Kass Jánosnak

(Rugási Gyuláéknak)

eddig nőre vágytam; erre, arra, amarra a nőre, térdroggyantó rááhítozással

ezentúl kettőre kell vágynom. Vágynom a nőre – és vágynom a nővágyra

hogy újra eltöltse hústestemet a térdroggyantó rááhítozás ahogyan valaha eltöltötte volt

eddig csak nőre vágytam. Az asszonyragadó kentaúr sörénye-csapkodó elvágtatásával; a háremmilliók leltározásának boldog reménytelenségével, görcsös-gorombán és mocskos-mindközönségesen: a nővilágra

ezentúl kettőre kell vágynom. Vágynom a nőre – és vágynom a nővilágra

hogy visszatérjen hústestembe a térdroggyantó rááhítozás vágyőrülete és barlangos testemet telecsapolja lobogó-forró vérrel és úgyan duzzassza hímvesszőmet mint igaz-se-volt időkben valaha duzzasztotta volt

eddig versre vágytam; ilyen, olyan, amolyan versre, titkos értelmű felindulásával a vágyállapotosnak

ezentúl kettőre kell vágynom. Vágynom a versre – és vágynom a vers vágyállapotára

hogy újra, ama titkos értelmű felindulásával a vágyállapotosnak, indítsam a sort. Hogy kezdősorának megragadottsága belebilincseljen sorról-sorra. Hogy megindultságom angyala bevilágítsa agyalapom látó Keresztjét. Hogy az agyfüggeléken fityegő lélekszütyőmet betöltse a templom-álom rabszolga-ihlete. Hogy turibulumával megfüstölve, kín és gyönyörűség kövérjével belereszkessek megajándékozott alázatomban és a Vele való egyesülésben

eddig csak versre vágytam: repeső-rettegő be-leskeléssel, aláfüleléssel – rutinos ravaszságomban iparosember közönségességével – a maga-csalafintaságát-értő alamusziságával ahogy ihletnek már udvarolni szokás

ahogyan mást a pulykaméreg elfutja: elfutott engem az ihlet hirtelen mérge és kábítószeres útrakeléseimben egy-öntudat százfele-hasadásával száz torony iránt el-tova: rohant velem és kergetett. És kergeségében úgy éreztem: versem nélkül szegényebb lennénk: én, a nővilág és a nagyvilág

ezentúl kettőre kell vágynom. Vágynom a versre – és vágynom a vers vágyállapotára

az ám – de ihletem varjúlábon libeg és nevetősen fiatal. Gunyorosan közelólálkodik (most is! most is!) azután mint aki vén kecskétől, utánanyulkálótól menekül, onnan mulat rajtam és csorbafogú szerencsétlenkedésemen – kamaszlány-messziről. Tán azon kuncog, hogy a vers üzenete (most is! most is!) – elhágy?

küzdeni ellene? az elaggás közérzete – amaz elhatalmasodó ellen…?! hogyan?

átpártoltam az ellenem vonuló muzulmán hadakhoz. A körülzáró végcsatározásban már magam is csak azt kívánom. Vereségemet. Legyen meg

annakmiánta érzem én és nemhiába éreztem régtől fogva már: versemnek nélküle nem lettem szegényebb. Nem lett szegényebb a nővilág és nem, ó nem – jottányival sem lett szegényebb a nagyvilág

Jánosnak és Évának

ahogy a hernyó eleszi maga alól a levelet, hogy végezetre annyi se marad a levélből, amin megálljon: szakasztott úgy esszük el – elesszük magunk alól életidőnket

körbejárjuk-körbeesszük mint a hernyó – elesszük magunk alól az idő akantuszlevelét, míglen, nónára-rorátéra-vesperára annyi sem marad belőle, hogy parányi létünkkel megkapaszkodjunk benne, rajta: aláereszkedünk s lehullunk világ prédájára

világ prédájára. Ki hogy bennünk prédáljon, minket felprédáljon. Hogy a kardfogú tigris, a pirhána-hal, a nagyratátott dugong-cápa száján a körbezabáló Nagy Tápkörben magunk is táplálék legyünk – – –