Az aranykehely

valahol a hegyek mélyén, egy ismeretlen kincsesbarlang mélyén van egy kincses rubintokkal kirakott arany-elektron kehely – az ötvösművészet remeke. A Testetlen Hang sugdosódni kezd és azt súgja-búgja az aranykehely fülébe:

 

– te vagy a világ legszebb kincses rubintokkal kirakott arany-elektron kelyhe, az ötvösművészet remeke… méltó arra, hogy fejedelmi kéz királyasszony ajkához illessen

 

mire a kehely felsóhajt:

 

– mit érek vele? itt rostokolok veszteg a hegyek mélyén, az ismeretlen kincsesbarlang mélyén: én, a semmirevaló ötvösművészet remeke. Maradt volna aranyam, rubintom a tárnafenéken háborítatlanul, a vak palában

 

az emberek mit sem tudnak rólam. Az ő két látó szemük engem nem látott; az ő két halló fülük téged nem hallott; az a fejedelmi kéz aki felemeljen? s az, akinek ajkához illessen: hol az én királyasszonyom…?!

 

ám a Testetlen Hang nem találja ki árválkodását, hogy a kehely mimondó és megújrázva a sugdosódó tolakodást, előlről kezdi s úgy súgja-búgja az aranykehely fülébe:

 

– te vagy a világ legszebb kincses rubintokkal kirakott…

 

nem jut tovább – az arany-elektron kehely a szavába vág és leinti:

 

– elhagyd már. Hiszen még csak az a felfedező sem született meg, akinek eszébe jusson, hogy merre keresse hegyeinket; olyan, aki tudná a varázsformulát, amellyel a kincsesbarlang sziklakapujára rákiált: „Szezám! nyílj meg!”… Az én felfedezőm nem ismeri a sziklakapu-elgörgető varázsformulát, az én keresőm avagy annak nemzőapja, hogy felkutatómat nemzze – meg sem született

 

ám a Testetlen Hang

 

mire a kehely, ingerülten

 

mire a Hang

 

a kehely

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]