malaclopó becserkészéseim, köpönyeges kóborjárásaim közepette egyszer egy valószínűtlenül hosszúdad, szívbemarkolóan szép Nyakra bukkantam

rátapadt szemmel magambaittam ennek a Nyaknak a látványát és a berúgott matematikus dűlöngélésével számolgattam, mi az a három, amit csinálni lehetne vele

az első. Addig csókolom, amíg belefullasztom és a Hosszúdad Nyak – csókjaimba belehal

a második. A csókdosó rátapadásban előrugaszkodom fogaimmal és átharapom ezt a Hosszúdadot

a harmadik. Halálracsókolás és kettéharapás helyett messze eltartom magamtól, megfojtom és úgy élvezem a Hosszúdad lassúdad halálvonaglásának látványát

végezetül a negyediket választottam. Feleségül vettem

azóta ennek a valószínűtlenül hosszúdad Nyaknak a bűvöletében: se éjjelem, se nappalom. Nem tudok betelni nyakvonalával

gyakorta megesik – oly őrületes kiguvadt szerelemmel csüggök rajta, hogy elfelejtem követni beszédét és nem értem, mit mond. Ilyenkor igen haragszik:

– Ide se hallgatsz. Arra, amit mondok. Mit mondtam?! Rám sem figyelsz… –

Hallom-hallgatom a búgó szemrehányást, de már a torkából, nyakára tapasztott füllel; és –

– most mondd! most mondd! mégegyszer! – kiáltom. És ő megismétli a szemrehányást gurgulázó kacagással csókjaim alatt

(jelzem) egy ízben (mert ízről-ízre így haladtam fel-le rajta és megízleltem minden nyakízét:) egy ízben csóktapintókáimmal már azt is kitapintottam – nyakverőerét. Most! most! – villant át agyaraimon – most kéne életét szegnem, bírkózásának végét vetnem: most! most!… De ő – szőke hullórostélyait lebocsátotta szememre négyfelől és én aranyketrecben találtam magam. Ahogy Odüsszeusz felkapaszkodott az életmentő kosra – ő is, lábát-karját összehurkolta rajtam az ölelés idegviharában; pedig ott voltam már, a karotisza ott lüktetett tépőfogaim közt – – – késő. Ott kínálkozott a nagy alkalom és én elmulasztottam. Ehelyett skorpiómód, alulról, beléeresztettem farokfullánkomat és mikor megbizonyosodtam, hogy jobban benne lennem már nem lehet, kicsapoltam rögtönölő heremérgemet. Elrendeltem testüregei elárasztását és beleparancsoltam az Ömlést

megadta magát az örömhalálnak és engedelmes, simulékony medenceritmusban velem-halatkozott. Mire felébredtünk halottainkból, már hárman voltunk; de amaz csak mutatóba volt ott s hírülhozója csupán a két ikernek, mert már sorakoztak volna, mint az orgonasípok… És még mindig sudáran nyúlt-nyúladozott mellettem a párnán a hosszúdad hérai Nyak

– „Nyakas” vagy! – folytattam lágyan, visszájára fordítva a bece-szó értelmét, neki, ahogy egy halandó életen át rajta köszörültem a rhétori becéző-tudományt. – Te Nyak! Meg „ékes” is vagy: nyakéked nélkül is Ékes Nyak!

– S te meg, te nyalakvó: hagyod abba?! Én-nyakbavalóm a rámtapadásban…!

Az arcára nem emlékszem, soha nem is láttam. A Nyak felséges látványát vittem magammal Iszisz Világanyaistennőt formázó cineráriumomba, maradéktalanul hamvakká vegyülve véle a korsón – íly hosszúdad nékem az örök nyugodalom

az álomban nem hetvenöt – hanem huszonöt éves voltam. A barokk eklekticizmusának magátólértetődőségével, magas, elegáns palotasorok, palotasarkok között történt

ketten jöhettek számításba, noha legyeskedni is alig mertem körülöttük, annyira fölöttem voltak szépségük státuszában és ha lehet kettőért egyformán bolondulni – hát ez a kettő ilyen volt: az rántott vonzáskörébe-és ragadt magával, amelyikkel éppen voltam

a magas fekete-sudár teltkarcsúnak esküvel fogadtam, hogy kurta pillanatra hagyom el csupán és máris repülök vissza hozzá. Ő, hanyagul, ígéretem zálogául fekete zsinóros, három-bogyós fekete bojtot adott azzal, hogy „de visszahozzam” (szentül ígértem) s már rohantam is. A szőke-sudár teltkarcsúval volt sürgős összeakadnivalóm

Nagy véletlenségből, szerencsésen össze is akadtunk, pedig őszőkesége bolondul sietett: bálmeghívása volt. A bolondulásig-szőkesége láttán, zavarodott hebehurgyaságomban mit kaptam elő, mit nem, de mire elkövettem, már késő volt: előkaptam a fekete zsinóros, három-bogyós fekete bojtot azzal, hogy szeretném látni rajta, milyen volna fülbevalónak.

– Felpróbálni: itt?! – húzódozott. Én őrült, mit is beszélek. Utcán nem lehet.

S mialatt kis híja megzabáltam szemmel, bár a dolgok hübrisszel határos lehetetlenségénél fogva elcsábítására gondolni se mertem, megkockáztattam, hogy meghívom. Magamhoz? Nenem: csupán abba az elegáns, kerevetes-baldachinos terembe, amely a szobámmal szomszédos: semleges területnek számított – oda. Hogy jöjjön. Csak arra a fél pillanatra, amíg a füléhez odapróbáljuk.

Jött. Ráállt. Feljött hozzám.

Odapróbáltam a füle mellé a fekete rojtos bojtot és még mielőtt ráeszmélhettünk volna, hogy pompásan áll, hiszen az isten is fülbevalónak teremtette – a sudár-magas szőkeség egész káprázatos teltkarcsúságában oldalt-alélt, hátrahanyatlott és megadón alig-pihegve, elnyíló száját kínálta

ilyen szőkeségnél, ennek a szájnak nem lehet nemet mondani. Bolond is lettem volna. Teljes kan-súlyommal rádőltem és a bajuszommal beledülledtem a szájába. Feltűnő puha, nyitva felejtett szájat találtam (mely mögött szétúszó vaginájának megsejtése homálylott), erotikamentes volt ez a gyermeki csók. Nagyot fordult velem a világ. Enyém volt az Elérhetetlen: ezentúl kötelezőleg az enyém volt

a másodperc egy tört részére átvillant az agyamon, a tisztesség hogy mit diktál

a tisztesség azt diktálja, hogy vigyem vissza és szépen köszönjem meg a fekete-sudár teltkarcsúnak (a Másiknak) a fekete rojtot-bojtot; igen ám, de ha visszaviszem, még azt hihetné, hogy a szavamnak álltam és visszamentem hozzá, holott. Holott én többé soha semmiféle ilyes szavamnak nem állhatok. Új helyzet állt elő.

– Akkor most hová? – kérdeztem volna, de az én Szőkém megelőzött.

– Akkor most maga velem jön – mondta. – Majd valahogy kimagyarázom, miért nem vagyok egyedül.

A boldogság elragadtatásában nézhettünk volna végig egymáson, de így, megölelkezve, nem tehettük. Tettük, amit tehettünk: ő az elaléltság elmohósulásával, én meg túlboldogságom mérlegelve, mert ezentúl ez foglalkoztatott. Nagy nekiiramodásokkal már ott rajcsúroztunk-randalíroztunk a boulevard faragott terméskövezetén (egyik-másik kő címert ábrázolt s mi megpróbáltuk kibetűzni a címerbetűket), már ott vágtáztunk fáradhatatlan ruganyos-fiatalon a báltermes palota felé, amelynek főemeletén a kiglancolt palotapadló már intarziásan keringőzött és én még mindig a túlboldogság létállapotát elemeztem

ime enyém lett a világ legszőkébb, legteltebb, legkiborotváltabb hónaljú Leghamvasabbja, nekem eszemet kéne vesztenem a boldogságtól és a szívem körül is csak alig bizsereg. Váltig csak azt kérdem (némi bűntudattal:) ez hát a boldogság? Ez a puha, erotikamentes száj, ez a gyerekpuszi? Ilyen kicsi?

S jóllehet az álomban nincs művészetem, féltenivaló a házasság zsivajától, a három gyerek lármájától, a háztartás-eltartás gondjától, mert se festő, sem író nem vagyok – mégis

már nyakamon a selyemzsinór-hurok, már büszkélkedem vele, élvezem-vállalom – és mégis. Valami húzódozik-ódzkodik bennem

ennyi életreszóló boldogságot a nyakambavenni egy fekete zsinóros, három-bogyós fekete bojtért, csak mert a paszománykészítő ügyességét dícséri, hogy rojtja-bojtja – fülbevalónak is megteszi…?!

szemébe lobbant a svéd lány nagy laba igazi-szőke haja. Elkábult tőle és megkérdezte:

– ha feleségül vennélek, mindig ilyen szőke volnál?

– mindig – mondta a lány olvatagon.

…Ostoba férfiú! Meg se fordult a fejében, hogy ha nem veszi feleségül, akkor is: mindig olyan szőke marad

– engedjétek hozzám a megcsömörlötteket, mert övék az irodalom országa!

a világkép, amelyiknek „nincs igaza”. Nincs és nem is lehet és ne is legyen; ésde hogyan is lehetne?

hiszen ez a világ – mindenestül fundamentalista

autóstoppal megyünk. Felkéredzkedünk egy Citroenre – egy házaspár van benne. Az ujjamon a gyűszűrádióm. A forgatótárcsák rajta – gyémánt. A hullámhosszváltó – smaragd. Mindent vesz, behoz, közelhoz, a hajórádiókkal felveszi a versenyt. A citroenes férj engedélyével az én apró, világvevő csodakészülékemet, a smaragdokkal kirakott gyűszűrádiót beleteszem a házaspár ékszeres bőröndjébe. Biztonságosabb

megérkezünk a városkába, megköszönöm a segítséget; nagy a tömeg a szállóban, tülekedni kell. Feltolatunk a lépcsőn – be a szobába, Karolára rájön a szerelmeskedhetnék. Vetkőztet, majdszinte letép az ágyra – „a nászutunk! amit elmulasztottunk! most van az ideje, hamar!” Már épp szétfeszítené nadrágomat a szája előtt, amikor villámsújtottan feltápászkodom és majdnem durván ellököm

– Karola! Ottfelejtettük a gyűszűrádiót a Citroenben. Azóta már istentudja hol járnak a mi vagyont érő gyűszűrádiónkkal. Gyorsan! Hátha még ott van –

rendbehozom magam. Rohanás le a lépcsőn, száguldás le az útra. Hol? hol? hol a Citroen? Kétségbeesetten keresem, azzal a keserű meggyőződéssel, hogy annak ugyan bottal üthetem a nyomát. Felfedezem a főtér sarkán. A gyógyszertár előtt. A Citroen. Habozok. Az volna? Nem az? Ott a család is, benne, de nem ketten, hanem tizenketten. Csakhogy az a Citroen nem volt furgon, az kis Citroen volt, ez meg nagy bázi furgon. Az a „mi Citroenünk” zöld volt, pisztakkió-színű, ez meg, ez a nagy, ez vanília-színű; mind a kettő fagylaltszín, de ez nem lehet az. Vagy igen?! …Mégis az! Odasietek. A népes család szörnyen el van foglalva magával; mindenki karattyol, rámol. Hátul a rakodó plattformon egy csinos magas lány. Beszél… Hozzám beszél? azt magyarázza, hogy miért megy most haza, miért hagyta ott a férjét; jó házasság lett volna, de nem tudott jól franciául és nem fogadta be a család. Nem is hogy nem fogadta be és nem is hogy nem tudott megtanulni igazán jól franciául; csak épp sokat művészkedett, lumpolt, festegetett, festőiskolába járt, az otthonát elhanyagolta, a férjének nem számolt el se a pénzével, sem az idejével, sem a, hiszen tudja; és ez persze a kispolgár francia pereputtynak nem tetszett

– – – Nem érdekel a francia pereputty! – szakítom félbe – majd azután mondja. Mindent meghallgatok, de előbb… –

– Mit előbb? Maga tetszik nekem – kacérkodik a magas lány.

– Majd arról is beszélünk, csak előbb visszakapjam a rádiómat.

– Miféle rádiót?!

elmagyarázom, miféle csodagép a gyűszűrádióm, az ujjamra húzva szól, leírom neki, hova tettem, hogy nézett ki a biztonsági bőrönd, az ékszeres –

– Jó, várjon, mindjárt megnézem – mondja – de visszajöjjön ám! – Átkecmereg a mászkáló féltucat kölykön, a dobozokon: és már hozza is.

– A rádiója. Ez volt?

– Ez az! A csodarádióm! Megvan!

megköszönni is elfelejtem, már szaladnék vele vissza, de a lány nem enged, ő még mondani akar valamit, rengeteg mindent, elmondani az életét, az egész életét, ami ide vezetett, ide, hozzám… Alig tudom lerázni. Iszkolok vele, a rádiómmal, vissza; rohanok a fogadóba, fel a lépcsőn… ebben a tömegben valóságos közelharc, úgy török utat az emeleti folyosón, a mi szobánkig, ahol Karola vár. Betoppanok – Megvan! megvan! a rádió!… – Karola letörve lóg önmagán; egy széken ül és zokog

– Neked a rádió kellett! mindig! én nem kellettem: neked mindig csak a rádió kellett!

Karola végül dührohamot kap, Karola kikapja a kezemből és Karola rátipor. – Karola! – Karola toporzékol és a sarkával ráver. Szétveri!… –

– Nesze! Nesze. A rádiód. A nászutunk, ami soha nem volt: az nem kellett!…

halálraváltan nézem, mit művel. Amit az ujjamra húztam, a gyűszűrádióm ami volt nekem. A forgatótárcsák rajta – gyémánt. A hullámhosszváltó – smaragd. Mindent vett, behozott, közelhozott, a hajórádiókkal felveszi a versenyt. Síránkozva kérlelni kezdem: – ne tipord, az isten szent szerelmére, a gyűszűrádió, a csupa-gyémánt-meg-smaragd, a világvevő! Ne tipord, hiszen  a rózsa lelke van benne, a rózsa lelke!…

Karola abbahagyja és bambán rámbámul

–  A rózsa lelke…?!  – visszhangozza

mind a ketten a pozdorjává tört, széttiport gyűszűrádiót nézzük, amely már nincs sehol: abban a pillanatban virágkosárrá változik. Függöny – – –

kormánymegbízásból ellenőríznem kell a Királyi Tudóstársaságnak azt az állítását, hogy sikerült megoldani a „váltást”

az anyagváltás a tönkremenésmentes ütközés megoldása: a mindvalóságos átsuhanás egymáson. Azonos járszinten robogó járművek, járkerékpárok, járautók, járvonatok, egymáson keresztül-kasul gázolva átjárnak: átrobognak egymáson anélkül hogy tönkremennének vagy anyagi állagukban megváltoznának

a robogó járműalkatrészek aprószerkezetéig minden atom; a bennülő utasok, kosaras kutyák, kalitkamadarak, bőröndök, motorok, kerekek. Az áthatolás energiaterében a vonatszerelvény korpuszkulái utat engednek egymásnak, helyet adnak – elsüvítenek egymás mellett; minden-és mindenki azonnal összeáll ugyanabba az élő / élettelen konfigurációba / rendbe, amiben robogott; és a jármű rohan tovább

„anyagváltás” teljes áthatolással-és alakváltozásmentes átsuhanással egymáson… Hosszan ellenőrzöm a statikai / matematikai / atomfizikai képleteket a Királyi Tudóstársaság labirintodromjának áthatolásalagútjában és végigülöm a modellvasútak kísérleti „anyagváltását”; majd annak a néger titkárlánynak, aki fiatalon döntésemre vár, hogy írásba foglalt aláírásomat a kormányhatóságoknak megvigye, elkérem azt a titkos digitális telefonszámát, amelyet ha ribonuklein-komputerembe beleprogramozok, hát mi ketten tönkremenésmentes anyagváltással áthatolhatnánk egymáson anélkül hogy megütköznénk (miáltal a Corpus Cavernosum Penis behatolásának veszélye forogna fenn). Az attraktív néger kisasszony csinos mosollyal hajlandónak mutatkozik és meg is adja kilencdigites telefonszámát, amelyet a zsebkomputerembe betáplálva azonnal egymásbahatolás következik be ha-és amennyiben – és mi megölelkezünk és kiélvezzük annak minden mondhatatlan gyönyörűségét anélkül hogy a szó konzervatív értelmében közösülnénk

de kihegyesedő cseccsel nem lehet a szemembe nézni annak, aki kilencdigites telefonszámával sejtállományos értelemben a hatalmamban van

még minekelőtte észbekaphatnék, a nevét se kérdeztem és máris, ő, ez, amilyen Pudibonda… Pudibonda!… Most látom csak, hogy csokoládészínanyaszültmeztelen a lánytitkár és nekemszegezve az is előttem van: pajzsosan előredomborodó, gyapjasan kihúsosodó vénuszdombja. Az én Pudibondám. Ügyetlen, elfogódott megadással hagyná is magát és előre beleéli, amilyen felnyílóban már ez a haptikusan-kettős, ez az elnyíló Nagy Ajak; csak be kéne táplálnom a nagyhatalmú telefonképletet a zsebkomputerembe (és a zsebemben már játszom is, azzal, vele). Ekkor inamba szaladó ámbátorsággal és bokavékonyomiglan elgyengülve, hogy a zsebes tenyerem beleizzad – megszégyellem magam és szemérmelős-szabadkozva e szókkal illetem:

– Menjen el. Menjen vissza. Hamar, de nagyon hamar; mert alakváltozásmentes egyesülés közben nem állok jót magamért. Életünk melléfogása lesz ez a fele-se-tréfa: mert ha nem közösülünk, öt-rossz; és ha közösülünk: öt-rossz

A lány szoknyalesimító cigány mosollyal elvonul, kihátrál az életemből. Enigmatikus Pudibonda, aki Majdnem és én azonnal (de ilyen majdnemekből áll a világ!)

azonnal éktelenül megbánom elgyávulásomat. Azt, hogy „erős” voltam: egyszer, ezegyszer életemben gyöngének kellett volna lennem –

mi történhetett volna, rosszabb annál, ha a kioldóhullám a szeparátorsugarakban újra különsorozza a sejtállományt és én jelenthetem magas megbízóimnak, hogy igen, a Királyi Tudóstársaság igazat mondott, a kísérlet sikerült?

mint meteoritesők a csillagközi térben, sejtjeink rajdübörgéssel átdübörögnek egymáson és mi intenzív, hosszú egybehullás után megint: különálló egyedi-magunkká egyesülünk – telefonszámunk elfelejtve, nevünket meg se kérdeztük

…Miért is hogy ezt a tönkremenésmentes iramáthatolást – ezt az áthatolásos irammegütközést a csúcsforgalomban kipróbálni elmulasztottam: azóta már nyoma se volna rajtam

Pudibondám! Nyomaveszett Szépségesem!… El, el, el: ilyen alkalmat!

kikóstolnom az átsuhanásos anyagváltást a közösülésmentes női testben

hosszú-hosszú idő után újra építészirodába kerülök. Nagyon előkelő cég egy múltszázadi palota tetőemeletén; a környezet spektakuláris, mahagóni ajtófeltétek, süppedő szőnyegek. Roppantul boldog vagyok

eleinte nem csinálok semmit – elsőül nevetségesen kis munkát kaptam, egy kis csőszkunyhó költségvetésének ellenőrzését: megettem egy óra alatt. Utána egy hétig ölbetett kézzel csak ülök-ülök és semmi dolgom

a nyolcadik napon, alighogy bemegyek, elkezdenek valamit duruzsolni a fülembe arról, hogy ezentúl nem ide, hanem oda kell bemennem –

– hova oda? Ide?

– nem oda. Amoda-amoda!

a padláshodályba, ott lesz a helyem és nem a rajzasztalok előkelő termeiben; teát kell csinálnom, körülhordanom mindenkinek a süteményeket, árulnom a reggelit – – –

egyre hűvösebben hallgatom az új rendelkezéseket, kivált amikor kiderül, hogy később majd még főznöm is kell, főznöm, gulyáságyúval a szafaládét, ennek az egész tetőemeleti óriás irodának… Igen-igen, mondom, csakhogy én mindehhez egyáltalán nem értek; kiül az arcomra, mennyire nem tetszik az egész. Mire kitárnak előttem egy csupa-angyal mahagónifeltétes kétszárnyú díszajtót, előbukkan az építészfiatalság; valamennyien kötényesek és kuktának vannak öltözve

nagyokat kacagnak rajtam, hadonásznak a fakanalaikkal, majd összefogódzkodnak és muzikál-forma groteszk táncot járva, gunyoros nótát faragnak rám –

a körtánc közepén találom magam, a fiatal építész-kukták mókásan megfenyegetnek a színpadi fakanállal: kipsz-kapsz lesz!… Mire aztán nagyon elszontyolodom és  ilyen körülmények között  az irodavezetőnek azt mondom:  ilyen körülmények között  mondja meg a főnökének, hogy holnap már nem is jövök be és nem vagyok hajlandó – – –

már megyek is kifele; de a márványlépcsőházban eszembe jut, hogy a holmijaimat össze kell szedni, haza kell vinni… Visszalépek és megkérem – ugyan adjon már egy celofánzacskót a vonalzóimnak, háromszögeimnek. Ad is: egy ormótlan nagy, szemétkuka kibélelésére való fekete plasztikzsákot. – Tessék – mondja  az irodavezető – tessék még egy, meg még egy, meg még egy – – –

majd kiborul a kezéből a halom, rengeteg fekete plasztikzsákot akar rámsózni

– ne, nem, elég! elég!

tiltakozom. Az elsőbe már rakom is be a betyárbútoromat s közben elkámpicsorodom. Éktelen csüggedés, elkeseredés vesz rajtam erőt. Egy álló hétig boldog voltam, majd a bőrömből ugrottam ki, hogy ötven év után újra építészrajztábla előtt ülhetek s öreg fejjel megint állásom van

de csak ez marad, ez az alapállás, hogy megesteg facér vagyok és róhatom az utcákat, megesteg facér. Mit mondok majd, ha a fekete plasztikzsákokkal telegyömködött nagy fekete plasztikzsákkal a hátamon beállítok, mit a feleségemnek és mit a családomnak: miért volt, hogy kiadták a cselédkönyvemet…?!