|
Az előkelő társaság csak későn kezdett oszladozni és N. N. Ruggiero tudta, hogy
Liollának az erdőn kell keresztülmennie.
– Aki védőkíséretet akar, most jöjjön: jöhet velem – mondta hanyagul; és Ruggiero a
kabátja után nyúlt. Meglepetésére nemcsak Liolla kászálódott meglehetősen kelletlenül, hanem –
igen fürgén – egy langaléta fiatal lány is, akit alig ismert.
Ruggieróból kitört a berögzött vágyakozás, Liolla keze után nyúlt; de a mások jelenléte
feszélyezte. Maga is elcsodálkozott, hogy mi szalad ki a száján:
– Melyikőtök volna hajlandó hozzámjönni feleségül?
Hosszú hallgatás következett; kínos szünet. Egyszercsak az ismeretlen, magas
süldőlány megszólal:
– Nekem nem kéne kétszer mondani.
– Jól hallottam vagy csak a szemem káprázott…?!
– A füle csengett.
Liolla: összeszorított fonálféreg száj, fagyos tekintet. Nem szól.
N. N. Ruggiero: pokoli keserűség; bosszúvágy. Csak úgy, kihívásból. Megkérdi:
– Igazán hozzámjönnél vagy csak a bolondját járatod velem?
A lány:
– Próbálja meg.
N. N. Ruggiero (iparmágnás, bronzbőrű playboy) elvette
feleségül. A yachtjára viszi, földkörüli nászútra ragadja – STERN, FEMMINA, ELLE –
pletykarovat-napsugár… Legnagyobb csodálkozására pompás asszony lesz belőle; a magas
korkülönbség nem zavarja s aki ezüstüstökű nagyapja lehetett volna – a férjétől hat gyereke
születik, pici szöszi babákból – orgonasípok… N. N. Ruggiero tanúja, amint Liolla elöregszik,
elhalványodik; meglátszik rajta, hogyan és mennyit emészti magát (olykor tökrészeg és
„mindenkihez kedvesen” adja a csitrit; de már lassan az örök-repdeső felső tízezernek a margójára
szorul). Társasága (aki még emlékszik rá és nem mutatkozott ki neki:) megállapítja, hogy Liolla
(azzal az összeszorított fonálféreg szájával, ő, az örök Azértse) Liolla ostobán cselekedett, amikor
pedig alig várta már, hogy a gyémántfülbevalós Ruggiero megkérje a kezét; s amikor kérte, ahelyett hogy kapva-kapott volna rajta, ő hülye grandezzával csak szenvelgett és elutasító hallgatásba burkolódzott – – –
|