Vámpir

malaclopó becserkészéseim, köpönyeges kóborjárásaim közepette egyszer egy valószínűtlenül hosszúdad, szívbemarkolóan szép Nyakra bukkantam

rátapadt szemmel magambaittam ennek a Nyaknak a látványát és a berúgott matematikus dűlöngélésével számolgattam, mi az a három, amit csinálni lehetne vele

az első. Addig csókolom, amíg belefullasztom és a Hosszúdad Nyak – csókjaimba belehal

a második. A csókdosó rátapadásban előrugaszkodom fogaimmal és átharapom ezt a Hosszúdadot

a harmadik. Halálracsókolás és kettéharapás helyett messze eltartom magamtól, megfojtom és úgy élvezem a Hosszúdad lassúdad halálvonaglásának látványát

végezetül a negyediket választottam. Feleségül vettem

azóta ennek a valószínűtlenül hosszúdad Nyaknak a bűvöletében: se éjjelem, se nappalom. Nem tudok betelni nyakvonalával

gyakorta megesik – oly őrületes kiguvadt szerelemmel csüggök rajta, hogy elfelejtem követni beszédét és nem értem, mit mond. Ilyenkor igen haragszik:

– Ide se hallgatsz. Arra, amit mondok. Mit mondtam?! Rám sem figyelsz… –

Hallom-hallgatom a búgó szemrehányást, de már a torkából, nyakára tapasztott füllel; és –

– most mondd! most mondd! mégegyszer! – kiáltom. És ő megismétli a szemrehányást gurgulázó kacagással csókjaim alatt

(jelzem) egy ízben (mert ízről-ízre így haladtam fel-le rajta és megízleltem minden nyakízét:) egy ízben csóktapintókáimmal már azt is kitapintottam – nyakverőerét. Most! most! – villant át agyaraimon – most kéne életét szegnem, bírkózásának végét vetnem: most! most!… De ő – szőke hullórostélyait lebocsátotta szememre négyfelől és én aranyketrecben találtam magam. Ahogy Odüsszeusz felkapaszkodott az életmentő kosra – ő is, lábát-karját összehurkolta rajtam az ölelés idegviharában; pedig ott voltam már, a karotisza ott lüktetett tépőfogaim közt – – – késő. Ott kínálkozott a nagy alkalom és én elmulasztottam. Ehelyett skorpiómód, alulról, beléeresztettem farokfullánkomat és mikor megbizonyosodtam, hogy jobban benne lennem már nem lehet, kicsapoltam rögtönölő heremérgemet. Elrendeltem testüregei elárasztását és beleparancsoltam az Ömlést

megadta magát az örömhalálnak és engedelmes, simulékony medenceritmusban velem-halatkozott. Mire felébredtünk halottainkból, már hárman voltunk; de amaz csak mutatóba volt ott s hírülhozója csupán a két ikernek, mert már sorakoztak volna, mint az orgonasípok… És még mindig sudáran nyúlt-nyúladozott mellettem a párnán a hosszúdad hérai Nyak

– „Nyakas” vagy! – folytattam lágyan, visszájára fordítva a bece-szó értelmét, neki, ahogy egy halandó életen át rajta köszörültem a rhétori becéző-tudományt. – Te Nyak! Meg „ékes” is vagy: nyakéked nélkül is Ékes Nyak!

– S te meg, te nyalakvó: hagyod abba?! Én-nyakbavalóm a rámtapadásban…!

Az arcára nem emlékszem, soha nem is láttam. A Nyak felséges látványát vittem magammal Iszisz Világanyaistennőt formázó cineráriumomba, maradéktalanul hamvakká vegyülve véle a korsón – íly hosszúdad nékem az örök nyugodalom