|
Országom hivatalos küldetésben a szomszédos Ruritániába rendel, hogy kémleljem ki az ország ivóvizét. A feladat nincs ínyemre, fintorgok,
viszolygok, de nem tudok kibújni alóla. Duzzogva elhatározom, hogy – ha nem is félrevezető, de
szürke és semmitmondó jelentéseket fogok hazaküldeni, melyek gondom
lesz rá, hogy egy idő után elapadjanak s majdcsak megfeledkeznek rólam.
Édesanyámmal utazom a Kémeknek és Diplomatáknak kijáró kényelemben,
fenntartott fülkében – de már az úton gyanús jeleket tapasztalok; váratlanul felnyíló réseken
rámlesnek a réslesők; újság mögül a sarokból távcsöveznek; az étkezőkocsiban a rágásomról
leolvassák, mit eszem – szájleolvasók, stb. Rá se hederítek. Megérkezem a ruritán fővárosba és
némi csinnadratta után, a Vörös Szőnyegen átnyújtom diplomáciai megbízólevelemet arról, hogy
a ruritán kormány mellé akkreditált kém vagyok és titkos megbízatással érkeztem (megbízásaim
egyike, hogy ne áruljam el).
– Feladata? Olyannak minősül?
– Excellenciád szolgálatjára.
– Katonai? Ipari?
– Miniszter úr! Mindenkor készséggel.
– Folyószámlája? Névre szóló diszkrecionális joga…?
– Állok rendelkezésére.
Okmányaim átvizsgálása után a kémosztály élén álló tárcanélküli miniszter
szűkkörű fogadást rendez tiszteletemre és rövid, de kimagasló beszédben méltat engem és
üdvözli országom érdemeit. Ruritániának nincs kifogása ivóvizének ivása, élvezete, sőt,
mértéktelen fogyasztása ellen sem, mármint ha valaki ennek a szenvedélynek hódol. De
tartózkodásom tárgyát további megfontolás tárgyává tenné, hogyha Idegen Hatalom beleártaná
Orrát a Nemzet Víztárolóiba, helyesebben az ország vízellátásának felhatalmazás nélkül, mi
több, kifejezett tilalma ellenére kémlőcsöveibe töltögetve kémvizsgálat alá venné ivóvizét és
ílyértelmű jelentéseket küldözgetne olyanoknak, akikre ez nem tartozik.
Az üdvözlő beszédet megtapsolják – én is – a sajtó fotoriporterei számára beállított, szokványos kézfogás, barátság-pózos mosoly és egyéb diplomáciai formaságok után félrevonom a tárcanélküli minisztert és a következőket mondom neki.
– A leghatározottabb formában vagyok kénytelen felhívni Excellenciád figyelmét
arra, hogy nem vagyok kém, nem hoztam magammal kémlőkészletet és csőállványt tartalék-epruvettákkal, nem kémlelni jöttem az ország ivóvizét és kémjelentéseket ivóvizükről
küldözgetni nem fogok. Ezt becsületszavamra állíthatom, úgy is, mint a ruritán kormány mellé
akkreditált rendkívüli meghatalmazott miniszter és úgy is, mint kémjelentések küldésével
megbízott nagykövet. Ivóvízről elvből nem írok, sőt, semmilyen vízről, velemszületett
víziszonyomnál fogva; fióknak írni meg éppen nem szokásom, ezért fiókjaim átkutatása
fölösleges: ivókutak, itatóvályúk és az ártézi vízellátás fejkendős trécselései nem tartoznak írói
témakörömbe és legyen meggyőződve Excellenciád, hogy ittartózkodásom alatt tartózkodni
fogok mindentől, amivel kémjelentéseimre felhívhatnám nagybecsű figyelmét. Csak az imént
nyújtott Baráti Jobbomra fogadom, hogy minden ténykedésem kiállja majd a legteljesebb
nyilvánosság próbáját.
– Lovag úr!
– Excellenciád…
Rövid biccentéssel váltunk el, mindketten tudjuk, mit tartsunk a másikról.
Félrevonulok a sarokba, vissza Édesanyámhoz, aki a fülembe súgja:
– Tudod-e, fiam. Hogy már amikor átléptük a határt, már akkor nekem minden
gyanús volt. – Itt lehalkította hangját. – Már akkor! Kilométerekkel előttünk, jó tucat
motorkerékpáros titkosrendőr járta a határt és körülrobogott minden községben, minden
majorságba bezörgetett és miért?
(– Miért, mama? – kérdeztem hangtalanul, tátva felejtett szájjal a csodálkozástól).
– Azért – hangzott, tenyere mögül, a felelet. – Hogy elzárogassa a vízcsapokat.
(Ám ezt már leírhatatlan-kedves mosolykivirágzással az arcán mondta; mert
történetesen – tekintetek véletlen találkozása! – odakoccintó talpaspohárkával a kezében, épp
akkor talált ránézni Ruritánia).
|