máskülönben már elesett volna). De látja, ha maga nem félember, nem is félénk ember.

– Sárkányt ölök a kedvéért, Súra: csak ezt ne kívánja.

– Pedig jólesne hallanom.

– És nekem:  mondani!

– Ducika!

– Súra!

Nagyon erősen (és nagyon esetlenül) – megszorítottuk egymást (így is, kis híja hogy fel nem borultunk).

– …Maga valóságos kerékpárművésznő! Hova lennénk, maga nélkül –

– Bizony, hova is.

– Ezt nem is tudtam.

Szünet.

– Maga sok mindent nem tud.

Néma pedálozás. Súra elenged.

– Ducika…

– Tessék, Súra.

– Mi volt az, az előbb, azzal a… a kikosarazott vőlegénnyel.

– Súrácska. Drága. Addig nem hiszem el úgy sem, amíg nem leszünk elválhatatlan pajtások: igazán és egészen.

– Az ám, csakhogy, Ducika… Ez a bökkenő –

– A bökkenő…?

– Hogy tud-e sakkozni. Attól függ minden.

– Sakkozni…?!

– Úgy-úgy. Sakkozni. Emlékszik a sakkiskolára: amikor úgy elvert néha, hogy csillagokat láttam? Ma szeretném, ha ezt csinálná.

– Azóta nem játszom, Súra. Biztosan megver.

– Nem, nem engem kell hogy megverjen. Szedje össze magát, Kövér. Engem nem lehet megkérni; engem csak elnyerni lehet; Milosád-papától, egy játszma sakkon.

– Magát?… Egy játszma sakkon?!

– Én vagyok a tét.

– – – De Súra, ez… ez hallatlan! Ez lehetetlen. Valóságos középkor.

– Emlékszik arra a gambitra? Matt hét lépésben. És én nem is ismertem. Most vegye elő a gambitot.

– De Súra, megáll az eszem. Sohasem gondoltam volna, hogy ez nem tréfa, hanem a valóság.

– Ez nem tréfa. Ez a valóság.

– Súra! Hát maga tűri ezt?! Hát hihessem, hogy ilyen csudabogarak nem csak a regényekben lehetségesek…? Súra! Kispajtásom! Az ilyesmi nem játék, maga nem paripa, hogy feltegyék egy játszma sakkra.

– Nem, Duci. De meghagyom ezt a látszatot és nem bánnám, ha jól ütne ki. Hogy a maga öröme mellett Milosád-papának is meglegyen a maga szórakozása.

– Ez… ez bődületes! Ez felháborító! Feltéteti magát egy játszma sakkra! Ez égbekiáltó!…

– De azért ne kiabáljon velem.

– Akárkinek?! Bemennek az utcáról és elviszik magát egy zsákban, mert elnyerték egy játszma sakkal…?!

– Ne kiabáljon, itt van a fülem. És nem visznek el, nyugodjon meg: csak az ül le sakkozni értem, akire én mondom, hogy jöhet.

– Ez hallatlan!

– Hallatlan.

Dühöm elpuffogott, csupán az elkeseredés maradt: hónapok óta nem játszom, mi lesz, ha elvesztem. Súra pedig akaratos volt, derűsen, játékosan tartózkodó és szeretetteljesen kínzott: hallatlan.

– És ezt maga helyesli? Súra. Én egyáltalán nem helyeselném.

– Ne helyeseljen, Ducika drága – suttogta gyöngéden Súra: – játsszon.

Lemondóan tanakodtam magammal: én is szoktam sorsot húzni. Amikor tanácstalan vagyok, feldobok egy lyukas izlandi sándorkrajcárt: fej vagy írás. Aztán ha fej, igen; ha írás, akkor nem.

– Hogyan verjek lelket magába, Ducika?! Hát az is lesz, sándorkrajcár; de azzal a különbséggel, hogy ha  lyukra  esik, akkor  igen:  mind a két oldalon csak lyukra eshet. Azért sándorkrajcár, hogy lyukas legyen… Vagy nem?

– Nem, Súra.

– Nem-e? És miért nem?!

– Azért, Súra Édes, mert ilyenkor én mindig következetesen az ellenkezőjét teszem.

– Úgy?!… Nahát ettől ne is féljen, pimasz kis Kövér. Ha meg is talál nyerni engem egy játszma sakkon, nem lesz kötelező hazavinni, mint valami elnyert paripát: még mindig megteheti, hogy otthagy a szerencseboltban.

– Súra! Súra! Nem így értettem, nem úgy gondoltam!… – szóltam volna utána; de Súra itt indulatosan eltaszított, felállt a nyeregben, hogy jobban taposhassa a pedált és anélkül, hogy egy szót is szólna, hova – eliramodott.

Kétségek közt, hogy ezt a tapintatlanságot valaha is jóvátehetem, mélységesen elszontyolodva daráltam vissza Milosádék mézeskalács-háza felé.

– Mire hazaértem, valóságos jelenet tárult elém: a két férfiember nagyokat hallgat, jövendőbeli anyósom meg sír.

Hát így vagyunk; úgy látszik, időközben apám is előállott vele, mi járatban vagyunk – előre megrendezett kétoldali bekerítés áldozata vagyok; azzal a különbséggel, hogy én magam idéztem fejemre bekeríttetésemet.

Nagyot krákogott az öreg Milosád, elcsoszogott a dobozért és a kerti asztalon kiborította: óvatosan, hogy a különleges mestersakk faragott figuraszobrocskái le ne potyogjanak. Aztán invitált:

– Hát akkor egy pohárka papramorgóra.

Dehiszen tudjátok már, a pohárka nála játszmát, a papramorgó sakkot jelentett a maga milosádi nyelvén és én nem tartottam lehetségesnek, hogy amit Súra az apai feltételekről elárult, huncut kitalálás lenne.

Minden arra vall, a síri komolyság, a bagolyszemek, a felém-pislogás, Súra vérpiros nyaka és füle… Tehát nem hazugság.

Súra-mama kezét a köténye közt tördelve szipog és utólszor próbálkozik: jajistenem –

– Vénember, te csökönyös, te: finom szerzet vagy te is.

– Mit kell ennek akkora feneket keríteni.

– Feneket? Értsed meg, Vénember, nem ez a módja annak, ahogy az ilyesmit intézik. Nem engedem elkártyázni a lányomat –

– Ez nem kártya. Sakk!

– Az egy szem lányomat! Nem engedem –

– Bár téged is sakkon vesztegettek volna. Ha  akkor  üldöz a jószerencse, még meglett volna rá a remény, hogy elveszítelek és most nem szipognál bele a dolgaimba… Ej, már megest bőgsz – – –

Milosád néni megcsuklik és rövid nyikkanással felzokog.

– – – Jól van, nyanya. Bőgicélni: azt tudtok. Na: nyanyuska. Hiszen nem bántott senki. Eredj ki szépen a konyhába és intézd a vacsora dolgát, míg én idekint eligazítom a Súráét. „Egy szem lányod”…?! Valaha elsakkozták házukat, vagyonukat, az utolsó ingükig… A bűnbocsánatot és vele az üdvösségüket is elsakkozták Luther idején, a német meg a flamand vásárokon. Valaha elsakkozták egész tartományok adózását – végül ha már semmijük se maradt elsakkozták magukat rabszolgának. Na! Valaha elsakkoztak hercegségeket: nohát! Ha hercegséget lehetett, ezt is lehet. Ugye fiatalember. Hát hogyan is állunk: hány lépésben akarja a mattot?

Soha mérkőzést még ilyen nagy téttel nem játszottam; holtsápadt lehettem, ezt láttam Súrán, aki aggodalmában vérvörösre gyúlt.

Neheztelve pillantottam rá; és ő – talán megbánva már, hogy a Vénembernek engedett – tehetetlen szégyennel sütötte le a szemét. Súra, felnőtt vagy és kereső; és éppen most, egy ilyen lépésnél, aminek mindennél jobban a te hajlandóságodtól kéne függnie, Heimarmenére bízod, aki sorsunkat a hangulata szerint dönti el, vagy ami még végzetesebb – Atéra, aki a Veszély és a Szeszély istennője…

Sorra vettem a modern megnyitáselméleteket, azokat is, amelyeket a mi dühöngő sakkbajosunktól tanultam; volt egy szörnyeteg megnyitása a lángész és az őrület határán és én ennél kötöttem ki: gyors győzelmet ígért. Az öregúr csak kapkodta a fejét, egyre hosszabb töprengő-szünetekkel mentette a helyzetet, de csak az életét hosszabbította: gyulladt szemmel lestem, mint rohan a tiszta matthelyzet felé. Igen, ez lesz a legszebb: ha feladja. Ha félreáll a lánya útjából – mert ha nem, a mattnál tiprom el a gyalázatost.

Fojtott izgalommal ismételgettem sakkbajos mesterőrültem aranyszabályait, amit határtalan szeretettel, szinte rimánkodva kötött a lelkemre és édes aggodalommal adott mellém, egész életemre: a táblaközép megszállása, az ellenfél erőinek higgadt mérlegelése, gyöngéinek, lélektanának kipuhatolása – örökös ijedelem, mérges természet, rémlátások károsak. És a csel, az a mestercsel a királynővel, a lángész és az őrület határán… Gyerünk, belé hát azzal a villámcsapással – ki azzal a királynővel.

Súra már színeket játszott a vérvörös füle körül, de nem az izgalomtól: a haragtól. Ilyen játszi könnyedséggel, ennyi kegyetlen hidegvérrel nyerhetni paripát, nyerhetni hercegséget… de Súrát nem. Ez a gondolat megzavart: így hát Súrát nemcsak az dúlta fel, hogy sorsával-testével – ő a tét; hanem hogy íme én, gazember, Anankénél vagy Aténál – valamelyik sorsistennőnél behízelegtem magam, az istennő részrehajló és én most becsületes harc nélkül, egyszerűen „lekapom a győzelmet a levegőből”.

Már abban is ingadozni kezdtem, jól tettem-e, amikor leültem játszani és ezzel mindörökre megbántottam Súrát; hogy – ha ő gyönge volt is, hogy ellenszegüljön, én ezt a barbár sorshúzást pipogya módon elfogadtam. Erősnek kellett volna lennem; és ha másképp nem járok túl a Vénember eszén, hát én meg előveszek egy másik barbár szokást, fegyverrel toppanok be és megszöktetem. Asszonyragadás… Igen, ennyi barbárságért édesen tudtok haragudni, Súrák és szomjasan tudtok kibékülni: lehetetlenség ennyi leküzdhetetlen szerelmes ragaszkodást nem megbocsátani. Igen; itt hibáztam el. Megrendültem a gondolatára mélységesen: mi lesz akkor, ha az öreg Milosád, akit fülétől a farkáig tönkremattolok különben, a játszmát feladja – de Súra, büszkeségében sarkonfordul és megbántottan otthagy, ahol eredetileg világéletemben ácsorogtam a szerelemmel: a faképnél

igen, ez a gondolat végképp megzavart. Mi lesz, ha a Szeszély Istennőjét a Veszély hangulatában találom, holott már a megkérdezése is hiábavaló – hogyha egyszer nem-és-nem, nem jön hozzám, Súra úgyse jön hozzám, az arcára van írva… (ó igen. Életem legarcpirítóbb emléke lesz és késő öregségemig sínylem, valahányszor rágondolok. Hogy „harc nélkül”, ilyen lealázó módon csak úgy „lekaphassák a levegőből” – hát nem, Súra ebbe aztán igazán nem megy bele. Ha teheti, legyilkol és hosszú tőrrel – vagy kötőtűvel – a szívemben, a fülembe sugdossa és úgy engeszteli bosszúszomját: „nem megyek hozzád. Látod? Látod? Azért sem megyek hozzád”; és én lakolok, keservesen és holtan – merthiszen gyávaságom és eszeveszett, tőle-való menekülésem ellenére egész lelkemmel, mégiscsak azt szerettem volna. Hogy hozzámjöjjön).

Zavartan bámulom a táblát, a szemem előtt összefolynak mezők és figurák – amikor különös természeti tüneménynek vagyok a tanúja. Milosád bá’ – aki eddig úgy lebegett a matt felett, mint a varázsló bábja a tűzhányó felett – íme a kráter torkában most sétál át a levegőn, maga is varázsló: és ott viszi, ott lopja a királynőmet.

– Sekk.

Ho… hogyan?! Mikor huppant a levegőbe a királynőm és azt se tudjam, merre, hol: mise nélkül, lobogó nélkül ugyan hol kallódott a csatasíkon, hogy viszi már az ördög?

A különösen kimerítő töprengés után Milosád-papa ráncai kisimultak és szétolvadt a székén.

– Ezt elnézted, pajtás.

– Ezt el.

– Nem baj:  visszatesszük.

(Még hogy „visszatesszük”?! Micsoda vakmerőség, vénember! Ezt még megkeserülöd). Mogorván:

– Sose tesszük.

Súra kaccant egyet, mint a sípjel: vészesen, nagy vidáman.

– (De Duci!  Nahát!…)

Könnyű vértolulás a fejben, hasprés enyhe szpazmusa: „csak ez hiányzott”. Nem megmondta az én drága mesterem: az ellenfél erőinek higgadt mérlegelése – meg hogy mérges természet, rémlátások károsak…?

Oda a királynőm, oda a csel; a mestercsel, amit sakkbajos ex-világbajnok mesterem talán egy ön-és közveszélyes Halhatatlan Játszma alkalmával hagyott a sakkjátékos emberiségre – a lángész és az őrület határán.

A táblát elönti a milosád-veszedelem, katonáim izgatottan tanácskoznak sátraikban, én körülhordatom a véres kardot.

Tán még az segítene rajtam, ha az utolsó percben táviratilag a javamra változtatnák meg a játékszabályokat. Ime, mint a varázsló bábja lebegek hátralógó fejjel – íme megnyílik alattam a füstölgő kráter a Balvégzet poklával a fenekén és mindaz a jó, amit a milosád-veszedelemnek tartogattam, nyílik-nyiladozik alattam a MATT: oda a tisztelőny.

Ha már azt a barbár játékot játsszuk, ahol az asszony a megvadászott vad, az erőszakkal rablott nemes jószág – most legalább kiélheti magát és sütkérezhet diadalában Súra: lám, Até – a Veszély és a Szeszély istennője sem adja olyan ingyen.

Mert drága vad ő, Súra és büszke, ritka példány.

Orrcimpája tágul, izgalma az ingerek diadalmenetében lobog és ünnepel; összenézünk, a pillantás mint párbajnál a kardél… Súra, Súrácska, egek, mi az – már annak örül, hogy vesztésre állok? Hát már nem közös örömre, már nem a mi győzelmünkre harapja be az ajkát, ha beharapja: már nem egy az enyémmel az inger a kézben, ha húz, a táblán kóválygó gondolat és Até – a Szeszély és Veszély istennőjének a megkérdezése, hogy mint szól a Végezés és mit rendel felőlünk, egybekeljünk, ne keljünk…?!

Igen-igen, a játszma is olyan, mint az a lyukas izlandi sándorkrajcár, amit feldobnak: hiszen akármelyik oldal felől is, mindig a lyukra esik – de most a lyuk nem  igent  jelent, hanem  nemet:  és hogy már ne is keserüljem-és lakoljam ilyen nyomorultan, ilyen egész-életemre-sebesülten, hogy Súra ezegyszer ugyan nem lesz az enyém.

…És Súra csak állt-állt – nem is állt: lebegett lengén és virágos ruhájában színesen világolt; Súra, aki nem lesz az enyém: ha győznék – büszkeségből; ha vesztenék – veszteségből.

.......................................................................................................................................................................

A leghebehurgyább lépéseket tettem. Már csak a félszemem sarkából figyeltem a táblát; a sakkhelyzetet; az egész idegen világot, ahova becsöppentem és mérföldes ugrásokkal távolodtam tőle… a VASÁRNAPI ÚJSÁG képes címlapján legelésztem kukán és a díszes vertarany ereklyeházikón, úgy olvastam hozzá a magyarázó felírást, szánalommal: „A csecsulánvárosi ásatásoknál meglelték Országgyönyörítő Szent Csalavér Királyunk Eszét”.

Úgy? Hm. Lássuk csak, mit mond tovább.

„…a Csalavéri ÉSZ csudálatos épségben maradt meg hosszú századokon át a föld alatt. A Boldog Kormány most bámulatos finomságú vertarany Cizellatóriumot csináltatott Szent Csalavér Eszének Tokjául és az egész országban közszemlére teszi… A Boldogságvonat, amely a Szent Király ESZE TOKJÁT az országban körülhordozza, a napokban indul diadalútjára a huligánvárosi pályaudvarról, mely aktus, ünnepi méltósággal hullámzó tömegeivel és az Országos Másodláma személyes konvulziójával a Szent Király ESZE TOKJÁNAK első közszemléje lesz: arany vágányon veszteglő bársonyvagonon pihen majd a Cizellatórium és úgy robog egész Huligánián keresztül, hogy hadd imádják a huligánok és hadd csudálják Országgyönyörítő Szent Csalavér Királyunk ESZE TOKJÁT”.

Igen, igen; percre se felejtkezzünk meg róla, hol vagyunk: ez Huligánia.

Elméláztam a Milosádék kertjén, a kénsárgán hunyorgó napraforgókon, a Békászó Gólya szobrán és messze elkalandoztam a játszmától: a csecsulánvárosi ásatások jártak az eszemben; aztán az arany vágányon veszteglő Boldogságvonat, végül egy hír, egy rendőri hír, amit egy képzelt újság hasábjain leltem, „lapzártakor” egy eldugott sarokban, lehúnyt szemem mögött a jövőbe néző képzelettel:

„…felelőtlen elemek ismételten megkísérelték, hogy a Boldogságvonat oly ájtatos szertartását megzavarják… néhány suhancár, akinek sikerült a zűrzavarban eltűnnie, „ORSZÁGGYARMATOSÍTÓ KORMÁNY ÉS A BOLDOGSÁG”, valamint „Szent Csalavér Néhai Nagy Királyunk ESZE avagy a MI ESZÜNK TOKJA…?” cimmel – gyalázkodó röpcédulákat osztogatott… A bombák, amiket a felforgatók az Arcraborulás pillanatát kihasználva dobtak a Cizellatóriumra, nem robbantak mind… a röplapot mindenki haladéktalanul szolgáltassa be a legközelebbi csendőrplébánián, ahol a csendőrplébános majd megfelelő átkot mormol felette; a csendőrség nyomatékosan figyelmeztet mindenkit, hogy haláleset nem történt… A kiküldött bombaszakértők megállapítása szerint trotillal és trinitrotoluollal töltött kétrekeszes palackokról van szó… Mindezideig a bűnszövetkezet nyomára jutni nem sikerült, de… űzőbevételüket a nyomozóhatóságok már foganatosították…”

…Mindezideig nem sikerült a bűnszervezet nyomára jutni? Igen, kedves Lapzárta – „mindezideig”. Ha olyan emberekre épül, akik megszokták a házkutatást, tűrik a verést, a meghurcolást. Hát nem valami mélységes Isteni Bölcsesség nyilvánul meg ebben (és talán magának Heimarmené Sorsistennőnek részvétele a bűnszövetkezetben, ami valaha kormányzó párt lesz és maga az ország:) ez már magában nem az istenség szava-e, hogy a játszma hajlik, távolodik tőlem… Súra, Kispajtásom, Virágos Ruhácskám: szabad-e, hogy magammal rántsalak – hogy festékezd a sokszorosítót; hogy dugdosd a kinyomott kész anyagot az ágynemű, a ruharongyok alatt (ahogy később dugdostad is); hogy megosszad velem a futást, az ütleget, a szenvedéseket? És szabad-e, szabad-e, Súra, mostmár, amikor a pajtásság nekem kétszeresen lehetetlen, szabad-e veszélybe sodornom a nyomdát, a hajnali palackforrasztókat, az olajtartályok levegőberöpítőit, csak azért, mert a játszma a javamra billen – – –?

Mit is művelek?  Játszom!  Até, a Szeszély és Veszély vaksi istennője legyen irgalmas hozzám – mert nem irgalmas a filozófia. Hadd szálljak magamba és hadd éljek úgy, hogy „ha ma, úgy ma; ha holnap – holnap”: de ne haljak meg „a mulasztás töredelmével ajkamon”. Mi volna, ha ma este értelmemet lezárom és mielőtt agyam elmerevül, számot kellene adjak magamnak róla, a szégyenről, hogy  itt sakkozom tétlen  és hogy  miért…  Mondhatom majd, hogy „serényen! hívségesen! tevékenyen! – íme: semmit meg nem bántam, semmit nem hagytam megtétlenül”…?!

Ó, családvágy, még nem is engedtem neked és máris, keserű perc, halálomig felpanaszollak!

.......................................................................................................................................................................

Még ha az ördög szállna is belém; vagy sakkmesterem, akinek minden húzása közveszélyes és két lépésre matt – még akkor sem szabad elvennem Súrát.

Már azt is elfelejtem, hogy sakkozom és csak gépiesen tologatom a figurákat.

– Ducika drága, hát játsszon egy kicsit, játsszon az istenért, koncentráljon, hát ezért tanítottam? Elsüllyedek szégyenletemben – – –

Felpillantok.

A ferdetörzsű almafának dőlve, a könnyű nyári izzadtságtól pihegve – a frizurája aranysugárzó szőke öntvény, a lábfeje picit befele, mint a kis kacsáké és a szeme… a szeme a csalódás és a jóreménység: az enyém.

Enyém az egész lány: Súra az enyém. Most veszem észre, homlokomon nyugvó iriszén: „ne múljon rajtam” – sugallja esdekelve: ő már szeretné – – –

Oroszlánmozdulattal lendülök előre, a táblára; két kezembe mélyesztem a fejem és áttekintem katasztrófális helyzetemet. Hiszen engem  lesöpörtek  a tábláról.

Mint a véreb, csapok le az elözönlő milosád-veszedelemre. Az első hézagra, amit lelek. Megálljatok, mindnyájan megálljatok: kihoztatok a sodromból… úgy vágom hozzá a mestersakk faragott figura-szobrocskáit a táblához, mintha haragudnék. A jó Milosád-papa nem bírja ezt az iramot; fülöncsípem az élgyalogját és komoran – mint a lefele tartott hüvelyk a római cirkuszokban – bemondom a sakkot

most egymásután, mint a gépfegyversorozat, peregnek a sakkok – sakk! – sakk! – sikerült a milosád-veszedelmet „kitempózni”: és mialatt hatalmas hadseregével szanaszerte cselleng a táblán, én a magáramaradt király életveszélyével visszaélve – bölcsen és potyán pöccintem a pokolra tisztjeit

gyalázatos kelepce, átkozott matuzsálemi csel. Milosád bácsi vergődik; hümmög, hámog; mérgelődik és úgy méregeti jobbról-balról a dolgot: benn áll a sakkban – de a királynőn keresztül. Talán, ha gutaütéssel ott terülök el a játszma mellett vagy táviratilag most meg az ő javára változtatják meg a játékszabályokat – akkor igen; az talán még megmentheti a királynőjét. Milosád bácsi sakktörténész és régi mester, tudja jól, amit minden sakkönyv tud: nincs mentség; napirendre térni a veszteség fölött s újult gyűlölettel – fel! rohamra!… – és mégis, Milosád bácsi nekiadja magát a töprengésnek

ha ő leül, egy hétre ül le: Milosád-papánál a töprengés külön veszedelem

én kombinálok és villámlok tovább, akár az ámokfutó – hogy újjáalkossam vert seregemet; ellenfelem azonban nem mozdul. Nem ő…! Beleőrülök. Súrára nézek: hátratett kezekkel hever a fán, izgalom lúdbőröz a bőrén és fojtóbban, mint az ölelés, összekapcsolódunk szemmel… Igen, Súra már egész szívével hajlik a mi győzelmünk felé, a fészkünk felé a hegyen, a könyvtár varázslatos világa; a sok orvosi kiokosítás, a hangtalan esti becézés és a faggatás felé az ágyban, hogy miért hol és mi történik a hajnali sétán – – – minden felé, ami később következett

szárnyaszegetten néztem szét a táblán: megtépázott hát a milosád-veszedelem: legjobb esetben döntetlen. Lehetséges volna?… Az istennő felmondja hivatalát és a halandókra bízná a döntést…?!

– Milosád bácsi. Felajánlom a döntetlent.

– Dehogy ajánlod, dehogy ajánlod – dörmicsél Milosád-papa; és azzal a borzalmas gépi biztonsággal nyúl a figurák után, mint a barokk sakkautomatái. Ördögi masina ez a Milosád, szerkezetében a győzelemmel. A küzdelem kiújul, mostmár aztán gyalogverseny a tisztekért, a tiszteken keresztül Súráért – életre-halálra… és a játszma megint az volt, aminek indult is: a mérvadó istenség megkérdezése

éreztem a szövetséget – a bizalmas, kedves testet, amiből a jóreménység sugárzik: Milosád Súra, amint élete, házassága, parányi szíve gondjaival reszketve-rettegve, áhítattal mered a sakkra, amelynek nyelvén az Orákulum szólalkozik. És minden egyes lépéssel közelebb nyomult a Végezés, ami rendeltetett felőlünk: mintha… Mintha kőtáblákból, szörnyeteg Könyvet láttam volna felnyílni, a Végezés oly gyakorta emlegetett, embernemlátta Könyvét; és felkapaszkodtam a Könyvre és másztam a sorokon, mint mikor egy könyvre rászáll a légy és akár a légy – szaladgáltam az idegen, a sohasem-hallott neveken, a sorsokon, a milliárd kéjenc ingeren, amivel az ágyon és a Könyvben megfogan egy ember és új sorsok sorsa lesz: láttam Anankét, aki fölötte áll az olümposziaknak; láttam Atét, a vaksi gonoszkodót, a Szeszély és Veszély istennőjét és Heimarmené roppant asszonyarcán a márvány-szájnyílást, ahol a Rendelés megnyilatkozik és a szó egyszerre Szózat, Jóslat és a Végzet. Milosád-mama jelent meg a konyhaajtóban, hogy öldökli-e még egymást a két bolond – és mint érzékeny lepény, terült szét a játszmán, a felállításon az agy s nem is fogadott be mást, csak az időnként vissza-visszatérő démoni sugallatot: „a lehetetlen nem-ismerése, elszánt higgadtság, vad nyugalom: a rémlátások károsak”… Ó, miért is nem magoltam be, én sajnálnivaló szamár, a sakk matematikáját! Mi volna most, ha a végjáték függvényeiből kiszámíthatnám a matthoz vezető differenciálhányadost…?!

.......................................................................................................................................................................

Egy hátsó-euráziai mohamedán mese mondja a Két Sikoltásról, két gazdátlan sikoltás ment egyszer Alláhnak elejbé a borotvahídon (mivel orgyilkosok áldozatai voltak, de nagyon jámborok) és a híd közepén szembetalálkoztak: mi is, hiába minden jámborságunk – többé nem tudtunk kitérni; csak birkóztunk hát és tántorogtunk, mint a két gazdátlan sikoly a mélység fölött; Milosád már újra fojtogatott – én meg titkos fogadalommal fordultam dühöngő mesteremhez a lángész és az őrület határán: hogy odatartom magam egy játszmára neki, ha most, csak most az egyszer – kicsikarom a mattot.

Ebben a pillanatban megrázó, képtelen dolog következett.

Súra lépett a táblához – a játékhoz, ami őérte ment – arcán a szenvedés, szemén a láz: serény, nyugodalmas mozdulattal (hogy torkában verő szívét ne sejtse senki) –  összeborította a figurákat.

Milosád bácsi fölrebbent töprenkedéséből; de én – én fülrepesztő csattanásra rémültem fel. A Végezés szörnyeteg könyve volt, pedig már közeljártam a nevemhez; de az utolsó pillanatban kőtábláit iszonytató zengéssel csapta be a Márványarcú

Súra választott  – de Ananké, a Sors nem válaszolt, hogy Ő is így választott volna. A rekkenő, remegő melegben, a vasárnapoló derűs mély csendben a gólyaszobros kert, a pirostéglás mézeskalács-ház, az irdatlan gáztartály kérdően néztek Súrára – mi volt ez. Súra torkán összefutott a könny és csak állal intett az ajtó felé, ahol Milosád-mama invitált: vár a vacsora – – –

Mint a bolygók összeütközésekor elmaradó hangyaháború – úgy tűnt el a matt. Pedig a mérvadó istenség már-már hajlandónak mutatkozott, hogy a tenyerére vesz, behemót bálványszobrának asszonyszája mozdul és én meghallom a jóslatot, ami egyúttal végzetem; de a sakkszobrocskák dőlésekor az igézet megbomlott; úgy rémlett, látom a nevem és már-már megpillantottam, amikor a szemem alól csúszott ki a másik – hogy ki az, aki mellé van írva: Ananké Könyve rettentő csattanással hullott vissza a semmibe.

Úgy érzem, ezen a ponton életem széjjelválik; egyik sorsommal elvettem Súrát, de ellentétbe kerültem az Istennővel és el is vesztettem büntetésül – és másik sorsommal nem vettem el, de elvesztettem volna magamat és soha nem mertem volna a puszta kézzel, a puszta barátságossággal felfedezni és bejárni Hátsó-Euráziát.

Hányszor-de-hányszor nem! Ott álltam előtte; úgy aludt, mint a kedves halott: a hátán. Két kezét a halottak illedelmével kislány-combjához simította; a szája nyitva, de mozdulatlan. A Nap bevert és alásütött a szemnek: hajnal.

Lesiklottam hát az ágyról és felkészültem; egy térkép is volt velem, azt hordoztam mindenhova – Lauderdale: Csodák és Borzalmak Országa, HÁTSÓ-EURÁZIA; és azzal a szenvedéllyel indultam neki, ami ha a Kedves karjaiba hullhat, többé lelkiismeretfurdalást nem ismer.

Az ajtóból még visszanéztem, les-e, Súrácska lát-e, de nem; és mikor végigsiklottam mozdulatlan mellén, édes szemérmén, talán már ki is hűlt, mindenkém – elállt a szívverésem. Valaki felfütyölt, már hívott – egy derék üvegmunkás a jellel, aki a palackot elforrasztja; de én még visszaléptem és heves gyöngédséggel takartam be. Közelhajoltam: az élet melege átsütött a bőrön. Lágy árnyékvonalat láttam, a karotiszon a szívcsúcs lökését: a verőér ringott fiatal, szabad nyakán.