Károlyi Amynak

a legvégén, amikor már semmire sem volt – csak arra maradt ideje, hogy az idő telését-múlását figyelje

a telés-múlás figyelése a figyelem oly torlódását eredményezte, hogy már csak a múlás belemúlása a telésbe felemésztette minden idejét

majd amikor nem győzte már és az idő kevésnek bizonyult önnönmaga telése-múlása figyelésére, feladta a küzdelmet

az ömledező lét odaadó figyelmetlenségének szentelte minden figyelmét s onnantova oly szórakozottan peregtek napjai, hogy azok telését-múlását észre se vette

elérkezett az időtlenség partjaira és ez volt az ő megérkezése

Oravecz Imrének (milestone-bashing and consecration)

te csak ne sziddogálnád Oravecz Károly Keresztély te csak ne sziddogálnád a mérföldkövet

te csak ne káromolnád a magad alá taposnivaló mérföldeket

te csak ne büdösölnéd az életcélt Oravecz Károly Keresztély

hiszen amit te életcélnak végső célnak meghiszel az is csak mérföldkő – azt lészel meghaladóban most – majd – felhaladóban

életcél életcélt takar mindegyikről meghiszed hogy az utolsó – pedig a cél – a cél – az életcél –

maga a járás a járókák jártatása a pálcák utunkralendítése utadnak tapodása mérföldnek magad alá taposása: a peregrinatio

az életcél a vándorjárás a végérejárhatatlanságban az előnyomakodás a gazvágó késsel a mindétig-menés a végéremehetetlenségben

ambulare necesse est

egyik takarja a másikat: amott tornyosulnak előtted a mérföldkövek amott jőddögélnek egymást-takaróban

amott mégy: fantomodban – felfele-haladóban

azért  Oravecz Károly Keresztély: no more milestone-bashing! meg ne halljam hogy pocskondiázod a mérföldkövet valamíg ő útjukat járod

hanem te hamarvást már inkább hanem te készülj fel megrogyó testben megrendülő lélekben te készülj mérföldkő-avatásra ha megéred-s megérinted amaz utolsót ésde megilletvén úgyan illessed szertartásos consecratio-formán és legyen az a te teljes létrémületedben a milestone-consecration

majd ha verítéked rádszárakozik lihegésed is alábbhagy és felérvén a tetőre holott öregapád mérföldkövére – mellételepszel

legyen ez begörbedt háttal farokbehúzva tarkóval is görnyetegen fejünk is leszegve s tenyerünkkel sovány-hallgatag combunk-véknya alatt legyen ez minékünk imígyen búcsú-együttlétünk kovásztalan ünnep: a manna-elmaradás ünnepe

a manna-elmaradás ünnepe

legyen ez a concelebratio minékünk hátra – átra – alá – körül s fel – fel – fel! – előrefele: az utolsó nagy kitekintés

Az előkelő társaság csak későn kezdett oszladozni és N. N. Ruggiero tudta, hogy Liollának az erdőn kell keresztülmennie.

– Aki védőkíséretet akar, most jöjjön: jöhet velem – mondta hanyagul; és Ruggiero a kabátja után nyúlt. Meglepetésére nemcsak Liolla kászálódott meglehetősen kelletlenül, hanem – igen fürgén – egy langaléta fiatal lány is, akit alig ismert.

Ruggieróból kitört a berögzött vágyakozás, Liolla keze után nyúlt; de a mások jelenléte feszélyezte. Maga is elcsodálkozott, hogy mi szalad ki a száján:

– Melyikőtök volna hajlandó hozzámjönni feleségül?

Hosszú hallgatás következett; kínos szünet. Egyszercsak az ismeretlen, magas süldőlány megszólal:

– Nekem nem kéne kétszer mondani.

– Jól hallottam vagy csak a szemem káprázott…?!

– A füle csengett.

Liolla: összeszorított fonálféreg száj, fagyos tekintet. Nem szól.

N. N. Ruggiero: pokoli keserűség; bosszúvágy. Csak úgy, kihívásból. Megkérdi:

– Igazán hozzámjönnél vagy csak a bolondját járatod velem?

A lány:

– Próbálja meg.

N. N. Ruggiero (iparmágnás, bronzbőrű playboy) elvette feleségül. A yachtjára viszi, földkörüli nászútra ragadja –  STERN, FEMMINA, ELLE  – pletykarovat-napsugár… Legnagyobb csodálkozására pompás asszony lesz belőle; a magas korkülönbség nem zavarja s aki ezüstüstökű nagyapja lehetett volna – a férjétől hat gyereke születik, pici szöszi babákból – orgonasípok… N. N. Ruggiero tanúja, amint Liolla elöregszik, elhalványodik; meglátszik rajta, hogyan és mennyit emészti magát (olykor tökrészeg és „mindenkihez kedvesen” adja a csitrit; de már lassan az örök-repdeső felső tízezernek a margójára szorul). Társasága (aki még emlékszik rá és nem mutatkozott ki neki:) megállapítja, hogy Liolla (azzal az összeszorított fonálféreg szájával, ő, az örök Azértse) Liolla ostobán cselekedett, amikor pedig alig várta már, hogy a gyémántfülbevalós Ruggiero megkérje a kezét; s amikor  kérte,  ahelyett hogy kapva-kapott volna rajta, ő hülye  grandezzával  csak szenvelgett és elutasító hallgatásba burkolódzott – – –

– „elnézést kérünk mélyen tisztelt közönségünktől, hogy színházunk vesztibüljében bokáig vízben járnak, de másként nem tudjuk bemutatni és megcsillogtatni káprázatos aranyhalainkat, alulról megvilágítva; az átvilágított bugyikért-gatyákért nem vállalunk felelősséget”…

a nézőtéri első sorokban nyakig estélyiruhás vízben ülnek; de nincs más megoldás: a nézőtér a színpad fele lejt s az, a színpad előtt, az az aranyhalas „mélyvíz”. A páholyokban? Az ülőkád bársonyutánzat; a plasztik-medencékben köldökig ülnek a pezsgőfürdős-aranyhalas lubickolásban, hölgyek és urak: máskülönben hogyan is élvezhetnék a szárnyas félszegúszók kivilágított szépségét – – –

Országom hivatalos küldetésben a szomszédos Ruritániába rendel, hogy kémleljem ki az ország ivóvizét. A feladat nincs ínyemre, fintorgok, viszolygok, de nem tudok kibújni alóla. Duzzogva elhatározom, hogy – ha nem is félrevezető, de szürke és semmitmondó jelentéseket fogok hazaküldeni, melyek gondom lesz rá, hogy egy idő után elapadjanak s majdcsak megfeledkeznek rólam.

Édesanyámmal utazom a Kémeknek és Diplomatáknak kijáró kényelemben, fenntartott fülkében – de már az úton gyanús jeleket tapasztalok; váratlanul felnyíló réseken rámlesnek a réslesők; újság mögül a sarokból távcsöveznek; az étkezőkocsiban a rágásomról leolvassák, mit eszem – szájleolvasók, stb. Rá se hederítek. Megérkezem a ruritán fővárosba és némi csinnadratta után, a Vörös Szőnyegen átnyújtom diplomáciai megbízólevelemet arról, hogy a ruritán kormány mellé akkreditált kém vagyok és titkos megbízatással érkeztem (megbízásaim egyike, hogy ne áruljam el).

– Feladata? Olyannak minősül?

– Excellenciád szolgálatjára.

– Katonai? Ipari?

– Miniszter úr! Mindenkor készséggel.

– Folyószámlája? Névre szóló diszkrecionális joga…?

– Állok rendelkezésére.

Okmányaim átvizsgálása után a kémosztály élén álló tárcanélküli miniszter szűkkörű fogadást rendez tiszteletemre és rövid, de kimagasló beszédben méltat engem és üdvözli országom érdemeit. Ruritániának nincs kifogása ivóvizének ivása, élvezete, sőt, mértéktelen fogyasztása ellen sem, mármint ha valaki ennek a szenvedélynek hódol. De tartózkodásom tárgyát további megfontolás tárgyává tenné, hogyha Idegen Hatalom beleártaná Orrát a Nemzet Víztárolóiba, helyesebben az ország vízellátásának felhatalmazás nélkül, mi több, kifejezett tilalma ellenére kémlőcsöveibe töltögetve kémvizsgálat alá venné ivóvizét és ílyértelmű jelentéseket küldözgetne olyanoknak, akikre ez nem tartozik.

Az üdvözlő beszédet megtapsolják – én is – a sajtó fotoriporterei számára beállított, szokványos kézfogás, barátság-pózos mosoly és egyéb diplomáciai formaságok után félrevonom a tárcanélküli minisztert és a következőket mondom neki.

– A leghatározottabb formában vagyok kénytelen felhívni Excellenciád figyelmét arra, hogy nem vagyok kém, nem hoztam magammal kémlőkészletet és csőállványt tartalék-epruvettákkal, nem kémlelni jöttem az ország ivóvizét és kémjelentéseket ivóvizükről küldözgetni nem fogok. Ezt becsületszavamra állíthatom, úgy is, mint a ruritán kormány mellé akkreditált rendkívüli meghatalmazott miniszter és úgy is, mint kémjelentések küldésével megbízott nagykövet. Ivóvízről elvből nem írok, sőt, semmilyen vízről, velemszületett víziszonyomnál fogva; fióknak írni meg éppen nem szokásom, ezért fiókjaim átkutatása fölösleges: ivókutak, itatóvályúk és az ártézi vízellátás fejkendős trécselései nem tartoznak írói témakörömbe és legyen meggyőződve Excellenciád, hogy ittartózkodásom alatt tartózkodni fogok mindentől, amivel kémjelentéseimre felhívhatnám nagybecsű figyelmét. Csak az imént nyújtott Baráti Jobbomra fogadom, hogy minden ténykedésem kiállja majd a legteljesebb nyilvánosság próbáját.

– Lovag úr!

– Excellenciád…

Rövid biccentéssel váltunk el, mindketten tudjuk, mit tartsunk a másikról. Félrevonulok a sarokba, vissza Édesanyámhoz, aki a fülembe súgja:

– Tudod-e, fiam. Hogy már amikor átléptük a határt, már akkor nekem minden gyanús volt. – Itt lehalkította hangját. – Már akkor! Kilométerekkel előttünk, jó tucat motorkerékpáros titkosrendőr járta a határt és körülrobogott minden községben, minden majorságba bezörgetett és miért?

(– Miért, mama? – kérdeztem hangtalanul, tátva felejtett szájjal a csodálkozástól).

–  Azért  – hangzott, tenyere mögül, a felelet. –  Hogy elzárogassa a vízcsapokat.

(Ám ezt már leírhatatlan-kedves mosolykivirágzással az arcán mondta; mert történetesen – tekintetek véletlen találkozása! – odakoccintó talpaspohárkával a kezében, épp akkor talált ránézni Ruritánia).

(Kabdebó Lórántnak, 80 utánra)

barátom! mi van veled?

hogy olyan nagyon befele fordulsz a suton ahonnan behúzódva s benn megülve előlesel – ott is lihegsz-pihegsz és lélegzeteddel magad utolérned nem sikerül…?!

rádnézett a csontkakas? megijedtél…?

te aki elárasztottál kérdéseid ostromló hadrendjeivel és most itt látsz kiterítve, itt-itt, te csak ne néznél félre onnan ahol kiterítve látsz

nézz rám! feszülj neki! feszülj fel! jusson eszedbe –

özön kérdéseidre nincs már felelet-zuhatag; hanem csak ez az egy van –

szorongatásodra kérdések özönével is csak egy a válasz ez a válasz amit ihol magam is futtában belevágok fogásra csattanó hátrameresztett tenyeredbe –

no mi az kiskomám felcsapnál nyárfalevélnek s már meg miskolci kocsonyát játszik a csepleszed a rajthoz csak alighogy odaálltál s már belekékülsz?

visszavonhatatlan cipő-szögeid az indító salakba beleserkesztetted –

rajthoz álltál –

most! most! citromsárgán céklalilán te!

fuss! siess! rohanj!

zuhanj előre frissen kilőtt golyóként s ne tudd hogy előre-futtában mi célgödörbe lesz lövedék-becsapódásod

hurrá! húskartács! csak-előre a nagy gatyavesztésen a társakat lekörözni haha! hajrá! szaporázzad! száguldj! kalimpálj! cigánykerekezzél te-botoddal-engem-markoló tenyeredben fiú: rajtad a sor –

az én-átaladtam-bottal csak jól hátrataposni a pályán rajtad a sor –

te következel a halál-stafétán

Rátámadok a feleségemre (Vindolanda reneszánsz ruhában pompázik, bíborzöld haját magasratűzött csillogás koronázza. Szorongó szemmel figyelmez és diadémját csillogtatva fülel) – rátámadok a feleségemre:

– Ha most azt mondanám neked, hogy a föld alatt egy Versailles van és azt mind én míveltem, a barlangjaimban kifaragva magából a sziklából és visszavájva újra! az új, a teljes egész, az igazi Versailles – hát te: te akkor se hinnél, nem hinnéd azt se, meg se mozdulnál.

A leforrázott feleség kötélnek áll (Vindolanda rajtatartja a család pénzes szütyője madzagján azt a fösvény, formás kezét; de – kötélnek áll). Eladjuk a varrógépet (még nagymamáról maradt). Eladjuk a vendég-kanapét (még Nándi bácsiról maradt). El, a vendég-tévét, az aranybrokát paplanhuzatot, a családi ezüstöt. El, a téli tartalék-szenünket, az alagsori kiskazánt és (mint Marie Curie, az utolsó székig mindent, a tűzbe) – nem fűtünk.

Minden erő-és utolsó-fillér bedobással. Bele! Megépítjük a Barlang-Versailles-t. Behirdetjük, hogy melyik napon virrad rájuk annak a dicsőséges napnak a hajnala. Átadjuk a nyilvánosságnak. Vindolanda reneszánsz ruhában; magam dohánybarna plundrában, papagájtollas velúrkarimáját félrecsapva – olyan kalapban. Aranyselyem topán emezen – amazon kordováncsizma. Kackiáskodunk, hercigeskedünk

a boldog házaspár aki vagyunk! A körüloszlopos Versailles-bejárat előtt, diadalívünknél, ahol cincáljuk magunkat! Barlang-Versailles! A frízek! A frufruk! A vájatok! A háttérzene! Korhű konyhaillatok, körülvezetéses barlangvasút!… Hogy a világ majd a csodájára jár! Azzal fekszünk, ezzel kelünk.

…Csakhogy a miénk az a csoda, amelynek nincs az a három napja se, ameddig tartson. A semeddig-csoda. Elhaladók. Arraportyázók véletlenszerű, libasor-csapata. Mosdatlan martalócok másfele-nézése. Borostás állak gunyor-vakarászása, álladalmak, csürhedelmek; várakoznak, cserregnek; nyegle megjegyzéseket tesznek:

– a trón a bokámig: ér-e? a cipőm-sarkáig…?

– kocsma van-e?

– az emeleten igaz hogy csupa zsiráf?

– király is van?

– hány szaletli jár neki, egy királynak: hány filagória?

– fingomadta!

– hogy adja a lugast: hatjával?!

– barlang ez? majd-megmondom-micsoda. Adja még alább!

– hát a barlang-kertészetet, gombapincészetet: van? hova tette?!

– faiskola, haladóknak?

– hány emeletig járhatatlan?

– bográcsgulyás? kanásztánc? zümmögőkórus?

Rá se rittyentenek; elmennek mellette. Olyik elpukkasztja az uzsonnazacskóját, olyik, tisztességből, bedobja a szarát.

Belerokkanunk. Beleöregszünk álmainkba; bele, a kudarcba. Az aranyselyem topán talpatlan, a kordováncsizma bocskorra nyűtt. A plundra kitérdelt, kopottas; a bő szoknya brokátja fénytelen fakó, az ingváll melle-almája lóg: Vindolanda korona-diadémja nem csillog.

– Megvan még, Édes Párom?

– Mim, Szívem?

– Hát a diadémod.

– Meg, hogyne volna.

Mutatja: nincs. Elhányta, nem tud róla. A világnak nem hiányzik, neki meg: megvan.

Hirdetéseinket alámosta a világ reklámtengere. A hétöles, hárombejáratos plakátfalat, mely gígászi oszlopsorának félkilométerét mutatja barlangi reflektorüteg fényében, azt is, Barlang-Versailles handabandázó főbejáratát, azt is; ajándék-butikját, dohánytőzsdéjét, pénztár-portikuszait felveri a krisztustövis, a gaz, a kerékpártárolók benyaklott hullámbádog-tetőzetét elnyeli a bojtorján, a burján, a bozót. A terelőkorlátok dületeg labirintusa eltűnt szemünk elől a fűben, amely már embermagas.

…Hogy az irdatlan Barlang héthatár mennyezetére azúrkék eget festettem ezzel a tulajdon két kezemmel? hogy az udvari kápolna szakasztott-igazi-mása kupolalámpására az igazi sast magam fogtam-szelídítettem, betanítottam-telepítettem, fészkét én építettem? Körrepüléseit a kivilágított barlang-ég szikla-azúrja alatt én dirigálom a lebegését pásztázva követő fényszóró ágyútalpáról? Ki törődik vele?

Barlang-Versailles-omnak hátatfordítani ki nem vette szokásba…?!

– Megvagy még, Édes Párom?

– Mid, Szívem?

– Hát te: kedves-magad.

– Meg, hogyne volnék.

Nem mondja. Nincs meg.

Tudja…?

És én is – én is. Már csak merengő felkérődzéseimben, gondolatban veszem sorra, hol-merre vájtam. Ő maga – a sziklából kifejtett palota-óriás – amott-la

denevéreivel

nagyokat hallgat a vaksüketség barlangsetétjén. Szurokfekete, szobros teremfolyosóit, végéremehetetlen, egybetárható teremsorát hogy tárogassa – csöndjét látogató hogy bolygassa…?!

soha-soha. Senki

Rugási Gyulának

az ember eleinte csak joviálisan megjátssza az öregséget. Azután tréfásan beleérzelgi magát. Addig-addig, hogy egyszercsak kiderül – a játék csapda volt; a csapda fogókajmói összezárulnak körülötte és ő – öreg

megfordul a játék. Egy-két legénykedést színlel. Nem sikerül

„hölgyválasz”? Rá nem esik választás

nekifutásból? Visszagurul

veszi a kanyart? Belenyekken s ottmarad

– Ahaha-aaa! Nem magának való az, apó!

megsértődni sincs érkezése: levegő után kapkod; reszket; verejtékezik. A hóna alatt; a töke körül. Csurom verejték. Elvonul a sövény mögé. Lefekhetnék. Körülkémlel: „hát az én elefánttemetőm? Hol-merre?!” – – –

ha van, hogy hol. Az ő lehető-legrövidebb úton elérhető elefánttemetője. Hasmánt, ott, ahol van, a földön felkönyökölve –

gutaütéses-mereven fürkészi a féloldali, hűdéses messzeséget

Major-Zala Lajosnak