|
Rátámadok a feleségemre (Vindolanda reneszánsz ruhában pompázik, bíborzöld haját
magasratűzött csillogás koronázza. Szorongó szemmel figyelmez és diadémját csillogtatva fülel) –
rátámadok a feleségemre:
– Ha most azt mondanám neked, hogy a föld alatt egy Versailles van és azt mind én
míveltem, a barlangjaimban kifaragva magából a sziklából és visszavájva újra! az új, a teljes egész,
az igazi Versailles – hát te: te akkor se hinnél, nem hinnéd azt se, meg se mozdulnál.
A leforrázott feleség kötélnek áll (Vindolanda rajtatartja a család pénzes szütyője
madzagján azt a fösvény, formás kezét; de – kötélnek áll).
Eladjuk a varrógépet (még nagymamáról maradt). Eladjuk a vendég-kanapét (még Nándi bácsiról
maradt). El, a vendég-tévét, az aranybrokát paplanhuzatot, a családi ezüstöt. El, a téli tartalék-szenünket, az alagsori kiskazánt és (mint Marie Curie, az utolsó székig mindent, a tűzbe) – nem fűtünk.
Minden erő-és utolsó-fillér bedobással. Bele! Megépítjük a Barlang-Versailles-t.
Behirdetjük, hogy melyik napon virrad rájuk annak a dicsőséges napnak a hajnala. Átadjuk a
nyilvánosságnak. Vindolanda reneszánsz ruhában; magam dohánybarna plundrában, papagájtollas
velúrkarimáját félrecsapva – olyan kalapban. Aranyselyem topán emezen – amazon
kordováncsizma. Kackiáskodunk, hercigeskedünk
a boldog házaspár aki vagyunk! A körüloszlopos Versailles-bejárat előtt,
diadalívünknél, ahol cincáljuk magunkat! Barlang-Versailles! A frízek! A frufruk! A vájatok! A
háttérzene! Korhű konyhaillatok, körülvezetéses barlangvasút!… Hogy a világ majd a csodájára
jár! Azzal fekszünk, ezzel kelünk.
…Csakhogy a miénk az a csoda, amelynek nincs az a három napja se, ameddig tartson.
A semeddig-csoda. Elhaladók. Arraportyázók véletlenszerű, libasor-csapata. Mosdatlan martalócok
másfele-nézése. Borostás állak gunyor-vakarászása, álladalmak, csürhedelmek; várakoznak,
cserregnek; nyegle megjegyzéseket tesznek:
– a trón a bokámig: ér-e? a cipőm-sarkáig…?
– kocsma van-e?
– az emeleten igaz hogy csupa zsiráf?
– király is van?
– hány szaletli jár neki, egy királynak: hány filagória?
– fingomadta!
– hogy adja a lugast: hatjával?!
– barlang ez? majd-megmondom-micsoda. Adja még alább!
– hát a barlang-kertészetet, gombapincészetet: van? hova tette?!
– faiskola, haladóknak?
– hány emeletig járhatatlan?
– bográcsgulyás? kanásztánc? zümmögőkórus?
Rá se rittyentenek; elmennek mellette. Olyik elpukkasztja az uzsonnazacskóját, olyik,
tisztességből, bedobja a szarát.
Belerokkanunk. Beleöregszünk álmainkba; bele, a kudarcba. Az aranyselyem topán
talpatlan, a kordováncsizma bocskorra nyűtt. A plundra kitérdelt, kopottas; a bő szoknya brokátja
fénytelen fakó, az ingváll melle-almája lóg: Vindolanda korona-diadémja nem csillog.
– Megvan még, Édes Párom?
– Mim, Szívem?
– Hát a diadémod.
– Meg, hogyne volna.
Mutatja: nincs. Elhányta, nem tud róla. A világnak nem hiányzik, neki meg: megvan.
Hirdetéseinket alámosta a világ reklámtengere. A hétöles, hárombejáratos plakátfalat,
mely gígászi oszlopsorának félkilométerét mutatja barlangi reflektorüteg fényében, azt is, Barlang-Versailles handabandázó főbejáratát, azt is; ajándék-butikját, dohánytőzsdéjét, pénztár-portikuszait
felveri a krisztustövis, a gaz, a kerékpártárolók benyaklott hullámbádog-tetőzetét elnyeli a bojtorján,
a burján, a bozót. A terelőkorlátok dületeg labirintusa eltűnt szemünk elől a fűben, amely már
embermagas.
…Hogy az irdatlan Barlang héthatár mennyezetére azúrkék eget festettem ezzel a
tulajdon két kezemmel? hogy az udvari kápolna szakasztott-igazi-mása kupolalámpására az igazi
sast magam fogtam-szelídítettem, betanítottam-telepítettem, fészkét én építettem? Körrepüléseit a
kivilágított barlang-ég szikla-azúrja alatt én dirigálom a lebegését pásztázva követő fényszóró
ágyútalpáról? Ki törődik vele?
Barlang-Versailles-omnak hátatfordítani ki nem vette szokásba…?!
– Megvagy még, Édes Párom?
– Mid, Szívem?
– Hát te: kedves-magad.
– Meg, hogyne volnék.
Nem mondja. Nincs meg.
Tudja…?
És én is – én is. Már csak merengő felkérődzéseimben, gondolatban veszem sorra, hol-merre vájtam. Ő maga – a sziklából kifejtett palota-óriás –
amott-la
denevéreivel
nagyokat hallgat a vaksüketség barlangsetétjén. Szurokfekete, szobros teremfolyosóit,
végéremehetetlen, egybetárható teremsorát hogy tárogassa –
csöndjét látogató hogy bolygassa…?!
soha-soha. Senki
|