az álomban nem hetvenöt – hanem huszonöt éves voltam. A barokk eklekticizmusának
magátólértetődőségével, magas, elegáns palotasorok, palotasarkok között történt
ketten jöhettek számításba, noha legyeskedni is alig mertem körülöttük, annyira fölöttem
voltak szépségük státuszában és ha lehet kettőért egyformán bolondulni – hát ez a kettő ilyen volt:
az rántott vonzáskörébe-és ragadt magával, amelyikkel éppen voltam
a magas fekete-sudár teltkarcsúnak esküvel fogadtam, hogy kurta pillanatra hagyom el
csupán és máris repülök vissza hozzá. Ő, hanyagul, ígéretem zálogául fekete zsinóros, három-bogyós fekete bojtot adott azzal, hogy „de visszahozzam” (szentül ígértem) s már rohantam is. A
szőke-sudár teltkarcsúval volt sürgős összeakadnivalóm
Nagy véletlenségből, szerencsésen össze is akadtunk, pedig őszőkesége bolondul sietett:
bálmeghívása volt. A bolondulásig-szőkesége láttán, zavarodott hebehurgyaságomban mit kaptam elő, mit
nem, de mire elkövettem, már késő volt: előkaptam a fekete zsinóros, három-bogyós fekete bojtot azzal, hogy
szeretném látni rajta, milyen volna fülbevalónak.
– Felpróbálni: itt?! – húzódozott. Én őrült, mit is beszélek. Utcán nem lehet.
S mialatt kis híja megzabáltam szemmel, bár a dolgok hübrisszel határos lehetetlenségénél
fogva elcsábítására gondolni se mertem, megkockáztattam, hogy meghívom. Magamhoz? Nenem:
csupán abba az elegáns, kerevetes-baldachinos terembe, amely a szobámmal szomszédos: semleges
területnek számított – oda. Hogy jöjjön. Csak arra a fél pillanatra, amíg a füléhez odapróbáljuk.
Jött. Ráállt. Feljött hozzám.
Odapróbáltam a füle mellé a fekete rojtos bojtot és még mielőtt ráeszmélhettünk volna,
hogy pompásan áll, hiszen az isten is fülbevalónak teremtette – a sudár-magas szőkeség egész
káprázatos teltkarcsúságában oldalt-alélt, hátrahanyatlott és megadón alig-pihegve, elnyíló száját
kínálta
ilyen szőkeségnél, ennek a szájnak nem lehet nemet mondani. Bolond is lettem volna.
Teljes kan-súlyommal rádőltem és a bajuszommal beledülledtem a szájába. Feltűnő puha, nyitva
felejtett szájat találtam (mely mögött szétúszó vaginájának megsejtése homálylott), erotikamentes
volt ez a gyermeki csók. Nagyot fordult velem a világ. Enyém volt az Elérhetetlen: ezentúl
kötelezőleg az enyém volt
a másodperc egy tört részére átvillant az agyamon, a tisztesség hogy mit diktál
a tisztesség azt diktálja, hogy vigyem vissza és szépen köszönjem meg a fekete-sudár
teltkarcsúnak (a Másiknak) a fekete rojtot-bojtot; igen ám, de ha visszaviszem, még azt hihetné,
hogy a szavamnak álltam és visszamentem hozzá, holott. Holott én többé soha semmiféle ilyes
szavamnak nem állhatok. Új helyzet állt elő.
– Akkor most hová? – kérdeztem volna, de az én Szőkém megelőzött.
– Akkor most maga velem jön – mondta. – Majd valahogy kimagyarázom, miért nem
vagyok egyedül.
A boldogság elragadtatásában nézhettünk volna végig egymáson, de így, megölelkezve,
nem tehettük. Tettük, amit tehettünk: ő az elaléltság elmohósulásával, én meg túlboldogságom
mérlegelve, mert ezentúl ez foglalkoztatott. Nagy nekiiramodásokkal már ott rajcsúroztunk-randalíroztunk a boulevard faragott terméskövezetén (egyik-másik kő címert ábrázolt s mi
megpróbáltuk kibetűzni a címerbetűket), már ott vágtáztunk fáradhatatlan ruganyos-fiatalon a
báltermes palota felé, amelynek főemeletén a kiglancolt palotapadló már intarziásan keringőzött és
én még mindig a túlboldogság létállapotát elemeztem
ime enyém lett a világ legszőkébb, legteltebb, legkiborotváltabb hónaljú Leghamvasabbja,
nekem eszemet kéne vesztenem a boldogságtól és a szívem körül is csak alig bizsereg. Váltig csak
azt kérdem (némi bűntudattal:) ez hát a boldogság? Ez a puha, erotikamentes száj, ez a gyerekpuszi? Ilyen kicsi?
S jóllehet az álomban nincs művészetem, féltenivaló a házasság zsivajától, a három gyerek
lármájától, a háztartás-eltartás gondjától, mert se festő, sem író nem vagyok – mégis
már nyakamon a selyemzsinór-hurok, már büszkélkedem vele, élvezem-vállalom – és
mégis. Valami húzódozik-ódzkodik bennem
ennyi életreszóló boldogságot a nyakambavenni egy fekete zsinóros, három-bogyós fekete
bojtért, csak mert a paszománykészítő ügyességét dícséri, hogy rojtja-bojtja – fülbevalónak is
megteszi…?!
|