Cseléd könyv

hosszú-hosszú idő után újra építészirodába kerülök. Nagyon előkelő cég egy múltszázadi palota tetőemeletén; a környezet spektakuláris, mahagóni ajtófeltétek, süppedő szőnyegek. Roppantul boldog vagyok

eleinte nem csinálok semmit – elsőül nevetségesen kis munkát kaptam, egy kis csőszkunyhó költségvetésének ellenőrzését: megettem egy óra alatt. Utána egy hétig ölbetett kézzel csak ülök-ülök és semmi dolgom

a nyolcadik napon, alighogy bemegyek, elkezdenek valamit duruzsolni a fülembe arról, hogy ezentúl nem ide, hanem oda kell bemennem –

– hova oda? Ide?

– nem oda. Amoda-amoda!

a padláshodályba, ott lesz a helyem és nem a rajzasztalok előkelő termeiben; teát kell csinálnom, körülhordanom mindenkinek a süteményeket, árulnom a reggelit – – –

egyre hűvösebben hallgatom az új rendelkezéseket, kivált amikor kiderül, hogy később majd még főznöm is kell, főznöm, gulyáságyúval a szafaládét, ennek az egész tetőemeleti óriás irodának… Igen-igen, mondom, csakhogy én mindehhez egyáltalán nem értek; kiül az arcomra, mennyire nem tetszik az egész. Mire kitárnak előttem egy csupa-angyal mahagónifeltétes kétszárnyú díszajtót, előbukkan az építészfiatalság; valamennyien kötényesek és kuktának vannak öltözve

nagyokat kacagnak rajtam, hadonásznak a fakanalaikkal, majd összefogódzkodnak és muzikál-forma groteszk táncot járva, gunyoros nótát faragnak rám –

a körtánc közepén találom magam, a fiatal építész-kukták mókásan megfenyegetnek a színpadi fakanállal: kipsz-kapsz lesz!… Mire aztán nagyon elszontyolodom és  ilyen körülmények között  az irodavezetőnek azt mondom:  ilyen körülmények között  mondja meg a főnökének, hogy holnap már nem is jövök be és nem vagyok hajlandó – – –

már megyek is kifele; de a márványlépcsőházban eszembe jut, hogy a holmijaimat össze kell szedni, haza kell vinni… Visszalépek és megkérem – ugyan adjon már egy celofánzacskót a vonalzóimnak, háromszögeimnek. Ad is: egy ormótlan nagy, szemétkuka kibélelésére való fekete plasztikzsákot. – Tessék – mondja  az irodavezető – tessék még egy, meg még egy, meg még egy – – –

majd kiborul a kezéből a halom, rengeteg fekete plasztikzsákot akar rámsózni

– ne, nem, elég! elég!

tiltakozom. Az elsőbe már rakom is be a betyárbútoromat s közben elkámpicsorodom. Éktelen csüggedés, elkeseredés vesz rajtam erőt. Egy álló hétig boldog voltam, majd a bőrömből ugrottam ki, hogy ötven év után újra építészrajztábla előtt ülhetek s öreg fejjel megint állásom van

de csak ez marad, ez az alapállás, hogy megesteg facér vagyok és róhatom az utcákat, megesteg facér. Mit mondok majd, ha a fekete plasztikzsákokkal telegyömködött nagy fekete plasztikzsákkal a hátamon beállítok, mit a feleségemnek és mit a családomnak: miért volt, hogy kiadták a cselédkönyvemet…?!