Kass Jánosnak

Lakatos Istvánnak

Hamvas Béla emlékének

Szántó Tibornak

sasbércnek lennem a mitosz-zabáló, mitosz-hurkatöltő világban, hol az alant tolongó müthophagoszok a kannibál milliók miként: röfögve-koslatva zablagolnak-maszlagolnak

sasbércen kuporgó – tetőn felejtkezett – kúszókötele-elvágta, hágcsója-hátralökte – létrátlan magányosság megvilágosulása

ott örvénylenek alant az áltatások mosladékában, a láttatások örömsivalkodásában, a látszatok szaruhártya-hámladékában: ott hemperegnek a levakarhatatlan koszban, mely sárkéreg csupán a szürke kérgen – hiszen a zenezsibvásár lármadörejében ami elméjükből még nem kötőszövetesedett el, az a mitoszok agygyomrocs-vizenyője

az én szemem a sasbércen: rebbenetlen; tekintetem a sasbércen: tiszta; pillantásom az üres ég boltozatára: felfele néző

az én megvilágosulásom: az áltatások leépítése; a láttatások letörése; a látszatok alásöprése – a képmutogatók kiparancsolása a templomból

ami tinéktek kiábrándító – gondolatnak-is-elviselhetetlen – ünneprontó – ürömcsepegtető – életkáromló – szentséggyalázó – ami tinéktek a mysterium tremendum szörnyeteg rémületessége: abban – abban! – a mosoly megpillantása. Az Imperator derűje. A császári páholy jókedvének kérlelhetetlensége. A Pontifex Maximus aranytógás forgolódása. A derű hullámtalan tengerzése. Csillogása. Az eszmélkedéssel való leszámolás

most majd bennen-belül leszek magam a magvaszakadó maga-megpillantó; a belső testfelszín késve-látása szétpattanáskor; a mit-sem-látója annak, amit eddig, szemkívűlről hogy is pillanthattam volna meg

csodátlanul a teljes csodálat-talanságban holott beszüntetem a mit-sem-csodálkozást és az eksztatikus megrökönyödésen messze túl, már csak ez az egy véglet az uralkodó véglet a lehatárolhatatlan apeiron teljességében

derűsen tűrnöm önnön-közönyömet míg mások az én egykedvűségemet fel sem veszik

megmaradnom a derű szoborpózában rendületlenül. Hála-arcot mutatni az Imperatornak, aki méltányolja csupasz nekifeszülésemet szigonyodnak, retiarius. Szertelennek lennem a kiszolgáltatott átadásban a soha-vissza-nem-térőnek, az örök kavargás kényére-kedvére

az én szemem a sasbércen: rebbenetlen; tekintetem a sasbércen: tiszta; pillantásom az üres ég boltozatára: felfele néző

az áltatások leépítése; a láttatások letörése; a látszatok alásöprése – a képmutogatók kiparancsolása a templomból

az én megvilágosulásom

valahol a hegyek mélyén, egy ismeretlen kincsesbarlang mélyén van egy kincses rubintokkal kirakott arany-elektron kehely – az ötvösművészet remeke. A Testetlen Hang sugdosódni kezd és azt súgja-búgja az aranykehely fülébe:

– te vagy a világ legszebb kincses rubintokkal kirakott arany-elektron kelyhe, az ötvösművészet remeke… méltó arra, hogy fejedelmi kéz királyasszony ajkához illessen

mire a kehely felsóhajt:

– mit érek vele? itt rostokolok veszteg a hegyek mélyén, az ismeretlen kincsesbarlang mélyén: én, a semmirevaló ötvösművészet remeke. Maradt volna aranyam, rubintom a tárnafenéken háborítatlanul, a vak palában

az emberek mit sem tudnak rólam. Az ő két látó szemük engem nem látott; az ő két halló fülük téged nem hallott; az a fejedelmi kéz aki felemeljen? s az, akinek ajkához illessen: hol az én királyasszonyom…?!

ám a Testetlen Hang nem találja ki árválkodását, hogy a kehely mimondó és megújrázva a sugdosódó tolakodást, előlről kezdi s úgy súgja-búgja az aranykehely fülébe:

– te vagy a világ legszebb kincses rubintokkal kirakott…

nem jut tovább – az arany-elektron kehely a szavába vág és leinti:

– elhagyd már. Hiszen még csak az a felfedező sem született meg, akinek eszébe jusson, hogy merre keresse hegyeinket; olyan, aki tudná a varázsformulát, amellyel a kincsesbarlang sziklakapujára rákiált: „Szezám! nyílj meg!”… Az én felfedezőm nem ismeri a sziklakapu-elgörgető varázsformulát, az én keresőm avagy annak nemzőapja, hogy felkutatómat nemzze – meg sem született

ám a Testetlen Hang

mire a kehely, ingerülten

mire a Hang

a kehely

Tamás Gáspár Miklósnak

jakobeánus lovagvár-stílusban épített, áron alul vásárolt sziklapalotájában az agg író mindennel meg volt elégedve. Meg volt elégedve a Sir Walter Scott stílusban tartott óriáskandallóval; meg volt elégedve a fölé helyezett és Sir Walter Scott stílusban körérakott alabárd-díszkoszorúval; meg volt elégedve a kétfelől, Sir Walter Scott stílusban lángadozó roppant falifáklyákkal; a firlefáncosan kikovácsolt kőkutyákkal a kandalló üregében és a rárakott fahasábok Sir Walter Scott ihlette lobogásával: mindennel meg volt elégedve, csak eggyel nem

szemközt – mely sziklafalhoz a rablólovagvár-stílusban épült patríciuspalota tapadt, a beépített kőkönyvszekrény közepén volt kőíróasztala, mélyen a sziklafalba besüllyesztve s ez, éppen ez sehogyan sem volt ínyére: nem volt elegendő mély az a  mély

nosza hívatta főhamarjáróját, aki szalajtott kertészt-kuktát-kocsihajtót, aki mozgósított kasznárt-kulcsárt-számtartót, hogy az hívatna kőasztalosokat, kőfalfaragókat és más válogatott cigánylegényeket, hogy vágnának mélyebb üreget; hogy még mélyebbre rukkoltassák takaros üregében a széles kőíróasztalt, amelyen jakobeánus kőírógépe nyugodott

ahogy megparancsolta – úgy is lett. Körüljártatta szemét jakobeánus rablólovagvár-stílusban kimódolt, áron alul vásárolt írói sasfészkének lovagtermén, amely dolgozószobául szolgált. Ablaka kétfele nyílott s ő meg volt elégedve harántfelől a Sir Walter Scott stílusában tátongó várárok vizével alant, mely fölé a színesüveg, Sir Walter Scott stílusában megpödrött zárt lovagerkély lógott; és meg volt elégedve hasmántfelől a terem másik végén az áttörtes-mérműves és Sir Walter Scott stílusában sorakozó gótikus ikerablakokkal, melyek lőrés-kiszögellésein a várta-pártafal-fövegre-lövegre ráláthatott volna a várfokon – de odáig soha nem merészkedett íróasztalától, az túl messze volt

meg volt elégedve a bronzberakásos márványintarziapadló heraldikáival is, melyek rajzolata, címerről-címerre, fel, egészen Országelárverező Nagy Kanút királyig vitte vissza kastély-elődjének családfáját, míg belőle ki nem vásárolta; és meg volt elégedve a teremközép teljes hosszát betöltő, 12. századi tölgyfa lakomaasztallal, melynek a Sir Walter Scott stílusban faragott lapályán a Ming-vázákat elődje örökölte volt világjáró gyarmati főbiztos nagybátyjától és ő csak velevásárolta vala, mikoron, szőröstül-bőröstül beleülvén, áron alul elorozta volt tőle a kastélyt. Mindennel meg volt elégedve, csak ezzel az eggyel nem

hogy a sziklafalat teljes teremhosszában betöltő kőkönyvszekrény közepén a kődolgozószoba kőasztalfülkéje nem volt elegendő  mély.  Ő íróasztalát szerette volna mind jobban, mind mélyebbre besüllyeszteni, oly mélyre, ahonnan nincs visszatérés. Oly mélységes-mély kőírófülkéről álmodozott, hogy még csak keze-mozgását se lássák és ne figyelhessék ki, mikor-miben sántikál

nosza előszólította főkamaráriusát, aki előpenderítette főgarabonciáriusát, az meg előteremtettézte a kasztellánt, az meg lekajátozva felinvitálta-s becsődítette várába a vízimalmos országúton kóborjáró talján vagabundusokat, hogy azok egynémely kőasztalfaragó céhmestere faragná még-mélyten-mélyebbre a kőíróüreget-s tolná abban még-mélyten-mélyebbre a kőírógépet székestül, olyan közel a sziklatárna mélyéhez, holott már az elnyelettetés veszélye – az entumulumentum fenyeget

…Azonkoron, hogy az író, a Sir Walter Scott stílusban mélyrevájt és a baltazit-fekü végére beékelt kőíróasztalon elkezdte verni a kőírógépet, már mögötte a kőfalat is rávakolták, amint parancsolta volt, kétfelől a kormoló fáklyák komor világánál Pátrónusához, Sir Walter Scott szelleméhez inspirációért fohászkodván, ujjai legott szaporán kezdtek peregni a kőírógép granulit-billentyűzetén és az árkus kőpajzs-papíroson telülni kezdtek a sorok, sorról-sorra telni, az oldalak, majd oldalról-oldalra a nagy árkus kőpajzs-paksaméta oly magasra, hogy kis híja oldaltborult

már azt sem tudta, melyik napszaka a napnak – hószaka a hónapnak, télszaka-éjszaka, napszaka-őszszaka, nyaratszaka-jégszaka, ő csak írta, eszelősen verte ki kőírógépén a bazaltszavakat, már maga sem tudta, a keze hogy mit ír. Addig írta s addig kopogtatott rajta, amíg a Sir Walter Scott ízlése szerint odakészített frugális étekfalatocskákból apródad-csipegetve futotta és a fáklyák szurok fénye ki nem fogyott. Akkor, a rekluzórium vaksetétjén, az első ezertől az utolsó ezredik oldalig, hangosan: olvasni kezdte-s olvasta álló esztendeig, mígnem szeme-sugara megállt rajta s ő maga a baltazitbetűtengerrel egybeforrott-s összekövesült –

Pete Györgynek

– – – sokszor úgy elgondolom – – –

ha hatvan évig uralkodtam volna, mint trónján peckelődő korlátlan kényúr és nyolcvan évesen mérlegre vetem az elvesztegetett életet az élet végén

hogy az én veszteségem mi sivár mi keserves: ó én helyrehozhatatlan

ha nyolcvan évig rabszolga lettem volna és a Kivettetés után szabad prédának az utakra – mérlegre vetem az elvesztegetett életet az élet végén

hogy az én veszteségem mi sivár mi keserves: ó én helyrehozhatatlan

…így! így! csak így tekinthetek vissza végestelen az évek legöngyölődött szőnyegén és vethetem mérlegre a töprenkedésben töltött életet az élet végén: ó igen, én igen – én nem vesztegettem el

én aki nem szolgáltam rabember barmában az Úrnak és nem uralkodtam a rabember barmán; hanem utolsó szempercenetig

ez utolsó szempercenetig igencsak a rajta való töprenkedéssel eltelten s abban elmerülve ültem magamfeledten az utolsó körülpillantásig

ez utolsó körülpillantásig az elmélődés mélyére merülve, hogy mimondó legyek magamnak a beláthatatlan belátnivalók, a közelvaló körülöttem-valók összességes egészéről – valameddig tartalmaz ihol engem a Töprengő Középen és ihol ez alámenésben én a Középről Töprengőnek tudhatom magam

boldog életnek kialuvása! mertmivel telemerítettem ó tömlőmet a mentől sűrűbb lét sűrűjével, hogy szűnös-szűnhetetlen ez forogjon bennem és én véle forgódjam – a véle beteltnek, a benne örvendezőnek elaluvása!

– – – sokszor úgy elgondolom – – –

to George Szirtes

Csiky Ágnes Máriának