Károlyi Amynak

a legvégén, amikor már semmire sem volt – csak arra maradt ideje, hogy az idő telését-múlását figyelje

a telés-múlás figyelése a figyelem oly torlódását eredményezte, hogy már csak a múlás belemúlása a telésbe felemésztette minden idejét

majd amikor nem győzte már és az idő kevésnek bizonyult önnönmaga telése-múlása figyelésére, feladta a küzdelmet

az ömledező lét odaadó figyelmetlenségének szentelte minden figyelmét s onnantova oly szórakozottan peregtek napjai, hogy azok telését-múlását észre se vette

elérkezett az időtlenség partjaira és ez volt az ő megérkezése

Oravecz Imrének (milestone-bashing and consecration)

te csak ne sziddogálnád Oravecz Károly Keresztély te csak ne sziddogálnád a mérföldkövet

te csak ne káromolnád a magad alá taposnivaló mérföldeket

te csak ne büdösölnéd az életcélt Oravecz Károly Keresztély

hiszen amit te életcélnak végső célnak meghiszel az is csak mérföldkő – azt lészel meghaladóban most – majd – felhaladóban

életcél életcélt takar mindegyikről meghiszed hogy az utolsó – pedig a cél – a cél – az életcél –

maga a járás a járókák jártatása a pálcák utunkralendítése utadnak tapodása mérföldnek magad alá taposása: a peregrinatio

az életcél a vándorjárás a végérejárhatatlanságban az előnyomakodás a gazvágó késsel a mindétig-menés a végéremehetetlenségben

ambulare necesse est

egyik takarja a másikat: amott tornyosulnak előtted a mérföldkövek amott jőddögélnek egymást-takaróban

amott mégy: fantomodban – felfele-haladóban

azért  Oravecz Károly Keresztély: no more milestone-bashing! meg ne halljam hogy pocskondiázod a mérföldkövet valamíg ő útjukat járod

hanem te hamarvást már inkább hanem te készülj fel megrogyó testben megrendülő lélekben te készülj mérföldkő-avatásra ha megéred-s megérinted amaz utolsót ésde megilletvén úgyan illessed szertartásos consecratio-formán és legyen az a te teljes létrémületedben a milestone-consecration

majd ha verítéked rádszárakozik lihegésed is alábbhagy és felérvén a tetőre holott öregapád mérföldkövére – mellételepszel

legyen ez begörbedt háttal farokbehúzva tarkóval is görnyetegen fejünk is leszegve s tenyerünkkel sovány-hallgatag combunk-véknya alatt legyen ez minékünk imígyen búcsú-együttlétünk kovásztalan ünnep: a manna-elmaradás ünnepe

a manna-elmaradás ünnepe

legyen ez a concelebratio minékünk hátra – átra – alá – körül s fel – fel – fel! – előrefele: az utolsó nagy kitekintés

Az előkelő társaság csak későn kezdett oszladozni és N. N. Ruggiero tudta, hogy Liollának az erdőn kell keresztülmennie.

– Aki védőkíséretet akar, most jöjjön: jöhet velem – mondta hanyagul; és Ruggiero a kabátja után nyúlt. Meglepetésére nemcsak Liolla kászálódott meglehetősen kelletlenül, hanem – igen fürgén – egy langaléta fiatal lány is, akit alig ismert.

Ruggieróból kitört a berögzött vágyakozás, Liolla keze után nyúlt; de a mások jelenléte feszélyezte. Maga is elcsodálkozott, hogy mi szalad ki a száján:

– Melyikőtök volna hajlandó hozzámjönni feleségül?

Hosszú hallgatás következett; kínos szünet. Egyszercsak az ismeretlen, magas süldőlány megszólal:

– Nekem nem kéne kétszer mondani.

– Jól hallottam vagy csak a szemem káprázott…?!

– A füle csengett.

Liolla: összeszorított fonálféreg száj, fagyos tekintet. Nem szól.

N. N. Ruggiero: pokoli keserűség; bosszúvágy. Csak úgy, kihívásból. Megkérdi:

– Igazán hozzámjönnél vagy csak a bolondját járatod velem?

A lány:

– Próbálja meg.

N. N. Ruggiero (iparmágnás, bronzbőrű playboy) elvette feleségül. A yachtjára viszi, földkörüli nászútra ragadja –  STERN, FEMMINA, ELLE  – pletykarovat-napsugár… Legnagyobb csodálkozására pompás asszony lesz belőle; a magas korkülönbség nem zavarja s aki ezüstüstökű nagyapja lehetett volna – a férjétől hat gyereke születik, pici szöszi babákból – orgonasípok… N. N. Ruggiero tanúja, amint Liolla elöregszik, elhalványodik; meglátszik rajta, hogyan és mennyit emészti magát (olykor tökrészeg és „mindenkihez kedvesen” adja a csitrit; de már lassan az örök-repdeső felső tízezernek a margójára szorul). Társasága (aki még emlékszik rá és nem mutatkozott ki neki:) megállapítja, hogy Liolla (azzal az összeszorított fonálféreg szájával, ő, az örök Azértse) Liolla ostobán cselekedett, amikor pedig alig várta már, hogy a gyémántfülbevalós Ruggiero megkérje a kezét; s amikor  kérte,  ahelyett hogy kapva-kapott volna rajta, ő hülye  grandezzával  csak szenvelgett és elutasító hallgatásba burkolódzott – – –

– „elnézést kérünk mélyen tisztelt közönségünktől, hogy színházunk vesztibüljében bokáig vízben járnak, de másként nem tudjuk bemutatni és megcsillogtatni káprázatos aranyhalainkat, alulról megvilágítva; az átvilágított bugyikért-gatyákért nem vállalunk felelősséget”…

a nézőtéri első sorokban nyakig estélyiruhás vízben ülnek; de nincs más megoldás: a nézőtér a színpad fele lejt s az, a színpad előtt, az az aranyhalas „mélyvíz”. A páholyokban? Az ülőkád bársonyutánzat; a plasztik-medencékben köldökig ülnek a pezsgőfürdős-aranyhalas lubickolásban, hölgyek és urak: máskülönben hogyan is élvezhetnék a szárnyas félszegúszók kivilágított szépségét – – –

Országom hivatalos küldetésben a szomszédos Ruritániába rendel, hogy kémleljem ki az ország ivóvizét. A feladat nincs ínyemre, fintorgok, viszolygok, de nem tudok kibújni alóla. Duzzogva elhatározom, hogy – ha nem is félrevezető, de szürke és semmitmondó jelentéseket fogok hazaküldeni, melyek gondom lesz rá, hogy egy idő után elapadjanak s majdcsak megfeledkeznek rólam.

Édesanyámmal utazom a Kémeknek és Diplomatáknak kijáró kényelemben, fenntartott fülkében – de már az úton gyanús jeleket tapasztalok; váratlanul felnyíló réseken rámlesnek a réslesők; újság mögül a sarokból távcsöveznek; az étkezőkocsiban a rágásomról leolvassák, mit eszem – szájleolvasók, stb. Rá se hederítek. Megérkezem a ruritán fővárosba és némi csinnadratta után, a Vörös Szőnyegen átnyújtom diplomáciai megbízólevelemet arról, hogy a ruritán kormány mellé akkreditált kém vagyok és titkos megbízatással érkeztem (megbízásaim egyike, hogy ne áruljam el).

– Feladata? Olyannak minősül?

– Excellenciád szolgálatjára.

– Katonai? Ipari?

– Miniszter úr! Mindenkor készséggel.

– Folyószámlája? Névre szóló diszkrecionális joga…?

– Állok rendelkezésére.

Okmányaim átvizsgálása után a kémosztály élén álló tárcanélküli miniszter szűkkörű fogadást rendez tiszteletemre és rövid, de kimagasló beszédben méltat engem és üdvözli országom érdemeit. Ruritániának nincs kifogása ivóvizének ivása, élvezete, sőt, mértéktelen fogyasztása ellen sem, mármint ha valaki ennek a szenvedélynek hódol. De tartózkodásom tárgyát további megfontolás tárgyává tenné, hogyha Idegen Hatalom beleártaná Orrát a Nemzet Víztárolóiba, helyesebben az ország vízellátásának felhatalmazás nélkül, mi több, kifejezett tilalma ellenére kémlőcsöveibe töltögetve kémvizsgálat alá venné ivóvizét és ílyértelmű jelentéseket küldözgetne olyanoknak, akikre ez nem tartozik.

Az üdvözlő beszédet megtapsolják – én is – a sajtó fotoriporterei számára beállított, szokványos kézfogás, barátság-pózos mosoly és egyéb diplomáciai formaságok után félrevonom a tárcanélküli minisztert és a következőket mondom neki.

– A leghatározottabb formában vagyok kénytelen felhívni Excellenciád figyelmét arra, hogy nem vagyok kém, nem hoztam magammal kémlőkészletet és csőállványt tartalék-epruvettákkal, nem kémlelni jöttem az ország ivóvizét és kémjelentéseket ivóvizükről küldözgetni nem fogok. Ezt becsületszavamra állíthatom, úgy is, mint a ruritán kormány mellé akkreditált rendkívüli meghatalmazott miniszter és úgy is, mint kémjelentések küldésével megbízott nagykövet. Ivóvízről elvből nem írok, sőt, semmilyen vízről, velemszületett víziszonyomnál fogva; fióknak írni meg éppen nem szokásom, ezért fiókjaim átkutatása fölösleges: ivókutak, itatóvályúk és az ártézi vízellátás fejkendős trécselései nem tartoznak írói témakörömbe és legyen meggyőződve Excellenciád, hogy ittartózkodásom alatt tartózkodni fogok mindentől, amivel kémjelentéseimre felhívhatnám nagybecsű figyelmét. Csak az imént nyújtott Baráti Jobbomra fogadom, hogy minden ténykedésem kiállja majd a legteljesebb nyilvánosság próbáját.

– Lovag úr!

– Excellenciád…

Rövid biccentéssel váltunk el, mindketten tudjuk, mit tartsunk a másikról. Félrevonulok a sarokba, vissza Édesanyámhoz, aki a fülembe súgja:

– Tudod-e, fiam. Hogy már amikor átléptük a határt, már akkor nekem minden gyanús volt. – Itt lehalkította hangját. – Már akkor! Kilométerekkel előttünk, jó tucat motorkerékpáros titkosrendőr járta a határt és körülrobogott minden községben, minden majorságba bezörgetett és miért?

(– Miért, mama? – kérdeztem hangtalanul, tátva felejtett szájjal a csodálkozástól).

–  Azért  – hangzott, tenyere mögül, a felelet. –  Hogy elzárogassa a vízcsapokat.

(Ám ezt már leírhatatlan-kedves mosolykivirágzással az arcán mondta; mert történetesen – tekintetek véletlen találkozása! – odakoccintó talpaspohárkával a kezében, épp akkor talált ránézni Ruritánia).

(Kabdebó Lórántnak, 80 utánra)

barátom! mi van veled?

hogy olyan nagyon befele fordulsz a suton ahonnan behúzódva s benn megülve előlesel – ott is lihegsz-pihegsz és lélegzeteddel magad utolérned nem sikerül…?!

rádnézett a csontkakas? megijedtél…?

te aki elárasztottál kérdéseid ostromló hadrendjeivel és most itt látsz kiterítve, itt-itt, te csak ne néznél félre onnan ahol kiterítve látsz

nézz rám! feszülj neki! feszülj fel! jusson eszedbe –

özön kérdéseidre nincs már felelet-zuhatag; hanem csak ez az egy van –

szorongatásodra kérdések özönével is csak egy a válasz ez a válasz amit ihol magam is futtában belevágok fogásra csattanó hátrameresztett tenyeredbe –

no mi az kiskomám felcsapnál nyárfalevélnek s már meg miskolci kocsonyát játszik a csepleszed a rajthoz csak alighogy odaálltál s már belekékülsz?

visszavonhatatlan cipő-szögeid az indító salakba beleserkesztetted –

rajthoz álltál –

most! most! citromsárgán céklalilán te!

fuss! siess! rohanj!

zuhanj előre frissen kilőtt golyóként s ne tudd hogy előre-futtában mi célgödörbe lesz lövedék-becsapódásod

hurrá! húskartács! csak-előre a nagy gatyavesztésen a társakat lekörözni haha! hajrá! szaporázzad! száguldj! kalimpálj! cigánykerekezzél te-botoddal-engem-markoló tenyeredben fiú: rajtad a sor –

az én-átaladtam-bottal csak jól hátrataposni a pályán rajtad a sor –

te következel a halál-stafétán

Rátámadok a feleségemre (Vindolanda reneszánsz ruhában pompázik, bíborzöld haját magasratűzött csillogás koronázza. Szorongó szemmel figyelmez és diadémját csillogtatva fülel) – rátámadok a feleségemre:

– Ha most azt mondanám neked, hogy a föld alatt egy Versailles van és azt mind én míveltem, a barlangjaimban kifaragva magából a sziklából és visszavájva újra! az új, a teljes egész, az igazi Versailles – hát te: te akkor se hinnél, nem hinnéd azt se, meg se mozdulnál.

A leforrázott feleség kötélnek áll (Vindolanda rajtatartja a család pénzes szütyője madzagján azt a fösvény, formás kezét; de – kötélnek áll). Eladjuk a varrógépet (még nagymamáról maradt). Eladjuk a vendég-kanapét (még Nándi bácsiról maradt). El, a vendég-tévét, az aranybrokát paplanhuzatot, a családi ezüstöt. El, a téli tartalék-szenünket, az alagsori kiskazánt és (mint Marie Curie, az utolsó székig mindent, a tűzbe) – nem fűtünk.

Minden erő-és utolsó-fillér bedobással. Bele! Megépítjük a Barlang-Versailles-t. Behirdetjük, hogy melyik napon virrad rájuk annak a dicsőséges napnak a hajnala. Átadjuk a nyilvánosságnak. Vindolanda reneszánsz ruhában; magam dohánybarna plundrában, papagájtollas velúrkarimáját félrecsapva – olyan kalapban. Aranyselyem topán emezen – amazon kordováncsizma. Kackiáskodunk, hercigeskedünk

a boldog házaspár aki vagyunk! A körüloszlopos Versailles-bejárat előtt, diadalívünknél, ahol cincáljuk magunkat! Barlang-Versailles! A frízek! A frufruk! A vájatok! A háttérzene! Korhű konyhaillatok, körülvezetéses barlangvasút!… Hogy a világ majd a csodájára jár! Azzal fekszünk, ezzel kelünk.

…Csakhogy a miénk az a csoda, amelynek nincs az a három napja se, ameddig tartson. A semeddig-csoda. Elhaladók. Arraportyázók véletlenszerű, libasor-csapata. Mosdatlan martalócok másfele-nézése. Borostás állak gunyor-vakarászása, álladalmak, csürhedelmek; várakoznak, cserregnek; nyegle megjegyzéseket tesznek:

– a trón a bokámig: ér-e? a cipőm-sarkáig…?

– kocsma van-e?

– az emeleten igaz hogy csupa zsiráf?

– király is van?

– hány szaletli jár neki, egy királynak: hány filagória?

– fingomadta!

– hogy adja a lugast: hatjával?!

– barlang ez? majd-megmondom-micsoda. Adja még alább!

– hát a barlang-kertészetet, gombapincészetet: van? hova tette?!

– faiskola, haladóknak?

– hány emeletig járhatatlan?

– bográcsgulyás? kanásztánc? zümmögőkórus?

Rá se rittyentenek; elmennek mellette. Olyik elpukkasztja az uzsonnazacskóját, olyik, tisztességből, bedobja a szarát.

Belerokkanunk. Beleöregszünk álmainkba; bele, a kudarcba. Az aranyselyem topán talpatlan, a kordováncsizma bocskorra nyűtt. A plundra kitérdelt, kopottas; a bő szoknya brokátja fénytelen fakó, az ingváll melle-almája lóg: Vindolanda korona-diadémja nem csillog.

– Megvan még, Édes Párom?

– Mim, Szívem?

– Hát a diadémod.

– Meg, hogyne volna.

Mutatja: nincs. Elhányta, nem tud róla. A világnak nem hiányzik, neki meg: megvan.

Hirdetéseinket alámosta a világ reklámtengere. A hétöles, hárombejáratos plakátfalat, mely gígászi oszlopsorának félkilométerét mutatja barlangi reflektorüteg fényében, azt is, Barlang-Versailles handabandázó főbejáratát, azt is; ajándék-butikját, dohánytőzsdéjét, pénztár-portikuszait felveri a krisztustövis, a gaz, a kerékpártárolók benyaklott hullámbádog-tetőzetét elnyeli a bojtorján, a burján, a bozót. A terelőkorlátok dületeg labirintusa eltűnt szemünk elől a fűben, amely már embermagas.

…Hogy az irdatlan Barlang héthatár mennyezetére azúrkék eget festettem ezzel a tulajdon két kezemmel? hogy az udvari kápolna szakasztott-igazi-mása kupolalámpására az igazi sast magam fogtam-szelídítettem, betanítottam-telepítettem, fészkét én építettem? Körrepüléseit a kivilágított barlang-ég szikla-azúrja alatt én dirigálom a lebegését pásztázva követő fényszóró ágyútalpáról? Ki törődik vele?

Barlang-Versailles-omnak hátatfordítani ki nem vette szokásba…?!

– Megvagy még, Édes Párom?

– Mid, Szívem?

– Hát te: kedves-magad.

– Meg, hogyne volnék.

Nem mondja. Nincs meg.

Tudja…?

És én is – én is. Már csak merengő felkérődzéseimben, gondolatban veszem sorra, hol-merre vájtam. Ő maga – a sziklából kifejtett palota-óriás – amott-la

denevéreivel

nagyokat hallgat a vaksüketség barlangsetétjén. Szurokfekete, szobros teremfolyosóit, végéremehetetlen, egybetárható teremsorát hogy tárogassa – csöndjét látogató hogy bolygassa…?!

soha-soha. Senki

Rugási Gyulának

az ember eleinte csak joviálisan megjátssza az öregséget. Azután tréfásan beleérzelgi magát. Addig-addig, hogy egyszercsak kiderül – a játék csapda volt; a csapda fogókajmói összezárulnak körülötte és ő – öreg

megfordul a játék. Egy-két legénykedést színlel. Nem sikerül

„hölgyválasz”? Rá nem esik választás

nekifutásból? Visszagurul

veszi a kanyart? Belenyekken s ottmarad

– Ahaha-aaa! Nem magának való az, apó!

megsértődni sincs érkezése: levegő után kapkod; reszket; verejtékezik. A hóna alatt; a töke körül. Csurom verejték. Elvonul a sövény mögé. Lefekhetnék. Körülkémlel: „hát az én elefánttemetőm? Hol-merre?!” – – –

ha van, hogy hol. Az ő lehető-legrövidebb úton elérhető elefánttemetője. Hasmánt, ott, ahol van, a földön felkönyökölve –

gutaütéses-mereven fürkészi a féloldali, hűdéses messzeséget

Major-Zala Lajosnak

ha elközelg  amaz  óra

langyos feredővízzel vonásig bronzkádam szolgáló rabommal megtölteni gondoskodjatok

bronzkádam langyos feredője mellé felvizezetlen bort ezüsttalpas szaruserlegembe odakészíteni ne restelljetek

s akkor majd,  benne,  emebben megmerülvén s megkedvesedve  tőle,  amattól: majd akkor

javatokra – Epikurosz urunk tőn miként – végrendelkezni tán még lesz erőm

Londonban a Szent Sír (St Sepulchre’s) templomában tartották a halálraítéltek nyeles lélekharangját. A harangot 1605-ben Robert Dowe adományozta a templomnak. Az akkor tetemes összegnek számító 50 font sterlinges alapítványához csatolt pecsétes okmányban meghagyta, hogy a szomszédos Newgate Börtön siralomházi pincetömlöcének gádoránál, amikor a templom nagyharangja kondul, éjfélkor és ébresztőre, hajnalban a nyeles haranggal figyelmeztessék a kivégzendőket, hogy a végső töredelem küszöbére érkeztek. A harangozó káplánnak minden strófa után meg kellett ráznia öles harangját és a pincefolyosón végigmenet minden tömlöcajtó kukucskálóján bekajátani a búcsúrigmusokat, rendre, amint következik –

A harangocska 26 kilós: nem hogy nyelénél fogva megkondítani – megemelni is káplán legyen a talpán. Amíg a Newgate Börtönt – 1902-ben – le nem bontották, a nyeles harang híven betartotta az Adományozó rendelkezését.

malaclopó becserkészéseim, köpönyeges kóborjárásaim közepette egyszer egy valószínűtlenül hosszúdad, szívbemarkolóan szép Nyakra bukkantam

rátapadt szemmel magambaittam ennek a Nyaknak a látványát és a berúgott matematikus dűlöngélésével számolgattam, mi az a három, amit csinálni lehetne vele

az első. Addig csókolom, amíg belefullasztom és a Hosszúdad Nyak – csókjaimba belehal

a második. A csókdosó rátapadásban előrugaszkodom fogaimmal és átharapom ezt a Hosszúdadot

a harmadik. Halálracsókolás és kettéharapás helyett messze eltartom magamtól, megfojtom és úgy élvezem a Hosszúdad lassúdad halálvonaglásának látványát

végezetül a negyediket választottam. Feleségül vettem

azóta ennek a valószínűtlenül hosszúdad Nyaknak a bűvöletében: se éjjelem, se nappalom. Nem tudok betelni nyakvonalával

gyakorta megesik – oly őrületes kiguvadt szerelemmel csüggök rajta, hogy elfelejtem követni beszédét és nem értem, mit mond. Ilyenkor igen haragszik:

– Ide se hallgatsz. Arra, amit mondok. Mit mondtam?! Rám sem figyelsz… –

Hallom-hallgatom a búgó szemrehányást, de már a torkából, nyakára tapasztott füllel; és –

– most mondd! most mondd! mégegyszer! – kiáltom. És ő megismétli a szemrehányást gurgulázó kacagással csókjaim alatt

(jelzem) egy ízben (mert ízről-ízre így haladtam fel-le rajta és megízleltem minden nyakízét:) egy ízben csóktapintókáimmal már azt is kitapintottam – nyakverőerét. Most! most! – villant át agyaraimon – most kéne életét szegnem, bírkózásának végét vetnem: most! most!… De ő – szőke hullórostélyait lebocsátotta szememre négyfelől és én aranyketrecben találtam magam. Ahogy Odüsszeusz felkapaszkodott az életmentő kosra – ő is, lábát-karját összehurkolta rajtam az ölelés idegviharában; pedig ott voltam már, a karotisza ott lüktetett tépőfogaim közt – – – késő. Ott kínálkozott a nagy alkalom és én elmulasztottam. Ehelyett skorpiómód, alulról, beléeresztettem farokfullánkomat és mikor megbizonyosodtam, hogy jobban benne lennem már nem lehet, kicsapoltam rögtönölő heremérgemet. Elrendeltem testüregei elárasztását és beleparancsoltam az Ömlést

megadta magát az örömhalálnak és engedelmes, simulékony medenceritmusban velem-halatkozott. Mire felébredtünk halottainkból, már hárman voltunk; de amaz csak mutatóba volt ott s hírülhozója csupán a két ikernek, mert már sorakoztak volna, mint az orgonasípok… És még mindig sudáran nyúlt-nyúladozott mellettem a párnán a hosszúdad hérai Nyak

– „Nyakas” vagy! – folytattam lágyan, visszájára fordítva a bece-szó értelmét, neki, ahogy egy halandó életen át rajta köszörültem a rhétori becéző-tudományt. – Te Nyak! Meg „ékes” is vagy: nyakéked nélkül is Ékes Nyak!

– S te meg, te nyalakvó: hagyod abba?! Én-nyakbavalóm a rámtapadásban…!

Az arcára nem emlékszem, soha nem is láttam. A Nyak felséges látványát vittem magammal Iszisz Világanyaistennőt formázó cineráriumomba, maradéktalanul hamvakká vegyülve véle a korsón – íly hosszúdad nékem az örök nyugodalom

az álomban nem hetvenöt – hanem huszonöt éves voltam. A barokk eklekticizmusának magátólértetődőségével, magas, elegáns palotasorok, palotasarkok között történt

ketten jöhettek számításba, noha legyeskedni is alig mertem körülöttük, annyira fölöttem voltak szépségük státuszában és ha lehet kettőért egyformán bolondulni – hát ez a kettő ilyen volt: az rántott vonzáskörébe-és ragadt magával, amelyikkel éppen voltam

a magas fekete-sudár teltkarcsúnak esküvel fogadtam, hogy kurta pillanatra hagyom el csupán és máris repülök vissza hozzá. Ő, hanyagul, ígéretem zálogául fekete zsinóros, három-bogyós fekete bojtot adott azzal, hogy „de visszahozzam” (szentül ígértem) s már rohantam is. A szőke-sudár teltkarcsúval volt sürgős összeakadnivalóm

Nagy véletlenségből, szerencsésen össze is akadtunk, pedig őszőkesége bolondul sietett: bálmeghívása volt. A bolondulásig-szőkesége láttán, zavarodott hebehurgyaságomban mit kaptam elő, mit nem, de mire elkövettem, már késő volt: előkaptam a fekete zsinóros, három-bogyós fekete bojtot azzal, hogy szeretném látni rajta, milyen volna fülbevalónak.

– Felpróbálni: itt?! – húzódozott. Én őrült, mit is beszélek. Utcán nem lehet.

S mialatt kis híja megzabáltam szemmel, bár a dolgok hübrisszel határos lehetetlenségénél fogva elcsábítására gondolni se mertem, megkockáztattam, hogy meghívom. Magamhoz? Nenem: csupán abba az elegáns, kerevetes-baldachinos terembe, amely a szobámmal szomszédos: semleges területnek számított – oda. Hogy jöjjön. Csak arra a fél pillanatra, amíg a füléhez odapróbáljuk.

Jött. Ráállt. Feljött hozzám.

Odapróbáltam a füle mellé a fekete rojtos bojtot és még mielőtt ráeszmélhettünk volna, hogy pompásan áll, hiszen az isten is fülbevalónak teremtette – a sudár-magas szőkeség egész káprázatos teltkarcsúságában oldalt-alélt, hátrahanyatlott és megadón alig-pihegve, elnyíló száját kínálta

ilyen szőkeségnél, ennek a szájnak nem lehet nemet mondani. Bolond is lettem volna. Teljes kan-súlyommal rádőltem és a bajuszommal beledülledtem a szájába. Feltűnő puha, nyitva felejtett szájat találtam (mely mögött szétúszó vaginájának megsejtése homálylott), erotikamentes volt ez a gyermeki csók. Nagyot fordult velem a világ. Enyém volt az Elérhetetlen: ezentúl kötelezőleg az enyém volt

a másodperc egy tört részére átvillant az agyamon, a tisztesség hogy mit diktál

a tisztesség azt diktálja, hogy vigyem vissza és szépen köszönjem meg a fekete-sudár teltkarcsúnak (a Másiknak) a fekete rojtot-bojtot; igen ám, de ha visszaviszem, még azt hihetné, hogy a szavamnak álltam és visszamentem hozzá, holott. Holott én többé soha semmiféle ilyes szavamnak nem állhatok. Új helyzet állt elő.

– Akkor most hová? – kérdeztem volna, de az én Szőkém megelőzött.

– Akkor most maga velem jön – mondta. – Majd valahogy kimagyarázom, miért nem vagyok egyedül.

A boldogság elragadtatásában nézhettünk volna végig egymáson, de így, megölelkezve, nem tehettük. Tettük, amit tehettünk: ő az elaléltság elmohósulásával, én meg túlboldogságom mérlegelve, mert ezentúl ez foglalkoztatott. Nagy nekiiramodásokkal már ott rajcsúroztunk-randalíroztunk a boulevard faragott terméskövezetén (egyik-másik kő címert ábrázolt s mi megpróbáltuk kibetűzni a címerbetűket), már ott vágtáztunk fáradhatatlan ruganyos-fiatalon a báltermes palota felé, amelynek főemeletén a kiglancolt palotapadló már intarziásan keringőzött és én még mindig a túlboldogság létállapotát elemeztem

ime enyém lett a világ legszőkébb, legteltebb, legkiborotváltabb hónaljú Leghamvasabbja, nekem eszemet kéne vesztenem a boldogságtól és a szívem körül is csak alig bizsereg. Váltig csak azt kérdem (némi bűntudattal:) ez hát a boldogság? Ez a puha, erotikamentes száj, ez a gyerekpuszi? Ilyen kicsi?

S jóllehet az álomban nincs művészetem, féltenivaló a házasság zsivajától, a három gyerek lármájától, a háztartás-eltartás gondjától, mert se festő, sem író nem vagyok – mégis

már nyakamon a selyemzsinór-hurok, már büszkélkedem vele, élvezem-vállalom – és mégis. Valami húzódozik-ódzkodik bennem

ennyi életreszóló boldogságot a nyakambavenni egy fekete zsinóros, három-bogyós fekete bojtért, csak mert a paszománykészítő ügyességét dícséri, hogy rojtja-bojtja – fülbevalónak is megteszi…?!

szemébe lobbant a svéd lány nagy laba igazi-szőke haja. Elkábult tőle és megkérdezte:

– ha feleségül vennélek, mindig ilyen szőke volnál?

– mindig – mondta a lány olvatagon.

…Ostoba férfiú! Meg se fordult a fejében, hogy ha nem veszi feleségül, akkor is: mindig olyan szőke marad

– engedjétek hozzám a megcsömörlötteket, mert övék az irodalom országa!

a világkép, amelyiknek „nincs igaza”. Nincs és nem is lehet és ne is legyen; ésde hogyan is lehetne?

hiszen ez a világ – mindenestül fundamentalista

autóstoppal megyünk. Felkéredzkedünk egy Citroenre – egy házaspár van benne. Az ujjamon a gyűszűrádióm. A forgatótárcsák rajta – gyémánt. A hullámhosszváltó – smaragd. Mindent vesz, behoz, közelhoz, a hajórádiókkal felveszi a versenyt. A citroenes férj engedélyével az én apró, világvevő csodakészülékemet, a smaragdokkal kirakott gyűszűrádiót beleteszem a házaspár ékszeres bőröndjébe. Biztonságosabb

megérkezünk a városkába, megköszönöm a segítséget; nagy a tömeg a szállóban, tülekedni kell. Feltolatunk a lépcsőn – be a szobába, Karolára rájön a szerelmeskedhetnék. Vetkőztet, majdszinte letép az ágyra – „a nászutunk! amit elmulasztottunk! most van az ideje, hamar!” Már épp szétfeszítené nadrágomat a szája előtt, amikor villámsújtottan feltápászkodom és majdnem durván ellököm

– Karola! Ottfelejtettük a gyűszűrádiót a Citroenben. Azóta már istentudja hol járnak a mi vagyont érő gyűszűrádiónkkal. Gyorsan! Hátha még ott van –

rendbehozom magam. Rohanás le a lépcsőn, száguldás le az útra. Hol? hol? hol a Citroen? Kétségbeesetten keresem, azzal a keserű meggyőződéssel, hogy annak ugyan bottal üthetem a nyomát. Felfedezem a főtér sarkán. A gyógyszertár előtt. A Citroen. Habozok. Az volna? Nem az? Ott a család is, benne, de nem ketten, hanem tizenketten. Csakhogy az a Citroen nem volt furgon, az kis Citroen volt, ez meg nagy bázi furgon. Az a „mi Citroenünk” zöld volt, pisztakkió-színű, ez meg, ez a nagy, ez vanília-színű; mind a kettő fagylaltszín, de ez nem lehet az. Vagy igen?! …Mégis az! Odasietek. A népes család szörnyen el van foglalva magával; mindenki karattyol, rámol. Hátul a rakodó plattformon egy csinos magas lány. Beszél… Hozzám beszél? azt magyarázza, hogy miért megy most haza, miért hagyta ott a férjét; jó házasság lett volna, de nem tudott jól franciául és nem fogadta be a család. Nem is hogy nem fogadta be és nem is hogy nem tudott megtanulni igazán jól franciául; csak épp sokat művészkedett, lumpolt, festegetett, festőiskolába járt, az otthonát elhanyagolta, a férjének nem számolt el se a pénzével, sem az idejével, sem a, hiszen tudja; és ez persze a kispolgár francia pereputtynak nem tetszett

– – – Nem érdekel a francia pereputty! – szakítom félbe – majd azután mondja. Mindent meghallgatok, de előbb… –

– Mit előbb? Maga tetszik nekem – kacérkodik a magas lány.

– Majd arról is beszélünk, csak előbb visszakapjam a rádiómat.

– Miféle rádiót?!

elmagyarázom, miféle csodagép a gyűszűrádióm, az ujjamra húzva szól, leírom neki, hova tettem, hogy nézett ki a biztonsági bőrönd, az ékszeres –

– Jó, várjon, mindjárt megnézem – mondja – de visszajöjjön ám! – Átkecmereg a mászkáló féltucat kölykön, a dobozokon: és már hozza is.

– A rádiója. Ez volt?

– Ez az! A csodarádióm! Megvan!

megköszönni is elfelejtem, már szaladnék vele vissza, de a lány nem enged, ő még mondani akar valamit, rengeteg mindent, elmondani az életét, az egész életét, ami ide vezetett, ide, hozzám… Alig tudom lerázni. Iszkolok vele, a rádiómmal, vissza; rohanok a fogadóba, fel a lépcsőn… ebben a tömegben valóságos közelharc, úgy török utat az emeleti folyosón, a mi szobánkig, ahol Karola vár. Betoppanok – Megvan! megvan! a rádió!… – Karola letörve lóg önmagán; egy széken ül és zokog

– Neked a rádió kellett! mindig! én nem kellettem: neked mindig csak a rádió kellett!

Karola végül dührohamot kap, Karola kikapja a kezemből és Karola rátipor. – Karola! – Karola toporzékol és a sarkával ráver. Szétveri!… –

– Nesze! Nesze. A rádiód. A nászutunk, ami soha nem volt: az nem kellett!…

halálraváltan nézem, mit művel. Amit az ujjamra húztam, a gyűszűrádióm ami volt nekem. A forgatótárcsák rajta – gyémánt. A hullámhosszváltó – smaragd. Mindent vett, behozott, közelhozott, a hajórádiókkal felveszi a versenyt. Síránkozva kérlelni kezdem: – ne tipord, az isten szent szerelmére, a gyűszűrádió, a csupa-gyémánt-meg-smaragd, a világvevő! Ne tipord, hiszen  a rózsa lelke van benne, a rózsa lelke!…

Karola abbahagyja és bambán rámbámul

–  A rózsa lelke…?!  – visszhangozza

mind a ketten a pozdorjává tört, széttiport gyűszűrádiót nézzük, amely már nincs sehol: abban a pillanatban virágkosárrá változik. Függöny – – –

kormánymegbízásból ellenőríznem kell a Királyi Tudóstársaságnak azt az állítását, hogy sikerült megoldani a „váltást”

az anyagváltás a tönkremenésmentes ütközés megoldása: a mindvalóságos átsuhanás egymáson. Azonos járszinten robogó járművek, járkerékpárok, járautók, járvonatok, egymáson keresztül-kasul gázolva átjárnak: átrobognak egymáson anélkül hogy tönkremennének vagy anyagi állagukban megváltoznának

a robogó járműalkatrészek aprószerkezetéig minden atom; a bennülő utasok, kosaras kutyák, kalitkamadarak, bőröndök, motorok, kerekek. Az áthatolás energiaterében a vonatszerelvény korpuszkulái utat engednek egymásnak, helyet adnak – elsüvítenek egymás mellett; minden-és mindenki azonnal összeáll ugyanabba az élő / élettelen konfigurációba / rendbe, amiben robogott; és a jármű rohan tovább

„anyagváltás” teljes áthatolással-és alakváltozásmentes átsuhanással egymáson… Hosszan ellenőrzöm a statikai / matematikai / atomfizikai képleteket a Királyi Tudóstársaság labirintodromjának áthatolásalagútjában és végigülöm a modellvasútak kísérleti „anyagváltását”; majd annak a néger titkárlánynak, aki fiatalon döntésemre vár, hogy írásba foglalt aláírásomat a kormányhatóságoknak megvigye, elkérem azt a titkos digitális telefonszámát, amelyet ha ribonuklein-komputerembe beleprogramozok, hát mi ketten tönkremenésmentes anyagváltással áthatolhatnánk egymáson anélkül hogy megütköznénk (miáltal a Corpus Cavernosum Penis behatolásának veszélye forogna fenn). Az attraktív néger kisasszony csinos mosollyal hajlandónak mutatkozik és meg is adja kilencdigites telefonszámát, amelyet a zsebkomputerembe betáplálva azonnal egymásbahatolás következik be ha-és amennyiben – és mi megölelkezünk és kiélvezzük annak minden mondhatatlan gyönyörűségét anélkül hogy a szó konzervatív értelmében közösülnénk

de kihegyesedő cseccsel nem lehet a szemembe nézni annak, aki kilencdigites telefonszámával sejtállományos értelemben a hatalmamban van

még minekelőtte észbekaphatnék, a nevét se kérdeztem és máris, ő, ez, amilyen Pudibonda… Pudibonda!… Most látom csak, hogy csokoládészínanyaszültmeztelen a lánytitkár és nekemszegezve az is előttem van: pajzsosan előredomborodó, gyapjasan kihúsosodó vénuszdombja. Az én Pudibondám. Ügyetlen, elfogódott megadással hagyná is magát és előre beleéli, amilyen felnyílóban már ez a haptikusan-kettős, ez az elnyíló Nagy Ajak; csak be kéne táplálnom a nagyhatalmú telefonképletet a zsebkomputerembe (és a zsebemben már játszom is, azzal, vele). Ekkor inamba szaladó ámbátorsággal és bokavékonyomiglan elgyengülve, hogy a zsebes tenyerem beleizzad – megszégyellem magam és szemérmelős-szabadkozva e szókkal illetem:

– Menjen el. Menjen vissza. Hamar, de nagyon hamar; mert alakváltozásmentes egyesülés közben nem állok jót magamért. Életünk melléfogása lesz ez a fele-se-tréfa: mert ha nem közösülünk, öt-rossz; és ha közösülünk: öt-rossz

A lány szoknyalesimító cigány mosollyal elvonul, kihátrál az életemből. Enigmatikus Pudibonda, aki Majdnem és én azonnal (de ilyen majdnemekből áll a világ!)

azonnal éktelenül megbánom elgyávulásomat. Azt, hogy „erős” voltam: egyszer, ezegyszer életemben gyöngének kellett volna lennem –

mi történhetett volna, rosszabb annál, ha a kioldóhullám a szeparátorsugarakban újra különsorozza a sejtállományt és én jelenthetem magas megbízóimnak, hogy igen, a Királyi Tudóstársaság igazat mondott, a kísérlet sikerült?

mint meteoritesők a csillagközi térben, sejtjeink rajdübörgéssel átdübörögnek egymáson és mi intenzív, hosszú egybehullás után megint: különálló egyedi-magunkká egyesülünk – telefonszámunk elfelejtve, nevünket meg se kérdeztük

…Miért is hogy ezt a tönkremenésmentes iramáthatolást – ezt az áthatolásos irammegütközést a csúcsforgalomban kipróbálni elmulasztottam: azóta már nyoma se volna rajtam

Pudibondám! Nyomaveszett Szépségesem!… El, el, el: ilyen alkalmat!

kikóstolnom az átsuhanásos anyagváltást a közösülésmentes női testben

hosszú-hosszú idő után újra építészirodába kerülök. Nagyon előkelő cég egy múltszázadi palota tetőemeletén; a környezet spektakuláris, mahagóni ajtófeltétek, süppedő szőnyegek. Roppantul boldog vagyok

eleinte nem csinálok semmit – elsőül nevetségesen kis munkát kaptam, egy kis csőszkunyhó költségvetésének ellenőrzését: megettem egy óra alatt. Utána egy hétig ölbetett kézzel csak ülök-ülök és semmi dolgom

a nyolcadik napon, alighogy bemegyek, elkezdenek valamit duruzsolni a fülembe arról, hogy ezentúl nem ide, hanem oda kell bemennem –

– hova oda? Ide?

– nem oda. Amoda-amoda!

a padláshodályba, ott lesz a helyem és nem a rajzasztalok előkelő termeiben; teát kell csinálnom, körülhordanom mindenkinek a süteményeket, árulnom a reggelit – – –

egyre hűvösebben hallgatom az új rendelkezéseket, kivált amikor kiderül, hogy később majd még főznöm is kell, főznöm, gulyáságyúval a szafaládét, ennek az egész tetőemeleti óriás irodának… Igen-igen, mondom, csakhogy én mindehhez egyáltalán nem értek; kiül az arcomra, mennyire nem tetszik az egész. Mire kitárnak előttem egy csupa-angyal mahagónifeltétes kétszárnyú díszajtót, előbukkan az építészfiatalság; valamennyien kötényesek és kuktának vannak öltözve

nagyokat kacagnak rajtam, hadonásznak a fakanalaikkal, majd összefogódzkodnak és muzikál-forma groteszk táncot járva, gunyoros nótát faragnak rám –

a körtánc közepén találom magam, a fiatal építész-kukták mókásan megfenyegetnek a színpadi fakanállal: kipsz-kapsz lesz!… Mire aztán nagyon elszontyolodom és  ilyen körülmények között  az irodavezetőnek azt mondom:  ilyen körülmények között  mondja meg a főnökének, hogy holnap már nem is jövök be és nem vagyok hajlandó – – –

már megyek is kifele; de a márványlépcsőházban eszembe jut, hogy a holmijaimat össze kell szedni, haza kell vinni… Visszalépek és megkérem – ugyan adjon már egy celofánzacskót a vonalzóimnak, háromszögeimnek. Ad is: egy ormótlan nagy, szemétkuka kibélelésére való fekete plasztikzsákot. – Tessék – mondja  az irodavezető – tessék még egy, meg még egy, meg még egy – – –

majd kiborul a kezéből a halom, rengeteg fekete plasztikzsákot akar rámsózni

– ne, nem, elég! elég!

tiltakozom. Az elsőbe már rakom is be a betyárbútoromat s közben elkámpicsorodom. Éktelen csüggedés, elkeseredés vesz rajtam erőt. Egy álló hétig boldog voltam, majd a bőrömből ugrottam ki, hogy ötven év után újra építészrajztábla előtt ülhetek s öreg fejjel megint állásom van

de csak ez marad, ez az alapállás, hogy megesteg facér vagyok és róhatom az utcákat, megesteg facér. Mit mondok majd, ha a fekete plasztikzsákokkal telegyömködött nagy fekete plasztikzsákkal a hátamon beállítok, mit a feleségemnek és mit a családomnak: miért volt, hogy kiadták a cselédkönyvemet…?!

Bereczky Erzsébetnek

mellékalaknak lenni egy shakespearei tragédiában, aki a melléadott levéllel tarsolyában hordja tulajdon halálos ítéletét

mindnyájan nem ezzel a ránkosztott tökfilkó-szereppel születtünk-é, szeretett atyámfiai?

kihajózván és döngő léptekkel a pallókon fel-s gályánkról leszállva, hogy elébesiessünk a nekünk nyájas mosollyal örvendező kivégzőnek

értelmetlen útbóli-eltétetésünk okadatolás-számadatolás nélkül, hogy palotájába felhaladvást, még meg is nagyságozzuk nagyurunkat, ki szívességből hóhérjának is kölcsönadó jó gazdája

hogy mire cselédi serege sugdosódását és a bennünket elveszejteni-odasúgott parancsot szemünkkel kifigyelhetnénk-s fülünkkel meghallhatnánk – fülünkkel-szemünkkel fejünket elválasztja törzsétől a nyakunkra lehersenő hóhérbárd, annak a sokáig fent éle-sarlója

nem íly váratlanul ér-e ráocsudásunk bábfiguraságunkra s nem íly tudatlan tökfilkók vagyunk-e mindnyájan a halálban, mi gyanútlan mellékalakok, mikoron a halálnak elejbé olyigen serényen s íly hűséges-üstöllést mi, beláthatatlan seregek, ő-udvarlására járulunk…?!

kínai sárkányt keresek. De jó helyen kereskedem vajon? Sárkányban utazó vigécek igazítottak útba – erre, erre, bácsika, erre a sárkányzajlás

figyelem a tömeget: zsibaj; batyumatatás; botfülelés a hegdesekben. Hogy emiatt is, épp a Karkassz fele kell sodortatnom. Hogy épp itt kell legyen az én sárkányban-sántikálásom, utánakajtató sárkánykeresésem, ebben a rosszhírűben, amilyennek ezt a negyedet nézem s ha nem is annak a közepe, mégis. Csak arrafele van a Karkassz

bódékkal telehintett, szedett-vedett ócskapiac téres közepén, egy kanális-horpadásban: volna-ha-az-volna. A kínai bolt

– ez az?

– arra, arra, bácsika, a sárkányos, a maga kínai boltja

hászen kínainak kínai, de boltnak nagyon ódon. A bolt padlója teknős, zsúfolásig tele „érdeklődőkkel”. Boltosék engem is csőcselékszámba vesznek és igen gorombán bánnak velem; mind csak hessegetnének és „el a portékától, ragyás!” – támadnak rám. Magam is megsokallom az arcátlan girheseit: bámész, elhordd-magad banda. Alig tudom keresztülverekedni magam hozzá – ahhoz, akit annak gondolok. Az idősecske kínai boltosnak elmondom, mi kell –

– An image, a print, a painting of sorts or some kind of representation of a Chinese  dragon:  a very fierce and fiery one, for a book cover –

tenyerét kagylóformán a füléhez emeli. A fejét csóválja. Nem ért ez magyarul?

de mikor nagy végtére megérti, hogy nem vagyok se piti-vagány, sem enyveskezű ószeres-konkurrencia és hajazni kezdi, mi kell és miért, menten mosolygósra változik a taplóképű, nagy reverenciával oldalt tessékel a bolt hátsó raktárszentélyéhez és a seszínű jutafüggöny mögül előhozza

– kínai sárkány, uram

– alkalmas ez könyvfedélre?

– hogy alkalmas-e? már hogy ne lenne! minden kínai sárkány alkalmas könyvfedélre

mustrálom-nézegetem. Agyonnyűtt kínai merített hártyapapíron finom ecsetrajz; csudálom-formán hunyorítok, nem látom. Nagyon megörülök neki

– mennyit fizetek?

az ára persze horribilis (az ár érdeklődésem arányában nő); mégis. Az, ami kell. Elégedetten hagyom, hogy kifosszanak, szúrom-szúrogatom a százasokat lefele és fizikailag érzékelem elszegényedésemet. Odakint veszem észre a turpisságot. A rajz ugyan régi és könyvfedélnek is alkalmas, csak épp – finoman szólva – baszik kínai sárkánynak lenni. Agg konfúciánus bölcs, fa alatt áll és mosolyog. Minden, csak nem kínai sárkány.

bentről, boltosék, ki-kifigyelnek. Mulatnak rajtam? Mindegy; se bosszankodni, se reklamálni. Nincs időm. Tudom, délre jár, ebédre harangoznak, haza kell sietnem, haza, mielőtt belekeveredem a Karkassz sokadalmába. Piroskám is nagyon készül rá és nekem is rendezgetnem kell a papírjaimat: ma este felolvasásom lesz, sok barát is jelentkezett, zsúfolásig az auditórium… Nyomás! Előresietni, de nem arra, hanem fel a hegynek és ki, ki innen, ki ebből a bazári majomforgatagból – – –

a hegyoldali kaptatón szörnyen rámjön a siethetnék, de se szó, se beszéd, valami felcsőállványozott magasház építkezésének sokadik legtetején találom magam s a szembe-fényben olvasom a toronydaru vakító betűit, MCALPINE… Innen előbb le kell kecmeregnem, hogy (jóval odébb) rákerüljek a hazataláló sugárútra… Köröskörül hosszan elnyúló, magas csőállványrengeteg, bujtatók, járatok fel-le, a fele rámpa, a fele falépcső, az ácsolatok raktere roskadásig tele; huzaltárcsák, göngyöleg-rakaszok, homok-és mész tróglisor, elszóródott téglatörmelék. Merre most?

szépen vagyunk. Körüllesek (szorongó szívvel). Nemsokára rámpákon tódulnak felfele az Építő Seregek és ha a melósok meglátnak, hogy zsebredugott kézzel valaki munkaidőben lefele lengedez, hát nem veszik jónéven… És dezertáló lopakodás közben szurkolva – azzal bíztatom magam, hogy benne vagyunk a délutánban, későre jár, amikor. Teljességgel nem értem (álomkóborlásaimban újabb hézag:) miféle fekete álomautó elfüggönyözött hátsó ülésébe csöppentem bele anélkül, hogy beszálltam volna (visznek a Karkasszba…?!)

leghátul ülök, az őrszemélyzet elüvegezett szakaszában; a középső üvegezett diplomáciai diszszakasz üres (visznek a Karkasszba)

két fülkével előrébb, a Cadillac parádés, körülgyémántos ékszer-volánjánál – ott látom a borostás körtepofájút, aki vezet, de igen egyenruhátlan és arról a döf-pöf hátáról ítélve kellemetlen fráter. Nem tud rólam

dörömbölni kezdek az üvegen, hová a csudába, mért megy rosszfelé? De ennek ugyan zörömbölhetek ítéletnapig,  köztünk van a díszülés üres fülkéje  – nem hallja. Akkor veszem észre, hogy többen figyelnek, a vezető is:  nem vagyok egyedül.  A főgengszter gombot nyom, ülésem támlája lefekszik, én hátraesem. Felszakítják az ajtót, kirángatnak, vannak vagy hatan-heten. Pirosszőke kakastaréj hajviseletük, fémorrú bakancsuk, kültelki eleganciájuk nem oszlatja el gyanúmat, hogy bandával állok szemben, zsaroló bandával, a Karkasszból. Mert miről van szó? Mi ez, ha nem szervezett megrohanás? Tiszta sor –

(mi lesz a vacsorával, a felolvasással? Még az anyagot is át kell vennem, szentisten, fürödnöm, átöltöznöm…)

–  majd a Duna…!  – veti oda foghegyről a bandavezér (de hogyan értelmezzem? hogy az majd megoldja minden bajomat, a Duna, ha hátraragtapaszolt kézzel, egy plasztikzsákban, behajítanak és a kőnehezék is rámkampózva: így gondolja?)

– …mit akarnak, kérem, és kicsodák?

maguk se tudják, mit akarnak és kicsodák, sok váltságdíj nem néz ki belőlem. Egyet annyi bizonyos hogy nem akarnak. Elengedni

– …de nekem ma este előadásom van! Eresszenek!

fogalmam sincs, ezt is hogy minek hozom fel, mit magyarázom a bizonyítványomat ezeknek. – Elengedniii-í! – (Hagyjam, hogy ez a kilátástalan szóharc dulakodássá fajuljon?)

– elengedjük! De hova…?!

– apafej! haha! ki tartja vissza?!

hatan ülnek rajtam

mángorolnak, dögönyöznek. Lármát csapok, jajveszékelek. Nem messze behemót éjkéküveg épület, KONGRESSZUSI SZÉKRÁMOLÓRAKTÁR, onnan jön a hang, vígan vannak, dudogálnak – a diszkó bőg, a papírtrombiták tutulnak, a vásári szintetizátorok hangrobbanása felernyőz és lármapernyébe borítja az eget: mulat a tömeg

óbégatok, üvöltök. Segítség, segiii-ítsééé-ég! (alig hallom magam is és aki odaát a mulatók közül idenéz, az is csak vaklármának véli)

egy már felfigyel… Valahára! Egy tagbaszakadt, pufók, hórihorgas MCALPINE tréningruhás átveti magát a mellvédfalon… jönnek már, jönnek, tizen-huszan… már a gondviselés (töviskoszorús) szíve is megesik rajtam: dől a lavína, szakad a hegyoldal

(különös felmentősereg)

freccsen a kőzúzalék a keramiton, kopognak a kavicsok-sörétek-lapillik, kopognak a táblaüvegen

kőgörgeteg indul – ránkdől a hegyoldal

szuroktömbök (diszkókövek) fekete síremlék-sziklái zuhognak a derült égből, a gengszterekre – tehát  rám,  a jámborra  is, hiszen  közrefogtak,  nem tágítanak mellőlem, amilyen dög-ügyetlen ez a gondviselés

– – – ez marad meg a felébredés gyomorsavat-fellövellő, torokmaró álomlepedékén, ez marad

a fogcsikorgató keserűség, a gondviselés elfuseráltsága fölött való fogcsikorgató keserűség – hogy lám nem elfogott ez az útonálló banda a Karkasszból és most mi van?

vagy  általuk,  vagy  velük pusztulok

ahogy mind mértéktelenebbül elszaporodunk-és elpimaszodunk a bolygón – annyi globális kataklizma, földrengés, repülőgépkatasztrófa, vasúti karambol, annyi tömegszerencsétlenség után rémlátásaim támadnak egy újfajta gépi berendezésről: a karambolzabáló gépről

jön idő, amikor már az apró-cseprő autókarambolokat egy-két halottal nem fogjuk individuálisan „szétszortírozni” – mert sietnünk kell; nem vesszük külön a hullát, az autóroncsot. Hanem ráeresztjük a karambolzabálót

a kilenctoronylánctalpas gépóriás a karambolt szőröstül-bőröstül bezabálja, hátrahányja gyomrán a  Nagy Incinerátorba  s a gépbelső, rövid körülkordulással máris produkálja azt a gyufaskatulyányi  összhamut,  ami a karambolból megmarad – (ez, a komputerizált rálelő számmal, továbbítva a karambolnyilvántartóba)… – a többi?

a többi nyom nélkül elfüstölög

a feje az elektronikája

a feje búbos. Feje-búbja hegyén: töméntelen  exhausztor

a prospektus felokosítása szerint:  tűzokádó sárkány  helyett  tűzelszívó  sárkány

a városatyák összedugják amijük van (a búbos fejüket)

a magisztrátus megszavazza és a sárkányt  tűzoltósárkány  minőségben szerződteti

státusba veszi

olyan szem olyan száj hogy el ne állt volna nem volt: oltott mint a parancsolat hogy abban hiba nincs – próbatűzoltáskor

mert teszem ha tűz üt ki mit tesz ő – a mi takaroskánk a mi tűzevőnk kérem?

egyszerűen odamegy – fogja magát bekapcsolja a búbját és azonnyomban ti szent egek-és uramfia: nagykapacitású  elszívófejével  elszívja az izzást a lánglobogást a tűznyelvből itt-ott ami még megmarad és a felforrósodott oxigént

a lángtenger lelappad

sehol a füstje sehol a sistergése

se alattomos utóparázsolás se megbúvó zsarátfészek se hősziszegés se lob

arra van beprogramozva

az elektronikája nekije

hála! hála! hála a mikrocsipás takaroskának azzal az  exhausztoros  buksi fejével ahol a búbja elnyeli-és felszívja ésde se korom se piszok se extra szikra

nyugodtan alhatunk anyukám

kis helyen elfér!

(nagy kődobozokat építenek) (amelyekben parányi bogarak módjára) (bogárgyertyákkal szaladgálnak)

(hogy legyen miben) (parányi bogárgyertyákkal) (bogarak módjára szaladgálni) (nagy kődobozokat építenek)

(NB) (Kívül a doboz tele van üres éggel)¹

Tandori Dezsőnek