Sokszor úgy

– – – sokszor úgy elgondolom – – –

ha hatvan évig uralkodtam volna, mint trónján peckelődő korlátlan kényúr és nyolcvan évesen mérlegre vetem az elvesztegetett életet az élet végén

hogy az én veszteségem mi sivár mi keserves: ó én helyrehozhatatlan

ha nyolcvan évig rabszolga lettem volna és a Kivettetés után szabad prédának az utakra – mérlegre vetem az elvesztegetett életet az élet végén

hogy az én veszteségem mi sivár mi keserves: ó én helyrehozhatatlan

…így! így! csak így tekinthetek vissza végestelen az évek legöngyölődött szőnyegén és vethetem mérlegre a töprenkedésben töltött életet az élet végén: ó igen, én igen – én nem vesztegettem el

én aki nem szolgáltam rabember barmában az Úrnak és nem uralkodtam a rabember barmán; hanem utolsó szempercenetig

ez utolsó szempercenetig igencsak a rajta való töprenkedéssel eltelten s abban elmerülve ültem magamfeledten az utolsó körülpillantásig

ez utolsó körülpillantásig az elmélődés mélyére merülve, hogy mimondó legyek magamnak a beláthatatlan belátnivalók, a közelvaló körülöttem-valók összességes egészéről – valameddig tartalmaz ihol engem a Töprengő Középen és ihol ez alámenésben én a Középről Töprengőnek tudhatom magam

boldog életnek kialuvása! mertmivel telemerítettem ó tömlőmet a mentől sűrűbb lét sűrűjével, hogy szűnös-szűnhetetlen ez forogjon bennem és én véle forgódjam – a véle beteltnek, a benne örvendezőnek elaluvása!

– – – sokszor úgy elgondolom – – –