Bereczky Erzsébetnek

mellékalaknak lenni egy shakespearei tragédiában, aki a melléadott levéllel tarsolyában hordja tulajdon halálos ítéletét

mindnyájan nem ezzel a ránkosztott tökfilkó-szereppel születtünk-é, szeretett atyámfiai?

kihajózván és döngő léptekkel a pallókon fel-s gályánkról leszállva, hogy elébesiessünk a nekünk nyájas mosollyal örvendező kivégzőnek

értelmetlen útbóli-eltétetésünk okadatolás-számadatolás nélkül, hogy palotájába felhaladvást, még meg is nagyságozzuk nagyurunkat, ki szívességből hóhérjának is kölcsönadó jó gazdája

hogy mire cselédi serege sugdosódását és a bennünket elveszejteni-odasúgott parancsot szemünkkel kifigyelhetnénk-s fülünkkel meghallhatnánk – fülünkkel-szemünkkel fejünket elválasztja törzsétől a nyakunkra lehersenő hóhérbárd, annak a sokáig fent éle-sarlója

nem íly váratlanul ér-e ráocsudásunk bábfiguraságunkra s nem íly tudatlan tökfilkók vagyunk-e mindnyájan a halálban, mi gyanútlan mellékalakok, mikoron a halálnak elejbé olyigen serényen s íly hűséges-üstöllést mi, beláthatatlan seregek, ő-udvarlására járulunk…?!

kínai sárkányt keresek. De jó helyen kereskedem vajon? Sárkányban utazó vigécek igazítottak útba – erre, erre, bácsika, erre a sárkányzajlás

figyelem a tömeget: zsibaj; batyumatatás; botfülelés a hegdesekben. Hogy emiatt is, épp a Karkassz fele kell sodortatnom. Hogy épp itt kell legyen az én sárkányban-sántikálásom, utánakajtató sárkánykeresésem, ebben a rosszhírűben, amilyennek ezt a negyedet nézem s ha nem is annak a közepe, mégis. Csak arrafele van a Karkassz

bódékkal telehintett, szedett-vedett ócskapiac téres közepén, egy kanális-horpadásban: volna-ha-az-volna. A kínai bolt

– ez az?

– arra, arra, bácsika, a sárkányos, a maga kínai boltja

hászen kínainak kínai, de boltnak nagyon ódon. A bolt padlója teknős, zsúfolásig tele „érdeklődőkkel”. Boltosék engem is csőcselékszámba vesznek és igen gorombán bánnak velem; mind csak hessegetnének és „el a portékától, ragyás!” – támadnak rám. Magam is megsokallom az arcátlan girheseit: bámész, elhordd-magad banda. Alig tudom keresztülverekedni magam hozzá – ahhoz, akit annak gondolok. Az idősecske kínai boltosnak elmondom, mi kell –

– An image, a print, a painting of sorts or some kind of representation of a Chinese  dragon:  a very fierce and fiery one, for a book cover –

tenyerét kagylóformán a füléhez emeli. A fejét csóválja. Nem ért ez magyarul?

de mikor nagy végtére megérti, hogy nem vagyok se piti-vagány, sem enyveskezű ószeres-konkurrencia és hajazni kezdi, mi kell és miért, menten mosolygósra változik a taplóképű, nagy reverenciával oldalt tessékel a bolt hátsó raktárszentélyéhez és a seszínű jutafüggöny mögül előhozza

– kínai sárkány, uram

– alkalmas ez könyvfedélre?

– hogy alkalmas-e? már hogy ne lenne! minden kínai sárkány alkalmas könyvfedélre

mustrálom-nézegetem. Agyonnyűtt kínai merített hártyapapíron finom ecsetrajz; csudálom-formán hunyorítok, nem látom. Nagyon megörülök neki

– mennyit fizetek?

az ára persze horribilis (az ár érdeklődésem arányában nő); mégis. Az, ami kell. Elégedetten hagyom, hogy kifosszanak, szúrom-szúrogatom a százasokat lefele és fizikailag érzékelem elszegényedésemet. Odakint veszem észre a turpisságot. A rajz ugyan régi és könyvfedélnek is alkalmas, csak épp – finoman szólva – baszik kínai sárkánynak lenni. Agg konfúciánus bölcs, fa alatt áll és mosolyog. Minden, csak nem kínai sárkány.

bentről, boltosék, ki-kifigyelnek. Mulatnak rajtam? Mindegy; se bosszankodni, se reklamálni. Nincs időm. Tudom, délre jár, ebédre harangoznak, haza kell sietnem, haza, mielőtt belekeveredem a Karkassz sokadalmába. Piroskám is nagyon készül rá és nekem is rendezgetnem kell a papírjaimat: ma este felolvasásom lesz, sok barát is jelentkezett, zsúfolásig az auditórium… Nyomás! Előresietni, de nem arra, hanem fel a hegynek és ki, ki innen, ki ebből a bazári majomforgatagból – – –

a hegyoldali kaptatón szörnyen rámjön a siethetnék, de se szó, se beszéd, valami felcsőállványozott magasház építkezésének sokadik legtetején találom magam s a szembe-fényben olvasom a toronydaru vakító betűit, MCALPINE… Innen előbb le kell kecmeregnem, hogy (jóval odébb) rákerüljek a hazataláló sugárútra… Köröskörül hosszan elnyúló, magas csőállványrengeteg, bujtatók, járatok fel-le, a fele rámpa, a fele falépcső, az ácsolatok raktere roskadásig tele; huzaltárcsák, göngyöleg-rakaszok, homok-és mész tróglisor, elszóródott téglatörmelék. Merre most?

szépen vagyunk. Körüllesek (szorongó szívvel). Nemsokára rámpákon tódulnak felfele az Építő Seregek és ha a melósok meglátnak, hogy zsebredugott kézzel valaki munkaidőben lefele lengedez, hát nem veszik jónéven… És dezertáló lopakodás közben szurkolva – azzal bíztatom magam, hogy benne vagyunk a délutánban, későre jár, amikor. Teljességgel nem értem (álomkóborlásaimban újabb hézag:) miféle fekete álomautó elfüggönyözött hátsó ülésébe csöppentem bele anélkül, hogy beszálltam volna (visznek a Karkasszba…?!)

leghátul ülök, az őrszemélyzet elüvegezett szakaszában; a középső üvegezett diplomáciai diszszakasz üres (visznek a Karkasszba)

két fülkével előrébb, a Cadillac parádés, körülgyémántos ékszer-volánjánál – ott látom a borostás körtepofájút, aki vezet, de igen egyenruhátlan és arról a döf-pöf hátáról ítélve kellemetlen fráter. Nem tud rólam

dörömbölni kezdek az üvegen, hová a csudába, mért megy rosszfelé? De ennek ugyan zörömbölhetek ítéletnapig,  köztünk van a díszülés üres fülkéje  – nem hallja. Akkor veszem észre, hogy többen figyelnek, a vezető is:  nem vagyok egyedül.  A főgengszter gombot nyom, ülésem támlája lefekszik, én hátraesem. Felszakítják az ajtót, kirángatnak, vannak vagy hatan-heten. Pirosszőke kakastaréj hajviseletük, fémorrú bakancsuk, kültelki eleganciájuk nem oszlatja el gyanúmat, hogy bandával állok szemben, zsaroló bandával, a Karkasszból. Mert miről van szó? Mi ez, ha nem szervezett megrohanás? Tiszta sor –

(mi lesz a vacsorával, a felolvasással? Még az anyagot is át kell vennem, szentisten, fürödnöm, átöltöznöm…)

–  majd a Duna…!  – veti oda foghegyről a bandavezér (de hogyan értelmezzem? hogy az majd megoldja minden bajomat, a Duna, ha hátraragtapaszolt kézzel, egy plasztikzsákban, behajítanak és a kőnehezék is rámkampózva: így gondolja?)

– …mit akarnak, kérem, és kicsodák?

maguk se tudják, mit akarnak és kicsodák, sok váltságdíj nem néz ki belőlem. Egyet annyi bizonyos hogy nem akarnak. Elengedni

– …de nekem ma este előadásom van! Eresszenek!

fogalmam sincs, ezt is hogy minek hozom fel, mit magyarázom a bizonyítványomat ezeknek. – Elengedniii-í! – (Hagyjam, hogy ez a kilátástalan szóharc dulakodássá fajuljon?)

– elengedjük! De hova…?!

– apafej! haha! ki tartja vissza?!

hatan ülnek rajtam

mángorolnak, dögönyöznek. Lármát csapok, jajveszékelek. Nem messze behemót éjkéküveg épület, KONGRESSZUSI SZÉKRÁMOLÓRAKTÁR, onnan jön a hang, vígan vannak, dudogálnak – a diszkó bőg, a papírtrombiták tutulnak, a vásári szintetizátorok hangrobbanása felernyőz és lármapernyébe borítja az eget: mulat a tömeg

óbégatok, üvöltök. Segítség, segiii-ítsééé-ég! (alig hallom magam is és aki odaát a mulatók közül idenéz, az is csak vaklármának véli)

egy már felfigyel… Valahára! Egy tagbaszakadt, pufók, hórihorgas MCALPINE tréningruhás átveti magát a mellvédfalon… jönnek már, jönnek, tizen-huszan… már a gondviselés (töviskoszorús) szíve is megesik rajtam: dől a lavína, szakad a hegyoldal

(különös felmentősereg)

freccsen a kőzúzalék a keramiton, kopognak a kavicsok-sörétek-lapillik, kopognak a táblaüvegen

kőgörgeteg indul – ránkdől a hegyoldal

szuroktömbök (diszkókövek) fekete síremlék-sziklái zuhognak a derült égből, a gengszterekre – tehát  rám,  a jámborra  is, hiszen  közrefogtak,  nem tágítanak mellőlem, amilyen dög-ügyetlen ez a gondviselés

– – – ez marad meg a felébredés gyomorsavat-fellövellő, torokmaró álomlepedékén, ez marad

a fogcsikorgató keserűség, a gondviselés elfuseráltsága fölött való fogcsikorgató keserűség – hogy lám nem elfogott ez az útonálló banda a Karkasszból és most mi van?

vagy  általuk,  vagy  velük pusztulok

ahogy mind mértéktelenebbül elszaporodunk-és elpimaszodunk a bolygón – annyi globális kataklizma, földrengés, repülőgépkatasztrófa, vasúti karambol, annyi tömegszerencsétlenség után rémlátásaim támadnak egy újfajta gépi berendezésről: a karambolzabáló gépről

jön idő, amikor már az apró-cseprő autókarambolokat egy-két halottal nem fogjuk individuálisan „szétszortírozni” – mert sietnünk kell; nem vesszük külön a hullát, az autóroncsot. Hanem ráeresztjük a karambolzabálót

a kilenctoronylánctalpas gépóriás a karambolt szőröstül-bőröstül bezabálja, hátrahányja gyomrán a  Nagy Incinerátorba  s a gépbelső, rövid körülkordulással máris produkálja azt a gyufaskatulyányi  összhamut,  ami a karambolból megmarad – (ez, a komputerizált rálelő számmal, továbbítva a karambolnyilvántartóba)… – a többi?

a többi nyom nélkül elfüstölög

a feje az elektronikája

a feje búbos. Feje-búbja hegyén: töméntelen  exhausztor

a prospektus felokosítása szerint:  tűzokádó sárkány  helyett  tűzelszívó  sárkány

a városatyák összedugják amijük van (a búbos fejüket)

a magisztrátus megszavazza és a sárkányt  tűzoltósárkány  minőségben szerződteti

státusba veszi

olyan szem olyan száj hogy el ne állt volna nem volt: oltott mint a parancsolat hogy abban hiba nincs – próbatűzoltáskor

mert teszem ha tűz üt ki mit tesz ő – a mi takaroskánk a mi tűzevőnk kérem?

egyszerűen odamegy – fogja magát bekapcsolja a búbját és azonnyomban ti szent egek-és uramfia: nagykapacitású  elszívófejével  elszívja az izzást a lánglobogást a tűznyelvből itt-ott ami még megmarad és a felforrósodott oxigént

a lángtenger lelappad

sehol a füstje sehol a sistergése

se alattomos utóparázsolás se megbúvó zsarátfészek se hősziszegés se lob

arra van beprogramozva

az elektronikája nekije

hála! hála! hála a mikrocsipás takaroskának azzal az  exhausztoros  buksi fejével ahol a búbja elnyeli-és felszívja ésde se korom se piszok se extra szikra

nyugodtan alhatunk anyukám

kis helyen elfér!

(nagy kődobozokat építenek) (amelyekben parányi bogarak módjára) (bogárgyertyákkal szaladgálnak)

(hogy legyen miben) (parányi bogárgyertyákkal) (bogarak módjára szaladgálni) (nagy kődobozokat építenek)

(NB) (Kívül a doboz tele van üres éggel)¹