Anibel

A napsütötte zápor

Ce que j’appelle cristallisation, c’est l’opération de l’esprit, qui tire de tout ce qui se présente la découverte que l’objet aimé a de nouvelles perfections.

STENDHAL, De l’Amour, Deuxième préface

O le désespoir de Pygmalion, qui aurait pu créer une statue et qui ne fit qu’une femme!

ALFRED JARRY, L’Amour Absolu

Mi urunk a Megváltó Jézus Krisztus Születésének 19**-ik esztendejében, az Ember Ember Által Való Kizsákmányolása Megszüntetésének **-ik évében – megváltatlanul és kizsákmányoltan, mint még soha – bandukoltam én egy kora tavaszi délután a Libatopi Lápról jövet, végestelen végig a Gyalomszegi úton. Csutakforma fák, téglára tetovált kannibál kerítések alatt el – még az idegeimben az izgalma annak a délutánnak, itt reszket az ujjam végén – a gyárkémények szikrafogóin az eleven, forró levegőgomolyok délibábolása

vibrált a világ

az Állami Bőrkikészítő- És Ványoló: a bőrgyár füstkürtői; a körülszegezett, bűzölgő gereznák a szárítóudvarokon a Libatoplápi Rétek felé zúduló villanyvicinális a Malomszék utcánál, ahol sorompója van, és várni kell; a sorompó sávos póznája, ami olykor elválasztja a világosságot a sötétségtől (Észak-Ázsiát Dél-Ázsiától) és a kicsattanó Nap a záporra tűzött és sütötte, sütötte – – – hol is kezdjem?

A sorompónál várni kell, amíg a vicinális lehagyja a bőrgyár Főbejárati Versenytábláját a sztahanovista élcserzők és cserző élvargák nevével és százalékaival. Lehagyja a Köztisztasági Seprő És Öntöző Robotgépet (s annak veszteg hátsókerekénél az éppen vizelő élöntözőt, a vonat után bámulóban). Lehagyja a messzeségbe vesző bőrgyári palánk meszeltes élbetűit – A PÁRT AZ ÚJJÁÉLEDÉS MOTORJA! MINDEN PERCÜNK MOZGALOMMAL A SŰRÍTETT TÖBBLETGYORSBŐR-VÁNYOLÁSÉRT –, és lehagyja magát a megtorpant élbandukolót is. Itt történt, ha történt egyáltalán valami azzal, hogy nyakamba kaptam a felhőszakadást.

Soha még ilyen vidáman kerekedő zuhét, soha!

Mi megy végbe bennem? (hegyeztem lelki füleimet) mi ez, amit itt találok májam rosszaságtartályában, mi ez, amit itt lelek hamis zúzám üres fiókozatában, ahol az imént még semmi se volt, mi ez?

A Boldog Remény.

Az első, boldog, új sugár kópésága, kéretlenül, hívatlanul.

– Még a kerekek alá mászol, hülye, minek örülsz úgy, mint majom a farkának?! Majd még lecsukatom magam miattad – dörmöghette magában a vicinális vezetője. Alighogy a helyiérdekű elcsürüszkölt, a külvárosi trolizsánsz is, majdhogynem a bokámra szaladt. Szerencsére még idejében, vadul rám csengetett:

– A börtönbe akar juttatni, édesapám?!

Hátraugrottam. Máris a Köztisztasági Sepröntöző Ördögmotolla következett, a keféje kis híja hogy oda nem nyomorított a sorompónak. Az élöntöző barátságosan megérdeklődte:

– Hát most én magáért felakasztassam magam?

Másodpercekre háromszoros halálveszedelemben forogtam – min is nagyot kacagtam örömömben. Az mentett meg, hogy a sorompónak is volt annyi esze, a sávos pózna a magasba huppant, a Gyalomszegi úton ismét összekötötték Észak-Ázsiát Dél-Ázsiával. Újra nekivágtam a Gyalogpap utcán a városnak, ugyanazon a Gyalogpap utcán, amelyen valamikor, valaki… nos, hazudnék, ha azt mondanám, hogy szembejött velem; mert jóllehet nyolc évig nap nap után szembejött, azóta sem, soha; és hogy mi volt, mi nem volt rajta olyan csodálatos, ha egyáltalán igaz volt, s lehetséges ilyen orr, tudja a manó. Mert talán még hirtelen halálom pillanatában is, összefoglaló búcsúlátomásként a női nemről ő merülne – ez merülne fel előttem: orrának trapéza. Teremtő atyám! Ernike orra-trapéza! Itt egy pillanatra –

– itt egy pillanatra abba kell hagynom az emlékezést egy híján háromszáz esztendős szívemmel, amelyen (büntetésül) rajta ül sok-sok szerelem angina pectorisa; abba kell hagynom, hogy szabad folyást engedjek a végelszontyolodásnak, amiért Anibel óta másmilyennek, mint gyalázatosnak a szerelmet elképzelni nem tudom.

Áldozati bárányok bosszúszomja! Hányszor, de hányszor van úgy, hogy rajtakapjuk magunkat mi férfiak. Garázda asszonyainkat a szadizmus és a szerelem egy dárdájára nyársalva képzeljük. Tucatszám felfűzve, szíven keresztül – eleven gyöngyök! És még így is – rajtamaradva – sokáig élnek, és alattomosan sóhajtozó kacérságuk leírhatatlan. Még így is, a sorból, összevihognak szeretőikkel!

De jaj, ezerszer jaj. Sem az átalvert asszonyok szívsebét meg nem gyógyíthatjuk, sem egy tucat jól irányzott pofont ki nem osztogathatunk – felerészben a barátságeláruló drágalátos cimborák hajdanvaló pofájára, nagyobb felerészben pedig a hűségről feledkező ledérkék liliomorcájára.

Méreggé válik, hogyha a begyemben marad: hadd engedek hát szabad folyást ennek a szerelmi szívbántalomnak. Gyászolni a mulasztottakat, keserülni a kiosztatlan monoklikat, átkozni a pisztolytárban maradt mind a hat golyót.

Bizony mondom néktek. Akit a leküzdhetetlen álomkór valaha feljogosított a reményre, hogy Epimenidész nyomdokába lépve, egy híján háromszáz évig él, az tudni fogja:

– ők?!

még a legmakulátlanabb hűségük is csak afféle beidegzés; „kondicionált reflex” – az idomítás csodája

mert alaptermészetük a megátalkodott ledérség, a legvásottabb paráznaság

mert milliószámra pimaszul (igenis pimaszul!) a nők életük szüneteltetésének érzik, ha nem lakmározhatnak – torkig benne és színültig vele – a paráznaság kövérjén

hiszen ezek nem erkölcsi lények, ezek utolsó porcikájukiglan tisztátalanok; ezek nem azok, aminek kiadják magukat: „ember lányának – ádámivadéknak”; ezek nem is a faj igazi nőstényei

ezek csalók, ezek betolakodók, ezek hasonmáshüllők, ezek, ezek – ezek menyétasszonyok!

menyétasszony volt Boriska („die Borischka! die wunderhübsche Ungarin!”) – Keve Tibor élete elgázolója

menyétasszony volt Humayer Ildikó (őbenne a Nimfomániások Szabadkőmíves Nagypáholyával Egyesült Fehérférfi lincselő Ugandai Ku-Klux-Klan rohangált szabadon)

menyétasszony volt Ernike (egyszer az utcára rohant meztelen, és világgá ordította – „hát tehetek róla, hogy akkora klitoriszom van, mint egy lónak?!”)

menyétasszony volt Hangyálka, a fekete léptű, fehér májú Verderber-unoka, ha titkolta is – hányszor, de hányszor rajtakaptam! hjuj, de még milyen!

és menyétasszony volt (mert a rárohanó férfihordák ellen is a nemiség volt a páncélzata) – de még mennyire hogy az, menyétasszony! ő is! ő is!

Anibel

…Hát lehet? Elválasztani a szerelmet a gyalázatosságtól: hát lehet?!

Akkoriban mázolással foglalkoztam.

Éppoly kevéssé közelítette meg a művészetet, mint a megélhetést; az ilyesmiről mondják, hogy megélni kevés, éhenhalni sok. Kizsákmányoltak, a sok mosolygó élelmese, és nekem csak még örülnöm kellett, és hálálkodnom is, azért, ami csurrant-cseppent. Ha azóta jobban boldogulok, lelkemre – nem én voltam az élelmes, hanem körülöttem azok, akiknek rám, figurára szükségük volt: mint figuránst toltak a fejük fölé óvatos duhajok, és szó se róla, megültem minden lovat, amit mások adtak alám. Mondom, mozitranszparensek mázolásával foglalkoztam, amíg fel nem ütöttük főhadiszállásunkat az Upregurán Színház műhelyépületében; s itt azután sok minden kialakult, többek közt a díszletfestés is, az „állandó”, a „biztos” – „a nagy buli”.

Hárman voltunk a bandában: Csiger Csibi, Ludány Dudi – mind a ketten egykori zászlósok a kezem alatt. Úgy halásztak fel.

Még az első időkben történt, hogy hazakecmeregtem.

Tábori komiszból szabott, friss trágyaszín civil zakómban kényelmetlenül feszengve, ott lődörögtem Upregurán Mnrávó apánk szobránál – az Angyal Vezette Oroszlán körül – az Upregurán Színház előtti téren, és a dísztéri gyér napsütésben ezt a bősz, békebeli galambetetést figyeltem (jómagam meg se próbálkoznék vele, tudom, tőlem félnek). Csak elnéztem a boldog, az igazi civileket, amint a galambokat édesgetik – azokat, akik elegánsan átvészeltek idehaza mindent, és halvány fogalmuk sincs, hogy innen hány év, hány ezer kilométer a lágerélet, vagy hogy milyen az a vorkutai vasút, amelynek minden egyes talpfája alatt egy hadifogoly van eltemetve… Egyszer csak vállon kapnak, körülveregetnek; ölelgetnek, lapogatnak.

– Nicsak, nicsak! Simon te! Nem hiszek a szememnek, no nédd, a hadnagyunk!

– A hadnagyunk, aki vót!

Ludány Dudi. Magam is megörültem.

– Csibi! Dudi! Gyerekek!

– Simi, az égből pottyantál! Hát megvagy?!

– Az utolsó leszámlálásnál még megvoltam: meg hát, hogyne volnék!

– Micsoda meglepetés! Mit csinálsz?

– Facér vagyok, mint a madár.

– No csak hogy megvagy. Miféle gúnya ez rajtad, pajtás?

– Egy szúrásod van.

– Ökörség, öregem: adok egy rucit. Beszervezzük a Sömjént.

– Gyerünk Dudi, ezt megöntözzük. Simikém! Beszervezünk. Gyerünk át a BARBÁR-ba.

Másnap már ott ténferegtem a színház műhelyépületében, a Borispán utca, Cimbalomszeg utca sarkán –

– ott lábatlankodtam felszegett fejjel, és a szűk udvar kútfenekéről a záporberendezés mennykő magas, vitézkötéses víztároló tornyát bámultam. Vad nyüzsgés, kajabálás körülöttem.

– Bal hármas!

– Megy!

– Eladómenyasszony hátfal!

– Jöhet!

Csigán húzgálták az ég felé a temérdek vászontákolmányok rozoga, vézna hártyáit az asztalosműhelyből a tetőemeleti műterembe; a mindenható Verderber bácsi vezényelt:

– Apákésfiúk az istenfátokat. Apákésfiúk ablakkizárás?!

– Eladómenyasszony változás!

– Megy!

– Mi ez?!

– Eladómenyasszony erdőrészlet.

– A frászba vele. Curukk.

– Úrésbáró hármas, horizontfüggöny.

– Cigánykovácsrézkakasa, második.

– Hová viszed, marha, hová viszed?

– Ez neked vérpad?! Vissza a kacattárba!

– Mondom, hogy ne másszatok rám egyszerre hatan. Zsiga, hoci azt a nyakolajat.

– Nándi bácsi! Nándi bácsi!

– Bihom Bán holnap! Az egész! Díszletes próba.

Eleinte mindenki amolyan tutyimutyinak nézett, és nem is voltam egyéb, csupán afféle fullajtár, alárajzoló és alámázoló.

Csiger meg Ludány – ők igen. Értettek az üzletszerzéshez, itthon voltak az első perctől fogva, és ismerték a dörgést; s bizony én voltam a mi hármas bandánkban a legélhetetlenebb. Üzletszerzéshez szakszervezetnél, pártnál, munkajuttató Hivatalos Közegek megkörnyékezéséhez – alig csinos, légyottra éhes reménybeli családanyák megfőzéséhez – nem értettem.

Én pattintottam a krétazsinórral a ház nagyságú négyzethálózatot az Óriásfej alá, én skicceltem rá az elbűvölő Óriásfejet; én pingáltam a nyolcméteres szemöldököket, a tízméteres fülcimpákat, a tizenkét méteres orrokat – és mint afféle bűntudatos élhetetlen, bizony mázolhattam volna holtom napjáig, ha Verderber Nándi bácsi szeme meg nem akad rajtam… De addig! Kitoltak a piszok fráterek a „volt” hadnagyukkal! Gürcöltem szakadásig, mázoltam rogyásig – rakásra:

kéményeiből tűzlövellő cirkálót

bűvös, de ellopott fiatalító por világító kazettáját, fondoros tolvajokkal

lövöldöző páncélvonatot

szuronyerdőt hol ezzel, hol amazzal a Vezérrel

könnybe lábadt szerelmi párzókat – méteres rákveres fogínnyel, lazacszínű füllel

bosszúesküt rebegő copfos partizánkislányt, amint egymaga, lesből, egy jól irányzott lövéssel megment egy egész ezredet

zöld mongolarccal viaskodó párducot

megrekedt jégtörőt a jégen

ernyőzve visszahulló atomrobbanást

szigonyos, szerelmes bálnavadászt

holdezüst pálmafák alatt porcelánfrakkos olajbanditákat

banánszoknyás, megvonagló csábörvényt magas tamtamok között

toronyparókás, hamis koronás fejedelmeket

lángtengerben úszó Nérót, boruló kocsiján Ben Hurt, Jahangir Végnapjait, Bizánc Bukását, Szibéria Rapszódiáját, újdonságot és reprízt, tücsköt-bogarat

az idő tájt a HŰSÉG ALE DICSŐSÉG volt soron, egy parádés moszkvai filmalkotás, vagy talán A GYŐZELEM TUDOMÁNYA, már nem is tudom, a címe úgyis egykutya

én a HŰSÉG ALE DICSŐSÉG ötágú csillagának messzetűző sugárküllőit pattintottam a krétazsinórral – és a párhuzamos négyzethálózat meg a sugárcsóvák összemetsződéséből hogy, hogy nem, csupa ilyen idom alakult ki: csupa háztető, csupa trapéz

a nagy történelmi egyidejűségek pillanata volt: a történelmi perc, amikor a Nyugati Tudomány kijelenti, hogy az Abszolút Sebesség és a Görbe Tér elmélete nincs ellentétben a Kinyilatkoztatott Igazságokkal, a Keleti Tudomány viszont kijelenti, hogy az Abszolút Sebesség és a Görbe Tér elmélete egyáltalán nincs ellentétben a Kinyilatkoztatott Igazságokkal¹; ugyanakkor Verderber bácsi átvonul a Vigalomházba (ahogyan a BARBÁR-t nevezi) – és a Csigerék is oda vannak sörözni a BARBÁR-ban. Egyszeribe büdösölöm a munkát, büdösölöm azt a két piszok frátert, hogy rám hagyják az egészet, s ott züllenek a BARBÁR-ban, míg én, marha jószág, gürcölök nekik – rühellem az életem. Ezzel egyidejűleg a sugárcsóvák és a párhuzamos hálóosztás trapézaiból kiábrázolódik egy más trapéz, egy sokkal fénylőbb, induri-pinduri trapéz, amely nem hogy egy házon – egy bélyegen elférne: Ernike trapéza.

Hogy mi az, ami az egyszerűen csak szép nőket felejthetetlenné – szférájuk bűvöletét egyetemes érvényűvé teszi, ki tudná azt megmondani? Nem elég csupán a szabályos arc, másvalami is kell, valami, amiről a Mennyei Butykos néminemű Pohárnoka² azt mondotta: S.P.Q.R. – Si Peu Que Rien. Például

szerelemgödröcske

összenőtt torzonborz szemöldök („boszorkányjel”)

meglepetésszerűen átszellemítő, szépségfokozó mosoly („üdvmosoly”)

gunyorosan ingerlő szájszöglet („zablácska”)

mosolyközelben „majomizmocska” (szájkörítő izmok orrszögleti tartószalagjainak pajzán dudorisága)

mindig nedves, fényes – mosolygáskor elnégyszögletesedő ajak („csábszáj”; már magában ilyen, pirosítót arisztokratikusan nem használ)

megejtő ajaknyiladozás, hibátlan foglapátocskák bizarr előállása („nyulacska”)

aligmosoly – ajkbiggyesztve akkor is, amikor esze ágában sincs („selyma”)

bársonyos pihék a felső ajkon és a fül körül („piherét”)

óriássörény („pièce unique”)

uralkodónői homlok

belső kancsalság (csak fénykép leplezi le, hogy minek voltunk áldozata)

kelepelő orrcimpák (vihartemperamentum – „ujja köré csavar” )

kelepelő orrcimpák (szentélyben lakó álmatagság) az arcbőr majolikás hibátlansága és fénye

a szem mandulás furcsasága („mindig-szem”)

porcelánkék, dudori, ritka nagy szemtekék („egy-szem”)

szenvelgő szembogár („baziliszkusztekintet”)

a nyak nyúltsága, röpkesége

az arckoponya valószínűtlen angyalvékonysága

perselyes alsóajak

az áll sugalmas visszagömbörülése („tenyeremre”-párnácska) – és így tovább. Bármi, aminek emlékétől a tizennyolc éves szívnek szabadulni nem lehet; ami a szentimentális diáknak a csak-szép nőt a női szépség megejtő szédületévé avatja, és oly egyetlenné teszi.

Az itt felsoroltak egyenesen eltörpülnek Ernike szépségének leleménye mellett.

Ez a rabul ejtő lelemény – Ernike orrának trapéza volt.

A Teremtő cselvetése – Ernike orra végének hosszanti lapka trapéza, a húsevő növény kelepcéje. Mintha az Alkotó, egy dévaj pillanatában, mintázófájának borotvaélével – nyissz! – lemetélte volna a végét, és utána („kiégetés” után) csak épp egy kicsit a finomreszelővel utánagömbölyítette.

Ne képzeljük tehát, hogy éles kontúrok határolták, és azt sem, hogy e milligrammokkal mérhető hiányzó porcikával orra megrövidült volna: jellegzetes esete volt annak, amikor a kevesebb – a több. Azzal, ami Cyranón eléktelenítő volt, és rajta meg a szebbnél szebbítő, bolondító, bőszítő: ORRÁVAL ez a gyermeknő ugyanolyan országos feltűnést keltett a Manréza-park papi előkelőségei vagy az Eprészkert érettségire készülő fái közt, a lombsátor beteges, lágy fénylésén; az előkelő Upregurán körúton meg, ha sétált, egyenesen forgalmi akadály, a csoportosan ácsorgó utánabámulók miatt, ez a nyomorúság, ez a semmiség, Kerkápoly Ernike orrának lapka trapéza! ördög és pokol!

Nem hiszem, hogy valahol még a világon – akkor, abban a zöldfülű világban – volt gyönyörűbbre termett lány, nyúlánk termete-torzsáján hattyúdabb nyaka, nyakán ékesebb arcocskája és arcának lapályosabb orra-trapéza, amitől tanárjelöltnek így lesántulni lehet; sebesülni, hogy zsarnoki varázsával még azt is lehetetlenné teszi – a védekező gyűlölködést; és amely e majdnem tíz esztendő eleven sebét jobban megérdemelte volna.

A címe már nálam volt.

A SZÁZFARKAS CUKRÁSZDA valamikor abban a zöldfülű világban a legterebélyesebb előkelő nejek és soknörszös unokák meghitt üldögélőhelye volt, mézes tetejű mákoskiflik és cukorfoltokkal pettyezett fonatos kalácsok eldorádója. De az a világ – az a „zöldfülű”, ahogy Verderber tata mondja – elfakult, levitézlett, és én már a nyomát sem találtam. A cukrászda még megvolt, de csak a kiszolgáló része meg a sütöde; az uzsonnázó része elfalazva: közületi garázsnak – majd tojáslerakatnak – majd közúti szivattyúraktárnak – majd lakáshivatali levéltárnak – majd népi rendőrségnek, legénységi pótlaktanya céljaira – majd sportkereskedelmi ügykezelőségnek – majd a BELMER-KURVIMPEX irodarészlegének; míg végezetül az Albán Néphatalmi Diákkolónia mozijának utalták ki, s attól a perctől fogva hónapokig a helyiségbe teremtett lélek be nem nyitott. Kiadminisztrálták a fürdővízzel együtt a gyereket, és isteni csoda, hogy a SZÁZFARKAS CUKRÁSZDA elárusító részlege megmaradhatott, az is állami kezelésben, mint minden. Most úgy hívták, „a 119-ik Körzeti Cukrászipari Állandó Kirendeltség XVIII. sz. Mintaüzeme”.

Egy alkalommal arramenet – két ábrándos, fejtífuszos álomszédület között – az a furcsa gondolatom támadt, hogy bemegyek és érdeklődöm Kerkápolyék után.

Úgy rémlett, a boltvezető ősz asszonyt már ismerem; mintha ő lett volna a SZÁZFARKAS CUKRÁSZDA pénztárosnője, jóval fiatalabb kiadásban.

– Mi tetszik?

– Ha szabad ér… érdeklődnöm Ker… Kernács, Kerbátony vagy Ker… Kernákonyék után – – –

A füllentésbe enyhén belepirultam.

– Futaki elvtárs?

– ?!

– Nem a Futaki elvtárs küldte?

– Tévedés, kérem. Kerkápolyék után érdeklődöm.

– A volt tulajdonos után, kérem? Kije volt magának?!

– Nem, könyörgöm. A lánya: Ernike után.

A nő arca megenyhült. Hasonló korú társa, aki szintén ismerősnek tűnt, egy gömbölyű képű nő, messziről figyelte a jelenetet, és kurtán felnevetett:

– No hiszen, elvtársnő! Legjobb lesz, ha kiírjuk az Erni címét a kirakatba. – Azt is úgy mondta, inkább az utca felé, mintha onnan várná a gúnyos röhejt; s azzal levegőszámba vett.

Elbámultam.

– Miért, hát olyan sokan érdeklődnek Ernike után?

– Hogy sokan-e? Csak győzzük! – vetette vissza szemtelenül a boltvezetőnő; de ki voltam neki szolgáltatva. A cím kellett, ő tudta, én nem.

– Szabad tudnom…?! – sürgettem békésen; és előhalásztam rongy-naptáramat.

– Gyalogpap utca hatvanhét – vágta rá a nő, és ment a dolgára.

Kifordultam a mintaüzemből. Kirakatából a megszokott szabványdekoráció virított, élkohászok, élhengerészek, olvasztárok, elővágók és élpolitikusok vegyest, élhenteslegények. A Győzelem Tudománya, az Ötágú Csillagvilág.

Felnéztem az egykori Kerkápoly-lakás pazar, első emeleti szobasorára. Bevettem magam a szemközti kapualjba, és a kapu porszagú, pókhálós vascirádái mögül – onnan kémleltem elő. A golyószóró pásztázta homlokzaton, a középerkély ellőtt pofájú oroszlánjain pihentettem tekintetem; ezek az oroszlánok alighanem annak az arisztokrata családnak a címerét támogatták ágaskodva a kőpajzsokon, akiktől a gazdag Kerkápolyék a Palotácskát megvásárolták.

„Futaki elvtárs”…

…Hát olyan sokan vagyunk – mi „Futakiak”?

A szamarak iáztak, a birkapásztorok a farkukhoz nyúltak: eső ígérkezett.

Életem legkülönösebb felhőszakadása volt.

A viharkatlanban szürke gomolyok jelezték a jöttét, és a haragos, rézsút pásztázáson az emberek jól láthatták; mert hunyorogva a fényben és ujjukkal arrafele bökve, egymást biztatták:

– Amarra már esik.

Egy bútorszállító autószörnyeteg a Flórián-hegyről már megázva érkezett; és mire a vicinális helyiérdekű összes kerekei elkarikáztak volna elöl a Babszeredai úton, s a motorkocsi napsütésben még – az utolsó kocsi már maga után hurcolta az esőt.

– Jókora zuhé!

Többen, elismerőleg.

A házmesterek (kissé behúzódva a kapualjakba, de nem tovább, mint aki nem tud szabadulni a ritka látványtól) és a suszterkák is (előcsábulva a fél-alagsorokból, vagy inkább kiöntve, mint az ürgék) meg a Gyalomszeg utcai Babaklinika ragasztólányai a Gyalogpap utcai műhelyablakokból: boldog, boldogtalan azt bámulta, a felhőszakadást, és a saját emberemlékezete jutott eszébe, amely óta ehhez fogható nem volt:

– Veri az ördög a feleségét!

– Veri. Azt szeretik az asszonyok.

– Szeretik ám! Még a pokolra is utánamennek, aki egyszer jól elnadrágolta őket.

Ebben és még sok mindenben, asszonyokról, elnadrágolásról megegyeztek a jó népek a behúzott ablaktáblák mögött. A szamarak bőszen iáztak, a birkapásztorok az ól zugában fennakadt szemmel onanizáltak. A szél kegyetlenül fütyült és leverte az első emeleti gerániumot, de a sárga verőfény szilárdul sütött; az utca végén sárgán lángolt az Upregurán Színház aranykupolás víztornya: sárgán, mintha leckeórát venne a napsütötte – istenadta záportól.

– Eresz alá, hé! Hamar az eresz alá! – szóltak rám innen is, onnan is. A rosszul kihorgonyzott kémények meginogtak a szélben, a kéményseprőjárdák lesodródtak; cserép zuhogott, és cseréphulladékkal, özönvízzel színültig telt hosszú csatornaszakaszok szakadtak le egy tagban és csattantak le az úttesten – egy ilyen döglött bádogkígyó majd hogy agyon nem csapott –

– Jöjjön el onnan, jöjjön el!

Így óvtak a hússzék ponyvája alatt összeverődött szatyros, hárászkendős asszonyok; és a ROZOGA ZSEBÓRÁK UTOLSÓ STÁCIÓJA nevezetű boltocska ajtaja még ki is nyílt hívogatólag, sőt befogadólag; de én nem. Volt is eszembe!

Ó – az a napsütötte , az a napmarta zápor!

az özönvíz nagy borulata alá, az a besütő harsány sárga láng!

az Újjászülető Remény első pillanatának első esztendeje volt; vörössárga lánggal lobbant a szemembe a meredező romok világa, a meszelt tűzfalak ottfelejtett hirdetései még abból a zöldfülű világból, Kelmefestők, Bérfuvarozók, Kiskocsmák – és én már tudtam, hogy miért élek. Most, rögtönrögvest, így, ahogy vagyok, egy életem, egy halálom.

A címe már nálam volt.

Sajnálkozó röhintésekkel, hangosan, többször is felnyerítettem a Gyalogpap utcán – még messze volt a hatvanhét –, hogy milyen mulya is tud lenni az ember, milyen bődületesen mulya, ha zöld és tapasztalatlan.

A leveleim jártak az eszemben, elsőéves festőakadémista tanárjelölt koromban írott bárgyú leveleim, amelyekre rá se hederített ez a büszke. Nyalka tisztecskék nyüzsögtek, skatulyából kihúzott – meséből és autóból előlépő – szmokingos gavallérok rajzottak körülötte, nem pedig holmi festőnövendékek; számba se jöhetett volna nála az efféle ágrólszakadt ködlovag, aki csupa-kályhacső padlászugolyát Piranesi Börtönvízióival tapétázza ki és sohasem bálozik: Ernike meggyőződéssel, szilajul bálozott, és öntudatosan válogatott a házasulandók között.

„Ernike Kedves! – írtam egyik levélkémben (csupa ilyen négyoldalas rövideket irkáltam, ilyen sértő, szinte kihívó rövideket, de néha hatoldalast is, félreismert nagyszerűségemben, mint a sebét nyalogató oroszlán: Édes, Édes Ernike!)

 

„…nyolc éven át láttam Magát szembejövet, tanúja voltam,

„ahogy a fekete copfból feketén szikrázó hajkorona lett, és a

„copfos kislányból mindennapos, kétszeri boldogságos gyöt-

„relem… A jóbarátnak (engedélyezze nekem ezt az icipici

„jóbarátságot, hiszen a nyolc év alatt, oda-vissza suliba me-

„net, szűken számítva ötezerszer láttuk egymást, s ennyi bi-

„zalmat előlegezni csak lehet) – a régi jóbarátnak meg fogja

„bocsátani, hegy megtudtam a nevét, drága Ernike, a derék

„leányzótól, aki oly boldog, hogy ágyát megvetheti. És ha

„még emlékszik arra a szerdai napra a tanulmányi versenyek

„első hetében, amikor a Katolnay úti evangélikus leánygimi

„lépcsőjén váratlanul találkoztunk – majdnem összeütköz-

„tünk az oszlopok között –, és Maga, parányi szerelemgöd-

„röcskéit hamiskásan megvillantva, a nyolc év alatt először

„elmosolyodott, nos, ha még emlékszik rá,  arra  a mosolyra

„kérem, jöjjön ki Maguktól macskaugrásnyira, a Franikopre

„kúthoz, ha csak percekre is, holnap délután akármikor, mert

„déltől éjfélig ott leszek, és várok, várni fogok magára…”

 

(déltől éjfélig…  ó, én megveszekedett istenmarhája!) És így tovább, oldalakon keresztül. Leveleim végén gálánsan üdvözöltem az Édesmamát – tisztelettudóan nagyságozva, meg hogy szándékaim hótisztaságát bizonyítsam –, és illendőképp köszönteni a kedves Édespapát, el nem mulasztottam. Az Édespapa volt a Cukrászok Ipartestületének tiszteletbeli örökös díszelnöke, a SZÁZFARKAS CUKRÁSZDA valóságos örökös tulajdonosa, és földi porhüvelyében Párizs-látogató maharadzsára emlékeztetett; mert hogy Édesapában hátha, hátha, titkos pártfogót gyaníthatok és utaimnak kegyes indulatú egyengetőjét lányánál, akiről (kamaszletöréseim percében, „aggastyánszívvel”) úgy gondolkoztam, ahogyan azt Phynabentius Rodilard, a Búnborongó írta soha-hozzá-nem-ment hitveséhez, Auréliához, férjezett Schickfanz Msztiszlávnéhoz:

 

a vigaszdíj légy az élet versenyében hol versengésre kelni nincs erőm a vigaszdíj légy az élet versenyében s úgy fürtöld hajad csilingelő kecsében ifjúságod – hajlékom-szentelőn

 

(Keve Tibor szavalótudományából. Még a lágerben ragadt rám ez a sok úszkáló versfoszlány; mert Keve Borci, mint afféle színészszerzet, kocsiderékszám tudott Phynabentius Lobelard, a Búnborongó, Poszpolyákovics Piciszláv, a Nagy Dramelobard, és Nadragulyevác Szávó, az üstököséletű költő halhatatlan klapanciáiból)

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

Ám a fél vagy egész napos légyottok „déltől éjfélig” – a kármeliták árkádjai alatt, a tengerzöld Franikopre kútnál, majd nagy merészen az Eprészkert szobrokat legyezgető fái alatt, s még hol mindenütt nem – ezek a merőben egyoldalú légyottok meddőknek bizonyultak.

Feleletet nem kaptam, leveleim sorsáról nem értesültem.

Az, hogy egy családtalan koszos lelencnek ugyan mi keresnivalója is legyen egy dúsgazdag, kutyabőrös cívisfamília portáján – ez valahogyan sohasem ötlött az eszembe. Tízórás, lúdtalpígérő várakozásaim alatt, korgó gyomrom zenéjére a legfantasztikusabb kibontakozásait kápráztam össze és éltem át történetünknek (a füstbe ment találkát sétáló egybekulcsolódással egészítve ki a Manréza-park néptelen padbenyílói közt, hol is az egyik lugasban vad megölelkezésünk örök hűséggé fajul) …Csakhogy ő, szerelmem tárgya, Ernike: hiszen ha csak fügét mutatott volna! ha kikosaraz! De hogy is mondjam. A füle botját se mozgatta. A füle botja legkisebb dolga is nagyobb volt, semhogy rajtam jártassa az eszét.

Valamikor azt hittem: édes a bosszú. Hogy üt majd annak is az órája. Nos, ütött. De ma már tudom, annak a keserű tudományával tudom, aki kijárta a női féltékenység minden iskoláját, s akinek viperáktól menyétasszonyokig mindenből bőven kijutott – – – de ne vágjunk elébe semminek. Ernike tovabálozott, én meg, ha nem epekedtem, hát búfelejtő dáridókba menekültem, s félrészegen engedékeny pincérlányok fülébe súgtam: Erna, Erna… Ernike. Ha pedig másnapos kétségbeesésemben és időmilliomos ifjúságomban, én oroszlánsörényes szigorló szamár, órákon át fel-alá masíroztam a Kerkápoly rezidenciával szemközti járdára (mert „hátha elmegy, hátha hazajön, hátha megjelenik az ablakban”) – hát az volt a legtöbb, amit akkor tőle kaptam. A közönyös pillantás, amellyel nem engem keresett – míg a leeresztett ablakredőny kitámasztóját csuklónál behajtotta, hogy a kánikulában elárnyékolja a szobát.

Gombócokat nyelve oldalogtam el, mint a kéregető, ha ráüzen az uraság, hogy takarodjon el.

Akkoriban már akárhányszor feltünedezett, Ernikét mindig egy tisztecske kíséretében láttam. Daliás keszegségében is semmitmondó slapaj figura volt a tisztecske: szemüveges filozopterfej, makiorr, csapott csucsorhomlok.

…Ez igen?

Forrt az epém. „Kenyértörésre” akartam vinni a dolgot. De hogyan? Vívni sohasem tanultam: aki a papgimnázium kegyösztöndíjas bennlakó diákja volt, s a mezőtúri lelencotthonba is úgy került, hogy az utcáról szedték fel – annak a fejében meg se fordul ez a vízözön előtti galantéria; a festőakadémián pedig nem oktatják sem a párbajkódexet, sem a kardforgatást.

Vesztemre, addigra már naplószerű részletességgel mindent elmondtam, elárultam szerelmes lelkem vadulásairól; mert a levelek egyre mentek, Ernike címére… Ő, a nyolc év, a „mi nyolc évünk” megcsúfolására még csak annyira sem érdemesített, hogy „gúnykacajt hallatva” kinevessen és „elűzzön”. Az lett volna csak a nekem való melodráma. De a leveleim nála voltak – és a melodráma semmi sem volt ahhoz a drámai végkifejlethez, ha akarja, hogy nyilvánosan nevetségessé tegyen. S már mért ne akarná, ha ez a hiúságának hízeleg?

Mely gondolatba majd beleőrültem – mert hogy minden levelem a papírkosárba vándorolt, az eszembe se jutott. S így, hogy ennyire kiszolgáltatva, pucéran álltam előtte, már ez maga „vérre ment”, és nem maradhatott bosszulatlanul. Mérgeltem magam, elhatároztam, hogy útszéli, goromba fenegyerek leszek, goromba, mint a pokróc.

Visszakérem a leveleim. Ahogy szemérmes szűzlányok szokták.

Verekedni?! Itt vagyok én! A tisztecske?! Jöhet. Kiküldi azt a melák maharadzsa apját?! Tessék, a pékség összes legényeit akár!

Véres cafatokban henteregtek körülöttem szegények, képzeletben már úgy vagdaltam kit földhöz, kit falhoz, mint a passziózó Herkules, ha inkognitóban érkezik, és egymás után elpáholja fél falu vasgyúróit.

De jó verekedő létemre azért mértéktartó voltam, és nem felejtkeztem el lovagi méltóságomról. Szólott pedig ez a sorsdöntő levél a következőképpen (malacvisító röhécseléssel s fröcsögve, mindegyre az öklömet harapdálom, ha csak rágondolok):

 

„Kisasszony! Ha gőgjének jégvárát megostromolni nem tu-

„dom, keresztyéni felebarátjának elismerhetne legalább. Mi-

„nek tanújelét adhatná azzal, hogy elbúcsúzik Valakitől, aki

„a lemondást választja. Aki az ismeretlenség honába lészen

„indulandó, de Magát mindörökre a szívébe zárja. Túlságo-

„san magasra vetettem a szemem, sírig tartó szívfájdalom a

„büntetésem. Ne tagadja meg tőlem, utoljára, drága Ernike!

„Holnap délután ötkor, itt a közelben várom: A Sachselhu-

„ber-szobornál jó lesz? Megláthat az ablakukból…”

 

Mondanom sem kell (sujtásos fekete hülyegyerek-atillámban) már háromkor ott lődörögtem a lovasszobor körül, de csak fél ötkor foglaltam el őrhelyem a gránittalpazat tövében. Az idegfeszítő izgalom majd szétvetett, s ahogy kinyalva, csokornyakkendős, ódivatú, szánalmas eleganciámban ott toporogtam, olyan lehettem, mint valami két lábon járó, türelmetlen homokóra.

Izzadó tenyeremben ronggyá ázott a virágcsokor, észre se vettem, hogy folyvást a tenyerem gyurmákolom – a kezem tördelem.

A hatalmas, törökverő Sachselhuber Bán turáni koponyáját Nyugat egébe fúrta, s úgy figyelte az Általános Takarékpénztár arany kupoladíszeit, amelyekben rajokban fészkeltek a hasmenéses galambok. Szemközt vele, Upregurán Mnrávó Vajda, a Nagy Szabadságellenálló, márványlovát ugratta a róla elnevezett ódon színház előtt; kivont, szónoki szablyáján és paripájának úri sörényén vendégül látta a galambokat. Épületeken, szobrokon világosan látszott, hogy a főváros galambjai nem szobatiszták.

És Ernike hogy jön-e?!… Vajon, míg én a perceket morzsolom, készülődik-e? Tükre előtt áll, indulóban? Órájára pillant? Hátha jön már, jön: durcás idegesen, hogy észre ne vegyék rajta ezt a légyottra készülődést, sompolyogva lakktáskáját veszi, haját igazítja.

Az idő megállt, az univerzum nem ketyegett. Mindenki és minden Ernike orra-trapézának Valóságos Megjelenését várta, fénylését, káprázatát. Alacsonyan szálló verebek, elnehezülten totyogó galambok a téren – az idő is esőre áll. Hát már minden ellenem esküdött? Az Upregurán Színház oszlopai közt rengeteg drótháló, kifeszítve. Mindhiába: klasszikusaink mellszobrait – Poszpolyákovics Piciszlávot, Phynabentius Rodilárdot, Nadragulyevác Szávót –, a fülkékben ácsorgó Múzsákat semmi sem védi a galambguánó ellen. Nagy fehér rajokban, szünet nélkül ott örvénylenek szobrok, épületek körül: itt a taxiállomás, ahonnan az esküvői menetek bérelt autósora elindul rendesen, és a szertartás a galambetetés fényképezésével kezdődik…

Elfordítottam a fejem, hogy ne lássam a menyegzőre induló pirospozsgás párokat, az összeverődő ünnepi iparosfamíliát. Elütötte volna már az ötöt? Ki tudja – tompult agyammal már semmit nem hallottam. Sachselhuber Bán (a másik Nagy Szabadságellenálló) zord arccal figyelte a fejleményeket, miközben jobb lábával egy török, bal lábával egy tatár – két pogány harcos kétfele guruló hulláján tapodott. Törött bronzkopják, lófarkas márványlobogók lógadoztak a talpazat legalsó lépcsőjéig, meggyalázottan. A muzulmán bezúzott tar koponyája a legalsó gránitlapot verte: éppen jó volt, nekidűtöttem besózott fenekemet, kezem karba fonva; esetlenül dugdosva a virágcsokrot, amellyel nem tudtam mit kezdeni, s mélységes nyugalmat színlelve, hogy – ha lehet – még a nagy hadvezérnél is zordonabbul figyeljem a fejleményeket. A „drámai végkifejlet” nem váratott magára.

Upregurán Mnrávó Vajda elejtette kardját, és márványszemét tágra meresztve a SZÁZFARKAS irányában – elbámult.

Sachselhuber apánk álmélkodásában füttyentett egyet.

A hatás váratlan volt és megrázó.

Hat óra fele járhatott. A SZÁZFARKAS CUKRÁSZDA pálmakerti üvegajtaján kis csapat tódult ki libasorban; és az asztalsorok, nádfonatos székek között előrejöttek a fikuszokkal díszített korlátig, hogy jobban szemügyre vehessék a Bús Barmot, aki vagyok

a mutogatnivaló fizétert, a panoptikumi fűrészfejű babát!

elsőnek Kerkápoly Sándorné, az aranykoszorús cukrászmester és Udvari Szállító felesége tülekedett elő – kardos, strázsamesteri jelenség, aki a megszólalásig hasonlított a lányához –, torkaszakadtából kacagva; valami cédulát lobogtatott a lánya felé, bizonyára a levelemet

másodikul Alsó- és Felsőkerkápolynyeréki Kerkápoly Erna, orrondi lapka trapézát villantva s a vigyorgó, nyalka, cingár tisztecskének dőlve. A szemüveges tisztecske felségesen mulatott a helyzeten, s félig átölelve tartotta Ernikét, aki szemmel láthatólag majd megpukkadt nevettében

torkuk szakadtából még: a két nagymama, a rokonok és ismerős kávénénik kara; utoljára kicsődült a SZÁZFARKAS egész személyzete a Pálmakertből, és akkor már a törzsvendégek sem hagyták annyiban, tudni akarta az egész vendégsereg. A levelem körbejárt.

Upregurán Mnrávó Vajda felemelte szónoki szablyáját, és nemes felháborodásában nagyot suhintott. Sachselhuber Bán, a törökverő, nehezen titkolta, hogy könnyet morzsol szét a szeme sarkában. Mit is keres a kerkápolyi patríciusrezidencia tájékán, mit is kereskedik egy sehonnai bitang lelenc?

A bezúzott koponyájú muzulmán holtában elkáromkodta magát, tar koponyája targoncarobajjal oldalt gördült: kis híja, hogy mellé nem pottyantam, második pogánynak a gránitra. Csak az hiányzott volna, hogy hátrabukfencezzem, mint a pojáca: a SZÁZFARKAS CUKRÁSZDA  már az oldalát fogta, úgy derült felsülésemen

épp indulni akartam

máig sem tudom, honnan, vajon az égből pottyant, a föld alól termett elém (vagy tán a szobor mögül sompolygott elő, ködsipkában): Kerkápoly Sándor aranykoszorús cukrászmester magasodott felém. Valóságos óriás volt; valóban azokra a Párizs-járó maharadzsákra emlékeztetett, akik odahaza évente lemázsáltatják magukat, s ugyanannyi gyémántot osztanak szét országuk éhenkórász milliói közt.

Valami szilaj lelencgőg támadt fel bennem, a jó verekedőé, akinek ismertek a mezőtúri Lelencben. Ha egy ujjal hozzám nyúl, hogyha mer – határoztam el, mert már ilyen szemmel méregettem az arany óraláncos, bölöm óriást –, hát nekiesek kötésnél, és szétgázolom még akkor is, ha holtan szednek ki a kezei közül. Az első pofon – és szabad a vásár.

Csakhogy erre a tigriseresztő poflevesre hiába vágytam. Mert Kerkápoly Sándor úr még csak közel sem lépett, hogy megcibálja a fülem. Mindössze annyi történt, hogy a magasból lecsüggeszkedett rám, megjáratta szemét sujtásos fekete atillámon (tetűmivoltomon), s mintha egyúttal undorral taposna, szelíden és igen emberséges atyailag csak annyit mondott:

– Elhordja magát, fiatalember.

Kezemből széthullott a virágcsokor.

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

Mit is szépítsem a dolgot: elkotródtam. De rendezett visszavonulás volt. Nemhiába mondja Tertullianus: aki megfutamodik, az nem esik ki a harcból, és újra támad. Percek alatt esztendőket értem, köteteket tanultam – úgy hittem legalább. Még az utca porát is levertem lábamról, ahogy kifelé sétáltam belőle; és – mert nem vettem észre, hogy nyolc éven keresztül saját második énemet helyeztem Ernikébe, holott ő más volt, tulajdon maga – eltettem hát hóhéri gyűjteményembe a makrancos nők közé, akiket majd a férfikor delén, és még csak nem is sajátkezűleg, válogatott kínzásokkal pribékjeim fognak kivégezni… A bosszúálló diákszerelem! Az egy lándzsára fűzött ledérkék, az eleven gyöngyök!

Tizennyolc éves voltam

Utóbb sokat gondolkoztam rajta, hol csöpögtették belém ezt a dupla adag érzelgősséget, a papgimnáziumban vagy az Akadémián; mert amilyen tucatember vagyok, ezt sem az ujjamból szoptam. A szentimentalizmus gőzében élt az ország; kormányzói szózatokból, hirdetésekből, filmekből, nótacsokrokból ugyanez a szirupos, ez a biedermeier érzelgősség áradt. Az utódállamok közül ez a parányi ország az Osztrák–Magyar Monarchia összetöpörödött múmiája volt, s a délcegeskedésnek meg a szentimentalizmusnak ez a lehetetlen vegyüléke olykor szinte hozzátartozott az érvényesüléshez; ez volt a „bon ton”, nem maradhatott ki belőle az sem, aki „nem bálozott”.

Azóta ezer tűzön, ezer viszontagságon mentem keresztül (s már szinte irtózom, hogy rákerítsem a szót). Megjártam a Konzervdobozokból Épült Országot³ és – mint utólag értesültem – a harctereken annyi pénzt vesztegettek rám, amennyiért éppen egy tucat családi ház épülhetett volna a számomra; ez volt a háború préda herdálásának fejadagja, az olyanfajta emberre eső rész, aki – mint jómagam – nem volt több a puszta számnál.

Mióta hazakerültem, más szemmel néztem a világot. Mohó vademberszemmel. Markomban rabolhatnék bizsergett, talpam alatt hanyatt tántorodott a föld. Hímvesszőm zászlótartója voltam; a puszta pillantásommal megerőszakoltam – ott erőszakoltam a világot, ahol értem. A Jóreménység első esztendejének első perce volt. Bőrig ázva, zsebre dugott kézzel – elszántan baktattam a Gyalogpap utcán, a napsütötte, záporverte úttest közepén a hatvanhét felé, ahol Kerkápoly Ernike lakik, a trapézorrú lány. Hátammal nekidülleszkedtem a szélnek, hogy oda ne teremtsen, a cigarettám elázott a napsütötte záporban, s elaludt… Mit szól vajon, mit szól majd, ha meglát sárszín tábori esőköpenyemben, megváltozott, katonaviselt marconaságomban – majdnem tíz évvel a történtek után, mivel fogad a koromkoronás, lobogó hajú királykisasszony, orra hegyén a kelepcés, férfibolondító pici trapézzal?

„Mulieres duas pejores esse quam unam”

PLAUTUS Curculio, V. felv. 1. jel.

A legtöbb szerencsétlenséget nem látja senki.

Még a legforgalmasabb keresztezésnél sem igen akad szemtanúja. Olyan igazi, aki rajta tartotta a szemét, amikor történt; látta minden mozzanatát, ahogy kezdődött. Persze olyan, aki a csattanásra, dörrenésre, zuhanásra, miegyébre felfigyelve odanézett – olyan mindig akad.

Ezúttal én voltam az a ritka madár, aki merő véletlenségből rajta tartottam a szemem a szerencsétlenségen. Láttam, ahogyan a négyemeletes ház vakolatpárkánya egy jókora darabon leválik, és háromfele törve, kalimpálva megindul lefele; és láttam az alatta elhaladó termetes asszonyságot – óriás kockás, sárga-lila-zöld kendőt viselt magára kanyarítva, s a karján nagy piros szatyor – és még meg is fordult a fejemben: ez ugyan jól a nyakába kaphatja, ha nem siet.

Hogy mennyire lehetett tőlem? A biblia szavával élve: egy futamatnyira; vagyis – semennyire; de száz méternél azért nem közelébb. Onnan tudom, hogy buzgó izgalommal a számtáblákat lestem a Gyalogpap utcán, és éppen a harminckilenc–negyvenegyet hagytam el, egy garázst, amikor történt.

Az utca teljesen megkopasztott, csuromvizesen zörgő fáiból a lelket is kirázta már a szél; örvényében csillámos törmelék, palackdarabok kergetőztek az ablakokról letépett fekete elsötétítő papírral. A vérserkentő, sivító szélvihar reflexszerűen kicsire húzta a szemem, de azért hunyorogva is, nedves szempilláim függönyén keresztül elszántan keresgéltem a számtáblákat. A házakat számláltam – melyik? Az lesz az, amott – számoltam ki éppen azt a négyemeletes, százéves bérházat, és rajta tartottam a tekintetem: a hatvanhét, ha igaz.

A hosszú vakolatcsík – a párkány egész hasa – levált; és a napsütötte felhőszakadásban, méltóságos lengedező lódulással (mintha nem is lezuhanó vakolathártya, hanem feleresztett papírsárkány volna) meghimbálódzott a légen; azzal előbb háromra, majd ezer darabra tördelődve, mállva – leporzott az asszonyságra. A jóasszony sikoltani is elfelejtett, és ájultan terült el.

A szemközti borbélyboltból kirohant a sakkozó személyzet és az összes épkézláb kibic – a trafikból az eső végére váró diskurálók –, alumínium szemetesdézsák mellől, kapuk sötétjéből, nyalka viceházmesterlányok. Mindjárt ott volt mindenki, a háromkerekű biciklikről leugráló bolti kifutók a bokáig érő fekete viaszosvászon skapuláréban, a Gyalogmáj téri cigányok, csarnoki halaskofák és más jóravaló népek – pillanatok alatt összecsődült a tömeg; mire én odaértem, úgy körülállták, hogy alig láthattam belőle valamit.

Sárga-lila-zöld kendője rojtja az arcába visszaborulva; felcsúszott szoknyája alól kivillant harisnyátlan, egészséges combja terebélye. Jókora, megtermett nőszemély lehetett, tán korombeli, bár az arcát nem láthattam; húzgálták, cipelték volna a kapualjba, de már – ő? vagy más? – valaki asszony tiltakozott.

– Ne! Ne!

– Mit szerencsétlenkednek vele?! Tegyék le, hagyják békén! Ne vegyék el tőle a levegőt! Hátha magához tér!

– Szegény!

– Él, nem él?!

– Agyonütötte?

Ormótlan segíteni akarás, megszégyenülés a medve test előtt; ennyi ügyetlenség a markos legényeknek inkább csúfságára, mint becsületére válik. Már szinte kínos volt, hogy mit erőltetik, cibálják talpra, támogatják a boldogtalant, mert feje megint csak lecsuklott s eltűnt kendőjében. Az asszonyok ingerülten tiltakoztak, a megszégyenültek elszéledtek, mások álltak a helyükbe, újabb odaszállingózók – vén rókák, hétpróbás kupecek, világlátott szoknyapecérek.

Pillantásra is alig méltattam a kócosan tápászkodó hústömeget: úgy látszik, lelket vernek belé.

– Hogy ezt is épp ilyenkor eszi ide a fene – dörmögtem kesernyés, embertelen diadallal. A mámor önzése volt, a farkaslelkek szerelmi törtetése – a frászba, még mit nem: sok büdös civil…

Igen, igen, még elevenen élt bennem ez az utálkozó gyűlölet a felmentettek, az átvészelők, a nagy okosok civil bandája iránt. Kenyeres pajtásaim a Don-kanyarban úgy gurultak el mellőlem, mint a pondrók a kiforgatott földből, a rájuk zuhogó föld volt az istenhozzád; de ezek – elég, ha egy kis potyogó malter megsózza a nyakukat, és elnyúlnak, mint a takony.

Keresztülfurakodtam hát a csődületen – nem, hogy kíváncsiskodjam és nyüzsögjek a sok söpredék civillel, hanem hogy bejussak a lépcsőházba; ami végül – keresztültaposva a kiborult piros szatyron meg a sárba gurult salátafejeken – sikerült is.

Gyalogpap utca hatvanhét: ez az, ez az, Kerkápoly Ernike háza tája… Felőlem akár összedőlhet a világ.

Beóvakodtam. Hatalmas, kongó, ablaktalan lépcsőház. Körülkémleltem a vigasztalan, huzatos, jéghideg félhomályban.

Egészen elfelejtkeztem róla, hogy magamra is gondoljak. Sárszínűre fakult katonai ballonom úgy átázott, hogy eggyé ragadt komiszból szabott „civil” zakómmal. Kalapot sohasem hordtam, oroszlánsörényem patakzott, mint Leanderé, ha átúszott a Helleszpontuszon.

Virágfüzértartó majolikaangyal fogadott a százéves lépcső alján – élesen, minden részletre úgy emlékszem, hogy máig beleborzongok –, a majolikaangyal fölött rücskös díszláncokon lógó, téglalap alakú, díszrücskösre kovácsolt óra, mozdulatlan mutatóival az örökkévalóságot példázva. Duhaj géppisztolyok nyoma mindenütt, és a bádoglappal, deszkával foltozott darabablakok sivár nyomorúsága… A Pálmakert, a SZÁZFARKAS CUKRÁSZDA talpig érő óriás üvegtáblái jutottak eszembe meg Kerkápolyék palotás, emeleti teremsora – – – elolvadt, mint a tavalyi hó. Úgy látszik, adják alább is, beérik a kétes hírű Gyalogpap utcával, amelyet nyaranta beleng a cigányszag és a Gyalogmáj téri bűz

őrültség; hagymázos ostobaság, fejtífuszos vakmerőség: és ha nincs itthon? (püff neki: hogy erre nem gondoltam)

és ha itthon van?!

(püff neki: itthon van)

és ha gyászoló szülők szóáradatát kell végighallgatnom, hogy melyik beszakadt óvóhely alatt maradt a Gyönyörű, hol érte utol a láncos akna?

és ha harmadik férjét nyűvi, azt is csalja, éppen várandós a negyedik gyerekkel, és úgy kiteszi a szűrömet, hogy jobban se kell; és én még csak udvarias kitessékeléssé sem tudom szépíteni ezt a közönséges magánlaksértést?

bepanaszol a pártnál, feljelent a hatóságoknál

(brrr…)

három gyermek anyja, elhordósodott családanya

(„Futaki”… Ki az a „Futaki”?!)

vagy tán épp ellenkezőleg: démon lett belőle. Gyalogmáj téri, utcai démon – pillanatfelvételekre. Kitanulta a mesterséget, és azóta feltört. Elkurvult a szentem, s ma már csak a gazdagoknak, feketézőknek kapható (biztosan figurázik is, kinek ahogy akarja) – – – aha! jó nyomon járok, mindig hajlamos volt

a szép orrondisága, a perselyes alsó ajka: csupa kelepce! csupa pillantásfogó!…

(persze – a „Futaki”!)

…tíz kiló lisztért! harminc deka zsírért! öt deka babkávéért! kedvét tölti minden sorbaállónak! hoci-nesze alapon! juj, de még hogy! leadja magát, leadja!… és különben is!

…különben is itt jön. Hátha nem: hátha mégse

mindjárt egymásba botlunk, igen, igen, velem szemben! Jön lefele a lépcsőn: most! most! (majd még Futakinak néz, és a nyakamba borul… – ő az? … nem ő?)

Csikóhalforma nő. Megy a Zsiblibára, ami ócskapiacnak is hitvány; a Gyalogmáj téren túl, ahol érdemes öreglányok pólya-rózsaszín párnacihát, nyári kékazúr ágyhuzatot árulnak; vagy tapintatosan a karjukra terítve őgyelegnek a holmival és „eladó a kombiném! eladó a kombiném!” – úgy kínálják a ki tudja mit

elment mellettem, megnézett. Vagy a GOZSEDUB-Udvar félvilági cukrászdájába, a CAFKÁ-ba tart (régi becsületes nevén JERECIÁN) – kalandkereső útjára indul, szerencsecsinálóban, azért öltözött így neki

a lépcsőfordulón, lentről, vissza. A nő. Megint megnézett. Tehetősebb ágrólszakadtak kellenek az ilyennek, nem én… Hát még a Kerkápoly lánynak! Az ilyenek nem az Upregurán Színház jövedelmező büféjéről álmodoznak, amelyet hátha-és-demégis-mégse, megkapnak, nem kapnak, s ki az a Sömjén Simon, van összeköttetése a pártnál, hogy kijárja nekik? az ilyeneknek több kell, fel akarnak lépni a Kémrevüben, nekik a JERECIÁN MULATÓ diplomataforgalma kell… nem holmi Sömjének, még a Futaki se

nagyon megnézett – nem ő volt

s hogy is ne nézne meg: engem, az ilyen vadbarmot, ezt az állatkertet, aki vagyok?! aki tíz év múlva visszakujtorog oda, ahonnan elkergették, világgá röhögték, ahol csak pojácasikereket könyvelhet el: vissza oda, ahol fejére olvasták a szentenciát, mitől menten elsüllyedt szégyenletében: „elhordja magát, fiatalember!”… Hát hogy is ne nézne meg magának, ezt a sült bolondot, aki vagyok?!

Különös színeváltozása a hazatérőnek! Újra a barbárság és a szentimentalizmus keveréke voltam: vissza-tizennyolcévesedtem. Mert bizony, szamár gondolataim tódulása közepette is, szakadatlan, lelkendezve reméltem, hogy sem így, sem amúgy nem történt; hogy Ernikével nem történt, nem esett meg az a „nagy baj”; hogy Ernike elbújt, amikor bújni kellett, hogy Ernike nem, Ernike a változatlan, édes egy Ernike

szép orrondiságában ő: fenséges-megközelíthetetlenül a szépséges szép trapézorrú gyermeknő, tigrisvadító szűziesség és tigrisszelídítő ifjúság. A harmadik emeletnél eldöntöttem, hogy így is van, és a negyediken, nagyot fújva – ebben megnyugodtam.

S már az ajtószámokat silabizáltam: negyedik emelet kettő – – –

– – – az élet sutábbnál sutább történetek, a félszegebbnél félszegebb helyzetek mesteri rögtönzője. Amit művel: természetfölötti remeklés: azt emberi képzelet nem éri utol.

Nagy jelenetünket a Mesterek Mestere a lehetetlenség, a fonákság az egész bolondgombaraktár legravaszabb kombinációjával kezdte. A karikacsapással.

Megolajozottan, felejthetetlen bájosan zajlott le ez is, szinte színpadi fifikával „beállítva”, hogy kincses emlékké legyen, családi klenódiummá – az első Nagy Jelenet, hogy szebben megrendezni már nem lehet.

Ment, mint a karikacsapás.

Nagy békazöld ajtó volt a negyedik emelet kettő, kacskaringós lantlevelek vasból a homályosüveg kukucskáló-szárny előtt. FELSŐ- ÉS ALSÓ KERKÁPOLYNYERÉKI KERKÁPOLY SÁNDOR ARANYKOSZORÚS MESTER, V. UDVARI SZÁLLÍTÓ – olvashattam a fényes réztáblán. A szerénykedő vé betű a voltat – a múltat jelképezte: Sándor bácsi arannyal koszorúztatása idején az Udvar már régesrég a múlté volt, és Udvari Szállítás cégről cégre, utódlás jogán öröklődött.

Az ajtó mögül irgalmatlan lárma, tűzifa-hasogatás lármája hallatszott.

Becsöngettem.

A fejsze elhallgatott.

Közelgő szoknyasuhogás mágneses vihara a levegőben; labirintikus léptek nesze… Ő. Bődületes! Pompás! Elhiggyem-e?!

Ő nyitott ajtót, Ernike.

– Édes egy Ernike!

Két kézzel nyúltam felé, vagyis inkább utánakaptam (ő egyik kezét a kezembe adta). Szememmel úgy csüggtem orrának lapka trapézán, mint aki tíz éven át az ő szép orrondisága körül tanyázott legyeskedő képzeletével. (Ó – húsevő növénynek fondor kelepcéje!) Nagy laba haja, koromhaja nyakszirttől kendővel felkötve, homlokán bedugdosva. A házias Ernike. Ennivaló, maszatos, kormoska kissé és istennők leereszkedésével, legrosszabb cipőjében cselédeskedő. Tekintetében nyájas csodálkozás és hitetlenkedő ismeretlenség.

– Isten hozta, úgy szégyellem, jaj, olyan ismerős, hová is tegyem…

– Simon. Sömjén Simon. Mindegy, így sem fog emlékezni rám, Ernike, jaj, pedig én magára igen!

– Sömjén… Valami dereng! – kutatott emlékezetében Ernike, ahol semmi sem derengett. – Mondjon még valamit. Bálozott?

– Nem báloztam.

– Hát akkor honnan, de honnan?!

– Persze, persze, én őrült. Így ajtóstul berohanni.

– Mondja. Csak nem a Futaki küldte?

Hidegség, bizalmatlan, kutató tekintet.

– Miféle Futaki?

– Na hála a papnak. Hát mondja már, mondja! – áradt el Ernike arcán az üdvmosoly. – Valakire, a megszólalásig. Hogy hasonlít!

– Én írtam magának azt a tömérdek sületlen levelet, még főiskolás koromban; meg amikor gimibe járt, nyolc évig találkoztunk, minden nap –

– Jé!

– A nyolc év alatt láthattam ötezerszer, de milliószor vártam a karmeliták árkádja alatt, hiába persze, hiszen sohasem adott találkát, nagyon zöldfülű voltam és éretlen; és egyszer a SZÁZFARKAS-tól nem messze, a Sachselhuber-szobornál vártam egy álló nap –

– Engem, egy álló nap?!…

– Lestem, igen, amíg a kedves papa ki nem jött és le nem gorombított. „Elhordja magát, fiatalember!”… Még ma is a fülembe cseng a hangja. Be szép is volt… emlékszik-e?…

– Igaz, igaz! Szenthabakuk, Jézusmáriám…

Kedvtelten megnézett, s azzal Ernike bugyborékolva felkacagott. Elragadónak találtam. Orrának lapka trapéza piszén hátrafeszült, orcáján, állgödrében előugrottak szerelemgödröcskéi; nevettében majdhogynem magához ölelt.

– Ernike! Megismer-e? Talán kissé keményebbek a vonásaim…

– Hogy maga milyen marcona lett, persze, hogy persze, meg hát! Simonka! Jaj be kedves meglepetééé-és, istenkém, ki hinné! mit álldigálunk itt, kerüljön beljebb, Jézusmáriám, hiszen bőrig ázott, ezt mindjárt vesse le, meghiheti, senkinek, de senkinek – (és már segített is, nagy kecsesen, sárszínű ballonomat lefejteni katonaposztó „civil” zakómról, amellyel egylepénnyé ragadt, és úgy folytatta, ahol abbahagyta:) – senkinek, de senkinek nem örülnék úgy. Mint magának. Higgye el, Ödönkém. Erre, erre!

– Köszönöm. Szólítson Simunak. Kezét csókolom.

Ernike viharos betessékeléssel előreindult.

– Jaj, ne haragudjék, ha előremegyek, de manapság a magunk cselédje vagyunk, és… majd most leültetem, édeske, és amíg én tüzet rakok, azért beszélgethetünk, de látja, betegünk van.

– Ki a beteg?

– Nem is beteg, hanem eleven holt. Apám.

– Ugyan?!

– Igen. Most mondhatom, szegénykém, mert nem hallja.

– És mióta?

– Simonka! Sohasem hittem volna! Hogy magát, még egyszer, ebben a nyomorult életben!…

– Én se. Tartottam tőle, hogy nem lesz itthon.

– Á, most szabin vagyok.

– Szabin?… Szabin nő, aki római elrablóra vár?

– Rómaira?! – (ezt, ez a perselyes alsóajak, ez a trapéz orr, fitymálólag). – Nem úgy, csacsi: szabadságon. Nincs római.

– Hogy nincs-e? Hát akkor ki az a Futaki?!

– A Futaki? – – –

– – – és felelet helyett Ernike fürge libbenéssel előrement.

A labirintikus, Z alakú előszoba első törésénél barna-piros, hatalmas, kétszárnyú üvegajtó árasztotta a fényt, magisztrális, szemöldökcímeres építmény; üvegcserepei és ideiglenes lécrácsa mögött háromemeletes katlantátongás érződött, falak, mennyezetek nélkül: félház lebombázva. Ernike hátranyúlt és nyakszirtjén feszesebbre húzta a babos kendőt. Nagy laba haját felszorította; a kétszárnyú romajtó napsütése (mint valami giccses, pályadíjnyertes amatőrfényképen – szembefénnyel) kincsesen zárlalta sugárkontúros alakját, és én már azon minutában, édes istenem – – – Így igaz, immár elmondhatom.

Jelenetünk az előszobán jövet nem tarthatott tovább másfél percnél; de ennyi elég volt ahhoz, hogy ez az új, életet, sorsot eldöntő új érzés megszülessék, és én már azon minutában – – – de hogy is mondhatnám el szentségtörés nélkül különös vegyülékét e józan cinizmusnak: e kíméletlen rovancsolásnak Ernike szépség-inventárjában; vegyülékét a gyermekszerelem mámorának, a rajongás emlékeinek, a fogolytábor ábrándszövedékének, a hazatérő szeretetéhségének és Ernike elérhető, reális bájainak: érzésnek és gondolatnak ezt a gyorsított lavináját – hogy is?

A békazöld lakásajtó még fel se nyílt, és én már azon minutában tisztában voltam vele, hogy Ernike egy fejjel alacsonyabb és tíz kilóval soványabb teltkarcsú emlékeimnél, ábrándjaimnál

még a küszöbön be se tettem a lábam, és már érthetetlen ellenszenvvel szisszentem fel erre a dunnyogó orrhangra, amellyel Ernike fogadott:

„Isten hozta, úgy szégyellem, jaj, már nem is tudom…”

…hogyan?! Nem ilyen nazális, „polipos” orrhangra emlékeztem, teljességgel nem ilyen hangra. Visszaidéztem mélyen búgó hangja-trombitácskáját, ahogy a barakkok éjszakai csendjén a fülembe csendült, amilyen divatosan-igéző – és ahogyan élettani törvény, hogy fogolytáborban az erotika sablonjai a leggyönyörűbbek

hát ez a tébolyító trapézos orrocska (amelyre tán még nemi szervénél is szemérmesebben vágytam): ez adja Ernike hangjának ezt a sajátságos orrhangos mellékzöngét – ez a tündérség ára? Megütköztem a csicsergő dunnyogáson; eszembe sem ötlött, hogy ha ezt a hangot képtelen vagyok összekapcsolni diákemlékeimmel, hát csupáncsak azért, mert voltaképp nincsenek is ilyen „emlékeim”: Ernike soha nem szólalt meg előttem, hangjának emléke bennem merő kitalálás

alighogy végigkísértem az előszobán – végtelen beépített szekrényektől s azok nádfonatos ajtósorától sárgálló, dohos, labirintikus előszoba volt – nyomban tisztában voltam vele, hogy Ernike bizony a szépségkirálynői kategóriából kihullott

csípőjének ingajárata jobbra-balra és sarkának rezge lépte, ahogy tűsarkát lehelyezi – még a régi; de nyakán csak széles korállal takarható le a strúmaműtét finoman fehérlő varrata

azon minutában, tisztában, mindennel. Hogy szépsége már nem forgalmi akadály, nem az a farkaskodó, szemfaló, egyedül üdvözítő – közveszélyes tünemény, ami volt; Ernike már csak a „feltűnően”, a „rendkívül”, a „kimondottan” csinosak katonamértékét üti meg, azokét, akik után „ejha!” felkiáltással fordulnak hátra a férfiak, és a kacérság legkisebb jelére, gyors léptekkel utánuk eredve, próbálkozzanak – nem pedig, hogy elszerencsétlenedett szívvel továbbtakarodjanak, mint egy szegény slemil valamely artemiszi jelenség elvonulásakor, aki a szépség külön dimenzióin él – – –

– Ide telepedjék, Ödönke, ide a konyhaszékre…

– Simon vagyok – igazítottam helyre szerényen, immár másodszor, és leültem

– Simonkám; jaj, mit is beszélek. Megbocsát, ha –

– Nem tudnék segíteni?

– Már megvagyok vele. Hát emlékezett rám? Isztenem, isztenem, de édes mafla volt…

– Az voltam, Ernike. Hát Sándor bácsi? Mióta beteg? Mióta laknak itt?

Komótosan, utászszakértelemmel körüljártattam tekintetemet a különös hodályon. Ernike egy vastag, felvágatlan hasábnak nekitámasztva a vékony fát, cipősarka rúgásával törte ketté; majd a húsvágó bárd következett. Egy aprófa errepattant, közel hozzám, Ernike érte nyúlt.

– És hogy jutottam eszébe?

– Tudja, elkapott ez a napsugaras felhőszakadás. Már hónapok óta tervezem, hogy felugrok, mióta csak a fogságból hazajöttem; mi tagadás, ma délután nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Erre hozott a szél.

– Jó szél-e? rossz szél-e vajon? – tette fel a kérdést Ernike, inkább csak úgy magának, míg a kályha előtt leguggolt, hogy rakja. Alsó ajka a mosolyban kiperselyesedett, és félszemével hamiskásan felkacsintott rám. Gyomrom táján felbizsergett a gyermekszerelem gyönyörűsége.

– Jobb szél már nem hozhatott volna, Ernike.

Nagy, nagy sóhaj: ez volt rá a felelet.

Ernike belefogott dióhéj-történetükbe, bár időnként abbahagyta, hogy fújja a tüzet.

– Apám, hogy mióta beteg? Hej, tudja, Simonka… Tíz év?!

– Annyi, Ernike.

– Nagy idő. Férjnél voltam én is, jó ember volt, főhadnagy, aktív katona.

– Szerette?

– Jóformán meg se melegedtem az ágyában, amikor szerencsétlenül járt a fronton, huuú-ú! huuú-ú – (biztatta tüzét) –, nem, tudja, nem a harcokban esett el: valami parasztszekér rúdjának szaladt az autója, a rúdja nyársalta fel az én szegény Zoltánomat, szegénykét isten nyugosztalja, huuú-ú! huuú-ú…, meg hogy részeg lett volna. Hát mindenfélét beszélnek.

Lelki szemeim előtt egy (daliás keszegségében is semmitmondó) tisztecske képe merült fel; szemüveges, tanáros fej, makiorr, csucsorhomlok.

– Azt, akit láttam, Ernike?

– Nem tudom, őt látta-e. Akkor fordult meg először nálunk a Futaki, azzal, hogy ő küldte.

– Ki az az ő, a maga Zoltánja?

– Az. Meg hogy a barátja. A testi-lelki. A jó. Ezzel volt.

– A Futaki?

– Tudja. Elátkoztam azt a percet. Fentős Zoltánnét kereste. Mondom, én vagyok. Ekkora gazembert még nem hordott hátán a föld. Huuú-ú! Huuú-ú! Nem gyullad a tüzem.

– És most hol van?

– Eltemetve? Ki tudja azt, hogy Zoltánom szegény.

– Nem. A Futaki.

– Hát nem ott, ahová való. Mert hogy nem hal meg vízszintesen, annyi szent, egyszer már nyakán volt a hurok. Így odaadnám magam neki, lát engem, Simon? így odaadnám: annak, aki lelövi.

Lesütöttem a szemem.

– Hát mi bűne volt?

– Huuú-ú! Huuú-ú! Gyullad már, csak el ne kiabáljam. Aztán tudja, apám az ostrom alatt végbélsipolyt kapott, majdnem ráment, ott operálták gyertyavilágnál az iskola pincéjében, ha még emlékszik a Katolnay úti gimire. Az volt a szükségkórház. Mire felgyógyult volna, rázuhant a pince, hét bordája és a lába három helyen. Láncos aknát kapott.

– A kórház?

– A kórház. Két napig hevert a romok alatt. Azóta is itt ápoljuk szegénykémet, isten tartsa meg. – (Ernike hátramutatott a szürke csomagolópapírból ragasztott spanyolfal mögé, ahol egy ormótlan, régimódi rézágy nagy díszgömbjei sárgálltak.) – Féloldala hűdéses, csak irkál, nem beszél. Megöregedtem, ugye meg? Mondja! Mondja! Nézzen rám, Simonka, ugye? ugye? ugye milyen kiábrándító vagyok, milyen csupa ránc…

Lopva, gyors mozdulattal ráigazította a strúmaműtét nyomaira a piros korállt, hogy „hátha elcsúszott”; de csak a nyakát maszatolta össze. Én meg csak két kezem ernyedten a térdem közé lógasztottam, és nem válaszoltam. Óvatosan firtatni kezdtem a homályos részleteket.

– És aztán? Hogy is volt azzal a Futakival?

– Ja, a Futaki?

– Megzsarolta?

– Engem? Ha még csak az lett volna. Ne-nem.

– Hanem?!

– Hát tudja. Amikor apuéknál ez a cukrász ipartestületi zsidótlanítás elkezdődött, api, amilyen jó lélek és áldott vajszíve van – – –

Inkább néztem, mint hallgattam Ernikét – hogy milyen nyúzottacska mindenütt; a guggoló Ernike soványka, mandaringerezdes fenekecskéjét (méla elborulással, mert ez már csak emlékkönyvi, lepréselt virágja volt a fiatalság feszes sziromgluteuszának, amely Vénusz Kallipügé legszebb klenódiuma s a világon a legnagyobb kerítő).

Kémény híján az ablakon lógott ki a vén csikótűzhely füstcsöve.

– Zzzanyád!

Ernike egy pillanatra felpattant, hogy megpaskolja a csőkígyót, és valamit babrált a huzatszabályozón.

– Majd én!

– Nem, én már ismerem. Átok. Jaj, nahát, ez a tűz. Ez a halálom, amikor visszafújja.

S azzal újra lekuporodott. Átfelhőzött az agyamon, hogy nekem is oda kellene kuporodni elébe – hogy együtt fújjuk, versenyt a dudáló széllel, de ernyedt bénulatban csak ücsörögtem a konyhaszéken, és vizslattam a homályt. A tűz Ernike tüze volt.

Repedezett a lekvárragasztás, kilazult a könyök: a feldrótozott csőkígyó leszakadással fenyegetett.

A hiányzó válaszfalat a két szoba közt két ruhásszekrény pótolta, golyószórónyomos, fényezetlen hátfalával kifelé. A harmadik – a nem létező, a „romszoba” – háromemeletes mélységben tátongott. A feltátongó mélység kétszárnyú ajtaját valami könyvszekrény-monstrummal állították el: kiagyalt szimmetriákban tobzódó, ideges rajzú bútordarab („kibombázott zsidóbútor” – közölte Ernike); bolyhos halina és arany vászonkötésű sorozatok porosodtak összevissza polcain, rendjüket nem bolygatta, betűiket nem böngészte senki.

Kerkápolyék bagolyvára a legfelső emeleten volt. A kibombázott fal helyén padlón, mennyezeten – hosszú palló; a padlásfödém a szobában nyolc nagy farönkkel feldúcolva, mint a bányában. Ácskapcsokkal odafogott lapolófák, durván odavert könyökfák mindenfele… A takaréktűzhely korompofája – csövével az ablaknak nekieresztve –, a meggypiros ebédlőgarnitúra meg a biedermeier szalonnal összeházasított konyhabútorok mázas zöldje megtette a hatását. A lakás elkonyhásodott, a két szoba nagy egyesített teréből afféle lakókonyha lett, vagy inkább tán – konyhavár.

Alattomos, keringő huzatok különös, nyers illatokat hordtak, évszám porolatlan csergék, csipás, bolhás kutya, pörkölődő csepű, orvosság és menstruum szagát. De talán a lekozmált szalmazsák volt az uralkodó; az egész konyhavárban az égett kóc fojtó, érthetetlen szaga terjengett s mindez vászonhuzatos ablakpárnákkal, fáradtlila függönyrongyokkal légmentesen leszigetelve – Kerkápolyék saját külön atmoszférája.

Mi egyebet mondjak emberre, társaságra éhes lelenc szívemmel az idegen otthonról, ahol – akármilyen volt is, éreztem a Kerkápoly família barátságos légkörét, a valóság igézetét? A tüzet szító édes-egy Ernikét néztem – amíg fújta, valósággal aláfeküdt. Ernike megtépázott volt és fakó, mintha az ostrom, a pinceélet azóta sem szűnt volna meg; de tüze fellobbant és vele piroslott arca. A pattogó fa duruzsolni kezdett, fejéről a babos kendőt lekapta, és szétterülő koromhajával, koromtekintetével és egész ölbe illő lényével mégis a Szép Orrondi – ő volt, Ernike.

– Tudja, az úgy volt – folytatta újult nekilendüléssel, mintha most végre rá akarna térni arra a fontosra, aminek a fonalát minduntalan el-elveszti –, mit is kezdtem mondani? Ja igen, a Futaki.

Egyszerre trappolás, csoszogás. Férfihangok lármája az előszoba felől és nyugtalan zsivaj.

Ernike felegyenesedik, és a szívéhez kap.

– Jézus isten, csak nem megint apuért…?!

A zuhé odakint alábbhagyott, és az udvarkert magasba szökkenő, terebélyes fáira rátűzött a kora tavaszi Nap.

Magam is felugrottam a lármára. Ernike két kézzel a karom után kapott.

– A gazember! Az egész bandája… Jaj, ez a zsidó világ!

Kerkápoly bácsi, ahogyan Ernike történetéből kihámoztam, a cukrász ipartestület országos elnöke volt a háború utolsó percéig, és egy végbélsipolyos, rossz pillanatában felesküdött Szálasinak.

Tanácstalanul Emikére bámultam.

– Kulcs nélkül? Hogy jöhettek be?!

Ernike kiugrott az előszoba labirintusába – én utána. Némán szemléltük az elébünk táruló jelenetet.

Az ajtóban négy-öt figura álldogál, szemmel láthatólag búcsúzófélben; odakünn másik öt mozog homályos körvonalban: beszélgetnek, oszladoznak.

Fején a sárga-lila-zöld kockás kendő és karján a nagy piros szatyor – egy szemrevaló, fekete bundás nő, háttal. Fölöttébb otthonos; hálálkodik, hajlong, elköszön ettől is, attól is.

– Lefekszem, megfogadom a tanácsot, mindjárt lefekszem, az enyéim majd ellátnak. Jaj be kedves… Magának is köszönöm.

Marcona bajuszos, lódenkabátos, kihízott képű férfi. Szalutáló mozdulattal homlokára pöccinti fehér zsinóros erdélyi zöld kalapját és kifordul. A csuromvizes, talpig fekete viaszosvászon kapucniba öltözött mészároslegény iparkodva húzza be az ajtót; ő az utolsó.

A társaság libasorban lefele indul a lépcsőn – felhallatszik lépteik tompa döngése –, a magas nő pedig, kezéből a piros szatyrot földre bocsátva, kinyúl és háttal, szédülősen, a beépített szekrénysor nádfonatos ajtajának dől.

– Jaj, gyerekem.

– Édeske! Jézus isten! Édeske!

Ernike melléugrik a támolygó szép ismeretlennek, és én is, a másik oldalról. Közrefogjuk; Ernike belekarol, hogy valahogyan el ne vágódjék, amilyen fakó az arca.

– Milyen ijedtségem volt.

– A kezed is! Csupa sár! Elestél?

– A nővére, Ernike? – súgtam kérdőleg a fülébe halkan, tisztelettudón.

Ügyefogyott udvariatlanság, sőt agyalágyult tolakodás; a kívülálló suta tapintatlansága. Nem kellett volna, éreztem rögtön; legszívesebben visszaszívtam volna, és hogy jóvátegyem, amennyi eszem van – megismételtem:

– A nővére?

Utóbb alkalmam volt, hogy elátkozzam jónevelésemet; bár Ernike a kérdést eleresztette a füle mellett.

(Mert nővérre nem emlékeztem. De hogy az ismeretlen „asszonyság” volt az érkező, akire rázuhant a párkány: az „asszonyság”, aki ájultan ott hevert a járdán, míg én keresztültörtem a tömegen, s hogy ő volt, akinek keményen domboruló combja fehérjét megláttam, amint azok a fajankók emelgették – ezt szégyenletemben azonnal elhatároztam, hogy elhallgatom.)

Ernike aggódva folytatta:

– Mi történt, mamumi?

Kétfelől közrefogva, úgy vezetgettük ketten az édesmamát (mert csak ő lehetett) az előszoba labirintusán át a konyhavárba – hadd nevezzem így ezt a semmihez nem hasonlítható, sajátságos színű és szagú hodályt, melyet középütt ormótlan cölöpsor rekesztett ketté –, s így vittük a konyhavárban a tűz mellé mindjárt, egy csíkos szövetű, ódon biedermeier szék párnatámlás öléhez.

Öblös, karfa nélküli szék volt, s fél métert hátraszaladt görgőin, amikor a termetes édesmama belevetette magát és kényeskedő aléltan, kéjelmesen kinyúlt. Fekete bundája kinyílt és kétfele lógott, sárga-lila-zöld kendője megoldódott, és fejét (arcával felénk) mamumi oldalt fektette a háttámla kárpitozott arany oválján.

Ahol a szék karfája hiányzott, karjait oldalt elvetve – földig lógasztotta, s úgy maradt.

Hamarosan került játéktálra emlékeztető apró mosdótál, zöld víz, citromsárga törülköző; és Ernike, mellékuporodva, már mosta, gyógyította, munkába vette pompás izompárnás kezét:

– Maszatoskám! Mamumim! Látod, látod…

Babusgatva mindegyre.

A szép mama nyakverőerén, szabad mellén a pihegés és a dobogás finom ütközőritmusa – szája körül halvány mosoly jelent meg. Erni majomszeretettel, korholva becézte:

– Hogy neked mindig…!

– Ugyan. Már jó.

– Hogy veled mindig valami van!…

– Hagyd, fiam.

– Ej, hát csupa kosz vagy –

– Na! – rázta le magáról a kis mosdatót határozottan a szép Kerkápolyné; de azt is inkább csak jeladásképp. Mert a következő pillanatban teste görcsösen összerándult, lábait kirúgta, karjait felvetette – és nyöszörgő-kéjesen megindult a hosszadalmas nyújtózkodás útján, mozdulatról mozdulatra.

Csak lesikló tekintetemmel vettem tudomást valószínűtlenül keskeny derekáról (már majdnem anatómiai képtelenség, szinte torzalak – vetettem a természet szemére), a fekete szövetruhában dúsan duzzadó csípője terebélyéről (hogy feszülő zsebén kirajzolódott kulcsa és erszénye) és kariatídára emlékeztető, erős ikrájú lábáról: mondom, szigorúan a tudomásul vételre szorítkoztam; a tilalom törvénye jutott eszembe, hogy a bráminnak mi mindent nem szabad: nem szabad nyújtózó nőre tekintenie.

– Beszélj, Mamumi! – rimánkodott Ernike (mialatt a citromsárga törülközőt visszaeresztette a vízbe, és a játék mosdótálat eltüntette egy cirmosmintás függöny mögött, ahol luxusirigátorok sorakoztak egy falfülkében) –, hát beszélj, az istenért!…

Mellé kuporodott.

Megint átvillámlott rajtam ugyanaz a gondolat: nem lehet az édesanyja. Ahogy így elnézem őket, csak valami mostohamama lehet – tűnődtem –, mert hogy egykorú vele, arra mérget veszek. Ki tudja, a vén huszáros Kerkápoly, amilyen nagy kujon volt…

A fiatal nő Ernike fejét simogatta, de nem felelt.

– Hát tudod, az én nagy testemmel – kezdte végül az ártatlan hazudozást, a mondókáját a mennyezeten keresgélve tágra nyílt szemével, kutató íriszével – tudod, egy dinnyehéjon. Elestem, ennyi az egész.

– Leszakadt a párkány mellette – kottyantottam el súgva. Alatta állt, ahogy lezuhogott a vakolat.

– Uramisten! – emelkedett fel Ernike és keresztet vetett. Jézus isten – csapta össze a kezét és rábámult.

Mamumi rám vetette ördöngös tekintetét.

– És hogy van az, hogy nem segített, ha látta?!

Végem. Szinte jólesett a leckéztetése. Igaz is: hogy lehet valaki ilyen embertelen? Szurkolva hallgattam.

– Mi?! Így rászégyeníteni az emberre. Nézzenek oda! Hát én most hazugságban maradjak?

– A… alighanem…

– Mit „alighanem”?!

– Alighanem… nem jól láttam.

Itt a föld alá süllyedni. Már csak az segíthet.

Mulatva zavaromon, Mamumi felnevetett.

– No lám, a füle is belevörösödött… Ej, de ismerős!

– Tudod, a Simon! – veregetett vállon Ernike.

– A Simon?

– Hát! Még a régiek közül; tudod, a Simon, a… hm –

– Sömjén – segítettem ki szerencsétlenül.

– Az Érsömjéniek közül?

– Nem. Csak egyszerűen Sömjén.

– Ej, Mamumi. Sömjén Simonka: udvarolt nekem.

– Hát most az egyszer megbocsátok.

– De igazán semmi bajod, Mamumi, édeske?! – kérdezte Ernike és összeölelgette.

Hát mégis? Úgy látszik, mégis: az édesmama.

– Nézzétek, gyerekek: még a lábam is remeg.

Édesmama kinyújtotta lábát, úgy mutatta: előrefeszített lábfeje lüktetett. Mamumi már nem remegett: hanem mulatott a lábán, aki még remeg.

– Bocsánatot kérek, azt hiszem… nekem… én… mint aki az égből pottyan, a… itt a legrosszabbkor, a… a lehető legrosszabbkor… Kezét csókolom, azt hiszem, al – – – (nagyot nyeltem) – – – alkalmatlan vagyok.

Nem tudom, mi jött rám. Úgy tettem, mintha mehetnékem támadt volna, holott maradni szeretett volna minden porcikám. Mamumi vett pártfogásába.

– Még hogy alkalmatlan? Mi jut eszébe? Kínáld meg azzal a borókával a vendéget, fiam.

– Becsületistenemre, Ernike. Sohasem gondoltam volna, hogy a kedves Édesmama. Inkább, hogy magának van a világon a legszebb nővére.

– Ejha. Milyen kár, hogy nem hétfőn és kora reggel mondja, fiam. Eredj már, te nyalafinta – bontakozott ki Ernike becézéséből. – Húgomasszony. Hozod már azt a pálinkát?

Mamumi a dédelgetésre megelevenedett és fölserkent, de egy ilyen szoborméretű szép testnél amíg kifejlődik az Ülés magvas mozdulatából, időbe telik; s úgy láttam, minden fürgesége, ruganyossága mellett is van benne valami kéjes lomhaság. Felegyenesedett, elnevette magát, és szinte diákos közvetlenséggel a kezét nyújtotta:

– Kerkápolyné vagyok; de maga csak szólítson Mikolka mamának, ahogy a többiek szokták, vagy ha tetszik, Anibel néninek, fiam. Azt hiszem, valami dereng… emlékszem magára.

Bátran átfogtam formás, széles tenyerét, és keze fejét erőszakkal az ajkamhoz emeltem.

– Nagyságos Asszony…

Még idejében elvonta a kezét:

– Ugyan! Szamár. Semmi nagyságos asszony. Magának Anibel mama vagyok.

– „Anibel”…?! – visszhangoztam, furcsállkodva a név hallatán. Ernike a betöltött pohárka borókapálinkával várta a mondóka végét, amelyet bizonyára nem először hallott; mert látva ostoba képemet, Mamumi mindjárt magyarázattal szolgált:

– Igen. Nikolett Mária Anna Izabella – mondta, a világ legtermészetesebb hangján. – Innen az Anibel. Kicsim, hozod a sós rudat is? Nem találod? Tudod, az, ami van, a pohárszéken.

Megcsördültek a rézágy sárgaréz csilingelői, a szürke csomagolópapír spanyolfal mögül magatehetetlen, parancsoló nyöszörgés hallatszott, gurgulázó hangok, mint mikor valaki a víz alól beszél. Színre lépett a beteg.

Mindent hallott, de semmit nem értett; ki akarta venni a részét az élet eleven nyugtalanságaiból. Mikolka mama beviharzott hozzá, s ha nem is láttam, hallhattam, amint a párnáját veregeti s igazgatja a fejénél.

– Semmi bajom, aranyos, tréfadolog, igazán. Vendégünk van! Jöjjön, fiacskám, örvendeztesse meg Sándorkámat.

Mosolygó, engedelmet kérő tekintettel végigpillantva rajtam, pajtáskodva cipelt Ernike: belém karolt s úgy vezetett elő. Majdnem orra buktam a szőnyegen, ahol alatta a válaszfal helyét deszkapalló takarta; táborokhoz, repülőterekhez szokott csetléssel-botlással – mint a hadi elefánt a civil porcelánkereskedésben – beljebb kerültem a konyhavár másik rekeszébe. Meggypiros ruhásszekrények határolták és dögszürke spanyolfal: ez volt a beteg birodalma.

Ott ült előttem a SZÁZFARKAS CUKRÁSZDA egykori tulajdonosa rézágyán, párnatrónussal felpolcolva, kezét az ágyon átvetett ételszéken nyugtatva; valaha olyan volt, mint egy Párizs-járó maharadzsa, most hófehér bajuszú öregember, májfoltosan, pulykaráncosan, felére zsugorodva.

Első mozdulatát sohasem felejtem el. A jobb keze volt a „jó keze” – szerencséjére –, hűdéses a bal. Hűdéses bal kezét az ép jobbal mint a darab fát, emelte le asztalkájáról és dobta oldalt (Mikolka mama nyomban odalépett, és a béna kart a takaró alá dugta) – oldalt dobta, hogy felsőtestével felénk fordulhasson, míg feje mereven ült nyakán; és a felesége nyaka után kapkodva, nyűgösen hápogott.

– Igazán semmi bajom, szívem, igazán! – nyugtatta meg ismét Mikolka mama selypesen, mert szemmel láthatólag bálványozta ezt a roncsot, és a párna alól előlógó asztalkendővel letörülte a beteg lefittyedt szája bal sarkát, ahol a nyála meggyűlt és előcsordult. – Vendég van! Ven-dééé-ég! A régiek közül!

(A bácsi tehát egy parányit nagyot hall – következtettem Anibel harsány bejelentéséből.)

– Álljon az ágy végéhez, Simonka fiam – rendelkezett Anibel mama. Majd játszadozni kezdett betegével: ciróka-piróka. – Bizony! Bizony! Mi már nem vagyunk olyan kakisak! Bu-bu-bú! Mint négy évvel ezelőtt! Nem kell! Nem kell! Tudunk vigyázni! Bu-bu-bú! Nem kell tisztába tenni! Bennünket! Aranycsibém! Mi már nem vagyunk olyan kakisak! Bu-bu-bú! Mi kell, csillagom?

– Álljon csak oda, Simonka, hogy lássa – igazgatott hátulról Ernike –, mert papi szegény, tudja, a nyakát nem tudja fordítani. – És betessékelt Sándor bácsi látóterébe.

A bácsi emberre éhező, riasztó mohósággal örült a vendégnek; daráló, kérdő mozdulatokkal tudakolta, hogy kicsoda. Ernike a süketnémák ugatós kézzel-lábbal-nyelvén magyarázta:

– ’Imon! ’Imon!

Kerkápoly bácsi menten hadrálni kezdett a maga mutogató nyelvén. Helyzetét ismerő demonstratív bölcsességgel végigmutatott magán, hogy íme, ilyen nyomorult, de (széles, fölényes kanyarító gesztus:) tisztában van vele. Hogy a kiskésit, már hogyne, hogyne: hogyne tartott volna meg jó emlékezetében, és mint látogatót, máris angyalszámba vesz (halvány fogalma se volt, ki fia-borja lehetek); és közölhetnékének végső rohamában felragadta a madzagon lógó ceruzacsonkot és az ételszéken heverő írótömbre felmázolta mondanivalóit:

 

Többre vagy erőiből nem futotta, vagy hirtelenében azt hitte – leírta már az egészet; és hevesen rázva pányvás plajbászát, hogy a rézágy sárga csilingelői megcsörrentek – sokat jelentően integetett.

Olyan volt, mint mikor a színházban az ímmel-ámmal tapsolókból a vastapsot kizsarolják. Kerkápolyné (Nikolett Mária Anna Izabella) felragadta a tömböt, és patrónamosollyal találgatta a betűk értelmét: mi Emikével összefogódzva, kérdőleg néztünk rá.

– M…A…MA – – –

– Mafla…?! – próbálkoztam bátortalanul a megfejtéssel, és kétfele állt a fülem.

– Mafla! – kacagott fel diadalmasan Anibel mama. – Hogy az én Sándorom! Milyen esze van! – bugyborgott belőle álboldog nevetése.

A beteg jobbjával az asszony kezét ajkához vezette; sütkérezett a „teljesítmény” elismerésében, amellyel hátha – hátha! – még a gyógyulás hitét is kiérdemelheti.

…Vagy csak belementem játékból? Esküszöm a mindenszentekre: mint a ragály, ütött ki rajtam a diákkor verestarajos ügyefogyottsága. Én voltam a pórul járt bájgúnár, boldogan ismertem be maflaságomat:

– Ugye?! De szép is volt!

– De még milyen mafluska volt, már meg ne haragudjék, Simonka, de még milyen! – emelte szájához az asztalkendőt Anibel mama, kirobbanni készülő nevetéssel; és visszaejtette betege kezét.

– Az, az! Kötözni való! – ócsároltam magam.

– A bolondos levélíró! Minek belehalni a szerelembe, egy jóvágású fiúnak, ha nem muszáj?! – szegezte nekem a kérdést Ernike, kacagva.

– Hát… amilyen mafla voltam.

– Jaj, ne is mondja! Mindig azt várta volna… – kezdte Mikolka mama, és előre könnyekig megkacagta, amit mondani készült.

– Mit? – néztem kérdőleg a hahotázó Ernikére (laba haja szétlobbanó koromkeretében a régi Ernike ördögszeme villogott). Már kiengedett a karolásból, és most szembefordulva, aprózva pofozott, pajtási paskolással. Az édesmama folytatta:

– Mindig azt várta volna, hogy Ernike majd megszólítja. Ahelyett, hogy – – –

– Ahelyett, hogy?!

– Fogja magát és bejön hozzá a SZÁZFARKAS-ba – fejezte be Mikolka mama és szusszant egyet.

Bődületesen egyszerű. Bemenni a SZÁZFARKAS-ba, mint a többi farkas. Ó, én tökfej.

De már ami történt, történt. Húszéves korában az ember hatökör ahhoz, ami a harmincévesnek – Kolumbusz tojása.

– Ej, nagyon rájár a rúd – cirógatott meg Anibel mama. – Tölts még Simonkának, tölts még neki abból a borókából, Nike, egy vigaszporciót.

– „Nike”…?!

– Igen, nekem: kicsi kora óta így hívom. Nike: Er-Nike.

– És a „Mamumi”?

– Ő, engem, így, még mikor kicsi volt. Azt az ennivaló babát, az ennivaló pofija, a selypes gügyögése, az angyal popija, ami neki volt, ennek az én lányomnak, mi az, aranybogaram, Sándorkám, akarsz valamit? – fordult a betegéhez –, akarsz, ihatnál? töltsünk neked is?

– Mamumi!

– Nekem csak keveset, Nike. Magadnak is.

– Mamumim, a harmadik kispoharat nem találom. – Nem baj, Nike. Jó lesz nekem vizespohárból is.

„Nike” – „Mamumi”. A konyhavár gügyögő nyelve, a Kerkápoly család saját külön atmoszférája: felejtsük el a dakszliszagot, az égetett kóc, a száradó felkötők torokmaró, penetráns szagfelhőit; engedjük át magunkat a meghitt otthon édes varázslatának.

– Tessék! – osztogatta ki a csurig töltött poharakat „Nike”: Ernike.

– Hjaj! Kontyom-bontyom! – kapott hátra hajkoronája mögé Anibel mama nagy vidoran. – Istenkém, istenkém, soha ilyen vidám szerencsétlenséget! Iszunk! Még azt se, ebben a zsidó világban?

Sajátságos repedező, percegő hangot hallottam; a levegőben felejtettem a poharam. A többiek felhajtották. – Igya ki! – szólt rám Ernike. – Miért nem issza?!…

Lomha puffanás a konyhavár másik rekeszéből, a dögszürke spanyolfal mögül. Hallani lehetett, hogy nem zuhan: lefekszik szinte. Még nem láttuk, de nyomban tisztában voltunk vele.

Kirohantunk mind a hárman. – Jesszusom! A cső!

– Jézus Mária!

Ablaktól tűzhelyig, összes könyökeivel kizuhanva, ott hevert döglötten a kályhacső; elpattant drótjai idegesen rángatóztak. A repedezett lekvártapasztáson folyt a koromlé, a tűzön vacsora rotyogott. Dőlt a füst.

Mikolka mama sápítozva rendelkezett:

– Bedugni! Papirossal! Nike! Jó isten, még ez is.

– Ablakot, Mamumi!

– Hogy így meglátogat az isten! Nyitom már, nyitom. Jaj, ez a nap, ez a mai!

Előléptem.

– Nem kell bedugni, Ernike, hagyja csak. Majd én. Adjanak újságpapirost. Létra van?

– Hiszen ha volna!

– A konyhaszéket az asztalra. Fogjon újságot maga is.

– Lelkem gyerekem! Simonkám, hát megcsinálja?

– Megpróbálom, nagyságos assz – – –

– Majd adok én nagyságos asszonyt mindjárt. Drága gyerekem!

– Igenis.

– Ne öntsük le a tüzet? Akarja? Te meg ott, Sándorkám, aranybogaram, takaróddz be, szívem!

Anibel mama beperdült betegéhez: az aranybogár ványadtan köhögött, nem szerette a füstöt.

– Nem kell leönteni. De újságpapír, az igen, az legyen. Még! – bóklásztam a mennyezet alatt, hamar befúrtam az egy szál dróton lógadozó csövet, és rávertem a könyökre. – Papííírt! Még! Még, mert forró, forró, mint a keserves kib… hétsz…

– Csak mondja, fiam, sose harapja el. Áll?

– Egyik fele.

– Jöhet?

– Jöhet a másik. Ernike, ez volt? Biztos, hogy ez volt, ez a cső?

– Biztos, biztos.

A konyhaszék megingott alattam.

– Jesszusom, le ne potyogjon már az ölembe…

– Ne…?!

Nagy nevetősen Ernikére pillantottam, s amíg összenéztünk, majd hogy meg nem sült a tenyerem. – Azt a kutya keser…!

– Nike, fogd a lábát, le ne essen; én fogom a széket. Lám, megy az, mint a karikacsapás: micsoda áldás is, istenem, micsoda áldás! Egy férfi a háznál.

Már ketten is fogtak: Anibel a széket, Ernike a lábam. – Kalapácsot, ha van! Bakancsot! Akármit!

– Húsklopfoló?!

– Az is jó.

– Adom már!

– Szent Kleofás, a padlóm! Csupa kosz!

– Nem baj, Mamumi: holnap nagyon nagyot takarítunk!

Húsz perc alatt helyre vertem a konyhavár kormos csöveit, olyan voltam, mintha a kéményből bújtam volna elő.

Megnyílt előttem a Kerkápoly ház szentélye; a cirmos mintás függönyt elhúzták a házi istenek fülkéjéről, és én ott mosakodhattam, szemközt a luxusirigátorokkal.

Ernike a citromsárga tiszta törülközőt bontogatta, Mamumi ott viharzott, lelkendezett körülöttünk, a konyhavárat rendezgetve.

– Hát nem jó? Csöbörből vödörbe. Az egyik baj feledteti a másikat: most legalább elfelejtem, hogy az előbb majd meghaltam.

– Lásd, Mamumim! Mégis eltitkoltad volna, édeske.

– Én?!

– Hát! Azt mondtad, elestél.

– Tán hazudtam? Elestem, el hát. Fel is tápászkodtam.

Csak hallgattam a két nő évődő zsörtölődését. Tiszta sor: mindenki bálványoz mindenkit a konyhavárban.

– Nem kár, Ernike, ezért a szagosért?

– Ne sajnálja, Simonka, van még szappan a dugaszban.

– Istenkém, azzal a nőorvoskezeivel!…! – pillantott szappanos mancsaimra Mikolka mama. – Valami harmadik is lesz máma még, gyerekek, a baj nem jár egyedül.

– Baj? Bajnak itt volnék én, én vagyok a harmadik, Anibel… mama – böktem ki sután és borzas-csuromvizesen. Ernike a törülközőt a karomra terítette.

– Bajnak, édes gyerekem, maga? Most is, mi lett volna velünk maga nélkül?! Férfiember: nincs nagyobb áldás a háznál. Mondtam én Nikének mindig, az ilyen maflácska ember a legjobb férjanyag, de neki akkor csak a tisztecskéken járt az esze. Igaz, Nike?

– Ó… – hárítottam vissza szerényen a bókot.

– Ugyan, Mamumi – tiltakozott erőtlenül Ernike.

– Aki nem ludovikás, az neki nem ember. Ez járta. Mit álltok itt, üljetek le, gyerekek, istenem, de sokat beszélek. Maga pedig nehogy zokon vegye egy öregasszonytól, amit mondtam, látja ezt a tenger ősz hajszálat a hajam közepén?…

Anibel mama egy gyors mozdulattal lerántotta a nyakára csúszott sárga-lila-zöld kendőt, hátulról előrekapta a kontytűző fésűjét, és szinte tépve, három vonással simára húzta rakoncátlan fekete sörényét. Középütt, homloka felezőjében félujjnyi széles, szigorú, egyenes albínócsík húzódott. Mintha festették volna.

– Egy szót se, Simonka! Velünk vacsorázik – fordult nekem harcias örömmel Nike.

– Édes-egy Ernike! Nem is tudom… – szabadkoztam tétován e vallomásban.

– Semmi édes-egy Ernike! – vette elő mosolyai fegyvertárát: előbb a „durcásat”, aztán a „selymát”, végül az olvadó „üdvmosolyt”; perselyes alsóajkán megjelentek a babonázó gödröcskék, orrának lapka trapéza lant alakúra húzódott.

A szerelem húrja felfeszült, ahogy a rég hangolt gitárt próbálgatják; felbátorodott a régi, nagy ritornell.

Sömjén hadnagy urat nem nagyon kellett marasztalni.

– Persze, hogy persze! – csattogtatta kerubimszárnyait Anibel mama a „fiatalok” körül. – Csak ülni lássalak benneteket, gyerekek; majd én, majd én, azt a kis vacsorát! Úgy is eleget dolgozol, te szegény, látná, hogy robotol az én Nikém, beszélgessetek csak, ti fiatalok, ne figyeljetek ránk, ez az öregek szakasza; csak előbb megvacsoráztatom Sándorkámat. Nike, tölts, itasd addig, azt hiszem, becsíptem, Simonka, milyennek találja Ernikéjét, ugye? ugye szebb, mint valaha?

– Mindenkinél, Anibel mama, mindenkinél!

– Szédíteni, azt tudnak! Maguk, férfiak!

– Nono, Ernike. Nem mindenki Futaki.

– …Futaki?!

Anibel mama riadtan, kedveszegetten hallgatott el; Ernike zavarodottan, nagy szemet meresztett.

– Ej, lányom, lányom, hát kell ezzel a világot telekürtölni?

– Én?! Egy szóval se, Mamumi!

– Magad alatt a fát.

– Ernike! Nem bitorolom én a vacsoránál valaki helyét?

– Szamár! – karolt belém Ernike oldódó, bátor nevetéssel –, jaj, micsoda szamár!

És átkísért a „szalonba” a konyhavárban.

– Jó, jó – mosolyodott el megenyhülve Mikolka mama – nem kell azért mindjárt az első nap felfalni egymást szemmel, hagyjatok holnapra is valamit. Jaj, jaj, Ödönkém –

– Simon vagyok, nagyságos asszony.

– Juj, mit is mondok, egészen becsíptem. Simonkám, úgy örülök! Hogy az embernek mennyi mesélnivalója van!

Mikolka mama folytatta még a mesét; széles mozdulatokkal, változatos csörömpöléssel emelgette a fazekak fedelét, és lényével betöltötte a konyhavárat.

Belevetettem magam az öblös biedermeier székbe, görgőin hátratolattam nagy kényelmesen, és összekulcsolt kezeimre támasztottam államat; kezdtem ráemlékezni a polgári szalonok bevett mozdulataira.

Ernike a másik ugyanolyanba telepedett, s ő is kissé hátralibbent görgőin. Formás, nyúlánk lábát átvetette térdén, és rám emelte fekete íriszét.

Szótlankodtunk. Én orra-trapézát lestem: hogy „olyan-e”. Egyedül maradtam orra-trapézával, mint a zsugori, ha kincsével elvonul.

A látogatás tulajdonképpen most vette kezdetét, sorra vétele annak, hogy ki-ki „mi mindenen ment keresztül”. Megtudtam, hogy a család egyetlen imádott kutyuliját, Pintyőkét, a fajdakszlit lepuffantotta a ruszki patruly; utódja viszont nem volt szobatiszta – innen tehát a pörkölt kenderkóc szagához keveredő kutyapisiszag; de honnan a kóc? Megtudtam, hogy Ernike a Babhivatalban dolgozik, de már félig-meddig rendelkezési állományban, mint aki afféle nem-jó-káder, mert az újjáépítés eljutott a zöldfélékig, és a karalábénál tart. A párt az újjáépítés motorja, a Krumplikampány megmentette az országot („rosseb aki megette, úgy hazudnak, ahogy lélegeznek, hogy még az ellenkezője sem igaz”), de úgy néz ki hálaisten, hogy nemsokára szélnek eresztik a Babhivatalt. Hogy mit kezd akkor? Még nem tudja, valószínűleg új életet, mint mindannyian; pedig milyen reszketve ragaszkodott a Babhivatal Tarkababi Részlegének Szortírozójához, akármilyen pokol volt: reggeltől estig szemelni a babot, és babszemenkint cédulára ragasztani („mert tudja, Simonka, maga még akkor nem volt itthon, az első időkben jegyre ragasztott szemenként utaltuk ki a babot”), és istenkém. Akárhányan furkálták, áskálódtak ellene, és akárhány dúvad akart is átgázolni a testén: állás volt.

– Tessék, gyerekek, Simonka! – viharzott az asztalhoz hatalmas, megrakott piros tálcájával Mikolka mama; és az illatok és jó falatok sokféleségéből megállapíthattam, hogy ugyancsak jól élnek a konyhavárban. – Tessék, tessék. Hallja, maga engem ne nagyságos asszonyozzon, mert megharagszom, én magának Mikolka mama vagyok, vagy ha nagyon bizalmas akar lenni, nem bánom, szólítson Anibel néninek. Szereti a kövéret?

– Adj neki! Adj neki, Mamumi!

A délutánból sötét este lett. Észbe kaptam, hogy az egyetlen ablak előtt sehol sem látom a vizesen csepegő lombokat (a többi három ablak olajospapír dobján keresztül láthatatlan volt a külvilág).

Éjfél fele járt, amikor a hízókúrának beillő vacsorától elnehezülten, a sok borókapálinkától kipirultan, kászálódni kezdtem. Anibel mama tapintatosan csak az ajtóig kísért, s hogy a kacskaringós, sötét előszobán magunkra maradva, összeborultunk-e Ernikével és hányszor? – ezt a titkot édes-mindnyájunk iránti tapintatból megtartom magamnak. Kerkápolyék tömény (semmivel a világon, csak önmagával azonos) atmoszférája elbódított, és a „rendes emberek” üdítő, régóta nélkülözött lelki tápláléka elérzékenyített; dudorászi botorkálva elgyújtogattam a doboz gyufát, úgy ereszkedtem le a lépcsőn.

Hogy kissé elkódorogtam a mai napot? Ördögbe is, hát aztán? Másnak lehet?! A kimagyarázkodás gondja Csiger Csibivel, Ludány Dudival a műteremben – holnapra marad. Elhessegettem az ünneprontó gondolatokat, s igyekeztem visszatalálni a konyhavárba, ahol olyan fejedelmi vacsorával traktált ez a két tündéri nő.

Sötét tréfának tartottam mind a két álszerencsétlenséget, misztikus tréfának, amellyel nem először mutat szamárfület a véletlenek mestere, kinek királyi széke előtt állunk mindvalahányan. A napsütötte záporral kezdte, a lezuhanó párkánnyal folytatta, s akkor a tetejébe ez a huncut kályhacső… a kályhacső még csak hagyján; de a másik!

Éppen akkor kellett hogy történjék az az ijesztő história a leszakadó párkánynak alásétáló Mikolka mamával, Anibellel, amikor én arra járok, hogy elhozzam Ernikének tíz évig oltár párnáján őrizgetett szerelmemet – éppen akkor! A szerencsés kimenetelű baleset, amelyben az egyetlen zavaró körülmény az volt csupán, hogy az ismeretlen „Asszonyságot” amíg emelték, megvillant combjának harisnyátlan, kemény dorombja, s hogy mi volt nagyobb őrültség: meglátni? vagy elsietni onnan? Ki tudja.

Ernike betöltött egészen. A valóság újra összeolvadt emlékeimmel, végigpillantottam háborús leégettségemen, és kéjesen korholtam magam:

– Becsüld meg, vadbarom, becsüld meg! Ha az a ritka nagy szerencse jut osztályrészedül, és nyakad köré fonódó szerelmével éppen ő gyógyítaná be a tíz éve hordott sebet, az, aki – orrának trapézával – ütötte! Becsüld meg, vadbarom, becsüld meg!

A szél elült. Befordultam a Kozlonceszlavszcinszky útra, hogy majd a Kápolna híd zsindelyes fedele alatt baktatok át a folyón – ne ázzam, ha nem kell; mert még nem akaródzott hazamenni, s az eső – felhővé porladva szinte – lebegve szitált.

– Micsoda pompás teremtés! – mérlegeltem katonamértékkel Ernike takarosságát; és az ódon híd közepén, pityókásan nekivigyorodtam. Némileg zavart ugyan a viharzó, fiatalos Mikolka mama („Nikolett Mária Anna Izabella. Nevezzen Anibel néninek”), a gondolat, hogy ilyen túltengő (akármilyen kellemesen túltengő) anyósom legyen. Újra meg újra elhessegettem albínó csíkját – dús antracit sörényének félujjnyi vastag, fehér, ősz, vonalzóegyenes felezőjét –, amely a homloka közepénél kezdődött, és emlékezetemben sehogy sem tudott végigérni. De hogy Ernike „igenjétől” függ földi boldogságom, és hogy ez a házasság lesz új életünk talpköve, ezt – gyönyörűségeitől ittasulva és a lágyékomat feszítő bibliai nemzedékekkel kecsegtetve magam – már végérvényesen eltökéltem.

Auribus teneo lupum: Nam neque quod amittam a me, invenio, neque uti retineam scio.

TERENTIUS, Phormio, III. 2. 21.

J’ai vu l’homme à la torche faible, ployé et qui cherchait. Il avait le sérieux de la puce qui saute, mais son saut était rare et réglementé.

MICHAUX Ecce Homo (Épreuves et Exorcismes)

– – – nem így kezdődött, nem így. Hogyan is kezdődött? Mi is történt addig, amíg poklom kapujáig elérkeztem és elkáprázva megálltam: a tündökletes pokolkapuig, ahogyan Szent Jeromos az asszonyt nevezi?

Valami bajom volt akkoriban. Afféle hazahurcolt nyavalyakórság. Férges alma, mindig-mosolygós alma.

– Sömjénke, de igazán! Maga olyan, mint az élet! – mondogatta Humayer Ildikó, az a mindenkihez odadörgölődző pártaktíva a színháznál, s elhúzta ezt az é-t: mint az ééé-élet.

Végigreszeltem borostás képemen, de mintha másvalaki borostás képe reszelne a tenyeremben, egy harmadnapos, kiterített hulláé. „Olyan vagy, mint az ééé-élet.”

Nem tudtam felébredni. Éltem, de nem ébredtem fel. Csak bóklásztam süketen és vakon, de nem hittem el, hogy én vagyok ébren. Nem volt igaz.

Valahányszor erre a keserves tapasztalatra rádöbbentem, még csak tisztességgel kétségbeesni sem tudtam rajta. Ahogy ébren kétségbeesik a tisztességes ember – az igazi, aki felébred. Aki tud; aki tisztában van még a felébredés műveletével.

Én nem.

Azt még észrevettem, hogy az éjszaka véget ért; lejárt az álom köteles ideje, ameddig alakoskodhatok; ráfoghatom, hogy én is csak olyan józan, szabályos alvó vagyok és becsületes kásafújdogáló. De harisnyás, nadrágos lábbal, vad iramban talpon állva, megreggelizve, kabátot öltve (egyetlen, frisstrágya-színű civil kaftánomat), s utána mindjárt dolgomra rohanvást toronyiránt a színháznak, a Cimbalomszeg utcán – aludtam tovább.

De miről is. Mit is akartam ezzel. Mit is mondtam az imént…?!

Igen, igen. Ott tartottam, hogy. Így vágtam neki minden reggel ennek a kicserélt világnak; és állóhelyemben is szundikálva, mint a jószág, pingáltam látástól vakulásig a moziplakátokat, a CSELGÁNCCSAL A SZABADSÁGÉRT, a PANDÚRVÉR, az ARANYHARAMIÁK ANGYALA⁴ mozitranszparenseit, az OTT FŰ TÖBBÉ-t, az ITT KŐ KÖVÖN-t; később, amikor a műterem státusba vett, az Upregurán Színház horizontfüggönyeit. A CIGÁNYKOVÁCS RÉZKAKASA ment akkoriban, meg nemzeti klasszikusaink, a KÖKÖMNYEI VÉRFEREDŐ, BIHOM BÁN. De nem ezt akartam, nem ezt, nem ezt – – –

 

*

 

Azok a csernyigori vetkőzések az egészségügyi barakkban, azok a szerencsétlen, félhulla orvosok! Az a mérhetetlen levertség a lágerben!

Rajtam volt a flekk.

Ott pusztultam volna – annyi szent, ott pusztulok, ha Keve Borci, testi-lelki jóbarátom, öreg cimborám ki nem hozat az enkávédés szanatóriumba, „utókúrára”. Még ma is a nyelvemen érzem a szájlepedékem ízét – ha akkor egyáltalán éreztem a nyelvem: vastag, palaszürke, parafa keménységűre kövesült réteg borította. Csak a nyelvhegy parányi foltja – az vöröslött rajta, és itt-ott a szabadon maradó nyelvsebek bíbor pontja, ahol a vér erőszakosan előtört. Egy reggelen, Borci nagyítótükrében megnéztem a nyelvem, és szánalom fogott el iránta, mint valami idegen állatocska iránt: riadtan, görcsösen kelepelve, lázverte nyelvem akaratomtól független remegett.

Milyen elegem volt akkor az orvosokból, milyen elegem! Hányszor el akartam mondani a meg nem hallgatóknak, és hányszor el kellett mondanom, amikor a pokolra kívántam őket, jobban, mint a fejtífuszt!

Hazahoztam. Benne volt a szervezetemben. Ha nem is látszott, s nem volt rám írva – mégis. Belülről – megbélyegzettnek éreztem magam. Rajtam. A flekk.

 

*

 

Azután is, idehaza, albérleti korszakomban. Sérülten ődöngtem.

Az én baromi ledögléseim!

Ólomálmos alvásaim Sibelkáné áldott jó rézsodronyán! A sodrony szánkóformán volt a padlóra leállítva: „hja, kérem, romos az ágy…”

Bivalymerüléseim! Vak álompocsolyákba, földig lógó kézzel, hanyatt – hogy kezem háta az agyonsúrolt deszka szőrét érinti, s körülötte a szétkent cigarettacsikk… Az én baromi ledögléseim a Katolnay út százöt koporsófedele alatt! Csak ennek egyszer vége volna!

Aludtam és cigarettáztam. Nem tudtam felébredni.

Gondoltam, végére járok a dolognak. Orvoshoz megyek.

Az enyém, a körzeti, a Bajomház utcával szemközt lakott, a Babszeredai úton, ugrásnyira a Hamzagárdi Ravatalozótól.

Egyemeletes, terepszín romépület. Egy oldalán a gránát harapta kapunak – részint lemeszelt, részint beomlott betűkkel – ez olvasható (ha hozzágondolom a kiegészítést):

 

A TEOZÓFIAI TÁRSASÁG OLVASÓKÖRÉNEK

MOZGÓKÖNYVTÁRA

 

Ambuláns könyvtár. Éjszakánként kísért s kerekeken jár vagy lánctalpas görgőkön; de mióta fenékhorgonyai beragadtak – lóg a vitorlája. A kapu másik oldalán ugyancsak falra pingált, egyszerű felírás (ez kevésbé rendszerellenes, így hát nincs lemeszelve:)

 

TEJCSARNOK

 

Kifüstölt, lángszóró pörkölte lyuk: üregében már semmi sem emlékeztet kancacsörgésre – tejre.

Az egykori tejcsarnok odvából, ahová befarolt, de úgy, hogy a redőnyt is magával vitte: hatalmas, hernyótalpas német rohamlöveg kémleli az eget. Úgy maradt az Örök Lőelemképzés állapotában: tovameredő ágyúcsövén didergő cinke billeg – majdhogy le nem fordul.

Tél utója volt, de még hó szállingózott.

Már messziről virít a MED. UNIV. táblája, hagyományosan fekete alapon arany betűkkel, bizalomgerjesztő, az én emberem:

Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND, MED. UNIV.

Alatta kisbetűkkel, gót cirkalom:

Lelkiprobléma és gyermekgyógyász.

???!!!

(„Lelkiprobléma- ÉS gyermekgyógyász”?)

…A manóba. Hová kerültem?

Akkor még nem tudtam. Csak évek múltával derült világosság a dologra, merő véletlenségből („Mumpitz úrnál”, a nagy mesterek palettahamisítványait áruló zugműkereskedőnél a BLUM BAZÁR-ban) – hogy a Bajomház igazgató főorvosához sodort a jószerencse.

A váróban senki. Csupán az Emberiség Nagyjai vannak jelen: prezenciájuk a levegőben, Műveik a mamut könyvszekrényben. Nem is könyvkötő: asztalos készítette kapcsos skatulatórium kötésben – fóliánsok, inkunabulák; domborított borjúbőr könyvfedelek.

Fekete bőrben Johann Amadeus Immermanuel KAUZ díszsorozati Nyolcvan Kötete. Moepselmantius Moeppelmund, a nagy mopsdami okkultista Minden Munkái. A költő Rodilardus Phynabentius Latin Himnuszai – szellemközlések a túlvilágról. Pundragupta Szellem Nyilatkozatai, újságíróknak, Maskelyne jeles angol médiumon keresztül.

Egy pillanatra a megilletődéstől arról is elfeledkezem, hogy nem vagyok ébren – alszom.

A falakat teljesen elborítják a metszetek, miniatúrák, régi mesterek másolatai; a mamut könyvszekrény polcait a ritkaságok: Pratzanselmustól a PARAMIRUM-PARAGRANUM, Pasqualis, Saint-Martin és a Parapsychological Review bekötött évfolyamai.

Jakob Böhme berámázott Mandalája és Pratzanselmus Asztrológiai Embere közt díszdoktori diploma a falon; ötös pecsétje ott fityeg az üvegen kívül, a keret alatt –

 

 

Fél szemöldöke ősz, a másik busa fekete. Mintha valahol láttam volna már ezt az arcot.

Sötétben világító – spirituszban eltett ábrázat; kifolyt, mély odvából sűrűn előfüstölgő szem.

– Milyen felemás! – pihen meg csodálkozásom az ambuláns könyvtár szemöldökén. Ha akarja, Z alakba rántja, s akkor mint a villám, cikázik: a fekete bozontja fel, a szúrós deres, ősz leszalad.

S hogy mihez is hasonlítsam ezt a nyúzott, cserzett arcot: koraszülött cerkófmajomhoz, melegítőszekrényben? hunyorgó hiúzhoz? öregnyúlhoz? mosolygó macskahalhoz? Ha alszom, csődöt mond állathatározóm.

Felvonulnak a környék gyermekei, a kapu alól hallatszik türelmetlen lármájuk: épp a Hamzabalog úti kisdedóvót vezetik át, oltásra. Nem hallom a gyerekzsivajt – alszom.

 

ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND. Tessék. Mi a panasza.

ÉN. Khm, khm. Még nem láttam ennyi miniatúrát egy rakáson.

Z. W. Az alsó sor csupa Taffinger. Ez a Füger-sorozat a büszkeségem, bécsi kismester-garnitúra.

ÉN. Hát a lovaskép, az a nagy olaj?

Z. W. Wouwermann; nincs szignálva, de teljes abszolútsággal. Mi a panasza?

ÉN. Nem tudok felébredni, doktor úr. Alszom.

Z. W. Örüljön neki.

ÉN. Ahogy vesszük.

Z. W. Nem vesszük sehogy, a Wouwermann már félig-meddig elkelt. A Taffingereket meglátta? A Fügereimhez volt szeme?

ÉN. A képeket látom, de a betűket nem tudom elolvasni.

Z. W. Nem sokat veszít.

Mindketten gondoljuk. „Még nem írtak meg mindent, de már mindent olvastak a Földön.”

Z. W. Fülzúgás, fejzúgás?

ÉN. Egyik sem.

Z. W. Aha. A Cuypot nézi? Az ott egy Cuyp. A Wouwermannt, ami elkelt?

ÉN. Reggelenként például – – –

Z. W. De megvan a párja, ha kell. Hogyha tudna vevőt a nagy lovasra. Ebben utazik?

ÉN. Nem éppen. És a szélmalmos?

Z. W. Ostade, Adrian Van Ostade, a szignó szokatlan, de evidens per abszolúte. Emiatt aztán igazán nyugodtan alhat.

ÉN. Azt teszem most is. A ház a fejemre szakadhat, és én nem veszem észre.

Z. W. Más azon panaszkodik, hogy nem tud. Például az én koromban.

ÉN. Főleg reggelenként. Olyan ólomnehéz a fejem!…

Z. W. Az Ostadét nem adom semmi kincsért. Aranyat ér.

ÉN. Egy darabon romos a lépcső, ahol lakom. Egyszer még mellélépek a létrafoknak, és a nyakamat töröm.

Z. W. Más sokért nem adná. Bár én tudnék úgy aludni: ezt a tehenes Cuypot magának adnám.

ÉN. Nem is volna rossz. Kiruházkodnék belőle.

Z. W. Na! Csak nézzen utána. Fel a fejjel, kis barátom, maga fiatal. Nem lesz semmi baj, túlságosan a szívére veszi.

ÉN. Úgy tetszik érteni, menjek szívspecialistához?

Z. W. vállon vereget és már tessékelne is kifelé, ez a felemás – fele-ősz, fele-gyász – szemöldökű. Már csak azt várja, hogy a fizetség után érdeklődjem.

Ne menjen sehova. Kutya baja. Johann Immermanuel KAUZ az álmatlanságról azt mondja – – –

ÉN. De én nem aludni akarok, hanem felébredni. Értsük meg egymást –

Z. W. gyérülő haja alatt májfoltok. Hogy jobban lássa gondolatait, homlokagyára tolja pápaszemét, és magába vonul mikrokonzíliumra.

Hm.

 

Lehervasztom reményeit, hogy hamar szabadul tőlem; hogy semmi sem új a Nap alatt, és hogy az ő gyakorlatában „már minden volt”. Én nem voltam az ő gyakorlatában.

 

ÉN. Szó szerint, kérem. Nem tudok felébredni.

Z. W. Nono.

ÉN. A szemem csipás, mint a kölyökkutyának. Mint a csecsemőnek. Beragad reggelre!

Z. W. Nanana.

ÉN. Mit bánom én, hogy Johann Amadeus Immermanuel KAUZ az álmatlanságról mit mond! Alszom! Ez a bajom!

Z. W. Nem förmedünk, nem fortyanunk. Nem vigasztalásképp, de egy Epimenidész nevű derék levantei, foglalkozására nézve pásztor, egyszer ötvenhét évig aludt egyfolytában. Utána nem tudott meghalni, olyan vasegészséges lett. Kétszázkilencvenkilenc évig élt, egy híján háromszázig, mondják, akkor is úgy kellett agyonbunkózni. Meddig akar élni?!

ÉN. Nem szeretnék sokáig élni a felébredés minden reménye nélkül.

Z. W. Lárifári, tudom, amit tudok. Ne kiabáljon utánam haló porában, ha viszik, hogy én is vertem egy szöget a koporsójába. Hátralép, tenyerével elernyőzi száját és a kályhazugba súgja. „Har-minc-há-rom!”

ÉN. Harminc vagyok, kérem.

Z. W. Azt maga csak úgy gondolja. A fél évszázados álomból ébredők mindig azt hiszik, hogy a tegnapi nap visszanéz a tükörből… a boldog hétalvók!… Nyelve? Mandulái?… De Endymion találta fel a puskaport: végérvényesen alvásra rendezkedett be, s akkor tér magához valamelyest, ha a kedvese szerencsélteti. Nyissa ki a száját. Ötven gyermeket nemzett félálomban, ami szép teljesítmény. Ásítozni szokott? Úgy értem, kórosan.

ÉN. Soha.

Z. W. Persze, persze. A kettő kizárja egymást.

Mindketten gondoljuk. „Alvó ember nem ásítozhat, ásító ember nem fütyörészhet.”⁵

Z. W. Az a baja, kis barátom, hogy nem becsüli meg. Bóbiskol?

ÉN. Dehogy bóbiskolok, kérem. Szeretnék felébredni.

Z. W. Vagy úgy? Egyszóval felébredni nem tud? Hát miért nem mondja?!

ÉN. Mert alszom. Kimondom, ahogy jönnek, de nem tudom rendbe szedni a gondolataimat. Nincsenek.

Z. W. patoneiromantikus mozdulattal. Úgy gondolja, hogy félálomban…?!

ÉN. Teljes álomban, doktor úr: az alvás állapotában.

Z. W. Álomszerű állapotot érez. Mit érez, ha látja a Holdat?

ÉN. Jaj, kérem: egyáltalán nem látom a Holdat. Alszom.

Z. W. felemás szemöldökének fekete-fehér bozontját Z alakúra rántja. Veséig ható gyanakvással. Vetkőzzék le.

 

Megint csak az jutott eszembe – a csernyigori vetkőzések a barakk-kórházban: szőrös hátak, lilára fagyott köldökök futószalagon. Felrántom az ingem, szőrös köldököm kivirít, mint a napraforgó. Valamikor dacosan mutogattam a meztelent; de később utolsó reményem is odalett, minden bizalmam lehervadt a lódoktorok, sintérek iránt.

 

ÉN. ugyanazzal a csüggeteg, lakonikus rövidséggel. Fejtífusz. Fogolytábor.

Z. W. „Fejtífusz”, olyan nincs.

ÉN. („Olyan nincs” az öregapád. Én csak tudom. Nincs – és mégis van.)Hja.

Z. W. Sóhajtson csak.

 

A gyomromat böki, gyűri, a bordám alját túrja, fúrja; kortyongat, bugyborogtat… Miért a gyomrom, te Felemás Szemöldökű, miért nem a fejem? Nem érted, hogy fejtífuszom volt, és nem a vakbelem fáj, nem érted?

Legszívesebben megfognám a kezét, és erőszakkal a fejemhez vezetném, hogy azt kortyongassa. Agygyomrocsaimat. Agykamráim vizét a meglágyult koponyán keresztül, azt bugyborékoltassa: nekem agylágyulásom van, MEDUNIV úr, az a panaszom, hogy alszom!

 

Z. W. Felöltözhet.

 

Zsibognak a Hamzabalog úti óvodások odakint, és én nem hallom. Nadrágomba gyűröm az inget – és a Felemás Szemöldökűt figyelem: a szürke hajpamatok alól kibukkanó májfoltjait, ritkás üstökén. A fejbúb néma.

 

Z. W. a receptet írja.

ÉN. bátortalanul megpótolom szerény mondandóimat – titkos csüggedtséggel, hogy mindhiába. A bazilika öregharangját mintha rám ejtették volna.

(Hogy tán ezzel is hozzájárulhatok a homály eloszlatásához.)

Z. W. háta. Tatata.

ÉN. vallomásos szégyellősséggel. Olyan kietlen vagyok, olyan… lakatlan. Harang alatt élek.

(Hogy hátha meghallgat: hiszen: „lelkiprobléma- és gyermekgyógyász” vagy mi a szösz)

Z. W. Etetete. Böjtös koszt és salátafélék nyersen. Felírtam magának valami altatót, kis barátom: meg fog nyugodni. Jól fog aludni tőle. Na!

ÉN. Igenis.

(Letettem róla. Nem az én emberem.)

Z. W. a koraszülött cerkóf mosolya a melegítőszekrényben. Hány éves?

ÉN. Harminc.

Z. W. hunyorgó hiúz. Egy híján háromszáz évig él. Meglátja, kiheveri. Úgy kell majd agyonbunkózni.

ÉN. tisztelettel kihátrálva – „kis barát”. I… igenis.

Z. W. öregnyúl. Sose szerénykedjék, fel a fejjel. És ha tud az Ostadéra vevőt, jutalékért persze, magam nem foglalkozom vele, de van sok ügynököm.

ÉN. mint fent: I… i…

Z. W. mosolygó macskahal. Harmincezerért. Mezmerulaszta és okkultor, tessékelő mozdulattal. Hát a viszontlátásra, mutassa magát. Zsebre szemfényveszti a pénzt – azt sem tudom, mikor bűvészkedte elő a tárcámból –, s azzal sarkig tárja a fényes, fehér olajlakk ajtót, és rám csapja belülről.

ÉN. a jeges leheletű lépcsőházban – elköszönőfélben, de már anyaszült egyedül. A visz… (Nem az én emberem.)

 

A leszakadt lépcsőház ideiglenes lajtorjáján két fokot zuhantam: ereszkedés közben horkoltam; megütöttem magam, de nem ébredtem fel. A lépcsőházban elhatároztam, hogy – „Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND, MED. UNIV.” – szétverem a tábláját, arany betűkkel fekete alapon. Száz lépéssel odébb, a megállónál jutott eszembe, hogy átaludtam a kapualjat.

Bambára nyúlt bornyú arccal, mehettem dolgomra – kenegetni, lucskolni a PARTIZÁNLAKODALOM harmadik felvonás erdőrészlet-hátfalát, az „erdei ebédlőt”. Eddig volnánk – köptem nagy ívben a kanális felé, mielőtt felszálltam a trolizsánszra⁶

– A jegyeket kérem.

Szórakozottan nyújtottam.

– Mi ez, kérem? – forgatta furcsállkodva a kalauz.

– Bocsánat – vettem vissza a receptet; s hogy többé ez ne fordulhasson elő, mindjárt négyfele téptem és kihajítottam. Megváltottam a jegyemet. – Bocsánat, alszom.

– Nem baj, elvtárs; egy kis szórakozottság.

(Nem az én emberem.)

Attól fogva újra csak aludtam. Hurcoltam magam fölött az álomkór öregharangját, és megpróbáltam „berendezkedni” rá, mint a diabetikus a cukrára – holtig; de barátaimnak egyre panaszkodtam.

Tompultságomról; álomkóros – rothadt életemről.

Végre összeakadtam vele, az én emberemmel. Az órás Karcsai volt; Karcsica Tódor.

Mi tisztek csak Ciberefülűnek hívtuk – amilyen rojtos szélű volt a füle. A szakácsom volt a kis Karcsai, a kezem alatt szolgált a századnál; utána két éven át egy fogolytábor hajdinakásáját, szárított halát ettük, szidtuk. Ő volt a láger közkedvelt pornográf költője, betéve tudta nagy nemzeti klapanciáink pornó változatát, saját átköltésben, bár önállóan is működött a műfajban. Az órás Karcsai is átesett a flekken; de valahogyan azzal a csikaszköldökű nadrágszíjtestével jobban bírta a lázt, és hamarabb kiheverte.

Véletlen összefutás az Upregurán Pályaudvar előtti téren, lelkendező viszontlátás.

– Karcsica! Igazán te vagy?! Cibere!

– Hadnagy úr! Simi!

– Tódorkám!

– Visnyovó! Szűrőtábor!

– Csernyigor! Ott egye meg a fene!

– Hét hónapig, hékám, a Krisztusát! Azt hittem, már soha!

– Haha! Emlékszel még a Szűzlányországra? A Kövér Nők Városára? „Ali Baba gyertyát tart a háremben”? – kérdeztem huncutkodva – mi, Tódorka?! – És dévajul hasba böktem.

– Hát – húzta el némileg savanyúan, ezt a hááá-átot Tódorka, hamiskás szerénységgel elhárítva pornográf költői dicsőségét közös lágerkorszakunkból –, az régen volt.

Kinőtte. Nincs szüksége rá a nagyváros nyüzsgő szaturnáliáin. Tán családapa; sokkal inkább „köztiszteletben áll”, semhogy közös bordélyemlékeikre figyelmeztethetné valaki, aki a tetűnél is kevesebb: volt hadnagya!

– Sebaj, Tódorka; azért igen ciberefülű vagy még ma is – tettem hozzá engesztelőleg. Tódorka neheztelés nélkül, jóízűt kacag: ennyivel még ma is tartozik ölelgető volt hadnagyának.

– Nem panaszkodhattatok, Simikém, a leveseimre.

– Azok a velőscsontok, azok az aranygaluskák! Karcsica, te voltál a szakácsok gyöngye.

– Amilyen koszton ma élsz. Alig evickélünk ki a zsírhiányból, benne vagyunk a húshiányban. Vagy nincs mit sütni, vagy nincs miben.

– Így igaz, az ég szakadjon rájuk.

– Hát a régiek, látod őket, Simi? Mi van a Tevével?

Teve volt az egyetlen, aki a „Kövér Nők Városa” elrecitálása közben rendesen elaludt – s azon derült csak a század igazán. Kövér cimboránk, Keve Tibor zászlós – a „Teve” – nem szenvedhette a „hájas dumát”. Ő a fogpiszkálóforma asszonyteremtéseket szívelte, és kegyenc korában az enkávédés Galja kosztján úgy elhízott, mint egy ház; bár mindenki tudta, hogy Teve ellenszenve a „Kövér Nők Városa” iránt másból ered: Tevének egy heréje volt.

– Keve Tibor, a színész? Megvan, itthon van. Fellép.

– Hol, te?!

– A Vidám Parkban, színészutánzatokkal.

– Hű! Egyszer megnézzük, te!

– Meg. Hát te, Tódorkám?

– Én is, megvolnék. Óráskodom, semmi különös.

– No?!

– A szakma, az szakma. Hiába!

És így tovább, szájak darálómasináján. Elpanaszoltam a bánatomat, nem tudok felébredni, alszom.

– Csak gyere el, pajtikám, hozzánk – nevetett nagyot Karcsica – gyere el a Központi Népóragyár ébresztőraktárába, Kökömnyei Vérferedő utca 25. majd felhúzom neked mind az ezret: attól csak felébredsz. Nem is olyan bolondság, mi?!

– Nem is olyan bolondság.

– Ne felejtsd a címet!

– Vérferedő utca 25?

– Kökömnyei!… Hát ölellek, pajtikám, minden jót, isten áldjon – – –

És már spurizott volna, húzná a csíkot. Az a gyanú ébredt fel bennem, hogy hirtelen elege lett a volt hadnagyából.

– Megállj! – fogtam vissza a kabátja könyökénél –, gyere be valahova egy matrózfröccsre, akár a restibe, éppen itt van –

– Rohanok, elmegy a vonatom!

– Te! Tódorkám, még szavadon foglak.

– Gyere, pajtás! Gyere be holnap délelőtt tizenegykor az óragyárba, egy kis ébresztőkúrára!

Egészségesen, hatalmasat kacagott, ahogy csak ők tudnak – azok, akik ébren vannak. Kedvetlenül pillantottam utána – s némileg ingerülten, hogy így faképnél hagyta volt hadnagyát –, míg el nem tűnt a pályaudvar felé igyekvők tömegében.

– Ápolni kéne ezt a „barátságot” – morfondíroztam némi öngúnnyal, árván, hogy ilyen kurtán „ejtett” a Ciberefülű –: elvégre hátha! Hátha ő az én emberem.

Másnap este kilenckor döbbentem rá, hogy délelőtt tizenegykor hova kellett volna mennem: Kökömnyei Vérferedő utca… az istállóját: elaludtam tulajdon ébresztőkúrámat.

Elszontyolodva állítottam be Tódorkához tizednapra a Központi Népóragyárba. Az esküvőjét elalvó vőlegény esete nem oly tragikus, mint az álomkórosé, aki elalussza tulajdon ébresztőkúráját: oda az utolsó reményem.

Tódorka sóbálvánnyá változott: röhögő sóbálvánnyá.

– Ne röhögj a hadnagyodon, Ciberefülű, vedd elő a jobbik eszedet. Alszom.

Karcsica kedvesen fogadott. Valamit súgott a góréjának, azzal karon fogott, és a félemeleti Népóraüzemi Főrészlegen keresztül hátravitt az üvegtetejű udvari raktárba. Bezárkóztunk; Tódorka széket tett a középre. Gyöngéden unszoltam magam: úgy néztem rá, mint a villamosszékre.

– No! Te csak bátran csüccsenj le ide – igazított bele a székbe Tódorka. – Tizenegy óra. Egy óra alatt felhúzok neked vagy ezret, és beállítom tizenkettőre; délben ugatni fognak a füledbe, mind az ezer csörgőmasina, mint a veszett fene. Ha ez se riaszt fel téli álmodból, hát akkor nem tudom, micsoda.

Egymás után kapdosta le az ébresztőórákat a polcról és húzta, húzogatta felfele. Mire körbejárt, délfele csurgott róla a verejték; de mind az ezer óra ketyegett. Kékesszürke munkaköpenyében akkor az állványnak dőlve – azzal a nagy, csipkézett ciberefülével (egyik lábát cipője orrára támasztva s a lyukas talpát mutatva, míg a másikra harántsüllyedésesen ránehezedett) – Karcsica Tódor elfoglalta őrhelyét és várta a hatást.

Tiktak tiktak

tiktak tiktak

tak-tik tak-tik tak-tik tak-tik

– Hallod őket?

– Hogyne hallanám, nem vagyok süket.

Ujjaimat a hasamon összefonva, úgy ültem ott, mint valami öreg plébános, és a fülemet hegyeztem. Tódorkába helyeztem minden bizodalmamat. Amit MEDHUNIV úr nem tett meg, majd megteszi Karcsica Tódor: akusztikus kezelés, dobhártyán keresztül. Ébresztőkúra.

Körülöttem a polcokon a tücskök ciripelő milliárdja: Svájc ébresztőórái tiktakoltak. A húsvétkor Loretóba repülő harangok – a világ harangjátékainak ájtatos vándorgyűlése – nem keríthetné hatalmába jobban a dobhártyámat, mint a józanság, a próza hüllője: a svájci órahadsereg.

Az üvegtető fölött lomhán köröz a ránk ereszkedő déli harangszó. Elhúzzák az Ébresztőóragyár ezer ébresztőórájának ravaszát.

– KRRR!…

– PRRR!…

– TRRR!…

A rombolók ágyútornyán, ha a messzehordók csövét az égre feldarálják – egy hajóhad ágyúi nem dördülhetnének ennél váratlanabbul, mint ez a várva várt üteg. Az ébresztőórák össztüzében ünnepeltük a delet. Elnyomták a harangzúgást, el a lelkendező Tódorka ciberefülű szavát:

– No! Hallod? Hallod-e…?!

– Hallom, hallom. Csak hát, pajtikám…

Savanyú képet vágtam. Nem értette.

– Mi? Hogy?

Intettem: majd aztán. Ha csendesül.

Az utolsó masina is kicsörögte magát. Itt-ott egyet-kettőt kotyogott még némelyik; de végül az utóberregések, pótkurrogások is elhallgattak, és én csüggedten felálltam. Újra csak a tücskök milliárdja – a ketyegés csendes, harsány csordája maradt, amint az időt űzi, zavarja.

– Hallottad, Simon?

– Hááá-át…

– Fülészhez menj, öregem, süket vagy. Ha erre se ébredsz fel…!

– Álmodtad te már azt, hogy „felébredsz”?!…

Érzékenyen búcsúztunk – ő szánakozva, én megszégyellve szörnyeteg rokkantságomat, amely immár nyilvánvaló. Tódorka vigasztalni próbált:

– Hja, öregem. Ez a flekk. Köszönd a lágernek.

Úgy látszik, az alvás és a delírium állapotában – ahogyan átvészeltem a tífuszt – a gyógyulás után is megmaradtam. Az ébrenlét amolyan álmatlan éjszakákkal megszakított folytonos alvás; az élet pedig szelíd delírium.

Hogy valaha is felébrednék?

Már letettem róla.

Hogy végtére, erőltetett ütemben a PARTIZÁNLAKODALOM utolsó lombrongyait is lekentem, s utána Verderber bácsi, főgóré, a fiúkkal szeszt égetett – tuskórészegen, az embrió öntudatlanságával zuhantam ágyba, és a Katolnay út koporsófedele alatt úgy aludtam, mint a baltafok. Sibelkáné úgy készült, hogy elmegy kora reggel – már hetek óta heresót meg mindenféle más „hiánycikket” hajszolt a városban –, és a konyhai ébresztőóráját tette be jóreggeltkívánónak, maga helyett.

A Népóragyár ébresztőraktárában csak lenyeltem a kanalas orvosságot. Később jött meg a hatása.

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

az is lehet, hogy ulmi dóm tornya, az is hogy a Yale egyetem könyvtártornya vagy valami marsbeli felhőkarcoló – emeleteit megszámolni eszembe se jutott, hiszen éreztem, micsoda tömérdek:

az óragyár álombeli ébresztőraktárában jártam

az óragyár álombeli ébresztőmagtárában, ahol mint a búzát, silócsöveken órát ömlesztenek

az akusztikai égbolt ketyegett körülöttem milliárd óracsillagával, csak a számlapjuk világolt és a cirpelésük lüktetett a sötétben – tiktak, tiktak, tikitak, tikitak, tak-tik, tak-tik, tak-tik, tak-tik –, józanul, mint a veszedelem

se bagoly, se denevérek, se más ijedelmes rekvizítumok és álmoskönyv szerinti rémek (sáros víz, halott, kísértet, üldözés, kínzás, nyúzás): semmi. Mozdulatlan, lidércnyomásos álom volt, mozdulatlan, lidércnyomásos álom. Az élettelen Földsivatag, amikor a vekkerözön az Ararátot is elárasztja, és az órák világkorszaka következik.

– csak el innen! csak ki innen! – hajtogattam görcsösen; iszonyú erőfeszítést tettem, hogy lepattantsam az álom abroncsait –, csak felébredni ebből!…

Egyszerre zuhant alá és semmisült meg a ketyegő felhőkarcoló. Tükrét mintha pöröllyel zúzták volna be középen: az álom összetört. Úgy kaptam fel a fejem, mintha engem vágtak volna üstökön azzal a pöröllyel – de rögvest szabályosan vissza is ejtettem; s tágra meredt szemmel figyeltem a sötétet. Fátyolfelhők vonulása a Hold előtt, dértakaró a Libatopi Lápon. A Hartgukken-kastély körvonalai és a Hamzabalog úti Gyutacs- és Kartonlemezgyár. A Benzokémia Honvédrészlege, a Bajomház utcai hírhedt, sápadtsárga ház, a Bajomház; betonkerítések ragyái, kertek feketesége… Olyasvalamit hallottam, amit még soha

 

a csend dördüldözése volt

az éjszaka zúgadozása – az éjszaka paskolta engesztelhetetlen a csend partjait

a lombsuhogás megállt, hogy ezt figyelje

a szél lefeküdt, hogy ezt fülelje

a vér háborgását a fülben, amely a maga barlangba rekesztett niagaráival harsányabban zuhog, mint Platón Pyriphlegetónja, ez a Földet kétszer körülkanyargó tűz a Phaidónban – a Hömpölygő Pokol

az engesztelhetetlen élet viharkeresztje, hol a gyűlölség szelei ronggyá tépáznak minden komiszból szabott, friss trágyaszínű civilkabátot, minden fogságból érkező, fejtífuszos hadialvót

számkivetettségünk csendje az éjszakai ébrenlét szöges zsámolyán – ó igen! ez a félkoldus-féltolvaj batyuélet, ez a tanácstalan kuporgás, fal mellett sompolygás, a jeltelen, a tervtelen, az értelmetlen lelenci lét:

– hová, miért, kivel, kinek?!

– hová lenni ezzel a szívvel?

– miért vonszolni még ennyi bajt?

– kivel kezdeni az új életet, ha már (mert még) fej és hímvessző folytatni kénytelen…?

– kinek ajándékozni a szerelem megszentelt illúzióját, hogy életünk célja maga ő, míg az övének mi magunk: kinek, kinek?

– ó, fülön ragadott farkas, farkasszem: éjszaka!

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

S azután – virrasztókúra.

A Katolnay út százöt koporsófedele alatt hallgattam a csend dördüldözését, ott volt az első virrasztókúra; de hónapok teltek el, amíg hatott.

Kybelének hívták a szerelmittas istennőt a frígiai hegyekben, kinek meteorkövét Rómába vitték, Kybelének a Diadalmast; de én inkább csak római módra, Magna Maternak nevezem – a nagy, a felséges istenanyának: mert szerető és anya legyen, ez a lelencnek szíve vágya; és Anibelnek hívtam a meteorfekete haj éjszakáját – akiben temetkezni szerettem volna, redőibe bújni magzati rügynek, újrarügyezni patakzón, eleven húsból felébredni elevennek, látni és hitetlenkedni! – ez volt minden boldogságom és szerencsétlenségem.

Most már tökéletesen ébren voltam – s akkor az volt a bajom.

Denn geht es zu des Bösen Haus

das Weib hat tausend Schritt voraus

Goethe: FAUST I.

A Dalhordár utcában óriás, emeletes torok ásít a műhelyépületen, s a torokban meredek görgőcsúszda.

Beleszédül az ember, ha körülbámul ebben a barlangszájban. Az asztalosok próbadíszletezője. A második emelet magasságában imbolyognak a mennyezet füstös vastartói.

Ragyognak a csúszda agyonkoptatott görgői a verőfényben.

Az úttesten a Cimbalomszeg utca sarkáig sorakoznak a kirakott és a bedobálásra váró tarka színpadi ramatyok. Belécezett oszlopok árnyékrácsa vibrál a foltosan felszáradó aszfalton, gyepszőnyeggel becsapott bizonytalan dimbek-dombok. Barna jutahuzatos sziklaalakzatok (majd azok lesznek belőlük, ha a szobrászok bepacsmagolják); pravoszláv hagymakupolás templomtornácok; bizánci „bógnik”, akasztott vitorlázat (a „gálya” gurulószerkezete most készül); bitófa, trónszék, harangláb.

A firenzei Signoria temérdek tornyához hasonlít a színházi záporberendezés víztornya. Óriás árnyéka három utcán végigterül, de létezéséről nem tud a város: az udvari szárny roskadozik alatta.

A toronylépcsőház falfülkéiben – mint a várak ablakmélyedéseiben valaha – kényelmes hálókamrát lehetne berendezni. Titkos pásztorórákra, pillanatfelvételekre már csak azért is alkalmatlan, mert hogy olyan bődületesen alkalmas. A párocskák a tolongástól tartva, már eleve szétrebbennek.

Mindenkinek az első gondolata bennük, az egyszerű paráználkodástól az összetett szodomiáig minden kéjbűn kivirágzik salétromkivirágzásos falaikon; de elkövetésüket az alapszerv igen szigorúan veszi (fenntartja magának). Épp ezért mindörökre kihasználatlanok maradnak – szegény ablakfülkék!

A tornyot a tizedik emeletig kéziraktárnak használják, festékládák, jutabálák, gipszeszsákok porosodnak ezekben a fülkékben (az Upregurán Színház a királyi kasztrum hatszáz termében sem férne el, oly telhetetlen) – a tizedik emelet fölé pedig a legüzekedőbb szerelmesek is meggondolják, hogy felkutyagoljanak.

A záportorony ablakaiból bámulhatni legjobban a város színes építőkockáit.

Az utcákról sehonnan, annyira elbújik a házrengetegben: csak a Hilárion-hegy bástyáiról látni a záportorony hatszögletű hasábját. Zöld és májszínű; vaskos, előreugró gyámkövei fehéren villognak; mintázatos téglaszövedékei, velencei ablakainak terrakotta keretei szikráznak, mint a kárbunkulus; a hegyében – szélkakasnak – izgő-mozgó, sugárszakállas napkorong.

Három házzal odébb, a mellékutcában haramiaképű kölykök csapata koldul. Elszántabb, vadabb, összetartóbb, mint az egykori spanyol koldusfraternitások…

Szinte zsarolva szegezik az arrajáró mellének mondókájukat, maszatos taknyosan, szépszerével fenyegetőzve:

– Bácsi… Elvtárs… Mozira húsz fillért!

Hála a pártnak, a Nadragulyevác Mozgó méltó köntösben, újonnan átalakítva várja a nagyérdemű közönséget (ez a harisnyamozi piszkosabb, mint valaha; faláról a jótékony sötétség leple alatt messzekunkorodva lógnak a tapétafoszlányok, padlója keleti divat szerint teleköpködve tökmaggal).

MANDZSU BESTIÁK. A szovjet Hollywood remeke: háromrészes filmalkotás egy részletben.

– Mákos!

– Csipke!

– Srácok! Juj, de izgi-iiií!

Zsáknadrágos, csíkos trikós purdék. Hivatásos utcakölykök. Sportolnak – „űzik”: élelmeskednek. Ők a hivatásosak. Oly otthonosan mozognak az aszfalton, mint a hétpróbás zsiványok.

– Sutyi!

– Csajak!

– Egy ipsze itt, istókzicsi. Szasszerek, smekker a pók!

– Télahra, srácok, télahra!

Hordába verődnek, szétszóródnak. Néha merő mulatságból megkergetik az Upregurán körúton robogó villamost; a szédületesen iramló ütközőpárokra, féktömlőkre felugrálnak, hogy leugráljanak. És visszatérnek a mozijuk elé:

– Bácsi… Elvtárs… Mozira húsz fillért.

A nagyérdemű közönség. Hétszer látnak mindent, naponta megnézik. MANDZSU BESTIÁK. Az imperialisták kémhálózata, békemérgezés és lélekmétely. Előkelő haramiák és nép-lesújtóökle – minden idők legnagyobb filmalkotása – – –

– Bácsi… Elvtárs…

Gombnyomásra alázatos kunyerálók és gombnyomásra zúduló sziú indiánok. Az utca a lehetőségek Amerikája! Mozira húsz fillért…

Percenként szétfolyó, új térképvonalak szerint rendeződő – örök terra incognita. Az utca a rongynadrágos kölykök inkabirodalma. Felesküdt felfedezők, önfeledt konkvisztádorok… Az utca!

Közülük való volt Mátyus is.

Ezt a Mátyust Verderber bácsi szedte fel; tán mert olyan sokat ólálkodott a kirakott díszletek körül, tisztelettudó, nagy szemeket meresztve.

Megtetszett a fizimiskája.

Mátyusnak előbb el kellett szakadni a bandától, s ez nem ment könnyen. Eleinte „frájernek” titulálták, lehülyézték, csúfolták, hogy „bemajrézott”, sőt, egy elképzelt alvilág törvényeit alkalmazva még meg is ruházták.

De később a galeri belátta, hogy Mátyus nem „züllött el”, hiszen nem a nyárspolgárok közé csúszott, nem olyan „ürge”, hanem a színházi világba kapaszkodott fel, ami a filmalkotások – a MANDZSU BESTIÁK tőszomszédságában van. Amúgy is, Mátyus a maga tizennegyedik évével már kissé kilógott közülük, s végül belenyugodtak; sőt, későbbi színházi potyajegyek reményében már-már tisztelték is.

Mátyus bálványozta Verderber bácsit, és hű kutyatekintetét még akkor is rajta tartotta, ha csak a felöltője vagy a botja volt ott. Állandóan az ecseteit szimatolta.

Mátyus volt a megelevenedett Verderber-kultusz.

Verderber bácsi komor szeretettel pártfogolta. Ilyen szerető szigor csak az Osztrák–Magyar Monarchia idején létezett, a zágrábi színháznál, ilyen botos, virgácsos, patriarkális szeretet, ahogyan az oroszlánok tartják rettentő fogaik közt zsenge kölykeiket; Verderber bácsi alighanem saját ifjúságát, életkezdése nehezét látta a srácban.

Mátyusnak kényes, bizalmi tiszte volt.

Volt ugyan minden: festékpróba-keverő és festékpróba-próbáló, fullajtár és fogdmeg⁷, italhordó és szénfelelős⁸; de mindez semmi sem volt ahhoz képest.

Mátyus volt a hozzájátszó: nem az a fontos, hogy ő mit mond, hanem amit hozzá beszélnek.

Mátyus volt a jó Verderber-tata „lánya”: a „lányának” mondta, hogy a „menye” értsen róla.

A festőműterem volt Verderber bácsi „menye”.

Amolyan tiszteletbeli, megbízás nélküli műteremfelelős volt a Mátyus gyerek; senki nem hallgatott rá, de mindenki tudta, hogy amit Mátyusnak mondanak, az neki szól.

Verderber bácsi volt a műhely lelke. Mátyus a festőműterem jelképes lelkiismerete. A négyemeletes műhelyépületben akárhová ment valaki, mindenütt hallotta – vagy hallani vélte – Verderber bácsi bombardó hangját.

Héthurkás tarkóját rengetve, óriás háta-dorombjával felmeredt a műterem közepén; strázsamesterlábait terpeszállásban szétvetette, és mint a marsallbotot, rázva marokecsetjét vagy rongybunkós botját, belefogott mindennapos, fülrepesztő hegyibeszédébe:

– Mátyus!

Mátyus, idomítva – maga is lelkesen:

– Parancs!

– Nem megmondtam, hogy félrerakni a lógókat?⁹

– Igenis!

– Istálló! Az egész tele van lógóval. Kifele a hóbelevancot, nekem padló kell. Nem vetted le Kinézeréket a KOZÁKVÁSÁR hármas panorámájáról. Megmondtam, hogy a RABONBÁN minden ferzecce¹⁰ nekem itt legyen, kerítés, hátsó sufni, silbak! Két gázlámpa! Megmondtad a Cincár-lányoknak, hogy gázolhatják¹¹ a RABONBÁN lógóit?!

– Meg!

Cigarettákat eloltják. Az egész „istálló” tátott szájjal a középre figyel.

– Hát akkor?! Lencsi, Joli, a Cincár família, megtépáztad a kócos mindenüket? Azt a retyezáti rézfán fütyülő rezes rézangyalát, hát mért nem gázolnak azok a lányok? Kit kapok le a tíz körméről, ha a RABONBÁN lógói nem lesznek meg időre? Mátyus!

– Engem.

– Nahát! Az egész műterem a ferzeccre! Kinézerék abbahagyják a KOZÁKVÁSÁR-t, mit piszmogtok annyit azon a három vacak akasztófán? Csigger Csibi, Ludány Dudi a kantnikat: nehogy kivigyorodjon nekem a deszkátok széle. Felgázolni azokat a lombokat, felgázolni, lányok, menjen az a RABONBÁN nekem, mint a… Finom vagyok. Hozzátok át a rozettákat¹² Lobremopszkyéktól! Learanyozni. Sömjén Simit leveszed a PARTIZÁNLAKODALOM-ról, megváltozik a transzparens, különben is, csinálhatja más. Mi addig ketten Simivel átvesszük az új színskicceket, krucifix, hol a szemed? hol a füled? Mátyus?! Kinek tépjem ki egyenként azt a milliom szál haját arról a borzas csiribiri üstökéről? Mi?! He?!

– Igenis!

(Míg Verderber bácsi az áment ráadta, a műterem kórusban vele mormolta:)

– Azt a retyezáti rézfánfütyülő rezes rézangyalát, Mátyus, nyakolaj…!

Minek hallatára Verderber tata elégedetten elmosolyodott, félfordulattal hátra, hogy ne lássák ezt a mosolyt. Szégyellte főgóré-gyönyörűségét, bár mindenki tudta, mi következik, ha kikáromkodja magát: hogy a pálinkáját fogja követelni. Az eldobott cigarettákat elcsíkolják, sürgés-forgás kezdődik a műteremben. Három markos legény alááll a nagy hurkának, a fali konzolokról vállára billenti a „gáz” embervastag, súlyos göngyölegét. Összetanultan, hang nélkül, egyszerre dobbintják a földre, és fél karjukkal úszva, körözve – mint a jó fogás után a tele hálót vonszoló halászok – kitekerik, míg az egész műterem padlóját be nem takarja a „gáz”. Nem hiába ágált Verderber tata, hogy neki padló kell.

Lencsi, Joli – a Cincár lányok – rárohannak és szétteregetik a lombrongyokat rajta. Verderber bácsi jóságosan közéjük csördít:

– Feszíteni! Kifeszíteni, öreglányok! Nehogy rántson nekem!

S a botjával maga is serényen igazgatja. A háló másik oldalán a műterem eleven lelkiismerete, megbízhatatlan bizalmija – Mátyus ácsorog; rá nem hederít senki.

– Hé, Kicsi, Türülenkó (vagy mi a fenébe hívnak)!

– Parancs!

– Te: csiperkegomba! – bömbít Verderber bácsi szigorú szeretettel. – Nyakolaj nincs már a dugaszban! Tán én megyek?!

– Ja!

– Kapd el, de elkapd ám, és úgy lengedezz lefelé nekem azon a lépcsőn nagy szaporán, te! – dühbe gurulós mozdulattal, jelképesen felé rúgva: – Türülenkó! Vagy mék ukrán generális volt az apád?!

Magasan a felülvilágító üvegmennyezete alatt, nagy ívben átrepül a „gáz” fölött a fényes ötforintos; Mátyus majommozdulattal elkapja, és – usgyi! – már nincs sehol.

– Micsoda művész lesz belőle! – mormogja ellágyultan Verderber bácsi; s azzal leharapja szivarja végét, és nagy köpdösve, elégedetten folytatja szemlekörútját.

Verderber bácsi kíséretével átvonul a szobrászok műtermébe; kezében a nagy üveg „családi”, azt lóbázza:

– Itt a haska flaska!

Hivatalos jellegű jószomszédi látogatás; szigorúan szakmai, bizalmas megbeszélés Hudebra Zsiga bácsival, Berszerker Bénivel, Bengyel bácsival. Hudéber Zsiga – „Zsigreusz” – főszobrász; Berszerker Benőke belső bizalmi mindenes-szobrász; Bengyel bácsi ős-szobrász – ő már akkor is az volt, ami, mikoron az Upregurán műintézet még egyáltalán nem is volt az, ami; csöndes, templomos bácsika, s amint mondják, spiritiszta.

A megbeszélés tárgya: semmi. Az a nagy semmi, ami a legfontosabb, ha már itt kell „leélni ezt a büdös életet”, ahol kell, ebben a „rihonyarongy világban”. Vagyis: miért dőreség a sört rummal keverni, és mennyiben emlékeztet a Berszerkerék kertjében termett szilvából suttyomban párolt kisüsti arra a bundapálinkára, amelyet valaha Zágrábban mértek, egy rác szitakötő mesternél, még az első (az igazi) háború előtt; mely bundapálinka hogy rozsolicska volt-e vagy krumpligugyi, egykönnyen el nem dönthető. Továbbá. A titkos szeszfőzés kellékei; a Zsiblibán, egy bizalmi árustól beszerezhető titkos masinériák válfajai; a finánc távoltartásának két módozata: bűvös füstszűrők és szaglóérzékének fortélyos megbénítása által stb., stb.

Ferdi bácsi szuverén módon bánik nyelvünk százezer szavas szótárával. Pofozza, játszik vele, mint óriásgombolyaggal a cica. Mikor hogy: hol pálinka, hol „pályinka” – hol „gugyi”; hol csinál, hol „csinyál”, hol ismer, hol „üsmér”. Mindent és mindenkit kétféleképpen nevez. Mobrelopszky lányok – Lobremopszky lányok; Hudéber – Hudebra; Piznacsek – Piznecsák; ahogy épp eszébe jut. Időbe telik megszokni, hogy a kettő ugyanaz az ember. Jóságos tekintetét mindeneken megjártatva, hogy kivan-e a létszám, Verderber tata betölti a családi sört az odatartott ahány, annyiféle poharakba, és szeme virgácsát a gyereken rajta tartva, még Mátyusnak is tölt egy fél pohárral, oly magosról, hogy merő hab.

– Mátyus!

– Parancs!

– Megittad?!

– Igenis! – vágja rá nagy igyekezettel a kölyök, kezében a sörrel; és fuldokló sebesen kikortyintja, hogy igaz legyen.

Kétszeri töltés után kiürül a haska flaska. Szürke hétköznap az Upregurán a Színház műhelyépületében. Hudebra Zsiga bácsi, mint szobrász főgóré, szól elsőnek a napirendhez, és amellett van, hogy rézedénynek kell lenni, az az igazi. Berszerker Benőke viszont kardoskodik, hogy semmi esetre sem: fehér zománcedénynek, legkevesebb tizenöt literesnek – és felsorol néhány gálicmérgezést. Mátyus az üres flasakkal már az ajtónál jár, a Mobrelopszky lányok sürgését nézi az enyves, csirizes üstöknél, és önfeledten az orrát durkálja. Rossz szelek járnak, mérges kora tavaszi szelek, összeterelik a fekete fellegek ötödik emeletét a negyedik emelet üvegtetői fölött. Meghasad a mennybolt, villámközelben vagyunk. Az égiháború fenséges zengésével kinyilatkoztatás dörög alá a mennyekből:

– Mátyus!

– …?! – (Majd elejti a flaskát.)

– Rozettára!

– Igenis!

Vagyis hogy Mátyus ne ácsingózzon a lányok szoknyája körül, hanem menjen a dolgára. A borulat olyan nagy, mintha bedíszletezett színpadi próba volna az esti sötétedésből. Gyászleplet terítettek a műterem tejüveg mennyezetére; a dobokat gyászfátyollal vonják be. A Lobremopszky lányok felkattantják zöld ernyős lámpáikat a csirizes katlan fölött – és akkor már Bengyel bácsi, mindenes ős-szobrász is odaballag, hogy felgyújtsa a sarokreflektorokat, az értekezlet rendben folyik tovább.

Verderber bácsi nem tudja, hogy a zágrábi szitakötő mesternek mi volt a titka, de erős a gyanúja, hogy a rusnya rác félig rohadt gyümölcsből főzdögélte. Azért volt olyan igazi, amilyen az igazi jó gugyi – mert még a finánc is élvezettel kóstolgatta, amikor rávitte a csendőröket.

Humayer Ildikó előreküldi illatfelhőit, és utána divatosan egy királynő öltözködésbeli szerénységével, beárad maga is – Humayer Hilda gazdasági, mindvalóságában. Ki hinné, hogy ilyen pukkasztó elegántos tud lenni egy pártaktíva. Egy tucat könyv érkezik vele, az ÁLLAMI INSPIRATÚRA Érdekes Sorozata, kacagó nyersmájszín kötésben. A könyveket Piznecsák bácsi hozza utána, aki örüljön, hogy kultúrfelelősnek megtűrik, bár mindenki tudja, hogy Ildikó nélkül nem tudna megbirkózni vele. Piznacsek öreg zsinóros annak az embernek az illedelmes tipegésével cipekedik, akinek a műteremben ilyenkor semmi keresnivalója, és amúgy is rossz a kádere.

Ildike, azon a behízelgő búgó gerlehangján:

– Ferdi bácsi!

Rá se hederítenek.

– Csinyáljátok már, gyerekem, csinyáljátok meg nekem a RABONBÁN harmadikjának a babáit, meddig rimánkodjak? Két bógni¹³, három a láb¹⁴, laza se legyen, túl hasas se, már belesugdostam a fülükbe az asztalosoknak, meg a balusztert, ha már egyszer a Birizga elvtárs plasztikusat akar, legyen neki. Ne birizgáljon engem a RABONBÁN miatt se a Birizga Boli, se senki, úgy lóg a fejem fölött ez a krucifix, ez az átok RABONBÁN, mint Empedoklész kardja – – –

(Drága jó Verderber tata! De Damoklész kicsire nem néz a demokráciában.) Humayer megpróbálja megállítani a ceruzájával:

– Ferdi bácsi… Fer… Verderber elvtárs: meddig…?!

– Kivilágos kivirradtig. Na! Elkezdhetnétek a NÉPHARAG ÖRÖMEI harmadik plasztikáját, te Zsiga, dobjátok fel nekem azokat a kosfejezeteket a harisnyákra¹⁵, de skurcba ám, a rézfán fütyülő…

– Verderber elvtárs, egy pillanatra.

Verderber bácsi (mint aki ha belehal a békeakaratba, akkor is) egy bölény türelmével hátrafordul, és csendesen leckéztetni kezdi a Humayer lányt:

– Ej, ej, gyerekem, gyerekem. Hát nem látod, hogy termellési értekezletet tartunk, nem látod?

És méltatlankodva megnyomja a „termellést”.

– Igen, de…

– Mit „de”? Munkaversenyben vagyunk, vagy mi a szösz.

– Hát akkor mikor jöjjek?

– Hogy mikor?! – Verderber bácsi hófehér hajkoronás tar pilisét előreszegi, és nagyapai szemüvegét orrára ejtve, már nem is az üvegen keresztül, hanem fölötte, lesújtó tekintetet lövell Humayer Hildelott gazdaságira: – Soha! Azt a rezes rézfán fütyülőjét ennek a csámpás lábú fámulusodnak, fiam, elhordd magad, Piznecsák! Soha ilyenkor, amikor termellési értekezletem van. Ne gyertek nekem ilyesmivel, amíg el nem harangozzák a delet.

A cipője vadonatsikkes, a futószerkezete kissé rozzant. Humayer Hildi elbilleg lovaglóformájú, zárójeles futószerkezetén; kincses bájai, illatozó személye maga mögött hagyja fél Arábiát.

Berszerker Benőke utánabazsalygóban, Ildike több-mintgömbölyű pillantásfogóján felejti a szemét.

– Jó nő – állapítja meg. (És elismerőleg felböffent. Egy foghagymaszagút.)

Piznecsák bácsi követi a pillantásfogó utolsó ringását, és megvárja, amíg az ingóajtó a látványt elkapja, elnyeli; úgy mondja:

– Hagyja csak. Megvan annak a magához való esze.

(Okos popsija.)

Ügetve indul utána, fuvarozza a Győzelem Tudományát, a Diadalmas Szocializmus Századait, az Érdekes Sorozat kacagó nyersmájszín köteteit – azzal a rossz káderével.

Munkaversenyben állunk, feszített ütemterv szerint. A mindenlátó Alapszerv csiricsáré versenytáblákon hirdeti duplára hízott százalékainkat, harsogja díjbirkózóhoz illő versenykihívásainkat, lobogtatja egymást túllicitáló felajánlásainkat – de ha valakire rákérdeznének, hogy mit ajánlott fel, ugyanúgy nem tudná, mint hogy ki a miniszterelnök.

Villanyfényárban úsznak az oszlopkorpuszok lécdongái – a felbarkácsolt mór patkók (AZERBEIDZSÁN HŐSE), az oszlopfők idomtalan negatív idomai (KULIKOVÓ CSILLAGA), a forgó állványon félig kinagyolt vigyorgó faunpofa (OLAJBANDITÁK A HÁLÓBAN).

A viharfelleg néhány esőpászmával próbaképp végigsöpri a gyászleples üvegmennyezetet, és rákopog a drótüveg háztetőre. Nem telik bele egy perc, harsányan aláfurakodik a Nap; és kicsattanó sugárözönében elhalványulnak a sarokfényszórók, ványadtan pislákol a csirizes katlan zöld üvegernyős lámpája. Mintha abba se hagyta volna, Verderber bácsi folytatja:

– Hát ez a rác. Fene a jó dolgát, értette a módját nagyon. Mondom, fél esztendőkig ott rohasztotta ekkora – (mutatja) ekkora hullamosó kádakban; áfonyát, naspolyát, szottyos ringlót, esett szilvát, volt egy jó félreeső sufnija. Ahány kád, annyiféle. De az a papramorgó, a hetvenszázalékos nemjóját, az a nyakolaj, te Zsiga! – (megtisztelve érzi magát a megszólított) –, ha benned az meg nem gyulladt! Az áldóját! Túltett azon a polyák kontusovkán, amit a Stüberliben mértek, kilencszáztizenkettőben, Bécsben, még abban a zöldfülű világban. Az még más volt. – (Engedékenyen:) – Pacsekoljátok be a Birizga Bolinak azt a három lábat meg a bógnikat, nem bánom, ha vágjátok, mint a répát; mert addig nem tudok rámenni a gyerekekkel. –(„Birizga Boli”. Rajta Virizlay Boldizsár értendő, az Upregurán Színház jeles és mázsás fődíszlettervezője.) – Simi majd odaadja a feltétek rajzát, a színskicc nekem kell. Veled van, Simon fiam?

– Máris hozom, Ferdi bácsi.

(A Verderber Nándi becerövidítése: „Ferdinánd”; innen a „Ferdi”.)

– Simon áthozza. No ezzel megvolnánk…

A verőfény versenyre kel a próbazápor zuhérohamaival. A kora tavaszi sugár felizzik az emeletes kumuluszok szélén, alábizsereg az öregfelhő csiklandós hasának: az eső elneveti magát. A lázas munkaverseny, feszített ütemterv szerint, rendben folyik tovább.

– Micsoda üdő – bámul fel az égüvegre Hudéber bácsi, csodálkozó-köpcösen, és hasán összefonja a karját: – micsoda bolond üdő!

– Még az idő is más, nem olyan, mint régen – sóhajt Bengyel bá ős-szobrász, a műhely hű igavonója, mialatt nekilát a „lábnak”, hogy bepacsekolja.

De még a műterem is más a napsütötte zápor alatt, nem olyan, mint régen. Mindenen elözönlik ez a harsány kora tavaszi fény

a teherlift tízöles hasítékának hullámbádog aknáján

a görgőkön zörömbölő, tarka keverőfazekaikat rázó festékes kocsikon

az orr-fül tömítő, örökbúgó festékszóró masinákon

az udvari lomraktár megmászhatatlan csődtömegén

a kalandos színházi pincék ablaktalan, penészes díszlettemetőjétől fel-fel, a víztorony szélkakasán, a sugárszakállas, vigyorgó napkorongig mindenen elömlik a napsütötte zápor emlékezetes fénykoronája: Kerkápoly Ernike, a trapézorrú lány.

– Ide azt a kanárisárga színskiccet! Ej, de elbambálkodtál. Simi!

– Menek már.

– Alszol?

– Nem én. Nagyon is ébren vagyok.

– Belepistultál a Humayer jányba? Mi ütött hozzád?!

– Hozom, Ferdinánd bácsi!

– Hová rohansz?! – fogott vissza Verderber főgóré tata. Mondtam én, hogy rohanjál? Míg itt vagyunk, úgyse dolgozik a Zsiga.

Zsigára kacsintott.

Zsiga bácsi mutatni akarta, hogy ő milyen ember. Amikorra – akkorra. Ha ő mondja! Ő – aki szó nélkül a szavát adja. Lelki füleivel szinte hallani vélte, amint egy másik, mennyei nagyszínházban Verderber bácsi magasztalva meséli majd megbízhatóságát:

„Ilyen ember volt az a Zsiga.” Nincs lemaradás, élszínház vagyunk, feszített terv szerint.

És „Zsigreusz” – Hudebra Zsiga – hátratett kézzel ballagott a távozó Verderber bácsi után.

A csirizes katlannál még megállapodtak egy röpke dandárdíszszemlére.

A két Lobremopszky lány, Irén és Mara; ők a kasírozó műhely tündérei: ők töltögetik, ragacsolják csirizes újságpapírossal a „márványkorlát” negatív „babáit”. Felcsippentik a csirizes újságlepedőt a csücskénél fogva, ügyes lebbentéssel „bedobigálják”, egyet kennek keresztben, egyet rajta hosszában – jöhet a következő:

Mara az idősebb; ő dühös, viruló buzgalommal vágja, veri (alig egy hete jegyezték el). A húga, Irénke, lomhábban, álmatagon rakja, ő a szebb – a szebb és a szomorúbb. A műteremben csak a süket nem tudott Marácska reménytelen vonzalmáról Bikkhády Sámson hősszerelmes férfiszépség iránt – mely vonzalommal Kismara nemhogy liliom testének tipratásáig, de még csak a megismerkedésig sem jutott.

Az enyves csiriz katlana körül dögbőrök és hiénabarlang szaga – a kasírműhely dögletes, mindennél kedvesebb bűze terjeng.

– No: menyasszony! Megpetéztek-e már?! – terpeszkedik a lányok fölé a kedélyesen mennydörgő Verderber tata; kék köpenye majd szétpattan hátának húsos dobján. – Megugatlak, ha félreáll a szoknyátok, jányok!

Mara felveti rá mandulaszemét, és az elkényeztetett kedvencek módján, nem késik a felelettel:

– Annak jár azon az esze mindig, akinek egyéb dolga sincs!

– Azt a…! A nyelved, a nyelved!

Verderber nagyapa megcsipdesi Mobrelopszky Marácska kreol képét: – Egyelek meg! – kiáltja. Kismara durcásan (mintha elkapná) húzódozva ráhajtja az öreg mancsára, ahol csípi, és kövér tappancsát a nyaka gödrébe szorítja.

– Na-aaa! Ne-eeee!

– Ej!… Te cigány, te cigány!

(Ezt, Marának. Mindenki tudja, miért: Verderber bácsi azt a sülthal Irénkét szereti jobban, ő az igazi. Őhozzá tehát nem szól.)

– Hászen ha a lakás is olyan könnyen menne, amilyen könnyen félreáll a kötényük – véli Berszerker Benő, mint aki ismeri a dörgést (mind a megpetézést, mind a lakásügyeket), vőlegényi gyakorlatából: ő a vőlegény.

– No, csibék – cihelődik Verderber bácsi – most úgy itthagylak benneteket, mint Szent Pável az Olehájokat.

Noha a sietség esze ágában sincs.

A látogatás véget ért, Verderber bácsi fejedelmi nemtörődömséggel hagyja ott a Lobremopszky lányokat, és kíséretével átvonul a festőkhöz, hogy látatlanba „lehordja a lazsáló bandát”, bizalmasaival összekacsintva: ne mondja a pártbizalmi, hogy ő nem kiabál. Ezzel a szobrászműterem is kiürül, és egy időre mint olyan, megszűnik létezni; mert a szobrászok is, mind egy szálig, kíséretéhez csatlakoznak.

Ahol Ferdi bácsi műbírál, még a légyzümmögés is elhallgat. Tapasztalat, biztos ítélet, csalhatatlan ösztön – mindez semmitmondó ahhoz az orákulumhoz képest, ami Verderber főgóré műbírálatában megnyilatkozik. A dodonai kurta szó, az epigrammatikus rövidség, ahogy ilyenkor szól – ezoterikus tanok foglalata: misztériumát csak a beavatottak érzik (ha nem is foghatják fel teljességgel), titkos értelmén kívül marad a pogány.

Verderber bácsi színházi csalhatatlanságának a híre még a műhelyépület küszöbén is túlterjed; öreg színészek, elaggott színházi rókák gyakran kérték ki véleményét – de még újdonsült szerzők is, bár zöldfülű létükre nem láthatták úgy, évtizedek óta, ezt a közlekedő színházi monumentumot. Pajor Uriás, az Upregurán Színház teljhatalmú direktora, a „Pájer” maga is gyakorta iddogált a Cimbalomszeg utcai BARBÁR-ban – ha a sárga földig való lerészegedést iddogálásnak lehet nevezni –, ahová hadait Verderber bácsi naponta kétszer átvezényelte:

– Sorakozó. Menünk a Vigalomházba.

(Tótágast álló siralomháznak tisztelte a BARBÁR-t.)

Meg is kérdezte egy alkalommal, szesztestvéri alapon, Verderber bácsitól Pajor Uriás – a „Pájer”:

– Ferdi bácsi, milyennek találtad a PARTIZÁNLAKODALMAT?

A BARBÁR-ban még a sört is elzárta a csapos, mert maga is hallani akarta, milyennek találja Ferdi bácsi – Aranyos elvtárs párttitkári és Humayer Ildikó pártaktíva aktív jelenlétében – a keleti propagandaoperettet. Verderber bácsi békés hústornya még csak oda se fordult a cingár Uriás felé; pisla malaci szemével keresztülnézett gyöngyöző sörén, és azt se bánta már, ha azt hiszik, hazabeszél:

– A Kinézer jutalomjátéka.

– A Kinézeré?!… Hogy érted ezt?!

– Ahogy mondom. A kacattár kitett magáért.

Verderberi nyelven. A „Kinézer”: Knézer Ede élmázoló a festőműteremben. „Kacattár”: díszletraktár.

Magyarán: a díszletek jók voltak.

Nem is maradt sokáig a plakáton, tíz napig még kivezényelték hozzá az ásítozó katonaságot – és a PARTIZÁNLAKODALMAT levették a műsorról. Azóta is szállóige az Upregurán Színházban „a kacattár jutalomjátéka”.

Verderber bácsi mindent és mindenkit elnevezett. A színésznőket „színésznéknek” hívta, a színházi világhoz hozzáverődő úri kurvincákat „színeművésznőknek”. A színészek „bohócok” (sőt, nyakolajjal színültig telített hangulatában „boholcok”); a boholcok nem játszanak, hanem „domborítanak” – vagy ha épp a színpadon vannak, még rosszabb: akkor „blamálják magukat”.

Egyik este, előadás alatt, valami pártküldöttség véletlenül rajta kereste a mindenható igazgatót, Pajor elvtársat.

– A Pájer, gyerekem, a főboholc? – tegezte le a kérdezőt. Nem lehet beszélni vele, fiam, a színpadon van: most blamálja magát.

Aki műbírálati ügyben hozzáfordul, legyen az a herkópáter, akkor is: a legkevesebb, hogy átveszi stílusát, és saját verderberi nyelvén siet udvarlására; és aki nála tisztelkedett, olyan nem volt, hogy ne tudott volna arabusul.

Már nem emlékszem, mi ment, HENGERÉSZEK A VIHARBAN, vagy tán a GRANICSÁR A VÁRTÁN, Pajor Uriás őfőgecemizgazgatósága – a „Pájer” – megkérdezte a darab után Verderber bácsitól:

– Milyenek voltak a bohócaink, komáltad, Ferdi bácsi?

– A boholcok…?! – nyomta meg a szót az öreg.

– Halljuk, halljuk, Ferdi bácsi – elegyedett bele a röpgyűlésbe Bikkhády Sámson. Combig érő granicsárcsizmája ráncosan harmonikázott a bokáján, egyik kezében a bajuszát hozta – oly méltóságteljes derűvel, mint a királykisasszony-nyerő dali a torna után: – halljuk, halljuk, milyenek a boholcok?

– A pojácák? Hááá-át. Olyik fasza gyerek. Csuda fasza gyerek.

– Mégis…?! – unszolták.

– Mmmm. Tudod… törik a nyelvet.

Megbocsátó enyheséggel ezt a dodonai glosszát vetette oda; ki-ki értelmezhette a maga szája íze szerint. A „boholcok” a szerzőkre értették, a szerzők a csepűrágók rovására írták. Hiszen a színész, a színpadi író, aki töri a nyelvet, az becsukhatja a boltot, s akár ki se nyitotta volna… Csakhogy a HENGERÉSZEK A VIHARBAN-t, a GRANICSÁR A VÁRTÁN-t meg a többi fércművet az ÁIÁIÁ-ban – az ÁLLAMI INSPIRATÚRA ÁLDÁSOS INTÉZMÉNYE ÁLLANDÓ IRODÁJÁ-nak fejköpülőiben köpülték ki, a kötelező absztrakt irodalom jegyében. A pártirodalom – a harminc ezüst siklusért – boldogságmámoros tündérálmokat látott az Özön-Szegénység helyén.

A MILLIÓK HÁLAÁTKA főpróbája alatt történt. Verderber bácsi a nézőtéren, a székén hátratántorodva, görcsösen a levegőbe zongorázott a többiek felé – ott ültek mögötte sorban, Hudebra Zsiga, Kacska Menyus és a bámész Mobrelopszky Irén. A lány semmit sem hallott Bikkhády-Boholc Sámson kortinahasogató bődültségeiből, annyira rácsodálkozott; de Verderber bácsi dévajul a markába röhintve – majd mint akinek a szava, sőt a nevethetnékje is elakad, annyira nem hisz a fülének – hátraszólt: – Szavamra, gyerekek! Itt megszűnt embernek ember által való ábrázolása…

Egy sorral hátrább jegecesre fagyott egy szürke eminenciás arca. Az ismeretlen odaintette magához Aranyos Reske alapszervi párttitkárt: kis híja, hogy fegyelmi nem lett belőle – abból, hogy Nándi bácsi szentségtörő módon kifigurázta az „embernek ember által való kizsákmányolása” marxi hitágazatát. Mindhiába, addigra a színházi világban elterjedt Ferdi bácsi parafrázisa – hogy a Sztálini Színjátszással megszűnt „embernek ember által való ábrázolása.”

Ha egy segédfestő odahívta, hogy megmutassa élete első remekművét – valami nyíláskizárást, ami csak abban a szerencsés esetben látszik, ha az ajtót sarkig tárják és úgy felejtik a színpadon, Verderber bácsi szerette tömören összefoglalni műbírálatát:

– Siralomház.

És a segédfestő a boldogságtól nem tudott hova lenni, a legkevesebb, hogy aznap nem aludt; színes álmokat szőtt, Verderber bácsi műbírálatára merész baráti kölcsönöket vehetett fel. (Siralomház – „nem áll kifelé a szekered rúdja” – „még lehet belőled énekes halott”.)

Kíséretével Verderber bácsi a rozettaaranyozókhoz közelgett.

A rozettaaranyozók szétrebbentek; csak Mátyus felejtkezik a rozettája mellett, igen málészájú módra.

A rozettát nemcsak „aranyozni” kell; hanem patinázni, porfényezni, fényélezni – a festékszóróval a porlerakódást érzékeltetni, az önárnyékot rajta „megindítani”. Nem olyan egyszerű.

Verderber bácsi hátralép, sandít egyet a jobb rozettára, sandít egyet a balra: arany emez is, arany amaz is; de valahogyan ez a jobb mintha jobb volna… Hosszan hunyorít. Krucifix, csak nem? Nézd már, a „Türülenkó”. („Mék ukrán generális volt az apád?”)… Szemüvegét homlokáról a szemére húzza, közellép, megtanulmányozza a „porfényt” közelről – s azzal már indul is, anélkül hogy egyetlen szót is szólt volna. De még azért, mintegy könyörületből (mindenki hallhatja a szentenciát Mátyus első rozettájáról) – visszaszól a szájtátó műteremnek:

– Marad.

(A rozetta marad, mert maradhatós; marad a többi rozetták között; rozetta marad és nem más: rozettai érvényre emelkedik, sőt, úgy marad, amint van, mert úgy, ahogy van, már jó, már – rozetta.)

A rozetta arany korongja jó fejjel magasabb volt a Mátyus gyereknél. De ő, mint az egykerekű rozettabiciklin, „Türülenkó” már ott karikázott képzeletben a maga aranyozta színpadi korongon, bedíszletezett mennyország próbaszínpadán. „A rozetta marad”… Élete első rozettája!

Humayer Ildikó szépsége a Habokba Veszett Vénuszéhoz hasonlatos, amikor a halászok már kifogták a vízbefúltat, és a halhatatlan szerelemnő patkányzöldben játszó lila arcának puffadozása és megelevenedése riasztó (Ildike rivaldaképesen kendőzte magát), s ugyanakkor kerítő is; mert ilyetén csúnyasága folyvást azt az arcot példázza, aki helyette jó volna.

Humayer Hildelah az a fajta világszépe, akinek szépsége a déli tizenkét órás verőfényben siralmas és minden álmot, vágyat megcsúfoló; de akinek az éjféli tizenkét óra sötétjén szépsége megduzzad, mint a vízben a bodza – s akkor meg abba halunk bele, ha ölünkbe kaparintani elmulasztjuk. Ajzó illanását mindenkor fokozta léptének örök szaporaságával, s mint a született aktívák általában, mindig siet.

Korán kelését ezúttal is siker koronázta; áldhatta a percet, amikor belépett az aktívák üdvhadseregébe: Aranyos Rufu, az Upregurán Színház közszeretetben álló párttitkárocskája tette neki a szépet, már korán reggel. Aranyos Reske – az álkáderek¹⁶ tolvajnyelvén – titkos és rendszergyalázó viccgyűjteményéből traktálva, mindenhová követte, mint a szépség darabontja. Mint mondottuk, nyakszirti kénsárga göndörkéit lengén övező, széles, magas stuártgallérjában és fröcske mintájú, oly körülszoros ruhában, amely már nem is testhez álló, hanem maga a test – Humayer Hilda gazdaságinak ezúttal szerencséje volt: elfogta Verderber bácsit, amint a festőműteremből üvegkalitkájába épp visszavonulni készült.

– Vegyen, vegyen egy könyvet! Vegye meg ezt, Ferdi bácsi – húzta ki Ildi a hóna alól, hogy odamutassa, Nadragulyevác Szávó üstökös életű költőnk örök érvényű tankölteményeinek öt egyforma kötetét, és elé nyújtotta, futószalagon (Aranyos Reske csak távolabbi szemlélője volt a jelenetnek, a be nem avatkozás elve alapján).

Mert nem csak pártbrosúrák és pártszíndarabok születtek ott: az ÁLLAMI INSPIRATÚRA ÁLDÁSOS INTÉZMÉNYÉNEK ÁLLANDÓ IRODÁJA – vagy röviden, az üvölthetőség kedvéért: az ÁIÁIÁ adogatta ki az Érdekes Rigmusok sorozatban, halhatatlan klapanciaköltőinket is, kacagó nyersmájszín kötésben.

Az öreg elfintorította az orrát a gépi kötés penetráns húgyszagától, és alkudozni kezdett.

– Hányat vegyek, bogaram, mind az ötöt?

– Legalább kettőt! Vegyen az unokájának is.

– Mmmm. Tudod jól, hogy a pojétákat nem szeretem.

– Hát akkor vegyen amolyat. Kalandosat! – mutatott hátra Ildike Aranyos Rezire, mert az ő hóna alatt is dagadozott négy makulatúrakötet: az ifjúsági irodalomba lesüllyedt ódon mesterművek, amelyeket a hajókiemelésben jártas irodalmárok az ÁIÁIÁ-ban visszaemeltek a felnőttek világába. A „haladó hagyományok” jogcímén csupamód a holtaknak még megadatott, hogy ne csupán a hatalom dicsőségéről legyen szabad áradozniuk.

– Nem olvasok, sohasem is olvastam, nem bírja a szemüvegem.

– De Hangyikának! Az unokának!

– Tudod jól, bogaram, hogy nem olvasunk, amióta Karola nénje mozdulatmiafenére fogott bennünket.

– Balettra jár? Hova?

– A jó pálfenéje tudja. Csak az hiányzik, hogy színeművésznő legyen belőle. A Szentgáli Olga oskolájába.

– Aranyoska, szóljon maga is. Simonka, Sömjén elvtárs, vegyen maga is! Tudom, maga új minálunk…

– Nix „Simonka , nálunk maga új”! – vett mindjárt védőszárnyai alá Verderber bácsi, nehogy rám tukmálják a portékát; és füstölögni kezdett: – a színskiccet kell megbeszélni, nincs povedálni időnk.

– De Verderber elvtárs…

– Nix „Verderber elvtárs”! Fél éve sürgetem a keverőedényeket, már mindenben keverünk, rohamsisakban, ruszlisüvegben, trógliban, babakocsiban; utóvégre festéket keverni a padlón nem lehet. Arról povedáljunk!

– Verderber szaktársnak ebben tökéletesen igaza van – pártolta Aranyos Reske, mert ő mindenkinél népszerűségre pályázott.  – Majd rendelünk. Hozza elő, Ferdi bácsi, hozza elő termelési értekezleten.

– „Hozzam elő”! Majd, majd! Majd ha megáll a munka?! Római kori kőtégelyeket állítsak oda, szarkofágot? Idehozzam a Franikopre-kút márványkáváját, a bazilika keresztelő micsodáját?! Majd akkor megnézhetitek magatokat. Ha megáll a munka. Honnan vegyem, lopjak? Ami van, az is lyukas!

– A szakinak teljes igazsága van – kelt az öreg védelmére a párttitkár, hízelgő, alapszervi fensőbbséggel. – Hát akkor miért nem rendelünk, elvtársnő?

– Rendelhetünk – kapta elő jegyzőtömbjét, ceruzáját Humayer Hildelah, gazdasági, és már írta is: – „Keverőedény.” Hányat, Verderber bácsi? Öt tucat elég lesz…?

Verderber bácsi hüledezve a torkához kapott, majd felháborodásában előrébb lépve, az öklét mutatta:

– Öt tucat? öt tucat?!… öt-EZER!

Így robbant rá tönkresilányító nyomatékkal – „öt-EZER!” – és három lépést arrébb vonult, ahogy faképnél hagyni, levegőszámba venni csak fejedelmek tudnak. De éppoly váratlanul, nyomban vissza is rohant hozzá, kézen ragadta Humayer Ildikót, és elviharzott vele; a szépséges aktíva kis híja, hogy orra nem bukott, és Aranyoska is úgy lódult utána, mintha őt rántották volna; majdnem elpotyogtatták könyveiket.

– Nézzétek! Nézze ezt, Humayer elvtársnő! – állapodott meg velük Knezsőy-Kinézer transzparensei előtt. – Mondd el, Ede, mondd el te! kiáltotta Verderber bácsi. De Edénk a Humayer lánnyal úgy volt, mint tigris a vaddisznóval, inkább elfordult hát ősellenségétől, és a felfestett Sztahanovista Traktoroslány góliát idomain a rajzpálcát sétáltatva, buzgalmat színlelt. Verderber bácsi tovább szirénázott: – Ezt akarjátok átvilágítani nekem? Hát tönkre akartok tenni?! – támadt kettejüknek, keserű haraggal. – Folyton ezt kell hallanom, „nincs, nincs”!

– Lámpakoromfeketét rendeltünk már, és jönni fog…

– „Fog”!

– Igen, fog, a Német Demokratikus Köztár – – –

– Tudod te egyáltalán, hogy mi fán terem?!

– A Német Demokratikus Közt – – –

– Frászt! A lámpakoromfekete!…

– Ha egyszer nincs-még-itt-de-útban-van, Ferdi bácsi – elegyedett bele megint Aranyos Rufu. – Itt van ez az izé, enyves szénporliszt, addig is. Ahogy így elnézem, egész jó fekete. Verderber bácsi elképedt.

– Fekete? Fe-ke-te?! – Botjával a traktoroslány csizmájára koppintott, és medvetermetével egész magasságában kinyúlva (ha igazi medve lett volna, ez az a pillanat, amikor az idomítót felfalja), úgy folytatta: – ez neked fekete?!… hó-FEHÉR!

A „fekete” fölött megkondult hangjának dobhártyarepesztő lélekharangja. A szentencia hallatára valahányan, akik odanéztünk a feketére, láthattuk: hó-FEHÉR.

Amilyen élvezettel csődült össze, olyan elégedetten széledt szét a műterem; a barna lével a Kinézer-brigád tovább lucskolta a Traktoroslány behemót csizmáit. Aranyos Reske szava fogytán, megszégyenülten állt: a fekete hófehér, a vak is látta. Csak Humayer Ildi nem vesztette el a lélekjelenlétét, és fifikusan felvette a fonalat:

– Felírunk százhúsz festékescsöbröt és ötven kiló lámpakoromfeketét, jó lesz, Verderber szaki…?!

Verderber bácsi még egy utolsó legyalázó pillantást vetett a Traktoroslány elfuserált csizmáira, és sziklaszilárdan elindult: ha mások nem találják ki, ő nem mondja.

(A fél fogára se.)

Ildike bájologva engesztelte:

– Tudjuk, a semminél is kevesebb.

Reskével ketten, kullogva, versenyt gazsulálva indultak utána. Humayer Ildi beérte és újra nyújtogatni kezdte Nadragulyevác Szávót:

– Egy kötetet legalább, Ferdi bácsi. Hangyinak, Hangyikának…

Verderber bácsi úgy állt meg, ahogy a sziklafalnak rohanó bölény visszatorpan. Mindnyájan ugyanazt az elszörnyedést éreztük: iszonyú dolog készül. Agyonlapítja vagy megeszi.

Ő kényelmes mozdulattal kigombolta kék köpenyét, hogy nadrágzsebében a pénzhez hozzáférhessen; egy lobbantással simára rázta a két elgyűrött bankórongyot, és a síri csendben nagyúri gőggel odanyújtotta:

– Adjon kettőt.

– Ferdi bácsi!…

A Humayer majd elejtette mind az ötöt.

Verderber bácsi elindult a portékával. Az egyik kötetet a hóna alá vágta, a másikba gondterhelten beleókumulált (homlokára tolt szemüveggel); de amilyen szigorral pillantott a szalmiákszagú könyvbe, észre se vette, hogy fordítva van.

Amazok tisztelettudó távolból követték és kíváncsian sompolyogtak utána. Végezetre Verderber tata odaintette Ildikót, és emberi rangja fölényével – ahogy a rikkancsoknak az újságot szokás – úgy adta vissza az egyik kötetet, azt, amelyiket a kezében tartott:

– Adja el még egyszer.

– De Verd…!

És lőn, hogy Humayer Hildelah sóbálvánnyá változott.

Hosszan utánabazsalyogtam ennek az ambuláns ruhaszépségversenynek azzal a humayeri, halálsárga hajával; és Ernikét képzeltem bele a fröcskemintás, kehelygalléros jelmezkölteménybe, Ernikémet a nyamvadt némber helyett. Ildi – zsokéra valló futószerkezetén – tovariszált, Aranyuci, a szépség darabontja követte; és én legott elhatároztam, hogy Ernikének az első pénzből, mindent, de mindent…

Anibel mama azt mondta, Nikének a strúmaműtét óta vannak néha ilyen gyengeségi rohamai. Mert soha nem ment utókúrára… Hát menjen! Nem számít: csak ő legyen, csak neki legyen mindene de mindene. Minden áldott nap mentek a levelek Zamárdiba, ahova leküldtem három hétre. Hogy ne legyen olyan lehasznált. Szedje össze magát nekem. Édes, édes-egy Ernikém!

 

…Édes, édes-egy!

Szombat délelőtt – és én a semmibe bámulva, reggel óta üldögélek a hosszú-hosszú mínuszjel előtt, amely a nélküledi heteket jelenti. Két hét! Még ezt a nagy mínuszjelet le kell vonni a pluszból, ami éppen egy vasárnappal kezdődik majd, mikor hazahozlak – de vajon lesz-e, egészen a mienk lesz-e: nem fullad-e vég nélküli családi vacsorába?

Nem bánom, pirongass meg, hogy ilyen gorombán kezdem. Épp azon gondolkozom, gyarlóságnak vagy éppenséggel bűnnek kell-e betudni azt, hogyha egészen vágyom Rád, pici Falatom; vagyis ugyanolyan türelmetlen vággyal tölt el édes egy tested, mint lelkecskéd melege vagy cicaszellemed, amelynek pajkosságát és összes jómadárságait annyira nélkülöztem, amíg nem ismertelek.

Azok a szép nyugalmas napok, míg nem láttam viszont orrocskád fényeskedő trapézát! (szerelmi hittitok)… Ide jutottam: most összeállíthatom naptáramat – ha nem látlak, csupa mínuszjelekből. Ha nem látlak, kiesett az a nap. Erősödsz, hízol a szaniban? Úszol mindennap a tóban, kapod-e az injekciókúrát rendesen? Miért nem írsz, hát én nem hiányzom?… Ha betoppannál egyszer hozzám délelőtt, és úgy lennél itt, hogy mégse volnál, és mégis, mégis – elolvasnád levélkémet, amelyet rögvest megbánok, mihelyt feladtam; és ha majd igazándiból apródi feleségem leszel, felhúztad a más színű – szárú nadrágot meg az apródzekét, viseled pajzsunkat és hordod Te is minden terhét mínusznapjainknak, akkor majd – akkor megkérlek, felelj: gyarlóság-e, bűn-e, hogy oly szakadatlan, oly zsarnoki vággyal, oly egyformán vágyódom édes apródi testedre, mint lelked melegére és szájnyalogató cicaszellemedre; és azt, hogy haragszol-e, mert így van, ez neked jó vagy rossz, Te hogy vagy vele? Magunkra húzni a boldogság függönyét. Nem beszélni: fogd be a szám – előbb a tenyereddel. Ne húzd el azért, mert fáj. Fájjon. Hol harapjalak, ha nem ott, ahol érlek?

 

Ostoba levelek. Egy a sokból.

– Jössz-e, Simon?

Verderber bácsi már húzódott befelé, az üvegkalitkájába.

– Jövök, Nándi bácsi.

Még egy kicsit tett-vett, de mindenképp útjában volt a frissen vásárolt portéka. Megszagolta, s mint aki amondó, hogy „ennek még a szaga se jó”, az (olajjal szagtalanított vizeldére emlékeztető) Nadragulyevác Szávó-kötetet olvasatlanul bevágta a szemétkosárba. Verderber bácsi egész életét áltrónok, látszaterdők – talmi holmik közt töltötte, és csalhatatlan ösztöne volt a valódiság iránt.

– No! – ereszkedett le mellém a kis székre az öreg –, lássuk azt a színskiccet!

Kapkodva keresgélni kezdtem mind a huszonöt zsebemben: a színskicc sehol. Pedig összehajtogattam, pedig zsebre vágtam, pedig, pedig. Buzgón előrámoltam belső zsebeimből, és kezdtem szétteregetni minden négyrét hajtott papírt; csak gyűltek, gyüledeztek halomba a színvázlatok, haszontalan irkafirkák, igazolványok, brigádnaplók, és a tetejébe, valahonnan – egy levél.

Az öreg ezt még véletlenül se találta fordítva tartani, a szemüvege is a helyén volt, de meg forgatni se kellett, úgy terült elébe. Tapintatlanságot felhánytorgatni? Takargatni valamit – őelőtte? Idétlenség lett volna; mintha a mezítelen Ádámnak volna szégyellnivalója a teremtő Mindentudás előtt, s ő különben sem olvasta, tudta, mi dukál, mi nem – csak épp végignyalintott rajta pillantásának széles lancsafterecsetjével:

„…Édes, édes-egy!… Magunkra húzni a boldogság függönyét. Nem beszélni: fogd be a szám – előbb a tenyereddel. Ne húzd el azért, mert fáj. Fájjon. Hol harapjalak, ha nem ott, ahol érlek?…”

– Rézfán fütyülő Retyezát, azt a rezes rézangyalos!… Lekozmáltál! Simi fiam, lekozmáltál?

Szurkolás; zavart torokköszörülés.

– Csak nem házasodol? Házasodol?! Simon!

– Házasodnék, Ferdi bácsi.

– Ez a beszéd! Aztán derék jány?

– Hogy „derék”?

Szinte megbántódtam. Párja nincs!

– Hát ne is valami cafkát – biccentett az öreg a Humayer után, ahol eltűnt az ingóajtóban – hallod, ebben a rihonyarongy világban, ne is, holmi színeművésznőt.

– Nem is.

Verderber tata egyszeribe felélénkült, meglódult a székén, átnyalábolt, és rozmártappancsaival nagy örvendezve döngölni kezdte a hátamat:

– Házasodik a Simon! A kirájzulumát!

– Nono. Társbérletbe nem megyünk, és még sehol a fészek.

– Kerül, sose félj, ecsém, kiverekedjük neked. Aztán takaros-e, te?!

Legszívesebben elsírtam volna magam, feleletül, e pillanatban oly ragyogással jelent meg előttem Ernike: perselyes alsó ajka, fényeskedő orra-trapéza, cicajátékossága; Ernike – szerelemgödrének minden szépségeiglen.

– Hogy „takaros”?

Szinte megsértődtem.

– Hát olyan nagyon? Te jó szagú Úristen…

– Ahogy mondja, Ferdi bácsi.

Látta büszkeségemen, milyen nagyon. Világ szépe – hogy párja nincs. S hogy Verderber bácsi e kardinális pontról megbizonyosodott (mert szemmel látható volt lelkiállapotának pirospozsgás színeváltozása), bár nem rándult arcizma se, frontszigora mögül már ott morajlott álcázott örömének ágyúdörgése. És oly vezénylő eréllyel adta ki parancsba, mintha az arcvonalon, az előretolt gépfegyverállásba üzente volna – győzni vagy meghalni:

– Megpetézni, gyerek, megpetézni! Kell a magyar!…

Amikor viselősek vagyunk magunkkal, és világra hozzuk az embert, aki leszünk, döbbenetes élességgel éljük át környezetünket.

Összerándulunk egy gesztus, egy arckifejezés, egy hajviselet, egy jó kópéság előtt – egy jó szájízre, ha megtetszik nyelvünk hegyén és összecsuklódva az inger élességétől: nemegyszer hitten hisszük, hogy idegrendszer nem született nálunk érzékenyebb.

Később, idők múltával, eszmélő idegrendszerünk belső ostroma lassúdan lecsendesül. Végigevezünk az ifjúság első zuhogóin: apródonként tudomásul vesszük, hogy mások is ízlelnek, imposztorkodnak, látnak, tapasztalnak, és talán nem is mi vagyunk a legjobb receptorok. Még később – ahogy mind laposabbra szorulva, keresztülfutunk az esztendők sajtolótárcsái közt –, akkor már mint kész érme érkezünk; rajtunk reszkettető benyomásaink, gyötrelmeink, szertelen gyöngédségünk, szép és borzasztó kalandjaink mint a numizmán a Fej és az Írás – már többé elmozdíthatatlan a dombornyomat. Készen, befejezetten végezetre úgy hullunk bele az emberiség óriás agykérgi retinájába, mint közepes, alázatos és véges receptorok – – – az élet legmozgalmasabb, legdrágább korszaka ez: az első idők, amikor a fiatal lény felfedezi élete induló, saját sodrását; amikor a henger a fiatalság puha fémjére a numizma első benyomásait sajtolja… Ki ne érezte volna ilyenkor élete egyetlenségét, borzongató, bűvös gazdagságát a létnek? ki ne jajveszékelt volna keservesen, első összeütközésekor a Felnőttek Világával, ha kitiltják félig meghódított paradicsomából? ki ne sivalkodnék a színházi záportorony csattogó lépcsőházában, visszagyerekesedve, hogy „nagyapuci, bocsáss meg, jaj, ne üss, ne üss! nagyapuci!”…?! Az első, félresikerült szerelmi kaland után, hogy már-már véresre verve szedik ki „nagyapuci” rozmármancsai közül: ki ne maradt volna magára, megtépett szoknyácskájában, öreg, ellenséges világunk közepén – kivisíthatatlan fájdalmával…?!

Verderber Hangyálka is ilyen volt – ilyen „rossz pénz”; de még nem került forgalomba.

Fejletlen süldőlánytestén araszos sávonként váltakozott a nő a gyerekkel; melle, lapkacsontú szemérme még ártatlanka, de a homlokától felfele már hol erre, hol arra vált: hol nő, hol csitri.

Gőgös riadozva jár a műhelyekben, a nyelvöltögetéstől a pityergésig mindenre tökéletes harci készültségben. Szálkapiszkáló lábain mindenfele elbóklászik; déltájban átvándlizik a festőműtermen, a maga különös táncfigurái szerint (Szentgáli Olgica nénihez jár, „mozgásmiafenére”). Kíváncsi kerülőkkel körülperdül, hogy lássa, a Kántorica Kázmér bácsi (kétszeres élelőnagyoló), meg a Csiger Csibi bácsi (örökös éltrehány), meg a Ludány Duda bácsi (a párja), meg a Kinézer-„brigád”, meg a Simi bácsi mit maszatol a padlón; míg a górékalitka ajtajából fel nem csattan a nagyapja hangja:

– Jössz-e? Jössz-e? Hangyi! Hát én: tán én éhen vesszek?!

Hosszúdad nyakán Hangyi arra fordítja filmsztárpofiját, ráveti tágra mélázó asszonyszemét – és gyermeki, virgonc ugrándozással hozza karján a fehér zománc ételhordót:

– Keszcsóklom, nagyapuci.

– Hol lófráltál? Hideget egyen az a vén dög nagyapád? Lófra Franci! Így kell köszönni?!

Mire Hangyi – fitos orrocskáját égre szegve – felhúzódzkodik, cingárka karjait a behemót ember nyaka köré fűzi, és belecsimpaszkodva, türelmes unokapusziban ott olvadozik sokáig. Amikor Verderber nagyapa a derekát kiegyenesíti, ő még térdből fel is libbenti kissé lábait, hátralógaszkodva, mint a zsák.

– No! No! Tudod, hogy ezt nem szeretem.

A mindennapos szertartáspuszi véget ér. Nándi bácsi visszaereszti unokáját a földre.

– A frászkarikádat, te zsebrák.

– Teríthetek?

– Nem mozdulsz! Majd ha nagyapád kiadja az ordrét. Nem akárhová. Félretolod a színskiccet, nem hányod össze, nem zsírozol be semmit, mert elevenen – – –

– „Meg-nyú-vaszt-lak”– nyelvel közbe Hangyálka.

– Kotnyél, te! Hátrébb a kotnyelveddel! – ripakodik rá a nagyapja szerelmetesen, és fejedelmi pózban vállon öleli, hogy a Jedibro-Ház akármelyik uralkodója se különbül.

– Igenis! – bújik ki a keze alól Hangyika, és hamiskásan somolyog. Nagyapja már az ételhordójával bajmókol, rázza, belekandikál.

– Mi ez a kozmás? Málé? Puliszka?

– Karola néném azt mondta…

– „Karola nénéd”… Mért nem mondod meg annak a semmirekellő nénédnek…

– Mondom én, mondom!

– Hova mécc?!

– Hátrébb, a kotnyelvemmel.

– Hh’sszt a bogamaterina zsámfutera-katerina: jösszte vissza mindjárt, hadd egyelek meg, rongyom-bongyom, mi ez a csiricsádé tarka rongy rajtad, mért nincs a hajad rendesen felkötve?

Hagyja, hogy nyalják, falják, és rám sandít Hangyika – morcosan, ahogy a provanszál széphistóriákban nézhetnek, királykisasszonyok némely daliás Jövevényre, aki nem érzi kiszemeltségét, és nem vállalja értük a lovagi tornát.

– Nagyapuciii-í! Nagyapuci, eressz el! Na-aaa! Hadd tálalok!

– Átugrasz a Mobrelopszky lányokhoz, kérsz egy tányért. Spuri! Terítesz Simonnak is…

– Nekem?! Nem eszem, Nándi bácsi, mindjárt megyek úgyis a fiúkkal a BARBÁR-ba…

– Nem mégy sehova. Krumplis tészta!

– Köszönöm. Nándi bácsi, de…

– Mit de?! Ki itt a fírundcváncig, te vagy én? – (Sehogyan sem érti, hogy lehet a krumplis tésztának ellenállni.) – Mikor ez nekem sok, te, úgyse bírom megenni… Hangyi! Hova mécc?!

– A Mobrelopszky lányokhoz, tányérért, a Simi bácsinak: maga mondta…

– Hova iramodsz úgy, mintha kergetne a tatár?

– Maga mondta. Nagyapuci, hát nem maga mondta?!

– Nézzék csak. Úgy spurizik, mintha legalábbis…

– Mintha tizenhárom éves volna, Nándi bácsi.

(Hangyika, ajkbiggyesztve:)

– Mmmm. Elmúltam.

Hangyi karba fonja a kezét, nagyra nyúlva elfordul tőlem – és egyik lábával (filmemlékeiből lopott öreg-vamp mozdulattal) taktust dobol a padlón. Fölényes, türelmetlen. Verderber bácsi nem fojthat el egy mosolyt, és tenyerét a szája elé kapva, önfeledten mormolja:

– Én édes kis hülyém!

(Hangyi, indulatosan:)

– Mehetek?

(Ferdi bácsi, súgva:)

– Sikered van a nőknél, Simon. – Hangyihoz, sztentori hangon: – Még nem mehetsz. Leszúrod azt a keletlen fenekedet a székre, nem halunk bele, ha mind a hárman egy tányérból eszünk.

Mint aki már régóta az üvegkalitka körül ólálkodhatott: Mátyus beborul az ajtón. Új élete mindennapos ünnepeinek ez a fénypontja – Hangyálka ebédhordó látogatása.

– A gombbal… Nándi bácsi, készen volnánk a huszonöt gombbal.

(Huszonöt „gomb” – huszonöt rozetta.)

Mondja Mátyus, és egy lapos pillantást küld Hangyálka felé.

Verderber bácsival ketten komótosan asztalhoz telepedünk, és még komótosabban, kezdjük villára szurkálni a krumplis táskát.

– Ülsz már, Hangyi? – kérdi mordulósan a nagyapja; fel se néz.

– Ülök, nagyapa – feleli Hangyi, állva; és egy papírgalacsint gyürkél a kezében.

– Azért. No, láss hozzá, Simon fiam, van itt háromnak.

Hangyika – várkisasszonyi fonnyadozásában – nagyot sóhajt.

– Hát hogy is van azzal a lakással, Simi fiam?

– Még nincs, de… Hiszen tudja, Nándi bácsi, a mai világban. Ha minden kötél szakad, elég nagy, az apósoméknál is lehet. Leválasztani.

Hangyálka epedősen rámcsodálkozik.

– Há… házasodik a Simi bácsi?

– Hát. Azt hiszed, mindenki rád vár.

(Ezt, a nagyapja.)

Mátyus tanácstalanul állong, boldogan, hogy elfelejtkeztek róla, és szemével kedvére falhatja Hangyikát.

– A többi is olyan ronda, mint a tiéd? – mordul a kölyökre őrmesteri, továbbszolgáló hangján Verderber bácsi; és a hátát mutatja.

– Ronda…?

– Rühedelem.

– A… az én rozettám?

– A devla, aki megette: az is szépségkirálynő hozzá képest.

És éppen Hangyálka előtt, ekkora „letolást”. Mátyus mint a legelésző ló, oly mélyre horgasztja fejét, és megsemmisülten szontyolog.

– Nocsak, nocsak. Vigyázz azzal a leválasztással, Simi fiam. Mert lehet az anyósod maga a földre szállott angyal, pokol volna egy fedél alatt vele. Nem valami hagymás, de jó zsíros, a nyakolaj csúszni fog rá. Ettél már bosnyák lecsót életedben…?

– Nagyon igaz, kikaparom, ha a föld alól is, azt a fészket, Nándi bácsi – merengtem; ördög akar leválasztani a konyhavárból. A villára szúrt krumplis táska a levegőben maradt. „Nikolett Mária Anna Izabella”… Anibel mama járt az eszemben; az évekkel dobbá ereszkedő szép terebélyének súlyos beleülése a hátraszaladó öblös székbe; fésülködő nekinyújtózkodása, és homlokközépnél, indigófekete hajának albínó felkiáltójele – hogy micsoda pokol volna, egy fedél alatt vele. És a falattal együtt, amely sehogyan sem ment, bosszúsan gyűrtem le hívatlan tűnődéseimet: – a föld alól is, azt a fészket, ha kell. Kikaparom…

– Egyszer a Gyalogmáj téri csarnokba elugrasztjuk a Mátyust a belevalókért, és Hudebra Zsigáéknál főzök nektek bunyevác módra lecsót, te, egy kondérra valót. Ha még nem szoptad meg a tíz ujjadat, hát… tud-e főzni az a jány, rendes, házias?

– Hát…

– Nono, fiam.

– Régi cukrászcsalád. Övéké volt az a felkapott cukrászda, a SZÁZFARKAS, ha még emlékezni tetszik, az a pálmakertes…

– A SZÁZFARKAS amék volt? Itt a színkörnél?

– Az, az.

Verderber bácsi lecsapta a villát.

– Üsmertem őköt, fiam, üsmertem! Már hogyne emlékeznék rájuk, akinek az a derék asszonyfelesége volt… Te Hangyi! szólt a hátam mögé, gyanakvó vizsga pillantással az öreg: – mit mesterkedtek itt?

Észre se vettem. Amíg beszélgettünk, Hangyálka mögém lopódzott, s csak arra eszméltem fel, hogy Mátyus igen nekivigyorodik. Hátranyúlok – a csitri addigra már elugrik –, hát a köpenyem dragonján papírfarokban akad meg a kezem.

– No nézd, a kis mufurc!…

Addigra kipukkadt a nevetése is: farkat kötött a vőlegénynek.

– No hiszen! Most járkálhattam volna vele estig, világ csúfjára – húztam előre, hogy lássam is. Veres-sárga-püspöklila, szép farsangi farok.

– Hangyi! – rántja össze szemöldökét Verderber nagypapa; de a szokásos földindulás ezúttal várat magára. – Nem félsz?!

– De! – kaccant egyet a lányunoka. – Nagyon! – És szálkapiszkáló lábain illegve, az orránál (mintha „hosszú orrot” mutatna) belezongorázik a levegőbe.

– Megállj csak, megállj, Lófra Franci. Simi bácsi ezért még kiporolja a bugyidat. Mihasznák! Anyaszomorítók! – (A két árva!) – Fenébe hívnak! „Türülenkó”!…

– Parancs!

– A slappvásznakat¹⁷ lekenni nekem végig! Ahol az ARANYHARAMIÁK kettesében a fal gérben áll, lekenni nekem végig a slagléceket¹⁸, nehogy kivigyorodjon a kantnija. Megértettük egymást?

– Meg!

Mátyus kihasználja Ferdi bácsi ebéd utáni békülékenységét, és úgy, hogy az öreg ne hallja, odasúgja Hangyálkának a tenyere mögött:

– Hangyás!

A csúfondáros hangra Hangyálka keze ökölbe szorul; kígyóként tekeredő, összeszorított szája nem sok jót ígér. Verderber bácsi folytatja a parancskiadást:

– Megtaposom azokat az asztalosokat, ha a hengléceket¹⁹ hosszúra hagyják nekem, minden borul!

– Egenis!

– Üsmételni a parancsot.

– A slappvásznakat lekenem végig, ahol a HARAMIÁK fala gérben áll, a slagléceket lekenem, nehogy…

Hangyálka vadmacskaugrással mögötte terem és megtépázza Mátyus üstökét; egy másik vadmacskaugrással már kívül van az ajtón. A kilincsen lógva, visszadülleszkedik, és még arra is van lélekjelenléte, hogy pillantását az enyémbe fúrva, farkasszemezzen, és hosszan – kiöltött nyelvét mutassa.

(„Aki mást vesz feleségül, az ne porolja ki nekem a bugyimat.”)

Mátyus mérgelődve darálja, mint aki már szabadulni szeretne:

– – – Nehogy kivigyorodjon a kantnija. És szólok az asztalosoknak…

– Szólsz bizony, mert a füleddel felelsz. Harminckétszer már megígértem, hogy kicibálom; de harmincharmadszorra nem viszed el szárazon. Alómars. Lelépni!…

Hangyika kurtán visszavihog az ajtóból:

– Fogj meg.

És már ott iramodnak ketten Mátyussal, a terem tarkálló díszletlepedői közt, nyargalnak a hézaglabirintuson, ahol üres a padló; Kántorica Kázmér kétszeres él-előnagyolót kis híja feldöntik, úgy megforgatják a bujkálásukkal. Mátyus mint a krampusz, cikázik a lány után és vadul csúfolja:

– Csak azért is! Hangyás, Hangyás!

Verderber bácsi oly hirtelen ugrik a kalitka elé, hogy az ajtószemöldöke majd beveri a homlokát.

– Mááá-átyus!

Mintha pányvával rántanák, lóhátról – Mátyus visszamarad. Vigyázzba merevül, úgy jelentkezik

– Parancs!

– Hová?

– Lelépni volt…

Még mentegetőzni próbál. A disznófülű lacházija.

– Mátyus!

Az öreg egyre feljebb tornyolódik a kis vakarcs srác fölé; és collstokját osztentatíve ráemelve, merev rázuhanással áll, mint a lavina pillanatfelvétele:

– Nix!

Mátyus megjámborodva elkarikázik a slappvásznak felé, az az ő dolga; hanem, mire másodszor odanézünk, már nincs a helyén. Arra cselleng Csiger Csibi meg a Ludány, csábítanak át a BARBÁR-ba. Verderber bácsi – ő nem, ő marad, ő csak iszogat Hudebrával a kalitkájában.

Már a második üveg „családit” bontogatta, hogy kellőleg felüdítve, maga is nekifogjon a munkának, de még mindig a két unokája járt az eszében, a fogadott meg az a szófogadatlan; s egyre morfondírozott, nagy dohogva:

– (Még hogy!… „Fogj meg”… Holnap „fogd meg”… Hh’sszt a bogamaterina zsámfutera katerina: ilyen két anyaszomorító kriptaszökevény!)

Black spirits and white, red spirits and grey,

Mingle, mingle, mingle, while you mingle may.

MACBETH, Act IV., sc. 1.

Edénk már negyvenöt augusztust megért, de még nem látott hullócsillagot.

Kirekesztették a csillaghullás mindközönséges szépségeiből, s ez a mélabú fátyolával vonta be minden percét. A maga módján ő is a MINDEN PERCÜNK MOZGALOMMAL küzdött a TÖBBTÚLBÚSULÁSÉRT; mert éppen az öngyász versengő hevében nem vette – hogy is vehette volna észre mind ő keserveinek fő okát: hogy az év minden hónapjában, de kivált csillaghullás idején – augusztusban – lehorgasztott fővel járt, szemét a földre sütve.

S legalább ne a földre sütötte volna szemét a konok, hanem a vízre! Akkor tán tótükörben láthat csillaghullást – feltéve, hogy szellő se rezdül, augusztus is van, ő is arra kószál, és az összes többi körülmények összevágnak a csillaglesen, ahány posztulátuma a csillaghullás tetten érésének csak van²⁰.

De ő nem, ő soha.

Ilyen szerencsétlen flótás volt Knezsőy-Kinézer Ademár, az Upregurán Színház szegény slemilje.

 

*

 

Nem kívánt lehetetlent. Nem vágyott csodás katasztrófákra; a csillagmindenség megzúdulására, mint majd végítélet idején, amikor kiszakadt égitesteivel, örvénylő dervisként visszaájul az őskáoszba.

Nem vágyott rendkívüli meggazdagodásra, mint némely szerencsés aratólánnyal, vincellérrel történik, hogy csak alátartja kötényét az augusztusi csillaghullásnak, és teleszedi pezsegő, zsibogó csillaggal: ő nem.

Ő csak egyetlen csillag példálódzó szárnya verdesését szerette volna látni, nekikészülődését a hullakodásnak… ó! Neki meg se reszketett az augusztusi csillagmilliárd, s így még csak tudni sem tudhatta, melyiktől várja.

Olykor, mint a hadgyakorlaton a számozott katonákat – a szeme sarka mellett loppal, alattomban lesikló csillagot leste, hogy lekiáltsa. Mindhiába.

Már-már arra gondolt, hogy közzétesz egy apróhirdetést.

„Hullócsillagot keresek”…

„Nagy összeggel jutalmazom, aki nyomára vezet csillagomnak”…

„Planetáriusok, hulladékkereskedők kizárva. CSILLAGLESŐ jeligére”…

Csak átsuhant az agyán; de amilyen szemérmes volt, az ötletet mindjárt elvetette.

A nagy-nagy történelemben nem is minden ezer, nem is minden tízezer évben egyszer: minden világtörténelemben egyetlen egyszer akad egy ember, aki a felpillantás és az égi hulldogálás szinkópája folytán, a véletlen számító fondorlata következtében nem láthat hullócsillagot; és ez az ember Knesewffy-Kinézer Edömér volt – a mi Edénk.

A mi különös Edusunk, Knesewffy-Knizauer Ademár az a kiváló, de erősen kontemplatív elme volt, aki a segélykiáltás hallatán, a felé nyújtott kéz előtt hosszas bölcselgésbe fog a koldulás létjogosultságát és a koldusmesterség vallástörténeti hovatartozandóságát illetőleg. Mindjárt-adni az uramisten dolga.

Aki a lába elé levágódó epilepsziásban a szentet látja; és elsőbbet megmássza vagy megkerüli a Hilárion hegyet – a sacer morbus-ról, régmúlt idők, őstitkokban gyökeredző korok tiszteletéről elmélkedve, melyek az ítélő, kinyilatkoztató Dévák, Főördögök, Öregszellemek lebocsátkozását látták a nyavalyatörősben – s ő csak akkor, e vargabetű után tér vissza hozzá, az epilepsziáshoz, és teszi feje alá összegöngyölt kabátját, nehogy tarkóját a kövezeten véresre verje. Ha!

Ha történetesen még ott találja a jámbort.

Ha a könyörületes téteményre még alkalma nyílik.

Ha ez a ha ott nem volna.

 

*

 

Edének ez az egyedisége – hogy ne mondjuk: edeisége – nem mindig jutott ennyire érvényre.

Az alkattan ezt a jelenséget így tartja számon: dominanciaváltás; a lélektan így: személyiségcsere.

Nem hasadás – inkább karmatikus zavar következett be nála, afféle geniturális scherzophrénia. Ede – anélkül hogy meghalt és újjászületett volna – tökéletesen új emberré alakult.

Önmagának új testet öltése – Ede egy más Ede volt.

Átformálásában döntő szerep jutott a gurkschnabeli gondolatvilág, a pratzanselmusz PARAMIRUM-PARAGRANUM, Pasqualis, Saint-Martin Hátrahagyott Írásai, Pundragupta Szellem Nyilatkozatai megismerésének, nemkülönben a parapszichológia légkörének – amióta behatóbban tanulmányozta, a doktor beavatása mellett.

Az ismeretség nem volt új keletű, csupán a vonzrokonság volt új (hogy e goethei szóval éljünk). A Bajomház igazgató főorvosa, Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND, Ede zajos emlékű közéleti apjának egykori aszkéta barátja volt, és valaha világszép anyjának halványulásában is hűséges kísérőbolygója maradt. A doktor gyakorta megfordult Ede „Alhambrájában”, az előkelő Kozlonceszlavszcinszky téren.

 

*

 

Nos, igen, ha léteznék az az árverési csarnok, ahol a sorshiénák (írószerzetek) között a képtelennél képtelenebb karmákat, bizarrnál bizarrabb regényötleteket végkiárusítják, úgy a maga edei egyediségében Edénk élete legapróbb mozzanatának csettintve, bízvást felverhetnénk az árát azzal, hogy az külön történet.

Ilyen külön történet volt tüdőfolyamata; elfuserált tüdőműtétje a főváros ostroma idején, a kórház pincéjében. Menyasszonyainak pánikszerű menekülése, amikor halálfej-tekintetét, toronykoponyáját először meglátták. S még korábban, ilyen külön történet volt az öttusabajnokság és a tiszti bojt, amely igaz se volt tán, oly mérhetetlen távol került az ezüst köpetesszelence megjelenésekor, amelybe a tüdejébe szakadt tizenöt dekagramm steril parafint tizedgrammonként visszaköhögte: évente többször méricskélte patikamérlegén, hogy mennyi még, ami hiányzik, és ki kell jönnie; évente többször elmondta magának, másoknak, hogy vele milyen orvosi műhiha történt.

MEGHALLGATTÁL, SZENT RITA

KÖZBENJÁRTÁL ÉNÉRETTEM

HÁLÁBÓL (szürke márvány)

HÁLÁBÓL (sajtszínű, zöld eres)

HÁLÁBÓL (csomós, visszeres fehér márvány)

Ez is a rettegett Bajomház tartozéka volt – a Szent Rita kápolna. Fogadalmi táblácskáitól nem lehetett látni a betont.

Cirkuszkaraván sugárirányban összetolt szekértáborára emlékeztetett, ha védelemre rendezkednek be, leszakadó sötét éjjel a Nagy Balkáni Pusztán.

Betonvityillók, amelyeket (ócska bádogreklámokból összebarmolt) átjárók egyetlen „kápolnakoszorúvá” fűznek fel egy láthatatlan székesegyház szentélye körül. A kápolnasor az Özön-Szegénység idején örök virágözönben úszott, s ennek a virágözönnek két bejárata volt: egy a Bajomház utcából, és egy a gyógykert felől.

A Szent Rita kápolnába fordultak be röpimára a Gyalogmáj térre menet, bevásárolni induló asszonyok, hogy nekik is juttasson egy kis marhaszegyet, disznókörmöt vagy mételygyanús májat a Szent (a „mételygyanús máj” lévén a csarnok keresett csemegéje) – és visszereik vértanúságát mutatták, amelyeket a sorbaállással szereztek. Volt úgy, hogy az ég kegyesen fogadta ezt a demagógiát (és például Sibelkáné esetében – lábsójával – Szent Rita határozottan segített).

Ide fordultak be a gyógykertből az elaggott őrültek – zavarodott fohászaik tritonhéjába zárkózva, hogy Nyugatról érkezett szeretetcsomagjaikat vajha rohasztaná meg Szent Rita az istentagadók gyomrában, akik előlük eleszik (honnan is sejthették volna – mert nem mindenkit avatott be a metempszichológia alapigazságaiba a doktor –, honnan is álmodhatták volna, hogy az istentelenek maguk is „hitetlen” szellemek hatalmában álló martaléklelkek, és mint tulajdon megátalkodottságuk áldozatai, még Szent Ritának is hozzáférhetetlenek).

És ide fordultak be, minden szökőévben egyszer, az istentelenek maguk, ha a záporeső bekergette őket. Ilyenkor olyan szemmel, mint aki a Föld keletkezésének és a Földön az élet megszületésének értelmét a tökmagrágás közben szemlélt futballmérkőzésben látja – ilyen szemmel bámulták a naiv pántlikafeliratokat az oltárocska barokk fodrain: TELJES SZENTHÁROMSÁG, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!

Ott állt a rettegett Sápadtsárga Ház a Bajomház utcában: terpeszkedett, mint a holtak közönye.

„Kinek mi dolga véle.”

A hatalom jogán – állam az államban.

Külön temetője, külön közigazgatása. Körömszakadtáig védte privilégiumait.

Fennállása óta (mióta a derék serfőző és emberbarát megalapította) csak egyetlenegyszer volt rá példa, hogy valaki lakója megmenekült a Bajomház temetőjétől, és a hamzavárosi köztemető magas rácsú rezervátumában: a tőzsérpatríciusok sírkertjében helyezték örök nyugodalomra; s az is az alapító lánya volt.

Homokkő kapuzata két sarkán két rozsdamarta kerékvető sárkány libarepeséssel próbál elrugaszkodni a kapuszeglettől – nyolcvan éve már. A libasárkányokat a szárnyukig felverte a lilafoltos, szürkésfekete gaz – a Bajomház saját külön flórája; a Lebstück család zárókőcímerében, repkedő végű kőszalagon gót ákombákomok:

 

VERSPAETEN KANNST DU ALL DIE DING

NUR DEINEN SARG DEN KANNST DU NICHT

 

A párkányszéken aranypenészes, egyenlőtlen – antik kapitálisok:

 

PESTANUM † CALAMITOSORVM †DOMICILIVM

 

*

 

Mindenhonnan elkéshetsz, csak a koporsóból nem.

Ideszállították az ország minden részéből azokat az elmeháborodottakat, akik elaggottak már ahhoz, hogy egyebütt legyenek, és zavarodott öregségükre minden támaszukat elveszítvén, legszívesebben azok is elhagyták volna őket, akiknek nem volt szabad. A Bajomház az elaggott női őrültek zármenhelye és az elmeháborodott kanaggastyánok könyörmenháza volt – a maga nemében egész Euráziában páratlan, egyedülálló intézmény; nosomanicomiuma kiváló anyagot szolgáltatott a jeles szellembúvár, Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND parapszichológiai kísérleteihez.

Vajon bizonyos mániák, cirkuláris depressziók, schizo- és hebephreniák némely kórcsoportja nem a beteg lélekállományának („periszpritjének”) megbetegedése-é, amelyet magával visz a túlvilágra is; s az ily – szoros értelemben vett – lelki betegek temetője, mely a halál után fogadja őket, nem úgyszintén szabályos manicomium: lelkek tébolydája? Oly pneumatológiai kérdések, titokzatok, rébuszok, enigmák és akroamatikus konondrumok, amelyekre még nem adhattak egyértelmű választ parapszichológusaink; mindenesetre – amint azt Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND igazgató főorvos testjei mutatják – jó nyomon járunk; kivált a Lebstück-test keltett világszerte nagy feltűnést okkultista körökben.

Ám az aszkéta lelkületű tudós elvonultan élt Babszeredai úti lakókönyvtárában; a hatalmat egy vasidegzetű, korrupt, helótamészárláshoz szokott modern ápolóoligarchia gyakorolta.

 

*

 

Eminnen az ápolók, amonnan a Közbülső Birodalom.

Méregnek füllentett sóoldat-injekciókkal, eszterlánccsörgetéssel igyekezte kiűzni testükből az aggokat „eminnen” – a korszerű oligarchia.

Vádrögeszmékkel, bűnráfogással, mint valami jámbor libacsapatot, terelték a bennlakókat a sír felé „amonnan”, a túlvilág bűnbe ragadt, förtelmes csürhéi a Közbülső Birodalomból.

Az ápolók kacagó nyersmájszín papíron, átlógó feliratokat alkalmaztak a könyörmenház mindkét nembeli termeiben:

 

A BESZEMFEDELEPLEZÉS MIELŐBBISÉGÉVEL

A GYEPTÉGLOMBLAGOSÍTÁS MIHAMARABBISÁGÁÉRT

 

TÖBBHÁLAHALÁLOZÁSSAL A JOBBSÍRELŐREHANTOLÁSÉRT

 

KORSZERŰ HULLAMOSDATÁST

NE RAVATALOZZ SELEJTET

 

ÉLTEMETŐ VAGYUNK MINŐSÉGI HALÁLSIKOLYT

 

MÉGELŐBBREHOZÁSSAL AZ

ÉLVEÉLRETÖRTEK VERSENYÉBEN ELŐRE!

 

Az aggok és aggnők a maguk halogató zsolozsmáját morzsolgatták:

„Mindenhonnan elkéshetsz, csak a koporsóból nem.”

 

*

 

Matuzsálemi kort értek meg, s úgy is szenderedtek el: szépen, csendes őrülten.

Az ember, aki még nem látott hullócsillagot, Ede, megcsalatottságában magába zárkózott, és mindinkább befele fordult, mindinkább befele: a belső éterbe.

A csillagos éjszakából a lélek éjszakájába, ahol a felszikrázó augusztusok valóságos lavináját görgetik e különös csillaghírnököknek az asztrális kaszárnyák felől az interkozmiumból – mert szakadatlanul a szellem Világéve tart.

Mint az oktalan légyrajok, úgy követik azt, aki szellemlátó „szemmel” született a gyomorgödrében; bögölyfelhőként hozzászegődnek a Közbülső Birodalomból. A szelleméteren (mely mintha a csillagos ég fényképnegatívja volna), maga a belső végtelen a fényes, amelyben pislákoló fekete pontok milliárdjai a csillagok. Ebben a Teremtetlen Fénylésben fekete a sztellatúra. A véghetetlen Első Lény, az Arkhón ez a nagy fényesség a Felső Birodalomban, és a fekete pontcsillagok a teremtmények.

A belső, fényes éter ez, a szellemvilág planetáriuma. Ede a szelleméjszakába fordult, hogy kárpótolja a hullócsillagért, mely néki megtagadtatott.

Jelentkezésére a szellemvilág igenlő választ adott, a kör szellemi vezetői, Mária, Buddha és Laurentius, a doktoron keresztül meghagyták imádságrendjét; és ő az óvodától az egyetemig végigjárta a szellembúvári beavatás minden fokozatát.

Tüdejében hordott parafinjából már hetven grammot ezüstszelencében őrzött: reménykedőn csörrentve – amennyit addig visszaköpködött –, hogy már csak az a nyolcvan gramm van hátra. Már nyoma sem volt benne annak a nyalka tiszti atlétának, aki suhogva vette a sövénygátakat, lovagolt, úszott, pisztolyával labdázva állt a lövőállásba, és évről évre oly könnyen nyeregette az öttusát, amilyen könnyen „menyasszonyai” nála felejtették fésűiket.

 

*

 

Edének volt egy ékköve – s az minden augusztusi meteornál szebben szikrázott.

Ezt az ékkövet a május havában született nők előszeretettel viselik a fülönfüggőjükben; a férfiak néha gyűrűbe foglalva hordják. De ő ott hordta, ahol rajta kívül ékkövet senki.

Az agátról ókori bölcsek és orvosok, Dioszkoridész, Galenosz, Iszidorosz úgy tudják, hogy skorpió csípése ellen véd; bal kézen hordva bölccsé és kellemessé teszi viselőjét, párnája alá helyezve – álmokat lát.

Nem tudni, mennyire védte meg a skorpiótól, amikor (nem sokkal később) halálos csípésével küszködött; mindenesetre bölcsebbé tette a régi Edénél, ami leolvasható volt szabadkozó, vezeklő szerénységén. Álommal viszont úgy ellátta, hogy az álomfejtő országos káptalan se győzte volna; míg egyszer azután betört az ébrenlét mezejére, és álomjáró tudatában: agáttal álmodott.

„Alhambrájában” történt, éjszaka, teleholdnál; homlokán a jeges veríték töviskoszorúja… Ede látta, megszólította:

– Agát!

Senki nem válaszolt.

A bepólyált babakoporsót tartó nőalak füstoszlopként lebegett át a szobán.

A szemében hordta Ede ezt az agátot, íriszében, amely soha hullócsillagot nem láthatott; benne ragyogott ez a különös, halottlátó zöldekben irizáló agát, teljes nevén Lebstück Agáta Antónia; benne ragyogott akkor is, amikor kora délelőtt a falsarokban, Ede szemérmesen elköltötte aszpikos pacsirtanyelvből álló frugális lakomáját, és benne akkor is, amikor rúdecsetjével rajta lépdelve, önfeledten a JERECIÁN mulató átvilágítható transzparenseit pingálta a bűvészjelenet, az excentrikus kígyótáncospár vagy a krémrevü számára.

Edus másfél kiló nála felejtett hajtűt, hajcsatot, fésűt gyűjtött össze az idők folyamán, szuvenírzacskójában – de az egy más Ede volt; Agát pedig derengő, madárszárnyú apácafityulába rejtette haja szégyenét – mert dús haját „elvették tőle a siralomházban”. Nem tudni, más nőnek Edéhez milyen közel sikerült férkőznie; ám isten a tudója, olyan közel, mint – a pólyáskoporsót emelintve odamutató – Lebstück Agátnak: olyan közel senkinek, soha.

Edének már akkor rejtelmes, boltozatos máguskoponyája volt, és esküdött a vegetáriánus kosztra.

A nővilágban az idő tájt osztatlan népszerűségnek örvendett PANDRAMURTI herceg, a hamburgi matrózból vedlett hindu artista. Tigrisszelídítő korbácsába, turbánja karbunkulusába – bicepsze izomtojásaiba, lapockája olajos hurkáiba szerelmes volt a kis masamódtól Augusztula főhercegasszonyig mindenki.

De azok a lányok, akik gőgös kizárólagossággal csak „aksok”²¹ iránt érdeklődtek, és az asszonyok, akik tisztekre szakosították magukat, esküdtek a daliás öttusabajnok tiszt máguskoponyájára, és csipkés szélű, hosszú szárú kesztyűik fölött lúdbőrös könyökkel élvezték nem közönséges képességeit.

Szép homlokát ujjaival koppintva, fogva s révetegen hunyorgó szemmel, Edus elősorolta az ifjú hölgyeknek, mi van a táskájukban:

– Kulcskarika, rajta négy kulcs; bejelentő, vattacsomag…

– Juj, szemtelen! Hát ezt is?

– Igen. Fényképek és egy levél.

– Hát magának nem lehet hazudni?

– Ide kérem, de felbontatlanul. Szabad a levelet?

– I… igen.

Ede ilyenkor a borítékolt, zárt levelet a gyomorgödrére szorította, s úgy közölte érzelmi, tartalmi foglalatát:

– Marcsika, el akarja küldeni? Valakinek nagy szomorúságot okoz vele. Kiadja az útját valakinek, aki pedig, higgye el, szereti.

Vagy:

– Ebben a perzselő levélben… Baba! Más is hallhatja? Ebben a levélben valaki forró szeretettel gondol magára… Feleségül kéri… Szemére hányja, hogy az álomhercegre vár.

Vagy:

– Gyászkeretes levél, már régi halottja, ugye Babszi?!… Várjunk csak: mmm… mmm… Msztiszláv bácsi, egy éve már, hogy elköltözött, a bácsikája.

– De Ede, Eduska, honnan? honnan tudja mindezeket: megérzi? tapintja? átvilágítva látja? Edike, Ademár! Az enyémet is! Az enyémet is!…

„Kunsztjaival” Ede elmulattatta lovaspóló gyepén, golfpályán sétáló társaságát, mosolyogva tért napirendre máguskoponyája különös tudományán, és nyerskosztrecepteket osztogatott. Derekasan állta a halottaik után érdeklődők ostromát, kiválasztotta a legcsinosabb érdeklődőt, és másnap, a kora délutáni órákban, leeresztett redőnyök mögött, „Alhambrájában” megmutogatta pentatlon serleggyűjteményét, amit az idők folyamán összenyeregetett. Este a kihullott hajtűket beseperte a többi közé.

 

*

 

Már amikor úgy adogatta el tízével a kilókat, mintha a világból akarna elfogyni, Ede boltozatos homloka ijesztő torzuláson ment keresztül. Thorakoplasztikája után már a negyvenedik kilót hajigálta el, s úgy, ahogy másnak púpja van: neki toronykoponyája volt, vagy mondhatnánk (ha megbocsátható ez a képzavar, amely kidomborítja): koponyagolyvája.

Jól tudjuk, a golyva nem a homlokbolton nő, a koponya pedig nem golyvásodik; mégis, a való képhez a koponyagolyva áll a legközelebb – mint egy második csontboltozat a homlokbolt fölött. S már most hogy az így támadt koponyatér és a benne helyet foglaló harmadik agyfélteke vajon épp mindinkább kifejlődő különleges képességeinek – szellemlátó médiumnitásának székhelye volt-e? Annak Stautzenburg ezredőrnagyné, leánykori nevén Lebstück Agát Amálka Antónia a megmondhatója.

Születésének negyvenötödik, újjászületésének ötödik évében Ede arca az a szabályos arc volt, amelynek bőrét (feje búbján összefogva a bőrt, és mint a szatyorhálót a labdán) – hátrahúzták. Ábrázata sugárirányban széthúzódott; hiúzra, kínaira – mindenre emlékeztetett, csak a szívrabló Kneseffwy-Kinézer Ademár öttusabajnokra nem, aki hódításaival a nővilágban egykor túltett PANDRAMURTI hercegen.

Agát mindent elmondott Edének, s még olyan bizalmas asszonytitkokat is közölt vele, amilyeneket a sülve-főve együtt szomszédoló asszonyok se mondanak el csak úgy ukmukfukkra, s kétszer is meggondolják, míg tulajdon szülőanyjuknak elkotyogják.

Például, hogy mióta fogadják ágyukba tulajdon szülőapjukat, és miért örvendeznek oly igen a bűnnek.

Miért kisebb bűn a kereszteletlen magzatot elhajtani, mint a megkeresztelt csecsemőt elásatni belső cselédünkkel.

Elásatni Wábival az udvarház trágyadombján – még mielőtt a katonatiszti férj az osztrák–porosz háborúból hazatér (ha ugyan lopott szenteltvízzel, pap nélkül a keresztség érvényes).

Miért kell az üdvözülni vágyó léleknek – Krisztus Urunk példája nyomán – alászállnia poklokra; s valamiképpen a gyehennára vezető út jó szándékkal, miért van a mennyekbe vezető út gonosz cselekedetekkel kikövezve.

– Bujálkodjatok, testvérek, paráználkodjatok gondolatban és cselekedetben, bujálkodjatok! – mondta Agát, ledér vihogófintorok kíséretében olykor, ha rossz napja volt, Vendel médium szájából:

– Kóstoljátok ki a fekete mise minden paráznaságát! Mit ér az istenszeretet, amely még nem vette magára a káromlás lélektisztító tűzpróbáját, mit ér a lélek, aki még a kárhozatig nem alázkodott meg őelőtte – istene előtt?!

 

*

 

Agát visszaeső, gyarló szellem volt, aki a testvérek segítsége nélkül sohasem szabadulhatott volna a Közbülső Birodalomból.

Üldözője, Wábi szellem (a szolgáló) a Szürke Farkaslelkek Csürhéjéből, valamely herosztratészi tettéért előző életében örök eltörpüléssel lakolt, és nem csupán azzal vezekelt, hogy számos újjászületésen keresztül meg sem nyíltak előtte a Jó útjai, hanem azzal is, hogy ezentúl gonoszságában nem volt semmi nagyság.

Wábi, a szürke farkaslélek volt Agát kergetője a Közbülső Birodalomból; Agát pedig – mint a sintérhurokban vergődő kutya – maga is szürkévé nyomorodva, féreggé törpülve, gyáván sivalkodott.

Egyike volt a bűn spekulánsainak.

Eszméletét megzavarta a megtért bűnösök kiváltsága. Az irigység, hogy a makulátlan lélek sohasem lehet oly kedves az Atya előtt, mint a tékozló fiú; oly becses a Pásztor előtt, mint az elveszett bárány.

Látta a feloldozásra spekuláló szodomitát, aki oly ügyesen kétkulacsoskodik a Jó és a Gonosz között. Látta az ördögtisztelő úri boszorkányt, hogy fenékig kiélvezett, meggyónt bűneinek garmadája mint száll tömjénként az ég felé: megirigyelte kiváltságaikat és elámította magát.

A bűn – tisztítótűz. A bűn adja a rangot a Mennyekben. S van-e kajánabb, kihívóbb, égbekiáltóbb paráznaság, mint bűnök feloldozására spekulálni?!

– Káromold az Üdvözítőt a keresztfán, káromold vidáman! – kacagta olykor eszeveszett tanait Vendel médium szájából, s a nyála szinte fröcskölt: – Hát Pál?! Üldöznie kellett az Urat, hogy Krisztus Király hozzá intézhesse a szót. Hát ha már nem üldözheted: gyalázatoskodjál vele, az jó, az jó! – tombolt Agát nyelvöltögetve, hogy öklendezéseibe a médium majd belefulladt: – Mocskolva, mint a szerelmes, úgy becézd, mocskolva! Annál jobb… Uái²²! – szakadt meg a gondolatsor benne egy önkívületes jajjal, és kegyesen megcsendesülve (s ha elmondható – szellemről) átszellemülten folytatta: – Majd utána az őszinte töredelmet, a hamuval hintekezést, a megbánást annál örömestebb fogadja a Kegyelem, s mi annál kiváltságosabb lelkek, „szószólók”, „közbenjárók” s egyéb hétszer születettek leszünk a Nagy Misztériumban…

Szerencsére a doktor intelmeinek súlya alatt Agát gyakran összeroskadt, és az imádság gyógyrendeléseitől józan eszméletre tért: magába szállt s mindinkább elhagyogatta a Közbülső Birodalom e csali leleményeit.

 

*

 

És éppen mert bűnökön keresztül tisztult meg

mert három „gyilkosság” terhelte lelkét

a „magzat elásatása”

a szolgáló „elvágott nyaka” – Wábié, nehogy kifecsegje

és a hóhéré, akit abba a szorult helyzetbe hozott, hogy „fiatal nyakára a kötelet rátegye”

mert vezekelt e világ törvényei szerint; és még a „siralomházban” is, a szent ostyát nyelvével a szájpadlásához tapasztva, Agát az utolsó percig rángatózva zokogott:

szent nő volt Lebstück Agáta Antónia

szent nő, bár kissé zavarodott

és ahogyan a Kegyelem áldó, feddő Királyi Széke előtt megfogadta: azzal foglalatoskodott, hogy – elküldetve Buddha, Mária és Laurentius által – az Igaz Útra vezérelje a földön maradottakat.

Ede látómédiumnitása időszakos volt csupán, és merkuriális ciklusok szerint erősödött és gyengült; Agát sem közvetlenül szólt hozzá, hanem Vendel médium útján.

Vanyó Vendelről lerítt, hogy jóravaló asztalos, aki a légynek sem árt; s még külsőre is alig különbözött Mrázó bácsitól, Kacska Menyus főasztalostól meg az asztalosműhely többi ágrólszakadt fűrészhalaitól a színházban. De az a parányi különbség sokat nyomott a latban. Bibliás lélek volt ez a Vendel, fiatal kora óta buzgó jehovista; úgy négy esztendőcskét el is töltögetett a háború alatt Fratragorszkán, Dudujkán, Nosztrán s a fronton még aknát is szedettek vele, hogy hátha felrobban az ártatlan – mert nem fogott fegyvert.

A háborúnak és Kneseffwy-Kinézer Ademárnak kellett jönnie, hogy felfedezzék Vendel médiumnitását, amelyet Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND fejlesztett ki a magnetikus körben.

Ezeken az üléseken – Ede „Alhambrájában” – csak ők hárman vettek részt.

Alantas munkáló szellemek gyúrták át Vendel médium testét, borzolták gyomorgödrének napideggócát – a plexus solarist –, ahol a szellemi mozgatóparancs a testbe kapcsolódik. Facsarták, tilolták hangszálait, hogy alkalmas legyen a Bábel előtti ősnyelv szokatlan gutturális hangjainak képzésére. Ő pedig görcsbe rándult a széles ottománon, s olykor úgy elvetette magát hanyatt, hogy a padlón koppant a feje.

Ede – maga is látómédium – végignézte a munkát.

Suttogás, nyöszörgés; „háncsfüggönyök” zörgése; „háncsbocskorok” csoszogása. Szélkerék kurta viharkordulása; színorgonaként cikázó fénypadok.

Sarlóba görbült sugárcsóvák. Mozgó gomolyok közt egykedvűen közlekedő, káposztáskád nagyságú tömérdek férfifej bukkan elő – ez az óriás Csupafej az „összekötő tiszt” odaátról. Mongoloid arc; homlokán döfésre emelt – szarvszerű – fenséges fénydudor; halántéka körül (zöld fényben) tisztán kivehetők kunkorodó, bölöm hajfürtjei. A Fej dirigálja a munkáló alantas társakat.

Néha fénylő, pillákoló „csillagsátor” jelenik meg, mintha a mennyezet ott sem volna. Olyik csillag lángot, füstöt lobbant, kialszik és újra pillákol: búgócsiga, amelynek eszeveszett pörgésétől füstöl a helye, ahol éri, és szférája begyullad.

Elrongyolt szellemek csordája sötétíti el az „eget”. Gonoszok; periszpritjük csupa kinövés, lyukacsos foszlás, torz elferdülés és elfajulás. Asztrális „szöveti elváltozások” a bűnök szerint; mert a bűn mint a betegség az eleven hús-vér test szövetében – olyan…

Vendel foga összekoccan. Vacogása összevegyül az előcsődülők esőkopogásával; örök ólálkodók e szapora kopogtatók, imaalamizsnát keresnek és magaelengedő, könnyű martalékot.

A doktor elimádkozza a Peccavi-t vagy a Confiteor-t, a káposztáskád tömérdekségű Fej zöld fényű fürtjei felvilágolnak. Egykedvűen közlekedve végigsuhog a gonoszok csürhéjén – azok sivalkodva takarodnak el. Lángot, füstöt lobbantó búgócsigalelkeivel, csillagderviseivel csakhamar ismét feltetszik a „mennybolt”.

Vendel ezalatt a fogát csikorgatja; vagy repedésig húzott gégefővel, hörögve, harákolva végzi az asztrális fonetika ejtegető gyakorlatát:

– Krrst… Prrrvt… Mrrrvt… Nffft… kh – mh – kh – mh – – –

Felébredéskor még sokáig nem tud megszólalni, míg a doktor vagy Ede – szemhéjon alkalmazott delejes kézvonással (hüvelykkel keresztvetve, majd középről a fülek felé) – fel nem szabadítja.

Fél esztendőn keresztül folyt a munka. Vendel médium tökéletes automatává fejlődött; teste az elküldött szellemek engedelmes eszköze, azé, aki éppen periszpritjébe költözik – míg tulajdon szelleme egy fluidális szalagon lógva – s a fuldokló ijedelmével kapálódzva – lebeg az „idegen elemben”. Így lett Vendel azzá az eszményi „mechanikus médiummá”, kinek arcán az elküldött Agát úgy fintoroghatta, szenveleghette végig a lélek tragédiáját, hogy remeklésével a legnagyobb színésznőket is megszégyeníthette volna: így lett a Kör jegyzőkönyvében oly sűrűn szereplő „Vendel médiummá” – Knezsőy-Kinézer Edömér testvéri pártfogása révén és a doktor, ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND avatott vezetése alatt.

Vendel fölöttébb jámbor dolognak ítélte médiumnikus adományát, hogy olykor meg-meglátogatják amonnan túlról, és nem talált benne semmi kivetnivalót.

Időről időre Ede bekukkantott Vendelhez az asztalosműhelybe; Vendel testvér hozzá, a festőműhelybe – soha.

S nem is, mintha a „latájnert” tisztelte volna idegenkedve Edében, és nem is mintha rátarti lett volna. Vanyó Vendel egyszerű tót lelkét nem rontotta meg a primadonnaság, sohasem kottyantotta el, hogy ő afféle „látóember”, nem titokzatoskodott, nem prófétált. Sőt – életének tanúi szerint – nem átkozta el a takaros menyecskék feneke ringását, de meg a lacipecsenyében, rác halban, hagymás rostélyosban sem látott ördögi praktikát.

Csupán ő nem élt vele.

Egy időben elharapódzott az Özön-Szegénység hirtelen meggazdagodási láza a színházban, s az egész műhely közösen totózott. Ő úgy intézte, hogy észrevétlen kimaradjon belőle – és nem spekulált az ördög mannájára. A hónapról hónapra ráparancsolt böjtöt, imarendet, növényi kosztot szörnyen komolyan vette, aprólékosan ügyelve mindenre; de úgy illesztette életébe, hogy azért korántsem vált emberkerülővé; és ha jehovista jámborságból bort nem ivott, s ő maga nem trágárkodott, azért ocsmány vicceket mesélő, iddogáló asztaloscimborái körében sohasem volt „más” – elhúzódó vagy ünneprontó, dölyfös, szentes erénycsősz: ő bizony a legvaskosabb csattanó hallatára is, megrovás leghalványabb árnyéka nélkül, kedélyesen nekivigyorodott. Istenáldotta egyensúlyérzékét megőrizte, míg a túlhajtott szellemjárás fel nem őrölte idegeit; s akkor – később, hogy „felplankolták” és újra „lesittelték” – felszínre jött civakodó természete.

Vanyó Vendel az asztalosműhelyben nagyokat hallgatott; s ha hébe-hóba megindult a terefere, mindenféle jóindulatú találós kérdésekkel ugratták a többiek, hogy hátha kihozzák a sodrából.

Egy barátságos hátbavágással megkérdi tőle Öreg Mrázó, mohácsi vén tatár:

– Szedd össze azt a vackor eszedet, „bévül szőrös, kívül nedves, vadászoknak igen kedves”: mi az, te Vendel?

Maga szalonnázva, Vendel répát eddegél.

A kérdezett a füle tövét vakarja:

– Hászen ha én azt tudnám!

Mire Mrázó bá’ diadalmasan a Vendel szeme elé tartja borjúbőrös bundáskulacsát:

– Vadászkulacs… Ez még abból az ántivilágból való.

Nem lehet tudni: tréfa-e, a kulacs vagy a belevaló. Mrázó bá’ jót húz belőle.

– Fordítva, hé! – förmed rá, bicskaheggyel, Kacska Menyus bácsi, asztalosok cigányképű főgóréja (maga is szalonnázva): – fordítva, „kívül szőrös bévül nedves”. Látszik, hogy már csak hírből ismered, vén tatár!

„Ez még abban az ántivilágban történt, amikor lázsiás tallér volt a szájában a mezei halnak”… „Hát ilyen cudar volt az az ántivilág, amikor a királyt is fél zsoldra fogták”… Mrázó bácsinak ha jó, ha rossz – „ánti” a világ.

– Hát az mi, te Vendel, ha összeszeded azt a vackor eszedet – folytatta Mrázó bá’ a csipkelődést: – „gyímelem az ágast, gyapálom a horgast – utyu belé mutyuka”?!

Vendel csak áll, mintha háromig se tudna számolni: erősen gondolkozva majszolja répáit. Az evilági tréfák megrekednek a túlvilág küszöbén.

– Fordítva, te! – üti el megint Kacska Menyus bácsi. – „Gyapálod az ágast, gyímeled a horgast”!

– Nono! Mert vén kecske létedre mindig ugyanegyen jár az eszed? Dehogyis fordítva, tudom én, mit beszélek. „Gyímelem az ágast”: igába fogom az ökröt; „gyapálom a horgast”…

Gyökér, inasok gyöngye:

– Kecske szaki! Sztrüll!

– No?

Gyökér odasomfordál és feltűnés nélkül elújságolja Kacska Menyusnak:

– Sztrüll, Kecske szaki. Jár a Birizga.

Virizlay Boldizsár – a „Birizga” – fődíszlettervező és atyaisten.

– Csak nem ide eszi a fene?! – dörmögi Menyus bá’; és egy vinklit lóbálva, a gyerekkel elballag.

Mrázó bácsi is, egy mélyről fakadó sóhajjal, elszótlanodik:

– Hej! Micsoda ántivilág…

ÉLMŰHELY VAGYUNK, KACSKA-BRIGÁD! ÉLMŰHELYBEN A LEGFŐBB ÉRTÉK AZ EMBER! SZTÁLIN NEVÉVEL ÉPÜL A VILÁG, A FESZÍTETT HATÁRIDŐK MÉGELŐBBREHOZÁSÁVAL ELŐRE A DICSŐSÉG, A GYŐZELEM TUDOMÁNYA ÉS AZ ÖTÉVES TERV ÉPÍTÉSÉVEL A TERMÉSZET SZTÁLINI ÁTALAKÍTÁSÁÉRT! A BÉKEHARC A BÉKE ŐRE, A SELEJTTERMELÉS, A BURZSOÁ CSÖKEVÉNYEK ÉS A TITÓIZMUS LÁNCOS KUTYÁJA ELLEN ÉLJEN A PÁRT!

Virizlay Boldizsár őfődíszlettervezősége, jeles malomkerékkalpagjában, püspöki másfél mázsáját rengetve; malacszeme szaporán ide-oda ugrál. Csak semmi lazaság. A művészkalapos hústorony körülportyázik, Aranyos Reske párttitkári mitugrálsz fölényes, tisztelettudó, lődörgő kíséretében. Vajon mit pusmoghatnak olyan fontoskodva? Hogy a faliújság csáléra áll, s hogy a Sztahanovista Felajánlásokat megeszi a kosz?

A tízóraizók eltüntetik a lazaság nyomait, s már a szerszámokat keresgélik. Mrázó bácsi még odanyújtja a butykost:

– Nem iszol?

Vendel a fejét rázza:

– Nem én. Így van ez, tatár.

S bekapja a káposztatorzsát, amit addigra ehetőre faragott.

Mintha a föld alól teremne elő (éppen rosszkor), Knezsőy-Kinézer Edus lép hozzájuk. Előbb egy merev, óvatos oldalpillantást vet a „Birizga” felé, de az már hömpölyög kifelé: megvárja, amíg ketten a pártitkárral eltűnnek a balfenéken, s csak akkor elevenedik meg.

Látogatás már nem lehetne rövidebb.

– Adjon isten, Mrázó bácsi… Vendel, este ráérsz?

– Rá.

– Akkor úgy, mint a múltkor?

– Úgy.

– Minden jót, Mrázó bácsi.

– Minden jót.

(Akár az összeesküvők. „Jelszó?!” – „Kard és Liliom”.)

– Jó gyerek a Kinézer.

– Az.

– Mint a fogyó hold, elfogy maholnap már… Nem csoda, hogy majd leráncigálja a lábánál fogva a Jézuskát az égből. Tudom, még abban az ántivilágban ismertem egy papforma embert…

Vanyó Vendel addigra már összecsapta uzsonnapapirosát, és a kontúrozó fűrésszel ott szántotta a kontralemezt a lomb vonalán, ahogy a Virizláék ugrifülesei előkrétázták.

Vendel, a beszélőmédium csak eszköz volt, Agáta szócsöve; sokkal bensőségesebb kapcsolatok fűzték Edéhez. Hozzá szólt. Edusba költözött a „boldogtalan lélek” – a leánygyermeké, akit Agát „lopott szenteltvízzel” megkeresztelt, és a kétes keresztség után „tulajdon kezével megfojtott”. Edus – Lebstück Agáta lánya volt.

Igen ám; előző életükben viszont (jó néhány száz évvel annak előtte), lovag Stautzendorff ezredőrnagyné szül. Lebstück Agátka Amália Antonka Rozál fia volt Knesheőy-Knizawer Ademárnak (akkori királyi fővadászmesternek), akit a tunguz hordák első beözönlésekor testével védelmezett és legázoltatása előtt néhány pillanattal esett el. Így az újjászületések láncán, a rokonság metafizikai viszonylatai szerint Lebstück Agátát kettős rokoni szálak fűzték Edéhez, s Edét meg hozzá: lévén mind a ketten – egymás lelkedzett gyermekei. Ede szívesen fogadta hős csemetéjét, aki őt – apját – egykor testével védelmezte a becsapó tunguz ellen; Agát pedig ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy vissza-visszatérjen a „magzathoz”, akit egy hisztériás percben – „önkívületében megfojtott”.

Truth can never be told so as to be understood, and not be believed.

WILLIAM BLAKE (The Marriage of Heaven and Hell)

Csak kevesen tudták – Ede úgy lakott, mint egy fejedelem.

A tetőkertes, télikertes lakás az előkelő Kozlonszceszlavszcinszky téren, annak is egy vitézkötéses bérpalotája tetején a város egyik legkülönösebb bagolyvára volt.

Maga a „függőkert” a lakás tetején pompázott, dudvás elhagyatottságában (nem is túrták ágyásait, csak később, az én időmben): ide titkos vashágcsó vezetett fel a járható szekrényből… de elmúltak azok az idők, amikor az Államvédelmi Hatósággal szemben a járható szekrényből a tetőre vezető titkos vashágcsónak hasznát vehette volna az összeesküvő…

Ahol az ember a vashágcsóról kilépett: odafönn vitézkötéses, szecessziós szörnykupola tátongott az égre – lompos, piros tarajú gömb. Kupolabütykei közt megállt, besarasodott a felhordott por – és a kupola lankás „talaján” holmi sivatagi cserje vagy rekettye kapaszkodott meg és lengedezett a szélben; talán az egész függőkert ilyen szelek szárnyán termékenyült.

Kőcímerek mögé rejtett lőrésein keresztül csupán Ede szobája pislogott a térre; összes helyiségei különben arab szokás szerint parádés „patióra” nyíltak – azzal a különbséggel, hogy itt, ez a kilenc emelet leszakadt „Oroszlánudvar” szökőkutastul egy kiábrándító bérházudvar fenekén hevert. Egyébként az egész buen retiro olyan volt, mint egy mór időkből származó, erődített nemesi lak, a természet adta védelemre és a nyugalomra berendezkedve.

 

*

 

Ede Alhambrája ódon pompával volt bedíszletezve.

Semmi sem volt újgazdagszagú, nem a Sámuel utcai vagyonmentőn harácsolta, sem nem az emigránsok itthon rekedt ramatyaiból zabrálta. Minden úgy öröklődött három nemzedéken át – mióta idegenből felcsapott szabadságharcos őse (Upregurán Mnrávó eszmetársa és egyik „kőmívese” az országos nagypáholyban) a nemzetség alapjait megvetette.

Saját mázolmányai – keret nélkül – ott sorakoztak Ede lőrésablakos, betegszobaillatú bagolyvára falán: annyi, hogy tengert lehetett volna rekeszteni velük. Több vázlat meg egy nagy olajkép ugyanazt ábrázolta: elmosódó, fiatal nőalakot – karján pólyába bugyolált csecsemőkoporsó; némely vásznakon a Közbülső Birodalom üszöktekintetű, leprás rémei lobogtak.

Szombat-vasárnap Ede szigorú fekvőkúrát tartott; ennyivel adózott a gyarló porhüvely kavernáinak – bár hogy így is hogyan bírja a színházi hajszát, tisztára rejtély volt előttem.

Ezüstkarvalyokkal, érmékkel, nagy füles serlegekkel telezsúfolt vitrinje mellett úgy haladt el – böjtös szellemlebegéssel: nem vállalta már az embert, aki azokat a trófeákat összegyűjtötte. Esténkint éjjeliszekrényén előkerült ezüst szelencéje és maga szerkesztette patikamérlege. A szelencében tartotta az előköhögött parafint – ide ürítette kupakos köptégelye gondosan kiszűrt, aznapi parafintartalmát. Utána a méricskélés szorongó, szenvedelmes szertartása következett.

A hall homályderengésén, a bejárattal szemközt pravoszláv triptikon (valami bosnyák ikonosztázról); kétfelől karos gyertyatartók és alatta zöld imazsámoly. A házikápolna. A télikertben – mint valami mecsetben – szőnyeg szőnyegen pihent súlyosan: kandahári csergék, szmirnák, bokkharák.

Sokfiókos, szárnyas, csappantyús női íróasztal-tornyocskák, terebélyes komódok hasasodtak a fal mellett, mind csupa, csupa berakás: teknőc és szarulapoc. A falakon – füstarany keretben – füstös képek (alig lehet kivenni, mi mit ábrázol); a nagy ottomán fölött, megdöntve, angyalos, koronás keretben – akkora, mint egy szentségház (hatalmas zöld üvegmezejében a viaszpiros parkettás terem szőnyegestül, hintaszékestül, ferdére borulva tükröződött): – francia gobelin.

Az Óarany szalonban sóhajosan mosolygó öreg hölgy lakott.

Voltak már feljebbvalóim, alárendeltjeim, kaszárnyalátogató főszemlélő vezérőrnagyaim és reszkető beosztottjaim; rosszakaróim és puszipajtásaim, kullancsaim, vetélytársaim, bordélyból mentett szeretőim és anyagilag melengető kórházi jóangyalaim; de anyám, testvérem soha.

„Ki az én anyám, kik az én testvéreim?”

Krisztusnak volt kit eltaszítani; nekem – magamhoz ölelni sem volt. Már ilyen a lelenci lét.

Tisztelettudó borzongással hallgattam, ha Ede olykor édesanyját említette – szívet reszkettető egyszerűséggel, ahogy az idők folyamán gyémántossá kopott:

– Az Édes.

Ilyennek képzeltem, ha lett volna. Ösztönösen vonzódtam az öreg hölgyhöz.

Liberális, szabadkőmíves, zajos közéleti személyiség volt a férje, aki a Levantétől Londonig egész Európát bebarangolta, és ezer egyéb közt így akadt rá Asztrigúza Emerencia császárnő ágyára; számon tartott, értékes hamisítvány volt, s csupán a kétszázadik a szériában.

Elhúzható, nehéz drapériák mögött, mint valami színpadon, állt lépcsőzetén az ágya s aranyozott korlát vette körül – Asztrigúza Emerencia elárverezett műdarabja. Ugyanolyan aranyozott korlát választotta el a dobogós ablakfülke külön világát, ahol varrógépe, hímzőrámája, szőnyegszövőszéke állt. A leakasztott és feltüzelt ablaktáblák mély üregében, fegyverállványon ócska vendégpuskák porosodtak – a feltámadásra várva; majd – ha egy romantikus nemzet felszedi utcaköveit.²³

 

*

 

Ede fizetése az illedelmes igyekezet volt csupán az Özön-Szegénység idején, az eladogatás pedig ezen a házon meg se látszott.

Az üvegburás – négyágú aranytekéit finom acélszálon körbependerítő, hét évig járó – ormolü csodaórából fél esztendeig eléldegéltek. A koppenhágai huszonnégy személyes porcelánkészlet hónapokig kisegített, és meg se kottyant a vitrinsor roskadozó gyűjteményének. Hol egy dalmát rézasztalka tűnt el, hol egy bosnyák nargilé – hol egy tibeti kolompsor, hol egy jadeit Buddha, hol egy spanyol tajtékfaragvány a pipatóriumból.

A kíméletes erőszak, a nyájas karommeresztés „szakaszában” éltünk; az édes néni a látogató agitátorokat is nehezen tudta lebeszélni róla, hogy „méltóságos asszonynak” szólítsák. Adelma néni hatalmasság volt a környéken, már mindenkinek kivetette a pasziánszot, minden szerelembukott asszonynak tartott lelki klinikát, és a kerületi pártszervezet nőtagozatában mind bosszúsabban emlegették: zarándokoltak hozzá a nők.

Bölcs megértés sugárzott az édes néniből. Sóhajos mosolya azzal biztatott, hogy neki mindenhez és mindenkihez szent köze van; a patriarkális felelősségérzet visszfénye volt.

A házban így hívták:

– A Méltó.

Cselédsége így:

– A nagyasszony.

Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND (ifjúkorának apostola):

– Adelma kedves.

Ede:

– Édes.

Adelma néni, az Édes – és vén bútordarab mindenes cselédje, a Piros: ők ketten tartották rendben Ede Alhambráját, ők gondoskodtak a nyers kosztról. Ede nem is evett, ő csak „valamit vett magához” – mint a fogyókúrák őrültjei: „ma csak egy kevéske morzsában hempergetett vajas karfiolt veszek magamhoz”. Csakhogy az ilyen nyers koszt, miegymás, a mai „magas termelékenységű kultivátorok” idején nem olcsó mulatság.

Adelma néni gyakorta emlegette, maga elé révedve: valaha „egész Taktaszada, Taktabáj a miénk volt”. Sajna, ma ezért a Taktaközért nem adtak egy huncut, megveszekedett fej salátát sem. Szerencsére mellette állt Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND, a Bajomház igazgató főorvosa. Dr. ZIMBERMANTIUS – mint régi műkereskedő-pártoló – tárgyalt a műkereskedőkkel, s ő bonyolította le a drága holmik eladását oly önzetlenséggel, amihez szó nem férhetett. „Adelmáért mindent.”

Adelma – a kör bátor háziasszonya és eleven archívuma – a doktor különös pártfogása alatt állott.

Egy-egy nyakukra küldött műkereskedő hiéna eredményes távozása után a doktor a szokottnál is kegyesebb hangulatban kávézott Adelma néninél. Dr. ZIMBERMANTIUS későig székében felejtkezett – a zajos emlékű közéleti férfiúról emlékezőben –, felemás szemöldökét több ízben halántékáig simította, és a „Szellemközleményekből” olvasott fel; szeme táskái pozsgásan kipirultak, mire menni készült.

Adelma néni pedig, aki annyi világomlást megért, mind fehérebb hajjal, mind szilárdabb hittel és mind szenvedelmesebb türelemmel őrizgette vastag, gyűjteményes mappáikban a szellemvilág üzenő ákombákomait, s mindent azzal a mértékkel mért.

Mindenről tudott, ami odakünn történik; de beérte azzal, hogy megbeszéli Edéjével az aznapi kirántott karfiólát; átengedi Pirost a házmesternek, hogy sort fogjon a Gyalogmáj téri Állami Húsbodega előtt – hajnalban, az egész ház helyett.

Beérte azzal, hogy a taktabáji templom álmában az övé; és napjában többször, önfeledten, mert már maga sem vette észre – hogy „én édes Jézusom”: el-elrebegi a röpimát.

 

*

 

– No lám. Jól ül ott, fiacskám.

– Kezét csókolom.

– Csakugyan. Van valami hasonlatosság…

– Hasonlatosság?

– A Kolegerszky fiúra szegényre, az, aki volt, a Vince. Ő nem jött vissza.

– Melyik táborban? Nem méltóztatik tudni?

– Hiszen ha én azt tudnám.

– Zlatogor? Csernyigor? Karaganda?!…

– Ede barátja; úgy voltak Vincével, mint a testvérek. Eduska sokat beszélt magáról, fiam, tudom, maga is sokat szenvedett.

– Ki hogy fogta ki, méltóságos asszony…

– Ugyan. Szólítson Adelma néninek; Edus nagyon szereti magát.

Nyíltság. Nem e világról – nem e csillagzatról való. Kitárulkozás, amilyen már a mesében sem. „Nagyon szeret.”

Tanácstalanul Ede szeretetére pillantok: mosolyog. Oly keresztényi ártatlansággal, amely a szeretet szemérmét nem ismeri.

– Igen, igen, fiacskám, sose piruljunk, amiért szeretünk valakit. A gyűlöletért kellene pirulnunk ilyen fülig; s bizony, ha tudnának pirulni érte, hát mint a főtt rák, úgy járkálhatnának ezek a mai emberek.

– Bocsánatot kérek. Akkor szoktam elpirulni, ha…

– Ha valakit szeret?

– Hát…

– No látja. Nem mondom, hogy egyszer maga is elérkezik oda még… Bizony, valamikor Taktaszada, Taktabáj: az egész Taktaköz a miénk volt; s mi van most? De nemcsak mivelünk van ez úgy… Ugyan, Eduskám!

– Igen, Édes.

– Szólhatnál Pirosnak, fiam. Hogy beadhatja.

– Adelma néni, ha jól értettem… Amúgy sem maradhatok sokáig…

– Azt a kis uzsonnát mindenki lerobotolja Adelma néninél.

– Ha csak miattam!…

Illedelmes nebuló átfelhőző félszegsége. Istenem, Atyám, kontyom, hajacskám, hófehér. Ilyen lehetne, ha volna: ha nekem is lett volna. Anyám.

– Lám, ez már a második bocsánatos bűnöcskéje.

– Bűnöcském…?

– Az őszintétlenség. Tudja, Simon fiam (már én csak fiamnak fogom szólítani), az emberek ugyanúgy játszadoznak a bűnökkel, mint minden egyébbel. Ilyen játékbűn az őszintétlenség.

– Hát igen, ősi vásottságunk, hogy alakoskodunk…

– Ahelyett hogy a lélek egyszerűségére, a szív romlatlanságára néznénk. Higgye el!…

– Úgy tetszik érteni, hogy a játékbűnök az igazi nagy bűnöknek afféle… előtanulmányai?

– A nagy bűnök árnyéka, melyet a Gonosz vet ránk; amikor már mellettünk áll, mint a hegy. Nem ilyen hegyet kértünk a Jóistentől, hogy esne ránk, ugye?

– Hát… ez – – –

– De miért is traktálom ilyesmivel, gondolja.

– Ó!

– Eduskám, cigarettát.

– Köszönöm.

– Ilyen komoly dolgokkal.

– Édes istenem. Mióta a táborból hazajöttem, én alig… hogy úgy mondjam –

– Mondja csak, mondja!

– Én annyi mindenen…

– No!

– …Mentem keresztül… Meg fejtífuszom is volt – – –

– Én édes Jézusom! Az is?

– Én olyan boldog vagyok… Igazán jólesik, csak hallani is. Egészen elszoktam tőle.

– Szokatlan, ugye, kedvesem. Gondoljon valami bogaras öregasszonynak, aki a papokat járja, nem bánom; de ígérje meg, hogy legközelebb magától, teketória nélkül, bátran: uzsonnát kér…

– Ó… Nem is az, hogy neveletlenség volna, méltóságos assz… –

– Csak semmi méltóságos. Adelma néni.

– Igen. Amint talán E… Ede is e… említette, én… –

– Tudom, fiam. Maga mint anyátlan, apátlan árva nőtt fel, kicsi kora óta a maga lábán áll, a maga erejéből…

Elérzékenyülten hallgattam dicséretemet. Volt valami megbabonázó a karosszékén magosan ülő, méltósággal mosolygó galambősz hölgyben, aki egy pihegő sóhajjal háza népéül fogadott, s mutatta, mennyire személyesen felelős árvaságomért.

– Meg azt a csúnya háborút is, hogy a füle se látszott ki belőle, s a fejtífusz, ráadásul, ti szegények, ti… De mondok én magának valamit. Láttam egyet-mást, sok mindent megértem: öt királyság, egy monarchia s vagy egy tucat köztársaság összeomlását, ha megszámolnám, s egyikét-másikát kétszer is; nem csodálkozom a mi világunk bukásán, és megnyugvással fogadom a szennyáradat fátumát.

– Ó!

– Majd ha ilyen haja lesz, mint nekem. Ismertem egy jobb világban is szenvedőket, és ma látok tönkremenni olyanokat, akik az új fertőben is, hiszem, hogy jót akartak: ért engem?

– Gondolom…

– Ej, nem ért, dehogy ért. Bennünket is utolért az istenverése, jaj de milyen keményen meglátogatott. És látja, a legnagyobb szorongattatás idején a Mennyei Atya álmot küldött Adelma néni szemére, szorongó szívének az Ő mennyei vigaszát. Én láttam Őt – – –

– Kit?

– Krisztus Urunkat a taktabáji kistemplom tornácán…

– Aha…

– Tudja: az a templom valamikor a miénk volt, mi építtettük. A Trónust gyönyörűséges angyalok lebegték körül. Egyszer csak érzem, égi balzsamot hintenek a nyelvemre (erre a különös kámforos ízre máig emlékezem, megköhögtetett álmomban). Akkor fölemeltek Hozzá, és én láttam. A nagy fényességben még csodálkozni is elfelejtettem, hogy miért nincs szakálla (mert nem volt); és Krisztus Urunk így szólt hozzám: „Kedves lányom, mondd életed végéig: Én Édes Jézusom”… Azóta, ha hiszi, ha nem…

– Nagyasszony: hová?!

(Hátunk mögött; nesztelen sikló, papucsos pipiskehang.)

– A görasztalra. Gurítsa közénk, Piros. Azóta, fiam, nem múlt el nap, és nem ám csak ha baj ér, hogy el ne mondtam volna, Én Édes Jézusom; de még nem volt olyan, hogy ne segített volna. Gondolkozzék rajta, nem nagy eset az egész, csak ennyit, de minden áldott nap, Én Édes Jézusom. Próbálja meg. Eduskám, önthetek? Egy kis meleg kakaót, magának is.

Hammelhurup Pinkászt a teremtés az imádkozó sáska ábrázatával verte meg. Ez a sáskafajta ájtatos manó néven is ismeretes, és a maga világának veszedelmes ragadozója; az ő rágószerkezetének harapóvigyora mögött azonban vívódó, jámbor lélek lakozott.

Hammelhurup nemcsak az emberiség rongyainak volt kiváló ismerője – mely rongyokkal a siralom völgyében mezítelenségének förtelmét fedezi; nem csupán a jelmeztörténetnek volt jeles tudora és jelmeztervező maga is; de Pinkász, valamikori főszabász létére sokat forgatta apjának, a Rabbiképző Intézet néhai tanárának rabbinusi könyvtárát, és sok mindent összeolvasott a Zóhartól Saint-Martinig, Swedenborgtól Pasqualisig, Kernertől Du Prel báróig és Johann Amadeus Immermanuel KAUZ-tól Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND-ig, az Istenség származásáról, az angyalok mibenlétéről, neméről, rangjáról, az emberlélek eredetéről és jövőjéről – Seolról, Paradicsomról.

Hammelhurup Pinkász sehogyan sem tudta elviselni a népére nehezedő vérbűnt. Legszívesebben Júdás harminc ezüst siklusát kétezer évi tőkésítéssel, kamatostul visszafizette volna annak a Kajafás főpapnak, akit – ivadékainak tőkésítésével kétezer esztendőkre visszamenőleg – sajna, már lehetetlen volt materializálni. Leborult az Üdvözítő előtt, felismerte a Messiást, és buzgó látogatója lett a „Krisztust Hívő Zsidók” Liliomkorona utcai imaházának, a SZENT AKOL-nak, amely SZENT AKOL-on keresztül sugárirányban vezetett az út Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND szellembúvár körébe.

 

*

 

Az Upregurán Színház főkellékesének, Penágel Imrének idült betegsége volt, amelynek már nem találták meg az ellenszerét sem ezen, sem a másvilágon: mellőzöttségi komplexuma.

Ezt az idült mellőzöttséget úgyszólván gyógyíthatatlanná tette, hogy a hajlamot is örökölte. S bizony a hajlamosítottak – akiknek ez a komplexum a vérükben van – mellőzöttnek érzik magukat már akkor is, ha nem előznek meg másokat. Imre mellőzöttségi komplexumát ez a megelőzöttségi komplexum csak még súlyosbította.

Penágel Imre főkellékes családját még az első felszabadult, boldog napokban egy mókázó patruly – két női és egy férfi karóra kikölcsönzése céljából – átküldte a másvilágra: ő azokkal keresett interlunáris összeköttetést. A cérnacsontú Penágel Imre – vagy ahogy rosszakarói csúfolták, a „gróf” – vértelen hurkapálcaujjain a fantasztikus gyűrűk egész ütegét viselte; volt ott italmámortól óvó ametiszt; szüzességet őrző Topáz; mélakórtól védő krezolit; és volt smaragd – epilepszia ellen, melynek szelíd erejére, rohamait leküzdendő, Imre olykor rászorult. Csak épp mellőzöttségi, respektíve megelőzöttségi komplexuma ellen nem volt oltalmazó ékköve.

A villanykörték közt, közel a mennyezethez, emberfejbe szökkenő kukoricaszár – ilyen volt a füstölgő, Örök Mellőzött: Penágel Imre, a „gróf”, sötét zakója – mintha nem is gróf, hanem fizetőpincér fiókozatos pénzestasakja volna – laposan lecsapva verdeste bádogfenekét.

 

*

 

Oszlopain –– Edén, Wundermund doktoron, valamint Hammelhurup Pinkászon és Penágelen, a „grófon” kívül volt még néhány különös tagja a körnek.

A deres kefesörtéjű Bengyel bácsi, mindenes ősszobrász – negyedszázados viharedzett szellembúvár és kopogómédium.

Az egyik Cincár lány, a Joli. Ő egy piaci őgyelgő, farkaslelkű férfi rabja és keresője volt – és úgy talált a körre, hogy panaszládát keresett. Jolika, egy ezredorvos vénecske lánya, most hetedízigleni bűnökért azzal vezekelt, hogy „lombot gázolt” a színháznál, a „lógók” zsákvitorláit feszítgette, szegezte a műhelyben, meg egyéb cselédmunkát végzett. Jelentkezését jó néven vették a túlvilági Vezetők, és engedélyezték.

Lobremopszky Irénke, a „Sírighű” – miként hímes szerelmi ábrándjaiban önmagát becézte. Ő Bikkhády-Boholc Sámson herobonviván iránti boldogtalan (sőt, kilátástalan) szerelmének volt a lelki rokkantja, és a szellemi vezetők odaátról már régóta környékezték és várták. Buzgón tartotta imarendjét és a gyógyrendelést, amellyel csodálatos eredményt értek el nála, hiszen saját bevallása szerint – teljesen közömbössé vált Sámson iránt.

Végezetül Kolinda, bérmédium.

Ő nem volt színházi ember; a kültelki Külső Sötétségből bukkant elő bérmédiumi minőségben, és a doktoron kívül – aki időnként elhívta, levélben – jóformán mindenki számára idegen volt és maradt.

Ne értsük félre, a körben mélységes megvetés uralkodott az anyagi világ iránt, s olykor eszményi, jámbor vagyonközösségben éltek, mint az esszénusok; és nem mintha Kolinda testvérhez holmi salláriumnak a gondolata is hozzáférhetett volna. Kolinda médium természetben fogadta el javadalmazását, és kitartatta magát a három szellembúvár körrel, ahová a libatoplápi kertvárosból be-bejárt és hallgatólagosan elszerződött; nos, éppen ezért – a kegyesség határain belül – olykor némi átsuhanó árnyát véltük felfedezni lényén a kenyereféltésnek, ha „amatőrök” is alvalátókká váltak, transzban írtak, vagy más, kezdődő médiumnitás jelentkezett rajtuk.

 

*

 

Adelma testvér – az Édes – neszelte meg elsőnek: szaglásznak utánuk a házmesternél. Híre járt, hogy a politikai rendőrség intellektuális osztálya irtóhadjáratba kezd a spiritizmus ellen.

– Hidd el, Eduskám. Faggatták a vicit, kik járnak, hányan járnak; Pirost is figyelik.

– Képzelődik, Édes.

– Meg a múlt heti népnevelő. Még a szeme se állt jól; tudod, aki itt járt.

– Hm. Beszélek a doktorral.

– Hagyjuk abba, Eduskám. Legalább ne itt…

– Meghalljuk, mit mond a doktor. Nem olyan ember, nem ijed meg a saját árnyékától.

– Nem ijed meg a saját árnyékától, de ő is azt fogja mondani. Hagyjuk abba, Eduskám!

– Majd ha a helyzet komolyra fordul…

– Komolyra fordult. Hagyjuk abba, Eduskám, legalább egy darab időre. Nem fordítjuk vissza a folyókat. Hagyjuk abba most!

– Igen, Édes.

Így történt, hogy a kör az Óarany Szalonból áttette főhadiszállását az Upregurán Színházba. S ezzel Adelma – a kör megszeppent háziasszonya és archívumának bátortalan őrzője: a nagyasszony – egy időre leszakadt a Kegyelem Köldökéről, hogy sokkal később, megrázó körülmények között érezze ismét a Vezérszellemek szerető gondoskodását. A szeánszokról sem szűkszavú fiától, sem az elmaradozó doktortól nem értesült, és aggodalmas lélekkel találgatta a szellemtestvérek üzeneteit.

Eleinte Hammelhurup Pinkász fogadta be a hajléktalanokat.

Mi sem volt kézenfekvőbb. A színházi szabóműhely mögött, a jelmezraktár hatodik benyílójában a kutya sem zavarja őket.

Elbújtak hát. Elsáncolták magukat a fogassorok, porosodó brokátok, bársonyok, menték, zekék, dolmányok, viganók, rokolyák és szovjet uniformisok tömegei mögé; és itt fogadták Agáta szellem és a lábikrájába harapó hajtója – Wábi szolgáló – látogatását.

Az Upregurán Színházban csak az nem tudott a Közbülső Birodalomról, aki nem akart; de mindenki adta az ártatlant. Az emberek érdeklődésére a Holtak Birodalma iránt egy piramis gránitsúlyával nehezedett a kor; Aranyos elvtárs egyelőre – (a taktikai, nyájas körömmeresztés „szakaszában” tartottunk) – egyelőre családiasan kímélte házi spiritisztáit, és nem tartotta őket veszedelmesebbnek az olyan bélyeggyűjtőnél, aki az ÁLLAMI FILATÉLIA helyett – mit sem gyanítva holmi obskúrus rendeletek létezését – más bélyeggyűjtőkkel csereberél. Ami a többieket illeti, azokat Aranyos elvtársnak nem kellett féltenie az Özön-Szegénység idején: még az ág is jobban húzta annál, semhogy a „bolond Kinézer” dolgaival törődtek volna.

Így hát a titokszerűség illúziója mint a Láthatatlan Egyház lebegett a zsinórpadlás felett, mióta a kör odafenn, a zsinórpadlás régióiban találkozott – de ne vágjunk elébe az eseményeknek; hogy miért ott, nem másutt, s hogy mint és hogyan kerültek olyan magasra, majd megtudhatjuk még. Penágel Imre jóvoltából történt, ő nyittatta ki a színházi padlásraktárt a kínos közjáték után, mikor is egy ízben a jelmezraktárt inspiciáló Reske párttitkár erősen kigombolkozott állapotban, és Humayer Ildikó agitprop aktíva már félig pucéron s mámorosan megölelkezve, a szeánszra rányitott… A párocska azt hitte, végre rábukkant a jelmeztár legelhagyatottabb zugára, ahol valahára trágár gyönyörűséggel egymásnak eshet. Irénke, a „Sírig hű” sikoltására figyeltek fel csupán, aki – a mozgó fogassor mögött – szellemeknek vélte őket, és a medaillon-madonna még nem barátkozott meg azzal a vonzó félelemmel, hogy máról holnapra látó-médiummá válhat. S hogy ki vezette be a „Sírig hűt” a körbe: Edénk? Hammelhurup Pinkász? Vagy tán inkább a Szellemi Vezetőknek akadt meg a többet látó szemük a titokzatos hátterű szerelmi mártíriumon? Jung-Stilling doktor azt mondja az Eggyé Válás misztériumáról, hogy a szerelmi eggyéolvadás a legrövidebb út, amely istenközelbe elvezet.

Annyi bizonyos, hogy egy csatakos, havas esőt kavaró délután a Dalhordár utcai kapuportán, amikor Irén, a medaillon-madonna tejszín esőcsuklyája, ringó esőköpenye eltűnőben felvillant a gázlámpa alatt, a sáskaképű Pinkász hosszan, elbambálkodva bámult az egyedül távozó „Sírighű” után. Rágószerkezetének harapóvigyora mögött egy vívódó, jámbor lélek az Unio Mystica orgonaharmóniáiban olvadozott; és édes kínokat álló, beletörődő arccal ez az ájtatos manó, előrebillent kalapját a szemöldökéről a fejebúbjára tolta:

– Oly szép, hogy…

Sunyi csodálkozással figyeltem rá:

– Hogy…?!

– Nem jó egy városban élni vele.

Már bánta, hogy közlékenynek mutatkozott.

Csak Ede nem bánta meg soha közlékenységét, hisz „lelki neveltjének” tekintett, és én, kénytelen-kelletlen, arathattam az egyoldalú vonzrokonság gyümölcseit.

Gyakran éreztem, hogy rajtam a szeme, amikor nem nézem – (ő az én tekintetemet nem érezhette, amikor köptégelyét nyitogatta fal felé fordulva a sarokban) –, és ragaszkodásával mindinkább igyekezett kialakítani a mennyekbe igyekvők, a „jók cinkosságát”, ami e malasztos lelki nevelés tápláló légköre; kivált amikor faggatásaira a békesség kedvéért ráhagytam, hogy mindennap hangosan imádkozom. Hiszen tudhatom, ez – a körülöttünk szállongó boldogtalan éhezőknek a Közbülső Birodalomban olyan, mint az alamizsna.

– A Közbülső Birodalom?!

– Igen. A lágymelegek gyehennája. Nem ismerik a Sátán mélységeit, és nem is vettetik rájuk más teher, csak ami náluk van, az Utolsó Eljövetelig. Ezt mondja az Apokalipszis róluk.

– És sokan vannak?

– Szakadatlan láncokban lógnak csillagtól csillagig. Szellemtanyáik mint a zsúfolt börtönök. De azért mindenestül a Szűzanya gyűszűjébe beleférnének a Felső Birodalomban.

– És meddig bitangolnak így?

– Amíg nem eszmélkednek cinikus fásultságukból; bár a lágymelegek maguktól ritkán eszmélkednek.

– Vagyis csekélyek a bűnben, és nem méltók a pokolra sem?

– Pokol?! Nehogy valami eleven tüzet képzelj, Simon. A poklát minden szellem magában hordja. Önként, szabadon szállunk alá a kárhozatra; mindenki magának építi poklának celláját, s van, aki már a Földön magára zárja…

Ilyen és hasonló beszélgetések alkalmával ismételten értesültem Edétől, hogy a Vezérszellemek kegyes jóindulatukba fogadtak és felfigyeltek rám. Laurentius őrzőmmé szegődött, kért, hogy szívleljem meg Adelma Krisztus-látomását, és hangosan, a röpimával Jézushoz fordulva, szórjam a fluidális asztrált. Ede hitte, hogy hangosan imádkozom; és én cserébe elhittem, hogy „alamizsnaosztásom” a bitangjára hagyott koldusáradatnak a túlvilágon javára válik.

Ede bizalmával tüntetett ki, de ezzel a bizalommal nem tudtam mit kezdeni, s már-már azon gondolkoztam, hogy lerázom. De megszoktam már a harctérről, hogy az emberek bizalma felém fordul, és valahogyan nincs ínyemre, hogy csalatkozzanak bennem. Ede vonzrokonsága különben sem volt terhes (magam is vonzónak találtam Adelma néni kávéit az Óarany Szalonban és Ede egész különös Alhambráját).

Nem először történt, nem is utoljára. Ede lelkendezve avatott be legújabb szellemközleményeikbe.

– Hallottad?

– Mit?

– Meg vannak számlálva a napjai! Nem tart már soká! A rendszer!…

– Ugyan!

– Már nem. Tegnap mondta. Először kertelt, összevissza hazudozott; no de azután a doktor alaposan nekiment, és akkor bevallotta. Sírt, zokogott, amikor meghallotta, hogy neki is van remény, és hogy leválaszthatjuk a Szürke Farkasok csürhéjéről…

– Kit?

– Wábit. Bár arra gyanakszunk, hogy maga is martalékszellem…

– Úgy érted, hogy… megszállott?

– Kilovagolják. Olyanféle. Megígérte, hogy felhagy az üldözéssel. Agáta szolgálója volt; nekem dédapám, egyszer, előző életemben.

A rendszer, a rendszer… Bamba képpel, mert magam is szerettem volna – aggodalmaskodva kérdeztem:

– És hihetünk neki?

– Nem lehet színlelni ennyi töredelmet! Az lehetetlen, hogy Wábi alakoskodnék!

– Hogy nem tart már soká…?!

– Mérget vehetsz rá. Nem hazudhat. Aki a vesék és szívek vizsgálója, látja… Ugye?!

– Hát persze.

– Tavaszra!

– Hála annak a jóságos…!

– Tavasszal kiseprik a vörösöket. Kolindának jelentkezett; Agát azt mondta, vértelen lesz a változás, mindössze a fővárosban lesz egy kis csetepaté, úgy vagy száz halottal.

– Hát isten neki. Ez biztos?!

– Biztos, biztos. Meg még azt is megmondta: a Dunáig angol zóna leszünk, a Duna–Tisza-köze amerikai, a Tiszántúl francia; és a város – – –

– A város…?!

– Nemzetközi.

– Ha ez igaz, Eduskám, akkor szüret! Még Adelma néni visszakaphatja Taktaszadát, Taktabájt, az egész Taktaközt!

– Könnyen megtörténhet.

– Köszönöm, Eduskám, lelket öntöttél belém. Istenem, csak tavaszig kibírjuk még valahogy!

Melegen kezet ráztunk. Ede folytatta:

– Penágel Imrinek anyja, bátyja üzent. Mindent tudnak, imádkoznak értünk. Hammelhurupnak az apja, a rabbinus: gyógyrendelést, valami szemüvegreceptet… De te, amit én most itt mondok, az hétpecsétes! – toldotta hozzá titokzatosan Ede. – Hogy erről az egészről. Eszedbe ne jusson. Senkinek.

– Egy szót se Eduskám. Mint a sír.

A Holtak Országa onnan szerezte értesüléseit, ahonnan a csicsergő madarak. Évről évre, tavaszról tavaszra – felszabadultunk. Ede felejtett – és újra hitt.

Edus egy reggel, alighogy megérkezett a műterembe, azonnal félrevont. Rögtön láttam, hogy magán kívül van.

Nyugalmat erőszakolt magára, bár alig titkolhatta belső remegését; és anélkül hogy (tiszti köpenyéből fordított) őszi lebernyegét lekanyarította volna, a munkaköpenyem ujját cibálva, magával vonszolt.

– Mi baj, Edus, valami baj van?

– Még hogy „baj”?!

Vagy három emeletet felmászatott velem a záportorony csigalépcsőjén; a zsinórpadlás átjáróhídja következett, nagy szürke vasajtó, ablaka több helyütt betörve. Nyomasztó volt a csend, mintha alattunk nem is volna város. Időnként, ha szélroham jött, hallhattuk a szélkakas csikorgását – a göndör dárdáit lövellő, sugárszakállasan vigyorgó Napot.

Ede körülkémlelt, s itt már nyugodtabb volt.

Csemperakaszokkal, gipszeszsákokkal telezsúfolt tágas ablakfülke. Beálltunk a fülkébe, s annak is jól a végére húzódtunk, ahol lőrésszerűen elkeskenyedik. Lepillantottunk. Csigán fel-le díszleteket húzgáltak a mélységben, s az udvaron lézengők közt láthattuk Humayer Ildikó nagy ügybuzgalommal hátrabillegő fenekét (heves hozzálebzseléssel, törtető szerelmének tárgya körül) – és Aranyos Reske, a párttitkár lenyalt frizurás tar koponyáját.

Ede gépelt papírlapot nyomott a kezembe: lila kópiája valaminek, s fakultas lilaságáról ítélve talán a tizedik másolat.

– Olvasd.

Tanácstalanul forgattam.

– Mi ez?

– Rendkívüli szellemlátogatónk volt, Kolinda látta is. Nem volt hajlandó elárulni kilétét, és Agát… Agát – – –

Szegény Edus, azzal az operált tüdejével. Alig pihegett, úgy kimerítette a lépcsőjárás.

– Látod, látod, nem kellett volna ennyire rohanni.

– Amíg… amíg olvasod, majd kifújom magam. Agát se mondta meg, hogy kicsoda, pedig ő küldte.

– Hm. Nem akarsz ideülni, erre a ládára?

– Elhunyt országnagyjaink közül való lehetett, és már gyanakszunk is valakire.

Magam is önkéntelenül a gyanakváson kezdtem; és körülpillantottam parányi történelmi arcképcsarnokunkon. Makákó Tuligin, a Hatodik Dúlásunk korabeli felmentő hadvezér? Pápió Hamadriász idegenből felcsapott szabadsághősünk? Mangábé Lunulán néhai mártír kultuszminiszterünk, akivel leszakadt a lift? Vagy tán maga a nagy Upregurán Mnrávó, aki a Dicső Bukás után a ködös Albionba menekült, de ott sem volt nyugovása, s a Tűzföldön a tundrákba veszett?

– Kire gyanakszol, Edus?

Mint aki a tudója, de nem mondja – „olvasd csak, olvasd” – Ede sokat jelentően a gyűröttes, fakó lila papirosra bökött. Kimerülten a falnak dőlve s toronykoponyáját előrelógatva, Ede még mindig erősen fújtatott. Körültörültem borostás államat, és szájamon felejtett tenyérrel – silabizálni kezdtem a rossz másolatot.

„Míg ez világnak ürömét innod s kovásztalan keservét enned szabatott, felfohászkodjál te megbúsulásaidban, s az Ő mannájábul mindkoron ejéndel. Mert tudd meg, szerelmetes atyámfia, az ÚR JEsus mindétig az bévséges milosztnak Cornucopiája”… Úgy hangzik, mint valami vén salabakter.

– Csak olvasd, Simon.

Fütyülő légroham kél a torony körül. Keservesen kordulnak a zsinórpadlásra vezető hídfolyosó függesztékei; és ahogy megfordul és játszik vele, nyirvákolva csap oldalt a sugárszakállú, göndör dárdáit szóró Nap-kakas.

A papír is kerepel az éktelen huzatban; és két kézre veszem, mint a tekercset kisodró színpadi heroldok.

„A’ Teremtő kegyelmébül, atyámfiai, a’ természet keze hasonlatos ama balsamumba mártott láncziához, kirül írva áll, hogy meggyógyítá a’ sebet, a’ mellyet döfött vala. Imhol az aserák megpróbálnak mibennünköt, ’s lánczon hurcoltatunk Edomnak földjére. Ímé a’ Filiszteus’ keze súlyosodék vállainkra. De bármi kegyetlen tereh, megbírjuk azt, reméllvén, hogy jóra forduland. Melly szent reménség sejdítlenül is úgyan hat ránk, miként Napnak szálló sugára, fellegekre; ’s megüdíti mi lelkünket a JEsus CHristusba vetett hitnek harmatja…” Ki volna ez, Ede – – –?

– Tán Sachselhuber. De meglehet, hogy maga Upregurán.

Lelki szemeim előtt a nagy Szabadságellenálló – Sachselhuber szoboralakja jelent meg, és a Másiké, akit Nemzeti Legendáriumunk csak úgy tart számon: az Angyal Vezette Oroszlán.

„Mert valamiképp olvashatjuk, testvérek, szerelmetes atyámfiai, az Apocalypsisnek nevezett János Jelenéseiben: et vidi, et audivi vocem unius aquilae volantis per medium coeli, dicentis voce magna: Vae, vae, vae habitantibus in terra; azonképpen angyal szálland az égnek közepén, hangos felszóval, háromszor, kiáltója e jajnak: jaj! jaj! jaj a Föld lakosainak a’ másik három Felszárnyazottak mián, ’kiknek harsonájok utoljára harsan: innentova ez lészen tinéktek a’ Jel… Nézd a’ Behemótot: megfoghatják-é? Kihúzhatod-é a’ Léviáthánt horoggal, leszoríthatod-é az ő nyelvét kötéllel? Alkudozhatnak-é felette a’ társak, vagy a’ kalmárok közt feloszthatjátok-é azt? Ki az, ki hitében közületek csekélyebb a’ Hióbnál? Ki az, ki csertetésében az Unicornist megállíthatja? Halljátok hát! Jaj nékik, ha kik hívek, hogy e pusztaságos esztendők kolonca alatt elszenderedve, mártír nemzetünk arszlánja meghala: háromszor jaj nékik, mihelyest rájok törnek a’ Három Égi Harsonások, háromszor jaj!… Csalatkozandnak a honárulók, hadaik levágatnak, miként a’ siserák, ’s álmukban vesznek el; ésde nem lészen e’ fajzatnak megállása, miként Edomnak, Moábnak és Ámáleknek nem volt megállása az Úr előtt…”

Leeresztettem a papirost; és a mélyben, az udvar sürgésén keresztül a semmibe bámultam.

– Hm. Fura…

– Ugye, ugye?! Simon! Ugye?!

Révetegen az elhunyt országférfiú szellemét idéztem, és csak nagy sokára tudtam szóhoz jutni.

– De mondd csak, Edus…

– Érzed?! Érzed ezt? Érzed-e?!

– Érzem és tökéletesen megértettem. De mondd csak, honnan olvasod ki ezekből, hogy tavaszra? Meg hogy izé, bukik a rendszer? Meg hogy angol zóna, francia zóna? Vagy hogy teszem, nemzetközi város leszünk?

Panaszosan nyikordul a Nap-kakas fölöttünk. Ede elsöprő gesztussal kapja ki kezemből a lila másolatot; hátrafeszített hiúzábrázata, toronykoponyája lángol:

– Ej!… Tudni kell olvasni a sorok között, öregem. A sorok között! Tudni kell!

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

Hogy ki volt, ki nem volt a nagy országférfiú, aki Edéék szellemközleményeiben leadta névjegyét – sokáig gondolkoztam rajta, de nem jöttem a nyomára. Régebbi lehetett, mint Sachselhuber, a Nagy Szabadságellenálló, régebbi, mint Upregurán Apánk, az Angyal Vezette Oroszlán. Pápió Hamadriász nem lehetett, ő sohasem tudta nyelvünket, és tolmáccsal szónokló orátor létére csupán a tettek mezején szabadsághősködött; s már-már hajlottam arra, hogy Mangábé Lunulán, mártír kultuszminiszterünk, akivel leszakadt a lift – ha nyelvezete nem lett volna oly jellegzetesen fatornyos protestáns… Makákó Tuligin, Felmentőnk a tunguzok Hatodik Dúlása idején, nemzetünk Bálványozott Kalandora? Vagy talán maga a Bujdosó Fejedelem üzent a Fekete-tenger túlvilági partjairól, a Fényes Porta védőőrizetében – Tekirdagból? Ki tudná azt megmondani? Halálunkkor (mint utóbb Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND hermetikológiájából megtanultam:) halálunkkor valamennyien rögtönrögvest visszatalálunk a Bábel előtti, lemúri ősanyanyelvhez, és tanulhatjuk újból hajdanvaló földi anyanyelvünket, mint valami idegen bennszülött zagyvalékot.

Beszámolónk Edéről és világáról nem volna teljes, ha elhallgatnánk két fontos ténykörülményt – hogy ezzel is elejét vegyük a továbbiak megértésének. Mindenekelőtt hadd adjuk meg tehát az érdeklődőknek Agát közelebbi címét.

Bautzenstorch ezredőrnagyné szül. Lebstück Agát Antonka Amál, a hamzagárdi plébániatemetőben lakik, 998-as parcella (nem levélcím – a mániákus levélírók ostromát elkerülendő sietünk kijelenteni); s jóllehet saját bevallása (Vendel médium közlése) szerint „fiatalon, harminckét éves korában végezték ki”, életével jól példázta a Bajomház kapuzatának gót jelmondatát:

 

VERSPAETEN KANNST DU ALL DIE DING

NUR DEINEN SARG DEN KANNST DU NICHT

 

Sírköve szürke gránit. A megboldogult csontjai fölé lógó obeliszk olyan ferde már, hogy olykor billegni látszik a szélben, és hátrazuhanással fenyeget; rácsos mellvédjét felverte a gaz. Az évszám –

† 1833–1924 †

 

– az évszám tanúsága szerint 91-ik életévében tért örök nyugodalomra, és e sorok írásakor már nem élt. Hogyan kerülhetett mégis a hamzagárdi tőzsérpatríciusok sírkertjébe – a kettős gyilkosság terhével, akasztás után? Oly titok, amelynek kötve hiszem, hogy valaha is a nyomára jövünk: ő maga, akinek valaha „dédapja” volt, a Kinézer sem tudta meg. Emlékeimben Edét már én csak így tartom számon – a Kinézer. Mert jóllehet szerecsen rokona nem volt sem oldalágon, sem felmenői közt, mely körülmény tán indokolná a Kinézer nevet – (s hogy ez mi volt, ragadványnév, avagy Verderber bácsi gyilkos szójátékainak egyike, ki tudná, annyi év után?) –, az igazságnak tartozunk annak megállapításával, hogy Kneswffy-Knézer Edét az Upregurán Színházban rajtam kívül senki nem Edézte, mindenki egyöntetűen így emlegette a műteremben:

– A Kinézer.

 

*

 

Ez volt hát Ede, ő, a Kinézer, akinek oly sorsszerű, oly prosperói szerep jutott történetünkben: a Mindboldogtalan, aki életében még nem látott hullócsillagot.

Enfants, c’est moi qui vous le dis. Alors, pleins de miséri-

corde, agenouillez-vous; et que les hommes, plus nomb-

reux que les poux, fassent de longues prières.

LAUTRÉAMONT, Les Chants de Maldoror

On sait que le propre du génie est de fournir des idées aux crétins une vingtaine d’années plus tard.

ARAGON, Traité du style. Le Porte-Plume

Kéknyelűnek csúfoltuk, mert elázni azért lehetett tőle; de tudtuk, hogy soha préskádat nem látott. Amióta a szőlőhegyek már arra sem emlékeztek, mi fán terem a szüret, ilyen szalmából kotyvasztott istenátkát mértek állami italboltban, talponállóban, restiben, söntésben, és persze a BARBÁR-ban is.

Ott üldögéltünk a BARBÁR-ban, veszteg, kapatosan; s unottan szopogattuk az ízetlen lőrét.

Keve Borci lágercimborám, mind jobban kikerekedő mázsáival kettő helyett terpeszkedett az L alakú lócán. Michelangelói pózában kissé oldalt henteredve ült – úgy, ahogy a Medici síremlék Il Giornója szavalni vagy dudorászni szokott, „ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki – (hejde) ahogy én szeretlek, nem szeret úgy senki”; időnként rá-rájött, hogy feltalálja a meleg vizet, s anélkül hogy igazában hallgatóságra számított volna, meg-megeresztett egy-egy szentenciát:

– Én mondom neked, Simikém. Hogy nincs két egyforma dolog a világon. Kétszer ugyanabba a tehénlepénybe nem léphetsz.

Vagy:

– Tökmindegy, hogy ez vagy az. A cigány lova: színre, szagra! Egyforma, öregem, elhiheted nekem: ezen a kerek égvilágon minden egykutya.

Vagy:

– Ha akkor a mai eszemmel tudtam volna gondolkozni… Most nem röhögnétek így a szemembe. Csiba.

Vagy:

– Felhúzni az első fára, aki azt mondja, nem csinálna mindent másképp, ha elölről kezdhetné, a hazug haramia bitangja!

Vagy:

– Az vesse rám az első követ, aki életében még nem lopott ezüstkanalat. Akik rajtavesznek, azok a „tisztességesek”. Mit fintorogsz, ki maga ott a sarokban, mit húzod úgy fel az orrod?

Vagy:

– Hittem a szőrös fülemnek, ahogy az álmoskönyv megmondta. Azt hiszed, meg fogok gazdagodni, azt hiszed?! Hájváj, barátom, Sándor… hazudnak ezek a borbélyok. Soha!

Vagy:

– Nincsenek „nők”, öregem, csak polip-vaginák. Folyvást az emberiség fölös szaporításán jár az eszük… „eszük”? A lábuk!

Vagy:

– Simi, Simi, marhák vagyunk mindannyian. Nem lehet az önmegtartóztatásról elmélkedni, intervaginaliter. Még megpróbálni se: ezt írásban adom neked.

Vagy:

– Valamiképpen az, atyámfiai, aki a bűn kövérjén kéjeleg, nem lázadozhat érzékei ellen, szintazonképpen az, aki a hitetlenség mámorával töltekezik, esze ellen nem lázadhat, fene a nagy eszemet, válasszatok be egyházatyának.

Vagy (sopánkodva örök póruljártságán):

– Hát nem mindig papsajt. Fiókák, fiókák, nem nekünk találták fel ezt a, ezt a… (felszabadúlást, demokárét, falujárást, emezt, amazt)… Így pofára esni!

Vagy (hősrészegen moralizálva):

– A művész legyen olyan, mint a Vesta-szűz, de ne legyen tartalék szűzhártyája. Hogy „engem megerőszakoltak”?! Olyan nincs, barátocskám! Akkor mért mórikáltad a fenekedet?! Megkövezni a júdásfajzatot, aki eljátssza nekik Sztálint a színpadon, ez a legkevesebb, amit megérdemel.

Vagy ( teljesen elázva, amikor a morálra már „rá se ránt”):

– Rá se ránts! Lenin-portré, Sztálin-dombormű, Vörös Sarok? Rakásra! Übtre, te! Ha te nem csinálod, megcsinálja más. Jobb lefosni őket most, mint segget nyalni akkor, amikor már le se szarnak. Szrülülü! Szemesnek áll a világ.

És a leborult szivarvégét emlegette.

Hogy melegvíz-feltaláló rohama elmúlt, Borci kifogyott mondókáiból. Csak ült, gunnyasztott a BARBÁR meghitt sarkában, bambán, ürült lélekkel, s onnan bámult kifele az ajtó két sovány üvegén, amelyen két (egyforma kárminveres) nulla tojása díszelgett: 00. Az udvaron ferslógszín, fásfészer, deszkarakaszok és a fehérre meszelt budi.

Könyökömmel oldalba böktem az aranyost:

– Te Borci.

Borci felnyögött:

– No?!

Csiger Csibi meg Ludány Dudi két percre odébb húzódtak, és – teljes egyetértésben ugyan, de – valamin erősen osztozkodtak; valamiben főtt a fejük.

Átöleltem a vállát.

– Borci, te.

Csibi, Dudi a fogukat szíva elszótlanodtak, Tiborunk épp gondolatjelnél tartott. Ilyenkor sohasem neveztem Tevének, ha könnyíteni akartam a szívemen:

– Borci! Megvan a lány.

Borci elbámult.

– Miféle lány?!

Fejtífuszos feledékenységének totális értetlenségével csak meregette a szemét; mintha pedig nála jobb tudója lehetett volna. A soron következő szalmaszálat – melyet a lóca mögé rekesztett szalmásferslógból huzigált és rágott – leeresztette a szájától, és úgy ismételte:

– Miféle lány?

– A trapézorrú lány.

– Aha.

Így pedzette Borci kurtán, beleegyezőleg; de fölöttébb gyanúsan: izgatott-féltékenyen csengett.

Berozsdállt az emlékezete, segíteni kellett neki. Huhogósan a fülébe súgtam:

– A SZÁZFARKAS cukrászda, te bornyú te! Az egyemeletes palotácska tündérszép várományosa! Erna!…

– Á! A lenyesett orrú?

– Az, az!

– Akit azt mondtad, hogy… Akit, te Simi, akit meséltél, a diákszerelmed aki volt, igazán?!

(Maga a sárga irigység. Csak a vak nem látja; de én akkor az voltam – vak.)

– Kérdezd meg a Dudit vagy a Csigát.

– Csibi! Duda!… Láttátok?

– Hogy láttuk-e?! – szólt át az asztal végéről Csiger. – Akármi legyek, nem azért mondom, mert a hadnagyunk menyasszonya, de az Upregurán Színház összes szineművésznői elbújhatnak mellette.

Dölyfösen lapultam.

Tibor átlendült a másik oldalára, hogy az L alakú lóca vele mozdult – és tőle telhetőleg igyekezett lelkendezni, de valahogy hamisan csengett:

– Simi! Ez óriási!

Majd minden átmenet nélkül – két könyökkel rá- és nekihasalva az asztalnak – elérzékenyült és kapatosan panaszolni kezdte kopasz szerelmét; cérnavékony hangon, mint akit a sírás fojtogat, s inkább csak magának:

– Istenem, istenem! Ha egyszer, valaha visszakaphatnám az én Boriskámat! Ha Mártikámnak megint anyja lenne!…

– El ne bőgd magad, öregem, csak azért, mert a hadnagyod házasodik – ugratta Dudi, vigasztalóformán; cimborája, Csiger is megtoldotta, nagy kajánul:

– Eljárod vele, sose félj, te is, a szép menyasszonnyal, majd eljárod a párnatáncot! – S azzal a söntés felé kurjantott, ahol a BARBÁR volt tulajdonosa (beállamosított minőségben) csaposmindeneskedett: – Hozzák azt a szalmabort, vagy nem hozzák?!

– Igenis, szeretettel – szólt vissza a BARBÁR régi hangján a műintézet finom modorú ősgóréja, Finta bácsi. – Esztike! Már megyen, kérem alássággal.

Esztike, a proletárvénusz, ügyesen szétlökte a poharakat, és töltögetni kezdett. De Dudi mindig ott babrált, ahol nem kellett volna.

A lány – önmagára haragudva, hogy elfojtsa nevethetnékjét: Esztike rávert Dudi praclijára („nehogy azt higgye, hogy ilyen fiú kell neki”), és gondterhelt arccal faképnél hagyta asztalunkat. Dudi a tovaringó proletárszépség zabszemszorító húsdorombjain felejtette lelki tenyereit és megkukult; így hát helyette Csiger vette át a töltögetést és a szót:

– Mondanék én valamit, Simikém, nehogy eljárjon a szád. Most, hogy amúgy is házasodni készülsz, te se bánnád, ha könnyebben csurranna, cseppenne a lóvé, nem kellene örökké beosztogatnotok azt a soványka fizut. Mit basáskodik velünk ez a kivénhedt főcsővezető? Ki ő, mi ő? Felfuvalkodott vén totyakos frájer –

Odafordultam az asztalvégre, a két volt zászlósom felé, és felvontam a szemöldököm.

– Rendelve vagytok. Jelentést.

Dudi felcsattant.

– Ne add a hülye gyereket, Csigernek igaza van. Semmi szükségünk rájuk, az egész Verderber-féle bandára. Mehetnek a francba. Mi?! Hajazod már?

– Akármi legyek, ha értem.

– Vakapád! Megbeszéltük már a Csibivel is. Addig jó volt, hogy helyet adtak, amíg nem volt műtermünk, de most lesz. Beszervezzük a mozitranszparenseket, dögre keresheted magad: gennyesre! Három ilyen belevaló gyerek! Maszek alapon. Jössz velünk.

– Itthagynátok a színházat?

– Nem. Itt akarunk megvénülni. Megvárjuk, amíg beléptetnek a pártba, vagy különben felfordulunk éhen.

– Dehogy léptetnek.

– Nézzük, hogy a többi hogy kapaszkodik!

Csiger is beleelegyedett:

– Tűrni, hogy ez a vén kakadu bakafántoskodjék veled: veled, egy művésszel!

– Örök életedben a Verderber bácsi segge vége akarsz lenni?! Előimádkozó akarsz lenni a Humayernél, az Ildikóval szabadnépfélórázni?!

– Azt hiszed, nem látjuk, hogy kivetette rád a hálóját ez a Hebron Rózsája? Azt hiszed, szakíthatsz prémiumot, ha le nem fekszel vele, a gazdaságival?!… Vagy már megkajdiznád azt a reprezentációs bájmozgását? Mi!? „Tanár úr”!…

Dudi élénken helyeselt, de fél szemmel azért folyvást Esztike, a proletárszépség jövését-menését figyelte az asztalok között: lépése hullámát, fodros kötényét. Észre se vettük – Mátyus állt az asztalunknál.

– Simi bácsi!

– Perc nyugvásom nincsen. Mit akartok? Jöjjek?

– Hívják.

– Ki az ördög az, örökké, már megint?!

– A menyasszonya.

A bűvös szóra félig felemelkedtem.

– A menyasszonyom!… Erni! Erni van itt. Hol, te kölyök?! – Egyszeribe nagyon sürgölődő lettem. – Dudi, eressz. Eresszetek, gyerekek. Teve, de jó, hogy itt vagy, pajtikám. Maradjatok, mindenki! Áthozom! Bemutatom! Már olyan rég szerettem volna – – –

– Ne, ne most, az istenért – hőkölt vissza a szégyenkező Keve, végigmutatva részeg állapotján. Borci végigbabrált leírhatatlan pepitaságán, és köldökig nyitott, elkoszolt ingét gombolgatta. Ne most, majd inkább – hebegte megszeppenve –, majd inkább egyszer, ha… ha emberibb állapotban leszek.

– Tessen már jönni, vár a telefonnál – sürgetett a kis fullajtár, és eltűnt a BARBÁR-ban nyüzsgő zsinórosok, díszletezők és egyéb Upregurán-beli műszakiak tömegében. Kő esett le Borci szívéről ( – „a telefonnál” – ), és két karját szétvetve a támláján visszaesett a lócára. Ludány Dudi tovább ugratta:

– Igyál, Teve! Amért te nem ugathatod a Holdat, már mindjárt nem is iszol?! Esztike! Esztike!

A proletárvénusz odapenderült.

– Halljam.

– Ne mindig azt mutassa!

– Mit?

– Azt az eszes gyöngy fenekecskéjét.

– Majd egyszer jól szájon vágok valakit, az az övé lesz.

– Egy literrel a kéknyelűből, annak a barátomnak.

– Ja.

– Egy litert. Annak a dromedárbornyúnak. Mert hogy úgy búnak eresztette a fejét.

– Teve-eee!

– Huhu-uuú! Hát olyan baj, hogy a kenyeres cimborádnak megkérték a kezét, olyan baj?

– A frászba veletek, a frászba… Gyerekek, ne őrültködjetek – seperte le őket Keve mogorván.

– Halljuk, mit mond erre Nadragulyevác Szávó, üstökös életű lantosod? Vagy ihletett drámaíród, Poszpolyákovics Piciszláv? – röhögött a szemébe, majd (mert oda nem lehetett), a szeme alá, Csiger; és maga is elterpeszkedve a lócán, harsányan, hadrálva, utánozni kezdte:

 

Omolssza trón! – szegendi bárd szavát – Rivalssza pór: „vérrrpadra hágssza hát!” Elvéssz, király!…

 

– Mi?! Teve!

– Nyughassatok, jót mondok, gyerekek, nyughassatok, mert olyat teszek, hogy magam is megbánom.

Azzal Keve, nagyot rándítva magán, undorral elfordult tőlük és a bortól. Oldalt könyökölt a támlán; és a véres duplanullán át kibámult az árnyékszék meg az üres szalmás ferslógok világába. Ilyen az ő élete.

„Nem mindig papsajt. Fiókák, fiókák, nem nekünk találták fel ezt a, ezt a felszabadúlást… Így pofára esni!”

Ha összeszámolnánk a bűnöket, amelyeket azért kell megbocsátanunk, mert nem tudták, mit cselekszenek – az egész politikai történelem kitelnék belőlük.

Szerencsére – egyszer behegednek az ellenségnek-esküdött fajták sebei. Hol a szőke, hol a fekete bestiák fogadják meg, hogy a világ végezetéig bosszút állnak; csakhogy e világ végezetéig fogadott bosszúkra, megtorlásokra a jogutód nemzedék nem emlékezik; máskülönben kétezer évre visszamenőleg könyvelhetnénk földjükről elűzött parasztok, elragadott asszonyok, falhoz vert csecsemők – Gemmóniák, koncentrációs táborok, Colosseum-építő hadifoglyok megtorlását; és permanens háborúban sorvadozna nemünk.

Egyszer behegednek az első baráti árulás sebei, az első szerelem lesántulásai; máskülönben hogyan is viselnénk el vereségeinket és takarodásunkat a temető szegélyezte úton – ifjúságunk kifosztását és felröppenő álmaink visszaküldését a feladónak: már az ismeretlen címzettek is elmaradoznak mellőlünk… Íme a feledékenység áldásai. Felejtünk, tehát vagyunk.

De hová is akartam ezzel kilyukadni? Talán épp a mi különös felejtőkénkre, amelyre a háború kegyelméből tettünk szert – s itt elsősorban testi-lelki lelenctestvéremre, Keve Tiborra meg jómagamra gondolok: mi a szó szoros értelmében a kegyelem állapotában leledzünk.

Három iskoláját jártuk ki.

Az első az a sok, amit a hét háborús esztendő alatt felejtettünk.

A második az a tömérdek – amennyit a hét év alatt hozzátanulni elmulasztottunk; ez összesen tizennégy esztendő.

A másik tizennégy a tífusz – a mesteriskola.

A flekk hazajáró kísértete kókasztja fejünket; a flekk szippantja ki belőle a tudományt:

a furcsállkodást, elgörgetett sorstörmelékeken

a sok hiábavaló felháborodást, ami füstölgő napjainkat betölti

az veszi vissza – visszaveszi a tífusz, amit adott: az álomkórmenedék tudományát, hogy azontúl éjjelente virrasztva, remegve pásztázzuk, fényszórózzuk az ismeretlen romsivatagot, ahol életünk hűlt helye volt

hogy áttántorogva a vadidegen „haza” vadidegen hivatalain (és – „elvtárs! elvtárs!” – idétlenül takarodva az ügyesek útjából, akik ismerik már a dörgést) lassan ellessünk valamit az új sodródásból, amiből a magunkfajta fejtífuszos exhadifogoly élete áll

ez már, felejtőkében mérve – huszonnyolc esztendő

vagyis: mindent, de mindent elfelejtettünk. Tökéletesen kigyógyultunk életünkből

mi ketten, Keve Tiborral oly érintetlenek voltunk, mint a csecsemők, és majdnem ugyanolyan immorálisak – ha valaki immoráliának vélné a közöttünk uralkodó szeretetteljes elnézés goromba légkörét

Keve Tibor! tindarida társam

életemnek oly posztulátuma ő, Zlatogorhoz, Csernyigorhoz, Karagandához – a Konzervdobozokból Épült Országhoz, sorsom szerkezetéhez annyira hozzátartozó, hogy megoldhatatlan volna a magam rejtélye, nélküle. Hányszor, de hányszor nem osztoztunk emlékfosszíliákon, árokparti lányokon, talált konzerven, hálóhelyen, kórtermen! Nemcsak eszünkbe se jut, hogy marakodnánk a zsákmányon, de egymás iránti indulgenciával –  huszonnyolc évre előlegben vagyunk.

Az örök lelki szépítkezők a háború bibliai harsogását csak az oratóriumokon átszűrve ismerik. Hagyjuk a civil érzékenykedést, adalékainkat a történelem archívumába szánjuk.

Egy családnak lehetnek szégyenfoltjai, amelyekről nem beszélünk.

Lehetnek nemzetnek is – ám erről még kevésbé beszélünk.

De ha olyan, hogy makulája minden nemzetben felfedezhető: az emberiség esetében – szégyenfoltról? Legfeljebb természetrajzának kiegészítéséről szólhatunk.

Valentinianus császárnak volt egy vad, emberhúson élő medvéje: Innocentia.

A trák erdőkből hozatta. Tágas aranyketrecben, tulajdon hálótermében tartotta, nyoszolyájával szemközt.

Olykor álmatlanság gyötörte a jó uralkodót; sötéten gunnyasztott, unatkozott. Ilyenkor csak felhozatott néhány foglyocskát a palota börtönkazamatáiból, és egyenként beadogatta – zabálj, Innocentia.

Foglyaival etette.

Udvari Sírásójának becézte a morgó temetőt. Innocentia soha két mellkast, két koponyadiót nem roppantott össze, két torkot nem harapott keresztül egyformán, maga is változatosságkedvelő, pákosztos nagy selyma lévén. Az egész udvari bolondi had mókáin nem mulatott oly felségesen a császár, mint medvéje ártatlan játékain; és jutalmul – már amikor elég államfogoly udvari élve temetésében gyönyörködött – Valentinianus, a császár, kiérdemesült szolgáját aranyketrecéből visszabocsátotta Trácia erdeibe.

Innocentia elvegyült a rengetegben, medveország többi medvéi közt, feloldódott az egyenjogú ősanarchiában, s nevére, viselt dolgaira nem emlékezett. Példás életet élt; és hamarosan éppoly kaptárfosztogató, bocsnyalogató, irgó-morgó medve lett belőle, mint a többi medve.

A „jojjcakát kívánók” emberséggel kopogtatnak be a tanyákra; nem üres kézzel érkeznek, megcsipkedik az alvó csecsemők arcocskáját, visszamekegnek a kecskének.

Sok büszke nőnek meglágyul a szíve, sok lágy szívű asszonynak megpattan a pruszlikja, ha belegondolja magát. Ösztöneivel olyasmit érez, mintha hatályon kívül helyezték volna az erkölcsi törvényt. Homályosan férjét, fivérét látja, aki aznap éjjel hasonló járatban tán a más felesége, húga portáján kopogtat.

A nő szeme átsiklik a pisztolytáskán és a jókora, tömött fedeles kaskán állapodik meg. Hogy a sódarnak, sonkának, cukornak engedett-e? Vagy az erőszaknak? Ez talán az idők végezetéig eldöntetlen marad.

Ebben a nagy, országos kiszolgáltatottságban a cselédies úrkegyébe-férkőzhetnék ösztöne fészkeli be magát a menyecskeszívbe: gyámoltalanul megenyhül. S ahogy a hód vagy a vidra nyelvén nem beszél, úgy reked kívül a fegyveres, késői látogatók bugyborgó részeg, idegen beszédén; és immár felszabadultan beleringatja magát abba a kísértő illúzióba, hogy nincs, mintha letörülték volna: holnapra mindennek nyoma vész.

– Jártak? – kérdi majd a szomszédasszony, a szomszéd majorból.

– Senki – veti majd oda kurtán. A falak nem árulkodnak, a kincs nem kiabál a szakajtóban. Cukor! – Sonka! – Sódar!…

 

*

 

Ilyesféle példás életű medve lehetett a zászlós is, a „jojjcakát kívánók” történetének zászlósa – ilyen Innocentia.

Gyűlölt mindenkit, akit megmutattak neki. A szervezete annyira telítődött alkohollal, hogy már nem tudott lerészegedni, csak „megkedvesedni”. Szavalt, színészeket utánzott, hol ugratott, hol őt ugratták – és általában, afféle tréfacsináló szerepét töltötte be a századnál.

Ha a századosa megkérdezte, hogyan iszik, összekapta a bokáját, s úgy hadarta:

– Százos urrnak alázossan: mint a kefekötő a siralomházban.

De amilyen jó humorú gyerek volt, olyan gondterhelt arccal végezte a lefekvés szertartását. Neszt hallott. Nosza – mosdás! – törülközés! – egy korty pálinka! – meg még egy korty! – meg még egy! – meg még… Homlokát ráncolja, fülel.

Valaki jár. Huhog, hívogat:

– Zabi! Zabi te!

(Képzelődés. Tegyük el magunkat holnapra. Sunda-bunda!)

– Hé!

A század közkedvelt népszórakoztatója épp szájat öblít.

– Zászlós!

Öklendezve köpi ki. Ingben, gatyában, imbolygó medvetermetével elakad a szoba közepén, és visszaordítja:

– Parrrancs!

– Jojjcakát.

– Százos urrnak alázossan: jojjcakát!

Ez a jel. Tudja, hogy nem jó éjszakát kívánni eszi őket ide a penész. Magára hányja ruháit; belevágja a jófélét, étolajat, szójababot, miegymást a fedeles kaskába – meg a pálinkás üveget, hogy azt se felejtse. Megint szólongatják, türelmetlenkednek:

– Zabi!

– Hallod-e, az ég szakadjon rád: jössz-e már?! Zabi-iií!

A főhadnagy még meg is piszkálja a sárvityilló madzagos ajtóreteszét.

Ők hárman a „jojjcakát kívánók”.

Csak éppen az éjszakai járóka jött rájuk – az hozza ki őket. Nem reprezentálnak elvet, nemzetet, hódítót. Minden idők, minden népek hadait reprezentálják a mezopotámiai Urartutól az Egyiptomot legázoló hixoszokig, a Kínát elözönlő heftalitákig.

 

*

 

Terepjárók gázolnak lefele a rámpán meg zöldszürke kétéltű utászjárművek bádogskatulyái: épp most ereszkednek le a lomha testű német gigantok gyomrából. A csővázas szükséghangárok után mint a mezőre kicsapott jószágok, hosszú sor üvegorrú vadászgép sorakozik. Sáskaóriások a repülőtér szélén. Öt-hat mozgó sugárkeresztben fényszóróütegek pásztázzák az eget; az, csak az világol, meg a pillákoló vezérfáklya a fülledt, tejutas, augusztusi ukrán éjszakában; a brjanszki erdővidék koromsötét.

Mi bűn van abban?

Átvágnak a nedves morotván, át a füzesen.

Asszonyt keresni.

Somfavesszőikkel a csizmaszárat csapkodva, békésen ballagnak, s hárman csakhamar elvesznek a tanyavilág tücsökcirpelésén. Árkok, árkok, nyíresek; házőrző sövények, ugató tanyák. Nem rossz népek a „jojjcakát kívánók”.

A zászlós megveri a sárputri ajtaját. Bátortalan vénasszonyhang:

– Kto tám?

A madzagos ólajtó meglazul. Kilesnek a résen.

– Csto haty… oj! Bozse.

– Nyanya.

A fekete fejkendős, keszeg anyóka keresztet vet és riadozva hátrapillant.

– Súra! Súrocska!

Előre siratja.

– Nyughass, nyanya! –– tolja félre a zászlós kedélyes gyöngéden a fekete kendős boszorkát, és előre azzal a fedeles kaskával – széles mosollyal nyújtja, nyújtogatja.

A gőzölgő teknő fölött kormos hasú kék üveg petróleumégő, a bölcső is szétdobálva. Télen az emeletes kemencére ágyaznak, nyáron a tövénél teregetnek szalmát – most ott a vacok.

Anyóka a ládán épp pelenkát teregetett, Súrocska mosott vagy porontyot fürdetett. Ijedten tekingető jércék a sarokban, alvó csibék a kotlós alatt. A néhány hetes magzat szeme zavarosan bámul a mennyezetgerendákon túli semmibe – ő még nem merült elő egészen a méhen belüli élet őséjszakájából.

Súrocska sóbálvánnyá kövülten mered oldalfegyverre, pisztolytáskára.

A Hatalmasságok a két lócán otthonosan elterpeszkednek. A zászlós angyalmosollyal elébe áll a nőnek:

– Tejed van?

A menyecske értetlenül bámulja a férfi magyarázólag feltartott ujját.

– Tejed hogy van-e! Malakó, malakó?!

És mutatóujjával kópé módra a nő meztelenkedő fél melle puha tésztájába bök. A fiatal parasztasszonynak azon nyomban megsúgják ösztönei, hogy ez az ajándékhozó tohonya fickó afféle mutogató tolmács és felhajtó csupán, s hogy a főemberek amazok ketten; így hát szelíden elhúzódik tőle.

Kanok, rájuk jön a kandüh. Lakmározzanak, egyenek, igyanak; hadd kínálgassák, legyenek vígan ez egyszer szegénykék, őket is anya szülte. Mert minden katona szegény. Mi a szégyen? Ki tudja meg?

A „szörnyűség” is – mert az! – közelről semmiség, ha egyszer meg kell lenni. Mire vár? Arra, hogy ráfogják a fegyvert? Minden katona szoknyatépő. Mamka meg, ha addig él is, mamka ugyan hallgat, mint a sír.

(„Ha egyszer meg kell lenni.”)

(„Ha egyszer másképp nem szabadulhat!”)

Elkínzott mosollyal hátraveti a fejét, szemét lehunyja, és arra gondol, amikor majd a szakajtóba beleszámlálhatja kincseit: a reggel eljövetelére.

(„Túllenni rajta.”)

De tetten éri a koslató tekinteteket. Rajtakapja magát a mosolyon, és tétován a szoba szöglete felé – a Kazáni Szent Szűz arany-fekete képére pillant.

Kedvtelten, kurtán odamordul a szebbik főember, duhaj, nemes zengéssel az üldögélő zászlóshoz.

– Te Zabi.

(„Mi tagadás, szemrevaló. Vannak köztük. Még mindig jobb.”)

– Parrrancs – veti vissza csendes-lustán a zászlós; és feltápászkodik. Ma ő silbakol. Így van beosztva.

– Jojjcakát.

A szebbik elbocsátja; a nyurgább főember is utánaszól:

– Jojjcakát.

– Jojjcakát – szalutál hanyagul, kapatosan a zászlós; és az ajtó elé telepszik, ott az ő fütyörésző posztja.

A parasztmenyecske int a nyanyának, mialatt szoknyáját megoldja. Fej vagy írás? A Hatalmasságok a lócán sorsot vetnek. Ki az első.

– Padazsgyítye – aggályoskodik az anyóka; fekete fejkendőjét hamar lekapja, és az ikonra teríti.

Galambősz hajgubanca a putri zugolya fele fordul. Olykor álmában elcsipogja magát egy kiscsibe, vagy kotyog egyet a kotlós.

 

*

 

Fütyörészve, iddogálva hamar eltelik az a félóra. A suhogó füzesen túlról, a morotvás felől békakuruttyolás foszlányait hozza a szél.

A putriból éles, elégedett fütty.

– Zabi!

A zászlós befordul az ajtón. No lám; addigra minden milyen szépen elrendeződött. Az anyóka a könnyein keresztül mosolyog, és a sódart tapogatja; a felhevült menyecske is rendbe kapta magát úgy, ahogy, és most megissza azt a korty szilvapálinkát, amivel a szebbik főember olyan megvesztegetően kínálja. Társa a csöppséggel bizalmaskodik. Illendőképp, a másnyelvűek szertelen barátságosságával búcsúznak. – Nyanyka! Nyanyka! – veregetik a fogatlan ősz anyóka vállát, paskolják a menyecske tomporát. A zászlós még rájuk tukmál némi étolajat, szójababot, miegymást; csak a flaskát nem felejti az asztalon.

Ő cihelődik elsőnek. Leoldja a kézigránátköteget, sorra rántja gyutacsait, időzít; a háziak ügyet sem vetnek rá. A gránátokat tapintatosan lehelyezi az ajtó sarkában, sanda búcsúpillantást vet a nyelesekre, s azzal – (jojjcakát) – kifordul. Odabent a jelbeszédes nyájaskodásnak se vége, se hossza.

A zászlós füttyent. A tisztek előbukkannak; bekattantják a reteszt. Neki a füzesnek.

Somfavesszőikkel hárman a lecsüngő ágakat csapkodják. Már ott bukdácsolnak a morotvák zsombékjain, toronyiránt a reptérnek, amerről a vezérfáklya világít.

Dörrenés rázza meg a levegőt – egy pillanatra a kutyák is megfeledkeznek a maguk bajáról.

Tanyának, asszonynak, porontynak, ikonnak hűlt helye.

Az üresen tátongó csendbe betör az augusztusi láp éjszakazenéje, megemelkedik a békakuruttyolás.

– Jojjcakát!

Friss, vidám ballagdogálással, toronyiránt, amerről a reptér vezérfáklyája világul.

Ez a „jojjcakát kívánók” igaz története.

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

Ő volt, nem ő volt, Keve Tibor, vagy csak a hasonmása, egy másik, „belevaló”, kövér, jó humorú gyerek? Rebesgették, hogy egyszer megütötte a bokáját, de sohasem firtattam: majd elmondja, ha mondja – gondoltam. Még idáig nem tette. Miért éppen ő lett volna, ha egyszer nem mondta el? És különben is, őrizője vagyok én neki, igazoló bizottság, hogy én vakarjam meg, mi van a füle mögött? Tíz érvet tudnék felsorakoztatni amellett, hogy nem Keve Borci volt, de van egy tizenegyedik, elsöprő erejű érvem is: ő volt, nem ő volt – édes mindegy.

Ha nem ő volt, lett volna más: más tiszteknek más asszonyfelhajtója, csicskása, aki az éjszakai dorbézolás után diszkréten, az ajtósarokban „ottfelejti” a gránátköteget, és lerobbantja a sárputrit, hogy hírmondónak se maradjon holmi ostoba vászoncseléd, akinek eszébe juthatna, hogy panaszt tegyen a parancsnokságon… Akárki volt, bízvást számíthatott rá, hogy ő is, mint Valentinianus medvéje, a kiérdemesült Innocentia, hamarosan élvezheti a feledékenység áldásait, példás életű medve hírében, s elvegyülhet a többi medve közt – egy közmedve, aki a császár barátságával dicsekedhetett. De nála „rosszul jött ki a lépés”: hogy, hogy nem, a „jojjcakát kívánók” rajta vesztek egy kolhozmajorban.

Tényvázlat lett belőle.

A dolgot egykedvűen fogadta. – Megúszom a lefokozással – morfondírozott a kóterben, és a vállát vonogatta. Már csupán az késleltette a hadbírósági eljárást, hogy a két tiszt az utolsó pillanatban beöltözött SS-nek, s ezzel a zászlós maradt bajnak a hadbíróság nyakán. Maga is szorongó sündisznóállás volt ez a hadbíróság egy sündisznóállás közepén.

– Az ilyen szemét fráter, akinek a hadsereg becsülete semmi, majd gondoskodom róla, hogy elmenjen a kedve tőle, mit vigyorog itt nekem?! – A hadbíró remegő izgalommal randalírozott előtte. – Azt hiszi, megúszhatja a lefokozással, azt hiszi?! Aki a golyót sem érdemli! – rikácsolta. – Lebunkózni, mint a rühes kutyát!

Lepiszkolta a sárga földig, és kivégzőosztagot emlegetett.

– Van isten! – kiálthatták volna a kárvallottak, anyókák, parasztmenyecskék a túlvilágon (vagy a halott asszonyok harcoló férjei, fivérei ezen a világon – maguk is buzgó „jojjcakát kívánók” szerencsésebb lobogók alatt).

– Van isten! – kiálthatott fel a zászlós a fogdából kijövet, akit kivégzőosztag helyett hadifoglyok rendetlen menetoszlopa fogadott. Hamarosan beterelték ügyészével, hadbírójával egyetemben, hozzá hasonló orosz Innocentiák, hogy hátraindítsák Csernyigor, Zlatogor, Karagenda felé – Netovább-Országba.

A Színiakadémián „Kiskevélynek” titulálták – a túrkevei lelencház „Kiskevéje” volt –, a lágerben csak úgy szólították, goromba szeretettel: Teve.

A zlatogori hetvenezresből Tevével átdobtak bennünket a csernyigori hatezresbe – s ez már istenes volt.

Yankee konzervdobozból épült minden.

A sertéstelep alacsony, javarészt fedetlen óljait, fiaztatóit, kutricáit kitoldozták, felmagasították emberméretűre, és bádogsapkát húztak rá. Itt minden konzervdobozból épült, a parancsnoki barakk, a bányaigazgatóság, az enkávédés palota – a város. Új építészet keletkezett, új technológia; fogalmam sincs, mihez fogtak volna, ha azok az amerikai konzervdobozok nincsenek. Voltak szabadon kószáló félfoglyok – a magukéi: jámbor iparosok, akik erre az új „nyersanyagra” alapították életüket; voltak a mesterségnek művészei: illesztették, mint a halpikkelyt, toldozták, szegték, korcolták.

Tápszerek, gyógyszerek, amerikai csábok és bűvök, illatkábulatok, harisnyareklámok, lábigézetek, akkumulátorok, önborotvák, ajakrúzsok, autógumi-hirdetések; no meg a nagyja: a muníciósládák. Ordítottak a félbevágott amerikai betűk. Kultúrházat, pártházat, tűzoltótornyot, reterátot, vasútállomást!

Itt már istenigazában megérkeztünk a Konzervdobozokból Épült Országba.

 

*

 

Keve tatársapkát szerzett valahonnan, s abban járt. Lisztesmolnár-termete fejjel magaslott mongolkák és magyarkák – őrizők és őrizettek fölé; és királyi mélabúval forgatta Krisztus-szakállát.

Az órás Karcsai humoros disznó versei is nagy népszerűségnek örvendtek, de az ő műkedvelő kajdácsolása számba se jöhetett az „igazi művész” szavának fővárosi szárnyalása mellett. Ha elunták Ciberefülű Tódorka erotológiai tankölteményeit – a Szűz Álmát vagy a Kövér Nők Városát –, s valami nemesebbre vágytak, Kevét szedték elő. Hátát dögönyözték, belecsimpaszkodtak, hol zsarolták, hol kérlelőre fogták, s majd szétszedték a tésztaóriást. Persze mindenkinek megvolt a maga kedvenc klapanciája, monológja, haldoklási jelenete, hogy „bedobja” – amit hallani szeretett volna:

– Nadragulyevácot! Teve-eee!

– Teve! Poszpolyákovics Piciszlávból! A Zsizsomca Nagy Fiát!

– A Torzsalkodókat!

– A Kabálalibát. Teve-eee!

– A Gyorgyegurán Cinkáját!

– A Vedd-elő-dombrádat! A Vitézi Dalt!

– A Vesszen-a-király-éljen-Szent-Jedibrót a Jedibró Ház Romlásából!

– Zsizsomca! Zsizsomca!

– Mjásztiszlávból! Hős Igru Bánt!

– Poszpolyákovicsot! Csak azért is!

– Nadragulyevác Szávót! Teve-eee!

Nemzeti líránknak – huszadik századi Lamartine-jainkig bezárólag – nem volt olyan kobzosa, lantosa, regőce, igrice, akit ne követeltek volna rajta. Teve körüljártatta Krisztus-szakállát a fejek fölött, malacpislogással színpadias, „nyűgöző” tekintetet vetett a sertésfiaztatóra, az egész Konzervdobozokból épült Országra, és nagy tétován megkérdezte:

– Hát… Nadragulyevác Szávóból valamit, amire emlékszem. Jó lesz?

– Halljuk! Halljuk!

– Sodorjatok egy vastagot.

(Cigarettavalutában mérte.)

– Mit szaval a Teve? Hallgassatok ott hátul. Melyiket mondod, Teve?!

– „Jubilál Zsizsomca Népe.”

– Fogjátok be! (A szátokat, sok disznó parasztja ott hátul.) Kezdjed el, Teve.

Keve szokott pózába terpeszkedett. Rongygúnyáit bíbor szegésű paludamentumnak képzelve, fél kézzel körülkanyarította szenátori tunikáját, és babérkoronás fővel – földöntúli átszellemülten – rákezdett Nadragulyevác Szávó, az üstökös életű költő halhatatlan klapanciáinak valamelyikére.

 

…jancsipancsi atanáz fellobog az égre zászlóerdő nepofázz – áldása kísérje!…

 

A hatás leírhatatlan volt. Percekig hullámzott körülötte a taps, az éljen, a láger majd hogy meg nem zabálta kedvencét. Nem mintha nem ismerte volna mindenki, betéve, még nebuló korából, Nadragulyevác Szávó üstökös életű költőnk Összes Klapanciáit; de itt, távol az édes Netovább-Országtól – a mogorva, véghetetlen Netovább-Országban: itt mosolyos könnyeket csalt az arcokra.

– – – Ez az! Teve! Óriási! Még! Még!

– Poszpolyákovics Piciszlávból is! Valamit!

– Nem tudok!

– Hazudsz! Tudod mindet! Tudsz te mindent!

– Üsd a lovat dobra, király!

– A Pozdorja és Kajmóból! Tünde szól! A Kajmó nagymonológját!

– A Helység Buzogányát!

– Keschlejányka Keszkenőjét!

– A Poszpolyákovics dombráiból!

Teve fejedelmi, tengercsendesítő mozdulattal vágta el a zsivajt, s úgy jelentette be:

– Poszpolyákovics Piciszláv: „Zsizsomca Mezőin.”

– Halljuk! Halljuk! Óriási! (A szátokra ülök ott hátul.)

A láger lézengő, vasárnapi sokadalma mind közelebb ténfergett, és már lengyelek, románok, szlovákok – olyanok is összeverődtek a fiaztató körül, akik egy kukkot sem értettek az egészből, bár érezték, hogy Piciszláv (aki egy román favágó és egy szlovák bárónő meggondolatlan pillanatának gyümölcse volt, s csak később vette fel a nemzeti hangzású nevet), az ő váteszük is lehetett volna, ha több szerencséje van. Keve kissé megzilálta külsőjét, amúgy ripacsosan, a hatás kedvéért; babérkoronáját (tatársapkáját) lekapta, hogy összeborzolja haját, és kellő szilajsággal fogjon „legnagyobbjaink-közül-is-legnagyobb” Piciszlávunk e versdörgedelmébe. Ezt, Keve, félig szemlehunyva, eszelős vijjogással már nem is szavalta: hirdette –

 

…már két szíjjajja Göstöny száll indibindaja kruzsáll a Zeng pörözslőn: – Zsizsomca nagy fia!…

 

– – – Hurrá! Hurrá!

Majd agyonszorongatták szeretetükkel. Nem egy halállal eljegyzett, vízen-kölesen-skorbutos fogolytárs szemébe csalt könnyet Keve Tibor, valamelyik üstökös életű költőnk halhatatlan klapanciáival; s így ment volna ez, ilyenkor, estig, ha sötétedéskor, könyörgő, fenyegető emberséggel, a karolóról rájuk nem rivall az őr:

– Nú-ka!… Csort vazjmi tyibje…

Oszoltak hát, ki erre, ki arra széledt az amerikai konzervdobozokból épült barakkok között; és úgy szívták el, nagy ünnepélyesen, hazavágyó, emelkedett hangulatban: „közösben” a körbejáró PRAVDÁ-ba csavart, tölcsérforma cigarettát.

Ripacstehetségén és arany szívén kívül Kevének más egyéb kiválóságai is voltak, többek közt – a fél heréje.

Mármint az, hogy nem volt több neki. Ha erre terelték a szót, jó kedve beárnyékolódott, s mélabús szakértelemmel magyarázta bizonyítványát, hogy a másik hová lett:

– Elizé… kötőszövetesedett.

„Felszívódott, mint a Teve heréje.”

Szégyenkezve vette védelmébe a természetet, amely zsenge korában így kibánt vele. Százszor elkérdezték, százszor ugratták vele. Ő ugyan nem ugrott. Végül közmondásossá vált, olyan értelemben, ahogy a levesből hiányzik a hús. Valahányszor fentről megloptak bennünket, lecsíptek a bérünkből, az ételből kifelejtették a zsírt, vagy a vasárnapi szárított hal „ugrott”, keserűen legyintettünk:

– Hja! Felszívódott!

– Elkötőszövetesedett!

– Akár a Teve heréje!

S így, fél herén sántikálva hogy mi fűtözte szerelmi ellágyulásait, s hogy mivel tartotta jól tatárképű szeretőit, máig meg nem foghatom. Teve két ízben játszotta életemben a Deus Ex Machina szerepét – nem mintha az életmentés különösebb becsvágya lett volna, s nem mintha jómagam különösebben értékeltem volna megmentett életemet. Jó néhány bevetésben volt részünk, kivált a brjanszki partizánok ellen; terepfoltos ponyvahangárak, gallyakkal álcázott ütegállások körül töltöttük fél életünket – bitangul beletanultunk az álcázás tudományába.

Aki jól álcáz – életet nyer. Az álcázás olyan szenvedéllyé válhat, mint a bagó.

Addig álcáztuk magunkat, addig fedeztük, amíg Teve nyélbe nem ütötte a zsitomiri tábori színházat; én mindjárt mellévágódtam díszlet- és jelmezkerítő ezermesternek. Ennél jobb fedezéket már igazán nem találhattunk volna; fél évig tartott ez a gyöngyélet.

Másodszor a lágerben hozott vissza a sír széléről, amikor levert lábról a flekk.

Kijárogatott ő az új enkávédés sztanyica építésére, azzal a dicső ábrázatával; és a szép szál Krisztus-szakállú legényen megakadt az enkávédés nyomozónő szeme.

Jó lány volt ez a Galja – Tibor csak így emlegette –, feszes gimnasztyorkás, puha szájú, nagy mellű szovjet hadnagylány; s ugyan miért mondanék vagy tételeznék fel róla rosszabbat, mint amit tudok? Csak azért, mert az volt a mestersége – mert belecseppent az istenadta? Valami antiszemita hangulatkeltésnél egy mokány alezredesünk „szarevőknek” titulálta a lágerben nemzeti bizottságosdit játszó kereskedő intelligenciát; és Galja, becsületére legyen mondva, nem csinált nagy ügyet a dologból. Az öreget, az alest, a tiszti gyengélkedőből kicsapatta a szénre, az árulkodókat meg derekasan lehordta. Történetesen ez az orosz amazon a sztanyicaépítkezésen kiszúrta magának a mi Kevénket, és kikérte az enkávédés garázsba.

A garázsból konyha, a konyhából körlettakarítás lett, takarításból vihogás, ablakpucolás – ölbe ülés. Keve megtalálta Amerikát, de neki már nemcsak a bádog jutott, jutott abból is, ami a dobozban van, mielőtt a konzervet szétvágnák falnak. S így, hogy kegyenccé léptették elő, Keve leborotváltatta Krisztus-szakállát s most olyan volt, mint valami hízásnak induló Ifjú Sámson. Ki-kilátogatott a szénkitermelésre, és lajtos öszvér módjára megrakodva, hordta a fiúknak az aszpirint meg a vodkát, amilyen arany szíve volt:

– Nesztek a szajré. Vedeljetek.

Nem fogadott el semmit.

Néha megállt a szénhegy tövénél, és a szállítószalag dobjának zúgását túlharsogva, a közép-ázsiai hőségben verejtékező szittya szerecseneket Poszpolyákovics valamelyik királydrámájával örvendeztette meg. Lelkek istápja! A fiúk leálltak a lapátnyélre támaszkodva, ha jó volt az őr, úgy figyelték Netovább-Ország naplángú ege és égen vánszorgó csilléi alatt; még a tatár is tisztelte benne a hudozsnyikot, és tátott szájjal hallgatta – ha nem is értette – a fenséges zengzeteket a Bihom Bánból meg a Kökömnyei Vérferedőből, az előbbiből a menekülő Bán barlangmonológját („Magamba roskadék. Ez alja, kishitű pulyák elhagytanak.”), az utóbbiból a Trónvillongást („Félre, kákompilli had, bitorló céda cenk, fattyú s ripők.”) – mikor hogy. Keve megnyitotta szereptanuló memóriája zsilipeit, hogy csak úgy dőlt belőle monológ, dialóg, vegyest. És a Konzervdobozokból Épült Ország legközepén, a karagandai felszíni szénkitermelés hegymagas barázdái közt a völgyben, a szénvölgy legfenekén Netovább-Ország árvácska irodalma gazdátlanul lengedezett, mint égen a katáng.

 

*

 

És Keve már Izvesztyiját olvasott, törte az oroszt, bagózott, amennyi belefért. Megjelenése a reménykedést, az édes, otthoni Netovább-Ország híreit jelentette a rabszolgaemésztő, feneketlen Netovább-Ország közepén. Ismerte értékét, és híreivel gyakran fukarkodott.

Küldetést érzett a jámbor, és megnőtt a szarva. S micsoda istápja volt a léleknek – megtudni tőle, hogy hol áll a front! Ám ő, kijárogatókkal, vételezőkkel leereszkedőleg állt szóba.

– Nincs valami híred, Teve? – kérdezték sóváran a vételezők, hogy a nyáluk elapadt: – Valami híred, Teve, otthoni!… Nincs?!

– Volt, de…

– De…?!

– El-kötő!-szövetesedett – nyomta meg jelentősen a szót, szótagonként lekerekítve, és a bakancsa sarkáról a hegyére billent. Nem köti orrukra.

Ilyen ártatlanul állt bosszút Teve a fél heréjéért.

Tunyább kegyencet még nem hordott hátán a Föld, de hatalmasabbat sem a lágerek világában. Elmondták neki, hogy „a végét járom”, olyan cefetül legyengített a tífusz. Alig hallotta meg, szaladt, és tüstént elintézte Galjánál, hogy hozzanak ki soron kívül az épülő sztanyicára. A konzervbádogból eszkábált álompalota körül, a csernyigori vén tölgyerdő szélén egész nap a rendőri felügyeletes kitelepítettekkel lebzseltem, favágólányokkal, észtekkel, lettekkel, és oly iszonyúan magamhoz tértem, hogy nem találtam a helyem. Folyvást odahaza jártam, Netovább-Országban, álmomban, ébren; ez vett elő hát – a honvágy. Naphosszat a sztanyica vasútját kémleltem. Tátogtam szinte – hatalmasan, egészségesen és szerencsétlenül –, fuldokoltam, mint a szárazra vetett leviátán.

Már a mázolók „brigadírja” voltam, amikor lebukott.

Összeszűrte a levet egy csikóhalforma, nagy csontú litván lánnyal, ez a víziló, jó dolgában, azzal a fél heréjével. S még ha dicsekedhetett volna vele, a hódításával! De a kenyér volt a valutája a favágólányok közt a prostitúciónak; és Galjának sem az fájt, hogy lefeküdt vele, hanem amit odahordott neki az erdőbe. Ahol a szerelem feketepiaca bujkált, batyuzott és teregette portékáit, a lágerbordély, minden bokor alatt. A kenyér!

Az fájt neki, Galjának; s volt is gondja rá, hogy megemlegesse.

A csikóhalforma litván lány nyomtalanul eltűnt a fakitermelésről; Kevét még aznap bevágták a táborba.

Egy hét múlva rajta volt a flekk.

Meg is háláltam minden jótéteményeit tisztességgel, most, hogy én maradtam a sztanyicán magnak, hurcoltam neki, ami csak az enkávédés raktár körül az enyves kezem ügyébe akadt; s nem hagytam ki nagy terveimből… Fél esztendős hányódásunk, kalandos szökésünk az elutált Netovább-Országból – vágyaink Netovább-Országjába: micsoda leírhatatlan görbe történet! Én voltam a krumpliföldek hajnali dézsmálója; lopott holmik piaci vesztegetője; hamis „dokumentek” felhajtója; induló szerelvények kiszimatolója, én a szemfüles vasúti tolvaj. Tápláltam; dugdostam, ha ordított róla a hudozsnyik, én vezetgettem, ha cammogott, én korholtam, ha elsírta magát:

– Vissza akarok menni!

– Hülye!

– Mi bajom volt Galjánál? Jó dolgom volt.

– Szedd össze magad, Teve.

– Sose érünk haza. Őrültség. Legjobb, ha jelentkezünk…

– Szedd össze magad, barom. Hazamegyünk!

– „Haza”?! Tíz év Szibéria. Kevesebbel nem úszod meg.

– Azt a keserves… Teve!

– Átkozom azt a percet…

– Mondom, hogy hazamegyünk!

– Amikor hallgattam rád. Beugrattál!

– Beugrattalak?!

– Igen-igen. Be, be!

– Istenem, atyám, ekkora melák, és ilyen… ilyen szarjankó!

– Dubnovkában is jól benne voltunk a pácban. Ne mászkáljon a bazárba, akinek vaj van a fején.

– Van jó dokumented!

– Dokument?! Csak rád néznek, és kinyitod a szád. Konotopban is kis híja, hogy ránk nem hozta az enkávédét az a tatár.

– Ha megvárjuk.

– Ki tudja…

– Ha olyan hülyék vagyunk! Hogy megvárjuk!

– Ki tudja, hogy nem az lett volna a jobb. Ha lekapcsolnak.

– De megléptél! Nem léptél meg?!

– Simi, nem kellett volna.

– Ej, micsoda istenverése vagy. Ne kezdd megint elölről!

– Vissza akarok menni! Mi bajom volt Galjánál? Jó dolgom volt…

Így vezetgettem, cibáltam, korholtam lelenci testvéremet másfél ezer kilométeren át. Láncon – a medvét.

Kijevnél elfogtak.

Lerítt rólunk. Csak a vak nem látta, hogy szökésben vagyunk. Fél kopejkát nem adtam volna az életünkért, amikor belefutottunk az igazoltató gyűrűbe, a kijevi pályaudvaron.

De mert egy hazainduló fogolyszerelvény éppen kéznél volt, hátrainduló büntetőszerelvény viszont nem volt kéznél, hihetetlen történetünkön álmélkodva, az orosz praporscsik nagyot nevetett:

– Nú, ládna, ládna: pobiriszj! (Takarodjatok!)

És jópofaságunkért – bevágott a marhavagonba.

Fél óra múlva már úton voltunk.

Így keveredtünk haza mi ketten Kevével, a Se Vége, Se Hossza Netovább-Országból – a vágyak Netovább-Országába.

Csak épp kissé későn találtunk hazacsöppenni. Ünneprontó mamlaszformán. A helyezkedők addigra betöltöttek minden helyet.

A „tarhások” Szabad Vagány Szakszervezete leevett előlünk mindent, mint a sáskajárás. Lehetetlen szállásokon hányódtunk. Zsákutcahónapok farkascsapdáiban. Zsibvásárszerelmek átjáróházain ki-be. Újra itthon kornyadoztunk hát: ő hamvadtan, feladva mindent, én nyughatatlan erélytelenül.

S mindenünnen az a néma vád a civilek szemében, az a néma vád… „Ó, ti! Kiégett lelkek! Szeretetlen lelkek! Elsivatagosodott lelkek!” Azokéban, akik hét év helyett egyetlen hónapot kóstoltak a háborúból.

Ki! Kiégtünk.

Ha ez az. Nem volt többé a világnak olyan „irányzata”, tábori papja vagy hordószónoka, hogy frázisainak hallatára csak a szemünk is megrebbent volna.

A zlatogori hatvanezresben volt, aki letolta a nadrágját, és jéggé dermedve borult fel, mint a tuskó – még a megkönnyebbülhetnék is bennerekedt. A csernyigoriban a tífusz tizedelt… Ezek papolnak?

Valami finoman inaugurált, intézményesített gazság: ez a mindenkori „dörgés”. Eszmék ámokfutói, keretlegényei, mártír bolondjai? Afféle himpellérek; újra a mi jó bolond mivoltunkra spekulálnak, a mi bőrünkre: emberállomány, munkahadsereg, ipari tartalék, gyalogsági rezervoár…

Hogy hányadán állunk veletek, túl okosok!

Tudjuk, tudjuk! Mi! „Elsivatagosodott lelkek!”

Megátalkodott bizalmatlansággal méregettük a zászlódíszbe öltözött rompályaudvart; és enigmatikus hallgatásunkkal – „lágerpszichózisban” – még társainkon is túltettünk. Kivált mi, lelencek.

Egész nap csak kerülgettük a szűrőtábor kerítéseit. Káromkodni jártunk oda. Csak elnéztük, „mi megy”. Kezdtük érteni a dörgést.

Ragadozó falánksággal vetettük bele magunkat az itthoni életbe. Körös-körül a muskátlival álcázott, kicsinosított romok közt a boldogságtól megdicsőült fiatal párokat láttunk, lótást-futást, bősz családalapításokat. Azt, hogy idehaza semmi sem változott: a berendezett életű emberek lelki állványzata sudáron áll.

A miénk nem. Összeomlott lelenci lelkek voltunk – eleven romok.

– Krisztusát annak a keserves… te, Bori! Palira vesznek ezek, öregem: palira!

– Hát… akár fellógathatnánk magunkat.

Ő a maga összekoldult holmijaiban, én a komiszból átcsináltatott civil kaftánomban. Átkozottul hatottunk, nézhettek pojácának, madárijesztőnek, mindennek. Egyében nem is lehetett, azon kezdtük, amin a legtöbbünk: a „lebőgésen”.

– Hát mi aztán iszonyúan lebőgtünk, te Bori.

– Le.

– Rápipálunk?

– Rá.

Bori szűkszavú volt; ez nála a végveszély jele.

– Mikor kezded a színészutánzatokat a Vidám Parkban?

– Ma.

– Nem is mondtam. Találkoztam Csiger Csibivel meg Ludi-Dudival. Mondtam?

– Nem.

– Öregem! Egy éve már, hogy hazajöttek. Azoknak már rendben a szénája.

– Hja!

– Sebaj, Bori, sebaj, a Krisztusát annak a keserves…!

Ha valamelyikőnket, akkor is csak engem lehetett volna megvádolni – nem szeretetlenséggel, csupán e káini irigységgel: embert öltem volna egy uncia boldogságért. De Keve Borciról azt, hogy sivár, hogy szeretetlen lélek – hát ezt nem, ezt soha. Borci élt, halt, majd megveszett Mártikáért.

Borci aranyszívű medve volt; Boriska divathüllő. Mártika féléves lehetett, amikor törvényesítették. Megesküdtek, hogy elválhassanak.

Keve nem ugatta elég szépen a Holdat: abból sakálordítás lett hamar, lelencek sakálüvöltése. Az akadémián is, emlékszem, cefetül ugratták a lányok, talán mert kíváncsivá tette őket Keve titokzatos fogyatkozása – a fél heréje –, mert mindenütt kipattant a híre, mindenütt elterjedt. És ő, azzal a kikosarazott lelkével, folyvást asszonyról, kisbabáról ábrándozott.

– Ó, a Bora!

Boriska úgy futott össze vele, hogy félig elgázolta: szinte maga is meglepődött hódításának romboló hatásán. Kevének ő volt az Örök Női, az ő Boráját látta, ha felhősen borongott, s ha verőfényesen ábrándozott – bevillázó lábának vad szorítása s húsevő szipókája nem engedte el soha.

Borának hol „cisztája”, hol „miómája” volt, hol a Piros Király vendégeskedett nála – de csak Borci számára. TÁRSASÁGBAN VAGYOK – fogadta Borcit az üres lakás, egy odafirkantott cédulával; vagy csak: KÉSŐN JÖVÖK, NE VÁRJ HAZA. Mindig várta; sohase jött. Csak harmadnap telefonált, vidékről, vidám hangulatban. Bora a fekete harisnyás géppuskaláb mozgalmas életét élte, és örökké nyoma veszett.

– …Az én Borám!

Átette, mint a hangyasav, ez a vékony, csupa gerinc, erotomániás gyorsfutó, azzal a divatosra mélyített műhanggal a torkában: félig eltanulta, félig agyoncigarettázta. Öt helyett füstölt, tíz férfi helyett lumpolt. Így vezette be.

Ez a menyétasszony uralkodott érzékein, aki Keve aranyszívét sohasem érdemelte: „az ő Borája”. Csakhogy ez a számító, nagyra törő menyétasszony, ez a Senki Borája valóságos vállalkozás volt, többek üzleti vállalkozása: szívrablással foglalkozott kicsinyben és nagyban.

A bíróság a csöppséget az apának ítélte; Bora, a divatos dizőz, az „ő Borája” pedig – a férji kölönctől szabadulva – tüneményes karriert futott be bukmékerek, hadiüzemi cégvezetők, katonák (utóbb magas rangú német katonatisztek) közt, abban a világban, amelyben valósággal űzték ezt a dögkultuszt, s egymás közt „isteni dögnek” titulálták. Boriska – „die Borischka” – tanulékonynak bizonyult, belenőtt új társadalmi osztályába, és átvette a szívdögleszek életstílusát; ehhez természetesen az is hozzátartozott, hogy ő „azért jó lány”, és ha kislánya iránti viharos érdeklődései megritkultak is, időről időre küldött Mártikának – Lenkice néni címére – pénzeslevélben némi pénzmagot.

De amint ez nagyvállalatnál néha megesik, nem mindig volt pénzmagja. Mártika többfele hányódott, eleinte ennél a Palotatéri Lenkice néninél, aki sok ilyen Bora-félének volt mindenes barátnője és fogadott nénje: csupa olyannak, akiről az utcai járókelő álmában sem gondolná, hogy pénzzel megkörnyékezhető – nem hogy árfolyamát számon tartaná.

Olykor-olykor, ha külön céljai voltak, Boriska benyitott az előkelő Kozlonceszlavszcinszky téri kalapszalonba az első emeleten; és kacsintós vészjelmosolyával a lányoknak, úgy állt meg a küszöbön, mint az eleven felkiáltójel. Irtó zavarban.

– Jaj, Lenkice, Kisanyám. Irtó zavarban vagyok. Nem tudnál valakit, Lenkém?

Lenke mindig tudott valakit, aki már látta a dizőzt befordulni a márványkapu alatt, elismerőleg megállapította, hogy „isteni dög”, és elrebegte Lenkének erszénye vágyát. Lenke a telefon után nyúlt, s míg tárcsázott, hátraszólt a játékosan billegő Borának:

– Pedig tudod, mennyire nem szeretem, ha aprópénzre váltod magad.

– Jaj, dehogy, Lenkém, tisztára hülye eset.

Hát ő aztán igazán nem. Ő?! Végszükség esetén, ő. Csak ha pénzzavarban.

Másfél óra múlva, kihevülten, mielőtt a hálószoba aranygombos, intarziás ajtaját bekattantotta, bankót csúsztatott a tiltakozó Lenke kezébe:

– Ne, Lenkém. Vigaszdíj a huzatért…

– Eredj már, Bora!

– Ezt a húszast Bébának. Dugjam a zsebébe? Igazítsátok meg a kalapomat.

Bár Lenkice néni amúgy sem a kalapszalonból aratta a nagyját, hanem ismeretségeiből: kijárásokból, szolgálat alóli felmentésből, alhadnagyi vonzalmakból. Hanem egyszer annak is elkövetkezett a böjtje. A háború lélekharangja megkondult az „utódállamok” fölött – ahogyan a Balkán politikai mozaikját nevelték (s már egyre kevesebben emlékeztek rá, miért). De Boriska jól lefölözte az eszeveszett rongyszedést, és a száz katonaautón megtett ezer kilométereket ügyesen kamatoztatta. Ha akarja, átvezényeltetheti nyugatra – írta Keve Tibornak; s a volt férj, a zászlós, ölében a Bora levelével, hamuszürkén és erőtlenül gunnyasztott a priccsén, mintha kiment volna belőle minden élet. Mire Bora fölött átcsapott a front, „az ő Borája” már mint a tisztességig kitombolt, feddhetetlen úriasszony és tisztfeleség várta vissza vezérőrnagy férjét, Helmuth von Groebent az amerikai fogságból. Borischka – die wunderhübsche Ungarin – addigra már törte a magyart.

Béba néni ősmasamód volt Lenkice néninél, babaruhavarrós, igen jó néni, és irigy rajongással tekintett fel Boriskára: ez a Béba néni kényeztette Mártikát magánszorgalomból, azon a címen, hogy „rendre szoktatja”. A szőnyegbombázások idején Lenke néni egy alkalommal felszaladt a pincéből a kendőjéért, és többé nem jött vissza.

Mártikát az óvóhely fogadta be senki gyermekének; mikor előmerészkedtek a pincékből, már a harmadik szomszédnál alkalmatlankodott. Hétéves korára az elvadult, koravén kislányon beteljesült az apja sorsa: visszalelencesedett, mintha apja, anyja sohasem lett volna – ahogyan ez már az apja után családi hagyomány. Egy szép napon azután az irgalmas Béba néni jelent meg érte. Összeszedte hát babáit, és elvillamosozott vele.

Béba néni volt a jó Lenkice néni ingóságainak önkéntes letéteményese, többek közt Mártikáé is. De Mártika nem tekintette magáénak Béba nénit: ő senki gyereke.

A hosszú, dületeg hamzagárdi ház hátával a Gyalomszegi útra nézett: kerekes kút, liliputi fészerfilagória; virgácsforma fák száradottak udvarán. Itt cseperedett Mártika a Harangöntő úti koldusnépség törpe kalandoraival egyetemben – ő uralkodni vágyó, tüzelő szemmel, némán, amazok bőgve, ordítozva. Egész had kölyök nyüzsgött körülötte. Ha postást láttak, addig ordították, amíg el nem tűnt:

 

ki a bácsi kiabálj ki a bácsi kiabálj

 

Ha a Gyalogmáj téren portyáztak, a dinnyesoroknál vagy a zsákjuk előtt üldögélő asszonyok között – ezt, mint a szélkelep:

 

ki a kofa be a pofa ki a kofa be a pofa

 

Egyszer a banda, eleven lármakereplőivel felkerekedett és kivonult a Libatopi Lápra. Mártika csak harmadnap került meg: pecáztak, békaporontyokat fogdostak – kosztot „csórtak” a fiúk –, s mondják, a lány majdnem beleveszett, amikor a nádasban felborult velük a csónak.

Mártika senki gyermeke volt, vadult, vadult, és a mozira húsz fillért kéregető kölyökbanda már puhatolódzott nála, hogy nem csapna-e fel tanuló tolvajkának. A kóborélet, a „hivatás” küszöbén titkolódzó gőggel gondolt a kecsegtető kalandra; és a Harangöntő út virgácsforma fái alól oly zendülő haraggal méregette az egymásba házasodott felnőtt világot, mintha minden pillanatban kikiálthatták volna a lelencek világforradalmát.

 

*

 

Keve sírni szeretett volna, amikor megtudta; úgy érezte, későn érkezett…

Mártika lebukott.

Szatyrokból erszényeket lopkodott a kölyökbanda, ügyesen az üzlet papírkosarába hajigálták, este meg kihalászták. Az ócska tolvajtrükk csődöt mondott, rájuk húzták a redőnyt. A fiúk tagadtak; Mártika vallott. Másfél kiló pótcsokoládét találtak nála, csak úgy dőlt a kötőjéből; a meglopott proletárasszonyok visongva estek neki a kölyköknek, a rendőröknek csak nagy üggyel-bajjal sikerült a félholtra vert gyerekeket kiragadni karmaik közül.

Mártikának csupán a képzelete szertelenkedett; de őt magát finomabb rostokból szőtték. Teljesen összeomlott. Visszavágyott az árok innenső oldalára, az ellentársadalomból a társadalomba. És amikor egy lisztesmolnár-termetű, vadidegen, könnyező bácsi jelentkezett érte, Mártika kislányos felfohászkodással kéredzkedett az ölébe; és a húszfilléres lelenci létből kiábrándulva, sírva bizonygatta magának, hogy apukája van.

Borci a gyermeket otthagyta Béba néninél, ahová maga is költözött; és a soha nem látott apuka – összeszedve egész bocsnyalogató medveszeretetét és minden pojácatehetségét – csakhamar belopta magát Mártika szívébe. Nem szavalt, nem léháskodott, s melegvíz-feltaláló bölcsességeit is abbahagyta, ha Mártikára terelődött a szó: olyankor mintha szentélybe lépett volna. És ő maga jóllehet vedelte a szeszt, és undorodva fogadta el kibontakozó karrierjének borítékolt pénzeit („csak Mártikáért, hogy neki mindene legyen”) – ha róla beszélt, ünnepi komolyan sejtetni engedte, hogy Mártikát a legtündökletesebb, a leggondosabb valláserkölcsi nevelésben óhajtja részesíteni.

Éppen születésnapja volt, amikor utoljára náluk jártam. Mártika az ajándékait vette számba.

Borcinak jól hoztak a színészutánzatok, már a minisztérium is felfigyelt rá; a két szobát pazarul berendezte, és úgy járatta Mártit, mint egy grófkisasszonyt.

A kislány hiú volt és cincáskodó; fintori pofákat vágott a tükörből – felém, és évődő csintalanságába némi kacérság vegyült. – Anyja vére – súgta Borci; de a hamzagárdi presbitert megszégyenítő szigorú képpel (a tükörből) nyomban megrovólag tekintett Mártikára. A gyerek egy ideig hamiskásan farkasszemezett, majd tűszúrásnyi, viháncos kaccantással előrevágta a fejét, hogy ölébe borult a haja; azzal – tölcsérező mozgással – huncutul körülgörgette fejecskéjét és hátranyújtakozott.

– Nézd, még hátrabukik. Mártika, Mártika! Nem lehet bírni vele.

A kislány feleletül körülperdült a szobán, és elégedetten, a jó kuckó érzetével az ölembe fészkelte magát.

– Bepiszkolod Simi bácsit. Márti!

– Jól van, picim, csak maradj.

– Simi bácsi, súgok valamit.

– Súgd.

A szemét rajta tartva apján, egy ideig várakozott.

– Istenem, ez a bolond gyerek! – indult, az ajtónál feledkezőben, Béba néni, aki Mártika árnyékául szegődött. – Hogy ez mindenkit megbabonáz!

– Te ne hallgass ide, Apu!

– Jó, jó, csak titkolódzzál.

– Súgjad, picikém!

– Simi bácsi!

– No?!

– A néger babámat Puminak hívják, a Bubit meg, a jegesmackómat Bubinak.

– Óriási! És?!

– Bubinak nem lehet babaruhát varrni, mert neki nem lehet. Olyan nagy. De Puminak Béba néni varr babaruhát.

– Igaz, Béba néni? Varr a Puminak babaruhát, ahogy a Mártika mondja?

– Varrok én, kisaranyom, csak azt nem tudom, miből. Akkora babának.

– Még meg sem köszönted Simi bácsinak, már a ruháján járatod az eszed. Márti! Köszönd meg a néger babát.

De Mártika addigra, mint a csík, lecsúszott az ölemből; a pamlagon nagyság és rokoni kapcsolatok szerint sorba ülteti babáit, és úgy magyarázza a hét babának, milyen szokásokat és életrendet kell követniük, ha nem akarnak kikapni.

– Hát az új mackód? Azt is muti, Mártika.

Márti a fehér gyapjas, óriás jégmackó mellé telepszik, karcsú lábszárát hanyagul elveti mellette, és átöleli a mackó esetlen derekát. Jégmackó hasa mint a dob; két gombszeme közt oktondi módra nyújtogatja orra pamatát, a feje jó háromszor akkora, mint a gyereké – az apja ajándéka. A szörnyeteg medvebocs jóval nagyobb Mártikánál.

– Nem félsz, hogy megesz?

Istenem, ezek az ostoba felnőttek, a maguk barbár fogalmaival, ha betörnek a jégmackók szelíd birodalmába. Még hogy „megesz”? Feleletre se! – – – Mártika méltatlannak talál. Az apja a szemét nem veszi le róla.

– Hogy ízlik neki az iskola?

Keve néma kézmozdulattal jelzi, hogy Mártika a csodák csodája. Megtiszteltetésnek veszi az iskola, amelyet kitüntet: ő Milka néni bálványa és Ilka néni szeme fénye. Csak hát az az egyszeregy!… az nehezen megy a buksijába. – De máskülönben…!

– Mártika!… Márti-iiii!!!

– Hagyd, Borci, hadd játsszon.

– Ha mondom! Mi dolog ez?!

– Márti! Apuka szól – rebbenti fel Mártikát a játék álomlátásaiból Béba néni, félig behúzva már az ajtót, a kilincs még a kezében.

– Idejönni!

Mártika lecsusszan a magas pamlagról, és habruhácskáját előresimítva, illedelmesen megáll az apja előtt; de loppal, durcásan idepislog.

– Márti! Milyen verset tudsz?!

– Most nem. Ne, apu-uuú!… Hadd megyek.

– Azt még megtalálod.

– Hát ezért hoztam neked néger babát?

– Hát ezért hozott neked Simi bácsi néger babát?

(Lám. Amilyen a szőrös szívű felnőtt. A szög a zsákból.)

– Nos? Mondj egy versikét Simi bácsinak, picim.

Nem lehet kibújni. Mártika megszeppenten kérdi:

– Melyiket?

– Amelyiket akarod.

– Egyiket se tudom.

– Próbáld. Ne könyörögtess mindig…

Mártika egy sóhajjal megadja magát – legyen. Valami pántlikát huzigálva a tenyerében s derekát ütemesen ringatva, hosszú strófákon át, rázendít a jól ismert rigmusokra. A nagyok dolga, ők rejtették rejtvénybe, ők fejtsék meg; s lám, még az arcuk is belegömbölyödik, ahogy nekiadják magukat a vershallgatásnak:

 

…jancsipancsi atanáz fellobog az égre zászlóerdő nepofázz – áldása kísérje!

 

Némi memóriazavar; orrpiszkáló szünet.

– No mi lesz? Tovább! Ne piszkáld az orrod, mert a kezedre verek.

– Apu nem tudom.

– Mi az, hogy „nem tudom”?!

– Nem tudom.

– Nem baj. Gyönyörű volt, Mártikám.

– Olyan nincs! Akkor azt a másikat.

– Hagyd, Borci. Ne kínozd.

– …Melyiket másikat?

– Ej! Tudsz te még!

Mártika fél szeme már a jégmackón.

– …A Zsizsomcát?

– Azt, azt!

Isten neki. Előbb a címét hirdeti, némileg merengőn: „Zsizsomca Mezőin”; s azzal, gyermekhangján ütemesen riogva, hőslelkesülten darálja: „Véráz a dölyh Zsizsomcán – legend a Nadraguly…”

A cinkosa vagyok egészen. Értelmét fel nem foghatom, már csak magával ragadó ütemére döccenek-pöccenek valamelyik üstökös életű költőnk, Nadragulyevác Szávó vagy Poszpolyákovics Piciszláv halhatatlan klapanciáinak:

 

…már kél szíjjajja Göstöny száll indibindaja kruzsáll a Zeng pörözslőn: – Zsizsomca nagy fia!

 

– Órrriási! Márti! Színésznő leszel!

– Ha még le nem törték a gerincét. Majd akkor.

Mártika figyelme megoszlik a jégmackó és a születésnapi torta közt, amelyet Béba néni időközben behozott.

– Vágjon Béba néni a gyereknek egy szeletet.

– Hogy ez a Márti! Hogy mit tud! De honnan szedi?

– Egy szeletet mondtam.

– Hol tanulja? Tőled, Borci?!

– Ugyan. Milka nénitől, az iskolában.

– A kommunista iskolában: ilyesmit?!

– Hát. Csodálkozol?

– Elképesztő. Hihetetlen.

– Hja, öregem – oktatott ki Borci –, jegyezd meg, Simi. Csak az idők változnak. A klapanciák soha.

Men, some to bus’ness, some to pleasure take, But every woman is at heart a rake.

POPE, Epistle II., To a Lady

Verderber tata aznap asszonytisztelő és asszonymagasztaló hangulatban volt; Keve Borci vágta őket, mint a répát.

Tibor már kora reggel, kapunyitás előtt beállított a színházba: engem várt. Várt, mint a Messiást, de mire megjöttem, elfelejtette, amit akart; most ott heverte ki részegségét az összegöngyölt lógókon, fejét a fal melletti jutarakásra támasztotta, s hol elszenderedett, hol tertulliánuszi haraggal, nagy óbégatva csepülte egyetlen vigaszunkat e siralom völgyében, ezt a „szennycsatorna fölé emelt székesegyházat” – a nőt.

– Gyűlölöm még a fajtáját is, nem hogy az ilyet. Mi az ilyen? Díszhüllő! Csillámruhába öltözött kloáka! Az ilyen! És mi, mi bűzhödt, dögkedvelő, dögevő férfiak, mi!…

 

ó hogy szerkesztjük őket – a geometriát melyet az ámbra nőtest sudár dorombja ád

 

(Tevének alighanem valami nézeteltérése volt egy Vidám Park-beli éjszakai pillével, dehogyis Borischkára értette, Borischka tiszta lényére, akit változatlanul imádott.)

– Húskelepcék! Ezekért! Mit meg nem tennénk!…

 

arányos trónt alájuk – Nap Hold megálljanak! – eszeljük mint a hályog alatt a babra vak

 

– „Babra, babra!” Majd kibabrálok én veled, ha abba nem hagyod – röhögött rá Ludi–Dudi, rajzpálcájával a fizétertermetű Keve felé bökve: – azt a nyebabraveci vakapád!

De ő nem zavartatta magát, és tovább idézett kedvenc Phynabentius Rodilarduszából, a költő „Ágyban, párnák közt” című szonettjét, mely a szerelmi kínkeserv kvintesszenciája volt:

 

ágyán körülremegve belétemetkezünk szigonnyá szétmeredve a Nap a Hold letűnhet míg él és létezünk: szerkesztjük ketrecünket

 

– „Belétemetkezel?” – kottyant közbe Csiger Csibi –, hát dísztemetést ne rendezzünk neked?

De Teve tovább folytatta, emelkedő prózában:

– Húskelepcék! Eleven ketrecek! Esküszöm, ha még egyszer egy nő megkéri a kezem, előrántom a pistolom, és a boldogabbik végével… durr bele. Mint a rühes kutyát. Ha kedves az élete! Úgy éljek!…

– Hüccs ki! Eleget szavaltál, aludj, ha kedves az életed – horgadt fel Ludi-Dudi a mozitranszparensen, amelyen légy módjára mászkált (a KAFFKÁZ RAPSZÓDIA emeletes plakátja volt, az énekelve-mosolygó üzbég férfisztár nyálfényes foga akkora lehetett, mint egy szoba). – Csak ne meregesd rám olyan mérgesen azt a másnapos, bazedovos szemedet.

– Mi bajod a szememmel?

– „Babra vak.” Idióta fizéter, szaval itt összevissza; maholnap minden társbérletet kihízol. Majd meglátogatlak, ha kiterítenek a vigyorgón, hogy mekkora a májad, öregem –

– Mi bajod a májammal?

– Igazad van, ilyesmivel ma már nem is boncolnak. Májmegnagyobbodással. Nagy ökör vagy te, Teve.

– Fogyózni kezdtem, holnaptól kezdve nem iszom. Ha tudni akarod. Különben sem hozzád beszélek, Ludány.

– Hanem? A hadnagyodhoz, hogy sértegesd a szép menyasszonyát? Igaz is, mit szapulod a szegény nőket, te tán nem anyától lettél?

– Nem.

– Fal felé, és vágd be a szundit, Teve. Elég a jóból.

Keve fizétertermetével meglendült a lógókon.

– De a kutyaúristenteremtésit, olyat mondok, hogy…! – Hanem amilyen ingerülten csattant fel, olyan hamar ejtette ki: félúton kiejtette mondókáját az eszéből, s karja is lehanyatlott. – Áj, váj, fiúkák – legyintett vizilóásítással, és tépdesni kezdte a kócot, mert nem tudott meglenni rágnivaló nélkül. Már azt hittük, lekoppan a szeme, s nincs több őbelőle; tévedtünk: most jött a nagyágyú. Zákányos undorát elméletbe, politikai programba foglalta; és az örök részegek (mindig józanok) megvilágosultságával – szesztestvéri méltóságában mutatóujjával a mennyezetre bökve – Keve a nőnem tudományos ócsárlásába fogott:

– Simikém, te nem is hiszed, ti el sem tudjátok képzelni. Hogy milyen lángelmék a nők, ha arról van szó, hogy érzelmeiket összeegyeztessék érdekeikkel. Hallottatok már békakuruttyolást? A pénzedet csak a józan szimata jelzi, de máris becses személyedtől mámorosodik, a kuruttyolása pedig egyenesen a fenekednek szól. Kilóra, te, kilóra! Kimérik magukat. Becsomagolva postára teszi magát, a reggeli postával az ágyadba hajíttatja! Simi! Hazudtam én? Hazudtam én valaha életemben?

Aki akarta, hallgatta, aki nem – nem. Atyailag odaszóltam:

– Nyughass, öregem; aludj vagy eredj ebédelni, mondd, hogy írják a számlámra. Majd elnyelsz mindnyájunkat, akkorákat ásítozol.

– Igazad van, Simi. Nem várom meg, hogy kirúgjanak – tépelődött megbántódva, azzal, hogy rögvest úgy, de úgy itthagy, mint (verderberi szóval élve) „Szent Pável az olehájokat”. De csak a fal felé fordult; és a fejét a karja vastagjára rálógatva, békésen nyálazott.

Verderber bácsi viszont ebben a fancsali képű őszies borzongásban – azon pirospozsgásan, dupla tokásan – a Vénemberek Nyarát ünnepelte.

Szerette ezt a szeptemberbe ojtott áprilist, a sírónevető képét az égnek. Hol a Nap kergette az esőt, hol az eső szűrte el a napsütést; és verőfény és szélhordta záporcseppek annyira összekeveredtek, hogy nem lehetett szétválasztani.

Partvisra emlékeztető, péklapátnyelű lancsafterecsetét szigony módjára markolva vitte, mintha ő volna a neptuniális őselemben ringó Vizek Fejedelme. Egy maga konfundálta keringő dallamára (mely dúdolatúra az egész valcerirodalom napsütötte csapadéka volt) Verderber tata aprókat csosszantva lejtett, s úgy közlekedett mindenhova álmatagon, félig táncolva. Akivel madarat lehet fogatni, ahhoz nem tanácsos hozzászólni, mert harap: ilyen fából faragták Verderber bácsit; ő mindenkihez szólhat, de hozzá – senki.

– Min vidultok, lányok? – szólítja meg a szobrászműterem érdemes oszlopait, jelesül Hudéber Zsigreuszt, Berszerker Benignuszt és Engyel-Bengyel bácsit, történetesen hátba veregetve sorra mind, s ily játékos nevekkel illetve őket, noha „lány” egy sincs közöttük: – Huncuskák, min vidultok, madárkáim?

Berszerker Benő egy papírlapot tartva s a másik kezével magyarázólag püpörítve, csippentve hozzá – csak áll, csak áll; míg pajzán hallgatósága karba fonja a kezét, és hamiskásan mosolyog.

– Mi az, pajkoncok, hadd halljam én is! Rajta, fiam, rajta! – pártolja Verderber bácsi és vállon öleli. Benőke kéreti magát, bár alig várja, hogy bökverseit kibökhesse; s előhozakodik az elsővel:

 

Itt nyugszik Ildo Humájer Bűzlik tőle föld és ájer.

 

– Bruhaha! Azt a retyezáti, a Hu-hu-hu-humayer sírverse!

 

Itt nyugszik Siegmund Hudéber Kereszt alatt egy kis héber.

 

– Ahahaha! Zsiga-Biga! Te didó! Meg kell zabálni!

Verderber bácsi eszményi közönség, kivált Vénemberek Nyara idején. Zsiga bácsi hálásan, testvériesen hahotázik, jóleső érzés, hogy ilyen szeretettel „lezsidózzák”; a hangulat oly emelkedett, hogy a „lányok” vállon ölelik egymást, és gyűrűbe fogják Benőkét, aki különben nem merné vállalni a szerzőséget; még az egyébként mogorva Bengyel bácsi, mindenes-ősszobrász is jámborul tűri, hogy belékaroljanak.

– Halljuk! Mondd a következőt!

 

Ez a sírdomb nem Stromboli Itt nyugszik Birizga Boli.

 

– Marhajó! A Virizlay, nahát, ha ezt hallaná! – törül a szemüvege alá Verderber tata, hogy könnyeit felszárogassa. – Fújjátok el neki! Tovább!

 

Mirza volt: se szűz se szajha. Ha van isten – nyugosztalja!

 

– Ujjujju! ühühü! Jó lány az, te! – veszi védelmébe gyöngyöző nevetéssel a leányt Verderber bácsi, szivarjának többször mellégyújtva: Fattyasovszky Mirzát, a festőműterem még zöldecske menádját, aki jobb a hírénél, de rosszabb hét ördögnél. – Hát te, ecsém?! Magadról nincsen? – böki köldökön Berszerker Bénit.

– Van, de illetlen – irul-pirul nagy álszemérmesen a szerző; és már szemével a strófáját keresi.

– Elő vele!

 

Itt nyugszik Benő Berszerker. Még feláll, de már fel nem kel.

 

– Ne folytasd! – hápog Verderber bácsi, jókedvében fulladozva – uhahaha! Úgy vagy vele, mint az egyszeri vadász, komám!

– Hát az hogy volt vele, Nándi bácsi?

– Ha volt puskája, nem volt szerencséje; ha szerencséje volt, nem volt puskája; ha meg szerencsével járt, meg a puska is vele…

– Akkor…?!

– Éppen vadásztilalom volt. Hehehe. Benőke, ahogy így megnézlek, az orrod után ítélve. Uhahaha! Mi?! Zsiga!

– Hát igen. Nem is tudom, mit esznek rajta a nők – kontrázik Zsiga bácsi, ad spectatores mozdulattal.

Benő hálásan pislog, hogy ki-ki tanújelét adja enyhülékenységének: látnivaló, a szerző önmagát sem kíméli.

– Hát én? – böki oldalba furdancsmozdulattal Verderber bácsi; már őneki ilyen kópé kedve van Vénemberek Szaturnáliája idején: – No hékás! Ne mondd, hogy rólam nincsen!… – Benőke némi habozás után újra kibontja az írást, és elszántan suttogja:

 

Áhítattal hugyozd vándor: Itt nyugszik Verderber Nándor.

 

– Hu-hu-hugyozd! – Verderber bácsi örömében akkorát csap a felemelt térdevastagjára, hogy olyik fiatal megirigyelhetné. – Egyem a lelkedet! „Áhítattal hu-hu-hugyozd!”

De mindjárt szája elé is kapja kagylóformán begörbített tenyerét (s azt is inkább csak turpisságból, mint komolyformán); mert az éktelen hahotázásra azok a kíváncsi Mobrelopszky lányok őrizetlenül hagyják közveszélyes üstjeiket, és settenkedve mind közelebb, közelebb lopakodnak, hogy hátha elcsípnek egy legzsírosabb falatot a vastagjából.

Csakhogy Verderber bácsi hátrafele is lát.

– Nézd már, nézd! Hogy mint a keselyűk!…

(Ugyanebben a szent percben prédikálta odaát a szomszédban Teve, két elszunnyadás közt: „Figyeld meg, Simikém. A nőt sohasem furdalja úgy a lelkiismeret, mint a kíváncsiság. Nem mondtam, hogy jószág, se azt, hogy asszonyi állatnak lelke nincs… mit bámul úgy rám, Mirzácska, mint a bornyú az új kapura, magához beszélek? Nem magához beszélek… de azért tudnék ajánlani valami újmódi rabszolgaságot a maga fajtájának. Csecsemőkortól kezdve, mind. Láncon. Rabszolgakaszárnyába! Istállóba velük, is-tál-ló-ba!” – – – Ma igen haragudott a szépnemre.)

Lobremopszky Marát tetten érik: ő hallótávolában volt Benőke trágár rigmusainak.

– Marikám-Barikám, no nézd, a szép markotányosné mindenedet! – csodálkozik rá őszintén táguldozó szemmel Verderber bácsi, és úgy rábámít, hogy a mandulaszemű Lobremopszky Mara önkéntelenül is végignéz magán, és lesimítja kötényét, ugyan mi van rajta olyan csodálnivaló. – De furaformán áll a köténykéd… lányókám! Tán megpetéztek?

És a vihogó hátvéddel mögötte, elindul a szép Marácska felé, akit hallgatózáson értek.

– Az, meg. A maga esze tokja, az a piszkos. (Még hogy „megpetézték”!) És Marácska kreol arca karmazsinra változik. – Béni, hogy nem sül ki a szemed, ronda cinkos bandája: rólunk, mi? Folyton minket tárgyaltok, mi?!

Humayer Ildikó pártaktíva jelenik meg az ajtóban; ámbrafelhője még az enyv sakálketrecszagán is áttör. Hangos nevetés fogadja.

– Nem téged tárgyaltunk, fiam, hanem mást. A dekorációt. Mikor én gumibugyiban jártam, mint te, nem kotyogtam bele a nagyok dolgába.

E szelíd dorgatórium után titkos kedvencét, Mobrelopszky Irént veszi faggatóra; Irénke már szökne vissza enyves üstjeihez, de ő, jobbjában a verderberi Nagy Lancsaftert lógatva, bal tenyerét a szép nyakú medaillon-madonna tarkójára teszi.

– Szrülülü! Szöcskemadár, szoknyamadár, hova szöksz, kicsi sülthalacskám, mért hallgatsz úgy, mintha nem én volnék minden édes bűnök gyóntatója? No ne félj, tőled nem kérdezem…

Azzal megindul vele, rangos rabnőjével s mögötte fejedelmi kíséretével az ajtó felé, amelyet éppen leltároznak.

– Ingóajtó homályüveg gombos kétszárnyú sárga kipipálni Piznacsek elvtárs.

Ilyen, amikor hivatalos. Humayer Ildi, gazdasági.

Derekán tükörfényű, lélegzetelállító-széles lakk háncsövét mutatja, lábán (amerikai adományból harácsolt, sarkatlan, háncsfonadékos) „ugyanolyan” lakktopánját villantja: vadító-szerény „egyszerűségében” Humayer Ildikó úgy áll az ajtó küszöbén, odaszegezve, tanácstalanul, mintha kettőig se tudna számolni. Űrlapkartonjának rubrikáit a kebléhez szorítja, mögötte az elmaradhatatlan Piznecsák. Ildike töri meg a csendet:

– Verderber elvt…

De nyomban kínos izgalommal pillant végig magán, hogy mit „röhécselnek” rajta egyetlen istenei, azok az „undok disznó” férfiak (mert szakrális borzalommal tiszteli bennük ezt a misztikus Egységet a Szent Sokaságban).

– Magácskától meg se kérdem, karikaszemű, szép Ildike – lejt el mellette Verderber bácsi; és csak úgy oldalvást, egy pillanatra megáll.

– Mit?

– Hogy megpetézték-e. Egyem a bogárszemét.

– Hogy… hogy megp…?!

– Ja. A szem a lélek tűköre. A karikás szem a bűnös léleké. Na! Csak szorgalmasan. Azért szent a béke?!

– De Verd…!

– Csak leltározzanak. Gyerekek, ma csütörtök? Mi ez, születésnap, névnap, évforduló? Hogy kismagácska millen, de millen extra ünnepi gyönyörű! Ez a cukrom cipellő! Ez a cingulus! – tenyerelt Ildikó lakkövére. – Hogy mén az a vers, te Zsiga?!

– De Verderber elvtárs!…

– Ugyan hagyd. Nándi, legyen eszed! – próbálja elvenni a dolgok élét Zsiga bá’.

– Miféle vers?! – csap le a Humayer. Rosszat sejt; szeme villámokat szór. – Miféle vers…?!

– Benő! Ánc, cváj, elő a sírversünkkel.

Benőke dadog:

– De, de, de…

– Nix! Aki pojéta mindenedet.

Benőke őszinte hódolója Ildikó két-comb-közt-hízószállal összefogott szoknyáinak, sőt önfeledt méltánylója e szobrászi szakértelemnek, mely a farizom előnyös érvényesítését célozza; nincs ínyére hát.

– De Nándi bácsi!

– Nix! Add oda neki! Ne, olvasd, Piznecskák.

És mint aki mit sem sejti, hogy benne van a csávában, Piznacsek olvassa:

 

Itt nyugszik Ildó Humájer. Bűzlik tőle föld és ájer.

 

„Piznecsák” öreg zsinóros, a maga humortalan fahangján. Piznacsek bácsi színeket játszik, úgy elrémül, ahogy a szavak kikerekednek – hogy mit olvas a papirosról, mialatt Verderber tata a remegő Berszerkert karhatalmilag lefogja. A keze megremeg, hogy a végére ér, Hudebra későn kapja el, és gyorsan összegyűri (eltünteti a „bűnjelet”). Mobrelopszky Mara visongva kaccant egy rövidet, azt is a tölcséres öklöcskéjébe kapja; a többiek megkövülten pukkadoznak.

Ildikó végigméri az „undok disznó” bandát.

– Nahát!… Hogy nem süllyednek el!

– Mi ez itt, vigalomház?! – csattan fel Verderber bácsi strázsamester hangja. – Oszlás, oszlás! Csak leltározzanak nyugodtan. Tudja, bogárkám, jól illik kismagácskához, hogyha ilyen haragos. Mi is értjük ám a tréfát.

„Kismagácska!” Ildi levegő után kapkod.

– Tréfa? Ez magának „tréfa”?! Majd bánják még! Ennek fele se tréfa! Felháborító! Skandalum! Az űbé elé viszem!

– Akkor önkritikát gyakorolunk – mosolyog rá készségesen Verderber tata. – Csigavér!

– Megemlegetik! Majd befűtök én maguknak! Hogy ilyen veszedelmes játékot űznek! Majd lássák a következményeit! – sziszegi Ildike magán kívül.

– Hmm, hmm! – hümmög demonstratíve egy aggodalmas hatalmasat Verderber bácsi (az aggodalom korántsem igazi, ez is a nap turpisságaihoz tartozik): – aunnye, aunnye! Hogy a Gazdasági Hivatal máma millen ünnepi morcos kedvében van!

Azzal vállat von, és combjára csattantva, leejti karjait. Humayer Hildelah tajtékozva el.

– Most megy az „izgazgató” elvtárshoz, és belebújik neki, a Pájernek – dörmögi Verderber tata. – Mehetsz, babám!

Humayer Hildelah, nyomában a mentegetőző Piznacsekkal:

– Hát tudhassam én, elvtársnő, hát tudhassa azt az ember?!

A leltározást aznapra felfüggesztették; ki tudja, Ildike tán beütemezett egy sírógörcsöt.

– Már nem is igaz! – követte szemmel Ildikó amerikai csomagból harácsolt divatozását a jó öreg. – Szrülülü! Cukrom!– míg a tűzoltószekrénynél el nem tűnt. – Cup-Cup! Szoppantott, akár egy szineművésznő…

Fejet csóvált; és mintha teljesen megfeledkeznék róla, de meg a többiek is kipottyantak volna esze fiókjából, újra előszedte a keringő dúdolatúráját; és tánclépésben aprókat csosszantva, lejtve – indult vissza a festőműterembe.

– Egész műterem a harisnyákra!

A jelszót Mátyus még reggel elharsogta; azóta a délután is eljárt, és még mindig a „harisnyákat” gyilkolja az egész műterem.

Gabonaraktár búzatornyaira emlékeztető mennykő nagy oszlopok, ott sorakoznak egyvégtéből, nyolc torz alakú, fokozatosan törpülő félhenger a távlati rövidülés szabályai szerint – a „harisnyák”, színházi nyelven. Tervezőjüket, Virizlay Boldizsárt egy soha nem látott mezopotámiai stílus ihlette meg: a harisnya törzsén álperzsa ékítmények, az oszlopfőn szárnyas bikaoroszlán testű istenkirályok – kötözöttseprű-szakálluk bárddal lecsapva – ott bágyadoznak a kőbe merevült felhorgadás, az ülve ugrás állapotában, az oszlop tetején. A NÉPHARAG ÖRÖMEI című épületes, világtörténelmi összrevü harmadik képe lett légyen ez a szín, amely viszont A GYŰLÖLET TUDOMÁNYA című sztálini trilógia első része, és a békeharcban lesújtó népharagot ábrázolta – és biztatta utólag, golyóálló tribünjéről – minden századokon keresztül.

Munkalapok, normaszámfejtés, felszázalékolás, premizálás: rühellni való, nem nekem találták fel. „Tanár vagy, értsz hozzá!” felkiáltással minden brigád rám tolja, lassan beletanulok a munkaverseny hazudozási illemkódexébe, s Verderber tata szörnyen hálás: örül, hogy famulust fogott magának, aki leveszi róla a „piszkos hóhérmunka” terhét.

Az egyik harisnya mellől Fattyasovszky Mirza odaszól a fiúknak:

– Csibike! Dudi!

– Na?!

– Kapcsoljátok be a pisztolyt, gyerekek!

Dudi felcsapja. A kapcsoló mérges morgással harap egyet a keze felé: de a villanymotor hamar meghunyászkodik és egyenletes zúgása csakhamar betölti a műtermet. Dobhártyáinkkal a pokolmoraj akusztikai tengere alá merülünk; dolgoznak a festékszórók.

Ott sürögnek rendre. Mirzuska a legkisebbnél. Kinézer a két segédfestőjével – és Cincár Lencsivel, aki „beszáll” – a következő háromnál. Kántorica Kázmér a Mátyussal meg egy segédfestővel a következő kettőnél. A brigádvezetők hol hátralépnek szemügyre vételezés céljából, hol nekiesnek és kenik, dörgölik, dukkózzák, kiki a maga harisnyáját. Csigernek, Ludánynak – szerencsétlenségükre – a két legnagyobb jutott. „Kitolás” – „nem járja”: nem mondják, de rá van az arcukra írva. A belépő Verderber bácsi belesandít a számokkal sűrűn telehazudott munkalapokba, és megértő undorral elfordul:

– Csak folytasd a hóhérmunkát, Simon fiam.

Azzal falnak támasztja legendás lancsafterét, és mellén összetéve könyöknél aláfogott karjait, hunyori szemmel vizsgálja a szobrászok munkáját, és sötéten hümmög magában. Bizony így festetlenül, a kecskére fajzott bikaoroszlánok igen szánalmasan kornyadoznak; s ő dörmögve korholássza távollétében a mestert:

– Azt a vasárnapi kocahalász bandája mindenségét, micsoda amatőr gyurkászok, Zsiga, Zsiga!… Áj, váj. Akár a hajdú a harangöntéshez.

Roma locuta – bár úgyse hallhatja senki a festékszórók dinamózúgásában, legkevésbé Zsiga bá, aki odaát kakaskodik a maga szemétdombján. És Verderber tata nekivág, hogy rendet teremtsen a portáján.

Már az előbb észrevettem, hogy Keve a zsebéből harapja a pálinkát. Ordítva támadok rá, ráordítok, hogy túlharsogjam a fránya masinák zúgását:

– Teve! Tudtommal azért jöttél, azért dögöltél le, tudtommal, hogy kialudd a részegségedet. Most meg iszol. Beverjem a fejed?

Teve szokott pózában, a Medici-síremlék Il Giornójának békés oldalthenteredésével lustálkodik (életéből több időt töltött vízszintesen, mint ahogy a kötélen érdemelte volna) – és így eregeti sarjanként örök érvényű mondandóit. Mely eszmebojtok és (horkoló gondolatjelekkel kapcsolt) eszmesarjadványok szép szimmetriát alkotnak a közreiktatott rágó, ásongó, csemcsegő szünetekkel.

– Eleven ketrecek! Húskelepcék!

Még mindig a nőkről.

Az utolsó mozitranszparensüket számoltam el, s többé nem voltam hajlandó pingálni nekik sem „albérletben”, se másként: már nagyon kifelé állt a szekerük rúdja – Csigerék túl sokat fuseráltak az utóbbi időben. ARANYHARAMIÁK ANGYALA vagy ANGYALOK ARANYHARAMIÁJA, a CSELGÁNCCSAL A SZABADSÁGÉRT, az ITT FŰ TÖBBÉ, az OTT KŐ KÖVÖN… különös „olla potrida”! A vasököltisztelő Amerika és a Rigmusokban Gondolkozó Szarmát Birodalom összetalálkozása volt ez a zagyvalékművészet, a mozitranszparens

RABSZOLGADZSUNGEL

GUGANPENGUNGA

A HAS ÉS A VÉR (AHASVÉR)

MAMUTOK VÖLGYE

MINDEN IDŐK LEGNAGYOBB FILMALKOTÁSA

evangélium, izgalomcsodák; megtért gonoszt kergető könnybe lábadások

az emmauszi Krisztus újkori, vadnyugati felbukkanása egy asszonyigéző békebíró személyében

Csigeréknél nagyban ment ez a fusizás, nem szívlelték meg, hogy „az ország első színháza vagyunk”, nem is tudtak, s nem is akartak beleilleszkedni az Upregurán Színház családi, „alapszervi” űbés környezetébe. Verderber bácsi, ha arra tévedt, ahol a mozitranszparens terpeszkedett, fél háttal, unott viszolyogva tekintett végig a tízöles, rojtos tehenészlegények futószőnyegszéles indián lampaszain:

– Fusera had, sisera had! Megint ideeszi őket a fene.

A műterem két füstös végén – mert Csigerék már pocsékul elpimaszodtak, s nagyon „berendezkedtek” itt – két elevenpiros izzásig hevített apró vaskályhán két cigányfazék rotyog: egyvégtéről enyv, odaát lecsó (s hogy a törpe kályhákat valami rombordélyházból lopták – ha nem is maguk, de Csibi és Dudi orgazdái voltak, annyi szent). A lecsó és az enyv kétfelől terjengő szagának szagfelezőjében, brigádlapjaim mellől bosszúsan figyeltem, és azon tanakodtam, hogy mit műveljek vele. Megint iszik.

– Teve!

De ő csak a levegőbe zongorázik kövér ujjaival, és a laposka üveget visszacsúsztatja a helyére: „hegdese” van. Fene fölényes.

– Tessék, válogathatsz a selejtből…

Magában motyog, mint a félbolond.

– Teve! Mi van veled?

– Ha neked ez a megrontott ifjúság megfelel.

– Nem kell azért minden nőről leszedni a keresztvizet.

– De az én Mártikámat nem bízom mostoha kezekre. Mind franka! Az volt! Vagy ha nem, hát egyszer életében megkívánta.

– Aki egyszer megégeti magát…

– Mit akarsz ezzel mondani, Simi, bántottalak?

– Epepepe! Járatod a szád.

– Boriskát egy szóval ne illesd, te!

– Hülye!

– Nahát.

– Nem hogy inkább keresnél valakit. Valaki rendes tisztességest. De hát hogy álljon szóba veled, ha így kivetkőzöl magadból…

– Számolj! És ne jártasd a szád, Horáció.

– Veled, egy rendes lány: ha marha volna…

– „Rendety lány, rendety lány” – hadrálta Teve, süketnéma módra, haragosan majmolva. – De elteltél vele. Mert találtál egy rendeset.

– Találtam.

– Örülj neki. Nem akarok rossz prófécesz lenni.

– A szádra ne vedd!

– „A tyámra, a tyámra!” – habart körül sokat jelentő mozdulattal. – Jó vicc. Gondolj arra, amikor az arcrügyek még nem értek össze rajta: hogy milyen volt embrió korában…

– Ó! Te! Álmok lovaga!…

– A négy arcrügye négyfelől, amikor csak nőtt, nőddögélt a mamája hasában, és még nem is ért össze, nem hogy az a csodd-dá-la-tos orra-trapéza lett volna neki –

– Ökör!

– Gondolj arra, hogy embrió korában milyen ronda volt.

– Undok állat.

– És te? Te vízibornyú. „Orra-trapéza”: frászkarika. Nem volt orra! Érted?! A homlokrügy, az állrügy és a két pofarügy, mint két uborkahernyó… huh! De ronda!

– Ronda az eszed tokja.

– Ocsmányak vagytok mind, egytől egyig.

– Ilyen barom legyen valaki. Elittad az eszed, a lelket kiverem belőled, azt a nagy pacalt!

– Krampampuli! „Ne szólj, otromba álca.” Valamikor még eljátszom nektek a Bihom Bánt, ezen a ti rongy színpadotokon. Olyan fetrengést még nem láttál, olyan viaskodást. A sarokban fogtok szűkölni, a sarokban, te Simi, ahogy én megeszem az orvgyilkosaimat. Megeszem!

– Megint!… Ne igyál tovább, az istenre kérlek, Borci! Borci! Este összecsuklasz a színpadon!

De ő, mint a gátszakadás. Felhorgadt és recsegve, fogavicsorítva túlharsogta a festékszórók zúgását:

– E latorrrnak vérrrébe márrrtom penegémet: karrrd ki karrrd!… mmm… aaa… őrrrség! alllabárrrdosok!

– Figyelmeztetlek…

– „Lézengő ritter! Megárt a litter!” Még visszaadjátok a szerepköröm, könyörögni fogtok, kuncsorogni az öltözőm körül!

– Figyelmeztetlek, baráti kötelességem. Megindultál a lejtőn.

– Lárifári!…

 

Ne szólj otromba álca Ne fertelmezd magad Nemünk gyalázatára Ki Isssten képe vagy!

 

– Az. Szavalni. Hízni. Kihízni a szerepkörödből.

(Ez fájdalmas pont.)

– Az én szerepköröm! Ne keseríts. Simikém! Ne keseríts még te is!

– Nézd ezt a Mirzust. Derék, tisztességes, tiszta lány, szűzbe tenném érte a kezem.

– Az a deszka?

– Na látod! Ócsárolsz: vásárolsz.

– Szó se róla, szó se róla. Csak hát…

– Mit „hát”?

– Egy Fattyasovszky lány. Kékvérűek. Ki vagyok én hozzá?

– Olyan fattyú mindig vagy, mint egy Fattyasovszky.

– Én az én zsákomat, ő a maga foltját. Chacun à sa chacunne. Majd csak megtaláljuk. Lehullottam én a kegyelem köldökéről.

– Ugyan, te víziló. Nézd, mekkora szemeket mereszt. Mirza! Mirzuska! Jöjjön csak ide!

– Ide ne hívd! Te! Simi! Ha istent ismersz…

Verderber bácsi a harisnyákat messziről mustrálva arra cselleng, s Keve Borci fektében elkapja és megrántja a nadrágja szárát:

– Ferdi bácsi!

– Eressz hé!

– Sose nősüljön meg!

– Én, fiam?

– Soha!

– Nono. Csigavér.

Borci felnyújtja neki a laposüveget.

– Innya! Innya! Igyonssza!

– Nyakolaj? Aztán már mért ne?

Verderber bácsi elfogadja azt a három kortyot, hogy megtisztelje benne a szesztestvért.

Borci a kecses Mirzát figyeli, szandálkáiban a serénykedő Mirzuskát a nagy bölöm harisnya körül.

– Nézze már, Ferdi bácsi, nézze már! – int a lányra, szemmel. – Inkább egy malomkövet a nyakamba, és azzal a folyónak… Látja? Látja a vibráló fenevadat?

– Hol, fiam?

Nándi bácsi jót húz a laposból, nyelés nélkül, „hátrahagyintva”; majd utolsóul egy külön kortyot a szájában jobbra-balra lötyköl, s úgy latolgatja, mire üt: jobbról a prágai orzechovkára, balról a néhai, bécsi konstusovkára, amit a Stüberliben mértek.

– Ne, fogd.

– Húskelepcék! Eleven ketrecek! Látni se!

– Nono. Olyik rókának még a kecskecsecsű szőlő is savanyú… Egyem a cicéjét!

Lévén más véleményen nők dolgában; és Nándi bácsi fogja magát – mindjárt arra veszi körsétáját, Mirzuska felé.

Verderber bácsi odaint az egyik segédfestőnek.

– Csapd le azt a fránya masinát, gyerekem!

A motor visszakushad, mint a lejáró gramofon; a hirtelen támadt csend a zúgásnál is magasabbra csap. Valami van a levegőben.

Harisnyaszemle!

Verderber Nándor, mint a harisnyák főszemlélője, végigjárja a távlati rendben sorakozó oszloptornyokat; a kis oszlopok mellett csak annál daliásabbnak hat tábornagyi, továbbszolgáló alakja, a nagyok felé menet perspektivikusan fogy. Mirzuskán kezdi.

– No, Mirzus, hadd lám. Muti a harisnyád.

Nyájas szandálkáiban a vonalzóderekú lány ifjonti serényen hátraperdül.

– Tessék, Ferdi bácsi!

A szemle tartamára a munka abbamarad, valamennyien a főszemlélő köré gyűlnek, és libasorban elvonulnak az álmezopotámiai oszlopharisnyák félelmes rendjei előtt. Kezét hátrakulcsolva, Verderber bácsi, tekintetével, végigszurkálja-piszkálja azt az egy oszlopot; és amikor pillantása odáig mászik, s a szárnyas kecskékhez ér – csak akkor vág olyan villámfintort, mintha orron csípné a bögöly.

Mirzácska ott lengedez, ott bátortalankodik körülötte.

– Sok a sárga?

Nándi bácsi tagadólag ümmög:

– Mmmm…

És már kibékül vele, a sárgával.

– Az umbra…?!

Nándi bácsi, újfent tagadólag:

– Mmmm…

És már kibékül vele, az umbrával.

– Csak…?!

– Dehogy, aranyoskám, dehogy, dehogy.

Verderber bácsi egy sanda oldalpillantást vet a többire. Lazított ökleit úgy emelintgeti, mintha súlyokkal játszadozna; szemöldöke még a rendesnél is bozontosabb:

– Azt nézem, hogy ahány, annyiféle.

Elképedve pillant rajtuk végig a had. S valóban, csak a vak nem látja, hogy milyen összevissza, milyen csiricsáré a sok oszlop: mintha az óperzsa birodalom különböző tájairól hurcolták volna össze, s nem egyetlen csarnoktemplomból való volna mind – A NÉPHARAG ÖRÖMEI-ből.

Mindenki az éles füttyentést várja – a végítélet zenei előtanulmányaiból. De ő – elemi háborgásai helyett Verderber bácsi csak kuncog, és hamiskásan a taraját vakargatja.

 

Mirza volt: se szűz se szajha. Ha van isten – nyugosztalja!

 

Azt a retyezáti kruci hét meg a nyolcát, fixnochamol!… Zsiga és Berszerker Béni bárgyú sírversei előtolakodnak, s ott motoszkálnak az eszében. Mintegy védelmébe véve, de nem minden dévajság nélkül, Nándi bácsi megcsípi a lány arcocskáját:

– Édes cubákom!

Nem tudják mire vélni az öreg kuncogi hangulatát.

 

Itt nyugszik a bús Kinézer. Rejakcijós fő-fő stréber!

 

Odébbvonul és beáll a Kinézer-brigád három harisnyája tengelyébe. Semmi kétség, keresztüllát harisnyákon, embereken, mindenen. Nagy végtére rosszallólag odahorkan:

– Fiam, fiam… Mik ezek? Herkentyűk?

(A horkanás mindenkinek szól.) A Kinézer-brigád még egyszer végignéz tengeri herkentyűin, és bátortalanul tudakolja:

– Jobban?

– Még?

– Vagy csak egy kicsit, Ferdi bácsi?

– Háj, váj. Ez minden inkább, csak az nem.

(Aminek lennie kéne: mindenki érti a tolvajnyelvet.) Ede, mint brigádvezető, megkockáztatja:

– Túl meleg?

– Hogy „meleg”?! Nem nézitek egymáséit, gyerekeim, nem hangoljátok össze. A véres hurkátok mindenit, ez neked gránit?

Kinézerék „gránitja” megméretett és könnyűnek találtatott. Mátyusék következnek.

Apránként végigmustrálja az epesárga gránitharisnyát, a „kopást”, a „napsütést”, a „kőmetszést” és a kőmetszésben a „mohát”; és mintha orrlyukának szőrbozontja feszélyezné, hol ki, hol be – erélyes szipákolással segít rajta. Végül dönt. Két öklét cintányércsattanó mozdulattal a levegőbe kapja; és szerelmetes helyeslését atyai szigorával tompítva – úgy hallatja uszító csataordítását:

– Türülenkó! Pufti-iií! A tied! Zuhi neki!

Hogy essen neki: szabad, egészen az övé. Hogy jó! Mátyus arca felragyog; a gyerek úgy bazsalyog utána, Oszlopok Főszemlélője után, mint a napraforgó; Kántorica Kázmér is felvidul, s közelebb gördíti a festékeskocsit.

A Csigeréké következik, a legnagyobb harisnya.

 

Itt nyugszik Csiger s a Ludány: Két fél ember – dupla zsivány!

 

Előbb csak körüljárja ezt a legmagasabbat, szimatos, vigyázó fintorgással, mint a kutya a lámpaoszlopot; és csak akkor áll bele a tengelyébe. Enigmatikusan vizsgálja – oly gonddal, ahogy oszlopszent válogat magának a kereskedésben egy húsz évi rajtaálldogálást kibíró, megbízható gránitoszlopot; és még mindig nem árul el semmit.

Hirtelen olyasmi következik, ami egyedülálló Verderber bácsi fennállása óta az Upregurán Színház történetében.

Dévaj kedve kirobban. Ahogy a szúróláng lövell, kurtán nagyot kuncog, egyik tenyere kagylóját a másik tenyere kagylójába csapja, és a harisnyagóliátokat kihívóan végigmérve – elfakad a szava:

– Gyerekek, nahát! Komolyan, olyat mondok, hogy…

Nemcsak az az egyedülálló, hogy előre bejelenti, hanem elfakadó nevetése volt kivált szokatlan, sőt hallatlan eset. Ám azon nyomban el is komorodik; és ravatali komolysággal, az oszlop pelenkasárga bástyájával szemben – úgy hirdeti ki, utálkozó undorral a gyilkos szentenciát:

– Mind a hét szépség rajta van.

A hét szépség: málymétely, marhavész, podagra, pestis, görvélykór, turhakór, bujakór. „Újra”. Csiger és Ludány halálos ítélete hangzott el: az oszlop menthetetlen. Nem jelent ez kevesebbet, mint hogy Csiger Csibinek és Ludány Dudinak el kell tűnnie az Upregurán Színház életéből, éspedig minél hamarabb.

Bár fújt rá a két gézengúz, lenyűgözte őket a hatalmas öreg. Ludány Dudi annyit mindenesetre megeresztett mentegetőzve:

– Az még cölin-kékkel tupfolva jön…

– Ez? Cölin-kékkel? Ez jön tupfolva neked: ez a NUDLI?

– Arról mi igazán nem tehetünk, hogy a…

– Ez a kikiricsdögledék, ez neked sárga? Ez neked porfény? Ez nektek tupfolva jön?!

– Hogy a szobrászok nem ölég izé…

– Lárifári! Istennyilával, cölin-kékkel, Dudli-Nudli: ez?! Hiszen mind a hét szépség rajta van!

– De Ferd…

– Nimolé! Ha a nagyanyámnak tudod mije lett volna, akkor a nagyapámnak hítták volna.

– Belátom…

– „Belátod”?! Ne gyakorolj nekem itt önkritikát, gyerekem, arra én fütyülök, van nekem szemem. Mit mondok a Birizga Bolinak, mint mondok a Pájernek?!

(Kész katasztrófa. A bal egyes, a sorban a legelső a szőnyegcsapda mellé lefúrva, amelyiket a legjobban láthat majd A NÉPHARAG ÖRÖMEI nézőserege: épp az!)

Csiger lép elő szabadkozva; és szontyolin megkérdi:

– Mit lehetne mégis, hogy lehetne?!… Helyrepofozni.

– „Helyrepofozni?” – pattan Csiger fele Verderber bácsi: – ezt?

A nagy elemi háborgások előszele nála ez; mint az orvosnál, ha elkésve hívják, s már csak halottat talál:

– Helyre? Hogy ezt?! Bogamaterina… Mátyus!

Már gyürkőzik is.

– A műszert.

– Parrrancs!

Mátyus a falnak támasztott nagy rudas lancsafterhez rohan: hozza már. Mintha orrszarvúra vadászna, lándzsával – úgy törtet vele vissza. A légy zümmögését is hallani lehet a teremben, míg Verderber bácsi dolgozik; magam, is szájtátva lesem a ritka természeti tüneményt.

Nyelvét kidugja, és ellenmozgással körülkanyarítja, ahogy az ecsete halad. A lompos meszelő végeivel rajzol, úgy csapkodja, araszolja, cirókálja a harisnyát. Öröm nézni, ahogy megelevenedik a keze alatt: hogyan mohosodik, kövesedik, horpad a gránitja, mélyül a kőmetszés, dobokra oszlik a törzse… Boszorkányos mutatvány!

Verderber bácsi megáll egy szempillantásra, és körülbámul a szájtátó műtermen. Közéjük csördít:

– Tán rám vártok? Ki-ki a magáét: rajta, rajta!

A bénulat varázshatalmában ugyan, de lustán megindul a munka. Csiger és Ludány ellógaszkodva ácsorog, mint két, páviánra fajzott madárijesztő.

– Ti csak hagyjátok, fusera had. Fektetni! – rendelkezik Nándi bácsi a segédfestőknek. „Fektetni.” Annyit jelent, hogy az egész harisnyát ő maga szándékozik megfesteni, személyesen. Annyit jelent, hogy amazoknak – nincs harisnyájuk.

Azok ketten Dudival összenéznek és indulnak a kabátjukért, a fogas felé. Maszek műtermet keresni, mozitranszparenseknek.

Nekik már – fel is út, le is út.

Csak Kevét nem érdekelte a bűvészmutatvány.

Keve a falba bújva darvadozott, hamvazott, és azzal képesztette el a kis Mirzát (mikor egy hátralépésnél a tájékára talált vetődni) – hogy eleresztette mamutszellentései egyikét. Fogolytáborban kifejlesztett csibésztudománya volt. Kísérteties hosszadalmassággal tudta búgatni egysípú orgonáját, mely a fintorító nevetségesből már-már a tuba mirabilis orgonapontjává magasztosult, hogy hallgatóságának a háta borzongott bele; de tudott ő aprókat is purcizni, staccatóban, géppuskasorozat formán. Szerencsétlenségére, körkörös záróizmainak ártatlan játékával akkor is szórakozott, amikor nem gondolt rá; és mire észrevette Mirzácskát a közelben, már késő volt: a lány elrebbent gazella módjára iramodott tova.

Ez betetőzte keservét; és megbúsulásában most önmagát kezdte szapulni:

– Igazad van, Simikém. Egy ilyen dúvad, aki vagyok, ilyen elvadultan, ezzel az elvadult külsővel. Senkinek sem kell. Megérzik rajtam a lágerszagot. Ez a reterátpatkány, ez a görény, aki vagyok! Elvesztem, elzüllöttem, kihíztam a szerepkörömből… Istenem, istenem! Mi lesz Mártikából? Ígérd meg –

– Azért. Térj észre.

– Üsd ki a kezemből, érted-e, hallod-e? Ígérd meg, hogy kivered: verd ki a kezemből – szavalta, magasra tartva pálinkás üvegét ––, ha még egyszer meglátod nálam ezt a pokolravalót! – És heves gyűlölettel rázni kezdte, hogy azt hittem, az ablakon keresztül mindjárt kivágja az udvarra.

Ehelyett a szájára borította, és kiitta mind, hogy csepp se maradt benne.

– Ej! Teve, Teve!

Zokogva borult a karjára. Szégyellte gyengeségét; de legalább túl volt rajta: elvetette gondját. S most, mintha a földből bújt volna ki – Hangyika termett elő, a Verderber unoka.

– Simi bácsi. Valakije várja a portán.

„Valakije.” Nehezen palástolta megbántott büszkeségét. Viperanyelvecskéjét kiölteni ezúttal méltóságán alulinak tartotta; de hogy ne nézzem hülyének, és tud róla, hogy árulás történt a személye körüli szerelmi szolgálatban – ezt azért értésemre adta:

– A menyasszonya. A vőlegényét keresi.

Minden szónál külön elvonta száját; fitos orrára kulcsot lehetett volna akasztani, úgy felkunkorodott. „A menyasszonya… a vőlegényét…” – no nézd, miből lesz a cserebogár! – gondoltam; és örömömben visszaborzoltam a frizuráját.

– Ernike?! Hát miért nem vezeted fel?

Hangyi unottan vállat von:

– Elég nagy lány, hogy kinyissa a száját. Majd vált magának kapucédulát. – S azzal ajkbiggyesztve elsomfordál.

– Ernike? – vágódott fel fektéből Borci. – A menyasszonyod?

Mire rácsodálkoztam volna, hogy hiszen az imént még aludt, Keve már talpon volt.

– Hangyi! Hozd fel. Hangyi, Hangyi-iií!… Borci, mi ütött beléd?

– Megyek, öregem, rohannom kell – rántotta le körül, feszesre, a ruháját Borci, s abban a szempillantásban színjózan volt. Csak bámultam ezt a változást.

– Borcikám, ne őrülj! Te, úgy örülök, alig vártam, hogy bemutassalak.

– Én is, de nem ilyen állapotban. Nem, nem, öregem; nézd, mintha disznóólból másztam volna elő. Nem mutatkozhatok így emberek előtt.

– Mi ütött beléd? Egyszerre milyen kényes lettél. Teve!

– Ments ki. Üdvözöld nevemben Erni… Erna… akarom mondani… a kis menyasszonyodat és… és majd felhívlak holnap. Ilyentájt.

Kezet rázott és elrohant.

– Teve!

Hüledezve néztem a nyomába, nagyot csattant a vasajtó utána.

Vesztünkre. Vederber bácsi az ajtódörrenésre felnézett, és szúrósan a rézangyalát emlegette a távozónak – éppen akkor, amikor a záportorony lépcsőházának feltáruló ajtajában egy új természeti jelenség tűnt fel: a kencélő színházi praktikákra nem szoruló (és éppen ezért e hamis világban kétszeresen érvényesülő) istenadta szépség jelensége.

Ernike, kezében a kapucédulával.

Egybeszabott délutáni angol ruha volt rajta, nagyon egyszerű, abból az amerikai anyagból, amit szereztem neki (ne csak a Humayer harácsoljon) – és hozzá gályácska formájú sarkatlan saru.

Ha mosolyt palackozni lehetne, ezt a fajta mosolyát így neveznék a likőrök elkeresztelői: „Mentsd meg, Uram, lelkeinket”… Mentsd meg Uram – odaédesgető mosolyától. Ez a boszorkány amerre jár; mert ő az édes Édes-egy.

Perselyes alsó ajka körül szerelemgödröcskéit villantva, zavartan mosolyog, és míg tétova szemmel kutat az idegen tömegben, orrondi trapéza felgyullad és kápráztat, mint a csillagszóró karácsonyi csodagyertya a sötétben.

Verderber bácsi is – az újabb ajtócsattanásra – mogorván lekapja róla a szemét, hogy újfent belemerüljön a harisnyapingálásba; de mindjárt vissza is emeli, mintha csak most eszmélne – hohó! –, hogy mit lát. Az élet néha kopírozza a bohózatok otromba fogásait. Felegyenesedik és kérdőleg int:

– Ő?

– Ő – kacsintok vissza, merőben fölöslegesen; mert Ernike addigra felfedez a tömegben, és mosolyából mindenki mást kizár. Hangyika, a Verderber unoka a tűzoltószekrény mellől szemléli, latolja minden lépését, gyűlölséges, fagyos női szakértelemmel.

– Ernike! – Csuklócsók a csipkekesztyű fölött. – Megtalált?

– A kapucédulát. Aláíratni. El ne felejtsem. Meg, igen. Majd feldöntöttek ebben a sötét lépcsőházban.

– No?!

– Valami nagy melák. Nem tud elszökni?

– Megpróbálom. Csak épp előbb még – – –

És kézen fogva nézői felé fordítom.

Kíséretét hátrahagyva Verderber bácsi addigra már elindult felénk, a kölcsönös bemutatkozás ott lógott a levegőben. Sok mindent tartogatott a nap turpisságaiból alattvalói számára a hatalmas öreg, de ehhez foghatót nem.

Aprókat csosszantva, lejtve, a világ összes valcereinek hatvanfokos pálinkapárlatára – nem is dallamára már (ez is „dúdolatúra” volt, de „még abból a zöldfülű világból való”).

Kamáslimozdulatokkal, gombos cipőben (jóllehet gombos cipő, kamásli nem volt sehol) – lóversenylátta kamáslik őszies önfeledtségével, amikor felsüt a Vénemberek Nyara.

Piperésen, újonnan-hamvazva, egy lelki-szemei-látta virágkorzón a bukéták özönében!

Verderber bácsi!

Az értő szemével becsülte fel – nemcsak mulyán ámulva. Körülbámulta Ernikét. Legendás lancsaftere rúdját a padlóra koppantotta. Megigéző szép orrondiságának csillagszóróján felejtve tekintetét, hogy megszólalt-e? Nem is szólalt, inkább leolvashatták szája mozgásáról már jövet e majdnem néma szót azok, akik felbecsülhetetlen, örök-egy és mindig-változó verderberi szótárát nem kimeríteni, csupán ismerni vélték:

– Falurondája!…

Ernikét mintha csavarvonalú fényfüggöny venné körül; és megemelkedik alatta a színpad tróndobogója. Elfogódottsága elmúlt, az imént még nem hitt a fülének, de már, a magukat szépnek tudó nők magabiztosságával, felszabadultan kacagja a bókot („falurondája”) – a királyi öreg pedig kegyeibe fogadón rámosolyog, és nagy hamisan azt kérdi:

– Mondtam valamit?

Szigonyát messze tartva, ő – a neptuniális őselemből előmerülő tengeristen, aki számon tartja ugyan birodalmát, de erre a nereidájára nem emlékezett.

Anibel a Zsiblibán

Deceptum risi, qui se simulabat amare,

In laqueos anceps decideratque suos.

OVIDIUS, Remediorum Amoris, 501

– Nézd az őzikét! Nézd az őzikét!

– Nézem.

– Simu! Simu!

– Erni?!

– Simu, olyan jó mondani. Még a neved is simogatás.

– Jé: mozdul! Nézd az őzikét…

– Juj, te!… De nem olyan szemtelen simogatás, mint a… Simu!

– Ilyen a véletlen.

– Szép kis véletlen! Ha odaérsz a derekamon, ide-ide… juj, akkor sikoltok!

– Egy nő, aki az Achilles-sarkát a derekán hordja.

– Milyen kár, hogy ellőtték a lábinkóját neki.

A bronz őzike előrelépő lábát elvitte a gránát. Ingó három lábán, hópúpja alatt kecses gerincén, a Hartgucken-park bronz őze, fülét felmeresztve és tekintetével messzekalandozva, bánatosan kémlel társai felé a téli párázatban.

– Mikor húzod fel a más színű, szárú nadrágot?

– Az milyen?

– Az olyan. Olyan, mint a sakktábla: pepita, csupa rombuszból. Olyan, mint az orrod.

– Az orrom?

– Igen, az a bolondos orrod, az a…

– Ne, ne! Ne szorítsd, laposra szorítod – – –

– Laposra én.

– Van szíved?

– Van. Az orrodé a szívem.

– Őrült. Nem hagy lélegezni.

– Nem. Mikor veszed fel a felemás színű szárú nadrágot?

– Nahát ez a nadrágmánia. Nadrágba bújtat mindenáron.

– Abba, azt a két varjúlábadat. Ez a divat.

– És miért felemás színű?

– Mert az egyik szára kék és ezüst, a másik piros meg arany: ilyen rombuszokból. És hozzá csőrorrú cipőt.

– És még mit nem, hozzá?!

– A pajzsomat. Majd apródom leszel és fegyverhordozóm.

– Az jó! Az leszek!

– Ilyet hordanak az apródjaim.

– Az „apródjaid”?! Te!

– Vagyis hát te, mert te leszel az egyetlen orrondi fegyverhordozóm.

– Hát a más?

– Nincs más. Csak az apródnak ki kell ám járnia az apródiskolát. Megtanulnia kötelességeit…

– (Fityiszt!)

– Urával szemben…

– (Fityiszt!)

– Ellesni szokásait, becsülnie rangja szerint; bizonyos apródi tornagyakorlatokat végeznie…

– (Fityiszt, fityiszt, fityiszt!)

– Erni?! Mikor veszed fel a felemás színű, szárú nadrágot?

– Hát… Holnap nem. Holnapután… nem. Majd!

– Majd?!

– Nézd, Simu, nézd, nézd! Mozdul az őz!

– Most ne az őzre figyelj.

– De igazán! Körülforgatta az egyik fülét.

– Majd körülforgatom én a tiedet, de mindjárt. Erni!

– Ju-uuúh! Hagyd azt, ne-eee! Hagyd az Achilles-sarkamat a derekamon.

– De hát az iskolát csak elkezdhetnéd, az apródi illem- és szertartástant: hogyan kell kockajátéknál a kockákat előrenyújtania, urának erszényét odatartani, ha a gazda veszít –

– Urának erszényét! Ide vele, kezdhetjük!

– Ne viháncolj! Vedd komolyabban a dolgot.

– Veszem. Tánc is lesz?

– Tánc is.

– Az jó! Az igen!

– Mit játsszunk, Ernike?!

– Apródot!

Üldögélek a Hartgucken-kastély kilazult lépcsőtalpazatán, és bámulom a hófoltos park sárföldjét – a parkot, amely apródi játékainknak tanúja volt.

Mintha csak a lábnyomát keresném a tegnapi Ernikének, bizonyítékul, hogy igazán itt járt Kerkápoly Ernike, választott szépségkirálynőm a földkerekségen; vagy mintha a tegnap lovascsapatának dobogását kutatnám melódiáim emlékredőiben; és patáik nyomát, bizonyítékul a romkastély fasorjaiban: hogy itt jártunk mi ketten Kerkápoly Ernikével, aki karolva és ujjait ujjaimra kulcsolva – ilyen szélben úszó mozdulattal –, s perselyes ajkán az üdvmosollyal, csak hallgatta, hallgatta, hogy dől belőlem a szó. Boldogságról, szenvedésről.

Ilyen komolyra fordult a szó, ha megelégeltük apródi játékainkat.

Úsztunk a tervelgető örömben – úsztunk szenvedéseink virágba borult boldogságkertjében, amely a Hartgucken-parktól a Hatszikla-csúcsig még messzire terjedt – és élveztük sorsunk delelőjén e legszebb holtpontját életünknek: a hosszútűrő remények beteljesedését, amikor partja szélén billegünk, és szédüldözve tekintünk boldogságunk mélységeibe – mielőtt a házasság prózai lejtőjén alágurulunk.

Ernike a szorongó, tiszta jóság volt maga, s amilyen aggodalmaskodó, amúgy egyszerű lélek különben. Ha elég megbízhatónak érezte a hűség bilincseit, hamar kiderült, hogy pillangódísze mögött lepkelélek – holmi ártatlan csapongásra könnyen kapható pillelélek lakozik. És jóllehet fejecskéjében még ott motozott a sűrű angol-francia nyelvleckék emléke (a SZÁZFARKAS pálmakertjében a nyelvtanárnővel, haboskávéval félreülve), és az előkelő (orsolyarendi) érettségi vizsgálatok füstölgő tudománya, bizony soha, többszöri rohamra sem sikerült bevennie a divatozó világnyelvek bástyáit, sem a franciát, sem az angolt (németül is csak tudogált); és bizony, bizony, a humaniórák gőzéből se maradt benne a kétszer kettőnél egyéb, s úgy tévesztette össze az ablatívuszt a gerundiummal, mint más az allegóriát a filagóriával.

Mindez illett fejtífuszos felejtőkémhez; és hátul összefűzve karjainkat egymás derekán (de én vigyázva, hogy Ernike csiklandós „Achilles-sarkát” elkerüljem), míg a másik kezünkkel szorosra fogtuk ezt a viszontszorító köteléket, ő – a süppedő avarban a Hartgucken-parkon keresztülmenet, az én Ernikém, ilyen okoskán, szóba hozta ezt is:

– És mondja, Simu. Nem fél a mi házasságunk hétköznapjaitól? Mert amilyen bolondos őrültnek ismertem világéletében, nem fél, hogy megun? Megtalálja vajon bennem, egyetlenegy nőben, azt a sok, sok mindent: nem fél a házasságtól, hogy prózai?

– Hogy nem félek-e? Hááá-át…

Még a fejtífusz előtt, abban a „zöldfülű világban” ha megkérdik, amilyen elkényeztetett idegrendszer voltam, és aktok bolondja rajztanár, akkor, valami elképzelt Alabástrom Asztarté szoborfüleinek, fel a magasba, kiáltva így feleltem volna:

 

 

Ilyen igehirdető pátosszal kántálhattam volna Ernike megegyetlenülését. De harmincéves felejtőkémmel, fejtífuszos vedlésem után már sokkal szerényebb, jámborabb, félszegebb húrokat pengettem.

– Hogy nem félek-e? Sőt, alig várom, édes Ernike, hogy a mi házasságunkból próza legyen, és beevezzünk a prózai egyformaság biztos révébe. Ernike névre hallgató feleséget érezni magam mellett, és visítozó krampuszkölykök éjszakai tentélgetése után kialvatlanul egymásra nevetni, elnéző szerelemmel: a legprózaibb család hajszás atmoszféráját érezni, Ernike édes, hogy mamácska légy, és ez még nem minden. Nem tudom, érted-e, és nem csalódsz-e bennem, ha ilyeneket mondok: az én életem regénye véget ért. Mi jöhet még? Elég volt a kalandos érdekességből, a keserves hányódásból, elég a jeltelen, eleven sírból katonai komiszban, aki voltam. Az eseménytelen, ősprózai házasság bibliai örömeit átélni veled, a fészekrakást, ahol már említésre méltó történetes része életünknek nem következik… érted-e?

Ernike értőn borzongott, és még szorosabban simult hozzám. A szerpentinút fölött letekintve, láthattuk a libatoplápi téglagyár szárítóit. A völgyteknő vágányai mentén, mozgó csilléken palarakások fehérlettek, míg odafönn, a vitorlázó-repülőtér árbocának sárga, priapizáló szélzsákját indulatosan lobogtatta az uralkodó észak-északkeleti szél. Közeljártunk a Hatszikla-csúcshoz.

– És ha megunsz? Ha megunod, hogy mindig ugyanazt lásd magad előtt ugrálni, ugyanazt a más színű, szárú nadrágot: Simu?! Nem lesz… nem lesz ennyi próza mégis unalmas?

– Te csacsi. Hát azért más színű, szárú nadrág, mert mindig más színű!

– Nem mellébeszélni! Simu!

Ernike rám emelte hűséges szemét. Már megvallott engem az ő szívében, és mindörökre szánt apródi személyével a nap minden percében megajándékozott, ha egyesülésünket (oly nyárspolgári tekintetekből és okokból, melyeknél jobban semmi nem bűvölhetett volna el: szabályos férj akartam lenni, és ő le tudta szerelni minden vadkani csörtetésemet) – ha azt még halogatta is.

– Nem fázol, Erni? – kérdeztem válasz helyett, gyöngéd prózai rohamomban.

– Nem, édes. Tudom, nem válaszolsz, de – – –

Hosszú sóhaj. Spiritiszta szeánszon, földön túli üzenők szoktak így, ilyen hosszan, akik nem egy tüdővel sóhajtanak. Magának folytatta, fennhangon tűnődve:

– Ó, ti férfiak: ti!… Én már nem viselném el, hogy. Mert nektek az kell, az aljas, a másik, aki minél pocsékabb, annál. Én nem vagyok az a nő, aki… Mert kitartani a rendes mellett, aki rendes, aki jó: ti?!… Meguntok, ti férfiak.

Szokásos alkonyati sétáink egyike volt a Babszemszámláló Utalványhivatal Kirendelt Statisztikai Részlegének mindennapos tízórás robotja után, ahol Ernike a zacskót bontogatva, kék jegyszeletkékre egy-egy babszemet ragasztott, kétezret naponta, és minden babszemnél elsóhajtotta a nevem.

– Ó, ó, ó, kis csacsi. Hogy megunlak-e? Hát kell hosszabb udvarlás, zsúfoltabb előtörténet, kiheverhetetlenebb emlék, mint az a tíz év? Ernike, tíz éve környékezlek már, szólongatlak, átkozlak, pokol fenekére kívánlak, olvadozva előveszlek, megkönnyezlek, hurcollak, elveszítelek. És neked? Van még valaki, aki tíz évig udvarolt volna: ilyen kitartó udvarlód? Mi olyan gazdagok vagyunk, de olyan gazdagok, te! Hát azt hiszed, hogy ezt a tíz éve gyűlő szerelempénzét csak úgy ukmukfukkra, egy hét alatt el tudnánk verni? Még ha matuzsálemi kort érnénk meg –

– Jaj de szeretlek – fordult szembe Ernike (mert ilyen egyszerűen tört ki belőle), és kis ideig távol tartogatva magától, a prózai házasság elígérkező örömével gyönyörködött bennem. – Simu-uuú!

Egy szemvillanásra, loppal, a cipőm orrától a fejem búbjáig végigmért (iszonyú nyalka, kívánatos legénynek éreztem magam), és úgy vetette rám házias fényben csillogó bogártekintetét. A parányi szarkalábakat figyeltem a szeme körül, a tiszti özvegység, kallódás, küzdelmes évek – a visszakarmoló születésnapok nyomát, nyakán a strúmaműtét finoman fehérlő varratával. De már ez is ő volt – ő, Ernike…

Egy lopott, lemeztelenítő pillantást előlegeztem én is, törvényes nászunkból egy gondosan vetett, frissen húzott prózai ágyon – sudár termetére, amely a rongy ruhából is mutogatókölteményt csinál (azzal is próbálkozott Ernike, próbakisasszonykodott; de az elformátlanodott, hájas újgazdagok gőgjét és az újgazdag praclikat „nem vette be a gyomra”): egy pillantást valószínűtlenül keskeny derekára, amely a képzeletet a körülaraszolás váratlan tréfamerényletére csábította –

– Juj, ne! Az Achilles-sarkam!

– Hát sebezlek én? Hát már a tenyeremmel is, hát sebezlek én?

– Ott ne.

– Ne mozdulj. Nevetsz?

– Sikoltok!

– Lehet. Apródom!

– Simu!

Körülaraszoltam dereka csiklandóját; és ha arra gondoltam, hogy az első baba után a lányának is úgy kivirul a csipője majd, mint Anibel mamáé, kinek pattanva ringó combsólyáit Ernikében magamnak megígértem – hát bízvást hihettem, hogy tíz év múlva csak még tízszerte szerelmesebb leszek a feleségembe, és bibliai hajlékomban tízszerte gazdagabb.

Játéktél volt, sehogyan sem akart megjönni a hidege.

Innen a Hatszikla-csúcs sasbércéről milyen parányi is az Upregurán körút mozgalmas miniatűrje! Karéjvonalán ott illeg a nevezetes színház, a műhelyépület gyufaskatulya-tömegén ott billeg a záporberendezés ráültetett tornya – mint a firenzei Signorián –, s vigyori, sugárszakállú arany-Nap szélkakas ragyog a hegyében; Kőcsipkézetes tornyával idelátszik az Állami Irodalmi INSPIRATÚRA, s valamivel távolabb a város egyetlen, de legmagasabb felhőkarcolója a kőtulipánok és kupolamákok dicsőségében: a Babszemszámláló Hivatal.

A prózai családalapítások pótlékoló segélyalapja – az Ígéret Babja: TÖBBELSZÁMLÁLÁSSAL A JOBB TÚLNÉPESEDÉS ZÁSZLAJA ALATT BÉKEHARCOS SZTÁLINI EGYAKARATTAL ELŐRE.

Fent voltunk hát a Hatszikla-csúcson, egymás után sorakoztak az ormótlan lelátósziklák: az Oroszlán, a Kármel, a Kislomnic, a Taragutin, a Kopasz és az utolsó, a Csánk – a legmagasabb; a tetején a térképészek ácsolt fatornya, a Magassági Pont.

Köröskörül térképpé törpül a vidék. Az októberi homokbánya horpadása egyetlen sártenger. Kanyarog a Babszeredai út pántlikája, serényen igyekeznek a játékautók a sorompóknál és a vasúti átereszek alatt. Az indulatos, viharzó szél bennünket is elkapott; ilyen közelről a vitorlázó repülők szélzsákjának nemcsak sárga lobogását láthattuk: hallhattuk nyughatatlan kerepelését.

A mi kettőnk regénye végetért.

Egy mozdulatlan, eseménytelen, ős-prózai házasság sugaras kertjénél a bebocsáttatásra vártunk, s már készséges előzékenységgel hallatta szárnya csosszantásait a kapuőrző ügyeletes angyal. És hogy mit csináltunk a Hatszikla-csúcson?

Pofonegyszerű. Csókolództunk persze, szorgalmasan és oly bensőséges meggyőződéssel, amely órabérben nem mérhető; ismerkedtünk az ölelésben, bemutatkoztunk csókon túli lényünkkel, és ez még nem minden. S hogy mi volt az a más, az a több, ami még felsejlett bennem a csókolódzás prózája mögött? (Mert valami sejtés mindig áttörte fejtífuszos felejtőkém fátylait; hiszen még sokáig, évekig, sehogy sem tudtam összekapcsolni kettészakadt énemet: a háború hét évig űzött ipara előttről – egykori énemet azzal, aki leendő volnék, ha élek még, mint Epimenidész, egy híján háromszáz évet, amikorra a fejtífusz utolsó nyomát is leküzdöm, és újra egy darabból leszek, egészen én) – – – hogy mi volt az a más, az a több, te vagy a megmondhatója, Hatszikla-csúcs!

Minden nőt elcipeltem ide egyszer, legalább egyszer, ide. Dúsgazdag luxusnőket és ágrólszakadt állástalan szeretőimet; szabadságos katonaringyóimat és reszketve féltett egyetlen szerelmemet a legprózaibb szerelmi házasság jegyében. Talán, talán – nem is a nőket szerettem.

Hozzád, Hatszikla-csúcs! Hozzád maradtam hűséges igazán.

Ha Ernike „csúsztat” egy napot, és vőlegénye a színháznál otthagy csapot-papot, ölükbe hull hétköznap az aranyszabadság illúziója. A duruzsoló gázkandalló mellett álmos, fehér angóracica mosakszik, és fél tappancsával pofozva törli bajuszát. A táblaüveg alatt aranybarna avartenger kezdődik a lombkoronákon, és párában úszó, pazar idegenforgalmi panorámáját kitárja a város odalent a mélyben. Miről beszélnek a szerelmesek, ha együtt ülnek a kilátópáholyban ilyenkor hétköznap délelőtt, amikor oly barátságos, elhagyatott a KILÁTÓ Cukrászda, és komoly dolgokra terelődik a szó: ugyan miről?

– talán az agam szaporodásról a kötendő házasság küszöbén?

– a sejtmagvándorlásról?

– arról, hogy a gyermeknemzés pillanatában nehogy szem elől tévesszék a megtermékenyített csírasejt helyes felfűződésére irányuló akaratot?

– vagy a gyermektápszerekről?

– vagy a pólyálótudomány szakfüzeteiről?

– vagy a gömbmértan integrál nélkül megoldható szinguláris eseteiről?

– vagy Buddha beszédeiről: az Oroszlánüvöltésről, az Aszkéták Négyszeres Tökéletességéről, amellyel sikerül megtagadniuk a Létet? A Hajmeresztésről avagy a Hangyabolyról mondott Példázatról?

– a hatáskvantumról és a Planck-féle állandóról?

– a harcias pelágiánus, a donatista avagy a monofizita eretnekségről?

– a Valóságos Jelenlétről az ostyában?

– a történelem hasznáról vagy eredendő haszontalanságáról?

– a mágneses ingadozásokról a sarkövön?

– mélytengeri vulkánokról?

– halastavak átteleltetéséről?

– vitorlafajtákról?

– búvárhalászatról?

– divattörténetről?

– zárvatermőkről?

– a teknősbékaleves helyes tálalásáról?

– a Legfőbb Szépről és Jóról a Nagyobbik Hippiászban avagy Plotinosz Isteni Emanációiról?

Ó nem. A szerelmesek az elefántról beszélgetnek.

Komolyra fordul a szó. Simu (mert Simu örökké hord magánál ilyesmit, s minden zsebe dugig tele van vele), Simu előveszi vastag zsebtömbjét, ceruzáit; a papírra helyezett forintost körülrajzolja, azután az alakuló ábrázolatot Ernike elől a tenyerével takarva – rajzol.

Buzgón, rendületlenül.

– Az mi lesz? – kérdi Ernike csöndes élvetegen kuncogva (mintha nem tudná!), tehát inkább kérdőjel nélkül: – Mi lesz.

– Találja ki – szól Simu rejtélyesen; és ceruzáját fel sem emelve, vonalkörrajzzal parányi, mókás elefántot rajzol a forintos körbe. Ernike a kezéhez kap.

– Vigye a pracliját, és muti.

Visszahajlítja erővel a márványasztalra, hogy lássa. Jutalmul megcsókolják kis erős kezét (és kis erős keze, jutalmul, tarkóig simítja a művész oroszlánsörényét).

– Magának küldöm. Csak megcímezem a levelet – szól a művész szerényen, mint egy nábob, mielőtt nagy értékű ajándékait elosztogatja; még előbb a pontos dátumot rá: „Ernikének. Feladó: Simu 19** október 20-án, 11 óra 02 perckor”.

Azzal átnyújtja.

– Elefánt! – hirdeti ki Ernike eláradó mosollyal, és orrocskájának mosolyos trapéza hátrapenderül.

– Az: elefánt.

– Elefánt! Már azt hittem, csigabiga!

– Szimatolja meg, ha nem hiszi.

Ernike megszimatolja. Szívesen szimatol, mint az a nő, aki ismeri fegyvertárát. Minden szimatolás egy-egy diadal, orrának szépségrevűje; cimpái (külön tehetség) oly gyorsan kelepelnek, hogy Nyúlországban, a szimatoló-szorítóban pontozással győzne.

– Hiszi már?

Int, hogy igen.

– Milyen kajla formájú az agyara, és az ormánya is – háromszor visszacsavarva.

– Bizony – mond a művész, jogos büszkeséggel. – A magáé. Magának rajzoltam Ernike.

– Rajzoljon még! Simu!

– Rajzolok, édes, akár egész elefántcsordát rajzolok neked.

– Azt mondtam, rajzoljon, és nem azt, hogy a lábamat tapiskálja az asztal alatt –

– Én? Hogy én, tapiskálom?!

– Nem: a váci püspök. Néznek a másik sarokból. Idenéznek… Simu!

– Essen ki a szemük.

– Jaj! Olyan elefántszűkében vagyok!

Simu máris rajzolja. Előbb a kört a forintossal; egyetlen folyamatosan kanyargó vonal – és kész a bumfordi elefánt. Hogy kissé megroggyant lábúra sikerült, és a háta kétpúpú? Sebaj, oly szépen trombitálja a dátumot: 11 óra 04 perc. Összehajtogatja, átnyújtja.

– Megy a posta, Ernike.

11 óra 07 perc. 11 óra 10 perc.

– Megy!

– A tizenkét perces elefánt!

– Indul!

Kerkápoly Ernike mellett nagyobbacska halomban gyűlnek az elefántok.

– Ha már együtt leszünk – mondja Sömjén Simon, szemöldökét szigorúan ráncolva –, otthagyod a Babszemszámláló Hivatalt, és más hivatalba mégy.

– Milyenbe?

– Az Elefántszámláló Hivatalba.

– Majd csoportosítom csordák szerint.

– De hogy ismered meg?

– Szimatra.

Ernike szimatolja.

– Például?

– Például ez a Bagó-Csorda.

– Hát igen, vannak dohányos elefántok.

– Ez a Pálinka-Csorda. Fuj!

– Erni! Ez gyanúsítás!

Úgy látszik, vannak alkoholista elefántok.

– És az?

– Ez?… Ez a Csali-Csorda.

– Miért „csali”?

– Másnak szántad, nekem jutott.

– Szamár. Szerencséd, hogy –

– Hogy…?!

– Hogy kész ez is. Mehet?

– Jöhet.

– A tizenkét órás elefánt. Indul!

– Köszönöm.

Szertartásosan, finomkodva mondja Ernike, és a lehető legpípesebb fitos, fintori orral, ami csak egy laposka trapezoidvégű orrocskától játékőrületében kitelhet.

– Köszönöm, Simu… Nahát!

– Milyen csorda?

– Ördögöt csorda: ez nem is elefánt.

– Hát?

– Elefántnak megint nagyon dromedár; és a lába is. Ilyen. – És mutatja is, fonákul kifordított keze fejével, visszahajlított ujjait csőrszerűen püpörítve, hogy milyen: – ilyen krumpli.

– No szép. Bántani szegény postáselefántomat.

– Nem bánom, legyen félelefánt. Azért a neve Jumbó.

– Az éppen térdel.

– Az elefánt?

– Igen: hunyászkodik.

– Ez a Jumbó?

– Ő. Térdeplő elefánt.

– Igazán?

Tartalmi jelentése nincs a szónak, csupán a zenéje dorombol. Kissé félredűtött fejét Ernike átnyújtotta a márványasztalka felett, és lehunyt szemmel várja: elnyíló ajkaival készíti a puha fészket.

– Igazán – szól Simon, egyszerűen. Tenyerével elterpeszkedik a márványasztalon, és befészkeli magát Ernike csókjába; sőt, még van annyi józan esze, hogy egy tenyerével Ernike felívelő nyakának alányúlva, közel húzza állát, amikor – – – amikor tányéroszlop dőlése a mosogatóban, csészék omlása és a Cukrászipari Kirendeltség Fehér Bóbitás Részlegének vihogása szétrebbenti szájukat. A csók – akaratlanul is – olyan nagyot csattan, mint a pezsgősüveg az óceánjárón, vízre bocsátáskor.

Ernike bíborpirosan kitekint a játéktélbe, a táj horpadásaira – és a gyárkürtők, sártengerek közt elhúzó helyérdekű vasút szalagocskáját figyeli a panoráma közepén. Ameddig a szem ellát, még tart az ünnepi felvonulás – a zsindelytetejű Kápolnahíd és a római kori Kasztrum, az Upregurán Színház záportornya és a Babhivatal, a Westing Művek szaladgáló toronydarui és az Állami Irodalmi INSPIRATÚRA –, a Látnivalók és Nevezetességek tisztelgő flottafelvonulása a szerelmesek előtt. Simon le nem veszi szemét Ernike orrtrapézának profilnézetéről.

– Még egyet – fordul vissza Ernike a márványasztalra könyökölve, és összekulcsolt két kezén nyugtatva állát: – még, Simu.

(Több se kell. Pajkosan átnyúl és a száját közelíti: ilyen ez a Simu.)

– Ezt?

– Nem ezt. Elefántot – legyinti meg száját Ernike (hogy a levegőben utánacsókolnak a kezének). – Csacsi.

(Istenem, ennyi málé szájú enyelgés. Nem tartozunk a nagy nyilvánosság elé.)

– Elefántot, azt nem. Valami mást, Erni.

– Mit?

– Csak nyugi. Ne less!

– Elefántot! Simu! Már úgy rászoktattál az elefántjaidra.

– Ez más lesz. Ez már olyan mesebeli.

– Szörnyeteg lesz?

– Nem mondok semmit. Soha nem találnád ki! Soha-soha! Majd nagyot nézel!…

 

*

 

(Tudományos szóval „enyelgésnek” hívják – gondolja Simon, elrévedezve a rajz fölött, míg tenyerével titokzatosan elernyőzi ceruzája mozgását: – annak, nyálas enyelgésnek; civil enyelgésnek.

A katonaringyók jutnak eszébe a front mögött, amikor Bacskó tizedest küldték ki szekéren, és ő befuvarozta a kedélyes erőszakkal felrángatott ukrán parasztmenyecskéket, akik kelletlenül ugyan, de engedtek a szalonna reményében; reggelig el is verték, meg is ajándékozták a mezítlábasokat, és hazabocsátották, hogy hírt vigyenek az idegen had gyűlöletes emberségéről és nagyszerű gorombaságairól.

Eszébe villant a „jojjcakát kívánók” különös históriája; a két elvakult bolond, aki búcsúzóban a megerőszakolt menyecskék házánál nagyot csípett a csöppségen, hogy ne sírjon, leszámolta a vénasszony szakajtójába a zsírt, cukrot, lisztet; és a nagy szívélyeskedés közepette azt sem felejtette el, hogy a sarokba jól eldugva, a beidőzített kézigránátköteget egy óvatlan pillanatban az ajtó mellett lehelyezze… jojjcakát! – mulattak harsány-részegen, kétszáz lépéssel odébb, amikor a tanyaviskó kemencéstül, teknőstül, bölcsőstül, asszonyostul a levegőbe repült: volt, nincs!… Valentinianus jámbor medvéje járt az eszében, Innocentia – a harmadik fickó, aki a „jojjcakát kívánók”-nak inkább csak silbakolt, és bár sohasem kérdezte meg, bármennyire ráillett a leírás, nem hihette, hogy Keve Borci volt… Nem, Simonnak aztán nem volt hazafias, fehér bőrű vagy civilizatorikus elfogultsága saját kultúrahordozó fajtája javára: a szarmata sem jobb a francia szenegálnál, és az emberhamvasztó szőke bestia semmivel sem különb a mamelukgyilkoló napóleoni hadaknál. Hogy a Dzsingiszek, Tamerlánok, Jahangirok, Sztálinok népboldogító hóhérfajzata nem a kivétel, hanem a világtörténelmi szabály. És mi volt de Sade márki mesteriskolája, ha nem a háború? Az ő hét éve a hétéves háborúban, a mi hét évünk – ebben. Mindnyájunk mesteriskolája. Ő, már a kiábrándultság legfenekén, elérkezett az Alaptételek sziklatalajáig; hiszen Zebbaóth, a Seregek Ura is úgy kívánta rendszerint, hogy menjen fel a Király Edom vagy Filisztea ellen, és vágja le háza népével, minden marhájával, szamarával és lábasjószágával egyetemben, és Ő kiterjeszti haragját a bálványimádók felé, és Izráel kezébe adja egytől egyig mind… Simon tudta. A világ minden nációja kitermelheti a maga kézigránátos „jojjcakát kívánóit”: ezt csinálja, így csinálja az emberfia… csak rá! rá! csak rá az esztendők hegyomlását szörnyetegségünk – sárkányfog-vetemény mivoltunk emlékeire! csak rá! hogy még a helyét se találjuk, ki se kaparhassuk többé, nincs, elveszett, csak rá!… Íme itt ülünk Kerkápoly Ernikével a KILÁTÓ Cukrászda üvegpáholyában – adjuk át magunkat egészen a megtalált életnek; a civil nyegleségnek; az enyelgésnek; a megérkezésnek; annak, amire – homályosan vágyakozva – az életünket szerettük volna alapítani: az egy helyben topogásnak.

Az élet ezentúl – vakáció.

A szünidőnek pedig nincs egyéb programja, mint hogy minden nyűg – veszedelem és továbbtakarodás a borítékolt parancsok után – szünetel az időben. Sőt, maga az idő gondja is szünetel, nincs; legalábbis – ha a ceruza néma surranását az elefántkörvonalon leszámítjuk – ide nem hallani ketyegését.)

 

*

 

– Ne dugja ki a nyelvét. Simu! Ne dugja ki!

– Miért?

– Csak. Mert leharapom.

(Ó, nyegle enyelgés. Konfekcióenyelgés. Be jó is, be jó! Csak hogy vége annak, ami volt! Levonni a szemhéjat: vakulj, emlékezet. A jojjcakát kívánók?… Nem volt igaz.)

Kart karba öltve. Egy helyben topogás, kettesben, megölelkezve… „Ne dugja ki a nyelvét!” Istenkém.

– Kész van. Ernike.

– Adi! Adide!

– Ne kapkodj. Ne tépd ki a kezemből. Csak még a dátumot: 12 óra 02 perc. Nézzenek oda, hát nem kitépte?!

– Elefánt!

– Igen, Ernike – (szerény, színvalló büszkeséggel) –, magának, elefánt.

– Közledünk a százhoz! Simi-uuú! – repesett Ernike, egyik kezében a rajzzal, míg másik kezét átnyújtotta, hadd szorongassa a vőlegény; és úgy körülmustrálta a forintnyi elefántot, mint valami óriás faligobelint. – Micsoda hátraálló mamutos agyara van, és micsoda rongyos füle, Szent Habakuk!

– Milyen csorda?

– A Szent Habakuk Csorda. – És felmarkolta a sok-sok elefántot. – Simu! Hát az én elefántpostám is megérkezett! Drága!

– Bizony drága, Ernike: ez a legnépesebb, ez a csorda; az agyarakból nemcsak a Nemzeti Bank aranykészletét vehetnénk meg, de a Harangöntő úti vackorpalota is kitelnék belőle kettőnknek.

– Nem az elefántagyar a drága: maga a drága, Simu.

– Én?! – hüledezett Simon; mert tulajdon drágalátosságának a gondolatától egészen elszokott már, és nagyon felbuzdult rajta. – Rajzolok neked, Ernike, rajzolok neked egy –

– Mit?

– Majd meglátod… Elvtársnő! Süteményt kérünk.

– Tetszik? – állt meg az asztalunk előtt a Cukrásziparellátó odaintett Fehér Bóbitás Részlege.

– Négy kávét, négy habot és négy süteményt.

– De Simu! Minek a négy?

– Az elefántoknak is.

– Őrült. Elmeháborodott szamár.

– Mit számít egy szamárnál, ha megháborodik az elméje?

– Két kávét kérünk, semmi habot és két sütit.

– Kérem.

– Mit szimatol, Ernike?

– Elefántot szimatolok.

– Honnan tudja, hogy az lesz?

Simon már körülkanyarította a forintost.

– Tudom. Érzem, Simu.

– Hogy elefánt lesz?

– Azt is; és még sok mindent… Honnan is gondoltam volna, hogy ilyen aranyos szívű emberkét hoz a Jézuska?

– Tökéletesen holtpontra juttatja az életünket, Ernike. Egy helyben topogunk. Köszönöm magának, Ernike.

– Még hány elefántot rajzol nekem, Simu?

– Dagadó önérzettel válaszolhatok, Ernike; a barlanglakó ősember a dorongjával nem lehet nálam győzhetetlenebb, mint én, ezzel az egyetlen szál ceruzával. Majd meglátja.

És 19** október 20-i, 12 óra 40 perces dátummal, Ernikének átnyújtottam a századik elefántot.

Papírszalvétákra a BARBÁR-ban vacsorakolbász elköltése közben az Upregurán Színház műhelyében; diskurálás közben Borcival, mosószámlák hátára és lefekvéskor, sárga regényeim üres előzéklapján és hátlapjára: lankadatlanul rajzoltam a rongyos fülű jumbókat. Egy sem volt nagyobb a forintosnál, amekkora körbe rajzoltam (az ennél nagyobb: érvénytelen; sőt – elefánthamisítás), és reggelenként összegyűjtöttem a zsebre gyűrt elefántokat, borítékoltam, és Mátyussal elküldtem Kerkápoly Ernike címére, Gyalogpap utca hatvanhét.

Kerkápoly Ernike pedig, Gyalogpap utca hatvanhét szám alatti lakos, a Babszemszámláló Hivatal Tarkababi Részlegének kerületi babragasztója – menyasszonyi titkolódzó gyöngédséggel bontogatta, simogatta, számlálta és pántlikázta a pontos dátummal érkező elefántpostát.

Közel száz órát töltöttem elefántrajzolással az első négy hét alatt. Borci pártoló elnézéssel, a szesztestvérek józan megkedvesedésével szemlélte veszélytelen őrültségemet – mert már egynek-másnak tanúja volt és a Memnon-szobor nem látott annyit négy ezredév alatt, mint amennyit ő láthatott az utolsó évtizedben. Ő csak azt sajnálta, hogy baltakeze van, különben örömest segített volna az elefántrajzolásban ismeretlen céllal: mert a lágerben azt is megtanulta, hogy csak azt csinálja igazán az ember, amiről nem tudja, hogy miért csinálja… Elég az hozzá, a játéktél közepén járhattunk, felvetődtem a konyhavárba, Kerkápolyékhoz, és a lépcsőházban Ernikébe ütköztem.

Hamarabb, mint elgondoltam volna – ő prémes derekú zöld bundácskájában, én báránybéléses, vadonatúj divatballonomban –, kissé szokatlan formában tartóztatott fel. Maga fenn a lépcsőfordulón, én még a lépcsőn, három fokkal lejjebb – Ernike két kézzel a vállamra könyökölt és rám nehezedett.

– Hová megy?

– Kerkápolyékhoz.

– Milyen várba?

– A konyhavárba.

– Mi keresnivalója van Kerkápolyéknál?

– Kerkápoly Ernikét keresem: ő a keresnivalóm.

– Mióta?

– Már tizedik éve.

– Ki ő magának?

– Üdvöském.

– És még? (Apraja-csók.)

– És még. (Még apróbb.) A türelemfogyasztóm, rózsanyílás türelmi idején.

– Vagyis? (Item.) Mondd meg szépen.

– Lesz cukrot kapsz?

– Cukrot kapsz is lesz.

– Ne borzolj ilyen nagyon. Menyasszonyom vagy, csak ne borzolj.

– Te! – (és mintha a férfinak a nyakát is tekerné, úgy, hogy a fülét is csavarja közben) – Simu! Simu! Tudod, mi van ma?

– Mi van, Ernike?!

– Ma?! – (szemlehunyva, nagyon-nagyon titokzatosan:) – Ma az van, hogy az elefántpostával megkaptam az ezredik elefántot.

Je t’aimais inconstant, qu’aurais-je fait fidèle?

RACINE, Andromaque, IV.

A Franikopre-kútnál, ahol az utca a Zsiblibává terebélyesedik, három álomországbeli csodaautó parkol – álomországbeli autócsodák, végeikkel összefordulva a Franikopre-kút lépcsőzetes, hármas kávája körül.

A hódoltság kergetett népe úgy vonul el előttünk, mint a babiloni fogságba hurcolt izraeliták. Szemükben az Özön-Szegénység megelégíthetetlensége – vagy skorbutos vágytalansága. Koldusok, akik ha egyszer tehetnék, akkor is holtra ennék magukat a gazdag ember lakodalmán, és koldusok, akikben a vágyak éhínsége végzetessé vált: ezek az idegrendszerek többé már nem képesek felépíteni a táplálkozás kémiai vázát; elüvegesednek, elüszkösödnek; többé nincs „joguk”, nincsenek arraforduló ösztöneik, hogy ilyen autócsodákra, ilyen álomországi utazásokra vágyjanak.

Az árnyak továbbtakarodnak, a vágybetegek röpcsődülete azonban marad; és lassan cserélődve, de sohasem fogyadozva, méltatják, bírálják az új típusokat, a kényelmi fortélyokat a megágyazható ülésektől a beépített italszekrényig – ahol a nyomógombos rádiótól az ablakletekerőig minden gombnyomásra jár. A szökőkút napsütötte permetét megcsóválja a szél; a harmatos legyezőiből ráhord egy keveset az őgyelgők nyakára. A „lakosság” – utcakölykök, iparostanoncok, kézilányok, lebzselő sportfiúk – szétrebbennek, az üresen hagyott autók körül egy pillanatra a tér üres; és csak a villamoshurok vágánypárjai – a váltók villognak tükrösen, iszamosan, tavitükrös, virágos nedvesen.

Magas nőalak halad át a téren, karjára vetett bútorhuzattal, laméruhával, ekrüszín rüsgalléros, buggyantott bíbor csipkeestélyivel. Szilárdan lépdel; meteor haja kontyfésűvel magasan feltűzve (üvegfésűje felszikrázik a napon) – alakja elnehezülten feszül nemes vadra valló, bolyhos szürke, méregdrága őszi kosztümjében. Másik kezében – mint a vér szerinti tenyészhercegnők rangrejtve ilyenkor általában – ezüst báli cipőt visz, be sem csomagolta; válla, nyakszirtje, deli hónalja és ruganydereka mintha két talpán kétfele ugráló műlovarnő volna, mutatványosan egyensúlyoz büszke sörényű tomporain. E felséges jószágok tánc-himbájába ostorcsördítés és muzsika vegyül. Fényszórók össztüzében, felső teste alatt külön életet élő cirkuszi paripák módjára – tomporai kecsesen járják a spanyol iskolát.

A díszkovácsolt Franikopre-kútnál diplomáciai sofőrök diskurálnak nemzetközi zagyvaléknyelven, az osztrák, a luxemburgi, a francia, a yankee; a szabad fehérek spontaneitásával otthonosan mozognak, kényelmesen terpeszkednek mindenütt. Fürkésző pillantással utánalesnek a magas nőalaknak a lézengő bennszülöttek feje fölött, és földhöz vágják a cigarettát.

– Ah, pardi! Ça!

– Oui! Ça, c’est Nicolette!

– Yea!

– Die schöne Trödlerin!

– Who d’ya say she is?

– Don’t ya know ’er?

– Sure I do!

– Nice chick.

– Kind of.

– A peach!

– Nicole!

– Quelle poule! Tu la connais?

– C’est elle, la belle fripière…

A bennszülöttek – (burmaiak? montenegróiak? pápuák? kikujuk?) – a bennszülöttek között is valaki földhöz vágja cigarettáját: Sömjén Simon.

– Istókuccse: ez Anibel.

Utánaered.

Érverese a rendesnél hevesebb, pupillája szokatlanul nagyra tágul.

Nem hisz a szemének? Nagyon is: inkább hogy nem hisz a szívének. A szerelembajnok nő már ott járt, ahol a tér háromszöge a zsibvásárba torkollik, és a nyüzsgés onnan már áttekinthetetlen. Anibel hol eltűnik, hol felbukkan a tömegben.

– Lehetséges volna? – … Simon meggyorsítja lépteit. Semmi kétség, hogy ő. Csak el ne veszítse. Valahára…! Utoléri, mellélép, s úgy szólítja meg, hogy szinte rákiált:

– Anibel mama… Anibel!

– Jesszusom!… Jé, Simonka.

– Csókolom, Mikolka mama.

– Nem tudtam elképzelni. Az embert olyan sokan szólongatják mainapság, fiam. Hogy kicsoda.

(Szerelembajnok. Semmi kétség. Nő-néni, a kamaszálmok megrontója. Szegény Gyalogpap utcai suhancok, önfertőzők légiója, akik miatta magukhoz nyúlnak, mert aznap látták… Miatta!)

– Hová ilyenkor?

– A Zsiblibára.

– Csak nézem, nézem!

– Az. Mert hogy feldugná az orrát hozzánk…!

– Hogy kinek lesz a világon a legszebb ifjonti anyósa.

– Kis haszontalan. Két hete nem járt nálunk: persze! Ha a kandúrmacska elhordta a pántlikás fehér egeret, akkor –

– Akkor?

– Az öregeknek többé feléjük se. Nahát!

– Ne higgye, Mikolka. A színházban akkora a hajsza…

– „Hajsza”?! De azért ráér csavarogni a Hatszikla-csúcson?

– Hát Ernike ezt is elmondja?!

– Ne vágjon olyan szontyoli képet, fiam. Nike jó lány, az én Nikém mindent elmond nekem.

– Adja már ide, hadd viszem. Mi az, amit cipel?

– Viszem én, hagyja csak. És maga? Hova, merre?

– Leugrottam egy pohár sörre a BARBÁR-ba.

– El is higgyem?

– De Anibel mama!

– A huncutságon jár az eszük! Hogy milyen egyformák!

– De…

– Ne féljen, nem kémkedem Erninek.

Nesztelen búgással három autócsoda siklik el a járda mellett, három álomországi, kísértő látomás: egy cserépzöld, egy világos rúzslila meg egy bézs.

– Hullo! Nic!

– Hallo! Grüssti! Nicki!

– Grüssti, Willi!

– Tiens! Nicolette!

– Toni! Toi vilain!

– Salu-uuut! Nico!

– Blackie! D’ye come t’night?

– Nix nix tonight! Te csibész!

– Nicki! Nixchen!

– Grüssti! Csak tudnám, hová tegyelek.

– …Ismeri őket, Mikolka mama?

Tudja, van az útlevélügyem; hát legalább annyi hasznom legyen belőle, ha már egyszer bécsújhelyi vagyok.

„Útlevélügye.” Bennszülöttnek nincs útlevélügye. Az autók felgyorsulnak és eliramodnak az Upregurán körút felé. („Egy bennszülött van a nővel. Milyen kár… Sebaj, majd visszafelé.”)

– Csak nem azért viszi a holmikat, hogy elkótyavetyélje a Zsiblibán?

– Csak igen. Csacsikám.

– Muszáj?

– Jaj, szívem, valamiből élni kell.

– És rendszeresen? Így eladogatja?

– Rendszeresen. Nem vagyok nagyon kócos?

– Nem.

– A frizurám?

– Istenien áll!

– Maga még nem tudja. Mert fiam, valamiből főzni kell.

– Ez szörnyű. Így elkótyavetyélni. Ha együtt leszünk Ernivel, és rendbe jövünk kicsit, nem engedem, hogy… Majd én is… Meglátja, minden másképp lesz, Anibel.

– Ó, be kedves, be kedves! – vetette rám meleg tekintetét; és meglassította lépteit. Már itt voltunk a nyüzsgő Zsibliba szélén (a Zsib utcából időnként már áthallatszott a jóasszonyok kántálása – „eladó a kombiném!” – „itt a szatyor, nájlonszatyor!” – „eladó a kombiném!”), s Anibel folytatta: – Tudja édeske, jólesik hallani ezeket a fogadkozásokat, és talán jólesik fogadkozni is; de megtartani, fiam, az ilyen fogadkozásokat – – –

– Hát ennyibe veszi a szavam? Anibel!

– Simonka! Aranyoskám! – állapodott meg Anibel. – Sohasem fogom a szaván fogni.

– És én mindig állom. Majd meglátja, Anibel…

– Mama.

– Tessék?

– Anibel mama. Nem bánom. Vagy Mikolka mama, azt se bánom. De hogy maga így anibelezzen engem… Az olyan furcsa. Furcsán veszi ki magát.

Így mondta, ilyen németes bécsújhelyiesen. A bennszülött nem válaszolt, és önmagába burkolódzott.

– No!… Mi az, megbántottam? Lelkecském, Simon!

– Nem. Csak úgy elgondolkoztam.

– Most haragszik?

– Azoknak a jöttmenteknek szabad? Mert sárga rendszámtábla, diplomáciai? Lekiálthatnak a kocsiból, hogy Nikolett?!

Mikolka mama szemében szenvedő fény jelent meg, szeme sarka szarkalábasan összeszaladt.

– Simonka, ne bántson, ne bántson maga is, fiacskám! Szeressen!… Szeressen úgy, mint jövendőbeli anyósát.

– Nem mondom többé, hogy Anibel.

– Szamárság, bánom is én, így amikor egyedül vagyunk. De nagyon rákap: maradjunk csak a kismama mellett…

– Maradjunk.

– Látja, oly nehéz. Ha ezek az osztrák szeretetcsomagok nem volnának, én nem is tudom, mi lenne… Aztán Ernit sem akarom ám csupaszon a maga kalitkájába ereszteni. Nézett már?

– Lakást? Egyebet sem teszek.

– És? Mondja, mondja!

– Átkozottul nehéz.

– No látja! Azután meg maga elfelejtkezik róla, hogy nekem betegem van!

– Dehogy, dehogy.

– Csak az, amit megeszünk, csak az!… Elhiheti.

– Már nem soká.

– ?!

– Amerikában újfajta tömegtáplálékkal kísérleteznek.

– Már megint? Tán pirulákat eszünk?

– Azt már etettek, japán katonákkal.

– Sebaj, cukrászokra akkor is szükség lesz.

– Cukrászokra?

– Igen. Ha majd visszakapom a SZÁZFARKAS-t.

– Nem pirulák, kismama.

– Istenem, mennem kell, elbeszélem az időt. Micsoda, tán mannaeső?! Mondja hamar!…

– Olyasféle. Forradalmasítja a tömegélelmezést. Mesterségesen porlasztott táplálékot permeteznek szét a nagyvárosok levegőjében, fehérjéket, foszfort, cukrot, vitaminokat. Mint a mélytengerek táplálékesőjében a halak, úgy élünk majd, Anibel. Kitátjuk a szájunkat, és tátott szájjal, ahogy a bálnák úszkálnak, magunkba szedjük a táplálékot. Atommanna. Eszünk majd, mint a lótuszillaton élő emberek.

– Ez igaz, Simon?!

Rendületlen kópésággal:

– Igaz, Anibel.

– Nem csap be?

– Nem én… Mit nevet?

– Micsoda ábrándozó maga!

– Látja?! Néhányszor napjában így felnevet, és máris belélegezte az atomkosztot, az aznapra valót.

– Mind szép, fiam, de egyelőre nézzük, miből élünk.

– Viszem én, Anibel, hadd viszem, kismama!

– Dehogy viszi. Megitta a pohár sörét a BARBÁR-ban, visszamegy szépen. Ez asszonyok dolga. Estére látják egymást Nikével?

– Hogy Ernikével…?

– Mikor jön fel Sándoromhoz?

– Látjuk, persze, feljövök.

– És meg ne lássam, ilyenkor még egyszer az utcán.

– Nem, Anibel mama.

– Maga még nem tudja, milyen árulkodós vagyok. Pá, fiam.

Simon kezet akart csókolni, Anibel nem eresztette, ő erőszakoskodott; így hát a csuklócsók Anibel kezén, amellyel az ezüst estélyi cipőt szorongatta, kissé sután sikerült. Hamiskás mosollyal, rosszallólag fejcsóválva – tűrte végül; és ki nem mondott, tóduló gondolataival (önálló, világérvényes bölcseleti rendszert alkottak e gondolatok millió oldalon, melyet mind magának tartott meg) – Mikolka Mária Anna Izabella, „die schöne Trödlerin” – eltűnt a tömegben.

 

*

 

S most tényleg megisszuk azt a pohárka világost a BARBÁR-ban… De mi van velem? – kérdezte Simon, mert még nem hitte a fejtífuszos álomkór abroncsainak megereszkedését; hogy voltaképp visszafele menet, fokról fokra, most ébredt fel. Habzsolva, tátva szelte az őszi délelőttöt, mintha már finoman eloszolva, benne volna a levegőben az atomkor táplálékesője, és a gondjától megváltott emberiség táguló orrcimpákkal, lődörögve figyel az égen terjengő manna illatára. Ő legalábbis ennyi boldogsággal hirtelenében nem tudott mit kezdeni. Belefürdette a fejét a Franikopre-kút szélhordta táplálékpermetébe, és amikor márványmedencéje előtt a kovácsoltvas kútház árnyékrácsaiból kilépett a napra, észre se vette, hogy nézik; hogy a vízfüggöny szivárványolásán három szivornyaorrú, marsbeli rakétaautó suhan keresztül – a cserépzöld mázas, a világos szájrúzslila meg egy bézs – és vezetőik csalódottan ismerik fel benne az immár magányosan őgyelgő bennszülött sziú indiánt.

Ha a szeptember szeptemberbe ojtott április volt, az október – októberbe bújt farkas: valóságos május.

Leesett az első hó, és sütött a Nap.

Három napig hullongált, hogy a Hatszikla-csúcs és a Szent Hilárion-hegy kopasza – és köröskörül az egész hegyvidék kifehéredett, mintha dér csípte volna meg; aztán delente úgy tűzőtt, tűzdögélt a Nap, hogy volt, aki megsokallta a kiskabátot.

Esténként farkasképű szelek bámultak be az ablakon; reggelre szelíd, meleg szellők doromboltak, és délben, nyilvános bűnbánatot tartva, a mozdulatlan udvarban meghirdették az országos hóolvadást.

– Becsukjam az ablakot?

– Ahogy akarja, Sibelkáné.

– Ahogy a tanár úr akarja. Igen?

– Hát csukja. – Sibelkáné tovább toporog. – Ne fűtsek be a tanár úrnak, tanár úr?

– Ne fűtsön be, Sibelkáné.

– Szívesen befűtök!

– Ne fűtsön. Tudhatja, örökké melegem van, örökké tüzelek, mint a rossz szuka.

– Háj, váj, istenem, atyám, teremtő nagy jó uram.

– No?! Most meg mi baj?

– Ezek a lábak, ezek!

– Aztán mi van azokkal a lábakkal?

– Hogy mi van?! Ezek a lábak! Sírba visznek ezek az én lábaim.

– Mindnyájunkat a saját lábunk visz a sírba, Sibelkáné.

– Az, az. De kit lassabban, kit sebesebben.

– Mindenhonnan lekéshetünk, Sibelkáné, csak a koporsóból nem. Hiszen tudja.

(Hol is hallottam ezt? – kutattam emlékeimben. Sohasem volt akkora önbizalmam, hogy ilyen bölcsesség kitelnék tőlem. Az eszembe se jutott, hogy ezerszer olvastam a Bajomház oromzatán bevésve.)

– Tudom, tudom. Öreg igazság. Lejárom a lábom egy kis heresóért, de mákszemnyi nem sok, annyi sincs.

– Még mit nem? Toronyórát lánccal.

– Az, az! Térgyig lejárhassa az ember, tanár úr kérem, azért a kis heresóért. Újítás ez is, az alomíniomrozsda!

– Heresó, mi az?

– Hát heresó. Osztán kőtteni mikor?

– A frász essen bele abba a villanyba, örökké hunyorog. Mi lelte, talán a kapcsoló…?

– Nem kérem, nem a kapcsoló. – Sibelkáné az ajtóban hátranyúlt, és felkattantotta odakint is, a konyhájában. – A szénkorlátozás, teccik tunni; hagyjuk nyitval, hátha meggyün a világítókája.

– Hogyne: hogy a szemembe süssön éjszaka. Én ugyan fel nem ébredek. Égjen reggelig?

– Hozom a gyertyát.

– Keltsen fel, Sibelkáné… keltsen fel hat órakor.

– Szűzanyám, osztán minek olyan korán?

– Semmi korán. Hatkor, mondtam.

– Úgy sajnálom, tanár úr; mikor olyan ártatlanul alszik.

– Látott már apagyilkost, aki nem ártatlanul alszik?

– Jesszusom! Tanár Úr!

– Azért mondom. Ártatlanul vagy nem ártatlanul: rázzon fel, Sibelkáné. Sose sajnáljon.

– Egenis, kérem.

Ha melegen szólított, „tanár úr” voltam; ha ridegen (noha ritkán haragudott) – akkor lesömjénelvtársazott. Később, amikor már tisztelt – vagy hálálkodásai alkalmával, s hogy miért, az is kiderül – nos, akkor is ugyanazt tette, de felfele.

Sibelkánénak volt országos viszonylatban a legvisszeresebb lába; tiszteltem ezért a nevezetességéért.

Sibelkáné életének képeskönyvéből erre a három mélynyomatos illusztrációra emlékszem kivált, oly élesen, hogy mintha én lettem volna a lemez, amire rézkarcba maratták – létkristályának főtengelye volt ez a három:

Sibelkáné az udvari folyosón (a „gangon”) a faszenes vasalót lóbálja – úgy szítja; az arany lombok, hókarmantyús öregágak közé hetyke szolgalegényszikrákat pattant az izzó szén, ő pedig – megnyálazott ujja hegyével – alá-alákap a vasaló hasának, hogy forró-e már

Sibelkáné a konyha „tiszta sarkában”, hol ágya is áll, súrolózsákjára helyezett két vödörben gyógylábvizet vesz. Ájtatos rendületlenül hisz a Szent Rita lábsóban izzadás, székrekedés, „podegra”, „heccensuksz”, gombásodás, övsömör és visszér ellen. Rosszakarói szerint visszereinek domborzata derekáig ér; de Szent Rita forró gyógylábvize serényen nyaldossa e göcsörtöket, csomókat, és ő – haska kötényén két kezét összefonva – olvasóját morzsolja

Sibelkáné… talán nincs is harmadik (szellemünk kristályszenvedélye csupán: szeretjük a szimmetriát) – a harmadik minden egyéb, amit azon kívül művelt, s bennem egy képpé folyt össze, egy sibelkánéságba. Például:

Sibelkáné valakire ráripakodik

Sibelkáné galuskát szaggat

Sibelkáné láthatatlanul kilincsemet rángatja, fényesítvén

avagy Sibelkáné csak egyszerűen megjön

megjövetelén érződik honnan jövetele egyszersmind:

a Mintaközértből – káromkodásán

a Gyalogmáj téri zöldségpiacról – trágár keservén

a Hússzékből (hol is – kölcsönvéve botlábú festőszékemet – hajnaltól, madzagot fogva sorban ült) – néma elcsigázottságán

vagy a Bajomház utcai Szent Rita-kápolnából – mindbocsánatos lágyságán…

Bármily különösen hangzik is, Sibelkáné olykor imádkozott a kommunizmusért – legalábbis olyan értelemben, hogy vagy azon minutában szakadjon rá az ég a saját érdekében, vagy erősödjék meg annyira, hogy gondoskodni tudjon a lakosság heresószükségletéről.

A Szent Rita-kápolna egyúttal részét alkotta a börtönfalakkal, százados kerttel körülvett Bajomháznak, s így két bejárata volt – egy utcai és egy belső hátulsó, a gyógykertből.

S hogy mihez is hasonlított Szent Rita rögtönzött, ideiglenes kápolnája? Elöregedett, kerekehíjas vasúti vagonok letáborozására emlékeztetett a gyepen. Bádogreklámokból, léccel, mésszel összebarmolt átjárókák egyetlen „kápolnakoszorúvá” fűzték e kegyes bódékat, csak épp közbül, középütt hiányzott az óriás főhajó. Az oltárocskát övező aranybarokk pántlika fodraiban együgyű felirat az őskeresztény kazamaták szellemében:

 

TELJES SZENTHÁROMSÁG, KÖNYÖRÖGJ ÉRETTÜNK!

 

A felirat ezzel önmagához való könyörgésre szólította fel az istenséget, s mi sem valószínűbb, hogy istenségnél nem bűn az önimádat (a hit logikai misztériumainak egyike; alkalmasint a sibelkánék jámbor egyháztudományi járatlansága kedvesebb az Úr előtt, mint a zsinati atyák egész Summa Theologiája). A falakon számlálatlan EX VOTO táblácska hirdette – (készen vásárolható márványlapocskák, aranyos felirattal, aranyfejű szeggel egyetemben, forint húsz darabja) – hogy milyen sokukat meghallgatta már

 

MEGHALLGATTÁL, SZENT RITA

KÖZBENJÁRTÁL ÉNÉRETTEM

HÁLÁBÓL (szürke márvány)

HÁLÁBÓL (zölderes)

HÁLÁBÓL (nodózus, visszeres fehér márvány)

 

– és még sok minden egyéb. Tömjént árasztó fülkesorban, a cserepes virágtenger közepette, Sibelkáné álmélhatta a Szent felrajzszegezett csodatételeit, aki már piciny korában kiárasztotta szívjóságát, s noha eleintén, szüléi-segítendő, gazdag férjhez kényszerült – mert a megszentelődés útjai különbözőek –, gyermekei atyjának gyászos kalandja után az erdei martalócokkal és a fekete halált követőleg magzatait elsiratván, az Úr véghetetlen kegyelméből haláláig a töviskoronás Krisztus homloksebét viselte; a rajta nyüzsgő utálatos férgek tették mentől tündökletesebbé a csodát. Közbenjárására számtalan imameghallgatás történt, és (minthogy a vallás is – ugyanegy sorsban osztozva a művészetekkel – a kastélybeliek közül lesüllyedt a nép közé): Sibelkáné is erősen hitte, hogy Szent Rita bátor szószólója lesz a Mennyek Ambulanciáján, s a csúnyaságok vagy nyomtalanul eltűnnek a lábáról, vagy utálatos férgek lepik el, kegyes hemzsegéssel szederjes vérében. Mert ily látványos, rángó, dagadozó csomókban és göcsörtökben, ily fájdalmas állapotban ez a visszér nem maradhatott.

Éjjel egy órakor arra eszméltem, hogy még mindig nem alszom; pálinkám is alig lötyköl a flaska fenekén.

Kábán bámulok a villanykörte izzószálába – mert este mégis felkattantva felejtettem, véletlenül. Időnként a szál izzása halványpiros fonállá hamvad, és elfogyással fenyeget. Körülvizslatok a siralomházi csendben.

A nyugodni tért univerzumban ugyanolyan sejtelmes rendben sorakoznak a tárgyak, mint az Upregurán Színház kupolahorizontján a csillagok. Mosdószekrény, fogasállvány – mint a döntvénytárban a jogesetek; nádfonatos virágtartó, oroszlánkarmú széklábak ideái – mint kinyilatkoztatott paragrafusok. Egyik cigarettáról a másikra.

A percek, mint a planetárium prizmatikonjában, ahol a tejútözön nézi ugyanazt a csillagászt – a percek lélekölő forgadozása!

 

JOBBALÁROBBANTÁSSAL A TÖBBÁRAMTERMELÉSÉRT!

SZTAHANOVISTA FELAJÁNLÁSSAL A SZTÁLINI SZÜLETÉSNAPRA A

TERV ELŐBBREHOZATALÁNAK ZÁSZLAJA ALATT A KOMMUNIZMUS

GYŐZELMÉÉRT ELŐRE!

ÉLJEN A DOLGOZÓK ÖSSZEFOGÁSA! ÉLJEN A PÁRT!

 

Szénhiányról hunyorogtak a körték.

A szénhiány ütemére keringőztek városszerte; hol felvillantották fényszoknyájuk alól az izzószálat, hol földig harangozó báli tafotában, messzepörögtek feketén –

Most, a Franikopre-kútnál, ilyenkor.

Batyus koldusok, batyus prostituáltak lebzselnek a végállomáson, mozgalmas az éjfél utáni Franikopre Hurok. A vágányok lomha bajuszkanyarjain hangos búgással nekilódulnak az utolsó villamosszerelvények.

A hócsatakos vágánypárok életveszélyes átkelői és az Öntudatos Nemdolgozók Szabad Szakszervezetlen Hada. Egy emberéletre előlegben a munkanélküliséggel – a csavargó tízévesek utánairamodnak a robogó szerelvénynek, és uccu neki, kapaszkodnak – míg pergő lábuk el nem veszíti a talajt – fel! fel! kapcsolóra, tömlőre, áramszedőkötélre!

Aki ügyes, hát nem látja a kárát. Aki meg nem, hát – az „frájer”… „Frájer az ipsze.” Lebukott? „Ürge volt.”

– Mozira húsz fillé-ééért!… Bácsi-iií!… Elvtáááárs!

Ahogy elnézem a futást, most egyik sem biztos a dolgában. Versenyt az életveszéllyel: lássák meg, ki a „fejes”. Éjfélig működik a Franikopre-kút rejtett világítása; lila fényárban a rendőr.

A kovácsoltvas kútház harangja a környező házfalakra rácsos árnyékot vetít: kusza bojtok, rózsaóriások, csikóhalak.

Dölyfös csodaautók – sárga rendszámtáblás, szivornyahűtős, nesztelen palacsinta-gépkocsik rohangálnak az éjszakában: cserépzöld mázas, ajakrúzslila és bézs, csupa diplomáciai.

– Tiens, c’est Nicolette! Mais zoui!

– Ja, die schöne Trödlerin! Schau mal her! Wie geht’s dir?!

– Hullo! Chick! Hiya!

– Grüssti! (Ez Willi volt, az osztrákom.)

– Salu-uuut! Salu-uuut! Nico-ooo!

– Toni! Toi vilain!

– Nicki! Nixchen!

– Bye-bye! (Csak tudnám, hova tegyelek!)

De azért integet neki.

A kölykök, megint. Lábuk nem bírja a versenyfutást, a villamos mellérántja, magával hurcolja a kapaszkodókat. A srácok mellélépnek peremnek, ütközőnek, és a kerekek alá kerülnek sorra mind. Vérfürdő. A kerekek egymás után szeldelik az eldobált, kóbor kutya, senki fia testeket. (Alig az imént pedig még milyen ugrifülesen kunyerbáltak: „Mozira húsz fillé-ééért!… Elvtá-ááárs!… Bácsi-iií!”)

Tessék? Rajta vagyunk a villamoson? Előrekémlelni, továbbrobogni.

Ötszáz méterrel odébb megmozdul a talaj. Földindulás.

Megborul a pálya a felpuporodó tűzhegy aljában. A palotasorok mint a kártyavárak; az Upregurán Színház és a Maderspach-palota, a Bank repedező páncélfalai, tűzszikrák és olajrobbanások, lángtengerben a város! S mi, a villamossal, vakon nekitörtetünk a vágányok alatt puffadozó földindulásnak.

(Megállni, ember! Ember! Megállni!)

Bőszült mozdulattal félresöpröm részeg képzelődéseimet. Egyszerre úgy felfényesedik, mint valami műtőlámpa: átkozott körtéje! Végképp feldühödöm a villany dolgán, hogy nyilván miatta nem tudok – mert különben rettegve tisztelem félelmes alvókámat, és hiszek benne. Kiugrom az ágyból és haragosan lecsapom a kapcsolót. („Ez lesz a bűvös mozdulat, amelytől most nyomban elálmosodsz. Majd alszol, mint a mormota. Mintha kirúgták volna alólad a lábadat.”)

Soha ilyen ébren még, soha.

Mit mondott az a hóbortos doktor, aki képhamisítványokkal házal, ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND? „Örüljön neki, kis barátom. Epimenidész egy híján háromszáz évig élt; egyszer ötvenhét esztendőt aludt egyfolytában.”

Ötöt is alig aludtam, és már felébredek; úgy látszik, a matuzsálemi korra csökkennek kilátásaim. Kilesek: az ablakon bekémlel az ordas október. A Bajomház farkasszemet néz; börtönfalai sarkán a Szent Rita kegyfülkéjének lélekmécse libeg-lobog, parkjának tépázott fái fölött a Ház sötét tömege – a főépület ormótlan koporsópadlása.

Eloltom a villanyt, és meggyújtom a gyertyát. Dühöm magam ellen fordul. „Megőrültél? Minek? Nem látsz aludni különben?”

Rövid lelkiismeretvizsgálat; életkönyvelés józan számvetéssel, egy mindenképpen veszteséges üzletnél. Mint a hívatlanul sereglő vendégeket, úgy fogadom gondolataimat és az első szavam: soha rosszabbkor. Már tudom – a spontán ráemlékezésnek azzal a fajtájával, ami az álmatlan üresjárat sajátja – már tudom, honnan szedem. A Bajomház klastromkapujáról szedem, naponta ott járok el mellette – PESTANVM CALAMITOSORVM DOMICILIVM – és alatta, mállott gótikus betűkkel: MINDENHONNAN ELKÉSHETÜNK, CSAK A KOPORSÓBÓL NEM.

Csernyigor. Rekkenő melege nyáron, behavazott hegybarázdái télen. Felszíni szénkitermelés Netovább-Országban.

Mind mélyebbre futottak a szerelvények a völgybarázdák fenekén; merevítővedres végtelen láncok töltötték a vonatot, a megmászhatatlan szénhegyek fölött drótkötélpályán csillék lebegtek.

Kezeslábasaikban a nőkre úgy tekintettünk, mint a nem nélküli, idegen állatokra. Este, a meszeltes barakktábor kipárolgásain ciberefülű Tódorka, a vételezésből hazatérő szakács gáláns kalandjait hallgattuk; hódítóművészetét, bujálkodásának előjátékait, leleményes nők ölelőtornáit, a legszebb pillanat megállításának titkos tanait. Képtelen teljesítményeiről, amelyeket Arthus király legvitézebb paladinjai is megirigyelhettek volna. És ha szertelen fantazmagóriákba csapott át, mert maga koholta történeteitől megmámorosodott, buzdításul ráripakodtunk:

– A Szűz Álmát! Tódorka!

– A Kövér Nők Városáról!

– Kezdd el! Csendet ott hátul.

– Elfelejtettem.

(Szabadkozott. Még volt pofája.)

– Az jó! Az jó! A Kövér Nők Városáról!

– Becsület úristenemre, fiúk…

– Hazudsz, ciberefülű! De azért csak mondjad.

És Tódorka, az órás, mesélt a Kövér Nők Városáról.

A Kövér Nők Városa

Ahol Minden Nő Kövér

Ahol Halálbüntetés Terhe Alatt Tilos a Nőnek Lesoványodnia

Ahol!

Igen szép a nők „Kövérség-Ünnepe”

Ahol a kövér nők körtáncot lejtenek; ahol egyszerre, egy körtáncra reng a kör

A Kövér Nők Kútjánál; ahol nevetgélve, sivalkodva egymást öntözik, s a víz gyöngyökben pereg a kövér hátakon

A mázsán felüli drágaságok hídmérlegénél. Egy nő – egy szekér

A Kövér Nők Kapujánál. Amelynél Kívülrekedéssel büntetik a nőt, ha a kapun kifér; és férfikarfonadékos csókkoszorúk övezik mind ő kövérségét, ha nem fér ki

Az Összefogódzók Terén, a Kövér Karú Nők fonadékában, amelyből ha belekeveredel, férfiú, nem kerülsz ki megvámolatlan

Az Összefont Combok Városában, ahol álmok, eleven örömbányák járkáltok; ahol megágyazott utcahosszat a fej lejjebb lóg a lábnál, és a virágágyi derékalj megborul az összefeküvők örömének alatta

Derekatok tamburanyaka, ágyékotok tamburaholdja

Derekatok farkuszonyából a vergődő delfinfej: farizompofa

A Kövér Nők Írott és Faragott Képeinek intelmes áhítati csöndje Kövércsütörtökön

Az alábomlott korom hajkoronákat a derekukra simogatják, s annál alább fésülik. A nekiszökkenő dorombok húsbőr sikátorain, a szél kitakarta dübörgő örömök, az oldalpillantások szép terebélyén, mindenütt, mindenütt! A Kövér Nők!

A Kövér Nők Városában a pompéji falfestmények szárnyas „madarai” szálldosnak, és lomb és aranyléc paloták és cirádalugasok közt felmagasodik az oltár

Egy szerelembajnok nő jár a Kövér Nők Városában – ez a nő a MESTER-NŐ

A műlovarnők mutatványos biztonságával iramlik felsőteste a két felséges jószágon, amelyeken ugrálva áll

Külön életet élő két telivér tompora a cirkuszparipák kockacukron idomított bájával. Kecses billegetve járják a spanyol iskolát

Ez a nő a MESTER-NŐ

Fején falkorona; szekerének előtte párduc és oroszlán. A menettel, ezüst és ében szobra. Vonul! Vonul!

Forgolódnak az oltárrács alatt a Neki szenteltek – a bikák és kosok vérében fürdekezők. Megszentelődnek a vérkeresztségben, az Ő színe előtt, a Taurobolium által

Oltárszekerének alatta utolszor csörrentik össze cintányéraikat az alázúzakodók; és a ligetek lomb- és aranyléc palotáin, és a cirádalugasok alól felrikácsol a koribantoszok kagylókürtje

Uralkodónőnk a Kövér Nők Városában, párduc és oroszlán vontatta trónszékeden és oltárodnak szekerén: kegyesen! kegyesen!

Ezüst homlokodon az égből hullott szent Ákusz meteorfeketesége, homlokközépnél hajkoronád albínó lángja

Íme a növendékpapok kimetszik heréiket; íme feldobálják temérdek oltáraidra, mert mi az ő sivalkodásuk csörgődobjaid csattanásához

Magna Mater!

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

............................................................................................................................................................................

(„A Kövér Nők Városa.”)

(„Tiens, c’est Nicolette!”)

(„Nico! Salut!”)

(„Nice chick. A peach.”)

(„Blackie! Hullo!”)

(„Toni! Willi!… Csak tudnám, hova tegyelek!”)

Hát nem volt elég, hogy nyelné el a kövér nők városával egyetemben Tódorkát is a pokol, hát nem volt elég?! Még itthon is, azzal veszkődni, ami volt?! A lágerélettel, Netovább-Országgal – pokolra! Pokolra a kövér nők városával!

(Szerencsére Ernike sovány.)

(Szerencsére. Mert csak szerencsét kívánhatok magamnak. Hiszen ha hiúsági népszavazást csinálnék, hát még nem találkoztam férfival, aki pillantását nem horgasztotta volna utána azzal, hogy örömest letépné a karomról. Lemarná. Keve is megmondta, a maga korhely őszinteségével: hogy te milyen nagy állat vagy, öregem, ha ezt a lányt – – –)

– Mi az, Sibelkáné?

– Szűzanyám! Hát fenn van a tanár úr?

– Ej. Rühedelem rongy élet.

– Én meg belesek, mondok, nincs szívem felkőtteni, oly ártatlanul alszik a lelkem, mondok, hadd aludjék –

– Ártatlanul? A fene, aki…

– Hát nem alszik?

– Ne bosszantson már maga is. Láthatja.

– Jól van, jól, Sömjén elvtárs.

– Hány az óra?

– Hat.

– Rongy élet. Kutyának való!

– Cudar élet, az, az. Oszt mér’ nem?

– Honnan tudjam? Az idejére nem emlékszem, hogy ilyesmi történt velem.

– Milyesmi?

– Az, hogy egész éjjel egy szemhunyorítást nem aludtam. Az, Sibelkáné!…

– Haj, cudar is. Zörgetik az ablakot az őszi szelek, mondják, a Bajomházban megint halálra vertek egy szegény öreget, úgy sivákolt, mint a macska, amikor nyúzzák… A Gyalogmáj téri kofák meg azt mondják, nem tarthat már soká. Ugye nem, tanár úr? Ez a kummonézmus.

Szemem Sibelkáné oszloplábainak visszeres domborzatán kalandozott. Egy nagy kék csomónál kikötve, mely félelmetes volt, mint Hekaté hármas útja – nyelvem ecetízét nyalogatva a pálinkám után nyúltam. Megenyhülten kegyelmeztem reményeinek:

– Nem, már nem tart soká.

Diesen Weltschmerz kann er, so zu sagen, nur aushalten durch den Anblick der Seligkeit.

JEAN PAUL, Selina

Annak a különös kegyelméből, aki lépteink irányítója, s egyikünket kimenti a bálvány tűzgyomrából, másikunkra ruháit gyújtja rá vagy ágya máglyáját – Ede, már a kezdet kezdetén, érthetetlenül rokonszenvezett velem, és álomkóros kancsalgásomat titkos érdeklődéssel tévesztette össze.

– Mi van veled, Simi?

– Semmi. Mi volna.

– Ittál? Züllöttél?

– Előfordul.

– S az jó?

– Rossebet jó.

– Imbolyogsz, mintha holdkóros volnál.

– Vagyok is.

Ede máris a „maga esetéhez” mérte az enyémet, és ágyszomszédi, kórtermi felémfordulással firtatta a hasonló kóresetet: – Vonz a Hold? Mondd, Simi, mondd!

– Nem vonz engem semmi a világon. Alszom.

(Még nem buktam fejjel a Kerkápoly-féle darázsfészekbe.)

Ede elmorfondírozott. – Mint a mi volt Zelmánk. Volt egy.

– Micsodátok?

– A mi Anzelmánk. Alvalátó médium.

– Tudja a görcs. – (A szájamon tapsikolva, hosszan ásítottam; mert csak fél füllel hallgattam oda.) – Úgy ébredek, tudod Ede, mint a bennszorult dugó: mennél jobban igyekszem kipiszkálni magam, annál mélyebbre csúszom az álom üvegében.

– Alszol? Most is?!

– Azt hiszem, igen.

– Neki is így kezdődött, Zelmának!

– Kicsodának?

– Vele is így volt, Zelmával; csak ő persze nem ivott.

– Nem tudok felébredni.

– Anzelma esete! Tisztára.

Prosperóm buzgalma napról napra szembetűnőbb volt; már kezdtek ránk élceket faragni, ami sehogyan sem volt ínyemre; s azon tanakodtam, hogy felmondom ezt az egyoldalú vonzrokonságot.

Előmbe vetődik egy napon Edénk – akkor már nem a kórtermi szimpátia jogán, mint rokonbeteg; hanem az „Igazi Barátság” ráéhező vakságával jogot formálva rám, mintha ugyanegy Tündareiosz király gyermekei volnánk – afféle mitológiai féltestvérek. Ede hónapok óta táplálta magában ezt a vonzalmat valaki iránt, aki nem vagyok; és a nagy eggyé forradás édes előérzetével ébresztgette bennem a barátság eljegyzettjét. A behavazott felülvilágítók alatt, a festőműterem délelőtti, tespedő hangulatában szájából néha dőlt a szó, a sok vallomásos reveláció – úgy hangzott, mint Salamon zsoltárcimbalma. Krétázó botját két végén két kézre fogva és hüvelykjével pengetve Ede csak mondta, mondta.

Épp agyoncigarettázós napom volt.

Folyvást keserültem lekésettségemet a szédületes körhinta előtt, ahol nekem csak a bámuló szerepe jutott – lakástalanság, ingerlékenység. Ernike furcsa új szokásai, hogy minden lépésemet féltékenyen firtatja, számon tartja, lesi, amit pedig nem szenvedhetek. Anibel mama megfejthetetlen diplomáciai ismeretségei – mert annyi szent, hogy másvalaki ennyi imperialista ismeretséggel már hetvenhétszer lebukott volna. Nagyon rám nehezedett.

Az arcomra volt írva.

Ede sokáig vívódhatott, hogy háborgasson-e bérelszámoló íróasztalomnál, ahol a brigádlapokkal elbarikádoztam magam; de küldetésének fontossága végül meggyőzte; és kerubi elszántsággal – előrukkolt vele.

– Nézd, Simi. Tudom én, mi a bajod.

– Tudod? Akkor jó, ha tudod.

– A cinizmusod is elmúlik majd, ez is, minden. Ha tudnád!

– Mit?!

– Vannak, akik évekig várnak rá. Más odavolna a megtiszteltetéstől.

– Mire akarsz kilyukadni, Edus?

– Figyelj ide. Kérdést intéztünk a szellemi vezetőkhöz, veled kapcsolatban.

Megdöbbenten néztem rá.

– Velem? A szellemi vezetőkhöz?

– Még hozzá Péter apostolhoz, ha nem is közvetlen, de Laurentius által, közvetve. Péter apostol Buddha második testet öltése, de persze, ne olyan kezdetleges fogalmakkal mérd: Buddha tulajdonképpen egy negyvenmilliárd lelket számláló szellemtartomány, s hogy ugyanakkor mégis egyszerre eszmélő egyetlen lény és az összes testet öltések summája – ez benne a misztérium. Ezért lehet egy időben kétezer körnek vezérszelleme a Föld kétezer különböző helyén – ugyanaz a Buddha és mégsem ugyanaz; mert ahogy nekünk a második, péteri testet öltés üzent, másoknak talán harmadik testet öltése, Xavéri Szent Ferenc által üzen – ugyanaz a Buddha. Érted? Nem, ezt még nem értheted.

Egyik ámulatból a másikba estem. Gyöngéd tapintattal tudakoltam, ami jámbor alázat színében tűnhetett fel:

– Voltaképp ki üzent, mi üzent?

Ede halkabbra fogta a szót.

– Vendel hozta a jó hírt, kézről kézre adták, Agáta vette át Laurentiusunktól. Elő kell készülnöd, már a második vagy harmadik szerdán belekapcsolódhatsz a Körbe.

Mi tagadás, gyomorszájam összeszorult az izgalomtól.

Üzennek túlról. Gyermekkori kísértetrémületeim ízére emlékeztem.

– Adelma néninek köszönhetem. Az ő imádságának. Edém!

– Igen, az Édes mondta is. Amióta látott, azóta is, naponta. Fiává fogadott. Imádságrendedet majd meghallod, addig is, úgy, mint eddig –

– Én édes Jézusom!

– Minél többször. Magadba szállás, imádságalamizsna az ínségeseknek. Laurentiusnak sikerült elráncigálnia mellőled a Kísértőt.

– Hát volt?

– Mindig van, ha te nem tudsz is róla. Majd fogod tapasztalni, ha a Vezetők némelyiket a nagy gabalyodásból beeresztik a körbe: kelepcébe csalják, amit ők persze ravasz diadalnak könyvelnek el. Hamis lobogó alatt vitorláznak, és veszedelmes dugárut akarnak becsempészni a mi rosszat sem sejtő körbe, majd hallhatod a tévesztőszellemek szózatát: ne meresztgessétek rájuk ájtatos szemeteket, angyal ez? a csalók királya! ne alázkodjatok meg előttük kesergéssel, rimánkodással; üdvösség? Szamárlétra! Ócska fortélyok, itt nem tanulhattok semmit.

– Micsoda káromló beszédek. Maga az ördög.

– Az. A Tévesztők! Ciróka-maróka. Cibálják, cirógatják a médiumot, sivalkodnak, bujtogatnak: ne fecséreljétek velük az időt, jertek át hozzánk, itt gyöngyélet van, dínomdánom, hejehuja. És a gyengék megtántorodnak. Csakhogy könnyű leleplezni a hamis lobogó alatt vitorlázókat: a látómédium egykettőre rajtakapja, ki az, aki egy gyékényen árul velük a körben. Aki titkos vágyakozással, ha akarja, ha nem, folyvást ilyen Tévesztők után horgászik, hogy behúzza őket a körbe. Ne félj, mi is résen vagyunk, ha a Közbülső Birodalom be akarja csempészni kakukktojásait.

Kínos előérzetek környékeztek. Látómédium…?! Semmiképp sem akaródzott magamra venni ezt a hamis lobogót:

– Az ilyet ki kell rekeszteni.

– Már volt rá eset. A doktor majd még beszél veled a böjtről, nyers kosztról, étrendről, életrendről, miegyébről; Penágel Imrének vannak még aggályai, tudod, akkor ő majd mellőzve érzi magát, rá is tekintettel kell lennünk; megbántottad Imrét valamivel?

– Penágel Imrét, én?

– Azt mondja, te fúrod, te fűrészeled a Humayernél és Aranyosnál: azóta mellőzik. Kihagyják a prémiumból, mit tudom én…

– És te ezt elhiszed? Eduskám!

– Tudod, milyen az Imrus. Érzékeny. Azért, ne nagyon udvarolj azoknak. Hiszen megértlek…

– Nem tudok keresztüllépni rajtuk, se keresztülnézni, ha egyszer az egyik a párttitkár, a másik a bizalmi?!

– Persze, persze. Amilyen világot élünk. A fő, hogy abbahagytad azt a mocsok, értelmetlen életet, amibe ez a te Keve barátod belerángatott. Tudom, én is ilyen voltam, amíg Agáttól meg nem kaptam a Figyelmeztetést. Fogalmam sincs, hozzád kit küldenek el, mást vagy engem, és hogy tulajdonképp én vagyok-e a te igazi figyelmeztetőd. Még megrontatlan lélek vagy, Simon, emberséges ember, hívő keresztény, tiszt voltál magad is. Hozzánk tartozol.

– Ez kétségtelen. Csak…

– Megszenvedtél érte, tán túlságosan is, és azért tompultál el annyira, hogy egy időben, emlékszem, még panaszoltad is, azt mondtad, mindig alszol…

– Bár aludnék.

– ?!

– Tökéletesen felébredtem.

(Fejjel zuhantam a Kerkápoly-féle darázsfészekbe.)

Ede megilletődött rettenettel nézett rám.

– Tehát… tehát már megkaptad a Figyelmeztetést?

– Hát… ha annak vesszük.

– Annál jobb. Szívleld meg, Simi, amit mondtam; és ne is próbáld, mert el nem kerülheted. Lásd, a mi Zelmánk is. Még pedig súlyosan.

– El akarta kerülni?

– Szakítani a vezetőkkel: azt. Epehólyag-elzáródás, vesemedence-gyulladás, gerincvelői lob – – –

– És…?!

– Általános szepszis. Hát ez a vége. Mondom: az egészséged.

– Dehogy. Eszem ágában sincs.

– Hát akkor számítok rád. A doktor szeret, már volt dolga veled; ismer. Tisztában vagyunk egymással, Simon. Ne várj csodát, szellemfényképezést, hisztériázást, feketemágiát meg éppen ne várj; ezek a bűn zagyvalékai. Hammelhurup, Penágel, a doktor, de még Vendel testvér is, aki helyettünk lát, és mindnyájan, akik még vagyunk – ezek mind rendes emberek. Bibliát olvasunk, elmélkedünk.

– Ez… ez igazán váratlanul ér.

– Ugye? Gondoltad volna?!

Már a nyelvemen volt. Szerelmi varázsolást nem csináltok? De elvágta a szavam az előresiető felelettel. Nem. A bűn zagyvaléka.

Anibel bundasuhogása vonult át gerincemen, és amikor már azt hittem, múlik, végigfurulyázott minden üreges csontomon. Anibel menése. Felső testének bátor-szép tornázása külön életet élő, kényesen faroló paripáin: léptenkint – cukronkint táncoltatva a spanyol iskolát!… Anibel elvegyülése a Zsibliba téri tömegben – – –

– Nem úszol valami földöntúli boldogságban.

– De, nagyon. Hát akkor majd szólsz, Edém, egy szerdán, abban maradunk.

– Ne hagyd el magad. Majd rohamra indulnak érted amazok is, erre számíthatsz. Hogy megkaparintsanak. Koncnak. Ne hagyd!

– Nem.

– Hadd lássák, hiába. Addig minden-pénteki böjt, nyers koszt és teljes imarend. Eltakarodnak.

– Csakis. Kézcsókom Adelma néninek.

– Zelmáról még csak annyit, hogy amikor Anzelma ötödnapra odaátról jelentkezett – – –

– Sömjén elvtárs, keresik a portán, Kerkápoly elvtársnő. Felküldjem?

Ernike, ellenőrző körúton. Hogy a helyemen vagyok-e – hogy nem valami színinövendéknek csapom-e a szelet. A „színinövendék” volt a mumusa. Ingerülten vágtam vissza:

– Ne küldje. Ültesse le. De mondja meg, hogy soká kell várni. Esetleg!

Hiába keresett vagy későn szólt, elfelejtettem a telefonját, elhagytam a cédulát? Már nem tudom. Aznap este majd leesett az állam, amikor megláttam Ciberefülű Karcsica Tódor keszeg alakját a műteremben.

– Hát te?!

– Mára beszéltük meg. Vagy nem mára? Simi! Nem szerdára?

– Persze, hogy persze: Kevéhez, a Vidám Parkba. Hogyne.

– Valami baj van?

– Nem, nincs semmi baj. A kutyateremtését.

Ede egész nap folyvást felém pislogott, s a szeme azt mondta: milyen nap van ma? Ma van az a nap, az a bizonyos, az a szerdai nap, amikor felvirrad rám a túlvilág éjfekete napja. Már előttem volt Ede savanyú képe, ha megtudja. Tódorka közelóvakodott hozzám a műtermi nyüzsgésben, és – némileg lógó orral – felajánlotta:

– Ha alkalmatlan vagyok… tegyük át máskorra?

Féltem, hogy elszalad, és Karcsica nélkül elvisz a kíváncsiságom a szeánszra. Nem fogadhattam el tőle ekkora áldozatot.

– Dehogy vagy alkalmatlan, Karcsica, dehogy tesszük át máskorra! – üvöltöztem lelkendezve, és tünekedve a fülem tövét vakartam. – Majd úgy lesz a legjobb, hogy előremégy. Harasó?!

– Harasó. Megvárjalak a portán?

– A BARBÁR hékás, a BARBÁR! Én meg majd kámfort játszom, úgy illanok el. Telefonálj a Tevének, hagyja kinn a két szabadjegyet, mit kettőt: négyet! Hogy jövünk! El ne görbüljön addig!

– Négyet…?!

Valami garázda szellemhad kerített hatalmába; vásott kedvem támadt. Lepaktálni a hamis lobogó alatt vitorlázókkal, egy gyékényen árulni velük. S nem is hogy Laurentius és a Jók, de az egész Árgus szellemvilág kijátszására készültem – hogy még a kapufélfa se vegye észre, amikor nem köszönök el tőle.

– Négyet hát, négyet! Eredj, Karcsica, mondd meg a Finta bácsinak a BARBÁR-ban szeretettel, hogy könyörgöm alássággal. Szóljon a lányoknak, ne legyünk egyedül. Han-gu-laaat! Han-gu-laaat!

Tódorka már lódult is nagy vidáman, és én éppen illanni készültem, amikor – vesztemre – azokba botlottam bele, akikbe a legkevésbé szerettem volna. Mintha csak rám olvasták volna, ami homályosan egész nap bennem bujkált: hétfő – űbéülés, kedd – alapszervi gittegylet, szabad pártnap, szerda – szeánsz az Upregurán Színházban, és ma szerda van, az a szerda, beavatásom napja.

Elöl Penágel Imre haladt, a főkellékes. Szuszogva cipelte a hetedikre a mordályokat, a muskétákat – a színpadi hadsereg fapuskáit az ARANYSARKANTYÚSOK harmadik felvonásából. Ezzel álcázták magukat. A karabélyok csattogva verdesték bádogfenekének fizetőpincéri tarsolyát; nyomában a kör – a segédhadak. Muskétások a padlásra – még a lányoknak is jutott.

Derültem a jámboron, s oly szerencsétlenül álltam el az útját, hogy középre szorulva a csigalépcsőn, a „gróf” majd orra bukott. A trombitacsövű puskák, a villás flinták döngő tusával, durranva, csörömpölve potyogtak hóna alól, s úgy kalimpáltak lefelé a lépcsőn. A félreugrálók maguk is leejtették, amit vittek, s pillanatok alatt úgy álltak ott, mint a lefegyverzett hadsereg.

Kesztyűmet húzogatva a lépcső tetején, kis duhaj kalapom hátravágva, dévaj hangulatomban meg nem állhattam, hogy oda ne kérdezzek Penágel Imrihez – azt hiszem, még meg is riszáltam deli termetem:

– Mi az, grófom?! Hogy van a mellőzöttségi komplexumod?

Nem ütődött meg a dorbéz hangra, ő amúgy is renegátszámba vett kezdettől fogva. Annál inkább a többiek.

A Mellőzött szóra se méltatott. „Júdásivadék.” Az arcára volt írva.

No – ennél is pofára estem.

Előkelőbben a legfacérabb grófnál. Kikerült undorodva, mint a bélpoklost. Valamit sziszegett a foga közt, vagy tán csak képzelődtem, hogy „lesz gondja rám” – hogy majd „lefessen, olyannak, amilyen vagyok”; és lecammogott a fapuskák után. Amazok is, felnyalábolták s tovább cipelték a mordályokat a manzárdraktárba, ahonnan – szeánsz végeztével (csak a bolond nem tudta, meg a tűzoltó) – a fapuskák újra lekocognak majd a kacattárba.

Ezer szerencse, hogy Ede nem volt velük: elugrott a doktorért, hogy utánuk csempéssze.

– Imrus! Imri! Mit hurcolásszátok azt a hóbelevancot?!

Aranyos Reske kiáltott a hátam mögött, a párttitkár.

Szinte megsajnáltam a szegény Penágelt. Az örök felelet volt az arcára írva, a jól előkészített, bosszús, mentegetőző felelet: elromlott a lift.

 

*

 

A menetet Vanyó Vendel zárta be, lapos pillantásokkal iszkolva, s hóna alatt a két nyaláb fapuskával buzgón igyekezett kifelé. Kezdődik a „szeánc” – mormogta Vendel látómédium, és kérdő pillantást vetett felém, hogy miért nem iparkodom magam is.

Bántam, hogy így esett. Ki tehet róla? Ha egyszer Karcsica Tódor megrohant, hogy látogassunk ki Tevéhez, aki színészutánzataival az istenadta nép fergeteges röhejét és tapsorkánjait aratta… Irgalmas ég, ha visszagondolok! A Zsiblibán vitorlázó Anibel – a kellékeseknek álcázott menet, szeánszra indulóban, élén a „gróffal” – Aranyos Reske, az álproli – Humayer Ildi, az álkáder – én, te, ő és mi mind: nem emberi sors-e, hogy így vitorlázunk, hamis lobogó alatt? Hagyták volna a fenébe, nem jó játszani a tűzzel. Jót tettem-e? Vagy tán küldetést mulasztottam el, a Figyelmeztetést, hogy nem jó játszani a tűzzel?

Sokat gondolkoztam ezen, majdnem annyit, mint utóbb Ede, aki azóta a legkorszerűbben berendezett – bár huzatos és kényelmetlen – fatragorszkai hullócsillag-vizsgálóban az első mozduló csillagra vár.

A színházi záporberendezés hatszögletű, óriás víztartálya egy idő óta négyszáz köbméter delejes vizet tárol. A torony messzire felmagasodó buzogányüstöke a város legérzékenyebb szellemantennája.

Tudja ezt a szellemvilág útbaigazítás nélkül, a Merkur éterjáró sátánjai csakúgy, mint a vénuszi Szeretet-Bolygó tisztultjai, akik szeretetmunkával töltik a szelíd évezredeket. Ők hozzák el a vezeklőket, a megvilágosulókat – a Kis Kurucot, a Magas Őrszellemet, Agátát; és ők hozzák el a hozzájuk szegődő dühöngőket is, a rendetlenkedőket, a Sötétség Barmait – Wábit, a Betlehemi Poroszlót, Júdást, Kajafást.

Megérzik a torony vonzását, szünet nélkül ott szálldosnak körülötte.

Nappal a vigyori Nap-kakas körül, a torony behavazott bádogsisakjánál is fakóbban: hósápatagon – ultramediumnikus szárnyhullámokon.

Éjjel roppant tölcsérben körözve: a gonoszok piros-arany szikrakosarak módjára vadul verdesve (valósággal dulakodnak a médiumért) – a jók az égen úszó paloták lebegésével, mint a harsanó templomi korálok hátán megtetsző Teljes Ikonosztáz.

A Tévesztők is felállítják bolondos kelepcéiket. Lesből bebújnak a testbe rekesztett élet lélektapogatóin: és a médium szeméből, szájából előgorombáskodnak.

Folyosóhíd vezet a torony hetedik emeleti pihenőjéről a zsinórpadlás kalandos menyezete fölé – az iromba padlástérbe, amelynek egyik sarkában, a vészlámpa ámpolnás fényénél ez olvasható:

 

A HEJJISÉGBEN GYULLÉKONY ANYAGOK

TÁRULLÁSA SZIGORÚJAN

 

A „TILOS”-t eltakarják az itt tárolt gyúlékony anyagok; s így a tilalom sohasem emelkedett jogerőre. Mindenféle ócska, rossz spottot ¹ – döglött kupolareflektort, szolgálaton kívüli felhő vetítő gömböt, meg egy ládában törött meniszkuszlencséket² tartogatnak itt Penágelék – igen szabályellenesen, mióta a lomtalanítási rendelet elfüstölgésével a háború után minden padlás újra ellomosodott. A legszabályellenesebb azonban az a bádogláda likopódiumpor, mellyel egy csipetnyit a borszesz lángjába hajítva, felcsapó lángnyelvet, tűzvészt, várégést lehet imitálni; például a KÖKÖMNYEI VÉRFEREDŐ-ből a báni hajóraj pusztulását (hol Bihom Bán büszke flottillájából csupán a vasmacskák maradnak meg, azok is az Öböl fenekén) – vagy a POZSÁMZSOHAREVÁCI VECSERNYÉ-ből a Trónégést, amikor a lekaszabolt Utolsó Jedibro villongáskor a rágyújtott trónon odaég: mindez elfér egy bádogládában.

Penágel Imre lép be elsőnek. Felgyújtja a dróthálós villanyt, és körülnéz lócán, kecskelábú asztalon – a barátságtalan, jeges, limlomos, hars árnyékokon.

Ide vonul rendszeresen a kör, mióta Humayer Ildikó és törtető szerelmének tárgya, Aranyos elvtárs, előgombolkozva és némileg rendetlen állapotban, rányitotta az ajtót a vénuszi Szeretet-Bolygó Szellemcsoportjának ájtatos földi nyájára; mondom, minden második szerdán, előadás után ide vonul a kör.

Ledobálják mordályaikat, fapuskáikat a lomok közé; Hammelhurup és Bengyel bácsi bekapcsolja a három hősugárzót, hogy megtörje a verem farkasordító hidegét; a többiek letelepednek, szorosabbra húzzák téli sáljaikat, gönceiket, és szent elmélkedések közepette várják ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND doktort, a körvezetőt.

A borzas szemöldökű metempszichológust Kinézer Ede csempészi be a hazasereglő zsinórosok közt, és kíséri fel megilletődött tisztelettel – át a töksötét sóhajok hídján, melynek vörös lámpás feketeségén látni nem, csak érezni lehet, mekkora mélység tátong alatta. Kolinda médium a jegyzőkönyvbe mélyedve olvassa a Magas Őrszellem nyilatkozatát (rajta keresztül tette, két hete), mialatt titokban, malagaszőlővel kevert mogyorót eszeget (a „diákcsemege” szigorúan vegetáriánus); Vanyó Vendel, másik médiumunk félrevonulva, jámboran tűri Hammelhurup Pinkász delejes kézvonásait a gyógyrendelés szerint, kereszt alakban a szívgödre, koszorúban a torka körül. A lányok – Joli és Irénke – kis külön „zsúrasztalon” terítenek, sajtféléket csomagolnak ki, és felteszik a teát.

Se gitár, se gong: csak a Szeretet.

A Lesugárzás az „Igazság Táborából” vagy a „Szentek Pihenőszigetéről”: ezt senki más, se bölcsek, se rádiócsillagászok. Bolygók, amelyek az emberi megismerés számára elérhetetlenek, s csak olyanoknak mutatkoznak meg, akik Vele voltak Akkor, vagy kiérdemelték a Golgotajárást.

Véges emberi elmével mi, itt lenn a sárban. Nyugodjunk bele, ez áthatolhatatlan. A Magas Őrszellem csak annyit árulhatott el, hogy abban a galaktikában vannak, amely a Kereszthalál pillanatában keletkezett. A neve? Titok. Úgy tesznek, mintha nem tudnák – (a jámborság szent szemérme!) –: „Örök Jeruzsálem”.

Kopott szőrű borjúba kötött, elrongyolt Vulgátát helyeznek a középre, s arra egy régimódi, lebegő nyelvű asztali csengőt. A legcsekélyebb fluidális nyomásra billen. Valóságos kis harangoltár: a csengő finoman cizellált ezüst billentőkalapácsa és csavart oszlopos, barokk cirádái arra engednek következtetni, hogy valaha mint asztali csengő, a taktaszada-taktabáji uradalom kastélyának ebédlőasztalán jobb napokat látott. Most ez az odaútról jelentkezők ajtókopogtatója.

Vasajtók nyílnak a színpadtér hídpadlására, vaskarzataira. Egy falba vágott nyíláson – (a kukucskáló kettészeli a DOHÁNYZÁS TILOS festett Z betűjét) – kikémlelhetni a roppant színpadűrre.

Magasba lógasztott horizonthenger öblén tátong a színpad.

Középre pányvázva, mint a cirkuszi trapéz, vihargömb lebeg a színpad fókuszában: ezzel vetítik a felhőjárást, vonulást, kavargást. A színpadutcák fölött a nagy „zsinór”; mennykő hosszú ostornyeleken felgöngyölve, hosszú sorban „lógók”, lengőkontrák, csillagszuffiták.

Vaslétrák a vészkijárószemek alvilági fényében. A hiúságok sírgödrét közrefogja kétfelől a portálszuffita két lámpatornya, és a függöny zárja le – a temérdek függönytenger élettelen túlvilági kékje. Szédül, aki lepillant.

Belép a doktor.

Vastagon tömött diplomatatáska a kiosztásra kerülő jegyzetekkel. Búvársárcipők. Melegítőszekrényből előmosolygó koraszülött arc; felemás szemöldök.

Hóna alatt a wundermundi ambuláns könyvtár. Egymás után kerülnek elő: Johann Amadeus Immermanuel KAUZ Opera Omniája; Moepselmantius Moppelmund, a nagy pfotzdami okkultor Mesmerulasztikája; Nasibertus Phynabentius Latin Szellemhimnuszai és Pundragupta Yogi Nyilatkozatai (túlvilági fordításban – angolul!).

Wundermund doktor idegesen szimatol körül. Fejcsóválás.

– (Dohányfüst.)

Felemás szemöldöke Z alakba rándul. Öregnyúl-arccal:

– (Hát azt hiszitek, ők nem érzik? Hányszor megintették pedig a kört, és még a Magas Őrszellem is, valamelyik, nem kitért a „büdös bagóra”?)

Pinkász angorasáljába húzott nyakkal sunyít:

– (Hiszen oly kíméletesek, annyi szeretettel. Tréfálkoznak. Tudom, hogy istenátka, de… Jolika is, Bengyelke is mind. Ők se, én se: ha egyszer nem tudunk leszokni róla.)

– (Hát én?! „Leszokni”?! Naponta ezret szívtam.)

– (Ezret…?!)

– (Hogy ezret?! Az egész Dohánygyár nekem dolgozott. Egy kis szeretetáldozattal. Mindent!)

Némajáték.

Ede kilép, s kívül a vaserkélyen lecsapja a sápatag kupolalámpát, amit a zsinórosok égve felejtettek a színpadűrben. Toronykoponyája feltűnik megint, s mögötte a vasajtó bedörren. A doktor felrezzen.

– (Csendesebben! Bengyelke…?!)

– (Nincs meg a kutyám.)

– (Ejha. Ugyan piszkáljátok már meg azt a hősugárzót. Nem izzik rendesen. Farkasverem.)

– (A szénhiány, doktor bácsi.)

– (Farkasverem, még jobban, mint a múltkor. Tea, gyerekek?!)

– (Lesz, doktor bácsi.)

Suttogva. A kisebbik kecskelábú asztalon terítenek. Sürögnek a lányok, bontogatják a parányi makrélásdobozt, a sajton az ezüstpapirost. Ájtatos imafalatozások – csodálatos, evangéliumi vendégelés!

– (Ezt a kicsit?! Doktor bácsi!)

Mosolygó macskahal:

– (Köszönöm, kedveskéim. Semmi szilárdat nem veszek magamhoz.)

Zubog a tea, forr.

Ahogy a kupolalámpa lealszik, a kukucskálón túl már csak a vészlámpák macskaszemei vöröslenek; koromsötét borul a színpadsírra. A függönybélés selymesen kéklő, derengő túlvilága a semmibe zuhan, és megadja a jelt a mindvalóságos túlvilágnak a gyülekezésre.

Az őskeresztények a katakombákba – a föld alá. Ők a tornyokra.

Új Néró – új vadállatok.

És íme – – – jőnek, jődögélnek.

Láthatatlan szeretetmunkások. Gyolcstestű emisszáriusok a Vénuszról.

Szürke ordasok a Merkurról. Csürhék, hiénalelkek a Marsról.

Üzenethozói az üdvnek, kiáltói a kárhozatnak. Az Őrszellemek kordont vonnak a torony köré; a hatszögletű, óriás víztartály négyszáz köbméterében egy idő óta delejes a víz.

Rajzanak az Upregurán Színház záportornyának felmagasodó buzogányüstöke körül.

Ha végigböngésznénk a szeánsz jegyzőkönyvét, sok mindent hiába keresnénk, ami pedig – az ülés előtt és alatt – elhangzik körtagok és médiumok szájáról.

Például Penágel Imrének fojtott veszekedésig fajuló vitáját Bengyelkével. Bengyel bácsi ős-szobrász – negyedszázados viharedzett spiritiszta, s maga is kopogómédium –, agyagszítta kezével hevesen hadonászik, és nem helyesli Imre örökös akadékoskodását halottaival.

– Gondolj a tilalomra, ahogy őrszellemed rendelte: különösen neked szól. Sírni annyi, mint megadni magunkat.

– Nem tehetek róla. Néha kibuggyan az ember könnye.

– Nyeld vissza. Hidd el, Imrus, semmi nem olyan utálatos odaát, mint a sírás-rívás, gyertyázás a temetőben.

– Hát gyertyázok én, hát ez sírás-rívás?

– Nem arról van szó, gyerekem. De az örökös halottcibálásnál nincs csúnyább dolog. Veszedelmes fekete mágia. Csak hogy kikelnek a föld mocsarából, végre! végre! Örülnöd kéne, nem beleragadni a sárba.

– Hát cibálom én? Azt se tudom, hol vannak eltemetve.

– Mindig hókuszpókuszt akartok. „Fényképezni!” Nemegyszer ráfizettünk már erre a hóbortra.

– Mondtam én?! Olyanokat vágsz a fejemhez…

– Imrus, csak a javadat akarom.

– Hogy temető, meg akinek halottja van. Mint a Jolika apja. De persze, a Jolika más, az ő apja jöhet.

– Joli nem kérte. Küldték.

– Hogy könyörögtem pedig, hány szeretetfohásszal, húsvétkor is! Emlékezhetsz, testi bajt kértem, hogy együtt járjam Vele a Golgotát!…

– Még nem érdemelted ki.

– Én?! Hát zúgolódtam én egyszer életemben? Zokszó a számat nem hagyta el. Pedig, pedig!… Akit így megpróbált!

– Ne bíráld, fiam. Hiszel, de remény nélkül. Holott úgy kell elfogadnod a kifürkészhetetlent. Olyannak, amilyen. Mindenki a szenvedés más és más lépcsőjén indul el. Nem igaz tűrő, valaki szenvedni nem akar egyebet, hanem csak ami néki tetszik, és akitől ő akarja: olvashatod Kempis Tamásban. Hited: van; szereteted: van. A reményt miért akarnád kihagyni?

– De ha a doktor szólna érettem, ha ő mondaná! Egy jó szót! Persze, engem itt is mellőznek.

– Ezt ne mondd, Imre. Az ő szeretetáldozatát más szemmel kell nézned. Más már rég beleroppant volna.

– Ej, nem itt, nem a doktor. Odaát! Mellőznek, mint mindenütt.

S jóllehet a szobrász méltán kárhoztatta e sajnálatosan elhangzott szavakat, és helyesen képviselte a Szeretet-Bolygó Szellemcsoportjának tanítását – Bengyelke ridegen, szeretetlenül tette; és ezzel nagyobbat hibázott, mint hogyha hamis álláspontot védett volna – a szeretet lesugárzásával.

Mind evilági, mind túlvilági feltámadásának reményében, a Mindmellőzött folyvást ezt kereste, a kapcsolatot legyilkolt rokonaival, akiket egy részeg patruly az ostrom után, csupa mókából átzavart a másvilágra. Imre bádogderekán, homorú púpban visszatörve – úgy lapult oda „grófi” zakója, mint a fizetőpincér frakkja, pénzestáskája fölött. Ujjain dúltan forgatta gyűrűit; és a könyvtilalomra figyelmezve, amelyet Magas Őrszellem hagyott meg neki, keserű mellőzőttségében a röpimát hajtogatta:

– Szenvedni öröm – – – Szenvedni öröm – – –

Cincár Joli nem bocsáthatta meg a világnak, hogy ezredorvos lánya létére negyvenöt éves fejjel díszletrongyokat, lógót, lombkoronát „gázol” éhbérért; és kiborult életét az éterlakó lények örök tisztaságában akarta feledni.

Jolika egy „Illető” rabja volt már tizedik éve, akit úgy tartott, mint a pelikán – a vérével; s amilyen „piszok fráter”, jóval fiatalabb is, ez az „Illető”. Joli el-elnézte a medalion-madonna illatozó szűziességét, amilyen hamvas, tiszta ebben az életben ő már nem lehet: Lobremopszky Irénkét, kinek felfohászkodását Alamizsnalesők, Vezeklők kivált szerették és gyakorta kérték; s Jolika ilyenkor a sárga irigység rút bűnébe keveredett:

– Ó, ha ilyen lehetnék!

„Imádságoskönyvben őrzött Hárfás Angyal a Trón Zsámolyánál.” Bérmáláskor kapta, réges-régen… ó, ha olyan lehetne. És gyengeségében és gyalázatában olykor rajtakapta magát, hogy még itt is az „Illetőre” gondol – műfogásaira, érzéki elvetemültségeire.

– …Egyszer kivackolódni ebből a koszból!

Irénkét viszonzatlan távszerelme hozta ide Bikhády-Boholc Sámson herobonviván iránt, mivel a bájgúnár nem hogy eltiprására – még ismeretségére se méltatta; s ő e fellobanástól úgy megboldogtalanodott, hogy egyenesen a megboldogultaknál kereste remediumát. A szellemvilág megértő gyöngéden – szóba sem hozta szívsebét. Irénke immár az ájtatosság gőgjébe merevült, és megközelíthetetlenné vértezte magát Szeretet-Lánggal – úgy újságolta, suttogva, Jolinak:

– Most már? Ha jönne is, hiába volna.

– Megállnád, Irénke?

– Most már. Ő volt az én Golgotám. Meg én.

– Írsz még neki?

– Soha! Úgy őriznek felülről, te!

– Nagy ajándék!

– Olyan nagyon! Most már?!… Kiadnám az útját. Ha jönne.

– Mit mondanál neki?

– Mondani?!

– A szívtelen. A szívtelenek! Jaj, hogy fogtok vezekelni!

– Semmit. Megtudná anélkül is.

– Csak én megállnám így!

– A homlokomra van írva. Csak ránéznék, így, te így! A szemem se rebbenne.

– Csak volna erőm!

– Krisztus Jegyese. Ezt. Ennyit. Ennyit se!

– Ilyennek lenni. Könnyű harcolni valami ellen, amit nem ismersz. De mikor a bűn szokássá válik. Jaj! Ha én is. Ha megállnám!

– Bezárkózni, mint én. Minden kelyheddel.

– Már az is nagy kegyajándék, hogy itt vagyok.

– Ha ostoroznak érte: szenvedni lesütött szemmel. Őérette!

– Segítenél, Irén? Imádkoznál?

– Rúg? Megcsókolod a lábát. Szeretetáldozattal, édes. Hogyne imádkoznék?

Összecsókolódznak, mint az őskeresztények; megölelkezve maradnak. A képzelet kínzó- és büntetőkamráinak hátat fordítva él a szeretetben fürdőző lélek; szűzi képzelet e nyúzókamráinak egyikében Bikhády Sámson, a bájgúnár idólája vonul fel, vagyis inkább takarodik szentföldi zarándokútra – noha! noha neve az ülés jegyzőkönyvében sehol nem szerepel.

Kit hívjanak, ha a vezetők engedélyeznék? Incselgő sötétség, a lappangó egyenetlenség napja. Edéék szembenállnak Pinkásszal.

A legnagyobb szeretetáldozat – a mindennek teteje az Agapé-ünnepen: megbocsátani az Üdvözítő kínhalálát. Edének most van alkalma, bőven gyakorolhatja. Hammelhurup Pinkászban fel-feltörő nemszerethetnékjét vezekli Ede ama különös, tehetséges és mindeneket magára bőszítő faj iránt, amely Barrabást választotta. Ede mély érzéseiben ez a kozmogónia döntő perce volt, amely mindörökre elválasztotta a jókat a gonoszoktól. Pinkász, a Krisztust hívő zsidó, vívódva küzdött sanda gyanúja ellen, hogy e perc epizódszerű az Üdv történetében; különben is, Júdás éppúgy megszentelődött, eszközévé válván, mint a korbács vagy maga a keresztforma kivégzőszerszám, amely az Úr szent testét érintette.

Hammelhurup a gondolkozás antipódusáról – a Zóhár, a chasszidizmus felől közelítette meg ugyanazt a szellemvilágot, amit Ede a zimbermantiusi teozófia, a wundermundi gnózis felől. Valami csodálatos, hogy ez is elkövetkezett: a sztálini láncokban, az Új Hódoltság idején Knesewffy-Knizauer Ademár, a keresztény léleklátó – és Hammelhurup Askenázi, a kabbalista misztikus találkozott a szellemantenna tövében, az Upregurán Színház toronymenedékén. Ilyen lehet a bárány és az oroszlán jámbor társalkodása, amikor már együtt heverésznek az Örök Jeruzsálem mezőin.

ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND doktor, jeles parateratológus, ő Korcsondy Krizosztom érseket ajánlja: hívják őt. A papi fejedelem esete amilyen közismert, olyan épületes és megrázó. Az egykori spiritisztafaló egyházfő most – és ezt is csak különös kegyként – mint Magasrendű Vezeklő kilincsel a földi tereken; és mint Hámán a szamáron, a szeánszokon megszégyenülten kürtöli bukását.

Pinkász másfele kereskedik, ő Baal Sem Tóbot szeretné, a nagy chasszidot; Ede viszont a Nagyságos Fejedelem mellett kardoskodik, akiről úgy hírlik, hogy földi szférákban bolyong, és a Kis Kuruc elhívhatná Rodostóból. A kérdésben már megegyeztek: meddig tart az Antikrisztus uralma?

Mindegyik mástól akarta hallani.

De nemcsak e titkon tátongó szakadékokat: más egyebet is hiába keresnénk a jegyzőkönyvben. Például a hárpialelkek karattyolását; az alantas, merkúri szájak bordélyházi szátyárkodását. Ha a káromlás ámokfutói betörnek a körbe, a doktor felrántja felemás szemöldökét, és Cincár Joli kezében megáll a ceruza. A jegyzőkönyv titkos szakadékait a kegyes tapintat alakját öltő szeretet hézagtalan egésze tölti ki.

Hammelhurup Pinkász egyszer az örök Jeruzsálemből érkező Látogatónak megígérte pedig a nyilvános gyónást, hogy lelkének titkos rekesze nem marad, és azontúl oly őszintén él, mint azon a Bolygón, ahol a lelkek a csupasz gondolaton szemlélődve beszélnek, s az ideák meztelenül gondolkodnak. Mégis, Pinkásznak maradtak apró titkai, amelyekről nem tudott lemondani.

Ilyen apró titka volt a bagóhoz kapcsolódó, fonák médiumnitása. Hogy szellemközelben „nem ízlik” a cigaretta.

Hammelhurup sokdioptriás szemüvege mögött más titokzat is rejtőzött, sok, íratlan, könyvből meg nem tanulható bölcsesség – a hatalomból mindörökre kicsöppent népek bölcsessége, amelyet csak a számtalanszor szétszóratott nemzetek s örök fanarióták sajátíthatnak el.

Ilyen, nem-hirdethető, inkább féltve-dédelgetett arkánum és magunknak-megtartani-való bölcsesség volt az is, hogy a metafizika egyik határtartománya az áhítatosan átélt, malaszttal teljes erotika. Tudták ezt a régi kabbalisták, ezt hirdette Jung-Stilling doktor is; és noha Pinkász családapai gondoktól terhelt, szemérmes izgalommal tekintett Mobrelopszky Irénre, felérezte benne a szerelemrokon elemet. Érezte a karmatikus találkozást, és nem bánta a szívében ébredező malasztos erotikát a medaillon-madonna bámulásakor; a Vezetők bizton részesei a titoknak, és nem rosszallják, ha ez a tisztult, szűzies villamosság is benne van a körben.

És itt következik Hammelhurup Pinkász második titokzata: szent meggyőződése volt, hogy a medaillon-madonna az ő duálpárja – öröktől fogva.

Bikhády-Boholc Adonisz még az élők sorában volt, és így aligha teljesülhetett volna Irénke szíve vágya, hogy ő jelenjék meg, az érces hangú színészbika; s Irénke is még az élők sorában volt, így Hammelhurup Pinkász sem számíthatott arra, hogy egyhamar alkalma lesz rá, és testetlen szellemduáljának madonnás emléke iránt táplálja ezt az emelkedett, zenei szenvedélyt. Mindkettejük vágyköreit olyan esemény zavarta meg, amely példátlan volt a kör kisded történetében.

A görnyeteg, sáskaképű Hammelhurup Pinkász a laposra nyomott csikket az asztal szélére helyezte (kialuvófélben, de azzal, hogy majd még szippant belőle egy keveset); amikor nyála megkeseredett a szájában.

Csak Ede gyanította, hogy a tönkreszívott cigaretta a szenvedélyes dohányosnál nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint a szellemközel érzését. A szellemek élénk előrajzására Hammelhurupot a cigarettaszenvedélynek az a különös visszaáradása fogta el, amelyet betegség alatt tapasztalni: „nem ízlett”.

Ede szemmel intett Bengyelkének, ő a lányoknak. Megilletődött csend támadt.

Láncot fogtak, Joli és a doktor kivételével. Joli kiteregette gyorsíró füzetét; a doktor imádkozott.

Az asztalközépen felcsendült a felemás szemöldökű megszokott, monoton, wundermundi baritonja:

– Miserere mei Deus, secundum magnam misericordiam tuam…

Csak még az asztal végén van némi zavar – bármi fonák, hallatlan eset, és bármi érthetetlen is a kívülálló számára. Kevesen sejtik, milyen kiszolgáltatott eszköz a médium, s hogy a körülötte tolongók milyen orvosolhatatlan ragaszkodással szeretik, üldözik, kérlelik, ráncigálják: gyötrik egymást, mint lázadó úrasszonyok és elhatalmasodott öregcselédek. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND, a körvezető is hiába pillant lenyűgöző szigorral az asztal végére, ahonnan a civakodás hallatszik, és hiába nyomja meg szavait:

– In consilio justorum et congregatione…

Kolinda, a jövevény és Vendel médium, már-már a transz határán, még azon vitatkoznak, hogy ki legyen ma este.

– Hagyd, Vendel. Hagyj engem, Vendel! Nem látod, hogy alig bírok vele! – kérleli Vendelt ájtatos-ingerülten Kolinda. Szeme kancsalít, és magatehetetlenül küzd a fogcsikorgatás ellen: már nem egészen a magáé.

– Eressz, Kolinda testvér, eressz! – fogja hátra, szinte durván, Vendel. – Agáta hiába járt kétszer is, zavarjátok el a Fellahot!

– Legyen eszed. Vendel! Vendel! – rimánkodik Kolinda. Feje lágy, lankadt mozdulattal oly érthetetlen görcsbe rándul, mint mikor megüti és visszabuktatja az állat a hóhér, hogy mértéket vegyen a nyakról. Ő már a Fellahé volt – a Közbülső Birodalomból, s nem a magáét mondja:

– Optini poga. Posi anin cotta. Elschaddai emelachan.

Vendel, a jellegzetes „csizmahúzó” mozdulattal. Nyaklik, csuklik, torkát igazgatja.

– Benedicam Dominum in omni tempore – csendesedik el a körvezető. A doktor bizonytalansága úrrá lesz az egész körön. Feszülten figyelnek: mi az, két médiumunk lesz?

Mint valami kesztyűbáb, ha a bábjátékos túlságosan mélyen bókoltatja, hogy melle az asztalnak verődik: Vendel előrevágódik, majd ugyanolyan vad lendülettel hátra – és a széktámlának szegezve úgy marad. Ugyanabban a pillanatban megbillen az asztali csengő kalapácsa.

Két médiumunk van, semmi kétség.

Kolinda szeme kifordul. Arca szokatlanul megnő. Lógó száján – mint valami viharba került szélkelepen – elmúlt korok, feledésbe merült idiómák zúdulnak keresztül: nyelvgyökünkbe rekedt, sejtjeinkbe temetett nyelvek ősingerei.

Két médiumunk van.

Lám, ilyen, ha évezredes ődöngés és örömtelen bolyongás után a fellahcsorda rátalál a  kapura. Tapossák egymást. Kegyelemkérő siránkozás és kicsiklandozott viháncolás; ingerült kislánysivalkodás és trágár röhej. Visszabicsakló kacagás a fulladásig; olvatag elfakadások; áradó zokogás; elszánt hördüldözés – verekedőmozdulat.

A Fellahnak sikerül befészkelnie magát; az asztali csengő másodszor szólal.

– (Írjam?) – súgja Joli.

– (Még ne) – szól vissza a körvezető; és Kolindához fordul. – Te, Mária nővér?!

– Elschaddai emelachan…

(nyugodj meg, tárjad ki magad és engedd el a Hatalmas Hetedikben, a Munkálóban, aki Holdadnak Lakója)

– O pasque non ti biat handacadi…

(nyújtsad kezedet, testvérem, hogy megragadjam)

– Mo li orato…

(a végelnyugvásban – a végelpihenésben: itt)

– Optini poga…

(alszom, alszom)

A csacsogó gyermek-emisszárius hangján, Vendel:

– Itt szebb a virág! Tisztább a madárdal!

A doktor halkan:

– Hát Mária nővérünk?! Ki ez a kis tolakodó, ez a pajkos? Feleletül lebillen a csengő. A Gyolcstestű újból szól:

– A szép ádventi könyörgést. Irénke mondja! Mária üzeni. A felszólításra valamennyien lehajtják a fejüket (csak Hammelhurup felejti rajta imádkozósáska-tekintetét Irénke elkerekedő Madonna-arcán). Irénke pihegve lélegzik és gyermeki, csengő hangon elmuzsikálja a börtönben pusztult országos hírű papköltő Halála Utáni Ádventi Könyörgését:

 

Januártól decemberig ez az év is kerekedik esztendőre, karikára horgas töviskoronára hódolt ország homlokára. Hol nem földi Pásztor gyóntat, fonjuk ölbe olvasónkat: őreinknek őrségváltást! bűneinkre megbocsájtást! zászlóinkra s az Országház száz tornyára Szűz Mária szállj alá, hogy szolgálnia, szenvednie még hét évet ne kelljen e hódolt népnek, jövel Úristen Szentlélek

 

A kör mormolva visszhangozza:

– Jövel Úristen Szentlélek…

Vendel megélénkült; zengő női hang csendül belőle.

– Végre! Édeseim! Végre! Szeretettel jöttem ismét. Jönni akartam, és kérlek is, ezen a napon, mindig, ez jó. Ha lehet, az időt tartsátok be, egy óránál ne tovább, eszközünk gyenge. Ede delejezze. Nehezen tudtam, de szükség van rá, hogy erőt hozzak. Nagy a nyugtalanság közöttetek, nagy szemrehányások lesznek, nagy kipakolások. Fölfele tekinteni! A Szeretet-Bolygón az agyunkkal szeretünk, a szívünkkel gondolkozunk. Ne fájjon, hogy messze még! A csüggedés – kételkedés! Ekkora kegyelemben! Ma sokat nem tudok, csupán annyit, hogy ne támaszkodjatok saját erőtökre. Mi viszünk, mi vezetünk… csak aztán engedjétek is! Hagyjátok, hogy! Mennyi hasztalan epekedés. Kezeteket fogjuk! Ne olyan szeretet legyen, ami keresztezi egymást! Megjártuk a Golgotát idáig! Érezzétek át: nagy célzattal… Mindnyájatoknak gondos őre van. Tudjátok? Becsüljétek! Köszönjétek!…

VEZETŐ. Megértettük. Szeretetlenek voltunk, ránkfér.

„MÁRIA”. Magas Őrszellemetek ma nem jöhet, a gyónás máskorra marad: ma más vendéget hozunk.

VEZETŐ. És Agáta? Ma nem?!

„MÁRIA”. Fogadjátok szeretettel a kis menekülőt. Üldözőjének világosságot. Segítsetek nekünk. Kérdezzetek!

BENGYEL BÁCSI. Nagyon szeretnék a kutyámról hírt hallani.

„MÁRIA”. Jó kezekben. Nemsokára hírt hallasz róla.

JOLI. Szólhatok? Sokat szenvedek a beleimmel.

PENÁGEL IMRE. Megint kifogyunk az időből, másra nem marad.

„MÁRIA”. Imre, neked legközelebb. Súlyos mulasztásaid vannak a szeretetfogadalom körül. Zúgolódsz. Unos-untig. Kimeríti eszközünket.

IMRE. Tudom. Mindig a más! Bezzeg a Joli bélrenyhesége.

„MÁRIA”. – Imre! Micsoda kifakadások! Őrszellemed tele panasszal: nem csoda. Hanyatlottál; nehézzé teszed jövetelünket.

IMRE. Nem magamért. De halottaim vannak, lelőtték őket, mint a kutyát! Végeredményben szeretném tudni…

„MÁRIA”. Várj sorodra. Joli bélrenyhesége: reggel éhgyomorra aszalt gyümölcs, pohár hideg víz, mozgás, hajladozás. Ha nem tornászik, mozogjon, hajladozzék reggel takarítás közben, és csak egy óra múlva reggelizzék. Se csokoládét, se kakaót: vajas, lehetőleg mézes dolgokat…

IMRE zsémbesen dohog. Az Antikrisztus uralma alatt. „Csokoládét, kakaót”… Nizzába ne menjen?

„MÁRIA”. És este ugyancsak egy pohár hideg vizet aszalt gyümölcsre. Szilva, alma, méz, vaj, kompót a levével és mennél kevesebb húsétel, amíg a belei rendbe nem jönnek. Irén?

Joli finom ösztöne érzi a Bikhády okozta szívgyötrelemet. Vajon milyen kérdést sugall a ihlető szerelem?

IRÉNKE. Fogínyletolódás ellen mi a teendő?

IMRE kicsinylőleg. Fogínyletolódás…

„MÁRIA”. Kemény kefével. Első napokban vérezni fog, nem baj, ha… Eszközünk kimerült, kímélnünk kell. Ede imádkozzék! Ede!…

EDE. Dicsőség a Mennyekben Istennek…

Az ámen el sem hangzik, harmadszor billen az asztali csengő kalapácsa, és hangja hosszan kicseng. Kolinda médium vitusrángással meglódul.

A DOKTOR. Agáta…?!

Bugyborékoló hangok. Kolinda feje oldalt billen, szája félrelóg. A végkimerülő zokogása.

VEZETŐ. Szólj, üldöznek, szellemtestvérünk?

Szűnni nem akaró szűkölés; epileptikus hajsza. Mégsem ő?!

VEZETŐ. Hol laksz, szellemtestvérünk?

A magánhangzók ódivatú zöngéjével – magyarul és mégis, valami elfelejtett nyelven – vigasztalan női hang:

– Hamzagárdi plébániatemető… Kilencszáz… kilencven… nyolcas parcella…

– (Ő! Mégis! Ő!)

– Ede imádkozzék! Érettem! Fiacskám, Ede, egy Miatyánkot!

Ede a Miatyánkot mormolja.

– Ki szűköl veled olyan keservesen, Agáta, ki sír?

– A kereszteletlen gyermekem imádkozzék! Gyorsan! Ede-eee!

– Hiszen már mondja!

– Irgalom!… Jár, mint a kutya, folyton a sarkamban!

– Kicsoda?

Vendel vicsorog. Oroszlánhördüléssel, más hangon:

– A cudar, aki vagy, a cudar. Kanócot! Setét van!

– (A Fellah? a Janicsár?!)

Kolinda, ismét női hangon, vad sivalkodással:

– Wábi! Wábi-iií!… A lábikrámba harapott! A kereszteletlen gyermekem imádkozzék!

– Miért mondod, hogy kereszteletlen? Agáta! Hát nem meghintetted szenteltvízzel?

„Agáta” (vigasztalhatatlan óbégatással)

– Lopott volt!

– Azt ígérted, magas szellemvendéget hozol. Agáta!

– Az Antikrisztus uralma!… Elszabadulnak az aserák!

– Igen, igen. Ezt szeretnénk tudni.

„Wábi”:

– Azt hiszed, nem verlek ki?! Még itt is? Pesztrálni a porontyodat? Azért kellett nekem; azért?! Szűzen elpusztulni?! Hogy nem verlek ki belőle, azt hiszed?! De bizony hogy kiverlek! Kanócot, hogy lássam a cudart!…

Hammelhurup mellett az asztal szélére helyezett cigarettacsutka hirtelen felizzik, és égő csóvája leperdül a földre. Fülsiketítően verik az asztali csengőt. Vendel médium szájából – mintha guillotine alá fektetett nő talpát csiklandoznák – halálra rémült, garázda vihogás. Vendel a nyálát nyelve, öklendezve tápászkodik a székén.

– Ahahaha! Ahahaha-aaa!…

– Agát! Megint rakoncátlankodol?

– Ha! Ha! Ha-ooó… uuú! Optini poga! Posi anin cotta!… Indirme! Indirme! Elschaddai emelachan!…

– (Mi az? Mi az? A Fellah vagy a Janicsár?!)

– Hao pasqua non ti biat handacadi-iií!

– (A Betlehemi Poroszló?!)

– A doktor: ő mondja!… Mondja!

– (Engem kér?)

– A peccavit és a confiteort. A doktor, hamar!

– Megvagy, cudar. Világot! Lássa meg mindenki!

– Tágulj tőle, Wábi, ne gyalázatoskodj már… Wábi!

– Azt ugyan! Az „ityipityi” koporsódat! Pesztrálhatod!

– Te szajha! Falu cemendéje! Aki a bizalmamba férkőztél!

– Ezért, hogy ujjal mutogassanak rám, ilyen fiatalon?! Az ilyen cudarja. Az ilyen úri kurvája, a Nagyságos. Szövétneket, hogy lássák!

– Elhalmoztalak, eredj innen! Minden jóval, amit szád, szemed – eleressz! – kívánt! Elhalmoztalak!… A cselédem voltál, gyalázatosa, a cselédem, nem vagy kisebb világ szemete, ha hallgattál rám! Rajtad a bűne, rondája: rajtad, rajtad!…

– Confiteor tibi Domine in toto corde meo…

– Cselédemberben. Megbízni! Soha.

– Ne rikácsolj, elment már.

– Akkor is! Szajha!

– Narrabo omnia mirabilia tua…

– Uhahaha! Ua-ua! Ua-hahaha-aaa…

„Mária”:

– Nehéz dolgunk van ma; de már elráncigáltuk.

– Ki a vendég, akit ígértél, Mária nővér?

„Agáta” (Kolinda szájából énekel):

 

Virágok közt ül Mária Ringatja szent Fiát…

 

– Kit hozol, Mária?

– Agátát kérdezzétek. Ő vezette egész úton; az Ő szállása, a földi, ami volt, elpusztult.

– És a mai?

– Az Örök Jeruzsálem.

– Agáta, kit hozol?

– Oroszlán mellett szárnyas nagyangyal és másik bronzangyal. Oszlopos szarkofág. Az is: a hátára borult.

– Hol? Hol?

– Szanaszerte… „ül Mária – ringatja szent Fiát”…

– (Csak nem Upregurán Mnrávó?) – kérdi Ede suttogva; és Hammelhurup megismétli: – (Csak nem Upregurán?)

Tépett fa a pokolszélben: Kolinda. Hullottan bóbiskol.

Szélcsend.

Az Upregurán Színházban Upregurán Mnrávó szelleme.

Több ez, mint ha Vercingetorix lovas kísértete bevágtatna a párizsi nagyoperába; mint ha Barbarossa árnya csapkodná a bayreuthi széksorokat… Upregurán a róla elnevezett színházban! A gondolat nagyszerűségétől Irénke önfeledten felnyög, és nyakszirtjétől a lábujja körméig összeborzong.

Padló percegése. A színpad sírkatlanjában lógadozó ponyvák suhogása – halkabban, mint a képzelődés.

Vendel gégefőjén gurgulázva eltördelődik a hang:

– Kanócot ide! Világot! Hadd verem, vágom a cudart.

– Eredj, Wábi, eredj.

„Mária”:

– Eszközünk gyenge. Ede delejezzen vizet, azzal itassa. A doktor a Zsoltárokból, jó akármelyik –

– – – Diligam te Domine fortitudo mea…

…Dominus firmamentum meum –

…Et refugius meum –

…Et liberator meus –

Hammelhurup megrebben.

– (Agáta!… Agáta, itt vagy még?) – Hangtalanul sugdosódva Edéhez fordul, akihez Agátának különös bizalma van: – (Itt van még a Lebstück?!)

Az asztali csengő hármat csendül.

– – – Protector meus…

…Et cornu salutis meae –

…Et susceptor meus –

…(Joli jegyezze) –

Mély bariton szólal öblösen, az egyházszónokok búsongó pátoszával – ez már nem a Vanyó Vendel hangja. A fatornyos Erdély parányi gyülekezeteinek bensőséges, jámbor szárnyalása egy farkasok lakta fennsíkon, ahol azt a kápolnát is feltüzelték azóta már.

– „Énáltalam uralkodnak a királyok: per me reges regnant.”

– „Mond az Úr Bölcs Salamon által, az Példa Beszédek Könyvének nyolcadik részében.”

– „Mert dicsőséges az Úr mind ő szentjeiben, csudálatos mind ő fenségében, és véghetetlen bölcsessége igaz bírói ítéletével kormányoz Földet és Eget…”

– (Jolika jegyzi?)

Bólint: jegyzi.

– „És bátor minden ő szolgáját felmagasztalja és nagy tisztességekkel ékesíti, mindazáltal hogy a méltóknak méltóul fizessen: azokat emeli a méltóságok különb-különb fokára, s azokat tünteti ki jutalmai mentől bévségesebb osztogatásával, kiket tündöklő érdemök nagyobb volta ajánl…”

– „Mint legvilágosabban kitetszik a dücső királyok fenségében és a magyar királyok által kivívott nagy híres győzedelmeik gyakorlásában, kik az isteni hatalomnak ótalmában bizakodva, fegyveres sergeket nagy hatalmasan megszalasztván, királyok, császárok táborait felforgatván, erősek lettenek a háborúban, senki a harcban ellenök állni nem bírván…”

– „Mi is jól megmutatkozik az Isteni Nyilatkozatban írott ez igékben…”

Mint a topolyfát, rázza, csavarja Kolindát: pokolszél kerekedik, dől a valpurgiszi ricsaj:

– A serfőző zsivány apád aki volt, te utolsó! A tulajdon kezeddel! Hát ki ásta el? Én ástam el?… Pesztrálhatod az „ityipityi” koporsódat!

– Eltakarodj!… Ringyóharapások a lábikrámon, védj meg, védj meg!

– Purger szuka! Ezért kellett nekem, ilyen fiatalon. Ide kerülni. Mondtad, hogy szűz fiút nem csókoltál. Nem igaz, láttalak, meglestelek, leadtad, leadtad magad! Aki-belebújtál-az-ágyába neki! Kanócot, világot ide, hadd lássák: ez az! Az inassal is!

– Az árokpartról szedtelek fel! Te szalajtott kurva! Á-ááá! Ua-ua! Ua-hahaha-aaa!

– Agáta! Wábi! Soha többé senki! Szóba nem állunk veletek.

 

Virágok közt ül Mária Ringatja szent Fiát…

 

– Mária nővér, cibáld el őket. Eresszétek Magas Őrvendégünket! Engedjétek ide! Diligam te Domine fortitudo mea!…

– „Az Isteni Nyilatkozatban írott ez igékben… Énáltalam, mond az Úr, és nem saját erejökkel uralkodnak a fejedelmek. Minthogy Én ölök és éltetek, Én sebzek és gyógyítok, s nincs, ki az Én kezemtül menekedhessen. Ki felemelem a szegényt a porbul, hogy üljön a fejedelmekkel, és bírja a királyi széket.”

– „Mert mondva van: reges regnant, qui habent iustitiae aequitatem, sapientiae claritatem, patientiae tranquillitatem, et misericordiae pietatem. Uralkodnak a királyok, kikben az igazság lelke, a bölcsesség világa, a türelem csendessége és az irgalmatosság kegyelme lakozik.”

– „Amint a Szent Beszéd megbizonyítja a Példa Beszédek huszadik Részében: misericordia et veritas custodiunt regem, et roboratur clementia thronus eius…”

– (Magas Őrvendégünk nem szól?… Valami zavarja? Valaki, tisztátalan szívvel? Érzi, hogy ellene fordul?… Gyerekek! Tiszta szívvel, mindenki… Várjunk kicsit.)

 

Virágok közt ül Mária Ringatja szent Fiát…

 

– …Pesztrálja! Hogy pesztrálja-aaa! A cudar! A cudar purger szuka!

– (Agáta, Wábi! Nem nyughattok! Ede, szólj, hátha rád hallgat.)

– (Nyughassatok! Agát, várj sorodra!)

Csiklandozzák az asztali csengő nyelvét.

– (Senki sem kíváncsi rátok, haszontalan, csintalan két kölyök. Most, rögtön, kézen fogva!… Engedjétek a Vendéget).

– „…Irgalmasság és igazság őrözi a királyt, s kegyelmességgel erősödik az ő királyi széke; s ismét máshelyütt mond az Írás: rex sapiens sedens in solio intuitu suo dissipat omne malum – a bölcs király ő székében ülve minden bajt eligazít. És ismét Salamon mondja Bölcsesség Könyvének hatodik Részében: rex sapiens et misericors stabilimentum populi est, et dissipat impios, subiectos populos a tyrannis eripiendo – a bölcs és irgalmas király gyámola népének; és szétveri az istenteleneket, a megigázott népeket a zsarnokok kezébül kiragadván…”

Ede elragadtatva ismétli. Végre! – suttogja hangtalan; ez lesz hát az Antikrisztus bukása. S úgy kérdi, szederjes ajakkal, borzongva gyönyörűségében:

– Halljátok? Hallottátok? Szétveri az istenteleneket…

– Psszt! Edus! Ne!

– A megigázott népeket a zsarnok kezéből kiragadván! Most mondja!…

– Csssst! Figyelj. Eszközünk gyenge.

– Csak még egy kicsit kitartson, csak még egy kicsit…!

– Ede!

– „…Ám, atyámfiai az Úrban, ha embernek vagy angyalnak nyelvén szólok is, de szeretet bennem nincsen; olyanná lettem, mint a zengő érc, a pengő cimbalom; és hahogy tudom a jövendőt, és hitem bár hegyeket mozdít, szeretet pedig nincsen énbennem: semmi vagyok. Acsarkodó bosszúnak tervébe mely Urat ügyekeztek béfogni íly áldatlan szerrel, azt-é, ki bal orcátokat odanyújtani tanítá?! Hogy el ne kevélykedjetek, azért estenek rajtatok mind ezek; s hogy a mennyei szeretet szent kegyelmét az atyai fenyíték ostora által mentül bévségesebben megérdemeljed; mert nam Deus Pater illos corripit, quos diligit – megfenyíti az Atya Isten, ha kiket igen szeret – – –"

A Magas Őrvendég szavát éktelen ricsaj szakítja félbe. Verik, püfölik a csengőt, ráncigálják a kecskelábú asztalt – felporzik a kopott szőrű borjúba kötött Vulgata.

Mint a fotografált villám cikázó rajza, Kolinda médium arcán aszimmetrikus tengely hasít keresztül – homlokbarázdái, szájgödre torz ráncokba szalad. Pokolszél lobogtatja vonásait, s mialatt eskóros, nyavalyatörős módjára tajtékot túr, melléből izgága női hang tör elő magánkívül – gátlástalan visogás:

– Ahahah-aa! Ua-ua! Uoa-hahaha-aaa! Visszatért! Lovag Bautzenkorff ezredőrnagyné vagyok! Akkor is! Írásbeli feljelentést, én magam, vadállatias kegyetlenséggel, igen?! Cselédszajha, ne feleselj! Akkor is! Minden magzatomat te tetted el az útból! Igen! A seggem partjába…!

– (Agáta! Nem takarodsz, mocskos szájú?!)

– Nézd már, nézzed, a purger szuka, még neki áll feljebb! Aki az inasokkal a picsáját nyalatta, azt a lepcseset, nem is egyszer, láttalak, te purger szuka, úgy ám!

– A seggem partjában több becsület van, mint… mint a tisztesség, tudod is te, mi fán terem, tudod is te, te… te kapcaringyo-ooó! Uuu-ú – uuu-ú – uuu-ú…

– (Eszközünk kimerül. Mária nővér…?! Testvérek, mitévők legyünk? Tegyük el máskorra, bontsuk meg a kört?)

 

Virágok közt ül Mária Ringatja szent Fiát…

 

– (Könyörgöm, csak még ennyit: meddig tart az Antikrisztus uralma…?!)

– (Ede. Ede, hiába. Ede, hagyd) –

A Vezető őrszellemek elrángatják „Wábit” a médiumtól; és „Wábi” veszett vicsorgatása Vendel arcán fokonkint felenged. Irénke a fejét, Joli a poharat tartja: megitatnák; de a médium foga szájzárforma harapógörcsben összeragad, és a delejes víz kétfele folyik a száján, és a nyakába csurog.

A vénuszi Szeretet-Bolygó szellemcsoportja és a többi Kedves és Magasztos Őrvendég, mint a harsanó templomi korálok hátán megtetsző Teljes Ikonosztáz, ellebeg asztrális szellemlakásai felé, ahol az „Igazság Tábora”, a „Szentek Pihenőszigete”, az „Örök Jeruzsálem” fényei ragyognak valahol abban a galaktikában, amely a Kereszthalál pillanatában keletkezett. A vezeklőket és tisztátalanokat pedig – Agátát, Wábit, a Fellahot, a Betlehemi Poroszlót, Júdást, Kajafást: az űrsivatag Szürke Ordasait – elnyeli a Közbülső Birodalom.

Ede másnap mámorban úszott. Ennek köszönhettem – meg annak tán, hogy vonzrokonságánál fogva mindig tartogatott számomra egy csipetnyi bűnbocsánatot –, hogy különösebb zökkenő nélkül megúsztam. Ede nem haragudott, amiért olyan cefetül vízben hagytam a társaságot, a Vezetők elfelejtkeztek rólam, és ő meg se hallotta mentegetőzésemet.

– Hol laksz, Simon?

– Katolnay út százöt. Miért?

– Francia zóna leszel.

Már meg se lepődtem.

– Csudát.

– Igen. Az Upregurán körúttól a Buzidandár utcáig és a folyótól: a Libatopi Láp, Zsámfutera utca, a Gyutacs és Kartonlemez, meg mi van ott?

– A Benzokémia Honvédrészlege, Bőrkikészítő és Ványoló; van sok.

– Le a malmokig. Beleesel, mi is: francia zóna leszünk.

– Szüret.

– Négy zóna lesz a fővárosban, te! Mert az egyelőre marad nemzetközi…

– Attól tartok, nekünk ebből csak a zónapörkölt jut a BARBÁR-ban.

– Ne hidd, az ország a mienk. Általános választások lesznek svájci, svéd és izraeli ellenőrzőcsapatok jelenlétében, visszakapjuk a királyunkat.

– Király is! Csak letekint ránk az a mennybéli Magasságos, az a Nagyon Jó… Ezt Agáta mondta?

– Feljebb. Magasabb, sokkal mérvadóbb személyiség.

– Ugyan?!

– Nem találod ki, hiába is töröd a fejed.

– Ne titokzatoskodj. Mégis?!

Ede körülkémlelt; majd mint a vesék és szívek vizsgálója, belém horgasztotta tekintetét. Csodálatos megérzése nem csalt, tényleg kíváncsivá tett; és ő méltónak talált a beavatásra.

– Upregurán Mnrávó.

Úgy tettem, mintha illendőképp elképedtem volna; holott – beletörődő, kétségbeesett jókedvemben – csak épp leesett az állam. Szórakozottan hallgattam.

– Upregurán apánk? A Hon Atyja? Ő?!

– Megmondta, meddig tart az Antikrisztus uralma.

– Megjelent a róla elnevezett színházban?!

– Mindent, pontosan. Napra, te: napra! A végén kijött a farbával, és azt mondta: „és szétveri az istenteleneket, a megigázott népeket a zsarnokok kezéből kiragadván”… Bukik a kommunizmus, megbukik, te, hamarabb, mint gondolnád!

– Béke hamvaira. Bár már látnám.

– Majd te is kapsz egy gépelt példányt a Jegyzőkönyvből. De ezt senkinek, te, ez hétpecsétes! Nem mutogatni való!

– Hova gondolsz.

– Nehogy eszedbe jusson.

– Nem ettem meszet. Mégis, hogy mondta, mikorra…!?

– Anélkül, hogy egy puskalövés is eldördülne. Tavaszra. Nyugodj bele, öregem – veregetett vállon Ede, míg hozzá készülődve a munkához, a kezeslábasát gombolta, és buggyos zsebe zsákjában ceruzái összezörrentek köptégelyével. – Nyugodj bele: francia zóna leszel.

És keserűbbnek találtam a halálnál az asszonyi állatot, ki a vadászok tőre, és varsa a szíve – a kezei kötelek…

PRÉDIKÁTOR KÖNYVE, VII; 27.

– Hogy nézel rám? Már nem úgy nézel rám.

– De Ernike!

Idegesen babrálta koráll nyakékét, körmével a strúmaműtét varratbarázdáját keresve: hogy azt takarja-e, és ott van-e, ahol lennie kell.

– De, de. A hangod, a tekinteted. És az utóbbi időben… Simu! Ezek a ruhák!

– Beújítottam egy-két rucit. No és?

– Nem igaz. Mondd, kinek öltözöl?

– Neked.

– Az más volna. De tudom, hogy nem nekem!

– Mi jut eszedbe, kicsim?! Ne csacsiskodj.

– Tudom, amit tudok. Nem kötök cérnát a lábadra: tessék, azzal csalsz, akivel akarsz!

– Láttál valakivel?

– Bár láttalak volna!

– Mi az, Erni, újabban ólálkodsz a színház körül?

– Kikérem magamnak. Én nem „ólálkodom”.

– Meg újabban ingerült vagy. Ideges.

– Hát ne legyen az ember, hát ne legyen?

– Mi az, pityeregni fogunk? Megharagszom.

– Hogyne. Majd még pityeregni fogok. Magáért!

– Ejha!

– Nem gondoltam volna… Ezt igazán nem gondoltam volna!

– Hát nézze, kedves kisasszony, a drámai húrjaival. Gyanúsításait még arra se méltatjuk, hogy visszautasítsuk. De figyelmeztetjük, aki féltékeny, az csak a szerelmi ázsióját rontja.

– Ázsióját? Miféle ázsióját?

Oly ingerülten csapott a szóra, hogy elárulta magát: nem ismeri. Annál jobban begerjedt.

– Szerelmi árfolyamát, ha tetszik. És akkor már édes mindegy, hogy okkal vagy ok nélkül méltóztatik féltékenykedni.

– Önző vagy, Simu. Önző és gonosz. Papát nemsokára kórházba kell szállítani, és te! te!…

– Nem tudom, mi köze van ennek a mi dolgunkhoz…

– Most látom csak, micsoda szakadék szélén jártam…

– „Szakadék”?!

– Te csak ne röhögj ezen. Igenis hogy szakadék. De áldom istenemet, hogy nem hajlottam a szóra. Hogy akkor nem mentem fel hozzád. Azóta már!… Eldobtál volna, mint a rongyot.

– Kész melodráma. Kezd egyre érdekesebb lenni.

– Kezd. Belátom, egy harmincéves egészséges férfi nem töltheti egyedül az éjszakáit.

– Ha csak nem szenvedélyes sakkozó az illető.

– Undok vagy.

– De egy harmincéves egészséges nő se töltheti.

– Mondjátok ti. Férfifejjel.

– Nem gondolkozhatunk női fejjel.

– Ne, Simu, nem akarok veszekedni. Én belátom. De – – –

– Mit „de”? Különösen akkor, ha valaki jegyben jár egy ifjú özveggyel, aki magasra tartja a liliomot, mintha nem volna egészen eszénél… Igen, igen!… Magasra, a liliomot!…

– Szép kis szemrehányás, goromba pokróc!

– Hát én kezdtem?

– Hagyjuk, hagyjuk!

– Ne hagyjuk. Ha olyan nagyon félt, hát zárja el tőlem a többi nőt. Barikádozza el!

– Én? Én barikádozzam el? Hát lehet? Mivel?!

– A testével, szép baba.

– Ilyen förtelmes, ilyen cinikus legyen valaki. Nem sül ki a szeme?

– Nem. Mindenki úgy tudja, hogy házaséletet élünk, és hülyének néznének, ha nem. Anyád is úgy tudja – – –

Ernike hangja rekedt mélyre változott.

– Hagyd ki az anyámat a játékból!

– Ernike! Ne ordíts, felfigyelnek a járókelők…

– Hagyd ki.

– Hát nem magad ígérted? Annyiszor szóba hoztad, hogy már attól féltem, egyszer betörsz hozzám. Egyszer hajnalban hazamegyek a másikkal, és ott talállak az ágyamban…

– És ha baj lesz? Simu! Tudod, hogy tíz éveket osztogatnak az orvosoknak, arról nem is beszélve, hogy megfizethetetlen.

– Nekem van orvoscimborám: megszámítja, mint régi hadnagyának.

– De hát miért kell zsarolni egy ígérettel? Lásd be, Simu. Tudod, hogy nekem is milyen, de milyen nehéz; de lásd be végtére is!

– Mit lássak be?

– Otthagyjátok az embert. Utána. Semmi jó nem sülne ki belőle. Én már ilyen régimódi vagyok.

– Akkor mi kifogásod van ellene, hogy más is legyen?

– Otthagyni… Ahhoz értetek! Túladni rajta, a szegény hülye nőn: ahhoz igen!

– De Erni!

– Én nem vagyok az a nő, aki mellett sokáig megmaradtok. Ne haragudj rám. De tudom, így van.

– Nem ismerek rád.

– Nagyon jól tudom. A fajtád! Ismerem.

– Mit tudsz? Nem voltam elég lovag? Nem fogom egyszer átkozva ütögetni a fejem, hogy olyan lovag voltam? Mikor van ezer más, szabad a vásár?!

– Van ezer más. Tessék, szabad a vásár.

– Hát cibáltalak én fel a Katolnay út százötbe, hát cibáltalak én, nem magadtól jöttél? Verekedtem veled, amikor leszaladtál és otthagytál a lépcsőházban…?!

– Nem. Csak meginvitált.

– A keserves Krisztusát!

– Ne dühöngj, édes, ne dühöngj. És főleg ne kiabálj, már mindenki bennünket bámul. Simu-uuú! Emlékszel az elefántpostámra?

– Végeredményben szeretném tudni…!

– Csitt. Csendesen… Karolj belém, és tűnjünk el elegánsan a Planéta-lépcsőn.

– Bezzeg! – – – Istenem, az én Zoltánom – – –

– „Bezzeg, bezzeg”… A maga Zoltánja.

– Hogy milyen más volt!

– Megmondtam, hogy ne emlegesse.

– Milyen gyöngéd volt, milyen finom lelkületű.

– A lelkületével. „Férjek Csimborasszója”!… Az. Még fuvolázik is nekem.

– Maga csak ne bántsa az én Zolimat.

– Nem vagyok kíváncsi a maga Zolijára. Isten nyugosztalja. Mondtam már, nem akarom a volt kedves férjét is feleségül venni, csak magát.

– Nem kötéllel fogják, nem muszáj.

– Erni!… Észnél vagy?

– Még soha, ennyire. Nem várom meg, amíg előállsz, hogy meggondoltad magad.

– Hanem?

– Hanem „hanem”. Majd teszek róla.

– Hanem füttyentesz. Mi?!

– Ha akarok, füttyentek.

– Mint nekem. Mi?!

(Száraz, rekedt nevetésem hallatára Ernike felcsattan:)

– Mint száz másnak! Ezernek!

– Ejha!

– Igen. Nincs a gyűrűje az ujjamhoz nőve, se maga a szoknyámhoz varrva.

– És ezt te mondod, te?! Aki valamikor – – –

– Az akkor volt! Kinyílt a szemem.

– Valamikor azt mondtad: a jegygyűrűm úgy hozzátartozik a kezemhez, mint az ujjam. Arra, hogy megszoktad-e.

– Igen. De ha bélpoklos az ujjam, levágom gyűrűstül, csak hogy szabaduljak. Érted?! Élve!

– „Élve”?!

– Nem így!

– Ilyeneket vágsz a fejemhez? „Bélpoklos”?! Hát így vagyunk?!

– Simu! Simu! Miket beszélünk összevissza, hát mondtam én?

– Talán én mondtam? Ki mondta a bélpoklost először, ki mondta?!

– Ki mondta. Te mondtad.

– Én-e?!

– Édes, Édes: ne veszekedjünk…

– Ej, ne hízelegj, vedd le a karod rólam.

– Mikor olyan hülye féltékeny vagyok. Ne haragudj rám, a szavak belékergetnek; mind azért van, mert olyan nagyon, nagyon, de nagyon…!

– Hagyj, elegem van belőled.

– Simu!

– Elegem, jobban, mint kéne.

– Simu-uuú! Egyetlenem!

– Erni! Erni, elég legyen. Erni ne. Ne gyűrj! Nem érted?! Mások is vannak, néznek – – – no tessék, most még bőg is.

– Hagyd, hogy kibőgjem magam. Oly jó. Itt, itt…

– Az isten szerelmére, az ingem! Eláztatod! Vadonatúj!…

– Az inged. Persze, az inged. Az a vadonatúj. Hogy is nem gondoltam volna.

– Szedd rendbe magad. Fizetünk és megyünk.

– Persze, félted, most avattad fel. Hogy összegyűröm… hogy meglátja a másik!

– Ha akarod tudni: igen.

– Nem igaz. Már azt se hiszem el neked, te szívtelen, te… Mondd, mit nézeted magad azzal a debellával a tükörben, hogy majd ideeszi a penész azzal a kis ügyes, kinyomós melltartójával: mert az is fekete? azért? Ide se jövök többé, ebbe a cukrászdába. Tudom, egész idő alatt szemeztetek a hátam mögött, a tükörből, fidiztetek, épp ideje, hogy menjünk, épp ideje… Tán az utatokban vagyok. Tán csak arra vártok, hogy én…?! El is mehetek – – –

– Hát sohase lesz vége ennek, hát már soha?!

– Ölni tudnék. Nem szeretem, ha nők vannak körülötted. Most is, most is, az a dundi fekete, a cicifixes, amilyen illetlen, amilyen ízléstelen – – –

Hetente kétszer váltunk.

Még nem voltunk házastársak; de már válótársak voltunk.

– Juj, be gyönyörű! Fekete bársony pántlikás! És micsoda csatja van, te betörő, te, ez briliáns?

– Majdnem.

– Irtó pukkasztó leszek benne a hiviben; ha merném. Felvenni. A hiviben.

– Tetszik?

– Béküljünk ki, Simu, édeske! Örökre! Béküljünk ki, és én megígérem…

– Béküljünk. De azért ne rángasd a szalagját, angyalkám, még felkörmölöd a nyakad.

– Simuli! Édeske! Bubuli-Bubuli!… Hogy bántom, mindig csak bántom! Jaj, be csúnya vagyok!

– Szent a béke?

– Szent.

– Fogadod?

– Örökre.

– Arra a kis tündér orrodra?

– Arra.

– Lásd, szívecském, mennyivel jobb így; minek az a sok ciróka-maróka?… Ne bántsd a nyakad, picim, még felvérezed.

– Igazad van. Nem is tudok róla. Idegességemben.

– Mennyivel szebb így, ilyen békésen. Örökké jelenetek, örökké; azután hízelgés, dorombolás, ciróka-maróka… Ez mindig így lesz?

– Piti-piti. Még egy hónapig. Simuli!

– Ha egyszer istenigazában ráncba szedhetnélek!…

– Majd szedhetsz. Lásd, ezt is: milyen rég nem mondtad.

– Mit?

– Ezt a ráncba szedhetnéket.

– Hát csoda?

– Nem mellébeszélni, Simu, nem mellébeszélni!

– Egy hosszú hónap!

– Majd átkozod még az arany bilincseket.

– Szorosabban, angyalkám, szorosabban! Karolj át! Jobban!

– Hát rövidítse meg azt a hónapot.

– Hiszen azt szeretném!

– Abban sántikál?

– Abban sántikálok.

– Tessék, csak rajta. Nem vagyok kíváncsi a görbe estéire, a legénybúcsújára még kevésbé.

– Hát már nem vagy féltékeny?

– Soha többé. Kiöltem a szívemből.

– Ez aztán az elhatározás. Nemes és drámai… Ne, picim, ne!… Ernike, megint. A nyakadnál a kezed!

– De mikor tudom, hogy olyan ronda a nyoma.

– Meg se látom.

– A másiknak is van?

– Mije?

– Strúmaműtét helye.

– Van.

– Hát miért nem vesz neki bársonypántlikás nyakláncot, ennek a párját, ha egyszer ez a divat? Hogy eltakarja?!

– Elkéstél. Elhalmozom ajándékaimmal.

– Mire ő?

– Viszonthalmoz. Csókjaival.

– Juj! Te szemét ember, te szemét ember, te! Imádlak.

– Megfojtasz, picim.

– De egy hónap múlva nekem, Simu, olyan patyolattiszta legyen, mint a frissen hullott hó.

– Ó!

– Mit sóhajtozik, mit jajgat? Azt a három… azt a két hetet sem lehet kibírni?!… Ne bántsd a fülemet, Simu! Simu, igazán!

– Jaj, dehogy nem lehet, édes, Édes-Egy! Ernike!

– Engedd el a derekamat, ereszd el!… Holnap felmegyek hozzád. Holnap. Igazad van, ezt nem lehet kibírni.

Hetente kétszer békültünk – örökre. Oly repeső örömmel találtunk egymásra, mint a próbált házastársak, akik szerelmét egy távoli válóper bearanyozza.

– Nem hiszek neked, pedig jaj, bár tudnék hinni.

– Erni! És miért?

– Csak.

– Miért „csak”?

– Mert csak. Valakivel vagy.

– Én?!

– Igen, igen: te, te.

– Erni! Már megint?!

– Titkot hozol a házasságba. Hittem az ártatlan képednek.

– Ha nem tudnám, hogy bolondozol, azt hinném, tréfálsz.

– Elkoptam. Eldobtál, mint a kócbabát. Igen, igen. Mert nem mondod már, hogy „ilyen babát szeretnék, amilyen vagy, szép babát, szép babát”! Sohasem fojtogatsz, nem játszol velem úgy, mint régen; ha ölelsz is, nem ripakodsz rám olyan medvés mérgesen, ahogy szoktál: Már nem örülsz nekem, sikongj, sikongj! úgy szeretném hallani-iií”… Mert már nem szeretnéd…

– Ej, Erni. Egyszer megsokallom.

De ő nem sokallta, ő csak mondta a magáét; Ernike drámai húrokat pengetett.

– Pedig milyen drága voltál. De már nem üldözöl vele olyan édesen, ahogy tudsz, ha akarsz, nem követelődzöl. „Mikor húzod fel a felemás színű, szárú nadrágot, mikor hordod már pajzsomat, apródom, apródom!”… Mert már arra az apródra sincs szükséged, az az igazság. Mert van valakid. Azért. Tudom, tudom, tudom, van, van, van!

– Vigyázz, Ernike, már előlegben veszekszünk –

– Csak tudnám, ki az a nyomorult. Hogy megfojtsam.

– Mondd, tréfálsz? Eszednél vagy?

– De tudom istenem, ha a kezem közé kerül, az legyen irgalmas hozzá – – –

– Eredj haza, Ernike. Nem vagy jól.

– „Eredj haza”?… Tudom, hogy szakítani akarsz, már réges-régen megéreztem.

– Ej, ne bolondulj.

– A görbe estéi!… Vacsorázni viszi!

– Pofon verlek. Nem állok jót magamért.

– Nézzék csak, nézzék. Szóval mégis!

– Mit „mégis”? Hát nem veled lógok minden este?

– Mégiscsak van valakid?

– Ernike!

– Mégiscsak szakítani akarsz!

– Vigyázz, én is tudnék olyanokat mondani, ami nem kedves a fülednek…!

– Például.

– Tudnék.

– Mit?!

– Futaki.

– Nahát! Ennyi idő után! Ezt kapom! Hiií! Mmmm! Mmmm!…

– Mit hápogsz, mit hebegsz, a torkomnak akarsz ugrani?

– Ez gyalázatos volt tőled.

– Már régen akartam kérdezni.

– Mit akarsz a Futakival?! Jézus Isten. Azt hiszed, hogy… Elment az eszed?!

– Megjött. Hogy titkot hozol a házasságodba, és én tudom. Semmi közöm hozzá. De hogy lidércnyomást! Mi köze volt a Futakinak a rendőrséghez?! Erre válaszolj. Mert az anyád nem válaszol. Mért nem válaszol?

– Mondtam, hogy hagyd ki az anyámat a játékból! És ne szagolgass utánam, amikor nem vagyok otthon! Megértetted?!

– Tessék. Még neki áll feljebb.

– Nekem, Sömjén úr. Ha éppen tudni akarja.

– Egyre jobb.

– Ne karoljon belém, eresszen el. Eressze el a kezemet!

– Talán nem ordítanál.

– Mert az a gengszter csirkefogó egyszer felelni fog az ocsmányságaiért, amit ellenünk elkövetett, ha nem itt, hát a másvilágon. De én tiszta lelkiismerettel, én makulátlanul állok a – nem bánom, ha a végítélet rám szakad, akkor is! Én tehessek róla?! Belekeveredtem, de nem piszkoltam be magam.

– Úgy?!

– „Úgy, úgy.” Sömjén úr! De figyelmeztetem, hogy nem lesz alkalma szakítani velem; mert majd én szakítok – – –

– Ki beszélt szakításról?

– Megéreztem jó előre. Tudom, nem jön zavarba, mindent tudok. Rátalált egy másikra, akinek az orra figurája jobban tetszik az enyémnél. Amilyen belehabarodós a Sömjén úr…

– Köszönöm.

– Szívesen. Még nem felejtette el, mi a katonatiszti tempó, illendőség, miegymás. Hogyan kell tenni a szépet.

– Ezt bóknak vegyem?

– Vegye, aminek akarja. Nekem is volt a családomban, de az én Zoltánom megbecsülte magát. Gratulálok az ízléséhez.

– Mindig jó ízlésem volt.

– Mindig. Eszerint a dátum, az marad; csak a menyasszony változik.

– Tessék…?!

– Ej, Simu. Ne adja a süketet, sült bolondnak néz maga engem? Mondja, ki volt az a maskara, akivel tegnap délelőtt a színház körül lődörgött? Még hozzá kart karba öltve…?!

– Az a maskara? Humayer Ildikó gazdasági. Negyedmagunkkal voltunk, átkísértem a BARBÁR-ba.

– „Negyedmagával”?!

– Mi van ezen kivetnivaló?

– Negyedmagával… És a másik párocska merre andalgott? Negyedmagával…?! Sömjén úr!!!

– Ernike, megsokallom!

– „Negyed…”! Nem sül ki a szeme?

– Szóval mégiscsak ólálkodott?

– Jegyezze meg magának! Én nem ólálkodom! Egy Kerkápoly Erna! Nem ólálkodik! Pimasz!

– Ejha – – –

– Velem nem lehet szakítani! Majd én szakítok magával! Majd én… Amikor… Amikor – – – Vegye tudomásul!

– Mikor?

– Sömjén úr!… Itt a gyűrűje.

Egy mozdulat.

Egy mozdulat és ott állunk a Planéta-lépcső tetején, a Kasztrum várfalai alatt, egy jegygyűrűvel gazdagabban és egy Ernikével szegényebben. Kellett azt a „mikort” olyan gúnyosan odakérdezni?!

– Erni!… Erni-iií!

A nedves, mohos bástyafalak őszi sötétjében ott tűnik, tünedezik sietős, világos ruhás alakja. Már fekete bársonyszalagocskáját a nyakán – már nyusziorrocskájának profilját sem látom, amelynek szimatolása pedig a leggonoszabb perpatvar után is oly hamar kibékített.

Meg-megújuló őszi szélroham: lomha kavargással, lomhán ereszkedő aranyesőben járkálnak a párok. Haragot? Nem érzek. Csalódottságot? Csüggedést? Zavarodottságot, talán. A mafla orgiák – az eszményi szerelem kergetése: mind, mind. Megannyi menekülés. Tántorgás. Nincs kiút.

A Hartgucken-park bronz őzei zölden foszforeszkálnak, mint az éjjeli óraszámlap. A folyam, a síkságon elterpeszkedő tenger hömpölygésével ugyanúgy borzolódik, amilyennek Traianus hadai látták; a Kápolna-híd, negyvenkét lábán s római kori ívein szelíden állja a sodrást, párnás, mohos zsindelyfedelét ugyanúgy veri, csapja a szél – mint egy másik hódoltság idején. Lábon járó esőfelhők alatt, a folyamon túlról– téglatulipánjaival, májveres mákjaival – a város egyetlen, de legmagasabb felhőkarcolója látszott imbolyogni (s minden emeletén, százával, a sok, eszével másutt járó, szemenként ragacsolva számláló ábrándvilág): a Babszemszámláló Hivatal.

Átkozott Humayer, azzal az örökös bizalmas belém karolásával: hogy épp akkor kellett arra hozza a járókája. S hogy Erninek is, épp akkor kellett arra ólálkodnia…!

Telefonjaimat nem vette fel. Üzeneteimet válaszra se méltatta. A kis Mátyusnak azt rikácsolta, hogy „ráhozza a rendőrt”. A duzzogó, szép Ernike! Széles fekete bársonypántlikája alatt azzal a krétafehér varrattal a nyakán.

Voltaképp azt kellett eldöntenem magamban, szeretem-e, ha hülyének néznek? Miért nem teperem le? Miért nem cipelem fel, mint a többit, miért nem buktatom hanyatt, mint a Tusit, a Vicát, az Ildit és ahány csak az utamba akadt, hiszen ezért eszi a penész, éjjel-nappal édes iszonyattal erről álmodik: miért nem?!… Ma már tudom. Bennem volt az ellenkezés; hiába titkoltam magam előtt, hiába nyomtam vissza iszapos hüllőmélységeimbe: sohasem akartam igazán.

Legfeljebb a büszkeségemet bántotta; a hiúságom epekedett, az nem hagyott békén. Mi volna, ha felmennék hozzájuk?!…

Kutyaszőr és pörkölt kenderkóc szaga… Orromban megjelent a Konyhavár, a másnapos tejbekása és a levendulaillatú napkrém, a malacpörkölt és az irigátorok idegen nyelvű fertőtlenítője… a tenyészet görénybűze és mennyei duruzsmolása: a Kerkápoly família sajátos, fanyarédes, a világon semmihez nem hasonlítható atmoszférája.

Megborzongtam az elém viharzó Anibel puszta gondolatára. Felrémlő albínó csíkjára homlokközépnél; Pásztort formázó fésűtornyának felszikrázásaira… ő? éppen ő: ő legyen a békítő?… Nem. Anibelnek aztán igazán nem ezt a szerepet szántam.

Gombház! – buzdítottam magam meggyőződéstelenül. Egy nap kiadják az utadat, másnap majd beléd bújnak. Ilyenek ők, az Ernike-félék – toldottam, sunyi reménykedéssel; de ahogy múltak a hetek, be kellett látnom, nincs tovább. Leszámoltunk egymással, Ernike – a maga melodramatikus módján – „kilépett az életemből”. Elküldtem hát diákos naplójegyzeteimet, vallomásos irkafirkáimat, amelyekről magam sem tudtam, hogy esküvő utáni meglepetésnek vagy feltüzelnivalónak szántam. Elküldtem Ernikének, aki tegnap még „kicsim, picim, falatkám, nyuszim, mindenem” volt s ma tökéletes nulla – az elefántposta mellé. Ám lássa.

Nem sok idő kellett hozzá, hogy környezetem megrágjon és benyeljen: hasonultam hozzá mindenben, modoromban, rongyaimban, úri betyár szokásaimban. Mimikrizáltam, mint levélen a hernyó.

Egy este – újra a Tragédia ment – értőleg összekacsintottam a színpadmesterrel, hogy felejtse el ügyeletemet; s azzal – bohémes, villámzáras (párizsi) bő antilopködmönkében, penészzöld (londoni) bordás bársony nadrágban és puha (Olaszból harácsolt) mokasszinban – kiléptem a műhelyépület Dalhordár utcai kapuján. Cifra rongyaimat az élsportolóktól cucáltam ki protekciós-méregdrágán – ők az egyedüli kiváltságosok, akiknek megengedik a nyugati kiruccanásokat, és elnézik a csempészést, dugdosást. Pénzem volt bőven, nem esett nehezemre, hogy lépést tartsak a színházi rongyszedéssel.

Barátságtalan októberi borulat fogadott, szürkületi, szitáló eső – amilyen a kedvem. Csak a BARBÁR-ban voltak vígan, ha voltak. Kirakata körül eláradt a fény; Esztike, a proletárvénusz fehér bóbitája villogott az üvegre maratott függönyredők-rézkarikák fölött. Valaki a zongorán a Constantinople-t verte:

 

Istambu-uuul – and not Constantinople That’s nobody’s business but the Turks’!

 

Polgári csökevény zongorista, imperialista nekibúsulással. A BARBÁR a kivételezett „bájzlik” egyike volt, ahol nem kötelező a csasztuskázás – nálunk a „boholcok”, a JERECIÁN-ban a diplomaták kedvéért. Időnként nyílt az ajtó, a szélfogó bőrlappantyúi mögül felvillant egy-egy papírtölcsér hangulatvilágítása; asztalfülkék homálya a különteremben – jampecek halpiaca, színeművésznők vagány bevacsorázása; a bevetődött kispolgári pár szerényebb tekingetése. Egy-egy asszonyi domborvonal lágy beleülése a nyeregszék öblébe, és a fizetőpincér sürgölődése az asztalok között.

Tanácstalan, felszabadult busongás.

Szétnéztem. Jobbra fel, a Cimbalomszeg utcán szürke unalom, balra a Borispán utcán végig a nagy semmi. A Dalhordár utca lefejezett, csonk fái mellett el; indulni készülő ácsorgás. Cigarettára gyújtottam; tenyeremet védőleg körétartottam a lángnak, aztán, mint aki maga se tudja, mit akar, leengedtem ismét – és a levegőben felejtett lángot elfújta a szél.

Néhány lépésnyire a BARBÁR különtermétől, feljebb a járdán, Ernike állt és figyelt.

Szégyen és öröm bizsergett melegen a szívem körül, fölbizsergett a szívem. A férfibestia vezeklő bűntudata, mint akit – nem ugyan a tetten, de a szándékon rajta értek (ki tudja, ki után kujtorog?)… Rajtakapták valamin, ami nem bizonyítható – kivéve azzal, hogy utólag elárulja javulási szándékát (biztosan oka van rá).

Ernike az ellobbanó öngyújtót figyelte és a sárba dobott cigarettát, amit nem is ért a láng.

A vadállat rezignált boldogságával siettem ketrecem felé; méltóságos lomhán az idomítót figyelve – az idomítót, hogy vajon kitérdepeltük-e már a bebocsáttatást.

– Ernike!

– Simu.

A pilláiról legördülő kövérke könny; remegő hangjának eltökéltsége. Hogy ő már „nem sír”. Milyen a pokol, Ernike? Beszélj!

– Fel… felveszem a más színű-szárú nadrágot. Jó lesz?

– Édes, édes-egy Ernike!

– Simu-uuú! – (A Teremtés első percében született, ősi, édenkerti ritornell:) – Nem tudok nélküled élni!

És nevető csókjait könnyeibe belekenve, karját Simu, „az ő Simuja” karjába fűzte. Bakfisellenkezéssel hagyta, hogy arrafele vonszolják, amerre a Katolnay út félelmes, pézsmaszagú környéke sötétlett; s noha tudva tudta, hogy ma lesz, most lesz, aminek lennie kell – mert hol az a teremtett lény, ráéhezett emberlánya, aki ellenállhatna ekkora kísértésnek? – önvigasztalásul egyre csak azt gügyögte:

– (Majd holnap. Simu. Ígérem. Holnap. Majd. Igazán.)

Kandikálj alá minden kőnek, kavicsnak:

Meg ne marjon skorpió, mely ott lapul!…

ARISTOPHANES, Thesmophoriazusae, 528

Bidessy-Bikhády Sámson minden fényképet gondosan irtott, pusztított, amely operáció előtti állapotáról árulkodott.

Orra a kiválasztott svéd orrmintánál is formásabbra sikerült; a fülével meg – ami pedig fő-fő fájdalma volt – valósággal remekelt a sebész: körülkanyarította, hátravarrta az elálló kajla porcot.

A nőket nem érdekelte az arcegyenészeti beavatkozás meséje, melynek koholt mivoltát a megigézett nők azonnal belátták. Őket csak az igézet érdekelte, a bikatestű, két lábon járó igézet, akit a matrikulák képzeletszegény bejegyzése szerint ugyan Stirflinger Hugónak – de színésznevén Bidessy-Bikhády Sámsonnak hívtak (igaz ugyan, hogy ipszilonjait nem használta, amióta a népi dolgozók pártjának tagja lett, és kubikosszülőktől származtatta magát).

Lobremopszky Irénnel, a „medaillon-madonnával” is történt valami: elment mellette Bidessy-Bikhády Sámson, és fogadta a köszönését. Ámbár akadékoskodó lelkek azt mondhatták volna, hogy Irénke kiprovokálta ezt a visszaköszönést; de ez nem változtatott azon, hogy Sámson, a bikatestű, gyönyörű bonviván köszönt Irénkének, és nem kétséges, hogy ennek folytatása lesz.

Irénke élete megváltozott. Kettévált: köszönés előttre és utánra. Kelepelő orrcimpákkal, hangosan, orron át szippantva sóhajtotta ki-be a levegőt. Nem is lélegzett; pihegő kebelében a jövő fenségés előérzetét hordozta, amikor ezt a pihegő keblet majd Bikhády a maga erős, izmos, sőt, juj-de-szőrös kebléhez emeli, és letekintve verdeső prédájára, leszen imigyen szólandó:

– Milyen szép a kebele, Irénke! – Mire ő szűzies pirulással, egy medaillon-madonna ékesen szóló némaságával és a széles, szőrős férfimellen való simulékony elterüléssel felel. Igen. Így lesz! Így lesz! S hogy efelől kétsége se támadhasson, napjában többször maga elé idézte a boldogító pillanatot, az üdvösség eme zálogát, amikor – félénkségét leküzdve és hangosan, hogy ne kockáztassa az oly ritka alkalmat, s el ne téveszthesse a hatást – a szembejövő szépséges hisztriónak három lépésről elrebbentette ezt a jóreggeltet:

– Jó reggelt, művész úr!

Mire ő:

– Jó reggelt, fiam.

Így válaszolt.

És így, hogy ezzel zálogot vett mátkaságára, Irénke napok óta már a mátkaság aranyhangulatában élt, lebegett, ábrándozott: ott úszott mámorosan e kiteljesedő ábrándvilág gőzében, ahol a sziklakertes villától az ikres babakocsin keresztül az utolsó szögig minden volt, és semmi sem hiányzott már, csupán mátkája fejedelmi beleegyezése. Irénre nem lehetett ráismerni. Kerülte nővére, a kreolbőrű, talajtornára termett Mara, és udvarlója, Berszerker Benő közönséges környezetét; egész nap dudorászott; olykor minden ok nélkül, mézes olvatagon el-elmosolyodott, és úgy elveszett tulajdon mitológiája rajzásában, hogy fel-feltörő örömkönnyei néha megnedvesítették a szemét. Végül nem bírta tovább, valakivel közölnie kellett nagy, nagy boldogságát; és kinek mondja el, ha nem annak, akihez gyermeki szívvel, ösztönösen vonzódott.

Szokásos szemlekörútján aznap Verderber bácsi korán talált betoppanni a szobrászműhelybe, még senki sem volt a helyén; csupán Irénke gyújtogatta a gázkígyót a ragacsos kondérok alatt. A láng végigugrált a cső egész hosszában, és Irénke kialvatlan, üveges gombszemmel bámult a rugalmas, enyves ragacsba, amely tegnap óta szuroknál keményebbre hűlt.

A tetszés és a rokonszenv illedelme volt – kedvencéhez Verderber bácsi ritkán intézte a szót; de most, hogy egyedül volt, nyájasan elácsorgott mellette.

– Hát a nővéred, az a cigány: beleesett a blokkolóórába?

De Irénke – mintha nem is hozzá szólnának – belemeredt a lassan felengedő enyves kulimászba, vagy azon is túl, a kocsonya fenekén Bikhády Sámson adoniszi szépségét látta.

– Hát Mara? Vagy ne rajtad keressem?! – ismételte meg a kérdést Verderber bácsi, mert gyanút fogott: Benőt sem látta sehol. A medaillon-madonna rányitotta tányérszemeit, melyeket elfutott a könny, és mielőtt Verderber bácsi felocsúdhatott volna, Lobremopszky Irénke már ott zokogott sajgó gyönyörűségében, a mellére borulva:

– Nándi bácsi! Én… mint egy ló! Olyan, de olyan szerelmes vagyok!

Ha Irénke táblát viselt volna a nyakában, azzal, hogy SZERELMES VAGYOK, akkor sem verhette volna dobra jobban, mint ékesen szenvedő, mátkás némaságával; hiszen már a verebek is csiripelték. Most megtört a jég, Irénke kikottyantotta, és könnyek között felszakadó vallomása Verderber bácsi sörgyomrán már szinte szószaporításnak hatott: „Mint egy ló! Nándi bácsi! Olyan, de olyan szerelmes…”

– Te?! – szólt mosolygó gyöngéden Verderber bácsi, s huncutul úgy tett, mintha elképedt volna. Mellére tentélte a Lobremopszky madonna medaillonfejét; és legfőbb ékét, vállig érő haja selymét simogatva, majd orcáját paskolva, majd darázsderekát keresgélve, ám azért fékezve kirobbanó dévajságát, belátó bölcsen és mélységesen átérezve szavai igazságát, hozzáfűzte:

– Te? Hogy te, szerelmes?!… Te találtad fel!

Mire Mobrelopszky Irén, könnyeiből előmosolyogva, ráfüggesztette Nándi bá’ rezes, bibircses öreg orrára azt a két óriás gyermekszemét, öklöcskéjével könnyeit is kidörzsölte, mialatt hátravetette homlokára boruló haját, és – egy ezredhajszállal okosabban – a szerelem neki tulajdonított találmányát némileg röstelkedve, szerényen visszahárította az előtte élt emberiségre. Pedig ez az örökre szóló, emésztő szenvedély – hó lelkének lángadozása Bikhády Sámson iránt – valóban oly páratlan volt a maga nemében, s annyira sajátja, mintha ő találta volna fel. Álmélva elmélődött rajta. Elhiggye-e? Fel nem foghatta, hogyan lehet, hogy előtte is feltalálták a szerelmet.

És aznap délután, amikor Mobrelopszky Irénke, a medaillon-madonna feltalálta a szerelmet, aznap délután történt valami, ami Verderber bácsi életét is gyökeresen felforgatta, megváltoztatta.

Nagy nap volt, A RABUTINOK KINCSE – díszletes utolsó próba – ezzel a darabbal ünnepelte az ország első színháza a megszálló hatalom születésnapját. Hisztérikus forgalom a színpadon, a rendkívüli állapotokra való tekintettel Verderber tatát színpadi diktátorrá nevezték ki; és Verderber-Oroszlán már elzavarta a bamba képű kormányküldöttséget, az anyjába szalajtotta a pártküldöttséget, és most azzal foglalatoskodott, hogy a fészkes fenébe tessékelje kóristák, műszakiak lézengő álrokonait és egyéb fölös bámészkodókat. – A rézfán fütyülő rezes rézangyalát, mért vannak azok a tűzoltók?! Elő a fecskendőket. Mint az ürgét, akinek dolga nincs!

Kelletlenül, békésen párologtak.

– Talán a falnak beszélek?!

Erre már az is elsomfordált, aki előszörre megkockáztatta, hogy elereszti a füle mellett. Az egyik reosztátállvány mellett Hangyi, az unokája ácsorgott, és úgy igyekezett elbújni, hogy azért láttassa is magát, és így kicsikarhassa az unokai bennmaradási engedélyt.

– Hangyi! Lófra Franci! Neked nem szól?!

– Nagypapi! Igazán…!

– Mars kifelé.

Nem kegyelmezett.

Mellette vezérkara tengett-lengett és a szavát leste. Birizga Boli (becsületes nevén Virizlay Boldizsár) őfődíszlettervezősége, mázsás sonkáival a súgólyukon üldögélve, tunyán őrizte az egyenrangúság látszatát (csak a puszta jelenlétével is mérhetetlenül felidegesítette Verderbert); Penágel Imre főkellékes, a „gróf”, egy helyben loholva; a díszletmester a kékköppenyesek közt ődöngve tekintélyesen („megy ez, hajaj, mint a Rossini-nyitányok, karmester nélkül is, nem igaz, hogy nem megy”); Aranyos Reske párttitkár a spottlámpák alatt (csörrenő ékszereivel Ildi most oly látványos volt, hogy a kikuju törzs szépségkirálynőjének térdig érő lábkarikáit és állig nyomuló nyakgyűrűit is lepipálta volna); mi ketten a Kinézerrel a kocsizóvályún gunnyasztottunk a lámpatorony alatt.

A színpad szabad vidéket ábrázolt; a második függönyutcában kukoricagóré, ahol a néppel rokonszenvező demokratikus betyárok bujdokolnak, majd hajnalban, a kelő Nap sugarainál fogadják Poszpolyákovics Piciszláv regőcöt, a Forradalmi Bizottmány izéjét, küldöttjét, Upregurán Mnrávó üzenetével, hogy teljes bűnbocsánat ellenében csatlakozzanak a Honhoz. A kukoricás közepén gémeskútnak álcázott titkos fegyverraktár, A RABUTINOK KINCSE – innen hozzák elő a néphez hű betyárok trombitacsövű taplópuskáikat; a színpad oldalán rengeteg erdőszél, innen tüzelnek a közeledő svobrác császáriakra, mielőtt villámlás, dörgés és iszonyatos égiháború közepette a betyárok magukra gyújtják az erdőt, hogy az üldöző svobrácokkal egyetemben a lángtengerben leljék halálukat.

De Verderber bácsinak hivatalból nem tetszett semmi. Az egész mintha cérnára kötözve lógna kövér ujjairól, és ő óriás módjára mozgatna mindent, a vérig ingerelt emberek rekedt üvöltésével pattogtatta vezényszavait, és rimánkodva gyilkolta, bolygatta a színpadot.

– Zsinór!

Egyszerre tízen is fülelnek, Piznacsek bácsi Öreg Zsinóros és fél tucat segédje, szaladgáló zsinórosok a munkahidakon; de azért ő keserüli, panaszolja:

– Meddig óbégassak, mit akartok velem? Azt akarjátok, hogy a lelkemet, a lel-ke-met is?! Azt is kiüvöltsem neked? A füleden ülsz?! Piznecsák! Zsino-oooór!

– Na?!

– Eresszétek lejjebb azt a slájert.

A kukoricagóréra tüllfüggöny ereszkedik.

– Lejjebb a portálszuffitát!

– Megy!

– A pótportált is! Simi, elég?

– Elég!

– Lengőkontra! Erisszed, fiam, erisszed!

– Nándi bácsi!

– No?!

– A ferzec vége kilóg.

– Hadd lógjon! Húzzátok ki a függönycsapdáig azt a fűszőnyeget, ne legyen olyan foltos nekem, mint a drótos tót ülepe.

– Rántsatok egyet az öregnek azon a fűszőnyegen, fiúk.

– Mi van azzal a kúttal? Mi az, samunadrágja?!

– Ez ilyen, Nándi bácsi.

– Lefúrni a lábvinkliket, gyerekek, lefúrni nekem tisztességesen.

– Egenis.

– Imre, hoztál fakublitzet?

– Hat ködgyertyát meg egy csomag likopódiumot, az erdőben gyújtjuk, a Sanyi.

– Nedves?

– Próbáljuk, Nándi bácsi?

– Sose próbáld, annál jobb.

– Ég ez, mint a veszett fene!

– Hadd füstölögjön neki: majd befüstölik a Bikhády operált orra alá, hadd prüszköljön az a főbetyár.

A kis Lobremopszky Irénre gondolt, aki feltalálta a szerelmet; és nem bánta volna, ha Sámson aznap odavesz a lángtengerben.

– Átkozott kupolahorizont. Micsoda istenverése. Nem lehet férni tőle a zsinórban. Nálunk Zágrábban egyszer – – –

– Nándi bácsi!

– No?!

– Nem megy össze a ferzec!

– A rézfán fütyülő…! Mi nem megy össze?

– A ferzec.

– Hozzatok egy kontúrozó fűrészt az asztalosoktól. Zsiga! Adjátok oda neki! Imre fiam.

– Ja!

– Taszajtsátok odébb azt a ládát!

A „ládát”. A sziklabércet nevezte így, ahonnan a néphez húzó demokratikus betyárok kémlelni fogják Poszpolyákovicsot, a lantos követet.

(Mi olyan kevesen vagyunk, hogy még a költőnek is meg kell bocsátani. Hát még az apagyilkosnak…!)

S mindez semmi volt, a drámai része most következett:

– A kruci hét meg a nyolcát: világosító próba!

Kattannak a spottok; a kapcsolótáblák végigzongoráznak a reflektorsorokon.

– Fényfüggöny!

– Lábvilágítás!

– Páholyreflektor! Mi lesz?!

Kétfelől színes fénynyalábok fúrják át a nézőtérről a színpadűr finoman kavargó porát; bizonytalanul keresik az erdőszél lengő lombkoronáit, no meg a felgázolt kanárisárga kukoricást.

– Horizontot! Lábtól! Deríteni! Még! Még!

– ?!

– Jó.

– Na hála a papnak.

– Kupolareflektor, mi lesz?! Nem hunyorognak nekem azok a csillagok!

Riadt csend.

– Lássuk azt a felhőjárást! Piznecsák! Felhőjárást, a felhőkorongot, hallod-e: forgassátok is már!

– Most teszik be.

– Majd én megmondom, mit hova tegyetek be: most kell keresni?!

– Ócska ez, Nándi bácsi.

– Nekem mondod, akár ócskapiacot nyithatnánk. Felhőkavargást nekem!

– Nyugi. Mindjárt betesszük a vetítőgömböt.

– Ugye, most ugye?! Kapkodsz, mint Bernát a mennykőhöz.

– Megy!

Nándi bá’ odafordul a súgólyukon trónoló főmágus-díszlettervezőhöz.

– Háj-váj!… Harmadnapja hányt hideg pacal… Mi? Boli.

– Eszi, nem eszi. Nem kap mást.

– Csak olyan halál egyforma ne volna. Akár a körhinta. Simi?!

– Jó az a felhő, Nándi bácsi.

– Olezánc; nem valami kacifántos. Elég. Villámkorongot… Hé! Villámkorongot mondtam! Mit tojóskodtok odafent?!

– Jön!

– Csillagszuffita!

– Fene megette. Nándi bácsi!

– Püff neki: lealszik nekem. Csillagot! Csillagot!

– Beteg a csőkapocs, Nándi bácsi!

– Nix „Nándi bácsi”. A jópálfenéje se látott ilyen kiherélt pirkadatot. Döglesszétek be a zöldet nekem, döglesszétek be!

– Most jó?!

– Deríteni a sárgával! Piznecsá-ák!

– Most?!

– Nem játszunk hullócsillagot!

Kinézer, aki még sohasem látott hullócsillagot, ennek hallatára felsóhajtott:

– Legalább a színpadon egyszer láthatnék! Hogy milyen!

– A hullócsillag?! – fordultam oda hozzá; és míg ő a gömbcikkenként felgyulladó csillagsereget figyelte a kupolahorizonton, én felszegett fejjel, suttogva magyarázni kezdtem a csillaghullás jóslatos jelentőségét: hol a boldog szerelem eljövetele – hol közeli halál.

– Összetaknyoljátok valahára már?! – kérdezett fel a magasba méltóságos-türelmetlenül Verderber tata.

A csillagok főseregével a gyújtogatók elkészültek, és már csak egy cikk maradt sötéten – az, amelyiket a közönség amúgy sem láthatott.

A hamu alatt parázsló Verderber-Virizlay ellentét negyedszázados hagyomány volt az Upregurán Színház életében, annaleseinket a krónikások akár feldolgozhatták volna így – a Virizlay-Verderber Visszavonás sajátos szemszögéből. A két fogatlan oroszlán ellenlábassága volt a színház Piros-Fehér Rózsa Harca, és ennek a harcnak az osztályharc hivatalos lendületet adott, lévén Verderber Nándor vélelmezhetőleg népi származású – noha köpött rá; Virizlay Boldizsár pedig féldzsentri, félbankár csökevény – noha igyekezett leszokni róla.

Ám volt egy sokkal ősibb hagyomány az Upregurán Színház történetében, amely az alapkőletétel pillanatában fogant, és egyívású volt „Thália első papjaival és papnőivel”, amikor még hol komédiás népségnek, hol a Nemzet Napszámosainak tisztelték a színjátszókat, s az istenadta nép sem volt benne biztos, hogy héroszokkal vagy prostituáltakkal vegye őket egy kalap alá, ha kilépnek az új „színkör” kapuján. Volt pedig ez a hagyomány a következő.

A nézőtér felől tekintve a színpadot, másképp értelmezhető a „jobb” és a „bal”, mint a színpadon, ahol önkéntelenül is a nézőtér felé tekintve képzelünk el mindent. Hogy az ebből származó esetleges félreértést és ezer galibát elkerüljék, a színpadnak a folyó felé eső oldalát „vízoldalnak”, a Kasztrum felé esőt „vároldalnak” nevezték már ősidők óta. Szent hagyomány volt ez az Upregurán Színház történetében; és ennek ellenére, mindig voltak kópé koboldok, akik az éjszaka leple alatt, alvó színpadmesterek és díszlettervezők agyában megfordították a várost a színház körül, és felcserélték a folyót a Kasztrummal, a vároldalt a vízoldallal. A változást a város térképei, mintegy varázsütésre, másnap híven követték.

Virizlay Boldizsár és Aranyos Reske közt épp akörül folyt a vita, hogy ilyen csekélységet érdemes-e szóvá tenni, ha már egyszer megtörtént; hogy tönkreteszi-e a felvonásvéget, vagy nem teszi tönkre – és egyáltalán, helyes-e most, az utolsó pillanatban „kiverni a huppot”. A vitába Humayer Ildikó is beleavatkozott, a Gyönyörű.

– Hagyja, Boli, ne! Úgy van jól, ahogy van. Ne! Boli-iií!…

Imígy csitította pisszegve, suttogva, összecsörrentve összes láb- és nyakkarikáit a kikuju szépségkirálynővé maszkírozott Humayer Hildelah; és ugyanazt tette Aranyos elvtárs is, aki amúgy is erősen aktívája csábhatása alatt állt:

– Van, ahogy van! Ne gerjedj be, Boli, most, az utolsó pillanatban nem verheted ki a huppot.

Megpróbálták lefékezni a súgólyukon üldögélő, pulykaveres „Birizga Bolit”. Virizlay Boldizsár fődíszlettervező, valamikor a színház fejedelme és arisztokraták pertucimborája, már-már nekilendülőben – dühösen feszengett, és a száját rágta.

– Nem bánom, ha az ég leszakad. Ha megesz. Azt se bánom. – Odahördült. – Te Nándor.

A baj előrevetette árnyékát. Hiszen ha csak az lett volna!

Ildikó elővette reprezentációs bájmozgását, és azzal próbálta jobb belátásra bírni, hogy „ez nem pártszerű”; amitől Virizlaynak fejébe szökött a vér. Az aktívák aktívája ekkor apró, fütyülő, sziszegő vészsikolyait hallatta:

– Ne. Boli, az istenért, Boli-iií! Bízza ránk, majd Aranyoska elintézi…

A felhőjárás eddig csak a horizontfüggönyön kavargott; most átterjedt Verderber bácsi arcára. Megfordult, kezét hátratette; és leszegett bölényfejjel, öklelő menetben nekirontott Ildikónak:

– Nem elég, hogy csörögsz, fiam, úgy csörögsz, mint valami csörgőkígyó, még sziszegsz is? Nem lehetne azt a magánbeszélgetést azutánra halasztani?! Hát én már a lelkemet kibeszéljem, a tulajdon szavamat se értsem, a tulajdon szavamat se, hát én már itt senki vagyok – – –?

– Micsoda magánbeszélgetés? – csattant fel Virizlay basszusa. – Itt nincs semmiféle magánbeszélgetés: itt én beszélek! Azt mondtam, ökörséget csináltatok, Nándor, olyan ökörséget, hogy ritkítja párját. Ezt én mondom.

– Ökörséget? – meredt meg álltó helyében Verderber bácsi; és abban a pillanatban megállt vele együtt a színpad egész planetáriuma: – Ökörséget én?!

– Nem, a váci püspök – vetette vissza Virizlay bosszúsan, már tápászkodva a súgólyukról; és izzadó tenyerével porolni kezdte mázsás ülepét. – És én, kötözni való barom, hogy ezt nem vettem észre.

– De… de mit? – hebegte Verderber bácsi.

– Azt, öregem, hogy én vízoldalra rajzoltam a kukoricást, és vároldalra a rekettyést, te meg, kisapám, vízoldalra tetted a rekettyést, és vároldalra a kukoricást, amilyen okosak vagytok. Azt!

– Hogy én?!… Ötven esztendeje vagyok színháznál, ilyen még nem történt velem, és vénségemre… Hogy én?!

– Ugyan hagyja már, Boli! – angyalkodott megint Ildikó; és végigvonagló összes kikujuékszereit megcsörrentette.

– Még csörögsz?! – fordította felé a csüdjét a nagydarab öreg. – Mit ütöd bele az orrod, gyerekem, abba, ami a kettőnk dolga?

– Nem egészen úgy van, Verderber elvtárs – elegyedett bele Aranyos elvtárs. – Virizlay elvtársnak igaza van, itt a skicc – – –

– Miféle skicc?! – bődült el Verderber bácsi, gyulladt tarkóval –, még hogy én, vároldalra a kukoricást és a vízoldalra a rekettyést? Ha! Azt szeretném én látni! Hol az a skicc?!

– Itt a skicc – teregette a rajzot remegő kézzel, rákvörösen, Virizlay Boldizsár –, vízoldalon a kukoricás, vároldalon a rekettyés. És te megfordítottad.

– Én?! Hogy én megfordítottam?!

– Te bizony, kisapám. Te, te!

– Ez nem az a skicc. Hozzátok elő a jó skiccet!

– Micsoda beszéd?! A tulajdon skiccem?

– Hozzátok ide! Az is a tulajdon skicced. Simi! Kinézer! A jó skiccet! Hozzátok ide.

– Ez hallatlan!

– Már magad sem emlékszel, mit rajzoltál. „Kisapám!”

– Azt akarod mondani, hogy hülye vagyok?!

– Én sem vagyok ökör, barátom. És én sem tűröm – – –

– Nono, Verderber elvtárs – szúrta közbe sziszegő mézesmázosan Humayer Ildikó. – Kár mindjárt úgy felcsattanni.

– Még ez a kis csörgőkígyó, még ez is?! Te! Te kis – – –

– Most már aztán elég Verderber elvtárs! Ne mondjon olyat, amit utóbb késő volna megbánni…

– Mi-cso-da?! Lemarházni engem lehet? A fejemre tojni?! Lehet? Hát már mindent lehet, ebben a fene nagy népi demokráciában?

– Hagyja ki belőle a demokráciát!

– Ne tőlem féltsed a demokráciát, te díszpinty…

– Nem tűröm…!

– Én, aki a zágrábi színháznál… Ötvenedik éve… Még soha! Egyetlen egyszer! Meg nem történt!… Rám jönnek, mint a… Tisztességben eltöltött ötven év után!… Mint a csahos kutyák! Mint a kopók! Letepernek!

– Ki beszél itt a zágrábi színházról?! Arról van szó, hogy a rekettyést igenis a vízoldalra rajzoltam, a kukoricást pedig igenis a vároldalra – – –

– Vízoldalra!

– Vároldalra!

– Vízoldalra!

– Szóval én hazudok neked?!

– Hogy vénségemre ilyen… ilyen díszpintyek basáskodjanak az emberrel…

– Úgy?! Én volnék az a díszpinty?!

– Te?! A reterát különb náladnál, te… te grófék segge vége! Zsúrfiú! Sérvet kapok, ha látlak!

– …De Verderber bácsi… Jesszus!

– Vedd tudomásul! Sérvet kapok, ha látlak! – bömbölte Verderber Nándor a Virizlay fülébe, közvetlen közelről.

– Ezt nekem mondod?! Ezt merészeled?!…

– A szemedbe vágom! Zsúrfiú! Grófék segge vége!

– Fogják le őket, ölre mennek! – csörrent a sikoltó Ildike; és a párttitkár felé vonaglott. A két kövér óriás szembefordult, és egymás szemébe köpködte a szavakat.

– Nem tárgyalok veled, Verderber. Nem állok szóba veled. Nem piszkítom be magam! Megyek az igazgató elvtárshoz. Nem dolgozom egy ilyen utolsó fráterral –

– Pimasz!

– Aki felcseréli nekem a vízoldalt a vároldallal!

– Eredj! Akár a herkópáterhez!

– A kukoricást ide, a rekettyést oda! Tönkreteszi nekem a felvonásvéget! Jó is volna! hogyisne!

– Én sem dolgozom veled!

– Vén kakadu!

– Még egyszer, ha ide beteszem a lábomat. Soha! Törjön le!

– Kitiltatom!

– Elég volt ebből a szemét népségből! Humájer Ildikók! Aranyos  elftárs! Virizlay úr! Szemét népség! Majd meglátjuk, az Upregurán Színházban hogy mire mennek: hogy boldogulnak-e az öreg Verderber nélkül. Majd meglátjuk!

Verderber bácsit elnyelte a műhelyépület, Ede pedig a hátsó színpad felől lobogtatva hozta a rajzot.

Hiszen történt már a két öreg közt hasonló összekoccanás, és nem telt bele egy hét, békésen együtt vacsoráztak a BARBÁR-ban, de ilyen kardinális kérdésben még soha. Nem volt vitás, hogy a műhely fejedelmének pártján lesz, a színház pedig a „professzor úr” pártján (Virizlay tanította a díszlettervezést az Iparművészetin) a vízoldal-vároldal hihetetlenül hangzó vitájában. Még azok is, akik eddig abban a hiszemben voltak, hogy értik, kezdtek meginogni a vároldal, vízoldal helyes értelmezésében; s már-már úgy látszott, kiújulnak a hadiállapotok az Upreguránban, a Piros – Fehér Rózsa-Harc – az Áldatlan Visszavonás, melynek tüze közt megállni senkinek sem akaródzott.

– Mutasd! – kapta el Virizlay a diadalmas vadkan megvetésével Edétől a skiccet. Az asztalosok munkarajza volt, nem lehetett vitás, hogy ez a mérvadó: rajta az aláírása. Virizlay hátrahorkantott mindenkit, és a skicc tanulmányozásába mélyedt; csak Ildikó és a párttitkár mert a könyöke mögül előszimatolni.

– A betyár úristenit! – kapott végül a fejéhez Virizlay Boldizsár, hogy pillanat alatt tökéletesen összekócolta. – Azt a betyár!… kutya!… keserves! – – –

– No?!

– Az öregnek igaza van. Az a hatökör, aki ezt rajzolta! A famulusom összetévesztette a vízoldalt a vároldallal – – – vagy mit is beszélek, én hatökör, tisztára megbolondítjátok az embert. Hiszen én mondtam neki, hogy fordítsa meg, a felvonásvég miatt, jól van a rekettyés, jól van, jól van! Nándi! Nándikám! Hol van? Elszaladt. Verderber! Rohanjatok utána!

– Hát mégis? – csörrent odébb Humayer Ildikó, némileg csalódottan –, hát az öregnek volna igaza…?!

Virizlay a fejét fogta.

– Ó, én vadszamár!

Aranyos elvtárs kínosan füttyentett.

– Hűha!

– Mondtam, ugye mondtam magának, Boli! Ezt alaposan megcsinálta. Fusson utána, Aranyoskám! – unszolta mindjárt Ildikó.

– Majd magam – ajánlkozott Virizlay Boli, szörnyen röstelkedve. – De bánom, de bánom, mennyit zaklatom amúgy is a szegény öregemet. Ez a jó skicc, a felvonásvég miatt csináltam vissza, egészen kipottyant a fejemből.

Mint engesztelő búcsújárók – úgy vonult a kis csapat a műhelyépületbe. Boli az úton, vezeklő hangulatban ecsetelte a vároldal és a vízoldal megkülönböztetésének metafizikai nehézségeit, ami már a negyedik-ötödik pohárka kisüsti után életveszélyes kelepcét jelent tervezőnek, színpadmesternek egyaránt; majd komolyra fordítva a szót, váltig bizonygatta, hogy történetesen ha a famulusa nem rontja el a műhelyrajzot, és az öreg Verderber a tulajdon hibájából cseréli fel a kukoricást a rekettyéssel, az sem lett volna csoda (itt vereshagymaszín kendőjével letörölte verítékét, és még jobban összekócolta boglyas üstökét) – sőt, tragédia se; mert amennyire a betyárvilág történetét ismeri, nem emlékszik, hogy betyárok valaha is szót emeltek volna az ellen, hogy jobb kéz helyett bal kéz felől van a rekettyés, és bal helyett jobbfelől a kukoricás: a fő, hogy egy nagy sötét erdő kéznél legyen, amit aztán magukra gyújthatnak.

Így haladtak fel szép lassan csoszogva a műhelyépület öreglépcsőjén a negyedik emeleti műteremig – mely további tizenkét emeletével a záporberendezés víztornyához vezetett – engesztelő gondolatokkal eltelve. Mire fölértek a negyedikre, már Verderber bácsi valóságos jutalomjátéka kerekedett belőle – amikor valamennyiüknek földbe gyökeredzik a lába, és még a lélegzete is eláll.

Előbb csak a bizonytalan hangfoszlányokat hallhatták a toronyból.

Valakit püfölnek, szaggatnak, vágnak, vernek.

Valaki vinnyogva sivalkodik, mint a megszúrt malac, ha épp kiadja páráját.

Valaki – belefáradva a bőgésbe – cérnavékony hangon siránkozik, és csak mély lihegőszünetekre áll meg.

Valaki – nem ember, nem sakál: emberszóra fakadó rozmár – számonkérő haraggal üvölti:

– „Csillagrúgás!”

– „Csillagrúgás”…?!

– Majd adok én!

– Csillagrúgást!

– Én, aki felszedtelek az utcáról!

– Hogy kezedbe adjak valami rendes mesterséget!

– Ezt érdemeltem, ezt? ezt?

– „Csillagrúgás!”

– „Csillagrúgás”…?!

– Szabadulni, mi?! Jó volna!

– A kezem közül!

– Nem, amíg darabokra nem téplek!

– Te!

– Velem, öregemberrel?!

– Egy tetűvel kevesebb lesz!

– Itt fogsz megdögleni!…

Így verik agyon az egyik farkast a másikkal. A siránkozás abbamarad, helyét átveszi az eleven, lüktető döbbenet. A vinnyogás még szaporább, még keservesebb.

Kurta kattanás, mintha előkattantottak volna egy bicskát. (Vagy csak hallucinálják…?)

Dulakodás; robogó léptek zaja. (Kik ölik egymást?)

Nyargalvást, lefele a víztoronyból – mindannyian felfele bámulnak.

Ronggyá tépve, összevérezve – Mátyus karikázik lefelé a toronyból, vagy inkább karikáznék, ha győzné lábbal az iramot. Inkább mint a megbillent láda görög, pörög lefele a lépcsőn: ahol nem találja a fokot, ott kicsúszik alóla a világ, és rongybála módjára hempereg alá, magatehetetlenül, egy-egy lépcsőfordulót. Olyankor nekivágódik az öles várfalnak; s megáll, de úgy, hogy majd leroggyan. Az orra beverve, alvadt, véres, ragadós inge verejtékszagú. Se lát, se hall: átfurakodik a társaságon (nagyobb az ő baja, mint hogy valakit is észrevenne), és viszi, menti az irháját lefele a lépcsőn, míg vinnyogó zokogását odalent a kőlabirintus el nem nyeli.

Hangyálka jelenik meg, lefele jövet; búzakék szoknyácskája megtépve. („Hiszen csak játékból volt!… Ki hitte volna, hogy Mátyus olyan gonosz?!”) Pipacspiros, kékfoltos arccal – somfordálva takarodik a festőműterem felé: az ő feketelevese még hátra van.

Tudta, kifigyelte, ismerte Mátyus szokásait. Ott szokott nagyokat szundítani a csúfondáros gonoszcsont a toronylépcső egyik ablakfülkéjében, ahol senki sem keresné: még a bakancsát is leveti. Csak egy szeletke újságpapírt kell a két lábujja közé csempészni s meggyújtani a végét… várni, amíg végiglobban, beperzsel a két lábujja közé, s kuncogva élvezni, amint fájdalmasan felordít, és arra ébred, hogy ijedtében nagyot rúg a levegőbe!… Ez a csillagrúgás. Hangyi nem akart birkózni utána. Megesküszik mindenre, hogy ő akkor is tépett, harapott, amikor Mátyus, az az utálatos, hátrateperte a zsákon, és a szoknyácskáját oldozta… ő nem! igazán!)

– „Csillagrúgás!”

– Mi-iií?! Majd megtanítlak én!

Hangyika már eltűnik a műteremben, és az üvegkalitka felé indul, amikor a nagyapja felbukkan a fordulón.

Reszketve, fújva botorkál az öreg, mint aki nem lát. Köpenye végighasítva, inge feltépve; éppen a nadrágszíját csatolja lefelé, és meg sem látja a bámészkodókat, úgy halad el: elfüstölög előttük szellem módjára, egy más dimenzión, ahol minden a harag.

– Tegnap „fogj meg”, máma „fogd meg”…

– „Fogócska.”

– „Csillagrúgás.”

– Mi-iií?!

Halkan dohogja, míg csoszog, mint aki tartalékolja maradék erejét, és dühének vastagját a végére tartogatja. Ildikónak is megjön a józanabb esze:

– Vegyék ki a gyereket a kezéből. Boli! Aranyoska!… Még kárt tesz benne.

A kis társaság megindul Verderber bácsi üvegkalitkája felé; de nincs szükség felmentő seregre.

A poklok alá süllyedezve, megsemmisülten ül Hangyi a kuckó unokazsámolyán, könnyben úszó szemeit nagyapjára függesztve. Tudja, a könyörgés nem segít, de az utolsó percig próbálja; s míg varjúlábacskáit kacsamód szétvetve, rémülten lapít, mintha babaéjjelin ülne, iszonyatában vacogva újra unokává töpörödik, szétolvad pici gyermekké egészen, a lesújtó Rémmel szemközt:

– Ne! Ne! Nagyapuci, ne! Ne! Ne! Nagyapuci-iií! Igazán… – – –

Verte? Nem verte? Magától sivalkodott? Vagy ez még jobban fájt, mint a kiosztott porció – mert nagyapja már annyira sem érdemesítette, hogy egy ujjal is hozzányúljon? Aki csak hallotta, de nem látta, még rosszabbnak képzelte. Ilyen az a világra szóló haddelhadd; a „gyufa”: ha egyszer kihúzta – azt az ember lánya holta napjáig megemlegeti.

A társaság tapintatosan elfordult, és a botrány hátterét találgatta; a műterem izgatott csoportokban tárgyalta a hallatlan esetet. A suttogás elült, kitárult az üvegkalitka ajtaja.

Virizlay Boldi jónak látta, hogy megmentse a helyzetet; és már a kerékvágást kereste, ahová a dolgokat visszazökkentse; igazad volt a skiccel, Nándorkám, a tied a jó, az ördögbe is, összetévesztettük a vízoldalt a vároldallal – és tele barátságossággal, megindult feléje. De elég volt beletekintenie véraláfutásos szemébe – hogy ez a szem nem látja már; és akkor alighanem a dobhártyája se billen, se víz, se vároldalra. Verderber bácsi megtántorodott.

– Nándikám! – ugrott hozzá Virizlay. – Nándi!

Hamarosan odasereglett az egész műterem, a Kinézer-brigád, Hudebra Zsigáék, Bengyel bácsi, Kántorica Kázmérék, a Cincár lányok, a két Mobrelopszky lány; Kacska Menyus már nyittatta is Gyökérrel az elsősegélyszekrényt. Közrefogták a roskadozó öreget.

Ildikó tanácstalanul kérdezte:

– Hívassunk orvost?

Inkább a többiektől, mint a lélegzet után kapkodó öregtől. Valamennyien szélütéstől tartottak.

– Gomboljátok ki az ingét! – hallatszott innen is, onnan is. De Verderber bácsi viaszmosollyal intett, könyökig csupasz, deres karját elhárítólag előrenyújtva:

– A-aaa…

Hogy majd minden jó lesz, s mindjárt megjön a szava. Fejét ütemesen ingatta nyakverőerének ritmusára; s inkább egy hatalmas nyeléssel küzdött, mint a sírással – egy hatalmas gombóccal, amelyet szeretett volna visszanyelni, de nem tudott. Végezetre vonásainak nyájas harmóniája megtört; Dante fába zárt lelkei – az elkárhozottak széltördelt, torz grimaszával nekifohászkodott, hogy megszólal; ajka a formálódó szó fintorát kereste, de hangja felmondta a szolgálatot. Csupán akik ismerték szavajárását, csak azok vélték hallani: kihallani a szót e bugyborékolásból – a beismerő szót, amit leolvasott, kihúzott Hangyi unokájából anélkül, hogy ujjal is hozzányúlt volna:

– A gané kölyke, az utcáról, hogy bár sohase szedtem volna fel, a liliomtipró bitangja. Megrontotta nekem azt a gyereket, meg azt, nekem, azt tette vele, az én lányókámmal, pocsékká tette nekem… Megpetézte!

Ici l’oiseau ne voyait rien qu’un bois des Pauvres

Ici c’était l’humanité l’arbre des Pauvres

Ici c’était la pauvreté nation pauvre.

PIERRE-JEAN JOUVE, Le bois des Pauvres

a valóság ha koldusböjtre fog jobb holdálmokban élni mint sehogy amerre tér a Libatopi Láp te mendegélj tenglengdegélj tovább amerre hajt a Hamzagárdi Rét vidd el megújulásod jóhírét

 

az Emberek Alkonya poétáit szomjúhoztuk inkább, s nem is igen bántuk a Nadragulyevác Szávók meg Poszpolyákovics Piciszlávok halhatatlan klapanciáit, melyeket – tőlük függetlenül és az intézménynek évszázadokkal előtte – mégis mintha az ÁIÁIÁ: az Állami INSPIRATÚRA sugallt volna; mert amilyen dalos nemzet vagyunk, költészetünket váltig regőcök, igricek halhatatlan klapanciáinak túltengése jellemezte. De ő, a Búnborongó, mintha lelkünkből olvasott volna:

 

ott élünk árulunk a Zsiblibán lophatni tán olyat vagy látni tán jár Csipkerózsa jár: kopott veréb árulja lom koporsóüvegét szalagsöntéssé változott világ sörén a latrok híznak – latrinák

 

Rodilardus Phynabentius volt e sorok Lantosa, a Búnborongó; Keve Tibor szavalgatta olykor – amikor egyéb jeles dalnokaink halhatatlan klapanciái iránt tompult az érdeklődés – még a lágerben. Borci nemzeti líránk élő antológiája volt. A nyomtatott betű bedöglése idején az ilyen ember aranyat ér, aranyat – még töredékesen is, lévén, hogy a fejtífusz Borci emlékezetét alaposan átlyuggatta. Hol a költő nevére nem emlékezett, hol a vers kezdősoraira, hol majdnem semmire. Ilyenkor ütemes, zenei dünnyögéssel helyettesítette a kihullott sorokat, valahogyan ilyesformán:

 

pamparam pamparam pam pam – – –

 

vagy:

 

dumdurum dumdurum – – –

 

vagy csak ümmögve:

 

mm-m-mm mm-m-mm – – – az alkonyszárnyú tam param param tirim param pa híd alá rohan durum durum a kornyadó hidat a Szinva torló jégtábláinak

 

Megesett, hogy teljes szakaszt ejtett ki: úgy nézett utána, mintha kútba zuhanását követné szemmel, míg a következő szakasznál nem csobban. Volt úgy, hogy az egész vers elpárolgott, és csak ürült helyét lokalizálta versek kakasülőjén, tyúkesze óljában. Már csak arra emlékezett, hogy ott valamikor, valamire emlékezett; ilyenkor – mintha memóriája lába alól kirántották volna a szőnyeget – egyetlen indulatszóvá zsugorodott a vers:

– Tja!

– Mmmm…

– Izé.

De volt úgy, hogy rátalált a végére, és szépen legombolyította:

 

az ismeretlen útas áhitat gurítson útat húzzon pázsitot a Kozlonceszlavszcinszky térre menj gondold hogy új vagy gondold idegen

 

Borci álmatag versmondása jutott eszembe, valahányszor utam arra vitt, és átvágtam a Kozlonceszlavszcinszky téren, ahol gyerekeskedtem, s ismertem minden kövét; de a háborús esztendők után a tér új volt, és én idegen –

 

a Hartgucken Kastély bronz őzeit a Kasztrumot s a romladó szelíd Kápolna Híd hódfarkú zsindelyét római kori szél hurcolja szét

 

– így zsolozsmáztam, idéztem a Költőt a romlandó, szelíd Kápolna híd negyvenkét római kori ívén (még Traianus építette tán) – míg púpról púpra, szent türelemmel kaptattam, ereszkedtem hepehupáin. Messze nyúló eresze alatt meg-megálltam, és a jégtáblafoltos, mozdulatlan, zajló nagy vízen kitekintettem városunkra, az édesszüléit, anyját, apját ismerő, meghitt családi klauzúrákban forgó százezrekre, míg lelenci szívemmel hallgattam, hogyan veri fölöttem ez az engesztelhetetlen szél – ez a hátsó-euráziai, észak-északkeleti szél a zsindelyt –

 

m-mm m-mm param tarám tarám tilim tilim taram ta rámtarám szent Flórián a hídnak gádorán piros örökmécs őrbódén s a Vám – fel holdvadász! a villámhárítón tornyot toronyra mássz Hilárion

 

– a lebombázott vámbódék! a Szent lebillent szobra a Hilárion-hegyen! azok az idők! hol vannak már, azok a holdvadász idők! – sóhajtottam el Phynabentius halhatatlan párverseit a hídon, szobrai előtt elmenet; pedig azóta Szent Flóriánt kicserélték az Olvasztárra, a Császárnő helyén pedig a Normáslány tüntet melle fétisével. Öreges döbbenettel eszméltem rá, hogy én még az emlékezők nemzedéke vagyok, s a fiatalok már sejteni sem sejtik, ami volt, ahogy volt. Valamikor Szent Flórián faragott képe állt a híd bal parti gádorán és Asztrigúza Emerencia császárnő fiatal, koronázott szépsége a jobb parton – még azokból az időkből, amikor hazánk nőcsászárság volt. Flórián sajátságos ortopéd tartással előregörbedve: másfele bumfordított, mintha – Szent Ignác módjára, a manrézai templom lépcsőjén – a Szentháromság légen himbálódzó Fényességére bazsalyogna; Asztrigúza Emerencia, a testőrfaló öreg császárnő, örökön örökké az Örökös Birtokolmányok gondja alatt görnyedezve szükségesnek tartotta, hogy ilyen pirospozsgás, termékeny és istenfélő menyecskeként maradjon meg alattvalói jó emlékezetében: ő, Asztrigúza Emerencia ült, de trónszékét elmállasztotta és magas személyét maltertuskóvá hervasztotta az idő

jó kétszáz esztendeje strázsálhattak már, amikor az Olvasztár és az Időmérő Lány leütötte sakkfiguráikat: mind e szoborváltást az Emberek Alkonya idején a Búnborongó már nem érhette meg. És így lettünk mi kétszeresen lelencek: mert a vad hajrában együtt csörtettünk az új barbárság fiataljaival, de még az emlékezők nemzedéke voltunk. Jóllehet már egyszer foglalót vettünk életnek kettétörésére, fiatalságnak közös gödörbe temetésére; de nekünk lehetetlen volt eszünkbe nem idézni a Búnborongót az Emberek Alkonya idején – az ő hídján, azon a hídon, ahol sokdioptriás szemüvegét előbb gondosan megtörölte s tokjába eltéve, az utolsó vérzivataros télvíz idején

 

az alkonyszárnyú tam param param tirim param pa híd alá rohan durum durum a kornyadó hidat a Szinva torló jégtábláinak

 

oly tragikusan tett pontott dibdáb életére, mint szokta volt líránk színe-java – – –

Csődület a Gyalogmáj tér egyik közértje előtt. Ölik egymást. Azok, akik hajnal óta belülről fogják a kötelet, a Boldogok, akik talán megérik a Bebocsáttatást; akik a kötélen kívül őgyelegnek, azoktól azt sem veszik jó néven, ha ostoba kérdésekkel zaklatják, akik belül vannak: ártatlanul tudakolják, amit úgy is tudnak, de a képükre van írva, miben sántikálnak.

– Mit lehet itt kapni?

– Heresót osztanak.

– Hátra! Hátra!

– Kérem, én nem akarok venni…

– Akkor is! A sor végére!

– Nem akar? Elég rosszul teszi. Ki tudja, hátha tíz évig nem lesz megint; és akkor már befektetésnek is.

– Miféle befektetésnek?

– Odaáll beszélgetni! Tudjuk! Ismerjük az ilyet!

– Tőkének. Ez biztos. Láthatja. Két órája, hogy híre ment, és már a fél város összeszaladt. Heresóért!

– És mi az a heresó, mire jó?

– Én se tudom; de ha a pénz így romlik tovább… vagy ha lebélyegzik. Rebesgetik… Nahát! Ne tülekedjenek!

– Ki tolakszik?! Jópipa! Hová elém furakodott, és még akkor…

– Ez legalább tartja az árfolyamát, ez a heresó.

– Még akkor neki áll feljebb!

– Gondolja, hogy vegyek?

– Hiába furakodik, úgyse eresztjük a barátját!

– Miféle barátomat, kérem? Idegenek vagyunk, nem ismerjük egymást.

– Tudjuk, tudjuk!

– Mesélje a nagymamájának.

– Még a kezükben sincs, már láncolnak vele. Két jómadár!

– Hallja, megkóstolja az öklömet.

– Haha! Reszket a valamim. Én már akkor a városnál voltam, amikor maga még hátulgombolós – – –

– Ha nem nézném, hogy az apám lehetne. Kiköpi a fogát!

– „Vadidegenek”!…

– „Nem ismerik egymást”!…

– Akarja? Akarja, hogy vegyek magának?!

– Hát, jó volna.

– Piszok fráter! Csibész banda.

– Mennyit?

– Vagy öt kilót. Igazán lebélyegzik a pénzt?

– Rebesgetik.

– Mondjuk, nyolc kilót vagy tízet, ha kap. Legyen tíz. Megfizetem a fáradságát, barátom, megtalál odabent a BARBÁR-ban, Finta bácsinál keresse Sömjén elvtársat, az én vagyok.

– Nyolc kilót? Minek heresóból annyi sok?

– Tőkebefektetésnek. Maga mondta.

– Sort fogni! Hátra! Hátra! Hajnal óta fogjuk a kötelet, de vannak, akik… Olyik tolakodó! Ez a piaci légy! A pofájáról a bőr – – –

– Aztán meg hátha tíz évig nem lesz heresó. Szóval a BARBÁR-ban; de megyek, mert még megvernek.

– A bőr a pofájáról! Hogy nem sül le neki – – –

– Aranyoskám! Reske!

– No?!

– Heresót szereztem. Félreteszek neked egy fél kilót; akár oda se gyere.

– Simonkám! Tudnálak megölelni! Behoznád?

– Beviszem a pártirodára.

– Köszi szépen. Ildire gondoltál?

– Negyed kiló.

– Aranyangyal vagy! Senkinek! Dehogy mondom.

– Gyökér! Hol a csudában lógsz már megint?!

– Itt vagyok, Simi bácsi!

– Fogsz egy tucat üres festékes zacskót; ezt a négy kilót itt kiméred negyedkilónként az üvegkalitkában, Verderber bácsinak leveszel fél kilót, én magam viszem el neki… Ne, fogd meg.

– Mi ez? Minek, Simi bácsi?!

– Hogy a rák a vetésre ne menjen. No. Mozgás, mozgás, de máris, úgy menj, mintha jönnél.

Gyökérke szirénavijjogással el.

– Kántorica! Mirzuska! Ede, te is!

– Mi az, mi van?

– Szóljatok az öreg Piznecsáknak, erre láttam. Meg Bengyeléknek… Zsiga! Hudebra! Hívjátok a Mobrelopszky lányokat… Irénke, szóljon odaát, raportra mind.

– Mi az, fiam, röpgyűldébe? Pumpoltok, már megint? Én nem fizetek, én megfizettem a magam felajánlását, azt is keservesen, velem ugyan nem jegyeztetsz te semmit – – –

– Heresót hoztam, Zsiga bácsi.

– Az meg mi a pokol?

– Mi ez a csődület, mi ez a csődület?!

– Simon! Simi! Sömjénke elvtárs!

– Mi ez a zsivaj, levesztek a lábamról, csend legyen.

– Halljuk!

– Gyerekek, heresót hoztam.

– Óriási! Csempészett?!

– Legális, de istókuccse… Hazai heresó, mindenki kap negyed kilót…

– Nekem is! Nekem! Nekem!

– Azért ne tépjetek szét. Nem olcsó, de csak elsején kell fizetni, ki-ki mondja be a nevét.

– Simon fiam, nekem egy felet.

– Nem lehet, Zsiga bácsi, mindössze négy kilóm van.

– Négy kiló heresó, együtt! Milliomos vagy! Egy felet!

– Hiszen azt se tudja, mire való!

– Nem bánom, egy negyedet.

– Zsiga bácsi, negyed kiló. Ede, a tiéd már megvan. Tovább!

– Kántorica Kázmér!

– A Mobrelopszkyéknak kettőt: ketten vannak!

– Látom, angyalkáim, még ha megölelkeztek is. Bengyel bácsi, magát is felírtam, Berszerker Bencsi?

– Dettó maledettó. Csak tíz dekával tetézd meg, régi barátságunkra való tekintettel. Felárat fizetek!

– Ne árverezz, marha! Tudod jól, ha volna, volna. Kacska Menyus?

– Viszek a Mrázónak is.

– Piznacsek bácsi, nini!

– Élje-eeen! Éljen a Piznecsák elvtárs! Éljenek a zsinórosok!

– No mondjátok már hamar, hogy van az öreg.

– Kicsoda?

– Azt mondták, a Verderber Nándi üzent a kórházból – – –

– Én üzentem, nem a Nándi bácsi, ki tudja, hogy van szegény. Én szóltam, Piznecsák bácsi. Heresó van, ha érdekli.

– „Heresó”?!… Ne kergüljetek már meg egészen, nincs nekem semmi bajom. Egy öreg emberre így rászégyeníteni.

– Haha! Piznecsák bácsi! Ez nem Szent Rókus lábsó, nem a heréket fürdetik benne… Haha!

– Ne röhécseljetek, goromba disznó banda, hadd magyarázom meg. Ezt tíz éve nem kapni, Piznecsák bácsi; alighanem tíz évig megint hiánycikk lesz.

– Egy kilót! Az más. Legyen kettő…

– De Piznecsák bácsi, mindenkinek csak negyed kiló jut!

– Annyival nem is kezdek… A zsinórosokkal kitolni, azt tudtok. Nem bánom, legyen fél kiló.

– Üsse kő, legyen. Piznacsek, fél kiló.

– Mi az, mit osztogatnak itt?

– Nini, Imrus. Egy kis heresókampány, épp a végére érkeztél.

– A végére érkeztem?! Én, aki egész idő alatt itt voltam?!

– Hol voltál, Imrus?

– Persze: Penágel Imrét mellőzni. Minden arra megy ki!

– Ne szamárkodj. Hol voltál?

– Mert ha Penágel Imre nem dugja ki az orrát véletlenül a kacattárból, a többi száműzött közül, ahova elsüllyesztitek… Persze. Bezzeg a zsinórosoknak, az asztalosoknak, a villanyszerelőknek! A szobrászoknak! Azoknak jut!

– Ne túlozzuk el a dolgokat, Penágel elvtárs…

– Hát ne érezzem mellőzve magam, Aranyos elvtárs, hát csak én ne kapjak belőle, abból a heresóból?!

– Ne marháskodj, gróf; aki idejében érkezett, mindenkinek jutott.

– Heresó! Ami aranyat ér! Persze: Penágel Imrét kigolyózni! Mindenből! Ebből is! Most is! Most, amikor maholnap arra ébredünk, hogy lebélyegzik a pénzt!

– Ilyeneket ne mondjon, Penágel elvtárs, az ilyesmivel nagyon megütheti a bokáját…

– Mi ez a csődület? Oszolj, oszolj!

– Aki rémhíreket terjeszt… Pénzlebélyegzés meg több efféle.

– Én?! Rémhíreket terjeszteni én?! Mondtam én?! Én csak annyit mondtam, hogy nekem nem jutott heresó; mint ahogyan a paradicsomból meg a szénből is kimaradtam… Aranyos elvtárs!

– Abban viszont a Penágel elvtársnak van igaza, hogy vannak bizonyos hiánycikkek; az ilyenek beszerzését, mint például a heresóét is, a kollektívának kéne megszerveznie, nem pedig úgy, mechanikusan, mint a kapitalista anarchia idején – – –

Egész belefáradtam a heresóosztásba. Megkönnyebbülten tértem haza a maradékkal: két kiló magamnak, egy kiló Kerkápolyéknak, negyed kiló…

– Fogja, Sibelkáné. Itt van magának egy negyed kiló heresó. Úgy tegye el, hogy kincset ér.

– Uram, teremtőm, Boldogságos… Heresó?! Nem hiába imádkoztam, nem hiába találkoztam a hamzagárdi kéményseprővel Szent Rita, megsegítettél, meghallgattál… Tudtam! Tudtam!… Hogy ma még valami nagy szerencse ér!

Borci is elsírta a maga bánatát – szeretne szabadulni Béba nénitől, szeretné kivenni a kezéből Mártikát; de ehhez az kell, ami mindannyiunknak: lakás. Hogy elköltözhessen tőle. Azzal gondolataiba merülve, komoran távozott, mint a sikerületlen gyónás után, amely nem hozott megkönnyebbülést.

Mindenki lakás után szaladgál, mindenki szabadulni szeretne a társbérletétől. Még a fülembe csengtek Borci szavai:

–Azt mondják, a Föld kiválóan alkalmas arra, hogy emberek lakjanak rajta, és egyszersmind az a bolygó, melyen az emberek elsöprő többsége máshová szeretne költözni, mint ahol lakik. Nyilván nem a bolygóban van a hiba, hanem az emberekben… Háj, váj, Simikém – – –

 

*

 

Azok a délutánok, azok a borulatok!

Áramhiánnyal hunyorgó lámpák alatt. Díszletmázolás közben is csak azt vártam, az alkonyatot, amit az örök borulatok idején az alig derengő égen nem a sötétedés jelzett, hanem gyárkürtők szirénázása, blokkolóórák

 

a valóság ha koldusböjtre fog jobb holdálmokban élni mint sehogy

 

hat óra: valahára sarokba dobálhattam rúdecseteimet, cinóber meg patkányméregzöld vedreim mellé; és ha Ernike a második műszakban délutános volt, s arra a hétre a Babszemszámláló felhőkarcolójában rekedt, hát ott folytattam csatangolásaimat, ahol egy évtizeddel fiatalabban abbahagytam.

Volt egy találmányom.

Feltaláltam, hogyan lehet az elproletarizálódott földrész fojtogató szegénységén kifogni. Az Özönszegénység Korszaka virradt ránk, amikor más országok értelme és fogalma megszűnt; és (a sportoló félisteneket, az ide-oda gurigázott békekrampuszokat és egyéb jópipákat leszámítva) a szomszéd külföldet annyi óceán választotta el tőlünk, amennyi a földön sincs. De a mesterséges elszegényítés sátáni csodája ezt is a nyakunkra hozta.

Mert míg új volt a rég nem látott Itthon, addig megültem a szegénység ünnepnapjait; de mikor már én is benne voltam a szegénységözönben – (túlszárnyaltuk a vízözönt) –, már nem leltem helyemet. Akkor jöttem rá.

 

*

 

Járjuk a város négyezer utcáját, élünk és meghalunk benne anélkül, hogy megismernénk nyolcvanezer házának udvarát.

Felcsaptam külföldinek.

Rendszeresen jártam udvarról udvarra, mint az igazolványos koldusok.

Bepillantottam mindenhová, ahol az udvar elővillantotta az Igazi Játékország igézetét; és loptam a nem létező boldogság előérzetéből.

Udvarjárás – ez volt a találmány: udvarjáró lettem tehát, és bizonyos fölénnyel gondoltam az avatatlan tömegre, amely szülővárosából csupán a villamoshálózatot és a futballpályákat ismeri – udvarainak varázsát nem.

Ott lajstromoztam a szívemben tündérségeit. A kopottas szökőkutak penészmedencéit. A légaknát elrekesztő, virággal futtatott lécfalat. A kerti pavilont a bérház mögött, amelyben valami maszek vulkanizáló, zacskóragasztó vagy suszterműhely húzta meg magát. Az óvárosban a téglajárdás, földszintes, meszeltes udvarok heszperidafái közt a mohazöld kerekeskutat. Jártam, jártam az udvarokat; és a grádicsok, a lakásajtósoros vakfolyosók, világítatlan melléklépcsőházak szerelemzugos tömkelegében bocsásd meg a mi vétkeinket kísértéstől, gonosztól szabadító, főnyereményt juttató Urunk – lakást válogattam.

Lakást!

A pauperizálás, a mesterséges elszegényítés ördögi műve oly tökéletesen sikerült, hogy országszerte erről álmodott a nyomor.

Lakásról.

Lakást válogattam. Apró, alig romos udvari tyúkólat a Szegénységözön közepén. Tyúkólat, mely még helyreállítható, majd ha megütöm a főnyereményt – ahol lakni fogunk Ernikével, Ernikémmel egy fedél alatt, és megkezdjük a boldogság prózáját. Közben élére raktam csurranó, cseppenő garasaimat és – szaporodó megtakarított pénzecskémet szerényen csörgetve – kilincselni kezdtem az Államnál, azon az ajtón, ahol az Özönszegénység lakáskatasztere volt.

– Hozzon!

– Hozzon egy címet, elvtárs!

– Nem hallja? Egy címet hozzon.

– Nem érünk rá, mások is vannak.

– Mások is lakni akarnak.

– Meglátszik!

– Ezt töltse ki, kérem.

– Az úri gyerekszobája!

– De miért?! Miért fizessek előre, amikor – – –

– Magán is! Pimasz!

– Elvtársak! Elvtársak!

– Nahát!

A mi paradicsomunkban olyan hosszú sort fogtak a Lakásmennyország előtt, mint a Gyalogmáj téri hússzék előtt, ha elterjedt a híre, hogy marhahulladékot osztanak.

Egy címet. Most már csak azt a bombasérült tyúkólat kellett megtalálnom. Űzőbe vettem, mint az üregi nyulat.

Címet!

Így hordoztam mámoros tervelgetéssel aranylakodalmaktól duzzadó keblemet; és így házaltam végig odaképzelt Ernikémmel a várost, ha szegénykémet a délutáni műszak elszakította tőlem. Még nem hittem egyetlen betűjét sem disznó szerencsémnek, nem én, amíg nem látom a bölcsőt meg a gyerekmérleget – hogy Ernike oldalán levessem a lelenci lét kölöncét.

Ösztönösen kerültem egykori tanárcimboráimat. Azok végig itthon lebzseltek, kéznél voltak az első pillanattól fogva; és vagy úgy besulykolódtak az Özönszegénység mélyrétegeibe, hogy behunyt szemmel aláírták volna halálos ítéletüket, vagy akkorát kapaszkodtak, hogy nem ismertek meg. Ki kormánybiztos lett, ki államtitkár, ki a Magas Művészetirányító Főszerveknél, ki az Állami INSPIRATÚRA élén, ki meg a minisztériumokban – a Jeles Férfiak, a Díszítő Személyek kirakatában díszelgett. Ők, ezek, a magosban lebegő sajkákról az Özönszegénység hullámverésébe legfeljebb sajnálkozva beleköptek csupán. Ijesztő rendszámú autók hurcolták becses porhüvelyüket a díszpáholytól a díszsírhelyig; értették a zsargont, hogy miért igaz, ami nem igaz; és kiművelték magukban a történelemcsináló sámánmesterséget. Én, mesebeli felejtőkémmel, még azt a keveset is elfelejtettem, amit tudtam; nem értettem semmiből semmit, semmihez; és csak egy akartam lenni: tucatember.

Nem baj, ha társbérlet! Az isten szerelmére! Csak legyen!

Tucatember akartam lenni; megtalálni Ernikét, és el nem ereszteni az új özönben: a Szegénységözönben az életmentő szalmaszálat… Édes, édes-egy!

Volt egy magasföldszintes udvarom a Libatoplápi Telepen, ahol a hátsó kertet prérifű verte fel; és elszórt betonpallóival, kútgyűrűivel a magas gaz között temetőkertre emlékeztetett. De én a nyugalom tündérszigetét láttam benne, s máris megvoltak hozzá a terveim. Itt akartam lakni Ernikével – hazajönni, hozzá, ide! Az elhagyatott lakatosműhely romja lett volna az ideiglenes műterem; és a használatlan romgarázs kiadta volna a konyhaszobát… Már volt egy címem!

Volt egy bájvillám a Tündérhalom lépcső eldugott labirintusában. Napraforgós kertjéből és kacsalábon napraforgó, irinyó-pirinyó villácskájából legszívesebben revolverrel lakoltattam volna ki az őslakó betolakodókat, hogy érkező családomnak ilyen kőkorszaki módszerrel csináljak helyet, és legyen még egy címem… még egy címem!

Volt a Harangöntő úton egy vackorpalotám (komolyan gondolni sem mertem ekkora szerencsére!)… Egy meggazdagodott pallér áldott tucatember filozófiáját tükrözte: valami megragadó, kecses, zagyva, de nagyon emberséges stíluszavar sugallta homlokzatát s afféle „pallér álma” volt. Ez a nagyképű, újgazdag, háromablakos (!!!) palotácska hozzátoldás volt a kolostor kapuépületéhez; meszelt falkerítéses kolostorkertjében mákdarálóra emlékeztető kút málladozott, kávája a gyülevész macskák találkozóhelye. Volt egy hátsó nadrágszíjudvara: a Krisztus Király Kolostortemplom (ma pártfőiskola) négyholdas lomberdejére nézett, köröskörül vadul sárgállott a százados pagony. Ez a nadrágszíjudvar kiválóan alkalmasnak ígérkezett, hogy egy tucatember üvöltöző csemetéi eltanyázzanak benne, porolófáján saslengést, fészket csináljanak, pajkoskodjanak, rosszalkodjanak, míg ő, Ernikéjével együtt, az ablakból nézi, nézi a lombtenger őszi bebarnulását… A palotácskának csupán a mennyezete nem volt sehol – lefeküdt a pincécske fenekére –, sebaj, helyre lehet állítani. Még egy cím! Egy jó romos! Én édes vackorpalotám! Késő este telebeszéltem Ernike fejét jobbnál jobb címeimmel; másnap rohantam a lakáshivatalba.

– Tegye be az ajtót!

– Van egy címem.

– Másnak is van címe, más is vár!

– Mutassa.

– Helyreállíttatom, lelakom, csak a mennyezet, a födém és az ablakok hiányoznak: kicsit kiégett…

– Ez a Harangöntő úti?

– Igen, kérem, valóságos vackorpalota – – –

– Ahogy mondja –

– Ne tarcsa fel az elvtársat! Haggya, legalább hadd egye meg azt a falattyát!…

– Terhes anya vagyok, tessék engem előreengedni!

– Engedjék előre az elvtársnőt!

– „Terhes anya”?! Tudjuk! Ismerjük ezt a trükköt.

– Trükk? Még hogy trükk? Ez magának trükk?!

– A hasukra csavarják a nagykendőt. Szakálla van, olyan öreg, mint a nagyanyám, a maga trükkje, lelkem.

– Tessék: az igazolványaim – – –

– Én nem bánom, ha – – –

– Elvtársak! Elvtársak!

– Harangöntő út. Lássuk csak. A minisztériumé. Lefoglalva.

– A… a minisztériumé…?!

– Láthatta rajta a táblát. Nem látta?

– Hacsak le nem lopták.

– Hallhassa, hogy a minisztériumé, ne tarcsa fel tovább az elvtársat.

– Nem látszik meg magán.

– Mindenki várandós. Kölcsönkérik a szomszédasszony gyerekét, ha nincs. A napokban is – – –

– Ezt, nekem?! Pimasz!

– Elvtársnők, legyünk öntudatosabbak!

– Igen, kérem, hivatalnak. Lefoglalta. Van más címe is?

– Van. Libatoplápi Telep, Hamzabalog út hat, hátul az udvarban.

– Hamzabalog úton, a hatos? Ugyan kérem, legalább százan hozták már.

– Ki igényelte ki?

– Nem mondhatom meg: kultúrháznak, a Kartonlemezgyár Honvédrészlege.

– Lássa! Lássa! Akkó mit tarcsa fel az elvtársat, ha nincs címe?!

– Tja.

– A következő!

Kisomfordáltam és újra nyakamba vettem a várost. Szóltam az Upregurán Színházban fűnek-fának, ezer forintokat ígértem egy jó címért, tárgyaltam ügynökökkel, lakáshiénákkal… Egy címet! Az üregi nyúl mindig megugrott – és én már-már tapasztalt nyúlvadász lettem anélkül, hogy egyetlen nyulat is lőttem volna.

Hudebra Zsigától meg az öreg Piznecsáktól olyan búvalbélelten váltam el, mint ők – tőlem. Ők az ezer forinttól estek el, én a lakástól: amit hoztak, mind csupa rossz cím volt, kiigényelt cím; megelőzött valami szemfüles.

S akkor a BARBÁR-ban valahogyan hozzám verődött Aranyos elvtárs. Mert hogy ilyen jó orra van a mi „alapszervünknek” a színháznál, hogy kifigyeli az ember savanyú ábrázatát. Én éppen Finta bácsival, a BARBÁR finom modorú, egykori ősgóréjával (a borjúláb és a szűzérme között ingadozva, hogy emezt vagy amazt, rostélyosnak-e avagy amúgy, csak hagymásan) nagy körülményesen a vacsorámat tárgyaltam, ő intim természetű pletykákat vegyítve közé, hogy igazi úri mivoltomat becsülje –  bár az eszem másfele kalandozott. Nincs más megoldás: lakásmegosztás. Megosztjuk a Konyhavárat, Anibel mamáék meglakják a szebbik felét, mi meg Ernikével, addig, amíg – – – csak tudnám, miért tiltakozik olyan hevesen ellene. Finta bácsi a játékszabályok szerint a BARBÁR-ban lehalkította a szót.

– Igenis, szeretettel. Mondják azt is.

– Hogy feljár hozzá?

– Hát. Kérem alássággal. Amilyen ez a mai fiatalság.

– Az ő dolguk.

Esztikéről, a proletárvénuszról járta, hogy a Ludány Dudival mászkál. A Ludány név hallatára összeráncoltam a homlokomat: nem rajongtam érte, hogy valamikor úgy kiuzsorázott, hogy egy örmény se különbül, de egyébiránt akassza fel magát az Esztikéjével együtt.

– Kapros uborkasalátával, Finta bácsi.

– Máris idevésve. Elszemtelenedik, hiszen tetszik érteni, kérem alássággal; lazul a munkaerkölcse, ahogy mondani szokás.

– Öltözteti?

– Kicsoda, szeretettel?

– Mármint a Dudi. Hogy öltözteti-e.

– A Ludány úr?! Hooo-ogyne! Hogyne. Öltözteti.

– No lám, az Esztike.

– Cifrálkodik, mint egy dáma. Hiszen felőlem ugyan, tetszik tudni. Hogy nem szorul rá?! De ne kösse minduntalan az ember orrára! Csak nem szégyen a munka?! A demokráciában…?!

– Csak azért kérdeztem. Mert nekem még mindig jön egy ötezerrel. Annyival tartozik.

– Ki? A Ludány úr?!

– Keresztet vethetek rá.

– Hűha!…

Aranyoska bukkan fel. Roppant barátságos és fesztelen.

– Zavarlak?

Beszervezni? Pumpolni? Vajon mi az ördögöt akarhat?!

– Dehogy, öregem. Parancsolj!

– Akkor egy borjúláb?

– Sok tartárral és a két deci ürmöst; tudja, Finta bácsi.

– A saláta kapros. Ahogy szoktuk?

– Ahogy szoktuk.

Finta bácsi főpincéri meghajlással, balközépen el. Titkolódzó tekintetével Aranyos Rufu a volt tulajt az ajtóig kíséri. Akkor körülvizslat.

– Figyelj ide, Sömikém. – Mindenki hallótávolon kívül. – Ildikóval kiértékeltük ezt a te ügyedet.

– „Ügyemet”?!

– Kitárgyaltuk. Ildó azt mondja, én is, sőt, meg vagyok győződve. Te vagy az egyedüli művész a bandában, akinek az ítéletében megbízhatunk – – –

– És? És?

– Aki vérbeli művész, és amellett hogy belevaló gyerek, aki talpig úriember. Püff neki. Fanyar képpel hallgatom – nyilván pumpolni akar.

– Öregem, nincs több heresóm, ha megfeszülök se, becsület úristenemre, hiszen ismersz. Ha volna, odaadnám: egy grammig elfogyott.

– Fenébe a heresóval. Pedzed-e már?

– Egy kukkot sem értek az egészből.

– Na! Hogy miért éppen te. Aki érti a szakmát; akinek megvannak a kellő összeköttetései… De ez köztünk marad.

– Köztünk.

– Nézd, Sömi. Nekem van egy kis pénzmagom. De maholnap a pénzt is lebélyegezhetik, meg Ildikó is úgy gondolja. Hogy ezt a pénzmagot biztosíthassuk. Illegális dologról szó sem lehet persze, napcsi, dolcsi, ne-nem, azt nem. De gondoltuk, talán műtárgyakba fektetnénk.

– Mármint képekbe, bútorokba?

– Amibe te jónak látod. Azért jövök hozzád.

– Miért nem bélyegekbe, mint a Virizlay? Miért nem vesztek egy-két vég vásznat vagy külföldi szövetet, mint a Pájer? Rajtam keresztül szerezte be, a leendő anyósom révén, akinek ilyen tuti összeköttetései vannak. Néha akadnak perzsáink is; tudok valakit, akinek vagyont érő miniatúragyűjteménye van, most adja el – – –

– Tudjuk, hogy remek összeköttetéseid vannak, teljességgel a te megítélésedre bízzuk magunkat, a te szakértelmedre, bizalommal: arra hagyatkozunk. Terólad tudjuk, hogy te nem nyúzol meg, és még mindig jobban járunk, mint ha lebélyegzik. Mit szólsz hozzá?

– Te Reske, nem akarsz te engem valamibe beugratni?! Nem akarsz beléptetni a pártba?! Rám hozni a rendőrséget?!

– Az édesanyám életére. Akármire. Megesküszöm. Szembeköphetsz, Simi, ha valaha is… Mást mondok. Ahová akarod, deponálom a pénzt.

– Hát… Volna egy Wouwerman. Tizenhetedik századbeli holland, lovas, negyvenezerért.

– Wouwerman?

– Philips. Csataképfestő.

– Csatakép…?!

– Hja. Van egy Ostade; de megpróbálkozhatnánk ezekkel a bécsi miniatűrökkel, Fügert, Taffingert nyugodtan vehetsz, olyan, akár a valuta. Volnának tizenhatodik századbeli lengyel bútorok: ládák, nyeregszékek…

Aranyos Reske arcán a csalódás eltojásodása:

– …Ládák?!

– Királyládák, oltárszekrények. Tudok egy szép törpe cimbóriumot, boroszlói ötvösmunka.

– Ez az, Simi, ez az! Mondom, teljességgel rád bízzuk magunkat.

– Miseruha…?!

– Királyládák!… Oltárszekrények!… Nyeregszék!… És azt a csatalovast is persze, akkor már. Ha már.

– Meddig mehetek?

Reske közelhajol; és (bár hallótávolon kívül vagyunk) – úgy súgja, a tenyere mögül:

– Ildinek is, úgy hatvan-hetven; nekem meg úgy harmincezer körül.

– Azért már lehet.

– Egy cimbóriumot! Abba beleülni, te!

– Süsü. A cimbórium nem nyeregszék.

– Hát mi?

– Tőke, öregem, tőke. Boroszlói ötvösmunka. Mondom, a miniatűrök jók, van egy Joos Van Cleeve-triptichon, hogy megnyalnád a tíz ujjadat, persze ha van akkora falad, hogy elfér –

– Falam?

– Egy mentett Magnasco, aztán egy Zuccarelli, hidas táj, állítólagos, ha még megvan; pár nap múlva többet tudok. Van egy Reni is, Guido Reni, de az borsos volna…

– Belevaló gyerek vagy. Sömikém!… Szervusz.

– Szervusz. Proszit.

Az első két deci.

A taxi megáll a Bajomház utcával szemközt, ugrásnyira a Hamzagárdi Ravatalozótól.

Az egykori tejcsarnokból – ahová a rohamlöveg redőnyöstül befarolt – ugyanaz a hernyótalpas löveg kémleli az eget még ma is, orgonasíp csövével az Örök Lőelemképzés állapotában. Az egyemeletes romépület – részint lemeszelt, részint beomlott – betűin ugyanaz a felírás silabizálható:

 

A TEOZÓFIAI TÁRSASÁG OLVASÓKÖRÉNEK MOZGÓKÖNYVTÁRA

 

Csak minden egy fokkal viharvertebb. A kőművesek mintha kihaltak volna ebben az országban: a falakon még ott van mindenütt az ostrom nyoma, ahogy a vadászgépek golyószóróikkal végigpásztázták az utcákat. Már messziről virít az én emberem fekete-arany táblája:

Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND, MED. UNIV.

Alatta kisbetűkkel, gót cirkalom:

Lelkiprobléma – és gyermekgyógyász.

Valami különös eklektikus gusztusa van a gyógyászat terén, azt meg kell hagyni. A várószobája üres – ám a doktor bácsi foglalt, várni kell. Süppedésig ereszkedem a jéghideg bőrszékben; és a kezem orrmagasságban összekulcsolva, sorra veszem a műkincseket a mennyezettől lefelé. Alig merülök el az új szerzemények szemléletébe, máris nyílik az ajtó: ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND – udvarló, tartózkodó, nagy-nagy reverenciával – nyalka államvédelmi tisztet kísér a küszöbig. Sanda oldalpillantás felém, tanácstalan ácsorgás. A kiváló parateratológus arca hunyorgó hiúzról mosolygó macskahalra változik („ismerős betegecske” – gondolja); nyájas páciensfogadása megvesztegető.

Z. W.: (Nos? Nos? Noska! Nosci. Nosce te ipsum.)

Lebke mozdulattal int: várjak, mindjárt jön. A rendelő ajtaja nyitva marad, és én – tessékelés nélkül – élek az alkalommal, és belépek a modern gnózis kincsesbarlangjába.

A mamutkönyvszekrény polcairól az Egyetemes Emberi Tudás tekint le ránk; szinte megbabonázva siklik végig a tekintet a tömött köteteken, melyek egyikéről-másikáról titokzatos pentagrammatikus pecsétek fityegnek. Nem is könyvkötő: asztalos készítette kulcsos skatulatóriumkötésben borjúbőr fóliánsok, inkunabulák. Fekete bőrben Johann Amadeus Immermanuel KAUZ Opera Omniája; Moepselmantius Moeppelmund, a nagy pfotzdami okkultista Mysterium Magnuma; Phynabentius Rodilárd Latin Psalmodiuma (szellemköltészet a túlvilágról): Pundragupta Szellem Nyilatkozatai (újságíróknak, Maskelyne jeles angol médiumon keresztül); Pratzanselmustól a PARAMIRUM-PARAGRANUM – Saint-Martin, Pasqualis, Jacob Böhme, no meg a Parapsychological Researches harminc bekötött évfolyama. A falakat a mennyezetig metszetek, miniatúrák, mestermásolatok borítják: belgák, északiak, németalföldiek. Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND koraszülött csecsemő ábrázata felfényesedik az ajtó keretében.

 

Z. W. melegítőszekrénybőli protomosollyal. Egy páciensem; remélem, nem ütközünk meg rajta.

ÉN. De doktor bácsi! Szóval se mondtam. Nagyon természetes.

Z. W. Sokunkban rossz emlékeket ébreszt ez az egyenruhamaskara. Ami… Hehehe. Evidens. Nekünk viszont némi védelmet jelent.

ÉN. Szép az a hidas táj. Új? Olasznak nézem.

Z. W. Nem is hiszi, mennyien vannak köztük; én is olasznak nézem. Nagy trauma. Hát még a nyomozónők: azok aztán csak igazán.

ÉN. Hogyne.

Z. W. Kollabálnak: hasadás, altudatzavar. Hja! Az idők, az idők! A mesterséggel jár… Hogy vagyunk az álmatlansággal, megvan-e még?

ÉN. Sohasem álmatlanságban szenvedtem, álomkóros voltam, ha a doktor bácsi még emlékszik… Szép új ragadományok.

Z. W. Az a hidas táj, az ott, arra csak gyanakszom. Hogy Zuccarelli.

ÉN. Akárki, nagyon jó.

Z. W. Azt a hamis Teniers-t potom áron vesztegetik; de ez a Cuyp, ez a tehenes, a fejőlánnyal… Nézze ezt a tejet a sajtárban, ezeket a kebleket, ahogy az meg van festve! Ez originál, per abszolúte. A torkomra teheti a kést.

ÉN. Ez a kis Dorfmeister se volt a múltkorjában; legalábbis annak nézem.

Z. W. Nem csodálom: tuti. A nyakamat. Az, nagy véletlenségből; jó szeme van. Itt hagyom elvágni!

ÉN. És vásárolt a páciens?

Z. W. Kicsoda? Hogy vásárolt-e? Ez? Ó!… Ez nem páciens, véletlenségből, ez, tudja, ez a tisztecske, aki, hogy úgy mondjam… De nem fogja elfecsegni?!

ÉN. Én?! Így bízik bennem, doktor bácsi?

Z. W. Változások lesznek a Bajomház státusában, kibővítik; a… Melynek igazgató főorvosa vagyok és maradok is, persze: csak hát…

ÉN. Értem. Kényes helyzetben. Ez a Wouwerman gyönyörű.

Z. W. Az Írás szavával, szelídnek, mint a róka, ravasznak, mint a galambok, ez bizony gyönyörű. Ugye megérti ezt?! Most nem is tudom, harmincezerre mondtam?

ÉN. Talán tudnék rá vevőt. A lovasra. Ha belekalkulál.

Z. W. Lám, a bolonddoktor orvossága. Alszik rendesen, fiam? Ugye?! Rögtön megismertem.

ÉN. Ijesztő memória.

Z. W. Meghiszem azt! Felbukkan valaki harminc év után és én teljes abszolútsággal, hiszi, nem hiszi, mit néz, a Cuypot?

ÉN. El kell ismerni. Azóta tökéletesen felébredtem, az álomkór is elmúlt és… esetleg a miniatúrák is érdekelnének bennünket.

Z. W. A környéken csak így neveznek… Valami újgazdag, az új arisztokrácia? Hozza el… Bolonddoktornak, a Bajomház után. Annak, mindenki.

ÉN. Bezzeg, az én fejtífuszos felejtőkém! Este már azt se tudom, mit ebédeltem.

Z. W. Akarja? Megnézhetjük a reflexeit, a Bajomház, mint afféle művészembert… Alkoholista? Persze. Érdekelni fogja. No de majd –

ÉN. A Cuypot mennyiért szerezte, doktor úr?

Z. W. Nem szereztem, csak úgy letették nálam, én magam, engem teljesen lefoglal a… Harmincötezerre mondták, ez a végső. A BLUM-BAZÁR-ban, aki – ahol lakik… Nem nyílt üzlet és a tulajdonosa sem akarja, hogy. Illeték, miegymás, ért engem?

ÉN. Különös. Ahogy így elnézem – – –

Z. W. Megnézheti a lakkját, háromszáz éves, megkaparhatja! Eredeti Ostade! Cuyp, akarom mondani. Jelzem, ha a maga vevője ragaszkodik – – –

ÉN. Ahogy így elnézem magát, doktor bácsi, ezen a fejtífuszos felejtőkén keresztül, hát… most mintha… mintha valami derengene. Nem haragszik?

Z. W. Én?! Mondom, ha nem ragaszkodik a Wouwermanhoz, és ragaszkodik a… Vannak itt belgák is.

ÉN. Még a háború előttről, a vurstliból, ahogy akkor a Vidám Parkot nevezték, emlékszem egy telepatikus fenoménra. Napi negyven előadáson a nagyérdemű közönségnek, Rigoló, a karikadobáló bohóc és Madárfejű Lajcsika száma közt mutatta be hipnotizőrtudományát, naponta negyvenszer.

Z. W. Mégis, nem volna jobb, ha elhozná az illetőt?

ÉN. Katalepsziát idézett elő a nagyérdemű közönség közül jelentkezőkön, hol egy henteslegényen, hol egy bakán. Két szék közt elfektetve, akár a vasgerenda, állta a vitéz úr, akárhányan ültek végig a hasán – ez volt a fenomén egyik mutatványa; a másik meg az, hogy némely vállalkozó szellemű kiscseléddel megcsókoltatta a seprű boldogabbik végét, hipnotikus álomban, harsány röhögés közepette. „Vőlegényem! Mennyországom!” – mindennek elmondta a kiscseléd a seprűt, sőt egy alkalommal valami malacság is kiszaladt a száján, vagy ha nem is mondta, de odamutatta a… úgy, hogy a rendőrség is közbelépett… Hm?!

Z. W. mennyhalarca öregnyúllá komorodik. A parafenomenológus tagadólag a fejét rázza. Nem mondom, hogy nem voltak: voltak nehéz idők.

ÉN. Nos? Nos? Noska! Nosci. Nosce te ipsum.

Z. W. Hogy az ember nem volt kénytelen olykor-olykor, nem mondom. Olyasmibe is belekeveredett, ami – – –

ÉN. Nekem például megmondta, mi van a zsebemben. Annak a telepatikus fenoménnak az egyik szemöldöke éppen ilyen busa fekete volt, a másik meg bozontos, deres… Mit mondjak, a megtévesztésig hasonlított ehhez a felemás szemöldökhöz.

Z. W. Ami nem volt méltó hozzánk, és belecseppentünk, bele hát, voltak olyan fatális… Ez is tipikus esete a… Sem ahhoz a szeretetszellemhez, amit Immermanuel KAUZ vagy Moepselmantius képvisel. Vis Mayer!

ÉN. Remélem, ez a sanda gyanú nem változtat barátságunkon? Nem gondolja komolyan? Doktor bácsi! Csak nem haragszik?!

Z. W. Én?! Per abszolúte!

ÉN. Nem a diploma csinálja az orvost, engem sem az akadémián szült festőnek az anyám. A vevőt nem hozom el, azzal dehogy is terhelnénk egy ilyen elfoglalt embert –

Z. W. Jöhetnek a nap bármely órájában –

ÉN. Dehogyis jövünk! Hanem majd elküldök értük, átvisszük hozzám: ott vagyok közel, szemközt a Bajomházzal. A Wouwermanért, a Cuypért; néhány miniatúrát, Fügert, Taffingert is összeszedünk… A lovast mennyire mondta?

Z. W. A lovast harmincért; a Cuyp, isten neki, harmincöt.

ÉN. Persze csak ha megbízik bennem.

Z. W. Bolondság.

ÉN. Aztán jut eszembe, majd valami bútor is kell, királyládák, oltárszekrény, néhány nyeregszék, ez, az.

Z. W. Nálam sem lehetne jobb helyen, művész úr, tudom én, kivel állok szemben. Ha bármiben bármikor – – –

ÉN. Mondjuk holnap reggel.

Z. W. Legjobb volna, ha egyszer átlátogatna hozzám a BLUM-BAZÁR-ba, ott a raktárunk, mármint nem az enyém – ezek nem vásári portékák, én nem vagyok rőfös rövidárus, és maga pedig… Hiszen ért. Ott vannak a bútoraink.

ÉN. erélyesen. De nem valami mumpitzra gondolok. Hogy egy-két verete eredeti, egy fiókhúzó, egy kulcspajzs, a többi hamisítvány. Nehogy aztán!… Mumpitz úr!…

Z. W. Hova gondol?!

ÉN. Azért.

 

Dr. ZIMBERMANTIUS WUNDERMUND – immár udvari hermetikológusom – a mesmerulaszták és okkultorok jelentős kézdörzsölő sürgölődésével kísér kifelé. Felemás szemöldökét elvonja Z alakban – (fel a fekete bozontot, le a derest) –, és hunyorgó hiúzarca mosolygó macskahallá szélesedik; majd megenyhülten visszahanyatlik koraszülöttmosollyá az üvegszekrényben:

– Evidens. Mumpitz-dolgokkal per abszolúte nem foglalkozunk.

Harmadnap, a BARBÁR-ban, folytatólagos vacsora. Reske arcán izgatott várakozás.

– Mi zujság, Sömikém, van valami?

– Nem megy az máról holnapra, öregem.

– De a pénz, a pénz! Lebélyegzik!

– Ördögöt bélyegzik.

– Nem nagyon lelkesedsz az ötletemért.

– Ugyan már.

– Kérem szeretettel, a borjúláb rántva. Ürmöst?

– A csatalovas még megvan?

– Ja.

– Éppen beszéltük Ildivel…

– Kettőt. Finta bácsi. Vacsoráztál már?

– Napok óta figyelünk, lógatod az orrod.

– Hát…

– Nem érzed jól magad nálunk?

– Á.

– Valakivel összerúgtad a port?

– Ugyan.

– Fúrnak?

– Engem?!

– Remélem, nem látod bennem te is a mumust, pajtikám?

– Hülyeség.

– Mi bajod?

– Lakásgondok, Aranyoskám. Nősülnék; hiszen tudod.

– Tudom, tudom. És?

– Nincs és nincs. Mint a tenyeremet, te, mint a tenyeremet! Már úgy ismerem a lakáshivatalt.

– Az anyagiakon múlik?

– Frászkarikát anyagiakon. Együtt van a pénz, és nincs lakás. Rezsőke olyan képet vág, mintha arról panaszkodnék, milyen leírhatatlan lakásviszonyok vannak a Hold nem látható felén. Csak jó arcot hozzá, akármilyen rossz játék; addig jó nekem, amíg a pártonkívüliek sztálini tömbjében békén hagytok.

– Reske. Meghívlak vacsorára. Mit eszel?

– Ne szamárkodj.

– Eszed a zsírosat, bírod?

– Élek-halok érte, csak ne híznék annyira; Ildi is azt mondja, kipofásodtam, mint egy sertéskupec. Ezt vagy halat.

– Egyem a kupec képedet. Finta bácsi!

– De öregem, Simi, hogy jövök én ahhoz, hogy te engem derűre borúra, estéről estére – – –

– Igenis, szeretettel.

– Még egy borjúláb.

– Kérem alássággal. Az uborka kapros, könyörgöm, kettő?

– Tejfelesen neki! Sok tartárt is! Finta! Nem látja, hogy a titkár elvtársnak kopog a szeme?

– Holnap visszalövök, egy kád halászlével: nyakig ülsz benne. Csókollak, Simikém.

– Ez a lengyel garnitúra egyébként (fejedelmi, te, fej-jed-del-mi!) egy bútormúzeumban volt eddig, nyugodt lehetsz, nem mumpitz. Ami pedig a képeket illeti, nem vagyok házaló, mindig visszahozhatod…

– Én?! Simikém! Akkor mért fordultunk volna hozzád?

– Ha egy percre is megfordul a fejedben, hogy nem eredeti.

– Hiszen épp azért fordultunk hozzád és nem akárkihez. A lakásügyedben is, amit lehet. Talán a kezedre járhatunk.

– Mert nekem mindig ér annyit. Ha esetleg meggondoljátok magatokat.

– A személyed garancia. A boroszlói cimbórium még megvan?

– Ne szarj be, piros a paroli. Alkuban vannak. Lefoglalózva.

– Elkelt?!…

– A cimbórium a tiéd.

Rezsőke arca felragyog.

– Simiké-ééém! Hát mért nem ezen kezded?!

– Nem szeretek ajtóstul rohanni a házba… bár már azt se bánnám, ha az ajtó a kezemben maradna… A keserves szentségét, csak azt a leválasztható lakást előkaparhatnám valahonnan, amit még nem igényeltek ki ebben a romtengerben – – –

A kapros savanyúságot a villájával ütingetve, míg a rántott borjúlábra vár, Reske anekdotikus nagyvonalúsággal azt a pontot is érinti, amelynél ábrázatom tüntető közönyével érzékeltetni bátorkodom, hogy nem rám tartozik: a „gyanús egzisztenciák” átigazolását.

– Öregem, ebben én hatökör vagyok – szóltam, előrebocsátva annak, amit még ki se mondott, s honnan is tudhattam, hogy ez van a nyelve hegyén? De ő, mintha viccmesélő bizalmával tüntetett volna ki, álkomoly képpel s gunyoros bujkáló mosollyal a bajusza mögött, kirukkolt vele:

– Mit tennél az én helyemben: mi a jobb, a félzsidó nyilas avagy az egész zsidó félnyilas?

– Reske, ezt ne egy jebuzeustól kérdezd…

– A félzsidó, aki a nyilasságba belekényszerült, hogy mentse az irháját? Vagy a félnyilas, aki a szimpatizánsuk volt ugyan, de mint egész zsidó üldözöttnek számít?

A cinikus grimasszal, amivel nekem szegezi ezt a szónóki kérdést, mintha nem is megfontolandó válaszra – inkább csak a malac összekacsintásra várna. Vállat vonok és ecetmosolyú, „cinkos, értő” bazsalygással visszavigyorgok rá: kutya legyek, ha tudom. Mi a jobb? Hogy a Magasabb Teológia e szőrszálhasogató szubtilitására mi a helyes, a skolasztikus – azaz pártszerű – kádencia: a „mi szakaszunkban” a sztálini, az egyedül üdvözítő.

(Csak ugratás volt. Kimutatta, hogy – nincs foga-fehérje. Ő is belevaló gyerek.)

 

*

 

A borjúláb elköltése és a harmadik két deci ürmös lecsúsztatása után Aranyoska még jobban felpuhul, és új lemezt tesz fel: az akadémikus engedékenység – a „hibákban turkálás” lemezét.

– Simikém. Kétségtelen vannak még hibák. De ha egyszer, te, teljes erőbedobással elkezdjük, te, itt olyan lakástermelésbe fogunk, te, amilyet még nem látott a világ.

A negyedik két deci után mintha kicserélték volna. Még újabb új lemezt tesz fel, az „ez már nem is lemez” lemezét. Az olvatag őszinteség maga.

– Simikém, oly szívesen segítenék! Párttag nem vagy, azt mondod, várjunk vele: jó… Ha legalább tagja volnál a szabharcosoknak, vagy… Persze, partizán nem lehettél, nem voltál itthon.

– Partizánvadász, az voltam.

– Marhaság, ne nagyon hangoztasd, öregem.

– Tudod, hogy előtted nincs titkom, Reske.

– Temesd magadba, nem hallottam semmit, én mint a sír. Cefetül megüthetnéd a bokádat.

– Viszont nyugati hazaszivárgó se vagyok! Se nem hamisítottam az életrajzomat! Merje valaki mondani!

– Ami igaz, az igaz.

– De hát lakni csak kell valahol annak az asszonynak, porontynak, ha lesz, nem igaz?! Nem kívánom ingyen! Egy-szoba-konyhát legalább!

– Ne félj, öregem, idesüss. Ne félj.

– Nem is arról van szó…

– Sssss! Simi.

– Van egy címed? Igazán? Lakás?!

– Most olyasmit árulok el, Simi, amit a tulajdon szülőapámnak se. De ez köztünk marad.

– Ismersz.

– Mint a sír! Te!… Szerbusz.

– Szerbusz.

Babrán, ügyetlenül összecsendül a két ürmöspohár, mohón issza a fehér abrosz a foltot.

– Szóval…?!

– Addig is, amíg az építkezés megindul – – –

Reske a szemével körülszimatol, s csak azután folytatja:

– Kirántjuk alóluk a repülő szőnyeget! Aki ma nagy lábon él!… Vidékre küldjük őket.

– Nem értem.

– Aki a fővárosban fölösleges. Kényszertartózkodásra. Potyognak majd!…

Kapiskáló füttyentés.

– Aha.

Egy mondatból többet tanultam, mint száz szemináriumon.

– A láncolók! Valutázók, feketézők! Osztályidegenek! Eltűnnek a süllyesztőben. Akkor majd ürül neked is.

– Aranyoskám! Igazán aranyos vagy… de… de én… Tudod jól, hogy én nem vagyok párttag –

– Mit de, mit de?! – nyomja meg a szót Rezsőke, úri grandezzával. – Elvégre hozzánk tartozol.

Akik egy helyben vesztegelnek, azok a szenvedélyük körül köröznek, mint a pörgettyűk, s olyanok, mintha korbács ereje mozgatná őket egy helyben.

NAZIANSZOSZI SZENT GERGELY

Folle est la brebis qui au loup se confesse,

Folles amours font les gens bêtes.

VILLON

Nem mondhatni, hogy túlságosan a mélyére hatoltam Aranyos Reske szavainak, sem azt, hogy nagyon akartam. Hol, mikor, kik „potyognak majd” lakásaikból az isten háta mögé – bántam is én: a fő, hogy ürül, s egy majd jut a sokból nekem is. Akkor hallottam először „kényszertartózkodásról”, s ha értelmét nem is fogtam fel teljesen, menten sejtettem, hogy az is olyan lesz, mint a lutri – mint minden, életünkben: még megjárhatom, hogy volt partizánvadászokra is vonatkozik. A sorsra bíztam hát, hogy kitelepítenek; vagy kitelepítettek lakásába utalnak; s addig is, amíg a lakásügyben az alapszerv a színháznál kezemre járhatott volna – ha egyáltalán egy pártonkívülit a párt ennyire érdemesít – folytattam, ahol elhagytam: tovább kerestem vackorpalotámat. Ernike is hozott két címet, melyek mindegyike „hajszál híján” jónak bizonyult, és „hajszálon múlt”, hogy… Annyit meséltem fűnek-fának, hogy végül a szó íze a számban megkeseredett. Minek folytassam? Valaki átjátszott valamit valakinek, és utána szívhatta a fogát, hogy háromszor annyi ütötte volna a markát, ha nekem játssza át: ha kenni kell, kicsinyes nem vagyok.

Így azután a lakáselőteremtés nemsokára légüres térben mozgó szaladgalás lett, fikció, a légvárépítés érzelmes társasjátéka. Ki hol szeretne lakni inkább?

Ott szerettem volna lakni Ernikével, ahol a legkevésbé volt lehetséges. Az előkelő Kozlonceszlavszcinszky téren. Az Upregurán körút kertsoros palotái valamelyikében. A Tündedombon – nem az utcai sorompókon túl, ahol egyenruhás ávósok őrzik a pártarisztokrácia álmát; csak a sorompón innen. A Hilárion-hegy oldalában. A Kasztrum aljában. A Hartgucken Kastély parkja mögött. De kivált megáhítottam a házrengetegbe szívként beékelődő, óriás Ciprianovlavszcinszky-tömböt, amely a belvárosias és fényűző átjáróudvarok egész sorából állt, és magába foglalta (hogy monografikusan tudományos legyek) a Ciprián, a Novlavszky, a Vlavizáci és a Szcimszky Udvarokat – ahány királyunk csak a Jedibro Házból kikerült –, és a Gozsedub Udvarral zárult, a félvilági, cigánykodó, toronyteraszos Gozsedub Udvarral, amely a diplomáciai mulatókat, kéj-, kém- és bűnbarlangokat rejtette.

Már nem is hogy itt lakjunk – ilyet kívánni is istenkísértés lett volna a szerencsétől, s tán szekeréről is levetne rögvest –, de hogy itt vásároljunk, sétáljunk Ernikével, bájos holnapi feleségével egy kiérdemesült tucatembernek a millióból, líglógni, lődörögni –

 

lógsz a sorvadó oázisoknál hol fogatlan tigris ténfereg – mind vadőr – s hajdanvaló sasok már árnyékszék fölött keringenek

 

– ténferegni a sorvadó oázisoknál (a szó Keve Borci sokat nyűtt költői valamelyikéből való, talán éppen Rodilardus Phynabentius mondhatta, a Búnborongó). Mert a Ciprianovlavszcinszky-tömb a Gozsedub Udvarral a nyüzsgő élet hangárja volt akkoriban, fény és kereskedelem, bazár bazár után: díszgombműhely és menyasszonykoszorúk; harisnyaszemfelszedő és bőrdíszműves; tajtékáru és talmi ékszer.

A GUMPERGER Cukrászdát lecsúszott öreg bárónők csinálták megmaradt aranybútoraikból és rokkant hangulatlámpáikból, hogy hajlékot adjanak a napcsival, dolcsival feketézőknek és a rendőrség ajakleolvasó virtuózainak. Valamikor a bérház szénpincéje volt a meredek, pincelejáratos CAFKA, melynek barlangos, lampionos tükörhodályán „SZABAD A VÁSÁR!” címmel rendezték az ötórai teás, össztáncos szabadvásár-délutánokat. Ide az alvilágnak álcázott iparos kispolgárok és a proletárnak álcázott lumpenproletárok jártak – a CAFKA még csak hagyján. De a Gozsedub-udvar toronyteraszán a JERECIÁN Mulató bizonyos mértékig területenkívüliséget élvezett – s az volt az „igazi”. A világ minden tájáról szívesen jöttek a kémek eldorádójába. A JERECIÁN-ban nem hogy bujkálniuk kellett volna, de csinos kémfiúk és kémgörlicék táncoltak a rendőrség és a diplomáciai kar hangos tapsai közt. Mindez a fejlett nemzetközi kémegyezménynek volt köszönhető, a kormányok kölcsönösen biztosítottak kémeik számára egy-egy olyan mulatót, ahol nyugodtan szórakozhattak, az ott szerzett (kicsalt, kicsikart) értesüléseket, felfedezéseket, leleplezéseket stb. kölcsönösen semmisnek tekintették. Mintha semmi sem történt volna. A bevetődő fancsali honpolgár az árakból és a szerződtetett „idegenekből” azt hihette volna, hogy rendőrségi szerv az is, a JERECIÁN, sőt, minden démoni szőke szépséglépvesszőben bízvást ajakleolvasó fenomént és minden fizetőpincérben beszervezett besúgót láthatott volna, de azért sem tette – és itt tévesztette el.

Állandó balkáni KÉMREVÜ lépett fel a JERECIÁN-ban; s bár közismerten nem szereti mutogatni magát, a kém olyan fajta: itt (külrendészeti okokból) a kémek kánkánt táncoltak. Műsor után kémek és kémnők elvegyültek a diplomáciai sofőrök és a kétkulacsos tűzkőcsempészek között.

A KÉMREVÜ tornyának tövénél a kémtelen életet élő, sima honpolgárok fürdekeztek a sorvadó oázisok fényárjában, bámulták a világ legotrombább cipőit és leghitványabb tarkabarkaságát, amit zsákselyemből, tülldarócból szabni-varrni csak lehet. S mivel, mi mindennel nem mulattatott az Özönszegénység! Volt Május 1. Ökörsütöde; szőrmemegőrző és műgumibotvulkanizáló; állatkitömészet és keszonmunkás-toborzó; madárjós és hites törvényszéki lélekegyenész; sapkás és bélyegbörze; a monofizita egyházközség lelkészi irodája és baptisztériuma; álszakszervezeti cselédszerző és sorsjegyáruda. Végül három óriási, ferdén megdöntött üvegtábla mögött – melyen nyaranta vizet csurgattak, hogy a virágok hűsöljenek – itt parádézott a város Élő- és Művirágkereskedelmi Élközpontja – ARCCAL A VIRÁG FELÉ! – (üleppel a KÉMREVÜNEK)⁴ …Odabenn hatalmas dézsákban délszaki kertek zöldelltek. Csipkézett rózsaszín papírosban cserepes virágok virítottak a szivárvány minden színében – kardvirág, kankalin, ládácskákban sárga tárnics, hortenzia, cinerária, kalceolária, glicínia, jácint –, hogy csak néztük, néztük és kápráztunk, mi özönszegények. Mert itt, a Gozsedub Bazár előkelő üvegtetői alatt, a kirakatüvegre ragasztott celluloidcédulácskákon még számon tartották a névnapokat:

 

ma: HANGYÁLKA, NÓRA

holnap: MIKLÓSKA

 

…Nini: Miklóska, holnap. Mikolka mama nevenapja.

Bementem természetesen, rögvest bementem. Olyan spontán, olyan otthonosan mentem be, mint az már a tucatember sajátja, ha tucatgondolatai vannak, elfogják tucatvágyai, és az Özönszegénység fenekén engedelmeskedik tucatösztöneinek. Virágot veszek Ernikének és felküldöm. Tizennyolc éves első gyermekemlékeink, tízéves jelképes udvarlásom és tizedhónapos valóságos megismerkedésünk megünneplésére – hadd örüljön az én édes-egy Ernikém, a Babszemszámláló Tucathivatal Tarkababi Részlegében; és ugyancsak veszek, virágot veszek Nikolett Mária Anna Izabellának – azaz Mikolka mamának. Holnap van a neve napja.

– Hány szál legyen?

– Az egyik csupa rózsa, vagy egy tucat. Azt a cirmosat is, elvtárs, ez milyen, ez a szép?

– Damaszkuszi. Tizennégy forint darabja.

– Nem baj, abból is, hármat, a közepére.

– Még valamit?

– Egy másikat. Csupa dáliát, ha szép.

– Friss. Külön?

– Külön. Kösse át, kérem.

– Hová lesz?

– Magam viszem. Aranyszalag nincs?

– De. A világkiállításon.⁵

– Aha.

– Örülünk ennek is. Madzaghiány van, kérem.

– Megteszi.

– Ezt is csak úgy keresgélem össze. Magának.

– Mmm.

– Tessék. Ami visszajár.

– Megtarthatja.

– Köszönöm, szabadság.

– Szabadság.

Ernikének a tucatnyi rózsát; és Anibelnek a tucatnyi dáliát, a leendő vő szűzi, makulátlan tucatérzéseivel eltelten. Ó nem, mintha nem lettek volna elhessegetni való gondolataim (nem, mintha nem próbáltam volna messzecsáklyázni érzékeim szörnyeteg ábrándvilágát – ezt a gazdátlan tutajt, valahányszor a bigámia vizei felé sodródva, tüzével belelobogott éjszakámba)… De ma nem, ma igazán. Ma olyan hamvas tiszta a lelkem. Csupán mert névnapja van ifjú anyósomnak, kinek szép terebélyére, kissé viharzó, dús, fekete személyére és félujjnyi, nyílegyenes albínó csíkjára homlokközéptől hátra – oly zavartan gondolok.

Nehéz volt eleinte rikkantgatás nélkül megszokni a Kerkápoly család meghitt, befogadó melegét, ha maholnap összeköltözünk: nehéz volt megszokni a főnyereményt.

– Ne, ne csinálja ezt, Simonka fiam, a virágjaival; aki maholnap felcsap ifjú házasembernek, az rakja félre a garast.

– Verje a fogához.

– Nem mondtam, hogy verje a fogához, csak rakja félre. Kell.

– „Még azt hihetnők, hogy a beosztás, a takarékos józanság férji, jövendőbeli erényeivel nem ékeskedik; és mielőtt még megalapítaná – elveszti családja becsülését…”

– Ne, nem kell mindent tréfára fordítani, ne csinálja ezt a virágjaival. De azért szépek, nagyon szépek és nagyon, nagyon jószagúak, egész vagyon! – temette bele arcát Mikolka mama a szeretetboruló virágcsokorba, mialatt a kettőt, Ernikének a rózsákat, neki a dáliákat, egy vázába házasította, s közben félujjnyi fehér hajcsíkja a homlokába hullott.

– Ne, ne csinálja ezt, Anibel mama, a virágjaimmal. Előbb bántja aztán megszeretgeti. Élvezi?

– Különösen a dáliáim. Bódító.

–Habzsolja csak, habzsolja! Mikor az a bolond Simon legszívesebben száz talicskára való virágkertet fuvarozna ide, szép Mikolka mamának, a neve napjára. Be szigorú lehet is anyósnak, istenem!

– Bizony az. Üldögéljen, fiacskám, mindjárt jövök, csak megigazítom magam.

Mikolka mama metropolita palástjára emlékeztető háziköntösében átlengedezett a konyhavár másik lakosztályába – oszlopon, gerendázaton túlra. Így, noha a szemem előtt, de jelképesen mégis ott öltözött, vetkőzött a „másik szobában” – az Ágyasházban –, oly ügyesen váltott, hogy nem volt köszönet benne. A palástot egyúttal függönynek is használva, mire ezt a feketét derékig lebocsátotta, addigra fényes zöld atlaszpongyolájának ujjaiba már belebújt – úgy, hogy pillanatra sem maradt takaratlan. A szemérmelés önkéntelen fortélya leskelődők ellen. Meg nem álltam, hogy félhangon átszólva, el ne eresszem a bátortalan tréfát.

– Csak vigyázzon, Mikolka mama, mert lesem.

(Semmi válasz? Semmi.)

– Tessék? Ernike? Mindjárt itthon lesz. Ugyan nem is tudom…

– Igenis.

Simon, mint a tisztelettudás élő szobra. De azért átnyúlva, titkon közelebb húzom görgőin a szemközti széket, ahova – gondolom – ülni fog.

– Voltaképp mi jut eszébe, fiam? Nikének igen, ez rendjén van; de az ilyen vénasszonynak, virágot venni?

– Hagyomány lett attól a perctől fogva, szép Mikolka mama, amikor először vettem a neve napjára. Azóta tartom a hagyományt; és ez semmi összefüggésben nincsen csúf vénasszony mivoltával.

– Mi volt az: Anna napja?

– Izabella. Milyen jó annak, akinek ennyi sok csilingelő neve van.

Mikolka mama láthatott ugyan a tükörből, és már onnan visszanevetett, de ennek hallatára, hátravetett fejjel oldalt is fordult, hogy szemtől szembe láthassa megilletődött ábrázatomat, és ne csak a tükörből kacagja ki.

– Majd adok én: kutyagumit az orrára, ha les!

(Megjött a válasz.)

Két mutatóujját megnedvesíti nyálával és gyakorlott szépítkező mozdulattal végigsimítja szemöldökét; Simon adja a durcásat.

– Igen. És miért házasítja egybe a csokraimat, mintha nemcsak a nagyobbik felét, de az egészet magának szántam volna?!

– Simonka! Ejha!…

– Jövendőbeli anyósommal csak őszinte lehetek?

– Azért, fiam, mert az első alkalommal, hogy küldte, azóta Erni csokrát egybetesszük az enyémmel, akárki küldje, és ez hagyomány; én is tartom a hagyományt, és ez nincs semmi összefüggésben jövendőbeli szemtelen mivoltával.

– Persze: a Fehér Elefánt. Akire nem szabad gondolni.

– Miféle fehér elefánt?

– „Akárki küldte.” Az én csokraimat egybeteszi a Futaki virágaival.

– Ostobácska. Ne említse, ha kedves akar maradni előttem. Volt, elmaradt: eleredt az orra vére, biztosíthatom! Maga is a Futaki sorsára akar jutni?!

– Akkor mért félnek tőle?

– „Félnek”?! Ernikének aztán igazán nincs félnivalója tőle, a többi az én dolgom.

– Anibel!

– Mi az, ostobácskám? Csak nem fél a Futakitól?

– Csak egyszer a szeme közé nézhetnék.

– A jóisten mentse meg magát attól, hogy a szeme közé nézzen a Futakinak, csacsikám. Édes fiam!

„Jövendőbeli szemtelen mivoltom”… Futaki, aki „volt, de elmaradt”… Megkaptam a magamét, és behúztam a nyakam. „Eleredt az orra vére”… Hosszú hallgatás következett. Mérlegre tettem életem. Fellengzős hangulatomban így neveztem: „a hajótörés előérzete”. Szőrszálhasogató, önlelkicéző perceimben így: „tudat alatti meghasonlás”. Cinikus kedvemben pedig csak így: a „pác”. Mit is szépítgessem dolgaimat? Olykor kezemben megállt a borotva, és fél pofára habosan – míg a pengéről levertem a szappant, tükörképemnek így sóhajtottam fel:

– Micsoda pácban vagy, öregem.

És utánaeresztettem egy vastag katonakáromkodást.

Szemüveggel, újságcafatokkal, tejbegrízes csajkafedelekkel, vizes ibrikkel telezsúfolt betegasztala alatt az ágyon magasra felhúzódzkodva, Sándor bácsi a hűdésesek ólmos álmát aludta. A feltornyolt párnacsücsökre jobbjával – a „jó” kezével – rákönyökölve, tenyerén derékszögben oldalt billentette fejét; kese bajusza, deres, ősz fürtjei félrelógtak – úgy festett, mintha a rosszul sikerült akasztásért kijáró kegyelemből megúszta volna azzal, hogy kificamitották a nyakát.

Csak a mesterkéletlen asszonyok értenek ehhez a magna materi szoborálláshoz: Anibel mama kecses mozdulattal behajtotta a szárnyas tükör két oldalszárnyát, hogy az épen maradt tükörcserepeken profiljára is vethessen egy pillantást. Két kezével hátranyúlt, felmagasodott. Tövénél összemarkolva fekete hajtömegét – többszöri kísérletre és akkor is nehezen – előrehúzta, tarkójától felfelé; és kiboruló csomókba, „kosaracskákba” elrendezve, széles, magas, tetején koronásan szétterülő, áttetsző díszfésűt tűzött belé.

Heverő pásztort ábrázolt a fésű mustrája; feketekék fürtjeibe beleveszve, lazúrosan villogott a finom, faragott lapoc.

Mikor ezzel elkészült, valószínűtlenül elszűkülő derekán szorosra húzta a zöld atlasz övet. Vállizmainak terebélye és combjának ékeskedő, dudori doromja előreugrott. Montenegrói pásztorkirály félvad eladó lánya – valamikor párviadalon nyertek ilyen Atlantákat, akik maguk is versenyeznek, birkóznak kérőikkel félbarbár törzseknél… Megint zavaróan viharzónak éreztem fiatalságát, ami oly érthetetlenül rajtafelejtkezett, és a padlóra sütöttem a szemem: legalább ne lássam. De csak annál jobban ittasultam némán, a fiókjaiban matató jelenlététől. Anibel a hátát mutatta.

Ha hurihoz hasonló szép nő közeleg feléd, ó igazhitű, most eszmélsz életre igazán. De mikor – elhaladva – hátát mutatja, azt hinnéd menten belehalsz. Így tartja az arabok szerelmi tudománya.

Becsületemre legyen mondva, küzdöttem ellene, nehogy elhatalmasodjék rajtam ez az érzés – ez a barbár kívánkozás, birkózhatnék, versenyezhetnék. Ahogy eleinte álomittasan beleringattam, később már vasakarattal lovalltam bele magam a házasságba Ernivel.

Ő a megfellebbezhetetlen rév – Ernike. A boldogság lóellenzője, ami – ha kívülrekeszt is látóhatárunkon egyet-mást: nos, az már csak az élet rútsága, kellemetlensége. Ő az én kettépattant életemnek összekapcsoló, „hiányzó láncszeme”; érzéseim, személyiségem megtérése tulajdon eredetéhez; ő, ő, mindennél görcsösebben, csak ő – Ernike.

De Anibel mama valóságos jelenlétével összehasonlítva (pedig nem egykönnyen adtam meg magam ennek a sunyin felderengő gondolatnak!) – lehetetlen volt, hogy ne lássam Ernikét olyannak, amilyen. Azt, hogy Erni a háborús szelek vihar tépázta verebe. Hogy fél fejjel kisebbnek és annyival girhesebbnek láttam viszont emlékeimhez képest, amikor valahára viszonláttam. Meghoztam ugyan közös boldogságunknak, ha már így belecsöppentem – meghoztam ezt az áldozatot: úgy tettem, mintha nem venném észre szeme körül a sok finom szarkalábat, vállgödre sótartóinak pörsenéses bőrét és nyakán az egyetlen ráncot – a strúmaműtét finoman fehérlő varratát, melyet régimódi, soksoros gyöngy mögé rejtett, ha „mentünk valahova”, míg a bársonypántlikák színházi trükkjére meg nem tanítottam. De jaj, ezerszer jaj: az én lompos bestiává züllött, háború nevelte önzésem nem tudott szemet hunyni Anibel részegítő teltsége fölött, s hogy oszloposan épített nyakán sehol, sehol a ránc.

Ó, nem csináltam belőle mitológiát; nem firtattam a természet tréfáját, sem arckenőcse titkát. Elfogadtam és a dolgok rendjét láttam benne, valami véresen természetes következetlenséget; mert mire belecsudálkoztam volna magam, addigra Mikolka mama – a diadalmas Anibel nyílzáporszépsége leterített. Inkább fenyegető, mint tréfás megállapítás: lehetetlen, hogy Ernike feladja öntörvényeit, és letagadja, hogy Anibel méhének magzata, mindez merő absztrakció – – – mégis, bízvást becsaphatták volna az idegent, cinkos, ugrató percükben azzal, hogy Anibel a húga Ernikének, a húga – és nem az anyja… Mondom, ez a felismerés is nem annyira tréfás, mint inkább fenyegető… Napokon keresztül korholtam magam; nyálfröccsentő, éktelen gúnnyal szememre lobbantva elvetemültségemet. Belefelejtkezéseimet elédesülő gyalázatomba. Éreztem a nyakam elborító vérhullámot, ha förtelmeimet megszégyellve is, hiába volt a szánom-bánom. Benne akartam maradni a bűnben.

Ilyen mocsok vagy hát, ilyen gátlástalan ragadozó – te mocsok, te. Volt valaha erkölcsöd, amiből kivetkőzzél, volt istened, akitől elrugaszkodjál?

Azt hiszed, mint gazdátlan prédák járkálnak ezek a megviselt szerencsétlen nők, azt hiszed? A boldogságból kiborult, megözvegyült feleségek, betegápolásba temetkező szent nők és minden szenvedések bajnokai, a pária szoknyaviselők – azt hiszed? Egyébre se valók, mint hogy te – a portyázásba, ragadozásba beletanulva, ösztönök kőgörgetegeként – magad alá temesd, aki utadba vetődik?

Egyszerre kettejük életét, mi? szétdúlni, mi? hogy szaporítsad, hogy csokorra szedhesd dúlásaidat?! szaporítani a „regisztered”, te hímringyó…?!

Minden idegszáladdal ebbe kapaszkodtál: „beleilleszkedni”. Igen. Levetni a frisstrágya-szín táborit, a terepzöldet, a komiszt; lehántani a véres kalandok emlékét, a jojjcakát kívánókét, Valentinianus császár medvéjét kiűzni az emberből. Beleolvadni az egyhangú ütembe, a rendes kerékvágásba – rendes embernek lenni, rendes embernek! Beleilleszkedni!… Hát így kezded a beleilleszkedést?!

Mondom, nem egykönnyen adtam meg magam Anibel delejének. De ha csak ránéztem, a cipője sarkától pásztort formázó kontyfésűjéig ezer szálat eresztett a szemem; lesütöttem, felpillantottam, kerültem a látását, felpillantottam újra: tulajdon hálómba gabalyodtam. Azóta volt ez így, hogy találkoztam vele a Franikopre-kútnál a Zsiblibára menet (mint az arénában az akrobatikus műlovarnő, kényes felsőteste úgy lovagolt megtelepedve két combja ügető paripáin – csettinteni támadt kedvem, mint a telivérnek szokás –, és ő, e külön paripaéletet élő dorombokat hátravágva: úgy táncoltatta, cukronkint, a spanyol iskolát)… Azóta ki voltam szolgáltatva. S hogy alattomban, kúszva, mászva lopakodott elő vajon ez az érzés? Vagy az idősebb nő anyáskodó, dédelgető szépsége fogott meg? Nálam is az elkésett fiatalság – a mulasztott pásztorjátékok – jele volt? Vagy lelenci szívem ölbe kívánkozása? Nem tudom. Annyi bizonyos, hogy teljes szerelmi vértezetbe öltözött asszonnyal szemben férfi még nem volt ilyen védtelen, ilyen pipogyán kiszolgáltatott. Vártam, hogy visszajön és borókapálinkával kínál, így van ez rendjén a Konyhavárban. Egymáson átvetett lábamon a cipőm orra megmegrebbent a vér ütemére; a szívem az ujjam hegyén dobogott.

Anibel elkészült. Letelepedett szemközt a szék zöld csíkos öblére – biedermeier görgősszékét ravaszul, még idejekorán sikerült közelebb húznom – és most fogadott.

Szép, szabályos vendég-szóvaltartás volt.

Lám, hogy segítenek. Segítenek a beleilleszkedésben. Abban, hogy visszajuss a rendes emberek közé. Milyen gyöngédek, milyen megértők. Takarodj garázda kívánkozásaiddal, hússzaglász ragadozó!

Hamar valami banális témát. Akármit. Kutatni, kutatni üresen kongó agyunkban és illedelmes vízilópofát vágni ahhoz, ami hátha mégis eszünkbe jut; mert ez a hallgatás, ez oly nyomasztó. Finom gyöngyök a hajam töve körül, homlokomon kiver a hideg veríték… Mikolka ölébe ejti tekintetét. Félujjnyi albínó csíkját keresem a haja közepén – hova lett? Elbújtatta egészen: csak apró háromszöge világít a tövénél.

– Hol a huncut kis fehér, Mikolka mama? Elbújt?

– Így is szoktam – szól Anibel elgondolkozva; és lapos tenyérrel megtapasztja a háromszöget, amelyről szól a történet. Valósággal jogosulatlanul, az élet – jegypénztárait megkerülve – bámulhatom a feszesen tengerző kínai mintás atlaszt. Ilyen valódi kínai atlaszselyemre se lehet szert tenni diplomáciai ismeretségek nélkül. Helikopterről a vezérkari főnök tarthat szemlét így az ellenséges erdőség fölött, ahogy én Anibel mintázatos rengetegét szemlélem.

– Simonka, legyen jó…

– Igen – nyílik egy gondolattal tágabbra bennem a ragadozó hiúzszeme. A szépséges ragadomány látványa küzd bennem egy parázna királyokat korholó pusztai prófétával.

– Simonka, legyen jó az én Ernikémhez – folytatja Anibel.

– Igen, Mikolka mama – ismétlem megadón. Vagy úgy, gondolom leforrázva, és hátrálok az agarakkal: a kezdetről ítélve, amolyan anyósi prédikációnak ígérkezik.

– Legyen jó hozzá, édes fiam – fűzi tovább Nikolett Mária Anna Izabella őkismamasága. Én tanulékony képet mímelve, szemlesütve hurítom magamban a bestiát. Angyaltisztaság, érinthetetlenség. Oltárra szánt szépség. Ő – Anibel.

– Látja, az első férje haszontalan, üres emberke volt, ha az én Sándorom apanázsa nincs, felfordulnak éhen; és azonkívül nem is egyeztek. Magának úgy kell szeretnie ezt a lányt, hogy még azt is jóvátegye, ami gonoszat az a másik elkövetett…

– Igen, kismama.

– Szeresse nagyon, és ne hagyja cserben soha. Ne maradjon el, mert az a halála volna: neki most kell, ha még az életben akar. Erninek a szíve szakadna bele.

– Nem is tudom, mért mondja nekem ezeket – – –

– Ígérje meg. Mert amilyen sokan visszajöttek a régiekből, úgy el is maradoztak; nem mindenki olyan szemét ember, mint a Futaki. De maga nem teszi meg vele; és nem teszi meg velem. Mert látja, most magunk között vagyunk, és megmondhatom, nem azért, hiszen ő jó lány; de néha ez a szerencsétlen élete elvakítja. Gyakran még azt is a szememre vetette, hogy én marom el. Én!… El tudja képzelni rólam? Mondja! Mondja meg, igaz lelkére! Hát elmarom én magát?! Elmarom?!

– De édes Mikolka mama!

– Azért. Így kérem, nézze, nagyon, nagyon – (és itt imádságosan összetette két tenyerét, ujjait kinyújtva – és csak akkor kulcsolta össze, amikor már félredűtötte a fejét; míg két kinyújtott lába, egyik a másikon, hosszan elfeküdt:) – nagyon kérem, ígérje meg. Nem marad el azért, mert én elmartam magát…

– Ígérem, édes – – –

– Megteszi? Ugye megteszi!

– Mindent, édes Mikolka mama.

– Ez a szegény lány azt hiszi, és én nem tudom kiverni a fejéből… Most is, mert hogy volt ez a csúnya ügy… Hagyjuk inkább! – legyintett egy sóhajjal Anibel; és körbejártatva pillantását a Konyhavárban, lejjebb csúszott a székén. – Micsoda nyomorult élet! – tört ki belőle.

– Mondja! Mondja, drága! Mikolka mama!

– Hát nézze. Csacsi!… Pedig már az idejére nem emlékezem, hogy ilyesmi az eszemben megfordult volna: nem törődöm vele, a játéknak vége…

– De Mikolka!

– Nem, nem, maga épp olyan jól tudja, mint én. Befejeztem ezt az én életemet. Már én olyan vagyok, tudja Simonka, hogy idestova megásták köztem és a világ között azt az öreg árkot, amit a nőstényoroszlán nem tud átugorni; bámulhatjátok bátran, ingerelhetitek, és ő nem mozdul… Ilyen vagyok én már. Simonkám, és tudja, ha nagy néha eszembe jut is, hogy ne értsen félre: milyen jó volna ugorni… hát akkor sem felejtem el az én jól megásott szakadékomat, ahol a legelszántabb oroszlán is csak a nyakát szegheti… Ugye megtartja, amit ígért?

Hangja elcsuklott; Anibel köhintett, hogy ne vegyem észre. Szeme elfátyolosodott, telt karja segedelemkérőleg kinyúlt, és keresgélve kóválygott felém:

– Ugye? Ugye? Kezet rá!…

A nagy széken közelhúzódva, két kézzel ragadtam meg a kezét; és tenyerével felfelé fordítva – bár ő görcsösen iparkodott ujjait ökölbe rántani – belecsókoltam; és amikor erőnek erejével ökölbe szorította, az öklét becéztem hosszan, és a csuklójára felejtkeztem.

– Mit ígért? Mit ígért? Simon!

– Megígérem…

– Simonka, ez már nem olyan volt, mint aki – – –

– Édes Mikolka mama! Kismama!

– Istenem, meghalnék szégyenletemben. A szívem szakadna meg, hogy én martam el!

– Nem!

– Simonka!… Szépen engedjen el –

– Anibel! Drága!

– Psszt! Magának senki, semmi az az Anibel. Megértette?

– Anibel!

– Micsoda dolog ez? Mikolka mamával így bánni…?!

Észrevette homlokomon gyöngyöző verítékemet, és halántékom körülszárogatta zsebkendőjével; a kínai, selyematlasz zöld erdő közelhajolt, és én már azon a ponton voltam, hogy beleborulok; de tűrtem becézését, illatait:

– Elhiheti, nekem sem könnyű. De Ernikéért… Édes kicsi fiam!

A ruhásszekrények mögött, a rézágyon megzördült a betegasztal; vizes ibrik, tejbegrízes csajkafedél csörömpölt. Álmában a beteg – hosszú, jajduló sóhajjal – helyzetét változtatta: hallottuk, amint hűdött balkarját az ép jobbal arrébb lökte, mint valami idegen tuskót.

Szétrebbentünk; de nem eresztettem el Anibel kezét.

– Eresszen el. Eresszen el, boldogtalan!

Anibel dúltan hátrakapta magát a széken; és én elbocsátottam. Keze hátával fedezte arcát egy lankadó mozdulatban.

– Mindjárt itthon lesz a kicsim – suttogta. Nyaka, füle vérpirosan égett, de azért tovább komédiázta a vendég szóval tartását. Pedig inkább magának állapította meg, mintha valami borzalommal kellene szembenéznie: – Jön. Mindjárt jön…

– Nekünk beszélnünk kell, Anibel – – –

– Meg ne halljam!

– Ej, hát: Mikolka. Beszélnünk. Nem itt: másutt. Mielőtt még…

– Jaj, dehogy, fiacskám. Olyannak ismerem, aki megtartja a szavát. Amit ígért. Aki állja. Meglátja, boldog lesz vele, mint a mesében: s nem pedig, hogy én martam el… Hallotta? Hallotta ezt? – rezzent össze. – A kulcsa. Jön! Most fordult a zárban.

– Lehetetlen – villámlott keresztül rajtam. Hiszen Ernikét a cukrászdába rendeltem, hogy Keve Borcival összeismertessem; de fejtífuszos felejtőkémből kipárolgott ez is, az álommal, amit reggel kidörzsöltem a szememből. – Jézus isten, most jut eszembe.

– Mi baj?

– Én meg itt várom. Hiszen a cukrászdába mondtuk!

– No látja, látja! Nekem is lehetett volna annyi sütnivalóm: hiszen mondta is! A hivatalba vitte a ruháját, hogy átöltözik, és onnan indul valahova egyenest –

– Anibel! Egy szót csak…!

– Csitt! Hányszor mondjam?!

– Csak annyit…

– Én magának legjobb és legrosszabb esetben kismama vagyok; ha pedig valami beszélnivalója van, azt Ernikével beszélje meg, ő majd közölni fogja velem – – –

– Mikolka! Nem hallgat meg?!

– Nem.

Bíborvörös. Arcát haragosan elfordítja. Rögtön kidob?

– Mégis azt akarja, hogy elmaradjak?

– Hát ezzel zsarol? Most, hogy tudja! Ezzel zsarol?

– Nem zsarolni akarom, Anibel, higgye meg, én… én – – –

Már nem haragudott.

– Jaj, ti! Te is, csacsi gyerek!

Megbocsátólag visszafordult felém; fölegyenesedett székéből és a Konyhavárban – tudtomra adva ezzel, hogy tovább nem fogad – és ellágyulásában is szilárdan, Anibel így szólt:

– Mondom, hogy boldog lesz, nagyon boldog. Majd gondom lesz rá, hogy az – legyen; de – – – felejtsük el bolondos pillanatainkat.

És a selyematlasz zöld erdőt magasan összefogta a nyakán.

Már az előszobában botorkáltam; valahol az alsó lakásban ébresztőóra csörrent – valami artistának vagy zenésznek.

– De mért támolyog úgy, mint a részeg?

Anibel didergősen nevetett; én pedig maflán visszabámulva hátráltam kifelé, és mintha magamat ütöttem volna el, s majdnem felbukfencezve a lóugrás szerint terített rongypokrócokon – előreperdültem.

Vacogtam.

Úgy indultam, ütődötten, az orrom iránt.

Még hallottam a lépcsőházban ődöngve, sőt, a romos lift felszaggatott dróthálóján át láttam is Anibelt az emeleti pihenő magasán: a békazöld ajtó fél szárnya nyitva, s ő kihajol.

A montenegrói pásztorkirály félvad eladó lánya. Szénfekete hajkoronája mögül elővillan pásztort formázó kontyfésűje – úgy búcsúzik; s dallamos mellhangján még utánam kiáltja:

– …De megborotválkozni!

Un vieillard ne dit pas: Je t’aime; il dit: aimez-moi.

Un vieillard n’a plus de vices, ce sont les vices qui l’ont.

MAX JACOB, Le cornet à dés

A 133-ik Körzeti Cukrászipari Kirendeltség XXII. sz. Éjjel-nappali Mintaüzeme – a volt HERRLITSCHKA-cukrászda belső termében, a neondélibáb világánál Kerkápoly Erna idegesen tekintgetett táskája tükrébe. Idegesen rúzsozott (csupán a felső ajkát rúzsozta, utána – az alsó ajkához művészileg hozzákenve – kisujja körmével kaparta helyre a túlfutott karmazsinlila rúzst); időnkint ideges pillantásokat vetett a félkörös szélfogó zöld függönye felé, és megállapította, hogy aki ennyit késik, arra ő hiába vár.

És a habos krémest tüntető undorgással, idegesen eltolta magától.

Három asztallal feljebb Keve Tibor több ízben a skatulya mellé dörzsölte a gyufát a levegőben; s utoljára elfelejtette szívni a cigarettát: le nem vette szemét a jelenségről.

– Az a barom Simon. Hol késhet annyi ideig? Micsoda elragadó szép baba! – morfondírozott. – És ha megszólítanám?… Ha bizonyos volnék benne, hogy ő az és nem más, a menyasszonya, hát nyugodtan tehetném, hiszen… mindjárt Simonra terelném a szót. Ha meg bizonyos volnék benne, hogy nem a menyasszonya, hát legfeljebb… legfeljebb botrányt csinál, azonnal takarodjék, egy tisztességes nőt leszólítani, rendőrt hívok, mit képzel?! Legfeljebb lehord és az esernyőjével a fejemre ver. Ami… ami a kisebbik baj. Megszólítsam? Hászen csak ne látott volna hetvenhétszer olyan disznó részeg állapotban, igaz is, ez az, ez az, ő az: egyszer a színház lépcsőházában majdnem felökleltem, ha ő az… én hülye! Pedig biztos, most már egészen biztos, hogy ő az, a Simon tömpe orrú menyasszonya!… De hol a csudában marad a hadnagyom?!…

Azon vívódott, odalépjen-e a magányosan üldögélő szép babához; s hogy félénkségét leküzdje, a jószerencsére bízta magát: hogy kiszámolja a kabátja gombján…

Pedig Kerkápoly Erna, dühén lemérve, tulajdonképp már nem volt ott, merő látszat, hogy ott ült még egy ideig. Libabőrösen a hátában érezte Keve Tibor nekiszegezett tekintetét; és mielőtt rácsapta és bekattantotta volna: táskatükre sarkából, utórúzsozás közben megnézte magának a tolakodó frátert.

– Ez a ronda pofa, ez is! – mérgelődött magában csendesen. – Hogy néz! Majd felfal, ezek a férfiak, nahát! A jóisten irgalmazzon neki, ha ez volna az a barátja. Akiről Simon annyit áradozott, az arany szívéről, ami van neki, meg hogy az életét is neki köszönheti. Nem néz ki belőle. Se a nagy szíve, se az úri nevelése. Legalább idetolná a képét és bemutatkoznék… amilyen mafla. Csak merje! Csak merje! Semmi jó nem néz ki abból az uborkaképéből! Huh! A kaján, a buja aszfaltbetyár, most is, most is!… Orvkéjelgő vaddisznó! Mind egyformák.

Keve Tiborban épp megérett az elhatározás (kiszámolta a gombjain), és ültében kezdte széttologatni a székbarikádot, hogy bölöm testének a felkeléshez utat csináljon; amikor felcsattant Ernike védekező idegremegése:

– Elvtársnő! Fizetni.

Egyszeribe sürgős lett neki.

Maga mögött akarta hagyni ezt a koszt, a koszos világot, a koszos embereket; és főleg Simont, azt az undokot, aki hatra iderendeli a HERRLITSCHKÁ-ba, és most ki tudja, hol, kivel. Mert csak az kell neki. A gyalázatost, akinek ő – nemes és világszép Kerkápolynyeréki Kerkápoly Erna – egymaga nem elég.

– Nem ízlett…?

Feleletre se.

– Egy krémes volt.

– Kávé hozzá…?!

– Egy krémes!

– Habos krémes…?!

– Ja.

Keve visszasüppedt széke öblébe, és röstelkedve örült, hogy vitézi próbatételére mégsem került sor. Veszteségét dédelgetve pillantott a Jelenség nyomába. Ám Kerkápoly Erna őt, a HERRLITSCHKA-cukrászdát, sőt az egész világot pillantására se méltatva, melléhez szorította gyíkbőr táskáját, és egyet-kettőt libbenve – eltűnt a körszélfogó zöld ráncaiban.

– Hogy te milyen nagy állat vagy, ha ezt a lányt… egy ilyen lánnyal, te, hogy így bánsz vele! – hallgattam Keve prédikációjának foszlányait; kenetes önzetlenebbül Ernike ügyét egy egész presbiteri testület nem védelmezhette volna. S ami kivált feltűnt: Keve józansága.

Napok óta nem ivott.

– Megfogadtam.

Mármost vannak karrierfogadalmak, amikor a becsvágy a mozgatója: vezeklő fogadalmak, amikor valaki pl. a májmegnagyobbodásért vezekel; és vannak vesztegető fogadalmak, amikor az isteneket igyekeznek megkörnyékezni a babonás lelkek, hogy valóra váltsák vágyaikat.

Hogy mi volt a mozgatója Kevénél, s hogy ő mifajta fogadalmat tett – nem tudom. Annyit tudok, hogy Ernike napokon át lecsapta a kagylót, ha telefonáltam; írt egy kusza levelet, amelyben kifejtette, hogy egy nőnek nemcsak teste van, hanem lelke is (helyesírási hibáktól hemzsegő lelke); hogy miért nem hajlandó szóba állni velem többé soha, soha, amíg van az a másik; bizonyítékul felhozta, hogy hol, hányan, hányszor láttak vele összebújva; és hálát adott a mindenhatónak, hogy megóvta eddig az efféle szoknyabolondoktól őt, aki nyugalomra vágyik, semmi esetre sem vágyik olyanra, akinek ő nem elég (aláhúzva). Mégis, magánkívül volt, amikor megtudta, hogy száműzetésem ideje alatt kiengedtünk a markunkból egy rangos, kertes, gőzfűtéses kislakást. Majd hogy le nem hülyézett:

– Hogy tudott olyan ügyetlen lenni?!

– Ernike, azt hittem, hogy – – –

– Mit hitt? Mit hitt? Hogy sült galamb, ami a szánkba repül?!

– Hja, ha te egyszer megnézni sem vagy hajlandó!

– Hogy nézzem meg, ha egyszer… honnan álmodjam, honnan tudjam?!

– Ha egyszer lecsapod a kagylót!

– Ej, ti! Ostoba férfiak, hogy milyen ostobák tudtok lenni! Ez már nem is az, ez már gonoszság.

– Igazad van. A tárcámban hordom a jegygyűrűdet, amit az arcomba vágtál, és én még nem hagytalak faképnél, ahogy megérdemelnéd, mert megígértem, hogy ezt nem teszem veled, a szavamat adtam, valakinek, akit tisztelek – – –

– Ki volt az?

– Semmi közöd hozzá. Úgy tisztelem, mint a szentképet – – –

– Persze. Furton-furt. Folyton az anyámmal trafikáltok a hátam mögött. „Angol szövet”… Sefteltek.

– Járok házról házra az után a rongy fészek után, hogy neked meglegyen a kényelmed, a nyugalmad; igazad van, ostoba vagyok –

– Talán nehezére esik? Nehéz a tárcájának az a jegygyűrű? Tegye a járda szélére, hátha valaki felemeli.

– De könnyen túladsz rajtam!

– Hamarább, mint gondolja. Akadnak még!

– Hiszen ha csak ezen múlik…!

– Egy percig sem akarok együttmaradni azzal, akinek én! nem! vagyok! elég! Nem hogy egy életre, összeláncolva – – –

– Már látom azt a Paradicsomot. Azt a nyugalmat, amire vágysz.

– Mert én neki nem vagyok elég! Hogy micsoda perszónákkal láttak. Azt hiszed, nem tudom?! a JERECIÁN-ban azzal a vörösszőke döggel, a CAFKÁ-ban a két festetthajúval, fuj! Ennek asszony?! Szuka kell ennek, nem asszony – – –

– Ernike. Ha nem fogod be, betömöm.

– Tegye le a gyűrűjét a járda szélére, a szukája majd felveszi! Humayer Ildikó!

– Fogd be a sz…

Hogy történt, nem tudom. Mielőtt még a szájára tapaszthattam volna a tenyerem, Ernike villámgyorsan képen teremtett. Magán kívül, hisztériás vad rikácsolásba kezdett:

– Engem akar maga pofon ütni? Hozzám nyúlni? Egy senki?! Egy senki?! Akinek én nem vagyok elég?!

A szavak felét befele hörögte rekedten, a másik felét nyálával fröccsentette, s hogy mennyi volt a szándékosság benne, nem tudom: arcul köpött valósággal.

– Erni! – kaptam utána tétován; és végigtörültem fél arcomat.

– Végeztünk! – rikoltott Ernike, magából kikelten; és lefutott az alákanyargó Planéta-lépcsőn. Egy idősebb házaspár megállt a gázláng alatt, és kedvtelten figyelte az ingyencirkuszt.

– …Hát nem, most az egyszer igazán alaptalanul… Humayer Ildikó?! Még álmomban se!…

............................................................................................................................................................................

Már hozzászoktam, hogy malomkeréksúlyával örökké rajtam csügg és el nem ereszt; most, hogy leperdült a nyakamról, szinte hiányzott. Nem az első álszakítás volt, Ernike jobban megszenvedte, mint én: „váltunk”. Már vagy fél tucatszor végigjártuk a válás kálváriáját, mielőtt egybekeltünk volna. Tudom pedig, harmadnap ott lakolt, ott remegett a Babszemszámláló Hivatal teregetői mellett a babot ragasztva, összezavarta a cirmost a tarkával, az alig foltost a fehérrel, kimutatásai sehogy sem egyeztek, és naphosszat a telefont leste, hogy megmondhassa a magáét annak, akinek ő nem elég.

Bikhády Sámson, filiszteusok ostora, szépség és férfiasság ostromkosa, harmadszor ment el Mobrelopszky Irénke madonnás medailion-szépsége mellett a műhelyemeleten, és megállt mellette. Irénke még köszönni is elfelejtett.

Mint vérbeli Sámson, aki biztos a dolgában, Bikhády nem sokat teketóriázott, két ujja közé csippentette Irénke madonnaarcát, gyöngéden körülforgatta, szakértő módra megdöntötte és fejet csóvált.

– Maga meg mit ragacsolja ott naphosszat azt a vacakot, ezzel a pofikával, tud maga rendesen beszélni?

– Én, kérem?

– Úgy értem, nyissa ki azt a mandulácska száját, tátsa nagyra. Hangja van-e…? Nem gondolt még arra, hogy…?!

– Én, kérem?

– Sebaj, cérnás a hangocskája. Legrosszabb esetben filmre, angyalkám. Mit szólna hozzá?

– Én, kérem?

– Valamennyi szem odafordult – de csak loppal –, hogy az esetet felvéssék az Upregurán Színház annaleseiben. Megtörtént a csoda. Ki-ki folytatta foglalatosságát, hogy a fiatalokat ne zavarja.

Humayer Ildikó is rajtuk felejtette a szemét, és még ceruzáját, jegyzőtömbjét is leeresztette. Ildikó az az évi párizsi divatőrült-olimpiász elsődíj-nyertes „könnyű délutáni bolyholt perlonkompléját” viselte, szarupáncél-fülsulykót, kikuju emberfog-gyöngysort, továbbá erényövlakatos, arasznyi széles zambezi zam-zam bőrövet, galapágoszi axolotlcipőt, elektron hajabroncsot, miegymást. Irénke maga varrta, könnyű halásznadrágot.

– Sikkes a kicsi – állapította meg félig magának, félig nekem Humayer Ildikó, egy oldalúszó-mozdulatban. – Sikkes. Ugye?

Leckét vehetne magától, Ildi – néztem vissza rá, körmöt rágva. – Viselni kell tudni a holmikat.

– De a pofija!

– Micsoda Othelló! Az isten is annak teremtette.

– Ugyan, Simi: Bikhády a gyávák gyávája. Egyszer az ostrom alatt, amikor még Stirflinger Hugónak hívták, és svéd menlevéltől SS-papírokig, mindene volt, ő nem tudja, hogy én tudom róla – – –

– Volt magához való esze. Nem bűn. Most ki játszaná el nekünk Sztálint?! Az a nagy jelenete a Pohár Vízzel: megigya, ne igya! A Pájer elvtársat megeheti a sárga irigység: az ország legnagyobb színésze.

– Azzal a rossz káderével, az a volt rendőrségi besúgó, ez a nyúlszívű Richárd?!

– Az vesse rá az első követ.

– Magában sokkal több a férfiasság, Sömikém. Magához az embernek bizalma van, tudja – – –

– Mi az, már megint bizalmit akar csinálni belőlem?

– Többet, nagyobbat, Simikém. Magához jöttem.

– Hozzám?!

– Magához, Simi. Éppen beszéltük Reskével: ilyen energikus valaki kéne a műterem élére. Vállalná addig, amíg az öreg Verderber betegsége tart? Ideiglenesen…?!

– Mármint hogy én?!

– Eltalálta.

– Ildi! Mi jut eszébe?!

– Tudom én, mit beszélek. Reske is azt mondja. Mindenki. Csak egy ember van, aki erős kézzel összefogná ezt a zülledelem bandát. A Simi. Látja, látja: a népszerűség átka.

– Csakhogy én se párttag nem vagyok, se izé…

– Ostobaság.

– Föld alá süllyednék a szégyentől, ha Verderber bácsi azt hinné – megfúrtam…

– Hiszen csak addig! Ideiglenesen!

– Nem értem. Minek?! Megy itt minden magától.

– Azt maga csak úgy hiszi. A Kinézerék lógnak; a Hudebra-brigád elkésett a BIHOM BÁN-nal. Erős kézre volna itt szükség, erős kézre! Aki azért még népszerű. Hogy összefogja ezt a lusta bandát.

– „Az őrmester úr szigorú, de igazságos.” Olyan kéne… Mondja, nem ugrat maga engem, Ildi?

– Komoly vagyok, mint a tüdőgyulladás.

– Majd gondolkozom a dolgon.

– Jó. De azért, Simonkám, előlegbe, mondja: egy kis társadalmi munkára csak megkérhetem?

– Engem? Ildikém, ez nagyon megtisztelő, de… azt hiszem – – –

– Ugyan, csacsikám. Tréfa az egész.

– Maguk ketten túlbecsülnek engem.

– Ketten? Kettőnk közül csak én becsülöm túl. Ahogy nem érdemli.

– Ugyan már!

– Igen bizony. Szeretem, hogy ilyen férfias.

– Köszönöm, de… hacsak az nem, hogy szőrös a mellem –

– Az ilyen férfias férfiakat. Nem olyan nyálas, nyögvenyelő, mint a maga Bikhádyja, az a nyámnyila fráter, aki egyszer, az ostrom alatt – – –

– De hiszen maguk nők majd megőrülnek érte. Magának nem tetszik?

– Nekem nem ő tetszik. Ne legyen már olyan maflácska. Hiszen addig úgy sem nyugszom, amíg – – –

– Amíg?

– Amíg el nem vállalja.

– Ildi kedves. Mindent, csak ezt ne. Ne kívánja ezt tőlem.

– Miért? Mi van benne?

– A hátam borsódzik bele, ha arra gondolok, hogy mosakodnom kell az öreg előtt, majd egy szép napon, „drága Verderber bácsi, ne haragudjon, hogy hátulról beledöftem a kést…”

– Ugyan, Simon!…

– „…de kezembe adták, kénytelen voltam vele. És bocsásson meg, hogy most még meg is forgatom…” Ez van benne. Ne gondolja nekem az az öreg, magatehetetlen Verderber, hogy a sarokba vágják, mint a rongyot, a Sömjén kedvéért, aki ugyanolyan törtető szemét ember, mint a többi.

– Látja, ezt becsülöm magában. Nem is így gondoljuk mi sem. De csak a vak nem látja, hogy maga három helyett dolgozik, lót-fut, és amióta az öreg nincsen, maga a műhely lelke…

– Ez hízelgő…

– Kemény markú legénykém. Ne legyen már olyan állhatatos, nem bántjuk az öreget. Jövőre nyugdíjba megy! Nem látogatná meg?

– Mért ne? Örömmel.

– Na látja! Ez volna a társadalmi munka. Maga úgy is meglátogatta volna, ha nem szólok is. Igaz?

– Igaz.

– Én meg beírhatom a személyi kartonjára, hogy társadalmi munkában a beteg Verderber Nándort az intézet nevében meglátogatta.

Egyszer végignéztem egy cirkuszi állatsereglet behajózását: négy elefánt, egy tucat dromedár tűnt el a hajógyomorban, meg néhány zsiráf. Az elefántok kétfele nyaklottak, mintha lábaikra láthatatlan mázsákat akasztottak volna. A dromedárok ugyanúgy: majd kettészakadtak – úgy kilógták magukat; a púpjuk annyira felcsúcsosodott, hogy olyan volt, mintha nem is hevederen, hanem a púpjukon lógtak volna.

Így festett, ilyen kétfele csuklottan, Verderber bácsi is.

Gerince élesen feltarajlott, mint az aggastyánoké; dromedárforma gerincpúpja feltüremlett, mintha – láthatatlan csigakötélen – ezen az egy ponton lógna egész szervezete.

– Simi! Simikém! Simi fiam! Hozott isten! Nocsak! Kedves vendég!

A hamzagárdi telepet irgalmatlan decemberi szél verte végig, a szél az esőpásztákkal végigvágtatott a tornácok, filagóriák fölött; házfelügyelők, öreg alhadnagyok és egyéb nyugdíjasok ilyenkor ösztönösen megpiszkálják a tüzet. A szél bedudált a kéményeken, megrohamozta a citerázó gyümölcsösöket, majd nekitámadt a törpe, nyugdíjas kerteknek, s gyéren sárgálló lombjaikat belefektette a sárba – pedig a sár is sárga volt már a kimosott homoktól.

Szemközt a Verderber-féle villakulipintyóval, a Planéta utcán temérdek tűzfal meredezett, mint a hátsó színpadot lezáró horizontfüggöny; a tűzfal a tarajáig telisded-tele futtatva vadszőlővel. Ha rácsapott a szél, a tűzfal lombözöne meg-megringott, s nagy gyűrűző körökben úgy borzolódott, mint a függőlegesre billent víztükör.

Szívből jövő, érzékeny szíveslátás.

– Széket Simi bátyádnak, lányókám.

„Lányókám.” Hangyálka síri komolyan teszi, amit parancsoltak; arcizma sem rándul.

– Szólsz Karola nénédnek. A rozsolicskából, amit a bolgárok hoztak – abból.

Karola néni a szeretettel tűrt mindenes nagynéni. Régi bútordarab és erkölcsi óvintézkedés, mint a papgazdasszony.

– Sose menj sehova, Hangyi. Van itt, ha nem is rozsolicska. Hoztam egy-két flaskával.

És már bontom is az egyik literest, a másikat meg leteszem az éjjeliszekrény mellé, ahol a bili füle kandikál, a földre.

– Mi az, te?

– A színház küldte. Csak amolyan kincstári fenyővíz; de poharat, azt hozhatnál, kislányom.

– Eredj, hozz poharat, lányókám.

Hangyika tanácstalanul áll, s hol hoz, hol nem hoz.

– No! Hozzad, hozzad, Hangyi – simogatom végig sima gyermekfürtjeit. – Nem akarunk szomjan halni.

– De azért amazt is. Lányókám: tudod!

– Minek? Verderber bácsi!

– Megkóstolod. Bolgárok főzték, a hajón, ez olyan halottámasztó.

– És szabad? Mit szól hozzá az orvos?

– Tudod, a sógora hozza nekem, a szomszédéktől, a kertész, aki bolgár. Mint a méreg.

Karola mindenes nagynéni nesztelenül félretolja az orvosságos üvegeket, és a tálcával leteszi a poharakat meg a bolgár szeszt.

– Ejnye, ejnye! Nem volna szabad…

– Már hogyne volna! Csak a szivar: az nem akar ízleni.

– Mit mond az orvos, mi baj, Nándi bácsi?!

– Baj? Tudja az ördög. Ők maguk se tudják, toldoznak-foltoznak: már az ötödik tüdőgyulladást heverem ki penellicinnel.

– Hány százezer egység…?!

Felelet helyett Verderber bácsi nagy jóindulattal – óriásit ásít.

– A jó pálfenéje tudja. Ne haragudj, fiam, így ásongok egész nap. Az a svájci inekcijótul van, mert a fő baj az idegösszeomlás, annak meg… izé –

– …?!

– Szpihológiája volt, ahogy mondják, de ahhoz én hatökör vagyok. Húzd közelebb azt a széket, oszt beszélj.

– Hát…

– Boldogultok az öreg Verderber nélkül?

– Akadozik a szekerünk, Nándi bácsi. Hiányzik az erős kéz. Aki összefogja.

– Ammondó a Birizga Boli is.

– A Virizlay?

– Ühüm. Minden másodnap-harmadnap beugrik a koma, ide jár a parádés babájához a szomszédba; az öreg Verderber tatához is bekukkant. Innen tudom, hogy a babáját mikor látogatja.

Értő szemmel összenézünk, majd a gyerekre sandítunk – „lányókámra” –, és halkabbra fogjuk a szót.

– Hát a Virizlay is bekukkant – kérdem csalódottan, s némileg vegyes érzelmekkel, mert még neheztelek Virizlayra a Verderber-botrány miatt; nem, mintha bánnám, hogy megelőzött a „társadalmi munkában”.

– Jó komám. Ő szerezte a svájci inekcijót.

Zavarodott féltékenységgel hallom.

– A Virizlay…?!

– Ühüm. Ő is ammondó.

– Hogy?

– Szétzüllötök, ha így megy. Erős kéz kéne oda, aki összefogja azt a rihonya bandát. Téged ajánlott.

– Engem? A Virizlay?!

(Az más. Önkéntelenül is megenyhültem iránta.)

– Téged hát. Azért vettelek oda, annak neveltelek. A retyezáti rézangyalodat, érted-e, fiam?! Mert olyan kell górénak, akit annál jobban szeretnek, mennél jobban a nyakuk közibe csördít.

– Ugyan, Nándi bácsi: górénak hál’isten itt van maga. Lábra áll, közéjük csördít! Jön vissza nemsokára.

De ő, mint aki jól tudja a dolgok hányadán állását, citromképpel rámsandított:

– Hogy én lábra állok? Nem leszek én már az, aki voltam, gyerekem.

– Már mért ne lenne?! Nem pusztulunk el olyan egykönnyen, amilyen könnyen pusztulni szeretnénk – – –

– Ládd-e, ládd, ebben igazad van. Gyere, igyál.

Hiába, nincs párja annak, amit szakemberek főznek az uszályon; szeszcsempészek, ha maguknak főzik a szeszt. Koccintottunk; a garat barlangját megcélozva, a vastag párlatot hátralöttyintettük; s míg a beavatottak áhitatos elmélyedésével – szesztestvéri mivoltunkban mérhetetlenül a világ fölött – megkrákogtuk a kortyot, magunkba vettük és átéltük az Átlényegülést.

A szakértő levegőt hörgőin hosszan eregetve, Verderber bácsi ekként hirdetett szentenciát:

– …Aaaa!… Khmmm!… Mmmm!… Nem gabona pedig: burgonyából hamisították az ebugattát ezek a vízi zsiványok.

De nem rossz: megjárja. Azért az unokája se lehetne annak a kontusovkának, amit egy prágai zsidó kocsmáros kotyvasztott, és Bécsben, a Stüberliben mértek: úgy tízben, tizenkettőben lehetett.

De azért megbontottuk az egyik kincstári flaskát is, a borókával, csak az összehasonlítás kedvéért.

A vizesen csapódó, szélverte ágak közt elmerengve a borzolódó, temérdek tűzfalon s az egész Planéta úti tájon, csemcsegve ízlelgettem a fenyővizet. Hangyálka, zsámolyán a sarokban, lesütött szemmel ült. Lábait messze szétvetette (egy szűzies, bűn nélkül való mozdulatban, amilyet csak a mit sem gyanító gyermek ismer), térdére könyökölt, és játékos távbetűzéssel egy földre helyezett, album alakú mesekönyvet böngészett.

– Mesélj már, mesélj! – unszolt Verderber bácsi; és úgy megélénkült ágyában, mint a csintalan kölyök, ha megunta már a fekvést. – Mi van a színháznál?

– A legújabb pletykákat?

Kínai legendákban ülnek így fák szellemei védencük tövén vagy a Forrás Tündére, mint Hangyi – ilyen észrevétlen.

– Pletykálj, fiam, pletykálj, elmaradok a világtól.

– Hát… a Bikhády Sámson alighanem bekapta a horgot, már harmadszor látták a Mobrelopszky lánnyal.

– A Mobr…?! Azt a retyezáti rézfán fütyülőjét!

– Úgy ám, a medaillon-madonna van soron.

– Várj csak, várj: még felnyílik annak a csipája. Amilyen észbontó gyönyörű csibe, haha, még megérjük, Simi…

– Mondják, nagyon nézték a filmesek, majd elcibálták mellőle…

– Még megérjük, haha! Meglásd, megtáncoltatja még azt a rongy boholcot. Az ujja köré csavarja. Hogy elvéteti magát? A legkevesebb. Megkopasztja, te Simi, megkopasztja, mielőtt még… megkopasztja anélkül, hogy a Bikhády ennyit is kapott volna – és mutatja, körmeit összepöccintve: – mint a kisujjam körme!

– Kitelik tőle. Irénke szemrevaló boszorkány: soha még egy szikra rúzst nem láttam rajta…

– A hamva! A hamva!… Hát a nővére, a cigány?

– Gyereket várnak. Most aztán akárhogy kapálódzik, bekötik a Berszerker Benőke fejét.

– Mi a szösz?

– Igen. Adnának már tízezret is az orvosnak, és Mara már kötélnek állna. Szaladoznak fűhöz-fához, tőlem is kaptak egy címet; de ki meri kockáztatni, amikor tíz éveket osztogatnak érte…?!

Verderber bácsi a szája elé tett mutatóujjal, némán pisszeg; és a gyerekre intve, súgva odakérdez:

– Kiküldjük?

Hangtalanul intek – inkább ne. Hangyika belemerült meséibe; ha kiküldjük, mindjárt ott hallgatózik a kulcslyukon. Halkabbra fogom hát a szót – Verderber bácsi kéjesen felkönyököl – és félig-meddig suttogva folytatjuk Mara és Benőke régi keletű viszonyának a kiteregetését. Hát az a Reske, az Aranyos, elment annak a gógyija, csapja még a szelet annak a díszpéldány Humayer Ildikónak. Amilyen fehérmájas, csuda, hogy a portás még nem ment keresztül rajta…

A meséskönyv összecsattan a sarokban; Hangyika feláll, gyermekméltóságában halálosan megbántva.

– Miattam nem kell halkan beszélni, én… én úgyis hallok minden szót és… és én nem vagyok… én nem vagyok olyan – – –

Hiába szorítja egyetlen keskeny éllé szájacskáját, arca hangtalan sírásra torzul; és sima gyereksörényét durcásan hátravetve, három határozott lépéssel kifordul a szobából.

– No nézzék, a kis pukkancs, hogy kiviharzott! – bámul a behúzott ajtóra Verderber bácsi.

– Egész dáma lett belőle. Szent a béke, Nándi bácsi?!

– Érzékeny nagyon a lányókám, lelkecském, mindent nagyon a szívére vesz.

– Hiszen gyerek még. Ugye?

– Hát… abban nem vagyok olyan biztos. Nem is rá haragudtam én sose, nem is őt páholtam el, csak hát… Ebben a korban pocsékká tenni egy gyereket. És éppen velem…!

Nyújtottam a tele poharat.

– Egészségére, Nándi bácsi.

A keze ökölbe szorult.

– „Csillagrúgás”?!

– Igyunk.

– Rongy kölyök. Eltörni a gerincét!

– Tényleg burgonya. Váljék egészségére, Nándi bácsi.

Reszkető kézzel, felét párnájára lötykölve, Verderber bácsi hátrahajtotta.

– Lánchordta!… Szervusz.

Tisztelettel megkrákogta, és a poharával intett, hogy: még. Töltöttem. Egy hajtásra itta ki, azzal lehúzódott a takaró alá, és álló óra hosszat a kormányt szidta.

– Megy belém, mint Ladányba a mennykő. Persze az ilyen Reske-félék azt mondják, ebben az országban emberemlékezet óta az járja, hogy szidják a kormányt. De más az, ha valakit a pokol fenekére kívánnak, és más, ha megsziddogálom a lányókámat, akiért odaadnám a szívem vérét…

Búcsúzóban, pörsenéses pecsenye-ábrázatán, táskás szemén szétolvadó, szelíd, mindenekkel kibékülő mosollyal gondjaimra bízta a műhelyt.

– Aztán ráncba szedni a népet, Simon fiam, aki mindene van!

Megkeményítette hangját. Ki tudja, lát-e még? Még akkor is az istenhozzádot emlegette, amikor az ajtó már rám csukódott.

A félig nyitott konyhaajtón át észrevettem a sürgölődő, foglalatoskodó Karola néni fekete árnyékát; az előszobasarokban, márványos virágasztalka mellett Hangyálka álldogált hangtalan, mint a rododendron tündére.

– Isten áldja, Karola néni… Hát te?

A lány nem mozdul.

– Hangyi! Csak nem hallgatóztál?!

Rám emeli tekintetét, hogy lássam: ártatlan. Csak azért nem szól, mert elsírná magát.

– Ne is!

Ráripakodósan, gyöngéd álszigorral. Meg kell zabálni. Késéllé szorított, akaratos szája küszködik a síró szóval:

– Minden rossz én vagyok, minden rossz!… Minden rosszat! Rólam!…

– Nono, kicsim… Mondtam én?! Nem mondtam.

– Sömjén bácsi! Mondja meg! Mondja meg, igaz lelkére: maga is azt hiszi rólam?!

(„Sömjén bácsi… maga”?!)

– Aztán mióta vagyok én neked Sömjén bácsi, mióta magázol engem? Hangyi?!

– Simi bácsi… ugye! Ugye nem hiszi?!

– Szamár. Örülj neki, hogy szent a béke; és jobban szeresd ezt a te öreg nagyapádat, aki a szíve vérét is odaadná érted… Addig, amíg szeretheted.

Mély hallgatás.

– No, parolát, hadd megyek. Nézd már, micsoda ítéletidő.

Magasan felgombolom vadonatúj viharkabátomat; bőrszín bukósisakot, bőrkesztyűt szedek elő.

– Megvan még a szép menyasszonya, Simi bácsi? mikor esküsznek?

– Mi?!… Hogy jut ez eszedbe?

– Nem látom a jegygyűrűt az ujján.

– Nem is. – Fejemre rántottam a bőrsisakot, búvármódra, barátságosan előpislogtam a védőüveg mögül; és a lány rakoncátlan homlokába boruló hajtincseit, fitoska orrocskáját pajtáskodva meglegyintettem a kesztyűmmel.

– Csacsiszamár. Hiszen te vagy mindörökre az én menyasszonyom.

Elképedve állt ott, mint a sóbálvány, még köszönni is elfelejtett. Csak akkor tűnt el a küszöbről, amikor a sáros betonlapokon csürüszkölve a leszakadt kertajtót beráncigáltam.

A szél meg-meglóbálta a tölcsérező esőt, és odaverte a háztetőkhöz. Egy-egy vadabb légroham úgy hajtotta maga előtt a hatemeletes tűzfal temérdek lombözönét, mintha függőlegesre billent tó tükörén a borzolódó vízgyűrűket zavarná. A Planéta úton eltáncolt a zápor pászmája, és a Babszeredai út sarkán megkergette a csengetve, csörömpölve száguldó villamost, amelynek ereszeiből el-elmaradozó vízostor lengedezett.

Ami más, szerencsésebb országokban a vezérigazgatói limuzin – az volt a motorkerékpár nálunk az Özönszegénység idején. Eloldottam a kerítéshez láncolt pompás, piros jószágot, és berúgtam a motort. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy beinduljon, Verderber bácsi hallhatta többszöri sikertelen próbálkozásomat, és felkönyökölve alighanem kilesett bokrai mögül. Akkor a kormány két szarvának nekifeszülve – jól beledűlve nekifohászkodtam, és a masinával futni kezdtem a Babszeredai úti keresztezés felé; hogy hátha.

De a Krisztusát a sűrű, fekete szajré-benzinnek, a katonáktól.

Ez? Ez az istenverte piros dög, ez a gané, annyi pénzért ami most volt generálozva? Nem indul be az istennek se.

A szélben didergő bolgárkertészet sövénykerítése mögött, a sarkon cingár alakocska ólálkodik, ügyet se vetettem rá eleinte; csak amikor káromkodásomra felfigyelt és közelebb merészkedett – akkor vettem szemügyre jobban.

Nagy csontú, kamasz laganc, csavargógúnyájából többhelyütt kiütközik a bőre. Kinőtt, ujjatlan hintáslegénytrikója – mintha vitriolba mártották volna – csíkjai mentén nyiladozik, málladozik; kurta nadrágja foszlányokban lóg róla, s középen összehasadva, azzal fenyeget, hogy szoknyává reped. Nadrágja és túl rövid trikója közt a senki földjén elővirít az a maszatos köldöke.

Mint aki túljutott azon, hogy akár ilyesmivel, akár azzal törődjék, hogy esik vagy süt. Lerí róla, hogy a kölyök érzésvilága új, vad ösvényeken jár, és szájába sehogyan sem illik a tisztelettudó szó:

– Elvtárs… Elvtárs!

– Mátyus!

Szánakozó undorral meredtem rá.

– Izé… Mi van a góréval?

– Hogy mi, fiam? hogy mi van?!…

Valahonnan az út túloldalán egy körülpalánkozott mészgödör mellől, meg amonnan, a lebombázott vasbeton kápolnától, amiből csak a harangláb maradt: innen is, onnan is, hasonszőrű piti vagányok bukkannak fel. Átkiáltoznak.

– Góré!

– Ruca!

– Kobra, menj át érte.

– Hagyd a frájert.

– Góré-ééé! Sztrüll!…

Ő lerázta mind.

– Fogjátok be az etetőket – mordult hátra lomhán, és amúgy sem a hangjának, amit nem hallhatnak: a mozdulatainak engedelmeskednek a süvölvények. Mátyus újra hozzám fordul:

– Mi van vele?

– Hogy mi van? Ha még egyszer a büdös életben, fiam, lekenhetné neked azt a frászt, amit megérdemelnél: hát kezet csókolnál neki.

Lópofájának izomszalagjait ellógatta; a betörhetetlen bambaság vadszamár kifejezése jelent meg ábrázatán; orrán, foga végén csöpögött az eső. Idő kellett, amíg felderengett benne a szavak értelme; én egyet-kettőt még rúgtam a motorba, dühöngve, hogy itt döglik be nekem a világ végén; és már levegőszámba vettem a kölyköt, mintha ott se volna.

A feje búbjától a lába sarkáig végigégette ez az érzés: nincs mentség, nincs visszaút. Mátyus megsemmisült. A városba tartó villamos a Westing-művek felől ott száguldott el éktelen csengetéssel a Külső Babszeredai úton, a vágányokról messzire felvágva a vizet. Más menekült volna onnan, mint a partra kapaszkodó uszkár elől, mielőtt bundájából a vizet lerázza: a kölykök felsorakoztak a vágányok mellett.

– Mákos!

– Csipke!

– Csajak!

– Sutyi-iií!

– Duda-aaa!

– Csóri!

– Láz!

– Sráco-oook!

Mint a csatárláncot fogó sereg, rajokban jöttek elő, árokból, sövény alól, gyümölcsösökből, a romkápolnából – lehettek vagy húszan.

– Megtolhatnád – mordultam rá, arrafele, ahol az imént Mátyus ácsorgott (még mindig azzal a nagy piros dög motorral kínlódva).

Már hűlt helye volt.

– Góré-ééé! – üvöltötte a had, mert már ott táncolt köztük. Ahogy a kocsisor közelebb jött, futtában elvijjogta vezényszavait. A szerelvény, ha lehet, még jobban felgyorsított: nekilendült a lejtőnek. Én is a lejtőre számítottam – de rávinni?… Mintha besült volna minden hengere. Bedöglött motorkerékpárom nyergében magamfeledten bámultam a fejleményeket. Láttam újra a felhasított bordák közt előbukó szívet; a felszakadt horpaszon kiloccsantott májat, lépet; az odakent csepleszt, a lemetélt csuklót – a kerekek alól messzerepülő fél lábat, fél kart, úgy, ahogy egyszer megálmodtam.

A kocsisor közéjük ért. Mintha áramszedőit bekapcsolta volna a vezetékbe – nekilódult a had. Rohammal vették be, valósággal feliramodtak rá, a vizesen kígyózó kocsisorra. Belekapaszkodtak féktömlőbe, ütközőbe, ablakláncba, Mátyus is; és amikor már oly sebesen rántotta magával a tömlő, hogy lába alól elvesztette a talajt (és én már ott láttam a kerekek alatt): ő felhúzódzkodott, s egy pillanatig repülni látszott.

– Dava-aaaj! – rikoltotta; és máris a kocsi oldalán nekiserkesztette a sarkát a hegesztésnek, nagy biztonságosan.

Fürtökben lógva minden tilos, titkos és leleményes lógási lehetőségén a villamosnak, megszállták már a srácok, és robogtak „szajréra” – a város felé. Leforrázva rostokoltam az esőben, bedöglött parádés motorommal az isten háta mögötti Planéta utca sarkán. A rongyosok hada győzött – Mátyus bandája… Mátyus bandériumai lappangtak városszerte, ez volt az elfoghatatlan, a minden gyűrűből kisikló, földalatti gyermekmozgalom… Mátyus országos hadserege!

Negyedóra múlva már minden mozi előtt egy-egy szemfüles, álcázott ügynöke fújta a győzelmi indulót, hirdette a törvényen kívüliek forradalmát:

– Bácsi-iií!… Elvtá-ááárs! Mozira húsz fillé-ééért! – – –

Are all but ministers of love.

S. T. COLDERIDGE

A gáztartály óriás vörhenyegszürke dobja mögött a Westing-művek ódon műhelyei következnek, meg a kipányvázott gyárkürtők. Viharvert gyárvidék. A hegy felől a Hartgucken-kastély rokkant, méltóságos romtömege sárgállik.

A parkja hófoltos, lombfahullott mezítelen. A pirostéglás anabaptista kápolna foltja minduntalan felpiroslik: hajnalhasadás a ködön. Az őzek – a park zöld patinás bronzőzikéi mereven bámulnak minden arraszállingózót, be vannak szervezve. Ők motozzák gondolatainkat, mint ahogy a kofák lámpázzák a tojást. Aki nem tűzköves, az feketevágó, aki nem titkos kéjelgő, az anabaptistagyanús, de legalábbis módjával államellenes, mint a kofák – mióta a Libatopi Telepen piacoznak, vagyis amióta világ a világ.

Kialvatlan gombszemeimet a szatyros asszonynépre meregetve, boldogtalanul őgyelegtem a Libatopi Telep sárga keramitos piacán. Egy piros viaszosvászon szatyrot lestem, és a sárga-lilazöld, nagy kockás plédkendőt – emlékeim keverőpalettáján azonban nyugtalanító, pasztellpuhaságú más árnyalatok ólálkodtak: a diplomáciai autók mázas bézs, világos rúzslila és cserépzöld suhanó foltjai. Hol képzelődtem, hol beletülköltek a tömegbe és rám fröccsentették a sárga keramitkockák sarát.

Egyikben sem ült Anibel.

Hogy milyen az elhunyt hitvesnő hazajáró szerelme – hogy milyen az elvált feleség „síron túli” féltékenysége: nem tudom. Csak azt tudom, hogy milyen a hárpiamenyasszony szerelemféltése.

Miután a vőlegény felbontotta és megette tíz év eltett féltékenységbefőttjét, és úgy megcsömörlött tőle, hogy tízéves házas korára sem különbül – zsibbasztó, agytompító állapot következik. A hárpiamenyasszony megrútul még akkor is, ha különben maga Vénusz: nem megszépíti, de megrondítja a messzeség; és ha behunyt szemmel felidézzük, még riasztóbb, mint amikor bájos lénye jelenlétével tompítja érzéseinket. Mihelyt szépségét a szerelemféltés leprája kikezdte, emlékeinkben ösztönös rettenettel fordulunk el vénecske ábrázatától, mint az ételtől, amely gyomormérgezésünk gyötrelmét juttatja eszünkbe.

Olyan ez, mint a halitózis, ha láthatóvá válik. Csak ránéztem Erna szájára, és ez a szájbűz jutott az eszembe; csak közeledtem a csókra csücsörített szájához, és ez a halitózis – görényszaggá nemesült. Teljesítmény a leheletbüdösségben! Honnan is álmodhattam volna, amikor még csak az orra-trapézát bámultam messziről.

A megcsúnyuló nővel úgy van a világ, mint a vesztes gladiátorral: lefele tartott hüvelykjét mutatja, és már másfele fordul. Bármennyire küzdöttem Erna megrútulása ellen, a vágy és az elutálás tanácstalan ingerei közepette nem tudtam megakadályozni, hogy ki ne alakuljon róla ez a boszorkakép – Anibel ellenpontjaképpen. Anibel volt a Kismama. Ernike lánya a – Kisbanya.

Erna a maga rimánkodva toporzékoló leveleire nem kapott választ – tőlem; én a magam barbár, esztelen gyöngédségkitöréseire nem kaptam választ – Anibeltől; és mint az életműködésre kedvezőtlen körülmények között a szuszpendált baktériumok, tengődtünk a szenvedés tömény közegében, a változás minden reménye nélkül.

Ezen akartam változtatni most, és leveleim „ravaszul” abbamaradtak, „ravaszul”, hogy eltereljem Anibel gyanúját. Változtatni, hogy legalább lássam Anibelt; hogy uszulva, dühöngve ne csak bizonygassam, de lássam is, micsoda oktalan barom vagyok, s milyen baromi, bődületes ez az én rögeszmém, hogy az anyja fiatalabb a lányánál: lássam, hogy a negyvennégy éves Anibel fölött már igenis eljárt az idő, és valahára, megkönnyebbülten lefele fordíthassam hüvelykemet – ó igen! Hogy ne csak saját atmoszférájában, Kybele hegyormán – ne csak a Konyhavár jótékony félhomályán, hanem a friss reggel kijózanító fényében lássam, akkor! akkor! amikor a Gyalogmáj térre levesbe valóért, uborkáért megy: úgy lássam, a megvénülés küszöbén, de lássam végre-valahára, valahogy!… Mert Nikolett Mária Anna Izabella, úgy is, mint Mikolka mama, úgy is, mint Anibel, de kivált mint Magna Mater - Attisznak, a pásztornak a messzeség megszépítő fényeiben egyre hatalmasabb volt és egyre szebb.

Pamatos patájú, fonatos sörényű sörgyári lovak kocognak el a csatakos kövezeten. Ászokgerendás szekéralkotmányon söröshordók ütege imbolyog át a téren; zörgése alábbhagy, mihelyt a keramitra ér: jogerősen átlépte a Zsibliba és a Gyalogmáj tér országhatárát.

Elbámészkodtam az ingó hordótornyon, és nem vettem észre, mikor bukkant elő. Fűlik a virágoskofa bódéja; kupakos csövön vidám, bodor füstöt ereget az újságosbódé. A két bódé közül fekete, bő bunda lép elő – előlép és egyenesen erre indul –, de sehol a nagy kockás plédkendő, sehol a tulipiros, fényes szatyor. Lesütött szemmel igazítva a pocsolyák közt a lépést, a szórakozott fekete hócipő andalogva közeledik, mintha Kybele egész buzgalma és figyelme tulajdon szépsége őrzésével és fegyelmezésével volna elfoglalva. Kybele vonulása, a szépség palládiumában.

Rászólok, szemrehányó-szigorúan:

– Anibel!

Felveti fejét, de minden csodálkozás nélkül, mint akinek amúgy is képzelete keze ügyében voltam: mi sem természetesebb, mint hogy az Anyaistennő hívására a felidézésnek engedelmeskedem.

– Haragszom, Simonka.

Ezt is, mintha folytatná a félbemaradt beszélgetést. Hagyja, hogy mellészegődjem

– Merre, hová ilyenkor, bundásan, hócipősen?

– Viszem a tisztítóba a kislányom tavasziját.

(A Kis Banya tavasziját.)

– Hol van még az a tavasz, Anibel!

– A tavaszra mindig gondolni kell, Simonka, akárhol van.

– Hogy milyen soká jön?

– Hogy milyen soká tisztítják.

– Hát a piros szatyros, kockás kendős Mikolka mama, a másik kiadásban, mikor jár erre?

– Ilyen jól tudja?

– Bár ne tudnám.

– Kora reggel. Nem is hiszi, milyen korán kelek. Vásárolok, rendbe teszem a betegemet, rendbe teszem a konyhámat, amikor maguk férfiak még – – –

– Mi férfiak még a szemünket le nem hunyjuk.

– Vígan a másik oldalukra fordulnak.

– „Vígan”!…

Anibel rám pillantott – most először, hogy összeakadtunk –, és oly mozdulatsorral, amely történeteket fejez ki a maga jelképes nyelvén, mintha szemnek, arcnak, nyaknak külön koreográfiája volna: visszafordította és lehorgasztotta a fejét; úgy kérdezte:

– Hát az álomkór? Nem azt mondta?! Kis mormotám.

– Bár sohase ébresztett volna fel belőle.

– Maga se… bár!

– Én…?!

– Milyen gyűrött – siklott végig rajtam a tekintete, csak a szemével szánakozva, de hűvösen beburkolódzva a szépség palládiumába.

– A szánalmára fütyülök. A leveleimre miért nem válaszolt?

– Jobb így.

– Jobb?!… Egy kalap alá vesz mindenféle Futakival. Ki az a szemét ember, bántja még, zaklatja? Egy szavába kerül, és én – – –

– Ne bántson, ne sebezzen maga is…!

– Hát akkor? Miért nem?! Egy sort legalább!

– Mi van arra válaszolnivaló…

– Volt szíve?!

– Maga mondta. A szánalmamra fütyül.

– Törődik maga azzal. Hogy a fejemet a falba verem! Hogy lesem, lesem harmadik hete! Kialvatlanul! Bánja is!

– És maga? És maga? Lemarni lábról? Mint a tigris, a nyakamba zuhanni? Azt lehet?!

A Missolunghi lépcsőnél történt, ahol a hegynek kanyarodik, fel a Hartgucken-kastély villakörnyéke felé. Karjára tettem a kezem.

– Ej!… Nikolett!

Anibel megtorpant.

– Mit fúj, mint a sárkány? Engedjen el.

– Nikolett, ezt nem lehet csinálni!

Már kiabáltam. Éreztem, csak úgy dőlne belőlem a sok, szájamra toluló, jóvátehetetlen ostobaság. Visszanyeltem hát mérges nyálamat, de egész testemben remegtem. Anibel szelíden pirongatva engesztelt:

– Mért mondja azt, hogy Nikolett, már Mikolka mama sem vagyok? Nikolett olyankor vagyok maguknak, amikor haragszanak.

– „Mikolka mama”! Aki a fejébe vette, hogy gyűlölködéssel elveszi tőlem Anibelt! Aki anyósszerepbe temetkezik, és elveszi tőlem a levegőt, amit Anibelnek hívnak! Akinek ha… ha a párja nem lehettem, legalább születni szerettem volna tőle – – –

– Simon. Hallottak még ilyet. Hát nem elég az én keresztem?

– Nem engedem el így, nem és nem. Anibel, nekünk beszélnünk kell, ez a mi dolgunk; nem és nem: nem maradhat így.

– „A mi dolgunk”! Most mondta, hogy fütyül rá…

– Én?! Anibel!

– Maga, maga!

– A részvétére értettem, vagy ha mondtam is, hát – – –

– Hogy fütyül. Így mondta. Eresszen.

– Egy lépést se. Felsétálunk a dombra.

– Mi jut eszébe, ezer dolgom van! Piacra, tisztítóba, sehol az ebéd…

– Anibel, ne vegye el tőlem ezt a parányi hitet!

– Miféle hitet, egy ilyen ordas istentelentől?

– Hogy… hogy engem választana, ha… ha szabad volna. Még habozik?… Hallgat?!

– Hallgatok; de ez nem beleegyezés.

– Jöjjön. Most, egyszer és utoljára!

– És egy betegem is van…

– Kettő.

– Odahaza, bénán. Sándorom.

– Az én bajom a súlyosabb.

– Megint cinikus?

– Soha! Ígérem, hogy…

– Akkor egész kórházam lehetne. Kis mormota.

– Lám! Ki a cinikus?!

– Hát nem ereszt?

– Mikolka mama, édes: nekünk beszélnünk kell.

– Muszáj?

Az első hamiskás tekintet.

– Muszáj.

Karon ragadtam. A kerékvető kő mellett a sarkon – míg loppal körülnézett, és inkább csak hogy a feltűnést elkerülje – hagyta, hogy beforduljunk a Missolunghi lépcső sikátorába.

– Nem bánom: de egyszer és utoljára.

Így mondta, bánva már, hogy ennyire engedékeny; a kezéért nyúltam, hogy belém karoltassam. A sikátorlépcső meszelt tűzfalai közt – fel a forgókeresztig, ahol a Kinga-bástya kettészeli – sehol ablak. Anibel még küzdött a karolás ellen.

– De igen, de igen! Karoljon belém.

– Van eszemben, egy ilyen ordasba. Jaj, csak meg ne lássanak bennünket kettőnket így. Így együtt.

„Bennünket kettőnket.” Ez balzsam volt fülemnek: „így együtt”… Birkózott ujjaimmal, mert tenyerét nyitogattam, hogy belekulcsoljak.

– Drága! Drága Anibel!

– Ne legyen már ilyen ordas. Nem bánom, de meg kell ígérnie, Simon, hogy arról az egyről, amiről a leveleiben is irkált, arról nem beszél. Hogy nem hozza szóba… Jó?! Ne! Ne legyen ilyen ordas.

– Aztán hogy megállom-e? Mit érne vele, ha csak ígérem?

– Ígérje meg! Oly szép ez így. Nyugalmasan. Egy séta.

Sikerült kirántania ujjait markolásomból. A törpe birkózástól parányit felhevülve, fülig pirult, és alsó ajkát a felsőre rátakarva (hogy pelyhes bársonya borzolódott bele) – hosszan, pihegve fújt.

– Ugye? Így is jó. No látja.

Trombitaizmai huncutka keményen kirajzolódtak orcáján. Pillantásával átsiklott bornyúképemen, s hogy látta ábrázatom sugárzását az együgyű hódolat állapotában, kurta kaccantást hallatott. Én pedig, én – lidércnyomástól szabaduló elmével, elnehezült szívvel vettem tudomásul nappali világosságnál ezt a viruló huszonöt eszetendőt: Anibel mesés boszorkaságát a szépség őriző palládiumában; negyvennégy éves korában, a huszonhatodik ifjú esztendő küszöbén.

Az én Üdvöm első esztendejének tizedhónapjára, a gyöngyházszín januárban.

Megértem a csodát, itt bandukoltam lelenci lelkemmel a fejedelmi személy oldalán. Egyszerre volt a szerelem és a mama; a nagy szerelem és a kismama… „Volt”?! Csak úgy egyszerűen „volt”?! Nem: percenkint égből ereszkedett, erős bokáit, izomsarkát metafizikai pehelymázsáival nekiserkesztette a hónak. Mozdulatlan karjainak hars ölelése bundájába foglalt egészen, bepólyált Anibel Leviátán-lényébe.

Elmaradt az emléktáblás ház, ahol Byron lakott – el a Missolunghi lépcső. Szent Perkoláta köz, Szent Ágota lépcső. Magasra domborodó kanyargó utcácskák, fele gödör, fele meteormező; nyeletlen seprű fák. Hófoltos törpe gyertyánok közt villácskák hunyorognak, manóknak való, manzárdos, tornyos villácskák – csupa vasrács a földszint. Koloncos, vaksi szemmel kutyaólak lesik a közeledőt.

Nyolcszögletű piros tégla kápolna. E pillanatban odabenn (talán theomániás) őrültekkel, orvosok és zenészek folytatnak egyedülálló kísérletet: milyen az ápolásra szoruló muzsikusok hibbant zenei világa? Tanácstalanul, tétován tekergődzik el hanglétrán – idehallatszik a paranoiás gregorián.

– Nem szólok semmit. Ahogy ígértem.

– No látja. Megjött a jobbik esze, az a csacsi.

– Édes Anibel. Menjünk a parkon át.

– Hogyisne. Hogy belepotyogjunk valami bombakráterbe?!

– Majd belém fogódzik. A karját! Anibel!… Úgyis visszacibálom.

– Ne cibáljon engem, hagyjon fel ezzel a ravaszkodással. Meddig még?

– Amíg él.

– Szamár. Nem azt kérdeztem. Hanem hogy meddig megyünk még.

– Fel a kastélyba. A parkon át.

– Hát jó: ha olyan csökönyös; ha arra rövidebb, és ha megígéri, hogy vigyáz rám.

Acélkék gyertyános a Szent Ágota lépcső romkerítései mögött. A gyöngyházszín januárban magasba penderedik a park dombháti kapaszkodója, a Hartgucken-kastély parkja. Őspagony: hatalmas és romos. Öreg árkok; gödörbe fordított malomkerékasztalok; kertművészeti nyírgallyhidacskák leszakadt roncsai; és szanaszéjjel az eldobált katonai benzintartályok. A domb fölött hókoronás, romos fenségében a Hartgucken-rezidencia emelkedik (ma bútormúzeum).

– Mikolka mama… Mikolka édes, mi volna, ha csak úgy magától, ha mégis: rám támaszkodna, mielőtt elvágódik?

– Nem tudok lépni, nincs hova, ne mondja, hogy édes Mikolka, fuj.

– Hát?

– Itt kénytelen vagyok magába csimpaszkodni…

– Mondjam, hogy Nikolett, mint amikor haragszom?

– Muszáj átmenni a kerítésen?

– Vagy azt, hogy Anibel?

– Simókám. Hogy maga milyen ordas, ólálkodó természet. Mit ígért?

– Megszegtem?

– Nem, de… nem tudom, miben sántikál. Jézus isten, hiszen ez az Ördögárok!

– Csak bátran, bátran!

– Hogy mibe bele nem viszitek az ember lányát…

– Majd én fogom!

– Hazavisz, ha kificamodik a… Hoppá!

– Édeske! Ani! No látja!

– Szót se halljak, még sose jártam erre, mi ez a kolostor? Jaj, a kicsi ha meglát!

– Ugyan! Ilyenkor? Babot számlál.

– Babot számlál!…

– Hogy kerülne erre, ahol a madár se jár?!

– És mi keresnivalónk van akkor nekünk, erre, ahol a madár se… Szegény kicsim: az én Hamupipőkém. No de azért mégse kapaszkodjunk össze ilyen bizalmasan… Nézze! Nézze!… Mi mozdul?

Felderengenek a ködben a Hartgucken-park bronzőzei.

– Eleven őzikék laknak bennük. Csak azért nem mentik a kis buta irhájukat, mert bronzból van.

– Mijük?

– Az irhájuk.

– A bronzőzikék! Hát ez az, amiről a maga Ernije mesélt?

– Mesélt? – (Csalódott savanyúan, nem is annyira kérdőleg, mint inkább fitymálva:) – Hát elmesélte?!…

– Az én Nikém? Nekem, az anyjának, hogy ne mesélt volna el mindent?! Simókám, vallja be. Hányszor jártak erre Ernivel, hányszor csókolództak?

– Féltékeny?

– A tulajdon lányomra? Meg van veszve?!

– Ne, ezt ne: ezt hagyjuk, Anibel. Ha egyszer megígértem, hogy nem beszélek valamiről, amit itt hordok a szívem közepén, akkor maga se hozzon szóba olyasmit, ami nekem – – –

– Jó, jó. Mostanában maguk ketten örökké civódnak. Két szamár.

– Édes Anibel! Hagyjuk ezt! Tudtommal nem az anyósommal sétálok, hanem –

– Hanem?!

– Jól tudja, hogy ez nem mehet így. Nekünk beszélnünk kell.

– Csitt!

– Szenvedek, Anibel: nagyon szenvedek – – –

– Csu-csu-csu! Majd csucsujgatom.

– Nincs hozzám egy jó szava?

– Ne akarjon perlekedni velem is, mindenáron; ezt tartogassa másvalakinek, aki féltékeny…

– Nem is perlekedni, Anibel – – –

– Mi ez a világfájdalmas sóhaj? Juj, de nagyon kikapna valaki most!…

– A Mamumi?

– Maga is, én is. Mind a ketten. Én már csak hagyján, én ismerem a lányom mániáit, egyszer bakfiskorában, rekkenő nyári meleg éjszaka lerohant nekem az utcára anyaszült mezítelen – – –

– Mit nem mond!

– Tudta? Ezt nem tudta?!

– Nem én.

– Visszarángattuk, úgy vittük fel az emeletre, a zuhany alá. Már az utcán azt üvöltözte zokogva, és még a fürdőben is azt sivalkodta: „Hát tehetek én róla, hogy akkora klitoriszom van, mint egy lónak?! Mamumi! Akkora klitoriszom! Mint egy lónak! Hát én tehessek róla?!”… Az orvosok serdüléses elmezavartól tartottak, és gondolhatja. Az egy szem lányom, az én egyetlenem; hogy majd a szívem szakadt – – –

– Nem, Erna erről soha nem beszélt.

– Az ágyból ugrottam ki, időm se volt, hogy a göncömet magamra rántsam; még a fülemben van, ahogy visítja, kiabálja: „Akkora klitoriszom! Hogy mint egy lónak! Hát én tehessek róla?!…” Csak azért mondom. Isten irgalmazzon nekünk, hogyha magát itt velem meglátná, az én Nikém, amilyen indulatos. A maga Ernije. Kitörne belőle a… Jesszusom, fogjon meg! Simon! Édeske!…

– No látja. Mégis csak jobb, ha belém csimpaszkodik: most majdnem felbukott abban a döglött gránátban.

– Döglött gránát?! Simóka, hová visz engem, még felrobbant!

– Én…?!

Elhárító mozdulat. A rézsút kancsalgó kutyahűség vagyok maga. Univerzumomban a lázadás az Üdv ellen elképzelhetetlen.

– (A hideg lel. Aztán milyen, maga tudja: német vagy orosz?)

– (Nem mindegy az már, ha alánk robban?!… Hadd lám.)

– Ne rúgja félre most már! Az isten áldja meg! Simó! Ne rúgja félre, a végén még igazán!… Alánk robban!

– Odébbtaszajtom.

– Csak azt ne mondja, hogy együtt temessenek el…!

– Anibel! Hát úgy fél tőle?

– A haláltól? Sokkal inkább attól, hogy hozzászoktat ehhez az Anibelhez. Simókám, kicsim, ne mondja, hogy Anibel, legalább ne így: ne fuvolázza, mint a többi ordas.

– Járt már ezen a vásáron, Anibel? Én még soha.

– Miféle vásáron? A libatopi búcsúban?

– Nem. A Hartgucken-kastély udvarán most vesztegetik a boldogságot, és én még soha színét se láttam. Odamegyünk. Magának, édes, vásárfiát venni! Édes, édes Anibel!

– Jaj de ócska szemtelen.

Félujjnyi albínó hajcsíkját felsimította, hogy középütt legyen; és zöld–vörös gyűrűjén kacéran megvillantva a győzelemszerző kalcedont, rám nézett.

– Most jó?

– Most jó.

Már én voltam a tükre.

Pihegve a meredeknek fordultunk, és lenéztünk a mélység tengerzésébe. Óvatosan, alig értetve öleltem Anibelt, és némán büszkélkedtem a tájjal, mint az álomban monologizáló idegenvezető.

Kék párázatok alatt egy város terült el, az ezerszer megunt, kiutált, dögszürke nagyváros – de ma újdonatúj volt, mintha most látnánk először.

Játékvásárcsarnok nyüzsgése a Zsiblibán. Sátorponyvás, parányi kocsik kocogása a távolban, a végeláthatatlan Babszeredai úton. Miniatűr helyiérdekű vasút felkanyarodása a kislábdi zsinagóga elé őzsinagógasága olyan, mintha a párizsi, sokoszlopos La Madelaine-re rácsudálkozott volna az anyukája).

Aztán a sárga-fekete Bajomház klastromos, félelmes tömege (csontcsikóra emlékeztető koporsótetejével) – a Szent Rita-kápolna palaszín bódésora, mint a védekezésre berendezkedő, szorosan összetolt szekértábor. A hamzagárdi plébánia mellett járatlan szűz hó világol: sírkert, a múlt századi tőzsér-patríciusok sírkertje; a Madarászegylet egykori székházával szemben pedig a Galambtemető: díjnyertes postagalambok, fehér hollók, fekete kócsagok nyugodnak itt Ábrahám kebelében.

Kilátójáték: találgatni, hol van ez, hol van az – ebben az óperenciás ködben, a köd tengerfenekére süllyedt atlantiszi házrengetegben. Segít a képzelődés. Az Állami INSPIRATÚRA (az ÁIÁ) toronyobeliszkjét még csak sejteni lehet valahogy, de az Upregurán Színház súlyos állami tömbjét hiába keressük; a város egyetlen, de legmagasabb felhőkarcolója, a Babszemszámláló Hivatal szőrén-szálán elveszett…

– Látja? Maga látja, Anibel?

A kilátás összefut Anibel szeme előtt – ő máson tűnődik, egészen máson.

– Negyvennégy leszek maholnap.

Anibel gondolatolvasó. Ez motoszkált bennem is, a kora, az évei; és nem a Babhivatal „Tarkababi Részlege”, ahol a Kisbanya robotol – a lánya.

– Idestova. Maholnap. Negy-ven-négy! Tudja maga azt?

Most, hogy kimondta, egészen átjár és megillet a csoda. Az a fajta csodálatos másodvirágzás volt, az a fajta rejtély, amelynek megfejtésében csak mi magunkból kettőnkből indulhattam ki, semmi másból.

Fülbe súgva:

– (Kismama!)

– Bizony kismama, Simó.

(Ajkbiggyesztve. Ő, hogy „öregecske már”.)

– Ma nem szabad, csak szépeket gondolni, édes Anibel.

– Jó, nem bánom, csak szépeket; de azt sem szabad ám mondani, hogy édes Anibel.

– És ha a szememmel mondom? És ha a tenyerének hajtogatom?

(Csókkal, hamarabb, mint ahogy kimondom.)

– Juj de kikap! Juj de!… Szamár.

Hőhullám a fülem körül: két szamárfület himbálok a hidegben.

– Ordas is, szamár is…?

– Az, az, szamárbőrben. Az a szerencséje!

– Mi?

– Egyem meg. Hogy olyan dzsentriképe van.

(No lám: Anibelnek is jó káder vagyok. Én vagyok az eszményi pártonkívüli. Egy lelenc, akinek „dzsentriképe” van – az Eszményi Pártonkívüliek Sztálini Tömbjéből. Elvigyorodik bennem szerencsecsillagom – de titkolom.)

Mintha húsz évet odalent hagyott volna, fürgébben és pajkosabban a lányánál, Anibel nekiiramodott, és rohammal bevette az utolsó földpartot; bukdácsolva törtettem utána. Lenyúlt a kezemért és felhúzott. Most már közelhúzódott magától – úgy álltunk előtte: látta, de nem nézte a kastélyt.

– Tizenöt se voltam, amikor szültem Ernikémet. Micsoda élet!

„Szültem Ernikémet.” Asszonybirodalom, egy mindenestül zárt világ. Szívdobogó lelenci tisztelettel, de határozottan továbbhaladtam az asszonybirodalom küszöbe előtt.

– Ez a Hartgucken-kastély.

– Ez az? Nahát!… Hogy lehet, hogy én eddig, innen egy ugrásnyira, soha, de soha, de soha – – –

– Nem ismerte?

– Nem én. Csuda gyönyörű. Istenem atyám!

– Igen. Az a nagyon romos, füstös emeletes rész, az volt a kastély III. Jedibró korabeli magja. A többi Asztrigúza Emerencia császárnő korából való, ez a Hartgucken valami kegyence volt, egy testőrkapitány, annak építtette; az ott a kápolna, a szalonok, a szertartásterem, tükörgaléria – – –

– Cinterem…?!

– Cinterem is.

(„Cinterem!” A tarkómon éreztem a pirulhatnékot: fülem, nyakam céklavörös állapotában már magam is megsokalltam. Micsoda plebejus otrombaságokat locsogsz, fecsegsz – korholom magam – „Asztrigúza Emerencia”! Az eszed tokja.)

– Simó! Úgy elpirult, mint valami süvölvény, ha lekvárlopáson érik. Mit hazudozik nekem összevissza?!

(Gondolatolvasó. Mindent tud.)

– Becsület úristenemre, Anibel, ha azt hiszi – – –

– Egyáltalán: mi ez a rom, amiről maga nekem azt mondja, hogy ez a Hartgucken-kastély?

– Ani, ha kételkedik!…

– Megnézhetem az orrát, hogy puha-e?!

– Ha mondom, hogy az!

– Puha! Így füllenteni!

– Kismama!

– Juj! Meg ne harapja, ne harapja az ujjam, Simo-oooó!… Őrült.

– Így jár, aki nem hisz nekem.

– Hogy valaki ilyen brutális legyen.

– Hát fáj, édeske?

– Tudja, hogy jár, aki az ujjamba harap?

– Hogy?

– A fűbe harap. – Anibel büszkén kinyúlt. – Olyan lehetetlennek tartja, hogy valamikor párbajoztak értem?!

– Hát olyan is volt, Anibel?

– Nem tegnap, se nem tegnapelőtt.

– Hadd lám a fogam nyomát.

– Szégyellje magát. Úgy hazudozzék nekem.

– Ez itt, ez a két metszőfogam.

– Csak az a dzsentriképe ne volna a csibésznek, a csúf kapafogaival.

– Szent a béke. Jó?

– No mondja tovább a mesét. És az a magasföldszintes, az a kolostorforma, azokkal a bedeszkázott ablakokkal?

– Nem kolostor, Anibel, sose volt. Városi emlékműraktár meg bútormúzeum. Lépjünk közelebb. – Közellépünk. A bejáraton esőverte deszkatábla:

 

 

A deszkatáblán, krétabetűkkel aláfirkantva: HÜJE AKI OLVASA –

Hóban térdeplő, jámbor koldusnénike imádkozott a Szűzanya füstös ultramarinkék fülkéje előtt. A piros ámpolnában még az ostrom alatt kilobbant az örökmécs – de ő látta, hitt benne: neki égett. Lábán drótozott bocskor barna csomagolópapírból; a havon, egy rongyszatyorban egész betyárbútora.

Valahol messze, a süllyedő nagyváros málladozott, lengedezett az Özönszegénység atlantiszi vizeiben; a park alatt vásott utcakölykök vívták a Hógolyók Világháborúját.

„HÜJE AKI OLVASA”… Lehülyéznek és szinte jólesik. Egymásra néztünk – összenevettünk. Milyen jó itt fönt, ugye, ugye Anibel, milyen bizalmas, bátorító!…

Gyermeki lelkesedés fogott el, a csapongás vágya – azé a gyermeké, aki hirtelen, a Hilárion-hegyi cseppkőbarlangban az Igazi Játékországra lel.

– Jöjjön, szaladjunk, Anibel!

– Én, ezzel a testtel?

Karon kaptam, gyöngéd erőszakkal; és már jött és szaladt. Óriás kerítésfal mellett volt a versenyfutás; sárgálló penésztérképei maradoztak el, ahogy a szembejövő kocsisort a vonat elkapkodja.

Még mielőtt kifulladtunk volna, láthatatlan sorompóba ütközve – megtorpantunk s csak álltunk, álltunk, önfeledten a csodálkozástól. Bronzsárkányok, mindenféle kőszörnyek őrizték az ásongó bolthajtásban a hétöles zöld kaput: kisajtaja a szélben aprókat csapódott és úgy nyikorgott, mint a kísértettől szűkölő kutya.

– Ni! Nézze! Anibel!

– Simókám, kik ezek az ijj-jesz-tő vízibornyúk, jaj de kimelegedtem.

– Ez a három egyforma, Anibel, hát nem ismerős?

– Fogja meg, hogy dobog.

Kezem a szívére vonta.

– Édeske! De még hogy!

– Ugye?!

Mosolygósan, arcomat kémlelve, hogy illendőképp álmélkodom-e; de mindjárt észrevette, hogy eltévesztette a hatást.

– Ezt ne gyógyítsam meg, mint az ujjacskámat, ahol megharaptam?

– Sipirc! – tolta el fészkébe kívánkozó kezem; mert semmi sem volt alkalmasabb ennél a testdelejnél, hogy elveszítsem a fonalat; de ő türelmetlenül sürgetett:

– No mondja, mondja!

– Mondom. Ez a három karvalyszárnyú, lóorrlyukú sárkánykígyó: ez őrizte (és támasztotta a farka végével) az országzászlót a Maderspach-palota előtt, tudja, a Karpfenay téren, emlékszik még? Amikor még volt Karpfenay tér és rajta Maderspach-palota.

Anibel arca felragyogott. Bundáját szétejtve, összecsapta kezét; és én (mint a druszám, Simon Máriusz, amikor először pillantotta meg az Androméda-ködöt) – ennyi ragyogás láttán tátva felejtettem a szám.

– Tényleg, de igazán! Ki hitte volna?!… Mit bámul úgy, buksi, ne ide bámuljon, a szobrot nézze!

– Szebb szobrot nézek a világ minden sárkánykígyójánál.

– Hát csak nézze meg jól azt az áspiskígyót, aki az anyósa lesz, ha lesz.

– Becsület úristenemre, inkább volna Er…Ernike a…aki… vagyis hát… ha ő lenne az anyósom – – –

– Összevissza beszéd, hagyja ki belőle Nikét, ezt már egyszer letárgyaltuk. Simókám, kisfiam, maradjunk jók és józanok.

– Igen, kismama.

– Mielőtt még valami végzetes ostobaságot nem hogy elkövetnénk, csak beszélnénk is róla… Megértette?! Mikolka mama vagyok, és punk tum.

– A szégyen pírja vagyok; örvendek a szerencsének.

– Punktumot mondtam. Simó!

– Ez a vezetékneve? Punktumné asszonyság. Fogadja hódolatomat.

– Ej, magával nem lehet komolyan beszélni.

Legvásottabb kópéábrázatommal ártatlankodtam előtte és pojácás-csúfondárosan felsóhajtottam:

– Ó!

Anibel hangja rekedtes-megszomorítottan csengett:

– Nem szeretem a veszélyes vizeket, amerre maga mindig elevez, fiacskám.

– Én? Elevezek?!

– El, igen, el. És ne vágjon nekem ilyen lacibetyár ábrázatot, mert mindjárt felképelem… No! Most meg ezt a butácska formát veszi fel. – – – Nemtudomka!… Azt hiszi, a bolondját járathatja velem?

– (Súghatok valamit?)

– Mit?

– (Odatemetem a képem, ahol az előbb olyan nagyon dobogott, s az annyi, mintha bekormoznám. Hogy ne is lássa…)

– Miket, már megint! Miket! Egy koros hölgynek! Legalább ne rontsa el a kedvemet, édes, édes egy fiacskám.

– Édes, édes egy. Balzsamnál balzsamabb.

– Hogy megegyelek, te hitvány. Mondja, kicsi: így főz minden nőt?

– Mondja, Ani: így legyint arcul minden férfit?

– (Ej, te! te!) Tudom én!… Melyik gróf kapujában rakott le az anyád?

– „Anyám”?!… Ha volt olyan.

– Neked?! Kikeltél, mint a sárkányfog. Nevetni mersz?!

– Irgalom, kegyelem, jujjujjuj! Ne bántson – – –

– Nesze. Nesze. Pofleves; nyakleves… Nesze neked. Piff-puff! Nesze, felképelés.

– Ne bántson, Anibel. Miért nem válaszolt? Hogy szenvedtem pedig! Egy sor nem sok, annyit sem. A leveleimre. Annyira sem érdemesítette…

– A leveleid? Elkeveredett a többivel. A többi közt égett el. Együtt. Mind. Alágyújtani. Az aprófának. A leveleitekkel. Pimasz, mint a fajtája; de azért… azért nem fogunk összetegeződni.

– Tessék? Mit hallok?!

– Gyerünk haza. Ma nem eszünk ebédet.

– Ma nem.

Elálltam az útját, készen arra, hogy elgáncsolom.

– Simó! Micsoda útszéli betyártempó ez?!

– Előbb belépünk a múzeum udvarára.

– A múzeum udvarára? Olvashatta, zárva.

– Nézzen oda. A kiskapuját lengeti a szél.

– Oda be? Én, magával?! Soha.

– Jöjjön, Anibel.

– Ezt ne mondja, ezt ne…

– Némuljak meg?

– Némuljon. Semmit!… Ne! Simó! Ne birkózzunk, hallottak ilyet… kiáltsak?

– Kiáltson! – vágtam el kurtán. Anibel felnyögött.

A karjánál fogva cibáltam a kapu felé – ha valaki a jelenetet látja, félreérti; de le a libatopi végállomásig sehol teremtett lélek. Oly vadul vonszoltam, hogy sírásra görbült a szája; szörnyen megszégyelltem magam. Elengedtem – és leforrázott ordas módjára, hunyászkodva vártam ítéletét.

– Auuú! – lóbálta kezét a levegőben Anibel, szemrehányón, vigasztalan képemet gyűlölettel dédelgetve. – Így megszorítani! – Majd leengedve karját, cinkos óvatosan egy-egy pillantást vetett jobbra-balra, és így szólt: – Nem bánom. De csak az udvarára, s azután rögtön, de rögtönrögvest. Haza.