|
az ember eleinte csak joviálisan megjátssza az öregséget. Azután tréfásan beleérzelgi magát. Addig-addig, hogy egyszercsak kiderül – a játék csapda volt; a csapda fogókajmói összezárulnak körülötte és ő – öreg
megfordul a játék. Egy-két legénykedést színlel. Nem sikerül
„hölgyválasz”? Rá nem esik választás
nekifutásból? Visszagurul
veszi a kanyart? Belenyekken s ottmarad
– Ahaha-aaa! Nem magának való az, apó!
megsértődni sincs érkezése: levegő után kapkod; reszket; verejtékezik. A hóna alatt; a töke körül. Csurom verejték. Elvonul a sövény mögé. Lefekhetnék. Körülkémlel: „hát az én elefánttemetőm? Hol-merre?!” – – –
ha van, hogy hol. Az ő lehető-legrövidebb úton elérhető elefánttemetője. Hasmánt,
ott, ahol van, a földön felkönyökölve –
gutaütéses-mereven fürkészi a féloldali, hűdéses messzeséget
|