|
valahol a hegyek mélyén, egy ismeretlen kincsesbarlang mélyén van egy kincses
rubintokkal kirakott arany-elektron kehely – az ötvösművészet remeke. A Testetlen Hang
sugdosódni kezd és azt súgja-búgja az aranykehely fülébe:
– te vagy a világ legszebb kincses rubintokkal kirakott arany-elektron kelyhe, az
ötvösművészet remeke… méltó arra, hogy fejedelmi kéz királyasszony ajkához illessen
mire a kehely felsóhajt:
– mit érek vele? itt rostokolok veszteg a hegyek mélyén, az ismeretlen kincsesbarlang
mélyén: én, a semmirevaló ötvösművészet remeke. Maradt volna aranyam, rubintom a tárnafenéken
háborítatlanul, a vak palában
az emberek mit sem tudnak rólam. Az ő két látó szemük engem nem látott; az ő két
halló fülük téged nem hallott; az a fejedelmi kéz aki felemeljen? s az, akinek ajkához illessen: hol
az én királyasszonyom…?!
ám a Testetlen Hang nem találja ki árválkodását, hogy a kehely mimondó és
megújrázva a sugdosódó tolakodást, előlről kezdi s úgy súgja-búgja az aranykehely fülébe:
– te vagy a világ legszebb kincses rubintokkal kirakott…
nem jut tovább – az arany-elektron kehely a szavába vág és leinti:
– elhagyd már. Hiszen még csak az a felfedező sem született meg, akinek eszébe
jusson, hogy merre keresse hegyeinket; olyan, aki tudná a varázsformulát, amellyel a kincsesbarlang
sziklakapujára rákiált: „Szezám! nyílj meg!”… Az én felfedezőm nem ismeri a sziklakapu-elgörgető
varázsformulát, az én keresőm avagy annak nemzőapja, hogy felkutatómat nemzze – meg sem
született
ám a Testetlen Hang
mire a kehely, ingerülten
mire a Hang
a kehely
|