Visszaszámlálás

vonaton, lehunyt szemmel. Nincs előttem és mégis látom. Ott a mumusom

nincs előttem és mégis. Látom. Ahogyan a másodpercek kavicsai, a tizedmásodpercek fosóhomokja elpereg a vonatkerekek alatt (ebben a gyűlöletes „kivételes állapotban”, amikor ténylegesen  nem csinálok semmit  és iszonytató haszontalannak érzem magam)

mumusom, rémem: a vasútállomások magasra függesztett ugró órája. Világító számlapján idemutatja a megőrölt percek, a lemorzsolt másodpercek aláhullását. Ez az én észrevétlen vágánypárom, az én kattogásmentes kerekeim tovairamlása

az óraszámlap idegesen vibrál, döglött pislogása a pofámba vágja, ha nem tudnám: érzékletesen, hogy jobban se kell. Három-görbedimenziós térbe állítva szemlélteti az alattam elfutó életidőszőnyeg odalételét-és elolvadását

pedig az igazi mumus (mi a negatív haladvány? az elfogyadozvány?!) – az igazi mumus nem ez volna, nem ez az előrehaladó időt mutató óra, nem. Hanem egy olyan ugróóra, amelynek elektronikájába beépítették halálom pillanatát: az volna az én személyre-szóló időm és annak lepergése – az igen! Az: nap-mint-nap előmbe tárná a fogyadozvány hányadánállását bennem, hogy hogyan is állunk a hátralevőség leszámlálásával

…Mint rakétakilövéskor a világgá sugárzott visszaszámlálásban: öt – négy – három – kettő – egy – …ignition! (gyújtás!). Szakasztott úgy, nálam is. A lecsapott kapcsolóval ráadják a magasfeszültséget a hamvasztóra (ignition!) – összesöprik azt a kiskeveset, ami a rostély alá lehamuhodott s ami már nem én vagyok, ha maradt is, nem belőlem maradt –

az vibrálna csak idegesen, az az óraszámlap s az volna csak az igazi mumus, nekem, a vasútállomásokon

az én személyre-szóló, mikro-csippentyűs mumusom