Tapsorkán
„dimmi se mai fu fatto alcuna cosa?”
(Leonardo)
lám már mindenki szeret engem
– én csak én nem szeretem magam
nem fogadhatnának melegebben
ebben a nagy nagyon-nagy teremben
s meg is teszem amint mondva van:
a pódium hátságán haránt botorkálva
a székemig középre bicegek
s a hangom halottas fátyolába
emberkrónikámat bebugyolálva
szóvaltartom a népeket
fényárban itt a szégyenpadon ülve
száz mentegetőzés – szabadkozás!
mi mást is tudhatna ott az elme
s mindenha irgalomért esdekelne –
ez: csudálatos? ez: halfogás?
valamíg életutamat mesélem
hogy hányszor kaptam gurulatot
a kacagóorkán elforog vélem
s csillárok tapsok szédületében
tíz-húsz évvel odébbugrálgatok
mi volt ez? élet? vagy csak előleg
mit a teremtés rámtékozolt?
még hátraintek az integetőnek
de hogy könnyűnek találtattam – félek
ez már a felnyíló ez már a bazalt-
kripta mibe visszakövülőben
ígéretemmel haj! beváltatlanul
lobog a kormoló távol időben
az a nagy belül-körülérő ében-
feketeség s már a hullámra hull –
mit szeretnek rajtam íly kevésért?
kifeslő szégyenem így legyen örök?!
egy
más
tapsorkán kísértete kísért:
a doblogolást az éljen dörrenését
hallom – hajlongok és megsemmisülök
[
Digitális Irodalmi Akadémia
]