Hajópalota

Fiatal írócimborám a szomszédból, Martin, átugrik és lelkendezve mutatja felfedezését. Egy ismeretlen Marlowe (vagy tán Marston) színdarab, mindenesetre valaki kevéssé ismert szerző a Globe környékéről, akit árnyékba borított barátja, Shakespeare. Arról volt nevezetes, hogy minden darabja tengerjáró hajón játszódik s innen a ragadványneve –  „tengerészek Shakespeare-je”.

Rajzolatos címlap, poros borjúbőr. Öt felvonás.

– Ha akarod, lefordíthatod – mondja Martin. – Itthagyhatom.

– Itthagynád?! Örömmel! Nagyszerű! Nekemvaló! – lelkesedem a tengerész-darabért és máris munkához látok. De abból, hogy hajón játszódik, logikusan következik, hogy a „lefordítás” nem egyéb, mint a hajó múzeumi modelljének a megépítése: egyenlő-és azonos a megmodellezésével. Tüneményes gyorsasággal megvagyok vele: üvegszekrénybe kívánkozó, látványos, kétméteres kisminta – ötárbocos clipper modellje. Mutatom Piroskámnak, aki összecsapja a kezét:

– Micsoda hajópalota! Biztonságos helyet neki, ahol nem történhet baja…

Szerencsére a Királyi Akadémia harmadik emeletén van szolgálati lakásunk. Hova…?! Hát hova: az Északi Szárny végébe; felülvilágításos bordó terem, tele nagyértékű kismintákkal, ősgépek, ősboronák, kultivátorok – oda. Már visszük is, de nagy vigyázva, mert a clipper fedélzetén keskenyvágányú kisvasút vágánypárja fut körbe, annak a csilléi hogy ki ne boruljanak. A kocsikat hangszalag köti össze és amikor megindul, a szerelvény üveghangon cincog, muzsikál.

Alighogy letesszük és anélkül hogy hozzányúltunk volna, a fedélzeten a mozdonyocska nekidülleszkedik, a csillesor elindul. Nem győzünk ámulni-bámulni: mi hajtja? mitől indult el? a rázkódástól, ahogy hoztuk? vagy kiakadtak a fékei? Csodálkozásunk ijedelemre – majd rémületre válik, amikor a vonatocska felgyorsul, iramlása egyre vadabb, egyre sebesebb és a hajó tatjánál közeljár a kiboruláshoz.

– Állítsd meg!

– Könnyű mondani. De hogyan, mivel?

Ha kisiklik és lepotyog, a márványpadlón tönkremegy. Dermedten nézzük, ahogy a titokzatos erő hatására hanyatt-homlok rohan előre filigrán fedélezeti vágányocskáján, míg azután az összekötő hangszalag valahol elszakad, a kerekek kiugranak, a kanyarban a szerelvény kidől és a csillesor kiborul – erre-arra, nekivágódva vasmacskának, csörlődobnak, kötélrakásnak.

– Mi hajthatta vajon? Nyilván valami ismeretlen természeti erő, lineáris mágnesség, tengelyforgató delejnyomaték.

Piroskámmal megkövülten nézzük a hatalmas varázserő tűzfészkét és egyetértünk abban, hogy a felfedezést hírül kell vinni a világnak.

– Ne várjuk meg Martint? Ő még nem látta a színdarabot – leforditva.

– Percet se vesztegethetünk. Nem ismerhetjük az erő veszedelmeit. Te majd ittmaradsz és őrzöd, én meg rohanok –

– Hová…?!

– A Királyi Társaság fizikusaihoz! Megvinni a hírt…

Piroskám nem szívesen őrzi, fél egyedülmaradni a „tengerészek Shakespeare-je” színpadi remekével, amelyben hatalmas és titokzatos erő lakozik; de beletörődik és elébeülve, ölébe ejtett tenyérrel figyeli az ötárbocos, magas hajómodellt, hogy valami rajta: nem mozdul-e…

Magam a harmadik emeletről, a háromkarú márvány díszlépcsőn lefele – hármasával veszem a fokokat s hamarabb, semmint kimondom, a Royal Society Nagy Ambulatóriumának a vesztibüljében termek. A porta arany-rokokó Louis XVI. íróasztalánál, selyem estélyiben, fekete tudós hölgy üldögél és ismerősként üdvözöl; amott, fönnebb, a bálparketten és a Királyi Galérián pofaszakállas tudósok, hercegi mecénások és más akadémikus notabilitások galantéroznak a rangidős nőkkel. A Királyi Bejelentőnek elmondom, mi járatban vagyok. Nem tűr halasztást. Nemcsak mert a halogatás veszélyeket rejt magában, hanem azért is. Őfelségére való tekintettel. A felfedezés korszakos.

A hölgy hellyel kínál: állva maradok. Nekem sietős. Ő: kifogástalan és megejtő.

– Ha összehívnánk a szűkkörű intézőséget…?! Lady Heligolanda vagyok a Család Asquith-Spencer ágából, de maga nevezzen Golly-nak.

– Nem bánom, Gollyka; de ha lehet, bizalmas jelleggel és ne mozgósítsa a sajtót.

– Még ne?!

– Ne még.

Heligolanda a márványfellépő tetején. Végigsiklik a termen, fülbesúgósan összetoborozza a szűkebb kört, bizalmilag, intézőségi jelleggel. Aki kontyos-és kebelbeli – az asszonytudós megismerszik a fülönfüggőiről; akinek mellét elborítják a kitüntetések, az tábornoki rangban kutat és meglátszik lampaszos járásán, hogy a laboratóriumból sietett elő. A porta vagyontérő íróasztala köré gyűlnek, ahol, annak rokokó-arany székén magam is üldögélek és várom, hogy bennfenteseink egybeverődjenek. Lehetnek tízen-tizenketten, együtt a quorum; körülülnek, elhelyezkednek, a tudósasszonyok széttárják legyezőiket, hogy eltitkolják az esetleges ásítóingert, az elnök, teljes pofaszakállával, az ünnepélyesség kedvéért meglovagolja székét. Érzem, itt a pillanat, a tucatnyi szempár rámfüggeszkedik – – –

Épp kiejteném a nevét, de ami az imént ott volt a nyelvem hegyén, most nem találom az eszem-ügyében. A drámaíró, aki arról nevezetes, hogy minden darabja tengerjáró hajón játszódik, kortársa a Globe környékéről, de őt is árnyékba borította, mint a többi ivócimboráját s innen a ragadványneve, a „tengerészek Shakespeare-je”… Mar… Mar… – Marlowe? Marston? Hogy az ördögbe hívják?! Hebegek-habogok, ötölök-hatolok.

Udvariasan időt hagynak. Másfele néznek.

A várakozásteli csend most csevelybe oldódik: diszkrét udvarló zsivaj. Az entomológus szakvilágtekintélyasszony összecsukott legyezővel dévajul a kezére koppint az ornitológia fejedelmének, aki a szakállába nevet; valaki részvényeket vásárolt az ujonnan felfedezett illóolajbánya sarkövi értékpapírjaiból, megelőzve a kibocsátást, míg évődő tudóstársasszonya a mélyhűtött radon-gáz árfolyama-és mérgezési tünetei iránt érdeklődik. Mellük-paszományán karbafonják a kezüket; a hölgyek tarkótincseiket fordítják felém és kuncognak. Pedig én már javában mondom a hajómat meg hogy a modellen mindenféle titokzatos vonatrohangálások és csille-ki-be-dőlések tapasztalhatók egy hatalmas és titokzatos erő hatására, melynek jelenlétét üveghangon cincogó zene adja hírül, valahol a fedélközön vagy tán a hajófenéken s ha a kergetőerő rákezdi, a szerelvény megállíthatatlan. Meg-állít-ha-tat-lan!… Minek hallatára kacéran keresztbe vetik a lábukat és ezüst cipőiket összedörgölik az arany lampaszokkal: bájcsivitelnek, sipognak, szépségflastromaikat odébbhuzigálják, elmaszatolják, a fizikus-generálisok pedig le nem veszik szemüket amazok diadémjáról-s fölötte a gyémántberakásos teknőcfésűről a feltornyolt kontyokon. Motyogásomra senki sem ügyel, az ismeretlen természeti erő nem érdekli a közismert természeti erők számontartóit, a Királyi Tudóstársaság levegőszámba se veszi hírülhozóját s amin rajtuk keresztül a Világ Szemének kéne rajta lennie, a Világ Szemének! az fikarcnyit sem érdekli őket, fikarcnyit se! hogy miféle eddig soha, sehol nem tapasztalt, titokzatos bölényszellem lakozik a hajószíndarab bordáiban, miféle dzsinn…

Dühömön nem tudok erőt venni tovább, felháborodásomban majdhogynem hátrarúgom az arany-rokokó széket, ahogy felkászálódom – magamrarántom egyszerű sorhajóhadnagy-köpenyemet és faképnél hagyom a társaságot:

– Ez hallatlan!

– Ökrök!

– Marhák!

– Pofaszakállas fizéterek!

– Zsivány népség piszkos bandája!

– Gané zsivány népség! Gané gazember népség piszkos zsivány bandája!

Fekete selyem nagyestélyijében Lady Heligolanda (a Család Asquith-Spencer ágából) veszi észre elsőnek-és ítéli el a tudományos világ minősíthetetlen viselkedését. Azonnal felpattan és mindenütt a sarkamban:

– Ne vegye úgy! Nem a személye ellen: nem maga ellen irányul!

– Irányul-nem irányul: bánomisén!

– Jöjjön vissza! Mondja el nekik! Kezdjük előlről, az istenért!

– Van eszemben!

– Szenthabakuk! A botrány! Holnap benne leszünk a lapokban!

– Kiteregetve! Biztosíthatom!

– Ne tegye ezt velünk! Az emberiséggel! Az erő a hajóban: nem tűr halasztást! Mondja el nekik, most majd figyelni fognak… –

Lady Heligolanda a kezét tördeli, úgy kérlel, a síráshoz közel.

– Sajnálom. Ebből elég!

– Az én kedvemért!

– Lady Heligolanda!

– Nevezzen Golly-nak!

– Sajnálom, Gollyka. Késő. Megmásíthatatlan – – –

fel, rohanvást, a háromkarú lépcső második fordulójánál felnézek a faragott Végső Díszpihenőre. Az üvegkupola áradó világosságában. Piroskám, a márványkorlát fölött előrehajolva. Holtraváltan integet:

– Hol maradsz, az istenért, jössz-e már. Nagyon félek.

Egész testében remeg.

– Mi történik? Mért vagy itt? Mért nem ott, hogy őrízzed: mért nem vagy ott…?!

– Hamar! A színdarabhajó, amit modellre fordítottál –

– Mondd! Mi történt?!

– Csak hogy itt vagy. Szívem, a modell megháborodott. Tengerháborgást játszik. Rázza minden vitorláját, a kulisszák összekuszálódnak. Igazi tengert komédiázik, hánykolódik a hullámokon. Rákiáltottam, észnél légy, de egy nagy, olyan emelet-magas nagyon-nagy torlás ahogy jött, nekiment és annak a toronyhulláma ami keresztülborult rajta, az volt az. Az a csupa-tajték, a habzásával, ahogy nekicsapódott és a fedélzeten végigsöpört, hát nézz ide, idenézz –

– Mit nézzek?!

– Nézz ide, fogd meg. Rámfröcskölt, csupa víz vagyok, a ruhám is. Kifacsarhatod a ruhámat – – –