|
végigment a palota teremsorán, kétszárnyú felnyíló-csukódó ajtók –
minden ajtónál naphosszat-éjhosszat ott állt a soros ajtónálló
ajtók hosszú sora ajtónállók hosszú sora nélkül? eszébe se jutott, hogy elképzelni sem
tudja
ügyet sem vetett rájuk, keresztülnézett rajtuk: azt sem látta, hogy ott vannak. Az ajtónálló
az ajtó tartozéka; mint a kilincs vagy a pánt
végigment a palota teremsorán, ajtók előtte-mögötte: nyíltak-csukódtak –
ajtók előtte, ajtók mögötte: nyílnak-csukódnak
egyszer egy olyan ajtóhoz ért, amely valósággal bedörrent mögötte. Újabb szobasor nyílt
nyílegyenesen, ajtók újabb hosszú sora – de az ajtó ajtónállója sehol
felfedezte az ajtónálló hiányát (de ebből még az ajtónálló önálló létére nem
következtetett). Ügyetlen kézzel, babra mozdulattal – mint aki nem ismeri az efféle „frányamasinát”
– elkezdte rángatni a kilincset. Hála a véletlenszerűség ügyetlenségének, eltalálta a mozdulatot:
lenyomta, elfordította. A kilincs engedett, az ajtó engedelmeskedett
megtanult ajtót nyitni
ám az ajtó ajtónálló nélküli ajtó volt és nem csukódott be. Kénytelen volt behúzni maga
után. Tucatszor kellett megismételnie a műveletet: ajtó ajtó után – szoba szoba után következett.
Akkor döbbent rá
végignézett magán. Az aranybrokát térdnadrág helyett szürke pantalló. Az arany udvari
topán helyett barna bakancs-cipő. A csipkefodros fehér zsabó helyett kitágult nyakú szürke pulóver.
Az ajtónállók, a jól olajozott ajtónállók helyett nehezen nyikorgó, dísztelen ajtószárnyak; de ez a
szobasor már nem a palota teremsora volt
először villant át agyán a gondolat: megváltozott az élete
*
önmagába nézett: leste a lélek feneketlen mélységeit, de csak aranycirádás arany kilincsek
borította barlangi bugyrok hosszú sorát láthatta
– kimenős, vasárnapoló ajtónálló volt
|