|
Fiatal írócimborám a szomszédból, Martin, átugrik és lelkendezve mutatja felfedezését.
Egy ismeretlen Marlowe (vagy tán Marston) színdarab, mindenesetre valaki kevéssé ismert szerző
a Globe környékéről, akit árnyékba borított barátja, Shakespeare. Arról volt nevezetes, hogy minden
darabja tengerjáró hajón játszódik s innen a ragadványneve – „tengerészek Shakespeare-je”.
Rajzolatos címlap, poros borjúbőr. Öt felvonás.
– Ha akarod, lefordíthatod – mondja Martin. – Itthagyhatom.
– Itthagynád?! Örömmel! Nagyszerű! Nekemvaló! – lelkesedem a tengerész-darabért
és máris munkához látok. De abból, hogy hajón játszódik, logikusan következik, hogy a „lefordítás”
nem egyéb, mint a hajó múzeumi modelljének a megépítése: egyenlő-és azonos a
megmodellezésével. Tüneményes gyorsasággal megvagyok vele: üvegszekrénybe kívánkozó,
látványos, kétméteres kisminta – ötárbocos clipper modellje. Mutatom
Piroskámnak, aki összecsapja a kezét:
– Micsoda hajópalota! Biztonságos helyet neki, ahol nem történhet baja…
Szerencsére a Királyi Akadémia harmadik emeletén van szolgálati lakásunk. Hova…?!
Hát hova: az Északi Szárny végébe; felülvilágításos bordó terem, tele nagyértékű kismintákkal,
ősgépek, ősboronák, kultivátorok – oda. Már visszük is, de nagy vigyázva, mert a clipper fedélzetén keskenyvágányú kisvasút vágánypárja fut körbe, annak a csilléi hogy
ki ne boruljanak. A kocsikat hangszalag köti össze és amikor megindul, a szerelvény üveghangon
cincog, muzsikál.
Alighogy letesszük és anélkül hogy hozzányúltunk volna, a fedélzeten a mozdonyocska
nekidülleszkedik, a csillesor elindul. Nem győzünk ámulni-bámulni: mi hajtja? mitől indult el? a
rázkódástól, ahogy hoztuk? vagy kiakadtak a fékei? Csodálkozásunk ijedelemre – majd rémületre
válik, amikor a vonatocska felgyorsul, iramlása egyre vadabb, egyre sebesebb és a hajó tatjánál
közeljár a kiboruláshoz.
– Állítsd meg!
– Könnyű mondani. De hogyan, mivel?
Ha kisiklik és lepotyog, a márványpadlón tönkremegy. Dermedten nézzük, ahogy
a titokzatos erő hatására hanyatt-homlok rohan előre filigrán fedélezeti vágányocskáján, míg azután az összekötő hangszalag valahol
elszakad, a kerekek kiugranak, a kanyarban a szerelvény kidől és a csillesor kiborul – erre-arra,
nekivágódva vasmacskának, csörlődobnak, kötélrakásnak.
– Mi hajthatta vajon? Nyilván valami ismeretlen természeti erő, lineáris mágnesség,
tengelyforgató delejnyomaték.
Piroskámmal megkövülten nézzük a hatalmas varázserő tűzfészkét és egyetértünk
abban, hogy a felfedezést hírül kell vinni a világnak.
– Ne várjuk meg Martint? Ő még nem látta a színdarabot – leforditva.
– Percet se vesztegethetünk. Nem ismerhetjük az erő veszedelmeit. Te majd ittmaradsz
és őrzöd, én meg rohanok –
– Hová…?!
– A Királyi Társaság fizikusaihoz! Megvinni a hírt…
Piroskám nem szívesen őrzi, fél egyedülmaradni a „tengerészek Shakespeare-je”
színpadi remekével, amelyben hatalmas és titokzatos erő lakozik; de beletörődik és elébeülve, ölébe
ejtett tenyérrel figyeli az ötárbocos, magas hajómodellt, hogy valami rajta: nem mozdul-e…
Magam a harmadik emeletről, a háromkarú márvány díszlépcsőn lefele – hármasával
veszem a fokokat s hamarabb, semmint kimondom, a Royal Society Nagy
Ambulatóriumának a vesztibüljében termek. A porta arany-rokokó Louis XVI. íróasztalánál, selyem estélyiben, fekete tudós hölgy üldögél és ismerősként
üdvözöl; amott, fönnebb, a bálparketten és a Királyi Galérián pofaszakállas tudósok, hercegi
mecénások és más akadémikus notabilitások galantéroznak a rangidős nőkkel. A Királyi
Bejelentőnek elmondom, mi járatban vagyok. Nem tűr halasztást. Nemcsak mert a halogatás
veszélyeket rejt magában, hanem azért is. Őfelségére való tekintettel. A felfedezés korszakos.
A hölgy hellyel kínál: állva maradok. Nekem sietős. Ő: kifogástalan és megejtő.
– Ha összehívnánk a szűkkörű intézőséget…?! Lady Heligolanda vagyok a Család
Asquith-Spencer ágából, de maga nevezzen Golly-nak.
– Nem bánom, Gollyka; de ha lehet, bizalmas jelleggel és ne mozgósítsa
a sajtót.
– Még ne?!
– Ne még.
Heligolanda a márványfellépő tetején. Végigsiklik a termen, fülbesúgósan
összetoborozza a szűkebb kört, bizalmilag, intézőségi jelleggel. Aki kontyos-és kebelbeli – az
asszonytudós megismerszik a fülönfüggőiről; akinek mellét elborítják a kitüntetések, az tábornoki
rangban kutat és meglátszik lampaszos járásán, hogy a laboratóriumból sietett elő. A porta
vagyontérő íróasztala köré gyűlnek, ahol, annak rokokó-arany székén magam is üldögélek és
várom, hogy bennfenteseink egybeverődjenek. Lehetnek tízen-tizenketten, együtt a quorum; körülülnek, elhelyezkednek, a tudósasszonyok széttárják legyezőiket, hogy
eltitkolják az esetleges ásítóingert, az elnök, teljes pofaszakállával, az ünnepélyesség kedvéért
meglovagolja székét. Érzem, itt a pillanat, a tucatnyi szempár rámfüggeszkedik – – –
Épp kiejteném a nevét, de ami az imént ott volt a nyelvem hegyén, most nem találom
az eszem-ügyében. A drámaíró, aki arról nevezetes, hogy minden darabja tengerjáró hajón játszódik,
kortársa a Globe környékéről, de őt is árnyékba borította, mint a többi ivócimboráját s innen a
ragadványneve, a „tengerészek Shakespeare-je”… Mar… Mar… – Marlowe? Marston? Hogy az
ördögbe hívják?! Hebegek-habogok, ötölök-hatolok.
Udvariasan időt hagynak. Másfele néznek.
A várakozásteli csend most csevelybe oldódik: diszkrét udvarló zsivaj. Az entomológus
szakvilágtekintélyasszony összecsukott legyezővel dévajul a kezére koppint az ornitológia
fejedelmének, aki a szakállába nevet; valaki részvényeket vásárolt az ujonnan felfedezett
illóolajbánya sarkövi értékpapírjaiból, megelőzve a kibocsátást, míg évődő tudóstársasszonya a
mélyhűtött radon-gáz árfolyama-és mérgezési tünetei iránt érdeklődik. Mellük-paszományán
karbafonják a kezüket; a hölgyek tarkótincseiket fordítják felém és kuncognak. Pedig én már
javában mondom a hajómat meg hogy a modellen mindenféle titokzatos vonatrohangálások és
csille-ki-be-dőlések tapasztalhatók egy hatalmas és titokzatos erő hatására, melynek jelenlétét
üveghangon cincogó zene adja hírül, valahol a fedélközön vagy tán a hajófenéken s ha a kergetőerő
rákezdi, a szerelvény megállíthatatlan. Meg-állít-ha-tat-lan!… Minek hallatára kacéran keresztbe
vetik a lábukat és ezüst cipőiket összedörgölik az arany lampaszokkal: bájcsivitelnek, sipognak,
szépségflastromaikat odébbhuzigálják, elmaszatolják, a fizikus-generálisok pedig le nem veszik
szemüket amazok diadémjáról-s fölötte a gyémántberakásos teknőcfésűről a feltornyolt kontyokon.
Motyogásomra senki sem ügyel, az ismeretlen természeti erő nem érdekli a közismert természeti
erők számontartóit, a Királyi Tudóstársaság levegőszámba se veszi hírülhozóját s amin rajtuk
keresztül a Világ Szemének kéne rajta lennie, a Világ Szemének! az fikarcnyit sem érdekli őket,
fikarcnyit se! hogy miféle eddig soha, sehol nem tapasztalt, titokzatos bölényszellem lakozik a
hajószíndarab bordáiban, miféle dzsinn…
Dühömön nem tudok erőt venni tovább, felháborodásomban majdhogynem hátrarúgom
az arany-rokokó széket, ahogy felkászálódom – magamrarántom egyszerű sorhajóhadnagy-köpenyemet és faképnél hagyom a társaságot:
– Ez hallatlan!
– Ökrök!
– Marhák!
– Pofaszakállas fizéterek!
– Zsivány népség piszkos bandája!
– Gané zsivány népség! Gané gazember népség piszkos zsivány bandája!
Fekete selyem nagyestélyijében Lady Heligolanda (a Család Asquith-Spencer ágából) veszi észre elsőnek-és ítéli el a tudományos világ minősíthetetlen viselkedését. Azonnal felpattan és mindenütt a
sarkamban:
– Ne vegye úgy! Nem a személye ellen: nem maga ellen irányul!
– Irányul-nem irányul: bánomisén!
– Jöjjön vissza! Mondja el nekik! Kezdjük előlről, az istenért!
– Van eszemben!
– Szenthabakuk! A botrány! Holnap benne leszünk a lapokban!
– Kiteregetve! Biztosíthatom!
– Ne tegye ezt velünk! Az emberiséggel! Az erő a hajóban: nem tűr halasztást! Mondja
el nekik, most majd figyelni fognak… –
Lady Heligolanda a kezét tördeli, úgy kérlel, a síráshoz közel.
– Sajnálom. Ebből elég!
– Az én kedvemért!
– Lady Heligolanda!
– Nevezzen Golly-nak!
– Sajnálom, Gollyka. Késő. Megmásíthatatlan – – –
fel, rohanvást, a háromkarú lépcső második fordulójánál felnézek a faragott Végső
Díszpihenőre. Az üvegkupola áradó világosságában. Piroskám, a márványkorlát fölött előrehajolva.
Holtraváltan integet:
– Hol maradsz, az istenért, jössz-e már. Nagyon félek.
Egész testében remeg.
– Mi történik? Mért vagy itt? Mért nem ott, hogy őrízzed: mért nem vagy ott…?!
– Hamar! A színdarabhajó, amit modellre fordítottál –
– Mondd! Mi történt?!
– Csak hogy itt vagy. Szívem, a modell megháborodott. Tengerháborgást játszik.
Rázza minden vitorláját, a kulisszák összekuszálódnak. Igazi tengert komédiázik, hánykolódik a
hullámokon. Rákiáltottam, észnél légy, de egy nagy, olyan emelet-magas nagyon-nagy torlás ahogy
jött, nekiment és annak a toronyhulláma ami keresztülborult rajta, az volt az. Az a csupa-tajték, a
habzásával, ahogy nekicsapódott és a fedélzeten végigsöpört, hát nézz ide, idenézz –
– Mit nézzek?!
– Nézz ide, fogd meg. Rámfröcskölt, csupa víz vagyok, a ruhám is. Kifacsarhatod a
ruhámat – – –
|