Hogy India

szavával éljek, ez a könyv a Kétszerszületettek közül való.

Nem a Hétszerszületettek közül, ami (Hátsó-Euráziában) azonos az előkelővel, a királyok kasztja – és sohasem lesz méltó rá, hogy egy-polcra (könyvespolcra) emelkedjék a világirodalom Hétszerszületettjeivel.

Valami hasonló katasztrófáról számolhatok be ugyanis, mint amilyen Atlantisz elsüllyedése volt.

Hátsó-Eurázia, teremtése pillanatában: még akkor, amikor földjére és soraira emberi szem nem tévedt – elsüllyedt egy akváriumban.

Rendőrségi akta, hadbírósági burnótos szelence, bűnjel, végezetül vádpont lett belőle: gonosztett a puszta kéziratból.

Jóslatszerűen következett belőle a büntetés: bűnhődése annak, hogy valaki a Gyarmaturalom szemébe merje mondani Hátsó-Eurázia csupasz tényeit. Öt esztendei fegyház és a munka megsemmisítése volt a harsogó Isteni Döntés – amikor összecsaptak a hullámok embernemlátta gépelt oldalai fölött.

A katonai fegyintézetben a veszteség magányos fájdalmával adhattam számot magamnak róla, ami történt; íme – a Dzsinn, amit a hatszáz oldal palackjába zártam, előfüstölgött és a saját palackomba zárt: „…Itt vagy hát, HULIGÁNIA, itt vagy, szörnyűségesen…”

Így idéztem néha, keserű hajnalokon, a többé nemlétező könyvből. Vajon kiemelkedik-e valaha még a bűnjelek akváriumából a rettentő földrész…?! – bánkódtam rajta vég nélkül, a zárka negyvenszemélyes magányán; de dühöm, sebgyógyító iróniám és verhetetlen életingerem lassanként rendbeszedett.

Elsüllyedt, mint Atlantisz. Nem az első földség, ami. Nyomtalanul. Szokjuk meg: többé nem emelkedik ki.

– …  Nem-e?!

És kezdtem csudálni az Ügyész Urat, aki úgy képzelte, elbánt a szörnyeteggel, amelynek hét élete és ezer halála van – – –

 

.......................................................................................................................................................................

.......................................................................................................................................................................

 

Minisztertanács gondoskodott róla, hogy a kézirat megsemmisüljön; de amiről a minisztertanács, szerencsétlenségére, nem gondoskodott: az író megkerült. A Bűnügyi Levéltár összelőtt pincéin előkotorta hát a kézirat rongyait, nekilátott a szerző és kiemelte az elsüllyedt HÁTSÓ-EURAZIÁT.

– …Ön el sem képzeli, Ügyész Úr, milyen rozoga alapokon állhatott ama Társaság és amaz Álladalom, ha létében fenyegette – egy kézirat…!

Nem ez volt az egyedüli és nem ez a legnehezebb veszteség, amit az író el nem mulaszt, hogy Ügyész Úrnak ezúton megköszönjön. De ha az új, szabad ország szerzőt nem találja bűnösnek abban, hogy meggyőződésében él és szuverén lelkiismeretével gondolkozik – ezt és mást, még sok minden elátkozott palackot kiemel majd a háborgó akváriumból.